BEVEZETÕ 7

Markója Csillal

„KEVÉS EMBERT ISMERÜNK, ÁMDE

ANNÁL TÖBB KABÁTOT, NADRÁGOT”
A „FRAKKOK” KÉZIKÖNYV 2. KÖTETE ÉS A MÛVÉSZETTÖRTÉNET-
ÍRÁS HAZAI TÖRTÉNETE

Több mint egy évtizede jelent meg az „Emberek és nem frakkok.” A magyar
művészettörténet-írás nagy alakjai című tudománytörténeti kézikönyv első,
keménytáblás kötete, ami három, 2006-ban és a következő évben megjelent Enigma-
szám összegyűjtött anyagát tartalmazta és hamar mind a kutatók, mind a
felsőoktatás számára nélkülözhetetlenné vált, ezért aztán nem kerülhette el sorsát:
becenevet ragasztották rá. Jót derültem, amikor szerkesztőtársam, Bardoly István
azzal hívott fel, hogy az anno címnek választott Lyka Károly-idézet egyik lehetséges
forrását megtalálta Thoreau Waldenjében: „Kevés embert ismerünk, ámde annál
több kabátot, nadrágot.”1 Thoreau a könyv elején azon mérgelődik, hogy varrónője
rendre kioktatja arról, úriembernek mit illik felvennie ez idő tájt, s mit nem. „Miért
vesz rólam mértéket” – fortyog az elbeszélő – „ha nem méri fel jellememet, csak
vállaim szélességét, mintha csupán arra volnék jó, hogy kabátot akasszon rám?”2
Jellem és kabát, személyiség és szerep, szenvedély és hivatás összefüggéseiről
mesélnek a nemes (vagy nemtelen?) egyszerűséggel azóta csak „Frakkok”-nak elke-
resztelt vállalkozás szerzői. Frakk, a macskák réme nevet a markába: mintha mégis
inkább a viseletre lennénk kíváncsiak. Szakmai viselettörténetünk azonban
magaviselet-történet is, és annak története, ki mikor milyen frakkot, kölcsöngúnyát,
konfekciót öltött magára. Netán kitalált-e magának, ahogy Thoreau, valami újat,
sosem-látottat, amihez az elbeszélőnek annyi a hozzáfűzni valója: „Ha nincsen új
ember, kire szabjuk az új ruhát.”3 Ez az amúgy örvendetes fejlemény ugyanis épp
az ellenkezőjét társította a kötethez, mint ami az eredetileg Lyka Károlytól származó
címbéli idézet intenciója volt: felhívni a figyelmet arra, hogy akik szakmájuk
képviseletében jelennek meg, nem pusztán „frakkok”, hanem emberek,
megismételhetetlen életutakkal, amelyek szorosan összefonódnak hivatásukkal. A
visszájára fordult ragadványnév szándékolatlan iróniával hívja fel a figyelmet az
életrajzi rekonstrukciók illuzórikus voltára is, amit az azóta elhunyt Marosi Ernő, a
művészettörténet-írás doyenje az első kötet bevezető tanulmányában egyből kritika
alá is vett: „Életrajzi esszék sorozata jelenik meg ebben a kötetben: csupa
1 Henry David Thoreau: Walden. Ford. Szőllősy Klára. Budapest, 1999. 21.
2 Uo., 22.
3 Uo., 21.
8 „EMBEREK, ÉS NEM FRAKKOK”

művészettörténészről, akik „a magyar

művészettörténet-írás nagy alakjainak”
látszanak – persze, alapvetően mai pers-
pektívából. Van belőlük néhány tucat-
nyi; közel félszáz. Nem lebecsülendő
szám, noha máris készen állhat az
ellenvélemény: Ha X igen, Y és Z miért
nem? Vagy: Igazságos-e a tudományban
külön pályákat bejáró apával és fiúval
szemben biológiai rokonságuk tényét
érvényesíteni? Ez a veszélye mindenfajta
életrajz-gyűjteménynek, lexikonnak stb.,
a történeti ismereteket felidéző e leg-
primitívebb irodalmi műfajnak, amely-
nek hátránya még az is, hogy a »nagy«
vagy kicsiny fáktól nem mindig látni az
erdőt. A személyiség könnyen elfedheti
a közeget, melyben fellép, a körül-
1. Marosi Ernő (1940–2021) mények akár szóba sem kerülhetnek, és
sorsszerűnek, vagy egyéni érdemnek
tűnhet fel az, ami pedig általános vélemény, kor-adta, -meghatározta jelenség.
Egyetlen közös jellegzetessége van e kötet valamennyi hősének: mindannyian
meghaltak már: ki régen, ki csak a közelmúltban. Ez a tapintatból vagy álsze-
méremből magyarázható szokás, amely persze, ugyancsak egyenetlenségekhez vezet,
nem érvényesülne, ha a tudomány s nem a tudósok életrajza lenne a téma. Ám
implicite erről van szó: a „párhuzamos életrajzok” műfaja régóta feltételez egy
tertium comparationist, amely túl van az életsorsokon, a személyes meggyő-
ződéseken, s esetünkben ez a »tudomány«, a »szakma« mint olyan.”4 Aki ismeri,
ismerte Marosi Ernőt, meg sem lepődik ezen az igazán a legjobb helyen elhelyezett
pikírt megjegyzésen, hiszen, tekintve, hogy Marosi a magyar művészettörténetírás
tudománytörténetének gyakorlatilag első komolyabb művelője volt, ez a megjegyzés
önkritikának, ugyanakkor szakmai útmutatásnak, programadásnak is felfogható. (1.
kép) Az első kötet előszava így indokolta a biográfiai megközelítés szükségességét:
„A címadó Lyka Károly-parafrázist egy Rétinek írott levél inspirálta. Az idézet
pontosan így hangzik: »Nekem Afrika és India kell, szűz terület, emberek és nem
frakkok.«5 […] A magyar művészettörténet tudományának történetével foglalkozni
4 Marosi Ernő: Művészettörténet-írás, művészettörténészek. „Emberek és nem frakkok.” A magyar
művészettörténet-írás nagy alakjai. Szerk. Markója Csilla, Bardoly István. Budapest, 2007. 11.
5 „Lyka Károly levele Réti Istvánnak Párizsba. 1893. május 14. Szépművészeti Múzeum – Közép-
Európai Művészettörténeti Kutatóintézet Archívum és Dokumentációs Központ, Adattári Gyűjtemény,
ltsz.: 7958/1955. – idézi Szücs György: Lyka Károly (1869–1965). „Emberek és nem frakkok.” 2007. i.
m. 132.
BEVEZETÕ 9

ma is felér egy egzotikus kirándulással,

olyannyira szűz területekre és sosem-
látott tájakra téved a vakmerő utazó,
legyen az kutató művészettörténész,
muzeológus, diák, vagy érdeklődő
olvasó. Ha nem ismerjük az előttünk
járókat, hogyan ismerhetnénk meg saját
magunkat, ha nem tudjuk, milyen csa-
pásokon és kiknek a nyomában járunk,
honnan tudhatnánk, merre vezetnek
útjaink. És vajon a tudomány önis-
meretéről szólva nem az emberek
érdekelnek-e minket elsősorban, a
„frakkokon”, a katedrákon, a kutató-
árkokon és a levéltárak és műtárgy-
raktárak porlepte köpenyein és cérna-
kesztyűin túl? A hivatalos és hivatásos
fizimiskák, külsőségek mögött rejtőző
személyiség, attitűd, karakter?”6
Kezdeni Zádor Anna sem kezdhette 2. Zádor Anna (1904–1995)
másképp a magyar művészettörténeti
historiográfia fiatal tudományágának megalapozását. (2. kép) 1951-ben a következő
sorokkal nyitotta meg Henszlmanntól Kállai Ernőig tartó portrévázlatainak füzérét
A magyar művészettörténet-tudomány vázlata 1945-ig című, korszakos tanul-
mányában: „Tudományunk fejlődésének az alábbiakban közzétett összefoglalása első
kísérlet, amelynek vázlatosságával és hiányaival tisztában vagyunk.”7 A neveken
keresztül próbálta felvázolni, érzékeltetni az egyes kutatási területek fejlődését
alakulását, intézmények és folyóiratok szerepét, azonban még az első építőkockák
sem voltak meg az építményhez, ahogy arra 22 évvel később Vayer Lajos egy
előadásban hívta fel a figyelmet, aki a még nem is létező tudomány forrásait
ekképpen nevesítette: „Jómagamra, mint a művészettörténész referensek közül
sorrendben a legelsőre, lényegében a tudománytörténeti vizsgálódásnak éppenséggel
nem könnyű terhe hárult. (3. kép) Súlyos feladat ez, mert megoldását a vonatkozó
széleskörű és mélyreható részletkutatásoknak csaknem teljes hiánya, és még a felette
kevés tudománytörténeti publikációban itt-ott megnyilvánuló értékeléseknek
csaknem általános fogyatékossága teszi nehézzé, bonyolulttá, sőt, problematikussá is.
[…] Következésképpen a rendelkezésemre álló fél órában a tudománytörténeti
tényanyagot csupán néhány, talán önkényesen választott szempont szerint lehetek
csak képes, talán felületesnek ható, vizsgálódás tárgyává tenni. Ezek a szempontok:
6 „Emberek és nem frakkok.” 2007. i. m. 7.
7 H. Zádor Anna: A magyar művészettudomány vázlata 1945-ig. A Magyar Művészettörténeti Munka-
közösség Évkönyve, 1951. (1952) 9.
10 „EMBEREK, ÉS NEM FRAKKOK”

elsősorban azoknak a balítéleteknek az

előzetes bírálata, amelyek az említett
tudománytörténeti vonatkozású, érde-
mes közleményekben – és itt nemcsak
az e tematikát középpontjukba helyező
publikációkra, különféle előszavakra,
zárszavakra, opponensi és más referá-
tumokra, jegyzetek utalásaira stb. is
gondolunk –, napvilágot láttak, másod-
sorban a hazai művészettörténet-írásnak
az egyetemes művészettörténet-írásban
játszott szerepére vetett futólagos
pillantás.”8 Ennél többre egy rövid
előadásban Vayernek tényleg nem is
futhatta, a referátum azonban éles fényt
vet rá, hogy tudománytörténeti adatok,
pályaképek akkor még csak szórvá-
nyosan, más tárgyú szövegekben, vagy
3. Vayer Lajos (1913–2001) egy-egy nekrológ, laudáció és egyéb
personáliák formájában álltak rendel-
kezésre. A Zádor Annát és Vayer Lajost is közelről ismerő tanítványra, Marosi Ernőre
hárult a feladat, hogy jószerivel egymaga teremtsen tudományt a művészettörténeti
historiográfiából, Tímár Árpád forráskiadói és a nagy művészettörténeti kézikönyvek
tudomány- és intézménytörténeti fejezeteit megalkotó munkájának hathatós támo-
gatásával. (4. kép) A Frakkok első kötetének készítésekor még mindketten szerzőink
között voltak: a következő kötetekben immár róluk is kell írjunk, szomorú feladat
ez, ahogy az is, hogy a harmadik kötet névsorát legutóbbi halottainkkal, Dávid
Ferenccel, Galavics Gézával és Beke Lászlóval is ki kell már egészítsük. (5–7. kép)

Az utóbbi két évtizedben ugyanis mintha megélénkültek volna a tudomány-

történeti kutatások. A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató-
intézetében tudománytörténeti kutatócsoport alakult, mely hosszú távú céljai között
tudhatja Bogyay Tamás, Gerevich Tibor és Tolnay Károly hagyatékának feldol-
gozását. Szintén az Intézet támogatásával jelent meg Zádor Anna összegyűjtött
interjúinak visszaemlékezésekkel kísért kiadása négy kötetben,9 és XIX. századi
tudománytörténeti kutatások eredményei is napvilágot láttak, többek között a
műtárgyfényképezés kezdeteiről (Papp Júlia10) és a korai gyűjteménytörténetről
8 Vayer Lajos: A korszak művészettörténetírásáról. [Magyar képzőművészet a két világháború között c.
konferencián tartott előadás, 1972. november 9.] Művészettörténeti Értesítő, 22. 1973. 91.
9 Zádor Anna I–IV. Enigma, 15. 2008. No 54. 1–170., Enigma, 15. 2008. No 55. 1–179., Enigma, 15.
2008. No 57. 1–142., Enigma, 16. 2009. No 58. 1–142.
10 Papp Júlia: Bitnitz Lajos és a régiségtudomány. Budapest, 2009.; Farkas Zsuzsa – Papp Júlia: A mű-
BEVEZETÕ 11

(Szentesi Edit11). Jelentős esemény a

Tímár Árpád jegyezte forráskiadványok
újabb etapja, a Nyolcak művészcsoport
három vaskos kötetben közzétett kora-
beli recepciója,12 vagy alapvető tanul-
mánya a MIÉNK művészegyesületről.13
Izgalmakban bővelkedett a 2010 máju-
sában a Művészettörténeti Kutatóin-
tézet részvételével megrendezett Fülep-
konferencia: Perneczky Géza az Enigma
Munkácsy-számából kölcsönzött fordu-
lattal, „Essünk neki Fülep Lajosnak!”
címmel tartott provokatív előadást.14
Az időközben Pasteinerből doktoráló15
Gosztonyi Ferenc is alapvető publiká-
ciókkal látott hozzá a „szimbolista
Fülep” „művészetfilozófiájának megala-
pozásában döntő szellemi és esztétikai
impulzusok feltárásához.”16 Ezek közül 4. Tímár Árpád (1939–2017)
az, amely Fülep „a magyar művészettör-
ténet föladatait” tárgyaló akadémiai székfoglalójával, az abban kitűzött célok meg-
valósulásával, illetve megvalósíthatóságával kapcsolatban tesz fel továbbgondolásra
noszogató kérdéseket, a Marosi Ernő 70. születésnapját ünneplő Enigma-összeállí-

tárgyfényképezés kezdetei Magyarországon 1840–1885. Budapest, 2007. (A magyar fotográfia forrásai,

4.); Papp Júlia: A Rumy-serleg története. Budapest, 2008.
11 Szentesi Edit: Szobrászattörténeti másolatgyűjtemények a Magyar Nemzeti Múzeumban a 19. század
utolsó harmadában. I. Pulszky Ferenc görög szobrászattörténeti másolatgyűjteménye. Művészet-
történeti Értesítő, 55. 2006. 1–94.
12 „Az utak elváltak”. A magyar képzőművészet új utakat kereső törekvéseinek sajtóvisszhangja.
Szöveggyűjtemény. I–IV. 1901–1912. Gyűjtötte, válogatta, szerkesztette, a névmutatót készítette és bev.:
Tímár Árpád. Budapest – Pécs, 2009.., 2019.
13 Tímár Árpád: A MIÉNK művészegyesület története a korabeli sajtóban. I–II. Művészettörténeti
Értesítő, 57. 2008. 47–82., 249–286.
14 Perneczky Géza: Essünk neki Fülep Lajosnak! Néhány szó Fülep Magyar művészetének geneziséről
és hatástörténetéről. Mozgó Világ, 37, 2011, 7. 81–104.
15 Gosztonyi Ferenc „A magyar művészettörténet-írás története (1875–1918). A »Pasteiner-tanszék«
című doktori (PhD) értekezésének vitája. [Szentesi Edit és Tímár Árpád opponensi véleménye,
Gosztonyi Ferenc válasza] Művészettörténeti Értesítő, 58. 2009. 167–178.
16 Gosztonyi Ferenc: A szimbolista Fülep (I.) A „primitív” Cézanne-tól a Magyar művészetig. „A feledés
árja alól új földeket hódítok vissza.” Írások Tímár Árpád tiszteletére. Szerk. Bardoly István, Jurecskó
László, Sümegi György. Budapest, 2009. 47–63.; Gosztonyi Ferenc: A szimbolista Fülep (II.). Legyen ön
is szimbolista! avagy „Le symbolisme en peinture: Paul Gauguin”. Enigma, 16. 2009. No 61. 30–43.
12 „EMBEREK, ÉS NEM FRAKKOK”

tásban jelent meg. Ez a kiadvány Maro-

si tudománytörténeti munkásságához
kapcsolódó szövegeket tartalmaz.17
Marosi maga is gyarapította életművét
időközben Josef Strzygowski18 és Éber
László19 művészettörténészekről szóló
írásokkal, továbbá a Magyar irodalom
történetei című kézikönyv számára ő
írta a Fülepről szóló20 fejezetet. Nem
kevésbé fontosak a magyar múzeum-
üggyel, illetve a Bécsi iskolával foglal-
kozó, vagy a PIM Kazinczy-kiállításának
katalógusában megjelent publikációi.21
5. Dávid Ferenc (1940–2019) Fontos tanulmányok láttak napvilá-
got Henszlmann Imréről,22 a reneszánsz
kutatástörténetéről23 és a magyar műemlékek inventarizációjáról,24 de az elmúlt né-
17 Marosi Ernő. Enigma, 16. 2009. No 61.; ld. még: Bonum et pulchrum. Essays in Art History in
Honour of Ernő Marosi on His Seventieth Birthday. Eds. by Livia Varga, et al. Budapest, 2010.
18 Marosi, Ernő: Josef Strzygowski als Entwerfer von nationalen Kunstgeschichten. Kunstgeschichte im
„Dritten Reich”. Theorien, Methoden, Praktiken. Hrsg. von Ruth Heftrig. Berlin, 2008. 103–113.
19 Marosi, Ernő: Éber László Vasarija. Nulla dies sine linea. Tanulmányok Passuth Krisztina hetvenedik
születésnapjára. Szerk. Berecz Ágnes, L. Molnár Mária, Tatai Erzsébet. Budapest, 2007. 11–20.
20 Marosi Ernő: Európai művészet és magyar művészet. 1923 Fülep Lajos: Magyar művészet. A magyar
irodalom történetei. III. 1920-tól napjainkig. Szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Veres András. Budapest,
2007. 69–83.
21 Marosi Ernő: Műemlék- és múzeumügy. A nemzeti emlékállomány muzealizációja. A Monarchia
kora – ma. Szerk. Gerő András. Budapest, 2007. 73–92.; Marosi, Ernő: Die vorbildliche Rolle der
Wiener Schule in der Differenzierung der ungarischen Kunstgeschichte als Disziplin. Kulturtransfer
und kulturelle Identität. Budapest und Wien zwischen Historizmus und Avantgarde. Hrsg. von Károly
Csúri, Zoltán Fónagy, Volker Munz. Szeged–Wien, 2008. 271–278.; Marosi, Ernő: A Szép és a Jó.
Kazinczy és a művészetek. A Szép és a Jó. Kazinczy és a művészetek. Kiállítási katalógus. Szerk. Kovács
Ida. Budapest, 2009. 7–12.; Marosi Ernő: Megjegyzések a kultúráról. Eszmecsere. Művészek, tudósok
és politikusok a magyar kultúráról. Szerk. Molnár Mária. Budapest, 2009. 23–28.
22 Becher, Martin: Imre Henszlmann und die Denkmalpflege in Ungarn 1846–1881. Inaugural-
Dissertation zur Erlangung des Doktorgrades der Philosophie an der Ludwig-Maximilians-Universität
München. München, 2007.
23 Mikó Árpád: Reneszánsz, magyar reneszánsz, magyarországi reneszánsz. Részletek egy stíluskorszak
kutatásának történetéből. Mátyás király öröksége. Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17.
század). Kiállítási katalógus / Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Mikó Árpád, Verő Mária. Budapest, 2008.
II.: 115–146.
24 Entz, Géza: Inventorization of Monuments in Hungary and the Dehio Handbook. Centropa, 7,
2007, 1. 57–74.
BEVEZETÕ 13

hány év talán legizgalmasabb közlemé-

nyei múzeumügyben kerültek az olvasók
elé, figyelemre méltó Rostás Péter
„Szunnyadó múzeum” című tanulmánya
a Holmiban,25 de a legfontosabb hozzá-
járulás az intézménytörténeten keresztül
a magyar művészettörténet tudomány-
történetéhez minden kétséget kizáróan
Sinkó Katalin monumentális vállalkozása
a Magyar Nemzeti Galéria történetéről.26
A két világháború közötti művészet-
történet-írás eddig elég mostohán kezelt
területére óvakodtak be az Enigma 50.,
51., 95., 96. számának Gerevich Tibor-
ral, Hekler Antallal, illetve a Római
iskolával foglalkozó szerzői.
A reflexiónak vagy az önreflexiónak
ez az igénye talán nem független attól a 6. Beke László (1944–2022)
belátástól, melyet Rényi András így
fogalmazott meg egy vele készített interjúban: „Mint tudomány, a művészettörténet
maga is modern képződmény, a 19. század végén jött létre. Én Hans Beltinggel értek
egyet, aki azt mondja, hogy a művészettörténészek jobban tennék, ha a 16–17. század
fordulójáig inkább a képek történetéről, képalkotási technikákról, illetve a
képhasználati módszerek történetéről beszélnének, és a művészet történetének
fogalmát az újkori, a 17. századtól napjainkig terjedő időszak tárgyalására tartanák
fenn. Tehát jobban járunk, ha azt a viszonylag későn megjelenő, új típusú kép-
használatot, illetve ha csak azon erőfeszítések eredményét nevezzük így, ahol az
esztétikai tételezés válik meghatározóvá a (mű)tárgyak működésében. Amikor a képek
a saját esztétikai szerveződésükön és szervezetükön keresztül, és semmi máson, mint
ezen keresztül közvetítik a különböző tartalmaikat.”27 Rényi ezt még azzal a belátással
is kiegészíti, hogy „mára megszűntek, egyszerűen üressé és feleslegessé váltak a
korábban néha nagyon heves viták a „művészet” mibenlétéről, művészet és nem
művészet különbségéről. Én azokkal az elemzésekkel értek leginkább egyet, amelyek
szerint a művészet autonóm területként való kezelése – ami értelmet adott a határok
folyamatos provokációjának, a vitáknak – egy történelmileg viszonylag későn kialakult
speciális formája a képek, szobrok és szép tárgyak alkotásának és élvezetének. Mára
már nem maradt tétje a határátlépéseknek – és így a teoretikus vitáknak sem.”28
25 Rostás Péter: A „szunnyadó múzeum”. Száz éve nyílt meg a Fővárosi Múzeum. Holmi, 19. 2007.
1575–1581.
26 Sinkó Katalin: Nemzeti képtár. „Emlékezet és történelem között”. Budapest, 2009.
27 Anything goes, avagy az ars una vége. Szüts Miklós beszélget Rényi Andrással. 2000, 22, 2010, 4. 3.
28 Uo.
14 „EMBEREK, ÉS NEM FRAKKOK”

Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy ez a – valószínűleg csak átmeneti –

teoretikus vákuum is a reflexió történetének tüzetesebb vizsgálatára késztet szak-
embert, érdeklődőt egyaránt.
De Marosi úttörő munkáját a leghathatósabban egy olyan kézikönyv egészíthette
ki, ami az MTA Művészettörténeti Intézet Tudománytörténeti Kutatócsoportjának29
iniciatívájára kísérletet tett arra, hogy legalább a legnagyobb magyar művészet-
történészek pályaképeit és bibliográfiáit összegyűjtse. Szerkezetét, célkitűzéseit az
első előszóban a következőképpen vázoltuk fel: a Frakkokban „mai művészet-
történészek beszélnek elődeikről, nagy magyar művészettörténészekről, kritikusokról,
esztétákról, gyűjteményi emberekről, professzorokról, azokról, akik a magyar
művészettörténet-írás 20. századi kezdetei óta alapítói és hivatott művelői a
művészettel való, tudományos érdekű foglalatosságnak. Mivel néhány nagy ívű
áttekintésen (Zádor Anna, Marosi Ernő) és számos részlettanulmányon túl átfogó
monografikus feldolgozása a magyar művészettörténet-írásnak éppúgy nem született,
ahogyan nincs magyar művészettörténésszel foglalkozó korszerű monográfia sem,
kiadványunkat csupán első lépésnek tekinthetjük egy olyan úton, mely egy fiatal, és
ennek megfelelően autonómia-törekvéseivel olykor túlontúl is elfoglalt tudományág
önmagára eszméléséhez és kinyílásához vezethet. Olyan korban élünk, melyet
alapvetően vizuális természetű kultúra és folyton változó művészetfogalom, továbbá
a vizuális megjelen(ít)és kreatív formái és a hagyományos értelemben vett műtárgyak
iránti széleskörű érdeklődés jellemez. A művészettörténet-írás tudománytörténete
része annak a felsőfokú képzésnek, mely a megnövekedett igény támasztotta új
kihívásoknak is eleget kell tegyen. […] Kiadványunk esszéi a feldolgozottság jelenlegi
fokán születtek. Hogy ez mennyire kielégítő, azzal kapcsolatban nekünk is vannak
kételyeink. Teljességgel feltáratlanok például a magyar művészettörténészek a
Warburg Intézethez fűződő kapcsolatai és a bécsi iskola közismertebb viszony-
rendszerén is lenne még kutatni. Azon túl, hogy szerettünk volna a diákok kezébe
adni végre egy olyan tankönyvet, melyből közel negyven magyar művészettörténész
munkásságáról (és korszakáról) kronológiai rendben tájékozódhatnak a tömör
tanulmányok, pályaképek, a szövegeket követő lexikonszócikk-szerű összefoglalók és
a (személyre lebontva) főbb műveket és a recepció válogatott darabjait tartalmazó
bibliográfiák segítségével, arra törekedtünk, hogy a megkezdett mélyfúrások
kiterjesztésére és folytatására ösztönözzük kollegáinkat és a következő nemzedéket.
Szerettük volna emberközelbe hozni kötetünk alanyait, ezért igyekeztünk olyanokat
felkérni, akik még maguk is ismerhették őket, ahol erre nem volt mód, ott azon
voltunk, hogy olyan szerzőt találjunk, akire hatott, akinek munkája szempontjából
különösen fontos volt a kiszemelt előd. Mindenkit arra kértünk, ossza meg esetleges
emlékeit, személyes benyomásait is az olvasókkal. […] Hiszen, ahogy Hauser Arnold
29 A Kutatócsoport törzstagjai Tímár Árpád, Markója Csilla, Gosztonyi Ferenc és Bardoly István
voltak. Az MTA Művészettörténeti Intézet Tudománytörténeti Kutatócsoportja 2011-ben
intézményesült, Markója Csilla vezetésével. A Frakkok kézikönyv Bardoly István és Markója Csilla
iniciatívájára és szerkesztésében jött létre.
BEVEZETÕ 15

Galavics Géza (1940–2023) © MÉM MDK Tudományos Irattár

megfogalmazza: »Az esszé alapjában ürügy egy adott témával kapcsolatban – főleg
egy művész életproblémájával, egy műalkotással vagy egy oeuvre viszonyával
alkotójához – megfontolni és megfogalmazni azt, ami egy személyiséggel és
teljesítményével összefüggésben, mint probléma, esemény vagy anekdota felmerül –
olykor olyan mértékben és vonatkozásban, hogy azon keresztül az esszé szerzőjének
életképe is a fejtegetés tárgyává válik.«30
Még néhány szó engedtessék meg a kötet felépítéséről és a válogatás szem-
pontjairól. A közel negyven név kiválasztásakor elsősorban fontossági sorrendet
tartottunk szem előtt, és bár igyekeztünk főképpen művészettörténészekre
koncentrálni, a kezdeteknél értelemszerűen, a későbbiekben pedig pedig a szűkebb
értelemben vett szakma teória-rezisztenciáját ellensúlyozandó művészeti írók,
műgyűjtők és műkritikus-esztéták is bekerültek a válogatásba. A kört a társtudo-
mányok irányába, esztétákkal, kritikusokkal, régészekkel, építészettörténészekkel, stb.
tágítva számos név felmerülhet még, akik a jelen válogatásból hiányoznak, így
például Aggházy Mária, Alexander Bernát, Bálint Aladár, Bogyay Tamás, Bölöni
György, Csányi Károly, Csemegi József, Dévényi Iván, Divald Kornél, Dobai János,
30 „Hauser Arnold: Kései párbeszéd. Előadás a Magyar Tudományos Akadémián, 1977. Ld.: Hauser
Arnold: Találkozásaim Lukács Györggyel. Budapest, 1978. 100.
16 „EMBEREK, ÉS NEM FRAKKOK”

Elek Artúr, Feleky Géza, Felvinczi Takács Zoltán, Fenyő Iván, Frank János, Gerő
Ödön, Gombosi György, Horváth Henrik, Kampis Antal, Keleti Gusztáv, Kenczler
Hugó, Lázár Béla, Lengyel Géza, Malonyay Dezső, Meller Simon, Mezei Árpád,
Mezei Ottó,Oltványi Imre, Pogány Kálmán, Pulszky Károly, Révhelyi Elemér,
Rózsaffy Dezső, Schoen Arnold, Szegi Pál, Ybl Ervin, Weide Gizella, és a sort még
folytathatnánk. Ellentmondásos szerepük ellenére is, mint egy kor jellemző alakjai,
tárgyalandóak lennének még: Aradi Nóra, Oelmacher Anna, Pogány Ö. Gábor.
Néhányukról már ebbe a kiadványba terveztünk tanulmányt, csak szerzőik nem
készültek el velük időben: ez azt is jelenti, hogy néhány esszé már készen is áll egy
esetleges negyedik (pót)kötet összeállításához. Van egy-két olyan megkerülhetetlenül
nagy életmű, mint Fülep Lajosé, vagy Hekler Antalé, akiknek a jelen kötetben csak
egy-egy kutatási területükről vagy munkásságuk egy-egy aspektusáról esett szó,
olyanok is akadnak, mint például Rómer Flóris, Lyka Károly vagy Kállai Ernő,
akiknek most csak egy-egy korszakára jutott hely és idő. Tisztában vagyunk vele,
hogy a fentebb említett korlátok miatt a szövegek nagy szórást mutatnak, úgy
terjedelemben, mint műfaj tekintetében, vannak, akik valóban esszét, vannak, akik
rövidre fogott tárgyilagos pályakép-ismertetést, vannak, akik anekdotákkal tarkított
visszaemlékezést írtak. Ezt az egyenetlenséget a szövegeket függelékként követő
alapos pályaképek és bibliográfiák kiegészítésével és egységesítésével igyekeztünk
korrigálni. Az egyes tanulmányokat a tárgyalt művészettörténész pályájának
tényszerű összefoglalása, a publikációit feltáró bibliográfia (ha van ilyen), fontosabb
műveinek adatai az esetleges újraközlésekkel, és a róla szóló (válogatott) méltatások,
kiegészítve néhány lexikon és bibliográfia adataival, követik. Rövidítettünk néhány
gyakrabban idézett folyóiratot, intézményt és azokat a bibliográfiákat, illetve
lexikonokat, amelyekre mindenkinél hivatkozás történik. A rövidítésjegyzék és a
névmutató a kötetek végén található.”31

A névlistát időközben jelentősen kiegészítettük és több újabb Enigma-füzet

pótlásképp már meg is jelent évekkel ezelőtt, a Frakkok 4., és a Frakkok 5., ezeket
a szövegeket majd integráljuk a tervezett keménytáblás verzióba. A mostani
folytatásnak a következő, kibővített listával vágtunk neki: Aggházy Mária, Alföldi
András, Antal Frigyes, Aradi Nóra, Bálint Aladár, Bálint Jenő, Beke László, Bernáth
Aurél, Bierbauer Virgil, Bodonyi József, Bogyay Tamás, Boskovits Miklós, Bölöni
György, Cennerné Wilheimb Gizella, Csányi Károly, Csemegi József, Dávid Ferenc,
Dévényi Iván, Divald Kornél, Détshy Mihály, Dobai János, Elek Artúr, Feleky Géza,
Felvinczi Takács Zoltán, Fenyő Iván, Frank János, Garas Klára, Gerevich László,
Gerő Ödön, Gombosi György, Hajós Géza, Hampel József, Hekler Antal, Hevesy
Iván, Horváth Henrik, Kampis Antal, Kelety Gusztáv, Kenczler Hugó, Kismarty-
Lechner Jenő, Komárik Dénes, Koppány Tibor, Lázár Béla, Lehel Ferenc, Lengyel
Géza, Lyka Károly, Malonyay Dezső, Marosi Ernő, Meller Péter, Meller Simon,
Mezei Árpád, Mezei Ottó, Mojzer Miklós, Oelmacher Anna, Oltványi Imre, Palágyi
31 „Emberek és nem frakkok.” 2007. i. m. 7–9.
BEVEZETÕ 17

Menyhért, Pogány Ö. Gábor, Pigler Andor, Pogány Kálmán, Pulszky Ferenc, Pulszky
Károly, Révhelyi Elemér, Rózsa György, Rózsa Miklós, Rózsaffy Dezső, Schoen
Arnold, Sinkó Katalin, Supka Géza, Supka Manna, Szabolcsi Hedvig, Szegi Pál,
Széphelyi F. György, Szilágyi János György, Térey Gábor, Tímár Árpád, Tóth
Melinda, Tóth Sándor, Török László, Urbach Zsuzsa, Ybl Ervin, Vadas Ferenc,
Végvári Lajos, Wehli Tünde, Weyde Gizella, Wilde János.
Ebből a listából a következő tanulmányok születtek (itt kronológiai sorrendben
közöljük őket, a kötetbe sajnos anyagi okokból megjelenésük sorrendjében kerültek
be): Fehér Ildikó: Pulszky Károly (1853–1899), Bogdanov Edit: Palágyi Menyhért
(1859–1924), Tóth Károly: Gerő Ödön (1863–1939) Gellér Katalin: Rózsaffy Dezső
(1877–1937), Bincsik Mónika: Felvinczi Takács Zoltán (1880–1964), Kókai Károly:
Antal Frigyes (1887–1954), Sisa József: Ybl Ervin (1890–1965), Kókai Károly: Wilde
János (1891–1970), Ferkai András–Sebestyén Ágnes Anna: Bierbauer (Borbíró) Virgil
(1893–1956), Sümegi György: Oltványi (Ártinger) Imre (1893–1963), Tátrai Vilmos:
Pigler Andor (1899–1992), Végh János: Kampis Antal (1903–1982), Tátrai Vilmos:
Gombosi György (1904–1945), Szakács Béla Zsolt: Csemegi József (1909–1963),
Haris Andrea: Aggházy Mária (1913–1994), Jávor Anna: Garas Klára (1919–2017),
Szilágyi János György: Meller Péter (1923–2008), Hornyik Sándor: Frank János
(1925–2004), Gödölle Mátyás – Serfőző Szabolcs: Rózsa György (1925–2008), Sisa
József: Komárik Dénes (1929–2017), Szilágyi András: Mojzer Miklós (1931–2014),
Ember Ildikó: Urbach Zsuzsa (1933–2020), Fehér Ildikó: Boskovits Miklós
(1935–2011), Szakács Béla Zsolt: Marosi Ernő (1940–2021), Király Erzsébet: Sinkó
Katalin (1941–2014).

Továbbra is úgy gondoljuk, hogy csak miután ezek az alapos pályaképek

rendelkezésre állnak, azután lehet az intézményrendszer, a nemzetközi kapcsolati
háló és a hatások kérdéseit szélesebb összefüggésekbe, nemzetközi kontextusba
ágyazva vizsgálni. Marosi intencióinak megfelelően az intézménytörténeti kuta-
tásokat meg is kezdtük egy újabb, a budapesti Művészettörténeti Tanszék
történetére fókuszáló, visszaemlékezéseket egybegyűjtő sorozat első két kötetének
kiadásával, ami azóta könyv formában is megjelent.32 Az elmúlt tíz évben
számtalan tudománytörténeti forráskiadványt is kiadtunk, a három Gerevich-
olvasókönyvtől, Zádor Anna négy kötetben közreadott életútinterjúitól33 a
szintén négy kötetes Wilde János levelezés-kiadásig,34 és Tímár Árpád megkezdett
Fülep-összkiadását is sikerült folytatni,35 ahogy hagyatékából ki tudtunk adni egy
kisebb válogatást Dési Huber István leveleiből36 és tervben van a Kállai életmű-
32 Enigma, 28. 2021 (2022) No 106. 5–94. és No 107. 5–107.
33 Enigma, 15. 2008. No 54. 5–170., No 55. 5–179., No 57 5–142., 16. 2009. No 58. 5–154.
34 Enigma, 21. 2015. No 83. 5–148., No 84. 5–174., No 85. 5–162., 22. 2016. No 86. 5–150.
35 Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások IV. Cikkek, tanulmányok 1931–1950. Budapest, 2017. – a sorozat
befejező kötete megjelenés előtt a Művészettörténeti Intézet kiadásában
36 Enigma, 28. 2020 (2021) No 103. 109–133.
18 „EMBEREK, ÉS NEM FRAKKOK”

kiadás37 befejezése is. A Magyar művészettörténet, magyar művészettörténészek a

vészkorszakban című konferenciánk anyaga immár online is elérhető.38 Marosi
Ernő a bécsi iskolával kapcsolatos kutatásait sikerült nemzetközi színtéren
folytatni.39 A Frakkok tudománytörténeti kézikönyv nemcsak Magyarországon, de
a régióban is ritka vállalkozásnak számít, maga a művészettörténet sem túl régi
tudomány, nem csoda, hogy a diszciplína története iránti érdeklődés sem tekint
nagy múltra vissza. Aggodalomra inkább a jövő ad okot.

37 Ez a kötet az 1938–1944 között született német nyelvű cikkeket fogja tartalmazni, bibliográfiájukat
Tímár Árpád összegyűjtötte, s ez megjelent a Művészettörténeti Értesítőben 2022-ben (125–152.).
38 https://www.academia.edu/44661336/Magyar_m%C5%B1v%C3%A9szett%C3%B6rt%C3%A9n%C3%
A9szek_magyar_m%C5%B1v%C3%A9szett%C3%B6rt%C3%A9net_a_v%C3%A9szkorszakban_Hun
garian_art_historians_during_the_Holocaust_conference_proceedings_HU_
39 Eddig ötödik részénél tart a Journal of Art Historiographyban az az angol nyelvű tanulmány-
sorozat, ami a magyar művészettörténészek bécsi kapcsolatait és a világhírűvé vált emigráns művészet-
történészek, Tolnay, Hauser, Wilde pályakezdését és a Vasárnapi Kört mutatja be a fiatal magyar
tudományág nemzetközi érdeklődésre is számot tartó eredményeiként.