Én gyilkolok

Giorgio Faletti
Alexandra (júl 2006)

Címke: krimi, thriller, regény

krimittt thrillerttt regényttt
Jean-Loup Verdier a Rádió Monte-Carlo sikeres műsorvezetője.
Éjszakai műsorába egyszer csak különös telefonálót kapcsolnak. A
furcsa hang arra a kérdésre, hogy mit tesz éjszaka, egyszerűen csak
azt feleli: „Én gyilkolok.” A világ megváltozik Jean-Loup számára.
Lehet, hogy tényleg egy őrült garázdálkodik odakint, és éjjelente
valóban gyilkol? Nyugtalanító gondolat… A szerző, Giorgio Faletti a
thriller műfajban az Én gyilkolok című regénnyel robbant be, mellyel
több mint egy évig vezette az olasz bestsellerlistákat.
GIORGIO FALETTI

ÉN GYILKOLOK
Davide-nek és Margheritának
 Az utcán megy a halál Fején elszáradt narancsvirágkoszorú
Énekel és énekel egy dalt fehér gitárján és énekel és énekel és
énekel (Lorca)
 Első karnevál
A férfi egyvalaki és senki sem.
Évek óta cipeli fejéhez ragasztott arcát és a lábához varrt
árnyékát, és még nem sikerült eldöntenie, melyik esik jobban
nehezére. Néha szeretné mindkettőt leszedni, és egy szögre
akasztani, és leülni a földre, mint egy bábu, akinek végre valaki
elvágta a zsinórjait.
Olykor a fáradtság mindent eltöröl, és nem teszi lehetővé, hogy
megértsük: az egyetlen módja annak, hogy az értelmet kövessük, ha
hagyjuk, hogy az őrület ösvényére lépjünk. Körülöttünk az arcok,
hangok, árnyékok sora, embereké, akik kérdéseket sem tesznek fel,
és passzívan elfogadják az életet, unalomból vagy fájdalomból
utaznak, és beérik azzal, hogy időnként ostoba képeslapokat
küldözgetnek.
Ahol most van, zene szól, mozgó testek, mosolygó ajkak, szavak,
és ő ott van közöttük.
A férfi egy oszlophoz dől, és arra gondol, hogy mindenki
felesleges.
Vele szemben, a terem másik végében a kertre néző nagy
üvegablak mellett két ember ül egymás mellett – egy férfi és egy nő.
A tört fényben a nő halvány és lágy, mint a melankólia.
Fekete haja van, és olyan nagy, fénylő zöld szeme, hogy innen is
látszik a ragyogása. A férfi csak őt nézi, közel hajol hozzá, hogy a
zene ne nyomja el, amit mond. Fogják egymás kezét, a lány nevet
azon, amit mond neki, hátraveti a fejét, vagy a fiú vállába fúrja.
Az előbb megfordult, lehet, hogy megérezte az oszlopnak
támaszkodó férfi kitartó pillantását, és kereste a kényelmetlen érzés
forrását. A tekintetük találkozott, majd a lányé közönyösen
továbbsiklott, mint mindig, amikor pillantása rátévedt az őt körülvevő
világra.
Csodálatos szempárját újra csakis a fiúnak ajándékozza, aki
hasonló tekintettel viszonozza. Nem vesznek tudomást a körülöttük
levő világról.
Fiatalok, szépek, boldogok.
Az oszlophoz támaszkodó férfi arra gondol, hogy nemsokára meg
fognak halni.

1.
Jean-Loup Verdier megnyomta a távirányító gombját, és csak
amikor a redőny már félig felemelkedett, gyújtotta be a motort, hogy
ne kelljen a szűk garázsban belélegeznie a kipufogógázt. A
fényszórók lassan felemelkedtek a fémfalról, hogy az előtte lévő
sötétség ernyőjébe fúródjanak. Amikor teljesen felnyílt a redőny,
elindította az autót, és lassan kivezette az SLK-t a garázsból. Amíg
várta, hogy bezáródjon az ajtó, a háza udvaráról nyíló panorámát
nézte.
Monte-Carlo olyan volt, mint egy tengerre néző cementtömb, a
szeme előtt kitáruló városnak nem látszott az alakja, mindent
beburkolt a pára. Kicsit lejjebb a Country Club kivilágított
teniszpályái, már francia területen, amelyeken minden bizonnyal
most is nemzetközi sztárok edzettek. Mellette, mint felemelt ujj, a
város egyik legnagyobb felhőkarcolója, a Parc Saint-Roman.
Lejjebb, Cap d’Ail felé, az óváros alatt inkább csak sejthető volt a
Fontvieille városrész, amelynek területét méterről méterre hódították
el a víztől.
Rágyújtott egy cigarettára, és bekapcsolta a Monte-Carlóra
beállított rádióját. Miközben elindult a felhajtó felé, a távirányítóval
kinyitotta a kaput. Balra fordult, és lassan leereszkedett a város felé,
élvezve a május végi meleg levegőt. A rádióból a Prode szólt, egy
U2 szám, össze sem lehetett mással téveszteni. Elmosolyodott.
Stefania Vasselli, a DJ, aki az adást vezette, rajongott az Edge-ért,
az ír együttes gitárosáért. Nem hagyott ki egy alkalmat sem, hogy
valamelyik számát be ne tegye a műsorba. A rádióban hónapokig
cukkolták amiatt, hogy milyen átszellemült képpel járkált, amikor
végre sikerült kicsikarnia egy interjút a bálványaitól.
Miközben Beausoleilből haladt a központ felé vivő kanyargós
utcákon, lábával dobolta a ritmust, követve Bonót, aki rekedt,
melankolikus hangon énekelt egy emberről, aki eljött in the name of
love.
Nyár volt a levegőben, idő előtt az a jellegzetes illat, ami csak a
tengerparti városok sajátja. Só-, fenyő-, rozmaringillat. Ígéretek é s
fogadások. Az előbbieket nem tartják be, az utóbbiakat elvesztik.
A tenger, a fenyők, a rozmaring, a nyár virágai utána még sokáig
itt lesznek, őutána is, és mindenki után, akik ezen a helyen vagy
más hasonló helyeken nyüzsögnek.
Ő is a nyitott autóban utazott, a szél borzolta a haját, és neki is
megvoltak a maga ígéretei és a maga fogadásai.
Ennél rosszabb is van a világon.
Bár nem volt késő, egyedül volt az utakon.
Fogta a csikket, és magasba hajította, a visszapillantó tükörben
követte az útját.
A lejtő végére ért, és egy pillanatig habozott, hogy milyen úton
menjen a kikötő felé. Végül úgy döntött, a központon keresztül megy,
és az Itália sugárútra fordult.
A turisták kezdték elözönleni a hercegséget. A Forma-1-es futam
nemrég fejeződött be, ez volt a jeladás, hogy a monacói nyár
kezdetét veszi. Ettől kezdve a tengerparton éjjel-nappal jöttek-
mentek a hírességek és az őket bámulók. Egyik oldalról a sofőrös
limuzinok, unatkozó emberekkel, másik oldalról olcsó autók, benne
izzadt, bámészkodó utasokkal.
Ugyanolyanok, mint amilyenek most a kirakatot bámulják. Van, aki
azt kérdezi, hogyan tudna időt szakítani arra, hogy megvegye azt a
kabátot, a másik, hogy hogyan tudna pénzt szerezni rá. Két
szélsőséges kategória, a fehér és a fekete, melyek között a szürke
árnyalatainak széles sávja húzódott…
 Jean-Loupnak az járt az eszében, hogy az élet legfőbb dolgai
lényegében egyszerűek, és mindig ugyanazok, és ezen a helyen ez
még evidensebb, mint a világ többi részén. Az első helyen a
pénzhajszolás áll. Néhány embernek van, az összes többi azt
szeretné, ha lenne neki. Egyszerű. Végül is a közhely attól lesz
azzá, hogy mennyi igazságot tartalmaz. Lehet, hogy a pénz nem
boldogít, de addig is, amíg várjuk, hogy a boldogság eljöjjön, nem
rossz módja az időtöltésnek.
Mindenki ezt gondolta.
Az ingzsebében megszólalt a mobil. Elővette, és anélkül, hogy a
kijelzőn megnézte volna a hívó nevét, beszélni kezdett, úgyis tudta,
hogy ki hívja. Laurent Bedon hangja volt, azé, aki kitalálta és
rendezte a Voices-t, azt a műsort, amit a monte-carlói rádiónál Jean-
Loup vezetett éjjelente. Hangja a levegő zajával keveredett.
– Ma este megtisztelsz bennünket a jelenléteddel, vagy a sztárunk
nélkül kell dolgoznunk?
– Szia, Laurent. Érkezem, már úton vagyok.
– Jó. Tudod, hogy ha egy DJ nincs legalább egy órával az adás
kezdete előtt a stúdióban, Robertnek leáll a peacemakere. Már itt
füstölög nekünk.
– Nem elég, hogy a cigarettáit szívja?
– Úgy látszik, nem.
Időközben az Itália sugárút Moulins sugárúttá változott. A
kivilágított kirakatok az út két szélén ígéretesen kacsingattak, mint
valami luxusprostituáltak.
Csak egy kis pénz kell, és az ígéretek megvalósulhatnak.
A beszélgetést zavarta, hogy a mobil az autórádió miatt zúgni
kezdett. Jean-Loup a másik fülére tette, mire a zúgás megszűnt.
Mintha csak egy jel lett volna, Laurent hangot váltott.
– Viccen kívül, igyekezz! Van egypár…
– Várj egy picit, itt a rendőrség – szakította félbe Jean-Loup.
Gyorsan leeresztette a kezét, és a lehető legártatlanabb arcot
vágott. A Madone sugárút kereszteződésénél lámpához érkezett, és
a bal oldali sávban várakozott a zöld jelzésre Egy egyenruhás rendőr
állt a sarkon, és ellenőrizte, hogy az autósok pontosan betartják-e a
lámpa utasításait. Remélte, hogy elég gyorsan sikerült elrejtenie a
telefont. Monte-Carlóban nagyon szigorúan vették, ha valaki vezetés
közben telefonált. És nem ez volt a megfelelő idő arra, hogy a
hercegség egyik hajthatatlan rendőrével vitába bocsátkozzon.
Amikor a jelzőlámpa zöldre váltott, Jean-Loup balra fordult, a
rendőr gyanakvó tekintete mellett elhaladva.
Látta, hogy megfordul és követi a szemével, amíg el nem tűnik a
lejtőn a Hotel Metropole mellett… Alighogy biztos lett benne, hogy
látótávolságon kívül van, újra a fülére tette a telefont.
– Elmúlt a veszély. Bocs, Laurent. Tehát azt mondtad…
– Azt mondtam, hogy van egy-két használható ötletem, és még
mielőtt elkezdődik a műsor, szeretném megbeszélni veled. Siess!
– Mennyire használható? Mint a 32 vagy a 27?
– Menj a fenébe, hülye – mondta Laurent egy kicsit ingerülten.
– Mint ahogy valaki mondta, nem tanácsokra van szükségem,
hanem címekre.
– Ne szemétkedj, inkább igyekezz!
– Értettem. Már az alagút bejáratánál vagyok – hazudta.
A másik oldalon megszakadt a beszélgetés. Jean-Loup
elmosolyodott. Laurent minden új ötletét használhatónak minősített
le, Az igazság kedvéért el kell ismerni, hogy általában azok is voltak.
Sajnos ugyanígy minősítette a megérzéseit azzal kapcsolatban,
hogy melyek lesznek a nyerő számok a ruletten, ez azonban szinte
soha nem jött be.
A kanyarnál balra fordult, és rátért a Spelugues sugárútra. jobbján
futólag látta a tér fényeit, az egymással szemközti Hotel de Paris és
a Café de Paris-val, amelyek őrszemként álltak a Kaszinó mellett,
hogy osztozzanak annak fényében.
A Nagydíjra emelt tribünöket és kordonokat rekordidő alatt
lebontották. Semmi sem homályosíthatja el sokáig ennek a helynek
a pogány szentségét, amelyet teljesen a játék, a pénz és a látszat
kultuszának szenteltek.
Elhagyta a Kaszinó teret, és lassan fordult be a lejtőn, ahol pár
napja még őrült sebességgel a Ferrarik, a Williamsek és a
McLarenek haladtak. A portier-i sarok után az arcát a tenger felől
áramló levegő simogatta meg, és feltűntek az alagút sárga fényei.
Áthaladt rajta, és érezte, a levegő hűvösebb lesz abban a
természetellenes környezetben, ahol minden szín egyforma.
A kijáratnál ugyanaz a kép fogadta, a kivilágított kikötő, ahol több
ezer eurós bárkák himbálóztak. Fenn balra a vár, mintha azt
vigyázná, hogy a herceg és családja nyugodtan aludjon.
Bár megszokta, a látvány nem hagyta közömbösen.
Jean-Loup meg tudta érteni, hogy egy oszakai, egy auetini vagy
egy Johannesburgi lakosnak tátva marad a szája, és teniszkönyöke
lesz a sok fényképezéstől.
Ekkor gyakorlatilag meg is érkezett. Elment a kikötő mellett, ahol a
kordonok elbontása sokkal lassabban haladt, elhaladt a medencék
előtt, és befordult a föld alatti parkolóhoz vezető feljáróra.
A parkoló háromszintes volt, és pont a rádió épülete előtti téren
állt.
A kocsit az első szabad helyen hagyta, és a lépcsőn elindult a
szabadba. A Stars’n Bars zenéje átszűrődött az ajtón keresztül. Ez
olyan hely volt, amit az éjszakai élet törzsvendégei látogattak, és
ahol meg lehetett inni egy sört vagy enni egy tál tex-mexet, és várni,
hogy az éjszakai élet beinduljon, és szét lehessen széledni a
tengerpart diszkói és mulatói között.
A nagy építmény, amelyben a rádió székhelye volt, másoknak is
helyet adott: voltak itt éttermek, hajóépítők, galériák, tv-stúdiók.
Jean-Loup itt megállt az üvegajtó előtt, és megnyomta a video-
kaputelefon gombját. Úgy állt a kamera elé, hogy csak a jobb szemét
lehessen látni.
A titkárnő, Raquel hangja tőle telhetően fenyegetően hangzott.
– Ki az?
 – Jó estét! Szemet Szemért úr vagyok. Be tudna engedni? A
kontaktlencsémet vettem fel, és a retinanyomat nem működik.
Hátralépett, hogy a lány felismerhesse.
A kaputelefonból elfojtott nevetés, majd beleegyező hang szólt ki.
– Gyere be. Szemet Szemért úr.
– Köszönöm.
Azért jöttem, hogy eladjak egy enciklopédiát, de most már
megelégszem egy kis szemcseppel is.
Rögtön utána hallatszott a kattanás. Amikor a negyedik emeletre
érkezett, a lift ajtaja kinyílt, és Pierrot pufók arcát vette észre, aki egy
halom CD-t tartott a kezében.
Pierrot, a rádió mindenese 22 éves volt, de az agya úgy működött,
mint egy kisgyereké. Kicsit alacsonyabb volt az átlagnál, kerek arcú,
haja mindig egyenes, így Jean-Loupnak mindig az jutott eszébe,
hogy a fiú egy ananászon át mosolyog.
Pierrot a világ legromlatlanabb teremtménye volt.
Megvolt az a tulajdonsága, ami csak az egyszerű lények sajátja,
hogy első látásra szimpátiát keltett, és csak azt találta
szimpatikusnak, aki ezt meg is érdemelte. Ösztöne ritkán hibázott.
Imádta a zenét, és az elméje, ami a legegyszerűbb dolgokkal
kapcsolatosan is megzavarodott, amikor erről volt szó, logikus és
analitikus lett. Komputeragya volt, ami a rádió archívumát és a zenét
illeti általában. Elég volt megemlíteni a címet vagy egy dallamot,
hogy elrohanjon, és rövidesen visszatérjen kezében a lemezzel vagy
a CD-vel. A rádióban, az ismert film nyomán, Rain Boynak
keresztelték el.
– Szia, Jean-Loup.
– Pierrot, mit csinálsz te itt ilyenkor?
– Anyukám ma este későig dolgozik. Az urak vacsorát adnak.
Majd jön értem egy kicsit aztán.
Jean-Loup mosolygott a fiú hibáján. Pierrot a nyelvet egészen
sajátságosán, rá jellemző módon használta, ahol a hibák és az az
ártatlanság, amivel kiejtette őket, számtalan poén forrása volt.
Édesanyja, aki majd „kicsit aztán” jönni fog érte, egy olasz családnál
takarított.
Pár évvel ezelőtt ismerte meg őket, amikor ott találta őket a rádió
bejáratánál. Jean-Loup szinte észre sem vette a furcsa párost, amíg
a nő közel nem ment hozzá, és meg nem szólította félénken, mint
aki állandóan bocsánatot kér azért, mert létezik.
– Bocsánat, ön Jean-Loup Verdier?
– Igen, asszonyom. Mit tehetek önért?
– Bocsánat, hogy zavarjuk, de adna a fiamnak egy autogramot?
Pierrot mindig a rádiót hallgatja, és ön a kedvence.
Jean-Loup nézte a kopott ruhát, az idő előtt megőszült hajat. A nő
valószínűleg fiatalabb volt, mint amilyennek kinézett. Elmosolyodott.
– Hát persze, asszonyom. Ez a minimum, amit egy ilyen kitartó
hallgatóért megtehetek.
Miközben elvette a papírt és a tollat, amit az asszony feléje
nyújtott, Pierrot is odament.
– Ugyanolyan vagy.
Jean-Loup zavartan nézett.
– Mihez képest ugyanolyan?
Ugyanolyan, mint a rádióban.
Jean-Loup a nő felé fordult, aki lehalkította a hangját és lesütötte a
szemét.
– Tudja, a fiam… hogy is mondjam…
Megállt, mintha keresné a szót, amit oly régóta ismert már. Jean-
Loup figyelmesen megnézte Pierrot arcát, és mikor észrevette arcán
a másságot, megsajnálta őket.
Ugyanolyan, mint a rádióban, Jean-Loup megértette, hogy azt
szeretné mondani, hogy olyan, mint amilyennek elképzelte. Ekkor
Pierrot elmosolyodott, mosolya beragyogta az utcát, és megszületett
az a szimpátia, amit csak ez a fura fiú tudott kelteni.
– Jól van, fiatalember, most, hogy tudom, hallgatsz engem, ez jó
nap. Ezért a minimum, amit tehetek érted, egy remek autogram.
Tartanád egy kicsit?
 Odaadta a fiúnak a hóna alatt tartott mappákat és papírokat, hogy
felszabaduljon a keze. Amíg aláírt, Pierrot átfutotta a legfelső lapot.
Felemelte a fejét, és elégedetten nézett rá.
– Three Dog Nights – mondta nyugodtan.
– Mi?
– Three Dog Nights. A válasz az első kérdésre. A másikra pedig
Alán Allsworth és Ollie Alsallo – ismételte meg Pierrot a maga
egyéni angol kiejtésével.
Jean-Loup észrevette, hogy az első lapon a délutáni zenei
vetélkedő kérdései voltak, amit pár órával azelőtt állított össze.
Az első kérdés az volt: Melyik hetvenes évekbeli együttes énekelte
a Celebrate című számot? És a második: Kik voltak a Tempest
gitárosai?
Pierrot pontosan felelt az első két kérdésre. Jean-Loup
csodálkozva nézte az anyját. A nő behúzta a nyakát, mintha emiatt
is mentegetőznie kellene.
– Pierrot-nak szenvedélye a zene. Ha rajta múlna, kenyér helyett
is lemezeket vennénk. Ő… szóval olyan, amilyen, de ha zenéről van
szó, sok mindenre emlékszik abból, amit a rádióban hall.
Jean-Loup rámutatott a papírra. – Megpróbálsz a többire is
válaszolni? – Habozás nélkül egymás után kapásból megfelelt 15
kérdésre, és nem a legkönnyebbekre. Jean-Loup egészen elképedt.
– Asszonyom, ez jóval több annál, mint sok mindenre emlékezni…
Visszavette a papírokat és rámosolygott. Rámutatott a rádió
épületére.
– Pierrot, szeretnéd megnézni a rádiót, ahonnan közvetítjük a
zenét?
Végigvezette a stúdiókon, megmutatta a helyet, ahonnan a zene
jön, amit otthon hallgat. És megkínálta kólával, Pierrot mindent
elragadtatva nézett, csillogó szemmel, ahogy anyja is figyelte a fia
boldogságát. De amikor az archívumba lépett, és meglátta a
rengeteg CD-t és lemezt, arca olyan fényes lett, mint amikor egy
hívő lélek megpillantja a Paradicsom bejáratát.
 Amikor később a rádióban a többiek is megismerték a történetét
(az apja az egyik napról a másikra otthagyta őket, amikor megtudta,
hogy fogyatékos a fia…), és főleg amikor megtapasztalták zenei
tudását, szerét ejtették, hogy felvegyék a rádióba. Az anyja azt hitte,
álmodik. Volt egy hely, ahol hagyhatta a fiát, amíg dolgozik, és még
egy kis pénzt is kapott.
De mindenekfelett boldog volt.
Ígéretek és fogadások – gondolta Jean-Loup. Néha néhányat be is
tartanak, néha néhányat meg is nyernek.
Lehet, hogy a világon ennél jobb dolgok is akadnak, de ez már
azért több, mint a semmi.
Pierrot belépett a liftbe, a CD-ket szorosan az egyik kezében
tartva, a másikkal a lift gombját nyomta.
– Megyek le a szobába ezeket levinni, aztán jövök hozzád, és
megnézem a műsorodat.
A szoba az ő nyelvén az archívumot jelentett, megnézni a
közvetítést pedig nem a nyelvi szülemények egyike volt.
Azt jelentette, hogy ma este az üvegajtó mögött állhatott, és imádó
szemekkel nézhette a legjobb barátját és bálványát, Jean-Loupot.
Ebben az időben általában már otthon volt, és rádión hallgatta a
műsort.
– Jó, majd fenntartok neked egy helyet az első sorban.
Az ajtó becsukódott, Pierrot mosolya fényesebben világított, mint a
lift tompa világítása.
Jean-Loup végigment a folyosón, beütötte a zár kombinációját. A
bejárattal közvetlenül szemben volt a hosszú íróasztal, ahol Raquel
látta el egyidejűleg a titkárnői és a portási feladatokat. A vékony,
barna lány, aki általában igencsak komoly képpel végezte hivatását,
most rámutatott: – Te komolyan kockáztatod, hogy egyszer kint
maradsz.
Jean-Loup odament hozzá, és elfordította az ujját, mintha pisztoly
lenne.
 – Még sohasem mondták neked, hogy ne tartsad így az ujjadat?
És ha meg lenne töltve, és kirepülne egy golyó?
– S mit keresel itt ilyenkor? Láttam, hogy Pierrot is itt mászkál.
Valami buli van, amiről nem tudok?
– Semmiféle buli, csak túlóra. Mindez temiattad, aki döntögeted a
hallgatósági csúcsot, és minket sztahanovista teljesítményre
kényszerítesz.
Fejével a háta mögé mutatott.
– Menj be a főnökhöz, hírei vannak.
– Jók? Rosszak? Közepesek? Végre elszánta magát, hogy
megkérje a kezemet?
– Azt tudom, hogy ő akarja megmondani neked. Az elnök
irodájában van – mosolyodott el titokzatosan Raquel.
Jean-Loup továbbment, lépéseit elnyelte a szőnyegpadló. Megállt
az utolsó ajtó előtt. Kopogott, és azonnal benyitott. A főnök az
íróasztalnál ült, és mondani sem kell, hogy telefonált. Ebben az
időpontban a szobát már misztikus köd borította a sok cigaretta
miatt, amit elszívott.
A monte-carlói rádió igazgatója volt az egyetlen olyan ember
Jean-Loup ismerősei közül, aki büdös orosz cigarettát szívott, abból
a fajtából, amit egy woodooszertartás szerint kellett hajtogatni.
Robert intett neki, hogy üljön le.
Leült az egyik fekete bőrfotelba. Amíg Robert befejezte a
beszélgetést és lecsukta a Motorola fedelét az egyik kezével,
legyezte a levegőt maga körül.
– Mit csinálsz ebből a szobából?
Nosztalgia ködkedvelőknek? London vagy halál? Nem, London és
a halál. Az elnök tud róla, hogy távollétében megmérgezed az
irodáját? Annyi anyagom van, hogy életed végéig zsarolni tudlak.
A monte-carlói rádiót, a hercegség olasz adóját bekebelezte egy
társaság, amely egy sor magánrádiót irányított. Központja Milánóban
volt. A monacói rádió irányítása Bikjalóra volt bízva, az igazgató
csak a fontos értekezleteken vett részt.
 – Semmirekellő alak vagy…
– Nem tudom, hogy vagy képes ezt az undorító dolgot elszívni. Ez
már nem is füst, hanem ideggáz. Sőt lehet, hogy már meg is haltál,
és mi a kísérteteddel beszélgetünk évek óta, és ezt észre sem vettük
idáig.
Robert közönyös maradt, ugyanolyan érzéketlen Jean-Loup
humorával szemben, mint a cigarettafüsttel.
– Az, hogy nem reagálok, azt jelenti, hogy messze felette állok
ezeknek a nőies nyavalygásoknak. Nem azért vártam, hogy értékes
fenekedet elhelyezd a karosszékbe, hogy ócska szellemességeket
gyárts a cigarettáimról.
Nem véletlen, hogy értékest mondtam, mert mindenki tudja, hogy
azt használod gondolkodásra.
Az egymás cukkolása hozzátartozott a kapcsolatukhoz, ami évek
óta tartott, de ennek ellenére nem lehetett barátinak nevezni. Ez a
humor arra szolgált, hogy elfedje: Robert Bikjalo nehezen tudott a
lényegre térni. Lehet, hogy intelligens ember volt, de az biztos, hogy
ravasz.
Egy intelligens ember többet ad a vihognak, mint amennyit kap, a
ravasz a legtöbbet szeretné elvenni, anélkül, hogy a legkevesebbet
kelljen adnia. Jean-Loup jól ismerte a játékszabályokat általában is,
az ő világában pedig különlegesen. Ő volt az a lemezlovas, aki a
nagy sikerű Voices műsort vezette. Az olyan emberek, mint Bikjalo,
aszerint figyeltek rád, hogy mennyi ember hallgatta a műsorodat.
– Csak azt szeretném elmondani, hogy mit gondolok rólad és a
műsorodról, mielőtt kidoblak.
Hátradőlt, és végre elnyomta a cigarettáját. Hagyta, hogy csend
legyen, mint a pókerben. Úgy folytatta, mint akinek a nagy ász van a
kezében.
– Ma kaptam egy telefonhívást a műsoroddal, a Voices-szal
kapcsolatban. A hercegi udvarhoz közel álló személytől.
Ne kérdezd, hogy ki volt:
a bűnt megmondhatom, de a bűnöst nem.
 Az igazgató hangnemet váltott. Az összes foga kivillant…
– A herceg személyesen gratulált a műsorod sikeréhez.
Jean-Loup felállt a fotelből, és belecsapott a tenyerébe, majd újra
visszaült. Bikjalo ugyanolyan lelkesen folytatta.
– Monte-Carlóról mindig az a kép alakult ki, hogy a gazdagoknak
való hely, adóparadicsom, amit arra használnak, hogy ne kelljen
adót fizetni. Az utóbbi időkben az USA-ban bajok vannak, a
gazdasági válság mindenütt jelen van, és egy kicsit leültünk.
Ezt úgy mondta, mint aki azért nem nagyon érintett.
Kivett a csomagból egy újabb cigarettát, összehajtotta, szájába
vette s rágyújtott.
– Néhány éve ebben az évszakban a Kaszinó téren 2000 ember
volt. Ma némelyik este félelmetesen kihalt. Azzal, hogy a műsoroddal
a társadalmi kérdések felé nyitottál, új elemet hoztál. Most sok
ember úgy gondol Monte-Carlóra, mint egy helyre, ahol megoldják a
problémákat, ahol telefonálni lehet, segítséget lehet kérni. Nem
tagadom, a rádiónak is szép bevételt hozott. Feltűnt egy csomó új
szponzor, ez is jelzi a műsor sikerét.
Jean-Loup önkéntelenül is felhúzta a szemöldökét és
elmosolyodott. Robert menedzser volt, és számára a siker azt
jelentette, hogy fellélegezhetett, amikor a mérleget készítette. A
nehéz időszaknak vége, most kezd beindulni.
– Meg kell mondani, hogy ügyesek voltunk. Elsősorban te. Az
alapötleten kívül a siker jelentős mértékben annak köszönhető, hogy
képes vagy egyszerre két nyelven, olaszul és franciául vezetni a
programot. Én csak a dolgomat végeztem.
Bikjalo olyan mozdulatot tett, amivel a szerénységét kívánta
demonstrálni. Ez szokatlan volt, hiszen általában mindent a zseniális
intuícióinak tudott be. A program sikere arra indította, hogy egy
merész húzást tegyen.
Egyfajta vegyes vállalatot hozott létre az Europa-2-vel, aminek a
profilja hasonló volt, és ami Párizsból közvetített.
 Ennek eredményeként a Voices az olasz és a francia terület nagy
részét lefedte.
Robert Bikjalo feltette a lábát az íróasztalra, és szembefújta a
füstöt. Jean-Loup arra gondolt, hogy mennyire hivatalos és
allegorikus ez a testtartás.
Valószínű az elnök másképp ítélte volna meg.
Az igazgató győzedelmesen folytatta.
– Június végén – július elején lesz a Music Awards. Úgy hallottam,
hogy rád gondoltak mint műsorvezetőre. Aztán jön a Film-és TV-
fesztivál. Nagyon jól állsz, Jean-Loup.
Sok személyiségnek gondot okozott, amikor a rádióból a
képernyőre kerültél. Neked kellemes a külsőd, és ha jól kevered a
kártyáidat, lehet, hogy miattad komoly konfliktusra kerül sor a rádió
és a tévé között. Jean-Loup elmosolyodott és az órájára nézett.
Felállt a székről.
– Azt hiszem, hogy Laurent már ideges. Még nem találkoztunk, és
a mai adást még meg kell beszélni.
– Mondd meg annak a rendezőnek, hogy ugyanaz vár rá, ami rád.
Jean-Loup elindult az ajtó felé, miközben ment kifelé, Robert
megállította.
– Jean-Loup?
Megállt, olyan kifejezéssel, mint amikor a macskának végre
sikerült megennie a kanárit.
– Tessék?
– Az ugye természetes, hogy ha a tv bejön, én vagyok a
menedzsered.
Jean-Loup arra gondolt, hogy Bikjalónak ugyanolyan arca van,
mint a megboldogult La Palisse-nek, amikor megszólalt. Elhatározta,
hogy nem adja olcsón a bőrét.
– Szenvedtem eleget, hogy elviseljem a füstöd rám eső részét. Ha
azt akarod, hogy a pénzemből részt kapj, te is szenvedj legalább
ennyit.
 Amikor becsukta az ajtót maga mögött, Robert álmodozóan nézte
a mennyezetet. Jean-Loupnak az volt az érzése, hogy máris
számolja azt a pénzt, amit még meg sem keresett.

2.
Jean-Loup átment a rendezőkabinon, és nézte a várost és a kikölt
vizében tükröződő fényeket. Fenn a sötétségbe burkolózva a Mont
Agel, melynek csúcsán található erősítővel Olaszországba is tudtak
sugározni.
Laurent hangját hallotta a súgóból.
– Vége a szünetnek, kezdjük a munkát.
A disc-jockey nem válaszolt, visszament az asztalhoz.
Feltette a fülhallgatót, és leült a mikrofon elé. Laurent mutatta,
hogy öt másodperc van még a reklámból.
Laurent bejátszotta a Voices rövid szignálját, hogy jelezze a műsor
folytatását. Egész addig pihentető adás volt, néha egész
szórakoztató, nem volt semmi olyan szomorú mellékzöngéje, amit
néhány alkalommal kénytelenek voltak elviselni.
– Ismét Jean-Loup Verdier vagyok, és ez itt újra a Voices, Rádió
Monte-Carlo. Reméljük, ezen a szép májusi estén senkinek sem lesz
szüksége a segítségünkre, csak a zenénkre. De éppen most jelzik,
hogy valaki telefonál.
A piros fény kigyulladt, és Laurent is mutatta, hogy hallgató van a
vonalban. Jean-Loup rátámaszkodott az asztalra, és a mikrofonhoz
hajolt.
– Tessék.
Egy kis recsegés hallatszott, majd csend. Jean-Loup felemelte a
fejét, és Laurent-ra nézett. A rendező vállat vont, jelezve, hogy a
probléma nem tőlük származik.
Végre megjött az éterben a válasz, melyet a rádió mindenhova
eljuttatott, és helyet kért a hangszórókban, az agyukban és az
életükben. Attól kezdve ami sötét volt, az még sötétebbnek látszott,
és csak nagy zaj tudta volna azt a csendet elfedni.
– Szia, Jean-Loup.
Valami természetellenes volt ebben a hangban. Furcsán színtelen,
kifejezéstelen volt, mintha elfojtott visszhang lenne.
Jean-Loup újra Laurent-ra nézett, aki jobb mutatóujjával apró
köröket leírva a levegőben jelezte, hogy a torzulás a telefonból jön.
– Szia, ki vagy?
A másik oldalról egy kis habozás. Aztán az a természetellenes
hang: – Nem fontos. Én egyvalaki és senki sem vagyok.
– A hangod rosszul hallatszik. Honnan hívsz?
– Ez sem fontos. Egyedül az, hogy eljött az ideje, hogy beszéljünk
egymással, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy holnaptól sem te, sem én
nem leszünk ugyanolyanok, mint eddig.
– Milyen értelemben?
– Én üldözött leszek, te pedig egyike leszel a kopóknak, akik
árnyakra vadásznak. Kár, mert ebben a pillanatban még egyformák
vagyunk, ugyanazok.
– Miben vagyunk egyformák?
– A világ számára mindketten arc nélküli hang vagyunk csupán,
amit csukott szemmel álmodozva lehet hallgatni. A világ tele van
emberekkel, akiket csak az érdekel, hogy olyan arcot készítsenek
maguknak, amit büszkén lehet mutogatni, ami más, mint a többi, és
mással nem is törődnek. Itt az ideje kimenni, és megnézni, mi van
mögötte.
– Nem értem, hogy mit akarsz mondani.
Megint egy hosszú szünet, mintha megszakadt volna a
beszélgetés. Aztán visszatért a hang, és mintha mosolygott volna.
– Majd megérted idővel.
– Nem tudom követni a gondolataidat.
Megint hosszú szünet következett, mintha az, aki a vonal túlsó
végén van, gondolkozna azon, amit hallott.
– Ne problémázz rajta. Néha még nekem is nehéz.
 – Hát akkor miért hívtál, miért beszélsz most velem?
– Mert egyedül vagyok.
Jean-Loup lehajtotta a fejét, és a keze közé szorította.
– Úgy beszélsz, mintha börtönbe lennél zárva.
– Mindnyájan börtönbe vagyunk zárva. Az enyémet én magam
építettem, de ettől még nem könnyebb kikerülni belőle.
– Sajnállak. Az az érzésem, hogy nem szereted az embereket.
– És te szereted?
– Nem mindig. Néha megpróbálom megérteni őket, és amikor ez
nem sikerül, akkor legalább megpróbálok nem ítélkezni fölöttük.
– Ebben is egyformák vagyunk. Az egyetlen dolog, amiben
különbözünk, hogy neked, amikor befejezed a beszélgetést, jogod
van fáradtnak lenni. Hazamehetsz, kikapcsolhatod az agyadat és
minden betegségét. Én nem.
Én éjszaka nem tudok aludni, mert az én bajom sohasem pihen.
– És akkor te mit csinálsz éjjelente, hogy gyógyítsd magad?
Jean-Loup kicsit sürgette beszélgetőtársát. Lassan érkezett a
válasz, ami olyan volt, mint amikor egy többrétegű papírcsomagot
átvilágítanak.
– Én gyilkolok.
– Mit akar jel…
Jean-Loup hangját elnyomta a kazettából kiszűrődő zene.
Dallamos zene volt, de a két utolsó szó után fenyegetően hangzott.
Kb. 10 másodpercig tartott, majd elhalkult.
A síri csendben mindenki tisztán hallotta a hívás végét jelző
kattanást. Jean-Loup a többiek felé nézett. A helyiségben hűvös
levegőt fújt a légkondicionáló, gondolataik megdermedtek, mégis
mintha egyszerre látták volna meg Szodoma és Gomorra lángjait.
Ezután nehezen tudták a műsort befejezni. Nem volt több
telefonhívás a közönség részéről. Vagyis inkább rengetegen
telefonáltak, de a központos nem küldte adásba.
Jean-Loup levette a fejhallgatót, és az asztalra tette.
 Észrevette, hogy a légkondicionálás ellenére kiizzadt, mint egy
futás után.
Sem te, sem én nem leszünk többé ugyanolyanok.
A hátralévő időben csak zenét játszott, hosszan fejtegette a Tóm
Waits és Paolo Conte közötti furcsa hasonlóságot, mindketten
különleges előadók és jelentős szerzők. Lefordította a szövegeket,
és hangsúlyozta ezek fontosságát. Szerencsére voltak tartalékaik a
nehéz esetek megoldására, és ez kétségtelenül az volt. Volt egykét
tartalék telefonszámuk, amire támaszkodni lehetett, ha az adás nem
akart beindulni. Felhívtak néhány művész barátot, kérték, hogy
szóljanak hozzá, és eltöltöttek egy negyedórát a költészet és Francis
Cabrel humorának jegyében.
Az ajtó kinyílt, és Laurent nézett be.
– Minden rendben, Jean-Loup?
Jean-Loup úgy nézett rá, mintha nem látta volna.
– Igen, minden rendben.
Felállt, és együtt indultak kifelé a stúdióból, tekintetük találkozott
Barbaráéval és a hangtechnikuséval. A lány kék inget viselt, és
Jean-Loup észrevett hónalja alatt két izzadságfoltot.
– Rengeteg telefonhívás érkezett. Ketten azt kérdezték, hogy
folytatásos krimit közlünk-e, s mikor lesz a következő rész. Aztán
legalább egy tucat ember tiltakozott, hogy a siker érdekében ilyen
alantas eszközöktől sem riadunk vissza. A főnök is telefonált és
berobogott. Már ott van az elnöki szobában, és vár minket. Ő is azt
kérdezte, hogy megbolondultunk-e. – Úgy tűnik.
hogy az egyik szponzor rögtön telefonált neki, és nem azért, hogy
gratuláljon.
Jean-Loup elképzelte, hogy a szoba még füstösebb és a beszéd
kissé kevésbé lesz lelkes, mint amilyen a közvetítés előtt volt.
– Hogyhogy a központos nem szűrte ki a hívást?
– Nem értem, mi történt. Raquel azt mondja, hogy nem rajta
keresztül érkezett.
 Valamilyen megmagyarázhatatlan okból közvetlenül a stúdió
vonalára érkezett. Valahogy azzal került kapcsolatba.
Lehet, hogy az új berendezés kezdi önállósítani magát.
Meglátjátok, előbb-utóbb a gépekkel kell hadakozni, mint a
Terminátor ban.
Egymás mellett léptek ki a rendezőfülkéből, és elindultak Bikjalo
irodája felé. Nem néztek egymásra.
Köztük visszhangod az a két szó:
Én gyilkolok…
Elhaladtak a komputer előtt. Mintha az a hang még mindig a
levegőben lenne.
– És az a zene a végén? Nekem ismerősnek tűnt.
– Nekem is. Ha nem tévedek, filmzene. Mintha az Egy férfi és egy
nő lenne, egy régi film, 66-os vagy még régibb.
– És mit jelent?
– Én tudjam?
Jean-Loup zavartnak tetszett. Egészen új eset volt, ilyennel még
nem találkozott.
– Te mit gondolsz?
– Azt, hogy hülyeség.
Laurent hanyag mozdulatot tett, de látszott, hogy inkább magát
szeretné meggyőzni, mint a többieket.
– Azt mondod?
– Igen, és azt hiszem, hogy egy idióta hülyéskedik.
Megálltak Bikjalo irodájának ajtaja előtt, és Jean-Loup megfogta
kilincset. Most néztek egymásra. Laurent tovább folytatta.
– Egy jó sztori, amit el lehet majd mesélni a Sportingban, és jót
nevetni rajta.
Az arckifejezése azonban azt mondta, hogy maga sem igazán
hiszi el azt, amit mond. Jean-Loup belökte az ajtót, és arra gondolt,
hogy vajon a telefonhívás ígéret vagy kihívás-e.

3.
 Jochen Welder megnyomta a gombot, és a horgony leereszkedett.
Amikor biztos volt benne, hogy lehorgonyzott, lekapcsolta a
motort. A gyönyörű, kétárbocos hajó, a Forever, amit barátja, Mike
Farr külön az ő számára tervezett, és aztán neki építettek Beneteau
hajógyáraiban, lassan forogni kezdett. A szárazföld felől fújó könnyű
szél a hajót a nyílt tenger irányába állította.
Arijane figyelte a műveletet. Megfordult és odament hozzá,
időnként a korlátba kapaszkodva. Jochen félig lehunyt szemmel
nézte, sokadszor megcsodálta sportos, kicsit fiús alakját.
Gyomrában szorítást érzett, és hálával gondolt a sorsra, aki olyan
nőt tervezett, amelynél ő maga sem tudott volna tökéletesebbet
alkotni.
Még nem volt bátorsága megmondani neki, hogy szereti.
A lány átölelte a nyakát, és lágy puszit nyomott az arcára.
Jochen megérezte a leheletét, testének természetes illatát, és arra
gondolt, hogy nincs jobb parfüm, mint egy jó szagú bőr természetes
illata.
Tengerszaga volt, s még sok minden, amire kicsinyenként kell
rájönni. Arijane mosolya ragyogott az alkonyi fényben, és Jochen
inkább csak elképzelte, mint látta, hogy hogyan tükröződik a
szemében.
– Azt hiszem, hogy most lezuhanyozom. Aztán ha akarod, te is
megteheted, és ha megszabadulsz ettől a ronda szakálltól, esetleg
elfogadom az ajánlataidat vacsora utánra.
Jochen ugyanolyan cinkos mosollyal ránézett, és megsimította
kétnapos szakállát.
– Furcsa. Azt hittem, ti nők szeretitek a borostás férfiakat.
Az ötvenes évek kalandfilmjeinek hangját kezdte parodizálni.
– Azt, aki egyik kezével átölel, a másikkal pedig vezeti hajóját
kelet felé.
Arijane alkalmazkodott a játékhoz. Kiszabadította magát az
ölelésből, és elindult a kajüt felé, úgy mozogva, mint egy néma-film-
színésznő.
– Nem esik nehezemre elképzelni magamat, amint veled keletre
utazom, hősöm, de nem hiszem, hogy sokat változtat rajta, ha nem
lángoló arccal megyek.
Eltűnt, mint egy színésznő a színfalak mögött egy hatásos
mondás után.
– Arijane Parker, ellenfeleid sakkjátékosnak gondolnak, de rajtam
kívül senki sem tudja, ki is vagy valójában.
A lány feje egy pillanatra megjelent az ajtóban.
– Azaz?
– A legszebb bohóc, akit valaha is láttam.
– Hát persze, azért vagyok olyan jó a sakkban, mert egyáltalán
nem veszem komolyan.
És ismét eltűnt. Jochen látta a hídon a villanyfény tükröződését, s
aztán hallotta a zuhany csobogását.
A mosoly nem tűnt el az ajkáról.
Néhány hónappal azelőtt ismerte meg a lányt, a Brazil Nagydíj
alkalmából. Egy fogadásra hívták meg, amit a csapat egyik
szponzora rendezett. Egy multinacionális cég, amely sportruházatot
gyárt. Általában próbálta elkerülni ezeket az alkalmakat, főleg a
versenyek idején, de ez alkalommal jótékonysági célja is volt, az
UNICEF javára, és nem lehetett visszautasítani.
Ennek ellenére elég kényelmetlenül érezte magát a zsúfolt
szalonokban, elegánsan egy tökéletes szmokingban, amiről senki se
mondta volna meg, hogy úgy kölcsönözték. Kezében egy pohár
pezsgőt tartott, amit nem tudott meginni, arcán pedig unalom, amit
nem sikerült lepleznie.
– Ön mindig ilyen jól szórakozik, vagy most különösen megerőlteti
magát?
Megfordult, és Arijane mosolyát és zöld szemét látta maga előtt.
Férfiszmoking volt rajta, és ing, csokornyakkendő nélkül. Fehér
teniszcipő a lábán. A ruházata és rövidre vágott haja Peter Pan,
elegáns kiadásban. Már többször látta a fényképét az újságban, és
rögtön felismerte Arijane Parkért, a különös bostoni lányt, aki az
ismeretlenségből bukkant elő, és sorra verte meg a világ sakkozóit.
Németül szólt hozzá, és Jochen ugyanezen a nyelven válaszolt.
– Ezenkívül még a főbelövést lehetett választani, de mivel
hétvégén dolgom van, kénytelen voltam emellett dönteni.
Fejével a zsúfolt terem felé intett. A lány mosolya még szélesebb
lett, és kifejezéséből Jochennek úgy tűnt, mintha sikeresen szerepelt
volna egy vizsgán. Kinyújtotta a kezét.
– Arijane Parker.
– Jochen Welder.
Amikor a felé nyújtott kezet megfogta, világosan érezte, hogy a
gesztusnak jelentősége van, és a tekintetükben már benne van
mindaz, amit nem lehet szavakkal kifejezni. Kimentek a brazíliai
éjszaka csendjére nyíló tágas teraszra.
– Hogyhogy ilyen jól beszélsz németül?
– Apám második felesége, aki véletlenül az anyám, berlini.
Szerencsére elég sokáig maradt a felesége ahhoz, hogy meg tudja
nekem tanítani a nyelvet.
– Ha egy lánynak ilyen szép feje van, akkor miért tartja órákon
keresztül lehajtva egy sakktábla fölött?
– És ha egy férfinak ilyen érdekes feje van, az miért rejti el abban
a fazékszerű valamiben, amit viselni szoktatok?
Leon Uriz, az UNICEF képviselője és a rendezvény szervezője
éppen abban a pillanatban ért oda, hogy magával vigye a
nagyterembe. Jochen nem szívesen hagyta magára Arijanét, és
elhatározta, hogy minél hamarabb igyekszik majd megadni a választ
a kérdésére.
Mielőtt beért volna a nagyterembe, megfordult, hogy megnézze.
Ott állt, és zsebre tett kézzel nézett utána.
Mosolygott, és felé emelte a kezében tartott pohár pezsgőt.
Másnap, a csütörtöki szabadkörös edzés után elment, hogy
megnézze a lányt a bajnokságon, ahol játszott.
 Érkezésére felfigyelt a közönség és az újságírók. Világos volt,
hogy a kétszeres Forma-1-es bajnok megjelenése Arijane Parker
mérkőzésén nem a véletlen műve, és nem is a sakk iránti
érdeklődésének tudható be, hisz erről nem volt élőbbről tudomásuk.
A lány a versenyzők asztalánál ült, a bírói asztaltól és a közönség
számára fenntartott helytől egy faállvány választotta el. A morajra
felkapta a fejét, és amikor meglátta, nem változott az arckifejezése,
mintha nem ismerte volna fel. Tekintete visszatért a sakktáblához.
Jochen csodálta a koncentrációját, a sakktábla fölé hajtott fejét és
egész törékeny figuráját abban a környezetben, ahol inkább férfiak
szoktak előfordulni. Attól kezdve Arijane érthetetlen módon
eltévesztett néhány lépést. A fiú nem értett a sakkhoz, de a szakértő
közönség reagálásából ez világos volt. Hirtelen felállt, és a királyt a
sakktáblához támasztotta, ami azt jelentette, hogy feladja a
mérkőzést. Anélkül hogy felnézett volna, egy faajtón kiment a
teremből. Jochen megpróbálta utolérni, de nyomtalanul eltűnt.
Az időmérő edzések és a verseny előtti teendők nem tették
lehetővé, hogy többször is keresse. Egyszer csak azonban a boksz
mellett találta, a Nagydíj reggelén, rögtön a pilóták eligazítása után.
Éppen ellenőrizte, hogy a szerelők elvégezték-e azokat a
javításokat, amelyeket a bemelegítés után javasolt. A hangja
ugyanúgy meglepte, mint az első alkalomkor.
– Hát, meg kell mondjam, a ruha nem áll olyan jól, mint a
szmoking, de legalább vidámabb.
Megfordult, és meglátta maga előtt, hatalmas csillogó zöld szemét,
sapkája alól kilógó haját. Vékony pólót viselt, amely alatt a melle
szabadon hullámzott, és egy színes bermudát, mint általában a
többiek. Nyakában bőrlánc és egy műanyag szálon lógó
napszemüveg.
Annyira leblokkolt a meglepetéstől, hogy Alberto Regosa, a
pályamérnöke tréfásan odakiáltott neki: – Hé, Joe, ha nem csukod
be a szádat, ma nehezen fogod tudni felvenni a sisakot.
 Arijane vállára tette a kezét, és ezt válaszolta, egyszerre a lánynak
és a barátjának: – Gyere, menjünk innen. Akár be is mutathatnálak,
de nincs értelme barátkozni, holnaptól úgyis kereshet másik munkát
magának, és nem fogtok találkozni.
A bokszon kívülre kísérte a lányt, miközben háta mögött beszédes
gesztust tett válaszként a mérnök beszólására. Szemtelenül nézte a
lány bermudából kikandikáló szép lábait.
– Őszintén meg kell mondjam, hogy neked sem állt rosszul a
szmoking, de így mégis jobb. Azért mindig gyanús egy kicsit, ha egy
lány nadrágban van.
Nevettek, majd Jochen röviden bemutatta ezt a világot, amit
Arijane egyáltalán nem ismert. Megmagyarázta, hogy ki kicsoda is
mi micsoda, időnként fel kellett emelni a hangját, amikor egy újabb
motor felbőgött. Amikor eljött a felsorakozás ideje, meghívta, hogy
nézze végig a versenyt a bokszokból.
– Azt hiszem, mennem kell, hogy a fejemre tegyem a fazekat,
ahogy te hívod. Majd később találkozunk.
Elköszönt tőle, és Greta Ringernek, a csapat PR-felelősének
gondjaira bízta. Beszállt az autóba, és amíg a műszakiak az öveket
kötötték be, felemelte a fejét és ránézett. A sisak szűk nyílásán
keresztül is beszéltek a szemeik, és ez az érzés erősebb volt, mint a
verseny izgalma. A versenyből hamar kiesett, pár tucat kör után.
Jól indult, negyedik volt, de a hátsó felfüggesztés, ami a kocsijuk
gyönge pontja volt, hirtelen felmondta a szolgálatot, és egy
kanyarban kisodródott.
A védőkorlátnak ütközött. Rádión értesítette a csapatot, hogy
minden rendben, és gyalog indult vissza. Alighogy a bokszhoz ért,
Arijanét kereste a szemével, de nem látta.
Csak miután elmagyarázta a szerelőknek és a menedzsernek a
baleset okát, indulhatott a keresésére. A motorszobában találta,
Greta oldalán ült, aki diszkréten eltávozott, mikor megérkezett.
Arijane felállt és átölelte a nyakát.
 – Azt még elfogadom, hogy a jelenléted miatt elveszítek egy
fontos elődöntőt, de az nehezen fog menni, hogy minden alkalommal
egy kicsit meghaljak, amikor az életedet kockáztatod. Viszont most
megcsókolhatsz, ha akarsz.
Attól a naptól kezdve nem hagyták el egymást.
Jochen rágyújtott egy cigarettára, és a félhomályban ülve nézte a
parti fényeket. A hajót kicsit a Gap Martinon túlra vezette, a
Roquebrune elé, kicsit jobbra a V alakú hegytől. A balján Monte-
Carlo fénylett, szépen és hamisan, akár egy műfogsor. Elmerült a
fényben, amit nem érdemelt meg, és a pénzben, ami nem az övé
volt.
Három nap múlt el a Nagydíj óta, és a hétvégi tömeg után a város
élete visszatért a normális kerékvágásba. Ahol nemrég még a
versenyautók dübögtek, a forgalom lustán folyt a májusi
napsütésben, és egy másféle nyár ígéretét hordozta.
Jochen Welder 34 éves korára öregnek érezte magát – és félt.
A félelmet jól ismerte, hisz az egy Forma-1-es pilótát végigkísér.
Mindig melléfeküdt az ágyba, minden szombaton a versenyek előtt,
bárki is volt éppen a nő, akivel megosztotta életét és ágyát. Már a
szagát is ismerte, ott volt a bokszba akasztott izzadt
versenyruhákban. Sok ideje győzi le a félelmét mindig, amikor
felcsatolta a bukósisakot, beszállt az autóba, és bekapcsolta a
biztonsági övét, várta a vénáiban elszabadult adrenalint.
Ez most más volt, most a félelemtől félt. Attól, amikor a
gondolkodás helyére az ösztön lép, s a kelleténél egy pillanattal
előbb gyorsítasz vagy fékezel, amitől megnémulsz, csak az időmérő
beszél, ami elmondja, milyen rövid egy másodperc az
átlagembernek és milyen hosszú egy pilótának.
A mobiltelefon megszólalt. Azt hitte, hogy kikapcsolta, és
kísértésbe jött, hogy most tegye meg. Aztán felsóhajtott, kivette a
tartóból és benyomta a gombot.
– Hova a csudába bújtál el, hol vagy?
 Roland Shatz, a menedzser hangja olyan volt, mint egy televíziós
vetélkedő műsorvezetőjéé, azt leszámítva, hogy azok nem dühösek
a versenyzőkre. Bár már várta, de mégsem volt rá felkészülve.
– Itt-ott.
– Itt-ott – a rohadt életbe! Nem tudod, hogy milyen kupleráj van?
Nem tudta, de el tudta képzelni. Végül is egy pilóta, aki elveszít
egy gyakorlatilag megnyert versenyt egy hiba miatt az utolsó körben,
ez mindig hír a sportújságokban.
Roland nem hagyott neki időt a válaszra, folytatta:
– A csapat megpróbált falazni neked az újságírók előtt, de
Ferguson nagyon begurult. Az egész Nagydíj alatt egyszer sem
előztél, azért voltál elöl, mert a többiek kimentek, vagy elromlott a
kocsijuk, és így elvesztesz egy versenyt. Az egyik leglátványosabb
cím: Jochen Welder elvesztette a versenyt és a jó hírét.
Megpróbált tiltakozni, bár maga sem hitt benne.
– Mondtam, hogy volt valami a szerkezetben.
A menedzser nem hagyta, hogy befejezze.
– Duma. A beszámolók itt vannak, és világosan beszélnek.
Pavarotti sem énekel szebben. Az autó tökéletesen rendben volt,
amíg Malot vezette, nem volt semmi gond.
Francois Malot a második volt a csapatban. I ú tehetség, akit a
vezetőség nevelt és dédelgetett. Még nem volt elég tapasztalata, de
lehetséges, vállalkozó kedvű fiatalember, és volt bőven mersze.
Nem véletlen, hogy a Cirkusz emberei szemmel tartották, mióta a
Forma-3-ban versenyzett. Végül is Ferguson mindenkit megelőzött,
és kétéves szerződést kötött vele. Shatz maga is sokat fáradozott ez
ügyben. Ez volt a sportvilág törvénye, a Forma-1-é különösen. Olyan
bolygó volt, ahol gyorsan kelt fel és áldozott le a nap.
Roland hirtelen hangnemet váltott, és hangjából nyilvánvalóan
érződött az a barátság, ami Jochenhez kötötte, és ami sokkal több
volt egyszerű munkakapcsolatnál. Ennek ellenére azt a benyomást
keltette, mintha egy személyben játszaná el a jó és a rossz rendőr
szerepét.
 – Jochen, gondok vannak. A jövő hétre várható egy próba-időszak
a Williamsszel és a Jordannel. Ha jól értettem, téged nem hívtak
meg. Inkább azt akarják, hogy Malot és Brandeson legyenek azok,
akik kipróbálják.
Tudod ugye, hogy ez mit jelent?
Hát persze hogy tudta. Ahhoz túl jól ismerte az autóversenyzés
világát.
Amikor egy pilótát nem értesítenek a csapat új technológiai
újításairól, komoly esélye van annak, hogy a felelősök nem akarják
megadni azt a lehetőséget, hogy egy másik csoportba átvigye az
értékes információkat. Azaz nem fogják a szerződését megújítani.
– Szerinted erre mit kéne most mondanom, Roland?
– Semmit, nem várom, hogy bármit is mondj. Csak azt szeretném,
hogy amikor versenyzel, az agyad és a lábad használd, ahogy
eddig.
Egy másodperc szünet következett.
– Azzal a nővel vagy, igaz?
Jochen akarata ellenére elmosolyodott.
Rolandnak nem volt szimpatikus Arijane, amikor beszélt róla, a
nevét sem mondta ki, úgy emlegette, hogy – az a nő.
Egyébként a menedzserek nem igazán tartottak szimpatikusnak
olyan nőket, akiket felelősnek gondoltak a pilótáik
meggyengüléséért. Sok nője volt ezelőtt, akiket Shatz a maguk
helyén értékelt, annak, akik voltak.
Dekorációt egy olyan valaki számára, aki a figyelem központjában
él: sok kicsi hold, akik a bajnok napja körül árasztott fényben
tündököltek. Furcsa módon akkor kezdett aggódni, amikor Arijane
megjelent az életében.
Talán el kellene mondani neki, hogy nem Arijane a betegség,
legfeljebb a tünete. Jochen úgy beszélt, mint akinek egy makacs
gyereket kell meggyőzni, hogy mossa meg a fülét.
– Roland, nem gondolod, hogy lassan vége a műsornak?
 34 éves vagyok, és az én koromban már sok pilóta visszavonult.
Akik még nem tették, régi önmaguk karikatúrái csupán.
Akarattal nem emlegette azokat, akik már nem is éltek.
Nevek és arcok, szemek és nevetések, akikből hirtelen autóba
szorult élettelen test lett, egy elgurult színes bukósisak, egy túl
lassan érkező mentőautó vagy helikopter, egy orvos, aki nem tud
segíteni.
Roland fellázadt a szavai ellen.
– Miket beszélsz, Jochen? Tudjuk, milyen a Forma-1-es, de
Amerikából van egy csomó ajánlatom. Még sok időd van, hogy jól
érezd magad és kockázat nélkül egy csomó pénzt keress.
Jochennek nem volt bátorsága olajat önteni a tűzre.
Nem a pénz volt az, ami megváltoztathatta volna a lelkiállapotát.
Két generációra elég pénze volt. Élete kockáztatásával kereste sok
év alatt, és nem költötte el, mint sok kollégája, magánrepülőkre és a
világ számos helyén vásárolt házakra. Nem volt kedve megmondani
Shatznak, hogy más a gond, az, hogy nem élvezi már.
Valami miatt elszakadt a szál, és szerencsére nem akkor, amikor
épp rajta egyensúlyozott.
– Jó, majd beszélünk róla.
Shatz megértette, hogy nem ez az a pillanat, amikor folytatni kell.
– Oké, próbáld meg formába hozni magad Spanyolországra. A
világbajnokságnak még nincs vége, és ha jól szerepelsz egy-két
futamon, az mindent megváltoztathat. Közben meg érezd jól magad,
szépfiú!
Roland befejezte a beszélgetést. Jochen úgy nézte a készüléket,
mintha látná menedzsere gondterhelt arcát.
– Na, ez szép. Megvárod, hogy kicsit elmenjek, és máris
telefonálgatni kezdesz. Arra kell gyanakodjak, hogy egy másik nő is
van az életedben?
Arijane felfelé jött, és nedves haját törölgette egy törülközővel.
– Nem, Roland volt.
– Ah!
 Ebben az egy szóban minden benne volt.
– Nem vagyok neki túl szimpatikus, igaz?
Jochen magához húzta, és átfonta a derekát. Hasához szorította
az arcát, és nem nézett rá, amikor beszélt.
– Nem ez a probléma. Roland aggódik, mint mindenki, de a
barátom, és abszolút jó szándékú.
Arijane megsimogatta a haját.
– Megmondtad neki?
– Nem, úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem telefonon beszélek
erről. Úgy döntöttem, hogy Barcelonában mondom meg, a jövő
héten, neki és Fergusonnak is.
Mindenesetre a hivatalos közleményt a visszavonulásomról a
szezon végén adom ki. Nem akarom, hogy ennél is jobban
üldözzenek az újságírók.
A kapcsolatuk a világsajtó számára igazi csemege volt.
Arcuk hónapokig volt a magazinok első oldalain, és a lehető
legkülönbözőbb dolgokat írták velük kapcsolatban.
Jochen felnézett rá, a tekintetével a szemét kereste.
– Szeretlek, Arijane. Már azelőtt is szerettelek, hogy
megismertelek, csak nem tudtam.
A lány nem válaszolt. Ránézett az alulról jövő fényben.
Jochen kicsit megborzongott, de kimondta, és nem akarta, de nem
is tudta volna visszacsinálni.

Második karnevál
A férfi feje kiemelkedik a vízből, nem messze a Beneteau orrától,
a búvárszemüvegen át észreveszi a horgonyláncot, és odaúszik. A
jobb kezével kapaszkodik, és figyeli a hajót, amely a telihold tényét
tükrözi.
Lélegzete nyugodt.
Az ötliteres palack, amit a vállán visel, nem alkalmas hosszú
merülésekre, de könnyű és könnyen kezelhető, és a céljának
kiválóan megfelel. Fekete, egyszerű, feliratok nélküli ruhát viselt, ami
elég vastag ahhoz, hogy védje a hideg ellen, amíg a vízben
tartózkodik. Semmilyen villanylámpát sem használhat, de a telihold
miatt nincs is rá semmi szüksége. Ügyelve arra, hogy ne keltsen
semmiféle zajt, újra a felszín alá merül a hajótest mellett.
Felbukkan, és egy létrát támaszt a hajó oldalához.
Rendben van.
Kioldja a derekán a zsinórt, ráakaszt egy horgot.
Legelőször a magával hozott hermetikusan zárható dobozt
akasztja rá, aztán le akarja venni a palackot, az uszonyt, és egy
méterre a felszín alatt a horogra szeretné akasztani.
Nem engedheti meg, hogy bármi is akadályozza a mozgásban,
bár ha a két alvó embert váratlanul lepi meg, az mindenképpen
előnyös, és megkönnyíti a munkáját.
Már éppen levenni készül az uszonyokat, amikor lépteket hall.
Jobbra húzódik, takarásba. A helyéről látja a lányt, aki kijön, és
megbűvölten nézi a hold játékát a nyugodt, sima tengeren. A fehér
fürdőköpenye lecsúszik róla, és ő meztelenül áll a fényben.
A férfi profilból látja, és megcsodálja kicsi, kemény mellét,
szemével követi a tompor és a lábak finom vonalát.
A fiatal lány könnyed mozdulatokkal a létrához megy, és lábával
kipróbálja a víz hőmérsékletét.
A férfi elmosolyodik, mint egy cápa.
Nem hisz a szerencséjének.
Reméli, hogy a lány nem riad vissza a hideg víztől, és nem tud
ellenállni egy holdfényes tengeri fürdőzés csábításának. Mintha
megérezte volna a gondolatát, a lány megfordul, lefelé megy a
lépcsőn, és lágyan a hullámok közé csobban, megborzad a hűs
víztől, amitől libabőrös lesz, és előremerednek a mellbimbói.
Elúszik a hajótól a nyílt tenger felé, az ellenkező oldalon, ahol a
fekete ruhás férfi áll, aki lassú mozdulattal a víz alá bukik.
Olyan, mint a zsákmányszerző, aki vadászni kezd a mit sem sejtő
vadra, kegyetlen játék ez, aminek a tétje az élet.
 Úszni kezd a lány felé. Nemsokára alá ér. Lassan felbukkan,
halkan lélegezve, hogy a levegőbuborékok ne árulják el. Amikor a
lány közel van, megragadja a bokáját, és lehúzza.
Arijane elképedve észleli az erőszakos fogást, ami lefelé
vonszolja. A mozdulat annyira hirtelen, hogy arra sincs ideje, hogy a
tüdejét megtöltse. Hirtelen egy méterrel a felszín alatt találja magát,
és érzi, hogy a szorítás enyhül. Rúg egyet, hogy a felszínre ússzon,
de két kéz helyeződik a vállára, és ez a nyomás még lejjebb löki, a
fenék felé, messze a víztükörtől, ami most a feje felett
csúfondárosan fénylik. Érzi, hogy ragadozó karok átölelik, egy
búvárruha tapad meztelen hátához, ismeretlen test kapcsolódik az
övéhez, és a támadó a derekát a lábaival kulcsolja át.
A rémület a gondolkodást jeges fallal veszi körül.
Megpróbál kiszabadulni, de a tüdejében az oxigén már így is
fogytán volt, most utolsó tartalékját is felhasználja.
Ahogy érzi a levegő szükségét, úgy gyengül az ereje.
Egyre inkább hatalmába keríti a halálos szorítása annak, aki
hozzátapad, aki a tengerfenék örök éjjele felé taszítja.
Érzi, hogy meghal, hogy valaki megöli, anélkül hogy tudná az okát.
Szeméből folyik a sós könny, ami elvegyül az őt körülölelő tenger
vízcseppjeivel. Érzi, hogy a sötét egyre terjed, feloldódik benne, mint
a tiszta vízbe öntött tintacsepp. Egy hideg és könyörtelen kéz a
testén és a testében kutat, mintha az élet minden szikráját ki akarná
irtani, amíg el nem éri a szívét, és örökre meg nem állítja.
A férfi érzi, hogy a test hirtelen elernyed, amint kiszáll belőle az
élet. Vár néhány pillanatot, majd a lány holttestét maga felé fordítja,
és elkezd felfelé mozogni, hogy a magasba törjön. Ahogy a felszín
felé halad, a lány arca kirajzolódik, előtűnnek a vonásai, vékony orra,
félig nyitott ajka, amiből az utolsó levegőbuborékok Jönnek ki,
előbukkan csodálatos zöld szeme, amelyet a halál örökített meg,
közelednek a fény felé, amit a lány többet már nem láthat.
A férfi nézi a nő arcát, akit épp most ölt meg, mint ahogy egy fotós
nézi egy negatív előhívását, amit oly türelmetlenül vár. Amikor
teljesen meggyőződik a szépségéről, a cápa újból elmosolyodik.
A férfi feje kiemelkedik a vízből. A holttestet húzva a lépcsőhöz
közeledik. A lépcsőre akasztott zsinegre köti a holttestet, amíg
megszabadul a palacktól. A test kis hullámzást keltve a víz alá
csúszik. A lány haja pár centiméterrel a víz alatt hullámzik. A
holdfényben olyan, mintha egy medúza lebegne a víz alatt.
Leveszi az uszonyokat, a maszkot, és a fedélzetre teszi, anélkül
hogy a legkisebb zajt csapná. Amikor szabad, felhozza áldozata
testét, leteszi a hídra, egy hosszú másodpercig nézi, majd lehajol,
hogy felvegye a köpenyt, amit a lány az éjszakai fürdés előtt viselt.
Mintha egy csepp elkésett könyörületet érezne, betakarja a hideg
testet, mintha védené az éjszaka hidege elől, ami számára már soha
nem ér véget.
– Arijane?
A hang a kajüt felől hirtelen megszólal. A férfi ösztönösen arrafelé
fordul. Talán a lány barátja felébredt arra, hogy egyedül van a
kabinban. Talán az ágyban kinyújtotta a lábát, és nem érezte maga
mellett a lány testét. Felült, de a holdfény megvilágította kabinban
nem látta maga mellett.
Mivel nem kapott választ, most kijön, hogy keresse.
Elbújik egy olyan helyre, ahonnan nem látszik. Fekete ruhája segít
ebben.
A megfigyelési pontjáról látja, hogy megjelenik először a fej, majd
a test is. A férfi teljesen meztelen. A feje körbejár, és észreveszi,
hogy a lány a hídon fekszik, pont a másik irányba néz, és mintha
aludna. Elindul felé.
Nedvességet érez a lába alatt, és észreveszi a lábnyomokat a
hídon. Talán azt gondolja, hogy a lány fürdött. Gyengéden közeledik
a test felé, amiről azt hiszi, hogy alszik. Talán lelki szemei előtt látja,
amint kijön és aprólékosan megtörülközik. Odamegy hozzá, talán
azért, hogy megcsókolja, s levigye a kabinba és szeretkezzen vele.
A fekete búvárruhás halja a szavait.
– Szerelmem.
 A nő semmi jelét nem adja, hogy hallja. A bőre jéghideg.
– Szerelmem, nem maradhatsz itt a hidegben.
Még mindig semmi válasz. Jochen furcsa idegességet érez a
gyomrában. Gyengéden megfogja a lány fejét, és maga felé fordítja.
Látja, hogy a tekintetében nincs élet. A mozdulattól kicsorog a
szájából egy kis víz. Azonnal megérti, hogy meghalt. Agyát egy
hangtalan üvöltés rázza meg. Felpattan, és abban a pillanatban egy
nedves kar átfogja a torkát. Egy erőszakos nyomás arra kényszeríti,
hogy a hátát hátrafelé hajtsa.
Jochen az átlagnál valamivel magasabb, teste kisportolt, hiszen
hosszú órákat töltött edzőteremben, hogy bírja a Nagydíj
megpróbáltatásait. De a támadó magasabb nála, és nagyon erős. Az
ő előnye az is, hogy meglepte áldozatát, és hogy azt teljesen
lesújtotta a lány halála. A pilóta ösztönösen felemeli a kezét, és
megragadja a kart, ami a torkát szorítja. Teljes erejéből próbálja a
fojtogató szorítást enyhíteni. Szeme sarkában valami villanást lát.
Egy másodperc töredéke múlva lesújt a kés.
Az áldozat teste összerándul, miközben a kés behatol a bordái
közé, a szívébe. Vért érez a szájában, és meghal.
Szemében még a hold fénye tükröződik.
A férfi addig nyomja a kést, amíg a test nem ernyed el teljesen a
karja között. Könnyedén lefekteti a hídra. Egy darabig nézi a lába
előtt fekvő két élettelen testet, halkan lélegzik. Majd megragadja a
férfi testét, és levonszolja a fedélzet alá.
Kevés az idő, és sok dolga van, mielőtt felkel a nap.
Az egyetlen dolog, aminek a hiányát érzi, a zene.

4.
Roger kilépett a Baglietto hídjára, és belélegezte a friss reggeli
levegőt. Egy csodálatosnak ígérkező nap reggele volt, fél nyolc. A
Nagydíj után a jacht tulajdonosai elutaztak, és rábízták a hajót,
addig, amíg ők nem jönnek vissza a nyári, hónapokig tartó tengeri
hajózásra. Roger tehát Monte-Carlóban marad még legalább másfél
hónapig, anélkül hogy el kellene viselni a tulajdonos és főleg a
felesége szeszélyeit. Nagyon rossz természete volt, és úgy
teleaggatta magát ékszerekkel, hogy ha sütött a nap, csak csukott
szemmel lehetett ránézni.
Donatella, a Kikötő étterem olasz pincérlánya éppen befejezte a
terítést a kinti asztaloknál. Nemsokára érkeznek az emberek a közeli
hivatalokból reggelizni.
Roger csendben nézte, míg a lány észre nem vette, hogy ott van.
Rámosolygott, és kicsit előretolta a melleit.
– Szép az élet, igaz?
Roger folytatta a köztük már pár hónap óta tartó szócsatát.
Fancsali képet vágott.
– Persze, de sokkal jobb is lehetne.
Donatella közelebb jött. A kigombolt blúzában látni lehetett a melle
vonalát. Roger belefúrta a tekintetét, mint a horgászzsinórt a
tengerbe. A lány észrevette, de semmi jelét nem mutatta, hogy ez
zavarná.
– Esetleg ha nemcsak bámulnál, hanem normálisan beszélnél is…
hé, mit csinál az az őrült?
Roger arra fordult, amerre a lány nézett, és látta, hogy egy
kétárbocos Beneteau halad teljes sebességgel a ringatózó hajók
felé.
– Hülye barmok.
Otthagyta Donatellát, és futni kezdett a Baglietto felé.
Felrohant a fedélzetre. Közben a karjaival hadonászott és ordított.
– Hé, ti, figyeljetek!
A hajóról nem jött semmi életjel. Egyre közeledett, és az ütközés
elkerülhetetlen volt.
– Hé, ti…
Roger felordított. Aztán a korlátba kapaszkodott, és várta az
ütközést. A Beneteau belerohant a Baglietto bal oldalába, és
befúródott a mellette álló hajók közé. Enyhén megdőlt. Szerencsére
a motor nem volt annyira erős, hogy komoly károkat okozzon, és az
ütközők is mérsékelték egy kicsit az ütést. De a hajó lakkozása
megsérült.
Roger őrjöngött. A hajó felé ordított.
– Megbolondultatok?
A kétárbocosról nem jött válasz. Roger a Baglietto hídjáról átugrott
a Beneteau hídjára. A parton már gyülekezni kezdett a kíváncsi
tömeg. Amikor elérte a fedélzetet, meglátott valamit, amitől kicsit
elbizonytalanodott. A kormányrúd rögzítve volt, valaki egy zsinórral
lekötötte.
Egy pirosas csík vezetett le, a kajüt felé. Volt valami furcsa és
baljós az egészben, és Rogernek elszorult a gyomra. Lassan ment
lefelé a lépcsőn, követve a piros csíkot. Roger érezte, hogy
megdermed, amikor rájött, hogy vér. Reszkető lábbal közeledett. Egy
asztalt látott, amire valaki vérrel ezt a két szót írta:
Én gyilkolok…
A felirat fenyegetése és utána a három pont vérfagyasztó volt.
Roger huszonnyolc éves, és nem volt hős, de valami, ami erősebb
volt nála, egy ajtó, feltehetőleg a hálószobaajtó felé taszította. Egy
pillanatra megállt, majd belökte az ajtót.
Édeskés illat kerítette hatalmába, amitől hányingere támadt. Arra
sem volt ereje, hogy kiáltson. Amit látott, hátralévő életében minden
éjjel rémálom formájában fog visszatérni.
A rendőr, aki jött fel a fedélzetre, és a parton álló emberek azt
látták, hogy felrohan, kihajol a korláton, és hányni kezd a tengerbe.
A testét erős, hisztérikus görcsök rázzák.

5.
Frank Ottobre felébredt, és lassan rájött, hogy nem az ágyában,
nem a házában és nem a városában fekszik.
Rögtön aztán az emlék beszűrődött az agyába, mint a nap a
redőny között, és a fájdalom is ugyanaz volt, ami előző este. Hogy
ott a külvilág, és abban van a módja annak, hogy felejtsen, ezt még
nem értette meg.
A vezeték nélküli telefon, amit az éjjeliszekrényre tett a bal oldalra,
megszólalt. Megfordult az ágyban, és kinyújtotta kezét a készülék
felé.
– Halló?
– Szia, Frank.
Becsukta a szemét, és megjelent előtte a hang tulajdonosa.
Kutyaszerű orr, homokszínű haj, szem, a borotválkozás utáni
arcszesz illata, a laza járás, sötét szemüveg és az elmaradhatatlan
szürke öltöny.
– Szia, Cooper.
– Tudom, hogy még korán van, de biztos voltam benne, hogy már
fenn vagy.
– Hát igen… történt valami?
– Hát, itt aztán minden. Tiszta őrület! Huszonnégy órás
szolgálatban vagyunk. Ha kétszer ennyien lennénk, az is kevés
lenne. Mindenki igyekszik úgy tenni, mintha semmi sem történt
volna, de mindenki fél. És igazuk van, mi is félünk.
Rövid csend következett.
– És te hogy vagy?
Hát igen, hogy vagyok? Úgy tette fel magának a kérdést, mintha
csak akkor jutott volna eszébe, hogy még él.
– Jól, köszönöm. Itt vagyok Monte-Carlóban, és szórakozom. Az
egyetlen veszély, hogy a sok milliárdos között néha azt hiszem, hogy
én is az vagyok. Ha komolyan úgy fogom érezni, hogy
negyvenméteres hajót kell vennem, akkor elmegyek.
Felkelt az ágyból, és teljesen meztelenül elindult a fürdőszoba
felé. A félhomályban ráült a WC-re.
– Ha sikerül megvenned, majd elmondod, hogy csináltad, és én is
megpróbálom.
Cooper nem hagyta megtéveszteni magát a fájdalmas iróniától, de
benne volt a játékban. Frank elképzelte, hogy a szobájában ül,
fáradtan mosolyog, és rá van írva arcára, hogy aggódik érte. Cooper
mindig ugyanaz volt. Ő viszont olyan ember, aki zuhant lefelé, és ezt
mindketten tudták.
Egy pillanatnyi csend volt, majd Frank hallotta, hogy Cooper
hangja keményebb és aggódóbb lett.
– Frank, nem gondolod…
Tudta, hogy mit akar mondani, ezért rögtön leállította.
– Nem, Cooper, még nem. Nem tudok még visszamenni. Még túl
korai.
– Frank, Frank, Frank! Majdnem egy éve történt.
Szerinted mennyi időre van szükség, hogy…
Frank fejében a barátja szavai elvesztek a távolságban, ami a
tartózkodási helye és Amerika között volt. Csak a saját gondolatai
visszhangoztak benne.
Hát igen, mennyi idő, Cooper? Egy év, száz év, ezer év?
Mennyi idő kell, hogy az ember elfelejtse, hogy két életet tört
ketté?
– És aztán Homer is megmondta, hogy akkor jössz vissza, amikor
akarsz és amikor jó neked. És nagy szükség lenne rád
mindenképpen. Nem is tudod, milyen szükség van most az ilyen
emberekre, mint te. Nem gondolod, hogy ha itt vagy és érzed,
hogy… a végén.
Frank hangja olyan éles volt, hogy elvágott mindent.
– Cooper, a dolgok végén egy dolog van.
Cooper hallgatott, mint aki kérdezni akar valamit, de nem meri.
Aztán a hangja odaért…
– Mi az, az isten szerelmére?
– Hagyjuk az Istent. Csak rám tartozik. Csakis rám. És tudod,
hogy ebben a harcban nincsenek foglyok.
Elvette a füléről a telefont, és benyomta a beszélgetést befejező
gombot. Felemelte a tekintetét, s megnézte meztelen testét a
fürdőszoba tükrében, meztelen lábak a padló hideg márványán,
izmos lábszár és kihűlt szemek, lejjebb a sebhelyes mellkas.
 A jobb keze szinte magától lendült, és megsimogatta a
sebhelyeket. Hagyta, hogy megrohanja a halál egy darabkája, amit
magában hordott.
Amikor felébredt, az első dolog, amit meglátott, Harriet arca volt.
Aztán a ködből Cooper arca is kirajzolódott.
Amikor az egész szobát látta, meglátta Homer Woods arcát is, aki
a fal melletti karosszékbe ült, és kifejezéstelen arccal nézett
aranykeretes szemüvege mögül.
A felesége felé fordította a fejét, és rájött, hogy egy kórházban
fekszik, a függönyön át zöldes fény szűrődik be a szobába, az
asztalon virág, csövek lógnak ki a karjából, és minden forog
körülötte. Megpróbált beszélni, de nem jött ki hang a torkán.
Harriet közel hajolt hozzá, kezét a homlokára tette.
Érezte a hangját, de a szavait még nem értette meg, mert
belesüllyedt abba, ahonnan nemrégen emelkedett ki.
Amikor aztán végre magához tért és beszélni tudott, Homer
Woods állt Harriet mellett. Cooper már nem volt ott.
A szoba fényviszonyai mások voltak, de még – vagy újra – nappal
volt. Frank arra gondolt, hogy mennyi idő telhetett el az utóbbi
Jelébredése óta, és vajon Harriet egész idő alatt ott volt-e. A ruhája
és az arckifejezése ugyanaz volt. Frank emlékezett, hogy sohasem
látta másképp. Talán odahaza volt egy szekrénye tele egyforma
ruhákkal és egyforma arckifejezésekkel. Mister Husky – így hívták a
hivatalban, kék szeme miatt, ami olyan volt, mint egy szánt húzó
kutyáé.
Harrietnek könny ült a szemében, a tekintete azt a benyomást
keltette, hogy a könnycsepp mindig is ott volt, és részévé vált.
– Szia, szerelmem, isten hozott újra!
Felkelt az ágy melletti székről, ajkát az övére helyezte.
Frank úgy lélegezte be az illatát, mint egy halász, aki beszippantja
a tengerpart, az otthon illatát.
Homer diszkréten hátrébb lépett.
 Mi történt? Hol vagyok? – kérdezte olyan hangon, ami mintha nem
is a sajátja lett volna. Furcsán fájt a torka, és nem emlékezett
semmire. Az utolsó emléke az volt, hogy belök egy ajtót, és pisztolyt
fog a kezében. Aztán dördülés és villámlás, és mintha egy kéz a
magasba lökte volna…
– Kórházban vagy, kómában voltál egy hétig. Jól megijesztettél
bennünket.
A könnycsepp a felesége arcán mintha ránc lett volna, ragyogott,
mint a fájdalma.
Félreállt és ránézett Homerre, hagyta, hogy a többit ő magyarázza
el. A férfi közelebb jött, és a szemüvege mögül pislogó szemekkel
beszélni kezdett.
A két Larkin elhintette, hogy a raktárukban nagy ügyleteket jognak
lebonyolítani. Sok-sok áru és sok-sok pénz cserél gazdát. Mindent
mehettek, hogy Harvey Lupe-nak és bandájának kedve legyen
betörni, és mindent elvinni. Az építményt robbanószerrel tömték tele.
Egyszerre megszabadultak volna az összes konkurenciától. De
Lupe helyett ti mentetek oda Cooperrel.
Ő még kint volt, amikor te bementél. Cooper megúszta néhány
horzsolással, de téged telibe talált a robbanás.
Szerencsédre a Larkinok nagy csempészek, de pocsék
tűzszerészek. Csoda, hogy életben vagy. Még csak azt sem
mondhatom, hogy miért nem vártad meg a többieket. Ha egyszerre
bemegy mindenki, ott mészárlás lett volna.
Most már mindent tudott, de továbbra sem emlékezett.
Csak arra gondolt, hogy Cooperrel már két éve dolgoznak azon,
hogy a Larkinokat tőrbe csalják, és most akaratlanul is azok csalták
tőrbe őket.
Azaz pontosabban őt.
Mi bajom van? – kérdezte Frank, aki bizonytalanul érezte a testét,
mintha a begipszelt láb nem is az övé lenne.
Egy orvos válaszolt, aki éppen abban a pillanatban lépett a
szobába. A haja korán deresedett, de az arca és a viselkedése
kisfiús volt. Rámosolygott, és félrefordította a fejét.
Üdvözlöm, kedves uram. Foster doktor vagyok, egy azok közül,
akik felelősek azért, hogy a világon van. Gondolom, nem haragszik
ezért. Ha kívánja, megmondom, milye van.
Néhány törött bordája, mellhártyasérülése, az egyik lába két
helyen eltört, a testén itt-ott kisebb lyukak vannak, a mellkasán
komoly sérülések, koponyatörése is van, valamint sebek az egész
testén, nyugodtan érezheti színes bőrűnek magát. Ezenkívül van,
helyesebben volt még egy szilánk, ami egy milliméterre állt meg a
szívétől, és alaposan megizzasztott bennünket, amikor eltávolítottuk,
mielőtt az távolította volna el magát ebből a világból.
Mialatt beszélt, az ágy végén lévő kórlapot tanulmányozta.
Odament egy táblához, és megnyomott egy gombot, lehetett érezni
a frissen mosott köpenye illatát.
És most, ha a jelenlévők megengedik, ellenőriznünk kell, hogy
milyen eredménnyel dolgoztunk.
Harriet és Homer Woods az ajtó felé indultak, éppen egy kocsit tolt
be egy színes bőrű ápolónő, akinek bőrszínét még jobban kiemelte a
fehér köpeny. Harriet kifelé menet egy pillantást vetett a férje
szívműködését mutató monitorra. Mintha a jelenlétét fontosnak
erezné ahhoz, hogy működjön. Majd elfordult, és becsukta maga
mögött az ajtót.
Amíg az orvos és az ápolónő körülötte sürgölődött.
Frank kért egy tükröt. Az ápolónő nem kommentálta a kérést, de
mosolyogva vette le a falról a tükröt, és eléje tette.
Látta maga előtt Frank Ottobre FBI-ügynök sápadt arcát és
szenvedő tekintetét.
A tükör és a szemek.
A jelen összekeveredett a múlttal, és a fürdőszoba tükrében Frank
meglátta a mostani időt s a mostani szemét, és azon gondolkodott,
hogy megérte-e az orvosoknak annyit dolgozni azért, hogy ezt az
életet élje.
Visszament a hálószobába, és felkapcsolta a villanyt.
 Megpróbálta megkeresni a kapcsolók közül azt, amelyik a redőnyt
nyitja. Benyomta, és a redőny felemelkedett, a napfény és a
mesterséges fény keveredett.
Odament a nagy üvegajtóhoz, elhúzta a függönyt, és finoman
kinyitotta az ajtót.
Kiment a teraszra.
A lába alatt feküdt Monte-Carlo, aranyosan és közömbösen
fénylett. Előtte a felkelő nap és a tenger, amiben tükröződött a nap.
Mindezt nézte, de nem látta.
Újra a Cooperrel való beszélgetésre gondolt. Az országában
háború van. A tenger másik felén. Háború, ami rá vonatkozott, és az
olyanokra, mint ő, az egész világra, aki napfényben akar élni,
félelem nélkül. És neki ott kellene lenni, védeni a világot és az
embereket.
Valamikor megtette volna, ott lett volna az első sorban, mint
Cooper, Homer Woods és a többiek. Ma már elmúlt az az idő.
Majdnem életét adta a hazájáért, és a sebhelyek ezt mutatják.
És Harriet…
Egy friss fuvallattól megremegett, ekkor vette észre, hogy még
meztelen. Ahogy ment befelé a szobába, arra gondolt, hogy mit
kezdhetne a világ Frank Ottobre különleges ügynökkel, amikor ő
sem tudja, mit kezdjen magával.

6.
Az autóból kiszállva Nicolas Hulot főfelügyelő azt látta, hogy a
vitorlás félredőlt és beékelődött két másik közé.
Elindult a rakpart felé. Morelli felügyelő meglátta, és elébe ment.
Amikor szembetalálkoztak, a felügyelő meglepődött, hogy mennyire
fel van dúlva. Morelli kiváló rendőr volt.
Még a Mosadnál, az izraeli titkosrendőrségnél is kiképezték.
Mindent látott már.
 Mégis fáradt volt, és nehezen beszélt, és mintha az ő hibája lenne,
ami történt, kerülte a tekintetét.
– Nos, Morelli?
– Főfelügyelő úr, ez egy mészárlás, ilyet életemben nem láttam.
Felsóhajtott, és Hulot egy pillanatig azt hitte, hogy hányni kezd.
– Claude, nyugodj meg és beszélj világosan. Mit értesz az alatt,
hogy – mészárlás? Nekem azt mondták, hogy emberölés történt.
– Kettős emberölés, főfelügyelő úr. Egy férfi és egy női test van,
legalábbis ami megmaradt belőlük.
A felügyelő megfordult, és megnézte a kordon mögött gyülekező
kíváncsi tömeget. Rossz előérzete támadt. A Monacói
Hercegségben nem szokott ilyesmi történni. A rendőrség a világ
leghatékonyabb rendőrségei közé tartozott, és a bűnözési index
olyan alacsony volt, hogy csak néhány belügyminiszter álmában
létezett. Minden hatvanadik lakosra jutott egy rendőr. Mindenütt
kamerák voltak. Mindent ellenőrzés alatt tartottak. Ott az emberek
meggazdagodtak, és tönkretették magukat, de nem ölték egymást.
Nem volt rablás, nem volt gyilkosság, nem volt bűnözés.
Monte-Carlóban soha nem történt semmi.
– Van valaki, aki látott valamit?
Morelli rámutatott egy harminc körüli emberre, aki egy bár
asztalánál ült, egy rendőr és egy orvos között. A vendéglátóhelyiség,
ami ilyenkor tele szokott lenni, félig üres volt. Mindenki, aki tanú
lehetett, ott volt, de a többieknek tilos volt bemenni. A tulajdonos egy
nagy mellű pincérlány mellett állt és tördelte a kezét.
– A Baglietto tengerésze, a hajó, aminek nekiütközött a
kétárbocos. Valami Rogernek hívják. Felment, hogy az ütközés miatt
tiltakozzon. Nem látott senkit a fedélzeten, ezért lement, és ő találta
meg őket. Sokkot kapott, megpróbálnak kiszedni belőle valamit.
Delorme nyomozó, aki új, utána ment le. Most a kocsiban ül, és ő
sincs sokkal jobb állapotban.
A felügyelő ismét másfelé nézett, a kíváncsiskodók felé, a part
felé, ahol egy csapat munkás fejezte be a versenyre emelt tribünök
szétszedését. Visszasírta a Nagydíj zűrzavaros időszakát, a tömeget
és az ebből eredő kisebb problémákat.
– Hát akkor nézzük meg.
Felmentek a Baglietto himbálózó hídján, és onnan átmentek a Be
neteau-ra. Hulot látta a rögzített kormányrudat, a megdermedt
vércsíkot, ami a fedélzetről lefelé vezetett. A napsütés ellenére, ami
már jócskán égetett, ujjai hirtelen megdermedtek.
– De hát mi történt ezen a hajón?
Morelli a lefelé vezető lépcsőkre mutatott.
– Ha nem haragszik, én itt megvárom, főfelügyelő úr.
Egyszer bőven elég volt ma reggelre.
A lépcsőn lefelé találkozott Lasalle doktorral, a törvényszéki
orvossal, aki éppen kifelé jött.
Ez az állás nem volt komolynak nevezhető, és az orvos szakmai
tapasztalata meglehetősen gyér volt. Hulot nem sokra becsülte, sem
emberi, sem szakmai szempontból. A felesége kapcsolatainak
köszönhette a megbízást, és élvezte az életét és a pénzt anélkül,
hogy bármit csinált volna. Hulot mindig egy luxus körorvoshoz
hasonlította.
Az, hogy ott volt, azt jelentette, hogy őt lehetett elérni.
– Jó napot, Lasalle doktor.
– Jó napot, felügyelő úr.
Az orvos láthatólag megkönnyebbült, hogy megjött.
Világos volt, hogy olyan helyzet előtt állt, amit nem tudott kezelni.
– Hol vannak a holttestek?
– Jöjjön, nézze meg!
Most, hogy a szeme hozzászokott a félhomályhoz, látta, iiogy a
vércsík továbbmegy, s egy nyitott ajtó mögé vezet.
Jobbján volt egy asztal, erre valaki vérrel ráírta: Én gyilkolok…
Hulot úgy érezte, hogy a keze helyén két jégdarab van.
Kényszerítette magát, hogy az orrán keresztül mélyeket
lélegezzen, hogy megnyugodjon. Megérezte a vér és a halál
édeskés illatát, amire bánat és legyek jönnek.
 Követte a vércsíkot, és belépett a balra nyíló kabinba.
Amikor az ajtóban állt és meglátta, mi van benn, a kezéből kiinduló
hideg az egész testét átjárta, és jégtömbbé változtatta.
Az ágyon egymás mellett feküdt a férfi és a nő holtteste, teljesen
meztelenül. A nőnek nem voltak látható sérülései, a férfi mellkasán a
szíve magasságában nagy piros folt volt, amelyből vér csöpögött ki a
lepedőre.
Mindent vér borított. A párnán, a falon, a padlón. Szinte lehetetlen
volt, hogy az a rengeteg vér mind abból a két testből folyt ki.
A felügyelő kényszerítette magát, hogy megnézze az arcukat – de
azok nem léteztek. A gyilkos lenyúzta a bőrüket, a hajukat is, úgy,
ahogy azt egy prémes állattal szokták tenni.
Nézte a nyitott szemüket, az arcizmukat, amelyeken vérdarabok
voltak, a fogukat, amik torz mosolyra nyíltak, és mivel nem volt
szájuk, ez a mosoly soha nem törlődött le róluk.
Hulot azt hitte, hogy rögtön megsemmisül. Azt hitte, hogy örökre
ott marad, és nézi azt a borzalmas jelenetet.
Egy másodpercre arra gondolt, hogy reméli, aki ezt a
szörnyűséget tette, legalább megölte őket előtte…
Nehezen tudta összeszedni magát. Visszament a konyhába, ahol
Lasalle várta. Morelli is összeszedte magát és lejött. A doktor előtt
állt, és a felügyelő arcát nézte, hogy lássa a reakcióját.
Először az orvoshoz fordult.
– Mit lehet tudni, doktor úr?
Lasalle vállat vont.
– A halál néhány órája állt be. A hullamerevség csak most
kezdődött. A foltok ezt igazolják. A férfit valószínű késsel ölték meg,
egy vágás szétvágta a szívét. A nőn, kivéve a… – az orvos szünetet
tartott – a csonkításon kívül nincsenek külsérelmi nyomok. Nem
nyúltam hozzá a testekhez, mert várjuk a helyszínelőket. A boncolás
sok mindent el fog árulni.
– Lehet tudni, hogy kik az áldozatok?
Ezúttal Morelli adta meg a választ.
 – A hajózási napló szerint a hajó egy monte-carlói társaság
tulajdona. Még nem kutattuk át a nyomok miatt.
– A helyszínelők majd jól leszúrnak minket. Annyian jöttek-mentek
ezen a hajón, hogy a helyszín már nem ugyanaz, és ki tudja, mennyi
nyom veszett el.
Hulot a padlóra nézett. Lábnyomok, amiket az előbb nem vett
észre. Amikor az asztal felé nézett, abban reménykedett, hogy az
őrült felirat nincs többé ott.
Két izgatott hangot hallott a fedélzetről. Felment, és hirtelen másik
világban találta magát, a napsütésben, a fényben a friss levegőn, a
halálszag nélkül, ami odalenn áradt.
A hídon egy rendőr próbált visszatartani egy negyvenöt év körüli
férfit, aki erős német akcentussal kiabált franciául, és aki megpróbált
átjutni a rendőrség által felállított sorompón.
– Engedjen be, azt mondtam!
– Nem szabad, tilos, senki sem mehet be!
Az ember megpróbálta kikerülni a rendőrt. Vörös volt az arca, és
hisztérikusan viselkedett.
– Mondtam, hogy be kell mennem. Tudnom kell, mi történt!
A rendőr meglátta a felügyelőt, és láthatóan megkönnyebbült.
– Felügyelő úr, elnézést, de nem tudtuk feltartóztatni.
Hulot intett, hogy rendben van, s a rendőr elengedte a férfit.
Az idegen rendbe szedte a ruháját és elindult a felügyelő felé, mint
aki most egyenrangú féllel tárgyalhat.
Megállt, levette a napszemüvegét és ránézett.
– Jó napot, felügyelő úr. Megtudhatom, hogy mi történik ezen a
hajón?
– És én megtudhatom, kivel beszélek?
– Roland Shatznak hívnak, és biztosíthatom, hogy ez olyan név,
ami számít valamit. A hajó tulajdonosának vagyok a barátja. Választ
követelek.
– Roland Shatz úr, engem Hulot-nak hívnak, és a nevem
bizonyára sokkal kevesebbet számít, mint az öné, de
rendőrfelügyelő vagyok. Ez azt jelenti, hogy ezen a hajón aki
kérdéseket tehet fel, az én vagyok.
Hulot látta, hogy Shatz szeme dühösen megvillant.
Közelebb lépett, és a hangját kicsit lehalkította.
– Felügyelő úr – sziszegte, és hangjából végtelen megvetés
hallatszott. – Ez a hajó Jochen Welderé, aki kétszeres Forma-1-es
bajnok, és akinek a menedzsere és barátja vagyok. És őfelségének,
Albert hercegnek is barátja vagyok, ezért ön most töviről hegyire el
fogja nekem mondani, hogy mi történt a hajóval és a tulajdonosaival.
Hulot egy másodpercig hagyta, hogy a szavak kettőjük közé
hulljanak, majd villámgyors mozdulattal nyakkendőn ragadta az
illetőt, és addig szorította, amíg a másik vörös nem lett.
– Ah, szóval tudni akarod. Akkor teljesüljön a kívánságod, gyere
és nézd meg, mi történik ezen a hajón, te szemét!
Őrjöngött. Megragadta a menedzsert, és kényszerítette, hogy
menjen le a kajütbe.
– Gyere, Albert herceg barátja, nézd meg saját szemeddel, hogy
mi történik ezen a hajón!
Megállt az ajtó előtt, és rámutatott az ágyon fekvő két holttestre: –
Nézd csak!
Roland Shatz alighogy felfogta, mit lát maga előtt, elsápadt és
ájultan esett össze.

7.
Frank gyalog indult a kikötő felé, s látta a rakparton a tömeget és a
rendőröket. Egyre közelebbről hallatszott egy szirénázó rendőrautó
hangja. Lassította a lépteit.
Mindaz, amit látott, arra utalt, hogy több történt két hajó
összeütközésénél.
És aztán az újságírók is ott voltak. Franknek túl sok tapasztalata
volt ahhoz, hogy ne ismerje azonnal meg őket.
 Szaglászva járkáltak, várták, hogy valamit megtudjanak. A
sziréna, ami az előbb távolról hallatszott, most már közvetlen
közelről szólt.
Két rendőrautó bukkant fel a Rascasse-ról, végighaladtak a
parton, és megálltak a kordonok mellett.
Egy rendőr átengedte őket. Az autók a mentőautó mögött álltak
meg, amelynek a hátsó ajtajai nyitva álltak.
Frankét egy vadállat nyitott szájára emlékeztették, amint éppen
áldozatát készül lenyelni.
Az újonnan érkező rendőrök kiszálltak, és elindultak az egyik hajó
felé. Frank észrevette Hulot felügyelőt. Az újonnan jöttek beszéltek
vele, aztán együtt felmentek annak a hajónak a fedélzetére, ami
belerohant a többi közé. Frank megfordult, és az étterem jobb oldali
falához ment, ahonnan figyelhette a jelenetet.
A hajóról két ember hozott két műanyag zsákot, Frank felismerte,
hogy azok hullazsákok.
Figyelte, ahogy a testeket a mentőautóhoz viszik, közönyösen.
Valamikor ez volt a természetes közege.
Most úgy nézte, mint amihez nincs többé semmi köze, nem érezte
azt a kihívást, amit minden rendőr érez minden bűntény előtt, és
nem érezte ezt a borzongást sem, amit az átlagember érez az
erőszakos halál előtt.
Amikor a rendőrautó ajtaja becsukódott, Hulot és a többiek
libasorban kijöttek.
Hulot az újságírók felé ment, akiket már alig tudtak visszatartani a
rendőrök. Az írott sajtó, a rádió, a televízió képviselői. A főfelügyelő
érkezése élénkséget keltett. Messziről elképzelte a kérdéseket, a
kinyújtott mikrofonokat, hogy kiszedjenek valami hírt belőle, egy
részletet, amiből majd kiindulhatnak, amit kiszínezhetnek. Amikor
nem tudhatták meg az igazat, azzal is megelégedtek, ha a
kíváncsiságot felkelthették.
Amíg Hulot állta az újságírók rohamát, arrafelé nézett, ahol ő állt.
Frank rájött, hogy észrevette. A felügyelő otthagyta az újságírókat.
Egy sor olyan kérdéssel nyaggatták amire nem válaszolhatott, vagy
nem tudott válaszolni. Megállt a kordonnál, és intett neki, hogy jöjjön
közelebb. Frank kényszeredetten elindult a faltól, és odament a
vassorompó túloldalán álló Hulothoz.
A két ember egymásra nézett. A felügyelő nem régen kelhetett fel,
de úgy nézett ki, mintha semmit sem aludt volna az elmúlt
negyvennyolc óra alatt.
– Szia, Frank. Gyere be.
Intett a rendőrnek, aki beengedte. Leültek egy napernyő alá. Hulot
zavartan körbejáratta a szemét, mintha nem értené azt, ami történt.
Frank levette a szemüvegét.
– Mi történt?
– Két holttest, gyilkosság – mondta, és nem nézett rá.
Szünetet tartott.
– És nem is két akárki. Jochen Welder, Forma-1-es pilóta. És a
barátnője, Arijane Parker, egy meglehetősen híres sakkbajnok.
Frank nem mondott semmit. Tudta, érezte, hogy ezzel még nincs
vége.
– Nincs arcuk. A gyilkos megnyúzta őket, mint az állatokat.
Borzalmas látvány volt. Ennyi vért életemben nem láttam.
Időközben elment a mentő és a helyszínelők, ami azt jelentette,
hogy nincs mit bámészkodni. A kíváncsiak kezdtek szétszéledni,
mindenki ment a dolgára. Az újságírók is megtudtak mindent, amit
lehetett, és ők is készülődtek az induláshoz.
– Vetnél rá egy pillantást?
Frank nemet szeretett volna mondani. Minden azt súgta, hogy
mondjon nemet. Soha többet nem kell vért látni, felfordított
berendezést, soha többet nem kell megtapogatni valaki torkát, hogy
megnézze, él-e még. Ő már nem volt rendőr, nem volt ember, nem
volt semmi.
– Nem, Nicolas, nem vagyok rá képes.
– Nem miattad kérem, hanem magam miatt.
 Frank Ottobre úgy nézett Nicolas Hulot-ra, mintha először látná,
pedig jól ismerte évek óta. Régen dolgoztak együtt egy pénzmosási
ügyön, aminek a drogcsempészethez és a terrorizmushoz is köze
volt. A monte-carlói rendőrség állandóan kapcsolatban volt a világ
összes rendőrségével, az FBI-t is beleértve. Frankét azért hívták a
helyszínre, mert kiválóan tudott olaszul és franciául is. Hulot-val
azonnal megértették egymást, és jó barátok lettek. Kapcsolatban
maradtak, és ők Harriettel el is jöttek hozzájuk vendégségbe. Hulot-
ék is tervezték az amerikai utazást, amikor Harriettel történt az a
dolog…
Frank úgy érezte, hogy nem tudja nevén nevezni a tényeket,
mintha ha nem mondanánk ki az éjszaka nevét, akkor sötét se
lenne. Ami történt, az számára a Harriet dolga volt.
Amikor megtudta, Hulot szinte naponta telefonált neki hónapokon
keresztül.
Meggyőzte, hogy az elszigeteltségből jöjjön el hozzá. Még egy
lakást is szerzett, ahol lakhatott, André Ferrand menedzser lakását,
aki egypár hónapra Japánba költözött.
Hulot úgy nézett rá, mint egy fuldokló, aki a megmentőjét látja.
Franknek nem volt ideje azon töprengni, hogy kettőjük közül ki is az,
aki fuldokol, és ki az, aki megmenti a másikat. Csak két magányos
ember volt, szemben a halál kegyetlen…
Frank feltette a szemüvegét és felugrott, mielőtt meggondolja
magát és elmenekül.
– Menjünk.
Követte a barátját a hajóra, és érezte, hogy a szíve egyre
erősebben ver. A felügyelő mutatta a lefelé vivő lépcsőt, és
előreengedte. Látta, hogy a barátja észrevette a rögzített
kormányrudat, de nem szólt semmit. Amikor lent voltak, körülnézett.
– Luxushajó, azt hiszem. Minden komputerizált, magányos
hajósnak való.
– Hát igen, pénze az volt. Ha arra gondol az ember, hogy évekig
élete kockáztatásával kereste, és így halt meg a végén.
 Frank látta a gyilkos nyomait, és azokat is, amiket a helyszínelők
hagytak. Ha minden ablak ki is volt nyitva, még mindig érződött a
halál szaga a levegőben.
– A hálószobában voltak, egymás mellett. A lábnyomok egy
gumipapucstól származnak, lehet, hogy egy búvárruha talpa. Nem
hagyott ujjlenyomatot, kesztyűben dolgozott, amit soha nem vett le.
Frank végigment a folyosón, és megállt a küszöbön.
Nyugodtnak látszott, de belül remegett. Gyakran látott hasonló
jeleneteket, látott plafonra fröcskölt vért, látott mészárlást is, de ott
emberek harcoltak más emberek ellen, kegyetlenül emberi dolgok
miatt. Hatalom, pénz, nők, ennyi. Bűnözők harcoltak más bűnözők
ellen, mindenképpen ember ellen.
Itt a levegőben az lebegett, hogy valaki a saját démonjaival harcol,
azokkal, amik az agyát rágják. Nála jobban senki sem tudta
megérteni.
Úgy érezte, eláll a lélegzete, és visszafordult. Hulot tovább
folytatta az elbeszélést: – A fontvieille-i kikötőben azt mondták, hogy
tegnap reggel futott ki a hajó a tengerre. Nem jöttek vissza, ezért azt
gondoljuk, hogy valahol a part mentén kikötöttek. A közelben, mivel
nem volt sok üzemanyaguk. Nem világos, hogy történt a bűnügy, de
van feltételezésünk. Találtunk egy fürdőköpenyt a hídon. Talán a lány
kiment levegőzni.
Talán fürdött, a gyilkos a szárazföld felől érkezett, úszva.
Mindenesetre meglepte, a víz alá húzta és megfullasztotta. Nem
voltak a testén sebek. Aztán elkapta a férfit, és leszúrta. Bevitte őket
a szobába, és nyugodtan elvégezte azt a… munkát, hogy csapna
bele a mennykő.
Aztán a kikötő felé irányította a hajót, és elment, ahogy érkezett.
Frank nem szólt semmit. A félhomály ellenére nem vette le a
szemüvegét, és lehajtott fejjel vizsgálta a vércsíkot.
– Mit szólsz hozzá?
– Jó kis hidegvér kell ahhoz, hogy valaki megtegye mindazt, amit
elmondtál.
 El akart menni, haza akart menni, nem akarta látni, amit látott,
nem akarta mondani, amit mondott. Vissza akart menni a mólóra, és
továbbmenni a napsütésben a semmi felé. Lélegezni akar, folytatni
sétáját a semmi felé.
Lélegezni akar ügy, hogy észre se vegye. Mégis tovább beszélt.
– Ha a földről jött, akkor azt jelenti, hogy nem hirtelen felindulásból
cselekedett, hanem alaposan eltervezte.
Tudta, hol vannak, és őket akarta megölni.
A másik bólintott, mintha azt hallotta volna, amit ő is gondolt.
– Ez még nem minden. Frank. Ezt hagyta itt magyarázatul arra,
amit tett.
Kicsit arrébb ment, hogy jobban lehessen látni.
Mögötte feltűnt a faasztal, rajta a sátáni felirattal.
Én gyilkolok…
Frank levette a szemüvegét, mintha a kajüt fénye nem lenne elég
ahhoz, hogy világos legyen, amit mondani akar.
– Ha így áll a dolog, ez egyet jelent, Nicolas. Nemcsak
megmagyarázza, amit tett, azt jelenti, hogy újra meg fogja tenni.

Harmadik karnevál
A férfi becsukta maga mögött a hermetikusan záródó nehéz ajtót.
A szárny csendesen illeszkedik, és tökéletesen egybeolvad a
fallal. A kormányzár, ami hasonlít egy tengeralattjáró tornyocskáira,
a keze nyomán simán elfordul. A férfi is erős, de az érződik, hogy a
szerkezetet gyakran olajozzák és tökéletesen rendben tartják. A férfi
igen alapos. A birodalmában, ahol most van, tökéletes rend és
tisztaság uralkodik.
Egyedül van titkos szobájában, ahonnan kizárta az embereket,
napfényt és a józan észt. Agyában keveredik és helyére kerül az
állat sietsége, aki elbújik, és a zsákmányszerző koncentrációja,
ahogy kiválasztja áldozatát, a vér és az alkony vöröse, az ordító és a
suttogó hangok, a béke és a háború.
 A négyszögletű helyiség meglehetősen tágas. A bal oldali falat
teljes egészében elektronikus berendezések foglalják el. Van egy
teljes felvevő berendezés, ami két Alesisből áll, és ami egy
Macintosh komputerrel van összekötve. A készüléket gépek
egészítik ki, melyekkel a hangot lehet manipulálni. Aztán szűrők
vannak, Focus, Rite, Pro Tools, amikkel zenei hatásokat lehet idézni.
Van egy szkenner, amivel az összes frekvencián rádióadásokat lehet
hallgatni, a rendőrségieket is.
A férfi szereti az éterbeli hangokat hallani. A térben egyik helyről a
másikra repülnek, arc nélküli, test nélküli hangok, és szabadon el
lehet őket képzelni, hangok a szalagon, hangok a fejében…
A férfi felemeli a földről a hermetikusan zárt dobozt, amit a földre
tett, amikor becsukta a kormányzárat. A jobb oldalán, a fémfallal
szemben állványon áll egy faasztal. A férfi ráteszi a dobozt. Leül a
kerekes irodai karosszékébe, ami segítségével egy egyszerű
mozdulattal eléri a szemközti falat, ahol a felvevő berendezéseket
irányítja. Felkapcsol egy lámpát, aminek a fénye hozzáadódik a
fentről érkező neonfényhez.
A férfi érzi, hogy egyre nagyobb izgatottság vesz erőt rajta, amikor
lassan elhúzza a cipzárt.
Az éjjel nem telt el hiába. A férfi elmosolyodik. Kinn, egy olyan
napon, mint az összes többi, az emberek őt keresik.
Mint üvegszemű rongykutyák, csillogó világuk kirakatában.
Hangok a levegőben, hangok, amelyek hiába kergetik egymást, mint
ahogy értelmetlen maga a futás is.
Ott, a jótékony félhomályban a ház ismét ház lesz, a helyes
megtalálja lényegét, a lépés a visszhangját. Az össze nem tört tükör
mutatja a hiába eldobott kő képét.
 Szélesen elmosolyodik, szeme ragyog, mint a csillag, mintha egy
ősi prófécia eljövendölését látná. Az abszolút csendben csak az
agyában hallja az ünnepélyes zenét, ami felhangzik, miközben
eltávolítja a doboz fedelét.
Titkos helyiségébe vér- és tengerszag árad. A férfi érzi, hogy
elszorul a gyomra. Szívdobogása a lélekharang zúgására hasonlít.
Hirtelen felugrik, a dobozba nyúl, és óvatosan, mint egy gyűjtő,
kiveszi azt, ami Jochen Welder arcából maradt. A zár nem működött
jól, és a sós víz beszivárgott a dobozba. Megvizsgálja a víz okozta
károkat. Ahol hozzáért a sós víz, a bőr felpuhult és fehéres lett. Az
élettelen haj csomókban lóg.
A férfi visszaejti a trófeát a dobozba, mintha csak most undorodna
tőle. Leborul a székre, fejét sós, véres keze közé temeti. Nem
törődik vele, beletúr a hajába, és a feje lehanyatlik a vereség súlya
miatt.
Minden hiába. A férfi érzi, hogy a düh távolról érkezik…
A haragja kitör. Felkel, megragadja a dobozt, és a fémfalhoz
vágja. A doboz a szoba közepére esik. Az, ami maradt szegény
Jochenből és Arijanéből, kiesik a dobozból. A férfi megvetéssel nézi,
mint egy felborult szemetes vedret.
A dühkitörés nem tart sokáig. Lassan újra normálisan lélegzik. A
keze lehanyatlik. A szeme újra olyan lesz, mint egy papé, aki olyan
hangokat hall, amit más nem.
Majd lesz másik éjszaka. És még sok más további éjszaka, és sok
férfiarc, amelyről letörölheti a mosolyt, mint ahogy egy ostoba kivájt
tök belsejében elfújjuk a gyertyát.
Visszaül a székre, és odalöki magát az elektronikus eszközökkel
teli falhoz. A polcokon rengeteg lemez és CD.
Keresgél, és kivesz belőle egyet, beteszi a lejátszóba.
Vonószene hangjai árasztják el a szobát. Melankolikus hangok, az
őszi szélre emlékeztetnek, amely táncoltatja az elszáradt faleveleket.
A férfi pihen. Újra mosolyog. A kudarcot már elfelejtette, eloszlatta
a zene.
 Majd lesz másik éjszaka. És még sok más további éjszaka. Mint
egy fuvallat, lassan megérkezik a hang.
Te vagy az, Vibo?

8.
– A rohadt életbe!
Nicolas Hulot ledobta az újságot, egyet a sok közül, amelyek
elborították az íróasztalát. Mindegyik – a francia, az olasz egyaránt –
az első oldalon hozta a kettős gyilkosság hírét. Hiába próbálták
bizalmasan kezelni az információkat, minden kiszivárgott. A bűntény
elkövetési módja már önmagában is csemege lett volna, amire
ugrottak volna a riporterek, mint a piranhák a vízbe gázoló ökörre.
Aztán az a tény, hogy két híres ember az áldozat – egy Forma-1-es
autóversenyző és a barátnője, aki véletlenül világhírű sakkbajnok
volt.
Ez aranybánya volt, amit egyetlen újságíró sem hagyott volna ki.
Akadt, aki különösen jól rekonstruálta az eseményeket, valószínű
a tengerész segítségével, aki felfedezte a testeket, és aki nyilván
nem adta ingyen az élményeit. Az írással kapcsolatban, amit a
gyilkos az asztalon hagyott, az újságírók fantáziája végképp
elszabadult.
Mindenki a maga módján értelmezte a szavakat, de úgy, hogy
azért az olvasó fantáziájának is maradjon valami.
Én gyilkolok…
A felügyelő becsukta a szemét, de mindig ugyanazt látta maga
előtt. Nem tudta kiverni a fejéből ő sem azt az írást. Ilyen nem
történhet meg, ilyet csak az írók találhatnak ki, hogy eladják a
könyveiket. Filmekben fordul elő ilyesmi, amit szövegkönyvírók írnak
Malibun, miközben szürcsölgetik koktéljukat.
Ezek olyan nyomozások voltak, amikhez Bruce Willis-arcú
amerikai nyomozók kellenek, vagy John Travolta, nem egy olyan
felügyelő, aki immár közelebb van a nyugdíjhoz, mint a dicsőséghez.
 Felkelt az íróasztalától, és úgy lépkedett, mint akit elfárasztott egy
hosszú utazás.
Mindenki telefonált neki, mindenkinek ugyanazt válaszolta, mivel
ugyanazt kérdezték. Megnézte az óráját.
Nemsokára lesz egy értekezlet, ahol megbeszélik a nyomozás
összehangolását. Luc Roncaille-en kívül, aki a Közbiztonság feje
volt, ott lesz Alain Durand államügyész, aki elhatározta, hogy
személyesen veszi kezébe a nyomozást. És talán a
belügyminisztérium államtitkára is ott lesz. Csak a herceg hiányzott,
aki a rendőrség feje is volt, de még nem biztos, hogy nem lesz ott ő
is.
Akárki is jött, azt a kevés információt tudta csak elmondani,
diplomatikusan, amivel rendelkezett.
Kopogást hallott, és megfordult.
– Tessék.
Az ajtó kinyílt, és Frank lépett be.
Olyan arckifejezéssel, mint aki szívesen lenne valahol máshol.
Hulot meglepődött, amikor belépni látta, ennek ellenére
megkönnyebbült. Tudta, hogy az iránta érzett hálából jön,
szolidaritása jeléül, látván, hogy nyakig ül a bajban. Hát igen. Frank
Ottobre, az egykori Frank lenne az alkalmas arra, hogy egy ilyen
nyomozást lefolytasson, akkor is, ha tudta, hogy a barátja soha
többet nem akar rendőr lenni.
– Szia, Frank.
– Szia, Nicolas, hogy vagy?
Hulot-nak az volt az érzése, hogy a másik ezt azért kérdezi, hogy
nehogy ugyanezt a kérdést tegye fel neki.
– Hogy vagyok? Elképzelheted. Egy meteorit csapódott be, amikor
a kavicsot is nehezen viselem.
Elképzelhetetlen bajban vagyok. Mindenki engem támad, mintha
kutyák lennének, akik rókának néznek.
Frank nem mondott semmit, és leült az íróasztal előtti székbe.
 – Várjuk a boncolás eredményét és a labort, bár nem hiszem,
hogy van valami jelentős részlet. A szakértők centiméterről
centiméterre átvizsgálták a hajót, és semmi sem jött elő. Egy írás-
szakértőt is megkérdeztünk, és annak is várjuk az eredményét.
Próbált az amerikai arcán valami érdeklődést felfedezni az iránt,
amit mondott. Ismerte a történetét, és tudta, hogy ez nem lehet
könnyű teher. A felesége elvesztése után és a körülmények miatt.
Frank mintha csak azért élt volna, hogy pusztítsa magát, mintha a
világ minden bajáért ő lenne a felelős. Látott már embereket, akik
alkoholisták lettek, mások még rosszabbul végezték, mások
öngyilkosak lettek, hogy véget vessenek a lelkiismeret-furdalásnak.
Frank viszont józan maradt, mintha meg akarná tiltani magának,
hogy felejtsen, mintha naponta akarna bűnhődni egy olyan bűnért,
ahol nincsenek enyhítő körülmények. Az ítéletet kihirdették, ő volt a
bíró és bűnös egy személyben.
Hulot leült, a könyökét az asztalra tette. Frank csendben maradt,
átkulcsolta a lábát, Nicolas folytatta, mintha nehezére esne.
– Semmink sincs. Egyáltalán semmi. Az emberünk búvárruhát
viselt, ami azt jelenti, hogy sem ujjlenyomat, semmi szerves nyom,
sem hajszál. Olyan lábnyomot hagyott, ami ezer emberre is jellemző
lehet.
Hulot szünetet tartott. Frank szeme feketén fénylett.
– Elkezdtünk nyomozni az áldozatokkal kapcsolatban.
Gondolhatod, hogy két ilyen ember élete során hány emberrel
találkozhatott…
Hirtelen a felügyelő viselkedése megváltozott. Eszébe jutott
valami.
– Miért nem segítesz nekem. Frank? Beszélhetek a főnököddel,
meg tudom tenni a szükséges lépéseket, hogy bevonjalak a
nyomozásba, mint kompetens személyt. Már volt ilyen. És az áldozat
egyike amerikai állampolgár volt.
Te vagy erre a legalkalmasabb személy. Kitűnően beszélsz
franciául és olaszul, ismered az európai módszereket és mentalitást.
Ismered az itteni embereket. A megfelelő ember a megfelelő helyen.
A hangja úgy érte Frankét, mint a vihart hozó szél, de szemében a
felhők másféle viharokról árulkodtak.
– Nem, Nicolas. Már mások az emlékeim, aki egykor voltam, már
nem az vagyok. És nem is leszek.
A felügyelő felállt, megkerülte az íróasztalt, és Frank elé
támaszkodott, kicsit előrehajolt, mintha nagyobb súlyt szeretne adni
annak, amit mondani készül.
– Nem gondoltál soha arra, hogy az, ami Harriettel történt, nem a
te hibád? Vagy legalábbis nem teljesen?
Frank elfordította a fejét, és kinézett az ablakon.
– Az istenit, Frank. Tudod, mi történt. A saját szemeddel láttad.
Kinn egy gyilkos mászkál, aki megölt két embert, és még ölhet. Nem
tudom, mi jár a fejedben, de nem gondolod, hogy ha hozzájárulnál,
hogy megállítsuk, te is jobban éreznéd magad? Segíthetne, hogy
visszatalálj?
Frank a barátjára nézett. A tekintete azt árulta el, hogy ő már
akárhova is mehet, nem tartozik sehova.
– Nem.
Ez az egy szótagú szó úgy állt közéjük, mint egy fal. A hirtelen
beállt csend kimerevítette a képüket egy pillanatra, mintha olyan
képregény szereplői lennének, aminek nem tudjuk a végét.
Kopogtak, és Morelli lépett be, válaszra se várva.
– Főfelügyelő úr!
– Mi van, Morelli?
– Itt van valaki a rádiótól.
– Mondd meg, hogy nem beszélek újságírókkal. Később majd lesz
sajtótájékoztató.
– Nem, felügyelő úr, ez nem újságíró. Egy DJ, aki zenei műsort
vezet esténként. A rádió igazgatójával jött. Azt mondják, olvasták az
újságot, és esetleg tudnak információt adni.
Hulot nem tudta, mit mondjon. Minden, ami segíthetett, manna volt
számára, de amitől félt, hogy jön egy csomó őrült, aki azt képzeli,
hogy mindent tud a gyilkosságokról, vagy esetleg még be is vallja,
hogy ő követte el. De semmilyen nyomot sem szabad figyelmen
kívül hagyni. Semmilyet.
– Engedd be őket.
Morelli kiment. Frank felállt és az ajtó felé indult. Még nem ért oda,
amikor Morelli két emberrel lépett be. Az egyik egy 30 körüli, hosszú
fekete hajú fiatalember volt, a másik egy 45 körüli úr. Frank
félrehúzódott, és utat engedett nekik. Kihasználta az alkalmat, hogy
kimenjen az ajtón. A küszöbön Hulot hangja állította meg.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarsz maradni?
Frank szó nélkül kiment, és becsukta az ajtót.
A rendőrkapitányságról kilépve Frank balra, a Fuffren Raymond
utcába fordult, és a part menti Albert Premier sugárúton találta
magát. Egy daru mozgását lehetett látni a háttérben. A munkások
még mindig dolgoztak, hogy lebontsák és kamionokra rakják az
emelvényeket.
Minden szabályok szerint folyt.
Átment az utcán, megállt a kikötő előtt, és nézte a himbálózó
hajókat.
A parton már semmi sem emlékeztetett arra, ami történt.
A Beneteau-t elvontatták, és valószínű a rendőrség lefoglalta, A
további nyomozáshoz szükségük lehet még rá. A Baglietto és a
másik hajó, aminek nekiütközött, még ott himbálóztak, a kordonokat
már elbontották, nem maradt semmi látnivaló.
A kikötői bárba is visszatért a normális élet. A történtek miatt még
több vendége is volt, mint eddig. A kíváncsiskodók olt akartak lenni,
ahol „az” történt. Talán a fiatal tengerész, aki felfedezte a
holttesteket, ott volt, és élvezte a népszerűségét, amikor
mindenkinek mesélte, hogy mit látott. Vagy egy pohár előtt ült
csendben, és igyekezett elfelejteni a látottakat.
Leült a kőpadra.
Egy kisfiú robogott el előtte, utána kisebb lány, akinek nehezen
ment a görkorcsolyázás, és kérte a fiút, hogy segítsen. Egy férfi egy
fekete labradort sétáltatott, és nyugodtan várta, hogy a kutya
elvégezze a szükségét.
Aztán elővett egy kis lapátot és zacskót, összeszedte a
végterméket, és bedobta a szemétbe.
Normális emberek. Emberek, akik úgy élnek, mint a többiek, (alán
kicsit több volt a pénzük, talán boldogabbak voltak, vagy az volt az
illúziójuk, hogy könnyebben megszerezhetik a boldogságot. Talán
minden csak látszat, semmi egyéb. Ha aranyból is van, a kalitka
akkor is kalitka. Mindenki a saját szerencséjének kovácsa. Mindenki
olyan szabályok szerint építi vagy teszi tönkre az életét, amit
magának alkotott…
Senki számára sincs menekvés.
Egy hajó éppen elhagyni készült a kikötőt, egy kék fürdőruhás
szőke nő intett valakinek a parton. Messziről hasonlított Harrietre.
Frank érezte, hogy a gyomrából kiinduló meleg elönti, s egy
pillanat alatt a tenger helyett egy másik tenger jelent meg…
Miután kijött a kórházból, Georgia partjainál béreltek ki egy házat,
egy félreeső helyen. Faház volt, piros kanadai cseréptetővel, a
dűnék közé építették, pár száz méterre a tengertől. Nagy
üvegveranda volt előtte, amelynek a falait nyáron fel lehetett húzni,
és egy kis belső udvarrá átalakítani.
Éjjelente hallgatták a szelet és az óceán morgását.
Ágyban maradtak, és érezte feleségét, amint elalvás előtt
szorosan mellébújik, mintha szüksége lenne, hogy biztos legyen
abban, hogy ott van, mintha nem akarná elhinni, hogy él és ott van
vele.
Napközben a strandon napoztak és úsztak. A partnak az a része
gyakorlatilag elhagyott volt. Akik a tengert és a zajos strandokat
keresték, máshova mentek, a divatos helyekre, ahol a testépítők
edzettek, és ahol a plasztikai műtéttel megcsinált mellű és fenekű
lányok mászkáltak, mintha a Bzywztch próbajátékán lennének.
Ott, a törülközőn fekve Frank nyugodtan napoztathatta
lesoványodott, sebhelyes testét. A szívoperáció helyét, amivel
kivették a szilánkot, ami majdnem megölte.
Időnként Harriet megsimogatta, és a szeme meglelt könnyel. Nem
beszéltek arról, ami történt. Néha csend lett, amikor mindketten
ugyanarra gondoltak, de másképp, és amikor az utóbbi hónapok
szenvedéseire gondoltak, és az árra, amit ezért fizetniük kellett.
Akkor nem mertek egymás szemébe nézni. Mindenki egy másik
tengerhullám felé nézett mindaddig, míg valamelyiküknek nem volt
bátorsága visszafordulni és a másikat átölelni.
Néha lementek bevásárolni Honestybe, egy kis halászfaluba, ami
a legközelebbi lakott település volt.
Mintha nem is Amerikában, inkább Skóciában lett volna.
Nyugodt volt, nem volt turizmus, egyforma házakból állt.
Egy nagy üvegablakos étteremben ebédeltek, amit cölöpökre
építettek. A pincérek lépte csikorgott a fapadlón.
Olyan hideg fehérbort ittak, ami elhomályosította a poharakat, és
frissen fogott folyami rákot ettek.
Bepiszkították a kezüket és magukra fröcskölték a mártást, mikor
megpróbálták kinyitni az ollóit. Gyakran nevettek önfeledten, mint a
gyerekek, és Harriet mintha nem gondolt volna semmire, Frank sem.
Nem beszéltek semmiről, amíg nem történt meg a telefonhívás.
Otthon voltak, és Frank a salátához vágta fel a zöldséget. A
sütőből hal és krumpli illata áradt. Kint fújta a homokot a szél, és a
tenger tajtékos volt. Magányos szörfösök lovagoltak a hullámokon,
szemben egy nagy luxuskocsi parkolt. Harriet a verandán volt, és a
szél zúgása miatt nem hallotta meg a telefont. Neki éppen egy nagy
paprika volt a kezében.
– Harriet, telefon! Légy szíves, vedd fel te, nekem foglalt a kezem.
A felesége felállt, és a régi, falra szerelt készülék felé ment.
Felvette a kagylót.
– Halló.
Ahogy választ kapott, megváltozott az arckifejezése, mint amikor
valaki rossz hírt kap. A mosoly eltűnt, és egy pillanatig hallgatott.
Aztán letette a kagylót, és olyan pillantással nézett Frankre, ami még
sokáig gyötörte éjjelente.
– Téged keresnek, Homer.
Megfordult és kiment a verandára. Odament a készülékhez, és
átvette a kagylót.
– Igen?
– Frank, Homer vagyok. Hogy vagy?
– Jól.
– Tényleg jól?
– Igen.
Ha Homer észre is vette, hogy milyen távirati stílusban beszél, ezt
nem hozta a tudomására. Úgy folytatta, mintha 10 perccel azelőtt
fejezték volna be a beszélgetést.
– Elkaptuk őket.
– Kiket?
– A Larkinéket, természetesen. Ezúttal rajtakaptuk őket.
Semmiféle bomba nem volt. Volt egy kis lövöldözés, és Jeff Larkin
otthagyta a fogát. Egy csomó dolgot találtunk, rengeteg pénzt és
papírokat. Sokat ígérő lehetőségek nyíltak számunkra. Ha egy kis
szerencsénk van, jó pár embert hűvösre juttathatunk.
– Jól van.
Ugyanolyan hangsúllyal mondta, de a főnöke most sem jegyzett
meg semmit.
Elképzelte Homer Woodst, amint ül a sötét színű fából készült
bútorokkal berendezett irodájában. Kezében a telefon, kék szemét
az aranykeretes szemüveg mögött, ami olyan elmaradhatatlan, mint
a szürke öltönye a mellényével és kék inge.
– Frank, elsősorban a ti munkátoknak köszönhető, hogy idáig
eljutottunk. Ezzel itt mindenki tisztában van, és én meg akartam
mondani neked. Mikor jössz vissza?
– Őszintén szólva, nem tudom. Nemsokára, azt hiszem.
– Jó, nem akarlak siettetni. De ne felejtsd el, amit mondtam.
– Jó, Homer. Köszönöm.
 Kiment a verandára, hogy megkeresse Harrietet. Ült, és nézte a
két fiút, akik a windsurfot bontották le és pakolták a nagy autóra.
Melléült, és nézték a strandot, amíg a fiúk autója el nem
távolodott, mintha az ő távoli jelenlétük zavarta volna a
kommunikációt.
Harriet törte meg a csendet.
– Azt kérdezte, mikor akarsz visszamenni, igaz?
– Igen.
Ok soha nem hazudtak egymásnak, és Franknek nem volt kedve
pont most ezen változtatni.
– És te szeretnél?
Frank felé fordult, de Harriet kerülte a tekintetét. Ő is a tengert
nézte, a kergetőző hullámokat.
– Harriet, rendőr vagyok. Nem azért választottam, mert nem volt
más lehetőség, hanem mert tetszik. Mindig azt szerettem volna
tenni, amit csinálok, és nem tudom, hogy meg tudnék-e szokni mást.
Azt sem tudom, hogy képes lennék-e rá. Van egy olasz közmondás,
amit a nagyanyám szokott mondani: „Aki négyszögletesnek születik,
abból nem lesz soha kerek…”
Felállt és kezét a felesége vállára tette.
– Én nem tudom, milyen típusba tartozom, Harriet, de azt tudom,
hogy nem kívánok változtatni.
Frank visszament a házba, amikor újra kiment, a felesége már
nem volt ott. A lábnyomát lehetett látni a homokon a ház előtt.
Messziről látta, ahogy távolodik. Azt gondolta, hogy egyedül akar
maradni, és ezt rendjén valónak is tartotta. Leült az asztalhoz, de
nem volt kedve enni.
Hirtelen nem volt olyan biztos abban, amit az előbb mondott. Talán
más élet is lehetséges számukra. Talán igaz, hogy aki
négyszögletesnek születik, abból nem lesz kerek, de talán lehet
csiszolni a sarkokat, kikerekíteni őket, hogy senki se sérüljön.
Főleg azok ne, akiket szeretünk.
Majd éjszaka gondolkodik, és másnap újra megbeszélik.
 Majd együtt találnak valami megoldást.
Nem lett számukra másik reggel.
Késő délutánig várta, hogy Harriet visszajöjjön. Amikor a nap
lebukott, és hosszabb lett a dűnék árnyéka, két embert látott, akik
lassan közeledtek. Még túl messze jártak ahhoz, hogy ki lehessen
venni, kik azok. Frank az ablakon át figyelte, ahogy közelednek a
lábnyomok, ruhájukat fújta a szél és dülöngéltek. Amikor már elég
közel jártak. Frank észrevette, hogy az egyik Honesty seri e.
Idegesség fogta el, rossz érzése támadt. A férfi, aki előtte állt,
inkább hasonlított egy könyvelőre, mint rendőrre. Aggodalma
valósággá vált. Kalapját kezében tartva a seriff elmondta, amit el
kellett mondania.
Pár órával azelőtt halászok láttak egy nőt, aki a személyleírások
szerint Harriet lehetett. Egy sziklán állt, egyedül volt, és a tenger felé
nézett. Amikor a halászok a közeibe értek, ledobta magát. Meg
akarták menteni, de nem találták. Értesítették a rendőrséget.
A tenger két nap múlva dobta ki Harriet testét, pár mérföldre délre
a házuktól.
Amikor az azonosítást végezte, gyilkosnak érezte magát.
Nézte felesége arcát a halottasházban, és egy bólintással
nyugtázta Harriet személyazonosságát és a saját büntetését. A
halászok tanúskodásának köszönhetően nem volt szükség
nyomozásra, de ez nem szabadította fel a lelkiismeret-furdalás alól.
Annyira elfoglalta a saját gyógyulása, hogy nem vette észre a
felesége depresszióját. Nem vette más se észre, de ez nem
enyhítette az ő felelősségét. Ő azért megérthette volna, mi játszódik
le a feleségében, neki meg kellett volna értenie. Voltak jelei, de nem
figyelt rájuk. És a vita a telefonhívás után megadta a
kegyelemdöfést.
Végül is bebizonyosodott, hogy ő se kerek, se négyszögletes,
egyszerűen vak.
Úgy ment el arról a helyről a felesége holttestét tartalmazó
koporsóval, hogy vissza sem tért a házba becsomagolni. Egész idő
alatt egyetlen könnyet sem ejtett.
– Anyu, nézd, az a bácsi sír!
A gyerekhang felrázta az ájultságból, amibe esett.
Mellette egy szőke kislány, akinek az anyja megszorította a kezét,
hogy hallgasson el. Zavartan rámosolygott, és elvezette a gyereket.
Frank nem vette észre, hogy sír, azt se tudta, mióta.
Azok a könnyek messziről jöttek. Nem menekvést, nem felejtést
hoztak, csak megkönnyebbülést. Egy kis fegyverszünetet, hogy
fellélegezzen, hogy érezze a napsütést, a tenger igazi színét, érezze
a szíve verését, a halál dobolása nélkül.
Az őrültség idejét töltötte.
Az egész világ a saját őrültségét tölti.
Ezt ismételgette órákig Harriet halála után, a kórházban, ahová
beutalták, mivel az őrültség határán volt. Később értette meg
teljesen, amikor a World Trade Centerrel a szerencsétlenség történt.
Amikor látta a televízióban a két tornyot lehullani úgy, ahogy csak az
illúziók tudnak megsemmisülni, emberek repülővel nekihajtottak a
felhőkarcolóknak. Isten nevében, míg mások kényelmesen ültek a
hivatalukban, és arra gondoltak, hogy ezt hogy lehet a tőzsdén
kihasználni.
Mások abból éltek, hogy aknákat csináltak és adtak el, és
karácsonykor ajándékokat vittek a gyerekeiknek abból a pénzből,
amit azzal kerestek, hogy más gyerekeket öljenek és nyomorítsanak
meg.
Ebben a világban nem csoda, ha valaki egyszer előbukkan, és
felírja:
Én gyilkolok…
A Harriet halála miatt érzett lelkiismeret-furdalás elég büntetés,
ami egész életét végigkíséri. Nem fogja elfelejteni, akkor se tudná,
ha örökké élne. És akkor se tudna megbocsátani magának.
Nem tudja a világ őrültségét megállítani. Csak a sajátját. És
reménykedni, hogy aki még képes rá, követi a példáját. És eltörli az
ilyen feliratokat. Ült a kőpadon, ügyet sem vetve a járókelőkre,
mindaddig, amíg azt nem érezte, hogy elfogytak a könnyei.
Akkor felállt, és lassan elindult a rendőrkapitányság felé.

10.
Én gyilkolok…
A hang egy ideig a levegőben lebegett az autóban, és mintha a
motor zúgásából táplálkozott volna, tovább visszhangzott a térben.
Hulot felügyelő benyomta az autórádió gombját. Jean-Louppal, a
DJ-vel és a monte-carlói rádió igazgatójával történő beszélgetése
után valami reménysugár látszott a megmászhatatlannak tűnő hegy
mögött.
Lehet, hogy az a telefonhívás csak egy nagyszájú, hencegő alak
műve volt, véletlen egybeesés, aminek a valószínűsége igen kicsi.
Az a két szó – „Én gyilkolok” amit a telefonáló a beszélgetés végén,
mint egy fenyegetést dobott oda, ugyanaz volt, mint arait az ártatlan
áldozatok vérével írtak azon a hajón arra az asztalra.
Hulot egy piros lámpánál megállt. Egy nő babakocsit tolt, jobbra
egy biciklis, sárga biciklin kék ruhában támaszkodott a
jelzőlámpához, és várta, hogy az zöldre váltson…
Körülöttük mindenütt színek és melegség. A nyár volt érkezőben,
minden ígéretével, az utcára kitelepült bárokkal, az utca tele
emberekkel a forgalmas rakparton, és senki sem kívánt mást, csak
azt, hogy a várakozásai beteljesüljenek.
Minden teljesen normális volt.
Csak abban az álló autóban, ami a vérvörös szemafornál
várakozott, volt valami, ami képes arra, hogy beárnyékolja a fényt,
és a világ színeit feketére és fehérre csupaszítsa.
– Van valami újság a laborból? – kérdezte Frank.
A piros zöldre változott. Hulot sebességet váltott és elindult. A
biciklis gyorsan eltűnt. A pedálos eszköze gyorsabban haladt, mint a
part mellett araszoló kocsisor.
 – Megérkezett a patológus jelentése. A boncolást rekordidő alatt
elvégezték. Látszik, hogy fontos ember intézkedett, hogy ilyen
gyorsan eredményt kapjunk.
Minden feltételezés igazolást nyert. A lány halálát fulladás okozta,
de a tüdejében nem volt tengervíz. Azt jelenti, hogy úgy halt meg,
hogy nem volt lehetősége a felszínre jönni. Általában annak a tüdeje
telik meg vízzel, aki többször is fel-le kerül, mielőtt végleg elsüllyed.
Ebben az esetben a gyilkos valószínűleg a vízben lepte meg,
lehúzta, és vízbe fojtotta.
A holttestet centiméterenként átvizsgálták. Semmi nyom, semmi
jel.
Minden lehető eszközzel, ami csak volt a laboratóriumban,
megvizsgálták.
– És a férfi?
Hulot arca elsötétült.
– Vele más a helyzet. Egy éles szerszámmal ölték meg.
A penge az ötödik és a hatodik borda közé hatolt, és kettévágta a
szívét. A halál szinte azonnal beállt. A gyilkos valószínűleg hátulról
támadta meg a hídon, ahol vérnyomok voltak. Bár a támadás
váratlanul érte, Jochen jó erőben volt. Nem volt nagyon magas, de
ahhoz képest, hogy autóversenyző volt, magas növésű. És nagyon
edzett. Futás, edzőterem, ilyenek. A gyilkos is bizonyára jó kötésű,
ügyes és erős lehetett.
– A holttesteket megerőszakolták?
Hulot megrázta a fejét.
– Nem. Vagyis a férfit semmiképpen. A nőnek azelőtt nem sokkal
volt egy kapcsolata.
Találtak spermanyomokat a hüvelyében, de minden valószínűség
szerint Weldertől származtak. Gondolom, hogy a DNS-vizsgálat
megerősíti majd.
– Nos, ez kizárja a szexuális indítékot, legalábbis a szokásost.
Frank ezt úgy mondta, mint aki rájön, hogy bár leégett a ház, egy
szalvéta megmenekült.
 – Ami a nyomokat illeti, a hajón rengeteget találtak, ezeket is
elküldtük DNS-re, de nem csodálkoznék, ha ez semmire sem
vezetne.
Elhagyták Beaulieu-t és a luxusszállodákat. A parkolók csillogó
autókkal tele, nyugodtan várakoztak a fák alatt.
Mindenütt színes virágágyások fénylettek.
Frank figyelmét egy hibiszkusz piros virágai vonták el.
Már megint piros. Már megint vér.
Gondolatai visszatértek az autóhoz. Előrehajolt, és arrébb tolta a
ventilátor csövét, ami friss levegőt fújt az arcára.
– Tehát semmi sincs.
– Semmi, de semmi.
– A nyomok antropológiai adatai?
– Ezen a téren sincs semmi érdekes. Kb. 180 cm magas lehet,
plusz-mínusz 5 cm, és kb. 75 kiló. Több ezer emberre ráillik.
– Szóval sportos alkat.
– Hát igen. Nagy kézügyességgel megáldott sportos alkat.
Franknek egy csomó kérdés járt fejében, de nem akarta zavarni a
barátját, aki mintha elgondolkodott volna és következtetése
levonására készült. Csendben várt.
– Amit a holttestekkel csinált, az nem akármilyen munka. Szakértő
módon végezte, valószínű nem először csinált ilyet. Talán valaki,
akinek az orvosokhoz van köze.
Frank sajnálta, hogy le kell hűtse a barátja reményeit.
– Meg lehet próbálni, sohasem lehet tudni. De túl egyszerű lenne,
szinte banális. Sajnos egyes részleteiben az emberi anatómia nem
sokban különbözik az állatétól.
Ahhoz, amit csinált, az is elegendő volt, ha az emberünk pár
nyúlon kipróbálta.
– Nyulak, emberek, mint nyulak.
– Ez az ember ravasz, Nicolas. Őrült, de ravasz, és hideg, mint a
jég. Freon van az ereiben annak, aki ilyet meg tud csinálni. A hajót
nekivezetni a többieknek, és nyugodtan elmenni oda, ahonnan jött.
És ráadásul még packázik is velünk.
– A zenére gondolsz?
– Igen. A telefonhívást az Egy férfi és egy nő filmzenéjével fejezte
be.
Hulot emlékezett rá, hogy látta a filmet, még ismerkedésük elején
Céline-nel, a feleségével. Pontosan emlékezett a szép szerelmi
történetre, amit jó előjelnek vettek saját kapcsolatuk számára is.
Frank folytatta, emlékeztetve egy részletre, amire ő már nem
emlékezett.
– A filmben a férfi főszereplő autóversenyző.
– Most, hogy mondod, tényleg. És Jochen Welder is
autóversenyző volt. De hát akkor…
– Pontosan. A rádióban azonkívül, hogy bejelentette, hogy ölni
fog, azt is jelezte, hogy kit fog megölni. De szerintem nincs vége. Ölt,
és még szeretne. Nekünk viszont meg kell akadályoznunk. Nem
tudom, hogyan, de mindenáron.
Az autó újabb jelzőlámpánál állt meg a Carnot útnál.
Előttük volt Nizza, tengerparti város, kicsit fakó és emberléptékű,
messze a monte-carlói tisztaságtól és a luxusnyugdíjasaitól.
Miközben Hulot a kocsit a Masséna tér felé vezette, ránézett a
mellette ülő Frankre. Maga elé nézett, mint Odüsszeusz, aki a
szirének énekét szeretné hallani.

11.
Nicolas Hulot megállította a 206-ost a Központi Rendőrség
kerítésénél, a Roquebillier úton.
Az ügyeletes rendőr már mozdult is, hogy elküldje a két embert a
rendőrség számára fenntartott parkolóból. A felügyelő a kocsi
ablakából felmutatta az igazolványt.
– Hulot főfelügyelő. Froben felügyelővel van találkozóm.
– Bocsánat, felügyelő úr, nem ismertem meg.
 Parancsoljon.
– Értesítené, hogy megérkeztünk?
– Azonnal intézkedem.
– Köszönöm.
Hulot előrement néhány métert, és leparkolt az árnyékos oldalon.
Frank kiszállt és körülnézett. A kaszárnya két méretes épület volt,
cementszínű, piros tetős, faburkolattal.
Egymás mellé helyezett négyszögletes épületek, amelyek nem
voltak kapcsolatban egymással. Mindegyik rövidebb oldalán, ami az
utcára nézett, lépcső vitt fel az emeletre.
A felügyelő arra gondolt, hogy milyennek tűnhet mindez egy
amerikai szemével. Nizza másmilyen város volt egy másmilyen
világban. Értette a nyelvét, de nem a mentalitását. Ez csak
kultúrájának, de nem az életének volt része.
Kis házak, kis kávézók, kisemberek.
Semmi amerikai álom, semmi felhőkarcoló, amit le lehet dönteni,
csak kis álmok, amiket a tenger is kifakít.
Kis álmok, de amikor széttörnek, ugyanúgy nagy fájdalmat tudnak
okozni.
A szemközti falra valaki egy globalizációellenes plakátot
ragasztott. Emberek, akik azért harcoltak, hogy egyforma legyen a
világ, mások azért, hogy az identitásukat megőrizhessék. Európa,
Amerika, Kína, Ázsia a térképen csak színes foltok, a pénzváltó
táblán jelek, a szótárakban szavak. Most már van internet,
tömegkommunikációs eszközök. Egy olyan világ jele, ami tágul vagy
zsugorodik, attól függően, hogy honnan nézzük.
Az egyetlen dolog, ami legyőzi a távolságot, az a rossz, ami
mindenütt ott van, ugyanazt a nyelvet beszéli és ugyanazzal a
tintával írja üzeneteit.
Frank becsukta az ajtót, és Hulot felé fordult.
Hulot egy harmincnyolc éves férfit látott, akinek a szeme olyan
volt, mint egy öregemberé, akitől az élet megtagadta a bölcsességet.
Sötét, latin arc, amit sötét árnyék fed. A férfinak sportos a teste, már
ölt embert, de akit az mentett, hogy a jó oldalon áll. Talán a rossz
ellen nincs orvosság. Nem lehet tenni semmit, de voltak olyan férfiak
is, mint Frank, akik immúnisak voltak a rossz iránt.
A háborúnak soha nincs vége.
Amikor Hulot bezárta az autót, meglátták a feléjük lépkedő Froben
felügyelőt.
Széles mosollyal fogadta Hulot-t, kivillantak szabályos fogai.
Zömök alkatát kiemelte az öltöny. Az orra olyan volt, mint egy olyan
emberé, aki régebben bokszolt. A sebhelyek is megerősítették ezt a
feltevést.
Froben megszorította Hulot kezét. A mosolya kiemelte ráncait.
– Szia, Nicolas. Hogy vagy?
– Hogy lehetnék szerinted ebbe a szarban, minden barát
segítségére szükségem van.
Froben tekintetét Frankre emelte. Hulot bemutatta őket
egymásnak.
– Ő Frank Ottobre, FBI-ügynök, nagyon különleges. Ő is részt
vesz a nyomozásban.
Froben nem mondott semmit, de tekintete elárulta, hogy milyen
nagyra tartja ezt a beosztást. Őt is széles mosollyal fogadta.
– Claude Froben egyszerű felügyelő a gyilkossági csoporttól.
Miközben megszorította a kezét. Frank úgy érezte, hogy ha
akarná, el is törhetné az ujjait. Azonnal megtetszett neki ez az
ember. Erős és gyengéd benyomást keltett egyszerre. Frank nem
lepődött volna meg, ha megtudja, hogy munka után hajómodelleket
rak össze a gyerekeivel, és ő teszi helyére a legkisebb darabokat.
Hulot azonnal a lényegre tért.
– Van valami újság a szalaggal kapcsolatban?
– Clavertre bíztam, aki a legjobb szakemberünk, nagyon érti a
dolgát. Amikor kijöttem, éppen elemezte a műszereivel. Gyertek,
mutatom az utat.
Froben előrement, és beléptek azon a kapun, amin az előbb jött ki.
Végigvezette őket a rövid, gyéren megvilágított folyosón.
 – Erre.
Lementek a lépcsőn, és egy tágas szobában találták magukat, ami
tele volt elektronikus berendezésekkel. A szobát hideg neonfény
világította meg.
Egy pad mellett egy sovány fiú ült, akinek a haja rövidre volt
vágva, hogy elrejtse kezdődő kopaszságát.
Farmert, kockás inget és köpenyt hordott, a szemén szemüveg.
A három ember megállt a forgatható szék mögött, ahol ült és a
berendezéseket irányította.
Froben nem mutatta be őket, nem volt rá szükség.
Valószínűleg úgy gondolkodott, hogy ha a két idegen ott van,
akkor annak oka kell hogy legyen.
– Nos, Clavert, mit tudsz mondani nekünk a szalagról?
A szakember megvonta a vállát.
– Keveset, felügyelő úr, nincsenek jó híreim. Minden
rendelkezésemre álló eszközzel megvizsgáltam, de semmi. A hang
el van változtatva és nem azonosítható.
– Ez mit jelent?
Clavert hátralépett, s rájött, hogy nem mindenki rendelkezhet az ő
technikai felkészültségével.
– Minden emberi hang személyes frekvencián mozog, és
ugyanúgy személyes, mint egy retina vagy az ujjlenyomat. A magas,
az alacsony, a közepes hangok mennyisége és aránya, ami nem
változik akkor sem, ha valaki megpróbálja elváltoztatni a hangját. Ezt
láthatóvá lehet tenni és egy diagramon ábrázolni. Ezek elég
mindennapos eszközök, és általában megtalálhatók minden
stúdióban, ahol zenei felvételeket készítenek, arra szolgálnak, hogy
a részletben egyikből se legyen túl sok.
Clavert odament egy komputerhez, kattintott az egérrel, és a
képernyőn megjelent egy grafikon, és rámutatott a zöld vonalra.
– Ez itt Jean-Loup Verdier hangja, a monte-carlói DJ-é.
Analizáltam, és ezt a diagramot kaptam.
 Újra kattintott, és a képernyőn láthatóvá vált egy sárga vonal,
amely sötét háttéren kék párhuzamos vonalak mellett futott.
– A vízszintes kék vonalak a frekvenciák. A sárga vonal azt
mutatja, hogy melyiken mozog a vizsgált hang. Ha a felvétel több
pontjáról vesszük Verdier hangját, látjuk, hogy teljesen illeszkedik
egymáshoz.
Clevert visszatért az előbbi képhez. A lila vonalra klikkelt.
– Ez pedig a másik hang.
Újra megjelent a grafikon, de most a sárga vonal szaggatottan
mozgott, nagyon kis területen belül.
– Ebben az esetben az, aki telefonált, a hangját egy olyan
készüléken át közvetítette, ami megszűrte a hangot, a kibocsátott
hang frekvenciáit elkeverte és teljesen megváltoztatta.
Hulot félbeszakította, és feltett egy kérdést:
– Meg lehet találni a készüléket vagy azt, aki eladta?
A műszerész kétkedő arcot vágott.
– Nem hiszem, ezeket a készülékeket meglehetősen könnyű
beszerezni. Többféle márka is van, és az ártól függően sok mindent
tudnak, de erre a célra bármelyik megfelel. Ezenkívül az elektronika
állandóan fejlődik, ezért nagy a használt cikkek piaca is. Őszintén
szólva nem hiszem, hogy ez járható út.
Froben közbelépett. Nem osztotta teljesen Clavert
pesszimizmusát.
– Mindenesetre megnézzük, mit lehet tenni. Olyan kevés dolog
van a kezünkben, hogy semmiről sem mondhatunk le.
Hulot megfordult és Frankra nézett. Körbejáratta a tekintetét,
mintha másra gondolna, mintha már tudta volna mindezt, de a
felügyelő biztos volt benne, hogy semmi sem kerülte el a figyelmét,
és mindent elraktározott.
Újból Claverthez fordult.
– És azzal kapcsolatban, hogy a hívás nem a központon keresztül
érkezett, mit tud mondani?
 – Hát ezzel kapcsolatban nincsen sok ötletem. Két eset
lehetséges. Minden központnak van közvetlen száma, ha valaki ezt
ismeri, máris kikerülheti a központot. A monte-carlói rádió nem a
NASA, ami a titkosságot illeti, ezért egyáltalán nem elképzelhetetlen,
hogy valaki meg tudta szerezni. A második feltételezés kicsit
bonyolultabb, ha nem is tudományos-fantasztikus. Nekem ez tűnik a
valószínűbbnek.
– Azaz?
Clavert a szék támlájának támaszkodott.
– Érdeklődtem a monte-carlói rádió központjánál, van egy
programja, ami lehetővé teszi, hogy megjelenjen a hívó
telefonszáma. A cél magától értetődő…
Körbenézett, hogy megbizonyosodjon, hogy mindenki érti.
– Nos, a híváskor a kijelzőn nem jelent meg semmilyen szám.
Tehát az, aki hívott, egy készüléket kellett hogy elhelyezzen a
telefonhoz, ami semlegesítette a központi programot.
– Ezt nehéz megcsinálni?
– Ezt elég könnyű megcsinálni annak, aki egy kicsit is ért a
telefonhoz és az elektronikához, egy közepes hacker is meg tudja
csinálni.
Hulot úgy érezte magát, mint amikor a rabot levegőzni viszik.
Bármerre fordul, mindenütt csak falat lát.
– Meg lehet állapítani, hogy vezetékes vagy mobiltelefonról
érkezett a hívás?
– Nem, de kizárnám a mobilt, ha az internetet használta, ez
lassabb és pontatlanabb. Aki ezt csinálta, túl ravasz ahhoz, hogy
erre nem gondolt volna.
– Van lehetőség további vizsgálatokat végeztetni?
– A rendelkezésemre álló eszközökkel nincs. Egy másolatot
elküldök Lyonba, hátha ők ki tudnak valamit hozni belőle.
Hulot Clavert vállára tette a kezét.
– Rendben van. Nagyon sürgős. Ha Lyonban akadékoskodnának,
akkor mi megadjuk a szükséges támogatást, hogy a lehető
leggyorsabban elvégezzék.
Clavert úgy látta, hogy befejezték a beszélgetést. Kivett egy
rágógumit az inge zsebéből, kibontotta, és a szájába tette.
Egy pillanatra csend lett. Mindenki a hallottakon gondolkodott.
– Gyertek, igyunk egy kávét – szólalt meg elsőként Froben.
Újra mutatta az utat. Pár méter után ott álltak az egyik mélyedésbe
helyezett automata előtt.
– Mindenki kávét kér?
A másik kettő bólintott. A felügyelő betette a kártyát, benyomott
egy gombot, és a gép dolgozni kezdett.
– Mit szólsz hozzá. Frank? – kérdezte Hulot az amerikaitól, aki
továbbra is csendben maradt.
Frank végre megosztotta gondolatait a többiekkel.
– Nincs sok lehetőségünk. Bármerre indulunk, úgy látszik,
semmire sem vezet. Mondtam, Nicolas, nagyon eszes emberrel
állunk szemben. Túl sok egybeesés van ahhoz, hogy azt
mondhassuk, hogy egyszerűen szerencséje volt. Egyelőre az
egyetlen kapcsolatunk azzal az állattal a telefonhívás. Ha
szerencsénk van, és eléggé magamutogató, akkor még jelentkezni
fog.
Ha szerencsénk van, ugyanazt az embert fogja felhívni. Ha még
nagyobb szerencsénk lesz, akkor elkövet valami hibát. Ez az
egyetlen lehetőség, hogy elkapjuk és megállítsuk, még mielőtt újra
ölne.
Megitta a kávét, és bedobta a műanyag csészét a szemétbe.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy komolyan elbeszélgessünk Jean-
Loup Verdier-vel és a rádiósokkal. Nem szívesen ismerem el, de
egyelőre tőlük függünk.
Elindultak a kijárat felé.
– Gondolom, hogy a hercegségben van egy kis… hogy is
mondjam, egy kis felfordulás – mondta Froben Hulot-nak.
– Hát kis felfordulásnak nevezni az olyan lenne, mint Mike Tysont
kissé ideges típusként jellemezni. Az összeomlás szélén állunk.
Monte-Carlo egy képeslap, tudod jól. Nálunk az image minden.
Tonnányi pénzeket költöttünk arra, hogy két dolgot biztosítsunk: az
eleganciát és a biztonságot. És most jön egy alak, aki hülyét csinál
belőlünk. Ha ez az ügy nem oldódik meg hamar, az egy-két
karosszékbe fog kerülni.
Hulot felsóhajtott.
– Az enyémet is beleértve.
A kapuban elköszöntek egymástól. Froben nézte, amint távoztak.
Arcáról az együttérzést lehetett leolvasni, és a megkönnyebbülést is,
hogy nem ő van ebben a helyzeten.
Hulot és Frank a parkoló felé indult, ahol az autót hagyták. Amikor
beszálltak, a felügyelő Frankre nézett.
Ebédidő volt, és éhesnek érezte magát.
– Café de Turin?
A Café de Turin egyszerű étterem volt, a Garibaldi téren. Kitűnő
coquillage-t lehetett enni és jeges muscadetet inni. Frankét és a
feleségét elvitte ide, amikor Európában voltak. Mindkettőjüknek
nagyon tetszett, a hosszú erkélyen a megterített asztalok, telis-teli
tenger gyümölcseivel, a kesztyűs pincérek, akik a kagylókat nyitották
fel. Csillogó szemmel nézték, ahogyan a pincérek hatalmas,
rákokkal és osztrigákkal megrakott tálakkal vonulnak. Többször is
visszajöttek, a kis étterem kedvenc helyük lett. Hulot habozott, hogy
merje-e javasolni, attól félve, hogy az emlékek zavarni fogják a
barátját. De Frank megváltozott, vagy legalábbis megpróbált
megváltozni. Ha gyógyulni akart, ez is az egyik módja volt. Frank
bólintott Hulot javaslatára.
Bármit is gondolt, az nem volt az arcára írva.
– Legyen a Café de Turin.
Hulot láthatóan megkönnyebbült.
– Tudod, egészen elfáradtam abba, hogy úgy viselkedjek és
beszéljek, mint egy filmben. Columbo hadnagy karikatúrájának
érzem magam, szükségen van fél óra normális életre, hogy kicsit
kikapcsoljak, különben megbolondulok.
 Beesteledett, és felgyúltak a fények. Frank csendben nézte az
utcán, bárokban nyüzsgő embereket. Ismeretlen arcú emberek ezrei.
Mindketten tudták, hogy Hulot nem mond igazat. Ott az emberek
között egy gyilkos jár, és amíg nem lesz vége az ügynek, úgysem
tudnak másra gondolni.

12.
A rendezőfülke üvegajtaja mögött Laurent Bedon, a rendező
megkezdte a visszaszámlálást, egyenként zárva össze az ujjait.
Aztán intett Jean-Loupnak.
Háta mögött felgyulladt a piros lámpa, ami jelezte, hogy adásban
van.
A DJ a mikrofonhoz húzta a karosszékét.
– Üdv mindenkinek, aki hallgat minket, vagy az este folyamán
hallgatni fog bennünket. Lesz zene, és lesznek emberek, akik
elmesélik a történetüket, ami nem mindig vág egybe a zene
ritmusával, amit hallani szeretnénk.
Megállt, és kicsit hátrébb húzódott. A keverőpultról a Born to Be
Wild zenéjét, Steppenwolf számát játszották be.
Pár másodperc, és újra Jean-Loup meleg, barátságos hangja
hallatszott.
– Mi itt vagyunk, és készek vagyunk segíteni annak, aki szeretett,
és nem kapott viszonzást, aki nem tudja, hogy melyik átkozott
dobozba rejtették el a cukrot, aki belefullad a könnyeibe. Itt vagyunk
veletek, és mint ti, mi is élünk. Várjuk a hangotokat, és ti várjátok a
válaszainkat. Én Jean-Loup Verdier vagyok, és ez itt a Rádió Monte-
Carlo, ez itt a Voices.
És újra a Born to Be Wild…
– A mindenit, de jól csinálja!
Frank Ottobre, aki Laurent mellett ült a rendezőfülkében, nem
tudta visszatartani a megjegyzését. A rendező megfordult és
ránézett.
 – Ugye?
– Nem csodálom, hogy ilyen sikere van. A hangja és a stílusa
tényleg megragadó.
Barbara, a mixer, aki a jobbján ült, a rendezőpaddal szemben, a
háta mögé mutatott. Megfordult, és meglátta Hulot felügyelőt, aki
intett neki.
Felállt és kiment hozzá.
A felügyelőnek sápadt volt az arca, mint az olyan emberé, aki
keveset és rosszul alszik. Frank nézte a sötét táskákat a szeme
alatt, szürke haját, ami régen látott fésűt, és az ingét, amire ráfért
volna a mosás. Egy ember, aki az utóbbi időben olyan dolgokat látott
és hallott, amiről szívesen lemondott volna. 55 éves volt, de tízzel
többnek nézett ki.
– Itt mi újság. Frank?
– Semmi, a műsornak frenetikus sikere van, a műsorvezető
nagyon ügyes, erre született. Nem tudom, mennyit kap, de
megérdemli, az biztos. Ami minket illet, semmi, abszolút csend.
– Jöhet egy kóla?
– Amerikai vagyok, de a nagyszüleim szicíliaiak. Sokkal jobban
kötődöm a kávéhoz, mint a kólához.
– Akkor legyen kávé.
Elindultak az automata felé. Hulot pénzt keresgélt a zsebében.
Frank mosolyogva húzott elő egy kártyát.
– Az, hogy FBI-ügynök vagyok, mélyen meghatotta az igazgatót. A
rádió vendégei vagyunk, legalábbis az italra.
Betette a kártyát és megnyomta a gombot. Amikor a gép kiadta az
italt, lehajolt, és a fekete folyadékkal teli poharat Hulot-nak nyújtotta.
A felügyelő ivott egy korty kávét, és azt gondolta, hogy undorító.
Vagy a szája undorító?
– Ja, majdnem elfelejtettem. Megjött az írásszakértő jelentése.
– És?
– Miért kérdezed, ha úgyis tudod a választ?
Frank megrázta a fejét.
 – Nem tudom a pontos választ, de nagyjából sejtem, hogy mit
akarsz mondani.
– Mindig elfelejtem, hogy te az FBI-tól vagy. Remek megérzéseid
vannak, és ingyen automataigazolványokat kapsz. Az üzenetet nem
kézzel írták.
– Nem?
– Nem. Az a rohadt egy sablont használt, ráragasztotta a betűket
egy lapra, és amikor szüksége volt rá, ráhelyezte az asztalra, és
ráöntötte a vért. Honnan találtad ki?
Frank újra megrázta a fejét.
– Mondom, hogy nem tudtam. Csak furcsa volt, hogy aki ilyen
mániákusan ügyel a részletekre, az nem követ el ilyen hibát.
Hulot bedobta a törülközőt, és a félig elfogyasztott kávét a
szemetesbe hajította. Ránézett az órájára és felsóhajtott.
– Hadd menjek haza egy kicsit, már azt se tudom, hogy néz ki a
feleségem. A parkolóban van két autó, mindegyikben van két rendőr.
A többiek a helyükön vannak. Ha bármi van, otthon vagyok.
– Ők é, ha van valami, hívlak.
– Nem kellene mondanom, de örülök, hogy ma este itt vagy. És
általában, hogy itt vagy. Szia, Frank.
– Szia, Nicolas, üdvözlöm a feleségedet.
– Átadom.
Frank nézte távolodó barátját.
Három napja telepedtek be a rádióba, várva, hogy történjen
valami, miután az igazgatóval megállapodtak erről. Amikor előadták
a tervüket, az igazgató félig csukott szemmel nézte őket, mintha
saját bűzlő cigarettája elől akarna védekezni… Mérlegelte Hulot
szavait, egy kis hamu a Ralph Lauren pólójára esett. Újra rájuk
emelte a szemét.
– Tehát az gondolják, hogy az az ember újra telefonálhat.
– Nem vagyunk benne biztosak. Csak reménykedünk benne. De
ha megteszi, szükség lesz az önök segítségére.
 Hulot és Frank szemben ültek vele. Frank észrevette, hogy úgy
voltak elhelyezve a székek, hogy az íróasztal mögül le lehessen
nézni a beszélgetőpartnerekre.
Bikjalo Jean-Louphoz fordult, aki egy kényelmes bőrdíványon ült
az íróasztaltól balra.
A DJ a hajába túrt. Kérdően nézett Frankre. Egymáshoz dörzsölte
a kezeit, és idegesen szólalt meg: – Én nem tudom, hogy képes
leszek-e arra, amit kértek tőlem. Azaz nem tudom, hogy hogyan
viselkedjek. Egy dolog normális emberekkel beszélgetni, vagy egy
ilyen…
egy ilyen…
Frank megértette, hogy nehezen ejti ki a gyilkos szót, ezért a
segítségére sietett.
– Tudom, hogy nem könnyű. Nekünk sem könnyű megérteni, hogy
mi járhat ennek az embernek a fejében.
De itt leszünk, és segítünk bármiben, ha kell. Egy szakértőt is
hívtunk.
Megfordult, és Nicolas-ra nézett, aki eddig csendben volt.
– Egy pszichiáter is segíteni fog neked, Cluny doktor, a rendőrség
munkatársa, aki máskor is szokott segíteni, amikor bűnözőkkel kell
tárgyalni, mikor túszokat ejtenek.
– Jó, ha megmondják, mit kell csinálnom, akkor én csinálom.
Jean-Loup ránézett Bikjalóra, és várta, hogy ő mondja ki az utolsó
szót.
Az igazgató a cigarettáját bámulta.
– Hát… nem kis felelősség…
Frank tudta, hogy mire akar kilyukadni. Felállt, és megbontotta a
koreográfiát. Most ő nézett le a magasból.
– Kérem, nem tudom, hogy világosan érti-e, hogy miről van szó.
Hogy tisztába jöjjön vele, muszáj megmutatnom önnek valamit.
Frank lehajolt, és Hulot táskájából kiemelt néhány fotót. Rádobta
az íróasztalra.
 – Mi azt az embert keressük, aki képes volt arra, hogy ezt
megtegye.
A fotókon Welder és Parker holtteste volt látható, és az, amit a
fejükkel művelt. Bikjalo tekintete a képekre vetődött, és elsápadt.
Hulot elmosolyodott magában.
Frank visszaült a helyére.
– Ez az ember még szabadon mozog, és azt, amit tett, újra
megteheti. Önök az egyetlen lehetőség, hogy meg tudjuk állítani. Itt
most nem az a fontos, hogy hogyan alakul a műsor hallgatottsága. Itt
most egy emberre vadászunk, aminek az az eredménye, hogy
bizonyos emberek meghalnak-e vagy élhetnek.
Frank egy pillanatra elkapta a tekintetét Bikjalóról, mint amikor a
kígyó egy darabig szabadon hagyja áldozatát, akivel játszadozik.
Felvette az íróasztalról a cigarettadobozt, és kíváncsian vizsgálgatta.
– Arról nem is beszélve, hogy ha a segítségükkel megoldódik az
ügy, az olyan népszerűséget hozhat a rádiónak és Jean-Loupnak,
amit különben ezer év alatt sem tudnának elérni.
Bikjalo hátradőlt. A fotókat Frank felé lökte, mintha égetnék.
Megkönnyebbült: a beszélgetés olyan irányba terelődött, ahol már
otthon érezte magát.
– Természetesen a törvény az törvény, és ha segítségre van
szükség, a monte-carlói rádió nem hátrál meg.
Egyébként a Voices pont erről szól. Segítséget ad azoknak,
akiknek szükségük van rá. Egyetlen dolgot kérek cserébe, ha lehet.
Szünetet tartott.
– Egy exkluzív interjút önnel, minden más előtt, amit Jean-Loup
fog készíteni, ha az egésznek vége lesz.
Frank Hulot-ra nézett, aki alig észrevehetően bólintott.
– Meglesz.
Felállt.
– Akkor hamarosan jönnek a műszakiak a felszerelésükkel, és
ellenőrzés alá vonják a telefonokat. A többit majd ők részletesen
elmondják. Még ma este megkezdik.
 – Rendben. Megmondom mindenkinek, hogy adjanak meg
önöknek minden segítséget.
Az értekezlet befejeződött. Mindenki felállt. Frank meglátta Jean-
Loup kissé zavart tekintetét. Megszorította a kezét.
– Köszönöm, Jean-Loup. Fantasztikus vagy, biztos vagyok benne,
hogy jól megoldod. Félsz?
A DJ felemelte tengerzöld szemét.
– Igen, halálosan.

13.
Frank megnézte az óráját.
Jean-Loup az utolsó reklámblokkot játszotta, mielőtt vége lett
volna a műsornak, Laurent intett Barbarának.
A mixer végigfuttatta a kurzort…
Öt perc szünetet tartottak.
Frank felállt, és kiegyenesítette a hátát.
– Fáradt? – kérdezte Laurent, miközben egy cigarettára gyújtott. A
füst felszállt, és az elszívók azonnal elnyelték.
– Nem különösen. Én megszoktam a várakozást.
– Jó magának, én meghalok az izgalomtól – mondta Barbara, és
megrázta hosszú, vörös haját. Morelli felügyelő felemelte a szemét a
sportújságról. Hirtelen jobban kezdte érdekelni a lány könnyű nyári
ruha alól kirajzolódó teste, mint a futballbajnokság.
Laurent megfordult a karosszékén, és Frank előtt termett.
– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de szeretnék kérdezni
valamit.
– Akkor kérdezze meg, aztán megmondom, hogy magára tartozik
vagy sem.
– Mit érez valaki, aki ilyen munkát végez?
Frank egy másodpercig úgy nézett, mintha nem látná.
Laurent azt hitte, hogy gondolkodik. Nem tudhatta, hogy abban a
percben Frank egy nőt lát a hullaházban, aki jóban-rosszban a
felesége volt. Egy nőt, akit semmilyen hang sem tud felébreszteni.
– Milyen érzés egy ilyen munkát végezni?
Frank elismételte a kérdést, mintha szüksége lenne rá, hogy hallja
még egyszer.
– Egy kis idő után már csak felejteni próbál az ember.
Laurent zavartan elfordult. Bizonyára ostoba kérdést tett fel.
Nem találta szimpatikusnak ezt az amerikait, akinek hideg szeme
volt, és úgy viselkedett és mozgott, mintha nem tartozna ehhez a
világhoz. Minden kapcsolat elől elzárkózott. Olyan ember volt, aki
nem kért semmit és nem adott semmit. És ott volt, várt, és maga
sem tudta, mit.
– Ez az utolsó előtti reklám – mondta Barbara, és visszaült a
keverőpulthoz. Hangja félbeszakította az imént keletkezett
feszültséget. Morelli is visszatért az újságolvasáshoz, de gyakran
vetett pillantást a lány hajára, ami a karosszék közepéig ért.
Laurent jelzett Jean-Loupnak. Vangelis-zene, a piros fény
felgyulladt, és Jean-Loup hangja ismét megtöltötte a szobát.
– Tizenegy óra 45 perc van, itt a monte-carlói rádió. Az éjszaka
épphogy elkezdődött. Itt vagyunk a zenével és a szavakkal, amit
hallgatni akartok. Senki sem ítélkezik, mindenki hallgat. Ez itt a
Voices, hívjatok!
A rendezőfülke újra megtelt zenével, ami a tenger hullámzását
idézte. Fülkéje mögött Jean-Loup nyugodtan mozgott, egy olyan
területen, ahol otthonosan érezte magát. A rendezőfülkében a
telefonvonal kijelzője villogni kezdett. Frank hirtelen megborzongott.
Laurent intett Jean-Loupnak. A DJ egy fejmozdulattal nyugtázta a
jelzést.
– Van valaki a vonalban?
– Halló.
Egy pillanat csend, aztán az a természetellenes zaj.
Hirtelen az aláfestő zene mintha gyászzenévé vált volna.
Azt a hangot már mindenki hallotta, rajta volt a szalagokon, és
bevésődött a fejükbe.
 – Szia, Jean-Loup.
Frank kiegyenesedett a széken, mintha áramütés érte volna. Intett
Morellinek, aki vette a jelzést, felugrott, és beleszólt az övére
erősített adóvevőbe.
– Gyerekek, itt van, legyetek készenlétben.
– Szia, ki vagy?
– Nagyon jól tudod, hogy ki vagyok. Én egyvalaki és senki se
vagyok.
– Te vagy az, aki már egyszer telefonált?
Morelli kiment, és Cluny doktorral jött vissza, a rendőrség
pszichiáterével, aki eddig, mint a többiek, a folyosón várakozott.
Fogott egy széket és leült Frank mellé. Laurent működésbe hozta a
súgót, ami lehetővé tette, hogy Jean-Louppal tudjanak közvetlenül
kommunikálni, anélkül hogy adásba került volna.
– Beszéltesse a lehető legtovább – mondta Cluny, és megoldotta
a nyakkendőjét, és kigombolta inge legfelső gombját.
– Igen, barátom. Már telefonáltam egyszer, és fogok is még
telefonálni. A kapók ott vannak veled?
A hang egyszerre volt hideg, mint a márvány, és meleg, mint ami a
pokolból jön. A szobában mintha elfogyott volna a levegő, mintha a
ventilátorok a friss levegő fúvása helyett beszívták volna azt.
– Milyen kopók?
– Azok, akik üldöznek engem. Ott vannak?
Jean-Loup tanácstalanul nézett feléjük, mint aki nem tudja, mit
válaszoljon. Cluny odahajolt a mikrofonhoz.
– Mondjon neki bármit, amit hallani akar, az a fontos, hogy
beszéltesse.
Jean-Loup folytatta a beszélgetést.
– Miért kérded? Tudod jól, hogy itt vannak.
– Ő k nem érdekelnek. Ők senkik. Te vagy, aki érdekelsz.
– De miért? Miért engem hívsz?
Szünet.
 – Mondtam már, mert te olyan vagy, mint én, arc nélküli hang. De
te szerencsés vagy, reggel felkelhetsz, és kimehetsz a napfényre.
– És te ezt nem teheted meg?
– Nem.
Abban a száraz egy szótagú szóban a teljes tagadás volt, a
visszautasítás, ami nem tűr ellentmondást, a teljes lemondás.
– Miért? – kérdezte Jean-Loup.
A hang megváltozott. Lágyabb lett, mintha szellőn érkezne.
– Mert valaki így döntött, és én keveset tehetek.
Csend. Cluny Frank felé fordult, és meglepetten súgta oda neki.
– Sír.
Egy hosszú szünet után újra megszólalt.
– Én nagyon keveset tudok tenni. Csak egyetlen módon lehet
helyrehozni a rosszat, ha ugyanolyan rossz eszközzel harcolunk
ellene.
– Miért akarsz rosszat tenni, amikor körülötted ott van sok ember,
aki kész segíteni neked?
Szünet, mintha gondolkodna, majd újból a hang, mint egy dühös
ítélet: – Kértem segítséget, de az egyetlen az volt, ami megölt.
Mondd el a kópóknak. Mondd el mindenkinek. Nem lesz
kegyelem, mert nincs kegyelem, nem lesz bocsánat, mert nincs
bocsánat, nem lesz béke, mert nincs béke. Csak csont a kutyáidnak.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Újra szünet következett, ezúttal kicsit hosszabb. A telefonáló férfi
újra képes volt uralkodni az érzésein. A hangja ismét olyan volt, mint
a semmiből jövő szélfúvás.
– Te szereted a zenét, igaz, Jean-Loup?
– Hát persze. És te?
– A zene nem árul el, a zene az út célja, a zene maga az utazás.
Hirtelen, mint ahogy az előző alkalommal is, a telefonból
elektromos gitár hangja szűrődött át. Pár taktus, egy hangszerével
beszélgető zenész játéka.
 Frank felismert a Samba Pa Ti hangjait. Egy gitárszóló, utána
felhangzott a taps.
Hirtelen, ahogy jött a zene, elhalt.
– Itt a csont, amit a kopóid kértek. Most mennem kell, Jean-Loup,
ma éjjel dolgom van.
A DJ remegő hangon kérdezte.
– Mi a dolgod ma éjjel?
– Nagyon jól tudod, barátom, hogy mi a dolgom ma éjjel.
Nagyon jól tudod.
– Nem, tényleg nem tudom. Kérlek, mondd meg.
Csend.
– Nem az én kezem írta, de mindenki tudja, hogy mit csinálok
éjjel.
Még egy kis szünet, ami úgy tűnt, mint amikor abbamarad a
dobpergés.
– Én gyilkolok…
A hang eltűnt, de ott maradt a fülükben, mintha egy holló ülne a
vezetékeken. Az utolsó szavak olyanok voltak, mint egy vaku
villanása, mindenki megmerevedett.
Frank tért először magához.
– Morelli, hívd a fiúkat, és nézd meg, hogy sikerült-e megtudni
valamit. Laurent, biztos, hogy minden fel van véve?
A rendező a pultnak támaszkodott. Barbara felelt helyette.
– Hát persze. Most már szabad elájulni?
Frank ránézett. Az arca fehérlett a vörös hajkorona alatt. A keze
enyhén remegett.
– Nem, Barbara, még szükségem van a segítségére.
Vegye át a telefonhívást egy kazettára, 5 perc múlva szükségem
lesz rá.
– Már megvan. Már előre elkészítettem egy másik magnót, és a
telefonhívás után azonnal elindítottam. Csak meg kell fordítania a
szalagot.
 Morelli csodálattal teli pillantást vetett a lányra, hogy ő is
észrevegye.
– Remek, nagyon ügyes. Morelli?
Morelli levette a szemét a lányról, és elvörösödött, mint akit
rajtakaptak.
– Jön az egyik fiú. Azt hiszem, nincsenek jó hírek.
Abban a pillanatban sötét bőrű férfi lépett be, látszott, hogy melyik
kontinensről származott. Frank felpattant.
– Na?
A szakember megrántotta a vállát. Arcán sajnálkozás jelent meg.
– Semmi. Nem sikerül beazonosítani a hívást. Ez a szemét
különlegesen hatásos eszközt használ.
– Mobilt vagy vonalast?
– Nem tudjuk. Műholdas ellenőrző berendezésünk is van, de nem
jelzett semmit, se mobilt, se vezetékest.
Frank a pszichiáter felé nézett, aki még mindig a székén ült, és
elgondolkodva a fogát csikorgatta.
– Cluny doktor?
– Nem tudom, újra meg kell hallgatnom a szalagot. Az egyetlen
dolog, amit tudok, hogy ilyen alakkal életemben nem volt dolgom.
Frank kivette a mobilját, és tárcsázta Hulot számát. A felügyelő kis
várakozás után válaszolt: – Nicolas, a barátunk jelentkezett.
– Tudom, hallgattam az adást, éppen öltözöm, rögtön ott vagyok.
– Jó.
– A rádióban vagytok még?
– Igen, itt várunk.
Frank kikapcsolta a telefont.
– Morelli, ahogy megjön a felügyelő úr, értekezletet tartunk.
Szükségem van a segítségükre. Ha nem tévedek, láttam egy
tanácstermet az igazgató irodája mellett. Átmehetünk oda?
– Természetesen.
– Jó, Barbara, a tanácsteremben meg tudjuk hallgatni a szalagot?
– Igen, van DAT, és minden, ami kell.
 – Jó. Kevés időnk van, röpülni kell.
A zűrzavarban teljesen elfeledkeztek Jean-Loupról. Az ő hangja
szólt a súgóból.
– Akkor most vége?
Az üvegen keresztül látták, hogy a karosszékéhez támaszkodik,
mozdulatlanul. Frank megnyomta a gombot, amin keresztül tudott
vele kommunikálni.
– Nem, Jean-Loup. Sajnos, ez csak a kezdet. De te nagyon jó
voltál.
A beállt csendben látták, ahogy Jean-Loup leteszi a karját az
asztalra, és ráhajtja a fejét.

14.
Hulot nem sokkal azután megérkezett, Bikjalóval egy időben. Az
igazgató meglehetősen feldúltnak látszott.
Amikor bejött, kicsit távol lépkedett a felügyelőtől, mintha ez azt is
jelentené, hogy elhatárolódik ettől az ügytől. Mintha csak most
értette volna meg, hogy mit is jelent. Az épületben fegyveresek
voltak, új, szokatlan feszültség volt a levegőben. Egy hang jelent
meg, és vele együtt a halál.
Frank a falnak támaszkodva várta őket, az ajtó mellett.
Mellette Morelli állt. Mintha mindkettő ugyanabból a csendből
jönne.
Együtt léptek be a terembe, ahol a többiek már a hosszú asztalnál
ültek. Az ablakok nyitva voltak, kintről Monte-Carlo éjszakai
forgalmának zaja szűrődött be.
Hulot leült Frank jobb oldalára, hagyva, hogy ő vezesse le az
értekezletet. Ugyanaz az ing volt rajta, és cseppet sem tűnt
pihentebbnek.
– Most akkor mindnyájan itt vagyunk. A felügyelő úron és Bikjalo
úron kívül, akik otthon hallgatták a közvetítést, mindenki itt volt ma
este. Mindenki hallotta, ami történt.
 Nem sok minden van a birtokunkban, sajnos nem lehetett
meghatározni, hogy honnan jött a hívás.
Frank szünetet tartott. A sötét fiatalember és munkatársa zavartan
megmozdultak.
– Nem hibáztatunk senkit. Valószínű nem kezdő, és tudja, hogy
mit kell tennie ahhoz, hogy ne tudják meghatározni a helyet. Az a
technika, amit rendszerint mi használunk, most ellenünk fordult.
Tehát itt nincs segítség. Talán segíthet, ha újra meghallgatjuk a
szalagot.
Mielőtt feltételezéseket alkotunk.
Cluny doktor beleegyezően bólintott, és mindenki osztotta ezt a
véleményt.
– Barbara, elindítanád a szalagot?
A lány benyomott egy gombot, és a szoba kísértetekkel telt meg.
Újra meghallgatták Jean-Loupot, az élők birodalmából, és a férfit, az
árnyakkal teli világából. A csendben a felvétel az utolsó szavakhoz
ért.
– Én gyilkolok.
A végén Bikjalo száján kiszaladt:
– Ez az ember bolond.
Cluny doktor úgy vette a megjegyzést, mint akit megszólítottak.
Rövidlátását aranykeretes szemüvege mögé rejtette. Sasorra egy
bölcs bagoly csőréhez hasonlított.
A pszichiáter Bikjalóhoz fordult, de mindenkihez intézte a szavait.
– A szó szoros értelmében természetesen bolondról van szó. De
ne felejtsük el, hogy már két embert megölt, úgy kitervelve, olyan
világosan, ami ritkán fordul elő egy bűnténynél. Telefonál, és nem
lehet bemérni. Öl, és nem hagy nyomot maga után, csak
Jelentékteleneket. Nem szabad lebecsülni. Ő sem teszi ezt; kihív
minket, de nem becsül le.
Levette a szemüvegét, és látszott, hogy vörös az orrnyerge,
valószínű soha nem hordott kontaktlencsét.
 Majd rögtön visszatette a szemüveget, mintha nem érezné jól
magát nélküle.
– Tudta nagyon jól, hogy itt vagyunk, hogy a vadászat elkezdődött,
nem véletlenül célzott a kopókra. Intelligens, az átlagnál kulturáltabb
férfi. És tudja, hogy a sötétben tapogatózunk, mert hiányzik az elem,
ami minden bűntény kulcsa.
Szünetet tartott. Frank észrevette, hogy Cluny nagyon ügyesen
tudta felkelteni a figyelmet a mondandója iránt.
Valószínű ugyanezt gondolta Bikjalo is, mert szinte szakmai
szempontból kezdte mérlegelni. A pszichiáter folytatta.
– Egyáltalán nem ismerjük az indítékot. Nem tudjuk, mi az a rugó,
ami arra készteti, hogy öljön. Van egy rituálé, aminek van jelentése,
de mi nem ismerjük. Az őrültsége kevés, mert nem nyilvánvaló. Ez
az ember köztünk él, mint egy normális ember. Ugyanazt csinálja,
amit a normális emberek: megissza az aperiti ét, megveszi az
újságját, étterembe megy, zenét hallgat. Főleg zenét hallgat. Ez az,
amiért ide telefonál. Egy műsorban, ahol gyakran segítenek bajban
lévő embereken, ő segítséget keres, de nem akarja, hogy
segítsenek neki. Azért ide telefonál, mert itt zene van, amit szeret.
– Miért mondja, hogy segítséget keres, de nem akar kapni? –
kérdezte Frank.
– Az ő tagadása kategorikus. Már eldöntötte, hogy senki sem
segíthet rajta, akármi is a problémája. A trauma, amit hordoz,
nagyon megviselhette, amíg ki nem tört rajta az, amit a születése óta
hordozott. Gyűlöli a világot, és úgy gondolja, hogy a világ tartozik
neki. Valószínű megaláztatásokat szenvedett el, legalábbis a saját
szemszögéből. A zene az egyik boldog sziget az életében.
Az egyetlen nyom, ami tőle érkezik, a zene nyelvét beszéli. Az a
darab üzenet. Adott egy jelet, mint az első telefonnál.
Egy kihívás, de egy öntudatlan kérés is. Arra kér, hogy állítsuk
meg, mert egyedül nem képes megállni.
A szobában egy árnyékokkal, pókhálókkal, penésszel teli világ
jelent meg. Egy olyan hely, ahova soha nem süt be a napfény.
 – Barbara, meghallgathatjuk újra azt a részt, ahol a zene van?
– Persze.
A lány megnyomta a gombot, és a szoba megtelt a gitárzene
hangjaival. Szabad előadás volt, hallatszott a közönség ovációja,
amikor elkezdődött a koncert, amikor az énekes egy ismert számot
ad elő, amit a közönség azonnal felismer. Amikor vége lett. Frank
végigjáratta a szemét a jelenlévőkön.
– Emlékeztetek mindenkit, hogy az első telefonhívásnál e zene
arra adott útmutatást, hogy kik lesznek az áldozatok. Egy filmzene,
ami egy autóversenyzőről és a barátnőjéről szólt. Egy férfi és egy
nő, mint Jochen Welder és Arijane Parker. Van valakinek valami
ötlete, hogy mit jelenthet ez a mostani dal?
Az asztal végéről Jacques, a hangtechnikus köszörülte a torkát,
mintha nehezen szólalna meg.
– Hát a dalt mindenki ismeri.
– Nem szabad semmit biztosra venni – fedte meg Hulot.
– Úgy kell venni, mintha ebben a szobában senki sem értene
semmit a zenéhez, akkor is, ha ez ostoba feltételezésnek tűnik.
Néha onnan jön a segítség, ahonnan a legkevésbé várod.
Jacques enyhén elpirult. Bocsánatkérően emelte fel a jobb kezét.
– Azt akartam mondani, hogy a dal nagyon híres, Carlos San tana
Samba Pa Ti száma. Elő felvételről van szó, mivel közönség van.
Nagy közönség, stadion, ezt a tapsból érezni, akkor is, ha az élő
felvételekhez néha a stúdióban még felvett tapsot is hozzákevernek.
Laurent rágyújtott egy cigarettára. A füst a nyitott ablak felé szállt
és eltűnt az éjszakában.
– Ez minden?
Jacques újra elpirult, és elhallgatott, nem tudta, mit mondjon. Hulot
húzta ki a bajból a fiút. Mosolyogva nézett rá.
– Jól van, ez már jó kezdet. Valaki hozzá tudna tenni valamit? Van
ennek a dalnak valami jelentése?
Asszociáljak valamivel, valami eseménnyel, emberrel, van vele
kapcsolatban valami történet?
 A jelenlévők egymásra néztek, mintha egymást akarnák segíteni
emlékezni…
Frank egy másik utat javasolt:
– Valaki felismeri ezt a felvételt? Ha élő, akkor hol vették fel? Vagy
milyen lemezen van? Jean-Loup?
A DJ csendesen ült Laurent mellett, mintha a teremben zajló
beszélgetés nem vonatkozna rá. Mintha még most is a telefon
hatása alatt lenne. Felemelte a fejét, és nemet intett.
– Lehet, hogy kalózfelvétel?
Barbara megrázta a fejét.
– Nem hinném, elég régi lehet. Technikai és művészeti
szempontból egyaránt. Régi felvétel, nem digitális. Egy régi
nagylemez, ezt a háttérzajok alapján hallani lehet, de a minősége
tökéletes, semmi esetre sem olyan, amit egy műkedvelő készít,
kiváltképp nem az akkori technikai eszközökkel. Biztos egy olyan
lemez, amit lehet kereskedelemben kapni, kivéve, ha próbafelvétel,
ami nem került forgalomba.
– Egy próbafelvétel? – kérdezte Frank a lánytól.
Teljesen megértette Morelli rajongását. Barbarának első osztályú
esze volt, és a teste is ebbe a kategóriába tartozott. Ha Morelli
komolyan gondolja, elkezdheti az edzést.
– A próbafelvétel az, amit régen a lemezkiadásban készítettek a
CD előtt – magyarázta meg a lány helyett Bikjalo.
– Ezeket kevés példányszámban és nem tartós anyagból
készítették, és némelyikért sok pénzt adnak a gyűjtők. De ezeknek a
minősége minden hallgatással tovább romlik, úgyhogy nem hiszem,
hogy jelen esetben erről lenne szó.
Hulot felállt, ezzel jelezte, hogy az értekezletnek vége.
– Uraim, felesleges elmondani, hogy minden apróság milyen
fontos lehet. Egy gyilkossal van dolgunk, aki bizonyos értelemben
csúfot űz belőlünk, még azt is jelzi, hogy kit fog megölni. Akármi
eszükbe jut, a nap vagy az éjszaka bármely órájában, bátran hívjon
engem, Frank Ottobret vagy Morellit. Mielőtt elmennénk, írják fel a
telefonszámokat.
Mindenki felállt. A két technikus ment ki legelőször, mintha nem
akarnának Hulot-val beszélni.
A többiek addig maradtak, amíg Morelli meg nem adta a
telefonszámokat. A nyomozó Barbarának különösen
hosszadalmasan adta át, akinek ez nem volt ellenére.
Máskor Frank nem érezte volna helyénvalónak az ilyesmit, de
most úgy vette, hogy az élet győzedelmeskedik az éjszaka fölött.
Clunyhez lépett, aki halkan beszél Hulot-val.
Helyet adtak neki, hogy őt is bevonják a beszélgetésbe.
– Azt akartam mondani, hogy van egy fontos jel arra nézve, hogy
ne vesztegessük hiába az időnket.
– Azaz?
– Bebizonyította, hogy nem viccel, és ő az, aki megölte azt a két
szegényt a hajón.
Frank bólintott.
– Nem saját kézzel írtam…
Cluny elégedetten nézett rá.
– Pontosan csak az igazi gyilkos tudhatta, hogy nem kézzel írták.
Nem beszéltem mindenki előtt, mert úgy gondolom, hogy azon
kevés dolgok közé tartozik, amit nem kell mindenkinek tudni.
– így van. Köszönöm, doktor úr, kitűnő munkát végzett.
– Szívesen. Még elemeznem kell a felvételt: nyelvezet, stressz,
hangszín, mondattani elemzések, ilyesmi. Addig tanulmányozom,
amíg nem jön ki belőle valami. Juttasson el hozzám egy másolatot.
– Meg fogja kapni. Jó éjszakát.
A pszichiáter kiment a szobából.
– És most? – kérdezte Bikjalo.
– Önök megtették, amit kellett – válaszolt Frank –, most rajtunk a
sor.
Jean-Loup zavarodottnak látszott. Olyasmit élt át, amiről szívesen
lemondott volna. Vagy az is lehet, hogy az, ami történt, nem volt
olyan izgalmas, ahogy elképzelte.
A halál sohasem izgalmas, a halál vér és legyek – gondolta Frank.
– Ügyes voltál, Jean-Loup. Én magam sem tudtam volna jobban
csinálni. A szokás semmit sem számít, mikor egy gyilkossal van
dolgunk. Mindig olyan, mintha az első lenne. Most menj haza, és
próbálj nem gondolni rá egy kicsit.
Én gyilkolok…
Mindenki tudta, hogy aznap éjjel senki sem fog aludni.
Nem lehet, mikor valaki most megy ki, hogy újabb ürügyet találjon
ölni, hogy kielégítse vadságát, hogy újabb zsákmányt szerezzen, és
a fejében lévő suttogások kiáltássá váljanak, amelyek elvegyülnek
majd az áldozat ordításával.
Jean-Loup behúzta a vállát, mint aki csatát vesztett.
– Köszönöm, azt hiszem, én most hazamegyek. – Kiment, olyan
terhet cipelve, amiben súlyosabb vállak is beleroppantak volna.
Végül is csak egy ember volt, sőt alig több mint egy gyerek, aki
csupán egy zenei műsort közvetített a rádióból.
Hulot az ajtó felé indult.
– Nos, akkor menjünk mi is. Itt már nem tudunk mit tenni.
– Én is csatlakozom. Akkor is, ha ma éjjel nem lesz könnyű
elaludni – mondta Bikjalo, és előreengedte Frankét.
Amikor az ajtó elé értek, hallották, hogy kívülről valaki beüti a
kódot. Az ajtó kinyílt, és Laurent jelent meg.
Nagyon izgatottnak tűnt.
– Jaj de jó, reméltem, hogy még itt találom önöket.
Eszembe jutott valami, tudom, ki tudna segíteni.
– Mivel kapcsolatban?
– A zenével. Tudom, hogy ki tudná azonosítani.
– Ki?
– Pierrot.
Bikjalo arca felderült.
– Hát persze, az Esőfiú.
Hulot és Frank egymásra néztek.
 – Esőfiú?
– Ő egy fiú, aki segít az archívumot kezelni. Huszonkét éves, de
szellemileg olyan, mint egy kisgyerek. Jean-Loup a kedvence,
imádja. A tűzbe ugrana érte. Esőfiúnak hívjuk, mert úgy néz ki, mint
Dustin Hoffman a Esőemberben. Igencsak megvannak a korlátai, de
ha zenéről van szó, olyan, mint egy komputer. Ez az egyetlen
erénye, de ebben rendkívüli.
Frank az órájára nézett.
– Hol lakik ez a Pierrot?
– Nem tudom pontosan. Corbette-nek hívják, és az anyjával lakik
Montone-on kívül. A férj szemét alak, otthagyta őket, amikor kiderült,
hogy a fiú fogyatékos.
– Nincs valaki, aki meg tudja adni a címét és a telefonszámát?
Laurent a Raquel íróasztalán álló számítógép felé ment.
– A titkárnőnek megvan. Az otthoni telefon is és az anyja mobilja
is.
Hulot felügyelő megnézte az óráját.
– Hát sajnos ma Corbette asszony és a fia rendkívüli ébresztést
fog kapni.

15.
Pierrot édesanyja szürke ruhájú, szürke nő volt.
A tanácskozóterem székén ült, és nézte a sok férfit, akik
körbevették a fiát. Az éjszaka kellős közepén ébresztették fel, és
nagyon megijedt, amikor a kaputelefonban a rendőrség jelentkezett.
Fel kellett ébresztenie Pierrot-t, gyorsan felöltöztek, és beültették
őket egy autóba, ami félelmetes sebességgel idehozta őket.
Maguk mögött hagyták a munkáskerületet, ahol laktak.
A nő a szomszédok miatt aggódott. Még jó, hogy ilyen késő senki
sem látta, hogy rendőrségi autóba tették őket, mint két bűnözőt. Az
élete így is elég szomorú volt, épp eleget suttogtak róla a háta
mögött, nem volt szükség arra, hogy még más is hozzájöjjön.
 A felügyelő, az idősebbik, a jóindulatú arcú megnyugtatta, hogy
nem kell semmitől félnie, hogy egy fontos ügyben van szükségük a
fia segítségére. Most ott ült, és azon gondolkodott, hogy miben
segíthetne az ő fia, akit ő ugyan zseninek tartott, de a többiek
épphogy csak nem hülyének.
Aggódva nézett Robert Bikjalóra, a monte-carlói rádió
igazgatójára, aki megengedte a fiának, hogy ott legyen, és azzal
foglalkozzon, amit a világon a legjobban szeret, a zenével. De hogy
jön ide a rendőrség? Imádkozott, nehogy kiderüljön, hogy Pierrot
naivságából eredően valami ostobaságot csinált. Nem viselte volna
el, ha bármilyen ürüggyel elviszik tőle a fiát. Az, hogy egyedül kell
maradnia nélküle, és hogy neki valahol máshol kell lennie az anyja
nélkül, megrémisztette. Erezte, hogy összeszorul a gyomra az
izgalomtól.
Bikjalo megnyugtatóan mosolygott rá, azt erősítve, hogy minden
rendben van.
Megnézte a fiatalabbik rendőrt, akinek kemény vonásai és
szakálla volt. Kis akcentussal beszélt franciául.
Leguggolt a fia elé, hogy arcuk egy magasságban legyen.
A fia kíváncsian nézett rá, és figyelte, amit mond.
– Pierrot, ne haragudj, hogy ilyenkor felébresztettünk, de
szükségünk van a segítségedre. Csak te tudsz segíteni nekünk.
A nő kicsit fellélegzett. A férfinak az arca félelmet keltett, de a
hangja megnyugtató volt. Pierrot egyáltalán nem volt megijedve. Sőt
úgy nézett ki, hogy a váratlan éjszakai program, a rendőrautón való
utazás, az, hogy a figyelem központjába került, még tetszik is neki.
Gyengédséget érzett a fura fiú iránt, akinek megvolt a saját külön
világa, ami zenéből és tiszta gondolatokból állt. Még a csúnya
szavak is, ahogy nevezte őket, csak a gyermeki játék része voltak.
A fiatalabb nyugodt hangon folytatta.
– Most meghallgattatunk veled egy dalt, egy zenét.
Hallgasd meg figyelmesen, és kíváncsiak vagyunk arra, hogy
felismered-e, meg tudod-e mondani, hogy milyen lemezen van.
Megpróbálod?
Pierrot továbbra se szólalt meg, csak alig észrevehető módon
biccentett.
A férfi felállt, és benyomta a magnó gombját. Hirtelen egy gitár
hangja szólalt meg a teremben. A nő nézte a fiát, amint koncentrál.
Pár másodperc múlva véget ért a zene. A férfi újra Pierrot-hoz hajolt.
– Meg akarod újra hallgatni?
A fiú intett, hogy nem.
– Felismered?
Pierrot Bikjalo felé nézett.
– Megvan – mondta halkan.
Az igazgató közelebb ment hozzá – Azt akarod mondani, hogy
megvan nekünk?
Pierrot újra bólintott, ezzel is hangsúlyozta, amit mondott.
– Igen, ez megvan a szobában.
– Milyen szobában? – kérdezte Hulot, aki szintén odament.
– A szoba az archívum. Az alagsorban van. Ott dolgozik Pierrot.
Több ezer lemez és CD van ott, és ő mindegyiket ismeri.
– Ha tudod, hogy hol van, elmennél és idehoznád? – kérdezte
kedvesen Frank. A fiú megfizethetetlen szolgálatot tett nekik, s nem
akarta megijeszteni.
Pierrot újra az igazgatóra nézett, mintha tőle kérne engedélyt.
– Menj, Pierrot, és hozd ide nekünk, légy szíves.
Pierrot felállt a székről, és furcsa, kacsázó járásával kiment. Anyja
aggódó szemmel követte.
Hulot felügyelő odament hozzá.
– Asszonyom, bocsánatot kérek, amiért ilyen udvariatlan módon
felébresztettük és idehoztuk. Remélem, nem ijedt meg. KI sem tudja
képzelni, hogy milyen hasznos lehet a fia ezen az éjjelen. Hálásak
vagyunk, hogy megengedte, hogy segítsen nekünk.
A nőt büszkeség töltötte el a fia miatt. Zavartan húzogatta olcsó
ruhája nyakát, amit gyorsan a hálóinge fölé húzott.
 Kis idő múlva Pierrot olyan csendben, mint ahogy távozott,
visszaérkezett. A hóna alatt egy lemezborítót tartott, és letette eléjük.
Áhítattal vette ki a lemezt, vigyázott, hogy a keze ne érjen hozzá a
barázdához.
– Ez az. Ezen van – mondta Pierrot.
– Meghallgathatnánk? – kérdezte a fiatal, barátságos hangon.
A fiú odament a készülékhez, és értő módon kezdte kezelni,
megnyomott egypár gombot, felemelte a tetőt, és a korongra tette a
lemezt. Megnyomta a kart, és a lemez forogni kezdett.
A hangok ugyanazok voltak, mint amit egy ismeretlen küldött nekik
korábban, mint csúfondáros kihívást, hogy ha tudják, állítsák meg.
Mindenki ünnepelte Pierrot-t, aki mosolygó arccal nézett körül.
Az anya csodálattal nézte, mint akit ez a siker csak részben tud
kárpótolni. A világ most az egyszer elismerte a fiát, megadta neki azt
az elismerést, amit eddig megtagadott tőle.
Sírni kezdett. A felügyelő a vállára tette a kezét.
– Köszönjük, asszonyom. A fia fantasztikus volt! Most már minden
rendben. Most hazaviszik önöket autóval. Ön dolgozik holnap?
A nő felemelte könnyes arcát, zavartan mosolygott, szégyellve
gyengeségét.
– Igen, bejárónő vagyok egy olasz családnál.
 A felügyelő rámosolygott.
– Adja meg a család nevét annak a barna ruhás úrnak – mondta
Morellire mutatva. – Megpróbáljuk elintézni, hogy kapjon pár nap
fizetett szabadságot, hogy a ma éj szaki kellemetlenségekért
kárpótoljuk. Együtt lehet egy kicsit a fiával, ha akar.
A felügyelő odament Pierrot-hoz.
– Ami téged illet, fiatalember, szeretnél egyszer eljönni a
rendőrségre, rendőrautón utazni, rádión beszélni a központtal és
tiszteletben rendőr lenni?
Pierrot nem tudta, hogy mi a tiszteletbeli rendőr, de attól a
lehetőségtől, hogy rendőrautón utazzon, felcsillant a szeme.
– Kapok bilincset is? És használhatom a szirénát is?
– Amennyit csak akarod. És kapsz egy pár csillogó bilincset, ha
megígéred, hogy mielőtt valakit letartóztatsz, engedélyt kérsz tőlünk.
Hulot intett egy rendőrnek, aki átvette Pierrot-t és az anyját, hogy
hazavigye őket.
Miközben mentek kifelé, a fiú azt mondta az anyjának:
– Most, hogy tiszteletes rendőr vagyok, letartóztatom a Narbonné
lányát, ki mindig csúfol, és börtönbe zárom.
Nem tudták meg, hogy mi lenne még szegény lánnyal, mert a
távozók a folyosó végére értek, és onnan már nem lehetett hallani
Pierrot hangját.
Frank az asztalra támaszkodott, és elgondolkodva nézte a lemez
borítóját, amit Pierrot felhozott az archívumból.
– Carlos Santana: Lotus, koncertfelvétel. Japán, 1975.
Morelli kezébe vette a borítót, forgatta.
– Vajon miért hallgattatott meg velünk egy Japánban készült
majdnem 30 éves felvételt? Mit akar ezzel közölni?
Hulot az ablakból nézte, ahogy a rendőrautó elindul Pierrot-val és
az anyjával. Megfordult, és megnézte az óráját: fél négy volt.
– Nem tudom, de a lehető leghamarabb rá kell jönnünk.
Szünetet tartott, és kimondta azt, amire mindenki gondolt: –
Hacsak nincs máris túl késő…
 16.
Allen Yoshida aláírta a csekket, és átnyújtotta a stáb
képviselőjének.
A házában rendezett ünnepséggel kedvenc párizsi étterme
szakácsait bízta meg, a Le Pré Catalant a Bois de Boulogne-ból.
Hatalmas összeget fizetett, de megérte.
Még mindig érezte a pisztáciás békaleves ízét, ami a különleges
menü részét képezte.
– Köszönöm, Pierre. Minden fenséges volt, mint mindig.
Ahogy látni fogja, a számlához tettem egy kis borravalót.
– Mi köszönjük önnek, Yoshida úr. Ön, mint mindig, igen bőkezű.
Ne fáradjon azzal, hogy kikísér, jól ismerem az utat. Jó éjszakát!
– Jó éjszakát, barátom.
Pierre enyhén meghajolt, Yoshida viszonozta. A férfi eltűnt az ajtó
mögött. Yoshida várt, míg hallotta, hogy az autó elindul. Felvett egy
távirányítót az asztalról, és a fal felé irányította. A panel megnyílt, és
a zártláncú televíziós rendszer képernyőjén látta, amint Pierre autója
kihajt, és a biztonságiak becsukják a kaput.
Egyedül volt.
Átment a nagytermen, amin látszottak még a nemrég befejeződött
parti nyomai. A stáb helyre tette, amit kellett, mint mindig. Másnap
majd jön a személyzet és elvégzi a többit.
Allen Yoshida nem szerette, ha a személyzet vele lakik.
Alkalmazottai általában reggel jöttek és este elmentek.
Ha szükséges volt, megkért valakit, hogy maradjon, vagy külső
szervezethez fordult. Jobban szerette, ha teljesen egyedül van éjjel,
és nem kell félnie attól, hogy illetéktelen szemek és fülek hallhatják,
amit meg akart tartani magának.
A hatalmas üvegajtókon át kiment a kertbe. Kint a fényárnyék
különleges hatást keltett, egy kertépítő műve, akit Finnországból
hozatott. Kioldotta elegáns Armani öltönyének csokornyakkendőjét
és kigombolta a fehér ingét. Kibújt a cipőjéből. A selyemzoknit is
levette.
Szeretett mezítláb a nedves füvön állni. A medence felé ment, ami
teljesen ki volt világítva; nappal úgy tűnt, mintha összeérne a
tengerrel. Az éjszakában hatalmas víztükörnek látszott.
Leült egy karosszékbe a medence szélére, és kinyújtotta a lábát.
Körülnézett. Azon a fogyó holdas éjszakán kevés fényt látott a
tengeren. Előtte ki lehetett venni Monte-Carlót, ahonnan a vendégek
többsége érkezett.
Balra a ház.
Megfordult és megnézte. Szerette ezt a házat, és szerencsésnek
tartotta magát, hogy az övé lehet.
Csodálta, hogy stílusos, elegáns, de ugyanakkor tökéletesen
funkcionális is volt, mindez annak a zseniális építésznek volt
köszönhető, aki annak Idején a házat az isteni Greta Garbó számára
tervezte. Mielőtt megvette, évekig üresen állt. Egy nem kevésbé
zseniális modern építésszel. Frank Gehryvel, aki a bilbaói
Guggenheim Múzeum projektjét vezette, hozatta rendbe.
Szabad kezet adott neki, csak azt kérte, hogy a ház szellemét ne
változtassa meg. Valami csoda áradt belőle, a klasszis és modern
technológia olyan ötvözete, amitől mindenkinek tátva maradt a szája,
őt magát is beleértve.
Szemrebbenés nélkül fizette ki érte a sok számjegyű összeget.
A nyugágy támlájára támaszkodott, elővett a zakózsebéből egy kis
aranyfiolát. Lecsavarta a tetejét, és egy kis fehér port szórt a
kézfejére. A kezét az orrához emelte, és közvetlenül onnan szívta be
a kokaint.
Körülötte minden sikerről és hatalomról beszélt, de neki nem
voltak illúziói. Emlékezett apjára, akinek beszakadt a háta a
cipeléstől, hogy friss hallal lássa el a japán éttermeket.
Emlékezett arra, hogy amikor hazajött, érkezését halszag előzte
meg, bármennyit mosakodott, a halszagot nem tudta lemosni.
Emlékezett a lepusztult kerületben levő házukra, aminek mióta az
eszét tudta, mindig ki szerették volna cseréli a tetejét és a
vízvezeték-rendszerét. Emlékezett a zajra, a csövekből Jövő
rozsdás vízre, mindig kellett várni pár percet, amíg kitisztult.
Ott nőtt fel, egy japán férfi és egy amerikai nő fiaként, két kultúra
határán, gajdzsin volt a japán közösség szemében és sárga pofa az
amerikaiak számára. A sok Puerto Ricó-i, olasz, néger között csak
egy volt a sok félvér gyerek között, akik az utcán szaladgáltak.
Megérezte a kokain lökését, ami kezdett felszívódni.
Beletúrt sűrű, fényes, selyemszerű hajába.
Régóta nem voltak illúziói. Soha nem is voltak. Azok az emberek,
akik este nála voltak, ujjukat sem mozdítanák érte, ha nem lett volna
az, aki. Ha nem jelentené azokat a dollármilliókat, amit jelent. Senkit
se érdekelt volna, hogy ő zseni vagy nem. Mindenkit az érdekelt,
hogy a zsenialitása neki hasznot húzott, és ezáltal a világ tíz
leggazdagabb embere közé került.
A többi nem számít, és senkit sem érdekelt. Ha egyszer eljött a
siker, senkit se érdekelt, hogy hogyan. Mindenki számára ő volt a
„Sacrifiles” megalkotója, aki létrehozta azt a rendszert, ami a
Microsoftot világelsővé tette. 18 éves volt, amikor megalkotta a Zen
Electronicsot, egy bank segítségével, ami látott fantáziát a
programban, miután megkérdezte egypár szakember véleményét.
Elképedtek a rendszer egyszerűségén.
Itt kellett volna lenni a többiekkel Billynek is, hogy osztozzon a
sikerben. Billy La Ruelle volt a legjobb barátja, szintén informatikát
tanult, mint ő, s egyik nap ezzel a zseniális ötlettel állított be hozzá.
A legnagyobb titokban dolgoztak rajta, hol náluk, hol Billyéknél,
éjszakába nyúlóan, a két számítógépet összekötve.
Sajnos Billy leesett a tetőről, akkor, amikor felmentek, hogy a tv-
antennát beállítsák a Chicago Bulls és a Lakers döntő meccse előtt.
Billy a ferde háztetőn megcsúszott, mint szánkó a jégen, és az
ereszbe kapaszkodott. Ő mozdulatlanul állt, semmit sem tett, pedig
Billy kérte, hogy segítsen. Teste a semmibe függött, és hallotta, hogy
a súlya alatt enged a fémlap. Látta, amint elfehéredő ujjaival szorítja
az ereszt, ami az életben maradást jelentette.
Billy lezuhant, ordított, és közben kétségbeesve nézett rá. A
garázs előtti aszfaltra esett, teste nagyot puffant, és nem mozdult
többet. A nyakát furcsa pózban tartotta. Az eresz egy darabja
berepült a kosárlabdapalánkba. Időnként pihenésképpen kosarazni
szoktak. Miközben az anyja ordítva rohant ki, lement a barátja
szobájába, és rávett a lemezre mindent, ami a gépben volt, aztán
kitörölte, hogy ne maradjon nyoma.
Betette a lemezt a zsebébe, és kifutott az udvarba, ahol Billy
élettelen teste feküdt.
Az anya a földön ült, ölében a fia feje, és simogatta a Ő haját.
Allén Yoshida elsírta krokodilkönnyeit. Ő is letérdelt, és érezte a
nadrágja zsebében a kemény lemezeket. Az egyik szomszéd hívta a
mentőket. A segélykocsi teljes gyorsasággal érkezett, szirénája
furcsa módon hasonlított Billy anyjának sírásához.
Fékcsikorgatva megállt. Emberek szálltak ki belőle, akik sietség
nélkül elvitték barátja fehér lepedővel letakart testét.
Régi történet. Egy történet, amit el kell felejteni. A szülei most
Floridában laknak, és az apja keze már nem halszagú, vagy ha
mégis, a fia dollármilliói miatt mindenki kész arra, hogy illatnak hívja.
Kifizette a költségeket, hogy Billy anyját meggyógyítsák az
alkoholizmusból, vett nekik egy házat egy családi házas övezetben,
ahol gond nélkül éltek abból a pénzből, amit minden hónapban
küldött nekik.
A barátja édesanyja egyszer, amikor találkoztak, kezet csókolt
neki. Akármennyit is mosta utána, az a csók sokáig égette a bőrét.
Felállt a székről, és a ház felé indult. Levette a zakóját, és a
vállára vetette. Megérezte az éjszaka nedvességét, ami átjárta az
ingét, s a bőrére tapadt.
Leszakított az egyik bokorról egy fehér gardéniát. A kokain hatása
ellenére érezte az illatát.
Visszament a szalonba, és kivette a távirányítót a zakójából.
 Benyomott egy gombot.
Az üvegajtók hangtalanul bezáródtak, csak a falba beépített
biztonsági lámpák világítottak.
Most végre egyedül volt.
Végre magának is szentelhetett egy kis időt. A titkos élvezetének.
A modellek, bankárok, rocksztárok, színészek, akik megtöltötték a
partit, csak dekoráció volt, színes foltok a fehér falon, akiket,
bármennyire is szerették volna felhívni magukra a figyelmet,
könnyedén el lehetett felejteni. Allen Yoshida szép férfi volt. Amerikai
anyjától arányosságát és finom vonásait, apjától a keletiek szikár,
ügyes testét örökölte. Az arcán a két faj vonásai finom harmóniában
keveredtek. Vonzó volt. A pénze és a külseje is vonzó volt a világ
számára. A magánya kíváncsivá tette őket.
A nők, akiknek melle, tekintete, teste sokat ígért, olyan
egyszerűen elérhetők voltak. Olyan könnyen megfejthető volt
minden, hogy már a kezdet előtt ott volt a vége felirat.
Allen Yoshida számára a szex a hülyék élvezete volt.
A szalonból átment egy keskeny folyosóra, ami a helyiséget a
konyhával és az ebédlővel kötötte össze.
Megállt egy növény előtt. Jobb oldalán megnyomott egy gombot,
és a fal kinyílt. Lépcső vezetett lefelé.
Türelmetlenül indult el rajta. Volt egy új kazetta, amit meg szeretett
volna nézni, egy új videó, amit előző nap kapott. Még nem volt ideje
rá, hogy megnézze úgy, ahogy szerette, kényelmesen ülve a
vetítőszobában s jeges pezsgőt kóstolgatva.
Amikor hagyta, hogy Bill leessen a tetőről, nem csak a világ
leggazdagabb embere lett. Egy másik dolgot is felfedezett, ami
megváltoztatta az életét. Látva barátja rémült tekintetét, ijedt arcát,
amíg lógott a semmiben, és kérte, hogy segítsen, ezt élvezte.
Csak később vette észre, amikor hazament és lezuhanyozott.
Akkor vette észre, hogy a nadrágja foltos lett. Neki abban a tragikus
pillanatban, amikor meghalt a barátja, orgazmusa volt.
 Attól kezdve, attól a felfedezéstől kezdve rátért erre az útra. Nem
volt lelkiismeret-furdalása, mint ahogy a gazdagsága miatt se.
Elmosolyodott. Olyan volt ez a mosoly, mint egy fénylő pókháló.
Tényleg igaz, hogy pénzzel mindent meg lehet venni: cinkosságot,
csendet, bűntényt, életet és halált.
Pénzért az emberek ölni voltak képesek, kínozni és szenvedni. Ő
tudta. Minden alkalommal, amikor egy új kazetta gazdagította a
gyűjteményét, magas árat fizetett érte.
Filmfelvételek kínzásokról, emberekről, nőkről, néha gyerekekről
is, akiket mindenféle kínzásnak tettek ki, mielőtt a videokamera
hideg szeme előtt megöltek volna.
Videogyűjteményében igazi csemegék is voltak. Egy kamasz lány,
akit szögesdrótba csavartak, mielőtt égve elégették volna. Egy
színes bőrű férfi, akit szó szerint megnyúztak, míg egyetlen vérfolttá
nem vált. Az üvöltéseik zene volt a fülének, miközben a jeges
pezsgőjét kortyolgatta.
És mindez igazi volt!
A lépcső aljában egy széles kivilágított helyiség volt.
Balra két Hermelin biliárd, egy hagyományos és egy amerikai,
amit neki építettek s hozattak Olaszországból.
A falon a dákók, és minden, ami a játékhoz kellett.
Fotelok, díványok vettek körbe egy kis bárszekrényt, egyiket a ház
különböző pontjain elhelyezett hasonlók közül.
Továbbment, és megállt a szemben lévő ajtó előtt.
Jobbra egy másfél méter magas faállványon egy hellén szobor, az
Erósszal játszó Venus, melyet egy halogénlámpa világított meg.
Nem állt meg, hogy megnézze az alkotást, a két alak közti
feszültséget, amit a művész oly meggyőzően át tudott adni. A szobor
aljára tette a kezét, és meglökte. A fafedél elmozdult, és láthatóvá
vált, hogy a belseje üres.
Az alján egy zár volt.
Yoshida beütötte a számot, amit csak ő ismert, és a fal kinyílt.
 A nyílás mögött volt a birodalma. A gyönyör várta, a titkos,
amilyennek lenni kell a gyönyörnek, hogy igazi legyen.
Éppen át akart lépni a küszöbön, amikor ütést és éles fájdalmat
érzett, és minden elsötétült előtte.

Negyedik karnevál
Amikor Allen Yoshida magához tért, ködös volt a tekintete és fájt a
feje.
Megpróbálja megmozdítani a karját, de nem sikerül.
Hunyorog, hogy lásson újra. Végre megérti, hogy a szoba
közepén a karosszékben ül, keze-lába fémhuzallal megkötözve. A
száját beragasztották.
Előtte egy férfi ül egy széken, aki csendben nézi, semmi sem
látszik belőle.
Sötét munkásruhát hord, ami négy-öt számmal nagyobb, mint a
mérete. Az arcát egy símaszk fedi, és a felső részén sötét
szemüveg. Fején fekete kalap, aminek le van hajtva a karimája. A
kezén fekete kesztyű.
Yoshida rémült tekintete végigfut az alakon. A nadrág ugyanolyan,
mint az ing, szintén túlméretezett, ráncokat vet, mint a hip-hop divat
szerint öltözött gyerekeké.
Yoshida egy furcsa dolgot vesz észre. A könyök és a térd
magasságában nyúlványok vannak, amelyek mintha megnyújtanák a
ruhát.
Mintha keze-lába meghosszabbítása lenne.
Egy darabig csend van, végtelennek tűnik, a férfi nem szánja rá
magát, hogy megszólaljon, ő pedig nem tudja megtenni.
Hogyan tudott bejutni? Ha egyedül is van, a házat fegyveres
emberek, kutyák, videokamerák őrzik. Hogyan tudott ezen bejutni?
És főleg mit akar tőle? Pénzt? Ha ez a probléma, annyi adhat
neki, amennyit akar. Mindent megadhat neki, amit akar. Semmi
nincs, amit a pénzzel ne lehetne megvenni.
 Semmi. Bárcsak tudna beszélni…
A férfi továbbra is csendben nézi.
Yoshida kiad egy nyögésszerű hangot, amit elnyom a
ragasztószalag. Erre végre a fekete folt megszólal.
– Üdv, Yoshida úr.
Meleg, harmonikus a hangja, de érdekes módon Yoshidát jobban
vágja, mint a fémzsinór, ami leköti kezét, lábát.
Kimereszti a szemét, és újra nyög egyet.
– Ne fárassza magát azzal, hogy kommunikálni próbál velem,
úgysem fogom megérteni. És különben is, amit mondani szeretne,
egyáltalán nem érdekel.
A férfi feláll a székéről, természetellenesen mozog a túl nagy
méretű ruhában.
A háta mögé kerül. Yoshida megpróbálja elfordítani a fejét, hogy
lássa.
– Szép kis helyet alakított ki magának, ahol élvezheti a privát
örömeit. Az életben az örömöket ritkán tudjuk megosztani másokkal,
én megértem, Yoshida úr. Az hiszem, nálam jobban senki sem
értheti meg önt.
Miközben beszél, újra előtte áll.
A négyszögletes szobának nincsenek ablakai. A szellőzést egy
ventilátorrendszer biztosítja, a falhoz támasztva van egy ágy, a két
hosszabb falat tükrök borítják, ami csökkenti a bezártság érzését, és
amitől nagyobbnak látszik a szoba.
Az ággyal szemben plazmamonitorok, VHS- és DVD-lejátszókkal
összekötve. A filmek vetítése közben az az érzet, mintha az
események középpontjában lennénk.
Ezenkívül felvevőkészülékek, amelyek minden sarokban ott
vannak, ezek is össze vannak kötve a lejátszóval és a vetítővel.
– Szóval itt pihenget, Yoshida úr? Itt felejti el a világot, amikor azt
szeretné, hogy a világ is elfelejtkezzen magáról?
A férfi meleg hangja fokozatosan egyre hidegebbé válik. Yoshida
még érzi combjaiban és a karjaiban, amelyek kezdik elveszteni
érzékenységüket a keringés hiánya miatt, érzi, hogy a huzal belevág
a húsába, mint a hang a fejébe.
Mesterséges mozdulataival a férfi egy táska fölé hajol, ami a szék
mellett van, és kivesz belőle egy lemezt, egy régi nagylemezt,
aminek borítóját nejlon fedi.
– Szereti a zenét, Yoshida úr? Ez mennyei, elhiheti.
Hozzáértőknek való csemege, mint amilyen egyébként ön is.
Odamegy a hifihez, és megvizsgálja.
– Gratulálok, mindenre gondolt. Fel kellett készülnöm arra az
estre, ha nem lenne lemezjátszója, de amint látom, mindennel fel
van szerelve.
Bekapcsolja a készüléket, és a lemezt ráteszi a korongra.
Egy trombita hangja szólal meg és terjed a levegőben.
Szomorú zene, előhív emlékeket, szenvedést, amit el kell felejteni.
Emlékezés nélküli zene, amit az emlékezés kíván, hogy ne létezzen
többé.
A férfi mozdulatlanul hallgatja, fejét kissé oldalra fordítja.
– Jó, ugye, Robert Pulton, kitűnő. Talán a legjobb. És mint minden
nagyot, őt sem értik.
Kíváncsian közeledik a videó irányítófalához.
– Remélem, eligazodok rajta. Nem szeretném, ha szerény
tudásomhoz képest túl bonyolult lenne. Nem, azt hiszem, világos.
Benyom néhány gombot, a monitorokon megjelenik az
adásszünetkor látható, havazásra emlékeztető kép. Még néhány
másodpercig manipulál, majd a videokamerák működésbe lépnek. A
képernyőkön feltűnik Yoshida alakja, amint mozdulatlanul ül a szoba
közepén, egy üres szék előtt.
A férfi elégedettnek látszik.
– Kitűnő. Kiváló ez a készülék. Egyébként öntől nem is vártam
mást.
A férfi a foglya elé guggol, a székhez támasztja alaktalan kezét.
– Ön nyilván kíváncsi rá, mit akarhatok öntől.
Yoshida nyög egyet.
 – Tudom, tudom. Ha azt gondolja, hogy a pénzét akarom,
megnyugodhat: nem érdekel a pénz, sem az öné, sem másé. Egy
csere miatt jöttem.
Yoshida megkönnyebbül. Hál’ isten. Akárki is ez az ember, akármi
is az ár, talán meg lehet vele egyezni, ha nem pénzt akar, akkor
olyasmit, amit pénzzel meg lehet venni. Nincs semmi, amit ne
lehetne pénzzel megvenni.
Semmi.
Kicsit ellazul most, hogy felvillan egy remény, most már a
fémhuzal szorítása sem tűnik olyan borzalmasnak.
– Belenéztem a kazettáiba, amíg aludt. Úgy látom, sok közös
vonásunk, van. Mindkettőnket érdekel számunkra ismeretlen
emberek halála. Önt egy intim élvezet miatt, engem pedig, mert meg
kell tennem…
A férfi lehajtja a fejét, mintha a szék fénylő támláját nézné.
Yoshidának az az érzése, hogy gondolatban messze jár. Hangja
hajthatatlan, amikor újra megszólal.
– De itt véget is érnek a közös pontok. Ön személyes okból teszi,
mert… én pedig kénytelen vagyok tenni. Ön nézi, hogy hogy
gyilkolnak, Yoshida úr.
A férfi közelíti arcát az övéhez.
– Én gyilkolok…
Ekkor Yoshida megérti, hogy nincs menekvés. Eszébe jutnak az
újságok, amelyek első oldalon hozták Jochen Welder és Arijane
Parker meggyilkolását. Napok óta másról sem szólnak az újságok,
mint a vérfagyasztó bűntett részleteiről, beleértve azt az aláírást,
amit a gyilkos hagyott az asztalon. Ugyanazok a szavak, amelyeket
ez az ember ejtett ki. Elkeseredés fogja el.
Senki sem fog segíteni, mert senki sem tud a titkos szoba
létezéséről. Ha a biztonságiak keresnék is, mivel nincs otthon, azt
fogják hinni, hogy házon kívül kell keresni.
Újra felnyög, és mocorogni kezd a széken.
 – Önnek van valamije, ami érdekel engem, ezért úgy érzem,
cserét kell ajánljak.
Feláll a székről, és kinyitja a szekrényt, ahol a kazetták vannak, és
kivesz egy bontatlant. Leveszi a borítóját, és beteszi a
videomagnóba. Benyomja a gépet, és megkezdi a felvételt.
– Egy az én kedvemért, egy az ön kedvéért.
Lágy mozdulattal benyúl a zsebébe, és kivesz egy kést, ami baljós
fényt áraszt. Yoshidához megy, aki vadul fészkelődik a széken,
elfeledkezve a fémhuzalról.
Ugyanazzal a lágy mozdulattal bedöfi a kést a férfi combjába. A
hisztérikus nyögés most elfojtott ordítássá válik.
– Hát ez az, ezt érzi az ember, Yoshida úr.
Ez a sokadik, elfojtott hangú „Yoshida úr” úgy hangzik, mint egy
gyászbeszéd. A tőr újra lesújt, ezúttal az áldozat másik combjába.
Olyan gyors a mozdulat, hogy Yoshida nem is érez fájdalmat, csak
egy hűvös érzést a combján, aztán a vér langyosságát, amint folyni
kezd.
– Furcsa, ugye? Talán egy más nézőpontból változnak a dolgok,
de meglátja, végül meg lesz elégedve. Ezúttal is gyönyörben lesz
része.
A férfi hideg határozottsággal tovább késeli az áldozatát, míg a
videó veszi minden mozdulatát. Yoshida látja, amint sokszor
beleszúrják a kést, látja, ahogy folyik a vér a fehér ingén, látja az
embert, aki újra és újra felemeli a kést. Látja saját rémülettől és
fájdalomtól őrült szemeit, és amint betöltik a képernyőt.
Az aláfestő zene változott. A trombita olyan ritmusban játszik, ami
törzsi rituálékra, emberáldozatokra emlékeztet.
A férfi és a tőr folytatják táncukat Yoshida teste körül, mindenütt
sebeket nyitnak meg.
A zene és a férfi, mint egy unalomig próbált balettben, egyszerre
állnak meg.
Yoshida él még és eszméleténél van. Érzi a vért, s hogy az élet fut
ki az ereiből. A nyitott sebeken keresztül, egész teste egyetlen seb.
Egy csepp izzadság folyik le a homlokáról, és égeti a bal szemét. A
férfi letörli.
Vér és izzadság. Vér és izzadság, mint oly sokszor. És főleg a tv-
kamerák tekintete.
A símaszk alatt szaporán veszi a levegőt. Megállítja a felvételt, és
visszapörgeti. Amikor a kazetta az elejére ér, megnyomja a play
gombot.
A képernyőn Yoshida szeme előtt újra kezdődik minden.
Újra az első döfés, aztán a második és a többi.
A férfi hangja most a sorsé, lágy és közömbös.
– Hát ezt ajánlom önnek. Az én örömöm az ön öröméért, engedje
el magát, és nézze, ahogy meghal.
Yoshida úgy érzi, mintha a szavak vattán keresztül érkeznének
hozzá. A szeme bámulja a képernyőt. Amíg a vér lassan kifolyik a
testéből, amíg a hideg a sejtjét elönti, megérti az ismerős gyönyört.
Amikor a fény elhagyja a szemét, nem világos, hogy a poklot vagy
a mennyországot látja.
17.
Margherita Vizzini befordult a Kaszinó téren található Boulingrins
parkolóház feljárójára. Kevesen voltak olyan korán az utakon.
Monte-Carlo lakói, akik éjszakai életet éltek, a gazdagok és a
szerencsétlenek egyaránt aludtak.
Korán volt még az átmenő turistaforgalom számára is.
Akik az utakon voltak, mind, mint ő is, munkába igyekeztek. A
virágágyásokkal tarkított napsütéses utcáról, ahol a Café de Paris
asztalánál reggeliztek az emberek, a kocsi a parkoló félhomályába
ért. Megállította a Fiat Stilót, és betette a gépbe a kártyát. A sorompó
felemelkedett, és a lány behajtott.
Margherita minden reggel Ventimigliából, Olaszországból érkezett,
ahol lakott. Az ABC Bankban dolgozott, az Értékpapír Osztályon.
Nagy szerencse volt, hogy megkapta ezt az állást, ráadásul
protekció nélkül. Miután kitűnőre diplomázott közgazdaságtanból,
többféle ajánlatot is kapott, amint az lenni szokott a jó tanulók
esetében. A többi között az ABC ajánlata lepte meg legjobban.
Elment a meghallgatásra, de nem táplált túl sok reményt. A
legnagyobb meglepetésére őt választották ki.
Sok előnye volt ennek az állásnak. Először is a kezdő fizetés kissé
magasabb volt, mint amit Olaszországban fizettek. És aztán, mivel
Monte-Carlóban dolgozott, az adózás is kedvezőbb.
Margherita elmosolyodott.
Helyes lány volt, gesztenyebarna rövid haj keretezte kedves arcát.
A szeplő gyermekes bájt kölcsönzött az arcának, olyan volt, mint egy
kis kobold.
Egy autó tolatott ki a helyéről, ezért meg kellett állnia.
Kihasználta az időt, hogy megnézze magát a visszapillantó
tükörben. Amit látott, megelégedéssel töltötte el.
Aznap várható volt, hogy Michael eljön a bankba, ezért fontos volt,
hogy jól nézzen ki.
Michael…
Amikor a férfi meleg tekintetére gondolt, jóleső érzés járta át. Az,
amit az angolok pillangókkal teli gyomornak neveznek. Egy ideje már
folyt köztük egy kellemes játék, ami nagyon izgalmas. Most eljött az
ideje gyorsítani kicsit a dolgokat.
Az út szabad lett. Felhajtott a hídra, és lefelé ment a parkolóba,
ami a tér alatt több szintet is elfoglalt.
Megvolt a szokott helye, az utolsó előtti szinten.
Óvatosan, de biztonságosan vezetett, lefelé ment, érezte az
autógumik csikorgását a fényes padlón, amikor fékezett a
kanyarban, hogy a következő feljáróra forduljon. Végre a helyéhez
ért. A számukra fenntartott helyek a végén voltak, a válaszfal
mögött.
Enyhén balra fordult, és meglepetéssel látta, hogy egy nagy
limuzin foglalja el a helyét. Egy nagy fekete Bentley sötét üvegekkel.
Furcsa. Ilyesmi autót ritkán lehet látni föld alatti parkolókban. Az
ilyent öltönyös sofőr szokta vezetni, aki az ajtó mellett áll és segít
kiszállni az utasoknak. Vagy amit könnyedén a Hotel de Paris előtt
hagynak, és rábízzák a portársra, hogy rendesen helyezze el.
Valószínű, a bank egyik ügyfele hagyta itt. Akinek ilyen márkájú
autója van, ott úgysincs helye semmiféle vitának, ezért az első
szabad helyre leparkolt.
Talán mert ezekkel a gondolatokkal volt elfoglalva, egy kis hibát
vétett. Amikor beállt, kicsit elszámította magát, s meglökte a limuzin
hátsóját. Erezte, hogy az autó lámpája eltörik. A súlyos limuzin pedig
kicsit meglibbent.
Margherita lassan visszatolatott, mintha ezzel kisebbíteni tudná a
kis kárt, amit okozott. Amikor jobban látott, aggódva nézett a kocsi
hátsó részére. A karosszérián egy karcolás keletkezett, nem nagy,
de jól látható, az ő sárhányója szürke festékje volt rajta.
Idegesen ráütött a volánra.
Most intézheti a rengeteg papírt, arról nem is beszélve, hogy meg
kell mondani a bank egy ügyfelének, hogy megrongálta a kocsiját.
Kiszállt, és tétován a limuzin felé indult. A hátsó ablaknál megállt.
A füstüvegen át úgy látszott, mintha lenne benn valaki. Egy
elmosódott alak.
A fejét az ablaküveghez szorította… mintha tényleg lenne valaki a
hátsó ülésen.
De mégis furcsa. Ha lenne valaki benne, biztosan kiszállt volna az
ütközéskor.
Hunyorgott. Abban a pillanatban a férfi előrehajolt, lecsúszott,
homlokát az ablakhoz támasztva.
A lány elborzadva látott meg egy véres arcot, egy élettelenül
meredt szempárt, egy halálfejszerű mosolyra húzódó fedetlen
fogsort.
Hátraugrott, és anélkül, hogy tudatában lett volna, sikítani kezdett.

18.
Frank Ottobre és Hulot felügyelő semmit sem aludt.
 Az éjszakát egy néma lemezborító előtt ülve töltötték, egy szalagot
hallgattak újra és újra, ami nem sok újat mondott. Minden
feltételezést elvetettek, mindenkitől, aki csak egy kicsit is értett a
zenéhez, segítséget kértek.
Rochelle, az egyik felügyelő, nagy zeneértő és gyűjtő volt, akinek
hatalmas lemezgyűjteménye volt, szintén rendelkezésükre állt.
Bejárták az internetet, hátha találnak valami nyomot, ami segíthet
megfejteni a gyilkos által kibocsátott üzenet értelmét. Semmi.
Egy csukott ajtó előtt álltak, és nem találták a kulcsot.
Sok kávét ittak, és bármennyi cukrot is tettek bele, keserű volt a
szájuk íze. Az idő múlt, és a remény egyre foszlott.
Az ablakon kívül az ég színe kékre váltott. Hulot felállt és az
ablakhoz ment. A forgalom kezdett növekedni. Az emberek számára
az alvással töltött éjszaka után egy új nap kezdődött.
Számukra újabb várakozás, egy lidércnyomásos éjjel után.
Frank a karosszékben ült, a karfára tett lábbal, és mintha a
mennyezetet nézte volna. Pár perce nem szólt, Hulot az orrához
nyúlt, majd fáradtan felsóhajtott: – Claude, tegyél meg egy
szívességet.
– Parancsoljon, felügyelő úr!
– Tudom, hogy nem vagy pincér, de te vagy itt a legfiatalabb, és
ennek ára van. Megnéznéd, hogy lehetne valami normális kávét
kapni a helyett az undorító lötty helyett, ami a gépből jön ki?
Morelli elmosolyodott.
– Alig vártam, hogy erre kérjen. Én is vágyom egy tisztességes
kávéra.
Miközben a felügyelő ment kifelé, Hulot beletúrt őszes, ritkás
hajába. Az álmatlanul telt éjszaka után kilátszott a rózsaszín fejbőre.
Amikor megcsördült a telefon, már tudták, hogy vesztettek.
Amikor Hulot felemelte a kagylót, az a kis műanyag mintha 100
kilót nyomott volna.
– Hulot – mondta tömören.
Hallgatta, amit a vonal túlsó végén mondtak, és elsápadt.
 – Hol?
Újabb szünet.
– Jól van, mindjárt ott leszünk.
Nicolas letette a kagylót, és a kezébe temette az arcát.
A beszélgetés alatt Frank felállt. A fáradtság egy pillanat alatt
eltűnt az arcáról. Most olyan feszült lett, mint egy vadászkutya.
Hulot-ra nézett. Enyhén vörös szeme résnyire szűkült.
– Van egy hullánk. Frank, a Kaszinó előtti parkolóban.
Arc nélkül, mint az a másik kettő.
Hulot felállt az íróasztal mellől, és elindult az ajtó felé.
Frank ment utána, kis híján beleütköztek Morellibe, aki egy tálcán
három kávét hozott.
– Felügyelő, itt a ká…
– Morelli, tedd le azt a kávét, és hívj egy autót. Találtak egy másik
hullát. Rohannunk kell.
A szobából kifelé menet Morelli a folyosón álló rendőrhöz fordult.
– Dupasquier, gyorsan egy autót az épület elé. Azonnal.
A lift mintha a Himalájáról érkezett volna.
Az udvaron várta őket egy autó, nyitott ajtóval és járó motorral.
Még be sem csukták, máris elindult.
– Kaszinó tér. Kapcsold be a szirénát, Lacroix, és ne foglalkozz a
gumikkal – mondta Hulot egy értelmes kinézetű fiúnak. A rendőr
nem kérette magát, és csikorgó gumikkal elindult.
Végigrobogtak a Sainte Dévote utcán, az emberek utánuk
fordultak. A parkoló bejáratával szemben ugyanúgy, mint a múltkor a
kikötőnél, kíváncsiak csoportja. A Kaszinó előtt tarkállik a
virágágyás, a kertész feladata az volt, hogy rakja ki virágokkal az
aznapi dátumot. Frank nem tudott megszabadulni a gondolattól,
hogy aznap vérrel rakták ki.
A rendőrségi autónak utat engedtek, több száz szem próbálta
megnézni, hogy ki ül benne. Befordultak a parkolóba, és csikorgó
gumikkal megálltak ott, ahol már két másik autó is várakozott. A
fényszórók pásztázták a falat.
 Frank és a felügyelő úgy szálltak ki, mintha égetné őket az ülés.
Hulot az autókra mutatott.
– Mondja meg nekik, hogy kapcsolják le, mert különben öt perc
múlva mindnyájan megvakulunk – mondta az egyik rendőrnek.
Közelebb mentek a nagy Bentleyhez, ami a fal mellett állt. A hátsó
ajtónak támasztva egy férfi holtteste volt.
Ahogy meglátta, Hulot ökölbe szorította a kezét, hogy az ujjai
elfehéredtek.
– A rohadt életbe, a rohadt életbe, a rohadt életbe – ismételgette,
mintha a dühkitörése meg tudná változtatni az eléjük táruló látványt.
– Ő az, a fenébe.
Frank érezte, hogy az álmatlanul töltött éjszaka miatt érzett
fáradtság elkeseredésbe csap át. Amíg ők az irodában voltak és
kétségbeesetten próbálták megfejteni a rejtélyt, a gyilkos újra
lesújtott.
Hulot a háta mögött álló rendőrökhöz fordult.
– Ki talált rá?
Egy egyenruhás rendőr közelített hozzá.
– Én voltam. Vagy, pontosabban, én érkeztem elsőnek.
Egy autót kellett elszállítani, ezért voltam itt, és meghallottam a
lány kiáltását.
– Milyen lányét?
– Aki elsőként találta meg a testet. Ott ül az autóban, sokkos
állapotban, és sírt, mint a vízfolyás. Az ABC Bankban dolgozik, itt
fenn. Amikor az autóját akarta leparkolni, nekiment a Bentleynek.
Kiszállt, hogy felmérje a kárt, és akkor látta meg.
– Senki sem nyúlt semmihez?
– Nem, senkit sem engedtem a közeibe. Vártuk, hogy
megérkezzenek.
Frank odament az autóhoz, amivel érkeztek, kivett egy pár
kesztyűt, és visszament a limuzinhoz. Megpróbálta kinyitni az első
ajtót a volán felőli oldalról. A zár kattant.
A kocsi nyitva volt.
 Behajolt, és megnézte a holttestet. A férfin vérrel áztatott fehér ing
volt, alig lehetett kivenni az eredeti színét. Fekete nadrágot viselt,
valószínű estélyit.
Mindenhol látszottak a késelés nyomai. A holttest mellett az ülés
támláján az írás: Én gyilkolok…
Áthajolt az ülésen túlra, a vállán megragadta a testet, megpróbálta
felhúzni és megtámasztani, hogy ne csússzon újra el. Abban a
percben megérezte, hogy valami leesik a kocsi aljára.
Kiment, és a másik oldalról nyitotta ki az autót. Hulot előrehajolt,
hogy jobban lásson, a kezét a háta mögött tartva. Mivel nem húzott
kesztyűt, nem akart semmihez sem hozzányúlni.
Frank meglátta azt, ami leesett az autó szőnyegpadlójára. Az ülés
alatt egy VHS-kazetta volt.
Valószínű a holttest ölében volt, és a mozdítástól esett a földre.
Kivett egy tollat a zsebéből, és betette az egyik nyílásba.
Ezalatt észrevette, hogy a halott mezítláb volt.
Észrevette a mély vágásokat a csuklóján, aztán megnézte, hogy
ugyanez látszik-e a bokáján is.
– Ezt a szerencsétlent valami erős anyaggal megkötözték, azt
hiszem, fémhuzallal. A vérből és a végtagokból az látszik, hogy nem
régen halt meg. És nem itt. A kezek színe alapján azt gondolom,
hogy elvérzett.
– Pontosan, mert ha itt halt volna meg, sokkal több vér lenne az
autóban és a ruhákon is. Plusz ez a legkevésbé alkalmas arra, amit
a gyilkos elvégzett. Nem, ezt máshol ölték meg, és utána hozták ide.
– De miért vállalja ezt magára?
Hulot hátrált, hogy Frank fel tudjon állni.
– Úgy értem, miért kockáztatja, hogy cipelje egyik helyről a
másikra, éjjel, az autóban, vállalva, hogy elkapják. Szerinted miért?
Frank bizonytalanul nézett körül.
– Nem tudom. Ez az egyik, amire rá kell jönnünk.
Csendben nézték néhány másodpercig a holttestet, ami kitágult
szemmel dőlt az ülésre, mint egy luxuskoporsóban.
 – A ruháiból ítélve jól el lehetett eresztve.
– Nézzük, kié ez a fürdőkád.
Körbejárták az autót, és Frank megnyomott a műszerfalon egy
gombot. Az ajtó hangtalanul kinyílt.
Kivett egy bőrtárcát, amiben a dokumentumok voltak.
Megtalálta a forgalmi engedélyt.
– Tessék. A kocsi a Zen Electrics Társaságé.
– Jézus isten, Allen Yoshida!
A felügyelő hangja elképedt suttogássá vált:
– A Sacrifiles tulajdonosa.
– A rohadt életbe, Nicolas, itt a feladvány jelentése.
– Mit akarsz mondani?
– A Santana-részlet, amit hallgattunk. Ez egy japán
koncertfelvétel, és Yoshida félig amerikai, félig japán. És emlékszel
Santana dalaira? Az egyiknek az a címe, hogy Soul Sacrifice, érted?
Sacrifices, és ez egy szójáték. És ha nem tévedek, a lemezen van
egy Kyoto című dal. Nem lepődnék meg, ha lenne valami köze
ehhez a városhoz.
Hulot a hullára mutatott.
– Te azt hiszed, hogy ez Allen Yoshida?
– Mindenben fogadnék. És eszembe jutott valami.
Hulot bizonytalanul nézte az amerikait. Frank fejében elképesztő
gondolat született.
– Nicolas, ha Yoshidát máshol ölték meg, és aztán idehozták,
hogy itt találják meg, annak fontos oka van.
– És mi lenne az?
– Az a szemét azt akarja, hogy mi foglalkozzunk az üggyel.
Hulot arra gondolt, hogy ha ez igaz, akkor a fickó őrültségének
nincs határa. És a hidegvérének se.
Keserűség fogta el, ha az elkövetkező napokra gondolt, a
gyilkosra, a halottakra.
Egy fékcsikorgás jelezte, hogy megjött a mentő és a törvényszéki
orvos.
 Szinte azonnal megjelent a helyszínelők autója is. Hulot eléjük
ment. Frank egyedül maradt, a nyitott ajtó melletti magnóból lógott ki
valami.
Frank kivette.
Egy kazetta volt, olyan, amit mindenütt lehet kapni.
Frank nézte, majd betette a lejátszóba. A készülék
bekapcsolódott, és a parkoló megtelt a Samba Pa Ti csúfondáros
zenéjével.

19.
Amikor visszaértek a kapitányságra, az épület előtti téren
nyüzsögtek az újságírók.
– Hogy az ördög vigye el az átkozott hiénákat.
– Várható volt, Nicolas. A parkolóban megúsztuk, de ezek hamar
megneszelik. Arra gondolj, hogy ennél nagyobb bajunk is van.
Hulot a sofőrhöz fordult, aki ugyanaz volt, mint aki idehozta őket.
– A hátsó ajtón menj. Ma nincs kedvem velük beszélni.
Az autó továbbment, és megállt a hátsó bejárat előtt. Az újságírók
hada azonnal odament, mintha begyakorolták volna. A sorompó még
nem emelkedett fel, amikor körbefogták őket a kérdések és az
emberek. Hulot kénytelen volt lehúzni az ablakot. Az újságírók
nyüzsgése egyre fokozódott. Egy vörös hajú szeplős alak bedugta a
fejét az ablakon.
– Felügyelő úr, tudják, ki a hulla?
Hátulról a Nice Matin egy újságírónője, akit Hulot ismert, durván
félrelökte a kollégáját.
– Azt gondolják, hogy ugyanaz a gyilkos, aki Jochen Weldert és
Arijane Parkért megölte? Sorozatgyilkossal van dolgunk?
– Mit mond a monte-carlói rádióhoz érkezett ma éjjeli
telefonhívásról?
Hulot feltette a kezét, hogy megállítsa a kérdésözönt.
 – Uraim, kérem. Önök ismerik a szakmájukat, tudják jól, hogy
most még nem mondhatok semmit. Majd később tájékoztatjuk
önöket. Ez minden. Megbocsátanak? Menj, Lacroix.
Lassan haladtak, hogy ne üssenek el senkit. A kocsi áthaladt a
sorompón.
Kiszálltak. Hulot végigsimított az arcán. Karikás volt a szeme, az
álmatlanul töltött éjszaka és az imént látott újabb borzalom miatt.
Odaadta Morellinek a VHS-kazettát, amit az áldozat autójában
találtak.
A helyszínelők, miután megállapították, hogy nincsenek rajta
nyomok, rögtön visszaadták.
– Claude, csinálj biztonsági másolatot, és hozd ide. Egy lejátszót
és monitort is. Aztán hívd fel a nizzaiakat, és beszélj Claverttel.
Mondd meg neki, hogy amint kielemezte az éjszakai szalagot,
azonnal szóljon, ha tud valamit. Nem mintha sokat remélnék, de
nem lehet tudni.
A szobámban vagyunk.
Felmentek az épülethez vezető lépcsőn, és megálltak az üvegajtó
előtt. Frank ment előre. Az előző éjszaka óta, amikor találkoztak a
rádióban, egy pillanatra sem voltak kettesben. Megálltak a lift előtt,
és az ajtó kinyílt.
– Mire gondolsz?
Frank megvonta a vállát.
– A probléma nem az, hogy mit gondolok, hanem hogy nem tudok
mire gondolni. Ez az ember külön eset. Eddig minden esetben,
amihez közöm volt, mindig volt valami arra utaló jel, hogy a
sorozatgyilkos elszenvedi a helyzetét, ez viszont elképesztő módon
uralja.
– Hát igen. És már három halott van.
– Főleg egy dolog van, amit nem értek, Nicolas.
– Mi az?
– Leszámítva azt, hogy nem tudjuk, miért nyúzza le a bőrt az
áldozatok arcáról, az első esetben egy nőről és egy férfiről volt szó.
Ma csak egy holttest van, egy férfié.
Milyen kapcsolat fűzi őket össze? Vagy ha most kizárjuk a lányt,
mi a kapcsolat Welder, a kétszeres bajnok, és Yoshida, egy az
informatikai szektorban működő vállalkozó között.
Hulot a lift fémfalához támaszkodott.
– A legnyilvánvalóbb közös pontnak az tűnik, hogy mindketten
híresek, és az életkoruk 35 körüli, illetve mindketten meglehetősen
vonzó külsővel rendelkeztek.
– Jó. De akkor mi köze mindehhez Arijane Parkernek, egy nőnek?
A lift megállt. Az ajtó kinyílt. Hulot kinyújtotta a kezét, hogy
megállítsa a fotocellát.
– Valószínű, a gyilkost Jochen Welder érdekelte, és a nő véletlenül
volt ott. így hát őt is meg kellett ölnie.
– Ez is rendben van. De miért bánt vele is hasonlóképpen?
Végigmentek a folyosón, és Hulot irodája mellett megálltak. Akik
látták őket, az volt a benyomásuk, mintha háborúból érkeztek volna.
– Nem tudom, Frank, nem tudok mit mondani, három halottunk
van, és semmi értékelhető nyom. Az egyetlent, ami volt, nem tudtuk
értelmezni, aminek eredményeképpen eggyel több a halott. Pedig
nem is volt olyan nehéz.
– Egyszer azt olvastam egy könyvben, hogy a megfejtés után már
minden rejtély egyszerű.
Beléptek a hivatalba, a napfény a padlóra négyszögeket rajzolt.
Kint már majdnem nyár volt. A szobában viszont úgy tűnt,
megmaradt a tél.
Hulot az íróasztalához ment, és a nizzai felügyelő, Froben
közvetlen számát tárcsázta. Frank leült a székére, ugyanabba a
pózba, amiben pár órával ezelőtt volt.
– Halló, Claude, Nicolas vagyok, szia. Figyelj, van egy probléma,
azaz eggyel több probléma van, egy új hullát találtunk egy kocsiban.
Ugyanúgy. A fejéről lehúzva a bőr.
A kocsi papírjaiból az derül ki, hogy a Zen Electronicsé, Allen
Yoshida társaságáé.
 A felügyelő elhallgatott, mintha félbeszakították volna.
– Micsodaaa? Várj, itt van velem Frank, kihangosítalak, hogy is
hallja. Ismételd el, amit mondtál.
Megnyomott egy gombot, és Froben hangja kicsit eltorzítva
betöltötte a szobát.
– Azt mondtam, hogy Yoshida házában vagyok, Beaulieu-ben. Itt
egy milliárdos lakott, hogy világos legyek, vagy inkább
multimilliárdos. Védőszolgálat, videokamerák mindenütt. Reggel hét
körül kaptuk a hívást. A személyzet nem lakik itt, fél hét körül jönnek.
Ma, amikor megérkeztek, kezdték rendbe tenni a lakást a tegnap
esti parti után. Amikor lementek az alsó szintre, találtak egy nyitott
ajtót, aminek nem is tudtak a létezéséről.
– Mit jelent, hogy nem tudtak a létezéséről?
– Nicolas, azt jelenti, amit mondtam. Egy szoba, egy titkos szoba,
aminek nem tudtak a létezéséről, és amit egy szobor belsejébe
helyezett kód segítségével nyit ki.
– Bocsánat, folytasd.
– Bementünk, és egy vérrel borított karosszéket találtunk. A
padlón és a falakon is vér volt. Egy tó, mondta a biztonsági ember,
aki kihívott bennünket, és hidd el, nem túlzott. Nemrég jöttünk, és a
helyszínelők még dolgoznak. Most kezdtek kihallgatni egy-két
embert, de nem megyünk sokra.
– Ott gyilkolta meg, Claude. Odament, megölte, elvégezte a
rohadt munkáját, betette a kocsiba, és aztán a kocsit a holttesttel
elhozta a Kaszinó parkolójába.
– A biztonságiak vezetője, egy volt rendőr azt mondja, hogy négy
körül látta elmenni Yoshida autóját.
– És nem látta, ki vezetett?
– Nem, azt mondja, hogy az autónak füstüvege van, semmi nem
látszik abból, ami benn van. És éjszaka még rosszabb.
– És nem találta furcsának, hogy Yoshida elmenjen otthonról
egyedül olyan szokatlan időpontban?
 – Én is ezt kérdeztem tőle. Azt mondta, hogy Yoshida furcsa alak
volt. Időnként csinált ilyesmit. Ő mondta neki, hogy veszélyes
egyedül mászkálni, de nem lehetett vele megértetni. És tudni
akarod, mennyire furcsa volt Yoshida úr?
A szobában találtunk egy kazettagyűjteményt. Olyan dolgok
vannak rajta, amit el sem tudsz képzelni. Az egyik emberem, amikor
belenézett, hányingert kapott. Tudod, mit mondok én neked?
Froben nem várta meg a választ.
– Ha Yoshidának ezek a dolgok tetszettek, megérdemelte, hogy
így végezze.
Érezni lehetett az undort Froben hangjában. Ez volt a rendőrök
sorsa. Mindig azt hitték, hogy nem jöhet rosszabb, s akkor mindig
történt valami, ami megingatta ezt a bizonyosságot.
– Jól van, Claude. Juttasd el minél hamarabb az eredményeket.
És intézd el, hogy ha kell, később megnézhessük a helyszínt.
Köszönöm.
– Nincs mit. Nicolas.
– Igen?
– A múltkor csak gondoltam, de most ki is mondom.
Nem szeretnék a helyedben lenni, elhiszed?
– Elhiszem, nagyon is elhiszem.
Hulot letette a kagylót, olyan óvatosan, mintha nagyon törékeny
lenne.
Frank a fotel támlájához támaszkodott. Nézett kifelé, de mintha
nem látná a kék eget, a hangja mintha ezer kilométer és ezer év
messzeségéből érkezne.
– Tudod, Nicolas, amikor arra gondolok, amik a világban
történnek, mint a World Trade Center, a háborúk s a többi, a
dinoszauruszok jutnak eszembe.
A felügyelő ránézett. Nem értette, mire gondol.
– Egy jó ideje mindenki próbálja megérteni, hogy miért pusztultak
ki. Az a kérdés, hogy mivel magyarázható, hogy ezek az állatok,
amelyek uralták a világot, hirtelen kivesztek. Talán az összes
variáció közül a legvalószínűbb a legegyszerűbb. Talán azért haltak
meg, mert mindegyik megbolondult, mint mi. Mi sem vagyunk
mások, mint kis dinoszauruszok, és az őrültségünk lesz a vesztünk.

20.
Morelli betette a lejátszóba a kazettát, és a videón feltűntek a
kezdetet jelző színes csíkok. Hulot leeresztette a redőnyt, hogy a
fény ne tükröződjön a monitoron. Frank a szokott fotelben ült, amit
most a videó felé fordított.
Mellette állt Luc Roncaille, a monacói Közbiztonság igazgatója, aki
meglepetésszerűen érkezett Hulot irodájába, miközben Morelli és
egy rendőr a tv-t és a videót állítgatták be.
Magas, őszes férfi volt, Stewart Granger modernebb kiadásban.
Inkább politikusnak, mint szakértőnek gondolta volna az ember.
Megnyerő külső, karrier, amit inkább a kapcsolatoknak, mint a
munkának köszönhetett.
Jól mutatott a hivatalos rendezvényeken. Amikor Hulot bemutatta
őket egymásnak, egy pillanatig tanulmányozták a másikat, és
értékelték a látottakat.
Frank megállapította, hogy nem buta. Lehet, hogy megalkuvó, de
nem ostoba. Franknek az volt a benyomása, hogy ha valakit be
kellene dobni a tengerbe, hogy ő megmeneküljön, mindenképp
megtenné, és nem is egyszer. A Yoshida holttestének megtalálásáról
szóló hír után rohant ide. Eddig még nem voltak kellemetlenségei,
de biztos azért jött, hogy elég információt gyűjtsön be ahhoz, hogy
védelmezze magát a főnökei előtt. A Monacói Hercegség egy
földnyelv volt csupán, de nem volt operettország.
Vastörvényei voltak, elsőrendű államszervezetét sok más ország
megirigyelhette volna.
Ezt az is megerősítette, hogy a rendőrségét a világ egyik
leghatékonyabb rendőrségének tartották.
 Végre a videón feltűntek a képek, legelőször egy megkötözött férfit
láttak, akinek száját ragasztószalaggal kötözték be, rémülettől
kitágult szemét, és valamit néz balra. Mindenki azonnal megismerte
Yoshida meggyötört arcát. Arca sokszor szerepelt magazinok első
oldalán.
Aztán egy fekete alak tűnt fel a videón. Hulot lélegzet-visszafojtva
figyelt. Amikor meglátták a ruháját, Frank egy pillanatra azt hitte,
hogy hibás a kazetta, mivel a térdén és a könyökén kiszélesedett a
ruha. Aztán rájött, hogy az álcázás része. Megint rá kellett döbbenni,
hogy kivel állnak szemben.
– Rohadt gazember – sziszegte.
A jelenlevők hátrafordultak. Frank intett, mintha bocsánatot kérne
azért, hogy megzavarta a vetítést.
Kimeredt szemmel nézték a fekete alakot, amint tőrével lesújt
lassan, tudományosan úgy, hogy egyik döfés se legyen halálos.
Látták mozdulatait, ami természetellenes volt, a sebeket, amelyek
sohasem fognak behegedni, látták, amint a vér elönti a fehér ingét,
és úgy jelenik meg, mint piros virágok, melyeknek az élete kell
ahhoz, hogy ki tudjanak nyílni.
Látták a halált magát, akit egy férfi körültáncolt, és aki élvezte a
másik fájdalmát és rémületét…
Egy rövid idő múlva, ami örökkévalóságnak tűnt, a fekete alak
megállt. Yoshida izzadt, a férfi a köpenye ujjával letörölte. A fogoly
homlokán egy pirosas folt maradt, egy kis élet a halál rituáléjában.
Mindenütt vér volt. A márványlapokon, a falon, a ruhákon. A fekete
ruhás odament a készülékhez, kinyújtotta a kezét az egyik gép felé.
Hirtelen megállt, és a fejét meghajtotta, mintha akkor jutott volna
eszébe valami. Aztán a kamerák felé fordult és meghajolt, jobb
karjával a haldoklóra mutatva.
Újra megfordult, benyomott egy gombot, és a videón újra
megjelentek a fehér pontok.
A csend mindannyiuk számára mást jelentett.
 Frank hirtelen visszament az időben. Egy tengerparti házat látott,
képeket, amelyek állandóan gomolyogtak benne, mintegy végtelen
videóban. Az emlék fájdalmas volt, a fájdalomból gyűlölet lett, ezt
Frank egyenlően elosztotta saját maga és a gyilkos között.
Hulot felhúzta a redőnyt, és a napfény jótékonyan áradt be a
szobába.
– Jézus isten, de hát mi történik itt?
Roncaille hangját hallották.
Frank felállt a karosszékből. Hulot látta a fényt a szemében. Egy
pillanatra az volt az érzése, hogy ha a fekete figura levette volna a
szemüvegét, az ő szemében is ugyanaz a fény lett volna.
Víz a vízhez, tűz a tűzhöz, őrület az őrülethez.
Hulot megborzongott, mintha a légkondicionáló északi-sarki
levegőt árasztott volna. És talán Frank hangja ugyanarról érkezett.
– Uraim, ezen a kazettán Belzebub van személyesen. Ez az
ember kötözni való bolond, de emberfeletti ravaszság és világosság
jellemzi.
Rámutatott a videóra, ahol továbbra is a fehér pöttyök voltak
láthatók.
– Látják, hogy öltözött. Látták a könyökét és a térdét.
Nem tudom, hogy eleve szándékozott-e felvenni azt a kazettát,
amikor a házba ment, minden valószínűség szerint nem, mert nem
tudhatott a titkos szobáról és a házigazda perverzióiról. Talán
improvizáció volt. Talán akkor lepte meg, amikor a szentélyét nyitotta
ki.
Szórakoztatta az ötlet, hogy láthatjuk, ahogy meggyilkolja a
szerencsétlent, vagy inkább megcsodálhatjuk. Ennyire őrült. Morelli,
visszatekernéd a szalagot?
A felügyelő benyomott egy gombot a távirányítón, és visszatekerte
a kazettát. Frank pár másodperc múlva megállította.
– Köszönöm, így jó. Meg tudnád állítani, hogy jól lássuk az
embert?
 Morelli megnyomott egy gombot, és a kép megállt. A stop a
levegőben megállított egy vércseppet, a rendőrfőnök lehunyta a
szemét, nyilván ez a látvány nem volt mindennapi az ő számára
sem.
– Itt van.
Frank odament és a gyilkos felemelt karjára mutatott,
könyökmagasságban.
– A férfi tudta, hogy a házban lesznek videokamerák. A
hercegségben egyébként is mindenhol vannak kamerák.
Tudta, hogy ha az autót a parkolóházba viszi, kockáztatja, hogy
felveszik. És azt is tudta, hogy az azonítás alapja lehet az, hogy a
videofelvétel alapján a testre vonatkozóan lehet megállapításokat
tenni. Vannak olyan értékek, amelyek tipikusak. A fül nagysága, a
csukló és a könyök távolsága, a boka és a térd távolsága. Ezt a világ
bármely rendőrségének a laboratóriumában ki lehet mutatni. Ezért
vette fel ezt a protézist, így nem tudunk meg semmit. Sem az arcára,
sem a testére vonatkozóan.
Csak a magasságát, ami azonban milliókra lehet jellemző.
Ezért mondom, hogy értelmes és ravasz, azonkívül, hogy őrült.
– De pont ide kellett jönnie ennek az őrültnek?
Roncaille talán érezte, hogy inog a rendőrfőnöki széke.
Frankre nézett, megpróbált újra higgadtnak látszani.
– Most mit szándékoznak tenni?
Frank Hulot-ra nézett, aki megértette, hogy átadja neki a szót.
– Különböző frontokon nyomozunk. Kevés nyomunk van, de azért
van valami. Lyonból várjuk a szalag elemzésének eredményét.
Cluny, a pszichiáter készíti a jelentését, ugyancsak a felvételek
alapján. Vannak nyomok, amelyek a hajóról, Yoshida házából és a
kocsiból származnak. Nem mintha onnan sokat várnánk, de mindig
kiderülhet valami. A boncolás nem mondott többet annál, mint amit
az első vizsgálatok megállapítottak. Az egyetlen kapcsolat az, hogy
betelefonál a rádióba, mielőtt lesújt. Az adót egész nap ellenőrzés
alatt tartjuk. Sajnos, ahogy láttuk, a vadságánál csak a ravaszsága a
nagyobb.
Jelenleg csak abban bízhatunk, hogy egyszer elkövet valami
hibát. Nyitottunk egy ügyosztályt, amit Morelli irányít, oda várják a
telefonhívásokat, s minden bejelentést ellenőriznek.
Morelli úgy érezte, szólnia kell.
– Már sok bejelentés érkezett, és ez után az új gyilkosság után
még több lesz.
Néha rémesek, földönkívülieket, bosszúálló angyalokat
emlegetnek, de a többit ellenőrizzük. Nyilvánvaló idő kell hozzá, és
nincs mindig elég emberünk.
– Hm… majd megnézem, mit tehetünk. Kérhetek a francia
rendőrségtől erősítést. Azt hiszem, felesleges elmondani, hogy
szívesen lemondott volna a hercegség erről az egész ügyről. Mindig
biztonságot sugároztunk, mi voltunk a boldog sziget ebben a
zűrzavaros mai világban.
Most, hogy ez az őrült idetett elénk egy-két hullát, azt kell
bebizonyítani, hogy hatékonyak vagyunk, azaz el kell fogni. A lehető
leghamarabb, mielőtt megint újra gyilkol.
Roncaille felállt.
– Nos, akkor hagyom önöket dolgozni. Az információt, amit
kaptam, őszintén szólva tovább kell adnom az államügyésznek, bár
erről is szívesen lemondanék. Hulot, ha valami van, a nap bármely
órájában hívjon. Sok szerencsét, uraim!
Elindult az ajtó felé, kinyitotta és kiment. Az ajtót óvatosan csukta
be a háta mögött. A szavai és főleg a hangsúly, ahogy mondta, elég
egyértelműen hangzott. El kell kapni. És a burkolt fenyegetés,
amennyiben ez nem történne meg, eléggé érezhető volt.

21.
Frank, Hulot, Morelli a szobában ízlelgették a vereség keserű ízét.
Volt egy feladvány, de nem tudták megfejteni.
 Lehetőségük lett volna megállítani egy gyilkost, és most csak egy
újabb halott van, aki lenyúzott arccal fekszik a hullaházban.
Roncaille csak szaglászni jött, a valódi harc csak ezután kezdődik.
Figyelmeztetni akarta őket, hogy mostantól kezdve olyan erők léptek
közbe, akik sok fej hullását eredményezhetik, nemcsak az övét. Hát
ennyi.
Kopogtak az ajtón.
– Szabad.
Az ajtóban Claude Froben megviselt arca jelent meg.
– Froben felügyelő, jelentést teszek.
– Ah, szia, Claude, gyere be!
Froben azonnal érzékelte a szobában lévő hangulatot.
– Üdv mindenkinek. Láttam Roncaille-t kinn a folyosón.
Rosszul állnak a dolgok, mi?
– Ennél rosszabbul nem is állhatnának.
– Tessék, Nicolas, hoztam neked egy ajándékot, rekordidő alatt
hívták elő. A többivel kapcsolatban azonban sajnos várnod kell.
Letett az asztalra egy barnás borítékot, amit eddig a kezében
tartott. Frank felállt a székről és felbontotta.
Fekete-fehér képek voltak benne. Statikus verziója annak, amit a
videón már láttak. Egy üres szoba, a bűntény színhelye, a szoba,
ahol egy feketébe öltözött férfi kivégzett egy még feketébb lelkű
férfit.
Gyorsan átfutotta a fotókat, és Hulot-nak nyújtotta. A felügyelő
letette az íróasztalra, meg sem nézte.
– Találtatok valamit?
– Elképzelheted, hogy az embereim milyen nagy gonddal
vizsgálták meg a szobát és a házat. Rengeteg a nyom, de mint
tudjátok, a rengeteg nyom olyan, mintha egy se lenne. Ha
odaadjátok a holttest adatait, azonosíthatjuk. Hajszálakat is találtunk,
de valószínű Yoshidától származnak.
– A hajszál Yoshidáé. És a halott száz százalékig ő.
– Honnan tudod ezt ilyen biztosan?
 – Mielőtt folytatnánk, szerintem úgy a helyes, ha megmutatunk
valamit.
Hulot hátradőlt, és Morelli felé fordult.
– Ülj le, és szedd össze az erődet. Morelli, indítsd el, légy szíves,
a szalagot.
A felügyelő fogta a távirányítót, és a képernyőt újra megtöltötte az
a jelenet, amikor a fekete ember táncolt áldozata előtt. A tűre tű volt,
ami halált varrt Yoshida ruhájára, piros ruhát egy pokoli karneválra.
Froben kitágult szemmel nézte. Amikor vége lett a filmnek, és látta a
fekete alak meghajlását, pár másodpercig keresnie kellett a
szavakat.
– Jézus isten, de hát ilyen nem létezik ezen a földön!
Szinte keresztet kell vetnem. Mi lehet annak az embernek a
fejében?
– Mindaz a tehetség, amit az őrültség kölcsönöz a gonoszságnak,
hidegvér, ravaszság és értelmesség. És a könyörület semmi jele.
Frank szavaiban ott volt a saját magáról alkotott és a velük
szemben álló gyilkosra vonatkozó ítélete. Egyikőjük sem tudott
megállni. Az az ember addig fog gyilkolni, amíg a falhoz nem állítja.
És hogy ez sikerülhessen, neki is el kell hagynia a racionalitás
világát, hogy ő is fekete ruhát öltsön.
– Froben, mit gondolsz a Yoshidánál talált kazettákról?
Frank hirtelen, átmenet nélkül tért át egyik témáról a másikra.
A felügyelő egy pillanatig örült, hogy másféle irányt vett a
beszélgetés. Volt az amerikai szemében valami, ami minden
alkalommal félelmet keltett benne. A hangja néha olyan volt, mint aki
varázsszavakat mormol, hogy szellemeket idézzen meg. Froben egy
grimasszal a képernyőre mutatott.
– Ilyesmi, amitől meghűl a vér az ember ereiben.
Nyomozást indítottunk el, majd meglátjuk, mi jön ki belőle.
Olyasmi van azokban a kazettákban, ami alapján azt kell
gondolnom, hogy Yoshida sem volt sokkal különb annál, mint aki őt
megölte. Olyan dolog, amitől elmegy az ember bizalma az emberi
nem iránt. Továbbra is úgy gondolom, hogy szerintem megérdemelte
a sorsát.
Hulot végre megosztotta a gondolatát a többiekkel.
– Van egy dolog, amit nem értek. Szerintetek miért érezte
szükségét, hogy elkészítse ezt a kazettát?
Frank két lépést tette az ablak felé, rátámaszkodott a márvány
ablakpárkányra. Nézett ki az utcára, de nem látott semmit.
– Nem nekünk készítette.
– Hogy érted, hogy nem nekünk készítette?
– Van egy pont, a felvétel vége felé, ahol egy pillanatra megállt.
Abban a percben jutottunk az eszébe. Akkor megfordult, és
meghajolt. Nem, a kazettát nem nekünk csinálta.
– Hát akkor kinek?
Froben megfordult, de csak az amerikai hátát és a tarkóját látta.
– Yoshida számára készítette.
– Yoshidának?
Frank lassan visszajött a szoba közepére.
– Persze, láttátok, úgy sebezte meg, hogy egyik se legyen halálos.
Yoshida lassan elvérzett. Látjátok, a rossz néha ezt a bizarr
természetes módszert alkalmazza. Az, aki meggyilkolta, megnézette
vele a saját halálát.

Ötödik karnevál
A férfi hazaért. Gondosan becsukta maga mögött a fémfalban
hermetikusan záródó ajtót. Egyedül és csöndben, mint mindig. Most
távol a világtól, ugyanúgy, ahogy a világ is távol van tőle.
Mosolyog, miközben leteszi a faasztalra a sötét színű hátizsákot.
Ezúttal biztos, hogy nem követett el hibát.
Leül, és ünnepélyes mozdulattal felkapcsolja a villanyt.
Kikattintja a hátizsák csatját, és ugyanolyan ünnepélyes
mozdulattal elővesz egy fekete dobozt. Leteszi az asztalra, és egy
darabig nézi, mint egy ajándékot, ahogy az ember halogatja a
pillanatot, hogy kibontsa és megnézze, hogy mit tartalmaz.
Az éjszaka nem telt el hiába. Az idő neki dolgozik. Egy újabb
felesleges ember került az útjába, és odaadta, amire szüksége volt.
A zene szabad, és fejében győzelmi induló harsan.
Kinyitja a dobozt, és óvatosan belenyúl. A lámpa fénye
megvilágítja Allen Yoshida arcát, miközben veszi ki a dobozból.
Egykét vércsepp a doboz alján lévő többi közé csöppen. A férfi
szélesen elmosolyodik. Ezúttal nagyon vigyázott. Egy próbababa
fejét használta tartónak, amilyet a fodrászok szoktak.
Figyelmesen nézi a halotti maszkot, és újra elmosolyodik, azt
gondolja, hogy semmi sem változott.
Egy próbababa ostoba arca helyett egy másik baba.
Óvatosan megsimítja, ellenőrzi, hogy ép-e a bőr, megsimítja a
hajat, aminek a halál elvette a fényét.
Semmi vágás, semmi sérülés. A szem körül is tiszta, a száj, ami a
legnehezebb, telt, húsos, csak néhány vércsepp homályosítja el a
szépségét.
Kitűnő munka. Egy pillanatra elengedi magát, hátradől.
Kinyújtózik.
A férfi elfáradt. Az éjszaka eredményes volt, de nagyon fárasztó. A
feszültség enged, és van ára.
A férfi ásít, pedig még nem jött el az idő a pihenésre, előbb be kell
fejeznie a munkáját. Feláll, és kinyit egy ajtót. Elővesz egy csomag
papír zsebkendőt, fertőtlenítőt, és visszaül, kezdi tisztítani a maszkot
a vérfolttól.
Most a fejében lévő zene nyugodtan szól, New Age motívumok.
Valami népi hangszer is hallatszik, talán pánsíp, amely simogatja az
agyát, ahogy ő is simogatja a kezében lévő emberarcot.
Most befejezte. Az asztalon egy halom rózsaszínű papír
zsebkendő. A férfi félig lehunyt szemmel csodálja a műalkotását.
Amióta belépett, nem csapott zajt, de a hang aggódva kérdezi: Te
vagy az, Vibo?
 A férfi felemeh a fejét, és az ajtó felé néz.
– Igen, én vagyok az, Paso.
Miért késtél ennyit? Annyira egyedül éreztem magam itt a
sötétben.
A férfi ideges mozdulatot tesz, de ez nem üt át a hangján. Az ajtó
felé fordítja a tekintetét.
– Nem szórakozni voltam, Paso. Amit tettem, miattad volt.
Egy kis enyhe szemrehányás érződik a hangjában, amire jön a
békülékeny válasz:
Tudom, Vibo, tudom. Sajnálom, bocsáss meg. Csak olyan lassan
múlik az idő, amikor nem vagy itt.
A férfi gyengédséget érez.
A kis mérge elpárolog. És most ő az oroszlán, aki megvédi a
csorda gyenge tagjait.
– Minden rendben van, Paso. Most itt alszom veled. És még egy
ajándékot is hoztam.
Meglepett hang, türelmetlen hang.
Mi az, Vibo?
A férfi arcára visszatér a mosoly. Visszateszi az arcot a dobozba, s
lefedi. Lekapcsolja a lámpát. Ezúttal minden tökéletes lesz.
Mosolyogva fogja a dobozt, és elindul az ajtó felé, ami mögött sötét
van, és az a hang.
A könyökével felkapcsolja a villanyt.
– Valami, ami tetszeni fog neked, meglátod.
A férfi belép a szobába, egy csupasz helyiségbe, melynek falai
ólomszürkére vannak festve. Jobbra egy spártai vaságy, mellette
egy éjjeliszekrény, más semmi.
Az éjjeliszekrényen egy lámpa. A takaró fel van hajtva, a lepedő
tökéletesen tiszta.
Az ággyal párhuzamosan, kb. egy méterre egy kristálydoboz, ami
két faállványon áll, hasonlóan, mint a másik szobában, az asztalon a
doboz aljából egy lyukon keresztül gumicső vezet, ami egy kis
gépben végződik. A gépből elektromos vezeték indul, ami viszont
egy konnektorban végződik.
A tartóban egy mumifikálódott test fekszik. Egy 1 méter 80 cm
magas férfi teljesen meztelen holtteste. A kiszáradt test hasonló
alkatú volt, mint a férfi, ha a száradt bőre össze is húzódott, és
kirajzolódtak a bordái.
A férfi odamegy, és a kristálykoporsóra teszi a kezét.
Keze nyomán folt marad. Mosolya szélesebb lesz. Felemeli a
dobozt, és a háta mögé teszi.
Na, Vibo, mi az?
A férfi szeretettel nézi a testet. Ránéz az arcra, amiről valaki
eltávolította a bőrt, és a férfi titokzatosan mosolyog a halottra,
szemével annak kihunyt szemét keresi. Úgy nézi a kifejezését,
mintha valami változást tudna felfedezni rajta.
– Majd meglátod, mindjárt meglátod. Kérsz egy kis zenét?
Igen. Nem. Nem, később, előbb mutasd meg, hogy mit hoztál.
A férfi hátralép, mintha egy gyerekkel játszana, akit féken kell
tartania.
– Nem, ez egy fontos pillanat, Paso, kell egy kis zene.
Várj meg, mindjárt jövök.
Nem, majd később, Vibo, mutasd.
– Egy másodperc az egész, várj.
A férfi leteszi a dobozt egy összecsukható székre.
Eltűnik az ajtó mögött. A holttest egyedül marad, mozdulatlan.
Kicsit később a szomszéd szobából felhangzik Jimi Hendrix
Instrumental Solo című száma. Az amerikai himnusz ebben az
előadásban elvesztette győzelmi jellegét. Nincsenek hősök és
zászlók. Csak annak a megbánása, aki elment egy ostoba
háborúba, és nem jött többet vissza.
A fény a másik szobában kialszik, és a férfi megjelenik a
küszöbön.
– Tetszik, Paso?
 Persze, tudod jól, hogy mindig tetszett. De most mutasd, mit
hoztál…
A férfi a dobozhoz közeledik. A mosolya nem hamvadt le az
arcáról. Ünnepélyesen felemelte a tetőt, és a földre teszi, a szék
mellé. Fogja a dobozt, és ráteszi a koporsóra, mellmagasságban.
– Meglátod, tetszeni fog. Biztos vagyok benne, hogy jól áll.
Kiveszi a dobozból Alan Yoshida arcát. A haj megmozdul, mintha
élne, mintha a szél belefújt volna.
– Tessék, Paso, nézd meg.
Oh, Vibo, igazán nagyon szép. Az enyém?
– Persze hogy a tied. Most fel is teszem neked.
A férfi bal kezével a maszkot fogja, jobbal megnyom egy gombot a
koporsó felső részén. Hallatszik a levegő hangja, amint megtölti a
koporsót. Most lehet felemelni a fedőt, ami oldalt nyílik. Mindkét
kezével a maszkot tartja, és a holttest arcához illeszti, hogy
pontosan illeszkedjen a halott arcához, szem a szemhez, orr az
orrhoz, száj a szájhoz.
A kezével óvatosan felemeli a holttest fejét, és pontosan illeszti a
koponyához, hogy ne vessen ráncot.
A hang türelmetlen és sürgető.
Hogy áll, Vibo? Megnézhetem?
A férfi kicsit távolabb megy, és megszemléli az eredményt.
– Várj, várj még egy percet, hiányzik valami.
A férfi odamegy az éjjeliszekrényhez, és kivesz belőle egy fésűt és
egy kézitükröt. Úgy tér vissza a holttesthez, mint a festő a
befejezetlen munkájához, amelyhez csak néhány ecsetvonás
hiányzik.
A fésűvel elrendezi az élettelen hajat, mintha életet akarna lehelni
abba, akiben nincsen, apa és anya is egy személyben. Maga az
időtlen és határok nélküli gondoskodás. A gesztusaiban végtelen
gyengédség és szeretet, mintha élete elegendő lenne mindkettőjük
számára. Mintha a vér az ereiben és a levegő a tüdejében kettőjüké
lenne, övé és az üvegkoporsóban fekvő halotté.
 A tükröt győzedelmesen a halott elé tartotta:
– Tessék, kész is van.
Egy pillanat csend. Jimi Hendrix gitárja harcmezőről dalol. Ott van
az összes háború összes sebesültje, annak a keresése, hogy mi az
értelme az értéktelen értékekért történő haláloknak.
Egy meghatott könnycsepp hull a halott arcára. Mintha a halott
örömkönnye lenne.
Vibo, most én is szép vagyok. Olyan az arcom, mint a többieknek.
– Igen, Paso, szép vagy, szebb, mint a többiek.
Nem is tudom, hogy köszönjem meg. Nem tudom, mit csinálnék
nélküled.
Meghatottság van a hangjában. Hála és megbánás, ugyanaz a
szeretet és odaadás, ami a férfi hangjában is.
Először megszabadítottál a bajomtól, és most… most ezt
ajándékoztad, egy új, egy gyönyörű arcot. Hogyan tudnám
meghálálni?
– Ezt nem is kell mondanod, érted? Sohasem kell mondanod.
Érted tettem, értünk, amivel a többiek tartoznak nekünk, amit
elvettek tőlünk. Mindent megteszek, hogy kárpótoljalak, megígérem.
Mintha alá akarná húzni az ígéretben rejlő fenyegetést, a zene
felerősödött, a Purple Haze szólt, Hendrix keze gyötörte a gitár
húrjait, ahogy rohant a szabadság és a megsemmisülés felé.
A férfi lezárja a fedelet. A kompresszorhoz megy, benyomja a
gombot. A gép zümmögve beindul, és kezdi kiszívni a levegőt a
koporsóból. A léghiány miatt a maszk még szorosabban tapad a
halott arcára, egy kicsit ráncosodik, amitől mosolyra húzódik az arca.
A férfi az ágy felé indul, leveszi a fekete ruhát, s az ágy végén álló
karosszékre dobja. Meztelenre vetkőzik.
Bebújik a lepedő alá, a fejét a párnára teszi, és a mennyezetet
nézi. Ugyanabban a helyzetben fekszik, mint a koporsóba lévő test.
A fény kialszik. A szomszéd szobából csak az elektromos
készülékek lámpája látszik, amelyek olyanok, mint egy macska
szemei a temetőben.
 A zenének vége.
A síri csendben a férfi álom nélküli alvásba zuhan, olyanba,
amilyen a halottaké.

22.
Frank és Hulot Éze-Village főterére értek, elhagyva balra a
Fragonard butikot, a parfümgyárat. Frank elszoruló szívvel gondolt
arra, hogy Harriet, amikor itt jártak, itt vásárolt illatszereket. Látta a
vékony nyári ruha alatt kirajzolódó törékeny testét, mialatt a
csuklóján próbálgatta ki az illatokat. Látta amint eldörzsöli, amikor
megszárad, mielőtt megszagolja, hogy milyen harmóniát képez a
bőre illatával.
Aznap is azok közül a parfümök közül használta az egyiket.
– Itt vagy, vagy el kell mennem érted?
Nicolas hangja felrázta az emlékezésből, észrevette, hogy teljesen
eltávolodott gondolatban.
– Nem, itt vagyok, egy kicsit fáradtan ugyan, de itt vagyok.
Ami azt illeti, a fáradtabb Nicolas volt. A szeme karikás volt, és
vörös az álmatlanságtól, és úgy nézett ki, mint akinek sürgősen
szüksége van egy langyos zuhanyra és egy friss ágyra, ebben a
sorrendben. Frank felment a Parc Saint-Romanba, és aludt néhány
órát délután, de Nicolas egész délután a hivatalban maradt, hogy
intézze a formaságokat, amivel egy nyomozás jár. Frank arra
gondolt, hogy ha majd eljön az a nap, amikor a rendőröknek nem
kell fele életüket papírok kitöltésével tölteniük, meg lehet menteni
Amazonas erdőit a kipusztulástól és a rendes embereket a
bűnözőktől.
Most vacsorára mentek abba a házba, ahol Nicolas és felesége,
Céline laktak. Maguk mögött hagyták a parkolót, az éttermeket, az
ajándéktárgyakat árusító üzleteket, és rátértek arra az útra, ami a
falu magasan épült része felé vezetett. A templom alatt nem mesze
állt Hulot háza, egy sötét tetejű, világos épület. Egy völgy szélére
épült, s Frank már többször is azon gondolkodott, hogy az építész,
aki tervezte, vajon milyen eljárást alkalmazott, hogy a gravitáció nem
gördítette le a völgybe.
Leparkoltak a Peugeot-val a fenntartott helyre. Frank ment Nicolas
után. Beléptek a házba, Frank körülnézett a folyosón. Nicolas
becsukta az ajtót.
– Céline, megérkeztünk.
Hulot asszony barna feje megjelent a konyhaajtóban.
– Szia, kedves! Szia, Frank, még most is olyan jól nézel ki, ahogy
régen. Hogy vagy?
– Darabokban. Az egyetlen dolog, ami össze tudna rakni, a főztöd.
Az illatokból ítélve van remény a gyógyulásra.
Hulot felesége elmosolyodott, kijött a konyhából, és megtörölte a
kezét egy ruhával.
– Majdnem készen van. Nic, kínáld meg valamivel Frankét. Egy
kicsit késésben vagyok. Ma elment egy csomó időm azzal, hogy
Stéphane szobáját rendbe tegyem. Ezerszer megmondtam neki,
hogy próbáljon meg rendesebb lenni, de hiába. Amikor elmegy
itthonról, rémesen néz ki a szobája.
A nő visszament a konyhába. Frank és Nicolas egymásra néztek.
A felügyelő szemében egy soha el nem múló bánat árnya jelent
meg.
Stéphane, Céline és Nicolas húszéves fia meghalt néhány évvel
azelőtt egy autóbaleset következtében, miután sokáig kómában
feküdt. Attól kezdve Céline agya nem fogadta el a fia halálát.
Ugyanaz a nő maradt, aki addig, kedves, intelligens, eszes, semmit
sem változott, csak egyszerűen úgy viselkedett, mintha Stéphane
továbbra is a házban járna, és nem csak egy fotó lenne vagy egy
név a temetőben. Az orvosok, akik vizsgálták, néhány alkalom után
vállat vontak, és azt tanácsolták Hulot-nak, hogy ne mondjon ellent a
feleségének, elégítse ki az ártalmatlan mániáját, talán ezzel a
komolyabb lelki károsodás elkerülhető.
 Frank ismerte Céline Hulot problémáját, és alkalmazkodott hozzá,
ugyanezt tette Harriet is, amikor itt töltötték a vakációjukat.
Harriet halála óta Nicolas-val a barátságuk még szorosabb lett.
Mindkettő ismerte a másik baját, és csak emiatt fogadta el Frank az
ajánlatot, hogy jöjjön vissza Monacóba.
Hulot levette a zakóját, és a tonettfogasra akasztotta.
Az egész lakás ilyen stílusú bútorokkal volt berendezve, látszott,
hogy gondos keresés eredménye. Minden a korhoz illett, amikor a
házat építették.
Bementek a szalonba, onnan a teraszra, ahonnan az egész partot
látni lehetett.
Kinn a teraszon gondosan meg volt terítve vacsorához, kéksárga
virágcsokor állt a kifogástalan tisztaságú abrosz közepén.
Otthonos hangulat, egyszerűség, de minden szeretettel
összeválogatva. Látszott, hogy Nicolas és a felesége között
elszakíthatatlan kapcsolat van, s ezt csak erősítette a fájdalom
mindazért, ami nincs többé, ami lehetett volna és ígéret maradt.
Frank érezte a levegőben ezt a hangulatot. Jól ismerte ezt a
lelkiállapotot, amit azokon a helyeken lehet érezni, melyeket
megérintett a fájdalom kemény keze. De furcsa módon Frank itt
megnyugodott, békére lelt Céline Hulot szemében, akinek volt ereje
túlélni fia halálát, ártalmatlan őrültségbe menekülve.
Frank irigyelte, és biztos volt benne, hogy a férj is ugyanezt
érezte. A nő számára nem voltak napok, amit egy kéz kihúzott,
számára nem volt várakozás valakire, aki soha nem fog hazajönni.
Céline boldogan volt otthon, és várta, hogy akiket szeret, hamarosan
megjönnek.
– Mit iszol. Frank? – kérdezte Hulot. – Az illat azt súgja, hogy
francia étel lesz, mit szólnál egy francia aperiti ez?
Én megkockáztatnék egy Pastist.
– Jöhet.
Nicolas a bárszekrény felé indult, és elkezdett foglalatoskodni a
poharakkal. Frank kiment, és nézte a panorámát. A part nagy
részére rá lehetett látni, a part vonalát, a be- és kiszögelléseket,
amelyek olyanok voltak, mint egy kinyújtott ujj. Az alkony
halványpiros mosolya mindenki számára egy újabb kék nap ígérete
volt, de tőlük ezt megtagadta a sors.
Lehet, hogy ami történt, erősen hatott rá, de Franknek eszébe
jutott Neil Young nagylemeze, a Rust Never Sleeps – A rozsda soha
nem alszik.
Szeme előtt a Paradicsom összes eleme megjelent: kék víz, zöld
hegyek, vöröses égbolt, s az alkony olyan édes volt, hogy
belesajdult az ember szíve.
De a földön emberek jártak, olyanok, mint mindenütt, mindent el
akartak rontani és le akartak rombolni.
Mi vagyunk a rozsda, ami örökké megmarad.
Erezte, hogy Nicolas megjelenik mögötte. Ott állt mellette,
kezében két pohár, tele a sűrű, tejszerű itallal. A jég az üveghez
koccant, miközben felé nyújtotta a poharat.
– Tessék, érezd magad franciának egy-két korty erejéig, aztán
legyél újra amerikai, mert így van rád szükségem.
Frank az ajkához emelte a poharat, megérezte az illatát,
megkóstolta ánizsos ízét. Nyugodtan ittak, egymás mellett, egyedül,
valami előtt, aminek nem látszott a vége. Egy nap telt el a holttest
megtalálása óta, és nem történt semmi. Egy sikertelenül ellelt nap,
egy nyom, egy jel reményében. Fegyverszünet, ez az, amire
vágytak, csak egy rövid fegyverszünet. Mégis, akkor is, amikor csak
ketten voltak, ott volt velük valaki, akit nem tudtak elűzni.
– Mit tesz?
Az amerikai időt nyert, ivott egy kortyot.
– Nem tudom, Nicolas, tényleg nem tudom. Szinte semmi sincs a
kezünkben. Van valami hír Lyonból?
– Az első szalag elemzése befejeződött, de gyakorlatilag ugyanazt
az eredményt hozta, amit Clavert mondott.
Ezért a másodikkal kapcsolatban is ez a valószínű. Cluny, a
pszichológus azt ígérte, hogy holnap hozza a jelentést. A videóból is
küldtem egy másolatot, amit a kocsiban találtunk, hogy lássuk,
kiderül-e belőle valami a gyilkos testméreteivel kapcsolatban, de ha
ügy van, ahogy te is mondtad, sok mindenben nem lehet bízni.
– Frobentől nincsenek hírek?
– Semmi. A Yoshida-házban semmit sem találtak.
Minden értékelhető a szobában tőle származik. A cipőnyomok
ugyanazok, mint amit a hajón találtunk, így az a sovány vigaszunk
van, hogy tudjuk, a gyilkos 43-as cipőt visel. A hajszálak a halottól
származnak, a vércsoport is megegyezik, Rh-negatív.
– A Bentleyben sem találtak semmit?
– Ugyanaz ott is. Yoshida ujjlenyomatai, a volánon egyéb
ujjlenyomatok, amelyeket most hasonlítunk össze azokkal a
testőrökével, akik időnként vezették a kocsit.
Megrendeltem a felirat szakértői vizsgálatát, de nem tudom, hogy
észrevetted-e, nagyon hasonlított az előzőhöz. Szerintem ugyanaz.
– Hát igen.
– Az egyetlen, amiben bízhatunk, hogy telefonálni fog még Jean-
Loup Verdier-nek, és az az őrült végre elkövet egy hibát, és el tudjuk
kapni.
– Nem gondolod, hogy azt a fiút védelem alá kellene helyezni?
– Már meg is tettem. Felhívott és elmondta, hogy a házát
körülvették az újságírók. Megkértem, hogy ne mondjon nekik
semmit, és odaküldtem két rendőrt.
Hivatalosan azért, hogy kísérjék a rádióig és vissza, hogy ne
kerüljön a karmaik közé. De igazából nyugodtabb vagyok így, bár
nem mondtam neki, nehogy megijesszem.
Egyébként pedig továbbra is ellenőrzés alatt tartjuk a rádiót.
– Jól van. Ami az áldozatokat illeti?
– Nyomozunk, a német kollégákkal és az FBI-jal is.
Vizsgáljuk az életüket, de eddig még nincsen semmi.
Három híres ember, két amerikai és egy európai, mozgalmas
életet éltek, de semmi közös nincs bennük azon kívül, amit már
tudunk. Csak az a közös, hogy mindhármukat barbár módon
gyilkolták meg.
Frank kiitta a Pastisát, és a poharat a kovácsoltvas korlátra tette.
Habozni látszott. – Mi van, Frank?
– Nicolas, veled még nem fordult elő, hogy valami motoszkál a
fejedben, de nem tudod, mi az? Amikor például egy színész, akit jól
ismersz, és nem jut eszedbe a neve?
– Hát persze, sokszor előfordul. Az én koromban meg már
mindennap.
– Van valami, amit láttam vagy hallottam, Nicolas.
Valami, aminek eszembe kellene jutnia, de nem jut. És megőrülök,
mert tudom, hogy fontos lenne.
– Remélem, a lehető leghamarabb eszedbe jut, akármi is legyen
az.
Frank hátat fordított a csodálatos tájnak, mintha az elvonná a
gondolatai elől. A hátát a korlátnak támasztotta, és összefonta a
karját. Arcán tükröződött az álmatlanul töltött éjszaka fáradtsága és
az idegesség, ami ébren tartotta.
– Lássuk csak, Nicolas. Van egy gyilkosunk, aki szereti a zenét.
Egy hozzáértő, aki minden gyilkosság előtt telefonál egy DJ-nek, aki
egy sikeres műsort vezet a monte-carlói rádiónál, és értesíti
szándékáról. Hagy egy nyomot a zene nyelvén, ami nem tűnik
annak, és utána azonnal megöl két embert, egy férfit és egy nőt.
Olyan állapotban találjuk őket, ami mindenkit elborzaszt. Vérrel írja
alá a bűneseteket. Nem hagy nyomot maga után.
Hideg, felkészült és könyörtelen. Cluny azt mondja, hogy az
átlagnál intelligensebb. Én azt mondanám, hogy sokkal
intelligensebb. Annyira biztos magában, hogy második alkalommal
egy másik jelet küld, ismét a zenével kapcsolatban, amit szintén nem
tudunk megfejteni. És megint öl, még könyörtelenebb módon, mint
egy kivégzés, de van valami csúfondáros jellege is. A hangkazetta
az autóban, a videokazetta a gyilkolás felvételével, a meghajlás, és
ugyanaz a felirat. Egyik holttesten sincsenek szexuális erőszakra
utaló nyomok, tehát nem egy halottgyalázó. De mindhárom
áldozatának lenyúzza a bőrét. Miért? Miért bánik így velük?
– Nem tudom, Frank. Remélem, hogy Cluny jelentésében lesz rá
valami utalás. Én már annyit törtem a fejem, de képtelen vagyok
akár csak egy elfogadható hipotézist is felállítani. Mindenképpen rá
kell jönnünk. Ha megtudjuk az okot, amiért ezt teszi, akkor azt is
megtudjuk, hogy ki ő és hol találhatjuk meg.
Céline hangja riasztotta fel őket ebből a beszélgetésből, ami
sötétebb volt a közben leszálló est sötétségénél is.
– Most már elég legyen a munkából.
A nő egy gőzölgő tálat tett az asztal közepére.
– Itt van a bouillabaisse. Egytálétel, de kereskedelmi
mennyiségben. Frank, ha nem veszel belőle legalább kétszer,
személyes sértésnek veszem. Nicolas, a bort intézed, ugye?
Frank ráébredt, hogy éhes. Hulot asszony halászléje előtt a
szendvicsek, amiket megevett, távoli emlékeknek tűntek. Leterítette
a térdére az asztalkendőt.
– Azt mondják, hogy az étel a népek igazi kultúrája. Ha ez így van,
a bouillabaisse, amit főztél, elhomályosítja a leghalhatatlanabb
költeményeket is.
Céline elmosolyodott, szép mediterrán arca felderült. A vékony
ráncok a szeme alatt még növelték vonzerejét.
– Közönséges hízelgő vagy. Frank Ottobre. De azért jólesik
hallani.
Hulot a virágcsokor felett Frankre nézett. Tudta, hogy mi játszódik
le benne, de az irántuk érzett szeretet miatt kedves tudott lenni,
olyan természetes módon, ahogy azt kevesen tudták volna
megtenni. Nem tudta, mit keres Frank, de azt kívánta, hogy minél
előbb találja meg, hogy egy kicsit megnyugodjon.
– Aranyos gyerek vagy, Frank – mondta Céline, és felemelte a
poharát, mintha koccintani akarna vele. – És szerencsés nő a
feleséged; kár, hogy most nem jött el.
 Talán legközelebb. Majd elviszem az üzletekbe, és egy kicsit
leapasztjuk a bankkártyádat.
Frank szeme sem rebbent és tovább mosolygott, csak egy kis
árnyék futott végig rajta, de hamar elmúlt.
Felemelte a poharát, és így szólt:
– Hát persze. Tudom, hogy nem mondod komolyan.
Rendőrfeleség vagy, és tudod, hogy a harmadik pár cipő után már
megindul ellened a vizsgálat, hogy nem keveredtél-e be valamibe.
Céline elnevette magát. Telt az idő. Felgyúltak a fények.
Ették a fimon ételt, itták a jó bort a sötétségben a teraszon, ahol
egy borostyánszínű fény jelezte a semmi és a köztük húzódó határt.
Két férfi ebben a háborús világban, ahol az emberek ölték
egymást és meghaltak, akiket most egy órára egy nő kalauzolt egy
kedves világ felé, amelyben senki sem halhatott meg.

23.
Frank megállt Éze főterén, ahol a felirat a taxiállomást jelezte.
Nem volt egyetlen autó sem. Körülnézett, bár kis híján éjfél volt,
mégis nagy a mozgás. A nyár volt érkezőben, és a turisták kezdték
ellepni a partot, keresve minden zugot, amit a filmtekercsen
hazavihetnek.
Meglátott egy sötét limuzint, ami felé közeledett. Az autó megállt.
Az ajtó kinyílt, és kiszállt belőle egy férfi.
Egy kicsit volt magasabb, mint Frank, erős testalkatú, de fürge
mozgású.
Arca és világos színű hajának rendezettsége katonás volt. A férfi
megkerülte a kocsi elejét, és megállt előtte. Franknek az volt a
benyomása, hogy a jól szabott öltöny alatt pisztolyt visel. Nem tudta,
hogy ki lehet, de azonnal arra gondolt, hogy veszélyes alak.
– Jó estét, Ottobre úr – mondta angolul.
Frank nem mutatott semmiféle meglepetést. Egy kis elismerés
villant fel a férfi szemében, aki aztán újra semlegessé vált.
 – Jó estét, hallom, tudja a nevem.
– Ryan Mosse-nak hívnak, és amerikai vagyok, mint ön.
Franknak úgy tűnt, mintha texasi akcentusa lenne.
– Nagyon örülök!
Az állítás egy burkolt kérdést tartalmazott. Mosse rámutatott az
autóra.
– Ha lenne kedves elfogadni, hogy elvigyük Monte-Carlóba, van
valaki a kocsiban, aki beszélni szeretne önnel.
Meg sem várta a választ, kinyitotta az autó ajtaját.
Frank látta, hogy van bent egy másik ember is, aki a hátsó ülésen
ült, a másik oldalon. Látta a lábát és a sötét nadrágját, de az arcát
nem. Frank ránézett Mosse-ra. O is veszélyes tudott lenni, és azt
akarta, hogy a másik ezt megértse.
– Van valami különleges oka, ami miatt el kéne fogadnom a
meghívást?
– Először is, megúszna egy jó pár kilométeres gyaloglást, tekintve,
hogy elég nehéz ilyenkor taxit találni. A második, hogy az, aki
beszélni szeretne ‘önnel, az USA hadseregének egyik tábornoka. A
harmadik, hogy segítséget kaphatna egy olyan ügy megoldásában,
amit az utóbbi időben igencsak a szívén visel.
Frank, anélkül hogy az izgalom legcsekélyebb jelét mutatta volna,
odament a kinyitott ajtóhoz, és beszállt. A benne ülő férfi idős volt,
de ugyanúgy nézett ki. Egy kicsit testesebb volt a kora miatt, de erős
benyomást keltett.
Ősz sűrű haja ugyanolyan katonás vágású volt. Az autó
bizonytalan fényében egy kék szemüveg csillogott, ami túl
fiatalosnak tűnt a ráncos archoz. Emlékeztetett Homer Woodsra, a
főnökére. Ha azt mondta volna, hogy a testvére, cseppet sem
lepődött volna meg. Nyitott gombolású fehér inget viselt, aminek az
ujja fel volt tűrve. Az első ülésen észrevett egy, a nadrággal
megegyező színű zakót.
Mosse kívülről bezárta az ajtót.
– Jó estét. Mister Ottobre. Hívhatom Franknek?
 – Egyelőre azt gondolom, hogy megteszi a Mister Ottobre,
Monsieur…? – Frank készakarva franciául mondta ezt a szót.
A férfi elmosolyodott.
– Látom, hogy az önről kapott információim megfelelnek a
valóságnak, mehetsz, Ryan.
Mosse közben visszaült a volánhoz, és az autó csendben elindult.
Az idős ember újra Frankhez fordult.
– Bocsánat a civilizálatlan módszerért, ahogy leszólítottam.
Nathan Parkernek hívnak, és az USA tábornoka vagyok.
Frank megszorította a feléje nyújtott kezet. A férfi szorítása erős
volt. Frank azt gondolta, hogy naponta edzhet, hogy formában tartsa
magát. Csendben várt tovább.
– És Arijane Parker apja vagyok.
A tábornok Frank szemében kereste a meglepetést, de hiába, ez
elégedettséggel töltötte el.
– Ön bizonyára kitalálja, mit keresek itt.
Elkapta a tekintetét, mintha kint figyelne valamit.
Bármi is volt, talán csak ő látta.
– Azért jöttem, hogy a lányom testét koporsóba zárjam, és
visszavigyem Amerikába. Egy nő testét, akit valaki, mint egy
vágóbarmot…
Parker hirtelen felé fordult. Frank látta a szikrát a szemében, de
nem tudta, hogy ez haragot vagy fájdalmat jelente.
– Nem tudom, hogy ön már vesztette el valakit, akit szeretett?
Frank hirtelen megutálta ezt az embert. Egész bizonyos, hogy a
személyével kapcsolatos információk között a felesége ügye is
szerepelt. Megértette, hogy nem mint közös fájdalomra, hanem mint
csereárura hivatkozik rá.
– Én nem azért jöttem ide, hogy elsirassam a lányomat.
Én katona, vagyok. A katona nem sír, a katona bosszút áll.
Az ezredes hangja nyugodt volt, de elfojtott düh érződött rajta.
– Senki sem teheti meg azt, amit a lányommal tettek.
 – Vannak emberek, akik ugyanezért dolgoznak és nyomoznak –
mondta Frank nyugodtan.
Nathan Parker felé fordult.
– Frank, magát leszámítva ezek itt azt se tudják, hogyan kell
feltenni egy kúpot, akkor sem, ha lerajzolják nekik. Azonkívül ön
nagyon Jól tudja, hogy hogyan mennek a dolgok Európában. Én
nem akarom, hogy ezt a gyilkost elkapják és elmeosztályra zárják,
és aztán pár év múlva valamilyen ürüggyel kiengedjék.
Egy pillanat szünetet tartott, és megint kinézett az ablakon. Az
autó ráfordult a Monte-Carlo felé vezető útra.
– A következőt ajánlom önnek. Szervezünk egy csapatot
hozzáértő emberekből, minden segítséget megkapok, amit csak
kérek. FBI, Interpol, még a CIA is, ha kell.
Hozathatok egy csapat felkészült és tapasztalt rendőrt, értelmes
fiúkat, akik nem kérdezősködnek, engedelmeskednek, és kész. Ön
irányíthatná ezt a csapatot.
Az autót vezető férfi felé bökött.
– Mosse kapitány segít önnek. Folytatják a nyomozást, amíg cl
nem kapják a gyilkost. És amikor elfogták, átadják nekem.
Eközben az autó beért a városba. Elhagyták a Jardin Exoliqu-et,
majd ráfordultak a III. Károly sugárútra. A Caroline hercegnő úton
végigmenve a kikötő mellett találták magukat.
Az öreg katona az ablakon át nézte a helyet, ahol megtalálták a
lánya megcsonkított testét. A szeme összeszűkült, mintha nehezen
látna. Frank arra gondolt, hogy a látásnak nincs ehhez köze, inkább
a dühnek, ami a férfiban munkált.
Parker folytatta, anélkül hogy megfordult volna. Talán nem tudta
levenni a szemét a kikötőről, ahol a kivilágított bárkák ringatóztak.
– Ott találták meg Arijanét. Szép volt, és elsőrangú agya volt,
rendes lány volt, lázadó típus, más, mint a nővére.
Nem jöttünk ki nagyon jól egymással, de tiszteltük a másikat, mert
hasonlók voltunk. És megölték nekem, mint egy állatot.
 A katona hangja halkan megremegett. Frank nem szólalt meg,
hagyta, hogy Arijane Parker apja elmondja a gondolatait.
Az autó a part mellett haladt el, az alagút bejárata felé fordult.
Nathan Parker hátradőlt. Az alagút sárgás fényei természetellenes
derengést kölcsönöztek az arcuknak.
Amikor újra kiértek a szabad levegőre, és az autó ráfordult a
Portier utcára, az öreg megtörte a csendet.
– Akkor mi a válasza. Frank? Az FBI igazgatójának, Johnson
Fitzpatricknak személyes barátja vagyok. S ha szükség van rá, még
magasabbra is elér a kezem. Ha elfogadja a javaslatomat,
garantáltan nem fogja megbánni, a karrierje igencsak felgyorsulna.
Ha a pénz érdekli, az sem probléma. Annyit tudok kínálni, hogy
egész életében nem lesznek problémái. Gondolja azt, hogy nemcsak
bosszúról van szó, ez az igazságos is.
Frank továbbra is csendben maradt, mint ahogy a tábornok
beszéde alatt sem szólalt meg. Ő is nézett kifelé.
Az autó ráfordult a Moulins útra, nemsokára jobbra fordul, s a
rövid kis utca a Parc Saint-Romanhoz viszi.
Nyilván azt is tudták, hogy hol van a szállása.
– Nézze, tábornok úr, ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek
látszik. Ön úgy viselkedik, mintha minden ember eladó lenne, hogy
őszinte legyek, én is így gondolkozom. Mindennek van ára.
Csakhogy ön nem értette meg, hogy az enyém mi.
A tábornok mérge hidegebben csillogott, mint az épület fényei.
– Felesleges, hogy játssza itt nekem a gáncs nélküli lovagot.
Mister Ottobre.
A sziszegve kiejtett „Mister Ottobre” fenyegetően hangzott a szűk
utastérben.
– Én jól tudom, hogy ön kicsoda. Ugyanabból a fából faragtak
minket.
Az autó halkan megállt az épület üvegajtaja előtt.
Frank kinyitotta az ajtót és kiszállt. Az ajtó mellett megállt, a kis
ablakhoz támaszkodott, és azt mondta: – Lehet, hogy így van,
Parker tábornok. De nem teljesen. Miután mindent tud rólam, a
feleségem haláláról is értesült. Igen, pontosan tudom, mit jelent
elveszíteni egy szeretett lényt. Tudom, mit jelent kísértetekkel élni.
Lehet, hogy igaz, hogy minket egy fából faragtak, csak egy
különbség van kettőnk között. Én sírtam, amikor a feleségemet
elveszítettem. Valószínűleg, mert nem vagyok katona.
Frank becsukta a kocsiajtót és hátralépett. Az öregember lesütötte
a szemét, és amikor felnyitotta, Frank Ottobre már nem volt ott.

24.
Alighogy felébredt, még az ágyból sem szállt ki. Frank tárcsázta
Cooper washingtoni számát. Bár késő volt, remélte, hogy benn
találja. A második csengetésre fel is vette a kagylót.
– Cooper Danton.
– Szervusz, Cooper, Frank vagyok.
Cooper meglepődött, de nem akarta mutatni.
– Szia, te szemét, hogy vagy?
– Bajban.
Cooper nem szólt semmit. Frank hangja nem a szokásos volt.
Annak ellenére, amit mondott, az előző beszélgetésekhez képest
élet volt benne. Csendben várta a folytatást.
– Bevontak egy nyomozásba, egy sorozatgyilkossággal
kapcsolatban, itt Monacóban. Őrült ügy.
– Igen, valamit olvastam az újságokban a dologról. A CNN is
foglalkozott vele, de Homer nem mondta, hogy te is benne vagy.
Ronda ügy, azt mondod?
– Több, mint ronda, Cooper, árnyékra vadászunk. Ez az őrült
mintha levegő lenne. Nem hagy njomot, semmit, amit értékelni lehet,
és hülyét csinál belőlünk. És már három halott van.
– Látom, hogy bizonyos dolgok a jó öreg Európában is
megtörténnek.
– Hát igen, nem mi vagyunk az egyetlenek. Ott mi újág?
 – Még mindig a Larkin-vonalat követjük. Jeff meghalt, és senkinek
sem hiányzik. Osmond a hűvösön, és nem köp. De vannak sokat
ígérő nyomok, egy Dél-Ázsia felé vezető új drogútvonal. Majd
meglátjuk, mi lesz belőle.
– Cooper, kérnék egy szívességet.
– Mindent, amit csak akarsz.
– Információra van szükségem egy bizonyos Parker tábornok és
Ryan Mosse kapitánnyal kapcsolatban, az amerikai seregből.
– Parkert mondtál? Nathan Parkert?
– Igen, őt.
– Hát az nagykutya. Frank. És amikor azt mondom, lehet, hogy
még keveset is mondtam, vietnami hős, az öbölháború és a koszovói
beavatkozás egyik kulcsfigurája.
A főparancsnoksághoz tartozik, nagyon közel áll a Fehér Házhoz.
És amikor megszólal, mindenki őt hallgatja, az elnököt is beleértve.
Mi közöd neked Nathan Parkerhez?
– Az egyik áldozat az ő lánya. És most idejött késsel a foga között,
mert nem bízik a helyi rendőrségben. Attól tartok, hogy kommandót
szervez a személyes háborúja megvívására.
– És a másikat, mit is mondtál, hogy hívják?
– Mosse, Ryan Mosse kapitány.
– Ót nem ismerem. Mindenesetre utánanézek, és meglátjuk, mit
találunk. Hogyan tudom eljuttatni neked az anyagot?
– Van egy e-mail címem, itt, Monacóban. Küldök mindjárt egy e-
mailt, és abban megadom. Jobb, ha semmit sem küldesz a
rendőrségre, ezt az ügyet külön szeretném kezelni a hivatalos
nyomozástól. így is túl sok már a komplikáció. Ezt a részét magam
akarom intézni.
– Rendben. Máris munkához látok.
– Köszönöm, Cooper.
– Nincs mit, neked mindent. Frank.
– Igen?
– Örülök miattad.
 Frank jól tudta, hogy mire gondol a barátja. – Tudom, Cooper.
Szia!
– Egy kalappal, Frank!
Befejezte a beszélgetést, és letette a telefont az ágyra.
Felkelt és a fürdőszobába ment, nem nézett a tükörbe, kinyitotta a
zuhanyt és folyatta a vizet, először hideget, majd egyre
langyosabbat. Beszappanozta magát, s amíg a víz a habot mosta le
róla, megpróbált gondolkodni, kilépni a bőréből, és valaki más lenni,
valaki, akinek nincs alakja és formája, de lesben áll valahol.
Egy ötlet motoszkálni kezdett benne.
Ha igaz, amire gondol, Arijane Parker a világ egyik
legszerencsétlenebb lánya volt. Keserűség öntötte el, értelmetlen
halál, kivéve a gyilkos beteg agyában.
Elzárta a vizet, hagyta, hogy lecsepegjen róla, és nézte, ahogy a
lefolyóban eltűnik.
Én gyilkolok…
Három pont, három halott, és még nincs vége. És a fejében volt
valami, ami felszínre akart törni, valami, ami a sötétben dörömbölt,
hogy kijöhessen.
Kijött a kabinból, felvette a köpenyét, újra átismételte a
következtetéseit, nem volt biztos, de legalább egy elfogadható
hipotézis, és szűkítette az áldozatok körét.
Nem lehetett tudni, hogy miért, hogy hogyan és mikor, de legalább
feltételezhették, hogy ki.
Így volt, biztos így volt.
Kiment a fürdőből, átment a homályos hálószobán, a
dolgozószoba felé indult. Leült az íróasztalhoz, és bekapcsolta a
gépet. Nézte egy pillanatig a francia billentyűzetet, és rákapcsolódott
az internetre.
Szerencsére a házigazdának nem volt semmi takargatnivalója,
ezért a jelszót a memóriában hagyta.
Küldött egy e-mailt Coopernek, megadta a címét, ahova
elküldhette az információkat, amikre szüksége volt.
 Kikapcsolta a gépet és felöltözött, a gondolatait újra és újra
meghányta-vetette, minden szempontból, hátha valahol mégsem
állja meg a helyét. A telefon pont akkor szólalt meg, amikor elhaladt
az asztalka mellett.
Felvette a kagylót.
– Halló!
– Frank, Nicolas vagyok.
– Éppen hívni akartalak én is. Van egy ötletem, semmi különös, de
lehet, hogy kiindulópont.
– Mi?
– Azt hiszem, rájöttem, hogy mi az indíték.
– Azaz?
– Csak a férfiak érdeklik. Azok a valódi áldozatok.
– És Arijane Parker akkor hogy jön ide?
– Az szegény csak kísérleti nyúlnak kellett, először csinálta, kellett
neki valaki, akin kipróbálja, mielőtt az igazi munkához lát, azaz
Jochen Welder fejéhez.
A vonal másik végén a csend azt jelentette, hogy Hulot
gondolkodik. Kis idő múlva megszólalt.
– Ha így van, ha kizárjuk a nőket, a lehetséges áldozatok száma
csökken, szűkül a kör.
– Igen, Nicolas, 30-35 év körüli híres, jó külsejű férfiak.
Nem valami nagy eredmény, de mégis egy lépés előre, nincsenek
olyan sokan, akikre ez ráillik.
– Egy feltételezés, amit meg kell fontolnunk.
– Már csak azért is, mert egyelőre nincs más. De miért hívtál?
– Frank, óriási a baj. Olvastad az újságokat?
– Nem.
– Nincs olyan napilap Európában, ami ne az első oldalon hozná.
Mindenhonnan forgatócsoportok jönnek, tévések. Roncaille és
Durand már háborús hangot üt meg, jó nagy nyomás nehezedik
rájuk, a Belügytől a hercegig.
– El tudom képzelni. Allen Yoshida nem volt akárki.
 – Pontosan. Arról az oldalról aztán végképp elszabadult a pokol.
Az USA konzulja is közbelépett, mint a kormánya szóvivője. Ha nem
produkálunk valami eredményt, a fejem veszélybe kerül, és van még
egy probléma.
– Mi az?
– Jean-Loup Verdier. Az idegei felmondták a szolgálatot.
A háza előtt rengeteg újságíró sátorozott le. A rádiónál ugyanaz.
Bikjalo boldog. A műsor hallgatottsági indexe a Forma-1-ével
vetekszik. Jean-Loup viszont megrémült, és fel akarja függeszteni az
adást.
– Jézus, ezt nem teheti, ez az egyetlen kapcsolatunk a gyilkossal.
– Ezt mi ketten tudjuk, de vele értesd meg.
Megpróbáltam a helyébe képzelni magam, és valami igaza azért
van.
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy erről lemondjunk.
Ha annak az őrültnek nem lesz beszélgetőtársa, abbahagyhatja a
hívásokat, ugyanúgy gyilkolni fog, de a legkisebb jel nélkül. És ha
másik rádiót talál valahol, mire kiépítjük az ellenőrzést, idő kell, és ez
újabb halottakat jelent.
– Beszélni kell vele, és azt szeretném, ha te tennéd meg.
– Miért?
– Szerintem neked nagyobb a hatásod rá. Az FBI is jobban
hangzik, mint a helyi Közbiztonság.
– Jó, felöltözöm, és jövök.
– Küldök érted egy autót, találkozunk Jean-Loupnál.
– Ők é.
Miközben az utolsó szavakat mondta, már indult is a hálószoba
felé. Találomra kiválasztott egy inget és egy nadrágot, felhúzta a
zoknit, a cipőt, és egy könnyű zakó zsebébe tette, amit előző este
kivett, közben arra gondolt, hogy vesse fel a kérdést. Jean-Loup
beijedt, és ez érthető is volt. Meg kell találni a módját, hogy
meggyőzzék a fiút.
 Észrevette, hogy mindig mint fiút emlegeti, pedig csak egy-két
évvel lehetett fiatalabb nála.
Frank sokkal idősebbnek érezte magát. A rendőrök korábban
öregszenek. Lehet, hogy valaki már eleve idősnek születik, de erre
csak akkor jön rá, ha olyasvalakivel találkozik, aki normális ütemben
öregszik.
Kiment a folyosóra, és hívta a liftet. Amíg várakozott, kulcsra zárta
a lakását. A lift ajtaja csendben kinyílt, csak a hirtelen
megnövekedett fény jelezte, hogy megérkezett.
Belelépett, és megnyomta a földszint gombot. El fogják kapni,
ebben biztos volt. Előbb-utóbb el fog követni egy hibát, és akkor
elfogják. A probléma, hogy még hány megcsonkított fejű áldozat lesz
addig…
A lift megállt, az ajtaja az elegáns márványbejáróra nyílt. Frank
kiment, és balra meglátta a rá várakozó rendőrségi autót. Itt lehettek
a környéken, mert nagyon gyorsan ideértek. A portás meglátta, és
intett neki az üvegfülkéből. Frank odament.
– Jó napot. Mister Ottobre – ejtette ki a nevét franciásan.
– Jó napot.
Egy fehér borítékot adott át neki, amin nem volt bélyeg, csak a
neve.
– Tegnap hagyták itt önnek, miután hazajött.
– Köszönöm, Pascal.
– Nincs mit, ez a dolgom.
Frank kinyitotta a borítékot, egy három részre összehajtogatott
papír volt benne. Kivette és elolvasta a kézzel írt üzenetet.
Csak a kis emberek nem gondolják meg magukat. Ne akarja, hogy
megváltoztassam az ön termetéről alkotott véleményemet.
Szükségem van a segítségére, és önnek is szüksége van az
enyémre. Meghagyom a címemet és a telefonszámokat, amelyeken
el tud érni.
Nathan Parker A lap alján volt a cím és két telefonszám. Miközben
beült a rendőrautóba. Frank nem tudott megszabadulni attól a
gondolattól, hogy most már két őrült van a városban.

25.
A rendőrség autója maga mögött hagyta Monte-Carlót, és elindult
az emelkedőn, amely Beausoleil és az A8-as, a Monacót Nizzával és
Olaszországgal összekötő autópálya felé haladt. Frank a hátsó
ülésen ült, kinyitotta az ablakot, hogy a friss levegő bejöjjön az
utastérbe. Újra elolvasta a tábornok üzenetét, betette a zsebébe, és
kinézett az ablakon. Színes autók sokasága haladt el a szeme előtt.
Parker nem hiányzott, ez biztos. Jelenléte tovább komplikálja a
helyzetét. Ha a szándéka magánjellegű is volt, az az ember a
hatalmat jelentette. A nagybetűs Hatalmat. Amit mond, az nemcsak
hencegés, valóban mindent elérhet, amit akar.
Ez pedig azt jelentette, hogy a rendőrségen kívül mások is
lesznek, akik nyomozni fognak, sokkal durvábban.
Névtelenségre kárhoztatva, ez igaz, de törvényi megkötések
nélkül, és épp ezért lehet, hogy hatásosabban.
Az a tény, hogy olyan kényes és szűk területen mozognak, mint
amilyen a hercegség, nem zavarta Parkért. Elég idős volt és elég
határozott, hogy ne foglalkozzon a karrierjének alakulásával. És ha
úgy van, ahogy Cooper mondja, elég befolyásos is, hogy megvédje
a segítőit. Ezenkívül, ha sikerül elkapni a gyilkost, a sajtó majd szép
regényt kanyarít a porig sújtott apáról, aki keresi az igazát, és ahol
mindenki csődöt mond, ő sikerrel jár. Hős lesz és sérthetetlen. Az
Egyesült Államoknak mostanában nagy szüksége van hősökre. A
közvélemény hőst csinál belőle. A hercegség egy kicsit fintorog, de
aztán kénytelen lesz lenyelni a dolgot.
Aztán itt van Jean-Loup, a másik probléma. Meg kell győzni, hogy
vonja vissza a tulajdonképpen teljesen érthető döntését. Egy dolog a
népszerűség, amit egy sikeres műsor vezetése hoz, és egész más
az a kétes dicsőség, ami abból származik, hogy az ember azért
kerül a sajtó érdeklődésének középpontjába, mert ő egy gyilkos
egyetlen beszélgetőpartnere.
Ettől minden ember idegrendszere összeomlana. Jean-Loup végül
is egy egyszerű rádiós személyiség. Helyén volt az esze, nem olyan
benyomást tett, mintha olyan üresfejű fickó lenne, mint olyan sokan
ebből a világból, de teljesen igaza van, ha fél.
Ronda ügy. És az idő egyre fogy, a hercegség hatóságainak
kezében vészesen ketyeg az óra.
Az autó lassított egy ház közelében. Az épületnek csak a teteje
látszott, a többit a ciprusok eltakarták. Egész Monte-Carlót látni
lehetett. Bizonyára nagyon szép panorámát nyújtott. Kétség sem fért
hozzá, hogy ez volt a DJ háza. Több autó is parkolt, és a tévés
kocsik is ott álltak. Riporterek csapata tartotta ostrom alatt a házat.
Kicsit távolabb a rendőrség autója állt. Amikor látták, hogy
megérkeznek, kis mozgás támadt az újságírók körében. A rendőr
beszólt a mikrofonba.
– Ducross vagyok. Mindjárt ott vagyunk.
A kerítés a kanyar után már kezdett felemelkedni.
Mialatt a kocsi lassított, hogy behajtson, az újságírók odamentek,
hogy lássák, ki ül benne. Két rendőr szállt ki a várakozó kocsiból,
hogy megállítsák őket, nehogy az autó nyomában bemenjenek.
A piros kővel kirakott felhajtóra fordultak, és megálltak a garázs
redőnye előtt. Nicolas Hulot már megérkezett, és az udvarban várta
őket.
A nyitott ablakon keresztül üdvözölte őket.
– Szia, Frank. Láttad itt ezt a felfordulást?
– Szia, Nicolas. Persze hogy láttam. Szerintem ez a természetes.
Az ellenkezője lenne a furcsa.
Frank kiszállt az autóból, és méregette az építményt.
– Jean-Loup Verdier-nek van mit a tejbe aprítania, ha egy ilyen
házat megengedhet magának.
Hulot elmosolyodott.
– Ennek a háznak története van. Nem olvastad az újságokban?
 – Nem, ezt a szórakozást meghagyom neked.
– Minden újság megírta. Jean-Loup örökölte.
– Jó rokonai lehettek.
– Nem rokontól örökölte. Olyan, mintha mese lenne, egy gazdag
özvegyasszony hagyta rá, akinek megmentette a kutyáját.
– A kutyáját?
– Igen, a Cavour téren, pár évvel ezelőtt. A kutya elszabadult, az
utcán ment át, és Jean-Loup egy autó kerekei közül húzta ki.
Majdnem őt is elütötte. A nő sírt örömében, és rendkívül hálálkodott,
és ennyi. Pár évvel később Jean-Loupot hívatta egy ügyvéd, és
ölébe hullt ez a ház.
– Nem semmi! Azt hittem, hogy bizonyos történetek csak a Walt
Disney-filmekben lehetségesek. Ahogy elnézem, legalább kétmillió
dollárt ér ez az ajándék.
– Amennyibe ezen a környéken a házak kerülnek, van ez három
is.
– Jó neki, oké, menjünk elvégezni, amiért jöttünk.
Hulot a fejével intett.
– Erre gyere.
Átmentek az udvaron, egy ösvényen át. A bokrokon túl volt egy
lapos rész, ahol egy medence állt. Nem túl nagy, de elég ahhoz,
hogy ne lehessen egy fürdőkáddal összekeverni.
Jean-Loup és Bikjalo egy lugas alatt ültek egy asztal mellett. Az
asztalon a reggelli maradványai. Az igazgató jelenléte is azt jelezte,
hogy Jean-Loup válságban van. Ha az az ember ennyire izgul, az
azt jelenti, hogy veszélyben az aranytojást tojó tyúk.
– Szia, Jean-Loup. Jó reggelt, igazgató úr.
Bikjalo felállt, arcán megkönnyebbülés látszott.
Megjött az erősítés. Jean-Loup viszont láthatóan zavarba jött, és
kerülte a tekintetüket.
– Jó napot, uraim, épp azt magyaráztam Jean-Loupnak…
Frank meglehetősen határozottan félbeszakította. Nem akart
azonnal a tárgyra térni, nehogy Jean-Loup úgy érezze, hogy
lerohanják. Kényes pillanat volt, és úgy gondolta, hogy előbb jó
légkört kell teremteni.
– Csak nem kávét látok az asztalon?
– De igen.
– Csak a háziak kaphatnak belőle, vagy jut az idegeneknek is?
Mialatt Frank s Hulot elhelyezkedtek, Jean-Loup felállt, és hozott
két csészét a háta mögötti főzősarokból. Mialatt a DJ a kávét öntötte
ki a termoszból. Frank jól megnézte.
Úgy nézett ki, mint aki egész éjszaka álmatlanul hánykolódott.
Nagy nyomás alatt volt, és Frank megértette. De nem tehette meg,
hogy elengedje, és ezt Jean-Loupnak is meg kellett értenie.
Hulot a szájához emelte a csészét.
– Jó lenne, ha nálunk a kapitányságon is ilyen kávét lehetne inni.
Jean-Loup akaratlanul is elmosolyodott, tekintete körbejárt, és
kerülte, hogy rájuk nézzen, főleg Frankre.
Bikjalo visszaült a székre, a legtávolabbi székre. Ezzel jelezte,
hogy visszavonul, s átadja nekik a terepet. A feszültség érződött a
levegőben.
Frank úgy döntött, hogy elérkezett az idő arra, hogy a dolgok
közepébe vágjanak.
– Szóval, Jean-Loup, mi a gond?
Ekkor végre a DJ ránézett. Frank meglepődött, mert nem félelmet
látott, amire számított. Csak fáradtságot és aggodalmat, Talán amiatt
is, hogy nem tud megbirkózni egy számára túl nehéz feladattal. De
félelmet nem látott.
Jean-Loup elfordította a tekintetét, és kimondta, amit magában
valószínűleg már sokszor megtett.
– A gond nagyon egyszerű. Nem bírom.
Frank hallgatott, várta, hogy folytassa magától, nem akarta, hogy
az a benyomása legyen, mintha kihallgatáson lenne.
– Én erre nem vagyok felkészülve. Minden egyes alkalom, amikor
meghallom azt a hangot, tíz évet vesz el az életemből. És ha arra
gondolok, hogy miután beszélt velem, az a férfi elmegy, hogy…
hogy…
Úgy folytatta, mint akinek nehezére esik a beszéd.
Egyetlen ember se szereti megvallani a gyengeségeit, és Jean-
Loup is csak egy volt a sok közül.
Bikjalo úgy érezte, hogy szólnia kell.
– De Jean-Loup, ez egy olyan alkalom, ami egyszer van egy
ember életében. Most hallatlanul népszerű vagy.
Európa egyik legismertebb embere lettél. Nincs olyan tv, amelyik
ne veled akarna riportot csinálni, nincs olyan újság, amelyik nem
rólad szólna, sőt még tv-producerek is jelezték, hogy filmet
csinálnának ebből a történetből.
Hulot tekintete elhallgattatta az igazgatót. Frank arra gondolt, hogy
ez az ember a legrosszabb fajtából való.
Legszívesebben belerúgott volna.
Jean-Loup határozott mozdulattal állt fel a székről.
– Én azt akarom, hogy azért becsüljenek, mert az emberekkel
beszélek, és nem azért, mert egy gyilkossal társalgók. És ismerem
az újságírókat. Amikor minden témát kimerítettek, majd felteszik azt
a kérdést, amit én is felteszek magamnak: miért pont ő, és ha nem
tudnak rá válaszolni, tönkre fognak tenni.
Frank ismerte annyira jól a média világát, hogy ezt az aggodalmat
teljesen jogosnak tartsa. És becsülte annyira a fiút, hogy ne próbálja
hazugságokkal etetni.
– Jean-Loup, a dolgok tényleg úgy állnak, ahogy te mondod. Ha
mi ügyesebbek lettünk volna, már valószínű az egésznek vége
lenne. De sajnos nincs így. Az az ember még szabadon mászkál, és
amíg szabad, csak egy dolgot akar: ölni. Nekünk pedig meg kell
állítanunk.
– Én nem tudom, hogy meg tudom-e tenni, hogy nyugodtan ülök a
mikrofon előtt, mintha nem történt volna semmi, és várom, hogy
mikor szólal meg az a hang.
 Frank lehajtotta a fejét, és amikor újra felemelte, Hulot új fényt vett
észre a tekintetében.
– Az életben vannak dolgok, amiket keresel, s vannak, amik téged
keresnek meg. Nincs választásod, de jönnek, és utána már más
vagy, mint előtte. Ilyenkor két megoldás van: vagy elmenekülsz és
megpróbálod magad mögött hagyni, vagy szembenézel velük.
Bárhogy is döntesz, ez megváltoztat, és te csak azt döntheted el,
hogy jó vagy rossz irányban. Három halottról van szó, akiket
vérfagyasztó módon öltek meg. Ha nem segítesz, még több halott is
lesz. Ha úgy döntesz, hogy segítesz, lehet, hogy szétesel, de aztán
majd lesz erőd és időd, hogy összeszedd magad. De ha
elmenekülsz, akkor is szétesel, és a lelkiismeret-furdalás egész
életedben veled marad, és nem tudod összeszedni magad, napról
napra kisebb darabokra hullsz.
Jean-Loup lassan visszaült a székre. Az ég és a tenger mintha
csendből lett volna.
– Jó, meg fogom tenni, amit kértek tőlem.
– Folytatod a műsort?
– Igen.
Hulot fellélegzett.
Bikjalo nem tudta titkolni megkönnyebbülését. Az az egy szótagú,
halkan kiejtett szó Frank számára az óra újraindítását jelző első
kattanás volt.

26.
Frank a kocsihoz kísérte Hulot-t. Jean-Loup és Bikjalo az asztalnál
maradtak. Amikor magukra hagyták őket, az igazgató még mindig
Jean-Loup vállát veregette, próbálta biztosítani a segítségéről, és
tanácsokat adott, mint egy bokszedző egy vereséggel végződött
menet után. Meg kellett győznie, hogy még tartson ki, ha a pénzt be
akarja söpörni.
 Az első benyomása, amit Frank alkotott arról az emberről,
lényegében beigazolódott. A munkája során gyakorlatot szerzett,
hogy kiismerje az embereket. Még soha nem tévedett. Úgy tűnt, nem
elég, ha az ember elhatározza, hogy holnaptól nem lesz kutya, attól
még az marad.
Aki négyszögletesnek születik, abból kerek sose lesz.
Ez rá is és Bikjalóra is érvényes volt, mint mindenkire.
Hulot kinyitotta a Peugeot ajtaját, de még kívülről nézte az előttük
kitárulkozó fantasztikus panorámát.
Mintha semmi kedve nem lett volna, hogy folytassa a nyomozást.
Frank felé fordult. Frank látta, hogy nyugodt pihenésre lenne
szüksége, álmok nélkül. Fekete alakok nélkül, akik azt suttogják,
hogy én gyilkolok, ami után az ébredés ugyanolyan lidércnyomás,
mint a rémálom.
– Fantasztikus voltál a fiúval… és velem.
– Mit akarsz mondani ezzel?
– Tudom, hogy a nyomozás során nagyban támaszkodtam rád. Ne
hidd, hogy nem vagyok tudatában. A segítségedet kértem, és még
azt is bebeszéltem, hogy neked akarok segíteni, amikor valójában
nekem volt szükségem rád.
Rövid idő alatt úgy látszott, mintha a szerepek megcserélődlek
volna, mint egy színdarabban, amit az élet rendez.
– Nem így van, Nicolas. Vagy legalábbis nem pontosan így van.
Lehet, hogy ez az őrült, akit üldözünk, fertőző, és minket is megőrjít,
de ha ilyen áron tudjuk elkapni, akkor ezen az úton kell
végigmennünk.
Hulot beült az autóba, és begyújtotta a motort.
– Amit mondtál, abban csak egy kockázat van.
– Mi?
– Az, hogy ha egyszer elfogadjuk az őrületet, nem lehet többet
megszabadulni tőle. Te mondtad nem olyan régen, nem emlékszel,
Frank? Csak kis dinoszauruszok vagyunk, semmi egyéb.
 Becsukta az ajtót és elindult. Az automata kerítés, amit az utcán
álló rendőr kezelt, kinyílt, Frank nézte a távolodó autót. Látta
felgyűlni a lámpákat, és végül látta, amint eltűnik. Amíg Nicolas-val
beszélgetett, a rendőrök félrehúzódtak, és egymás között tárgyaltak
valamiről az autó mellett állva. Frank beült a hátsó ülésre, a fiúk is
beszálltak, és az első ülésen ülő rendőr kérdően nézett rá.
– Visszamegyünk a Parc Saint-Romanra, nem kell sietni – mondta
Frank egy pillanatnyi bizonytalankodás után.
Egy kicsit egyedül szeretett volna maradni, hogy a gondolatait
összeszedje. Parker tábornokot és szándékait nem felejtette el, csak
félretette. Szüksége volt arra, hogy kicsit többet megtudjon róla és
Ryan Mosse-ról, mielőtt meghozza a döntését, és tudja, hogy
hogyan viselkedjen.
Remélte, hogy Cooper már összegyűjtötte azokat az
információkat, amikre szüksége volt, bár csak kis idő telt el.
Az autó elindult. Emelkedő, kerítés, űt. Bal oldali út.
Várakozó újságírók. Frank figyelmesen nézte őket, akik mint
kutyák nézték egy másik kutya elvonulását. Ott volt az a vörös hajú
is, aki bedugta a fejét az autóba.
Miközben Frank elhaladt előttük, a riporter a Mazdája előtt
elgondolkodva viszonozta a pillantását.
Frank arra gondolt, hogy nemsokára őt is üldözni fogják, rögtön
ahogy kiderül, hogy ki ő és mit csinál.
Teljesen biztos, hogy a szerepe ki fog tudódni. Eddig megúszta,
mert ennél nagyobb csemegék is akadtak, de előbb vagy utóbb
valaki az ő irányába is el fog indulni.
Mindenkinek megvolt az embere a rendőrségi berkekben, ezt
szokták biztos forrásnak nevezni.
Az újságírók, akik az autó mellett sorakoztak, egy olyan világ
előőrsét jelentették, akik az igazat szerették volna tudni, és a legjobb
nem az volt, aki meg is tudta, hanem az, aki el tudta adni, mint a
leginkább valószínűt.
 Mérsékelt sebességgel mentek visszafelé azon az úton, amelyiken
idefelé jöttek. Ekkor látta meg Frank a nőt és a kisfiút.
Szinte futva jöttek ki egy utcából, ami az újságírók állásaitól pár
száz méterre, balra nyílott. Frank azért vette észre, mert kézen fogta
a gyereket, és úgy nézett ki, mint aki meg van rémülve.
Az utca torkolatánál úgy nézett körül, mint aki nem tudja, hogy hol
van és hova akar menni. Amikor az autó elhaladt mellettük, Frank
benyomása az volt, hogy menekül. A nő harmincas éveiben járt,
kényelmes, kék kockás nadrágot viselt sötétkék inggel, amit kívül
hordott. Ez a szín kiemelte csodálatos vállig érő szőke haja. Magas
volt, hajlékony, mozdulatai, a sietség ellenére, harmonikusak voltak.
A gyerek kb. 10 éves volt, korához képest meglehetősen
magasnak tűnt. Bő farmert és színes trikót viselt. Nagy világoskék
szemével kissé bizonytalanul nézett a nőre, aki fogta a kezét.
Frank megfordult, és homlokát a kocsi üvegéhez szorította, hogy
továbbra is szemmel tudja tartani őket.
Meglátta a futva érkező Ryan Mosse-t, aki elállta az útjukat.
Megragadta a kezüket, és kényszerítette, hogy visszatérjenek abba
az utcába, ahonnan jöttek. Frank megfordult, és kezét rátette a sofőr
vállára.
– Állj meg!
– Hogyan?
– Állj meg egy másodpercre, légy szíves.
A sofőr leállította az út mellett az autót. A két rendőr összenézett,
a sofőr melletti ülésen ülő megvonta a vállát: amerikaiak.
Frank kiszállt, és átment az utcán. Befordult abba az utcába,
amelyik egy kis házhoz vezetett, és aminek már látszott a kerítése.
Látta maga előtt a három ember hátát.
Egy robusztus ember, aki egy nőt és egy kisgyereket lökdösött.
– Ez is része a nyomozásnak, Mosse kapitány?
Amikor a hangot meghallotta, a férfi megállt, és hirtelen a nőt és a
gyereket is leállította. Megfordult, és meglátta Frankét.
 – Áh, itt van a mi különleges ügynökünk. Mi van, kis cserkész, a
napi jó cselekedetedet akarod véghezvinni?
Ha kimész a Kaszinó térre, és van egy kis türelmed, biztos találsz
egy öregasszonyt, akinek segíthetsz átmenni az utcán.
Frank elindult a trió felé. A nő kíváncsisággal vegyes
reménykedéssel nézte. Ugyanolyan kék szemű volt, mint a fiú.
Meglepődött a szeme szépségén és azon is, hogy ezt észreveszi.
A fiú kiszabadította magát a szorításból.
– Fáj, Ryan.
– Menj be a házba, Stuart. És ne mozdulj ki onnan.
Mosse elengedte. Stuart a nő felé fordult, aki beleegyezően intett
a fejével.
– Menj csak, Stuart.
A gyerek két lépést hátrált, nézte őket, aztán megfordult, és futni
kezdett a zöldre festett kerítés felé.
– Te is, Helena. Menj haza, és maradj otthon.
Mosse megszorította a nő kezét. Frank látta, hogy az izmok
megfeszülnek az inge alatt. Kényszerítette a nőt, aki Frankét nézte,
hogy felé forduljon.
– Nézz rám, megértetted, amit mondtam?
A nő felnyögött a fájdalomtól. Intett a fejével. Amikor elengedte,
Helena kétségbeesett pillantást vetett Frankre, és követte a fiút. A
kerítés kinyílt, majd becsukódott mögöttük.
Mint a börtönkerítés… gondolta Frank.
A két férfi most egymással szemben állt. Abból, ahogy nézte,
Frank megértette, hogy Parker tanítványa. Aki nem velük, az ellenük
van. Aki nem követte őket, nem szerette, annak el kell viselni ennek
következményeit.
Egy kis szellő érkezett, ami meglebegtette a sövényt.
Azonnal el is ült, és a falevelek mozdulatlansága is mintha a
vibráló feszültséget hangsúlyozta volna ki.
– A gyerekekkel és a nőkkel el tudsz bánni, de kicsit kevés ahhoz
képest, amilyen ambíciókkal érkeztél, igaz, Mosse kapitány?
 Frank elmosolyodott.
Viszonzásképp ugyanilyen mosolyt kapott.
– Úgy látom, te is tudsz bánni a nőkkel, igaz. Frank? Ja, bocsánat,
elfelejtettem, hogy a Frank megszólítás túlságosan bizalmas
számodra, hogy is kell téged hívni?
Igen, Mister Ottobre.
Mintha gondolkodna azon, mit mondott. Egy kicsit arrább ment. Ez
a mozdulat arra szolgált, hogy jól meg tudja a lábait támasztani, mint
amikor bármelyik pillanatban támadástól kéne tartania.
– Hát igen. Mister Ottobre. A nők számodra kiváló alkalom, hogy
elrejtőzködj. Mister Ottobrétől semmit sem lehet várni. Gyászol,
lehet, hogy a fele…
Frank olyan gyorsan mozdult, hogy a másik, bár számított rá, nem
is látta. Az ütés az arcát érte, és földre terítette. Mosse a földön
fekve találta magát, a szájából csepegett a vér. Ezenkívül nem
látszott, hogy az ütés fájt volna neki.
Elmosolyodott, és szemében győzelmi fény jelent meg.
– Csak azt sajnálom, hogy nem lesz sok időd megérteni, hogy
mekkorát tévedtél.
Felállt és megrúgta, bal lábbal egy villámgyors maegerivel. Frank
karjával védekezve elhárította a rúgást. Kicsit elhajolt. Rögtön rájött,
hogy hibát követett el, Mosse remek harcos volt, azért rúgott, hogy
kiprovokálja azt a mozdulatot, amit tett. A katona a földre gurult, és
szétfeszítette Frank lábát. A kavicsra esett, oldalra fordult, így kicsit
enyhítette az ütést. Frank arra gondolt, hogy valamikor nem tudták
volna így meglepni, valamikor…
Mosse egy szempillantás alatt mögéje került. Lábait leblokkolta, és
jobb karjával átfogta a nyakát. A bal kezében egy katonai kés villant,
amit most Frank torkának szegezett. A két ember mozdulatlan volt,
mint egy szobor. A kapitány szeme csillogott, élvezte a harcot.
Frank rájött, hogy ez az ember ezt szereti, ez az életének célja.
Azok közé az emberek közé tartozott, akik számára az ellenség igazi
kincs volt.
 – Nos, Mister Ottobre, most mit gondolsz? Pedig azt mondják,
hogy ügyes vagy. A cserkészösztönöd nem árulta el, hogy nem kéne
a nagyobbakkal kikezdeni, hova tűnt a szimatod, Mister Ottobre?
A kést tartó kéz megmozdult, és Frank érezte, hogy az egyik
orrlyukában van a hegye. Félt, hogy el akarja vágni.
Jack Nicholson jutott eszébe, a Chinatown című filmben.
Arra gondolt, hogy vajon Mosse is látta-e. Ettől az ide nem illő
gondolattól elmosolyodott. Ettől ellenfele még bosszúsabb lett.
Erezte, hogy a penge még szorosabban nyomódik a bal orrlyukába.
– Most már elég lesz, Ryan.
A parancs a hátuk mögött hangzott fel, és a szorítás hirtelen
engedett. Frank felismerte Parker tábornok hangját. Anélkül hogy
megfordult volna, egy utolsó szorítás után Mosse elengedte. Az a
szorítás azt akarta jelezni, hogy az ügynek nincs vége, csak
elhalasztódik.
Egy katona nem sír. Egy katona nem felejt. Egy katona bosszút
áll.
A kapitány felállt, és leporolta a nadrágját. Frank egy másodpercig
nézte őket, ahogy egymás mellett álltak, és annyira hasonlítottak is
egymásra, mert ugyanabból a fából voltak faragva.
Franknek eszébe jutott az olasz nagymama az elmaradhatatlan
közmondásaival.
Zsák a foltját.
Nem véletlen, hogy a tábornok és a kapitány együtt jártak,
ugyanaz volt a céljuk, és valószínű ugyanazzal a módszerrel érték
el. Ami ott történt, az nem jelentett semmit, olyan volt, mint amikor
egy kutya kijelöli a területét. Frank azért aggódott, aminek még
jönnie kellett.
– Másképp kéne a dobermanját kezelnie, tábornok. Azt mondják,
hogy a „platz” vezérszó beválik.
Mosse megmerevedett, de Parker megállította.
Frank felé nyújtotta a kezét. Frank rá se nézett, felállt, leporolta a
ruháját. Alit a két ember előtt. Parker kék szeme és Mosse tekintete
előtt, amiből kihunyt az előbbi élénkség, és újra kifejezéstelen lett.
Egy sirály repült el felettük.
Parker Mosse-hoz fordult.
– Ryan, bemennél megnézni, hogy Helena ne kövessen el valami
más ostobaságot? Köszönöm.
Mosse egy utolsó pillantást vetett Frankre. Egy pillanatra felvillant
a szeme.
Egy katona nem felejt.
A fény kialudt. Megfordult, és a ház felé indult. Frank arra gondolt,
hogy akkor is így menne, ha az utat emberi testekkel köveznék ki.
Ha Ryan találta volna a vérrel ín „Én gyilkolok…” feliratot,
ugyanazzal a vérrel válaszolta volna: „Én is…”
Az a férfi nem ismert könyörületet, és ezt meg kell jegyezni.
– Meg kell bocsátania a kapitánynak. Mister Ottobre.
Az ezredes hangjában nyoma sem volt az iróniának. De Franknek
nem voltak illúziói. Tudta, hogy máskor, más körülmények között
minden másképp történt volna, Parker nem parancsolt volna semmit,
és nem állította volna meg.
– A kapitány néha túlságosan is aggódik a családunk miatt. Néha
túlzásokba esik, elismerem, de mindnyájan bízunk benne, is
elfogadjuk.
Franknek ez iránt nem is volt semmi kétsége. Az egyetlen, ami
felől kétségei voltak, a határok, amelyeket a tábornok jelöl ki
számára, és ezek a határok egyre tágabbak voltak.
– A nő, akit az imént látott, a lányom, Helena, Arijane nővére. A
fiú, aki vele volt, az unokám, a fia. A lányom…
Parker hangja ellágyult, szomorúság volt benne.
– Hogy világos legyen, ideg-összeroppanása van.
Nagyon súlyos, Arijane halála a kegyelemdöfést jelentette.
Megpróbáltuk titkolni előle, de nem lehetett.
Az öreg tábornok lehajtotta a fejét, ennek ellenére nehéz volt őt
elfogadni a megtört apa szerepében. Nem kerülte el a figyelmét,
hogy a fiút először mint unokáját definiálta, és csak később mint
Helena gyerekét. A hierarchiának fontos része volt, nemcsak a
hivatalos dolgokban, de a magánéletében is. Egy kis cinizmussal
Frank arra gondolt, hogy a lánya és unokája jelenléte Parkernek
azért fontos, hogy elfedje valódi küldetését.
– Arijane más volt, erősebb. Acéljelleme volt. Rám ütött. Helena
az anyjától örökölte törékeny természetét.
Nagyon sebezhető. Néha nincs tudatában annak, amit csinál.
Egyszer elszökött, és két napig bolyongott, mielőtt rátaláltunk volna.
Nagyon leromlott állapotban találtunk rá. Most lehet, hogy ugyanez
történt volna. Állandóan felügyelet alatt kell tartanunk, nehogy kárt
okozzon önmagában és másokban.
– Sajnálom a lányát, tábornok. Helenát és Arijanét is, de ez nem
változtat azon, amit önről gondolok. Lehet, hogy az ön helyében én
is így viselkednék, nem tudom.
Benne vagyok a nyomozásba, és mindent elkövetek, hogy
megtaláljuk a gyilkost, erre számíthat, de arra is, hogy meg fogom
akadályozni, hogy a saját útját járja, akármi is a szándéka.
Parker nem reagált olyan mérgesen, mint előző este.
Talán már le is mondott arról, hogy Frankét megnyerje, félretette,
mint aki nem illik a taktikájába.
– Tudomásul veszem. Ön határozott, de talán nem lepi meg, hogy
én is az vagyok. Tehát jól vigyázzon, ha keresztül akar menni azon
az úton, amin én járok, Mister Ottobre.
Ezúttal kibukott az irónia, és Frank elmosolyodott.
Amilyen Ryan, olyan Parker is.
– Megfontolom a tanácsát, de talán nem haragszik, hogy ennek
ellenére folytatom a nyomozást, ahogy én gondolom. De
mindenesetre nagyon köszönöm, Mister Parker.
Iróniára iróniát. Mint egy sirály hangja, aki a kék égből,
csúfondárosan rikácsol, mint egy gyilkos, akin az
igazságszolgáltatás és a bosszú vetélkedik.
Frank megfordult, és lassan tette meg azt a néhány métert, ami a
főutcától elválasztotta. Hátában érezte a tábornok metsző tekintetét.
Jobbra látta Jean-Loup házának tetejét és a növényeket. Mialatt
ment át az úton a várakozó autó felé, azon gondolkodott, hogy vajon
véletlenül bérelte Parker házat pár száz méterre a DJ házától, vagy
tudatos választásról van szó.

27.
Lakása erkélyéről Frank látta, amint az őt szállító autó jobbra
kanyarodik, és rátér a Griolfles útra, melynek végén befordul az Itália
sugárútra. Valószínűleg a fiúk még várakoztak kicsit a ház előtt,
amíg parancsot kaptak a központból, hiszen őneki volt ideje felérni,
kinyitni a teraszt és kimenni az erkélyre. Elképzelte, miket
mondhatnak róla. Már régen észrevette, hogy mi volt az általános
vélemény az ő szerepvállalásáról. Nicolas-t és Morellit leszámítva a
többiek magatartásában érzett egy kis sovinizmust. Nem obstrukciót,
hiszen közös célért dolgoztak, de egy kis bizalmatlanságot
mindenképpen.
Hulot barátsága ahhoz elég volt, hogy mindenki együttműködjön
vele, de ez még nem jelentett szimpátiát is.
Az ajtók csak félig vannak nyitva az amerikai unokatestvér
számára.
Nem számít, nem show-műsorban szerepel. Egy gyilkost kell
elfogni, s ez olyan munka, amihez nem kell, hogy az embert
állandóan vállon veregessék.
Az órájára nézett, fél három volt. Rájött, hogy éhes.
Visszament a házba, és kiment a konyhába. Megkérte Amélie-t, a
takarítónőt, akit a házzal együtt örökölt André Ferrandtól, hogy egy
kicsit vásároljon be. Abból, amit a hűtőszekrényben talált, egy
szendvicsre futotta. Kinyitott egy Heinekent, és kiment a teraszra.
Leült az egyik nyugágyra, és letette az ételt az üvegasztalra. Levette
az ingét. Most nem foglalkozott a sebhelyeivel. Most volt más gondja
is.
 Felemelte szemét az ég felé. A sirályok a magasban köröztek,
ügyelték az embereket és vadásztak a halakra.
A végtelen kék égen ők alkották az egyedüli fehér pontokat.
Fantasztikus nap volt. Amióta elkezdődött a történet, úgy tűnt,
mintha az idő elhatározta volna, hogy nem törődik az emberi
nyomorúsággal, és csak azért is elkezdődik nyár. Egyetlenegy felhő
se borította egyetlen pillanatra se az eget. Úgy látszott, mintha valaki
valahol elhatározta volna, hogy az emberekre, csakis rájuk hagyja a
fény és az árnyék gondját, foglalkozzanak a maguk
napfogyatkozásaival.
A szemét végigfuttatta a part mentén.
Monte-Carlo olyan volt, mint egy kis elegáns méhkas, amelyben
túl sok méhkirálynő lakik. Sokan viselkedtek úgy, mintha valóban
azok lettek volna. Látszat, csak látszat. Emberek, akik törékenységét
hátulról támogatták, mint egy-egy film forgatásakor.
Megette a szendvicset, és kiitta az üvegből az utolsó korty sört.
Újra megnézte az óráját. Délután három. Ilyenkor Cooper már
biztos a hivatalában van, abban a nagy kőépületben, ahol az FBI
székhelye volt, hacsak nincs éppen házon kívül. Fogta a drót nélküli
telefont, és tárcsázta a számot. A harmadik csengetésre válaszolt.
– Cooper Danton.
– Szia, Coop, megint én vagyok, Frank.
– Szia, öregem. Sütkérezel a Costa Azzurán?
– El is felejthetem a napsütést. Az emberünk arra kényszerít, hogy
éjszaka éljünk. Olyan fehér vagyok, mint a fal.
– Hát igen. Hogy halad a nyomozás?
– Teljes sötétség, még az a kevés kis fény is egyenként kihuny. És
mintha nem lenne elég az a rohadt, megjött Parker a csicskásával,
hogy komplikálja a dolgokat. Nem szeretnélek siettetni, de sikerült
már valamit megtudnod róluk?
– Hát egy csomó dolgot, ha tényleg nem félsz ezektől a dolgoktól.
Éppen most akartam csatolt file-ban elküldeni a címre, amit adtál.
Pár másodperccel előztél meg.
 – Mindenképpen küldd el, de addig is mondjál valamit róluk.
– Ők é. Nagyjából a következőt tudom összefoglalni.
Parker tábornok.
Nathan James, Montpellier-ben született, Vermont-ban, 1937-ben.
A család nem dúsgazdag, de meglehetősen jómódú. 17 éves
korában elment hazulról, és meghamisította az iratait, hogy
beléphessen a hadseregbe.
Évfolyamelső volt az Akadémián. Rendkívül gyors karriert csinált.
Benne volt ’61-ben a kubai ügyekben. Kitüntették Vietnamban.
Kiváló műveleteket hajtott végre Nicaraguában és Panamában.
Ahol meg kellett mutatni az erőt, használni a kezet és az észt, ő
ott volt. Igen hamar tagja lett a felső vezetésnek. A Sivatagi
hadművelet és a koszovói háború egyik stratégiai figurája. Az elnök
többször változott, de ő a helyén maradt. Ez azt jelenti, hogy amikor
beszél, nem mond hülyeségeket. Afganisztán-ügyben a véleménye
most is sokat számít. Van pénze, hatalma, támogatottsága,
szavahihetősége. Bepisilhet az ágyba, és azt mondhatja, hogy
izzadt. Kemény ember, nagyon kemény, Frank.
Cooper szünetet tartott, hogy lélegzetet vegyen, és hagyta, hogy a
másik feldolgozza az adatokat.
– És a másikról mit lehet tudni?
– Kiről, Mosse kapitányról?
Frank újra érezte az érzést, amikor a késhegy az orrcimpájának
hegyeződött. Megvakarta az orrát, hogy a megszabaduljon a
viszkető érzéstől.
– Pontosan. Megtudtál valamit?
– Persze. Mosse kapitány, Ryan Wilbur, 1963. március 2-án
született Austinban, Texasban. Róla sokkal kevesebb minden van.
Vagy ha tetszik, sokkal több.
– Hogy érted?
– Egyszer csak ő és Parker elválaszthatatlanok lettek.
Ahol az egyik megjelenik, ott a másik is. Mosse meghalna a
tábornokért.
 – És erre van valami oka a tábornok személyes varázserején
kívül?
– Mosse hűsége azzal van összefüggésben, amiért kitüntették
Parkert Vietnamban. Többek között a Charlis-vonalat egy sebesült
katonával a vállán tette meg, akinek megmentette az életét.
– És most mondasz egy nevet.
– Hát igen, az a katona Willy Mosse hadnagy volt, Ryan apja.
– Tökéletes.
– Attól kezdve a két ember barátságot kötött. Vagy jobban mondva
az apa Mosse Parker alattvalójává vált. A tábornok törődött a
gyerekével, és bejuttatta a Katonai Akadémiára, támogatta, ős egyes
esetekben falazott neki.
– Azaz?
– Hogy rövid legyek, ez a Mosse kissé pszichopata, szereti az
erőszakot akkor is, amikor nincs értelme. Az Akadémián összeverte
az egyik társát, később megkéselt egy katonát valami nőügy miatt
egy partin Arizonában.
Az öbölháború idején egy tizedest bepereltek, mert pisztollyal
fenyegette meg, hogy megállítsa, amikor a védtelen foglyokkal
szemben…
– Szép kis csokor.
– Hát mi az hogy. És minden alkalommal elsimították az ügyet.
Próbáld meg kitalálni, ki miatt?
– Parker, gondolom.
– Eltaláltad. Ezért mondom, hogy légy óvatos. Frank.
Ezek ketten együtt olyanok, mint a Sátán és a vasvillája.
Mosse Parker előrenyújtott és felfegyverezett keze. És nem
hiszem, hogy sok skrupulusa lenne, hogy használja.
– Én sem hiszem, Coop. Mindent köszönök. Várom az e-mailt.
Szia.
– Már meg is érkezett, vigyázz magadra!
Frank befejezte a beszélgetést, és álldogált egy kicsit a szoba
közepén, Cooper információi csak neveket, dátumokat, tényeket
lettek hozzá ahhoz, amit már gondolt. Nem jó emberek, ha az ember
a napfényben találkozik velük. De ha az árnyékban vannak, az
ember háta mögött, akkor egyenesen borzalmasak.
Megszólalt a kaputelefon. Felállt, kikapcsolta a rádiót, és felvette a
kagylót.
– Igen?
A portás hangja zavart volt. Angolul beszélt hozzá.
– Mister Ottobre, egy ember megy felfelé önhöz, nem tudtam
előbb szólni, ugye nem haragszik, én…
– Nincs semmi baj, Pascal. Rendben van, nyugodjon meg.
Vajon ki lehet ez az ember, aki jön fel hozzá, és ilyen zavarba
hozta a portást? Ekkor kopogás hallatszott. Vajon miért nem
használta a csengőt?
Oldalra állt, és kinyitotta az ajtót.
Egy középkorú férfi áll előtte, kb. olyan magas, mint ő, és minden
kétséget kizáróan amerikai. Kicsit hasonlított Robert Redfordhoz, de
a haja sötétebb volt. Kellőképpen napbarnított, elegáns, de nem
hivalkodó. Sötétkék öltönyt viselt és nyitott inget, nyakkendő nélkül.
Rolex órája volt és vékony bőröve, nem olyan feltűnő, mint amilyet
annyit látni Monacóban.
Az ember rámosolygott. Úgy, mint egy normális ember, és nem
mint egy fontos személy.
Frank ösztönösen szimpatikusnak találta.
– Frank Ottobre?
– Igen.
A férfi kezet nyújtott neki.
– Örülök, hogy megismerhetem. Mister Ottobre. Dwight
Durhamnek hívnak, és az USA marseille-i konzulja vagyok.
Frank egy pillanatra meglepődött, majd megszorította a feléje
nyújtott kezet. Hát ez tényleg váratlan látogatás volt. Valószínű ezt
az arca is kifejezte, mert a diplomata mosolyogva nézett rá, ettől egy
kis ránc jelent meg az arcán.
 – Ha úgy gondolja, hogy ez baj, elmehetek. De ha úgy gondolja,
hogy el tud ettől tekinteni és beenged, szeretnék önnel beszélni.
Frank összeszedte magát.
Igen, ez az ember határozottan szimpatikus volt neki. Rámutatott
meztelen felsőtestére. Furcsa módon nem szégyellte, hogy egy
idegen meglátja a sebhelyeit. Durham mindenesetre nem mutatta,
hogy észrevette volna.
– Bocsánat, kicsit meglepődtem, de most minden rendben. Látja,
én az országom diplomatáit tisztán hazafias indíttatásból Rambó-
öltözékben szoktam fogadni. Parancsoljon, Mister Durham.
A konzul előrelépett, és visszaszólt a háta mögött álló magas, erős
férfinak, akinek a kabátja alatt pisztoly lapult, arcán pedig egy titkos
felirat, ami lehetett az FBI, a CIA, a DEA, ki tudja, de annyi biztos,
hogy az üdvhadsereg nem jön szóba.
– Meg tudna itt várni, Malcom?
– Persze, uram.
– Köszönöm.
Durham becsukta az ajtót. Tett pár lépést, és körülnézett a
szalonban.
– Nem rossz. Csodálatos a panoráma.
– Hát igen. Mint azt bizonyára tudja, vendég vagyok ebben a
lakásban. És gondolom azt is, tudja, miért vagyok itt.
Frank kijelentése arra szolgált, hogy elkerüljék a felesleges
idővesztegetést. Durham mielőtt idejött, bizonyára beszerezte az
ügyről az összes információt.
Frank látta a titkárnő kezét, amint az íróasztalra teszi az ő nevével
ellátott dossziét.
Frank Ottobre, a négyszögletes ember, a kerek ember.
Mára az a dosszié bizonyára annyi ember kezén átment, hogy már
nem is törődött vele. Csak tudatni szerette volna Durhammel, hogy
nincs szükség kerülgetni a forró kását, nyugodtan a lényegre térhet.
A konzul megértette, és láthatólag értékelte is. Frank életének
olyan szakaszában volt, amikor bizonyára kevesen találták
szimpatikusnak. Durham volt olyan szemérmes, hogy nem is
színlelte ezt, tudta, hogy a megbecsülés és a tisztelet elegendő
alternatíva lehet.
– Foglaljon helyet. Mister Durham.
– Dwight, hívjon csak Dwightnak.
– Jól van, akkor te pedig hívjál Franknek. Kérsz valamit inni? De
ne legyenek túl merész vágyaid, az éléskamrám nincs valami jól
felszerelve – mondta, és ment a terasz felé, hogy felvegye az ingét.
– Egy Perrier nem túl nagy kérés?
Tehát semmi alkohol. Jó. Mikor a konyha felé lépkedett, látta, hogy
időközben Durham leült a díványra. Frank észrevette, hogy a zoknija
ugyanolyan színű, mint a nadrágja. Tökéletes összhang. Akkurátus,
de nem mániás.
– Azt hiszem. A Wild West jó lesz?
– Természetesen, remek.
Egy üveg vízzel jött vissza, és letette a vendége elé.
Amíg Dwight az italt töltötte ki, Frank leült a másik díványra, arra,
ami merőlegesen helyezkedett el.
– Arra vagy kíváncsi, mit keresek itt, igaz, Frank?
– Gondolom, majd elmondod.
Durham úgy nézte a buborékokat, mintha pezsgő lenne.
– Van egy problémánk, Frank.
– Nekünk?
– Igen, nekünk. Te vagy a fej, és én vagyok az írás. Vagy fordítva,
de ugyanaz a pénzdarab vagyunk, ugyanabban a zsebben.
Ivott egy korty vizet, és letette a poharat a kristályasztalkára.
– Mindenekelőtt szeretném tisztázni, hogy a látogatásom olyan
mértékben hivatalos, amennyit te tulajdonítasz neki. Én
félhivatalosnak tekintem, két ember közti beszélgetésnek. Bevallom,
hogy idejövet másfajta embert képzeltem el. Rambóig nem jutottam
el, de Elliot Ness belefért volna. Örülök, hogy tévedtem.
Újra felvette a poharat, mintha nagyobb biztonságban érezné
magát pohárral a kezében.
 – Szeretnéd, ha megvilágítanám a helyzetet. Frank?
– Nem lenne rossz, most jól jönne egy ismétlés.
– Akkor azt tudom mondani, hogy Allen Yoshida halála csak
felerősítette azt, amit már Arijane Parker halála is elindított. Azt
tudod, hogy Parker tábornok megjelent a hercegségben?
Frank bólintott.
Dwight folytatta, kissé megkönnyebbülten de aggódva is amiatt,
hogy látta, értesült a helyzetről.
– Jó, hogy bizonyos véletlen körülmények folytán abba a
helyzetbe kerültél, ahol vagy. Ez megkímélt bennünket attól, hogy
képviselőt kelljen küldeni a nyomozásba, hiszen ez már megtörtént.
Az USA-nak ebben a pillanatban problémája van az imázsával.
Ahhoz képest, hogy azt hittük, hogy mi vagyunk a civilizált világ
legfejlettebb állama, az egyetlen igazi nagyhatalom, szeptember 11-
én elég nagy csapást szenvedtük. Pont ott csaptak le ránk, ahol a
legerősebbnek hittük magunkat: otthon.
Nézett kifelé, részben látta magát, mert az este első árnyékai
tükröződtek az üvegajtó ablakaiból.
– És akkor jön ez az eset. Két amerikait megölnek, és pont itt, az
egyik legbiztonságosabb államban. Vicces, nem? Mintha ismétlődne
a történelem. Csakhogy most itt van egy megtört szívű apa, az
Egyesült Államok hadseregének magas rangú tisztviselője, aki a
saját szakállára akar dolgozni, ugyanazokkal az eszközökkel,
amelyek ellen harcolunk. Gondolhatod, hogy ez zavart kelt,
nemzetközi szinten is.
Frank érzelmek nélkül nézett Durhamre.
– Tehát?
– Tehát el kell kapni a gyilkost. Előbb, mint Parker, előbb, mint az
itteni rendőrség, ha sikerül. Az itteni rendőrséggel szemben is, ha
szükséges. Washingtonban azt szeretnék, ha ez a nyomozás olyan
eredményt hozna, amivel büszkélkedni lehet. Akár szeretnéd, akár
nem, túl kell lépned Elliot Nessen, le kell venni az ingedet, és újra
Rambónak kell lenned.
 Frank arra gondolt, hogy más körülmények között ő és Durham jó
barátok lehetnének, az eltöltött rövid idő csak növelte a szimpátiát,
amit iránta érzett.
– Tudod, hogy megteszem, Dwight. Megteszem, de nem azért,
amit felsoroltál. Lehet, hogy olyanok vagyunk, mint a fej meg az írás,
de ez csak véletlen, hogy ugyanazon a pénzdarabon ugyanabban a
zsebben vagyunk. Én elkapom, ti pedig úgy magyarázhatjátok,
ahogy akarjátok.
Csak egyet kérek.
– Mit?
– Ne kelljen azt éreznem, hogy én is így magyarázzam.
Dwight amerikai konzul nem szólt semmit. Talán nem értette, vagy
talán megértette, és ez így elfogadható volt számára. Felállt a
díványról, és megigazította a nadrágját. A beszélgetés befejeződött.
– Jól van. Frank. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk.
Frank is felállt. Kezet fogtak. Kinn lemenőben volt a nap. Az cg
sötétkék lett, nemsokára leszáll az este, amikor árnyak és gyilkosok
vannak az árnyékban. És mindenki keresi a menedékét.
– Nem kell kikísérni, ismerem az utat. Szervusz, és egy kalappal…
– Sok kalapra lenne itt szükség, Dwight.
Durham a kijárat felé indult, és kiment az ajtón.
Miközben becsukta, látszott a folyosón álló Malcom alakja.
Frank újra magára maradt. Úgy gondolta, hogy egy újabb sör
kibontása teljesen indokolt. Kiment a konyhába, behozta az italt,
majd leült arra a díványra, amit az előbb a vendége foglalt el.
Ugyanaz az érem vagyunk. Fej vagy írás, Dwight?
Próbálta elengedni magát, és elfelejteni a találkozást. A
diplomáciát, a háborúkat és a bürokratikus akadályokat.
Ivott egy kortyot.
Olyasmivel próbálkozott, amit régóta nem csinált már.
Ő ezt „Nyitásnak” nevezte, amikor a nyomozás megakadt, akkor
leült, és megpróbált minden gondolattól megszabadulni, hagyni,
hogy minden gondolat szabadon kapcsolódhasson a másikhoz,
mintha egy kirakójátékot kellene darabokból összerakni. Ez egy
olyanfajta gondolkodás volt, ami néha már eredményre vezetett.
Lehunyta a szemét.
Arijana Parker és John Welder.
A hajó, aminek az árboca kissé jobbra dől.
Ketten fekszenek az ágyon, a fejükről lenyúzva a bőr.
A hang a rádióban.
Az írás. Piros, mint a vér.
Én gyilkolok…
Jean-Loup réveteg tekintete.
Harriet arca.
Nem most, ne!
Újra a hang a rádióban.
A zene. A Santana-lemez borítója.
Allen Yoshida.
Az ablakhoz támasztott fej.
A világos ülés, újra a piros írás.
A kéz, a kés, a vér.
A filmkocka képei.
A fekete ruhás férfi és Allen Yoshida.
A szoba fotói, nélkülük.
A film, a fotók, a film, a fo…
Frank hirtelen felugrott, szinte önkéntelenül. Egy kis részlet volt,
amit az agya elraktározott, de mint egy nem túl fontos file-t, félretett.
Mindenképpen be kell menni a kapitányságra, hogy ellenőrizze,
hogy jól emlékszik-e.
Lehet, hogy csak képzelődés, de muszáj volt kapaszkodnia abba
a kis reménysugárba. Akkor azt szerette volna, ha ezer ökle lenne,
hogy babonásan összeszorítsa.

28.
Mire Frank a rendőrségre érkezett, késő délután volt.
 Gyalog tette meg az utat, átsiklott a sétálók között, meg sem látta
őket. Izgatott volt. Minden egyes alkalommal, amikor nyomozott,
ugyanezt az izgalmat érezte, mintha egy belső hang hajszolná.
Most, amikor a nyomozás megakadt, és semmi sem vezetett
eredményre, felcsillant valami remény. Valami, ami csillogott a víz
tükre alatt, és Frank alig várta, hogy lemerüljön és megnézze, hogy
tényleg fény-e, vagy csak valaminek a visszaverődése.
A bejáratnál az ügyeletes rendőr simán beengedte.
Frank arra gondolt, vajon amikor maguk között emlegetik, a nevét
használják, vagy csak mint az amerikait emlegetik? Gyalog ment fel
az emeletre, ahol Nicolas Hulot irodája volt.
Végigment a folyosón, megállt az ajtó előtt, és néhányszor
bekopogott. Végül benyitott. Az iroda üres volt.
Egy darabig habozott, majd bement. Muszáj volt ellenőriznie azt,
amire gondolt. Nicolas nem fogja bánni, ha a távollétében leszi meg.
Az íróasztalon ott volt a dosszié az összes jelentéssel.
Kinyitotta, és megnézte az Allen Yoshida házában készült fotókat,
amiket Froben hozott a helyszínelés után. Leült, fogta a kagylót és
tárcsázta a nizzai parancsnokság számát.
– Froben?
– Igen, ki az?
– Szervusz, Claude, Frank vagyok.
– Szervusz, amerikai, hogy vagy?
– Mi a tartalék kérdés?
– Olvastam az újságokat. Tényleg ilyen rossz a helyzet?
– Hát igen, és ha rossz, akkor még fel is lélegzünk, mert még
rosszabb is lehetne.
– Szegények. Ebben az egész cirkuszban én mit tehetek érted?
– Kérdezni szeretnék néhány dolgot.
– Mondjad!
– Yoshida házában valaki hozzányúlt valamihez, vagy akár
elővigyázatlanságból elmozdított valamit, mielőtt megérkeztetek
nyomokat venni és fényképeket készíteni?
 – Nem hiszem. A bejárónő, aki felfedezte a szobát, ahol a bűntény
történt, be sem lépett, majdnem elájult, amikor a sok vért meglátta.
Rögtön értesítette a biztonságiakat.
Ahogy biztosan emlékszel, Valmeere a főnök, az őrzők irányítója
régen rendőr volt, és ismeri az eljárást. A fotók azok, amik a házat
úgy ábrázolják, ahogy találtuk.
– Jó, bocsánat, de matematikai bizonyosságot akartam.
– Nyomon vagy?
– Nem tudom, remélem. Ellenőrizni akarok egy részletet, mielőtt
illúziókba ringatnám magam.
A csend a vonal másik végén azt jelezte, hogy Froben várja a
kérdést.
– Emlékszel véletlenül, hogy Yoshida lemezgyűjteményében
bakelit nagylemezek is voltak?
– Erre biztosan tudok válaszolni. Nem. Az egyik emberem ugyanis
zenemániás, és megjegyezte, hogy van lemezjátszó, de csak CD-k
vannak. Tett is erre egy megjegyzést.
– Remek, Froben. De tőled nem is vártam mást.
– Jó, ha szükséged van még valamire, itt vagyok.
– Köszönöm, Claude, igazi barát vagy.
Letette a kagylót, és elgondolkodott. Akkor most eljött a pillanat,
hogy ellenőrizze, az a rohadt elkövetett-e egy kis hibát, az elsőt,
mióta az egész elkezdődött. Vagy ő az, aki téved?
Kinyitotta az íróasztal fiókját, benn volt a kazetta egyik példánya,
amit Yoshida kocsijában találtak. Tudta, hogy Nicolas a
rádiófelvételekkel egy helyen tartja. Kivette, betette a videóba, és
bekapcsolta a készüléket.
A videón feltűntek a csíkok, és peregtek a képek. Ha száz évig
élne, és mindennap megnézné, akkor se tudná borzongás nélkül
végignézni. Újra látta a fekete ruhás alakot, aki a tőrével hadonászik.
Csomót érzett a torkában és szorítást a gyomrában, s egy olyan
dühöt, ami csak akkor múlik el, ha elfogta.
Na, már majdnem itt vagyunk.
 Már majdnem gyorsított, de félt, hogy átsiklik a részleten. Végre
ahhoz a részhez érkeztek, amit várt.
Belülről felujjongott.
Igen, igen, igen!
Leállította a képet a szünet gomb megnyomásával.
Annyira kis dologról volt szó, hogy félt is volna beszélni róla,
nehogy újabb csalódás legyen a vége. De most ott volt a szeme
előtt, és cl kellett döntenie, hogy lehet-e kihozni belőle valamit. Igen,
ez olyan kis részlet volt, ami akkor fel sem tűnt, de az egyetlen dolog
volt, ami a kezükben volt.
Figyelmesen nézte a jelenetet, a gyilkos a tőrrel állt Allen Yoshida
előtt, aki kitágult szemmel nézte, keze-lába meg volt kötözve, szája
be volt ragasztva, arcán fájdalom s félelem. Frank arra gondolt, hogy
az az ember minden alkalommal újra meghal, amikor valaki megnézi
a kazettát. És tekintve, hogy milyen ember volt, meg is érdemelte
mindannyiszor.
Abban a percben kinyílt az ajtó, és Morelli lépett be.
Megállt az ajtóban, amikor látta, hogy bent van.
Frank észrevette, hogy nem lepődött meg, inkább csak zavarba
jött.
Valami miatt felelősnek érezte magát a felügyelő zavaráért.
– Szervusz, Claude, ne haragudj, hogy bejöttem, de nem volt itt
senki, és sürgősen ellenőriznem kellett valamit.
– Semmi gond. Ha Hulot-t keresnéd, értekezleten van a
nagyteremben. Ott vannak a főnökök is.
Frank érezte, hogy valami bűzlik, ha értekezletet tartanak, hogy
értékeljék a helyzetet, és őt nem értesítették. Megpróbált mindig úgy
viselkedni, hogy ne tolja magát előtérbe, nehogy zavarba hozza
Nicolas-t.
Mindig a háttérben maradt, és csak akkor vette át a
kezdeményezést, ha ezt kifejezetten kérte tőle, hogy ne rontsa a
tekintélyét a főnökei, de ami fontosabb, a beosztottjai előtt.
 Nicolas lelkiállapota más dolog. Eléggé meglepte a kitörése reggel
Jean-Loup házában, de emberileg és szakmailag is teljesen
megértette.
Ok tényleg ugyanannak az éremnek a két oldala voltak, ki a fej, ki
az írás, nem fontos. Köztük soha nem volt probléma.
Ezt a szinte titokban tartott megbeszélést Durham látogatásával
hozta összefüggésbe.
Valószínűleg a hercegség ugyanúgy látta az ügyet, a másik
oldalról. Az ő jelenléte többé nem baráti kapcsolat volt, hanem
hivatalos jelleget öltött.
Frank megrántotta a vállát. Nem volt semmi kedve diplomáciai
ügyekbe bonyolódni. Fütyült rá. Ami érdekelte, az az, hogy elkapja a
gyilkost, rács mögé dughassa, és eldobja a kulcsot. Hogy aztán ez
kinek az érdeme, azt döntse el más.
Morelli tért magához előbb.
– Megyek le, te is jössz?
– Gondolod, hogy jöjjek?
– Tudom, hogy többször is kerestek, de foglalt volt a telefonod.
Elképzelhető volt, elég sokat beszélt Cooperrel, és amikor Durham
megérkezett, kikapcsolta a mobilját, amit egyébként is keveset
használt. Majdnem mindig a lakásban tartotta a fiókban.
Frank felállt, összeszedte a fotókat, és kivette a lejátszóból a
kazettát.
– Lenn meg lehet nézni a kazettát?
– Igen, van minden, ami kell.
Kimentek, csendben végigmentek a folyosón, és elindultak lefelé.
Frank arca olyan volt, mint egy szoboré.
Végigmentek a folyosón, és az utolsó előtti szoba előtt megálltak,
Morelli halkan bekopogott.
– Szabad – válaszolták bentről.
A felügyelő kinyitotta az ajtót és belépett.
A nagyteremben, aminek a falai a szürke kétféle árnyalatára voltak
festve, jó néhányan ültek a hosszú asztal körül, Nicolas Hulot, Cluny
doktor, Roncaille, az igazgató és egypár más ember, akit Frank
sohasem látott.
Amikor megjelent, mindenki elhallgatott.
Franknek az előbbi érzése, hogy valami kicsit nincs rendben, most
határozottan erősödött. Úgy viselkedtek, mint akit megleptek, mint a
gyerekek, akik titokban belopóztak a kamrába lekvárt enni. Frank
arra gondolt, hogy itt ők vannak otthon, és jogukban áll annyi
értekezletet tartani, amennyit akarnak, vele vagy nélküle.
De az általános viselkedés megerősítette a benyomást.
Nicolas körbejáratta a tekintetét, nem volt bátorsága a szemébe
nézni, ugyanolyan zavartan viselkedett, mint Morelli kevéssel azelőtt.
Frank feltételezte, hogy a viselkedése más okra is visszavezethető.
Lehet, hogy jól leszúrták amiatt, hogy eddig a nyomozás nem
vezetett eredményre.
Roncaille szedte össze magát elsőnek. Felállt és felé indult.
– Ő, Frank, jó estét, foglaljon helyet. Értékeltük a helyzetet,
miközben vártuk, hogy megérkezzen. Azt hiszem, még nem ismeri
Alain Durand államügyészt, aki személyesen foglalkozik az üggyel.
Egy alacsony, ritka szökés hajú úrra mutatott, aki az asztalfőn ült.
Kis, mélyen ülő szeme volt, és keret nélküli szemüveget viselt.
Elegáns öltöny volt rajta, de ez nem tudta megadni neki azt a stílust,
amit szeretett volna.
Biccentett.
– Gottet felügyelő a Computer Crime Unittól. – Ezúttal a Durand
mellett ülő férfi biccentett. Fiatal fiú volt, sötét hajú, napbarnított, az a
típus, aki szabad idejét a strandokon és a szoláriumokban töltötte,
inkább yuppie-nak, mint rendőrnek nézett ki.
Roncaille az imént bemutatott emberekhez fordult.
– Ő Frank Ottobre, az FBI különleges ügynöke, aki részt vesz a
nyomozásban.
Frank Cluny jobbjára ült le, Nicolas-val szemben.
Kereste a tekintetét, de hiába. Továbbra is a földet bámulta,
mintha elvesztett volna valamit.
 Roncaille visszaült a helyére.
– Most, hogy mindenki itt van, folytathatjuk. Frank, Cluny doktor
beszámolóját hallgattuk, aki elemezte a telefonhívásokat tartalmazó
szalagokat.
Most Frank volt az, aki csendben bólintott.
Cluny közelebb húzta a széket, s kinyitotta a feljegyzéseit
tartalmazó dossziét. Megköszörülte a torkát, mintha előadást tartana
az egyetemen.
– Miután megvizsgáltam tüzetesebben a kérdést, ugyanarra a
következtetésre jutottam, mint először.
Olyan bonyolult eset előtt állunk, ami még nem fordult elő a
praxisomban. Vannak olyan részletek, amelyek abban, ahogy tesz
dolgokat, teljesen megegyeznek a sorozatgyilkos tipológiájával. A
hely, hogy kizárólag a hercegség területén működik, vagy a
vágófegyver használata, ami lehetővé teszi, hogy közvetlen
kapcsolatba lépjen az áldozattal, az, hogy lenyúzza a bőrt róluk,
lehet fetisiszta indíttatású is.
A holttest megcsonkításával bizonyítja hatalmát az emberek felett,
akiket elhatározott, hogy megöl. Az, hogy az emberölések között van
nyugodt periódusa, szintén beleillik a képbe.
– Viszont? – kérdezte Durand olyan mély hangon, ami nem illett
alkatához.
Cluny hatásszünetet tartott. Levette a szemüvegét, és
megdörzsölte az orrát, ahogy Frank már látta tőle. Úgy látszott, hogy
különlegesen ügyes, hogy felkeltse az érdeklődést a szavai iránt,
feltette a szemüvegét, és Durand felé fordult.
– Pontosan, itt kezdődnek a viszontok.
– A személynek átlagon felüli emlékező- és absztrakciós
képessége van. Néha már költői képekben fejezi ki magát.
Ez a definíció is, amit magáról ad – egyvalaki és senki se –, ebbe
a körbe tartozik. Azonkívül, hogy intelligens, nagyon művelt ember
lehet. Felsőfokú tanulmányokat végzett, szerintem, talán egyetemet
is, míg általában a sorozatgyilkosok a kevésbé iskolázottak közül
kerülnek ki. Általában az intelligenciaszintjük alacsony. Különösen
zavarba ejtő egy részlet.
Újabb szünet. Frank észrevette, hogy a pszichiáter újra
megismételte a szemüveglevétel és az orrdörzsölés pantomimját.
Durand ezalatt szintén megtörölte a szemüvegét.
Taps, Cluny, jó volt, csak folytasd már. És előbb vagy utóbb vegyél
magadnak kontaktlencsét.
– Az, hogy a telefonbeszélgetések során kiderül, hogy szinte
kényszert érez a gyilkossággal kapcsolatban. Hogy egy ilyen
magatartás mögött személyiségzavar van, a család elnyomta,
erőszakos szülők, elszenvedett megaláztatás, mindez eléggé
szokásos. De itt egy olyan magatartás van, ami a személyiség
megkettőződését jelenti, mintha az emberünkben két személy lenne
elrejtve, és itt visszatérünk az egyvalaki és senkihez, mint az előbb.
Frank arra gondolt, hogy mindez hülyeség.
Szép stílusgyakorlat, semmi egyéb. Ebben az esetben a gyilkos
személyiségét megrajzolni hasznos lehet ugyan, de nem lényeges.
Ez egy olyan ember, aki mielőtt cselekedett, gondolkodott is.
Méghozzá nem is akárhogyan. Ha el akarják kapni, e mögé kell
elérni…
Nem mondta ki, nehogy félreértsék, és csodálatnak vegyék a
megállapítását.
Durand megszólalt, és abból, amit mondott, látszott, hogy nem
tapasztalatlan, tudta, hogy kell levezetni egy ilyen értekezletet.
– Uraim, magunk között vagyunk, és senki sem hall minket. E z
nem verseny, hogy ki a jobb. Arra kérem önöket, hogy mindent
mondjanak el, akkor is, ha banálisnak tűnik. Nem lehet tudni, miből
lesz valami, én már kezdeném is: Mit tudna mondani a gyilkosnak a
zenével való kapcsolatáról?
Cluny megvonta a vállát.
– Ez egy másik furcsa aspektusa. Egyrészt nyilván szereti, hiszen
jól ismeri, a zene menedéket jelent számára. Másrészt, hogy ezt
használja fel arra, hogy megjelölje a következő áldozatát, azt jelzi,
hogy a zenét is meg szeretné semmisíteni, ez is fegyver, amivel
kihív minket. Felettünk állónak érzi magát, bármennyire is
frusztrációból és kisebbségi komplexusból teszi azt, amit csinál.
Látjátok, ismét az egyvalaki és senki kérdéséhez jutunk.
Hulot feltette a kezét – Mondja, felügyelő úr.
– Az, hogy áldozatát megcsonkítja, mit jelent? Azaz mit csinál
azoknak a szerencsétleneknek az arcával? Mire használja?
A szobában csend lett. Ezt a kérdést már mindenki többször is
feltette magának. Most valaki hangosan kimondta, s a szünet azt
jelentette, hogy senki sem talált rá választ.
– Hát erre vonatkozóan egyelőre, mint mindenki másnak, nekem
is csak feltételezéseim vannak.
– Lehet, hogy csúnya, és ezért akar bosszút állni? – kérdezte
Morelli.
– Igen, lehetséges. De ha valakinek ilyen a külseje, az eléggé
kitűnő. Ez szokta leginkább megmozdítani az emberek fantáziáját:
csúnya, tehát rossz. Ha valami Frankenstein mászkálna, azt már
valaki jelezte volna. Egy ilyenre felfigyelnek.
– De azért nem lehet elvetni – szólt közbe Durand.
– Persze hogy nem. Egyetlenegy lehetőséget sem, sajnos.
– Köszönöm, doktor Cluny.
Roncaille egyelőre lezárta ezt a részt, és Gottet felügyelőhöz
fordult, aki addig nem szólalt meg.
– Öné a szó, felügyelő úr.
Gottet csillogó szemmel beszélni kezdett a szakterületéről.
– Minden lehetőséget megvizsgáltunk, hogy miért nem lehet
bemérni a Sosco hívása helyét.
Gottet feléje nézett. Frank ahg tudta visszafojtani a mosolyát.
Gottet tényleg fanatikus volt. A „sosco” kifejezést az ismeretlen
személy megjelölésére amerikai nyomozásoknál szokták használni,
de még ott sem volt nagyon elterjedt.
– Éppen most kaptunk egy új rendszert, ami a mobilról történő
telefonhívásokat tudja bemérni, DCS 1000-esnek hívják. Ha a
telefon innen érkezik, nincs gond.
Frank hallott róla, amikor még kísérleti stádiumban volt, nem is
tudta, hogy azóta már megalkották.
Egyébként is, sok újdonságról nem volt tudomása. Gottet folytatta
az előadását.
– Ha pedig vezetékes vonalról van szó, be tudunk menni a rádió
komputerébe, ami a központot irányítja, és minden hívást ellenőrzés
alatt tudunk tartani…
Hatásszünetet tartott, de nem érte el azt, amit Cluny.
– Mint tudjátok, interneten keresztül megfelelő programmal lehet
úgy telefonálni, hogy ne lehessen bemérni. Kivéve, ha a másik
legalább olyan ügyes, ha nem ügyesebb.
Ezért bevontunk egy hackert is, aki alkalmanként segít a
rendőrségnek, cserében azért, hogy szemet hunytunk egy-két
régebbi dolga felett.
Gottet felszólalása rövidebb volt, mint Clunyé, mivel kevesebb
mondanivalója is volt.
Durand körbejáratta a tekintetét.
– Van valami más esetleg, amit el tudunk mondani?
Hulot mintha összeszedte volna magát az előbbi zavarából, és
újra hidegvérrel válaszolt; – Folytatjuk a nyomozást az áldozatok
magánéletével kapcsolatban, bár nemigen várunk semmit ettől a
száltól.
A monte-carlói rádiót továbbra is ellenőrzés alatt tartjuk.
Ha az alany újra telefonál és ad még egy nyomot, akkor
beavatkozunk. Civil ruhás rendőröket és rendőrnőket is bevontunk,
hogy ellenőrizzék a helyet. Ezzel egy időben rendelkezésünkre áll
egy éjszakai bevetésre kiképzett különleges csapat.
Felvettük a kapcsolatot zenei szakértőkkel, akik segítenek
bennünket abban, hogy megfejtsük az üzenetet, ha lesz még ilyen.
Ha megfejtettük, akkor védelem alá vonjuk a feltételezett áldozatot.
Reméljük, hogy a gyilkos elkövet valamilyen hibát, mivel idáig sajnos
tévedhetetlennek mutatkozott.
 Durand az asztal végéről nézte őket. Frank végre meglátta, hogy
mogyorószínű szeme van. Mindenkihez és senkihez beszélt, bariton
hangján.
– Uraim, felesleges emlékeztetnem önöket, a legfontosabb, hogy
mi ne kövessünk el hibát. Ez nem egy egyszerű nyomozás, ennél
sokkal többé kezd válni. El kell kapnunk ezt az alakot, mielőtt a
média szétszed minket.
És főleg az Államtanács, ha nem egyenesen a herceg – gondolta
Frank.
– Bármi fejlemény történik, azonnal tudassák velem, bármilyen
időpontban. Uraim, viszontlátásra, számítok önökre.
Durand felállt, és mindenki követte példáját. Az államügyész
elindult az ajtó felé, Roncaille követte, aki nyilván ki akarta használni
az alkalmat, hogy együtt mutatkozhasson vele.
Morelli megvárta, míg azok eléggé eltávolodtak, majd ő is kiment,
miután Hulot-ra vetett egy együttérzést kifejező tekintetet.
Cluny doktor az asztal mellett állt és a papírjait szedegette össze.
– Ha szükségük van a jelenlétemre a rádióban, szóljanak.
– Nagyon jó lenne, doktor úr – mondta Hulot.
– Akkor később találkozunk.
Cluny is kiment, és Frank és Nicolas egyedül maradtak.
A felügyelő az asztalra mutatott, amely körül nemrég ültek.
– Tudod, hogy nekem semmi közöm ehhez, ugye?
– Persze hogy tudom. Mindenkinek megvan a maga problémája.
Frank Parkerre gondolt. Bűnösnek érezte magát, mert még nem
beszélt Nicolasnak se róla, se Mosse kapitányról.
– Ha bejössz a szobámba, adok neked valamit.
– Mit?
– Egy pisztolyt, egy Glock 20-ast. Gondolom, hogy ez egy olyan
fegyver, amit elég jól ismersz.
Egy pisztoly. Frank még nem is olyan régen arra gondolt, hogy
soha többet nem lesz rá szüksége.
– Nem hiszem, hogy szükségem van rá.
 – Én is jobban szeretném, ha nem lenne rá szükséged, de most
úgy gondolom, hogy mindnyájunknak mindenre fel kell készülni.
Frank egy pillanatig nem szólalt meg. Megsimította az állát, ahol
már kezdett kiserkedni a szakáll. Hulot észrevette tanácstalanságát.
– Mi van. Frank?
– Nicolas, én, lehet, hogy találtam valamit.
– Hogyhogy?
Frank elvette az asztalról a borítékot és a kazettát, amit letett,
mikor megérkezett.
– Lehoztam ezt az anyagot, de aztán meggondoltam, és úgy
döntöttem, hogy nem mondok semmit a többiek előtt, mert annyira
jelentéktelen részlet, hogy ellenőrizni kell, mielőtt bedobjuk.
Emlékszel, hogy mondtam, van valami, ami nem jutott eszembe, ami
motoszkált bennem, valami, amire emlékeznem kellene, de nem
tudtam rákoncentrálni. Aztán megértettem, hogy miről van szó.
Egy eltérés a film és a fotók között, amit Froben hozott nekünk.
– Azaz?
Frank kihúzott egy fényképet, és Hulot elé tette.
– Nézd meg a bútort. A fotel mögött, ahol a music center áll. Mi
van rajta?
– Semmi.
– Pontosan. És most ide nézz!
Frank fogta a kazettát, és a tv-hez ment, amibe be volt építve egy
videó.
Betette a kazettát, ami azon a helyen volt, ahol megállította.
Megállította a képet, és kezével egy pontra mutatott, a két alak
mögé.
– Látod, ugyanarra a bútorra egy lemezborítót tettek.
Ez egy bakelitlemez borítója. Yoshida házában ilyen nem volt, ezt
Froben is megerősítette. Egy sem. A fotón nyoma sincs ennek a
borítónak. Ez azt jelenti, hogy a gyilkos nem bírt ellenállni a
zenemániájának, és hozott otthonról aláfestő zenét. A kép egy kicsit
elmosódott, hiszen a példányt gyorsan kellett megcsinálni, de biztos
vagyok benne, hogy az eredeti alapján, megfelelő műszerekkel meg
lehet tudni, milyen nagylemezről van szó. Hogy nem hagyta ott a
bűntény színhelyén, azt jelenti, hogy ennek a lemeznek van
jelentősége. Az ő számára vagy általában véve. Ne felejtsük el, hogy
humorérzéke is van, akkor is, ha meglehetősen morbid. Gondolom,
hogy ha tehette volna, nem szívesen mondott volna le egy újabb
tréfáról.
Ismétlem, lehet, hogy nem lesz egy olyan lépés, ami előreviszi a
dolgokat, de az első dolog, amit megtudtunk úgy, hogy nem akarta.
Bármennyire is kicsi, az első hiba, amit elkövetett.
Hosszú hallgatás következett. Frank törte meg elsőnek.
– Van rá mód, hogy úgy analizáltassuk a kazettát, hogy ne
dúljanak túl sokan róla? – kérdezte Hulot-tól.
– Itt a hercegség területén nem hiszem. Hadd gondolkodjak. A
barátaink, Mercierék fia, Guillaume.
Neki van egy kis vállalkozása, videoklipeket meg ilyesmiket készít.
Még kezdő, de úgy tudom, hogy nagyon jó. Vele megpróbálhatom.
– Megbízható?
– Rendes gyerek, Stéphane legjobb barátja volt. Ha megkérem,
tartani fogja a száját.
– Jó. Szerintem megérné utánanézni, de nagyon diszkréten kell
csinálni.
– Én is úgy gondolom. És egyébként te is mondtad, bármilyen
apróság is, ez az egyetlen, amin el tudunk indulni.
Összenéztek, és tekintetük sok mindent elárult, ők tényleg olyanok
voltak, mint a pénzdarabon a fej és az írás, ugyanabban a zsebben.
Az élet egyikőjüket sem kímélte. Volt bátorságuk újrakezdeni.
Mostanáig úgy érezték, hogy az életüket felborító események
sodorják őket. Most, talán egy kis részletnek köszönhetően abba a
szürke szobába, mint egy papírsárkány, berepül végre egy kis
színes remény.

29.
 Laurent Bedon kikapcsolta a villanyborotvát, és a tükörbe nézett.
Bár sokáig aludt, az álom órái nem tudták eltörölni arcáról az előző
éjszaka nyomait. Hajnalban tért haza, részeg volt, és félig állva dőlt
bele az ágyba. Most a hosszú zuhanyozás és borotválkozás ellenére
is karikák voltak a szeme alatt, és olyan sápadt volt, mintha nem lett
volna hosszú ideje a napon. A fürdőszoba neonfénye csak jobban
kiemelte egészségtelen kinézetét.
Jézus isten, úgy nézek ki, mint egy halott!
Fogta a borotválkozás utáni szeszt, és alaposan bedörzsölte
magát. Túlméretezte az adagot, úgyhogy az a szájára is lefolyt.
Megfésülte a színtelen haját, és dezodort spriccelt a hóna alá. Úgy
gondolta, jöhet egy újabb este.
A hálószobában a ruhái szanaszét voltak szórva.
Valamikor járt hozzá egy takarítónő, aki gondoskodott róla, hogy a
lakást tűrhető állapotba hozza, amit ő aztán azonnal felforgatott. Ma
már a pénzügyi helyzete ezt nem tette lehetővé, már az is jó volt,
hogy nem dobták ki, mivel négy hónapja nem fizetett lakbért.
Az utóbbi időben rosszul állnak a dolgai. Előző este is a
kaszinóban hagyott egy csomó pénzt, ami ráadásul nem is az övé
volt. Újabb előleget kért Bikjalótól, aki morgott egy darabig, de végül
is kinyitotta a táskáját, és aláírta a csekket. Úgy lökte felé, hogy
ezzel a mozdulattal is hangsúlyozta: utoljára teszi.
Azzal a pénzzel egy-két dolgot rendezni tudott volna zűrös anyagi
helyzetében. A lakbért, ennek a két vacak szobának a bérét ebben a
nizzai házban, ahol még svábbogár sem volt, mert azok is
undorodtak odamenni.
Nem igaz! A háziúr olyan volt, mintha egy másodosztályú amerikai
filmből lépett volna elő.
A Crédit Agricol elvette az autóját, mivel a harmadik után nem
fizette a lízing egyetlen részletét sem.
Menjenek a ló hátsó részébe ők is. És Plombier is, az a szemét
igazgató, aki úgy merészelt vele beszélni, mikor bement, hogy
tiltakozzon, és elvette a csekkkönyvét és a hitelkártyáját.
De nem ez volt a legfőbb baj. Bárcsak ez lett volna.
Rengeteg euróval tartozott annak a csirkefogó Maurice-nak, még
abból az időből, amikor a pénzt franknak hívták.
Néha adott meg neki valamennyit, de annak a piti alaknak a
türelme nem fog örökké tartani. Mindenki tudta, hogy hogy végzi az,
aki nem fizeti meg neki az adósságát. Erről mindenféle
mendemondák keringtek a nép körében, de Laurent biztos volt
benne, hogy komolyan kell venni, a nép szava Isten szava.
Leült az ágyra, és beletúrt a hajába, körülnézett, amit látott, undort
keltett benne. Még mindig nem hitte el, hogy ebben az egérlyukban
kell laknia.
Maurice a tartozás egy részének fejébe elvette az Acropolisban
levő szép lakását, de a tartozásának a kamatai olyan vészesen
emelkedtek, hogy lassan mindenét el fogja venni, a heréit is, hogy
hallja őt szoprán hangon énekelni.
Felöltözött. Előkeresett egy nadrágot és egy inget, nem a tiszták,
hanem a kevésbé koszosak közül. Előszedte az előző napi zoknit az
ágy alól. Halvány fogalma sem volt arról, hogy hogyan kerültek oda.
Arra sem emlékezett, hogy levetkőzött az előző este. A hálószoba
szekrényének tükre sem mutatott sokkal jobb képet, mint az előbb a
fürdőszobáé.
Negyvenéves. És így áll. Ha nem vigyáz, hajléktalan lesz. Arra
sem lesz pénze, hogy borotvapengét vegyen magának. Hacsak
közbe nem jön Maurice, aki elintézi, és ezzel megoldja a helyzetet.
Pedig előző este úgy érezte, hogy szerencséje lesz.
Pierrot adta a számokat, és általában Pierrot számai szerencsét
hoztak. Már többször jött ki mosolygó arccal Rain Boynak
köszönhetően. Persze mindig elverte azt is, mint minden pénzt, amit
nyert.
Beváltotta Bikjalo csekkjét egy ismerős váltónál, aki a Kaszinó
mellett állt és a hozzá hasonló alakokra vadászott. Rátett egy jó kis
kezelési költséget, ahogy ő nevezte, az a rohadt szemét. Bizakodva,
a legjobb szándékkal lépett a terembe, anélkül hogy sejtette volna,
hogy a pokol felé vezető úton tesz meg újabb métereket.
Kész szerencsétlenség. Semmit sem nyert. A krupié közömbös
arccal, gépiesen söpörte be egyenként a zsetonjait. Aztán egy másik
kör, újra forog a golyó, és a kezek újra besöprik a zsetonokat.
Minden elszállt…
A krupiék valójában utálják a veszteseket. És őneki az arcára volt
írva, hogy azok közé tartozik, akiktől nem várható semmi borravaló.
Ha egyenként elégette volna azt a pénzt a kéményben, nagyobb
hasznot húzott volna belőle. De most már kéménye sem volt. Előtte
csak Maurice állt, és még ki tudja, hogy ki a fene vinné el…
Felállt az ágyról, és bekapcsolta a komputert, amit a
hálószobában helyezett el, az íróasztalon, egy 1600-as megahertzes
Pentium IV-est, egy giga RAM és két, egyenként 30 gigás hard disc.
Legalább ez megmaradt.
Komputer nélkül végképp elveszettnek érezte volna magát.
Ott voltak a jegyzetei, a közvetítések forgatókönyvei, a dolgok,
amiket írt, amikor elfogta a melankólia. Vagyis mostanában mindig.
És ott volt az internet, amin keresztül legalább virtuáhsan kitörhetett
ebből a börtönből, amiben élt.
Amikor bekapcsolta a gépet, észrevette, hogy levele érkezett.
Megnyitotta. Egy ismeretlen feladótól érkezett a lakonikus üzenet:

Pénzre van szüksége?

 Megjött az amerikai nagybácsi…
Vajon ki lehet ez a hülye, aki ilyen tréfát enged meg magának?
Nyilván valaki a barátai közül, aki ismerte a helyzetét.
Igen, de ki? Jean-Loup? Bikjalo? Másvalaki a rádióból?
És aztán mit jelent az, hogy amerikai nagybácsi? Egy pillanatra az
amerikaira gondolt, az FBI-ügynökre, aki a gyilkossági ügyben
nyomoz. Olyan a szeme, hogy jobban megborzong az ember, mint
attól a hangtól. Talán így akarja nyomás alá helyezni. De nem olyan
embernek tűnt, mint aki ilyen eszközökhöz folyamodik. Inkább
olyannak tűnt, mint aki a falhoz szorít, és addig nem enged, amíg a
zoknidat is ki nem köpted.
Eszébe jutott az egész ügy. Az a hang a rádióban manna volt
Jean-Loup számára. Népszerűbb lett, mint a Beatles.
Most ezt elég rosszul éli meg, de ha elkapják a gyilkost,
győzelmesen fog kikerülni belőle. Szárnyalni fog, amíg ő a földről
nézi, ahogy repül. Mint egy hülye. És ha arra gondol, hogy ő vitte be
a rádióba, azután, hogy véletlenül megismerte a Kaszinó téren pár
évvel ezelőtt. Tanúja volt annak a jelenetnek, ami aztán annak a
szerencsés fickónak azt a szép házat eredményezte. Csak később
tudták meg, hogy a kiskutya megmentése olyan volt, mintha egy
nyertes lottószelvényt vett volna meg.
Ez az ő végzete. Hogy nézze mások szerencséjét. Lássa, hogy
valakire ráesik a napsugár, aminek ha a röppályája egy méterrel
arrébb van, akkor őt találta volna el.
A kutya megmentése után elkezdett beszélgetni a sötét hajú, zöld
szemű fiúval, aki kicsit zavartan nézett, hogy hirtelen a ügyelem
központjába került. Szó szót követett.
Laurent-nak megtetszett Jean-Loup, aki nyugalmat és
együttérzést árasztott. Volt valami benne, aminek nem tudott pontos
nevet adni, de ami elég erős volt ahhoz, hogy ne hagyja
közömbösen a beszélgetőtársat.
Mint amilyen ő.
 Bikjalo, aki nem volt hülye, azonnal megértette, amikor bemutatta
neki, hogy rá gondolt annak a műsornak a vezetésére, amit kitalált.
Látta, hogy érdekelni kezdi a dolog. Jean-Loupnak megvolt az az
előnye, hogy esélyes volt a sikerre, és kevésbe került. Teljesen új
volt a média világában. Abszolút kezdő. Két legyet egy csapásra.
Egy új sikeres programot és egy új médiaszemélyiséget, szinte nulla
költséggel! Két hét próbafelvétel után a Jean-Loup tehetségére
vonatkozó feltételezések beigazolódtak. A Voices adásba ment. Jól
indult, és egyre jobban ment. A fiú tetszett az embereknek. Tetszett
a beszédmódja, ahogy kommunikált, képekben, merész
metaforákban, amelyek megérintették az embereket.
A gyilkosokat is – gondolta Laurent keserűen.
A műsor észrevétlenül átalakult, egyszer, szinte mellékesen szó
volt arról, hogy két elveszett gyerek hogyan menekült meg a
tengeren, és mára már társadalmi töltésű műsorrá vált. Ez a műsor
lett a rádió büszkesége, a méz, ami körül a szponzorok nyüzsögnek.
És a DJ sztár lett, annak a műsornak a sztárja, amit ő talált ki, és
amibe egyre kevesebb beleszólása volt, amiből napról napra egyre
inkább kirekesztették.
A francba mindenkivel. Meg fognak változni a dolgok, meg kell
hogy változzanak.
Kinyomtatta az aznap esti műsorra vonatkozó jegyzeteit.
Majd mindenkinek más lesz a véleménye róla.
Mindenkinek, egytől egyig. Barbarának meg különösen.
Eszébe jutott a párnán szétbomló bronzszínű haja, bőre illata.
Valaha együtt jártak. Olyan szerelem volt, amiben testileg-lelkileg
teljesen feloldódott, mielőtt minden tönkrement. A lány megpróbált
segíteni rajta, de reménytelen volt, mint amikor valaki egy drogost
akar megmenteni. Sokáig tartott a huzavona, majd a lány végleg
otthagyta, amikor rájött, hogy nincsen esélye életének négy másik
nőjével szemben, akiket úgy hívnak, hogy bubi, pikk, kör és dáma.
Felállt a székről, és összeszedte a papírjait. Felvette a kabátját a
karosszékről, és elindult az ajtó felé. Kiment az előtérbe, ami
ugyanolyan lepusztult volt, mint amilyen a lakás, amiben élt.
Becsukta maga mögött az ajtót. A lift nem működött, ez is újabb jele
volt annak, ahogy ebben a házban hogy mentek a dolgok.
Gyalog ment le a lépcsőn a gyér megvilágításban, egyik kezével
megérintve a bézs színű, valaha jobb napokat látott tapétát.
Az előtérbe érkezett, és kinyitotta a rozsdás ajtót, amiről a festék
is mállott. Hát, egész más volt, mint Monte-Carlo elegáns épületei
vagy Jean-Loup szép villája.
Kinn a negyed belemerült a közelgő este fényárnyék játékába.
Olyan sötétkék derengés vette körül, amilyen csak napfényes nyári
napok után szokott lenni. Még ennek a reménytelen környéknek is
valami emberi hangulatot kölcsönzött. Hát igen, ez a kerület nem a
belváros volt, ide nem jutott el a tenger illata, vagy ha igen, azt
elnyomta a kukák bűze.
Legalább három tömböt kellett gyalogolnia, hogy felszálljon a
Monte-Carlóba induló buszra, nem is baj, úgyis szüksége van egy
kis levegőzésre, és hogy kitisztuljon a feje, ne gondoljon Plombierre
és az ócska bankjára.
Vadim elvált az árnyéktól. Olyan gyors volt, hogy észre sem vette.
Mielőtt megértette volna, hogy mi történik, érezte, hogy szinte
felemelik és a falhoz nyomják. Egy kar szorította a torkát, egy
emberé, aki fokhagyma- és gennyszagot árasztott.
– Nos, Laurent, mi van, amikor baj van, már meg sem ismered a
barátokat?
– Miket beszélsz, tudod, hogy én…
Egy lökés belefojtotta a szót.
– Ne beszélj mellé. Tegnap este a Mentonban jó sok pénzt
elvertél, arra nem gondoltál, hogy ez a pénz nem is a tiéd, hanem
Maurice-é?
Vadim Rohmer Maurice társa volt, az ő behajtója. Ő, amilyen
puhány és kövér volt, nem lett volna képes arra, hogy valakit
elkapjon és megszorongasson, amíg könnyezni nem kezd. Vagy
hogy úgy a falhoz lökje, hogy fejfájást kapjon.
 Ő nem, de Vadim, ez az állat, igen. És az a másik rohadt, aki
beváltotta neki a csekket a Kaszinó előtti bárban. Biztos, hogy ő
köpte be, hogy nyelné el a föld.
Laurent azt remélte, hogy Vadim éppolyan módon fog vele bánni,
mint ahogy most vele is.
– Én…
– Te szemét! Vannak dolgok, amiket, úgy látszik, nem értettél
meg, sem Maurice-szal, sem velem kapcsolatban.
Például hogy milyen rövid ideig tart a türelme, és következésképp
az enyém is. Azt hiszem, itt az ideje, hogy felfrissítsem kicsit az
emlékezetedet!
A gyomorütéstől elállt a lélegzete. Erezte, hogy hánynia kell, a
lábai összecsuklottak. Vadim az ingnyakán ragadta meg, és
vaskézzel szorította. Látta, amint elindul a jobb keze is. Megértette,
hogy az arca a célpont, és hogy ez olyan erős lesz, hogy a falhoz lóg
csapódni, csukott szemmel várta az ütést.
De az ütés nem érkezett meg.
Kinyitotta a szemét, és érezte, hogy gyengül a szorítás.
Egy magas, testes, rövidre vágott barna hajú férfi érkezett Vadim
háta mögé, és megragadta a hajánál fogva.
A meglepetéstől és a fájdalomtól Vadim elengedte.
– Mi a pöcs…
A férfi elengedte Vadim haját, aki hátralépett, hogy megnézze az
újonnan érkezőt. Tetőtől talpig megnézte. Az inge rendben volt, és
nem látszott az arcán félelem.
Ennek a férfinak a kinézete sokkal nyugtalanítóbb volt, mint
Laurent tehetetlen, beteges alakja. Főleg a szemei, amik
kifejezésteleneknek tűntek, mintha csak azért állt volna meg, hogy
útbaigazítást kérjen.
– Jól van, látom, megjött az erősítés – mondta Vadim, de a hangja
nem volt annyira magabiztos, ahogy szerette volna.
Megpróbálta a Laurent-nak szánt ütést az előtte álló férfira mérni.
A reakció egy szempillantás alatt történt. A férfi, ahelyett hogy hátrált
volna, kikerülte az ütést, kis lépést tett előre, megállt Vadim előtt, és
lenyomta a földre.
Laurent hallotta a törött csont ropogását. Vadim felordított és
összegörnyedt, a földre esett, és mozdulatlanul feküdt.
Laurent arra gondolt, hogy vajon meghalt-e. Nem, az ismeretlen
megmentője ügyesebb volt annál, hogy véletlenül megöljön valakit.
Az a típus volt, aki ha ölt, az azért volt, mert ölni akart.
Köhögőroham fogta el. Lehajolt, a gyomrát fogta, s érezte, hogy
az epe feljön.
A segítségére érkezett férfi támogatta, amíg felállt.
– Úgy tűnik, épp időben érkeztem, Bedon úr – mondta nagyon
rossz franciasággal, idegen kiejtéssel.
Laurent csodálkozva nézte, nem értette. Biztos volt benne, hogy
azelőtt soha nem látta. Pedig ez az ember megmentette Vadimtól, és
a nevét is tudja. Ki az ördög lehet?
– Ön beszél angolul?
Laurent bólintott. A férfi láthatóan megkönnyebbült.
Angolul folytatta, inkább amerikai, mint angol akcentussal.
– Remek. Mint ahogy azt hallhatta, nem vagyok nagyon jártas az
ön nyelvében. Ön biztos azt kérdezi, ki vagyok, és miért segítettem,
hogy elintézzük ezt a…
Vadim földön fekvő testére mutatott.
– Ezt… amit zavaró körülménynek hívnék, ha megfelel.
Laurent újra csendben bólintott.
– Bedon úr, ön nem szokta elolvasni az e-mailjeit, vagy nem bízik
az amerikai nagybácsiban?
Laurent meglepődött, és ezt le lehetett olvasni az arcáról. Most
már volt egy magyarázat, hogy került a postájába az e-mail. Talán a
többi dolog is kiderül. Ez a férfi nem azért terítette le Vadimot, hogy
aztán elmenjen, és egy Z-t írjon a falra, mint Zorro.
– Ryan Mosse vagyok, amerikai, és lenne egy ajánlatom az ön
számára, pénzügyi szempontból nagyon előnyös ajánlatom.
 Laurent egy másodpercig csendben nézett rá. Tetszett neki a
pénzügyi szempontból nagyon előnyös ajánlat. A gyomorfájása
hirtelen elmúlt. Felállt és az orrán keresztül lélegezni kezdett, érezte,
hogy az arcába visszatér a szín.
A férfi körülnézett. Ha undorodott is ettől a lepusztult kerülettől,
ahol Laurent lakott, nem mutatta. Nézte az épületet.
– A ház olyan, amilyen, de gondolom, nem azért jött, hogy
megvegye.
– Nem, de ha megegyezünk, esetleg ön megveheti, persze csak
ha érdekli.
Amíg a ruháit igazgatta, Laurent gondolatai óránként 300-as
sebességgel száguldottak.
Tehát összefoglalva, fogalma sem volt, hogy ki és mit akar tőle az
a – mit mondott, hogy is hívják – Ryan Mosse, nem tudta, de majd
megmondja, és egy összeget is mondani fog.
Nagyon jelentőset, úgy tűnik…
Laurent nézte a földön fekvő Vadimot, az orra és a szája eltilt, és
egy kis vértócsa kezdett kialakulni a szája körül. Életének ebben a
szakaszában ha valaki megmenti az ilyen alakoktól, mint Vadim, és
még ráadásul pénzről, sok pénzről is beszél neki, ez semmi esetre
sem hangzott rosszul, elég jó ajánlólevél volt.

Hatodik karnevál
A világtól távol lévő helyén a férfi zenét hallgat.
A levegőben Franz Schubert 5. szimfóniájának menüettje száll. A
fémdobozába zárva a férfi nagy átéléssel hallgatja a vonósokat, és
elképzeli, hogy a zenészek karja lendül, ahogy koncentrálnak játék
közben.
Most a képzelete szárnyra kap, és elröpíti, mint egy műholdas
kamera, ami térben és időben mozog. Most már nem a titkos helyén
van, hanem nagy szalonban, egy boltíves, freskókkal díszített
teremben, amit hatalmas csillár ezernyi lámpája világít meg. Jobbra
néz, mellette egy nő, akinek fogja a kezét, és vele együtt mozog a
zene hangjaira, elegánsan, a nő nézi a szemét, ami teremtést és
pusztítást ígér. Hosszú szempillája van, néha a nézők felé néz,
mintha tőlük várna megerősítést abban, hogy tényleg igaz, tényleg ő
a kiválasztott. A többiek szemében, akik nézik őket, amint táncolnak.
Tudja, hogy azon az éjszakán az övé lesz.
A szoba bizonytalan fényében, egy gyertyaláng imbolygó fényénél
a baldachinos ágy csipkéi közül emelkedik ki selyemruháiból, mint
egy nyíló rózsa.
A király jogai.
De mindez most nem számít. Most táncolnak, és nagyon szépek.
És még szebbek lesznek, amikor…
Itt vagy, Vibo?
A hang kedves, mint mindig, izgatott, amilyen csak az ő hangja tud
lenni. Álma, a kép, amit csukott szemmel látott, eltűnik, mint amikor
a moziban elég a szalag.
A visszatérés, a másik jelenléte, a dolog, a felelősség.
Csak egy kicsi szünet volt, ami elmúlt, mint a tavaszi hó.
Nincs helye az álmoknak. Soha nem is volt, és nem is lesz.
Egy időben még álmodozhattak, amikor a nagy házban laktak a
dombok között, amikor el tudtak tűnni a férfi elől, aki azt várta el
tőlük, hogy férfiként viselkedjenek, amikor még gyerekek voltak.
Futni szerettek volna, és nem masírozni. De ott is volt egy hang, ami
képes volt minden álmot megtörni, amit a képzeletük teremtett.
– Igen, itt vagyok, Paso.
Mit csinálsz? Nem hallottalak.
– Csak gondolkodtam.
A férfi hagyta, hogy szóljon tovább a zene. Hadd fejeződjön így be
az álmodozás. Soha nem fog táncolni semmiféle gyönyörű nővel, ő
nem, ők nem. Felkel, és bemegy egy másik szobába, ahol egy
élettelen test fekszik a koporsóban.
Felkapcsolja a villanykapcsolót. A fény ráesik az átlátszó
koporsóra.
 Ahogy közeledik, kialszik, s megváltozik a perspektíva. Újabb
keletkezik, de mindig ugyanaz, csak kis délibábok. Már tudja, hogy
mit fog találni. Egy újabb szertefoszlott illúzió, egy újabb széttört
tükör.
Odamegy a meztelen testhez, végigfuttatja a tekintetét
pergamenszerű, megszáradt tagjain. Megnézi a fejét, amit egy másik
ember arca fedett.
Összeszorul a szíve.
Semmi sem tart örökké. A maszk már mutatja a pusztulás első
jeleit. A haja kócos, fénytelen. A bőr foltos és ráncosodni kezd.
Nemsokára, minden gondoskodása ellenére, ugyanolyan lesz, mint
az a bőr, amit takar.
Végtelen gyöngédséggel nézi a testet, olyan szeretettel, amit
semmi sem törölhet el.
Elkomorul, és hadonászni kezd.
Nem igaz, hogy a végzet ellen semmit se tehetünk. Nem Igaz,
hogy csak tétlen szemlélői lehetünk az időnek és az eseményeknek.
Ő meg tudja változtatni ezt az örök igazságtalanságot, ő rendbe
rakhatja az elrontott dolgokat, amit a végzet rendez el az emberek
között.
Véletlenül, anélkül hogy törődne vele, hogy tönkretesz egy életet,
sötétségre kényszerítve.
A homály sötétséget jelent, a sötétség az éjszakát. És az éjszaka
azt jelenti, hogy a vadászat folytatódik.
A férfi elmosolyodik. Szegény kutyák ordítanak és vicsorognak,
hogy elrejtsék a félelmüket. Feszült szemek, akik a homályt, a
sötétet és az éjszakát fürkészik, hogy rájöjjenek, honnan jön a
zsákmány, aki vadásszá változik.
Ő egyvalaki és senki se. Ő a király.
A király nem kérdez, csak válaszol. A király nem kíváncsi, a király
biztos a dolgokban.
A kíváncsiságot meghagyja másoknak, akik kérdeznek, akiknek
benne van a szemében, mozdulatában, sietségében, izgalmában, az
egész életben, ami néha olyan sűrű, hogy be lehet lélegezni. Az
életnek olyan bonyolult a szaga, és mégis olyan könnyű felismerni.
Az élet szaga a nyári villamosokon van, ahol túl sok a kéz és a
hónalj. Az étel szagában és a macskák vizeletében, amit néhány kis
utcában érezni lehet. A rozsda szagában, ami megeszi a fémet, a
fertőtlenítő szagában, a puskapor szagában.
És ott is ott van a két fő kérdés: mikor és hol?
Mikor lesz az utolsó lélegzetvétel, amit összeszorított fogakkal tart
vissza. Mikor, a nap vagy az éjszaka melyik órájában jön el a
ketyegő órán az utolsó másodperc, amikor hagyja, hogy a világ
folytassa az újabb köröket.
Hol, milyen ágyban, autóülésen, liftben, strandon, karosszékben,
milyen szállodaszobában fogja a szív az utolsó dobogást várni a
szünet után, ami egyre és egyre hosszabb. Néha minden olyan
gyors, hogy az az utolsó villanás a nyugalom, de nem a válasz, hisz
akkor nincs idő ezt megérteni, néha még meghallani sem.
A férfi tudja, hogy mit kell tennie. Már megtette, és addig fogja
tenni, amíg szükség van rá.
Annyi maszk van a kinti világban, amit olyan emberek hordanak,
akik meg sem érdemlik.
Mi van, Vibo? Miért nézel így? Valami nincs rendben}
A férfi biztatóan mosolyog, a szeme csillog, a hangja bátorít.
– Nem, Paso, semmi. Nézem, hogy milyen szép vagy. És
nemsokára még szebb leszel.
Csak nem… Csak nem mondod, hogy…
– Állj! Tilos beszélni. Titkok titka. Emlékszel?
Ah, titkok titka? Akkor csak a telihold idején lehet róla beszélni.
A férfi elmosolyodott, amikor eszébe jutottak a gyerekkori játékok,
azokban a ritka percekben, amikor az a férfi nem volt ott, hogy az
egyetlen játékot játszassa velük, amit engedélyezett számukra.
– Hát igen, Paso. És a telihold nemsokára itt lesz.
Nagyon hamar.
 A férfi megfordul és az ajtó felé indul. A másik szobában véget ért
a zene. Most csend van, ami mintha a zene természetes folytatása
lenne.
Hová mész, Vibo?
– Rögtön jövök, Paso.
Megfordul, és mosolyogva nézi a koporsóban fekvő testet.
– Előbb telefonálnom kell.

30.
Mindnyájan a Rádió Monte-Carlo épületében voltak, ahogy
minden este. Az események alakulása miatt háromszor több ember
volt az épületben, mint ilyenkor lenni szokott.
Most már Gottet felügyelő is ott volt az embereivel, akik sokkal
nagyobb teljesítményű komputereket helyeztek el és kötöttek össze,
mint amivel a rádió rendelkezett. Jött vele egy 25 év körüli, értelmes
kinézetű, rövid melírozott hajú és az egyik orrlyukában testékszert
viselő fiatal fiú is. Egy csomó floppyval és CD-vel kezdett a
munkához, olyan gyorsan mozgott a keze a billentyűkön, hogy
Frank, aki a mögötte lévő széken ült, alig tudta a szemével követni.
A fiút Alain Toulouse-nak hívták, de a hackerek között csak Pico
becenéven volt ismert. Amikor Franknek bemutatták, és meghallotta
a beosztását, ravasz kis mosolyra húzódott a szája, is a szemében
maliciózus kis fény villant.
– Az FBI-t említette? Egyszer feltörtem, azaz nem is egyszer.
Régen könnyű volt, most már ők is dörzsöltebbek lettek. Szerinted
vannak hacker tanácsadóik?
Frank nem tudott válaszolni a kérdésre, de a válasz nem is
érdekelte nagyon a fiút. Megfordult és a helyére ment.
Mint a villám, úgy gépelt, közben magyarázta, amit csinál.
– Mindenekelőtt beépítek egy rendszervédő firewallt.
Ha valaki megpróbál belépni, észre fogom venni.
 Általában azt próbálták megakadályozni, hogy valaki kívülről
belépjen, és kész. Ebben az esetben másról van szó, úgy kell
rájönni a támadásra, hogy ne vegye észre.
Feltettem egy programot, amit én alkottam meg, és ami lehetővé
teszi, hogy vegyük a jelet. Lehetne egy trójai faló is.
– Mit jelent, hogy trójai faló? – kérdezte Frank.
– Így hívják a rejtett kommunikációt, amit egy másik fed, mint
egyes vírusokat. Ezért egy másik védőrendszert is beépítek, mert
nem szeretném, ha a jel, amikor vesszük…
Szünetet tartott, hogy kibontson egy rágót, s a szájába tette. Frank
észrevette, hogy Picónak a legkisebb kétsége sincs afelől, hogy
fogják tudni azonosítani a jelet. Nagyon bízhat magában a fiú.
Egyébként az informatikai kalózok jellegzetes magatartása volt.
Beképzeltség és irónia, emiatt vittek véghez olyan cselekedeteket,
amelyek nem voltak kifejezetten bűntettek, egyszerűen azt akarták
az áldozataiknak bemutatni, hogy bármilyen óvintézkedést ki tudnak
játszani. Olyanak voltak, mint a modern Robin Hoodok, csak íj és
nyílvessző helyett egér és a billentyűzet volt a fegyverük.
Pico folytatta az előadását, rágógumiját rágva, ami a
szájpadlásához és a fogához ragadt.
– Szóval azt mondtam, hogy nem szeretném, ha lenne egy vírus,
ami elszabadulhat, amikor a jelet elfogjuk, ebben az esetben nem
tudnánk követni. Egy vírus a hard discet is tönkreteheti. Ha ez az
alak ezt meg tudja csinálni, akkor nagyon ügyes, és a vírus nem
virágcsokrot fog hozni nekünk.
Bikjalo, aki egész addig csendben volt az íróasztala mögött, feltett
egy kérdést: – Gondolod, hogy a kollégáid szórakoznak?
Frank csúnyán nézett rá, de az igazgató nem vette észre. Pico
megfordult a széken, és csodálkozott ekkora tudatlanság hallatán.
– Mi hackerek vagyunk, és nem bűnözők. Senki nem tenne
hasonlót. Én azért vagyok itt, mert akiről szó van, az nem annyit
tesz, hogy belép valahova, ahova nem kéne neki, és hagy egy jelet.
Itt valaki öl, itt egy gyilkosról van szó. Egyetlen valamirevaló hacker
sem csinálna soha ilyesmit.
Frank a vállára tette a kezét, a bizalom jeléül egyben mintegy
bocsánatkérésként is Bikjalo szavai miatt.
– Jól van, folytasd. Úgy látom, ezen a téren te mindent tudsz.
Bikjalóhoz fordult, aki felállt és odament hozzájuk.
– Itt nincs semmi dolgunk. Megnézzük, hogy megjött-e Jean-
Loup?
Legszívesebben azt kérte volna attól az embertől, hogy tűnjön el,
és hagyja őket dolgozni, ne lihegjen állandóan a nyomukban. Már
így is elegen voltak az ilyenek. De ezt nem kérhette diplomáciai
okokból, mindeddig kitűnő volt az együttműködés a rádióval, és ezt
nem szerette volna elrontani. Épp elég feszültség volt anélkül is a
levegőben.
– Persze.
Az igazgató újabb tanácstalan tekintetet vetett Picóra és a
komputerére, aki már el is felejtkezett róluk, és boszorkányos
ügyességgel verte a billentyűzetet, láthatóan feldobta ez az új
kihívás. Raquel íróasztalához értek, ekkor lépett be Laurent és Jean-
Loup.
Frank ránézett a DJ-re. Jean-Loup frissebbnek nézett ki, mint
reggel, de azért borús volt a tekintete. Frank ismerte ezeket az
árnyékokat. Sok-sok fény és napsütés fogja tudni csak kitörölni, ha
már véget ért a történet.
– Szervusztok, fiúk. Kész vagytok?
Laurent válaszolt kettőjük helyett.
– Igen, a vázlat kész. Az a nehéz, hogy a műsornak
mindenképpen folytatódnia kell, hiszen azokat a telefonokat
leszámítva, mindig vannak normális telefonhívások is. Itt mi újság?
A bejárati ajtó újra kinyílt, és feltűnt Hulot figurája, mint egy
elmosódott fénykép. Frank arra gondolt, hogy mióta Monte-Carlóba
érkezett, barátja mintha tíz évet öregedett volna.
 – Ah, itt vagytok. Jó estét mindenkinek. Frank, beszélhetnék veled
egy percre?
Jean-Loup, Laurent és Bikjalo kicsit félrehúzódtak.
– Mi van?
A két ember kicsit arrébb ment, a szemben lévő fal felé, ahol a
telefonok, műholdas összeköttetések, az ISDN-összeköttetése
szükséges gépek álltak, amennyiben elromlana az erősítő.
– Minden rendben. A készültségi csoport riasztva van.
Tizenkét ember áll készenlétben, egy pillanat alatt mindenhova
elemek. Az utcák tele vannak civil ruhás rendőrökkel. Mindenki
teljesen normáhsan néz ki, kutyát sétáltató férfiak, gyerekkocsit toló
házaspárok. A város teljesen ellenőrzés alatt van. Ez arra az esetre,
ha az áldozat itt van Monte-Carlóban. Ha viszont Senkise itt úgy
döntött, hogy ki tudja, hol keresi meg az áldozatát, a part összes
rendőrsége lesben áll. Most csak az a fontos, hogy próbáljunk meg
gyorsabbak lenni, mint a barátunk.
Egyébként pedig, az Úr kezében vagyunk.
Frank rámutatott két emberre, akik Morelli kíséretében pont akkor
érkeztek.
– És Pierrot kezében, akivel oly mostohán bánt el az Úr.
Pierrot és az anyja velük egy vonalba ért, és megálltak.
Az anya úgy fogta a fia kezét, mint egy mentőövet. Úgy tűnt, hogy
nem is annyira ő ad neki biztonságot, hanem ő várja tőle. A fiától, aki
ezt a történetet úgy élte meg, hogy végre részt vehet olyan
dolgokban, amikből általában ki volt zárva.
Csak ő volt, egyedül ő, Pierrot, aki ismerte a zenét, ami a szobába
volt bezárva. Nagyon tetszett neki, ami a múltkor történt, amikor a
nagyok izgatottan figyelték, hogy megmondja, megvan-e vagy nincs
meg, és elküldték, hogy hozza fel. Szeretett ott lenni minden este a
rádióban Jean-Louppal, figyelni az üvegajtón keresztül, és figyelni,
amint az ördögökkel beszél, ahelyett hogy csak otthon hallaná a
hangját a rádióból.
Tetszett neki a játék, bár belátta, hogy nem csak játék.
 Néha álmodott is róla. Először életében örült neki, hogy nincs
külön szobája, és hogy az anyjával egy ágyban alszik. Felébredtek,
és mind a ketten féltek, és nem tudtak újra elaludni, csak amikor a
redőny mögül a hajnali fény beszűrődött.
Pierrot elengedte anyja kezét, és Jean-Louphoz, a bálványához, a
legjobb barátjához futott.
A DJ megsimogatta a haját.
– Szia, hogy vagy?
– Jól, Jean-Loup. Tudod, hogy holnap lehet, hogy mehetek a
rendőrautón?
– Remek! Most már te is rendőr vagy?
– Persze, tiszteletes rendőr.
Hallva Pierrot újabb nyelvi leleményét, Jean-Loup elmosolyodott,
magához húzta a fejét, és borzolni kezdte a haját.
– Itt a tiszteletes rendőr, aki kemény csatát vív ádáz ellenségével,
Csiklandós Doktorral.
Elkezdte csiklandozni Pierrot-t, aki nevetett. A rendezőfülke felé
mentek, Laurent és Bikjalo is követte őket.
Frank, Hulot és az anya csendben figyelte a jelenetet. A nő
üdvözült mosollyal nézte, hogy milyen jóban van a fia és Jean-Loup.
Kivett egy zsebkendőt a táskájából, és kifújta az orrát. Frank
észrevette, hogy frissen mosott és vasalt volt. A nő ruhája is,
bármilyen szerény is volt, tökéletesen rendben volt.
– Asszonyom, nem tudom, hogy köszönjük meg az irántunk
tanúsított türelmét.
– Nekem? Nekem kell köszönetét mondanom azért, amit a
fiammal tesznek. Rá sem lehet ismerni. Ha nem ilyen csúnya
dologról lenne szó, még örülnék is.
Hulot nyugodt hangon válaszolt neki, pedig Frank tudta, hogy
semmi sincs távolabb tőle, mint a nyugalom.
– Nyugodt lehet, asszonyom. Mindennek hamarosan vége lezs, és
ez Pierrot érdeme is lesz. Gondoskodunk róla, hogy az érdemei
megfelelő módon ki legyenek emelve. A fiából kis hős lesz.
 A nő elindult a folyosón, behúzott vállakkal, félénken lépegetve.
Frank és Hulot egyedül maradtak.
Ekkor felhangzott a Voices szignálja, és megkezdődött a
közvetítés. De a műsornak nem volt lendülete aznap, ezt Jean-Loup
és a többiek is érezték. Szinte elektromos feszültség érződött a
levegőben, de ez nem ment át az adásba. Érkeztek a
telefonhívások, de a szokásosak voltak, melyeket Raquel előzőleg
megszűrt. Mindenkitől azt kérték, hogy ne beszéljen a bűntettekről.
Ha ennek ellenére valaki utalt rá, Jean-Loup ügyesen más irányba
terelte a beszélgetést. Mindenki tudta, hogy milliók hallgatják minden
este a Rádió Monte-Carlót. A közvetítés már nem csak
Franciaországban és Olaszországban, de több európai országban is
fogható volt, a networkön keresztül, mindazok számára, akik
megvették a jogot.
Hallgatták, fordították, kommentálták, és várták, hogy történjen
valami. A rádió számára bombaüzlet volt. A latin bölcsesség
diadalmenete.
Mors tua, vita mea.
Frank arra gondolt, hogy ez a történet mindenkinek a halált jelenti,
senki nem kerül ki belőle győztesként.
Meglepődött, amikor rájött a szavainak értelmére.
Senki sem kerül ki győztesen.
Eszébe jutott Odüsszeusz ravaszsága. A gyilkos
önmeghatározásának a mélyebb jelentése, az irónia, a csúfondáros
kihívás. Még inkább meggyőződött róla, hogy nem átlagos emberrel
állnak szemben, és hogy mielőbb el kell kapniuk. Az első adandó
alkalommal.
Önkéntelenül is megtapogatta a zakója alatt tartott pisztolyt.
Annak az embernek a halála, valódi vagy átvitt értelemben,
ténylegesen az életet jelenti valaki számára.
A telefont jelző piros fény kigyulladt. Laurent továbbította Jean-
Loupnak a hívást.
– Halló?
 Szünet következett, majd egy elváltoztatott hang hallatszott.
– Halló, Jean-Loup. A nevem egyvalaki és senki se.
Minden jelenlevő megdermedt. A közvetítőfülkében Jean-Loup
elfehéredett, minden vér kiment az arcából.
Barbara gyorsan felugrott, mintha a készülékből hirtelen halálos
veszély leselkedne rá.
– Ki vagy? – kérdezte bizonytalanul.
– Nem fontos, hogy ki vagyok. Az a fontos, hogy ma újra lesújtok,
bármi történjen is.
Frank úgy ugrott fel, mintha villamosszéken ülne.
Cluny, aki a balján ült, szintén felállt, és megfogta a karját.
– Nem ő az. Frank – suttogta.
– Mit ért az alatt, hogy nem ő az?
– Téves. Ez azt mondta: az én nevem Egyvalaki és Senki. A
másik azt mondja magáról: Én egyvalaki és senki vagyok.
– Ez számít?
– Ebben az esetben igen. És aztán aki telefonál, műveletlen, itt
egy hülye szórakozik.
Mintegy megerősítésként egy sátáni kacaj hangzott fel, és
befejeződött a hívás.
Morelli futva lépett be a terembe.
– Megvan!
Frank és Cluny kimentek utána a folyosóra. Hulot aki az igazgató
szobájában volt, szintén futva érkezett, Bikjalo is követte.
– Megvan?
– Igen, felügyelő úr.
A telefonhívás Mentőn városrészből érkezett.
Frank lehűtötte a kedélyeket.
– Cluny doktor azt mondja, hogy lehet, hogy nem ő az, lehet, hogy
valaki csak utánozza.
A pszichiáter úgy érezte, hogy szólnia kell. A lehet szó még nyitva
hagyott egy kis reményt, és ezt el kellett sürgősen oszlatni.
 – Lehet, hogy a hangja úgy van elváltoztatva, de a
nyelvhasználata más, mint azé, aki eddig telefonált. Nem ő az!
– Átkozott legyen, akárki is az. Értesítetted a mentoni kapitányt?
– Rögtön, ahogy lokalizáltuk a telefonhívást. Mint a villám, úgy
indultak.
– Hát persze, naná hogy nem hagynák ki a lehetőséget, hogy ők
kapják el!
A felügyelő nem nézett Clunyre, mintha így ki lehetne zárni, hogy
igaz, amit feltételez.
Negyedóra telt el, ami végtelen időnek tűnt. Hallották a folyosó
végéről a zenét, Jean-Loup hangját, aki folytatta a közvetítést.
Bizonyára sok más hívás érkezett. A rádiótelefon, ami Morelli övén
lógott, rezegni kezdett.
– Morelli.
Hallgatta. A csalódás kiült az arcára. Mielőtt átadta volna a
mikrofont, Hulot már tudta, hogy nincs semmi.
– Hulot felügyelő.
– Szia, Nicolas, Robert vagyok Mentonból.
– Szia, mondjad.
– Itt vagyok a helyszínen. Semmi, hamis riasztás volt.
Egy hülye állat volt, aki a csaja előtt akart nagyfiúnak látszani.
Képzeld, annyira hülye, hogy a saját lakásából telefonált! Amikor
elkaptuk, majdnem becsinált a félelemtől ő is és a lány is.
– Haltak volna meg félelmükben a hülyék. Le tudod őket
tartóztatni?
– Persze! Azonkívül, hogy a nyomozást akadályozták, ennek a
baromnak jó darab sajt is volt a lakásában.
Ez azt jelentette, hogy hasist találtak.
– Jó, vigyétek be őket, és jól intézzétek el. És úgy, hogy a sajtó is
megtudja. Példát kell statuálni, különben felkészülhetünk arra, hogy
kapunk még hasonló telefonokat.
– Persze. Sajnálom, Nicolas.
– Én is. Szia.
 A felügyelő befejezte a beszélgetést. Reménytelenséget tükrözött
a szeme.
– Önnek volt igaza, doktor úr, hamis riasztás volt.
Cluny zavarba jött, mintha bűn lenne, hogy ő már előbb rájött.
– Hát… én…
– Kitűnő munka volt, doktor úr, kitűnő – lépett közbe Frank. –
Senki sem tehet róla, hogy ez történt. – Lassan visszamentek a
kabin felé. Gottet jött feléjük.
– Nos?
– Semmi. Hamis riasztás.
– Nekem is furcsa volt, hogy ilyen egyszerű lenne. De hogy
gondolná az ember, hogy…
– Rendben van, Gottet, amit Clunyre mondtam, önre is érvényes,
mindenki remekül dolgozik.
Beléptek a rendezőfülkébe, ahol már mindenki várta a híreket.
Látták a csalódottságot az arcukon, és nem is kellett semmit
kérdezniük. Barbara hátradőlt a széken, és a pulthoz támaszkodott.
Laurent csendben beletúrt a hajába.
Abban a pillanatban a piros jelzés kigyulladt. A DJ arca nyúzottnak
tűnt. Ivott egy korty vizet, és a mikrofonhoz hajolt.
– Halló?
Először csak a csend, az a csend, amit már mindnyájan
felismertek. Aztán a természetellenes…
Aztán megérkezett a hang. Mindenki a hangfal irányába fordította
a fejét.
– Szia, Jean-Loup. Az a benyomásom, hogy már vártatok.
Cluny Frank felé fordult.
– Hallotta? Választékos nyelvhasználat, ez ő.
Jean-Loup ezúttal nem habozott, keze olyan erősen szorította az
aszalt, hogy az ujja vége elfehéredett, de a hangjában mindez nem
érződött.
– Igen, vártunk, tudod jól, hogy vártunk.
 – Hát akkor itt vagyok, a kopók már kifáradtak abban, hogy
árnyékot üldözzenek. De a vadászatnak folytatódni kell. Az
enyémnek és az övéknek is.
– Miért mondod, hogy kell, mi értelme van ennek az egésznek?
– A hold mindenkié, és mindenkinek joga van ugatni.
– A holdnál ordítani fájdalmat jelent. De énekelni is lehet a
sötétben, lehet boldog az ember, ha lát egy kis fényt, boldognak is
lehet lenni, hidd el.
– Szegény Jean-Loup, te is azt hiszed, hogy igaz a hold, de csak
egy illúzió, tudod, hogy mi van a sötét égen, Jean-Loup?
– Nem, de gondolom, most majd elmondod.
A telefonáló férfi nem érezte meg a mondatban az iróniát. Vagy
felfogta, de fölötte állónak érezte magát.
– Sem az Isten, sem a hold, Jean-Loup. A jó szó a semmi.
Nincs egyáltalán semmi. És én annyira megszoktam, hogy ebben
élek, hogy már észre sem veszem. Körülöttem mindenütt, akármerre
is fordítom a tekintetemet, a semmi van.
– Te bolond vagy – bukott ki Jean-Loupból akarata ellenére.
– Én is gondoltam már rá többször is. Nagy a valószínűsége, hogy
így van, bár olvastam valahol, hogy a bolondok nem szoktak ilyen
kérdésekkel foglalkozni. Nem tudom, mit jelent, hogy az ember azt
kívánja, hogy bolond legyen, de velem néha előfordul.
– Az őrültség is elmúlik, meg lehet gyógyítani. Mit tehetünk, hogy
segítsünk neked?
A férfi nem vett tudomást a kérdésről, mintha nem létezne
megoldás.
– Azt kérdezd meg inkább, hogy én mit tudnék sejteni nektek,
tessék, itt az új csont a kopóknak, akik a saját farkukba harapnak. Itt
egy loop. Egy szép loop, ami forog, forog, mint a zenében. Ahol egy
loop van, ami csak forog, forog.
A hang elhalt… A hangfalból, mint az elmúlt alkalommal,
megszólalt a zene. Semmilyen gitár ezúttal, semmi nosztalgiarock,
hanem mostani tánczene. Az elektronika terméke. A zenének vége
lett. Olyan hirtelen, ahogyan elkezdődött. Az utána következő csend
még súlyosabbá tette Jean-Loup kérdését.
– Mit jelent? Mit akar jelenteni?
– Én tettem fel a kérdést, a válasz a tietek. Az élet ebből áll,
barátom. Semmi másból, mint kérdésekből és válaszokból. Minden
ember cipeli magával a kérdéseit, azoktól kezdve, amelyeket
születése óta hordoz.
– Milyen kérdéseket?
– É n nem vagyok a végzet, én egyvalaki és senki sem vagyok, de
könnyű megérteni. Amikor aki meglát és rájön, ki vagyok, a kérdés
azon nyomban el fog tűnni a szeméből, tudni, hogy mikor és hol. Én
számára a mostot jelentem.
Én az ő számára azt jelentem, itt.
Egy kis szünet következett. Aztán a hang egy új ítéletet sziszegett.
Ezért gyilkolok…
Egy kattanás félbeszakította a beszélgetést, az utolsó mondat
visszhangzott, mint a guillotine. Frank lelki szemei előtt látta, hogy
lehullik egy fej. Nem, nem lehet, istenem!
Gottet felügyelő már beszélt az embereivel a háta mögött.
– Megtaláltátok?
A válasz, amit hallott, olyan volt, mint egy varázslat, amitől kimegy
a tüdőből a levegő.
– Semmit. Semmit. Semmilyen jel sincs. Pico szerint, aki a
hívásokat végzi, nagyon nagy tehetség kell hogy legyen. Semmit se
lehetett látni. Ha a hívás az internetről érkezik, úgy el van rejtve,
hogy a készülékeinkkel nem lehet látni. Az a rohadt alak megint
átvert bennünket!
– Elég baj ez nekünk. Valaki felismerte a részletet?
A hallgatás beleegyezés. Az általános csendnek azonban ebben
az esetben elég negatív jelentése volt.
– Barbara, gyorsan, egy kazettát a zenével, hol van Pierrot?
Barbara már dolgozott a másolaton.
– A tanácsteremben – mondta Morelli.
 A teremben lázas sietség volt. Mindenki tudta, hogy igen gyorsan
kell cselekedni. Talán most a telefonáló kimegy a házból, és
vadászni kezd. Egy másik ember pedig nem tudja, hogy élte utolsó
perceit éli. Elindultak, hogy megkeressék Esőfiút, aki felismeri a
zenét első hallásra.
Az ülésteremben Pierrot az anyja mellett ült lehajtott fejjel. Mikor
beléptek, könnyes szemmel nézett rájuk.
Aztán újra lehajtotta a fejét.
– Frank, mint a múltkor.
Pierrot felemelte a fejét, mintha szégyellné a fénylő szemeit.
– Mi van, Pierrot? Valami baj van?
A fiú intett a fejével.
– Megijedtél? Ne félj, mindenki itt van veled.
Pierrot szipogott.
– Nem félek, most már én is rendőr vagyok.
– Akkor mi a baj?
– Nem tudom a zenét – felelte komoran.
Hangjában valódi fájdalom érződött. Úgy járatta körbe tekintetét,
mintha elszalasztotta volna élete nagy lehetőségét. Peregtek a
könnyek az arcáról.
Frank úgy érezte, hogy elveszett. Ennek ellenére mosolygást
erőltetett magára.
– Nyugodj meg. Nem kell izgulni. Most még egyszer
meghallgatod, és meglátod, hogy felismered. Nehéz, de neked
sikerülni fog. Én biztos vagyok benne, hogy menni fog.
Barbara futott be a szobába. A kezében volt a DAT.
Betette a lejátszóba és elindította.
– Hallgasd meg figyelmesen, Pierrot.
Az elektronikus hang felhangzott a teremben. Az üteme hasonlított
a szívdobogáshoz. Százharminchét ütés egy perc alatt, egy szív,
ami gyorsan ver a félelemtől, s egy szív, ami nemsokára egyik
pillanatról a másikra leállhat.
 Pierrot csendben, lehajtott fejjel hallgatott. Amikor a zene véget
ért, félénk mosoly jelent meg szája szögletében.
– Megvan – mondta halkan.
– Felismerted? Megvan a szobában? Akkor légy szíves, hozd ide.
Pierrot bólintott, és felállt a székről, imbolygó járásával elindult.
Hulot intett Morellinek, aki elkísérte.
Egy kis várakozás után, ami végtelennek tetszett, visszatértek, és
Pierrot egy CD-t szorongatott a keze között.
– Ez az, egy kompiláció.
Betették a lemezt a lejátszóba, és addig keresték, amíg meg nem
találták.
A szám pontosan az volt, amit a gyilkos hallgattatott meg velük
kevéssel azelőtt. Pierrot-t úgy ünnepelték, mint egy hőst. Az anyja
úgy ölelte meg, mintha most adták volna át neki a Nobel-díjat.
Büszkeség volt a szemében, amely belehasított Nicolas Hulot
szívébe.
Frank elolvasta a címet:
– Roland Brant: Nuclear Sun. Ki ez a Roland Brant?
Senki sem ismerte. Mindenki futott a számítógép elé.
Egy rövid internetes keresés után egy olasz honlapon megtalálták,
Roland Brant egy olasz DJ álneve volt.
Megtudták, hogy a Nuclear Sun egy olyan dal, ami pár évvel
ezelőtt elég nagy siker volt a diszkókban.
Időközben Laurent és Jean-Loup befejezték az adást, és
csatlakoztak hozzájuk. Mindkettő nagyon megviseltnek látszott,
mintha viharon át érkeztek volna, és bennük maradt volna egy
darabja.
A rendező felvilágosítást adott a dance-zene világáról, ami a zenei
világ önálló ága volt.
– Néha előfordul, hogy a DJ álnevet vesz fel. Sokszor
fantázianévről van szó, de a legtöbbször angol név.
Három-négy Franciaországban is van. Általában olyan zenészek,
akik a diszkózenére szakosodtak.
 – És mit jelent, hogy loop? – kérdezte Hulot.
– Egy kifejezés, amit a komputer segítségével készített zenében
használnak. A loop az alap, a darab lényege.
Kivesznek egy darabot, s forgatják, hogy mindig egyforma legyen.
– Hát, mint ahogy mondta, egy kutya, amelyik a saját farkát
harapja.
Frank véget vetett a filozofálgatásnak, és visszaterelte a
társaságot a sürgős teendők világába. – Ők é, dolgunk van. Rajta,
nem jut eszetekbe semmi? Gondoltok valakire, aki híres, 30-35 év
körüli, aki hasonlít ahhoz, akit keresünk itt, Monte-Carlóban. Frank
mintha megszállott lenne, le-fel járkált, és ismételgette ezeket a
szavakat. A szavai úgy űzték egymást, mint a kutyák a rókát.
– Egy fiatalember, vonzó, híres, valaki, aki itt van a közelben. CC,
kompiláció, discoteca, dance-zene, egy olasz DJ angol álnévvel,
gondoljatok a napilapokra, a női magazinokra, a felső tízezerre…
Frank hangja olyan volt, mint egy ostor, amellyel a lovas a lovat
futásra készteti. Mindenki agya ugyanígy járt.
– Rajta. Jean-Loup?
A DJ lehajtotta a fejét. Nagyon megviseltnek látszott, és világos
volt, hogy a részéről nem várható segítség.
– Laurent?
– Sajnálom, nem jut eszembe semmi.
Barbara megrázkódott, és hirtelen felemelte a fejét.
Bronzszínű hajkoronája megmozdult. Frank látta, hogy felderül az
arca.
– Mondja, Barbara.
– Nem tudom, talán…
Frank héjaként csapott le a bizonytalankodó kifejezésre.
– Barbara, nincs talán. Mondjon egy nevet, ami eszébe jutott, akár
helyes, akár helytelen.
A lány a jelenlevőkre nézett, mint aki bocsánatot kér, ha
ostobaságot mond.
– Hát én azt gondolom, hogy lehetne Roby Stricker.
 31.
René Colettinek vizelnie kellett.
Nagyot sóhajtott. A teli hólyag nagyon nyomta a hasát.
Úgy érezte magát, mint amikor egy tudományos-fantasztikus
filmben az űrhajó csövei gőzölögni kezdenek, kigyullad a veszélyt
jelző lámpa, és egy géphang ismételgeti: Figyelem, az űrhajó három
perc múlva megsemmisül.
Teljesen normális dolog volt, hogy a fiziológiai szükséglet akkor
lépjen fel, amikor a legkevésbé alkalmas, de ez már csak így szokott
lenni.
Már-már arra gondolt, hogy a félárnyékban elvégzi a dolgát, nem
foglalkozik azzal a pár emberrel, aki az utcán vagy a mólón sétál.
Vágyakozva nézte a jobb oldalán a falat.
Rágyújtott egy cigarettára, hogy elterelje a figyelmét, és az
ablakon kifújta a filter nélküli Gitane erős füstjét. A hamutartóban jó
néhány csikk mutatta, hogy a várakozás már elég régóta tart.
Kinyújtotta a kezét, és lekapcsolta a rádiót, a műsor, ami érdekelte,
már úgyis véget ért.
A Mazda MX5-öt a parton állította le, szemben a rádióval, ahol
most nyüzsögtek a rendőrök, mint hal a vízben.
Követte az adást, és hallotta a gyilkos telefonhívását.
Ült az autóban, és várt. Az újságja, a Francé Soir
szerkesztőségében sokan ugyanezt csinálták, és most mindenki
információt keres az interneten vagy máshol, hogy megfejtse a
gyilkos új üzenetét, akit az írott sajtó már régen a Senkise néven
emleget. Ez az elnevezés annyira átment a köztudatba, hogy most
már mindenki így hívta. A média hatalma. Ki tudja, előtte hogy hívták
maguk között a rendőrök, mielőtt ezt a nevet az újságírói fantázia
ráragasztotta volna.
A nyomozóké a logika, övék a képzelet. De nem zárható ki, hogy
akinek van az egyikből, annak nincs a másikból.
 Az övé egy jó példa ebből a szempontból. Vagy legalábbis
remélte, hogy az.
A mellette lévő ülésen megszólalt a telefon. A csengőhang egy
Ricky Martin-szám volt, amit az unokahúga töltött le neki az
internetről. Utálta ezt a zenét, de nem tanulta meg annyira a mobil
használatát, hogy ki tudta volna cserélni.
Fantázia és logika, de viszolygás a technikától.
Fogta a mobilt, és benyomta a gombot.
– Halló?
– Coletti, Barthélemy vagyok.
– Mondjad!
– Van egy nyomunk. Marha szerencsénk van. Giorgo Casani, a
milánói tudósítónk jó barátja annak, aki írta a számot. Azt, amit a
Senkise lejátszott a rádióban. Két perccel ezelőtt telefonáltak
Olaszországból. Még adnak egy-két perc előnyt, mielőtt értesítenék
a rendőrséget.
Szép fogás. Reméljük, senki sem hagyja ott a bőrét. És remélem,
hogy nem pisilek he.
– Tehát?
– Nuclear Sun a címe. A szerzője olasz, egy DJ, akit Rolando
Braganténak hívnak, vagyis Roland Brant. Megértetted?
– Persze hogy megértettem, nem vagyok hülye. De azért küldj egy
SMS-t az adatokkal.
– Hol vagy?
– A rádió környékén. Mindent szemmel tartok. Eddig nem történt
semmi.
– Azért vigyázz. Ha a zsaruk észrevesznek, kiakadnak.
– Tudom jól, hogy milyenek.
– Akkor minden jót.
– Nektek is. Ha van valami, szóljatok.
Kikapcsolta a telefont. Egy olasz DJ, akinek angol álneve van.
Egyy diszkómuzsika-részlet, aminek a címe Nuclear Sun.
Mi a nyavalyát akar ez jelenteni?
 A hasában újabb szorítást érzett. Döntött. Kidobta a csikket az
ablakon és kiszállt. Átment a másik oldalra, és a félhomályos részre
állt. Kigombolta a nadrágját, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
Végre. Nézte a sárgás csíkot, mintha egy kis patak lenne.
Elereszteni magát szinte olyan volt, mint egy szexuális élvezet.
Eszébe jutott, amikor gyerekkorában a testvérével a hóra pisiltek, és
a rajz…
Bevillant valami. A hó. Hogy jön ide a hó? Látott egy fotót egy
képeslapban egy férfiről, aki síruhában állt a sílift mellett, egy szép
lány oldalán. A képen hó volt, sok-sok hó. Olyan megérzés fogta el,
hogy elállt tőle a lélegzete.
Roby Stricker, ez az. És ha ő az, akkor meg is van.
A fiziológiai folyamat nem akart befejeződni. Az izgalomtól
azonban olyan ideges lett, hogy félbeszakította. Az sem zavarta, ha
kicsit bepiszkítja a kezét, nem ez volt a legundorítóbb.
De hol fogja most megtalálni ezt a Roby Strickert?
Energikus mozdulattal visszatette a nemi szervét az
alsónadrágjába, és futva ment vissza az autóhoz. Nem törődött
azzal se, hogy a sliccét be sem gombolta.
Egy gyilkos van a városban, René, mondta magában. Kit érdekel,
ha nincs begombolva a nadrágod?
Leült és fogta a mobilját. Felhívta Barthélemyt a
szerkesztőségben.
– Megint Coletti vagyok. Keressetek meg egy címet nekem.
– Mondjad.
– Roby Stricker. A vezetékneve Stricker, ck-val. A Roby a Roberto
helyett lehet. Itt lakik Monte-Carlóban. Ha ez a mai a szerencsék
éjszakája, benne van a telefonkönyvben.
Ha nincs, szerezzétek meg, de gyorsan!
Egy újság ugyan nem a rendőrség, de nekik is megvoltak a
csatornáik.
– Tartsd egy kicsit a vonalat.
 Elmúlt pár másodperc, ami Colettinek hosszabbnak tűnt, mint amit
tele hólyaggal töltött. Végre Berth visszatért a telefonhoz.
– Bingó, öregem! Egy társasházban lakik, amit úgy hívnak, hogy
Les Caravelles, és az I. Albert úton található.
Coletti visszatartotta a lélegzetét, nem merte elhinni, hogy ekkora
szerencséje van. Pár száz méterre volt attól a helytől, ahol a
kocsijával állt.
– Kitűnő, tudom, hogy hol van.
– René, ismétlem, vigyázz! Nemcsak a zsaruk miatt… A Senkise
veszélyes! Már három embert kinyírt!
– Vigyázok a bőrömre, nyugi. De ha ez úgy végződik, ahogy
remélem, szenzációs bevételünk lesz!
Befejezte a beszélgetést.
Egy pillanatra újra hallotta a hangot a rádióban.
Én gyilkolok…
Akarata ellenére megborzongott, de az izgalom, az adrenalin már
elindult, és képes volt minden elővigyázatosságot eltörölni.
Colettinek sok hibája volt, de mint újságíró, tudta a mesterségét, és
azt is, hogy kockázatot is kell vállalni. Fel tudott ismerni egy fontos
dolgot, ha benne volt. Egy hír, amit üldözni lehet, felnyitni, mint egy
osztrigát, és megmutatni, hogy vajon gyöngy van-e benne. És
ezúttal volt gyöngy, nem is akármekkora, akkora, mint egy
strucctojás!
Mindenkinek megvan a maga kábítószere, az övé ez volt.
Nézte a Rádió Monte-Carlo kivilágított ablakait. Több rendőrautó is
parkolt a téren. Egy kék lámpa felvillant, az egyik autó elindult.
Valószínű az az autó volt, amelyik minden este hazavitte Jean-
LoupVerdier-t. Követte már őket sokszor, tudta, hogy mit csinálnak.
Felmennek a házhoz, bemennek a kerítésen, és ott is maradnak.
Őrködnek, és meghiúsítanak mindenféle kapcsolat-felvételt.
Bill Gates vagyonának felét kifizette volna, ha interjút készíthet
azzal az emberrel, de el van zárva, akkor is, ha elmegy olt honról,
akkor is, ha hazajön. Már eleget tanulmányozta a helyszínt ahhoz,
hogy tudja, lehetetlen.
Túl sok minden tűnt lehetetlennek az utóbbi időkben.
Mindent megpróbált, hogy ő legyen az afganisztáni kiküldött, a
csontjaiban érezte a történetet, tudta, hogy bárkinél jobban el tudná
mondani, ugyanúgy, mint ahogy azt a volt Jugoszláviában történt
események során is tette. De Rodinnak adták a megbízást, talán
mert fiatal, azt hitték, többet mer kockáztatni. Vagy valami politikai
ügy volt mögötte, valami protekció, ami ki tudja, honnan érkezett.
Mindenesetre jól kiizéltek vele!
Coletti kinyitotta a műszerfalba épített dobozt, s kivett belőle egy
digitális kamerát, egy Nikon 990 Colpixet.
Maga mellé tette és ellenőrizte, mint ahogy egy katona ellenőrzi
bevetés előtt a fegyverét. Az akku fel volt töltve, és volt négy 128
megás kártyája. Ennyivel a harmadik világháborút is le tudta volna
fényképezni. Kiszállt a Mazdából, nem is foglalkozott azzal, hogy
becsukja.
Elrejtette a kabátja alá a kamerát, hogy ne lehessen látni.
Otthagyta az autót, és elindult az ellenkező irányba. Pár méter
után a sétányra vezető lépcsőnél találta magát.
Miközben ment a ház felé, egy szirénával felszerelt magánautó
ment el előtte.
Látta, hogy két ember van benne, kitalálta, kik lehetnek, nyilván
Morelli és Hulot. Vagy az a barna, sötét arcú alak, akit látott Jean-
Loup Verdier házából kijönni.
És akit megnézett, amikor a kocsi elhaladt mellette.
Amikor a szemük találkozott, furcsa érzése támadt.
Olyan ember volt, aki az ördögöt hordozta magában. Ő ismerte jól
az ördögöket, és megismerte azokat, akiknek vele volt dolguk. Talán
meg kéne tudni többet erről az emberről.
Coletti már régen elvetette azt a taktikát, hogy a rendőrautókat
kövesse. A rendőrök nem voltak hülyék, rögtön elkapták volna, és
akkor aztán nincs képriport.
 Semmiképpen sem szabad hibát elkövetni.
Már ott volt az első telefonhívás, ami hamis volt.
Valószínű, hogy erre a zsaruk nagyon berágtak. Nem szeretett
volna annak a helyében lenni, aki ezt csinálta.
Nem gondolta, hogy ő is hasonló dologba akarna keveredni.
Ha az őrült következő áldozata tényleg Roby Stricker, akkor
csaléteknek fogják használni, és az egyetlen hely, ahol ez
megtörténhet, a háza. Most csak meg kell találni a megfelelő helyet,
ahonnan mindent láthat, anélkül hogy őt látnák. Ha a következtetései
helyesek, és ha elkapják Senkisét, akkor ő lesz az egyetlen
szemtanú és az egyetlen riporter, akinek az elfogásról fotói lesznek.
Ha sikerülni fog, ez annyit ér, mint amennyi a testsúlya
plutóniumban.
A város utcáin szinte senki sem járt. Valószínű mindenki hallotta a
műsort és az újabb telefonhívást.
Tudván, hogy egy gyilkos mászkál a városban, sok embernek nem
volt nagy kedve esti sétára indulni.
Coletti elindult a kivilágított ház felé. Amikor a társasház kapuja
elé ért, megkönnyebbülten felsóhajtott.
A zár normális volt, nem kódos. Coletti keresgélt a zsebében,
mintha egy lakó lenne, aki keresi a kulcsait.
Kivett egy kis játékszert, amit az egyik informátora ajándékozott
neki, akit egyszer segített kihúzni a bajból.
Az a fickó szerette a pénzt, nem érdekelte, honnan jön, az
információkért kapja cserébe, vagy az őrizetlenül hagyott lakások
feltöréséből származik.
Betette a szerszámot a zárba, és az kinyílt. Coletti belépett a luxus
társasház előterébe és körülnézett.
Tükrök, bőrfotelok, perzsaszőnyegek a márványpadlón: ilyenkor
nincs senki, de napközben bizonyára portás vigyázza.
Erezte, hogy gyorsabban kezd verni a szíve.
Nem félelem volt.
Tiszta adrenalin, a földi Paradicsom, a munkája.
 Tőle jobbra két faajtó nyílt. Az egyiken egy kis tábla, rajta a „Porta”
felirat. A másik valószínű az alagsorba vezetett. Nem tudta,
hányadik emeleten lakik Roby Stricker, de nem hitte, hogy jó taktika
lenne ilyenkor felébreszteni a portást, hogy erről kérdezősködjön. De
a szolgálati lifttel felmehetett a legfelső emeletre, és onnan a lépcsőn
lefelé ereszkedve megtalálja a lakást. Aztán majd talál egy jó kis
megfigyelési pontot, akkor is, ha egy ablakon kell kilógnia, mint
ahogy azt a múltban megtette már.
A Reebok cipő nem adott ki semmilyen hangot, amíg ment az ajtó
felé. Meglökte az ajtót, remélte, hogy nincs bezárva. Volt szerszáma,
igaz, de minden másodperc nyereségnek számított.
Megkönnyebbülten felsóhajtott.
Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Bent koromsötét volt. Az előtérből
beszűrődő fényben látni lehetett a lefelé vezető lépcsőket. Az itt-ott
elhelyezett villanykapcsolók kis piros fénye világított.
Nem kapcsolhatta fel a villanyt. Lement az első két lépcsőfokon,
behúzta maga mögött az ajtót. Magában megdicsérte azokat, akik
ilyen jól beolajozták a sarokvasakat. Megfordult, és a fal mellett
tapogatózva elindult, vigyázva, hogy meg ne botoljon. A szíve olyan
hangosan vert, hogy nem csodálkozott volna, ha az egész épületben
hallani lehetett volna. A lábát kinyújtva észrevette, hogy leért a
lépcső aljára. Lassan ment tovább. Benyúlt a kabátja zsebébe,
keresett valamit.
Észrevette, hogy a cigarettákkal együtt az olcsó Bic öngyújtót is a
kocsiban felejtette, ami pedig most nagyon jól jött volna. A sietség
soha nem vezet jóra. Tapogatózva haladt tovább. Alig tett két lépést
a teljes sötétségben, amikor megérezte, hogy egy vaskéz
megragadja a torkát, és a testét teljes erővel a falhoz csapják.

Hetedik karnevál
A nagy, csendes lakásban egy férfi ült a sötétben, egy fotelban.
Azt kérte, hogy egyedül lehessen, ő, aki mindig rettegett a
magánytól, az üres szobáktól, a félhomálytól.
A többiek elmentek, miután utoljára megkérdezték aggódó
hangon, hogy tényleg teljesen egyedül szeretne-e maradni.
Igennel válaszolt. Olyan jól ismeri ezt a nagy házat, hogy teljesen
szabadon tud mozogni, nem kell semmitől se tartani. Hangjuk
fokozatosan, a lépésekkel együtt távolodott. Aztán a lift hangja, majd
a csend.
Így tehát most egyedül volt, és gondolkodott.
Ezen a május végi éjszakán a régi évek mozgalmasságára
gondolt. A rövid nyárra, amit az előtte álló évek ősze követ, amit már
nem lábujjhegyen fog megtenni, hanem a lábát jól megtámasztva,
minden kapaszkodót jól kihasználva, hogy ne essen el.
A nyitott ablakon megcsapta a tenger illata. Kinyújtja a kezét, és
felkapcsolja a mellette levő asztalkán álló lámpát. A szemének már
minden, amit lát, az árnyékok birodalma. Újra megnyomja a
kapcsolót, a fény kialszik, reménytelenül felsóhajt. A karosszékben
ülő férfi arra gondol, hogy mi minden van még előtte, hozzá kell
szokni a tárgyak illatához, súlyukhoz, hangjukhoz, amikor majd
mindegyiknek ugyanaz lesz a színe.
A karosszékben ülő férfi gyakorlatilag vak.
Nem volt mindig így. Volt, amikor a fényből élt. Volt idő, amikor a
szeme kinézett egy pontot, és a teste odament, és közben szólt a
zene.
Olyan rövid ideig tartott a tánc.
Attól kezdve, hogy felfedezték a tehetségét, egy pillanat telt el.
Igaz, olyan sok örömöt ért meg, ami bőven elég egy életre, ami
másoknak egy egész élet alatt se adatik meg.
De az idő, ami úgy bánik az emberekkel, mint a játékszerekkel, az
évekkel, mint percekkel, elrepült, és elvette tőle azt, amit a másik
kezével megadott neki.
Tömegek csodálták kecsességét, elegáns lépéseit, gesztusait,
amikor úgy tűnt, hogy őt a zene szülte, annyira harmóniában volt
minden mozdulata.
 A szinte kihunyt szemében még ott voltak az emlékek.
Olyan erősen fénylettek, hogy helyettesítették azt, amit már
majdnem elvesztett. A milánói Scala, a moszkvai Bolsoj, a monte-
carlói Grace Hercegnő Színház, a New York-i Metropolitan, a londoni
Royal. Rengeteg függöny, amely csendben nyílt szét és zajos taps
mellett csukódott be. Függönyök, amelyek többé nem nyílnak meg.
Isten veled, tánc!
A férfi beletúr sűrű, fénylő hajába.
A keze lett most a szeme.
A karosszék durva szövete, a nadrág lágy szövete, az ing selyme,
arca simasága, amit másvalaki borotvált meg, a könnyei. A férfi azt
kérte, hogy egyedül maradjon, ő, aki rettegett a magánytól, az üres
szobáktól és a félhomálytól.
És hirtelen megérzi, hogy nincs többé egyedül a lakásban.
Nem zajt érez, hanem légzést és lépést. Egy jelenlétet, amit felfog,
olyan érzékkel, mint egy denevéré. Az egyik kéz ad, a másik elvesz.
Most sokkal több dolgot megérez.
A jelenlét könnyű, ügyes lépéssé válik. Nyugodt, egyenletes
lélegzet, valaki átjön a lakáson, és közeledik felé. Csendes lépés,
most megáll mögötte. Visszatartja magát attól, hogy megforduljon s
megnézze, úgyis felesleges lenne.
Érzi illatát, a bőrét és a kölnijét. Felismeri az illatot, de nem a
személyt.
Eau d’Hadrian, Anniek Goutal terméke. Egy olyan parfüm, aminek
déligyümölcs-, nap-, szélillata van. Ezt ajándékozta Borisnak, régen.
Párizsban vette, a Piacé Vendôme-on, egy nagy sikert aratott
előadás után.
Amikor még…
Újra hallja a lépéseket. Az újonnan érkezett megkerüli a
karosszéket, és elé áll. Homályosan látja az alakját.
A karosszékben ülő férfi nincs meglepve. Nem fél. Csak kíváncsi.
– Ki vagy?
 Egy kis csend következik, majd az álló férfi mély, harmonikus
hangon feleli.
– Van valami jelentősége?
– Igen, nekem számít.
– Az én nevem talán neked semmit se mondana. Nem fontos,
hogy tudjad, ki vagyok. Biztos akarok lenni benne, hogy tudod, mi
vagyok, és miért vagyok itt.
– Ezt el tudom képzelni. Hallottam rólad. Azt hiszem, vártalak.
Talán magamban még reméltem is, hogy el fogsz jönni.
Az ülő férfi beletúr a hajába. Szeretné a másik haját is
végigsimogatni, az arcát, a testét, hiszen most a kezével lát.
– Hát akkor most itt vagyok.
– Gondolom, úgysem tudok semmit sem tenni.
– Nem, semmit.
– Akkor vége. Azt hiszem, bizonyos értelemben még jobb is.
Nekem nem lett volna hozzá soha bátorságom.
– Akarsz zenét?
– Igen, azt hiszem, nem, biztos vagyok benne, akarok.
Hall egypár zajt, ahogy a CD-t a lejátszóba teszi, ezek a kis
hangok a sötétben és a csendben felerősödnek. A férfi kezeli a
berendezést. Nem gyújtotta fel a villanyt, olyan látása lehet, mint a
macskának, ha elég számára a kintről beszűrődő fény és a hangfal
őrlámpája.
Egy pillanat múlva trombitaszó tölti be a szobát. Az ülő férfi nem
ismeri a számot, de emlékezteti Fellini filmjének kísérőzenéjére, amit
Nino Rota szerzett az Országúton című filmhez. Pályája elején
táncolt erre a zenére, a milánói Scalában egy balerinával, akinek
nem emlékszik a nevére, csak testének kecsességére.
A karosszékben ülő férfi a sötétséghez fordul, amiből a zene jön.
– Ki ez?
– Robert Fultonnak hívják. Nagy zenész.
– Ezt érzem. Mit jelent számodra?
– Egy régi emlék. Most már a tiéd is.
 Hosszú, mozdulatlan csend. A karosszékben ülő ember egy
pillanatig azt hiszi, hogy a másik elment. De amikor megszólal, a
hangja közvetlen mellette szólal meg.
– Kérhetek tőled valamit?
– Igen, ha lehet.
– Megengeded, hogy megérintselek?
Könnyű ruhasuhogás. Az álló férfi előrehajol. Az ülő férfi érzi
leheletét, tipikus férfilehelet. Talán máskor, más alkalommal kedve
lett volna jobban megismerni.
Kinyújtja a kezét, ráteszi az arcára, végig a hajáig.
Követi az orr vonalát, az arccsontot, a homlokát. A kezével lát
most.
Az ülő férfi nem fél. Kíváncsi volt, most meglepődött.
– Tehát te vagy – morogja.
– Igen – mondja egyszerűen a másik, és feláll.
– Miért teszed?
– Mert meg kell tennem.
A karosszékben ülő ember megelégszik a válasszal. A múltban ő
is azt tette, amit úgy érzett, hogy tennie kell.
Már csak egyetlen dolgot akar kérdezni. Végül is ő csak egy
ember. Egy ember, aki nem fél attól, hogy vége, csak a fájdalomtól.
– Szenvedni fogok?
Az ülő férfi nem látja, hogy a másik kivesz egy hangtompítós
pisztolyt a vállán lévő táskából. Nem látja, hogy feléje fordítja. Nem
látja, hogy a fémen megcsillan a kintről beszűrődő halvány fény.
– Nem, nem fogsz szenvedni.
Nem látja, hogy az ujjai kifehérednek, amikor megnyomja a
ravaszt. Az álló férfi válasza összekeveredik a golyó hangjával,
amely szétszakítja a szívét.

32.
 – Semmi kedvem börtönben élni, amíg ennek a történetnek nincs
vége. És főleg nincs kedvem ahhoz, hogy engem használjanak
csalinak.
Roby Stricker letette a pohár Glenmorangie-t, amit ivott, lelkeit és
kinézett lakása ablakán. Malva Reinhardt, a fiatal amerikai
színésznő, aki a szembeni falhoz támasztott díványon ült,
ibolyaszínű szemével tanácstalanul hol egyikükre, hol másikukra
nézett. Szó nélkül, zavarodottan üldögélt. Úgy nézett ki, mint aki
kiesett abból a szerepből, amit játszott, ami tekintetekből és
dekoltázsokból állt. Elvesztette azt az agresszív magabiztosságát,
amit trófeaként hordozott, ahogy akkor is viselkedett, amikor Frank
és Hulot a monte-carlói Jimmy’s diszkó előtt megtalálta őket.
Álltak a téren a Sporting mellett, az ajtótól nem messze, kicsit
balra a kivilágított feliratokhoz képest. Egy férfival beszéltek. Frank
és Hulot kiszálltak az autóból, és elindultak feléjük. A férfi, akivel
beszélgettek, arrébb ment, egyedül hagyta őket.
– Roby Stricker? – kérdezte Nicolas.
– Igen – válaszolta kissé bizonytalanul.
– Hulot felügyelő vagyok, ez pedig Frank Ottobre az FBI-tól.
Beszélnünk kell önökkel, velünk tudnának jönni?
Nem érezte nagyon jól magát a bemutatkozások hallatán. Később
Frank megértette, hogy miért, amikor észrevette – bár nem tette
szóvá –, hogy a fiatalember meglehetősen ügyetlen módon próbál
megszabadulni egy kis zacskó kokaintól. Stricker rámutatott a fiatal
nőre.
Franciául beszéltek, és így ő semmit sem értett.
– Mindketten, vagy csak én? Azaz azt akartam mondani, hogy ő
Malva Reinhardt.
– Nem tartóztatunk le, ha erre gondolsz – szólalt meg Frank
olaszul. – Azt gondolom, a te érdeked, hogy velünk gyere. Jó okunk
van azt feltételezni, hogy életveszélyben vagy. És lehet, hogy ő is.
Az autóban aztán elmondták neki, mi a helyzet.
 Stricker elsápadt, és Frank arra gondolt, hogy ha állt volna, talán
össze is csuklik. Frank aztán mindent lefordított Reinhardnak, és
most rajta volt a sor, hogy elveszítse színét és hangját. Egy fiatal
színésznő, aki hirtelen a néma- és a fekete-fehér filmek világában
találja magát.
Megérkeztek Stricker belvárosi lakásához.
Nem elképedni a gyilkos merészségén. Ha a célja valóban
Stricker, akkor ez megint egy kihívás. Olyan valakit akart megölni,
aki pár száz méterre lakik a rendőrkapitányságtól.
Frank lent maradt, amíg Hulot átvizsgálta a lakást és utasítást
adott Morellinek és az embereinek. Az épületet körülvették,
képtelenség lett volna átjutni rajtuk.
Mielőtt elment, Hulot hívta Frankét és átadott neki egy adóvevőt,
majd megkérdezte, hogy nála van-e a pisztolya.
Megmutatta neki, mikor megérintette a hideg fegyvert,
megborzongott.
Frank tett egy lépést a szoba közepe felé, és válaszolt Stricker
szemrehányásaira.
– Először is elsősorban a biztonságodra szeretnénk vigyázni.
Akkor is, ha nem látszik, itt van a közelben a hercegség egész
állománya. Másodszor pedig nem csaliként akarunk használni,
hanem szükséges az együttműködésed, hogy el tudjuk fogni azt, akit
hajszolunk. Garantálom, hogy nem vagy veszélyben. Te Monte-
Carlóban laksz, tudod, hogy mi történik itt mostanában, igaz?
Roby az ablaknál álldogált, háttal Franknek.
– Csak nem gondolod, hogy félek, csak nem tetszik ez a helyzet,
olyan túlzásnak tűnik.
– Örülök, hogy nem félsz, de ettől még nem kell alábecsülni azt az
embert, akiről szó van. Ezért menj távolabb az ablaktól.
Stricker megpróbált közömbösnek látszani, de azért visszaült a
díványra. Egy kalandor lazaságával próbált mozogni, ugyanakkor a
napnál világosabban látszott, hogy majdnem bepisil a félelemtől.
 Frank körülbelül egy órája ismerte, s ha az ösztöneire bízta volna
magát, sorsára hagyta volna. Stricker annyira tipikusan aranyi úként
viselkedett, hogy más körülmények között a kandi kamerára
gyanakodott volna.
Robert Stricker, „Roby”, ahogy a női lapok emlegették, bolzanói
olasz volt, német vezetéknévvel, amely akár angolnak is elment.
Nemrég töltötte be a harmincadik életévét, és az volt, akit szépfiúnak
neveznek. Magas, kisportolt test, szép haj, szép arcvonások, szép
kis takony alak.
Apja milliárdos volt, többek között egy Olaszországban,
Franciaországban és Spanyolországban kiépített diszkóhálózat, a
No Nukes tulajdonosa. Egy nevelő nap volt a lógójuk, innen jutott
eszébe Barbarának a Nuclear Sun, a zene, amit a gyilkos küldött a
legutóbbi adás alkalmával. Roland Branté, ami angol álneve volt egy
olasznak, Rolandom Braganténak. Roby Stricker Monte-Carlóban
élt, és azt csinálta, amit hajlama és amit apja pénze engedett:
semmit. A bulvárlapok tele voltak a szerelmi történeteivel,
beszámolókkal, hogy éppen melyik topmodell társaságában síel
Sankt-Moritzban, vagy kivel teniszezik. Ami a munkát illeti, az apa
megpróbálta távol tartani a család egyéb tevékenységeitől, még
mindig ez volt a kisebb baj.
Stricker újra megfogta a poharát, de amikor látta, hogy a jég
elolvadt, letette.
– Mit szándékoztok tenni?
– Valójában az ilyen helyzetekben nincs sok tennivaló.
Meg kell tenni a szükséges intézkedéseket, és várni.
– De ennek az őrültnek mi a baja velem? Valaki olyan lehet, akit
ismerek?
Ha úgy döntött, hogy megöl, nem csodálkoznék, hogy ismer: és
lehet, hogy jól, te szemétláda.
Stricker tiszteletére ezt olaszul gondolta. Visszaült a székre.
– Ezt nem tudom megmondani. Őszintén szólva, azonkívül, amit
te is tudsz, nincs sok információnk a gyilkosról, kivéve, hogy milyen
kritériumok alapján választja ki az áldozatait, és hogy mit csinál
velük azután.
Frank újra olaszul beszélt, és a gyilkos szót kihangsúlyozta Roby
Stricker számára. Nem kívánta még jobban megijeszteni a lányt, aki
a kezét tördelte…
Zsák a foltját.
Nyilván nem véletlenül vannak együtt. Mint Nicolas és Céline. Mint
Nathan Parker és Ryan Mosse. Mint Bikjalo és Jean-Loup Verdier.
Szerelemből. Gyűlöletből. Érdekből.
Roby Stricker és Malva között talán két üres ember vonzalmáról
volt szó.
A walkie-talkie megszólalt. Frank elcsodálkozott, hiszen abban
egyeztek meg, hogy nem használnak rádiót.
Semmi elővigyázatosság nem túlzott ezzel az emberrel szemben.
Aki képes úgy telefonálni, hogy nem tudják bemérni, annak nem
lehet probléma a rendőrségi rádióvonalak lehallgatása. Felkelt és
kiment, nem akarta, hogy hallják, mit beszél.
– Frank Ottobre.
– Frank, Nicolas vagyok. Talán elfogtuk.
Frank úgy érezte, mintha ágyút sütöttek volna el a füle mellett.
– Hol?
– Itt lenn a kazánháznál. Az egyik emberem meglepett valakit, aki
settenkedett lefelé a lépcsőn, és elkapta. Ott vannak. Még ott
vannak. Elindultam.
– Rögtön jövök.
Visszament a szobába.
– Maradjatok itt, és ne mozduljatok. Rajtam kívül senkinek se
nyissatok ajtót.
Egyedül hagyta őket, meglepetésükkel és a félelmükkel.
Kinyitotta és becsukta maga mögött az ajtót. Nem volt ideje
megvárni a liftet, kettesével ment le a lépcsőn. Pont akkor ért az
előtérbe, amikor Hulot és Morelli belépett az üvegajtón. Utolérték.
 Mentek lefelé, és Frank megállapította, hogy a monte-carlói házak
mind egyformák, kívülről szépek, de belül elhanyagoltak. Meleg volt
lenn, és érződött a szemét szaga.
A rendőr mutatta az utat. Lenn találtak egy rendőrt, aki előtt egy
férfi ült a földön, hátrakötött kézzel, a falnak támaszkodva. A
rendőrnek infravörös szemüveg volt a homlokán, hogy a sötétben is
lásson.
– Minden rendben, Thierry?
– Felügyelő úr, én…
– Jaj, ne.
Frank kiáltása félbeszakította a rendőr szavait.
A földön ülő férfi az a vörös hajú újságíró volt, akit reggel is látott a
rendőrség előtt, amikor felfedezték Yoshida holttestét. Ugyanaz, akit
aznap reggel Jean-Loup háza előtt is látott.
– Ez egy újságíró, a rohadt életbe!
A riporter felhasználta az alkalmat, hogy megszólaljon.
– Hát persze hogy újságíró vagyok, René Coletti, a Francé Soirtól,
ezt ismétlem tíz perce ennek a fafejnek.
Ha megengedte volna, hogy elővegyem az igazolványt, ezt az
egész cirkuszt megúszhattuk volna!
Hulot begurult. Coletti elé guggolt. Frank attól félt, hogy felpofozza.
Ha megtette volna, megvédte volna Isten és ember előtt.
– Ha a helyeden maradtál volna, megúszhattad volna, te szemét
állat. Ha kíváncsi vagy rá, jó kis bajba kerültél.
– Én? És mivel vádolnak?
– Egyelőre a rendőrség munkájának akadályoztatásával. Aztán
majd találunk valami mást is. Nem elég, hogy megszakadunk, még
újságírókkal is viaskodni kell, mintha nem lenne így is elegünk.
Hulot felállt. Odaszólt a két rendőrnek.
– Húzzátok fel és vigyétek el.
A két rendőr segített Colettinek felkelni. Morgolódva és
sajtóbotránnyal fenyegetőzve nagy nehezen felállt. Volt egy
horzsolás a homlokán, amit akkor szerzett, amikor nekiment a
falnak. A fényképezőgépéből kiesett az objektív.
Frank megfogta Hulot karját.
– Nicolas, én visszamegyek.
– Menj csak, majd nekem gondom lesz erre a hülyére.
Frank visszament. Erezte a csalódást a gyomrában, mint egy
súlyos követ. Megértette Hulot dühkitörését. Az egész munka, a
rádióban töltött várakozás, az erőfeszítés, hogy az üzenetet
megfejtsék, az emberek elhelyezése mind, mind hiába történt. Az
újságíró miatt kiderült, hogy ott van a rendőrség. Ha a gyilkos Roby
Strickert akarta megölni, most már biztosan változtatott. A jó az volt,
hogy elkerültek egy újabb gyilkosságot, de a lehetőséget is, hogy
elkapják.
Amikor a lift ajtaja kinyílt. Frank kopogott Stricker ajtaján.
– Ki az?
– Én vagyok. Frank.
Az ajtó kinyílt, és Frank belépett. Roby Strickernek sok időt kell
strandon és szoláriumban tölteni, hogy visszaszerezze a színét.
Malva Reinhardt sem nézett ki jobban. Ült a díványon, és a szeme
még nagyobbnak és még ibolyaszínűbbnek tűnt, mint ahogy az
előbb.
– Mi történt?
– Semmi olyasmi, ami fontos.
– Letartóztattatok valakit?
– Igen, de nem azt, akit keresünk.
Ebben a percben a walkie-talkie ismét búgni kezdett.
Frank kivette az övéből. Csodálkozott, hogy a lépcsőházi futás
után még a helyén van.
– Igen.
Hulot hangját hallotta. Volt valami a hangjában, ami nem tetszett
neki.
– Frank, Nicolas vagyok. Rossz hírem van.
– Mennyire rossz?
 – Nagyon, nagyon rossz. A Senkise átvágott minket.
Minden vonalon. Nem Roby Stricker volt a cél.
Frank érezte, hogy mindnyájuk számára rossz pillanat következik.
– Éppen most fedezték fel Gregor Yatzimin holttestét.
Ugyanazok a körülmények, mint a másik háromnál.
– A rohadt életbe!
– Egy perc múlva a bejárat előtt.
– Rögtön jövök!
Frank megszorította a walkie-t, és egy pillanatra szerette volna
falhoz vágni. A düh mint egy gránittömb nehezedett a gyomrára.
Stricker utolérte. Annyira ideges volt, hogy nem vette észre, menyire
ki van borulva Frank.
– Mi történik?
– El kell mennem.
A fiú tétován nézett rá.
– Megint? És velünk mi lesz?
– Nem vagytok veszélyben. Nem te voltál a célpont.
– Mi? Nem én voltam?
– Nem. Éppen most fedeztek fel egy másik áldozatot.
A bizonyosságtól, hogy megúszta, Stricker igazgatottsága
lelháborodásba csapott át.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy a szívinfarktust hoztátok
rám, és aztán közlitek, hogy tévedtetek? Hogy amíg itt voltatok
fontoskodni, az az alak nyugodtan gyilkolt! Ennyire pancserek
vagytok? Ha az apám megtudja, olyan botr…
Frank a kitörés elejét csendben hallgatta. Stricker szavainak
sajnos volt valami igazságtartalma. Igen, újra átvágta őket, mint a
hülyéket. De egy olyan gúnyolódik rajtuk, aki veszélyben volt, akinek
megpróbálták a cseppet sem tiszteletre méltó életét megmenteni.
Nem tudta elviselni, hogy ezt szó nélkül hagyja. A Frankben lévő jég
gőzzé vált és kitört. Megragadta a fickó heréit, és jól megszorította.
– Figyelj ide, te kurva …
 Stricker elsápadt, és megpróbálta kikerülni Frank lángoló
tekintetét.
– Ha nem fogod be a szádat, kiverem az összes fogadat.
Megint csavart egyet, Stricker fájdalmas grimaszt vágott.
Frank ugyanazon a sziszegő hangon folytatta.
– Ha rajtam múlott volna, szívesen a hóhér kezébe adtalak volna,
te szemét. Mivel a végzet adott még egy lehetőséget, ne hívd ki a
sorsot, és ne keresd a bajt.
Enyhített a szorításon. Látta, hogy Stricker arcára visszatér a szín.
Frank észrevette a könnyet a szemében.
– Most elmegyek, mert mint hallottad, fontosabb dolgom akadt. De
visszajövök. Rázd le ezt a kis kurvát, és várj meg. Még el kell egy
kicsit beszélgetnünk kettőnknek. Kíváncsi vagyok, hogy milyen
társaságba jársz te itt Monte-Carlóban.
Frank otthagyta Strickert, aki lecsúszott a fal mellett.
Tenyerébe fogta a fejét, és sírni kezdett.
– És ha közben telefonálni akarsz apucinak, nyugodtan
megteheted.
Megfordult, kinyitotta az ajtót, és otthagyta a zokogó fiút. Amíg a
liftet várta, sajnálta, hogy nem volt ideje egy részlet iránt érdeklődni
Strickertől, mert közbejött Nicolas hívása.
Majd később visszajön. Szeretett volna megtudni valamit arról a
férfiről, akivel beszélgettek a diszkó előtt, és aki elment, amikor látta,
hogy ők közelednek. Frank azt szerette volna tudni, hogy Roby
Stricker mit beszélt Ryan Mosse-szal, az USA hadseregének
kapitányával.

33.
Az utazás Gregor Yatzimin házáig egyszerre volt rövid és hosszú.
Frank Hulot mellett ült, és hallgatta, amit mondott, miközben
nézett előre. Az arcán csendes düh.
– Tudod, hogy ki Gregor Yatzimin, gondolom.
 Frank csöndje igenlő választ jelentett.
– Monte-Carlóban lakik, lakott, és a balett-társulat vezetője volt.
Mostanában baj volt a látásával.
Frank hirtelen kikelt magából, mintha nem hallaná, amit Hulot
beszélt.
– Abban a pillanatban, amikor meghallottam a nevét, rájöttem,
hogy milyen ostobák voltunk. Gondolhattuk volna, hogy az a rohadt
most egy nehezebb feladványt ad fel. Az első jel, az Egy férfi és egy
nő még elég könnyű volt, mert ez volt az első. Az meg akarta
mutatni, hogy hogyan kell. A Samba Pa Ti már komplikáltabb volt.
És természetes, hogy a harmadik még nehezebb, és meg is mondta.
Hulot nem tudta követni az amerikai érvelését.
– Milyen értelemben jelentette be?
– A loop, Nicolas, a loop, ami forog, forog. A kutya, aki a saját
farkába harap. Direkt csinálta!
– Direkt csinálta mit?
– Olyan jelet adott szándékosan, amit félre lehetett érteni, amit
kétféleképpen lehetett értelmezni. Azt akarta, hogy saját magunk
körül forogjunk. Tudta, hogy eljutunk Roby Stricker-hez, a No Nukes
diszkók angol nevű olasz DJ-jéhez. Amíg mi minden erőnkkel azt az
embert védelmeztük, teljesen szabadon ölhette meg az igazi
áldozatát.
Hulot helyette fejezte be a mondatot.
– Gregor Yatzimint, az orosz balettművészt, aki a csernobili
robbanás után szerzett sugárfertőzés miatt kezdte elveszteni a
látását. A dance nem a diszkózenére vonatkozott, hanem a táncra.
És a „Nukleáris Nap” Csernobilra utalt.
– Hát igen, milyen barmok voltunk! Rájöhettünk volna, hogy nem
ilyen egyszerű, és most újabb halott terheli a lelkiismeretűnket…
Frank rávágott a műszerfalra.
– A rohadt szemét kurva!
Hulot nagyon jól megértette Frank lelkiállapotát. Az övé
ugyanolyan volt. Ő is ordítani szeretett volna, és ütni a falat vagy a
gyilkos arcát, egész addig, amíg vérmaszk nincs az arca helyén,
mint az áldozataién. Ő is és Frank is tapasztalt rendőrök voltak, és
nem voltak ostobák. Most az volt a benyomásuk, hogy az ellenfelük
figyeli őket, és úgy mozgatja, mint a sakkfigurákat.
Sajnos egyetlen lelkiismeretes rendőr sem azokra az életekre
gondol, akiket meg tudott menteni, hanem azokra, akiket elvesztett.
És ilyenkor mit sem számított az elöljárók vagy a sajtó vagy a
társadalom dicsérete. Ez az ő személyes problémájuk, ami csak
rájuk tartozik, amikor belenéznek reggel a tükörbe.
Az autó megállt a Grace hercegnő utcai elegáns épület, a Jardin
Japonaise előtt. A jelenet a szokásos, amit mostanában annyiszor
láttak már, és amit annyira nem szerettek volna újra látni. A
törvényszéki orvos és a helyszínelők autói már ott álltak. Az ajtóban
egypár egyenruhás rendőr felügyelt. Már pár újságíró is
megérkezett. Nemsokára itt lesz a többi is. Hulot és Frank kiszálltak
az autóból, és a bejárat előtt várakozó Morelli felé indultak. Az arcán
ugyanaz a frusztráció, mint a többiekén.
– Milyen, Morelli? – kérdezte Hulot, mialatt mentek befelé.
Morelli mutatta a liftajtót.
– A szokásos, a lenyúzott arcbőr, az „Én gyilkolok...” vérrel felírva,
ugyanaz a módszer, mint eddig, többé-kevésbé.
– Mit jelent, hogy többé-kevésbé?
– Hogy ezúttal az áldozat nem lett megkéselve, a gyilkos lelőtte,
mielőtt…
– Pisztolylövés? – vágott közbe hitetlenkedve Frank. – Egy
pisztolylövés az éjszaka közepén szép hangot ad. Valaki biztosan
hallotta.
– Semmit. Senki sem hallott semmit.
A lift csendben, mint ahogy a luxusliftek szoktak, megérkezett. Az
ajtó is hang nélkül nyílt ki. Beszálltak.
– A legfelső emelet – mondta Morelli Hulot-nak, aki a gombok előtt
állt.
– Ki fedezte fel a holttestet?
 – Yatzimin titkára és bizalmasa. Talán a szeretője is.
Elment Yatzimin egypár barátjával, londoni balett-táncosokkal.
Yatziminnak nem volt kedve velük menni, erősködött, hogy
menjenek csak el nyugodtan nélküle.
Megérkeztek a kívánt emeletre, és a liftajtó olajozottan kinyílt.
Yatzimin ajtója tárva-nyitva volt, minden lámpa fel volt kapcsolva. A
szokásos nyüzsgés, a helyszínelők dolgoztak, Hulot emberei
aprólékosan átvizsgálták a lakást.
– Erre.
Morelli mutatta az utat. Átmentek a luxus módon berendezett
lakáson. Ahhoz a helyiséghez érkeztek, ami a hálószoba lehetett.
Éppen jött kifelé az orvos, ezúttal nem Lasalle, hanem Coudin.
Jelenléte azt jelezte, hogy felső körökben már nagyon aggódnak, ha
lecserélték bizalmasukat is. Valószínű, hogy a lövészárkok mögött
égtek a telefonvonalak.
– Jó napot, Hulot felügyelő.
Hulot-nak eszébe jutott, hány óra van.
– Igaz, önnek van igaza, doktor úr, jó napot. De azt hiszem, nem
lesz jó napom ma. Mit tud mondani?
– Semmi szenzációsat. Már ami az első vizsgálatokat illeti. A
gyilkolás módja, az más. Ha meg akarja nézni, egy pillanatra.
Követte Frankét, aki már bement a szobába, ugyanaz a borzalmas
látvány, amit más körülmények között láttak már, de hozzászokni
sohasem lehetett.
Gregor Yatzimin az ágyon feküdt, a keze össze volt kulcsolva a
mellén, ahogy a halottakat szokták elrendezni. Ha a feje nem lett
volna megcsonkítva, úgy nézett volna ki, mintha egy temetkezési
vállalkozó rendezte volna el a jelenetet. A falon, csúfondárosan, mint
mindig, ott volt a vérrel írt felirat: Én gyilkolok…
Mindenki csendben állt a halál előtt, ez előtt a halál előtt. Újabb
gyilkosság, ok nélkül, gyilkosság, amire nincs magyarázat, hacsak
nem annak a beteg agyában, aki ezt elkövette. A düh mint egy éles
kés, nem kevésbé éles, mint a gyilkos kése, hasított beléjük.
 Morelli hangja ébresztette fel őket a transzból.
– Van valami, ami másképp van.
– Mire gondolsz?
– Ez csak egy benyomás, de nincs az a delírium, mint máskor.
Nincs vér mindenütt, nincs őrjöngés. Még a holttest helyzete is
mintha valami tiszteletet sugározna.
– Azt akarod mondani, hogy ez a vadállat könyörületre is képes?
– Nem tudom, lehet, hogy butaságot mondtam, de ezt éreztem,
amikor bejöttem.
Frank rátette a kezét Morelli vállára.
– Igazad van, a jelenet más, mint eddig. Nem hiszem, hogy
butaságot mondtál, de ha az is lenne, nem az egyetlen, amit ma este
mondtunk és tettünk.
Egy utolsó pillantást vetettek Gregor Yatzimin testére, az örök
táncoséra, ahogy a kritika elnevezte. Még ebben a helyzetben is volt
valami kecsesség, mintha tehetsége a halál után is megmaradna.
Coudin kiment, és ők hárman követték.
– Nos? – kérdezte Hulot, bár nem sok reményt táplált.
– Semmi. Az arcon kívül, amit megfelelő szerszámmal végeztek,
sebészkéssel, gondolom, nincs sok minden megjegyzendő. Az arcon
lévő sebeket meg kell vizsgálni, bár meglehetősen szakszerűen
végezte.
– Hát igen, a barátunknak van már gyakorlata.
– A halált egy lőfegyver okozta, amit közelről sütöttek el. Itt is csak
feltételezések vannak, de nagy kaliberű lehetett. Szívlövés, a halál
szinte azonnal beállt. A test hőmérsékletéből ítélve pár órával ezelőtt
történhetett.
– Pont miközben mi azzal a rohadt Strickerrel vesztegettük az
időnket – mormogta Frank félhangosan.
Hulot ránézett, ezzel is kifejezve, hogy kimondta, amit a többiek is
gondoltak.
– Én befejeztem – mondta Coudin. – Most már akár meg is lehet
fordítani a testet. A lehető leghamarabb elküldöm a jelentést.
 Hulot-nak efelől nem voltak kétségei. Valószínű őt is siettetik,
ezenkívül ez semmi ahhoz képest, ami rá várt.
– Jól van, doktor úr, köszönöm, és további jó napot.
A törvényszéki orvos Hulot-ra nézett, hogy az ironizál ezen, de
csak egy vesztes ember homályos tekintetét látta.
– Önnek is, felügyelő. Sok szerencsét.
Mindketten tudták, hogy milyen nagy szükség lesz rá.
Az orvos arrébb ment, mert jöttek a hullaszállítók.
Hulot intett, és a két ember belépett a zsákkal.
– Beszélgessünk el egy kicsit ezzel a titkárral, Morelli.
– Addig én körbenézek – mondta Frank.
Hulot követte Morellit. A lakás nappali és éjszakai részre volt
osztva. Átmentek pár helyiségen, amelynek falai a szerencsétlen
táncos plakátjaival voltak kitapétázva. A titkár a konyhában ült egy
rendőr társaságában.
Kivörösödött szemén látszott, hogy sírt. Vékony testalkatú,
homokszínű hajú fiatalember volt, még majdnem gyerek. Előtte
doboz papír zsebkendő és valami borostyánszínű ital, valószínű
konyak.
Amikor meglátta őket, felállt.
– Nicolas Hulot felügyelő vagyok. Üljön csak vissza nyugodtan.
– Boris Devchenko. Gregor titkára vagyok.
Erős szláv akcentussal beszélt franciául. A könny újra elfutotta a
szemét. Lehajtotta a fejét, és kivett egy papír zsebkendőt.
– Ne haragudjanak, de ami történt, olyan rettenetes…
Hulot fogott egy széket és leült mellé.
– Nem kell elnézést kérnie, Devchenko úr. Amennyire lehetséges,
nyugodjon meg. Szeretnék kérdezni öntől néhány dolgot.
Devchenko felemelte könnyáztatta arcát.
– Nem én voltam, felügyelő úr, én házon kívül voltam barátokkal,
mindenki látott. Én szerettem Gregort, nem lettem volna képes
soha… ilyesmit tenni.
 Hulot elérzékenyült, amikor a fiúra nézett. Morellinek igaza van,
szinte biztos szeretők voltak. A szerelem, az szerelem… bármilyen
formában fejeződik ki. Ő is látott már olyan homoszexuális párokat,
akiket olyan gyengéd érzelmek kötöttek össze, ami ritkaság a
hagyományos párok esetében.
Rámosolygott.
– Nyugodjon meg, senki sem vádolja semmivel. Csak egy-két
kérdést szeretnék feltenni azzal kapcsolatban, ami itt ma éjjel történt.
Boris Devchenko kicsit megnyugodott, amikor látta, hogy senki
sem gyanúsítja.
– Tegnap délután barátaink érkeztek Londonból. Úgy volt, hogy
Roger Darhng, a koreográfus is jön, de az utolsó pillanatban le
kellett mondania. A felnőtt Billy Elliotot Gregornak kellett volna
játszani, de a látása drasztikusan romlott.
Hulot-nak eszébe jutott, hogy látta a filmet Céline-nel.
– Elmentem értük a reptérre, Nizzába. Aztán idejöttünk és
vacsoráztunk. Én főztem. Aztán mondtuk Gregornak, hogy menjünk
el valahová, de neki nem volt kedve hozzá.
Nagyon megváltozott, mióta a szeme…
Ránézett a felügyelőre, aki intett, hogy ismeri Gregor történetét.
Csernobilban sugárzás érte, szemidege megsérült, és a teljes
vakság várt rá. A karrierje keresztbe tört, amikor kiderült, hogy
többet nem mozoghat a színpadon.
– Mi elmentünk, ő pedig itthon maradt. Talán ha itthon maradok,
ma is élne!
– Ne hibáztassa magát. Nem tudott volna semmit se tenni.
Hulot nem kívánta nagyon kihangsúlyozni, hogy ha otthon maradt
volna, akkor most lehet, hogy két halott lenne egy helyett.
– Nem vett észre semmi szokatlant mostanában? Valaki, akivel túl
sokat találkozott, vagy egy furcsa telefon, bármi.
Devchenko túlságosan el volt keseredve ahhoz, hogy észrevegye
Hulot hangjában az elkeseredést.
 – Nem, semmit. Egyébként egész nap Gregorral foglalkoztam, egy
szinte teljesen vak ember ellátása nagyon megterhelő.
– Van személyzet?
– Nincs állandó. Egy takarítónő jön, aki délután elmegy.
Hulot Morellire nézett.
– Írd fel a nevét, bár biztos vagyok benne, hogy semmit sem érünk
vele. Devchenko úr.
A rendőrfelügyelő hangja ellágyult, amikor a fiúhoz szólt.
– Kérjük, hogy fáradjon be a rendőrségre aláírni a vallomását és a
nyilatkozatot, hogy segíteni fogja a rendőrség munkáját. És ha lehet,
ne hagyja el a várost.
– Természetesen, felügyelő úr. Bármit, csak hogy aki megölte
Gregort, megfizessen azért, amit tett.
Ahogy ezeket mondta, Hulot-nak nem volt kétsége, hogy ha otthon
lett volna, életét is kockáztatta volna, hogy megmentse, és hogy
biztos meg is ölték volna.
Hulot felállt, és otthagyta a fiút Morellivel. Visszament a szalonba,
ahol a helyszínelők lassan befejezték a munkát. Két rendőr jött
feléjük.
– Felügyelő úr!
– Mondjátok, fiúk.
– Megkérdeztük az alsó emeleti lakókat. Senki sem hallott semmit.
– Pedig volt lövés.
– Az egyik lakásban egy öreg házaspár lakik. Altatóval alszanak.
Azt mondták, hogy a tűzijátékot sem szokták hallani, nemhogy egy
lövést. A szemben lévő lakásban egy idős asszony lakik, de ő nem is
tartózkodik itthon, az unokája van a lakásban, egy 22 éves fiú, aki
egész éjjel a diszkókat járta. Akkor jött haza, amikor becsöngettünk.
Nyilván ő sem látott és hallott semmit.
– A mellettünk lévő lakás?
– Az üres. Felkeltettük a portást, elkértük a kulcsokat, és
kinyitottuk. Lehet, hogy a gyilkos onnan érkezett, és átugrott az
erkélyről. De feltörésnek nincs nyoma. Nem mentünk be, hogy ne
zavarjuk meg a helyszínt, mindjárt mennek a helyszínelők, amint itt
végeznek.
– Jó – mondta Hulot.
Frank visszajött a körútjáról. Hulot rájött, hogy azért tette, hogy
egyedül maradhasson a dühével, és hogy gondolkodjon. Nyilván
sejtette, hogy nem fog semmilyen nyomot találni…
Ekkor Morelli is kijött a konyhából.
– Úgy tűnik, Morelli, jó volt a megérzésed.
Mindenki csendben hallgatta, várva a folytatást.
– Az egész lakásban nincs vérnek nyoma, kivéve azt a pár
cseppet a takarón. Egyetlen nyom sincs. Pedig hát volt alkalmunk
látni, sajnos, hogy milyen sok vérrel jár az, amit tesz.
Frank újra a régi lett. Úgy tűnt, hogy a vereség nyomtalanul eltűnt,
de Nicolas tudta, hogy ez nincs így.
Senki sem felejtheti cl ilyen könnyen, hogy megmenthetett volna
egy életet, és nem sikerült neki.
– Az emberünk kitakarított, amikor befejezte a munkát.
Biztos vagyok benne, hogy Luminollal majd előjönnek a
vérnyomok.
– De hát miért? Szerinted miért nem akart vérnyomot hagyni?
– Halvány gőzöm sincs, talán azért, amit Morelli mondott.
– Kétlem, hogy egy ilyen állat könyörületet érezzen, ha erre
gondolsz.
– Ez semmit se jelent, Nicolas. Ha így is van, nincs jelentősége.
Azt mondják, Hitler is szerette a kutyáját, ennek ellenére…
Csendben mentek a bejárat felé. A nyitott ajtón át látták, hogy az
orvos munkatársai beteszik Yatzimin testét a vászonzsákba, és
beszállnak a liftbe, hogy ne gyalog kelljen hat emeletet menni a
hullával.
Kinn hajnalodott. Kinn új nap kezdődött. A ház mellett rengeteg
újságíró lesz. Záporozni fognak a kérdések és a „no comment”
válaszok. A média el fog szabadulni. Hulot főnökei felrobbannak.
 Roncaille veszíteni fog barnaságából, Durand sápadt arca pedig
elzöldül.
Miközben mentek lefelé a lépcsőn. Frank Ottobre arra gondolt,
hogy akárki is kezdi őket támadni, tökéletesen igaza lesz.

34.
Frank Roby Stricker háza előtt állt meg Hulot kocsijával, ahol tilos
volt a parkolás. Elővette a rendőrségi autó szolgálatban táblát, és
kitette a szélvédő mögé. Kiszállt az autóból, egy rendőr közeledett
felé, de észrevette a táblát, még mielőtt őt felismerte volna. Intett,
hogy rendben van.
Frank fejbólintással üdvözölte. Átment az úton, és a Les
Caravelles felé indult.
Otthagyta Hulot-t és Morellit az újságírókkal, akik mint légy a
mézre érkeztek az újabb gyilkosság hírére. A kordonok, amiket a
rendőrök emeltek, alig bírták az ostromot. Amikor meglátták Hulot-t
és Morellit, alig lehetett őket visszatartani.
A kikötői jelenet visszajátszásának tűnt, amikor felfedezték Jochen
Welder és Arijane Parker holttestét, és az egész elkezdődött.
Franknek a sáskák jutottak eszébe, amik tömegben vonulnak, és
mindent felfalnak, ami az útjukba kerül.
Pedig csak a dolgukat tették, mindenki talált valamit, amivel
igazolja magát, a gyilkos is, aki őket, mint a birkákat vezette; ő is a
munkáját végezte, hogy örökre legyen átkozott.
Kinézett és megkérdezte:
– Claude, van itt egy másik kijárat?
– Igen, a szállítók számára.
– Hogyan találom meg?
Morelli hátramutatott.
– A lépcső mögött van a szolgálati lift. Benyomod az S gombot, és
az udvarra érsz, a garázs felé vezető lejtőtől jobbra van egy feljáró,
felmész rajta, és máris az utcán vagy.
 Hulot értetlenül nézett rá. Frank nem gondolta, hogy
magyarázkodnia kellene. Legalábbis nem most.
– El kell intéznem egy-két dolgot. És úgy szeretném tenni, hogy
nincs a sarkamban fél Európa újságírója.
Kölcsön tudod adni a kocsit?
– Persze, vidd el nyugodtan, nekem most nem lesz rá szükségem.
Odaadta a kulcsokat. Nem tett hozzá mást, annyira fáradt volt,
hogy nem érdekelte semmi. Mindhármuk arca borostás volt, és úgy
néztek ki, mint akik egy földrengést úsztak éppen meg. Az, hogy
veszítettek, csak fokozta a csüggedtségüket.
Frank követte Morelli utasításait. Megtalálta a tér másik oldalán
parkoló autót, háttal az újságíróknak.
Szerencsére senki sem vette észre.
Kinyitotta az üvegajtót, és bement az épületbe. A portás még nem
volt az őrhelyén, megnézte az órát, pontosan hetet mutatott. Alig
tudta elnyomni az ásítását, az ébren töltött hosszú éjszaka
fáradtsága kezdte éreztetni a hatását. A műsor, aztán Roby Stricker
felhajtása, majd az intézkedés, az illúzió, aztán a kiábrándulás, az
újabb gyilkosság, Gregor holtteste…
Az üvegajtón túl kéklett az ég és a tenger, kezdődött egy új nap.
Milyen jó lett volna mindent elfelejteni, és aludni egy nagyot a
kényelmes ágyban, becsukni a szemét és lehúzni a redőnyt,
elfelejteni a vért és a falfeliratot!
Én gyilkolok…
Eszébe jutott a friss felirat Yatzimin hálószobájában.
Ha nem állítják meg, az a rohadt soha nem hagyja abba.
Egyszer majd az összes fal ezzel a két szóval lesz teleírva, és már
nem lesz hely a temetőkben az újabb halottak számára.
Most még nem aludhatott, ha ugyan egyáltalán fog sikerülni.
Tisztázni kell a dolgot Strickerrel. Meg akarta tudni, miként került
vele kapcsolatba Ryan Mosse, bár el tudta képzelni. Meg kellett
tudnia, hogy a tábornok nyomozása mennyivel jár előttük vagy
utánuk, hogy mit lehet ebből az irányból várni.
 Körülnézett. Ekkor jött ki a portás a kabátját gombolgatva. A
reggelije utolsó falatját majszolta.
Belépett a kis portásfülkébe, és ránézett.
Negyvenes, bajszos, nem túl értelmes kinézetű ember volt, aki
olyan fontoskodva viselkedett, ahogy a gazdagok házában
alkalmazott személyzet szokott.
– Parancsol?
– Roby Stricker.
– Ilyenkor alszik, nem lehet zavarni, azt rendelkezte.
Frank kivette a jelvényét. Úgy intézte, hogy a pisztolyát is
láthassa.
– Ez azt mondja, hogy ön most felébreszti.
A portás viselkedése egy csapásra megváltozott. Nyelt egyet.
Felemelte a kagylót, és idegesen tárcsázott. Várta, hogy kicsengjen,
majd kijelentette: – Nem veszi fel.
Furcsa. Ennyi csengetésre, ha aludt is, fel kellett volna ébrednie.
Frank nem gondolta, hogy meglépett volna. Épp eléggé ráijesztett az
éjjel ahhoz, hogy ilyen hülyeséget csináljon. És teljesen felesleges
is, egy pillanat alatt úgyis megtalálta volna, akkor is, ha elbújt volna
azok mögé az ügyvédek mögé, akiket apja megfizet neki.
– Próbálja újra.
A portás vállat vont.
– Azóta is csörög, de nem veszi fel.
Franknek hirtelen rossz előérzete támadt.
– Adja ide, legyen szíves, a pótkulcsot.
– De hát én nem vagyok felhatalmazva…
– Azt mondtam, hogy adja ide a pótkulcsot, legyen szíves. De ha
nem elég, sokkal kevésbé udvariasan is megismételhetem –
szakította félbe nyersen Frank, ellentmondást nem tűrő hangon.
Tekintete sem ígért semmi jót. A portás nyelt egyet.
– Aztán menjen ki az utcára, és mondja meg a kint álló rendőrnek,
hogy jöjjön fel azonnal Roby Stricker lakásába.
 A szegény ember gyorsan kinyitott egy szekrényt, és kivett belőle
egy kulccsomót.
– Menjen már! – sürgette Frank.
Elindult a lift felé, és hívta fülkét.
Miért nincsenek soha ott, ahol kellenének, amikor siet az ember?
Átkozott Murphy és a törvényei.
Végre kinyílt a liftajtó, Frank beszállt és megnyomta a gombot. A
várakozás alatt arra gondolt, hogy reméli, téved, és az a gyanú, ami
átfutott a fején, sohasem lesz valóság.
Amikor felért, a lift kinyílt. Frank látta, hogy a playboy lakása félig
nyitva van. Egyetlen lépéssel odaért, kihúzta a Glockot. A pisztoly
csövével lökte be az ajtót, hogy ne érjen a kilincshez, és belépett.
Az előszoba volt az egyetlen helyiség, ahol rend volt. A szalon,
ahol nemrég ő, Stricker és a lány volt, teljesen fel volt dúlva. A
függönyt részben letépték, a szőnyegpadlón a pohár és a
whiskysüveg tartalma kifolyt a padlóra, egy kép leesett, mögötte
látszott a kis páncélszekrény. A kép üvegje kiszakadt a keretből, de
nem törött el. A szobában nem volt senki.
Frank keresztülment a szalonon, és bement a hálószobába. Kaira
volt a fürdőszoba, úgy nézett ki, hogy ott nincs felfordulás. A szoba
küszöbén Franknek elállt a lélegzete.
– A rohadt életbe, a rohadt életbe, a rohadt életbe! – ismételgette,
mintha folytatni szerette volna a megkezdett rombolást.
Tett pár lépést előre, ügyelve arra, hogy hova teszi a lábát. Roby
Stricker a szoba közepén feküdt vérfürdőben.
Az egész szoba tele volt vérrel. Ugyanaz az ing volt rajta, mint
este, de most piros volt és a testéhez ragadt. A hátán késelések
nyomai. Az arcán horzsolások, bal arcán mély vágás éktelenkedett.
A bal karja eltört és természetellenes helyzetben kicsavarodott.
Frank leguggolt, és megérintette a torkát. Nem érezte, hogy ver az
ütőér. Roby Stricker meghalt. Frank felállt, és a méregtől elöntötték a
szemét a könnyek.
 Még egy ugyanazon az éjszakán. Egy másik gyilkosság, nem
sokkal a másik után. Átkozta a világot, a napot, az éjszakát, saját
sorsát, ami fantomok kergetésére kárhoztatja. Átkozta Nicolas-t, aki
az egész ügybe belekeverte. Saját magát, hogy miért ment bele.
Aktozott mindent, ami csak eszébe jutott.
Letépte az övéről a walkie-t, remélve, hogy még adáskörzetben
van.
– Frank Ottobre hívja Nicolas Hulot-t.
Egy kis zúgás után megszólalt a felügyelő hangja.
– Nicolas vagyok. Mondjad, Frank.
– Most nekem kell mondani valamit, ami… nagyon-nagyon rossz
hír.
– Mi történt már megint?
– Roby Stricker halott. A lakásában van. Meggyilkolták.
Hulot olyan káromkodásözönbe tört ki, ami még a napot is
elsápasztotta volna. Frank pontosan értette, mit érez. Amikor kiadta
a dühét, megkérdezte azt, ami a legjobban izgatta.
– A Senkise volt?
– Nem, megölték, és kész. Az arca a helyén van, és nincsenek
feliratok a falon.
– Hogy néz ki a helyszín?
– Azt mondom, amit első látásra meg tudok állapítani. A halál nem
állt be azonnal, megtámadták és megkéselték, dulakodás jelei
vannak mindenütt, és egy csomó vér. A gyilkosa azt hitte, hogy
meghalt, pedig akkor még élt. Ez a szerencsétlen hülye Roby
Stricker az életében nem sok értelmeset csinált, de a halálában
furcsa módon tesz jót.
– Ezt hogy érted?
– Mielőtt meghalt volna, leírta a gyilkosa nevét a padlóra.
– Ismerjük?
Frank lehalkította a hangját, mintha azt akarná, hogy Hulot
megeméssze, amit mondani fog.
 – Én ismerem. Ha a helyedben lennék, elfogatóparancsot adnék ki
Ryan Mosse, az Egyesült Államok hadseregének kapitánya ellen.

35.
Az ajtó kinyílt, és Morelli belépett a kis, sivár, ablaktalan szobába.
Odament az asztalhoz, ahol Frank és Nicolas Hulot ültek. Letett
eléjük egy csomag fekete-fehér frissen előhívott fényképet. Frank
elvette, átpörgette, és kiválasztott egyet, úgy fordította, hogy a vele
szemben ülő is jól lássa. Előrehajolt, és a másik felé lökte.
– Ez az. Lássuk, hogy ez mond-e önnek valamit, Mosse kapitány.
Ryan Mosse, aki megbilincselve ült a széken, épp hogy egy
pillantást vetett csak a képre, mintha nem tartozna rá a dolog. Újra
Frankre nézett kifejezéstelen, mogyorószín szemével.
– Na és?
A hangszínétől a szemközti, tükör melletti ajtónak támaszkodó
Morelli megremegett. A tükör másik felén volt Roncaille és Durand,
akik futva érkeztek a kapitányságra a két újabb emberölés hírére.
Frank folytatta le a kihallgatást. Angol nyelven és nagyon gyorsan
beszéltek. Morelli, ha néha nem is értett egy-egy szót, elég jól tudott
angolul, hogy megértse: a letartóztatottnak acélból vannak az idegei.
Általában ilyen helyzetben a legmegrögzöttebb bűnözők is feladták,
és sírdogálni kezdtek. Erre még így is, hogy meg volt bilincselve,
félelmetes volt ránézni. Szegény Roby Strickerre gondolt, aki elé ez
az alak késsel a kezében odaállt. Ronda egy ügy, határozottan
ronda, beleékelődve egy még ennél is rondább ügybe.
Morelli nem tudta elfelejteni szegény Gregor Yatzimin
megcsonkított testét, ahogy az ágyon feküdt, mintha a gyilkos késői
kegyelmet akart volna vele gyakorolni.
Frank a szék támlájának támaszkodott.
– Nos, ez itt a földön szerintem egy hulla. Vagy nem?
– És akkor mi van?
– Nem tűnik furcsának, hogy mellette az ön neve van leírva?
 – Jó kis fantázia kell ahhoz, hogy ebbe a kaparásba valaki az én
nevemet lássa bele.
Frank az asztalra könyökölt.
– A te bunkó fejed kell ahhoz, hogy ne lásd – mondom én.
Mosse elmosolyodott, mint amikor a hóhér felnyitja a kart, ami a
bárdot leereszti.
– Mi van. Mister Ottobre, kezdenek kikészülni az idegeid?
Frank mosolya olyan volt, mint amikor az akasztásra ítélt kötele
elszakad.
– Nem, Mosse kapitány, ma este a te idegeid mondták fel a
szolgálatot. Láttalak Strickerrel beszélni a Jimmy’s előtt, mikor érte
mentünk. Nem tudom, hogy jutottál el hozzá, de majd erre is rájövök.
Amikor megláttál minket, megléptél, de nem elég gyorsan. Ha
akarod, megpróbálom elmondani, hogy mi történt aztán. Figyelted a
házát.
Amikor elmentünk, vártál egy kicsit. Láttad, hogy elmegy a lány.
Akkor felmentéi. Vitatkozni kezdtetek. Aztán a szerencsétlen
begurult, te szintén, dulakodtatok, és te megkéselted. Azt hitted,
hogy meghalt, elmentél, de volt ideje még felírni a nevedet a
padlóra.
– Ezek a te hallucinációid, Mister Ottobre. Nem tudom, mit adtak
neked, hogy meggyógyulj, de eltúlozták az adagot. Látszik, hogy
nem ismersz.
Mosse tekintete megkeményedett.
– Ha én úgy döntök, hogy kést használok, amikor elmegyek, akkor
biztos, hogy az illető meghalt.
Frank legyintett.
– Valószínű, te sem vagy már a régi, Mosse.
– Ők é. Azt hiszem, most már jogom van csak az ügyvédem
jelenlétében felelni a kérdésekre. Európában is így szokás, nem?
– Természetesen. Ha ügyvédet akarsz, jogodban áll.
– Jó. Akkor mindketten menjetek a francba. Egy szót sem mondok
többet.
 Mosse lehúzta a redőnyt. A tükörképét nézte a tükörben, mintha
ott se lenne. Frank és Hulot összenéztek. Többet nem fognak
kihúzni belőle. Frank összeszedte az asztalról a fényképeket,
felálltak és elindultak az ajtó felé. Morelli kinyitotta előttük, és utánuk
ment.
A mellettük levő szobában Roncaille és Durand már tűkön ültek.
Roncaille Morellihez fordult.
– Megbocsát egy pillanatra, felügyelő?
– Természetesen. Iszom egy kávét.
Morelli kiment, és a négy ember magára maradt. A tükrön
keresztül látszott a szomszéd szobában ülő Mosse, aki úgy ült, mint
az ellenség fogságába esett katona.

Ryan Mosse kapitány, az Egyesült Államok

hadseregének kapitánya, cégéres gazember.
Durand fejével felé intett.
– Kemény dió – szögezte le.
– Még ennél is több. Ráadásul nagy védelmet élvez. De ha a
Szentháromság védi is, most bezárjuk.
Az államügyész kivett egyet a Frank kezében lévő fotókból, és
sokadszorra újra megnézte.
Stricker teste látszott, amint hálószobájának padlóján feküdt, a
jobb karja behajtva, a keze a földön, s a halál megakadályozta, hogy
befejezze a megkezdett írást: – Egy kicsit zavaros.
– Stricker haldoklott, és el volt törve a bal keze.
Rámutatott a fényképen a természetellenes tartásba lévő karra.
Frank jól emlékezett Mosse ügyességére, személyesen volt alkalma
meggyőződni róla. Tudta, hogy okozzon az ellenfelének sérüléseket.
– Stricker házában találtunk fényképeket, amelyek teniszezés
közben ábrázolják. Látszik, hogy balkezes volt.
Most a jobb kezével írt, amit általában nem használt.
 Érthető, hogy nem teljesen természetes.
Durand tovább nézte a képet, nem túl nagy meggyőződéssel.
Frank várakozott. Hulot-ra nézett, aki holtfáradtan támaszkodott az
íróasztalához. Várta, hogy mi fog történni.
Durand elhatározta magát. Nem kertelt, belevágott a közepébe,
mintha a fotó erre jó ürügy lenne.
– Ez az egész már diplomáciai bonyodalmakhoz kezd vezetni.
Nemsokára beindul a gépezet… Ha Mosse-t letartóztatjuk,
megdönthetetlen bizonyítékkal kell rendelkeznünk, különben
felsülünk. Ez a Senkise-ügy így is eléggé nevetségessé tett minket,
azt hiszem.
Durand azt akarta hangsúlyozni, hogy Roby Stricker feltételezett
gyilkosának letartóztatása nem változtatta meg a véleményét Gregor
Yatzimin meggyilkolásáról. Egy újabb kudarc a hercegség
rendőrsége szempontjából, aki első vonalban nyomozott.
Frank jelenléte a nyomozószervek közti egyszerű együttműködést
jelentette, de a felelős akkor is a monacói hatóság maradt. És ezt
tették nevetségessé az újságcikkek és a tv-kommentárok.
Frank vállat vont.
– Ami Mosse-t illeti, a döntés természetesen az önöké.
Ami engem illet, és ha a véleményem számít valamit, szerintem
elegendő bizonyíték van a kezünkben ahhoz, hogy továbbmenjünk.
Bizonyíték van rá, hogy Mosse ismerte Roby Strickert, én magam
láttam őket együtt ma éjjel. A neve szerepel a fényképen. Nem
tudom, mi kell ennél több.
– És Parker tábornok?
Frank ott volt, amikor felmentek reggel a kapitányért a villába, amit
a Parker család bérelt. Amikor a család által bérelt ház udvarára
érkeztek. Frank azt vette észre, hogy egy-két elhanyagolható
részletet leszámítva a ház éppen olyan, mint Jean-Loup háza,
gyakorlatilag ikerháznak tűnt. Ezt a gyors észrevételt aztán háttérbe
szorították az egyéb gondok. Számított rá, hogy Parker esetleg
jelenetet rendez, de alábecsülte. Parker ennél okosabb volt.
 Felöltözve jelent meg, mintha várta volna az érkezésüket.
Amikor meghallotta a kérésüket, bólintott, és hívta Mosse-t. Mosse
miután megtudta, hogy a rendőrök arra kérik, hogy menjen velük,
kérdőn nézett az öregre.
– Várom a parancsait, uram.
Franknek az volt az érzése, hogy ha azt kérte volna, Mosse
rátámadt volna a letartóztatására érkezett emberekre. A tábornok
azonban lehajtotta a fejét, és Mosse feszültsége engedett.
Kinyújtotta a kezét, és tűrte, hogy megbilincseljék.
Parker szerét ejtette, hogy egyedül maradjon Frankkel, amint az
autó felé mentek.
– Marhaságot csinálnak, és ön tudja, Frank.
– Azt hiszem, marhaságot az ön embere csinált ma éjjel, tábornok.
Nem is kicsit!
– Tanúsíthatnám, hogy tegnap este óta ki sem mozdult a házból.
– Ha megteszi, és kiderül, hogy nem igaz, az elnök sem mosná le
önről a bűnpártolást. Amerikában senki sem kockáztatná, hogy
továbbra is támogassa. Elfogad egy tanácsot?
– Halljuk.
– Ha rám hallgat, nyugton marad, Mosse kapitány bajban van, és
ön sem tudja kihúzni. Azt hiszem, a katonai taktikáról szóló
tankönyvekben ilyen eset is van.
Ilyenkor jobb visszahúzódni, és sorsára hagyni valakit, a nagyobb
veszteség elkerülése végett.
– Senki sem engedheti meg magának, hogy kioktasson katonai
taktikából. Még ön sem. Frank. Önnél keményebb fiúkat is elfogtam
már, akiket ledaráltam az iratmegsemmisítőben. Ön csak ezek
számát fogja növelni, garantálom.
– Mindenki maga dönt, és maga kockáztat. Ez alapszabály
minden háborúban, ha nem tévedek.
Hátat fordított és elment. Kifelé menet találkozott Helena
tekintetével, aki az ajtóban jobbra állt. Frank nem tudta nem
észrevenni, hogy milyen gyönyörű. Mintha a váratlan ébresztés
semmilyen hatással nem lett volna rá.
Semmi sem vehette el arca és haja fényét. A haja mintha most
került volna ki a fodrász kezei közül, nem pedig a párnáról emelte
volna fel.
Mikor elment előtte, találkozott a tekintetük. Frank észrevette,
hogy szemben azzal, amit az első találkozáskor gondolt, a szeme
nem kék, hanem szürke.
És tele volt szomorúsággal.
Miközben a centrum felé haladtak. Frank a kocsi ülésének
támaszkodott, a kocsi burkolatát nézte.
Megpróbált kiverni a fejéből két arcot, amelyek abban a percben
összemosódtak és keresztezték egymást.
Harriet és Helena. Helena és Harriet.
Ugyanazok a szemek, ugyanaz a szomorúság.
Frank megpróbált másra gondolni. Miközben hajtottak a
kapitányság felé, eszébe jutottak a tábornok csúfondáros szavai:
Senki sem oktathat ki engem katonai taktikából.
A tábornok nem tudta, mennyi igazság volt abban, amit mondott.
Egy Senkise nevezetű gyilkos mászkált szabadon, aki viszont
mindenkinek adhatott volna bőven ilyen jellegű tanácsot.
– Ön szerint mit csinál Parker tábornok? – ismételte meg az
államügyész.
Frank észrevette, hogy elmerült a gondolataiban, és
megválaszolatlanul hagyta Durand kérdését.
– Bocsánat, Durand doktor. Úgy gondolom, hogy Parker mindent
megtesz, amit lehet, de annyira azért nem fog kihajolni az erkélyen,
hogy ő is kiessen. Természetesen a konzulátust értesíteni fogják, de
egy dolog tagadhatatlan.
Mosse-t egy FBI-ügynök, egy amerikai tartóztatta le, tehát a
családban marad a szennyes. Ne felejtsük el, hogy arról az
országról van szó, amely a tisztviselők felelősségre vonását
létrehozta, és soha nem habozott alkalmazni.
 Durand és Roncaille összenéztek. Frank érvelése támadhatatlan
volt. Erről az oldalról nem volt gond.
Durand messziről indított.
– Persze az ön jelenléte a garancia, hogy mindenkinek a
legjobbak a szándékai. Sajnos a jó szándék néha nem elég.
Ebben a percben nekünk, a monte-carlói rendőrségnek
eredményekre van szükségünk. Roby Stricker esete, úgy tűnik, nem
áll semmilyen összefüggésben a gyilkossal, akit keresünk.
Frank érezte a háta mögött Nicolas Hulot jelenlétét.
Mindketten tudták, hova akar kilyukadni Durand. Sötét felhők
gyülekeztek, egy fejsze lógott a levegőben.
– Ma este megvolt a negyedik áldozat. Nem maradhatunk
tétlenek, amíg potyog a szemét a fejünkre.
Ismétlem, a segítsége nagy örömünkre szolgál. Frank.
Inkább csak eltűritek, Durand, csak erről van szó, miért nem
használod a megfelelő szót, akkor is, ha éppen most kapartam ki a
gesztenyét Parker tábornok és a csicskásával kapcsolatban.
Durand folytatta, és Hulot felé kezdte tolni a szemetet.
– De remélem, tisztában vannak vele, hogy a hatóság nem tűrheti
el, hogy sorozatos emberölések folyjanak anélkül, hogy megtegyen
bizonyos intézkedéseket, legyenek bármilyen sajnálatosak is azok.
Frank Nicolas-t figyelte, aki a falnak támaszkodott, mint aki
hirtelen egyedül maradt a harctéren. Úgy nézett ki, mint a
halálraítélt, aki most utasítja vissza, hogy bekössék a szemét.
Durand volt annyira úriember, hogy nézte az arcát, mialatt beszélt.
– Sajnálom, főfelügyelő, tudom, hogy ön első osztályú szakember,
de nem tehetek másképp. Felmentem a beosztásából.
Hulot nem reagált. Valószínűleg túl fáradt volt ehhez.
Mindössze bólintott egyet.
– Értem, Durand doktor. Nem probléma.
– Kivehetne egy kis szabadságot. Gondolom, ez a nyomozás
nagyon megviselte. Természetesen a sajtó számára…
Hulot közbevágott.
 – Nem gond, mondtam. És nincs semmi szükség megédesíteni a
keserű pirulát. Mindnyájan felnőttek vagyunk, és ismerjük a
játékszabályokat. A minisztérium tegyen a legjobb belátása szerint.
Ha Durand-t meg is lepte Hulot válasza, nem mutatta.
Roncaille-hez fordult, aki ez idáig meg sem szólalt.
– Jó. Mától kezdve ön irányítja a nyomozást, Roncaille.
A legapróbb fejleményről is azonnal értesítsen. A nap bármely
órájában. Jó napot, uraim!
Alain Durand államügyész megfosztotta felesleges eleganciájától
a szobát, nyomasztó csendet hagyva maga után.
Roncaille a haját igazgatta, bár erre nem volt semmi szükség.
– Sajnálom, Hulot. Szívesen lemondanék róla.
Frank úgy érezte, hogy a rendőrfőnök szavaiból nem csak a
kötelező udvariasság szól. Az az ember tényleg nem örült a
fejleményeknek, de nem azért, amit szeretett volna elhitetni.
Mostantól kezdve ő állt ostorral a kezében a ketrecben, és neki
kellett megmutatni, hogy tudja idomítani az oroszlánokat.
– Aludjanak egy jó nagyot, gondolom, mindkettőjüknek szüksége
van rá. Aztán amint lehet, várom az irodámban, Frank. Egy-két
dologról szeretnék beszélni önnel.
Ugyanolyan látszólagos nyugalommal, mint Durand, Roncaille is
kimenekült a szobából. Frank és Hulot kettesben maradiak.
– Láttad? Utálom magam, de tényleg, én megmondtam.
És az a probléma, hogy valahol igazuk van.
– Nicolas, nem hiszem, hogy Roncaille és Durand a helyünkben
jobb eredményt értek volna el. Itt a politika mozdult, nem a logika. Én
még benne vagyok.
– Te igen, és nekem ehhez mi közöm?
– Te még mindig felügyelő vagy, Nicolas. Egy megbízás alól
felmentettek, de nem a rendőrségtől. Vedd ki a szabadságot, amit
felajánlottak. Rendelkezésedre áll az, ami senkinek, aki ebben az
ügyben benne van.
– Mire gondolsz?
 – Napi huszonnégy óra, amivel nem kell elszámolni, amiről nem
kell jelentéseket írni.
– Kimegyek az ajtón és bejövök az ablakon?
– Pontosan. Van, amit még ellenőrizni kell, és erre te vagy a
legalkalmasabb személy. Engem továbbra is érdekel a lemezzel
kapcsolatos részlet.
– Frank, te szemét vagy. Nagyon szemét.
– De a barátod. És tartozom vele neked.
Hulot hangot váltott. Megmozgatta a fejét.
– Azt hiszem, elmegyek aludni, most már megtehetem, nem?
– Ha őszinte lehetek, az, hogy Roncaille vár engem, nem érdekel.
Már félig alszom is, nem látod?
Miközben mentek kifelé, mindkettőjüknek ugyanaz jutott az
eszébe. Gregor Yatzimin élettelen teste, ahogy a fehér lepedők alatt
fekszik. A mennyezetet bámuló szemei, azok a szemek, amelyek
már a halál előtt sem láttak.

36.
Frank felébredt, és ránézett az üvegajtó kék mintájára.
Mikor hazaért, annyira fáradt volt, hogy nem is zuhanyozott,
gyorsan levetkőzött és berogyott az ágyba, még a redőnyt se húzta
be.
Nem itt vagyok, Monte-Carlóban, gondolta. Még a tengerparti
házban vagyok, és megpróbálok rendbe jönni.
Harriet kint van a strandon. Nem messze, egy törülközőn napozik,
haját fújja a szél. Most felkelek, odamegyek hozzá, nem létezik
semmilyen fekete ruhás alak. Senki sincs köztünk.
– Senki se… – mondta ki hangosan.
Eszébe jutott az előző éjszaka két halottja. Felkelt az ágyból, és
ezt úgy tette, mint Lázár a feltámadás után. Az ablakon túl látszott
egy darabka tenger, amelyre a szél hullámokat rajzolt. Az ablakhoz
ment, kinyitotta az ajtót, egy langyos szellő meglibbentette a
függönyt. Megnézte az órát, nem sokkal múlt dél. Keveset aludt,
sokkal többre lett volna szüksége.
Bement a fürdőszobába, lezuhanyozott, megborotválkozott, tiszta
fehérneműt vett. Feltett egy kávét, és gondolkodott az események
alakulásán. Most, hogy Nicolas nem volt benn, minden bonyolultabb
lesz.
Nem gondolta, hogy Roncaille képes lesz irányítani a dolgot,
legalábbis nem a nyomozás szempontjából. Biztos jó volt a
sajtóosztályon, de a nyomozás nem az ő területe volt, viszont voltak
jó munkatársai, akik segítették. Nem véletlenül tartották a hercegség
rendőrségét az egyik legjobbnak a világon bla, bla, bla.
Az ő jelenléte a hercegségben időközben fontos diplomáciai
küldetéssé vált, melynek, mint minden emberi dolognak, voltak
előnyei és hátrányai. Roncaille szerette volna az előbbiből a
maximumot, az utóbbiból a minimumot kapni. Jól ismerte a monte-
carlói rendőrség módszereit. Senki semmit soha nem mondott, de
mindenki mindent tudott…
Mindent, kivéve egy gyilkos nevét.
Elhatározta, hogy nem törődik vele. Ahogy egyébként mindig is
csinálta, kezdettől fogva.
Ez a történet nem a két rendőrség közös ügye.
Roncaille és Durand, ha a hatóságot képviselték is, nem sok
közük volt hozzá. Amerikának és a hercegségnek még kevésbé.
Személyes ügy volt Nicolas és közte és egy fekete ruhás között, aki
áldozatai arcát gyűjti, mint álarcokat egy véres karneválhoz.
Mindhárman megnyomták a szünet gombot, és megállították az
életüket, és várták, hogy végződik a harcuk, amit három halott vívott
egy olyan helyen, ahol mindenki élőnek vallotta magát.
Eddig úgy ment, ahogy ment, de ez változhat.
Kell, hogy változzon!
Leült a komputer elé, és bekapcsolta. Ott volt Cooper e-mailje,
csatolt file-okkal. Bizonyára azok az információk, melyeket Parkerről
és Mosse-ról gyűjtött. Nem mintha most már sok szükség lett volna
rájuk, hogy Mosse börtönben ült és Parker ártalmatlan lett. De csak
időlegesen. Nem táplált illúziókat a tábornokkal szemben.
Parker azok közé tartozott, akik míg éltek, nem adták fel.
Cooper üzenetében volt egy megjegyzés:
Ahogy befejezted a tengeren való cirkálást az új hajóddal, és van
egy kis időd, hívj fel, bármikor, beszélnem kell veled, Coop.
Vajon mi lehet olyan sürgős. Megnézte az óráját.
Otthon hívta, nem kellett attól tartania, hogy bárkit is zavarba hoz,
hisz egyedül élt a Potomac partján lévő tetőtéri lakásában.
Néhány csengetés után megszólalt a vonal túlsó végén a barátja
álmos hangja: – Igen, ki az?
– Coop, Frank vagyok.
– Szia, mi újság?
– Éppen most borult fel egy rakás szarral teli hajó, és a rakomány
mindent beborít.
– Mi történt?
– Újabb két halott ma éjjel.
– A francba…
– Az egyiket a mi emberünk nyírta ki, a szokásos módján. Ez a
negyedik. A felügyelő barátomat pedig Nérót meghazudtoló módon
kirúgták. A másikat Ryan Mosse tette a gyászjelentések rovatba.
Most börtönben van, és a tábornok minden követ megmozdít, hogy
kihozza onnan.
Mostanra Cooper teljesen felébredt.
– Az istenért, Frank, mi a fene van arrafelé?
Legközelebb azt mondod majd, hogy kitört az atomháború!
– Még nem kizárt, hogy ez is megtörténik. S nálad mi van, mi az a
sürgős?
– Itt is vannak fejlemények a Larkin-ügyben. Abból, amit találtunk,
velük kapcsolatban arra kell gondolnunk, hogy valaki nagyon fedezi
őket, de még nem tudjuk, hogy ki. New Yorkból megérkezett Hudson
McCormack.
– Az ki? Mi köze Larkinékhoz?
 – Hát ez az, amit mi is szeretnénk megtudni.
Hivatalosan úgy érkezett, mint a védőjük, ami meglepett, mert az
az alak jobbat is megengedhetne magának, mint ahogy meg is tette
mindig, amikor szüksége volt rá.
Sztárügyvédeket, hatnullás gázsival. Ez a McCormack középszerű
New York-i ügyvéd, 35 év körüli, és inkább arról híres, hogy benne
volt a Stars and Stripes csapatában.
– Ellenőriztétek?
– Persze, nem is egyszer. Életmódja megfelel a helyzetének,
semmi káros szenvedély, se nők, se kokain.
A munkáján kívül csak a vitorlázás érdekli. És most előjön, hogy
megmutassa, milyen kicsi a világ.
– Azaz?
– Azaz a mi Hudsonunk most éppen Monte-Carlóba utazott.
– Jó neki, bár nem a legjobb alkalmat választotta, hogy
idelátogasson.
– Valami fontos vitorlásverseny miatt megy. De…
– De?
– Frank, neked nem furcsa kicsit, hogy egy szerény, névtelen New
York-i ügyvéd életében először kap egy fontos megbízást, és
otthagyja, hogy elmenjen vitorlázni Európába? A helyébe mindenki
kapott volna az alkalmon, hogy minden nap egy órával többet
dolgozhasson, míg eléri a napi huszonöt órát?
– Így, ahogy mondod, igazad lehet. De én hogy jövök a képbe?
– Te ott vagy, és ismered az esetet. Jelenleg az az ember az
egyetlen kapocs Osmond Larkin és a külvilág között.
Lehet, hogy csak az ügyvédje, de az is lehet, hogy sokkal több
ennél. Rengeteg kábítószerről és pénzről van szó.
Mindenki tudja, hogy mire jó Monte-Carlo, és hogy a pénzek
milyen körforgást végeznek ott.
De ha terrorizmusról vagy kábítószerről van szó, ki lehet nyitni a
páncélszekrényeket. Te együttműködsz az ottani rendőrséggel. Nem
kerül semmibe, ha diszkréten megfigyelteted McCormackot.
 – Meglátom, mit tehetek.
Nem mondta Coopernek, hogy itt mindenki, őt is beleértve,
megfigyelés alatt van.
– Küldtem egy fényképet jpg-formátumban, hogy lásd az arcát, és
elküldtem az összes információt, amivel rendelkezünk a monte-carlói
tartózkodásával kapcsolatban.
– Jól van. Menj vissza aludni. A kevésbé intelligens embereknek,
akikhez te is tartozol, szükségük van a feltöltődésre, hogy
hatékonyan tudjanak dolgozni.
– Hülye. Na, kéz- és lábtörést!
Letette a telefont, s a komputer elé ült. Újabb kör, újabb
problémák. Elmentette a dokumentumot egy lemezre, anélkül, hogy
belenézett volna. Rátett egy címkét, és ráírta: „Cooper”. Más név a
biztonság kedvéért nem kellett, hogy szerepeljen rajta.
A kollégával folytatott rövid beszélgetés egy pillanatra hazavitte
gondolatban, bár a haza most bizonytalan fogalom volt számára.
Úgy érezte, mintha a teste érzelmek nélkül bolyongna létezése
romhalmazán ezer és ezer kilométerre, átlátszóan, mint a szellemek,
akik látnak, anélkül hogy őket látnák.
Mire való mindez? Megértette ezt valaha valaki? És ha
megértette, miért nem mondta el a többieknek?
Talán a legvalószínűbb válasz az, hogy senki sem hitt volna neki.
Lecsukta a szemét, és eszébe jutott egy beszélgetés Kenneth
atyával, aki pszichológus volt azon a klinikán, ahová bevitték az
után, ami Harriettel történt. Amikor nem volt terápián vagy
analízisben, gyakran ült a luxus-elmegyógyintézet parkjának egyik
padján és nézett a semmibe, és azért viaskodott, hogy ne menjen a
felesége után. Kenneth atya odament hozzá, és leült mellé.
– Hogy vagy, Frank?
Ránézett, mielőtt válaszolt volna. Tanulmányozta hosszú, sápadt
arcát. Civilben volt, bármelyik beutalt rokona is leheteti volna.
– Nem vagyok bolond, ha erre céloz.
 – Tudom, hogy nem vagy bolond, és tudod, hogy nem ezt akartam
hallani. Amikor megkérdezem, hogy vagy, akkor tényleg azt akarom
tudni, hogy vagy.
Frank széttárta a kezét, ami bármit jelenthetett.
– Mikor mehetek el innen?
– Kész vagy rá?
Kenneth atya kérdéssel felelt a kérdésre.
– Ha magamtól kérdezem, mindig arra jutok, hogy sohasem
leszek kész rá. Ezért kérdezem öntől.
– Hívő vagy. Frank?
Keserű mosollyal nézett rá.
– Kérem, atya, ne jöjjön a szokásos szöveggel: Nézz Istenre, és
Isten is feléd néz. Mikor legutóbb találkozott a tekintetünk, Isten
elfordult.
– Ne sérts meg, és főleg ne sértsd meg magadat. Azt akarod,
hogy valami szerepet játsszak, talán, mert te is azt teszed. Van oka
annak, hogy megkérdeztem, hiszel-e.
Frank felemelte a fejét, és egy kertészt kezdett figyelni, aki épp
egy juharfát ültetett el.
– Nem érdekel. Én nem hiszek Istenben, Kenneth atya, és ez nem
előny, mint ahogy gondolja.
Megfordult és ránézett.
– Ez azt jelenti, hogy senki sem fogja megbocsátani a rosszat,
amit teszek.
És mindig azt hittem, hogy nem teszek ilyet, pedig tettem. Annak
az embernek vettem el kicsinyenként az életét, akit szerettem, és
akit legjobban kellett volna védelmeznem.
Amíg húzta fel a cipőjét, megszólalt a telefon, és ez visszahozta a
jelenbe.
Felvette a kagylót.
– Halló.
– Szervusz, Frank, Nicolas vagyok. Ébren vagy?
– Ébren, és akcióra készen.
 – Jól van. Éppen most telefonáltam Giullaume-nak, a fiúnak, akiről
beszéltem, vár minket. Van kedved jönni?
– Hogyne. Jó lenne, segítene, hogy más hangulatban töltsem az
estét a monte-carlói rádiónál.
– Olvastad az újságokat?
– Igen, mindent megírtak, gondolhatod, milyen hangon…
– Sic transit glória mundi. Fütyülj rá. Más dolgunk van.
Várlak!
– Két perc, és ott vagyok!
Kiválasztott egy tiszta inget. Miközben gombolta a nyakát,
megszólalt a kaputelefon.
– Mister Ottobre? Keresi valaki.
Frank arra gondol, hogy amikor Nicolas két percet mond, az
tényleg szó szerint két percet jelent.
– Igen, Pascal. Mondja meg neki, hogy egy kicsit kések, ha nem
akar lenn várakozni, jöjjön föl.
Amíg vette fel az ingét, hallotta, hogy a lift megáll az emeleten.
Kinyitotta az ajtót, és a nő ott állt előtte.
Helena Parker állt ott, szürke szemével, és nézett rá azzal a
szempárral, amiben a csillagoknak kellett volna tükröződni, nem a
végtelen szomorúságnak. A folyosó félhomályában állt, és nézte
Frankét, aki az ingét összefogta a felsőtestén.
Mintha ugyanaz a jelenet ismétlődött volna, mint ami Dwight
Durhammel, csak most a nő tekintete hosszasan elidőzött a
sebhelyeken, mielőtt az arcára nézett volna.
Gyorsan összehúzta az ingét.
– Jó napot, Mister Ottobre.
– Jó napot. Bocsánat, hogy így fogadom, de másvalakire
számítottam.
Helena elmosolyodott.
– Nem baj, a portás válaszából gondoltam. Bejöhetek?
– Igen.
 Frank félreállt az ajtóból. Helena belépett, karja kicsit hozzáért.
Megérezte könnyű parfümjének az illatát. Egy másodpercig úgy tűnt,
mintha a szobában csak ő lenne, semmi más. A szeme a pisztolyra
tévedt, amit Frank az este a hangfal mellé tett le. Frank gyorsan
bedugta egy fiókba.
– Sajnálom, hogy ez az első, amit észrevett.
– Nem zavar, fegyverek között nőttem fel.
Frank hirtelen látta maga előtt Helenát kislánykorában, a
rendíthetetlen katona, Parker házában, akit a sors azzal bosszantott,
hogy két lánygyermeket adott neki.
– El tudom képzelni.
Kezdte gombolni az ingét, legalább elfoglalta a kezét. A nő
jelenlétére nem volt felkészülve. Parker és Mosse voltak azok,
akikkel gondja volt. Nekik hangjuk, lépésük, súlyuk volt. Helena csak
néma jelenlét, fájdalmas szépség volt. Hogy ez miért volt így,
Frankét nem érdekelte, és remélte, hogy nem is fogja.
Frank megtörte a csendet. A hangja keményebben csengett, mint
szerette volna.
– Gondolom, van valami oka, hogy idejött.
Helena Parkernek szeme, haja, arca, illata volt. Frank pedig hátat
fordított neki, míg gyűrte be az ingét a nadrágjába, mintha ez a
gesztus azt jelentené, hogy hátat fordít annak, amit ez a nő jelent. A
háta mögül érkezett a hangja.
– Természetesen. Beszélni szeretnék önnel. Attól tartok,
szükségem van a segítségére, feltéve, hogy van egyáltalán valaki,
aki segíthet nekem.
Amikor Frank megfordult, már sötét szemüveg védte a szemét.
– Az én segítségemre? Ön Amerika egyik legbefolyásosabb
emberének házában lakik, és az én segítségemre van szüksége?
Keserű mosoly jelent meg Helena Parker szemében.
– Én nem lakom az apám házában. Én fogoly vagyok az apám
házában.
– Ezért fél annyira tőle?
 – Ezer oka lehet az embernek, hogy Parkertől féljen.
Igazi bőség zavara. De nem magam miatt félek. Stuart miatt.
– Stuart a fia?
Helena egy percig habozott.
– Igen, a fiam. Ő a gond.
– És nekem mi közöm hozzá?
Váratlanul a nő közelebb lépett, és levette a férfi szemüvegét.
Olyan mélyen nézett a szemébe, hogy Frank úgy érezte, élesebben
hatol bele, mint Ryan Mosse kése.
– Ön az első olyan ember, aki szembeszegült az apámmal. Ha
valaki tud segíteni, akkor az ön.
Mielőtt Frank bármit válaszolhatott volna, megszólalt a telefon.
Benyomta a gombot olyan határozottan, mint aki végre egy
ellenséggel bánhat el.
– Igen.
– Nicolas. Lenn várlak.
– Ők é, mindjárt megyek, Helena visszaadta a szemüvegét.
– Talán nem a legjobbkor jöttem.
– Igen, én is azt hiszem. Most el kell mennem, későn végzek, és…
– Ön tudja, hogy hol lakom. Megkereshet, amikor akar, akár éjjel
is.
– Gondolja, hogy Nathan Parker értékelné a látogatásomat a jelen
körülmények között?
 – Apám Párizsba ment, hogy a nagykövettel beszéljen, és
keressen egy jó ügyvédet Mosse kapitánynak.
Rövid szünet.
– Elvitte magával Stuartot is társaságnak. Hát ezért vagyok most
itt egyedül.
Frank azt várta, hogy Helena a túsz szót használja.
Talán ezt a szót kereste, amikor a társaság szót használta.
– Jó. De most mennem kell. Nem szeretném – több okból sem –,
ha az, aki vár, együtt látna kijönni minket. Várjon néhány percig,
mielőtt lemegy, rendben van?
Helena bólintott. Az utolsó kép, amit őrzött róla, mielőtt becsukta
az ajtót, a fényes szeme volt, és egy kis mosoly, amit csak a remény
adhat.
Amíg ment lefelé a liftben, Frank egy pillantást vetett a tükörbe. A
szemében a felesége tükröződött. Nem volt hely más arcoknak, más
szemeknek, más hajaknak, más fájdalmaknak.
És nem tudott senkinek se segíteni, mert neki sem tudott senki
segíteni.
Kiment, a napfény ragyogott az ablakokon. Átment a
márványbejáraton, kint Hulot kocsija várta.
Amikor kinyitotta az ajtót, egy halom újságot látott. A legfelső
tetején öles betűkkel állt: A nevem Senkise, és részletesen
ismertette az előző esti tréfál. A többi is nagyjából ilyesmi lehetett.
Úgy nézett ki, hogy Nicolas sem aludt sokkal jobban, mint ő.
– Szervusz.
– Szia. Bocsánat, hogy megvárakoztattalak.
– Semmi gond. Tudsz valami újabbat?
– Teljes hallgatás. Nem hiszem, hogy égnek a vágytól, hogy
láthassanak, bár Roncaille jelezte, hogy vár egy eligazításra.
– Előbb-utóbb be kell menned.
– Ez biztos. Sok minden miatt, de előbb van egy kis elintézendő
dolgunk.
 Hulot beindította a kocsit, kicsit előbbre ment, hogy legyen helye
tolatni.
– Benéztem a dolgozószobámba. A dolgaim közé, amit elhoztam,
betettem az eredeti kazettát is, a helyére egy másolatot dugtam.
– Gondolod, hogy észreveszik?
Hulot megvonta a vállát.
– Majd azt mondom, eltévesztettem. Nem hiszem, hogy súlyos
vétség lenne, sokkal súlyosabb, ha rájönnek, hogy volt egy nyom,
amit elhallgattunk.
Mikor elhaladtak a bejárati üvegajtó előtt. Frank csak a naplényt
látta tükröződni. Amikor a hátsó visszapillantó tükörbe nézett, mielőtt
a kocsi balra fordult volna a Giroflées utcába, mintha Helena Parkért
látta volna az épületből kijönni.

37.
Mire Mercierék házához értek, Guillaume már várta őket az
udvaron. Amikor meglátta, hogy a Peugeot a kerítéshez érkezett,
megnyomta a távirányítót, és a kerítés kinyílt. A háta mögött sötét
tetős fehér ház volt, kék redőnnyel, kicsit a provence-i házakra
emlékeztetett, nem hivalkodó luxus, de tágas és funkcionális.
A kert akkora volt, hogy kis parknak is lehetett nevezni. A ház
mögött jobb oldalon állt egy tengeri fenyő, melyet alacsonyabb
örökzöld bokrok vettek körül. A fa mögött egy sor fehér és sárga
ostorménfa vett körül egy citromfát, melyen mindig volt gyümölcs. A
ház körül babérsövény, ami befedte az alacsony, kovácsoltvassal
díszített falat.
Mindenütt virágágyások, virágzó bokrok, ami gondosan
megtervezett angol kerttel váltakozott. A kertbe kőutak vezettek,
melyek ugyanolyan kőből készültek, mint amivel az udvart is
kikövezték, ahol Guillaume várta őket.
Nyugalom, jólét, ezt tükrözte a ház, nem volt benne semmi. Côte
d’Azur házaira jellemző hivalkodás.
 Guillaume eléjük jött. Magas fiú volt, arca nem szép, de
szimpatikus, úgy volt lebarnulva, mint aki sokat sportol a szabadban.
A pólóból kilógó napbarnított izmos karján ezt kiválóan látni lehetett.
Khakiszínű bermudát és pólót viselt, lábán vászoncipő.
– Szia, Nicolas.
– Szia, Guillaume.
A fiú kezet fogott a felügyelővel.
Nicolas fejével mutatott kísérője felé.
– Ez a hallgatag úr pedig Frank Ottobre, az FBI különleges
ügynöke.
Guillaume kezet nyújtott, és halkan füttyentett.
– Ah, szóval az FBI tényleg létezik, nem csak a filmekben.
Örvendek.
Miközben a fiú kezét szorította.
Frank megkönnyebbült. Sötét, mélyen ülő szemébe nézett.
Napbarnított arcán a napsütés néhány szeplőt is kihozott.
Ösztönösen megérezte, hogy Guillaume a megfelelő ember
ahhoz, amit keresnek. Nem tudta, mennyire érti a dolgát, de abban
biztos volt, hogy tartani fogja a száját, ha erre kérik.
– Igen, már hozzátartozunk az amerikai tájképhez, és mint a
mellékelt ábra mutatja, már exportálnak is bennünket.
Guillaume elmosolyodott a poénon, de a mosolya kíváncsiságot is
rejtett, vajon mit akar ez a két ember tőle. Ez a mosoly
megkönnyítette a várakozást.
Valószínűleg megértette, hogy fontos oka van, hogy Nicolas mint
rendőr és nem mint a család barátja jött el.
– Köszönöm, hogy segítesz nekünk.
Guillaume olyan mozdulatot tett, ami nagyjából azt jelentette:
nincs mit.
– Nincs túl sok munkám mostanság. Egy-két víz alatt készített
dokumentumfilmen dolgozom, de rutinmunka, nincs sok dolog vele.
És különben is, ha ez az ember kéri…
És rámutatott a felügyelőre.
 – A szüleid házon kívül vannak?
– Magukon kívül, inkább. Amióta az öreg nyugdíjba ment, második
i úságukat élik, szerintem most vannak kb. a tizedik nászúton.
Utoljára Rómából telefonáltak, holnap kellene hazajönniük.
Csendben mentek tovább a kövezett ösvényen, amíg el nem érték
a kis melléképületet.
Jobbjukon egy kis szabadtéri konyha. Az asztalon bizonyára az
előző esti vacsora maradványai.
– Amikor nincs itthon a macska, táncolnak az egerek.
Guillaume követte Nicolas tekintetét.
– Tegnap este itt volt néhány barátom, és a takarítónő ma még
nem jött.
– Na persze, barátok. Rendőr vagyok, és nagyon jól látom, hogy
két személyre van megterítve.
– Öregem, nem iszom, nem játszom, nem dohányzom, nem
hiszek a mesterségesen előidézett gyönyörökben, valami
szórakozásom talán nekem is lehet, nem?
Kinyitotta az ajtót.
Alighogy belépett, Hulot megborzongott.
– Kissé hűvös van idebenn.
Guillaume rámutatott az ajtóval szembeni falra szerelt két
légkondicionálóra.
– Ezek a gépek kicsit érzékenyek a melegre, ezért kénytelen
vagyok teljes erővel működtetni, de ha reumás vagy, hozhatok
neked egy lódent az apám ruhatárából.
Nicolas hirtelen torkon ragadta.
– Tiszteld az idősebbeket, különben nem a végtagjaim recsegését,
hanem a nyakad ropogását fogod hallani.
Guillaume felemelte a kezét, jelezve, hogy megadja magát.
– Jól van, jól van, engedek.
Amikor Nicolas elengedte, Guillaume sóhajtozva lehuppant egy
kerekes bőrfotelra, ami a gépei előtt állt.
 Megigazította felborzolt haját, és a fal melletti díványra mutatott.
Nicolas-ra bökött.
– Tudd meg, hogy azért engedtem, mert tekintettel vagyok az ősz
hajszálaidra.
Nicolas hátradőlt, és szaporán szedte a levegőt.
– Még jó, mert be kell vallanom, hogy a reumával kapcsolatban
nem tévedtél olyan nagyon sokat.
Guillaume félfordulatot tett a székkel, és tekintete hirtelen
elkomolyodott.
Remek, gondolta Frank, a fiúnak van arányérzéke.
Még inkább biztos lett benne, hogy megtalálták a megfelelő
embert, most már csak abban reménykedett, hogy olyan jó
szakmailag is, mint amilyennek Nicolas mondja. És még sok más
dolgot is remélt. Most, hogy a lényegre tértek, Frank észrevette,
hogy kicsit gyorsabban ver a szíve. Kinézett az ablakon, és látta,
amint a nap tükröződik a fürdőmedencén. Ennek a helynek a
nyugalma miatt most olyan távoli volt minden, ami történt…
Az ő élete, Helena élete, egy tábornok élete, aki semmilyen áron
sem akar elveszíteni egy háborút, egy felügyelő élete, akinek
nincsenek már ambíciói, aki egy okot keres, ami magyarázatot ad
arra, hogy miért kell túlélnie a fiát, egy telhetetlen gyilkos története,
aki mérhetetlenül vad és őrült lehet, hogy ilyen dolgokat cselekedjen,
mint amit ő tett.
És ha arra gondol, hogy minden milyen egyszerű lehetett volna,
ha…
Megrázta magát, és visszatért a jelenbe. Hangját kis híján
elnyomta a légkondicionáló berendezés zúgása.
– Tudsz a Senkise történtéről?
– A gyilkosságokról, amik a hercegségben történnek? Ki az, aki
nem hallott róluk? Minden este hallgatom vagy a monte-carlói rádiót,
vagy az Európa-2-t. Azt hiszem, a hallgatottsági mutatók az egekben
vannak.
 Frank újra kinézett a kertbe. Szellő mozgatta meg a
borostyánsövényt. Aztán rájött, hogy nem is a szél, hanem a
légkondicionáló berendezés külső része fújtat.
– Igen. Öt ember meghalt. Négyet megcsonkítottak. És nekünk
nincs halvány fogalmunk sem, ki lehet a gyilkos.
És hogyan kapjuk el. Egy-két apró jelen kívül nem hagyott semmit.
Ha nem számítunk egy kis részletet…
Elhallgatott. Nicolas folytatta. Elővette a kabátja zsebéből a
kazettát, és Guillaume felé nyújtotta.
– Ez az egyetlen nyom, amivel rendelkezünk.
Szeretnénk, ha megvizsgálnál egy részt, Guillaume. Ez annyira
fontos, hogy emberéletek függhetnek tőle. Ezért kell a segítséged és
a te titoktartásod. A nagyon szigorú titoktartásod, ha értesz.
Guillaume bólintott, és elvette Hulot kezéből a kazettát.
Úgy tartotta az ujjai között, mintha az bármelyik percben
felrobbanhatna.
– Mi van ezen a kazettán?
Frank ránézett. Nem volt gúny a fiú hangjában.
– Majd meglátod. De kötelességem figyelmeztetni, hogy nem lesz
szép látvány, azért mondom, hogy készülj fel rá.
Guillaume nem szólt semmit. Felállt, behúzta a redőnyöket, hogy a
nap ne világítson a képernyőre.
Borostyánszínű fény árasztotta el a szobát. Leült és bekapcsolta
az egyik monitort. Előtte megjelentek a csíkok, majd az első képek.
Amíg Allen Yoshida megölése ment a filmen, Frank elhatározta,
hogy az egészet lejátssza. Megmutathatta volna neki csak azt a
pontot, amiről szerette volna a véleményét hallani, de azt akarta,
hogy a fiú fogja fel, kivel állnak szemben. Arra gondolt, vajon mi
járhat a fejében, amíg a filmet nézi, és ő vajon most is azt a
rémületet érzi-e, mint amikor először látta. Akarata ellenére cl kellett
ismernie, hogy a filmen egy ördögi műalkotás van, amit arra hoztak
létre, hogy romboljon, és nem arra, hogy építsen, és amit nem
lehetett érzelmek nélkül nézni.
 Egy perc után Guillaume kinyújtotta a kezét, és megállította a
felvételt. A gyilkos és vérző áldozat kimerevedett abban a pózban,
amit a véletlen hozott számukra.
Megfordult, és kikerekedett szemekkel nézett rájuk.
– De ez most egy film vagy valóság?
– Sajnos valóság, mondtam, hogy nem lesz szép látvány.
– Igen, de ez minden képzeletet felülmúl. Hogy történhet meg
ilyesmi?
– Sajnos igaz, és megtörténhet. Pont azt szeretnénk, ha ezt
megállíthatnánk.
Frank észrevette, hogy a fiú hóna alatt megjelent két folt, ami nem
volt ott az előbb. A szoba hőmérséklete kizárta, hogy a meleg miatt
keletkezzen, nyilván az idegesség következménye volt.
A halál meleg és hideg. A halál izzadság és vér. A halál az
egyetlen, ami emlékeztet, hogy létezik élet. Folytasd, fiú, ne okozz
nekünk csalódást!
Mintha olvasott volna a gondolataiban, a karosszék kis csikorgó
hangot adva visszafordult, a fiú hátradőlt, mintha védekezni akarna,
távolságot tartani attól, amit látott. Megnyomta a folytatás gombot, és
a figurák újra mozogni kezdtek, egész a végső csúfondáros
meghajlásig.
Guillaume megállította a szalagot.
– Mit szeretnétek tőlem?
Érződött a hangján, hogy szerette volna, ha nem lett volna ott,
nem látta volna a haláltáncot és a meghajlást sem.
Frank odament és a fiú mögé állt.
– Tekerd vissza, de úgy, hogy lehessen látni.
Guillaume megnyomott egy gombot, és a képek visszafelé
kezdtek forogni. A gyorsítás ellenére, ami karikatúrákat csinál a
figurákból, a jelenet drámaisága nem csökkent.
– Ez az, lassíts. Most állj meg.
Megállt, egy-két kockával hátrébb, mint kellett volna.
– Most tudnál lassan előremenni?
 Guillaume lassan haladt előre, kockáról kockára.
– Most.
Frank Guillaume mellé állt, és ujjával rámutatott a képernyő egyik
pontjára.
– Itt ezen a ponton van egy lemezborító. Nem lehet jól látni a
képet. Ki tudnád nagyítani, hogy el lehessen olvasni a feliratot?
Guillaume a komputer billentyűzetéhez lépett, de közben nem
vette le a szemét arról a pontról, amire Frank mutatott.
– Igen, megpróbálhatom. Ez a kazetta az eredeti vagy egy
másolat?
– Az eredeti.
– Akkor jó. A VHS nem a legjobb, de ha ez az eredeti felvétel,
akkor az jó. Mindenekelőtt digitalizálnom kell a képet. Egy kicsit
romlik a minősége, de jobban lehet aztán dolgozni vele.
A hangja nyugodtnak tűnt. Most, hogy a részletekre tértek,
látszott, hogy legyőzte a sokkot, amit az előbbi látvány okozott.
Klikkelni kezdett, és a monitoron megjelent ugyanaz a kép, ami
Frank előtt is volt.
Guillaume még nyomott egy-két gombot, és a kép tisztább lett.
– Kész. Most nézzük, mi történik, ha kiemeljük ezt a részt. – Az
egérrel csinált egy négyszöget, ami tartalmazta azt a részt, amire
Frank rámutatott. Benyomott egy gombot, és a képernyőn mintha
elektronikus mozaik jelent volna meg.
– Semmit sem látni.
Frank száján akaratlanul szaladt ki a megjegyzés.
Guillaume ránézett, és ráncolta a szemöldökét.
– Nyugalom, kishitű ember. Még csak most kezdtünk dolgozni.
Nyomkodta a billentyűzetet, és a képernyőn megjelent egy lemez
sötét borítója. Közepén egy trombitás férfi, aki kicsit hátrahajolt,
olyan pillanatban ábrázolta a zenészt, amikor megszűnt számára
minden, és csak a zene létezik, melynek alkotója és egyben foglya
is. Alatta fehér felirat: Robert Pulton – „Stolen Music”.
 Frank hangosan felolvasta a feliratot, mintha a többiek nem
tudnának olvasni.
– Robert Pulton. „Stolen Music.” Lopott zene. Mit jelent?
– Halvány fogalmam sincs. És te, Guillaume, nem tudod?
Nicolas hangja meglepte őket. Amíg Guillaume a komputerrel
foglalatoskodott, Nicolas felkelt a díványról, és mögéjük került úgy,
hogy észre sem vették.
A fiú nézte a képet.
– Soha nem láttam, és nem is hallottam róla. De így ránézésre azt
mondanám, hogy ez egy elég régi jazzlemez, de meg kell mondjam,
ehhez a fajta zenéhez nem nagyon értek.
Nicolas visszaült a díványra. Frank tenyerébe temette az arcát, és
fel-le járkált a szobában. Hangosan beszélt, de látszott, hogy ez
csak hangos gondolkodás.
– „Stolen Music”. Robert Pulton. Miért pont ezt akarta
meghallgattatni, miért vitte magával, mi van benne különös?
A szoba csendjébe hullottak a kérdések, amire nem jött válasz.
Eszébe jutott a hasonló jelenet, amikor ugyanúgy álltak egy lemez
borítója előtt, és várták az újabb gyilkosságot bejelentő telefonhívást.
Guillaume ujjainak mozgása vetett véget a csendnek, melyben
csak a légkondicionáló berendezések zúgását lehetett hallani.
– Itt talán van valami.
Frank gyorsan felé fordult, mint aki hipnózisból ébred.
– Mi?
– Egy másodperc, hadd ellenőrizzem.
Hátratekerte a szalagot, és újra elkezdte nézni, képenként
megállítva.
Időnként egy-egy részletet kimerevítve.
A hűvös szoba ellenére Frank úgy érezte, hogy a halántéka
majdnem felrobban. Nem értette, mit keres, de azt szerette volna,
hogy akármit is, gyorsan tegye.
A fiú megállította a filmet egy olyan pillanatban, amikor a gyilkos
Yoshida fölé hajolt, szinte bizalmas pózban, mintha súgott volna neki
valamit. Frank sajnálta, hogy nem hangosfilmet néznek, bár Senkise
ahhoz túl ravasz volt, hogy a saját természetes hangját hallassa
velük, akkor is, ha símaszkon keresztül.
Újra a komputerhez ült, és átvitte a komputerre a kijelöli részletet.
Az egérrel kijelölt egy részt, és megnyomott egy billentyűt. Egy folt
jelent meg, ami olyan volt, mint sok kis színes kocka, amit egy
részeg festő vitt fel a vászonra.
– Amit láttok, az a pixel. Olyan, mint sok kis igazolvány, amiből
összeáll egy kép, mint egy puzzle. Ha nagyon felnagyítjuk, zavaros
marad, és semmit nem lehet belőle érteni. De nekünk van egy olyan
programunk, ami a sérült pixeleket is helyreállítja, nem véletlenül
került egy vagyonomba. Na, gyerünk, ne okozz csalódást!
Gyorsan járt a keze a billentyűzeten, időnként az egérrel is
manipulált.
A kép egy kicsit kivilágosodott, de még mindig homályos maradt.
– Na, ne! Nézzük, ki a ravaszabb, te vagy én?
Guillaume a monitorhoz rántotta a széket, és a hajába túrva
elkezdett villámgyorsan gépelni. Aztán felállt, a polcon lévő gépeket
kezdte nyomogatni, különböző gombokat forgatni, zöld és piros
fények villogtak.
– Na, ha jól láttam…
Leült újra a képernyő elé. Benyomott pár gombot, és megjelent két
kép. Az egyik a lemezborító, a másik, amit most vizsgált. Rámutatott
az elsőre.
– Látjátok, itt van. Ellenőriztem, ez az egyetlen, ahol teljesen lehet
látni a borítót. Nem egészen, mert amint látjátok, a bal felső részen a
férfi ruhájának az ujja részben eltakarja. Nem vettük észre az előbb,
mert a férfi ruhája is fekete, mint a borító. De a szoba falain tükör
van, és ott látszik a lemez tükörképe. Úgy vettem észre, mintha
lenne egy kis színkülönbség.
Guillaume újra megnyomott egypár billentyűt.
Úgy tűnt, mintha a tükörképben a borítón lehetne látni egy feliratot.
 Úgy nyomta be a gombot, mintha rakétát röpítene a levegőbe, ami
elpusztíthatja a világot. A zavaros folt a szemük előtt formát kezdett
ölteni. Egy kis aranyszínű háttérben egy sötét színű felirat jelent
meg, elmosódottan, de azért olvashatóan.
– Az üzlet címkéje, ahol a lemezt vették, például. Itt is van. Disque
á Risque, Mirabeau sugárút, nahát. Aix-en-Provence. A címet nem
lehet elolvasni, és a telefonszámot sem. Sajnálom, de azt
magatoknak kell megtalálnotok.
Győzelem hallatszott a hangjában. Úgy fordult Hulot felé, mint egy
akrobata, aki éppen most mutatott be egy halálugrást. Frank és
Nicolas szóhoz sem jutott.
– Guillaume, fantasztikus vagy.
A fiú vállat vont és elmosolyodott.
– Nem, ne túlozzunk, egyszerűen a legjobb vagyok, és kész.
Frank a fotelnak támaszkodott és a képernyő felé hajolt. Újra
elolvasta a feliratot, nem akart hinni a szemének. A sok semmi után
végre van valami. Annyi eredménytelen hajózás után végre feltűnt a
horizonton egy fekete csík, ami lehetett a föld is, de a felhők is. Úgy
nézték, mint akik nem merik elhinni, mint akik léinek, hogy ez is csak
egy újabb illúzió.
Nicolas felállt a díványról.
– Ki tudod nyomtatni azokat a képeket?
– Persze, nem gond. Hányat kértek?
– Négy elég lesz, minden eshetőségre.
Guillaume elkezdett manipulálni a géppel, és a nyomtató beindult.
Miközben a papír jött kifelé, felállt.
Frank a fiú elé állt, kereste a tekintetét. Úgy gondolta, hogy néha
nincs szükség sok beszédre.
– Nem is tudod, mennyit segítettél nekünk és másoknak is ma
este. Mi tehetünk érted valamit?
Guillaume válaszként rátette a kezét a vállára. Kivette a kazettát a
videomagnóból és Franknek nyújtotta.
– Csak egy dolgot. Kapjátok el azt, aki ezt csinálta.
 – Ebben biztos lehetsz. És ez most már a te érdemed is.
Amikor a fényképeket vette el a tartóból, Nicolas hangjában sok
idő után először lehetett érezni valami bizakodást.
– Jó, akkor nekünk most dolgunk van. Sok dolgunk. Ne kísérj ki
minket, ha dolgod van, ismerem az utat.
– Szia, Guillaume, és még egyszer köszönjük.
Kinn alkonyodott, a kert varázslatosan szép volt, azok után a
borzalmak után végképp, amit most újra viszontláttak. A tenger felől
langyos szellő fújdogált, az ágyások illatoztak, zöldellt a fű és egy
árnyalattal sötétebben a borostyán.
Frank észrevette, hogy nincs vörös színű virág, és ezt jó jelnek
vette.
– Miért mosolyogsz? – kérdezte Nicolas.
– Semmi, butaság. Ne törődj vele, talán egy kis optimizmus, az
után, amit Guillaume-tól kaptunk.
– Kitűnő gyerek.
Frank nem válaszolt, tudta, hogy jön a folytatás.
– A fiam legjobb barátja volt. Nagyon hasonlók voltak.
Minden alkalommal, amikor Guillaume-ot látom, arra gondolok,
hogy ha Stéphane élne, ilyen lenne. Egy kissé fura módja, hogy
büszke legyek a fiamra.
Frank nem fordult meg, hogy ne kelljen látni a szemében a
könnyet, amire a hangja utalt.
Csendben tették meg a kocsiig vezető utat. A kocsiban Frank az
újságokat nézegette, időt adott a barátjának, hogy összeszedje
magát. Miközben elindította a motort, visszatette őket a helyére és
hátradőlt.
Miközben az öveket kötötték be, észrevette, hogy izgatott.
– Nicolas, ismered Aix-en-Provence-t?
– Egyáltalán nem.
– Akkor jobb, ha veszel egy térképet, ha odaérsz. Azt hiszem, itt
az ideje, hogy kicsit körülnézz arrafelé.
 38.
Hulot autója a Florestine és a Suffren Raymond utca sarkán állt
meg, pár méterre a rendőrkapitányságtól. A sors fintora, hogy
mellettük egy reklámtábla hirdette: „Peugeot 206 – a Fenegyerek”.
Nicolas a hirdetésre bökött. Ajkán fanyar mosoly jelent meg.
– Itt van a megfelelő autó a megfelelő ember számára.
– Ők é, fenegyerek. Ettől kezdve minden a kezedben van.
Igyekezz!
– Jelentkezem, ha találok valamit.
Frank kinyitotta az ajtót, és kiszállt az autóból. A nyitott ablakon
megfenyegette a felügyelőt. – Nem ha találsz valamit, hanem amikor
találsz valamit. Vagy tényleg komolyan vetted, hogy szabadságra
mész?
Hulot szalutált. Frank egy percig nézte a távolodó autót, ami
lassan eltűnt a forgalomban.
Ez a kis nyom végre kicsit megmozgatta az állóvizet, de túl korán
volt még ahhoz, hogy elkiabálja. Frank egyelőre csak annyit tehetett,
hogy szorított.
Gyalog indult a kapitányság felé. Miközben jöttek visszafelé,
Roncaille felhívta, és az irodájába kérette egy értekezletre. Frank
elképzelte a hangulatot. Az előző este sikertelensége, az új áldozat,
azaz az új áldozatok, ami miatt Nicolas-t megfúrták, nyilván nem
múlt el következmények nélkül Roncaille-re és Durand-ra nézve
sem.
Belépett az épületbe, az ügyeletes rendőr meg sem állította. Most
már otthon volt.
Roncaille szobája elé érve kopogott, és meghallotta az igazgató
hangját.
Frank benyitott. Nem lepődött meg túlzottan, hogy Durand-t is ott
találja. Meglepte viszont Dwight Durham amerikai konzul jelenléte.
Nem mintha nem lenne jogos, de azt hitte, a diplomáciai
vonatkozású ügyek már ennél sokkal magasabb szinten folynak.
Sokkal magasabban, mint amit az ő beosztása jelent. Durham
jelenléte a szobában azt bizonyította, hogy az Egyesült Államok
nagyon érdekelt az ügyben. Részben Nathan Parker miatt, aki
nyilván sok követ megmozgatott, részben az amerikai állampolgárok
megölése miatt. Aztán az sem volt éppen épületes, hogy az USA
hadseregének egyik kapitánya emberölés gyanúja miatt a monacói
börtönben ül.
Roncaille felállt, mint ahogy mindig is szokott, amikor érkezeti
valaki.
– Jöjjön, Frank, örülök, hogy látom. Gondolom, hogy a múlt éjjel
után nehezen aludt el, mint mi mindnyájan.
Frank kezet fogott mindenkivel. Durham tekintetében volt sok
minden, amit nem volt nehéz kitalálni. Leült egy bőrfotelra. A szoba
kicsit nagyobb, mint Hulot-é, és a karosszékeken kívül dívány is volt
benne, de lényegében nem különbözött a többi hasonló irodától. Az
egyetlen különbséget a festmények jelentették, amelyek itt eredetiek
voltak, de nem tudná megbecsülni az értéküket.
Roncaille visszaült az íróasztalhoz.
– Képzelem, hogy mindenki látta a mai lapokat és ami írtak az
utóbbi fejlemények óta.
Frank megvonta a vállát.
– Nem, bevallom, nem éreztem szükségét. A médiáknak megvan
a saját logikájuk. Ők az állampolgárokat és a kiadókat képviselik,
ezek ritkán hasznosak annak, aki a nyomozást vezeti. Nem az én
dolgom olvasni az újságokat. Sem az, hogy mindenáron valami
innivalót szerezzek nekik.
Durham a szájához emelte a kezét, hogy elrejtse a mosolyát.
Durand arra gondolt, hogy Frank szavai Hulot megfúrására
vonatkoznak, és szükségét érezte, hogy pontosítást tegyen.
– Frank, tudom, mit érez Hulot felügyelővel szemben.
Nekem se volt ínyemre, hogy ezt a népszerűtlen intézkedést meg
kellett hoznom. Tudom, hogy Hulot-t nagyon becsülik a rendőrségi
körökben, de ennek ellenére meg kell értenie…
 Frank félbeszakította.
– Persze hogy megértem. Tökéletesen. És nem szeretném, ha ez
gondot okozna.
Roncaille észrevette, hogy a beszélgetés veszélyes irányt kezd
venni. Megpróbált békíteni.
– Nincs és nem is szabad semmilyen problémának lenni köztünk,
Frank. Az együttműködés a teljes bizalomra épül. Mindkét irányban.
Durham úr épp azért jött, hogy ezt megerősítse.
A konzul hátradőlt, és ujjával megérintette az orrát.
Kivételezett helyzetben volt, és megpróbálta ezt nem éreztetni.
Frank újra azt a szimpátiát érezte iránta, amit az első rövid
látogatáskor.
– Nem kell magyarázkodnia. Frank, a szituáció még bonyolultabb
lett. Már eddig is az volt, de most végképp az, hogy ez a baleset
történt, hogy Mosse kapitány belekeveredett. De ez egy lezárt ügy,
amit diplomáciai úton rendezni fogunk. Ami pedig Senkise urat illeti,
ahogy a sajtó elnevezte…
Durand-hoz fordult, mintha az ő feladata lenne befejezni a
megkezdett mondatot. Az államügyész ránézett, és Franknek az,
volt az érzése, hogy inkább a meztelen fenekét mutatná premier
plánban a tévében, mint hogy ezeket a szavakat kelljen kiejtenie.
– Közös megegyezéssel úgy határoztunk, hogy az ön kezébe
tesszük le a nyomozás folytatását. Senki sem ért ehhez jobban, mint
ön. Kiváló a szakmai önéletrajza, kezdettől fogva benne van, ismeri
a főszereplőket, az embereket, akik érintettek, és élvezi a
bizalmukat.
Morellit rendeljük maga mellé, ő képviseli a helyi közbiztonságot,
és ő lesz a hercegség hatóságaival az összekötő, de egyébiránt
szabad kezet kap. Roncaille-nek és nekem kell beszámolnia az ügy
fejleményeiről. Ne feledje el, hogy a cél az, hogy ezt az alakot
elkapjuk, még mielőbb újabb áldozatok lesznek.
Durand befejezte, és úgy nézett rá, mint aki hatalmas eredményt
tett, és még azt is megengedte a rossz gyereknek, hogy dupla adag
édességet vegyen magának.
Frank tökéletesen úgy viselkedett, ahogy ilyenkor szoktak, úgy,
ahogy elvárták tőle.
– Rendben van. Gondolom, hogy megtiszteltetésnek kell éreznem,
és annak is érzem. Sajnos a sorozatgyilkos ravaszsága szinte
emberfeletti. Eddig nem vétett egyetlen kis hibát sem. Rengeteget
mozgott, és meglehetősen szűk körben, ahol ilyen jól működik a
rendőrségi ellenőrzés.
Roncaille besöpörte az elismerést, mint ami jár neki.
Rákönyökölt az íróasztalra, és felé fordult.
– Ön használhatja Hulot irodáját. Morelli felügyelő rendelkezésére
áll. Megtalálja az ügyre vonatkozó össze dokumentációt, a
jelentéseket, a boncolás jegyzőkönyve holnap reggel az asztalán
lesz. Amennyiben szükségesnek tartja, kap egy szolgálati autót és a
Szolgálatban lévő rendőrautó megkülönböztető jelzését.
– Nem tagadom, hogy ez igen hasznos lenne.
– Morelli intézkedik, hogy amikor hazamegy, máris ott lényén az
épület előtt. Más. Ön fel van fegyverezve?
– Van egy pisztolyom.
– Jó. Kiállítjuk az engedélyt, hogy a hercegség területén
használhatja. Sok szerencsét. Frank.
Frank megértette, hogy az értekezlet – legalábbis a rá vonatkozó
része – befejeződött. A többi, amiről a három embernek beszélnie
kellett, lehet, hogy rátartozott, de nem érdekelte. Felállt, kezet fogott
a jelenlevőkkel, és elindult a folyosón. Miközben Hulot irodája felé
haladt, újragondolta a délután eseményeit.
Az első Guillaume felfedezése volt. Ez a részlet ebben a
pillanatban nagyon sokat ért. A vakok világában egy szem is sokat
ér. A tudatlanság világában egy jel, egy név, egy cím életet és halált
jelenthet valaki számára. Nicolas-val ellentétben nem mint reményt,
hanem mint izgalmat élte meg ezt a nyomot. Olyan volt, mintha száz
kéz lökné előre, hogy fusson, miközben száz hang értelmetlen
szavakat suttogna a fülébe. Szavakat, amiket meg kellene értenie,
de képtelen rá egy olyan futás közben, amit nem tud abbahagyni.
Minden reménye abban volt, hogy a szabadságán lévő Hulot
felügyelő most több mindent ki tud deríteni, mint amikor még a
nyomozással volt elfoglalva.
A másik, ami foglalkoztatta, Helena Parker volt. Mit akar tőle?
Miért fél ennyire az apjától? Mi van közte és Mosse kapitány között?
Ahogy akkor bánt vele, világos volt, hogy nem egyszerűen a
felettese lánya, mintha családi veszekedés lett volna. És vajon
mennyire igaz, hogy pszichésen labilis?
Ezek a gondolatok jártak a fejében, pedig megpróbálta
elhessegetni őket, mint zavaró elemet, ami eltereli a figyelmét
Senkiséről és a nyomozásról, amibe belekeveredett.
Kopogás nélkül nyitott be Nicolas szobájába, ami most már az övé
volt. Morelli ült az íróasztalnál, és felugrott, amikor meglátta. Egy
pillanatnyi zavart csend támadt.
Frank úgy döntött, tisztázni kell, hogy kiderüljön, ki hol áll.
– Szervusz, Claude.
– Jó napot, Frank.
– Hallottad az újságot?
– Igen, Roncaille mindent elmondott, örülök, hogy te fogsz
foglalkozni a nyomozással, akkor is, ha…
– Akkor is, ha?
Morelli szilárdan, mint a kőszikla, ejtette ki a szavakat.
– Akkor is, ha szemétség volt, amit Hulot felügyelővel teltek.
Frank elmosolyodott.
– Ha őszinte akarok lenni, én is annak tartom.
Amennyiben ez vizsga volt, mindketten átmentek rajta.
A hangulat felengedett. Morelli azt tette amit várt tőle.
Arra gondolt, vajon mennyire avassa be Morellit a legutóbbi
fejleményekkel és Nicolas félhivatalos küldetésével kapcsolatban.
De aztán úgy döntött, egyelőre jól van így, és nem kell elkiabálni.
Morelli felkészült és jó rendőr volt, de mégiscsak a Monacói
Hercegség rendőrségének a tagja. Ha túl sok mindenbe beavatják, ő
is bajba kerülhet, ha valami nem úgy történik, ahogy kellene. Ezt
pedig nem érdemelte meg.
A felügyelő egy iratkötegre mutatott.
– Megjött a jelentés.
– Már elolvastad?
– Belenéztem. Nincs semmi, amit ne tudnánk már.
Gregor Yatzimint úgy ölték meg, mint a többit, semmi nyomot nem
hagyva. Senki sem halad zavartalanul az útján.
Nem egészen, Claude, van ez a kis lopott zene a levegőben.
– Nem tudunk mit tenni. A rádiót továbbra is ellenőrizzük.
Legnagyobb készültség, különleges csapat bevetésre kész.
Egyetértesz?
– Persze. Szeretnék kérni tőled egy szívességet.
– Mondd csak!
– Ma estére egyedül hagynálak a rádióban. Nem hiszem, hogy
bármi is történne. A múlt éjszakai gyilkosság kimerítette az
emberünket, amíg ennek nem megy el a hatása, jól fog viselkedni.
Általában a sorozatgyilkosoknál így van. Hallgatom a közvetítést, és
mobilon elérhető leszek, de szükségem van egy szabad estére.
Beleegyezel?
– Persze, Frank.
Frank arra gondolt, vajon hogy folytatódik a történet Morelli és
Barbara között. Úgy látta, hogy szimpátiája viszonzásra talált, (le az
események valószínűleg háttérbe szorították. Morelli nem olyan
típusnak látszott, mint aki elhanyagolja a munkát szerelmi ügyek
miatt, bármilyen vonzó lány is volt Barbara.
– Ígérték, hogy kapok használatra egy autót. Megnéznéd, hogy
betartották-e az ígéretet?
– Máris megyek.
A felügyelő kiment. Frank egyedül maradt. Kivette a zsebéből a
pénztárcát, belőle egy összehajtogatott levelet, amit Parker írt neki
az első találkozásuk után. Erre volt felírva a telefonszáma.
 Egy pillanatig nézte, majd elhatározta magát, és tárcsázta a
számot. Néhány csengetés után Helena Parker hangja felelt.
– Halló?
– Üdv. Frank Ottobre vagyok.
Egy pillanatnyi szünet után jött a válasz.
– Örülök, hogy hallom a hangját.
Frank nem kommentálta – Vacsorázott már?
– Nem, még nem.
– Mert felhagyott ezzel a szokással, vagy bele tudja illeszteni a ma
esti programjába?
– Azt hiszem, menni fog.
– Akkor egy óra múlva megyek önért, ha megfelel.
– Nagyon is megfelel. Akkor várom. Emlékszik, ugye, hogy hol a
ház?
– Persze. Akkor nemsokára találkozunk.
Frank lenyomta a beszélgetés végét jelző gombot. Nézte a mobil
kijelzőjét, mintha látni lehetne rajta, hogy mit csinál a nő abban a
pillanatban. Miközben lecsukta a Motorola fedelét, arra gondolt,
vajon milyen újabb bajba keveredik bele.

39.
Frank megállította a rendőrségtől kapott autót, ami semmilyen
megkülönböztető jelet sem viselt. Egyetlen felszerelése a rádió volt,
amin keresztül tudott a központtal érintkezni. Morelli elmagyarázta,
hogy hogyan kell használni, és megmutatta a rendőrség által
használt frekvenciákat.
Mialatt ment felfelé, telefonált Helenának, hogy érkezik.
Előzőleg elkísérte Morellit a rádióba, és ellenőrizte, hogy minden
rendben van-e. Mielőtt elment, félrehívta Pierrot-t, és bevitte a kis
irodába.
– Pierrot, tudsz titkot tartani?
A fiú félénken nézett rá.
 Mintha gondolkodna, hogy neki való-e.
– A titok azt jelenti, hogy senkinek sem szabad elmondani, ugye?
– Pontosan, és most te is rendőr vagy, és részt veszel egy
nyomozásban, és a rendőrök nem mondhatják el senkinek a titkukat.
Top secret. Tudod, mit jelent?
A fiú olyan energikusan rázta meg a fejét, hogy egyenes haja,
amelyre ráfért volna egy kis kiigazítás, hullámozni kezdett.
– Ez azt jelenti, hogy olyan titok, amit csak te meg én tudhatunk.
Rendben, Pierrot ügynök?
– Igen!
Szalutált, ahogy azt a filmekben láthatta. Frank kivette a
lemezborító fényképét.
– Most megmutatom neked az egyik lemez borítóját.
Meg tudod mondani, hogy ez megvan-e a szobában?
Pierrot elé tette a képet, aki koncentrált, majd ezt mondta: – Nincs
meg.
Frank leplezte csalódását, hogy az ne ragadjon át Pierrot-ra is.
Úgy tett, mintha ez siker lenne.
– Nagyon jó, Pierrot ügynök, nagyon, nagyon jó. Most elmehetsz,
de a legnagyobb titoktartás, ne feledd!
Pierrot a szájára tette az ujját, kiment, és elindult a rendezőfülke
felé. Frank visszatette a zsebébe a papírt, és elment. Távozás
közben még látta, hogy Barbara egy különlegesen izgalmas fekete
ruhában Morelli felé indult.
Morelli járt az eszében, mikor meglátta, hogy Helena Parker kijön
a házból.
Először kecses alakját pillantotta meg, majd meghallotta lépései
zaját. Aztán látta az arcát a szőke hajzuhatag alatt, a szemét,
amelyből végtelen szomorúság áradt a világra. Frank arra gondolt,
hogy mi lehet az oka, milyen szenvedések, milyen nem kívánt
társaság, milyen vegetálás az igazi élet helyett.
Valószínűleg hamarosan meg fogja tudni, de arra gondolt, vajon
tudni akarja-e, hogy mennyire van felkészülve. Hirtelen rájött, mit
jelent számára Helena Parker. Annyira félt magának is bevallani.
Félt, hogy Harriet miatt végképp hitvány alak lett belőle. Ezért
üldözheti, letartóztathatja és ölheti az embereket, de bármennyire is
fusson, önmagát sohasem fogja utolérni.
Ha nem tesz valamit, ha nem történik valami, ez a félelem
sohasem fog elmúlni.
Kiszállt az autóból, és a másik oldalra ment, hogy kinyissa az ajtót.
Helena Parker nadrágkosztümöt viselt, kicsit keleties stílusút, egy
divattervező kreációját. Öltözete nem gazdagságot, hanem
egyszerűen jó ízlést tükrözött. Frank észrevette, hogy nem viselt
ékszert, és a sminkje is alig észrevehető.
Parfümillata megelőzte érkezését.
– Jó estét, Frank. Köszönöm, hogy kiszállt kinyitni az ajtómat, de
ezt ne érezze minden alkalommal kötelességének.
Helena beült az autóba, és felnézett rá, mert még mindig a nyitott
ajtó előtt állt.
– Nem, egyszerű udvariasság.
Frank a fejével az autó felé intett.
– Ez egy francia autó. Ha az ember nem tartja be az
illemszabályokat, a motor el sem indul.
Úgy tűnt, Helena értékeli a kezdést, és kis nevetéssel jutalmazta.
– Ön meglep, Mister Ottobre, a mai világban a szellemes férfiak
kiveszőben vannak.
Mosolya értékesebb volt, mint bármilyen ékszer, amit valaha nő
viselt. És azzal a mosollyal szemben Frank magányosnak és
fegyvertelennek érezte magát.
Ez járt a fejében, miközben megkerülte az autót és beült a
helyére. Arra gondolt, meddig fog tartani közöttük, amíg a találkozás
igazi céljára térnek. Arra is gondolt, vajon melyiküknek lesz
bátorsága elsőként szembenézni vele.
Nézte Helena profilját, a fény hol megvilágította, hol árnyékban
maradt, ugyanúgy, mint ahogy a férfi gondolatai is változtak a
fényárnyék játékhoz hasonlóan.
 A nő megfordult, és visszanézett rá. A félhomályban minden
vidámság eltűnt, és a szeme olyan lett, mint mindig.
Frank megértette, hogy a nő fog indítani.
– Ismerem a történetét. Frank. Kénytelen voltam meghallgatni az
apámtól. Amit ő tud, azt nekem is tudnom kell, mindaz, ami ő, nekem
is annak kell lennem.
Sajnálom, betolakodónak érzem magam az életébe, s ez nem túl
épületes érzés.
Franknak eszébe jutott, amit a nép tart a férfiak vadásszerepéről a
nőkkel kapcsolatban. Most Helena Parkerrel az volt az érzése, hogy
a szerep megfordult, a nő vadászott, talán nem is tudatosan, hiszen
eddig mindig zsákmány volt.
– Az egyetlen dolog, amit adhatok cserébe, hogy elmesélem a
történetemet. Nem találok más igazolást arra, hogy itt vagyok önnel,
és egy csomó kérdést vet fel, amire nehezen tud válaszolni.
Frank hallhatta Helena hangját, és lassan vezette az autót a
Roquebrune-től Menton felé vezető úton.
Körülöttük lüktetett az élet, fények, sétáló emberek, a tengerparton
keresték a szórakozást és az élvezeteket…
Nincs kincs, nincsenek szigetek, csak illúzió, ameddig tart. És az
illúzió vége sokszor csak egy hang, ami azt morogja: Én gyilkolok…
Frank szinte akaratlanul lekapcsolta a rádiót, mintha attól félne,
hogy hirtelen felhangzik benne egy természetellenes hang… a halk
aláfestő zene elhallgatott.
– Nem gond, hogy ön tudja, hogy mi történt velem. A baj az, hogy
megtörtént. Remélem, hogy az öné más, mint amilyen az enyém.
– Ha nagyon más lenne, gondolja, hogy most itt lennék?
Helena hangja ellágyult Egy olyan nő hangja volt, aki a nyugalmat
kereste.
– Milyen volt a felesége?
Frankét meglepte az a természetesség, amivel kérdezte.
És az a könnyedség, amivel megválaszolta.
 – Nem tudom, milyen volt. Mint minden emberben, benne is két
ember lakozott. Azt el tudnám mondani, hogy én milyennek láttam,
de felesleges lenne.
Frank elhallgatott, és egy darabig együtt hallgattak.
– Hogy hívták?
– Harriet.
Helena úgy fogadta a nevet, mintha egy régi barátnőjéé lenne.
– Tehát Harriet. Akkor is, ha nem ismertem, azt hiszem, sokat
tudok róla. Talán arra gondol, honnan ez a feltételezésem?
Kis szünet, majd keserű hang.
– Egy gyenge nőnél jobban senki sem ismerhet egy másik gyenge
nőt.
Helena kinézett az ablakon. Szavai egy utazás végének
közeledtét jelezték.
– A húgom, Arijane erősebb volt, mint én. Mindent megértett, és
elmenekült apánk őrültsége elől. Vagy apánkat nem érdekelte
annyira, hogy börtönbe zárja. Én nem tudtam elmenekülni.
– A fia miatt?
Helena tenyerébe temette az arcát. A hangja az ujja mögül
érkezett.
– Nem a fiam.
– Nem a fia?
– Nem, a testvérem.
– A testvére? De hát ön azt mondta nekem…
Helena felemelte az arcát. Senki sem hordhatta magában azt a
fájdalmat, ha nem halt már meg bele előtte.
– Azt mondtam önnek, hogy Stuart a fiam, és ez az igazság. De a
testvérem is…
Mialatt Frank felfogta, amit hallott, Helena szabadjára engedte
sírását. A nő suttogó hangja a szűk utastérben úgy hangzott, mint
évek óta visszatartott kiáltás.
– Átkozott, átkozott légy, Nathan Parker, és ne egy, hanem ezer
örökkévalóságig égjél a pokolban.
 Frank meglátott egy kis teret, kitette az indexet és leparkolt.
Leállította a motort, s bekapcsolva hagyta a lámpákat.
Helena felé fordult. Mintha a legtermészetesebb dolog lenne.
Frank ölelésében keresett menedéket, könnytől áztatott arcát a
kabátjához szorította, érezte, hogy a férfi a hajára teszi a kezét,
amelybe annyiszor rejtette szégyentől égő arcát.
Egy kis ideig, ami Frank számára igen hosszúnak tűnt, így
maradtak.
A fejében ezer képsor cikázott és keveredett, valóság és képzelet,
jelen és múlt, az igaz a valószínűvel, a színek a sötéttel, a virágok
illata a rothadás bűzével.
Látta saját magát szülei házában, látta Nathan Parker kezét, aki a
lánya felé nyúl, Harriet könnyeit, egy lekötözött férfi felé sujtó tőrt,
egy megvillanó késpengét az orra előtt, és egy tízéves fiú kék
szemét, aki tudtán kívül vadállatok között él.
A fejében a gyűlölet olyan erős lett, hogy szinte hangtalan
üvöltésbe ment át, olyan erős ordítássá, ami összetörhette az
emberi gonoszság összes tükrét, minden falat, amely mögött az
emberi hitványság rejtőzött, minden csukott ajtót, amin hiába
dörömböltek kezek, akik kétségbeesetten kértek bebocsátást.
Helena nem kívánt mást, csak felejteni, és ugyanerre volt
Franknek is szüksége, ott, abban a romok mellett parkoló kocsiban,
abban az ölelésben, amit csak egy szóval lehetett leírni: végre.
Frank nem tudta, ki bontakozott ki elsőnek. Amikor egymásra
néztek, mindketten ugyanolyan hitetlenkedve vették tudomásul, hogy
fontos dolog történt.
Megcsókolták egymást. Ajkuk félénken egyesült az első csókban.
Félelem, hogy nem igaz, hogy csak az elkeseredés. A magány, hogy
semmi sem az, aminek látszik.
Többször is meg kellett tenniük, hogy elhiggyék, míg a
gyanakvásból reménység lett, mert a biztonság luxusát egyikük sem
engedhette még meg.
 Aztán nézték egymást. Helena szedte össze magát elsőként.
Megsimította Frank arcát.
– Mondj valami ostobaságot, de igaz legyen.
– Azt hiszem, hogy már nem tartják fel számunkra az asztalt az
étteremben.
Helena átölelte, és felnevetett.
– Szégyellem magam. De nem tudok nem szépet gondolni rólad.
Fordítsd meg az autót, és menjünk haza hozzám, van étel és bor a
hűtőszekrényben. Nincsen szándékom osztozni ma este a világgal
rajtad.
Frank elindította az autót, és visszafordultak azon az úton. Mikor?
Egy órája? Egy élettel ezelőtt? Nem volt időérzéke, csak egy
dologban volt biztos: ha most szembejött volna vele Nathan Parker,
megölte volna.

Nyolcadik karnevál
A titkos helyén elbújva a férfi az ágyon feküdt.
Mély álomba zuhant, álma pihentető és édes, mint amikor egy
partra vetett csónak végre eléri a tengert.
Lélegzete nyugodt, egyenletes, alig emelte meg a lepedőt, épp
csak annyira, hogy látni lehessen, hogy aki alatta van, élő ember.
Mellette a kristálykoporsóban a holttest most Gregor Yatzimin
arcát viseli. Ezúttal aki feltette rá, valódi műalkotást végzett, nem
álarcnak, hanem igazi arcnak látszik.
Az ágyon fekvő férfi alszik, és álmot lát.
Megfejthetetlen képek kavarognak álmában, de azért annyira nem
erősen, hogy hánykolódjon. Mozdulatlanul fekszik.
Először sötét van. Aztán megjelenik egy út, aminek a végén egy
építmény áll. Holdtölte, meleg nyár, a férfi lépésről lépésre közeledik
a félhomályban kirajzolódó nagy házhoz, körös-körül levendulaillat.
Érzi, talpát szúrja a kavics. Nagy vágyat érez, hogy továbbmenjen,
de ugyanakkor fél is.
 A férfi elfojtott hangot, gyors lélegzetvételt hall, ami abbamarad,
ahogy rájön, hogy ez az övé. Most nyugodt, a ház udvarában van. A
házat csend veszi körül, hívogató csend.
Hirtelen a ház képe szertefoszlik, és ő már bent van, és megy
felfelé egy lépcsőn. Felemeli a fejét egy sápadt fény felé, ami felülről
jön. Miközben lépked felfelé, arra gondol, hogy ki van ott, aki várja,
és nem szeretné megtudni.
Egy lépcsőfok. Még egy. A lépcső nyikorog a talpa alatt, miközben
az utolsó fordulóhoz ér, az alak megfordul, és visszamegy a
szobába, ahonnan a sápadt fény szűrődik.
A férfi az utolsó lépcsőfokokat teszi meg, előtte egy nyitott ajtó,
ahonnan jön ki a fény. Bemegy. A szoba közepén egy férfi áll.
Meztelen teste kisportolt, de az arca torz. Mintha egy polip fonná
körül a fejét, és kitörölte volna az arcvonásait. Ebből a szörnyarcból
könyörgő szemek néznek rá, mintha a könyörületét keresné. A
szerencsétlen alak sír.
– Ki vagy?
Kié ez a hang? Nem ismeri fel, az alaktalan emberé nem lehet,
mert neki nincs szája.
– Ki vagy? – ismétli mindenfelől a hang, mintha a fényből érkezne.
Most már tudja, és nem szeretné tudni.
Látja, és nem szeretné látni.
Az alak kinyújtja a kezét feléje, és rettenetes félelem árad belese.
Szeme irgalmat próbál keresni, úgy, mint ahogy a világét is hiába
kereste. És hirtelen tűz lesz a fényből, lángok, amik mindent
felemésztenek, mindent elpusztítanak, ami az útjukba kerül, mintha
egyenesen a pokolból jönnének, hogy megtisztítsák a földet.
Felébred, lassan kinyitja a szemét, és a lángok helyett sötétség
fogadja.
Keze megtalálja az éjjehszekrényen lévő lámpa kapcsolóját.
Felkapcsolja. A helyiség fénybe borul.
Rögtön jön a hang. A halottaknak nincs szükségük alvásra.
Mi van, Vibo, nem tudsz pihenni?
 – Nem, Paso, mára már eleget aludtam. Ezekben a napokban sok
dolgom lesz, majd aztán lesz időm pihenni…
Nem teszi hozzá azt, amit még gondolt: ha majd az egésznek
vége lesz.
A férfinak nincsenek illúziói. Nagyon jól tudja, hogy előbb-utóbb
vége lesz. Minden emberi dolognak egyszer vége van. De most még
minden nyitott, és nem tagadhatja meg a koporsóban fekvő testtől az
új arcot, és magának azt a jóleső érzést, hogy betartotta, amit ígért.
Az álmában volt egy törött homokóra, aminek a homokja
szétszóródott. Itt, a valódi világban a homokóra tovább pereg, és
senki sem fogja eltörni. Az illúziók összetörnek, de a homokóra
akkor is jelezni fogja az időt, amikor már senki sem lesz.
A férfi érzi, hogy ideje indulni. Felkel az ágyról, és öltözni kezd.
Mit csinálsz?
– El kell mennem.
Sokat leszel távol?
– Nem tudom. Egész nap. Lehet, hogy holnap is.
Ne hagyd, hogy féljek. Vibo, tudod, hogy rosszul vagyok, amikor
nem vagy itt.
A férfi a koporsóhoz megy, és kedvesen rámosolyog arra, ami
benne van.
– Felkapcsolva hagyom neked a villanyt. Amíg aludtál,
meglepetést készítettem neked.
Fogja a tükröt, és a koporsó fölé teszi, hogy lehessen látni a
tükörképét.
– Nézd.
De hát ez fantasztikus. Ez én vagyok? Milyen gyönyörű.
Még szebb, mint az első…
– Persze hogy szép vagy, és egyre szebb leszel.
Csend van, a meghatottság csendje, amit a test nem tud
könnyekkel kifejezni.
– Most mennem kell, Paso. Nagyon fontos.
 A férfi megfordul, és elindul az ajtó felé. A küszöböt átlépve
elismétli magának: – Igen, nagyon fontos.
És a vadászat folytatódik.

40.
Nicolas Hulot lassított és befordult jobbra, arra, amerre az Aix-en-
Provence feliratot látta. Követett egy „Trasporti Ferdinandez” feliratú
spanyol kamiont, ami lassan haladt előre. Később a felügyelő
megelőzte, majd megállt, elővette a zsebéből a város térképét.
Ellenőrizte a térképen a Mirabeau utcát, amit az előző este már
megtalált. A város szerkezete nem volt bonyolult, és a keresett utca
a központban feküdt.
Beindította a Peugeot-t, és elindult. Pár száz méterrel később
megint egy térre ért. Követte a centrumot jelző táblákat. Miközben a
körforgalomban vezetett, Hulot kifelé nézegetett, s megállapította,
hogy a város tiszta és nagy a forgalom. Az utcák televoltak emberrel,
főleg fiatalokkal. Eszébe jutott, hogy Aix egyetemi város,
meglehetősen híres, és hogy a városnak gyógyfürdője is van. Tehát
a szokásos normális átmenő turistaforgalmon kívül többre is lehet
számítani.
Többször eltévesztette az utat, elegáns szállodák előtt haladt cl,
amíg megtalálta a De Gaulle tábornokról elnevezett teret, amelyből a
Mirabeau utca indult.
Talált egy szabad helyet az egyik fizető parkolóban, és egy
másodpercre megnézte a tér közepén álló szökőkutat.
Mint mindig gyerekkora óta, amikor vízcsobogást hallott, pisilnie
kellett.
Keresett egy bárt, és arra gondolt, hogy a teli hólyag mindjárt
eszébe juttatja az embernek, hogy mennyire szeretne kávét inni.
Átment egy lezárt úttesten, ahol javítási munkálatok folytak. Egy
sárga sisakos munkás vitatkozott azzal, aki a főnöknek látszott, s
valami anyagról volt szó, ami hiányzott és amiről nem ő lehetett,
hanem egy bizonyos Dufout mérnök. Egy platánfa alatt kél macska
kergette egymást, Hulot úgy döntött, hogy a sötétebbik ő, a
világosabb és a kövérebb pedig Roncaille. Bement a bárba, és
tejeskávét kért, amíg kihozzák, elment a WC-re.
Amikor visszajött, már várta a kávé. Miközben a cukrot kavargatta,
odahívta a pincért, egy fiatal fiút, aki két hasonló korú lánnyal
beszélgetett, akik egy borospohár előtt üldögéltek.
– Kérhetek némi felvilágosítást?
A fiú lehet, hogy nem szívesen hagyta ott a társaságot, de nem
mutatta.
– Szívesen, ha tudok segíteni.
– Ön szerint van vagy volt itt egy lemezbolt, amit Disque á Risque-
nek hívtak?
A fiatalember – keskeny, pattanásos arcú, rövidre vágott szőke
hajú fiú – egy pillanatra elgondolkodott.
– Nem hallottam soha, de én nem régóta vagyok Aix-en-
Provence-ban. Az egyetemen tanulok – tette hozzá sietve.
Láthatóan a fiú tudatni szerette volna, hogy nem lesz ő mindig
pincér, más jövő áll előtte.
– De ha továbbmegy ezen az úton, talál egy újságárust, aki,
bármilyen furcsa, negyven éve ott van, és ő biztos tud adni
felvilágosítást.
Hulot megköszönte a választ, és inni kezdte a kávéját.
A fiú visszament a lányokhoz. Kifizette a kávét, a borravalót
otthagyta; amikor ment kifelé, a Hulot macska már nem volt ott, és a
Roncaille macska nyugodtan nézegetett körbe a fa alatt.
Elindult a platánokkal szegélyezett úton. Mindkét oldalon kávézók,
üzletek, könyvesboltok.
Száz méter után, egy antikvárium mellett megtalálta az
újságosbódét, amit a fiú említett. Az utcán egy asztalka mellett két,
körülbelül vele egyidős férfi sakkozott. Hulot odament az
újságosbódéhoz, és az eladóhoz fordult.
Öregember volt, közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz.
 Mélyen ülő szemek, borzas haj, mintha egy John Ford-
westernfilmből húzták volna elő, például a Vörös árnyékokhól.
– Jó napot. Ön Tattoo úr?
– Igen. Mivel szolgálhatok?
Nicolas látta, hogy hiányzik egy-két foga. A hangja is ennek
megfelelő volt. Arra gondolt, hogy milyen kár, hogy ez az ember Aix-
en-Provence-ban él, és nem egy kocsin, ami Tombstone-ba hajt.
– Egy információra lenne szükségem. Egy lemezboltot keresek,
amit Disque á Risque-nek hívnak.
– Akkor elkésett jó néhány évet. Az a bolt már nincs meg.
Hulot ahg tudta elnyomni bosszúságát.
Tattoo rágyújtott egy cigarettára, és köhögni kezdett. A
köhögéséből ítélve a cigarettával való kapcsolata már régóta
tarthatott. Ki lehetett találni, hogy ki lesz a győztes, de egyelőre az
öreg még tartotta magát.
– A Mirabeau másik felén volt, háromszáz méterrel előbbre, jobb
oldalon. Most egy gyorsétterem van a helyén.
– Nem emlékszik, hogy hívták a tulajdonosát?
– Nem, de a bisztró tulajdonosa a fia. Ha megkeresi, ő megtudja
adni az összes információt, ami érdekli. Café des Arts el des artistes.
– Köszönöm, Tattoo. És ne dohányozzon túl sokat!
Miközben ment kifelé, arra gondolt, hogy az újabb köhögőroham
vajon köszönet a jó tanácsért, vagy éppen neheztelés. Még jó, hogy
nyomon van. Ami a kezükben volt, olyan kevés, mint a cigarettafüst.
Legalább az időveszteséget kell elkerülni. Morelli a Kereskedelmi
Kamarán keresztül meg tudta volna szerezi a tulajdonos nevét, de
időbe került volna. És itt az idő szorította őket.
Frankre gondolt, aki ül a rádióban, és várja, hogy a hang újra
megszólaljon, és új áldozatot jelentsen be.
Én gyilkolok…
Önkéntelenül is meggyorsította a lépteit. Megérkezett a kávézó
kék ernyői elé. Café des Árts et des artistes. A vendégek számából
arra lehetett következtetni, hogy elég Jól mehet az üzlet. Kint nem
volt szabad hely. Bement, pár másodpercig várt, amíg a szeme
alkalmazkodott a fényhez. A pult mögött nagy volt a sürgés-forgás.
Egy pultosfiú és pár 25 év körüli lány készítették az italokat.
Egy Kir Roxalt kért egy szőke lánytól, aki fejbólintással nyugtázta
a rendelést. Később letette elé az italt.
– Beszélhetnék a tulajdonossal?
– Ott van.
A lány rámutatott egy harmincöt körüli férfira, aki a helyiség
végéből nyíló ajtón jött ki. Nicolas arra gondolt, hogy milyen
minőségben kezdjen kérdezősködni.
Amikor a tulajdonos előtte állt, a hivatalos verzió mellett döntött.
– Elnézést…
– Parancsoljon.
Elővette az igazolványát.
– Hulot felügyelő vagyok, a monte-carlói rendőrségtől.
Szeretnék kérdezni valamit öntől, uram.
– Francis, Robert Francis.
– Szóval, Francis úr, megtudtuk, hogy ebben a helyiségben volt
egy lemezbolt, amit Disque á Risque-nek hívtak, és az ön édesapja
volt a tulajdonosa.
A férfi bizonytalanul nézett maga elé, a szemében kérdések.
– Igen… de az már évek óta bezárt.
– Nyugodjon meg, semmi probléma sem az apjával, sem
malmával kapcsolatban. Lehet, hogy furcsán hangzik, de az üzlet
kulcsfontosságú lehet egy bűnügyben, amelyben nyomozást
folytatunk. Szeretnék találkozni az apjával, és feltenni neki egykéi
kérdést, ha lehetséges.
Robert Francis megkönnyebbült. A szőke lányhoz fordult, és
Nicolas poharára mutatott.
– Nekem is hozz egyet, Lucie!
Amíg az italt várta, a felügyelőhöz fordult.
– Nos, apám pár éve felhagyott a tevékenységével. A lemezbolt
nem sokat hozott. Soha nem volt hatalmas összegről szó, de az
utóbbi években már egyáltalán nem ment. Aztán apám, bár
kereskedő volt, a ritka lemezeket inkább betette a saját
gyűjteményébe. Kitűnő gyűjtő, de rossz kereskedő.
Hulot fellélegzett, hogy Francis jelen időben beszélt az apjáról.
Tehát él még. A „ha lehetséges” kifejezés az előbb arra célzott, hogy
esetleg már nem is él.
– így egyszer csak osztottunk és szoroztunk, és elhatároztuk,
hogy bezárjuk az üzletet.
Helyette megnyitottuk ezt.
Körbemutatott.
– Nem lehet azt mondani, hogy rossz cserét csináltak.
– Hát nem, ez egészen más. És garantáltan friss az osztriga, nem
régi, mint apám lemezei.
Lucie a főnöke elé tette a poharat. Francis felvette, és a felügyelő
felé emelte.
– A nyomozásra!
– A kávézójára és a ritka lemezekre!
Ittak egy kortyot, és Francis letette a poharat.
– Apám ilyenkor otthon van. Ön autóval érkezett Monte-Carlóból?
– Igen.
– Akkor nem kell mást tennie, mint visszafelé indulni.
Amikor meglátja a Novotelt, a szálloda mögött van egy kis piros
téglás kétszintes ház, a kert tele rózsákkal, el sem lehet téveszteni.
Addig is meghívhatom valamire?
Hulot felemelte a poharát.
– Ez bőven elég volt.
Kezet nyújtott Francisnek.
– Köszönöm a kedvességét. Nem is tudja, mennyit segített.
Kifelé menet látott egy pincért, aki osztrigával és más tenger
gyümölcseivel foglalatoskodott. Szívesen kipróbálta volna, hogy
valóban olyan friss-e, mint ahogy Francis állította, de nem volt rá
ideje.
 Ugyanazon az úton ment vissza. Tattoo boltjából továbbra is
ijesztő köhögés hallatszott, a két sakkozó már nem volt ott, az
antikváriumos bezárt. Nyilvánvalóan ebédszünet volt.
Az autó felé menet a bár előtt haladt el. A platán alatt már nem
volt ott a Roncaille macska; helyette a Hulot macska nyugodtan ült
és álmosan nézett körbe.
Hulot arra gondolt, hogy a visszavágót nyugodtan veheti jó jelnek.

41.
Jean-Paul Francis lecsavarta a műanyag permetezőgép dugóját,
és többször megnyomta a dugattyút, hogy elég legyen a nyomás, és
a rovarirtót ki tudja permetezni.
Odament a rózsákhoz. Megvizsgálta az ágakat, tele voltak
élősködővel.
– Hát akkor legyen háború – mondta ünnepélyes hangon.
Megnyomott egy kis gombot, és a permetezőből vízzel elkevert
rovarirtófelhő szállt fel.
Alulról indult fokozatosan felfelé, egyenletesen osztva el a
permetet.
Mint ahogy azt gondolta is, borzasztóan büdös volt.
Gratulált magának, mert felvette maszkot, hogy ne lélegezze be a
terméket, amire rá is volt írva, hogy veszélyes lehet, és gyerekektől
távol kell tartani.
Amikor ezt a figyelmeztetést olvasta, arra gondolt, hogy ha a
gyerekekre káros, az ő korában akár vénásan is beadhatná
magának.
Permetezés közben a szeme sarkából látta, hogy egy fehér
Peugeot megáll a ház előtt. Nem fordult elő gyakran, kivéve, amikor
a szálloda parkolója már tele volt. Egy 55 év körüli magas férfi szállt
ki belőle, frissen vágott őszes haja és kicsit megviselt kinézete volt.
Bizonytalanul a háza felé indult.
Letette a felszerelését a földre, és elé ment.
 A férfi elmosolyodott.
– Ön Francis úr?
– Személyesen.
A látogató elővett egy igazolványt.
– Hulot felügyelő vagyok a monte-carlói Közbiztonságtól.
– Ha le akar tartóztatni, akkor közlöm, hogy már így is elég börtön
ezzel a kerttel való foglalkozás. Egy másik cella ennél csak jobb
lehet.
A felügyelő akarata ellenére elmosolyodott.
– Ez az, amit úgy neveznek, hogy valaki nem fél a törvénytől. Ez
vagy azt jelenti, hogy nyugodt a lelkiismerete, vagy hogy a bűn
világában töltötte egész életét?
– A gonosz nők hibája, akik összetörték a szívemet, több
felvonásban is. De amíg itt panaszkodom, nem jönne be? A
szomszédok még azt gondolják, hogy seprűt akar eladni nekem.
Nicolas belépett a kertbe, és az öreg Francis becsukta a kaput.
Fakókék farmernadrágot és ugyanolyan színű inget viselt,
szalmakalap volt a fején és gézmaszk lógott a nyakában. A kalap
alól sűrű fehér haj kandikált ki, a kék szeme napbarnított arcát még
jobban kiemelte, olyan volt, mint egy kisfiúé. Az összhatás
szimpatikus, finom arcot mutatott.
Nicolas határozott, barátságos kézszorítást érzett.
– Nem azért jöttem, hogy letartóztassam, ha ez megnyugtatja. És
csak pár percét rabolom el.
Jean-Paul megrázta a vállát, amíg a kalapot és a védőmaszkot
levetette. Nicolas arra gondolt, hogy Anthony Hopkins dublőré is
lehetne.
– Csak unalmamban kertészkedem, alig vártam, hogy legyen
ürügyem abbahagyni. Menjünk be, ott hűvösebb van.
Átmentek a pici kerten. A kaputól cementezett ösvény vezetett a
ház bejáratához. Nem luxuslakás volt, fényévnyire volt bizonyos
házaktól, amiket a Côte d’Azuron lehetett látni, de rend és tisztaság
áradt belőle.
 Három lépcsőfok után bent voltak. Az előszoba végén lépcső
vezetett a felső szintre, jobbra és balra két szimmetrikus ajtó nyílt.
Nicolas megszokta, hogy egy szempillantás alatt felméri a
környezetet, és rögtön az volt a benyomása, hogy ez nem pénzben,
hanem kultúrában, ízlésben és ötletben gazdag ember háza.
Ezt azonnal látni lehetett a könyvek mennyiségéből, a kevés
számú képből és a poszterekből, amelyek az eredeti műalkotásokat
helyettesítették, és mind valamilyen formában a művészethez
kapcsolódtak.
De ami a legnagyobb hatást keltette, az a lemezek mennyisébe
volt. Minden lemezekkel volt tele. A jobbra nyíló szobára is vetett egy
pillantást, ott állt egy hatalmas hangfal, valószínű ez volt az egyetlen
engedmény, amit a gazda a fogyasztói társadalomnak megtett.
Egyébként pedig a lakás minden szegletében nagylemezek és CD-k.
– Amint látom, szereti a zenét.
– Nem volt soha alkalmam kiválasztani, hogy mit szeressek, így
azok választottak engem.
Francis előrement, beléptek a konyhába, amiből látszott a kamra.
Szemközt egy kertre néző kis terasz.
– Amit látja, itt nincs zene, a konyhában nem kell a kétféle
táplálékot keverni. Iszik valamit?
– Nem, köszönöm, már megkínált a fia.
– Ah, Robertnél volt.
– Igen, ő irányított ide.
Francis megnézte az izzadságfoltot a hónalja alatt. Úgy
mosolygott, mint egy kisgyerek, aki új játékot talált ki.
Rápillantott a Swatch órájára.
– Evett már?
– Még nem.
– Akkor lenne egy javaslatom. Sivoir asszony a házvezetőnőm…
Szünetet tartott.
– Tulajdonképpen a takarítónőm, de ha házvezetőnőnek hívom,
jobban tetszik neki, és én is fontosabb személynek érzem magam.
Sivoir asszony olasz származású, és kiválóan főz. Tegnap hagyott itt
lasagnét pestóval, amit csak a sütőbe kell tenni. Sivoir asszony, ami
a kinézetét illeti, sok minden kívánnivalót hagy maga után, de a
lasagnéja minden gyanún felül áll.
Nicolas megint nevetett. Ez a férfi minden pórusából szimpátiát
sugárzott. Azt gondolta, hogy élvezetes életet élhetett. Vagy
legalábbis remélte.
– Nem akartam itt maradni ebédre, de ha Sivoir asszony
becsületéről van szó…
– Fantasztikus. Amíg a lasagne melegszik, én gyorsan
lezuhanyozok. Attól félek, ha felemelem a karomat, a hónaljam alól
halálos méreg indul ki. Aztán mivel tudnám megmagyarázni, hogy
halva találtak egy felügyelőt a konyhámban?
Jean-Paul Francis elővett egy hőálló üvegből készíteti edényt, és
betette a sütőbe. Ahogy beállította a hőmérsékletet és számlálót,
abból arra lehetett következtetni, hogy ez az ember vagy szeret
főzni, vagy egyedül él. Persze az egyik nem zárta ki a másikat.
– Kész. Tíz perc múlva eszünk. Maximum tizenöt.
Kiment a konyhából, és fütyörészve felfelé indult a lépcsőn. Alulról
is lehetett hallani a zuhanyt és a házigazda baritonját, amint a Lady
is a Tramp című dalt dúdolta.
Amikor visszajött, ugyanúgy volt öltözve, de tiszta nadrágot és
inget viselt. Még nedves volt a haja.
– Na, itt vagyok. Felismer?
Nicolas ránézett.
– Hát persze.
– Furcsa, én a zuhanyozás után más embernek érzem magam.
Meglátszik, hogy ön rendőrfelügyelő.
Hulot újra elnevette magát. Ez a férfi állandóan humort árasztott
maga körül. A házigazda megterítette a teraszon a kis asztalt, kivett
egy üveg fehérbort.
– Amíg kiveszem a sütőből az ételt, kinyitná ezt?
Mire Nicolas végzett, az étel az asztal közepén gőzölgött.
 – Hát akkor foglaljon helyet.
A házigazda kitett neki egy bőséges adagot.
– Lásson hozzá. Ebben a házban nem foglalkozunk az etikettel –
mondta, miközben magának is hasonló adagot vett ki.
– Fantasztikus – kommentálta Hulot teli szájjal.
– Ugye megmondtam: ez is azt bizonyítja, hogy én az igazat
fogom mondani, bármit is akar tőlem.
Ezek a szavak alkalmat adtak Nicolas Hulot-nak, hogy elmondja
jövetele okát. Ez az ok legalább úgy égetett, mint a sütőből kikerült
étel.
– Önnek valamikor volt egy lemezüzlete? – kérdezte, miközben
egy kis tésztával bajlódott.
A férfi arckifejezéséből látszott, hogy fájó pontot érintett.
– Igen. Hét éve zártam be. A minőségi zene errefelé nem ment.
Hulot óvakodott elmondani, hogyan vélekedett erről a fia. Kár a
sebet tovább mélyíteni. Elhatározta, hogy nyíltan beszél a
házigazdával. Szimpatikusnak találta, és úgy érezte, hogy a
dolognak legalább egy kis részét elmondhatja neki.
– Egy gyilkost keresünk Monte-Carlóban, Francis úr.
– A filmnek ezen a részén a szereplők már tegeződni szoktak.
Engem Jean-Paulnak hívnak.
– Én Nicolas vagyok.
– A monte-carlói gyilkos alatt arra gondolsz, aki telefonálgat a
rádióba? Az, akit Senkisének hívnak?
– Pontosan.
– Akkor nem titok, hogy mint mindenki, én is tudok a dologról. Attól
a hangtól libabőrös lesz az ember, még a cipője is. Hány embert is
ölt meg?
– Négyet, és tudod, milyen módon. Az, ami rosszabb, hogy
ötletünk, sincs, hogy hogyan kapjuk el.
– Az az ember ravasz, mint a róka, mint egy csapat róka. Rossz
zenét hallgat, de első osztályú agya lehet.
 – Ami az agyát illeti, egyetértek. A zenével kapcsolatban jöttem
hozzád.
Nicolas elővette a kabátja zsebéből a fényképeket, amiket
Guillaume-tól kapott. Kivette az egyiket, és Jean-Paul Francis felé
nyújtotta.
– Ismered ez a lemezt?
A férfi elvette és megnézte. Nicolas biztos volt benne, hogy
elsápadt. Csodálkozó szemekkel nézett rá.
– Honnan van ez a fotó?
– Túl hosszú lenne elmagyarázni. Ami fontos: azt feltételezzük,
hogy a lemez a gyilkosé, és itt adták el neki.
A másik képet is megmutatta, amin az üzlet neve is látszik, most
már teljes valóság lett a sápadtság. Szóhoz sem tudott jutni.
– De…
– Felismered ezt a lemezt? Tudod, hogy mit jelenthet?
Ki az a Robert Pulton?
Jean-Paul Francis eltolta a tányért.
– Hogy ki Robert Fulton? Minden jazzrajongó ismeri, aki
Ainstrongnál tovább jutott. És minden zenegyűjtő az egyik lábát és
odaadná egy lemezéért.
– Hogyhogy?
– Mert, ha jól tudom, csak tíz van belőle a világon.
Ezúttal Nicolas sápadt el. Francis öntött neki egy kis bort. A
lasagne hirtelen elvesztette minden érdekességét.
– Robert Pulton a jazz-zene történetének egyik legnagyobb
trombitása volt. Sajnos, mint ahogy az sokszor megesik, zeneileg
zseni volt, egyébként komplett őrült. Nem akart lemezt csinálni, mert
szerinte a zenét nem lehet börtönbe zárni. Ezért az egyetlen módja
hallgatni őt a koncerten, élőben. Vagyis szerinte a zene mindig
másmilyen, és nincs jogunk egy bizonyos pillanatban rögzíteni.
– És akkor ez a lemez honnan van?
– Mindjárt kiderül. 1960-ban tett egy rövid amerikai turnéi, és a
legjobb klubokban játszott. Történelmi koncertsorozatot adott. A
Bebop Caféban néhány New York-i barátja a tudta nélkül felvette, és
ötszáz példányban kiadta. Azt remélték, hogy amikor kész.
Pulton megváltoztatja a véleményét.
– Hát ezért hívják „Stolen Music”-nak.
– Pontosan, lopott zene. Csakhogy a barátai nem számoltak a
reakciójával. Begurult, és összetörte a lemezeket, mindent
elpusztított.
Ez a történet legendaként keringett zenészkörökben, amit
mindenki ilyen-olyan részlettel kiszínezett. Ami biztos, hogy csak tíz
darab maradt meg, amiket aranyáron adtak el a ritka lemezek
gyűjtőinek, és nálam volt az egyik.
– Azt akarod mondani, hogy neked megvan?
– Azt mondtam, hogy volt. Jött egy nehéz helyzet.
Francis a kezét nézegette, kellemetlen emlékek rohanták meg.
– A feleségem rákos lett, aztán meg is halt. Az üzlet rosszul ment,
az átlagosnál rosszabbul. Pénzre volt szükségem, és az a lemez egy
vagyont ért, ezért…
Francis felsóhajtott.
– Amikor eladtam, rátettem az üzlet címkéjét, mintha ezzel még
kicsit a magaménak tudnám. Az a lemez nagyon fontos volt
számomra, a feleségem és a fiam mellett. Három dolog nagy
szerencse az ember életében.
Nicolas szíve gyorsan kezdett verni. Jó lassan ejtette ki a
szavakat, mint aki olyan kérdést tesz fel, amire fél hallani a választ.
– Emlékszel, kinek adtad el?
– Több mint tizenöt éve volt. Emlékszem, hogy furcsa ember volt,
körülbelül a korombeli, ritka lemezeket vett, láthatóan nem voltak
anyagi gondjai. Néha kicsit be is csaptam. Amikor megtudta, hogy
megvan nekem a Stolen Music egyik példánya, hónaitokig ostromolt,
hogy adjam el neki. Mindig ellenálltam, de aztán, mint mondtam…
Alkalom szüli a tolvajt, és az eladót vagy mindkettőt.
– Nem jut eszedbe egy név?
 – Ember vagyok, nem komputer Azt a lemezt ezer év alatt nem
felejteném el, de a többit…
Beletúrt a hajába és felnézett. Nicolas az asztalra könyökölt és
felé hajolt.
– Felesleges mondanom, hogy mennyire fontos, emberéletek
múlhatnak rajta.
Hulot arra gondolt, hányszor kell még ezt a kifejezést használnia,
hányszor kell még erre emlékeztetni, mielőtt vége lesz.
– Talán.
– Talán mi?
– Gyere velem. Nézzük, hogy szerencsés fickó vagy-e.
Követte Jean-Pault, aki kiment a konyhából. Nézte egyenes hátát,
sűrű fehér haját, érezte dezodora illatát. Az előszobában balra
fordultak, és az ember elindult az alagsorba vezető lépcsőn.
Körülbelül 20 lépcsőfokot mentek, amikor ott találták magukat a ház
raktárhelyiségében. Mosógép, női bicikli, barkácspad, fogó,
szerszámok.
A másik oldalon borospalackok, aztán lemeztartók, különböző
színű és méretű dobozok.
– Én az emlékeknek élek. Gyűjtő vagyok. És a gyűjtők szinte
mindig megőriznek mindent…
Jean-Paul Francis megállt az egyik polc előtt, és bizonytalanul
nézegetett.
– Uhmm. Lássuk csak…
Egy nagy kék dobozt nézett ki magának. Tetején rajta volt az üzlet
felirata. Odavitte a barkácsasztalhoz, és felkapcsolta a villanyt.
– Ez minden, ami a kereskedői múltamból és életem egy részéből
megmaradt. Kissé kevés, nem gondolod?
Néha túl sok is, gondolta Nicolas. Vannak emberek, akiknek a
végén még egy dobozra sincs szükségük. Néha még egy zseb is
sok.
Jean-Paul kinyitotta a dobozt, és keresni kezdett benne.
Elővett egy-két prospektust, számlát.
 Egyszer csak kivett egy összehajtott kék cetlit.
Kihajtotta, és Nicolas felé nyújtotta, – Tessék. Ez ma a te napod.
Ezt az írta, aki megvette a „Stolen Music”-ot. Itt hagyta a számát,
amikor megtudta, hogy nekem van egy belőle. Most, hogy jól
meggondolom, miután megvette a lemezt, még jött egyszer-kétszer,
aztán nem láttam többet.
Nicolas elolvasta, ami a cetlire volt írva.
Egy határozott kéz egy nevet és egy telefonszámot írt rá: Legrand
04/4221545.
Hulot furcsának tartotta. Annyi rohanás, annyi tévedés, annyi
árnyék után most végre valami emberi volt a kezében, a világ
legbanálisabb dolga: egy név és egy telefonszám.
Jean-Pault nézte, és nem talált szavakat. A házigazda, aki az ő
megmentője és sok más ember megmentője lehet, elmosolyodott.
– Az arckifejezésedből azt látom, hogy örülsz. Ha filmszereplők
lennénk, most jönne a jelentőségteljes zene.
– Az nem kifejezés, hogy örülök, az nem kifejezés.
Kivette a zsebéből a mobilt. Új barátja figyelmeztette.
– Itt nincs térerő, fel kell menni.
Amíg felfele mentek, Nicolas Hulot agya százassal dolgozott,
Francis próbálta kiegészíteni az emlékeit.
– A közelben lakott, ha jól emlékszem. Cassis környékén. Magas
volt, de nem túl magas, sportos, erős.
Olyan katonaszerűnek nézett ki, nem tudom, érted-e. A szeme volt
a furcsa. Mintha úgy nézett volna, ne adjon lehetőséget, hogy őt is
nézzék.
Ez a legjobb meghatározás, amit adhatok róla.
Tudom, hogy csodálkoztam is, hogy egy ilyen ember jazzrajongó.
– Ahhoz képest, hogy nem vagy komputer, egész jól emlékszel.
Miközben mentek felfelé, Jean-Paul ránézett.
– Azt mondod? Kezdek büszke lenni magamra.
– Azt gondolom, hogy neked sok okod van a büszkeségre. A mai
csak eggyel több.
 Felmentek, ahol napfény fogadta őket. Az asztalon kihűlt a tészta
és megmelegedett a bor. A padlón játszott a napfény.
Hulot ránézett a mobilra. A kijelzőre visszatért a jel.
Arra gondolt, hogy megkocáztathatja-e? Valószínű a
telefonlehallgatásókkal kapcsolatos félelmei túlzottak.
Benyomta a gombot, és várta a hangot.
– Szia, Morelli, Hulot vagyok. Gyorsan szükségem lenne két
dologra. Információra és hallgatásra. Képes vagy rá?
– Persze.
Morelli egyik jó tulajdonsága kétségtelenül az volt, hogy soha nem
kérdezősködött feleslegesen.
– Adok egy nevet és egy telefonszámot. Lehet, hogy a
telefonszám már megváltozott azóta. Egy provence-i számról van
szó. Meg tudod mondani a lehető leggyorsabban a címet?
– Rohanok.
Megadta az adatokat és kikapcsolta.
Még egyszer rákérdezett.
– Cassis környékét mondtál?
– Cassis, Auriol, Roquefort, nem emlékszem pontosan, arra
valahol.
Hulot még egyszer körbejártatta a szemét a házon, mintha
mindenre emlékezni akarna.
– Remélem, megbocsátasz, ha most elrohanok. Mint ahogy el
tudod képzelni, nagyon sok a dolgom.
– Tudom, mit érzel. Illetve nem tudom, csak képzelem.
Remélem, megtalálod, amit meg kell találnod. Kikísérlek.
– Sajnálom, hogy elrontottam az ebédedet.
– Nem rontottál el semmit. Sőt. Alig volt társaságom mostanában.
Amikor eljut az ember egy bizonyos korba, bizonyos filozófiai
kérdések is előjönnek. Néha nem értem, hogy van az, hogy az idő
gyorsan telik, máskor meg szinte soha nem akar elmúlni.
Miközben Jean-Paul szavait hallgatta, a kerítéshez értek. Nicolas
a tűző napon álló kocsit nézte. Olyan lesz, mint egy kemence. Két
ujját betette a zsebébe, és elővett egy névjegyet.
– Ezt tedd el. Ha Monte-Carlóban jársz, nálam mindig lesz
számodra egy ágy és egy tányér leves.
Jean-Paul szó nélkül elvette. Nicolas arra gondolt, hogy biztosan
nem fogja eldobni. Lehet, hogy soha nem fogja használni, de
biztosan nem dobja el.
Kezet nyújtott.
– Erről jut eszembe. Még valamit szeretnék kérdezni.
Puszta kíváncsiság, semmi köze az ügyhöz.
– Mondd!
– Miért éppen „Disque á Risque”?
Ezúttal Francis kezdett nevetni.
– Ah. Amikor megnyitottam az üzletet, fogalmam sem volt arról,
hogy fog végződni a vállalkozás. A kockázat nem a vásárlókra,
hanem rám vonatkozott.
Hulot mosolyogva távozott, miközben Francis tekintete kísérte.
Amikor a kocsihoz ért és benyúlt a slusszkulcsért, megérezte a
kék papírt, amit Jean-Paul adott neki.
Kivette, és újra megnézte. Arra gondolt, hogy a Disque á Risque
üzlet a legnagyobb sikerét csődbe jutása után jó pár évvel érte el.

42.
Miközben Cassis felé haladt, megérkezett Morelli hívása.
A mobil az Europa-2-re volt állítva, hirtelen kopogó hangot kezdett
kibocsátani. Egy másodperccel később csörögni kezdett. Hulot
felvette az ülésről, és benyomta a fogadás gombot.
– Felügyelő úr, Morelli vagyok. Megtaláltam a címet.
Kis időben telt, mert ahogyan gondolta, már nincs meg ez a szám.
Régi számozás. Át kellett nézetni a régi telefonkönyveket.
Hulot türelmetlen mozdulat tett.
– Mondd, Morelli!
 – A szám egy földbirtoké. Domain La Patience, Chemin de l’Hiver,
Cassis. Van egy dolog viszont…
– Mi az?
– A telefont kikapcsolták. Soha sem mondták le hivatalosan.
Egyszer csak nem fizették tovább, és többszöri felszólítás után
kikapcsolták. A további részletekhez még utána kéne nézni, de azt
gondoltam, hogy egyelőre ennyi elég.
– Rendben van így, Claude, köszönöm.
– Nincs mit, felügyelő úr.
A másik végén egy kis szünet. Hulot megértette, hogy Morelli
mondani akar valamit.
– Mondjad.
– Minden rendben van?
– Igen, minden rendben. Holnap megmondom, hogy még címéi is
nagyobb rendben-e. Most elköszönök.
– Igen, felügyelő úr, vigyázzon magára.
Hulot letette az ülésre a telefont. Nem volt szükség arra, hogy
leírja az adatokat, mert megjegyezte. Míg hajtott kifelé Carnoux-ból,
a kis modern tiszta városból, hagyta, hogy előjöjjenek a régi emlékei.
Ugyanezen az úton járt már egyszer, Céline-nel és Stéphane-nal,
sok-sok évvel ezelőtt egy nyári vakáció alatt. Akkor nevettek,
tréfálkoztak, jól érezte magát. A mostani életéhez képest az maga
volt a boldogság, amit később elvett tőle az élet.
A fia hétéves lehetett, talán kicsit kevesebb, amikor Cassisba
érkeztek. Stéphane-t elkapta az az izgalom, ami a gyerekeket
mindig, amikor a tenger közelébe érkeznek.
A város szélén leparkoltak, és gyalog indultak egy lejtős utcácskán
lefelé, a tenger felé. Könnyű szellő lebegtette a ruhájukat.
Amikor a kikötőhöz értek, árbocok sokasága fogadta őket. A
háttérben látszott a zöldre festett világítótorony, és a
cementbástyákon túl a tenger hullámzott feléjük.
Fagylaltot vettek, hajókirándulásra mentek. Megnézték az
calanques-ot, a tiszta, átlátszó vizű kis francia ordokat.
 A hajóút alatt azt játszotta, mintha tengeribetegséget kapott volna,
Stéphane és Céline tele szájjal nevettek, hogy milyen grimaszokat
vágott, teljesen megfeledkezett róla, hogy rendőr, ott csak férj volt és
apa.
Elég, apa, meghalok a nevetéstől.
Hulot arra gondolt, hogy milyen furcsa rendező az élet.
Aki a szövegkönyvet írja, időnként humora van. Miközben pár
évvel ezelőtt boldogan járt itt feleségével és fiával, aközben egy férfi
telefonhívást kapott valakitől, egy üzlet tulajdonosától, akinek rosszul
állt a szénája, és eladta a ritka lemezét. Talán sétálás közben
találkoztak is vele.
Talán még követték is az autóját, amikor igyekezett azért a
lemezért.
Amikor a város széléhez ért, megállt, és az autóval együtt a
boldog múlt emlékét is leállította. A parkolóban hagyta a kocsit, és
körülnézett.
Cassis az emlékeihez képest nem változott. A cementbástyákat
megerősítették, egy-két házat rendbe hoztak, más házak
omladoztak, de bemeszelték vagy befestették őket, és így nem
látszott a pusztulás, a múló idő.
A vakációknak a végső értelme végül is felejtés.
Arra gondolt, mit csináljon. A legegyszerűbb lett volna a helyi
rendőrségtől információt gyűjteni, de a nyomozása kezdeti
magánjelleget ölteni, és a feltűnést is szerette volna elkerülni. Ha
valaki kérdezősködik, az előbb-utóbb feltűnik, még ha egy turistákkal
zsúfolt üdülőhelyen teszi is. Végül egy ilyen kis helyen mindenki
ismeri a másikat, és ő pont ott akart volna kérdezősködni.
Ugyanazon a szűk utcácskán ment le a kikötőhöz, amelyen a
családjával is bandukolt évekkel ezelőtt. Egy idős férfi, aki egy
tenger gyümölcseivel megrakott kosarat cipelt, lassan ballagott
felfelé az úton. Hulot megállította az embert, aki a várakozása
ellenére egyáltalán nem vette nehezen a levegőt.
– Elnézést.
 – Mi van? – kérdezte nyersen az öregember.
– Szeretnék kérdezni valamit.
A férfi letette a kosarat, és olyan arccal állt, mint aki attól fél, hogy
ebből semmi jó nem fog kisülni. Kelletlenül emelte fel a szemét.
– Tessék.
– Ismer egy birtokot, amit La Patience-nak hívnak?
– Igen.
Hulot azt fontolgatta, hogy az öregek iránt érzett tisztelete-e a
nagyobb, vagy az akármilyen életkorú bunkókkal szemben érzett
türelmetlensége. Felsóhajtott, és úgy döntött, hogy nem foglalkozik
vele.
– Lenne olyan szíves útbaigazítani?
Az öreg bizonytalanul mutatott a házakon túlra.
– A városon kívül van.
– Ezt gondoltam.
Hulot-nak vissza kellett magát fogni, hogy ne ragadja nyakon.
Türelmesen várt, de az arckifejezése elárulhatta, hogy jobb, lia a
másik nem feszíti túlságosan a húrt.
– Autóval van?
– Igen, autóval.
– Akkor menjen ki a faluból a körforgalom szerint. A jelzőlámpánál
forduljon jobbra, Roquefort felé. Amikor egy kör alakú térre ér,
meglátja a „Les Janots” fehratot.
Azon az úton rögtön halra van egy másik út, ami egy kőhídra
vezet, ez egy vasút fölött vezet át. Ezen induljon el, és amikor az út
elágazik, menjen jobbra. Ez egyenesen a La Patience-hoz vezet.
– Köszönöm.
Az öreg szó nélkül felvette a kosarát, és indult tovább.
Hulot végre megérezte a nyomozás izgalmát. Sietve ment fel-le az
úton, amikor a kocsihoz ért, szaporán szedte a levegőt.
Követte az útbaigazítást, ami bármennyire udvariatlan is volt, de
tökéletes. Amikor a kőhídon ment át, amit az öreg említett, előkerült
egy labradorra emlékeztető korcs, aki egy darabig ugatva követte a
Peugeot-t.
Amikor az elágazáshoz ért, arra gondolt, hogy megtette a dolgát,
abbahagyta az ugatást, és eloldalgott balra, egy farm felé.
Hulot folytatta az útját az egyre meredekebb úton, amit vastag
törzsű fák szegélyeztek. Köztük időnként látni lehetett a tengert.
Lassan eltűntek a virágok, helyettük zöld bokrok, tobozosok jelentek
meg, az erdő a tenger illatával keveredett.
Több kilométert is ment, és már-már azt hitte, hogy az öreg
szándékosan rossz utat mondott neki, talán most ül otthon a
barátaival, eszegeti a tengeri sünjeit, és röhög a hülye turistán, aki
most maga körül forog.
Miközben erre gondolt, meglátta a La Patience-t.
Magában hálát adott Jean-Paul Francisnak és a dobozának. Ha
valaha sikerül lefoglalni a lemezt, vissza kellene adni neki. Dobogó
szívvel tette meg az utat, ami az építménytől választotta el.
Egy kúszónövényekkel befuttatott boltív alatt haladt át, ez vezette
a kétszintes ház udvarára. A házhoz közeledve egyre nőtt a
csalódás benne. A gyom mindent benőtt, kivéve két keskeny sávot,
ami autónyom lehetett. Most láthatta, hogy a ház romos. A tető
szinte teljesen beszakadt, a megfeketedett gerendák mint csupasz
ujjak mutattak az ég felé, a falak üszkösek voltak, és minden azt
mutatta, hogy a ház valamikor tűzvész martaléka lett, és csak a
homlokzat menekült meg, mintha színházi díszlet lenne.
A gyom és a kúszónövények mennyiségéből az állapítható meg,
hogy mindez jó régen lehetett. Mintha a természet egy pulóvert
kötött volna a házra, hogy azzal eltakarja az ember okozta sebeket.
Hulot megállította az autót és kiszállt. A kilátás csodálatos volt. Az
egész völgyre rá lehetett látni, ahol a házak és szőlők váltogatták
egymást.
Cassis fehéren és szépen nézett le a tengerre, olyan volt, mint egy
erkélyen kihajló nő.
 A kert megrozsdásodott kovácsoltvas kerítése azt mutatta, hogy
valaha ez a ház gyönyörű volt. A virágkorában csodálatos lehetett a
kert. Mindenhol elvadult levendulabokrok.
Most a lehúzott redőnyök, az égés nyomát magukon viselő falak
és a gyom, mely úgy furakodott be a résekbe, mint egy zsebes, aki
gyanútlan áldozata zsebébe nyúl, olyan reménytelen, elhagyott
hangulatot árasztottak, aminek a hatása alól nem volt könnyű
szabadulni.
Egy autó érkezett. Megállt az udvar közepén, és várt.
Nem sokkal azután egy sárga Renault parkolt le a Peugeot mellé.
Két munkásruhás férfi szállt ki belőle. Egy idősebb, 60 körüli, és egy
30 körüli, bamba arcú, hosszú szakállú.
A fiatalabb pillantásra sem méltatta, a kocsi csomagtartójához
ment, és kerti szerszámokat kezdett kipakolni belőle. A másik
utasításokkal látta el.
– Kezdd el, Bertot, mindjárt jövök.
Ezután felé indult. Közelebbről nézve az ő arcáról sem sugárzott
az intelligencia. A másik finomabb változatának tűnt.
– Jó napot.
– Önnek is.
Hulot bűnbánó képet vágott, hogy megelőzze az esetleges
szemrehányást.
– Remélem, nem követtem el semmiféle birtokháborítást, de ha
így van, elnézést kérek. Azt hiszem, eltévedtem.
Kerestem egy helyet, ahol megfordulhatok, és ide értem.
Megláttam a romos házat, és a kíváncsiság győzött. Körülnéztem,
de máris megyek.
– Nem probléma, senkit sem zavar. Itt nincs semmi, amit félteni
kellene, a gazon és a földön kívül más nem maradt. Ön turista?
– Igen.
– Mindjárt gondoltam.
Micsoda képzelőerő, szép Gaston-le-Beau. Épp most jöttél el egy
monte-carlói rendszámú autó előtt, szerinted erre ki nem jött volna
rá?
A férfi megrántotta a vállát.
– Néha előfordul, hogy az emberek idevetődnek, kíváncsiságból
vagy véletlenül. Akik Cassisban laknak, nem szívesen jönnek ide.
Nekem is nehéz magam rávenni.
Azok után, ami itt történt, de hát a munka az munka, és
mostanában nemigen változthat az ember. Mindenesetre, mint látja,
mindig ketten jövünk. Annyi év telt el, de még most is kiráz a hideg
ettől a helytől.
– Miért, mi történt itt?
– Nem ismeri a La Patience történetét?
Úgy nézett rá, mintha elképzelhetetlennek tartaná, hogy valaki ne
ismerje.
Nicolas biztatta.
– Nem, soha nem hallottam róla.
– Egy bűntény volt, jobban mondva egy bűnténysorozat.
Hulot érezte, hogy gyorsabban kezd verni a szíve.
– Nem, soha nem hallottam.
A férfi egy csomagot vett elő, és cigarettát sodort magának, nem
mindig, mikor egyszerű emberek érdekes történetet mesélnek el,
kicsit túlszínezve a dolgot.
– Én nem ismerem a legapróbb részletekig, mert amikor történt,
még nem Cassisban laktam, de úgy tűnik, hogy az az alak, aki itt élt,
kinyírta a nevelőnőt és a fiát, mielőtt főbe lőtte magát.
– Hűha!
– Hát igen, nem semmi. De azt mondják a faluban, hogy félőrült
volt, húsz év alatt kb. húsz alkalommal látták őt és a fiát. A nő
időnként lejött bevásárolni, de senkivel sem volt semmilyen
kapcsolatban, köszönt, és kész. A földet sem művelték, pedig sok
volt, bérbe adták szőlőművelőknek. Úgy élt, mint egy remete itt a
hegyen, gondolom, a végén megbomlott az agya, és azért tette, amit
tett.
– Három ember, azt mondja?
 – Igen. Kettőt, a férfit és a nőt teljesen elszenesedve találták meg.
A fiú testét viszont szinte érintetlenül találták meg, amikor eloltották a
tüzet. Még jó, hogy időben észrevették, mert a fél hegy is leéghetett
volna.
Rámutatott a fiatalabb férfira.
– Bertot apja, aki akkor a tűzoltóknál dolgozott, azt mondta, hogy a
fiút olyan szörnyű állapotban találták meg, hogy jobb lett volna, ha őt
is összeégve találják.
Mint a másik kettőt. A, képzelje, az apa teste annyira megégett,
hogy a golyó beleolvadt a koponyába.
– Mit jelent az, hogy szörnyű állapotban?
– Hát, Bertot apja azt mondta, hogy nem volt arca, mintha valaki
lenyúzta volna, s még mondják azt, hogy nem volt bolond.
– Hulot érezte, hogy a gyomrában valami kúszni kezdett felfelé,
mint a falakra a kúszónövények.
Jézus isten, nem volt arca, mintha lenyúzták volna!
Mint pokoli képsor felvillant előtte Jochen Welder, Arijane Parker,
Allen Yoshida, Gregor Yatzimin. Látta semmibe néző szemüket,
vádlón, az ellen, aki megölte őket, és az ellen, aki nem tudta
megakadályozni.
Hallani vélte, mint egy sztereóban az eltorzított suttogó hangot.
Én gyilkolok…
A meleg nyári délután ellenére érezte, hogy megborzong bélés
nélküli nyári kiskabátjában. Jobb hónalja alatt izzadást érzett.
– Áh. És aztán mi történt? – kérdezte egész másféle hangon.
A férfi nem vett észre semmit, azt hitte, hogy csak a szokásos
reakció, amikor egy véres történetet hallanak a turisták.
– Hát elég nyilvánvaló volt minden, ezért amikor kizártak minden
más lehetőséget, lezárták az ügyet mint kettős gyilkosságot és
öngyilkosságot. Természetesen nem volt jó reklám a La Patience-
nak.
– Nincsenek örökösök?
 – Hát pont ez az. Nincsenek, a birtok az önkormányzatra szállt
vissza. Próbálták eladni, de ki venné meg azok után, ami itt történt?
Nekem akkor sem kellene, ha ingyen adnák. Az önkormányzat bérbe
adta annak, akié a föld. Amit kap, abból karbantartja. Én néha jövök,
hogy teljesen meg ne egye a gaz, ami megmaradt.
– És hol vannak eltemetve az áldozatok?
Hulot próbált úgy viselkedni, mintha csak egy egyszerű
kíváncsiskodó lenne, de ezzel a férfival felesleges volt az óvatosság.
Annyira belemelegedett, hogy akkor is mondta volna a magáét, ha ő
elment volna közben.
– Hát gondolom, a falu temetőjében, a dombon. Ha arra járt, látnia
kellett.
Hulot halványan emlékezett a cassisi temetőre.
– És hogy hívták az ittlakókat?
– Ah, nem emlékszem. Le-vel kezdődik. Legran vagy LeNormann,
nem tudom.
Hulot az órájára nézett.
– Hogy eljárt az idő. Hihetetlen, milyen gyorsan múlik az idő, ha
érdekes történetet hall az ember. A barátaim már biztosan keresnek.
Köszönöm, hogy elmesélte a történetet.
– Szívesen. Jó vakációt!
A férfi elfordult és visszament Bertot-hoz, hogy tegyék a dolgukat.
Míg szállt be a kocsiba, Hulot hallotta, hogy utánaszól.
– Hé, maga. Ha ma este jó halat akar enni, menjen a La Coquille
d’Orba a barátaival. Ott van a kikötőben. Ha máshol átvágják, ne
csodálkozzon ám. Ne felejtse el, La Coquille d’Or, a sógoromé.
Mondja meg neki, hogy Gaston küldte, jól fogja tartani.
Szóval Gaston, szép Gaston-le-Beau. Eltaláltam. Ma tényleg
szerencsés napom van, gondolta Hulot, miközben beindította az
autót. Izgatottan ment Cassis felé azzal a szándékkal, hogy elmegy
a temetőbe, arra gondolt, hogy még jó sok szerencsére lesz
szüksége, hogy egy bizonyos számlát kiegyenlítsen.
 43.
Nicolas Hulot elvette az automatából a parkolójegyet, és
ugyanoda parkolta le a kocsit, ahova pár órával ezelőtt.
A parkolóból lehetett látni a balra fekvő kis, ciprusokkal
szegélyezett temetőt.
Amíg felfelé ment, sportpályát látott, tenisz- és
kosárlabdapályákat, ahol gyerekek játszottak. Furcsa volt, hogy
közvetlenül a temető mellett sportpálya van. Nicolas meglepődött, de
nem botránkozott meg. Nem találta kegyeletsértésnek, ellenkezőleg,
az élet és a halál egymás mellé helyezése volt, trauma és
álszemérem nélkül. Ha hitt volna a mesében, azt mondta volna,
hogy így az élőknek módjuk van, hogy megosszanak egy kis életet
azzal, akinek már nincs.
A temetőhöz vezető fasorhoz érkezett.
Egy lámpavasra függesztett kék felirat jelezte, hogy ez itt a
Souvenir Frangais fasor.
A domb oldalában elhelyezett táblácska ugyanezt az információt
tartalmazta.
A kerítésen egy másik felirat tudatta, hogy a temetőőrt télen 8-17
óra között lehet megtalálni.
Hulot belépett az árkádos bejáraton, és a temetőbe érkezett. A
kavics csikorgott a lába alatt.
Nagy csend vette körül.
Nem számított, hogy pár méterre a gyerekek labdáztak, hogy a
város tele volt turistákkal, hogy a közelből a jövő-menő autók hangja
hallatszott.
Úgy tűnt, minta a kerítés elnyelné a hangokat. Nem szüntetné
meg teljesen, csak megváltoztatná, hozzáidomítaná az általános
csendhez.
Lassan ment előre a sírok közötti ösvényen.
Az izgalom, ami elfogta, már az idevezető út során elmúlt. Most a
racionalitás ideje érkezett el, a nyugalomé, a gondolkodásé. Most
magát kellett arra figyelmeztetnie, hogy valaki élete függ tőle, és
attól, amit esetleg felfedez.
A temető nagyon pici volt, egy sakktáblához hasonlított. A jobb
helykihasználás érdekében egy kis cementlépcső vezetett egy kis
magaslat felé, ahol szintén sírok voltak, jobbra, a domb íelé.
A közepén egy hatalmas ciprus emelkedett az ég felé.
Kétoldalt kis építmények álltak, a jobb oldali kis kápolnának nézett
ki, a másikban valószínűleg a szerszámokat tartották. Miközben
nézte, kinyílt az ajtó, és kijött belőle egy férfi. Hulot elindult az
irányába, és azon gondolkodott, mit mondjon, és mint ahogy az
gyakran megesik a színészekkel és a rendőrökkel, az improvizáció
mellett döntött.
A férfi időközben odaért.
– Jó napot!
– Jó estét!
Hulot a lenyugvó napra tekintve jött rá, hogy az idő múlását szinte
nem is érzékelte.
– Igen, önnek van igaza, jó estét.
Egy darabig még bizonytalankodott, majd úgy döntött, hogy csak
egy egyszerű kíváncsi turista lesz. Megpróbált ártatlan képet vágni.
– Ön a temetőőr?
– Igen.
– Egy rettenetes történetet hallottam itt a faluban, ami pár éve
történt itt.
– A Patience-ra gondol?
– Pontosan. Arra gondoltam, hogy ha lehet, megnézném a sírokat.
– Ön rendőr?
Nicolas meglepetten nézett. Úgy nézett az előtte álló férfira,
mintha harmadik orra nőtt volna ki. A másik észrevette a zavarát, és
rájött, hogy eltalálta.
Elmosolyodott.
– Nem kell félni, nincs az arcára írva. De fiatalkoromban meggyűlt
a bajom párszor a rendőrséggel, így felismerem önöket.
 Hulot se nem cáfolta, se nem erősítette meg a temetőőr szavait.
– Ön a Legrand-sírokat szeretné látni. Jöjjön!
Nem kérdezősködött.
Ha zavaros múltja arra kényszerítette, hogy egy kis faluban éljen,
ahol van, aki mindent tudni akar, mások meg semmit, hát eléggé
nyilvánvaló volt, hogy ő melyik típusba tartozik.
Elérték a lépcsőket, felmentek a teraszra. Az őr balra fordult, és
megállt a sírok mellett. Hulot tekintete végigfutott a földre állított
sírkövön. Egyszerű felirat volt, csak a név és dátum volt rávésve:

Laura de Dominicis 1943-1971

Daniel Legrand 1970-1992
Marcell Legrand -1992
Frangoise Mautisse -1992

A sírokon nem volt fénykép. Látta, hogy sok másik síron sincs, de
most jobban szerette volna, ha van, amit megjegyezhet.
Mintha az őr kitalálta volna a gondolatait.
– A sírkőn nincsenek képek, minden elégett.
– És hogyhogy csak két ember születési dátuma van feltüntetve?
– Akié itt van, az anya és a fia. A másik kettőt nem tudták
beszerezni időben. És aztán…
A mozdulata azt jelentette, hogy aztán már senkit sem érdekelt.
– Hogy történt?
– Csúnya ügy, én nem csak azért, ami történt. Legrand furcsa,
magányos ember volt. Azután jött a faluba, hogy megvette a birtokot.
Terhes feleségével és egy mindenes házvezetőnővel. Beköltözött, és
azonnal világos volt, hogy teljesen elzárkózik a világtól. A feleség
otthon szült, valószínű a férj és a házvezetőnő segített neki.
Az asszony pár hónappal a szülés után meghalt. Talán ha
kórházban szült volna, nem történik meg, legalábbis az orvos ezt
mondta. De ez az ember ilyen volt. Mintha mindenkit utált volna. A
fiút szinte sohasem lehetett látni, nem volt megkeresztelve, nem járt
iskolába.
Valószínű, hogy magántanárai voltak, lehet, hogy pont az apja
minden évben levizsgáztatta, és kész.
– Ön látta?
A férfi bólintott.
– Néha, nagyon ritkán jött az apjával, és virágot hozott az anyja
sírjára. Általában a házvezetőnő gondozta a sírt.
Egyszer történt valami…
– Mi történt?
– Egy apróság, de sokat mondott arról, amilyen a szülőgyerek
kapcsolat lehetett. Én ott voltam benn.
És kezével az épületre mutatott, ahonnan az előbb felbukkant.
– Amikor kijöttem, láttam, hogy az apa a sírnál áll, háttal. A fiú a
kerítésnél állt, és nézte a focizó fiúkat.
Amikor látta, hogy kijövök, felém fordult. Normális gyerek volt,
szép kisfiú, de a szemei olyan szomorúak voltak. Igen szomorúak, a
legszomorúbb szempár, amit valaha láttam. Valószínű kihasználta,
hogy az apja egy kicsit nem figyelt, és vonzották a gyerekhangok.
Közelebb mentem hozzá, hogy szóljak neki, de az apa mint egy fúria
mögénk érkezett, a nevén szólította a fiút.
Mondhatok valamit?
Az őr szünetet tartott, hogy a legkisebb részletet is kimondhassa.
Úgy nézett rá, mintha újraélné az emléket.
– A hang, ahogy azt mondta: „Daniel”, olyan volt, mint amikor
kivégzéskor a tűz szó elhangzik. A fiú az apa felé fordult, és remegni
kezdett. Úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Legrand nem mondott
semmit. Csak ránézett a fiára az őrült szemeivel. Nem tudom, hogy
mi történt olyankor otthon, de a fiú bepisilt.
Az őr lesütötte tekintetét.
– Ezért képzelheti, nem lepődtem meg túlságosan, mikor később
kiderült, hogy Legrand vérengzést csinált.
Gondolom, tudja, hogy mire gondolok.
 – Azt hiszem, hogy öngyilkos lett, miután megölte a házvezetőnőt
és a fiát, és felgyújtotta a házat.
– Pontosan. Legalábbis ezt állapította meg a nyomozás.
Nem volt ok másra gyanakodni. A férfi magatartása alátámasztotta
a hipotézist. De a szemei…
A semmibe nézett, és csóválta a fejét.
– Azokat az őrült szemeket nem felejtem el soha.
– Van még valami, amit el tudna mondani? Emlékszik valami
részletre?
– Ő, igen furcsa dolog történt, jó pár dolog.
– Azaz?
– A test ellopása például. Aztán az a dolog a virágokkal…
Hulot egy másodpercig azt hitte, rosszul hall.
– Melyik test?
– Az övé.
A férfi Daniel Legrand sírjára mutatott.
– Körülbelül egy évvel az eset után egyik éjjel a sírt meggyalázták.
Amikor reggel ideérkeztem, láttam, hogy feltörték a kerítést,
elmozdították a sírkövet, és kinyitották a koporsót. A fiú teste eltűnt.
A rendőrség egy halottgyalázóra gondolt, aki…
– Ha nem tévedek, a virágokkal kapcsolatban is mondott valamit.
– Hát igen, az is. Pár hónappal a temetés után kaptam egy géppel
írott levelet, ami a cassisi temető őrének volt címezve. Pénz volt
benne. Nem csekk, hanem pénz, levélpapírba csomagolva.
– És mi volt ráírva?
– Hogy a pénz arra van, hogy Daniel Legrand és anyja sírját
gondozzam. Az apáról és a házvezetőnőről egy szó sem esett. Aki a
levelet írta, arra kért, hogy tartsam tisztán a sírkövet, és mindig
legyen rajta friss virág. A pénz a lopás után is jött.
– Meddig?
– Az utolsót a múlt hónapban kaptam kézhez. Ha nem változik
semmi, hamarosan érkezik a következő.
– Megtartotta a levelet? A borítékot?
 Az őr vállat vont. Tagadólag rázta a fejét.
– Nem hiszem. Ami a levelet illeti, jó pár év telt el azóta. Meg
kellene néznem otthon, de nem hiszem. A borítékból lehet, hogy
még megvan valamelyik.
Mindenesetre a következőt elküldhetem, ha lesz következő.
– Nagyon hálás lennék. És akkor is, ha nem említené senkinek a
beszélgetésünket.
Az őr olyan mozdulatot tett, mint aki azt mondja, hogy ez a lehető
legtermészetesebb.
– Legyen teljesen nyugodt.
Miközben beszélgettek, egy sötét ruhás nő érkezett virágcsokrot
tartva a kezében. Lassan odament a sírhoz, ami ugyanabban a
sorban volt, mint Legrandéké.
Lehajolt, és szeretettel megsimogatta a sírkő márványlapját. A
sírhoz fordult, és halkan beszélni kezdett.
– Bocsánat, ha késtem, de sok dolgom volt otthon. Most elmegyek
vízért, és aztán elmesélem.
Letette a virágcsokrot, kivette a száraz virágokat a vázából, és
elment, hogy vizet hozzon bele. Az őr követte Nicolas tekintetét, és
megelőzte a kérdését. Sajnálat tükröződött arcán.
– Szegény asszony, igaz? Az tényleg szerencsétlen korszak volt
Cassisban. Kevéssel az előtt, ami a La Patience-ban történt, egy
másik szerencsétlenség is volt a faluban. Egy banális dolog, már ha
valaki halálát annak lehet nevezni. Egy búvárbaleset. A fiú
rendszeresen víz alá merült, sünöket fogott és eladta turistáknak.
Egy nap nem jött vissza. A csónakját a ruháival nem messze az
egyik calanque-tót megtalálták. Amikor a tenger kivetette a testét,
megállapították, hogy megfulladt, valószínűleg rosszul lett.
– A fiú halála után…
Az őr a halántékához emelte a kezét.
– Az esze is elment a fiával, Céline-re gondolt, a feleségére. Vele
is ugyanez történt Stéphane halála után. Az őr definíciója pontos
volt.
 Az esze is elment a fiával…
Összeszerelt a szíve, ha arra gondolt, hogy valaki ugyanezt
mondhatja az ő feleségéről is. Az őr hangja visszavitte egy Casisnak
nevezett kisváros temetőjébe, egy elpusztított család sírjához.
– Ha nincsen szüksége már rám…
– Igen, igaza van, bocsásson meg…
– Norbert, Luc Norbert.
– Bocsánat, ha elraboltam az idejét. Gondolom, zárnia kell.
– Nem, nyáron a temető sokáig nyitva marad. Később visszajövök
bezárni a kaput, amikor besötétedik.
– Akkor, ha nem baj, még maradnék néhány percig.
– Csak nyugodtan, ha szüksége van valamire, itt megtalál, vagy
bárkitől megtudja, hogy hol vagyok, mindenki ismer, és megmutatja,
hogy hol lakom. Jó estét… uram.
Hulot megértette, és elmosolyodott. Úgy döntött, hogy Norbert úr
megérdemel egy kis jutalmat.
– Hulot. Hulot főfelügyelő.
A férfi nyugtázta, hogy helyes volt a megérzése, de nem mutatta.
Bólintott, mintha ez nem is lehetett volna másképp.
Az őr hátat fordított neki és elment. Nicolas követte a tekintetével.
A fekete ruhás nő vizet vett, egy galamb szállt az építmény tetejére,
a tenger felé egy sirály repült.
Tengeri és szárazföldi madarak keresgettek élelmet.
Újra a sírkövet nézte. Úgy nézte, mintha beszélni tudnának. Egy
csomó kérdés járt a fejében. Mi történt abban a házban? Ki vitte el
Daniel Legrand elcsúfított testét? Mi kötötte össze a tíz évvel ezelőtti
drámát a gyilkossal, aki ugyanolyan módon csonkítja meg az
áldozatait?
A kijárat felé indult. Elhaladt a betonjárdán a fiú sírja előtt, aki
nagyjából ugyanabban az időben halt meg. Egy pillanatra megállt a
sírkő előtt. Megnézte a fényképét.
Fekete hajú fiú mosolygott a fekete-fehér fotón, amit erre az
alkalomra retusáltak. Lehajolt és megnézte a fiú nevét.
 Szeme a betűkre tévedt. És ekkor Nicolasnak elállt a lélegzete.
Mintha egy mennydörgést hallott volna, miközben a betűk
hatalmassá nőttek.
Egy rövid másodperc alatt mindent megértett.
És megtudta, ki az a Senkise.
Egy lépést hallott a cementen, egy közeledő lépés zaját.
Gondolta, hogy a nő jön vissza a fia sírjához.
A gondolataiba merült, a felfedezés izgalmától a szíve úgy vert,
mint egy dob, és nem is figyelt a könnyű lépések zajára, amely már
a háta mögött hangzott fel.
Nem is foglalkozott vele, amíg meg nem hallotta a hangot.
– Gratulálok, felügyelő úr, nem hittem volna, hogy eddig eljut.
Nicolas Hulot lassan megfordult. És amikor észrevette a
rászegeződő pisztolyt, arra gondolt, hogy a szerencsesorozata arra
a napra véget ért.

44.
Amikor Frank felébredt, kint még sötét volt. Kinyitotta a szemét,
nem a saját ágyában, nem a saját szobájában és nem a saját
házában volt. A visszatérés a valóságba nem azt jelentette, hogy jön
egy újabb nap, ami olyan lesz, mint a többi.
Balra fordította a fejét, és az éjjeli lámpa kékes fényében meglátta
maga mellett az alvó Helena testét. A lepedő csak részben takarta
be a hátát. Frank megcsodálhatta vállának szép ívét. Oldalra fordult,
és közelebb húzódott hozzá, olyan óvatosan, ahogy egy kóbor kutya
közeledik az idegen által kínált ételhez, amit előbb meg kell
szagolnia.
Ez volt a második éjszaka, amit együtt töltöttek.
Az előző éjjel szinte félve szálltak ki Frank kocsijából, mintha
történne valami, ha elhagynák a biztonságot nyújtó autót, mintha az,
ami ott kettőjük között kialakult, a levegőben semmivé válhatna.
 Csendben, szinte lopakodva léptek be a házba. Mintha nem lenne
joguk megtenni azt, amihez készültek, hanem erővel és csellel
kellene elvenniük.
Frank átkozta azt az érzést, amit ki tudja, ki és mi miatt gondoltak.
Az ételt és a bort, amit Helena ígért, nem fogyasztották el.
Csak ők ketten voltak, és másfajta éhség és másfajta szomjúság
égette őket, amit ki kellett elégíteni, másfajta űr, amit be kellett
tölteni, és miközben megpróbálták, akkor jöttek rá, hogy milyen nagy
dologról is van szó.
Frank visszatette a párnára a fejét, és becsukta a szemét. Csukott
szempillái mögött képek peregtek.
Az ajtó.
A lépcső.
Az ágy.
Helena bőre, ami az övéhez ér.
Az árnyékos szép szemek.
Az a megriadt tekintet, mikor Frank a karja közé szorította.
A hangja, ajka, leheletnyi hangja.
Kérlek, ne okozz fájdalmat.
Frank érezte, hogy nedves lesz a szeme a meghatottságtól. Hiába
hívta segítségül a szavakat.
Helena ugyanarra a segítségre gondolt, és nem találta. Az
egyetlen kommunikáció a sietség és a gyöngédség, amivel egymást
keresték. Olyan gyengéden vette birtokba a testét, ahogy csak tudta,
azt kívánva, hogy bárcsak isten lehetne, aki visszamehet az időben,
és megváltoztathatja a dolgokat. És rájött, hogy képes rá, hogy a nő
erőt tud adni neki ahhoz, hogy istenné váljon.
Ami a fájdalmat eltöli, de az emléket meghagyja.
Az emlék…
Harriet óta nem volt egyetlen nővel sem. Mintha valamelyik része
felfüggesztette volna a tevékenységét, mintha csak korlátozott
funkciókkal rendelkezett volna.
Evett, lélegzett, járkált, mint egy hús-vér automata.
 Harriet halála megtanította, hogy nem lehet parancsolni a
szerelemnek. És senki sem kényszeríthette, hogy szeressen. Nem
elég az akarat, bármennyire erős is, a véletlen áldása is kellett, és az
a sok-sok dolog, amit több ezer év tapasztalat, beszéd és költészet
sem tudtak megmagyarázni. Csak megállapítani, hogy létezik.
Helena a sors ajándéka volt, váratlan ráébredés, meglepetés,
amikor már azt hitte, hogy a nap csak másoknak süt. Megható volt
látni, hogy egy kiégett talajon, egy csupasz sziklán kizöldellt egy
fűszál. Még nem tért vissza az élet, még csak egy kis halkan
elsuttogott ígéret volt, egy lehetőség, amiben reménykedni lehetett,
ami még nem a boldogságot, csupán boldog várakozást hoz.
– Alszol?
Helena hangja lepte meg, amikor a friss emlékein gondolkodott,
amelyek olyanok voltak, mint a frissen előhívott fotók. Feléje fordult,
látta, hogy felkönyököl, és őt nézi.
– Nem, nem alszom.
Közelebb húzódtak egymáshoz, és Helena becsúszott az
ölelésébe, olyan természetesen, ahogy a víz folyik be a folyóba,
miután sokáig harcol egy akadállyal, ami elállja az útját. Frank érezte
csodálatos bőrét az övé mellett. A nő a mellkasára hajtotta a fejét, és
azt mondta: – Jó szagod van, Frank Ottobre. És szép vagy.
Hát persze hogy szép vagyok. Én vagyok a halandók válasza
George Clooney kérdésére. A probléma, hogy senki se kérdez.
Helena ajkára szorított szája azt jelezte, hogy a nő szeretné
feltenni a kérdést, és magának követelte a választ. Újra
szeretkeztek, kissé álmos testük lassú mozdulataival, inkább
szellemi, mint testi vágytól hajtva.
Elfelejtették a külvilágot, úgy, ahogy csak a szerelem képes
felejteni.
Aztán később meg kellett fizetniük az utazás árát.
Csendben nézték a mennyezetet.
Sokkal kevésbé nehezedett föléjük, mint más árnyak, akiket nem
lehetett azzal elűzni, hogy becsukták a szemüket.
 Frank a kapitányságon töltötte a napot, és folytatta a nyomozást,
megállapítva, hogy a nyomok a semmi és az abszolút zéró között
voltak, de megpróbált koncentrálni, aktívnak mutatkozni, bár máshol
járt az agya.
Nicolas Hulot-ra gondolt, aki egy sovány kis nyomot üldözött, és
Helenán járt a gondolata, akit egy becstelen börtönőr egy becstelen
zsarolással arra kényszerít, hogy abban a látszólag a világra nyitott
házban rabként éljen.
Estefelé újra felment Beausoleilbe, és ott találta Helenát a kertben,
mint jutalmat a kopár sivatagban tett vándorlása után.
Az alatt az idő alatt, amíg Frank vele volt, Nathan Parker telefonált
párszor, az első alkalommal diszkréten arrébb ment, de aztán
Helena visszatartotta. Hallotta az apjával folytatott beszélgetést, ami
jobbára egy szótagú szavakból állt.
Aztán átadta a kagylót Stuartnak, és Helena arca, miközben a
fiával beszélt, felderült. Frank rájött, hogy Stuart volt számára a
mentőöv. Azt is megértette, hogy a szívéhez a fián keresztül vezet
az út. A kettőt csak együtt lehet megkapni. Frank arra gondolt, hogy
vajon képes lesz-e rá.
Helena rátette kezét a sebhelyére. Érezte, hogy másmilyen a
bőre, ami később nőtt ki, mint egy páncél, és mint minden
páncélnak, ennek is megvolt az az előnye, hogy felfogja a kemény
üléseket, de a hátránya is, hogy tompítja a simogatást.
– Fáj? – kérdezte.
– Most már nem.
Egy pillanat csend következett, és ekkor Frank arra gondolt, hogy
Helena nem az ő, hanem kettőjük sebeit érinti.
Élünk, Helena, megtapostak és eltemettek bennünket, de élünk.
És halljuk a hangokat kívülről, valaki ki akar minket húzni a romok
alól. Siessetek, kérlek, siessetek!
Helena elmosolyodott, és ettől a mosolytól a szoba még
fényesebb lett.
Föléje került, mintha leterítené.
 Gyengéden megharapta az orrát.
– Ha most leharapnám, George Clooney egy nullra győzne.
Frank felemelte a nő fejét, Helena próbált ellenállni, de nem
sikerült, Frank olyan gyengéden nézett rá, amire ember képes
lehetett.
– Azt hiszem, mostantól kezdve nehezen fogom tudni elképzelni
nélküled az életemet.
Helena arca megváltozott. Szürke szeme olyan lett, mint Excalibur
pengéje. Kibontakozott az ölelésből. Frank el tudta képzelni, milyen
gondolatok járhatnak a fejében, és megpróbálta enyhíteni a
feszültséget.
– Na, mi van? Nem hiszem, hogy olyan rettenetes dolgot
mondtam. Nem azt mondtam, hogy gyere hozzám feleségül.
Helena a vállába fúrta az arcát. A hangja arról tanúskodott, hogy
vége a gondtalan intermezzónak.
– Én már férjnél vagyok. Vagyis voltam.
– Mit jelent az, hogy voltam?
– Tudod nagyon jól, milyen a politika világa. Mint a színházé.
Washingtonban és Hollywoodban minden látszat, szerepjátszás.
Mindent szabad, csak ne tudódjon ki. Egy ember, aki karriert fut be,
nem teheti ki magát annak a botránynak, hogy a lánya úgy szül
gyereket, hogy nincs férje.
Frank csendben várta a folytatást, érezte Helena meleg leheletét,
a hangja mintha feneketlen kútból jött volna.
– Még kevésbé, ha Nathan Parker tábornokról van szó.
így hát én hivatalosan Randall Keegan kapitány özvegye vagyok,
aki az öbölháborúban esett el, és Amerikában hagyott egy terhes
nőt, aki nem az ő gyerekét várta.
Felemelte fejét, és az előbbi testtartást vette fel. Az ajkán mosoly
jelent meg. Frank szemét nézte, mintha csak onnan remélhetne
megbocsátást. Frank sohasem gondolta, hogy egy mosolyban ennyi
keserűség lehet.
 – Özvegye vagyok egy férfinak, akit először az esküvő napján
láttam, aztán pedig egy zászlóval fedett koporsóban. Ne kérdezd,
hogy győzte meg az apám, hogy vegyen el, nem tudom, mit ígért
neki cserébe, de el tudom képzelni. Egy házasság, ami pont annyi
ideig tart, ami elég ahhoz, hogy mindenkit megtéveszthessen, aztán
válás. Időközben pedig gyors karrier és kitaposott út. És tudod, mi a
nevetséges?
Frank csendben várakozott. Tudta, hogy egyáltalán nem lesz
vicces, amit hallani fog.
– Keegan kapitány az öbölháborúban halt meg, de egy lövést sem
adott le. Elgázolta egy autó, amikor a katonai repülőtéren egy
szállítmányt pakoltak ki. A történelem egyik legrövidebb házassága,
ráadásul egy idiótával.
Franknek nem volt ideje válaszolni.
Próbálta megemészteni Nathan Parker gonoszságának és
hatalmának ezt az újabb bizonyítékát, amikor az asztalra helyezett
mobil vibrálni kezdett. Frank felvette, mielőtt csörögni kezdett volna.
Megnézte az órát. Az óra mutatója azt jelezte, hogy gond van.
Beleszólt.
– Halló?
– Frank, Morelli vagyok.
Helena látta, hogy megfeszül az arca.
– Mondd csak, Claude, van valami gond?
– Igen, Frank, de nem olyasmi, amire gondolsz. Hulot felügyelő
balesetet szenvedett.
– Mikor?
– Nem tudjuk pontosan, egyelőre. Épp most telefonáltak. Az
autóját Auriol környékén találták meg, Provence-ban. Egy
mellékúton, egy szakadékban egy vadász vette észre, aki a kutyáit
vitte ki futtatni.
– És ő hogy van?
A rövid csend a vonal túlsó végén mindent elmondott.
Frank kétségbeesett.
 Ne, Nicolas, ne, és ne most. Nem most, amikor az életed
romokban hevert. Ne így, fenegyerek.
– Meghalt, Frank.
Frank olyan szorosan szorította össze az állkapcsát, hogy érezte,
csikorognak a fogai. A telefont szorító ujjai elfehéredtek.
Egy pillanatig Helena attól tartott, hogy a telefon porrá törik a keze
között.
– A felesége tudja?
– Nem, még nem értesítették. Gondoltam, hogy talán te szeretnéd
megtenni.
– Köszönöm, Claude, nagyon jól tetted.
– Szívesen lemondtam volna erről a dicséretről.
– Tudom, és köszönöm Céline Hulot nevében is.
Helena látta, hogy a karosszék felé indul, amelyre a ruháit dobta
le, és öltözködni kezd.
Helena felült, a lepedőt felhúzta, hogy a mellét eltakarja. Frank
észrevette ezt az ösztönös szégyenkező mozdulatot, látszott, hogy a
meztelenséget nem érezte teljesen természetesnek.
– Mi történt. Frank? Hova mész?
Frank ránézett, és Helena leolvasta a dühödt fájdalmat az arcáról.
Nézte, ahogy leül az ágy szélére befűzni a cipőjét.
– A világ legnehezebb dolgára készülök, Helena.
Megyek, hogy felébresszek egy asszonyt az éjszaka kellős
közepén, és próbáljam megértetni vele, hogy a férje soha többet
nem fog hazajönni.

45.
Nicolas Hulot temetésén esett az eső.
Az idő mintha meg akarná törni a ragyogó nyarat, ugyanazokat a
könnyeket ejtette, mint az őt sirató emberek. Sűrű, egyenes,
kompromisszumok nélküli eső, mint amilyen a névtelen felügyelő
élete volt, aki élte az átlagemberek életét, végezte a saját területén a
dolgát.
Most megkapta azt a kis jutalmat, amit öntudatlanul is kívánt, hogy
a teste ugyanabba a földbe kerüljön, mint a fiáé.
Céline a sír mellett állt, a pap mellett, az arca fegyelmezett,
mellette a testvére és annak férje, akik a sógor halálhírére azonnal
megérkeztek Carcassonne-ból.
A szertartás nem volt hivatalos, ahogy Nicolas kérte.
Ennek ellenére egy kisebb tömeg gyűlt össze Eze-Village
temetőjében.
Frank kicsit távolabb a többiektől figyelte az embereket, akik
körülvették az eső ellenére fedetlen fővel álló fiatal papot. Ott voltak
a barátok, az ismerősök, mindenki, aki ismerte és becsülte az
embert, akit utolsó útjára kísértek. Valószínűleg egyszerű
kíváncsiskodók is voltak a tömegben.
Ott volt Morelli, akinek arca olyan fájdalmat árult el, hogy Frank
meglepődött rajta. Roncaille és Durand képviselték hivatalosan a
hercegséget. Frank látta Frobent, vele szemben állt, és ő is fedetlen
fővel volt. Ott volt Bikjalo, Jean-Loup, Barbara és a Rádió Monte-
Carlo csapatának legtöbb embere. Még Pierrot is olt volt az anyjával,
kicsit távolabb a többiektől.
Az újságírókat kinn feltartóztatta volna egy ügyeletes rendőr, (le
végül is nem volt rá szükség. Egy közlekedési baleset túl banális
ahhoz, hogy érdekeljen bárkit, akkor is, ha arról a felügyelőről volt
szó, aki a Senkise-ügyben nyomozott, és fel lett mentve.
Frank nézte Nicolas Hulot koporsóját.
Lassan ereszkedett le a gödörbe, ami sebként tátongott előttük.
Kísérte az eső és a szenteltvíz, mintha az ég és az emberek
áldása keveredne össze. Két sírásó kezdte a koporsóra rálapátolni a
földet.
Frank ott maradt, amíg az utolsó lapát föld is rá nem hullt a
domborodó sírra. Nemsokára ellapítják a földet, egy márványlapot
tesznek rá, s egy felirat fogja jelezni, hogy Stéphane Hulot és apja,
Nicolas mégis találkoztak.
A pap az utolsó áldást mondta, mindenki keresztet vetett.
Mindenek ellenére Frank képtelen volt az ámen szót kimondani.
Aztán a tömeg oszlani kezdett. A barátok odamentek, hogy
részvétet nyilvánítsanak az özvegynek. Céline észrevette őt. Valamit
a nővére fülébe súgott, aki egyedül hagyta, és a férjével kifelé indult.
Frank figyelte Céline kecses alakját, amint felé indult, nyugodt
lépését és vörösre sírt szemét, amit nem rejtett el sötét szemüveg
mögé.
Szó nélkül fogadta az ölelését. Érezte, hogy sírdogál a vállán,
végre elsírta magát, a könnyek nem segíthették, hogy darabokra
amit világát újra felépítse.
Céline kibontakozott az öleléséből, és ránézett.
Szemében végtelen fájdalom csillogott.
– Köszönöm, hogy itt vagy, és hogy te mondtad meg nekem.
Tudom, milyen nehéz volt.
Frank nem szólt semmit. Morelli telefonhívása után otthagyta
Helenát, és felment Eze-be. Amikor a ház elé ért, sokáig nem mert
becsengetni. Mikor Céline kinyitotta az ajtót és összefogta a
hálóingre felkapott köpenyét, mindent megértett. Végül is
rendőrfeleség volt. Azt a jelenetet már biztos sokszor elképzelte, ha
mindig el is hessegette, mint rossz jelet. Most Frank ott állt a
küszöbön fájdalmas arckifejezéssel, és ez azt támasztotta alá, hogy
a fia után a férje is máshol van.
– Nicolas-val történt valami, ugye? – Frank csendesen bólintott.
– És…?
– Igen, Céline, meghalt.
Céline egy pillanatra lehunyta a szemét, és elsápadt.
Megszédült, de megtartotta, nehogy elájuljon.
Előrelépett, összeszedte magát, Frank látta, hogy egy ér lüktet a
homlokán.
– Hogy történt?
 – Közúti baleset. Nem sokat tudok. Lesodródott az útról, és
szakadékba zuhant. Valószínű, hogy azonnal meghalt.
Ha ez vigasztal, nem szenvedett.
Amíg ezeket a szavakat mondta, Frank érezte, hogy mennyire
feleslegesek a szavak. Frank is tudta, hogy ilyen szenvedés volt a
kómában levő Stéphane-t látni, akit gép tartott életben addig, amíg
megkönyörültek rajta, amikor már nem volt remény, és hozzájárultak,
hogy lekapcsolják a gépről.
– Gyere be. Frank. Telefonálnom kell egy-két embernek.
De egyet halaszthatok holnap reggelre. És szívességet szeretnék
kérni.
Amikor ránézett, a szeme könnyes volt.
– Mindent, amit csak akarsz, Céline.
– Ma éjjel ne hagyj egyedül, kérlek.
Felhívta Nicolas egyetlen rokonát, testvérét, aki Amerikában élt,
és akit az időeltolódás miatt nem éjjel ért a hívás. Elmondta röviden,
mi történt, majd hozzátette, nem, nem vagyok egyedül, ami nyilván
válasz volt a vonal túlsó végén feltett aggódó kérdésre. Majd mintha
a telefonkagyló különösen törékeny anyagból lenne, letette, és
Frankhez fordult.
– Kérsz egy kávét?
– Nem, Céline, köszönöm, semmire sincs szükségem.
– Akkor üljünk le a díványra, Frank Ottobre. Azt akarom, hogy
fogjál, amíg sírok.
És így történt. Addig maradtak ülve a díványon, míg fény nem
szűrődött az ablakon. Érezte, hogy a teste mintha félálomban lenne,
így tartotta azzal a szeretettel, amivel neki és Nicolasnak tartozott.
Most ott álltak újra egymással szemben, Céline megértette a
kérdést a tekintetében. Rámosolygott.
– Most már nincs szükség rá, Frank.
– Nincs szükség mire?
– Azt hittem, rájöttél.
– Mire kellett volna rájönni, Céline?
 – Az őrültségemre. Tudtam jól, hogy Stéphane meghalt, mindig
tudtam, mint ahogy most tudom, hogy Nicolas nincs többé.
Elképedt kifejezését látva Céline elmosolyodott, és megérintette a
karját.
– Szegény Frank, sajnálom, hogy téged is becsaptalak.
Sajnálom, hogy szenvedést okoztam, amikor Harrietet emlegettem
Felemelte a fejét, és a szürke égre nézett. Egy sirálypár keringett
lassan a levegőben.
Ketten voltak, együtt, talán erre gondolt Céline, amikor követte a
pályájukat. Egy fuvallat megmozdította a sálját.
A szeme ismét Frank szemét kereste.
– Komédia volt, barátom. Egy kis buta komédia, azért, hogy ne
haljon meg egy ember. Stéphane elvesztése után, pont a temetés
után, amikor mentünk haza, arra jutottam, hogy ha nem csinálok
valamit, Nicolas tönkremegy. Talán öngyilkos is lesz.
Céline úgy folytatta, mint aki emlékezik.
– Így amikor mentünk hazafelé, jött az ötlet. Azt gondoltam, hogy
ha miattam kell aggódnia, akkor kicsit eltereli a figyelmét a bánatáról,
és valami rosszabbat elkerülhetünk vele. így kezdődött. És így is
folytatódott.
Becsaptam, s nem bántam meg. Most is megtenném, ha szükség
lenne rá, de amint látod, már nem kell alakoskodnom.
A könnyek folytak lefelé az arcán. Frank csodálattal nézte a
szemét.
A világon voltak emberek, akik úgy adták el magukat, mintha
selyemből lennének, pedig csak egy rongycsomó voltak. Más
emberek nagy dolgokat műveltek, amivel megváltoztatták a világot.
Frank arra gondolt, hogy ez a nő mindenkinél többet tett.
Céline újra gyengéden rámosolygott.
– Szervusz, Frank, bármit keresel is, remélem, megtalálod.
Szeretném, ha boldog lennél, mert megérdemled. Au revoir!
Lábujjhegyre állt, és megcsókolta az arcát. Elfordult, és megindult
a kijárat felé a kavicsos úton. Frank nézte, ahogy távolodik. Pár
lépés után visszafordult.
– Frank, számomra semmi sem változik, semmi sem adhatja
vissza Nicolas-t. De számodra fontos lehet.
Morelli elmondta a baleset részleteit. Te olvastad a
jegyzőkönyvet?
– Igen, Céline, méghozzá nagyon figyelmesen.
– Claude azt mondta, hogy nem volt bekapcsolva a biztonsági
öve. Ez volt annak idején Stéphane halálának az oka. Ha be lett
volna kapcsolva az öv, a fiunk ma is élne. Azóta Nicolas a
slusszkulcsot sem tette be, máris bekapcsolta az övét. Nagyon
furcsa, hogy ezúttal nem tette.
– Nem ismertem ezt a részletet. De most, hogy mondod,
szerintem is furcsa.
– Ismétlem, számomra semmin sem változtat. De lehet, hogy
Nicolas-t meggyilkolták, mert jó nyomon volt, mert jó nyomon
voltatok.
Frank csendben bólintott. A nő megfordult és elment.
Míg a távozó nőt nézte, Durand és Roncaille csatlakoztak hozzá,
az alkalomhoz illő arckifejezéssel.
– Micsoda veszteség, nem igaz? Még mindig nem hiszem el.
Frank megfordult. Az arckifejezése láttán elborult a rendőrfőnök
arca.
– Nem hiszik el, pont önök, akik feláldozták Nicolas-t az
államérdeknek, és úgy hagyták meghalni, mint egy bukott embert,
önök nem tudják elhinni?
Frank szünetet tartott.
– Ha úgy gondolják, hogy szégyenkezni kell, ha egyáltalán
képesek erre, minden okuk megvan rá.
Durand felemelte a fejét.
– Mister Ottobre, a fájdalmának tudom be a szavait, de akkor sem
engedem, hogy…
Frank zordan félbeszakította. A hangja száraz volt, mint amikor
egy faág reccsen a cipőtalp alatt.
 – Durand doktor, tudom, hogy a jelenlétemet nehezen tudja
megemészteni, de el akarom kapni a gyilkost, erre ezer okom van,
de most már a barátomnak, Nicolas Hulot-nak is tartozom vele. Az,
hogy ön mit enged meg, totálisan közömbösen hagy, és ha más
körülmények között és helyen lennénk, garantálom, hogy…
Durand arca lángba borult. Roncaille közbelépett.
Frankét meglepte, hogy állást foglal, akkor is, ha elég vitatható
okból lette.
– Frank, mindenkinek megviselte az idegeit az, ami történt. Azt
hiszem, nem tanácsos, hogy az érzelmeink eluralkodjanak rajtunk.
Épp elég nehéz a dolgunk anélkül is, hogy további feszültségekkel
terhelnénk meg. A személyes ellentétünk most másodlagos kell,
hogy legyen.
Roncaille karon fogta Durand-t, aki csak tessék-lássék módon
tiltakozott, és elvonszolta. Ez a két ember is elvonult az esernyőjük
alatt, így egyedül maradt.
Frank tett pár lépést, és ott állt a sírnál, ami Nicolas Hulot földi
maradványait fedte. Figyelte, ahogyan az eső végzi el a maga
munkáját, hogy egyenesíti ki a fölásott földet. A düh úgy nőtt benne,
mint vulkánban a láva a kitörés előtt…
Egy szél rázta meg a közelben álló fa ágait. A lombok között a
fuvallat egy jól ismert hangot hozott a fülébe.
Én gyilkolok…
Ott feküdt a barátja, aki látta, amikor a padlón volt, és kezét
nyújtotta neki. Volt bátorsága a gyengéit megvallani, és ezért még
tovább nőtt a szemében. Ha ő.
Frank Ottobre még talpon van és él, ezt neki is köszönheti.
Szinte észrevétlenül beszélni kezdett hozzá, hozzá, aki már nem
tudott válaszolni.
Ő volt az, igaz, Nicolas? Nem voltál betervezett áldozat, csak
akadályoztad az útját. Ezért kénytelen volt megtenni, amit tett.
Mielőtt meghaltál, rájöttél, hogy ki ő, ugye? Hogy tudhatom meg én
is, hogyan?
 Frank Ottobre sokáig állt az esőben, és ismételte a kérdést. A szél
sem suttogta el a választ.

Kilencedik karnevál
A temetőben csak fekete esernyők vannak.
Ebben a napfény nélküli napban olyanok, mint a fordított árnyak,
gyászos gondolatok, amelyek most, hogy a szertartásnak vége,
lassan elvonulnak, és minden lépéssel növelik a távolságot a halál
és saját maguk között.
A férfi nézte, amint a koporsó a földbe ereszkedik, anélkül, hogy
bármi kifejezés megjelent volna az arcán.
Először vesz részt egy olyan valaki temetésén, akit megölt.
Sajnálta azt az embert, sajnálta a feleségét, aki fegyelmezetten
nézte, ahogy a férje testét leteszik a földbe. A sír, ami befogadta a
fiáé mellett, egy másik temetőre emlékeztette, egy másik sor sírra,
más könnyekre és más fájdalmakra.
Az égből csendes eső esik.
A férfi arra gondol, hogy a történet számtalanszor ismétlődik.
Néha olyan, mintha befejeződne, de nem, csak a főszereplők
változnak. A színészek változnak, de a szerepek ugyanazok. Egy
férfi, aki öl, egy másik, aki meghal, a férfi, aki nem tudja, és aki végre
megérti, és az életével fizet azért, hogy ez megtörténjen.
Körülöttük egy csomó statiszta, lényegtelen figurák, akik színes
ernyőket tartanak a kezükben, amelyek nemcsak védelmet
nyújtanak, de biztosítják az egyensúlyt olyan magasban, ahonnan
már nem látszik, hogy alattuk a föld sírokkal van tele.
A férfi összecsukja az ernyőjét, és hagyja, hogy az eső a fejére
hulljon.
Megy a kijárat felé, lábnyoma összekeveredik a többiekével. Mint
minden emlék, előbb-utóbb ez is eltörlődik.
Irigyli a békét és a csendet, ami ezen a helyen marad, mikor
mindenki elment. Arra a sok halottra gondol, akik ott fekszenek a
koporsókban, lehunyt szemmel, összekulcsolt karral, néma ajakkal,
hang nélkül tesznek fel kérdéseket az élőknek.
A férfi elkezdi magát és a világot sajnálni, és néhány könnycsepp
gördül ki a szeméből. Nem egy másik ember halála miatt. A
megbánás könnyei, egy régi nyár miatt, egy túl gyorsan elmúlt nyár
miatt, a boldog pillanatok miatt, amelyből oly kevés volt és oly régen,
mintha soha nem is létezett volna.
A férfi kimegy a kapun, mintha félne, hogy hirtelen hangot hall,
több hangot, amelyek visszahívják, mintha a falon túl lenne egy
világ, az élőké, amihez neki nincs joga tartozni.
Hirtelen hátrafordul, a temető végében, a kerítés kockáján
keresztül, mint egy diaképben, a frissen hantok sír előtt áll egy
ember.
Felismeri. Azok közül az egyik, akik vadásznak rá. Akik ott
lihegnek a nyomában. Mostantól még határozottabb, még vadabb
lesz. Milyen jó lenne, ha visszamehetne és elmagyarázhatná, hogy
nem vadságról és nem bosszúállásról, csak igazságról van szó. És
az abszolút bizonyosságról, amit csak a halál képvisel.
Miközben száll be az autóba, beletúr nedves hajába.
Szeretné elmagyarázni, de nem teheti. A feladatnak nincs vége.
Ő egyvalaki és senki, és feladatának soha nem lesz vége.
De amíg az eső áztatta ablaküvegen át az embereket nézi, akik
erről a szomorú helyről az alkalomhoz illő arckifejezéssel eltávoznak,
eszébe jut egy kérdés, nem kíváncsiságból, inkább csak a
fáradtságtól: vajon ki lesz, aki majd bejelenti neki, hogy végre
mindennek vége.

46.
Amikor Frank kijött, már nem volt kint senki.
Az eső is elállt. Nincs könyörületes isten az égen, csak felhők,
fehérek és szürkék, amelyek közé a szél egy kis kék rést igyekszik
vágni.
 Az autóhoz ment. Beszállt és beindította a motort. A Mégane
ablaktörlője beindult, és megtisztítottá a szélvédőt az esőtől. Mintha
Nicolas Hulot emlékére tenné, bekapcsolta az övét. Az ülésen volt a
Nice Matin egy példánya, az első oldalon: Az USA magyarázatot kér
Ryan Mosse kapitány miatt.
Nicolas halála a harmadik oldalon szerepelt, egy egyszerű rendőr
halála nem érdemelte meg, hogy a címlapra kerüljön. Fogta az
újságot, és megvetően hátradobta. Betette a sebességet, és
belenézett a visszapillantó tükörbe, mielőtt elindult volna.
A pillantása az újságra vetődött, ami az ülés támlájához esett.
Franknek egy pillanatra elállt a lélegzete. Úgy érezte magát egy
pillanatra, mint azok az őrültek, akik kötéllel ugranak a semmibe.
Repült, és nem volt teljesen biztos benne, hogy a gumi a megfelelő
hosszúságú-e. Belül csendes imádság indult el, bárkihez, aki
segíthetett neki, hogy ne legyen csak illúzió, amit a tükör hozott létre.
Pár pillanatig gondolkodott, aztán egy csomó hipotézis indult el
benne, várva, hogy megerősítést kapjanak, ahogy a víz dolgozik,
ereje folytán a kis lyukból egyre nagyobb lesz, a végén egy tó.
Abból, ami eszébe jutott, sok kis dolog magyarázatot kapott, sok
elhanyagolt részlet kapott formát, amiből összeállhalott egy kép.
Fogta a mobilt, és Morelli számát tárcsázta. Ahogy Claude
válaszolt, azonnal lerohanta.
– Claude, Frank vagyok. Egyedül vagy az autóban?
– Igen.
– Jó. Roby Stricker házához megyek. Gyere utánam, de ne szólj
senkinek. Szeretnék ellenőrizni egy-két dolgot, és szeretném, ha ott
lennél.
– Van valami gond?
– Nem éppen. Egy olyan apróság jutott az eszembe, aminek lehet,
hogy nincs jelentősége. De ha mégis, az a történet végét jelentheti.
– Azt akarod mondani…
– Strickernél találkozunk – fejezte be Frank.
 Most sajnálta, hogy privát és nem rendőrautót vezet, ami
mindennel el van látva.
Közben magát kezdte hibáztatni. Hogyhogy ilyen vak volt?
Hogy engedhette meg, hogy személyes érzelmei
elhomályosíthassák ítélőképességét? Azt látta, amit akart, azt
hallotta, amit akart, azt fogadta el, amit el akart fogadni.
És mindenki megfizetett érte. Elsősorban Nicolas.
Ha az agyát használta volna, talán Nicolas még most is élne. És a
Senkise már biztos rács mögött lenne.
Amikor a Les Caravelles-hez érkezett, Morelli már a ház előtt
várta. Otthagyta az autót, nem foglalkozott vele, hogy tilosban
parkol. Morelli mellé ért. A felügyelő szó nélkül követte. A portásfülke
elé értek, a benn ülő ember aggódva nézett rájuk. Frank beszólt a
portásnak: – Roby Stricker lakásának kulcsait. Rendőrség.
A pontosítás feleslegesnek bizonyult.
A portás emlékezett Frankre, nyelt egyet, és ez elég bizonyíték
volt. Morelli megmutatta az igazolványt, és ez végképp hatott. A
liftben Morelli végre módot talált arra, hogy kérdezzen: – Mi van,
Frank?
– Az van, hogy idióta vagyok, Claude. Egy rettenetesen nagy
idióta. Ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy milyen szar ember
vagyok, akkor talán eszembe jutott volna, hogy rendőr vagyok, és
sok minden, ami történt, elkerülhető lett volna.
Morelli továbbra sem értette. Megérkeztek a rendőrség által
lepecsételt ajtó elé. Frank szinte dühvel tépte fel a sárga szalagot.
Kinyitotta az ajtót, és beléptek a lakásba.
Frank habozás nélkül a hálószoba felé indult. Morelli látta, ahogy
megáll a küszöbön, és figyelte a szobát. A vért már feltisztították,
csak a falon volt nyoma a szobában lejátszódott bűnténynek.
Frank mozdulatlanul állt pár másodpercig, aztán olyat tett, amit
Morelli nem értett. Abba a pozícióba feküdt le, amiben a holttestet
találták. Sokáig feküdt mozdulatlanul, alig fordította el a fejét.
Felemelte a tekintetét, láthatóan valami olyasmit akart ellenőrizni,
amit csak onnan láthatott.
– Ez az, a rohadt…
– Mi ez az?
– Mindenki hülye volt, én meg főleg. Magasból néztük a dolgokat,
pedig a választ néha alul kell keresni.
Morelli nem értette. Frank felpattant.
– Gyere, van még valami, amit ellenőrizni kell.
– Hova megyünk?
– A rádióba. Ha jól láttam, ott a válasz.
Kimentek a lakásból. Morelli úgy nézett Frankre, mintha sohasem
látta volna. Az amerikai mintha csillapíthatatlan rohamot kapott
volna. Szinte futva mentek le a lépcsőn, odadobták a kulcsot a
portásnak, aki láthatólag megkönnyebbült, amikor látta, hogy
elmennek.
Kimentek és Frank autójába szálltak, amit már egy egyenruhás
rendőr kinézett, és épp a büntetőcédulát tette rá.
– Hagyd, Leduc, ezúttal nincs fogás, szolgálatban vagyunk.
A rendőr felismerte Morellit.
– Ah, ön az, felügyelő, rendben.
Szalutált, miközben az autó elindult és besorolt a forgalomba,
anélkül hogy sokat foglalkozott volna az elsőbbségadás
szabályaival. A kikötő mellett elhaladva Frank arra gondolt, hogy
minden ott kezdődött el, egy hajón, amin halottak voltak, és ami
nekiment a kikötőben a többi hajónak, mint egy kísértet.
Ha jól látta, ott fog befejeződni, ahol elkezdődött. Vége az
árnyékvadászatnak, ezentúl embert fognak üldözni, akinek neve és
arca van.
Rohanva tették meg a rádióig az utat, a gumik csikorogtak az
aszfalton, amit egy halvány napsütés már kezdett felszárítani.
Az első szabad helyen otthagyták a kocsit. Morellire is átragadt az
a láz, ami Frankét kapta el: az amerikai magában beszélt,
mondatokat mondott, amit csak ő értett. A felügyelő nem tehetett
mást, mint hogy kövesse és remélje, hogy az értelem nélküli
foszlányokból egyszer érthető mondatok lesznek.
Becsengettek, és amikor a titkárnő kinyitotta az ajtót, egy pillanat
alatt a lift előtt termettek, amely kivételesen a földszinten várakozott.
Felmentek, ahol Bikjalo várta őket.
– Mi történt, Frank? Hogyhogy ilyen…
Frank eltolta, és továbbment. Morelli vállat vont, mintha
bocsánatot kérne az amerikai viselkedése miatt.
Frank áthaladt a titkárnői szobán. Raquel az íróasztalnál ült,
Pierrot CD-ket rendezgetett. Frank megállt a bejárat előtt, ahol a tv-
vezetékek és a műholdas összeköttetések kábelei húzódtak.
Bikjalo felé fordult.
– Nyissa ki ezt az ajtót.
– De…
– Tegye, amit mondtam.
Frank hangja nem tűrt ellentmondást.
Bikjalo kinyitotta az ajtót, és friss levegő áradt a szobába, Frank
kicsit tanácstalanul nézte a vezetékek szövevényét.
Belenyúlt, és a kezét futtatta a fedőlap alatt, ami a kapcsolókat
tartotta.
– Mi történik, Frank? Mit keresel?
– Majd megmondom, mi történik, Claude. Már majdnem
megőrültünk, és semmi eredmény sem volt, hogy azonosítsuk annak
az állatnak a telefonhívásait. Sohasem sikerült volna, és tudod,
miért?
Mintha talált volna valamit. A keze megállt. Rángatni kezdett
valamit, mintha valamit a fémhez rögzítettek volna. Végre sikerült.
Amikor lehajolt, a kezében egy kis fémdoboz volt, kétszer nagyobb
lehetett, mint egy cigarettásdoboz, ebből egy szál lógott ki, ami egy
telefondugaszban végződött.
A dobozt sötét szigetelőszalag fedte be. Frank megmutatta a két
embernek, akik elképedten nézték.
 – Hát ezért nem sikerült bemérni a kívülről jövő hívást, mert az a
rohadt bentről hívott.
Frank olyan gyorsan beszélt, mint aki most értett meg valami
fontosat, és mindent túl gyorsan akar elmondani.
– Hát így történt. Nem Ryan Mosse kapitány ölte meg Roby
Strickert. Makacs voltam, annyira szerettem volna, hogy ő legyen,
hogy más lehetőségre nem is gondoltam.
Pedig Senkise ismét ördögien ravasznak bizonyult. Adott egy
nyomot, amit kétféleképpen lehetett értelmezni. Illett Roby Strickerre
és Gregor Yatziminra is. Aztán nyugodtan várt. Amikor védelem alá
helyeztük Strickert, minden erővel, ami rendelkezésünkre állt, akkor
elment, és zavartalanul megölte Yatzimint. Amikor a táncos holttestét
felfedezték, és megszüntettük a védelmet, és mindenki a halott
házához futott, Senkise odament, és őt is megölte.
Frank szünetet tartott.
– Ez volt az igazi célja. Strickert és Yatzimint is ugyanazon az
éjszakán megölni.
Bikjalo és Morelli megkövülten hallgatták.
– Amikor megölte Strickert, a két ember ölre ment. A birkózás
közben megsebesítette az arcát. Azért nem nyúzta le, mert sérült
volt, és a céljaira, bármelyek is azok, nem volt többé felhasználható.
Amikor elment, meg volt róla győződve, hogy Stricker meghalt, de a
szerencsétlen még élt, és volt ideje üzenetet hagyni.
Frank úgy beszélt, mintha a mozaik darabkái a szeme előtt
kezdenének összeállni.
– Roby Stricker az éjszaki élet ismert figurája volt.
Ismert mindenkit, aki ebbe a körbe tartozott. Tehát a gyilkosát is
ismerte, de abban a pillanatban, érthető módon, nem jutott eszébe a
neve. De tudta, hogy ki az és mi a foglalkozása.
Frank újabb szünetet tartott, hogy időt adjon a két embernek, hogy
megeméssze, amit mond.
Majd ugyanazzal a hévvel folytatta:
 – Próbáljunk koncentrálni. Stricker a földön fekszik, halálos sebet
kapott. A bal keze eltörött. Abban a helyzetben, ahogy feküdt, ezt
személyesen ellenőriztem, látja magát a nyitott ajtón keresztül a
fürdőszoba tükrében. Leírja, amit tud, de a jobb kezét használja,
amit nem szokott. Természetes, hogy fordítva ír, és sajnos meghalt,
mielőtt be tudta volna fejezni.
Karon fogta a két embert, akik szó nélkül hallgatták, és a tükör elé
vitte őket. A rendezőkabin feletti piros feliratra mutatott.
– Nem a RYAN szót akarta leírni, hanem azt, hogy „NO SIR ON
AIR”, a jel, amivel a rádió az adás kezdetét jelzi.
Találtunk egy kivehetetlen jelet, de azt hittük, hogy nincs értelme,
a halál-görcsnek tulajdonítottuk. Pedig volt értelme. Stricker azelőtt
halt meg, mielőtt be tudta volna fejezni az „O” betűt.
– Ez azt jelenti, hogy…
Morelli hangja olyan volt, mint aki nem hisz a fülének és a
szemének. Bikjalo a kezébe temette az arcát. Csak hitetlenkedő
szeme látszott ki.
– Azt jelenti, hogy az ördöggel éltünk, és nem éreztük meg a
bűzét.
Frank megmutatta a dobozkát, amit a kezében tartott.
– Majd ha megvizsgáljuk ezt a műszert, rá fogunk jönni, hogy egy
közönséges rádióadó, amit soha nem vettünk volna észre, mert
olyan frekvenciáról sugárzott, amire nem gondoltunk. Senki se
feltételezett ilyen őskori módszert. Majd kiderül, hogy van benne egy
timer, vagy más szerkezet, amitől a kívánt pillanatban elindult. A
telefonhívást nem lehetett látni, mert ezt a központ előtt helyezték el,
amire mi rácsatlakoztunk. Majd a részleteket elmondják a
technikusok, de már nincs rá szükségünk. Senkise előre felvett
telefonokat közvetített, tudta, hogy kell feltenni a kérdést, vagy
válaszolni, mert már ismerte ezeket.
Frank keresgélt a zsebében, és elővette Robert Pulton lemezének
a fotóját.
 – És itt a végső bizonyíték. Amikor az ember kérdez, néha
hipotéziseket kerget, és nem veszi észre, ami nyilvánvaló. Azt, hogy
egy gyermeki agy akkor az, ha egy olyan fiú testében van, mint
Pierrot.
Esőfiú feje, mint egy fabábué bukkant elő.
– Gyere ide kicsit, légy szíves.
A fiú imbolygó járásával odament. Hallotta Frank izgatott szavait,
de sokat nem értett belőle, a hangszíne azonban félelmet keltett.
Félve ment oda a három férfihoz, mintha ő lenne a haragjuk oka, és
attól kell félni, hogy megszidják.
Frank elétett egy képet.
– Emlékszel erre a lemezre?
Pierrot bólintott, mint általában, ha kérdezték.
– Emlékszel, amikor megkérdeztem, hogy megvan-e ez a lemez a
szobában, és azt mondtad, hogy nincs? Azt is mondtam, hogy
senkinek ne szólj róla. Hogy ez titok kell hogy maradjon. Most
kérdezek valamit, és meg kell mondanod az igazat.
Frank adott egy kis időt Pierrot-nak, hogy felfogja a kérdést.
– Beszéltél a lemezről valakinek?
Pierrot lehajtotta a fejét, és nem szólt. Frank megismételte a
kérdést.
– Beszéltél valakinek róla, Pierrot?
Pierrot hangja mintha a pincéből érkezne.
– Igen.
Frank a hajába túrt.
– Kivel beszéltél róla?
A fiú felemelte az arcát. Szeme tele volt könnyel.
– Nem beszéltem róla senkinek, esküszöm.
Szünetet tartott, tekintetét végigjáratta a három férfin.
– Csak Jean-Loupnak.
Frank ránézett Bikjalóra és Morellire, és sajnálattal vegyes
győzelemmel jelentette ki: – Uraim, akár tetszik, akár nem, Senkise
Jean-Loup Verdier.
 Egy pillanatra csend lett.
A rendezőfülke mögött lehetett látni Luisela Berrinót, az éppen futó
adás műsorvezetőjét, aki tovább vezette az adást. Az
üvegablakokon át látni lehetett a kikötő előtti teret. A víztől csöpögő
fákra, az emberekre, a hajókra és az egész városra lassan visszatért
a napfény. Szavak, mosolyok, zene, emberek, akik autót vezettek,
nők, akik vasaltak, hivatalnokok, akik dolgoztak, párok, akik
szeretkeztek, gyerekek, akik játszottak.
A szobában mintha hirtelen elfogyott volna a levegő. A naplény
csak emlék. A mosoly örökre eltűnt.
Morelli szedte össze magát először. A mobiljához kapott, és a
központ számát tárcsázta gyorsan.
– Halló, Morelli vagyok. A 11-es, ismétlem, a 11-es kocsink itt
Beausoleilben van Jean-Loup Verdier házában.
Értesítsd Roncaille-t, és mondd meg neki, hogy a szóban forró
személy a Senkise. Értetted? Ő már tudja, mit kell tenni. És kapcsold
a ház előtti szolgálati autót.
Bikjalo lerogyott az egyik székre, mintha száz évet öregedett
volna.
Valószínűleg végiggondolta, hogy hányszor volt egyedül Jean-
Loup Verdier-vel anélkül, hogy gyanakodott volna arra, hogy egy
embertelenül kegyetlen gyilkossal van együtt. Frank, miközben fel-
alá járt, mint egy oroszlán a ketrecben, remélte, nem arra gondol,
hogy a sikeres műsorának befellegzett.
Végre létrejött a kapcsolat.
– Morelli vagyok, te ki vagy, és ki van ott veled?
A válasz hallatán megkönnyebbült, valószínű olyan rendőrökről
volt szó, akiket alkalmasnak ítélt a feladatra.
– Verdier otthon van?
Várta a választ.
– Sorel benn van vele a házban? Biztos vagy benne?
Újabb várakozás. Újabb szavak a vonal túlsó végéről.
 – Nem fontos. Hallgass ide, figyeld, amit mondok. Ne válaszolj.
Jean-Loup Verdier a Senkise. Ismétlem: Jean-Loup Verdier a
Senkise. Nem kell mondanom, milyen veszélyes lehet. Valamilyen
ürüggyel hívd ki Soréit.
Hagyjátok ott, de ne engedjétek, hogy elmenjen otthonról. Az
összes kijáratot figyeljétek, de úgy, hogy ne vegye észre. Mindjárt
megyünk az erősítéssel. Semmit sem tesztek, míg meg nem
érkezünk. Érted? Semmit, de semmit.
Morelli kikapcsolta a telefont. Frank már tűkön ült.
– Megyünk?
Három lépéssel a terem végében voltak, és elindultak jobbra a
kijárat felé. Amikor látta, hogy közelednek, Raquel megnyomta a
zárat. Kifelé menet Pierrot izgatott hangját hallották az egyik ajtó
mögül. Franknek hirtelen eszébe jutott valami, és azt hitte, menten
meghal.
Jaj ne, ne most, buta fiú, ne. Nehogy a buta jóságod miatt
elvesszünk…
Kinyitotta az üvegajtót, és kővé meredt a küszöbön. Az asztal
mellett állt Pierrot könnyáztatta arccal, és telefonált.
– Itt azt mondják, hogy te vagy a rossz ember. Mondd, hogy nem
igaz, mondd, hogy nem igaz, kérlek…
Frank egy lépéssel odaugrott hozzá, és kivette a kezéből a
telefont. A füléhez emelte.
– Halló, Jean-Loup. Frank vagyok, hallasz?
A vonal túlsó végén csend volt, s aztán Frank világosan hallotta,
hogy letették a kagylót. Frank Morelli felé fordult.
– Claude, hány ember van Jean-Loup háza előtt?
– Három, kettő kívül és egy belül.
– Tapasztaltak?
– Kiválóak.
– Jó. Hívd fel őket, és magyarázd el, mi a helyzet.
Mondd el nekik, hogy a rajtaütés füstbe ment, hogy a személyt
értesítették. A benti rendőr életveszélyben van.
 Törjenek be, és szükség esetén használják a fegyvereiket.
Ne csak azért, hogy sebesítsenek, érthető? Most fussunk, és
reméljük, nincs késő.
Frank és Morelli kimentek, Bikjalo és Raquel dermedten néztek
utánuk.
Szegény Pierrot úgy ült a széken, mint egy bábu, sírt, a padlót
nézte, mintha ott hevernének összetört bálványa cserepei.

Tizedik karnevál
A férfi lassan visszateszi a telefonkagylót, nem törődik a hanggal,
ami a túlsó végén egyszerre volt dühös és könyörgő. Elmosolyodik,
lágy mosolyra húzódik a szája.
Szóval eljött a pillanat, amit várt.
Bizonyos szempontból megkönnyebbülés és megszabadulás.
Nem kell többet puha léptekkel falakon járni az árnyék takarásában.
Ezután egy ideig, ki tudja, meddig, a napfény, a meleg fogja fedetlen
arcát simogatni. A férfi egyáltalán nem aggódik, egyszerűen éber,
mint még soha.
Pedig most már több száz ellensége lesz, sokkal több, mint akik
eddig vadásztak rá.
A mosolya szélesebb lesz.
Teljesen felesleges, soha nem fogják elkapni. A régi edzésekkel
eltelt órák úgy belé ivódtak, mint a rabszolga testébe a rásütött
bélyeg.
Jól van, uram. Hát persze, uram. Százféleképpen meg tudok ölni
egy embert. A legjobb ellenség nem az, uram, aki megadja magát,
hanem aki halott.
Hirtelen eszébe jutott a férfi parancsoló hangja, aki arra kötelezte,
hogy úrnak hívja, a parancsai, a büntetések, a vasököl, amivel
minden percüket irányította.
Mint egy filmen, újra leperegnek előtte a megaláztatás képei,
amikor reszkettek a hidegtől, a bezárt ajtótól, az egyre csökkenő
lény az arcukon, a kulcszörgés a zárban, az éhség és a szomjúság.
A félelem, egyetlen igazi állandó társuk, a könnyek vigasza nélkül.
Soha nem voltak kisgyerekek, se gyerekek, se emberek, csak
katonák voltak.
Emlékszik a kemény, hajthatatlan férfi szemére és arcára, amely a
rémületet jelentette számukra. Pedig amikor megtörtént azon az
áldott éjszakán, meglepően könnyű volt legyőzni. Fiatal leste az
edzéseknek köszönhetően olyan volt, mint egy tökéletes harci gép, a
másiké elnehezült, és meg is lepődött, ezért nem tudott már olyan
erősen és azzal a vadsággal küzdeni, amit maga hozott létre és
naponta erősített.
Akkor lepte meg, amikor félig lehunyt szemmel kedvenc lemezét,
Robert Pulton Stolen mezét hallgatta. A zenét, a lázadás zenéjét.
Vasszorítással átfogta a torkát, hallotta, hogy recseg a csontja, és
elcsodálkozott, hogy végül is ő is csak egy ember.
Úgy emlékszik, mintha most történt volna, hogy mit kérdezett, nem
félve, csak csodálkozva, amikor megérezte a halántékának
szegeződő pisztoly hideg csövét.
Mit csinálsz, katona?
Emlékszik a válaszára, ami hangos, világos és hideg volt a
lázadás pillanatában, amikor minden adósságot rendezett és minden
igazságtalanságért törlesztett.
Azt, amire tanított. Én gyilkolok, uram.
Amikor meghúzta a ravaszt, csak azt sajnálta, hogy csupán
egyszer ölheti meg.
A mosoly lehervadt a férfi szájáról, ki elveszített egy kölcsönvett
nevet, mielőtt egyvalaki és senkise lett volna.
Most már a nevek nem számítanak, csak a szerepek. Az ember,
aki menekül, és az ember, aki üldöz. Az erős és a gyenge ember, az
ember, aki tud, és az, aki nem tud.
Az ember, aki öl, és az ember, aki meghal.
Megfordult, s nézte a szobát. Háttal neki egy egyenruhás rendőr
ül. Látja a tarkóját, rövidre vágott haját, lehajtott fejét, ahogy a
dívánnyal szemben álló asztalkán a CD-ket nézi.
A hangfalból John Hammond akusztikus gitárja szól, a levegőben
blueszene árad. Egy sound, ami a Mississippi deltájára emlékeztet,
egy lusta nyári délutánra, ahol meleg van, víz és szúnyogok, egy
olyan távoli világ, ami mintha nem is létezne, csak kitalálták volna.
Az egyenruhás valamilyen ürüggyel bejött hozzá, unatkozott, a
másik kettőt, akik szintén ugyanolyan feleslegesnek tartották a rájuk
bízott feladatot, kint hagyta a ház előtt. Elbűvölte a sok lemez, amit
látott, és zenéről kezdett beszélgetni, mintha értene is valamit hozzá.
Most a férfi hipnotizálva nézi fedetlen nyakát.
Ülj és hallgasd a zenét, a zene nem csap be, a zene az utazás és
az utazás célja is. A zene az mindennek a kezdete és a vége.
A férfi lassan kinyit egy fiókot, elővesz egy kést, a pengén
megcsillan az ablakon beszűrődő napfény.
A lehajtott fej a zene ütemére mozog. A szája kibocsát egy
hangot, dúdolja a dalt, amit hallgat.
Amikor befogja a száját, a hang megváltozik, erősebbé és
élesebbé válik, már nem éneklésre hasonlít, hanem meglepetés és
félelem érződik rajta.
A zene mindennek a vége.
Amikor elvágja a torkát, a kiömlő vér elönti a hangfalat. Az
élettelen test összecsuklik, a feje félrebillen.
Hangok hallatszanak a bejárat felől. Óvatos lépések közelednek,
de kifinomult érzékei már előbb megérzik, mielőtt még igazán
hallotta volna őket.
Miközben a kés pengéjét tisztítja, a díványon a férfi újra
elmosolyodik. És a vérrel fröcskölt hangfalból egyre szól a blues.

47.
Frank és Morelli teljes sebességgel haladtak az I. Albert
sugárúton, és abban az autósorban találták magukat, amelyek a
Suffren Kaymond utcából szirénázva érkeztek.
 Frank kénytelen volt megcsodálni a monacói rendőrség
hatékonyságát. Csak pár perc telt el azóta, hogy Morelli riadót
rendelt el, és a gépezet máris beindult.
Jobbra fordultak a Sainte Dévote-nál, elmentek a kikötő mellett,
hogy az alagútba hajtsanak. Nagyjából a Nagydíj fordított útvonala
volt. Frank arra gondolt, hogy egyetlen autóversenyző sem
igyekezne jobban. Kibukkantak az alagútból, mint egy ágyúlövés,
maguk mögött hagyták a strandot, és ráhajtottak a Beausoleil felé
vezető útra.
Frank futólag látta, hogy a kíváncsi járókelők megfordulnak
utánuk. Nem volt gyakori látvány, hogy ennyi rendőrautó legyen az
utcákon. A város történetében az ilyen alkalmakat egy kézen meg
lehetett volna számolni. Monte-Carlo gyakorlatilag egyetlen utcából
állt, könnyű volt két oldalról lezárni. Akinek volt egy csepp esze, nem
jött volna bele ebbe a csapdába.
A szirénát hallva a magánautók lehúzódtak, és utat engedtek. A
sebesség ellenére Franknek úgy tűnt, mintha csigalassúsággal
haladnának.
Száguldani kellett volna.
A rádió recsegni kezdett. Morelli előrehajolt a mikrofonhoz.
– Morelli.
Roncaille hangja töltötte be az utasteret.
– Roncaille vagyok. Hol vannak?
– Ön mögött, igazgató úr. Frank Ottobréval vagyok az autóban, és
az ön mögötti kocsiban megyünk.
Frank elmosolyodott, mikor hallotta, hogy a rendőrség feje ül az
előttük levő autóban. Az az ember a világ semmi kincséért sem
hagyta volna ki, hogy jelen legyen, amikor Senkisét letartóztatják.
Vajon Durand is az autóban van?
Valószínűleg nem. Roncaille nem volt ostoba. Ha lehet, nem
osztozott volna senkivel abban a dicsőségben, hogy elkapják a
gyilkost, akiről fél Európa beszél.
– Ön is hall engem. Frank?
 – Igen, hallja, ő vezet, de hallja. Ö jött rá arra, ki a Senkise.
Morelli úgy érezte, hogy tisztáznia kell, hogy kinek az érdeme,
hogy most Jean-Loup Verdier háza felé száguldanak. Aztán olyat
tett, amire Frank soha nem hitte volna képesnek. Miközben a bal
kezével a mikrofont tartotta, a másik kezével beintett a mikrofon
irányába, mikor Roncaille hangja újra megszólalt.
– Jól van, remek. A mentornak is jönnek. Értesíteni kellett őket,
mert Jean-Loup háza Franciaországban van.
És az ő körzetükhöz tartozik. A jelenlétükre szükség van a
letartóztatáshoz. Nem szeretném, ha valami ügyvédecske betenne a
vád során. Frank, hall engem?
Frank kivette a mikrofont Morelli kezéből, és egy kézzel vezetett
tovább.
– Tessék, Roncaille.
– Mindnyájunk érdekében remélem, hogy biztos a dolgában.
– Legyen nyugodt, elég bizonyítékunk van, hogy biztosak legyünk
benne, hogy valóban ő az.
– Egy újabb rossz lépés az utóbbi történések után igazán fatális
lenne.
Persze, főleg, hogy most te vagy az első a listán.
Az igazgató aggodalmaskodása nem ért véget, lehetett érezni a
kissé torzított hangon keresztül is.
– Egy dolgot sehogyan sem értek.
Csak egyet?
– Hogy tudta elkövetni a gyilkosságokat, amikor a rendőreink
állandó felügyelete alatt állt?
Frank is ezen gondolkozott, és azt mondta, amit gondolt:
– Ez egy olyan részlet, ami tisztázásra vár. Erre neki kell
válaszolnia, ha elkaptuk.
Amíg beszélgettek, gyakorlatilag meg is érkeztek Jean-Loup
házához. Frank rossz jelnek vette, hogy nincs semmi kapcsolat a
várakozó autóban ülő rendőrök és közte. Ha akcióba léptek, már
közölniük kellett volna a kimenetelt.
 Nem osztotta meg Morellivel ezt a gondját, aki, mivel nem volt
ostoba, maga is erre gondolhatott.
Megálltak a kerítés mellett, a mentoniakkal egy időben érkeztek.
Frank észrevette, hogy nincsenek újságírók, és más körülmények
között ezen jót nevetett volna. Egész eddig ott voltak a ház előtt, és
éppen akkor mentek el, amikor végre igazi csemegét tálalhattak
volna az olvasóiknak.
Majd most tömegével fognak jönni, de most már meg fogják őket
állítani a rendőrök, akik már Helena háza magasságában
helyezkedtek el, hogy minden lehetséges menekülési útvonalat
elálljanak.
Egy sötétkék furgon még meg sem állt egészen, amikor kiugrottak
belőle a különleges egység emberei, kék ruhában, bukósisakot és
golyóálló mellényt viseltek, M-16-os puskákkal, és készültek arra,
hogy betörjenek a házba.
Az ügyeletes rendőrkocsi ajtaja csukva volt, de nem volt bezárva.
Roncaille személyesen ment oda, hogy ellenőrizze a zárat, Franknek
rossz előérzete támadt Nagyon rossz előérzete.
– Próbáld hívni őket – szólt Morellinek.
A felügyelő bólintott. Közben Roncaille odaért. Frank látta, hogy a
kocsiból Cluny doktor is kiszállt. Roncaille végül is nem volt olyan
felkészületlen, amilyennek gondolta. Számolt azzal az eshetőséggel,
hogy tárgyalni kell a gyilkossal, és akkor nagyon hasznos lehet a
pszichiáter jelenléte. Morelli hívta a rendőröket, eredménytelenül.
Roncaille megállt előttük.
– Mit csináljunk?
– A rendőrök nem válaszolnak, és ez nem jó jel. Én kiadnám a
parancsot, hogy a csapat menjen be.
Roncaille megfordult, és intett a főnöknek, aki várta az utasítást. A
férfi kiadta a parancsot, és minden egy szempillantás alatt történt, az
emberek szétszéledtek és eltűntek szem elől.
Egy civil ruhás fiatal, de idő előtt kopaszodó férfi a kosarasokra
jellemző mozgással kiszállt az autóból, és feléjük indult. Franknek
úgy tűnt, mintha Nicolas temetésén látta volna.
– Jó estét, Robert felügyelő vagyok a mentoni gyilkossági
csoportból.
Kezet szorítottak. Frank arra gondolt, hol hallotta ezt a nevet.
Aztán eszébe jutott. Ő volt az, akivel Nicolas beszélt aznap éjjel,
amikor Rob Strickert és Gregor Yatzimint meggyilkolták. Ő
ellenőrizte a telefonhívást, ami hamisnak bizonyult.
– Mi történt? Minden rendben? – kérdezte, és megfordult, hogy
megnézze a házat.
Frank Pierrot könnyes arcára gondolt, ártatlan gyerekagyára, aki
kezdetben segített nekik, majd mindent elrontott, amit fáradságosan
és emberéletek árán felépítettek. Ordítani és hazudni szeretett
volna, de nyugalmat erőltetett magára.
– Azt hiszem, nincs. Sajnos az illetőt értesítették, és a rajtaütés
füstbe ment. Három rendőr van benn, de nem válaszolnak a hívásra,
és semmit sem tudunk róluk.
– Hát ronda ügy. De mivel hárman vannak egy ellen, úgy
gondolom…
Robert szavait a Morelli kezében tartott rádió recsegése szakította
félbe. A felügyelő sietve válaszolt:
– Igen.
– Gavin vagyok. Itt vagyunk benn. A házat töviről hegyire
átkutattuk. A hely most biztonságos, de itt vérengzés volt. Három
halott rendőr, de a holttesteken kívül senki sincs a házban.

48.
A terem, ahol a sajtókonferenciát tartották, zsúfolásig megtelt.
Mivel a média érdeklődése várható volt, a Kongresszusi Központban
szervezték, és nem a rendőrségen, ami nem tudott volna ennyi
embert befogadni.
Egy zöld terítővei letakart asztalnál Durand, Roncaille, Cluny
doktor és Frank ült, előttük egy sor mikrofon.
 Mindenki, aki részt vett a nyomozásban, képviseltette magát.
Előttük ültek a sajtó képviselői. Nyomtatott sajtó, rádió, tv.
Frank nevetségesnek tartotta, de a Monacói Hercegség és az
USA presztízse, amit ő képviselt, mint FBI-ügynök, ezt szükségessé
tette.
Nem számított, hogy Jean-Loup Verdier, vagyis a Senkise még
szabadon mozog. Nem számított, hogy amikor bementek az
elhagyott házba. Sorel rendőr torka úgy volt elvágva, mint az
áldozati bárányé. A másik kettőt pisztollyal lőtték le, valószínű
ugyanazzal, amivel Gregor Yatzimint.
Ubi major, minor cessat.
Néhány zavarba ejtő részletet nem lehetett elárulni, ezekről
szakmai titokra hivatkozva nem beszéltek. A sikert viszont ki kellett
hangsúlyozni, hogy felfedezték a gyilkos kilétét, a helyi szervek és
az FBI közti példás együttműködést, a bűnöző ördögi ravaszságát,
de akit a nyomozók végül is sikeresen azonosítottak stb. stb.
A sok stb. között ott volt, hogy a gyilkos menekült, és hogy bujkál.
Mindenesetre elfogása most már órák kérdése. Európa összes
rendőrsége riasztva van, és bármelyik órában megjöhet a
letartóztatás híre.
Frank csodálta azt az ügyességet, amivel Roncaille és Durand ki
tudtak bújni a kérdések elől, és ahogy kivágták maguk, amikor valaki
kellemetlen kérdést tett fel.
Egyikük sem ejtett egyetlen szót sem Hulot felügyelőről. Franknek
eszébe jutott a balesetről készült fénykép, az összetört kocsi, barátja
volánra bukó teste és véres arca. Benyúlt a zsebébe, és elővett egy
papírt. Jean-Loup Verdier házát átfésülve találtak egy szelvényt egy
büntetésről, amit gyorshajtás miatt kapott az autó. A rendszám
alapján megállapították, hogy egy Avisban bérelt autó volt, és a
dátum Nicolas halála napja, a helyszín pedig pár kilométerre volt
onnan, ahol a barátja balesetet szenvedett.
Frank Jean-Loup mozgását ennek alapján tudta rekonstruálni. És
Pierrot, az önkéntelenül is bűntárssá vált fiú elbeszélése
segítségével. A titoktartás, amire kérte, nyilván mindenkire
vonatkozott, csak nagy barátjára, Jean-Loupra nem. Neki, csakis
neki, pont neki elmondta, hogy Frank valami Robert Fulton-lemez
felől érdeklődött tőle.
Így Jean-Loup rájött, hogy elkövetett egy hibát, és Senkise
elindult, hogy üldözze Nicolas-t, aki megpróbálta megfejteni a lemez
titkát.
Frank lépésről lépésre végiggondolta, hogy merre járt a felügyelő,
rájött arra, amire rá kellett jönnie, tudniillik, hogy Nicolas sokkal
előbb tudta, hogy ki a gyilkos, és ezért kellett meghalnia.
Roncaille hangja ébresztette fel a gondolataiból.
– …ezért átadnám a szót annak az embernek, aki nevet adott a
Senkise néven elhíresült sorozatgyilkosnak, az FBI különleges
ügynökének, Frank Ottobrénak.
Nem volt taps, csak kezek lendültek a magasba.
Roncaille rámutatott egy vörös hajú újságíróra. Frank felismerte,
és várta a kérdéseit.
René Coletti, Francé Soir. – Ottobre ügynök, rájöttek, hogy a
gyilkos miért csonkította meg áldozatai arcát?
Frank visszatartotta a mosolyát ennek a nyilvánvalóan provokatív
kérdésnek a hallatán.
Ha ezek a szabályok, én is tudok játszani…
Frank hátradőlt a székben.
– Ez egy olyan kérdés, amire Cluny doktor nálam sokkal jobban
tud felelni, de annyit elmondhatok, hogy máig nincs tudomásunk az
okokról. Amint azt Roncaille doktor elmondta, sok részletet még a
nyomozás érdekében nem árulhatunk el. Viszont van néhány olyan
dolog, ami már biztos, és ezeket megoszthatjuk önökkel.
Frank hatásszünetet tartott. Arra gondolt, hogy Cluny doktor
büszke lehet rá.
– Ezek Nicolas Hulot munkájának köszönhetők, én erre
támaszkodtam, amikor a gyilkost azonosítottam. A felügyelő egy
hiba folytán, amit a gyilkos Yoshida meggyilkolásánál elkövetett,
eljutott egy sötét történethez, ami Cassisban történt, amelynek során
egy családot megöltek. Az esetet gyorsan lezárták, mint kettős
gyilkosságot és öngyilkosságot, ezt most újra meg kell vizsgálni.
Annyit mondhatok, hogy ott az egyik áldozat arca ugyanúgy el lett
csúfítva, mint Senkise áldozataié.
Egy kis zaj támadt. Újabb kezek emelkedtek a magasba.
Egy fiatal, értelmes újságírónő állt fel elsőnek.
Laura Schubert, Le Figaro.
Frank egy fejbólintással megadta a szót neki.
– De hát Hulot felügyelőt nem függesztették fel?
Szeme sarkból Frank látta, hogy Roncaille és Durand arca
megmerevedik.
Úgy mosolygott rá a lányra, mint aki most elárulja az igazi verziót.
Menjetek a francba, szemetek!
– Ez nem teljesen így van, kisasszony. Ezt bizonyos szempontból
a sajtó értelmezte így. Hulot felügyelőt az alól mentették fel, hogy itt
folytassa a munkát, pont azért, hogy nyugodtan folytathassa annak a
szálnak a nyomozását, aminek birtokában volt. Gondolom, érthető,
hogy ezt a részletet nem közöltük a nyilvánossággal. És be kell
jelentenem, hogy pont a hozzáértése okozta a halálát, aminek nem
közlekedési baleset volt az oka.
Senkise sokadik áldozata, aki mivel látta, hogy lebukott, kénytelen
volt megölni. Ismétlem, az érdem Hulot felügyelőé, aki ezért az
életével fizetett.
A termen moraj futott végig. Ez a történet ugyan zavaros volt egy
kicsit, de hatásos, ezt meg lehetett írni, és az újságírók meg is fogják
írni. És Franknek ennyi elég is volt. Durand és Roncaille elképedtek
és jó arcot vágtak.
Morelli, aki a fal mellett állt, ismét mutatta azt a bizonyos jelet.
Egy újságíró, aki erős olasz akcentussal beszélt franciául, felállt:
Marco Franti, Corriere della Sera, Milánó. – Mondana még többet
Hulot felügyelő ügyéről és arról, hogy mit fedezett fel Cassisban?
 – Ismétlem, hogy még folynak a vizsgálatok, és ez a része nincs
lezárva. Csak hipotézisek vannak, amiket esetleg megcáfolnak a
tények. Most azon dolgozunk, hogy megpróbáljuk megtudni, mi
Senkise valódi neve, mert a Jean-Loup Verdier sem az igazi. Egy
nyomozás, amit a cassisi temetőben folytattunk Hulot felügyelő
nyomán, kiderítette, hogy Jean-Loup Verdier annak a fiúnak a neve,
aki egy alámerülés során fulladt a tengerbe, nagyjából akkor, amikor
a családdal történt a bűntény.
Nem valószínű, hogy véletlen egybeesésről van szó, hiszen a fiú
sírja pár méterre van az áldozatokétól.
Egy másik újságíró jelentkezett, és bekiabálta a kérdését, csoda,
hogy meg lehetett hallani a zajban: – És Ryan Mosse kapitányról mit
tud mondani?
– Ryan Mosse kapitánnyal kapcsolatban, akit már kiengedtek, az
én tévedésemről van szó, nem keresek enyhítő körülményeket, nem
beszélek a jelekről, amelyek alapján joggal voltam biztos abban,
hogy ő gyilkolta meg Roby Strickert. Sajnos néha előfordul az ilyen
nyomozás során, hogy ártatlanok is gyanúba kerülnek. Ismétlem, ez
olyan hiba volt, ami miatt egyedül engem terhel a felelősség, és
aminek készséggel viselem a következményeit. Most ha
megbocsátanak…
Frank felállt.
– Sajnos a munkának nincs még vége, el kell fognunk ezt a
veszélyes gyilkost. Durand doktor, Roncaille igazgató úr és Cluny
doktor szívesen állnak a rendelkezésükre a továbbiakban.
Frank felállt, a falhoz ment, ahol Morelli támaszkodott, és eltűnt
egy oldalajtón. Egy tágas körfolyosón találta magát. Pár pillanat
múlva a felügyelő utolérte.
– Nagy voltál. Frank. Mindent megadnék egy olyan fotóért, ami
Durand és Roncaille arcát mutatja, miközben Hulot felügyelőről
beszélsz! Az unokáimnak fogom mutogatni bizonyságul, hogy van
Isten. Most…
Morelli szavait lépések zaja szakította félbe.
 – Hát megint találkozunk. Frank Ottobre.
Frank felismerte ezt a hangot. Megfordult, és Ryan Mosse-szal
találta szembe magát, és rossz szellemével, Parkerrel. Morelli
félrehúzódott. Frank érezte, hogy ott van, és hálás volt neki ezért.
– Van valami probléma. Frank?
– Nem, nem, Claude, nincs gond, azt hiszem, elmehetsz, Igaz,
tábornok úr?
Parker hangja hidegebb volt, mint az Antarktisz jege.
– Persze, nincs semmi probléma, ha megbocsát, felügyelő úr.
Morelli nem volt túlságosan meggyőzve.
Frank hallotta, hogy léptei távolodnak. Nathan Parker és Mosse
csendben maradtak, amíg el nem tűnt.
Parker szólalt meg elsőnek.
– Tehát megcsinálta. Frank? Rájött, hogy ki a gyilkos.
Önnek aztán vannak ötletei.
– Önről is el lehet mondani ugyanezt, bár nem lennék rá büszke.
Ha érdekli, Helena mindent elmondott.
Az öregnek a szeme sem rebbent.
– Nekem is elmondott mindent. Elmondta, hogy hogyan tudja
kihasználni férfiúi képességeit arra, hogy visszaéljen egy nő
gyengeségével, aki nincs teljesen ítélőképessége birtokában. Azt
hiszem, hibázott, amikor a gáncs nélküli lovag szerepét játszotta. Ha
jól emlékszem, figyelmeztettem, hogy ne keresztezze az utamat, de
nem hallgatott rám.
– Ön egy féreg, Parker tábornok, és én el fogom taposni.
Ryan Mosse előrelépett. A tábornok egy mozdulattal megállította.
Egy kígyó álnokságával mosolygott.
– Ön vesztes, és mint minden vesztes, illúziókban ringatja magát.
Ön nem ember, csak árnyéka magának.
Egy ugrással le tudom győzni, még csak a nadrágomat sem kell
leporolni. Jól figyeljen arra, amit mondok.
Olyan közel ment, hogy Frank érezte a leheletét és fröcsögő
nyálát, amint kiejtette a szavakat: – Ön távol tartja magát a
lányomtól, vagy elkapom, és könyörögni fog, hogy öljem meg. Ha a
saját élete nem érdekli, legalább a lányomra legyen tekintettel. Ó a
markomban van, akkor zárathatom be az elmeosztályra, amikor
akarom, és az életben ki nem jön onnan…
Miközben beszélt, a tábornok körbe-körbejárt.
– Persze, összeállhatnak, és együtt fordulhatnak ellenem. Lehet
epét okádni, de gondolkodjon, az egyik oldalon ott vagyok én, az
amerikai hadsereg tábornoka, háborús hős, katonai tanácsadó, a
másikon ti, egy nő, aki bizonyíthatóan ideggyenge, és ön, aki
elmeosztályon volt hónapokig, miután öngyilkosságba kergette a
feleségét.
Mondja, Frank, ki hinne maguknak? Azonkívül mindaz, amit rólam
kitalálnak, Stuartot is érintené, és ez az utolsó, amit Helena
szeretne. A lányom már megértette, és megígérte, hogy nem
találkozik többé önnel. Ugyanezt várom magától is. Mister Ottobre,
megértette? Soha többet!
Az öreg katona egy lépéssel arrébb ment. Győzelmi fény jelent
meg a szemében.
– Bárhogy is végződik ez a történet, ön bukott ember.
Mister Ottobre.
A tábornok megfordult és elindult, Mosse közelebb ment
Frankhez, arcán szadista kifejezés jelent meg, mint amikor egy
sebesültre támad az ember.
– Igaza van, FBI-ügynök, neked véged!
– Ennek legalább van értelme. Neked meg kezdeted sem volt!
Frank hátralépett, várta Mosse reakcióját. Amikor Mosse lépett, a
Gluck szegeződött felé.
– Gyere, kapitány, adj valami ürügyet. Az öreg védelmet élvez, de
te nem vagy sem olyan fontos, sem olyan veszélyes, amilyennek
képzeled magad.
– Előbb-utóbb a kezeim közé kerülsz, Frank Ottobre!
Frank felemelte a karját.
 – Minden ember Isten kezében van, Mosse, de te nem tartozol
ebbe a kategóriába. És most hordd el magad a gazdád után!
Állt a folyosón, amíg a két ember el nem távolodott, visszatette a
pisztolyát és a falhoz támaszkodott.
Lecsúszott, és leült a hideg márványpadlóra. Észrevette, hogy
reszket.
Valahol elrejtőzve egy veszélyes gyilkos mászkál, aki még ölhet.
Ez az ember már sok embert megölt hihetetlen kegyetlenséggel,
köztük a legjobb barátját is. Pár nappal azelőtt a fél életéi odaadta
volna, hogy a nevét egy papírra írhassa.
Most viszont minden gondolata Helena Parker volt, és nem tudta,
mit tegyen.

49.
Laurent Bedon kifelé menet a Café de Paris-ból megsimogatta a
köteg 500 eurós bankjegyet, ami kiduzzasztotta a kabátja belső
zsebét. Milyen szerencséje volt aznap este! Beteljesült minden
játékos álma!
Háromszor egymás után nyert, a közönség őrjöngött, ilyen szinte
sohasem fordult elő!
A kasszához ment, hogy felvegye a nyereményét. Az alkalmazott
arca nem árult el érzelmeket, de pénzt kellett hozatnia, mert nem
tudta kifizetni a nyereményt.
Miközben kiváltotta a táskáját, Laurent arra gondolt, hogy a
szerencse, ha végre a te oldaladra áll, zavarba ejtő is lehet. Azért
ment be, hogy eltöltsön fél órát, és ezalatt visszaszerezte, amit az
elmúlt 4 évben elvesztett.
Megnézte az óráját, időben volt.
Egy pillanatig a jobb oldali teret szemlélte.
Balra a Kaszinó csillogott, ami kiemelte az építmény barokk
vonásait. A bejárat mellett egy megfelelően megvilágított BMW 750-
es parkolt. Ez volt az egyik verseny fődíja.
 Szemben a Hotel de Paris, a Kaszinó folytatása, mintha az egyik
nem lenne meg a másik nélkül. Laurent elképzelte az embereket.
Pincérek, hordárok, portások és pénzzel teli vendégek.
Ami őt illeti, a dolgok kezdenek jól alakulni, a játéktól függetlenül.
Mióta megkezdődött az együttműködés közte és az amerikai között,
a széljárás megváltozott.
Észrevette, hogy az az ember, Ryan Mosse veszélyes alak.
Abból megértette, ahogy Vadimmal elbánt. De bőkezű is volt, és
amíg az marad, minden egyéb másodlagos. Végül is mit kért tőle,
semmi mást, csak hogy számoljon be neki mindenről, ami a
Senkise-ügy nyomozásával kapcsolatos.
Egy kis apróság, ami egy kis pénzt hozott a konyhára.
Rendkívül csalódott, amikor Mosse-t letartóztatták Roby Stricker
megölésének vádjával. Nem mintha nagyon érdekelte volna
bármelyikük is. Az amerikai pszichopata, és őszintén szólva, a
legjobb helyen volt ott, ahova tették.
Ami Strickert illeti, egy playboy volt, s legnagyobb érdeme, hogy jó
helyre született. Senkinek sem fog hiányozni, talán még a saját
apjának sem.
Nyugodjék, ahogy akar. Ámen.
Ezek jutottak eszébe Laurent Bedonnak Roby kapcsán.
Az egyetlen sajnálatra méltó dolog az aranytojást tojó tyúk
eltűnése volt. Az aggodalom, hogy elvész a szponzora, ahogy ő
hívta, erősebb volt, mint az attól való félelem, hogy esetleg majd őt is
bűnrészességgel vádolják meg. Az az alak nem olyan, mint aki
könnyen köp. A zsaruk megizzadhatnak, amíg valamit kiszednek
belőle.
Mosse kemény gyerek volt, és aztán ott volt mögötte az a másik,
Parker tábornok, a meggyilkolt lány apja. Az aztán tényleg
nagykutya lehet. Valószínű ő a pénzeszsák tulajdonosa, amit Mosse
a kezébe tart, és az tölti meg újra, amikor szegény Laurent-nak nincs
pénze.
 Mindenesetre reménykedve és megkönnyebbüléssel vette a hírt,
hogy kiengedik a börtönből. A remény győzelmi érzésre változott,
amikor megint kapott egy e-mailt az amerikai nagybácsitól, aki újabb
találkozóra invitálta.
Nem is gondolt arra, vajon mit akar tőle azután is, hogy a gyilkos
személyazonosságára fény derült. Az egyetlen dolog, ami érdekelte,
hogy a pénz továbbra is csörgedezzen.
Még látta maga előtt Maurice zavart arcát, amikor megadta neki a
tartozását. Úgy nézte a pénzt, mintha hamis lenne, amikor az
íróasztalára lökte abban a lepusztult, olcsó kurvákkal teli nightban.
Ha kíváncsi is volt, honnan van pénze, mindenesetre nem
kérdezte meg.
És Laurent ment kifelé, diadalmas arckifejezéssel, elment Vadim
előtt, aki még arcán viselte Mosse kapitánnyal való találkozásának
nyomait. A gyanú, hogy valami nagykutya védelmét élvezi,
lehervasztotta azt a megvetést, amivel kezelték.
Bedon úr fizetett. Bedon úr szabad. Bedon úr mindenkit elküld a
picsába, Bedon úr elmegy erről a lepra helyről!
Laurent megigazította a táskáját és elindult. Áment a téren, és a
Kaszinó mögötti park felé indult.
Sokan jártak az utcákon. A szokásos turistákon kívül az utcán
járkáló sorozatgyilkos is sok újságírót és sok kíváncsiskodót vonzott
a városba.
Jobb időkre emlékeztető élet volt, ha ez az élet – paradox módon
– a halálnak volt köszönhető.
Semmi másról nem beszéltek. Az újságokban, a rádióban, a
tévében, a házak nappalijában.
Hirtelen felidézte Jean-Loup arcát. A cinizmusa ellenére azért
megborzongott. Az, hogy éveken keresztül testközelben éltt azzal,
aki ilyesmit meg tudott tenni, hát ez még a nála erősebb gyomrú
embereket is kiakasztotta volna.
Hány embert is ölt meg, nyolcat, ha jól számolom, nem, kilencet,
ha azt a szerencsétlen Hulot felügyelőt is beszámítom. Nem semmi.
Jó kis mészárlás. Amit egy szép arcú, zöld szemű fiú követett el,
akinek mély hangja és visszafogott modora miatt inkább azt
gyanította volna az ember, hogy nők hada üldözi, és nem azt, hogy
fél Európa rendőrsége.
Eszébe jutott, hogy ő fedezte fel, ő vitte be Jean-Loupot a rádióba,
hogy aztán a DJ lassan elfoglalja a helyét. Most ebben az irányban
is lesznek változások.
Bikjalót nagyon megviselték a történtek. Egyik orosz cigarettát a
másik után szívta, magában érthetetlen szavakat motyogott, mintha
oroszul beszélt volna. És az elnökség megkérdezte Laurent-t, hogy
vállalná-e a Voices vezetését. Az események ellenére a közönség
még mindig érdeklődött a program iránt. Nos, most miért nem
hívjátok a drágalátos Jean-Loupot?
Ami őt illeti, már adott egy exkluzív interjút aranyáron az egyik
folyóiratnak – akik már rá is tették a számlájára az előleget – Életem
Senkisével címmel. Aztán a váratlan nyeremény, és még nincs vége
a napnak.
Az, hogy Jean-Loup még szabad, egyáltalán nem izgatta.
Az a fiú nem probléma, ahogy a rendőrség mondja, elfogása órák
kérdése. Hova bújhatna el egy olyan ember, akinek a fotója minden
újságon ott van, és egész Helsinkiig minden rendőrségnek megvan?
Jean-Loup csillaga örökre leáldozott, az övé pedig feljövőben van.
Legnagyobb meglepetésére arra is rájött, hogy cseppet sem
érdekli már Barbara. Tartsa meg a rendőrjét nyugodtan. Azért
ragaszkodott a lányhoz, mert rossz passzban volt. Valószínű úgy
tekintett rá, mint a csőd szimbólumára, mint ami jelképezi mindazt,
amit az élet abban az időben megtagadott tőle.
Most ő volt nyeregben. Az egyetlen dolog, amit szeretett volna
tőle, az az volt, hogy vallja be, hibázott, amikor otthagyta.
Szerette volna, ha megalázkodna, és kérné, hogy bocsásson meg,
és kezdjék újra.
Mindezt csak azért, hogy a szemébe vághassa az igazat, hogy
nincs többé szüksége rá, soha többé nem lesz már rá szüksége.
 Leült egy padra az árnyékban. Rágyújtott egy cigarettára, és
hátradőlve nézte az embereket maga körül, és nem érezte
betolakodónak magát.
Kicsit később egy ember jött a háta mögé, és leült mellé.
Kifejezéstelen szeme nem okozott félelmet.
Számára az az ember pénzt jelentett, semmi mást.
– Jó estét, Laurent – mondta az ember angolul.
Laurent kicsit lehajolt, és ugyanazon a nyelven válaszolt.
– Jó estét. Örülök, hogy újra szabad, Mosse kapitány.
A másik nem foglalkozott a köszönés értelmével. Rátért a
találkozás okára.
– Elhozta, amit kértem?
Laurent letette a maga mellé a válltáskát.
– Itt van. Természetesen nem minden. Kiválogattam egy-két
dolgot. Ha megmondta volna, hogy mire kell, akkor jobban tudtam
volna.
Ryan Mosse félbeszakította, nem vett tudomást a burkolt
kérdésről, és elébe tett egy kis útitáskát.
– Itt van benne, amiben megegyeztünk.
Laurent megragadta a táskát, és a térdére tette.
Kinyitotta. Látta a bankjegyeket benne. Arra gondolt, hogy a táska
tartalma minden lámpánál szebben világít.
– Rendben.
– Meg sem számolja?
– Ön sem tudja ellenőrizni az adatokat, amiket hoztam.
Az ön bizalmát nem lenne szép dolog bizalmatlansággal
viszonoznom.
Mosse kapitány felállt. A csere véget ért. Nem volt szüksége a
másik társaságára egyiküknek sem.
– Viszontlátásra, Bedon úr.
Laurent ülve maradt és intett.
– Viszontlátásra, Mosse kapitány, mindig öröm önnel együtt
dolgozni.
 Nézte az amerikai kisportolt testét, határozott lépteit.
A civil ruha ellenére is katonás stílusa volt. Üldögélt a padon, amíg
a másik el nem ment. Kitűnő volt a hangulata. Gyümölcsöző este
volt. A kaszinói nyeremény, és ráadásul a táskában lévő pénz, mint
ahogy az öregek mondták, a pénz oda megy, ahol van.
Mindennek eljön az ideje.
Egy népi bölcsesség szerint még az álló óra is naponta kétszer a
helyes időt mutatja. A tények azt mutatják, hogy az ő órája nem állt
meg, kezdett jobb időket mutatni.
Felkelt a padról, és felvette a táskát, ami könnyebb volt, mint amit
ő adott Mosse-nak. De ő ezt érezte nehezebbnek. Egy darabig
gondolkodott. Ma estére nem megy vissza a Café de Parisba. Nem
lehet a szerencsétől egy nap kétszer kérni. A Kaszinó térre Jacques,
a hangtechnikus vitte el az este. Mehetett taxival, vagy gyalog le a
kikötőbe meginni pár pohárkával a Stars’n Bars-ba. Vagy vadonatúj
kocsijával, ami a rádió mellett parkolt, visszamehetett volna Nizzába.
Nem a Porsche, amit szeretett volna, de hát várni kell egy kicsit,
most az volt a fontos, hogy ne tömegközlekedési eszközzel kelljen
munkába járnia a Pellegrini téri új lakásáról, ami kicsi, de elegáns
volt. A sors iróniája, hogy ez a lakás, amit bérbe vett, közel volt
ahhoz a régi lakáshoz, amit Maurice elvett annak idején tőle, hogy
ott pukkadjon meg, ahol van.
Ránézett az órájára. Még korán volt, és az éjszaka csak most
kezdődött el.
Tele optimizmussal indult el a Hotel de Paris felé, arra gondolva,
hogy az est többi része is ennek a hangulatnak a jegyében fog
eltelni.

50.
Remy Betcher a fejére tette a bukósisakot és berúgta a motort.
Bár lejtős volt az út, nem esett nehezére megtartani a motort, az
izgalom is segítette. A Kaszinó téren parkolt, a motorok számára
fenntartott helyen, a Metropol Szálló előtt a jobb oldalon. A
szemüvegen keresztül figyelte az emberét, aki a parkon jött
keresztül, és most a szökőkúthoz ért. Remy nem először követett
valakit. Általában nem ez volt a területe, hanem a mentoni vagy a
nizzai kaszinó. Néha Cannes-ig is elment.
De Monte-Carlo tiltott zóna volt. Túl zajos, túl zárt és túl sok a
rendőr, Remy jól tudta azt, hogy sok civil ruhás is elvegyül a turisták
közé.
Aznap este mint egyszerű turista volt ott. Egy kicsit kíváncsiskodni
jött, vajon milyen a hangulat a sorozatgyilkos körüli dolgok miatt.
Szinte véletlenül ment be a Café de Parisba, s csak a szokás
hatalma, hogy észrevette azt az alakot, aki három alkalommal is
besöpörte a kasszát. Észrevétlenül követte, és látta, hogy mennyi
pénz nyert. Ettől szabad estéje munkanappá változott. Valójában
Remy szerelő volt egy műhelyben, és motorkerékpárokat javított
Nizza külvárosában. Annyira ügyes volt, hogy a főnöke szemet hunyt
a dolgai felett. Az, amivel foglalkozott, egy szabadidős tevékenység,
már pár tartózkodást eredményezett neki a javítóintézetben.
Fiatalkori ügyek a tapasztalansága miatt.
Szerencsére mostanában elkerülte a börtönt. A modern időkben
az utcai rablás bocsánatos bűnnek számított, és Remy elég ravasz
volt ahhoz, hogy ne használjon fegyvert a munkában, ahogy ő
nevezte. Mindent összevetve, megérte a ráfordítást, az eredmény
ezt mutatta. Ésszel kell tenni a dolgokat, s egy kis fizetéskiegészítés
sosem árt.
Amikor érezte, hogy ez az alkalmas este, elment a kaszinókba, és
kinézte magának a nyerő játékosokat.
Követte őket, és motorral utánuk ment. Ha kocsival mentek el, az
egy kicsit bonyolultabb volt. A házig kellett követni őket, és ha
garázsuk volt, akkor nem lehetett mit tenni. Ha az utcán parkoltak,
akkor azonban nyert ügye volt. Akkor lepte meg őket, amikor a
kulcsot keresték.
 Egy pillanat alatt zajlott le minden. Megjelent, és kiskabátjába
dugott kézzel felszólította őket, hogy adják oda a pénzt. Időnként
blöffölt, máskor tényleg volt pisztolya. Általában nem olyan
összegekről volt szó, ami miatt kockáztatta volna valaki az életét,
ezért inkább odaadták neki a pénzt. Eztán gyors menekülés
motorral, és már vége is. Aztán már csak meg kellett nézni, hogy
mennyit hozott a tranzakció.
Amikor viszont az ügyfél gyalog ment el, akkor csak a megfelelő
pillanatot kellett kivárni – enyhe forgalom, kevés rendőr a láthatáron,
lehetőleg gyér kivilágítás és egyébként pedig az eljárás ugyanaz.
Sőt sokszor gyorsabb is volt.
Miután olyan emberekkel foglalkozott, akik kaszinóba jártak, Remy
néha arra gondolt, hogy az övé is egyfajta játékszenvedély.
Elképzelte, hogy ő is hozzájárul ahhoz, hogy kigyógyítsa a
játékosokat, mivel ebül szerzett jószág ebül vész el.
Egyszóval így oldozta fel magát.
Az a lehetőség, hogy ő csak közönséges bűnöző, eszébe sem
jutott.
Elindult, megnyomta a gázt. Remélte, hogy az embere nem taxiba
száll. Igaz, kicsit egyszerűsítette volna a helyzetet, mivel a taxi
esetén nincs garázs, de azt is jelenthette, hogy még nincs vége az
estének. Ez a kockázat mindig fennállt. Legtöbbször a játékosok
elköltötték a pénzüket. Fűt-fát meghívtak, és a végén annyi pénzért
fizettek egy italt egy konzumlánynak, amiből egy háromfős család
egy hétig is elélt volna.
Sajnálta volna, ha a szerencse gyümölcse egy ilyen lány torkán
folyik le.
A váltóra tette a lábát és elindult. Az ágyásoknál akarta
keresztezni az emberét. Megállt, és leszállt, mintha ellenőriznie
kellene valamit.
Megkönnyebbülten látta, hogy a férfi elhalad a taxiállomás mellett.
Ha a Sainte Dévote utcán indul, az nagy szerencse lenne. Itt alig volt
forgalom, különösen nem ilyenkor, itt gyorsan lebonyolíthatta volna a
dolgot, és azonnal eltűnhetett volna a Nizzába vezető utak egyikén.
Remyt feldobta ez a váratlanul jött munka.
Követte a férfit, s látta, hogy bemegy a parkba, arrafelé, ahol a
motorját hagyta. Ott is megkopaszthatja, a félhomályban. Nem lett
volna rossz, onnan aztán tényleg pár másodperc alatt fel lehet
pattanni a kétkerekűre, és el lehet tűnni szem elől.
Látta, hogy egy másik férfi mellé ül, látta, hogy kicseréltek valamit.
Az a beteges képű, akit követett, átad egy válltáskát, és kap cserébe
egy kis utazótáskát.
Itt bűzlött valami. Vagy illatozott, nézőpont kérdése.
Még az is lehetett, hogy a táskában is pénz volt.
Amikor a két ember lebonyolította a cserét és elváltak,
elszalasztotta a pillanatot. Jobbról egypár ember jött és a Kaszinó
felé ment. Remy gondolkodott, hogy mit csináljon. Az áldozat
segítséget kérhet, igaz, általában senki sem avatkozik be, amikor
rablásról van szó, mindenki a saját dolgával van elfoglalva. Nem
véletlenül tanítják az önvédelmi tanfolyamokon, hogy sohasem
szabad tolvajt kiáltani, mert ettől mindenki elfut, sokkal tanácsosabb
azt kiáltani, hogy tűz van, mert arra odajönnek az emberek.
Remy jól tudta, hogy a hősök nem teremnek minden bokorban. De
azért mindig lehet kivétel, ami erősíti a szabályt. És nem kívánt
kockáztatni.
Elindult, és balra fordult a Monte-Carlo sugárútra, megpróbálta
mindvégig szemmel tartani az emberét. A Monte-Carlo sugárút majd
összeér az Ostende sugárúttal, amin ő elindult.
Ha nem kellett volna vezetnie, összedörzsölte volna a kezét. Az
utca kihalt volt. Ideális feltételek a mindennapi táplálék
becserkészésére.
Remy lassan hajtott, mint egy motoros turista, aki élvezi a meleg
nyári este levegőjét.
Itt az embere. Lassan ment, kezében cigaretta. Remek.
Az Ostende sugárút elején átjött az úton, és egy sávba került vele.
Remek. Kezében tartotta a táskát. Remy nem akart hinni a
szemének, választani se lehetett volna jobbat. Az jutott eszébe, hogy
a kliense a nyeréssel kimerítette aznapi szerencséjét.
Arra gondolt, hogy a helyzetet látva nem kell óvatoskodnia.
Egyébként is, ha nem mész ki az állomásra, nem szállsz fel a
vonatra, ahogy a főnöke, a szakállas Catrambone úr szokta
mondogatni.
Felsóhajtott, és elhatározta, hogy itt az idő. Az áldozat háta mögött
volt, amikor az eldobta a csikket. Sietni kellett, mielőtt kezet cserél.
Remy gyorsított. Az embere, amikor a motor hangját meghallotta,
ösztönösen hátrafordult. Remy ütése az orra és a szája között érte.
A szerencsétlen a földre esett, nem is annyira az ütés nagysága
miatt, hanem a meglepetéstől. Szorította magához a táskát.
Remy megállt, és gyorsan leugrott. A motort le sem állította.
Odament a fekvő emberhez.
– Ne mozdulj, mert meghalsz.
Remy lehajolt, benyúlt az áldozat kabátjának belső zsebébe, és
kivett egy köteg bankjegyet. Nem túl finoman, mert érezte, hogy a
bélés elszakad. A pénzt meg sem nézte, betette a zsebébe.
Felugrott, és a földön fekvő ember felé nyúlt.
– Add ide a táskát!
A fickónak már így is beteges kinézete volt, s most, hogy az orra is
vérzett, ki hitte volna, hogy ellenáll?
Amikor rájött, hogy kirabolják, felugrott és a bőrönddel Remy
fejére ütött.
A fiú azt gondolta, hogy a férfi nem komoly ellenfél, reakcióját a
pánik okozza. Remy erős volt, sokkal erősebb, mint ellenfele. Újabb
ütést mért rá, ugyanoda, ahova az előbb. Erezte, hogy ropog egy
fog. Olyan erősen ütött, hogy ha nem kesztyűben lett volna,
megfájdult volna a keze. Szerencsére senki sem járt arra, (le most
feltűnt egy autó az út végén. Az egyik utas megfordult és odanézett.
Ha észrevette, hogy mi folyik itt, és szól a Kaszinó téren álló
rendőröknek, az ügy kellemetlen fordulatot vehet. Sietni kell.
 A férfi a második ütésre sem engedte el a táskát, de a két ütés
nagyon rossz állapotba hozta, az orrából ömlött a vér. Szeme a
fájdalomtól és a dühtől könnyezett.
Remy megragadta a táskát, és teljes erejéből húzni kezdte.
Sikerült kitépnie. Megfordult és a motor felé indult. Áldozatának volt
annyi ereje, hogy lefogja, és megszorítsa a nyakát.
Remy próbált kiszabadulni a szorításból, eredmény nélkül.
Könyökével a gyomrába ütött. Érezte, hogy a karja befúródik a
férfi hasába, aki olyan hangot ad ki, mint amikor egy lufi leereszt.
Erezte, hogy elengedi a vállát.
Megfordult, és látta, hogy összegörnyed. Ellökte magától.
A férfi hátraesett, és az aszfaltra vágódott, pont akkor, amikor egy
fekete autó jött az Ostende sugárútról, normális sebességgel.
Laurent Bedont elgázolták. Az ütés következtében a másik oldalra
esett és eltört a medencéje és a lába. A feje a járdának vágódott.
Azonnal meghalt.
Nem hallotta, hogy egy motor teljes sebességgel eltávolodik, egy
nő hisztérikusan kiáltozik, egy másik autó féke csikorog, hogy ne
üsse el a vértócsában fekvő testet.
Az élőkkel és a halottakkal egyaránt csúfondáros véletlen úgy
hozta, hogy feltámadt a szél, és egy újságlapot fújt Laurent arcára,
mintha el akarná takarni, hogy az emberek ne lássák. A sors iróniája
következtében pont azon az estén, amikor végre kezdte valakinek
érezni magát, az arca fölé a Nice Matin hasábjain Jean-Loup Verdier
életnagyságú arcképe borult, alatta egy fekete cím, pirossal
aláhúzva:
Senkise igazi arca.

51.
Frank csüggedten nézte a jelentéseket Nicolas Hulot asztalán.
Nem tudott úgy belépni a szobába, hogy ne érezze barátja jelenlétét,
hogy ne legyen az az érzése, hogy ha elfordítja a fejét, meglátja,
amint az ablak mellett áll. Átpörgette a lapokat, mint egy pakli
kártyát.
Megvizsgálta, de semmi fontos nem volt.
A lényeg az volt, hogy még mindig benne voltak nyakig a
csávában.
Miután elmúlt az izgalom, hogy azonosították Senkisét, semmi
sem változott. 48 órával később, hogy rájöttek, hogy ki az, azt még
mindig nem tudták, hogy hol van.
Soha nem látott erővel eredtek a nyomába. Minden szomszédos
ország rendőrsége megkapta a riasztást. Nem volt rendőr, akinél ne
lett volna ott a fényképe, az eredeti és az, amit komputerrel
készítettek, hogy nézhet ki, ha esetleg elváltoztatja magát. A
közutak, repterek, kikötők mind tele voltak ellenőrzési pontokkal.
Nem volt olyan autó, amit ne ellenőriztek volna, nem volt olyan
repülő, aminek az utasait ne vizsgálták volna meg, nem volt olyan
hajó, amit át ne kutattak volna.
Dél-Európát tűvé tették, méterről méterre átvizsgálták, minden
elképzelhető eszközt bevetettek a hajtóvadászat során. Egy ilyen
bűnözővel szemben, ami ennyire izgatta a közvéleményt, egy
ugyanilyen szabású erőt kellett mutatni. Most látszott igazán, hogy
milyen hatékonyan működik a Monacói Hercegség, távolról sem az
az operettállamocska, aminek sokan gondolják.
Mindenek ellenére semmi.
Jean-Loup Verdier, vagy hogy az ördögbe hívták, eltűnt, mint a
kámfor. Paradox módon a monte-carlói rendőrség hatékonyságát
mutatta. Ha ez az ember még mindig sakkban tart mindenkit, ha
még mindig nem csattant a kezén a bilincs, ez csak azt jelentette,
hogy az átlagnál sokkal intelligensebb bűnözőről van szó, tehát a
sikertelenség érthető. A mondás, miszerint a közös gond fél öröm,
erre a kollektív vadászatra is igaz volt. Frank arra gondolt, hogy ha
ez így megy tovább, még a médium segítségét is igénybe kell
venniük.
 A ház, ahol lakott, gyakorlatilag fel lett forgatva, semmi nyomot
nem találtak.
Sikerült valamit megtudni a múltjáról, Hulot nyomozását követve,
azoknak az információknak alapján, amit Morelli adott arról a
számról, amiről a felügyelő felvilágosítást kért. A cassisi temetőőr
megerősítette, hogy beszélt Nicolas-val a történetről. Rájöttek, hogy
valószínű ott kapta el és rabolta el a gyilkos.
A francia rendőrségen keresztül nyomoztak Marcel Legrand után,
de egy idő után falakba ütköztek. A titkosszolgálatnak dolgozott, és a
dossziéjára az volt írva: top secret. Frank rájött, hogy a francia
rendőrség top secret fogalma kevésbé rugalmas, mint Pierrot-é.
Mindaz, amit sikerült megtudni, hogy egyszer csak Legrand
otthagyta a szolgálatot, és teljes magányba vonult vissza. Bonyolult
volt bizonyos falakat ledönteni és az akadályokat elhárítani. Nehéz
volt meggyőzni, hogy ki kell nyitni az aktát.
Egyébként pedig semmit sem szabadott figyelmen kívül hagyni,
Senkise veszélyes volt, és mindenki veszélyben volt, aki kapcsolatba
került vele.
Először őrült állapotban gyilkolt, de akkor is pontos terv alapján.
Most a túlélésért harcolt, és mindenki ellenség volt. Az a
könnyedség, ahogy három tapasztalt rendőrt megölt, sokat elárult a
képességeiről. Nem egy ártatlan DJ volt, egy helyes fiú, aki zenét
játszott és beszélgetős műsort vezetett. Ha szükséges volt, első
osztályú harcossá alakult át. Három rendőr holtteste ezt ékesen
bizonyítja.
Frank megpróbált nem gondolni Helenára, de ez nem sikerült.
Hiányzott, szinte fájt a hiánya. Az a tudat, hogy az apja rabságában
van, nem könnyítette meg a dolgát. A tehetetlenség volt a
legrosszabb. Az egyetlen, ami visszatartotta attól, hogy odarohanjon,
és addig szorítsa Parker torkát, amíg meg nem öli, az volt, hogy
ezzel csak rontott volna a helyzetén.
Itt vagyok, hát ez vagyok most. Egy ember, aki ül az íróasztalnál, s
nem tudja, hogyan kezdjen hozzá a szellemei elfogásához.
 Kinyitotta az íróasztalfiókot és bedobta a jelentéseket, mintha
szemétbe dobta volna őket. A fiók mélyén látott egy floppyt, amit
akkor tett oda, amikor birtokba vette a szobát. A cetlire az, volt írva,
hogy Cooper, a saját írásával.
Az utóbbi napok zűrzavarában teljesen megfeledkezett Cooper
telefonjáról, és hogy azt kérte tőle, figyeltesse azt az alakot, Hudson
McCormack ügyvédet.
Nem ez volt az alkalmas pillanat, hogy ilyesmit kérjen, de meg
kellett próbálnia. Ennyivel tartozott Coopernek és közös múltjuknak.
Megnyomta a hívógombot, és Morellit kérette.
– Claude, be tudnál nézni hozzám?
– Éppen hozzád indultam. Máris ott vagyok.
Pár másodperc múlva a felügyelő belépett a szobába.
– Mielőtt elmondanád, amit szerettél volna, szeretnék mondani én
is valamit. Laurent Bedon meghalt.
Frank felugrott a székről.
– Mikor?
– Ma éjjel.
Morelli intett, hogy megelőzze a kérdést.
– Nem, semmi köze a mi ügyünkhöz. A szerencsétlen egy rablási
kísérlet során halt meg. Szép összeget nyert aznap este, és
valamilyen piti kis tolvaj megpróbálta elvenni tőle. Ellenállt,
dulakodtak, az útra esett, és elütötte egy autó. A tolvaj motoron
elmenekült. Ha a rendszám, amit az egyik tanú adott, pontos, egy-
két óra alatt elkapjuk.
– Igen, de mégis egy újabb halott azok közül, akiknek közük volt
az ügyhöz, mintha átok ülne itt.
Morelli témát váltott.
– Mit szerettél volna mondani?
Franknek eszébe jutott, hogy miért hívatta.
– Claude, szeretnék kérni egy szívességet.
– Mondd!
 – Ez szintén egy olyan ügy, aminek nincs köze a mi ügyünkhöz.
Van egy szabad ember, akit rá tudsz állítani egy gyanús alakra?
– Tudod, hogy állunk jelenleg. Még a sintéreket is felhasználjuk.
Frank ledobta a lemezt az asztalra.
– Itt van a fotója; valaki, akinek köze volt ahhoz a nyomozáshoz,
amit Amerikában folytattam.
Egy ügyvédről van szó, aki hivatalosan valami vitorlásverseny
miatt jött ide.
– Talán a Grand Mistral… Nagy rendezvény, a fontvieille-i kikötő
tele van hajókkal.
– Nem tudom, semmit sem értek hozzá. Ez egy drogkereskedő
ügyvédje, egy bűnözőé, akit nemrég kaptunk el. Az a feltételezés,
hogy talán több, mint ügyvéd, és nem csak a vitorlásverseny miatt
van itt.
Érted?
Morelli az íróasztalhoz ment, és elvette a lemezt.
– Jó, megnézem, mit tehetek, de tényleg rosszkor van.
Szerintem ezt te is tudod.
– Hát persze, tényleg rossz. Teljes a csend.
– Néma csend. Teljes hallgatás. Egy kis fény után újra árnyékot
vadászunk.
– Pontosan.
Frank hátradőlt.
– Mégis, ha a véleményemet akarod hallani, ismétlem, mindössze
benyomásról van szó.
Szünetet tartott, rákönyökölt az íróasztalra. Morelli leült, és várta a
folytatást. Megtanulta, hogy az amerikai kollégája benyomásaira
érdemes odafigyelni.
– Szerintem itt van. Semmit sem ér, hogy mindenütt keresik. Nem
ment el a hercegség területéről.
Morelli válaszolni akart, de abban a percben megszólalt a telefon.
Frank úgy nézte a készüléket, mintha lett volna rajta egy kérdőjel. A
harmadik csengetésre vette fel. A központos izgatott hangját hallotta.
 – Mister Ottobre, Ő van a telefonnál, és kifejezetten magával akar
beszélni.
Frank úgy érezte magát, mintha egy nagy nyomású cső lelt volna
a gyomrában. Csak egyvalaki volt, akit Ő-nek lehetett nevezni.
– Kapcsold, és vedd fel magnóra a hívást.
Frank kihangosította a hívást, hogy Morelli is hallhassa.
– Halló?
Egy pillanat csend volt, majd egy ismert hang szólt bele.
– Halló. Jean-Loup Verdier vagyok.
Morelli úgy ugrott fel a karosszékből, mintha égetné.
Frank köröket írt le a levegőben, Morelli szintén gesztussal
válaszolt, és kifutott a szobából.
– Igen, Frank Ottobre vagyok. Hol vagy?
Kis csend, majd ismét a DJ mély hangja hallatszott.
Semmi felesleges fecsegés. Nem arra van szükségem, hogy
valakivel beszéljek, hanem hogy valaki meghallgasson. Ha
közbevágsz, leteszem.
Frank csendben maradt. Bármit megtett volna, csak beszéltesse,
amíg az emberek be nem tudják mérni a hívást.
Semmi sem változott. Én Senkise vagyok, és semmi sem állíthat
meg. Ezért felesleges velem beszélni, minden úgy van, mint azelőtt.
A hold és a kutyák, a kutyák és a hold.
Csak a zene nincs még itt, én itt vagyok, és nagyon jól tudod,
hogy mit csinálok, én gyilkolok…
A hívás félbeszakadt. Ugyanekkor lépett be Morelli.
– Megvan, Frank. Mobilról hív, már lenn vár egy kocsi a
berendezéssel.
Frank felállt, és kirohant Morelli után. Négyesével szedték a
lépcsőket Úgy mentek ki, mintha puskából lőtték volna ki őket,
majdnem elütöttek két rendőrt, akik felfelé jöttek.
Az autó ajtaja még be sem csukódott rendesen, amikor már
indultak is. Frank látta, hogy ugyanaz a vezető volt, mint mikor
Yoshida holttestét felfedezték. Nagyon jó vezető volt, és Frank örült,
hogy ő az.
Egy civil ruhás rendőr ült mellette, és egy monitort nézett, amin a
város térképe volt látható. Egy széles úton, a város közepén egy
piros pont fénylett.
Morelli és Frank előrehajolt, hogy jobban lássák. A rendőr a piros
pontra mutatott, ami most mozogni kezdett.
– Az a mobil, amiről jött a hívás, A műholdak segítségével
azonosítottuk. Nizzában van, körülbelül az Ile de Baateau téren.
Szerencsénk van, pont azon a környéken, ahova most érkezünk. Az
előbb állt, most mozog, de a mozgás sebességéből arra
következtetek, hogy gyalog van.
Frank Morellihez fordult:
– Hívd fel Frobent, és magyarázd el neki, hogy mi van.
Mondd, hogy érkezünk, de ők is intézkedjenek. Maradj
kapcsolatban vele, hogy értesíthesd a mozgásáról.
A sofőr szinte repült.
– Hogy hívnak? – kérdezte Frank.
A sofőr nyugodtan válaszolt, mintha nem is száguldana.
– Xavier Lacroix.
– Jól van, Xavier, ha ennek az ügynek jó vége lesz, mindent
megteszek, hogy beprotezsáljalak az autóversenyzők közé.
A rendőr semmit sem szólt, de az elismerés hatására még jobban
nyomta a gázt. Morelli izgatottan tárgyalt Frobennel, Frank újra a
piros pontot nézte a kijelzőn.
Ebben a pillanatban az újra kigyulladt.
– Mit jelent?
A rendőr hátra se fordult.
– Telefonál.
– Lehet hallani, amit mond?
– Ezzel a készülékkel nem. Ez csak jelzi.
– A fontos az, hogy tudjuk, hogy hol van az a rohadt.
 Olyan sebességgel mentek végig a párkányúton, amit bármilyen
finn autóversenyző is megirigyelhetett volna. A pilóta Frank szerint
megérdemelte ezt az elnevezést, úgy vezetett városi utakon, ami
igazi tehetségről árulkodott.
– Froben kérdezi, hogy hol van.
– A Casinin megy felfelé… most megállt újra, telefonál.
A térre vezető úton egy kis dugó volt. Lacroix megkerülte, és úgy
hajtott, mintha a nagy futam utolsó körét tenné meg. A monitor előtt
ülő rendőr irányított, Morelli mindenről beszámolt a nizzai
rendőrségnek.
– Fordulj balra, az Emmanuel Phihbert-re.
– Emmanuel Philibert – ismételte Morelli.
– Most jobbra, Gauthier út.
– Gauthier út – visszhangozta Morelli.
Jobbra fordultak. Már egy csomó rendőrautó állt az utcán. Az
autójuk megállt a többi mellett. Azonnal kiugrottak. Amikor Froben
meglátta őket, Frankre nézett, és széttárta a kezét.
A sok rendőr egy kisgyereket fogott közre, akinek mobil volt a
kezében.
Egyáltalán nem félt, amikor a rendőrökre nézett.
Elmosolyodott, és így kommentálta:
– Baszd meg!

52.
Éjjel kettő lehetett, amikor Hudson a fontvieille-i kikötőhöz én és
megállt. Leszállt a motorról, és levette a bukósisakot. Ezt a
közlekedési eszközt bérelte, mivel a városi forgalomban ezt sokkal
alkalmasabbnak találta.
Autóval mozogni a városban rémes volt.
Ráadásul a vitorlásverseny napjaiban végképp tele volt
sportolókkal, újságírókkal, szponzorokkal és képviselőikkel, az
érdeklődőkkel és a kíváncsiskodókkal.
 Minden helyváltoztatás kész gyötrelem volt, és a motor voll a
legalkalmasabb eszköz, amivel ebben a káoszban mozogni lehetett.
Ezenkívül a sisak és a szemüveg álarcként is jó szolgálatot tett, nem
ismerték fel, és nem állították meg minden lépésnél, hogy a hajóról
érdeklődjenek.
A hajókat nézegetve Hudsonnek eszébe jutott az örök vita vitorlás
és a motoros hajók kedvelői között. Ő ezt nagyon unta, és
értelmetlen vitának tartotta. Mindegyik motoros volt, és kész. Egész
egyszerűen egy vitorlásnak nem volt hagyományos érte lemben vett
motorja, a szél volt a motorja. És mint minden motort, ezt is meg
kellett érteni, elemezni, irányítani, tudni kelleti, hogy hogyan kell a
lehető legjobban felhasználni.
Hányszor látta, amikor az autóversenyeket nézte, amit nagyon
szeretett, hogy fehér füst száll fel, az autó félreáll, a pilóta kiszáll,
lehajol, és próbálja megérteni, mi mondta fel a szolgálatot.
Számukra ugyanerről volt szó, a vitorlás is ki volt téve a széljárás
szeszélyeinek, ami tetszés szerint erősödött, csökkent és változtatott
irányt. Hirtelen lelapult, míg előtte teljes gőzzel száguldott. Néha
olyan zajjal szakadt el a vitorla, mintha egy hatalmas cipzárt
húznának el.
Olyankor teljes volt a káosz, vitorlacsere izgalma, a csapat, akik
mint táncosok mozogtak a hajón…
Hudson nem tudta, miért, de szerette, a tengeren jól érezte magát,
semmi sem zavarta.
A boldogságot nem elemezgetni, élni kell. Annyit tudott, hogy a
hajón boldog volt, és ez neki elég is volt.
Hirtelen izgalom fogta el a küszöbönálló verseny miatt.
A Grand Mistral volt az év végi Louis Vitton Kupa főpróbája, akkor
lehetett látni, hogy ki hogy áll, tesztelni a hajókat, kipróbálni az
újdonságokat, összehasonlítani, következtetéseket levonni. Még volt
idő módosítani addig, amíg a legfontosabb verseny el nem jön…
Mindenki itt lesz a Grand Mistralon. A régiek és a kezdők, mint a
Mascalzone Latino, egy olasz hajó. Az egyetlen fontos csapat, aki
nem lesz itt, az a Luna Rossa, akiket a Prada szponzorál, ők úgy
döntöttek, hogy Punta Alában készülnek fel tovább.
Ok már elhelyezték a hajót, a Tryfor the Sunt, az összes
felszerelésével együtt pár kilométerre Fontvieille-től, Gap Fleuri felé.
Ott helyben szállásolták el a szerelőket egy kicsit spártai
körülmények között, de azért minden megvolt, amire szükségük volt.
Állandóan őrizték a hajót, és vigyáztak, hogy illetéktelen szemek ne
fedezzenek fel olyasmit, amit titokban szerettek volna tartani. A
vitorlázásban éppúgy, mint az autóversenyzésben, egy új ötlet
győzelmet és vereséget jelentett. Az ötleteknek megvolt az a
hibájuk, hogy könnyen lehetett őket utánozni, ezért mindenki
megpróbálta titokban tartani a hajó adatait, éppúgy, mint a Forma-1-
es esetében.
Az az előny kétségtelenül megvolt, hogy az aerodinamikájuk nagy
része a víz alatt volt, de hát ez nem volt mindig akadály. Amikor sok
pénzről volt szó, minden előfordulhatott. Nem véletlenül volt minden
hajó fedélzetén ARO-készülék, amit a második világháború idején a
búvárok használtak. Ennek a segítségével meg lehetett közelíteni az
ellenséges hajókat úgy, hogy nem lehetett észrevenni.
Nem voltak többé félszemű, falábú kalózok. A csontvázas,
halálfejes fekete zászló már nem lobogott a vízen, de a kalózkodás
folytatódott, modern kiadásban.
Nem királyok és királynők osztogatták a hajókat, hanem a
szponzorok osztogatták a dollármilliókat.
Másféle emberek, másféle hajók, de az oka mindig ugyanaz. Csak
most már kifinomult műszerekkel mérik a szélirányt, nem a nyállal
benedvesített ujjukkal.
A Try for the Sun legénysége egy jachton volt elszállásolva,
amelyen lengett a szponzor lobogója. Azért döntöttek így, mert ez
volt a leglátványosabb. A szponzor, egy dohánygyár, a lehető
legtöbb bevételt remélte a reklámból. Őszintén szólva, az után, amit
fizetett nekik, Hudson szerint erre joga is volt.
 A legénység fotóját már minden újság lehozta, nem volt olyan
szakfolyóirat, ami ne csinált volna riportot Monte-Carlóba érkezésük
alkalmából. Ő különösen jól nézett ki.
Mosolygott…
Egyébként is általában így szokott mosolyogni, ami nem szokta
közömbösen hagyni a gyengébb nem képviselőit.
A Sporting Clubban hivatalosan is bemutatták a hajót és a
csapatot. Mindenki egyenruhában jelent meg, ami sokkal
látványosabb volt, mint a férfiak szmokingja és a nők estélyi ruhája.
Egyszer csak a műsorvezető figyelmet kért, és sorba álltak, a hátuk
mögött lévő falon feltűntek az edzésük alatt készült képek, aláfestő
zenének pedig a Queen együttes We are the Champions dala szólt.
Egyenként bemutatták őket, amikor elhangzott a nevük,
előreléptek, és begyűjtötték a tapsokat.
Tapasztalt, erős, ügyes és eszes férfiak voltak, a sportág
legjobbjai. Legalábbis így jellemezték őket, és egy kis időre olyan jó
volt elhinni.
A vacsora után elmentek a diszkóba. Sportolók voltak, és a szerint
is viselkedtek. Mentalitásukat ebben a mondatban lehetett
összefoglalni: Hamar ágyba, hamar felkelni. De most másnap nem
kellett tengerre szállni, s a szervezők úgy gondolták, hogy nem árt
egy kis mulatozás.
Hudson feltette a láncot a motorra. Pirossal fedett műanyag
láncot. Mindenki azt mondta, hogy Monte-Carlóban nem kell lopástól
tartani, de a szokás hatalma erősebb volt. Mindig New Yorkban élt,
ahol úgy el tudták vinni az ember alsónadrágját, hogy hozzá sem
értek a nadrágjához.
Egy kis elővigyázatosság nem ártott, ez már genetikailag kódolva
volt benne.
Nézte a hajósort, és elmosolyodott. Rágyújtott egy cigarettára. Ki
tudja, mit mondanának a szponzor képviselői, ha látnák, hogy egy
konkurens márka cigarettáját szívja. Kicsit arrébb ment, hogy
nyugodtan pöfékelhessen. Az, akit várt, ha jól ismerte a nőket, fél
óráig még biztos nem jön meg.
Egész este Serénával, egy új-zélandi lánnyal beszélgetett, akit az
ünnepségen ismert meg. Nem volt egészen világos, milyen
minőségben van itt, csak az, hogy kapcsolatos a versennyel. Nem
tartozott egyik csapathoz sem, akiknek a legénységen kívül voltak
háttéremberei, segítői is, műszakiak, tervezők, sajtósok, edzők,
masszőrök.
Volt, aki még pszichológust is hozott. Mivel nem a legesélyesebb
hajóról volt szó, a rossz nyelvek szerint a szakember fő feladata nem
is a versenyre való felkészítés, inkább a sportolók lelkének ápolása
a verseny után.
Valószínű Seréna egyszerűen gazdag lány, aki utazgat, és úgy
tesz, mintha érdekelné valami, jelen esetben a vitorlázás.
Tudod, amikor a hajadat fújja a szél, a hajó orra szeli a habokat, a
habokon lovagol a szabadság stb…
Szóval ilyesmi.
Hudsont különösebben nem érdekelték a nők. Persze hogy
tetszettek neki a lányok. Egy szép lány társasága mindig a legjobb
időtöltés volt, főleg ha még valami szikra is volt a szemében.
Megvoltak a maga barátnői New Yorkban, de semmi komoly, semmi
olyan, ami a szabadságában korlátozta volna. Nyugodtan
elindulhatott bármikor bárhová, nem kellett attól tartania, hogy valaki
áll a parton, és gyászos képpel pityereg, „miért teszed ezt velem?”
arckifejezéssel. Persze tetszettek neki a nők, de nem járt állandóan
trófeákon az esze.
De ez különleges este volt. Fények, a sok ember, a taps, egy kis
érthető nárcizmus.
A világ egyik legszebb helyén volt, és azzal foglalkozott, amit a
legjobban szeretett. Nem titkolta, hogy Monte-Carlo olyan hatást
gyakorolt rá, ami alól nem tudta kivonni magát. Szép, különleges, s
aztán a hercegek és hercegnők történetei…
 Seréna szemeiben volt egy kis csillogás, amiről az előbb szó
esett, és a könnyű ruha alatt a melle, sőt a mellbimbója hívogatóan
integetett.
Az élet most sokat ígérően rámosolygott.
Mindenféléről beszélgettek, természetesen először a vitorlázásról.
Először a szokásos ismerkedés, ki kicsoda és mit csinál, aztán a
beszélgetés más témára terelődött, egy gyilkosra, akiről már hallott
valamit, aki Monte-Carlóban mászkál és elcsúfítja az áldozatai arcát.
A lány fel volt dobva, ez a történet a vitorlásversenyt is
elhomályosítja, az a bűnöző nyolc vagy tíz embert ölt meg, nem
tudni pontosan. Még szabadon mászkált, és ez volt az oka, hogy
olyan sok rendőr volt az utcákon.
Hudsonnek eszébe jutott a motorlánc, és hogy itt nem kell tartani
lopástól.
Ahogy beszélgettek, Seréna tekintetében megjelent valami, ami
azt súgta, hogy itt van mit keresni. Pár perc múlva már arról
csevegtek, hogy mit keresnek itt ennyi ember között, aki cseppet
sem érdekli őket.
Hát ezért járkált fel-alá a mólón. Otthagyták a diszkót,
megbeszélték, hogy ő lejön a motorral a mólóra, itt hagyja, a lány
pedig eljön érte kocsival és körbeviszi a parton. Egy kis szárazföldi
vitorlázás, szabadon, a hajuk lobog a szélben. Ha jól ismerte a
férfiakat és a nőket, a kör a lány szállodai szobájában fog
befejeződni. Na nem mintha lett volna ellene kifogása, sőt.
Bedobta a cigarettát a tengerbe, és visszament a hajóra. A bárka
körül nem volt semmi, ilyenkor a tengerészek már aludtak. Bement a
kabinjába, ami Jack Sundstromé mellett volt. A Jack melletti
kabinokat kisorsolták, és ő és John Sikorsky vesztettek. Jack
aranyos ember, de volt egy nagyon rossz tulajdonsága. Úgy horkolt,
akkora zajt csapott, mint egy gokartverseny. A mellette alvónak
füldugót kellett viselnie. A szomszédos kabinból semmi sem
hallatszott, ami azt jelentette, hogy Sundsirom még az ünnepségen
volt, vagy legalábbis nem aludt még. Hudson levette az egyenruhát
és átöltözött.
Valami kevésbé feltűnőt szeretett volna felvenni. Más az esti
felvonulás, és más úgy sétára indulni, mintha az ember színes hal
lenne egy akváriumban.
Kék vászonnadrágot és fehér inget vett fel, ami kiemelte a
barnaságát. Úgy döntött, hogy a cipő maradhat, mert kényelmes volt
és új. Nem gondolta, hogy amerikai voltát cowboycsizmával kellene
kihangsúlyoznia.
Magára fújt egy kis parfümöt, és úgy gondolta, ennyi elég is, de
azért egy kis férfihiúság nem árt.
A legkisebb zajt csapva ment le a tengerészek közé, akik egész
nap dolgoztak, és úgy tekintenek a vitorlázókra, mint elkényeztetett
lusta társaságra, igen érzékenyek voltak, ha a megérdemelt
pihenésükben megzavarták őket.
A mólón rajta kívül nem volt senki.
Seréna valószínű szintén visszament a szállodába átöltözni, mint
ahogy ő is tette. Az estélyi ruha és a magas sarkú cipő nem illett az
est folytatásához, bármilyen irányt is fog az venni. Nyilván sokáig
készülődik, a női hiúságnak több időre van szüksége.
Ránézett az órájára, és megrándította a vállát. Végül is mindegy,
hogy mennyi az idő. Másnap szabad, ezért lehet kicsit lustálkodni.
Hudson rágyújtott egy másik cigarettára. Monte-carlói
tartózkodásának más oka is volt, nem csak a vitorlásverseny. A
klasszikus eset, két legyet egy csapásra. Beszélni kellett egykét
bankigazgatóval és találkozni egypár emberrel, akik szintén éppen
Európában tartózkodtak, a jövője szempontjából fontos, nagyon
fontos emberek.
Megsimította a frissen borotvált állát. Hudson jól tudta, hogy mit
csinál és mit kockáztat. Aki csak egy jóképű amerikai fiút látott volna
benne, szarvashibát követett volna el. Megnyerő külseje mögött
kiváló agy és gyakorlati érzék rejtőzött.
Főleg gyakorlati érzék.
 Tudta, hogy nincs tehetsége ahhoz, hogy sztárügyvéd legyen.
Nem mintha nem lennének meg a képességei hozzá, de nem volt
kedve kivárni. Nem akart arra időt pazarolni, hogy bűnözőket
rángasson ki a börtönből, ahova egyébként teljes joggal kerültek.
Arra gyanakodott, hogy pályát tévesztett, és semmi kedve nem volt
egész életében a társadalom aljának a problémáival foglalkozni.
És ahhoz sem volt kedve, hogy 65 éves korában golfozzon a többi
vén hülyével, és vigyázzon, hogy ne essen ki a műfogsora.
Ő most akart dolgokat elérni, most, 33 éves korában, amikor még
esze és teste friss volt annyira, hogy a vágyait kielégíthette.
Hudson McCormack életfilozófiáját még egy fontos dolog
jellemezte: nem volt telhetetlen. Nem érdekelték a házak, a
helikopterek, a hatalom, a pénz.
A menedzsereket, akik két órát aludtak, és azzal töltötték a
napjaikat, hogy értékpapírokat adtak-vettek, őszintén lesajnálta.
Előbb-utóbb mind az intenzív osztályon lesz infarktus után, és nem
is érti, hogy került oda.
Hudson nem akart hatalmat, nem akart mások sorsa feleli
rendelkezni, csak a saját magáé felett.
Egy hajó volt minden vágya. Az ő esetében tényleg ez volt a
maximum; a szél, amint fújja a haját, a hajóorr szeli a hullámokat, és
ő szabadon választja meg pillanatnyi szeszélye szerint az útvonalat.
Bedobta a csikket a tengerbe. A csendben hallani lehetett a
sistergést, ahogy kialudt.
Ahhoz, amit szeretett volna, pénz kellett, sok pénz.
Nem rengeteg, de sok. És csak egy módon tudta megszerezni, ha
megkerüli a törvényt. Nem megszegi, csak megkerüli. Nagy
különbség. Borotvaélen táncolni, de onnan vissza lehet fordulni,
vagy ahol meg játszhatja az ártatlant. Volt kockázat, átgondolta, de
ez vállalható kockázat volt. Persze kábítószer volt a dologban, ami
nem vicc, de a konkrét eset különleges volt, mint mindig, amikor sok-
sok pénzről van szó.
 Mindenki tudta, hogy honnan jön, hol finomítják és mire szolgál.
Egész országok alapozták a gazdagságukat arra, ami az országban,
ahonnan származott, alig került valamibe, és a célországban pedig
5-6 ezerszeresébe.
Közben pedig, amíg ezt az utat megtették, rettenetes háborúi
vívtak érte, nem kevésbé vadat és szervezettet, mint a valódi
háborúk. Voltak katonák, tisztek, tábornokok és stratégák ott is, akik
a háttérben csendesen tevékenykedtek, s voltak emberek, akik
annak a pénznek a tisztára mosásával foglalkoztak, ami ebből
származott.
Az üzleti világ nem volt kényes, hogy hátat fordítson egy olyan
kéznek, ami 3-4 milliárd dollárt, ha nem többet nyújtott.
Illegális hadseregek feliratait viselő repülőgépek repültek, amiket
kábítószerből fizettek. Ugyanígy fizette ki a haditengerészét az
üzemanyagát.
Minden Kalasnyikov töltényéhez egy drogos karján lévő szúrás
társult.
Ugyanaz a világ.
Hudson nem volt álszent, és nem akart kibújni a felelősség alól.
Tudta, azzal, amit csinál, ő is beletartozik azok közé a szar alakok
közé, akik tönkreteszik a világot.
Ezt tárgyilagosan meg kellett állapítania. Ez is szerepelt a
mérlegen. Amit szeretett volna, az a másik serpenyőben volt, és
nagyobb súllyal bírt.
Hosszú estéken mindent mérlegelt olyan hideg fejjel, ahogy egy
társaság könyvelését kell elkészíteni. Mindent megfontolt, és
mindent mérlegelt. Még a váratlan eshetőségeket is igyekezett
számba venni. Persze hogy ezek pontosan mik lesznek, azt nem
lehetett tudni. Nem hiába hívták őket váratlan eseményeknek.
A legjobb esetben lesz pénze, és a lelkiismeretét elhallgattatja,
megveszi a hajót, és tengerre száll, szabad lesz, mint a madár. A
legrosszabb esetben pedig elviselhetők a következmények, nem
teszi tönkre az életét.
 Hagyott egy-két menekülési útvonalat, ami ésszerű korlátok között
tartotta a kockázatokat. Rájött, hogy mint mindenkinek, neki is van
ára, de nem volt olyan korrupt és pénzéhes, hogy ezt a
végtelenségig akarta volna emelni.
Kezében tartotta a játék szálait, amitől azt remélte, hogy rövidesen
a Kajmán-szigeteken nyitott bankszámlájára pénzt hoz. Arra gondolt,
amit az ügyfele már be is fizetett a számlájára.
Az az ember undorító volt, minden beszélgetésük alkalmával csak
nőtt az undora. Kegyetlen malacszeme, arrogáns stílusa, mint aki
mindenkinél ravaszabbnak érzi magát. Mint általában az emberek,
akik ravasznak tartják magukat. – Osmond ostoba volt. Nem bírta ki,
hogy ne fitogtassa a ravaszságát, és ezért került börtönbe. Hudson
legszívesebben megmondta volna neki, szeretett volna felállni és
otthagyni, ha az ösztöneire hallgathatott volna, a titoktartást is
megszegte volna, és ő mondta volna el a nyomozóknak, amit hallani
akartak, de ezt nem tehette meg.
Azonkívül, hogy vele mi lett volna, bajba sodor olyan embereket,
akik segítettek neki.
Hogy bekerüljön abba a körbe. Azt jelentette volna, hogy fogjuk a
távirányítót és lekapcsoljuk a televíziót, amikor már megjelent a
képernyőn egy csodálatos hajó, ami szelte a habokat, a kormánynál
egy szépfiú.
Nem, nincs mit tenni, akármilyen is Larkin, el kell viselni. Valamit
valamiért.
Nem mindent, de sokat és azonnal.
Visszaindult a kabinsor felé. Sok hajó a félárnyékban lebegett, a
nagyobbak feljárója kivilágítva, a kisebbek teljes sötétségben.
Körülnézett, a móló kihalt volt. Furcsának találta, bár késő volt, de
nyári éjjel nem szokott kihalt lenni. Eszébe jutott a sorozatgyilkos,
akiről Seréna mesélt, talán ezért nincsenek emberek a mólon? Talán
senki sem akart egyedül lenni, hogy elkerülje a nemkívánatos
találkozást.
 Az emberek azt hiszik, ha nincsenek egyedül, jobban védve
vannak.
Hudson tipikus New York-inak számított, ha ilyesmivel foglalkozott
volna, el sem megy soha otthonról.
Autó hangját hallotta és elmosolyodott. Seréna végre elkészült.
Elképzelte a lány mellbimbóit. Kellemes érzés fogta el a gyomrában
és a nadrágjában. Elhatározta, megkéri, hogy vezethesse az autót.
Mialatt várt, elképzelte, hogy egy Cabriolet vezet a tengeri fenyők
alatt, és közben egy szimpatikus új-zélandi lány ül mellette, és
játszadozik a nemi szervével.
Elindult a város felé, hogy elé menjen. Nem hallotta, hogy valaki
mögéje kerül, mert olyan halkan tette, hogy nem is lehetett hallani.
A kar átfogta a nyakát, és egy kéz befogta a száját. Egy vaskar és
egy vaskéz. A kés gyors és pontos volt, mint már oly sokszor.
Egyetlen vágással széthasította a szívét.
A kisportolt test elnehezedett és összerogyott. A gyilkosa gond
nélkül tartotta az összecsukló testet.
Hudson úgy halt meg, hogy a monte-carlói várra nézett, és nem
tudta kielégíteni egy utolsó hiúságát. Soha nem tudta meg, hogy
fehér inge nemcsak a barna bőrét, de vére pirosságát is jól kiemeli.

53.
Helena mosolyogva intett a fiának, aki Parkerrel és Mosse-szal
kifelé ment. A kapu bezáródott, és egyedül maradt. Több nap után
először fordult elő, hogy egyedül hagyták, és csodálkozott is, hogy
megtörtént. Az apjának dolga volt itt, erről tudott nagyjából, de a
részletek homályosak voltak számára. Nathan és az embere
elhallgattak, amikor bejött. Amikor Frankkel való kapcsolata kiderült,
nem bíztak meg benne. Egy percre sem hagyták egyedül Stuarttal.
Mielőtt elment, Parker parancsot adott Mosse-nak, aki az összes
telefont kihúzta, és bezárta egy szekrénybe.
 Helenának nem volt mobilja. Parker röviden beszélt vele, mint aki
nem tűr ellentmondást.
– Most mi elmegyünk, te pedig itt maradsz. Szükséges, hogy
mondjak valamit?
A csendet mint igenlő választ értelmezte.
– Jó, akkor emlékeztetlek rá, hogy annak az embernek az élete
tőled függ, ha a fiad nem elég fontos, hogy gondolkozz, akkor ezt
tartsd szem előtt, mielőtt bármit is teszel.
Mialatt az apja beszélt vele, a nyitott ajtón át látta a kerítésnél
várakozó Stuartot és a kapitányt.
– Nemsokára hazamegyünk, ha befejeztük, amiért jöttünk.
Hazavisszük a testvéred testét, aki miatt láthatólag nem sokat
izgatod magad.
Amikor visszamegyünk Amerikába, majd megváltozik a helyzet,
beleértve ezt a kis rajongást az iránt a senkiházi iránt.
Amikor visszatért Párizsból, és volt bátorsága elmondani neki
Frankkel való kapcsolatát. Nathan Parker őrjöngött. Nem a szokásos
apai féltékenységről volt szó, az érthető lett volna. Még csak nem is
a szeretője iránt érzett vonzalom volt a magyarázat, hiszen ahogy
Franknek is mesélte, évek óta nem kényszerítette már arra, hogy
kapcsolata legyen vele. Annak az időnek szerencsére vége. De még
most is undor fogta el, ha rágondolt. Ilyenkor mindig mosakodni
szeretett volna.
„Érdeklődése” a gyerek születése után megszűnt. Sőt még előbb,
amikor könnyek között bevallotta, hogy terhes.
Emlékezett arra, hogy nézett rá, amikor elmondta, hogy mi a
helyzet – és hogy elveteti.
– Mit szándékozol tenni? – kérdezte Nathan Parker, mint aki nem
jól hall, mintha nem a terhessége, hanem a szándéka lenne
felháborító.
– Nem akarom ezt a gyereket. Nem kényszeríthetsz arra, hogy
megtartsam.
 – Te nem mondhatod meg nekem, hogy mit tehetek és mint nem.
Ezt én mondom meg neked, érted? És semmit sem teszel, érted?
Semmit!
Aztán kimondta az ítéletet.
– Te meg fogod szülni ezt a gyereket.
Helena saját kezével tépte volna ki magából, vérző kezével azt,
amit hordozott. Talán az apja, fiának átkozott apja sejtette, hogy mi
jár a fejében, mert attól kezdve nem hagyta, hogy egyedül
maradhasson.
Hogy igazolja a világ előtt, kitalálták azt a képtelen házassági
történetet. Parker hatalmas volt, mindent megtehetett, hacsak nem
állambiztonságról volt szó.
Sokszor gondolt arra: hogy lehet az, hogy senki se jött rá, hogy
bolond? Pedig fontos emberek voltak, képviselők, szenátorok,
tábornokok, sőt elnökök. Senki se vette észre, amikor hallgatta, hogy
egy őrült szavait hallja? Az álca tökéletesnek bizonyult.
Ha a Pentagonnál és a Fehér Házban tudták is, a
személyisegének kevéssé épületes vonásait elviselték, mert amíg a
családi házat nem lépték túl a következmények, elviselték a hazának
nyújtott szolgálatokért cserébe.
Stuart születése után, a hőn várt fiú után apja még jobban
kiterjesztette a hatalmát felettük, mintha nem emberek, hanem a
tulajdona lennének.
A saját tulajdonának tekintette őket. Mindenkit elpusztított volna,
aki fenyegeti ezt a szituációt, amit végtelen őrültségében teljesen
normálisnak gondolt.
Ezért gyűlölte Frankét. Keresztezte az útját, és erős egyéniség
volt, ugyanolyan erős, mint ő. És ereje, bármi történt is vele,
egészséges erő volt, nem a pokolból, hanem az emberi világból
származott. És szembefordult vele, és nem segített neki, és lesújtott
rá, amikor távol kellett volna magát tartania.
És főleg nem félt tőle.
 Azt, hogy Mosse végül ártatlan volt és kiengedték, és Frank
Ottobre kénytelen volt elismerni a tévedését, úgy élte meg, mint
személyes győzelmét. Már csak el kell fogni Arijane gyilkosát, és
akkor abszolút győzelmet aratott. S ez sikerülni fog, legalábbis
megpróbálja.
Helena szegény Arijanéra gondolt. Az élete nem volt sokkal jobb,
mint az övé. Nem ugyanazon anya gyerekei voltak. Helena anyja,
akit gyakorlatilag nem is ismert, meghalt fehérvérűségben, amikor ő
hároméves volt.
Akkor még nem tudták gyógyítani, és hiába volt a férjének sok
pénze, nem lehetett megmenteni. Csak egykét fotó maradt utána,
törékeny, kedves arcú szőke asszony, aki egyenruhás férje és ura
mellett állva kisgyereket tart a karján.
Nathan Parker most is úgy beszélt a haláláról, mint a sors
igazságtalanságáról. Ha egy szóban kellett volna összefoglalni
érzéseit felesége halálával kapcsolatban, akkor a megengedhetetlen
jelzőt használta volna.
Egyedül nőtt fel, házvezetőnők között, akik gyakran váltották
egymást. Kislány volt, és nem értette, hogy azok a nők, akik
megérezték a légkört, és rájöttek, hogy ki valójában, a kiemelt fizetés
ellenére elmentek, és megkönnyebbülve csukták be maguk mögött
az ajtót.
Aztán egy európai útjáról váratlanul feleséggel tért vissza.
Hanekke barna, zöld szemű, erős testalkatú német nő volt. Az apja a
szokásos sietséggel intézte el a dolgot, bemutatta azt a sápadt
idegen nőt, mint az új anyját, egy idegent, aki az is maradt számára
mindvégig.
Nem sokkal aztán megszületett Arijane.
Az apja a karrierjével volt elfoglalva, a házat a feleségére bízta,
aki olyan hidegen vezette, ami a vérében volt. Kapcsolatuk teljesen
formális volt. Helena nem tekinthetett Arijanéra mint a testvérére.
Hanem mint egy idegen kislányra, akivel meg kellett osztani a házat,
nem volt társa, aki segíthetett. Erre ott voltak a házvezetőnők,
dajkák, nevelőnők, magántanárok.
Aztán amikor Helena szép serdülő kislány lett, történt az a dolog
Andrésszel. A kertész, Bryan Jeffereau fia volt, aki a Parker-ház
körüli park gondozásával foglalkozott.
Nyaranként a nyári szünetben ő is dolgozott, hogy tapasztalatot
szerezzen, ahogy apja büszkén emlegette, amikor Nathan Parkerrel
beszélt. A tábornok egyetértett, és többször is rendes fiúnak
nevezte. Egyébként ez az Andrés félénk fiú volt, aki titokban
nézegette a baseballsapkája karimája alól, amit azért viselt, hogy
védje a szemét a naptól, miközben a levágott faágakat hordta a
szekérre.
Helena észrevette ügyetlen közeledését, ami jószerével
tekintetekből és mosolyokból állt. Elfogadta, nem viszonozta, de
belül úgy érezte, hogy lángol. Andrést nem lehetett szépfiúnak
nevezni, olyan volt, mint amiből sok van, se szép, se csúnya, és
amikor megjelent, különösen ügyetlen módon kezdett viselkedni.
Helena azért találta vonzónak, mert az egyetlen fiú volt, akivel módja
volt találkozni. Ő volt az első szerelme. Andrés mosolygott rá és
elpirult, és ő is rámosolygott és ő is elpirult. Ennyi volt. Egy nap
Andrés összeszedte magát, és egy magnólia-bokorba rejtve egy
levélkét küldött neki, amit az egyik ághoz kötözött, és ő megtalálta
és zsebre tette. Később, amikor az ágyban feküdt, dobogó szívvel
kivette.
Most már, annyi idő elmúltával nem emlékszik, hogy pontosan
milyen szavakkal vallott szerelmet a fiú, csak arra a gyengédségre,
ami elfogta az írás láttán. Egy tizenhét éves fiú ártatlan szavai voltak
ahhoz a lányhoz, akire úgy tekintett, mint a nagy ház
hercegkisasszonyára, és úgy is viselkedett vele.
Hanekke, a mostohaanya, aki nem mindig tartotta be azokat a
szabályokat, amit tanított, kopogás nélkül nyitott be a szobába. Ő
eldugta a levelet a takaró alá, de sietős mozdulatát nem lehetett nem
észrevenni.
 Mostohaanyja odament hozzá.
– Add ide azt, ami a takaró alatt van.
– De én…
A nő nézte, és a szeme kitágult. Helena elpirult.
– Helena Parker, azt hiszem, éppen most parancsoltam meg
neked valamit.
Elővette a papírt, és átadta neki. Hanekke elolvasta, az arca
semmilyen érzelmet nem árult el, aztán összehajtotta és betette a
kardigánja zsebébe.
– Gondolom, hogy ez a titok köztünk maradhat, ha nem akarjuk
megbántani az apádat.
Ez volt minden, amit mondott. Helena megkönnyebbült, és nem
jött rá, hogy a nő hazudik neki, egyszerűen azért, mert
szórakoztatta.
Másnap látta Andrést.
Az istálló előtt találkoztak, ahova Helena mindennap lement, hogy
a lovát, Mister Marlint gondozza. A fiú ott volt, véletlenül-e vagy mert
úgy intézte, mert tudta, hogy előbb-utóbb jönni fog, nem lehet tudni.
Paprikavörösen odament hozzá. Helena most vette észre, hogy az
arca tele van szeplőkkel. András az izgalomtól olyan furcsa hangon
beszélt, hogy ő elnevezte szeplős magánhangzós hangnak.
– Olvastad a levelemet?
Először beszéltek egymással.
– Igen, elolvastam.
– És mit gondolsz róla?
Helena nem tudta, hogy mit mondjon.
– Hát… szép.
Andrés hirtelen előrehajolt, és megcsókolta az arcát.
Helena félrefordította a fejét, és látta, hogy az apja az istálló
ajtajában áll, és mindent látott.
Egy korabeli fiú arcon csókolta.
Odarohant, és nekitámadt a fiúnak. Megpofozta.
 Vérzett az orra és a szája. Aztán felemelte és az ajtónak lökte.
Mister Marlin félelmében felnyerített. Andrés orrából folyt a vér, folyt
az ingére. A tábornok megragadta az ingnyakát, és felállította.
– Gyere velem, te korcs!
A ház elé vonszolta Andrést, és mint egy üres zsákot lökte az apja
elé, aki tátott szájjal bámult. Kezében megállt a kertészolló.
– Tessék, Bryan, itt a beteg fiad, és tűnjetek el azonnal a
házamból. És köszönd meg, hogy ezzel megússza, és nem perelem
be nemi erőszak kísérletéért.
Nathan Parker dühe nem tűrt ellentmondást, és Jeffereau túl jól
ismerte ahhoz, hogy ezzel próbálkozzon.
Összeszedte a fiát, az embereit, a szerszámait, és elment.
Helena soha többet nem látta Andrés Jeffereau-t.
Kevéssel aztán kezdődött Nathan Parker vele kapcsolatos
érdeklődése.
Helena átment a hálószobán, ami a teraszra nézett. A fény
kettészelte az ágyat. Jó jelnek vette, hogy a fény arra a felére esett,
ahol Frank aludt, az egyetlen ember, akinek beszélt a szégyenéről.
Kisietett a szobából, és lement az alsó szintre.
A Frankkel töltött boldog percek emléke nem volt elég ahhoz, hogy
eltörölje az időben olyan távoli emlékeket, amelyek még most is
olyan élesen sebzik meg, mintha tegnap történi volna.
Nem sok olyan lány lehet, aki elmondhatja magáról, hogy a
szüzességét az apja vette el. Remélem, hogy tényleg nincsenek
sokan, remélem, a többiek miatt, hogy én vagyok az egyedüli, akkor
is, ha biztos, hogy nem így van.
A világ tele van Nathan Parkerekkel, ebben biztos volt.
És abban is, hogy a világ tele van olyan ijedt nőkkel, akik egy
ágyban sírták el a megaláztatás és az undor könnyeit.
A vértől és attól a magtól piszkos lepedők között, amiből ő is
született.
Gyűlölete határtalan volt. Az apa iránt, önmaga iránt, hogy nem
tudott fellázadni a kellő időpontban. Most igazolásként ott van Stuart,
a fiú, akit annyira szeretett, amennyire az apját gyűlölte. Pedig egy
időben mindent megadott volna érte, ha elvesztheti, most azonban
semmi áron sem akarta elveszteni. Most itt van ő, de akkor ki volt
ott? Bármennyire is igyekezett, nem talált semmiféle alibit a
gyengeségére.
Néha arra gondolt, hogy nem beteg-e ő is, mint Nathan Parker.
Lehet, hogy azért viseli a gyötrelmet, mert az ő ereiben is ugyanaz a
beteg vér folyik. Többször gondolkodott ezen.
Paradox módon egyetlen dolog mentette meg a megbolondulástól.
A bizonyosság, hogy amit kénytelen volt elviselni, azt soha,
egyetlenegy alkalommal sem élvezte.
Hogy Hanekke sejtette valamit, ezt Helena soha nem tudta meg
biztosan. Valószínűleg, ami később történt, az már régóta
forronghatott benne, de látszólagos hidegsége miatt senki sem vette
észre.
A legprózaibb módon szökött meg, mint ahogy sokkal később
megtudta, egy lovaglómesterrel, aki bejáratos volt a házba.
Lelkiismeret-furdalás nélkül hagyta ott a férjét és a lányokat. Persze,
mint hab a tortán, egy csomó pénzt is vitt magával. Az egész ügyben
Parker a diszkréciót értékelte, amivel a dolgot elintézték.
Hanekke valószínűleg kurva volt, de volt esze. Tudta, hogy ha
megsérti a tábornokot, annak végzetes következménye lesz, egész
életében üldözni fogja, amíg bosszút nem áll.
A levél, amit Helena soha nem olvasott, valószínű erre szolgált.
Tudott a férjéről és Helenáról, és cserét ígért a hallgatásért
cserében. Az egyezséget betartották, egyszer csak jött egy értesítés
a válásról, és minden elrendeződött.
Senki sem sérült.
Nathan Parker biztos nem, aki teljesen közömbös volt a felesége
iránt. És Hanekke se, aki élvezhette a pénzt és a lovagokat.
A két lány ott maradt mint túsz, ők fizették meg a hibákat, amit
nem ők követtek el. Arijane a nagykorúság elérése után elment, és
miután utazgatott egy darabig, Bostonban telepedett le. Az apjával
való konfliktusa mértani sorozat szerint növekedett. Helena félt, hogy
rá is az a sors vár, ami rá. Időnként fürkészte apja arcát, hogy lássa,
nem fedezi-e fel rajta azt a fényt, amit megtanult felismerni, és amitől
megtanult félni. Másrészt utálta ezért magát, kívánta, hogy
megtörténjen, hogy neki ne kelljen többé érezni a lépéseket, amint
az ágya felé közeledik, ne érezze a kezét, amikor felemeli a lepedőt
és becsúszik az ágyába.
Behunyta a szemét, és megborzongott. Most, hogy megismerte
Frankét, és megértette, milyen lehet az az üzenet, amit két ember
átad egymásnak a testi kapcsolatban, most értette meg igazán, hogy
milyen undorító volt az, amit azokban az években átélt.
Frank volt a második férfi az életében, de csak az első, akivel
szeretkezett.
A földszintet elárasztotta a fény. A világ semmi más helyén nincs
ilyen fény. Ugyanebben a városban Frank a fényben élést talán
ugyanilyen üresnek érzi. Olyan, mintha egy gép kiszívná belőle a
levegőt, és a bőre a csontjára tapadna. Miközben a testében egy
ellenkező erő feszült, fékezhetetlen vágy, hogy minden kirobbanjon
belőle.
Helena kiment az üveges teraszra. Elment a szoba előtt, ahova a
telefonokat zárták. Továbbment, kicsit később megállt. Ezen a
helyen állt, amikor Frank és ő összenéztek, amikor letartóztatták
Ryant. Ő akkor mindent megértett. Vajon Frank is?
A szemében nem látszott érzelem, de Helena női megérzésével
tudta, hogy az volt az a pillanat, amikor elkezdődött köztük valami.
Mindennél jobban szerette volna, ha itt van, és meg tudja tőle
kérdezni.
Kivette a zsebéből a mobiltelefont. A második este hozta neki
Frank, amikor el kellett mennie, hogy közölje Céline-nel férje
halálhírét. Megint eszébe jutott helyzete abszurditása. Titokként kell
kezelni egy ilyen tárgyat, ami immár mindenkinek van.
Megpróbálta Frank számát hívni, amit rögzített a memóriába. Egy
gépi hang közölte, hogy a hívott személy telefonja jelenleg nem
elérhető, és azt kérte, hogy próbálkozzon később.
Ne, Frank, most legyél itt. Nem tudom, mennyi időm van még.
Meghalok, hogy nem láthatlak, legalább beszélhessek veled.
Benyomott egy másik gombot, a rendőrségét.
– Rendőrség. Jó napot.
– Beszél angolul?
– Persze, asszonyom, mit tehetek önért?
Angolul válaszolt, de a Madame szót franciásan ejtette ki. Helena
felsóhajtott, legalább a nyelvi nehézségeket elkerüli. Hanekke a
németet tanította meg neki és Arijanénak. Apja második felsége
irtózott a franciától, homoszexuálisoknak való nyelvnek nevezte.
– Frank Ottobréval szeretnék beszélni.
– Egy pillanat. Madame. Ki keresi?
– Helena Parker, köszönöm.
– Egy kis türelmét kérem.
A központ kapcsolta, és pár pillanat múlva felhangzott Frank
hangja.
– Helena, hol vagy?
Helena elpirult, ez volt az egyetlen, amiért örült, hogy nincs itt és
nem látja. Úgy tűnt, mintha visszament volna az időben, amikor
arcán érezte Andrés Jeffereau félénk és tapasztalatlan csókját.
Megértette, hogy Frank Ottobrénak mágikus hatalma van, hogy
visszahozza az ártatlanságát. És ettől végképp rájött, hogy mennyire
szereti.
– Otthon vagyok, apám elment Ryannal és Stuarttal.
Mosse az összes telefont elzárta. Azt használom, amit te itt
hagytál.
– Az a rohadt. Még jó, hogy otthagytam!
Helena nem tudta, hogy a központ hallja-e Frank telefonhívásait.
Azt mondta, hogy az az érzése, hogy a Parc Saint-Roman-beli lakás
telefonját lehallgatják. Talán ezért volt olyan nyers a hangja.
Helena nem akart semmi olyasmit mondani, ami bajt okozhat neki,
vagy zavarba hozza, de úgy érezte, robban.
 – Van valami, amit mondani akarok neked.
Most mondd meg neki, vagy soha nem fogod.
– Szeretlek, Frank.
Helena arra gondolt, hogy életében először mondja ezt valakinek.
És először érzett olyan félelmet, amitől nem szorongott.
A vonal másik végén csend volt. Másodpercek, de Helenának úgy
tűnt, hogy ennyi idő alatt el lehetett volna ültetni egy datolyafát és
leszüretelni a termését. Aztán végre Frank hangja: – Én is szeretlek,
Helena.
Ilyen egyszerűen, így kellett történnie. Azzal a békével, amit a
műalkotások hoznak magukkal. Most már Helena Parkernak nem
volt semmi kétsége.
– Áldott legyél. Frank Ottobre.
Nem volt másra idő. A szobában, ahol Frank volt, ajtócsapódás
hallatszott.
– Várj egy pillanatig.
Aztán hallott egy ismeretlen hangot, hallotta, hogy Frank felkiált,
és hallotta, hogy valaki rávág az asztalra és káromkodik, Frank
hangja, aki kiáltotta: Nem, nem igaz, megint ő, átkozott. Aztán újra
beszólt a telefonba.
– Bocsáss meg, Helena, annyira nem szívesen hagylak itt, de
rohanni kell.
– Mi történt? Elmondhatod?
– Persze, holnap az összes újság meg fogja írni. A Senkise újra
ölt!
Frank befejezte a beszélgetést. Helena nézte a kijelzőt, és
zavartan nézte, hogy neki most hogy kell kikapcsolni.
Annyira boldog volt, hogy nem is gondolt arra: élete első szerelmi
telefonját egy gyilkosság szakította félbe.

54.
 Frank és Morelli úgy rohantak, mintha a világ sorsa függene attól,
hogy milyen sebességgel mennek. Mialatt repültek lefelé, Frank arra
gondolt, hányszor kell még ezt megtenniük. Beszélgetése Helenával
olyan volt, mint egy boldog sziget a viharos tenger közepén, amikor
Claude megjelent a hírrel, hogy az álmodozást félbeszakítsa.
Senkise ismét lesújtott. És a lehető legrosszabb módon.
Istenem, mikor lesz vége. Ki ez az ember, és hogy tudja mindet
megenni?
Kirohantak az üvegajtón, és az épület előtt láttak egy csomó
rendőrt, akik körbefognak egy autót. Frank és Morelli lementek a
feljárón. A rendőrök félrehúzódtak, hogy utat engedjenek nekik. A
rendőrség bejáratával szemben ott állt Jean-Loup Verdier autója,
nyitott csomagtartóval.
Benne egy férfi teste. Az Allen Yoshida-gyilkosság piszkozatának
tűnt, egy rosszul sikerült kísérletnek, egy főpróbának. Fehér inge
véres volt, a szíve magasságában volt egy vágás, onnan folyt ki a
vér. De mint mindig, most is az arc volt a legborzasztóbb állapotban.
A halott mintha a csomagtartó szőnyegét nézné, szörnyű
mosolyával, a vér megalvadt kopasz fején, ahol maradt egy fürt,
mintha azt mutatná, hogy a gyilkos ezúttal meglehetősen sietett.
Frank körülnézett. Senki se hányt.
Mindenhez hozzá lehet szokni, a jóhoz is és a rosszhoz is.
De hát ez nem szokás kérdése volt, ez egy átok volt, amit meg
kellett szüntetni. És meg kellett találni, ha nem akarta, hogy egy
klinikán végezze ismét, és egy padon ülve figyelje, amint a kertész
elültet egy fát.
Eszébe jutott a beszélgetése Kenneth atyával. Ha most itt volna,
elmondta volna neki, hogy kezdi kicsit másképp látni. Még nem hisz
Istenben, de az ördögben már kezd hinni.
– Hogy történt? – kérdezte mindenkitől és senkitől.
Egy rendőr ment oda. Frank nem tudta, hogy hívják, de arra
emlékezett, hogy egyike volt azoknak, akik Jean-Loup házáról
felügyeltek, és szerencséjére nem aznap volt szolgálatban, ami kor
rájöttek, hogy kicsoda Senkise.
– Ma reggel vettem észre az autót, ami tilosban parkolt.
Általában elég szigorúak vagyunk, de most ezekben a
napokban…
A rendőr intett a kezével… Minden őrült most szabadult el, és
Senkisét legalább száz helyen vélték látni, és az összes bejelentést
ellenőrizni kellett.
Frank ismerte a helyzetet. Intett, hogy folytassa.
– Amikor kijöttem, láttam, hogy az autó még mindig ott van. Azt
hittem, hogy valakinek elintéznivalója van a rendőrségen. Néha
előfordul, hogy az ügyfelek itt hagyják a kocsit. Odamentem, hogy
ellenőrizzem. Akkor már hívni akartam az autómentőt, hogy
vontassák el, amikor felismertem a rendszámot.
Én voltam, aki Beausoleilben…
– Igen, tudom, folytasd.
– Amikor közelebb jöttem, láttam egy piros foltot, ami vér is
lehetett. Hívtam Morellit, és feltörtük. És ez volt benn.
A rendőr a testre mutatott.
Hát ez az, amit nehéz embernek nevezni.
És ez is itt volt.
Frank tudta előre, hogy mit fog látni.
A szokásos, vérrel írt feliratot:
Én gyilkolok…
Frank összeharapta a száját addig, amíg a fájdalom már
elviselhetetlenné vált. Érezte a vér édeskés ízét a szájában. Hát ez
az, amit Jean-Loup bejelentett neki előző nap. Nincs több jel, csak
holttest, ez a szegény holttest volt a jel, hogy a háború folytatódik
tovább, és hogy ezt a csatát is elvesztették. Ez volt a sokadik
megcsúfolása az erőfeszítéseiknek. Franknek eszébe jutott Jean-
Loup hangja, amelyet most már nem kellett elváltoztatnia, egy
mobilról hívott, amit aztán egy pádon hagyott. Egy gyerek
megtalálta, felvette, és telefonálgatni kezdett vele. És pont a bátyját
hívta, amikor elfogták. Nem látta, hogy ki hagyta a padon, és nem
volt rajta a fiúén kívül más ujjlenyomat.
Frank nézte a testet. Nem is tudta elképzelni, mit fog lépni a
média. Nehéz volt szavakat találni az új bűntényre.
Durand és Roncaille reakciójára, őszintén szólva, fütyült. Arra is,
hogy mi lesz velük. Csak azt kívánta, hogy ne mozdítsák el, mielőtt
elkapja Senkisét.
– Lehet tudni, hogy ki ez a szerencsétlen?
Morelli odafordult hozzá.
– Nem, Frank, nem volt nála semmi irat.
– Azt hiszem, hamar megtudjuk. A bőrén látszik, hogy fiatal ember
volt. Ha az az állat a szokásos sémát követi, akkor harminc,
harmincöt év körüli, híres, jóképű férfi, akinek az volt az, egyetlen
hibája, hogy rosszkor volt rossz helyen. Valószínű nemsokára
bejelenti valaki az eltűnését, és akkor megtudjuk, kicsoda az illető.
Próbáljuk megtudni előbb…
Az egyik rendőr közelebb jött.
– Felügyelő úr.
– Mi van, Bertrand?
– Eszembe jutott valami. Lehet, hogy hülyeség…
– Mondd csak.
– A cipője, felügyelő úr.
– Mi van a cipőjével?
A rendőr vállat vont.
– Vitorláscipők. Tudom, mert nekem is van.
– Gondolom, hogy dögivel vannak ilyen cipők, így nem hiszem…
Frank félbeszakította Morellit.
– Hadd mondja végig. Folytasd, Bertrand!
– Ezeken a cipőkön a cipő márkája mellett egy másik is van, egy
cigarettamárka. Lehet, hogy egy szponzoré. És mivel ezekben a
napokban van…
Franknek eszébe jutott a vitorlásverseny. A rendőr vállára tette a
kezét.
 – És mivel most van a Grand Mistral, vagy hogy hívják, lehet, hogy
valaki ebből a körből. Nagyon jó!
Frank úgy dicsérte meg, hogy mindenki hallja. A rendőr úgy ment
vissza a többiekhez, hogy úgy érezte magát, mintha ő lenne
Kolumbusz matróza, aki földet kiáltott.
Frank félrehívta Morellit.
– Claude, szerintem van benne valami, amit mondott.
És ez az egyetlen nyom. Nézzünk körül arrafelé. Nincs mit
veszteni…
Megérkeztek a helyszínelők.
Frank a kocsira mutatott. – Nem hiszem, hogy mondani kell, de
szükségünk van mielőbb az ujjlenyomatokra, csak ezzel tudjuk
azonosítani, lehet, hogy a fogorvosa nem ér rá.
Morelli arca fáradtságot és kétséget tükrözött, nem volt könnyű
lenyelni a vereséget. Frank hagyta, hogy utasításokat adjon, és
visszament a szobájába. Eszébe jutott Helena arca… hallotta a
hangját a telefonban, ahogy félénken, de meggyőződéssel mondta
neki, hogy szereti.
Újabb csőd.
Pár kilométerre ott egy nő, aki megmenthetné, és akinek ő is a
megmentője lehetne, ott van a világ egy kéznyújtásra, de két férfi
elzárta az útját.
Az egyik oldalon a Senkise, aki addig öli az ártatlan embereket,
amíg el nem fogják, a másik oldalon Parker tábornok, aki minden jót
elpusztított, ami az útjába került, amíg valaki nem pusztítja el őt.
Frank szeretett volna az a valaki lenni.
Más nem érdekelte.
Durand, Roncaille, a miniszter, a herceg és az Egyesült Államok
elnöke is tőle azt csinál, amit akar. Frank munkásnak érezte magát,
aki távol van azoktól a helyektől, ahol a terveket készítik. Neki a falat
kell bontani vagy éppen építeni, ő áll a cement és a mész között.
Neki kell a megcsonkított testeket megnézni, neki kell a vér- és a
puskaporszagot beszívni. Nem akart halhatatlan műveket írni, csak
egy jelentést, amiben elmagyarázza, hogy hogyan zárta a börtönbe
azt, aki ezeket a gyilkosságokat elkövette.
Aztán Parkerre gondolt.
Senkise egy dologra megtanította. Hogy vad legyen, és menjen a
célja elérésére. Ezt kell tennie a tábornokkal kapcsolatban.
Olyan vad lesz, amin még Parker is meg fog lepődni, pedig ha
valaki, akkor ő igazán ért ehhez.
Amikor visszament a szobájába, hívta Helenát. Ki volt kapcsolva a
telefonja. Valószínű nem volt egyedül, és nem akarta, hogy a telefon
elárulja. Elképzelte, amint Stuarttal, egyetlen vigaszával van. Két
börtönőre, Parker és Mossa között.
Egy negyedórát gondolkodott, kezét hátratette, bámulta a
mennyezetet. Akármire is gondolt, csukott ajtót talált.
Pedig érezte, hogy nincs messze a megoldás. Velük nincs hiba.
Szorgalmasak és tehetségesek, csak egy kis szerencse hiányzott,
ami mindig kell a sikerhez.
Nevetséges volt, hogy pont abban a városban, ami tele volt kis és
nagy játéktermekkel, ahol mindenhová fel volt írva, hogy: Winning is
easy – nyerni könnyű Franknak kedve lett volna játszani egész
addig, amíg a golyó meg nem mutatta volna, hogy hol van Jean-
Loup Verdier.
A szoba ajtaja hirtelen kinyílt. Morelli lépett be. Olyan izgatott volt,
hogy kopogni is elfelejtett.
– Frank, lehet, hogy szerencsénk lesz!
Lupus in fabula, reméljük, hogy farkas és nem plüsskutya.
– Mondd!
– Jött egypár ember bejelenteni egy eltűnést. Azaz nem éppen
bejelentést, csak aggódnak.
– Kiről van szó?
– A Try For the Sun legénységének egy tagja, ez egy hajó, ami
indul a Grand Mistralon.
Frank várta a folytatást.
 – Tegnap randevúja volt egy lánnyal a fontvielille-i mólon. Amikor a
lány odaért, nem volt ott. Várt egy kicsit, és elment. A szóban forgó
lány nem lehet könnyű eset, mert ma visszament a hajóra cirkuszolni
egy kicsit, hogy megmondja, vele így nem lehet bánni stb. Mikor
látta, hogy őrjöng, a tengerész elment a fickóért, és akkor látták,
hogy a kabinja üres és az ágya érintetlen, nem aludt ott.
– Nem lehet, hogy reggel beágyazott, és elment valahova?
– Lehet, de nem valószínű. A tengerészek korán kelnek, és valaki
biztos észrevette volna. Aztán ott volt az egyenruhája, amit este
viselt. Ebből látszott, hogy volt otthon átöltözni, aztán elment.
– Nincs bizonyíték, de nem lehet elvetni. Hasonlítsátok össze a
halott ujjlenyomatát a kabinban találtakkal. Ez a legbiztosabb.
– Már intézkedtem. Szóltam egy rendőrnek, s egy emberünk már
megy Fontvieille-be.
– És te mit szólsz hozzá?
– Az eltűnt személy beleillik az áldozatok sorába. 33 éves, jóképű,
mérsékelten híres vitorláskörökben.
Amerikai, Hudson McCormacknak hívják.
Frank a név hallatán úgy ugrott fel, hogy Morelli azt hitte, leesett a
székről.
– Milyen nevet mondtál?
– Hudson McCormack, New York-i ügyvéd.
– Tudom, Claude, ismerem. Azaz egyáltalán nem ismerem, de ő
az, akiről beszéltem, és kértem, hogy figyeljék.
Morelli benyúlt a nadrágja zsebébe, és elővette a lemezt, amit
Frank adott neki előző nap.
– Látod, itt a lemez. Tegnap nem tudtam foglalkozni vele,
gondoltam, hogy majd ma…
Frank és Morelli egyre gondoltak. Tudták, mit jelent a késés. Ha
McCormackot figyeltették volna, talán most élne, és Senkise már
rács mögött lenne.
Frank arra gondolt, hogy túl sok a ha és a talán.
– Ők é, Claude, ellenőrizd, és tudasd az eredményt.
 Morelli ledobta a floppyt és kiment. Frank felvette a telefont és
Coopert hívta, nem foglalkozott azzal, hogy hány óra van
Amerikában. A barátja meglepően éber hangon felelt.
– Igen.
– Coop, Frank vagyok, felébresztettelek?
– Még le se feküdtem, most értem haza… mi van?
– Tiszta őrület. Az ember, akit keresünk, a sorozatgyilkos megölte
Hudsont és megnyúzta.
Csend volt. Valószínűleg nem hitt a fülének.
– Te jóisten, a világ megőrült, itt is teljes a zűrzavar, állandóan
készenlétben élünk a terrortámadások miatt, aztán tegnap újabb
csapás. Osmond Larkint megölték a börtönben, a séta alatt
összevesztek a rabok, és ő otthagyta a fogát.
– Elég nagy csapás.
– Hát igen, mennyit dolgoztunk, és itt állunk üres kézzel.
– Mindenkinek megvan a maga baja, itt se jobb. Ma reggel újabb
hulla.
– Mennyi összesen?
– Légy erős! Tíz.
Cooper nem követte a legfrissebb fejleményeket.
– A Guinness Rekordok Könyvébe akar kerülni?
– Valószínű tíz halott terheli a lelkiismeretét, és az enyémet is.
– Tarts ki. Frank, én ugyanezt mondom itt magamnak.
– Én sem tehetek mást.
Letette a telefont. Szegény Cooper, mindenkinek megvan a maga
baja. Frank egy darabig habozott. Míg várta a hivatalos megerősítést
Hudsonnel kapcsolatban, attól félt, hogy bármelyik percben beléphet
Roncaille, és őrjöng, mert nem tud mit tenni. Valószínűleg most
kapja a fejmosást, amit továbbad a beosztottjainak.
Elővette a lemezt, és betette a gépbe. Megnyitotta.
A képernyőn megjelent egy arc. Egy nyilvános helyen
fényképezték le, amikor nem vette észre.
 Egy meglehetősen zsúfolt bár volt, hosszú, keskeny, tükrökkel teli,
hogy nagyobbnak látsszon. New Yorkban sok ilyen hely volt, ahol a
hivatalnokok ebédeltek, este pedig találkahelyként szolgált. Hudson
az egyik asztalnál ült, és egy férfival beszélgetett, aki háttal állt és
felgyűri nyakú esőkabátot viselt…
Megnyitotta a másik dokumentumot is… ugyanannak a fotónak a
kinagyított részlete volt…
Frank nézte a jóképű amerikai fiút, utolsó New York-i divat szerint
vágott haját, kék öltönyét, ami illett a munkához, amit végzett. Tehát
minden valószínűség szerint ez az arc nélküli halott arca. Szegény
fiú, ez sem hitte volna, hogy mi vár rá Monte-Carlóban. A
vitorlásverseny helyett, a nyílt tengeri utazás helyett egy autó szűk
csomagtartójában fog utazni, és utolsó ruhája a hullazsák lesz…
Frank nézte a képet. Hirtelen egy őrült ötlet villant át az agyán.
Lehetséges lenne?
Megnyitotta Nicolas elektronikus noteszát. A barátja nem volt nagy
komputerszakértő, de ez még ment neki.
Remélte, megtalálja a számot, amit keres. Beírta a vezetéknevet,
és megjelent a teljes név és a cím.
Először Morellit hívta.
– Claude, regisztráltátok Jean-Loup tegnapi hívását?
– Persze.
– Kellene egy másolat, azonnal.
– Már kész, rögtön viszem.
– Köszönöm.
Kiváló, kevés beszédű, de hatékony. Vajon hogy áll Barbarával
most, hogy már nem járnak a rádióba? Vele azért annyira nem volt
lakonikus. A gondolatait a telefonkagylóból jövő hang szakította
félbe: – Halló?
Szerencséje volt. Az az ember válaszolt, akivel beszélni szeretett
volna.
– Szia, Guillaume, Frank vagyok.
 A fiút nem lepte meg a hívás, úgy válaszolt, mintha azelőtt tíz
perce beszéltek volna utoljára.
– Szia, FBI-ügynök, minek köszönhetem a szerencsét?
– A múltkor jól éreztem magam nálad, azt hiszem, még egyszer
igénybe venném a szolgáltatásaidat.
– Elfogadom az ajánlatot, gyere, amikor gondolod.
– Azonnal indulok.
Frank letette a telefont, és még egyszer megnézte a képet a
számítógép képernyőjén, mielőtt bezárta volna a dokumentumot, és
kivette volna a lemezt. Az amerikai olyan arckifejezéssel nézte
képet, mint ahogy egy megrögzött szerencsejátékos nézi a
rulettgolyót.

55.
Frank megállította a Mégane-t a zöldre festett kerítés mellett, az út
végén, ami Helena házához vezetett.
Kiszállt az autóból, és meglepődve tapasztalta, hogy a kerítés félig
nyitva van. A gondolat, hogy pár perc múlva meglátja a szeretett nő
arcát, megdobogtatta a szívét. De attól, hogy Parkért is látnia kell,
ökölbe szorult a keze.
Nyugalmat erőltetett magára. A harag rossz tanácsadó, és neki
most nem volt szüksége rossz tanácsadókra.
Viszont ő most kitűnő tanácsokat tud adni, ezt gondolta. A reggeli
találkozás Guillaume-mal mindent megvilágított. Amikor előző este
elment hozzá, s megkérte, hogy egy-két dolgot ellenőrizzen, a
műhelyében találta, ahol a legnagyobb káosz közepette dolgozott. A
gépei éppen egy olyan munkát végeztek, amit nem tudott
félbehagyni, azonban az este és az éjszaka egy részét arra
fordította, hogy megnézze, amit Frank kért.
Rengeteg fáradságába került, de a végén siker koronázta a
fáradozásait.
 Amikor Guillaume eléje tette az eredményeket. Frank nagyon
elcsodálkozott, hogy az, ami olyan merész elképzelésnek, légből
kapott feltételezésnek, agyrémnek tűnt az elején, beigazolódott.
Pedig még saját maga is őrültnek hitte magát…
Úgy érezte, át kell ölelnie a fiút. Arra is gondolt, hogy nem kéne
így nevezni csak a születési ideje alapján.
Guillaume férfi volt, igazi férfi. Akkor értetette meg igazán, amikor
Guillaume csendben a kerítésig kísérte.
Szó nélkül mentek egymás mellen, nem beszéltek, mindegyikük a
gondolataiba merült. Frank kinyitotta az ajtót, és már szállt be az
autóba, amikor a fiú arckifejezése megállította.
– Mi a baj, Guillaume?
– Nem tudom. Frank. Furcsa érzés, mintha leesett volna a hályog
a szememről.
Frank tudta, hogy mire gondol, de azért megkérdezte.
– Mit értesz ez alatt?
– Hát ezt az egészet. Mintha most vettem volna észre, hogy van
egy másik világ, ahol a dolgok velünk is megtörténhetnek.
Az embereket nemcsak a tévéhíradókban ölik meg, hanem akár
melletted is a járdán.
Frank csendben hallgatta ezt a kitörést. Sejtette, hova akar
Guillaume kilyukadni.
– Egy dolgot kérdezek tőled, Frank. Nem akarom tudni
részleteket, csak egy személyes dolgot szeretnék tisztázni. Amit a
múltkor csináltam és most, az hasznos lesz ahhoz, hogy elfogd
Nicolas gyilkosát?
Guillaume szeme csillogott. Játszotta a laza gyereket, de igazából
igaz ember volt. Szerette Nicolas-t, mint ahogy bizonyára a fiát,
Stéphane-t is szerette.
Frank mosolyogva nézett rá.
– Előbb-utóbb, amikor mindennek vége lesz, majd elbeszélgetünk,
nem tudom, mikor lesz, de akkor majd elmondom neked töviről
hegyire, hogy mennyire fontos voltál ebben a történetben, és
számomra különösen.
Guillaume bólintott és félreállt. Kinyitotta az ajtót, és bizonytalan
mozdulattal intett utána.
– Nagyon nagy vagy, Guillaume.
Frank erre gondolt, amikor bement Helena házának a kertje be.
Meglepődött azon, amit látott. A ház felső emeletének minden
ablaka ki volt nyitva. A földszinten egy kék kötényes nő egy dugót
dugott be egy konnektorba. Elment, és később egy porszívó hangja
hallatszott. Az üvegajtón át látta, amint előre-hátra jár a géppel. A
felső szinten, ahol Helena szobája volt, egy ugyanolyan kötényt
viselő nő egy csomó szőnyeggel a kezében ment ki az erkélyre.
Ráterítette a korlátra, és kezdte szőnyegporolóval kiverni.
Frank közelebb ment. Nem nyugtatta meg, amit látott.
A főbejárat felől egy férfi jött ki. Idős volt, világos ruhát viselt,
elegánsnak akart látszani. A fején panamakalapot viselt, ami
tökéletesen illett a ház stílusához. Meglátta, és felé indult, fiatalos
külseje ellenére kezeiből ítélve közelebb lehetett a hetvenhez, mint a
hatvanhoz.
– Jó napot. Óhajt valamit?
– Jó napot. Frank Ottobre vagyok, Parkerék barátja, akik itt
laknak.
A férfi elmosolyodott és kivillantotta a fogsorát, ami bizonyára egy
vagyonba kerülhetett neki.
– Ah, ön is amerikai. Örülök, hogy megismertem.
Kezet nyújtott. A keze tele volt foltokkal. Frank arra gondolt, hogy
ez nemcsak a korának tudható be, valószínűleg a májával sincs
minden rendben.
– Tavernier-nek hívnak. Ennek a kis vityillónak vagyok a
tulajdonosa.
És mosolyogva rámutatott a házra.
– Sajnálom, fiatalember, de a barátai elutaztak.
– Elutaztak?
 Látszott rajta, hogy tényleg sajnálja, hogy rossz hírt kell közölnie.
– Hát igen. Egy alkalommal ügynökségen keresztül adtam ki,
pedig általában személyesen szoktam. Ma reggel jöttem fel, hogy
megismerjem a bérlőimet, amikor bőröndökkel álltak itt és a taxit
várták. A tábornok azt mondta, hogy váratlanul közbejött valami, és
el kell menniük. Kár, pedig már kifizették a másik hónapra is a bért.
Én azt mondtam, hogy úgy a korrekt, ha visszaadom a pénzt, amit
előre kifizetett, de hallani sem akart róla.
Micsoda rendes ember…
Majd megmondanám én, ki a rendes ember, te naftalinos
piperkőc.
Frank szerette volna Tavernier úr véleményét megváltoztatni, ha
ilyen jó emberismerő, akkor jobb, ha a jövőben előre és
készpénzben fizet. De volt, ami jobban érdekelte, mint hogy
felvilágosítsa az öreget arról, hogy milyen is igazából az az ember,
akinek kiadta a házát.
– Nem tudja, hová mentek?
Tavernier urat köhögőroham fogta el, ami arra utalt, hogy kicsit
sokat cigarettázik. Franknek meg kellett várni, amíg elővesz egy
zsebkendőt és megtörli a száját.
– Nizzába. A reptérre, azt hiszem. Indul a repülőjük vissza
Amerikába.
– A rohadt életbe…
Frankból kitört, még mielőtt visszatarthatta volna.
– Bocsánat, Tavernier úr.
– Semmi baj, néha megkönnyebbül az ember tőle.
– Nem tudja, mikor indul a gép?
– Nem, sajnálom, ebben nem tudok segíteni.
Franknek az arca nem árult el sok jókedvet. Tavernier úr
észrevette.
– Cherchez lafemme, igaz, fiatalember?
– Tessék?
 – Tökéletesen megértem. A nőről beszélek, aki itt volt. Róla van
szó, ugye? Én is, ha feljöttem volna, hogy egy olyan nővel
találkozzam, mint ő, és üres házat találnék, bizonyára le lennék
törve. Fiatalkoromban mikor itt laktam, annyi kalandom volt, hogy
egy könyv is megtelne vele…
Frank tűkön ült. Semmit sem kívánt jobban, mint hogy otthagyja
Tavernier urat a történeteivel, és rohanjon a nizzai reptérre. A férfi
megragadta a karját. Frank legszívesebben eltörte volna a kezét.
Nem bírta általában azokat az embereket, akik erőszakosan
hozzáérnek, főleg most nem, amikor érezte, hogy futnak az értékes
másodpercek.
Tavernier csak azért menekült meg, amit mondott.
– Hát igen, én élveztem az életet, elhiheti, nem úgy, mint a
bátyám, aki itt lakott a szomszéd házban, aminek kilátszik a teteje a
ciprusok mögött.
Úgy kezdett viselkedni, mint aki nagy titkok tudója.
– Az őrült sógornőm háza, aki ráhagyta egy fiúra, aki megmentette
a kutyáját, amelyik annyit sem ért, mint a fa, amit lepisilt. Nem
tudom, hallott-e erről az őrültségről. És tudja-e, ki az a fiú?
Frank tudta, nagyon jól tudta. És nem volt se kedve, se ideje, hogy
újra elmeséljék neki. Tavernier nem tudta, mit kockáztat: újra
megfogta a karját.
– Gyilkos volt, sorozatgyilkos, ő ölte meg azt a sok embert, és mint
az állatokat, lenyúzta őket. És a sógornőm egy ilyen emberre hagyta
ezt az értékes házat.
Miközben ön az emberiség jótevőjének adta ki a sajátját. Ha a
hülyeséget is Nobel-díjjal jutalmaznák, ez az öreg minden évben
elnyerné.
Mivel nem sejtette, mit gondol róla, Tavernier úr folytatta a
sóhajtozást: – Hát igen, az a nő teljesen meghülyítette a bátyámat.
Pedig szép se volt, olyan volt, mint egy en piain a rulettben, de
legalább olyan veszélyes. Együtt építettük ezt a házat, a hatvanas
évek közepén. Ikerházat egymás mellett, de nem jártunk össze.
Mindenkinek megvolt a maga élete. A bátyám olyan volt, mintha
börtönben lenne, minden percben a felesége szeszélyeit kielégíteni,
pedig volt neki elég, képzelje el, hogy…
Frank azt kérdezte magától, miért hallgatja ennek az ex-Don
Juannak a fecsegését, és miért nem vágja magát a kocsiba, hogy a
nizzai reptérre hajtson. Valami megmagyarázhatatlan okból az volt
az érzése, hogy Tavernier valami fontosat fog mondani. És mondott
is. A fecsegése közben egy olyan fontos dolgot mondott, amitől
Frank izgalomba jött még most, amikor a legsötétebb elkeseredés
közepén volt, mikor azt képzelte, hogy nemsokára felszáll egy nagy
gép, és Helena Parker szomorú arccal nézi maga alatt, hogy eltűnik
Franciaország.
Lehunyta a szemét. Úgy elsápadt, hogy az öreg is észrevette.
– Mi van, nem érzi jól magát?
Frank ránézett.
– De igen, sőt remekül érzem magam.
Tavernier-nek kétsége volt efelől. Frank rámosolygott, amit az öreg
félreértett. Az a hülye öreg nem is képzelte, hogy most mondta meg,
hol van Jean-Loup Verdier.
– Köszönöm szépen, és viszontlátásra, Tavernier úr.
– Sok szerencsét, fiatalember. Remélem, utoléri, akit szerelne, de
ha nem, ne felejtse el, hogy a világ tele van nőkkel.
Frank szórakozottan intett és kifelé indult. Már a kerítésnél járt,
amikor az öreg utána szólt: – Ah, fiatalember!
Franknek kedve lett volna elküldeni a fenébe, de a hála
visszatartotta azért, amit önkéntelenül is elárult neki.
– Igen, Tavernier úr.
Az öreg széles mosollyal ezt mondta: – Ha szüksége lenne
esetleg egy szép házra…
Győzelmi kifejezéssel mutatott a háta mögé.
– Itt van.
Frank nem is válaszolt, kiment az udvarból. A kocsi mellett állt és
a cipőjét nézte. Döntenie kellett, méghozzá gyorsan. Aztán azt tette,
ami helyesnek látszott, talán meg lehet mindkét dolgot csinálni, hogy
a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Elővette a
mobilját, és tárcsázta a nizzai rendőrség számát. Frobent kérte. Kis
idő múlva kapcsolták.
– Szia, Frank, hogy vagy?
– Megvagyok, és te?
– Én is megvagyok, parancsolj!
– Claude, egy hatalmas szívességet kérek tőled.
– Mindent, amit akarsz, ha meg tudom tenni.
– A nizzai reptéren Parker tábornok, a lánya és az unokája
indulófélben vannak. És velük van egy bizonyos Ryan Mosse
kapitány is.
– Az a Mosse?
– Pontosan. Fel kellene tartóztatni őket! Nem tudom, mi módon,
milyen ürüggyel, de meg kell akadályozni, hogy amíg én nem érek
oda, elrepüljenek. Amerikába szállítják Senkise egyik első
áldozatának, Arijane Parkernek a holttestét.
Esetleg az lehet az ürügy…
Valami bürokratikus akadály, mit tudom én. Élethalál kérdése,
Claude, legalábbis most nekem. Gondolod, hogy meg tudod tenni?
– Neked mindent.
– Köszönöm, nemsokára hívlak.
Eztán Frank egy másik számot tárcsázott.
A rendőrparancsnokságét. Roncaille-t kérte. Szinte azonnal
kapcsolták.
– Igazgató úr, Frank Ottobre vagyok.
Roncaille, aki ez alatt a két nap alatt tízet élt meg, rátámadt.
– Frank, hova a francba tűnt el?
A káromkodás az ő szájából vihart jelzett.
– Itt rettenetes dolgok történnek, ön pedig eltűnik.
Megbíztuk a nyomozás vezetésével, és ahelyett hogy jutnánk
valamire, több a halott az utcán, mint veréb a fán. Tudja, hogy a
közbiztonságnál mindenkit leváltanak?
 Én örülhetek, ha kapok egy éjjeliőri állást.
– Nyugalom, igazgató úr, ha eddig nem veszítette el az állását,
most már a helyén marad. Most már vége.
– Mi az, hogy most már vége?
– Azt jelenti, hogy most már vége. Tudom, hol rejtőzik Jean-Loup
Verdier.
Csend a vonal túlsó végén. Gondolkodás, szünet. Frank érezte
Roncaille hamleti dilemmáját; lenni vagy nem lenni, hinni vagy nem
hinni.
– Biztos benne?
– Kilencvenkilenc százalékra.
– Nem elég. Száz százalékot akarok!
– Olyan nincs a földön. A kilencvenkilenc százalék szerintem igen
elfogadható arány.
– Jól van. Hol van?
– Először szeretnék egy dolgot cserébe.
– Frank, ne feszítse túl a húrt.
– Igazgató úr, úgy látszik, tisztázni kell valamit. Engem nem
érdekel a karrier. Ez önt érdekli. Ha nemet mond, leteszem a
telefont, és az első repülővel, ami Nizzából indul, elmegyek a
búbánatba. Ön az, aki felkötheti magát Durand barátjával együtt,
nem tudom, világos-e.
Csend. Szünet. Majd Roncaille dühtől fojtott hangja.
– Mondja, amit szeretne.
– Becsületszavát, hogy Nicolas Hulot-t úgy fogják kezelni, mint aki
szolgálat közben vesztette el az életét, és az özvegye olyan
nyugdíjat fog kapni, ami egy hős feleségének kijár.
Harmadik csend. A legfontosabb. Aztán Roncaille válaszolt.
– Rendben, becsületszavamat adom. Most ön következik. – Adjon
embereket, és mondja Morellinek, hogy hívjon a mobilon. Ön pedig
kezdheti fényezni az egyenruháját a sajtó-konferenciára.
– Irány…
Végre Frank kimondta, amiért Roncaille fizetett: – Beausoleil.
 – Beausoleil? – ismételte hitetlenül Roncaille.
– Pontosan. Egész idő alatt az az átkozott Jean-Paul Verdier ki
sem mozdult a házából!

56.
Pierrot fogta a műanyag poharat, amit Barbara töltött tele Coca-
Colával, és inni kezdte, mintha szégyenkezne, hogy látják.
– Kérsz még?
Pierrot lehajtotta a fejét. Letette az üres poharat, és visszament a
CD-hez.
Barbara tetszett neki, de félt is tőle. A fiú szerelmes volt belé. Ez
pillantásokból állt, hallgatásból és elmenekülésből, amikor
megérkezett. Elég volt, hogy szóljon hozzá, már vérvörös lett. A lány
észrevette régen, ez egy gyerekszerelem volt, ami megfelelt Pierrot
fejlettségi szintjének, de mint minden érzést, ezt is tiszteletben kellett
tartani. Tudta, hogy mennyi szeretet van abban a fura fiúban, aki
mintha állandóan félne a világtól, olyan tisztaság, amire csak a
gyerekek és a kutyák képesek…
Egyszer talált a mixeren egy margarétát, amikor rájött, hogy ő a
titokzatos ajándékozó, nagyon meghatódott.
– Kérsz szendvicset is? – kérdezte a fiú háta mögött.
Pierrot lehajtotta a fejét. Ebédidő volt, és hozattak egy csomó
szendvicset. Jean-Loup története után a rádió a csend birodalmának
tűnt. Mindenki úgy járkált, mintha levegő lenne. Az újságírók rohama
nem csitult, mindenkit követtek, üldöztek, mindenkinek mikrofont
dugtak az orra alá. Mindenkinek kamerával világítottak az arcába,
végül is nem lehetett csodálkozni azon, hogy az újságírók
figyelmének központjába kerültek azért, ami történt.
Jean-Loup Verdier-ről a Rádió Monte-Carlo főszereplőjéről
kiderült, hogy pszichopata gyilkos, és jelenleg is szökésben van.
Jelenléte mint egy kísértet járta be a hercegséget. Másnap, miután
kiderült a gyilkos kiléte, az emberek beteges kíváncsisága miatt a
hallgatottság megduplázódott.
Robert Bikjalo régen cigánykereket hányt volna ilyen siker láttán,
most gépiesen végezte a dolgát, füstölt, mint egy gyárkémény, és
egy szótagú szavakkal fejezte ki magát, mint mindenki, Raquel
gépiesen válaszolgatott a telefonokra, Barbara, ha megállt
elgondolkodni, elsírta magát.
Az igazgató is csak akkor telefonált, ha feltétlen szükség volt rá.
Ehhez a hangulathoz még hozzájött Laurent tragikus halálának
híre, ami két nappal azelőtt történt, s végképp megadta a
kegyelemdöfést.
De az, akit leginkább megviselt a történet, Pierrot volt.
Ijesztő némaságba burkolózott, és csak fejbólintással válaszolt a
hozzá intézett kérdésekre. Amikor a rádióban volt, halkan végezte a
munkáját. Órákig az archívumban bújt meg, néha Barbara le is ment
megnézni, hogy jól van-e.
Otthon egész nap csak zenét hallgatott, fülhallgatóval, ami mintha
arra szolgált volna, hogy teljesen elzárkózzon a világtól. Nem
mosolygott többé, és nem kapcsolta be a rádiót.
Az anyja kétségbe volt esve. Az, hogy a rádióba járhatott, tartozott
valahova, pénzt keresett (az anyja mindig kihangsúlyozta, hogy ez
mennyire fontos nekik, hogy büszke legyen), mindez új világot nyitott
meg a számára.
Jean-Louphoz fűződő barátsága, ami már-már imádat volt, még
nyitottabbá tette. Most becsukódott az ajtó, és az asszony attól félt,
hogy soha nem fog többé kinyílni.
Soha többé.
Nem lehetett tudni, mi zajlik benne.
Pedig mindenki elcsodálkozott volna, ha sikerül olvasnia a
gondolataiban. Mindenki azt hitte, hogy a szomorúsága és a
némasága annak tudható be, hogy a barátjáról kiderült, ő a rossz
ember, ahogy elnevezte, amikor ördögi hangon telefonált a rádióba.
Talán így reagált arra, hogy kénytelen volt belátni, hogy méltatlanra
pazarolta a bizalmát.
Ellenben a barátsága és a bizalma egyáltalán nem rendült meg a
legutóbbi események hatására.
Ő jól ismerte. Volt is nála, ettek együtt nutellás kenyeret, és egy
pohár nagyon jó olasz bort is adott neki, amit Moscatónnak hívtak,
hideg volt és édes, és kicsit szédült tőle. Zenét hallgattak, és Jean-
Loup lemezeket is adott kölcsön, hogy tudja otthon hallgatni. Másolt
CD-t is neki, például a Jefferson Airplane-t, Jeff Baecket és a
Nirvana két legutóbbi lemezét.
Amikor együtt voltak, soha nem beszélt ördögi hangon, sőt.
Viccelt vele, azon a szép hangján, ahogy a rádióban is beszélt,
néha elvitte Nizzába, és hatalmas fagyikat ettek, és nézték a kisállat-
kereskedő kirakatába kitett állatokat.
Jean-Loup mindig azt mondta, hogy ők jó barátok, és ezt mindig
be is bizonyította. Tehát ha Jean-Loup mindig igazat mondott, akkor
a többiek azok, akik nem mondanak igazat.
Mindenki kérdezte, hogy mi a baja. Ő nem akarta senkinek
megmondani, még az anyjának se, hogy a legnagyobb baja az volt,
hogy nem tudta, hogyan segítsen neki. Lehet, hogy bujkál valahol,
és éhes, és nincs senki, aki legalább egy kis kenyeret és nutellát
vigyen neki.
Tudta, hogy keresik a rendőrök, és ha elfogják, börtönbe zárják.
Pierrot nem nagyon tudta, milyen az a börtön. Csak azt tudta, hogy
oda zárják a rossz embereket, és nem lehet kijönni belőle. És ha
nem engedik ki azokat, akik benn vannak, akkor azokat se engedik
be, akik kinn vannak, és többet nem fogja látni.
Talán a rendőrök bemehetnek. Valamikor ő is rendőr volt,
„tiszteletes rendőr”. Az a szimpatikus rendőr mondta, akit nem látott
többé, és valaki azt mondta, hogy meghalt. De most már a bajok
után, amiket okozott, biztos nem tiszta rendőr többet, és neki is kívül
kell lenni, és akkor többet nem fogja látni Jean-Loupot.
 Pierrot elfordította a fejét, és meglátta Barbarát, amint a
rendezőfülke felé ment. Nézte bronzszínű haját, ami úgy mozgott,
mintha táncolna fekete ruháján. Szerette Barbarát, nem úgy, mit
Jean-Loupot, másképp; amikor a barátja beszélt vele, vagy vállára
tette a kezét, nem érezte a gyomrában ezt a melegséget, mintha
hirtelen egy egész csésze csokoládét hajtott volna fel.
Barbarával más volt, nem tudta, hogyan, de tudta, hogy szereti.
Egyszer odatett egy margarétát a mixerre, hogy elmondja neki. Egy
utcai virágládából vette el, és akkor tette oda, mikor senki sem látta.
Remélte, hogy Jean-Loup és Barbara összeházasodnak, és akkor
mindkettőjüket láthatja, ha elmegy hozzájuk.
Pierrot összeszedte a CD-ket és elindult. Raquel kinyitotta a zárt,
amikor látta, hogy foglalt a keze. Pierrot kiment, és az orrával hívta a
liftet. Még senkitől se látta, hogy így hívják a liftet, biztos kinevették
volna, ha látják, de hát mit csináljon, ha tele van a keze. Könyökével
kinyitotta az ajtót, bent nem tudta az orrát használni, mert másképp
voltak elhelyezve a gombok.
Akrobatamutatványra kényszerült, hogy állával megtámassza a
CD-ket, és egy ujjával megnyomja a gombot. A lift lefelé indult.
Pierrot gondolatai is mozgásba lendültek, egy olyan logikát követve,
ami az ő világán belül teljesen logikus és érthető volt.
Döntött.
Jean-Loup nem tud idejönni hozzá? Akkor ő megy el hozzá.
Annyiszor volt nála, és a barátja megmutatta neki, hogy hol tartja a
tartalék kulcsot, amit csak ő tudott, a postaláda alá volt rögzítve,
szilikonnal. Pierrot nem tudta, mi az a szilikon, de tudta, mi az a
postaláda, nekik is volt Mentonban, ami nem olyan nagy és szép
ház, mint Jean-Loupé.
Amikor meglátja, majd ráismer.
Lenn a szobában volt az Invicta hátizsákja, amit éppen Jean-Loup
ajándékozott neki. Beletett egy kis kenyeret és nutellát. Moscato bor
nem volt, de tett bele kólát és Schwepst, és azt gondolta, hogy ez is
jó lesz. Ha a barátja otthon van, ha hívja, biztos előjön. Csak ő lehet,
ki más tudna a tartalék kulcsról.
Majd együtt lesznek, és csokit esznek és kólát isznak, és most ő
fogja megnevettetni Jean-Loupot, bár Nizzába nem tudja elvinni
megnézni a kiskutyákat. Ha pedig nincs otthon, majd ő vigyáz a
lemezekre, le kell porolni, vigyázni, hogy a borító ne kapjon
nedvességet, szépen sorba tenni, hogy ne görbüljenek el. Neki kell
foglalkoznia a barátja dolgaival, másképp milyen barát lenne?
Amikor a lift a földszintre ért, Pierrot mosolygott.
Beson, aki a rádió alatti üzlet képviselője volt, kinyitotta az ajtót.
– Mi van, Pierrot, te vagy a legszorgalmasabb egész Monte-
Carlóban. Ha a helyedben lennék, fizetésemelést kérnék.
A fiúnak fogalma sem volt, hogy kell fizetésemelést kérni.
Mindenesetre esze ágába se jutott a fizetésemelés.
– Jó, majd holnap – válaszolta kitérően.
Beson kinyitotta előtte az ajtót.
 – Vigyázz a lépcsőkre.
Pierrot bólintott, mint mindig, és lefelé indult. Amikor az archívum
ajtaja elé érkezett, lábbal belökte, és letette, amit cipelt. Életében
először nem tette azonnal a helyére a CD-ket, amikel lehozott.
Fogta a hátizsákját, és a vállára dobta azzal a mozdulattal, amit a
barátja tanított meg neki.
Lekapcsolta a villanyt, bezárta az ajtót, mint minden este, mielőtt
hazament volna.
Csakhogy most nem hazament. Felment a lépcsőn, és az épület
bejáratánál találta magát, az üvegajtón túl van a város és a világ.
Valahol ott a barátja, akinek szüksége van rá.
Életében először Pierrot olyat tesz, amit még soha.
Meglökte az ajtót, tett egy lépést, és elindult, hogy egyedül nézzen
szembe a világgal.

57.
Frank ült az autóban Jean-Loup háza mellett, és várakozott.
Meglehetősen meleg volt, és járatni kellett a motort, hogy működjön
a légkondicionáló. Amíg Morellit és a Roncaille által küldött
embereket várta, állandóan az óráját nézegette.
Elképzelte, ahogy Nathan Parker és társasága a nizzai reptéren
várakozik. Az öreg türelmetlenül üldögél egy fotelben, mellette
Helena és Stuart. És Ryan Mosse, aki a beszállással kapcsolatos
teendőket intézi. Látta Frobent, vagy akit maga helyett küldött, amint
odamegy hozzá, és közli a tábornokkal, hogy van egy kis gond, és
ezért egyelőre el kell halasztaniuk az utazást. El sem tudta képzelni,
mit fog kitalálni Froben, de azt igen, hogy lóg reagálni a tábornok.
Ösztönösen arra gondolt, hogy mennyire nem szeretne most
felügyelő barátja helyébe lenni.
Ettől a gondolattól elmosolyodott…
Pedig ebben a pillanatban éppen hogy nem ezt szerette volna.
 Ebben a pillanatban azt szerette volna, ha ő személyesen lehet a
nizzai reptéren. Szerette volna félrevonni a tábornokot, és
megmondani végre azt, amit gondolt róla. Borzasztóan szerette
volna. Nem kellett volna semmit kitalálni, csak tisztázni néhány
dolgot.
Ezzel szemben ott várakozott, és félpercenként nézte az óráját,
ami neki félórának tűnt.
Megpróbált másra gondolni. Eszébe jutott Roncaille. Ez egy másik
dolog volt. A derék igazgató kétkedve bocsátotta rendelkezésére az
embereket.
Frank kategorikus volt, a telefonálás alatt olyan határozottságot
mutatott, amivel igazából nem rendelkezett. Magának sem merte
bevallani, hogy ha nem is blöffölt, de azért hazardírozott… Valójában
az, hogy ismeri Senkise búvóhelyét, nem volt bizonyosság, csak
logikus feltételezés. A 99%, amit a rendőrség fejének jelentett ki,
erős túlzás volt. Ha a feltételezése nem bizonyul helyesnek, akkor
sincs semmi, akkor Senkise továbbra is menekülésben van.
Frank presztízse nyilván megszenvedte volna, és nagy fegyver
lenne Roncaille és Durand kezében, hogy bebizonyítsák, az FBI
embere mennyire nem vált be annak ellenére, hogy az
tagadhatatlan, hogy ő jött rá Senkise kilétére. Ezenkívül, hogy
nyilvánosan hangsúlyozta Nicolas Hulot érdemeit, ezt is ellene
lehetett fordítani. Már hallotta is Durand hangját, aki Dwight Stonnak
magyarázza, hogy végül is Frank Ottobre eredménye nem egyedül
az ő érdeme.
Viszont ha beigazolódik a feltételezése, minden jó véget ér, futhat
a nizzai reptérre, hogy a személyes ügyeit elintézze, és glóriával
lesz övezve.
Nem mintha ez különösen érdekelte volna, de a Nathan Parkerrel
vívott csatában jól jöhetett.
A kanyarban végre feltűnt az első rendőrautó. Ezúttal hangjelezés
nélkül jöttek, ahogy Morellitől kérte a telefonban. Nyugtázta, hogy az
első alkalomhoz képest, amikor megpróbálták elfogni Jean-Loupot,
ez a csapat jelentősen kibővült. Hat kocsi érkezett, tele rendőrökkel,
a kék furgonon kívül, amelyből 16 ember szállt ki a 12 helyett.
Bizonyára további rendőrök vártak lejjebb, hogy megakadályozzák,
hogy esetleg a kerten át elmeneküljön.
Egy autó megállt, két ember kiszállt, majd az autó feljebb állt meg,
a sztráda felé vezető útnál, minden bizonnyal lejjebb is megtették
ugyanezt az intézkedést.
Frank akaratlanul is elmosolyodott. Roncaille nem akart
kockáztatni, az a könnyedség, ahogy Jean-Loup három rendőrt is
megölt, megértette vele, hogy milyen veszéllyel áll szemben.
Szinte ezzel egy időben a mentoni parancsnokság néhány autója
is megérkezett. Hét állig felfegyverzett rendőr ült benne. Jelenlétük
világosan bizonyította a monte-carlói Közbiztonság együttműködését
a francia rendőrséggel. Frank kiszállt az autóból. Az emberek
félrehúzódtak, parancsra várva. Roberts és Morelli elindultak felé.
– Mi történt, Frank? Remélem, előbb-utóbb elmondod.
Roncaille szólt, hogy azonnal jöjjünk ide hozzád, bevetésre
készen, de semmit sem akart megmagyarázni.
Nagyon be volt sózva.
Frank egy kézmozdulattal félbeszakította. A kerítésre és a
bokrokkal félig eltakart házra mutatott. Rögtön a lényegre tért.
– Itt van, Claude, ha nem tévedek, akkor kilencvenkilenc százalék,
hogy kezdettől itt is volt.
Frank észrevette, hogy ugyanazt a százalékot mondja megint,
mint Roncaille-nek, de nem tartotta szükségesnek, hogy
helyesbítsen.
Morelli az állát vakarta, mint mindig, amikor nem volt biztos
valamiben. És most nagyon nem volt biztos…
– De hát hol? A házat úgy felforgattuk, mint egy tavaszi
nagytakarításnál. Nincs lyuk, amibe be ne néztünk volna.
– Hívd az embereket, és mondd nekik, hogy jöjjenek ide.
Morelli, ha meg is lepte ez a szokatlan magatartás, nem szólt
semmit. Roberts várta az események alakulását.
 Amikor az emberek körbevették. Frank beszélni kezdett.
Lassan ejtette ki a szavakat, bár franciául gyakorlatilag
tökéletesen, akcentus nélkül beszélt, mégis mintha bizonytalan
lenne, amiért idegen nyelven kell kifejezni a gondolatait. Úgy nézett,
ki mintha egy kosárcsapat edzője lenne, aki időkérés alatt
tanácsokat ad a csapatának.
– Ők é, fiúk, hallgassatok ide. Beszéltem az alattunk levő ház
tulajdonosával, a két házat két testvér egyszerre építette a hatvanas
évek közepe táján. Annak, aki itt lakott…
Frank rámutatott a mögötte levő házra.
– Annak, aki itt lakott a házban, ami később Jean-Loup Verdier-é
lett, kicsit fura felesége volt. A ’61-es kubai válság során, amikor
komolyan fennállt egy atomháború kitörésének a veszélye, komolyan
beijedt, ezért arra vette rá a férjét, hogy a ház alá atombiztos
óvóhelyet építsenek. Pont ide, ahol most állunk.
Frank az aszfaltra mutatott. Morelli önkéntelenül követte Frank
mozdulatát, és a földre nézett. Amikor észrevette, felemelte a fejét.
– De hát megvizsgáltuk a két ház alaprajzát. Nem volt rajta
bejelölve semmilyen búvóhely.
– Nem tudom, talán nem volt rá engedélye, és ezért nincs a
telekkönyveken feltüntetve. Amikor két házat is építenek, minden
oldalon ásnak, kamionok jönnek-mennek, egy föld alatti bunker
elkerülhette a figyelmet.
Roberts közbeszólt, és megerősítette Frank szavait.
– Ha ez a bunker létezik, akkor biztos így van, ahogy Frank
mondja. Abban az időben nagyon sok építkezés volt errefelé, és az
ellenőrzés nem volt túl komoly.
Frank folytatta, amit megtudott.
– Tavernier, aki itt lakik alattunk, azt mondta, hogy a bejáratot az
egyik tárlóhelyiségben egy polcokkal fedett fal mögött kell keresni.
Az egyik rendőr, aki a múltkor részt vett az akcióban, mikor
megtalálták a három rendőr holttestét és átvizsgálták házat, feltette a
kezét.
 – Van egy mosókonyhaszerű helyiség, a garázstól jobbra, ami az
udvari lámpáktól kapja a fényt. Mintha annak az egyik falát fedné
polc.
– Remek – mondta Frank. – Itt, azt hiszem, a probléma nem is az,
hogy megtaláljuk, hanem hogy ki tudjuk nyitni, és rávenni, hogy
kijöjjön. Most kérdezek valamit. Van valaki, aki tudja, hogy működik
egy bunker, arra gondolok, hogy többet tud róla, mint amit a
filmekben lehet látni?
Általános csend következett, majd Gavin hadnagy Jelentkezett.
– Valamicskét tudok róla…
– Ez már mindenesetre sokkal több, mint amit én tudok.
Hogyan lehet kihozni onnan valakit, feltéve, hogy tényleg ott is
van?
Miközben ezt mondta, Frank magában szorított.
Roberts cigarettára gyújtott. Talán ez ihlette meg, hogy egy másik
javaslatot tegyen.
– Ha ott van, akkor lélegeznie kell, meg kell találni a nyílást, és
könnygázt beereszteni.
Gavin megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy ez járható út. Megpróbálhatjuk, ha úgy van,
ahogy Frank mondja, és ha megtartotta az eredeti struktúrát, akkor
esetleg. De ha lépést tartott a technika fejlődésével, akkor
semmiképpen. A modern bunkerek aktív szenes szűrőkkel tisztítják
a levegőt. Ezek az aktív szenet szűrésre használják nemcsak a
gázálarcoknál, hanem a veszélyes helyiségek, mint például egy
atomerőmű szellőzésénél. Ilyen szűrők vannak a páncélkocsikban
és a katonai repülőkben is.
Ezek visszatartják a ciánsavat, a pikrin-klorátot, az arzént, a
foszfint, ezért gondolhatjuk, hogy egy egyszerű könnygáz nem okoz
problémát.
Frank elismeréssel nézte Gavint, ha ez csak valamicske tudás,
akkor mit tudhatott arról, amiben valóban felkészültnek mondta
magát.
 Frank széttárta a karját.
– Ők é, azért vagyunk itt, hogy megoldjuk a problémát.
Néha a hülyeségek közben találjuk meg a megoldást. Most jön az
enyém. Hadnagy, milyen esélyünk van arra, hogy berobbantsuk a
bejáratot?
Gavin megrántotta a vállát, mint aki csupa rossz hírt tud közölni.
– Hát ez is lehet egy megoldás. Én nem vagyok jártas a
robbantásban, de hát egy ilyen bunkert pont azért építenek, hogy az
ilyennek ellenálljon, azt hiszem, jó nagy robbanás kell ahhoz, hogy
kinyíljon. Az viszont a mi javunkra szólhat, hogy egy harminc évvel
ezelőtt épült dologról van szó, ami bizonyára nem olyan hatékony,
mint a mostaniak. Én azt mondom, hogyha nincs más lehetőség,
még mindig ez a legjárhatóbb út.
– Ha így döntünk, mennyi időre van szükség?
Ezúttal a válasz pozitív volt.
– Nem sokra. Van egy tűzszerészünk, Gachot, ha bevetem őt és
csapatát, akkor annyi, amennyi idő alatt ideérnek.
– Hát akkor azt mondom, kezdjük el.
Gavin egyik emberéhez fordult.
– Hívd fel Gachot-t, és magyarázd el neki a dolgot. Add meg a
címet, legkésőbb negyedóra múlva legyenek itt.
A rendőr elfutott, anélkül hogy „igen, urammal” válaszolt volna,
amit Frank a katonás utasítás alapján várt.
Frank egyenként ránézett az előtte álló emberekre.
– Más elképzelés?
Várta a választ, ami nem érkezett. Akkor úgy döntött, hogy
összefoglalja a helyzetet.
– Akkor tehát ez a helyzet. Ha az emberünk ott van, nem tud
elmenekülni. Feltételezésekből elég, próbáljuk megtalálni ezt az
átkozott bunkert, és majd akkor eldöntjük, hogy mit csinálunk. Ettől
kezdve nincs megírt forgatókönyv. Igyekezzünk!
Most, hogy cselekedni kellett, az emberek sokkal jobban feltalálták
magukat. Leverték a pecséteket, bementek az udvarra és a
garázshoz vezető útra pár másodperc alatt, s elfoglalták a házat.
Erre voltak kiképezve.
Csendesek, gyorsak, veszélyesek voltak.
Régebben Frankét bosszantotta volna ennyi ember jelenléte,
túlzásnak, felesleges óvatosságnak érezte volna.
Most, tíz halott után arra gondolt, hogy nincs a dolog
túldimenzionálva.
A rendőr, aki az előbb emlékezett a helyiségre, mutatta az utat.
Felhúzta a redőnyt, és beléptek a garázsba. A fény elöntötte a
fehérre meszelt helyiséget. A falra egy mountain bike volt akasztva,
a sarokban csomagtartó, amiben a sífelszerelést szállítják. Arrébb
egy pár síléc állt.
Senki sem ironizált a házigazda sport iránt érzett szenvedélyén.
Tudták, hogy fenn egy kis konditerem is van. Ez az ember
bizonyította, hogy nem hiába edzette magát. A garázs végén
található ajtón át egy szűk folyosóra értek, ami jobbra vezetett.
Velük szemben látszott egy kis fürdőszoba ajtaja.
Libasorba rendeződtek el. A kommandós ment elöl.
Frank, Gavin és Morelli kivették a pisztolyaikat, és magasba
tartották. Roberts zárta a sort, jellegzetes járásával, ami egy
macskáéra emlékeztetett. Nem érezte szükségét, hogy elővegye a
pisztolyát, mindössze kigombolta a kabátját, hogy bármikor
megtehesse.
Megérkeztek egy több célt is szolgáló helyiségbe.
Valószínű, ez a takarítónő birodalma volt. Egy mosógép,
centrifuga és minden, ami a vasaláshoz kellett. Balra egy nagy
szekrény foglalta el az egész falat. A sarokban egy lépcső vezetett
felfelé. Egy másik kommandós, aki fentről érkezett, éppen jött rajta
lefelé.
A bejárattal szemközti falon volt egy fapolc.
– Ez lehet az – mondta halkan, és a puskával rámutatott.
Frank bólintott, és félretette a pisztolyt. Odament, és jobb oldalról
kezdte vizsgálni, Morelli ugyanezt balról tette.
 Gavin és emberei előttük álltak, fegyverrel a kezükben, mintha a
fal mögül bármelyik percben veszély leselkedne rájuk. Most már
Roberts is elővette a pisztolyát, egy Berettát, ami sovány kezében
még nagyobbnak és félelmetesebbnek látszott.
Frank megpróbálta tolni, maga felé húzni a polcot, de semmi se
történt. Ujjait végigfuttatta a falon, de semmit sem talált. Felnézett a
polc teteje felé, ami kb. 30 méterrel volt magasabban nála.
Körülnézett, fogott egy széket és odavitte. Felállt rá, és így már a
felső polcot is megvizsgálta. Azonnal észrevette, hogy a fán semmi
por sincs, aztán észrevett egy kis fémkart, ami egy cipzárhoz
hasonló szerkezetben végződött. A szerkezet fényes volt, nem volt
rozsda rajta, látszott, hogy gondosan karbantartják.
– Megtaláltam – mondta Frank.
Morelli megfordult és ránézett.
Látta, hogy tanulmányoz valamit.
– Claude, van valami sarokvas a te részeden?
– Nem, vagy ha van is, a bútortól nem lehet látni.
Frank a földre nézett. Nem volt semmi a járólapon, ami azt mutatta
volna, hogy ott valami nyílik. Valószínű kifelé nyílik. Ha oldalra, akkor
leesik a székről. Ösztönösen Hulot-ra és a többi halottra gondolt, úgy
gondolta, hogy ez igazán kis kockázat ahhoz képest, ami velük
történt.
A bútor előtt álló pisztolyos emberek felé fordult.
– Vigyázzatok, indulok.
A három ember beállt, lábukat szétvetették, a pisztolyt két kézzel
fogták, és a szekrényre szegezték. Frank megnyomta a kart. Egy
kattanás hallatszott, és a bútor kifelé kinyílt, csendesen, jól olajozott
sarokvason.
A szemük előtt feltárult egy falba épített fémajtó.
Sarokvasnak nyoma sem volt. A zár tökéletesen illeszkedett, nem
lehetett látni, hogy hol válik el a faltól.
A kerék alakú szerkezet, amivel nyitni lehetett, a tengeralattjárók
ajtajára emlékeztetett.
 Mindnyájan csendben nézték a sötét fémajtót. A maga módján
mindenki arra gondolt, hogy ki rejtőzködik mögötte.
Frank leszállt a székről, és az ajtóhoz ment. Lenyomta a
szerkezetet, az ajtó nem engedett, ahogy számítottak is rá.
Megpróbálta az egyik és a másik irányba is fordítani, de a
könnyedség, amivel forgott, világossá tette, hogy üresben pörög.
Nem működik. Belülről blokkolják.
A többiek is végre letették a fegyvereket, és közelebb jöttek. Frank
a szituáció abszurd voltára gondolt. Úgy nézte a fémajtót, mintha a
tekintetével le tudná dönteni.
Tehát itt vagy benn. Tudom, hogy itt vagy. A füledet a falhoz
szorítod, és hallod, amit beszélünk. Arra gondolsz, hogyan fogunk
kihozni. És mi ugyanezen gondolkodunk.
Ami a groteszk, hogy nagyon nehéz dolgunk van. Lehet, hogy
valaki meg is fog halni azért, hogy kivigyünk ebből a börtönből, és
betegyünk egy másikba, amiben életed végéig csücsülhetsz.
Franknek eszébe jutott Jean-Loup arca és a jó benyomás, amit a
fiú tett rá. Látta kétségbeesett arckifejezését a rádióban, látta,
amikor az egyik telefonhívás után az asztalra borul, és rázza a
zokogás.
Hallotta, hogy sír, és ez most egy rossz szellem nevetése volt.
Eszébe jutott, mikor baráti módon biztatta, hogy folytassa a műsort,
nem tudta, hogy ezzel arra is biztatja, hogy folytassa a
gyilkosságokat. Erezte a parfümjét, amit annyiszor érzett, amikor
mellette állt. Friss, könnyű, citrom- és bergamottillat volt. Arra
gondolt, hogy ha a fülét a falra szorítja, meghallja meleg, mély
hangját, amint azt suttogja: Én gyilkolok…
Hatalmas düh fogta el, és kétségbeesés az összes áldozat miatt.
Jean-Loup vagy Senkise, akárki is legyen áldozatai miatt. Annyira
erős volt ez a düh, hogy csupasz kézzel szedte volna szét az ajtót,
mint egy sztaniolpapírt, aztán nyakon ragadja az embert, aki az ajtó
mögött van, és…
 Kis zajok ébresztették fel és vitték vissza a valóságba, amitől a
dühe eltávolította. Gavin hadnagy ütögette az ajtót, hallgatva, hogy
milyen hangot ad. Aztán feléjük fordult, és megint úgy nézett ki, mint
aki nem túl jó hírt kell közöljön.
– Uraim, remélem, hogy az emberem már érkezik a
robbanóanyaggal, és meghazudtol. Nem szeretnék mindig én az
lenni, aki a rossz híreket hozza, de én szeretnék először beszélni
vele, ha egyáltalán itt van. Meggyőzni, hogy nincs más útja. Attól
tartok, hogyha nem jön ki magától, nagyon nehéz lesz kihozni.
Ahhoz, hogy ezt az ajtót betörjük, annyi robbanószer kellene, amivel
a fél hegyet is fel tudnánk robbantani.

Tizenegyedik karnevál
A férfi a titkos helyén tartózkodik biztonságban, abban a fém- és
betonszobában, amit valaki régen arra az eshetőségre épített, ami
nem következett be.
Amióta szinte véletlenül rájött, hogy létezik és először lépett be
ide, és megértette, hogy mire szolgál, teljesen karbantartotta. Tele
van konzervekkel és ásványvízzel.
Van egy olyan egyszerű berendezés, ami ha szükséges, azt is
lehetővé teszi, hogy a vizeletet meg lehessen szűrni, és utána
meginni. Ugyanez vonatkozik a levegőre.
Szűrők és kémiai anyagok tisztítják, nincs szükség arra, hogy
kívülről érkezzen. A tartalékai több mint egy évre elegendőek.
Csak néha megy ki éjjel, hogy friss levegőhöz jusson, s beszívja
az éjszaka illatával keveredő nyár illatát. A kertben van egy nagy
rozmaringbokor, illata emlékezteti a levendulára. Annyira
különböznek, az agyában mégis összekapcsolódnak, elég egy kis
részlet, és előjön, mint amikor egy zenegép gépkarja kiválasztja a
többi közül a lemezt. Az éjszaka és a nyár illata hangokból és
színekből is áll, és ebből keveredik össze egy illat.
 A teljes sötétségben is biztonsággal mozog a házban, amit
tökéletesen ismer. Néha kimegy a teraszra, és a falnak
támaszkodva, a ház árnyékába rejtőzve felemeli a fejét, és nézi a
csillagokat. Nem akarja tudni a jövőt, nem kérdi, mi lesz vele,
velük… Nem felelőtlenségből vagy nemtörődömségből, csak mert
tisztában van a helyzetével.
Nem ítéli el magát azért, hogy hibázott. Kezdettől fogva tudta,
hogy előbb-utóbb el fog követni valami hibát. Ez törvényszerű
minden ember esetében. Valaki azt tanította neki sok évvel ezelőtt,
hogy a hibákért meg kell fizetni.
Nem jó a kifejezés, kényszerítette, hogy megtanulja a saját bőrén.
És ő, ők megfizettek a hibáikért, minden alkalommal, és mindig
nagyobb volt a büntetés, ahogy nőttek, míg a végén egyáltalán
semmit sem tűrt el. Az az ember hajthatatlan volt, de önhittségében
elfelejtette, hogy ő is csak ember, és ez a hiba az életébe került.
Ő élt tovább, az az ember pedig nem.
A rövid levegőzések után visszatér a föld alatti bunkerbe, és vár. A
fekete fémajtó miatt is mintha mindig éjszaka lenne. A sötétség az
ajtón bejön, és ráborul, mint festék a falakra.
Ebben az elzártságban nem érzi sem a várakozás, sem a magány
súlyát.
Ott a zene és Paso társasága. Ez elég neki.
Hát igen, Vibo és Paso.
Már nem emlékszik rá, mikor hagyták el valódi nevüket, és vették
fel ezt a fantázianevet, amelynek nem volt semmi jelentése. Lehet,
hogy kapcsolatban volt valamivel, de lehet, hogy csak a puszta
véletlen műve, a gyermeki fantázia terméke.
Ebben a pillanatban csukott szemmel hallgatja sokadszorra Led
Zeppelin Stairway to Heaven című számát. Forgószékén ül,
ringatózik, követi a zenét, ami lépcsőről lépcsőre lassan az ég fele
vezet.
A lépcső létezik, a Paradicsom talán nem.
 A másik szobában, a kristálykoporsóban a test, ami örök
várakozásban van, szintén hallgatja a zenét vele együtt. Talán nem
figyeli, mert az új arcát csodálja, az utolsót, amit tőle kapott, hogy
kielégítse érthető hiúságát. Nemsokára ez is tönkremegy, mint a
többi.
Akkor majd intézkedni kell, de most itt van Robert Platt hangja,
most ezzel kell foglalkozni.
A számnak vége.
A polchoz támaszkodik, és lekapcsolja a készüléket.
Nem akarja a többi számot meghallgatni, egyelőre elég ez a dal.
Bekapcsolja a rádiót, hogy halljon néhány hangot a külvilágból. A
csendben mintha ütéseket hallana, mintha kívül valaki ütné az ajtót.
Feláll a székéről, és az ajtóhoz megy. A hideg fémajtóhoz teszi a
fülét. Az ütések ismétlődnek. Aztán egy hangot hall, ami kiált
valamit. Nem lehet kivenni, hogy mit mondanak, de megérti, hogy
róla szólnak. Nem érti, de el tudja képzelni, mit mondhatnak, nyilván
azt, hogy nyissa ki és adja fel magát.
Elveszi fülét és mosolyog. Túlságosan tapasztalt ahhoz, hogy ne
vegye komolyan a fenyegetést. Tudja, hogy sok mindent nem tudnak
tenni, hogy előcsalogassák, de azt a keveset meg fogják tenni. Az,
amit nem tudnak, hogy nem kapják el, élve legalábbis biztos, hogy
nem.
Semmi sem tudja meggyőzni, hogy ezt az örömöt megadja nekik.
Ellép az ajtótól, és bemegy a szobába, ahol a halott fekszik.
Mintha élénkebb lenne, mint máskor. Mintha izgalom látszana rajta,
olyan, mint mikor még élt. Most már csak illúzió. Minden érzés
mindörökre elveszett, az utolsó lélegzettel együtt.
Hosszú csend. A férfi áll és vár. Több perc is eltelik, a halottak
számára ennyi idő semmi. Az élő számára örökkévalóságnak is
tűnhet.
A fejében lévő hang visszatér, és felteszi azt a kérdést, amitől félt.
Mi lesz velem, Vibo?
 A férfi látja maga előtt a cassisi temetőt, középen a ciprussal, a
sírt, azokét, akik nem tartoztak a családjukhoz. Nincsenek fényképek
a sírokon, de az itt fekvő emberek arcai az emlékezet falára vannak
felfestve.
Gondolom, hogy hazamész. És én is.
Oh.
Egy elfojtott kiáltás, amiben benne volt a világ összes várakozása.
Szabadság, napfény, a tenger hullámai, amik közé be lehet ugrani. A
férfi szeméből könnyek folynak lefelé, lefelé az arcán, végül a
koporsóra hullanak.
Egyszerű könnyek, ugyanolyan színűek, mint a hullámok.
Szemében végtelen szeretet tükröződik. Utoljára megnézi a
testvére testét, aki egy másik ember arcát viseli, és olyannak látja,
amilyennek kellett volna lennie, olyannak, mint ő.
Visszamegy a másik helyiségbe a zenefal elé.
Már csak egy dolgot tud tenni. Ez az egyetlen mód, hogy a kopók
megint vereséget szenvedjenek. Ha hegyezi a fülét, hallja a
mancsaikat az ajtón kaparászni.
Igen, egy dolgot tehet gyorsan.
Kiveszi a CD-lejátszóból a Led Zeppelint, és egy heavy rockot tesz
a helyére.
Találomra választja ki, meg sem nézi, milyen együttes, beteszi és
megnyomja a gombot.
A maximumra állítja a hangot.
Látja, mint egy animációs filmben, hogy a lejátszóból elszabadul a
zene, a vezetékeken keresztül eléri a hangfalakat, és a kis
helyiséghez képest pokoli hangon szólal meg.
Hirtelen a kis szoba kirobban. A hangfalakon keresztül
kiszabaduló fémzene a fémfalakra verődik, mintha rázná,
remegtetné a falakat.
Ebben a mennydörgésben, amit a zene hozott létre, nem hall más
hangot. A férfi a polcra támaszkodik, és egy másodpercre a
szívverését hallgatja. Olyan hangosan ver, mintha felrobbanna…
 Már csak egy dolgot kell tennie. Most.
A férfi kinyit egy fiókot, bele sem néz, és elővesz egy pisztolyt.

58.
– Kész.
Gachot, a tűzszerész magas, erős, bajszos férfi volt. A haja olyan
fekete, mintha festett lenne. Testalkatához képest meglepő
fürgeséggel kelt fel a földről. Frank rájött, hogy az egyenruhája alatt
izomköteg van.
Elment a fémajtótól. A zárra ráragasztották a robbanóanyagot.
Egy kis doboz volt, akkora, mint egy hordozható telefon, volt egy kis
antenna rajta, és két huzal, egy sárga és egy fekete, amelyek a
készülékből indultak ki, és az ajtóra fúrt kis lyukba vezettek.
Frank nézte a robbanószert, és elcsodálkozott azon, hogy
mennyire egyszerű. Arra a sok hülyeségre gondolt, amit a filmeken
látni, amikor a készüléken, amivel az egész várost el kellett
pusztítani, és emberek milliót megölni, mindig volt egy piros kijelző,
ahol jelezték a másodperceket, a visszaszámlálást, mennyi marad a
robbanásig.
Természetesen a főszereplőnek akkor sikerült hatástalanítani,
amikor egyetlen másodperc hiányzott. És a néző együtt élte meg
vele azt a drámai pillanatot, amikor el kellett dönteni, hogy a zöld
vagy a piros huzalt kell-e elvágnia. Ezeken a jeleneteken mindig
nevetnie kellett. Millió ember sorsa azon múlt, hogy a főszereplő
színvak-e, vagy nem.
A valóságban egészen más volt. Nem kellett a számlálót nézni,
mert senki sem azt nézegette, amikor robban egy bomba. És ha
valaki nézte is, nem arra figyelt, hogy a számláló pontos-e.
Gachot Gavinhez fordult.
– Én kész vagyok. Vidd el az embereket.
– Biztonsági távolság?
 – Nem hiszem, hogy gond. Csak egy kis C4-et használok. Arra,
amire nekünk kell, bőven elég. A robbanás nem jár nagy károkkal.
Az egyetlen probléma az ólomajtó. Lehet, hogy szilánkok is
repülnek, ha rosszul számítottam ki. Jobb, ha mindenki a garázsba
megy.
Frank csodálta a tűzszerész elővigyázatosságát, akit arra is
kiképeztek, hogy bombát hatástalanítson, nemcsak arra, hogy
készítsen. Annak az embernek a természetes szerénysége szól
belőle, érti a dolgát. És Gavin szerint ez az ember nagyon is érti, az
ördögnél is jobban.
És annál is jobban, aki az ajtó túlsó oldalán van, reméljük,
gondolta Frank.
– És a fenti szoba?
Gachot rázta a fejét.
– Nem probléma, ha az emberek a lépcsőtől távol állnak.
Gavin az embereihez fordult.
– Fiúk, hallottátok, robbantani fogunk. Kint várunk, de utána
azonnal berohanunk, és a kijáratot figyeljük. Nem tudjuk, mi fog
történni. Az emberünk biztos kicsit tompa lesz a robbanástól, de több
lehetőség közül választhat…
A felügyelő felsorolta a szóban forgó lehetőségeket.
– Az első, hogy fegyverrel jön ki, és nem akarja olcsón adni az
életét. Nem szeretnék áldozatokat, de még sérülteket se. Ha ez a
helyzet, akkor le kell lőni.
Egyenként rájuk nézett, hogy megértették-e, amit mondott.
– A második, hogy nem jön ki. Akkor könnygázzal hozzuk ki. Ha
ellenáll, akkor ugyanaz, mint az első esetben. Világos?
Az emberek bólintottak.
– Akkor két csoportra oszlunk. Az egyik fele Tourral felmegy a
felső szintre, a másik fele velem jön a garázsba.
A kommandósok csendesen, mint mindig, távoztak.
Frankét lenyűgözte Gavin és emberei hozzáértése. Most, hogy a
saját területén mozgott, a hadnagy különlegesen okosan és
fesztelenül cselekedett. Frank elképzelte, hogy ültek a furgonban,
várakoztak, és erről-arról beszélgettek.
Most már vége volt a várakozásnak. Ha elkezdődik az akció,
mindenki megmutathatja, mit tud.
Amikor az emberek kimentek, Gavin Morellihez és Robertshez
fordult.
– Jobb, ha az embereitek kinn várnak, ahol nincs veszély. Ha
mozgás lesz, nem szeretném, ha túl sokan lennénk és zavarnánk
egymást. Már csak az kéne, hogy valamelyik emberem lelője a
tieteket, vagy fordítva. Nem hiszem, hogy arra büszkék lehetnénk,
amit kapnánk az íróasztalosoktól.
– Jó.
A két rendőr előrement, hogy az embereket elrendezze.
Frank elmosolyodott az előbbi kifejezésen, amit valószínű ő
alkotott, és azokra vonatkozik, akik az íróasztal mellől osztogatják a
parancsokat, de maguk nem kockáztatják az életüket.
A szobában hárman maradtak: Gavin, Gachot és Frank.
A tűzszerésznek távirányító volt a kezében, alig nagyobb, mint egy
gyufásdoboz, amiből ugyanolyan antenna lógott ki, mint az ajtóra
erősített robbanóból.
– Önre várunk. Amikor gondolja, kezdhetjük – mondta.
Frank egy pillanatig gondolkodott. Nézte a kis műszert, ami
Gachot kezében még kisebbnek tűnt. Frank arra gondolt, hogy ilyen
nagy ujjakkal hogy tud ilyen apró eszközökkel bíbelődni.
Gachot valóban megérkezett annyi idő alatt, amennyit Gavin adott
neki. Kék autón jött, ami ugyanolyan volt, mint a többi. Csapata a
sofőrön kívül két emberből állt.
Amikor megtudta, hogy miről van szó, sötét tekintete még jobban
elsötétült. Az emberek kipakolták a felszerelést a mosókonyhába.
Frank tudta, hogy az egyik fekete műanyag táskában ott van a
robbanószer. Bár tudta, hogy nem lehet semmi baj, mégsem volt
nyugodt, abban a bőröndben annyi robbanószer volt, ami olyan apró
darabokra tudta volna a házat és őket tépni, mint a bélyeg.
 Amikor a tűzszerész az ajtó elé ért, hosszan vizsgálgatta. Aztán
végigtapogatta, mintha a tapintás többet árult volna el neki, mint az
egyszerű látvány.
Aztán olyasmit tett, ami Franknek kicsit nevetségesnek és
idejétmúltnak tűnt. Kivett egy fonendoszkópot, és a kilincsre tette,
próbálta ellenőrizni a forgási irányt Frank a többiek között tétlenül
álldogált. Olyanok voltak, mintha mindnyájan a beteg rokonai
lennének, és várnák, mit mond az orvos.
Gachot megfordult, és kicsit kevésbé volt pesszimista, mint Gavin
felügyelő.
– Talán meg lehet csinálni.
Frank arra gondolt, hogy a megkönnyebbült sóhaj egy kissé
felemelte őket a padlóról.
– Az ajtót a sugárzás ellen emelték, de azért nem páncélszekrény.
Nem értékek őrzésére építették. Csak hogy a lakók épségét
megóvják. Ezért a zár elég egyszerű, és elég régi is, az egyetlen
kockázat, hogy az ajtó nem nyűik ki, hanem teljesen becsukódik.
– És ebben az esetben?
– Ebben az esetben nagy a baj. Akkor atombombával lehet csak
kinyitni, de ez most éppen nincs nálam.
Ezzel a poénnal lehűtötte az általános optimizmust. A táskákhoz
ment, amit az emberei hoztak, kivett egy fúrót, ami mintha a Star
Trekből származott volna. Az egyik ember elővett egy kiejthetetlen
nevű fémből készült fejet, amiről Gachot azt mondta, hogy azzal a
Fort Knoxot is fel lehetne nyitni.
Valóban, a fej könnyen behatolt, fémforgácsok hullottak. A rendőr
átadta a helyet Gachot-nak. A kapitány lehajolt, betett egy huzalt,
összekötötte egy kis kamerával a másikat, ami búvár-szemüvegnek
látszott.
Végre kinyitották a legfontosabb bőröndöt.
Ezüstpapírba csomagolt műanyag lapok kerültek elő.
Gachot kivett egyet, és egy éles késsel az egyikből levágott egy
darabot. A tűzszerész teljesen fesztelenül bánt a veszélyes
anyaggal, de a jelenlevők arcáról Frank azt olvasta le, hogy őket is
hasonló gondolatok foglalkoztatják, mint amilyenek az előbb őt is.
Egy kis fémpálca segítségével C4-et tett az ajtón kialakított
nyílásba, és összekötötte a vezetékekkel.
Most mindenki kész volt, de Frank valami miatt nem tudta rászánni
magát, hogy kiadja a parancsot.
A félelme abból eredt, hogy valami nem sikerül, és a másik
oldalon egy holttestet találnak majd. Az is megoldás lehetett, de
Frank élve szerette volna elkapni, ha másért nem, hogy egész
életében lássa maga előtt azt az őrültet, amint bilincsben elvezetik.
Nem ez volt, amire vágyott, de ezt kellett tenni.
– Várjatok egy pillanatot.
Közelebb ment, megpróbált beszélni vele, ha egyáltalán hallotta,
újra megmondani, hogy jöjjön ki, fegyver nélkül, felemelt kézzel, ne
kényszerítse őket arra, hogy robbanószert használjanak.
Már egyszer megtette, mielőtt megérkeztek a tűzszerészek, de
nem vezetett eredményre.
Ráütött a fémajtóra, remélve, hogy ezt az ütést odabent is meg
lehet hallani.
– Jean-Loup, hallasz? Mindjárt berobbantjuk az ajtót.
Ne kényszeríts erre minket, veszélyes lehet számodra.
Jobb, ha kijössz. Senki sem fog bántani. Adok egy percet, aztán
berobbantjuk az ajtót…
Frank arrébb ment, és a karját a szeme elé emelve nézte az órát.
A másodpercmutató elindult, mint a rossz emlékek.
…8, 9, 10
Arijane Parker és Jochen Welder, a két megcsonkított test a többi
közé fúródott hajón…
…20
Allen Yoshida, a Bentley ablakának támasztott vérző arca, torz
vigyora, tágra nyílt szeme…
…30
 Gregor Yatzimin kecses alakja az ágyon, a piros virág a fehér
ingen…
…40
Roby Stricker a padlón fekve, behajlított ujja, kétségbeesetten
próbál üzenetet hagyni, mielőtt meghal, izgatottan, mert ő már tudja,
és azt is, hogy nem fogja tudni megnondani…
…50
Nicolas Hulot a volánra bukva véres arccal, aki azért halt meg,
mert először jött rá arra, hogy ki az, akit keresnek…
…60
A három halott rendőr a házban…
– Elég!
Frank megállította a mutatót. Ez a 60 másodperc volt az utolsó
esély, amit egy gyilkosnak adott, ez az a perc volt, amit az áldozatok
emlékének szentelt. A hangja olyan éles volt, mint a fúró feje, amivel
a páncélba lyukat fúrtak.
– Nyissuk ki ezt az átkozott ajtót.
A három ember átment a folyosón, és odament a többi
várakozóhoz. Az emberek a földön térdeltek, Morelli és Roberts az
udvaron álldogáltak. Frank jelet adott, és a két ember fedezékbe
vonult.
Gavin a mikrofonba szólt:
– Gyerekek, kész.
Odamentek a többiekhez, akik összehúzódtak, hogy helyet
csináljanak. Gavin felügyelő intett Gachot-nak, aki felemelte a kezét
és benyomta a gombot.
A robbanás valóban visszafogott volt, olyan, mint egy rezgés, mint
egy pukkanás. Még a hangja el sem halkult, amikor a katonák
berohantak. Frank utánuk.
Amikor bementek, minden embert ott találtak felfegyverkezve.
A helyiségben nyilvánvaló volt az okozott kár.
A bunker ajtaja félig kinyílt. A robbanás csak néhány centiméterre
nyitotta meg az ajtót, a résből iszonyatosan hangos zene áradt.
 Vártak néhány másodpercet, de semmi sem történt. A levegőben
érezni lehetett a robbanószer szagát. Gavin kiadta a parancsot: –
Könnygázt!
A kommandósok szinte egyszerre vették ki a hátizsákból a
maszkokat. Frank hallotta, hogy Gavin rácsap a vállára, és ezt
mondja: – Ha itt akar maradni velünk, vegyen fel egyet. Tudja, hogy
kell használni?
Válaszként Frank egy pillanat alatt szabályosan felhúzta a
maszkot.
– Nagyon jó. Látom, hogy az FBI-nál tanítanak is valamit.
Miután ő is felhúzta a magáét, intett az egyik embernek és az
ajtóhoz ment. Megérintette a kereket, ami a robbanás ellenére is
még mindig a helyén volt. Amikor megragadta a kilincset és húzni
kezdte, az ajtó csendesen engedett, látszott, hogy könnyen
kezelhető, és kiválóan karbantartott vasakon mozog. Az ajtó csak
annyira nyílt ki, ami elég volt arra, hogy az egyik katona bedobja a
könnygázbombát.
Pár másodperc múlva sárgás füst szállt fel. Frank ismerte ezt a
gázt. Elviselhetetlenül csípte a szemet és a torkot. Ha ott van benn
valaki, nem tud ellenállni.
Vártak pár másodpercig, ami örökkévalóságnak tűnt, de senki sem
jött ki az ajtón. Csak az a fülsiketítő zene és a füst. Franknek nem
tetszett a dolog. Nem, egyáltalán nem tetszett. Gavin felé fordult, és
a tekintetük találkozott. Az arckifejezéséből látta, hogy ugyanarra
gondolnak mindketten, megértették, hogy mit jelent.
Egy: a bunkerben nincs senki.
Kettő: az emberük, miután látta, hogy vége, inkább öngyilkos lett,
mint hogy megadja magát.
Három: annak a szemétnek szintén van maszkja. Ez sem volt
lehetetlen. Attól az embertől minden kitelt.
Ebben az esetben, ha bemennek, amit csak egyenként tehetnek
meg, elbújik valami mögé, és újabb embereket öl meg. Vök
fegyvere, és mindenki tudta, mire képes.
 Gavin döntött.
– Dobjatok be egy gránátot! Azután muszáj lesz bemenni.
Frank pontosan megértette a hadnagy szándékát.
Egyrészt nevetséges, hogy megrohamoznak egy üres szobát.
Másrészt nem akarta, hogy akár egy embert is elveszítsen,
mindnyájukat jól ismerte, és nem szerette volna kockáztatni az
életüket.
Frank úgy döntött, hogy eloszlatja a kétséget. Közelebb hajolt a
hadnagyhoz, hogy értse: – A gránát után majd én bemegyek.
– Nem jó ötlet – válaszolt Gavin.
– Semmi oka, hogy az emberek kockáztassa.
Gavin csendje elárulta, amit gondok.
– Ezt a javaslatot nem tudom elfogadni.
Frank válasza nem tűrt ellentmondást.
– Nem akarok hősködni, hadnagy, de ez a történet közte és
köztem már személyes jelleget öltött. Emlékeztetem továbbá, hogy
én irányítom a műveletet, és ön csak segít nekem. Az enyém nem
javaslat, hanem parancs.
Aztán hangot váltott, és remélte, hogy a másik megérti.
– Ha az az ember megölte volna a legjobb barátját is, akkor úgy
viselkedne, mint én.
Gavin bólintott, hogy megértette. Frank odament az ajtóhoz, és
elővette a pisztolyát. Odaállt az ajtóhoz, és jelezte, hogy kész.
– Gránátot – rendelte el Gavin.
A katona, aki az előbb bedobta a könnygázt, most bedobta a
kézibombát az ajtón. Ezt a fajta gránátot pont az ilyen esetekre
fejlesztették ki, hatása nem volt végzetes, de a bent lévőket
elkábította.
Villant, pukkant sokkal erősebben, mint a plasztikbomba. A
fülsiketítő zene most természetes környezetében hallatszott, mint
amikor egy élő koncerten színes füst száll és petárdák robbannak.
Rögtön utána az egyik ember kinyitotta az ajtót, akkorára, hogy
beférjen rajta. Könnygáz és a füst keveréke áramlott ki a résen. Az
ajtó annyira nem nyílt ki, hogy be lehessen látni. Frank villámgyorsan
bement a résen, pisztollyal a kezében.
Eltelt pár perc, aztán a zene hirtelen elhallgatott, és a csend még
süketítőbb lett. Aztán kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent Frank,
nyomában füst áramlott ki.
Úgy nézett ki, mint aki egy túlvilági utazásról jött vissza.
Még mindig a maszkot viselte, ezért nem lehetett látni az arcát. A
keze lehanyatlott, mintha semmi energiája nem lenne, szorította a
pisztolyát. Szó nélkül átment a mosókonyhán úgy, mint aki harcolt,
és az összes csatát elvesztette. Az emberek félrehúzódtak, utat
engedtek neki.
Frank a folyosóra indult. Gavin utána ment. A garázsba értek ki,
ahol a robbanáskor várakoztak. Morelli és Roberts is ott voltak.
A napfény beszűrődött a redőnyön át, és fényes négyszöget
rajzok a padlóra.
Gavin levette a gázálarcot, a haja vizes volt és az arca izzadt.
Egyenruhája ujjával megtörülte homlokát. Frank még állt egy
pillanatig, majd ő is levette a maszkot. Egy halálosan fáradt ember
arca tűnt elő.
Morelli odament hozzá.
– Frank, mi történt ott benn, mintha a pokol összes ördögét láttad
volna!
Frank ránézett, és fáradt hangon olyan szemmel, mint aki már
semmit sem akar többet látni a világon, ezt monda: – Sokkal
rosszabb, Claude, sokkal rosszabb! A pokol összes ördöge mielőtt
belép oda, keresztet vetne!

59.
Frank és Morelli látták, hogy viszik ki a koporsót, és beteszik a
mentőutóba. Benne fekete vászonnal letakarva ott volt a halott, akit
a bunkerben találtak. Egy arc nélküli ember teste, aki egy másik
ember arcát viselte, akit azért öltek meg, hogy neki új arca legyen.
 Miután kijött a bunkerből, a többi ember is egyenként bement, és
mindenki ugyanolyan arccal jött ki. A mumifikált test, aki Senkise
utolsó áldozatának arcát viselte, olyan látvány volt, amitől a
legegészségesebb elme is elborulna. Bárki, aki látja, sokáig nem
fogja elfelejteni.
Frank még most sem akarta elhinni, amit látott. És nem tudott
szabadulni attól az érzéstől, hogy mosakodnia kell, hogy fertőtlenítse
magát, rosszul volt attól is, hogy belélegezte azt a levegőt, mintha az
őrültség fertőző lenne, és el lehetne kapni.
Egy dolgot nem értett.
Miért?
Ez a kérdés járt állandóan a fejében, bár tudta, hogy ez most még
nem fontos.
Amikor belépett a bunkerbe, olyan gyorsan vert a szíve, hogy
szinte nem is hallotta a zenét. Lekapcsolta, és a testen kívül csak
üres szobákat talált.
úgy nézte a holttestet, mintha hipnotizálták volna, nézte meztelen
testét, nézte a beteg képzelet termékét, a halotti maszkot, ami
lassan hasonulni kezdett a test egyéb részeihez. A halott nyakán
néhány vércsepp mutatta az átültetés természetellenességét.
Tehát ez volt az emberölések célja? Mindenkinek azért kellett
meghalni, hogy azt az illúziót keltsük egy halottban, hogy még él?
Milyen pogány rítus ihlette ezt a szörnyűséget? Mi lehet ennek a
magyarázata, ha egyáltalán létezik magyarázat, ami annak a sok
ártatlan embernek a halálát okozta?
Ez az igazi őrültség, gondolta.
Arai magából táplálkozik, és mindig és csakis őrültséget hoz létre.
Amikor magához tért, kijött, hogy az emberek is bemehessenek.
A mentőautó ajtajának csapódása visszatérítette Frankét a
jelenbe. Hátulról Roberts közeledett, mögötte egy rendőr.
– Hát akkor mi megyünk – mondta színtelen hangon.
Frank és Morelli kezet nyújtottak neki, és az ő hangjuk is színtelen
volt, bár ezt észre sem vették. A felügyelő kerülte a tekintetüket. Ha
nem is volt úgy benne ebben az egészben, mint ők, az ő szeméből is
ki lehetett olvasni a csalódást. Imbolygó járásával távolodott. Talán ő
is szerette volna, ha visszatérhet mindennapi életéhez, a szokásos
ügyekhez, ahol féltékenységből vagy pénzért, esetleg véletlenül
ölnek, pillanatnyi őrületből és nem állandó őrültségből. Talán, mint
mindenkinek, az volt a legfőbb vágya, hogy elmehessen minél előbb
ettől a háztól, és megpróbálja azt is elfelejteni, hogy létezik.
Becsapódott az ajtó. A motor felbőgött, és látszott a távozó autó.
Gavin már egy jó ideje elment az embereivel. Gachot szintén.
Elvonultak a város felé kék furgonjaikkal, felszerelésükkel és a
vereséget kísérő csalódottsággal.
Morelli is visszaküldte az embereket a kapitányságra.
Páran azért még maradtak, hogy az utolsó műveletet elvégezzék,
aztán a halottasházig kísérik a mentőautót.
Az útlezárásokat megszüntették, és a forgalom lassan helyreállt.
Egy-két rendőr irányította a forgalmat, és próbálta a
kíváncsiskodókat távol tartani. A hivatalos kíváncsiskodók, az
újságírók sem tudtak bejönni, és amikor bejöttek, már mindennek
vége volt, és nem volt mit megtudni. Ezúttal az újságírók is osztoztak
a rendőrök csalódottságában. Frank Morellire bízta azt a feladatot,
hogy mondjon nekik valamit. A felügyelő gyorsan lerázta őket,
rutinosan.
– Én visszamegyek, Frank, te mit csinálsz?
Frank ránézett az órára. Parkerre gondolt, aki a nizzai reptéren
őrjöng. Azt hitte, mire odaér, mindennek vége lesz, de semminek
sem lett vége.
– Menj csak, Claude, én is mindjárt megyek.
Egymásra néztek, és a felügyelő bólintott. A lehető legkevesebbet
beszéltek, mert nem volt miről beszélniük.
Morelli ment az őt váró autó felé. Hátát eltakarták a bokrok.
A mentő tolatott, és kifelé indult az udvarból, a sofőr melletti férfi
kifejezéstelen tekintettel nézett rá. Nem érdekelte, amit látott. Neki
holttesteket kellett szállítani, mindegy, hogy egy órája, egy éve vagy
egy századdal ezelőtt haltak meg. Ez is csak olyan kör, mint a többi.
A műszerfalon egy sportújság volt. Frank látta, amint feléje nyúl.
Egyedül álldogált. Az udvarban sütött a délutáni nap, de nem
érezte a melegét. Olyan volt, mint mikor a cirkuszt lebontják, és a
valóságot lehet látni. Nincsenek artisták és táncosnők, nincs zene,
taps, csak egy bohóc áll a napsütésben.
És nincs semmi szomorúbb, mint egy bohóc, aki nem tudja
megnevettetni az embereket. Annak ellenére, hogy Helena járt a
fejében, nem tudott elmenni a háztól, érezte, hogy van valami, amit
magától értetődőnek vett, pedig nem volt az. Mint ahogy eddig
mindig, most is valami részlet volt az, kis részlet, a lemezborító
része, Stricker üzenetének tükörképe, egy írás, ami fordítva egészen
más értelmet nyert.
Frank rákényszerítette magát, hogy hidegen gondolkodjon.
Az egész idő alatt, amikor őrizték Jean-Loupot, éjjel-nappal
rendőrök vették körül a házat. Hogyan tudta kijátszani az
éberségüket? A gyilkosságok mindig éjjel történtek, ezért nyilvánvaló
egyetlenegy rendőr se jött be a házba, amikor azt hitte, hogy
alszik…
Ezen a téren biztos lehetett. De semmi több.
A háztól balra volt egy meredek ösvény, de annyira meredek volt,
hogy az ki volt zárva. Túl veszélyes volt, főleg éjjel, amikor még
zseblámpát se lehetett használni.
A kerten keresztül is mehetett. Ebben az esetben a nappaliból ki
kellett volna jönnie, átmenni a kerítésen, átmenni az ikerház kertjén,
ahol Parkerék voltak.
Ha így lett volna, előbb-utóbb észrevette volna valaki.
Egyrészt ott voltak a jól képzett rendőrök, másrészt Mosse és
Parker, két olyan ember, akik bizonyára ébren alszanak.
Egyszer megúszhatta, de előbb-utóbb felfedezték volna.
Ez a teória sem volt tartható.
Mindenki biztos volt benne, hogy van egy másik kijárat. A logika
szerint mindenképpen kell lennie. A robbanás során a ház
összedőlhet, és elzárja az utat az odamenekülők elől.
De hiába vizsgálták át tüzetesen a föld alatti bunkert, nem leltek
nyomára.
Frank még egyszer ránézett az órájára. Arra gondolt, hogy ha így
folytatja, a sok ránézéstől az óra üvege elkopik. Zsebre tette a kezét.
Erezte az autókulcsokat és a mobilját. Helenára gondolt, aki az egyik
fotelben ül, és reméli, hogy felbukkan az emberek között.
Kedve támadt, hogy nem foglalkozik Parkerrel, és felhívja, ha
egyáltalán be van kapcsolva a mobilja. Egy ideig játszott a
gondolattal, de aztán úgy döntött, hogy mégse. Nem akarta elárulni
Helenát, és hogy a tábornok gyanakodni kezdjen, azt szerette volna,
ha ott őrjöng az egész világra, de nem gyanakszik. Így egyszer csak
megjelenik előtte, és végre beszélnek.
Kivette a kezét a zsebéből, visszament az udvarra, és bement a
bunkerbe.
Megállt a küszöbön, és nézte Senkise titkos birodalmát.
A félhomályban az elektromos gépek lámpái villogtak, eszébe
jutottak a mesék, amiket apja mondott tündérekről, törpékről,
szörnyekről, akik félelmetes föld alatti világban élnek, és onnan
jönnek fel néha, hogy elrabolják a bölcsőből a gyerekeket, és örökre
fogva tartsák őket.
Csakhogy már nem volt gyerek, és ez nem mese volt. És ha az is
volt, még nem volt itt a jó vége. Tett néhány lépést előre, és
felkapcsolta a villanyt. A bunker elég tágas volt. A férfinak sokba
kerülhetett a felesége paranoiája harminc évvel azelőtt.
Négyszögletes alaprajza volt és három helyiségből állt. A bal oldali
kis helyiség fürdőszoba és kamra is volt egyszerre. Tele volt
mindenféle konzervvel, rengeteg üveg ásványvízzel, a készletek
hosszú időre elegendőek lettek volna.
Innen nyílt az a szoba, ahol a koporsó feküdt, mellette egy
franciaágy. Arra a gondolatra, hogy Jean-Loup a holttest mellett
aludt, megborzongott, és alig tudta rávenni magát, hogy ne menjen
ki.
 Frank balról jobbra forgatta a tekintetét, megpróbálta az agyába
vésni a szoba képét.
Klikk Egy részlet Klikk Keress egy részletet Klikk Mi az, ami nem
stimmel? Valami furcsa van a szobában Klikk Egy kicsi dolog, egy
apró dolog, ami nem illik a többi közé Klikk Tudod, hogy van, láttad
is, el is raktároztad Klikk, klikk, klikk…
A szoba hol eltűnt, hol újra megjelent. Becsukta a szemét, mintha
amit keresett, varázsütésre megmutatkozna a szobában.
Kényszerítette magát, hogy úgy gondolkozzon, ami egypárszor már
eredményre vezetett.
A bal oldali fal A polcok tele magaóval, elektromos eszközökkel,
ami arra kellett Jean-Loupnak, hogy a hangát átváltoztassa Két
Tannoy hangfal, ami úgy lett elhelyezve, hogy optimális hatást
érjenek el Egy CD és egy mini disc Egy CD-másoló Egy kazetta és
egy DAT-lejátszó Egy lemezjátszó a régi nagylemezek hallgatásához
A lemezek, amelyek az alsó polcon voltak elhelyezve Balra a
nagylemezek, jobbra a CD-k Középen az íróasztal Egy kis
keverőpult, egy Macintosh G4-es komputer, ami a felvételeket
irányította A fal mellett egy fekete készülék, egy másik kis CD-
lejátszó A szemközti fal Az üres falon kialakított fémpolc A jobb oldali
fal A többi helyiségbe vezető ajtók, középen egy faasztal, kis
halogénlámpa Frank hirtelen megállt.
Egy másik CD-lejátszó Frank odament, és közelről megnézte.
Nem volt nagy hifiszakértő, de azt látta, hogy semmi különös, és
meglehetősen régi típusú készülék.
Huzalok jönnek ki belőle, és egy polc oldalán kialakított lyukban
végződnek.
A készülékre fehér tollal számok voltak írva. Valaki megpróbálta
áthúzni őket, de azért olvasható volt:
1-10
2-7
3-4
4-8
 Csodálkozott. Szokatlan hely jegyzetelésre.
Benyomta az indítógombot, és megjelent egy CD. Nem eredeti,
másolat.
Rajta nyomtatott betűkkel, ezúttal pirossal: Robert Pulton – „Stolen
Music”
Már megint ez az átkozott lemez. Frank arra gondolt, hogy ez a
zene üldözi őt. Természetes volt, hogy csinált egy példányt, hogy ne
az eredetit rongálja, de akkor, mikor megölte Yoshidát, miért az
eredeti lemezt vitte oda? Persze szimbolikus jelentése is lehetett, de
mégis…
Frank ránézett a hipermodern CD-lejátszóra, ami a többi
berendezés mellett állt a polcon. Aztán megnézte azt a sokkal
szerényebbet, ami az asztalon volt.
És feltett magának egy kérdést:
Miért kell valakinek, akinek ilyen lejátszója van, egy ilyen olcsó
vacak, hogy zenét hallgasson?
Ezer válasz lehetett, és mindegyik elfogadható. De Frank tudta,
hogy egyik se helyes. Rátette a kezét a fekete fémre, a számokra.
A feltételezés olyan, mint egy utazás, időnként hónapokat, ha nem
éveket vesz igénybe. Az intuíció egy szempillantás alatt villan be, és
hatása azonnah.
Egy pillanattal előtte még sötétség volt, és most már ott a fény.
Hirtelen Frank megértette, hogy mire szolgál a másik CD, és mik a
számok, amiket valaki sietve megpróbált eltüntetni.
Ezek egy kombináció számai voltak.
Frank bekapcsolta a készüléket, és a kijelzőn számok jelentek
meg. Ezek jelezték, hogy melyik számot játsszák, és hány
másodperce megy. Nézte a másodperceket. 10 után megnyomta a
gombot, ez a lemezt a következő számhoz vitte. Várt, amíg
megjelent a 7-es szám, majd a harmadik következett. A 4-es szám
jelezte a négyest.
Amikor a 8-as számot olvasta, megnyomta a stop gombot.
Plick!
 A kattanás olyan halk volt, hogy Frank alig hallotta meg. Jobbra
fordult, ahonnan a hangot hallotta. Látta, hogy a fémpolc elmozdul.
Pár centivel, alig láthatóan.
Elhúzta, mögötte egy ajtót látott, a másik pontos mását.
Amikor átvizsgálták a bunkert, nem foglalkoztak azzal, hogy vajon
miért üres a polc. Most világos lett: arra szolgált, hogy eltakarja a
másik kijáratot. Frank elfordított a kereket, és az kinyílt. Arra gondolt,
hogy Jean-Loup Verdier sok időt tölthetett a karbantartásával, és
sokat tudhatott a technológiáról.
Az ajtó mögött egy kb. másfél méter átmérőjű alagút tárult fel, ami
ki tudja, hova vezetett. Frank az inge zsebébe tette a mobilt, a
pisztolyt a nadrágszíjába tűzte.
Lehajolt, kicsit nehezen bújt át a polcokon, átment az ajtón. Egy
pillanatig nézte az alagutat, egy méternél tovább nem lehetett ellátni.
Arra gondolt, hogy veszélyes lehet, nagyon veszélyes vakon
bemenni abba az alagútba.
Aztán eszébe jutott, hogy ki menekült el arra, és mindaz, amit
tesz, és határozottan megindult. Abban a pillanatban ezt akkor is
megtette volna, ha tudja, hogy ott egy kivégzőosztag várja.

60.
Pierrot kidugta a fejét a bokorból, ahova elrejtőzködött, és az utca
felé nézett. Nagy megkönnyebbüléssel látta, hogy minden autó,
minden ember és minden rendőr elment.
Jó. Azaz most már jól van, de az előbb tényleg jól megijedt.
Amikor kijött a rádióból, gyalog indult el Jean-Loup háza felé,
hátán a hátizsákkal. Egy kicsit ideges volt, mert nem volt biztos
benne, hogy jól emlékszik-e az útra.
Akkor is, ha többször volt ott, mert mindig Jean-Loup autójával
mentek, amit Mercedesnek hívott. Nem nagyon figyelt arra, hogy
merre mennek, mivel el volt azzal foglalva, hogy nevetett, és nézte a
barátja arcát. Amikor Jean-Louppal volt, mindig nevetett. Azért nem
teljesen mindig, mert volt valaki, aki azt mondta, hogy csak az
ostobák nevetnek mindig, és nem akart ostobának látszani.
Aztán meg nem is szokott egyedül közlekedni, mert az édesanyja
aggódott, hogy valami történik vele, vagy hogy a többi gyerek
csúfolja, mint Narbonne asszony lánya, akinek ferdék voltak a fogai,
és mégis azt mondta neki, hogy hülye arcú.
Ő nem tudta pontosan, mit jelent, hogy hülye arcú, megkérdezte
az anyjától. Ő elfordult, hogy ne lássa, könnyes lett a szeme. Pierrot
emiatt nem nagyon aggódott, az anyja gyakran sírt, amikor a
tévében filmet nézett, és a végén ketten csókolóztak, és szólt a
hegedű és összeházasodtak.
Az egyetlen dolog, amitől félt, az az volt, hogy a fénylő szemek azt
jelentik, hogy előbb vagy utóbb feleségül kell vennie Narbonne
asszony lányát.
Félúton megszomjazott és kiitta a Coca-Colát, amit otthonról
hozott.
Egy kicsit sajnálta, mert hát tulajdonképpen azért hozta, hogy
Jean-Louppal ketten igyák meg, de meleg volt, és kiszáradt a szája,
és biztos nem haragudna érte a barátja.
Meg különben is még megvan a Schweps.
Kicsit kiizzadva érkezett meg Jean-Loup házához, és arra gondolt,
hogy talán jó lett volna, ha hoz magával egy cseretrikót. De hát ez
sem volt gond. Tudta, hogy Jean-Loupnak volt egy fiókja a
mosókonyha egyik szekrényében, ahol olyan pólókat tartott, amiket
csak a házimunkákhoz használt.
Ha megizzad, majd ad egyet kölcsön, s az anyja majd kimosva,
kivasalva visszaadja neki. Egyszer már megtörtént, amikor úsztak,
és az ő pólója a vízbe esett, és Jean-Loup adott neki egyet, egy
sötétkéket, Martini Racing felirattal, csakhogy az akkor nem kölcsön
volt, hanem ajándék.
Most először is meg kell találni a kulcsot. Meglátta a postaládát a
felirattal, benyúlt a láda mögé, és kezével kitapogatott egy
kulcsforma tárgyat, amit valami rágógumihoz hasonlatos anyag
rögzített.
Már éppen le akarta tépni a kulcsot, amikor a ház előtt megállt egy
autó. Szerencsére Pierrot takarásban volt, ahol állt, a kocsiból nem
lehetett látni, kikukucskált, és látta a kék autót és azt az amerikai
embert, aki a felügyelővel volt, aki aztán nem jött többet, mert azt
mondták, hogy meghalt. Gyorsan arrébb ment, mert ha észreveszi,
hogy ott van, akkor megkérdezi, hogy mit keres ott, és hazaviszi.
Elindult felfelé az utcán, az út mentén, és mindig úgy, hogy ne
lehessen látni. Amikor túlment azon a részen, ahol az út olyan
meredeken megy lefelé, hogy az ember akkor is beleszédül, ha csak
odanéz, átment a korláton, és elbújt egy bokor mögé.
A megfigyelési pontjáról jól látta Jean-Loup házának udvarát, és
csodálkozva figyelte, hogy mennyi ember jön-megy. Főleg kékbe
öltözött rendőrök meg rendőrnek öltözött rendőrök, és egy-két
normálisan öltözött rendőr is. Az is ott volt, aki amikor a rádióba jött
és valakivel beszélt, sohase mosolygott, de ha Barbarával beszélt,
akkor mindig.
Sokáig maradt a rejtekhelyén, amíg mindenki elment, legutoljára
az amerikai, aki nyitva felejtette a garázs redőnyét.
Pierrot arra gondolt, hogy szerencsére ott van ő, aki vigyázni fog a
barátja házára. Most lemegy és megnézi, hogy a lemezek rendben
vannak-e, és mielőtt elmegy, lehúzza a redőnyt, mert így bárki
bemehet, és azt lophat el, amit akar.
Lassan felállt a bokorból és körülnézett. A sok guggolástól fájt
kicsit a térde és hangyás lett a lába.
Elkezdett dobogni, hogy elmúljon, ahogy az anyja tanította.
Pierrot elkészítette a maga kis akciótervét. Onnan, ahol most állt,
nem tudott az udvarhoz menni, mert ott volt az a meredek út a
tenger felé. Tehát fel kellett menni az útra, és onnan lefelé indulni, és
megnézni, hogy át tudja-e ugrani a kerítést.
Megigazította a hátizsákot, és nekiindult felfelé.
 A szeme sarkából észrevette, hogy alatta a bokor megmozdul. Azt
hitte, hogy téved. Az nem lehet, hogy valaki ott van alatta. Ha
odament volna, akkor látta volna, mert alulról nem lehet feljönni.
Mindenesetre visszament a bokorhoz. Félrehajtotta az ágakat, hogy
jobban lásson. Egy ideig semmi sem történt, és már azt gondolta,
hogy tévedett. Aztán ismét mozgást látott a bokorban. Ellenzőt
formázott a kezéből, hogy jobban lássa.
És amit látott, attól tátva maradt a szája.
Alatta zöld és barna ruhában, mintha ő is a föld és a bokrok része
lenne, egy válltáskával a vállán barátja, Jean-Loup mászott ki az
egyik bokorból.
Pierrot-nak elállt a lélegzete. Legszívesebben kiáltott volna neki,
de ez nem volt jó ötlet, mert akkor esetleg a rendőrök is meghallják,
ha mégse ment el mindegyik.
Elhatározta, hogy felmegy egy kicsit jobbra, aztán onnan jelzi
Jean-Loupnak, hogy ott van, úgy, hogy a sánctól ne lehessen látni.
Csendben ment arrébb, megpróbálta az alatta levő barátja
mozdulatait utánozni, aki úgy járt a bokrok között, hogy a levelek se
mozogtak.
Amikor odaért arra a helyre, amin túl már nem lehetett menni,
látta, hogy van egy pont, amit a házból biztos nem lehet látni.
Kicsivel alatta volt egy kiszögellés, nem túl nagy, de ahhoz elég,
hogy a lábát letegye, és hívja Jean-Loupot anélkül, hogy a rendőrök
meghallanák.
Óvatosan ment lefelé, s megpróbált a lehető legközelebb menni,
és már letenni készült a lábát.
Aztán égnek emelte a karját, és ugrott egyet. Alighogy a lába a
földre ért, a kiszögellés megcsúszott alatta, és szegény Pierrot
kiáltva gurult a semmibe.

61.
 Frank lassan ment előre a teljes sötétségben. Az alagutat
megvizsgálva látta, elég magas ahhoz, hogy lekuporodva haladjon
előre, és így is döntött. Nem a legkényelmesebb pozíció volt, de a
legkevésbé veszélyes. Keserű mosollyal nyugtázta, hogy ez aztán
igazán ugrás a semmibe. Pár lépés után már arra a kevés fényre
sem számíthatott, ami a háta mögül jött, úgyhogy teljes sötétben
haladt előre.
Bár a szemének volt ideje hozzászokni, semmit se látott,
egyáltalán semmit.
Jobb kezébe vette a pisztolyt, testét a bal oldali falnak
támasztotta, szabad kezével tapogatta maga előtt a falat, remélte,
hogy nem lesz akadály, nem lesz lyuk, amibe beeshet. Ha ott
történik vele valami, aminek a létezéséről sem tudott senki, csak az
utolsó ítélet napján fog kijönni.
Óvatosan, méterről méterre haladt előre, a lába fájni kezdett, főleg
a jobb térde. Egy futballmérkőzésen elszakadt a térdszalagja, emiatt
nem folytatta a sportolást a kollégiumi csapatban, s semmiféle
versenysportolásról szó sem lehetett.
Elég edzett volt, nem lehettek gondjai. Sajnos mostanában az
edzés nem volt jellemző, és az a testhelyzet, amelyben haladt, még
egy súlyemelő térdeit is kemény próba elé állította volna.
Enyhén megborzongott. Ebben a lyukban egyáltalán nem volt
meleg. De az idegfeszültség miatt mégis izzadt.
Erezte, hogy az ingén izzadságfolt jelent meg.
Nedves rothadó levelek szagát lehetett érezni, cementszaggal
keverve, amivel az alagutat öntötték ki.
Időnként egy-két gyökér is be tudott hatolni a rések közé.
Legelőször ugrott egyet, és visszahúzta a kezét, mintha
megégette volna. A vezeték kifelé vezet, elképzelhetetlen, hogy
valamilyen állat befészkelte magát. Frank nem volt félénk, de az a
gondolat, hogy egy kígyót vagy egy patkányt foghat meg, nem dobta
fel.
 Eszébe jutott, hogy milyen régóta üldözi ezt az embert, és végre
megvalósul, amit annyiszor elképzelt.
Mindannyiszor, amikor Senkisére gondolt. Lassan kúszva haladt
előre egy hideg és nedves lyukban az egerek birodalmában. Ez volt
az ő helyzetük a nyomozás során, lassú haladás, nehézkesen, a
legteljesebb sötétben tapogatózva, remélve, hogy egy fénysugár
kiviszi őket a teljes sötétből.
Vesszünk el, de a fényben.
Ebben a sötétségben eszébe jutott az Iliász egyik híres sora,
ILiasz imája. A gimnáziumban tanulta ezer éve. A trójaiak és az
akhájok a hajók mellett csatáztak, és Jupiter egy villámot küldött,
hogy homályosítsa el a görögök látását, akik összeroskadtak. Ekkor
Aiasz imát intézett az istenekhez, nem azért, hogy megmeneküljön,
hanem hogy legalább a sötét halál a napfényben érje.
Frank emlékezett rá, hogy kedvenc hőse ezekkel a szavakkal
fejezte be az imáját.
Az alagút megváltozott, ezért újra koncentrálnia kellett. Erezte,
hogy a padló, illetve amire a lábát tette, elhajol. Nem volt valószínű,
hogy ne lehessen járni rajta, végül is embereknek építették, azért,
hogy kijöjjenek rajta, valószínű az építés alatt felmerült valami
probléma, esetleg egy szikla, ezért kicsit lefelé kellett irányítani.
Elhatározta, hogy leül, és még óvatosabb lesz. Nem izgatta magát
túlzottan, hogy az elhajlás még nagyobb lett. Az előbbi érvelése igaz
volt, azt nem is számítva, hogy Senkise többször megtette az utat,
igaz, sokkal előnyösebb feltételek között ismerte a terepet, és volt
zseblámpája.
Ő viszont a legteljesebb sötétben haladt, és fogalma sem volt, mi
van előtte.
Vagy körülötte. De főleg, Jean-Loup természetét ismerve, annak
az embernek a ravaszságát, nem volt elképzelhetetlen, hogy
csapdát állít az esetleges betolakodónak.
Újra csak az jutott eszébe, hogy ki Jean-Loup, és ki alkotta meg.
Tény volt, hogy nem csak egy pszichopata, egy gyenge, frusztrált
ember, aki azért öl, hogy felkeltse az emberek és a média figyelmét.
Ez a legtöbb hasonló esetre illett, de fényévnyi messzeségben járt
attól, ami erre az esetre vonatkozott.
Azok általában közönséges emberek voltak, az átlagnál kevésbé
intelligensek, akiket mintha valami erő kényszerített volna arra, hogy
azt tegyék, amit tettek, és akik szinte megkönnyebbüléssel fogadták
a bilincset.
Ő nem, ő más volt. A koporsóban fekvő hulla tanúsítja, hogy őrült,
agyában olyan gondolatok lehetnek, amitől a pszichiáterek is
elborzadnak.
De ennyi a hasonlóság. Jean-Loup erős volt, felkészült, kiképzett
a harcra, igazi harcos volt. Játszi könnyedséggel ölte meg Jochen
Weldert és Roby Strickert, két sportos, edzett férfit, illetve az, ahogy
a három rendőrrel elbánt a házában, szintén ezt erősítette. Úgy
nézett ki, mintha két ember lakozna benne. Kél természet, mely
harcol, kergeti egymást, egyik a másikat akarja megsemmisíteni. A
legjobb definíciót talán ő adta magáról; egyvalaki és senki se
vagyok.
Nagyon veszélyes ember volt, és így kellett hozzá viszonyulni.
Nem érezte, hogy túlzás lenne az óvatosság. Ez a túlzás a
különbség egy halott és egy élő ember között.
Ő csak tudta, hisz az egyetlen alkalommal, amikor ösztönből
cselekedett, a kórházban ébredt fel, tizenöt napi kóma után, ha
elfelejtené, teste különböző részein jó sok sebhely emlékezteti rá.
És ő többet nem akart feleslegesen kockáztatni. Ezzel tartozott
magának, akár rendőr, akár nem. És egy nőnek, aki várja a nizzai
reptér várótermében. Harrietnek is tartozott az ígérettel, amit nem
felejtett el.
Ment tovább, megpróbálta a lehető legkevesebb zajt csapni. Jean-
Loup már ki tudja, merre jár. De az sem kizárt, hogy az alagút másik
végén lapul, hogy mikor mehet ki. Mindenesetre ez az alagút nem
tarthat sokáig, valószínű a házától keletre, a lejtő alatt végződik. Az
utcán nagy a zűrzavar, az ellenőrző helyek miatt autók, kocsisorok,
emberek, akik kiszállnak, és kérdezik, hogy mi történt. Nem nehéz
elvegyülni az emberek között.
Igaz, hogy Jean-Loup fényképe minden újságon ott van, de Frank
már régen nem bízott ennek a hatékonyságában. Az emberek
általában nagyon felszínesen nézik meg a másik ember arcát.
Mindenki csak azt látja meg, amit meg akar látni. Elég, ha
szemüveget vesz és levágja a haját, és máris jó eséllyel vegyülhet
el.
De sok rendőr is volt az utcákon, akik figyeltek. És ez már
nehezebb ügy. Mindenki gyanakodva nézne egy bokorból kibújó
embert, aki az út szélén mászik. Ettől még egy vak is elgondolkodna.
Mindazok után, ami történt, a rendőrök olyan feszültségnek voltak
kitéve, hogy előbb lőnek, mint kérdeznek. Nem lehetett kizárni, hogy
az ember inkább megvárja, hogy kicsit lenyugodjanak a dolgok,
mielőtt kijön a rejtekhelyéről.
Továbbment, a nadrágja széle olyan hangosan suhogott a
cementen, mint a Niagara-vízesés. A görnyedés kezdett fájni.
Megállt, hogy kényelmesebb pozíciót vegyen fel.
Elhatározta, hogy újra guggolni fog. Miközben felállt, a mobilja egy
bip hangot adott ki. Ez a jel elárulhatta, hogy ott van, de azt is jelezte
számára, hogy közel a kijárat.
Összehunyorította a szemét. Mintha fényes pontokat látna maga
előtt, mintha valaki fehér krétával írt volna a fekete táblára. Továbbra
is óvatosan, de megpróbált gyorsabban menni, a szíve élénkebben
kalapált. A bal kezével tapogatta a falat. A jobb keze ujja a pisztoly
ravaszán, a térde fájt, de előtte ott volt a fény ígérete. És esetleg
valaki ugrásra készen áll, valaki, akit nem lehet alábecsülni.
A hófehér foltok mintha táncolnának a szeme előtt.
Egyre nagyobbak lettek. Frank rájött, hogy az alagút egy bokorhoz
vezet, és amit lát, az a lomb mögül szűrődő fény. Valószínű, egy
szellő mozgatta meg az ágakat. Ezért látta fényeknek.
Hirtelen kétségbeesett ordítást hallott.
 Ekkor Frank óvatosságról szóló nézetei kártyavárként omlottak
össze. Amennyire a helyzete megengedte, gyors léptekkel elérte a
kijáratot elfedő bokrot.
Széthajtotta az ágakat, és kinézett, az alagút olyan helyen
végződött, ahol sűrű volt a növényzet és teljesen eltakarta a
kijáratot.
A kiáltás megismétlődött.
Frank lassan felállt, a térde recsegett olyan „nyelven”, amit jobban
szeretett volna nem érteni. Körülnézett. A bokor egy sík részen,
egyfajta természetes teraszon állt a hegyoldalon. A ritka fák között.
A fák törzse vékony volt, és kúszónövények fedték. A háta mögött
két ikerház és a szépen gondozott kertek. Feje fölött úgy ötven
méterre, balra volt az út. A ferde töltésoldal felénél Frank észrevett
egy kis mozgást. Egy alak, aki zöld inget és khakiszínű nadrágot
viselt, mászott felfelé a korlát felé.
Frank ezt az embert millió közül is megismerte volna, millió év
múlva is.
A pisztolyát maga elé emelte, bemérte az alakot, és elordította azt
a mondatot, amit már nagyon régóta szeretett volna.
– Állj meg, Jean-Loup! Rád fogtam a pisztolyt. Ne kényszeríts,
hogy lőjek. Tedd fel a kezed, és térdelj le a földre, és ne mozdulj.
Azonnal!
Jean-Loup felé fordult. Nem mutatta, hogy felismerte volna, vagy
hogy hallotta volna, amit mond. Bár elég közel volt, hogy láthassa a
pisztolyt a kezében, mégis ment tovább, balra.
Frank érezte, hogy az ujja görcsbe rándul a Glock ravaszán.
A kiáltás újra felhangzott.
Jean-Loup válaszolt, lefelé nézve.
– Tarts ki, Pierrot, jövök, ne félj, megyek és felhúzlak.
Frank arra nézett, ahová Jean-Loup beszélt. Egy kis akácfa
törzsébe kapaszkodva egy szakadék szélén ott lógott Pierrot.
A lába himbálózott, megpróbált megkapaszkodni, de a talaj
engedett, és a fiú újra a levegőben lógott.
 Alatta a meredeken tátongó szakadék. Ha Pierrot elengedi a fát,
legalább kétszáz métert zuhan lefelé, mint egy rongybaba. Ha
elengedi, nincs menekvés…
– Siess, Jean-Loup. Nem bírom tovább, fáj a kezem.
Frank látta a fáradtságot a fiú arcán, és érezte a félelmet a
hangjába. De mást is érzett, a rendíthetetlen bizalmat, hogy Jean-
Loup, a DJ, a gyilkos, az ördög, a legjobb barátja meg fogja menteni.
Frank elengedte a ravaszt, amikor megértette, hogy hova megy
Jean-Loup.
Nem szökik, segíteni megy Pierrot-nak.
Talán eredetileg menekülni akart, biztos így volt. Az alagútban
várta, hogy vége legyen, és megint el tudjon szökni a rendőrség elől.
Aztán meglátta, hogy Pierrot veszélyben van. Talán csodálkozott,
hogy kerül oda, hogyhogy ott lóg egy fán, és ijedt gyerekhangján
segítséget kér. De az is lehet, hogy nem. De egy pillanat alatt
megértette a helyzetet, és döntött. És most ennek megfelelően
viselkedik.
Frank úgy érezte, hogy a düh egyre nő benne, olyan régóta várja
ezt a percet, most már célba vette az embert, akit kétségbeesetten
hajszolt, és most nem lőheti le.
Felemelte a pisztolyt. Az irányzékon ott volt Jean-Loup, aki ment,
hogy segítsen a fába kapaszkodó barátján.
Most Jean-Loup Pierrot mellé ért, felnézett, köztük a semmi, amit
a gyerek esése vájt a talajba. Ezt a távolságot nem lehetett egy
kinyújtott karral áthidalni.
Jean-Loup meleg, mély hangján beszélt a fiúhoz.
– Itt vagyok, Pierrot, máris érkezem. Nyugodj meg, nincs semmi
baj. Csak kapaszkodj jó szorosan, és legyél nyugodt, megértettél?
A helyzete ellenére Pierrot a szokásos fejbólintással válaszolt. A
szeme tágra nyílt a rémülettől, de biztos volt benne, hogy a barátja
mindent meg fog oldani.
Frank látta, hogy Jean-Loup miután leteszi a földre a válltáskát,
kezdi lecsatolni a nadrágszíját. El sem tudta képzelni, hogy hogyan
akarja kihúzni a fiút a bajból, amibe keveredett. Az egyetlen dolog,
amit tehetett, hogy a pisztollyal ellenőrzés alatt tartja.
Jean-Loup már az utolsó kapocsból húzta ki a szíjat, amikor egy
zaj hallatszott, hasonló, mint egy erős fuvallat, és mellette porfelhő
keletkezett. Összegörnyedt, és ez az ösztönös mozdulat mentette
meg az életét.
Egy másik fuvallat és egy újabb porfelhő következett, pont ott,
ahol egy pillanattal azelőtt a feje volt. Frank felnézett. A szakadék
szélén, nem sokkal a korlát alatt, a bokrok között ott áll Ryan Mosse
kapitány. Egy nagy hangtompítós pisztolyt tartott a kezében.
Ekkor Jean-Loup megfordult, és hihetetlen dolgot művelt:
megfordult, és eltűnt a bokorban.
Egészen egyszerűen eltűnt. Egy pillanattal azelőtt még ott volt,
aztán egyszer csak nem volt ott. Frank tátott szájjal nézte.
Ryan Mosse valószínűleg ugyanígy meglepődött, de ez nem
tartotta vissza attól, hogy egy sorozatot eresszen a bokorba, ahol
Jean-Loup eltűnt. Mikor kilőtte az összes töltényt, egy új tárat vett
elő. Egy pillanat múlva újra meg volt töltve.
Lassan lefelé indult, szemmel tartva a bokrokat.
Frank most felé fordította a pisztolyát.
– Menj innen, Mosse. Ez nem rád tartozik. Tedd el a pisztolyt, és
menj el, vagy segíts. Most arra a fiúra kell gondolni, aki lent van, a
többi aztán jön majd.
A kapitány tovább jött lefelé, pisztollyal a kezében. Úgy válaszolt,
hogy közben egy pillanatra sem vette le szemét a bokrokról.
– Te azt mondod, hogy nem rám tartozik. Én meg azt mondom,
hogy igen. Mister Ottobre. És én döntöm el, hogy mi a legfontosabb.
Először kinyírom ezt az őrültet, aztán ha akarod, segíthetek felhúzni
a hülye gyereket.
Frank Mosse-ra célzott. Nagy volt a vágy, hogy lelője, majdnem
akkora, mint az, hogy Jean-Loupot. Nála még azt sem lehetett
enyhítő körülménynek számítani, hogy megmentett egy kutyát vagy
egy hülye gyereket, ahogy hívta.
 – Ismételem, tedd el a pisztolyodat, Ryan.
A kapitány szárazon felnevetett. A hangja csúfondárosan zengett.
– És ha nem, akkor mit csinálsz? Lelősz? És aztán majd
elmeséled, hogy lelőtted az országod egyik katonáját, hogy
megmentsél egy gyilkost? Tedd le azt a kutyaijesztőt!
Frank továbbra is ráfogva a pisztolyt, a lehető leggyorsabban
haladt Pierrot felé. Még soha nem volt ilyen helyzetben, amikor ennyi
alternatíva között kellett döntenie.
– Segítség, nem bírom tovább.
Pierrot rémült hangja hallatszott a háta mögül. Frank leeresztette a
pisztolyt, és futva próbált eljutni oda, ahol az előbb Jean-Loup állt.
Érezte, hogy a bokrok és az aljnövényzet visszatartják, mint baljós
kezek, amik hirtelen a talajból nőttek ki. Időnként megfordult, hogy
ellenőrizze, hol tart Mosse kapitány, aki óvatosan jött lefelé, kezében
pisztollyal, és kereste a bokrok között Jean-Loupot.
Hirtelen a bokrok megmozdultak: az, aki kiemelkedett a bokrokból,
nem az volt, aki odabújt menedékért, nem Jean-Loup volt, hanem
egy démon, akit elűztek a pokolból, mert a többi démon félt tőle.
Természetellenes feszültség volt benne, mintha a testébe egy
vadállat költözött volna, és megajándékozta volna erejével és
érzékszerveivel. Jean-Loup megmozdult.
Egy rúgással kirepült a pisztoly az ellenfele kezéből. A fegyver
messze repült, és elveszett a bokrok között.
Mosse katona volt, valószínű kiváló katona, aki edzett és
mindenre felkészült.
Csak arra nem, hogy kísértetekkel harcoljon.
Meghajlította a lábát, és védekező állásba állt. A kapitány
magasabb és testesebb volt, mint Jean-Loup, de a fenyegetés, ami
a fiúból áradt, egy szintre hozta őket.
De Mosse-nak volt egy előnye Jean-Louppal szemben, volt ideje.
Öt nem érdekelte a szakadék fölött lógó fiú, míg a másik sietett,
hogy segítsen neki. Ezt a sietséget próbálta kihasználni, hogy a
másik hibát kövessen el.
 Nem támadott, várt, minden alkalommal hátrált, amikor Jean-Loup
közeledett, aki közben folyamatosan beszélt Pierrot-hoz.
– Pierrot, hallasz? Még itt vagyok, ne félj, egy pillanat, és jövök.
Miközben a fiút nyugtatgatta, mintha egy pillanatra kihagyott volna
a figyelme. Mosse abban a pillanatban támadott.
Abból, ami történt, később Frank rájött, hogy ez Jean-Loup
taktikájának volt a része. Minden pár pillanat alatt történt. Mosse
balra fordult, rúgott, amit Jean-Loup szinte megalázó könnyedséggel
védett ki. Mosse hátrébb ment. Frank túl messze volt ahhoz, hogy
lássa a részleteket. De úgy tűnt, hogy a kapitány arca meglepetést
tükröz. Hadonászott a levegőben, majd rúgott. Frank arra gondolt,
hogy ugyanazt alkalmazta vele szemben is, csakhogy Jean-Loup
nem esett abba a csapdába, amibe ő. Ahelyett hogy felfogni akarta
volna az ütést, alighogy a rúgás elindult, térdre ereszkedett, és átbújt
Mosse felemelt lába alatt. Hátulról leszorította, hatalmasat ütött
ellenfele heréire, és előrelökte.
Frank tisztán hallotta, ahogy Mosse ordít a fájdalomtól.
Még el sem merült a bokrok között, amikor Jean-Loup már ott volt
mellette. Jobb kezében kést szorongatott.
Olyan gyorsan vette elő, hogy úgy tűnt, mintha mindig is a
kezében tartotta volna, csak eddig nem látszott.
Jean-Loup lehajolt, és eltűnt a bokrokban, ahova Mosse teste
zuhant.
Amikor felemelkedett, eltűnt az állat, ami benne volt, és a késről
csöpögött a vér.
Franknek nem volt módja látni a végkifejletet, mert időközben
odaért, ahol Pierrot kapaszkodott, és a háta mögött hagyta Jean-
Loupot és Mosse-t. Látta a gyerek arcán a félelem és főleg a
fáradtság jeleit. A kezei vörösek voltak az erőlködéstől. Megértette,
hogy már nem fogja sokáig bírni. Frank próbálta jelezni, hogy ott
van, és olyan nyugalmat sugározni, amit nem igazán érzett.
– Itt vagyok, Pierrot. Most én jövök érted!
 A fiú annyira fáradt volt, hogy nem volt ereje válaszolni. Frank
körülnézett. Pont ott volt, ahol Jean-Loup állt, amikor Mosse először
rálőtt, és látta, hogy veszi le a nadrágszíját.
– Miért?
Másodszor kérdezte, hogy vajon hogy akarta használni az övét.
Felnézett, és látta, hogy attól a fától pár méterre, amin Pierrot lógott,
van egy kiszáradt fatörzs, nagyjából ugyanakkora, mint a fa. A
levelei régen lehulltak, és az ágak mint fordított gyökerek nyúltak az
ég felé. Hirtelen megértette, hogy mit akart Jean-Loup. Sietve
cselekedett.
Kivette az inge zsebéből a mobilt, és a földre tette, Jean-Loup
válltáskája mellé.
A pisztolyt a nadrágja övébe dugta, megborzongott, amikor a
hideg fém hozzáért a testéhez. Fogta az övét, és mérlegelte, hogy
mennyit bír el a csat és a szíj. Úgy tűnt, hogy mindkettő elég erős
arra a célra, amire neki kell.
Újra becsatolta az övét úgy, hogy a lehető legszélesebb hurkot
kapja.
Megnézte a mellette és alatta levő szakadékot. Ha nehezen is,
talán oda lehetett menni ahhoz a fához, ami párhuzamosan nőtt és
száradt el azzal, amin Pierrot csüngött.
Óvatosan mozdult meg.
A bokrokba kapaszkodott, remélve, hogy elég erős a gyökerük, és
elérte a fatörzset.
A száraz kéreg eszébe juttatta a bunkerben talált halott bőrét. Egy
fenyegető ropogás, ami a fából indult ki, elűzte ezt a képet, és most
már azt látta, hogy a saját teste gurul a szakadékban. Az, ami
Pierrot-ra, rá is érvényes. Nem élte volna túl az esést ő sem.
Megpróbált nem gondolni erre, és reménykedett, hogy a fa elég erős
ahhoz, hogy a kettőjük súlyát elbírja. Lekuporodott a fa mellé,
előrehajolt, és a fiú felé nyújtotta az övét.
– Próbáld megfogni!
A fiú egy pillanatra elengedte a fát, de aztán újra megragadta.
 – Nem érem el.
Frank már mielőtt Pierrot kimondta volna, rájött, hogy nem elég
hosszú az öv. Csak egyetlenegy dolgot tudott tenni. Megfordult,
lábaival kulcsolta át a fát, a levegőben lógott, mint egy akrobata,
mellkasa a talajhoz támaszkodott. Ebből a helyzetből jobban tudta
irányítani a fiút. Az övből formált gyűrű így elérte a fiút.
– Itt vagyok, engedd el a fát, és kapaszkodj az övbe!
Figyelte, ahogy Pierrot lassan végrehajtja az utasítást.
A távolság ellenére is érezte, hogy milyen nehezen lélegzik. A fa,
amin kapaszkodtak, újabb recsegést hallatott, sokkal aggasztóbbat,
mint az előbb. Frank érezte a fiú súlyát. Biztos volt benne, hogy
Jean-Loup a helyében könnyen felhúzta volna, legalábbis addig,
amíg eleresztheti az övét és megfoghatja a fát. Remélte, hogy neki
is sikerülni fog.
Kezdte felfelé húzni, érezte, hogy az erőlködéstől vér önti el az
arcát.
Látta, ahogy Pierrot centiméterről centiméterre halad előre,
megpróbál a lábával is segíteni. A fáradtságtól Franknek szörnyen
kezdtek fájni az izmai, mintha az inge ráégett volna.
A pisztoly, amit az övére akasztott, a gravitáció törvényének
engedelmeskedve a mélybe zuhant.
Abban a pillanatban a fa olyan hangot hallatott, mint egy lövés,
mint amikor egy tuskó ropog a tűzben.
Frank minden erejét összeszedve húzta tovább, a fájdalom már
elviselhetetlenné vált, mintha a súly minden másodpercben
nehezebb lett volna. Mintha a vér helyett kénsav lett volna az
ereiben. Az volt az érzése hogy mindjárt leolvad róla a hús, és csak
csontváz lesz, és így fog Pierrot-val együtt a mélybe zuhanni.
Frank kétségbeesetten húzta tovább, szorította a fogát, ő lepődött
meg legjobban azon, hogy még bírja. Egy pillanat múlva azt érezte,
hogy feladja, de a következő pillanatban új erőt érzett magában,
mintha a tartalék energia valahol ott lenne az agyában, és csak a
düh és az elkeseredés tudná előhívni.
 Most már Pierrot elég magasan volt ahhoz, hogy segíthessen a
testével is. Frank megfeszítette a törzsét, és sikerült átemelni az
övét a nyakán. így felszabadította a karjait. A súly egy része a
vállaira és a nyakára helyeződött át. Miután kipróbálta, hogy ez
mennyire stabil így, Frank szabad kezét Pierrot felé nyújtotta. A
maradék erejével utasításokat adott neki.
– Most azt csináld, amit az előbb. Lassan engedd el az övét.
Kapaszkodj a karomba, és mássz felfelé, én foglak!
Frank nem volt biztos benne, hogy meg tudja tartani az ígéretét.
De mikor Pierrot elengedte, megkönnyebbülést érzett, mintha hideg
vízzel öntötték volna le.
Erezte Pierrot szorítását.
A fiú centiméterről centiméterre folytatta az útját. Frank
csodálkozott, hogy honnan van még ereje. A túlélési ösztön nagyon
erős, olyan, mint egy dopping. Remélte, hogy nála is működni fog,
most, hogy a megmenekülés elérhetővé vált.
Alighogy a közeibe ért. Frank megragadta Pierrot nadrágját, és
felfelé tolta, hogy elérje a fát. A szeme égett, és folyt róla az
izzadság. Folytak a könnyei, és semmit se látott. Csak Pierrot testét
érezte, ahogy hozzáütődik, ami olyan volt, mint egyetlen nagy seb.
– Itt vagy?
Pierrot nem válaszolt, de hirtelen Frank szabadnak érezte magát.
Lehajtotta a fejét. Erezte, hogy az öve gurul a pisztoly után. Aztán
elfordította a fejét, hogy a föld ne menjen be a szájába. Tarkóján a
nyomás elviselhetetlen volt. Egy hangot érzett a háta mögött, egy
valószínűtlen messzeségből érkező hangot. Frank arra gondolt,
hogy ismeri ezt a hangot.
– Jól van, Pierrot. Most kapaszkodj a bokrokba, és gyere oda, ahol
én vagyok. Nyugodtan. Most már rendben van.
Frank hallott egy kis recsegést, miközben Pierrot teste elszakadt a
fától. Mintha megkönnyebbülten sóhajtott volna fel, mint egy érző
lény.
 Azt mondta magának, hogy nincs még vége. Le kellett győzni azt
a fajta kábulatot, amibe most került, hogy tudta, Pierrot
megmenekült. Akkor is, ha nem volt semmi ereje, tudta, hogy nem
lehet abbahagyni.
Helenára gondolt, csendes várakozására a reptéren.
Újra látta a szomorúságot szürke szemében, azt a szomorúságot,
amit ki akart törölni. Látta apja kezét, amint feléje nyúl.
A düh és a gyűlölet a segítségére sietett. Összeszorította a fogát,
és összeszedte minden energiáját, mielőtt a semmibe oszlik.
Hirtelen felállt.
Látta, hogy közeleg a fatörzs. Olyan volt, mint egy délibáb, ami
egyik pillanatról a másikra eltűnhet.
Kényszerítette magát, hogy lassan, óvatos mozdulatokkal jöjjön
felfelé.
Végre sikerült megragadnia a fát. Nagy nehezen felült.
Vér tolult a fejébe, rettenetesen szédülni kezdett.
Lecsukta a szemét, várta, hogy elmúljon, és az a száraz szivacs,
amit a tüdejének hívtak, újra megteljen levegővel.
Így maradt csukott szemmel: a fába kapaszkodott, az arcát a
törzsnek támasztva várta, hogy visszatérjen az ereje.
Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy pár méterre felette Pierrot
áll Jean-Loup mellett, akinek átkarolja a derekát, mintha még most is
érezné, hogy kapaszkodnia kell valakibe.
Jean-Loup bal kezét a fiú vállán tartotta. Jobb kezében véres kést
szorongatott. Egy pillanatra Frank attól félt, hogy a fiút pajzsként
fogja használni, torkára szorítja a kést, mint a tússzedésnél.
Elhessegette ezt a gondolatot.
Nem, az után, amit látott, ez nem lehetséges. Nem, az után, hogy
minden menekülési lehetőségről lemondott azért, hogy segítsen a
gyereknek. Arra gondolt, vajon mi lett Ryan Mosse kapitánnyal.
Ugyanakkor arra is rájött, hogy tulajdonképpen nem is érdekli.
Mozgást vett észre fentről. Az út szélén a korlátnál embereket
látott pár parkoló autó mellett. Talán Pierrot kiáltását hallotta meg
valaki, vagy egyszerűen turisták kívánják megcsodálni a panorámát.
És észrevették a mentést. Jean-Loup is odanézett, meglátta az
autókat és az embereket. Mintha kicsit meggörnyedt volna. Mintha
egy láthatatlan súly nehezedett volna a vállaira.
Frank felállt és felment, úgy, ahogy jött. Úgy köszönt el a kiszáradt
fától, mint egy baráttól, aki egy nehéz pillanatban segítségedre
sietett. Erezte ujja alatt a bokrokat, amelyekbe kapaszkodott, most,
hogy visszatért a vízszintes világba.
Amikor odaért, Jean-Loup és Pierrot álltak előtte és néztek rá.
Frank meglátta a zöld fényt Jean-Loup szemében. Erezte, hogy
elveszett. Semmi esélye sincs ezzel az emberrel szemben. Nem
ilyen gyenge állapotban, és nem egy olyan emberrel, aki azt
művelte, mint amit az előbb Mosse-szal.
Talán Jean-Loup kitalálta, hogy mire gondol.
Elmosolyodott, és ez a mosoly egy fáradt arcon jelent meg. Az arc
mögött Frank feltételezése szerint állandó utazás a sötétből a fényre,
a melegtől a hidegig, a világosságtól a delíriumig, az állandó
dilemma, hogy egyvalaki vagy senki se legyen.
Jean-Loup mosolya kialudt. A hangja ugyanaz volt, ami elbűvölte
a hallgatókat a rádióban. Nyugalmat és biztonságot árasztott.
– Legyél nyugodt, Ottobre ügynök. Ne félj. El tudom olvasni a
vége szót, ha leírva látom.
Frank lehajolt, hogy felvegye a mobilját a földről.
Mialatt Morelli számát hívta, a szituáció abszurditására gondolt.
Ott volt, lefegyverezve, egy ember hatalmában, annak az embernek
a hatalmában, aki hátra kötött kézzel is elpusztíthatta volna. És az
életét annak köszönheti, hogy úgy döntött, nem öli meg.
Morelli hangja szólalt meg a telefonban:
– Halló.
Frank kimerült hangon egy jó hírt közölt.
– Claude, Frank vagyok.
– Mi van, mi történt?
A pár szó, amit kimondott, nagy fáradságába került.
 – Gyere vissza egy kocsival Jean-Loup házához.
Elfogtam!
Nem hallotta a felügyelő csodálkozó válaszát. Nem látta, hogy
Pierrot lehajtotta a fejét, és még jobban a barátjához bújt, amikor
ezeket a szavakat meghallotta.
Miközben tette le a mobilt, Frank csak Jean-Loup kezét nézte,
amiből kiesett a véres kés.

62.
A monte-carlói rendőrség autója jobbra fordult, és őrült
sebességgel tért rá a nizzai reptérre vezető sztrádára.
Frank azt mondta Xaviernek, hogy élet-halál kérdéséről van szó,
és a rendőr ezt szó szerint értette. A sziréna hangja mellett is
hallatszott, hogy csikorognak a gumik, miközben a centrifugáhs erő
kifelé lökte őket. Egy körtérre értek, ahol láthatólag munkálatok
folytak. Frank eddig azt gondolta, hogy a fizika törvényei akkor is
érvényesek, ha rendőrautón utaznak. Attól tartott, hogy Xavier
akármilyen tehetséges is, nem tudja tartani a kocsit, és elüti a piros-
fehér állványokat, ők pedig az alattuk levő töltésoldalba zuhannak, a
kavicsos növényzet közé. De kedvenc pilótája most is meglepte, egy
határozott mozdulattal kiegyensúlyozta az autót, és vette a kanyart.
Frank látta, hogy Morelli teste elernyed, amikor érezte, hogy
megúszták.
Átrohantak egy rövid egyenes szakaszon, és Xavier lassítani
kezdett. Lekapcsolta a szirénát, amikor rámentek a reptérre vezető
sávra, ahol egy tábla mutatta, hogy itt kell betenni a csomagokat, és
ahol csak rövid ideig lehet tartózkodni. Ezt a műveletet Kiss and Fly-
nak hívták.
Frank elmosolyodott a definíció iróniája miatt.
Kiss and Fly, csókolj és repülj el.
Nem hitte, hogy Parker meg fogja csókolni az elutazás előtt.
 Ahelyett hogy a rendes úton mentek volna, a kanyar közepén
megálltak, egy szolgálati bejárat előtt, amit sorompó őrzött. Amikor
meglátták a rendőrségi autót az őrök, felemelték a sorompót, és
beengedték őket. Aztán az autó megállt a nemzetközi járatok
terminálja előtt.
Morelli a sofőr felé fordult.
– Ha így fogsz visszafelé is hajtani, garantálom, hogy a következő
autó, amit vezetni fogsz, egy fűnyíró traktor lesz. A kertészeti
vállalatok szívesen vesznek fel volt rendőröket.
Frank elmosolyodott, és a hátsó ülésről előrehajolt, rátette a kezét
a rendőr vállára.
– Ne izgulj, bajnok, Morelli ugat, de nem harap.
Frank mobilja megszólalt. Sejtette, hogy ki lehet.
Benyúlt a zsebébe, és kivette a készüléket. A csengőhang olyan
sürgető volt, hogy csodálkozott, hogy nem éget, mintha a
csengőhangnak hőfoka is lenne.
– Halló.
– Halló, Frank, Froben vagyok. Hol vagy?
– A reptér előtt, most szállók ki az autóból.
A felügyelő hangjában nemcsak megkönnyebbülés érződött,
hanem igazi felszabadulás.
– Hál’ isten. A barátunk őrjöng. Nemsokára egymaga hadat üzen
Franciaországnak, el sem tudod képzelni, mi mindent kellett
kitalálnom, hogy nyugton maradjon.
– Elhiszem, de biztosíthatlak, hogy nem szeszély volt a részemről.
Akkora szívességet tettél, amit kevesen tettek nekem az életben.
– Oké, amerikai, mindjárt sírni kezdek a meghatottságtól, és
elromlik a mobil a könnyeimtől. Hagyd ezt a hízelgést, és szabadíts
meg ettől a problémától. Jövök eléd.
Frank kinyitotta a kocsi ajtaját. Morelli hangja állította meg.
– Megvárjunk?
– Ne, menjetek csak. Majd máshogy megyek vissza.
 Már szállt kifelé, de meggondolta magát. A sietség nem lehet ok a
hálátlanságra.
– Ó, Claude.
– Igen.
– Nagyon köszönöm, mindkettőtöknek.
Morelli ránézett.
– Mit? Menj, mert várnak.
Mielőtt kiszállt volna, Frank cinkos tekintettel Xavierre nézett.
– Fogadok ezer euróbán Roncaille névjegye ellen, hogy nem
tudsz rövidebb idő alatt visszamenni, mint amennyi idő alatt
idejöttünk.
Betette az ajtót, nem hallgatta végig Morelli tiltakozását. De amikor
az autó elindult, a mosoly már eltűnt az arcáról.
Jean-Loup elfogása, a rémálom vége a monte-carlói rendőrség
számára olyan volt, mint egy második karácsony. Nem volt ünneplés
és koccintás, hiszen ott volt a sok halott, és ez kizárta, hogy
hangosan ünnepeljenek.
De az, hogy bilincsben látták megérkezni, mindenki számára olyan
volt, mint egy szép ajándék a fa alatt. Ha valaki gondolt is arra, hogy
nincs ott Nicolas, erről nem beszélt. Az, hogy az elfogás Frank
zseniális intuíciójának és magányos akciójának volt köszönhető,
nagyon megnövelte a tiszteletet iránta, vagy olyanok is kezdték
becsülni, akik addig nem.
Mosolygott, fogadta a gratulációkat, de azért a boldogsága nem
volt felhőtlen. De alkalmazkodott a hangulathoz, nem volt kedve,
hogy ő legyen az egyetlen ember, aki nem mosolyog egy
csoportképen.
Viszont azt tette, amit aznap már annyiszor, hogy szinte rituálé
lett. Ránézett az órájára, és kért egy kocsit a nizzai reptérre.
Gyors léptekkel ment át a járdán. A terminál üvegajtaja halkan
kinyílt előtte. A bejárat mellett ott volt Froben felügyelő ismerős
alakja. A felügyelő felsóhajtott, és olyan mozdulatot tett, mint aki
letörli az izzadságot a homlokáról.
 – Nem is tudod, mennyire örülök, hogy látlak.
– El sem hiszed, hogy el tudom képzelni.
Frank ugyanolyan hangnemben válaszolt, és mindketten az igazat
mondták.
– Nagyon nehezen tudtam meggyőzni az emberünket, hogy nincs
szükség semmilyen hivatalos lépésre.
Gyakorlatilag már az USA elnökét akarta hívni, amikor
leállítottam… tudod, milyen. Az egyik repülőt lekésték, de a másik
egy óra múlva indul. Garantálom, hogy Parker tábornok nem jó
ügyfél az ilyen esetekre.
– Parkerről mindent elhiszek. Sőt én mondhatnék még neked
olyan dolgokat, amik téged lepnének meg.
Közben siettek, hogy odaérjenek abba a váróba, ahova a
felügyelő elhelyezte a Parker családot. Megmutatták a
rendőrigazolványt, egy egyenruhás rendőr mutatott egy
oldalbejáratot, így elkerülték a tömeget.
– A hihetetlen dolgokról jut eszembe, hogy áll az a másik ügy?
Van valami fejlemény?
– Senkisére gondolsz?
– Pontosan.
– Elfogtuk – mondta Frank semleges hangon.
A felügyelő meglepetten nézett rá.
– Mikor?
– Körülbelül egy órával ezelőtt. Most már börtönben van.
– S ezt csak így mondod?
Frank megfordult, és Frobenre nézett.
– Megvolt, Claude, ez a fejezet lezárva.
Nem tudott egyebet mondani, mert közben megérkeztek az egyik
különterem elé, ahol rendőr vigyázott.
Frank megállt az ajtó előtt. Benn volt Parker, Helena, Stuart. Az
egyik a jelenéhez tartozott, a másik kettő a jövőjéhez. Úgy nézte az
ajtót, mintha átlátszó lenne, és lehetne látni, hogy mit csinálnak az
emberek mögötte.
 Froben közelebb ment, és rátette a kezét a vállára.
– Kell segítség, Frank?
Észrevett az aggódást a hangjában. Ez az ember favágókülseje
ellenére nagy belső érzékenységgel rendelkezett.
– Nem, köszönöm. Amire szükség volt, már megadtad.
Most már magamnak kell boldogulni.
Frank sóhajtott egy nagyot, és kinyitotta az ajtót.
A terem olyan volt, amilyenek szoktak lenni a reptéri várótermek.
Bőrfotelek, pasztellszínek, szőnyegpadló, italautomata, reprodukciók
és plakátok a falakon. És az átmenetiség érzése, mintha minden
elutazásban és megérkezésben lenne valami csüggesztő.
Helena egy díványon ült, és egy folyóiratot lapozgatott.
Stuart mellette ült, és egy videojátékkal játszott. Előttük a
kisasztalon két műanyag pohár és egy dobozos Fanta.
Parker háttal állt a szoba másik végén, hátratett kézzel nézett egy
Dali-képet.
Amikor a nyíló ajtó zaját meghallotta, odafordult, és úgy nézett rá,
mint amikor valaki sokáig nem látott valakit, és megpróbálja az arcot
és a nevet összekapcsolni.
Helena felemelte a fejét, és felderült az arca, amikor meglátta.
Frank hálát adott az égnek, hogy ez a mosoly neki szól. Nem volt
ideje, hogy sokáig élvezze. Parker dühkitörése mint egy fekete felhő
takarta el a napot. Két lépéssel közéjük termett, arcán égett a
gyűlölet.
– Sejthettem volna, hogy az egész mögött maga áll. Azt hiszem,
ez volt az utolsó hiba, amit elkövetett. Már mondtam egyszer, és
most újra mondom, ön egy bukott ember. Amilyen ostoba, azt hiszi,
hogy a levegőbe beszélek, de ahogy Amerikába érek, elintézem,
hogy önből semmi se maradjon, elintézem, hogy…
Frank a legközömbösebb arckifejezésével nézte az előtte álló
ember vörös arcát, belül viharok dúltak benne, de a hangja, amivel
félbeszakította, olyan nyugodt volt, hogy ettől ellenfele még
idegesebb lett.
 – Ha én az ön helyében lennék, megnyugodnék, tábornok. Az ön
korában, akármilyen egészséges is, a szívre már vigyázni kellene.
Nem hinném, hogy arra vágyik, hogy infarktust kapjon, és ilyen
könnyen megszabaduljak öntől.
Ami most az öreg tábornok arcán látszott, az olyan volt, mint
amikor ezer zászlót lengetnek a magasban, és mindegyiket a háború
szele fújja. Frank látta, hogy az arcán a gyűlölet, a harag és a
hitetlenkedés mellett egy pillanatra a gyanú is felvillant. Talán arra
gondolt, honnan veszi az erőt, hogy így beszéljen vele. De csak egy
pillanatig tartott, aztán visszatért arcára a felsőbbrendű kifejezés.
Alkalmazkodott Frank stílusához, és a hangja is megnyugodott. A
szája mosolyra húzódott.
– Nem, sajnos, ki kell ábrándítsam, fiatalember, a szívem olyan,
mint a kőszikla. Az öné viszont kissé hevesebben dobog. Ez egy
újabb hiba. A lányom…
Frank félbeszakította, és ez olyasmi volt, amihez Nathan Parker
nem volt hozzászokva.
– Ami a lányát és az unokáját illeti…
Frank lehalkította a hangját, hogy a gyerek ne hallja.
Stuart érdeklődve figyelte a vitát, a videojáték elhagyottan
csipogott, bip, bip…
– Ami a lányát és az unokáját illeti, én azt tanácsolnám, hogy
menjenek körülnézni a reptér üzleteiben. Lehet, hogy jobb, ha
köztünk marad az, amit mondanunk kell egymásnak.
– Nekünk nincs semmi mondanivalónk egymásnak, Ottobre
ügynök. S a lányom és az unokám nem fognak sehova se menni.
Önnek kell kinyitni az ajtót, és eltűnni az életünkből, amíg mi az
amerikai gépre felszállunk.
Ismétlem, hogy…
– Tábornok, talán nem jött még rá, hogy hosszú távon a blöff nem
jön be. Előbb-utóbb jön valaki, akinek elég sok minden van a
kezében ahhoz, hogy játsszon és győzzön.
 Ön nem érdekel. Ha azt látnám, hogy elevenen ég, annyit se
tennék meg, hogy lepisiljem. Ha azt jobban szeretné, hogy amit
mondani fogok, ők is hallják, akkor így lesz. De tudja meg, hogy
olyan dolgok, amiket nem lehet semmisnek tekinteni. Ha ezt a
kockázatot vállalja….
Frank hangja annyira lehalkult, hogy Helena nem volt biztos
benne, beszélnek-e még egyáltalán. Arra gondolt, vajon mit mondott
az apjának, amitől az ennyire megnémult. Frank felnézett, és intett
neki. Helena felállt, és kézen fogta a fiát.
– Gyere, Stuart, járjunk egyet. Azt hiszem, hogy van egypár
érdekes dolog itt kinn.
A gyerek követte. Anyjával a Parker-házban laktak.
Nem volt hozzászokva, hogy tanácsokat kapjon, csak
parancsokat.
Az ajtó felé indultak, a padlószőnyeg elnyelte lépéseik zaját, az
egyetlen hang, amit hallani lehetett, a csukódó ajtóé volt.
Frank leült a díványra, ahol Helena ült, ami még őrizte teste
melegét.
Frank rámutatott az előtte lévő fotelra.
– Üljön le, tábornok.
– Maga nem fogja megmondani, hogy én mit csináljak.
Frank hisztérikus felhangot vett észre a tábornok hangjában.
– Inkább mondja el a hülyeségeit, egy óra múlva indul a gép.
A tábornok ránézett az órájára. Frank mosolygott magában.
Ő is sokszor tette meg aznap. Észrevette, hogy kicsit távol tartja a
szemétől, hogy lássa a számlapot.
Parker felemelte tekintetét az óráról.
– A gépünk egy óra múlva indul.
Frank megrázta a fejét.
– Nem talált, uram. Sajnálom, hogy ellent kell mondanom önnek,
de csak az ön gépe indul.
Parker úgy nézett rá, mint aki nem akarja elhinni, amit hallott.
Olyan arckifejezést öltött, mint amikor nem érti valaki a poént. Aztán
kitört belőle a nevetés. Frank örömmel látta, hogy őszinte nevetés
volt, és arra gondolt, milyen élvezettel tölti ez el.
– Nevessen csak, ha ez örömet okoz, de ez nem változtat azon,
hogy egyedül fog elutazni, a lánya és az unokája pedig itt maradnak
velem Franciaországban.
Parker megrázta a fejét sajnálattal, mint amikor bolonddal beszél
az ember.
– Ön teljesen megőrült!
Frank mosolygott, és hátradőlt a díványon. Keresztbe tette a lábát,
és a támlára tette a karját.
– Sajnálom, hogy ismét ellent kell mondjak önnek.
Valamikor talán tényleg az voltam. De meggyógyultam. Az ön
számára sajnálatos, de soha nem voltam ennyire magamnál, mint
most. Látja, tábornok, ön mindig az én hibáimmal törődött, de nem
foglalkozott azzal, hogy a sajátjaira figyeljen, amelyek sokkal, de
sokkal súlyosabbak.
A tábornok az ajtó felé nézett. Két lépést tett abba az irányba, de
Frank azonnal lehűtötte.
– Nem fog jönni semmi segítség. Ne próbálja belevonni az itteni
rendőrséget, és Mosse kapitány pedig jelenleg egy halottasházban
fekszik elvágott torokkal.
A tábornok hirtelen megfordult.
– Miket beszél?
– Most mondtam. Bármennyire is jó az ember, mindig talál valakit,
aki még jobb. A talpnyalója kitűnő katona volt, de megerősíthetem,
hogy Senkise, akit meg kellett volna ölnie, még jobb harcos volt.
Olyan könnyen intézte el, amilyen könnyen akart tőle Mosse
megszabadulni.
A hír hallatára Parker leült. Napbarnított arca elszürkült.
– Mindenesetre, ami a lánya gyilkosát illeti, közlöm, hogy elfogtuk,
és nem kell attól félni, amitől ön tartott.
Élete végéig elmegyógyintézetben lesz.
Frank egy kis szünetet engedélyezett magának.
 Előredőlt, és nézte az előtte ülő férfit. El sem tudta képzelni, mit
gondolhat most, egyébként pedig fütyült rá.
A legteljesebb mértékben. Az egyetlen dolog, amit szeretett volna,
lezárni minél előbb a történetet, és látni a hátát, amint felszáll a
repülőre.
Egyedül.
– Azt hiszem, az elején kell kezdenem. És az eleje rám
vonatkozik, az én történetem, nem fogom elmondani, hisz tudja, tud
a feleségemről, az öngyilkosságáról, arról, hogy kis híján úsztam
meg a robbanást, amikor a Larkin-ügyben dolgoztam. Két olyan
drogkereskedőről volt szó, akik 300 millió dolláros piacot tartanak a
kezükben.
Kikészített mindaz, ami történt. Véletlenül kerültem ide, és
akaratom ellenére keveredtem bele egy sorozatgyilkossal
kapcsolatos nyomozásba. Egy vad gyilkos, akinek az első áldozata
az ön lánya volt sajnos.
És ekkor ön is megjelenik, Monte-Carlóba jön, szenved és bosszút
esküszik.
Parker úgy vette a szavait, mintha Frank kétségbe vonná apai
fájdalmát.
– Ön mit tett volna, ha a feleségét ölik meg így?
– Ugyanazt, amit ön, nem tudtam volna nyugodni, míg a gyilkosát
a saját kezemmel meg nem ölöm. De az ön esetében mi a helyzet?
– Mit akar mondani, nevetséges, nem tudja elképzelni egy apa
érzéseit?
Parker ösztönösen, gondolkodás nélkül beszélt, rájött, hogy hibát
követett el, amikor ezt mondta. Franknek kedve támadt kihúzni a
pisztolyát és belelőni. Jeges hangon szólalt meg.
– Igaza van, tábornok, én tényleg nem tudom, mit érez egy apa a
lánya iránt, de azt tudom, hogy ön mit érez. Ön undorító, szó szerint
undorító. Önt el kellene taposni, mint a férget. Ön az, aki
elvakultságában nem hitte el…
 Parker arcán megjelent egy mosoly, lehet, hogy ezt a reakciót
személyes győzelemként élte meg.
– Ha nem vagyok túl kíváncsi, elárulná, hogy tervezi?
Frank kivett egy sárga borítékot.
– Itt van mindenre a bizonyíték.
Parker intett, hogy folytassa.
Franknek meg kellett erőltetnie magát, hogy ez sikerüljön.
– Szóval, amint mondtam, ön megérkezett. Megrendülten a lánya
halála miatt, és kijelentette, hogy személyesen szeretné elkapni a
gyilkost.
Szünetet tartott, és szinte szótagolva ejtette ki a szavakat.
– Valójában önnek esze ágában sem volt ez. Önnek az volt az
érdeke, hogy a sorozatgyilkos tovább öljön.
Parker felállt.
– Most már biztos, hogy ön kötözni való bolond, akit azzal a
másikkal kéne egy cellába zárni.
Frank intett, hogy üljön vissza.
– Az ön dühkitörései a csapdába zárt egérére emlékeztetnek.
Nem hiszi el, hogy tudok mindent magáról és a cseppet se sajnálatra
méltó Mosse kapitányról?
– Ön mindent tud? Mindent? Miről?
– Ha lenne olyan szíves, és nem szakítana félbe, akkor talán el
tudnám mondani, még mielőtt felszáll a gépe.
Mert vissza kell menni az én történetemhez, hogy világos legyen.
A két drogkereskedő közül az egyik, Jeff meghalt, nyugodjék
békében, a másik, Osmond börtönbe került. A nyomozás arra utalt,
hogy a két bűnöző élvezi valakinek a támogatását a felsőbb
körökből, de nem sikerült rájönni, ki az.
Parker arca olyan volt, mintha kőálarcot viselt volna.
Leült és várt. Ez már nem két kakas viadala volt a szemétdombon.
Ez volt az idő, amikor Frank egyenként felfedte a kártyáit, és a
tábornok kíváncsi lett.
Frank alig várta, hogy a kíváncsisága vereséggé változzon.
 – Osmondnak, aki a börtönben ült, az egyetlen kapcsolata a
külvilággal az ügyvédje volt, akit nem ismert senki. Az a gyanú
támadt, hogy az ügyvédje más szerepet is játszik. Az a gyanú
támadt, hogy rajta keresztül tartja a kapcsolatot a külvilággal, amitől
eltiltották. A társam, akivel együtt nyomoztam, küldött egy képet,
amin látható McCormack, aki véletlenül szintén Monte-Carlóba
érkezik. Furcsa dolgokat produkál az élet, nem? A hivatalos verzió
szerint a vitorlásversenyre jött, de ahogy ön jól tudja, a hivatalos
dolgok sokszor arra valók, hogy elfedjék a félhivatalos dolgokat.
A tábornok összehúzta a szemöldökét.
– Megmagyarázná, hogy mi közöm nekem ezekhez a…
Frank előrehajolt, és elővette a fényképet, amit Cooper küldött,
odalökte Parker elé.
– Bemutatom a megboldogult Hudson ügyvédet, Osmond Larkin
védőjét, Jean-Loup Verdier legutolsó áldozatát.
Az öreg félrelökte.
– Ismerem, mert láttam a fényképét az újságokban.
Addig azt sem tudtam, hogy a világon van.
– Tényleg? Furcsa. Látja, ki van a háta mögött? Nem látni az
arcát, de a helyiség tele van tükrökkel.
Frank hangja megváltozott.
– Ön nem is tudja, milyen nagy szerepe volt a tükröknek az egész
történet során. A tükröknek megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy
tükrözik azt, aki előttük áll.
– Tudom, hogy hogyan működik egy tükör. Mindannyiszor, mikor
belenézek, azt az embert látom, aki önt hamuvá zúzza.
Frank mosolygott.
– Gratulálok a humorához, egy kicsit kevésbé a stratégiai
ügyességéhez és az emberei megválogatásához.
Ahogy mondtam, ezt a fotót egy olyan helyiségben készítették,
ami tele volt tükrökkel. Egy ügyes, nagyon ügyes fiú segítségével a
nagyítás során kiderült, hogy ki az. – És kivette a másik képet.
 – Nem lehet azt mondani, hogy Ryan Mosse nagyon fotogén
lenne, de önnek nem is fotómodellre volt szüksége, igaz, Parker?
Önnek pont arra volt szüksége, aki Mosse volt, pszichopata
fanatikus, aki képes megölni azt, akit ön megparancsol.
A borítékra mutatott ironikus hangon.
– Tábornok, mintha nem akarná elhinni, hogy az ott a fotón
Mosse.
– Nem, nem tagadom, tényleg Mosse kapitány: ez csak azt
bizonyítja, hogy ő ismerte ezt az ügyvédet. És nekem mi közöm
hozzá?
– Oda is eljutunk hamar.
Ezúttal Frank nézett az órájára.
– És sietni kell, mivel itt repülők indulnak. Igyekszem röviden
összefoglalni. Elmondom, hogy történt. Ön és Mosse megegyeztek
Bedonnal, a monte-carlói rádió rendezőjével, akinek nagyon kellett a
pénz, és nem volt nehéz megnyerni. Pénzt ígértek neki, amiből
viszont önnek rengeteg volt, cserébe a nyomozással kapcsolatos
információkért. Egy kém, mint minden rendes háborúban.
Ezért volt az, hogy amikor a gyilkos telefonja után Roby Strickerre
gondoltunk, Mosse már ott is volt. Aztán azt a fiút megölték, és
annyira szerettem volna, ha Mosse a gyilkosa, hogy elkövettem egy
hibát. Elfelejtettem, hogy a rendőrök fő szabálya, hogy minden
elemet minden szempontból meg kell vizsgálni. Gondoljon a sors
iróniájára. Egy tükörképből jött rá Hulot felügyelő arra, hogy ki a
gyilkos, és ugyanez segített nekem is. Milyen egyszerű minden
utána, nem?
Frank beletúrt a hajába. A fáradtság kezdett eluralkodni rajta, de
még nem pihenhetett.
Később lesz rá ideje, és lesz megfelelő társasága is.
– Önnek kicsit nehéz lehetett, amíg a csicskása a börtönben volt.
Egy nem várt akadály. Amikor Senkisét azonosították, Mosse
ártatlansága kiderült, és kiengedték. Gondolom, fellélegzett, nincs
semmi veszve, még volt idő megoldani a személyes problémákat,
mivel a szerencse is segítségére sietett.
Frank kénytelen volt csodálattal adózni Parker idegeinek. Ott ült
vele szemben, és a szeme sem rebbent.
Lehet, hogy régen valaki, aki találkozott vele, arra gondolt, hogy
nem szeretné, ha ő lenne az ellensége.
Frankkel viszont ez történt. Ott ült szemben vele, és szeretett
volna minél előbb megszabadulni tőle.
Nem érzett győzelmet, csak nagy-nagy ürességet.
Csodálkozva vette észre, hogy nem is arra vágyik, pedig teljesen
érthető lenne, hogy csapást mérjen rá. A legnagyobb öröm az lesz,
hogy soha többé nem kell látnia.
Tovább folytatta.
– Elmagyarázom, mi volt az a szerencse. Senkisét azonosítottuk,
de elmenekült. Ebben az egészben az volt a hihetetlen szerencse,
hogy ott van Mosse, és ott van egy bujkáló gyilkos, aki bármikor újra
ölhet.
A kezére nézett.
Nem remegett.
Nyugodtan összecsukhatta, Parker tábornok a kezében volt.
– És valóban, nem sokkal azután Senkise újra telefonál.
Felhívja Frank Ottobrét. De nem a megszokott módon.
Ezúttal mobilról hív, és nem változtatta el a hangját.
Miért is tette volna? Végül is mindenki tudta, hogy ki ő: Jean-Loup
Verdier, a rádió DJ-je. Az egyszerű kártyás mobilt aztán egy pádon
hagyták Nizzában. Műholddal azonosítottuk a hívást, és megtaláltuk.
A fiúén kívül, aki az elhagyott készüléket megtalálta, nem volt más
ujjlenyomat rajta. És ez volt a különös.
Ránézett Parkerre, mintha még nem tudná a választ arra, amit
kérdez.
– Senkise miért foglalkozott volna ujjlenyomata eltörlésével, mikor
tudta, hogy ismerjük? Ott azonnal nem tűnt fel, mert mással voltunk
elfoglalva, mindenki az értelmét akarta megfejteni. A gyilkos
megerősítette azt a szándékát, hogy újabb áldozatokat öl meg, akkor
is, ha a rendőrség üldözi. És így is történt. Hudson McCormack
ügyvédet holtan találják Jean-Loup Verdier autójában, a rendőrség
előtt. Arca a szokásos módon megcsonkítva.
Mindenki elborzadt, és mindenki ugyanazt kérdezte, lehetséges,
hogy nem lehet elfogni ezt az ördögi alakot, aki mintha kísértet
lenne, levegővé válik?
Frank felállt. Annyira fáradtnak érezte magát, hogy azon
csodálkozott, hogy az ízületei nem ropognak.
Viszont a térde most érdekes módon nem fájt. Tett néhány lépést,
háttal állt a mozdulatlanul ülő tábornoknak.
– Azt hiszem, Laurent Bedon halála tette be a bogarat a fülembe.
Egy ember meghal egy közönséges rablási kísérlet során. De
támadt bennem egy gyanú, és a gyanú olyan, mint a kenyér-morzsa
a lepedőn, amíg nem szabadulsz meg tőle, nem tudsz aludni.
Minden ott kezdődött, a szerencsétlen Bedon halála volt a döntő
mozzanat. Ezért vizsgáltattam meg a képet, és rájöttem, hogy
Hudson McCormack a New York-i bárban Ryan Mosse-szal
beszélgetett. Ugyanannak a barátomnak odaadtam elemzésre azt a
hangszalagot is, amin azt a telefonhívást rögzítettük, amikor Senkise
felhívott.
Elmondjam, mire jöttünk rá? Elmondom, bár nagyon jól tudja.
Rájöttünk, hogy montázsról van szó. Mi mindent nem tud a mai
technika! Nagy segítség lehet, ha okosan használják, cum grano
dalis, ha megenged egy idézetet.
Az üzenetet szóról szóra megvizsgálták, és kiderült, hogy vannak
olyan szavak, amit többször is elismételt, mint „kutya”, „hold”, „velem
beszélni”. Az elemzés kimutatta, hogy a szavakat mindig ugyanazzal
az intonációval ejtik ki. A grafikon tökéletesen megegyezik. Azt
mondják, hogy ez nem lehetséges, ugyanúgy, ahogy nincs két
egyforma hópehely vagy ujjlenyomat se. Ez azt bizonyítja, hogy a
szavakat kivágták egy szalagról, és összeállították. Ezt a szalagot
használták, amikor nekem telefonált. Laurent volt, igaz? Ő adta oda
a közvetítések szalagjait Jean-Loup hangjával, így aztán volt elég
anyag ahhoz, amit meg akart tenni. Ezek után mit mondjak még?
Úgy folytatta, mint aki ezt már teljesen feleslegesnek érzi. Minek
magyarázni azt, ami nyilvánvaló?
– A telefonhívás után Mosse felment Jean-Loup Verdier házába,
elhozta a kocsit, és megölte Hudsont úgy, ahogy Senkise szokta, és
ott hagyta a kocsit a hullával a rendőrség épülete előtt.
Frank megállt Parker előtt. Szándékosan tette, hogy arra
kényszerítse, emelje fel a fejét és nézzen rá, amikor levonja a végső
következtetéseket. Abban a személytelen szobában most ő volt a
bíró, és ő mondta ki az ítéletet.
– És ez volt az igazi célja, Parker. Eltüntetni minden bizonyítékot,
ami arra utal, hogy Osmond Larkin és a hős Parker tábornok között
valami kapcsolat lett volna.
Védelmet nyújtott nekik a bevétel egy részéért cserébe.
Elképzelem, hogy amikor a derék Parker tábornok a hazáért
harcolt valahol, a saját érdekét is szem előtt tartotta, de erre fütyülök.
Ez az ön lelkiismeretére tartozik, bár kétlem, hogy rendelkezik
ilyennel.
McCormacknek az volt a bűne, hogy túlságosan komoly ügybe
keveredett, eleget tudott, hogy esetleg bajba keverje, ha beszélne.
Ezért kellett megölni, és a sorozatgyilkosra kenni, hiszen ő ölt meg
ily módon embereket. Akkor is, ha Senkisét elkapják, és ártatlannak
vallja magát, ugyan ki hitt volna neki? Nevetnem kell, amikor
kimondom: senki se. Talán Hudson üzenetet hozott, nem tudom, ezt
esetleg megmondhatja.
Gondolom, Osmond megfenyegette, hogy előveszi a
számlakönyvét, ha nem segít neki kikerülni a börtönből.
Az, hogy aztán megölték a börtönben egy közönséges verekedés
során, véletlen is lehet, de ebben a történetben túl sok már a
véletlen.
Frank visszaült, és úgy tetszett, mintha ő lenne legjobban
meglepve azok miatt, amiket elmond.
 – Mennyi véletlen. Tavernier, akitől a házat bérbe vették. Az a
fecsegő öregember biztos elmondta az atombunker történetét. Ön
megértette, hogy hol bujkál, és meghagyta Mosse-nak, hogy intézze
el őt is, ki kell iktatni, és bezárul a kör. Minden száj bezárul. És tudja,
mi a nevetséges?
– Nem, de gondolom, majd elmondja.
– Pontosan mielőtt idejöttem, megtudtam, hogy a bűnöző, aki
Bedon halálát okozta, tényleg egy piti kis tolvaj volt, aki a kaszinóból
távozó vendégeket szabadította meg a nyereményüktől.
– És mi ebben a vicces?
– Hogy itt kezdtem gyanakodni, és végül is ez tényleg baleset volt,
és nem önök ölték meg, mint gondoltam, úgyhogy ebben ártatlanok.
Parker bólintott, mintha gondolkodna mindazon, amit hallott.
Franknek nem voltak illúziói. Most csak szünetet tart, nem adja meg
magát. Mint a sakkjátékos, aki gondolkodik a válaszlépés előtt,
miután az ellenfél kimondta, hogy „sakk”.
Parker bizonytalan mozdulatot tett.
– Mindez, amit elmondott, csak feltételezés. Hol vannak a
bizonyítékok?
Ez volt az, amit várt, és azt is tudta, hogy a tábornoknak van
valami igaza. Jelentős információk voltak a kezében, de semmi
olyan, ami döntő bizonyíték egy esetleges per esetén. Minden tanú
meghalt, az egyetlen, aki még él, Jean-Loup Verdier, minden, csak
nem az, akit szavahihető tanúnak neveznek. Ez volt az ő blö e, de
erre a tábornoknak kell rájönnie.
Széttárta a karját.
– Talán igen, talán nem. Önnek megvannak az eszközei arra,
hogy megfizessen olyan ügyvédet, aki kihúzza a csávából. A
botrány, az már más kérdés. Lehet, hogy eléri, hogy felmentsék, de
a személye iránt a bizalom megrendül. Gondolkozzon egy kicsit. El
tudja képzelni, hogy az Egyesült Államok elnöke továbbra is kíváncsi
lesz egy olyan valaki véleményére, akit azzal gyanúsítanak, hogy
drogkereskedőknek is adott tanácsokat?
 Parker ránézett, és nem szólt semmit. Beletúrt rövidre vágott
hajába. Kék szeme elvesztette harcias csillogását, és olyan lett, mint
egy öregember szeme. De a hangja még furcsán élénk volt.
– Azt hiszem, megértettem, hogy mire akar kilyukadni.
– Azt hiszi?
– Ha nem akarna valamit tőlem, akkor már feljelentett volna. Nem
egyedül jött volna, hanem egy csomó rendőrrel. Akkor hát legyen
olyan szíves, és beszéljen világosan.
Frank arra gondolt, hogy nem véletlenül szerzett hírnevet. A
tábornok vesztett, de mint minden igazi katona, tudta, hogy van még
menekülési útvonal, és próbálta kihasználni.
– Világos leszek, sőt tömör. Ha rajtam múlna, nem sajnálnám.
Féregnek tartom, és szívesen bedobnám a cápák közé. Ez, amit én
tennék önnel. Azt mondta, hogy minden embernek megvan az ára,
de még nem értette meg, hogy mi az enyém. Most elmondom:
Helena és Stuart a hallgatásomért cserébe.
Frank szünetet tartott.
– Mint látja, tábornok, bizonyos értelemben igaza volt, mi
egyformák vagyunk.
Az öreg egy pillanatra lehajtotta a fejét.
– S ha én…
Frank megrázta a fejét.
– Nincs alkudozás! Vagy-vagy. És ez még nem minden…
– Mit akar mondani?
– Azt, hogy ön most hazamegy, és rájön, túl öreg már, beadja a
lemondását. Biztos lesz, aki próbálja győzködni, hogy maradjon, de
hajthatatlan lesz. Szerintem rendjén van, hogy egy ember, aki ennyit
tett a hazáért, és egy apa, akit ennyire megviselt az élet, utolsó
éveiben élvezze a megérdemelt pihenést.
Parker ránézett.
– És szabadon enged? Hova lett a lelkiismerete. Frank Ottobre?
– Ugyanott van, ahol az öné. Azt gondolom, hogy az én
lelkiismeretemet még mindig sokkal kevesebb dolog terheli, mint az
önét.
Beszédes csend támadt. Nem volt mit mondani, ekkor nyílt az ajtó,
és Stuart jelent meg.
– Gyere, befejeztük a beszélgetésünket.
Stuart belépett, Helena követte. Stuart nem érthette meg, mi
történt, Helena viszont nem hitte el, hogy igaz.
Parker mondta meg a gyereknek, aki az unokája helyett a fia volt.
Az öreg letérdelt elé, és megfogta a kezét.
– Stuart, van egy újság. Tudod, azt mondtam, hogy vissza kell
menni Amerikába. – A gyerek úgy bólintott, ahogy Pierrot szokott.
– Most, hogy beszélgettem a barátommal, nem kell, hogy ti is
gyertek. Nekem sok dolgom lesz, és sokáig nem találkozunk.
Szeretnél itt maradni, és még nyaralni egy kicsit?
A gyerek tágra nyitotta a szemét.
– Tényleg, nagyapa? Elmehetünk Disneylandbe is?
Parker Frankre nézett, aki bólintott.
– Hát persze, és sok más jó helyre.
Stuart felugrott.
– Hurrá!!!
Átölelte az anyját, aki hitetlen arccal nézte. Hol az apjára, hol
Frankre nézett, mint akinek időre van szüksége, hogy felfogja, amit
hallott.
Stuart rázúdította örömét.
– Mama, itt maradunk. Azt mondta a nagypapa, Disneylandbe
megyünk…
Helena megpróbálta csitítani, de Stuartot nem lehetett megállítani.
Táncolt, és ismételte, mint egy mondókát, Disneylandbe megyünk,
Disneylandbe megyünk, Disneylandbe megyünk, Disneylandbe
megyünk…
Kopogtak az ajtón.
– Tessék – mondta Parker, és felállt a térdelésből. Frank arra
gondolt, hogy az a testhelyzet, ami jellemzi a helyzetét. Egy térdre
kényszerített ember.
 Froben kukkantott be.
– Elnézést…
– Gyere, Froben, gyere nyugodtan.
Egy kis érthető zavar volt a felügyelő arcán, megkönnyebbülten
érezte, hogy bár feszült a levegő, a háborúnak vége. Vagy
legalábbis szünetel. Parkerhez fordult.
– Bocsánat a zavarásért, csak azt szerettem volna mondani, hogy
megkezdődik a beszállás.
Már intézkedtünk a csomagok miatt.
– Köszönöm, felügyelő úr. De programváltozás történt.
A lányom és az unokám itt maradnak. Megtenné, hogy csak az én
csomagomat teszi fel? Megismeri, két nagy bőrönd, Samsonite
felirattal.
Froben lehajtotta fejét, mint egy lakáj egy angol vígjátékban.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetek, hogy megbocsásson.
– Köszönöm, rögtön megyek.
– Jó, a tizenkilences folyosó.
Froben úgy ment kifelé, mint aki most úszott meg karcolás nélkül
egy balesetet.
Parker újra Stuarthoz fordult.
– Ők é, nekem mennem kell. Légy jó, öregfiú!
A fiú felugrott, és szalutált, mintha egy régi játék lenne. Parker úgy
ment ki, hogy a lányát egy pillantásra se méltatta.
Frank odament Helénához, és megsimogatta az arcát.
Azért, amit a szemében látott, egy hadsereggel is szembeszállt
volna.
– Hogy csináltad?
Frank mosolygott.
– Mindent a maga idejében, most még van egy kis dolgom,
mindjárt jövök. Valamiről még meg akarok bizonyosodni.
Kiment és megkereste a szemével Nathan Parkért.
Froben oldalán ment a folyosó felé. A beszállás előtt egy
pillanattal érte utol őket. Ő volt az utolsó felszálló.
 Mikor látták, hogy jön, Froben diszkréten félrehúzódott. Parker
megszólalt.
– Csak nem mondja, hogy elfogta a vágy, hogy kikísérjen?
– Nem, tábornok, csak biztos akartam lenni abban, hogy tényleg
elutazik.
És szeretnék még egy utolsó megjegyzést tenni.
– Milyen megjegyzést?
– Ön többször is mondta, hogy én bukott ember vagyok.
Szeretném hangsúlyozni, hogy ön a bukott ember. De nekem nem
fontos, hogy ezt mindenki megtudja…
Összenéztek. Fekete szempár a kék szempárral szemben. Két
olyan férfi szeme, akiknek a szeméből soha nem fog elmúlni a
gyűlölet.
– Ön és én tudjuk, és ez nekem elég.
Nathan Parker nem válaszolt, elindult a folyosón. Nem volt többé
katona, nem volt többé férfi, csak egy öregember. Mindaz, amit itt
hagyott, ettől kezdve már nem az ő problémája. Az ő igazi
problémája az, hogy mit talál maga előtt. Miközben ment fel a
lépcsőn, alakja tükröződött a falon.
Egy véletlen a sok közül.
Megint egy tükör.
Ez járt Frank fejében, mialatt nézte, hogy a figura tükörképe
lassan eltűnik.

63.
Frank végigment a folyosón, és megállt Roncaille irodája előtt.
Várt egy pillanatot, mielőtt bekopogott volna. Arra gondolt, hányszor
találta magát csukott ajtók előtt, konkrét és átvitt értelemben
egyaránt. Ez is az egyik, de mégis más. Most a Senkise néven
elhíresült gyilkos rács mögött van, és az ügy a sikeresen lezárt
nyomozások statisztikáját gazdagítja.
 Négy nap telt el azóta, hogy elfogta Jean-Loupot és elbeszélgetett
Parkerrel. Azóta Helenával és fiával töltötte az időt, nem olvasott
újságot, nem nézett tv-t, csak megpróbálta kicsit elfelejteni az
egészet.
Teljesen soha nem fog sikerülni.
Otthagyta a Parc Saint-Romant, és egy kis szállodába költöztek,
ahol el lehetett bújni a kíváncsi újságírók elől.
Ő és Helena még külön szobában aludtak. Lesz még elég idejük
együtt lenni. Most pihent, és barátkozott a fiúval.
Az, hogy hivatalosan is megerősítette, hogy elviszi Disneylandbe,
jó kiindulási alap volt. Azt, hogy ezt még kiegészíti egy tíznapos
hajókirándulással, még inkább megalapozta a kapcsolatukat.
Stuartot lenyűgözte, amit mondott: hogy a hajón fognak aludni, és
hogy még vezetheti is. Most már csak arra kellett várni, hogy
megszilárduljon a cement.
Frank rászánta magát, és bekopogott. Roncaille válaszolt. Frank
azon nem lepődött meg, hogy ott volt Durand. A meglepetést Cluny
doktor jelenléte okozta.
Roncaille a szokásos mosollyal fogadta, de ez most
spontánabbnak tűnt. Tudta, hogy kell viselkednie egy házigazdának.
Durand intett neki.
– Jól van, Frank, csak magát vártuk. Jöjjön, üljön le.
Durand doktor is most érkezett.
Frank csodálkozott, hogy nincs pezsgő és pohár. Majd később,
máshol biztos lesz.
Roncaille visszaült az íróasztalhoz, Frank pedig beült a
karosszékbe, amire az igazgató rámutatott. Csendben várt. Itt most
neki már nem volt semmi mondanivalója, csak olyan dolgok voltak,
amit ő szeretett volna megtudni.
– Mivel mindenki itt van, rátérhetünk a lényegre.
Vannak olyan fejlemények az ügyben, amiről ön nem tud, és amik
leginkább Daniel Legrand alias Jean-Loup Verdier történetére
vonatkoznak. Hát akkor itt van nagy vonalakban, amit megtudtunk.
 Roncaille hátradőlt, és keresztbe tette a lábát. Frank csodálkozott,
hogy Durand megengedi neki, hogy az ülést vezesse, de hogy miért,
az teljesen közömbösen hagyta.
Roncaille úgy osztotta meg vele, amit tud Jean-Loupról, mint
ahogy egykor egy szent osztotta meg egy szegény emberrel a
köpenyét.
– Az apa, Marcel Legrand a francia titkosszolgálatoknál volt
nagyon fontos beosztásban. Ő vezette a kiképzést, mindenhez
értett, ami a különleges csoportokra tartozott.
Egyszer csak azonban furcsán kezdett viselkedni.
Pontosan nem ismerjük az ügy részleteit. Addig mentünk el,
ameddig lehetett, a francia kormány túl sokat nem mondott. Olyan
ügyről van szó, ami komoly bajba sodorta. Mindenesetre azok az
információk, amiknek a birtokába jutottunk, ahhoz elegendők, hogy
megértsük, mi történt. Ezek után az úgynevezett sajnálatos epizódok
után felszólították, hogy önként hagyjon fel a szolgálattal, és menjen
korkedvezményes nyugdíjba. Ez a tény nagyon rosszul érintette, és
úgy tűnt, hogy végképp megadta a kegyelemdöfést a labilis
elméjének. Cassisba költözött terhes feleségével s egy
házvezetőnővel, aki gyerekkora óta vele élt. Megvette azt a birtokot,
ahova bezárkózott, mint egy remete, akinek nincs semmi kapcsolata
a világgal. Semmi kapcsolat, semmi…
Roncaille Cluny doktorhoz fordult, mintegy megadva neki a szót,
mint a legkompetensebb embernek pszichiátriai esetekben.
A pszichiáter levette a szemüvegét és megdörzsölte az orrát, mint
mindig. Frank nem tudott rájönni, hogy a nagyobb hatás elérésére
betanult mozdulatról van-e szó, vagy véletlen.
Mindenesetre nem is volt olyan fontos. Cluny visszatette a
szemüvegét. Mindenki rá figyelt. Sok dolog, amit mondani készült,
Durand és Roncaille számára is újdonság volt.
– Elbeszélgettem Jean-Louppal, azaz Dániellel, hisz ez a rendes
neve. Kicsit nehéz volt képet alkotni, mert csak időnként hajlandó
megnyílni, és kijönni abból a teljes elzártságból, amibe bezuhant.
Tehát ahogy az igazgató úr mondta az előbb, a Legrand család
megérkezik Provence-ba. Legrand felesége olasz volt, ez, azt
hiszem, meghatározó volt arra nézve, hogy Dániel vagy Jean-Loup
ilyen jól beszél olaszul. Én azt javaslom, hogy a világosság kedvéért
nevezzük továbbra is Jean-Loupnak.
Körbenézett, hogy egyetértenek-e vele. Az általános csend azt
jelezte, hogy nincs senkinek ellenvetése. Cluny továbbhaladt az
események elmondásában, vagyis abban, ahogy ő gondolta, hogy
történtek.
– Kevéssel a letelepülésük után a nő szül. A férje logikája szerint
semmilyen orvos nem jöhet segíteni. A nő, és most figyeljetek, nem
egy, hanem két gyereket hoz a világra, két fiút. Lucient és Dánielt.
Csakhogy van egy komplikáció, a kis Lucien torzan jön világra. A
gyerek arcát húskinövések csúfítják el, amitől úgy néz ki, mint egy
szörnyeteg. Orvosi szempontból nem tudom, miről van szó, mivel
csak Jean-Loup vallomására vagyok utalva, és erről nem szívesen
beszél. Mindenesetre a koporsóban talált testen végzett DNS-
vizsgálatok megerősítik, hogy ő és Jean-Loup testvérek. Az apát
lesújtja ez a tragédia, és ha lehet, még inkább rosszabbodik az
állapota.
Megtagadja a torz gyereket, mintha nem is létezne, és csak egy
kisfiú születését jelenti be. Danielét. A másikat eldugják a világ elől.
Az anya pár hónappal a szülés után meghal, a halotti bizonyítvány
természetes halálról beszél. Nincs okunk arra, hogy kételkedjünk.
Durand félbeszakította Cluny előadását, és bekapcsolódott.
– Javasoltuk a francia kormánynak, hogy exhumáltassák az
asszony holttestét, de úgy tűnik, hogy ennyi év után, és mikor
minden érdekelt meghalt már, nem igazán érdekli őket.
Durand olyan arckifejezéssel dőlt hátra, mint aki a maga részéről
helyteleníti ezt a hozzáállást. Intett Clunynek, hogy folytassa, akin
látszott, kötelességből beszél, és nem azért, mintha ez kellemes
lenne számára.
 – A két gyerek az apa irányítása alatt nő fel, kizárólag ő foglalkozik
velük. Nincs bölcsőde, óvoda, nem ismernek hasonló korú
gyerekeket. Közben apjuknak komplett üldözési mániája lett,
mindenkiben ellenséget látott, úgy éltek a házban, mint egy
ostromlott erődben. Ezek is feltételezések…
Akinek néha megengedi, hogy korlátozott mértékben kapcsolatba
lépjen a külvilággal, az Jean-Loup. Az ikertestvér Lucien mindig a
házban van, mint egy fogoly, mint valaki, akinek nem szabad
megmutatnia az arcát a világnak. Egy vasálarc, hogy irodalmi példát
mondjak.
Mindkettőjük kemény katonai kiképzést kap, ugyanazt, amit a
titkos ügynököknek tanított. Innen Jean-Loup ügyessége, nem
szeretnék hosszan elidőzni, de elképesztő dolgokat mesélt, ami
teljesen illik abba, amit később tett.
– Cluny szünetet tartott. Mintha jobb lenne, ha ezeket a
részleteket megtarthatná magának. A maga részéről Frank
megértette, vagy legalábbis el tudta képzelni azt a munkát, amit
Clunynek végeznie kellett. Olyan történet bontakozott ki, ami
lebegett, mint egy jéghegy, aminek csak a csúcsa látszik.
– Azt mondhatom, hogy Jean-Loupnak és szegény testvérének
gyakorlatilag nem volt gyerekkora.
Legrandnak sikerült az egyetlen gyerekjátékot, a háborúsdit
rémálommá változtatni. Ez a közös sors összekötötte a két testvért.
Általában is az ikrek között szorosabb a kapcsolat, mint a testvérek
között, ezt sok példa bizonyítja. Ráadásul ilyen körülmények között,
mikor az egyik sérült. Jean-Loup magára vette a védelmező
szerepet, védte testvérét, akivel az apa úgy bánt, mint alsóbbrendű
lénnyel. Jean-Loup mondta, hogy a legkedvesebb jelző, amivel
illette, a „ronda szörnyeteg” volt.
Egy pillanatra csend lett. Cluny időt adott, hogy mindenki
megeméssze, amit hallott. Amit hallottak, az a bizonyítéka, hogy
Jean-Loup személyisége mögött trauma van, most, hogy hallották,
meggyőződhettek róla, hogy minden képzeletet felülmúl. És még
nincs vége.
– Beteges szeretet az, ami Jean-Loupot és a testvérét összeköti.
Jean-Loup úgy élte meg a testvére drámáját, mintha az az övé
lenne, vagy még jobban, mert látja, hogy védtelen az apja
dühkitörésével és üldözésével szemben.
Cluny újabb szünetet tartott, megint meg kellett nézni a
szemüveges rítust, de elnézték neki.
Ennyit megérdemelt azért, amit ki kellett állnia, amikor Jean-
Louppal beszélgetett.
– Nem tudom pontosan megmondani, hogy mi volt a kiváltója
annak, ami a cassisi házban történt egy sok évvel ezelőtti éjszakán.
Talán nem egy konkrét kiváltó ok volt, hanem egy sorozat, amelyek
az idők során a tragédiához vezettek. Tudjátok, hogy a tűzvész
során találtak egy testet.
Újabb szünet, a pszichiáter nem mert a többiekre nézni, mintha ő
lenne a felelős azért, ami történt.
– Jean-Loup ölte meg a testvérét. A szeretete odáig fajult, hogy a
beteg agyával azt képzelte, ez az egyedüli módja annak, hogy
meggyógyítsa a bajából. Mintha ez a külső betegség lenne. Aztán
lenyúzta az arcbőrt, hogy megszabadítsa a torzságától. Ezt
követően megöli az apját és a házvezetőnőt, akit bűntársának tart,
hogy kettős gyilkosság és öngyilkosság látszatát keltse. Aztán
felgyújtja a házat. Kitérhetnék a katarzis szimbolikus jelentésére, de
felesleges, retorikus és tudományos lenne.
Ezután elmenekült. Nem tudom a bujkálása részleteit.
Roncaille közbeszólt, visszahozva az elbeszélést, ami mintha egy
rémes boszorkánytörténet lenne, a földre.
– A papírokból, amit Jean-Loup házában találtunk, eljutottunk egy
zürichi bankhoz, ahol Marcel Legrand pénze feküdt. Jó sok pénzről
van szó. Jean-Loup tudta a bankszámla számát, hozzájuthatott a
pénzhez. Nem tudjuk, mit csinált, mielőtt Monte-Carlóban megjelent,
egy halott fiú nevét kölcsönvéve, de hogy hogyan élt, azt sejtjük.
Abból a pénzből egész életében gondtalanul élhetett, nem kellett
dolgoznia.
Durand közbeszólt.
– Ne felejtsünk el egy dolgot. Mivel mindenki csak egy gyerekről
tudott, a tűzvész minden nyomot eltüntetett, ezért hamar le is zárták
az ügyet. Ez lehetőséget adott ennek az őrültnek, hogy ellopja a
testvére testét a temetőből, amikor megtudta, hogy nem égett el.
Durand elhallgatott. Egy kis habozás után Frank megszólalt: – És
a zene? – kérdezte Clunytől.
A pszichiáter egy kis hallgatás után ezt mondta:
– A zenével való kapcsolata olyan kérdés, amiről szeretnék még
többet megtudni. Úgy tűnik, hogy az apának volt a szenvedélye,
gyűjtötte a ritka lemezeket.
Valószínűleg ez volt az egyetlen kikapcsolódás, amit a fiainak
megengedett. Erről nehéz vele beszélni, ha előhozom a zenét,
becsukja a szemét, és teljesen eltávolodik.
Mindenki Cluny szavát leste; ha ezt észre is vette, nem mutatta.
Valószínűleg még mindig a hatása alatt volt az egésznek, nem tudott
közömbös maradni akkor sem, ha beszélt róla.
– Amit szeretnék megjegyezni, az a történet fontos aspektusa. Az,
hogy megöli a testvérét, bűntudatot keltett benne, amitől nem tud
megszabadulni. A világot tette a testvére haláláért felelősnek,
minden miatt, amit a testvérének kellett külseje miatt elviselni. így
keletkezett Jean-Loup mint sorozatgyilkos, mint valami, ami a
misszionárius és az igazságosztó szerep között helyezkedik el. Az
igazi ok, ami miatt ölt, hogy fel tudja használni az arcukat, ügy
érezte, hogy ezzel tartozik neki, cserébe mindazért, amit el kellett
szenvednie.
A pszichiáter lesütötte a szemét. Amikor felemelte, szemében
irgalom látszott.
– Akár tetszik, akár nem, ez az ember mindent a testvére iránt
érzett feltétlen és abnormális szeretetből tett. Ez a konklúzió.
 Cluny felállt, mintha most megszabadult volna egy súlytól, amit
nem volt kedve egyedül cipelni. Most, hogy meg tudta osztani
másokkal, úgy gondolta, hogy a jelenlétére nincs tovább szükség.
– Egyelőre ennyit tudok mondani, pár nap múlva elkészítem az
írásos jelentést. Addig is találkozom még ezzel az emberrel, bár
mindent, ami fontos volt, megtudtunk már.
Roncaille felállt, megkerülte az íróasztalát, kezet fogott és kikísérte
az ajtóig. Amikor Frank mellett haladt el, vállára tette a kezét.
– Gratulálok – mondta egyszerűen.
– Én gratulálok, és mindent köszönök!
Cluny válaszként grimaszt vágott, ami lehetett mosoly vagy
szerénység kifejezése. Intett Durand-nak, aki elgondolkodva ült.
Durand biccentett.
Cluny kiment, és Roncaille becsukta az ajtót.
Hármasban maradtak. A rendőrfőnök elfoglalta a helyét az
íróasztalánál. Frank visszaült az előbbi helyére, Durand a
gondolataiba merült.
Végül felállt, és az ablakhoz ment, onnan törte meg a csendet.
Háttal állt, miközben beszélt, mintha szégyellné az arcát mutatni.
– Úgy néz ki, véget ért a történet, és ez az ön érdeme, Frank.
Roncaille is meg tudja erősíteni, hogy maga a herceg kért minket,
hogy adjuk át gratulációját és elismerését az elért eredményért.
Szünetet tartott, de ez távolról sem érte el azt a hatást, mint Cluny
szünetei.
Elhatározta, hogy megfordul.
– Őszinte leszek magával, mert ön is az volt velem.
Tudom, hogy nem kedvel engem, ezt világosan megmondta annak
idején. Én sem kedvelem önt, soha nem kedveltem, és nem hiszem,
hogy valaha is megkedvelném. Köztünk szakadék van, és sem ön,
sem én nem teszünk minimális erőfeszítést sem, hogy ezt áthidaljuk.
De az igazság kedvéért meg kell mondanom valamit.
Két lépéssel Frank előtt termett. Kezet nyújtott neki.
– Szeretném, ha sok olyan rendőröm lenne, mint ön!
 Frank felállt, és megszorította a felé nyúló kezet.
Egyelőre, talán örökre ez volt a legtöbb, amit a két ember meg
tudott tenni.
Aztán Durand újra a régi lett: kimért, elegáns, aki a hatékonyság
látszatát kelti.
– Most, ha szabad, elmegyek, viszontlátásra, igazgató úr, és
önnek is gratulálok.
Roncaille megvárta, amíg az ajtó becsukódik.
Arckifejezése lazábbá vagy legalábbis kevésbé hivatalossá vált.
– Most mit csinál. Frank? Visszamegy Amerikába?
Frank bizonytalan mozdulatot tett.
– Nem tudom, egyelőre körülnézek, aztán majd meglátjuk, van
időm dönteni.
Elköszöntek egymástól, és Frank végre elmehetett.
Miközben a kilincset nyomta le, Roncaille hangja állította meg.
– Még valamit. Frank…
Frank megállt.
– Igen?
– Csak azt akartam mondani, hogy intézkedtem Nicolas Hulot-val
kapcsolatban, ahogy megbeszéltük.
Frank megfordult, és meghajtotta fejét, mint a lovagok a méltó
ellenféllel szemben.
– Nem volt felőle semmi kétségem.
Kiment a szobából, és becsukta az ajtót maga mögött.
Miközben a folyosón haladt, arra gondolt, hogy vajon sejti-e
Roncaille, hogy ez mekkora hazugság volt.

64.
Frank kiment a monacói rendőrség főkapuján. Kinn ragyogó
napsütés fogadta. Hunyorgott, olyan erős volt a fény a benti
félhomály után. Azt a Frank Ottobrét, aki még nem olyan régen is
volt, idegesítette volna ez a napfény, az élet összetéveszthetetlen
jele.
Most már nem így van.
Most már elég egy sötét napszemüveg. Kivette a Ray Bant a
kiskabát zsebéből és feltette. Annyi minden történt, rossz dolgok,
rettenetes dolgok. Annyi ember meghalt. Most és régebben. Az
egyik közülük Nicolas Hulot barátja volt, egyike azon keveseknek,
akik megérdemlik az ember nevet.
A Notati utca közepén Morelli várta zsebre dugott kézzel. Frank
leballagott a lépcsőn, és nyugodtan odament hozzá.
Miközben ment felé, levette a szemüveget, amit csak az imént tett
fel. Claude megérdemelte, hogy akadályok nélkül nézzen a
szemébe.
Ránézett, és megpróbálta, hogy tud-e még könnyed hangon
beszélni.
– Szervusz, Claude, mit csinálsz itt? Csak nem vársz valakit, aki
nem jön?
– Nem, barátom. Én csak olyan embereket várok, akik el is
jönnek. Ebben az esetben téged vártalak. Ugye nem képzelted, hogy
csak így elmész? Még tartozol valamivel.
Felelős vagy egy Nizzából történt visszaútért, amit egy őrült által
vezetett autón kellett megtennem.
– Xavier?
– Xavierre gondolsz, a volt rendőrre, aki most kétségbeesetten
nézegeti az álláshirdetéseket, különös tekintettel a kertészeti
vállalkozásokra? Tudod, a fűnyíró miatt.
Éppen ebben a pillanatban ért oda egy rendőrautó, amit Xavier
vezetett. Elment mellettük, rájuk mosolygott és intett. Kicsit arrébb
megállt. Épp csak annyi időre, hogy egy utcán várakozó rendőr be
tudjon szállni, és máris elindult.
Morelli arcán olyan kifejezés jelent meg, mint akit lebuktattak.
Frank elnevette magát. Örült, hogy köztük a kapcsolat annyira más,
mint amit Roncaille irodájában maga mögött hagyott.
 – Ha nem tetted meg előbb, ez most jó ürügy, hogy kirúgd Lacroix-
t. Az a gyanúm, hogy most miatta jól lebuktál.
– Én, na nehogy… Inkább azt mondd meg, hogy te mit csinálsz,
mik a terveid?
Frank homályosan nyilatkozott.
– Lehet, hogy elmegyek erre-arra, tudod, hogy van.
– Egyedül?
– Persze, kinek kéne egy volt FBI-ügynök, egy lyukas fazék?
Morelli egyenlített. Pontosan ebben a pillanatban ért oda egy
Laguna kombi, pont onnan, ahonnan az imént Xavier kocsija, és
megállt mellettük. A volánnál Helena Parker ült, mosolygott, és a
tekintetére rá se lehetett ismerni. Ha valaki egy héttel ezelőtt
lefényképezte volna a szemét, és ezt összehasonlítaná egy mostani
fotóval, nehezen tudná megmondani, hogy ugyanarról a nőről van
szó. Stuart a hátsó ülésen ült mögötte, és érdeklődéssel nézte a
rendőrség épületét.
Morelli ironikusan nézett rá.
– Egyedül, mi? Én úgy gondolom, hogy a világon van igazság, ami
lehetővé teszi, hogy egy ilyen autóba szállj be, és Lacroix
megtarthassa az állását.
Kezet nyújtott Franknek, aki örömmel szorította meg.
Mennyire más most a hang. Annak a hangja, aki látott dolgokat, és
egy baráttal beszél, aki ugyanezeket a dolgokat látta.
– Na, menj, még mielőtt ez a nő észreveszi, hogy lyukas fazék
vagy, és egyedül megy el. Itt most már vége.
– Hát igen, ennek vége. De meglátod, hogy holnap valahol megint
elkezdődik egy.
– Ez így van. Frank, Monte-Carlóban és mindenütt. Csak itt egy
kicsit világosabb.
Morelli nem tudta, hogy tovább kérdezősködjön-e. Nem
bizonytalanságból, csak a rá jellemző diszkrécióból, amit Frank
megtanult már felismerni.
– Eldöntötted már, mit fogsz tenni?
 – A munkára gondolsz?
– Igen.
Frank megrántotta a vállát, mint akit nem érdekel.
Morelli tudta, hogy ez nincs így, de most nem kívánhatott többet.
– Az FBI most olyan, mint a Paradicsom, még várhat.
Most arra van szükségem, hogy pihenjek, kikapcsolódjak a
megfelelő emberek társaságában.
Frank a kocsi felé mutatott.
Morelli hirtelen benyúlt a zsebébe.
– A fene egye meg, hát majdnem elfelejtettem. Aztán
kerestethettelek volna fél Franciaország rendőrségével, hogy
odaadjam. – Kivett a zsebéből egy kék színű borítékot. – Arról nem
is beszélve, hogy aki megkért, hogy adjam át, soha nem bocsátotta
volna meg. – Frank ránézett, de nem nyitotta ki. A borítékon női
írással a neve volt, sejtette, kitől jöhet. Egyelőre betette a zsebébe.
Az ajtó kilincse felé nyúlt.
– Szia, Claude. Mi Amerikában azt mondjuk: Take it easy, vedd
könnyen.
– Te fogod könnyen venni, mész vakációzni.
A kocsi belsejéből hallatszott Stuart hangja:
– Megyünk Disneylandbe.
Morelli hátralépett, és szemét az égnek emelte. Jó angolsággal
válaszolt, leszámítva a r-jeit.
– Persze, ők Disneylandbe, én pedig húzzam itt az igát.
Azért az igazság kedvéért hozzátette: – Igaz, hogy Monte-
Carlóban, de keményen dolgozva, és egy szál magamban.
Frank beült a kocsiba, és lehúzta az ablakot. Helenának beszélt,
de úgy, hogy a felügyelő is hallja.
– Indulj, mielőtt ez itt elrontja a napunkat. Én nem tudom, honnan
szedik itt a rendőröket, és még azt mondják, hogy a monte-carlói
rendőrség a világon az egyik legjobb.
Az autó elindult, és Frank intett Morellinek. A Notari utca végén
jobbra fordultak. Az Antoinette hercegnő út végén megálltak
elsőbbséget adni. Frank meglátta Barbarát, ahogy felfelé megy az
úton. Úgy tűnt, hogy a feltűnése abban az utcában nem a véletlen
műve. Morelli éppen most mondta, hogy csak olyan embereket vár,
akik biztosan eljönnek.
Helena megbökte a karját.
– Hé, még el sem utaztunk, te már más nők után forgolódsz?
Frank hátradőlt, és feltette a szemüvegét.
– Ha éppen érdekel, hát e miatt a nő miatt álldogált az utcán
Morelli. Még hogy meghatotta a barátja elutazása, még hogy Monte-
Carlóban egy szál maga…
– Ez is csak azt bizonyítja, hogy a világ tele van hitvány, hazug
férfiakkal.
Frank nézte a mellette ülő nőt, hogy megváltozott pár nap alatt. És
csupán az a gondolat, hogy ez az ő érdeme is, őt is megváltoztatta.
– Nem, azt a teóriát bizonyítja, hogy a világ tele van hazug
emberekkel. S köztük néhányan férfiak.
Frank meg akarta előzni Helena válaszát, ezért irányítani kezdte:
– Most jobbra. Elmegyünk a kikötő mellett, és aztán a Nizza…
– Kár elterelni a témát, erre még visszatérünk – mondta Helena.
Arckifejezése azonban meghazudtolta harcias szavait…
– Mama, nézd, milyen hosszú az a hajó, egy helikopter is van
rajta!
Helena válaszolt.
– Mondtam neked, Stuart, hogy a Monacói Hercegség furcsa hely.
Pici állam, de sokan látogatják.
– Tudom. Itt nem adóznak.
Frank nem tartotta szükségét elmagyarázni, hogy előbb-utóbb az
adót mindenütt meg kell fizetni. Nem értette volna, és neki sem volt
kedve magyarázni.
Gondolkodni sem volt kedve. Maguk mögött hagyták a helyet, ahol
megtalálták Arijane holttestét. Helena nem szólt semmit. Frank se.
Örült, hogy rajta van a szemüveg, és nem látják a szemét. Balra
elhagyták a rádió épületét…
 Frank egy másodpercre újra látta az üveg mögötti rendezőfülkét, a
piros fényt, az ON AIR feliratot, amint kigyúlt, és elképzelte a…
Elég! Vége! És ha holnap újra kezdődik valami, az már nem az én
dolgom.
Az autó rátért a városból kivezető útra, és elhagyta a Fontvieille
felé vezető leállót, és elindult Nizza felé. Az előbbi kis feszültség a
semmibe tűnt. Frank miközben kényelmesebb pozíciót keresett
magának az ülésen, papírzörgést érzett a zsebében. A kék boríték
volt, amit Morelli adott át neki.
A küldöncnek könnyű dolga van.
Nem úgy annak, aki ezt a levelet írta.
A borítékot nem zárták le, csak behajtották. Frank kivett belőle egy
kék kettéhajtott levélpapírt, ugyanolyan színűt, mint a boríték, a
kihajtogatott papíron pársoros levelet talált.
Szervusz, Frank, én is csatlakozom, és gratulálok a nap hősének.
Ezenkívül szívből köszönöm, amit értem tettél. Éppen most
kaptam értesítést a hatóságoktól, hivatalos ceremónia lesz Nicolas
Hulot felügyelő emlékére, ahol elismerik érdemeit.
Biztos forrásból megtudtam, hogy ez nagyrészt neked köszönhető.
Te tudod, hogy nekem ez mit jelent, és nemcsak az anyagi részére
gondolok, ami biztosítja számomra a nyugodt öregséget, már
amennyire az lehet.
Bizonyos eseményekkel szemben a világ egyetlen dolgot
szeretne: minél előbb elfelejteni. Vannak, akiknek viszont az a
feladatuk, hogy emlékezzenek, hogy ne történjen meg újra.
Nagyon büszke vagyok rád. Te és a férjem vagytok a legjobb
emberek, akikkel valaha találkoztam. Nicolas-t nagyon szerettem, és
most is szeretem. Téged is mindig kedvellek.
Azt kívánom, hogy sikerüljön minden, amit szeretnél, mert
megérdemled.
Csókol Céline Frank kétszer-háromszor újra elolvasta Céline Hulot
rövid levelét, mielőtt visszatette a zsebébe. Helena rápillantott.
– Rossz hírek?
 – Ellenkezőleg. Egy régi barátnő jókívánságai.
Stuart előrehajolt, fejét Helena és Frank közé dugta.
– Valaki, aki Monte-Carlóban lakik?
– Igen, Stuart, itt lakik.
– Fontos nő?
Frank Helenára nézett. A válasz, amit Stuartnak adott, egyben
neki is szólt.
– Hát persze hogy fontos. Egy rendőr felesége.
Helena elmosolyodott. Stuart visszahúzódott. Nézte a tengert, ami
lassan eltűnt, ahogy befelé haladtak. Frank hátranyúlt a biztonsági
övért.
– Fiatalember, mostantól kezdve a következő parancsig
bekapcsolva tartani az öveket!
Frank úgy gondolta, hogy mindazok után, amit átélt, bohóckodhat
egy kicsit. Kitárta a kezét, mint aki a karavánt vezeti Nyugat felé.
– Franciaország, érkezünk.
Helenával együtt mosollyal fogadták Stuart heves reakcióját.
Miközben ellenőrizte, hogy a gyerek jól bekapcsolta-e a biztonsági
övét, nézte a mellette ülő nő profilját. Szemével követte a vonalait,
mintha ceruza lenne, tekintete ceruza volt, ami berajzolta az
emlékezetébe.
Arra gondolt, hogy nem lesz könnyű egyiküknek sem.
Erejüket meg kell osztani aközött, hogy éljenek, és hogy
felejtsenek. De együtt voltak, és ez már jó előjel volt.
Elhelyezkedett, és tarkóját az ülésre támasztotta.
Lecsukta a szemét a sötét szemüveg mögött. Arra gondolt, hogy
minden, ami a világon fontos volt számára, az ott van abban az
autóban, és végül is mit lehetne ennél többet kívánni?

Utolsó karnevál
Most végre minden fehér.
 A férfi a falnak támaszkodik, a négyszögletes szoba hosszabb
falánál a földön ül, térdét összekulcsolja, és nézi lábujjai játékát.
Fehér zoknit, fehér nadrágot és fehér inget visel. Szemben vele egy
fémágy.
Az is fehér.
Nincs lepedő, de a matrac és a pohár is fehér. Fehér a fény is, ami
a mennyezetről jön.
Ez a fény soha nem alszik el.
Lassan felemeli a fejét. Zöld szeme nézi az egyetlen kis ablakot,
ami olyan magasan van, hogy nem lehet elérni.
Csak ez az óra jelzi az idő múlását. Világos és sötét, fehér és
fekete, nap és éjszaka.
Nem tudja, hogyan, de az ég kékje nem látszik.
A magánya nem nyomasztja.
Sőt idegesíti, ha néha valami jel jön a világból.
Időnként nyílik a rés, a padlóra csúsztatnak egy tányért, tele
étellel. Az ételnek mindig ugyanaz az íze. Nincsenek evőeszközök.
Kézzel eszik, aztán visszatolja a tálcát, amikor újra kinyílik a rés.
Kap egy fehér ruhát, amivel megtisztíthatja magát, és amit azonnal
vissza kell adnia.
Néha egy hang azt mondja, hogy menjen a szoba közepére, és
egy lyukon keresztül nézik a mozgását.
Amikor a megfelelő helyzetben van, bejön néhány ember, és
ráadják a kényszerzubbonyt.
Ilyenkor mindig mosolyog.
Érzi, hogy ezek a testes zöld ruhás emberek félnek tőle.
És észrevette, hogy kerülik a tekintetét. Érzi a félelem szagát,
pedig tudhatnák, hogy a harc ideje lejárt.
Többször is mondta a szemüvegesnek, akihez elviszik, aki tudni
akar dolgokat, aki érteni akarja.
Már többször mondta neki, hogy nincs mit érteni.
El kell fogadni, ami történik, s történni fog, mint ahogy ő is
elfogadja, hogy bezárták a fehérségbe, amíg ő teljesen bele nem
olvad.
Nem, a magány nem zavarja.
Az egyetlen dolog, ami hiányzik, a zene. Tudja, hogy soha nem
fogják engedélyezni, hogy hallgassa. Néha behunyja a szemét, és
megpróbálja elképzelni, annyiszor játszotta és hallotta és
belélegezte, hogy benne van, és megtalálja, ugyanúgy, ahogy
belélegezte.
Az egyéb emlékei, amelyek képekből és szavakból álltak,
megfakulnak, szánalmas fakult színekké és rekedt hangokká váltak,
ezek már nem érdeklik. A börtönében a memória csakis arra kell,
hogy a zenére emlékezzen. Ez az egyetlen örökség, amit az ember
hagyott rá, akit az apjának kellett hívni egészen addig, amíg úgy
nem döntött, hogy nem apja többé, s megölte.
Ha jól koncentrál, látja, mintha mellette lenne, a kezet, egy
elektromos gitáron a hangot, mintha lépcsőn futna fel-le, ami
csigalépcsőként visz egyre feljebb, és mintha a végtelenbe vezetne.
Hallja… a férfi meleg és nedves leheletét, aki belefúj a
szaxofonba, ami melankolikus hang lesz, fájdalom valami miatt, amit
egyszer birtokolt, de aztán az idő porrá zúzta a keze között.
Látja magát, amint a vonósok között ül, és hátulról nézi az első
hegedűs gyors és könnyed mozdulatait, vagy megáll, és nézi ápolt
kezüket, amellyel idegesen vibrálnak egy hárfa húrjain, mint a
vadállatok a rács mögött.
Bármikor be- és kikapcsolhatja azt a zenét, ami mint minden, amit
a képzelet hozott létre, tökéletes. Ott benn megtalál mindent, amire
szüksége van: a múltját, jelenét és jövőjét.
A zene bőven elég, hogy legyőzze a magányt. A zene az egyetlen
ígéret, a zene az egyetlen megnyert fogadás.
Egyszer azt mondta valakinek, hogy a zene minden, az utazás
kezdete és vége, hogy a zene maga az utazás.
Hallgatták, és nem értették. Egyébként pedig mit is lehetne attól
várni, aki csak játssza, de nem lélegzi a zenét?
Nem, nem fél a magánytól. És aztán nincs is egyedül.
 Soha, most sem.
Senki sem értette meg eddig, és talán senki sem fogja.
Ez az ok, amit annyit keresnek, pedig ott van a szemük előtt. Ezért
tudott oly sokáig elrejtőzni a kapkodó tekintetek között, mint a fekete
a színek között. Senki se tudná elfogadni egy olyan vakítóan fehér
szobában, ahol most van, anélkül hogy ordítani kezdene.
De ő nem érzi szükségét. Annak se, hogy beszéljen.
Fejét a falhoz teszi, és becsukja a szemét. Csak kicsit veszi el a
vakító szobától, nem azért, mert féli, hanem mert tiszteli.
Mosolyog, miközben tisztán és erősen hallja a fejében a hangot.
Ott vagy, Vibo?

Köszönetnyilvánítások
Amikor egy ilyen munkát befejezünk, a köszönetnyilvánítás
nemcsak kötelesség, öröm is. Ezért köszönet a római Amerikai
Nagykövetségnek, a monacói rádiónak s a nemzetközi
nyomozóirodának, hogy segítettek valakinek, aki úgy jelentkezett be
mint író, pedig akkor még csak gondolatban volt az.
Köszönet Gianni Rabacchinnak az asti rendőrség munkatársának,
és Pinna kapitánynak, akik nemcsak egy nevet és egy rendfokozatot
jelentettek egy egyenruhán, hanem igazi jó barátként is viselkedtek.
Ugyanez vonatkozik Gianni Mitoglio és Agostino Gagglio
orvosokra, akik az orvostudomány világában igazi úriembereknek
bizonyultak.
Mellettük még megemlítem Vincenzo Mastronardi professzor
kriminálpszichológust, a római La Sapienza Egyetem Orvoskar
Kriminálpszichológia Tanszékének vezetőjét, aki számos
elfoglaltsága ellenére értékes tanácsokkal látott el.
Köszönöm Alberto Haazának és a Rádió Monte-Carlo stábjának,
akik türelmesen viselték a jelenlétemet és a kíváncsiskodásomat.
Külön köszönet Alain Gasparnak, és nem utolsósorban kitűnő
olasztudásáért, ami sokkal jobb, mint az én franciatudásom.
 Köszönöm barátomnak, Jeffery Davesnek, aki igazolta, hogy egy
nagy író ugyanakkor egyszerű és szimpatikus ember is lehet.
És a könyvekkel kapcsolatban: köszönöm Claudia és Alberto
Zappának a kölcsönbe kapott köteteket, amiket talán örökre
megtartok.
Köszönöm a segítőimnek, olvasóknak, Doretta Frelinónak, Mauro
Vaccaneónak, Laura Nierónak, Enrico Biascinak, Robi Pacimnak,
akik üzemanyaggal és új gumikkal láttak el, amikor betértem a
bokszba.
Köszönöm Robertának, hogy mindig ott volt, és megérkezett, hogy
hogyan és hová, az maradjon a mi dolgunk.
Köszönet Piergiorgio Nicolazzininek, irodalmi ügynökömnek, aki
bizalmat előlegezett egy kezdő írónak.
Ugyanezért mondok köszönetet Alessandro Dalainak, Eugenio
Rognoninak és az egész La Baldini & Castoldi kiadónak, különös
tekintettel Piero Gellirének, akinek értékes tanácsai segítettek, hogy
kikerüljek a Matarazzo-szindrómából, és Paola Fintzinek, aki kifogta
és hősiesen viselte az egyébként szökőévenként jelentkező
idegrohamomat.
Ha valakit elfelejtettem volna, hát tudja meg, hogy csak a
felsorsolásból maradt ki, a szívemből nem.
Ami engem illet, azt hiszem, időnként elbeszélői s földrajzi
szempontból is sok szabadságot engedtem meg magamnak. Ez
egyelőre az egyetlen dolog, amiben a nagy írókhoz hasonlítok, akik
kicsit benne vannak abban, hogy ez a könyv most megjelent a
könyvesboltokban. A kitétel, hogy egyelőre, nem nagyképűség, csak
egy kis optimizmus, amit megengedtem magamnak. És persze ki
kell jelentenem – ha egyáltalán szükséges –, hogy a történet a
fantázia szüleménye, és a szereplők nem a való életből valók.
Még talán a könyv szerzője sem…
 Tartalom
Első karnevál
1.
2.
3.
Második karnevál
4.
5.
6.
7.
Harmadik karnevál
8.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
Negyedik karnevál
17.
18.
19.
20.
21.
Ötödik karnevál
22.
23.
24.
25.
26.
27.
 28.
29.
Hatodik karnevál
30.
31.
Hetedik karnevál
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
Nyolcadik karnevál
40.
41.
42.
43.
44.
45.
Kilencedik karnevál
46.
Tizedik karnevál
47.
48.
49.
50.
51.
52.
53.
54.
55.
 56.
57.
Tizenegyedik karnevál
58.
59.
60.
61.
62.
63.
64.
Utolsó karnevál
Köszönetnyilvánítások
 Table of Contents
Első karnevál
1.
2.
3.
Második karnevál
4.
5.
6.
7.
Harmadik karnevál
8.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
Negyedik karnevál
17.
18.
19.
20.
21.
Ötödik karnevál
22.
23.
24.
25.
26.
 27.
28.
29.
Hatodik karnevál
30.
31.
Hetedik karnevál
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
Nyolcadik karnevál
40.
41.
42.
43.
44.
45.
Kilencedik karnevál
46.
Tizedik karnevál
47.
48.
49.
50.
51.
52.
53.
54.
 55.
56.
57.
Tizenegyedik karnevál
58.
59.
60.
61.
62.
63.
64.
Utolsó karnevál
Köszönetnyilvánítások