Az egyéni trauma

A pszichés trauma fogalma a pszichiátria és pszichoanalízis gondolatköréből keletkezett. A trauma

eredetileg sebzést jelent, főként külső erőművi behatás nyomán keletkező szöveti szétválást. A sebzést
után heg, tehát következmény marad. 1867-ben Charcot "traumás hisztériáról" szólt, amit
neuropatológiai alapokkal magyarázott. Ő már nem csupán "idegrendszeri sokkról", hanem
megbetegítő gondolatról is (!) említést tett. Már 1888-89-ben szólt Oppenheim a "traumás
neurózisról" (Sandler, 1987): vonatszerencsétlenség után vagy más baleset nyomán kialakult
kórképekről beszéltek. Másokhoz hasonlóan ő is "mikrostrukturális elváltozásokat" tételezett fel a
központi idegrendszerben. Az első világháború lendületet adott a kutatóknak, amidőn gránát vagy
bomba okozta "traumás" vagy "háborús neurózisokkal" gyakran találkoztak. Ferenczi Sándor (1919)
az ilyen neurózisoknak a hisztériával való rokonságát emelte ki.
Freud a kezdeti reflexológiai meggondolásai alapján a pszichés traumáról azt gondolta, hogy a
szervezet olyan mennyiségű inger éri, hogy az ellene való védekezés nem elégséges. Későbbi
megfogalmazása szerint (idézi Pontalis és Laplanche, 1972) "� a pszichikum olyan erős izgalomba
kerül, hogy annak levezetése vagy feldolgozása a szokásos módon nem sikerül, így az
energiaháztartásban tartós zavar keletkezik." Az ingermennyiség lehet egyszerre nagy vagy
folyamatosan halmozódó, amellyel az egyén ugyancsak nem tud megbirkózni. Sajátos magatehetetlen
állapot alakul ki.
Freud kezdetben a traumát külső hatásnak tulajdonította, a neurotikusok analízisében előforduló
szexuális traumákat valóságos szülői csábításnak tartotta. Később kiderült, hogy legtöbbször gyermeki
fantáziákról van szó, melyekhez elfojtott indulatok, érzelmek fűződnek. Külső és belső ingerek,
élmények tehát egyaránt traumatikusak lehetnek. Minden attól függ, hogy az egyén hogyan értékeli,
éli át a vele történteket, a benne zajlókat: a külső valósággal szemben a belső, a pszichikus realitás
fényében, keretében. (Tehát a trauma nem abszolút-relatív!) Freud kezdeti elgondolásán - ti. hogy a
trauma olyan fokú ingerelárasztás, mely ellen az egyén nem tud védekezni - később túljutott. Nem
csupán a trauma mennyiségi, minőségi tényezőit vette figyelembe, hanem az egyént és annak fejlődési
szintjét is.
Nyilvánvaló, hogy más egy magát kifejezni nem képes, beszélni nem tudó csecsemő vagy egy iskolás
gyermek és más egy felnőtt.
Az egyes fejlődési szakaszokban ért ártalmak jellegzetes károsodásokhoz vezethetnek. Érzelmi,
indulati, személyiségfejlődési (a lélekelemzés kifejezésével élve: a libidófejlődés) szakaszaiban való
megrekedést (szaknyelven fixációt) okozhatnak. Az újabb lelki megterhelések ezeken a gyenge
pontokban hatva okoznak traumát. Tehát ahol már volt ártalom - gyenge pont -, ott hat az újabb lelki
megterhelés: traumaként. Másként: ott sérül, ahol fixálódott.

Összefoglalva: láttuk, hogy Freud a pszichikus realitás gondolatkörének kidolgozásával folyamatosan

vitte át a trauma fogalmát a belső történésekre, a traumatikus élmény szintjére. Egyfelől kibővült a
gondolat az inger és a fejlődési szakasz találkozásának pontjával, másfelől az egyén - pontosabban az
én - védekezésével.
Mennyire tud az én az említett és a külső hatásokkal szemben védekezni? Hogyan tudja azokat
feldolgozni? Miként hárít el, fojt el elviselhetetlen tartalmakat?
Mindebben az én érettségének, erejének, munkamódjának jelentős szerepe van. A különböző
elhárítási, védekezési mechanizmusok (pl. elfojtás, szublimálás) mellett kiemelten foglalkoznak a
sokszor említett leküzdés, megbirkózás - a coping - fogalmával (Hárdi, 1987; Moos, 1987; Schwarzer,
1990).
Freud kezdetben a szexuális ártalmaknak tulajdonított nagy szerepet. Közülük - mint említettük - a
csábítási traumákat emelte ki: az ellentétes nemű szülő "gyermekét csábítja". Később derült ki, hogy
mindez fantázia, tehát a kórokozó hatás a képzelet szülötte. A neurózisok analíziséből ismert, hogy a
beteg "ugyanolyan" patogenetikus helyzetbe kerülhet, amiben eredetileg volt. Ma már tudjuk, hogy az
ismétlődő új kórokozó trauma nem feltétlenül hasonló az előzőhöz. A "sikeresen" elfojtott
fantáziákhoz itt is új, későbbi, akár felnőttkori megterhelés járul, s a tünetek megjelenhetnek, kirobban
a baj. A puskaporos hordót egy szikra felrobbanthatja.
 Ilyen jellegű volt egy 42 éves nőbetegünk problémája, aki fejfájásos, szédüléses panaszokkal
jelentkezett. "Idegzsába" kínozza, mely vándorol a testében, felmegy a fejébe, attól szédül és néha
lemegy a torkába, összeszorítja. Már 15 évvel ezelőtt az anyósával való együttélés kapcsán "ideg-
összeroppanást" kapott. Egy éve halt meg az anyja, akit ő haláláig ápolt, s akihez igen szoros kapcsolat
fűzte. Ez is nagyon megviselte. Másfél éve - midőn férje nem volt otthon - sógora meglátogatta és
ajánlatott tett neki: "legyen az övé". Természetesen ezt felháborodottan visszautasította. Nem tudott
magával mit kezdeni, két hónapi kínlódás után elmondta az anyjának, majd 4 hónapja megmondta a
nővérének. Sógora ugyan tagadta az egészet, de nővére el akart válni. Trankvilláns kezelés mellett
pszichoterápiás beszélgetésben dolgoztuk fel a történteket, és a beteg 6 ülés után panaszmentessé vált.

Freud beszél még a neurózisok fontos szerepet játszó ősjelenetről. A kisgyermekek felnőttek,
elsősorban szüleik coitusát lesik meg, vagy véletlenül annak tanúivá válnak. Az észleltek le nem
vezethető izgalmat, fel nem dolgozható élményeket okozhatnak. Félreértéshez is vezethetnek, pl. az
egészet agresszív, erőszakos cselekmények foghatják fel. ("Apuka meg akarta ölni anyukát" �)
Freud (1908) kasztrációs traumákról is szól, az ilyen félelmeket kiváltó fenyegetések nyomán. Magam
is hallottam a nagymamát, aki az 5 éves unokájának kijelentette: "� ha nem végzi el a dolgát a WC-n,
levágja�" Az injekciókat is ilyen jellegű fenyegetésnek foghatják fel a gyerekek. Egy konzervatív
orvos megfenyegetett egy kislányt: "� ha nem viseli jól magát, beöntést kap�"
A trauma fogalma modern időkben egyfelől differenciálódik, másfelől, talán túlzott használat folytán
tágul. Felnőtteknél ezt Krystal (1978) Furst nyomán így foglalja össze: A pszichikus trauma olyan
jelenség, mely túlterheli a normális szabályzó és integratív működéseket, és így a személyiségre
jellemző összetartottság elvész, regresszió jelentkezhet, valamint kóros pszichés jelenségek."
Manapság intenzíven foglalkoznak a különböző veszteségélményekkel (pl. hozzátartozók halála),
kudarc, sikertelenség esetével, szakszerűen kifejezve valódi vagy vélt tárgyvesztéssel. Mint Parkes írta,
a tárgyvesztés és pszichopatológiában - mondhatjuk, a lelki egészségvédelemben is - olyan jelentős,
mint a gyulladás a kórtanban (Hárdi, 1987).
A már ismertetett védekezés mechanizmusai mellett ide tartozik a Hermann által leírt (1943, 1984)
megkapaszkodás is. Meg tud-e kapaszkodni a tárgyvesztett valakiben? Milyen pótlást, "vigaszt"
nyújtanak az özvegynek a gyerekei? Esetleg más hozzátartozói? A megkapaszkodás külső megfelelője
a társadalmi támogatás, a támogatók által nyújtott megkapaszkodási lehetőség. Tress (1986) kutatásai
lényegében ezt húzták alá: védőkulcsszemély, a korai megterhelésekkel szemben védi a lelki
egészséget (Salvendy, 1988).

Rudolf trónörökös öngyilkosságának egyik oka volt, hogy a nagy tehetségű ember elzártsága,
politikai, történelmi kibontakozásának akadályozottsága miatt "nem tudott megkapaszkodni". (Anyja
nem szerette igazán, kedvelt nevelőit elvették tőle, házasságában felesége is hamar ellene fordult.)
Igazi, széles körű, általa elvárt társas elismerésben, támogatásban nem részesült.

Masud Khan (1974) (l. még Hermann Imre, Bowlby és Mahler) kifejtette az anya rendkívül fontos
"pajzs" szerepét a csecsemő életében. Ha ez hiányos, akkor a későbbi történések az elszenvedett lelki
sérüléseken keresztül a "pajzs hiányosságai" miatt ún. "kumulatív traumához" vezetnek.
Fontos a traumának lelki életünkben betöltött ismétlődő, visszatérő tulajdonsága. A traumát
elszenvedett ember állandóan kénytelen foglalkozni a vele történtekkel. A traumatikus élmény
gondolataiban, álmaiban, fantáziájában ismételten visszatér.