2.

fejezet

Beköszöntött tehát a november és ezzel együtt nem csak az időjárás fordult szomorúra, de
Ábel kedve is elment mindentől. Nehezen találja a helyét, nehezen megy neki a munka,
még tréfálkozni sincs kedve a fahordókkal, pedig az eddig szokása volt.

„El is gondoltam ott magamban, ahogy nehéz csutak módjára ültem, hogy mégis gyenge
portéka az ember, hogy ennyire hatalma alatt áll az időjárásnak. Tavasszal felkunkorodik
és kinyílik, mint a virág; nyáron dalolva borul termésbe, s nem győzi szaporítani a
pénzérő dolgokat, úgyszintén saját magát is; aztán ilyenkor, ősz farka felé, egyszerre
kifogy az olaj belőle, mint a motorokból, s csak áll a kerekeivel és a sípjával s egész
szerkezetével, mint valami haszontalanság.”
Egész nap esik az eső, minden nyirkos, nedves, ilyenkor az emberek sem nagyon jönnek
fát venni.

Ezért aztán Ábel elhatározza, hogy sétál egyet az erdőben, hátha attól jobb kedve lesz.
Először megnézni a nagy bükkfa odvát, hogy az oda rejtett puskáknak nem ártott-e az
eső.

Mindent rendben talál, és most már sokadjára gondolkozik el azon, hogy valahogy meg
kéne tanulnia kezelni is a puskát. Eddig nem merte egyik katonaviselt fahordót sem
megkérni, hogy tanítsa meg lőni, mert tudta, hogy elméletileg nem szabadna nála puska
legyen.

Most azonban elhatározza, hogy mindenképpen szerez valakit, aki megtanítja őt lőni.

Az erdei séta során Bolha talál egy agancsot, ami félig kiáll a földből. Ábel kiássa és
kiderül, hogy hatalmas, gyönyörű agancsról van szó:

„Gazdag fejlődésű agancs volt, a szarvasok királyáé lehetett bizonyosan. Hét ágazat volt
rajra, s azokon újabb szarvacskák.”
Mivel sötétedni kezd, ezért Ábel az aganccsal együtt visszamegy a kunyhójába, jól
megrakja a tüzet és előszedi a könyveit, amiket Dávid Pali bácsitól szerzett. Az öreg
végül hozott neki egy kalendáriumot is, azt kezdi el nézegetni.

Ábel jól szórakozik azon, hogy a kalendárium tele van olyan jóslatokkal és tanácsokkal,
amik teljesen egyértelműek: az időjárással kapcsolatban januárra nagy hideget,
augusztusra pedig nagy meleget jósol, azt tanácsolja, hogy fürödjön az ember
rendszeresen, a gyerekeket oltassák be, a szobában pedig ne legyen se túl hideg, se túl
meleg.

Ábel meg is jegyzi magában: „Tudta hát a jós, hogy mit csinál, mert a tyúknak szarvat, s
az ökörnek kotlási hajlandóságot én sem jósolnék.”
Ami viszont ennél jobban érdekli Ábelt az a kalendáriumban lévő érdekes, rövidebb
történetek, ezeket szívesen olvasgatja:

„Hanem a tömérdek jó tanács, úgyszólván, semmi volt a hátrább levő gazdag

olvasmányokhoz képest, melyek között találtam krónikás verset Fráter György barátról s
az erdélyi nagy vallási szabadságról; eszmélkedést Szent Zitáról, aki a szakácsnéknak
volt a patrónája; s egy másik elmélkedést Szent Ferencről, aki viszony azoknak az
állatoknak volt a patrónusa, akiket megsütöttek és megfőztek a szakácsnék. Olvastam
továbbá egy emberről, akinek nem volt árnyéka s az özvegyekről, akiknek több is volt;
aztán Miklós muszka cárról is olvastam, s nemkülönben arról, hogy a föld kerekségén
annyi giliszta él, hogy húszezer is jutna egy embernek, ha igazságosan elosztanák.”
Ábel a nagy olvasásban észre sem veszi, hogy mennyire lehűlt a kis házban a levegő.
Amikor végre feleszmél, akkor meg rájön arra, hogy hiába rakja meg a tüzet, a meleg
elszökik a ház szigetelés nélküli tetején és az ablakok mellett.

A fiú kétségbe esetten gondol arra, hogy még csak ősz van, mi lesz vele, ha beköszönt a
híresen kemény és hideg hargitai tél. Annyira belemerül a képzelgésbe, hogy már érezni
is kezdi a nagy hideget.

Minden létező ruhát magára vesz, amit csak talál, jól megrakja a tüzet és megpróbál
elaludni, hátha akkor nem fázik annyira. Álmában azonban azokat a történeteket folytatja,
amiket korábban olvasott, nem telik jól az éjszakája, mert ráadásul még nagy téli hideggel
álmodik.

Az idő másnap sem javul, ugyanolyan szomorkás, mint előző nap. Ábel csak annak örül,
hogy legalább nincs (még) olyan hideg, mint álmában volt.

Ábel hamarosan felfigyel egy közeledő, sárga színű szekéren. A szekéren három barát
(szerzetes) ül, és bár mindhárman barátcsuhát viselnek, azért közel sem egyformák.

Az, aki a szekeret hajtja, rongyos, vékony, fiatal legény. Hátul a két másik barát, akik a
kényelmes üléseken utaznak, viszont sokkal jobb anyagból készült csuhát viselnek, és
látszik rajtuk, hogy nem éheznek, sőt, kövér mind a kettő.

A barátokról hamarosan kiderül, hogy fát jöttek venni, kettőnek a nevét is megtudjuk: A
kocsihajtót Márkusnak hívják, az egyik barátot Furtunátnak, a „főbarát”, ahogy Ábel
nevezi, pedig nem más, mint a csíksomlyói páter gvárgyián.

A gvárgyián, vagy másképpen gvárdián a szerzetesrendi házfőnök, a kolostor vezetője, ő

felügyeli a szerzetesrend szabályainak betartását és a barátok életét, nagy hatalmú egyházi
vezető.
Furtunát és a gvárgyián bemennek Ábelhez a házba, Márkus kint marad a lovak mellett.
A barátok tehát fát akarnak venni, és elsőre el sem akarják hinni, hogy Ábel az
erdőpásztor.

Ábel azonban humoros feleleteket ad nekik, sőt olykor már-már az illetlenség határát is
súrolja. Furtunátnak, az alacsonyabb rangú barátnak, ez nem is tetszik, de mivel a
gvárgyián alapvetően jól szórakozik a fiú okos válaszain, ezért nem lesz baj.

A barátok 50 öl fát akarnak venni, ami nagyon sok, és eltart egy darabig, amíg
megszemlélik az árut és megalkusznak.

Amikor visszamennek a házhoz, azt látják, hogy Márkus az egyik fa alsó ágán ül. Kiderül,
hogy a fiatal szerzetes nem túl éles elméjű és meg akart fogni egy mókust, de persze
mire felmászott a fára, a mókus rég eltűnt.
Ezen megint elviccelődnek egy darabig, majd bevonulnak a házba, hogy
megmelegedjenek. Márkus parancsot kap, hogy hozza be a szekérről az élelmet.

Ábel azt hiszi, hogy Márkus egy kisebb tarisznyával fog bejönni, meglepődik tehát, amikor
a szerzetes egy hatalmas ládával jelenik meg az ajtóban.

„Közben s nagy buzgalommal a páter-gvárgyián az asztalt már teríteni kezdette; s

nemsokára sült húsok voltak oda kirakva, tepertyűs pogácsa, sajt és mosolygó sárga
gyümölcsök. És eme étkek mellett két üveg is állott katonásan: az egyikben
borókapálinka volt, s a másikban bor. Poharuk is volt, de csak kettő. A gvárgyián emiatt
úgy párosított minket, hogy az egyikből ő s Furtunát ivott; a másikból pedig mi Márkussal
ketten. Először a borókás italból vettünk egy-egy szájjal, de éppen elég is volt annyi, mert
inkább lehetett volna parázs lelkének nevezni, mint pálinkának.”
Vagyis a barátok olyan ételeket hoztak magukkal, amiket Ábel csak ritkán kóstolhatott
addig.

Tisztességesen megebédelnek, majd a két idősebb barát szivarra gyújt és békésen

pöfékelnek. A gvárgyián ekkor megkérdezi Ábeltől, hogy mivel tölti itt kint a napjait.

Ábel kitérő válaszokat ad, mert amiről lehetne beszélnie, arról nem érdemes, amiről meg
érdemes lenne beszélnie, mint pl a bombákról, vagy a jövőbeli terveiről, arról meg nem
lehet.

A barátok félreértik Ábel húzódozását és azt hiszik, hogy valami fiatal lányt, mint szeretőt
rejteget Ábel a házban.

Ábel persze rögtön tiltakozik, hiszen nem járatos ő még a szerelemben, de a barátok
addig faggatják, míg kénytelen valamit mondani, tehát bevallja, hogy olvasással szokta
tölteni az időt.

Gyorsan meg is mutatja kedvenc olvasmányait, a Nick Carter és Buffalo Bill füzeteket.
Ábel nagyon büszke ezekre az olvasmányokra, de a gvárgyián nem úgy reagál rá, hogy a
fiú számít.

Ugyanis egy mozdulattal összefogja az összes füzetet és begyűri az égő kályhába…

„A nagy megütődés miatt meg sem tudtam mozdulni.

A lábamból is elment az erő.
A szívem összefacsarodott.
Egyszerre sírni kezdtem.
Elborított az az érzés, hogy egyedül maradtam a világon. Ebben az árvaságomban csak
a véghetetlen szomorúság özönlött felém a hegyekről az ablakon át és a deszkanyíláson
át. Kedve veszetten borult össze felettem a ház s a ház felett az ég; s ami annyi volt
nekem azelőtt: a jókedv és az öröm, az mind kiadta a lelkét, hogy féljem a
mulandóságot.”
A gvárgyián erre közli, hogy Ábel semmit sem veszít azzal, ha nem olvassa el ezeket a
füzeteket, mert ezek istentelen, profán történetek, nem igaz kereszténynek valók.

Ábel azonban továbbra is kétségbe van esve, hogy megfosztották legkedvesebb

mulatságától:
„- Igen, de most jönnek a hosszú őszi esték s a még hosszabb téli esték! S azokon az
estéken én mit olvasok?!”
A gvárgyián azonban megnyugtatja, hogy valamelyik nap küldet ki neki olyan könyveket,
amik az ő életkorának valók és amikből sokan tanulhat Istenről.

Ábel nem biztos benne, hogy az jól lesz-e neki, ha a barátoktól kap könyveket, ő inkább a
füzeteit akarja visszakapni, de nem tehet semmit.

Ezért inkább másfelé tereli a beszélgetést. Kapóra jön, hogy eszébe jut a puskája, ezért
megkérdezi a gvárgyiánt, hogy meg tudná-e tanítani őt lőni.

Kiderül, hogy a főbarát tábori pap volt a háborúban, és kiválóan ért a puskához. Ábel
hamar előkeríti a bükkfa odvából a fegyvert és a lőszert, a gvárgyián pedig szakszerűen
megtölti és elsüti a puskát.

Ezután megmutatja Ábelnek a fegyver kezelését, aki örömmel és gyorsan tanul.

Furtunátnak is odakínálják, hogy lőjön vele, de a barát erre nem hajlandó.

Márkus azonban megpróbálkozik a lövéssel, de annyira fél a fegyvertől, hogy bár kézbe
veszi, de a szemét nem meri kinyitni.

A gvárgyián irányítja szavakkal, hogy merre emelje a puskát, és mikor húzza meg a
ravaszt. Márkus szorosan becsukott szemmel lő, és hatalmas szerencséje van, mert az
égen éppen akkor húz el egy varjúcsapat és Márkus teljesen véletlenül lelövi az egyiket.
A barátok ezután kijelentik, hogy nagyon régen nem töltöttek már el ilyen kellemes napot
és készülődni kezdenek, Ábel hiába marasztalja őket. A gvárgyián pedig otthagyja
Ábelnek a finom ebéd maradékát.

Ábelt egy kicsit elszomorítja, hogy megint egyedül kell maradnia, és mivel másképp nem
tudja a háláját kifejezni, ezért a Márkus által lelőtt varjú tollaival ékesíti fel a barátok
kalapját.

A barátok még egyszer megköszönik a kellemesen töltött napot, meghívják Ábelt, hogy
egyszer, ha ráér, látogasson el hozzájuk a kolostorba, majd kijelentik, hogy Márkus hozni
fogja a könyveket, ők pedig szekereseket küldenek majd a fáért, ezzel távoznak.

Ábel ezután rendet rak utánuk, kitakarít, majd enni ad az állatainak. Este újra átgondolja a
kellemes nap történéseit, és kiszámolja, hogy mekkora üzletet csinált a barátokkal.

A barátok vettek ötven öl fát. Egy öl ára 200 lej, az ötven ölért tehát összesen 10 000 lejt
fizetnek, felfoghatatlanul nagy pénz ez.

Ábel azonban hirtelen nagyon ideges lesz, ugyanis eszébe jut, hogy bár megalkudott a
barátokkal, de azok nem fizettek neki semmit. Csak annyit mondtak, hogy majd
szekereseket küldenek a fáért.

A fiú először úgy gondolja, hogy becsapták őt, de aztán rájön, hogy baj csak akkor lenne,
ha ő már írást (bárcát) is adott volna az üzletről. Mivel ez nem történt meg így
megnyugszik és elhatározza, hogy ír egy levelet a barátoknak, hogy addig ne küldjenek a
fáért, míg az árát ki nem fizették.

A levelet majd elküldi Márkussal, amikor az kihozza neki az ígért könyveket.

Miután Ábel így elrendezte magában a dolgokat, nyugovóra tér. Már majdnem elalszik,
amikor eszébe jut a puska és megijed, hogy hátha elfelejti a használatát. Ezért az éjszaka
közepén Bolhával kimennek a bükkfa odvához és elhoz egy puskát.

Megtölti, majd a ház előtt elsüti a fegyvert, utána visszamegy a házba és nagyon
elégedett, amiért még tudja a tudományt.

Ezután újra megpróbál elaludni, de akkor meg az jut eszébe, hogy az előbbi lövést hátha
meghallotta valaki, aki ide jön és ha megtalálja nála a puskát, abból baj lesz.

Ezért megint felkel és visszaviszi a fegyvert a faodúba.

Már éppen megint elaludna, amikor meg az jut eszébe, hogy mi van, ha reggelre elfelejti
a lövés tudományát, ezért újra felkel, leírja egy papírra, hogy hogyan kell lőni, majd végre
– most már végleg – lefekszik aludni.

Látjuk tehát, hogy Ábel igazi kamasz módjára viselkedik: bizonyos dolgokban már olyan, mint
egy felnőtt, máskor meg érthetetlenül gyerekesen gondolkodik.
A napi történéseknek azonban még nincs vége, mert Ábel furcsa álmot lát, amiben
keverednek az elmúlt nap eseményei és az olvasmányai.

Azt álmodja, hogy a házikó melletti mező tele van borókabokrokkal és minden bokorban
egy ördög van. A mezőn a bokrokkal szemben pedig rengeteg csuhás szerzetes
sorakozik fel, egy egész hadsereg, mindegyik fegyverrel.

Ennek a barátseregnek Ábel a fővezére. Ki is adja a parancsot, hogy a barátok lőjék az

ördögöket. Hatalmas lövöldözés kezdődik, de amikor végre abbahagyják, kiderül, hogy az
ördögök csak még többen lettek, minden lelőtt ördög helyébe kettő termett. Ábel
összevitatkozik a szerzetesekkel az ördögök és a lövések viszonyán:

„- Kettő lett belőle! - kiáltott az egyik barát.

- Nem belőle, hanem helyette! - javította ki egy másik.
- Hát az nem mindegy? - kérdeztem.
- Korántsem - felelte az illető barát - mert ha belőle lett volna kettő, akkor ebben a
kettőben ő is tovább élne; márpedig én jól láttam, hagy őt magát örökre kioltotta a golyó.
[…]
- Akármit beszél, az eredmény mégis az, hogy az előbb csak egy ördög volt, most pedig
kettő van.
- Tévedés! - mondta a barát -, mert az eredmény nem az!
- Hát mi?
- Az, hogy kettő született, de egyet megöltünk.”
Ábelnek még álmában sem tetszik ez a gondolatmenet, ezért lemond a fővezérségről. A
papok erre két pártra szakadnak, az egyik szerint lőni kell tovább az ördögöket, a másik
szerint viszont békén kell hagyni őket.
Végül úgy döntenek, hogy először térítőket küldenek az ördögök közé, hátha sikerül
megtéríteni (az ördögöket!!!!)

El is küldenek 101 barátot az ördögök közé, akik persze soha többé nem jelentkeznek.
közben az egyik barát Ábel szeme láttára galambbá változik, Ábel pedig a kalapjával
elkapja, mire a galamb nyávogni kezd.

Ábel ekkor úgy érzi, hogy nagy földrengés támad, ő pedig zuhan.

Erre végre felébred, fényes nappal van már, a földrengést nem teljesen álmodta, mert
leesett az ágyról a földre, a nyávogó galamb pedig nem volt más, mint a macska, aki így
próbálta felébreszteni Ábelt, mert éhes.

Ábel elgondolkozik a furcsa álmon, és végül ő is arra jut, hogy bizonyára az izgalmas nap
eseményei okozták:

„S aztán elgondoltam, hogy milyen titkos teremtmény is az ember! Nappal küszködik

azzal, ami van; s éjjel pedig küszködik azzal, ami nincs. És ha elmúlik a nap, és elmúlik
az éjjel, akkor az, ami volt, egészen egyforma lesz azzal, ami nem volt. Milyen különös
teremtmény! Olyan rengeteg esze van, hogy meg tudja csinálni acélból a fegyvert, s ki
tudja találni semmiből az ördögöt; de hogy holnap mi lesz, azt nem tudja kitalálni soha,
pedig milyen könnyű lett volna kigondolni a tegnapelőtt, ami volt a tegnap.”
A következő napokon a tiszta idő miatt beindul a faüzlet, nagyon sokan jönnek vásárolni,
Ábelnek soka a dolga. Nagyon kell figyelnie, mert akadnak a vásárlók között csalók is,
akik többet akarnak vinni, mint amennyit kifizettek, vagy egyáltalán nem is akarnak fizetni.

Közben Ábel úgy dönt, hogy itt az ideje, hogy eladja azt a 12 öl fát, amivel több neki
(emlékezzünk rá, az első fejezetben a bank igazgatója azt mondta, hogy összesen 900 öl
fa van, de Ábel végül 912-öt számolt.)

Talál is egy örményt, aki hajlandó tőle mindet megvenni, előlegbe akar neki fizetni 500
lejt, de írást kér az üzletről. Ábelnek persze van annyi esze, hogy ne akarjon számlát adni
a dologról, de ebből az örmény is rájön arra, hogy Ábel nem teljesen legális dolgot csinál.

Így aztán fogad 10 szekerest, elviszi a 12 öl fát, majd fizet Ábelnek 1000 lejt, mondván,
hogy hamarosan hozza a többi pénzt is. Persze Ábel soha többé nem látja az örményt,
de senkihez sem mehet panaszra, hiszen tulajdonképpen ő is lopta azt a fát…

Egy öl fa ára hivatalosan 200 lei, tehát Ábelnek a 12 öl fáért kellett volna kapnia 2400 lejt,
de csak ezret kapott, vagyis még a felét sem.

„Ilyenformán tehát pénzt nem sokat jövedelmezett a tizenkét öl, de aggodalmat annál
többet,” Ábelt ugyanis elkezdi gyötörni a bűntudat, arra gondol, hogy mi van, ha a bank
igazgatója csak próbára akarta tenni, azért mondta, hogy 900 öl fa van, pedig pontosan
tudta, hogy 912.
Vagy mi van akkor, ha az örmény feljelenti…

Persze semmi ilyesmi nem történik, de Ábel annyira tart tőle, hogy esetleg kijönnek a
banktól és megtalálják nála az 1000 lejt, hogy végül elmegy a nagy bükkfához, kiveszi az
egyik puskát az odúból és annak a csövébe rejti a pénzt. Ez meg is nyugtatja.
Ezután egy egyik kereskedővel beüzen a bankba, hogy valaki jöjjön ki és vegye át a fa
eladásából származó pénzt, mert már megint kezd sok lenni. Másnap ki is jön egy
pénztáros és Ábel elszámol vele.

Csak a pénztáros távozása után jut eszébe a fiúnak, hogy beszélnie kellett volna vele a
barátok ügyében is, hiszen még mindig nem fizettek, igaz a fáért sem jöttek. Ábel nagyon
bosszankodik azon, hogy elmulasztotta megkérdezni a bank emberétől, mi tévő legyen.

Másnap azonban szerencsére megérkezik Márkus, a fiatal barát. Ábel azonban alig ismer
rá, mert a fiatal legény elég rosszul néz: a hideg, esős idő ellenére alig van rajta ruha, ami
van, az is rég elázott már. A barátok nem nagyon törődnek a fiatal szerzetessel, meg is
látszik rajta, nagyon betegesen néz ki.

Kiderül, hogy Márkus a gvárgyián által megígért könyveket hozta egy hatalmas ládában.
Ábel próbál vele viccelődni, de a fiatal szerzetes most nem vevő rá:

„Hiába pillogtattam azonban mókás kedvemet, mert Márkust nem tudtam felderíteni.
Hervatag volt, és erősen kornyadozott. Biztosan látszott, hogy valami betegség emészti,
de ő ezt nem vallotta bé. Csak annyit mondott, hogy árva.”
Ábel végül nem tudja tovább nézni, ahogy a fiatalember didereg nyirkos ruhájába. Behívja
a házba, levetkőzteti, a ruháit száradni teszi a kályha mellé, majd rákérdez erre az
árvaság dologra is. Márkus pedig elmondja a történetét:

Márkus elbeszéli, hogy az anyja szegény, de csinos lány volt, akit a szülei hozzá akartak
adni egy gazdag legényhez, aki viszont a fél szemére vak volt. Márkus anyjának ez nem
tetszett, ezért elszökött.

Eleinte gyalog bujdosott, majd felszállt egy vonatra és egészen addig ment, amíg úgy
gondolta, hogy a félig vak vőlegény már nem találja meg.

Egy állomáson leszállt, ahol megismerkedett az állomás raktárosával, és ebből a

kapcsolatból született Márkus.

A baj csak az volt, hogy a raktáros és Márkus anyja nem voltak házasok, és amikor a
raktáros rájött, hogy teherbe ejtette a lányt, akkor elszökött.

Márkust az anyja az állomás egyik elhagyott részén álló rozzant vagonban hozta világra,
később pedig takarítói állást vállalt az állomáson.

Amikor Márkus már tudott járni, akkor meg a mozgó vonatokat takarította, egyrészt mert
azért többet fizettek, másrészt pedig mert reménykedett benne, hogy megtalálja Márkus
apját.

A szerencsétlenség akkor következett be, amikor Márkus hat éves volt. Egy utas leküldte
Márkus anyját a vonatról, hogy vegyen neki cigarettát, de mire a nő visszaért, a vonat már
elindult, rajta a kis Márkussal. Az anyja kétségbeesetten próbálta utolérni a vonatot,
aminek az lett a vége, hogy a kerekek alá esett és meghalt. A szerencsétlenség ellenére
eleinte úgy tűnik, hogy Márkusnak nem fordul még rosszabbra a dolga, mert az az utas,
aki a cigarettát kérte, magához veszi a kisgyereket. Márkus 11 évet tölt a férfinél, akiről
kiderül, hogy bőrkereskedő.
Van neki egy gyára, ahol a frissen nyúzott, rettentően büdös bőröket munkásokkal
kikészítteti, majd eladja.

Ide kerül Márkus, aki először négy évig iskolába jár, majd a bőrgyárban dolgozik. Hamar
kiderül azonban, hogy a bőrgyáros igen erőszakos ember, aki Márkus munkájáért
nagyrészt veréssel fizetett.

Még a 17. születésnapján is megveri a legényt, aki akkor dönt úgy, hogy elege van.
Elszökik a gyárostól és beáll szerzetesnek, így került a gvárgyián keze alá.

Ábelt elszomorítja Márkus története, vigasztalni próbálja a legényt. Miután Márkus ruhái
megszáradtak, a fiú visszaindul a kolostorba.

Akarna vinni fát is, de Ábel ekkor közli vele, hogy csak akkor ad fát, ha a barátok fizetnek.
Ezzel az üzenettel megy vissza a városba Márkus.

Ábel másnap átnézi a könyveket, amiket a barátoktól kapott, de persze nem nagyon
nyerik el a tetszését, hiszen mindegyik Istenről,a szentek életéről, az igaz katolikus
viselkedésről szólnak.

Két nappal később nagy üzlet áll a házhoz. Ábelhez egy Fuszulán nevű román úr jön és
közli, hogy nagy mennyiségű fát szeretne venni a hadseregnek, 50 ölet ki is választ.

Fuszulán először csak szállítás után akar fizetni, de Ábel ezt nem hagyja, végül abban
állapodnak meg, hogy a felét következő nap, a felét pedig azutáni nap fizeti ki.

Másnap megjelenik Fuszulán két katonával, meg egy hatalmas teherautóval, amire 5
ölnyi fa is felfér. Miután felpakoltak, Fuszulán becsülettel ki is fizeti az ezer lejt. Estig még
háromszor fordulnak, minden alkalommal fizet is a román.

Következő nap reggel azonban nem jön Fuszulán, de érkezik Márkus, a gvárgyián és 20
szekér. A fizetés is megoldódik, mert a gvárgyián egy papírt mutat Ábelnek, ami egy
bizonylat arról, hogy a szerzetesrend már befizette a 10 000 lejt a banknak.

A gvárgyián és Márkus most is hoztak magukkal elemózsiát, mint legutóbb, így amíg kint
a szekeresek felrakták a fát, addig bent jóízűen megebédeltek, majd visszaindultak a
városba.

Ábel még megkéri a gvárgyiánt, hogy szóljanak be a bankba, hogy valaki jöjjön ki megint
az összegyűlt pénzért.

Másnap újra jönnek a szerzetesrend szekerei elvinni a maradék fát, de érkezik Fuszulán
is a teherautókkal és a katonákkal.

Fuszulánra és embereire rásötétedik, ezért most nem öt ölet visznek, csak négyet.
Miközben Ábel a számlát írja neki, addig Fuszulán az fiú asztalán nézelődik, de Ábel
elsőre azt hiszi, hogy semmit sem vesz el.
Ez azonban nem igaz, mert később kiderül, hogy a Fuszulán ellopta a barátok
bizonylatát, amivel azt igazolták, hogy már befizettek a banknak 10 000 lejt. Ezt azonban
Ábel akkor nem veszi észre.

Két nappal később újra jön Fuszulán, de most két teherautóval és négy katonával, és egy
levelet mutat, ami szerint Fuszulán János a szeredai bankban befizetett 30 öl fa árából
6000 lejt.

Ábel persze nem tudhatja, de Fuszulán meghamisította a barátok levelét. A regényből

ugyan nem derül ki, de valószínű, hogy Fuszulán megkapta a készpénzt a hadseregtől,
hogy vegye meg a fát. Ő meg ellopta a barátok elismervényét és meghamisította, így a
seregtől kapott pénzt eltette, az elismervényre pedig beszerezte a fát.

Fuszulánnak azonban nincs szerencséje, mert amíg ő és az emberei az egyik forduló fát
viszik, kiérkezik a bank igazgatója kocsival a bevételért. Ábel pedig elmondja neki, hogy a
barátokon kívül még egy Fuszulán nevű emberrel kötött nagy üzletet, aki ugyanúgy a
bankban fizetett, mint a szerzetesek.

Az igazgató azonban elgondolkozik, mert ő nem tud semmilyen Fuszulánról, aki a

bankban fizetett volna. Megnézi az elismervényt és megállapítja, hogy az hamis.
Fuszulán tehát csaló.

Mivel Fuszulán aznap még jönni fog egy adag fáért, ezért az igazgató és Ábel
elhatározza, hogy elkapják.

Fuszulán meg is érkezik a négy katonával, akik elkezdenek rakodni. Az igazgató bent vár
a puskájával a házban, Ábel pedig becsalja a házba Fuszulánt. Persze mindketten
megijednek, Fuszulán is, akire az igazgató fegyvert fog és az igazgató is, mert még
senkire sem fogott puskát.

Az igazgató parancsára Ábel összekötözi Fuszulán kezét, majd a csalót berakják az

igazgató kocsijába. Az igazgató az Ábelnél lévő pénzt is magával akarja vinni,de a fiú azt
tanácsolja neki, hogy azt most inkább ne vigye, ki tudja mit történhet velük még az úton.

Az igazgató beleegyezik és elhajt az összekötözött kezű Fuszulánnal.

Ábelnek most már csak az a problémája, hogy hogyan akadályozza meg, hogy a
továbbra is a fát pakoló négy katona el is menjen a fával.

Végül odarohan a négy katonához és közli velük, hogy:

„- Hamar, a fát mind vissza a földre! S ereszteni a motrokat hazafelé! Fuszulán úr már el
is ment a gyors kocsival, mert érkezőben van a városba a király! S minden katona is ott
legyen, az a parancs! Hamar le hát a fával, s haza a motrokkal, minél sebesebben!”

A négy katona pedig hisz neki, ledobálják a már felrakott fát és elhajtanak a két
teherautóval.
Ábel eztután bevonul a házba, hogy átgondolja a mozgalmas nap eseményeit.
Vacsorakészítés közben jön rá, hogy bizony nem sok élelme maradt már, ezért másnap
élelmet vesz azoktól, akik fát jönnek venni. Persze senki sem akar pénzt elfogadni tőle,
így sikerül neki nagyjából két hétre való élelmet beszereznie.

Az egyik fahordóval pedig üzen az apjáéknak, hogy elfogyott az élelme, hozzanak neki,
ha tudnak.

Közbe a barátok szekeresei is elviszik az utolsó adag fát, Ábel pedig úgy dönt, hogy újra
elmegy a bombákhoz, megnézi mi van velük.

Azon a helyen aztán, ahol a bombákat felrobbantotta, olyan szomorúnak találja a kidőlt
fák látványát és a gyökerük helyén lévő lyukakban összegyűlt vizet, hogy úgy dönt, több
„vihart” nem támaszt az aknákkal.

De akkor mi legyen a bombák sorsa? Ábel elhatározza, hogy elássa őket, de alig kezd
neki az ásásnak, sípszó hallatszik a háza felől.

„A bank pénztárosa állott a ház előtt, s mellette egy barna fegyveres katona.
Egy szigorú román csendőr.
Ahogy megpillantottam őket, egyszerre reszketni kezdtem. Akkor még nem tudtam, hogy
miért, de az elkövetkező idő eléggé megmondta ezt nekem. Mert az az élet, amit a
csendőr hozott el az én házamba, csak a pusztába kivetett zsidók életéhez hasonlítható,
ha ugyan igaz, amit őróluk beszélnek.”