Ian Graham

Kitartottak, ágyasok és királyi szeretők

botrányos élete

2021
 ELŐSZÓ
„Jól nevelt nők ritkán írnak történelmet”
(Laurel Thatcher Ulrich)

1965-ben holtan találtak egy idős, elszegényedett hölgyet egy nizzai

hotelszobában. Halála egy egész korszak végét jelentette, ugyanis ő volt
Európa utolsó nagy kurtizánja. A La Belle Oteróként ismert, hajdanán tüzes
spanyol szépség pártfogói közt megtalálhatjuk II. Vilmos császárt, a walesi
herceget, (a későbbi VII. Eduárdot) és Pjotr Nyikolajevics orosz
nagyherceget is. Sokszor a világ első filmcsillagjaként is emlegették.
Hatalmas vagyont halmozott fel, de az egészet eljátszotta. Halálával egy
ritka faj tűnt el a föld színéről, észrevétlenül és csendesen. Így ért véget a
kurtizánok kora.

z
A nagyszerű párkapcsolatok titka, hogy a partnerek kölcsönösen értékekkel
ruházzák fel egymást. Azt mondják, Fred Astaire tekintélyt adott Ginger
Rogersnek, Ginger pedig vonzerőt Frednek. Ketten együtt verhetetlenek
voltak. A kurtizánok és a királyok ugyanígy működtek együtt, előnyökre
tettek szert a másik közreműködésével.
A házasságok az európai királyi és nemesi körökben az elmúlt
századokban szinte kivétel nélkül rossz párkapcsolatok voltak. Üzletként
tekintettek rájuk. A felsőbb társadalmi rétegekben a házasság egyfajta
egyezményes kötelék volt két fontos család között, amelynek célja a vagyon
védelme és örökösök nemzése volt. A szerelem szóba sem került. Az ifjú
pár olykor csak az esküvő napján találkozott először egymással. Amikor
1761-ben III. György brit uralkodó elvette Charlotte Mecklenburg-
Strelitzet, a király és a leendő királyné akkor pillantották meg egymást
először, amikor már az oltár előtt álltak.
A felső osztálybeli nők kitanulták a társasági etikett szabályait, de mást
nem nagyon. Szűkös érdeklődési körük ritkán keltette fel férjük
érdeklődését. A királynők dolga az örökösök világrahozatala volt, de
szigorú neveltetésük miatt a legtöbbjük nem igazán tudta, hogyan elégítse
ki férjét az ágyban vagy azon kívül. Így hát a férjek máshol keresték a
társaságot és a szexuális örömöket. Királyok és nemesek számára általános
és elfogadott volt szeretőt tartani, és ez gyümölcsöző üzletágat teremtett a
pénzsóvár és ambiciózus kurtizánoknak.
Astaire-hez és Rogershez hasonlóan a kurtizánok is tisztában voltak
szakmájuk szimbiotikus természetével. Jó társaságot alkottak,
szórakoztattak és szexuális szolgáltatást nyújtottak pénzért, vagyonért,
státuszért és olykor egy arisztokrata címért cserébe. A legjobb kurtizánok
évekig képezték magukat. Gyakran beszéltek több nyelvet, olvasottak,
tájékozottak voltak, és a felsőbb osztálybeli nőkkel ellentétben jártasak
voltak a csábítás és a szexuális örömszerzés művészetében.
A legügyesebbek gazdag jutalmakban részesültek. A velük kapcsolatban
álló férfiak társadalmi helyzetének köszönhetően bőségesen el voltak látva
pénzzel, kényelmes szállással, ruhákkal, ékszerekkel és más javakkal.
A legsikeresebb kurtizánok elképesztően gazdaggá és híressé válhattak, sőt,
királyok és uralkodók feletti befolyásuk miatt olykor politikai hatalomra is
szert tettek. II. Henrik francia király megbízta ágyasát, Diane de Poitiers-t,
hogy helyette leveleket és dokumentumokat írjon és aláírjon. XIV. Lajos
ágyasa, Madame de Pompadour pedig magas szinten részt vett a francia
politikai életben.
Eredetileg a kurtizán (franciául courtisane, olaszul cortigiana) női
udvaronc volt, egy hölgy a király kísérői, tanácsadói, informátorai és
társalkodói közül. A rosszul működő házasságoknak köszönhetően azonban
a vonzó udvarbeli hölgyek gyakran magukra vonták a királyok figyelmét, a
természet pedig tette a dolgát. Idővel a szó jelentése átalakult, és a kurtizán
olyan nőt jelentett, akit azért tartottak az udvarnál, hogy a nemeseknek vagy
a királynak nyújtott természetbeni szolgálataiért pénzt, nemesi címet vagy
ingatlant kapjon, legjobb esetben mindhármat.
A kurtizánok a társadalom bármely rétegéből származhattak. Némelyek
közönséges utcalányként kezdték, aztán szerencsés módon arisztokrata
klienseik lettek. Mások nemesi családba születtek, de anyagi nehézségek
miatt választották a pénzkeresésnek ezt a formáját, vagy a családjuk nem
volt annyira vagyonos, hogy a házassággal járó anyagi terheket viselni
tudja. A kurtizánokat az ágyasoktól a szeretőik vagy partnereik száma
különböztette meg. Egy ágyasnak általában egy időben egy szeretője volt,
míg a kurtizánok több klienst szolgáltak ki. A kurtizánok és az ágyasok
vagyontárgyakat és pénzt fogadtak el szolgálataik fejében, de nem
tekintették prostituáltnak magukat. Prostitúció esetén direktebb kapcsolat
van a szex és a pénz között, míg az ágyasok és a kurtizánok esetében ez
nem volt ennyire egyértelmű, hiszen nem részesültek azonnali anyagi
juttatásban a szexuális aktus után.
Továbbá egyes országokban gyakori volt a kitartott szeretői státusz is.
A kitartott szerető egy második vagy alternatív feleségszerűség volt, akit
partnere nem tudott feleségül venni vagy alacsony származása miatt, vagy
mert a férfi már házas volt. A kitartott szeretői státusz általános dolog volt
az ókori Rómában, Görögországban, illetve Kínában. Az ágyasok és a
kurtizánok utódaival ellentétben, akiket az apjuk nem ismert el törvényes
utódaként, a kitartott szeretők utódai gyakran örököltek nemesi címet.
Az ókori Kínában egy kitartott szerető utódja uralkodóvá válhatott, ami
olykor meg is történt.
Nincs éles határvonal a kurtizán, az ágyas és a kitartott szerető
definíciója között. Ezek átfedik egymást. Kurtizánok lehettek
professzionális ágyasok, de olyan nők is, akik királyok és nemesek
figyelmét akarták magukra felhívni, annak reményében, hogy ágyasaik
lehetnek, mint például Madame de Montespan a Napkirály udvarában. Ők
is kurtizánok voltak a gyakorlatban, csak éppen nem így nevezték őket.
Az is előfordult, hogy egy kurtizán házasságra lépett a kitartójával, vagy
legalábbis azt állította.
A kurtizánok és az ágyasok gyakran irigylésre méltóan szabad és
független életet éltek, olyat, amilyenről a legtöbb korabeli nő nem is
álmodhatott, de meg is fizették az árát. Voltak, akiket a családjuk bátorított
erre a szakmára, másokat viszont emiatt tagadtak ki az örökségből. Sokukat
kiközösítették az erkölcsös társaságokból. Egy kurtizán renoméja,
kívánatossága minden egyes jómódú szeretővel nőtt, ellenben mint
tiszteletre méltó nőé ezzel arányosan csökkent.
A nemesi, a politikai és a katonai vezetőkkel való kapcsolataik miatt a
kurtizánokra rávetülhetett a kémkedés gyanúja is, különösen háborús
időkben, és néha bizony nem is alaptalanul. Egy ókori ión hetéra, Thargelia
állítólag az i. e. 6. században a görög–perzsa háborúk idején a perzsa Nagy
Kürosznak tett szolgálatokat azzal, hogy befolyásos görög szeretői közt
ellenségbarát propagandát terjesztett. Perzsia i. e. 547-ben hódította meg
Ióniát. A tizenhetedik században egy kurtizánt, név szerint Louise de
Kérouaille-t Franciaországból Angliába küldték, hogy elcsábítsa II. Károlyt
és kémkedjen az udvarában. De a leghíresebb kurtizán, aki kémkedéssel
hozható összefüggésbe, Mata Hari volt. Mind Franciaország, mind
Németország felkérte, hogy kémkedjen az első világháborúban, és ő az
életével fizetett ezért.
Pár száz évvel ezelőtt a kurtizánok gyakran keveredtek boszorkányság
gyanújába is a férfiakra gyakorolt befolyásuk miatt. A hírhedt velencei
kurtizán, Veronica Franco sikeresen megvédte magát, amikor 1577-ben az
inkvizíció boszorkánysággal vádolta.
Az 1600-as évek elején Thomas Coryat angol utazó és író azt állította,
hogy a velencei kurtizánok olyan rafináltak, hogy átmeneti elmezavart is
okozhatnak a velük kapcsolatban álló férfiaknál. A boszorkányságon felül
persze sokkal triviálisabb veszélyek is fenyegették a kurtizánokat, mint
például a nemi betegségek vagy a nem kívánt terhesség.

Egy parázna élete

Egy kurtizán szerencséje forgandó volt: amilyen hirtelen jött a tündöklés,

olyan hirtelen jöhetett a bukás is. Befolyásos és szeszélyes férfiakkal
társulni, akik gyakran hitték úgy, hogy korlátlan hatalmuk van, olyan volt,
mint egy vadállatot háziállatként tartani, aki rettenetes erejével bármelyik
pillanatban a gazdája ellen fordulhat. Amíg a kurtizán a szeretője kegyeiben
fürdött, addig pazar jutalmakban részesült, de semmi sem garantálta, hogy
ez így marad örökké. Egy szempillantás alatt kieshetett a férfiak kegyéből,
és ezután szegénység várt rá.
William Hogarth 1730 körül született, Egy parázna élete című
képsorozata egy Moll Hackabout nevű lány történetét meséli el. A lány
figurája Daniel Defoe kitalált aranyásója, Moll Flanders és egy korabeli
utcalány, Kate Hackabout nevének keresztezéséből született, Moll
Londonba megy munkát keresni, ahol felfigyel rá egy Elizabeth Needham
nevű kerítőnő. A második képen Moll egy gazdag kereskedő szeretője lett.
A harmadik képen elveszti gazdag jótevőjét, közönséges utcalány lett
belőle, és paráznaságért letartóztatják. A negyedik képen börtönbe kerül.
Végül szifiliszben haldoklik, minden ruháját és vagyontárgyát ellopják,
majd 23 évesen betegen és nincstelenül meghal. Moll Hackabout története
kitalált történet, de sok kurtizán veszítette el ennyire tragikusan és fiatalon
az életét. Mások, akik tovább éltek, az évek múltával elvesztették fiatalos
vonzerejüket, és pártfogójuk elhagyta őket. Szegényen haltak meg, hacsak
nem kaptak a szeretőjüktől járandóságot. Néhányan idős korukban
megpróbálták megzsarolni a volt klienseiket. A legpechesebbeket
kivégezték, amiért kapcsolatban álltak befolyásos férfiakkal, akik
időközben megbuktak vagy ellenük fordultak.
A kurtizán férfi megfelelőjének nincs konkrét elnevezése, talán a gigolo a
legmegfelelőbb szó rá. Mindig voltak férfiak, akik nagy hatalmú nőkhöz
vonzódtak, és befolyásos nők, akik eltartották őket. Robert Devereaux,
Essex második grófja I. Erzsébet királynő kegyence volt, legalábbis addig,
amíg el nem felejtett tiszteletet tanúsítani iránta. Meggondolatlan
viselkedése miatt szó szerint elvesztette a fejét. Árulás miatt törvényszék
elé került, bűnösnek nyilvánították és kivégezték. Nagy Katalin orosz
cárnőnek egy rakás szeretője volt. A leghíresebb Stanisław Poniatowski,
későbbi lengyel király volt, majd Grigorij Orlov, aki Katalin férjét, III.
Pétert segített megbuktatni, aminek köszönhetően Katalin került a trónra,
valamint Grigorij Patyomkin, a legendás orosz hadvezér. Katalin cárnő a
szeretőit minden jóval ellátta, vezetői pozíciót vagy nemesi címet
ajándékozott nekik. Amikor megunta őket, nagylelkű nyugdíjban
részesültek.

Következzen hát a legismertebb nők listája, akik koruk legvagyonosabb és

legbefolyásosabb férfiaival álltak kapcsolatban:

Thaisz, híres ókori görög kurtizán, aki Perszepolisz leégéséért tehető

felelőssé;
Marie Duplessis, aki olyan nagy hatással volt sokakra rövid élete alatt
(mindössze 23 évet élt), hogy megihlette Alexander Dumas Kaméliás
hölgyét és Verdi Traviatáját;
Cora Pearl, aki azzal vált híressé, hogy meztelenül kínálta fel magát egy
ezüsttálcán az egyik legendás partiján;
Harriette Wilson, brit kurtizán, aki megzsarolta nemesi és királyi
szeretőit;
Clara Ward, egy különös amerikai kurtizán, aki nemesi címre
vágyakozva európai arisztokratákra vadászott, majd egy belga herceghez
ment férjhez, végül egy magyar cigány hegedűssel szökött meg;
Klondike Kate, aki az aranyláz alatt a Yukon királynője volt;
 La Belle Otero, az egyik legszebb kurtizán, akinek kebleiről állítólag a
cannes-i Hotel Carlton kupoláit mintázták;
Veronica Franco, a leghíresebb velencei kurtizán, akinek rövid viszonya
volt III. Henrik francia királlyal, és sikeresen megvédte magát az inkvizíció
vádjával szemben;
Ninon de l’Enclos, akinek Richelieu bíboros ötvenezer koronát ajánlott
fel egy vele töltött éjszakáért cserébe. A nő a végrendeletében pénzt hagyott
egy kilencéves fiúra, François-Marie Arouet-re, aki később Voltaire-ként
vált híressé;
Mesdames de Pompadour és du Barry, XIV. Lajos két ágyasa a sok közül;
Liane de Pougy, aki Párizsba szökött, hogy kurtizán legyen, miután férje
megpróbálta megölni;
La Païva, akinek halála után férje nem bírt távol lenni testétől, ezért a
padláson tartotta, ahol a második feleség talált rá;
Nell Gwyn, a pimasz narancsárus lány és színésznő, aki meghódította II.
Károly szívét;
Marie Walewska, a szemérmes kurtizán, aki Bonaparte Napóleon „kis
lengyel felesége” volt;
Jane Digby, az admirális lánya, aki egy beduin sejkhez ment feleségül;
Lola Montez, táncosnő, aki spanyol származásúnak adta ki magát, és
kirobbantott egy forradalmat;
Lillie Langtry, híres színésznő, VII. Eduárd számos szeretője közül az
egyik;
Ce-hszi, a kínai ágyas, aki névtelenségből emelkedett ki, és közel fél
évszázadig uralkodott Kínában.
 ELSŐ FEJEZET

Les Demimondes
A félvilágiak

A nő, akit 1965-ben a nizzai hotelszobában holtan találtak, az utolsó tagja

volt annak az egymással versengő, ambiciózus nőtársaságnak, akiket
félvilági nőknek hívtak. Sejtelmes világ volt az övék, és a legtöbben
közülük Franciaországban éltek. Elnevezésük, a demimonde (félvilág) is
francia szóból ered. Hivatásuk miatt ezeket a különc nőket a Les Grandes
Horizontales néven is illették.
A tizenkilencedik században Franciaország a Második Birodalmat
követően a belle epoque aranykorát élvezte. Ebben a gazdag és békés
időszakban virágzott a tudomány, a színház, a zene és a művészeti élet,
miközben a világra lesújtottak az első világháború borzalmai. A kor
leghíresebb és leghírhedtebb kurtizánjai nem voltak szégyenlősek,
extravagáns életüket nem próbálták elrejteni a kíváncsi tekintetek elől.
Ellenkezőleg, nagy nyilvánosságot követeltek maguknak, és kaptak is.
Abban az időben épp annyira voltak ismertek, mint manapság egy filmsztár
vagy egy sportoló. Folyamatosan versengtek egymással fényűzés, divat és
költekezés terén. Pompás otthonaikkal és hangzatos botrányaikkal magukra
hívták a figyelmet. Némelyikük hatalmas ékszergyűjteménye és vagyona
egy királyéval vetekedett.
A korábban élt kurtizánokkal ellentétben, akikről művészi ábrázolások
maradtak csak fenn, a félvilági nőkről korabeli fényképészek által készített
valósághű, élettel teli fényképek árulkodnak. Hosszú expozícióval készített
fotográfiák, amelyeken az idő megállt egy pillanatra. A felvételek olyan
nőket mutatnak, akik mai szemmel gyakran nem feltűnően szépek, viszont
magabiztosnak tűnnek, akik otthonosan mozognak a világban és a rájuk
háruló figyelem kereszttüzében. Sokszor úgy bámulnak a kamerába, mintha
a kiszemelt férfira néznének kihívó pillantással. Azonban a fényképek nem
tudják visszaadni a félvilági nők magával ragadó sármját, mozgásuk, táncuk
életteliségét, ruhájuk suhogását, ékszereik csillogását, mámorító illatukat és
elragadó hangjukat. Ezekről a korabeli leírásokból értesülhetünk.

AZ ANDALÚZ VULKÁN – LA BELLE OTERO

A valaha élt legvagyonosabb, leghíresebb és legkeresettebb kurtizánok
egyike 1889-ben, a világkiállítás évében érkezett Párizsba. La Belle
Oteróként ismerték, rövid élete nagy részét meneküléssel töltötte, hol az
anyjától, hol az iskolától, hol a szeretőitől futott. Királyok imádták, de
ahelyett, hogy hatalmas vagyont halmozott volna fel, szegényen halt meg.
A legutolsó nagy kurtizán volt a félvilági nők közül.
Agustina Otero Iglesias 1868-ban született Cádiz kikötője közelében,
Spanyolországban. Anyja, Carmencita Otero ott találkozott apjával, aki egy
görög katonatiszt volt, és Carassonnak hívták. A városon kívülre költöztek,
ahol Carmencita négy gyermeknek adott életet, köztük Agustinának, aki a
család Ninának hívott. Carasson később elköltöztette gyarapodó családját
Valgába, Galiciába. Azonban észrevette, hogy Carmencita szeretőt tart, és
kihívta a férfit párbajra. Katonatiszt lévén kétség se fért hozzá, hogy
Carasson győz, de Nina soha többé nem látta élve apját.
A férfi, aki apja gyilkosa volt, beköltözött a családi otthonba, és feleségül
vette Nina anyját. A gyerekek, egyik a másik után, elhagyták a családi
otthont, vagy elküldték őket rokonokhoz. Nina bentlakásos iskolába került,
de anyja nem fizette a tandíjat, ezért takarítói munkát vállalt, hogy legyen
pénze. Boldogtalan volt, éjjelente kiszökdösött az iskolából, és egy helyi
kávézóban táncolt a vendégeknek. Tetszett neki a figyelem és elismerés,
amit kapott. Majd egy Paco nevű fiúnak lett a szeretője. Ekkor még csak 12
éves volt. Paco bemutatta a kávézó tulajdonosának, aki felkérte, hogy
anyagi juttatásért cserébe szórakoztassa a vendégeket. Paco nemcsak a
szüzességét vette el, hanem a pénzét is, amit a munkájáért kapott. Nem ő
volt az utolsó férfi az életében, aki kihasználta.
 Amikor az iskolában kitudódott, mit csinál esténként a lány, a szobájába
zárták éjszakára, hogy megakadályozzák a kiszökéseit. Fiatal kora ellenére
nem lehetett megfélemlíteni, az első adandó alkalommal megszökött
Pacóval. A pár Lisszabonba menekült, de a rendőrség hamar elkapta őket,
es Ninát hazavitték. Otthon Nina folyton veszekedett anyjával, aki végül
kidobta az utcára. Nina visszament Lisszabonba, és próbálta megtalálni
Pacót. Egy hotelban szállt meg, ahol egyik nap egy férfi mutatkozott be
neki. Színigazgató volt. Hallotta a lányt énekelni, és annyira megtetszett
neki a hangja, hogy felkérte, lépjen fel a színházában. A lány túl fiatal volt,
hogy szerződést írjon alá, de miután elmondta, hogy apja meghalt, anyját
pedig nem tudja megkérni erre, a színigazgató beleegyezett, hogy a lány
maga írja alá a szerződést.

Az első színházi fellépés

Nina első szereplése hatalmas siker volt. A férfiak versenyeztek a

figyelméért és a társaságáért. Az első közülük egy gazdag bankár volt, aki
készen állt arra, hogy bármennyibe kerüljön is, megszerezze a lányt. Egy
privát lakrészt ajánlott fel neki, valamint ékszereket és drága ruhákat.
Azonban kikötötte, hogy ott kell hagynia a színházat. Azt mondta a
lánynak, hogy nem is tudna legálisan fellépni, mivel a szerződése
érvénytelen, hiszen túl fiatal volt, amikor aláírta. Nina elhagyta a színházat,
és új rezidenciájába költözött. Aranyélete volt, de eseménytelen. Mindene
megvolt, amire vágyott, de hiányzott neki a közönség, így hamar elunta
magát. Fiatalabbak társasága után sóvárgott, és Paco is hiányzott neki.
Megszökött a könnyű életből, és a fiú keresésére indult Barcelonába. Egy
este az operába ment, ahol a férfiak nem tudták levenni a szemüket róla, a
gyönyörű idegenről. Az egyikük Paco volt, akit megdöbbentett a felismerés,
hogy a szépséges hölgy az ő kicsi Ninája. Nemsokára összeköltöztek, de
Paco pénze nagy részét hazárdjátékokon játszotta el. Nina rájött, hogy el
kell hagynia, mielőtt mindkettejüket csődbe viszi.
Egy portugál operatársulathoz szegődött. Ahogy az várható volt, nagy
sikere lett különösen a közönség férfitagjai között. Egyik csodálója
Manuelo Domingo volt, egy bortársaság örököse. A férfi drámai módon
hívta fel magára a figyelmet: elküldte a lányhoz a rendőrfőnököt, hogy
rabolja el őt, sikerrel. A férfi olyan sok pénzt adott a lánynak, hogy az egy
kisebb vagyont költött ékszerekre. Nina élete idillinek tűnt, egészen addig,
amíg a rendőrfőnök újra megjelent nála. Ezúttal Manuelo apjának a levelét
hozta, aki nemtetszését fejezte ki a viszony miatt, és amiatt, hogy fia
hatalmas összegeket költ a lányra. Felszólította, hogy hagyja el a várost.
Amikor a lány elutasította a kérést, letartóztatták, mert nem voltak papírjai.
Egy másik hódoló, Tirenzo gróf a segítségére sietett, és kihozta a börtönből.
Ez a tapasztalat feladta a leckét Ninának, ezek után sokkal óvatosabb lett.
Viszonyra lépett gáláns megmentőjével, Tirenzo gróffal. Egy darabig
boldog volt, de a felhőtlen időszak nem tartott sokáig. Nina nem sokkal
később megismert egy olasz operaénekest, Guglielmót, és azonnal
rajongani kezdett érte. A rajongás kölcsönös volt, és kisvártatva össze is
házasodtak. Azonban a férfinak más nőkkel is volt kapcsolata, ráadásul
megrögzött hazárdjátékos hírében állt, csakúgy, mint Paco. Egy monte-
carlói utazás során a lánynak kellett rendeznie a férfi tartozásait. Egy este
pedig rajtakapott egy hölgyet, aki épp elhagyja a közös szobájukat. A férfi
nemcsak megcsalta Ninát, hanem a félretett pénzét is eljátszotta. A lány
otthagyta, és Marseille-be menekült, ahol énekleckéket vett franciául. Egy
darabig tífuszfertőzés miatt kórházban ápolták, majd egy újabb lakásba
költözött, amit egy újabb hódolója bérelt neki, Savin de Pont-Maxence gróf.
Nem sokra rá egészsége és a férfiak utáni vágya visszatért a rendes
kerékvágásba. Egy fiatal spanyol, Auguste Herero szeretője lett, de ezt
titokban tartotta jótevője, Savin előtt, aki még mindig fizette a lány
számláit. A marseille-i Palais de Cristalban kezdett énekelni. Egy másik
férfi, egy sörfőző fia is üldözte Ninát a szerelmével. Színpadi fellépései
sikert arattak, egészen addig, amíg egy este valakik a közönség közül
nemtetszésük jeléül sziszegni nem kezdtek. Ez volt az első alkalom, amikor
Ninát kudarc érte, de hamarosan kiderült, hogy egy Felicia nevű hölgy a
sziszegők felbujtója, a sörfőző fiának féltékeny szeretője.
Egy este Auguste és Nina egy klubba mentek, és Felicia is ott volt, Nina
pedig olyan dühös lett, hogy nekiesett, és megütötte egy székkel. A két nő
úgy összeverekedett, hogy szét kellett őket választani. Ez a jelenet nagy
nyilvánosságot kapott, és a rá irányuló figyelem miatt Nina még népszerűbb
lett. A lány megtanulta, hogy a botrány jót tesz az üzletnek. Színpadi
fellépéseire egyre többen jöttek el. Az egyikük a volt férje, Guglielmo volt.
Ismét kereste Nina társaságát, bocsánatért könyörgött, és azt ígérte, hogy
visszafizeti az összes pénzt, amit eljátszott. Nina visszafogadta a férfit, és
Párizsba költöztek. Azonban Guglielmo továbbra sem tett egy fél
szalmaszálat se keresztbe azért, hogy munkát találjon, és mivel a lány sem
dolgozott, pénzük fogytán volt. Egy éjjel a férfi összepakolta a holmijait, és
elment. Nina soha többet nem látta.

La Belle Otero születése

Nina élete hamarosan drámai fordulatot vett. 1889. december 30-án, egy
estélyen torreádornak öltözve lépett fel. Később egy fényképhez pózolt
ugyanebben a vörös és arany jelmezben, amely kihívóan és merészen
kiemelte az alakját. A közönség soraiban befolyásos emberek is ültek a
párizsi színházak világából. Ninának akkora sikere volt, hogy azonnali
három hónapra szóló ajánlatot kapott a Cirque d’Été-ben (Nyári cirkusz).
A Cirque d’Été eredetileg cirkuszi sátorként működött 1836-tól, de 1841-
ben kőszínházat építettek a helyére. A sajtó eksztatikusan lelkesedett
kritikáiban Nináért. Az egyik cikkben La Belle Oteróként emlegették, és a
becenév ráragadt. A lány hírneve és bája, feltűnően szép, babaszerű arca,
amit fekete göndör haj keretezett, szorosan homokóra alakúra fűzött,
ellenállhatatlan alakja úgy vonzotta a titkos csodálókat, mint éjjeli lepkéket
a fény. Huszonegy évesen La Belle Otero befutott.
Olyan erős benyomást tett mindenkire, hogy hamarosan meghívásokat
kapott más országokba is. Az egyik befolyásos ember, aki látta őt fellépni,
Ernst A. Jurgens volt, a New York-i Eden Musée menedzsere. A múzeum
egy viaszmúzeum és egy színház szokatlan elegye volt. Jurgens Európába
utazott, hogy pénzt szerezzen az Edenből kivett tőke pótlására.
Az Eden múzeum pénztári bizonylatait használta arra, hogy finanszírozza
saját vállalkozásait. Amikor látta La Belle Oterót a színpadon, meghívta,
hogy menjen vele vissza Amerikába. Nina lelkesedett az ötletért, így 1890
szeptemberében az Egyesült Államokba hajóztak. A nő aggódott amiatt,
vajon hogyan fogadja majd őt az amerikai közönség. És úgy tűnt, hogy a
félelmei igaznak bizonyulnak, amikor a közönség az első fellépése után
kurjongatni és fütyülni kezdett. De virágokat is dobáltak a színpadra. A lány
össze volt zavarodva. Nem tudta eldönteni, hogy akkor most tetszett a
közönségnek, vagy sem. Jurgens megnyugtatta, hogy a fellépése óriási
hatást gyakorolt a közönségre, és ezt a sajtó is igazolta.
Ahogy az várható volt, a lány Jurgens szeretője lett. Megpróbálták
titokban tartani a kapcsolatukat, de ez csak rövid ideig sikerült, mivel
mindketten a nyilvánosság szeme előtt voltak. Miután elváltak, Jurgens
elveszítette állását az Edennél, és színházi ügynök lett, kevés sikerrel.
Elterjedt róla, hogy mások pénzét a sajátjaként kezeli, és ez nem tett jót
hírnevének. Az újságok arról számoltak be, hogy Jurgens munkát ajánlott
színészeinek, de aztán pénz hiányában mégsem tudta őket szerződtetni.
Végső kétségbeesésében Oteróhoz fordult segítségért, hogy ki tudja pótolni
a hiányzó összeget, de a nő visszautasította. Később azt állította, hogy nem
tudta, mennyire súlyos a helyzet, ezért utasította el a segítséget. A férfi 12
óra múlva öngyilkos lett.

A gyilkos szirén

Nem Jurgens volt az egyetlen férfi, akinek halála Oteróval hozható

összefüggésbe. A nő elég pénzt keresett az Egyesült Államokban ahhoz,
hogy élete anyagilag stabillá váljon, de aztán mindet eljátszotta Monte-
Carlóban. Ez sem tartotta vissza azonban a további költekezéstől, mert
rengeteg csodálója boldogan fizette számláit. Vicomte de Chênedollé az
egész vagyonát ráköltötte, majd fejbe lőtte magát. Olyan sok férfi lett
öngyilkos miatta (legalább nyolc), hogy a gyilkos szirénként kezdték
emlegetni.
Vonzó állásajánlatokat kapott Európa-szerte. Mialatt Moszkvában
dolgozott, orosz arisztokraták és nemesek versengtek a kegyeiért. Pjotr
Nyikolajevics orosz nagyherceg, I. Miklós cár unokájának a szeretője lett.
Kölcsönösen rajongtak egymásért. A herceg pazar ajándékokkal halmozta el
Oterót, és így könyörgött hozzá: „Tégy tönkre, de ne hagyj el.” Amikor
viszonyuk kitudódott a nyilvánosság előtt, Otero hirtelen számos előkelő
partira kapott meghívást. Egy algériai származású operatőr, Félix Mesguich,
aki a Lumière fivéreknek dolgozott, lefilmezte, ahogy a Valse Brillante-t
táncolja. Ez az egyperces filmfelvétel a világ egyik első filmcsillagává
varázsolta ezt a rendkívüli nőt. Mesguich-nek viszont el kellett hagynia
Oroszországot, mert egy orosz katonatiszt is táncolt Oteróval a felvételen.
Az oroszok fel voltak háborodva, hogy egy köztiszteletben álló katonatiszt
mozisztárrá avanzsálódott. Mesguich azonnal ki lett toloncolva.
Amikor Otero visszatért Párizsba, valóra váltotta régi álmát, és fellépett a
Folies Bergère-ben. Fellépéseire nagyszerű kritikákat kapott. Mindenki vele
akart találkozni, beleértve Edward walesi herceget, a későbbi VII. Eduárdot.
A herceg sokszor küldetett Oteróért, hogy táncoljon neki esténként. Cserébe
egy vadászházat ajándékozott neki Oise közelében, azzal a szándékkal,
hogy ott legyen a titkos találkahelyük, messze Párizs nyüzsgésétől.
Otero hírneve messzire terjedt. Állítólag a kebleiről mintázták a cannes-i
Hotel Carlton kupoláit, habár az is lehet, hogy ezt csak egy jó
reklámfogásnak szánták a szállodának.
Egy este vacsoránál bemutatták egy Thompson nevű angol úriembernek.
A férfi még aznap meghívta, hogy menjen vele vissza Londonba. A nő azt
válaszolta, hogy csak egy bizonyos összegért megy el vele, mert ki kell
fizetnie a szabóját. Továbbá azt is mondta, ha nem teljesíti a Folies Bergère-
ben vállalt kötelezettségeit, súlyos pénzbüntetést kell majd fizetnie. A férfi
kifizette a kívánt összegeket, csak hogy Otero vele menjen. Valójában Nina
csak a szabójának tartozott, a Folies Bergères-nek viszont nem, így zsebre
tette a maradék pénzt. A kellemes londoni utazást követően a férfi
megkérte, hogy hagyja ott a színpadot, és cserébe eltartja őt. Otero
elfogadta az ajánlatot, és hamarosan luxuskörülmények közt élt a Champs-
Élysées közelében. Sajnálatos módon Thompson rendkívül féltékeny és
birtokló férfinak bizonyult.
Amikor Otero visszautasította egy fiatal férfi romantikus közeledését, a
fiatalember fejbe lőtte magát. Az újságok Oterót okolták az eset miatt.
Thompson dühös volt a nőre, és nem hitt neki, amikor az ártatlanságát
bizonygatta. Gyanakvása megalapozottnak tűnt, amikor Otero Berlinben
dolgozott. Így Thompson magándetektívet fogadott, aki a nő minden lépését
figyelte, különösen, amikor más férfiakkal találkozott. Nem sokkal később
Thompson otthagyta a nőt, és nem fizette tovább számláit. Nina kénytelen
volt munkát keresni, ezért visszatért a színpadra.
Londonban lépett fel, és közben barátságot kötött az egyik leggazdagabb
brit arisztokratával, Westminster grófjával, aki bemutatta II. Vilmos
császárnak. Egy kis időt töltött a császárral Berlinben, de nem igazán érezte
magát komfortosan sem a férfival, sem a városban. Ismét visszatért a
színpadra, és boldogan fogadta az összes ajánlatot Európában és
Amerikában egyaránt. Amerre járt, gyűjtötte a szeretőket.
Sikere és a férfiakra gyakorolt hatása miatt ellenségei is lettek. Egy
spanyolországi látogatása során egy visszautasított hódolója
mindkettőjükkel végezni akart. Otero túlélte a lőtt sebet, de a férfi nem. Egy
másik alkalommal egy belehabarodott hódolójának a szeretője rálőtt a
színpadon. Minden egyes ellene irányuló támadásnak hatalmas
sajtóvisszhangja lett, és hírneve egyre csak nőtt. Egyre többen akarták
megismerni. Szakmabeli ellenségei is lettek. Onnantól kezdve, hogy
elénekelte a Carmenben a főszerepet, a hivatásos énekesek tiltakoztak az
ellen, hogy könnyű műfajban dolgozó énekeseket, illetve Oteróhoz hasonló
kurtizánokat szerződtessenek ezekre a szerepekre.

Szerény élet

Amikor kitört az első világháború, Otero segélyszervezeteknek kezdett

pénzt gyűjteni. A háború végére úgy érezte, túl idős ahhoz, hogy
visszatérjen a színpadra, és visszavonult a nyilvánosság elől. Elegendő
pénzt gyűjtött, hogy nyugdíjba vonulhasson, de sajnos nem bírt megválni a
játékszenvedélyétől. Az összes pénzét eljátszotta. Minden vagyonát el
kellett adnia, hogy rendezze tartozásait, 1941-re egy nizzai hotelban
remeteként élte szerény életét.
1961. április 11-én délelőtt egy szobalány égett szagot érzett Otero
szobájából. A kopogására nem jött válasz. Hívta a rendőrséget. Miután
betörték az ajtót, holtan találták Oterót egy heverőn. Szívinfarktust kapott,
miután odarakta melegedni a gázégőre az ennivalóját. Az újságírók a tüzes
természetére asszociáltak halálával kapcsolatban, egyikük „andalúz
vulkán”-ként emlegette. A belle époque egyik legszínesebb karaktere és az
utolsó nagy kurtizán eltávozott az élők sorából.

A NAGY HÁRMAS: OTERO, POUGY ÉS D’ALENCON

La Belle Otero és két másik korabeli kurtizán, nevezetesen Liana de Pougy
és Émilienne d’Alençon a nagy hármas és a belle époque kegyeltjei néven
váltak ismertté. A tizenkilencedik század nagyvilági forgatagában egyszerre
voltak barátok és riválisok.

Liane de Pougy

Bárhogy is nézzük, Liane de Pougynak rendkívüli élete volt. Elszökött,

miután férje rálőtt, és így lett kurtizán, Sarah Bernhardtól színpadi leckéket
vett, egy leszbikus kapcsolata is volt egy amerikai írónővel, majd végül
apáca lett.
Egy francia városban, a Loire-völgyi La Flèche-ben kezdődött élete
története. La Flèche egy katonai iskolának adott otthont, amit Bonaparte
Napóleon alapított. Liane ott született 1869. július 2-án, Pierre Blaise
Eugène Chaissaigne és felesége, Aimée Lopez gyermekeként. Anne Marie-
nak nevezték el. Egy zárdában nőtt fel, ami nem volt olyan szigorúan
őrizve, hogy Anne Marie tizenhat évesen ne tudjon megszökni egy Armand
Pourpe nevű tengerésszel. Amikor észrevette, hogy várandós, hozzáment a
férfihoz. Anne Marie lányt várt, de a baba fiú lett. Marcnak nevezték el.
Anne Marie nem bizonyult jó anyának, és ebben nem segítette férje sem,
aki rendszeresen megverte. Amikor katonai szolgálatai miatt Marseille-be
ment, a nő egy szeretővel szórakoztatta magát, Charles de MacMahon
márkival. Egy napon Armand váratlanul ért haza, és in flagranti találta a nőt
az ágyban.
Ahelyett, hogy tovább tűrte volna férje bántalmazását és attól rettegve,
hogy a férfi egy nap megöli, Anne Marie eladta a zongoráját az első
vevőnek, és Párizsba szökött. Hátrahagyta a kisfiát, akit Suezbe küldtek a
nagyszülőkhöz, ahol felnőtt és pilóta lett belőle. 1912-ig repült, az első
pilóták között volt Észak-Afrikában. Az első légiposta- küldeményt vivő
repülőt vezette Kairó és Khartoum között. Az első világháborúban a francia
légierőnél szolgált egy Escadrille N23-on. 1914. december 2-án egy német
vadászgép eltalálta Villers-Bretonneux közelében, és életét vesztette.
Mindeközben Anne Marie színésznő lett, és pénzt keresett. Szépsége
rendkívül népszerűvé tette színésznőként és társasági hölgyként is. Egy
ideig egy Comte (vagy Vicomte) de Pougy nevű férfi szeretője volt. Bár
elhagyta a férfit, de a nevét megtartotta. Hozzáadta a Liane becenevet, amit
a szeretőitől kapott. Liane de Pougyként lehetőséget kapott a Folies
Bergère-ben való fellépésre. Belátta, hogy nem túl sok tehetsége van a
tánchoz, ezért Sarah Bernhardtól leckéket vett, de nem sok sikerrel.
Bernhard azt tanácsolta neki: „Mutasd meg a szépséged, de amikor a
színpadon vagy, jobb, ha csukva tartod azt a szép szádat.” Amikor a Folies
Bergère-ben lépett fel, a walesi herceg (a majdani VII. Eduárd) épp a
városban tartózkodott. Pougy merész módon meghívta a fellépésére, és a
férfi eljött. A Folies Bergère és a brit trónörökös szédítő egyvelege ismertté
tette Pougyt, és széles körben rajongani kezdtek érte nők és férfiak
egyaránt. Hamarosan az egyik legismertebb nő lett Franciaország-szerte.
Annak ellenére, hogy nem volt tehetséges, egy vagyont halmozott fel,
beleértve számos rezidenciát, drága hintókat és egy lenyűgöző
ékszerkollekciót. A róla készült fényképek az egyik legszebb félvilági
kurtizánt ábrázolják. Magas, karcsú és kifinomult volt, riadt
őzikeszemekkel, göndör barna hajkoronával. Későbbi fényképeken a riadt
őzikeszemű lány helyett már egy magabiztos nőt látni.

Egy leszbikus románc

Liane egyik rajongója egy amerikai írónő, Natalie Cifford Barney volt.
1899-ben Pougy otthonába látogatott apródnak öltözve. Azt mondta, hogy ő
Szapphó küldötte. Barney merész fellépése sikert aratott, és egy rövid
viszony lett belőle, ami Pougy 1901-ben írt, Szapphói idill című regényét
ihlette. A könyv botrányt keltett és hatalmas sikert aratott. Több tucat
kiadást élt meg megjelenésének első évében. Barney is megírta saját
regényét a kapcsolatukról Lettres à une Connue (Levelek a nőnek, akit
ismertem) címmel. A kapcsolatuk amiatt ment tönkre, hogy Barney meg
akarta menteni Pougyt a kurtizánélettől, de Pougy nem akart másmilyen
életet élni.
1910-ben Pougy feleségül ment Georges Ghikához, egy román
herceghez, így Ghika hercegnő lett belőle. Amikor a herceg családja
tudomást szerzett arról, hogy Georges egy idősebb nőt vett feleségül, aki
ráadásul kurtizán is volt, kitagadták. A pár 16 évig volt együtt, majd
Georges egy fiatal bohém művésznő, Marcelle Thiébaut miatt elhagyta
Pougyt. Liane különösen becsapva érezte magát, mert ismerte Marcelle-t és
a barátjának tartotta. Liane és férje elváltak. Georges 1926 júliusában
költözött el. Liane novemberi naplójában fel van jegyezve egy találkozó az
ügyvédeivel, amelyen a válás részleteit beszélik meg. A következő év
márciusában arról számol be, hogy Georges visszatért, és újra együtt
vannak, minden különösebb magyarázat nélkül.
Röviddel férje halála után, az 1940-es évek közepén szakított világi
életével, és egy kolostorba költözött. A Szent Domonkos-rend tagja lett,
Anne Marie nővér néven, és rendellenességgel született beteg gyerekeket
ápolt. Pár évvel később fel kellett adnia munkáját egészségének romlása
miatt. Az utolsó napjait a svájci Lausanne-ban, a hotel Carlton
kényelmében töltötte, ahol 1950. december 26-án 81 évesen elhunyt. Nem
sokkal halála után kiadásra került a Mes Cahiers Bleus (Kék füzeteim) című
memoárja.

Émilienne d’Alençon

Pougy és Otero megírta élettörténetét, de a nagy hármas harmadik tagja,

Émilienne d’Alençon nem. Nagyon keveset tudunk életéről, olyan részletek
kivételével, amik Otero vagy Pougy memoárjából kerültek felszínre. Pougy
nagyon csinosnak írta le d’Alençont, hatalmas aranybarna szemekkel, apró
szájjal és ovális arccal. Le volt nyűgözve a szépségétől. Azt mondta, órákig
tudta csodálni.
Barátok voltak, de riválisok is, és Pougy hamar megtanulta, hogy nem
bízhat benne. Egy alkalommal, amikor mindketten meg voltak hívva egy
vacsorára, D’Alençon azt mondta neki, hogy nem kell kiöltöznie, hiszen ő
is hétköznapi viseletben fog megjelenni. Pougy beleegyezett, hogy nem
öltözik ki. De nem sokkal rá, hogy megérkezett, megjelent Émilienne a
legpompásabb fehér és arany brokátban, gyöngyökkel és gyémántokkal
ékesen. Pougy sosem felejtette el ezt, és soha többé nem bízott meg
barátnőjében.
D’Alençon párizsi származású volt, és tizenöt évesen megszökött egy
cigány hegedűssel. A Conservatoire-ban színészetet tanult, de egy év után
otthagyta. Sokkal otthonosabbnak érezte a táncot. A Cirque d’Étében
debütált 1889-ben. Fellépett továbbá a Casino de Paris-ban, a Menus-
Plaisirs-ben, a Folies Bergère-ben, a Scalában és a Théâtre de Variétiés-ben
is. Az egyik szerepében rózsaszínre festett nyulak társaságában papírfodros
ruhát viselt. Sajnos nem maradt fenn semmilyen részlet arról, mi volt
pontosan ez a szerep.
Szeretői közt megtalálható II. Leopold belga király és Jacques d’Uzés is,
Uzés hercegnő fia, aki a Veuve Clicquot-vagyon örököse volt. Jacque
d’Uzés családja annyira felháborodott a kapcsolatukon, hogy elküldték a
férfit külföldre, csak hogy távol legyen Émilienne-től. Nőkkel is voltak
kapcsolatai, beleértve a kánkántáncosnőt, La Goulue-t, aki Toulouse-
Lautrec egyik kedvenc modellje volt, és a brit költőnőt, Renée Vivient.
Toulouse-Lautrec egyik festményén d’Alençon és egy másik táncosnő
látható, ahogy a fellépésre készülnek a Folies Bergère-ben.
 Egy másik szeretője Étienne Balsan gyáros volt, aki Coco Chanel
szeretője is volt. 1895-ben feleségül ment egy Percy Woodland nevű
zsokéhoz, és nem sokkal később visszavonult a színpadi élettől. 1922-ben,
ötvenéves kora körül kis híján életét vesztette egy repülőbalesetben. Egy
névtelen férfi, akit csak „az impresszárió”-ként emlegettek, elvitte egy
franciaországi repülőútra. A repülés jól ment, de a leszállás már nem. A gép
egy fának ütközött, és lángokba borult. Az impresszárió életét vesztette, és
Émilienne komoly sérüléssel egy Livarot-hoz közeli városban kórházba
került. A harmincas évek elején az összes pénzét eljátszotta, és el kellett
adnia ingatlanát. Idős korában Nizzába költözött, ahol 1946-ban, hetvenhét
éves korában elhunyt.

AZ ELTARTOTT NŐK KIRÁLYNŐJE: LA PAÏVA

Amikor Katarina Slepzóv felment a felső-sziléziai Neudeck (ma
Lengyelország) kastély padlására, valami egészen különös dologba botlott:
férje előző feleségének a holttestébe. A volt feleség a tizenkilencedik század
egyik legsikeresebb kurtizánja volt, és La Païvaként ismerték.
Esther Pauline Lachmann, a későbbi La Païva a moszkvai zsidó
negyedben született 1819. május 7-én. Apja ruhakereskedő volt, aki lengyel
kelmét árult. Nehéz időszak volt ez az oroszországi zsidóknak. Minden
jogot elvettek tőlük, ha nem tértek meg az orosz ortodox egyházba, és a
helyeket, ahol élhettek, szigorúan szabályozták.
Esther tizenhét évesen hozzáment Antoine François Hyacinthe Villoing-
hoz, egy huszonhat éves, párizsi születésű szabómesterhez. A férfi
legnagyobb vonzereje francia származása volt, ugyanis Esther kora
gyermekkorától látni szerette volna Párizst. Amikor kiderült, hogy Villoing
nem hajlandó Párizsba költözni, elhagyta a férfit kisfiukkal együtt, és
egyedül utazott Párizsba. Thérèse-nak nevezte magát, és valószínűleg
prostituáltként kereste kenyerét. 1840 körül Henry Hertz szeretője lett, aki
osztrák születésű zongoraművész és zeneszerző volt. A Bad Ems nevű
poroszországi fürdővárosban ismerkedtek meg. A férfi úgy mutatta be
Thérèse-t családjának és művész barátainak, mint a feleségét, jóllehet soha
nem házasodtak össze. Egy lányuk született, Henriette, akit Henry családja
nevelt fel.
 Thérèse olyan ütemben költötte Henry pénzét, hogy a férfi csakhamar a
csőd szélére került. Az 1840-es évek végén a férfi féléves koncertturnéra
ment az Egyesült Államokba, hogy kiegyenlítse adósságait. Thérèse
általában vele utazott, de ezúttal Henry egyedül ment. Amíg távol volt, a
család rájött, hogy nincsenek összeházasodva. Ennek folyományaként
Thérèse-t elküldték az otthonukból, és a továbbiakban nem támogatták őket
anyagilag. Egy ismerős azt javasolta a nőnek, hogy menjen Londonba, mert
ott könnyen talál olyan gazdag férfit, aki eltartaná cserébe a társaságáért és
szexuális szolgáltatásaiért, így Thérèse kölcsönzött néhány szép ruhát, és
elindult Londonba. Mivel a sikert a bukástól csak egy vékony határvonal
választotta el, így hát egy barátjától, Théophile Gaultier-től kért egy adag
kloroformot, hogy véget vethessen az életének, ha balul ütnének ki a
dolgok. Azonban szükségtelen volt aggódnia. Csaknem azonnal elcsábította
Edward Stanleyt, Alderley második Stanley báróját, és a szeretője lett. Ezt
követően több jövedelmező kapcsolata volt vagyonos férfiakkal. Amikor
visszatért Párizsba, nem volt többé pénzszűkében.

La Païva megszületik

A divatos badeni fürdőben tett egyik látogatása során Thérèse megismerte

Albino Francisco de Araujo de Païvát. A róla készült fotókon a férfi jól
öltözött, és kackiás bajuszt visel. Nagy hangzású neve dacára nem volt
nemesi címe és nem volt arisztokrata. Azonban nem sokkal a találkozásuk
előtt nagy vagyont örökölt, és nőtlen volt, ami rendkívül vonzóvá tette mint
lehetséges férjet. A sorsnak hála, Thérèse első férje 1849-ben kolerában
elhunyt, így az asszony újra házasodhatott. Immár Pauline Thérèse
Lachmann-nak nevezve magát, ő volt a szerencsés nő, akit Païva kiszemelt
magának. A románc szárba szökkent, és 1851. június 5-én Párizs egy
gazdag környékén össze is házasodtak. Nem sokkal az esküvő után (egy
feljegyzés szerint már másnap) La Païva levelet írt újdonsült férjének,
amelyben közölte, hogy a házasságot semmisnek tekinti. „Ön azt óhajtotta,
hogy háljak magával, és a feleségévé tett engem. Felvettem az ön nevét és
megtettem a kötelességemet. Őszintén viselkedtem. Nemesi rangot akartam,
és megszereztem, de amit ön szerzett, az csak egy könnyű erkölcsű nő. Nem
vihet el bárhová, és nem mutathat be akárkinek. Tehát el kell válnunk. Ön
visszamegy Portugáliába. Én itt maradok az ön nevével, és maradok
prostituált.” Könyörtelen levele megmutatta hideg és számító hozzáállását a
férfiakhoz, akik csak pénzszerzési forrást jelentettek számára. Païva
megtartott egy jókora összeget és az ingatlant, ami a házassági szerződés
szerint járt neki. A férj egyedül tért vissza a szülőhazájába, Portugáliába,
majd 1873-ban öngyilkos lett.
Lachmann La Païva néven vált ismertté. 1852-ben részt vett egy partin
Párizsban, amit a poroszországi konzul adott, és ott találkozott egy
elképesztően gazdag 22 éves porosz iparmágnással, Guido Georg Friedrich
Erdmann Heinrich Adalbert Henckel von Donnersmarck gróffal. Hónapokat
és több ezer frankot szánt arra, hogy útjaik Európában újra és újra
keresztezzék egymást. Végül elérte, amit akart. A férfi megkérte, hogy
legyen a szeretője, és megígérte, hogy megosztja vele a vagyonát, ha igent
mond. Végül az asszony még ennél is jobban járt. Az előző házasságát
felbontották, és két hónappal később, 1871. október 2-án feleségül ment
Henckelhez. A férfi odaajándékozta neki a Château de Pontchartraint,
ezenfelül éves jövedelmet és több millió frankot érő drágaköveket egy
smaragd nyaklánccal együtt, amit valaha a francia uralkodónő, III.
Napóleon felesége, Eugénie birtokolt. La Païva azt állította, hogy senki és
semmi nem nyújtott neki akkora örömöt, mint a drágakövei. Arról volt
híres, hogy a hétköznapokon akár kétmillió frankot érő ékszereket is
hordott. Az egyik darabja, amit Frédéric Boucheron ékszerész készített, egy
400 gyémánttal díszített 200 karátos nyakék volt. Egy másik ékkő, amit a
férjétől kapott, egy százkarátos sárga gyémánt volt. Henckel megismertette
a nőt az üzleti világgal, az pedig a férfit a testi gyönyörökkel.
Kérésére Henckel egy szállodát is építtetett, amelyet aztán a nőről Hotel
La Païvának neveztek el. Kézzel faragott lépcső állt benne, amelyet
arannyal, márvánnyal és algériai ónixszal díszítettek. Az egyik fürdő
csapjából tej vagy pezsgő folyt. Számos estélyt rendeztek itt, amelyeken
olyan híres művészek jelentek meg, mint Zola, Flaubert és Delacroix. La
Païva gazdagon berendezett otthona olyan kurtizánokat is vonzott, akik
arisztokratákra vadásztak. Horace de Viel-Castel gróf az eltartott nők
királynőjeként emlegette La Païvát.

Egy kifestett holttest

Az idő múlása mély nyomokat hagyott La Païván, habár fiatalon sem volt
igazi szépség. A róla készült fotókon átlagos, néhol szigorú kinézetű nőnek
látszik. A bőséges smink, amely vakolatszerűen borította arcát, nem sokat
segített. Még negyvenéves sem volt, amikor azt mondták, hogy úgy néz ki,
mint egy bepúderezett és kifestett öreg kötéltáncos. Tíz évvel később valaki
azt találta mondani róla, hogy olyan, mint egy kifestett hulla.
Az egészsége 1880 táján kezdett leépülni. Szívbetegsége miatt elhízott.
Orvosai meggyőzték, hogy hagyja el a párizsi sürgés-forgást, és költözzön
Henckel családi otthonába, a neudecki kastélyba, Felső-Sziléziába. Soha
nem tért vissza Párizsba. Amikor 1884. január 24-én meghalt, férje nem
tudott elszakadni tőle. Bebalzsamoztatta a nő testét, és magánál tartotta. Azt
mondják, minden éjjel sírt utána. Évekkel később a második felesége
belebotlott a holttestbe, mialatt a padláson nézelődött. 1904-ben a La Païva
hotel az Avenue de Champs-Élysées 5 alatt a Travellers Clubnak adott
otthont, ami egy szervezet volt gazdag utazóknak, és jelenleg étterem
működik benne. A 2000-es évek elején eredeti pompájában újították fel,
Etienne Poncelet, a párizsi műemlékek főépítészének a tervei nyomán,
állami finanszírozásból.

A KAMÉLIÁS HÖLGY: MARIE DUPLESSIS

Marie Duplessis csupán 23 évet élt, de olyan nagy hatása volt korára, hogy
Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című regényét is ő ihlette.
1839-ben Alphonsine Rose Plessis csinos, tizenöt éves lány volt, aki
ruhaboltban dolgozott Párizsban. Fiatal kora ellenére igen nehéz családi
háttere volt. A normandiai Nonnant nevű kis faluban született
parasztcsaládban. Anyja elhagyta erőszakos apját, és Párizsba szökött.
Amikor Marie nyolcéves volt, anyja elhunyt, és őt egy rokonhoz küldték.
Amikor tizenkét éves volt, valószínűleg egy farmon dolgozó munkás vette
el a szüzességét. Amikor a gyámja észrevette ezt, elküldte apjához, aki
mosónői állást szerzett neki. Nap mint nap reggeltől estig mosott és vasalt.
Amikor betöltötte tizennegyedik életévét, apja elköltöztette egy
ismerőséhez. Később a munkaadója felfedezte, mekkora nyomorban él, és
felmondott neki. A lány elszökött otthonról, és szolgálói állást talált
magának, de néhány hónap után az apja megtalálta, és elvitte, hogy egy
másik férfival éljen.
 A hatóságok kisvártatva faggatózni kezdtek az apjánál, hogy a lány
milyen körülmények közt él és mennyire viseli gondját, így elköltöztette
Párizsba, ahol rokonok gondjaira bízta. Ők találtak neki állást egy
ruhaboltban. Nem sokkal később apja visszautazott Normandiába, és
szifiliszben elhunyt. Alphonsine boldog volt, hogy végre megszabadult tőle.
Csekélyke keresete, amit a ruhaboltban kapott, nem volt elég ahhoz, hogy
kényelmes életet éljen, így a lány más módon szerzett pénzt. Pár hónappal
később egy új lakásba költözött, amit egy bizonyos Monsieur Nollet
fizetett, egy helyi étterem tulajdonosa. Egy szolgálót is alkalmazott, aki
elsősorban azzal volt megbízva, hogy kémkedjen a lány után és mindent
jelentsen Nollet-nek. A lány azt mondta egy barátjának, hogy azért
választotta a prostitúciót, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy olyan
életet éljen, amire igazán vágyik, de mikor a rokonai megtudták ezt,
kitagadták.
Alphonsine annyira szép volt, hogy felkeltette a férfiak figyelmét. Azt
mondják, vékony, porcelánbőrű, elegáns szépség volt, sűrű gesztenyebarna
hajjal, ami a földig ért. Amikor ráeszmélt a vonzerejére, és arra, hogy ezzel
sok pénzt kereshet, megtanult írni és olvasni, és közéleti ügyek terén is jól
informált lett, hogy tudjon miről társalogni a férfiakkal. Felkészítette magát
arra, hogy kurtizánként éljen, nem csak közönséges prostituáltként.
Némelyik szeretője segítette is ebben. Például Duc de Guiche műveletlen
parasztlányból úrihölggyé szerette volna nevelni. Azt akarta, hogy
egyenrangú legyen vele, ezért zongora- és táncleckéket vetetett vele,
valamint jobb lakásba költöztette, és így megszabadította Nollet-tól.
Ebben az időben változtatta nevét Marie Duplessisre. Új neve nagyon
hasonlított apja nevére, akit Marin Plessisnek hívtak. A lányok, akik a
prostitúciót választották, gyakran változtatták meg nevüket, részben amiatt,
mert egzotikusabb hangzású nevet szerettek volna, részben pedig mert a
családjukat és a barátaikat nem akarták megszégyeníteni. Egy ilyen álnév
azért is hasznos volt, hogy elkerülje a hatóságok figyelmét. Szerény múltja
ellenére Marie előszeretettel és nagyvonalúan költötte szeretői pénzét,
akiket néha a csőd szélére sodort.
Eleganciája, természetes kifinomultsága miatt szívesen látták előkelő
társaságokban, mialatt szakmabeli társait nem annyira. Nem volt részeges
vagy szószátyár, mint annyian kortársai közül. Írókkal, művészekkel,
politikusokkal érintkezett, többek között az ifjabb Alexandre Dumas-val,
akinek 1844 szeptemberében szeretője lett. A férfi azonnal felfigyelt rá,
amikor színházba ment egy másik szeretője társaságában. Viszonya lett a
lánnyal, de Dumas utált egy szerető lenni a sok közül. Sajnos nem volt elég
gazdag ahhoz, hogy eltartsa a lányt. Végül belefáradt abba, hogy
osztozkodnia kell, és 1845 augusztusában szakított vele.
Marie mindig fehér kaméliákkal ékesítette magát, amikor az Operába
ment, azért, hogy kiemelkedjen a tömegből, így a potenciális szeretőjelöltek
könnyen észrevették. A lány halála után Dumas róla mintázta Marguerite
Gaultier karakterét. A regény alapján egy színművet is írtak, ami Verdi
Traviatáját ihlette. Ugyanez a történet egy Camille című filmet is inspirált
1936-ban, amiben Greta Garbo játszott.
Egy 1845-ös spabeli látogatásán Marie találkozott egy idős gróffal,
Gustav Ernst von Stackelberggel. A gróf meg akarta menteni a lányt a
prostitúciótól, mert Marie elhunyt lányára emlékeztette. Lakást ajánlott
neki, és annyi jövedelmet, amennyit csak óhajt. Marie eleinte elfogadta az
ajánlatot, de később képtelen volt a megállapodáshoz tartani magát. Talán
az erkölcsös életet túl színtelennek és eseménytelennek találta, nem úgy,
mint az előző életét. Vagy az is lehet, hogy annyi pénzt akart felhalmozni,
amennyit csak lehetett rövid élete alatt – tudta, hogy tuberkulózisban
szenved, és korán meg fog halni. De a legvalószínűbb az, hogy Marie
extravagáns költekezése túlhaladta a gróf által fizetni kívánt járadékot, így a
lánynak más bevételi forrásra is szüksége volt.
1845 áprilisában meglátogatott egy zongorahangversenyt Liszt Ferenc
előadásában, és elhatározta, hogy összebarátkozik vele. Ellentmondásos
történetek szólnak arról, hogyan is találkoztak. Egy elbeszélés szerint a
színház előterében a nő észrevette Lisztet, és áttörtetett a tömegen, majd
megállt mögötte és beszélni kezdett hozzá. A szimpátia kölcsönös volt, és
közösen estélyeket rendeztek Marie otthonában. A férfi zongoraleckéket
adott Marie-nak. Természetesen többet érzett iránta, mint a többi tanítványa
iránt, később pedig azt mesélte, hogy Marie volt az első szerelme. Pár
hónap után elváltak útjaik, mert Lisztnek vissza kellett mennie Weimarba
dolgozni.
Amikor Comte Édouard de Perregaux meglátta Marie-t, otthagyta akkori
szeretőjét, egy Alice Ozy nevű kurtizánt, és kapcsolatot kezdett vele.
A románcuk közeli és mély volt, és 1846-ban polgári szertartással
összeházasodtak a Kensington Register Office-ban, Londonban, és Marie
Comtesse de Perregaux lett. A házasságot nem ismerték el
Franciaországban, de amúgy sem tartott sokáig. Sosem éltek együtt.
Perregaux annyit költött Marie-ra, hogy hamar elfogyott az öröksége. A nő
becsapva érezte magát a kevéske vagyon láttán, és a férj pénz híján már
nem volt számára érdekes többé. Elváltak, és Marie vagyonosabb szeretők
után nézett.
Aggasztó anyagi körülményei ellenére tovább játszott kaszinókban, és
hatalmas tartozást halmozott fel. Talán tudta, hogy nincs már sok hátra. Vért
köhögött. A következő két évben az állapota rohamosan súlyosbodott.
Különböző európai szanatóriumokban és fürdőkben töltötte ideje nagy
részét, annak reményében, hogy kikúrálják, de hiába. Számos orvossal
konzultált, beleértve egy kuruzslót is, aki sztrichnint írt fel neki, ami
mérgező. Ezalatt anyagi helyzete kritikussá vált. El kellett zálogosítania pár
vagyontárgyát, és a legértékesebb dolgait elvitte otthonról, hogy a
végrehajtók ne foglalhassák le azokat. A legtöbb szeretője is elhagyta
időközben.
1846 telén az ágyat nyomta, és csak ritkán kelt fel. 1847 januárjában még
elment a Palais-Royalba megnézni egy színdarabot. Egy szemtanú úgy írta
le őt, mint aki a saját árnyéka lett. Annyira beteg volt, hogy képtelen volt a
saját lábán menni, majd az előadás vége előtt elájult, és ki kellett vinni a
teremből. 1847. február 3-án hunyt el, miközben végrehajtók dörömböltek
az ajtaján. Az értéktárgyait eladták, hogy fedezzék adósságait. Ruháit,
bútorait, festményeit, fésűjét és szerelmes leveleit olyanok vitték el, akik
életében kerülték őt, de birtokolni akartak egy darabot a halálából.

A LEGENDÁS FÉLVILÁGI NŐ: CORA PEARL

1850-ben, amikor La Païva hírneve és gazdagsága csúcsán tündökölt, a
valaha élt egyik legsikeresebb kurtizán Párizsba érkezett. Cora Pearl-nek
nevezte magát, de az igazi neve Emma Elizabeth Crouch vagy Eliza Emma
Crouch volt. Amikor Miss Crouch az 1830-as évek végén vagy az 1840-es
évek elején Plymouthban megszületett, elképzelhetetlen volt, hogy
egyikévé váljon a majdani legismertebb félvilági kurtizánoknak.
A lány kényelmes körülmények közt nevelkedett. Apja csellista volt,
zeneszerző és énektanár, anyja énekesnő. Együtt léptek fel a város
színházaiban. A fiatal Eliza egy boulogne-i bentlakásos iskolában
nevelkedett, ahol megtanult franciául. Azután küldték el otthonról, hogy
apja elhagyta a családot, és anyja új szeretőjét ki nem állhatta. A sors
iróniája, hogy apja Amerikába menekült adósságai elől, és a Kathleen
Mavourneen című dala, aminek korábban társszerzője volt, hatalmas sláger
lett a tengerentúlon az amerikai polgárháború alatt. Sajnos mindössze öt
fontért adta el a jogait. Ha nem így tette volna, fedezhette volna adósságait,
és gazdag emberré válhatott volna.
Amikor Eliza tizenkilenc évesen visszatért Angliába, Londonban élt a
nagyanyjával, és kalapos inasként talált munkát. Minden vasárnap
templomba kellett mennie egy szolgáló kíséretében. De Eliza elbeszélése
szerint egyik nap a szolgáló nem volt ott, amikor elhagyta a templomot.
Nem sokkal később hazafelé menet egy középkorú férfi kezdte el követni.
Elkezdtek beszélgetni, és ahelyett, hogy hazament volna, a férfi házába
ment a Covent Garden közelében, ahol egy italt adtak neki, amit megivott
és a feje elnehezült tőle, majd elaludt. Amikor felébredt, egy ágyban feküdt,
a férfi meg mellette.

Szökés

Mikor Eliza rájött, mit tettek vele, annyira szégyellte magát, hogy nem mert
hazamenni. Szállást talált máshol, amit abból a pénzből fizetett, amit az
erőszaktevője adott neki. Hamarosan újabb udvarlói lettek. Egyikük, egy
táncterem tulajdonosa elvitte Párizsba, de amikor a férfinak vissza kellett
mennie Angliába, a lány nem tartott vele. Ekkor szakított előző életével, és
Cora Pearl lett belőle.
Akkoriban, III. Napóleon uralkodása alatt Párizs a civilizált világ
központja volt, és a legizgalmasabb város volt a világon. A lány udvarlói
bemutatták őt előkelő társaságokban. A pénz, amit kapott tőlük, lehetővé
tette, hogy kényelmes otthona legyen, és szórakozni járhasson. Cora híres
volt pazarló életstílusáról. Saját szakácsa volt, aki elkápráztatta vendégeit
kulináris alkotásaival. Nagyvonalúan költött ételre, italra, virágokra,
tűzijátékra, mindenre, amivel, úgy gondolta, elkápráztathatja vendégeit.
Viselkedése egyszerre volt merész és lenyűgöző. Cora Pearl igazán értett a
szórakoztatáshoz. Egy vacsora alkalmából meghívta vendégeit, hogy
nézzék, ahogy pezsgőben fürdik. Egy másik alkalommal ezüsttálcán kínálta
fel magát desszertként. Szakácsa krémmel és szószokkal kente be a testét,
virágokkal, szőlőszemekkel és habcsókkal díszítette, valamint finom
cukormázzal borította. A vendégek le voltak nyűgözve az eléjük táruló
látványtól. Aztán a bátrabbak lecsipegették a lány testén elhelyezett
gyümölcsöket és virágokat.
Ahogy Cora egyre híresebb lett, egyre gazdagabb szeretői lettek. Köztük
volt például Victor Masséna is, Rivoli hercege, akivel hat évig tartott a
kapcsolata. Ez nem akadályozta meg ugyanakkor abban, hogy más
férfiakkal is legyenek afférjai, többek közt az orániai herceggel, a holland
trón örökösével. Mialatt vele volt, elkezdett szenvedélyesen játszani, ami
majdnem tönkretette. Rivoli végül belefáradt adósságai törlesztésébe, és
elhagyta őt. Egy másik szeretője, Achille Murat herceg elvitte vadászni és
megajándékozta élete első lovával. Cora rájött, hogy egy igazi lovas rejlik
benne. Nem is elégedett meg egyetlen lóval. Egész istállója lett rengeteg
lóval és pompás hintókkal. Szokásává vált végighajtani lovas hintóival
Párizs parkjain, és ezzel divatot teremtett a párizsi hölgyek között.
Hamarosan elkezdték utánozni ruháit, hajviseletét és kocsikázási szokását.
A felsőbb osztálybeli nők egyszer csak arra eszméltek, hogy ugyanahhoz a
szabóhoz és fodrászhoz járnak, mint a kurtizánok. Cora rivaldafényben
úszott, és ezzel kiemelte a kurtizánokat a félhomályból. A plymouthi naiv
kislányból az egyik leghíresebb kurtizán lett.

Uralkodói kapcsolatok

Cora legismertebb szeretői közt megtalálhatjuk Morny herceget, a francia

uralkodó féltestvérét. Az akkori francia közélet legfontosabb embereinek
egyike volt, kulturált és intelligens férfi, egyszerre katonatiszt, üzletember
és ambiciózus kormányzati miniszter, a francia alsóház tagja.
Amikor 1865-ben meghalt, Cora másik férfit keresett helyette. Megtalálta
Napóleon herceget, az uralkodó unokaöccsét. Így Cora nemesi szerető lett,
egy palotabeli rezidenciában lakott, és havi tizenkétezer frank járandóságot
kapott. A férfi kulcsot adott Corának saját rezidenciájához is. Öntörvényű
és nagy hatalmú férfi volt, és egyúttal veszélyes is, aki minden további
nélkül ellehetetleníthette Cora életét, ha valami nem tetszett volna neki.
Számos afférjáról volt híres, de Corát nem engedte annyira szabadon, mint
a többi szeretőjét. A nő eleinte engedelmeskedett neki, de pár hónap után
visszatért ahhoz a szokásához, hogy több szeretőt tartson egyszerre.
Rengeteg pénzre volt szüksége, hogy pazarló igényeit kielégítse.
 Akkoriban Cora Pearl hírneve, sikere és gazdagsága csúcsán volt. Több
értékes otthont birtokolt. Egyedül az ékszerei több millió frankot értek.
Ennek ellenére soha nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy még több
kincsre tegyen szert. Szeretőit kijátszotta egymás ellen, mindegyiknek
elmondta, hogy a másik mennyire nagyvonalú vele, ezzel ösztönözve őket
arra, hogy még több ajándékot adjanak neki. Gondosan feljegyezte szeretői
nevét és a tőlük kapott ajándékokat. Egyetlen férfinak sem hagyta, hogy a
játékszerévé váljon, ezzel biztosítva gyarapodó vagyonát és a saját sorsa
feletti irányítást.
Cora megpróbált mindig a figyelem középpontjában lenni. 1867-ben egy
Offenbach-operettben tűnt fel, az Orfeusz az alvilágban címűben. Fellépése
szenzációt keltett. Kihívó jelmeze, amely nem kevés testrészt hagyott
szabadon, gyémántokkal volt díszítve. Tizenkét fellépés után visszavonult
rövid színpadi pályafutásától, elérte a kívánt hatást. Gyémántokkal díszített
csizmájáért, amiben fellépett, egy rajongója ötvenezer frankot fizetett.
1870-ben Franciaország hadat üzent Poroszországnak. A háború
kevesebb mint egy évig tartott, de nagyon nehéz időszak volt az országra és
Corára nézve. Franciaország veszített, és a Második Birodalom véget ért.
Gyökeres hatalomeltolódás volt Európa-szerte, Franciaországon át az
egyesült Németországig. A háború alatt Cora megnyitotta otthonai kapuit,
amik kórházként működtek a sebesült katonáknak, és saját zsebéből fizette
ápolásukat. Amikor a háború rossz irányt vett Franciaország számára, az
uralkodó és Napóleon herceg menekülni kényszerült. Cora Londonban
találkozott a herceggel, de a Hotel Governorból kitiltották, amikor
megtudták, hogy kurtizán.

Egy végzetes lövés

Franciaországba visszatérve Cora hamar eladósodott támogatója nélkül.

Hamarosan azonban találkozott azzal a férfival, aki kisegítette a bajból, de
végül a bukásához is vezette. Alexandre Duval vagyona a családja
tulajdonában álló szállodaláncnak volt köszönhető. Cora nem vesztegetett
időt, és el is kezdte költeni. Minél gyorsabban költötte, annál többet adott
neki a férfi. Végül csődbe is vitte őt. Amikor a pénz elfogyott, Corának nem
volt rá többé szüksége. Szakított vele. Amikor a férfi elküldte a szolgáját
Coráért, a nő nem nyitott neki ajtót. 1872. december 19-én a férfi behatolt
Cora házába, félrelökte a szolgálókat, és a nő szeme láttára lőtte főbe
magát.
Duval túlélte az öngyilkosságot, de a francia hatóságok úgy döntöttek,
nem tűrik meg tovább a laza erkölcsű nőszemélyt, és kiutasították. Cora
Monte-Carlóba utazott, onnan pedig Milánóba, ahol rátalált Napóleon
hercegre, aki egy darabig támogatta, de végül 1874-ben megszüntette a
nővel a kapcsolatot, és így a támogatást is. Cora visszajutott Párizsba, de fel
kellett hagynia hivalkodó és költekező életmódjával. Szűkös anyagi
helyzete miatt el kellett adnia ingatlanait, ékszereit és festményeit.
1881-ben utoljára látogatott Monte-Carlóba. Egy angol utazó látta, ahogy
egy járdaszegélyen ül és zokog, esőtől vizesen, miután épp a lakásából
dobták ki. Megsajnálta, és elvitte a villájába. Később az este során a nő
megjelent előtte egy kölcsönruhában, ami alatt meztelen volt. Cora azt
mondta neki, hogy bár minden vagyonát elveszítette, de a legfontosabb
dolgot, ami a legkívánatosabb nővé tette Európa- szerte, még nem. És ez a
gyönyörű teste volt.
Végső próbaként, hogy pénzt keressen, megírta memoárját. Jóllehet
megváltoztatta a szeretőinek a nevét, de hamar felismerték az olvasók,
kikről is van szó. 1886. július 8-án, pár hónappal a könyv megjelenése után
nagy kínok közepette bélrákban meghalt. Ötvenegy éves volt, és egy kis
panzióban lakott. Néhány régi szeretője fizette a temetését. A párizsi
Batignolles temetőben lett eltemetve mint Emma Eliza Crouch. Sírja nem
volt megjelölve, és azóta elveszett. Névtelenségből indult, és névtelenül
végezte be földi létét.
2012. február 23-án, Cora születésnapján a londoni Governor Hotel,
ahonnan annak idején kidobták, egy új lakosztályt nyitott, „A kurtizán
budoárja – A Cora Pearl lakosztály” néven. Tizenkilencedik századi francia
stílusban van berendezve. Egy Corát ábrázoló hatalmas portré díszíti az ágy
fölött, a fürdőkád pedig Cora hajdani bronzkádjának másolata.

ZOLA NANÁJA: BLANCHE D’ANTIGNY

Párizs leghíresebb polgárai a Père-Lachaise temetőben vannak eltemetve.
Egyikük Blanche d’Antigny, egy cirkuszi műlovarnő, aki egy nemzetet
ragadott magával, és egy híres írót is megihletett.
 Blanche 1840. május 9-én született egy középfrancia faluban, Martizay-
ban. Marie Ernestine Antignynek hívták. Amikor hétéves volt, apja
elhagyta a családot, és Párizsba ment egy másik nő miatt. Később Marie
anyja rábízta őt két testvérével együtt a sógornőjére, és Párizsba ment, hogy
megkeresse az elszökött férjet. 1850-ben a lányáért küldetett. Marie annyira
élvezte a vidéki életet, hogy nem akart a városba menni, de muszáj volt.
Testvérei meghaltak, így az összes figyelem rá hárult. Anyja egyik
munkaadója, Gallifet márki egyházi iskolába küldte, és ő fizette a tandíjat.
Az iskola diákjai a felsőbb osztályokból származtak. A következő években
a lány megtanulta az illedelmes beszédet és viselkedést. Halvány arcszíne
miatt Blanche-nak nevezték el.
Amikor Marie tizennégy éves lett, a márki sajnálatos módon meghalt, és
mivel nem tudták fizetni a tandíjat, el kellett hagynia az intézményt, ami
addigra az otthonává vált. Munkát kellett keresnie, hogy meg tudjon élni.
Tizenkét órát dolgozott egy méteráruboltban. Egy este egy bárba ment az
egyik barátnőjével, ahol egy férfi elcsábította. Bukarestbe vitte, de miután
az újdonság varázsa elmúlt, a lány elhagyta a férfit. Vándorcigányokhoz
csatlakozott, és táncosként kezdett dolgozni. 1856-ban visszatért Párizsba,
és lovarnőként talált munkát a Cirque d’Hivernél (Téli cirkusz). Onnantól
kezdve sok helyen foglalkoztatták táncosként. Paul Baudry festő egyszer
látta fellépni, és megkérte, álljon neki modellt a Bűnbánó Magdolna című
festményhez. Ahogy terjedt a híre, nőtt gazdag és arisztokrata rajongóinak
hada is. Otthagyta a színpadot, és a fizető vendégeire koncentrált. Nevét
Blanche d’Antignyre változtatta.
Blanche egy sajátságos egészségi problémába ütközött időközben, ami a
keményen megszolgált keresetét veszélyeztette. Szeretkezés után annyira
mély álomba zuhant, hogy partnerei nyugodtan elillanhattak fizetés nélkül.
Ezt úgy oldotta meg, hogy odavarrta a hálóingét a szerető ingéhez.
Az egyik szeretője az orosz rendőrfőnök volt, Nyikolaj Mezencov, aki
1863-ban elcsábította Szentpétervárra, távol párizsi arisztokrata hódolóitól.
Hamarosan Szentpétervár prominens lakóit szórakoztatta a rendőrfőnök
rezidenciáján.
Több mint négy évig élt boldogan Oroszországban, amikor is egy komoly
hibát követett el. Egy gálán el akarta kápráztatni az embereket azzal, hogy a
cárnő által megrendelt ruhát viseli. Blanche nagyon magas összeget kínált a
ruháért, és sikerrel járt. A gálán olyan helyen ült, amit a cárnő jól láthatott,
aki annyira dühös lett, hogy kiutasította a lányt az országból. 1868-ban
visszatért Párizsba, egy csodás gyémántkollekcióval, valamint a hódolóitól
kapott ajándékaival, amiket gyakran viselt. Újabb hódolókra tett szert.
Az egyik leghasznosabb közülük egy bankár volt, Louis-Raphaël
Bischoffsheim.
Blanche úgy döntött, visszatér a színpadra, de ezúttal színi- és
táncleckékkel készítette fel magát, ami nagyon is a javára vált. A Palais-
Royalban debütált, nagyrészt kedvező kritikákkal kísérve. Jó helyen voltak
barátai a sajtóban, így kedvező fogadtatásban is részesült. Ezt a színre
lépést több szerep követte, majd lehetővé vált számára, hogy fényűző
otthont béreljen, ahol rajongóit szórakoztatta. Színpadi jelmezei gyakran
csillogtak gyémántoktól. Egy színházlátogató azt mondta róla, hogy inkább
egy ékszerbolt kirakatára hasonlít, mint színészre.
Színészi pályája és kurtizánsága egymást támogatva működött. Színpadi
karrierje népszerűséget nyújtott neki, így még kívánatosabbá téve mint
kurtizánt, és élete mint kurtizán lehetővé tette, hogy kapcsolatokra és
támogatókra tegyen szert, ezzel segítve színpadi pályafutását. Egyike a
rengeteg szeretőjének a lírikus és zeneszerző, Hervé volt, aki szereplési
lehetőséget biztosított neki produkcióiban.
1870-ben turnézni ment, amit meg kellett szakítania a francia–porosz
háború miatt. Visszatért Párizsba, majd szeptember 19-én a német haderő
bekerítette a francia fővárost. Ahelyett, hogy ostromolni kezdték volna
Párizst, a németek egyszerűen elkezdték kiéheztetni annak lakosait. Ezalatt
Blanche kórházat hozott létre a saját otthonában. A katonák hálásak voltak,
de a szélesebb közönség neheztelt a kurtizánokra, azzal vádolták őket, hogy
zavarják a politikusokat, diplomatákat és a felsőbb katonai vezetőket
nemzeti vészhelyzet idején. 1871 januárjában végül a poroszok türelme
elfogyott, és lerohanták, majd megadásra kényszerítették az elgyengült
várost, és ezzel véget vetettek a háborúnak.
Blanche folytatta színpadi karrierjét, de nagy hibát követett el azzal, hogy
megszakította kapcsolatát személyi bankárjával, Bischoffsheimmel. A férfi
megvédte a nőt a hitelezőktől, akik addigra a nyakán voltak. Az ok, amiért
szakított a férfival, egy Luce nevű tenor volt. Blanche annyira beleszeretett,
hogy a többi férfit kiiktatta az életéből, hogy több időt tölthessen vele. Talán
ez volt az egyetlen alkalom, amikor szerelmes volt, de ez a vesztét is
jelentette. Sajnos csak alig két évet voltak együtt, mielőtt Luce tüdőbajban
elhunyt.
 Mialatt a férfit gyászolta, sok ingóságát lefoglalták hitelezői, és még több
dolgot el kellett adnia, hogy fedezze adósságait. Ki kellett költöznie
fényűző otthonából is. Egyiptomba menekült erőszakos hitelezői elől, de
egy másik pletyka szerint azért hagyta el Franciaországot, mert utolérte őt
egyik szeretője csődbe menetelének botránya.
Színpadra lépett Alexandriában és Kairóban, ahol a török alkirállyal volt
afférja. 1874 májusában tért vissza Párizsba, himlőtől, tífusztól vagy
tüdőbetegségtől szenvedve, és sosem épült már fel. Június végén halt meg,
mindössze harmincnégy évesen, miután az összes pénzét és barátját
elveszítette. Az író, Émile Zola róla mintázta Nana karakterét.
 MÁSODIK FEJEZET

Alsószoknya a trón árnyékában

A félvilági nők képviselték a franciaországi kurtizánok és ágyasok

hagyományának virágkorát a 19. században. A francia udvar hangos volt a
szexuális intrikáktól, különösen XIV. és XV. Lajos idején, de valószínűleg
mindig voltak ágyasok a francia udvarban, amióta francia uralkodók
léteztek. Az első hivatalosan elismert nemesi szerető Franciaországban
Agnès Sorel volt a tizenötödik században.

Agnès, az első

1422-ben született, egy katona és egy kisnemesi származású fiatal lány

utódaként. Agnès Sorel állást kapott Isabella lotaringiai hercegnőnél, akinek
férje I. René nápolyi király, VII. Károly sógora volt. Agnèst bemutatták a
királynak, aki akkor harminckilenc éves volt, a lány pedig húsz. Erős
benyomást tett a királyra, aki abban az időben jegyben járt Anjou Mária
francia királynővel. Két éven belül Agnès a király szeretője lett, és három
gyermekkel áldotta meg az uralkodót. A király a nőt főtanácsossá nevezte
ki. Ez különösen szokatlan volt akkortájt, mivel a nőket nem tekintették
egyenrangúnak a férfiakkal. Agnès bátorította a királyt, hogy iktassa ki
kártékony udvaroncait, és helyettük fogadjon fel szakértő tanácsadókat,
akik megmenthetik a hanyatló gazdaságot. A nő hatalomra és befolyásra tett
szert a királyi udvarban, nemcsak vonzó volt, de eszes is, és tudta, hogyan
kell bánni az emberekkel annak érdekében, hogy elérje céljait. A királyra
gyakorolt hatása miatt legyőzhetetlennek érezte magát, annak ellenére,
hogy az egyház nem állt mellette, és a saját unokahúgával, Antoinette-tel is
versengenie kellett a király figyelméért.
Amikor Agnès a negyedik gyermekét várta, egy nehéz útra vállalkozott
északon, a Jumièges-ben, ahol akkor tombolt a tél. A királyt kísérte el, aki
hadjáraton volt. Az utazás alatt rosszul lett, és 1450. február 9-én,
huszonnyolc évesen meghalt. A halál hivatalos oka hasmenés volt, de
gyanítható, hogy az udvari ellenségei mérgezték meg. Akkoriban
Franciaországban és más országokban is a trónörökösök sokszor nem várták
ki, amíg ellenségük magától meghal, hanem átsegítették a túlvilágra egy kis
méreggel. A váratlan, korai természetes halál is gyakori volt, de a mérgezés
sem ment ritkaságszámba. Károly fia, a későbbi XI. Lajos rossz viszonyban
volt apjával, gyanítható, hogy ő mérgezte meg Agnèst, annak érdekében,
hogy kiiktassa a nő erős befolyását.
Sok éven át a halál okának a vérhast gondolták, de 2005-ös vizsgálatok
kimutatták a mérgezés nyomait. Hajának és bőrének vizsgálata során, amit
egy mikrofluoreszkáló röntgeneljárással hajtottak végre, halálos adag
higanyt mutattak ki. A vizsgálatok megállapították, hogy higanymérgezés
okozta halálát, de nem lehet tudni, hogy szándékos mérgezés volt vagy
véletlenszerű. A tizenötödik században a higany általánosan használt
gyógyszer volt, az is lehet, hogy ő mérgezte meg saját magát.
Ötven évvel Agnès Sorel halála után egy másik francia király, I. Ferenc
egy újabb gyönyörű nőt hívott az udvarhoz. Françoise de Foix-nak hívták.
A nőtől nem volt idegen a királyi udvar, mivel előzőleg az angol királynő,
Anna udvarában szolgált. Françoise már férjnél volt, amikor 1518 táján a
király szeretője lett. 1490 körül született, és Jean de Laval, Châteaubriant
hercege jegyezte el mindössze 11 éves korában, ekkor a herceg 19 éves
volt. Françoise tizenhárom évesen egy kislányt szült, Anne-t, aki csupán
tizenhárom évig élt. Françoise 1509-ben ment hozzá Lavalhoz, és hét évvel
később kerültek az udvarhoz. Françoise magas, sötét hajú, kulturált nő volt.
A király hamar felfigyelt rá. Két éven belül a szeretője lett. A nő
családjának férfitagjai magas rangú katonai és kormánypozíciókba kerültek,
így a család beleegyezett a viszonyba. A férj elfogadta a helyzetet, mivel
nem volt más választása, de valójában soha nem békélt meg felesége
hűtlenségével. Akkor sem, ha az, akivel megcsalta, maga a király volt.
Dühét feleségén vezette le, amiért a király nagyon haragudott rá. A király
anyja, Louise of Savoy sem nézte jó szemmel fia házasságtörését, mivel
nem kedvelte a Foix családot. De az ő véleménye keveset nyomott a latban,
így Françoise a király hivatalos szeretője maradt közel tíz évig.
A királyt 1525-ben a paviai csatában foglyul ejtették. Amikor
kiszabadult, és visszatért a francia udvarba, kiszemelte magának a fiatal és
csinos Anne de Pisseleu d’Heillyt, és udvarolni kezdett neki. Françoise és
Anne versengeni kezdtek a király kegyeiért, de végül Françoise feladta,
otthagyta az udvart és visszatért férjéhez. 1597-ben meghalt, valószínűleg a
férje mérgezte meg.
Anne de Pisseleu d’Heillyről úgy tartották, ő a legszebb a tanult nők
közül, és a legtanultabb a szép nők közül. Kapcsolata a királlyal nem
akadályozta meg abban, hogy férjhez menjen, így 1533-ban hozzáment Jean
de Brosse-hez. A ceremónián a király személyesen adta férjhez a nőt. Anne
saját rokonait lekenyerezte azzal, hogy fontos pozíciókat adományozott
nekik, így biztosította együttműködésüket az udvarral. Anne a király
szeretője maradt a férfi haláláig. Egy láz vitte el 1547-ben.
A későbbi királyok is boldogan folytatták a hagyományt, hogy szeretőt
tartsanak, mintegy kétszáz éven át. A francia forradalom után a francia
udvar hivalkodó fényűzése és dekadenciája hanyatlásnak indult, de a
királyokat követő uralkodók, vezetők szintén szeretőket tartottak. Napóleon
Bonaparte felesége, Joséphine de Beauharnais számos politikus szeretője
volt, mielőtt Napóleonnal találkozott. Miután összeházasodtak, mindketten
szeretőket tartottak. Mialatt Napóleon csatákat vívott, a nő egy Hyppolite
Charles nevű hadnaggyal folytatott viszonyt. Két évvel később Napóleon
egy Pauline Fourès nevű hölgynek udvarolt, aki az egyik hivatalnokának
volt a felesége. Számos más afférja közül kiemelkedett a Marie Walewska
nevű hölggyel folytatott hosszú liaison, akit „kis lengyel feleségének”is
hívott. A szeretők férjei általában elfogadták a helyzetet, de az egyik
szerető, Virginia Oldoini castiglionei hercegnő férje annyira megharagudott
az asszonyra, akire hatalmas vagyont költött, hogy elvált tőle.

A nagy szifiliszjárvány

1490 táján, mikor Françoise de Foix született, egy rémisztő, új betegség

ütötte fel a fejét Európában. Gyilkos kór volt, és szexuális úton terjedt.
Hatalmas csapást jelentett mind a kurtizánok és az ágyasok, mind a
klienseik és a szeretőik számára. Hasonló tünetei voltak, mint a himlőnek, a
fertőzött testét mindenhol fekélyek borították. Nagy himlőnek hívták, de mi
szifiliszként ismerjük. Egy Treponema pallidum nevű baktérium okozta.
Két teória létezett az eredetét illetően. Az egyik szerint Kolumbusz és
csapata hozta Amerikából, a másik szerint Európában mindig is létezett, de
1490-ig nem jött felszínre. A legutóbbi kutatások az első feltevést igazolják.
Az American Journal of Physical Anthropologyban 2011-ben megjelent
szifiliszre vonatkozó tanulmány szerint nincs bizonyíték arra, hogy
Európában 1492 előtt, mielőtt Kolumbusz Amerikába hajózott volna,
létezett ez a betegség. Ötven szifilisz jeleit mutató csontvázat vizsgáltak,
amelyek feltehetően Kolumbusz előtti időkből származnak. De mivel
mindannyian tengerparti lakosok voltak, ezért korukat nehéz a radiokarbon
módszerrel meghatározni, mivel sok tengeri halat fogyasztottak. Ezeknek a
csontvázaknak mélytengeri szénmaradványok vannak csontjaikban, ami
zavart okoz a radiokarbon vizsgálatban. Ezt hívják tengeri rezervoár
effektusnak. Amikor a kutatók figyelembe vették ezt a körülményt, az
emberi maradványokat 1492 utánra datálták.
Az első európai szifiliszjárvány 1495-ben volt. Egy 2011-es jelentés
szerint Kolumbusz egyik tengerésze fertőződött meg egy szifiliszhez
hasonló betegséggel, talán framboéziával, ami Amerikában elterjedt volt
akkoriban, és ez a fertőzés mutálódott át egy nemi úton terjedő betegséggé.
Amikor a betegség elérte Európát, háborúk dúltak mindenfelé, ideális
körülményeket teremtve a terjedésének. A szifilisz akkor tört ki először,
amikor a francia seregek megtámadták Nápolyt 1495-ben. A hadsereggel
több száz kurtizán is utazott, akik már meg lehettek fertőzve VIII. Károly
spanyol zsoldosai által. A zsoldosok közt tengerészek is lehettek, akik az
Újvilágból tértek vissza Kolumbusszal, és fertőzött prostituáltakat is hoztak
magukkal. Amikor Károly feloszlatta seregeit, katonái és az őket kísérő
prostituáltak szétszéledtek Európa-szerte, és a szifilisz ment velük. Terjedt
mindenfelé, még a kontinensen túl is. Így keletkezett az írott történelem
első világjárványa. Mindössze öt évvel azután, hogy felütötte a fejét, 1500
táján megjelent Kínában is. I. Miksa német-római császár Isten
büntetésének kiáltotta ki.
A szifilisz a századok során mutálódott. A tizenötödik században
gyorsabban terjedt a testen belül, és halálosabb volt, mint napjainkban.
Amikor megjelent Európában, a fertőzöttek pár hónapon belül meghaltak.
Manapság akár több mint húsz évig is elélhet egy beteg kezelés nélkül.
 A tizenötödik és tizenhatodik századi orvosok és kuruzslók mindent
megpróbáltak, hogy kikúrálják a szifiliszt, de hiába. Az összes
gyógynövény és valamennyi praktika mind hatástalannak bizonyult.
A legelterjedtebb gyógymód a higany volt. Ahogy a mondás tartotta,
„Egyetlen éjszakáért Vénusz karjaiban egy egész élettel kell fizetni Merkúr
fogságában.” A mercurium a higany neve latinul, Merkúr pedig római
istenség, a tolvajok és a kereskedők istene, a görög Hermész megfelelője).
Azonban a higany erősen mérgező. Sok borzasztó mellékhatása lehet,
úgymint a fogak elvesztése, fekélyek a bőrön, a szájban és a garaton,
idegkárosodás és végül halál.
A szifilisz egyik legborzalmasabb tünete az arc deformálódása volt.
A beteg orra egyszerűen lerohadt. Egyesek álorrot hordtak, hogy eltakarják
a károsodást. A tizenhatodik században egy sebész, Gasparo Tagliacozzi
kifejlesztett egy módszert, amivel új orrot varrt a pácienseire, a beteg saját
szöveteit használva fel. Egy darabot kivágott a beteg karjából, majd az orr
helyére varrta. De a darabot nem lehetett kimetszeni addig, amíg új
véredények nem keletkeztek az arcon. Így a pácienseknek a műtét előtt
hetekig az arcukhoz volt kötve a karjuk a sikeres végeredmény érdekében.
Egészen 1910-ig a szifilisznek nem volt ellenszere. Ekkor egy
arzénvegyület, a Salvarsan némileg hatásosnak bizonyult. Azonban a
Salvarsan sem volt teljesen hatásos, ezért a szifiliszes betegeket olykor
szándékosan megfertőzték maláriával, ugyanis a maláriával járó magas láz
néha kigyógyította a betegeket a szifiliszből. Ezért azt gondolták, hogy a
szifilisz ellenszere a malária. És ahogy a szifilisz elmúlt, a maláriából
kininnel gyógyították ki a betegeket. Végül 1940-ben antibiotikumokkal
sikerült megoldást találni a betegségre. Azonban a szifiliszt még mindig
nem győzte le a világ. Ellenkezőleg, visszatérőben van. A baktériumoknak
van egy idegesítő szokásuk, hogy új törzseket fejlesztenek ki, amelyek
rezisztensek az antibiotikumokkal szemben. A szifilisz sem képez kivételt
ez alól. Az antibiotikum-rezisztens szifilisz egyre gyakrabban fordul elő.

Fogamzásgátlás

A szifilisz felbukkanása a kondom feltalálását sürgette Európában. Vannak

bizonyítékok arra vonatkozólag, hogy az ókorban is használtak már
kondomot, de Európában ismeretlen volt a tizenhatodik századig. Az olasz
orvos és anatómus, Gabriele Falloppio, akiről a petevezetékeket nevezték
el, volt az első európai, aki lejegyezte a kondomot. Ő vászonból készítette,
és titkos vegyi anyagban áztatta kondomjait. Azután 1100 férfin tesztelte
őket, és egyik sem lett szifiliszes. Casanova idejében (a tizennyolcadik
században) a kondomot a terhesség és a fertőzések elkerülésére használták,
ugyanúgy, mint napjainkban.
A „kondom” kifejezés a tizenhetedik században tűnt fel, de az elnevezés
eredete bizonytalan. Egy történet szerint II. Károly király udvari orvosát
hívták Earl of Condomnak. A királynak számos szeretője volt, és meg
akarta magát védeni a nemi betegségektől, így az orvosa olajozott
báránybélből készített neki óvszert, és a találmányt róla nevezték el. Bár
nincs bizonyíték arra, hogy Condom gróf valaha is létezett. Az óvszer
használata szégyenteljes dolognak számított, így a kondomot gyakran a
nemzet ellenségeiről elnevezve gúnynevekkel is illették. Angliában francia
leveleknek, Franciaországban angol felöltőnek hívták.
A prostituáltak és a kurtizánok megpróbáltak nem teherbe esni, mivel a
terhesség csökkentette a pénzkereseti lehetőségeiket. Attól függetlenül,
hogy a klienseik használtak óvszert, ők is védekeztek. Egy elterjedt
módszer volt, hogy citromlével vagy ecettel átitatott rongyot helyeztek a
hüvelyükbe. A prostituáltak és a kurtizánok az ilyen módszerek
alkalmazásával, illetve az elégtelen táplálkozással, kezeletlen nemi
betegségekkel és gyakori ólommérgezéssel meddőséget okoztak maguknak.
Az ólom elterjedt alapanyag volt ekkoriban, mivel nem tudták, hogy
mérgező, sőt orvosságként is használták. Vízipipát, főzőedényeket és
poharakat készítettek belőle, valamint festékek alkotóeleme is volt.
Ólomporral bort is édesítettek. Az ólomtúladagolás a spermiumok
csökkenését, vetélést, koraszülést, kis születési súlyt és fejlődési
rendellenességeket okozott.
A királyi ágyasok és szeretők azonban nem próbálták elkerülni a teherbe
esést, mert ez akár élethossziglani jövedelmet és hatalmat biztosíthatott
nekik. A királyok és az uralkodók gyakran nagyvonalúan gondoskodtak
házasságon kívül született utódaikról, és szülőanyjuknak nemesi címeket
adományoztak.

A MAJDNEM KIRÁLYNŐ: DIANE DE POITIERS

1530-ban, I. Ferenc francia király második házasságának ceremóniáján a
király tizenkét éves fia, Henrik herceg mindenkit meglepett azzal, hogy az
új királynő helyett a nevelőnőjének, Diane de Poitiers-nek rótta le
tiszteletét. A herceg Diane szalagját viselte a lándzsáján, és nem a
királynőét. Diane húsz évvel volt idősebb a hercegnél, ennek ellenére
hamarosan a szeretője lett.
Diane de Poitiers röviddel éjfél előtt született 1499 szilveszterén,
arisztokrata családban. Egyik felmenője IX. Lajos volt. Diane-nek nevezték
el a vadászat istennője tiszteletére, mert apja szenvedélyes vadász volt.
Hatéves volt, amikor édesanyja elhunyt. Anne de Beanjeu, Franciaország
legbefolyásosabb nője vállalta el a nevelését. Anne két francia királlyal állt
rokoni kapcsolatban: XI. Lajos idősebb lánya és VIII. Károly nővére volt.
Károly helyett kormányzott, amíg az nagykorú nem lett. Hatalmas
kiváltságnak számított, hogy Diane ilyen előkelő családban nevelkedhetett.
A későbbiekben Anne egyik udvarhölgye lett, és a királyi udvar
hagyományai szerinti nevelést kapott. Felkészítették arra, hogy méltó helyét
foglalja el egy hozzá hasonlóan előkelő férj oldalán.

Egy megrendezett házasság

Amikor Diane tizenöt éves lett, megmondták neki, ki lesz a férje.

A kiválasztott férfi Louis de Brézé volt. A férfi anyja Charlotte de France,
VII. Károly és ágyasa, Agnès Sorel törvénytelen gyermeke volt. De Brézé
anyját a szeretőjével együtt a férje, Jacques de Brézé ölte meg, amikor
rajtakapta őket. Kegyetlen gyilkosság volt. A párt több száz karddöféssel
ölték meg. Mivel Charlotte XI. Lajos féltestvére volt, a király bosszút állt
azzal, hogy a felbőszült férjet halálra ítélte. Azonban Jacques minden
befolyását latba vetve megmenekült az ítélet alól. Amikor a következő
király, VIII. Károly trónra lépett, semmissé nyilvánította az ítéletet, és
Jacques visszakapta vagyonát és címét.
Louis de Brézé gazdag volt és hatalommal is bírt, ugyanakkor ronda és
öreg is, ráadásul ötvenhat évesen az akkor tizenéves Diane nagyapja lehetett
volna. Ennek ellenére Diane beletörődött sorsába, és 1515. március 19-én
feleségül ment hozzá a király és a királyné színe előtt. Nem sokkal később a
királyné udvarhölgyének nevezték ki. Amikor nem volt rá szükség az
udvarnál, a családi kastélyban töltötte idejét a normandiai Château d’Anet-
ban. A király és udvara gyakran utaztak Anet-ba, és a közeli erdőben
vadásztak. Diane kitűnően lovagolt, és rendszeresen kísérte a vadászatokat.
Diane tizenhét éves korában adott életet első gyermekének, egy lánynak,
akit a király iránti tiszteletből Françoise-nak neveztek el. Három évvel
később ismét lánya született, Louise. 1524-ben apja, Jean de Poitiers
hazaárulás miatt bűnösnek találtatott, mivel a király ellen puccsot
szervezett. Halálra ítélték. A kijelölt napon a vesztőhelyre vitték, ahol fél
óráig térdelt a hóhér előtt és várta, hogy lesújtson rá a bárd, de semmi nem
történt. A király ugyanis megkegyelmezett neki, lefejezés helyett
életfogytig tartó börtönre ítélte. A kivégzés miatt összegyűlt tömeg
valószínűleg igen csalódott volt.

Egy herceg szerelme

Diane a férje 1531-ben bekövetkezett halálát megelőzően is nagy hatással

volt a király fiára, Henrik hercegre. Miután az uralkodót az 1525-ös paviai
csata során elfogták és Spanyolországba hurcolták, elengedésének
feltételéül túszul követelték helyette az akkor hatéves Henrik herceget és
bátyját, hogy a királyt a békeszerződés betartására kényszerítsék. Csodák
csodájára a megállapodás elfogadtatott. Diane volt az, aki távozásakor
megcsókolta és megölelte az ifjú herceget, aki három évet töltött fogságban
idegen földön, mielőtt végre hazatérhetett. A herceg 1533-ban feleségül
vette Medici Katalint, természetesen nem önnön szándékából. Katalin kezét
kuzinja, VII. Kelemen pápa ajánlotta fel, mert fontos volt számára a
franciákkal való szövetség. Eleinte nem a herceg, hanem a király mutatott
érdeklődést Diane irányába. Gyakran vitte vadászni, aminek a király
szeretője, Anne d’Etampes egyáltalán nem örült. Ezzel egy időben szárnyra
keltek a pletykák az udvarban Diane nem halványuló szépsége kapcsán,
boszorkánysággal magyarázva azt. A férjezetlen Diane nagy veszélybe
került, hisz a boszorkányság vádja máglyára juttathatta volna őt. Mindenki
meglepetésére a félénk, csendes Henrik herceg védte meg.
A herceg felcseperedett, és amikor tizennégy éves lett, egyre közelebb
került az akkor harminchárom éves Diane-hez, és végül szeretők lettek.
Kapcsolatuk senkit sem zavart az udvarnál, mivel nem az ifjú herceg volt a
trónörökös. Akkor még bátyja volt a trón várományosa. Azonban amikor
1536-ban a király a Német-római Császárság elleni háborúra készült, az
idősebb fiú beteg lett és meghalt. Így Henrik lett a trón várományosa, ezért
örököst kellett nemzenie. Katalin évekig nem tudott fiút szülni, csak tíz év
után sikerült neki. Ezt követően rövid idő alatt tíz gyermeket szült. Azonban
Henrik Diane-nak volt elkötelezve. Katalin ezt tudta, és gyűlölte is emiatt
vetélytársát. Jóllehet visszafojtotta dühét, de csak az adandó alkalomra várt,
hogy a nő ellen fordulhasson.
A fiatal herceget 1547. március 31-én koronázták királlyá, ugyanazon a
napon, amikor apja elhunyt. Diane nagy befolyással volt Henrikre. A férfi
csak benne bízott meg. Diane kísérte el látogatásaira, és nem a királyné.
A helyi nemesek Diane kezét csókolták meg, nem a királynéét. Diane
királyné volt, akárhogy is nézzük, egyedül a titulusa hiányzott. A király
még azzal is megbízta, hogy hivatalos leveleket írjon helyette.
Amikor Katalin hozzáment Henrikhez, elvárta, hogy nászajándék
gyanánt megkapja a Loire-völgyben lévő Chenonceau kastélyt. Ehelyett
Diane kapta meg. 1548-ban a király egy aranyláncot viselt Diane
arcképével. Ekkor történt először, hogy egy francia király ennyire tisztelte
szeretőjét. A Diane iránti rajongása ellenére három másik nőtől születtek
törvénytelen gyermekei – Filippa Ducitól, Lady Janet Stewardtól és Nicole
de Savignytől.

Egy megjósolt halál

Henrik haláltusája lánya esküvőjén kezdődött. Élisabeth de Valois, a király

lánya 1559-ben hozzáment II. Fülöp spanyol királyhoz. A király mint kiváló
lovag részt vett az esküvői ünnepség keretében megrendezett lovagi
játékokon. Diane könyörgött neki, hogy ne tegye, mivel egy asztrológus
megjósolta halálát. A híres látó, Nostradamus is megerősítette a jóslatot.
A király nem fogadta meg Diane tanácsát, és kiállt Gabriel de Lorges
Montgomery gróf ellen. A két férfi állig felfegyverezve vágtatott egymással
szembe, lándzsáikat egymás felé irányították. Ütközéskor mindkét lándzsa
eltört. A király előrebukott, és le kellett segíteni a lováról. Amikor
felnyitották a szemellenzőjét, az arca véres volt. A törött lándzsa darabjai a
jobb szemébe és a torkába fúródtak. Azonnal megoperálták.
A királyné kapott a lehetőségen, hogy különválaszthatja Diane-t a
sebesült királytól. A következő napokban Katalin nem engedte, hogy Diane
meglátogassa a férfit, annak ellenére, hogy a király látni akarta. II. Henrik
végül 1559. július 10-én, tizenkét nappal a baleset után seblázban meghalt.
Rögtön ezután Katalin bosszút állt a nőn, aki ellopta a férjét. Nem adta
vissza neki az ékszereket, amelyeket a férjétől kapott. Amikor a királyt
temették, nem lehetett ott a szertartáson, valamint a neki ajándékozott
kastélyt, a Château de Chenonceau-t is elvette tőle. És végül, mindennek a
tetejébe az udvart is el kellett hagynia.

Halálos folyékony arany

Diane 1566. április 22-én halt meg. Egy kápolnában temették el a Château
d’Anet-ben, de nem nyugodhatott békében. A francia forradalom alatt sírját
meggyalázták, és testének maradványait a kastély falain kívüli tömegsírba
hajították. 2009-ben felkutatták a sírhelyet, és azonosították a maradványait.
Amikor a szövetmintákat megvizsgálták, nagy mennyiségű aranyat találtak
a hajában. Állítólag gyakran ivott egy tonikot, amit iható aranynak hívtak,
és úgy tartották, hogy megőrzi a fiatalságot. Lehet, hogy ez okozta halálát.
II. Henriket fia, II. Ferenc követte a trónon, de mindössze 17 hónapig
uralkodott, mielőtt tizenhat évesen elhunyt. A következő király, IX. Károly
tízévesen lett uralkodó, de nem élt sokkal tovább, mint Ferenc, csupán
huszonhárom évet. Egyetlen ágyasa Marie Touchet volt. Majdnem
egyidősek voltak. Marie 1549-ben, a fiú 1550-ben született. A lány nem
volt nemesi születésű, de ez nem tántorította el a királyt attól, hogy viszonyt
folytasson vele. 1573-ban, uralkodásának tizenharmadik évében Marie fiút
szült neki. Ő volt az egyetlen fia, Charles de Valois. Amikor a király a
következő évben meghalt, utódja, III. Henrik örökbe fogadta a fiút, és
eltartotta Marie-t. Marie másik gyermeke, Catherine Henriette de Balzac
később IV. Henrik szeretője lett. Marie Touchet több mint nyolcvan évet élt,
1638-ban hunyt el.

AZ ÖRÖMHAJHÁSZ: NINON DE L’ENCLOS

Marie Touchet életének utolsó éveiben egy új kurtizán, Ninon de L’Enclos
került a párizsi szalonok figyelmének középpontjába. Eredetileg Anne-nek
hívták, nemesi apja nevezte el Ninonnak. Híres párizsi kurtizán volt, szabad
gondolkodású és a művészek patrónusa.
 Ninon 1620-ban született Párizs Marais nevű kerületében. Szülei nagyon
különböző karakterek voltak, és házasságuk boldogtalannak bizonyult.
Anyja, Marie-Barbé de La Marche bigott katolikus volt, apja viszont
libertinus, aki az epikureizmus híve volt. Az epikureizmus az ókori görög
filozófusról, Epikuroszról kapta nevét. Alaptevése, hogy a legnagyobb
kincsünk az öröm. Ninon már kislányként is apja nézeteit követte. Amikor
tizenkét éves lett, azt mondta apjának, hogy ő mostantól fiú szeretne lenni.
Apja azzal járt kedvében, hogy fiúruhákat csináltatott neki, valamint fiús
nevelésben részesítette. Nem sokkal később a lány azt vallotta, hogy a
vallás az emberek találmánya. Anyja próbálta jó útra téríteni, de hasztalan.
Ninon javíthatatlan ateista lett.
Az 1630-as években, amikor tizenéves volt, apját száműzték egy párbaj
miatt, amit az egy másik férfi felesége miatt vívott. Ezt követően Ninont
zárdába küldték, mivel a családjának nem volt elegendő pénze ahhoz, hogy
jól kiházasítsák. Egy évvel később azonban Ninon úgy döntött, hogy kezébe
veszi sorsa irányítását, és Párizsba megy, hogy kurtizánként éljen.
Szerencséjére jó nevelésben részesült, több nyelven beszélt, és olvasott volt,
így minden adottsága megvolt, hogy sikeres lehessen a szakmában.
A párizsi társasági élet népszerű alakja lett, nagyszerűen játszott lanton és
klavikordon is.
Prominens művészek, mint Cyrano de Bergerac és Molière voltak
szalonjának vendégei. Gazdag férfiak, mint például a király unokaöccse,
üldözték szerelmükkel a vonzó és tehetséges hajadont. Első szeretője
Gaspard de Coligny volt.
Anyja és apja halálát követően Ninon szabadon élhette életét
kurtizánként. Kevéske örökségének köszönhetően, amivel ügyesen bánt,
anyagilag függetlenné vált. Annyira népszerű lett, hogy még Richelieu
bíboros is megkörnyékezte. Ötvenezer frankot ajánlott neki egy vele töltött
éjszakáért. A lány elfogadta a pénzt, de egy másik kurtizánt, Marion
Delorme-ot küldte maga helyett. Kliensei közt államférfiak, arisztokraták és
egyházi személyek voltak. Sosem akart királyi ágyas lenni, számára a
függetlenség volt a legfontosabb. Sok híres államférfival került kapcsolatba,
így például d’Énghien grófjával (a későbbi Grand Condéval), Villarceaux
márkival, Sévigné márkival (és fiával, Charles-lal), La Rochefoucauld
herceggel, François de Châteauneuf abbéval és Canon Nicolas Gédoynnal.
Ez utóbbi több mint ötven évvel volt fiatalabb Ninonnál. Elismert tekintély
volt a szakmájában, férfiak és nők egyaránt kikérték tanácsát szerelem és
csábítás terén.

Illetlen magatartás

Ninon kihívó életvitelével felhívta magára a hatóságok figyelmét is, aminek

következtében 1656-ban Ausztriai Anna francia uralkodónő parancsára
bebörtönözték a párizsi Madelonettes zárdába. A zárdát a kötelességüket
megszegő nők bebörtönzése céljából alapították. A hajdani száműzött
királynő, svédországi Krisztina meglátogatta a börtönben, és Ninon olyan
nagy hatással volt rá, hogy fellebbezett ügyében Franciaország vezető
miniszterénél, Mazarin bíborosnál.
Ninon széles körben terjesztette saját nézeteit. A La Coquette Vengée (A
kacér megtorlás) című röpirat, amit 1659-ben publikáltak, állítólag az ő
munkája volt, vagy legalábbis ő inspirálta. A szerző azt fejtegeti, hogy
lehetséges-e erkölcsös életet élni vallásos meggyőződés nélkül. Idősebb
korában Ninon otthagyta kurtizánéletét, és a művészetet kezdte támogatni.
Egyik közeli barátnője Françoise d’Aubigné volt, aki később Madame de
Maintenon lett, XIV. Lajos szeretője, majd második felesége.
Ninon idős korában is vonzotta a férfiakat. Amikor hatvanöt éves volt,
azt mondták, olyan szép, mint húszévesen. A fiatal férfiak még mindig
üldözték szerelmükkel. Volt olyan is, aki öngyilkos lett miatta. Számos
kapcsolatából két fia született. Az egyikük, Chevalier de La Boissière
kitűnő tengerész lett. A másikuk, Chevalier De Villiers pedig nem tudta,
hogy Ninon a saját anyja, és reménytelenül beleszeretett. A nő
visszautasította, de a fiú nem adta fel. Végül el kellett mondania neki az
igazságot, és a fiatalember annyira elszörnyülködött ezen, hogy a kardjába
dőlt.
Ninonnak még nyolcvanévesen is udvaroltak. Amikor 1705-ben meghalt,
pénze egy részét egy fiatal fiúra, François-Marie Arouretre, ügyvédjének
fiára hagyta. Az utókor Voltaire-ként ismerte a fiút. Lehet, hogy a híres
kurtizán inspirálta a könyvek és az írás iránti életen át tartó lelkesedését.

A NAPKIRÁLY UDVARÁBAN
XIV. Lajost Napkirálynak nevezték, mert címerében ott volt a nap. Egyike
volt a legtúlfűtöttebb francia uralkodóknak. Csak úgy falta a nőket. Jócskán
volt ideje arra, hogy temérdek szeretője legyen, mivel több mint hetvenkét
évig uralkodott, ami rekordidőnek számított az akkori Európában.
Lajos négyévesen került a trónra, és eleinte anyja, Ausztriai Anna
uralkodott helyette XIII. Lajos vezető minisztere, Mazarin bíboros
segítségével, amíg a fiú elérte a megfelelő kort a kormányzáshoz. Első
szeretője Catherine Bellier volt, aki 1652-ben, tizennégy évesen vette el a
szüzességét anyja bátorítására. A feladatot sikeresen végrehajtotta, így
anyja megnyugodott, hogy fia nemzőképes. Bellier-t egy birtokkal és
járandósággal jutalmazták közreműködéséért.
Lajos az első romantikus szerelmet egy fiatal olasz szépség, Marie
Mancini oldalán tapasztalta meg. A lány Mazarin kardinális hét unokahúga
közül az egyik volt. A kardinális azért hozta unokahúgait Párizsba, hogy
szerencsésen kiházasítsa őket. Szándéka nem volt önzetlen, hiszen rajtuk
keresztül saját nemesi kapcsolatait is meg kívánta erősíteni. A lányok,
akiknek sötét bőre és mediterrán megjelenése ellentéte volt a divatos,
porcelánbőrű francia szépségideálnak, a Mazarinettek néven váltak
ismertté.
A francia és angol hölgyek keményen megdolgoztak azért, hogy szép
fehér bőrük legyen, akaratlanul kockára téve egészségüket. A legtöbb
arcfesték, amit használtak, mérgező volt, de ezt nem tudták akkoriban.
A fehér bőr előkelőséget jelentett. Azt mutatta, hogy birtokosa nem
dolgozik a szabadban, ahogy akkoriban sokan tették, és egész nap otthon
ülhet. A fehér arcbőr gazdagságra és státuszra utalt. A nők szerették azt
mutatni a külvilágnak, hogy nem kell megdolgozniuk a pénzért. Arcukat
ólomtartalmú festékekkel természetellenesen fehérre sminkelték. A smink a
bőrhibákat is eltakarta, ezáltal gyakori gyulladást és fertőzéseket okozva.
Az ajkukat élénkpirosra festették higany-szulfiddal. A higany és az ólom is
erősen mérgező anyagok. Még egy kis mennyiségű ólom is idegrendszeri
problémákat okoz: például figyelemzavart, tanulási nehézségeket vagy
alacsony intelligenciaszintet. Az ólom különösen gyermekekre veszélyes,
növekedési zavarokat és súlyos esetben agykárosodást okoz. A higany
szintén káros hatással van az agyra és az idegrendszerre. De nemcsak
higannyal és ólommal mérgezték magukat. Szemüknek két csepp
nadragulyával adtak ragyogást, amit más néven ördöggyökérnek is
neveznek halálos hatása miatt. Ez a szer kitágította a pupillákat, látási
nehézségeket és fényérzékenységet okozott.

A csodálatos Mazarinettek

Mediterrán kreol bőrükkel és fekete hajukkal a Mazarinettek egzotikus

különlegességnek számítottak a francia udvarnál. XIV. Lajost sem hagyták
hidegen, 1526-ban ki is választotta az elsőt közülük, Marie Mancinit.
A lány haldokló édesanyját jött meglátogatni Franciaországba. Bemutatták a
királynak, akinek kisvártatva a szeretője lett. Lajos csodálta Marie
őszinteségét, és úgy érezte, tud vele nyíltan beszélni. Kapcsolatuk
romantikus volt, de nem tudott kiteljesedni. Az udvaroncokat aggasztotta ez
a kapcsolat, mivel Marie-t nem találták megfelelő feleségnek egy francia
király számára. Lajos anyja meggyőzte Mazarin bíborost arról, hogy a
királynak olyan házasságot kell kötnie, ami kedvező hatással bír
Franciaország jövőjére. A bíboros beleegyezett, hogy szétválasztja a párt.
Marie-t La Rochelle-be vitték, és Lajos számára kiszemelték Maria Teresa
spanyol infánsnőt, aki megfelelő feleségjelölt volt, mivel a házasság
elcsitította volna a két ország közti viszálykodást a két udvar egyesítése
által.
A bíboros azonban nem tudta, hogy Marie és Lajos folytatták a viszonyt.
Titokban leveleket küldtek egymásnak. Amikor a bíboros rájött erre,
mindkettejükre nyomást gyakorolt, Franciaország érdekeit szem előtt tartva.
A párnak végül el kellett fogadnia az elkerülhetetlent, és megszakították
egymással a kapcsolatot. Hogy biztos vége legyen a románcnak, a bíboros
egy másik unokahúgát, Olympiát küldte a francia udvarba, hogy csábítsa el
a királyt. Nagy erőfeszítések árán Lajos végül feleségül vette Maria Teresát
1660. június 9-én. A rákövetkező évben Marie Mancinit hozzáadták egy
olasz herceghez, Lorenzo Onofrio Colonnához, így végleg félreállították az
útból. Lorenzo nagy örömét fejezte ki, amikor kiderült, hogy a lány szűz.
Nem számított erre, hiszen tudta, hogy a király szeretője volt.

A király szívének meghódítása

Alig két évvel az esküvője után Lajosnak viszonya lett fivére feleségével,
Henrietta orléans-i hercegnővel. Lajos anyjának nem tetszett a dolog, így a
szerelmesek egy tervet eszeltek ki. Úgy tettek, mintha Lajos Henrietta egyik
udvarhölgyének udvarolna, hogy elterelje anyja figyelmét. De a cselszövés
nem a terv szerint haladt, mert a király nemcsak elcsábította, de bele is
szeretett az udvarhölgyébe, a csinos, kék szemű, szőke Louise de La
Vallière-be, aki megpróbált véget vetni a kapcsolatnak, miután meghallgatta
az udvari prédikátor, Jacques Bénigne Bossuet erkölcstelen életről szóló
intelmeit. Szégyentől és bűntudattól felzaklatva egy zárdába menekült, a
királlyal a nyomában. Lajos nagyon meggyőzhette, mert nemcsak hogy
visszatért az udvarba, hanem négy gyereket is szült neki. Az első kettő
csecsemőkorban meghalt, a másik kettő pedig tizenévesen. Amikor
megszületett a negyedik gyermeke, Lajos már a következő hölgy,
Françoise-Athénaïs de Rochechouart de Mortemart szívét hódította meg.
Françoise de Athénaïs, aki Montespan márkinéja lett házassága révén,
biztosra ment azzal kapcsolatban, hogy a királyi udvarban kössön ki.
Madame de Montespan a király hivatalos szeretőjévé akart válni. Feltűnően
szép volt, és emellett politikai ügyekben is jártas, így tökéletesen alkalmas
volt a feladatra. Számos arisztokrata udvarolt neki, de hiába. Ő értékesebb
prédára vágyott. A lehetőség, hogy megfogja az Isten lábát, akkor jött el,
amikor a királynő és Louise de La Vallière egy időben terhes volt a
királytól. A két nőnek szüksége volt valakire, aki szórakoztatja a királyt,
mert ők várandósan alkalmatlanok voltak erre a feladatra. Annak ellenére,
hogy fenntartással kezelték a márkinét, mégis őt kérték meg a feladatra, és
ő beleegyezett. Azt gondolták, hogy csak pár hónapig lesz szükség a
szolgálataira, de alábecsülték a nőt, aki annyira nagy hatással volt a
királyra, hogy a férfi Louise helyett hivatalos ágyasává nevezte ki. Hét
törvényen kívüli gyermekük született.

Mérgezések

Madame de Montespan a király kedvencévé vált, de tündöklése véget ért

1680-ban egy botrány következtében, amit l’affaire des poisons-nak
neveztek (a mérgezések ügye). Egy sor mérgezéses eset történt akkoriban,
amiből kifolyólag számos jósnőt, alkimistát és arisztokratát letartóztattak.
Boszorkánysággal és gyilkossággal vádolták őket. A király annyira
megijedt, különösen, amikor több udvaronca is gyanúba keveredett, hogy
felállított egy bizottságot, a La Chambre Arsenal-t (A tüzes kamara).
Feladata az esetek kivizsgálása volt. Bárki, akinek férje vagy felesége
meghalt vagy akár csak megbetegedett, gyanús lett. Történetek keringtek a
határon túlra pánikszerűen menekülő arisztokratákról, akik annyi ékszert és
készpénzt vittek magukkal, amennyit csak tudtak, hogy elszökjenek a vádak
elől. Több száz embert tartóztattak le. Sokakat kínzással kényszerítettek
arra, hogy gyanúba keverjen másokat is. Végül hatvanöten életfogytiglani
börtönbüntetést kaptak, harmincöt embert pedig kivégeztek.
1679-ben az egyik letartóztatott nő Catherine Deshayes Monvoisin volt,
aki La Voisin néven volt ismert. A kínzás következtében több tucat embert
nevezett meg bűntársként. A kihallgatott emberek közül többen Madame de
Montespan ellen vallottak. Állítólag afrodiziákumot vásárolt La Voisintől és
részt vett a feketemiséken azért, hogy a király továbbra is vonzódjon hozzá.
Amikor nem sikerült elérnie a kívánt hatást, akkor állítólag mérget vett,
hogy bosszút álljon a férfin. Montespan sosem került bíróság elé, de La
Voisint, annak ellenére, hogy rengeteg befolyásos barátja próbálta
megvédeni, 1680. február 2-án máglyán égették meg.
Bár Madame de Montespant nem ítélték el, a királlyal való viszonya
megromlott. A nő ideje mint hivatalos szeretőé lejárt. Akaratlanul, de
hozzásegítette a királyt a következő szeretőjéhez, Françoise d’Aubignéhez.
Amikor Montespan megismerte Françoise-t, annyira megkedvelte, hogy
kérte a királyt, adjon neki járandóságot. Az asszony férje meghalt, és
Portugáliába készült, hogy a királynő udvarhölgye legyen. A királytól
kapott járandóság lehetővé tette, hogy Franciaországban maradhasson.

A NAPKIRÁLY FELESÉGE? MADAME DE MAINTENON

Françoise d’Aubigné élete szokatlan volt, különösen a tizenhetedik századi
franciaországi hagyományok tükrében. Ez a vidéki lány, akit halálos
betegen majdnem ledobtak egy hajó fedélzetéről az Atlanti- óceánon,
Franciaország koronázatlan királynője lett.
1627-ben Constant d’Aubigné épp börtönbüntetését töltötte Bordeaux-
ban. Valószínűleg nagy nőcsábász volt, mert teherbe ejtette a
börtönigazgató tizenhat éves lányát, Jeanne de Cardilhacot. Gyorsan össze
is házasodtak, hogy ne érje szó a ház elejét, de a lányt ennek ellenére
kitagadták a családból. Amikor a férfi kiszabadult a börtönből, elvitte fiatal
feleségét Niortba, ahol megszületett gyermekük. Az újszülöttet Constantnak
nevezték el apja után. Az apa ismét bajba került, és vissza kellett mennie a
börtönbe. Jeanne egy második gyermeket is szült, akit Charles-nak hívtak,
majd 1635. november 27-én egy harmadikat. Ezalatt Constant megint
börtönbe került. A legkisebb gyermek lány lett, és a Françoise nevet kapta.
Az apa protestáns volt, a hugenották utóda, de Jeanne katolikus. A lányuk,
Françoise katolikusnak lett keresztelve, de az apa ragaszkodott hozzá, hogy
protestáns nevelést kapjon.
Françoise a nagynénjéhez került, mivel apja börtönben ült, és nem tudta a
családot támogatni. Ezalatt anyja a két testvérét Párizsba vitte. Nem sikerült
olyan munkát találnia, amivel eltarthatta magát, de nem választotta a
pénzkeresés azon módját, amit sok más vidéki lány, aki felkerült Párizsba.
Nem lett prostituált. Ennek következtében tönkrement.

Egy kockázatos vállalkozás

Amikor Constant kiszabadult, egy vakmerő tervvel állt elő, hogy

megmentse családját. El akarta hagyni Franciaországot, és a Karib
térségben szeretett volna szerencsét próbálni. Valahogy összeszedte a pénzt
az utazásra, és 1644 szeptemberében útra kelt családjával. Az utazás
nagyon nehéz volt, és a hajón járvány tört ki. A legtöbb utas beteg lett,
Françoise-t is beleértve. Leverte a láz, és annyira gyenge volt, hogy szülei
azt hitték, már nem is él. Mielőtt a legénység bedobta volna a vízbe, az
anyja vette észre, hogy még lélegzik. Pillanatokkal azelőtt, hogy bedobták
volna a tengerbe, visszahozták a hajóra. Mindennek dacára felépült.
Két hónappal később Martinique-ra érkeztek. Onnan egy kis szigetre,
Marie Galante-ra mentek, ahol az apa egy ültetvényt hozott létre.
A családját a szigeten hagyva visszatért Franciaországba, és ott elintézte,
hogy a sziget kormányzója lehessen, cserébe több szigetet is megkaparintott
Franciaországnak. Rövid időt töltött ismét családjával, majd megint
Franciaországba utazott, de többé nem tért vissza. Jeanne-nak nem volt más
választása, mint visszamenni az anyaországba és megkeresni a férjét, de
kiderült, hogy az egy hónappal azelőtt meghalt. Beteg lett, miközben
adósságai elől álnéven menekült.
Madame de Neuillant, Françoise keresztanyjának anyja sietett a család
segítésére. A kislányt zárdába küldte. A lázadó Françoise-nak nem tetszett a
dolog. A szigorú szabályok és vallási előírások miatt úgy érezte magát, mint
egy börtönben. Később jó viszonya lett az apácákkal, akik gondoskodtak
róla. Különösen akkor érezte jól magát, amikor nála fiatalabb lányokat
taníthatott. Nagyot csalódott, amikor megtudta, hogy el kell hagynia a
zárdát, mert nincs kifizetve a tandíja. Visszatért, hogy Madame de
Neuillant-nal éljen, és a családi birtokon dolgozzon.
Amikor tizenhat éves lett, Madame de Neuillant elvitte Párizsba, hogy
megszabaduljon tőle úgy, hogy kiházasítja. Ott Françoise találkozott Paul
Scarron íróval, akivel levelezni kezdtek. A férfinak tetszett a lány, és
szeretett volna segíteni neki, így felajánlotta, hogy fizeti a zárdát, ha tanulni
szeretne, vagy elveszi feleségül. A múltbeli tapasztalatok alapján a lány
nem szeretett volna újra zárdába menni, és annak ellenére, hogy a férfi 25
évvel volt idősebb nála, valamint reuma kínozta, hozzáment feleségül.
Ezáltal biztonságban volt, és függetlenné vált Madame de Neuillant-tól, a
férfinak pedig társa és ápolója lett. A lány Scarron barátaival is
összeismerkedett, akik a kor híres írói és művészei voltak, valamint az őket
körülvevő előkelőségekkel. Az ezt követő években a férfi állapota
súlyosbodott, és nagyon el is hízott, végül 1660. október 6-án elhunyt.
Nem hagyott hátra végrendeletet, csak adósságot, így a nő a barátai
jóindulatára volt utalva, akik elszállásolták egy darabig. Az anyakirálynő
járandóságot intézett neki, így először életében anyagilag függetlenné vált.

Egy ideális nevelőnő

Françoise nem tudta, hogy élete a királyi udvarban zajló események

hatására gyökeresen meg fog változni. A király kedvence, Madame de
Montespan harmadszorra is teherbe esett. Ebből következett, hogy sürgősen
szüksége volt valakire, aki a király törvénytelen gyermekeit gondozza.
Emlékezett az özvegyre, aki független, kifinomult és diszkrét volt, valamint
nem tartozott a nemesek közé, emiatt ideálisnak látszott a feladatra. A király
megbízta Françoise-t, magas jövedelmet adott neki és személyzetet, akik
segítették a munkáját. Amikor kinőtték a házat, vett nekik egy nagyobbat.
Hamarosan sűrűbben kezdte látogatni törvénytelen gyermekeit.
Látogatásai alatt jobban megismerte Françoise-t, és elkezdett gyengéd
érzelmeket táplálni iránta. Amikor látta, mekkora szeretettel halmozta el
gyermekeit, azt mondta róla: „Ő tudja, hogy kell szeretni. Nagyon jó lehet
annak, akit ő szeret.” 1673-ban megemelte a fizetését, majd megtriplázta
azt. Miután a király elismerte sajátjának törvénytelen gyermekeit, nem
kellett többé rejtegetni őket. Ezután megkérte Françoise-t, hogy költözzön a
St-Germain-en-Laye palotába, ahol az udvar működött. 1674 elején a nő
abba a palotába költözött, ami a király aktuális szeretőjének, Madame de
Montespannak is az otthona volt. A király, annak ellenére, hogy szeretője és
Françoise egy fedél alatt lakott, elkezdte a szerelmével ostromolni a
nevelőnőt. Hónapok múlva, miután leküzdötte ellenállását és vallási
előítéleteit, a nő beadta a derekát, és 1674 novemberében a király szeretője
lett. Az euforikus érzés, hogy ő a király kiválasztotta, nem tartott sokáig,
amikor látta, hogy egyszerre több nővel is folytat alkalmi kapcsolatot.
Rajongásának tárgyai közül az egyik egy tizennyolc éves lány, Marie-
Angélique de Scorailles volt. 1678-ban érkezett az udvarba Elisabeth
Charlotte von der Pfalz hercegnő udvarhölgyeként. Marie-Angélique
kevesebb mint feleannyi idős volt, mint a király. Amikor az udvaroncok
kifejezték nemtetszésüket a király viselkedése miatt, hogy egy annyi idős
lánynak udvarol, mint a saját fia, azt is elismerték, hogy soha addig még
nem láttak olyan szép nőt az udvarnál. Marie-Angélique élvezte a fényűző
életet: a pazar ruhákat, ékszereket, díszes hintókat és fényes szőrű lovakat.
Bár a király iránta való rajongása csak rövid ideig tartott, a lány teherbe
esett, de a baba koraszülötten jött a világra. A lány a szülés következtében
olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy nem tudott többé nemi életet élni.
A király nélkülözte szolgálatait, és a szokásos módon nyilvánította ki
háláját: grófnői címmel ruházta fel. Marie-Angélique mint Fontanges
hercegnéje csupán tizenkilenc évet élt. Halálának oka bizonytalan, lehetett
tuberkulózis, mérgezés vagy a szülés szövődménye. Gyanítható az is, hogy
Montespan mérgezte meg a mérgezéssorozat (l’affaire des poisons) során,
amivel a saját viszonyát is elmérgesítette a királlyal.

Egy Madame születése

Amikor Montespan és Marie-Angélique kikerültek a képből, Françoise lett

a király rivális nélküli kedvence. Lajos nagyon elégedett volt a nevelői
munkájával. Elég pénzt adott a nőnek, hogy megvehesse a Maintenon-
birtokot, valamint megkapta a Maintenon márkinéja címet. A király egy új
állást is ajánlott neki: a trónörökös feleségének második öltöztetőnője lett.
Montespan őrjöngött dühében, hogy egy szolgasorból jött nő kiszorította őt
a király kegyeltjei sorából.
1682-ben Lajos elköltöztette udvarát a szűkös St-Germain-en-Laye-ből
Versailles-ba, egy vadászkastélyba, amit hatalmas palotává épített újjá, ami
sokkal jobban illett Franciaország királyához. Azért is költöztette el udvarát
Párizsból, mert La Fronde-ként emlegetett lázadások sorozata tört ki a
monarchia ellen. A francia nemesség neheztelt a királyra, mert úgy
gondolták, kisebbségben van az idegen hatalmakkal szemben, akiket
Ausztriai Anna, a király anyja, aki a neve ellenére spanyol volt, és Mazarin
kardinális képviselt. A fronde szó parittyát jelent franciául, és a lázadók
által használt eszközre utal, amivel ellenségeik ablakát lőtték ki. A lázadók
a király hatalmát próbálták visszaszorítani, de egy hasonló angliai
lázadással ellentétben nem jártak sikerrel. A király legyőzte a lázadókat, és
a korábbinál is erőteljesebben lépett fel a La Fronde ellen.
Amikor a versailles-i udvarba költözött, Françoise vele ment. Montespan
mint a király ágyasa még mindig az udvarnál volt, de a király kegyeiből
már kiesett. 1683 júliusában a negyvenegy éves királyné beteg lett, lázas
lett és ágynak esett. Karján egy daganat keletkezett. Egyesek szerint rákos
volt. Az orvosai beavatkozása ellenére (vagy talán pont amiatt) hamar
romlott az állapota, és július végén elhunyt. Négy nappal később a király
már Françoise-zal vigasztalódott Fontainebleau-ben. A nő aggódott, hogy a
férfi felesége halála miatt visszamegy Montespan karjaiba, de nem így
történt.

Egy királyi házasság?

A király el akarta venni Françoise-t, de tanácsadói óva intették ettől. Úgy

tudjuk, egy titkos ceremóniát tartottak valamikor 1683 vége és 1685 tele
között, bár hivatalos nyoma ennek nincs. Alacsony társadalmi helyzete
miatt a nőt sosem koronázták királynévá. Ahogy idősödött, reuma kínozta,
és sokszor fáradtnak érezte magát a látogatók miatt, akik arra kérték, járjon
közben ügyeikben a királynál.
A király egészségi állapota 1715-ben hanyatlani kezdett. Jócskán a
hetvenes éveit taposta, és nagyon fájtak a lábai. Köszvénytől szenvedett.
Egyik lába elüszkösödött. A királyi orvos, Fagon doktor nem kételkedett
abban, hogy a király élete hamarosan véget ér. Françoise utoljára augusztus
30-án látta a párját. Két nap múlva már halott volt. A nő az utolsó éveit egy
Saint-Cyr nevű, saját maga által 1684-ben alapított bentlakásos iskolában
töltötte. Az iskola különlegessége az volt, hogy az egyetlen olyan
leányiskola volt Franciaországban, ami nem zárdaként működött.
Nyugodtan élte hátralévő éveit, és lassan kikopott mások emlékezetéből.
1719. április elején lázzal ágynak esett. Pár nap után úgy tűnt, állapota
javulni kezd, de két hét múlva ismét rosszul lett és meghalt.
A Saint-Cyr kápolnában lett eltemetve, de Françoise nem nyugodhatott
sokáig békében. A francia forradalom alatt munkások, mialatt a kápolna
kórházzá alakításán dolgoztak, felfedezték a sírját. Feltörték, és kivették a
testét. Végighordozták az utcán, és el akarták égetni, mint egy boszorkányt,
de az éj leple alatt jóérzésű emberek megtalálták és titokban eltemették.
1802-ben egy újratemetési szertartás keretében a kápolna udvarában
helyezték el. 1816-ban még egyszer exhumálták, és márványszarkofágot
kapott. 1890-ben megint újratemették. Ezúttal maradványait felboncolták,
hogy megbizonyosodjanak arról, hogy valóban az övéi. Ezután a Saint-Cyr
kápolnába temették, de a második világháborúban egy légitámadás során
sírja megrongálódott, így egy versailles-i kápolnába helyezték át. Végül
1969-ben Françoise d’Aubigné, Madame de Maintenon maradványait a
Saint-Cyr kápolna központi helyén egy márvány sírkő alá temették.

XV. LAJOS SZERETŐI

A Napkirály túlélte fiát és unokáját, így 1715-ben ötéves dédunokája
követte a trónon XV. Lajos néven. Amíg kiskorú volt, Orléans grófja
kormányzott helyette. Huszonévesen folytatta a családi hagyományt azzal,
hogy rengeteg szeretőt tartott, beleértve négy hölgyet, akik testvérek voltak.
Az első a testvérek közül Louise-Julie volt, Mailly grófnő. Egyidős volt a
királlyal, és férje engedélyével 1738-ban Lajos szeretője lett. Ugyanebben
az évben a húga, Pauline-Félicité az udvarba látogatott, és nyomban
elcsábította a királyt. Terhes lett tőle, de meghalt szülés közben. Fiatalabb
testvére, Marie-Anne lépett a helyére. A lány eleinte elutasította a király
közeledését, mert már volt egy szeretője. A király egyik barátja, Richelieu
gróf (a híres Richelieu bíboros unokaöccse) segített becserkészni a lányt.
Marie-Anne szeretőjét Itáliába küldte katonának, annak reményében, hátha
meghal egy csatában. Meg is sebesült, de túlélte, és hazaküldték. Aztán
Richelieu elküldte Languedocba, ahol beszervezett egy fiatal hölgyet, hogy
csábítsa el a férfit. Ezt követően kettejük levelezését hazaküldte, és
gondoskodott róla, hogy a lány meglássa a leveleket. Elérte a kívánt hatást,
a lány elhagyta szeretőjét, és minden figyelmével a király felé fordult.
Szolgálataiért cserébe Marie-Anne nemesi címet, járandóságot és
ingatlant kapott, a testvérét pedig kiutasították az udvarból. A szerelemtől
elvakult király mindenbe beleegyezett, amit a nő akart. Marie-Anne
Chateauroux grófnője lett. Testvérével ellentétben, akit nem érdekelt a
politika, Marie-Anne magas szinten foglalkozott az állam ügyeivel.
Meggyőzte a királyt, hogy személyesen vezesse hadseregét az ausztriai
hadjárat alatt, ahova a nőt magával vitte, ami sokakban rosszallást keltett.
Távolléte alatt, 1744-ben a király súlyosan beteg lett. Amikor úgy tűnt,
közeleg a halál, azt tette, amit a királyok oly gyakran tettek: megbánta
bűneit, és megszakított minden kapcsolatot a szeretőivel. Azonban túlélte a
betegséget, Marie-Anne viszont megfázott, és ugyanabban az évben
decemberben meghalt. A király egy másik testvérrel, Diane-Adélaïde-dal
vigasztalta magát egy darabig, de pár hónapra rá már minden idők egyik
leghíresebb szeretője, Madame de Pompadour szórakoztatta.

AKI NAGYSÁGRA SZÜLETETT: MADAME DE POMPADOUR

A nő, aki majdan XV. Lajos kedvence lesz, Jeanne-Antoinette Poissonként
látta meg a napvilágot 1721 decemberében egy középosztálybeli családban.
Később elmondta, hogy kilencévesen egy jövendőmondó megjósolta neki,
hogy a király szeretője lesz, ezért anyja már idejekorán felkészítette erre a
szerepre, magas szintű nevelést nyújtva neki. Túl szépen hangzik, hogy igaz
legyen, mindenesetre Jeanne-Antoinette ének- és klavikordleckéket vett,
költészetről, társalgásról, divatról és egyéb művészetekről tanult. 1741-ben
hozzáment Charles-Guillaume Le Normant d’Étoiles-hoz. Házassága révén
a divatos párizsi szalonok vendége lett. Ezek a szalonok XV. Lajos
uralkodásának végéig virágkorukat élték. Az idősödő király már nem
szórakoztatta udvartartását és baráti körét, így egymás otthonaiban
találkoztak inkább, távol az udvartól, a privát szalonokban.
Jeanne-Antoinette annyira népszerűvé vált a szalonokban, hogy az
udvarban is elkezdték emlegetni. A király bizalmasai azt rebesgették, hogy
a királynak új szeretőre van szüksége, hogy visszatérjen az életkedve, és
Jeanne-Antoinette, Madame d’Étoiles tökéletesnek látszott a szerepre. Egy
ilyen alacsony rangú hölgyet nem lehetett csak úgy bemutatni a királynak,
legalábbis hivatalosan nem, ezért úgy rendezték, hogy nem hivatalosan
találkozzanak. A trónörökös 1745-ös esküvője kitűnő alkalomnak
kínálkozott, mivel számos maszkabált rendeztek ez alkalomból. A király és
Jeanne-Antoinette álruhában voltak, rejtve a kíváncsi szemek elől. A férfi
tiszafának volt öltözve, a nő pedig Diana vadászistennőnek. A király,
amikor meglátta a nőt, teljesen el volt ragadtatva.

A beteljesült prófécia

A huszonhárom éves férjezett nő egy hónapon belül a király szeretője lett.

Jeanne-Antoinette származása elfogadhatatlan volt, és így, hogy már a
királlyal hozták összefüggésbe, Pompadour márkinénak nevezték ki.
Pompadour egy birtok neve volt, amit a király vásárolt a nőnek. Így
hivatalosan is bemutatták a királynak. Madame Pompadour végül
beteljesítette a tizennégy évvel ezelőtti jóslatot (ha az valóban létezett), de a
nemesi rangja ellenére még mindig alacsony származásúként tekintettek rá
az udvarnál. Sokan nehezteltek rá amiatt, hogy annyira közel került a
királyhoz. Ellenségei a trónörökös segítségével próbálták kiiktatni a nőt, de
hiába.
Az egyik ok, amiért Pompadour olyan sokáig maradhatott az udvarnál, a
királynő támogatása volt, aki azt mondta: „Ha muszáj, hogy a királynak
szeretője legyen, ő alkalmasabb erre, mint bárki más.” Jeanne-Antoinette
mindent megtett, hogy a király jól érezze magát. Pompás vacsorákkal
szórakoztatta, és elkísérte körútjaira és vadászataira. Gyakran meghívta
vendégségbe barátait is, beleértve olyan nőket, akiknek a király élvezte a
társaságát. Az uralkodó annyira megbízott benne, hogy meghallgatta
tanácsait minden téren, legyen az katonai vagy külpolitikai kérdés, valamint
a miniszterek kinevezésekor is a tanácsát kérte, akik ezáltal le voltak
kötelezve Madame de Pompadournak. Diplomaták és politikusok
konzultáltak vele annak reményében, hogy általa elnyerik a király
támogatását. 1755-ben Ausztria támogatását kérte bizonyos egyeztetésekkel
kapcsolatban, amik végül egy Franciaország és Ausztria közti védelmi
szövetségről való megállapodáshoz vezettek. Franciaország azt remélte
ettől, hogy békét hoz a nyughatatlan Európára, de ehelyett Franciaországot
a hétéves háborúba taszította (1754–63). A viszály Európán keresztül
Észak- és Dél-Amerikát is elérte, valamint Nyugat-Afrikát és Indiát is.
A háború Franciaországra katasztrófát jelentett, mert elveszítette észak-
amerikai gyarmatait Nagy-Britannia javára, és kis híján tönkrement.
Madame de Pompadourt hibáztatták mindezért, mert a királyt hibáztatni
hazaárulás lett volna.
A nő sorsa elválaszthatatlanul összefonódott a királyéval. 1757 elején
úgy érezte, hogy fényűző és kiváltságos élete véget ért. Ahogy a király
elhagyta a versailles-i palotát és beszállt hintójába, egy férfi áttört az
őrökön és odarohant hozzá. A támadót letartóztatták, eredetileg azért, mert
nem vette le a kalapját Lajos jelenlétében. A király először azt hitte, hogy
támadója csak megütötte őt, de aztán észrevette, hogy vérzik. Valaki
megszúrta. Visszavitték a palotába, és Lajos meg volt győződve arról, hogy
haldoklik. Megfogadta, hogy tisztességesen folytatja életét, megszakítja
szeretőivel folytatott viszonyát és hűséges lesz feleségéhez, ha Isten
megkegyelmez neki.
Egy hétig semmi hír nem érkezett az állapotáról. Pompadour nem
látogathatta meg. Attól tartott, hogy megtörtént a legrosszabb, ami
történhetett: kiesett a kegyeiből. De megőrizte hidegvérét, és tizenegy nap
után jött a hír, hogy a király túlélte a sebesülést, és Pompadour még mindig
a kedvence. A sérülés nem volt súlyos, és Lajos életveszélyben sem volt,
aminek következtében villámgyorsan elfelejtette halálos ágyán tett
fogadalmát. Merénylője, Robert-François Damiens háziszolga kevésbé járt
jól. Forró ólommal vallatták, hogy fedje fel bűntársai kilétét, de nem voltak
bűntársai. Damiens egyedül cselekedett. Halálra ítélték, és kegyetlen módon
kivégezték. Végtagjait négy lóhoz kötözték, és a lovak négy irányba
vágtáztak, hogy széttépjék a testét. Sajnos a lovak nem tudták teljesíteni a
feladatot, ezért a türelmetlen nézők örömére a hóhér, Charles-Henri Sanson
baltával négyelte fel a testét. Testének darabjait elégették.

Csata a riválisokkal

Ahogy más királyi szeretőknek, Pompadournak is időről időre meg kellett

küzdenie új vetélytársakkal, akik esetleg kitúrhatták helyéről. 1761-ben
arról értesült, hogy a király egy másik szeretője, Anne Coupier de Romans
várandós lett. Coupier fiatal volt és csinos. Pompadour negyvenkét éves
volt, de sokkal idősebbnek nézett ki, mert nem volt egészséges. Tüdőbaj
kínozta, és vért köhögött. Kémjei jelentették Coupier találkáit a királlyal, és
azt is, hogy 1762. január 3-án fia született. Azonban a lány elkövette azt a
hibát, hogy túl sokat akart a királytól. Végül a király belefáradt, és száműzte
az udvarból, fiát soha nem ismerte el sajátjának.
Egy másik szerető, Marie-Louise O’Murphy (vagy La Morphise) szintén
elkövette ugyanazt a hibát pár évvel korábban. 1737-ben született egy ír
katonából lett cipész lányaként, aki Rouenben telepedett meg francia
feleségével. Amikor az apa meghalt, anyja elvitte Párizsba. Mindössze
tizenkét éves volt, amikor a hírhedt velencei nőcsábász, Giacomo Casanova
felfigyelt rá, mialatt a lány testvérét látogatta meg, aki színésznő volt.
Casanova azt mondta a lányról: „csinos, kihívó kis teremtmény”. Készült
egy festmény is róla, amin festő barátja, François Boucher meztelenül
ábrázolta. Erre a képre, vagy talán egy másik hasonlóra, amit egy német
festő festett róla, figyelt fel a király inasa, Dominique Guillaume Lebel.
A lány híre eljutott a királyhoz, aki az udvarhoz hozatta Marie-Louise-t és
kinevezte őt szeretőjévé. A lány akkor tizenhat éves volt, a király pedig
negyvenhárom.
Rövidesen Marie-Louise teherbe esett. Azt beszélték, hogy a király el
akarta ismerni a gyermeket sajátjának, és La Morphise-t az első számú
szeretőjévé kívánta tenni. Azonban a lány majdnem belehalt a szülésbe, és a
csecsemő nem élte túl. A következő évben, a tizenhetedik születésnapja
előtt egy lánygyermeket szült, Agathe-Louise de Saint-Antoine-t. A király
nem mutatott érdeklődést a gyermek iránt. A kislányt elvették az anyjától,
és zárdában nevelkedett. 1755-ben Marie-Louise elkövetett egy rettenetes
hibát: ki akarta túrni Madame de Pompadourt a király kegyeiből. Ahogy
Coupier-t, őt is száműzték az udvarból, és kiházasították, hogy
megszabaduljanak tőle.
Pompadour egészsége 1764-ben erősen megromlott. Tüdőgyulladást
kapott, és ágynak esett. Utolsó napjait Versailles-ban, a király oldalán
töltötte. Utoljára április 14-én gyónt meg, majd a következő estén meghalt.
A király első számú szeretője volt tizenkilenc évig. A király veszteségtől
sújtva öt évig melankóliába süllyedt, mígnem elérkezett Madame de
Pompadour méltó utódja, Madame du Barry.
Pompadour ma leginkább a hajviseletéről ismert, a fejtetőre púpozott
frizuráról, amit róla neveztek el. A frizura a tizenkilencedik században
reneszánszát élte, a gömbölyded idomú Gibson lányok hozták divatba.
Az 1940-es években megint divatossá vált. Az ötvenes években Elvis
Presley és a „teddy boy”-ok frizuráját is a Pompadour- hajviselet ihlette.

EGY PARASZTLÁNY AZ UDVARBAN – MADAME DU BARRY

Miközben Madame de Pompadour kényelmes életet élt a francia udvar
pompájába burkolózva, utóda, Madame du Barry, az egyik leghíresebb
francia királyi szerető utolsó napjait tengette, miközben könyörgött a
hóhérjának, hogy még egy pár pillanatig hagyja életben.
Madame du Barry 1743. augusztus 19-én Vancouleurs-ben, Észak-
Franciaországban látta meg a napvilágot Jeanne Bécu néven. Anyja, Anne
varrónő volt, aki soha nem árulta el, hogy ki a lány apja. Valószínűleg egy
szerzetes volt az, Jean-Baptiste Gomard de Vaubernier, akinek Anne
dolgozott. Három évvel később Anne megint teherbe esett, ezúttal egy
állami tisztviselőtől, Monsieur Billiard-Dumonceaux-tól. Anne második
gyermeke fiú lett, Claude-nak nevezte el. Pár hónapra rá, amikor Jeanne
négyéves lett, Anne Párizsba költözött. Nővérével lakott, aki házvezetőnő
volt a király könyvtárosánál. Sajnos Claude meghalt, mielőtt betöltötte
volna az egy évet.
Anne és lánya ezután Monsieur Billiard-Dumonceaux háztartásába
költöztek a férfi olasz szeretőjével, Francescával együtt. (A nő Madame
Frédérique, a kurtizán néven volt még ismert, aki miatt Anne munkát kapott
mint szakács.) Anne nem nagyon igyekezett jó szakácsnővé válni, de az is
lehet, hogy Francesca fáradt el abban, hogy megossza otthonát és a férfit
egy másik nővel, így, amint feltűnt a láthatáron egy lehetséges férjjelölt,
elköltözött kislányával. Billiard-Dumonceaux támogatta ebben, segített neki
férjet találni, egy özvegyet, akit Nicolas Rançonnnak hívtak, ezenkívül
raktárosi munkát, és azt is felajánlotta, hogy fizeti Jeanne iskoláját.
Amikor Jeanne kilenc évvel később elhagyta a zárdát, csinos tizenöt éves
lányként fodrásztanoncként kezdett dolgozni. Nem sokkal később
munkaadója szeretője lett, és odaköltözött hozzá. Hat hónappal később a
férfi elmenekült adósságai elől, a lány pedig egy gazdag özvegyasszonyhoz
szegődött társalkodónőnek. Pár hónap múlva azonban el kellett költöznie,
mert a nő házas fiai belehabarodtak. Egy divatházban helyezkedett el, amit
Madame Labille és férje vezetett. Ügyfeleik nemes urak és azok szeretői
voltak. Nemsokára ott is felfigyeltek a csinos kis kalapossegédre. Egy
beszerző, Jean-Baptiste du Barry szárnyai alá vette, és bemutatta
arisztokrata klienseinek. Kurtizán-pályafutása ezennel elkezdődött.
Jeanne Vaubernier-nek nevezte magát a férfi után, akiről azt gondolta,
hogy az apja, de Du Barry más nevet adott neki, Mademoiselle Lange-nak
hívta. Drága ruhákat és ékszereket viselt, és nemesekkel járt egy társaságba.
Egyik korai kliense Franciaország marsallja volt, Le Maréchal Duc de
Richelieu, Richelieu bíboros távoli rokona.
Ezalatt Du Barry fia, Adolphe a király udvarában apródként szolgált, és
később a gyalogságnál is. A fiatal fiú Jeanne-t vicces történetekkel
szórakoztatta udvari szokásokról, ezeknek később a lány nagy hasznát vette.
1768-ban bemutatták az ország legbefolyásosabb emberének, Étienne-
François-nak, Stainville grófjának, Duc de Choiseulnak. Neki, ellentétben a
legtöbb férfival, nem tetszett, de egy versailles-i látogatás alkalmával a
király, XV. Lajos felfigyelt Jeanne-ra. Lajos első számú szeretője, Madame
de Pompadour 1764-ben elhunyt. Hiába próbálta mással kitölteni a
keletkezett űrt, egyik nő sem volt rá nagy hatással. Ahogy meglátta Jeanne-
t, magához hívatta.

Férjhez adni!

Miután a királyné meghalt, a király Jeanne-nal töltötte az első éjszakát.

Azonban egy varrónő törvénytelen gyermeke nem volt megfelelő szerető
Franciaország királya számára. Lajos nem tudta, hogy a lány alacsony
származású és hajadon, amíg Lebel, az inasa meg nem mondta neki. De
mivel esze ágában nem volt visszautasítani őt, elrendelte, hogy sürgősen
adják férjhez egy nemesemberhez, hogy az udvari körökben szalonképes
legyen. A kiválasztott férfi Du Barry részeges testvére, Guillaume volt, aki
először az esküvőn látta a feleségét, 1768. szeptember elsején. Jeanne
Madame du Barry lett.
A király új szeretőjével olyan boldog volt, mint régen. De a miniszterek
fel voltak háborodva azon, hogy válhatott egy paraszti származású
prostituáltból a király szeretője. A lányt nem láthatták nyilvánosan addig,
amíg hivatalosan be nem mutatták a királynak, így sokat volt egyedül, és
meglehetősen unatkozott. Annyira magányos volt, hogy Du Barry elküldte
hozzá testvérét, Claire-Françoise-t, becenevén Chont, hogy társasága
legyen. A lányt nem mutathatta be akárki az udvarnál, egy előkelő hölgynek
kellett megtennie ezt. Azonban kevés olyan nő akadt, aki erre alkalmas lett
volna. Végül Madame Béarn lett kijelölve a feladatra, de az utolsó
pillanatban lemondta. Egy második alkalommal is elhalasztották a
bemutatást, mert a király leesett lováról és megsérült. Miután felépült, és
meggyőzte Madame Béarnt, hogy küzdje le vonakodását, a gyönyörűen
felöltöztetett Madame du Barryt 1769. április 22-én bemutatták a királynak.
Hivatalosan már másnap a szeretője lett, és a király feletti lakásba költözött.
Jean-Baptiste du Barry majd kiugrott a bőréből örömében. Egy vagyont
költött arra, hogy Jeanne-t a király szeretőjévé tegye, és most, hogy sikerült,
és még a testvére is az udvar kegyeltje lett, úgy tűnt, bőségesen megérte a
befektetett pénz és energia.
Mint a király kedvence Madame du Barry egyaránt szerzett ellenségeket
és barátokat is. A király vezető minisztere, Choiseul grófja és testvére,
Béatrice de Gramont ellenségek voltak. A miniszter testvére remélte, hogy a
király szeretője lesz, de Madame du Barry színre lépése megakadályozta
ebben. A trónörökös felesége, Marie Antoinette szintén ellenséges volt vele,
és számos más udvarhölgy is. De támogatói is akadtak. Egyikük
d’Aiguillon grófja volt, Choiseul ellenfele. D’Aiguillon jól járt a nő
támogatásával, mert amikor a király újraszervezte a kormányt, Madame du
Barry tanácsára kinevezte őt külügyminiszternek. Ezzel szemben Choiseul
karrierje lehanyatlott, nemcsak amiatt, mert Madame du Barryval nem
szimpatizált, hanem azért is, mert számos katonai és politikai vitában a
vesztes oldalra állt. Végül, amikor Madame du Barry észrevette, hogy
Spanyolország pártjára állt egy politikai vitában, Franciaország békéjét
kockáztatva ezzel, elbocsátották.
Madame du Barry sok barátot szerzett segítőkészsége miatt. Amikor
Louerne grófját és grófnőjét halálra ítélték egy végrehajtó megöléséért, aki
ki akarta őket lakoltatni tartozásuk miatt, Madame du Barry közbenjárt a
királynál kegyelemért. A barátai azt tanácsolták, hogy ne zavarja a királyt
ilyen triviális ügyekben, mert nincs esélye sikert elérni. Azonban a királyt
annyira lenyűgözte az, hogy a nő nem a saját érdekében kér szívességet,
hogy megkegyelmezett az elítélteknek. A nő akkor is felhasználta
befolyását, amikor arról értesült, hogy egy fiatal nőt csecsemőgyilkosságért
akasztásra ítéltek, mert nem jelentette be koraszülött gyermeke születését.
Levelet írt Franciaország kancellárjának, mire az megkegyelmezett a nőnek.
Egy dezertáló katonának is segített, aki honvágya miatt szökött meg, és
halálra ítélték. A katona egyik felettese a parancsnokhoz fordult segítségért,
aki épp d’Aiguillon gróf volt. Azt tanácsolta, hogy forduljon Madame du
Barryhoz, aki közbenjárt érdekében a királynál.

Elszámolás

Madame du Barry rengeteg kritikát kapott rendkívüli költekezése miatt.

Amikor Jean-Baptiste du Barry végül benyújtotta a számlát a királynak
arról a hatalmas összegről, amit a nőre költött, a király rendezte azt.
Azonban elküldte a férfit Párizsból, valószínűleg amiatt, mert a Madame
nyugtalanító származására emlékeztette. A király havi kétszáz- és
háromszázezer közötti livre-t fizetett neki. Egy livre az 1990-es években
háromszázötven frankot ért. Amikor a frank helyére euró lépett, a váltási
árfolyam 6,56 volt, így egy livre körülbelül ötvenhárom eurót ért. Tehát az
1770-es években Madame du Barry havonta tizenhatmillió eurót kapott,
vagy tizenhárommillió fontot, illetve huszonkétmillió amerikai dollárt!
Annyira költekező életet élt, hogy adósságot is felhalmozott néha, ami e
mellett a büdzsé mellett művészet volt. A részeges férjére is sokat kellett
költenie, erre rendszerint Jean-Baptiste du Barry figyelmeztette. A férfinak
szerinte házassági jogai voltak, amiket ha az asszony nem vesz figyelembe,
nagy gondot okozhat a királynak is. Így a férj adósságait a nőnek kellett
kifizetnie. Magyarán Jean-Baptiste du Barry a férjén keresztül zsarolta
Madame du Barryt.
Barátait és családját is támogatta, ezzel lekötelezve őket. Amikor De
Breteuil báró nem adta meg a neki járó tiszteletet, nyomást gyakorolt
d’Aiguillon hercegre, és elérte, hogy a bárót megfosztották nagyköveti
rangjától. Helyette egy diplomata támogatóját neveztette ki a tisztségre.
Unokaöccsét, Adolphe du Barryt pedig kineveztette a király
lovászmesterének.
1770 táján a király a hatvanas éveit taposta, és érezni kezdte az idő
múlását. Félt a jövőtől, aggódott saját túlvilági élete miatt. Úgy érezte,
bűnbocsánatért kell esedeznie. 1774-ben, hatvannégy évesen rosszul lett,
mialatt Versailles-ban a Trianon kastélyban tartózkodott. Tudták róla, hogy
hipochonder, ezért nem nagyon aggódtak miatta, mindenki azt gondolta,
hogy ezúttal is beképzeli, hogy beteg. De ez egyszer nem vaklárma volt.
Állapota romlott, láza felszökött. Nyilvánvalóan súlyos beteg volt, de
orvosa megnyugtatta Madame du Barryt, hogy hamarosan rendbe jön.
Az udvari sebész azt javasolta, hogy költöztessék a palotába, mert az a
legalkalmasabb hely egy beteg király számára. Abban az időben az érvágás
számított hatékony és közismert gyógymódnak: a betegnek felvágták a
vénáit, és vért folyattak ki belőlük. A királyon is eret vágtak, de állapota
ettől csak súlyosabb lett. Akkorra már világos volt, hogy himlős.
A fertőzésveszély ellenére lányai az ágya mellett ültek egész nap, és
Madame du Barry éjjel felváltotta őket. Amikor a király megtudta, hogy
halálos beteg, utasította Madame du Barryt, hogy hagyja egyedül, és
megígérte neki, hogy ki fogja vizsgáltatni. Pár nappal később készen állt a
gyónásra. Annak érdekében, hogy megmentse a lelkét, tanácsadói
nyomására elrendelte Madame du Barry letartóztatását. Végül 1774. május
10-én halt meg. A járványveszély csökkentése érdekében testét elégették, és
mindenki, aki kontaktusba került vele a betegsége alatt, karanténba került.
A király lányai megbetegedtek, de túlélték a halálos kórt.
Madame du Barry a Pont aux Dames apátságban töltött egy évet őrizet
alatt. Miután kiengedték, új otthonba költözött, amit d’Aiguillon grófja
vásárolt neki. A rákövetkező évben engedélyt kapott, hogy visszatérjen a
Château de Louveciennes-be, amit a királytól kapott. Nem sokkal később
rövid kapcsolata volt egy házas angol férfival, Henry Seymourral.
A kapcsolat nem tartott sokáig, mert mindketten féltékenyek voltak.
Seymour úgy szakított vele, hogy visszaküldött neki egy szobrocskát, ami a
nőt ábrázolta, és amit tőle kapott, egy felirattal a talpán: „Hagyj békén”.
Madame du Barry, még mielőtt Seymourral szakított volna, De Brissac
gróffal kezdett viszonyt. Végül boldog lett a férfival, és a negyvenes évei
elején még mindig csinos nőnek számított.

Éljen a forradalom!

1789-ben lázadások törtek ki Párizsban. Elkezdődött a forradalom. Az első

arisztokratákat kivégezte a csőcselék, levágott fejüket nyilvánosan
mutogatták. Brissacot őrizetbe vették Le Mans-nál, de szabadon is
engedték. Azonban elkövette azt a hibát, hogy a király őreinek
parancsnokaként teljesített szolgálatot az udvarnál, ezért a Tuileriákban,
Párizsban elfogták a forradalmárok, és Orléans-ba vitték. Versailles-ba
szállították nyitott kocsikon, több elítélttel együtt, mialatt a dühös tömeg
ócsárolta őket. Az egyetlen hely, ahol a foglyok biztonságban lehettek, a
régi állatkert volt a versailles-i palotában. Ketrecekbe akarták őket zárni,
ahol eredetileg az állatokat tartották. Azonban a tömeg megállította a
kocsikat, mielőtt odaértek volna az állatkertbe. A csőcselék megtámadta a
foglyokat, az őrök pedig nem álltak ellen. Brissacot kirángatták a kocsiból,
megölték és lefejezték, fejét Madame du Barrynak küldték el.
1793-ban a Madame is le lett tartóztatva, azzal gyanúsították, hogy
arisztokratáknak segít elszökni a forradalmárok elől. Bíróság elé állították,
ahol tanúk hada vallott ellene. Gyorsan bűnösnek találtatott, és halálra
ítélték. Az ítéletet a következő reggelen kellett volna végrehajtani. Amikor
felolvasták az ítéletet, elájult, és vissza kellett vinni a cellájába.
Megkísérelte megmenteni életét azzal, hogy felfedte ékszerei, aranyai,
ezüstjei rejtekhelyét, amiket a louveciennes-i birtokán ásott el. Azt
gondolta, őszinteségét meghálálják, de tévedett. Ugyanazon a reggelen,
1793. december 8-án előkészítették a kivégzésre. Haját levágták, hogy a
guillotine-t ne akadályozza, a kezeit hátrakötözték. Annyira el volt
gyengülve, hogy vinni kellett a guillotine-hoz. Amikor leszíjazták, a
hóhérnak könyörgött: „Encore un moment, monsieur le bourreau, un petit
moment!” (Még egy pillanatot, hóhér úr, egy rövid pillanatot!) De nem
adtak neki még egy másodpercet sem. Késedelem nélkül lesújtott a bárd, és
a hóhér felkiáltott: „Vive la révolution!” A testét a többi kivégzett testével
együtt egy árokba dobták a Madeleine temetőben, és leöntötték mésszel,
hogy nyoma sem maradjon.

EGY HALÁLOS SZERETŐ: MADAME LA GUILLOTINE

A szerkezetet, amely Madame du Barry életét kioltotta, egy olyan ember
találta fel, aki ellenezte a halálbüntetést. Dr. Joseph-Ignace Guillotin azt
szerette volna, hogy töröljék el a halálbüntetést. A híres lefejezőgép, amit
róla neveztek el, szerinte egy humánus kivégzési módszer volt, és remélte,
hogy találmánya végül a halálbüntetés eltörléséhez vezet.
A guillotine feltalálása előtt számos kivégzési módot használtak
Franciaországban, többek között a máglyán elégetést, baltával vagy bárddal
való lefejezést, a test lovakkal való szétszakítását, akasztást vagy kerékbe
törést. A megítélt kivégzési mód attól függött, milyen súlyos volt a
bűncselekmény és milyen az elítélt társadalmi státusza. A kerékbe töréskor
az elítéltet egy kerékhez kötözték és végtagjait vasrúddal összetörték. Egyes
áldozatok még órákig, néha napokig életben maradtak, mielőtt a
vérveszteség vagy a sokk miatt meghaltak. Ha az áldozat szerencsés volt,
megkönnyítették szenvedéseit, és a hóhér coup de grâce-t intézett (irgalom
csapása). A mellkasára ütött a bárddal, összetörve a bordákat, így siettetve a
halált. Olyan is volt, hogy megfojtották az áldozatot, ne szenvedjen sokáig.
XVI. Lajos különösen kegyetlennek ítélte a kerékbetörést, és betiltotta
azt, így a Nemzeti Tanács egy másik módszert keresett a kivégzésre, ami
rangra és nemre való tekintet nélkül mindenkire alkalmazható. A más
területen használt lefejezőgépek inspirálták dr. Guillotint egy új szerkezet
megalkotására, amivel a lehető leggyorsabban és a legkisebb fájdalommal
lehetett életeket kioltani. Javaslatát eleinte elutasították, de az igény egy
kevésbé kegyetlen kivégzési módszer iránt egyre nőtt, és ismét szóba jött a
találmánya. Miután mérnökök tökéletesítették a gépet, végül elfogadták.
Az első guillotine-t egy német mérnök, Tobias Schmidt építette, majd
állatokon és emberi testeken tesztelte. Egy nehéz bárd csúszott le egy négy
méter magas állványról, és egy pillanat alatt lefejezte az áldozatot.
Az első guillotine általi kivégzést 1792. április 25-én hajtották végre egy
útonállón, Nicolas Jacques Pelletier-n. Onnantól kezdve a guillotine volt az
egyetlen kivégzőeszköz, amit használtak Franciaországban. Július 27-én
egy félresikerült művelet során a penge elakadt, mert a faállvány, amin le
kellett volna csúsznia, megduzzadt. A problémát úgy oldották meg, a fa
helyett ezentúl fémet használtak. 1799-re, a forradalom végére körülbelül
tizenötezer embert végeztek ki guillotine-nal. Elítélt gyilkosokat még az
1970-es években is végeztek ki ily módon. Az utolsó ember
Franciaországban, aki guillotine általi halált halt, Hamida Djandoubi volt
Marseille-ben, 1977. szeptember 10-én. Végül 1981-ben Franciaország
eltörölte a halálbüntetést.
A gyakori mendemonda, hogy dr. Guillotint az általa feltalált szerkezettel
végezték ki, nem igaz. Természetes halállal halt meg 1814-ben. Egy dr.
Guillotine nevű embert valóban kivégeztek már guillotine-nal, de az nem a
gép feltalálója volt.

DR. ELLIOTT ÖNFEJŰ FELESÉGE: GRACE ELLIOTT

Madame du Barryval ellentétben Grace Dalrymple Elliott, a kurtizán és
királyi szerető elszökött a halálos ítélet elől, amit annak ellenére róttak ki
rá, hogy a királyi családot támogatta. Szó szerint pengeélen táncolt.
Amikor Grace Dalrymple 1750 körül megszületett Skóciában, szülei útjai
már elváltak egymástól. Anyja, Grizel nevelte fel az anyai nagyszülők
házában. Amikor a kislány tizenegy éves volt, anyja meghalt, és apjához,
Hew-hoz küldték, hogy nevelje fel a kislányt. Apja egy zárdába küldte
Franciaországba. Tizenhat évesen visszatért apjához Londonba, akinek
kényelmetlen volt a lánya ottléte, mivel a Nyugat-Indiákra készült éppen
betölteni egy kormányzói pozíciót. Ezért ki akarta házasítani a lányt, hogy
ne kelljen érte tovább felelősséget vállalnia.
A férjjelölt egy tehetős orvos, John Elliott volt. Azonban hamar kiderült,
hogy nem illenek egymáshoz semmilyen szempontból. A férfi több mint
kétszer annyi idős volt, mint a lány. Grace fiatal, karcsú, elegáns és
életvidám volt. A ferfi idős, alacsony, előnytelen külsejű és unalmas.
Mindennek ellenére 1771. október 19-én összeházasodtak. A férfi egy új
házat vett a feleségének a londoni Knightsbridge negyedben, és megtöltötte
szolgákkal.

Irány az udvar

Dr. Elliott munkamániás volt. Soha nem mulasztott el egyetlen alkalmat

sem, hogy pénzt keressen, így Grace sokat volt otthon egyedül. Egyszer a
doktor gyanút fogott, és kikérdezte a szolgákat arról, mivel foglalatoskodik
Grace, amikor ő házon kívül van. Kiderült, hogy megismerkedett egy fiatal
férfival a városban, akit Arthur Annesley, Lord Valentiának hívtak. Elliott
azonnal kidobta Grace-t a házukból, és válópert indított. A férfit is
megvádolta bűncselekménnyel. A tizenkilencedik századi Angliában a
feleség úgy volt kezelve, mint férje ingósága, vagyontárgya. Ha egy férfi
elcsábított egy házas nőt, az olyan tettnek minősült, mintha a nő férjének a
vagyonát károsította volna meg, és a férj kártérítést követelhetett az
illetőtől. A kompenzáció összege megdöbbentően magas lehetett. Néha tíz-
húszezer font körül is mozgott, mai értékén milliós nagyságrendű euró.
Elliott megnyerte a pert Valentia ellen, és tizenkétezer font kártérítést
kapott. A válási procedúra két évig tartott, a bíróságon és a parlamenten
keresztül zajlott, és III. György aláírásával 1776-ban lett jóváhagyva.
A megállapodás részeként Elliott évi kétszáz font járandóságot fizetett a
nőnek élete végéig. Lord Valentia nem hagyta ott Grace kedvéért a
feleségét, a lány apja pedig meghalt, mielőtt a válás elkezdődött volna, így
Grace magára maradt. Egy oltalmazóra volt szüksége, egy lovagra, aki
fényes fegyverzetben meg is jelent, George James Cholmondeley márki
személyében.
Cholmondeley és Grace egy maszkabálon találkoztak 1776-ban, két
hónappal a válás kimondása előtt. A férfi hírhedt nőcsábász volt. Ketten
vonzó párt alkottak, az emberek pletykálkodni kezdetek közelgő
házasságukról. Azonban Cholmondeley családja nem örült a kapcsolatnak.
A nőt válása miatt megbízhatatlannak tartották, nem találták méltónak arra,
hogy közéjük tartozzon. Grace-nek nem volt nemesi címe, és nem hozott
volna jelentős ingatlant vagy vagyont a férfi családjába. Cholmondeley
nagybátyja, Horace Walpole különösen nem kedvelte Grace-t, mivel az
orvosa történetesen dr. Elliott volt. Bizonyára nem túl hízelgő történeteket
hallott Grace-ről a volt férjétől, aminek következtében a családot még
jobban a nő ellen hangolta. Grace sorsa igy megpecsételődött. A kapcsolat
1779-ben véget is ért.
Grace útjai Franciaországba vezettek, ahol újabb csodálókat keresett,
akik eltarthatták. A nevét már összefüggésbe hozták francia
előkelőségekkel, akik megfordultak Londonban, többek közt XVI. Lajos
testvérével, Artois grófjával. Franciaországban Chartres grófja felfigyelt rá,
Philippe, aki a kontinens egyik leggazdagabb embere volt. Egy ideig Grace
volt a méhkirálynő a férfi háremében. De 1781-ben a nő hirtelen visszatért
Angliába. A gróf kissé ingatag természetű volt, így lehet, hogy a lány
megunta és azért hagyta ott. De olyan pletykák is keringtek, hogy régi
szerelméhez, Lord Cholmondeley-hez tért vissza.
Amikor visszatért Angliába, Wales hercege éppen egy szerelmi
kapcsolatának vetett véget. Új szeretőt keresett, és meglátta Grace Elliottot.
Viszonyuk csak pár hónapig tartott, miután Grace teherbe esett. Azt
mondta, hogy a herceg az apa, de többen állították, hogy legalább négy
apajelölt van, köztük Cholmondeley is szóba jött. 1782. március 30-án
megszületett a baba, akit Georgiana Augusta Frederica Elliott néven lett
megkeresztelve. Cholmondeley magára vállalta a gyermeket, de állítólag a
walesi herceg utasítására tette ezt. Soha nem derült fény Georgiana
származására. A kislány a Cholmondeley gyermekekkel együtt nőtt fel.
Grace és Cholmondeley újbóli egymásra találása nem tartott sokáig. A nő
1784-ben visszatért Franciaországba, ahol folytatta kapcsolatát a
szemtelenül gazdag Philippe-pel, Chartres grófjával, de ezúttal osztoznia
kellett a férfin Agnès de Buffonnal, aki éppen akkor Philippe kedvence volt.
Nem kellett nagy árat fizetnie azért a fényűző életért, amit cserébe kapott.
De hamarosan sajnálatos események árnyékolták be önfeledt életét.
Franciaország nehéz időket élt, csőd fenyegette a gazdaságot.
Az adórendszer igazságtalan volt, súlyos terheket rótt ki a szegényekre, a
nemességet pedig támogatta. Az alacsonyabb társadalmi rétegek
zúgolódtak. 1791-ben a király megpróbált megszökni, de elfogták és
letartóztatták. A monarchiát 1792-ben eltörölték. A királyt és a királynét a
rákövetkező évben kivégezték. A trónörökös, Louis Charles, aki XVII.
Lajos lett volna apja halála után, egy középkori erődbe került, a párizsi
Temple-be, ahol nyoma veszett. Azt pletykálták, hogy a királypártiak
megszöktették. De a legutóbbi genetikai vizsgálatok, amiket egy temple-
beli fiatal fiú szívéről csináltak, igazolják, hogy a trónörökös volt az, tehát
nem szökött meg. Röviddel azután, hogy a királyt és a királynét kivégezték,
Grace szeretője, Philippe is találkára ment Madame Guillotine-nal. Ez az
időszak, a tömeges kivégzések kora a terror uralma néven vált ismertté.

Mindent kockára tenni

A francia királyi család támogatta Grace Elliottot anyagilag, és most a nő

vissza akarta fizetni a támogatást, de igyekezetében mindent kockára tett.
Többször látogatott híres fürdőkbe és Brüsszelbe is, és úgy viselkedett,
mintha a királyi udvar egyik tagja lenne. Ez nem volt túl bölcs dolog.
A forradalmárok felkutatták otthonát, ahol gyanús leveleket találtak.
Veszélyben volt, mi több, az életét kockáztatta, hogy megmentse a
Tuileriák palotájának kormányzóját. A palotát megtámadták a
forradalmárok, és megöltek több száz őrt. A kormányzó, Champcenet márki
úgy élte túl a támadást, hogy halottnak tettette magát. Grace egy üzenetet
kapott tőle, hogy Párizsban egy rejtekhelyen vár rá, és számít a segítségére.
A nő kicsempészte a rejtekhelyről, és visszavitte otthonába, majd
megszöktette Párizsból. Azonban a forradalmárok ismét betörtek Grace-
hez, és újabb leveleket találtak, ezért kihallgatták a nőt. Először szabadon
engedték, de később Grace fülébe jutott, hogy hamarosan letartóztatják.
Meudonba menekült, ahol azt hitte, biztonságban van, de a helyi hatóságok
elfogták, és bebörtönözték. A börtönben mindennap hangosan felolvasták a
kivégzésre ítéltek neveit, de Grace-é sokáig nem szerepelt közöttük. Aztán
egy nap felolvasták az ő nevét is. Azonban miután a tömeges kivégzések
szellemi atyját, Robespierre-t 1794. augusztus 6-án kivégezték, a
terrorsorozat befejeződött. Grace az utolsó pillanatban menekült meg, pedig
már a haját is levágták, hogy felkészítsék a lefejezésre. Azonban
Robespierre halálával számos elítéltnek megkegyelmeztek, köztük Grace-
nek is.
Valamikor 1798 és 1802 közt visszatért Angliába. Lánya, Georgiana
szemlátomást nem örült anyja érkezésének. Az Elliott családnevet vette fel
a Seymour helyett. Bár szép nő volt és jó kapcsolatot ápolt a Cholmondeley
családdal, huszonhat éves koráig nem ment férjhez. Akkoriban ez nagyon
későinek számított. Végül hozzáment Lord Willam Charles Augustus
Cavendish-Bentinckhez, a walesi herceg lovászmesteréhez és Portland
grófjának fiához, aki harmincegy évesen meghalt. A következő évben Grace
elhagyta Angliát, és Franciaországba költözött, ahol nem volt annyi
elutasításban része, mint Angliában. Haláláig visszavonultan élt.
Hetvenévesen Ville d’Avray-ben, Párizs közelében hunyt el 1823. május
15-én.

NAPÓLEON KIS LENGYEL FELESÉGE: MARIE WALEWSKA

A forradalom után a monarchia megbukott, és Bonaparte Napóleon
hatalomra került. Egyik híres idézete ez volt: „A férfi, aki hagyja, hogy egy
nő uralkodjon rajta, az bolond.” A nő, aki leginkább összefüggésbe hozható
Napóleonnal, felesége, Joséphine de Beauharnais volt, de más nők is fel-
felbukkantak az életében. Egyikük igen nagy hatást gyakorolt rá: a lengyel
grófnő, Marie Walewska.
Marie Walewska 1786. december 7-én született Marie Laczynska néven
egy befolyásos lengyel családban. 1772-ben a család elveszítette birtokai
nagy részét, amikor Oroszország elfoglalta Lengyelország egy részét. Marie
az egyik birtokon nőtt fel, Kiernoziában. 1792-ben Oroszország
megtámadta Lengyelországot, ami a lengyel–orosz háború kezdetét
jelentette. Marie apja a hadseregben szolgált önkéntesként. A harcok csupán
két hónapig tartottak, és Lengyelország megadásával végződtek, majd az
országot a győztes hatalmak feldarabolták. Két évvel később a lengyel
hadsereg elégedetlen tisztjei közt lázadás tört ki, és az orosz katonai erők
ellen kiújultak a harcok. Marie nyolcéves volt, amikor az apja egy ilyen
lázadás során vesztette életét a maciejowicei csatában. Végül a lengyel
hadsereg vereséget szenvedett.
Marie otthoni oktatásban részesült két nővérével együtt. Egyik tanára a
francia Nicolas Chopin volt, aki később Frédéric Chopin zeneszerző apja
lett. Amikor a lány tizenhárom éves lett, egy varsói zárdába küldték, a
Mária Mennybemenetele kolostorba, hogy ott fejezze be a tanulmányait.
Felcseperedve Marie nagyon szerette a város nyüzsgését és a vele egykorú
lányok társaságát.
Aki találkozott vele, azt mondta róla, hogy szép kék szeme van, kedves
arca és vállig érő szőke haja. Tizenhat éves korára megfelelő nevelést
kapott. A családja olyan férjet keresett neki, aki segítene adósságaik
rendezésében. Az első férfi, aki szóba jött, egy fiatal katona volt, akivel egy
bálban találkozott. Azonban amikor fény derült kilétére, Marie elrettent.
Nem értette a férfi nevét, amikor bemutatták őket egymásnak. A kiejtéséből
arra gondolt, hogy svéd származású, de kiderült, hogy Suvorovnak hívják,
és rokona Alekszandr Suvorov tábornoknak, aki az orosz hadsereget vezette
a maciejowicei csatában, ahol Marie apja elesett. A fiatal tiszt udvarolt
Marie-nak, és el akarta venni feleségül, de a lány nem volt hajlandó többé
találkozni vele.
Végül összeismertettékAnastase Colonna-Walewski gróffal, egy gazdag
földbirtokossal, aki hatvannyolc évével több mint ötven évvel volt idősebb
a lánynál. Marie családja sürgette a házasságot, nem akartak elszalasztani
még egy gazdag udvarlót, így 1804. június 17-én Marie hozzáment a
férfihoz. Majdnem pontosan egy évvel később megszületett Antoni Rudolf
Bazyli Colonna-Walewski.
1806-ban Napóleon megállíthatatlanul nyomult Európában, és
Lengyelországba is eljutott. A lengyelek epedve várták a hadvezért, azt
remélték, hogy visszaszerzi nekik az elvesztett területeket, és az ország újra
régi pompájában tündökölhet. Napóleon megígért mindent, amennyiben
Franciaország pártjára állnak. A francia hadsereg egy kisebb csapata
előkészítette Napóleonnak az utat, aki december 18-án lóháton érkezett
Varsóba.

A császár veresége
Karácsony táján Marie a varsói kórházakban látta el a sebesült katonákat,
akik a frontról tértek vissza, mialatt Napóleon az oroszokkal harcolt.
Annyira kemény tél volt, hogy egy időre felfüggesztették a harcokat.
Újévkor a város bált rendezett Napóleon tiszteletére. A férfi ekkor látta
Marie-t először. Azonnal felfigyelt rá, és meg akarta ismerni.
Egy másik bálon már felkérte táncolni. Másik két tiszt is érdeklődést
mutatott a lány iránt, azokat hamarosan elküldte külhoni szolgálatra. A bált
követő napon virágot küldött a lánynak, és találkozni akart vele. A lány
visszautasította, a férje iránti tiszteletből. Az uralkodó nem szokott hozzá,
hogy visszautasítsák. Meghívta Marie-t és a férjét vacsorára, amely során
szemben foglalt helyet a nővel, és kihívóan nézte őt, ami elég kellemetlen
volt. Ezek után még egy levelet küldött Marie-nak, amiben újra kérte, hogy
láthassa őt. Azt írta: „Az ön országa annyival kedvesebb volna számomra,
ha megesne rajtam a szíve.” Marie attól félt, ha ezúttal visszautasítja az
uralkodót, az Lengyelországra nézve súlyos következményekkel járhat.
Végül beleegyezett, hogy találkozzanak, de az első találka rosszul
sikerült. Marie hajnalig zokogott, majd Napóleon hazaküldte. A férfi
továbbra is kitartóan udvarolt, ajándékokat küldött, míg végre Marie
megadta magát, és a szeretője lett. Emiatt hirtelen népszerűségre tett szert
előkelő körökben.
Kapcsolatukat megszakította egy váratlan esemény a kelet-poroszországi
fronton, a francia haderőre mért orosz csapás. Napóleon ott maradt, hogy
átvegye a parancsnokságot, és üzent Marie-nak, hogy jöjjön oda. Marie-t
úgy kellett becsempészni, mert Napóleon nem akarta, hogy felesége,
Joséphine megtudja, hogy szeretőjével osztja meg szállását. Marie hat hetet
töltött bezárva a kelet-poroszországi Finckenstein palotában. Később azt
írta egy barátjának, hogy ezek voltak élete legboldogabb hetei, és úgy érezte
magát, mintha Napóleon felesége lenne. A férfi „kis lengyel feleségem”-nek
szólította. Ahogy az időjárás javult, a harcok folytatódtak. Marie-t
kicsempészték a rejtekhelyéről. A fiatal nő azt remélte, hogy a férfival
folytatott viszonya következtében Lengyelország jól jár, de Napóleon békét
kötött Oroszországgal, és megengedte, hogy Oroszország megtartsa
Lengyelországtól elhódított területeit. A hadvezér visszatért Párizsba mint
Európa meghódítója.
1807 karácsonyán ismét elküldetett Marie-ért. Egy Rue de La Houssaye-i
rezidenciában szállásolta el a személyzetével együtt. De annyira elfoglalt
volt, hogy alig jutott rá ideje. 1808 elején Spanyolországba kellett mennie.
Marie-nak hamarosan elege lett Párizsból, és visszatért Lengyelországba.
Nem sokra rá osztrák csapatok megtámadták Lengyelországot. Napóleon
gondoskodott arról, hogy Marie biztonságban legyen. Ausztriát végül
legyőzték, és Marie Bécsbe ment, hogy az uralkodóval lehessen. És
megtörtént, amitől Napóleon felesége rettegett: Marie teherbe esett.
Kiderült, hogy Napóleon képes gyermeket nemzeni, és az, hogy Joséphine-
től idáig nem lett gyereke, nem az ő hibája. Egy fiú után vágyakozott, aki a
trón örököse lehet, és uralkodhat az egész kontinensre kiterjedő birodalmon,
valamint megalapozhat egy új európai uralkodódinasztiát. Joséphine-t
hibáztatta gyermektelenségéért, és elindította a válási procedúrát. Azonban
tudta, hogy ha utódját el akarja fogadtatni nemzetközileg, a fiú anyja királyi
származású kell hogy legyen. Egy lengyel hercegnő nem elég jó erre a
célra. Úgy döntött, megkéri az orosz cár testvérének, Anna hercegnőnek
kezét. Annak érdekében, hogy elnyerje a nő kezét, elő kellett segítenie
Oroszország terjeszkedését, ezzel eltüntetve Lengyelországot a Föld
színéről.

A viszony véget ér

Amikor Marie tudomást szerzett a házassági tervekről, azt gondolta, hogy

ideje, mint szeretőé, lejárt. Napóleon nem nyerte el az orosz cár testvérének
kezét, de ehelyett elvette az ausztriai Mária Lujza főhercegnőt. 1810. április
2-án házasodtak össze. Marie az újságokból szerzett tudomást a
házasságról. Egy hónappal később megszülte fiát, Alexander Florian Joseph
Colonna-Walewskit. Szeptemberben Napóleon meghívta Párizsba, ahol vett
neki egy villát Boulogne közelében, és havi tízezer frank jövedelmet adott
neki, többet, mint amit egy magas rangú tiszt keresett egy év alatt.
Rendszeresen látogatta fiát. A következő márciusban Napóleon felesége fiút
szült.
1812-ben Lengyelország ismét harcba szállt Franciaország oldalán.
Oroszország Lengyelországgal és Ausztriával kívánt szövetségre lépni,
hogy visszaszorítsa Franciaországot. A cár indítványozta, hogy ha
Lengyelország az oldalára áll, akkor elnyeri függetlenségét, de a lengyelek
nem akarták eladni magukat az oroszoknak. Továbbra is kitartottak
Franciaország pártján, Napóleon folyamatos kitérése ellenére. Ahogy az
események kérlelhetetlenül a háború felé sodorták az országot, Napóleon írt
egy dokumentumot arról, hogy gondoskodik Marie-ról és fiáról. A fiú a
francia birodalom grófja lett.
1812 júniusában a háború árnyékában Marie visszatért Lengyelországba,
hogy segítse Napóleont országa támogatásának mozgósításában. Idős
férjétől is el akart válni, valószínűleg anyagi okok miatt. A törvény szerint
felelős volt családja adósságaiért, amik egyre csak nőttek. Azzal, hogy
elválik elszegényedett férjétől, nem kell tovább állnia annak adósságait.
A bíróság kimondta a válást, arra hivatkozva, hogy Marie-t
belekényszerítették ebbe a házasságba, és ezáltal mentális károsodást
szenvedett.
Napóleon oroszországi hadjárata rettenetes kudarcra ítéltetett. Ahogy
seregei nyomultak előre az országban, az oroszok minduntalan
visszavonultak, minden elpusztítva, ami Napóleon seregeinek hasznára
lehetett. Ez a taktika azt eredményezte, hogy a francia csapatoknak egyre
hosszabb úton kellett szállítani az ellátmányt. Az oroszok Moszkvát is
felégették, miután Napóleon betette oda a lábát, majd elutasították a
béketárgyalásokat. Öt hét után beköszöntött a hideg orosz tél. A hadvezér
visszafordította csapatait, és elhagyta Oroszországot. Híres hadserege
megsemmisült. A több mint félmillió katonából mindössze negyvenezer élte
túl a kegyetlen orosz telet és a háború egyéb megpróbáltatásait.

A birodalom összeomlik

Marie-nak nem volt többé biztonságos Lengyelországban maradnia, mivel a

bosszúra éhes orosz csapatok benyomultak az országba, így visszatért
Párizsba. Poroszország szövetségre lépett Oroszországgal, és Franciaország
ellen fordult. Ausztria később csatlakozott hozzájuk. Ezzel egy időben
Nagy-Britannia Spanyolországban harcolt a francia csapatokkal. Napóleon
hatalmas birodalma összeomlásnak indult. 1814 márciusában elesett Párizs,
és az orosz cár győzedelmesen végiglovagolt a Champs-Élysées-n.
Napóleon lemondott, és menedéket kapott Elba szigetén, Itália és
szülőhelye, Korzika között. Remélte, hogy felesége és fia vele tart, de
Mária Lujza Ausztriába ment a fiúval. Napóleon annyira elkeseredett, hogy
meg akarta mérgezni magát. Véget akart vetni életének. Marie látni akarta,
de üzeneteire nem kapott választ.
 Öngyilkossági kísérletéből végül felépült, elhagyta Franciaországot, és
Elbára érkezett néhány tisztjével. Négyszáz hajdani harcostársának
engedték, hogy elkísérje, de majdnem ezer ember akart vele menni. A férfi
látni akarta feleségét és Marie-t, és azt kérte tőlük, vigyék el hozzá fiait is.
Marie beleegyezett, és elutazott fiával, Alexanderrel Elbára. Egy hegyi
házban szállásolták el őket, ahova Napóleon gyakran ellátogatott. Azonban
néhány helyi lakos látta Marie-t, és azt hitték, hogy ő Napóleon felesége.
Ha szárnyra kapott volna a pletyka, hogy Marie a szigeten van, semmi
esélye sem lett volna a férfinak, hogy felesége meglátogassa, így az éjszaka
leple alatt Marie-nak el kellett hagynia a szállást. Azonban Mária Lujzának
esze ágában sem volt meglátogatni a férjét. Egy szeretőjével volt elfoglalva,
Adam Albert von Neipperg gróffal, aki generális volt az osztrák
hadseregben. A generális azt a feladatot kapta, hogy kísérje el Mária Lujzát
Aix-les-Bains-be, ahol gyógykezelésen vett volna részt, mielőtt Elbára
megy. A titkos küldetése azonban az volt, hogy megakadályozza, hogy a nő
Elbára menjen. Pár héten belül már a szeretője volt, így a nőnek esze
ágában sem volt elutazni.
Amikor az új francia király, XVIII. Lajos 1814-ben visszatért a
száműzetésből, nem folyósította tovább Napóleonnak azt a járadékot, ami a
fontainebleau-i szerződés szerint járt neki. Mivel Napóleon nem tudta
fizetni a személyzetét, 1815 februárjában megszökött Elbáról, és a francia
partoknál, Antibes-nél szállt partra. Többen csatlakoztak hozzá, amikor
Párizs felé vette az irányt. Március 20-án érkezett hadseregével a városba.
A király ismét száműzetésbe menekült. Azonban Napóleon uralkodása
ezúttal csak száz napig tartott. Britannia, Poroszország és Hollandia
szövetséget hozott létre, hogy egyszer és mindenkorra megdöntse Napóleon
hatalmát.
Napóleon támadásba lendült. 1815. június 18-án Waterloo közelében, a
mai Belgium területén hetvenezer francia katona szállt szembe a
száztizennyolcezer tagból álló szövetséges haderővel. A hadvezért legyőzte
a Wellington grófja és Blücher tábornok vezette hadsereg. Röviddel a csata
előtt találkozott Marie-val, valószínűleg anyagi jellegű tanácsokkal látta el.
A következő alkalommal, mikor találkoztak, Napóleon állampapírokat
égetett el az Élysée-palotában.

Végső száműzetés
Napóleon az Egyesült Államokba próbált menekülni, de elfogták, és Szent
Ilona szigetére száműzték, az Atlanti-óceánra. Nem sokkal azelőtt, hogy
elmenekült, még utoljára találkozott Marie-val. Az előző felesége
otthonában találkoztak. Joséphine tüdőgyulladásban hunyt el az azt
megelőző évben. Marie felajánlotta, hogy a férfival tart a szigetre, de az
visszautasította. Marie, hogy biztonságban legyen, feleségül ment Philippe
Antoine d’Ornano grófhoz, aki Napóleon harcostársa és
másodunokatestvére volt. 1816. szeptember 7-én házasodtak össze
Brüsszelben, és Liège-be költöztek. Kilenc hónappal később Marie egy
egészséges fiúnak adott életet, de saját egészségi állapota megromlott.
1817. december 11-én vesebaj következtében, mindössze harmincegy
évesen elhunyt. Napóleonhoz soha nem jutott el halálhíre. Szent Ilona
szigetén a férfi egészsége is hanyatlásnak indult, majd 1821. május 5-én
meghalt. 1840-ben maradványait Franciaországba vitték. Két nappal halála
után halotti maszkot készítettek arcáról. Az eredetiről több másolat is
készült. 2013-ban az egyik ilyet aukcióra bocsátották Londonban.
A tulajdonosa, a Szent Ilona-szigeti káplán egyik leszármazottja évekig a
padlásán tartotta. Hatvanezer fontért remélték eladni, de végül
százhetvenezerért ütötték le.
Napóleon halálának körülményeit közel kétszáz évig homály fedte.
A halála utáni boncoláson gyomorrákot állapítottak meg, de egy későbbi
boncolás során észrevették, hogy teste rendkívüli módon ép maradt, emiatt
az arzénmérgezés gyanúja is felmerült. Az arzén kitűnő tartósító anyag.
Az 1961-ben végzett tesztek során valóban arzént találtak a hajában.
Azonban egy amerikai, svájci és kanadai orvoscsapat kutatásai során ismét
a gyomorrákot állapították meg a halál fő okának. Még ha mai körülmények
között is kezelték volna Napóleont, akkor sem élt volna sokkal többet,
annyira előrehaladott volt a betegsége.
Marie úgy végrendelkezett, hogy szívének hamvait a párizsi Père-
Lachaise temetőben helyezzék el, testének többi részét pedig a
lengyelországi Kiernoziában, a családi kriptában.
 HARMADIK FEJEZET

Az ókori világ

Bár a leghíresebb kurtizánok Franciaországban éltek, prostituáltak,

szeretők és ágyasok léteztek a világ többi részén is, amióta emberi
civilizáció létezett. A legkorábbi feljegyzések kurtizánokról i. e. 2500 körül
Hellászban, Indiában és Kínában voltak.
Az ókori görög kurtizánok művészeket inspiráltak, befolyásos
tábornokokat és államférfiakat hódítottak meg. A görög férfiak gyakran
harmincéves kor felett házasodtak, így a fiatalok hivatásos nőkhöz fordultak
vágyaik kiélése végett. Ez társadalmilag elfogadott volt. A prostitúció
legális volt, és az állam megadóztatta. A hivatásos nők között hierarchia
volt, ugyanúgy, mint a társadalom más területein. Legalul a közönséges
prostituáltak voltak, akiket pornainak hívtak, innen ered a pornográfia szó.
Felettük álltak az auletridák vagy fuvoláslányok, akik elsősorban zenészek
voltak, de gyakran nyújtottak szexuális szolgáltatást is. A ranglétra legfelső
fokán pedig a hetérák foglaltak helyet. A hetéra szó társat jelentett. Az ókori
Görögország összetett kapcsolatait férfiak és nők között Démoszthenész így
foglalta össze: „Hetéráink örömszerzésre valók, a pallakae (ágyasok vagy
szolgák) a napi fizikai szükségleteink kielégítésére, és a gynaeke
(feleségek) arra, hogy törvényes gyerekeket szüljenek és hűségesen őrizzék
a házainkat.” A legtöbb ókori görög nővel ellentétben a hetérák műveltek
voltak. Tudtak táncolni és zenélni is. Ők voltak az egyetlen nők, akik részt
vehettek a symposián, egy társasági összejövetelen, ahol a férfiak ittak és
megbeszélték a politika és a közélet eseményeit. Tiszteletre méltó nőknek
nem illett részt venni ezeken az összejöveteleken.
 India kurtizánkultúrája egy időben alakult ki Görögországéval, i. e. 600
körül. Abból a szokásból nőtte ki magát, hogy a családok lányaikat a helyi
templomoknak adományozták, eredetileg táncosnőnek. Idővel egyes lányok
a templomon kívül szórakoztatták a férfiakat, és kapcsolatokat alakítottak ki
a tehetősebbekkel, amiért juttatásban részesültek.
Az ókori Rómában a nők élete hasonlóan szigorú keretek között folyt,
mint Görögországban és Indiában. A római nők nem voltak teljes jogú
polgárok, közel sem volt annyi joguk, mint a férfiaknak. Csak felnőtt és
szabad férfiak válhattak teljes jogú polgárrá. A nők egész életükben apjuk
vagy férjük felügyelete alatt éltek. Később, a Római Birodalom ideje alatt
már szabadabbak lettek. Végül földet is vásárolhattak, és üzletelhettek is, de
közszolgálatot nem végezhettek, és a kormány tagjai között sem
foglalhattak helyet. A prostitúció elfogadott volt a Római Birodalomban, de
a házasságtörést törvény tiltotta. Azonban kettős mérce volt életben, ami a
férfiaknak kedvezett. A házasságtörés nők számára tilos volt, de
hatalommal bíró férfiak megtehették, hogy szolgákkal, ágyasokkal vagy
színésznőkkel szórakozzanak, amíg diszkréten csinálták. A prostituáltaknak
regisztrálniuk kellett a hivataloknál, és megadóztatták őket, viszont nem
tanúskodhattak a bíróságon, és a szabad, teljes jogú férfiak nem vehették
őket feleségül. Voltak illegális prostituáltak is, akiket prostibae-nek hívtak.
A világ másik felén, Kínában a prostituáltak tevékenységéről nem maradt
sok írásos feljegyzés. Történetüket mítoszok szövik át, és nem lehet tudni,
mennyi igaz abból, amit leírtak róluk, vagy amit saját magukról írtak le.

HAMUPIPŐKE ÉS EGYÉB GÖRÖG MESÉK

Az egyik első görög hetéra Rhodopis volt. Keveset tudunk róla. Hérodotosz
feljegyzéseiből, a Történetekből tudjuk, hogy létezett. A Történetek kilenc
könyvből áll, amik az ókori görög történelemről, politikáról és
hagyományokról szólnak.
Rhodopis Trákiában született az i. e. 6. században, és eredetileg
valószínűleg nem így hívták. Neve rózsás arcot jelent, ezért felvett névnek
tűnik. Egy szamoszi férfi, Xanthés tulajdona volt, aki elvitte Egyiptomba,
Naucratis városába, II. Amasis fáraó uralkodása idején (i. e. 570–526). Ott
egy kereskedő, Mytilenei Charaxus, Szapphó költőnő testvére meglátta őt
egy rabszolgapiacon, és azonnal beleszeretett. Egyes források szerint
feleségül is vette. Szapphó nem kedvelte a nőt, és támadta költeményeiben,
ahol Doriphának hívta, ami lehetséges, hogy a lány eredeti neve volt.
Egy mese, amit Rhodopis története inspirált, a Hamupipőkére hasonlít, és
így szólt: Rhodopis egy egyiptomi férfi szolgálója volt, és bár a férfi kedves
volt vele, a többi szolgáló rosszul bánt a lánnyal, akinek emiatt nagyon
sokat kellett dolgoznia. A gazdája egy pár papucsot adott a lánynak. Amikor
a lány egyszer fürdött, egy sas elragadta a papucs egyik párját, és elrepült
vele a fáraó udvarába, ahol az uralkodó ölébe ejtette. A fáraó meglátta a
szép papucsot, és azt gondolta, hogy a gazdája is gyönyörű lehet, így a
keresésére indult. Sok nővel próbáltatta fel a papucsot, míg végül rátalált
Rhodopisra, akit feleségül vett. A történet valószínűleg valamelyik később
élt író, mint például Sztrabón (i. e. 64 – i. sz. 4) alkotása.
Az ókori Görögországban csak a tehetős férfiak engedhették meg
maguknak, hogy hetérát tartsanak. Az egyik híres hetérát, Neairát állítólag
két férfi, Timanoridasz és Eukratész vásárolta meg, akik annyit fizettek érte,
mint egy szakképzett munkás nyolcévi keresete. A bordélyház
tulajdonosától vették, aki gyerekkora óta birtokolta a lányt. Amikor a két
férfi megházasodott, a lányt eladták egy Phrünion nevű férfinak, aki
Korinthoszból Athénba vitte, ahonnan a lány elszökött Megarába. Ott egy
Sztéphanosz nevű férfival lett viszonya, aki visszavitte magával Athénba.
Amikor Phrünion megtudta, hogy a lány Athénban van, megpróbálta
visszaszerezni, de nem sikerült neki. Sztephanosz és Neaira hosszú évekig
boldogan éltek együtt, amíg Sztephanosz egyik ellensége, Apollodórusz
beperelte a férfit, hogy egy nem athéni származású nővel él együtt úgy,
mintha az a felesége lenne. A két férfi többször kardot rántott elő a
bíróságon. Sajnos a történet végkimenetelét nem ismerjük.
Egy másik hetéra, Aszpázia rendkívül bátor és népszerű volt.
Milétoszban született, ami egy hajdani jón kolónia volt a mai Törökország
területén, körülbelül i. e. 47-ben. Lány létére szokatlanul jó nevelésben
részesült, apjának, Aksziokhusznak köszönhetően. I. e. 45 táján Megarába
költözött, és bordélyházat nyitott. Nem sokkal később Athénba ment, hogy
hetéraként próbáljon szerencsét. A híres államférfi, tábornok és athéni
kormányzó, Periklész felfigyelt rá. Állítólag a férfit nemcsak a nő szépsége,
hanem intellektusa és politikai gondolkodása is elbűvölte. Bár Periklész
elvált első feleségétől, hogy Aszpáziával élhessen, de nem tudta őt elvenni
azok miatt a törvények miatt, amiket valamikor ő maga hozott. A nő hetéra
volt és nem athéni származású, így nem házasodhatott össze egy teljes jogú
athéni polgárral.
A görög nők rendkívüli módon a háttérbe voltak szorítva, és alá voltak
rendelve a férfiaknak. Azonban Periklész nagy tisztelettel tekintett
Aszpáziára. A nő intelligenciája miatt és amiatt, amilyen bánásmódban
részesítette, Periklésznek sok ellensége lett. Az athéni polgárok fel voltak
háborodva azon, hogy Athén első embere nyíltan egy nem athéni
származású nővel él. Azt mondták, néha a beszédeit is a nő írta. A rengeteg
támadás ellenére Periklész nyíltan kiállt a nő mellett. Azt mondta az
athéniaknak: „Ha el akarjátok távolítani mellőlem Aszpáziát, fosszatok meg
az életemtől is!” A nőt hibáztatták egy Szamosz és Milétosz közt i. e. 440-
ben kirobbant háború miatt is, amikor Periklész egy hajóhadat küldött
Szamosz ellen, állítólag szerelme tanácsára. Ugyanabban az évben a nő egy
fiút szült neki, akit apja után neveztek el.
Aszpáziát a peloponnészoszi háború kirobbanásával is vádolták.
A háború Athén és Spárta között folyt i. e. 431–404 között. Athén növekvő
hatalma több városállamot is fenyegetett, elsősorban Spártát. A két állam
közötti bizalmatlanság ellenségeskedéshez, majd háborúhoz, végül Athén
vereségéhez vezetett. A háború első évének végén Periklész beszédet
mondott a harcok áldozatainak tiszteletére. Egyesek szerint ezt a híres
beszédet is Aszpázia írta.
A háború alatt pestisjárvány is tizedelte Athén lakosságát, ami sok ezer
emberéletet követelt, köztük Periklészét is. Ahogy romlott állapota,
kérvényezte, hogy Aszpáziától született fiát a törvény ismerje el törvényes
fiaként, mivel mindkét előző házasságából született fia halott volt.
A betegség végül legyőzte, és i. e. 429-ben meghalt. Az athéniak sajnálták a
nőt Periklész elvesztése miatt, és a fiának végül teljes jogú polgárságot
adtak.
Szókratész, Platón, Ciceró, Xenophón és Athénaiosz mind Aszpázia
rajongói voltak. Ő inspirálhatta Arisztophanész Lüszisztraté című
komédiájának főhősét, aki gyönyörű és bátor nő volt. Később egy
lányiskolát is alapított, ahol arra ösztönözte a tanulókat, hogy szélesebb
körű ismereteket is szerezzenek, ne csak varrni, szőni, táncolni és zenélni
tanuljanak, ahogy akkoriban a nők között szokás volt.
Aszpáziának új szeretője lett, Lüsziklész, egy híres hadvezér. Egy közös
fiuk született. Azonban hamar ismét megözvegyült, mert a férfi egy évvel
Periklész halála után egy csatában meghalt.
 I. e. 406-ban Aszpázia elsőszülött fia, a fiatal Periklész tábornoki rangot
kapott. Ugyanabban az évben az athéni flotta megtámadta a spártai flottát
az arginuszai csatában. Athén megnyerte a csatát, de egy hatalmas tengeri
viharban kétezer tengerész odaveszett. A nyolc parancsnok, akik a hajókat
irányították, bíróság elé kerültek. Ketten közülük elmenekültek, de
Aszpázia fia a többiekkel együtt bűnösnek találtatott, és kivégezték őket.
Senki sem tudja, hogy Aszpázia élt-e még akkor, amikor fiát kivégezték,
mert semmi írásos nyoma nincs későbbi életének.
Egy másik hetéra, Thaisz ismeretlen volt, amíg i. e. 330-ban Nagy
Sándor egyik parancsnokának, Ptolemaiosznak nem lett a szeretője. Nagy
Sándort rendszeresen elkísérte hadjárataira. Amikor az uralkodó elfoglalta
Perszepoliszt, a perzsa birodalom fővárosát, játékokkal, ünnepléssel és
áldozatok bemutatásával ünnepelte győzelmét. Egy ünnepély alatt Thaisz
beszédet tartott, amelyben arra buzdította Nagy Sándort, hogy égesse porrá
Perszepoliszt, mintegy végső csapást mérve Perzsiára. Olyan nagy hatással
volt beszéde az uralkodóra, hogy az megfogadta tanácsát, és ketten dobták
az első fáklyákat a városra.
Az egyik leghíresebb és leggazdagabb kurtizán az ókori Görögországban
Phrüné volt, aki i. e. 361-ben egy közép-görögországi faluban,
Mnesaretében született. A nő eredeti neve nem Phrüné volt, sárgás bőre
miatt kapta a nevet, ami varangyot jelent. Szépsége számos műalkotást
ihletett, köztük Apellész festményét, az Aphrodite Anadyomenét (Vénusz
kiemelkedik a tengerből), és a Knydoszi Afrodité című szobrot, amit
Prakszitelész alkotott, aki szintén a nő szeretője volt.
Phrüné akkor vált híressé, amikor egy ellene indított bírósági eljárás
során leleményesen megvédte magát. Egy elbeszélő szerint tiszteletlenül
viselkedett az eleusziszi misztériumokon, ami egy beavatási
szertartássorozat Démétér, az aratás istenének tiszteletére. Levette a ruháit,
és meztelenül sétált a tengerbe több ezer ember szeme láttára, akik
összegyűltek, hogy tanúi legyenek a szertartásnak. Ez annyira súlyos vétek
volt, hogy halálbüntetést is kaphatott volna, ha bűnösnek találják.
A tárgyaláson Hüperidész, a védője letépte a nő ruháját mindenki szeme
láttára, és feltárta csodás melleit. A terv működött, egyik férfi sem tudta
elítélni, annyira lehengerlő és elegáns jelenség volt.
Phrüné annyi gazdag szeretőt tartott, hogy hatalmas vagyont halmozott
fel. Azt mondták, hogy finanszírozta volna Théba város falainak
újjáépítését, amit Nagy Sándor rombolt le, egy feltétellel, ha a falba vésik a
következő mondatot: „Lerombolta Nagy Sándor, újjáépítette Phrüné, a
kurtizán.” Azonban a vének tanácsa ebbe nem egyezett bele.
Néhány történész szerint az ehhez hasonló színes történetek csupán lelkes
korabeli életrajzírók fikciói, de annyi bizonyos, hogy kétségkívül Phrüné
volt az egyik legszebb, leghíresebb és leggazdagabb kurtizán az ókori
Görögországban, és rengeteg mendemonda keringett róla.
A hetérák gyakran versengtek egymással befolyásos kliensekért. Phrüné
egyik riválisa Hykkarai Laisz volt. Hykkarában (a mai Cariniban) született,
Szicíliában. Ezer drachmát ajánlottak neki egy éjszakáért
Démoszthenésszel, de amikor meglátta a férfit, tízezret kért. Ellenben
Diogenész, a filozófus jobban tetszhetett neki, mert ingyen odaígérte magát
neki. Egyik szeretője, Hüpposztratusz elvitte Thesszáliába, hogy ott éljenek.
A thesszáliai nők olyan féltékenyek voltak rá, hogy elcsalták Aphrodité
templomába és halálra kövezték.

INDIA TÁNCOLÓ LÁNYAI

Az ókori India egyes részein egy nagarvadu nevű hagyomány volt honos.
A nagarvadu a „város menyasszonya” volt, egy hivatalos prostituált. Erre a
címre sokan áhítoznak és versengtek érte. Egy nagarvadu bőséges juttatást
kapott szolgálataiért, és csak a leggazdagabb férfiak osztozhattak az általa
nyújtott örömökben.
Indiában nagy hagyománya volt a templomi táncosoknak, akiket
dévadásziknak hívtak. Gyerekkoruktól kezdve el voltak kötelezve egy
istenség vagy templom szolgálatára, társadalmilag elismertek voltak, a
templomi pap után következtek a ranglétrán. Egy gazdag templomnak több
száz dévadászija volt. Királyok és nemesek, akik a templomot támogatták,
igényt tartottak a táncukra és az általuk tartott rituálékra, de azt is szerették
volna, ha otthonukban is szórakoztatják őket. Ezért kialakult egy másik
osztálya a táncosoknak, a radzsadászik. Mialatt a dévadászik a templom
vagy istenség tiszteletére táncoltak, a radzsadászik férfiak szórakoztatása
céljából tették ugyanezt. Királyok és hercegek gyakran kerültek kapcsolatba
velük.
India híres kurtizánjai nagarvaduként kezdték a pályafutását. Az egyik
legismertebb Amrapali volt. Azt mondják, egy mangófa alatt találták
csecsemőkorában Vaishaliban, i. e. 500 körül. A neve is azt jelenti: a
mangófa alatt talált. Híres volt szépségéről, nagarvadunak és kurtizánnak
nevelték kiskora óta. Amikor Vaishali királya, Mahanaman látta Amrapalit
táncolni, annyira megkívánta, hogy megölte a lány leendő férjét,
Pushpakumart, és kinevezte a lányt udvari táncosnőjének és szeretőjének.
Amikor egy közeli állam, Magadha megtámadta Vaishalit, Manahaman
sereget küldött a csatába. Mialatt az összes katona harcolt, egy idegen
meglátogatta Amrapalit. Arra kérte, hogy táncoljon neki, és maradjon vele
napokig. Amikor menni készült, megkérte a lányt, hogy menjen vele, de
Amrapali megtagadta a kérést, hiszen ő volt a város hivatalos táncosnője.
A férfi felfedte magát, ő volt Magadha királya, akinek hadserege
megtámadta Vaishalit. A lány könyörgött neki, hogy fejezze be a háborút.
A király eleget tett a kérésnek. Később Amrapali találkozott Buddhával,
felhagyott addigi életével, és buddhista lett.

KÍNA ÁGYASAI
A kínai birodalomban komoly hagyománya volt annak, hogy az uralkodók
ágyasokat tartottak. Némelyik uralkodónak több száz, akár több ezer ágyasa
is volt. Azok a nők, akiket ágyasnak választottak, általában szerencsésnek
érezték magukat, azonban néha hátránya is volt az ágyasstátusznak. Sorsuk
szorosan kapcsolódott az uralkodóhoz.
Amikor Csin Si Huang-ti, az egyesült Kína első császára i. e. 210-ben
elhunyt, néhány ágyasát a hatalmas sírboltja alá temették el, hogy
szolgálják őt a túlvilágon. Az uralkodót állítólag higanytartalmú
tablettákkal mérgezték meg, amiket azért adtak neki alkimistái és udvari
orvosai, hogy halhatatlanná váljon.
Az ókori kínai ágyasokról szóló történetek szájról szájra terjedtek
generációkon át, egyik sem volt lejegyezve, ezért nem tudni, mennyi
belőlük a mendemonda és mennyi az igazság. Egy Du Siniang nevű nő
története tipikus abból a korból. A Ming dinasztiabeli uralkodó, Van-li
uralkodásának ideje alatt (1572–1620) Du Siniangot eladták egy pekingi
bordélyházba, miután apja meghalt. Jómódú családból származott, így
vonzóvá vált a bordély gazdag kliensei számára. Du végül megvásárolta
szabadságát, és egy helyi tisztviselő fiához ment hozzá. A férj azonban,
félve attól, hogy apja mit szól majd, ha megtudják, hogy egy prostituáltat
vett el, eladta a nőt egy másik férfinak. Dut annyira megrázta férje árulása,
hogy bevetette magát egy folyóba, és meghalt.
Négy nő, akiket a négy szépségnek hívtak, híresek voltak az uralkodókra
gyakorolt hatásaikról. Az első közülük, Hszi Si, annyira szép volt, hogy
állítólag, amikor egyszer egy tavacska fölé hajolt, a hal meglátta és
elfelejtette, hogyan kell úszni. I. e. 506 és 487 között született (különböző
források eltérő információi szerint), és Zsujiban élt, Jüe állam fővárosában.
Amikor Jüe egy másik állammal, Vuval háborúzott, egy hivatalnok
felvetette, hogy Vu állam királyának, Fucsajnak szép nőket kellene küldeni,
hogy megzavarják az állam ügyeinek intézésében. Hszi Si volt az egyik
kiválasztott nő erre a célra. Fucsaj király annyira le volt nyűgözve a nő
szépségétől, hogy elhanyagolta kötelezettségeit. Ehelyett azzal foglalkozott,
hogy palotát építtetett Hszi Sinek és egy másik nőnek, aki elkísérte, Teng
Dannak. Az épület a Gyönyörű nők palotája nevet kapta. A király annyira
nem foglalkozott az állam ügyeivel, hogy hanyatlani kezdett királysága. I.
e. 473-ban Jüe királya megtámadta és legyőzte Vu hadseregét.
A négy szépség közül a második Vang Csiang volt, más néven Vang
Csao-jun. Annyira szép volt, hogy állítólag a madarak leestek az égből,
amikor meglátták. I. e. 50 körül született egy Baoping nevű kis faluban a
birodalom nyugati részén. Amikor tizennégy éves volt, a Han dinasztia
császárának, Jüannak ágyasává választották. A császár a nőt ajándékul
küldte a Hsziongnu nevű nomád törzsnek északon, elősegítvén a két nép
közti jó kapcsolatot. Legalább három gyereket szült a Hsziongnu királynak.
Amikor a király i. e. 31-ben meghalt, a nő engedélyt kért arra, hogy
hazatérhessen. Azonban a hagyományhoz híven maradnia kellett, és
hozzáadták az új Hsziongnu királyhoz. Állítólag i. sz. 8-ban hunyt el
Hsziongnu feleségként.
A harmadik szépség, Diao-csan állítólag viszonyt folytatott egy Lü Bu
nevű tábornokkal i. sz. 190 táján, aminek következtében Lü Bu a hadvezére
ellen fordult, akit Tung Csounak hívtak. Lü Bu és Tung Csou valóban
léteztek, és Lü Bu megölte Tung Csout, de a történet Diao-csannal
kapcsolatos részét nem támasztják alá tények. Ez a történet A három
királyság románcai című félig kitalált, félig megtörtént eseményeken
alapuló könyvben szerepel, amit Lo Kuan-csunk írt a tizennegyedik
században.
A negyedik szépség Jang Juhuan volt. 709-ben született Jongjiban, egy
népszámlálási biztos lányaként. Amikor a nagy Tang Hszüan-cung császár
kedvenc ágyasa meghalt, a császár úgy döntött, hogy Jangot teszi meg
helyette ágyasának. Sajnos a nő már a császár fiának, Li Mao hercegnek
volt a felesége, de ez nem tántorította el a császárt. Úgy oldotta meg a
problémát, hogy taoista szerzetesnővé tette a nőt, és új nevet adott neki, Taj-
csennek hívták ezentúl. Ez olyan volt, mintha új személy lett volna. Ezután
ágyasává tette, és fiának új feleséget szerzett. 754-ben Taj-csen papnőt
megtette hivatalos élettársává, és a lehető legmagasabb rangot adományozta
neki, amit Guifeinek hívtak, így Jang Guifei néven emlékezett rá az utókor.
755-ben az uralkodó egyik tábornoka, An Lu-san forradalmat robbantott ki.
Az uralkodó, Hszüan-cung Szecsuánba menekült, de a vele tartó hadsereg
fellázadt és letartóztatta. Többek között azt követelték, hogy ölesse meg
élettársát, Jang Guifeit. Végül engedett a követelésnek, hogy saját életét
megmentse. A nőt a közeli kolostorba vitette, és elrendelte, hogy fojtsák
meg. Az uralkodót arra kényszerítették, hogy ezt végignézze. Azonban nem
sikerült trónját megmentenie, pár nap múlva leváltották, és fia került a
helyére. Ma Hszüan-cung császár palotája a huacsingi gyógyforrásoknál Jan
Guifei fürdőjével turistalátványosság 40 km-re a régi fővárostól, Hsziantól.
A 7. században, röviddel a negyedik szépség története előtt egy ágyas
nagyon sokra vitte, egyenesen Kína uralkodónője lett belőle. Megalapította
a saját dinasztiáját, habár ez egy nagyon rövid életű dinasztia volt, amiben
csak egyetlen uralkodó uralkodott.
Vu Cö-tien ágyas volt Taj-cung császár udvarában. Az uralkodónak
gyerekeket kellett volna nemzenie, de nem született utóda. Amikor egy
császár meghalt, a gyermektelen ágyasait gyakran küldték egy buddhista
templomba szerzetesnek. Taj-cung császár 646-ben hunyt el, és a huszonöt
éves Vut kolostorba küldték, hogy ott élje le hátralévő életét. Valahogy
elhagyta a templomot, és visszatért az uralkodó udvarába. Egy elbeszélés
szerint az új uralkodó, Tang Kao-cung császár anyja nem akarta, hogy fia
kedvenc ágyasa, Hsziao befolyással legyen a császárra, ezért elintézte, hogy
visszahozzák Vut, aki ismét ágyas lett, és elterelte a férfi figyelmét a másik
nőről. Egy másik történet szerint Vu sosem hagyta el a palotát. Bármelyik
verzió is volt igaz, a császár anyja elérte célját, és Vu hamar a császár
kedvence lett, elfoglalva Hsziao helyét.
Ezúttal a császár kívánságára fiúkat szült a császárnak. Állítólag úgy
erősítette meg pozícióját, hogy megvádolta a császárnét Vu lányának
megölésével. A fiatal lányt megfojtották. Egyesek szerint Vu maga ölte meg
lányát. A császárné nem tudta bizonyítani ártatlanságát, és a helyzete
súlyosbodott, amikor boszorkánysággal is megvádolták. A császárnét végül
leváltották, és Vu került a helyére. Most már egy császárné hatalmával
felfegyverkezve fosztott meg embereket a pozícióiktól, néha ki is végeztette
ellenfeleit.
Öt évvel később a császár beteg lett, feltehetőleg magas vérnyomással
küzdött, vagy talán agyvérzése is volt. Még az is lehet, hogy a könyörtelen
Vu császárné mérgezte meg. A nő irányította a birodalmat a legyengült
császár helyett. A császári találkozókon egy függöny mögött ült titokban, és
mindent hallott, így javaslatokat tudott tenni a császárnak az állam
ügyeiben.
Amikor Kao-cung császár 683-ban elhunyt, fia (és Vu fia) követte a
trónon. Csung-cung császárnak hívták. Vu még mindig irányított mint
özvegy császárné és kormányzó. Csung-cung elkövette azt a hibát, hogy
engedetlen volt az anyjával szemben. Ennek az lett az eredménye, hogy
mindössze hat hetet uralkodott, majd leváltották és száműzték. Egy másik
testvére követte a trónon, Zsuj-cung. Azonban Vu továbbra is aktívan
irányította az államügyeket. Most már nem bújt a függöny mögé, amikor
megbeszélést tartottak, nyíltan uralkodott. 690-ben magához ragadta a trónt,
és Vu Cö-tiennek nevezte el magát, aki a Csou dinasztia első uralkodója
lett. Uralkodása alatt az állam hivatalos vallását taoizmusból buddhizmussá
változtatta. 705-ben végül, mialatt betegeskedett, ellenségei felkeltek ellene.
Száműzött fia, Zsuj-cung császár taszította le a trónról. Békésen halt meg a
következő évben, nyolcvanévesen. Az általa teremtett Csou dinasztia
halálával véget ért.

ÓKORI RÓMA
Az ókori Rómában a házasság értelme a törvényes örökösök világrahozatala
volt, akik a családi vagyont örökölték. A házasságtörés a nők részéről a
házasság intézményét azzal fenyegette, hogy a gyermek apjának a kilétét
sokszor homály fedte. Ezért az ókori Rómában a házasságtörés a nők
részéről bűncselekmény volt, ellenben a férfiak részéről nem, de csak abban
az esetben, ha a nő, akivel megcsalták feleségüket, nem volt egy
társadalmilag elismert személy. Így szolgálólányok, színésznők,
prostituáltak és más alacsony státuszú nők szabad prédát jelentettek a házas
férfiak számára.
 Augustus császár, Róma alapítója és első uralkodója hozta létre azt a
törvényt, miszerint a házasságtörés száműzetéssel büntetendő. Később
olyan törvény is született, miszerint ha a férfi észrevette, hogy felesége
megcsalja, akkor azonnal elválhatott tőle. De ezek a törvények a gazdag és
befolyásos római férfiakra gyakorlatilag nem vonatkoztak. Marcus
Antoniusnak két szeretője volt. Az egyik Kleopátra, a másik egy római
színésznő, Cytheris. Az utóbbi Marcus Antonius után Marcus Junius Brutus
szeretője lett, azé a Brutusé, aki később Julius Caesar gyilkosa lett. Brutus
után viszonya volt a katona, politikus és költő Cornelius Gallusszal. A nő a
költő négy kötetét inspirálta.
Catullusnak, a költőnek volt egy Clodia nevű szeretője, egy római
politikus, Publius Clodius testvére. Clodia körül mindig botrányok voltak. I.
e. 63-ban hozzáment unokatestvéréhez, Quintus Metellus Celerhez. Amikor
a férj négy évvel később meghalt, a nőt a férfi meggyilkolásával vádolták.
Később egy másik szeretőjét, Marcus Caelius Rufust azzal vádolták, hogy
megpróbálta megmérgezni Clodiát. A tárgyaláson a férfit Cicero védte meg,
aki keserű ellensége volt Clodia testvérének.
I. e. 476-ban megbukott a Római Birodalom, amikor Romulus Augustust
(aki Romulus Augustulusként is ismert) leváltották, és Odoacer, germán
harcos lett a birodalom királya. A birodalom keleti része Bizánci Birodalom
néven virágzott tovább, és itt élt az ókori világ egyik legbefolyásosabb nője,
Teodóra. Gyerekként prostituált volt, majd kurtizán lett belőle, végül pedig
császárnő.
Teodóra i. e. 500 körül született, születési helye ismeretlen, de számos
történetíró úgy gondolja, hogy Szíriában, Cipruson vagy a mai Törökország
területén, Paphlagoniában születhetett, ami a Fekete-tenger déli részén
található. Apja medveidomár volt Konstantinápolyban. A kislány medvékre
és más állatokra vigyázott, amikkel a lóversenypályán versenyeztek. Anyja
táncos volt és színésznő. Gyerekként egy konstantinápolyi bordélyban
dolgozott és színészkedett. Tizenévesen egy konstantinápolyi hivatalnok,
Hecebolus szeretője lett. Elkísérte Pentapolusba, a mai Líbia területére, ahol
a férfi a kormányzóval találkozott. Négy évvel később a férfi elhagyta, így
egyedül kellett visszajutnia Konstantinápolyba. A húszas éveiben az
uralkodó palotája közelében dolgozott, amikor a császár unokatestvére
felfigyelt rá. Nem sokkal később a szeretője is lett, de a férfi nem vehette
feleségül, mert a törvény megtiltotta a patríciusoknak, hogy színésznőket
vegyenek feleségül. Justinianus ezért megváltoztatta a törvényt. Így
Teodóra hozzáment Justinianushoz, aki császár lett unokatestvére halálát
követően, 527-ben. Teodóra a legbefolyásosabb nő lett a birodalomban.
Amikor 532-ben kitört a Nika-felkelés Konstantinápolyban, Teodóra
szónoklatot tartott, amellyel arra ösztönözte Justinianust, hogy menekvés
helyett harcoljon. És győzött! Ezután a férfival újjáépítették
Konstantinápoly nagy részét, amely a felkelés alatt elpusztult, és létrehozták
a világ egyik legpompásabb városát. Egy tucat templomot építettek, köztük
a híres Hagia Szophiát.
Teodóra életútja, ahogy gyerek prostituáltból császárné lett, egyedülálló
volt, de a negyedik században élt egy Thaïs nevű kurtizán, aki ennél is
többre vitte. Őt egyenesen szentté avatták.
Thaïs jámbor életet élt Alexandriában, a Római Birodalom egyiptomi
részén, egészen addig, amíg el nem árvult. Miután elköltötte örökségét,
prostituáltként próbált meg megélni. Állítólag olyan sikeres volt, hogy a
férfiak tönkrementek miatta, mert minden vagyonukat ráköltötték, és
szeretők tucatjai harcoltak kegyeiért. De mikor egyszer egy sivatagi remete
figyelmeztette, hogy Istennek nem tetsző életet folytat, megbánta bűneit.
Elégette vagyontárgyait, és kolostorba vonult, ahol önként vállalta a
magányt egy pici cellában. A nővérek egy kis ablakon adták be neki az
élelmet. Három évvel később, amikor úgy gondolta, bűnei bocsánatot
nyertek, elhagyta a kolostort. Tizenöt nappal később holtan találtak rá.
Szentté avatták az általa tanúsított azonnali és teljes bűnbánat miatt.
 NEGYEDIK FEJEZET

A tiszteletben tartott velencei kurtizánok

Az ókori Görögország és Róma után a következő kurtizánkultúra a

mediterrán városállamban, Velencében virágzott fel. Európa hajdani
leggazdagabb városa, Velence a Selyemút végén állt, és uralta a földközi-
tengeri kereskedelmet. A keletről Európába hozott javaknak a nagy része
Velencén ment keresztül, ezzel hatalmas adó- és vámbevételt biztosítva a
városnak. Ahogy a város gazdagodott, a kereskedők és a nemesek
egymással versengve szebbnél szebb otthonokat és palotákat építettek
maguknak.
Azonban a tizenhatodik században Velence hanyatlani kezdett.
Az Adriai-tengeren elvesztette uralmát, melyet a törökök vettek át, és meg
lett fosztva a Földközi-tengerhez való hozzáféréstől. A hagyományos
kereskedelmi útvonalakat egyre inkább megkerülték Európa és Amerika
között, átszelve az Atlanti-óceánt, Afrikát pedig körülhajózták Távol-Kelet
felé. Velence nagysága, mint kikötő-és kereskedőváros, hanyatlani kezdett.
Ahogy a város elszegényedett, egyre kevesebb család engedhette meg
lányainak a házassággal járó hatalmas költségeket. Ezek a lányok két
lehetőség közül választhattak: beléphettek egy zárdába és
beletemetkezhettek a vallásos életbe, elvágva magukat a külvilágtól, vagy
pedig választhatták a legősibb foglalkozást. Velencében egyre nőtt a
prostituáltak száma. Kiszolgálták a város látogatóit, akik vonzónak találták
a várost a virágzó művészetek, a zene és az irodalom miatt. Ahol valaha
kereskedők gyűltek össze, oda most szórakozni jöttek az emberek.
A tizenhatodik század végére Velencében tizenkétezer kurtizán volt
nyilvántartva, és számos nem nyilvántartott prostituált, mialatt a város
százötvenezer lakost számlált.

A KURTIZÁN KÖLTŐNŐ: VERONICA FRANCO

Mint közismert korabeli személyiségek, a kurtizánok a művészek
közkedvelt múzsái és modelljei voltak. 1575-ben a híres itáliai festő,
Tintoretto megfestette egy gyönyörű velencei nő portréját. A nő egy finom
szabású, ezüstszállal hímzett és gyöngyökkel díszített bíborvörös ruhát
viselt. A ruha eleje nyitva van, és kilátszik alóla egy alsóruha, amit
camiciának hívtak. A ruhája és különösen mély dekoltázsa elárulja a nő
társadalomban elfoglalt helyét. Egy írás a festmény hátulján a modellnek
Veronica Francót jelöli meg, aki abban az időben a leghíresebb és
legkeresettebb kurtizán volt Velencében.
Franco 1546-ban született egy cittadini originali (származás szerinti
velencei) családban, akikből a város kormánya állt. Apja, Francesco
megengedhette magának, hogy tanítókat fizessen három fia oktatására.
A törvény szerint a nők nem tanulhattak, de Veronicának megengedték,
hogy részt vegyen a tanítási órákon, így ugyanolyan nevelésben részesült,
mint a testvérei. Tudott írni és olvasni, abban az időben, amikor a velencei
nők kevesebb mint tíz százaléka volt írástudó, és a neveltetés, amiben
részesültek, csak arra korlátozódott, hogyan kell engedelmes feleségként
viselkedniük. Amikor Franco tizenhat éves lett, hozzáadták egy orvoshoz,
Paolo Panizzához, de a tizennyolcadik születésnapja előtt elváltak.
Húszéves kora körül élete drámai fordulatot vett. A II. Catalogo di tutte le
principal et più honorate cortigiane di Venezia (Velence legfontosabb és
legtiszteletreméltóbb kurtizánjainak II. katalógusa) című kiadványban
szerepelt. Ez a kiadvány több mint kétszáz legkeresettebb velencei kurtizánt
sorolt fel, nevükkel, portréjukkal, címükkel, kerítőnőjük nevével ellátva, és
azzal, hogy mennyit kérnek szolgáltatásaikért.
Veronica kerítőnője saját anyja volt, aki, maga is kurtizán lévén,
bevezette lányát a szakma rejtelmeibe. Általános volt akkoriban, hogy
lányok anyjukat követik ezen a pályán. Anyjától tanulva Franco hamar
megtanulta a szakma csínját-bínját, és a kurtizánok legmagasabb osztályába
tartozott, a cortigiane honeste (tiszteletre méltó kurtizánok) közé. Ez az
osztály az alacsonyabb rendű vagy cortigiani di lume (a fény kurtizánjai)
felett állt, akik Velence udvaraiban és bordélyaiban kínálták
szolgáltatásaikat, általában a Rialto híd közelében. Mialatt a magas rangú
kurtizánokat alig lehetett a nemes nőktől megkülönböztetni, az utcalányok
könnyen felismerhetőek voltak. A kormányzat bátorította őket, hogy
hagyják szabadon mellüket, abból a célból, hogy megtérítsék a rengeteg
homoszexuális férfit a városban. Egy híd körüli hírhedt városrészt Ponte
delle Tettének neveztek el (Mellek hídja).

A király örömére

1574 júliusában a huszonkét éves Henry de Valois, útban Franciaország

felé, Velencébe látogatott. Ez nem sokkal azelőtt történt, mielőtt III.
Henrikké koronázták volna beteges bátyja, IX. Károly helyett. A Velencei
Köztársaság úgy döntött, hogy a legmegfelelőbb ajándék a leendő királynak
egy éjszaka lenne a legkívánatosabb kurtizánnal. III. Henrik egy négyszáz
evezőssel ellátott pompás gályán érkezett a városba, majd egy Palladio által
tervezett diadalíven vonult át. Egy pazar vacsora és egy külön erre az
alkalomra írt opera-előadás után megtekintette a hírhedt kurtizánok
katalógusát, és kiválasztotta belőle azt, akivel tölteni kívánta az éjszakát.
Veronica Francóra esett a választása.
A kurtizánok egymással versengtek abban, hogy pompásabbnál
pompásabb ruhákat és ékszereket viseljenek, ezzel igazodva előkelő
partnereikhez. Emiatt egyre nehezebbé vált megkülönböztetni őket a
köztiszteletben álló hölgyektől. Ezért korlátozó törvényeket hoztak arra
vonatkozólag, hogyan öltözhettek a kurtizánok. Ezek a törvények egész
Európában korlátozták öltözködési lehetőségeiket, látszólag azért, hogy ne
menjenek csődbe az emberek amiatt, hogy drága ruhákat vásárolnak, de
valójában azért, hogy az alacsonyabb társadalmi rétegből származó laza
erkölcsű hölgyek ne látsszanak nemeseknek. Azonban sok velencei kurtizán
nem tartotta be ezeket a törvényeket. A fényűzően öltözött kurtizánok
annyira látványosan kifejezték Velence gazdagságát, és mágnesként
vonzották a látogatókat a városba, hogy az öltözködést korlátozó
törvényeket a hatóságok sem nagyon tartatták be. Amikor néha büntetésre
került volna sor, akkor kenőpénzzel eltussolták a törvénysértést.

Pestis
1575-ben Velencére szörnyű pestisjárvány sújtott. A pestis gyakori volt a
tizennegyedik és a tizenhetedik század között Európában, és gyakran kitört
az olyan zsúfolt városokban, mint Velence. Mivel forgalmas kikötőváros
volt, a matrózok és a kereskedők könnyen behozhattak fertőzéseket.
Akkoriban az orvosok nem ismerték a pestis ellenszerét. Hatékony
gyógymód hiányában a megelőzés egyetlen módja a kontaktus elkerülése
volt a betegekkel. Kísérletképpen Velence megépítette a világ első
elszigetelt kórházát a Santa Maria di Nazareth szigetén, 1423-ban. A kórház
lazaretto néven vált ismertté a bibliai Lázár után, valamint a Szent Lázár
kórház után, ami a velencei leprások kórháza volt. Más szigeteken is
építettek lazarettókat. Amikor 1468-ban egy új lazarettót alapítottak, a
Lazaretto Nuovót, az előzőt Lazaretto Vecchiónak nevezték át.
A hatóságok már a legelején lokalizálni próbálták a fertőzést.
A Velencébe érkező hajókat fertőtlenítőzónákba vezették, ahol az érkezőket
kikérdezték arról, melyik kikötőkben fordultak meg előzőleg. Ha felmerült
a fertőzöttség gyanúja, az utasoknak és a személyzetnek negyvennapos
karanténba kellett vonulni az egyik szigetre, mielőtt beléptek volna a város
területére. A szigeteken nagyon rosszak voltak a körülmények. Az emberek
koszos szobákban lettek elszállásolva, amelyek teli voltak férgekkel.
Hárman vagy négyen aludtak egy ágyban, bár sok olyan szoba is volt, ahol
nem voltak ágyak, ezért a földön tudtak csak aludni. Ideális körülmények
voltak egymás megfertőzéséhez. Akik meghaltak, azokat a hullahordozók
(monatti) temették el. Olykor olyanokat is beledobáltak a sírgödörbe, akik
még éltek.
Akik szerencsésen túlélték a Lazaretto Vecchiót, azokat átszállították a
Lazaretto Nuovóba, ahol letölthették a karantén hátralévő részét. Közben a
hajók rakományát kipakolták, és igyekeztek eltávolítani a fertőzés bármi
nyomát. Az 1575-ös járvány alatt a Lazaretto Vecchio halottainak száma
elérte a napi ötszázat. 2007-ben, amikor egy új múzeum alapjait készítették
elő,az építkezés során több mint ezerötszáz csontvázra bukkantak. A testek
a tizenötödik századból származtak, és rétegenként voltak egymás tetejére
halmozva. A régészek még több test maradványaira számítanak, amik a
szigeten lehetnek eltemetve.
Az orvosok, akik a pestis áldozatait kezelték, próbálták megvédeni
magukat azzal, hogy védőruházatot viseltek. Azonnal felismerhetőek voltak
bokáig érő kabátjukban, széles karimájú kalapjukban és csőrszerű
nyúlványban végződő maszkjukban. A csőr gyógyfüvekkel és fűszerekkel
volt megtöltve. Akkoriban az emberek úgy tartották, a betegség a rossz
levegővel terjed, és azt gondolták, hogy az édes illatú füvek megvédenek a
fertőzés ellen. Egy hosszú nádpálcát is hordtak maguknál, amivel a
betegeket meg tudták bökni, anélkül, hogy hozzájuk érjenek.
A pestisdoktorok bizarr ruházatát állítólag Charles de L’Orme találta fel
1630-ban, három francia uralkodó, IV. Henrik, XIII. Lajos és XIV. Lajos
udvari orvosa. A pizzicamortinak nevezett embereknek az volt a feladatuk,
hogy holttesteket keressenek. Amikor valaki egy ideje eltűnt, a pizzicamorti
betörtek az otthonába, hogy megnézzék, él-e még.
Egy másik elterjedt hit az volt, hogy a pestist a vámpírok terjesztik. Egy
csontváznak, amit a Lazaretto Nuovóban találtak, egy tégla volt az
állkapcsa közé préselve. Ezt azért csinálták, hogy megakadályozzák abban,
hogy vámpírként visszatérjen az élők közé. A hiedelelem, hogy némelyik
test vámpírrá változott, onnan eredt, hogy amikor újra feltárták a
tömegsírokat abból a célból, hogy ismét használhassák őket, némelyik
holttest gázzal telítődött, és úgy mozgott, mintha élne, szájából pedig vér
szivárgott.
1575-ben a pestis gyorsan terjedt a sűrűn lakott városban. Mindenki,
akinek volt hova mennie, biztonságos helyre menekült. A városban rekedt
emberek mindent megtettek, hogy elszigeteljék magukat. Velence
kurtizánjainak zöme tétlenül tengette a napjait. Széles körben elterjedt nézet
volt az is, hogy a pestis Isten büntetése a kurtizánok bűnös élete miatt.
1577-re, amikor a járvány véget ért, a védekezés ellenére a pestis mintegy
ötvenezer áldozatot követelt, ami a város lakosságának egyharmada.

Boszorkányság

1580-ban Veronica Francót eretnekséggel vádolta fiának tanítója, Ridolfo

Vannitelli. Állítólag Vannitelli bosszúból vádolta meg a nőt, amiért az azzal
gyanúsította, hogy különböző értéktárgyakat lopott el az otthonából. A férfi
azt állította, hogy Veronica varázsigéket használ. A vád súlyos volt, és
felkeltette az inkvizíció figyelmét. A férfi emellett prostituáltnak titulálta, és
azt állította, hogy húst eszik péntekenként. A katolikusoknak péntekenként
tartózkodniuk kellett a húsevéstől, bűnbánatot tanúsítva Krisztus halála
miatt. A pénteki húsevés az egyházi előírások súlyos megszegésének
számított.
 Francót a Velencei Szent Hivatal állította törvényszék elé, boszorkányság
és kuruzslás vádjával. Amikor az inkvizítor vallatta, készségesen beismerte,
hogy varázsigéket szokott mondani. Azonban, mint mondta, a varázsigék
nem eretnekségek voltak, hanem barátok és szomszédok által javasolt
babonák, és nem idézték meg velük az ördögöt. Elérte, hogy a bíróság
ártatlannak kiáltsa ki.

A művészet patrónusa

Franco egész életében érdeklődött a művészetek és az irodalom iránt, és

gyakran vett részt összejöveteleken, ahol híres művészek is jelen voltak.
Néhány ilyen összejövetelt saját otthonában is rendezett. Költőként
Domenico Venier védelmezője volt, aki befolyásos velencei politikus és az
irodalmi élet egyik főszereplője volt. Franco prominens tagjává vált
Domenico irodalmi körének.
Két kötetet írt terza rimában, ami szó szerint harmadik rímet jelent, ez
egy verselési forma háromsoros rímstruktúrával. 1580-ban egy kötetet adott
ki Lettere famigliari a diversi (Ismerős levelek különböző személyeknek)
címmel, ami azokat a leveleket is tartalmazta, amiket III. Henrik francia
királynak és Tintorettónak írt, aki megfestette portréját.
Némely költeménye arról tanúskodik, hogy sikeres és népszerű
kurtizánként elégedett volt az életével.
Gyengéden melléd fekve
Szeretném, ha megkóstolnád
A szerelem gyönyörét
Amit annyira ismerek
Olyan örömöket adnék neked
Amiktől teljesebb lennél
És még szerelmesebb
Oly gyengéd leszek
Ha egy férfi mellé fekszem
Aki szeret és becsül
Örömöm határtalan
És a szerelem köteléke
Bármilyen szorosnak tűnt
Még szorosabb lesz.
Azonban ezt a költeményt inkább reklámként használhatta szolgáltatásaira,
mintsem öröme kifejezésére. Barátait megpróbálta lebeszélni arról, hogy
kurtizánt neveljenek lányaikból. Egyiküknek az írta: „Meg akarom mutatni
a szakadékot, ami felé tartasz. Hangosan kiáltok, hogy észrevedd, és
elkerüld a veszélyt. Ne akard annyi ember áldozatává tenni őt, kockáztatni,
hogy kirabolják, becsapják, megöljék, hogy egy férfi elvegyen tőle mindent,
amit addig megszerzett. Ne akard kitenni őt a sérülések és a fertőzések
veszélyeinek. Ne akard, hogy más szájával egyen, más szemével aludjon,
más akarata szerint mozogjon, nyilvánvalóan a pusztulás felé tartson. Vedd
számításba a következményeket, és nézd meg, mi történik a hasonló
hivatású nőkkel… A lányod maga fog elhagyni, ha rájön, hogy tönkretetted
az életét.” 1577-ben rávette a velencei hatóságokat, hogy egy otthont
hozzanak létre hajadon anyáknak és prostituáltaknak.

Hanyatlás és bukás

Franco az 1575-ös pestisjárvány alatt elvesztette majdnem az összes

vagyonát. Elhagyta Velencét, mialatt tombolt a járvány, és amikor
visszatért, otthonát kirabolták. Az 1582-es adónyilatkozatából az látszik,
hogy akkor már a város egy olyan részén lakott, ahol az elszegényedett
prostituáltak éltek.
1591. július 22-én halt meg, mindössze negyvenöt évesen, egy
húsznapos, ismeretlen eredetű lázat követően. Két gyermeke élte túl őt, a
többi négy gyermeke nem érte el a felnőttkort. Élete története A tiszteletre
méltó kurtizán című könyvben Margaret Rosenthal tollából (1992) jelent
meg, és Catherine McCormack alakította őt a Veszélyes szépség című
filmben (1998), aminek a könyv szolgál alapjául.

CSÁBÍTÓ TULLIA – TULLIA D’ARAGONA

Nem Veronica Franco volt az első szupersztár kurtizán-költőnő Itáliában.
Egy Tullia d’Aragona nevű költőnő nyomában járt. Francóval ellentétben
Tullia nem hagyott kétséget afelől, milyen érzései voltak saját hivatása
iránt. Azt írta: „Ha ismernéd az effajta élet szolgalelkűségét, aljasságát,
mélységét és bizonytalanságát, bárkit kinevetnél, aki azt mondja, hogy egy
kurtizán élete jó. És bárki, aki segít egy fiatal lánynak más utat választani,
megmenti az életét.”
Tullia élete nagy részét írással és férfiak szolgálatával töltötte. 1510 körül
született Rómában. Anyja, Giulia Campana, akit Giulia Ferraresseként is
ismertek, kurtizán volt, és az egyik legszebb nőként tartották számon
akkoriban. Tullia nem örökölte anyja feltűnően szép vonásait. Akik
ismerték, úgy írták le, hogy túl magas volt, vékony, és minden érzéki vonás
hiányzott belőle. Hosszúkás arca volt, hajlott orra, és túl nagy szája. Anyja
azonban megtanította, hogyan kompenzálja szerény megjelenését divatos
ruhákkal, csillogó szemével, éles eszével és a csábításban való
jártasságával.
Apja hivatalosan Constanzo Palmieri d’Aragona volt, de gyaníthatóan ez
a házasság csak álca volt Ferraresse számára, hogy elterelje a figyelmet
Tullia igazi apjáról, Constanzo unokatestvéréről, Luigi d’Aragona
bíborosról, aki Aragóniai Ferdinánd nápolyi király törvénytelen unokája
volt.
Amikor Luigi d’Aragona bíboros 1519-ben elhunyt, az anyja Sienába
vitte Tulliát. Semmit sem tudunk élete további fejleményeiről egészen
addig, amíg 1526-ban Rómában fel nem bukkant egy Filippo Strozzi nevű
férfi, egy prominens bankárokból és politikusokból álló család sarjának
oldalán. Ez a kezdetét jelentette Tullia kurtizánként való pályafutásának,
holott ekkor még csak tizenéves volt. Strozzi annyira el volt ragadtatva tőle,
hogy elhanyagolta munkáját, és vissza kellett térnie Firenzébe, hogy
megmeneküljön a nő befolyása alól. A lány városról városra vándorolt, és
árulta szolgáltatásait Rómában, Velencében, Bolognában, Firenzében,
Adriában, Ferrarában és Sienában. Népszerű volt költők és filozófusok
körében is, akik verseket írtak neki, és bátorították, hogy saját maga is írjon,
és adja ki műveit. Annyira rajongott a költészetért, hogy egy könyvet is írt
A szerelem végtelenjében címmel. A könyv alapjául a szeretőivel folytatott
beszélgetései szolgáltak. Hódolói és kliensei közt sokan rajongtak a
költészetéért is.
1535-ben Adriába utazott anyjával, egy Penelope nevű kislány születése
miatt. Nem világos, hogy a kislány Tullia saját gyermeke vagy pedig a
testvére volt. 1543. január 8-án Tullia hozzáment Silvestro Guiccardihoz.
A házasság hozzásegítette, hogy ne kelljen egy prostituáltaknak kijelölt
negyedben laknia, és a szabad mozgását ne korlátozzák a prostituáltakra
vonatkozó törvények. Férjezett asszonyként nagyobb tiszteletnek örvendett.
Egy férj számára, aki el tudta fogadni egy kurtizán életvitelét, Tullia vonzó
feleség volt. Anyagilag független volt, jó társaság, jól informált volt
azokban a mindennapi ügyekben, amik a férfiakat érdekelték, és jártas volt
a csábítás művészetében.
Itália akkoriban nem egy ország, hanem városállamok és királyságok
sokasága volt, amik gyakran hadban álltak egymással. 1545-ig az adriai
régióban akkora zűrzavar uralkodott, hogy Tullia Firenzébe menekült, és I.
Cosimo de Medici kormányzótól menedékjogot kért. Azonban megtiltották
neki, hogy olyan ruhákat hordjon, amik Firenzében a kurtizánoknak
megengedettek voltak. Szerencsés módon Cosimo a művészetek patrónusa
volt, és kivételt tett Tulliával, a költészetére való tekintettel. Viszonzásul
Tullia neki ajánlotta következő könyvét, több munkáját pedig Cosimo
feleségének címezte.
1548-ban visszatért szülőhelyére, Rómába. Ekkortájt fia született, akit
Celiónak nevezett el. Celio apja ismeretlen. Tullia férje nem lehetett, mert
ekkor már nem élt. Nem sokra rá megírta az első epikus költeményt, amit
nő írt Il meschino, altramente ditto il Guerrino (A szerencsétlen, akit
Guerrinónak is hívnak) címmel. Négy évvel 1556-ban bekövetkezett halála
után lett kiadva.

PÁPAI SZERETŐK
Napjainkban a pápák cölibátusban élnek, de ez pár száz évvel ezelőtt nem
így volt. Sokuknak volt felesége, vagy szeretőket tartottak, vagy akár
mindkettőt egyszerre.
A pápák a pápai állam nevű területen uralkodtak a nyolcadik századtól
kezdve egészen 1870-ig, amikor az utolsó pápai államot, Laziót is
beolvasztották az egyesült Olaszországba. Ezek után a mindenkori pápának
nem volt földrajzi területe. A Vatikán 1929-ben jött létre a lateráni
egyezmény következtében Benito Mussolini közreműködésével. A Vatikán
a legkisebb önálló állam a világon, és az egyetlen olyan állam, amely egy
városon, Rómán belül található.
Sok pápa házas volt, mielőtt elkötelezte volna magát az egyház
szolgálatára, vagy mielőtt pápává választották volna. Házasságban élő
pápák voltak például II. Adorján a kilencedik században, XVII. János a
tizenegyedik században, és IV. Kelemen a tizenharmadik században. Más
pápáknak törvénytelen gyermekeik is voltak, mielőtt hivatalba léptek volna,
például II. Piusnak és VIII. Incének a tizenötödik században, valamint VII.
Kelemennek és XIII. Györgynek a tizenhatodik században.
Sok pápának szeretői voltak, mielőtt pápává választották volna őket.
Rodrigo Borgia, aki VI. Sándor lett 1492-ben, számos szeretőt tartott.
Egyikük, a hírhedt Vannozza dei Cattanei négy gyermeket szült neki,
többek közt Lucrezia és Cesare Borgiát. Sándor azok közé a pápák közé
tartozott, akik hivatalba lépésük után sem szégyelltek szeretőt tartani. Azzal
is megvádolták, hogy pápává választása érdekében egy vagyont költött a
bíborosok megvesztegetésére. Az egyik legkorruptabb pápa volt, aki valaha
létezett, pazar kitüntetésekkel ajándékozta meg hozzátartozóit. Egyik
szeretője Giulia Farnese volt, aki „a pápa kurvája” néven híresült el. Giulia
lányának, Laurának gyaníthatóan a pápa volt az apja. Azonban az is lehet,
hogy ezt csak ő híresztelte, hogy a lánynak jó férjet szerezzen. Végül
kivívta a pápa nemtetszését azzal, hogy engedélye nélkül elhagyta Rómát,
mert testvére haldoklott, és még utoljára látni akarta. A pápa parancsára
vissza kellett térnie a városba, de útközben a behatoló francia csapatok
elfogták, és a pápának háromezer scudit kellett fizetnie váltságdíj gyanánt.
A pápa és szeretője botrány 2007-ben került felszínre, amikor előkerült
egy, valaha a pápa hálószobáját díszítő festmény. A festmény a gyermek
Jézust ábrázolja, akit két kéz tart, egy harmadik kéz pedig a lábát fogja.
Néhány szakértő úgy gondolja, hogy a mű egy nagyobb festmény részlete,
ami a pápát ábrázolja, amint Szűz Mária és a gyermek Jézus előtt térdepel.
Azt gondolják, hogy a két kéz, amely a gyermeket tartja, Mária keze, a
harmadik pedig a pápáé. A festmény akkor is a pápai hálószoba falát
díszítette, amikor a pápa haldoklott, mert Szűz Mária arca állítólag Giulia
Farnese arcáról lett mintázva.
A tizedik században III. Sergius pápát gyanúsították meg azzal, hogy
viszonyt folytat egy Marozia nevű nővel, ugyanakkor mivel ezt az
ellenségei állították, nem biztos, hogy igaz is. Marozia Spoleto hercegének,
Albericnek volt a felesége. Azt mondták, a pápa gyermekének adott életet.
A gyermek felnőtt korában XI. János pápa lett. A tény az, hogy Alberic
legidősebb fia úgy lépett be az egyházba, hogy nem örökölte apja hercegi
címét, ezért feltételezhetően törvénytelen gyermek volt, és lehetett akár a
pápa gyermeke is, de az igazság sohasem tudódott ki. X. János és XII. János
pápa a tizedik században, valamint IX. Benedek pápa, aki háromszor lett
megválasztva a tizedik és a tizenegyedik században, szintén meg lett
gyanúsítva azzal, hogy szeretőket tart.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Ezalatt Britanniában...

A francia és itáliai uralkodók erkölcstelen életviteléhez a brit királyok is

felzárkóztak. A tizenötödik század előtti korról nagyon keveset tudunk a
brit uralkodók szeretőiről, mivel a nők ritkán tudtak akkoriban írni. Néha
férjeik, apjuk, gyermekeik vagy szeretőik tollából tudunk meg bármit is az
életükről.
I. Henriknek, aki 1100 és 1135 között uralkodott, több mint húsz
törvénytelen gyereke született, de a szeretőiről szinte semmit sem tudunk.
Ezekben a zavaros időkben, a tizediktől a huszadik századig a legtöbb brit
királynak több szeretője is volt. Az egyik kivétel III. Richárd volt, az utolsó
Plantagenet-házi király, és az utolsó angol király, aki csatában halt meg.
Úgy tudjuk, neki csak egy szeretője volt, Katherine Haute. A király évi száz
shillinget fizetett neki 1477-től, feltételezhetően egy vagy több törvénytelen
gyermeke eltartásáért.
Az őt követő uralkodók szeretőiről nem sokat tudunk, egészen II. Károly
1660-as színre lépéséig, aki franciaországi és hollandiai száműzetéséből tért
vissza. Akkoriban mindkét ország az aranykor időszakát élte.
A tizenhetedik században a Holland Köztársaság Európa egyik legnagyobb
hatalmú nemzete volt, kiterjedt tengerentúli birodalommal. Az országban
számos jelentős tudós és művész élt, többek közt Christiaan Huygens,
Anton van Leeuwenhoek, Rembrandt, Vermeer és Franz Hals. Amikor
Károly visszatért Angliába, kontinentális allűrökre tett szert, például francia
módra szeretőt tartott. Az egyik leghíresebb szeretője a heves természetű
narancsáruslány és színésznő, Nell Gwyn volt. Örököse, II. János még
gátlástalanabb volt, egyenesen tizenegy szeretőt tartott.
A tizennyolcadik században az uralkodók néhány szeretőt tartottak csak,
de IV. György aztán behozta a lemaradást: legalább kilenc szeretője volt,
beleértve azt a nőt, aki megzsarolta, és egy másikat, akivel illegálisan
házasságot kötött. György utódja a trónon IV. Vilmos volt, aki szokatlan
módon boldog házasságban élt. Nem számított rá, hogy a trón örököse lesz,
de hatvannégy évesen uralkodóvá választották, miután bátyja törvényes
örökös nélkül halt meg. Mielőtt király lett volna, Clarence grófja néven egy
ír színésznővel, Dorothea (vagy Dorothy) Blanddal élt húsz évig, aki Dora
Jordan néven vált ismertté. Tíz törvénytelen gyermekük született, öt fiú és
öt lány. Amikor 1811-ben kapcsolatuk véget ért, a nő megkapta a
felügyeleti jogot a lányai felett, azzal a feltétellel, hogy többé nem lép
színpadra. Azonban gyermekeit nem volt képes eltartani, így Vilmos
magához vette őket. A nő Franciaországba szökött a hitelezői elől, és 1816-
ban szegényen halt meg. Két évvel később Vilmos elvette Adelaide of
Saxe-Meiningen hercegnőt, és nem tudunk arról, hogy szeretőket tartott
volna.

A LEGVIDÁMABB SZERETŐ – JANE SHORE

IV. Eduárd 1461 és 1470 között volt Anglia királya. Számos szeretőt tartott,
de egyikük kiemelkedett a többi közül. A középkorban a királyok és a
hercegek ügyeltek arra, hogy rangjukhoz méltó szeretőket válasszanak, de
IV. Eduárd ez alól kivételt tett. Híres szeretője, Jane Shore nem volt nemesi
származású, de ő volt az egyetlen, akit a király igazán szeretett.
Jane Shore Elizabeth Lambert néven született kereskedőcsaládban
valamikor 1455 és 1450 között, a londoni Cheapside negyedben. VI. Henrik
uralkodott akkoriban. Vészterhes idők voltak, a király seregeit legyőzték
Franciaországban, és kiűzték őket Normandiából. Angliában sem volt békés
a helyzet: az országot hamarosan szétszakította egy polgárháború, ami a
rózsák háborúja néven vált ismertté. Két uralkodóház, a York- és a
Lancaster-ház között folyt a harc a trónért, és majdnem harminc évig dúlt.
Elizabeth Lambert ahhoz szokott, hogy szegény emberek vegyék körül
apja boltjában, akiknek eltanulta a viselkedését és beszédmódját. Nagyon
szép kislány volt, London rózsájának becézték. Amikor elég idős volt
ahhoz, hogy férjhez menjen (tizenkét éves), apja megpróbálta megtalálni
neki a legmegfelelőbb férjet. Egy kereskedő barátját választotta, William
Shore-t. A házasságot valószínűleg 1460-ban kötötték. Shore tizenöt évvel
idősebb volt a lánynál. Miután a lány hozzáment, Elizabeth Shore lett a
neve, de ma csak Jane-ként ismerjük, mivel egy tizenhetedik századbeli
színdarabban tévedésből így nevezték el.

Segítségért folyamodva

Jane sosem volt boldog a házasságában, és végül az egyházi bírósághoz

fordult, mert fel akarta bontatni. Az ok, amire hivatkozott, az volt, hogy a
férje háromévi együttélés után sem volt képes gyermeket nemzeni, mivel
impotens volt, ezért a házasság nem működött, és valójában nem is volt
házasságnak nevezhető. Az egyházi bíróság elutasította a kérést, így a lány
a római Apostoli Törvényszékhez fordult, a legfelsőbb egyházi bírósághoz.
IV. Sixtus pápa megsajnálta őt, és megkérte Hereford, Sidon és Ross
püspököt, hogy hallgassák meg a lányt. A három püspök úgy döntött,
felbontják a házasságot 1476. március 1-jén. Az ilyesfajta ügyek egy
vagyonba kerültek, és egy szegény lány, mint Jane, nem engedhette meg
magának, hogy bírósághoz forduljon hasonló esetben. Nem tudni, ki állta
költségeit. Az egyik lehetőség, hogy IV. Eduárd fizette, aki az 1471-es csata
után került a trónra. Hereford püspök ismerőse volt a királynak. Gyanítható,
hogy ő segítette az ügy kimenetelét, mivel a király és Jane viszonya
ugyanebben az évben kezdődött. Azt azonban senki nem tudja, hogyan
találkoztak.
IV. Eduárd király 1463-ban feleségül vette Elizabeth Woodville-t.
A házasság oka rejtély. A királyok általában azért házasodtak, hogy
megerősítsék országuk hatalmát, a házassággal szoros szövetségeket
kötöttek más uralkodóházakkal, akiktől háború esetén támogatást kaphattak.
De Eduárd házassága Elizabeth Woodville-lel semmilyen előnyt nem
jelentett az országnak. Talán szerelemből vette el a nőt, ami nagyon
szokatlan volt akkoriban egy angol királytól. A házasságot titokban tartotta,
de amikor a tanácsadói elkezdtek azon tanakodni, kit vegyen nőül a király,
kénytelen volt elárulni, hogy már házas. Az arisztokratákat és a köznépet
egyaránt megdöbbentette ez a felelőtlen viselkedés. Csak egy rövid ideig
volt hűséges feleségéhez. Nem tudott ellenállni a csinos nőknek, de
megtette királyi kötelességét, és tíz gyermeket nemzett hitvesének. Sok
szeretőt tartott, de hamar megunta és átadta őket udvaroncainak magas
anyagi juttatás kíséretében, annak érdekében, hogy ne legyenek
elégedetlenek.
A királyné elviselte a szeretőket, ahogy az akkoriban általános volt.
Azonban a legtöbb királyi szerető arisztokrata feleség volt, ennélfogva
tudták, hogyan illik viselkedni királyi körökben. Jane nem volt nemesi
származású volt, és kockázatot jelentett a monarchiának. Megszégyeníthette
a királyt, vagy megzsarolhatta, és ami a legrosszabb: hozzá is akarhatott
menni feleségül. Egy angol király, vagy akár egy trónörökös még a
huszonegyedik században sem vehet feleségül egy alacsony származású nőt
sajtóvisszhang nélkül. A tizenötödik században egy ilyen házasság
egyenesen elképzelhetetlen volt. Jane-t egyáltalán nem zárta a szívébe a
királyné, tudván azt, hogy házasságát érvénytelenítették.

Egy szerencsés szerető

Jane-t nem érdekelte a hatalom, és nem avatkozott a politikába, ahogy más

szeretők tették. A király valószínűleg egy házban tartotta őt közel
valamelyik palotájához. És úgy tűnik, tényleg szerette. Úgy beszélt róla,
mint a legboldogabb szeretőjéről. Sir Thomas More, VIII. Henrik
főkancellárja említést tesz róla könyvében, a III. Richárd történetében, ami
az 1500-as évek elején íródott. Azt mondta IV. Eduárd szeretőiről: „A
legboldogabb Shore felesége volt, akit a király különös figyelemben
részesített. Sok szeretőt tartott, de őt igazán szerette.”
Míg más ágyasok gyakran viszályt szítottak az udvarban, egymás ellen
fordítva az udvari embereket, ezáltal saját pozíciójukat megerősítve, Jane
békés természete és nyugalma a királyra is hatással volt. Sir Thomas More
ezt írta róla: „Soha senkit nem sértett meg, mindenkihez jó szándékkal
közeledett. Amikor a király dühös volt, ő megnyugtatta. Ahol embereket
megbántottak, ő vigaszt nyújtott. A kegyvesztetteknek kegyelmet adott.
Nehéz helyzetekben önös érdek nélkül kiállt mások mellett.” Vonzereje
nemcsak szépségében rejlett. Többen is írták róla, hogy szellemes volt,
anélkül hogy sokat beszélt volna. Sir Thomas More azt mondta: „Mindig
mindenre volt válasza, de sohasem fecsegett.”
 Az 1470-es évek végén és az 1480-as évek elején Jane élete
legboldogabb időszakát élte. A saját maga ura volt, minden előnnyel, amit a
király szeretőjeként élvezhetett. De 1483. április 9-én fordult a kocka.
A király váratlan hirtelenséggel negyvenegy évesen meghalt. A halál okát
nem ismerjük, valószínűleg valami láz vihette el. Nem gondolt előre
halálának következményére, és nem hagyott Jane-re semmi vagyont. Ahogy
a király meghalt, Lord Hastings, a király kincstárnoka nyomban Jane
segítségére sietett. Titkos hódolója volt Jane-nek, de amíg élt a király, csak
távolról csodálta őt.
A királyi trónt a király 12 éves fia, V. Eduárd követte, de soha nem lett
megkoronázva. Gloucester grófja, Richárd lett kijelölve gyámjaként.
Richárd addig uralkodhatott a fiú helyett, amíg az nem éri el a megfelelő
kort az uralkodáshoz. Richárd azonban a kezdetektől fogva hataloméhes és
kegyetlen volt. A királyné számos rokonát és támogatóját letartóztatta és
kivégeztette, így akarta megakadályozni, hogy a nő nagyobb hatalomra
tegyen szert. Ezek után az új királyt és kilencéves öccsét felvitte a londoni
Towerbe, és soha többé nem látta őket élve senki. Sokan azt gondolták,
hogy meggyilkolták őket, bár erre nincs közvetlen bizonyíték. Haláluk
körülményeire sohasem derült fény. Úgy emlékeztek rájuk, mint a torony
hercegeire. Később Richárd meggyanúsította Hastingset, hogy
összeesküdött ellene Jane-nel és a királyné családjával együtt. Hastingset
azonnal lefejezték. Richárd ezután elfoglalta a trónt, és III. Richárdként
koronáztatta meg magát.
A királyné egyetlen közeli rokona, aki még mindig támogatta a nőt, első
házasságából született fia, Thomas Grey, Dorset márkija volt. A fiú egy III.
Richárd elleni sikertelen lázadásban vett részt, és Franciaországba
menekült. A király azt állította, hogy Jane Dorset szeretője volt, és így,
hogy nem tudta elkapni a férfit, Jane-en állt bosszút. Letartóztatta és
börtönbe vetette. London püspökét kérte fel arra, hogy szólítsa fel a nőt
nyilvánosan bűnbocsánatra. Jane büntetése az volt, hogy egy szál
alsóruhában, gyertyával a kezében végig kellett gyalogolnia London utcáin.
Tömegek nézték, de Richárd szándékával ellentétben megvetés helyett
tiszteletet váltott ki az emberekből. A király dühében börtönbe záratta.

Egy meglepetés
A király nagyon meg volt lepve akkor is, amikor megkérték Jane kezét,
mialatt börtönben volt. Akkor döbbent meg a legjobban, amikor a kérő
kilétére fény derült: saját ügyvédje, Thomas Lynom volt az. A király írt a
kancellárjának, John Russelnek, Lincoln püspökének, hogy beszélje le
Lynomot a tervéről. De Lynom hajthatatlan volt. Végül a király
engedélyezte a házasságot. Nem tudjuk pontosan, mikor házasodtak, de
Thomas megjelenik Jane idősebb rokonainak végrendeletében, így biztosan
a család tagja volt. Thomas és Jane közös életéről keveset lehet tudni, azt
azonban biztosan tudjuk, hogy egy lányuk született. Thomas, mint a király
ügyvédje, elvesztette állását azután, hogy a királyt megölték a bosworthi
csatamezőn 1485-ben. Végül 1518 körül halt meg.
Thomas More írásaiból tudunk valamennyit Jane későbbi életéről,
például, hogy megérte a hetvenéves kort, de kénytelen volt pénzt kérni
barátaitól és rokonaitól nehéz anyagi helyzete miatt. A férje nem hagyott rá
semmit, lehet, hogy amiatt, mert ő is elszegényedett, miután nem volt többé
a király ügyvédje. Jane 1527 táján halt meg.

VIII. HENRIK TÍZ ÁGYASA

VIII. Henrik híres volt hat feleségéről, de arról kevesen tudnak, hogy
legalább tíz szeretőt tartott. Kettő közülük saját jogon királyné lett, és
egyikük megváltoztatta Anglia történelmét.
Henrik nem számított arra, hogy király lesz. Idősebb bátyjának,
Arthurnak kellett volna örökölnie a trónt. Arthur 1501-ben nőül vette
Aragóniai Katalin spanyol hercegnőt, és ezután Anglia és Spanyolország
stratégiailag egyesült Franciaország ellen. Hat hónappal később mindketten
megbetegedtek. Katalin túlélte, de a tizenöt éves Arthur nem. Mindössze
tízévesen Henrik a trónon találta magát. A két ország uralkodóháza közötti
egyezmény annyira fontos volt, hogy Katalint meggyőzték, menjen hozzá
halott férje öccséhez, Henrikhez. Az ilyesfajta házasságot, miszerint egy
férfi elveszi elhalálozott testvére özvegyét, az egyház tiltotta. De Katalin azt
állította, hogy házassága Arthurral nem teljesedett ki testi kapcsolatban, így
a pápa kivételesen engedélyezte, hogy hozzámenjen Henrikhez. Az a tény,
hogy annak idején Arthur az esküvő utáni reggelen azt mondta:
„Spanyolország belsejében jártam”, igazolta azt, hogy a testi kontaktus
megtörtént, de ez a dolog valamiért gyorsan feledésbe merült.
 Henrik első szeretője valószínűleg Lady Anne Hastings volt, a királynő
egyik udvarhölgye. Viszonyuk 1510-ben kezdődött, Katalinnal kötött
házassága után egy évvel. Az angol királyi udvarnál a férjek gyakran
örültek, ha feleségük viszonyt folytatott a királlyal, mert ebből előnyökre
tehettek szert. De Anna férje, Lord Hastings annyira dühös lett, amikor fény
derült a viszonyra, hogy elvitte Anne-t egy zárdába, ami hatvan
mérföldnyire volt Londontól, és ott tartotta. Beleavatkozni a király szerelmi
életébe nem volt szerencsés dolog, de úgy tűnik, Hastingsnak sikerült a jó
viszonyát megtartani a királlyal, a király a férfit pár évvel később kinevezte
Huntington grófjának. Ezalatt Anne visszatért az udvarba, és valószínűleg
folytatta viszonyát a királlyal, mert az 1513-ban egy nagyon drága
ajándékot adott neki, ami harminc uncia ezüstből készült. Ugyanebben az
évben Henrik betört Franciaországba. Amikor nem a seregeit vezette, egy
Étienne de La Baume nevű francia nővel folytatott viszonyt.
1514 táján visszatért Angliába, ahol azt beszélték róla, hogy három
udvarhölggyel szórakoztatja magát egyszerre, Jane Popincourttal, Elizabeth
„Bessie” Blounttal és Elizabeth Carew-val. Popincourtot azért hozatták
Franciaországból az udvarba, hogy Henrik testvéreit tanítsa franciául, és
valószínűleg Henriket magát is. Henrikkel folytatott jelentéktelen viszonya
1516-ban ért véget, amikor visszatért Franciaországba. Pár évvel idősebb
volt a királynál, de vele ellentétben Bessie Blount még gyermek volt,
mindössze tizenegy éves, amikor az udvarhoz került 1512-ben. A királynő
udvarhölgye volt. Két évvel később Henrik visszahívta az akkor tizenhárom
éves lányt az udvarba, hogy táncpartnere legyen, mert a királynő terhes
volt, és nem tudott vele táncolni. A lány állítólag jól tudott táncolni. Bessie
1518-ban teherbe esett a királytól. Fia született, akit Henrik Fritzroynak
neveztek el, ami anglonormann név, és azt jelenti, hogy a király fia.
Röviddel a fiú születése után kapcsolatuk véget ért. A harmadik
udvarhölggyel, Elizabeth Carew-val folytatott viszonyáról keveset tudunk,
azonkívül, hogy a király nagyon drága ajándékokkal lepte meg, ami arra
utal, hogy közel állhatott hozzá. Abban az időben egy Parker nevű hölggyel
is volt egy futó kalandja.

A Boleyn lányok
Nem sokkal később Henrik figyelmét két lánytestvér kötötte le, akik
mindent megváltoztattak az életében: a Boleyn lányok. Apjuk udvaronc és
diplomata volt. Anyjuk, Lady Elizabeth Howard udvarhölgye volt Elizabeth
Yorknak, majd Aragóniai Katalinnak. A Boleyn család otthona a kenti
Hever kastély volt, de Norfolkban is volt egy kastélyuk, a Blickling Hall,
ahol valószínűleg a két lány felnőtt. A Boleyn név egy másik változata, a
Bullen ma is honos Norfolkban. Először Mária született 1499-ben vagy
1500-ban, és Anna követte 1501-ben. A tizenöt éves Boleyn Mária a király
testvérénél, Mária hercegnőnél volt udvarhölgy. Amikor Mária hercegnő
Franciaországba utazott, hogy hozzámenjen a jellegtelen francia királyhoz,
XII. Lajoshoz, Boleyn Mária vele ment.
Mária hercegnő 1525-ben, mindössze három hónappal férjhezmenetele
után megözvegyült, és visszatért Angliába. Boleyn Mária Franciaországban
maradt, és az új királynő, Claude udvarhölgye lett. Ugyanebben az időben
apja nagykövet lett Franciaországban, és testvére, Anna is ott tartózkodott.
Mária hamar feltalálta magát az udvarban, és népszerűségnek örvendett.
Azt beszélték, hogy számos viszonya volt, az egyik egyenesen az új francia
királlyal, I. Ferenccel. Bármi is az igazság, 1529-ben visszatért Angliába, és
Henrik királynőjének, Aragóniai Katalinnak lett az udvarhölgye. 1520-ban
hozzáment William Vareyhez, egy udvaronchoz, aki nagyon közel állt a
királyhoz. Az egyik esküvői vendég maga a király volt, aki szívébe zárta a
fiatal Máriát, és néhány hónapon belül a szeretője lett. A viszony öt évig
folytatódott titokban, 1526-ig. Ezalatt Máriának két gyermeke lett, az
egyiket Henriknek nevezte el, aki állítólag a királyra hasonlított.
Két évvel később lesújtott a tragédia, Mária férje életét vesztette egy
betegségben, amit izzadós kórnak neveztek. Egy titokzatos betegség volt,
ami járványszerűen terjedt Angliában és Európában, 1485-től kezdve.
Modern tudósok feltételezik, hogy lépfene vagy hantavírus lehetett, és
valószínűleg Tudor Henrik francia zsoldosai hurcolták be Angliába. Tudor
Henrik később VII. Henrik lett, amikor véget ért a rózsák háborúja.
A betegség áldozatai a tünetek megjelenését követő néhány órában
meghaltak. A járványok mindig nyáron törtek ki, és a tél beálltával
elmúltak. Valószínűleg bolhák és tetvek terjesztették, amelyek a nyári
hónapokban szaporodtak, és a hidegben elpusztultak. A tizenhatodik
században a betegség, amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt.
Angliában azóta sem bukkant fel, habár egy hasonló betegség, a Picardy láz
1718-ban feltűnt Franciaországban. Az utolsó esetet 1918-ban regisztrálták.
 1534-ben Boleyn Mária titokban hozzáment William Staffordhoz.
Valószínűleg azért tartotta titokban, mert a férfi szegény volt, egy alacsony
rangú katona. Azonban amikor teherbe esett, a családja rájött, mit tett.
Annyira dühösek lettek, hogy kitagadták. Testvérét, Annát is megsértette,
ezért száműzték az udvarból. Amiatt, ami később Annára várt az udvarnál,
Mária szerencsés volt, hogy kizárták az udvari életből. Túlélte testvérét és
szüleit, 1543. július 19-én halt meg, a negyvenes éveiben.
1522-ben Boleyn Annát visszahívták Angliába, hogy véget vessen annak
a viszálynak, ami a Boleyn és a Butlers család között tört ki. A Boleyn és a
Butlers család egyaránt magának kívánta tulajdonítani az Ormond grófja
címet és az ezzel együtt járó birtokokat. Abban egyeztek meg, hogy Anna
feleségül megy James Butlerhez, annak érdekében, hogy egyesítse a két
családot és véget vessen a viszálykodásnak. Azonban az egyezségből nem
lett semmi. Anna a királyné szolgálatába szegődött. Divatos öltözködésével,
bájos stílusával, lantjátékával, ragyogó személyiségével és eleganciájával a
táncparketten tökéletes udvarhölgynek mutatkozott. A férfiak odáig voltak
érte, ő pedig élvezte a rá háruló figyelmet.

Tegyél királynéddá!

Anna leglelkesebb udvarlója maga VIII. Henrik volt, aki 1526 tavasza óta
szerette volna megszerezni őt szeretőjének. Akkoriban a lány a húszas évei
közepén járt, a király tíz évvel volt idősebb nála. Azonban a nővérével
ellentétben Anna visszautasította a férfi közeledését. A lány világosan
megmondta, hogy nem lesz a király szeretője, és csak akkor kerül vele
fizikai kapcsolatba, ha a férfi feleségül veszi. Nagyon határozott volt, de
következetessége meghozta gyümölcsét. A király remélte, hogy Kelemen
pápa érvényteleníti házasságát Katalinnal, akitől nem lett fiú örököse, és így
veszélybe került a Tudor-ház. Katalin nyolc év alatt hat gyermeket szült, és
ezek közül három volt fiú. Azonban kettő közülük pár óráig élt csak, egy
pedig pár hétig. A hat gyerek közül csak egy élte túl a gyermekkort. Később
ő lett I. Mária királynő.
Henrik azt állította, hogy Katalin azért nem tud életképes fiú utódokat
szülni, mivel házasságuk Isten ellen való, hiszen Katalin testvérének az
özvegye. Egy passzust idézett Leviticustól, miszerint bűn az, ha az ember a
testvérének özvegyével hál, ezzel alátámasztandó állítását. 1527 májusában
Wolsey bíboros titkos bíróságot állított fel a király ügyében. Annyira titkos
volt, hogy a királyné sem tudott róla. Wolsey megkérte a pápát, hogy az
előző pápa által hozott ítéletet, miszerint engedélyezve lett Henrik
házassága Katalinnal, érvénytelenítse, arra való tekintettel, hogy ellentmond
a Bibliának. Arra is kérte a pápát, hogy engedélyezze, hogy a döntést ne
Rómában, hanem Angliában hozzák meg. Wolsey ezután biztos volt abban,
hogy a királynak nyert ügye van. A pápa beleegyezett, hogy Angliában
döntsenek, de nem engedte, hogy a püspök egyedül hozzon ítéletet. Egy
pápai megbízott, Lorenzo Campeggio bíboros közreműködött a tárgyaláson.
A pápa utasítására a bíboros késlekedett döntést hozni, addig húzta az
ügyet, ameddig csak lehetett. 1529 közepe táján felfüggesztette az ügyet, és
visszatért Rómába, hogy soha ne jöjjön vissza Angliába. Az ok, amiért a
pápa és a bíboros vonakodott döntést hozni, az volt, hogy a Német-római
Császárság uralkodója, V. Károly Katalin unokaöccse volt. Henrik tajtékzott
dühében.
A konfliktust majdnem megoldotta az, hogy Anna elkapta az izzadós kórt
1528-ban, ugyanazt a betegséget, ami elvitte sógorát, William Careyt.
Henrik a saját orvosát küldte, hogy gyógyítsa meg Annát. És Anna felépült.
Amikor Katalin megtudta, mire készül Henrik, hangosan kiállt saját
érdekei mellett. Azt állította, hogy ő az egyedüli jogszerű királynéja
Angliának, és a nép mellé állt. Hűséges feleségnek és igazságos
uralkodónőnek látták, akit a király félre akar állítani, hogy a szeretőjét
ültesse a trónra maga mellé. De Henriket ez nem tántorította vissza,
mindenáron meg akarta szerezni Annát.
1530-ban Anna egy könyvet ajándékozott a királynak, amit William
Tyndale irt Egy keresztény férfi engedelmessége, avagy hogyan
kormányozzon egy uralkodó címmel. Innen jött Henriknek az ötlet, hogy
Angliában ő maga legyen az egyház feje a pápa helyett. Azonban Tyndale,
aki egy bibliafordítást is készített angolul, ellenezte a király válását a
Katalintól, és ezzel kivívta ellenszenvét. Amikor Európába szökött a király
bosszújától tartva, a király megkérte a Német Római császárt, hogy
tartóztassa le, és küldje vissza Angliába. A pápa azonban nem talált okot
arra, hogy letartóztassa Tyndale-t, igy visszautasította a király kérését.
Végül a férfit Antwerpenben fogták el és tartóztatták le. 1536-ban
eretnekség vádjával törvény elé állították, majd halálra ítélték.
Megfojtották, és testét máglyán égették el. Tyndale bibliafordítása később
Henrik Nagy Bibliájának alapjául szolgált, mely 1536-ban az első hivatalos
angol nyelvű biblia lett.
1531. február 11-én a király kényszerítette az angliai katolikus egyházat,
hogy fogadják el őt egyházfőként. Pár hónappal később elűzte Katalint az
udvartól. 1532-ben Thomas Cranmert választották Canterbury érsekének, a
pápa jóváhagyásával. A következő évben az érsek érvénytelenné
nyilvánította Henrik Katalinnal kötött házasságát, biztosítva a lehetőséget
ahhoz, hogy a király feleségül vehesse Annát. Nem tudjuk pontosan a
házasságkötés dátumát. Lehetséges, hogy 1532. november 14-én titokban
tartottak egy ceremóniát, rögtön azután, hogy I. Ferenc francia királyt
meglátogatták. Bárhogy is történt, 1533. január 25-én tartottak egy esküvőt,
pár hónapra rá pedig Annát királynévá koronázták, aki akkor már várandós
volt.
Amikor a pápa megtudta, hogy összeházasodtak, kitagadta Henriket az
egyházból. Henrik pozíciója, mint az újonnan alapított anglikán egyház
feje, 1534-ben a szupremácia következtében stabillá vált. Az egyik előnye,
hogy Anglia elszakadt a római egyháztól, az volt, hogy az eddig az
egyháznak fizetett adók a királyi kincstárba folytak be. A hatalmas egyházi
vagyont, az ingatlanokat és birtokokat felosztották a nemesség közt, a
kolostorokat pedig megszüntették. A bevételből Henrik erős hajóhadat is
épített, arra az eshetőségre készülve, ha a római egyháztól való elszakadás
miatt az európai hatalmak megtámadnák Angliát. Később ez a flotta lett a
világ legerősebb flottája, ami Anglia katonai hatalmát biztosította. Ennek
következtében Anglia akkora hatalomra tett szert, amit a világ addig még
sosem látott.

Agykárosodás

Az orvosok és az udvari asztrológusok a gyermek nemét fiúnak jósolták.

Ebben bízva a király és a királyné izgatottan várták világra jövetelét, de
1533. szeptember 7-én Anna leánygyermeket szült. A király annyira
csalódott volt, hogy nem tartotta meg a gyermek születésére előkészített
ünnepséget sem. Ironikus módon a gyermek, akit fiúnak vártak, és aki
akkora csalódást okozott szüleinek világra jövetelekor, később I. Erzsébet
lett, Anglia egyik legbefolyásosabb uralkodója. Anna további négy
terhessége vetéléssel vagy koraszüléssel végződött. Mialatt Anna terhes
volt, a király szeretőket tartott, többek közt Anna unokatestvérét, Mary
Sheltont és egy fiatal udvarhölgyet, Jane Seymourt. 1536-ban, pár nappal
azután, hogy a király lovaglás közben balesetet szenvedett, Anna utoljára
elvetélt. A gyermek fiú lett volna.
Henrik balesete annyira súlyos volt, hogy az azt követő agykárosodás
megváltoztatta személyiségét. A jó kedélyű király gonosz és kegyetlen lett a
baleset után. 1524-ben már érte egy baleset lovaglás közben, amikor nem
zárta le jól sisakját, és az ellenfele lándzsája megsebezte az arcát. De az
1536-os baleset komolyabb volt. A negyvennégy éves király leesett a lóról,
majd a lova ráesett. Két óráig öntudatlan volt. A baleset következtében a
korábbi lábsérülése is kiújult, így egész életére nyomorék lett. Soha többé
nem lovagolt, és elhízott. A korabeli páncéljaiból látszik, hogy derékbősége
nyolcvan centiről százhúszra nőtt, súlya pedig elérte a száznyolcvan kilót.
A baleset és Anna utolsó vetélése véget vetett házasságuknak. A király
már a következő szeretőjének, Jane Seymournak adott otthont. Kegyetlen
tervet készített elő, hogyan lépjen ki a házasságból. Bizottságot állított fel
arra, hogy megfigyeljék Annát, elkövet-e olyan dolgot, ami árulásnak
minősülhet. Az udvarnál nem volt nehéz ellenséget találni, így a bizottság
hamarosan talált embereket, akik Anna ellen tanúskodtak. Egy udvari
zenészt és táncost addig kínoztak, míg kénytelen volt azt vallani, hogy
Annával házasságtörést követett el. Még három lovagot tartóztattak le
amiatt, mert állítólag viszonyuk voltAnnával. Ráadásul azzal is
megvádolták, hogy saját testvérével hált. Több súlyos bűnnel vádolták,
annak érdekében, hogy legalább az egyik megállja majd a helyét.

Egy királyné kivégzése

1536. május 2-án Boleyn Annát letartóztatták, és a londoni Towerbe vitték.

Állítólag annyira magánkívül volt, hogy érkezése után elájult. Május 15-én
bíróság elé állították házasságtörés, vérfertőzés és árulás miatt. Azt
állították, hogy azért akarta megölni a királyt, hogy hozzámehessen
valamelyik szeretőjéhez. A tárgyalás inkább színdarabhoz hasonlított.
A négy férfi, akiket az Annával való házasságtöréssel vádoltak, fejvesztésre
ítéltetett. Annát és testvérét máglya általi halálra ítélték, de Henrik
kegyesen megváltoztatta az ítéletet lefejezésre. Miután a többieket május
17-én kivégezték, Annán volt a sor. Ahelyett, hogy hagyományosan bárddal
fejeztette volna le a nőt, a király egyenesen Franciaországból hozatott egy
mesterien dolgozó hóhért, hogy fejét vegye a nőnek, akit egykor annyira
kívánt. A férfi Jean Rombaud volt, Szent Audomár kivégzője. Egy
feljegyzés szerint Henrik elküldte embereit, hogy megnézzék, hogy
dolgozik a hóhér, mielőtt megbízta volna őt. A küldöttek le voltak
nyűgözve, amikor a hóhér egy kardcsapással egyszerre két elítélt fejét vágta
le egy kivégzésen.
Május 19-én Annát a towerbeli kivégzőhelyre vitték. A kivégzés, ami el
volt rejtve a nyilvánosság elől, a felső osztálybeliek privilégiuma volt.
Amikor a király embere eljött Annáért, a nő nyugodt volt, és nem tiltakozott
a közelgő halála ellen. A torony hadnagya azt mondta, hogy ő volt az
egyetlen elítélt, aki ennyire belenyugodott a sorsába. Anna a pár ember
előtt, akik a kivégzésen jelen voltak, még utoljára beszédet tartott. Eleinte
halk, majd egyre erősödő hangon a következőket mondta:
„Jó keresztény emberek! Meghalni jöttem ide, és ez ellen nem
tiltakozom, mert a törvény szerint meg kell halnom. Nem azért szólok, hogy
bárki ellen szóljak, bár ellenem sokan szóltak eddig. És imádkozom a
királyért, hogy isten segítse, és sokáig uralkodhasson, mert nála szelídebb
és kegyesebb herceg nem volt a földön, velem pedig mindig jó volt és
nemeslelkű. És ha bárki beleavatkozna az ügyembe, megkövetelem, hogy a
legjobb módon ítélkezzék. Lelkemet felajánlom Istennek, imádkozzatok
értem!”
A hóhér előtt nem görnyedt, hanem méltóságteljesen térdelt, ami
franciaországi szokás volt. Ahogy azt ismételte: „Jézus, fogadd magadhoz
lelkemet, Uram, könyörülj rajtam!”, a hóhér egy kardcsapással lefejezte
Anglia királynőjét. A szemtanúk szerint amint a levágott fejet a magasba
tartotta, a szemek és a száj még mozogtak. Ahelyett, hogy koporsóba rakták
volna, egy nyitott ládába helyezték testét, és fejét karja alá tették.
Így, hogy Anna halott volt, Henrik szabadon feleségül vehette Jane
Seymourt, és nem is vesztegette az időt. Alig két héttel Anna kivégzése
után összeházasodtak. Jane végül világra hozta Henriknek a fiú utódot, akit
a király annyira akart. A fiú, akit Edwardnak neveztek el, 1537. október 12-
én született, de Jane ágynak esett és meghalt tizenkét nappal a szülés után,
mindössze huszonnyolc évesen. Az egyetlen volt a király feleségei közül,
aki királynéhoz méltó temetést kapott. Nem tudjuk, hogy Henriknek ezután
voltak-e szeretői, de még háromszor házasodott: Clèves-i Annát, Catherine
Howardot és Catherine Parrt vette el feleségül.
A hóhér bárdja

Boleyn Anna szerencsésnek volt mondható, hogy egy jól képzett hóhér
fejezte le. Akkoriban Angliában bárddal fejezték le az elítélteket. A bárd
ormótlan eszköz volt, amit nehéz volt pontosan használni, gyakran többször
kellett lesújtani, amig levágtak egy fejet. Számos feljegyzés létezik bárddal
végrehajtott, de rosszul sikerült lefejezésről, annak ellenére, hogy a bárd
éles volt. 1541. május 27-én Margaret Pole ugyanott lett kivégezve, ahol
Boleyn Anna öt évvel azelőtt, de az ő kivégzése rettenetesen sikerült.
Margaret Aragóniai Katalin lányának, Máriának a nevelőnője volt. Amikor
Henrik meg akart szabadulni Annától, a nő a királyné pártján állt, és ezzel
magára haragította a királyt, aki elbocsátotta. A nő visszavonult vidéki
magányába, azonban fia, aki a kontinensen élt, szintén a király ellen fordult.
Margaret könyörgött neki, hogy ne tegye, de már késő volt. A nőt
letartóztatták és a Towerbe vitték, ahol bebörtönözték. Kétévi raboskodás
után, bármilyen vádemelés vagy tárgyalás nélkül közölték vele, hogy pár
órán belül kivégzik.
Annyira sietősen hajtották végre a kivégzést, hogy nem volt idő
állványzatot építeni és gyakorlott hóhért hívni. Ehelyett egy hóhérinast
hoztak. Egy korabeli kalendárium azt írta róla, hogy vékonydongájú,
szerencsétlen kinézetű fiú volt. Nem könnyítette meg a helyzetet az sem,
hogy Margaret nem volt hajlandó a megfelelő testhelyzetet felvenni a
lefejezéshez. A törékeny, hatvanhét éves nőt kényszeríteni kellett, mialatt
siránkozott. A több száz néző szeme láttára a gyakorlatlan hóhér lesújtott, és
elvétette a nő nyakát. A vállára csapott. Legalább tíz csapással sikerült
végül lefejeznie, mialatt darabokra zúzta a nő vállát és fejét. Margaret Pole
esete extrém eset volt, de sok olyan feljegyzés van, miszerint több
bárdcsapással sikerült csak embereket kivégezni. Többek között 1587-ben
Stuart Máriát is csak három bárdcsapással sikerült lefejezni, a Fotheringay
kastélybeli kivégzésén. Az ilyesfajta mészárlást akarta Henrik elkerülni,
amikor gyakorlott hóhért hozatott Anna kivégzésére.

A VIDÁM URALKODÓ: II. KÁROLY

1660-ig tizenegy éven keresztül az angol népnek az akkori puritán
kormányzat szigorú erkölcsi szabályai szerint kellett élnie. Azonban abban
az évben Stuart Károly, a kivégzett király, I. Károly fia visszatért
Európából, hogy elfoglalja az angol trónt. Az új uralkodó és udvaroncai
ellenben nem tartották magukat a puritán erkölcsökhöz, csupán jól akarták
magukat érezni, olyannyira, hogy a király a Boldog uralkodó néven híresült
el. Újra kinyittatta a színházakat, amiket a puritánok bezártak, és engedte a
nőket is szerepelni. Előtte az összes szerepet csak fiúk és férfiak játszhatták.
A kor értékrendjéhez képest az új király nagyon szabados uralkodó volt.
Legalább tizenöt szeretőt tartott. Az előtte uralkodó királyok felső
osztálybeli és lehetőleg házas nők közül választottak, de az új uralkodó nem
volt túl válogatós ezen a téren. Károlynak, ha tetszett egy nő, nem érdekelte
annak társadalmi státusza. Különösen a színésznők voltak a gyengéi.
A puritánok, bár vissza lettek szorítva a polgárháború során, nem tűntek el
teljesen, és gyűlölték az új királyt. Azt mondták róla, hogy az erkölcsösség
és a házasság legnagyobb ellensége.
Károly közvetlenül azelőtt, hogy visszatért Angliába, találkozott a magas,
vonzó és kihívó jelenséggel, Barbara Palmerral. A nő Barbara Villiers-ként
született, és Roger Palmerhez ment feleségül 1659-ben, tizennyolc évesen.
Palmer apja nem kedvelte Barbarát, azt mondta a fiának, hogy
szerencsétlenséget hoz rá. Bizonyára jó emberismerő volt, mert Barbara
tizenöt éves kora óta kurtizán volt, azóta, amióta Chesterfield grófjának a
szeretője lett. A lány eredetileg arisztokrata családból származott, de apja,
Viscount Grandison elköltötte vagyonát, és halála után a felesége ottmaradt
egy fillér nélkül. Barbara vagyon híján nem tudott férjhez menni, ezért
szeretőket keresett, hogy eltartsák. Láthatólag élvezte ezt az életstílust,
mivel házassága után is folytatta viszonyát szeretőjével, Chesterfielddel.
Hat gyermeket szült, egyiket sem a férjétől. Öt gyermeknek a király volt az
apja, a hatodiknak pedig a másodunokatestvére, John Churchill, aki szintén
a szeretője volt. Nem sokkal az esküvője után a kontinensre utazott, hogy a
királypártiaktól vigyen üzenetet a száműzött királynak. Amikor a király
meglátta a magas, gyönyörű, barna hajú nőt, azonnal meg akarta szerezni.
Barbara rövidesen a szeretője is lett.
Károly, mint frissen megkoronázott király, az első éjszakát Londonban
Barbarával töltötte, és a nő nagyon hamar teherbe esett. Roger Palmerst
Castlemaine grófjává nevezte ki a király, cserébe a felesége szolgálataiért,
Barbara pedig Lady Castlemaine lett. A nő annyira biztosnak érezte
helyzetét, hogy mialatt a király az új feleségével, Braganzai Katalinnal
nászúton volt, világra hozta második gyermekét a Hampton Court
palotában. A király és a királynő házassága dinasztiákat egyesítő frigy volt,
fontos kötelék Portugália és Anglia között, a közös ellenséggel,
Spanyolországgal szemben. Katalin a házassággal nagy vagyon hozott
magával, a tangeri és bombayi területeket, valamint kereskedelmi
privilégiumokat Brazíliában és a kelet-indiai térségben. Viszonzásul
Portugália az angol katonai haderő támogatására számíthatott. Katalin
feladata volt, hogy fiú örököst szüljön a királynak, de mialatt Károly
könnyedén nemzett utódokat szeretőinek, Katalin sorozatosan elvetélt.
Egyre jobban nyomaszthatta az, hogy nem tud fiút szülni a királynak, és
sosem sikerült neki.
A legtöbb királyi szerető vagy kerülte a királynőt, vagy megpróbált vele
jóban lenni, de Barbara utálta Katalint, és folyton harcolt vele. A többi
udvaronccal sem volt túlságosan jóban, és a király legfőbb tanácsadója is
utálta őt. Edward Hyde-nak hívták, Clarendon grófja és a király kancellárja
volt, és Barbara unokatestvére. Megvetette Barbarát, mert úgy érezte,
viselkedésével szégyent hoz családjára. A királyné akarata ellenére a király
kinevezte Barbarát a királyné kísérőjének, ezzel nyomatékosítva azt, hogy
nem a királynő, hanem Barbara a kedvence. Azt mondta: „Bárki is legyen
Lady Castlemaine ellensége, az az én ellenségem is, amíg élek.” Katalin
folyton panaszkodott Barbarára, és azzal fenyegette a királyt, hogy
visszamegy Portugáliába, de a király figyelmen kívül hagyta Katalin
sirámait.
Barbara, aki határozottan biztonságban érezte magát, mint a király
kedvence, végül túl messzire ment. Hatalmas tartozást halmozott fel azzal,
hogy ékszereket vásárolt hitelbe. Férje elhagyta, és el akart válni, hogy
megvédje vagyonát a nőtől. A király rendezte végül adósságait. Barbara a
király pénzéből úgy költekezett, mintha az a sajátja lenne. 1660 és 1770
között akkora vagyont halmozott fel, amekkorát csak tudott, kapzsisága
mérhetetlen volt. A király végül belefáradt költekezésébe és
követelőzésébe. Elköltöztette az udvarból, nyugalmazta, és azt tanácsolta
neki, éljen szerény életet és kerülje el a botrányt. Odaajándékozta neki a
Berkshire-házat, hogy távol tartsa az udvartól, valamint új címeket is
kapott: Nonsuch báróné, Southampton grófnéja és Cleveland grófnéja, csak
hogy nyugton maradjon.
1705-ben Barbara hozzáment Rober Beau Fielding ezredeshez. Azonban
mindketten hazudtak egymásnak, ami a férfira nézve súlyos
következményekkel járt. Fielding azt hitte, Barbara gazdag nő, de Barbara
már elköltötte hajdani vagyonát. A nő azt hitte, a férfi egyedülálló, de nem
volt az. Felesége még élt. Bizarr módon, amikor Fielding elvette első
feleségét, azt hitte, hogy egy másik nőt vesz el. Két héttel ezek után kötött
házasságot Barbarával. Amikor tettére fény derült, második házasságát
érvénytelenítették, és bigámia miatt perbe fogták. Barbara Palmer,
Cleveland grófnője 1709-ben halt meg. Vízkórban szenvedett, egész
pontosan vízvisszatartási nehézségben, ami a mai nevén ödéma.
Ezalatt Károly, aki immár szabad volt mindenféle női befolyástól, számos
viszonyt folytatott. Szemet vetett Frances Theresa Stewardra, a királynő
egyik udvarhölgyére, aki Samuel Pepys író szerint a valaha látott
leggyönyörűbb nő volt. Károly teljesen el volt bűvölve a nőtől, de az nem
volt hajlandó az ágyasa lenni. Máshogy tett szert halhatatlanságra: arca
modellként szolgált Britanniának, az Angliát megszemélyesítő nőalaknak.
Britannia számos bankjegyen és érmén tűnt fel.
1670 májusában a király testvére, Henrietta-Anne, I. Fülöp Orléans
grófjának felesége Angliába utazott Franciaországból egy rövid látogatásra.
Az udvarhölgye, Louis de Kérouaille kísérte el. Amikor Henrietta-Anne
nem sokkal később meghalt, XIV. Lajos visszaküldte Louise-t Angliába,
hogy vigasztalja meg a királyt, és hogy kémkedjen Franciaországnak. Egy
rövid ellenállás után a királyt a hálószobájában vigasztalta, és hamarosan
életet adott közös gyermeküknek. Élete végéig a szeretője maradt,
megannyi más szeretővel együtt.

Botrányos röplapok

Száz évvel Anglia legkéjsóvárabb uralkodójának regnálása után

megjelentek az első röplapok és újságok az egyre nagyobb számú írástudó
olvasó körében. Ezek a kiadványok az újságok elődei voltak, amiket
pamfleteknek vagy korantóknak hívtak. Rendszertelenül jelentek meg, csak
akkor, amikor valami érdekes esemény történt. Először a kontinensen tűntek
fel, főleg Amszterdamban, ahonnan az angol és francia fordítások
elterjedtek más országokban is. Később a heti és a napi megjelenésű
újságok követték ezeket. Eleinte állami, háborús és kereskedelmi és üzleti
ügyekről szóltak, de egyre több helyi eseményről szóló hír jelent meg
bennük. Az újságírók nem átallottak az arisztokraták ügyein gúnyolódni.
Olykor olyan dolgokat is publikáltak, amik csak pletykák voltak, nem is
volt valóságalapjuk.
Akkoriban már törvényeket is hoztak annak érdekében, hogy az
újságokban ne jelenhessenek meg emberek hírnevét csorbító pletykák. Egy
új, rágalmazás elleni törvény szerint büntetendő volt a híres emberek, a
kormányzat vagy a király rágalmazása. A legsúlyosabb büntetés az
életfogytiglani börtön volt. A tizenhetedik században a bíróságok túl voltak
terhelve rágalmazási ügyekkel, amiket az állam indított újságírók ellen, így
próbálva megnyirbálni a sajtó függetlenségét. A rágalmazás elleni törvény a
párbaj mint műfaj végét jelentette. Az a gentleman, akit sérelem ért,
ahelyett, hogy kockáztatta volna az életét vagy egy végtagját, egyszerűen a
bírósághoz fordulhatott. A tizenkilencedik század végére a párbaj műfaja
teljesen megszűnt, azonban Franciaországban és Itáliában egyes helyeken
még divatos volt. Az utolsó párbaj 1967-ben Franciaországban volt. Ezek a
késői párbajok már nem voltak halálos kimenetelűek, azzal értek véget, ha
vér folyt, de nem ölték meg egymást a felek.

A SZERETŐ, AKI FELESÉGÜL MENT A KIRÁLYHOZ…

VAGY MÉGSE? LUCY WALTER

II. Károly egyik szeretője olyat tett, amivel gyökeresen megváltoztatta az

angol történelem menetét. Lucy Walter a Roch kastélyban, Walesben
született 1630 körül. Amikor nyolcéves volt, a családja Londonba költözött.
Nem sokkal később apja elhagyta a családot. Ez idő tájt tört ki a
polgárháború Angliában, ami I. Károly és a parlament között folyt. Lucy
családja a király pártján állt, ezért a parlament csapatai 1644-ben elfoglalták
és felgyújtották Roch kastélyt. Ezalatt Lucy szülei éveken át harcoltak
egymással a vagyonért és a pénzért. Lucy ekkoriban a kontinensre utazott,
ahol 1648-ban megismerkedett Károllyal, az angol király fiával és egyben
trónörökössel. Találkozásuk körülményei ismeretlenek.
Valószínűleg a lány Károly egyik emberének, Robert Sidneynek volt a
szeretője. Nem sokkal Károllyal való találkozása után terhes lett, és 1649
áprilisában Rotterdamban megszülte Károly fiát, akit Jamesnek neveztek el,
és négyéves korára Monmouth grófja lett.
Ezalatt Angliában a parlamenti erők csapatai megnyerték a
polgárháborút, és I. Károly királyt árulás miatt bíróság elé állították.
Bűnösnek találták, és halálra ítélték. 1649. január 30-án a londoni Whitehall
palotán belüli Banqeuting House-ban kivégezték. A kivégzésre összegyűlt
tömeg hangosan felnyögött, amikor a király feje egy csapással a földre
esett. Olyan dolognak voltak szemtanúi, aminek addig még senki: egy angol
király jogszerű kivégzésének, aki az addigi hagyomány szerint Isten
választottjaként uralkodott a földön.
Miután Lucy életet adott fiának, a gyermeket Rotterdamban hagyta, és
visszatért Párizsba, hogy együtt legyen gyermeke apjával, Károllyal, aki
egyszerre több nővel folytatott viszonyt. 1650-ben a trónörökös Skóciába
utazott, ahol királyként mutatták be előkelő társaságokban. Csapatai
benyomultak Angliába, és megpróbálta átvenni a trónt. Ezalatt Lucy
megszülte második gyermekét, akinek valószínűleg szintúgy Károly volt az
apja, mint az előző gyermeknek, de másik két férfi is szóba jöhetett.

Lucy fekete doboza

Károly visszatérése Angliába és a trón visszaszerzése nem volt egyszerű

feladat. Amikor királyként hirdették ki Skóciában, hadsereget toborzott, és
Angliába ment, hogy elfoglalja a trónt. Azonban ez a kísérlet 1651.
szeptember 3-án vereséggel végződött a worcesteri csatában. A trónörökös
másodszorra vonult száműzetésbe a kontinensre. Érkezésekor tudtára adta
Lucynak, hogy nem tart rá többé mint szeretőre igényt. A lány visszament
Londonba. Azt pletykálták, hogy Károly pénzt ajánlott fel neki, hogy
bizonyos dokumentumokat ne hozzon nyilvánosságra, amiket Lucy egy
fekete dobozban tartott. Nem sokkal Londonba érkezése után letartóztatták,
a Towerbe vitték, és királyi kémkedéssel gyanúsították. Nem segítette ügyét
az, hogy Károly feleségének vallotta magát. A nyomozás során nem találtak
bűnösségére bizonyítékot, így visszaküldték a kontinensre.
Lucy elhanyagolta fia nevelését, és Károly számára terhes lett, valamint
fenyegetést jelentett Angliára nézve is a királyság újbóli helyreállítása
esetén. Azonban Lucy fölényben érezte magát, mert egyrészt volt egy fia a
királytól, másrészt birtokolta azt a bizonyos fekete dobozt a
dokumentumokkal, amikkel bármikor megzsarolhatta a trón várományosát.
Károly elintézte, hogy Sir Arthur Slingsby viselje gondját Lucynak és a
fiúnak Brüsszelben, de ez korántsem jószívű gesztus volt tőle. Hátsó
szándéka az volt, hogy Lucyt távol tartsa a fiútól. Sir Arthurt kérte meg,
hogy segítsen ebben. Amikor Sir Arthur megfenyegette Lucyt azzal, hogy
letartóztattatja amiatt, hogy nem fizeti számláit, leleplezve abbéli szándékát,
hogy el akarja venni a fiút a gondatlan anyától, a nő botrányt csinált.
Megfogta a fiút, és kiszaladt az utcára, majd kiabált és sikoltozott, hogy
felhívja magára az emberek figyelmét. Amikor egy járókelő segíteni
próbált, Sir Arthur lelepleződött, és bevallotta, hogy Károly bízta meg
azzal, hogy fenyegesse meg a nőt. Ezzel még kellemetlenebb helyzetbe
hozta Károlyt, aki még eltökéltebben próbálta Lucytól elvenni a gyereket és
ártalmatlanná tenni a nőt. Világossá vált, hogy bárki, aki Lucyn próbál
segíteni, kivívja Károly haragját. Ezután Lucy azzal fenyegette, hogy
nyilvánosságra hozza az összes levelet, amit Károly írt neki, hacsak nem
fizet neki a férfi. Azonban veszélyes vállalkozás volt sarokba szorítani egy
olyan hatalmas embert, mint Károly.
Károly egy másik megbízottja, Edward Prodgers még egyszer
megpróbálta elvenni Lucytól a fiút, de nem járt sikerrel. Lucy addigra
belefáradt a harcba, és meg is betegedett, így végül átadta a fiút Károlynak,
aki megfenyegette Lucyt, hogy kitagadja a fiát, ha Lucy megpróbálja
visszaszerezni. Nem kellett emiatt aggódnia, mert a nő alig pár hónapig élt
ezután, annyira beteg lett. 1658 végén halt meg valamelyik nemi úton
terjedő betegségben.
A kérdés, hogy Károly feleségül vette-e Lucy Waltert, felkeléshez
vezetett. A trónt Károly testvére örökölte, mivel úgy tartották, Károlynak
nem volt törvényes örököse. Egyáltalán nem volt indifferens, vajon össze
voltak-e házasodva Károly és Lucy, mert ez esetben a fiuk, Monmouth
grófja örökölte volna a trónt és nem James. Ellenkező esetben a fiúnak nem
lett volna joga a trónhoz. A küzdelem évekig tartott. Akik attól féltek, hogy
Károlynak katolikus utódja lesz, Monmouth-t támogatták. Amikor 1686.
február 6-án II. Károly meghalt, Monmouth visszatért Angliába
trónkövetelőként. Csapatai összecsaptak a sedgemouri csatában, ahol
Monmouth-t elfogták és letartóztatták. A Tower Hillbe vitték, és 1685.
július 15-én kivégezték.

A NARANCSÁRUS, A KÉM ÉS AZ ITÁLIAI CSÁBÍTÓ:

NELL GWYN, LOUISE DE KÉROUAILLE
ÉS HORTENSE MANCINI
A szerető, akit a leggyakrabban összefüggésbe hoznak II. Károllyal, a híres
narancsárus lány, Nell Gwyn, aki egy nyüzsgő színházban dolgozott.
Nell Gwyn tényleg narancsot árult a színházba látogató közönségnek,
darabját hat pennyért, a színpaddal szemben egy kis pultban. A másik
narancsárus lány a testvére, Rose volt. Nell épphogy betöltötte a
tizenkettedik életévét, és máris egy Duncan kapitány nevű férfi szeretője
volt. A lány Coal Yard Alleyben nőtt fel, London egyik
szegénynegyedében. Apja katona volt, és börtönben halt meg. Anyja egy
bordélyban árult sört, mígnem bele nem esett részegen egy vizesárokba és
meg nem fulladt. Nell is valószínűleg a bordélyban dolgozott, és ő is sört
árult. A jó nevelést és a státuszt, amik hiányoztak belőle, talpraesettségével
és jó humorával kompenzálta.
A színészek hamarosan felfigyeltek a csinos lányra, és azt gondolták,
belőle is lehetne színész. John Lacy táncolni tanította, és Charles Hart, aki
Shakespeare egyik unokatestvére volt, színészetre. Hart a szeretője is lett.
A lány pár évvel később, tizenöt évesen profi színész lett a King’s
Playhouse-ban a Bridges Streeten, Londonban. 1663 óta álltak ezen a
helyen színházak, ez volt a legrégebbi, folyamatosan elfoglalt színházi
helyszín Londonban. Ma a Királyi Színház áll ezen a helyen, a Drury Lane.
A közönség imádta Nellt, aki különösen a komédia műfajában
jeleskedett. Azonban két szerencsétlenség is nehezítette korai pályafutását.
Az egyik a pestisjárvány volt, ami 1665-ben söpört végig Londonon. Ez
volt a legutolsó nagy pestisjárvány Angliában, és hatalmas pánikot okozott.
Mindenki, aki csak tudott, próbált elmenekülni a városból, a betegség
gócpontjából. London kormányzója szabályokat vezetett be, hogy elkerülje
a pestis terjedését. Minden egyházközségnek vizsgálókat, őröket és
keresőket kellett alkalmaznia. Bárki, aki tiltakozott a feladat ellen, be lett
börtönözve. A vizsgálóknak jelenteni kellett, hogy melyik házban ki lett
megfertőzve. Minden fertőzött házat két őrnek kellett őriznie, egyiknek
nappal, másiknak éjszaka, és senki sem léphetett be vagy hagyhatta el a
házat. Amikor az őrnek el kellett mennie, be kellett zárnia a házat és
magával kellett vinnie a kulcsot. A keresők, akik nők voltak, holttestek után
kutattak, és orvost kellett hívniuk annak megállapítására, hogy pestis volt-e
a halál oka. A macskák és kutyák állítólag terjesztették a kórt, ezért több
tízezret öltek meg.
Nell az egyike volt azoknak a lakosoknak, akiknek sikerült elhagyniuk a
várost. Oxfordban talált menedéket, ahol a király is tartózkodott, és nem
véletlenül. A King’s Playhouse színészei a királyi udvart szórakoztatták,
amíg kénytelenek voltak Londontól távol lenni. 1666 februárjára lecsengett
a járvány, és a király visszatért Londonba, ahol a lakosság egyharmada
életét vesztette.

A nagy tűzvész

Hét hónappal a járvány után, ahogy az élet lassanként visszatért a

megszokott mederbe, Nell folytatta munkáját a színpadon, de Thomas
Farriner pékségében, a Pudding Lane-en tűz ütött ki. Vasárnap reggel a
korai órákban kezdődött, és egyre csak terjedt. Amikor észrevették a tüzet,
London kormányzóját, Thomas Bloodworth-ot felébresztették álmából
engedélyt kérve, hogy épületeket dönthessenek le, hogy megállítsák a tűz
terjedését. A kormányzó nem tulajdonított jelentőséget az esetnek, és nem
tett semmit, hogy megállítsa a pusztítást. A tűz gyorsan terjedt, és hatalmas
lett, amit a nagy londoni tűzvészként emlegetnek. Több mint ezerháromszáz
házat pusztított el, rengeteg templomot és a Szent Pál-székesegyházat is.
Több tízezer lakos hajléktalan lett. Ugyanabban az időben Anglia
Hollandiával háborúzott, a második háborúját vívta a négyből, ami 1667-
ben megalázó vereséggel ért véget.
A pestis, a háború és a tűzvész dacára az emberek szórakozni akartak.
Így a színházak nemsokára megint tele lettek. A King’s Playhouse gyakori
látogatója volt a király és udvartartása. Néhány színésznő azt remélte, hogy
egy arisztokrata szeretőjeként vagy feleségeként luxusélete lehet. Egy
arisztokrata ki is szemelte Nellt, de kiderült, hogy nincs pénze. De
szerencsére két másik nemes is kiszemelte a lányt, akik a király közelében
voltak: Rochester grófja és Buckingham grófja is. Végül Lord Buckhurst
évi száz fontot ajánlott fel neki, ha a szeretője lesz. Egy idilli nyarat töltött a
férfival, és úgy gondolta, többé nem tér vissza a színpadra, de kapcsolatuk
hamar véget ért, és a lány megint színpadra lépett.
Buckingham és Rochester ismét a segítségére siettek. Új szeretőt
kerestek a királynak Barbara Palmer helyett. Egy másik fiatal színésznő,
Moll Davis kapcsolatba került a királlyal, de a király hosszú távon nem
tanúsított érdeklődést iránta. Az a szóbeszéd járta, hogy Nell hashajtót
csempészett Moll süteményébe, mielőtt az a királlyal töltötte volna az
éjszakát, ezzel megakadályozva, hogy viszony szövődjön köztük.
Különc

Pár hónappal később Nell színházba ment, hogy megnézzen egy előadást,
és észrevette, hogy a király a mellette levő páholyban ül. Beszélgetni
kezdtek, és előadás után vacsorázni mentek egy közeli fogadóba.
A királynál nem volt pénz, igy Nellnek kellett fizetnie. A lány csodálkozott
ezen, és ki is gúnyolta a királyt, mondván, hogy ő volt eddig a legfukarabb
udvarlója. A király el volt ragadtatva a lánytól, aki vidámságával felüdülést
nyújtott az udvari képmutató emberek után. A lány továbbra is színészként
dolgozott, de rendszeresen látogatta a királyt mint a szeretője. Amikor
kitudódott, hogy Nellnek viszonya van a királlyal, nagyobb közönsége lett a
színházban. És ahogy nőtt a király érdeklődése Nell iránt, a lánynak egyre
kevesebb ideje maradt fellépéseire.
1670. május 8-án fiút szült a királynak, és engedélyével Károlynak
keresztelte. Röviddel a fiú születése után Nell megint terhes lett. A király a
saját házában adott neki otthont, London egyik divatos negyedében.

Egy francia kém az udvarban

Nell Gwynnek nem volt versenytársa az udvarnál egészen Louise de

Kérouaille érkezéséig, aki francia nemes volt. Saját szülei tanították a
kurtizánság mesterségére, annak reményében, hogy XIV. Lajos szeretője
lesz. Ez a terv nem sikerült, de ezután Angliába küldték, hogy Károly után
kémkedjen. A király, amikor meglátta, rögtön odavolt érte, és a királynő
udvarhölgyének nevezte ki, hogy közel tudhassa magához. Ezalatt Nell
1671 karácsonyán fiút szült. Jamesnek nevezte el, a király testvére után.
Nemsokra rá visszavonult a színháztól. Most Louise-on volt a sor, hogy
teherbe essen a királytól. 1672. július 29-én fiút szült. Louise azt javasolta a
királynak, hogy adjon neki nemesi címet, mivel az méltó ajándék volna
neki. A király beleegyezett, és a Portsmouth grófnője címmel illette. Most
már Nell komoly ellenfele lett, aki utálta és kigúnyolta Louise-t, és
bandzsasága miatt Squintabellának csúfolta. Nell-lel ellentétben Loiuse
barátságokat és szövetségeket kötött az udvarban.
Ugyanakkor a nép nem szerette Louise-t, mert katolikus volt,
arisztokrata, és ami a legrosszabb: francia. Amikor egy katolicizmusellenes
tömeg megállította a hintót, mert azt hitték, Louise ül benne, Nell
lenyugtatta őket, mondván, hogy ő ül a hintóban, aki nem más, mint a király
protestáns kurvája. Nell sohasem kapott nemesi címet szegény származása
miatt, de fiai, akikben nemesi vér csörgedezett, igen. Végül rájött, milyen
fontos jó kapcsolatokat kialakítani az udvarnál. Egyenesen a királynéval
kötött barátságot. A nagykövetek, sőt a francia követek is rájöttek, hogy a
legegyszerűbb úgy kapcsolatba kerülni a királlyal, hogy kikerülik a
bürokráciát és az álnok udvarnokokat, és egyenesen Nellhez fordulnak.
Nell pozíciója megszilárdulni látszott, amikor Louise elkapta a himlőt, és
a királyt vádolta azzal, hogy megfertőzte őt, pedig azt kockáztatta ezzel,
hogy kivívja a király haragját. Azzal gyanúsította a királyt, hogy
közönséges utcalányokkal hál, és tőlük hozta a betegséget. Többé nem volt
már az az elegáns nő, aki magára hívta a király figyelmét. Meghízott, és
ráragasztották a nem túl hízelgő „dagadt ribanc” gúnynevet. Azonban Nell
nem érezhette biztosnak pozícióját, mert egy újabb rivális, Hortense
Mancini tűnt fel a láthatáron.
Hortense a hét Mazarinette-hez tartozott, akik Franciaország vezető
miniszterének, Mazarin bíborosnak az unokahúgai voltak. Két testvére,
Olympia és Marie viszonyt folytatott XIV. Lajossal. Hortense nyolcévesen,
1654-ben Angliába költözött anyjával és testvéreivel, Marie-val és Philippe-
pel. Nagybátyja, Mazarin bíboros ott élt luxuskörülmények között, és
hatalmas vagyont halmozott fel. Amikor anyja két évvel később egy
rejtélyes lázban meghalt, a bíboros magához vette Hortense-t és testvéreit.
Azt tekintette elsődleges feladatának, hogy előnyös házasságot intézzen
nekik. A száműzött trónörökös, Stuart Károly megkérte Hortense kezét, de a
bíboros úgy ítélte meg, hogy nem elég gazdag, és jövője bizonytalan, emiatt
nem lenne előnyös a lánynak a házasság. Azonban pár hónappal később
Angliában visszaállt a királyság, és a száműzött trónörökös II. Károlyként
lépett trónra, de ezek után nem állt érdekében, hogy feleségül vegye a
francia miniszter unokahúgát.
A tizennégy éves Hortense így hozzáment egy régi csodálójához,
Armand-Charles de La Porte-hoz, Meilleroye grófjához. Alig egy héttel az
esküvő után Mazarin bíboros meghalt. Hortense és új férje, immáron
Mazarin grófja és grófnője beköltöztek a bíboros pazar rezidenciájába.
Armand-Charles rettenetesen féltékeny férj volt. Gyűlölte, amikor ifjú
felesége mással is jól érezte magát, és megtiltotta a barátainak, hogy
látogassák. Azt parancsolta, hogy a fiatalasszonynak mindenhova vele kell
mennie. Nem csoda, hogy ezután Hortense gyors egymásutánban négy fiút
szült. A férfi viselkedése elviselhetetlenné vált, igy Hortense nem bírt
tovább mellette maradni. Elszökött tőle testvéréhez, Marie-hez, Colonna
hercegnőhöz Rómába. Négy év római tartózkodás után visszatért
Franciaországba, hogy egyszer és mindenkorra zöld ágra vergődjön a
férjével.
Amikor Armand-Charles megtudta, hogy Hortense visszatért,
megpróbálta letartóztatni, de a király megakadályozta. A férfi annyira dühös
lett, hogy betört a Mazarin-palotába és kárt tett a felbecsülhetetlen értékű
festménygyűjteményben. A király még egyszer közbelépett, de nem az ő
dolga volt, hogy rendet teremtsen, és nem akart ezzel a problémával sokat
foglalkozni, igy felajánlott Hortense-nek egy elegáns rezidenciát az övéi
közül, hogy ott éljen a férjével mint szófogadó feleség, ahogy az egy hozzá
hasonló státuszú nőtől elvárható volt. De ez túl nagy kérés volt. Hortense
1671 februárjában elhagyta Párizst, és Rómába ment. Ahogy elkezdte
élvezni független életét, testvére, Marie házassága összeomlott. A két
testvér együtt menekült.
Azonban ketten együtt túlságosan könnyen felismerhetőek voltak, igy
szétváltak. Hortense Chambéryben, Savoyában maradt, ami egy független
állam volt, így rejtve maradhatott mind Franciaországtól, mind Itáliától,
Marie pedig Párizsba utazott, hogy segítséget kérjen a királytól. A király
engedte, hogy egy Párizs közeli kolostorban éljen, és anyagilag támogatta.
Azonban hamarosan megunta az eseménytelen életet, és elhagyta a zárdát.
Európában utazgatott, egy helyet keresett, ahol boldog és szabad lehet.
Végül Madridban telepedett le. Ezalatt Hortense nagyon is élvezte új életét
Savoyában. Vadászünnepségeket és szalonokat tartott, és megírta
emlékiratait. Azonban veszélyben volt itt is. Egyrészt az állam
kormányzójának felesége úgy találta, hogy férje, Charles-Emmanuel túl sok
figyelmet szentel a fiatal és vonzó Hortense-nek, másrészt Hortense francia
szolgálói és a helyiek között is állandó volt a feszültség. Amikor a
kormányzó 1675-ben meghalt, a feleség rögtön kiutasította Hortense-t, aki
Angliába költözött.

Ha darázsfészekbe nyúlsz

Amikor a huszonkilenc éves Hortense 1675 végén Londonba érkezett, és

Károly király meglátta, teljesen el volt bűvölve. Louise de Kérouaille csak
úgy fortyogott mérgében. A francia kormány sem volt túlságosan boldog,
mert Louise fontos informátoruk volt. Félő volt, hogy Hortense romba dönti
a jól működő gépezetet. Nell Gwyn azonban nem aggódott, mivel azt
remélte, a király hamarosan megszabadul Hortense-től, de nem így történt.
Hortense nem egy múló ábránd volt a király számára. Hamarosan Louise
helyére lépett mint a király kedvence, és abba a lakosztályba költözött, ami
Barbara Palmeré volt előtte. A király a délutánokat Hortense-szel töltötte,
az estéket Nell-lel, és alkalmanként Louise-zal is találkozott. Néha
mindhármójukkal együtt kártyázott. Hortense ilyen kellemes körülmények
között tölthette volna hátralévő napjait, de nem bírt féktelen természetével.
Hamarosan viszonya lett egy nemessel, nevezetesen Monaco hercegével,
aki néha látogatóba jött az udvarba. Amikor a király rájött erre, elvesztette
az érdeklődést a nő iránt. Hortense-nek nagy szerencséje volt, hogy
Londonban maradhatott, mivel a király továbbra is támogatta anyagilag.
1678-ban Hortense testvére, Marie találkozott exférjével, Lorenzóval,
amikor az Spanyolországba látogatott. Lorenzo időközben Aragónia
alkirálya lett. Amikor a nő megtudta, hogy férje börtönbe akarja záratni, a
francia nagykövethez fordult, hogy menedéket kérjen. Azonban XIV. Lajos
parancsára elutasították. Pár nappal később az őrök betörtek otthonába, és
elhurcolták a segoviai Alcázar erődbe. Pár hónappal később egy madridi
kolostorba került mint novícius apáca, és feltételezhetően ott maradt élete
végéig. Lorenzo elhagyta Madridot, és visszatért Rómába, ahol 1689-ben
halt meg.
Az 1680-as évek elején II. Károly egészsége romlani kezdett. Nagyon
sportos király volt, jól lovagolt és vadászott, de 1684-ben járni is alig tudott
már. 1685. február 2-án gutaütést kapott és négy nappal később meghalt.
A tizenhetedik században minden hirtelen halálra azt mondták, hogy
gutaütés, legyen az infarktus vagy agyvérzés vagy valami ehhez hasonló
halálok. Károly tünetei veseelégtelenségre utaltak. Amikor betegágyán
feküdt, semelyik szeretője nem látogathatta. Halála előtt azt mondta: ne
hagyjátok szegény Nellt éhezni. Louise de Keroualle-nak, Portsmouth
grófnőjének pedig azt mondta: „Légy jó, Portsmouth!”
Közvetlenül a halál beállta előtt a katolikus egyház magához fogadta.
Az új király, II. Jakab rendezte Nell Gwyn adósságait és évi ezerötszáz
font juttatást fizetett neki. Két évvel később Nell agyvérzést kapott, és
1687. november 14-én meghalt, mindössze harminchét évesen. Louise de
Kérouaille visszatért Franciaországba, és nyolcvanöt éves koráig élt ott,
1734. november 14-ig. Hortense-nek nagyon jó dolga volt az új király ideje
alatt, mert a királynő, Modenai Mária unokatestvére volt.
1689-ben a bíróság döntött Hortense válásával kapcsolatban. Az ítélet
szerint a nőnek vissza kellet mennie Franciaországba. Hortense azt mondta,
hogy inkább meghal, mint hogy visszamenjen. 1690 körül a barátai azt
vették észre, hogy sokat iszik és elhanyagolja az egészségét. Állapota
rohamosan rosszabbodott egészen 1699. június 11-én bekövetkezett
haláláig. Férje azt akarta, hogy a holttestet szállítsák vissza hozzá, de a
hitelezők elutasították, amíg nem rendezi a nő tartozásait. Bizarr módon,
amikor megkapta a holttestet, hónapokig hordozgatta magával
Franciaország-szerte, amíg bele nem egyezett, hogy végre örök nyugalomra
helyezzék.

EGY NÉPSZERŰTLEN KIRÁLY – II. JAKAB

Annak ellenére, hogy II. Jakab megtért a katolikus egyházhoz, mielőtt a
trónra került volna, ő is szeretőket tartott. Ugyanannyira szabados volt és
ugyanolyan nőcsábász, mint testvére, II. Károly. Legalább tizenegy
szeretője volt, bár kevesen maradtak közülük emlékezetesek az utókor
számára. Jakab a fiatal, egyszerű kinézetű, tizenéves lányokat szerette.
Lehet, hogy kevésbé találta őket kockázatosnak, mint az ingatag és
követelőző nőket, akikkel elődei vették magukat körül.
II. Jakab nem örvendett nagy népszerűségnek, mivel a katolikusokat
favorizálta, és a parlamenttel is összetűzésbe került.
A királyok mindenekfeletti igazságosságában hitt, így a parlament
észrevételeit puszta tanácsnak tartotta, amiket, ha nem tetszettek neki,
figyelmen kívül hagyott. Amikor a parlamenttel való kapcsolatát már
számtalan konfliktus terhelte, egyszerűen ignorálta azt, és egyedül hozott
döntést mindenben.
Az első szeretője, akiről tudunk, Anne Hyde volt. 1656-ban ismerkedett
össze Jakabbal. Három évre rá megint találkoztak. Ez a találkozás
viszonyhoz és a nő teherbe eséséhez vezetett. Szokatlan módon a férfi
feleségül vette a várandós szeretőjét. Kénytelen volt, mert
meggondolatlanul megígérte neki, és aztán testvére, Károly ragaszkodott
hozzá, hogy tartsa be ígéretét. Addigra testvéréből II. Károly lett, és
Angliában helyreállt a monarchia. Jakab házassága nem lett hivatalosan
elismerve, és amikor kitudódott, senki nem akarta elhinni, hogy a király
testvére elvett egy közönséges nőt, aki nemcsak alacsony származású volt,
hanem szolgáló a királyi udvarban, ami külön felháborodást keltett (Mária
királynő egyik udvarhölgye volt). Samuel Pepys, a híres író különösen
nyersen fogalmazta meg ezt a helyzetet: „Felcsinálta, majd feleségül vette a
szolgálót, ami olyan, mintha egy ember a kalapjába szarna és aztán azt
hordaná.”
II. Jakab nyolc gyermeket nemzett Anna Hyde-nak, akik közül csak kettő
élte meg a felnőttkort, és mindkettő királynő lett, Anna és II. Mária.
A király Anne terhességei alatt nem hazudtolta meg vehemens természetét,
és gyors egymásutánban több szeretőt is tartott. Lady Anne Carnegie, Lady
Elizabeth Chesterfield, Miss Goditha Prince és Lady Margaret Denham
követték egymást a sorban. A Lady Denham hirtelen és szomorú halála után
keletkezett űrt gyorsan kitöltötte Arabella Churchill becserkészésével, aki a
híres parancsnok, John Churchill testvére volt, és a modern államférfi,
Winston Churchill felmenője.
Arabella a kor mércéjével mérve nem volt egy kimondott szépség.
Akkoriban az érzéki, gömbölyded nőket kedvelték. Grammount grófja azt
mondta róla, hogy magas, sápadt, csont és bőr jelenség. Egy elbeszélés
szerint Jakab akkor lett rá figyelmes, amikor a nő leesett a lóról, és
kivillantak gyönyörű lábai. Viszonyuk közel tíz évig tartott, és négy
törvénytelen gyermekük született. Akkorra Jakab felesége, Anne Hyde
meghalt. Két évbe telt új feleséget találni neki. A kiválasztott a tizenöt éves
Modenai Mária volt, aki akkor látta először Jakabot, amikor hozzáment.
Máriát Jakab ellenfelei úgy emlegették, mint a pápa küldöttét, mivel
katolikus volt.
1678-ban Arabella elérte a harmincéves kort, és a királynak már nem
tetszett többé. Jakab elhagyta, és egy fiatalabb lányt választott helyette, a
huszonkét éves Catherine Sedleyt, aki a feleségének dolgozott. Catherine
nehéz családi körülmények között nőtt fel. Anyja eszét vesztette férje
hűtlensége miatt, és egy zárdában kötött ki, ahol élete hátralévő részét
töltötte. Catherine Arabellához hasonlóan nem volt kifejezetten szép.
Magas volt, vézna, lapos mellű és kancsal, de Jakab bizonyára látott benne
valami szépet. Amikor 1685-ben Imrét megkoronázták, kinevezte
Dorchester grófnőjének, de emiatt egyre nagyobb ellenállásba ütközött az
egyház és a felesége részéről. Catherine ideje az udvarnál 1688-ban ért
véget, amikor Jakabnak el kellett, hagynia Angliát, mert a holland
protestáns Vilmos, Oránia hercege foglalta el a trónt az angol protestánsok
támogatásával. A lázadás oka az volt, hogy a királynak és a királynőnek fia
született, ami azzal fenyegette Angliát, hogy katolikus lesz a trónörökös.
Az új protestáns király III. Vilmos néven uralkodott feleségével, II.
Máriával, Jakab és Anne Hyde protestáns lányával. A szexuálisan túlfűtött
II. Jakab és II. Károly után III. Vilmos csupán egyetlenegy szeretőt tartott
uralkodása alatt. A nő Elizabeth Villiers-Palmer volt, Barbara Villiers-
Palmer unokahúga, aki II. Károly számos szeretője közül az egyik volt.
Elizabeth 1677-ben Hollandiába érkezett, mint a király feleségének,
Máriának új szolgálója. A frissen házasodott Vilmos azonnal érdeklődést
mutatott Elizabeth iránt. Amikor Mária felfedezte a viszonyukat,
rettenetesen csalódott volt, de mint II. Jakab lánya és II. Károly unokahúga
tisztában kellett hogy legyen azzal, hogy a királyok szeretőket tartanak.
Végül rábeszélték, hogy fogadja el a tényt, hogy a férje szeretőt tart. De
Vilmosnak kevés nő ismerőse volt, annál több fiatal és vonzó férfi vette
körül, szexuális ügyei pletyka tárgyává lettek a francia katolikusok és a
jakobinusok köreiben.

Az utódlás nehézsége

III. Vilmos után 1702-ben II. Jakab másik lánya, Anna örökölte a trónt.
A parlament elfogadta uralkodóként, mert protestánsként nőtt fel, de amikor
1714-ben utód nélkül elhunyt, a trón követelői mind katolikusok voltak.
A parlament döntése szerint Angliában nem lehetett katolikus uralkodó a
trónon. Erről az örökösödési törvény gondoskodott, amely kimondta, hogy
Anna gyermektelensége esetén Zsófia hannoveri hercegnő örökli a trónt a
több mint ötven katolikus trónkövetelővel szemben. A választók az európai
elit csoportjához tartoztak, akik felhatalmazást kaptak a római császár
megválasztására is. Azonban Zsófia nem élte meg, hogy a trónra kerüljön,
így fia, György uralkodott helyette, aki a Hannoveri-dinasztia első tagja
volt.
E dinasztia tagjai is tartottak szeretőket, mivel ez a királyok életének
szükséges velejárója volt, de uralkodásuk idején nem ez foglalta le őket
elsősorban. Különös viselkedésű, sőt egyenesen őrült királyok is akadtak
közöttük. I. és III. György uralkodása között (1714–1820) Nagy-Britannia
lakossága majdnem megduplázódott, az amerikai kolóniák kivívták
függetlenségüket, az ipari forradalom végigsöpört az országon, és tömegek
költöztek vidékről a városokba, hogy ott dolgozzanak. A királyoknak nem
volt egyszerű dűlőre jutni a végeérhetetlen háborúskodással, a két jakobinus
felkeléssel és az írországi lázadásokkal. Emellett kirobbant egy tőzsdei
botrány is, a déltengeri buborék, ami fizetésképtelenné tette a királyságot,
és majdnem csődbe juttatta az országot. Mindezeket számításba véve nem
csoda, hogy alig jutott idejük szeretőikkel foglalkozni.

A KIRÁLY ÉS A MÁJUSFA: EHRENGARD MELUSINE

I. Györgynek már volt egy szeretője, egy felesége és egy törvénytelen
gyermeke, amikor 1714-ben királlyá választották. A gyermek egy rövid
viszonyból született, amit György nővére nevelőjével folytatott, amikor
mindössze tizenhat éves volt.
György fiatalkori és meggondolatlan viszonya a nevelőnővel nem
akadályozta meg abban az udvart, hogy megfelelő feleséget találjanak neki.
A nő, akit kiválasztottak, Cellei Zsófia Dorottya volt Alsó- Szászországból,
és a házasság szövetséget teremtett Hannover és Celle között. A nő nem
önszántából ment hozzá Györgyhöz. Amikor megtudta, kihez fogják
hozzáadni, kétségbeesve kiáltott fel: „Nem fogok hozzámenni a
disznóorrúhoz!” (Ez volt György gúnyneve Szászországban.) Amikor
először találkozott vele, elájult. Ennek ellenére az esküvőt 1682. november
22-én megtartották. De nagyon hamar kiderült, hogy boldogtalanok egymás
mellett. György gyakran volt távol háborúk vagy államügyek miatt, és
Dorottya ilyenkor magára maradt. Amikor pedig együtt voltak, folyton
veszekedtek. 1687-ben megszületett első fiuk. Ez sem hozta őket közelebb
egymáshoz. A dolgok annyira elfajultak, hogy György egyszer majdnem
megfojtotta feleségét a nyilvánosság előtt. Ez az együttélésük végét
jelentette. Attól fogva semmit sem csináltak együtt. 1690-ben Ehrengard
Melusine von der Schulenburg megérkezett Hannoverbe. Valahogy az
örökké elfoglalt George talált arra időt, hogy együtt legyen vele.
Melusine a németországi Emdenben született 1667. december 25-én, egy
kisebb arisztokrata családban. Ha nem talált volna férjet magának,
dolgoznia kellett volna a megélhetéséért, így a család nagyon boldog volt,
amikor huszonkét évesen udvarhölgynek szegődött György anyjához,
Zsófia hercegnőhöz. Nem sokkal később György is felfigyelt rá, aki nem
vesztegette az időt, azonnal meg akarta ismerni. Mindketten úgy találták,
közös az érdeklődési körük művészet, zene és építészet terén. György
anyjának nem tetszett a lány, és nyíltan nyers volt vele. A soványsága miatt
kigúnyolta, madárijesztőnek vagy májusfának csúfolta. A Györggyel való
barátsága csakhamar elmélyült, a lány pedig egy év múlva terhes lett. 1692-
ben megszületett Anna Louise Sophie von der Schuleburg. Még két lányuk
született, de György soha nem ismerte el őket sajátjainak. Amikor harmadik
lányuk született, György házassága tragikus körülmények között
tönkrement.

Botrány az udvarban

György és felesége továbbra is boldogtalanok voltak, és Zsófia máshol

kereste a boldogságot. Hamarosan megismerkedett egy magas és csinos
svéd gróffal, Philip Christoph von Königsmarckkal. A barátságuk a férfi
életébe került. Egyesek szerint akkor találkoztak és flörtöltek először,
amikor Zsófia tizenhat éves volt. Amikor 1688-ban ismét találkoztak útjaik,
már nem csak barátok voltak. Az elkövetkezendő években szorosabbra
fűzték viszonyukat. A levelezésükből Zsófia apja megtudta, hogy viszonyuk
van. Az, hogy Györgynek házasságon kívüli kapcsolatai és törvénytelen
gyermekei voltak, nem számított törvénytelen cselekedetnek, de Zsófia
viszonya egy másik férfival tilos volt. Ha egy másik férfitól esett volna
teherbe, az az öröklési rendet fenyegette volna, így valahogy véget kellett
vetni kapcsolatuknak.
1695. július 1-jén a csinos svéd herceg Hannoverbe látogatott a
Leineschloss-palotába, hogy Zsófiával találkozhasson. Többé nem látták
élve. Valószínűleg György apja, Ernő Ágost választófejedelem ölette meg.
Testét sosem találták meg. Egyesek szerint elsüllyesztették a palota
közelében található Leine folyóban. Zsófia Dorottya le lett tartóztatva, és
visszaküldték Cellébe, ahol az Ahlden kastélyban tartották fogva.
Házasságát Györggyel 1694. december 28-án felbontották, és Zsófiát a
kastélyban tartották haláláig, ami több mint harminc évvel később
következett be. Soha többé nem láthatta gyermekeit, ami miatt György
legidősebb fia (Georg August, aki 1683-ban született) haragudott apjára.
György választófejedelem lett apja halálát követően, 1698-ban, és Melusine
elfoglalta mellette helyét mint hivatalos szeretője. György távolságtartó
apja volt két törvényes gyermekének, Georg Augustnak, aki később II.
György király lett, és Zsófia Dorottyának, de Melusine szerette őket, és jó
volt a kapcsolata velük.
1714. június 8-án György anyja váratlanul meghalt. A herrenhauseni
kastélya földjein sétált, amikor egy hirtelen zápor elől menedékért futott, és
ezalatt agyvérzést kapott. Pár perccel később már nem élt. A trónt a fia
örökölte utána. Két hónappal később a brit királynő is agyvérzést kapott, és
ő is meghalt, így György hannoveri választófejedelem I. György néven
Nagy-Britannia és Írország királya lett. Ő volt az első brit király a
hannoveri dinasztiából, abból az uralkodóházból, ami Viktória királynőig
kormányozta Nagy-Britanniát.
Amikor György királyként Londonba utazott, Melusine vele tartott. A St.
James palotába költöztek. Britannia nagyon különbözött Hannovertől, több
szempontból is. Hannovernek hatszázezer lakosa volt, mig Britanniának
kilencmillió, és ezenkívül még a növekvő tengerentúli területek lakossága.
A kereskedés és a fegyveres erők nyersanyaggal és fegyverrel való ellátása
gazdaggá tette a városokat és a kikötőket. Hannoverben György abszolút
hatalommal rendelkezett, de Britanniában számolnia kellett a parlamenttel,
és ez merőben szokatlan volt neki.
Melusine megtanult angolul, bár nagyon erős német akcentusát nem tudta
levetkőzni. Az elkövetkező években György elhalmozta címekkel. 1716-
ban kinevezte Munster hercegnőjének, Dungannon grófnőjének és Dundalk
bárónőjének. 1719-ben a Kendal grófnője, a Faversham grófnője és a
Glastonbury bárónője címeket aggatta rá. György angoltudása szerény volt,
igy körülvette magát német tanácsadókkal, akik elszigetelték őt a brit
miniszterektől, ők pedig megtanulták, hogy ha akarnak valamit a királytól,
az egyik tanácsadóján vagy Melusine-en keresztül érhetik el őt.
Melusine általában jó hatással volt a királyra, de egy dologban kudarcot
vallott. A legidősebb fiával való kapcsolatán nem tudott segíteni. György és
fia, Georg August nem bírták egymás jelenlétét elviselni. Kapcsolatuk
mélypontra jutott, amikor 1716-ban a király Hannoverbe látogatott, és fiára
bízta a kormányzást, de nem teljes mértékben. Egyszerűen nem bízott
benne, emiatt Georg August mélyen megbántva érezte magát. A következő
évben György beavatkozott unokája keresztszüleinek kiválasztásába, ezzel
megint viszályt szított kettejük között. A király annyira megharagudott
fiára, hogy elűzte a palotából. Felesége vele mehetett, de azt nem engedte,
hogy unokái elhagyják az udvart. Mivel a királyi család tagjai voltak, a
király tulajdonának számítottak. A fiú bírósághoz fordult, hogy
visszaszerezze gyermekeit, de veszített. A kettejük közti szakadék
áthidalhatatlannak tűnt. Georg August egy ellentétes érdekeltségű bíróságot
hozott létre, amely politikailag a király ellen volt. A király erre válaszul
megszakított mindenkivel mindenféle kapcsolatot, aki a fiát támogatta.
A két udvar egymással versengett, hogy híveket szerezzen magának. Ez a
szakadék politikailag veszélyes volt, és a családra nézve végzetes
következményekkel járhatott. 1720 körül megbékéltek egymással, de a
megbékélést egy hatalmas botrány követte, ami súlyosan károsította az
udvart és a királyi családot. A botrány a déltengeri buborékként vált
ismertté.

A buborék kipukkad

A Déltengeri Társaságot 1711-ben alapították meg, azzal a céllal, hogy a

dél-amerikai brit gyarmatokkal folyó kereskedelmet egy kézben tartsák.
Eleinte főleg rabszolgákkal kereskedtek, és hatalmas profitot termeltek.
A részesedések vagyoni értéke gyorsan nőtt. Mindenki, akinek volt
befektetni való pénze, részesedést vásárolt, beleértve a parlament tagjait,
egyházi vezetőket, lordokat. Sokan mások, akik nem engedhették meg
maguknak, hogy részesedést vegyenek, kölcsönt vettek fel. A társaságot
azért hozták létre, mert azt remélték, hogy a spanyol örökösödési háború
azzal zárul le, hogy Nagy-Britannia engedélyt kap a Dél-Amerikával való
kereskedelemre, de a háborút lezáró szerződés nem adott erre lehetőséget.
Ennek következtében a társaság képtelen volt nagy profitot termelni. Ennek
ellenére a befektetők bizalma megnőtt, amikor a társaságnak a király lett az
elnöke, és a harmincmillió fontos államadósság kifizetéséért felelősséget
vállalt. Azonban elkerülhetetlen módon bekövetkezett a csőd, a
részesedések értéke lezuhant, és ezrek vesztették el vagyonukat. Egy
vizsgálat során kiderült, hogy több kormányzati képviselőt vesztegettek
meg annak érdekében, hogy a társaság javára jogszabályokat
érvényesítsenek. Parlamenti tagok szintén befektetői voltak a társaságnak,
ami további bonyodalmakat okozott. A krízis tetőpontján félő volt, hogy
forradalom tör ki. Végül Robert Walpole oldotta meg a helyzetet, aki Nagy-
Britannia első miniszterelnöke lett, és a következő húsz évben
nagymértékben befolyásolta a brit politikai életet.
 A déltengeri buborék után Melusine egy másik botrányba is belekerült.
1722-ben a király átadta neki a jogot az írországi pénzveréshez. Az asszony
eladta a jogot William Woodnak, azonban Wood silány minőségű pénzt
gyártott, amivel az írek elégedetlenek voltak. Az sem tetszett nekik, hogy
Angliában verték az érméket, illetve hogy adót kellett fizetniük értük.
Mindezért Melusine-t hibáztatták. Ám a nő ezt a vihart is átvészelte, és a
király egyre nagyobb mértékben függött tőle, különösen más államfőkkel
folytatott diplomáciai kérdésekben.
Amikor a király bebörtönzött felesége, Zsófia Dorottya 1726-ban
meghalt, azt pletykálták, hogy a király elvette Melusine-t, aki akkor már
harminchat éve a szeretője volt. Korabeli elbeszélések szerint a király
„balkézről” vette el. Az ilyen házasságot morganatikus házasságnak hívták,
ami azt jelenti, hogy két nem azonos szociális státuszú ember köt
házasságot, és a vagyont sem a feleség, sem a gyerekeik nem örökölhetik.
Az elnevezés a latin matrimonium ad morganaticum kifejezésből jön, és
arra az ősi germán szokásra utal, amikor a férj az esküvő utáni reggel (a
morgen szó reggelt jelent németül) ajándékot ad a feleségének.
A morganatikus házasság az olyan házasság, amikor a feleség semmit nem
kap a férjétől a reggeli ajándékon kívül. I. György és Melusine esetében a
történészek azonban nem jutottak dűlőre abban a kérdésben, hogy
összeházasodtak-e vagy sem.
A király 1727 júniusában egy hannoveri kiránduláson távozott az élők
sorából. Miután egy éjszakát Deldenben, Hollandiában töltött, továbbindult,
de egy óra múlva összeesett. Onnan Osnabrückbe ment a király kísérete,
ahol június 11-én, hatvanhét évesen elhunyt. Amikor Melusine, aki a király
után utazott, elérte Osnabrücköt, a király már halott volt. Amikor visszatért
Londonba, nem lakhatott egyik királyi rezidenciában sem, így vett egy
házat a városban és egy vidéki házat Isleworthon, a Kendal House-t.
Bizonyos feljegyzések szerint a király azt mondta Melusine-nek, hogy
soha nem hagyja el, még halála után sem, és ha lesz rá lehetősége, meg
fogja látogatni, miután meghalt. Amikor a Kendal House-i ablakán berepült
egy fekete holló, Melusine tudta, hogy a király lelke jött el hozzá. Ez a
történet a Jóbarátok Naptára nevű korabeli pletykalapban jelent meg, és
valószínűleg nem volt valóságalapja. 1728-ban Melusine egészségi állapota
megromlott, és az elkövetkező tizenöt évben egyre csak romlott, egészen
1743. május 10-én bekövetkezett haláláig.
 A PÁRBAJOZÓ LÁNYA: HENRIETTA HOWARD
Boldog házassága nem akadályozta meg II. Györgyöt abban, hogy
szeretőket tartson. Egyikük, aki inkább profi kurtizán volt, mint
kiszolgáltatott szerető, céltudatosan úgy alakította az életét, hogy
kapcsolatba kerüljön a királlyal, ezzel megoldva anyagi problémáit.
II. György, apjával ellentétben, odaadó férje volt feleségének, Ansbrachi
Karolinának. Apja nem akarta, hogy fia boldogtalan házasságban éljen,
mint ő maga, ezért 1705 júniusában elküldte a fiatal herceget, hogy vegye
szemügyre Karolinát, mielőtt elveszi. A lány nem volt ellenére Györgynek,
sőt kifejezetten tetszett neki, így két hónap múlva összeházasodtak. Ám
ezek után a király hamar elkezdte űzni az uralkodók által kedvelt sportot, és
szeretőket tartott.
Henrietta Hobart 1689. május 11-én született. Gyermekkorában sok
halálesetet látott. Amikor kilencéves volt, apja egy párbaj során
elszenvedett sebesülés miatt halt meg. Ez az utolsó norfolki párbaj volt. Sir
Henry Hobart Whig párti politikus volt, és amikor 1698-ban elindult a
választásokon, veszített. Nem sokra rá tudomására jutott, hogy szomszédja
és ellenfele, Oliver Le Neve pletykákat terjeszt róla, miszerint az írországi
boyne-beli csatában gyávaságot tanúsított. Hobart rágalmazással vádolta Le
Neve-t, és kihívta párbajra. Le Neve nem tehetett mást, elfogadta.
Hobartnak győznie kellet volna, mivel gyakorlott vívó volt, és ő
sebesítette meg ellenfelét először a karján. De ezek után Le Neve a
gyomrába szúrta a kardot. Attól félve, hogy megölte Hobartot, elmenekült
Yarmouth kikötőjén keresztül a kontinensre. A sebész igyekezete ellenére
Sir Henry másnap meghalt.
Röviddel ezután Henrietta anyja tüdőbajban elhunyt, majd a következő
négy évben a nyolc testvére közül négy meghalt, ami akkoriban nem volt
ritkaság, hiszen nem voltak modern antibiotikumok és gyógyszerek. 1705-
ben Henrietta volt a legidősebb testvér, aki túlélte a gyermekkort. Tizenhat
éves volt akkor. Egy távoli rokontól kért segítséget, Suffolk grófnőjétől.
Amikor a grófnő első férje, Sir John Maynard elhunyt, Henrietta örökölte
birtokainak egy részét. A grófnőnek az volt a feladata, hogy Henriettának
megfelelő férjet találjon. A fiatal lány öröksége elegendő vonzerővel bírt
ahhoz, hogy felhívja Charles Howardnak, Suffolk grófja fiának figyelmét.
1706 március 2-án Henrietta és Charles Howard összeházasodtak, így a nő
Henrietta Howard lett.
 Pár nappal az esküvő előtt Henrietta óvatosságból letétbe helyezte
vagyonát, mivel nem akarta, hogy a férj esetleg elköltse, és némi szerény
jövedelmet biztosított magának. Ez bölcs döntésnek bizonyult. Charles tiszt
volt a hadseregben, és annyira pénzéhes volt, hogy mindent pénzzé tett,
amit lehetett. Amikor nem volt több bevétele, Henrietta pénzét költötte
italra és szerencsejátékokra. A pár hamarosan adósságba sodródott. A férfi
erőszakos természetére is fény derült.
Kilenc hónappal az esküvő után Henrietta fiút szült, akit Henrynek
neveztek el. Az új családtagra a férj nem úgy tekintett, mint az élet
ajándékára, hanem mint egy újabb anyagi problémára, amely nehezítette a
család amúgy is szűkös anyagi helyzetét. Bírósághoz fordult amiatt, hogy
hozzányúlhasson felesége vagyonához, bár abban az időben nem keresett
rosszul, majd elküldte az anyát és fiát vidékre, amíg ő Londonban maradt,
ahol tovább szerencsejátékozott, és utcalányokkal szórakozott. Adósságaik
miatt mindkettőjüket kilakoltatták, és a következő években szállásról
szállásra vándoroltak. Rokonoknál húzták meg magukat, akik hamar
beleuntak Charles viselkedésébe, és elküldték őket. Charles jobban szerette
a londoni utcalányokkal tölteni az idejét, mint a családjával. Egy rövid ideig
rokonainál maradt, de ott sem tudta fizetni számláit.

Királyi menedék

Henriettának végül elege lett. Elhatározta, hogy elhagyja Charlest, és tervet

szőtt. Mindent eladott, hogy elhagyhassa Angliát, és Hannoverbe mehessen.
Az 1701-es örökösödési törvény óta a trónörökösök mind Hannoverből
jöttek Angliába. Ha Henriettának sikerülne valamelyikük kegyeibe
férkőznie, az jelentős javulást hozna az életébe. Azonban amikor Charles
megtudta, mennyi pénze lett Henriettának, elkezdte költeni. A nő ekkor még
több pénzt gyűjtött, még a haját is eladta parókának. Egy évébe került, amíg
annyi pénzt összegyűjtött, hogy elindulhasson, de ekkorra változtatott a
terven. Arra gondolt, hogy könnyebben talál munkát az udvarnál, ha
Charlesszal együtt jelenik meg. Így nyolc évvel az esküvőjük után otthagyta
a fiát Angliában, és elindult Charlessal Hannoverbe szerencsét próbálni.
Szerencsés módon a választófejedelem asszony kíváncsi volt az angol
jövevényekre, és kereste a társaságukat, igy Henriettát nemsokára fogadták.
Zsófia megkedvelte, és gyakori látogatója lett az udvarnak. Karolina
hercegnővel is barátságot kötött, aki a választófejedelem unokájának,
Györgynek volt a felesége. Zsófia állást ígért Henriettának az udvarnál,
amikor királynévá koronázzák. Csodálatos módon Charles is annyira
elbűvölte az udvart, hogy neki is állást ajánlottak. Amikor Zsófia és Anna
királynő meghalt, György és Karolina (a walesi herceg és hercegnő)
Londonba költöztek az új királlyal, I. Györggyel. Charles és Henrietta
Howard is velük mentek. Néhány hét elteltével Henriettát kinevezték
udvarhölgynek Karolina mellett, és Charles is kapott állást a király mellett.
Most már rendszeres fizetésük lett, és szállásuk a St. James palotában.
Henrietta terve működött. Nagyon népszerű lett az udvarnál, és egyik
hódolót szerezte meg a másik után. Egyik csodálója a walesi herceg,
György volt. Addigra már Henrietta és férje nemcsak hogy külön helyen
dolgoztak, hanem külön is éltek. A herceggel egy lehetséges viszony
életfogytig tartó gazdagságot ígért a nőnek. György szerette a feleségét,
Karolinát, de uralkodói kötelességének tartotta, hogy szeretőt tartson.
A viszony mindkettőjük kényelmét szolgálta. Henriettával való viszonya
valószínűleg 1718-ban kezdődött, amikor Karolina a hetedik gyermekét
várta harminchat évesen, és a terhesség alatt nem tudott nemi életet élni.
A walesi hercegnő tudott férje viszonyáról, és elfogadta azt, mint a
legtöbb felvilágosult hercegnő a világon. Hála Istennek, kedvelte Henriettát.
A két nő egyszerre ügyködött azon, hogy a herceg megromlott viszonya
apjával, a királlyal helyreálljon. A békekötési kísérlet kudarcba fulladt.
Henriettának azonban nagyon nehéz volt egy időben a király szeretőjének
lenni és a királynét szolgálni. A barátai egyre kevesebbet látták, és
egészségére is ráment ez a nehéz helyzet. Ezzel egy időben a férje is
fenyegette, és ismét rá akarta tenni a kezét az örökségre.
Amikor a király tudomást szerzett az ügyről, megpróbált segíteni, hogy a
szeretője zöld ágra vergődjön férjével. Henriettának egy kisebbfajta
vagyont ajándékozott, amely részvényekből, ezüstáruból, aranyból,
gyémántból, értékes bútorokból, valamint egy rakomány mahagónifából
állt. Az ajándékozási szerződésben kikötötte, hogy kizárólag a nő részére
szánja, és ha az asszony házat venne belőle, azt is csak a saját nevére veheti,
hogy a férjnek ne lehessen köze hozzá. Henrietta új házat épített belőle a
Temze folyó partján, Twickenhamban, London délkeleti részén. A ház
palladiánus stílusban épült, ami nagyon divatos volt a György-korabeli
Londonban.
 Charles további bajokat okozott feleségének. Azt gondolta, hogy egy idő
után a királynak elege lesz a kellemetlenkedéséből, és kifizeti őt, csak hogy
megszabaduljon tőle. Minden alkalmat megragadott, hogy kritizálja
feleségét. Amikor egy határozat lehetővé tette számára, hogy a nőt
visszakényszerítse magához, a nő félt kitenni a lábát az otthonából.

A király ágyasa

1727. június 11-én I. György meghalt, és fia, II. György került a trónra.
Henrietta most már a király szeretője volt, ami hirtelen még befolyásosabbá
tett őt. Mindenki az ő társaságát kereste, és közreműködését szerették volna
megnyerni a saját ügyeikben a királynál. Bárki, aki állást szeretett volna
magának vagy valamelyik családtagjának, őt keresete meg. Karolina
királyné tartott Henrietta egyre nagyobb befolyásától, és komoly riválisának
tekintette. Minden alkalmat megragadott, hogy aláássa a király bizalmát
Henrietta iránt. A király érzelmei Henrietta iránt idővel lecsillapodtak, és
egyre ingerültebben viselkedett vele, de még mindig naponta látogatta.
Henrietta férje, Charles továbbra is azt gondolta, hogy Henrietta van
abban a helyzetben, hogy megoldja az anyagi nehézségeit, hiszen a király
szeretőjeként ezt könnyen megteheti. Idáig minden próbálkozása kudarcba
fulladt, és végül egy erőszakos kísérletet tett: a királyné lakosztályába ment,
ahol hangosan kiabálva addig szólította a feleségét, míg maga a királyné
állta el az útját. A palotaőrök kidobták a palotából. Henriettának ez volt az
utolsó csepp a pohárban, ügyvédet fogadott, hogy elválhasson.
Sajnos az ügyvéd az ügy menete alatt meghalt. Henrietta megkérte a
királynét, hogy fizesse ki Charlest, de az elutasította. Mégiscsak hogy nézett
volna ki, hogy maga a királyné fizeti ki férje szeretőjének botrányhős férjét.
Henrietta végül vonakodva bár, de a királytól kért segítséget, aki, annak
ellenére, hogy elhidegült tőle, annyi pénzt adott neki, amivel Henrietta ki
tudta fizetni Charlest. Időközben Henrietta talált jogi segítséget is Argyll
gróf személyében, aki segített benyújtani a válási kérelmet. 1728. február
29-én Charles végül elfogadta, hogy a házasságnak vége, és nem volt több
követelése felesége felé.
Henrietta leírhatatlanul boldog volt. Azt hitte, végre beköltözhet
twickenhami otthonába. Ez azonban mégsem sikerült, mivel a királyné úgy
intézte, hogy állandóan elfoglalt legyen, még akkor is, amikor beteg volt.
Henrietta élete elképesztően magányos lett. A tizennyolcadik században
ugyanis igen alacsony volt az átlagéletkor, így negyven év felett az ember
általában elvesztette a legtöbb barátját és rokonát. Így járt Henrietta is.
A király is egyre kevesebb időt töltött vele, és a nő egyre jobban szenvedett
a férfi hirtelen természete miatt.
1731-ben Henrietta exférje megkapta a Suffolk grófja címet testvére
halála miatt, így Henrietta Suffolk grófnéja lett. Annak ellenére, hogy
elváltak, még mindig házasok voltak, így a cím automatikusan járt a
feleségnek is. Nemesi címe nagyobb respektust biztosított neki az udvarnál.
A királyné a talár úrnőjének nevezte ki, ami a legelőkelőbb cím volt a
királyné udvartartásában. Miközben a bevétele nőtt, a feladatai csökkentek,
így immár élvezhette Twickenhamban levő otthonát is. Ideje lehetővé tette,
hogy új barátai legyenek. Az 1730-as évek elején megismerkedett George
Berkeley-vel, Berkeley gróf fiával, akivel szoros barátságot kötött, majd
viszonyt folytatott.

Az udvar elhagyása

1733. szeptember 28-án Charles Howard, aki annyira megkeserítette

felesége életét, meghalt. Henrietta szabad volt. Végre élvezhette kapcsolatát
Berkeley-vel, anélkül, hogy a házasságtörés vádjával kellett volna
szembenéznie. A Berkeley-vel való kiteljesedett kapcsolata merőben más
volt, mint a királlyal való viszony. Nem árnyékolta a királynéval való
konfliktus és a király nehéz természete. Azonban az udvarban sem
maradhatott örökké. Amikor egyszer betegsége miatt szabadságra ment, azt
terjesztették róla, hogy jó viszonyt ápol a király politikai ellenfeleivel.
Amikor visszatért az udvarba, a róla szóló vádaskodások elérték a királyt,
aki, mint ahogy erre számítani lehetett, rettenetesen dühös lett Henrietta
állítólagos hűtlensége miatt. Soha többé nem akarta látni. 1734. november
22-én hagyta el végül a királyi udvart. A vele kapcsolatos pletykák
megtöltötték az újságok hasábjait. A királyné eleinte boldog volt férje
szeretőjének távozása miatt, de hamar rájött, hogy nem olyan könnyű
egyedül szórakoztatni a királyt, és elviselni hirtelen haragú természetét,
valamint unalmas társalgásokat folytatni vele. De Henriettának esze ágában
sem volt visszatérni az udvarhoz. 1735-ben, miután illedelmesen kivárta,
hogy a férje halála utáni gyász ideje lejárjon, hozzáment George Berkeley-
hez. Tizenegy évnyi boldog házasság után férje 1746-ban hunyt el.
Ezalatt az udvarban a királyné megfelelő társat keresett férjének, egy
hölgyet, aki szórakoztatná, de nem lenne vetélytársa és nem okozna
bonyodalmakat. Megpróbálta felkelteni a férje érdeklődését Camilla,
Tankerville grófnője iránt, de Györgynek más tervei voltak. Már mást
szemelt ki. Deloraine grófnőjével, Mary Scott-tal folytatott rövid viszonya
után Amelie Sophie von Wallmoden iránt lelkesedett, miután megismerte
egy hannoveri látogatása során. Ez a sötéthajú, buja szépség több mint húsz
évvel volt fiatalabb a királynál. Pár hónappal találkozásuk után a lány terhes
lett. Bár számos férfi lehetett volna az apa, de a lány biztosította a királyt,
hogy ő az. A királyné türelmét erősen próbára tette, amikor a király egy
életnagyságú portrét függesztett ki új szeretőjéről a hálószobája falára.
A király rengeteg időt töltött a szeretőjével Hannoverben, és nagyon
keveset Angliában. Emiatt a közvélemény ellene fordult. A királyné azt
javasolta a királynak, hogy költöztesse a lányt Londonba, Henrietta régi
lakosztályába. Nagyon furának tűnhet ez a javaslat, de a királyné azt
remélte, ha Madam Wallmoden közel lenne hozzá, kontroll alatt tarthatná őt
is, mint annak idején Henriettát. Azonban addigra a királyné egészsége
hanyatlani kezdett. A király nem vette komolyan a helyzetet, egészen addig,
amíg a királyné 1737. november 9-én össze nem esett. Orvosai egy sorozat
hátborzongató kezelésnek vetették alá, még eret is vágtak rajta, hogy
megtisztítsák a vérét, de ezek a kezelések hatástalannak bizonyultak. Végül
érzéstelenítés nélkül műtétet hajtottak rajta végre, és hatalmas tályogokat
fedeztek fel a hasában. A tizennyolcadik századi orvoslás ezzel nem tudott
mit kezdeni, így a királynő sosem épült fel. 1737. november 20-án,
ötvennégy évesen meghalt. Közvetlenül a halála előtt megkérdezte a királyt,
hogy meg akar-e újra házasodni, mire a király azt felelte, hogy csak
szeretőket fog tartani. A király hónapokig gyászolta feleségét.
Madam Wallmoden 1738 júniusában érkezett Londonba. Férje kevésbé
kezelte jól a helyzetet, mint más felszarvazott férjek, és a következő évben
elvált tőle. 1740-ben a király odaajándékozta neki a Yarmouth grófnője
címet és brit állampolgár lett.
Henrietta túlélte a királyt, aki nem túl nemes halállal halt meg. 1760.
október 25-én reggel felkelt és vécére indult, ahol nem sokkal később
összeesett. Egy szolgája talált rá, ahogy a padlón feküdt. Az orvosok
visszavitték az ágyába, de akkorra már halott volt. A boncoláson kiderült,
hogy a jobb szívkamrája megrepedt. Mivel fiát túlélte, a trónt az unokája
örökölte, Georg Wilhelm Friedrich. Az új király, III. György megtisztította
az udvart nagyapja nyomaitól, beleértve a szeretőit is. Yarmouth grófnője ki
lett telepítve az udvarból és visszatért Hannoverbe, ahol öt évvel később
mellrákban meghalt. A király abbahagyta Henrietta nyugdíjának
folyósítását. Henrietta 1766-ban fájdalmas köszvényben szenvedett, de erőt
vett magán, hogy részt vehessen egy barátja újévi partiján. Nagyon közel
foglalt helyet a kandallóhoz, így ruhája tüzet fogott, és ő súlyos égési
sérüléseket szenvedett. Felépült, de 1767. július 27-én összeesett, miközben
lefekvéshez készült, és fél óra múlva meghalt.

A DANDY HERCEG: IV. GYÖRGY

Ahogy nagyapja és dédapja, III. György sem volt a nők kedvence. Pletykák
szerint titokban elvett egy kvéker lányt, Hannah Lightfootot, de erre nincs
bizonyíték. Történészek igazolják, hogy Charlotte of Mecklenburg-Strelizt
hercegnőt viszont 1761. szeptember 8-án feleségül vette. Azon a napon
találkoztak először, amikor összeházasodtak. Ennek ellenére boldog
házasságban éltek, és tizenöt gyermekük lett, kilenc fiuk és hat lányuk. Két
fiuk Nagy-Britannia királya lett, IV. György és IV. Vilmos.
IV. György egocentrikus volt, feltűnő megjelenésű és divatimádó, egy
igazi dandy. Borzasztó volt a kapcsolata apjával és feleségével, Brunszvik
Karolina hercegnővel, aki az unokatestvére is volt. Apjával és nagyapjával
ellentétben rengeteg szeretője és viszonya volt.
Feleségével egyetlen gyermekük, Charlotte hercegnő születése után
huszonöt évig külön éltek, ezzel szabadon hagyva a lehetőséget a társadalmi
létrán felkapaszkodni vágyóknak. Caroline elhagyta az országot, és
külföldön telepedett le, de amikor Györgyöt 1820-ban megkoronázták,
visszatért, hogy elfoglalja a helyét királynéként. György azonban meg akart
szabadulni tőle. Abban az időben egy házaspár csak akkor válhatott el, ha
valamelyikük házasságtörést követett el. De mivel egyikőjük nem ismerte
be, hogy házasságtörő, ezért György egy beadványt nyújtott a parlamentbe,
a Fájdalmak és büntetések beadványát, annak érdekében, hogy bontsák fel
házasságát. A beadvány szándéka az volt, hogy „megfossza őfelségét
Caroline Amelia Elizabethet a királynénak járó jogoktól kiváltságokról és
mentességekről, és felbontsa Őfelsége és az említett Caroline Amelia
Elizabeth közti házasságot”. Az ok, amiért a házasság megszüntetését
kívánta a király, egy állítólagos viszony volt, amit a feleség egy alacsony
rangú személlyel folytatott, bizonyos Bartolomeo Pergamival, aki őt
szolgálta itáliai tartózkodása alatt.
A lordok háza, a parlament felsőháza megvitatta a javaslatot, de ez nem
egy megszokott vita volt unalmas öregurak között, hanem a királyné
nyilvános pellengérre állítása. Tanúkat idéztek be, hogy ellene
tanúskodjanak, majd a királyné pártján álló képviselők kérdéseinek
kereszttüzébe állították őket. Az újságírók kiteregettek minden szaftos
részletet. Amikor végül szavazni kellett, megszavazták az indítványt, de
nagyon kis többséggel. Azért, hogy az ítélet jogerőre emelkedhessen, az
alsóháznak is szavaznia kellett. Amikor az alsóház látta, hogy milyen
kevésen múlott, hogy elfogadják az indítványt, és azt is látta, hogy a köznép
a királyné mellett áll, elutasították azt, ezzel a királyt egy boldogtalan
házasságba kényszerítve.
György tizenéves kora óta viszonyokat folytatott különböző nőkkel.
A forgatókönyv általában ugyanaz volt. A kiszemelt nőt, aki rendszerint
idősebb volt nála, levelekkel és ajándékokkal halmozta el. Ha az nem
méltatta neki tetsző válaszra, betegséget színlelt, majd akár öngyilkosságot
is. Ezt addig folytatta, amíg nem kapta meg, amit akart. Olyan volt, mint
egy hisztis gyerek. Miután meghódította a nőt, hamar megunta, és újabb
prédát szemelt ki magának. Számos szeretője volt, többek közt Frances
Villiers (Jersey grófnője), Hertford márkiné, Conyngham márkiné,
Elizabeth Armistead, Grace Dalrymple Elliott, Lady Augusta Campbell,
Lady Melbourne, Elizabeth Billington, Salisbury grófnője és Hardenberg
grófnője, de a legkitartóbbak Mary Robinson és Maria Fitzherbert voltak.
Az előbbi megzsarolta, az utóbbit pedig titokban és törvénytelenül feleségül
vette.

A SZERETŐ, AKI MEGZSAROLTA A KIRÁLYT:

MARY ROBINSON
Mary Derby korán megtanulta, hogy a férfiak szeretőt tartanak. Apja, egy
bristoli kikötői kereskedő egy csődbe ment üzlet miatt elszegényedett, és el
kellett adnia az otthonát és a vagyontárgyait. Levélben tájékoztatta a
feleségét arról, hogy ezentúl a szeretőjével fog élni. Pár évvel később Mary
saját férje sem titkolta el más nőkkel folytatott viszonyait, ezért nem csoda,
hogy a lány is szerető lett.
A férfi, aki feleségül vette és megcsalta, Thomas Robinson volt. Akkor
kérte meg a kezét, amikor a lány tizenhat éves volt. A férfi úgy állította be
magát, mint aki hamarosan sokat fog örökölni. Amikor Mary anyja ezt
megtudta, nyomást gyakorolt a lányra, hogy menjen hozzá. 1773. április 12-
én össze is házasodtak a St-Martin-in-the-Fields-ben, ami London egyik
híres temploma volt, a későbbi Trafalgar téren. Azonban Mary hamarosan
rájött, hogy az öröklési história hazugság. A férfit ez nem akadályozta meg
abban, hogy úgy költekezzen, mintha már örökölt volna. A növekvő
adósságainak és a hitelezők zaklatásainak köszönhetően Maryvel Walesbe
szökött. A törvény keze azonban utolérte, és a hitelezők börtönébe került.
Mielőtt férjhez ment volna, Mary színpadi karriert tervezett. Londonban
meg is hallgatták, és állást ajánlottak neki a királyi színházban, a Drury
Lane-en. Azonban terveit keresztbehúzta Thomas Robinson lánykérése.
Most, hogy Thomas nem teljesítette be a hozzá fűzött reményeket, Mary
visszatért a Drury Lane-re.

Florizel megtalálja Perditáját

III. György lelkes színházlátogató volt. A királyi család tagjai is gyakran

elkísérték, köztük a walesi herceg. 1799 decemberének egyik estéjén a
király és kísérete a Drury Lane-en egy előadásra látogatott. Egy Florizel és
Perdita című előadást játszottak, egy adaptációját Shakespeare Téli
meséjének, Garrick által átírva. Mary Robinson játszotta Perdita szerepét.
Amikor a színészek meghajoltak az előadás végén, a huszonkét éves Mary
tekintete összetalálkozott a tizenhét éves walesi hercegével. Az ifjú herceg
azonnal beleszeretett. A vadászat elindult, de a herceg nem saját maga
cserkészte be a prédát, hanem egy erre hivatott tagja a királyi udvarnak:
Lord Malden.
Pár nappal később Lord Malden megkereste Miss Robinsont, és egy
üzenetet hozott a hercegtől. Perditának volt címezve és Florizel írta alá. Ezt
további levelek követték. A herceg barátai meg voltak döbbenve, hogy egy
ilyen alacsony társadalmi státuszú nő iránt lelkesedik, aki ráadásul
színésznő. Ami tovább bonyolította a dolgot, hogy a kézbesítő, Lord
Malden is beleszeretett a lányba. A herceg az egyik levelében évi húszezer
fontot ígért a lánynak arra az esetre, ha ő maga nagykorú lesz, ami hatalmas
összeg volt akkoriban. Továbbá ajándékokat is küldött neki, és egy miniatűr
portrét saját magáról.
Titokban találkoztak, valószínűleg Mr. Robinson tudtával. A találkák a
Keen-Palota közelében voltak, a Temze folyó partján. A herceg gyakran
felkelt az éjszaka közepén, hogy egy közeli fogadóban találkozhasson
Maryvel. Csak így tudtak találkozni, mert a fiatal hercegnek szoros volt az
időbeosztása, és a szülei gyakran ellenőrizték, hogy ágyban van-e már. Meg
kellett várnia, amíg mindenki elaludt, csak utána szökhetett el. Testvére,
York hercege segített neki éjszakai kalandjaiban. A kapcsolat titkos volt,
ennek ellenére a herceg apja tudomást szerzett róla. Kisvártatva egész
Londonban híre ment, így Maryre úgy tekintettek, mint a herceg
szeretőjére, és tömegek gyűltek össze, hogy lássák játszani.
Mialatt Mrs. Robinson a herceggel múlatta idejét, a férje sem ült otthon
tétlenül. Ő is szeretőket tartott. Mary kiszúrta őt egy fiatal nő társaságában,
a színházban. Ami még kellemetlenebb volt, hogy a férfi azt híresztelte,
elfogadja felesége viszonyát a herceggel, így ezt az újságok is kiteregették.
A feleségének ez volt az utolsó csepp a pohárban, és úgy döntött, elválik.

Egy fordulat a semmiből

Két évvel azután, hogy pillantásaik keresztezték egymást a Drury Lane-en,

a herceg levelet küldött Marynek, amelyben közölte a lánnyal, hogy
kapcsolatuk véget ért, és nem találkoznak többet. A herceg egy Elizabeth
Armistead nevű keresett kurtizánra cserélte le a csalódott nőt. A nevezett
hölgy nagy riválisa volt Marynek, egymással versengtek öltözködés és
ékszerviselés terén, mindketten a herceg figyelméért vetekedve. Amikor
Mary beletörődött, hogy végleg elvesztette a herceget, Lord Malden
közbelépett, és elkezdte anyagilag támogatni a nőt. Azonban Mary nem
nyugodott bele abba, hogy anyagi kártérítés nélkül hagyja ott a herceg, ezért
azzal zsarolta, hogy publikálja szerelmes levelezéseiket, hacsak nem fizeti
ki őt a herceg. Hónapokig egyezkedtek. A herceg egyszeri összeget ajánlott
fel, de a nőnek az nem volt elég. Azért cserébe, hogy feladta karrierjét és
elvesztette a jó hírnevét, Mary adósságai kifizetését és éves jövedelmet kért
élete végéig. Oda-vissza mentek a levelek a herceg és Mary között, mígnem
a nő kiegyezett egy egyszeri, ötezer fontos kifizetéssel, azonban kikötötte,
hogy ezt nem a szolgálataiért kapja, hanem a levelek visszaszolgáltatásáért.
Mary házának a bérleti díjat Lord Malden fizette, aki évi juttatást is
folyósított neki. Azonban Mary napjai mint Lord Malden szeretője meg
voltak számlálva.
Mialatt Mrs. Robinson modellt ült Joshua Reynoldsnak 1782-ben,
kiszemelte legújabb áldozatát egy liverpooli katonatiszt és politikus, a
hangzatos nevű Banastre Tarleton személyében. A férfi, mint a
tizennyolcadik századi férfiideál megtestesítője, lovas tiszt volt az amerikai
polgárháborúban. Anyagias ember volt, aki jelentős bevételre tett szert
rabszolga-kereskedésből és ültetvényeiből a Nyugat-Indiákon. Amikor Lord
Malden rájött, hogy szeretőjének viszonya van, abbahagyta Mary
támogatását. A nő pár héten belül másik szeretőre tett szert Charles James
Fox személyében. Fox politikus volt zűrös magánéleti háttérrel. Híres volt
arról, hogy szemben állt a királlyal, és támogatta Amerikát a
polgárháborúban. Kihívó életvitele akkor is feltűnést keltett, amikor az
ivászat és a nőzés elfogadott volt. Nem sokban különbözött Tarletontól, de
ahogy korosodott, elhízott, szőrös, mosdatlan és kócos lett. De Mrs.
Robinsont ez nem érintette, mert pár hónappal később megint Tarletonnál
kötött ki.
Ezalatt még mindig őrizte azt a levelet, amiben a herceg húszezer fontot
ígért neki évente, ha nagykorú lesz. A herceg azonban soha nem fizetett
neki ennyit, de valamilyen juttatásban végül is részesítette. Ígérete szerint
negyedévente kellett volna fizetnie, de rendszertelenül fizetett, és Marynek
gyakran kellett figyelmeztetni az elmaradt részletre. 1783-ban Mary
megbetegedett, részlegesen lebénult, és adósságai nőttek. Amikor segítséget
kért a hercegtől, az visszautasította. Egy pár vagyontárgyát el kellett adnia.
A következő években Európa-szerte utazgatott, fürdővárosokat látogatott,
hogy gyógymódot találjon betegségére. Ideje nagy részét írással töltötte,
színdarabokat, regényeket és költeményeket írt. Nem tudta magát sehogyan
sem kikúrálni. Az 1800-as évek végén állapota leromlott, és december 26-
án, negyvenhárom éves korában meghalt. Végrendeletében azt kérte, vágják
le két hajfonatát és küldjék el szeretőinek. Az egyik Tarletonnak lett küldve,
a másik a walesi hercegnek, aki állítólag azzal lett eltemetve.
 EGY TÖRVÉNYEN KÍVÜLI KIRÁLYI HÁZASSÁG:
MARIA FITZHERBERT
A 24 éves Mary Smythe már kétszer volt férjnél, amikor 1785-ben
hozzáment a walesi herceghez, aki később IV. György lett. Akkoriban
megbotránkozást váltott ki ez a házasság, mert felettébb szokatlan dolog
volt, hogy valaki, akinek ilyen magas társadalmi státusza van, mint a walesi
hercegnek, egy alacsony származású nőt vegyen feleségül. Ráadásul a
házasság törvényellenes volt.
Mary Anne Smythe 1756. július 26-án született egy aprócska vidéki
faluban Shropshire közelében, nyolc testvére közül elsőként. Családja
öröklések és hozományok útján gazdagodott meg. Ahogy az akkoriban
szokás volt, Mary egy angol zárdában nevelkedett Franciaországban.
A csiszolatlan vidéki lány így előkelő nevelésben részesült, ami nemes bájt
kölcsönzött személyiségének.
Húszéves kora körül feleségül ment Edward Weldhez, aki tizenöt évvel
idősebb volt nála. Épp hogy elkezdték volna közös életüket, amikor három
hónapra rá Edward meghalt. Egy elbeszélés szerint leesett a lováról, egy
másik szerint fertőzésben halt meg. Ahogy a törvény azt kimondta, a férj
vagyonát és ingóságait Edward családja örökölte, a nő csak egy pár
vagyontárgyat kaphatott meg. Így Mary nem birtokolhatta a több ezer
holdas birtokot és a dorseti Lulworth kastélyt sem. Sürgősen férjhez kellett
mennie, annak érdekében, hogy otthona legyen, és valaki eltartsa. Elkezdett
megfelelő férjet keresni, ami nem volt egyszerű feladat. Ez idő alatt a
rokonainál lakott, akik számos befolyásos embernek mutatták be.
A férjvadászat három évig tartott. A szerencsés kiválasztott Thomas
Fitzherbert lett, aki tíz évvel volt idősebb Marynél. A Smythe család már
ismerte, Mary egyik testvérének a keresztapja volt. 1778 június 24-én
házasodtak össze. Ugyanabban az évben Thomas apja elhunyt, és a férfi a
Swynnerton Hallt örökölte Staffordshire-ben. Felfogadta a híres kertészt,
Capability Brownt, hogy varázsolja újjá a birtokot. Mary terhes lett, de
kisfia még szülés közben meghalt. Abban az időben Mary Mariára
változtatta meg a nevét, mivel a latinos hangzású nevek divatosak voltak
akkoriban.
A Fitzherbert házaspár kétlaki életet élt. A Swynnerton Hallban és
Thomas londoni házában, a Hyde Parkban megosztva töltötték idejüket.
Valószínűleg néha látták, ahogy a walesi herceg ellovagol előttük a
parkban, és Maria úgy vélte, hogy a fiatal herceg többször észre is vette.
Thomas nem örvendett jó egészségnek. Tuberkulózisban szenvedett, ami
akkor nagyon gyakori betegség volt. Sajnos a nizzai látogatások sem
segítettek egészségi állapotán, és 1781. május 7-én elhunyt. Végrendelete
szerint Maria évi ezer font jövedelmet kapott, és egy londoni házat a
Mayfair negyedben. Ezenkívül Maria évi 800 fontos járadékban is részesült
előző férje után, és apjától is kapott pár száz fontot évente. Most már duplán
megözvegyült, és gazdag nő lett belőle. Felvette azt a divatos szokást, hogy
az Anglia déli partján levő elegáns üdülővárosba, Brightonba járt levegőzni.
A város látogatói a tengervízben fürödtek és azt itták, mondván, hogy
egészséges, azonban a tizennyolcadik századi szennyvízelvezetést ismerve
aligha lehetett az.

Gépi fürdés

Természetesen a georgiánus Britanniában a fürdésnek is meg kellett adni a

módját, ugyanakkor a fürdőzőknek meg kellett őrizniük a méltóságukat.
A fürdési procedúra bonyolult volt a nők számára. Egy eszközre volt
szükségük, amit fürdőgépnek hívtak, és úgy nézett ki, mint egy kerekeken
guruló fészer. A nők kinyitották az ajtaját, bementek, magukra csukták, és
bent átöltöztek a tetőtől talpig takaró fürdőruhájukba. Azok, akiknek nem
volt fürdőruhájuk, kölcsönözhettek. A fürdőgépet lovakkal a tengerbe
vontatták, vagy egy kötélen beeresztették a vízbe. A fürdőruhába öltözött
emberek végül a szerkezetről tudtak a tengerbe ugrani. Az első fürdőgépek
egy elősátorral rendelkeztek, amit illemrejteknek hívtak, igy a fürdőző
teljesen diszkréten fürödhetett, anélkül, hogy bárki látta volna. Ha a tenger
viharos volt, a fürdőzőket biztonsági okokból egy kötéllel a géphez
kötötték, természetesen a nőket és a férfiakat szigorúan különválasztva.
A királyi család tagjai gyakran látogatták Brightont. A walesi herceg ott
bérelt egy házat. Az évek alatt a házat kibővítették, és egy nagy pavilon is
kapott benne helyet, melynek tetejét indiai templom stílusában
hagymakupolával díszítették. Ahogy mindig, amerre a királyi család ment,
mások követték, így Brighton egyre népszerűbb lett.
1783-ra Maria visszanyerte életkedvét, és elkezdte felhívni magára a
férfiak figyelmét is. Élvezte az életet mint független és szabad nő. Addigra
a vidámabb udvaroncok otthagyták a mentálisan labilis III. György unalmas
és fülledt közegét, és egy kisebb kört alakítottak ki az életvidám walesi
herceg körül. Amikor a herceg 1783-ban betöltötte a huszonegyedik
életévét, több pénze lett és egy új otthona, a Carlton House. Az ifjú herceg
így jóval függetlenebb lett, és több lehetősége nyílt romantikus kalandokra.
1884 márciusában Maria Fitzherbert bár vonakodva, de elkísérte
unokatestvérét és nagybátyját, Lord Sheftont és féltestvérét, Henry
Erringtont az operába. Amikor az előadás után kocsira vártak, egy férfi
megszólította Erringtont, megkérdezte tőle, hogy ki az a csinos hölgy a
kíséretében. Errington bemutatta Mariát a férfinak, aki maga a walesi
herceg volt. A herceg azonnal meg akarta szerezni a nőt. Szokásához híven
levelekkel és ajándékokkal halmozta el. Az ifjú herceg rajongásának
legújabb tárgyáról pletykák kezdtek keringeni a legfelsőbb körökben, az
úgynevezett bontonban. Az újságok arról tudósítottak, hova ment Maria és
milyen eseményen vett részt. Maria sokkal ellenállóbbak mutatkozott a
herceg ostromlásával szemben, mint a nőcsábász herceg korábbi áldozatai.
A herceg elkeseredésében Devonshire grófnőhöz fordult, hogy járjon
közben érdekében.
Aztán barátainak azt mondta, hogy ha a nő nem lenne a szeretője,
feleségül veszi őt. Ezzel a dologgal két probléma is volt. Az egyik, hogy a
nő római katolikus volt. A törvény nemcsak hogy kizárta a katolikusokat a
monarchiából, hanem az uralkodónak és a trónörökösöknek is megtiltotta,
hogy katolikushoz menjenek hozzá. Másodszorra pedig az, hogy a királyi
házasságkötésről szóló törvény megtiltotta II. György leszármazottainak,
hogy az uralkodó előzetes beleegyezése nélkül kössenek házasságot. És ha
egy trónörökös ignorálta ezt a törvényt, a király semmisnek nyilvánította a
házasságot. A hercegnek tudnia kellet, hogy ha engedélyt kérne apjától a
házasságra, az minden bizonnyal elutasítaná azt. A törvény kényszerítő
ereje és a parlament döntései dacára az illegális házasságok nem voltak
ismeretlenek. A királyi házasságkötési törvény azután lépett életbe, hogy a
király tulajdon testvére, Henry herceg, Cumberland és Strathearn grófja egy
közrendbeli lányt vett nőül, Anne Hortont, a király akaratának
ellenszegülve. Amikor a törvény életbe lépett, a király elborzadva vette
tudomásul, hogy egy másik testvére, William Henry herceg, Gloucester és
Edinburgh grófja titokban már hat éve házas. Mialatt rokonai szerelemből
házasodtak, a király boldogtalan házasságban élt akaratán kívül, politikai
okok miatt.
Egy ingerlékeny herceg

Maria kezdte megérteni a herceggel való házasság alkotmányos veszélyeit

és kockázatosságát. Ezért úgy döntött, távol tartja magát a hercegtől. 1784.
július 8-áig sikerült is neki, akkor azonban a fülébe jutott, hogy a herceg
leszúrta magát. Maria azonnal rohant hozzá, de biztos, ami biztos elvitte
magával Devonshire hercegnőt is. A herceget az ágyában fekve találta,
sebeitől véresen, aki azt mondta, csak az mentheti meg életét, ha a nő
hozzámegy feleségül. A nő beleegyezett, és alá is írt egy dokumentumot, de
nem vette komolyan, azt remélte, a herceg hamarosan észre tér és
kijózanodik. Nem gondolta, hogy be is kell tartania az ígéretét, mivel azt a
körülmények kényszerítették ki.
Azonnal elhagyta az országot, és Európába utazott, remélve, hogy a
herceg meggondolja magát. Úgy vélte, hogy a herceg jobban tenné, ha
inkább egy európai hercegnőt venne feleségül. Egy dinasztiákat összekötő,
politikailag hasznos frigy előnyösebb lenne számára. Azonban a herceg
levelei utolérték, amelyekben azzal fenyegetőzött, hogy véget vet életének,
ha Maria nem megy hozzá. Még a trónról is lemondott volna, csak hogy
elvehesse a nőt.
Amellett, hogy a herceg Mariát üldözte szerelmével, hatalmas adóssága
elől is el akart szökni, amit költekező életmódjával halmozott fel. Amikor a
király észrevette, mekkora adósságot csinált fia és örököse, nagyon dühös
lett. A király és a kormány tagjai már látták, hogy ebből a helyzetből
alkotmányos krízis lehet. Egy csődbe ment örökös feleségül veszi katolikus
szeretőjét a katolikusellenes Angliában. Egy ilyen botrány megingathatja a
királyságot, vagy tönkre is teheti azt. Ez az aggodalom egyáltalán nem volt
alaptalan, figyelembe véve a tíz évvel későbbi franciaországi eseményeket,
amikor a francia nép kivégezte uralkodóit.
Maria végül 1785. december elején visszatért Londonba. Addigra
megfontolta a házasságát a herceggel. Talán meggyőzte a levéláradat. De az
is lehet, hogy semmilyen más módot nem talált arra, hogy elkerülje a
herceg akaratát. Ugyanakkor nyilvánvalóan anyagi és társadalmi
előnyökkel is járt a trónörökössel kötendő házassága. December 15-én
Maria és a walesi herceg megesküdtek a nő otthonában, néhány közeli barát
jelenlétében. A szertartást John Burt tisztelendő vezette, ő volt az egyetlen
pap, aki szép summa ellenében hajlandó volt az egyház és a király
nemtetszésének ellenére összeházasítani a párt. Az adósok börtönéből
kellett kihozni, adósságait rendezni, és egy kisebb vagyont kellett azért
fizetni, hogy megnyugodjon lelkiismerete. A házasságról szóló hírek
gyorsan terjedtek Londonban, és pletykák is szárnyra kaptak. A herceg
barátai tagadták, hogy bármilyen házasságról tudtak volna, pedig tudtak.
A magas rangúak erényessége megbicsaklott, nem először és nem utoljára
fordult ez elő a brit történelem folyamán.
A herceg tovább halmozta adósságait. Végső kétségbeesésében a
királyhoz fordult segítségért. Mentőövet ajánlottak neki, bizonyos
feltételekkel, amiket a herceg nem fogadott el. Végül a miniszterelnök,
ifjabb William Pitt egy megállapodást indítványozott a király és fia között.
Ennek során egy vitát kellett volna lefolytatniuk a parlamentben a herceg
anyagi helyzetéről, és a házassága is szóba jött volna. Ezalatt Maria és a
herceg el voltak foglalva a fényűző vacsorákkal, az opera- és
bállátogatásokkal. Amikor nem Londonban voltak, Brightonba vonultak
vissza.
1788-ban a király megbetegedett. Betegségét leginkább mentális
instabilitásként lehetne definiálni. Hosszú évek alatt próbálták kideríteni
betegségének okát. Lehet, hogy pszichiátriai okai voltak, de az is lehet,
hogy fizikai betegség állt a háttérben, mint például porfíria, egy
májműködési rendellenesség, amely fizikai és mentális problémákat is
okozhat. Bármi is volt az oka, a király állapota annyira leromlott, hogy a
parlament azt javasolta, hogy a herceg legyen helyette a kormányzó.
A miniszterelnök próbálta húzni az időt, ameddig lehetett, mert ha a
herceget jelölik ki döntéshozónak a király helyett, veszélybe kerülhet a
pozíciója, azzal, hogy a herceg az ellentétes párttal összefogva új kormányt
alakít. Az ellentétes pártot a herceg barátja, Charles James Fox
kormányozta. Az ügy, hogy a herceg házas-e vagy sem, ismét terítékre
került, mivel a hercegnek tisztáznia kellett családi állapotát, ha regnálni
akar, ezért szükséges volt vallomást tennie.
A regnálási törvényt az alsóház vitatta meg 1789 januárjában. Nem
egyszerűen arról szólt, hogy a király összes hatalmát a hercegre ruházza.
Voltak feltételei, legfőképpen, hogy a királynak meg kellett tartania
jelenlegi kormányát, nem alakíthatott újat helyette. A törvény az alsóház
után a felsőházhoz került, a lordok házához. Azonban soha nem lett
megvitatva, mert a király váratlan módon felépült. A krízis elmúlt. Maria és
a herceg visszatért a bálok és vacsorák világába, és a herceg hamarosan más
nők után is elkezdett kajtatni, Maria pedig válaszul fiatal férfiakkal flörtölt.
1793 táján kapcsolatukat számtalan konfliktus terhelte, és 1794 júniusában
véget ért. Maria azt nyilatkozta, hogy a herceg vetett véget neki, de a herceg
barátai azt állították, hogy Maria elviselhetetlen természete miatt
szakítottak.
Mostanra a herceg készen állt, hogy feleségül vegye a neki kiszemelt
menyasszonyt: Brunswic Karolinát. A király azzal bátorította a házasságra,
hogy kifizeti az összes adósságát, ha feleségül veszi a rangban hozzá illő
hercegnőt. A házassággal kapcsolatos egyeztetés gyorsan megtörtént, és a
körülmény, hogy a herceg esetleg nős, nem zavart senkit. Ha a pletyka
igaznak is bizonyulna, mondhatták, hogy a herceg huszonöt évesnél
fiatalabb korában és a király beleegyezése nélkül házasodott, így mind a
király, mind az udvar és a parlament is semmisnek nyilváníthatja a
házasságot. Amikor a herceg és Karolina először találkoztak, egyikük sem
volt különösebben elbűvölve a másiktól, de beletörődtek a sorsukba.
A herceg inkább Karolina udvarhölgye, Frances Villiers, Jersey grófnője
iránt érdeklődött, akivel akkor már viszonyt folytatott. 1795. április 8-án
házasodtak össze Karolinával a St. James palota királyi kápolnájában.
A szertartás előtt Maria elhagyta Londont, ésa vidéki házába utazott.
A herceg, feltehetően a házasság előtti pániktól sújtva utána lovagolt.
Azonban a nő látni sem akarta, és a herceg fel s alá lovagolt, mígnem
beletörődött a visszautasításba, és visszament Londonba. Véletlenül a ház,
ahova Maria ment, a Marble Hill volt, ami az előző walesi herceg, György
nagyapja szeretőjének, Henrietta Howardnak lett építve.

Róma döntést hoz

György walesi herceg és Brunswic Karolina hercegnő utálták egymást. Két

együtt töltött éjszaka után úgy döntöttek, elég volt. A herceg megtette
kötelességét. Majdnem pontosan kilenc hónappal később megszületett
lányuk, Charlotte hercegnő. A herceg abban reménykedett, hogy Maria
kibékül vele, de nem így történt. Utána a feleségével is próbált kibékülni, de
az sem adta be a derekát. Folyamatos nyomást gyakorolt Mariára, de a nő
képtelen volt visszamenni hozzá, hacsak a pápa jóvá nem hagyja
házasságukat. Gyóntatója, Paul Nassau atya 1799-ben vagy 1800-ban
elment Rómába, hogy Maria ügyében kérje a pápa nyilatkozatát. Az atya
októberben visszatért Angliába a válasszal: az egyház szemében Maria a
herceg felesége volt. Nem sokkal később ismét együtt voltak. Boldognak
tűntek együtt, ami az általában mogorva hercegnek újdonság lehetett. 1806-
ra a herceg visszatért régi önmagához, és új szerelmet talált: Isabellát, Lady
Hertfordot. A bájos megjelenésű Lady Hertford boldog volt attól, hogy
sikerült becserkésznie a trónörököst. A férfinak más nőkkel is akadtak futó
kalandjai, többek között a hírhedt kurtizánnal, Harriette Wilsonnal. Maria
nagyon boldogtalan lett ettől a kicsapongó viselkedéstől. 1809 december
18-án egy levelet írt a hercegnek, amelyben elmagyarázta, miért nem
fogadja el a herceg meghívását, életében először. Felsorolta azokat a
sérelmeket, amiket elszenvedett miatta, és azt írta, hogy soha többé nem
fogja elviselni a férfit.

A kormányzás időszaka

1810 novemberében a király, III. György kedvenc lánya, Amelia hercegnő

meghalt. A királyt ez annyira megviselte, hogy visszatértek mentális
problémái. Ezentúl soha többé nem nyerte vissza az egészségét. Ennek
folyományaként a walesi herceg vette át a kormányzás feladatait. 1811
júniusában nagy ünnepséget tartott annak örömére, hogy ő lett a
kormányzó. Mariát is meghívták, de amikor megtudta, hogy nem ültetik a
herceg asztalához, sőt, Lady Hertfordot fogják az asztalfőre ültetni,
visszautasította a meghívást. Nem sokkal később egy Devonshire House-
beli összejövetelen látta a herceget, életében utoljára. Amikor megtudta,
hogy a herceg Lady Hertforddal folytat viszonyt, nem kívánta többet látni.
Attól fogva Maria ideje nagy részét Brightonban töltötte, ahol királynéként
bántak vele. A herceg továbbra is látogatta Brightont, de ritkán hagyta el a
királyi pavilont. Olykor londoni társaságban találkoztak, de nem vettek
egymásról tudomást.
A demenciával sújtott király nem volt többé tudatában saját magának, és
1820. január 29-én a Windsor-palotában távozott az élők sorából.
A kormányzó herceg most már IV. György lett. Annak idején ígéreteket tett
Mariának, hogy mit fog majd csinálni, amikor a trónra kerül, de ebből nem
lett semmi. Ahogy a király és felesége közt kiéleződött a háború, Maria
eltűnt a köztudatból. A király el akart válni, de elvesztette a pert, azonban
nem kellett túl sokáig aggódnia a felesége miatt. A királyné nem tett eleget
az utasításának, hogy maradjon távol a király koronázási szertartástól, amit
a Westminster-apátságban tartottak. Amikor megjelent, a szuronnyal
felfegyverzett őrök feltartóztatták. Pár órával az esemény után beteg lett, és
három hétre rá meghalt. Halálának okát a mai napig nem sikerült kideríteni.
Amikor temetésén a koporsó mellett haladó díszkíséret megpróbálta
feltűnés nélkül elhagyni a várost, a királyné szimpatizánsai megállították a
menetet, és arra kényszerítették, hogy a belváros felé vonuljon. Lovas
katonák vágtattak a nyugtalan tömegbe, voltak, akik tüzet nyitottak. Két
ember meghalt. Végül a katonák kivitték a királyné holttestét a városból a
tengerpartra, és eljuttatták Brunswick, ahol eltemették. György, immár
feleség és szerető nélkül, Conyngham márkiné karjaiban talált vigaszt.
A király idős korában remeteként élt a windsori kastélyban. Súlya és
derékbősége rohamosan gyarapodott. Amikor Maria pletykákat hallott a
betegségéről, némi kételkedéssel fogadta azokat. Korábban sokszor tettette
magát betegnek a herceg. Azonban 1830. június 26-án a kora reggeli
órákban meghalt. Az új király, IV. Vilmos, György egyik testvére Mariára a
király özvegyeként tekintett, és nyugdíjat folyósított neki. Végre nem kellett
vitáznia a királlyal, és a királyi család befogadta. Maria boldog és elégedett
volt. 1837 márciusában, nyolcvanévesen, megfázott. Hamarosan
komolyabb láza is lett, ami egy hét múlva el is vitte.

Regency dandyk

A királyi szeretők és a kurtizánok, különösen a francia félvilágiak,

extravagáns öltözködésükkel és fényűző életmódjukat hívták fel magukra a
figyelmet. Ezzel párhuzamosan, időről időre egyes férfiak is nagy hangsúlyt
fordítottak megjelenésükre és divatos öltözködésükre. A regency időszak is
egy ilyen kor volt. A regency dandyk elegáns, jól szabott ruházatukról
voltak felismerhetőek. és nagyon kényesek voltak a toalettjükre. A regency
dandy esszenciája George Bryan Brummel, más néven Beau Brummel volt.
Brummelt negatív színben tüntette fel a sajtó. Púderezett, kényes ficsúrnak
állították be, de Brummel valójában nem a ruházatával akarta felhívni
magára a figyelmet. Bizonyosan elegánsan öltözködött, de nem volt
piperkőc vagy hivalkodó. Általában kék, gombos, testre szabott felöltőt
viselt sárgásbarna pantallóval, fekete csizmát és nyakkendőt. Viselkedése is
szerény volt, azt állította magáról, hogy az egyetlen tehetsége az
öltözködése. Más dandyk azért öltözködtek, hogy feltűnést keltsenek, de
Brummel nem tartozott közéjük.
A Tizedik Királyi Lovasság, a walesi herceg magánhadseregének fiatal
tisztje volt. Amikor a sereg Londonban állomásozott, addig ott szolgált, de
amikor északra vezérelték, Brummel nem akarta elhagyni a fővárost, igy
lemondott tisztségéről. Eleganciája és a herceggel kötött barátsága miatt
elismerték az udvarnál. Nagyon szeretett flörtölni, de volt pár komoly
kapcsolata is. A tisztaságra fordított figyelme barátaira is hatással volt,
abban az időben a tisztaság nem volt általános dolog. Azonban nem volt
olyan gazdag, mint a barátai, és hamarosan adósságokba verte magát. 1816-
ban a kontinensre szökött hitelezői elől, ahol tovább folytatta költekező
életmódját Franciaországban, és végül Calais-ban az adósok börtönébe
került. Brit barátainak össze kellett dobniuk valamennyi pénzt, hogy
kifizessék adósságait és kiszabadítsák. Szegényen és betegen halt meg, a
szifilisz miatt mentálisan megbomlott állapotban, 1840-ben.

AKIT BECSAPTAK ÉS ELÁRULTAK: DORA JORDAN

1816. július 5-én a kora reggeli órákban egy ötvennégy éves nő a Párizshoz
közeli St. Cloud-beli szerény szállásán magányosan elhunyt. Ő volt
valószínűleg a valaha élt legtragikusabb sorsú királyi szerető. Mindenki
becsapta, akiben egy kicsit is megbízott. Dora Jordannek hívták.
Habár Mrs. Jordanként ismerték, ez egy kitalált név volt. Házassága is
kitaláció volt csupán. Mr. Jordan sohasem létezett az oldalán. Dora 1761.
november 22-én született Dorothy néven. Szülei, Francis Bland és Grace
Phillips korhatár előtt házasodtak össze, így a házasság gyakorlatilag
érvénytelen volt. Francis apja érvénytelenítette a házasságot nem sokkal a
kislány születése előtt, így a gyermek törvénytelen lett. Ennek ellenére
Francis és Grace együtt éltek mint férj és feleség a kislány tizenhárom éves
koráig, amikor is Francis hirtelen távozott az élők sorából. A család
anyagilag nehéz helyzetbe került. Hogy segítse a család anyagi helyzetét,
Dora tizennégy évesen elkezdett dolgozni, anyját követte a színpadon.
Dublinban kezdődött pályafutása. Legnagyobb tehetsége állítólag a lábai
voltak, amit előszeretettel mutogatott a „bricsesz” szerepekben. Olyan
szerepek voltak ezek, amikben a nők férfiakat játszottak, és testhez simuló
nadrágot viseltek.
 1782 júliusában elhagyta Írországot, és Leedsbe utazott, elmenekült a
rossz hírű színigazgató, Richard Daly elől, aki rosszul bánt vele és teherbe
is ejtette. Leedsben Tate Wilkinson színész és igazgató meghallgatta.
Annyira tetszett neki a lány, hogy azonnal felvette. Wilkinson volt az, aki a
Jordan nevet adta neki művésznév gyanánt. Amikor meghallotta, hogy Dora
Írországból szökött a tengeren át, mint az izraeliek Egyiptomból a Jordán
folyón keresztül, akkor jutott eszébe a név. Ahhoz, hogy tekintélyesnek
hasson, Dora saját magát Mrs. Jordannak kezdte hívni. A lány minden
bizonnyal hálás volt az állásért, amit Mr. Wilkinsontól kapott, de a
színházról lesújtóan nyilatkozott: „Nyomorult volt és hideg, átfújt rajta a
szél és beesett az eső.”
1782 novemberében megszülte lányát, aki Dalytől fogant, és Francesnak
nevezte el, de Fannynak becézte. Pár hét múlva visszatért a színpadra.
Három év Yorkshire-ben való turnézás után egy londoni tehetségkutatón
kiválasztották, és állást ajánlottak neki a fővárosban. 1785 vége fele
érkezett Londonba. A yorkshire-i siker nem garantálta feltétlenül a londoni
sikert, de a lány vállalta a kockázatot. A Theatre Royalban, a Drury Lane-
ben dolgozott, Richard Brisley Sheridan drámaíróval. Első fellépései kevés
közönséget vonzottak, de egy pár jó kritika és a szóbeszéd miatt egyre
többen jöttek megnézni játékát. Ahogy hírneve nőtt, nem tudott úgy
kimenni az utcára, hogy kisebbfajta rajongói tömeg ne követte volna.
A színház hosszú távú szerződést írt alá vele, hogy megelőzzön más
színházakat, akik szintén vele akartak szerződni.
Előkelő urak és asszonyok is felfigyeltek Dorára. A Drury Lane egyik
tulajdonosának, James Fordnak a fia, Richard is élénk érdeklődést tanúsított
a lány iránt. Richard ügyvéd volt, fél lábbal a parlamenti képviselői
székben. Ő és Dora öt évig éltek együtt, és három gyermekük született, bár
a középső fiuk nem sokkal a születése után meghalt. Dora végül rájött, hogy
Richard ígérete ellenére nem fogja feleségül venni, így el akarta hagyni.
1790 táján William, Clarence grófja és III. György harmadik fia látta őt a
színpadon, és udvarolni kezdett neki. Amikor a pletykák szárnyra kaptak a
herceg rajongásának új tárgyáról, hosszú hasábokban írtak a kibontakozó
kapcsolatukról. Egyes dolgok még igazak is voltak. Dora mérlegelte, hogy
Forddal maradjon-e tovább, vagy próbáljon szerencsét a herceggel, és az
utóbbi mellett döntött. 1791 végén a huszonhat éves Dora kapcsolatot
kezdett a harmincéves Williammel. Amikor az újságok tudomására jutott,
hogy elkezdődött viszonyuk, Dora ellen fordultak és káromolni kezdték.
Szerintük Dora galád módon elhagyta férjét a hercegi flört kedvéért, annak
érdekében, hogy feljebb jusson a társadalmi ranglétrán. A közönség az
előadásai után sziszegett és lehurrogta a lányt.
Ahogy abban az időben megszokott volt, a herceg anyagi ajánlatot tett
Dorának, mégpedig évi nyolcszáznegyven fontot, ami igen szép summa
volt. Dora az összes pénzt a családjára költötte. Tandíjat fizetett belőle két
lányának, és félretett a hozományukra is. Ezalatt Ford végleg elhagyta, és
feleségül vett egy másik nőt.
1792-ben Dora terhes lett, de elvetélt. Háromszor vetélt el összesen. 1794
januárjában megszülte a hercegnek a tíz közül az első gyermekét. Csodával
határos módon mind a tíz gyermek életben maradt felnőtt koráig.
Mindegyik a FitzClarence vezetéknevet kapta, ami azt jelentette: Clarence
fia, mivel William Clarence grófja volt. Pár hónappal később Dora megint
szerepeket vállalt a Drury Lane-ben, ötéves szerződést írt alá, de rengeteg
konfliktusa volt amiatt, hogy folyton szülési szabadságra ment. A herceggel
töltött élete boldog volt és rendezett. 1797 elején, amikor négy éve voltak
együtt, váratlan ajándékot kaptak a királytól. A király felajánlotta, hogy
nekik adja a Bushy House-t, egy fényűző otthont London délkeleti részén,
amit több ezer holdas parkosított birtok vett körül. A palota Lord North
miniszterelnök otthona volt egészen 1797-ben bekövetkezett haláláig.
Ideális otthon volt a párnak és a folyamatosan bővülő családnak.
A király harmadik fiaként Willliam a királytól kapott juttatásokból élt.
Folyton adóssággal küzdött, különösen, miután a Bushy House-t
átalakították. Dora ennek tudatában dolgozott továbbra is színésznőként.
A Drury Lane és a vidéki színházak közt töltötte ideje nagy részét. William
annyira hiányolta, hogy 1805-ben arra kérte, hagyja ott a színházat. Dora
akkor tizennyolc hónapig szünetet tartott, de később az anyagi nehézségek
miatt ismét dolgoznia kellett.

Királyi parancs

A szerencsétlenség időszaka akkor kezdődött, amikor 1809-ben a Drury

Lane leégett. Dora jótékonysági célból előadásokat vállalt, hogy a
színházban munka nélkül maradt személyzeten segítsen. Ekkor a herceg
tekintélyénél fogva előzetes figyelmeztetés nélkül megtiltotta Dorának,
hogy London színpadaira lépjen. Azonban a férfi adósságai olyan magasak
voltak, hogy Dorának dolgoznia kellett. Elérte az ötvenéves kort, és többé
már nem játszotta a fiataloknak írt szerepeket, de bőven volt közönsége,
azok, akik a játéka miatt jöttek megnézni őt.
Sokat volt távol otthonról, gyakran hónapokig, és végül William
rajongása iránta alábbhagyott. Dora észrevette, hogy a herceg egyre
kevesebb időt tölt otthon a Bushy House-ban. A férfi elkezdett a házasságra
gondolni, és rájött, hogy egy alacsonyrendű színésznő nem megfelelő
partner neki, a leendő király testvérének. Dora tudta, hogy státusza mint
hercegi szerető véget ért, és egy előre egyeztetett találkozón 1811. október
5-én szakítottak. Onnantól kezdve a herceg kerülte a nőt. Egy fiatal nőnek
kezdett udvarolni, bizonyos Catherine Tylney-Longnak, egy báró lányának,
aki nemrég hatalmas vagyont örökölt, de a nő nem akart hozzámenni a
herceghez.
Megkezdődtek a kapcsolat vége utáni szokásos egyeztetések. A herceg
tanácsadói biztosították Dorát, hogy gondját fogják viselni, így Dora egy
szó nélkül elköltözött a Bushy House-ból, úgy, hogy nem volt hová mennie.
Ami ennél is rosszabb volt, hogy amikor a gyermekei elérték a tizenhárom
éves kort, Dora elvesztette felügyeleti jogát felettük a herceg javára. Mi
több, közölték vele, hogy soha többé nem láthatja a gyerekeit, ha továbbra
is színésznő marad. Évi négyezernégyszáz font juttatásban állapodtak meg,
de ennek csak a felét kapja akkor, ha olyasmit csinál, ami a hercegnek nem
tetszik, beleértve a színpadon való fellépéseket is. Megkérte a királyi család
tagjait, hogy segítsenek neki új otthont találni, de válaszra sem méltatták.
A sokévnyi hűsége ellenére úgy bántak vele, mint egy kolonccal, akitől meg
kell szabadulni. A herceg tanácsadói távol akarták tartani Dorát az
otthonától és a gyerekeitől, és még a karrierjétől is meg akarták fosztani.
Nehéz megérteni, miért bántak így vele, valószínűleg azért, mert a gyenge
jellemű herceg helyett a keménykezű, hagyományokhoz hű tanácsadók
hoztak döntést.

Egy szörnyű felismerés

Amikor pletykák kezdtek keringeni arról, hogy Dora nyilvánosságra hozná

a herceg neki írt leveleit, a nő azonnal átadta azokat a hercegnek, ezzel
bizonyítva, hogy a pletykák hamisak. Amikor végre elkezdett járandóságot
kapni a hercegtől, végre új otthonba költözhetett. Úgy döntött, hogy
visszatér a színpadra, akkor is, ha csak a felét kapja a pénznek. 1812-ben
összepakolt, és útnak indult, folytatta régi életét, mint örökké úton lévő
színésznő. Három év kemény munka után annyi pénzt tett félre, hogy
ötvenhárom évesen végre nyugdíjba mehetett. Azonban nem sokkal utolsó
fellépése előtt észrevette, hogy Dodee nevű lányának a férje, Frederick
March pénzt vett fel a számlájáról ezzel adósságba sodorva őt. A herceg
egyik tanácsadójához, Sir John Bartonhoz fordult segítségért, és elmenekült
a kontinensre az adósok börtöne elől, mialatt Barton rendezni próbálta
ügyeit. Azt remélte, csak napokig lesz távol, de soha többé nem tért vissza
Angliába.
Mrs. James álnéven egy apró házikóban lakott Boulogne közelében.
Amikor kiderült, hogy egyhamar nem térhet vissza Angliába, a Párizs
közeli St. Cloud-ba költözött. Ezalatt Barton semmit nem tett, hogy segítsen
rajta. Mindenki, akiben megbízott, cserbenhagyta. Egészsége egyre csak
romlott, mígnem 1816. július 5-én, ötvennégy évesen meghalt. A helyi
hatóságok először nem engedték, hogy a St. Cloud-i temetőben temessék el,
mivel protestáns volt és színésznő. Azonban angliai névtelen támogatói
nyomására végül beleegyeztek.
1820. január 29-én III. György meghalt, és fia, IV. György lett a király.
Tíz évvel később, 1830. június 26-án IV. György is meghalt, és Dora volt
szeretője, William lett a király. Egyik első cselekedete királyként az volt,
hogy megbízott egy Francis Chantrey nevű szobrászt, hogy készítsen egy
szobrot Doráról. Chantrey portrék alapján dolgozott, más nem állt
rendelkezésére, mivel Dora már tizennégy éve halott volt. Életnagyságú
szobrot készített Doráról két gyermekével a sok közül. William azt szerette
volna, ha a Westminster-apátságban állítják föl, de a dékán, John Ireland
nem engedte. A Szent Pál-katedrális sem akarta befogadni a szobrot.
Amikor William 1837-ben meghalt, a szobor még mindig a szobrász
műtermében állt. Végül Dora családtagjai kapták meg, akik II. Erzsébet
királynőre hagyták, aki a Buckingham-palotába vitette, ahol a mai napig áll.
A sors iróniája, hogy abba az épületbe Dora soha nem tehette be a lábát.

TEDD NYILVÁNOSSÁ, ÉS LÉGY ÁTKOZOTT!

HARRIETTE WILSON
Nagyon kevés kurtizánnak sikerült királyi klienseket levadásznia.
Legtöbben alacsonyabb rangú arisztokraták közt válogathattak. Általában a
kurtizánok megelégedtek azzal, amit kaptak, és próbáltak nem terhére lenni
klienseiknek, de ez alól Harriette Wilson kivétel volt. Miután számos
gazdag és befolyásos szeretője volt, közölte velük, hogy ha nem fizetnek,
beleírja őket a memoárjába.
Harriette 1786-ban született, a tizenhét gyermek közül hatodikként, egy
svájci órásmester, John Dubochet, és felesége, Amelia gyermekeként.
A lány, miután felnőtt, megpróbált átlagos munkahelyeken dolgozni,
például egy bentlakásos lányiskolában tanárnőként, de képtelen volt
betartani a szabályokat, így pár hónapnál tovább sehol sem tudott
megmaradni. Apja nem örült neki, hogy otthagyta szerinte tökéletes,
tanárnői állását. Azt akarta, hogy a lány költözzön el otthonról, és tartsa el
saját magát. Ezek után Harriette kipróbálta a színpadot, és elég sikeres volt
színésznőként, egész addig, amíg apja rá nem jött, miből él. Nagyon dühös
lett amiatt, hogy a lánya színésznő, mert szerinte a színésznők nem jobbak a
prostituáltaknál, a színház pedig nem különb egy bordélynál. Egy
Dubouchet lány nem szégyeníthette meg a családot ilyen hivatással.
Megtiltotta a lányának, hogy a színpad közelébe menjen. A lány inkább a
szabadságot választotta, mint az otthon kényelmes melegét, így rövid
vívódás után végleg elköltözött otthonról. Egyik szomszédjához ment, aki
bemutatta egy barátjának, Lord Cravennek. A lány a szeretője lett, de kis
idő múltán unalmasnak és divatjamúltnak találta. Mivel addigra már
elveszítette jó hírnevét, csak egyetlen út létezett számára. Anélkül, hogy
akarta volna, kurtizán lett.
A jómódú környezet miatt, amiben felnőtt, és apja klientúrájának
köszönhetően hivatását a legfelsőbb körökben kezdte. Neve nem szerepelt
azokban a kiadványokban, amik akkoriban a kurtizánok neveit tartalmazták.
Egyik ilyen, a Harry listája a Covent Garden-i hölgyekről című évente
jelent meg 1757 és 1795 között. Több mint száz hölgy adatait közölte, akik
a londoni Covent Garden körül tevékenykedtek. Körülbelül nyolcezer
példányban adták ki, és fél koronába került darabja. Ha valaki ebben a
kiadványban szerepelt, valószínűleg előkelőbb klientúrára tett szert, és
többet kérhetett szolgálataiért. Harriette Wilsonnak azonban nem volt
szüksége reklámra, mivel így is előkelő körökből szerezte klienseit, és
bőséges volt a bevétele. A híre szájról szájra terjedt. Egy ponton, a karrierje
elején nevét Wilsonra változtatta, valószínűleg azért, hogy védje a családját.
 Az etikett, ami előírja, hogy egy kurtizán milyen körülmények között
lehet bemutatva egy férfinak, nagyon szigorú volt. A férfiaknak tilos volt
megszólítani egy nőt, amíg egy közös barátjuk be nem mutatta őket
egymásnak, vagy a nő nem kérte kifejezetten, hogy találkozzanak. Egy
másik lehetőség a kerítőnő közbenjárása volt. Amikor Harriette hallott egy
férfiról, aki felkeltette érdeklődését, meghívót írt neki, amivel otthonába
hívja. Az egyik ilyen férfi a walesi herceg, a későbbi IV. György volt.
Jóllehet eredetileg Harriette akart megszabadulni Lord Carventől, a férfi
volt az, aki véget vetett kapcsolatuknak. Azt mondták, hogy a lány túl sok
időt tölt egy másik férfival, bizonyos Frederick Lambbel. Carven, amikor
ezt megtudta, azonnal összepakolta Harriette holmijait és elküldte
Lambhoz, aki akkorra Hullban szolgált a seregével. A tizenöt éves Harriette
állítólag nemcsak Lambbel, hanem annak apjával, Lord Melbourne-nel, és
testvérével is viszonyt folytatott. A Lamb família hozzászokott a
viszályhoz, a botrányhoz és a cselszövéshez. Frederick Lamb apja viszonyt
folytatott Sophia Baddeley kurtizánnal. Anyja, Elizabeth közismert volt
számos viszonyáról, többek között a walesi herceggel, a későbbi IV.
Györggyel is volt kalandja, valamint Lord Byronnal, a költővel. Testvére,
William felesége a hírhedt Caroline Lamb úrhölgy volt, akinek szintén
viszonya volt Lord Byronnal.
Frederick feladatának érezte, hogy fiatal szeretőjét arra nevelje, hogy
elfogadják felsőbb társadalmi körökben is. Nem sokkal később más férfiak
is elkezdtek Harriette iránt érdeklődni, és bemutattatták magukat neki.
A lány okos, magabiztos, kissé pimasz természete nagyon vonzotta a
férfiakat. Számos prominens férfinak írt levelet a lány, és bemutatkozott,
valamint felajánlotta, hogy találkozzanak. Egyikük, aki válaszolt is, Lorne
márkija volt, az Argyl hercegség örököse. A férfi jóképű volt, gazdag és
nemes, és Harriette azonnal vonzódni kezdett hozzá. Akkor kezdték a
viszonyukat, amikor a lány még Lambbal volt, végül Lorne elköltöztette a
lányt saját londoni otthonába. A lány csak akkor mondta meg Lambnak,
hogy szakít vele, amikor már elköltözött. A csalódás, amit a férfi érzett,
kibírhatatlannak tűnt. Ám a lány nem volt túl sokáig boldog az új
szeretőjével, mivel a férfi két vasat is tartott a tűzben, és mialatt Harriette-
tel kezdett új viszonyt, megtartotta másik szeretőjét is. Harriette azzal
vigasztalta magát, hogy a férfi pénzét költötte, és előkelő körökben
vadászott újabb áldozataira.
 Egyik legnagyobb riválisa saját testvére, Amy volt. A két testvér
gyerekkora óta versengett egymással, és most, kurtizánok lévén, mindenben
felül akarták múlni a másikat. Egy harmadik testvérük, Fanny gyakran
vállalt békítő szerepet kettejük között. Később egy negyedik testvér, Sophia
is csatlakozott hozzájuk. Harriette és Amy csatározása akkor hágott a
tetőpontjára, amikor Lorne elhagyta Harriette-et Amy miatt. Harriette
sosem bocsátotta meg Amynek, hogy elcsalta pártfogóját és szeretőjét.
1805 táján egy ír katona, Arthur Wellesley bemutattatta magát Harriette-
nek. A lány találkozott vele, és nem sokkal később szeretője is lett, bár nem
találta túl szórakoztatónak a férfit sem társalgás terén, sem az ágyban. Úgy
írta le, hogy leginkább egy patkányfogóra hasonlít. A férfi később az egyik
leghíresebb és legnagyobb tiszteletnek örvendő ember lett Angliában.
Akkor, amikor később Wellington grófjaként és a waterlooi csata
győzteseként, majd miniszterelnökként vált ismertté, Harriette-tel való
viszonya egy távoli emlék maradt csupán. A lány kiszemelte következő
áldozatát, egy ördögien jóképű férfit, Lord Ponsonbyt. Első perctől kezdve
rajongott a férfiért, de feladta a reményt, hogy meghódíthatja, amikor
megtudta, hogy felesége Frances Elizabeth Villiers, aki annyira szép nő
volt, hogy azt írták róla: „A leggyönyörűbb teremtés a földön.” Egy nap
azonban elámult, amikor levelet kapott Ponsonbytól, amelyben az állt, hogy
a férfi látni akarja. Amikor találkoztak, rögtön egymásba szerettek. A férfi
házas volt, ennek ellenére naponta találkoztak. Harriette kiművelte magát a
politikai, irodalmi és közéleti témákban, így bátran tudott beszélgetni a
férfival az őt érdeklő dolgokról.
Amikor Ponsonby már három éve volt együtt Harriette-tel, aki akkor még
csak huszonhárom éves volt, hirtelen otthagyta, mert felesége észrevette
hűtlenségét. Annyira rosszul érezte magát a szakítás miatt, hogy felajánlotta
Harriette-nek, eltartja akár élete végéig, aki érthetetlen módon
visszautasította az ajánlatot. A lány rájött, hogy összekeverte a szerelmet az
üzlettel, és megfogadta, hogy soha többé nem követi el ezt a hibát.
A szakítás miatti fájdalma akkor hágott a tetőpontjára, amikor megtudta,
hogy a férfi egyik testvérével, a tizennégy éves Sophiával is viszonyt
folytatott.

Worcester megmentése
Mivel Harriette elutasította Ponsonby ajánlatát, sürgősen egy újabb
pártfogót kellett találnia. Számos jelentkező volt erre a feladatra, de egyik
sem tetszett Harriette-nek. Azonban amikor bemutatták a tizenkilenc éves
Worcester márkinak, a márki azonnal el volt bűvölve a nő láttán. A fiú
mindenhová követte őt, mint egy szerelmes kiskutya. Szülei annyira meg
voltak ijedve a rajongás láttán, hogy elküldték fiukat az Ibériai-félszigetre,
hogy Wellington grófjának seregében szolgáljon, abban a reményben, hogy
elfelejti a nőt. Harriette-nek is hajlandóak voltak juttatást fizetni abban az
esetben, ha a nő nem követi a fiút külföldre. Biztosak voltak benne, hogy
Harriette rövidesen más szeretőt keres. De tévedtek. Amikor eltelt egy év, a
fiú szülei felszólították a nőt, hogy tűnjön el, de Harriette nem volt hajlandó
erre. Megzsarolta őket, azt mondta, leveleket őriz, melyekben Worcester
megkéri a kezét, és publikálni fogja őket, hacsak nem fizetnek neki több
száz fontot évente. A szülők kétszáz fontban egyeztek meg, annak fejében,
hogy a nő nem keresi többé Worcestert. Röviddel később azonban
észrevették, hogy megint leveleznek, így abbahagyták az összeg
folyósítását. Harriette másodszorra esett el egy jól jövedelmező
megállapodástól. 1817-ben a nő felkeresett egy ügyvédet, Henry
Broughamot, azt tudakolva, hogyan szerezheti vissza mégis az elvesztett
járandóságot. Brogham jelentős személy volt, később parlamenti tag, királyi
tanácsadó és főkancellár lett. Számos tudományos írást is publikált, miután
a Királyi Társaság tagja lett. Nem sokkal később, mit ad Isten, Harriette
szeretője lett. Azt javasolta a nőnek, hogy perelje be Worcester apját, mert
az minden bizonnyal fél, hogy nyilvánosságra jutnak a fiával kapcsolatos
kompromittáló információk. Igaza volt, a tárgyalás előtt Worcester apja
peren kívüli ajánlatot tett ezerkétszáz fontról. Harriette elfogadta, de egy év
alatt eltapsolta a pénzt.
Harriette-nek később több ügyfele is lett, akiket kizsákmányolhatott,
többek között Viscount Palmerston, Lord Francis Conyngham, Lord
Charles Stewart és Clanricarde grófja. De ahogy idősödött, egyre kevesebb
vonzerővel bírt. Egyre nehezebb volt olyan szeretőt találni, aki eltartja őt.
Idős korában úgy döntött, megírja leleplező és érzelmes visszaemlékezéseit.
A kurtizánok gyakran írtak visszaemlékezéseket, de általában eltitkolták a
szereplők valódi kilétét. Harriette ezzel szemben nevekkel akarta
nyilvánosságra hozni múltját. Valószínűleg Mary Ann Clarke esete
inspirálta, aki York hercegének volt a szeretője, és évi hétezer font
jövedelmet kapott annak fejében, hogy nem hoz nyilvánosságra bizonyos
dolgokat a memoárjában, vagy Mary Robinson esete, aki a walesi herceg,
későbbi IV. György szeretője volt. Harriette és kiadója levelet küldött a nő
több mint kétszáz volt szeretőjének, amiben közölték, hogy bizonyos
kompromittáló részletek nyilvánosságra lesznek hozva a múltból, ami évi
legalább húsz, de legfeljebb kétszáz font folyósításával elkerülhető. Merész
fenyegetés volt. Wellington hercegének válasza rövid volt és sokatmondó:
„Hozd nyilvánosságra a leveleket, és légy átkozott!”, de nincs bizonyíték
arra, hogy valóban ezt mondta volna. IV. György állítólag újból elkezdte
Harriette-nek fizetni azt a járandóságot, amit évekkel azelőtt megszüntetett.

Kellemetlen tények

Harriette Wilson memoárja részletekben került publikálásra 1825 februárja

és augusztusa között. Stockdale szakszerűen irányította a megjelenést,
részleteket közölt arról, hogy melyik férfi fog szerepelni a következő
részben, ezzel ébren tartva az olvasók kíváncsiságát. A kiadványban a
történetek kifinomult illusztrációkkal voltak ellátva. Harriette a történetek
írásánál ügyelt arra, hogy kerülje az unalmas adatokat. Nem hagyta, hogy
egy jó történetet elrontsanak a részletek és a dátumok. Azt mondta: a
dátumok idegesítik a hölgyeket, az unalmas történetek pedig elaltatják őket.
A memoárok hatalmas sikerre tettek szert. A nemesek előszeretettel
olvasták azokat, különösen, akik ismerték Harriette-t. Voltak olyan férfiak,
akik fizettek azért, hogy ne legyenek benne, mások keményen ellenálltak.
Stockdale alig győzte kinyomtatni az újabb és újabb példányokat. Még
kalózkiadásokat is megélt, amik olcsóbbak voltak az eredetinél.
Harriette-tel népszerűsége ellenére – vagy talán pont azért – páriaként
kezdtek el bánni, a felsőbb társadalmi rétegek és a sajtó is csúfot űzött
belőle. Párizsba költözött, hogy elbújjon a megvető kritika elől. Stockdale
készségesen vállalta az esetleges per költségeit, amire sor is került.
Rágalmazással vádolták, és nem sikerült meggyőznie a bíróságot, hogy csak
a kényelmetlen igazságot tárta fel. Háromszáz font büntetést kellett fizetnie
az ítélet szerint. Egy második ítélet szerint hétszáz fontot, plusz a felmerülő
költségeket. Az összes kiadás nem hozott ennyi hasznot, így végül a férfi az
adósok börtönében kötött ki.
Harriette megízlelte az írás örömeit, így elkezdett kitalált történeteket
írni. 1825-ben megírta a Párizs oroszlánjai és London tigrisei című művét,
ami egy angol család története, akik Párizsba látogattak. A pénz ellenére,
amit a memoárjaiért kapott, 1829-re mégis szegény lett. Egy újabb regényt
írt Clara Gazul címmel, és 1830-ban kiadta, de ez sem volt sikeresebb az
előzőnél. 1832-ben elvesztette minden reményét, és régi szeretőinek
könyörgött némi pénzért, például Ponsonbynak. Visszatért régi hivatásához,
immár kerítőnőként dolgozott, és Mrs. Du Bouchet-nek hívatta magát.
1840-ben hozott egy nagyon furcsa elhatározást: feladta előző életét, és egy
katolikus zárdába vonult, Maria Magdalena név alatt. Ugyanabból az okból
tette, amiből a haldokló királyok bánják meg bűneiket haláluk közeledtével,
és szakítanak régi szeretőikkel. Harriette a túlvilági életre készült. 1845.
március 10-én halt meg, ötvenkilenc évesen. Régi szeretői dobtak össze
pénzt a temetésére.
 HATODIK FEJEZET

Az öröm hercegei

A brit uralkodó fia a hagyomány szerint a walesi herceg címet kapja, és ez

a mai napig így van. A trón várományosaként olykor nehéz érvényesülni
ebben a passzív szerepben. Nagyon kevés hivatali feladata volt a walesi
hercegeknek, így sokszor a játékasztalnál vagy az ágyban bontakoztatták ki
tehetségüket, mialatt sokan közülük alig várták, hogy a trónra
kerülhessenek az éppen uralkodó király halála után. Viktória királynő
legidősebb fia, a későbbi VII. Edward is sok elődjéhez híven nagy
buzgalommal vetette bele magát a világi életbe, híres nőcsábászként nagy
hódításokat vitt véghez. Arra volt büszke, hogy – saját elmondása szerint –
„a világ legnagyobb kurváját” tudhatta magáénak. Meghódítottjai közt volt
Lillie Langtry színésznő, Daisy, Warwick grófnője és Alice Keppel. A sors
iróniája, hogy Alice Keppel ükunokája, Camilla Parker Bowles lett Edward
ükunokájának, Charles walesi hercegnek a szeretője.

CSÁBÍTÓ VAGY MOCSKOS BERTIE: EDUÁRD ALBERT HERCEG

Viktória királynő legidősebb fia, Eduárd Albert herceg a királyi családban
csak Bertie, egy javíthatatlan örömhajhász volt. Leggyakrabban férjes
asszonyokat hódított meg, akkora eltökéltséggel, hogy elnevezték Simogató
Eduárdnak, vagy az Öröm Hercegének. A herceg és élvhajhász társasága a
Marlborough House Set nevet kapta, a herceg londoni otthona után, ami
híres vigasságok színhelye volt.
 Bertie nagyon nehéz viszonyban volt szüleivel. Sok szempontból
csalódást okozott nekik. Már maga a világrajövetele is csalódás volt. Anyja
azt mondta róla: „Szépnek nem mondanám, ezzel a fájdalmasan keskeny
fejjel és hiányzó állal.” Anyja nem sokra becsülte a fiút, kétségbe vonta
értelmi képességeit, és szándékosan felmentette az államügyek alól, mert
azt gondolta, képtelen ilyen feladatokat végrehajtani. Így a herceg mással
foglalta el magát. Számos szeretője volt, akiket felesége, Dániai Alexandra
elnézett neki. A francia bordélyoknak is gyakori látogatója volt, amiket
„maisons de tolerance”, vagyis a türelem házainak is neveztek. Egyikben, a
La Chabanais-ban annyira gyakran fordult meg, hogy saját lakosztálya volt,
ami a saját címerével volt díszítve. Pompásan be volt rendezve a herceg
ízlésének megfelelően, és egy különleges szék, a siege d’amour
(szerelemszék) is volt benne, amit külön neki készített egy híres
bútortervező, Soubrier. Ebben a székben a súlyosan elhízott herceg a nőket
kényelmesebben tudta meghágni. A lakosztályban állítólag egy hattyú alakú
rézkádban pezsgőben fürdött egy vagy két nő társaságában.
A hercegnek nem volt könnyű természete. Gyakran próbára tette a
francia rendőrtiszteket, akik őt őrizték. Folyton lerázta őket, hogy nőkkel
találkozhasson, anélkül, hogy figyelné valaki. Olykor megrendelte időre a
kocsiját, és direkt egy órával hamarabb hívta a sofőrt, hogy ne kövesse
senki. Amikor rajtakapott valakit, hogy megfigyeli, nagyon mérges lett.
Ironikus módon az életöröm hajhászása iránti olthatatlan vágyát szigorú
erkölcsű apja, Albert herceg váltotta ki belőle. 1861-ben Albert, látva, hogy
a herceg nem érdeklődik semmi komoly dolog iránt, azt gondolta, hogy a
katonai szolgálat gatyába rázná fiát. Megtanulná a koncentrációs képességet
és az önfegyelmet, de terve máshogy sült el, mint ahogy azt szerette volna.
Bertie-t a Curragh Táborba, az írországi Kildare megyébe küldték, hogy a
gránátosok elit csapatát szolgálja. Azonban Írországban nem sokkal azelőtt
volt a nagy éhezés időszaka, amikor a nyolcmillió lakos közül egymillió
életét vesztette, és további egymillió ember emigrált. 1861-ben még mindig
nehéz idők jártak az írekre. A nőket gyakran a túlélés kényszerítette a
prostitúcióra, így a tizenkétezer Curragh-ban állomásozó katona között
rengeteg kliensük akadt.
Egy helyi prostituáltat, Nellie Clifdent két jó szándékú tiszt, akik a
hercegnek örömet akartak okozni, arra utasítottak, hogy menjen be egy
szobába és várjon. A szoba bérlője, akinek a hölgyet rendelték, maga a
walesi herceg volt, aki nem számított erre a kellemes meglepetésre, de
annyira élvezte az együttlétet, hogy a következő este és azután is
visszahívta a lányt. Az együttlétekről szóló pletykák eljutottak Albert
herceg fülébe. Elborzadt fia viselkedésén, és romlottnak titulálta őt.
Elszörnyülködött annak gondolatától, hogy Nellie, a közönséges prostituált
esetleg gyermeket szülne a hercegnek, és megfosztaná a herceget attól a
lehetőségtől, hogy jó családból való nőt vegyen feleségül, nem beszélve
arról, hogy egy ilyen alacsony származású lány kompromittálná az egész
királyi családot. Amikor Albert herceg pár hónap múlva, 1861
decemberében meghalt, a gyászoló királynő Eduárdot okolta a haláleset
miatt, mondván hogy a Nellie-vel folytatott viszonya miatti aggodalom
miatt a férje legyengült és beteg lett, illetve hogy az legyengítette
egészségét, amikor a herceg egyszer a hideg levegőn sétálva beszélt Berti
lelkére, és közben megfázott. Ettől kezdve a királynő még nagyobb
megvetéssel beszélt önfejű fiáról.

Bertie kiházasítása

A királyi család ezután úgy határozott, hogy feleséget keres Bertie-nek,

amilyen hamar csak lehet, mielőtt ismét kellemetlen helyzetbe hozza a
családot. 1863-ban elvette Dániai Alexandrát, de ez nem akadályozta meg
abban, hogy továbbra is nőket hajkurásszon. Állítólag több tucat viszonya
volt. Az egyik ilyen viszony miatt, amit Sir Charles Mordaunt feleségével
folytatott, tanúskodnia kellett a bíróságon.
1868 nyarán, amikor Sir Charles távol volt otthonától, a vadászat, a
lövészet és a halászat iránti szenvedélyének hódolva, magára hagyott,
unatkozó felesége férfiakkal szórakozott, köztük a walesi herceggel is.
A férj váratlanul ért haza, és meglepte a párt, éppen akkor, amikor a herceg
Lady Mordaunt kocsihajtó tudományát csodálta. A kocsit két elbűvölő fehér
póni húzta, akik a hölgy kedvencei voltak. Amikor a herceg elment, a férj
magánkívül volt a féltékenységtől, kirángatta feleségét az istállóba, és a
szeme láttára lelőtte a két pónit. A férj féltékenysége nem volt alaptalan,
ugyanis a nő egyik viszonyából törvényen kívüli gyermek született. A lady
végül mindent bevallott férjének, aki azonnal el akart válni tőle. Amikor az
ügy tárgyalásra került, a herceget tanúnak idézték be. Ez volt az első eset a
történelem folyamán, hogy egy herceg nyílt tárgyaláson tanúskodott.
Bevallotta, hogy meglátogatta Lady Mordauntot, de azt nem ismerte el,
hogy az asszony házasságtörést követett volna el vele. A bíró úgy ítélte
meg, hogy az asszony nem volt józan ítélőképessége birtokában, és
elutasította a válást. A férj végül egy újabb pert indított, azzal az indokkal,
hogy a felesége elmeállapota nem fosztja meg attól a jogától, hogy ne
válhasson el tőle, mit meg is nyert. Így végül 1875-ben elvált tőle. A válás
katasztrofális következményekkel járt Lady Mordauntra nézve. A családja
kitagadta, és azt állították róla, hogy elmebeteg. Élete végéig
bolondokházában élt.
Egy évvel később Bertie egy másik botrányba folyt bele. Amikor
Blandford márkija megszökött Lord Aylesford feleségével, a felszarvazott
férj a válópere során azzal fenyegetőzött, hogy nyilvánosságra hoz terhelő
bizonyítékkal bíró leveleket, amiket a walesi herceg és Lady Aylesford
váltott egymással. Végül a levelek nem kerültek nyilvánosságra, de alapjául
szolgáltak mindenféle kellemetlen és megalázó pletykáknak, ezzel kínos
helyzetbe hozva Dániai Alexandrát, a herceg feleségét és az egész királyi
családot.
A Mordaunt- és az Aylesford-ügyek igen kellemetlenek voltak, de nem
tartották vissza a herceget attól, hogy tovább hajkurássza a nőket. Rengeteg
szeretője közül a legfontosabbak Lillie Langtry színésznő, Jenny Churchill
(Sir Winston Churchill amerikai születésű anyja), Alice Keppel és az élete
szerelmének mondott Daisy Warwick voltak.

A DISZKRÉT KURTIZÁN: CATHERINE WALTERS

Catherine Walters neve nem szerepel nagybetűkkel Bertie
meghódítottjainak listáján, mivel a hölgy igyekezett elkerülni a botrányt,
visszafogott volt, nem írta meg életét, és nem vezetett naplót, sem
feljegyzéseket.
A hölgy, aki Skittles becenéven kurtizán lett, egy vámtiszt lányaként látta
meg a napvilágot Liverpoolban, 1839-ben. Becenevét akkor kapta, amikor
rövid ideig egy londoni bowlingpályán dolgozott, ahol egy skittles nevű
játékot játszottak. Tizenhat éves koráig egy Lord Fitzwilliam nevű férfi
szeretője volt, aki Londonba vitte, és saját otthonában szállásolta el. Amikor
a férfi két év múlva elhagyta, kétezer fontot adott neki, és évi háromszáz
font juttatást. Lord Hartingtonhoz költözött, aki új otthont rendezett be a
lánynak, telivér lovakat adott neki ajándékba, valamint egy tanítót fizetett
mellé, aki oktatásban részesítette, amit gyerekkorában nem kapott meg.
Amikor négy évvel később a férfi elhagyta, mert családja azt gondolta, a
lány nem vet jó fényt jövőbeni politikai karrierjére, évi ötszáz font járulékot
fizetett neki.
Catherine imádott lovagolni, és nagyon ügyes lovas lett belőle, sok
férfinál is jobban lovagolt. A szabóság, ahol a lovasruháit készíttette, a
Henry Poole & Co, még mindig létezikLondonban. Negyvenoldalnyi
megrendelést őriznek Miss Walterstől új ruhákra, javításokra és ruhái
karbantartására. Amikor a londoni Rotten Row lovaspályán lovagolt testhez
álló ruhájában, rengeteg csodálója akadt. Arisztokrata hölgyek utánozták az
öltözködését, bár egyiküknek sem volt olyan vékony a dereka, mint neki.
A Rotten Row még mindig létezik. Egy homokkal leszórt lovaglópálya a
Hyde Park körül, ahol a londoni előkelőségek hajtották lovaikat és vezették
kocsijaikat, hogy csodálja őket a nagyvilág. Eredetileg a király útjának,
route de roi-nak hívták, mivel III. Vilmos építtette a Kensington-palota és a
St. James palota közt utazóknak. Idővel a francia elnevezés Rotten Row-vá
deformálódott. Manapság a királynő lovas testőrei, a Household Cavalry
gyakorlatozik rajta.
1863-ban Skittles New Yorkba utazott Aubrey de Vere Beauclerkkel, de
egy évvel később véget ért kapcsolatuk, és a lány Párizsba ment, hogy a
félvilági nők közt szerencsét próbáljon. Amikor a Bois de Boulogne-ban
hajtotta kocsiját két felszerelt lovásszal, úgy intézte, hogy sokan lássák és
kellő módon feltűnést keltsen. Állítólag ebben az időben III. Napóleon
szeretője volt. Wilfrid Blunt költővel is volt viszonya, aki teljesen
elvesztette miatta a fejét. Blunt szerencsétlenségére menyasszonyának az
apja észrevette, hogy viszonya van a híres kurtizánnal, és visszaküldte
Bluntot Angliába. A bánatos költő élete végéig írt leveleket kurtizán
szerelméhez. Skittles 1870-ben tért vissza Londonba, ahol rendszeres
teadélutánokat rendezett, amiken fontos emberek vettek részt. Akkoriban
kezdődött a viszonya a walesi herceggel, a leendő VII. Eduárddal.
Skittles két igen előnyös tulajdonsága a hűsége és diszkréciója volt.
Amikor a walesi hercegnek visszaadta a közel háromszáz neki írt levelet, a
hálás herceg anyagi juttatással viszonozta nagylelkűségét. Az 1870-es
években Mrs. Baillie-nek kezdte hívni magát, bár sosem ment férjhez.
A nevet egy volt szeretőjétől, Alexander Horatio Baillie-től kölcsönözte.
Negyvenévesen találkozott utolsó szeretőjével, Gerald de Saumarezzel, aki
akkor csupán tizenhat éves volt. Amikor 1920-ban a nő agyvérzésben
meghalt, Saumarezre hagyta birtokát.

A JERSEY LILY: LILLIE LANGTRY

A híres társasági hölgy és színésznő, Lillie Langtry az 1870-es években
három évig folytatott viszonyt a walesi herceggel. A viszony megváltoztatta
a nő életét, és romba döntötte a férje életét.
Langtry 1853. október 13-án született Jersey szigetén, Emilie Charlotte
Le Breton néven. Apja prominens egyházi személy volt, Jersey esperese.
Annak ellenére, hogy pap volt, nagy híre volt, mint nőcsábásznak és
házasságtörőnek. Lillie-nek hat fiútestvére volt igy ő maga is fiús lány volt
gyerekkorában. Testvérei tanítója oktatta, így sokkal jobb nevelést kapott,
mint akkoriban egy átlagos lány. Nagyon vonzó kislány volt, már tizennégy
évesen házassági ajánlatokat kapott. Húszéves korában egy gazdag
földbirtokos, Edward Langtry elvitte hajókázni őt és apját a nyolcvan láb
hosszú jachtján, A vörös páncélon. A férfi utána házassági ajánlatot tett a
lánynak. A lány világot akart látni, így ki más, mint Langtry volt számára a
legjobb választás, ezért igent mondott. Az esküvői szertartást Lillie apja
vezette 1874. március 9-én. Aztán, ahogy a fiatal nő remélte, Edward elvitte
a szigetről, először Southamptonba, aztán Londonba.
Az első évet Londonban magányosan töltötték, mert még senkit nem
ismertek az előkelő társaságokból. Aztán egy Lord Ranelagh-gal való
találkozás után, akit Lillie Jerseyből ismert, előkelő partikra kaptak
meghívásokat. Lillie szépsége és egyszerű öltözködése vonzotta az előkelők
figyelmét. Egy sima, fekete ruhát viselt ékszer nélkül, ami teljesen
kontrasztban állt az előkelő hölgyek pompázatos ruházatával. Feketében
volt, mert testvérét, Reggie-t gyászolta, és még nem voltak saját ékszerei.
Egy festő, Frank Miles megfestette a portréját. Egyik rajzát, ami a lányt
ábrázolta, eladta egy nyomdásznak, és hamarosan a lány tükröződött vissza
üzletek kirakataiból. Több ismert művésznek is modellt ült, köztük John
Everett Millaisnak, Edward Poynternek, James McNeill Whistlernek és Sir
Edward Burne-Jonesnek. Millais egy róla készült festményt Jersey Lilynek
(Liliom Jersey-ből) nevezett el, és a név ráragadt a nőre. Londonban
akkoriban divatos szokás volt szép nők fotóit gyűjteni, és Lillie hamarosan
nagyon népszerű lett. Arca mindenhol ott volt, festményeken,
fotográfiákon.
Rendszeres látogatója lett előkelő eseményeknek, és hamarosan
barátjának tudhatta Oscar Wilde-ot és Sir Arthur Conan Doyle-t, a Sherlock
Holmes alkotóját. Ez egy olyan társaság volt, ahol nem tűrték az ostoba
embereket. Lily Langtry nem csupán csinos nő volt, hanem sokkal több
annál. Conan Doyle állítólag róla mintázta Irene Adler karakterét, aki
Jersey-ben született, és Sherlock Holmes kiváló szellemi partnere volt.
Lily férje örült a nő társasági sikereinek, de ő maga nem volt egy
kimondott társasági ember. Amikor nem gyönyörű feleségével ment valami
előkelő estélyre elegánsan kiöltözve, barátaival horgászott, vagy ivott.
A trón örököse fülébe jutottak a Lilyről szóló hírek. Viktória királynő
visszavonult férje halála miatt, így a herceg volt a királyi család
képviselője. Az új szerepétől megmámorosodva belevetette magát a
végeláthatatlan vacsorák, bálok és összejövetelek világába. Úgy intézte,
hogy Lily mellett ülhessen egy vacsorán, 1877-ben. Bár mindketten
házasok voltak, a nő nemsokára a herceg szeretője lett. A herceg bátorította
barátait, hogy hívják el a nő férjét kirándulásokra, így szabadon lehetett
Lilyvel. Bournemouthban, Dorsetben. Építtetett szeretőjének egy házat,
ahol titokban találkoztak. A nő maga tervezte a házat. Ez a szerelmi fészek
ma szállodaként üzemel.
Hamarosan a herceg hivatalos szeretőjeként mutatta be mindenkinek
Lilyt, és nyilvánosan is megjelent vele. Együtt látták őket a Hyde Parkban
lovagolni, és együtt mutatkoztak lóversenyeken, amit a nő nagyon élvezett,
mert rajongott a lovakért. Regattákon hajókáztak, és vidéki hétvégéket
töltöttek együtt. Végre Lily olyan pompás ruhákat hordhatott, amilyeneket
csak akart. Divattervezők versenyeztek azért, melyikük ruháját fogja viselni
a híres Lily Langtry. Arisztokraták és külföldi uralkodók is találkozni
akartak vele, mindenki tudni akarta, milyen eseményeken vett részt, milyen
ruhát hordott, milyen volt a frizurája, mit mondott és mit csinált. Annyira
híres volt, mint ma egy filmsztár. 1878-ban Viktória királynőnek is
bemutatták. A bemutatás elengedhetetlen volt ahhoz, hogy egy nőt a
legelőkelőbb körökben elfogadjanak. Ezek után Lilynek európai hercegek
udvaroltak, és mindenhova meghívták, még a Buckingham-palotába is.

Az utolsó csepp
Lily kapcsolata Bertie-vel 1879-ben kezdett kihűlni. Azt vette észre, hogy
meg kell küzdenie más nőkkel a herceg figyelméért. Az utolsó cseppet a
pohárban egy jelmezbálon történt esemény jelentette, amikor Lily ugyanazt
a ruhát viselte, mint a herceg, és amikor a hercegnek ez nem tetszett, Lily
bosszúból jégdarabokat tett a herceg ruhájának kivágásába. A herceg
nagyon megsértődött, de a nő nem kért bocsánatot tőle, amivel sikerült
bevernie az első szöget kapcsolatuk koporsójába. A nő később tagadta,
hogy ez az incidens megtörtént volna. Ezzel egy időben Lily férje válni
készült, és a válás okának a walesi herceget nevezte meg. A herceget
megvádolták azzal is, hogy egy másik nővel folytat viszonyt, bizonyos
Patsy Cornwallis-Westtel. Lily férje beperelt egy újságírót, Adolphus
Rosenberget hírnévrontás miatt, aki ezeket a pletykákat közzétette.
Rosenberg vádaskodása befolyásolta a Lilyvel és a herceggel kapcsolatos
ügyet is. Az újságírót két év börtönre ítélték végül.
Ezalatt Lily viszonyt kezdett a fiatal Louis of Battenberg herceggel.
Nemsokára észrevette, hogy várandós lett tőle. Anyagi dolgokban sikerült
megállapodniuk, de a herceget, aki tengerésztiszt volt, hirtelen egy
hadihajóra, a HMS Inconstantra küldték szolgálatra a világ másik végére.
Bertie megsajnálta Lilyt, és elintézte, hogy Párizsba mehessen egy másik
szeretője, Arthur Jones társaságában. 1881 márciusában lánya született,
Jeanne Marie. A kislányra Lily anyja vigyázott, mialatt Lily visszament
Londonba. Jeanne Marie úgy nőtt fel, hogy azt hitte, Lily a nagynénje.
Lily és férje, Edward adósságokba keveredett. Mialatt a nő a herceg
szeretője volt, a hitelezők békén hagyták, de amikor kiderül hogy
szakítottak, megint követelőzni kezdtek. Edward csődbe ment, és Lilynek
kellett számos vagyontárgyát eladnia, hogy rendezze az adósságot.
Oscar Wilde adta neki az ötletet, hogy a színpadon kamatoztathatná
tehetségét. Először egy amatőr drámai előadásban próbálta ki magát mint
színésznő, Twickenhamban, London délnyugati részén. Lily neve a
plakáton és a walesi herceg ottléte telt házat hozott. A kritikusok dicsérték
Lilyt, és ennek eredményeképpen a Haymarket szerződést ajánlott neki.
A herceg minden előadáson a királyi páholyban foglalt helyet, ezzel
támogatva a nőt, aki már nem volt a szeretője, de jóbarátok maradtak.

Egy ellentmondásos válás

1882-ben, a hazai sikerek után Lily megalapította saját társulatát, és turnéra
indult az Egyesült Államokba. A híre megelőzte őt, és bármerre ment, telt
házzal játszott. A turnékat meg kellett ismételnie, annyira sikeresek voltak.
Mindenhol férfi rajongók vették körül. Egyikük, egy gazdag lótenyésztő,
Freddie Gebhard a szeretője lett, és egy vagyont költött rá. A pénz, amit
fellépéseivel keresett, és a férfitól kapott drága ajándékok lehetővé tették,
hogy megalapítsa saját borászatát, és elkezdjen lovakat tenyészteni, mint
Freddie. 1887-ben amerikai állampolgár lett, ami lehetővé tette, hogy
házasságát Edwarddal érvénytelenítsék. Egy kaliforniai bíróságon került
erre sor, a törvény szerint a házasság érvénytelen volt Britanniában és
mindenhol Kalifornián kívül.
Amikor 1889-ben visszatért Nagy-Britanniába, karrierje hanyatlani
kezdett, és pénzre volt szüksége. Ismét talált egy gazdag pártfogót George
Baird személyében, aki agglegény volt, és nemrég több millió fontot
örökölt skóciai családjától. Lilyhez hasonlóan szerette a lovakat és a
lóversenyeket. Squire Abingdon álnéven versenyzett. A nőt főleg a pénze
vonzotta, de a férfinak sajnos erőszakos természete volt. Lilyt többször
bántalmazta, és az ilyen bántalmazások után megbánást tanúsított, amit
drága ajándékokkal fejezett ki, mint például egy gőzjacht, amit White
Ladynek hívtak. 1893-ban ért véget viharos kapcsolatunk, amikor Baird egy
egyesült államokbeli látogatása során tüdőbajban meghalt. Néhány lovát
Lilyre hagyta, és bátorította, hogy komolyabban versenyezzen. Lily valóban
sikereket ért el ezen a téren is.
Lily Mr. Jersey név alatt vásárolt egy Merman nevű lovat, amely
megnyert egy híres versenyt 1897-ben, a Cesarewitchet. A Cesarewitch a
cárevics angol változata, ami az orosz cár örökösének elnevezése.
A verseny Sándor cárevics (a későbbiekben II. Sándor cár) után lett
elnevezve, miután háromszáz fontot adományozott a Jockey Clubnak.
A versenyen Bertie is ott volt, ő kísérte Lilyt a győzteseknek elkerített
részbe. Merman és Lily többi lova megnyerte az Ascot Arany Kupát, a
Lanark Ezüst Csengőt, a Jockey Club Kupát és a Goodwood kupát. Bertie-
nek saját versenyistállója volt Lilyé mellett, így gyakran találkoztak.
1899-ben, negyvenöt évesen, Lily hozzáment Hugo de Bathe-hoz, aki
egy különös választás volt. Tizenkilenc évvel volt fiatalabb, és nem volt
pénze. Talán apja címe volt a legvonzóbb tulajdonsága a nő számára. Apja
halálával a férfi megörökli a címét. Így Lilyből Lady de Bathe lett. Ebbe a
házasságba tiszta lelkiismerettel mehetett bele, mert Edward, a volt férj egy
évvel korábban halt meg agyvérzésben egy bolondokházában, véget vetve a
kaliforniai válással kapcsolatos huzavonának.
Hugo meggyőzte Lilyt, hogy adja el istállóját és a lovait, mert szerinte ez
a sport nem volt nőnek való. A pár egy darabig Jerseyben élt, de Hugo
bevonult önkéntesnek a búr háborúban, így Dél-Afrikába ment, Lily pedig
visszatért Londonba, és újra versenyezni kezdett. Ugyanolyan sikeres volt,
mint az elején, de vonzereje egyre halványult. New Yorkban kipróbálta az
operett műfaját, és egy filmet is készített. 1907-ben házassága végre
meghozta gyümölcsét, Hugo apja meghalt, és Lily Lady de Bathe lett.
Lily gyakran nyaralt Monte-Carlóban, és nyugdíjas éveit is ott tengette
egy villában, a Le Lysben. 1929. február 12-én ott halt meg, hosszú
betegség után. Testét visszavitték Jersey-be, ahol apja régi templomában
temették el. Férje, Hugo nem vett részt a temetésén, és a nő nem hagyott rá
semmit végrendeletében.
2013-ban Amerikában rábukkantak egy fotóalbumra, amely tele volt Lily
Langtry saját kezűleg aláírt reklámfotóival. Egy gazdag barátjának, Freddie
Gebhardnak lett összeállítva. 2014 áprilisában huszonkétezer-ötszáz
dollárért adták el egy aukción.

A CSOBOGÓ PATAK: DAISY WARWICK

Amikor Lily Langtry a lóversenyeken észrevette előző szeretőjét, a walesi
herceget, a férfi általában új szeretőjével, Daisy Warwickkal, Warwick
grófnőjével mutatkozott.
Daisy 1861. december 10-én született arisztokrata családban, Francis
Evelyn Maynard néven. Apja Viscont Maynard harmadik fia volt, anyja
pedig II. Károly király leszármazottja. Nagyapja, Viscount Maynard annyira
el volt ragadtatva Daisytől, hogy vagyona nagy részét ráhagyta. Akkor halt
meg, amikor Daisy még csak hároméves volt, ezzel Nagy-Britannia egyik
leggazdagabb emberévé téve a kislányt. Minden bizonnyal ő volt akkor a
szigetországban a leggazdagabb hároméves.
Bizarr egybeesés, hogy amikor fiatal lányként Frank Miles műtermébe
ment, hogy a művész skicceket készítsen róla, találkozott Lily Langtryval.
Mindketten később a walesi herceg szeretői lettek. Daisy azt mondta
Lilyről, hogy ő volt a legszebb nő, akit valaha látott. Tizenkilenc évesen
férjhez ment. Benjamin Disraeli, a brit miniszterelnök szemelte ki, és azt
gondolta, megfelelő feleség lenne Viktória királynő fiának, Leopold
hercegnek. Viktória királyné magához hívatta a lányt és szüleit, hogy
szemügyre vegye a családot. Mivel Daisy apja és nagyapja is meghalt,
anyja és nevelőapja kísérte el a kastélyba. A királynő rábólintott a
házasságra, de mielőtt megállapodtak volna, Francis Greville, Lord Brooke
is megkérte a lány kezét. Ezzel egy időben Leopold herceg bejelentette,
hogy mást szeret. Ez pont kapóra jött Daisynek, mert neki inkább Lord
Brooke tetszett, mint a beteges és vérszegény Leopold. 1881. április 30-án
Daisy és Lord Brooke összeházasodtak a Westminster-apátságban,
Londonban.
Miután Daisy megszokta házaséletét az Easton Lodge-ban, elkezdett
lóháton vadászni járni. Testhezálló vadászruhákat viselt, amikkel felhívta
magára a figyelmet. Észrevette, hogy felsőbb körökben elfogadott volt,
hogy férjes asszonyoknak hódolói és viszonyai vannak más férfiakkal, igy
neki is hamar szertefoszlottak a gátlásai ezen a téren.
Egyik legviharosabb viszonya Lord Charles Beresforddal volt. Daisy
annyira oda volt érte, hogy meg akart szökni vele. De félt az
elköteleződéstől, így nem tette meg. Daisyt rettenetesen megviselte, amikor
a férfi elhagyta és visszament a feleségéhez. Egy neki írott levélben közölte
vele, hogy egyik gyermekének ő az apja. Sajnos a levelet Lady Beresford
nyitotta ki, aki rögtön az ügyvédjéhez fordult. A botránytól és a
megaláztatástól félve Daisy a walesi herceghez fordult segítségért, aki
Beresford barátja volt. A herceg hiába próbálta megszerezni és
megsemmisíteni a levelet, hogy elejét vegye a botránynak, így úgy döntött,
hogy Lord és Lady Beresfordot kizárja társaságából.
A Daisyvel való találkozások során a herceg beleszeretett a nőbe, és
viszonyuk lett. Annyira közel került hozzá, hogy a feleségeként kezdte
emlegetni. Elválaszthatatlanok lettek. Ahol a herceg feltűnt, Daisy is ott
volt. Még a párizsi látogatásaira is elvitte. Daisy férje hallgatólagosan
beleegyezett a viszonyba.

A fecsegő nő

1891-ben Daisy és a herceg botrányba keveredett, ami a hercegre nézve

nem volt kellemes. Bertie profi kártya- és szerencsejátékos volt. Kedvenc
játéka a bakkarat volt. Amikor egyszer Sir William Gordon-Cumminggal
játszott, észrevette, hogy Sir William csal. Miután leleplezte,
megállapodtak, hogy nem szivárogtatják ki az ügyet. A dolog ellenben
kitudódott. Bárki kifecseghette a több tucat jelen lévő vendég közül, de
valamelyik barát is lehetett, aki tudott az ügyről. Azonban Sir William
Bertie-t és Daisyt hibáztatta. Daisynek a fecsegő gúnynevet adta, és
beperelte őket. Ennek következtében kitudódott a herceg léha élete, többek
közt az, hogy játékterembe jár férjes asszonyokkal. Az emberek
megvetették a herceget, és ahol megjelent, azzal szégyenítették meg, hogy
lehurrogták. A királynő pedig megint neheztelni kezdett rá.
Lord Beresford, felbátorodva azon, hogy Bertie-t megalázták a Gordon-
Cummings-ügy során, azzal fenyegetett, hogy további károkat fog neki
okozni azáltal, hogy nyilvánosságra hozza vádjait vele és szeretőjével
kapcsolatban. Lady Beresford hozzátette, hogy csak annyit szeretne, hogy a
herceg nyilvánosan bocsánatot kérjen. Aztán Lady Beresford testvére egy
pamfletet adott ki a herceg és Daisy viszonyáról. A miniszterelnök, Lord
Salisbury meggyőzte Lord Beresfordot, hogy tartózkodjon a további
károkozástól és a herceg magánéletének kiteregetésétől, és Daisy
beleegyezett, hogy nem fordul bírósághoz.
Ezek után Daisy, az elhíresült kurtizán egy teljesen szokatlan dolgot tett:
elindult a választáson! Ez a lépés egy hozzá hasonló nőtől merőben
szokatlan dolog volt. És ráadásul nyert is, ami még nagyobb visszhangot
keltett.
1893-ban Daisy feleségül ment Warwick ötödik grófjához. Apósa halálát
követően Daisy Warwick grófnője lett. A Warwick-kastélyt is
megörökölték. Miután az apóst kellőképpen meggyászolták, egy fényűző
jelmezbált rendeztek gróffá válásuk örömére. A kastély a maga nyolcszáz
éves történelmével soha nem látott még ilyesmit. Több száz vendég XIV.
Lajosnak öltözött, és párizsi fodrászok ügyeltek frizurájukra.
A sajtó javarészt jó kritikát írt a bálról, egy kivétellel, aki elmarasztalta
Brooke-ékat, mivel rengeteg pénzt költenek felesleges bálokra, mialatt
rengetegen éheznek az országban. Daisy berontott a szerkesztőségbe, és utat
engedett indulatainak. Azonban a kiadó elmagyarázta neki, hogy a
magatartása megengedhetetlen egy ilyen országban, ahol tömegek
nyomorognak. Végül Daisy belátta, hogy igaza van, és elkezdett buzgón
jótékonykodni. Számos jótékonysági szervezetet kezdett működtetni,
köztük egy hímzőiskolát és mezőgazdasági iskolát nőknek. A walesi
hercegnek nem tetszett a jótékonykodás, és 1897 táján egyre kevésbé
érdeklődött Daisy iránt. De végül Daisy szakított vele. Szerette volna jó
viszonyát megőrizni a herceggel, mert azt remélte, hogy az nemsokára
király lesz. Belátta, hogy nem jó erőltetni a szerelmi kapcsolatot, mert
akkor valószínű, hogy nem marad meg a jó viszonyuk, ami rá nézve azt
jelentheti, hogy elveszíti jó kapcsolatát az udvarral.
1898-ban észrevette, hogy harmadik gyermekével várandós. Az év végén
fiút szült, Maynardot, és egy új szeretője lett Joe Laycock kapitány
személyében, aki öt évvel volt fiatalabb Daisynél. Amikor a kapitány
elutazott, hogy a búr háborúban harcoljon, Daisy minden pillanatban
aggódott érte, ám aggodalma semmiség volt ahhoz a csalódáshoz képest,
ami akkor érte, amikor a férfi hazajött a frontról. Balesetet szenvedett
lovaglás közben, és a csinos, fiatal Devonshire márkiné ápolta.
Nyilvánvaló, hogy beleszeretett a nőbe, és viszonyt kezdett vele. Daisy
riadalma a tetőpontjára hágott, amikor megtudta, hogy a márkiné férje el
akar válni, mivel fény derült a házasságtörésre. A legnagyobb félelmei
valóra váltak, amikor Laycock azon nyomban elvette Kitty Devonshire-t,
amint a nő facér lett. Végül Daisy belenyugodott sorsába. Jobb híján
jótékonykodással foglalta el magát, és szorosabbra fűzte a kapcsolatot
Britannia és Amerika között. Bertie továbbra is leveleket írt Daisynek, és
ajándékokat küldött születésnapjára, de ezenkívül távolságot tartott vele.
A nő minden levelét megőrizte, annak reményében, hogy később
felhasználhatja őket saját céljaira.
Akkoriban, az 1900-as évek elején Daisy élete meglepő fordulatot vett.
Korábban nem érdekelte a pártpolitika, de belépett a Szocialista
Demokratikus Föderációba. Bundájával, ékszereivel, arisztokrata
megjelenésével nem nézett ki kimondottan szocialistának, de a merőben új
eszméket magáénak vallotta.

Végső búcsú

Amikor Daisy utoljára látta Bertie-t, aki ekkor már VII. Eduárd volt,
elszörnyedt azon, hogy mennyire betegesen néz ki. Azt hitte, a férfi az
influenzainjekció mellékhatásaitól szenved, de ennél sokkal súlyosabb
dologról volt szó. Pár héttel később már halott volt.
Daisy anyagi problémái egyre fokozódtak, és 1914-re meglehetősen
súlyossá váltak. Az utolsó dolog, amit pénzzé tehetett, az élete története
volt. Bertie és sokan a szeretői közül már nem éltek, így nem okozhatott
nekik kárt azzal, hogy leírja történetüket. A levelek, amiket Bertie-től
kapott, egyre értékesebbé váltak, mert halála előtt a férfi úgy rendelkezett,
hogy magánügyi levelezéseit semmisítsék meg, így botrányos és
eseménydús életének nem sok nyoma maradt. Azonban Daisy, ahelyett,
hogy nyilvánosságra hozta volna a leveleket, megpróbálta megzsarolni az új
királyt, V. Györgyöt, hátha fizet a hallgatásáért.
Tudtára adta a királynak, hogy nyilvánosságra hozza a levelezést.
Szándékosan a fülébe juttatta V. György személyi titkárának, Lord
Stamfordhamnak, mire készül, aki közölte a hírt a királlyal. A botrány
elkerülése végett a király képviselői megkérdezték, mennyit akar a
hallgatásáért. Az irányár százezer font volt. A palota próbált megegyezni
Daisyvel, de mint később kiderült, csak az időt húzták, hogy a nő minél
később publikálhassa a leveleket. 1914. augusztus 4-én Daisy
szerencsétlenségére Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak. Négy
nappal később a brit parlament életbe léptette a Defense of Realm Actot, a
birodalom védelmének törvényét. Ez lehetővé tette a kormányzatnak, hogy
különleges törvényeket hozzon. Többek között azt is kimondták, hogy
őfelségét rossz hírben feltüntetni illegális tettnek számit. Az új törvény
értelmében, ha Daisy publikálja Nagy-Britanniában a leveleket, börtönbe
kerülhet. Ezt követően a nő azzal fenyegetőzött, hogy eladja őket egy
amerikai kiadónak. Végül vonakodva bár, de eladta őket egy gazdag
gyáros-politikusnak, Arthur Du Crosnak, aki felajánlotta, hogy
adósságaiból hatvannégyezer fontot kifizet. A király bárói címmel
jutalmazta meg Du Crost a hűségéért. Pár évvel később Daisy két kötetben
publikálta önéletrajzát, amiben kitért a herceggel való kapcsolatára is, de a
szaftos részleteket elkerülte.
Daisy továbbra is rajongott a szocializmusért. A háború után a
munkáspárt tagja lett. 1923-ban még a választáson is indult a munkáspárt
(MP) jelöltjeként, de sikertelenül. A következő évben férje hosszú
szenvedés után meghalt. Mivel a nő akkorra már jócskán el volt adósodva,
egyik otthonát felajánlotta megvételre a munkáspártnak, majd a
Szakszervezetek Kongresszusainak is, de egyik sem akarta megvenni, mivel
úgy ítélték meg, hogy a ház arisztokrata kinézete nem felel meg politikai
imidzsüknek. A nő csalódott a szocializmus eszméjében, és öregkorában
állataival vette magát körül. A szüntelenül különc Daisy 1938. július 26-án
halt meg, hetvenhat évesen.
 AZ ÖRÖMHÁZ KIRÁLYNŐJE: ALICE KEPPEL
Miután Daisyvel való kapcsolata véget ért, a walesi herceg nem vesztegette
az időt, azonnal talált helyette vigaszt. Alice Keppel jól ismert társasági
hölgy volt, a tiszteletre méltó George Keppel hitvese. Ő lett minden nő
közül a legfontosabb a hercegnek, élete nagy szerelme.
A walesi herceg 1898-ban találkozott Alice Keppellel. A nő huszonkilenc
éves volt, huszonhat évvel fiatalabb a hercegnél. Gyönyörű volt és elegáns,
és mivel ez a két dolog ritkán jár együtt, a herceg azonnal beleszeretett.
Elbűvölő, kicsit fiús természete volt, egy olyan vonzerő volt ez, ami Lily
Langtryben és Daisy Warwickben is megvolt, és a herceg odavolt tőle. De
Daisyvel ellentétben Alice diszkrét volt. A herceg és Mrs. Keppel gyakran
mentek együtt a nő házába, amit találóan örömháznak hívtak. A férj
előzékenyen elment otthonról, amikor a herceg megérkezett. Amikor a férj
évek múlva leszerelt a hadseregben, a herceg egyik barátja segítőkészen
munkát adott neki, és az Egyesült Államokba küldte, így Alice szabadon a
herceg rendelkezésére állhatott.
1901. január 22-én Viktória királynő a Wight szigeti Osborne-házban
meghalt. Bertie most már VII. Eduárd volt, és Alice továbbra is a szeretője
volt. A herceg imádta a nőt. Azt mondták, hogy amikor társaságban voltak,
sosem vette le róla a szemét. Alice nem volt szégyenlős, ellenkezőleg,
szembe tudott szállni Bertie híresen heves természetével, és ezt az udvar
tagjai is díjazták. Máskülönben kedves természetű volt. Nem terjesztett
rosszindulatú pletykákat, de naiv sem volt. Közel tudott férkőzni befolyásos
emberekhez, többek között Sir Ernest Casselhez, aki a király pénzügyi
tanácsadója volt, egy önerőből lett milliomos. Tudta, hogy napjai, mint
királyi szerető, meg vannak számlálva, bármelyik pillanatban kieshet a
király kegyeiből, és bármikor behelyettesíthető, ahogy elődeivel ez oly
sokszor megesett. Sir Ernest megértette, mennyire fontos Alice a királynak,
így szívesen segített neki, és adott tanácsokat.
A királyné és Mrs. Keppel néha ugyanazokra a társadalmi
összejövetelekre voltak meghívva, ami olykor a vendéglátóknak nagy
fejtörést okozott. Hívják meg a királynét, és okozzanak csalódást a
királynak, aki inkább a szeretője társaságában szeret lenni, vagy hívják meg
a szeretőt, és ezzel sértsék meg a királynét, vagy hívják meg mind a kettőt,
és kockáztassák meg a botrányt? A vendéglátók attól féltek a legjobban,
hogy olyan hibát vétenek, aminek következtében kiesnek az előkelők
kegyeiből. De aggodalmuk feleslegesnek bizonyult. A királyné és Alice
remekül kezelték a helyzetet, ha ugyanazon az eseményen vettek részt,
diszkréten elkerülték egymást.
Minden húsvétkor a király egy hónapot töltött Alice-szal Biarritzban. Ott
mellőzhette az uralkodócsalád tagjait, a politikusokat és diplomatákat, az
olyan társaságot, akik mindenhova elkísérték a kontinens fővárosaiban.
Biarritzban Alice a herceg osztatlan figyelmét élvezhette. Mindenki tudott
kapcsolatukról, ám az etikett úgy kívánta, hogy külön legyenek
elszállásolva. Alice egy villában kapott helyet tisztes távolságra a herceg
hoteljétől. Aztán a király és szeretője külön-külön visszatérhettek Nagy-
Britanniába türelmes házastársaikhoz.
Alice-nak sokat köszönhettek egyes politikusok és diplomaták, akik
közbenjárását kérték ügyeikben a királynál. A király még a hatvanas
éveiben is odavolt a nőkért, bármennyire is imádta Alice-t, és bármennyire
el volt neki kötelezve, nem ő volt az egyedüli szeretője. Alice sosem
próbálta kisajátítani, és sosem panaszkodott amiatt, hogy más viszonya is
van a férfinak. A király rengeteg nővel múlatta az idejét gyakori párizsi
látogatásai során, és kedvenc fürdővárosában, Marienbadban is.

Alice riválisa

Alice egyik riválisa Agnes Keyser volt. A király ugyanabban az évben

találkozott vele, mint Alice-szal, de a két nő ég és föld volt. Alice-szal
ellentétben Agnes nem szeretett társaságban mutatkozni, nem tett szert
előnyre abból, hogy a herceggel látták. A későbbi királynak nem csupán a
szeretője volt, hanem legalább annyira a barátja és a dajkája.
A Keyser család Orániai Vilmos ideje alatt 1688-ban emigrált
Britanniába a dicsőséges forradalom idején. Jó nagy vagyonra tettek szert a
részvénypiacon. Agnes 1852. július 27-én született, és boldog volt, hogy
hajadon maradt. Élvezte függetlenségét, és utálta a kötelékeket és a
szabályokat, amik a házas nőket béklyóban tartották. Szerette a férfiak
figyelmét, de egyikkel sem akart összeházasodni. Azt mondták róla, hogy
domináns típus volt, és szeretett megfélemlíteni másokat, ami éles
ellentétben állt Alice kedves, barátságos, békés természetével.
A búr háború alatt Agnes és testvére, Fanny a londoni otthonukban, a
Grosvernor Crescentben, Belgraviában sebesült katonákat ápoltak.
Az orvosok ingyen gyógyították a betegeket. A walesi herceg javasolta,
hogy a ház működjön kórházként, így 1899-ben kórház lett belőle,
amelynek a herceg volt az első támogatója. 1904-ben elnevezték VII.
Edward Tisztjeinek Kórházának. A király gyakran látogatta a kórházat,
látszólag azért, hogy sebesülteket látogasson, de főleg amiatt, mert Agnest
akarta látni, akit szorgalmas munkája miatt Agnes nővérnek hívtak.
Újabban a kórház arról híresült el, hogy az uralkodói család tagjait ott
kezelték, többek közt Erzsébet anyakirálynét, Fülöp herceget, Margaret
hercegnőt, Wessex grófnőjét, Charles herceget, Cornwall grófnőjét és
Cambridge grófnőjét. 2000-ben a nevét megváltoztatták King Edward’s
Hospital Sister Agnesre, hogy Agnes Keyser neve is szerepeljen benne, és
hogy ne csak a tisztek és az uralkodók kórháza legyen.

Utolsó napok

1910 elején a betegséggel való küzdelem nem akadályozta meg a királyt,

hogy Biarritzba utazzon. Mint mindig, Alice külön utazott. De a király
annyira beteg volt, hogy szobájában kellett maradnia. Lassan jobban lett, de
a visszaúton Angliába megint legyengült. Az egyre rosszabbodó bronchitis
ellenére továbbra is ellátta feladatait. Május elején annyira beteg lett, hogy
az orvosok visszahívták a királynét mediterrán hajóútjáról. Május 6-án
felkelt, és tervei szerint intézte teendőit, de a délután folyamán sorozatos
szívinfarktusa volt. Kérésére a királyné Alice-ért küldött. A két nő az ágya
mellett ült, de amikor a király már nem volt magánál, a királyné kiküldte
Alice-t. Alice zaklatott volt, és össze kellett magát szednie egy másik
szobában, mielőtt elhagyta a palotát. Pár órával később, éjfél előtt nem
sokkal a király meghalt.
A Keppel család elhagyta Nagy-Britanniát, és két évre Távol-Keletre
utazott. Daisy Warwickkel ellentétben Alice soha nem publikálta
élettörténetét. Bertie halála után is biztosította anyagi jólétét. Pazar
vacsorákat adott, amik híresek voltak társasági körökben. 1927-ben
Olaszországba költözött a család, majd 1930-ban visszatért Londonba, és
ott maradtak a II. világháború végéig. Amikor VIII. Eduárd király lemondta
házasságát szerelme, Wallis Simpson miatt, Alice azt mondta: „Az én
időmben ilyen nem fordulhatott elő, mert a dolgok rendben folytak.” 1946-
ban egészsége hanyatlásnak indult. Hosszú betegség után 1947. szeptember
11-én halt meg Olaszországban. A firenzei Alliori temetőben lett eltemetve.
Férje, George két hónapra rá követte.

KURTIZÁN AZ APPARÁTUSSAL SZEMBEN:

MARGUERITE ALBERT
A brit királyi család utolsó tagja, aki egy félvilági nővel folytatott viszonyt,
Bertie unokája, a walesi herceg, későbbi VIII. Eduárd volt, aki
meglehetősen rossz hírnévre tett szert.
Eduárdot a királyi családban Davidnek hívták. Szexuálisan későn érő
típus volt, zárkózott és félénk természetű. Mialatt az első világháborúban
Franciaországban szolgált, a huszonkét éves herceg végül 1916-ban
vesztette el szüzességét, két bajtársának köszönhetően, akik összehoztak
neki egy találkozót egy prostituálttal. Az esemény nagyapja ötvenöt évvel
azelőtti légyottjára rímelt, ami szintén a seregben, egy Nellie Clifden nevű
prostituálttal történt. Davidnek nagyon tetszett a légyott, amit követően egy
saját kurtizánra szeretett volna szert tenni, akit meg is talált Maggie Meller
személyében. A lány eredetei neve Marguerite Albert volt, és egy párizsi
előkelő bordélyban tanulta ki a szakmát. A brit katonáknak teljesített
szolgálatot, akik az első frontvonalból Párizsba mentek. 1917-ben a párizsi
Hotel de Crillonban, ahova vacsorázni mentek, a sors összehozta a
herceggel. Amikor a herceg meglátta a lányt, abban a pillanatban oda volt
érte. Amikor kötelességei miatt vissza kellett mennie Angliába, alig várta,
hogy viszontláthassa, és nem túl bölcsen szenvedélytől túlfűtött leveleket írt
a lánynak. Azonban később katonai és udvari kötelezettségei máshova
szólították, és érzelmei a lány iránt kihűltek.
A herceg következő szerelme Winifred Dudley-Ward volt, akivel egy
légitámadás során találkozott Londonban. Marguerite-ot azonban nem
lehetett könnyen lerázni. A herceg megbánta, hogy annyi őszinte levelet írt
hozzá. Attól tartott, hogy a lány követelőzni fog, pénzt kér és a levelek
nyilvánosságra hozatalával fenyegetőzik majd, de ez nem történt meg.
Marguerite akkor nem szorult rá a herceg pénzére, mivel gazdag nő lett, egy
pár viszonynak és egy rosszul sikerült házasságnak köszönhetően. 1923
elején harminckét évesen hozzáment egy egyiptomi playboyhoz, Ali Kamel
Fahmy Bey herceghez, aki nála tíz évvel volt fiatalabb. Egy idő után
megunta a tradicionális egyiptomi feleség szerepét, mert feltétel nélkül
mindenben engedelmeskednie kellett a férjének. A fiatal házasok folyton
veszekedtek, néha verekedtek is. 1923-ban a Savoy hotelben voltak,
Londonban, ahol a július 10-i kora reggeli órákban, miután egész éjjel
veszekedtek, három lövés hallatszott a szobájukból. A hotel portása
felrohant a szobába, ahol Fahmyt a földön találta súlyos fejlövéssel.
Marguerite kezében egy puska volt. Fahmy kórházba került, de nem tudták
megmenteni, egy órával később meghalt. Marguerite-et letartóztatták
gyilkosság miatt. Két hónappal később tárgyalták az ügyet a londoni
központi büntetőbíróságon, az Old Baileyben. Ha bűnösnek találták volna,
ami elkerülhetetlennek látszott, a büntetése akasztás lett volna.
Amikor az ügy megjelent az újságokban, a herceg és családja attól tartott,
hogy kitudódik a herceg kapcsolata Marguerite-tel. Mindent megpróbáltak,
hogy ez ne történjen meg. Ez életbevágóan fontos volt, mert a brit
uralkodóháznak akkor már nem volt igazából hatalma és függetlensége.
Nagyon fontos volt, hogy a közvélemény hogyan vélekedik róluk.
A színfalak mögött elintézték, hogy a levelek visszajussanak a herceg
birtokába, és ne szivároghasson ki semmi belőlük. De mit kapott cserébe
Marguerite?
A nőt a legjobb ügyvéd védte a tárgyaláson, akit csak találni lehetett, név
szerint Edward Marshall Hall. A történet, amivel a nőt védte, az volt, hogy a
nő figyelmeztető lövést adott le a levegőbe, amikor a férje rá akart támadni,
majd nekiszegezte a fegyvert és elsütötte, de azt hitte, hogy már nincs
benne töltény. Marshall Hall Fahmyt brutális és kegyetlen férfinak festette
le a bíróság előtt, és azt állította, hogy Marguerite önvédelemből lőtt, rá.
Andrew Rose A herceg, a hercegnő és a tökéletes gyilkosság című
könyvében (2013) azt állítja, hogy a királyi család egy megállapodást kötött
a bírósággal, hogy felmentik a nőt, cserébe a herceg visszaszolgáltatott
leveleiért, és azért, hogy a herceg neve nem kerül említésre a tárgyaláson.
A tárgyalás egyébként nem volt szokványos több szempontból sem.
A vádemelés során nem kerültek bizonyításra fontos igazságügyi
bizonyítékok. Marguerite sötét múltja sem került szóba, számos fontos tanút
nem hívtak be, és a bíró egyértelműen Marguerite pártján állt. Nem csoda,
hogy a bíróság csupán egy órát szánt arra, hogy meghozza az ítéletet,
miszerint Marguerite nem bűnös. Ezek után a nő beperelte a Fahmy
családot némi pénz reményében, azonban az egyiptomi bíróság nem vette
figyelembe a brit bíróság döntését. Szerintük a férfi halála gyilkosság volt,
így elutasították a nő igényét.
 V. György király 1936. január 30-án halt meg, és Davidből, a naiv és
ártatlan, filmsztár kinézetű walesi hercegből VIII. Eduárd lett, de sosem
koronázták meg. Előző partnerét, Wallis Simpsont akarta feleségül venni,
de a nő már kétszer elvált. Akkoriban a brit egyház nem engedélyezte olyan
személyek házasságát, akinek előző házastársai még éltek. A nő mindkét
volt férje élt még, és a herceg nem hagyhatja figyelmen kívül az egyház
döntését, mivel királyként ő lett volna az egyházfő is. A király tisztában volt
azzal, hogy ha Wallis Simpsont kívánja feleségül venni, nem maradhat a
trónon. Ezért egy huszárvágással úgy döntött, lemond a trónról. 1936.
december 11-én megtette, és Simpsonnal éltek tovább, mint a windsori
herceg és hercegnő a herceg 1972-ben bekövetkezett haláláig. Ezalatt
Marguerite híre elhalványult. Nyolcvanévesen, 1971. január 2-án halt meg.
Néhány, a herceghez írott levele megmaradt, de azokat később szeretője
megsemmisítette.

EGY ZŰRÖS HÁZASSÁG: CAMILLA PARKER BOWLES

VIII. Eduárd után a következő walesi herceg Károly lett, aki, mielőtt
megházasodott, rámenős nagybácsija tanácsára független életének minden
percét élvezte.
Az egyike azon fiatal hölgyeknek, akikkel az 1970-es években
találkozott, Camilla Shand volt, aki azt az elhíresült kérdést tette fel neki:
„Az ükanyám (Alice Keppel) az ükapád (VII. Eduárd) szeretője volt, akkor
mi lesz velünk?” A bátor közeledése elérte célját. Egy rövid viszonyuk volt,
majd Károly többéves katonai szolgálata miatt elutazott. Camilla hozzáment
Andrea Parker Bowles lovassági tiszthez. 1981-ben Károly feleségül vette
Lady Diana Spencert. Ezt tanácsadója, Mountbatten tanácsára tette, akit az
IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) meggyilkolt 1979-ben. Diana
messzemenőkig megfelelő feleség volt a trónörökös számára, mivel II.
Károly egyenes ági leszármazottja volt, nem volt katolikus, nem volt előtte
házas, és fiatal korának köszönhetően (tizenhárom évvel volt fiatalabb
Károlynál) nem volt olyan múltja, ami terhes lett volna a királyi családra
nézve. Az esküvőt a televízió 750 millió nézőnek közvetítette egyenes
adásban, az évszázad esküvőjeként emlegették, és ez volt a legnézettebb
minden addigi esküvő közül.
 Azonban házasságuk öt év után kezdett megromlani. Károly, aki gyakran
volt visszahúzódó és melankolikus, nem volt kompatibilis Diana érzékeny
természetével. A nő az állandó reflektorfényben sem érezte jól magát, és
később arról panaszkodott, hogy nem kapott segítséget a királyi családtól
abban, hogyan feleljen meg a walesi hercegnő neki szánt szerepének. Úgy
érezte, hogy egy termék lett, amiből mások üzletet csinálnak. Szülés utáni
depresszióban szenvedett fiai, William és Harry születése után, és
bulimiával is küszködött. Bár nagyon boldogtalan volt, megpróbálta
megmenteni tündérmesének látszó házasságát, de nem sikerült.
Károly 1986-ban folytatta viszonyát Camillával. Ahogy Diana egy
tévéinterjúban 1995-ben nyilatkozta: „Hárman voltunk a házasságban, így
egy kicsit túl zsúfolt volt.” A hercegnő is a házasságon kívül kereste a
boldogságot. Öt évig volt viszonya lett James Hewitt őrnaggyal, aki
lovassági tiszt és tankparancsnok volt, valamint Diana lovasoktatója. Végül
megtörtént az elkerülhetetlen, 1992 decemberében a miniszterelnök
bejelentette a walesi herceg és hercegnő válását, azonban hivatalosan
házasok maradtak, de külön éltek, addig, amíg a királynő elrendezte ezt a
kusza házasságot. 1995-ben mindkettejüknek azt tanácsolta, hogy váljanak
el. A válás 1996 augusztusában lett véglegesítve. Mint a két herceg
édesanyja, Diana a királyi család tagja maradt, és a Kensington-palotában
lakott ellentmondásos haláláig, az 1997. augusztus 31-én bekövetkezett
párizsi autóbalesetig.
Ezalatt Károly továbbra is együtt volt Camillával, aki 1995-ben vált el
férjétől. Az imidzsükre PR-tanácsadók ügyeltek gondosan. Egészen 1999-ig
nem készült róluk közös kép. 2005 februárjában eljegyezték egymást, és
ugyanaz év júliusában összeházasodtak. Az esküvő előtt két változtatásra is
szükség volt: eredetileg a Windsor-kastélyba tervezték a ceremóniát,
azonban a törvény szerint a kastély mindenki esküvője számára nyitott volt,
nemcsak Károly és Camilla számára, így a helyszínt megváltoztatták a
Windsor Guildhallra. Másodszor pedig a szertartást el kellett halasztani egy
nappal, mert a hercegnek képviselnie kellett édesanyját II. János Pál pápa
temetésén.
Miután nyilvánosságra hozták eljegyzésüket, megindult a találgatás, hogy
miután Károly elvette Camillát, milyen titulus jár majd az újdonsült
feleségnek, illetve amikor Károlyt királlyá koronázzák, akkor milyen
címmel fogják illetni a feleségét. A herceg privát sajtóirodája, a Clarence
House hivatalos közleményben tisztázta a kérdéseket. A házasság után
Camilla ő királyi fensége Cornwall hercegnője lesz, mivel Károly Cornwall
hercege is. Elvileg a walesi hercegnő titulus is járna Camillának, de
sohasem használta ezt a címet, Diana miatt. Valamint ha Károly király lesz,
Camilla nem lesz királynő, ellenben hercegné társ lesz a titulusa.
 HETEDIK FEJEZET

Az amerikaiak

Nagyon kevés amerikai kurtizánról tudunk, valószínűleg azért, mert az

Amerikai Egyesült Államok egy fiatal ország, és kormányai igyekeztek
elkerülni azokat az uralkodói túlkapásokat, amik az Óvilágban oly
gyakoriak voltak. Azonban élt egy pár emlékezetes kurtizán, mint például
Clara Ward, aki Európába ment előkelő férjet vadászni, de amikor talált egy
herceget, mégis egy cigány hegedűssel szökött meg, továbbá Klondike
Kate, aki a Yukon környékén az aranyláz alatt a tűztáncáról (Flame Dance)
lett híres, Fanny White, aki egy New York-i madam volt, és titokzatos
halálát rejtélyek övezik, valamint Eliza Lynch, aki a paraguayi Napóleon
Joséphine-je szeretett volna lenni, de karrierje kettétört a világ egyik
legpusztítóbb háborújában.

AZ AMERIKAI HERCEGNŐ: CLARA WARD

Clara Wardnak, a nagyravágyó amerikai kurtizánnak nem volt elég, hogy
mindene megvolt, amire egy ember vágyhatott. Európába ment uralkodói
származású férjet keresni magának, aki nemesi címet adhatott volna neki.
A története két kontinenst ívelt át.
Clara minden előnnyel rendelkezett, amit az élettől egy lány kaphatott.
1873-ban Detroitban született egy rendkívül gazdag családban. Apja, Eber
Brock Ward Michigan leggazdagabb embere volt. Azt mondták, ő volt az
állam első milliomosa. Kabinosfiúként kezdte pályafutását a nagy tavakon
egy hajón. Minden centet félretett, majd amikor pénze lett, nagyon jó
befektetéseket csinált. Pár év alatt egy hajó résztulajdonosa lett. Utána
hajóépítésbe fogott. Minden jövedelmezőnek tűnő iparágba pénzt
fektetetett, beleértve a bányászatot, a fakitermelést, a vasútépítést és az
acélgyártást. A hajdani kabinosfiú végül 1500 millió dollárra tett szert, mai
értékén számítva. A Tavak Királyának is hívták.
Clara nem nagyon ismerte apját, mivel még kétéves sem volt, amikor az
meghalt. Anyjával és bátyjával New Yorkba költöztek, ahol anyja
hozzáment Alexander Cameron ügyvédhez, majd Torontóban telepedtek le.
Amikor Clara tizenöt éves lett, Londonba küldték, hogy ott fejezze be
tanulmányait. Két évvel később anyja európai körútra vitte, hogy hozzá illő
férjet találjon neki, lehetőleg olyat, akinek nemesi címe van.
Amikor Nizzába értek, megtalálták, amit kerestek. Találkoztak egy belga
herceggel, Marie Joseph Anatole Élie de Riquet de Caramannal, Chimnay
tizenkilencedik hercegével. A férfi harmincas éveit taposta, kétszer annyi
idős volt, mint Clara, és nőtlen. Később, az 1900-as olimpián vívóként
indult. A korkülönbség ellenére 1890-ben összeházasodtak. A pápai követ
elnökölt a párizsi szertartáson. A házasság után Clara Caraman-Chimnay
hercegnő lett. Első gyermekük, Marie Elizabeth a következő év májusában
született, és a második, Joseph Anatole 1894-ben. Clara vagyona jelentős
részét a herceg adósságainak rendezésére költötte, illetve kastélyának
felújítására.
Úgy tűnt, hogy Clara boldogan rendezkedett be a kényelmes családi
életében Belgiumban, de a boldogság nem tartott örökké. A kihívó amerikai
szépség felkeltette a belga király érdeklődését, ezzel kivívta a királyné
ellenszenvét. Pletykák kezdtek keringeni körülöttük. Clara rossz színben
tűnt fel a belga előkelőségek körében, azt állították, hogy elvonja a király
figyelmét. Miután Clara férje tudomást szerzett a dologról, elköltöztette a
családot Párizsba. Nem tudta előre, de ezzel még jobban rontott helyzetén.

A cigány hegedűs

Mialatt Clara és a herceg egyszer a Cafe Faillardban vacsorázott, egy

magyar hegedűs, a híres Rigó Jancsi muzsikált a vendégeknek. Amikor
Clara meglátta, azonnal vonzódni kezdett hozzá. 1896 decemberében eltűnt
otthonról, végül a herceg valahogy rájött, hogy a hegedűssel szökött meg.
A hercegi család szégyenére a sajtó kiszimatolta és közzétette a hírt.
Folyamatosan tudósítottak eseménnyel teli életükről, az újságok mindenre
kíváncsiak voltak, ami velük történik. Utazgatásaikról tudósítottak, ahogy a
pár bejárta Európát és Magyarországot. Clara nemcsak a herceget és annak
családját haragította magára, hanem a saját családját is. Nem elég, hogy a
herceg elvált Clarától, de anyja is kitagadta az örökségből. Amikor anyja
1915-ben elhunyt, birtokait és vagyonát számos rokon örökölte, Clara
mindössze ezer dollárt kapott. A herceg felügyeleti jogot kapott a gyerekek
felett, és Clarának tartásdíjat kellett fizetnie, ami az apja vagyonából
származó jövedelem fele volt.
Clara válása után egy évvel hozzáment a cigány hegedűshöz. Rigó Jancsi
továbbra is fellépéseiből kereste a pénzt, művészete Clarát is inspirálta.
A nő kitalált egy performanszt, a játéka alatt egy bizonyos pózba
merevedett testhezálló, hússzínű ruhát viselve. Bármilyen furcsának
hangzik, de több ezer dollárt keresett havonta ezzel a mutatványával. Poses
Plastiques-nek hívta mutatványát, és a Folie Bergères-ben és a Moulin
Rouge-ban lépett fel vele. Simone Pistache-t is inspirálta ezzel a
jelmezével, aki párizsi kávéháztulajdonos és táncosnő volt, és kinek
karakterét Shirley MacLaine játszotta el 1960-ban a Kánkán című filmben.
Clara és Rigó Jancsi házassága viharos volt, hotelszobájukból gyakran
hallatszottak a veszekedéseik. 1904-ben váltak el, és Clara azonnal
hozzáment Giuseppe „Peppino” Ricciardihoz, aki nem lehet tudni, hogy
pincér vagy utazási ügynök volt-e. Ez a házasság sem volt tartós. 1916.
december 18-án a néhai Caraman-Chimnay hercegnő olaszországi
otthonában tüdőbajban meghalt. Majdnem az összes birtokát és vagyonát,
ami összesen egymillió dollárt ért, Ricciardira és két gyermekére hagyta.

A YUKON KIRÁLYNŐJE: KLONDIKE KATE

Klondike Kate Rockwellt néha hivatásos amerikai kurtizánként emlegették,
és szerepel is a kurtizánok listáján, de nem egyértelműen volt kurtizán.
Kate nem folytatott romantikus viszonyt sem grófokkal, sem
hercegekkel, és nem üldözött gazdag férfiakat a pénzükért. Ámde sok férfit
vonzott, és alkalmanként kihasználta őket. Állítólag több mint száz
házassági ajánlatot kapott.
 Kathleen Eloise Rockwell akkor kapta a becenevét, amikor a
szórakoztatóiparban dolgozott Yukonban az aranyláz alatt, de története
Kansasban kezdődött, ahol 1876-ban megszületett. Rebellis természetét a
szüleitől örökölte, akik társadalmi normákat hágtak át azért, hogy
elváljanak házastársaiktól, és családjuk akarata ellenére
összeházasodhassanak. Sajnos a házasságuk nem tartott sokáig. Kate anyja,
Martha újraházasodott, mielőtt Kate ötéves lett volna, és Soake-ba,
Washingtonba költöztek, de ez a házassága sem sikerült. Ezek után Chilébe
költöztek, ahol anyja első házasságából született fia élt.
A hajóút alatt a tizenéves Kate barátságot kötött az egyik
tengerésztiszttel. A férfi el akarta venni a lányt, de az anyja megakadályozta
ezt, és zárdába küldte Kate-et, mivel nagyon vonzó kislány volt, és félt,
hogy sokan szemet vetnének rá. Távol akarta tartani lányától a férfiakat,
amíg fel nem nő, és egy hozzá illő férfit nem talál neki. De Kate a zárdában
is házassági ajánlatot kapott: a kérője ezúttal egy spanyol diplomata volt.
Egy fiatal amerikai lánynak Chilében nagy renoméja volt, így egyre több
házassági ajánlatot kapott, és mivel Kate imádta, hogy tetszik a férfiaknak,
mindegyikre igent mondott. Nem sokkal később hét férfival volt egyszerre
eljegyezve. Amikor az iskolában ezt észrevették, sajnálatára vissza kellett
küldenie a gyűrűket.

A színpadi karrier kezdete

Amikor Kate befejezte iskoláit, visszatért az Egyesült Államokba. Rövid

ideig egy kórusban énekelt, és rájött, hogy szeret a színpadon lenni. 1896-
ban, mialatt egy spokane-i színházban dolgozott, rengeteg aranyat találtak a
Klondike folyó alatt, a kanadai Yukon vidékén. Ahogy a hírek terjedtek
Észak-Amerika-szerte, tömegek utaztak a vidékre szerencsét próbálni. Őket
több ezer kereskedő, mutatványos és prostituált követte, hogy
részesülhessen a szerencséből. Új városok keletkeztek a folyó mentén, ahol
az aranyásók tevékenykedtek. Egyikük, Dawson City ötszáz lakosú
településből harmincezer lakosúvá nőtte ki magát két év alatt. A város
szalonjait megtöltötték az aranyásók.
Kate észak felé vette az irányt, az aranymezőkhöz, és útközben a
városokban operettekben lépett fel. Azonban a kanadai hegyeknél nem
ment tovább. Azt mondták, túl veszélyes egy nőnek a Yukon mentén tovább
utazni. Kate-et ez kicsit sem rettentette vissza, fiúnak öltözve folytatta útját.
Táncosként dolgozott Whitehorse-ban, majd Dawson Cityben a Savoy
színtársulatában szerepelt. Merész kosztümökben lépett fel. Szépsége, vörös
haja, igéző szemei és rekedtes hangja miatt a közönség kedvence lett, akik a
Klondike Kate becenevet adták neki.
Annyira sikeres lett, hogy egy showman, akit „Arizona” Charlie
Meadowsnak hívtak, elcsábította a Savoyból, hogy a Palace Grande
Theatre-ban dolgozzon. Meadows születéskori neve Abraham Henson
Meadows volt, de a szülei annyira nem kedvelték Lincoln elnököt politikai
nézete miatt, hogy fiukat átnevezték Charlie-nak. Apját az apacs lázadások
során arizonai farmján gyilkolták meg 1881-ben. Charlie lovastudománya
lehetővé tette, hogy vadnyugati show-kban szerepeljen. Buffalo Bill Codie,
a híres showman nevezte el Arizona Charlie-nak. Amikor elkezdődött az
aranyláz, északra ment, hogy az aranyásóknak kellékeket adjon el, de végül
saját színházat nyitott.
Kate egy főnyeremény volt Meadows-nak. A lány a Palace Grande-ban
kifejlesztette a később védjegyévé vált tűztáncát. Piros flitteres ruhát viselt,
amit kétszáz láb hosszú sifonból varrtak, ami úgy nézett ki, amikor Kate
táncolt, mintha lángokból állna. Annyira látványos volt a lány is és az
előadása is, hogy hamarosan sztár lett belőle. Heti fizetést kapott, de az
elenyésző volt ahhoz képest, amit a vendégek fizettek neki külön táncaiért
és italaiért. Csupán egy este alatt heti fizetésének többszörösét kereste meg
a vendégeitől kapott juttatásokból. Állítólag egyes aranyásók aranyrögöket
dobtak a színpadra elismerésük jeléül. Azt mondják, a takarítók esténként
aranyport söpörtek össze a padlóról. Kate a Palace Grande-ban egy másik
becenevet is kapott: A Yukon királynője. Állítólag 1900 karácsonyán
királynővé koronázták egy gyertyákból készített koronával. A viasz a
hajába csöpögött, és nem tudta kifésülni, ezért rövidre kellett vágatnia vörös
haját. Bobfrizurája lett, amit a rajongói imádtak.

Egy viharos kapcsolat

Körülbelül ebben az időben egy skandináv bányász, Johnny Matson

meglátta Kate-et és azonnal beleszeretett. A lány nem viszonozta a
rajongást, mert éppen egy görög íróért rajongott, aki előadóművész és
ökölvívó is volt, Alexander Pantages. Nem sokkal később már együtt élt a
férfival. A férfi sok pénzt kért kölcsön Kate-től, hogy saját színházat
nyisson. Amikor a színház megnyitott, Kate volt a fő műsorszáma. 1902-
ben a kapcsolatuk megromlott amiatt, mert a férfi, aki antialkoholista volt,
nem szerette, hogy Kate iszik. Ezenkívül anyagi nehézségei is voltak. Egyre
távolodtak egymástól. Kate turnézni ment, és azzal vádolta a férfit, hogy
nem tartja be ígéretét, hogy elveszi feleségül, illetve hogy anyagilag is
becsapja. A klondike-i aranyláz akkorra már leáldozóban volt. A legtöbb
bányász és aranyásó Alaszkába ment, a következő lelőhelyre. Kate és
Pantages dél fele mentek. Pantages egy új színházat nyitott Seattle-ban.
Kate még mindig abban reménykedett, hogy a férfi elveszi feleségül, és
együtt marad vele. Nagyot csalódott azonban, amikor Pantages elhagyta, és
egy hegedűs lányt vett el, aki az egyik színházában játszott, és aki feleannyi
idős volt, mint Kate.
Kate válaszképpen beperelte Pantagest. Azt követelte, hogy fizesse
vissza az összes pénzt, amit kölcsönvett tőle, plusz 2500 dollárt, mert nem
vette feleségül. Egy évvel később peren kívül megegyeztek mindössze 5000
dollárban, amiből a lány Fairbanksba, Alaszkába utazott, ahol egy szálloda
építésébe invesztált. 1907-ben, miután a szálloda leégett, elhagyta Alaszkát.
Egy vasa sem maradt. Operettekkel turnézott, de 1914-ben egy sérülés miatt
abba kellett hagynia a színpadi fellépéseit.
Depresszióban szenvedett, ami idegösszeomláshoz vezetett. Orvosi
tanácsra egy tanyára költözött, ahol távol volt a világ nyüzsgésétől és régi
élete kihívásaitól. Ahelyett, hogy hatalmas tömeg előtt játsszon, házimunkát
végzett. Pár év múlva Kaliforniába költözött, de nem sikerült egzisztenciát
teremtenie. Csak mint pincérnő tudott volna dolgozni, igy megint nem volt
egy vasa sem. Azt a két dollárt is kölcsön kellett kérnie, amivel
visszautazott Oregonba. Ott aztán egy fiatal cowboyhoz ment feleségül,
Floyd Warnerhez, de megcsalta a férfit, és megint egyedül maradt. 1920
táján egy másik oregonbeli városba, Bendbe költözött egy olcsó bérházba,
és a közeli tűzoltóságon gyakran látták, hogy kávét szolgál fel a
tűzoltóknak. A helyiek gúnyosan nyomorgó prostituáltnak becézték, a
gyerekek csak simán Kate néninek.
1929-ben útjaik Pantagessel még egyszer keresztezték egymást. A férfit
egy tizenhét éves lány megerőszakolásával vádolták meg, és Kate-et
tanúként idézték meg a tárgyaláson. Végül nem kellett tanúskodnia.
Pantagest bűnösnek találták, és ötven év börtönt kapott. Két évvel később
újratárgyalták ügyét, és felmentették, de nem sokkal később infarktust
kapott és meghalt. Ezalatt Kate pénzt gyűjtött különböző nemes célokra,
majd amikor beütött a nagy depresszió, hajléktalanoknak levest főzött.

Halálra fagyva

1933-ban Kate életében ismét felbukkant Jonny Matson, a skandináv

aranyásó, aki annak idején Dawson Cityben beleszeretett, de helyette
Pantagest választotta. Románc szövődött köztük, és a férfi megkérte Kate
kezét. A nő igent mondott. 1933. július 14-én házasodtak össze
Vancouverben. Hetvenévesen Matson még mindig aranyásó volt, zord
körülmények között dolgozott Kanadában, olyan helyen, ami nem nőnek
való. Úgy döntöttek, hogy Kate számára túl veszélyes lenne, ha a férfival
együtt egy táborban élne, így télen az asszony visszatért az Egyesült
Államokba, de nyáron vele volt. Az aggodalom nem volt alaptalan, ugyanis
1946-ban a férfit holtan találták kanadai szálláshelyén. Halálra fagyott.
Röviddel Matson halála után Kate ismét találkozott egy férfival a messzi
múltból. Húsz évvel ezelőtt Oregonban volt egy könyvelő ismerőse, akit
William Van Durennek hívtak. A sors ismét összehozta őket. Két éven belül
összeházasodtak, és a beszédes nevű Sweet Home-ba költöztek, Oregonban.
1957-ben Kate-et álmában érte a halál, békésen halt meg. Végrendeletében
az volt a kívánsága, hogy égessék el a testét, és hamvait szórják szét az
oregoni sivatagban. Azonban a férje is meghalt, mielőtt végrehajthatta
volna kívánságát, és senki nem tette meg helyette, de egy évvel később
Kate barátai megtudták, mi történt, és elszórták a hamvait.

A NEW YORK-I MADAM: FANNY WHITE

Fanny White az egyik legsikeresebb tizenkilencedik századi kurtizán volt
New Yorkban. Halála éppen annyira ellentmondásos volt, mint élete. Nem
tudni, hogy természetes halállal halt-e meg, vagy meggyilkolták, illetve
hogy a végrendeletét meghamisították-e.
Fanny White valódi neve Jane Augusta Funk volt. 1823. március 23-án
született, egy német bevándorló földműves, Jakob Funk és felesége, Jane
gyermekeként. A lánynak külsőleg és jellemileg is jó adottságai voltak.
Tehetséges zongorista volt, és verseket is írt. Tizennyolc éves korában
elcsábította egy idősebb férfi, aki házasságot ígért neki, de aztán eltűnt az
életéből. Ezek után a lány lehetőségei beszűkültek. Nem tudott elfogadható
férjet találni magának, és a hasonló helyzetbe jutott nők ilyenkor gyakran
váltak prostituálttá.
A lány elment otthonról, és bátyjához, John H. Funkhoz költözött New
Yorkba. Azonban John nem akart neki segíteni. Egyedül kellett talpra állnia.
Egy rövid ideig szállodában dolgozott, majd egy Church Street-i
bordélyban talált munkát mint prostituált. Hogy identitását elrejtse,
megváltoztatta nevét Fanny White-ra. Pár hónappal később egy másik
bordélyba költözött a Leonard Streetre, a West Broadway közelébe, és ott
annyi pénzt keresett, hogy négy évvel később megnyitotta a saját bordélyát.

Tisztességtelen kereset

1855-ben Fanny egy házat vett a Mercer Streeten, és egy luxusbordélyt

nyitott, ami politikusokat, diplomatákat és más befolyásos ügyfeleket
szolgált ki. Hamarosan a New Yorkba látogató előkelőségek kedvenc helye
lett. Fanny lefizette a rendőrséget, így a hatóságokkal nem volt problémája,
elnézték a tevékenységét. Akkoriban ismerkedett meg a politikus és ügyvéd
Daniel Sicklessel. A férfi rajongott Fannyért, és szerette környezetét
megbotránkoztatni azzal, hogy nyilvánosan megjelent vele, olyan helyeken
is, ahol botrányt keltett a tény, hogy egy kurtizánt látnak az oldalán. Amikor
Sicklest 1847-ben állami tisztviselőnek választották, elvitte Fannyt a
szállodájába, és bemutatta a vendégeinek, akik örömmel ismerkedtek meg a
hírhedt kurtizánnal. Amikor a Tartományi Közgyűlés dísztermébe
látogattak, az őr kiutasította Fannyt, mert felismerte. Egy másik alkalommal
jelmezbe öltöztek, Fanny férfiruhába, ami illegális volt akkoriban.
A rendőrök letartóztatták őket, és egy cellában töltötték az éjszakát.
Sickles hírneve csorbát szenvedett Fanny miatt. Azt beszélték, hogy a nő
tisztességtelenül keresett pénze segítette megnyerni a választást, és azzal
gyanúsították, hogy ő intézte a jelzálogkölcsönt Fanny Mercer Street-i
bordélyházára. A jelzálog Sickles egyik barátjának, Antonio Bagiolinak a
nevén volt. Amikor Fanny arra gyanakodott, hogy Sickles más nővel
találkozik, követte, és rajta is kapta Antonio tizenhat éves lányával,
Teresával. Annyira dühös lett, hogy lovaglóostorral támadt a férfira. 1852
szeptemberében Sickles elvette feleségül Teresát.
 A következő évben Fanny Angliába utazott, ahol elintézte, hogy
bemutassák Viktória királynőnek. 1854 tavaszán elhagyta Angliát, és a
kontinensre utazott. Franciaországban, Párizsban az operából ki kellett
vitetni a rendőrökkel, mert túl sokat ivott a jó francia borból, hangoskodott,
és botrányosan viselkedett.
Amikor visszatért New Yorkba, egy újabb bordélyt nyitott a St. Nicholas
Hotel mögött. A bordély hatalmas siker lett, és elképesztő gazdagságot
hozott neki. Szeretőitől is rengeteg ajándékot és pénzt kapott. Volt olyan
szeretője, aki annyit költött rá, hogy csődbe ment. Nem csak férfiak pénzét
vette el tisztességtelen módon. Egy szerencsétlenül járt özvegyasszony
állítólag neki adta a házát, és éves járandóságot is fizetett Fannynak, de
utólag meggondolta magát, és a bírósághoz fordult. A bíróság a
járandóságot megszüntette, de a házat Fanny megtarthatta. Fanny jól bánt
vagyonával, hamar megsokszorozta azt, városszerte ingatlanokba fektetett.

Hirtelen halál

1859-ben Fanny hozzáment egy Edmond Blankman nevű védőügyvédhez.

Állítólag felhagyott előző, bűnös életével, és rendszeresen templomba járt.
Rendkívül nagyvonalú lett a családjával, anyagilag támogatta őket, és az
unokahúga iskoláját is fizette. Nővérének pedig egy házat bérelt. Férje
szerette volna, ha otthonuk a nevére kerül, de amikor Fanny észrevette,
hogy megpróbálja elcsábítani az unokahúgát, nem bízott meg benne többé.
Fanny titokzatos körülmények között halt meg otthonában 1860. október
12-én. Mindössze harminchét éves volt. Halála előtt egy nappal a Bixby
Hotel ablakából egy felvonulást nézett, amit a walesi herceg, későbbi VII.
Eduárd tiszteletére tartottak. A következő reggelen, amikor férjével,
unokahúgával és egy Mr. Richardson nevű barátjával reggelizett, szédülésre
panaszkodott. Miután a férje elment dolgozni, felment az emeletre, hogy
megvesse az ágyat, ahogy azt mindig tette. Nem sokkal később az egyik
szolgáló látta, hogy az ágya mellett térdel. Azt gondolta, hogy szívrohamot
kapott, és orvost hívott, aki az utca túloldalán lakott. Mire az orvos odaért,
Fanny már halott volt.
Pletykák keringtek arról, hogy Fannyt a férje mérgezte meg a vagyona
miatt. Fanny egyik testvére boncolást kért, és kiderült, hogy a halál oka
agyvérzés volt. Fanny testvére így megnyugodott, és a nőt a Blankman
családi kriptába temették a brooklyni Green Wood temetőbe. Azonban a
pletyka nem ült el. Egy anonim levelet csúsztattak be a halottkém ajtaja alá,
miszerint Mrs. Blankman halála nem volt természetes halál. Amikor a
halottkém megkérdezte a boncolást végző kollégáját, kiderült, hogy a
boncolás nem volt teljes körű. Csak a nyakat és a fejet vizsgálták meg.
Amikor vérzés nyomait fedezték fel az agyban, nem vizsgálódtak tovább.
Miután felmerült a mérgezés gyanúja, a kerületi ügyész egy második
boncolást rendelt el.
A második boncoláson tuberkulózis, szifilisz, szívkoszorúér-elváltozás,
rák és agyvérzés nyomait találták, de mérgezésre utaló jeleket nem. Edward
Blankman szerint agysérülés is szóba jöhetett. Azt állította, hogy felesége a
halálát megelőző napon balesetet szenvedett. Mialatt a Bixby Hotelben a
felvonulást nézte, az ablakroló a fejére esett. Nem saját szemével látta,
hanem a nő unokahúga mesélte el neki. A tizenkét éves unokahúg
tanúsította ezt. Az ügy immár perré alakult. Miután mindenki vallomást tett,
a bírák visszavonultak. Tizenöt perc alatt ítéletet hoztak, és megállapították,
hogy a halál oka agyvérzés volt, tehát nem gyilkosság.
Fanny minden birtokát a férjére hagyta. A rokonok megtámadták a
végrendeletét, mondván, hogy a férj meghamisította azt. A bírósági
tárgyalás részleteit a New York Times közölte, precíz részletességgel.
A tanúk kétségbe vonták a végrendelet eredetiségét. A felperesek
elvesztették a pert, a bíróság valódinak állapította meg a végrendeletet,
ezzel lehetővé téve a volt férjnek, hogy hozzá férjen a vagyonhoz.
A rokonok nem adták fel, a legfelsőbb bíróságra is fellebbeztek, ahol
szintén nem jártak sikerrel. 1861-ben Edward Blankman eladta Fanny
vagyontárgyait egy aukción. A New York Timesban 1861. október 28-án
volt a következőképpen voltak hirdetve: „Káprázatos bútorok, gazdagon
díszített francia tálaló és pompás tükrök, rózsafa zongora, sterling ezüst tál,
és társai…”. Így ért véget egy ambiciózus prostituáltból lett gazdag New
York-i madam története.

A PARAGUAYI URALKODÓNŐ: ELIZA LYNCH

Egy ír bevándorló kurtizánt azzal vádoltak, hogy elpusztított majdnem egy
egész dél-amerikai nemzetet, és kirobbantotta a modern kor egyik
legszörnyűbb háborúját.
 1845 és 1852 között az ír populáció egynegyede a nagy éhezés
következtében vagy kihalt, vagy emigrált. Az egyik a rengeteg ír emigráns
közül egy tízéves, Eliza Lynch nevű kislány volt, a Cork megyei Charleville
szülötte. A Lynch család elhagyta Írországot, és Franciaországba ment, de
az ottani helyzet sem volt sokkal jobb. Kevés élelem volt, a korlátozások és
a munkanélküliség lázadásokat szült. A királyt, Lajos Fülöpöt elrabolták, és
helyére Louis-Napóleon került, Bonaparte Napóleon unokatestvére.
A tizenötödik születésnapján Eliza hozzáment egy francia katonatiszthez,
Xavier Quatrefages-hez, aki több mint dupla annyi idős volt, mint a lány.
A házasság Franciaországban illegális volt Eliza kora miatt, így áthajóztak
Angliába, és ott keltek egybe. Amikor a férjet Algériába küldték harcolni,
Eliza vele ment. De hamar megunta az ottani katonai életet, és visszament
Franciaországba egy orosz tiszttel, akivel Algériában ismerkedett meg.
Mialatt távol volt, apja meghalt, anyja pedig Angliába költözött. 1853-ig
éltek az orosz tiszttel Párizsban, amikor is kitört a krími háború, és a
férfinak el kellett utaznia, hogy a hazáját szolgálja.
Eliza egyedül maradt Párizsban támogatás nélkül. Az egyetlen út
számára az volt, hogy a Les grandes horizontales útjára lépve maga keresse
meg a kenyerét. A félvilági nők akkoriban felvirágoztatták Párizst bájaikkal.
Elizának minden adottsága megvolt, hogy a nyomdokaikba lépjen, fiatal
volt, magas, szép, kék szemű és vörös hajú. Ugyanazokban a társadalmi
körökben mozgott, ahol azok a férfiak is, akik a kliensei lehettek. Egyik
barátnője Mathilde hercegnő volt, Bonaparte Napóleon unokahúga, igy
Eliza meghívásokat kapott a legelőkelőbb vacsorákra, partikra, opera-
előadásokra és estélyekre. Hamarosan rengeteg szeretője lett. Remek üzleti
érzékkel volt megáldva, játékasztalokat állított fel az otthonában, hogy arra
ösztönözze szeretőit, hogy akkor is költsék a pénzüket, amikor rá várnak.
De mindegy, mennyi pénzt keresett, azonnal el is költötte mindet. Végül
úgy döntött, csak egy szeretőt tart, aki annyira gazdag, hogy egyedül el
tudja tartani.

A reménybeli uralkodó

Egy szép napon, 1854 körül egy dél-amerikai látogató személyében álmai
férfija érkezett Párizsba. Francisco Solano Lopez volt a férfi, egy nem
akármilyen katona. A legvonzóbb tulajdonsága Eliza számára az volt, hogy
a paraguayi elnök, a milliomos Carlos Antonio Lopez fia volt. Egy napon ő
lehetett volna az ország miniszterelnöke, de ennél sokkal nagyobb vágyai
voltak. Országát olyanra akarta formálni, mint Napóleon francia birodalma.
Elizát pedig magával akarta vinni Paraguayba, hogy a királynéjává tegye.
Eliza tudta, hogy nem járhat rosszul, így 1854 novemberében útra keltek
Dél-Amerikába, és a paraguayi fővárosba, Asuncionba érkeztek két
hónappal később. Asuncion nem volt az a nagyszabású város, mint ahogy
azt Eliza elképzelte. Kicsi volt Párizshoz képest. Az utcák nem voltak
lekövezve, hanem agyag borította őket, és kibírhatatlanul meleg volt. Csak
néhány ember hordott cipőt, és mindenki dohányzott, még a gyerekek is.
Az emberek, akik összegyűltek, hogy üdvözöljék Francisco jövetelét,
meg voltak döbbenve, amikor meglátták a vörös hajú nőt az oldalán. Nem
voltak felkészülve arra, hogy jön, ráadásul sohasem láttak előtte vörös hajú
embert. Olyan volt nekik a nő, mintha egy másik bolygóról érkezett volna.
És addigra látványosan várandós volt. Francisco szülei nyíltan tudtára
adták, hogy nem szívesen látják. Azonban Francisco nem hagyta el Elizát.
A nő hamarosan fiút szült, akit Juan Franciscónak hívtak, becenevén
Panchito. Egy évvel később egy kislányuk született, Corina Adelaida, aki
félévesen egy láz következtében meghalt. 1858 végén még egy fiuk
született, Enrique Venancio Lynch Lopez.
Paraguay Brazília és Argentína között helyezkedett el. Mindkét
szomszédos ország sokkal nagyobb volt Paraguaynál. De a paraguayi
kormány, amíg fel volt fegyverkezve és az országban tudhatta az európai
kereskedőket, addig biztonságban érezte magát. Ha az európai
érdekeltségeket veszély fenyegetné Paraguayban, az európai hatalmak
biztosan a kormány segítségére sietnének. De Franciscónak nagyobb tervei
voltak annál, mint hogy az ország ellenségeit a határokon kívül tartsa.
Egyre több jól kiképzett katonája lett, amíg az övé nem lett Dél-Amerika
legerősebb hadserege.
Amikor az elnök 1862-ben meghalt, Francisco átvette a hatalmat, és
onnantól kezdve vasmarokkal tartotta az országot. Mindenkit bebörtönzött
vagy kivégeztetett, akiről azt gondolta, akadályozná tervei
megvalósításában, még a családtagjait sem kímélte. Akinek kicsit is rosszul
állt a szénája, elmenekült az országból. Francisco minden szava parancs
volt, igy Elizáé is az lett. A nő az elnökhöz vezető utat jelentette. Az elnök
után Eliza lett Paraguay legfontosabb embere. De mindketten féltek a
forradalomtól, amit ellenségeik robbanthattak ki. Annyira féltek, hogy
komoly kémhálózatot szerveztek, mint a nagy diktátorok. A mindent
behálózó kémek segítségével egyre nagyobb hatalmuk lett.

Háború

1854-ben Brazília elfoglalta Uruguayt, aki Paraguaytól kért segítséget, így

Francisco megtalálta az ürügyet, amivel háborút indíthatott. Eliza sürgette,
hogy használja fel a kínálkozó alkalmat, hogy megtámadhassa Brazíliát.
Decemberben ötezer paraguayi katona betört Mato Grossóba, a Paraguaytól
északra fekvő brazil tartományba, és el is foglalták azt. Ezt követően a
paraguayi csapatok betörtek Argentínába, és elfoglalták Corrientes városát.
Amikor világossá váltak Paraguay területhódítási szándékai, Argentína,
Brazília és Uruguay aláírt egy együttműködési megállapodást, hogy
visszaszorítják a paraguayi csapatokat.
Annak ellenére, hogy Paraguaynak több katonája volt, mint
szomszédainak együttvéve, az ő katonái rosszul voltak kiképezve és
felszerelve. Drákói szigorral sorozták be őket. Az engedetlenséget
kivégzéssel büntették. A hadifoglyokat is rutinosan megkínozták és
kivégezték. Eliza halált megvető bátorsággal elkísérte férjét a háborúba. Azt
mondták, hogy a férfinál is bátrabb volt. Végül a háború Paraguay ellen
fordult. Eliza és Francisco, amikor megérezték, hogy vesztésre állnak,
hatalmas vagyont kezdtek külföldre menekíteni. 1869 januárjában a
főváros, Asuncion elesett. Úgy tűnt, hogy a háború a végéhez közeledik, de
Francisco még szabad volt, és ellentámadást fontolgatott. 1870. március 1-
jén a brazil seregek bekerítették. Lóháton próbált menekülni, de elfogták és
megölték. Elizát is elfogták. Legidősebb fia, a tizenöt éves ezredes,
Panchito védeni próbálta, de őt is megölték. Eliza saját maga ásott egy sírt,
ahová eltemette a férjét és a fiát. A háború véget ért. Körülbelül egymillió
paraguayi, a lakosság nyolcvan százaléka halott volt. Mindössze 220 ezer
ember élte túl a háborút, ebből 28 ezer felnőtt férfi. Paraguay hatalmas
területeket veszített Brazília és Argentína javára, és több száz millió dollár
jóvátételt kellett fizetnie egészen 1930-ig.
Amikor Eliza kiszabadult, vagyona nagy részét lefoglalta az új kormány,
így Angliába ment. Ekkor még csak harmincöt éves volt. Öt évvel később
visszatért Paraguayba, és vissza próbálta követelni a vagyonát. Azonban az
új elnök, Juan Battista Gill kiutasította az országból. 1886-ban
gyomorrákban halt meg Párizsban, és a Père-Lachaise temetőben temették
el. Száz évvel később az akkori paraguayi diktátor, Alfredo Stroessner
tábornok visszavitette maradványait Paraguayba, és nemzeti hősként
újratemették.
 NYOLCADIK FEJEZET

Ázsia

Az ázsiai országokban, különösen Indiában, Kínában és Japánban nagy

hagyománya volt a kurtizánoknak, ágyasoknak és szeretőknek. Ezeknek a
hivatásos nőknek leggyakrabban nagyon szoros kötöttségeik voltak, és
szinte semmi szabadságuk. Indiában virágzó hagyománya volt a templomi
táncosoknak, szórakoztatóknak és hivatásos társasági hölgyeknek, de
csakúgy, mint a világ többi részén, a tizenkilencedik század végére a
kurtizánok napja Ázsiában is leáldozott.

MUGHAL URALKODÓITÓL BOLLYWOODIG

A tavaifoknak nevezett hivatásos szórakoztató nők a tizenhetedik században
lettek népszerűek, a Mogul Birodalom időszaka alatt. A tavaifok magas
szinten űzték a szórakoztatás művészetét, csakúgy, mint a japán gésák.
Amikor India brit gyarmat lett, virágzott a férfiakat hivatásosan
szórakoztató nők kora. A tavaifok és a naucsoknak hívott táncoslányok a
brit hivatalnokok nagy örömére teljesítették szolgálatukat, de
népszerűségük hanyatlani kezdett, amikor a tizenkilencedik század végén a
mogul pártfogóik elvesztették hatalmukat, és a tradicionális indiai
szórakoztatásra nem volt többé igény. A brit hatóságok Indiában is
meghonosították a bürokráciát, és a tavaifokat arra kényszerítették, hogy
regisztráljanak a hatóságoknál, valamint orvosi vizsgálatokon vegyenek
részt, hogy kiszűrjék a nemi úton terjedő betegségeket. Az indiai lázadás
alatt, 1857-ben a britek azt feltételezték, hogy a tavaifok az ellenséget
támogatják pénzzel, és házaik, ahol a vendégeket fogadják, találkahelyként
szolgálnak a lázadások résztvevőinek. Ezért bezáratták a házaikat, a
kothákat, és kitelepítették a tavaifokat. Kudarcaik ellenére India
táncoslányai és hivatásos szórakoztatói megőrizték a hagyományos indiai
zenét és a táncot, amiket kifinomult és stilizált módon a mai bollywoodi
filmeken láthatunk viszont.

A KURTIZÁN, AKI EGY FEJEDELEMSÉGEN URALKODOTT:

BEGUM SZAMRU
Begum Szamru ambiciózus és harcos természetű indiai kurtizán volt, aki
végül saját jogon egy fejedelemség uralkodója lett.
1753 táján született Farzana Zebun Nissza néven, állítólag egy arab
nemes, Latif Ali Khan lányaként. Amikor az apja meghalt, a lányt elvitték
szülőhelyéről, Kitanából, Uttar Pradeshből Delhibe, ahol táncosnő lett.
Katonákat szórakoztatott, többek között egy Walter Reinhardt Sombre
nevű zsoldos katonát is, akit Szamru vagy Szumru néven is hívtak, mivel a
helyiek nem tudták kiejteni a nevét. Együtt éltek, és lehet, hogy még össze
is házasodtak. A férfi negyvenöt éves volt, a lány tizenéves. Nem tudjuk
pontosan, hogy össze voltak-e házasodva, de az biztos, hogy a lány elkísérte
a férfit hadjárataira. Annak ellenére, hogy még kislány volt, saját hadserege
lett, és velük harcolt az összecsapásokon.
Sombre-ot Agra kormányzójának jelölték, és röviddel halála előtt, 1778-
ban II. Shan Alam Szardhana fejedelemség kormányzójává is kinevezte.
Sombre halálával Farzana örökölte meg a kormányzói címet, és a férfi
hadserege felett is átvette az irányítást. Az ifjú lány a tartomány felett is
kormányzott, brit ellenőrzéssel.
1781-ben ez a rendkívüli nő, aki muszlim vallású volt addig, felvette a
római katolikus vallást, így ő lett az egyetlen katolikus kormányzó
Indiában. Johanna Nobilisnek keresztelték. 1806-ban egy palotát épített
Chandni Chowkban, amely ma is áll. Amikor 1836-ban meghalt, nem
engedték, hogy a sardhanabeli templomban temessék el, mivel valaha
muszlim volt, ehelyett elhamvasztották, annak költségeit egy barátja állta.
 A HOLDARCÚ MAH LAQUA
A tizenkilencedik század elején a kurtizánok szinte teljesen eltűntek
Haidarábádból, a hajdani virágzó kultúra városából, de egy Mah Laqua
nevű nő újra felvirágoztatta kultúrájukat.
Mah Laqua Haidarábádból, India középső részéről származott. 1768-ban
Chanda Bibi néven született, és a féltestvére nevelte fel. Perzsául és urdu
nyelven tanították, és klasszikus zenét, lovaglást, íjászatot is tanult,
valamint táncolni. Urdu nyelven írt költeményeinek sok csodálója akadt,
köztük befolyásos emberek is, többek között a miniszterelnök is, aki
bátorította, hogy adja ki írásait. Ezzel ő lett az első nő, aki egy divant adott
ki, ami egy klasszikus urdu költészeti gyűjtemény.
Irodalmi esteket és táncelőadásokat szervezett, ezzel felhívta magára az
uralkodó, a nizám figyelmét. Közeli kapcsolatba kerültek, és a nő elkísérte
a férfit a csatákba férfiruhába öltözve. Egy győzelem után a férfi a Mah
Laqua Bai hivatalos címet adta a nőnek, ami azt jelentette: holdarcú, és
földet is adományozott neki. Arra is kapott jogot, ami akkor az egyik
legnagyobb megtiszteltetés volt, hogy egy fedett székben hordozzák körbe
száz katona kíséretében. Dobszóval kísérték útját, ami nagyon nagy
látványosság lehetett.
Amikor a második nizám 1803-ban meghalt, Mah Laqua udvari
táncosnőként, énekesként és költőként tevékenykedett a harmadik nizám
udvarában. Akkora hatalomra, gazdagságra és függetlenségre tett szert,
mint egyetlen nő sem abban az időben. Jövedelmét jótékony célokra is
használta, fesztiválokat rendezett, és építkezéseket támogatott. Amikor
1824-ben meghalt, a haidarábádi Moula-Aliban egy sírba lett eltemetve,
amit előzőleg anyjának építtetett. A síremléket a helyi építészeti stílusban
építették. A sírja majd 200 évig omladozó állapotban volt, és végül 2009-
ben egy kétéves projekt keretében egy amerikai alapítvány felújította.
A felújított síremlékét ismét megnyitották a nagyközönség előtt.

A PÁVATÁNCOSNŐ: MORAN SZARKAR

Egy másik gyönyörű táncosnő is rabul ejtette egy híres harcos szívét, a
szikh származású Randzsit Szingh maharadzsáét, de ez a történet a férfira
nézve katasztrofális következményekkel járt.
 Randzsit Szingh 1870-ben született Gudzsránválában, és tízéves kora óta
harcosnak nevelték. Felnőttként híres harcos lett, és vesztére 1802-ben
találkozott egy gyönyörű táncosnővel, Morannal, amikor éppen a fia
eljegyzését ünnepelte. Azonnal egymásba szerettek, és a maharadzsa pár
hónappal később elvette Morant feleségül, így Moran Maharáni Szahiba
lett, de Moran Szarkar néven is ismerték.
A szikh közösség elszörnyedt a házasság láttán, mivel Moran muszlim
volt, és ráadásul naucs, azaz táncosnő, valamint tavaif is, így nem számított
erkölcsös nőnek. Egy történet szerint Randzsit Szingh azzal vonta magára a
közösség haragját, hogy meglátogatta Morant, amikor Amritszárba érkezett,
de előtte nem tette tiszteletét az istenek előtt. Nem tudjuk, igaz-e ez a
történet, mindenesetre a vége az lett, hogy a férfit arra ítélték, hogy az Akal
Takht, aki a legtekintélyesebb szikh volt, nyilvánosan megkorbácsolja.
Azért, amiért ellenkezés nélkül elfogadta a büntetését, végül csak
pénzbüntetést kellett fizetnie.
Hogy lecsillapítsa a kedélyeket, a maharadzsa elküldte Morant
Pathankotba. Ennek ellenére továbbra is szerette a nőt, és azt mondta, hogy
a királynéi közül ő a legszebb, ami nagy szó volt, mert több mint negyven
ágyasa volt. Érmébe üttette a nevét, és a neve mellé egy pávatollat is
vésetett, mert azt mondta, hogy a lány tánca egy páváéra hasonlít.

EGY LÁZADÓ KURTIZÁN: AZIZUN NISZA

Azizun Nisza fontos szerepet játszott az indiai lázadásban, mert a lázadók
melletti elkötelezettsége miatt kurtizánból harcossá vált.
1857-ben az indiai harcosok, a szipolyok, akik a brit Kelet-indiai
Társaság hadseregében szolgáltak, megelégelték az egyre romló
körülményeket, és lázongások törtek ki.
A szipolyok egy új típusú karabélyt kaptak, a Pattern 1853-as vagy P53
Enfield típusút, ami zsírpapírba csomagolt töltényeket lőtt ki. Ahhoz, hogy
megtöltsék a fegyvert, a katonáknak le kellett harapniuk a töltény végét, és
a puskaport a puskacsőbe kellet tölteniük, majd a papírba göngyölt töltényt
lenyomni a csövön. A szipolyok között pletykák terjengtek, hogy a zsírpapír
vagy marhazsírral, vagy disznózsírral van bevonva, vagy a kettő
keverékével. Az előbbi a hindukra nézve volt sértő, az utóbbi a
muszlimokra. A feljebbvalók próbálkozásai, hogy megoldják a problémát,
kudarcba fulladtak, és a seregek lázadtak. A lázadók azok ellen harcoltak,
akik lojálisak maradtak a brit sereghez.
Az 1857-es indiai lázadás leghíresebb kurtizánja Azizun Nisza volt.
1832-ben született, és táncoslányként, valamint kurtizánként dolgozott egy
kothában (a bordély indiai megfelelője) Cawnpore-ban, a mai Kanpurban.
Állítólag Lucknowból költözött oda, ahonnan azért jött el, mert egy szigorú
kurtizán volt a főnöke, aki rosszul bánt vele. Cawnpore-ban függetlenebb
életet élhetett. Brit katonáknak táncolt, és jó pár szipoly katonát is
megismert. Különösen közel került egy Shamszuddin Khan nevű
szipolyhoz, aki a második brit lovasságnál szolgált. Amikor
Shamszuddintól és más katonáktól hallott azokról az atrocitásokról, amiket
a brit katonák követnek el az indiaiakkal szemben, csatlakozott a
lázadáshoz.
Segített ellátni a sebesült katonákat, és a fegyver- és élelemszállításban is
aktívan részt vett. Katonának öltözött, és teljes fegyverzetben, pisztollyal
vagy karddal lóháton harcolt. Az egyetlen nő volt, aki jelen volt, amikor az
indiai zászlót felvonták Cawnpore felett, ami a lázadás epicentruma volt.
Sajnos nem jegyezték fel, hogyan alakult további élete.
Amikor a britek ismét átvették az uralmat, hivatalosan körülbelül kétezer
brit és százezer indiai halott volt, azonban vannak, akik az indiai halottakat
tízmillióra becsülik. A lázadás annyira komoly következményekkel járt,
hogy végül a Kelet-indiai Társaság száz évig tartó uralma véget ért.
A társaságot feloszlatták, és onnantól kezdve a brit kormány közvetlen
hatalmat gyakorolt, amivel megkezdődött a brit India időszaka.

JAPÁN VIGALMI NEGYEDEI

Japán előkelő kurtizánjai fallal elkerített vigalmi negyedekben gyakorolták
tevékenységüket. Ezek a híres-hírhedt negyedek a huszadik századig
léteztek.
Japán titokzatos és elszigetelt birodalom volt az 1630-as és az 1850-es
évek között, a szakoku (leláncolt ország) politikája miatt, a Tokugava
sógunátus szigorú irányítása alatt. A Tokugava sógunátus Japán utolsó
feudális katonai kormánya volt. Hagyományokhoz hű politikája elzárta
Japánt a világtól, és megakadályozta a külföldi misszionáriusokat abban,
hogy kereszténységre térítsék a japánokat, valamint a japán várurak
hatalmát is korlátozta azzal, hogy nem formálhattak szövetséget a külföldi
hatalmakkal, így a sógun hatalma szilárd lábakon állhatott.
Körülbelül ugyanebben az időben a sógun úgy döntött, hogy a
prostitúciót elkerített negyedekben kell folytatni. Ezek fallal elkerített
területek voltak, vagy vigalmi negyedek, amikben bordélyok üzemeltek.
Ilyenek voltak a Yosivara nevű negyed Edóban, a mai Tokióban, a Sinmacsi
negyed Oszakában vagy a Shimabara Kiotóban. Fegyvert tilos volt bevinni
a negyedekbe, azt elkerülendő, hogy egy dühös vendég rátámadjon egy
védtelen prostituáltra. A bejárati kapuknál őrök álltak, és a fegyvereket le
kellett adni nekik.
A falakon belül több ezer kurtizán és gésa kínálta szolgálatait a
bordélyokban, fürdőházakban és teaházakban. Sok lány kezdte karrierjét a
vigalmi negyedekben, mert a szülei eladták őket egy bordélynak. Más
lányok előkelő családból származtak, és azért küldték őket a bordélyba,
mert a családjuk ellen lázadtak, és ez volt a büntetésük. Ezeket a lányokat
szerződés kötötte a bordélyhoz, ami maximum tíz évig tarthatott. Rács
mögött ültek, úgy, hogy a vendégek láthassák őket. Olyan életük volt, mint
egy ketrecbe zárt háziállatnak.
A magas rangú japán kurtizánok osztálya, az oiranok, bonyolult
hajviseletet és ruházatot viseltek, hogy felhívják magukra a figyelmet, és
jelezzék társadalmi hovatartozásukat. Jujónak képezték ki őket, ami
gyönyört adó nőt jelentett. A legjobb jujók oiranokká válhattak, az oiranok
legjobbjai pedig tajuk lehettek. Szabályok írták elő, hogy a kurtizánok
melyik csoportja hogyan öltözhetett. A gésák is és a kurtizánok is híresek
voltak a fehérre festett arcukról és fekete parókájukról. Idővel a kurtizánok
különböző osztályai megszűntek, és minden kurtizánt oirannak hívtak.
A gésákat is és a kurtizánokat is ugyanúgy képezték ki, de a kurtizánok
szexuális szolgáltatást is nyújtottak.
Csak a leggazdagabb és a legbefolyásosabb férfiak vehették igénybe egy
oiran szolgáltatásait, aki akár háromszázszor annyi pénzt kérhetett, mint egy
közönséges kurtizán. A közönséges kurtizánokkal ellentétben, akiknek nem
volt választásuk, kivel fekszenek le, az oiranok válogathattak klienseik
között, és a legígéretesebbekkel létesítettek szexuális kapcsolatot.
Három szintje volt a válogatásnak. Először az oiran szemügyre vette a
férfit. Ha tetszett neki, leült vele társalogni. Ha ezek után is vonzónak
találta, a kliens a harmadik szintre lépett. Ekkor egy evőpálcikára felírta a
nevét, és azt, hogy mennyit hajlandó fizetni a szolgálatért, és ha a nő
elfogadta az ajánlatot, akkor a férfi el volt kötelezve neki. Nem mehetett el
mással, de ha mégis megtette, az nagyon nagy sértésnek számított.

A vigalmi negyedek hanyatlása

Egy oiran a vigalmi negyed falai mögött annyira el volt szigetelve a

külvilágtól, hogy teljesen egyedül maradhatott. Az oiran kultúra, nyelv és
szokások annyira távol álltak a társadalom többi szegmensétől, hogy végül
ez a különállóság okozta hanyatlásukat. A Josivara és más vigalmi
negyedek a huszadik század elején kezdtek hanyatlani, amikor Japán
kulturálisan, gazdaságilag és politikailag nyitni kezdett a világra. 1853-ban
ez a folyamat azzal kezdődött, hogy négy amerikai hadihajó érkezett
Matthew C. Perry sorhajókapitány irányításával a japán partokhoz.
Az Egyesült Államok kormánya küldte őket, azzal a szándékkal, hogy akár
erőszak árán is, de kereskedni akart Japánnal.
Perry nem vette figyelembe a japánok utasításait, hogy merre köthet ki,
és egyenesen a főváros felé vette az irányt. A japán illetékeseknek egy
levelet mutatott be, amit Millard Fillmore amerikai elnök küldött, és amiben
jelezte szándékát a két ország közötti kereskedelem élénkítésére. Perry ezek
után azonnal Kínába ment, azt mondta, vissza fog jönni a válaszért.
A következő évben egy nagyobb hajóval tért vissza, arra az esetre, ha
harcolni kell, de nagy meglepetésére egy szerződés várta.
Ahogy a végéhez közeledett Japán a világtól elzárt időszaka, egyre több
országgal kezdett kereskedni. Ahogy az ország modernizálódott, egyre
kevesebb család adta el lányait prostituáltnak. Az idősödő kurtizánok
helyére nyugati nők léptek, akik nem fecsérelték idejüket teaszertartásra,
tradicionális zenére és költészetre. A hozzáállás szélesebb körben változni
kezdett, és a feleségek sem voltak már olyan türelmesek férjeik
hűtlenségével, nem tolerálták többé széles körben a prostituáltakat és a
kurtizánokat. Az ötvenes években a kormány bezáratta a Josivarát és a többi
vigalmi negyedet, ezzel véget vetve a háromszáz évig tartó japán
kurtizánkultúrának.
Az oiranhoz hasonló kultúra azonban napjainkban is él. Ez az oiran
docsu, amikor az oiran hagyományosan választékos viseletben,
egyenruhások és szolgák kíséretében találkozik a klienseivel és elkíséri őket
a szobájukba. A mai napig jelen van ez a hagyomány mint
turistalátványosság. Az oirannak öltözött nők tizenöt centiméter magas
facipőt hordanak, amit getának hívnak, és mindenki fölé magasodva
vonulnak kísérőik társaságában. Ezek a lenyűgöző felvonulások több ezer
embert vonzanak Cubaméba és Nagojába.

Gésa. A művészi szórakoztató

A nyugati világban sok félreértés van a gésa definíciója körül. Sokan azt
hiszik, hogy prostituáltat jelent, de a szex nem volt mindig a munkájuk
része, legalábbis hivatalosan nem. A gésa szó a japán gé szóból ered, ami
művészetet jelent, a sa pedig személyt. A gésák művészi szinten űzték a
szórakoztatást, értettek a költészethez, a zenéhez, játékokhoz és a
teaszertartáshoz is. A gésáknak eredetileg tilos volt a vendégekkel nemi
kapcsolatot létesíteniük. Az volt a feladatuk, hogy a vendégeket
szórakoztassák, akik a vigalmi negyedekben a kurtizánokra vártak. Ha
szexuális kapcsolatot létesítettek volna a kliensekkel, akkor a kurtizánokat
megfosztották volna a jövedelmüktől.
Amikor az oiranok kiestek a közvélemény kegyeiből, a gésák annál
népszerűbbek lettek. Egyes gésákat kiképeztek arra, hogy szexuális
szolgáltatást is nyújtsanak, különösen a gazdag klienseknek. A második
világháború alatt, amikor Japánt elfoglalták az amerikai csapatok, néhányan
közülük amerikai lányoknak öltöztek, lófarokkal és térdzokniban, de mások
a hagyományos kinézetükkel hívták fel magukra a figyelmet. Emiatt hozzák
a nyugati világban összefüggésbe a gésákat a prostituáltakkal.
A hagyományos gésák ma is léteznek Japánban, de sokkal kevesebben
vannak, mint annak idején, és turistalátványosságként van jelentőségük
nagyobb társadalmi összejöveteleken és ünnepeken.

ÓKORI KÍNA
A tizenötödik századtól a kínai császár számos ágyasa a titokzatos Tiltott
Városban élt, a világ szeme elől elrejtve. A Tiltott Város egy fallal körülvett
uralkodói komplexum volt Pekingben, amely bár nem az eredeti
formájában, de még ma is áll.
A Tiltott Város lenyűgöző jelenség méreteinél, stílusánál és történelmi
jelentőségénél fogva. Azért hívták így, mert senki sem léphetett be vagy
hagyhatta el azt az uralkodó engedélye nélkül. Egy hatalmas komplexum
volt, ami kilencszáz épületből és kilencezer-kilencszáz-kilencvenkilenc és
fél szobából állt. A szobák száma szándékosan volt ennyi, mert úgy
tartották, hogy a mennyországban tízezer szoba van, és egy földi
paradicsom nem lehet olyan tökéletes, mint a menny. A város a kínai
történelem egyik véres eseményéből született. Mindössze egyetlen éjszaka
alatt 1402-ben több tízezer embert mészároltak le, köztük kétezer-nyolcszáz
uralkodói ágyast.
Amikor a Ming-dinasztia első császára, Csu Jüan-csang (a Hong-vu
uralkodó) 1398-ban meghalt, fia, Csu Di a trón örököse volt, de nem került
a trónra. A császár legidősebb fia, Csu Biao már előtte meghalt, így annak
fiát, Csu Jün-vent jelölte ki az öreg császár trónörökössé, Jian-ven
császárrá. Azonban Csu Di idősebb volt, mint Jian-ven, és azt gondolta,
neki jár a trón. Ezért meg akarta támadni és el akarta birtokolni a trónt.
Jian-ven megtudta, hogy nagybátyja készül valamire. Hogy félrevezesse,
bizarr módon felgyújtatta saját palotáját Nankingban, ahol felesége és
hatéves kisfia is bent égett, valamint egy férfi holttestét is megtalálták a
romok alatt. Nem tudják, hogy ki volt az a férfi, lehet, hogy egy szolga,
akinek Jian-ven helyett kellett ott lennie, hogy ő megszökhessen. Miután
azt hitték, hogy a császár meghalt, Csu Di kikiáltotta magát Jong-le
császárrá.
Azonban Jong-le pletykákból megtudta, hogy Jün-ven megszökött a
tűzvész elől. Attól tartva, hogy visszatér egy hadsereggel, hogy
visszaszerezze a trónt, a császár megpróbálta növelni a hatalmát azzal, hogy
a társadalmi elit támogatását elnyeri. Több tízezer embert kivégeztetett:
minden ellenségét és mindenkit, aki az ellenség gyanúját keltette. A császár
élve maradt ágyasait és eunuchjait is kivégeztette, akik nem vesztek oda a
tűzben. Hogy még jobban hangsúlyozza korlátlan hatalmát, a fővárost
Nankingból Pekingbe költöztette, és megépíttette a Tiltott Várost, ahol
huszonnégy császár uralkodott az utána következő ötszáz év alatt, egészen
az utolsó császárig, Pu-jiig, aki 1912-ben lemondott.

CE-HSZI, AZ ÁGYAS ÉS KÍNAI CSÁSZÁRNÉ

Egy alacsony származású ágyas, Ce-hszi Kína legbefolyásosabb nője volt
mintegy ötven éven keresztül, és aktívan hozzájárult a modern Kína
megalakításához.
Az uralkodó ágyasai nagy hatalomra és vagyonra tehettek szert azzal,
hogy fiú utódot hoztak világra, aki a trón örököse lehetett. Ilyen módon tett
szert Ce-hszi is befolyásra és politikai hatalomra.
1852-ben egy tizenhat éves lányt vittek a Tiltott Városba. A lány neve
nincs lejegyezve, de a császár számos ágyasa közül az egyik lett. Nagy
megtiszteltetésnek számított, hogy kiválasztották ágyasnak, és az uralkodót
szolgálhatta. A Hszian-feng (Egyetemes Jólét) uralkodója akkor egy éve
foglalta el a Sárkány Trónt. Azt mondják, akkor figyelt fel a lányra, amikor
énekelni hallotta. Egy másik történet szerint akkor vette észre, amikor
kedvenc ágyasa terhes lett, és nem élhetett nemi életet a császárral. Így a
fiatal lány esélyt kapott arra, hogy közelebb kerüljön az uralkodóhoz.
Amikor a császár kiszemelte a lányt rengeteg ágyasa közül, az eunuchok a
szobájába vitték, és meztelenre vetkőztették, hogy megbizonyosodjanak
arról, hogy nincs nála fegyver. Ettől a naptól kezdve a lány a császár
kedvence lett, és három évvel később fiút szült. Ezáltal, hogy az
uralkodónak trónörököst adott, az ágyasok előkelő osztályába tartozott.
Kína uralkodói gyakran haltak meg fiatalon. Hszian-feng császár, az
Egyetemes Jólét uralkodója sem volt ez alól kivétel, 1861-ben hunyt el,
harmincévesen. Halálával kedvenc ágyasa ötéves fia lett a trónörökös.
A kisfiú a Tong-csi császár lett (Rend és Jólét császára), anyja pedig az
uralkodó özvegye. A nő új nevet vett fel, Ce-hszi, ami kedvest és játékost
jelentett. Az uralkodó fiatal kora miatt egy régens kormányzott helyette,
amíg a fiú el nem érte a megfelelő kort az uralkodáshoz. Ce-hszi és az előző
uralkodónő, Cseng kormányoztak, de Ce-hszi nagyon domináns volt.
Az ismeretlenség sötétségéből Kína totális uralkodójává küzdötte fel magát.
Hatalmát és befolyását arra használta, hogy Kínát kinyissa a világ felé,
azáltal, hogy fellendítette és támogatta a tengeri kereskedelmet. Elkezdte
építtetni a flottát, azonban eleinte más reformokat ellenzett, mint például a
vasútépítést és a telegráfot.
Ce-hszi hatalma akkor áldozott le egy időre, amikor tizenhét éves fia
egyedül kezdett uralkodni. A fiú lusta uralkodónak bizonyult, szívesebben
látogatta a bordélyházakat, mint hogy az állam ügyeivel foglalkozott volna.
Szifiliszben vagy himlőben halt meg két évvel azután, hogy átvette a
hatalmat. Mivel nem nevezett ki örököst, és nem volt fia sem, ezért Ce-hszi
hároméves unokaöccse lett császárrá választva, Kuang-hszü (Dicsőséges
Utód) császár lett.
 Ce-hszi megint régens lett, ezúttal Kuang-hszü anyjával együtt. Amikor
Kuang-hszü elérte a megfelelő kort, Ce-hszi visszavonult, de a tapasztalata
és kora miatt még mindig befolyásos szereplő volt az uralkodói családban.

Ellenállni a reformnak

Kínába egyre növekedett az igény a modernizációra és a nyugatiasodásra,

különösen azután, miután Kína súlyos vereséget szenvedett a Japánnal
vívott háborúban, 1894-95-ben. Az uralkodó tehetetlennek lett titulálva,
mivel egy olyan ország győzte le Kínát, amely hatalmánál és méreténél
fogva csak töredéke volt Kínának. Így Ce-hszinek kellett, ismét részt vennie
a kormányzásban. Segítséggel bár, de az uralkodó belekezdett a késői
reformok végrehajtásába. Oktatási, jogi, mezőgazdasági és katonai
reformokat hajtott végre. Azonban amikor Ce-hszi tudomására jutott, hogy
az uralkodó részt vett egy ellene irányuló gyilkossági kísérletben,
bebörtönöztette egy kis szigeten, amely a Tiltott Városban egy tó közepén
volt. Az uralkodó tovább uralkodhatott, de csakis Ce-hszi szigorú
ellenőrzése alatt, a gyakorlatban nem volt hatalma. Ce-hszi volt Kína igazi
uralkodója, aki egy diktátorhoz hasonlóan felkutatta a merénylőit, és mindet
kivégeztette.
1900-ban több ezer harcos érkezett Pekingbe, akiket úgy képeztek ki,
hogy elhitették velük, hogy szellemek szállták meg őket, és
legyőzhetetlenek. Hatalmas lázadást robbantottak ki, ami az egész országot
megrengette. Azért harcoltak, hogy elűzzék vagy megöljék azokat a
külföldieket, akiknek nagyobb hatalmuk van, mint a kínaiaknak.
A harcosok a Juho-tuan (Igazság öklei) tagjai voltak, más néven a
bokszerek. Így lázadásuk a bokszerlázadás nevet kapta.
A külföldi civilek, katonák és diplomaták többé nem érezhették magukat
biztonságban Pekingben, a bokszerek több tucatot öltek meg közülük.
A harcok ötvenöt napig tartottak, míg egy húszezer főből álló hadsereg
leverte a bokszereket. A hadsereg nyolc nemzet szövetségéből
verbuválódott. Ce-hszi és a császár elhagyta a fővárost, és egy évig nem tért
vissza azután, hogy a külföldi csapatok elmentek. Kezdetben a nő támogatta
a bokszereket, de amikor a lázadást leverték, és Kína az idegen csapatok
támadásaitól szenvedett, akkor jött rá, hogy mekkora hibát követett el. Arra
is rájött, hogy újabb reformokra van szükség ahhoz, hogy Kína erős és
gazdag nemzet lehessen, hogy ne győzhessék le megint. Ennek
következtében újabb reformokat hajtott végre. Törvénytelennek
nyilvánította a kínzást, és az ezer késszúrás általi kivégzést is eltörölte.
Továbbá megtiltotta az ópium termelését és kereskedését is.
A legradikálisabb reformja azonban az volt, hogy Kínát önkényuralomból
brit mintára alkotmányos monarchiává alakította, egy választott parlamenti
képviselő-testülettel. Még a szabad sajtót is engedélyezte.
Ce-hszi hatalmon maradt hetvenhárom éves koráig, az 1908-ban
bekövetkezett haláláig, amikor is agyvérzést kapott és nem sokkal később
meghalt. A halála előtti napon a Kuang-hszü császár is elhunyt. Egy 2008-
as vizsgálat jelentős mennyiségű arzént mutatott ki a császár testének
maradványaiban, kétezerszer annyit, mint a normális mennyiség. Talán Ce-
hszi mérgeztette meg amiatt, mert nem volt hajlandó együttműködni a
reformok végrehajtásában. Mielőtt Ce-hszi meghalt, kinevezte hároméves
unokaöccsét Kína leendő császárának, aki Kína utolsó császára lett.
Ce-hszit sokan a Kínai Birodalom elpusztításával vádolták, mivel későn
fogadta el azt, hogy reformokra van szükség. Pu-jit eltávolították a trónról,
és 1912-ben forradalommal kényszerítették, hogy mondjon le, ezzel véget
vetve a kétezer éves kínai császárságnak.
Ce-hszi nem nyugodhatott békében. Egy gazdagon díszített sírban lett
eltemetve, azonban 1928-ban egy hadvezér, Szun Dian-jing kifosztotta az
uralkodói sírokat, és Ce-hszi sírját is felnyitották, és elrabolták az ékszereit.
A síremléket később a népköztársaság állította helyre.

Az ágyas visszatér

Mao kulturális forradalma elsöpörte a hivatásos ágyasok hagyományát az

1960-as és 70-es években, de amióta Kína kacsingat a kapitalizmus felé,
ismét visszatérőben van. A modern ágyasok és szeretők er-naj (második
feleség) vagy hsziao szan (kis harmadik) néven váltak ismertté. Néha a
feleség tud a szeretőről, és tolerálja azt, néha azonban nem. Sok feleség
fordult bírósághoz amiatt, hogy a szeretőnek adott pénzt és ingatlanokat
visszakövetelje.
2005-ben, miután Mr. Wang egy házat ajándékozott szeretőjének, a
feleség vissza akarta kérni azt. Amikor a szerető nem akarta visszaadni, a
feleség beperelte. A bíróság jóváhagyta a feleség igényét, mivel Kínában a
törvény azt mondja, hogy a házasság alatt szerzett vagyon a férj és a feleség
közös tulajdona. Azzal, hogy a férj elajándékozta a házat, sérült a feleség
tulajdonhoz fűződő joga. A feleségnek szerencséje volt, mert a helyes jogi
álláspont szerint az, aki megsértette a jogokat, nem a szerető, hanem a férj
volt, így a férj ellen kellett volna benyújtani a keresetet.
Egy hasonló ügyben ezt a jogi véleményt alkalmazták, amikor egy
feleség Csiangszu tartományban beperelte férje szeretőjét 210 ezer jüan
erejéig (26 ezer amerikai dollár), amit a férje adott a szeretőnek. Ebben az
ügyben a bíróság alaptalannak titulálta a követelést, és a feleség veszített.
Minél gazdagabb és tekintélyesebb egy férfi, annál több szeretőt tarthat
el. Szeretőinek száma sikerének fokmérője. 2013 júliusában egy kínai hírlap
lehozott egy cikket, amiben egy Csiangszu tartományban élő tisztviselőnek
140 szeretője volt. Azonban a korrupció visszaszorítása miatti
intézkedéseknek köszönhetően, amit az új kínai elnök, Hszi Csin-ping
foganatosított, a kitartott szeretők száma csökkent. Az elmúlt években sok
tisztségviselő korrupció gyanújába keveredett. Ezek az emberek arra
használták a hatalmukat és gazdagságukat, hogy szeretőiket is gazdaggá
tegyék. Amikor az „elfajzott erkölcs” kifejezés megjelenik egy vádiratban,
ez gyakran a szeretők tartására utal.
Ezek az „elfajzott erkölcsű” tisztviselők tudják, hogy milyen sokba
kerülhet az, ha valaki megpróbál becsapni egy szeretőt. Amikor a huszonhat
éves Csi Jing-nan rájött, hogy vőlegénye, egy kommunista pártbeli
tisztviselő már házas, több száz fotót posztolt online kettejük életéről, ami
elárulta azt is, hogy a férfi szerény kereseténél jóval többet költött, ezzel
korrupció gyanúját keltve. Egy másik ügyben egy energiaügyi tisztviselőt
bíróság elé állítottak a volt szeretője vallomása alapján, azzal a váddal,
hogy egy kétszázmillió dolláros banki csalásban vett részt.
 KILENCEDIK FEJEZET

És a többi

Az európai kurtizánok között nemcsak brit és francia udvari szeretőket és

tizenkilencedik századi francia félvilági nőket találunk. Ők egy jelentős
történelmi korszak emblematikus személyiségei voltak, de rajtuk kívül
számos híres királyi ágyast és szeretőt, valamint nőcsábász királyokat és
arisztokratákat tartunk számon. Példának okáért I. Lajos bajor király is
nagyon szerette a nőket. Szívének egyik kedves hölgye, Lola Montez
forradalmat robbantott ki, ami a király bukásához vezetett. Mata Hari,
korának meghatározó karaktere veszélyt nem ismerve szőtte kapcsolatait az
első világháború befolyásos katonatisztjeivel, végül kémkedés gyanújába
keveredett. És ott volt még Jane Digby, az admirális lánya, aki botrányos
életével meghökkentette környezetét, majd mindennek tetejébe feleségül
ment egy arab sejkhez.

AZ ADMIRÁLIS LÁNYA ÉS A BEDUIN SEJK: JANE DIGBY

Jane Digby érdekes és botrányos nőszemély volt, habár a legtöbben nem is
ismerik. Négy férje volt, köztük egy arab sejk, és még arra is maradt ideje,
hogy tucatnyi arisztokrata szeretőt tartson. Kettő közülük párbajra ment
érte. Sajnos általában rosszul választotta meg a férfiakat, akik közel
kerültek hozzá, mert a legtöbb megcsalta és becsapta.
A Digby család vagyona egy spanyol kincsszállító hajóról érkezett
Angliába. Jane apja, Henry Digby kapitány, későbbi admirális, a brit flotta
ellenségeire vadászott a nyílt tengeren. Kevesebb mint két év alatt ötvenhét
ellenséges hajót cserkészett be. 1799-ben ő és legénysége elfogott egy
spanyol hajót, a Santa Brigidát, és a fedélzetén lévő hatalmas mennyiségű
kincset elkobozta. Akkoriban az volt a szokás, hogy ha egy kapitány
zsákmányolt egy hajót, akkor a pénzjutalma arányos kellett hogy legyen a
hajó és a rakománya értékével. A kapitány osztotta el a tisztek és a
legénység között a zsákmányt. A pénzjutalom nyolc egyenlő részre
osztódott. A kapitány az akkori szabályoknak megfelelően három nyolcadot
kapott, amiből az egyik nyolcad a zászlós tisztnek járt, aki rendszerint az
admirális volt. Három nyolcadrész el lett osztva a tisztek között,
mindannyian részesültek a jutalomból, egészen a tengerészkadétig
bezárólag. A maradék két nyolcadrészt a legénység többi része kapta meg.
Ez a jutalmazási rendszer érdekeltté tette a legénység minden tagját abban,
hogy minél több ellenséges hajót derítsenek fel. A pénz, amit Digby
kapitány portyázásai során zsákmányolt, elképesztően gazdaggá tette.
Lánya, Jane 1807. április 3-án született a családi otthonban, a dorsetbeli
Forston House-ban. Digby admirális gyakran hosszú időre távol maradt.
Ezalatt Jane anyja gyakran elvitte a gyerekeket a nagyszülők impozáns
házába, a norfolki Horkham Hallba. Amikor Jane idősebb lett, sok időt
töltött a londoni családi házban is. Tizenhat évesen gyönyörű lánnyá
serdült, és abba a korba ért, amikor férjhez adhatták a törvény szerint. Egyre
több csodálója lett, és a lány élvezte a rá irányuló figyelmet, és még IV.
Györgynek is bemutatták… Londonban élt, ahol partikra és táncelőadásokra
járt rendszeresen.
Egyik hódolója Edward Law volt, más néven Lord Ellenborough. Több
mint dupla annyi idős volt, mint a lány, gazdag volt, és nagyon jó
kapcsolatokkal rendelkezett. Szerette volna Jane-t feleségül venni, mivel
előző felesége gyermektelenül halt meg, és örökösökre tartott igényt. Jane
elfogadta az ajánlatot, valószínűleg amiatt, mert hízelgett neki a jóval
idősebb férfi udvarlása. Digby admirális otthonában házasodtak össze 1824.
szeptember 15-én, azonban a boldog házasélet csak néhány óráig tartott.
Pletykák szerint a férj már a nászéjszakán félrelépett, állítólag sokkal több
figyelmet szentelt egy fiatal szolgálólánynak abban a brightoni hotelban,
ahol a nászéjszakájukat töltötték. Mint abban az időben sok fiatalasszony,
Jane is romantikus történetként tekintett a házasságra, míg a férfi csupán
üzleti megállapodásként. Ellenborough arrogáns és éles nyelvű férfi volt,
nem tisztelte kellőképpen a feleségét, és sok időt töltött távol. Így Jane
hamarosan magányosnak érezte magát. Amikor észrevette, hogy férje
szeretőt tart, ő is szert tett egyre, hogy behozza a lemaradását.
Egy évre rá viszonya lett egy fiatal, csinos katonatiszttel, George
Ansonnal, aki híres nőcsábász volt, és ráadásul Jane unokatestvére. A férfi
rövid együtt töltött idő után úgy érezte, Jane túl komolyan veszi a
viszonyukat, így elhagyta a lányt. Akkor Jane már terhes volt, és azt
állította, Anson a gyerek apja. 1828. február 15-én megszületett fia, Arthur
Dudley Law. Ellenborough feltehetően azt hitte, hogy övé a gyermek, így
örült, hogy végre örököse született.
Pár hónapra rá Jane egy bálon vett részt az osztrák nagykövetségen, és
bemutatták egy hangzatos nevű hercegnek, Felix Ludwig Johann von
Nepomuk Friedrich zu Schwarzenbergnek. Csak pár évvel volt idősebb az
akkor huszonegy éves lánynál, és teljesen odalett érte. Hamarosan pletyka
tárgyává lett a köztük szövődő szerelem, és viszonyuk nem maradhatott
titokban. Amikor Ellenborough megtudta a barátaitól, hogy a felesége
megcsalja, nem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Hallgatólagosan
beleegyezett abba, hogy felesége ugyanolyan hűtlen, mint saját maga.
Ugyanúgy, mint Anson, Felix is elkezdett aggódni, hogy Jane túl
komolyan veszi kapcsolatukat. A nő 1829 tavaszán észrevette, hogy megint
terhes. Ez azért volt probléma, mert férjével hónapok óta nem aludt egy
ágyban, így nem hitethette el vele, hogy a gyerek tőle van. Amikor az
osztrák nagykövet megtudta, mi történt, Schwarzenberget visszaküldte
Ausztriába, hogy megvédje hírnevét és karrierjét. Ellenborough-nak is a
fülébe jutott a dolog, amit már nem volt hajlandó benyelni. Elhagyta Jane-t,
és válást kezdeményezett. Egy alkalmazott a brightoni hotelből, ahol annak
idején Jane és férje a nászéjszakát töltötték, azt állította, hogy Jane és
Schwarzenberg egy ízben ott szálltak meg. Tanúsította, hogy közösülés
hangjait hallotta az ajtón át, amikor hallgatózott. Szomszédok és szolgák
serege vallotta, hogy látták Jane-t és szeretőjét együtt. Az újságok minden
alapos vagy alaptalan mendemondát, és minden szaftos részletet közöltek.
Ellenborough ezen bizonyítékok birtokában már elválhatott. Röviddel a
botrány és a válás után Jane Bázelbe utazott, hogy megszülje gyermekét.
Felix egy hónappal később érkezett. 1829. november 12-én megszületett
Mathilde, aki Felix egyik testvéréről kapta nevét. Egy hónappal később
Jane megtudta, hogy első gyermeke, akinek exférje viselte gondját,
meghalt.
 Amikor Mathilde három hónapos volt, Jane Párizsba költözött. Elvált
nőként egy törvénytelen gyermekkel félvilági nőnek, kurtizánnak titulálták,
és erkölcsös társaságban nem volt számára hely. Megint terhes lett Felixtől,
aki még mindig nem akarta feleségül venni. Fia született, akit apja után
Felixnek neveztek el, de sajnos csak pár napig élt. 1831 májusában, egy
nagy összeveszés után Felix feldúltan elhagyta Párizst.
Pár hónappal később egy rövid angliai látogatás után Jane Münchenbe
utazott abban a reményben, hogy kibékül Felixszel. Kívánsága nem vált
valóra, de nem járt rosszul, egyenesen I. Lajos királlyal kötött ismeretséget,
amitől élete gyökeres fordulatot vett. A negyvenhat éves király azonnal
szemet vetett Jane-re, a lány szépsége magával ragadta. Mialatt a királlyal
szőtte románcát, Jane megint teherbe esett egy udvarlójától, Carl Theodore
Venningentől. Életbevágó volt, hogy Felix és a király ne tudja meg, hogy
gyermeke lesz, ezért Itáliába utazott, hogy titokban megszülhesse. 1833.
január 27-én fia született, akit Heribertnek hívtak. A gyermeket
Olaszországban hagyta, és visszatért Bajorországba.

Egy kényelmes házasság

Jane végül belenyugodott, hogy nem szerezheti vissza Felixet, annál is

inkább, mivel az új szeretője és legújabb gyermekének apja, Venningen
viszont el akarta venni feleségül. Lajos király szorgalmazta és siettette a
házasságot, mert azt akarta, hogy Jane a szeretője legyen, és ez csak abban
az esetben volt lehetséges, ha Jane férjnél van. Jane családja is szerette
volna, ha facér lányukat biztonságban tudják. Jane tehát 1833
novemberében érdekházasságot kötött Venningennel. Nagyon rövid időn
belül megint teherbe esett ötödik gyermekével. 1834. szeptember 4-én
lányuk született, akit Bertha névre kereszteltek.
Jane nem maradt sokáig hűséges a férjéhez. 1835-ben elunta a
Venningen-kastélybeli kényelmes, de eseménytelen életet, és egy fiatal
görög gróffal ismerkedett meg, Spiridon Theotokyval, és azonnal
beleszeretett. A király észrevette, hogy valami szövődik köztük, de Jane
biztosította, hogy az egész csak egy ártatlan flört. Ez persze nem volt igaz.
Elkerülhetetlen volt, hogy titkos találkái a görög herceggel előbb-utóbb a
férje fülébe jutnak. A két szerelmes egy ponton nem bírta tovább és
megszökött, Venningennel a nyomukban, aki utolérte őket, és párbajra hívta
ki Theotokyt. A férfinak muszáj volt elfogadni a kihívást, különben
gyávának titulálták volna. A két férfi szemben állt egymással, Theotoky lőtt
először, de elvétette. Venningenen volt a sor, és célzott, Theotoky állt és
várta a végzetét. Venningen mellkason lőtte, és a görög a földre zuhant.
Beszélni még tudott, ártatlanságát bizonygatta, ezzel próbálta védeni Jane-t.
A király nem örült neki, hogy Jane botrányba keveredett. Theotoky
súlyos sérülése ellenére felépült, beleegyezett, hogy elhagyja Jane-t és
visszatér Görögországba, Jane pedig a király nyomására megígérte, hogy
visszatér a férjéhez. Azonban férjével való kapcsolata javíthatatlannak
bizonyult. Egy idő után Theotoky megint a látótérbe került. Jane-nek nehéz
dolga volt, mivel a király távolságot tartott tőle, a férjével pedig megromlott
a viszonya. Lehetetlen volt ellenállni a görög herceg ostromlásainak.
Másodszorra is megszöktek, és a férj másodszorra is üldözőbe vette őket.
Ezúttal azonban hiába érte utol, nem tudta a nőt rávenni, hogy visszamenjen
hozzá. 1840-ben Jane összeköltözött szíve választottjával Párizsban. Egy
fiút szült neki, akit Leonidasnak neveztek el. Előző gyerekei iránt nem
mutatott komolyabb érdeklődést, nem gondozta, sőt el is hagyta őket, de
Leonidasnak jó anyja lett. Felfedezte a saját magában rejlő anyai ösztönt.
Nem sokkal később görög katolikus lett, a Venningennel való házasságát
felbontotta, és hozzáment Theotokyhoz. 1841-ben Tinosz szigetére
költöztek, Görögországba, ahol Theotoky apja volt a kormányzó.
A következő évben Korfura költöztek, ahol férje a családi birtokot
igazgatta. 1842-ben Jane megtudta, hogy időközben apja és nagyapja is
meghalt.
1844-ig boldogan éltek Korfun. Amikor Görögország visszaállította
1832-ben a királyságot, az előző uralkodók egyik leszármazottját
választották királlyá. Ottó király, az első modern görög uralkodó nem volt
más, mint I. Lajos bajor uralkodónak, Jane hajdani szeretőjének a fia.
Lajosnak lehetett valami köze ahhoz, hogy az új görög király állást ajánlott
Theotokynak, aki emiatt Athénba költöztette családját. Athén egy merőben
más világ volt a mesebeli görög szigetek után. Jane gazdag volt és
gyönyörű, sokan az udvar tagjai és a polgárok közül irigykedtek rá.
A Theotoky család pompázatos, előkelő otthonokat építtetett magának. Még
a királyné is irigykedve figyelte, ahogy Jane és férje mesébe illő módon
táncolnak a parketten. Jane-t komoly riválisának tekintette, mivel a király is
szemet vetett rá. Azonban a felhőtlen boldogság nem tartott örökké. 1846-
ban Jane észrevette, hogy férje hűtlen hozzá. Mialatt próbált a helyzettel
megbékélni, egy még súlyosabb tragédia sújtott le rá: fia, Leonidas egy
lépcsőről a márványpadlóra zuhant és meghalt. Leonidas halálával és
kapcsolatuk megromlásával már nem volt semmi, ami összetartsa Jane-t és
Theotokyt, így útjaik elváltak.
Jane ezek után egy veszélyes férfival bonyolódott szerelmi viszonyba,
majd össze is házasodtak, Cristodolus Hajdi-Petrossal, aki az észak-
görögországi banditák főnöke volt. Ekkorra Jane persona non grata, nem
kívánt személy lett Londonban, Münchenben és Athénban is. A Hajdi-
Petrossal való házassága sem volt felhőtlen, mivel Jane észrevette, hogy a
férfi sokadszorra próbálja elcsábítani egyik szolgájukat. A nőnek elege lett,
és 1853 áprilisában Szíriába utazott, azzal az ürüggyel, hogy arab telivér
lovakat vásároljon. Valójában el akarta hagyni a férjét. Nem tért vissza
Görögországba, hanem tovább utazgatott. Testőre és kísérője egy fiatal és
szemrevaló beduin férfi volt, Medjuel el Mezrab sejk.

Szíria csábításában

Jane beleszeretett Szíriába, arab ruhát öltött és a sivatagban tevegelt. Ezt

akkoriban nagyon kevés európai nő tette meg. Nemcsak kalandos, de
veszélyes utazások voltak ezek. Egyszer portyázók ütöttek rajtuk, és
Medjuelnek egyedül kellett megküzdenie velük. Egyre közelebb kerültek
egymáshoz a férfival, és az út végén a sejk lenyűgözte Jane-t azzal, hogy
megkérte a kezét. Már házas volt, de elhagyhatta a feleségét Jane miatt, és
el is akarta hagyni, akkora hatással volt rá az asszony. Jane szíve most már
még jobban Szíriához húzott. Rövid utazást tett Athénba, hogy rendezze
ingatlanügyeit, majd visszatért arab hercegéhez. Damaszkuszban találkozott
vele, és a férfi azt mondta neki, hogy időközben elvált, és most már semmi
akadálya a házasságnak, annak ellenére, hogy a családja nem adja áldását
arra, hogy idegen nőt vesz feleségül. Jane végül beadta a derekát. Az angol
admirális lánya mindenki felháborodására hozzáment egy beduin sejkhez.
A damaszkuszi brit konzul mindent megpróbált, hogy lebeszélje Jane-t a
házasságról, de hasztalan. Az sem segített, amikor felhívta Jane figyelmét
arra, hogy ha abban az országban megcsalja férjét, lefejezik. 1855. március
27-én Jane feleségül ment a sejkhez. Első otthonuk Homszban volt. Jane
megtanulta a beduin szokásokat, és lenyűgözte a törzs tagjait
lovaglótudásával. Mialatt Medjuel látogatókat és turistákat kísért a
sivatagba, Jane otthon maradt, de amikor társaival a sivatagban
rendszeresen túráztak, velük tartott.
Utoljára 1856 karácsonyán utazott Angliába. Családja és barátai,
miközben szörnyülködtek Jane új életén, egyben kíváncsian hallgatták
arábiai kalandjait. Jane lelkesen mesélt, de örömét beárnyékolta, hogy
minden bizonnyal utoljára látja édesanyját. Pontosan ötvenedik
születésnapja után ismét útra kelt Szíriába, és hátralévő életét Medjuellel
töltötte. Damaszkuszba költöztek egy hatalmas házba, ahol istállók is voltak
Jane kedvenc lovainak, és ahol az asszony gyönyörűvé varázsolta a kertet.
Szíriai hétköznapjai elég unalmasak voltak. A szomszédok, szolgák és
kereskedők közötti veszekedéseket próbálta elrendezni, de néha olyan
problémákkal is foglalkoznia kellett, amikkel akkoriban egy angol admirális
lánya aligha találkozott. 1873-ban két beduin törzs között harcok kezdődtek
a legelők miatt. Medjuel törzse is harcba szállt egy baráti törzs oldalán. Jane
hatvanhét évesen férjével csatába lovagolt. Az újságok hamis hírt közöltek
akkor, amikor arról tudósítottak, hogy ő volt az egyik halálos áldozata a
harcoknak. A halálhírét telegráfok terjesztették világszerte. Amikor Jane
visszatért a sivatagból, nem kicsit volt meglepődve a saját gyászjelentését
olvasva.
1881 tavaszán sírhelyet vett magának egy keresztény temetőben.
A hetvennegyedik születésnapja után három hónappal vérhast kapott, de túl
gyenge volt ahhoz, hogy legyőzze. 1881. augusztus 11-én meghalt, és a
sírhelyre lett temetve, amit pár hónappal ezelőtt vásárolt. Majdnem minden
vagyonát férjére hagyta. Fia, Heribert ezer fontot és egy pár ékszert kapott.
Két testvére is kapott néhány ékszert. Medjuel soha nem házasodott újra.

A TÁNCOSNŐ, AKI KIROBBANTOTT EGY FORRADALMAT: LOLA MONTEZ

Feldühíteni a lobbanékony spanyol táncosnőt, Lola Montezt kockázatos
volt. Amikor egy ausztrál újságban rossz kritikát olvasott magáról, ostorral
támadt az újságíróra. Amikor dühös volt, gyakran rántott elő kést vagy
fegyvert.
A spanyol kurtizán és táncosnő azonban egyáltalán nem volt spanyol
származású. Írországban született 1818 és 1820 között valamikor, egy ír
lány és egy ír katona gyermekeként, Maria Dolores Eliza Rosanna Gilbert
volt a teljes polgári neve. A családban Doloresnek hívták, de ő Lolának
saját magát becézte, mert kiskorában túl nehéz volt kimondani a teljes
nevét. Később azt állította, hogy spanyol nemesek leszármazottja, de erre
nem volt bizonyíték.
Amikor Lola hároméves volt, az apja elköltöztette a családot Indiába,
ahol a seregét kellett szolgálnia. Az út hat hónapig tartott, és rendkívül
fáradságos volt. Miután megérkeztek, apja azonnal kolerás lett, és nem
tudták megmenteni az életét. Lola anyja hirtelen egy távoli, idegen
országban találta magát özvegyként, mindössze tizenkilenc évesen.
Rövidesen hozzáment egy másik tiszthez, a huszonnégy éves Patrick
Craigie hadnagyhoz a harmincnyolcadik gyalogságból, hogy családjának
biztosítsa az anyagi jólétet.
Lola nagyon szép kislány volt, igéző kék szemekkel. Amikor nyolcéves
lett, visszaküldték Skóciába, ahol mostohaapja, Craigie apja és testvére
éltek, és egy montrose-i iskolába íratták be. Az iskolai közösségben sok
gond volt a magaviseletével, nagy bajkeverőnek bizonyult, ami nem volt
szerencsés helyzet abban a szigorú családban, ahova került. Lola nem érezte
magát jól új környezetében. Könyörgött anyjának és mostohaapjának, hogy
vigyék vissza Indiába, de ehelyett a tizenegy éves lányt Durhamba küldtél
az angol határhoz. Craigie testvérével és annak férjével élt ott, akik egy
bentlakásos iskolát alapítottak, ahova beíratták Lolát. A tanárok azt
mondták a kislányról, hogy lázadó és bosszantó gyerek. Itt sem találta meg
a helyét. Egy évvel később egy újabb iskolába küldték a népszerű
fürdővárosba, Bath-ba. Mielőtt Bath-ba ment volna, Craigie testvére azt
mondta neki: „Jegyezd meg, kisasszony, ha így folytatod, rossz vége lesz az
életednek!” Bath-ban öt boldog évet töltött, és a csintalan kislányból
hollófekete hajú, gyönyörű nővé érett. Tizenhét éves volt, amikor anyja
eljött érte, hogy visszavigye Indiába és férjhez adja egy gazdag és
befolyásos férfihoz. Akit kiszemeltek neki, az egy kalkuttai, hatvannégy
éves bíró volt, Sir Abraham Lumley. Ahogy az idős férfi meglátta Lola
arcképét, rögtön el akarta venni feleségül. Azonban, amikor Lola megtudta,
mik a tervek vele kapcsolatban, úgy döntött, hogy esze ágában sincs Lady
Lumleyvé válni.
Anyja eljött érte Indiából, hogy visszavigye és férjhez adja a lányt, de
mielőtt visszaindultak volna, meglátogatta őket egy huszonkilenc éves
katona, akivel Lola anyja az úton ismerkedett meg, bizonyos Thomas James
hadnagy. Lolának megtetszett a férfi, valószínűleg szívesebben ment volna
hozzá egy fiatal katonához, mint egy öreg bíróhoz, így elszökött vele
Írországba, ahol összeházasodtak. Wexford megyében telepedtek le, a férfi
családi otthonában. Azonban a nyughatatlan Lola unatkozott a vidéki élet
eseménytelenségében. Egy rövid, de varázslatos dublini tartózkodás elűzte
az unalmat, de a férjnek vissza kellett térnie Indiába, hogy folytassa katonai
szolgálatait. A hosszú út alatt, a férfi ezredének bázisához vezető úton végig
veszekedtek. A nő úgy érezte, hogy beszorították egy rossz házasságba, és
már megbánta, hogy hozzáment a férfihoz.
Indiában Lola társasági életet élt, és mint csinos katonatiszt-feleség,
népszerű lett, azonban a férje egyre kevésbé tanúsított iránta érdeklődést.
Végül elváltak útjaik, de hivatalosan házasok maradtak. Egyesek szerint
Lola hagyta el a férfit, mások szerint a férfi hagyta ott a nőt egy másik nő
miatt. Lola egyedül maradt, de anyja nem akarta visszafogadni magához.
Épp ellenkezőleg, azt akarta, hogy Angliába menjen, és Lola beadta a
derekát. Anyja még az útiköltséget is kifizette. Az utazás nem volt
eseménytelen, mert amikor 1841 februárjában Portsmouthban partra szállt,
kisvártatva összeköltözött egy Lennox kapitány nevű tiszttel, akivel a hajón
ismerkedett össze. Azonban kapcsolatuk nem tartott sokáig. Vonakodva bár,
de Lola északra költözött rokonaihoz, mivel nem volt más lehetősége.
Amikor Indiában élő férje megtudta viszonyát Lennoxszal, válást
kezdeményezett, és nyíltan házasságtörőnek nevezte Lolát. A válás nem
volt teljes, mert az akkori brit törvények értelmében egyikük sem
házasodhatott újból, amíg a másik fél élt. Ahhoz, hogy egy házaspár
teljesen elváljon, parlamenti döntés kellett, erre pedig a legtöbb embernek
nem volt lehetősége.
Lola ismét egyedül maradt, és megélhetési lehetőség után kellett néznie,
így 1842-ben színpadi karrierbe kezdett. Londonban színészkedést,
Spanyolországban táncot tanult. 1843-ban ismét feltűnt Londonban,
immáron mint Lola Montez spanyol táncosnő. Sajnálatos módon
felismerték benne Mrs. Jamest, miközben őfelsége színházában játszott. Ő
vehemensen ellenállt, és azt bizonygatta, hogy Lola Monteznek hívják és
Sevillában született 1823-ban, de hiába. A színház felbontotta vele a
szerződését. Félő volt, hogy elterjed a híre, hogy csaló, igy elhagyta
Britanniát, és máshol próbált szerencsét.
Meglátogatta LXXII. Reuss-Lobenstein-Ebersdorfi Heinrich herceget,
akivel előzőleg Londonban találkozott, de nem fogadták túl szívélyesen.
Hamarosan kiutasították a csöppnyi hercegségből. Drezdába ment, ahol
előadásai vegyes fogadtatásban részesültek. Ezután Berlinbe költözött.
Annak ellenére, hogy tácosként nem kapott jó kritikákat, egyre több férfi
csodálója akadt. IV. Frigyes Vilmos porosz király hallotta hírét a
művésznőnek, és elment, hogy megnézze az egyik fellépését. Bemutatta
Lolát a vejének, aki nem más, mint I. Miklós orosz cár volt. Röviddel
ezután Lola Varsóba utazott. Táncelőadása ismét vegyes fogadtatást kapott,
és a varsói színigazgató már megbánta, hogy szerződtette, meg akart tőle
szabadulni. Innen is kiutasították. Lola nem adta fel, tovább próbálkozott
Európa-szerte, de a történet mindig ugyanaz volt. Híre ment mint nagy
spanyol táncosnőnek, annak köszönhetően, hogy sok újságíró barátja volt,
és jókat írnak róla. A színház magas belépti díjat kért az előadásaira, és a
közönség legtöbbször csalódott. Az utolsó fellépése Szentpétervárott volt,
ahol szintén csak rövid ideig maradt, majd ismét továbbállt.
A visszaúton egy újságcikket olvasott Liszt Ferencről, aki abban az
időben sztárzongorista és zeneszerző volt. Elhatározta, hogy találkozik vele.
Részt vett fellépésein és próbáin, és elérte, hogy beszélhessen vele.
Kölcsönösen rajongani kezdtek egymásért, és hamarosan párként kezdték
emlegetni őket. Viharos kapcsolatuk nem tartott sokáig, Liszt hamar ráunt a
hisztis és követelőző nőre. Rövid úton megszabadult tőle: egyszerűen
rázárta a hotelszoba ajtaját és elment. Lola mindent összetört, ami a keze
ügyébe akadt, míg végül valaki kiengedte. 1844-ig Lola Párizsban maradt.
A sajtóvisszhangnak köszönhetően, amit keltett, az operába szerződtették.
Ahogy mindig, a közönség ezúttal is csalódott volt. Ő ezen annyira
felháborodott, hogy letépte jelmezét, és a hálátlan közönség közé hajította.
Két fellépés után felbontották a szerződését. Azonban nem minden téren
érték kudarcok. A Párizsban töltött idő alatt megismerkedett az irodalom és
a művészeti élet nagyjaival, többek között George Sanddal, Alexandre
Dumas-val (apával és fiával is), Victor Hugóval és Balzackal.

Flört a La Presse-szel

Lola gyakran adott interjút újságíróknak abban a reményben, hogy jó

kritikát fog kapni. Egy újságíró azonban különösen tetszett neki, bizonyos
Alexandre Dujarier, a La Presse nevű újság társtulajdonosa és kulturális
rovatszerkesztője. Hamarosan szeretők lettek. Egy évvel azután, hogy Lolát
kifütyülték az Operából, a Saint-Martin kikötő színházában lépett fel. Ez
egyszer nem érte kudarc. Langyos kritikát kapott, ami Lolának sikert
jelentett. A dolgok végre rendeződni látszódtak.
Azonban az újságíróval való kapcsolata annak váratlan halálával véget
ért 1845-ben. Dujarier egy átdorbézolt éjszaka után nem emlékezett arra,
hogy összetűzésbe került egy férfival, az impozáns nevű Jean Baptiste
Rosemond de Beaupin de Beauvallonnal. Azonban másnap reggel a sértett
két barátja megjelent Dujarier lakásán, és emlékeztették, mi történt az
éjszaka. Azt az üzenetet hozták, hogy a férfi elégtételt követel a sérelemért.
A kor etikettjének megfelelően a két férfinak párbajra kellett mennie. Ha
Dujarier elutasítja a kihívást, gyávának titulálják és kizárják az előkelők
társaságából. Nem volt más lehetősége, el kellett fogadnia Beauvallon
kihívását. Dujarier életében először párbajozott, ellenfele viszont veterán
volt. Nyilvánvaló volt, hogy nem kerül ki élve a párbajból, ezért előtte
megírta a végrendeletét, és elküldte anyjának, temetési instrukcióval együtt.
Reggel még írt Lolának egy búcsúlevelet, majd elment párbajozni.
A két férfi pisztollyal harcolt, Dujarier kívánságára. 1845. március 11-
ének hideg reggelén a Bois de Boulogne-ban egymással szemben álltak,
harminclépésnyire egymástól. Dujarier annyira tapasztalatlan volt, hogy
meg kellett neki mutatni, hogyan kell tartani a pisztolyt. Ő lőtt először, de
elvétette. Beauvallon pontosan célzott, és arcon lőtte Dujariert, aki hanyatt
esett, szájából és orrából dőlt a vér. Pár perccel később már halott volt.
Testét Lolához szállították.
Dujarier halálával Lola mellől elpártolt a szerencse. Nem volt ihlete
többé, és nem tudott dolgozni, barátaitól kellett kölcsönkérnie, hogy legyen
valamennyi pénze. Ezalatt Beauvallont bíróság elé állították Dujarier
meggyilkolása miatt, de ártatlannak bizonyult.
Lola a tárgyalás után elhagyta Franciaországot, és Németországba ment.
Egy barátjának azt mondta, hogy talál magának egy herceget.
Bajorországba ért, és jóval túlteljesítette az elvárásait. 1846-ban találkozott
I. Lajos királlyal. Lola húszas éveinek végén járt, a király a hatvanas éveit
taposta. Lola szerencséjére a király mindenért rajongott, ami spanyol volt,
és általában a szép nőkért is, úgyhogy amikor meglátta a nőt, nyomban
beleszeretett. Lola rajongóra lelt a király személyében. Az egyik elbeszélés
szerint Lajos azt kérdezte tőle, hogy a gyönyörűnek tűnő mellei tényleg
olyan csodásak-e, mint amilyennek látszanak, mire a nő fogott egy kést,
elvágta fehérneműjét, és feltárta kebleit a király előtt. De valószínűleg ez a
történet csak mendemonda. Egy másik sztori sokkal inkább tűnik igaznak,
miszerint a király megkérte, hogy táncoljon neki, és ezek után felajánlotta,
hogy beprotezsálja a Hof Theaterhez. Mindenesetre Lajos egyre több időt
töltött Lolával, és egyre több pénzt költött rá. Megbízta építészét, hogy
fényűző otthont építsen a nőnek, a pénz nem számított. A jó sora ellenére
gyakran kirobbant Lola heves természete. Bárki ellen hangosan és
nyilvánosan szót emelt, és egy ostort is hordott magánál, amivel olykor
nyomatékosította szavait.
Azonban a bajor emberek soha nem fogadták el Lolát, annak ellenére,
hogy a király teljesen odavolt érte. Még a végrendeletét is megváltoztatta
miatta. Lola vérmérséklete folyamatosan kellemetlen helyzetekbe sodorta.
Egyszer a nő megtámadott egy szállodatulajdonost és egy szállítófiút, ami
rendőrségi nyomozást vont maga után. A királyt eleinte nem érdekelte a
többiek véleménye, elvakította a szerelem. Botrányhős szeretőjének bajor
állampolgárságot kívánt adni, annak érdekében, hogy utána nemesi címmel
ajándékozhassa meg. Az állampolgársági bizonyítványt egy miniszternek
kellett aláírnia, de erre a jóérzésű illetékes nem volt hajlandó.
A miniszternek annyira nem fűlött hozzá a foga, hogy levélben tudatta a
királlyal, hogy inkább lemond, mint hogy Lolának állampolgárságot adjon.
Mindenki legnagyobb döbbenetére a király elfogadta a lemondását. A pórul
járt miniszter helyett kinevezett új hivatalnok ellenben készségesen aláírta
az állampolgársági bizonyítványt. A király Lolát Landsfeld grófnőjévé tette,
egy kitalált helységnév grófnőjévé, ami két másik helyiség nevéből lett
összerakva, Landshutból és Feldbergből.
Bárhogyan is próbálkozott a király, hogy elfogadtassa a nőt, az
arisztokrácia kiközösítette Lolát. Az utcán demonstráltak, hogy utasítsák ki
Bajorországból. Annyi tüntetés volt ellene a diákok között, hogy a király
bezáratta az egyetemet, és utasította a nem Münchenben lakó diákokat,
hagyják el a várost. Ez a helyi kereskedőket felháborította, akiknek így
sokkal kevesebb vásárlójuk lett. Amikor Lola házát körülvették a
demonstrálók, kiment eléjük, és a szolgák húzták vissza a rázúduló kőzápor
elől. Ezt követően hintóban menekítették el biztonságos helyre. Lola pár
nappal később ismét visszatért a városba, hogy a királlyal találkozhasson,
ezúttal fiúnak öltözve, hogy ne ismerjék fel, de mivel a csőcselék
mindenhol kereste, csak pár óráig maradhatott. A botrányos nő elleni
tüntetések forradalommá nőtték ki magukat. A tanácsadók azt mondták a
királynak, hogy az egyetlen mód arra, hogy béke legyen, az, ha Lola
elhagyja az országot. A király vonakodva bár, de utasítást adott arra, hogy
vonják vissza a nő bajor állampolgárságát, és tartóztassák le. Amikor
megtalálták Lolát, Svájcba deportálták. Lajos király le volt sújtva, és
képtelen volt tovább folytatni pályafutását királyként, igy 1848. március 20-
án lemondott.
1848 végén Lola már Londonban élt. Lajos, aki továbbra is eltartotta őt,
észrevette, hogy két szeretőt is tart, annak ellenére, hogy a nő biztosította őt
haláláig tartó szerelméről. Lola tudta, hogy Lajosra nem számíthat az idők
végezetéig, így gyorsan hozzáment egy fiatal és gazdag lovassági tiszthez,
George Trafford Heraldhoz. Azonban a házasság nem volt törvényesen
érvényes, mivel Lola még nem vált el férjétől, Thomas Jamestől. Amikor
Herald nagynénje ezt megtudta, letartóztatta Lolát bigámiáért. A tárgyalást
bizonyíték hiánya miatt elnapolták. Amikor újra tárgyalásra került sor, Lola
jogi képviselője előadta, hogy a nő külföldre távozott. Új férjével a
kontinensre szökött. Azonban Herald hamar belefáradt újdonsült felesége
erőszakos természetébe, és otthagyta Barcelonában. Lola onnan Párizsba
költözött, ahol a pénzszerzésről vezérelve ismét színpadra készült. Azt
hallotta, hogy egyes európai előadóművészek sikert arattak az Egyesült
Államokban, így ő is oda készült, hogy szerencsét próbáljon. Először új
táncokat tanult be egy koreográfus segítségével, amiket Franciaországban
és Belgiumban adott elő, és elég jó volt a fogadtatása.
1851-ben átszelve az óceánt, Amerika fele vette az irányt, és az
Újvilágban folytatta színpadi karrierjét. Az amerikai kritikusok, akik látták
az előadásait, eleinte nem nyilatkoztak túl lelkesen róla, de elismerték, hogy
Lola szenvedélyes játéka vonzotta a közönséget. 1852-ben egy róla szóló
színjátékban szerepelt, aminek Lola Montez Bajorországban volt a címe.
A színpadi játéka jobb kritikákat kapott, mint a tánctudása. Új
színdarabokat írtak kimondottan neki, és ezekkel turnézott szerte az
Egyesült Államokban.
Amikor Kaliforniába tartott, találkozott egy újságszerkesztővel, Patrick
Hullal-lal. Két hónapon belül össze is házasodtak, és egy kis közösségbe
költöztek Kaliforniába, a Grass Valley-be. Mint az várható volt, ez a
házasság sem tartott sokáig. Végül Lola kidobta Hullt. A nő Kaliforniában
maradt, és egy sereg állatot gyűjtött maga köré, többek között egy
medvebocsot is. Úgy emlékeznek rá, aki befektetőket bátorított arra, hogy
támogassák a kvarcaranyipart, ezzel lehetővé téve, hogy a bányászat a
következő száz évben felvirágozzon Grass Valley-ben. Az egyetlen háza,
amit valaha birtokolt, lebontásra ítéltetett rossz állapota miatt. Az egyszerű
faház egy másolata, ma a 292. számú Kaliforniai Történelmi Nevezetesség,
újra fel lett építve a Mill Street 248-ban, és látogatói központként üzemel.
1855-ben Lolát ismét megszállta a jól ismert nyughatatlansága, és vissza
akart térni a színpadra. Ezúttal Ausztráliába készült.

Tánc az aranyásóknak

Az 1850-es évek remek időszaka volt az ausztrál szórakoztatóiparnak,

mivel a victoriabeli aranyláz rengeteg embert vonzott oda a világ minden
tájáról. Ausztrália népessége megháromszorozódott. Lola egyik helyről a
másikra utazott, táncolt, és játszott az aranyásóknak. Azonban itt sem
fogadta mindenki kedvezően. Amikor 1856 februárjában a Ballarat
Timesban rossz kritikát kapott, az újságírót, Henry Seekampot egy bárban
egy ostorral megtámadta. Nem ez volt az első alkalom, amikor ostorral
támadt valakire. Amikor Berlinben egyszer lovaglás közben egy rendőrtiszt
odament hozzá, és a kantárt megfogva ki akarta vezetni lovával együtt a
VIP-területről, Lola azonnal erőszakkal reagált, és megcsapta a tisztet az
ostorával. Híres volt arról a szokásáról is, hogy kést ránt, amikor dühös
valakire. Csakhogy nem mindig sültek el jól az efféle kirohanásai. Egyszer,
amikor egy színigazgatóra támadt, mert azzal vádolta, hogy becsapja
pénzzel, a férfi felesége is jelen volt, aki elkapta Lola ostorát, és
visszacsapott vele, olyan súlyos sérülést okozva Lolának, hogy le kellett
mondania egy szereplését.
Pár hónappal később Lola visszatért az Egyesült Államokba. A hajóúton
akkori szeretője, Frank Folland nyomtalanul eltűnt a hajóról. Azt beszélték,
hogy a férfi leugrott a fedélzetről, és öngyilkos lett a nővel folytatott
folyamatos veszekedések miatt.
A fellépéseit követő kritikák arról számoltak be, hogy Lola sokat
fejlődött, amióta utoljára látták Kaliforniában játszani. Egy sikeres turnét
követően úgy döntött, hogy valami újat próbál ki, és egy előadás-sorozatot
prezentál élete történetéről. Hamiltonban, Ontarióban, majd Buffalóban
tartotta első előadását meglehetős sikerrel. Így szerte az Egyesült
Államokban is megtartotta az előadásait. Hasznot húzva a sikeréből, kiadta
előadásainak szövegét. Ezt egy könyv követte, A szépség művészete, avagy
egy hölgy toalettjének titkai címmel 1858-ban. Nagy sikere volt, és A
szerelem anekdotái követték.
 Sikeres írországi felolvasóest-sorozata után Nagy-Britannia, Amerika és
New York következett, ahol le is telepedett, és haláláig ott élt. Utolsó
éveiben vallásos életet élt, és nehéz helyzetben lévő nőkön segített. 1860-
ban agyvérzést kapott, amit részleges bénulás követett. Nem adta fel,
sántikálva ugyan, de folytatta életét. Azonban 1860 hideg telén
tüdőgyulladást kapott, és kórházba került. A nő, aki elcsábított egy királyt
és kirobbantott egy forradalmat, egy fillér nélkül halt meg 1861. január 17-
én, negyvenes évei elején. Eliza Gilbert néven temették el a brooklyni
Green-Wood temetőben.

A TEMPLOMI TÁNCOS, AKI SOSEM VOLT AZ: MATA HARI

Mata Hari neve a szex és a kémkedés szinonimája. Egy különleges nő, aki
felülemelkedett azokon a nehézségeken, amiket az élet elébe sodort,
egészen addig, mígnem vesztére az első világháborúban egymás ellen
harcoló nagyhatalmak fel nem figyeltek rá. A férfiak üldözték
rajongásukkal, gyakran magas rangú katonatisztek is, és veszélyes vizeken
evezett, amikor pénzt fogadott el kémkedéséért. Végül az életével fizetett
ezért.
Mata Hari távol-keleti templomi táncosnak adta ki magát, de valójában
Hollandiából származott. 1876-ban született Leeuwardenben, Észak-
Hollandiában. Igazi neve Margaretha Gertruida Zelle volt.
A boldog gyermekkor után családja szétesett, mert apja üzleti
vállalkozása megbukott, és a férfi elhagyta a családot. Elvált feleségétől, aki
egy évre rá meghalt. A gyerekeket szétválasztották egymástól, és
rokonoknál helyezték el őket. Margaretha egy Sneek nevű városba került a
nagybátyjához, aki nem tudott bánni a kislánnyal, így iskolába küldték
Leidenbe, de azt is el kellett hagynia, mert arról pletykálkodtak, hogy
viszonya volt az egyik tanárral. Egy másik nagybátyja Hágában magához
fogadta.
Abban az időben Hollandia katonai nagyhatalom volt tengerentúli
gyarmatokkal, így sok katona volt a városokban. 1894-ben, amikor
Margaretha tizennyolc éves lett, egy újsághirdetésre válaszolt, amiben egy
katona feleséget keresett magának. Ez a katona a harmincnyolc éves
Rudolph MacLeod volt, aki a holland Kelet-Indiából jött haza, hogy
betegségéből felépüljön. Margaretha és MacLeod azonnal úgy döntöttek,
hogy összeházasodnak, egy héttel később eljegyezték egymást, és három
hónap múlva egybe is keltek. Annyira gyors döntés volt, hogy azt beszélték,
Margaretha biztosan terhes, de ez nem volt igaz. 1895 júniusában
házasodtak össze, és első fiuk, Norman John 1897 januárjában született.
Amikor a kisfiú pár hónapos volt, MacLeod elég egészségesnek érezte
magát ahhoz, hogy visszatérjen a katonai szolgálatba, így útra kelt
családjával Kelet-Indiába. Egy tágas otthonunk lett egy sereg szolgával
felszerelve. Margarethának egy második gyermeke is született, egy kislány,
Jeanne-Louise, akit Nonnak becéztek. Azonban a házasság veszélyben volt.
Mindketten házasságtöréssel vádolták egymást. Margaretha végül elhagyta
rendkívül erőszakos férjét. Amikor visszatértek Európába, a férj azzal állt
bosszút, hogy egy újsághirdetést tett közzé, amiben azt állította, hogy a
feleségének nem tartozik többé felelősséggel, és a nő nem vehet fel a
nevében hitelt. Miután Margaretha nem talált munkát Hollandiában,
Franciaországba ment, és táncosnőként próbált szerencsét. Saját táncstílust
talált ki, ami ahhoz a tánchoz hasonlított, amit Kelet-Indiában látott. Eleinte
privát estélyeken lépett fel, nagy sikerrel. Előadásainak híre szájról szájra
terjedt, és nemsokára felkérték, hogy nagyközönség előtt táncoljon.
Átváltozása Margaretha Zelléből Mata Harivá 1905. március 13-án
történt, amikor a Guimet múzeumba hívta a múzeum alapítója, Émile
Guimet. Azt javasolta neki, hogy válasszon egy egzotikus hangzású
művésznevet magának. A Mata Harit választotta, aminek napfelkelte a
jelentése. Hogy teljes legyen a kép, azt mondta magáról, hogy egy Java
szigeti templomban táncosnő volt. Mata Hari hatalmas siker lett. Európa-
szerte fellépett, és immár elvált asszonyként rendszeres viszonya volt
katonatisztekkel, üzletemberekkel és diplomatákkal, akik boldogan fizettek
társaságáért.

Beszervezve

Az első világháború kitörésekor Mata Hari Berlinben lakott, ahol egy

Metropol-beli évadra készült. Alig várta, hogy visszatérhessen
Franciaországba, de a vonatát megállították a német határőrök.
Visszaküldték Berlinbe a csomagja nélkül. Csomag és pénz nélkül semmije
sem volt, de elintézte, hogy a barátai adjanak neki kölcsön, hogy vissza
tudjon térni Hollandiába. Ott egy német diplomata meglátogatta, és nagy
összeget ajánlott neki annak fejében, ha kémkedik Németországnak. A nő
elvette a pénzt, de később azt állította, hogy csak azért, mert kompenzálni
akarta magát az elkobzott csomag miatt.
1915-ben egy utasszállító hajón, ami Anglia keleti partjainál, Folkstone-
ban kötött ki, brit titkosügynökök rutinellenőrzést végeztek az utasok
között, és figyelmesek lettek Mata Harira mint lehetséges német ügynökre.
Amikor rájöttek, hogy találkozott Karl Kroemerrel, akiről köztudott volt,
hogy kémeket toboroz, a gyanú beigazolódni látszott. Tájékoztatták erről
francia kollégáikat is. Amikor Mata Hari legközelebb Párizsban volt,
észrevette, hogy követik. Francia rendőrök voltak a nyomában, akik látták,
hogy különböző férfiakkal találkozott, akiket arra használt, hogy
finanszírozzák extravagáns életvitelét. Egy férfihoz különösen közel állt, a
huszonegy éves orosz katonatiszthez, Vladimir de Massloffhoz. Tizennyolc
évvel volt idősebb a férfinál. A korkülönbség ellenére szerették egymást.
A nő Vadimnak hívta a férfit, a férfi pedig Marinának őt.
Amikor Vadim gáztámadásban megsebesült, Mata Hari meg akarta
látogatni, de ahhoz, hogy a frontra mehessen, engedélyt kellett szereznie.
Kérelme felkeltette egy kémelhárításért felelős tiszt figyelmét, Georges
Ladoux-ét, aki meg volt győződve róla, hogy Mata Hari német kém.
Találkozott vele, és megpróbálta beszervezni kettős ügynöknek, hogy
Franciaországnak is kémkedjen. A nő ezt jó lehetőségnek látta arra, hogy
véget vessen a többi férfival való kapcsolatának, és csak Vadimmal
lehessen, de a pénz megszerzéséhez német államtitkokat kellett
szolgáltatnia. Egy nagyon veszélyes játékba kezdett.
Arra gondolt, hogy elcsábítja Moritz von Bissinget, a megszállt Belgium
német kormányzó tábornokát, és a bizalmába férkőzik. Ezzel az életét
kockáztatta volna. Bissing volt az a tiszt, aki Edith Cavell kivégzését
aláírta. Cavell brit ápolónő volt, aki Belgiumban dolgozott. Brit katonákat
bújtatott, és segített nekik hazajutni. Végül elárulták és letartóztatták.
Bűnösnek találták a német állam ellenségeinek segítésében, és 1915.
október 12-én kivégzőosztag elé állították.
Azonban Mata Hari nem találkozott Bissinggel, és Nagy-Britanniánál
tovább sem jutott. A brit titkosügynökök azt feltételezték, hogy ő Clara
Benedix álnéven működik mint német ügynök. Azt feltételezték, hogy Mata
Hari és Carla Benedix ugyanaz a személy, és parancsot kaptak, hogy
tartóztassák le, ha látják valamelyiküket. Mata Harit egy hajó fedélzetén,
ami Falmouthban kötött ki éppen, letartóztatták, és Londonba vitték.
A vallatás alatt tagadta, hogy ő lenne Clara Benedix, és azt állította, hogy a
francia titkosszolgálatnak dolgozik, amit Ladoux is igazolt. Azonban nem
hagyták, hogy folytassa útját, és Spanyolországba küldték. Ott találkozott
egy német tiszttel, Arnold Alle őrnaggyal, aki a madridi német követségen
volt elszállásolva. Megtudta tőle, hogy egy tengeralattjáró német és török
katonákat szállít a marokkói partokhoz. Visszasietett Franciaországba, és
találkozót szervezett Ladoux-val, azt remélve, hogy az információért
cserébe pénzt kap. De Ladoux nem akart fizetni, azt állította, hogy már
tudott a tengeralattjáróról, mivel a franciák dekódolták a német katonai
rádiót.

Tárgyalás az életért

1917 januárjában Vadim Párizsba utazott, hogy lássa szerelmét, Mata Harit.
Parancsnoka utasította, hogy kerülje a hírhedt és gyanús nő társaságát, de
Vadim nem engedelmeskedett. 1917. február 13-án, röviddel azután, hogy
elment, Mata Harit letartóztatták. Négy hónapig tartó kihallgatás után, amit
Pierre Bouchandron hajtott végre, Mata Hari fizikai és mentális egészsége
súlyos állapotba került. Ügyvédje kérését, hogy szállítsák kórházba,
elutasították. Ügyvédje a hetvennégy éves Edouard Clunet volt, egy volt
szeretője, aki vállalati ügyvéd lévén képzetlen volt büntetőjogi területen.
Egy jó ügyvéddel minden bizonnyal több esélye lett volna megúsznia a rá
váró szörnyűségeket.
1917. július 24-én kezdődött a tárgyalás. Mata Hari ellen bizonyítékul
szolgáltak többek között a Berlin és Madrid közötti német rádióüzenetek
átiratai. Az ügynök kódja H21 volt, és tevékenysége egyezett Mata
Hariéval. Érdekes módon az üzenetek küldésekor egy olyan kódot
használtak, amiről a németek tudták, hogy a franciák már feltörték. Mintha
a németek azt akarták volna, hogy a franciák elolvassák ezeket az
üzeneteket. Lehetséges, hogy úgy döntöttek, megszabadulnak Mata Haritól,
mert nem volt a hasznukra. Vagy az is lehet, hogy el akarták vonni a
franciák figyelmét más ügynökökről. Mata Hari elismerte, hogy pénzt vett
át Karl Kroemertől, de azt nem, hogy a németeknek kémkedett. Annak
ellenére, hogy nem volt ellene komoly bizonyíték, az ügyész, André Monet
úgy jellemezte a nőt: lehetséges, hogy a huszadik század legnagyobb
kémnője. Mindössze két nap tárgyalást követően a bírák negyvenöt perc
szünetet tartottak, hogy döntést hozzanak. Mata Hari minden vádpontban
bűnösnek találtatott, és halálra ítélték. Visszatért a börtönbe, hogy ott várja
halálát. A kegyelem minden formáját elutasították.
1917. október 15-én hajnali öt órakor felébresztették, és a kivégzőhelyre
vitték, ahol a kivégzőosztag elé állították. Nem akarta, hogy bekössék a
szemét. Amikor kiadták a parancsot, a katonák célba vették. Egyenesen
nézett rájuk, és pár pillanat múlva a földre zuhant. Ezután, arra az esetre, ha
még élve maradt volna, egy tiszt odalépett hozzá és fejen lőtte. Senki sem
tartott igényt a testére. Kivégzése után ráadásul még a fejét is levágták, és a
párizsi anatómiai múzeumba küldték, másik körülbelül száz kivégzett
ember fejével együtt. Később a fej eltűnt, és soha nem találták meg.

Egy korszak vége

A kurtizánok és udvari ágyasok virágzó korszaka a tizenkilencedik századi

Európában volt, mivel a kontinens tele volt arisztokratákkal, akik Ruritánia-
szerű királyságokban és hercegségekben éltek, amik a mostani
nemzetállamok elődei voltak. A szemtelenül gazdag királyok és hercegek a
béke és a bőség időszakában hatalmas vagyonukat szerencsejátékokra,
szórakozásra, fényűző utazásokra és kurtizánokra költötték.
Az első világháború drámaian átrendezte Európát, így nem volt többé
helye a Grandes horizontales-nak. Négy birodalom tűnt el, a német, az
orosz, az osztrák és az ottomán birodalom. Az újonnan létrejött államoknak
nem volt szükségük többé hercegekre, grófokra és királyokra. Rengeteg
arisztokrata elmenekült, vagy a háború alatt kitelepítették őket. Elvesztették
vagyonuk nagy részét, ingatlanjaikat és hatalmukat. A háború utáni Európa
olyan hely lett, ahol az öltönyös férfiak mellé társult a hatalom. Választások
által kerültek hatalomra, és leválthatóak lettek. Számított, hogyan
viselkednek nyilvánosan, és milyen arcukat mutatják. A modern
uralkodóknak már nem volt könnyű elrejteni a magánéletüket a
közvélemény szeme elől. Ugyanazzal a mércével mérték őket, mint bárki
mást. Természetesen ez nem akadályozta meg a nagy hatalmú férfiakat,
hogy szeretőket tartsanak, de azok a nők nem voltak többé az extravagáns,
magamutogató kurtizánok, akik nyíltan költekeztek, mint az előző
századokban. A tündöklő félvilági nők eltűntek az ismeretlenségben,
emlékük elhalványult, elvesztették vagyonukat, és névtelenül haltak meg,
akárcsak La Belle Otero.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Előszó
Egy parázna élete
Első fejezet
Les Demimondes
Az andalúz vulkán – La Belle Otero
Az első színházi fellépés
La Belle Otero születése
A gyilkos szirén
Szerény élet
A nagy hármas: Otero, Pougy és D’Alencon
Liane de Pougy
Egy leszbikus románc
Émilienne d’Alençon
Az eltartott nők királynője: La Païva
La Païva megszületik
Egy kifestett holttest
A kaméliás hölgy: Marie Duplessis
A legendás félvilági nő: Cora Pearl
Szökés
Uralkodói kapcsolatok
Egy végzetes lövés
Zola Nanája: Blanche d’Antigny
Második fejezet
Alsószoknya a trón árnyékában
Agnès, az első
A nagy szifiliszjárvány
Fogamzásgátlás
A majdnem királynő: Diane de Poitiers
Egy megrendezett
házasság
Egy herceg szerelme
Egy megjósolt halál
Halálos folyékony arany
 Az örömhajhász: Ninon de L’Enclos
Illetlen magatartás
A Napkirály udvarában
A csodálatos
Mazarinettek
A király szívének
meghódítása
Mérgezések
A Napkirály felesége? Madame de Maintenon
Egy kockázatos
vállalkozás
Egy ideális nevelőnő
Egy Madame születése
Egy királyi házasság?
XV. Lajos szeretői
Aki nagyságra született: Madame de
Pompadour
A beteljesült prófécia
Csata a riválisokkal
Egy parasztlány az udvarban – Madame du
Barry
Férjhez adni!
Elszámolás
Éljen a forradalom!
Egy halálos szerető: Madame La Guillotine
Dr. Elliott önfejű felesége: Grace Elliott
Irány az udvar
Mindent kockára tenni
Napóleon kis lengyel felesége: Marie
Walewska
A császár veresége
A viszony véget ér
A birodalom összeomlik
Végső száműzetés
Harmadik fejezet
Az ókori világ
Hamupipőke és egyéb görög mesék
 India táncoló lányai
Kína ágyasai
Ókori Róma
Negyedik fejezet
A tiszteletben tartott velencei kurtizánok
A kurtizán költőnő: Veronica Franco
A király örömére
Pestis
Boszorkányság
A művészet patrónusa
Hanyatlás és bukás
Csábító Tullia – Tullia d’Aragona
Pápai szeretők
Ötödik fejezet
Ezalatt Britanni�ban...
A legvidámabb szerető – Jane Shore
Segítségért folyamodva
Egy szerencsés szerető
Egy meglepetés
VIII. Henrik tíz ágyasa
A Boleyn lányok
Tegyél királynéddá!
Agykárosodás
Egy királyné kivégzése
A hóhér bárdja
A vidám uralkodó: II. Károly
Botrányos röplapok
A szerető, aki feleségül ment a királyhoz…
vagy mégse? Lucy Walter
Lucy fekete doboza
A narancsárus, a kém és az itáliai csábító:
Nell Gwyn, Louise de Kérouaille és Hortense
Mancini
A nagy tűzvész
Különc
Egy francia kém az
udvarban
 Ha darázsfészekbe nyúlsz
Egy népszerűtlen király – II. Jakab
Az utódlás nehézsége
A király és a májusfa: Ehrengard Melusine
Botrány az udvarban
A buborék kipukkad
A párbajozó lánya: Henrietta Howard
Királyi menedék
A király ágyasa
Az udvar elhagyása
A dandy herceg: IV. György
A szerető, aki megzsarolta a királyt:
Mary Robinson
Florizel megtalálja
Perditáját
Egy fordulat a semmiből
Egy törvényen kívüli királyi házasság: Maria
Fitzherbert
Gépi fürdés
Egy ingerlékeny herceg
Róma döntést hoz
A kormányzás időszaka
Regency dandyk
Akit becsaptak és elárultak: Dora Jordan
Királyi parancs
Egy szörnyű felismerés
Tedd nyilvánossá, és légy átkozott!
Harriette Wilson
Worcester megmentése
Kellemetlen tények
Hatodik fejezet
Az öröm hercegei
Csábító vagy Mocskos Bertie: Eduárd Albert
herceg
Bertie kiházasítása
A diszkrét kurtizán: Catherine Walters
A Jersey Lily: Lillie Langtry
 Az utolsó csepp
Egy ellentmondásos válás
A csobogó patak: Daisy Warwick
A fecsegő nő
Végső búcsú
Az örömház királynője: Alice Keppel
Alice riválisa
Utolsó napok
Kurtizán az apparátussal szemben: Marguerite
Albert
Egy zűrös házasság: Camilla Parker Bowles
Hetedik fejezet
Az amerikaiak
Az amerikai hercegnő: Clara Ward
A cigány hegedűs
A Yukon királynője: Klondike Kate
A színpadi karrier kezdete
Egy viharos kapcsolat
Halálra fagyva
A New York-i Madam: Fanny White
Tisztességtelen kereset
Hirtelen halál
A paraguayi uralkodónő: Eliza Lynch
A reménybeli uralkodó
Háború
Nyolcadik fejezet
Ázsia
Mughal uralkodóitól Bollywoodig
A kurtizán, aki egy fejedelemségen
uralkodott: Begum Szamru
A holdarcú Mah Laqua
A pávatáncosnő: Moran Szarkar
Egy lázadó kurtizán: Azizun Nisza
Japán vigalmi negyedei
A vigalmi negyedek
hanyatlása
 Gésa. A művészi
szórakoztató
Ókori Kína
Ce-hszi, az ágyas és kínai császárné
Ellenállni a reformnak
Az ágyas visszatér
Kilencedik fejezet
És a többi
Az admirális lánya és a beduin sejk: Jane
Digby
Egy kényelmes házasság
Szíria csábításában
A táncosnő, aki kirobbantott egy forradalmat:
Lola Montez
Flört a La Presse-szel
Tánc az aranyásóknak
A templomi táncos, aki sosem volt az: Mata
Hari
Beszervezve
Tárgyalás az életért
Egy korszak vége
Copyright
 A mű eredeti címe:
Ian Graham: Scarlet Women
Thistle Books 2015

Fordította Tóth Virág

Tericum Kiadó Kft., 2021

www.tericum.hu
Felelős kiadó a Kiadó igazgatója
Szerkesztette és az eredetivel összevetette,
layout és borítóterv Pavlov Anna
Korrektor Nácsai Katalin

ISBN 978 963 438 102 0

Minden jog fenntartva.