MIUTÁN CELAENA SARDOTHIEN egy évet rabszolgaként töltött

Távolvég sóbányáiban, már hozzászokott, hogy mindenhová vasra verve

kísérik. Az sem jelentett számára meglepetést, hogy az őrei kivont karddal
állnak a háta mögött. A sóbányákban munkára kényszerített rabszolgák
ezreivel pontosan ugyanilyen módon bántak. Az viszont egyedül Celaena
kiváltsága volt, hogy féltucatnyi őr kísérje a bányába, majd napnyugtakor
vissza a szálláshelyre.

Nem csoda, hiszen őt tartották Adarlan leghírhedtebb orgyilkosának. Arra

azonban nem számított, hogy még egy kísérőt is kap. De ezen a napon egy
fekete csuklyás köpenyt viselő férfi is felbukkant az oldalán.

Az ismeretlen erősen szorította a lány karját, miközben keresztül vonszolta a

távolvégi hivatalnokok és rabszolga-felügyelők többségének otthont nyújtó,
ragyogó épületen. Hosszú folyosókon siettek végig. Végtelennek tűnő

lépcsőkön haladtak fel és le. Hol erre, hol pedig arra fordultak be. A
fogolynak a leghalványabb esélye sem lehetett rá, hogy megjegyezze a
kivezető utat.
Legalábbis ez lehetett a kísérőjének a szándéka. Celaena ugyanis pontosan
tisztában volt vele, mikor tértek vissza újra abba a lépcsőházba, ahol már
korábban is jártak. Egy pillanatig sem jött zavarba, miközben a hatalmas
épület látszólagos útvesztőjében lépdeltek. Az épületet amúgy is a
hivatalokra mindenütt jellemző tervek alapján emelhették. A folyosók és a
lépcsők pontosan ott voltak, ahol lenniük kellett. Nevetségesnek tartotta még
a feltételezést is, hogy a rövid meneteléstől össze fog zavarodni . Csupán
azért nem sértődött meg, mert érezte, a kísérője minden tőle telhetőt megtett
azért, hogy zavarba hozza és elbizonytalanítsa.

Befordultak egy különösen hosszú folyosóra. Lépteik zajától eltekintve

dermedt némaság uralkodott ezen a helyen. A férfi arcát teljesen eltakarta a
csuklya. Nem lehetett tudni, hogyan néz ki. Az viszont egészen bizonyosnak
tűnt, hogy a magas alak igencsak jó erőnlétnek örvend. A csuklyája is
ugyanazt a célt szolgálta, mint a folyosói tévelygés. Megpróbálták
megrendíteni a fogoly önbizalmát. A fickó valószínűleg ugyanezen okból
öltözött tetőtől talpig feketébe. Amikor a fogoly irányába fordult, Celaena
azonnal rávigyorgott. A kísérője visszafordult a menetirányba. Bár a lány
karját eddig is vasmarokkal fogta, szorítása most még keményebb lett.

Mindezt akár hízelgőnek is tarthatta volna. Persze, ettől még fogalma sem
volt róla, mi állhat a dolog hátterében, mi okból várta a fekete alak a tárna
kijáratánál. Celaena egész nap a követ törte a hegy gyomrában. Ahogy
kilépett a szűk járatból, cseppet sem derült jókedvre, mikor megpillantotta az
ismeretlent és a hat őrt.

A fülét viszont igencsak hegyezte, így nem kerülte el a figyelmét, hogy a

csuklyás alak Chaol Westfall néven mutatkozott be a mun kavezetőnek.

Ráadásul a királyi testőrség kapitányának mondta magát. Ennek hallatán

hirtelen felragyogott az ég, hátrább húzódtak a

komor hegyek, és mintha csak a föld is megremegett volna Celaena talpa

alatt. A félelem már jó ideje elkerülte. Egyszerűen nem hagyta, hogy féljen.
Amikor reggelente felébredt, újra és újra ugyanazt a mondatot ismételte el
magának: nem fogok félni! Egy hosszú esztendőn keresztül ezeknek a
szavaknak köszönhette azt, hogy nem tört meg, és nem hajtott fejet. Így volt
képes megőrizni az elméjének az épségét a sóbánya sötét mélyében. Persze
esze ágában sem volt, hogy mindezt a kapitány orrára kösse.

Gyors pillantást vetett a karját szorító, kesztyűbe bújtatott kézre. A kesztyű

sötét anyaga majdnem ugyanolyan színű volt, mint Celaena mocskos bőre.

Szabad kezével megigazította szakadt és koszos zubbonyát. Csak kevés

kellett ahhoz, hogy felsóhajtson. Általában már jóval napkelte előtt
lehajtották a bányába, és a munka csupán napnyugta után ért véget. A
legritkább esetben pillantotta meg a napot. A kosz alatt kétségbeejtően
sápadt volt a bőre. Valamikor igencsak csinosnak, sőt egyenesen szépnek
tartották. De hát... ez már a legcsekélyebb mértékben sem számított. Ugye?

Amikor befordultak a következő folyosóra, alaposan megnézte magának az

ismeretlen rendkívül jó minőségűnek látszó kardját. A markolat ragyogó
gombja szárnyaló sast mintázott. A csuklyás alak észrevette, hogy mit néz a
lány, és azonnal a fegyveréhez kapott. A férfi reagálását látva Celaena
halványan elmosolyodott.

- Résvárból igencsak hosszú utat tett meg idáig, kapitány — szólalt meg,
aztán megköszörülte a torkát. — Azzal a csapattal érkezett, amelyiknek a
dübörgését hallottam?

Megpróbált bekukucskálni a csuklya alatti sötétségbe, de semmit sem látott.

Ennek ellenére nagyon is tisztában volt vele, hogy a férfi tekintete az arcára
tapadt. Az ismeretlen felmérte, megítélte.

Rezzenéstelen tekintettel bámulta a sötétséget. A királyi testőrség kapitánya

meglehetősen érdekes ellenfél lehetne. Elképzelhető, hogy nem is volna
egyszerű végezni vele.

A férfi végül megmozdította a kardot tartó kezét. A köpenyét ráborította a

pengére. Ahogy továbbmentek Celaena észrevette, hogy milyen ábra díszíti
a katonatiszt zubbonyát. Egy arany wyvern. A ki rály szimbóluma.
-

Téged meg miért érdekelnek Adarlan csapatai? - szólalt meg végre a testőr.
Milyen jó volt végre a sajátjához hasonló hangot hallani! A férfi nyugodtan,
előkelő hanghordozással beszélt. Ez szép teljesítménynek tűnt, ahhoz képest,
hogy valójában mocskos gaz fickó lehetett!

Csak úgy - felelte a lány, és megvonta a vállát. A testőr rosszkedvűen

felmordult.

Ó, milyen jó volna a beképzelt fickó vérével vörösre festeni ezt a márvány

padlót! Celaena egy alkalommal már elveszítette az ön uralmát. A legelső

munkafelügyelője rossz napot választott rá, hogy kegyetlen kedni próbáljon.

A lány még most is nagyon jól emlékezett, milyen érzés volt a csákányt
felnyomni a fickó gyomrába, érezni, ahogy a kifröccsenő vér beborítja a
kezét és az arcát. A hátuk mögött lépdelő őrök közül az első kettőt egyetlen
szívdobbanásnyi idő alatt le tudná fegyverezni. Vajon a kapitány nagyobb
ellenállást tudna-e tanúsítani, mint a néhai kibelezett munkafelügyelő?

Elképzelte az összecsapásuk lehetséges kimenetelét, és újra a komor alakra

vigyorgott.

Ne nézzél rám így! - figyelmeztette a testőr, miközben a keze visszacsúszott

a kardja markolatára. Celaenának ezúttal sikerült el rejtenie a vigyorát. Ezek
előtt az ajtók előtt néhány perce már eljöttek egyszer. Ha el akarna szökni,
akkor a következő kereszteződésben

egyszerűen jobbra fordulna, majd három emeletet lemenne a lépcsőn.

Fogvatartói megpróbálták összezavarni. De pont az ellenkezőjét érték el. A

lány mostanra már tökéletesen tisztában volt az épület alap rajzával. Idióták.
- Mit is mondott, hova megyünk? - kérdezte édesen mosolyogva, és
kisimított egy mocskos hajtincset a homlokából. Amikor a férfi nem
válaszolt, mérgesen összeszorította az ajkát.

Ezek a folyosók meg csarnokok túlságosan is visszhangzottak volna, ha

lecsap a pöffeszkedő tisztre. A zaj felriasztott volna minden kit az épületben.

Ráadásul nem látta, hogy a testőr hova tette a bilincsek kulcsát. A kíséretül
szolgáló hat őr is okozhatott volna némi fejfájást. Főleg így, megvasalt
lábbal.

A következő folyosót jókora vastartókba helyezett lámpások világították be.

Az ablakokon át jól látszott, hogy odakint már leszállt az éjszaka.

Mindenütt rengeteg lámpás égett. Erős fényük elűzte az árnyékoka t. Nem

lett volna hol elrejtőznie.

Elnézve az udvar fölött, megpillantotta a fából ácsolt rabszolga szállást.

Hallotta, ahogy a többi fogoly az éjszakai menedék irányába vonszolja

magát. A nyomorultak halk mormogása összekeveredett a láncok
csörgésével. Ugyanolyan jól ismerte ezt a kétségbeejtő kórust, mint azokat a
szomorú dalokat, amelyeket munka közben egész nap énekeltek a tárnák
mélyén. Adarlan brutális koncerttermet alakított ki a sóbányák mélyén, ahol
a lesújtó korbács éles csattanása festette alá a legkegyetlenebb bűnözők, a
legszegényebb alattvalók és az újonnan elfoglalt országok hadifoglyainak
jajszavát. Az elítéltek közül néhányat azzal vádoltak, hogy varázslattal
foglalkoztak. Ez persze eleve lehetetlen volt, hiszen a mágia egészen
egyszerűen eltűnt a királyságból. A foglyok között mostanában
folyamatosan nőtt az elfogott lázadók száma. Távolvég gyomrába a
legtöbben Eyllwéből érkeztek,

azon országok egyikéből, amelyik még ellenállt Adarlannak. Amikor

azonban a lány megpróbálta kikérdezni új sorstársait, a legtöbbjük csupán
semmibe révedő szemmel nézett maga elé. Máris megtörték őket.
Megborzongott, amikor belegondolt, hogy milyen sorsuk lehetett ezeknek a
szerencsétleneknek, amióta csak az adarlani fegyveresek kezébe kerültek.

Néha már az a gondolat is felmerült benne, hogy a nyomorultak esetleg

jobban jártak volna, ha a hóhér bárdja alatt végzik. Erről persze az jutott az
eszébe, hogy talán neki magának is hiba volt túlélnie az elfogása éjszakáját.

Azt a napot, amikor elárulták.

Most azonban egészen más dolgok jártak az eszében, miközben folytatódott

a hosszú séta. Lehet, hogy mégiscsak fel fogják akasz tani? A gondolattól
görcsbe rándult a gyomra. Elég fontos személyi ség volt ahhoz, hogy a
halálos ítéletről szóló végzést a királyi testőrség kapitánya kézbesítse.

De akkor meg miért hozták volna ebbe az épületbe?

Végül megálltak egy vörössel és arannyal színezett kétszárnyú üvegajtó

előtt. Az üveg olyan vastag volt, hogy nem lehetett keresz tüllátni rajta.

Westfall kapitány biccentett a két őrnek. Azok tisztelgésképpen lándzsájuk

végével nagyot koppantottak a padlóra.

A tiszt már olyan erővel szorította a karját, hogy az szinte fájt. Közelebb
rántotta magához a lányt, ám Celaena lába mintha ólommá vált volna.

Megpróbált hátrébb húzódni.

Szívesebben maradnál a bányában? - kérdezte a testőr. A hangjában

leheletnyi jókedv érződött.

Talán, ha elmondta volna, hogy mégis mire fel ez a nagy felhajtás, akkor
nem érezném azt, hogy makacskodnom kell.

-
Mindjárt mindent megtudsz.

A fogoly tenyerét elöntötte az izzadság. Igen. Odabent a halál vár rá. Hát
eljött ez a pillanat is.

A feltáruló ajtószárnyak mögött valóságos tróntermet pillantott meg. A

mennyezet nagy részét eltakarta az irdatlan szőlőfürtre em lékeztető

üvegcsillár. A metszett üvegdarabkák szikrázó gyémánttűzzel borították be a

terem túlsó falából nyíló ablakok sorát. A kinti zord tájhoz képest a terem
fényűző berendezése mintha csak arcul csapta volna. Egyből megértette,
hogy fogvatartói milyen iszonyatos haszonra tesznek szert a rabszolgák
munkájából.

- Befelé - mordult fel a testőrkapitány, és szabad kezével megtaszította a

lányt. Végre elengedte a karját. Celaena megtántorodott.

Bőrkeményedésekkel borított talpa megcsúszott a tükörsima padlón,

miközben kihúzta magát. Hátrapillantva azonnal felfigyelt arra, hogy újabb
hat fegyveres csatlakozott az őreihez.

Összesen tizennégy harcos, és persze a kapitány. A fekete egyenruhák

mellrészén valósággal ragyogott az arany királyi címer. Ezek a fegyveresek
az uralkodócsalád személyes őrei közül kerültek ki. A könyörtelen,
elképesztően gyors reflexű katonákat a születésük óta arra képezték ki , hogy
gazdáikat védelmezve habozás nélkül öljenek. A fogoly nyelt egy nagyot.

A vállára mintha csak ólomsúly nehezedett volna, a feje pedig va lósággal

kavargott. A terem közepe felé fordult. A gazdag faragások kal díszített
vörösfenyő trónszéken jóképű fiatalember ült. Celaena szíve egy pillanatra
kihagyott, mikor körülötte mindenki mélyen meghajolt.

Adarlan koronahercege elé hozták.

- FENSÉG - SZÓLALT MEG A TESTŐRKAPITÁNY. Ő nem hajolt
meg olyan mélyen, mint a többiek. Felegyenesedett, hátrahajtotta a
csuklyáját. Rövidre nyírt, gesztenyebarna haja volt. Most már egyértel
műnek tűnt, hogy a csuklyával csupán a lányt akarta megfélemlíteni. Nem
mintha az ilyenfajta aljas kis húzások bármilyen hatással lettek volna
Celaenára. A lány rosszkedvűen összébb vonta a szemöldökét, aztán pislogni
kezdett, amikor megvizsgálta kísérője arcvonásait. A kapitány meglepően
fiatal volt!

Westfallt senki nem mondta volna lenyűgözően jóképűnek, ám ennek

ellenére nagyon is rokonszenvesnek tűnt a határozott arcvonású fiatal ember.

Aranybarna szeme tisztán ragyogott. Celaena kissé félrehajtotta a fejét.

Nagyon is tisztában volt azzal, hogy ő maga milyen elkeserítően mocskos.

- Ez volna ő? - kérdezte Adarlan koronahercege. Celaena az ülő

fiatalember felé fordult, miközben mellette a kapitány bólintott. Mind a

ketten a foglyot bámulták. Arra számítottak, hogy majd meghajol. Amikor
ez nem történt meg, Chaol mocorogni kezdett,
a herceg pedig a kapitányra bólintott, és leheletnyit megemelte a fejét.

Na nehogy már meghajoljon előtte! Ha ezek itt éppen az akasz tófára

akarnák küldeni, akkor Celaenának esze ágában sincs, hogy élete utolsó
perceit alázatos hajlongással töltse.

A háta mögött léptek dübörögtek fel. Valaki durván tarkón ra gadta.

Csupán a szeme sarkából pillantotta meg a borvörös arcot és a homoksárga

bajuszt. A következő pillanatban hatalmas csattanással a jéghideg
márványpadlóra zuhant. A fájdalom belemart az ar cába. A felvillanó fény
miatt semmit sem látott. A karjába iszonyatos fájdalom tépett, mivel a
bilincsei miatt teljesen kicsavarodott a keze. Megpróbált feltápászkodni, a
szemében megjelentek a fájdalom könnycseppjei.

Na, így illendő leendő királyodat köszönteni — mordult egy vörös arcú férfi
a feltápászkodó lányra.

Az orgyilkos sziszegve a támadójára vicsorgott. Kissé oldalt fordult, hogy

alaposabban is megnézhesse magának a fél térdre ereszkedő kurafit. A jól
megtermett férfi semmivel sem volt kisebb a munkafelügyelőnél.

Öltözékének vörös és narancssárga színe jól illet ritkuló hajához. Mintha

csak két obszidiándarab sötétlett volna a szemüregében. Teljes erővel
szorította a lány nyakát. Ha Celaena csupán néhány ujjnyival el tudná
mozdítani a jobb karját, akkor ki tudná billenteni az ismeretlent az
egyensúlyából, és megragadhatná a kardját... A bilincs azonban a gyomrába
mart, és a tehetetlen, fortyogó düh miatt tűzvörössé vált az arca.

A koronaherceg túlságosan is hosszú csend után szólalt meg: -

Nem igazán tudom megérteni, miért kényszerítesz erőnek ere jével

meghajlásra valakit, mikor ennek a gesztusnak éppen az volna az értelme,
hogy az üdvözlő kifejezésre juttassa hűségét és tiszteletét.
A hangja fejedelmi unalomról árulkodott.

A fogoly megpróbálta feljebb emelni a fejét, de képtelen volt meg nézni

magának a herceget. Csupán a fehér padlót és a fekete csiz mákat látta.

Számomra teljesen egyértelmű, Perrington herceg, hogy te meg-adod nekem

a kellő tiszteletet. Ugyanakkor viszont, mondhatni feleslegesnek tartom,
hogy ilyen erővel kívánod Celaena Sardothient ugyanezen érzelem
kifejezésére kényszeríteni. Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy a hölgy
nem igazán kedveli a családomat. Netalán az volt a szándékod, hogy
megalázd?

A trónörökös elhallgatott, és a földön fekvő alak meg mert volna esküdni rá,
hogy a fiatalember ebben a pillanatban az arcát bámulja.

Úgy vélem, mostanáig már éppen elég megaláztatásban lehetett része -

folytatta a herceg, majd rövid időre ismét elhallgatott. Végül ezt kérdezte: —
Nem kellene neked most éppen Távolvég számvevőjével találkoznod?
Semmiképpen sem szeretném, hogy elkéss. Főleg, hogy éppen azért tetted
meg ezt a hosszú utat, mert találkozni kívántál vele.

Celaena kínzója megértette, hogy elbocsátották. Felmordult, és elengedte a

lány nyakszirtjét. Az orgyilkos leheletnyit felemelte az arcát a márványról,
de továbbra is fekve maradt, míg a másik felállt és távozott. Fia majd sikerül
megszöknie, akkor talán megkeresi magának ezt a derék Perrington
nagyurat, hogy viszonozza szívélyes üdvözletét.

Miközben felkelt, elkomorodva látta, hogy az esése milyen mocs kos foltot
hagyott az egyébként makulátlan padlón. A néma csendbe valósággal
belemart a bilincs csörgése. Celaena nyolcéves kora óta az orgyilkosok
között élt. Ezektől a félelmetes harcosoktól kapott kiképzést, miután a
bérgyilkosok királya megtalálta a félig halott
gyereket a befagyott folyó partján. Magával vitte az erődjébe. Aki mindazon
keresztülment, amin ő, azt egészen egyszerűen nem lehet megalázni.
Cseppet sem számított, hogy ennyire mocskos. Összeszedve minden
büszkeségét, egy mozdulattal a háta mögé vetette hosszú haját, és felemelte
a fejét. Tekintete a herceg szemébe meredt.

Dorian Havilliard a fogolyra mosolygott. A kedves tekintetű fia -

talemberen nagyon is látszott, hogy fejedelmi udvarban sajátította el a

lefegyverző viselkedés illemszabályait. Oldalt dőlve valósággal elfeküdt a
trónon. Egyik kezére támasztotta az állát. Aranykoronája halványan
csillogott a lágy fényben. Fekete zekéjének mellrészét valósággal elborította
az aranycérnával hímzett királyi fenevad alakja. Vörös köpenyét elegánsan a
trónra kanyarította.

Volt rajta valami meghökkentő. Igen. Ragyogóan kék, a déli országok

vizeire emlékeztető szeme éles ellentétben állt hollófekete hajával. Az ifjú
lenyűgözően jóképű volt, és nem lehetett húszévesnél idősebb.

Egy herceg nem lehet ennyire jóképű! A főnemesek nyafogó, ostoba,

visszataszító férgek! Ez meg...

ez itt. . Micsoda disznóság, hogy ennyire szép, miközben királyi vér

csörgedezik az ereiben.

A lány nagy nehezen feltápászkodott, miközben a trónörökös elkomorodott,

és alaposan megnézte magának.

- Ugye megkértelek rá, hogy mosdassátok meg? - fordult Westfall

kapitányhoz. A főtiszt előrelépett. Celaena valahogy elfeledkezett arról,
hogy nem kettesben van a herceggel. Ahogy a pillantása a testét takaró
mocskos rongyokra esett, már nem tudott a feltámadó szé gyenérzet ellen
küzdeni.

Valamikor pedig milyen szép volt! Hát idejutott!

Ha valaki csupán futó pillantást vetett volna rá, az azt hihetné, hogy a fogoly
szeme kék, vagy esetleg szürke volt. Bizonyos ruhában

pedig zöldnek is tűnhetett volna. Közelebbről megnézve viszont kide rült,

hogy az árnyalatok gyors váltakozását a pupillája körül tündöklő ragyogó
aranygyűrű okozza. A legtöbben a lány aranyszínű bajára figyeltek fel. A
föld alatt töltött egy esztendő dacára, a haja még őrizte egykori fényét.

Celaena Sardothien úgy gondolta, hogy néhány átlagon felüli vonása

kellőképpen kárpótolja azért, amiért a többi legfel jebb csak átlagosnak
mondható. Ráadásul serdülőkora hajnalán felfe dezte, hogy a megfelelő

szépítőszerek használatával még az átlagos vonásait is feljavíthatja annyira,

hogy igazi, tökéletes szépségnek tűnjön.

Csak hát most úgy állt Dorian Havilliard előtt, mintha éppen egy
szennycsatorna mélyéről mászott volna elő! Újra elvörösödött, mikor
meghallotta Westfall kapitány hangját:

Nem akartalak megvárakoztatni.

A koronaherceg határozottan megrázta a fejét, amikor Chaol ismét a lány

felé nyúlt.

Egyelőre hagyjuk azt a fürdőt. Látom, hogy sokat ígérő ifjú hölggyel van
dolgunk.

A trónörökös kiegyenesedett, és továbbra is szemmel tartotta Celaenát.

Ha nem tévedek, még nem volt alkalmunk bemutatkozni egymásnak. Ahogy

azt már bizonyára sejted, jómagam Dorian Havilliard vagyok, Adarlan
koronahercege. Sőt, manapság talán már egész Erilea örökösének is
tekinthetem magam.
A lány igyekezett semmibe venni az ismerős név miatt feltóduló keserű

érzéseket.

Te pedig Celaena Sardothien vagy, Adarlan leghíresebb orgyil kosa.

Talán egész Erilea legtehetségesebb bérgyilkosa.

A főnemes gondosan szemügyre vette a lány alakját, feszült tartását, majd

felvonta egyik gondosan kiigazított szemöldökét.

Kissé fiatalnak tűnsz — állapította meg, majd könyökét a combjára

támasztotta. - Hallottam ám rólad néhány egészen elképesztő dolgot is.

Milyennek találtad Távolvéget, főleg ahhoz képest, ami lyen jólétben

Résvárban élhettél?

Beképzelt seggfej.

Egyszerűen tökéletesnek — válaszolta Celaena búgó hangon, miközben

ökölbe szorította a kezét. Töredezett körme a tenyeré be mart.

Eltelt egy esztendő, és úgy tűnik, hogy te azért többé-kevésbé jól vagy.
Kíváncsivá teszel. Hogyan maradtál életben, amikor a bányákban az elítéltek
átlagosan egy hónapig bírják?

Meglehetősen rejtélyesnek tűnik, magam is így vélem - válaszolt a fogoly,

majd a szempilláit rebegtette, és olyan mozdulattal igazította meg a bilincsét,
mintha csupán csipkés kesztyű lenne a kezén.

A trónörökös visszafordult a kapitányhoz:

Éles a nyelve, igaz? Egyáltalán nem úgy beszél, mint a csőcselék szokott.

Még szép, hogy nem! - méltatlankodott Celaena.

Fenség — mordult rá Chaol Westfall.

Mi fenség? - értetlenkedett a lány.

A herceget fenségnek kell szólítani.

Celaena gúnyosan a kapitányra vigyorgott, majd visszafordult a herceg felé.

Legnagyobb meglepetésére Dorian Havilliard nevetni kezdett.

Ugye tudod, hogy most már a rabszolgák közé tartozol? Hát semmit sem
tanultál a büntetésedből?

Ha Celaena karját nem bilincselték volna össze, akkor most keresztbe tette
volna a mellén.

-
Nem igazán látom be, hogy mégis mit tanulhatnék egy bánya mélyén,
eltekintve persze a csákány használatától.

Meg sem próbáltál elszökni?

A lány ajkán lassú, könyörtelen mosoly jelent meg.

— Egyszer.

A herceg összevonta a szemöldökét, és Westfall kapitány felé for dult: -

Erről miért nem hallottam?

Celaena a válla fölött Chaolra nézett. A testőr bocsánatkérően pillantott

hercegére.

A bánya főkapitánya csupán ma délután számolt be arról, hogy tényleg sor

került egy, hm... közjátékra. Három hónappal azután...

Négy hónappal azután - javította ki a lány.

Négy hónappal azután, hogy Sardothien megérkezett, megpró bált

elmenekülni.

Celaena várta, hogy a fiatalember folytassa a történetet, ám a testőrnek

mintha csak lakatot tettek volna a szájára.

Hé, kihagyta a legjobb részeket!

-
Voltak jó részei is? — kérdezte a herceg. Az arckifejezését látva nem lehetett
eldönteni, hogy haragszik, vagy visszafojtja a mosolyát. Chaol tekintete
majdnem keresztüldöfte a lányt, mielőtt folytatta volna: -

Távolvégből lehetetlen megszökni. Fenséged atyja csakis olyan őrszemeket

alkalmaz a bányák körül, akik ötszáz lépés távolságból is eltalálnak még egy
menekülő mókust is. Öngyilkosság volna meg -

próbálkozni a szökéssel.

Te viszont életben maradtál — mondta a herceg a lánynak. Celaena arcáról

leolvadt a mosoly, ahogy maga előtt látta, ami történt.

Hát igen.

Mi történt? - tudakolta Dorian. A lány tekintete hideggé és ke-ménnyé vált: -

Valami elpattant bennem.

Ezzel kívánod megmagyarázni azt, amit tettél? - méltatlankodott Westfall

kapitány. - Hiszen megölted a munkafelügyelődet és huszonhárom őrszemet,
mielőtt elkaptak volna. Csupán egy karnyújtásnyi távolság választott el a
faltól, mielőtt leütöttek volna az őrök.

És? - nézett rá a herceg. Celaena dühbe gurult.

-
Mi az, hogy és? Tudja, hogy milyen messzire van az a fal a bá -

nyától?

A nagyúr értetlen tekintetét meglátva becsukta a szemét, és drá maian

felsóhajtott:

A tárnától háromszázhatvanhárom lépésnyire. Valakivel meg-mérettem.

És? - ismételte meg Dorian.

- Westfall kapitány, milyen messzire szoktak jutni a bányából ki törő

rabszolgák, ha szökéssel próbálkoznak?

Három lépésre - morogta a testőr. - A sóbánya őrszemei általában már

azelőtt agyonlövik a szökevényt, hogy akár három lé pést is tehetne.

A trónörökös csendben maradt. A lány nem éppen erre számított.

Tudtad, hogy öngyilkosság, amit teszel - szólalt meg végül az ifjú.

A hangjából eltűnt a jókedv. Lehet, hogy mégsem volt annyira jó ötlet szóba
hozni azt a falat.

Hát igen - válaszolta az orgyilkos.

Mégsem öltek meg.

-

Az ön apja parancsba adta, hogy a lehető legtovább életben kell tartaniuk.

Csak hogy kiélvezhessem Távolvég minden szörnyűségét és szenvedését -
folytatta a lány, és nem azért kezdett el remegni, mert

a teremben hirtelen lecsökkent a hőmérséklet. - Nem azért törtem ki, mert

azt hittem, hogy meg tudok szökni.

A herceg szemében fellángoló szánalom miatt legszívesebben meg ütötte

volna az ifjút.

Sok sebhelyet szereztél? - tudakolta a trónörökös. A lány megvonta a vállát,

mire a fiatalember elmosolyodott. Felkelt, és elindult feléjük. -

Fordulj meg, meg akarom nézni a hátadat!

Celaena elkomorodott, de engedelmeskedett. Miközben a herceg közelebb

jött, Chaol a fogoly mellé lépett.

Nem látom túl jól a sebhelyeket a sok kosz miatt - állapította meg a herceg,
és alaposan szemügyre vette a rongycafatok között előbukkanó bőrfelületet.
A fogoly savanyú képet vágott. Rosszkedve csak elmélyült, amikor az ifjú
így folytatta:

Iszonyatos ez a bűz!

A fürdő és az illatszerek hiányában úgy vélem, nem lehet mindenkinek olyan

mennyei illata, mint fenséges uramnak.
A koronaherceg nagyot csettintett a nyelvével, és lassan megkerülte a lányt.
Chaol, akárcsak a testőrök, a kardját markolva figyelte. Jól is tették.

Kevesebb, mint egy szívdobbanásnyi idő kellene ahhoz, hogy a fogoly

átvesse a bilincs láncát a trónörökös fején, és egyetlen moz dulattal eltörje a
nyakcsigolyáját. Már csak azért is megérné megtennie ezt, mert akkor
láthatná Chaol arckifejezését. A herceg azonban szemmel láthatóan még
csak nem is sejtette, hogy milyen életveszélyes helyzetbe került. Vagy
elképzelhető, hogy ezzel éppen sértegetni akarta Celaenát.

Amennyire jól látom - folytatta a trónörökös —, van a hátadon három

hosszabb sebhely, és talán jó pár kisebb is. Nem annyira iszonyatos, mint
amire számítottam, de... úgy vélem, a megfelelő ruházat, majd eltakarja.

Mármint milyen ruházat? - csattant fel a lány. A trónörökös olyan közel állt
hozzá, hogy remekül látta a drága öltözék minden egyes apró kis részletét.
És nyoma sem volt pacsuli illatának. A fér fiból lovak és vas szaga áradt.
Dorian elvigyorodott:

Milyen figyelemre méltó szemed van! És mennyire mérges vagy!

Az orgyilkosnak minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy megőrizze a

hidegvérét. Egy halálos szakadék peremén táncolt, mi közben ott állt
Adarlan trónörököse mellett. Megfojthatta volna annak az embernek a fiát,
aki lassú, nyomorúságos halálra ítélte.

Tudni akarom... - kezdte volna, de a testőrkapitány megragadta, és vad

erővel elrántotta a herceg közeléből. - Nem akartam megölni, maga bohóc!
-

Vigyázz a nyelvedre, mert visszahajítalak a bányába! — csattant fel a barna

szemű kapitány.

Ó, azt nem hiszem, hogy ilyesmire készülnének!

Miért is nem? — kérdezte Chaol.

Dorian visszasétált a trónhoz, és leült. Zafírkék szeme valósággal ragyogott.

A fogoly előbb az egyik, majd a másik férfira nézett. Kihúzta magát.

Azért, mert akarnak tőlem valamit. Mégpedig annyira, hogy személyesen

jöttek ide értem. Nem vagyok valami ostoba fajankó, bár egyszer annyira
ügyetlennek bizonyultam, hogy el tudtak fogni. Világos, hogy valami titkos
dologban sántikálnak. Mégis mi másért kerekedtek volna fel a fővárosból,
hogy eljöjjenek ide, a világ végére? Amióta csak bejöttünk ide, mást sem
csinálnak, mint hogy engem vizsgálgatnak. Azt nézik, hogy testben és
lélekben elég erős vagyok-e. Az számomra világos, hogy nem háborodtam
meg. Nem is sikerült megtörniük, bármit is sugall az a kis közjáték a fallal.
Éppen ezért követelem, mondják meg, hogy miért jöttek ide!
Amennyiben pedig

nem az akasztófa alá óhajtanak kísérni, akkor bökjék már ki végre, hogy mit
kívánnak tőlem!

A két fiatalember összenézett. Dorian egymáshoz támasztott uj jal hegyére

eresztette az állát.

Van egy ajánlatom.

Celaena alig kapott levegőt. Soha, még a legmerészebb álmában sem gondolt
volna arra, hogy valaha is lehetősége nyílik beszélni Dorian Havilliarddal.
Olyan könnyen végezhetne a fickóval. A ké pére fagyaszthatná azt a
mosolyt... Akkora sebet üthetne a királyon, amekkorát az öregember rajta
ütött...

Csak hát a herceg ajánlata akár megnyithatná a szökés kapuját is. Ha kijut a
falon, akkor meg tud szökni. Futni fog, és rohanni. Beveszi magát a hegyek
közé, és attól kezdve magányosan élhet a sötétzöld vadonban. Lába elé a
fenyőfák hintenek szőnyeget, esténként pedig a csillagos égbolttal
takarózhat. Képes lenne rá. Csak át kell jutnia a falon. Múltkor már egész
közel járt hozzá...

Végül csak ennyit mondott:

Hallgatom.
A HERCEG SZEME JÓKEDVŰEN RAGYOGOTT a fogoly dacos
hangját hallva, és a tekintetével zavarba ejtően sokáig méregette a lány tes
tét. Celaena legszívesebben körömmel mart volna a fickó arcába, amiért az
így bámult rá.

Ugyanakkor viszont már a puszta tény is, hogy a fiatalember igenis

végigmérte, dacára, hogy a fogoly ennyire mocskos volt... A lány lassan
elmosolyodott.

A trónörökös keresztbe tette hosszú lábát.

- Hagyjatok minket magunkra! - parancsolta az őröknek. - Chaol, te maradj

ott, ahol állsz!

Celaena közelebb lépett, miközben az őrök kivonultak, és bezárták maguk

után az ajtót. Ez nagyon nagy butaság volt a részükről. Chaol arca azonban
kiismerhetetlen maradt. Ez a fajankó talán komolyan azt gondolja, hogy
képes volna megakadályozni a szökését, ha ilyesmivel próbálkozna? Celaena
kihúzta magát. Mégis mire készülhet ez a két fickó? Miért viselkednek
ennyire felelőtlenül?

A herceg halkan nevetni kezdett.

Nem gondolod, hogy túlságosan kockázatos ilyen szemtelenül viselkedni,

miközben a szabadságod a tét?

A fogoly sok mindenre számított, kivéve ezekre a szavakra.

A szabadságom? - kiáltotta. Ez a szó felidézte a hóval borított fenyveseket, a

napfényben kifakult bérceket, a tengerek fehér hullámtaraját, az országot,
ahol a fényt elnyelte a dombok és a völgyek bársonyos zöld ragyogása. Az
elfelejtett földet.

Igen, a szabadságodról beszélek. Éppen ezért Sardothien kisasz -

szony, melegen ajánlom, hogy kissé fogd vissza a csípős nyelvedet, nehogy
újra a bánya legmélyén találd magadat!

A herceg testtartást váltott.

Persze elképzelhető, hogy pont ez a megfelelő hozzáállás. Nem is próbálom

azt a látszatot kelteni, hogy az apám birodalma a bizalomra és a megértésre
alapul. De ezzel már amúgy is tisztában vagy.

A lány keze kezdett ökölbe szorulni, miközben a folytatásra várt.

Találkozott a pillantásuk. A herceg tekintetében kíváncsiság ragyogott.

Atyám azt vette a fejébe, hogy szüksége lenne egy bajnokra.

Egy egész másodpercbe is beletellett, mire a fogoly végre felfogta a

hallottakat. Celaena hátrahajtotta a fejét, és harsányan felkacagott.

Az apja azt akarja, hogy én legyek a bajnoka? Na, ne már! Nem mondja,
hogy a királynak sikerült odakint végeznie az összes nemes lélekkel!

Csak akad legalább egy bátor lovag vagy határozott szívű, vakmerő nagyúr?

Vigyázz a nyelvedre! - mordult fel oldalt Chaol.

Neked meg mi a bajod? - gúnyolódott a lány. Most már tegezte a kapitányt.

Annyira nevetséges volt ez az egész! Még hogy ő legyen a király bajnoka! -
Hogyhogy nem téged választott szeretett királyod? Kevésnek bizonyultál?

A kapitány keze ismét a kard markolatára csúszott.

Ha végre befognád a szádat, akkor hallhatnád, hogy a fenséges úr még mit

akar közölni veled.

Igen? - fordult Celaena a herceg felé. Dorian hátradőlt a trónon.

-

Az apámnak szüksége van valakire, aki segít megvédeni a birodalmat. Aki

révén könnyebben kezelhetővé válnának a makacs ellenlábasok.

Úgy érti, kell valaki, aki elvégzi a piszkos munkát?

Hát, ha már feltétlenül ilyen közönséges szavakat akarsz használni, akkor

igen - válaszolta a herceg. - Az uralkodó bajnoka megnyugtatóan hatna a
trón ellenlábasaira.

Halálos nyugalom szállna rájuk - biccentett negédesen a fogoly.

Csak kevés kellett volna ahhoz, hogy Dorian elmosolyodjon, ám sikerült

megőriznie a komor arckifejezését.

Így igaz.

Szóval lehetne Adarlan urának hűséges szolgálja? Celaena maga sabbra

emelte az állát. Gyilkolhatna a király parancsára. Agyar lehetne annak a
bestiának a pofájában, amelyik mostanra már felzabálta közel fél Erileát...

És ha elfogadom az ajánlatot?

Akkor hat esztendő elteltével atyám szabaddá tesz.

-
Hat esztendő? - kiáltotta, ám az elméjében valósággal ott zengett a
szabadság szó.

Ha viszont nemet mondasz, akkor életed végéig itt maradsz a bányában -

folytatta Dorian, mivel kitalálta a lány következő kérdé sét.

Ragyogó kék szeme keményen meredt a fogolyra. A lány nagyot nyelt. A

trónörökösnek nem kellett részleteznie azt, hogy a mélyben a halál várna rá.

Hat évig gyilkosként szolgálni a királyt... vagy pedig életfogy tiglan a

mélységben szenvedni.

Van azonban egy apró bökkenő — folytatta a herceg. Az orgyilkos arca

kifejezéstelen maradt, miközben a fiatalember az egyik gyűrűjét kezdte el
piszkálni. - Ezt a rangot nem kaphatod meg csak úgy. Egyelőre. Atyám úgy
gondolta, ideje kicsit szórakoznia. Bajnokságot szervezett. Felszólította a
fejedelmi tanács huszonhárom tagját, hogy mindegyik állítson egy-egy
jelöltet. Ezek a harcosok együtt készülnek fel az üvegpalotában, hogy végül
párbajban mérjék össze az erejüket. Ha nyersz, akkor hivatalosan is te
lehetsz Adarlan orgyilkosa.

Amikor az utolsó szavakat mondta, már halvány mosoly ült ki az arcára.

A lány azonban nem viszonozta a mosolyt.

Egészen pontosan kik is a vetélytársaim?

Komor tekintetét látva a nagyúr arcáról is eltűnt a jókedv.

-
Tolvajok, bérgyilkosok és harcosok Erilea minden tartományából.

Celaena már szóra nyitotta volna a száját, ám a herceg nem en gedte

megszólalni.

Ha nyersz, majd pedig talpraesettnek és megbízhatónak bi-zonyulsz, akkor

szabad leszel. Az apám esküt tett arra, hogy meg ajándékoz a szabadsággal.
Ezenfelül pedig a birodalom bajnokaként igencsak bőséges javadalmazást
kapsz.

A fogoly igazából nem is nagyon figyelt az utolsó félmondatra. Micsoda

erőpróba! Néhány senkiházit kell csak legyőznie, akiket a jó ég tudja, hogy
honnan szalasztottak! Meg orgyilkosokat!

Kik ezek az orgyilkosok? - tudakolta.

Egyikőjükről sem hallottam még. Nem olyan híresek, mint te. Erről jut
eszembe, a versenyen nem mint Celaena Sardothien veszel részt.

Micsoda?

Álnevet fogsz használni. Le merném fogadni, még csak nem is sejted, hogy
mi mindent beszéltek az elítélésed után.

Tudja, a bánya mélyére viszonylag ritkán jutnak el a postaga -

lambok.

Dorian a fejét csóválva vigyorogni kezdett.

Senki nem sejti, hogy Celaena Sardothien egy ifjú hölgy. Az emberek
meggyőződése szerint te jóval idősebb vagy.

Hogy micsoda? - csattant fel tűzvörös arccal a lány. - Ez meg hogyan

lehetséges?

Tudta persze, hogy igazából büszkének kellene lenni arra, hogy ilyen
ügyesen eltitkolta valódi kilétét a világ nagyobb része elől. En nek ellenére...

Hosszú éveken keresztül megőrizted a titkodat, miközben hullák hevertek,

amerre csak jártál. Atyám még a tárgyalás után is úgy vélte... bölcs dolog
volna, ha nem kötnénk Erilea orrára, hogy ki is vagy. Ezen most sem kíván
változtatni. Mégis mit szólnának az ellenségeink, ha kiderülne, csupán egy
kislány fenyegeti őket?

Ezek szerint úgy robotoltam e nyomorúságos hely sötétjében, hogy közben

megtagadták tőlem a nevemet és a címemet? Mégis, mit gondolnak az
emberek? Szerintük kicsoda valójában Adarlan orgyilkosa?

Nem tudom, és igazából nem is érdekel. Azzal viszont nagyon is tisztában

vagyok, hogy téged tartottak a legjobbnak. Az emberek mind a mai napig
csak suttogva merik kiejteni a nevedet - felelte a nagyúr, és a tekintetével
majdnem keresztüldöfte. — Ha hajlandó leszel küzdeni értem, ha a
próbatétel hosszú hónapjai során az én jelöltemként veszel részt a harcban,
akkor gondoskodom arról, hogy atyám már öt esztendő elteltével szabadon
engedjen.

Bár a herceg igyekezett eltitkolni, hogy mennyire ideges, valóság gal áradt
belőle a feszültség. Azt akarta, hogy a fogoly igent mondjon. Olyan
iszonyúan szüksége volt a kedvező válaszra, hogy cserében még alkudozni is
hajlandó lett volna. Celaena szemében felragyogott a tűz.

Hogy érti azt, hogy engem tartottak a legjobbnak?

Egy teljes évet lent voltál a sóbányában. Ki a megmondhatója annak, hogy

ez mennyire viselt meg?

Köszönöm szépen, de sikerült talpon maradnom - felelte Celaena, majd

piszkálni kezdte töredezett körmeit. Úgy tett, mintha nem is zavarta volna a
köröm alatt sötétlő kosz. Már nem is emlékezett arra, hogy mikor volt
utoljára tiszta a keze.

Ezt majd meglátjuk - biccentett a herceg. — Az erőpróba részle-teiről akkor

értesülsz, ha majd megérkeztünk Résvárba.

Önök, nagyurak, természetesen remekül fognak szórakozni, miközben

fogadásokat kötnek a résztvevőkre. Ettől eltekintve azonban a verseny
értelmetlen. Miért nem bérelnek fel most és azonnal?

-
Ahogy említettem volt, be kell bizonyítanod, hogy méltó vagy a címre.

A fogoly egyik kezét a csípőjére tette, és a lánc hangosan csörög ni kezdett.

Én azért úgy vélném, hogy nincs szüksége bizonyításra annak, aki elnyerte
Adarlan orgyilkosának megtisztelő címét.

Ebben van valami - mordult fel Chaol. Bronzszínű szeme megvillant. - Ez

csak azt bizonyítja, hogy bűnöző vagy, akire semmiképpen sem lehetne csak
úgy kapásból rábízni a királyság legbel sőbb titkait.

Hajlandó vagyok esküt te...

Erősen kétlem, hogy őfelsége hajlandó beérni Adarlan orgyilkosának adott

szavával.

- Ez világos. Csak azt nem értem, hogy miért kell részt vennem azon a
kiképzésen meg az erőpróbán. Úgy értem... kissé kijöttem a formámból... de
mégis mire számítottak azután, hogy egy éven át csákánnyal törtem a követ
a föld alatt.

Gyűlölködő pillantást vetett Chaolra. Dorian elkomorodott.

Akkor nem fogadod el az ajánlatot?

-
Még szép, hogy elfogadom az ajánlatot! - csattant fel a lány. A bilincs olyan
erővel vágott a csuklójába, hogy könnybe lábad t a szeme. -

Beleegyezem abba, hogy én legyek az a fene ette bajnok, ha öt év helyett

már három múlva szabad lehetek.

Négy év.

Rendben, megegyeztünk. Bár valószínűleg csak a rabszolgaság egyik

formáját cserélem egy másikra, de azért nem vagyok bo lond.

Akkor tehát mégis szabad lehet. Szabad. Valósággal érezte a kinti világ jeges
levegőjét. Ez a hűvös szél végigsöpört a hegyhátak felett, és őt is magával
fogja ragadni. Messze elkerülheti Résvárat, a fővá rost, ahol egyszer ő
uralkodott.

Remélem, hogy igazad van - válaszolta Dorian. - Ahogyan azt is, hogy méltó
vagy a híredre. Arra számítok, hogy te nyersz. Nem leszek kegyes, ha
miattad bolondot csinálok magamból a többiek előtt.

Mi lesz akkor, ha veszítek?

Dorian arca elkomorult, és annyit mondott:

Visszaküldenek ide, hogy letöltsd a büntetésed maradékát is.

Celaena lelki szeme elől szertefoszlottak a rózsaszín képek. Mintha csak

bezártak volna egy poros borítójú könyvet.
-

Ezzel az erővel nyugodtan ki is ugorhatnék az ablakon. Már az is

iszonyatosan megviselt, hogy egy évet a mélyben töltöttem.

Elképzelni is nehéz, hogy mi vár rám, ha vissza kell térnem ide. Élve nem
úszom meg a következő esztendőt.

Dacosan felvetette a fejét.

Az ajánlatuk elfogadhatónak tűnik.

Mert az is - biccentett Dorian, majd intett Chaolnak. - Vidd fel a szobájába,

és mosdasd meg!

A tekintete majdnem keresztüldöfte a lányt.

Holnap reggel indulunk Résvárba. Ne kelljen csalódnom benned,

Sardothien!

Csalódni? Micsoda ostobaság. Már miért esne nehezére túlragyogni,

legyőzni, sőt adott esetben megsemmisíteni a vetélytársait? Nem akart
elmosolyodni. Nagyon is tudta, hogy egyetlen mosoly elegendő ahhoz, hogy
feltámadjanak a reményei. De már rég lemondott a reményről. Ennek
ellenére legszívesebben megragadta volna a herceg kezét, hogy táncra
perdüljön vele. Megpróbálta elképzelni a felcsendülő muzsikát, a harsonák
diadalmas zengését, de csupán az eyllwe-i kényszermunkások bánatos,
jajongó munkadalának egyik sora jutott az eszébe. A mély hangok olyan
lassú ütemben áradtak, ahogy a méz csöppen ki az edényből: „S utad végre
hazatalál. . ”

Oda sem figyelt arra, hogy Westfall kapitány kivezeti a teremből. Azt sem
jegyezte meg, milyen csarnokokon, termeken és folyosókon haladtak végig.
Igen, hajlandó lesz velük menni. Elmegy Résvárba, vagy bárho va, ha kell,
még a Rém kapuján is keresztülmegy, le a pokolba, ha ezért elnyeri a
szabadságot.

Hiszen nem véletlenül tartják őt Adarlan legügyesebb orgyilkosának.

AMIKOR CELAENA A TRÓNTEREMBEN lezajlott alkut követően

végre rárogyhatott az ágyára, annak ellenére nem tudott elaludni, hogy teste
minden porcikája nyöszörgött a kimerültségtől. A durva kezű cselédek
könyörtelenül megfürdették. A hátán még most is lüktettek a sebhelyek, úgy
érezte, az arcáról csontig lesikálták a bőrt és a húst. Megpróbált az oldalára
fordulni.

Így valamennyit enyhült a gondosan bekötött hátába maró fájdalom.

Végigsimította a matracot. Mozdulat közben megállt a keze, annyira

meglepte, hogy már nem csörgött lánc a kezén. Mielőtt fürödni mentek
volna, Chaol levette a kezéről a bilincset. Újra átélte a pillanatot. Valósággal
érezte, ahogy a kulcs kattanva elfordul a bilincs zárjában, a súlyos vas
lecsúszik a csuklójáról, és a földre zuhan. A láncok szelleme mintha még
mindig ott lebegett volna a bőre fölött. Felpillantott a mennyezetre, és
megropogtatta sebesre mart, lángoló csuklóját. Elége detten felsóhajtott.

Annyira furcsa volt a puha matracon feküdni. Zavarba ejtette a bőrét

simogató selyem és az arcához tapadó párna. Már rég elfelejtette,

milyen a tisztességes étel. Csupán szottyadt zabkását és száraz kenyeret

ehetett egy éven át. Milyen különösen érzi magát az ember, ha
megmosakszik, és tiszta öltözékbe bújhat! Már el is felejtette.

Mondjuk a vacsorája azért annyira nem volt finom. A sült csirkét nem túl
nagy odafigyeléssel készítették el. Ráadásul csupán pár falatot evett belőle,
máris fel kellett pattannia, hogy az árnyékszékbe okádja a gyomra tartalmát.

Pedig akart volna enni, azt szerette volna, ha teli hasára szoríthatná a kezét,
ha annyit zabálhatna, hogy utána már az életben soha többé ne akarjon egy
falatot se legyűrni a torkán. De Résvárban majd jól fogják tartani, igaz? És
ami még ennél is fontosabbnak tűnt, a gyomra ismét képes lesz majd
megbirkózni a rendes étellel.

Egy év kényszermunka után csont és bőr volt. A hálóinge nem tudta elrejteni
kiálló bordáit. Ahol azelőtt hús domborodott, most mindenütt kilátszott a
csont. Na és a keblei! Az egykor formás halmok ugyanolyan apróvá váltak,
mint amilyenek kamaszkora közepén voltak. Valósággal elszorult a torka.
Nyelt egy hatalmasat. A puha matrac mintha fojtogatta volna. Fészkelődni
kezdett. A hátára fordult, nem törődött az ismét beléhasító fájdalommal.

Az arca sem volt éppen megnyerő, amikor végül belenézett a mosdókamra

tükrébe. Iszonyúan lefogyott. Pofacsontja élesen kiállt, feltűnően nagynak
tűnt az állkapcsa, a szeme pedig kissé, de annál zavarba ejtőbb módon
beesettnek tűnt. Megpróbált odafigyelni a megfelelő légzésre. Élvezni akarta
a reményt. Igenis enni fog. Sokat. És az edzésről sem feledkezik meg.
Visszanyeri az egészségét. Elképzelte, ahogy telezabálja magát, és végre-
valahára visszanyeri egykori szépségét. Mindez segített abban, hogy
elaludjon.

Másnap reggel a hálószobába lépő Chaol azt látta, hogy a takaróba

burkolódzó lány a földön alszik.

- Sardothien! - kiáltotta az ifjú. A lány érthetetlen mormogással válaszolt, és

egy párnát húzott a fejére. - Miért a padlón alszol?

Celaena kinyitotta az egyik szemét. A bárdolatlan fickó persze egy szóval

sem említette volna, hogy a foglya mennyivel jobban néz ki most, miután
már megmosakodott.

Esze ágában sem volt a takaróba burkolózni, miközben felkelt. A há -

lóköntösnek csúfolt sátor rengeteg vászna amúgy is mindent eltakart.

- Kényelmetlen volt az ágy - jelentette ki, ám a következő pillanatban már el

is felejtkezett a kapitányról, mert megpillantotta a nap fényt. A tiszta, eleven,
meleg ragyogást. Ha egyszer majd visszanyeri a szabadságát, akkor egész
nap élvezheti a nap fényét. Az a csodálatos meleg kimossa majd a
csontjaiból a bánya dermesztő hidegét. A fény beragyogott a súlyos függöny
résein keresztül. Vastag vonalakat rajzolt a hálószoba padlójára. A fogoly
habozva a fény felé nyújtotta a kezét.

Sápadt és vékony volt a bőre. Mintha csak egy csontváz kezén fe szült volna.
Mégis, hiába borította rengeteg zúzódás, vágás és seb hely, a keze igenis
gyönyörű és eleven volt a reggeli fényben.

Odaszaladt az ablakhoz, kis híján letépte a függönyt a tartójáról, miközben

félrerántotta a nehéz szövetet, hogy megnézze magának a szürke hegyeket és
a kietlen távolvégi tájat. Az ablaka alatt őrködő katonák még csak fel sem
néztek. Celaena ámulva nézte a kékesszürke égboltot. Fent a felhők, mint
legelésző bárányok, céltalanul bóklásztak a látóhatár felé.

Nem fogok félni. Hosszú idő után most először nem kellett áltatnia magát.
Elmosolyodott. A kapitány felvonta az egyik szemöldökét, de néma maradt.

Nem egyszerűen csak jókedvű volt, elfogta a diadalérzet. A han gulata

tovább javult, mikor a szolgák befonták, és hátul kontyba csavarták a haját.

Meglepően finom anyagból készült lovaglóruhát kapott. A díszes öltözék

eltakarta nyomorúságosan lesoványodott alakját. Celaena imádta a ruhákat.

Odavolt az örömtől, ahogy végigsimított a selymen, bársonyon, szaténon,

szarvasbőrön és a csipkeszegélyeken. Lenyűgözte a gyönyörű ruhák
méltóságteljes suhogása és a hímzéssel borított részek szemkápráztató
tökéletessége. Ha pedig megnyeri ezt a nevetséges erőpróbát, akkor
felszabadul... és olyan ruhát vehet magának, amilyet csak akar.

Nevetni kezdett, amikor Chaol megragadta és félig-meddig kirángatta a

szobából, mivel már megunta, hogy Celaena jó öt perce áll a tükör előtt
önmagát csodálva. A lány kis híján táncra perdült, amikor felpillantott a
ragyogó égboltra. Legszívesebben végigszaladt volna folyosókon és a
csarnokokon. Végül kiléptek a központi udvarra. Kevés híján
megtántorodott. A hatalmas térség túlsó végében meglátta a csontszínű

szikla halmait. Észrevette a rengeteg apró alakot, akik ki-be mászkáltak a

hegybe vágott, szájra emlékeztető nyílásokon.

Aznap már kezdetét vette a munka. Nélküle fognak a mélységben robotolni,

hiszen ő most hátat fordít ennek a nyomorúságos helynek. Görcsbe rándult a
gyomra, elfordult a kényszermunkásoktól. Sietve felzárkózott a kapitány
mögé, aki a magasban tornyosuló fal tövében várakozó menetoszlop lovai
felé sietett.

Ekkor harsány ugatás hallatszott. A karaván irányából három fekete kutya

rohant az érkezők felé. Karcsúak voltak, mint a nyílvessző. A fogoly biztosra
vette, hogy a koronaherceg saját falkájának tagjai. Miközben fél térdre
ereszkedett, fájdalom nyilallt bekötözött sebeibe. Megsimogatta a kutyák
fejét, a tenyerét végighúzta hátuk
sima szőrén. Azok válaszul megnyalták a kezét és az arcát. Jókedvű farkuk
korbácsként csapkodott.

Amikor egy pár szénfekete csizma állt meg a lány előtt, a kutyák azonnal
megnyugodtak, és leültek a fenekükre. Celaena felemelte a tekintetét, és
belenézhetett Adarlan koronahercegének ragyogó kék szemébe. A
fiatalember figyelmesen nézett rá. Halványan elmosolyodott.

Milyen különös, hogy így felfigyeltek rád - jelentette ki. Az egyik kutyának
megvakarta a füle tövét. - Talán enni adtál nekik?

A lány megrázta a fejét. Közben a kapitány megállt a háta mö gött. Olyan

közel került hozzá, hogy a térde megérintette a fűzöld bá rsonyköpeny
szegélyét. Két szívdobbanásnyi idő alatt könnyedén le tudta volna
fegyverezni a fickót.

Szereted a kutyákat? - kérdezte a herceg. Celaena bólintott. Miért volt máris

ennyire forró az idő? - Számíthatok-e arra a csodálatos kegyre, hogy esetleg
meghallhatom a hangodat, vagy pedig keményen elszántad magadat arra,
hogy utunk végéig néma maradsz?

Nagyon sajnálom, de a feltett kérdések nem érdemelték ki azt, hogy szóban

válaszoljak rájuk.

Dorian kissé közelebb hajolt.

Ez esetben bocsánatod kérem, hölgyem. Milyen szörnyű lehet számodra,

mikor oly mélyre kell leereszkedned, hogy válaszolj nekem.
Legközelebb igyekszem majd valami érdekesebbet kitalálni, ami esetleg
válaszadásra ösztönöz.

Ezzel sarkon fordult, és nyomában a kutyáival odébbállt.

Az orgyilkos duzzogó képpel állt fel. Rosszkedve csak elmélyült, amikor

észrevette a testőrkapitány széles vigyorát. Odasiettek az induláshoz
készülődő társasághoz. Igencsak nehéz volt ellenállnia a kísértésnek, hogy
szétverje valakinek a fejét, ám ekkor meglátta a neki szánt lovat. Egy tarka,
foltos kancát kapott.

Nyeregbe szállt. Közelebb került az égbolt, és a ragyogó kékség odafenn a

messzeségbe nyúlt. Olyan távoli országok fölött tündökölt, amelyekről
Celaena még csak nem is hallhatott. Megmarkolta a nyeregkápát. Akkor hát
most tényleg hátat fordít Távolvégnek. Véget értek a reménytelen hónapok,
a dermesztő éjszakák... Ez mind a múlté. Vett egy mély lélegzetet. Úgy
érezte, képes volna felemelkedni a magasba, hogy messzire szálljon. A
kellemes érzés egészen addig tartott, amíg meg nem érezte a bilincs vasát a
karján.

Chaol könyörtelenül vasba verte bekötözött csuklóit. A hosszú rablánc túlsó

vége a kapitány lovának nyeregtáskái között tűnt el. A fiatalember felült a
fekete csődör hátára. Celaena egy pillanatra arra gondolt, hogy leugrik a
nyeregből, és a láncot a nyakára tekerve a beképzelt fickót felakasztja a
legközelebbi fára.

Meglehetősen népes társaság készülődött az útra. Összesen talán húszan

lehettek. Legelöl két méltóságteljes harcos ügetett, kezükben zászlóval. Őket
őfensége és Perrington hercege követte. Mögöttük hat közönyös, unalmas
külsejű királyi testőr következett. Ezeket a fickókat arra képezték ki, hogy
védelmezzék az uralkodó családját. Például Celaendtól. Dühösen csörgette a
nyergére lógó láncot, és a tekintetével Chaolt kereste. De a férfi a füle botját
se mozdította.

A nap magasabbra hágott. Az utazók még egyszer utoljára ellenőrizték a

készleteiket, majd az egész oszlop mozgásba lendült. A rab szolgák döntő
többsége lent dolgozott a bányában. Csupán néhányan robotoltak a finomító
roskadozó épületeiben. A hatalmas udvaron szinte senki sem mozgott.

Amikor megpillantotta a fölébük tornyosuló falat, a vér valósággal

dübörögni kezdett a lány halántékában. Amikor legutóbb ennyire közel járt a
falhoz...

Egy korbács csattanása mart a csendbe. Üvöltés követte. Celaena elnézett a

válla fölött. A tekintete végigsiklott az Őrökön, a készletekkel

megpakolt szekéren, míg végül a szinte teljesen üres udvaron állapodott

meg. A rabszolgák sosem hagyhatják el a bányát. Még azok sem, akik
meghaltak. A finomító mögött minden héten új tömegsírt ástak. Ezek a
gödrök pedig hétről hétre meg is teltek.

Hirtelen nagyon is érezte a hátán végighúzódó három hosszú seb helyet.

Még ha vissza is nyeri a szabadságát... Még ha valahol vidéken békében is

élhetne... Ezek a sebhelyek folyton arra emlékezte tik majd, hogy mit kellett
itt kiállnia. Hiába lesz szabad, a többiek rabok maradnak.

Előrefordult, és elhessegette magától az ilyen gondolatokat, miközben

nekivágtak, hogy végighaladjanak a fal alatt áthaladó folyosón. Odabenn
sűrű, szinte már füstre emlékeztető párás levegő fogadta őket. A lovak
patkóinak kopogása mennydörgésként visszhangzott az alagútban.

A vas kapuszárnyak kinyíltak. A magasban egy pillanatra megpillantotta a

bánya átkozott nevét, mielőtt a felirat kettévált volna, ahogy a kapu kitárult,
hogy néhány szívdobbanásnyi idő elteltével nyikorogva ismét bezáruljon a
távozók háta mögött. Celaena kijutott.

Megmozdította bilincsbe vert kezét. Nézte, ahogy a lánc meglendül, és

ringatózni kezd a két ló között. A másik végét a testőrkapitány nyergéhez
rögzítették. Amikor majd megállnak pihenni, nem volna éppenséggel
lehetetlen, hogy valaki odaosonjon az elviselhe tetlen alak lovához, és
meglazítsa az állat hasa alatt átvezető vastag szíjat. Persze nem nagyon,
csupán annyira, hogy a láncot erősen megrántva félrecsússzon a fekete mén
nyerge, és a kapitány elterüljön a földön. Akkor pedig...
Megérezte, hogy Westfall kapitány figyeli. A férfi összevont szemöldökkel
bámulta az orgyilkost. Celaena megvonta a vállát, és elen gedte a láncot.

Ahogy telt az idő, kitisztult az ég, kéklőn, kristálytisztán ragyogott.

Felhőknek nyoma sem volt. Az erdei úton haladva gyorsan ma guk mögött
hagyták Távolvég kietlen hegyvidékét, és elérték a lényegesen
barátságosabb síkságot.

Dél körül már a Tölgyváld-erdőben jártak. Ez a rengeteg nem csupán

Távolvéget vette körbe, hanem egyben elválasztotta a keleten fekvő

„civilizált országokat” a nyugat feltérképezetlen pusztasá gaitól is. A

legendák mind a mai napig különös és könyörtelen né pekről szóltak. A
nyugati törzsek az elbukott Boszorkánykirályság könyö rtelen és vérszomjas
leszármazottjai voltak. Celaena egyszer találkozott az elátkozott földek
egyik ifjú leányával. Kiderült róla, hogy tényleg könyörtelen és vérszomjas,
ám ennek ellenére nagyon is emberként viselkedett. Pont úgy vérzett el, mint
egy ember.

Hosszú órák hallgatása után a fogoly végül megszólította Chaolt: -

A szóbeszéd szerint, ha a király befejezi a Wendlyn elleni had-járatot, akkor

hozzáfog a nyugati földek gyarmatosításához - jelentette ki közömbös
hangon, bár azt remélte, hogy a főtiszt valamit majd mond rá.

Tagadja, vagy megerősíti a hírt. Minél többet tud a király mostani terveiről
és szándékairól, annál jobban jár. A kapitány alaposan megnézte magának,
aztán savanyú képet vágott, majd elfordult.

Tökéletesen egyetértek - folytatta a lány, és hatalmasat sóhajtott. -

Nekem is úgy tűnik, hogy azok a távoli, üres síkságok és nyomorúságos

hegyvidékek cseppet sem érdekesek.
A kapitány dühösen összeszorította a száját.

Az idők végezetéig átnézel rajtam?

Westfall ráncolni kezdte a homlokát.

Észre sem vettem, hogy átnéztem rajtad.

Celaena némán csücsöríteni kezdett a szájával. Megpróbálta nem kimutatni a

rosszkedvét. Nehogy már megadja ezt az elégtételt a fickónak.

- Hány éves vagy?

- Huszonkettő.

- Nahát, milyen fiatal! - kiáltotta a fogoly, és vadul csapkodni kezdett a

szempillájával. Arra számított, hogy a férfi mond valamit válaszul. - Hogy
jutott fel egy ifjú ilyen gyorsan a ranglétra tetejére?

A kapitány megvonta a vállát.

- És te hány éves is vagy? — kérdezte.

- Tizennyolc.

Bejelentése semmilyen reakciót sem váltott ki.

Persze, tudom - válaszolt a ki nem mondott megjegyzésre. - Igazán

figyelemre méltó, hogy zsenge korom ellenére már ilyen sokra vittem.

-
A bűnözéssel nem vitted sokra, Sardothien.

Az igaz, de akkor is én vagyok a világ leghíresebb orgyilkosa!

Erre sem kapott választ.

Nyugodtan kérdezd meg, hogy miként sikerült.

Mi sikerült miként? - értetlenkedett a fiatalember.

Ilyen gyorsan ilyen nagy hírnévre szert tennem.

Nem akarok erről hallani.

A fogoly nem kimondottan ezt a választ várta.

Nem vagy valami kedves - állapította meg vicsorogva. Ha tényleg a fickó

idegeire akar menni, akkor kénytelen lesz nagyobb erő- feszítéseket tenni.

Te csak egy bűnöző vagy, én viszont a királyi testőrség kapitánya.

Semmi sem kötelez arra, hogy kedvesen viselkedjek, vagy hogy

beszélgetésbe elegyedjek veled. Örülj neki, hogy nem zárattalak be abba a

kocsiba!
-

Úgy vélem, te még akkor is kiállhatatlan vagy, ha véletlenül ke-gyeskedsz

leereszkedni odáig, hogy valakit kitüntess a figyelmeddel.

Celaena kezdett ingerülté válni, amikor a kapitány erre a megjegyzésére sem

válaszolt. Néhány percig sikerült is befogni a száját. De aztán csak nem bírta
tovább, és megkérdezte:

Jó barátok vagytok a koronaherceggel?

Semmi közöd a magánéletemhez.

A lány csettintett a nyelvével.

Talán valami előkelő uraság vagy?

Meglehetősen - felelte a fiatalember, és leheletnyivel jobban kihúzta magát.

Netán herceg?

Nem.

Netán főnemes? - tudakolta tovább. Amikor nem kapott választ, lassan

elmosolyodott. - Chaol Westfall nagyúr.
Legyezni kezdte magát a kezével.

Le merném fogadni, nagyuram, hogy sok udvarhölgy valóság gal elolvad a

közeledben!

Ne hívj így! Nem kaptam főnemesi rangot - válaszolta halkan a fiatalember.

Van talán egy bátyád?

Nem.

Akkor miért nem te kaptad meg a családod rangját?

Most sem kapott választ. Tudta, hogy ezen a ponton abba kellene hagynia a
kötözködést, de egészen egyszerűen képtelen volt rá.

Talán botrányba keveredtél? Megfosztottak az elsőszülötti jo-gaidtól? Nahát,

vajon milyen mocskos cselszövésbe keveredhettél?

A kapitány olyan erővel szorította össze a száját, hogy az ajka el-fehéredett.

Celaena közelebb hajolt hozzá: - Nem gondolod, hogy...

- Betömjem a szádat, vagy képes leszel a segítségem nélkül is befogni?

— mordult fel a férfi. Kifejezéstelen arccal bámult maga elé, a koronaherceg

irányába. A fogoly kis híján felkacagott, mert meglátta a kapitány savanyú
arckifejezését, amikor újra megszólalt:
- Van feleséged?

- Nincs.

Celaena piszkálni kezdte a körmét.

- Én sem mentem még férjhez.

Westfall orrcimpái már remegtek a visszafojtott indulattól.

- Hány évesen lettél a testőrség kapitánya?

- Húsz voltam - horkant fel a tiszt, és erősen meghúzta a lova kantárját.

A karaván egy jókora tisztáson állt meg. A katonák leszálltak a nyeregből.

Celaena a kapitány felé fordult, aki éppen átlendítette a lábát a ló fölött.

- Miért álltunk meg?

Chaol leoldotta a láncot a nyergéről, és határozottan megrántotta. Ezzel

jelezte a fogolynak, hogy ideje leszállnia.

- Ebédelünk — szólalt meg végül.

CELAENA FÉLRESIMÍTOTT egy elszabadult hajtincset az arca elől, és
hagyta, hogy a kapitány a láncnál fogva a tisztásra vezesse. Ha meg akar
szökni, akkor először Chaolt kell elintéznie. Ha csak kettesben lettek volna,
talán meg is próbált volna végezni a férfival. A lánc sem tette volna
egyszerűvé a támadást, ám így, hogy körülvették őket a kiválóan képzett,
habozás nélkül ölni képes királyi testőrök...

Chaol a fogoly mellett maradt, miközben a katonák tüzet rak tak, és az

élelmiszeres ládákból meg zsákokból előszedték a készleteket. Hozzáláttak a
főzéshez. Mások fatörzseket görgettek a tűz köré. Kisebb köröket alkottak
belőlük, és leülve várakoztak, miközben a társaik sütöttek-főztek. A
koronaherceg kutyái útközben kötelesség- tudóan gazdájuk oldalán ügettek,
de most farkukat csóválva az orgyilkos köré gyűltek, és lefeküdtek a
lábához. Legalább az állatok örültek annak, hogy ott volt velük.

Celaena igencsak megéhezett, mire az ölébe tettek egy tálnyi ételt. Még
ingerültebbé vált, mivel a kapitány csak némi habozás után ol dotta le róla a

láncot. Szúrós pillantással a fogoly szemébe nézett, és

csak utána vette le a vasat a csuklójáról. Aztán a bilincseket a bokájára

erősítette. A lány a szemét forgatta, miközben megkóstolt egy parányi
húsdarabot. Megfontoltan rágni kezdett. Már csak az hiányzott volna, hogy
mindenki szeme láttára elhányja magát. A katonák halkan beszélgettek
egymás közt. A fogoly alaposan körülnézett. Ket tőnket Chaollal öt katona
vette körül. A koronahercegnek természetesen saját tuskót hoztak, akárcsak
a mellette ülő Perringtonnak. A két főnemes igencsa k messze foglalt helyet.
Dorian az előző este még öntelt jókedvvel viselkedett, ám most az arca hideg
volt, mint a jég, ahogy a herceggel társalgott. Csak úgy áradt belőle a
feszültség, cseppet sem volt nehéz észrevenni, mennyire összeszorítja a
száját, valahányszor Perrington megszólal. Nem sokat tudott róla, hogy
milyen a kapcsolatuk, de szívélyesnek semmiképp sem nevezte volna.

A fogoly tele szájjal elnézett a herceg mellett, és alaposabban szemügyre

vette a fákat. Az erdő elnémult. A szénfekete kopók megfeszített füllel
kémlelték a környéket. Ugyanakkor viszont nem aggasztotta őket a csend.

Lassacskán a katonák is elcsendesedtek. A fogoly szíve dobbant egy nagyot.

Ez az erdő más volt, mint a többi.

A falevelek parányi ékkövekként ragyogtak. Aprócska rubint-, igazgyöngy,

topáz-, ametiszt-, smaragd- és gránátkő csöppek tündököltek a magasban.
Ugyanilyen válogatott kincsek szőnyege borította be az ebédelők körül az
erdő talaját. Hiába zúdultak rá pusztító hódítók, a Tölgyváld-erdő

errefelé érintetlen maradt. Még mindig ott visszhangzott benne annak az

erőnek a maradéka, ami miatt ezek a fák ilyen természetfeletti módon
gyönyörűnek tűntek.

Celaena csupán nyolcéves volt, amikor egy befagyott folyó partján, félig a
vízbe merülve megtalálta későbbi mestere, Arobynn Hamel, az orgyilkosok
királya. A félelmetes alak magával vitte a kislányt

az Adarlan és Terrasen határvidékén épült fellegvárába. Személyesen

gondoskodott a kiképzéséről, melynek köszönhetően a lány lett Arobynn
legügyesebb és egyben leghűségesebb orgyilkosa. Gazdá ja sohasem engedte
meg, hogy hazatérjen Terrasenbe. Celaena azonban még így is emlékezett
arra, milyen gyönyörű volt ez a világ, mielőtt Adarlan királyának parancsára
jelentős részét felperzselték volna. Mostanra már semmi sem maradt bel őle,
amiért érdemes lenne visszamennie oda. Arobynn ugyan sohasem mondta ki
hangosan, ám ha a lány elutasította volna az ajánlatát, ha nem egyezett volna
bele, hogy kiképezze, akkor átadta volna olyanoknak, akik habozás nélkül
végeztek volna a gyerekkel. Vagy még annál is szörnyűbb dolgokat
műveltek volna vele. A nyolcévesen árvaságra jutott gyermek már akkor is
pontosan tudta, hogy Arobynn mellett kaphat még egy esélyt. Ha új nevet
vesz fel, olyat, amit senki sem ismer, de egy napon majd mindenki félni fog,
akkor elkerülheti azt a rettenetes sorsot, ami elől tíz esztendővel korábban
egy éjszaka belevetette magát a folyam jeges vizébe.

Átkozott erdő! - mordult fel az egyik közelben ülő, olajbarna bőrű

katona. Mellette a társa vihogni kezdett.

Minél hamarabb felégetik, annál jobb.

A katonák bólogatni kezdtek, Celaena viszont valósággal meg dermedt.

Árad belőle a gyűlölet - folytatta az egyik harcos.

Mégis mire számítottál? — csattant fel a lány hangja. Chaol azonnal

megmarkolta a kardját, miközben a katonák a fogoly felé fordul tak.

Némelyikük vicsorogva nevetett. - Nem közönséges vadonban járunk.

Villájával körbemutatott.

Brannon erdejében vagyunk.

- Az apám sokat mesélt róla, hogy régen tele volt Másfélékkel -

válaszolta az egyik katona. — De mára már nyomuk sem maradt.

A társa nagyot harapott az almájába, aztán megszólalt: - Eltűntek, akárcsak a

többiek, mint az átkozott, korcs tündérek.

Valaki gyanakodni kezdett:

- De végleg megszabadultunk tőlük? Ugye megszabadultunk?

- Inkább vigyáznál a nyelvedre - mérgelődött Celaena. - Brannon király a
tündérek közül való volt, és a Tölgyváld még mindig az övé.

Cseppet sem lepődnék meg azon, ha némelyik fa még emlékezne rá.

A katonák nevetni kezdtek.

- Akkor ezeknek a fáknak már kétezer éve is itt kellett volna állniuk —
bizonygatta az egyik.

- A tündérek halhatatlanok - ellenkezett a lány.

- A fák viszont nem.

Celaena gyilkos tekintettel megrázta a fejét, majd újabb parányi húsdarabot

tűzött a villájára.

- Te meg honnan tudsz ennyit erről az erdőről? - kérdezte Chaol halkan.

Talán gúnyolódni akart? A katonák várakozva előrehajoltak. Úgy vélték,

mindjárt nevetni fognak egy nagyot. A kapitány aranybarna szemében
azonban csupán kíváncsiság csillogott. A fogoly lenyelte a húsdarabot.

- Mielőtt Adarlan hódító hadjáratba kezdett volna, ezt az erdőt átitatta a

mágia - szólalt meg halkan, de cseppet sem dacosan. A ka pitány némán
várta, hogy folytassa, ám a lánynak esze ágában sem volt.

- És? — tudakolta.

- Ez minden, amit tudok - jelentette ki a lány, és az őre szemébe nézett.

A katonák csalódott képpel ismét az ételnek szentelték figyelmüket. Semmi

olyat nem hallottak, amin röhöghettek volna egy jót.

Csakhogy Celaena hazudott, és ezzel Chaol is tisztában volt. A fogoly

rengeteg mindent tudott erről az erdőről. Tisztában volt vele, hogy a vadon
milyen Másféle népeknek adott otthont valaha. Éltek itt gnómok, szellemek,
nimfák, manók és még rengeteg más faj is, olyan népek, melyeknek már rég
nem emlékezett a nevére sem senki. Mindegyikőjük fölött a nagyobb
termetű, az emberekre sokban hasonlító unokatestvéreik, a halhatatlan
tündérek uralkodtak. Ezek a lények hódították meg elsőként a földrészt. Őket
tartották Erilea legősibb teremtményeinek.

Ahogy azonban Adarlanban egyre jobban terjedni kezdett a romlottság, és a

király fegyvert fogott, hogy foglyul ejtse és kiirtsa a titokzatos lényeket, a
Másféle népek, és maguk a tündérek is elmenekültek. A világ távoli,
érintetlen fertályaiban kerestek menedéket. Adarlan ura törvényen kívülinek
nyilvánított mindent, aminek a leghalványabb köze is lehetett a
varázserőhöz: a mágiát, a tündéreket és a Másfélék minden fajtáját. Az
uralkodó olyan gondos munkát végezett, hogy még akinek a vérében volt a
mágia - ezek közé tartozott Celaena is -, elhitte, hogy az soha nem is létezett.
A király kijelentette, hogy a varázslat sértő az Istennőre és a kisebb
istenségekre nézve. A mágia használói szemérmetlen módon az isteni erőt
próbálják meg utánozni. Bár a király betiltotta a varázslást, az emberek
tisztában voltak az igazsággal. Ám alig egy hónappal azután, hogy
elrendelték a mágikus dolgok teljes körű betiltását, a varázserő teljesen és
tökéletesen eltűnt. Csak úgy, saját magától. Talán, mert a mágia megérezte,
hogy milyen iszonyatos borzalmak következnek majd.

Celaena nagyon is jól emlékezett a nyolcadik és kilencedik életévében

tomboló tüzekre, melyekben elhamvadtak az ősi, pótolhatatlan bölcsességgel
teli könyvek, ahogy hangosan jajveszékeltek a

bölcs látnokok, nagy hatalmú gyógyítók, amikor maguk is a lángok

martalékává váltak. A boltocskák kirakatai hangosan csörömpöltek, ahogy
bezúzták őket, a szent helyeket romba döntötték, meggyalázták , és még a
nyomukat is eltörölték. A mágia művelői közül sokan odavesztek a lángok
közt, míg a túlélők nagy része fogolyként az északi sóbányákban kötött ki. A
legtöbbjük nem bírta túl sokáig.

Celaena jó ideje már nem is gondolt az elveszett kincsekre. Egykori

épességeinek emléke azonban még a mai napig is gyakran kísértette. A
mészárlás ellenére talán nagyon is jó volt, hogy a varázserő eltűnt. A mágia
túlságosan is veszélyes dolog ahhoz, hogy épeszű ember játszadozzon vele.

Könnyen meglehet, hogy a saját különleges képességei mostanra már

végeztek volna a lánnyal.

A tábortűz füstje könnyeket csalt a szemébe, amikor újabb falatot kapott be a

húsból. Sosem felejtette el az ősi Tölgyváld-erdőről szóló történeteket. A
sötét, iszonyattal teli völgyek és a mély, csendes tengerszemek legendáit.

Emlékezett a fénnyel és mennyei énekszóval teli barlangokra is. Mostanra

azonban mindebből már csak a történetek maradtak. Semmi több. Aki szóba
hozta őket, az elkerülhetetlenül bajba keveredett.

Felpillantott a fák sűrű koronájára. Nézte, ahogy a napfény ke -

resztülszűrődik a lombokon. A feltámadó szélben a fák mintha csak

egymásnak integettek volna hosszú, csontos karjaikkal. Önkéntelenül is
megborzongott.

Az ebéd szerencsére nem tartott sokáig. A lánc a bokájáról visszakerült a

csuklójára, a megetetett lovakat pedig ismét felnyergel ték. Celaena lába
annyira elzsibbadt, hogy csupán Chaol segítségével tudott felülni a hátasára.

Mindene fájt a hosszú lovaglástól, rá- adásul az orrát is megviselte, hogy

folyamatosan érezni kényszerült az izzadó lovak szagát és az állatok
ürülékének a bűzét.

A nap hátralevő részében megállás nélkül haladtak. Az orgyilkos némán ült

a nyeregben, és a tovatűnő erdőt figyelte. A feszültség csupán akkor
engedett fel benne, mikor végre kiértek a hosszan elnyú ló völgyből. Mire
megálltak, hogy éjszakára tábort verjenek, már az egész teste sajgott.

Vacsora közben egy szót sem szólt. Nem érdekelte különösebben az sem,
hogy felállítottak neki egy aprócska sátrat. Az őrök kívül vigyáztak rá. A
láncot nem vették le a kezéről, a végét egész éjjel valamelyik fegyveres
tartotta. Elaludt, ám az álmok elkerülték. Amikor viszont fel ébredt, nem
akart hinni a szemének.
A szalmazsákja végében apró, fehér virágszirmok borították a ta lajt.

Számos, kicsike lábnyom vezetett be és ki a sátorból. Mielőtt valaki

beléphetett volna, hogy észrevegye a meglepő nyomokat, Celaena gyorsan
megsemmisítette a bizonyítékokat, elsöpörte a lábak nyomát, a
virágszirmokat pedig beletömte az egyik hátizsákba.

Bár a nap hátralevő részében senki sem hozta szóba a Másféle népeket, a
fogoly figyelte a katonák arcát. Annak a jelét kereste, hogy a fegyveresek
észrevettek-e valami különöset. A következő nap folyamán is idegesen
törölgette tenyerét, és a szíve háborodottan dobogott. Fél szemmel
mindvégig gondosan ügyelt a környező rengetegre.

AZ ÚTJUK JÓ KÉT HÉTEN ÁT TARTOTT. Déli irányba haladva

átszel-ték a földrészt. Az éjszakák egyre hidegebbek, a nappalok pedig egyre
rövidebbek lettek. Négy napon keresztül jeges eső kísérte őket a z útjukon.

A fagyos idő annyira megviselte a lányt, hogy a nyomorúságában. már azon

járt az esze, hogy talán jobban járna, ha belevetné magát az egyik
szakadékba. Szerencsés esetben akár még Chaolt is magával ránthatja a
mélységbe.

Mindenki bőrig ázott és félig megfagyott. A fogoly azt még el- viselte volna,
hogy csavarni lehet a vizet a hajából, ám az átázott cipője pokoli szenvedést
okozott neki. Úgy érezte, hogy lefagytak a lábujjai.

Éjszakánként mindkét lábfejét gondosan becsavarta, ha a holmija között

talált valamilyen száraz ruhadarabot. Úgy érezte, mintha kezdene elevenen
elrohadni. Megérezve a húsába maró dermesztő széllökéseket, arra
számított, hogy a bőre előbb-utóbb el- az eső majd lefoszlani a csontjairól.

De mivel még csupán ősz volt, az eső hi rtelen elállt, és újra felhőtlen,
ragyogó égbolt borult az utazók feje fölé.

Celaena félig-meddig aludt a nyeregben, mikor a koronaherceg kivált a

menetoszlopból, és hátraügetett hozzá. Sötét haja csak úgy lobogott a
szélben. Vörös köpenye bíbor hullámként úszott mögötte a levegőben.

Egyszerű fehér ingére arany hímzéssel díszített, kobaltkék zekét húzott.

A fogoly legszívesebben a szemét forgatta volna, ám be kellett ismernie,

hogy a fiatalember meglehetősen jól néz ki térdig érő, barna csizmájában.

Széles bőröve is egészen jól mutatott, bár vadászkésének markolatán

ízléstelenül sok volt a drágakő. A herceg Chaol mellett torpant meg.

Gyere! — szólt a kapitányra, és fejével a meredek, fűvel borított hegy csúcsa

felé biccentett. A csoport már éppen indult volna felfelé.

—
Hogyan, uram? — kérdezte a kapitány, meglengetve Celaena láncát, hogy
Dorian is észrevegye. Ahova Chaol ment, oda a lánynak is mennie kellett.

Gyere, és nézd meg a kilátást! - magyarázta Dorian. - Hozd ezt is, ha kell!

Celaena kis híján felfortyant. „Ezt is?” Mintha csak valamilyen poggyászról
beszéltek volna! Chaol kiléptetett a sorból. Vadul megrántotta a láncot. A
lány erősen szorította a kantárt, és a három ló vágtázni kezdett. A nedves
lószőr szaga valósággal beleette magát az orrába. Gyorsan haladtak felfelé a
meredek hegyoldalon. A ló hatalmas ugrásokkal vágtázott. Celaena kis híján
felkiáltott, amikor hátrébb csúszott a nyeregben. Ha leesne a lóról, nem élné
túl a szégyent. A lenyugvó nap közben előbukkant a fák mögül. Elakadt a
lélegzete, ahogy megpillantotta az első, majd a második, a harmadik, aztán
még újabb hat égre törő torony körvonalait.

A hegy tetejéről megbámulhatta Adarlan leghíresebb látványos ságát.

Résvár nevezetes üvegpalotáját.

A magasba törő város egy pöffeszkedő szörnyeteg volt, csillogó kristályból

faragott bástyákkal és hidakkal, csarnokokkal és tornyokka l , kupolával
fedett báltermekkel és hosszú, végtelen folyosókkal. Az eredeti, kőből épült
palota fölé emelték. Megépítéséhez egy királyság teljes vagyonára volt
szükség.

A fogoly felidézte magában, hogy milyen volt, amikor nyolc évvel ezelőtt,
jéggé dermedve először megpillantotta. A bőre ugyan- olyan hideg volt, mint
kövér pónija patái alatt a fagyott föld. Már akkor is ízléstelennek találta az
építményt. Úgy vélte, hogy óriási

vagyont és rengeteg ember tehetségét pocsékolták el rá. A tornyok karmos

ujjakként meredtek az égbolt felé. Jól emlékezett világoskék köpenyére,
melyet folyamatosan birizgált. Frissen befont haja
mintha csak le akarta volna nyomni a fejét. Harisnyája alatt viszketett a lába,
ahol hozzádörzsölődött a nyereghez. Nagyon megijedt, mikor egy helyen sár
fröccsent piros, bársonycipellőjére. Ráadásul egyre csak az a férfi járt az
eszében. Az az alak, akivel három nappal korábban végzett.

Még egy torony, és összedől ez az egész szörnyűség - méltatlankodott a

koronaherceg. Chaol másik oldalán állva bámulta a palotát. A hátuk mögül
jól hallatszott a közeledő karaván hangja. — Még jó pár mérföldet meg kell
tennünk. Jobban szeretnék fényes nappal

átvágni ezeken a hegyeken. Ma éjjel itt verünk tábort.

- Az apád vajon mit szól majd ehhez a lányhoz? - kérdezte Chaol. - Ó, nem
lesz vele semmi baj. Amíg ki nem nyitja a száját. Utána majd kezdetét veszi
az üvöltözés és a vádaskodás. Én pedig bizonyára meg fogom bánni, hogy
két hónapon keresztül futottam után a . Csak hát... Szóval azt hiszem,
atyámnak ennél sokkal súlyosabb gondok miatt kell mostanában aggódnia.

A herceg biccentett, és elügetett.

Celaena képtelen volt levenni a tekintetét a kastélyról. Még innen, a távolból

is parányinak érezte magát mellette. Már el is feledkezett róla, hogy milyen
nyomasztóan hatalmas ez az épület. A katonák leszálltak a nyeregből, tüzet
gyújtottak, és felállították a sátrakat.

Olyan képet vágsz, mint aki a hóhérát bámulja, nem pedig a szabadság
ígéretét — szólalt meg a kapitány.

A lány az ujja köré tekerte a kantár bőrszíját, mielőtt megszólalt volna: -

Furcsa, hogy újra látom.

-
A várost?

A várost, a palotát, a nyomornegyedeket, a folyót.

A palota árnyéka támadni készülő fenevadként siklott végig a vá roson.

Még mindig nem tudom, hogy pontosan mi is történt.

Hogyan kaptak el?

Celaena bólintott:

Dacára a tökéletes világ látomásának, melyben minden ország egyetlen

hatalmas birodalomban egyesül, az uralkodók és a politikusok gyakran
egymás torkának ugranak. Azt hiszem, az orgyilkosok is pont ilyenek.

Azt hiszed, hogy a saját társaid egyike árult el?

Mindenki tudta, hogy én. kapom a legjobb megbízásokat. A mun-kámért

annyi pénzt kérhettem, amennyit csak akartam - felelte az orgyilkos, és a
tekintete végigsiklott a messzibe nyúló nagyváros ut cáin és a folyó kígyózó,
csillogó vonulatán. - Amikor eltűntem a képből, a megürült helyemet
azonnal elfoglalták, valaki átvette a jövedelmező üzletet. Lehet, hogy
egyvalaki, de az is elképzelhető, hogy többen voltak.
- Hiba volt azt hinni, hogy azok az alakok akárcsak hírből is ismeri k a
becsületet.

- Semmi ilyesmiről nem beszéltem. A legtöbbjükben soha egyetlen percig

sem bíztam. Tisztában voltam azzal, hogy gyűlölnek.

Természetesen volt valaki, akire gyanakodott. A legvalószínűbb, szóba

jöhető elkövető személye miatt, azonban egyelőre képtelen volt,
végiggondolni a dolgot. Egyelőre még nem. De talán később sem, soha az
életben.

- A sóbánya szörnyű lehetett — folytatta Chaol. Ezúttal nem gonoszkodott,

és nem is próbálta meg kigúnyolni. Lehetséges, hogy rokonszenvet érzett a
hangjában?

- Hát igen — mondta a lány. - Az volt.

A fiatalember tekintete elárulta, hogy ennél többet akar hallani. Na és mit

számítana, ha kiöntené neki a szívét?

- Amikor megérkeztem, rövidre nyírták a hajamat, rongyokba bújtattak, és

csákányt nyomtak a kezembe. Nem mintha tudtam volna, hogyan kell
használni. Odaláncoltak a többiek mellé, és nekem is bőségesen kijutott a
korbácsból. A felvigyázóknak azonban világosan megmondták, hogy nagyon
is figyeljenek oda rám. Éppen ezért nem felejtkeztek el arról, hogy sót
dörzsöljenek a sebeimbe. Azt a sót, amit előtte én bányásztam ki. Olyan
gyakran megkorbácsoltak, hogy némelyik sebhely sosem záródott össze
rendesen. Csupán néhány együtt érző eyllwe-i elítéltnek köszönhettem azt,
hogy a sebeim nem fertőződtek el. Valamelyikük minden éjjel ébren maradt
velem, hogy megtisztítsa a hátamat.

Chaol nem válaszolt, csupán gyors pillantást vetett a lányra, mie lőtt leszállt
volna a nyeregből. Talán bolondot csinált magából, hogy így kitárulkozott?
A férfi aznap már nem beszélgetett vele. Csupán néhányszor kiáltott oda
neki valamilyen utasítást.
Celaena hörögve ébredt. Egyik kezét a torkára szorította. Szakadt róla a
hideg verejték, facsarni lehetett volna a ruhájából. Nem elő ször volt része
ebben a rémálomban. Újra és újra átélte, milyen az, ha elevenen behajítják
az egyik tömegsírba. És amikor megpróbál kimászni a rohadó testek közül,
visszarángatják a mélybe. Többsornyi holttest nehezedik rá, senki sem veszi
észre, hogy ott fekszik. Hiába sikoltozik. Elevenen eltemetik.

A hányingerrel küszködve átkarolta a térdét. Kényszerítette ma gát, hogy

elvégezze a légzőgyakorlatot. Kicsit félrehajtotta a fejét. Hegyes térde
nekinyomódott a pofacsontjának. A szokatlanul me leg időjárás miatt nem
állítottak sátrakat. Így ülve páratlan látvány nyílott a fővárosra. A ragyogóan
megvilágított palota csillogó, csupa jég és gőz hegyként emelkedett az alvó
város fölé. Mintha valami zöldes ragyogás áradt volna belőle. Talán még
lüktetett is a fénye.

Arra gondolt, holnap ilyenkor már az üvegfalak rabja lesz. Ez az éjszaka

azonban egyelőre még csendes. Mint vihar előtt, olyan ez a csend.

Mintha az egész világ aludna. Álomba bűvölte a palota tenger zöld

ragyogása. Az idő megállíthatatlanul halad. Hegységek emelkedtek és tűntek
el. Indák burkolták be a szendergő várost, hogy mindent eltakarjanak
töviseikkel és leveleikkel. Egyedül ő maradt ébren.

Maga köré tekerte a köpenyét. Győzni fog. A győzelem után pe dig a királyt
szolgálja. Legvégül pedig eltűnik a semmiben. Akkor majd nem kell többé
palotákra, királyokra vagy orgyilkosokra gondolnia. Semmi kedve nem volt
hozzá, hogy ismét ő uralja a várost. A varázserő kihunyt, a tündéreket
száműzték vagy kivégezték,

Caleaának pedig többé már semmi köze sem lehet a királyságok

felemelkedéséhez és bukásához.
A sors semmit sem tartogatott számára. Most már semmit.

Dorian Havilliard keze kardjának markolatán nyugodott, miköz ben az alvó

társaság túlfeléről figyelte az orgyilkost. A fiatal nő ből különös szomorúság
áradt. Mozdulatlanul ült. Átölelte a térdét. A holdfényben a haja ezüstösen
ragyogott. Megszokott, vakmerő, megátalkodott arckifejezése eltűnt. A
szemében a kastély fényei ragyogtak.

A herceg úgy vélte, hogy a különös, megkeseredett lány valójában nagyon is

gyönyörű. Volt valami megkapó abban, ahogy szikrák villantak a szemében,
ha megpillantott valami igazán gyönyörű dolgot maga körül. A herceg
képtelen volt megérteni, mi lehet ennek az oka.

A fogoly szinte megbűvölve bámulta a palotát. Az alakja tökéletesen

kirajzolódott az Avery-folyó partján magasodó, szemkápráztatóan fényes
épületóriás háttere előtt. A magasban gyülekezni kezdtek a felhők. A lány
felemelte a fejét. A szürke kavargásban rés támadt, és felragyogott néhány
csillag. A herceg önkéntelenül is arra gondolt, hogy a csillagok odafentről a
lányt figyelik.

Ugyanakkor súlyos hiba lett volna elfeledkeznie arról, hogy a csinos és

talpraesett leány valójában életveszélyes gyilkos. Vér tapad a kezéhez, és
talán kevesebb erőfeszítésébe kerül elvágnia valakinek a torkát, mint hogy
kimondjon egy kedves szót. Pontosan ezért volt ő a jelöltje. Aki megküzd a
bajnoki címért. A herceg kedvéért fog harcba szállni. Miatta, és hogy
visszanyerje a szabadságát. Ennyi és

semmi több. A fiatalember hátradőlt, és továbbra is a kardját mar kolva

elaludt.

Az éjszaka folyamán több dologról is álmodott. Egy látomás azonban újra és

újra felbukkant előtte. Egy csodálatos lány bámul ta a csillagokat, a csillagok
pedig visszanéztek a lányra.
A TRÓNÖRÖKÖS ÉRKEZÉSÉT harsonaszó jelezte, ahogy
keresztülhaladtak Résvár magasba törő, alabástromfalai alatt. A főváros
fölött rengeteg borvörös zászló lobogott a szélben. Mindegyiket arany
wyvern ékesítette. A macskaköves utcákról elzavarták a járókelőket. Celaena
kezéről lekerült a lánc. Szépen felöltözött, kifestette magát, és Chaol előtt ült
a nyeregben.

Savanyú képet vágott, amikor a város bűze megcsapta az orrát.

A fűszerek és a lovak szaga sem tudta elnyomni a mocsok, a vér és a

megsavanyodott tej bűzének különös keverékét. A levegőben leheletnyit ott
sejlett az Avery sós vizének illata is. Ez a szag gyökere sen más volt, mint
amit Távolvégen megszokott. A széles folyam há tán Erilea minden tájáról
érkeztek hadihajók, áruval és rabszolgá kkal megpakolt bárkák, meg persze a
félig elrohadt, pikkelyes hústól mélyre merülő halászhajók is. Elképesztő,
hogy az emberek képesek megenni ezt a szörnyűséget! Az utca két oldalán
rengetegen ácsorog- tak. Ugyanúgy akadtak itt szakállas utcai árusok, mi nt
féltucatnyi kalapdobozt cipelő cselédlányok. Mindenki mozdulatlanná
dermedt,
amikor a büszke zászlósok elügettek közöttük, Dorian Havilliard pe dig
integetni kezdett.

A koronaherceg nyomában lépdeltek. A fiatalember Chaolhoz hasonlóan

vörös köpenyt viselt. A bal melle fölött a királyi pecsétre emlékeztető dísztű

fogta össze a ruháját. A herceg gondosan nyírt frizuráját aranykorona

ékesítette. A fogoly kénytelen volt beismerni, hogy a fiatalember
meglehetősen fejedelmien néz ki.

A tömegben fiatal nők tolakodtak az első sorba. Jókedvűen integettek.

Dorian rájuk kacsintott, és szélesen elvigyorodott. Celaena figyelmét

azonban nem kerülte el, hogy ugyanezek a nőszemélyek milyen szúrós
pillantásokkal méregették őt, amikor végre kegyeskedtek szemrevételezni a
herceg kíséretét is. Tudta, hogy a látszat alapján alighanem arra gondolnak,
hogy egy új szerető érkezik a palotába. Így aztán kajánul rájuk mosolygott,
hátrasimította a haját, és epekedő pillantásokat vetett a herceg hátára.

Fájdalom hasított a karjába.

Mi volt ez? — förmedt rá a testőrkapitányra, aki az előbb megcsípte.

Borzasztóan nézel ki - sziszegte a fiatalember, miközben tovább mosolygott

a tömegre. Celaena pontosan ugyanilyen negédesen bá multa a környezetét.

Ezek néznek ki itt borzasztóan.

Fogd be a szád, és viselkedj rendesen!

A férfi lehelete valósággal perzselte a tarkóját.

-

Le is ugorhatnék a lóról, hogy elszaladjak - kötözködött a lány.

Jókedvűen odaintegetett egy fiatal férfinak. Az alattvaló leesett ál lal

bámulta a nagylelkű udvarhölgy kedvességét. — Egy pillanat alatt
eltűnhetnék.

Na persze. Csak addigra már három nyílvessző állna ki a hátad ból.

- Annyira kedves vagy.

Beértek a kalmárok negyedébe. Itt még nagyobb tömeg nyüzsgött a fehér

kővel borított, széles sugárutat szegélyező fasor árnyékéban. Az üzletek
kirakata szinte teljesen eltűnt az emberek sorfala mögött. Celaena érezte,
ahogy feltámad benne a mohó vágy. A tekintete végigsiklott az egymást
követő üzleteken. Mindegyik kirakatban gyönyörű ruhákat és köntösöket
látott. A tetszetős öltözékeket a csillogó gyémántok tárlói és a
virágcsokorként egymás mellé tett, széles karimájú kalapok háta mögött
helyezték el. Mindenek- fölött pedig ott tornyosult az üvegpalota. Annyira
magas volt, hogy a lánynak egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy
megnézhesse a legfelső tornyokat is. Miért ezen a hosszú és kényelmetlen
útvonalon haladtak? Tényleg valóságos körmenetet akartak tartani?

Nyelt egy nagyot. Az épületek közti résen át megpillantotta a széttárt

molylepkeszárnyakra emlékeztető vitorlákat. A széles út most már a folyó
partján vezetett tovább. A rakpart mentén rengeteg hajó horgonyzott. A
kötelek és hálók őserdejéből tengerészek szólongatták egymást. Túl sok volt
a dolguk ahhoz, hogy felfigyeljenek a fejedelmi menetre. A lány csak akkor
kapta fel a fejét, amikor meghallotta egy korbács csattanását.

Az egyik kereskedelmi hajóról rabszolgák tántorogtak a part felé. A leigázott

nemzetek alattvalóinak különös keverékét pillantotta meg.
Származásuktól függetlenül mindegyik egyforma, kifejezéstelen tekintettel
bámult maga elé. Hogy milyen sokszor találkozott már ilyen reménytelen
szerencsétlenekkel! A legtöbb rabszolga hadifogolyként került ide. Olyan
lázadók voltak, akik túlélték a harcokat, elkerülték a vesztőhelyet, és kibírták
a végtelenbe nyúló adarlani hadtápvonalak megpróbáltatásait.

Bizonyára olyanok is akadtak közöttük, aki ket tetten értek, miközben

varázslattal próbálkoztak. Másokat csupán

ennek a gyanúja juttatott rabszolgasorba. Azután voltak itt olyan hét -

köznapi halandók is, akik egyszerűen csak rossz hel yen voltak, rossz
időben. Most, hogy jobban odafigyelt rájuk, a kikötő egész területén
számtalan láncra vert rabszolgát vett észre. Izzadva dolgoztak a dok-kokban,
nehéz terheket cipeltek, napernyőt tartottak, vizet öntöttek, ám a tekintetüket
egy pillanatra sem fordították el a földről vagy az égboltról.

Sosem néztek a közvetlenül előttük lévő dolgokra.

Legszívesebben kivetette volna magát a nyeregből. Oda akart ro hanni

hozzájuk, de legalábbis üvölteni szeretett volna, hogy nem, ő bizony nem
része a herceg udvarának, és semmi köze ahhoz, hogy a szerencsétlen,
megláncolt, éhező, összevert emberek idekerültek. El akarta mondani, hogy
ő maga is közöttük robotolt és vérzett. Velük volt, a családjukkal és a
barátaikkal. Nem tartozott a mindent elpusztító szörnyetegek közé. És azt is
elmondhatta volna nekik, hogy két évvel ezelőtt igenis tett valamit az
érdekükben. Kiszabadította a kalózok fejedelmének közel kétszáz
rabszolgáját. Csak hát az nem volt elegendő.

Úgy érezte magát, mintha hirtelen kiszakították vol na a jelenetből. Az

emberek továbbra is integettek és hajbókoltak. Nevettek és röhögtek.

Virágokat szórtak a lovak lába elé. Az orgyilkos alig ka pott levegőt.

Az út azonban hamarabb véget ért, mint ahogy remélte volna. Elöl

felbukkant a palota vasból és üvegből készült kapuja. Kinyíltak a dúsan
díszített, rácsos ajtószárnyak, és a boltívek alá vezető, macs kaköves út két
oldalán tucatnyi katona állt díszőrséget.

Lándzsájuk a magasba meredt. A kezükben téglalap alakú pajzsot tartottak.

A bronzsisakok alól sötét szemek figyelték az érkezőket.

Valamennyien vörös köpenyt hordtak. Páncélzatuk ugyan kopott nak tűnt, de

igen jó minőségű rézből és bőrből készült.

A boltíven túl az út lassan emelkedni kezdett. Kétoldalt arany- és

ezüstfényben tündöklő fák szegélyezték, az oldalt húzódó sövényből
szabályos időközönként üveg lámpaoszlopok emelkedtek a magasba. A
város moraja egyből elhalkult, ahogy átléptettek a következő boltív alatt.

Ezt már kizárólag csillogó üvegből emelték. Mögötte ott magasodott a

palota.

Chaol nagyot sóhajtott, amikor leszállt a tágas udvaron. Celaenát segítő

kezek emelték ki a nyeregből. Bizonytalanul állt a lábán. Mindenütt üveg

csillogott, és valaki megragadta a vállát. Az istállószolgák csendben és
fürgén elvezették a lovukat.

Chaol kissé oldalra húzta. Erősen fogta a lány köpenyét, amikor a

koronaherceg is odament hozzájuk.

Hatszáz szoba, a katonák és a cselédek körletei, három kert, vadaspark és

istállók mind a két oldalon - mondta Dorian. A tekintete körbesiklott az
otthonán. - Ki a fenének van szüksége ennyi helyre?

A fogoly haloványan elmosolyodott. Zavarba hozta a főnemes váratlan

nyíltsága.

-
El nem tudom képzelni, hogyan lehet nyugodtan aludni éjszaka, ha csupán
egy üvegfal van közted és a halálos zuhanás között.

Felnézett a magasba, de aztán gyorsan a talaj felé fordította az ar cát.

Nem volt éppenséggel tériszonya, de valósággal görcsbe rándult a gyomra,

amikor arra gondolt, hogy fel kell mennie oda a magasba, ahol csupán
üvegrétegek lesznek közte és a mélység közt.

Ezek szerint olyan vagy, mint én - nevetett Dorian. - Adj hálát az isteneknek,
hogy a kőépületben jelöltem ki a szállásodat. Én nagyon rosszul érezném
magamat, ha kényelmetlen volna a lakosztályom.

Celaena úgy döntött, hogy talán bölcsebb dolog lesz, ha most nem vicsorog a
trónörökösre. Alaposabban is megnézte magának a palota lenyűgöző kapuit.
Az ajtószárnyakat félhomályos, vörös

üvegből készítették. Olyan volt, mintha csak egy óriás szájába bá mult volna.

Azt azonban így is látta, hogy az üveg mögött kőből vol tak a falak. Úgy
tűnt, mintha az eredeti épület tetejére valaki odapottyantotta volna az
üvegpalotát. Micsoda elképesztő ostobaság! Kastély üvegből?

Úgy látom, került végre egy kis hús a csontodra. A bőrödne k is kezd
visszatérni a színe - folytatta Dorian. - Üdvözöllek az otthonomban, Celaena
Sardothien!

Odabólintott néhány arra járó nemesúrnak. Azok hajlongani kezdtek.

A próbatétel holnap kezdődik. Westfall kapitány elvezet a lakosztályodba.

Az orgyilkos megmozgatta a vállát, és a vetélytársait keresve kö rülnézett.

Úgy tűnt azonban, hogy velük együtt senki sem érkezett.

A herceg kegyesen biccentett a boldogságtól turbékoló udvaron cok

következő csoportjának. Amikor ismét megszólalt, nem nézett sem az
orgyilkosra, sem a testőrség kapitányára:

Jelentkeznem kell az apámnál - mondta, és a tekintete lassan végigsiklott egy

különösen szemrevaló udvarhölgy testén. Rákacsintott a nőre, aki a
legyezője mögé rejtette az arcát, miközben tovább sétált. Dorian intett
Chaolnak. - Este még találkozunk.

Anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna Celaenának, határozott léptekkel

elindult felfelé a palotába vezető lépcsőn. Vörös köpenye valósággal úszott
utána a levegőben.

A koronaherceg igazat mondott. A fogoly valóban a kőépület egyik

szárnyában kapott szállást. A lakosztálya jóval nagyobb volt annál,

mint amire számított. A tágas hálószobához fürdőkamra és egy öltözőszoba

is tartozott. Kapott egy aprócska étkezőt, és külön helyiség ben zenélhetett,
vagy múlathatta volna az idejét. Mindenütt arany és borvörös bútorok álltak.
Hálószobája egyik falát elképesztő méretű faliszőnyeg ékesítette. A
lakberendezőnek sikerült ízlésesen elhelyezni a heverőket és a felettébb
kényelmes karosszékeket. Az erkélye előtt szö kőkút csörgedezett a kertben.
A látvány lenyűgözte. Igyekezett nem törődni az erkélye alatt őrködő
katonákkal. Chaol magára hagyta. Celaena még azt sem várta meg, hogy a
lakosztály ajtaja bezáródjon a távozó férfi mögött, máris bezárkózott a
hálószobájába. Miközben a kapitány társaságában az előbb bejárták a
lakosztályát, az orgyilkos gondosan megszámolta az ablakokat (tizenkettő

volt belőlük), a kijáratokat (csupán egy akadt) valamint az ajtó előtt, az

ablakok tövében és az erkély alatt álló katonákat. Azok kilencen voltak.

Mindegyik karddal, késsel és számszeríjjal volt felszerelve. A harcosok

fenemód ébernek látszódtak, amíg a kapitányuk ott lófrált a közelükben, ám
a lány nagyon is tudta, a számszeríj nem az a fegyver, amit órákon keresztül
lövésre készen tart kezében az ember. Ahhoz kissé nehéz és ormótlan.

Nesztelenül odaosont a hálószoba ablakához. A márványfalhoz simult, és

kilesett a kertbe. Pontosan az történt, amire számított. Az őrök máris a
hátukra vetették a számszeríjakat. Adott esetben értékes másodperceket
fognak elpocsékolni azzal, hogy leakasszá k és felhúzzák a fegyvereket.

Ennyi idő pedig éppen elég lesz ahhoz, hogy megszerezze a kardjukat,
elvágja a torkukat és eltűnjön a kertben. Elmosolyodott, majd nyíltan az
ablak elé lépett. Alaposan megszemlélte a kertet. A távolabbi fal mögött jól
látszódtak a szomszédos vadaspark fái. Éppen eléggé ismerte a palotát
ahhoz, hogy tudja, az egyik déli részlegben kapott szállást. Ha
keresztülmegy a vadasparkon, akkor eljut a kőfalhoz, azon túl pedig a
folyóhoz.

Ezután kinyitotta és bezárta a komód, a ruhásszekrény és a szépítőszeres

szekrényke ajtaját. Természetesen egy szál fegyvert sem talált.

Még csak egy piszkavasat sem hagytak a lakosztályában. Az öltözőszekrény

egyik fiókjának a legmélyén azonban talált néhány ottfelejtett, csontból
faragott

hajtűt.

Elképesztő

méretű

öltözőjében

rábukkant
egy

varródobozkára. Ebben akadt némi fonál és zsineg is. Tűnek viszont nyoma
sem volt. Letérdelt az öltöző szőnyeggel borított padlójára, és fél szemmel a
háta mögötti ajtót figyelve gyorsan elintézte a hajtűket. Mindegyiknek
letörte a fejét, és a zsineggel összekötötte őket. Amikor elkészült, felállt az
amúgy üres öltözőben - a fogasokról egyetlen ruha sem lógott -, hogy
alaposabban is megvizsgálja az alkotását. Savanyú képet vágott.

A hevenyészett fegyver nem ért fel ugyan egy késsel, de a törött hajtűk éles
hegye okozhatott némi sérülést. Kipróbálta az ujja he gyén. Felszisszent,
mikor az egyik csontdarab keresztülbökte az ujján a bőrkeményedést. Igen,
egészen biztosan fájni fog az őrnek, ha majd tövig nyomja a torkába. Ezzel
éppen elég időt nyer ahhoz, hogy megszerezze a sebesült fegyvereit.

Hatalmasat ásítva visszatért a hálószobába. Megállt a puha matrac előtt, és

kezdetleges fegyverét elrejtette az ágy fölé boruló baldachin egyik ráncában.
Miután megszabadult a fegyvertől, még egyszer körülnézett a szobában.
Valami nem volt teljesen rendben a hálórész alaprajzával. De nem is az
alaprajzzal. A falak magassága zavarta valamiért. Képtelen volt rájönni, mi
zavarja. De a baldachin vásznában rengeteg dolgot el lehetett volna még
rejteni. Még mit dughatna oda anélkül, hogy felfigyelhetnének rá? Chaol
parancsára az érkezése előtt alighanem átkutatták a lakosztályt. A hálószoba
ajtajához lépett, és hallgatózni kezdett. Amikor biztosra vette, hogy odakint
nem lapul senki, kilépett az előszobába, és bement a

zeneszobába. Itt nemcsak muzsikálni, de játszani is lehetett. Végignézett a

falra erősített biliárddákók során, meg a vastag, zöld posztóval borított
asztalra rakott rikító színű, nehéz golyókon. Elvigyorodott. Chaol távolról
sem volt olyan körültekintő, mint amilyen- nek tartotta magát.

Egyelőre békén hagyta a biliárdkészletet. Őrei alighanem felfigyeltek volna

arra, ha a szobában mindennek lába kel. Ugyanakkor a dákók igencsak jól
jönnek majd, ha el kell menekülnie. Az ólomvégű pálcákkal bármelyik őrt le
tudná teríteni. A lány visszatért a hálószobájába, és fáradtan bemászott az
elképesztő szélességű ágyba. A matrac annyira puha volt, hogy mélyen
belesüppedt. Az ágyon akár három ember is kényelmesen elaludhatott volna.
Celaena az oldalára fordult. A szemhéja egyre jobban elnehezedett.

Talán csak egy órát aludhatott, amikor a cseléd kopogással jelezte, hogy
megérkezett a szabó. Itt az ideje, hogy megfelelő udvari öltözéket
készítsenek neki. Kezdetét vette a méricskélés. Legalább egy órán keresztül
ugráltatták. Utána meg kellett tekintenie a különféle szöveteket és ragyogó
színű kelméket. A legtöbbet visszataszítónak találta. Némelyik persze
felkeltette az érdeklődését. Amikor azonban felpróbálta azokat, amelyek
állítólag előnyösen kiemelték volna az alakját, a szabó csupán elutasítóan
legyintett vagy gúnyosan mosolygott. Az orgyilkos arra gondolt, hogy ideje
volna az egyik igazgyöngy fejű tűt belenyomnia a fickó szemébe.

Utána megfürdött. Valamiért úgy érezte, ugyanolyan mocskos, mint amilyen

a sóbányában szokott lenni. Kifejezetten hálás volt a figyelmes
szolgálóknak. A legtöbb sebhely mostanra már beforrt, és csak vékony vonal
látszott a helyükön. Azonban a hátán a mély korbácsnyomok továbbra is
szörnyen néztek ki. A személyzet közel két órán át kényeztette.

Rendbe hozták a haját, szépen lecsiszolták

a körmét, és a kezéről meg a lábáról ledörzsölték a bőrkeményedéseket. A

végén Celaena elégedetten vigyorgott a tükörképére.

Csakis a fővárosban lehetett ilyen rendkívül ügyes cselédeket ta lálni.

Nagyon tetszett neki a saját látványa. Kifejezetten és teljes mértékben

elragadónak találta magát. Elegáns öltözéke szoknyából és egy fehér színű,
orchidealilával pettyezett és csíkozott, hosszú ujjú felsőrészből állt. Az
indigókék mellénykét vékony aranyzsinór szegé lyezte. A vállára jégfehér
csuklya lógott. A haját félig magasba emelte egy fuksziaszalag. A fürtjei
laza hullámban hullottak alá. A mosoly azonban lehervadt az arcáról, amikor
ráeszmélt, hogy miért is van itt.

A király bajnoka. Hát persze. Csakis. A tükörből sokkal inkább a király

ölebe nézett vissza rá.
-

Gyönyörű! - hallatszott egy érett női hang. Celaena megpördült. A rajta lévő
elképesztő mennyiségű szövet mozgásba lendült. Fűzője, ez az átkozott,
ostoba holmi, könyörtelenül összeszorította a bordáit, hogy alig kapott
levegőt. Pontosan ez volt az oka, hogy szívesebben viselt zekét és nadrágot.
A magas és enyhén túlsúlyos asszonyság kobaltkék és őszibarackszínű
udvari ruhát viselt. A színösszeállításból látszott, hogy a királyi háztartás
egyik cselédje állt előtte. A pirosló arcú, egészségtől majd kicsattanó
ismeretlen arcán csupán néhány ránc látszott. Meghajolt az orgyilkos előtt.

Orsófej Philippa - jelentette ki, amikor kiegyenesedett. - A személyes

cselédje vagyok. Ön pedig alighanem...

Celaena Sardothien — felelte a lány nyugodtan. Az asszony szeme tágra

nyílt.

Ezt a titkot jobb lesz megőriznie, kisasszony — suttogta. — Csupán én

tudok róla. Meg talán az őrök, legalábbis úgy vélem.

És az udvaroncok mégis mit szólnak ahhoz, hogy ilyen sokan őriznek?

Philippa közelebb lépett. Celaena barátságtalan pillantását figyel men kívül

hagyva, eligazította az orgyilkos szoknyájának ráncait, és gondoskodott róla,
hogy a felsőrész a megfelelő helyen minél jobban kidomborodjon.

- Ó, a többi... jelöltnek is őrök állnak a szobái előtt. Bizony.

Vagy pedig azt gondolják, hogy az úrnőm a herceg legújabb előke lő

barátnője.

- A legújabb?

Philippa elmosolyodott, de a tekintetét nem vette le a ruháról: - Ő hercegi

fenségének igen nagy a szíve.

Celaena ezen cseppet sem lepődött meg.

- A nők kedvence?

- Nem érzem magamat felhatalmazva arra, hogy a fenséges úrról beszéljek.

Önnek is vigyáznia kellene ám a nyelvére.

Azt teszem, amit akarok.

Alaposabban is szemügyre vette a cseléd arcát. Miért éppen egy ilyen

elpuhult asszonyságot küldtek hozzá? Egy pillanat alatt képes lenne
harcképtelenné tenni.

Akkor nemsokára újra abban a bányában találja magát, kislány —

figyelmeztette Philippa csípőre tett kézzel. - Jaj, ne duzzogjon már!

Tönkreteszi az arcát, ha ilyen savanyú képet vág!

Felemelte a kezét, hogy megcsípje Celaena arcát, ám a lány félre -

húzódott.

Megőrültél? Orgyilkos vagyok, nem pedig valami ostoba udvarhölgy.

Philippa nevetni kezdett.

-
Akkor is csak nő marad, és ameddig a gondjaimra van bízva, addig úgy is
kell viselkednie, vagy vigyen el a Rém!

Celaena nagyot pislogott, majd halkan megszólalt:

Te elképesztően vakmerő vagy. Remélem, nem így viselkedsz, amikor igazi

udvarhölgyek vesznek körül.

Hát, bizonyára megvolt az oka annak, hogy éppen ön mellé rendeltek.

Tisztában vagy azzal, hogy mivel jár az én hivatásom? Ugye?

Nem akarok tiszteletlennek látszani, de a munkám jóval töb bet ér nekem,

mint hogy elrettentsen az a lehetőség, hogy esetleg szó szerint elveszthetem
a fejem.

Celaena összevont szemöldökkel figyelte, ahogy a cseléd megfor dul, és

elindul kifelé.

Komolyan mondom, hogy ne duzzogjon! - kiáltotta hátra Philippa a válla

fölött. - Egészen kilapítja azt a kedves kis orrát.

Az orgyilkos még akkor is döbbenten kapkodott levegő után, amikor a

szolgáló már rég elment.
Adarlan koronahercege rezzenéstelen tekintettel bámulta az apját. Várta,
hogy először az uralkodó szólaljon meg. Az üvegtrónján ülő király némán
nézte a fiát. Dorian néha el is feledkezett róla, hogy a külseje mennyire eltért
az apjáétól. Inkább az öccse, Hollin hasonlított az uralkodóra. Ugyanolyan
széles válla, kerek arca és határozott vonásai voltak. A magas, kifinomult,
elegáns Dorian nem sokban hasonlított a birodalom urára. És akkor még nem
beszéltünk a szeme színéről! Még Dorian anyjának sem volt ilyen zöld
szeme. Senki nem tudta, kitől örökölhette.

Hát megérkezett? - kérdezte az apja. Kemény hangjában pajzsok csattogása

és nyílvesszők zizzenése zengett. A fia ennél kedve sebb üdvözlésre soha
nem számíthatott ezen a helyen.

- Nem jelent sem veszélyt, sem gondot, amíg itt van - jelentette ki a lehető
leghűvösebb hangon. Sardothien kiválasztása igen nagy kockázatot jelentett.
Próbára tette vele az apja türelmét. Nemsokára kiderül, hogy volt-e értelme a
merészségének.

- Pontosan ezt gondolta az a sok bolond is, akiket lemészárolt.

Dorian kihúzta magát, ám a király még nem fejezte be: - Nem tartozik
hűséggel senkinek sem, csakis önmagának. Szem -

rebbenés nélkül a szívedbe döfi a kését.

- Pontosan ezért ő a legalkalmasabb az erőpróbád megnyerésére - válaszolta

Dorian. Mivel az apja néma maradt, a fiú hevesen dobogó szívvel így
folytatta. - Egyébként, jobban belegondolva, ez az egész verseny
feleslegesnek tűnik.

- Ezt csak azért mondod, mert félsz, hogy veszítesz. Sajnálod a pénzt.

Szerencsére az apja nem tudhatta, hogy idősebb fia nem csupán azért kelt
hosszú útra, hogy megtalálja a maga bajnokát, nem csu pán aranyat akart
nyerni, hanem legfőképp az hajtotta, hogy ki sza baduljon a palotából. El
akart tűnni az idős férfi közeléből. Olyan hosszú időre, amennyire csak
lehetséges.

Dorian igyekezett megőrizni a nyugalmát, felidézte magában azokat a

szavakat, amelyeket úton hazafelé Távolvégről gondosan megfogalmazott: -

Garantálhatom neked, hogy a lány képes lesz eleget tenni a fel-adatnak;

igazából nincs is szükség rá, hogy kiképezzük. De m ár mondtam neked.
Ostobaságnak tűnik ez az egész viadal.

Ha nem vigyázol a nyelvedre, téged állítalak céltáblának a je lölted elé.

És utána mi lesz? Hagyod, hogy Holliné legyen a trón?

Ne kételkedj bennem, Dorian - csattant fel az apja. - Lehet, hogy azt

gondolod... ez a lány nyerhet, csak hát elfeledkeztél arról,

hogy Perrington herceg jelöltje nem más, mint Káin. Sokkal jobba n járnál,
ha ahhoz a szörnyeteghez hasonló harcost választanál ma gadnak. Olyat, akit
a csataterek véres zivatara és gyilkos vas edzett halálos fegyverré. Igazi
bajnokot.

Dorian zsebre vágta a kezét.

Nem gondolod, hogy ez a fellengzős dicsőítés kicsit nevetsé ges?

Hiszen ezeket a jelölteket nyugodtan tekinthetjük közönséges bűnözőknek.

A király felemelkedett a trónjáról. A tanácsterem hátsó falára fes tett

térképre mutatott.
-

Én hódítottam meg ezt a földrészt. Nemsokára egész Erilea ura leszek. Te

sem vonhatod kétségbe a szavamat.

Dorian észbe kapott. Rájött, nagyon közel jár ahhoz, hogy szem-telenségét
atyja nyílt lázadásnak tekintse. A múltban nagyon gon dosan odafigyelt arra,
hogy soha ne lépje át ezt a határt. Csendesen bocsánatot kért.

Hadban állunk Wendlynnel - folytatta az apja. — Mindenfelől ellenség vesz

körül. Mégis, ki hajtsa végre a parancsaimat, ha nem olyasvalaki, aki a lelke
legmélyéig hálás nekem, amiért kapott még egy esélyt? Sőt, elhalmozom
gazdagsággal, és a kezébe adom a ne vem erejét.

A király elmosolyodott, mikor Dorian nem válaszolt. A fiatalember

megpróbálta megőrizni hidegvérét, miközben az apja alapo san felmérte.

Perrington azt mondta, hogy rendesen viselkedtél az út folyamán.

Miután a nyakamba akasztottad azt a fickót, nem is viselked-hettem volna

másként.

- Nem fogom megengedni, hogy mezítlábas ribancok bukkanjanak fel a kapu

előtt, és hangosan zokogjanak, mert összetörted a szívüket.

A koronaherceg arca elsötétedett, ám továbbra is farkasszemet nézett az

apjával.

- Túlságosán hosszú időn át kellett keményen küzdenem érte, hogy

létrehozhassam a birodalmamat. Nem fogod tönkretenni az ország
nyugalmát a fattyaiddal. Nem lesz trónviszály. Vegyél feleségül egy
megfelelő nőt. Utána annyit kandúrkodhatsz, amennyi csak jólesik.

Gondoskodnod kell arról, hogy egy-két fiú unokám szülessen. Majd ha te

leszel a király, meg fogod érteni miről beszélek.

- Ha én leszek a király, nem fogom az igencsak bizonytalan lábakon álló

örökösödési jogra hivatkozva magamnak követelni az ural mat Terrasen
felett.

Chaol olyan sokszor elmondta már neki, hogy vigyázzon a nyelvére, amikor
az apjával beszél, ám amikor az idős férfi így bánt vele, mintha csak egy
elkényeztetett idióta lett volna...

- Azok a lázadók akkor is lándzsahegyre tűznék a fejedet Orynth kapui előtt,

ha önkormányzatot ígérnél nekik.

- Egy cseppnyi szerencsével ott szárad majd a napon az összes fattyú

gyermekem feje is.

A király gyilkos mosolyt vetett az ifjúra.

- Az én bársonyos nyelvű fiam.

Egy darabig némán figyelték egymást, majd Dorian megszólalt.

- Talán nem lenne szabad figyelmen kívül hagynod, hogy mi lyen

nehézségek árán tudtuk csak legyűrni Wendlyn hadiflottáját.

Ez intő jel lehetne arra, hogy már nem kellene istent játszanod.

- Játszani? - mosolyodott el az uralkodó. Szabálytalan fogai sár gán

ragyogtak a tűz fényében. - Én aztán nem játszadozom. Szó sincs játékról. -

Apja rosszalló tekintetének hatására Dorian kihúzta magát.

Az a némber talán egészen csinos, de attól még boszorkány ma rad.

Viselkedj vele távolságtartóan. Érted?

Kicsoda? Az orgyilkos?

Az a lány veszélyes, fiam. Még akkor is, ha a te jelölted. Csu pán egyetlen
dolgot akar. Ne gondold azt, hogy bármitől is visszariad, hogy megszerezze.
Téged is ki fog használni. Ha megpróbálsz udvarolni neki, a
következmények igencsak kellemetlenek lesznek. Nem a lány miatt, de nem
is miattam.

És ha mégis úgy döntenék, hogy közeledni próbálok hozzá? Akkor mit

teszel, atyám? Engem is bevágsz egy bánya mélyére?

A király olyan gyorsan mozdult, hogy Doriannak nem volt ideje védekezni.
Az idős férfi kézháttal hatalmas pofont mért a fia arcára. A herceg
megtántorodott, de visszanyerte az egyensúlyát. Az arca lüktetett.

Olyan fájdalom tört rá, hogy csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudta
megőrizni a hidegvérét.

Nem számít, hogy a fiam vagy - hörögte az uralkodó. - Én akkor is a

királyod vagyok. Engedelmeskedni fogsz nekem, Dorian Havilliard, vagy
nagyon megfizetsz. Elegem van a kételyeidből.

Adarlan koronahercege nagyon is tisztában volt vele, csak bajt hoz a fejére,
ha tovább marad. Némán meghajolt, és magára hagyta az apját. A
tekintetében nehezen visszafojtott harag lángolt.
CELAENA VÉGIGSÉTÁLT a márvánnyal borított csarnokon. Ruhája
bíbor és fehér hullámokban lebegett a háta mögött. Chaol kezét a kardja
markolatának sast formázó gombján tartva lépdelt mellette.

- Akad bármi érdekes is ebben a csarnokban?

- Mégis mi mást szeretnél még megnézni? Már láttuk mind a hárorn kertet, a
báltermeket, az ősök csarnokait, és megtekintettük a kőépületből nyíló
legszebb kilátást is. Ha nem vagy hajlandó be menni az üvegpalotába, akkor
már mindent láttunk.

A lány karba fonta a kezét a melle előtt. Sikerült rávennie a ka pitányt, hogy
idegenvezetőként körbevezesse a palotában. Úgy tett, mintha iszonyatosan
unatkozott volna. Valójában azonban pillanatnyi szünet nélkül a szökése
előkészítésén dolgozott. Már tucatnyi kivezető útvonalat talált a szobájából.
A palota igen régi épület volt. A folyosók és a lépcsőházak nagy része
zsákutcában végződött. Nem lehetett innen csak úgy megszökni. A
próbatétel csupán másnap kezdődik. Addig mégis mit csinálhatna? Nem
igazán volt jobb ötlete, miként is lehetne felkészülni egy lehetséges
katasztrófára.

Nem értem, miért nem vagy hajlandó bemenni az üveg épü-letrészekbe —

folytatta a testőr. — A termek belseje igazából semmiben sem különbözik az
itteniektől. Észre sem vennéd, hogy odafönt vagy. Kivéve persze, ha valaki
felhívja rá a figyelmedet, vagy ha kinéznél az ablakon.

Csak egy háborodott érezné jól magát egy üvegből épült házban.

Olyan erős, mintha acélból és kőből emelték volna.

Persze. Egészen addig, míg egy túl nehéz alak be nem lép oda.

Akkor majd az egész összeomlik.

Ez nem fordulhat elő.

Celaena megborzongott, amint elképzelte, hogy az üvegpadlón kellene

állnia.

-
Nincsenek itt állatok, vagy könyvtár, amit megnézhetnénk?

Egy bezárt ajtó előtt haladtak el. Éneklő beszéd hangja szűrődött ki, amit egy
hárfa lágy zengése kísért.

Itt bent mi van?

A királynő udvartartása - felelte Chaol, majd megragadta a lány karját, és

továbbvonszolta a folyosón.

Georgina királynő?

Ez a fickó talán nem is sejti, hogy milyen fontos értesülésekkel látja el?

Talán azt gondolta, hogy a foglya semmilyen veszélyt sem jelent? A lány
próbált nem vigyorogni.

Igen. Georgina Havilliard királynő.

Az ifjabbik herceg is itthon van?

Hollin? Iskolában van.

Ő is olyan jóképű, mint a bátyja? - gonoszkodott Celaena, és elvigyorodott,

amikor a testőr arca megfeszült.
Közismert tény volt, hogy a tízéves herceget iszonyatosan elké-nyeztették. A
kölyök igazi kis szörnyeteg volt. Pár hónappal azelőtt,

hogy elfogták volna az orgyilkost, kellemetlen botrány robbant ki. Hollin

Havilliardnak nem tetszett, hogy odaégették a reggeli zab-kásáját, ezért
kegyetlenül összeverte az egyik cselédjét. Olyan súlyos sérüléseket okozott
az asszonynak, hogy azt nem lehetett eltitkolni. A cseléd családjának pénzzel
fogták be a száját, az ifjú főurat pedig elküldték a hegyek közé egy iskolába.
Erről persze mindenki tudott. Az eset után Georgina királynő egy egész
hónapon át nem hívta össze az udvartartását.

- Hollin egyszer még méltó lesz az őseihez - morogta Chaol. Gyors ütemben
haladtak tovább. Az udvar hangjai elhalványultak a hátuk mögött.

Néhány percig némán sétáltak, amikor váratlanul furcsa durranás hallatszott

a közelből. A különös hang megismét lődött.

- Mi ez az iszonyatos zaj? — méltatlankodott Celaena. A kapitány átkísérte

néhány üvegajtón. Kiérve a kertbe megmutatott valamit.

- Az az óratorony - magyarázta, és ragyogó szemében jókedv csillogott,

amikor elhalt az óra keltette csatazaj. Az orgyilkos még sosem hallott ilyen
különös harangszót.

A kert közepén fekete tintaként csillogó, kőből emelt torony magasodott.

Mindegyik óralap fölött két-két vízköpő bálvány terpeszkedett. A gargoylok
szélesre tárták szárnyaikat, mintha csak a ma gasba akartak volna emelkedni.
Némán vicsorogva bámulták a kertet.

Micsoda förtelmes jószágok — suttogta a lány. Az óralap szám-jegyei fehér

arcra mázolt harci színekre emlékeztették. A mutatók kardként szelték ketté
a gyöngyházfényű felszínt.

Gyerekkoromban a közelébe sem mertem menni - ismerte be Chaol.

-

Azt hinnéd, hogy ilyen szörnyűséget legfeljebb a Rém kapuja előtt láthatsz.
Mit keres a kertben? Milyen régi?

Őfelsége nagyjából Dorian születése idején építtette.

A mostani király?

Chaol bólintott.

Már miért építtetett volna egy ilyen fertelmes szörnyűséget?

Na, menjünk! - felelte a fiatalember, és eleresztette a füle mel lett a kérdést. -

Gyere már!

Celaena még egy pillantást vetett a toronyra. Az egyik szobor vastag,

karomban végződő ujja mintha csak rá mutatott volna. Valami ért úgy tűnt,
hogy a szörnyszülött szája még nagyobbra nyílt, mint az előbb. Amikor
Chaol nyomába eredt, a lány felfigyelt az egyik lépőkőre az ösvényen.

Ez meg micsoda?

Mi micsoda? - kérdezte a fiatalember, és megtorpant.

Az orgyilkos a kőlapra vésett jelzésre mutatott. Egy kör, amit a közepén
függőleges vonal metsz ketté. A vonal két vége alul és felül is kilóg, és
mindkettő kampóban végződik. Az egyik lefelé, a másik felfelé mutat.

Miért van ez a jel itt az ösvényen?

A kapitány odalépett mellé.

El sem tudom képzelni.

Celaena alaposan megnézte magának a vízköpőt.

A szobor ide mutat. Mit jelenthet ez a jel?

Azt, hogy az időmet pocsékolod! - csattant fel az ifjú. - Talán valamilyen

napóra lehet.

Látsz valahol más jeleket is?

Ha körülnéznél, egészen biztosan találnál még belőlük.

Az orgyilkos hagyta, hogy kivonszolják a kertből. Kiléptek az óratorony

árnyékából, és már újra a palota márványfolyosóin sétáltak. Igyekezett a
lehető leggyorsabban lépdelni. Ennek ellenére nem
tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy a szörnyszü lött guvadó
tekintete a hátába fúródik.

Elsétáltak a királyi udvar konyhája mellett. Odabent tüzek lobogtak, mindent

eltakart a lisztfelhő, és a helyiségek csak úgy zengtek a kiabálástól. A
konyhán túljutva hosszú, keskeny folyosó következett.

Az üres helyiségben csupán a lépteik zaja hallatszott. Celaena hirtelen

megtorpant.

- Az meg ott micsoda? - kérdezte elakadó lélegzettel. A tölgyfa ajtószárnyak

legalább húsz láb magasak voltak. Kétoldalt sárkányok domborodtak a
kőfalon. De négylábú sárkányok, nem pedig a szokásos kétlábú
szörnyszülöttek, mint amilyeneket a királyi címeren is látni lehet.

- A könyvtár.

A két szó valóságos villámcsapásként zúdult a lányra.

- A... micsoda?

A fogoly tekintete valósággal a karmos mancsot formázó öntött vas

kilincsekre tapadt.

- Bemehe... be szabad mennünk?

A testőrkapitány vonakodva nekiveselkedett az ajtónak. A hátán

megfeszültek az izmok, ahogy lassan beljebb nyomta a kopott tölgyfa
ajtószárnyat. A napfényben úszó folyosóhoz képest a könyvtár félelmetesen
sötétnek tűnt. Amikor a lány belépett, és alaposabban körülnézett, észrevette
a karos gyertyatartókat, a fekete-fehér mintázatú márványpadlót, a hatalmas
mahagóniasztalok mellett sorakozó vörös bársonykárpitú székeket, a
kandallóban parázsló tüzet, a bel ső erkélyeket az oldalfalon, a hidakat, a
létrákat, a rácsokat, és persze a könyveket. Rengeteg, hihetetlenül,
elképesztően sok könyvet.

Mintha csak egy bőrből és papírból épült városba került volna. A szívére
szorította a kezét. Már nem érdekelték a menekülési útvo nalak.
-

Sosem láttam ennyi... Hány kötet lehet idebent?

Amikor valaki legutoljára vette magának a fáradságot, hogy megszámolja

őket, nagyjából egymillióig jutott - válaszolta Chaol, és megvonta a vállát. -
Ez mondjuk kétszáz évvel ezelőtt történt. Éppen ezért úgy vélem, ennél is
több könyv lehet itt. Főleg, hogy a legen dák szerint odalent, a mélységben
rejtőzködik egy másik könyvtár is. A katakombákban és az alagutakban.

Több mint egymillió? Egymillió könyv? - kiáltotta a lány. Szélesen

elmosolyodott. A szíve vadul dobogott. - Rég meghalnék, mire csak a feléig
is eljutnék!

Szeretsz olvasni?

Te talán nem? - kérdezte Celaena, és felvonta az egyik szemöldökét. Meg

sem várta a választ, beljebb ment a könyvtárba. Gyönyö rű

ruháját maga után húzta a padlón. Megállt az egyik polc előtt, megnézte a
könyvek címét. Egyiket sem ismerte.

Vigyorogva megpördült, és elindult a polcok között, a főfolyosón. Menet

közben végighúzta a kezét a poros könyveken.

Nem is tudtam, hogy a bérgyilkosok szeretnek olvasni — kiáltotta Chaol.

Celaena már azt sem bánta volna, ha meg kell halnia.
-

Ugye azt mondtad, hogy Terassenből származol? Jártál talán Orynth nagy
könyvtárában? Azt mondják, az kétszer akkora, mint ez itt.

Állítólag ott őrizték a világ minden bölcsességét.

A lány vonakodva elfordult a könyvektől.

Hát igen - ismerte be. - Csak még nagyon kicsi voltam. Nem is igazán
engedtek egyedül bóklászni. A tudás urai attól tartottak, hogy tönkreteszem
az értékes kézirataikat.

Azóta még egyszer sem tért vissza a nagy könyvtárba. Nem tud hatta, hogy a
felbecsülhetetlen értékű művek közül hány pusztult el, amikor Adarlan
királya betiltotta a mágiát, és elrendelte a könyvek

megsemmisítését. Chaol szomorú szavaiból ítélve feltételezni lehetett, hogy

a gyűjteményt igen komoly károk érték. Azért reménykedett, hogy a tudás
urainak sikerült az értékes könyvek egy részét biztonságos helyre juttatnia,
mielőtt rájuk zúdult volna a vész. Országuk uralkodócsaládját lemészárolták,
és Adarlan királya lerohanta a birodalmat. A szőrszálhasogató vénségeknek
talán megvolt a ma gukhoz való esze, és legalább megpróbálták elrejteni
kétezer esztendő felhalmozott tudását és műveltségét.

A lány szívében fojtogató, halott űr támadt. Témát akart váltani, ezért

megkérdezte:

- És ti miért nem jártok le ide?

- Semmi szükség testőrökre egy könyvtárban.

Ez a fickó nem is tudta, hogy milyen ostobaságot mondott. A könyvtárakban

a legkülönfélébb gondolatok rejtőztek. Ezek né melyike veszélyesebb és
erősebb volt még a legfélelmetesebb fegyvernél is.

- Igazából a helybeli nemesekre gondoltam - magyarázta a lány.

A kapitány nekidőlt egy asztalnak. A keze még mindig a kardja markolatán
pihent. Legalább az egyikőjük nem tévesztette szem elől, hogy kettesben
maradtak a könyvtárban.

- Sajnálatos módon az olvasás mostanára már kiment a divatból.

- Semmi baj. Annál több jut nekem.

Mi az, hogy neked? Ezek a király könyvei.

Azt hittem, hogy könyvtárban vagyunk.

Minden könyv a királyé. Te pedig még csak nem is vagy ne mesi

származású. Ha olvasni akarsz, arra engedélyt kellene kérned őfelségétől
vagy a hercegtől.

Na, nehogy már bármelyikük is észrevegye, hogy hiányzik pár könyv.

Későre jár. Megéheztem - mordult fel Chaol.

Komolyan? - kérdezte a lány. A testőr felmordult, és gyakorla tilag

kivonszolta magával a könyvtárból.

Celaena magányosan ebédelt. Étkezés közben alaposan végig gondolta a

lehetséges menekülési útvonalakat. Azon is eltöprengett, miként készíthetne
további fegyvereket magának. Evés után fel-alá járkált a lakosztályban.
Vajon hol tarthatják a vetélytársait? Ők va jon kaphatnak olvasnivalót, ha
erre vágynak?

Lerogyott az egyik karosszékbe. Fáradt volt, ám még magasan járt a nap.

Nem volt kedve olvasni sem. Talán muzsikálni fog egy kicsit. A zongorán.

Csak hát... szóval nagyon régóta nem ült hangszer mel lé, és egyáltalán nem
volt biztos benne, hogy képes lesz elviselni a sa ját ügyetlen, hamisan csengő

próbálkozásait. Egy ujjával végigsimította gyönyörű ruhája fuksziaselymét.

Ott volt az a rengeteg könyv, amit senki sem olvasott.

Egy váratlan ötlettől áthatva felpattant, leült az íróasztalhoz, és maga elé

húzott egy darab papirost. Ha Westfall kapitány ragasz kodik az előírások
betartatásához, akkor örömmel eleget tesz a kérésének. Üvegből metszett
tollát belemártotta a tintatartóba, és írni kezdett.

Milyen különös érzés volt újra tollat fogni a kezében! Az első be tűket
csupán a levegőbe írta. Egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy elfelejtette a
szükséges mozdulatokat. A keze ügyetlenül mozgott, amikor a toll hegye
végre hozzáért a papírhoz. Gyakorolni kezdett. Először óvatosan leírta a
nevét, majd háromszor egymás után az ábécét. A betűk meglehetősen
girbegurbának tűntek, de amit papírra vetett, az olvasható volt. Egy tiszta
papírlapot húzott maga elé, és újra írni kezdett.
Sugárzó arccal újra elolvasta a levelét, majd a legcsinosabb szol gálólány
kezébe nyomta, és világosan az értésére adta, hogy az irományt azonnal el
kell juttatnia a koronaherceghez. A nőszemély jó fél órával később tért
vissza.

Jókora halom könyvet szorongatott a karjában. A fogoly hangosan kacagni

kezdett, amikor észrevette a bőrkötéses oszlop tetejét megkoronázó levélkét.
Celaena újra felkacagott. Átvette a könyveket a nőtől, és köszö netet
mondott neki a fáradozásáért. Besietett a hálószobájába. Lá bával csukta be
maga mögött az ajtót, zsákmányát az ágyra borította. A könyvek
megpihentek a borvörös takarón. Egyik cím sem tűnt ismerősnek. Bár
legalább az egyik szerzőről mintha már hallott volna. Végigheveredett az
ágyon, kiválasztotta a legizgalmasabbnak látszó kötetet, a hátára fordult, és
olvasni kezdett.

Másnap reggel az átkozott óratorony zaja keltette. Félálomban szá molni

kezdte a harang kongását. Dél volt. Felült. Hol van Chaol?

És ami még ennél is fontosabb, mi a helyzet a vetélytársaival? Nem arról

volt szó, hogy ma kezdődik a viadal?

Felpattant az ágyból. Kisietett az előszobába. Félig-meddig arra számított,

hogy a kapitány kezét a kardja markolatán nyugtatva ott ül majd a székben.
De nem volt ott. Kikukucskált a folyosóra, ám odakint csupán a négy őrt
látta a fegyvere után kapni. Amikor ki sietett az erkélyre, a kertbe állított öt
őrszem is azonnal készenlétbe helyezte a számszeríját. A fogoly csípőre tett
kézzel belebámult az őszi napsütésbe.

A kert fái arany és barna színekben pompáztak. Az elhalt levelek fele már a
talajt borította. A nap olyan melegen sütött, mintha még mindig tartott volna
a nyár. Leült a korlát mellé, és integet ni kezdett az őröknek, akik továbbra is
rászegezték a fegyverüket.

Innen a magasból jól látta a kikötőben horgonyzó hajók vitorláit. A vízi

járművek közelében szekerek és emberek nyüzsögtek az ut cákon. A város
zöld háztetőit smaragdszínűre festette a nap fénye.

Visszanézett a lent álló öt testőrre. Azok továbbra is feszülten fi gyelték.

Amikor végül lassan lejjebb engedték a számszeríjakat, a lány elvigyorodott.

Újonnan szerzett nehéz könyveivel könnyedén leüthette volna őket.

A kert felől hangok hallatszottak. Néhány őr abba az irányba pil lantott.

Egy közeli sövény mögül három beszélgető nő lépett elő.

Az előző nap során a fogoly jó pár tökéletesen unalmas és érdekte len
beszélgetésnek lehetett fültanúja. Nem számított másra a kényel mes
ütemben közeledő nőktől sem. Az ismeretlenek finom, udvari öltözéket
hordtak. A legpompásabb ruhát mégis a középen sétáló, hollófekete hajú
szépség viselte. Vörös szoknyájából egy egész sátor

kitellett volna. Ruhája felső részét olyan szorosan elfűzték, hogy a dereka
bősége nem lehetett tizenhat hüvelyknél nagyobb. Társai vi lágoskék ruhába
bújtatott szőkeségek voltak. Egyforma ruhájuk sza bása azt jelezte, hogy
valószínűleg ifjú nemes kisasszonyok lehetnek. Celaena óvatosan hátrébb
húzódott az erkély szélétől, amikor azok hárman megálltak egy közeli
szökőkút mellett.

Még innen hátulról is jól látta, ahogy a vörös ruhás nő lesimítot ta a

szoknyája elejét.

A fehér ruhámat kellene viselnem - jelentette ki az ismeretlen olyan

hangosan, hogy azt Résvárban mindenki hallhatta. - Dorian szereti a fehéret.

Tovább igazgatta a szoknyáját.

Csak hát le merném fogadni, hogy mindenki fehéret fog viselni.

Menjünk átöltözni, méltóságos asszony? - kérdezte az egyik szőke.

Dehogyis! - csattant fel az úri hölgy. - Ez a ruha rendben van. Csak egy
kicsit régimódi és slampos.

-
De hát... - kezdte volna a másik szőkeség, ám elhallgatott, mert az úrnője
abban a pillanatban az erkély felé fordult. Celaena a korláthoz lépett, és
megnézte magának a vörös ruhát. Egyáltalán nem tűnt réginek és
slamposnak.

Már nem tart sokáig, hogy Dorian magánkihallgatásra rendel jen.

Az orgyilkos rákönyökölt a korlátra, és a három ismeretlent bá multa. A

gyönyörű hölgyek magukra vonták az őrök figyelmét is. Persze, a harcosokat
egészen más érzelem vezérelte.

Persze, kicsit aggódom Perrington udvarlása miatt - folytatta a fekete hajú

nő. - Természetesen imádom a kegyelmes urat, hiszen ő hívott meg ide,
Résvárba. Szegény anyám bizonyára forog a sírjában!

Elhallgatott, és csak rövid szünet után szólalt meg újra: -

Ki a fene lehet ez a némber?

Kiről beszél az úrnőm? Ugye nem az anyjáról?

Arról a lányról, akit a herceg hozott Résvárba. Úgy hallottam, hogy bejárta
egész Erileát miatta. Amikor megérkeztek a városba, a testőrség kapitánya
előtt ült a nyeregben. Semmi mást nem tudok róla. Még a nevét sem.

A szőke udvarhölgyek sokatmondó pillantást váltottak úrnőjük háta mögött.

Az orgyilkos ebből azonnal megértette, hogy a fekete hajú nő már többször
is méltatlankodott miatta.
-

Semmi okom az aggodalomra - elmélkedett fennhangon az asszonyság. - A

herceg ribanca nem számíthat kedvező fogadtatásra.

A kinek a mije?

A nemes kisasszonyok megtorpantak az erkély tövében. Megpróbálták

elbűvölni az őröket.

Szükségem van a pipámra - morogta halkan az úrnőjük, és nyomkodni

kezdte a tarkóját. - Érzem, hogy mindjárt megfájdul a fejem.

Celaena a felvonta az egyik szemöldökét.

Ennek ellenére nem árt, ha nagyon óvatos leszek - folytatta a nemes hölgy,
és továbblépdelt. Lehetséges, hogy...

RECSSS!

Mind a hárman sikoltozni kezdtek, az őrök pedig megfordultak, és az

orgyilkosra szegezték a fegyverüket. Celaena ártatlanul az eget kezdte
bámulni, miközben elhátrált a korláttól, és belépett az erkélyre vezető

árnyékos ajtóba. A virágcserép nem talált célba. Ezúttal.

A nemes asszony olyan válogatott káromkodások özönét zúdította rá, hogy

az orgyilkos a szája elé kapta a kezét, nehogy han gosan felkacagjon.

Az udvarhölgyek kétségbeesetten karattyoltak.

Megpróbálták letörölni a sarat a némber szoknyájáról és szarvas bőr

cipőjéről.
- Csend legyen! - förmedt rájuk az úrnőjük. Az őrök kellően böl csek voltak
ahhoz, hogy ne mutassák ki a jókedvüket. - Fogjátok be a szátokat, és
menjünk!

Sietve távoztak, miközben „a herceg ribanca” páváskodva vissza ment a

saját lakosztályába, és magához hívatta a cselédjeit. Azt akarta, hogy
kerítsék elő neki a létező leglenyűgözőbb ruhát.

CELAENA MOSOLYOGVA ÁLLT a rózsafa keretes tükör előtt.

Végigsimított a ruháján. A merész nyakkivágást dús, fehér csipke tengernyi

habja szegélyezte. A dekoltázs talán kissé túl merész is volt, szerencsére a
csipke félig eltakarta a keblét. A gyönyörű öltözék elké -

szítéséhez elképesztő mennyiségű halványzöld selymet használtak fel. A

lány derekát öv helyett egy vörös kendő ölelte át. Háromszög alak ban
kötötte magára, így a vöröslő sáv szépen elválasztotta a ruha szo rosan testre
tapadó felső részét az alul zabolátlanul terjeszkedő szok nyától. Az egészet
mintha elborította volna a csillogó, zöld gyöngysze mekkel kivarrott minta.
A lány karcsú alakját kiemelték a zöld indák és a hurkok, meg persze a
keblére simuló csipke. Az öltözék jól eltakarni a hajtűkből eszkábált
kezdetleges tőrt. Nem volt túl kellemes érzés, ahogy a csontdarabok
belenyomódtak az oldalába. Felemelte a kezét, és megérintette gondosan
bebodorított, feltűzött haját.

Igazából nem is tudta okát adni, hogy miért bújt ennyire látvá nyos
öltözékbe. Az járt az eszében, hogy a próbatétel megkezdése előtt amúgy is
át kell majd öltöznie. Csak hát...

Az ajtó felől szoknyák susogása hallatszott. Amikor Celaena felemelte a

tekintetét, a tükörben megpillantotta a szobába lépő Philippát. Megpróbált
nem öntelt képet vágni, ám az álszerénység meghaladta az erejét.

Milyen kár, hogy asszonyom az, aki - szólalt meg a cseléd, és megfordította
Celaenát, hogy jobban megnézhesse magának. - Cseppet sem lepődnék meg
rajta, ha valamelyik nagyúr házassági ajánlatot tenne. Ha asszonyom
odafigyelne a viselkedésére, talán még őhercegi fensége is megfontolná a
dolgot.

Megigazította a ruha zöld hullámait, mielőtt letérdelt volna, hogy

megtörölgesse az orgyilkos rubinvörös fényű cipellőit.

Hát az emberek máris ilyesmiről fecsegnek. Hallottam, ahogy az egyik lány

arról beszél, hogy a koronaherceg pontosan ezért ho zott ide magával. Hogy
elcsábítson. Pedig én azt hittem, hogy az e gész udvar tud erről az ostoba
erőpróbáról.

Bármiről is pletykáljanak most az emberek, egy hét múlva már senki sem
emlékezik majd semmire. Meglátja - válaszolta Philippa, és felkelt. - Ha a
herceg figyelmét egy új nő vonja magára, akkor asszonyom többé már nem
fog szerepelni az udvari pletykákban.
Celaena kihúzta magát, miközben Philippa megigazította az egyik
csintalankodó haj tincsét.

- Jaj, ezzel nem akartam ám megbántani, kislány. A koronaherce get mindig

is gyönyörű nők vették körül. Asszonyom, igazából örülhetne annak, hogy
önt is közéjük sorolják. Ez azt jelenti, kegyedet elég szépnek tartják ahhoz,
hogy akár a herceg szeretője is lehessen.

Jobban örülnék annak, ha nem gondolnának ilyesmit rólam.

Szerintem pedig ez jobb annál, mintha orgyilkos az ember.

Celaena Philippára nézett, és elnevette magát. Az idősebb nő a fe jét

csóválta.

Sokkal csinosabb ám az arca, amikor nevet. Olyan kislányosan üde. Sokkal

jobb volna, ha többet mosolyogna, és nem csak állan dóan duzzogna.

Igen - ismerte be Celaena. - Talán igazad van.

Elindult, hogy letelepedjen a mályvaszínű kerevetre.

- Jaj ne! - kiáltotta Philippa. A lány megdermedt a mozdulat közben. -

Összegyűri a szövetet.

De hát ez a papucs iszonyúan nyomja a lábamat — méltatlankodott savanyú

képpel az orgyilkos. — Nem gondolod komolyan, hogy egész nap ácsorogni
fogok benne! Még evés közben is!

Egészen addig talpon kell maradnia, míg valaki azt nem mondja nekem,
hogy asszonyom gyönyörű.

Senki nem tudja, hogy te vagy az én szolgálóm.

Ó, azzal mindenki nagyon is tisztában van, hogy a herceg úr szeretője mellé

rendeltek. Akit elhozott magával Résvárba.

Celaena ráharapott az ajkára. Tekinthetné akár előnyös dolognak is, hogy

senki sincs tisztában a valódi személyazonosságával. De vajon mit
gondolnak majd a vetélytársai? Talán mégiscsak jobb volna, ha zekébe és
nadrágba bújna.

Az egyik tincs miatt viszketni kezdett az arca. Megpróbálta félrehúzni, de

Philippa rácsapott a kezére.

Tönkreteszi nekem a frizuráját!

A lakosztály ajtaja hangos csattanással vágódott ki. Amit a jól is mert

mérgelődés és lábdobogás követett. A tükörben jól látta a be - viharzó
Chaolt. A férfi lihegett. Philippa pukedlizett előtte.

Hé te! - kezdte volna a férfi, de elakadt a szava, amikor Celaena

szembefordult vele. Szinte kővé vált, ahogy megpillantotta a lányt.

Félrehajtott fejjel csak tátogott. Végül összeszedte magát, megrázta a fejét,

és dühös arccal így szólt. - Indulunk felfelé! Azonnal.
Az orgyilkos is pukedlizett. Félig leeresztett szemhéja alól nézett a
fiatalemberre.

Tisztelt uram, szabad érdeklődnöm, hogy hová is igyekszünk?

Ne selypítsél nekem! - mérgelődött a férfi. Megragadta a karját, és

megpróbálta kivonszolni a szobából.

Westfall kapitány! - méltatlankodott Philippa. - Úrnőm el fog esni a

szoknyájában. Legalább azt engedje meg neki, hogy felemelje a szegélyét.

Celaena tényleg rálépett a szoknya aljára. A lába valósággal sajgott a cipellő

miatt. A testőr azonban nem törődött a két nő ellen vetéseivel, hanem
kivonszolta maga után a lányt az előcsarnokba. Az orgyilko s rámosolygott a
kint álló testőrökre. Szélesen elvigyorodott, amikor meglátta, hogy a
harcosok elismerően bólogatnak. A kapitányuk bezzeg már olyan erővel
szorította a karját, hogy az szinte fájt.

Igyekezz már! - dühöngött a férfi. - Nem késhetünk el.

Talán, ha kellő időben szólsz, akkor felöltözhettem volna már korábban, és

most nem kellene végigvonszolnod a folyosókon!

Alig kapott levegőt, mert a fűző valósággal összesajtolta a tüde jét.

Mindjárt megroppannak a bordái. Szinte rohanva haladtak fel a hos szú

lépcsőn. Gyorsan felemelte a kezét, mert ellenőrizni akar ta, hogy nem ment
tönkre a frizurája.

Fontos dolgaim voltak. Inkább örülnél, hogy volt időd felöltözni.

Mondjuk nem éppen ilyen... csicsás ruhába kellett volna búj nod, amikor a
királlyal találkozol.

A királlyal?

Szerencse, hogy nem evett egy falatot sem.

Igen, a királlyal. Gondoltad, hogy nem fogsz vele találkozni? Hi -

szen a koronaherceg már világosan elmondta, hogy az erőpróba ma

kezdődik. A mostani összejövetel jelenti a küzdelem hivatalos meg nyitóját.

Holnap pedig bele is vágtok a valódi felkészülésbe.

A lány úgy érezte, mintha ólommá váltak volna a tagjai. Teljesen

megfeledkezett sajgó lábáról és a megroppant bordáiról. A kertben
megszólalt az a torz, csálé óratorony. A harangok az egész órát jelez tek.

Végre felértek a lépcső tetejére. Végigrohantak egy hosszú folyó són. Már
alig kapott levegőt.

A rosszullét ellen küzdve kipillantott az egyik oldalsó ablakon. Nagyon

magasan voltak. Nagyon, de nagyon magasan. Fent jártak az
üvegtákolmányban. Nem akart itt lenni. Képtelenség, hogy ki bírja az
üvegpalotában.

-
Miért nem szóltál korábban?

Mert a király úgy döntött, hogy most rögtön akar találkozni veletek.
Eredetileg csak a mai estéről beszélt. Remélhetőleg a többi bajnokjelölt
később ér oda, mint mi.

Celaena kis híján elájult. A király.

Amikor belépünk - szólt hátra a kapitány a válla fölött -, ott állj meg, ahol
én! Hajolj meg! Mélyen! Amikor kiegyenesedsz, húzd ki magad, és csakis
előre nézz! Ne nézz a király szemébe, és ha vála szolsz neki, mindig tedd
hozzá, hogy „felség”! Soha, semmilyen körülmények között ne próbálj meg
szemtelenkedni vele! Ha felbőszíted, azonnal a hóhér kezére ad.

Az orgyilkos érezte, hogy kínzó fejfájás áll a bal halántékába. Egyre

nehezebben küzdött a rosszullét ellen. Olyan magasra jöttek. Életveszélyes
magasságban jártak... Chaol megtorpant, mielőtt be fordultak volna egy
sarkon.

Milyen sápadt vagy!

A lánynak nehezére esett a fiatalember arcára összpontosíta ni.

Megpróbálta szabályozni a légzését. Igyekezett megnyugodni.

Gyűlölte a fűzőjét. Gyűlölte a királyt. És persze az üvegből készült palotát

is.

Annak idején valóságos rémálomként élte át a fogságát és az elíté lését.

Mintha csak lázas beteg lett volna. Az ítélethozatalra azonban tökéletesen

emlékezett. A falakat sötét lambéria borította. Elfogása közben számos
sérülést szerzett. Mindene fájt, ahogy ott ült a sima széken. Testére és lelkére
egyaránt iszonyatos csönd borult. Rápil lantott a királyra. Csupán egyszer.
Már ez is elég volt ahhoz, hogy Celaenát elragadja a po koli indulat.

Bármire hajlandó lett volna, hogy a lehető legmesszebb kerüljön attól a

férfitól. A legszörnyűbb büntetéstől, még a gyors haláltól sem riadt volna
vissza.

Celaena!

Pislogni próbált, és valósággal lángolt az arca. Chaol megenyhült

arckifejezéssel nézett a lányra.

Ő is csak egy ember. A rangja miatt azonban meg kell adnod neki a kellő
tiszteletet - magyarázta, majd újra elindultak. Kissé lassabban haladtak. — A
mai találkozó célja csupán annyi, hogy te és a többi jelölt is az eszébe vésse,
kik is vagytok, és mi az, amire vállalkoztatok, és hogy milyen nagy a
küzdelem tétje. Nem bíróság elé állítanak. Nem is kell a tudásodat
bizonyítanod a mai napon.

Befordultak egy hosszú terembe. A túlsó végén a hatalmas üveg ajtó előtt
négy testőr állt.

Celaena — folytatta a férfi. Megálltak néhány lépésnyi távolságban a

testőrök előtt. Chaol szeme gazdag, olvadt bronzszínben ragyogott.

Igen? - kérdezte a lány, és a szíve kezdett megnyugodni.

Ma igencsak csinos vagy ám!

A kapitány csupán ennyit mondott, majd az ajtók feltárultak. Elindultak
befelé. Celaena büszkén a magasba emelte a fejét, amikor beléptek a zsúfolt
terembe.

Először a padlót vette észre. A fehérrel erezett vörös márvány valósággal

szikrázott a napsütésben. Aztán a nap lassan el- tűnt, ahogy a félig áttetsző

üvegajtók halk zörejjel bezárultak. Mindenütt karos lámpatartók gyertyái és

fáklyák ragyogtak. Az orgyilkos tekintete körbejárta a jókora, igencsak
zsúfolt dísztermet. Innen egyetlen ablak sem nyílott, ám az üvegfalakon
keresztül nagyon is jól látszott az égbolt. Az egyetlen kiutat a hátuk mögött
bezárt ajtó jelentette.

Bal kéz felől az egyik falat szinte teljesen elfoglalta a széles kan dalló.
Miközben Chaol beljebb vezette a terembe, Celaena megpró bált nem
odapillantani arra a szörnyűségre. Az idomtalan tűzhely valamilyen fenevad
üvöltő, vicsorgó száját mintázta. Az iszonyatos agyarak mögött valósággal
tombolt a tűz. A lángok különös, zöldes árnyalatban ragyogtak.

Az orgyilkos önkéntelenül is kihúzta magát.

A trón előtt jókora, üres térség húzódott. A kapitány ennek a szélén torpant
meg. Celaena is megállt. A fiatalember mintha észre sem vette volna a
komor környezetet. Vagy ha mégis, akkor sokkal

jobban titkolta rossz érzéseit. A lány körülnézett. A tekintete végigsiklott a

teremben ácsorgó tömegen. Lassan, esetlen mozdulattal, mélyen meghajolt,
hiszen tudta, hogy rengetegen figyelik. A szoknyája halkan suhogott.

Alig állt a lábán, amikor Chaol kezének érintésével jelezte, hogy ideje
felemelkednie. Kissé arrébb mentek, és Dorian Havilliard mellé álltak. Az
ifjú főnemes arca igencsak megváltozott, hogy nem borította a háromhetes
utazás mocska. Vörös és aranyszínű zubbonyt viselt. Hollófekete haját
gondosan kifésülték. A sötét fürtök valósággal ragyogtak. Az arcára kiült a
meglepetés, amikor megpillantotta a lenyűgöző öltözéket viselő orgyilkost.

A következő pillanatban azonban már szárazon elmosolyodott, és az apja

felé pillantott. A lány talán viszonozhatta volna a mosolyt, csak hogy
minden figyelmét lekötötte, hogy megfékezze végtagjainak remegését.

Az uralkodó végre megszólalt:

- Miután mindenki kegyeskedett színem elé fáradni, talán vég re el is

kezdhetjük.

Celaena egyszer már hallotta ezt a mély, érdes hangot. Úgy érez te, mintha
csontjáig hatolna. Mintha csak rázúdult volna a régmúlt jeges vizének
áradata. Nem merte felemelni a tekintetét. Csupán a király mellkasát
bámulta.
Az uralkodó széles mellkasán nem csupá n izomkötegek domborodtak. A
testes alakra valósággal ráfeszült a borvörös és fekete zub bony. Válláról
fehér szőrmével szegett köpeny lógott. Oldalán kar dot viselt. A fegyver
markolatát nyitott szárnyú, rikoltó wyvern díszítette. Aki szembeszállt ezzel
a fegyverrel, azok közül már egy sem élt. A lány ismerte a széles pengéjű
kardot.

Nothung volt a neve.

- Azért hozattunk ide benneteket Erilea távoli vidékeiről, hogy

szolgálhassátok a hazátokat.

Könnyű volt eldönteni, hogy a jelenlevők közül kik lesznek az ellenfelei, és

kik a főnemesek. Az idős, ráncos képű előkelőségek finom szabású ruhát
viseltek, és a derekukról díszkard lógott. Mindegyikőjük mellett állt valaki.

Némelyik jelölt magas volt és karcsú, mások inkább testesek, néhányan

pedig átlagos termetűek. Kivétel nélkül mindegyik körül legalább három,
feszülten figyelő őr állt.

Celaenát ez a huszonhárom ember választotta el a szabadságtól. A

legtöbbjük éppen elég nagyra nőtt ahhoz, hogy két harcos is ki- teljen belőle.
Amikor azonban alaposabban is megnézte magának az ellenfelei arcát -
némelyik sebhelyes, némelyik himlőfoltos, míg páran egyszerűen csak
visszataszítóak voltak - a szemükben nyomát sem látta a szikrának.

Nem ragyogott ott az ész fénye. Ezeket a fickókat az izomzatuk miatt

választották ki, nem pedig az eszükért. Hármójukat ráadásul láncra verve
hozták ide. Vajon ennyire veszélyesek lennének?

Csupán néhányan viszonozták a lány pillantását. Celaena szigorú

arckifejezéssel bámulta őket. Vajon mit gondolhatnak róla? A vetélytársukat
látják benne, vagy csupán egy csinos udvarhölgyet?

Legtöbbjük nem is törődött vele. Összeszorította a száját. Hiba volt felvennie

ezt a gyönyörű ruhát. Mi a fenéért nem szólt Chaol már tegnap a mai
gyűlésről?
Egy viszonylag jóképű, fekete hajú fiatalember nézett a szemé be. A lány
kifejezéstelen arcot vágott, miközben a szürke szempár alaposan végigmérte.
A magas ifjú karcsú volt, de nem hórihorgas. Apró biccentéssel köszöntötte
a vetélytársát. Celaena jobban megnézte magának az ismeretlent. Észrevette,
hogy az a bal lábára

helyezi a testsúlyát. Érdeklődve figyelte, hogy mit néz az ifjú, amikor annak
tekintete végigsiklott a többi ellenfélen is.

Perrington herceg mellett egy valóságos emberhegy tornyosult. Az otromba

alakot mintha csak izomból és acélból kovácsolták volna. Ezzel maga is
tisztában lehetett. Ujjatlan mellvértet viselt. A karja éppen elég vastag volt
ahhoz, hogy egyetlen ütéssel bezúzhassa egy ló koponyáját. Azt éppen nem
lehetett rámondani, hogy ronda, napbarnította arcát akár vonzónak is
tarthatta volna, csakhogy az egész viselkedésében volt valami visszataszító.
A szeme obszidián- ként csillogott. Körülnézett a teremben, és a pillantása a
lány szemébe fúródott. Elvigyorodott, és elővillantak széles, fehér fogai.

A király folytatta:

Mindannyian azért szálltok harcba, hogy megszerezzétek a király

bajnokának címét. De csak egyvalaki lehet a kardom ebben a világban, ahol
valósággal nyüzsögnek az ellenségeim.

Az orgyilkos önkéntelenül is elszégyellte magát. Mégis mit jelent valójában

ez a bajnoki cím? Csupán fellengzős elnevezést adnak egy gyilkosnak.
Képes lesz rá, hogy a király kedvéért gyilkoljon? Nagyot nyelt.

Képesnek kell lennie rá. Nincs más választása.

- A következő tizenhárom hét során itt éltek majd a palotámban. Itt méritek
össze az erőtöket is. Mindennap keményen edzitek magatokat.

Hetente egy alkalommal kerül sor a próbákra. A vizsgák során egyikőtökre

mindig kiesés vár.
Celaena gyorsan számolni kezdett. Huszonnégyen voltak, ám a próba csupán
tizenhárom hétig tartott. Az uralkodó mintha csak kitalálta volna a lány
kérdést, mert így folytatta:

Az erőpróba ugyanúgy nem lesz könnyű, ahogy a felkészítése tek sem.

Néhányan valószínűleg elpusztultok közben. Ha úgy tart ja a kedvünk,
bármikor újabb szelektáló próbákat iktathatunk be.

Aki lemarad, aki elbukik, aki kivívja a haragomat, azt visszavágjuk abba a
sötét verembe, ahonnan elővakartuk.

- A Yule ünnepét követő héten a négy utolsó bajnokjelölt harcba száll

egymással, hogy páros küzdelemben szerezze meg a címet. Bár az udvar egy
része valamennyire tisztában van vele, hogy legbensőségesebb barátaim és
tanácsadóim bevonásával egyfajta versengés zajlik, mégis elvárom tőletek,
hogy kerüljétek a feltűnést — magyarázta az uralkodó, és vaskos,
sebhelyekkel borított kezével kör- bemutatott a teremben. - Aki valami
kihágást követ el, azt karóba

húzatom a főkapu előtt.

Mintegy véletlenül, a lány tekintete ekkor állapodott meg a király arcán.

Azok a sötét szemek valósággal fel nyársalták. Az uralko dó gonoszul

elvigyorodott. Celaenának kis híján elállt a szívverése.

Gyilkos.

Ezt a szörnyeteget már rég fel kellett volna lógatni. Jóval több emberrel
végzett, mint maga az orgyilkos. Az áldozatai ártatlan és védtelen
szerencsétlenek voltak. Egész népeket pusztított el, megsemmisí tette
felbecsülhetetlen értékű tudásukat, szétzúzta mindazt, ami egy- koron
ragyogó és nemes volt. Miért nem lázadnak fel az alattvalói? Erielának fel
kellene kelnie. Pontosan úgy, ahogy az a néhány vakmerő lázadó tette.
Celaena minden erejét összeszedve farkasszemet né zett az idős férfival.

Képtelen volt rá, hogy meghunyászkodjon előtte.

- Világos minden? - kérdezte a király, még mindig a lányt bá mulva.

Celaena nehéz fejjel bólintott. Yule ünnepéig mindenkit le kell győznie.

Hetente egy próbatétel. Talán több is.

- Beszéljetek! - förmedt rájuk a király bömbölve. A lány kis híján

összerezzent. - Hát nem vagytok hálásak ezért a lehetőségért? Nem akartok
elhalmozni hálás szavakkal? Nem fogadtok hűséget?

Az orgyilkos lehajtotta a fejét, és a lábára meredt.

Köszönöm, felséges uram. Mélységesen hálás vagyok - morogta, és a hangja

egybeolvadt a többi bajnokjelölt kórusával. A király megragadta Nothung
markolatát.

Érdekes tizenhárom hét vár ránk.

Celaena pontosan tudta, hogy az uralkodó figyelme még mindig rá irányul.

Összeszorította a száját.

Legyetek méltók a megtiszteltetésre! A bajnokomra hatalmas vagyon és

örökös dicsőség vár.

Csak tizenhárom hét, és Celaena újra szabad lesz.

-
A jövő héten fontos ügyek miatt távozom. Yule ünnepéig nem is térek
vissza. Azt azonban ne gondoljátok, hogy a táv olból nem adhatok parancsot
a kivégzésetekre. Hóhérkézre juttatom azt, aki ellen a legkisebb panasz is
felmerül. Kerüljétek a félreértéseket!

A jelöltek újra bólintottak.

Na, ezzel megvagyunk, és most legnagyobb sajnálatomra tá-voznom kell! -

csattant fel váratlanul Dorian hangja a lány mellől. Celaena azonnal a
fiatalember felé fordult. Hogy merészelhette fél beszakítani az apját? Az ifjú
mélyen meghajolt az uralkodó előtt, és biccentett a néma tanácsadóknak. Az
uralkodó egyetlen intéssel elbocsátotta a fiát. Még csak arra sem vette a
fáradtságot, hogy rápillantson. Dorian Chaolra kacsintott, mielőtt kivonult
volna a teremből.

Ha nincsenek kérdések - harsant fel újra a király hangja, ám az arckifejezése

világosan a jelöltek és azok gazdái tudtára adta, hogy egyetlen rossz szó is
elég ahhoz, hogy a kérdező máris az akasztófa tövében találja magát -, akkor
távozhattok. Azt azonban ne felejtsétek, azért vagytok itt, hogy a
dicsőségemet öregbítsétek. Meg persze a birodalomét. Na, tűnjetek el!

Celaena és Chaol egyetlen szó nélkül kisietett a folyosóra. Gyorsan

lépkedtek vetélytársaik és a főnemesek között. Az előkelőségek még
maradtak egy kicsit, hogy pár szót váltsanak egymással. A harcosok
alighanem megpróbálták felmérni egymás erejét. Ahogy a lány távolabb
került a királytól, mintha csak visszatért volna testé be a meleg. Már nem
szédült annyira. Végre befordultak a sarkon. Chaol megkönnyebbülten
fellélegzett, és elvette a kezét védence hátáról.

Nagyszerű! Kivételesen be tudtad fogni a szádat. Most az egy -

szer - jelentette ki.

- És hogy mennyire meggyőzően bólogatott és hajlongott! - kiáltotta egy
vidám hang. Dorian támaszkodott mellettük a falnak.

- Te meg mit művelsz? - kérdezte Chaol. A koronaherceg ellökte magát a

faltól.

- Szerinted mégis mit csinálnék? Hát rátok várok.

- Nem arról volt szó, hogy együtt vacsorázunk? - kérdezte Chaol.

- Igazából a bajnokomra gondoltam - felelte a főnemes, és mereven a lányra

kacsintott. Celaena azonban nagyon is jól emlékezett rá, érkezésük napján a
herceg milyen szélesen mosolygott a csinosabb udvarhölgyekre, ezért inkább
maga elé meredt. A trónörökös felzárkózott Chaol mellé, és együtt mentek
tovább.

A bocsánatodat kérem atyám zordsága miatt.

A lány továbbra sem emelte fel a tekintetét, a falak mellett álló és mélyen
meghajló szolgákat nézte. Dorian nem is törődött velük.

A Rémre mondom! - nevetett a fiatalember. — Chaol aztán nem hanyagolta

el a kiképzésedet!

Könyökkel oldalba bökte a barátját.

- Amilyen arcátlanul átnéztek rajtam mindketten, simán azt hin ném, hogy a
jelöltünk valójában az édestestvéred! Persze annyira

nem is hasonlítotok egymásra. Jobban belegondolva, elképzelhetet len, hogy

ilyen szemrevaló teremtés a húgod legyen.

Celaena arcán önkéntelenül is felragyogott egy halovány mosoly. A

herceggel mindketten egy szigorú, könyörtelen apa árnyékában nőttek fel.
Celaena esetében persze nem a vér szerinti apjáról volt szó. Arobynn sosem
pótolhatta a lány elhunyt apját. Nem is próbál kozott ilyesmivel. Viszont az
orgyilkos legalább érthető okok miatt volt ugyanannyira zsarnoki, mint
kényeztető. De miért akarta Adarlan királya, hogy a fia a saját tükörképévé
váljon?

Láttam ám! - nevetett Dorian. - Megmoccant a szája széle! Az isteneknek

hála, sikerült jobb kedvre derítenem.

Hátrasandított, és amikor megbizonyosodott arról, hogy senki sem jár a

nyomukban, már lényegesen halkabban folytatta:

Nem hinném, hogy Chaol a találkozó előtt beavatott volna a tervünk

részleteibe. Mindannyian nagy kockázatot vállalunk.

Milyen tervről beszél? — kérdezte a lány, és az ujjával végigsimított a

szoknyáját díszítő gyöngyökön. Az apró díszek szépen ra gyogtak a délutáni
fényben.

Eltitkoljuk, hogy ki is vagy valójában. Erről te se beszélj sen kinek.

A vetélytársaid talán ismerik Adarlan orgyilkosának néhány titkát, és ezt

felhasználhatnák ellened.

A nagyúr észrevétele jogosnak tűnt, bár erről szólhattak volna hetekkel

ezelőtt is.

És akkor ki is volnék valójában, ha nem egy könyörtelen gyil kos?

- A palotában mindenki úgy tudja - magyarázta Dorian. - Hogy Lillian
Gordaina vagy. Az anyád elhunyt, az apád pedig Bellréve egyik tehetős
kalmára. Te vagy a családi vagyon egyetlen örököse. Sajnos azonban akad itt
egy sötét titkod is. Éjszakánként elszöksz

otthonról, hogy drágaköveket lopj. Idén nyáron akkor találkoztam veled,

amikor megpróbáltál kirabolni bellrévi pihenésem alatt. Ak kor fedeztem fel
a benned rejlő lehetőséget. Azonban az apád, amikor rájött, hogy mivel
múlatod az idődet éjszakánként, sietve eltá volított a csábítással teli
nagyvárosból. Távolvég közelében, egy kisvárosban helyezett el. Amikor
fenséges atyám úgy döntött, hogy megrendezi ezt az erőpróbát, én útra
keltem, hogy megtaláljalak. Magammal hoztalak ide, hogy te legyél a
bajnokjelöltem. Az apróbb részletek kitalálását rád bízom.

Na, de komolyan? Besurranó tolvaj?— méltatlankodott a lány, és felvonta a

szemöldökét. Chaol felmordult, Dorian viszont folytatta: -

Meglehetősen hízelgő fedőtörténet, nem gondolod? - kérdezte.

Amikor a megszólított nem válaszolt, a herceg így folytatta. - Remélem,

tetszik az otthonom?

Ami csak szem-szájnak ingere — felelte Celaena hűvösen.

- Ami csak szem-szájnak...? Lehetséges, hogy a bajnokjelöltemet át kell

költöztetnem egy még nagyobb lakosztályba?

Ha fenségednek ez az óhaja.

Dorian halkan nevetni kezdett.

-

Örülök, hogy a vetélytársaid láttán sem veszítetted el öntelt ma -

gabiztosságodat. Mi a véleményed Káinról?

Az orgyilkos egyből tudta, hogy kire gondolt a herceg.

Talán engem is azzal kellene etetni, amivel Perrington táplál ja azt az alakot.

Látva, hogy a herceg továbbra is némán bámulja, a lány meg vonta a vállát.

Az ilyen nagydarab fickók általában nem túl gyorsak, és nem is

mozgékonyak. Valószínűleg egyetlen ütéssel le tudna teríteni, vi szont ahhoz
nem elég fürge, hogy eltalálhasson.

A szeme sarkából Chaolra pillantott, mert kíváncsi volt, hogy a testőr

ellenkezik-e. Helyette Dorian válaszolt:

Remek. Magam is így véltem. Na és mi a helyzet a többiekkel?

Akad közöttük veszélyes vetélytárs? Némelyik jelöltnek igencsak fé lelmetes

a híre.

A többiek nevetséges puhányok - hazudta a lány. A herceg még szélesebben

elmosolyodott.

-
Fogadni mernék, eszükbe se jutna, hogy egy ilyen gyönyörű hölgy a padlóra
küldheti őket.

Lehet, hogy a herceg puszta szórakozásnak tekinti ezt az egészet?

Celaena már épp rákérdezett volna, mikor elállták az útjukat. Az előbukkanó

hölgy mélyen pukedlizett.

Fenséges herceg! Micsoda meglepetés! - hallatszott egy magas, ám

elegánsan csengő, megfontolt hang. A kerti némber állt előt tük. Átöltözött.

Fehér- és aranyszínű ruhája valósággal ragyogott. Celaena rosszkedvű,

irigykedő pillantást vetett rá. Az ismeretlen el- keserítően gyönyörű volt.

Az orgyilkos ezenfelül le merte volna fogadni, hogy a találkozá suk

egyáltalán nem a véletlen műve. Ez a cemende talán már rég óta itt állt
lesben.

Kaltain úrnő! — szólalt meg Dorian ideges hangon. Enyhén megfeszült.

Éppen csak most jöttem el fenséges anyja mellől — lépett közelebb a

nemesasszonyság. Úgy állt, hogy Celaena csak a hátát láthas sa. Az
orgyilkos akár meg is sértődhetett volna ezen, ha a legkisebb mértékben is
törődött volna az udvaroncokkal. - A fenséges úrnő látni kívánja hercegi
fenségedet. Természetesen tájékoztattam a ki rálynőt arról, hogy nagyuram
éppen egy megbeszélésen vesz részt, és ezért nem...

- Kaltain úrnő! - vágott a szavába Dorian. - Még nem volt alkalmam, hogy
bemutassam a barátomat.

Celaena le merte volna fogadni, hogy a nő szeme szikrát szór.

- Engedelmeddel bemutatom Lillian Gordaina kisasszonyt. Lillian
kisasszony, a hölgy Kaltain Rompier úrnő.

Celaena pukedlizett, bár legszívesebben szó nélkül továbbállt volna.

Nagyon elege volt már az udvaroncokból. Annyira idegesítette a sok

ostobaság, hogy kis híján visszavágyott Távolvégbe. Kaltain biccentett.

Ruhájának arany csíkjai megcsillantak a napfényben.

Lillian kisasszony Bellrévéből érkezett. Tegnap.

A nemesasszony gondosan szemügyre vette az orgyilkost.

És mennyi időt fogsz velünk tölteni?

Csupán néhány évet - válaszolta nagyot sóhajtva Dorian a lány helyett.

Csupán? De fenséges herceg! Hát hogy mondhat ilyet? Néhány év nagyon

hosszú idő ám!

Celaena gondosan megnézte magának Kaltain elképesztően kar csú derekát.

Tényleg ilyen karcsú ez a nősz emély? Vagy még lélegezni is alig tud, mert
annyira szorítja a fűzője?

Nem kerülte el a figyelmét, ahogy a két kísérője összenézett. A te-

kintetükben elkeseredettség, ingerültség és savanyú beletörődés lát-szódott.

Lillian kisasszony és Westfall kapitány igen bensőséges barátok-jelentette ki

Dorian drámai hangon. Celaena őszinte örömére Chaol elpirult.
— Számukra valósággal elröppen majd az a néhány év. Ebben biztos
vagyok.

És nagyuram számára? - turbékolta pajzánul Kaltain. A mosolya azonban

nem tudta teljesen elfedni a feszültségét.

Az orgyilkos már arra készült, hogy valamilyen tréfásan sértő vá laszt ad, de
Dorian megelőzte:

Le merném fogadni — jelentette ki lassan, elnyújtva a szavakat, és ragyogó

kék szemének a tekintete megállapodott Celaenán - hogy Lillian úrnővel
igen megrázó időszak vár ránk. Lehet, hogy nagyon is megrázó lesz.

Kaltain azonnal Celaena felé fordult.

Hol találtad ezt a ruhát? - dorombolta. - Lenyűgöző.

Én ajándékoztam meg vele - jelentette ki Dorian nemtörődöm módon, és

piszkálni kezdte a körmét. Az orgyilkos és a herceg ösz -

szenézett. Kék szemükben megértés csillant. Úgy tűnik, hogy volt legalább
egy közös ellenségük. - Szerintem is határozottan jól mutat rajta.

Kaltain egy pillanatra összeszorította az ajkát, de máris szélesen mosolygott.

Egyszerűen lélegzetelállító. Persze az effajta halványzöld nem igazán áll jól

a sápadt bőrű nőknek.
-

Lillian úrnő halovány színe igen nagy büszkeséggel töltötte el derék atyját.
Meglehetősen szokatlan, hogy valakit ennyire óvtak a napsütéstől -
magyarázta Dorian, majd Chaol felé fordult, aki a legnagyobb erőfeszítése
árán sem tudott kifejezéstelen arcot vágni. - Vagy talán nem értesz velem
egyet, Westfall kapitány?

Már hogy miben? - csattant fel a testőr.

Abban, hogy mennyire szokatlan hölgy Lillian kisasszony!

Fenséges nagyuram igazán szégyellhetné magát - méltatlankodott

megjátszott haraggal az orgyilkos. Bugyután vihogni kezdett, mert nem
akarta, hogy a másik nő észrevegye, menyire élvezi a helyzetet. - Kaltain
úrnő szépsége mellett jómagam csupán halovány árnyék lehetek.

A hölgy megcsóválta a fejét, de mikor válaszolt, Dorianra nézett: Annyira

kedves!

A herceg türelmetlenül mocorogni kezdett. - Úgy vélem, éppen elég sokat

enyelegtem a hölgyekkel. Jelentkeznem kell fenséges anyámnál.

Meghajolt Kaltain, majd Chaol előtt. Utána szembefordult Celaenával. A

lány kérdőn felvonta a szemöldökét, amikor a trónörökös megfogta a kezét,
hogy az ajkához emelje. Érintése puha volt és sima. A kézcsóktól szinte úgy
érezte, lángba borul a keze. És még az arca is megperzselődik egy kicsit.

Majdnem elrántotta a kezét. És majdnem megütötte a herceget.

-
Nagyon várom az újabb találkozást, Lillian úrnő - jelentette ki a herceg
elbűvölő mosollyal. Jó lett volna látni Kaltain arcát, ám az úrihölgy mélyen
pukedlizett.

Nekünk is mennünk kell - jelentette ki Chaol, miközben Dorian zsebre

vágott kézzel, halkan fütyörészve távozott. — Elkísérhetjük?

A felajánlás nem tűnt komolynak.

Nem - felelte Kaltain hűvösen. A mosoly azonnal leolvadt az arcáról. - A

kegyelmes úrral, Perrington herceggel találkozom. Re mélem, hogy még
látjuk egymást, Lillian kisasszony.

Olyan alapossággal nézte meg magának vetélytársnőjét, hogy arra még egy
orgyilkos is büszke lehetett volna.

Ragaszkodom hozzá, hogy mi ketten jó barátok legyünk.

Hát persze - válaszolta Celaena, mire Kaltain továbbállt. Díszes ruhájának

szoknyája csak úgy úszott a levegőben. A testőr és az orgyilkos szintén
elindult. Csak akkor szólaltak meg, amikor a ne mesasszony lépteit már rég
nem lehetett hallani.

Ezt persze nagyon is élvezted, igaz? - vicsorgott Chaol.

-
Iszonyatosan - vigyorgott Celaena, majd megveregette a testőr vállát, mielőtt
belekarolt volna. — Sajnos az előbbi kis mese miatt kénytelen leszel úgy
tenni, mintha kedvelnél. Különben az emberek átlátnak a szitán.

Úgy tűnik, hogy ugyanolyan kifacsart humorérzéked van, mint a

koronahercegnek.

Lehet, hogy ő lesz a legjobb barátom, téged meg kirekesztünk, csak hogy
megpukkadj a sárga irigységtől.

Dorian jobban kedveli az előkelő származású és figyelemremél-tóan szép

hölgyek társaságát.

A lány gyilkos pillantását észrevéve, a testőr fülig érő szájjal el -

mosolyodott.

Mennyire hiú vagy! - tette hozzá, miközben Celaena fortyogva bámult maga
elé.

Gyűlölöm az ilyen ribancokat. Olyan kétségbeesetten vágynak a férfiak

elismerésére, hogy azért cserébe bármikor hajlandóak elárulni, vagy éppen
veszélybe sodorni saját nemük tagjait. És még azt mondják, hogy a férfiakat
nem a fejük vezeti. Ők legalább nyíl tan vállalják.

- Azt mondják, az apja olyan gazdag, mint egy király - magyarázta Chaol. -
Úgy vélem, ez is szerepet játszik abban, hogy Perrington annyira odavan
érte. Kaltain akkora gyaloghintóban érkezett, amiben kényelmesen
elférhetett volna egy paraszt egész otthona. Hazul ról egészen idáig cipeltette
magát benne. Az majdnem kétszáz mérföldnyi távolság.

Micsoda züllöttség!

Csak a szolgáit sajnálom.

Én meg az apját!

Nevetni kezdtek. A férfi kissé feljebb emelte a karját, amibe Celaena karolt.
A lány odabiccentett a lakosztálya előtt álló őröknek. Megálltak.

Most Chaol felé fordult.

Nem akarsz enni valamit? Én mindjárt éhen halok.

A kapitány is az őrökre nézett, az arcáról leolvadt a mosoly.

El kell intéznem valamit. Össze kell állítanom azoknak a har-cosoknak a

listáját, akiket a király magával visz az útjára.

Az orgyilkos kinyitotta az ajtót, de még mindig a fiatalembert bámulta.

Chaol arcán megjelent egy parányi gödröcske, ahogy ismét elmosolyodott.

Mi az már megint? — méltatlankodott az orgyilkos. A lakosztályából

elképesztően finom ételek illata áradt. Azonnal korogni kez dett a gyomra.
Chaol a fejét csóválta.
-

Adarlan orgyilkosa - nevetett halkan, majd elindult tovább a folyosón.

Pihenned kellene! - kiáltotta hátra a válla fölött. - A valódi erőpróba holnap

kezdődik. Szükséged lesz minden erődre, rád fér az alvás. Még akkor is, ha
tényleg olyan iszonyatosan jó vagy, ami lyennek tartod magad.

Celaena savanyú képpel bevágta az ajtót, ám ennek ellenére evés közben

végig halkan dudorászott.

Celaena úgy érezte, hogy csak egy pillanatra csukta be a szemét, amikor
valaki csúnyán oldalba bökte. Felnyögött, és halkan nyö szörögni kezdett,
mert félrehúzták a súlyos függönyöket, és beáradt a felkelő nap fén ye.

Ébresztő!

Cseppet sem meglepő módon Chaol állt a hálószobában. A lány megpróbált

eltűnni a takarók alatt. A fejére húzta a paplanját. A férfi azonban
megragadta a másik végét, és az összes ágyneműt egyetlen rántással
lehajította a földre. Celaena hálóinge felcsúszott a combján.

Remegni kezdett a hidegtől.

Annyira hideg van - panaszkodott, és magához szorította a térdét.

Nem érdekelte, hogy alig néhány hét alatt le kell győznie a többi félelmetes
harcost. Úgy érezte, alvásra van szüksége. A koronaherceg mégis miért nem
döntött valamivel korábban úgy, hogy idehozza a jelöltjét Távolvégből?

Akkor legalább lett volna egy kis ideje, hogy visszanyerje az erejét. Amúgy
meg, mióta is tudott az a fickó erről az erőpróbáról?

- Felkelni! - kiáltotta Chaol, és most már a párnákat is kirángatta a feje alól.

— Ne pocsékold az időmet!

Ha észre is vette, hogy a hálóing alig takarja el a lány ölét, ennek semmi
tanújelét nem adta. Celaena halkan morogva felült az ágy szélén.

Előrehajolt, és a kezével megérintette a padlót.

Hozd már ide a papucsomat! - morogta. - Mintha jégből lenne a padló.

A kapitány dühösen felmordult, de Celaena nem is törődött vele.

Feltápászkodott, megtántorodott, majd átvonszolta magát az étke zőbe. A

reggelizőasztalt fejedelmien megterítették. Chaol fejével az étel felé int ett: -

Edd meg mindet! A küzdelem egy óra múlva kezdődik.

Bár Celaena igencsak ideges volt, nem hagyta, hogy az érzelmei kiüljenek az
arcára. Hatalmasat sóhajtott, majd lerogyott a székbe.
Ilyen lehet egy kidőlt fa zuhanása is. Gondosan megvizsgálta az asztalt.

Természetesen most sem kapott kést. A villáját beledöfte egy darab

kolbászba. Chaol az ajtóból visszafordult:

Mégis mitől vagy te ennyire álmos?

A gránátalmalének csodálatos volt az illata. A lány megtörölte a száját a

szalvétával.

Hajnali négyig olvastam — válaszolta. — Levelet küldtem a her-cegednek,

és engedélyt kértem rá, hogy könyveket kölcsönözzek a könyvtárból.
Kegyesen beleegyezett, és a saját személyes könyveiből átküldött nekem hét
kötetet. Megparancsolta, hogy olvassam el őket.

Chaol hitetlenkedve megrázta a fejét:

Nem volt jogod levelet írni a koronahercegnek.

Celaena egy vigyorral válaszolt, majd beleharapott a sonkába.

Ha nem tetszett volna neki, amit írtam, akár ki is dobhatta volna a levelemet.
Egyébként is, én vagyok a herceg bajnoka. Nem

mindenki gondolja ám úgy, hogy olyan szemét módon kell viselkednie

velem, mint ahogy te teszed..

Orgyilkos vagy.

-
Ha besurranó tolvaj lennék, akkor udvariasabban viselkednél velem? -
kérdezte Celaena, de aztán intett a kezével. — Nem kell válaszolnod.

Bekapott egy nagy kanál zabkását, de nem ízlett neki. Négy ha talmas kanál
barna cukrot halmozott a szürke massza tetejére.

A vetélytársai talán komoly ellenfelek lesznek? Ahelyett, hogy ag gódni

kezdett volna, inkább szemügyre vette a testőr fekete ruháját.

Normális ruhát nem szoktál viselni?

Igyekezz!

Ez volt minden válasz. A vetélytársak már vártak rájuk. Hirtelen elment az

étvágya. Eltolta maga elől a zabkásával teli tálat.

Akkor megyek és felöltözöm.

Már fordult volna, hogy behívja Philippát, de aztán megtorpant.

Mégis mire számíthatok a mai napon? Milyen feladatok várnak rám a

próbatétel során? Azért kérdezem, hogy me gfelelően tudjak felöltözni.

Nem tudom. A részleteket csak akkor közlik velünk, ha már odaértünk.

A kapitány felkelt, és megtapogatta a kardja markolatát. Behívott egy

cselédet, miközben Celaena besétált a hálószobájába. Jól hallotta, hogy mit
mond Chaol a szolgálónőnek:

-
Nadrágot és inget adjatok rá! Valami bő szabású holmit. Ne legyen sem
csicsás, sem pedig merész szabású! Kell még egy kö peny is.

A cseléd eltűnt az öltözőszobában. Celaena utánasietett. Közben oda sem

figyelve vetkőzni kezdett. Csupán alsónemű maradt rajta.

Kifejezetten nagy elégtételt érzett, amikor Chaol elvörösödött, és sietve

elfordult.

Néhány perccel később a lány savanyú képpel sietett a folyosón a kapitány

után.

Olyan vagyok, mint egy bohóc! Ez a nadrág iszonyatos, az ing pedig

rettenetes.

Fejezd már be a nyafogást! Az emberek fütyülnek rá, hogy né zel ki -

mordult fel Chaol, majd feltépte az ajtót. Odakint a testőrök vigyázzba
vágták magukat. - De ha gondolod, nyugodtan levetkőzhetsz, ha
megérkeztünk. Biztosra veszem, mindenki odalesz a gyönyörtől, ha az
alsóneműdben láthat.

A lány halkan, de annál kiadósakban káromkodni kezdett. Összevonta maga

körül a zöld bársonyból szabott köpenyt, és a férfi nyomába eredt.

A testőrség kapitánya keresztülviharzott a palotán. Még mindig érződött a

kora reggeli hideg. Nemsokára elértek a katonaság kör leteihez. Itt rengeteg
testőrt láttak. Némelyik már vértet viselt, mások csak most vették magukhoz
a felszerelésüket. Mindenki tisztelgett. Egy nyitott ajtón keresztül jókora
étkezdébe pillanthattak be. Odabent a testőrök éppen nekiláttak a reggelinek.

Végül valahol a földszinten álltak meg. A lenyűgöző méretű, tég lalap alakú
csarnok akkora volt, mint egy bálterem. Oldalt karcsú oszlopok tartották a
belső karzatot. A padlót fekete és fehér csempék borították. Az egyik falat
teljes egészében üvegajtók helyettesítették. Ezeket kinyitották, és a kert felől
beáramló hűvös reggeli szellő táncra perdítette a függöny finom
fátyolszövetét. A bajnokjelöltek többsége már korábban megérkezett.

Szétszéledtek a teremben, és javában edzettek. Valószínűleg a gazdáik

vívómesterei lehettek azok a férfiak, akikkel elvégezték a bemelegítést.

Kivétel nélkül

valamennyi harcosra éber őrök vigyáztak. Az érkező lánnyal sen ki sem

törődött. Csupán egy viszonylag elviselhető külsejű, szürke szemű

fiatalember fordult Celaena irányába. Halványan elmosolyodott, majd

megfordult, és újabb nyílvesszőt lőtt ki a csarnok túlsó felében felállított
céltáblára. Elképesztően pontosan célzott. A lány kihúzta magát, és alaposan
szemügyre vette a hátsó falnál sorakozó fegyvereket.

Komolyan gondolod, hogy egy órával napkelte után buzogányt fogok

használni?

A hátuk mögött hat testőr lépett be az ajtón. Kezüket a kardjuk markolatán

tartva csatlakoztak a teremben lévő bajtársaikhoz.

Ha esetleg valami meggondolatlanságon törnéd a fejedet - figyelmeztette

Chaol -, ők figyelnek rád.

De hát én csak egy besurranó tolvaj vagyok. Ugye nem felej tetted el? -
mosolygott Celaena, majd közelebb lépett a fegyverállványhoz.
Megbízói buták, de tényleg nagyon buták voltak, hogy csak úgy itt hagyták
ezt a rengeteg fegyvert. Akadtak itt kardok, vívótőrök, bárdok, íjak, pikák,
vadásztőrök, buzogányok, lándzsák, hajítókések és vívóbotok is... Bár
többnyire igyekezett kerülni a feltűnést, és ezért általában tőrt használt, az
orgyilkos nagyon is jól értett valamennyi kirakott fegyverhez. Gyorsan
körülnézett a teremben, és megpróbált nem vigyorogni. Úgy tűnt, pontosan
ugyanez az arckifejezés ül a legtöbb vetélytársa arcán is. Miközben alapo -

sabban is megnézte magának a többieket, a szeme sarkából felfi gyelt a

mozgásra.

Az ajtón Káin lépett be. Két testőr és egy összeszabdalt képű, iz mos férfi
kísérte. Alighanem a személyi edzője. Celaena kihúzta ma gát. Káin
határozott léptekkel közeledett. Vastag ajka széthúzódott, ahogy
elvigyorodott.

- Jó reggelt! - szólalt meg mély, reszelős hangon. Sötét szemének tekintete

végigsiklott a lány testén, majd visszatért az arcára. - Azt hittem, hogy
mostanra már rég hazamenekültél.

Válaszul savanyú mosolyt kapott.

Hiszen csak most kezdődik a mulatság. Nem igaz?

Káin szélesen elmosolyodott, és továbbment.

Annyira, de annyira könnyű lett volna. Megpördül, megragadja a fickó

nyakát, és belevágja arccal a földbe. Észre sem vette, hogy remeg a
visszafojtott dühtől. Ekkor azonban Chaol bukkant fel az orra előtt.

Tartalékold az erőd a küzdelemre! - szólalt meg halkan, de ha-tárazottan.

-
Kinyírom ezt a fickót! - suttogta a lány.

Dehogyis! Ha eleged van a pofájából, akkor verd össze! Ez az alak csupán a

királyi hadsereg egyik bajkeverője. Ne pocsékold arra az erődet, hogy
gyűlölöd!

Annyira rendes volt tőled, hogy így kiálltál mellettem — kiáltotta szem
forgatva.

Nem volt rá szükséged, hogy megmentselek.

Akkor is kedves gesztus lett volna.

Szerintem meg képes vagy megvédeni magadat - ellenkezett a testőr, majd a

kardjával a fegyverállványra mutatott. — Válassz egyet!

Chaol szeme hatalmasat villant, amikor a lány kikapcsolta és a háta mögé

dobta a köpenyét.

Lássuk, hogy tudsz-e valamit, vagy csak a szádat jártatod!

Egy szép napon majd elintézi Káint. Örökre eltünteti egy névte len sírban.

Most viszont... Most viszont egy kicsit megtáncoltatja a testőrt.

A napfényben csillogó fegyverek kivétel nélkül gondosan ko vácsolt

mesterművek voltak. Celaena alaposan megfontolta, hogy

melyiket válassza. Olyan valamit keresett, amivel alaposan elcsú fíthatja a

kapitány arcát.

A szíve hevesebben kezdett el dobogni, amikor végighúzta az ujját a

pengéken és a fegyverek markolatán. Nem tudta eldönteni, hogy egy pár
vadászkést, vagy inkább egy hosszú pengéjű, félgömb alakú
markolatvédővel ellátott párbajtőrt válasszon. Ez utóbbival kellő tá -

volságról is ki tudta volna metszeni az öntelt fajankó szívét.

Végül a kardnak is beillő párbajtőrt választotta. A penge megzendült, ahogy

kihúzta a tartójából. Jó minőségű, erős, könnyű fegyvert választott.

Milyen furcsa. Az étkezőasztalra még véletlenül sem tennének vajazókést, itt

meg ilyen fegyverek között válogathat. Ideje kicsit átszabni Chaol ábrázatát.

A kapitány a lányéra dobta a saját köpenyét. Kidolgozott izmai jól láthatóan

mozogtak a sötét ing alatt. Előhúzta a kardját.

Védd magad! - kiáltotta, majd védekező testtartást vett fel.

Celaena tompa döbbenettel bámulta a férfit.

Téged mégis honnan szalasztottak? Mi ütött beléd, hogy ilyeneket kiabálsz?

Még hogy „ védd magad”?

Nem akarod először elmagyarázni nekem a vívás alapjait? - kérdezte olyan

halkan, hogy csak a kapitány hallhassa, miközben a párbajtőr lazán lógott a
kezéből. Finoman megszorította a markolatot, az ujjai rázáródtak a hűvös
fémre. - Egy éven át Távolvégen voltam. Talán elfelejtetted? Nem csoda, ha
elfelejtettem vívni.
-

Figyelembe véve, hogy milyen sokan vesztették életüket körü -

lötted a bányában, én meglehetősen nehezen hinném el, hogy bár mit is

elfelejtettél.

Ott csákányt használtam - magyarázta a lány könyörtelen vigyorral. - Nem

kellett sokat ügyeskednem. Elég volt, ha betörtem a koponyáját, vagy tövig
nyomtam valaki hasába a csákányt.

Szerencsére a többi jelölt nem törődött kettőjükkel.

Ha azt a durva mészáros munkát összekevered a vívással... Akkor igencsak

érdekel, te hogyan szoktál vívni, Westfall kapitány.

A szívére szorította a bal kezét, és látványosan becsukta a szemét.

A testőrkapitány felmordult, és támadásba lendült.

A lány azonban pontosan erre számított. Abban a pillanatban kipattant a

szeme, amikor meghallotta, hogy a férfi megmozdult. Könnyed
karmozdulattal maga elé rántotta a pengéjét, és a térdét enyhén rogyasztotta.
Acél csapódott az acélnak. A fém élesen fel- sikoltott. A zaj jobban fájt, mint
az ütés ereje. Celaena nem is tö rődött a karjába hasító fájdalommal,
miközben újra és újra könnyedén hárította a férfi támadásait.

A keze belesajdult, hiszen nem volt alkalma bemelegíteni, de ennek ellenére

gond nélkül hárított és védekezett.

Úgy vívtak, mintha táncolnának. Be kellett tartaniuk bizonyos szabályokat,

különben az egész darabokra hullott volna. Mihelyst megérezte a ritmust,
rögvest eszébe jutottak a megfelelő mozdulatok. A többi jelöltet elnyelték az
árnyékok és a napfény.

Remek! — morogta a férfi összeszorított foggal, miközben hárította az

orgyilkos döfését. Most már ő volt kénytelen védekezni. Celaena combja
sajogni kezdett.

Nagyon ügyes - folytatta Chaol. Ő maga is egészen jól csinálta. Sőt

valójában az átlagosnál is jobban. Persze a lánynak esze ágá ban sem volt,
hogy ezt az orrára kösse.

A két penge zajos csendüléssel egymásnak feszült. Erőlködve megpróbálták

meghátrálásra kényszeríteni a másikat. A férfi lényegesen erősebb volt, így
Celaena csak komoly erőfeszítés árán tudta megakadályozni, hogy
hátratolják. Ellenfele ereje sem tudta azonban fe ledtetni a tényt, hogy a lány
lényegesen gyorsabb nála.

Visszahúzódott, úgy tett, mintha meghátrálna, majd egy madarat is

megszégyenítő eleganciával előrébb siklott, és döfött. A kapitány nem
számított ilyesmire. Csak arra maradt ideje, hogy egy meglehetősen esetlen
mozdulattal hárítson.

Celaena habozás nélkül folytatta a támadást. Újra és újra lecsa pott. A

pengéje kifordult, új irányból szökkent előre. A férfi kardja ismét nagyot
csendült, ahogy védekezett. A lány gyorsan mozgott, mit sem törődve sajgó
vállával. Olyan mozgékony volt, mint a templomi táncosok. Gyors volt és
halálos, mint a vörös sivatag kígyója, mint a hegyoldalról lezúduló víz
áradata.

A testőr egészen jól tartotta magát. Celaena hagyta, hogy kicsit

visszaszorítsa, mielőtt ismét lerohanná. Chaol váratlan támadással
próbálkozott. Az arcát vette célba. Csalódottan kellett látnia, hogy az
orgyilkos könnyedén megemeli a könyökét, és hárítja a döfést. Egy erőteljes
mozdulattal oldalra kényszerítette a férfi karját.

Valamiről nem szabad megfeledkezned, Cardothien, ha velem harcolsz -

lihegte az ifjú. Aranybarna szeme fellángolt a nap fényé ben.

Igen? - mordult fel a lány, és egy gyors mozdulattal hárította a testőr

következő támadását.

Én sosem veszítek - vigyorgott Chaol. Mire felfoghatta volna, hogy mire is

készül a fickó, valami nekivágódott a lábszárának, és...

Az orgyilkos érezte, hogy elzuhan. Nagyot nyögött, amikor a háta

nekicsapódott a márványnak. A penge kirepült a kezéből. A testőr kardja
Celaena szívére mutatott.

Nyertem - fújta ki a levegőt a férfi.

De csak azért, mert elgáncsoltál. Na nehogy már ezt tisztes séges

győzelemnek fogadjam el! - méltatlankodott Celaena, és félkönyékre
emelkedett.

Nem én vagyok az, akinek majdnem átszúrták a szívét.

A terem valósággal zengett a fegyverek csattogásától és a férfiak hörgő

lélegzetétől. A fekvő alak gyorsan körbepillantott. A jelöltek kivétel nélkül

izzadva edzettek. Ez persze nem volt igaz Káinra. A férfi szélesen
elvigyorodott. Celaena vicsorogni kezdett.
- Nagyon is tehetséges vagy - ismerte be Chaol. - A mozgásod azonban
részben fegyelmezetlen.

A lány elfordult Káintól, és metsző pillantást vetett a testőrre.

Ez idáig még egyszer sem akadályozott meg abban, hogy meg öljek valakit
— sziszegte.

A kapitány nevetni kezdett, majd a kardjával a fegyverállvány felé mutatott.

A lány feltápászkodott.

Válassz valami mást! Egy másik fegyvert. De legyen ám érdekes!

Próbáld meg elérni, hogy megizzadjak egy kicsit!

Fogsz majd mindjárt izzadni, ha elevenen megnyúzlak és szét-taposom a

szemgolyóidat - mormogta az orgyilkos, és felemelte a földről a tőrt.

Na, ezt nevezem.

Celaena hangos csattanással bevágta a helyére a pengét, és pillanatnyi

habozás nélkül kihúzta a két vadászkést.

Drága öreg barátaim.

Gonosz mosoly jelent meg az arcán.

LEHELETNYIT ELŐREGÖRNYEDT, hogy késsel a kézben a kapitányra
vesse magát, ekkor azonban valaki nagyot koppantott egy lándzsa nyelével.
A csarnok elhallgatott. A hang irányába fordult, és észre vette a belső karzat
alatt álló zömök, kopaszodó férfit.

— Mindenki figyeljen!- harsogta az ismeretlen. Celaena Chaolra pillantott.

A testőr biccentett, és elvette a vadászkéseket, miközben a többi
huszonhárom vetélytársával együtt odasétáltak a férfihoz.

— Theodus Brullo vagyok, a király fegyvermestere és az erőpró ba bírája.

Természetesen a végső szót fejedelmi urunk mondja ki. Ő dönti el, hogyan
folytatódjon nyomorúságos életetek. Ettől függetlenül nap mint nap én
fogom megítélni, hogy alkalmasak vagytok-e a feladatra. Arra, hogy a király
bajnoka legyen belőletek.
Megpöckölte a kardja markolatát, Celaena pedig megcsodálta a fegyver
gyönyörűen megmunkált, arany markolatgombját.

— Harminc esztendeje én vagyok a fegyvermester, és előtte már huszonöt

éven át itt éltem a palotában. Számos nagyurat és lovagot

képeztem ki, meg persze jó párat Adarlan bajnokai közül. Nemigen hiszem,
hogy bármivel is meglephetnétek.

Celaena mellett Chaol kihúzta magát. A lányban felmerült a gondolat, hogy

a kapitány maga is valamikor Brullo tanítványa lehetett. Chaol az előbb
meglehetősen ügyes harcosnak bizonyult. Ha való ban Brullótól kapta a
kiképzését, akkor a fegyvermester alighanem tényleg rászolgált a rangjá ra.

Az orgyilkos nagyon is tisztában volt vele, hogy a kinézete miatt senkit sem
szabad alábecsülni.

Őfelsége már elmondott mindent, amit tudnotok kell erről az erőpróbáról -

folytatta Brullo, és hátratette a kezét. - Viszont úgy vélem, hogy esz a fene
benneteket, hogy többet tudjatok meg egymásról.

Vaskos ujjával Káinra mutatott.

Te ott! Mi a neved? Mi vagy? És honnan kerültél ide? Őszin - te válaszokat

várok. Tudom, hogy egyetlen pék vagy gyertyaöntő sincs köztetek.

Káin arcán ismét felvillant az a kibírhatatlan vigyor.

Káin vagyok, a királyi hadsereg katonája. A Fehéragyar -hegységből

származok.

Még szép, hogy onnan. Celaena számtalan beszámolót hallott már az ott élő,
hegyvidéki nép könyörtelen szokásairól. Alkal ma volt néhányukat
közelebbről is szemügyre venni. Kivétel nélkül veszedelmes fickóknak
bizonyultak. Sokan közülük fellázadtak Adarlan ellen. A lázadók nagy része
meghalt. Vajon mit szólnának Káin honfitársai, ha meglátnák itt? A
gondolattól elkomorodott. Vajon mit szólna Terrasen népe, ha meglátnák
Celaenát ezen a helyen?

Brullót azonban szemmel láthatóan nem érdekelte a hegyvidék félelmetes

híre. Még csak nem is biccentett, amikor a Káin jobb ol dalán álló férfira
mutatott. Celaena egyből rokonszenvesnek találta az ismeretlent.

És te ki vagy?

A karcsú, magas, szőke, ritkás hajú férfi körbetekintett, és vigyorogva

elmosolyodott.

Xavier Forul. Mestertolvaj Melisandéból.

Mestertolvaj? Ez az alak? Hát persze. Akkor nem girhes, hanem karcsú, mint
egy nádszál. Hogy könnyebben bejusson a házakba. Lehet, hogy tényleg
igazat mond.

Egymás után a többi huszonegy vetélytársa is bemutatkozott. Ha tan

tapasztalt, veterán katonák voltak. Kivétel nélkül kirúgták őket a
hadseregből. Ez azért sejtetett valamit, hiszen az adarlani sereg hírhedt volt,
hogy milyen kegyetlen módszereket alkalmaz. Ezek itt alighanem
túlfeszíthették az amúgy laza húrt. Akadt még aztán három tolvaj is.

Közéjük tartozott a sötét hajú, szürke szemű Nox Owen is. A fiatalember
nevét valahol már hallotta. Nox egész reggel ragyogó mosollyal bombázta a
lányt. Három jelölt korábban zsoldosként szolgált. Igencsak kemény
fickóknak tűntek. Két vetélytársuk pedig láncra vert gyilkos volt.
Bill Chastaint nem véletlenül nevezték Szemzabálónak. Meg szok ta enni az
áldozatai szemét. A könyörtelen gyilkosnak meglehetősen átlagos külseje,
kócos, barna haja, napbarnított bőre volt. Nem nőtt túl magasra.

Celaena alig bírta megállni, hogy ne bámulja a sorozat- gyilkos forradásos

száját. A másik gyilkost Ned Clementnek hívták. Három éven keresztül
használta a Sarlós álnevet. Ezzel a szerszámmal kínzott meg és szabdalt apró
darabokra papnőket. Meglepőnek tűnt, hogy elfogásakor nem végezték
azonnal ki. A két gyilkos napbarnított bőre alapján azonban sejthető volt,
hogy az elítélésüket követően hosszú éveken át robotoltak Calaculla perzselő
napja alatt, a birodalom másik, déli munkatáborában, amelyik legalább
annyira hírhedt volt, mint Távolvég.

Utánuk két hallgatag, sebhelyes fickó következett. Mintha valami távoli

hadúr csatlósai lettek volna. További öt vetélytársuk az or gyilkosok közül
került ki.

Celaena azonnal elfelejtette az első négy nevét. Az egyik egy hórihorgas,

dölyfös képű fiú volt. A második hatalmas termetű bajke verő. A harmadik
egy törpe, akinek lesírt az arcáról a többiek iránti megvetés, a negyedik
pedig egy vékony hangú, sasorrú siheder, aki azt állította, hogy remekül ért a
késekhez. Természetesen nem voltak az orgyilkos céh tagjai.

Arobynn Hamel soha nem vett volna be ilyen amatőröket a csapatába. A

tagság előfeltétele volt, hogy valaki hosszú évek kemény munkájával
készüljön fel, és számos sikeres bevetésen legyen túl. Ebben a négy alakban
ugyan lehetett némi tehetség, ám hiányzott belőlük az a kifinomultság, amit
Arobynn elvárt a követőitől. Természetesen szemmel kell majd tartania őket,
de legalább nem a Vörös-sivatag széltépte dűnéin élő, csendes orgyilkosok
közül kerültek ki. Azok bizony méltó ellenfélnek bizonyulhattak volna.
Lehetséges, hogy nem is tudta volna őket olyan könnyedén legyőzni.
Egyszer egy hónapon keresztül együtt edzett egy sivatagi orgyilkossal. Az
izmai még most is belesajdulnak, ha eszébe jutnak a pokoli hőségben
elvégzett könyörtelen gyakorlatok.
Az utolsó orgyilkost azonban alaposabban is megnézte magának. A férfi a
Sír nevet viselte. Az alacsony, sovány alaknak olyan kegyet lenség áradt az
arcából, hogy a legtöbb ember igyekezett mielőbb másfelé fordítani a
tekintetét. Láncra verve vezették be a csarnokba. Őrei komolyan
megfenyegették, mielőtt kioldozták volna a bi lincseit. Öt harcos tartotta
szemmel. A testőrök most is ott álltak a közelében. Egy pillanatra sem vették
volna le a tekintetüket róla. Bemutatkozás közben a férfi képére aljas vigyor
ült ki. Megbarnult fogait kivicsorította. Celaena undorodva érezte, ahogy Sír
tekintete

végigsiklik a testén. A hozzá hasonló alakok sosem érték be azzal, hogy

egyszerűen csak végezzenek az áldozatukkal. Nem bizony. Ha az áldozatuk
nő volt, előtte még elszórakoztak vele. Minden önural mát összeszedve
farkasszemet nézett a kéjsóvár gyilkossal.

És te? - mordult rá Brullo, kizökkentve a gondolataiból.

Lillian Gordaina - válaszolta, és büszkén kihúzta magát. - Bellrévi

gyémánttolvaj.

Összeszorította a száját, mert néhány fickó vihogni kezdett. Alig hanem

leharapnák a nyelvüket, ha megtudhatnák az igazi nevét. Inukba szállna a
bátorságuk, ha kiderülne, hogy ez a „gyémánttolvaj ” kés nélkül is képes
lenne megnyúzni őket.

Nagyszerű — kiáltotta a fegyvermester, és intett a kezével. - Van öt percetek,

hogy a helyére rakjátok a fegyvereket és kifújját ok magatokat.

Utána megyünk, és futunk egy jót. Kiderül, hogy milyen az erőnlétetek. Aki
nem képes lefutni a távot, az már mehet is haza. Vagy oda, ahonnan
előkapartak benneteket. Megrohadni a börtönben. Az első igazi erőpróba öt
nap múlva lesz. És legyetek hálásak érte, hogy nem korábban.

A jelenlevők szétszéledtek. A bajnokjelöltek halkan suttogva ta nácskozni

kezdtek
az

edzőikkel,
hogy
melyik

vetélytársukat

tartják
a

legveszélyesebbnek. Káint vagy Sírt. Ez volt a legvalószínűbb. Bi zonyára

senki sem törődött a bellrévi besurranó tolvajjal. Chaol a lány mellett
maradt. Némán figyelték a többieket. Celaena fortyo gott a dühtől. Nem
azért küzdött nyolc éven keresztül, nem azért lett híres a megfelelő

körökben, és nem is azért szenvedett egy tel jes éven át Távolvégen, hogy
csak így egyszerűen semmibe vegyék.

Ha még egyszer gyémánttolvajnak kell neveznem magamat...

Akkor azt fogod mondani magadra, hogy gyémánttolvaj vagy -

vágott a szavába összehúzott szemöldökkel a kapitány.

- Tudod, hogy milyen sértő számomra úgy tenni, mintha csupán egy kis
senki, besurranó tolvaj volnék a Tépő-láp egyik kisvárosából.

Ennyire beképzelt volnál? — szólalt meg az ifjú rövid hallgatás után. Az

orgyilkos szúrós pillantást vetett rá, ám a kapitány zavartalanul folytatta:

Ostobaság volt, hogy csak úgy leálltam vívni veled. Beismerem, nem
számítottam rá, hogy ennyire ügyes vagy. Szerencsére senki sem figyelt fel
rád. Tudod, mi ennek az oka, Lillian?

Közelebb lépett, és szinte suttogva folytatta:

-
Mert te csak egy szemrevaló kislány vagy. Mert senki sem tö rődik egy
kisvárosból érkező, névtelen senkivel. Egy besurranó tolvajjal. Nézz csak
körül!

Úgy fordult, hogy szemmel tarthassa a többi jelöltet.

Bámul talán bárki is téged? Töpreng csupán egyetlenegy is közülük azon,

hogy milyen veszélyes harcos vagy? Hát nem. Mert nem tartanak igazi
vetélytársnak. Mert te nem állsz közöttük és a megígért jutalom, a szabadság
és a vagyon közt.

Pontosan! Micsoda sértés!

Egyáltalán nem sértő, hanem nagyon is okos megoldás. Ez a helyzet. Te

pedig igyekezz visszafogni magad az egész próbatétel so rán.

Nem szabad kitűnnöd a többiek közül. Nem fogod lemészá rolni azokat a
tolvajokat, katonákat és névtelen orgyilkosokat. Sta bilan és kitartóan a
középmezőnyben maradsz. Azt akarom, hogy ne is törődjenek veled.

Gondolják azt, hogy nem jelentesz veszélyt. Azt fogják hinni, hogy előbb -

utóbb valaki úgyis végez majd veled, éppen ezért minden figyelmüket az
olyan nagydarab, erős és gyors jelöltekre összpontosítják majd, mint amilyen
Káin.

Te pedig túléled őket — folytatta Chaol. - Amikor elérkezik az utolsó

párharc reggele, akkor fogják csak látni, hogy te vagy az
ellenfelük, te győzted le őket. És akkor majd az arcukra kiülő cso dálkozás
kárpótolni fog a rengeteg sértésért és azért, hogy nem tiszteltek.

A karját nyújtotta, hogy kikísérje a teremből.

Na, mit szólsz ehhez, Lillian Gordaina?

Tudok én vigyázni magamra - mordult fel a lány, de elfogadta a férfi kezét.

— Kénytelen vagyok viszont beismerni, hogy igazi lángelme vagy, kapitány.
Elképzelhető, hogy okosságodért azzal ju talmazlak meg, hogy neked adom
az egyik gyémántot, amit ma éj jel elemelek a királynő

kincsesládikájából.

Chaol halkan felnevetett. Kisiettek az udvarra, ahol nemsokára kezdetét

vette a futóverseny.

Celaena tüdeje valósággal lángolt. A lába mintha ólomból lett volna. Ennek
ellenére elszántan futott. A csoport közepén maradt. Brullo, Chaol és a többi
edző — valamint háromtucatnyi állig felfegyverzett őr - lóháton követték a
futókat. A vadasparkban jártak. Néhány je löltre hosszú pányvát kötöttek.
Sír, Ned és Bill is csak így futhatott. Úgy vélte, Chaol tulajdonképpen kegyet
gyakorolt vele, hogy nem láncolta futás közben magához. Legnagyobb
meglepetésére a harcosok falkája élén Káin rohant.

Legalább harminclábnyira megelőzte a többieket. Hogy a fészkes fenében

lehet ennyire gyors?

A meleg, őszi levegőben hangosan ropogtak az összetaposott falevelek.

A futók hangosan ziháltak. Celaena tekintete az előtte ro hanó tolvaj

izzadtan csillogó, sötét hajára tapadt. Lépés, lépés után. Beszívta a levegőt,
kifújta a levegőt. Beszívta, kifújta. A légzés mindennél fontosabb volt. Nem
feledkezhetett meg róla.
Messze előttük Káin befordult a kanyarban. Onnantól észak felé tartották.
Vissza a palota irányába. Úgy követték az elöl futót, mint valami madárraj.
Lépés lépést követett. Nem akart lassítani. A töb biek meg csak hadd
bámulják Káint. Hadd találjanak ki terveket ellene. Semmi szükség rá, hogy
megnyerje ezt a futóversenyt. Nem így akarta bebizonyítani a
felsőbbrendűségét. Nagyon is jól megvolt anélkül, hogy a királyi udvar
elhalmozza kitüntetésekkel vagy elismeréssel! Rosszul vette a levegőt.

Fájdalom hasított a térdébe, ám ennek ellenére változatlan ütemben rohant

tovább. Nemsokára véget ér a futás. Hamarosan.

Nem mert hátrapillantani. Nem tudta, hogy feladta-e már valaki. Végig
érezte magán Chaol tekintetét. A kapitány mintha csak arra akarta volna
emlékeztetni, hogy maradjon középen. Már az is szép volt, hogy ennyire
bízott a lányban.

Kiértek a fák közül. Jól látszott a vadaspark és az istállók közöt ti mezőség.

A futóverseny a végéhez közeledett. Most már zúgott a feje.

Legszívesebben hangosan káromkodott volna az oldalába szú ró, éles

fájdalom miatt, persze csak ha maradt volna ehhez elegendő levegő a
tüdejében. Középen kellett maradnia. Maradj középen!

Káin célba ért. Diadalmasan a magasba emelte a karját. Tett még pár lépést,
fokozatosan lassított. Az edzője fennhangon dicsérte. Celaena nem törődött
velük. Futott tovább. Már csak féltucatnyi lépés. Csillagok táncoltak a szeme
előtt, és alig látott. Középen kel lett maradnia. Éveken keresztül edzett
Arobynn Hamel keze alatt. Megtanulta, hogy milyen veszélyekkel jár az, ha
túl korán feladja.

Végre már ő is kiért a fák közül. Minden irá nyból körülvette a tágas mező.
Valósággal megmámorosodott a fű és a kék ég látványá tól. Az előtte futók
lassítottak. Minden önuralmára szükség volt ahhoz, hogy nehogy térdre
rogyjon. Csak fokozatosan lassított. Lépés
lépést követett. Már nem futott, csupán lépdelt. Arra kényszerítette magát,
hogy mélyen beszívja a levegőt. Továbbra is csillagok táncol tak a szeme
előtt.

Rendben - kiáltotta Brullo. Meghúzta a lova kantárját, és gondosan

megjegyezte magának, hogy ki ért vissza először. - Igyatok vizet! További
edzés vár rátok.

Celaena szeme előtt továbbra is különös fények táncoltak, de azért

észrevette, ahogy Chaol megállította a lovát. Elindult a férfi felé, de aztán
inkább megkerülte, és folytatta az útját az erdő irányába.

Te meg hova mész?

Az előbb elejtettem a gyűrűmet - hazudta szemrebbenés nélkül.

Megpróbált igazi ostoba nőszemélynek látszani. - Egy perc, és máris jövök.

Nem várta meg, hogy a testőr engedélyt adjon rá. Belépett a fák közé.

Néhány jelölt hallotta a szóváltásukat. Ezek hangosan röhögtek vagy

vigyorogtak. Sietős lábak dobogása hallatszott. Ebből rá jött, hogy egy
másik jelölt is elindult a bokrok felé. A bozótban talált menedéket.

Megtántorodott, mert hirtelen elsötétült a világ. A lába alól kicsúszott a talaj.

Térdre rogyott, és hányni kezdett.

Görcsösen újra és újra hányt. Végül már semmi sem maradt a gyomrában.
Tántorgó vetélytársa elhaladt mellette. A lány remegő kézzel megragadta az
egyik fát, és nagy nehezen feltápászkodott. Westfall kapitány az ösvény
túloldalán állt. Töprengő arccal néz te a bajnokát.
Celaena kézháttal megtörölte a száját, és egyetlen szó nélkül ki sétált az
erdőből.

BRULLO EBÉDIDŐRE ELENGEDTE A JELÖLTEKET. Celaena nem

egyszerűen éhes volt, hanem valósággal farkaséhség kínozta. Lerogyott az
asztalhoz, és zabálni kezdett. Húst és kenyeret gyömöszölt a szájába, amikor
kinyílt az étkező ajtaja.

Te meg mit keresel itt? - kiáltotta teli szájjal.

Szerinted? - kérdezte a testőrkapitány. Leült az asztalhoz. Mostanára már

átöltözött és megfürdött. Maga elé húzta a lazacos tál cát, és megpakolt egy
tányért. Celaena undorodó pillantást vetett az ételre.

Elfintorította az orrát. — Nem szereted a lazacot?

Utálom a halat. Inkább meghalok, mint hogy egyek belőle.

Ez meglepő - felelte a testőr, és nagyot harapott az ételbe.

Miért?

Mert árad belőled a halszag.

Celaena dühösen eltátotta a száját. Odabent jól látszott a félig megrágott

kenyér és marhahús. A férfi megcsóválta a fejét.

A harcban egész jó vagy, de viselkedni meg kellene tanulnod.

A lány várt egy kicsit. Arra számított, hogy a testőr szóba hoz za, hogy az
előbb elhányta magát. Az ifjú azonban nem folytatta.

Igenis tudok úgy beszélni és úgy viselkedni, mint egy úrihölgy, ha úgy tartja
a kedvem.

-
Akkor azt javaslom, hogy mostantól tartsa úgy - felelte Chaol. -

Élvezed az átmeneti szabadságot?

Most gonoszkodsz, vagy komolyan érdekel?

Azt gondolsz, amit akarsz - felelte a testőr, és nagyot harapott a halból. Az

ablakon át jól látszott a délutáni égbolt kissé sápadt, de még derűs színe.

Nagyjából-egészéből élvezem. Főleg azóta, hogy könyveim is vannak.

Olvashatok, valahányszor csak bezársz ide. Persze nem hin ném, hogy ezt
megérted.

Éppen ellenkezőleg. Lehet, hogy nincsen olyan sok időm olvas-gatni, mint
neked vagy Doriannak, ám ez távolról sem jelenti azt, hogy ne szeretném a
könyveket.

Celaena beleharapott egy almába. A gyümölcs íze egyszerre volt savanykás,

és mégis édes. Olyan utóízt hagyott a szájában, mintha mézet kóstolt volna.

Tényleg? És mik a kedvenc könyveid?

A férfi válaszát meghallva meglepődve pislogott egy nagyot: -

Hát ezek annyira nem is rosszak... Nagyjából-egészéből. És még mit

szeretsz?

Az egyik kérdést követte a többi. Valahogy eltelt egy óra, ők ketten meg
csak ott ültek egymás mellett, és beszélgettek. Azonban váratlanul
megszólalt az óra. A kapitány felkelt.

A délutánt azzal töltöd, amivel csak jólesik.

És te hova mész?

Pihentetem a lábam, meg a tüdőm.

Értem. Remélem, olvasol majd valami hasznosat is, mielőtt újra találkozunk.

A férfi feltűnően szaglászni kezdett, miközben elindult kifele: -

Remélem megmosakszol, mielőtt újra találkozunk.

Az orgyilkos nagyot sóhajtott, majd behívta a cselédeit, hogy készítsék elő

a fürdőt. Úgy döntött, ezt a délutánt olvasgatással tölti az erkélyen.

Másnap hajnalban kinyílott a lakosztály ajtaja, és felhangzott az ismerős

léptek zaja. Chaol Westfall megtorpant, amikor megpillantotta a hálószoba
ajtajában a szemöldökfába kapaszkodó orgyilkost. A lány egymás után
többször is állig felhúzta magát. Alsóingét át áztatta az izzadság. A
nedvesség vékony patakokban csörgött sápadt bőrén. Egy órával ezelőtt
kezdte el az edzést. A karja remegett, amikor ismét a magasba húzta magát.

A többiek előtt persze úgy tett, mintha csak közepesen lett volna tehetséges.
Amikor viszont egyedül edzett, akkor felesleges volt az ilyenfajta
képmutatás. Minden erejét beleadta, még akkor is, ami kor a teste már
üvöltött, hogy hagyja abba. Azért olyan nagyon nem romlott le az erőnléte.

Lent a bányában meglehetősen nehéz csákányt kellett használnia.

Elszántságának természetesen semmi köze sem volt ahhoz, hogy tegnap a

vetélytársai olyan fölényesen lepipálták.

Már most is jobb náluk. Csak egy kicsit kellett még javítania az erőnlétén.

Nem hagyta abba a gyakorlatot, miközben a fiatalemberre mosolygott.

Összeszorított szájjal, lihegve kapkodott levegő után. Legnagyobb

meglepetésére az ifjú visszamosolygott.

Délutánra vad vihar érkezett. Chaol megengedte a lánynak, hogy a

társaságában bejárja a palotát, miután aznapra már véget ért a kö zös
felkészülés. Bár az ifjú csak keveset beszélt, Celaena nagyon is örült annak,
hogy kijuthatott a lakosztályából. Felvette az egyik szépséges, új ruháját. A
gyönyörű akáclila selymet halvány rózsa szín zsinórzat díszítette, és
gyöngyhímzés csillogott rajta. Amikor azonban befordultak az egyik sarkon,
kis híján belefutottak Kaltain Rompierbe. Az orgyilkos legszívesebben
vigyorgott volna, ám a következő pillanatban már meg is feledkezett a
nemes kisasszonyról, mert észrevette, hogy az nincs egyedül.

A kísérője Eyllwéből származott.

A ragyogó, barna bőrű nő lenyűgözően szép volt. Magas, kar csú alakja csak
kiemelte tökéletes arcvonásait. Könnyű szabású, fehér ruhát viselt. A
nyakában lévő és a keblére csüngő aranyláncot három vastag fémszálból
szőtték. A csuklóját elefántcsont és arany karkötők díszítették. Szandálba
bújtatott lábán hasonló bokagyűrűk ragyogtak. A fején aranyból készült,
gyémántokkal díszített, vékony korona tündökölt. Két állig felfegyverzett
testőre kísérte. A harcosok görbe pengéjű, eyllwéi tőröket és kardokat
viseltek. Mind a ketten alaposan felmérték Chaolt és Celaenát. Megpróbál -

ták eldönteni, hogy veszélyesek-e.

A sötét bőrű lány egy hercegnő volt.

- Westfall kapitány! - kiáltotta Kaltain, és pukedlizett. Mellette az udvari

tanácsnokok vörös és fekete zubbonyát viselő alacsony férfi mélyen
meghajolt.

Az eyllwéi hercegnő tökéletes mozdulatlanságba dermedt. Barna szemének

pillantása végigsiklott Celaenán és a társán. Az orgyilkos

halványan elmosolyodott. A hercegnő közelebb lépett. Két testőre nyakán

megfeszültek az izmok. Az ismeretlen rendkívül elegánsan mozgott.

Kaltain a lányra mutatott. Szépséges arcán rosszul titkolt ellen szenv villant.

Ez itt nem más, mint ő hercegnői fensége, Nehemia Ytger Eyllwéből.

Chaol mélyen meghajolt. A hercegnő leheletnyit biccentett. Celaena már

hallotta a nevét. Távolvég bányáiban az eyllwéi rabszolgák gyakran
magasztalták Nehemia szépségét és vakmerőségét. A hercegnőt hazájuk
fényének nevezték. Arra számítottak, hogy majd megmenti őket szorult
helyzetükből. Elképzelhető, hogy Nehemia egy szép napon komoly kihívást
jelenthet majd az adarlani uralkodó számára, ha egyszer elfoglalja hazája
trónusát. Földje fölött azonban most Adarlan volt az úr. A suttogók szerint a
hercegnő titokban értesüléssel és készletekkel látta el a lázadók rejtőzködő

csoportjait. Akkor viszont mit csinált itt?

Ő pedig Lillian kisasszony - tette hozzá Kaltain hűvösen.

Celaena olyan mélyen pukedlizett, hogy kis híján az or rára esett.

Utána viszont a barna lány anyanyelvén szólalt meg: -

Üdvözlöm fenségedet Résvárban!

Nehemia lassan elmosolyodott, a többiek viszont alig kaptak levegőt. A

tanácsnok arcán széles vigyor ragyogott fel. Letörölte a homlokáról az
izzadságot. Miért nem a koronaherceg, vagy esetleg Perrington kegyelmes úr
kísérte el Nehemiát? Miért sózták szegény lányt Kaltain Rompier nyakába?

Igazán kedves - válaszolta a hercegnő halk hangon.

Úgy vélem, hosszú útja lehetett - folytatta Celaena továbbra is a távoli

ország nyelvén. - Fenséged ma érkezett?

A két sötét bőrű testőr összenézett. Nehemia leheletnyit felvon ta az egyik

szemöldökét. Az északiak közül nem sokan beszélték a nyelvüket.

Igen. És a királynő ezt varrta a nyakamba - biccentett Kaltain felé. -

Ő mutatja meg nekem a palotát, meg az a kis izzadó fé reg.

A sötét bőrű szépség gyilkos pillantást vetett az alacsony tanácsos ra, aki
kétségbeesetten tördelni kezdte a kezét, majd idegesen letöröl te a homlokát
egy zsebkendővel. Lehet, hogy a hivatalnok nagyon is tisztában volt vele,
mennyire veszélyes Nehemia? De akkor meg mi ért hozták ide a palotába?

Celaena nyelve végigsiklott a fogai hegyén. Igyekezett nem elnevetni magát.

-
Kicsit idegesnek látszik a fickó - jelentette ki, ám érezte, hogy sürgősen
témát kell váltaniuk, különben hangosan elkacagja magát.

Milyennek találja a palotát?

Soha életemben nem láttam még ennél nagyobb otrombaságot -

kiáltotta Nehemia. Szúrós pillantást vetett a mennyezetre, mintha csak

átlátott volna a kövön a fent ragyogó üvegépületbe. - Inkább laknék egy
homokvárban.

Chaol hitetlenkedő arckifejezéssel hallgatta a beszélgető nőket.

Attól tartok egy szót sem értek a beszélgetésből - szólt közbe Kaltain.
Celaena nem is nézett rá. Már teljesen megfeledkezett arról, hogy a némber
is itt van.

Mi éppen... — szólalt meg a szavakat keresgélve a közös nyelven a

hercegnő. - Éppen az időjárás nak beszélünk.

- Az időjárás ról- javította ki azonnal Kaltain.

Vigyázz a szádra! - csattant fel Celaena, mielőtt észbe kaphatott volna.

Kaltain gyilkos mosollyal válaszolt.

-
Ha egyszer azért jött ide, hogy megtanuljon úgy viselkedni, mint mi, akkor
mindig ki kell javítanom, nehogy bolondot csináljon magából.

Tényleg azért volt itt, hogy eltanulja a birodalom szokásait? Vagy

valamilyen egészen más szándék vezérelte? A hercegnő és a két testőr arcán
semmilyen érzelem sem tükröződött.

Fenséges hercegnő! - szólalt meg Chaol, és egy ügyes mozdulattal előbbre

lépett, hogy feltűnés nélkül Nehemia és Celaena közé kerüljön. -

Éppen megtekinti a kastély szépségeit?

Nehemia megrágta magában a szavakat, majd neheztelő pillantást vetett

Celaenára. Nem értette, hogy miért nem fordít neki. Az orgyil kos halványan
elmosolyodott. Nem csoda, hogy a tanácsnok annyira szörnyen érezte magát.
Nehemia félelmetesen erős egyéniségnek bi zonyult. Szerencsére Chaol
kérdését könnyedén meg lehetett érteni.

Már ha ezt az őrült tákolmányt kastélynak lehet tekinteni - felelte a

hercegnő.

Azt mondja, hogy igen — fordult Celaena Chaol felé.

Elképesztő, hogy ez a hosszú mondat annyit jelentett, hogy igen -

szólt közbe Kaltain megjátszott szívélyességgel. Celaena keze ökölbe

szorult.

Kitépem a ribanc haját.

Chaol újra lépett egyet. Gyakorlatilag a testével akadályozta meg, hogy
Celaena elérje Kaltaint. Okos fickó. A férfi most a mellére szorította a
tenyerét.

Fenséges hercegnő, a királyi testőrség kapitánya vagyok. Ké rem, engedje

meg, hogy elkísérjem!

Celaena ismét fordított. A hercegnő egy biccentéssel válaszolt.

Szabaduljunk meg tőle! — intett kezével Kaltain felé. — Ki nem állhatom

az alattomos pofáját.

A hölgy távozhat - fordult Celaena Kaltainhoz, és lelkesen rámosolygott. - A

hercegnő megunta a társaságát.

Kaltain döbbenten meredt a lányra.

De hát a királyné...

Ha a hercegnő őfenségének ez a kívánsága, akkor engedelmes -

kednie kell — vágott a szavába Chaol. Bár gondosan ügyelt, hogy a jó

modor által elvárható udvarias arckifejezés ragyogjon az arcán, a szeme
elárulta. Egyértelműen káröröm csillogott a tekintetében. Celaena
legszívesebben megölelte volna. Eszébe sem jutott búcsú zásképpen
biccenteni Kaltainnak, amikor a hercegnő és a nyomában loholó tanácsnok a
testőrökkel csatlakozott kettőjükhöz, és továbbindultak a folyosón. Maguk
mögött hagyták a füstölgő úrihölgyet.

Nálatok az összes fejedelmi asszonyság ilyen? - kérdezte a hercegnő hazája

nyelvén Celaenától.

Mint Kaltain? Sajnos többnyire ez a helyzet, fenség.

Nehemia alaposan megszemlélte az orgyilkost. Celaena tisztában volt vele,

hogy a sötét bőrű hölgy figyelmét semmi sem kerüli el. Sem a ruhája, sem a
testtartása, sem a mozgása. Pontosan azokat a dol gokat vizsgálta meg,
amelyeket Celaena is behatóbban megnézett, amikor legelőször
megpillantotta az ismeretlen hölgyet.

Te viszont... még csak nem is hasonlítasz rájuk. Hogy a csudába beszéled

ilyen jól Eyllwe nyelvét?

Én... - próbált a lány gyorsan valami hihetőt hazudni - hosszú éveken át

tanultam.

Úgy beszélsz, mint egy paraszt. A tankönyveitek erre a nyelv-járásra

oktatnak?

Ismertem egy eyllwéi asszonyt. Tőle tanultam a kiejtést.

-
A rabszolgád volt? - csattant fel a hercegnő. Chaol aggódó pillantást vetett a
két nőre.

Nem! — vágta rá Celaena sietve. — Nem tartozom a rabszolgaság hívei

közé.

Valamiért ismét görcsbe rándult a gyomra. Eszébe jutottak azok a

rabszolgák, akiket Távolvégben hagyott. Az a rengeteg szerencsétlen!

Haláluk órájáig szenvedés lesz az osztályrészük. Az hogy ő kijutott a

sóbányából, még nem jelenti azt, hogy Távol vég megszűnt volna létezni.

Nehemia némileg kedvesebben folytatta:

Akkor hát ebben is más vagy, mint az udvar tagjai.

A lány erre nem tudott mit válaszolni. Csupán biccentett, majd mindketten a
elébük táruló csarnok felé fordultak. A folyosón ren geteg szolga sürgött-
forgott. A szemük kimeredt a csodálkozástól, amikor észrevették a hercegnőt
és a testőreit. Rövid hallgatás után Celaena kihúzta magát.

Mit keres Résvárban? Már ha meg szabad kérdeznem - tudakolta, majd

gyorsan hozzátette —, fenség.

Nem kell állandóan a rangomon szólítanod - felelte a hercegnő, és piszkálni

kezdte a csuklóján lévő egyik arany karkötőt. - Apám kérésére érkeztem.
Eyllwe királya azt akarja, hogy megtanuljam a nyelveteket és a
szokásaitokat, hogy a jövőben jobban tudjam szol gálni a hazámat és a
népemet.
Azok alapján, amit Nehemiáról hallott, az orgyilkos nem igazán hitte el,
hogy ez lett volna minden. Ennek ellenére udvariasan mo solygott.

Milyen sokáig marad itt Résvárban?

Addig, amíg az apám értem nem küldet — mordult fel a hercegnő, és már
nem piszkálta a karkötőit. Savanyú képpel bámulta az ablaktáblákat
korbácsoló esőt. - Szerencsés esetben csupán tavaszig kell itt lennem, hacsak
az apám úgy nem dönt, hogy egy adarlani

férfiú volna mellém a legjobb társ. Ebben az esetben addig kell ma radnom,
míg le nem rendezzük az ügyet.

A hercegnő ingerültségét látva Celaena máris megsajnálta azt a

szerencsétlent, akit a déli fejedelem férjéül választ a lányának. Ekkor
azonban az eszébe villant valami. Kissé félrehajtotta a fejét.

Kinek lesz a felesége? Dorian hercegé?

Ez bizony kotnyelesség volt a javából. Meg kicsit szemtelenség is. Egyből

megbánta a kérdezősködést, alighogy a szavak kibuktak a száján. Nehemia
válaszul nagyot csettintett a nyelvével.

Az a szépfiú? Túlságosan is sokat vigyorog rám. Egyébként pe dig látnod

kellett volna, mekkorákat kacsintgatott az udvar többi asszonyára.

Nekem olyan férj kell, aki csak és kizárólag az én ágyamat melegíti.

A szeme sarkából ismét az orgyilkosra pillantott. Tetőtől talpig felmérte.

Celaena figyelmét nem kerülte el, hogy a vendég felfigyelt a kezén látható
sebhelyekre.

Hova valósi vagy, Lillian?

Celaena nyugodt mozdulattal elrejtette a kezét a ruhája fodrai közé.

Belrévébe. Az egy tépő-lápi kisváros. Halászok élnek ott. Iszonyúan büdös

egy hely.

Ezzel mondjuk nem is hazudott. Ha egy küldetés során el kellett mennie

Belrévébe, a halak elképesztő bűze miatt már akkor elfogta a hányinger,
mikor még mesze járt a kikötőtől.

A hercegnő halkan elnevette magát.

Résvár is valósággal bűzlik. Túl sok itt az ember. Bandzsáliban a nap

legalább mindent feléget. Apám folyóparti palotája pedig olyan illatos, mint
a lótusz virága.

Chaol figyelmeztetően megköszörülte a torkát. Mostanra bizonyára már

nagyon unta, hogy kihagyták a beszélgetésből. Celaena a fiatalemberre
vigyorgott.

Ne legyél már ennyire rosszkedvű! - szólt rá a birodalom nyelvén.

— Szórakoztatnunk illik a hercegnőt.

-
Fejezd be a hencegést - felelte a kapitány, és összevonta a szemöldökét. A
kardja markolatára tévedt a keze. Nehemia testőrei azonnal közelebb
húzódtak. Bár Chaol a testőrség kapitánya volt, Celaena egy pillanatig sem
kételkedett benne, hogy Nehemia fegyveresei pillanatnyi habozás nélkül
lekaszabolták volna, ha úgy vélik, hogy veszélyt jelent úrnőjükre. -
Egyszerűen csak visszakísérjük a kirá lyi tanácshoz. Alaposan lehordom
őket azért, amiért megengedték, hogy Kaltain vigye körbe a palotában.

Szoktál vadászni? - szólalt meg Nehemia az anyanyelvén.

- Én?

A hercegnő bólintott.

Ó, én... szóval nem - válaszolta Celaena. - Inkább olvasni szeletek.

Nehemia ismét az esőverte ablakot nézte.

Öt évvel ezelőtt a könyveink nagy részét elégették, amikor be-vonultak

Adarlan seregei. Nem törődtek vele, hogy a könyvek varázslatról vagy
történelemről szólnak. Egész könyvtárakat perzsel lek fel. Csóvát vetettek a
múzeumokra és az egyetemekre is...

A varázslat szót olyan halkan mondta ki, mint aki attól tart, hogy Chaol vagy
a tanácsnok megértheti a szavait. Celaena mellébe belemart a jól ismert
sajgás. Egy biccentéssel felelt.

Nem Eyllwe volt az egyetlen ország, ahol ez megtörtént.

Nehemia szemében hideg, keserű fény villant.

-

Most pedig Adarlanból kapjuk a könyveinket. A legnagyobb részüket. Alig

értem mi van bennük leírva. Olvasni is meg kell ta nulnom rendesen,
ameddig itt vagyok. Rengeteg dolog vár rám!

Dühösen toppantott. Az ékszerei hangosan megcsörrentek.

Gyűlölöm ezt a cipőt! Ezt a nyomorult ruhát! Nem érdekel, hogy hazai
selyemből szabták, és hogy a királyságot kell képvisel nem itt... Azóta
viszket mindenem, hogy felvettem ezt a rongyot!

Komor pillantást vetett Celaena gazdagon díszített ruhájára.

Hogy a fenébe bírod ki ebben a szörnyűségben?

Az orgyilkos megigazította a ruhája oldalát.

Őszintén szólva a fűző miatt alig kapok levegőt.

- Akkor legalább nem egyedül nekem kell szenvednem - biccentett a

hercegnő. Chaol előttük ért az ajtóhoz. Rászólt az ott őrködő hat testőrre,
hogy tartsák szemmel a nőket és a hercegnő fegyvereseit.

Hát ez meg mit művel?

-
Visszakísérteti fenségedet a tanácshoz, és gondoskodik róla, hogy
legközelebb ne Kaltain legyen az idegenvezetője.

Nehemia válla leheletnyit megroggyant.

Még csak egy napja vagyok itt, de máris szeretnék hazamenni.

Hatalmasat sóhajtott. Olyan képpel fordult az ablak felé, mintha egészen a

szülőföldjéig ellátott volna. Hirtelen megragadt Celaena kezét, és
megszorította. Az ujjai meglepően kemények voltak. Pontosan azon a helyen
érződtek a bőrkeményedések, ahol a kard vagy a tőr markolata szokta
dörzsölni. Celaena a hercegnő szemébe né zett, aki elengedte a kezét.

Lehet, hogy igazak a rémhírek? Tényleg kapcsolatban áll hazája lázadóival.

..

Számíthatok a társaságodra, amíg itt vagyok, Lillian úrnő?

Celaena nagyot pislogott. Önkéntelenül is úgy érezte, hogy meg -

tiszteltetés érte.

Természetesen. Ha időm engedi, örömmel leszek fenséged mel lett.

Vannak szolgáim. Azért kellenél, hogy legyen kivel beszélget nem.

Celaena képtelen volt visszafogni magát. Felragyogott a moso lya. Chaol
épp ekkor lépett vissza a folyosóra. Meghajolt a hercegnő előtt.

A tanács látni kívánja fenségedet.

Celaena lefordította a szavait. Nehemia halkan felmordult, ám ennek

ellenére köszönetet mondott a fiatalembernek, majd visszafordult az
orgyilkos felé.

Örülök, hogy találkoztunk, Lillian úrnő - mondta mosolyogva. -

Béke legyen veled!

Ahogyan fenségeddel is — suttogta az orgyilkos, miközben a vendég

távozott.

Sosem volt sok barátja, és még abban a kevésben is gyakran csalódnia

kellett. Ez néha bizony iszonyatos következményekkel járt. A saját kárá ból
tanult a Vörös-sivatagban, a csendes orgyilkosok között. Utána letette a
nagyesküt arra, hogy soha többé nem bízik meg egy nőben sem. Főleg nem
az olyan nőszemélyekben, akik erősek és nagyravágyók. Sem az olyan kis
ribancokban, akik bármire hajlandók, csak hogy megkapják, amire vágynak.

Amikor azonban az ajtó hangos csattanással bezáródott a kül földi hercegnő

és a kísérői mögött, Celaenában felmerült a gyanú, hogy ezúttal talán
másképp áll a helyzet.

Chaol Westfall csendben figyelte az ebédelő orgyilkost. A lány pil lantása

valósággal táncot járt a tálalóedények között. Amikor belép tek a
lakosztályába, Celaena azonnal a sarokba hajította a díszruháját. Most a
rózsaszín és jádezöld fürdőköpenyét viselte. Nagyon jól állt neki ez az
öltözék.

Ma valahogy szörnyen csendben vagy - szólalt meg az orgyilkos tele szájjal.

Meddig fog még enni ez a lány? Chaol még senkit sem látott , aki ennyit
zabált volna. Még a katonái sem voltak ennyire falánkak. Nem számított,
hogy ebéd vagy vacsora, Celaena minden fogásból többször is szedett. -
Talán ennyire lenyűgözött Nehemia hercegnő?

Annyi étel volt a szájában, hogy alig lehetett érteni a szavait.

- Az a makacs leányzó? - kiáltotta a kapitány. Azonnal megbánta a

kifakadását, amikor észrevette az orgyilkos pillantását. Alighanem ki akarta
oktatni, ám a tisztnek semmi kedve sem volt ahhoz, hogy megleckéztessék.

Nagyon fontos dolgok nyomasztották. A király ma reggel távozott.

Egyetlenegyet sem vitt magával azok közül a testőrök közül, akiket Chaol
javasolt neki. Nem ők kísérték el az útjára, és az uralkodó azt sem volt
hajlandó elárulni, hogy hová megy. Elutasította a kapitány ajánlatát, hog y
személyesen kísérje el.

Ezenfelül az is aggasztotta, hogy néhány királyi kopónak nyo ma veszett.

Félig felfalt maradványaikat a palota északi szárnyai ban találták meg. Ez

meglehetősen megriasztotta. Mégis ki tenne ilyen szörnyűséget?

Mi bajod a makacs lányokkal? — hördült fel Celaena. - Eltekintve attól az

apróságtól, hogy nem vagyunk üresfejű libuskák. És hogy többre vagyunk
képesek, mint követelőzni meg pletykálkodni.

-
Lehet, hogy csak bizonyos fajta nőket kedvelek.

Az egeknek hála, alighanem ez volt a helyes válasz, mert a lány váratlanul

elcsendesedett, és rebegtetni kezdte a szempilláit.

És mégis milyen fajta nőket?

Akik nem olyan önteltek, mint egy orgyilkos.

Tegyük fel, hogy nem lennék orgyilkos - duzzogott a lány. — Akkor

tetszenék neked?

Nem!

Inkább Kaltain úrnőnek udvarolnál?

Ne légy ostoba!

Olyan könnyen eldurvulnak kettejük beszélgetései. Ugyanakkor viszont

legalább ennyire jólesik, amikor kedvesen elbeszélgetnek. A kapitány
beleharapott a kenyérbe. A lány félrebillentett fejjel figyelte. Néha az volt az
érzése, hogy az orgyilkos pontosan úgy bá mulja, mint ahogy a macska
szemez az egérrel. Sosem lehet benne biztos, mikor fog támadni.

Celaena megvonta a vállát. Nagyot harapott egy almába.

Volt benne valami nagyon is kislányos. Csak hát a kapitány képtelen volt
elviselni az ellentmondásosságát.
-

Miért bámulsz így, kapitány?

Kis híján bocsánatot kért, de észbekapott. Hiszen egy dölyfös, közönséges és

elképesztően szemtelen bérgyilkos volt a beszélgetőtársa. Bárcsak
felgyorsult volna az idő! Ha ez a nőszemély lenne végre a kinevezett bajnok,
akkor már csak azt kéne kivárnia, hogy leteljen vállalt szolgálatának az
ideje, és végre megszabadulhatna tőle. A kapitánynak egyetlen nyugodt
éjszakája sem volt, amióta elhozták Távolvégből.

Ételmaradék van a fogaid között! - figyelmeztette. A lány az egyik hegyes

körmével kipiszkálta a morzsát, és az ablak felé fordult.

Az üvegtáblákon végigfolyt az esővíz. Vajon a záport bámulja, vagy valamit

azon túl?

A testőr belekortyolt a kupájába. Celaena ugyan beképzelt volt, de ostobának

éppen nem lehetett mondani. Egészen kedves is tu dott lenni, és valahogy
bájosnak látta. De hol van benne a fenye gető, gyilkos gonoszság?

Miért nem mutatja ki a valódi természetét? Akkor végre behajíthatná a lányt

a tömlöc legmélyére, és lefújhatná ezt a nevetséges próbatételt! Az orgyilkos
minden bizonnyal valami hatalmas és halálos dolgot titkolhat. És ez cseppet
sem tetszett a férfinak.

Persze akkor is készen áll majd. Ha üt az óra, ő ott lesz. Csupán abban nem
lehetett biztos, hogy az igazság pillanatát melyikőjük fogja túlélni.
A KÖVETKEZŐ NÉGY NAP SORÁN Celaena minden reggel már jóval
napkelte előtt felkelt, hogy egyedül eddzen. A gyakorlatokhoz min dent
felhasznált, amit csak tudott. A székeket, az ajtófélfát, de még a
biliárdasztalt és a dákókat is. A golyók segítségével kiválóan lehe tett
egyensúlyozni. Napkelte körül többnyire beállított Chaol, hogy együtt
reggelizzenek. Utána futni mentek a vadasparkba. A fickó könnyedén
tartotta az iramot. Mostanra már beköszöntött az ősz. A szélben a száraz
levelek és a közelgő hó illata érződött. Chaol bölcsen befogta a száját, mikor
a lány meggörnyedt, megtámaszkodott a térdén, és kihányta a reggelijét.
Persze azt sem tette szóvá, hogy egyre távolabb jutottak anélkül, hogy meg
kellett volna állniuk pihenni.

Miután befejezték a futást, egy zárt edzőteremben készültek, tá vol a

vetélytársak leskelődő pillantásaitól. Az edzés addig tartott, míg Celaena
szinte összeesett és nyafogni kezdett, hogy mindjárt végez vele az éhsé g
meg a kimerültség. A fegyveres gyakorlatok során a lány továbbra is a
késeket részesítette előnyben, bár igencsak

a szívébe zárta a vívóbotot is. Ennek alighanem komoly köze le hetett ahhoz,
hogy a fadarabbal szabadon püfölhette a kapitányt. Nem kellett attól tartania,
hogy tőből lemetszi a férfi karját. Találkozásuk óta színét se látták Nehemia
hercegnőnek. Még csak nem is hallottak róla. A palota vendégéről még a
cselédek sem pletykálkodtak.

Chaol viszont mindig felbukkant ebédre. Evés után Celaena a többi jelölt
társaságában néhány órán keresztül Brullo figyelő te kintete alatt folytatta a
felkészülést. A kiképzés ezen része alapvetően azt a célt szolgálta, hogy a
jelöltek képesek legyenek a legkülönfélébb fegyverek használatára. A lány
odafigyelt rá, hogy ne tűnjön ki a többiek közül. Csupán annyira igyekezett,
hogy Brullo ne kezdje el kritizálni, viszont semmit sem tett azért, hogy a
fegyvermester felmagasztalja, mint Káint.

Káin. Hogy mennyire gyűlölte azt a fickót! Brullo valósággal oda volt az
egykori katonáért. Még a többi jelölt is tiszteletteljesen biccentett felé, ha a
közelében akadt dolguk. Ezzel szemben senki sem tett rá megjegyzést, hogy
Celaena milyen remekül mozog. Lehet, hogy a többi orgyilkos is pontosan
így érezte magát a titkos szövetség fellegvárában, miközben az ifjú lány
hosszú éveken át kétségbeesett rajongással küzdött Arobinn Hamel
figyelméért? Itt azonban igencsak nehezére esett összpontosítani, ha Káin is
ott volt a közelben. A vigyorgó férfi folyamatosan gúnyolta. Alig győzte
kivárni, hogy a lány elkövessen egy hibát. Remélhetőleg nem fogja elterel ni
a figyelmét az első selejtező során. Brullo semmi jelét sem adta, hogy mire
számítsanak az erőpróbák alatt. Chaol sem tudott semmit az első vizsgáról.

Alig egy nappal a legelső próba előtt, még be sem kellett lépnie az
edzőterem ajtaján, máris tudta, hogy valami nincs rendjén. Chaol

nem jött reggelizni, ehelyett az embereit küldte, hogy kísérjék le a lányt az

edzőszobába. Celaena kénytelen volt egyedül felkészülni. A fiatalember az
ebédet is kihagyta. Mire a testőrök elindultak a lánnyal a közös terem felé,
már alig tudott hova lenni a sok kérdéstől.

Chaol nélkül magányosnak érezte magát. Az egyik oszlop tö vében

ácsorgott. Figyelte a vetélytársai érkezését. A harcosokat az őreik és az
edzőik kísérték. Meglepő módon Brullo sem jelent meg. A csarnokban
ráadásul túlságosan is sok volt az őr.

Szerinted ez mégis mit jelenthet? - szólalt meg Nox Owen, a fiatal perranthi
tolvaj. A felkészülés során kiderült, hogy a fiú meglehetősen ügyes.
Vetélytársai közül néhányan hajlandók let tek volna szóba állni vele, ám Nox
továbbra is kerülte a társaságot.

Westfall kapitány nem edzett velem ma reggel - válaszolta a lány.

Nem származik hátránya, ha ezt bevallja. Az ifjú válaszul a ke zét nyújtotta.

Nox Owen.

Tudom, hogy ki vagy — felelte Celaena, de azért megszorította a kezét. A

fiú sebhelyes kezének erős szorítása volt. Látszott rajta, hogy már sok
mindenen keresztülment.

Remek. Már azt hittem, láthatatlan lettem. Ahogy az a to-ronymagas fajankó

itt hencegett az elmúlt néhány nap során - magyarázta a fiú fejével Káin fele
intve. A hegylakó éppen duzzadó bicepszét vizsgálgatta. Az ujján hatalmas
fekete, fényesre csiszolt kőgyűrű csillogott.

Különös volt, hogy edzés közben is ékszert visel.

-

Láttad Verint? - folytatta Nox. - Úgy néz ki, mint aki mindjárt elhányja
magát.

A nagypofájú tolvaj felé mutatott. Celaena ezt a fickót is kifejezet ten utálta.
Verin általában Káin közelében lebzselt. Máskor előszere tettel gúnyolta a
többi jelöltet, ma viszont magányosan álldogált az ablak előtt.

Tágra nyílt szemmel, holtsápadtan bámult kifelé.

Hallottam, hogy mit mondott Káinnak - szólalt meg a hátuk mögött egy
félénk hang. Pelor, a legifjabb orgyilkos ácsorgott a kö zelben.

Celaena korábban alaposan megnézte magának a fiút. Míg ő csupán úgy tett,
mintha középszerű lett volna, Pelorra tényleg ráfért volna egy alapos
kiképzés.

Mégis milyen orgyilkos az ilyen? Hiszen még rnutál a hangja! Hogy a fenébe
kerülhetett ide?

És mit mondott? - kérdezte Nox zsebre vágott kézzel. A fiatalember

lényegesen jobb minőségű öltözéket hordott, mint a vetélytársai.

Látszik rajta, hogy sikeres tolvaj lehetett Perranthban, mint ahogy az is arra
utal, hogy az orgyilkos már hallotta a nevét.

Pelor szeplős képe enyhén elsápadt.

Ma reggel holtan találták Bill Chastaint, a Szemzabálót.

Meghalt egy jelölt? Mégpedig az egyik hírhedt gyilkos.

De hát hogyan? - kiáltotta a lány. Pelor nagyot nyelt.

Verin szerint nem volt szép látvány. Mintha valaki kifordította volna a fickót.
Ahogy idefelé tartott, látta a hulláját.

Nox halkan káromkodni kezdett. Celaena alaposabban is szemügyre vette a

többi jelöltet. Csend támadt a teremben. A harcosok kisebb csoportokat
alkotva suttogva beszélgettek. Verin története gyorsan elterjedt. Pelor még
folytatta:

Azt mondta, hogy Chastain hulláját csíkokra szaggatták.

A lány érezte, hogy a hátán végigfut a hideg. Megrázta a fejét, ám ebben a

pillanatban belépett egy testőr, és bejelentette, hogy Brullo üzeni, ma nem
kell a csarnokban edzeniük, hanem mindenki olyan

módon készülhet, ahogy az jólesik neki. Celaena úgy gondolta, hogy

valamivel el kéne terelje a figyelmét a gondolataiban felbukkanó képekről.

Még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy elbúcsúzzon Noxtól és Pelortól,
odasietett a fegyverállványhoz, és magához vett egy hajítókésekkel teli övet.

Az íjászok céltáblái előtt állt meg. A következő pillanatban Nox is

felbukkant mellette. A fiatalember szintén kést hajított a céltáb lára. A
pengéje ugyan belefúródott a második gyűrűbe, ám képte len volt eltalálni a
céltábla közepét. Nem volt olyan ügyes késdobá ló, mint íjász.

Celaena előhúzott egy tőrt az övéből. Mégis miért ölték volna meg ilyen
kegyetlenül a jelöltek egyikét? Hogy a fenébe sikerült elkövetni a
gyilkosságot, ha a holttestet az előcsarnokban találták meg? A kastélyban
nyüzsögtek az őrök. Holnap lesz az első igazi erőpróba, és máris meghalt
egy jelölt. Mostantól ez így fog folyni?

A céltábla közepén elhelyezkedő, parányi fekete foltra összponto sított.

Nyugodtan vette a levegőt, miközben meglendítette a karját. A csuklója

ostorként csapott előre. Elhalkult a többiek zaja. A céltábla közepe feketén
ragyogott. Abban a pillanatban fújta ki a leve gőt, amikor az ujjai közül
kisiklott a tőr.

Az acélból kovácsolt hullócsillagon megcsillant a fény. Az orgyil kos

komoran elmosolyodott, amikor a penge célba talált.

A háta mögött Nox hangosan káromkodott, mivel a kése csupán a harmadik

gyűrűbe fúródott. Celaena még szélesebben vigyorgott, és már nem törődött
vele, hogy a kastélyban valahol egy szétmar cangolt holttestet találtak.

Előhúzta a következő tőrt is, ám megtorpant, mert meghallotta Verin hangját.

Az a gazfickó éppen a küzdőringben gyakorolt Ká innal:

A vásári mutatványosok trükkjeivel semmire sem mész, ha te vagy a király

bajnoka.

A lány csupán egy pillantást vetett a hangoskodó irányába, de továbbra is a

célpontra összpontosított.

Inkább hanyatt kéne dobnod magadat. Egy nő úgy sokkal többre viheti
ilyesfajta tudással. Ha szépen megkérsz rá, ma éjjel megtaníthatlak néhány
mesterfogásra.

Hangosan felröhögött. Káin is csatlakozott hozzá. Celaena olyan erővel

markolta a tőrét, hogy az ujja sajogni kezdett.
-

Ne is hallgass rájuk! - suttogta Nox. Elhajította a következő tőrét, de az

ismét mellé ment. - Nem tudnának mit kezdeni egy nővel. Csak bámulnák,
ha egy meztelen lány besétálna a hálószobájukba.

Celaena keze meglendült. A kés pengéje megcsendült, mikor hajszálnyira a

másik mellé fúródott a céltábla kellős közepébe. Nox felvonta sűrű

szemöldökét. Szürke szeme megvillant. Nem lehetett idősebb huszonöt

évesnél.

Elképesztő, amit csinálsz.

Ahhoz képest, hogy lány vagyok? - vigyorgott Celaena.

Dehogyis - legyintett a fiú, és már dobta is a következő kést. - Ez bárkinek

dicsőségére válna.

A penge belefúródott a céltáblába, de ismét elkerülte a közepét. Nox

odasietett, és mind a hat tőrt kihúzta a táblából. Az övébe dug ta őket,
mielőtt visszatért volna a dobóvonalra. Celaena megköszö rülte a torkát.

Rosszul állsz - szólalt meg. Olyan halkan beszélt, hogy a többi jelölt nem is
hallhatta a hangját. - És a csuklómunkád sem jó.

Nox leengedte a karját. A lány felvette a dobótesttartást.

-
Így kell állni - folytatta. A szürke szempár egy pillanatra fel mérte, majd az
ifjú utánozta a testtartását.

Térdben roggyantsd meg a lábadat! Húzd hátra a válladat! La zítsd el a

csuklódat! Akkor dobj, amikor kifújod a levegőt.

Megmutatta, hogy mire gondolt, és a tőr a fekete foltba vágódott.

Mutasd meg még egyszer! - kérte Nox.

Celaena eleget tett a kérésnek. Most sem tévedett. Utána bal kézzel dobta el
a tőrt. Legszívesebben hangosan felkiáltott volna, ami kor a kés belefúródott
az előző tőr markolatába.

Nox a céltáblára összpontosított, és felemelte a karját.

Hát melletted mindjárt elszégyellem magam - szólalt meg halkan nevetve, és

még feljebb emelte a tőrt.

Tartsd egész lazán a csuklód! — válaszolta a lány. — Minden az

ostorcsapásszerű mozdulaton múlik.

Az ifjú engedelmeskedett, és amikor lassan kifújta a levegőt, elha jította a

tőrt. A sötét foltot ugyan nem találta el vele, de a penge még így is a belső

körbe fúródott. Magasba vonta az egyik szemöldökét.

-
Máris fejlődtem kicsit.

De csak egy kicsit - biccentett Celaena. A vonal mellett ma radt, miközben

az ifjú összegyűjtötte mindkettejük késeit. Az övére akasztotta a
fegyvereket. - Ugye perranthi vagy?

Bár sosem járt Perranthban, Terrasen második legnagyobb városában, a

hazai föld említése miatt mégis elfogta a félelem és a bűn tudat. Tíz év telt el
azóta, hogy lemészárolták a királyi családot. Tíz éve annak is, hogy Ada rlan
uralkodója beküldte a csapatait. Kereken tíz év telt el azóta, hogy Terrasen
némán fejet hajtott a végzete előtt. Nem kellett volna szóba hoznia a
szülőföldjüket. Igazából nem is tudta, hogy mi ütött bele. Igyekezett
udvariasan mosolyogni, amikor Nox bólintott.

Most először hagytam ott Perranthot. Hát bizony. Te meg azt mondtad, hogy
Bellrévébe való vagy?

Az apám kalmár - hazudta a lány.

Mit szól az öreged ahhoz, hogy a lánya a besurranó tolvajlást választotta

hivatásul?

Celaena nagy nehezen megőrizte a komolyságát. A tőre ismét cél ba talált.

Hát azt hiszem, nem mostanában fog hazahívni.

-
Azért ne aggódj, jó kezekbe kerültél. Az egész bandából neked van a legjobb
edződ. Látom, ahogy reggelente futni mentek. Nekem könyörögnöm kell,
hogy a mesterem letegye a borosüveget, és meg engedje, hogy az előírt időn
kívül is eddzem magamat - magyarázta a tolvaj, fejével az edzője felé intve.
A férfi a falnak támaszkodva ült. Az arcát eltakarta a csuklyája. - Már
megint alszik.

Én néha ki nem állhatom a testőrök kapitányát - mérgelődött a lány, és újabb

penge reppent ki az ujjai közül. - Ebben viszont igazad van, tényleg ő a
legjobb.

Nox egy darabig csendben maradt.

Ha legközelebb párosával kell edzenünk, akkor keressük meg egymást!

Rendben?

Miért is? - kérdezte a lány. Nyúlt volna a következő tőrért, de rájött, hogy
már mindet elhasználta.

Nox elhajította a kését. Ezúttal telibe találta a céltábla közepét.

Mert én hajlandó lennék minden pénzemet feltenni rá, hogy te nyered meg
ezt az egész átkozott ostobaságot.

Celaena elmosolyodott.

Remélem, holnap nem téged nyírnak ki a próbatételen.

Alaposan körülnézett a csarnokban. A leghalványabb jelét sem látta, hogy
másnap sor kerül az első, igazi erőpróbára. A többi jelölt meglehetősen
csendben ügyködött. Kivéve persze Káint és Verint. A legtöbb harcos sápadt
volt, mint a hó.

Remélem, egyikünk sem végzi úgy, mint Szemzabáló - tette még hozzá.

Komolyan is gondolta.

- Te állandóan csak olvasgatsz? - méltatlankodott Chaol. Celaena kis híján

felpattant az erkélyre kiállított székből, amikor a férfi leült a közelében. A
késő délutáni napsütés kellemesen melegítette az arcát. A langyos őszi szellő

meglobogtatta kibontott haját. Nyelvet öltött a kapitányra.

Nem kéne inkább elkapnod Szemzabáló gyilkosát?

Most esett meg először, hogy Chaol ebéd után is visszajött a lakosztályba. A
férfi szemében komor fény villant.

Semmi közöd hozzá! És ne is próbáld meg kiszedni belőlem a részleteket! -

tette hozzá zordan, amikor a lány kinyitotta a száját. A Celaena ölében fekvő
könyvre mutatott. - Ebédkor láttam, hogy A szél és az esőt olvasod, csak
elfelejtettem megkérdezni, mi a véleményed róla.

Tényleg azért jött, hogy egy könyvről beszélgessen, amikor ma reggel holtan
találták az egyik jelöltet?

-
Hát kicsit sok a jóból - ismerte be a lány, és keze megpihent az ölében fekvő
barna köteten. Amikor nem kapott választ, így folytatta. - Miért vagy itt
valójában?

Nehéz napom volt.

Celaena megmasszírozta sajgó térdét.

Mert meggyilkolták Billt?

Mert a herceg magával hurcolt a tanács egyik megbeszélésére.

Három órán keresztül tartott - felelte a testőr, és az állán megfeszültek az

izmok.

Azt gondoltam, hogy ő hercegi fensége a barátod.

Az is!

És mióta vagytok barátok?

A fiatalember nem válaszolt. A lány tudta, most éppen azt latol gatja, hogy
milyen mértékben fordíthatná ellene, ha elmondaná az igazat. Látszott rajta,
hogy gondosan mérlegeli a lehetőségeket. Már éppen ráüvöltött volna,
amikor Chaol végül megszólalt:
-

Egészen ifjú korunk óta. Akkoriban csak mi voltunk egykorúak a kastélyban.

Már ami a főnemeseket illeti. Együtt kellett tanul nunk, együtt játszottunk,
együtt kaptunk kiképzést. Tizenhárom éves koromban azonban az apám a
családunkkal együtt hazaköltözött a birtokunkra, Anielle-be.

Az Ezüst-tó partjára?

Nagyon is hihetőnek tűnt, hogy Chaol apja volt Anielle ura. Az ottani nép
gyermekei harcosnak születtek. Nemzedékek óta őrköd tek, hogy
visszatartsák a Fehéragyar-hegységből támadó vademberek hordáit.

Szerencsére az elmúlt tíz esztendő során némiképp enyhült a feszültség.

Adarlan hódító seregei elsők között csaptak le a Fehéragyar-hegység lakóira.

A lázadók közül alig maradtak néhányan életben, őket pedig eladták
rabszolgának. Celaena hallotta a híresz teléseket, hogy a hegylakók inkább
megölték a feleségüket és a gyerekeiket, azután magukkal is végeztek,
nehogy Adarlan rabszolgái legyenek. Valósággal beleszédült a gondolatba,
hogy Chaol hadba vonult a félelmetes törzsek ellen. A csatatéren százával
találkozhatott olyan óriásokkal, mint amilyen Káin.

Hát igen — válaszolta a testőr, és piszkálni kezdte az oldaláról lógó hosszú

vadászkést. - Az a sors várt rám is, mint az apámra. A királyi tanács tagja
lehettem volna. Apám azt akarta, hogy töltsek el egy kis időt a saját népünk
között. Tanuljam meg... amit a tanács

tagjainak meg kell tanulnia. Arról is beszélt, hogy mióta a király had serege
bevette magát a hegyek közé, a hegyi törzsek elleni háború he lyett most már
inkább jobban összpontosíthatnánk a politizálásra.

Aranyló szeme a semmibe révedt.

-

Nekem viszont nagyon hiányzott Résvár.

És inkább elszöktél otthonról?

Celaena nagyon csodálkozott, hogy a fiatalember ilyen sokat el árul magáról.

Útközben, idefelé Távolvégből még harapófogóval sem lehetett volna
kihúzni belőle egy szót is a múltjáról.

Még hogy elszöktem? - nevetett a férfi. - Dorian meggyőzte a testőrség

parancsnokát, hogy vegyenek be apródnak. Brullo is segí tett neki.

Az apám nemet mondott. Így aztán lemondtam főnemesi rangomról. Most

már az öcsém Anielle ura. Másnap pedig elindultam visszafelé.

A kapitány elhallgatott. A csend olyasmiről árulkodott, amit az ifjú nem

tudott vagy nem akart kimondani. Hogy az apja nem ellenkezett. Na és az
anyja? Chaol nagyot sóhajtott.

És veled mi a helyzet?

A lány keresztbe tette a karját a mellén.

Azt hittem, hogy semmit sem akarsz tudni rólam.

A testőr arcán halvány mosoly jelent meg, miközben a lassan na-rancsszínbe

forduló égboltot bámulta.

Mit szóltak a szüleid, hogy a lányuk Adarlan orgyilkosa lett?

-

A szüleim meghaltak. Amikor nyolcéves voltam.

Ezek szerint...

Celaena szíve majd kiugrott a mellkasából.

Terrasenben születtem. Orgyilkos lett belőlem, elkerültem Távolvégbe, és

most itt vagyok. Ez minden.

A hosszú csendet végül a fiatalember törte meg:

Mitől van az a sebhely a jobb kezeden?

Celaena nem pillantott az alkarja felé. Pontosan tudta, hogy mire gondol a
kapitány. Vastag, fehér vonal húzódott a keze fején, alig va lamivel a
csuklója fölött. A keze ökölbe szorult.

Nagyjából tizenkét éves lehettem, amikor Arobynn Hamel úgy döntött, hogy
bal kézzel nem tudok ugyanolyan jól vívni, mint a jobbal.

Eldönthettem, ő törje el a jobb kezemet, vagy inkább én ma gam.

Az egykori iszonyatos fájdalom emléke valósággal belehasított a kezébe.

Azon az éjszakán megmarkoltam az ajtófélfát, és rácsaptam a kezemre az

ajtót. A kézfejem felszakadt, és eltört két csontom. Hónapokig is eltartott,
amíg meggyógyultam. Ezalatt csak a bal keze met tudtam használni.
Kegyetlen mosolyt vetett az ifjúra.

Lefogadom, hogy Brullo sosem csinált ilyet veletek.

Hát nem - felelte halkan a testőr. - Bizony, hogy nem.

Megköszörülte a torkát, aztán felállt.

Holnap van az első erőpróba. Készen állsz?

Hát persze - hazudta a lány. A kapitány még egy darabig ott állt előtte.
Alaposan megnézte magának.

Akkor holnap reggel találkozunk - szólalt meg végül, és távozott.

Csend lett. Celaena átgondolta a hallottakat. Más úton jutot tak el idáig. Sok
mindenben különböztek, mégis számos dologban hasonlítottak egymásra.

Ismét karba tette a kezét. Megborzongott, mikor a hideg szél belekapott a

szoknyájába, és a lábához szorította a vékony szövetet.
BÁR HANGOSAN SOSEM MONDTA VOLNA KI, Celaena igazából
nem tudta, hogy mire számítson az első próbatétel során. Az elmúlt öt nap
kőkemény edzése, a különféle fegyverek és módszerek kipróbá lása után
sajgott az egész teste. Ez volt a másik dolog, amit semmi képpen nem ismert
volna be.

Annak ellenére sem, hogy csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudott

megbirkózni a végtagjaiban lüktető fájdalommal. Amikor másnap reggel
Chaol oldalán belépett a tágas edzőcsarnokba, a vetélytársait megpillantva
egyből rájött, nem ő az egyetlen, akinek fogalma sincs arról, mire
számíthatnak. A termet valósággal félbevágta a mennyezetről lógó fekete
függöny. Nem lehetett tudni, mi van a túloldalon. Bármi is rejtőzködött
odaát, az dönti el egyikőjük sorsát. Erre egyből rájött.

A megszokott hangzavar helyett halk suttogással teli csend fogadta. A

jelölteknek semmi kedvük sem volt hozzá, hogy a terem köze pén
ácsorogjanak, ezért ott maradtak edzőik mellett. Celaena is ott maradt Chaol
oldalán, ami egyáltalán nem számított meglepő dolognak. Az viszont nem
szokott előfordulni, hogy a jelöltek megbízói is
ott ácsorogjanak a fekete-fehér mintás padló fölé tornyosuló, belső erkélyen.
Szinte elakadt a lélegzete, mikor a tekintete találkozott a ko -

ronaherceg pillantásával. Azóta még csak nem is hallott a nagyúr fe lől, hogy
együtt álltak a király színe előtt. A herceg csupán a könyveit küldte el.

Most lelkesen mosolygott a lányra. Zafírzöld szeme megvillant a reggeli

fényben. Celaena válaszul félénken elmosolyodott, majd gyorsan elfordult.

Brullo ott állt a függöny tövében. Forradásokkal teli keze megpi hent a
kardja markolatán. Celaena alaposan körülnézett. Valaki meg állt mellette.

Már azelőtt tudta, hogy ki az, hogy Nox megszólalt volna: -

Kicsit túljátsszák a dolgot, nem gondolod?

A szeme sarkából a tolvajra pillantott. Chaol feszültté vált. Ala posan

szemügyre vette Noxot. Alighanem azon aggódott, hogy az orgyilkos és a
tolvaj valamilyen szökési terven töri a fejét. Bizonyára az is megfordult a
fejében, hogy a cselszövésük következtében halál várhat a királyi család
valamennyi tagjára.

Öt napon át úgy meghajtottak, hogy most alig állok a lábamon — válaszolta

halkan, mivel nagyon is tisztában volt vele, hogy a csar nokban alig beszélt
valaki. - Nagyon örülök ennek a kis izgalomnak.

Nox halkan elnevette magát.

Szerinted mire készülnek?

Celaena megvonta a vállát, de továbbra is feszülten figyelte a függönyt.

Egyre több vetélytársuk érkezett. Nemsokára kilencet üt majd az óra. Akkor

végre kezdetét veszi az erőpróba. Persze, akkor sem árulta volna el a
tolvajnak, ha tudja, hogy mi van a függöny túloldalán.
-

Remélem, hogy egy egész falkányi emberevő farkas, és puszta kézzel kell
őket elintéznünk - válaszolta végül. Az ajkán félmosollyal Chaol felé fordult.
— Az lenne ám a jó kis móka!

A testőr megköszörülte a torkát. Nem most jött el a beszélgetés ide je. Az

orgyilkos válaszul fekete nadrágja zsebébe dugta a kezét.

Légy szerencsés! - biccentett Noxnak, mielőtt elindult volna a függöny

irányába. Chaol utánament. Amikor eléggé távol jutottak a fiútól, Celaena
halkan megkérdezte:

Nem tudod, mi van a túloldalon?

Chaol megrázta a fejét.

Az orgyilkos megigazította a csípőjén lazán lógó vastag bőrövet. Ilyen övet

akkor vett fel az ember, ha arra készült, hogy sok fegyvert kell magára
aggatnia. Az üres öv súlya arra emlékeztette, amit elveszített. Meg persze
arra is, ami talán várni fog rá. Szemzabáló tegnapi halálának volt egy
kedvező olvasata is. Eggyel kevesebb ellenséggel kellett szembenéznie.

Dorian irányába pillantott. Ő bezzeg odafentről bizonyára látja, mi van a

függöny túloldalán. Miért nem segít neki egy kicsikét? A lány tekintete
végigsiklott a többi főúron. A nemesek kivétel nél kül finom ruhákat
hordtak. Vicsorogni kezdett, amikor megpillantotta Perringtont. A férfi
gúnyosan vigyorgott, miközben Káint figyelte. A hatalmas termetű, egykori
katona izmos karját lengette. A herceg talán elárulta Káinnak, hogy mire
számíthat?

Brullo megköszörülte a torkát:

-

Figyeljen ide mindenki!- kiáltotta. A résztvevők igyekeztek nyu-godtnak

tűnni, miközben a fegyvermester lassan a függöny elé sétált. - Eljött az első
erőpróba ideje.

Szélesen elvigyorodott, mintha csak arra számítana, hogy a füg göny

túloldalán rejtőzködő dolog kínok özönét fogja zú dítani a vakmerőkre.

Ő királyi felsége parancsának megfelelően, ma egyikőtöket utol -

éri a végzete! Azt, akiről bebizonyosodik, hogy méltatlan.

Ne húzd már az időt!, gondolta Celaena, és összeszorította a száját.

Mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban, Brullo nagyot csettintett, és

a fal mellett álló testőr máris félrehúzta a függönyt. A súlyos szövetfal
megmoccant, és lassan mozgásba lendült. Végül...

Celaena majdnem felkacagott. Íjászat? Azt nézik meg, hogy ki a legjobb

céllövő?

A szabályok egészen egyszerűek! - jelentette ki Brullo. A háta mögött

különböző távolságban öt céltáblát állítottak fel a csarnok ban. - Öt
nyílvesszőt kaptok. Egyet minden céltáblára. Aki a legrosszabb eredményt
éri el, az már megy is hazafelé.

Néhány résztvevő halkan méltatlankodni kezdett. Celaena azon ban

majdnem ujjongott örömében. Sajnálatos módon Káin sem próbálta meg
eltitkolni diadalmas vigyorát. Ha már valaki úgyis gyilkolja a jelölteket,
miért nem inkább vele kezdte?

-
Egymás után fogtok lőni - folytatta Brullo. A jelöltek mögött néhány katona
már be is tolt egy kocsit. Íjak és nyílvesszővel teli te gezek feküdtek rajta. -
Álljatok sorba az asztal mellett. Az lesz a sorrend. Az erőpróba elkezdődött.

A lány arra számított, hogy a többiek azonnal megrohanják a hosszú asztalt.

A katonák teljesen egyforma Íjakat és nyílvesszőket raktak rá.

Szemmel láthatóan azonban huszonegy társa közül egynek sem volt annyira
sürgős, hogy hazatérjen. Celaena már ment volna, hogy a kialakuló sor
elejére álljon, de Chaol megragadta a vállát.

Ne próbálj meg hencegni! - figyelmeztette. A lány negédesen elmosolyodott.

Lesöpörte karjáról a fiatalember kezét.

Majd igyekszem - dorombolta, és beállt a várakozók sorának végére.

Elképesztette, hogy a küzdelem szervezői ennyire megbíztak a részt

vevőkben. Íjat és nyilat adnak a kezükbe? A nyílvesszők hegyét per sze
leköszörülték. Csak hát ettől még egy pontos lövéssel simán át fúrhatná
Perrington torkát. Vagy éppen Dorianét, ha úgy tartja a kedve.

A gondolattól egészen felvidult, ám a figyelmét továbbra is a ve-télytársaira

összpontosította. A huszonkét jelölt mindegyike öt lö vést adhatott le. A
próbatétel rendkívül sokáig tartott. Ráadásul, mivel Chaol az előbb
visszatartotta, csupán a sor végére állhatott be. Szerencsére nem ő

volt a legutolsó. Hárman még álltak mögötte. Innen, a sor végéről viszont
legalább jól láthatta a többiek próbálkozásait. Káin is előtte került sorra.
A jelöltek egészen ügyesnek bizonyultak. A hatalmas, kör alakú célpontokat
öt színes gyűrű díszítette. A középső gyűrű sárga volt. Kellős közepén
parányi, fekete folt látszott. Az egymás mögött el helyezett céltáblák egyre
kisebbnek tűntek. Mivel a terem igencsak hosszú volt, az utolsó céltáblától
több mint kétszáztíz lépésnyi távol ság választotta el a lövészeket.

Celaena végighúzta ujját a tiszafa íj lágy ívén. Az íjászat volt az egyik első
dolog, amire Arobynn annak idején megtanította. Min den orgyilkosnak
remekül kellett lőnie. A többiek közül a két or gyilkos is gyakorlott
lövésznek bizonyult. Nem találták el ugyan a céltáblák kellős közepét, és a
távolabbi célokkal eléggé bizonytalanul bántak, ám mestereik - bárkik is
voltak - értettek a szakmájukhoz.

Pelor, a vézna orgyilkos még nem volt elég erős ahhoz, hogy telje sen
megfeszítse az ember nagyságú íjat. Csak a legnagyobb nehézség

árán tudta kilőni a nyílvesszőket. Amikor befejezte, a szeme dacosan

csillogott, a jelöltek pedig vihogni kezdtek. Káin hangosan kacagott.

Brullo komor arccal figyelte a fejleményeket.

Hát senki nem tanított meg az íj használatára, te legény?

Pelor kihúzta magát. Meglepően nyílt haraggal bámult a fegyvermesterre.

Elsősorban a mérgekhez értek.

- A mérgekhez! - harsogta Brullo, és az égre emelte a kezét. - A király egy

bajnokot akar... te pedig még a legelőn kérődző tehenet sem tudnád eltalálni.

Intett a fiúnak, hogy takarodjon. A többiek ismét röhögni kezdtek.

Celaena szerette volna átérezni a jókedvüket. Pelor azonban mé lyen

beszívta a levegőt, a vállából eltűnt a feszültség, és beállt a többi ek közé,
akik már lőttek. Vajon ha ma kiteszik a szűrét, hová fogják visszavinni? A
börtönbe? Vagy egy haláltáborba? Celaena furcsa mód megsajnálta a fiút.

Annyira nem is ügyetlen lövész.

Nox viszont nagyon is meglepte. Az ifjú tolvaj a három közeleb bi céltábla

kellős közepébe talált. A két távolabbin is sikerült egész pontos találatot
elérnie. A nyílvesszők a belső körökbe csapódtak. Lehet, hogy mégiscsak
érdemes volna elfogadni szövetségesnek az ifjút? A többiek arckifejezéséről
lerítt, hogy hasonló gondolatok jár nak a fejükben, ahogy Nox elindult
visszafelé a terem hátsó részébe.

Sír, a visszataszító orgyilkos a körülményekhez képest egész jól szerepelt.

Négy telitalálat, és az utolsó lövésével is eltalálta a legbel ső kör peremét.
Ekkor azonban Káin állt a padlóra húzott fehér vo nal mögé.

Megfeszítette tiszafa íját. A fekete gyűrű megcsillant az ujján, mikor az óriás

elengedte a húrt.

Aztán újra, és újra, és újra lőtt. Két lövés között alig telt el néhány
szívdobbanásnyi idő.

A teremben halotti csend támadt. Amikor meghallotta az utolsó nyílvessző

koppanását is, Celaena kis híján elhányta magát. Öt pon tos találat.

Csupán azzal vigasztalta magát, hogy félelmetes vetélytársa egyetlenegyszer

sem találta el a céltáblák közepén lévő parányi, fe kete pöttyöt. Az igazi
középpontot. Mondjuk az egyik lövése elég közel járt.

Ezután valamiért felgyorsult a sor. A lány csak Káinra tudott gon dolni.

Ahogy Perrington harsányan megéljenezte. Ahogy Brullo lelkesen a hátát

veregette. Mindenki erre a hústoronyra figyelt, mindenki őt dicsőítette. És
ezúttal nemcsak azért, mert olyan nagyda rab fickó volt, hanem mert tényleg
kiérdemelte a dicséretet.
Celaena váratlanul azon kapta magát, hogy már ő áll a fehér vonal mögött. A
hatalmas csarnok, mintha a végtelenbe nyúlott volna előtte.

Néhány vetélytársa halkan vihogni kezdett. A lány büsz kén kihúzta magát,
és a válla fölött előhúzott egy nyílvesszőt. Fel készült a lövésre.

Pár nappal korábban már lőttek célba. Kiváló eredményt ért el.

Legalábbis annyira, hogy azzal még ne hívja fel magára a figyel met. Ölt
már embert jóval távolabbról is, mint ahová a legmesszebb lévő céltáblát
állították. Mégpedig egyetlen lövéssel. Keresz tüllőtte a torkát.

Szeretett volna nyelni egy nagyot, de kiszáradt a szája.

Celaena Sardothien vagyok. Adarlan orgyilkosa. Ha ezek a fajankók tudnák,

hogy ki áll előttük, nem nevetnének így. Celaena Sardothien vagyok. Győzni
fogok. Nem fogok félni.

Megfeszítette az íjat. A karja elkínzott izmai belesajdultak az erő-feszítésbe.

Kizárta magából a zajt, a mozgást. Egészen egyszerűen elzárt mindent, és
csupán a saját légzését hallotta. Teljes figyelmével

az első céltáblára összpontosított. Beszívta a levegőt. Amikor kifújta,

elengedte a húrt.

Telitalálat.

A gyomrából kezdett eltűnni a feszültség. Az orrán keresztül fúj ta ki a

levegőt. A nyílvessző nem a fekete pöttyben állt meg, de hát nem is arra
célzott.

Már nem nevettek annyian, mint az előbb. Nem is törődött ve lük, amikor
újabb vesszőt illesztett a húrra, és kilőtte a második cél felé. A belső gyűrű

peremét akarta eltalálni. A nyílvessző halálos pontossággal oda is csapódott

be. Ha akarta volna, egész gyűrűt rajzolhatott volna az odalőtt
nyílvesszőkből. Már ha lett volna elegendő nyílvesszője.
A harmadik céltáblát is középen találta el. A belső kör peremét vette célba,
de a lövés kicsit beljebb ment. Ugyanezt történt a negyedik céllal is, ám itt
most a belső kör másik oldalát akarta eltalálni. Ahova célzott, a nyíl ott
fúródott be.

Amikor megragadta az utolsó nyílvesszőt, hallotta, hogy az egyik

vetélytársa, Renault, a vörös hajú zsoldos hangosan vihog. Válaszul annyira
megfeszítette az íjat, hogy a tiszafa megzendült, és felké szült az utolsó
lövésre.

A célpont alig volt több, mint egy színes volt. A fekete pötty a kö zepén nem
lehetett nagyobb egy homokszemnél. Igazából nem is láthatta. Nem látta azt
az érintetlen pöttyöt, amelyet egyikőjük, még Káin sem talált el.

Celaena karja remegett az erőfeszítéstől, amikor a húrt még egy picivel

hátrébb húzta. Végül lőtt.

A nyílvessző a céltábla kellős közepébe vágódott be. Az apró, fe kete

pöttybe. A vihogás elhallgatott.

Senki sem szólt egyetlen szót sem, amikor otthagyta a fehér vonalat, és az
íját feldobta a kocsi tetejére. Chaol dühös pillantásokkal méregette. Úgy
tűnt, a védencének nem sikerült teljesen elkerülnie a feltűnést.

Dorian viszont mosolygott. A lány felsóhajtott, majd oda ment a többiekhez,

akik az erőpróba végére vártak. Megtartotta tőlük a három lépés távolságot.

Az elért eredményeket maga Brullo hasonlította össze. Kiderült, hogy nem

az ifjú Pelort, hanem az egyik veterán katonát küldik el. Bár Celaenának
nem volt oka azt gondolni, hogy veszített - mert tényleg nagyon jól szerepelt
-, mégsem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy igazából semmit sem
nyert.
HIÁBA PRÓBÁLTA MEG egyenletesen venni a levegőt, Celaena hörögni
kezdett, mikor Chaollal az oldalán keresztülfutott a vadasparkon. A férfi a
legcsekélyebb jelét sem adta, hogy kimerült volna. Csupán az arcán
csillogott az izzadság, meg a fehér inge tapadt a hátára.

Egy hegy felé rohantak. A magaslat tetejét még mindig beborítot ta a reggeli
köd. A lány kis híján összecsuklott, ahogy megpillantot ta a meredek lejtőt.
A reggelije kezdett elindulni felfelé. Hangosan felnyögött, hogy felhívja
magára Chaol figyelmét, mielőtt megállt volna. Megragadta egy fa törzsét.

Remegni kezdett, igyekezett erősen megkapaszkodni, aztán elhányta magát.

Annyira gyűlölte, hogy forró könnyek csorogtak a szeméből.

Görcsölő gyomra miatt azonban alig kapott levegőt, így nem tudta tisztára
törölni az arcát. Chaol némán állt a közelben. Celaena letörölte a homlokát.

A légzésére összpontosított. Megpróbálta rákényszeríteni a testét, hogy

ellazuljon. Három nap telt el az első erőpróba óta. Csupán tíz napja é rkezett
meg Résvárba, de még mindig nem sikerült rendbe hoznia az állóképességét.
A következő
próbára négy nap múlva kerül sor. A közös edzések a megszokott ütemben
folytak. Ő azonban egyre korábban kelt fel. Nem hagyja, hogy Káin
legyőzze.

Vagy Renault, vagy bármelyikük.

Kész vagy? - kérdezte Chaol. Celaena felemelte a fejét, és megpróbálta

gyilkos pillantásával keresztüldöfni a fickót. A világ azon ban táncra perdült,
és a talaj mintha csak magához akarta volna rántani. Újra görcsölni kezdett.
— Mondtam neked, hogy futás előtt ne egyél!

Nem kéne ennyire örülnöd a szenvedésemnek!

Nem kéne ennyit hánynod!

Egyelőre nem jön több! - csattant fel a lány. — De lehet, hogy legközelebb
nem leszek ennyire udvarias, és téged foglak lehányni.

Ahhoz előbb utol kéne érned - felelte a kapitány vigyorogva.

Legszívesebben betörte volna az orrát, ám amikor közelebb lé pett,

megroggyant a térde. Kénytelen volt ismét megkapaszkodni a fatörzsben.

Várta, hogy újrakezdődjön a görcsös hányás. A szeme sarkából jól látta a

csendben várakozó férfit. Chaol a lány hátát nézte. Az izzadt, fehér alsóing
alatt jól látszódtak a sebhelyei.

—
Élvezed, ha a forradásaimat bámulhatod?

Chaol egy pillanatra ráharapott az alsó ajkára.

Hogy szerezted őket?

Egyértelmű volt, hogy a hátán végighúzódó három, rettenetes forradásról

beszélt.

Szerinted mégis hogy? - méltatlankodott Celaena. Amikor nem kapott

választ, felemelte a fejét, és a lombkoronát kezdte el bámulni. A reggeli
szellő mozgásba hozta a leveleket. Néhányat leszakított a csontujjakként
meredező ágakról. — Ezt a hármat az érkezésem napján kaptam
Távolvégben.

Mivel szolgáltál rá?

Szerinted mivel lehet erre rászolgálni? - kacagott fel keserűen a lány. - Senki
sem érdemel olyat, hogy megkorbácsolják, mint egy állatot.

A fiatalember már nyitotta volna a száját, de Celaena nem engedte szóhoz

jutni:

Amikor megérkeztem Távolvégbe, azonnal odarángattak a tá bor közepére,

és kifeszítettek két oszlop közé. Huszonegy korbács ütést kaptam.
A tekintete a semmibe meredt. Már nem Chaolt látta maga előtt, mindent
elborított a távolvégi pusztaság fölé boruló hamuszürke égbolt. Már nem a
szél süvített, a rabszolgák jajveszékeltek...

Ez még azelőtt történt, hogy összebarátkoztam volna a többi rabszolgával.

Az első éjszakám azzal telt, hogy a halált vártam. Nem tudtam, megérem-e a
reggelt. A hátamon könnyen elfertőződhettek volna a sebek. Vagy el is
vérezhettem volna. Mire észbe kapok, már nem is élek.

Senki sem segített?

Csak másnap reggel. Egy fiatal nő a kezembe csempészett egy gyógyírral

teli bádogdobozkát. Sorban állva vártuk a reggelit. Nem volt rá alkalmam,
hogy megköszönjem neki. Aznap négy munka felügyelő

megerőszakolta és megölte. - Ökölbe szorította a kezét, és majdnem elsírta

magát. - Később, amikor már nem bírtam tovább, benéztem hozzájuk, hogy
megfizessek nekik azért, amit azzal a szerencsétlennel tettek.

Mintha már nem is vér, hanem valamilyen jeges folyadék áramlott volna az
ereiben.

Túl gyorsan meghaltak.

Nő létedre Távolvégben... - kezdte volna Chaol. A hangja érdessé vált, de el

is halkult. - Senki sem próbált...
Elhallgatott. Nem tudta befejezni a kérdést. A lány lassan, kese rűen
elmosolyodott.

- Eleve féltek tőlem. Azután a nap után pedig, amikor kis híján
megérintettem a falat, senki sem mert még csak a közelembe se jönni. Ha
pedig valamelyik őr megpróbált volna túlságosan is barát ságosan
viselkedni... olyankor a bajtársai nagyon hamar megértet ték vele, hogy igen
könnyen kifordulok magamból, ha éppen olyan a kedvem.

Feltámadt a szél. Belekapott a lány hajába, és kicibálta a szálakat a fonatból.

Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy beszéljen a gyanújáról. Hogy talán
Arrobyn valahogy lefizette Távolvég őreit. Az ő kedvéért.

Mindenki úgy marad életben, ahogy tud.

Celaena nem igazán értette, mitől vált olyan lággyá a fiatalember pillantása.
Egy hosszú pillanaton keresztül csak némán bámulta a kapitányt, aztán
hirtelen mozgásba lendült. Felfelé rohant a hegycsúcs irányába. A szirt
tetejét ragyogó fénybe borították a nap első sugarai.

Másnap délután a bajnokjelöltek Brullo körül álltak. A fegyvermester

előadást tartott a különféle fegyverekről. Csupa olyan ostobaság ról
szövegelt, amit Celaena már évekkel korábban megtanult, így semmi oka
nem volt rá, hogy feszülten figyeljen. Azon törte a fejét, hogyan tudna
feltűnés nélkül állva aludni, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy valaki
megmoccant az egyik erkély ajtajában. Ép pen időben fordult meg ahhoz,
hogy lássa, a jelöltek egyike - egy leszerelt, veterán katona -

megtámadja a mellette álló őrt. Egyetlen

ütéssel leterítette a fegyverest. A testőr feje hangos csattanással vágódott a

márványpadlónak, abban a pillanatban elveszítette az esz méletét. A lány
valósággal kővé dermedt. Hozzá hasonlóan egyet len vetélytársa sem mert
megmoccanni. A lázadó rohanni kezdett. Megpróbált kijutni az ajtón át a
kertbe, hogy elmenekülhessen.

Chaol és az emberei elképesztő gyorsasággal reagáltak. A mene külő

veterán még az üvegajtót sem érte el, amikor az első nyílvessző a hátába állt.

Néma csend támadt. Az őrök fele körülvette a jelölteket. Kezük a kardjuk

markolatát szorította. A többiek, Chaollal az élükön, odarohantak a halotthoz
és a leterített őrhöz. Hallatszott az íjak fájá nak recsegése, ahogy a belső
körfolyosón álló íjászok megfeszítették fegyverük húrját. Celaena mereven
állt. Mellette Nox sem mozdult. Elég lett volna egy rossz mozdulat ahhoz,
hogy az ingerült őrök bárkivel végezzenek. Még Káin sem mert túlságosan
nagy levegőt venni.

Celaena jól látta, hogy a jelöltek és a fegyvereiket szorongató test őrök falán
túl Chaol letérdel az eszméletlen őr mellé. Senki sem nyúlt a halott jelölthöz.
A katona hason feküdt a kövön. Kinyújtott karja az üvegajtóra mutatott. Az
elhunytat Svennek hívták. A lány nem tudta, hogy miért zárták ki a
hadseregből.

Istenek az égben! - suttogta Nox olyan halkan, hogy szinte meg sem
moccant a szája. - Egyszerűen csak... megölték.

Celaena legszívesebben ráförmedt volna, hogy fogja be a száját, de még ezt

is túl kockázatosnak tartotta. Vetélytársai közül néhányan halkan morogtak,
de egyikőjük sem mert akárcsak egy lépést is tenni.

Tudtam én, hogy komolyan gondolják, nem mehetünk el in nen. De hát... - a

fiatalember halkan káromkodni kezdett. Celaena

érezte, hogy Nox a szeme sarkából őt figyeli. - A megbízóm büntetlenséget

ígért. Amikor sarokba szorított, azt ígérte, hogy nem kell börtönbe mennem,
ha esetleg elbukom az erőpróbán.
A lány ekkor már tudta, hogy az ifjú nem is annyira hozzá szólt, mint inkább
önmagának beszélt. Amikor nem válaszolt, Nox is elhallgatott. Mind a
ketten némán bámulták a halott bajnokjelöltet.

Mégis mi vitte rá Svent? Miért itt? Miért most? Hiszen még csak három nap
múlva esedékes a második erőpróba. Miért gondolta ez a harco s, hogy ez a
legmegfelelőbb időpont? Annak idején, amikor a lányban elpattant a húr a
sóbánya mélyén, nem is gondolt a szabadságra. Hát nem. Eldöntötte, hogy
akkor és ott fog kitörni. Megragadta a csákányt, és lecsapott vele.

Valójában esze ágában sem volt elmenekülni.

A beáradó napfényben az elhunyt vére úgy ragyogott, mintha a bejárati ajtót

vörös ólomüveg borította volna.

Lehet, hogy az elhunyt rájött valami fontosra. Arra, hogy nem tud nyerni.

Úgy vélte, az ilyen gyors halál még mindig sokkal jobb, mintha vissza
kellene térnie oda, ahonnan elhozták. Ha szökni akart volna, akkor kivárta
volna a sötétség beköszöntét. Csendben, tanúk nélkül kelt volna útra. Sven
mást akart. Celaena most már maga is megértette az összefüggéseket.

Világosság vált minden, de csak azért, mert akkor régen ő maga is

megpróbált kitörni Távolvégből. Egyujjnyira járt a faltól.

Adarlan rabszolgasorba taszíthatja őket. Elpusztíthatja az életü ket, lesújthat

rájuk, megkorbácsolhatja, összetörheti a foglyokat. Arra kényszerítheti a
rabszolgákat, hogy részt vegyenek ezen a nevetséges versenyen. Függetlenül
attól, hogy bűnözők voltak-e, avagy sem, a harcosok mégiscsak emberek
maradtak. Sven számára már

csak egyetlen kiút maradt. Inkább meghalt, mint hogy részt vegyen a király
játékában.

Ahogy a halott ott feküdt a hideg kövön, ahogy az ujja továbbra is az

elérhetetlen látóhatár felé mutatott, Celaena csendben imádkozni kezdett
érte, és azt kívánta, hogy jó legyen neki ott, ahová került.
DORIAN HAVILLIARD IGYEKEZETT egyenes háttal ülni a trónján. A
szemhéja mintha csak ólomból lett volna. A muzsika és a cse vegés
közepette majdnem elaludt. Miért ragaszkodik az anyja ahhoz, hogy ő is
részt vegyen a királynői udvar fogadásain? Hetente egyetlen délutánt kellett
itt eltöltenie, de már ez is túl soknak tűnt. Mondjuk még így is jobban járt,
mintha
Chaol

társaságában

Szemzabáló

hulláját
kellett
volna

tanulmányoznia. A kapitány jó pár napja minden idejét ezzel tölti. A herceg

egyelőre nem aggódott. Arra ráér majd később is. Ha esetleg komoly gond
lesz a gyilkosságból. Ez valószínűtlennek tűnt, hiszen Chaol már hozzálátott
az ügy felderítéséhez. Valószínűleg valamilyen részeg verekedés lehetett.

Ott volt persze még az a jelölt is, aki ma délután megpróbált elszökni.

Dorian megborzongott. Milyen lehetett azoknak, akik az eset szemtanúi

voltak? Chaolnak igen sok kellemetlenséggel kell most megbirkóznia. Ott
volt a sebesült katona, meg a főnemes, aki elve szítette a bajnokjelöltjét. És
akkor még nem is beszélt az elhunytról.

Mégis mi járhatott az apja fejében, amikor úgy döntött, hogy meg rendezi ezt
a versenyt?

A herceg az anyjára pillantott. A királyné a szomszédos t rónon ült.

Anyja valószínűleg semmit sem tudott az uralkodó szándéka iról. Bizonyára

halálra rémült volna, ha megtudja, milyen bűnözőkkel kell egy fedél alatt
élnie. Az anyja még mindig gyönyörű asszony volt. Csupán néhány ránc volt
az arcán, és azokat is gondosan eltakarta a púderrel. Aranybarna hajában is
csupán néhány ezüst hajszál látszott. A fejedelmi asszonyt valósággal
elborította a zöld bársony hullámzó tengere, a könnyű anyagból készült
kendő és az aranyszínben ragyogó sál. A koronája alól csillogó fátyol borult
az arcára. Dorian valamiért úgy érezte, hogy felséges anyja aznap egy sátrat
húzott magára.

Előttük az udvari nemesség tagjai ácsorogtak vagy sétáltak a teremben.

Az urak és hölgyek pletykáltak, cselszövéseken törték a fejüket, vagy

megpróbálták elcsábítani egymást. A sarokba ültetett zenekar menüettet
játszott. A szolgák mintha maguk is táncoltak volna, miközben teli tálcákkal
siklottak az összegyűlt nemesek között. Újratöltötték az előkelőségek kupáit,
és eltüntették a bemocskolt tányérokat, poharakat és ezüst evőeszközöket.

A herceg úgy érezte magát, mintha ő is valamilyen dísztárgy len ne.

Természetesen azt a lenyűgöző öltözetet viselte, amit az anyja ma reggel

küldetett át hozzá. A mellény sötét, kékeszöld bársonyból készült. A kék -

fehér csíkos vállrészből szinte már nevetségesen bő fe hér ruhaujj buggyant

elő. Hála az égnek, legalább a szürke nadrágja miatt nem kellett
szégyenkeznie. Férfiember létére viszont igencsak kényelmetlenül érezte
magát a túlságosan is újnak látszó világosbarna, szarvasbőr csizmájában.

Dorian, drágám, te duzzogsz - szólalt meg Georgina királyné, mire a fia

bocsánatkérően rámosolygott. — Levelet kaptam Hollintól. Szeretettel
üdvözöl.

Mondott bármi érdekeset is?

Csak azt, hogy utálja az iskolát, és haza akar jönni.

Minden levélben ezt írja.

Adarlan királynéja felsóhajtott.

Ha az apád nem tiltotta volna meg, már rég hazahozattam volna.

-

Addig jó, amíg az iskolában van.

Ami az öccsét illeti, tényleg az volt a legjobb, ha a lehető legmesszebb volt

tőle. Georgina alaposabban megnézte magának a fiát.

Te sokkal jobb gyerek voltál. Sohasem viselkedtél engedetlenül a

mestereiddel. Jaj, szegény kicsi Hollin! Ha majd meghalok, ugye vigyázni
fogsz rá?

Meghalsz? De hát anyám...

Tudom, hogy milyen idős vagyok — ellenkezett a királyné, és legyintett

gyűrűkkel teliaggatott kezével. - Éppen ezért kell megnősülnöd.

Minél hamarabb.

Megnősüljek? - hördült fel a herceg. - Ugyan kit vehetnék el?

Dorian, te vagy a koronaherceg. Ráadásul már elmúltál tizenkilenc éves.

Talán örökös nélküli király akarsz lenni, hogy majd Holliné legyen utánad a
trón?

Az ifjú nem válaszolt.

Gondoltam - biccentett az anyja. Rövid töprengés után így folytatta. -

Rengeteg fiatal nő van az udvarba n, akikből mind jó feleség válna. Persze
az volna a legjobb, ha egy hercegnőt választa nál.

Nincsenek szabad hercegnők - mordult fel a fia.

Ott van például Nehemia hercegnő — nevetett az anyja, és gyorsan a fia

vállára tette a kezét. — Ó, ne aggódj! Nem kényszerítelek rá, hogy őt vedd
feleségül. Már az is meglepett, hogy az apád nem fosztotta meg a rangjától.
Ezt a beképzelt, dölyfös lányt. Tudtad, hogy nem hajlandó azt a ruhát
viselni, amit én küldtem neki?

Biztosra veszem, hogy a hercegnőnek jó oka van rá, hogy így tegyen - felelte
Dorian ingerülten. Felbőszítette az anyja szavaiból kicsengő

kimondatlan előítélet. — Csupán egyszer beszéltem vele, de nagyon is...

elevennek tűnt.

- Akkor lehet, mégiscsak öt kellene feleségül venned — nevetett ismét a

királyné, mielőtt a fia válaszolni tudott volna. Dorian halványan
elmosolyodott. Még mindig nem tudott rájönni, miért is tett e leget az apja
Eyllwe királya óhajának, amikor a legyőzött fejedelem azt kérte, hogy
engedjék a lányát ellátogatni Adarlan fővárosába. Itt az udvarban majd
jobban megismerheti a birodalom szokásait. Hát, Nehemia nem bizonyult túl
jó nagykövetnek. A herceg ráadásul arról is hallott, hogy vendégük állítólag
titokban országának lázadóit támogatja. Közismert volt, hogy fel akarta
számoltatni a Calacullában működő munkatá bort. Dorian ezért nem is
hibáztatta. Főleg azután nem, hogy tanúja lehetett Távolvég
szörnyűségeinek. Jól látta, hogy a sóbánya mennyi re megviselte Celaena
Sardothient. Az apja azonban soha semmit nem tett ok nélkül. Bár a herceg
csupán pár szót válthatott Nehemiával, ez is elég volt ahhoz, hogy
feltámadjon a halvány gyanúja. Lehet, hogy a hercegnő valamilyen titkos
céllal érkezett a fővárosba?

Annyira kár, hogy Kaltain úrnő Perrington herceg jegyese - folytatta az

anyja. — Nagyon szép az a lány. És felettébb udvarias. De ta lán van egy
húga.

Dorian összefonta a karját a mellén. Nyelt egy nagyot. Kaltain a terem túlsó
felében állt. A herceg nagyon is tisztában volt vele, hogy

a szépséges, ám ennek ellenére kimondhatatlanul ellenszenves ifjú hölgy

valósággal felfalja a tekintetével. Mocorogni kezdett a trónon. A feneke
máris megfájdult a sok ücsörgéstől.

Mit szólsz Elise-hez? - kérdezte a királyné, és a fejével egy fiatal,

levendulaszínű ruhát viselő, szőke lány felé intett. - Ő is nagyon szép. És
szerintem nagyon... játékos természet lehet.

Ahogy azt már én is megtapasztalhattam.

Elise borzasztóan unalmas - válaszolta a herceg.

- Jaj, Dorian!- kiáltott fel az anyja, és a szívére szorította a kezét. - Csak nem
akarod azt mondani, hogy szerelmi házasságot forgatsz a fejedben? Ugye
nem? A szerelem távolról sem garantálja, hogy si keres lesz a házasságod.

A herceg unatkozott. Elege volt ezekből a némberekből, és unta már azokat

az úrfikat is, akik úgy tettek, mintha a fegyvertársai let tek volna. Halálosan
unt mindent.

Azt remélte, hogy a távolvégi utazás majd kizökkenti az unalom ból. Úgy
vélte, a hosszú út után boldogan tér majd haza. Erre kiderül, hogy itthon
semmi sem változott. Ugyanazok az úrihölgyek bámultak rá, ugyanolyan
esdeklő bociszemmel. A kacsintgató cselédlányok sem változtak. A királyi
tanács tagjai továbbra is törvényjavaslatokat csúsztattak be az ajtaja alatt, és
a mellékelt leveleikből kiderült, hogy a támogatására számítanak. Ami pedig
az apját illeti... Az apja kizárólag a hódításaival törődött. Addig nem
nyugszik, míg valamennyi földrész fölött nem Adarlan zászlója lo bog.

Meglepően hamar ráunt arra, hogy fogadásokat kössön ezekre az

úgynevezett bajnokjelöltekre. Egyértelműnek tűnt, hogy a végső

összecsapásra majd Káin és Celaena között kerül sor. Addig pedig... Na

szóval, felesleges lett volna a figyelmét a többi jelöltre pocsékol nia.

Már megint duzzogsz. Valami felzaklatta az én kiskutyámat? Hírt kaptál

Rosamundról? Szegény kisfiam, milyen csúnyán össze törték a szívedet! -
kiáltotta a királyné fejcsóválva. - De már több mint egy év is eltelt azóta...

A fiatalember nem válaszolt. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy

Rosamundra gondoljon. Vagy a férjére, arra a durva alakra, akiért a lány
elhagyta.

Néhány előkelőség táncolni kezdett. Hullámzó mozgással kerül gették

egymást. Páran vele egykorúak voltak. A herceg mégis úgy érezte, hogy
eltávolodott tőlük. Nem érezte magát idősebbnek, bölcsebbnek meg főleg
nem. Mintha csak... mintha azt érezte volna...

Valamiért az az érzése támadt, mintha a belsejében rejtőző valami egész

egyszerűen lehetetlenné tette volna, hogy örömét lelje a mulatozásban.

Nem bírta elviselni az udvaroncok képmutatását, ahogy azok erőnek erejével

semmibe vették a kinti világot. Mindennek nem a hercegi cím volt az oka.
Serdülőkorában nagyon is élvezte a többiek társaságát. Nagyon hamar
nyilvánvalóvá vált azonban, hogy valami örökre el fogja választani a
többiektől. Az egészben mégis az volt a legszörnyűbb, hogy az udvaroncok
mintha észre sem vették volna ezt a különbséget. Fogalmuk sem volt arról,
hogy a herceg másnak tartja magát. Ha nem lett volna Chaol, kétségbe -
ejtően magányos lett volna.

Tudom, hogy az apád rendkívül sok feladatot bízott rád - folytatta az anyja,
majd elefántcsontfehér ujjával odaintette magához az egyik udvarhölgyet. -
Ha azonban veszed magadnak a fáradságot, és van egy ráérő pillanatod,
amikor anyádra vagy a királyság jövő jére gondolnál, akkor nézd át ezt a
papírt.

Az udvarhölgy mélyen pukedlizett, és a herceg felé nyújtott egy

összehajtogatott papirost. Az irományon az anyja vérvörös pecsétje

ragyogott. Dorian feltépte a levelet, és a gyomra valósággal görcsbe rándult,

amikor meglátta a hosszú névsort. Előkelő úrihölgyek ne vei sorakoztak
egymás alatt. Kivétel nélkül megfelelő korban voltak ahhoz, hogy férjhez
menjenek.

Ez meg mit jelentsen? - csattant fel, és legszívesebben cafatokra tépte volna

az irományt. Az anyja lefegyverző mosollyal válaszolt: -

A szóba jöhető menyasszonyok névsora. Bármelyik hölgy alkalmas volna rá,

hogy koronát viseljen a fején. Ezenfelül pedig mindannyiukról biztosan
tudom, hogy képesek lesznek örökösöket adni neked.

Dorian az egyik mellényzsebébe csúsztatta a névsort. Egyszerű en képtelen

volt megülni a fenekén.

Majd még meggondolom a dolgot - jelentette ki, és mielőtt az anyja

válaszolhatott volna, lelépett a gazdagon díszített emelvény ről. Abban a
pillanatban öt ifjú hölgy vette körbe. Az egyik táncolni szeretett volna, a
másikat az érdekelte hogy van a herceg, a harma dik azt tudakolta, hogy
részt vesz-e Samhuinn éjszakáján a bálon. Be nem fogták volna a szájukat.
Dorian üveges tekintettel bámulta őket. Nem kellett volna legalább a
nevüket tudnia?

Elnézett a szépségek drágaköves ékszerekkel borított feje fölött, hogy kiutat

találjon. Meg fog fulladni, ha túl sokáig idebent marad. Viszonylag
udvariasan búcsút vett a hölgyektől, majd kisietett a fejedelmi udvar
csillogó-villogó

kavargásából.
Ügy

érezte,
hogy

lehetséges

menyasszonyainak névsora átégeti a ruháját, és megper zseli a bőrét.

Odakint zsebre vágta a kezét, és elindult a palota egyik hosszú folyosóján.

A kutyák részlegében nem volt senki sem. Az ebeket és a kopókat kivitték

gyakorolni a pályára. Meg akarta nézni az egyik vemhes szukát. Persze
tisztában volt vele, hogy az újszülött kutyákról

addig semmi sem fog kiderülni, míg meg nem kezdődik az elles. Re mélte,
hogy a szuka fajtiszta kölykökkel lepi meg, bár tudni lehetett róla, hogy
gyakran és ügyesen kiszökik a ketrecéből. Ez a kopó volt a leggyorsabb
mind közül, de a herceg nem tudott megbirkózni a szuka ösztönös
vadságával.

Ezért aztán nem is nagyon tudta, hová tart. Egyszerűen csak ment az orra
után. Mindegy volt, hogy hová.

Kikapcsolta a mellénye legfelső gombját. Egy nyitott ajtó felől kar dok
csattogása hallatszott. Megtorpant. A bajnokjelöltek edzőtermének ajtaja
előtt állt. Mostanra már véget ért a kiképzés, ám ennek ellenére...

A lány volt bent.

Aranyhaja valósággal ragyogott, ahogy eltáncolt a három testőr mellett.

Mintha nem is markolta volna a fegyvert, hanem az acélkard is a keze része

lett volna. Esze ágában sem volt elhátrálni a fegyveresek elől. Ügyesen
oldalra mozgott, és megkerülte őket.

Bal kéz felől valaki tapsolni kezdett. A négy párbajozó megállt.

Mindannyian lihegtek. Dorian jól látta, hogy az orgyilkos kajánul
elmosolyodott. Kiálló pofacsontján izzadság csillogott, kék szeme
valósággal ragyogott. Hogy lehet ennyire csinos? Csak...

Előlépett a tapsoló alak. Nehemia hercegnő nem a megszokott fehér

díszruháját viselte. Sötét zubbonyt és bő nadrágot hordott. A karja hajlatában
gazdagon faragott vívóbotot tartott.

A hercegnő vállon veregette az orgyilkost. Mondott valamit, amin a lány

nevetni kezdett. Dorian körülnézett. Hol a csudába volt Chaol vagy Brullo?

Hogy került Adarlan orgyilkosa Eyllwe hercegnőjének társaságába?

Ráadásul karddal a kezében! Ez nagyon nem volt rendjén. Főleg azután,

hogy a minap az egyik bajnokjelölt megpróbált elszökni.

Amikor Dorian belépett hozzájuk, szélesen rámosolygott a hercegnőre, és

meghajolt. Nehemia csupán egy ingerült biccentésre mél tatta. Nem is csoda.

A herceg megragadta Celaena kezét. A lány bőrének fém- és izzadságszaga

volt, ennek ellenére kezet csókolt neki. Miközben az ajka hozzáért, felemelte
a tekintetét, hogy a szemébe nézhessen.

Lillian úrnő — lehelte a lány bőrébe.

Hercegi fenség - felelte az orgyilkos, és megpróbálta elhúzni a kezét. Dorian

azonban erősen tartotta.

Válthatnánk néhány szót? - kérdezte, és maga után vonszolta, mielőtt az

orgyilkos válaszolhatott volna. Amikor hallótávolságon kívülre kerültek,
azonnal ráförmedt. — Hol van Chaol?
-

No de fenség, illik így beszélni hőn szeretett bajnokjelöltjével?

- méltatlankodott a lány, és karját összefonta a melle előtt. A herceg

savanyúan nézett rá.

Szóval hol van?

Nem tudom, de ha fogadni akarnék, akkor azt mondanám, hogy Szemzabáló

széttrancsírozott holttestét vizsgálja. Lehet per sze, hogy éppen Sven
hullájától szabadul meg. Ami pedig azt illeti, Brullo megengedte nekem,
hogy délutánonként annyi időt töltsék el itt, amennyi csak jólesik.

Talán nagyuram is tudja, hogy holnap újabb erőpróba vár rám.

Még szép, hogy tudta.

Mit keres itt Nehemia hercegnő?

Benézett hozzám, és amikor Philippa elmondta neki, hogy itt talál, akkor
mindenképpen be akart állni gyakorolni. Úgy tűnik, minden nő

nyugtalanná válik, ha túl sokáig nem markolhat fegyvert — magyarázta

vigyorogva a lány.

Régebben nem voltál ennyire beszédes.

-

Talán, ha fenséged kegyeskedett volna szóba elegyedni velem, akkor

hamarabb is rájött volna, hogy ilyen kis szószátyár vagyok.

A herceg felhördült, nem tudott ellenállni a csábításnak, pedig tudta, hogy

baja lesz belőle.

Mégis mikor beszélhettem volna veled?

Nagyuram, ugye kegyeskedik emlékezni arra az apróságra, hogy

Távolvégből együtt jöttünk idáig? Ezenfelül pedig már hetek óta itt vagyok a
városban.

Küldtem neked könyveket - figyelmeztette a herceg.

És talán egyetlenegyszer is megkérdezte, hogy elolvastam-e őket?

Elfeledkezett volna ez a lány arról, hogy éppen kihez beszél?

Egyszer igenis beszéltem veled, mióta megjöttünk.

Az orgyilkos megvonta a vállát, és megpróbált hátat fordítani. A herceg

ingerülten, ám ugyanakkor kissé kíváncsian megragad ta a karját. A lány
türkizkék szeme felvillant, ahogy a kezére nézett. Dorian szíve gyorsabban
kezdett el dobogni, ahogy találkozott a pillantásuk. Igen, a bajnokjelöltje
tényleg gyönyörű volt, még ilyen izzadtan is.

-
Fenséged nem fél tőlem? - hallatszott a kérdés. A lány tekintete a herceg
kardjára tapadt. — Vagy netán nagyuram ugyanolyan jól kezeli a fegyvert,
mint a derék Westfall kapitány?

Dorian közelebb lépett, és erősebben szorította a karját.

Jobb vagyok nála - suttogta az orgyilkos fülébe. Hát igen: a lány elpirult, és
lesütötte a szemét.

Na szóval... - folytatta volna, de már elkésett vele. A herceg úgy érezte, hogy
győzött. A bajnokjelölt karba tette a kezét. - Fenséged rendkívül tréfás
kedvében van.

Megteszek minden tőlem telhetőt - hajolt meg túljátszott eleganciával a

herceg. - De Nehemia hercegnő akkor sem lehet itt veled.

Már miért ne lehetne? Talán azt hiszi, hogy meg fogom ölni? Mégis, miért
ölném meg az egyetlen embert a palotában, aki nem nyáladzó idióta?

A szúrós pillantás egyértelművé tette, hogy a trónörökös i s ez utóbbiak közé

tartozik.

És azt még nem is említettem, hogy a hercegnő testőrei egy szempillantás

alatt lemészárolnának, mielőtt még kezet emelhetnék rá.

-
Ez akkor sem lehetséges. A hercegnő azért jött ide, hogy meg-ismerje a
szokásainkat, nem azért, hogy vívni tanuljon.

Egy hercegnő... az bizony hercegnő. Azt tesz, amit akar.

Ezek szerint, ha nem tévedek, te akarod kiképezni a fegyver-forgatásra.

Lehet, hogy fenséged mégiscsak fél egy kicsit tőlem? — vigyorgott a lány
félrehajtott fejjel.

Azonnal visszakísérem a lakosztályába.

A Rém segítsen benne nagyuramnak! — hajlongott félreállva az orgyilkos.

Dorian beletúrt a hajába, és odasietett a hercegnőhöz. A sötét bőrű hölgy

csípőre tett kézzel várta.

Fenséges hercegnő - szólalt meg az ifjú, és intett a nő két testőrének, hogy

jöjjenek oda. - Attól tartok, hogy vissza kell térnie a lakosztályába.

Nehemia felvonta az egyik szemöldökét, és elnézett Dorian vál la fölött. A

herceg ingerülten hallotta, hogy Celaena valamit a ven dég anyanyelvén
magyaráz. A hercegnő ingerülten a padlóra csa pott a botjával. Dühösen a
vendéglátójára förmedt. Dorian csupán egészen kicsit értette Eyllwe nyelvét,
és rangos vendégük érthetetlenül gyorsan beszélt. Szerencsére az orgyilkos
lefordította a szavait.
-

Őfensége azt mondja, hogy fenséges hercegséged méltóztasson visszatérni a

puha párnái közé, és csak táncikáljon nyugodtan, de hagyjon minket békén.

A fiatalember nagy erőfeszítés árán megőrizte a komolyságát.

Mondd meg neki, elfogadhatatlan, hogy itt vívjon.

Celaena mondott valamit. Válaszul a hercegnő csak legyintett, majd

határozott léptekkel elindult a vívásra kijelölt rész felé.

Mit mondtál neki? - tudakolta Dorian.

Azt, hogy fenséged önként jelentkezett vívópartnernek - felelte a

szemérmetlen teremtés. — Na? Csak nem akar csalódást okozni egy
hercegnőnek?

Nem fogok leállni vívni vele.

- Jobban szeretné velem próbára tenni az ügyességét?

Csak ha kettesben küzdünk a lakosztályodban - vágta rá azonnal a

fiatalember. - Ma éjjel.

Oh, annyira várom - mosolygott álszenten a lány, és elkezdett a hajával

játszani.
A hercegnő viszont olyan határozott ügyességgel pörgette meg a vívóbotját,
hogy Dorian nyelt egy nagyot. Úgy döntött, talán mindenki jobban jár, ha a
vendég ma nem veri pépesre az ország trón örökösét. A herceg talpraesett
módon ezért odasietett a fegyveráll ványhoz, és kiválasztott két fából készült
gyakorlókardot.

Mi lenne, ha inkább elsajátítanánk a kardvívás alapjait? - kérdezte

Nehemiától. Legnagyobb megkönnyebbülésére a hercegnő biccentett, és a
vívóbotját átadta az egyik testőrének. Elvette Doriantól az egyik
gyakorlókardot. A herceg megkönnyebbülten felsóhajtott. Celaenának
mégsem sikerül bolondot csinálnia belőle!

Ilyen a legelső beállás — fordult a hercegnő felé, és védekező test-tartásba

helyezkedett.
Celaena elmosolyodott. Csendben figyelte, ahogy Adarlan koronahercege
végigvezeti Eyllwe hercegnőjét a kardvívás alapvető lépésein. Kénytelen
volt elismerni, hogy a fiatalember meglehetősen elbűvölő módon viselkedik.

A maga öntelt módján persze. Egy ilyen magas rangú úrfi igazán lehetett
volna sokkal, de sokkal borzasztóbb is. Az előbb kissé bosszús lett, amiért az
ifjú olyan zavarba hozta, még el is pirult. Ha őszinte lett volna magához,
akkor beismeri, hogy Dorian elképesztően vonzó. Igazából más sem járt az
eszében, csupán a jóképű nagyúr. Milyen különös, hogy ez a vonzó
fiatalember még nem nősült meg.
Legszívesebben megcsókolta volna.

Nyelt egy nagyot. Celaena természetesen már csókolózott. Sam

megcsókolta, mégpedig éppen elég sokszor, hogy tudja, milyen érzés is
csókot kapni. Már több mint egy év is eltelt azóta, hogy elveszí tette az
orgyilkost, akivel együtt nőttek fel. Régebben még a puszta gondolatától is
rosszul lett volna, hogy valaki mással csókolózzon. Most azonban, ahogy
elnézte Doriant...

Nehemia hercegnő előrevetette magát. A fakard nagyot csat tant Dorian

csuklóján. Celaena ráharapott az ajkára, nehogy fel nevessen. A herceg
savanyú képet vágott, és megdörzsölte a csuklóját, de aztán mosolyogva
figyelte az öntelten vigyorgó hercegnőt.

Hogy a fenébe lehet ennyire jóképű!

Celaena nekitámaszkodott a falnak, és nagy örömmel figyelte volna továbbra

is a vívóleckét, ám ekkor valaki olyan erővel ragadta meg a karját, hogy
belehasított a fájdalom.

Ez meg mit jelentsen?

Chaollal nézett farkasszemet. A kapitány szó szerint elrángatta a fal mellől.

Mire gondolsz pontosan?

Arra, hogy mégis mit művel Dorian ezzel a nővel?

Az orgyilkos megvonta a vállát.

-
Szerintem vívnak.

Miért vívnak?

A herceg önként elvállalta, hogy megtanítja vívni a vendéget.

Chaol gyakorlatilag maga előtt tolta, miközben odasietett a két vívóhoz.

Azok abbahagyták a küzdelmet, és Dorian elkísérte a ka pitányt a sarokba.
Csendben, de látható indulattal beszéltek egymással. Végül Chaol visszajött
Celaenához.

Az őrök visszakísérnek a lakosztályodba.

Hogy micsoda? - méltatlankodott a lány. Eszébe jutott, hogy milyen szépen

elbeszélgettek az erkélyen. Ráncba szaladt a homlo ka.

Tessék, ennyit ér, ha valakinek bizalmas dolgokat mesél. - Holnap újabb

erőpróba. Edzenem kell.

Ha nem tévedek, ma már éppen eleget edzettéi. Mindjárt va -

csoraidő. Brullo két órával ezelőtt befejezte a felkészítést. Menjél,

és pihenj egy kicsit, különben holnap alig állsz majd a lábadon. És nem.

Fogalmam sincs róla, milyen feladat vár rád. Ne is próbáld kiszedni belőlem.

-
Ez képtelenség! — sikította a lány, de aztán elhallgatott, mert Chaol a
karjába csípett. Nehemia hercegnő aggódó pillantást vetett Celaena irányába.
Az orgyilkos mosolyogva integetni kezdett, hogy folytassák csak a vívást a
koronaherceggel. — Nem áll szándékomban semmi rosszat csinálni, te
elviselhetetlen fajankó!

Tényleg annyira vak vagy, hogy nem látod, miért nem engedhetjük ezt
neked?

Mi az, hogy nem engedhetitek? Egyszerűen csak félsz tőlem!

Túlságosan is sokra tartod magad.

Azt hiszed, hogy vissza akarok kerülni Távolvégbe? - sziszegte a lány. —

Azt gondolod, nem vagyok tisztában vele, hogy az életem végéig földönfutó
maradnék, ha elszöknék innen? Szerinted nem tudom pontosan, miért
hányom el magam minden reggel, amikor futunk? Tönkrement a testem.
Szükségem van minden perc edzésre. Nem lenne szabad büntetni azért, mert
lelkiismeretesen készülök.

Nem is próbálok úgy tenni, mintha érteném, milyen körmön font módon
gondolkodik egy bűnöző.

Celaena a magasba emelte mind a két kezét.

Tudod, az előbb még pici bűntudatot is éreztem. Egy egészen picit.

Most már viszont nagyon is úgy látom, hogy semmi okom nem volt rá.

Annyira utálom, hogy ott kell ücsörögnöm, bezárva a szobámba.

Felrobbanok az unalomtól. Gyűlölöm az őröket, meg ezt az egész

ostobaságot. Ki nem állhatom, mikor nem engeded, hogy mindent beleadjak
az edzésbe. Brullo közben dicshimnuszokat zeng Káinról. Én meg ott
bénázok, unatkozom, és senki sem törődik

velem. Utálom, amikor folyton azt hallom, hogy mit nem tehetek meg. De
legeslegjobban téged utállak!

A kapitány türelmetlenül topogott a lábával.

- Befejezted?

Chaol arcán a legcsekélyebb együttérzés sem látszott. Celaena na gyot

sóhajtott, aztán elindult, miközben az járt a fejében, hogy milyen jó volna
kiverni a fickó összes fogát.
KALTAIN A DÍSZTEREM KANDALLÓJA MELLETT ÜLT egy
székben. Figyelte, ahogy Perrington herceg az emelvényen trónoló Georgina
királynéval beszélget. Milyen kár, hogy Dorian egy órával korábban, olyan
váratlanul távozott. Egyetlen szót sem válthatott a herceggel. Ez azért
bőszítette fel különösen, mert a reggel nagyobb része ráment arra, hogy a
lehető

legszebben kicicomázza magát az udvari fogadásra. Hollófekete haja

gyönyörű csigákban keretezte az arcát. A bőre aranyfényben ragyogott, mert
csillogó port dörzsölt az arcára. Bár rózsaszín és sárga díszruhája kis híján
behorpasztotta a bordáit, a nya kát ékesítő igazgyöngyök és gyémántok
pedig majdnem megfojtották, a nemes kisasszony mégis szálegyenes háttal,
büszkén ült. Dorian ugyan távozott, de Perrington váratlanul beállított. Az
idős herceg ritkán látogatott el a királyné udvarába. Bizonyára fontos dolga
akadt.

Kaltain felállt a tűz mellől, amikor a főnemes meghajolt a királyné előtt, és

már indult volna a kijárat felé. Perrington megtorpant, amikor a gyönyörű,
fiatal nő elállta az útját. A szemében olyan mohóság lán golt, hogy Kaltain
kis híján összerezzent. A nagyúr mélyen meghajolt.

Szépséges hölgy.

Kegyelmes uram - mosolygott a nő. Megpróbált nem gondolni rá, mennyire

visszataszítónak találja a herceget.

Remélem, jól érzi magát - válaszolta a férfi, és karját nyújtotta, hogy

kivezesse a csarnokból. Kaltain ismét elmosolyodott, és belé- karolt. A
herceg mostanra már kissé elhízott, ám a nő tenyere alatt még mindig
vaskos, kemény izmok feszültek.

Egyszerűen remekül, köszönöm szépen. És nagyuram? Úgy érzem, mintha

hosszú napok óta nem láttam volna. Milyen csodála tos meglepetés, hogy itt
találkozhatom önnel, a királyné udvarában.

Ön is nagyon hiányzott nekem, szépséges hölgy - villantotta ki Perrington

sárgás fogait. A nő igyekezett, hogy ne látszódjék raj ta, mennyire borzad
attól, ahogy kísérője vaskos, szőrös ujjai hófe hér bőrébe mélyednek.
Ehelyett finom mozdulattal közelebb hajolt.

Remélem, a királynő jó egészségnek örvend. Kellemesen elbeszélgettek?

Veszélyes dolog volt ilyen nyíltan kíváncsiskodni. Főleg úgy, hogy csak a
herceg kegyének köszönhette azt is, hogy egyáltalán itt lehet. Tényleg
rámosolygott a szerencse, amikor az elmúlt tavasszal talál kozott a férfival.

Nem volt könnyű meggyőzni róla, hogy hívja meg a királyi udvarba. Ebben
igen nagy szerep jutott a ki nem mondott ígéreteknek. Többször is utalnia
kellett rá, hogy milyen kellemes meglepetések várhatnak a hercegre, ha az
ifjú hölgy egyszer kijuthat a szülői házból, az erénycsőszök védelme alól.

Jobban belegondolva nem is volt annyira nehéz. Csak hát Kaltain nem azért
jött ide, hogy a fejedelmi udvar gyönyöreit élvezze. Hát nem! Elege volt
abból, hogy egy alacsonyabb rangú nemesi család leányaként úgy
kereskedtek vele, mint valami jószággal. Annak szánták feleségül, aki a
legtöbbet hajlandó fizetni érte. Unta már a vidéki nemesség

kisded játszmáit, és elege volt a könnyen az orruknál fogva vezet hető

fajankókból.
-

Ő királynéi felsége remekül van - válaszolta Perrington, miközben

visszavezette a nőt a lakosztálya irányába. Kaltain gyom ra kezdett görcsbe
rándulni. A férfi nem csinált belőle titkot, hogy mennyire kívánja őt, ám
eddig nem próbálta az ágyába kényszeríteni. Egyelőre nem. Csak hát az
ilyen alakok, mint ez a Perrington, aki mindig megszerzi, amit akar...

Kaltain nem tudhatta, meddig húzhatja még az időt. Előbb-utóbb valóra kell
váltania burkolt ígéreteit.

Csak hát - folytatta a herceg -, úrnőnknek igen sok a dolga, hiszen a fia
házasulandó korba került.

A nőnek szeme sem rebbent. Megőrizte a nyugalmát. Angyali jósággal

kezdett kérdezősködni:

Számíthatunk-e arra, hogy nemsokára bejelentik a fenséges eljegyzés hírét?

Újabb veszélyes kérdés.

Nagyon remélem, hogy így lesz - dörögte a herceg, és arcának színe már alig
különbözött vöröses hajától. A fejébe tóduló vér még jobban kiemelte a
szabálytalan alakú sebhelyet. - A királynő kegyesen úgy látta jónak, hogy
összeállítsa a szóba jöhető hajadonok névsorát...

A herceg elnémult. Mintha csak eszébe jutott volna, kihez is be szél éppen.
Kaltain csábítóan rebegtetni kezdte a szempilláját.

Ó, annyira sajnálom - dorombolta. - Semmiképpen nem akartam

belekotnyeleskedni a királyi család ügyeibe.
Megveregette az idősebb férfi karját, és a keblében vadul dobo gott a szíve.
Dorian kezébe nyomták a megfelelő menyasszonyjelöl tek névsorát? Ki
került fel rá? Hogy a csodába jut... Nem, erről majd

ráér később is töprengeni. Egyelőre még azt kell kitalálnia, hogy ki áll
közötte és a korona között.

Semmi olyat nem tett, amiért bocsánatot kéne kérnie - válaszolta a herceg, és
a szeme komoran felragyogott. — Jöjjön, inkább mesélje el nekem, hogy
mivel töltötte az elmúlt néhány napot.

Semmi különöset nem csináltam. Mondjuk találkoztam egy meglehetősen

érdekes ifjú hölggyel - felelte a nő nyugodt hangon. Kísérőjét magával
vezette a palota üvegből épített része felé. A lép csőházból számos ablak
nyílt. - Dorian barátja, Lillian úrnő - a herceg így emlegette.

Találkoztál vele? - kiáltott fel a főúr, és valósággal jéggé dermedt.

Ó igen... Nagyon kedves teremtés - hazudta pillanatnyi habozás nélkül - Jót

beszélgettünk ma, és azt is megemlítette, hogy a koronaherceg valósággal
odavan érte. Remélem, ő is felkerült a ki rályné listájára.

Tényleg szeretett volna többet megtudni Lillianról, de remélte, hogy

ilyesmiről azért nem fog értesülni.

Lillian úrnő? Dehogyis van rajta!

-
Szegény teremtés. Attól tartok, hogy darabokra fog törni a szí ve.

Tudom, hogy nem lenne szabad kotnyeleskednem, de hát alig egy órával
ezelőtt magától Doriantól hallottam... - folytatta gördülékenyen, miközben a
herceg arca egyre jobban elkomorodott és elvörösödött.

Mit mondott?

A nagyúr haragos hangját meghallva Kaltain valósággal meg borzongott.

Hiszen a herceg nem rá haragudott, hanem Lillianra. Úgy tűnik, hogy a jó

szerencse váratlanul értékes fegyvert adott a ke zébe.

Azt, hogy nagyon fontos számára ez a lány. Lehet , hogy szerelmes is belé.

Ez nevetséges!

Pedig igaz! Milyen tragédia - rázta meg a fejét bánatos arckifejezéssel az ifjú
hölgy.

Inkább csak bolondság! - mérgelődött a herceg, de aztán megállt a Kaltain

lakosztálya felé vezető folyosó előtt. A haragja miatt nem tudott lakatot tenni
a szájára:

-
Ostobaság, nevetséges és lehetetlen.

Lehetetlen?

Valamikor majd elmondom miért - felelte Perrington, ám ekkor meghallotta

az óratorony furcsa ütését. A zaj irányába fordult. - Mennem kell a királyi
tanácsba.

Olyan közel hajolt, hogy a nő fülébe suttoghasson. Nedves, forró lélegzete

valósággal égette annak bőrét.

Talán láthatom ma éjjel?

Végigsimította Kaltain oldalát, mielőtt elsietett volna. A nő né mán nézett

utána, ám amikor végre eltűnt, megkönnyebbülten fellélegzett. Persze, ha a
herceg segítségével közelebb kerülhetne Dorianhoz...

Ki kell majd derítenie, kik a vetélytársai. Legelőször azonban ki kell

szabadítania Lillian karmai közül a herceget. Akár benne van a névsorban,
akár nincs az a némber, Kaltain számára akkor is fenyegetést jelent.

A herceg szemlátomást valamiért gyűlölte a fiatal nőt. Ezek sze rint Kaltain
erős támogatókra számíthat, ha üt az óra. Ha majd vég re kimenti Lillian
kelepcéjéből Doriant.

Dorian és Chaol nem nagyon beszélgetett egymással, miközben a dísz -

terembe tartottak vacsorázni. Nehemia hercegnő, személyes testőre inek

kíséretében, biztonságban visszatért a lakosztályába. Abban mind a ketten
egyetértettek, nagy ostobaság volt, hogy Celaena leállt vívni a hercegnővel.
Ugyanakkor viszont egyértelmű volt, Chaol követte el a megbocsáthatatlan
bűnt azáltal, hogy ezt lehetővé tette. Még akkor is, ha ott sem volt, mert épp
a meggyilkolt jelölt holttestét vizsgálta.

Úgy tűnik, nagyon összemelegedtél Shardothiennel - jegyezte meg Chaol

hűvös hangon.

Csak nem féltékenyek vagyunk? - ugratta Dorian.

Én elsősorban a biztonságod miatt aggódom. Lehet, hogy csinos az a lány, és

talán lenyűgöző a talpraesettsége, de attól még orgyilkos marad, Dorian.

Pont úgy beszélsz, mint az apám.

A józan ész szavát hallod. Kerüld el a lányt! Nem számít, hogy ő a

bajnokod.

Ne parancsolgass nekem!

Csak a biztonságod érdekében teszem.

Mégis miért gyilkolna meg? Szerintem imádja, hogy így elké-nyeztetjük. Ha

eddig nem próbált megszökni, vagy megölni bárkit is, miért pont most
kezdene hozzá? — ellenkezett, és megveregette a barátja vállát. -
Túl sokat aggódsz.

Azért tartotok, hogy aggódjak.

De így huszonöt éves korodra teljesen meg fogsz őszülni, és Shardothien

egészen biztosan nem fog beléd szeretni.

Mi ez az ostobaság?

Ha mégiscsak megpróbálna megszökni, amúgy lefogadom, hogy nem fog,

azzal összetörné a szíved. Kénytelen lennél tömlöcbe vetni vagy üldözőbe
venni a lányt, esetleg megölni.

Dorian! Ki nem állhatom azt a lányt.

Látva barátja növekvő ingerültségét, a herceg témát váltott.

Na, és mi a helyzet azzal a halott harcossal? Van már valami el -

képzelésed róla, ki ölte meg a Szemzabálót, vagy hogy miért?

Chaol elkomorodott.

Mást sem tettem az elmúlt néhány nap során, mint hogy újra és újra
megvizsgáltam a maradványait. Iszonyú, amit azzal a testtel tet tek.
A kapitány kezdett elsápadni.

A belső szerveinek nyoma veszett. Még az agyának is... Futárt küldtem az

apádnak, de addig is folytatom a vizsgálatot, míg választ nem kapok.

Lehet, hogy csak részegen összeverekedett valakivel - válaszolta Dorian, aki

annak idején jó pár alkalommal keveredett kocsmai ve-rekedésbe. De
egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy bárki is kibelezte volna a másikat. A
fiatalember elméjének mélyén ekkor bukkant fel először a félelem. - Atyám
valószínűleg örülni fog neki, hogy megszabadultunk a Szemzabálótól.

Hát remélem.

Dorian elvigyorodott, és a karját a kapitány vállára tette.

Ha a te kezedben van a vizsgálat, akkor biztosra veszem, hogy holnapra már

tudni is fogjuk a választ - jelentette ki.
CELAENA BEZÁRTA A KÖNYVET, és nagyot sóhajtott. Milyen szörnyű
a vége! Felkelt a székből, és bár nem tudta, hogy hova is men jen, azért
kisétált a hálószobájából. Amikor Chaol rájuk bukkant ma délután, hajlandó
lett volna bocsánatot kérni a fiatalembertől, amiért leállt vívni Nehemiával,
ám ahogy ez a fajankó viselkedett... A lány ingerülten fel és alá járkált a
lakosztályban. Szóval fontosabb dolga akadt annál, mint hogy a világ
leghírhedtebb bűnözőjére vigyázzon? Cseppet sem élvezte, amikor olyan
csúnyán viselkedett a kapitánnyal, de hát... Talán nem szolgált rá?

Celaena már azzal bolondot csinált magából, hogy egyáltalán szó ba hozta a
hányást. Ezenfelül pedig nagyon csúnya dolgokat vágott a fiatalember
fejéhez. Chaol talán bízott benne? Vagy inkább gyűlölte? A lány a kezére
pillantott. Észrevette, hogy olyan erővel sz orítja ökölbe az ujjait, hogy azok
elfehérednek. Mégis mi ütött belé? Hogyan lett Távolvég legfélelmetesebb
fegyencéből ilyen érzelgős kis libuska?

Sokkal komolyabb dolgok miatt kellene aggódnia. Ott van például a holnapi
próbatétel, meg az a halott bajnokjelölt. Celaena mostanra

kissé átalakította lakosztálya ajtajait. A zsanérok ezentúl hangosan

nyikorognak, ha valaki kinyitja az ajtókat. A hálószobából is tud ni fogja, ha
valaki belép a lakosztályába. Sikerült néhány varrótűt is lopnia. Ezeket
belenyomta egy szappanba, így máris volt egy újabb aprócska fegyvere. Ez
is többet ért, mint a semmi, főleg hogy a gyilkos, mintha a bajnokok vérére
szomjazna. Leengedte maga mellé mindkét karját. Kirázta belőlük a
nyugtalanságot. Mozgásba lendült. Belépett a zeneszobába. Egyedül persze
nem lehet biliárdozni, vagy kártyázni, de...

Alaposabban szemügyre vette a zongorát. Régebben egész jól játszott.

Sőt, valójában imádott játszani, imádta a zenét, ahogy a muzsika feloldotta a

kötöttségeket, és meggyógyított dolgokat. Zenét hallgatva úgy tűnt, hogy
bármi lehetséges.

Olyan óvatos léptekkel közelítette meg a hangszert, mintha egy alvó ember
lett volna. Előhúzta alóla a padot, összerándult, amikor annak lába
megcsikordult a padlón. Felhajtotta a súlyos billentyűfedőt. A lábával
megnyomkodta a pedálokat. Kipróbálta őket. A tekintete végigsiklott a sima,
elefántcsont billentyűkön. Megcsodálta a fekete billentyűket is, melyek
foghíjakra emlékeztették.

Valamikor egészen ügyes játékos volt. dalán több is, mint ügyes.

Arobynn Hamel ragaszkodott hozzá, hogy védence játsszon neki,

valahányszor csak kettesben maradtak.

Vajon Arobynn tudja, hogy a lány kikerült a bányákból? És ha igen, akkor

megpróbálja kiszabadítani innen? Celaena még mindig nem merte
végiggondolni, hogy annak idején ki árulhatta el. Minden olyan zűrzavarossá
vált, amikor elfogták. Csupán két hét kel lett hozzá, hogy elveszítse Samet és
a szabadságát. Azok során a zavaros napok során önmagából is elveszített
valamit.
Sam? Vajon ő mire menne ebben a helyzetben? Ha életben lett volna, amikor
elfogták a kedvesét, akkor egész biztosan kiszabadítja az uralkodó
tömlöcéből, mielőtt a király egyáltalán értesülhetett volna a fogságáról.
Samet azonban ugyanúgy elárulták, mint őt. A férfi hiánya néha olyan erővel
zúdult Celaenára, hogy még lélegzetet venni is elfelejtett. Megérintette az
egyik billentyűt. Mély, remegő hang csendült fel. Bánat és harag zúgott
benne.

Habozva, egy kézzel elpötyögött egy egyszerű, lassú dallamot. Elméje

mélyén visszhangok, emlékek szilánkjai kezdtek kiemelkedni a semmiből. A
lakosztályában olyan mély csend honolt, hogy a muzsika szinte már
bántónak tűnt.

Megmozdította a jobb kezét is. Ujjai végigfutottak a billentyűkön. Ezt a

darabot annak idején olyan gyakran eljátszotta, hogy Arobynn végül már
ráförmedt, hogy játsszon valami mást. Felcsendült az első akkord, aztán a
második. Jobb kézzel néhány ezüstösen csengő hangot adott hozzájuk, és
megnyomta az egyik pedált. Innentől kezdve már nem volt visszaút.

A hangok valósággal szárba szökkentek az ujjai alatt. Kezdetben még

habozva, aztán egyre magabiztosabban törtek elő, ahogy teljesen magával
ragadta a muzsika. Gyászos darabot választott. A zene ugyanakkor
megtisztította, szinte újjászületett tőle. Meglepődve tapasztalta, hogy a kezei
semmit sem felejtettek. Nem számított, hogy egy évet töltött rabszolgaként a
sötétben, mert az elméje mélyén még mindig elevenen élt a muzsika .

Ahonnan jött, a hangok között ott volt Sam is. Teljesen megfeledkezett az
időről. Az egyik darabot játszotta a másik után. Kimondta a kimondhatatlant,
feltépte a régi sebeket. Addig játszott, míg a hangok zengése megbocsátással
és békével töltötte el.
Dorian kővé dermedve támaszkodott az ajtófélfának. Már jó ideje hallgatta a
lány játékát. Az orgyilkos nem fordult a fiatalembe r felé. Észrevette
egyáltalán? Befejezi-e valamikor is a muzsikálást? A herceg akár az idők
végezetéig is hajlandó lett volna hallgatni. Azzal a szándékkal érkezett ide,
hogy majd jól zavarba hozza a beképzelt orgyilkost, ám helyette egy fiatal
nőt talált, aki a legbensőségesebb érzéseit osztotta meg a zongorával.

Lassan ellökte magát a faltól. Ahhoz képest, hogy orgyilkos volt, a lány csak
akkor vette észre, amikor odaült mellé a padra.

Olyan szépen játszo...

Celaena mellényúlt. A hangszer hangosan, fülsértő módon fel- jajdult. A

lány felpattant, és már félúton járt a biliárddákók állványa felé, amikor
összeszedte magát. Dorian le merte volna fogadni, hogy könnyes a szeme.

Ön meg hogy kerül ide?

A lány az ajtót bámulta. Tényleg az egyik biliárddákóval a kart volna

rátámadni?

Chaol nélkül jöttem - szólalt meg az ifjú gyors mosollyal. - Már ha ez az,
amit tudni szerettél volna. Bocsánat, ha félbeszakítot talak.

Megdöbbenve látta, hogy a lány zavarba jött és elvörösödött. Elképesztő,

hogy Adarlan orgyilkosa ilyen emberi érzésekre is képes. Lehetséges, hogy
mégiscsak sikerült zavarba hoznia, ahogy azt ere detileg is tervezte?

Csak hát olyan gyönyörűen muzsikáltál...

-
Semmi baj - hallatszott a válasz. Celaena elindult az egyik szék felé. A
herceg elé lépett, és elállta az útját. Meglepte, hogy a fogoly csak átlagos
magasságú. Alaposan megnézte magának. Bár nem nőtt túl nagyra, az alakja
igenis vonzó.

Miért van itt? - kérdezte újra a lány. A herceg csábító mosolyt villantott rá.

Abban maradtunk, hogy ma éjjel találkozunk, talán nem em -

lékszel?

Azt hittem, hogy tréfálkozik!

Adarlan koronahercege vagyok - mordult fel az ifjú, és leült a tűzhely

mellett álló székre. - Sohasem tréfálkozom.

Szabad egyáltalán itt lennie?

Mi az, hogy szabad-e? Mondom, herceg vagyok. Azt teszem, amit akarok.

Ez igaz. Csakhogy én meg Adarlan orgyilkosa vagyok.

A fickó egészen egyszerűen nem volt hajlandó megriadni. Annak ellenére
sem, hogy a fogolynak csupán néhány szívdobbanásnyi időre lett volna
szüksége hozzá, hogy felnyársalja az egyik bili árddákóval.

Hallva, ahogy játszottál, nagyon is úgy vélem, hogy jóval több vagy
egyszerű orgyilkosnál.

Ezt meg hogy érti?

Hát úgy - válaszolta az ifjú, összeszedve minden önuralmát, nehogy

elvesszen abban a különös, csodálatos szempárban -, hogy nem igazán
hinném, csak egy közönséges bűnöző az, aki így tud játszani.

Nekem úgy tűnik, nagyon is van lelked.

Még szép, hogy van lelkem! Mindenkinek van lelke.

Celaena arca továbbra is vörösen égett. Ennyire felbőszítette vol na? A

herceg megpróbálta megőrizni a komolyságát. Nagyon élvez te a helyzetet.

Hogy tetszettek a könyvek?

Nagyon örültem nekik - hallatszott a csendes válasz. - Komolyan mondom,

csodálatosak voltak.

-
Ennek örülök — biccentett a herceg. A tekintetük találkozott, és a lány
megpróbált elbújni a szék háta mögött. Ha Dorian nem lett volna tisztában a
szereposztással, akár azt is gondolhatta volna, hogy ő az orgyilkos! — Na, és
hogy megy az edzés? Akad valami gondod valamelyik vetélytársaddal?

Minden nagyon jó - felelte a lány, de mégis lebiggyedt a szája széle. - És

nem. A mai közjáték után nem igazán hinném, hogy bármelyikünkkel is
gond akadhatna.

Beletellett egy hosszú pillanatba, míg a herceg rájött arra, hogy a lány az
aznapi menekülési kísérlet során megölt vetélytársáról be szél. Celaena
beleharapott az alsó ajkába, csendben maradt egy pil lanatra, de végül csak
megkérdezte:

Chaol adta ki a parancsot Sven megölésére?

Nem - felelte a herceg. - Apám valamennyi őrnek megparancsolta, hogy a

résztvevők közül mindenkit habozás nélkül lőjenek agyon, aki szökéssel
próbálkozna. Nem hiszem, hogy Chaol valaha is kiadna ilyen parancsot.

Igazából nem is tudta, hogy ebben miért lehet olyan biztos. Viszont végre
mintha eloszlana a lány szemében parázsló zaklatottság. Amikor a fogoly
továbbra is néma maradt, Dorian megjátszott kedélyességgel megkérdezte
tőle:

Ha már itt tartunk, te meg Chaol hogyan jöttök ki egymással?

Természetesen minden hátsó szándék nélkül tette föl a kérdést.

Amikor a lány megborzongott, megpróbált a lehető legkeveseb bet

belemagyarázni ebbe a gesztusba.
-

Remekül. Azt hiszem, kicsit gyűlöl, de figyelembe véve a be-osztását, ez

nem lep meg.

Miért gondolod, hogy gyűlöl? - kérdezte a herceg. Valami oknál fogva

képtelen volt rávenni magát, hogy tagadja a feltételezést.

Hát azért, mert én orgyilkos vagyok, ő viszont a testőrség kapitánya, akit

ráadásul arra kényszerítettek, hogy alantas feladatot vé gezzen.

Pátyolgatnia kell egy bajnokjelöltet.

Szeretnéd, ha ez nem így lenne? - mosolyodott el a herceg. Ez a kérdés már

távolról sem volt annyira ártatlan. Amikor a lány lassan megkerülte a széket,
és egy kicsivel közelebb jött, Dorian szíve majd kiugrott a mellkasából.

Mégis, ki szereti, ha gyűlölik? Bár, ha már választhatok, akkor inkább

gyűlöljön, mintsem hogy semmibe vegyen. Persze nem olyan nagy a
különbség.

Cseppet sem volt meggyőző.

Magányos vagy? - kérdezte a herceg, mielőtt észbe kaphatott volna.

Hogy magányos?
A fogoly megrázta a fejét, és végre-valahára leült. Milyen sok időbe tellett!
Az ifjú legszívesebben közelebb hajolt volna, hogy átnyúlva a kettőjüket
elválasztó távolságon megsimogassa a haját. Tényleg olyan selymes, mint
amilyennek látszik?

Hát nem. Nagyon is jól elvagyok én egyedül, feltéve, ha kapok megfelelő

minőségű olvasnivalót.

A herceg a tűz felé fordult. Megpróbált nem gondolni rá, hol is tartották alig
néhány héttel ezelőtt a lányt. Milyen lehetett a sóbá nya mélye?

Távolvégen nem voltak könyvek.

Ugyanakkor persze nem túl kellemes, ha állandóan csak te vagy saját magad
társa.

Miért, ön mit tenne a helyemben? - nevetett a lány. — Inkább ilyen legyek,

mint hogy bárki is fenséged egyik szeretőjének tartson.

És abban mi volna a rossz?

Orgyilkosként már így is hírhedt vagyok. Eszem ágában sincs, hogy

fenséged ágymelegítőjeként emlegessék a nevemet.

A herceg alig kapott levegőt, ám a szemrehányások sora nem ért véget.

-
Szeretné, ha részletesen elmagyaráznám, hogy miért? Vagy beéri azzal, hogy
az én vonzalmamat nem lehet drágakövekkel és hasonló kacatokkal
megvásárolni.

Dorian valósággal felhördült.

Na nehogy már leálljak az erkölcsről vitatkozni egy orgyilkossal!

Talán elfeledkeztél arról, hogy te pénzért ölöd az embereket?

A lány elkomorodott, és az ajtó felé mutatott:

Felséged távozhat.

Kidobsz engem? — hitetlenkedett a herceg. Nem tudta eldönteni, hogy

nevessen, vagy kiabáljon.

Hívassam ide Chaolt? Vajon ő mit fog mondani? — válaszolt a lány, és

összefonta a karját a melle előtt. Tudta, hogy győzött. Talán az is felmerült
benne, milyen mulatságos, ha egy királyi herceget ide gesíthet.

Azért akarsz kidobni a lakosztályodból, mert kimondtam az igazat? Hiszen

ma reggel gyakorlatilag szoknyapecérnek neveztél -

méltatlankodott a herceg. Már nem is emlékezett rá, hogy mikor érezte

magát utoljára ilyen jól. - Mesélj már egy kicsit magadról. Hogyan tanultál
meg zongorázni? Lenyűgözően játszol. Egyébként meg mi volt ez a darab?

Olyan szomorú volt. Talán csak nem egy titkos szeretődre go ndoltál?
Celaenára kacsintott.

Csak gyakoroltam - felelte a lány, és elindult az ajtó felé. Valósággal

ráförmedt az ifjúra. - És igen, rá gondoltam.

De kis érzékenyek vagyunk ma! - méltatlankodott Dorian, és sietve elindult

a lány után. Csupán egylábnyi távolságban állt meg tőle. A fogoly valamiért
mégis úgy érezte, minta sokkal közelebb kerültek volna egymáshoz. Főleg,
mert a fiatalember dorombolva folytatta. - Úgy látom, nem vagy már olyan
beszédes, mint délután.

Nem vagyok valami furcsa ritkaság, amit csak úgy meg lehet bámulni -
lépett közelebb az orgyilkos. - Ne tévesszen össze valami vásári
mutatványossal. Eszem ágában sincs eltűrni, hogy velem pótolja az életéből
hiányzó kalandot és izgalmat! Biztos vagyok benne, csakis emiatt döntött
úgy, hogy én legyek a bajnoka.

A herceg leesett állal bámulta.

Hogy micsoda? - Csak ennyit tudott kinyögni. A lány elsétált mellette, és

belezuhant a karosszékbe. De legalább nem küldte el.

Komolyan azt gondolta, nem jövök rá, mit keres nálam ma éj jel?

Talán nem öntől kaptam a Hősök koronájá t? Aki ilyesmit olvas, az

egyértelműen kalandok után vágyódik.
-

Nem gondolom, hogy te valamilyen kaland volnál - morogta a férfi.

Tényleg? A palotában olyan sok elképesztően izgalmas dolog nyüzsög, hogy

Adarlan orgyilkosának jelenléte már ki sem tűnik közülük?

Hát semmilyen hatással nem vagyok arra az ifjú hercegre, aki az egész életét
a királyi udvar ölelésében élte le? És mégis mit gondoljak erről az egész
vetélkedésről, ha már itt tartunk! Már így is az apja rabszolgája vagyok.
Nem leszek a drága fia udvari bolondja.

A változatosság kedvéért most a herceg vörösödött fülig. Élete során

valószínűleg még soha nem teremtették le ennyire. A szülei meg a mesterei
néha összeszidták, de egyetlen nő sem ment ilyen messzire.

Tisztában vagy azzal, hogy kivel beszélsz?

Édes drága hercegem - felelte a lány negédesen, és elkezdte a körmeit

vizsgálni -, ön egyedül van a lakosztályomban. A folyosó ajtaja jó messzire
van. Azt mondhatok, amit csak akarok.

Dorianból valósággal kirobbant a kacagás. A lány kihúzta magát, és

félrehajtott fejjel alaposabban is szemügyre vette. Az arca ki pirult, emiatt a
kék szeme még elevenebben ragyogott. Talán tudta, hogy a fiatalember mit
szeretett volna művelni vele, ha nem lett volna orgyilkos.

Akkor hát megyek - szólalt meg végül a herceg. Nehezen tudta rávenni
magát, hogy ne vegye fontolóra a maradás lehetőségét. De kivívta volna
maga ellen az atyja és Chaol haragját is, ha úgy dönt, semmibe veszi a
következményeket. Vajon hova vezetett volna egy ilyen döntés? - De majd
visszatérek. Nemsokára.

Abban biztos vagyok — felelte a lány szárazon.

- Jó éjszakát, Sardothien - biccentett a herceg, majd körülnézett, és

elvigyorodott. — Egyvalamit azért árulj már el nekem, mielőtt távoznék. Ez
a titokzatos szeretőd... Ugye ő nem itt él a kastélyban?

Egyből rájött, hogy mekkora ostobaságot kérdezett, amikor meg látta, hogy a
lány szeméből eltűnt a fény.

Jó éjszakát! — felelte hűvösen az orgyilkos. Dorian megrázta a lejét.

Nem akartam...

A lány csak intett, és a tűzhely felé fordult. A herceg megértette, hogy nincs
tovább. Elindult az ajtó felé. Lépései hangosan zengtek az immár túlságosan
is csendes szobában. Már az ajtó előtt járt, amikor meghallotta a halk
szavakat:

Samnek hívták.

Celaena még mindig a tüzet bámulta. Ez a Sam...

Mi történt?

A fogoly felnézett, és szomorúan elmosolyodott.

-

Meghalt.

Mikor? - nyögte az ifjú. Ha tudta volna, hogy egy halottról van szó, akkor
esze ágában sem lett volna ugratni ezt a szerencsétlent. Egyetlen átkozott
szóval sem...

Tizenhárom hónappal ezelőtt - felelte végül nagy nehezen a lány.

Az arcát valósággal beragyogta a fájdalom. Olyan mélységes, végte len

szenvedés áradt belőle, hogy a hercegnek jéggé dermedt a szíve.

Annyira sajnálom — suttogta.

Celaena megvonta a vállát. Mintha ez a gesztus valamennyire enyhített

volna a szemében lángoló fájdalmon. A kék szempár élénken ragyogott a tűz
fényében.

Hát még én - suttogta a fogoly, és elfordult. Dorian most már biztosra vette,
hogy a beszélgetésük véget ért.

Sok szerencsét holnap a próbatétel során! - búcsúzott. Miközben távozott, a

lány néma maradt.

A herceg elindult a lakosztálya felé. A fülében még mindig ott zengett az a

fájdalmas muzsika. Nem tudott megszabadulni tőle még akkor sem, amikor
elégette az anyja névsorát, még akkor sem, amikor hajnalig olvasott, még
akkor is világosan hallotta a zenét, mikor végre nagy nehezen el tudott
aludni.

CELAENA A PALOTA EGYIK KŐFALÁRÓL LÓGOTT. A lába erősen

remegett, miközben csupán kátránnyal borított ujjaival és a hatal mas
sziklatömbök közti résekbe szorított lábujjaival tartotta magát. Brullo kiabált
valamit a palota falát ostromló másik tizenkilenc jelöltnek is. Hetven láb
magasban azonban a szél messze fújta szavait. Az egyik jelölt nem jelent
meg a próbatételen. Még a kijelölt őrei sem tudták, hogy hol lehet. Lehet,
hogy sikerült elmenekülnie. Még a veszélyes szökés is okosabb döntésnek
tűnt, mint ez a nyomorúságos, ostoba próbatétel. A lány összeszorította a
fogát, óvatosan a magasba nyúlt, és egylábnyival feljebb húzta magát.
Az őrült versenyfutás célja húsz lábbal feljebb és nagyjából harminclábnyira
oldalirányban lobogott a szélben. Az aranyszínű zász lóért folytatott
küzdelem egyszerű szabályokkal zajlott. Fel kellett mászniuk a palota falára,
kilencvenlábnyi magasságba. Az nyer, aki megszerzi a zászlót.

Ha sikeresen visszaér vele a földre, akkor vállon veregetik. Aki viszont

utolsóként ér fel a zászló helyére, az egyből mehet is vissza abba a
csatornába, ahonnan előkaparták.

Meglepő módon eddig még senki sem zuhant le. Talán azért, mert a
zászlóhoz egészen egyszerű útvonal vezetett. A falfelület nagy részét rácsok,
ablakpárkányok és bemélyedések borították. Celaena ismét feljebb küzdötte
magát. Minden ujja sajgott. Ostobaság lett volna a mélybe pillantania, még
akkor is, ha Arobynn parancsára egyhuzamban órákon át kellett az orgyilkos
fellegvárának legtetején állnia, hogy leküzdje a tériszonyát. Lihegve
megragadta a következő ablakpárkányt, és ismét feljebb húzta magát. Elég
hely volt ahhoz, hogy le tudjon kuporodni. A rövid pihenőt kihasználva
megnézte, hogy hol járnak a többiek.

Cseppet sem meglepő módon Káin haladt legelöl. A férfi a leg könnyebb
útvonalat választotta. A nyomában Sír és Verin igyeke zett. Nox nem sokkal
maradt le mögöttük, őt pedig Pelor, az ifjú orgyilkos követte. Utánuk
következett a jelöltek többsége. Olyan sokan nyomorogtak viszonylag kis
helyen, hogy a köteleik többször is összegabalyodtak. Mindenki
választhatott magának egy segédeszközt: kötelet, kampót, különleges
csizmát. Káin természetesen egyből felkapott egy kötelet.

A lány viszont egy parányi kátránnyal teli fémdobozkát válasz tott.

Amikor Celaena felállt az ablakpárkányban, ragadós, fekete keze és lába

könnyedén fogást talált a kőfalon. Némi madzaggal az övéhez rögzítette a
dobozkát. Mielőtt kilépett volna az ablakpárkány árnyékából, kent még egy
kevés kátrányt a tenyerére. Kicsit lejjebb valaki nagyot nyögött. Az
orgyilkos úgy döntött, nem nézi meg, ki jön utána. Tudta, hogy lényegesen
nehezebb útvonalon indult el fölfelé. Ez a kerülő mégiscsak jobb döntésnek
bizonyult annál, mintha ő maga is ott nyüzsgött volna rengeteg vetélytársa
között a könnyebbik útvonalon. Sírból vagy Verinből simán kinézte, hogy
letaszítják a mélységbe.

A tenyere szinte rátapadt a kőre. Már éppen feljebb nyomta volna magát,
amikor meghallotta a sikoltást. A földnek csapódó test puf fanását néma
csend követte, majd a bámészkodók kiabálni kezdt ek. Az egyik vetélytársa
lezuhant... És meghalt. Most már csak lenézett. Odalent Ned Slement, az
egyik gyilkos holtteste feküdt. Az önmagát Sarlónak nevező szörnyeteg
éveket töltött a calacullai munkatáborban a bűnei miatt. A lány megremegett.
Szemzabáló halála miatt a többi jelölt kissé elcsendesedett.

Megbízóikat ugyanakkor mintha a legkisebb mértékben sem zavarta volna,

hogy a küzdelem során még jó páran az életüket veszítik majd.

Magához ölelte a vízvezeték csövét, és mászni kezdett fölfe lé. Combjával is

erősen szorította a fémet. Káin a hosszú kötelével hurkot vetett az egyik
vicsorgó vízköpő nyakára, és átlendült egy csupasz falszakasz fölött. Egy
erkély peremén állapodott meg. Már csak 15 lábnyi mélység választotta el a
zászlótól. Celaena halkan átkozódott, miközben az esőcsatorna csövén egyre
feljebb és feljebb küzdötte magát.

A többiek Káin nyomában haladtak. Kiabálás támadt. A lány odanézett, és

kiderült, hogy a küzdők Sír miatt akadtak el. A gazfic kó képtelen volt
ugyanúgy hurkot dobni a kőszobor nyakába, ahogy azt Káin tette. Verin
előretolakodott az orgyilkos mellett. Ő könnyedén a megfelelő helyre dobta
a hurkot. Nox követni akarta a példáját, Sír azonban dühösen káromkodni
kezdett. A fiú megtorpant, és bocsánatkérően magasba emelte a kezét.

Celaena gonoszul elvigyorodott. Szurokfekete talpát megtámasztotta a

csövet tartó egyik keresztvason. Nemsokára már olyan magasan jár, mint a
zászló. Akkor már csupán 15 lábnyi csupasz falat kell leküzdenie.

Eltolta magát a csőtől. Lábujjai rátapadtak a fémre. Jó nyolclábnyival lejjebb

az egyik zsoldos idegesen kapaszkodott egy vízköpő
szarvába. Szabad kezével megpróbálta a szobor nyakába akasztani a kötelet.

Úgy tűnt, hogy vízköpőről vízköpőre ugorva, az egyszerűbb útvonalon

próbált eljutni a zászlóhoz. Utána már csak a kilenclépésnyi távolságban
lévő kiugróra kellett volna átlendülnie. Onnan megközelíthette volna azokat
a vízköpőket, amelyek tetején ebben a pillanatban Sír és Nox veszekedett. A
fickónak eszébe sem jutott, hogy a lány nyomában megpróbáljon felmászni a
vízvezetéken, Celaena ezért nyugodtan elindult felfelé. A szél ugyan vadul
rángatta a haját, de még így is szépen haladt.

Nox üvöltése valósággal belehasított a szél zúgásába. Celaena pontosan

abban a pillanatban nézett oda, amikor Sír a szobor hátá ról a mélybe
taszította a fiút. Nox kilendült a semmibe. A derekára erősített kötél
megfeszült, amikor nekicsapódott a palota falának. Celaena megdermedt.

Nem mert levegőt sem venni, miközben Nox megpróbált megkapaszkodni a

tovasuhanó kőfalban.

Sír azonban nem érte be ennyivel. Összegörnyedve úgy tett, mintha csak a
csizmáját akarta volna megigazítani. Celaena azonnal felfigyelt a parányi tőr
pengéjén megcsillanó napfényre. Hogy a fenébe tudta ez a gazfickó az
őröket kijátszva megtartani azt a fegyvert? A lány kiabálni kezdett, ám a
szavait elfújta a szél. Sír kezdte elvágni Nox kötelét. Egyetlen más jelölt sem
törődött a dologgal. Pelor legalább megállt egy pillanatra, mielőtt kikerülve
Sírt továbbmászott volna. Ha Nox meghal, akkor eggyel csökken az
ellenfeleik száma, ha viszont közbelépnek, akkor lehet, hogy elveszítik ezt a
próbatételt. Celaena is tudta, hogy mennie kellene tovább, de valamiért
mintha gyökeret vert volna.

Nox képtelen volt megkapaszkodni a kőfalon. A közelben egyet len párkány

vagy szobor sem volt. Innen már csak lefelé vezetett az útja. Ha a kötél
elszakad, le fog zuhanni.

Sír tőre egy pillanatra sem állt meg. A vastag kötél fonatai egymás után
pattantak el. Nox, megérezve a rándulásokat, halálra vált arc cal nézett fel az
orgyilkosra. Semmi esélye sem volt a túlélésre, ha innen lezuhan. Még
néhány gyors mozdulat, és Sír elmetszi a kötelet.
A kötél szinte fel nyögött. Celaena mozgásba lendült.

Egyszerűen lecsúszott az esőcsatornán. A lábán és a tenyerén fel szakadt a

bőr, ahogy a fém a húsába vágott. Még csak nem is tö rődött a fájdalommal.
A szobor tetején kuporogó zsoldosnak csak annyi ideje volt, hogy
hozzásimuljon a falhoz, A lány valósággal a vízköpő fejére zuhant. A
szarvba kapaszkodva nyerte vissza az egyensúlyát. A zsoldosnak addigra
már sikerült a vízköpő nyakába kötni a mászókötél egyik végét. Celaena
felkapta a kötelet, és a másik végét a dereka köré erősítette. A kötél elég
hosszú és elég erős volt. A négy szomszédos szobor háta éppen elég
szélesnek tűnt ahhoz, hogy lendületet véve nekiiramodjon.

— Kibelezlek, ha hozzányúlsz a kötélhez! - figyelmeztette a zsoldost, és vett

egy mély lélegzetet.

Nox üvöltözni kezdett Sírral. A lány gyors pillantást vetett a mélybe lógó
tolvajra. A kötél hangos csattanással elpattant. Nox üvöltésébe rémület és
őrjöngő harag vegyült. Celaena rohanni kezdett. Végigfutott a négy szobor
hátán, majd a legcsekélyebb habozás nélkül a semmibe vetette magát.
A SZÉL MINTHA CSAK DARABOKRA akarta volna szaggatni. Celaena
minden figyelmével Noxra összpontosított. A fiú túl gyorsan zuhant. Túl
messze volt megmentője kinyújtott kezétől.

Odalent hangosan kiabáltak az emberek. A kastély üvegfaláról visszaverődő

fény valósággal elvakította. A tolvaj azonban már ott volt a közelében. Csak
egy tenyérnyi semmi választotta el az orgyilkos ujjaitól.

Szürke szeme tágra nyílt, és úgy csapkodott a karjával, mintha azok

szárnnyá változtak volna.

És egy pillanattal később Celaena átölelte a fiú derekát. Olyan erővel találta
el, hogy az utolsó csepp levegő is kipréselődött a tüdejéből.
Összetapadva, együtt zuhantak a mélybe. Lent, a tátongó, fé lelmetes
mélységben már várt rájuk a talaj.

Nox megragadta a kötelet, de még ez sem enyhített sokat a vakító

fájdalommal járó ránduláson, amikor az megfeszült, é s majdnem kettétépte
a lány derekát. Minden erejét a szorításba adva magához ölelte a tolvajt.

Egyszerűen nem volt hajlandó elengedni. Vadul pörögve nekivágódtak a

falnak. Az orgyilkosban maradt annyi lélekjelenlét,

hogy félrekapja a fejét, amikor az épületnek csapódtak. Kegyetlen fájdalom

hasított az oldalába és a vállába. Ennek ellenére elszántan szorította Noxot.

Minden erejét a karjába összpontosította. Hallotta a saját ziháló lélegzetét. A

kötél megfeszült és mozdulatlanná vált. A falnak simultak, és lihegve a
mélybe pillantottak. A talaj jó harminclábnyira volt alattuk. Kibírta a kötél.

- Lillian - hörögte Nox. Alig kapott levegőt. Az arcát a lány ha jának

szorította. - Hála az isteneknek.

Odalent azonban olyan üdvrivalgás támadt, hogy nem lehe tett érteni a
további szavait. Celaena karja iszonyatosan reme gett. Minden erejét
megfeszítve szorította a fiút. Közben valósággal táncra perdült a gyomra.

Csakhogy közben a próbatétel nem szakadt félbe. Tőlük is elvárták, hogy

fejezzék be a feladatukat. Celaena a magasba nézett. Valamennyi
bajnokjelölt megtorpant, és azt bámulta, hogyan menti meg a zuhanó tolvajt.
Kivéve persze azt az egyvalakit, aki odafent trónolt a fejük fölött a
magasban.

A lány vicsorogva bámulta, ahogy Káin kitépi a helyéről a zászlót, és

diadalittasan bömbölni kezd. Amikor lengetni kezdte a zsákmá nyát, hogy
odalent is mindenki láthassa, a nézők hangosan éljenezni kezdtek. Celaena
valósággal fortyogott a dühtől. Könnyedén győz hetett volna, ha a
legegyszerűbb útvonalat választja. Neki feleannyi ideig sem tartott volna
feljutni a magasba, mint Káinnak. Csak hát Chaol a lelkére kötötte, hogy
maradjon a középmezőnyben. A nehezebb útvonal ráadásul sokkal inkább
megmutatta, hogy mennyire ügyes. Káinnak csupán ugrándoznia és
lengedeznie kellett. Csak az amatőrök másznak így a falra. De ha a
könnyebb útvonalat választotta volna, akkor most nem tudta volna
megmenteni Noxot.

Összeszorította a száját. Képes lesz időben feljutni a zászló helyé re?

Talán Nox felmászhatna a kötélen, míg ő maga puszta kézzel

feljuthatna a fal tetejére. Nincs rosszabb, mint a második hely. Mi közben

azonban ez járt a fejében, Verin, Sír, Pelor és Renault is megtette az utolsó
néhány lépésnyi távolságot. Megérintették a zászló helyét, mielőtt
megindultak volna lefelé.

Lillian, Nox igyekezzetek már! - bömbölte Brullo. A lány izzó pillantással

nézett le a fegyvermesterre.

Dühösen vicsorogva nekinyomta a lábát a kőfalnak. Kapaszkodót keresett a

repedésekben. Vörösre mart bőre néhány helyen vér zett. Végre talált egy
rést, ahova beerőltethette a lábujjait. Óvato san elindult felfelé.

Bocsánat - suttogta Nox, amikor ügyetlenül belerúgott a lábába, miközben

maga is megpróbált támaszt találni a falon.

Semmi baj - felelte az orgyilkos. Remegve, lemerevedett tagokkal, Celaena

elindult felfelé a falon. Nox majd magától is rájön, ho gyan kell felmásznia.
Ostobaság. Micsoda ostobaság volt megmenteni a fiút. Mégis, mi jutott az
eszébe?

- Ne legyél már ennyire mérges! - figyelmeztette Chaol, és nagyot kortyolt a

vízből. - A 18. hely nagyon szép eredmény! Legalább Noxot lehagytad.
Celaena nem válaszolt, csak némán piszkálta a répákat a tányér ban.

Kétszer kellett vizet cserélni a kádban, és egy teljes szappant elhasznált,

mire le tudta mosni a szurkot sajgó kezéről és lábáról. Philippa fél órát töltött
minden egyes végtagján a sebek kitisztításával és bekötözésével.

Celaena legalább már nem remegett, de magában még mindig hallotta Ned
Clement sikoltását, és a földbe csapódó test puffanását. A hullát elvitték,
mielőtt befejezte volna a

próbatételt, Noxot csupán azért nem zárták ki, mert a gyilkos szó szerint
kiesett a küzdelemből. Sírt pedig még csak meg sem fenyítették. A
szabályok nem tiltották, hogy valaki aljas legyen.

Pontosan azt tetted, amiben megállapodtunk - folytatta Chaol.

Bár amilyen hősiesen megmentetted azt a fickót, azt azért nem ne -

vezném középszerű dolognak.

Gyilkos pillantás volt a válasz.

Akkor is veszítettem.

Dorian gratulált, amiért megmentette a fiút, a tolvaj pedig újra és újra

hálálkodva magához ölelte. Chaol viszont egyre csak fanyalgott, amióta
véget ért a mai próba. Nem akarta elfogadni, hogy egy besurranó tolvaj is
megmentheti egy embertársa életét. A déli nap sütésben a kapitány barna
szeme arany fényben úszott.

-
A kiképzésed során nem tanultad meg, hogy jó képet vágj a ve-reséghez?

Hát nem - hallatszott a keserű válasz. - Arobynn mindig azt mondta, hogy a
második helyen csak a legelső vesztes áll.

Arobynn Hamel? - kapta fel a fejét Chaol, és letette a poharát.

Az orgyilkosok királya?

A lány kinézett az ablakon. A távolban éppen csak hogy láthatta Résvár

hatalmas, csillogó végtelenjét. Különös érzés volt elképzelnie, hogy
Arobynn is ott van, ugyanabban a városban. Egészen közel hozzá.

Tudod, hogy ő volt a mesterem, nem?

Elfelejtettem - válaszolta Chaol. Arobynn megkorbácsoltatta v olna a lányt,

amiért az Nox megmentésével kockára tette a saját biztonságát, és a verseny
során elérhető jó helyezését. — Ő felügyelte a kiképzésedet?

Saját maga kezdte a kiképzésem. Utána pedig Eriela minden szeg-letéből

elhozatta a legjobb tanítókat. A déli kontinens rizsföldjeiről

a közelharc mestereit. Bogdano őserdejéből a mérgek szakértőit... Egyszer

pedig elküldött a csendes orgyilkosok közé Vörös-sivatagba. A pénz nem
számított. Mert nekem kellett fizetnem - tette még hozzá Celaena, és ujja
köré tekerte a fürdőköpeny egyik finom cérnaszá lát. - Arra sem vette a
fáradságot, hogy a 14. születésnapom előtt közölje velem, hogy az utolsó
rézpénzig vissza kell fizetnem a kiképzésem költségeit.

Kiképzett, és utána kifizettette veled a költségeket?

A lány megvonta a vállát, de képtelen volt visszatartani felvilla nó haragját.

Ugyanez a kurtizánok sorsa is. Egészen fiatalon kerülnek a szakmába, és

addig nem hagyhatják ott a kuplerájukat, míg vissza nem fizetik az utolsó
garast is, amit a kiképzésükre, az ellátásukra és a ruhatárukra költöttek.

Hát ez undorító! - hördült fel a kapitány. A lány pislogott, ami kor

meghallotta hangjában a dühöt. Ez a harag kivételesen nem el lene irányult.

- Visszafizetted neki?

Celaena arcán dermesztő mosoly jelent meg, a szeme azonban kö -

nyörtelen maradt.

Vissza bizony! Az utolsó rézpénzig. Ő pedig fogta magát, és el-mulatta az

egészet. Több mint ötszázezer aranypénzt. Három órá ig sem tartott.

Chaol leesett állal hallgatta. A lány megpróbálta félresöpörni az emléket.

Olyan mélyre rejtette, ahol már nem fájt.

Még nem kértél bocsánatot! — váltott gyorsan témát, mielőtt Chaol további
kérdéseket tehetett volna fel.
-

Már miért kellene bocsánatot kérnem?

Azért a sok szörnyű szemrehányásért, amivel tegnap délután árasztottál el,

mikor Neheimával gyakoroltam.

A fiatalember összehúzta a szemöldökét, de ráharapott a csalira: -

Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert kimondtam az igazságot!

Milyen igazságot? Úgy bántál velem, mint egy háborodott bű -

nözővel!

Te pedig arról beszéltél, hogy mindenki másnál jobban gyűlölsz.

Minden szavamat komolyan is gondoltam — vágta rá a lány, ám a szája

sarkában megjelent egy aprócska mosoly. A kapitány is akaratlanul
mosolyogni kezdett. Dühében felkapott egy kenyérdarabot, és az
orgyilkoshoz vágta. Az persze fél kézzel elkapta a lövedéket, és visszadobta.
Chaolnak sem okozott gondot, hogy röptében elkapja.

Fajankó — vigyorgott Celaena.

-

Háborodott bűnöző - vágta oda az ifjú fülig érő szájjal.

Tényleg utállak ám!

De legalább nem a tizennyolcadik vagyok a listádon - hangzott a válasz.

Celaena szeme szikrákat szórt. Chaol fejét csupán a gyors vetődés mentette
meg, amikor egy alma zúgott el ott, ahol az előbb még az arca volt.

Egészen addig tomboltak, míg Philippa meg nem hozta a ször nyű hírt. A
bajnoknak, aki reggel elmulasztott megjelenni a próbán, a szolgák
lépcsőházában megtalálták a hulláját. A férfit valósággal szétszaggatták és
kibelezték.

A következő két hétre az újabb gyilkosság vetett árnyékot. Közben

túljutottak két újabb próbatételen is. Celaenának a legcsekélyebb gondot sem
okozta, hogy a középmezőnyben keresztüljusson a lopakodás és a
nyomkövetés vizsgáján. Nem keltett feltűnést, és senki életét sem mentette
meg. Szerencsére egyetlen más jelöltet sem gyil koltak meg közben. Celaena
ennek ellenére mind nyugtalanabbul figyelte a környezetét. Bár Chaol
mintha arra a meggyőződésre ju tott volna, hogy a két gyilkosság csupán
valamilyen szerencsétlen véletlen volt.

Minden reggel elmentek futni. Egyre tovább bírta, és egyre gyorsabb lett.

A legnagyobb teljesítménynek mégis azt tartotta, hogy nem ölte meg Káint,
amikor az edzés közben állandóan gúnyolódott. A koronaherceg nem
méltóztatott lejönni a harcosokhoz. Csupán a próbatételeken vett részt.

Ilyenkor szélesen vigyorgott, és nagyokat kacsintgatott a lányra. Celaena

maga is meglepődött, hogy a fiú közelségétől elöntötte a meleg, és mindene
bizseregni kezdett.
Akadtak persze fontosabb dolgok is, ami miatt aggódhatott. Már csak kilenc
hét választotta el az utolsó összecsapástól. Nyilvánvalóvá vált, hogy a
többiek között akadt néhány egészen belevaló fickó is. Nox egészen
ügyesnek bizonyult. Úgy tűnt, kemény harc árán dől majd el, hogy ki kerül
be a négyes döntőbe. Ahhoz nem fért kétség, hogy az egyik Káin lesz. De
vajon ki lesz a másik három? A lány mindig is úgy gondolta, hogy az egyik
hely rá vár.

Csak hát mostanára, ha egészen őszinte akart volna lenni önma gához,
Celaena ebben már nem lehetett teljesen biztos.

CELAENA DÖBBENTEN BÁMULTA A TALAJT. Jól ismerte ezeket az

éles, szürke sziklákat. Tudta, milyen hangot adnak ki, amikor szétmor
zsolódnak a talpa alatt. Ismerte eső utáni szagukat. Nem felejtette el azt sem,
hogy milyen könnyedén felmetszették a bőrét, amikor a földre lökték.
Minden irányban hatalmas sziklák tornyosultak. Vi csorgó, töredezett
agyarként valósággal belemartak a felhővel borított égbe. Dermesztően
hideg szél fújt.

A lány testét csupán rongyok fedték. Nem igazán védték meg a mardosó
széllökésektől. Megérintette a mocskos foszlányokat. Erezte, hogy maró
váladék emelkedik a gyomrából a torkába. Mi történhetett?

Megpördült. A lábán hangosan megcsörrent a bilincs. Döbben ten bámulta

Távolvég kietlen pusztaságát.

Veszített. Elveszítette a versenyt, és visszaküldték ide. Esélye sem maradt a

menekülésre. Pedig már érezte a szabadság édes ízét, már egész közel járt
hozzá, és most...

Felsikoltott, amikor a fájdalom valósággal felhasította a hátát. Az izzó kínt

csupán leheletnyivel előzte meg a korbács csattanása.

A földre rogyott. A kődarabok belehasítottak amúgy is véresre mart térdébe.

- Talpra! - förmedt rá valaki.

Könnyek borították el a szemét, és újra felsüvített a korbács. Ezúttal nincs

menekvés. Meg fogják ölni. Egészen egyszerűen belehal a kínba.

A bőrszíj ismét lecsapott. Csontig mart a húsába. A fájdalom az egész testét

görcsbe rántotta. A világ szétesett, darabokra hullott és felrobbant a kíntól.
Elnyelte a sír, a halottak...

Celaena kinyitotta a szemét. Lihegve kapkodott levegő után.

Mi a... - kérdezte valaki, és a lány összerezzent.

Hol volt?
-

Csak álmodtál - hallotta meg Chaol hangját.

Döbbenten bámulta a fiatalembert. Utána körülnézett a hálószo bában, és

beletúrt a hajába. Résvár. Itt volt Résvárban. Az üvegpalotában. Vagyis nem.
Lejjebb, a kőből emelt épületben.

Átizzadta a hálóingjét. A hátán csorgó verejték zavarba ejtő módon a vérre

emlékeztette. Szédült, és hányingere volt. Egyszerre érez te magát túl
kicsinek és túl nagynak. Bár valamennyi ablakot bezár ták, a szobában mégis
enyhe huzat érződött. A légmozgás végigsimított az arcán. Különös, de
rózsák illatát érezte.

Celaena, csak álmodtál — figyelmeztette újra a testőrség kapitánya.

Zavartan elmosolyodott. - Amikor sikoltozni kezdtél, azt gondoltam, éppen
meggyilkolnak.

A lány hátranyúlt. A hálóingje alatt végigsimította a hátát. Jól érezte a három

mély sebhelyet. Kitapintott néhány kisebbet is, ám ezen felül semmit.
Tényleg semmit...

Megkorbácsoltak - rázta meg a fejét, hogy valahogy megsza-baduljon a

nyomasztó emléktől. Utána összevonta a karját a mel lén, és enyhén elpirult.
- Te meg mit keresel itt? Még csak nem is pirkad a hajnal.

Ma van Samhuinn ünnepe. Töröltem a mai edzésünket. Azért jöttem, hogy

megkérdezzem, részt kívánsz-e venni az istentiszteleten.

-
Hogy mi van ma? Ma van Samhuinn? Miért nem szólt nekem senki? Lesz
ma este lakoma?

Hát tényleg annyira lekötötte a figyelmét a versengés, hogy megfeledkezett

az idő múlásáról? A fiatalember elkomorodott.

Még szép, hogy lesz. Téged viszont nem hívtak meg rá.

Világos. Te pedig ezen a kísértetekkel teli éjszakán magadhoz hívod a

halottakat, vagy inkább a vidám cimboráid társaságában gyújtasz hatalmas
tüzet?

Semmi ilyen babonás ostobaságban nem veszek részt.

Légy óvatos, cinikus barátom! - kiáltotta a lány, és égnek emelte mindkét

kezét. - Ezen a napon az istenek és a halottak egészen közel kerülnek a földi
világhoz. Hallják ám az aljas kis megjegyzéseidet! Az összesei.

A kapitány szemét forgatva megrázta a fejét.

Csak egy ostoba ünnep, hogy megemlékezzünk a tél beálltáról.

Örömtüzeket meg azért gyújtunk, hogy a máglyák hamujával beboríthassuk

a szántóföldeket.

Ami valójában áldozat az isteneknek, hogy vigyázzanak a ter-mésre!

-
Ami valójában csupán trágyázás.

Legalábbis szerinted - mordult fel Celaena, aztán lerúgta ma gáról a

takarókat. Felkelt. Megigazította átizzadt hálóköntösét. Bűzlött az
izzadságtól. A fiatalember felmordult, de a nyomába eredt.

Sohasem gondoltam volna, hogy babonás vagy. Ezt hogyan lehet

összeegyeztetni a választott hivatásoddal?

Dühös pillantást vetett rá a válla fölött, mielőtt bement volna a

fürdőszobába. Chaol a nyomában maradt. A lány megtorpant a kü szöbön.

Segítesz megmosakodni? - kérdezte. Chaol megdermedt. Rájött, hogy

milyen ostoba hibát követett el. Válasz helyett ingerülten becsapta az ajtót.

Amikor Celaena elkészült, a kapitány az étkezőben várta. A lány hajából víz

csöpögött a padlóra.

Otthon nem kapsz reggelit?

Még mindig a válaszodra várok.

Mire is kellene válaszolnom? — kérdezte az orgyilkos, majd leült az

asztalhoz, és zabkását szedett a tányérjába. Most már csak egy adag...
mégis inkább három adag cukor kell bele. Meg persze egy kis forró tejszín
és...

Elmész a templomba?

Templomba mehetek, a lakomára meg nem? - felelte Celaena tele szájjal.

Senkit sem szabad megakadályozni benne, hogy eleget tegyen a vallás

előírásainak.

A lakoma talán nem...

Csupán a falánkság és a kicsapongás ünnepe.

Értem, világos - biccentett, és újabb kanálnyi zabkását vett a szájába.

Egyszerűen imádta ezt az ételt! Mi lenne, ha keverne bele még egy kanál
cukrot?

Na, akkor mész vagy nem mész? Mert, ha mész, akkor indul nunk kell.

Nem - felelte a lány tele szájjal.

-

Babonás nőszemély létedre miért kockáztatod meg, hogy magadra vond az

istenségek haragját? Azzal, hogy nem veszel részt az istentiszteleten.

Eddig azt hittem, hogy egy orgyilkos számára sokkal fontosabb a halottak
napja.

Celaena savanyú képet vágott, de közben nyugodtan evett tovább.

A magam módján élek vallásos életet. Lehet, hogy még áldoza tot is
bemutatok. Egyet vagy kettőt. Amilyen illik hozzám.

A fiatalember felkelt. A kardja markolatára tette a kezét.

Viselkedj tisztességesen, amíg távol vagyok! Felesleges volna túlságosan is

kicicomáznod magadat. Brullo szólt, hogy délután edzeni fogtok. Hiszen
holnap vár a következő erőpróba.

Már megint? De hát csak három nappal ezelőtt volt az előző -

méltatlankodott a lány. Lóhátról kellett vadászgerelyt hajítaniuk. A csuklója

még mindig sajgott.

A kapitány azonban néma maradt. A lakosztályba visszatért a csend. Bár

szerette volna elfelejteni a korbács hangját, a csattogás még mindig ott
visszhangzott a fülében.

Dorian Havilliard mélységes megkönnyebbülést érzett, amikor vég- re-

valahára véget ért az istentisztelet. Sietve elindult a palota folyo sóin. A
vallás tanításai nem győzték meg, és nem is ragadták ma gukkal. Hosszú
órákon keresztül ült a templom padján. Imát ima után darált le, és mostanra
már kétségbeesetten vágyott egy kis friss levegőre. Meg magányra.

Összeszorította a fogát, nagyot sóhajtott, és megdörzsölte a halántékát.

Kisietett a kertbe. Néhány udvarhölgy mellett haladt el. A szépségek

pukedliztek, és a legyezőjük takarásában vihogni kezdtek. Dorian

komor arccal biccentett, ahogy elviharzott mellettük. Az anyja ki használta a

hosszú szertartást, és sorra bemutatta a szóba jöhető menyasszonyjelölteket.

A hercegnek minden lelkierejére szükség volt ahhoz, hogy ne kezdjen el

fennhangon üvölteni.

Amikor határozott léptekkel megkerülte a sövényt, kis híján ne kiütközött

egy kékeszöld bársonyruhát viselő alaknak. Pont ilyen volt a hegyi tavak
színe is. Úgy ragyogott, mint az a drágakő, aminek még mindig nem tudta a
nevét. Igazából az sem zavarta, hogy a ruha szabása nagyjából száz évvel
ezelőtt mehetett ki a divatból. A másik sétáló arcába nézett, és szélesen
elmosolyodott.

Nahát, Lillian úrnő! - szólalt meg mélyen meghajolva. Utána a másik két
alak felé fordult. — Nehemia hercegnő, Westfall kapitány!

Tekintete visszatért az orgyilkos ruhájára. Olyan volt a szövete, mint a folyó

eleven vize. Nagyon is tetszettek a hullámai.

Milyen szépen felöltözött. Ünnepélyesen.

Celaena gyilkos pillantással válaszolt.

-
Lillian kisasszony cselédei az istentiszteleten vett ek részt, amikor a hölgy
felöltözött - magyarázta Chaol. - Semmi mást sem talált, amit egyedül is
felvehetett volna.

Hát persze. A fűző felvételéhez mindenkinek segítségre van szük sége. A

fejedelmi udvar díszruhái pedig felértek egy-egy kisebb útvesztővel.

Rengeteg titkos kapocs és szalag rejtőzött bennük.

Mélységes bocsánatkérésem, hercegi nagyuram! - szólalt meg a lány. A

szeme dühösen ragyogott. Az arca kipirult. - Mélységesen sajnálom, hogy
öltözékem nem felel meg a nagyúr kényes ízlésének.

Nem, dehogyis! - vágta rá gyorsan Dorian, és a lány lábára né zett.

Az orgyilkos piros cipőt viselt. Úgy ragyogott, mint ősz végén az érett
bogyók a bokrokon. - Nagyon csinos vagy. Csak egy kicsit... Idejétmúlt.

Néhány évszázaddal.

A lány arcára kiült a döbbenet. A herceg ekkor Nehemia felé fordult.

Kérlek, bocsáss meg! — szólította meg összeszedve minden nyelvtudását.

Meglehetősen gyengén beszélte Eyllwe nyelvét. - Hogy vagy?

A hercegnő tekintete jókedvűen felragyogott, amikor meghallot ta a

fiatalember ügyetlen próbálkozását, de udvariasan biccentett.

Jól vagyok, fenséges herceg - válaszolta a vendég a közös nyelven.

Dorian tekintete a két külföldi testőr felé villant. A harcosok ott álltak a
közelben. Feszülten figyelték a környéket. A herceg vére hangosan
dübörgött a halántékában.

Perrington nagyúr már hetek óta amellett erősködött, hogy dobjanak át még
nagyobb katonai erőt a meghódított országba. Könyör telenül le akart
számolni a lázadókkal, hogy utána a világ egyetlen országa se merje
megkérdőjelezni Adarlan uralmát. Ráadásul az idős herceg tegnap benyújtott
egy új tervet is. Nem csupán néhány légiót vezényelnének át Eyllwe-be, de
lefognák Nehemiát is. A hercegnőt túszul ejtve akarta elrettenteni a
lázadókat az esetleges bosszúállástól. Doriannak nagyon nem tetszett az
elképzelés, hogy ilyen alantas módszerrel éljen. Hosszú órákon keresztül
érvelt a terv ellen. Bár a királyi tanács néhány tagja ugyancsak hangot adott
nemtetszésének, a jelenlevők többsége mégis úgy vélte, hogy a nagyúr által
javasolt módszer igenis helyénvaló. Dorian minden ékesszólását latba vetve
legalább arra rá tudta venni a tanácsot, hogy a döntés meghozatalával várják
meg atyja visszatértét. Ezzel időt nyert. Ki fogja használni, hogy a maga
oldalára állítsa a nagyúr néhány támogatóját.

A herceg sietve lesütötte pillantását. Nem akart Nehemiára nézni.

Legszívesebben figyelmeztette volna. A birodalom koronaherce geként

azonban ezt nem tehette meg. Ha Nehemia az előre egyez tetett időpont előtt
távozik a fővárosból, abból Perrington egyből

rájön, ki figyelmeztette az ellenséget. És habozás nélkül beárulná a királynál.

Doriant amúgy is rendkívül feszült viszony fűzte az apjához.

Semmi szüksége sem volt rá, hogy a lázadók támogatójaként bélyegezzék

meg.

Részt veszel ma este a lakomán? - kérdezte végül a hercegnőtől.

Minden önuralmát összeszedve felemelte a fejét, és semmitmon dó

arckifejezéssel a vendégre nézett. Nehemia Celaena felé fordult.
-

Te ott leszel? - A lány gonosz kis mosolya jól jelezte a közeledő

bajt.

Sajnálatos módon más irányú elfoglaltságaim vannak. Ugye jól mondom,

fenséges herceg?

Az orgyilkos nem is próbálta meg eltitkolni az ingerültségét. Chaol köhögni

kezdett. Valamiért hirtelen hihetetlenül érdekesnek találta a bokrok között
ragyogó bogyókat. Dorian magára maradt.

Ne engem hibáztass! - vágta rá talpraesetten. - Hetekkel ezelőtt beleegyeztél

abba, hogy részt veszel azon a bizonyos résvári mulatságon.

A lány szeme megvillant, ám a hercegnek esze ágában se volt visz -

szakozni. Egyszerűen nem vihette magával a lakomára. Ahhoz túl ságosan is

szemmel tartották. Az emberek kérdezősködni kezdené nek. Túlságosan is
sokan. Ezenfelül pedig abban a tömegben nehéz lett volna szemmel ta rtani
az orgyilkost.

Nehemia savanyú pillantást vetett Celaenára.

Akkor hát nem mész?

Nem, de biztosra veszem, hogy ti nagyon jól fogjátok érezni ma -

gatokat - válaszolta a lány, azután átváltott a sötét bőrű vendég nyel vére, és
úgy folytatta. Dorian minden nyelvtudását összeszedve megértette a
magyarázat lényegét. Ha jól vette ki a szavait, akkor az or gyilkos arról
beszélt, hogy „ő hercegi fensége kiválóan ért a hölgyek

szórakoztatásához”. Nehemia harsányan felkacagott. Dorian elvörö södött.

Ez a két nőszemély mindenkit kikészít. Az istenek legyenek kedvesek az

áldozataikhoz.

Na kérem, mi nemcsak nagyon fontos személyek vagyunk, de rendkívül sok

a dolgunk is — folytatta Celaena, és belekarolt a hercegnőbe.

Lehetséges, hogy iszonyatos, végzetes hibát követtek el, ami kor

megengedték, hogy ezek ketten összebarátkozzanak? - Így aztán már
mennünk is kell. Jó napot kívánok fenséges nagyuramnak!

A lány mélyet pukedlizett. Az övét díszítő vörös és kék drágakö vek

felvillantak a nap fényében. Kicsit távolabbról még hátranézett, és a válla
fölött rávigyorgott Dorianra, miközben elvezette a hercegnőt a kert mélyére.

A fiatalember gyilkos pillantást vetett Chaolra:

Köszönöm a segítséget!

A kapitány együtt érzően megveregette a vállát.

Azt hiszed, hogy ez kellemetlen volt? Akkor még nem láttad őket, amikor
tényleg beindulnak.

Savanyú képpel a két nő után sietett.

A herceg legszívesebben üvölteni kezdett volna. Kis híján tépni kezdte a
haját. Azon a múltkori éjjelen olyan csodálatosan érezte magát Celaena
társaságában. Nagyon is remekül. Az elmúlt néhány hét során azonban
minden idejét lekötötték a királyi tanács ülései és az udvar szertartásai.

Képtelen volt meglátogatni a lányt. Ha aznap este nem lett volna ez a

lakoma, akkor Dorian újra el mehetett vol na hozzá. Esze ágában sem volt
felbőszíteni a ruhájára tett megjegyzésével. Mondjuk a lány tényleg
idejétmúlt öltözéket viselt. Honnan a csudából tudhatta volna, hogy az
orgyilkost ennyire felbőszítette, hogy nem hívták meg a lakomára? Csak
hát...

A herceg megfordult, és duzzogva elindult a kutyaólak irányába.

Celaena savanyúan mosolygott, és a kezével végigsimította a gondo san

nyírt sövényt. Hogy a fenébe gondolhatta azt, hogy szép a ru hája? Pedig
mennyire illik az ünnephez!

Nem-nem, fenséges hercegnő — magyarázta Chaol lassan, nagyon érthetően

Nehemiának. Fontosnak tartotta, hogy a hercegnő megértse a szavait. - Nem
katona vagyok, hanem testőr.

Az a kettő van ugyanaz - válaszolta a hercegnő nehezen érthető,

meglehetősen furcsa kiejtéssel. Ennek ellenére Chaol nagyon is felfogta a
lényeget. Ingerült arcot vágott. Celaena alig tudta eltitkolni kárörömét.

Az elmúlt két hét folyamán többször is találkozott Nehemiával. A legtöbb

esetben csupán rövid ideig sétálhattak együtt, vagy közösen étkeztek. Sok
mindenről beszélgettek. Megtudta, milyen volt a hercegnő ifjúkora Eyllwe-
ben, hogy mit gondol Résvárról, és hogy aznap melyik udvaronc bőszítette
fel a fenséges vendéget. Celaena örömmel hallotta, hogy a barátnője szinte
mindenkit kibírhatatlan fajankónak tartott.

Nem képeztek ki arra, hogy a csatatéren harcoljak - magyarázta Chaol

rosszkedvűen.

De akkor is ölni fogsz a királyod parancsára.

A királyod? Nehemia ugyan nem beszélte folyékonyan a biroda lom nyelvét,

de kellőképpen okos volt ahhoz, hogy tudja, mit is fejez ki ezzel a rövid
mondattal. Arra utalt, hogy Chaol királya nem az ő ura. Celaena szívesen
hallgatta volna, akár órákon át, ahogy Nehemia dühöngve gyalázza Adarlan
királyát, ám most a kertben voltak. Könnyen kihallgathatják a szavaikat. A
lány megremegett, és a barátnője szavába vágott, mielőtt Nehemia
folytathatta volna.

Azt hiszem, semmi értelme vitatkoznod vele, Chaol - és könyökkel oldalba

bökte a testőrség kapitányát. - Lehet, hogy nem kellett volna Terrin javára
lemondanod a címedről. Nem kérhetnéd vissza a főnemesi rangodat?

Akkor lényegesen egyszerűbb volna a helyzet.

Honnan a csudából tudod az öcsém nevét?

A lány megvonta a vállát. Nem igazán értette, hogy miért lángol annyira a
férfi tekintete.

-
Hiszen te magad mondtad. Már miért ne emlékeznék rá?

Chaol ma nagyon jól nézett ki. A haja színe illett aranyként csillogó bőréhez.
A hajfürtök nem takarták el teljesen a homlokát. Iz galmas volt látni, ahogy
félresöpörte az arca elől.

Remélem, élvezni fogod a lakomát. Főleg úgy, hogy én n em leszek ott —

folytatta az orgyilkos rosszkedvűen. A fiatalember felhor kant.

Hát ez zaklatott fel ennyire, hogy téged nem hívtak meg?

Dehogyis! — felelte a lány, és a hajfonatát ingerülten a válla mögé dobta. —

Csak hát... Biztos remek mulatság lesz. Tánc meg ilyesmi.

Mindenki szereti az ilyesmit.

Hozzak neked valamilyen kis emléket a kicsapongásból?

Egy kóstolónak örülnék. Mondjuk egy egészben sült birkának.

A veszekedők fölött kéken ragyogott az égbolt.

Ez a lakoma cseppet sem érdekes ám - védekezett Chaol. - Pont olyan, mint

bármilyen más vacsora. Biztosíthatlak róla, hogy a bá rány száraz lesz és
rágós.

-
Milyen barátom vagy, hogy nem viszel magaddal, vagy nem maradsz velem?

Mi az, hogy a barátod? - mordult fel a kapitány. A lány elpirult.

Hát talán helyesebb volna, ha „duzzogó kísérőnek” nevezné lek.

Vagy „vonakodó ismerősnek”, ha az jobban tetszik - töprengett,

ám ekkor legnagyobb meglepődésére a fiatalember elmosolyodott. A

hercegnő ezt a pillanatot választotta, hogy megragadja Celaena kezét.

Te leszel a tanárom! - kiáltotta az anyanyelvén. - Taníts meg arra, hogyan

beszéljem jobban a nyelveteket! El akarom sajátítani az írásotokat is. Hogy
jobban tudjam olvasni a betűiteket, mint most. Akkor ráadásul
megszabadulok azoktól az iszonyatosan unalmas, vén fajankóktól, akiket itt
oktatóknak hívnak.

De hát... - kezdte volna Celaena a közös nyelven, de elsápadt.

Elfogta a lelkiismeret-furdalás azért, mert ilyen hosszú időn át kihagyta

Nehemiát a beszélgetésből. Jobban belegondolva nagyon is mulatságos
dolog lenne, ha az előkelő vendég folyékonyan beszél né mind a két nyelvet.
Csak hát Chaol folyton akadékoskodott, ha a foglya találkozni akart
Nehemiával.

A kapitány mindig ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje. Szemmel akarta

tartani. Soha az életben nem egyezne bele abba, hogy végigülje a tanulás
óráit. Akkor hát hazudni kell. — Nem is tudom, hogyan taníthatnálak meg a
nyelvünkre.

-
Ostobaság! - csattant fel Nehemia. — Igenis megtanítasz! Miután...

Miután befejezted azt, amit ezzel az alakkal szoktál művelni. Mindennap egy
órát vacsora előtt.

Elszántan felemelte a fejét. Világosan a vendéglátói tudtára adta, hogy

ellenkezésnek pedig helyen nincs. Celaena nagyot nyelt, majd magára öltve
egy ájtatos manó szelíd arckifejezését, Chaol felé fordult. A kapitány
gyanakodva figyelte a két nőt.

A hercegnő azt kívánja, hogy mindennap vacsora előtt tanít sam a

nyelvünkre.

Attól tartok, hogy ez lehetetlen - felelte Chaol. A lány azonnal lefordította a

válaszát. Nehemia olyan pillantást vetett a tisztre, amitől az embereket
általában kiverte a hideg veríték.

Miért nem? - förmedt rá, aztán az anyanyelvére váltott. — Ő

okosabb, mint a palota legtöbb lakója.

Chaol szerencsére valamennyire megértette a kifakadás lényegét.

Nem hinném, hogy...

Talán nem én vagyok Eyllwe hercegnője? - vágott a szavába Nehemia a

közös nyelven.
-

Fenséges hercegnő - kezdte volna Chaol, de Celaena egy intéssel

elhallgattatta. A fekete és félelmetes óratorony közelében jártak. Csakhogy
most Káin térdelt a förtelmes építmény előtt. Lehajtotta a fejét, és valamit
bámult a földön.

Meghallva az érkezők lépteit, a vadember azonnal felkapta a fe jét.

Szélesen elvigyorodott, és felkelt. A kezét föld borította. Mielőtt Celaena

alaposabban is szemügyre vehette volna vetélytársát, hogy fényt derítsen
különös viselkedése okára, a harcos odabiccentett Chaolnak, és elsétált a
torony mögé.

Mocskos gazember! - suttogta a lány, és képtelen volt a tekintetét levenni

onnan, ahol a vetélytársa eltűnt.

Ki ez az alak? - kérdezte Nehemia az anyanyelvén.

- A királyi hadsereg katonája - hangzott a válasz. - Jóllehet most Perrington

herceget szolgálja.

Nehemia is Káin után fordult. Összevonta fekete szemöldökét.

Van benne valami, ami miatt legszívesebben beverném a po fáját.

Örülök, hogy más is így érez — kacagott fel Celaena. Chaol néma maradt,
amikor folytatták az útjukat. A két nő a férfi mögött lépdelt.

Keresztülsétáltak az óratorony parányi udvarán. Celaena a földre pil lantott.

Káin az előbb még ott térdelt. A harcos kikaparta a földet a kockakőbe vésett
különös jelből. A mélyedés most már sokkal vilá gosabban látszott.

Szerinted ez mi lehet? - kérdezte Celaena a hercegnőtől, és a kőbe metszett

jelre mutatott. Káin vajon miért akarta kitisztítani?

Rémjel - felelte a hercegnő. A különös szót a közös nyelven mondta ki.

Celaena felhúzta az egyik szemöldökét, de csupán egy körbezárt

háromszöget láttak.

Ismered ezeket a jelzéseket? - kérdezte. Rémjel? Hát ez különös!

Dehogyis! - vágta rá Nehemia azonnal. - Egy rég kihalt, ősi vallás használt
ilyeneket.

Melyik vallás? — tudakolta a lány. - De nézd csak, ott egy másik!

Alig néhány lépésnyi távolságban felfedezett egy másik vésetet is.

A függőleges vonal közepéből ferde vonal indult el fölfelé.

Ne is törődj velük! - csattant fel a hercegnő. Celaena meglepetten nagyot

pislogott. — Jó oka van annak, hogy elfelejtették az ilyesmit.

-
Ti meg miről beszélgettek? — méltatlankodott Chaol. A fogoly röviden
összefoglalta a beszélgetésük lényegét. Amikor befejezte, az ifjú
összeszorította az ajkát, és néma maradt.

Továbbsétálva Celaena észrevett egy újabb jelet is. Nagyon külö nös alakja
volt. A parányi gyémánt két oldalából egy-egy ferde vonal állt ki. A drágakő
alsó és felső csúcsát szokatlanul megnyújtot ták. Az alakzat tökéletesen
szimmetrikusnak látszott. Vajon ezeket a jeleket a király parancsára vésték
ide, vagy már akkor is itt vol tak, amikor felépíttette az óratornyot? Nehemia
olyan feszülten bámulta a lány homlokát, hogy Celaena önkéntelenül is
megkérdezte:

Koszos lett a képem?

Nem — vágta rá a hercegnő, akinek mintha valahol másutt jártak volna a

gondolatai. Összehúzta a szemöldökét, és továbbra is az or gyilkos homlokát
tanulmányozta. A következő pillanatban azonban már olyan vad tekintettel
meredt a barátnőjére, hogy az orgyilkos majdnem hátrahőkölt. - Semmit sem
tudsz a rémjegyekről?

Megkondultak az óratorony harangjai.

Semmit - felelte a lány. - Semmit sem tudok róluk.

Te eltitkolsz valamit - suttogta Nehemia az anyanyelvén. Úgy tűnt, mégsem

vádaskodott. - Te jóval több vagy annál, mint aminek látszol, Lillian.

Tessék... Na szóval, remélem, hogy több is vagyok ezeknél a kényeskedő

udvaroncoknál - felelte a lány megjátszott önelégültséggel.
Szélesen elvigyorodott. Azt remélte, hogy Nehemia befeje zi ezt a különös
viselkedést. A tekintete valósággal lyukat perzselt Celaena homlokába. - Mi
lenne, ha megtanítanál még jobban az anyanyelvedre?

Feltéve, ha cserében megtanítasz a ti elképesztő nyelvetekre -

vágta rá azonnal a hercegnő, ám a hangjából némi távolságtartás érződött.

Mégis mire figyelhetett fel? Mi miatt lett ennyire bizal matlan?

- Áll az alku — felelte Celaena leheletnyi mosollyal. - Neki viszont ne

áruljuk el! Westfall kapitány délutánonként békén szokott hagy ni. A vacsora
előtti óra tökéletes időpontnak tűnik.

Akkor holnap ötre jövök — biccentett Nehemia. Elmosolyodott, és

határozottan megindult előre. Fekete szemében fellángolt valami. Celaena
sietve a nyomába eredt.
CELAENA AZ ÁGYÁBAN FEKÜDT. A holdfény padlón tündöklő
tócsáját bámulta. A ragyogás kitöltötte a kőlapok közötti poros rése ket.
Mindent elborított a kékes árnyalatú, ezüstös ragyogás. Vala miért úgy
érezte, mintha csak belefagyott volna egy örökké tartó pillanatba.

Az orgyilkos nem félt az éjszakától, bár nem is igazán kedvelte a sötét

órákat. Éjszaka aludni szokott, vagy éppen lesben állni, vadászni és
gyilkolni. Olyankor, amikor felragyogtak a csillagok, szik rázó szépségük
miatt csodálatosan parányinak és jelentéktelennek érezte magát.

Most elkomorodott. Még csak éjfélre járt az idő, és bár másnap újabb próba
várt rájuk, mégsem tudott elaludni. A szeme túlságo san elnehezült, hogy
olvasni próbáljon. Nem mert zongorázni sem, mert attól tartott, hogy újabb
kellemetlen közjáték várna rá. Arra pedig semmiképpen nem lett volna
hajlandó, hogy álmodozva töprengjen a lakoma csodáin. Még mindig a
smaragdzöld ruháját viselte. Lusta volt átöltözni.

Végighúzta az ujjait a holdfény vonalán. Elérte a szőnyeggel borított falat. A

különös faliszőnyeg igencsak réginek tűnt. Nem na gyon törődhettek vele
mostanában. Egy erdei jelenetet ábrázolt. A sűrű vadon fái között rengeteg
állatot fedezett fel. A kép alsó részében egy asszony állt. A faliszőnyegen ő
volt az egyetlen emberi alak.

Az életnagyságban ábrázolt nő figyelemre méltó szépség lehetett. Bár a haja

ezüstösen csillogott, az arca fiatal maradt, és földig érő, fe hér ruhája mintha
csak meglibbent volna a holdfényben... Celaena megdöbbenve felült az
ágyon. Tényleg mozgott kicsit a faliszőnyeg? Az ablakra sandított. Az
bizony be volt zárva. A falikárpit alja azonban leheletnyit akkor is
kipúposodott. Nem oldalra mozdította el a huzat.

— Csak nem?

Bizseregni kezdett a bőre. Meggyújtott egy gyertyát, és odalépett a falhoz. A

szőnyeg mozdulatlanná dermedt. Lehajolt, megragadta az alját, és a magasba
emelte. Csupán követ látott. Vagyis... Még jobban felhúzta a nehéz szövetet,
majd begyűrte egy láda mögé, nehogy visszahulljon. A falon több vékony
vonal is látszott. Az egyik eltért a többitől. Utána pedig alig háromlábnyi
távolságra oldalt felfedezett egy másikat is az előzővel párhuzamosan. Mind
a kettő a padlóból indult ki, és alig valamivel Celaena feje fölött...

De hát ez egy ajtó!

Nekivetette a vállát a kőlapnak. Amikor sikerült kicsivel beljebb nyomnia, a

szíve majdnem kiugrott a helyéről. Újra nekifeszült. A gyertya lángja
megremegett a kezében. Az ajtó halk nyikorgással beljebb mozdult. A lány
felnyögött, és minden erejével megtaszította. A bejárat feltárult.

Egy sötét folyosó torkolatába bámult.

A fekete mélységből lágy huzatot érzett. Hátrafújta kócos ha jszálait.

Celaena megborzongott. Miért a szoba irányába fújt a szél? És egészen

pontosan, mikor is kezdett el fújni?

Az ágy felé pillantott. A lepedőn több könyv is feküdt. Ezeket ma éjjel már
nem fogja elolvasni. Belépett a folyosóra.

A gyertyafényben látszott, hogy a járatot kőből építették. Mindent vastag

porréteg takart. Visszalépett a szobába. Megfelelő fel szerelés nélkül nem
szabad felfedezőútra indulni. Milyen kár, hogy nincs kardja, vagy legalább
egy tőre. Letette a gyertyát. Jó volna egy fáklya is. Vagy legalább még
néhány gyertya. Bár remekül mozgott a sötétben, annyira azért nem volt
ostoba, hogy megbízzon benne.

Az izgalomtól remegve körülnézett a lakosztályban. Philippa var-

rókosarából kivett két jókora pamutgombolyagot. Magához vett há rom
krétadarabot, és az egyik kezdetleges kését. Három gyertyát bedugott a
köpenye zsebébe. A vastag ruhát szorosan maga köré te kerte.

Újra ott állt a sötét folyosó torkában. Iszonyú sötétség fogadta. A homály
mintha csak hívogatta volna. Továbbra is érezte a huzatot.
Az egyik széket beerőltette az ajtóba. Nem örült volna, ha vélet lenül
elzáródik a visszaút, és örökre csapdába kerül. Az egyik gom bolyag végét a
szék hátához kötötte. Öt csomót is rakott rá, nehogy kioldódjon. A szabad
kezével erősen tartotta a gombolyagot. Ha eltévedne, a fonalat követve
vissza tud találni. Indulás előtt gondosan a helyére engedte a faliszőnyeget.

Eltakarta vele az ajtót. Ha valaki benéz a hálószobába, nem fogja észrevenni.

Elindult a hideg, de száraz járatban. Mindent pókháló borított, és egyetlen

ablakot sem látott. Egy rendkívül hosszú lépcső tetején találta magát. A
gyertya nyomorúságos fényénél nem sokat látott. Feszültté vált, amikor
elindult lefelé. Egyetlen hangos zaj is elég lett

volna, hogy visszameneküljön a szobájába. A csendet azonban sem mi sem

törte meg. Halotti némaság fogadta a tökéletesen elfelejtett járatban.

A magasba emelte a gyertyát. Ahogy továbbment, a köpenye széles sávot

rajzolt a porral borított lépcsőre. Hosszú perceken át ha ladt. Hiába keresett
valamilyen jelet vagy vésetet a falakon, semmit sem látott. Lehetséges, hogy
régen csupán a cselédek használták ezt a lépcsőt? A gondolattól kissé elfogta
a csalódás.

Nemsokára elérte a lépcső alját. Három, teljesen egyforma, sö tét és

méltóságteljes ajtó előtt állt. Hol járhat vajon? Igencsak ne hezére esett
elhinni, hogy tényleg el lehet felejteni egy ilyen hosszú járatot egy olyan
kastélyban, amelyikben valósággal nyüzsögtek az emberek.

A három ajtó előtt por borította a padlót. Egyetlen lábnyomot se látott.

Celaena pontosan tudta, hogy mi szokott az ilyen titkos átjárók ban a

hívatlan vendégekre várni. Magasba emelte a gyertyát, hogy megvizsgálja az
ajtók boltívét. Olyan feliratot keresett, ami esetleg jelezte volna, hogy
milyen szörnyűséges halál vár az engedély nél küli betolakodóra, ha az
keresztülmerészkedik az ajtón.

Alaposan megnézte magának a kezében tartott gombolyagot. Már csak egy

kicsi volt belőle. Letette a gyertyát, és a zsinór végé hez kötötte a másik
gombolyagot. Lehet, hogy még egyet hoznia kellett volna magával? Hát
legalább kréta lapult még a zsebében.

A középső ajtót választotta, ha másért nem, akkor azért, mert az előtt állt.

Az ajtó túloldalán a lépcső tovább ereszkedett lefelé. Amennyire látta,

egészen sokáig folytatódott. Lehet, hogy már a kas tély alatt jár? A folyosó
még jobban kihűlt, és párássá vált a levegő. Megváltozott a gyertyaláng
fénye.

Ebből a járatból számos oldalfolyosó nyílt, de Celaena úgy dön tött, hogy
egyenesen folytatja útját. A levegő lépésről lépésre párásabbá vált. A
falakról víz csöpögött. A követ az évszázadok során kifejlődött, nedvesen
csillogó gomba borította. Piros bársonycipője átázott a nedves padló miatt.

Már azon volt, hogy visszafordul, amikor elölről meghallotta a halk zajt.

Folyóvíz zúgását hallotta. Mégpedig lassú vízét. Ahogy továbbhaladt, a

folyosó egyre jobban kivilágosodott. De nem gyertya fé nyét látta, hanem a
hold egyenletes, fehér ragyogását. Bizony, a holdfényt!

A fonal végére ért. Letette a földre. A járat egyenesen folytatódott, ezért nem
kellett bejelölnie, merre ment tovább. Tudta, hogy mi vár rá a végén.

Megpróbálta elhessegetni a reményt. Attól félt, hogy csa lódni fog, ha

nagyon belelovalja magát a dologba. Ha valóban az van ott, amire számít.

Sietni kezdett. Kétszer is megcsúszott. A szíve olyan hangosan dobolt, hogy

attól tartott, mindjárt beszakad a dobhártyája. Megpillantott egy boltíves
ajtót. Azon túl pedig... Azon túl...

Döbbenten bámulta a kastélyból nyílegyenesen kifelé áramló vi zet. A

csatorna rendkívül büdös volt. Iszonyatosan büdös.

Megállt a partján, és alaposabban szemügyre vette a széles pa takra nyíló

nyitott kaput. A patak alighanem a tengerbe vagy az Averybe folyik.
Egyetlen őrt sem látott, és a vízig leérő vasrácsot nem rögzítették lakatokkal.
A fémhegyek csupán annyira nyúltak a mélybe, hogy a szemét még
könnyedén átlebegjen alattuk.

Mindkét parton négy kisebb csónak hevert. Számos más ajtó is -

némelyik fából, némelyik meg vasból készült - nyílott ere a kijáratra. Talán
ez lehetett a király menekülési útvonala. Figyelembe véve azonban, hogy a
csónakok félig már el rohadtak, az orgyilkos gyana kodni kezdett, hogy az
uralkodó esetleg nem is tud erről az egérútról.

Odasietett a vasrácshoz. Keresztüldugta a kezét az egyik nyíláson. Az

éjszakai levegő hideg volt, de nem fagyos. A patak túlsó partján fák
magasodtak. Alighanem a palota hátsó oldalára jutott. A tenger re néző

falhoz... De vajon rejtőzködnek odakint őrszemek? Felvett egy kődarabot a

padlóról. A mennyezet egyik darabkája hullott oda. Átnyúlt a rácson, és jó
messzire a vízbe dobta a követ. Nem hallotta vértezet nyikorgását, sem őrök
halk káromkodását. Gondosan körülnézett odakint. Észrevette a kart, aminek
a segítségével fel lehetett nyitni a csónakokhoz vezető kaput.

Letette a gyertyát, levette a köpenyét, és kiürítette a zsebét. A falnak vetette

a hátát, megkapaszkodott, majd az egyik, utána pedig a másik talpát is
nekiszorította a kapunak.

Nem lesz nehéz kinyitnia a kijáratot. Zabolátlan jókedve támadt. Vadnak és

szilajnak érezte magát. Mégis mi a fene keresnivalója vol na a palotában?

Miért vesz részt ő, Adarlan orgyilkosa egy ilyen ne vetséges erőpróbán?

Miért kellene bebizonyítania, hogy ő a legjobb? Hiszen ezzel tökéletesen

tisztában van!

A többiek már bizonyára kivétel nélkül berúgtak. A foglyuk szépen

odasétálhat az egyik kevésbé megviselt csónakhoz, hogy eltűn jön az
éjszakában. A kapu kellőképpen feltárult. Visszamászott a kö penyéért.
Elképesztő, hogy ezek a fajankók tényleg azt gondolták, képesek lesznek
majd megszelídíteni!

A lába megcsúszott a nedves kövön. Kis híján felkiáltott, de aztán

megragadta a rácsot. Halkan káromkodni kezdett, mert a térdét beverte a
kapuba. Nekisimult a rácsnak. Becsukta a szemét. Csak a víz zúgását
hallotta.

Amikor megnyugodott a szívverése, újra tapogatózni kezdett a lábával. A

holdfény valósággal elvakította. Olyan erővel ragyogott, hogy kis híján
kioltotta a csillagokat.

Nagyon is tudta, hogy innen már könnyedén elszökhet. Viszont ostobaság

volna elmenekülni. A király valahogy úgyis megtalálja majd.

Szégyent hozna Chaolra. A fiatalember elveszítené a beosztá sát. Nehemia

hercegnő pedig magára maradna. Egyedül a sok idióta társaságában.

Ráadásul...

Az orgyilkos megtorpant, és dacosan kihúzta magát. Nem fog el futni előlük,

mintha csak közönséges bűnöző lenne. Farkasszemet néz mindegyikkel, még
a királlyal is. Tisztes küzdelemben nyeri el a szabadságát. Mégis mi értelme
volna annak, ha lemondana az ingyen szállásról, ellátásról és kiképzésről?
Egy darabig még nyugod tan maradhat.

Ezenkívül pedig a szökése előtt kellő mennyiségű készletet kell

felhalmoznia. Ez akár heteket is igénybe vehet. Semmi értelme kapkodni.

Visszamászott a rács túloldalára, és felvette a köpenyét. Győzni fog. A

győzelem után pedig, ha egyszer majd úgy dönt, hogy meg akar szökni a
zsarnokoskodó király elől... Akkor pontosan tudni fogja, hol nyílik a kiút.

Ennek ellenére nem szívesen ment még vissza a hálószobájába. Hálásan

fogadta a visszaúton a folyosót betöltő csendet. Lábizmai már sajogtak a sok
lépcső miatt. Mégis csak azt tette, amit tennie kellett.
Nemsokára visszaért a hármas elágazáshoz. Vajon milyen csalódá sok várják
a két másik ajtó mögött? Már nem is érdekelték a titkok. Ekkor azonban
ismét feltámadt a szél. A huzat olyan erővel fújt jobb kéz felé, hogy a lány
önkéntelenül is tett egy lépést. A karján felállt a szőr, amikor észrevette,
hogy a gyertya lángja meghajolt, és a mindent elnyelő sötétség felé mutatott.
Odalent mintha sűrűbb homály uralkodott volna, mint bárhol a föld alatt. A
huzatba halk suttogás is vegyült. Rég elfelejtett nyelveken szólt a lányhoz.
Megremegett,

és úgy döntött, hogy inkább a másik utat választja. A bal oldali be járathoz
lépett. Samhuinn éjszakáján bajba kerül az, aki odafigyel a sötétség
suttogására.

A huzat ellenére ezen a folyosón elég meleg volt. Elindult felfelé a

csigalépcsőn. A suttogás elhallgatott. Egyre feljebb és feljebb jutott. Csupán
a léptei zaját és a saját zihálását hallotta. Amikor felért, a nyílegyenes
folyosóról egyetlen oldaljárat sem ágazott el. A folyosó mintha a végtelenbe
tartott volna. Bár már fáradt volt, azért csak továbbment. Egy idő múlva
csodálkozva megtorpant. Csendben fülelt. Muzsikaszót hallott.

Nem is akármilyet. Valahol rengetegen mulatoztak. Aranyló fényt látott

maga előtt. Mintha csak egy ajtón vagy egy ablakon át áramlott volna ide.

A sarkon befordulva keskeny lépcsőkön haladt. Innen már egy lényegesen

alacsonyabb folyosó vezetett tovább. Annyira alacsony volt a mennyezete,
hogy le kellett hajolnia, miközben továbbment a fény irá nyába.

Nem is ajtót, nem is ablakot talált, hanem egy erős bronzrácsot.

Pislogni kezdett a ragyogástól. Amikor kitisztult a látása, odalent a mélyben

megpillantotta a palota nagy csarnokát. Javában tartott az ünnepi lakoma.

Lehet, hogy ezeket a folyosókat a titkos megfigyelők számára alakították ki?

Elkomorodva szemügyre vette az elébe táruló látványt. Odalent több mint
száz ember evett, énekelt, táncolt... Ott volt Chaol is. Egy öregember mellett
ült, beszélgetett és...
Nevetett?

A fiatalemberből áradó boldogság látványától Celaena arcát elöntötte a

forróság. Letette a gyertyáját. Átnézett a tágas terem túl só végébe. Odaát,
közvetlenül a mennyezet alatt, szintén felfedezett

néhány rácsot. A díszesen megmunkált fémrudak mögött azonban nem

csillogott egyetlen titokzatos kém szeme sem. A lány pillantása most a
táncolok felé siklott. Észrevette közöttük a próbatétel né hány résztvevőjét.

Elegáns ruhát viseltek, ám az előkelő öltözék sem tudta elfedni, hogy

mennyire ügyetlenül táncoltak. Ott volt Nox is. A fiatalember mostanára
Celaena állandó edzőpartnere lett. Vala mivel ügyesebben mozgott, mint a
többiek, ám a kiválasztott hölgynek még így is vigyáznia kellett a lábára.

De várjunk csak!

A többi résztvevőnek megengedték, hogy ott legyen az ünnepsé gen?

Csak neki nem? Megmarkolta a rácsot, és az arcát nekiszorította a fémnek,

hogy jobban lásson. Hát bizony, az asztalok mellett további bajnokjelöltek
foglaltak helyet. Még az a pattanásos képű, éppen csak hogy felserdült
orgyilkos fiú, Pelor is ott ülhetett Chaol mellett! Celaena vicsorogni kezdett.

Micsoda pofátlanság, hogy egyedül őt nem hívták meg az ünnepségre! A

szívébe hasító fájdalom épp csak enyhült egy kicsit, amikor rájött, hogy
Káint sem látja sehol a mulatozók között. Legalább akkor azt a gazembert is
ketrecbe zárva tartják.

Felfedezte a koronaherceget is. Egy ostobán vigyorgó szőkeséggel táncolt

nevetve. Annyira szerette volna gyűlölni ezt a fiatalembert. Hiszen a herceg
bajnokjelöltje, nem? Csakhogy egyszerűen képte len volt levenni a tekintetét
az ifjúról. Nem igazán akart beszélgetni vele. Beérte azzal, hogy nézheti.
Lenyűgözte a herceg kecses mozgása. A szemében most is az a kedvesség
ragyogott, ami miatt Celaena mesélt neki Samről. Hiába volt a Havilliard
család sarja, akkor is... Szóval mindentől függetlenül szerette volna
megcsókolni.

Savanyú arcot vágva nézte, ahogy a tánc véget ért, és a koronaher ceg
megcsókolta a szőke nő kezét. Celaena elfordult a rácstól. Erre felé nem
vezetett tovább a folyosó. Visszapillantott a terem irányába.

Chaol felkelt az asztala mellől, és a tömegen keresztülfurakodva elindult

kifelé a díszes csarnokból. Mi történik akkor, ha feljön Celaena
lakosztályába, és üresen találja? Hát nem azt ígérte, hogy hoz valamilyen
meglepetést a lakomáról?

A rengeteg lépcsőfokra gondolva a lány felnyögött. Felkapta a gyertyát és a

gombolyagot, majd sietve elindult visszafelé a folyosón. Nemsokára végre
kiegyenesedhetett. Menet közben feltekerte a fonalat. Valósággal rohant
lefelé a lépcsőn. Kettesével vette a lépcsőfokokat.

Elérte a hármas útelágazást. Innen már felfelé rohant a szobá ja irányába.

Odafenn egyre erősebbnek látszott a hívogató világosság. Chaol azonnal

bevágja a tömlöc legmélyére, ha tudomást sze rez a titkos járatról. Főleg, ha
megtudja, hogy az egyik alagút kivezet a palotából!

Izzadságban fürödve ért fel a hálószobájába. Arrébb rúgta a széket, bezárta a

kőajtót, elé húzta a faliszőnyeget. Gyorsan az ágyára vetette magát.

Dorian hosszú órákon keresztül nagyon is jól érezte magát az ün nepségen.

Most mégis ott állt Celaena ajtajában. Igazából egészen pontosan nem tudta
volna megmondani, hogy mit is keres hajnali kettőkor az orgyilkosnál. A
feje zúgott a bortól. A rengeteg tánc kimerítette. Biztosra vette, hogy
elalszik, ha leül. A sötét lakosztályban csend honolt. A herceg résnyire
nyitotta a hálószoba ajtaját, és belesett.

A lány az ágyban aludt, de még mindig azt a furcsa ruhát viselte. Az öltözék
valamiért már nem tűnt annyira zavaróan régimódinak,

ahogy beborította a piros takarót. Celaena aranyl ó haja valósággal

ragyogott. Az arcát enyhe pír borította.

Egy könyv feküdt mellette. Nyitott lapjai mintha csak arra vár tak volna,
hogy a lány tovább olvassa. A herceg megtorpant a kü szöbön. Félt, hogy a
bajnoka felébred, ha beljebb lép. Milyen orgyil kos az ilyen? Még csak meg
se moccant. Ahogy aludt, cseppet sem tűnt veszedelmes gyilkosnak. Az
arcáról hiányzott az agresszió vagy a vérszomj leghalványabb jele is.

Dorian úgy érezte, ismeri a lányt. Tudta, hogy az semmilyen körülmények

között sem bántaná őt. Micsoda értelmetlen gondolat. Amikor beszélgettek,
az orgyilkos cseppet sem kímélte a szavai val, a herceg azonban mégis
imádta a társaságát. Úgy vélte, hogy Celaenával bármiről lehet beszélgetni.
Bizonyára a lány is ugyanezt érezte. Hiszen még arról a Samről is beszámolt
neki, bárki is legyen a fickó! A herceg ezért most itt állt az ajtajában az
éjszaka kellős közepén. Hiszen a lány kikezdett vele, nem?

Léptek zaját hallotta. Chaol állt a háta mögött az előszoba ajtajában.

A kapitány határozottan odalépett a herceghez, és megragadta a karját.

Doriannak több esze volt annál, minthogy tusakodni kezdjen. A barátja maga
után vonszolta, keresztül az előszobán. A folyosóra nyíló ajtó előtt álltak
meg.

Te meg mit művelsz itt? - dühöngött Chaol halkan.

Te mit keresel itt? - vágta rá Dorian. Figyelt rá, hogy ne kia báljon.
Teljesen jogos volt a kérdése. Talán nem Chaol emlegette állandóan, hogy
milyen iszonyatos veszélyekkel jár, ha közel enge di magát Celaenához?

Akkor meg mégis mit keres itt a fickó az éjszaka kellős közepén?

A Rém bújjon beléd Dorian! Ez a lány orgyilkos. Könyörgöm, ugye nem

voltál már itt korábban is?

Dorian önkéntelenül elmosolyodott.

- Még csak a magyarázatod sem érdekel. Gyere innen kifelé, te vakmerő

fajankó! Gyerünk!

Chaol megragadta a herceg gallérját. Dorian talán behúzhatott volna neki

egyet, de a barátja gyors volt, mint a villám. Mielőtt észbe kaphatott volna, a
kapitány már ki is dobta a folyosóra. Az ajtó bezáródott, és halkan bekattant
a zár.

Valami különös oknál fogva Dorian nem aludt jól ezen az éjszakán.

Chaol Westfall levegő után kapkodott. Mi a fenét keresett itt? Mégis milyen
jogon bánt így Adarlan koronahercegével, miközben jómaga is
meglehetősen ostoba módon viselkedett? Képtelen volt felfogni, hogy miért
gurult olyan iszonyatos dühbe, amikor meglátta az ajtóban álló Doriant. Nem
is akarta megérteni, hogy mitől lett ennyire mérges. Több volt ez puszta
féltékenységnél. A barátja valami miatt teljesen átalakult. Olyan lett,
amilyennek Chaol nem látta még. A kapitány biztosra vette, hogy a foglyuk
még szűz. Vajon Dorian tudja ezt? Lehet, hogy ez csak még jobban
felkeltette az érdeklődését. Felsóhajtott, és óvatosan kinyitotta az ajtót.
Összerezzent, mikor a zsalu megnyikordult.
A lány felöltözve feküdt. Hiába volt gyönyörű, a külseje nem rejthette el,
hogy milyen kegyetlenül életveszélyes. Az erőszak lehető sége ott látszott
határozott állkapcsának vonalában, a szemöldökében, és abban, hogy
tökéletesen mozdulatlanul hevert. Celaena valójában az orgyilkosok
királyának mesterien kiélezett, nagy hasznot hozó fegyvere. Egy alvó állatra,
hegyi oroszlánra vagy sárkányra hasonlított. Üvöltött róla, hogy rendkívül
erős. A kapitány

megcsóválta a fejét, és belépett a hálószobába. A lépései zaját meg hallva a

lány kinyitotta a szemét.

Még csak nem is hajnalodik — mérgelődött, és hasra fordult.

Ajándékot hoztam - szólalt meg Chaol. Hirtelen úgy érezte, hogy bődületes
ostobaságot cselekszik. Egy pillanatig arra gondolt, hogy az lenne a legjobb,
ha elszaladna.

Ajándékot? — kérdezte a lány jóval tisztább hangon. Pislogva hívatlan

vendége felé fordult.

Csak egy apróság. A lakomán osztogatták. Nyújtsd ide a tenyered!

Azért ez hazugság volt a javából. Csupán a legelőkelőbb hölgyek kaptak

ebből az ajándékból. A kapitány egészen egyszerűen elcsent egyet a
kosárból, miközben továbbadta. Az előkelőségek valószínű leg soha nem
fogják viselni. Eldobják, vagy megajándékozzák vele az egyik kedvenc
cselédjüket.

-
Na mutasd! — nyújtotta ki Celaena lustán a karját. Chaol a zsebébe túrt, és
elővette az ajándékot.

Tessék - mondta, és a lány tenyerébe tette. Az orgyilkos alapo san megnézte,

és bágyadtan elmosolyodott.

Egy gyűrű. Milyen aranyos!

Felhúzta az ujjára az egyszerű ékszert. Az ezüstgyűrű közepét egy köröm

nagyságú ametiszt díszítette. A drágakő csiszolt, lekerekített felszíne
bíborszemként ragyogott az orgyilkosra.

Köszönöm - mondta Celaena, és becsukta a szemét.

Még mindig a díszruhádat viseled, Celaena — figyelmeztette a kapitány, és

érezte, hogy a forróság még mindig nem múlt el az ar cáról.

Egy pillanat, és átöltözöm. - Chaol tudta, hogy ebből egy szó sem igaz.

- Csak egy pillanatra... behunyom a szememet.

Azonnal álomba merült. Az egyik keze megpihent a keblén. A gyűrű a szíve

fölött ragyogott. A kapitány ingerült sóhajjal felkapott egy pokrócot a közeli
heverőről, és betakarta vele az alvót. Arra gondolt, hogy esetleg le kellene
húznia az ujjáról a gyűrűt, csak hát... A lány arcából tökéletes békesség
áradt. A fiatalember a tarkójára tett kézzel ácsorgott egy darabig, majd
lángoló arccal kisietett a lakosztályból. Egyre csak az járt a fejében, hogy
másnap mégis hogyan tudja majd ezt az egészet elmagyarázni Doriannak.
ÁLMÁBAN CELAENA ÚJRA VÉGIGMENT a hosszú, titkos folyosón.
Nem vitt magával sem gyertyát, sem fonalat, hogy visszataláljon. A hármas
elágazásnál a jobb kéz felőli bejáratot választotta. A másik kettő nyir kosnak
és barátságtalannak tűnt. Ezt viszont melegnek és kellemes nek érezte. A
szag pedig... már nem a penész bűze csapta meg az orrát, hanem rózsák
illata. A kacskaringós folyosó váratlanul keskeny, lefelé vezető lépcsőben
folytatódott. Nem tudta, hogy miért, de nem akarta megérinteni a kőfalat.

A csigalépcső nagyon hosszú volt. Időnként egy-egy ajtó vagy folyosó

torkolata mellett haladt el. A rózsák illata vezette. Kezdett elfáradni, már
megunta a gyaloglást, amikor elérte a lépcső alját. Megtorpant. Egy régi,
fából ácsolt ajtó előtt állt.

Az ajtó közepén koponyát formázó bronzkopogtató lógott. A halálfej mintha

csak mosolygott volna. Celaena némán várta, hogy feltámadjon a rettenetes
szellő. Vagy valaki sikoltozni kezdjen. Vagy a levegő lehűljön, és nyirkossá
váljon. A folyosó azonban továbbra is meleg maradt, és a csodálatos illat
sem tűnt el. A lány összeszedte a bátorságát, és benyitott.

Az ajtó nesztelenül feltárult.

Arra számított, hogy egy sötét, elfeledett kamrában találja magát. De valami
egészen más tárult a szeme elé. A mennyezet parányi nyí lásán keresztül
beragyogott a holdfény. Megvilágította a sima kőlapon fekvő

gyönyörű márványszobor arcát. De nem, nem is szobrot látott. Hanem

szarkofágot! Egy sírkamrába jutott.

A mennyezetet faragott fák díszítették. Ágaik odafent egy alvó női alak fölé
nyúltak. Az ismeretlen sírja mellett egy másik síremlék is látszott. A faragás
egy férfit ábrázolt. De miért fürdött a nő arca holdfényben? És miért nyelte
el sötétség a férfit?

A szobor alapján az elhunyt jóképű lehetett. Gondosan ápolt sza kálla

rövidre volt nyírva. Széles, ránctalan homloka, egyenes, vaskos orra volt.

Mindkét keze a mellére helyezett kőkardon pihent. A fegyver markolata

majdnem az álláig ért. Celaena elakadó lélegzettel bámulta. A férfi koronát
viselt a fején.

Ahogy a nő is. Nem valami ízléstelen, otromba tákolmányt, ha nem keskeny,

elegáns pántot. A közepébe foglalt kék drágakő szépen csillogott.

A szobor ezt az egyetlen ékszere viselte. Hosszú, hullámos haja kétoldalt

beborította a ravatal kövét. Olyan finoman faragták ki, hogy Celaena azt
hitte, valódi hajfürtöket lát. Odahajolt, és re megő kézzel megérintette a
holdfényben fürdőző sima, fiatalos arcot.

Az hideg volt és kemény, ahogy egy szoborhoz illik.

- Melyik királynő voltál? - töprengett a lány, és a hangja visszhangot vetett a

néma kamrában. Megsimogatta a nő ajkát és a hom lokát. A meglepetéstől
kitágult a szeme. Éppen csak hogy ki tudta tapintani a királynő homlokába
metszett finom jelet. Az ujját újra és újra végighúzta rajta. A holdfényben
egészen egyszerűen lehetet len volt kivenni az ábrát.

Celaena árnyékot vetett rá az egyik kezével. A gyémánt alakba kétoldalról

nyilak hatoltak. Középre függőleges vonalat véstek...
Ezt a rémjelet már látta korábban. Megborzongott, és ellépett a síremlék
mellől. Tiltott helyen járt.

Valamibe beleakadt a lába. Megtántorodott, és közben a padlóra nézett.

Leesett az álla. A követ szinte elborították a csillagok. A fa - ragványok

kiemelkedtek a padlóból. Az éjszakai égbolt tükörképét látta. A mennyezet
pedig a földet ábrázolta. Miért állt itt minden a feje tetején? Körbenézett a
falakra. A döbbenettől a szívéhez kapta a kezét.

A sima felszínbe számtalan rémjelet metszettek. Sokat spirál ba, másokat

hurokba, némelyeket egyenes vonalba vagy négyszögbe rendeztek. Az
apróbb rémjelekből nagyobb jegyek álltak össze. Ezekből pedig még
hatalmasabb szimbólumok formálódtak. Ha marosan ügy érezte, hogy az
egész síremlék mondani akart valamit, ám ő képtelen megérteni az üzenetet.

Alaposabban megnézte magának a két kő síremléket. írást fe dezett fel a

királynő lábánál. Óvatosan közelebb lépett a fekvő női alakhoz. A kőbe
csupán néhány szót véstek:

Ó! Az idő rése!

Semmit sem értett. A két elhunyt bizonyára fontos uralkodó, a régi idők
nagy fejedelme lehetett, de...

Visszament a szobor fejéhez. A királynő arcából mélységes nyu galom áradt.

Valamiért mintha ismerősnek tűnt volna. Celaenának az arcot elnézve a
rózsák illata jutott az eszébe. Ugyanakkor valami nem volt teljesen rendben
az elhunyttal. Mi lehetett az?

Kis híján felkiáltott, mikor rájött a válaszra. Megpillantotta a he gyes füleket.

A tündéreknek, a halhatatlanoknak volt ilyen a füle. Csak hát az elmúlt ezer
évben egyetlen tündér sem házasodott be a Havilliard házba.

Azelőtt is csupán egyetlen alkalommal történt ilyesmi. Igaz, akkor is csupán

egy félvér került az emberek közé. Ha
viszont az ő szobrát látta maga előtt, akkor az itt fekvő nő egy tün dér,
legalábbis félig az. Akkor nem lehetett más... mi nt...

Celaena hátratántorodott. Nekihátrált a falnak. Heves mozgása felkavarta a

kamra porát.

A férfi nem más, mint Gavin, Adarlan első királya. Az ott mel lette pedig
Elena szobra. Ő volt Terrasen első hercegnője, Brannon leánya és Gavin
felesége, királynője.

A lány szíve olyan hevesen vert, hogy elfogta a szédülés. Képte len volt
megmozdulni. Nem lett volna szabad lejönnie a sírkamrá ba. Nem lett volna
szabad lábát a halottaknak szentelt helyre tennie, miközben magán viseli
bűnei minden szennyét és mocskát. Elkerülhetetlen a megtorlás. Valami
kísérteni fogja, hogy megbüntesse azért, mert megzavarta a holtak békéjét.

De miért volt annyira elhagyatott a sírkamra? Miért nem jött ide le senki,
hogy a halottak ünnepén megemlékezzen az elhunytakról? Miért nem
borították virágok a padlót? Miért felejtette el a vi lág Elena Galathynius
Havilliardot?

A helyiség túlsó fala előtt ékszerek és fegyverek halma hevert a földön.

Egy aranyozott páncél elé erős tartóban gyönyörű kardot helyeztek. Ismerte
ezt a fegyvert. Közelebb lépett a kincsekhez. Ga vin legendás kardját látta
maga előtt. A király ezzel a fegyverrel a kezében vetette bele magát a
földrészt kis híján darabokra szaggató, zabolátlan háborúkba. Ez a penge
pusztította el Erawan sötét nagy- urát. Több mint ezer év is eltelt, mégsem
kezdte ki a rozsda. A varázserő már eltűnt a világból, ám a pengébe
kovácsolt mágia továbbra is megmaradt.

- Damaris - mondta ki suttogva a fegyver nevét.

-Jól ismered a múltadat - szólalt meg egy csengő női hang. Celaena
összerezzent. Feljajdult, amikor megbotlott egy lándzsa nyelében, és

belezuhant egy arannyal teli ládába. Az ismeretlen nevetni kezdett. Az

orgyilkos megpróbált felkapni egy tőrt, egy gyertyatartót, valamilyen
fegyvert. Amikor azonban meglátta, hogy ki nevetett, valósággal
megdermedt.

A jelenés egész egyszerűen leírhatatlanul szép volt. Gyönyörű arcát a

holdfényben csillogó folyóvízhez hasonlító ezüst haj fogta ke retbe. A szeme
kék kristályként ragyogott. A bőre fehér volt, mint az alabástrom. A füle
pedig egyértelműen hegyben végződött.

Ki vagy te? - suttogta az orgyilkos. Bár előre tudta a választ, mégis az idegen
szájából akarta hallani.

Tudod, hogy ki vagyok - válaszolta Elena Havilliard.

Az ősi szobrász tökéletes munkát végzett a síremlék kialakításakor.

Celaena moccanni sem mert, nem törődött vele, hogy a láda deszkája
fájdalmasan nyomja a hátát és a lábát.

Szellem vagy?

Nem egészen — válaszolta Elena királynő. Segített a lánynak ki-kászálódni

a ládából. Kezének érintése hideg, de nagyon is szilárd volt. -

Nem élek, de nem is a szellemem kísért e helyen.

A tekintete a mennyezet felé villant. Az arca elkomorult.

Sokat kockáztattam azzal, hogy ma éjjel eljöttem ide.

Celaena önkéntelenül is arrébb lépett.

-

Kockázatot vállaltál?

Nem maradhatok itt sokáig, ahogyan te sem – magyarázta a királynő. Mégis

milyen elképesztő álomba került?

Egyelőre elvonják a figyelmüket, de... - Elena Havilliard a férje szobrára

nézett. Celaena feje sajogni kezdett. Odafenn éppen Gavin Havilliard
próbálja meg elterelni valakinek a figyelmét?

Mi szükség van erre?

Ott van a nyolc őrző. Tudod, hogy kikről beszélek.

Celaena először értetlenül bámulta, de aztán rájött a válaszra: -

Az óratorony vízköpő szörnyeiről?

A királynő bólintott.

Ők őrzik a világaink közötti átjárót. Sikerült némi időt nyer nünk, így képes
voltam átjönni ide...

Megragadta Celaena mindkét karját. Meglepően erős volt a szo rítása.

-
Jól figyelj arra, amit mondok! Semmi sem a véletlen műve.

Mindennek jó oka van. Fontos volt, hogy eljussál a palotába. Ugyan így
lényeges az is, hogy kiképeztek orgyilkosnak. Megtanultad mind azt, ami az
életben maradásodhoz szükséges.

A lány most már tényleg rosszul lett. Remélte, hogy Elena nem hozza szóba
azt, amire Celaena nem akart visszaemlékezni. Nem szerette volna, hogy a
királynő megemlítse azokat a dolgokat, melyeket nagy erőfeszítések árán
próbált meg elfelejteni.

Sötét gonoszság vert tanyát ebben a palotában. Annyira elvete-mült, hogy

még a csillagok is megremegnek tőle. Rosszindulata vissz hangot ver
valamennyi világban - folytatta a királynő. - Meg kell állí- tanod!

Felejtsd el a barátaidat, felejtsd el, kinek mivel tartozol, felejtsd el, mire
esküdtél. Pusztítsd el, mielőtt túl késő lesz! Mielőtt szélesre tárul az átjáró,
és többé már nem lehet helyrehozni az okozott kárt.

Váratlanul a magasba kapta a fejét, mintha meghallott volna va lamit.

Ó, nem maradt idő! - kiáltotta a királynő. - Meg kell nyerned az erőpróbát!

Legyél te a király bajnoka! Hiszen te látod az embe rek szenvedését.
Erileának rád van szüksége. Arra, hogy te legyél a bajnok.

De hát...

A királynő a zsebébe nyúlt.

-
Nem láthatnak meg idelent. Ha erre sor kerülne, akkor... az végzetes volna.
Viseld ezt.

Egy hideg fémdarabot nyomott Celaena kezébe.

Megoltalmaz a bajtól - kiáltotta, és az ajtó felé tolta a lányt. - Ma éjjel

idevezettek. Csakhogy nem én. Engem is idevonzott va lami. Valaki azt
akarja, hogy tanulj, hogy megértsd a dolgokat...

A királynő újra felfelé fordította a fejét, amikor dühödt morgás támadt a

levegőből.

Már jönnek is - suttogta.

De hát semmit sem értek! Én nem vagyok... Összetévesztesz valakivel!

Elena királynő Celaena vállára tette a kezét, és megcsókolta a homlokát.

A bátor szív ritka adomány - jelentette ki váratlan nyugalommal. -

Engedd, hogy vezessen!

A hangos vonyítástól szinte megremegtek a falak. Celaena vére jéggé

dermedt.

Eredj! — kiáltotta a királynő, és kilökte a lányt a folyosóra. - Rohanj!

Celaenanak már a legcsekélyebb biztatásra sem volt szüksége. Rohanva a

lépcsők felé vetette magát. Olyan gyorsan futott, hogy bele gondolni sem
maradt ideje, mit is tesz. A mélységből sikoltás, majd hörgés hallatszott. A
menekülő kis híján elhányta magát, miközben felfelé száguldott. A
magasban észrevette a hálószoba fényét. Egyre közelebb ért hozzá. A háta
mögött halk hangon felkiáltott valaki. Mintha az ismeretlen megértett volna
egy összefüggést, amitől dühbe gurult.

Keresztülvetette magát az ajtónyíláson, és már csak az ágyát látta, amikor

minden elsötétedett.

Celaena kinyitotta a szemét. Hangosan zihálva kapkodott levegő után. Még

mindig a tegnapi ruháját viselte. Most már biztonságban volt. A saját
szobájában. Mi a fenéért kínozzák ilyen különös, zakla tó álmok? És miért
lihegett ennyire? Hát persze. Meg kell keresnie a palotában rejtőzködő
gonoszt, hogy elpusztítsa. Már csak ez hiányzott!

Oldalra fordult, és legszívesebben máris mély álomba merült vol na, ám

ekkor megérezte a tenyerének nyomódó fémet. Adják az egek, hogy csak
Chaol gyűrűjét szorongassam!

Persze tudta, hogy nem a gyűrű van a markában. A tenyerében egy pénzérme
nagyságú, vékony láncra fűzött aranyamulett feküdt.

Legszívesebben üvölteni kezdett volna. A gyönyörűen megmunkált ékszer

közepét két, egymást átfedő körvonal díszítette. Az egyik felül volt, a másik
pedig alul. Ahol fedték egymást, ott egy parányi kék drágakő tündö költ. Az
amulett középső része emiatt egy csillogó szemre hasonlított. Középen
egyenes vonal szelte át az egészet. Gyönyörű, különös és...

Celaena a faliszőnyeg irányába pillantott. Az ajtó nem volt be zárva.

Kiugrott az ágyból. Olyan erővel vágódott a falnak, hogy a válla hangosan

megreccsent. A fájdalom ellenére odaugrott az ajtóhoz, és szorosan bezárta.
Most már tényleg csak az hiányzott volna, hogy a lent ólálkodó dolgok
utánajöjjenek a lakosztályába. Vagy hogy újra belefusson Elenába.
Zihálva lépett hátra. Alaposan szemügyre vette a faliszőnyeget. A faláda
mögött jól látszott a magas női alak. Megrezzent, mert fel ismerte, hogy
Elena képmását látja. A királynő pontosan ott volt, ahol az ajtó rejtőzött a
szőnyeg alatt. Ügyesen kitalált jelzés.

Celaena fát rakott a tűzre. Gyorsan felvette a hálóingét, és bebújt az ágyba.

Erősen szorította a maga barkácsolta, kezdetleges kést. Az amulett ott
hevert, ahogy hagyta. Ez majd megoltalmaz. .

Újra a titkos ajtó felé pillantott. Nem hallott sikoltozást, sem vonyítást.

Semmi sem utalt az előbb történtekre. Mégis...

Az orgyilkos halkan káromkodni kezdett, de egy gyors mozdu lattal

mégiscsak a nyakába akasztotta a láncot. A könnyű ékszer egészen meleg
volt. Az áliáig felhúzta a takarót. Becsukta a szemét, és megpróbált elaludni.
Attól tartott, bármikor lecsaphat rá egy kar mos mancs. Letépheti a fejét. Ha
az előbb nem álmodott... Ha nem csupán hallucinálta mindezt...

Megmarkolta a nyakláncot. Legyél a király bajnoka! Ez menni fog. Hiszen

amúgy is erre készült. De vajon mi lehet Elena szándéka? Erielának olyan
királyi bajnokra volt szüksége, aki tisztában van a tömegek szenvedésével.
Ez is érthetőnek tűnt. De mindezt miért pont Elenának kellett Celaena
tudtára adnia? És mégis mi köze van az egésznek a legelső utasításához,
hogy keresse meg és pusztítsa el a kastélyban rejtőzködő szörnyűséget?

Gondosan odafigyelt a megfelelő légzésre. Megpróbált lehiggad ni.

Mélyen belefúrta magát a párnái közé. Micsoda ostobaság volt éppen

Samhuinn ünnepén kinyitni egy titkos ajtót! Talán csak saját magának
köszönheti ezt az egészet? Kinyitotta a szemét, és bá mulni kezdte a
faliszőnyeget.

Valamilyen gonosz erő telepedett meg a palotában... Pusztítsd el...

Hát nem volt már amúgy is éppen elég baja? Elena második pa rancsának
gond nélkül engedelmeskedni fog. Csak az az első... Na, amiatt még bajba
keveredhet. Amúgy sem mászkálhat csak úgy, kénye-kedve szerint a
palotában. Nem ütheti mindenbe bele az orrát! Viszont ha tényleg létezik ez
a fenyegetés, akkor nem csupán az ő

élete kerül veszélybe. Az ellen semmi kifogása sem lett volna, ha va -

lamilyen sötét erő elpusztítja Káint, Perringtont, a királyt és Kaltain

Rompiert. Ha viszont baja eshet Nehemiának, vagy éppen Chaolnak és
Doriannak...

Hangosan felhördült. Ha mást nem is tesz, szétnézhet alaposab ban is

odalent a sírkamrában. Talán megtud majd valamit Elena céljáról. Ha pedig
semmire sem jutna odalent... Hát akkor legalább megpróbálta.

Enyhe szellő lebbent a hálószobában. Rózsák illatát hozta magá val.

Celaena csak jóval később tudott elaludni. Igencsak nyugtalan volt az álma.

A HÁLÓSZOBA AJTAJA VALÓSÁGGAL BEROBBANT, mire Celaena

azonnal felpattant. Egy gyertyatartót kapott a kezébe. Chaol azonban mintha
észre sem vette volna. A fiatalember összeszorított szájjal ro hant be.
Celaena felmordult, és visszazuhant az ágyra.
-

Te aztán tényleg soha nem alszol? - méltatlankodott, miközben betakarózott.

— Hát nem hajnalhasadtáig mulatoztál?

A kapitány egyik kezével megmarkolta a kardját, a másikkal félrerántotta a

takarókat, és a könyökénél fogva kirángatta az ágyból a foglyot.

Hol voltál az éjszaka?

Jeges félelem mart Celaenaba. Kiszáradt a torka. Ugyanakkor lehetetlennek

tűnt, hogy a kapitány tudjon a titkos folyosókról. Rá -

mosolygott a férfira.

Hát hol lettem volna? Itt a szobámban! Talán nem tőled kap tam ezt? -
méltatlankodott, majd kirántotta a könyökét a fiatalem ber kezéből, és az
orra elé nyomta a drágaköves gyűrűt.

Az csak pár percig tartott. Mit csináltál egész éjjel?

A lány egészen egyszerűen nem volt hajlandó meghátrálni. Chaol alaposan

szemügyre vette. Megvizsgálta az arcát, a kezét, és utána tetőtől talpig
felmérte. Celaena maga is ugyanezt tette. A kapitány fekete zubbonya
enyhén gyűröttnek tűnt. A gallér gombja nyitva állt. Rövid hajára pedig
ráfért volna egy fésülés. Bármi is okozta vá ratlan megjelenését, a testőr
valahonnan rohanva érkezett.

-
Mégis mire ez a nagy felhajtás? Talán nem vár ránk egy erőpróba ma reggel?
- tudakolta az orgyilkos, és piszkálni kezdte a körmét.

Lefújták a mai próbált. Ma reggel holtan találták az egyik je löltet.

Xaviert, a melisandi tolvajt.

Celaena gyors pillantást vetett a tisztre, majd újra a körmét kezd te el

bámulni.

Feltételezésed szerint én voltam a tettes?

Remélem, hogy nem te voltál, mivel a holttest felét felzabálták.

Felzabálták! - fintorgott a lány, és keresztbe tett lábbal felült az ágyára.

Megtámaszkodott a kezén. - Iszonyú. Talán Káin volt az. Attól a
szörnyszülöttől minden kitelik.

A gyomra parányi csomóba húzódott össze. Egy újabb jelölttel végeztek.

Vajon lehet ennek bármi köze ahhoz a gonoszhoz, amit Elena említett?

Lehetséges, hogy Szemzabálót és a két másik jelöltet nem csak úgy mellesl
eg tették el láb alól? Tévedett a vizsgálat? Mégsem valamilyen részeg
verekedésről volt szó? Hát nem. A gyilkosságok közt kapcsolat van.

Chaol elhúzta a száját.

Igazán örülök, amiért ennyire mulatságosnak tartod egy ember halálát.

Celaena elmosolyodott.

Tényleg Káin a legvalószínűbb gyanúsított. Hiszen te Anielléből származol.

Mindenki másnál jobban kell ismerned, a Fehéragyar-hegység vad
törzseinek szokásait.

A kapitány beletúrt rövid hajába.

Óvatosabban ezzel a vádaskodással. Káin tényleg szemét alak. De ő akkor is

Perrington herceg bajnoka.

Én pedig a koronaherceg bajnoka vagyok! - csattant fel a lány, és

hátravetette a haját. — Szerintem pedig ez azt jelenti, hogy azt vádolok meg,
akit csak akarok.

Válaszolj már végre! Hol voltál az éjszaka?

Az orgyilkos kihúzta magát, és belenézett a kapitány aranybarna szemébe.

Ahogy azt az őreim is bizonyíthatják, egész éjjel itt voltam. Ha pedig maga a
király akarna kivallatni, akkor jelezhetem neki, hogy te is tanúskodhatsz az
ártatlanságomról.

Chaol a gyűrűre pillantott. A lány alig bírta elrejteni a mosolyát, mikor a

fiatalember halványan elpirult.

-
Gondolom, örülsz neki, hogy ma nem fogok veled edzeni - szólalt meg a
kapitány.

Celaena szélesen elvigyorodott. Drámaian felsóhajtott, majd visszabújt a

takaró alá. Kényelmesen elhelyezkedett a párnáin.

Odavagyok a gyönyörtől - jelentette ki, majd állig húzta a takarót, és bánatos

pillantást vetett Chaolra. - Most pedig ki innen! Én a magam módján
ünnepelek. Még legalább öt órát aka rok aludni.

Szemérmetlen hazugság volt, de a fiatalember szó nélkül be vette.

Celaena becsukta a szemét, mert semmi kedve nem volt a kapi tány

indulatos ábrázatát bámulni. Csendben elmosolyodott, amikor

meghallotta a távoldó léptek zaját. Csupán akkor ült fel, amikor Chaol
dühösen becsapta maga mögött az ajtót.

Félig felfalták a bajnokjelöltet?

Hiszen az éjjel arról álmodott, hogy... Hát nem, nem álmot lá tott.

Hanem a valóságot. Azok a hörgő és rikoltozó teremtmények... Xaviert talán

az egyik ilyen gyilkolta meg? De hát azok le nt voltak a sírkamrában.

Hogy a csudába juthattak volna fel a palotába anélkül, hogy valaki felfigyelt
volna rájuk? Az valószínűbbnek tűnik, hogy a patkányok hamarabb találtak
rá a holttestre, mint az őrök. Bár jó kora és nagyon éhes patkányoknak
kellett lenniük.

Ismét megborzongott. Kipattant az ágyból. Főbb fegyverként is használható

dologra van szüksége. Erősebb zárak kellenek az abla kokra és az ajtókra.
Miközben megpróbálta erődítménnyé változtatni a lakosztályát, végig azzal
győzködte magát, hogy igazából nincs miért aggódnia. Szerencsére nyert
néhány órányi szabadságot. Magához vette kez detleges fegyvertárát, kulcsra
zárta a hálószoba ajtaját, és leosont a sírkamrába.

Némán vicsorogva fel és alá járt a két síremlék mellett. Semmit nem talált,
ami rávilágított volna Elena szándékaira, vagy elárulta volna, mi lehet az a
titokzatos gonosz. Semmit nem talált.

Odafent fényes nappal volt. A síremléket is bevilágította a nap aranyló

sugara. A felkavart porszemcsék ragyogtak, mint a hulló hópelyhek. Hogy a
fenébe juthat le a fény ilyen mélyre a kastély alá? Celaena megtorpant a
mennyezeti nyílás alatt. A fentről leára dó fénybe bámult.

Hát persze. A kürtő oldalai valósággal ragyogtak. Csiszolt arany bevonat

fedett mindent. Rengeteg arany kellett hozzá. Nem csoda, hogy a nap sugarai
eljutottak ide a mélységbe.

Ingerülten továbblépett a két fekvő szobor között. Három kezdetleges

fegyvert is hozott magával, ám nyomát sem lelte az előző éjjel itt hörgő és
rikoltozó lényeknek. Persze Elenának sem. Megtorpant a királynő síremléke
mellett. A halvány napsütésben mintha csak lüktetett volna a kőkoronába
foglalt drágakő.

Mégis miért mondtad el nekem, hogy mit kell tennem? - töprengett

hangosan. Szavai visszhangokat váltottak ki a metszett je lekkel teli falon.
— Ezer éve halott vagy. Miért foglalkozol még mindig Erilleával? Miért
nem Doriant, Chaolt, esetleg Nehemiát vagy valaki mást bíztál meg a
feladattal?

Vádlón a királynőre mutatott:

Nem értem, miért nincs jobb dolgod a túlvilágon.

Igazából tréfálkozni akart, ám a hangja sokkal halkabb, komolyabb volt
annál, mint szerette volna.

Ideje volt elindulni visszafelé. Hiába zárta be a hálószobája aj taját, valaki

előbb-utóbb keresni fogja. Abban pedig nagyon is ké telkedett, hogy bárki is
elfogadná az őszinte magyarázatát. Nem mondhatja el az embereknek, hogy
Adarlan első királynőjétől kapott rendkívül fontos megbízatást. Jobban
belegondolva a dologba, kénytelen volt belátni, már annak is örülhet, ha nem
vádolják meg felségárulással és tiltott varázslással. Mert a bban az esetben
tényleg nagyon hamar újra Távolvégen találná magát.

Még egyszer alaposan körülnézett a sírkamrában, aztán elindult vissza.

Semmi hasznosat nem talált. Ha pedig Elena komolyan gon dolta, hogy
Celaena legyen a király bajnoka, akkor nem veszte getheti a felkészülésre
szánt idejét azzal, hogy a titokzatos szörnyűséget

keresi. Az ilyesmivel éppenséggel aláásná győzelmi esélyeit. Sietve haladt

felfelé a lépcsőn. Fáklyája furcsa árnyékokat rajzolt a falak ra. Ha az a
gonosz valóban annyira szörnyű lett volna, mint ami lyennek Elena tartotta,
akkor hogy a csudába tudná éppen Celaena legyőzni?

Nem mintha a legcsekélyebb mértékben is megijedne attól, hogy valami

dermesztő iszonyat lappang a palotában. Egyáltalán nem.

Nem bizony. Nem erről volt szó. Celaena dühösen felfortyant. Arra kell
összpontosítania, hogy ő legyen a király bajnoka. Utána, ha meg nyerte az
erőpróbát, majd megkeresi ezt a gonoszt.

Talán.
Egy órával később Celaena az őrei gyűrűjében magasra emelt fejjel lépdelt a
könyvtár felé vezető folyosókon. Rámosolygott az útközben felbukkanó ifjú
lovagokra. Elégedetten vigyorgott, amikor az udvar hölgyeknek majd kiesett
a szemük, úgy bámulták rózsaszín és fehér ruháját. Nem mintha ezért
kárhoztatta volna őket. Az öltözéke tényleg lenyűgöző volt. Ahogy ő maga
is, amikor ezt viselte. Ress, az ajtó előtt őrködő egyik jóképű katona maga is
ezt mondta. Természetesen nem volt különösebben nehéz meggyőzni a
fiatalembert, hogy védencüket kísérjék el a könyvtárba.

Celaena önelégülten mosolygott, amikor biccentett egy arra sétá ló nemes

úrnak. A férfi elismerő pillantást vetett rá. Bizonyára tet szett neki a látvány.

A fickó feltűnően sápadt volt. Már nyitotta volna a száját, hogy megszólítsa,
de Celaena továbbsietett a folyosón. A léptei felgyorsultak, mert
meghallotta, hogy a kanyarulaton túl férfiak veszekszenek.

Szinte már szaladtak. A lány elengedte a füle mellett Ress dühös morgását,
és befordult a sarkon. Ezt a szagot nagyon is jól ismerte. A vér maró szagát,
és a rothadó hús csípős bűzét. A látványra azon ban nem volt felkészülve.
Xavier göthös testét egyszerűen darabokra szaggatták. Csupán egy szörnyű
roncs maradt utána.

Az egyik testőre halkan káromkodni kezdett. Ress a lány mellé lépett, és

óvatosan megérintette a hátát. Azt akarta, hogy továbbmenjenek.

A hulla körül ácsorgó férfiak közül egyik sem figyelt fel a hátuk mögött
elsuhanó nőre. Celaena továbblépdelt, és közben alaposab ban is szemügyre
vette a holttestet.

Xavier bordái szétnyíltak. Eltűntek a belső szervei. Lehet, hogy valaki

összeszedte a hiányzó részeket, amikor megtalálták a hullát. Nyomukat sem
lehetett látni. Az áldozat arcáról lenyúzták a húst. Szája még mindig néma
sikoltásra nyílt.

Nem csak úgy véletlenül végeztek vele. A feje tetején jókora nyílás
tátongott. Celaena látta, hogy eltűnt az agyvelő is. A falat elcsú fító
vérfoltokból úgy tűnt, mintha valamit odaírtak volna. A jeleket utána
elkenték. Néhány azonban még így is jól látszott. Az orgyil kos tágra meredt
szemmel bámulta őket. Rémjelek. Három rémjelet látott, melyek azt
mutatták, hogy a holttest köré valaki korábban kört rajzolt belőlük.

- Édes istenek! — dadogta az egyik testőr, miközben maguk mögött hagyták

a tetthelyen ácsorgókat.

Nem csoda, hogy Chaol olyan zaklatott volt ma reggel! Celaena

elkomorodott. Hogy a pokolba gondolhatta a kapitány, hogy ő tette ezt?

Bolond. Ha egyesével el akarta volna intézni a vetélytársait, ak kor gyorsan

és feltűnés nélkül számolt volna le velük. Egy elvágott to rok itt, egy szívbe
döfött kés ott, egy kis méreg a borba. Ez a mészárlás

egyszerűen felháborította. Azok a különös rémjelek ráadásul arra utaltak,

hogy nem egyszerűen csak lemészároltak valakit. Talán valamilyen
szertartás lehetett.

Valaki szembejött a folyosón. Sír, a könyörtelen orgyilkos már messziről

bámulta a holttestet. Sötét szeme olyan mozdulatlan volt, mint egy erdei tó.

A két vetélytárs pillantása találkozott. Celaena nem törődött a fickó rohadó

fogaival, hanem a fejével Xavier maradványai felé biccentett.

Szörnyű, mi? - kérdezte. Gondosan ügyelt arra, hogy a hangjából ne

érződjön ki az együttérzés.

Sír vihogni kezdett. Bütykös ujjai eltűntek mocskos, kopott nadrágja

zsebében. A megbízójának talán nem jutott eszébe, hogy tisztességes
gúnyába bújtassa? Még szép, hogy nem! Mégis milyen háborodott alak lehet
az, aki éppen ezt a szemétládát teszi meg személyes bajnokának?

-
Jaj, de kár! - felelte Sír, és megvonta a vállát, amikor elmentek egymás
mellett.

Celaena komoran bólintott. Csendben maradt, miközben to vábbsiettek a

folyosón. Már csak tizenhatan voltak életben. Tizenhat jelölt. A végső

összecsapás majd négy harcosra vár. A küzdelem kezdett izgalmassá válni.

Igazából hálát kellett volna adnia a Xavier haláláért felelős könyörtelen

istenségnek. Különös módon, ezt most nem érezte volna helyénvalónak.

Dorian meglendítette a kardját. Felmordult, amikor Chaol könnye dén

hárította a döfést, és visszavágott. Mivel hetek óta nem edzett, az izmai most
valósággal sajogtak. Hörögve vette a levegőt, miközben újra és újra szúrt.

Így jár az, aki állandóan csak lustálkodik - vigyorgott Chaol, aztán oldalra
lépett, és így a herceg megtántorodott, és kevés híján orra bukott.

Valamikor pedig egyformán tehetséges vívónak számítottak. Persze ez már

nem tegnap volt. Dorian ugyan még most is szeretett vívni, de valahogy
átszokott a könyvekre.

Az a rengeteg megbeszélés és a sok fontos olvasnivaló - magyarázta lihegve.

Újra előrelendült. Chaol kivédte a döfést, cselből vágást indított, majd olyan
erővel szúrt a herceg felé, hogy Dorian kénytelen volt hátraugrani. Ettől
cseppet sem lett jobb a kedve.

A megbeszéléseket tudtommal arra használtad ki, hogy folyamatosan

kötözködj Perrington herceggel.

Dorian széles vágást indított. Chaol kénytelen volt védekezni.

-

Vagy talán minden erődet felemészti, hogy az éjszaka kellős közepén

beosonj Sardothien lakosztályába? - vicsorogta a testőr. - Izzadság csöpögött
a homlokáról. Mióta járkálsz be hozzá?

Dorian felhördült, amikor a barátja magához ragadta a kezdemé nyezést.

Remegő combbal, lépésről lépésre hátrálnia kellett.

Ez nem az, aminek látszik — válaszolta összeszorított foggal. — Nem nála

töltöm az éjszakáimat. A mostani hajnaltól eltekintve csupán egyszer
látogattam el hozzá. Nem kell aggódnod, nagyon is tá -

volságtartóan viselkedett.

Legalább az egyikőtöknek megvan a magához való esze - mérgelődött

Chaol, és olyan pontosan kivitelezett csapásokat zúdított Dorianra, hogy a
herceg elismerően biccentett. - Mert azt biztosra veszem, hogy neked elment
az eszed.

És akkor veled mi a helyzet? - csattant fel Dorian. — Nagyon szeretnéd,

hogy szóvá tegyem, az elmúlt éjjel te is odatoltad ám a képedet!

Pont, amikor meghalt egy újabb jelölt!

A herceg cselezni próbált, de nem tudta megtéveszteni Chaolt. Az olyan

erővel lecsapott Dorian kardjára, hogy ellenfele hátratántorodott. Majdnem
sikerült kibillentenie az egyensúlyából. A herceg közben vigyorogva figyelte
Chaol dühös arckifejezését.
- Jól van, belátom. Ez övön aluli ütés volt - ismerte be, miközben elhárított
egy újabb csapást. - Ám ennek ellenére magyarázatot várok.

Talán nem is tudom megmagyarázni. Talán esetemben is az a helyzet, hogy

nem arról van szó, mint amit gondolsz.

A testőr barna szeme valósággal ragyogott. Mielőtt azonban Dorian kétségbe

vonhatta volna állítása igazát, a barátja gyorsan témát váltott.

Na, és milyenek a királynői udvar hétköznapjai? - tudakolta Chaol lihegve.

Dorian megrándult. Hát éppen ezért volt most itt. Úgy érezte, hogy
megháborodik, ha csak egyetlen perccel is tovább kell senyvednie az anyja
udvarában. — Ennyire szörnyű?

Fogd be a szádat! - hörögte a herceg, és hatalmas csapást mért Chaol

kardjára.

Úgy vélem, mostanában iszonyatosan kellemetlen lehet hercegnek lenni. Le

merném fogadni, hogy a szép hölgyek sorban állva könyörögnek a
védelmedért. Hiszen gyilkos jár a falaink között - vigyorgott Chaol, ám a
tekintete hideg maradt. Doriant igencsak meglepte, hogy a barátja hajlandó
volt időt szakítani a vívóleckére. Ez bizony szívesség volt a javából, hiszen
egy holttestre bukkantak a palotában. A herceg jól tudta, hogy Chaol
számára milyen fontos a beosztása.

Megtorpant, és kihúzta magát. A barátja csak vesztegeti vele az idejét.

Ennél sokkal fontosabb dolgokat kellett volna csinálnia.

-

Elég volt — jelentette ki, és a hüvelyébe csúsztatta a vívótőrét.

Chaol pillanatnyi habozás nélkül követte a példáját. Némán kisé táltak a

vívócsarnokból.

Érkezett hír az apádtól? - kérdezte végül a kapitány. A hangjából érződött,

tudta, hogy valami nincs rendben. - Vajon hova mehetett?

Dorian lassan kifújta a levegőt. Igyekezett megnyugtatni ziháló lélegzetét.

Semmi. Fogalmam sincs róla, hol lehet. Emlékszem, gyermek-koromban

már megtörtént, hogy így, hosszú időre eltűnt. Jó pár éven át azonban nem
hagyta el a palotát. Le merném fogadni, hogy valamilyen, a szokásosnál is
mocskosabb dologra készül.

Vigyázz a szádra, Dorian!

Mert különben? Tömlöcbe vetsz?

A herceg igazából nem akart ráförmedni a barátjára, de előző éj jel alig

aludt, és az újabb bajnokjelölt halála sem javított a hangula tán. Mivel Chaol
néma maradt, Dorian megkérdezte:

Gondolod, hogy valaki meg akarja ölni az összes jelöltet?

-
Talán. Azt még meg tudnám érteni, hogy az egyikőjük végez ni akar
valamennyi vetélytársával. De hogy ezt ilyen elképesztő kö-nyörtelenséggel
tegye... Remélem, nincs összefüggés a gyilkosságok között.

Dorian ereiben megfagyott a vér.

Gondolod, hogy megpróbálják megölni Celaenát is?

Még több őrt rendeltem a lakosztálya köré.

Azért, hogy megvédjék, vagy azért, hogy bent tartsák?

Megálltak egy tágas keresztfolyosón. Innen más-más irányba mennek majd

tovább.

Mi különbség volna a kettő között? - kérdezte Chaol halkan. - Úgy látom,

téged egyik lehetőség sem érdekel túlzottan. Hiába jártatom a szám, te akkor
is odamész hozzá, az őrök pedig nem ál lítanak meg, mert te vagy a herceg.

A kapitány szavait meghallva, Doriant egy pillanatra mélységes lelkiismeret-

furdalás fogta el. Chaol hangjából áradt a vereség és a keserűség. A herceg
úgy vélte, talán meg kellene fogadnia a tanácsot. Nem lenne szabad
Celaenához járogatnia. Chaolnak éppen elég baja van. Ekkor azonban eszébe
jutott az anyja névsora. Egyből világossá vált, hogy neki is megvan a maga
baja.

- Újra meg kell vizsgálnom Xavier hulláját. Este, vacsoraidőben találkozunk

a csarnokban - jelentette ki Chaol, és elindult a lakosz tálya felé.

Dorian némán figyelte a barátját. Valóságos örökkévalóságnak tűnt, míg

eljutott a szobájába. Kinyitotta a hálószoba ajtaját, levetkőzött, és elindult a
fürdőszobába. A herceg lakosztálya elfoglalt egy egész tornyot, bár igazából
csupán a legfelső szint szobáit használta. Az otthona igazi menedékhelyet
jelentett, ahol bárki elől elrejtőzhetett. A gyönyörű lakosztály ma mégis
szörnyen üresnek tűnt.

AZNAP DÉLUTÁN CELAENA a szénfekete óratorony előtt állt. Az

építmény szokatlanul sötétnek tűnt, mintha valahogy magába nyelte volna a
nap haldokló sugarait. Tetején a szörnyszobrok mozdulat lannak tűntek.
Eszük ágában sem volt megmoccanni. A kisujjukat sem mozdították. Az
őrzők.

Elena ilyen néven emlegette őket. De vajon mit őrizhettek? A királynőt

kellőképpen megrémisztették ahhoz, hogy távol akarjon maradni tőlük.

Persze, ha Elena rájuk gondolt volna, akkor azt nyugodtan meg is mondhatta
volna. Nem mintha Celaenának túlságosan nagy kedve lett volna, hogy
elkezdje keresni a titokzatos gonoszt. A nyomozás igencsak nagy bajba
sodorhatná. Még az is megtörténhet, hogy vele is végeznek, mielőtt még
megszerezhetné a királyi bajnok címét.

Ennek ellenére felbőszítette, hogy a halott királynő olyan érthetetlenül

beszélt mindenről.

Miért bámulod ilyen megszállottan ezeket a rondaságokat? -

kérdezte Nehemia halkan. A lány a hercegnő felé fordult.

Szerinted tudnak mozogni?

Kűbűl fárágták űket, Lillian - válaszolta a vendég a közös nyelven.

Hazája akcentusa már nem érződött olyan erősen.

Milyen szépen mondtad! - kiáltotta Celaena mosolyogva. - Nagyon ügyes

vagy! Már az első lecke után megszégyenítesz a tudásoddal!

Sajnálatos módon az orgyilkos nyelvtudása nem fejlődött ugyan ilyen

mértékben. Nehemia tekintete valósággal ragyogott.

Gonosz dolgoknak tűnnek - állapította meg az anyanyelvén.

-
Azoktól a rémjegyektől pedig kilel a hideg - biccentett Celaena.

Az egyik ilyen jel mellett álltak. Tekintetével megkereste a többit. Összesen

tizenkét jelet találtak. Hatalmas kört alkottak a magá nyos torony körül.

Még csak halvány elképzelése sem lehetett a vésetek jelentéséről. Egyik sem
hasonlított azokra, amelyeket Xavier holtteste körül látott. Mégis érezte,
hogy valamilyen kapcsolat lehet közöttük. A barátnőjére sandított. -

Tényleg nem tudod elolvasni őket?

Nem — vágta rá gyorsan a hercegnő. Elfordult, és elindult az apró udvart

keretező sövény felé. — Nem kéne velük foglalkoznod. Ne akard megtudni,
hogy mit jelentenek!

A válla fölött még hátranézett.

Csak bajod lehet belőle.

Celaena összefogta maga körül a köpenyét, és a hercegnő nyomá ba eredt.

Úgy érezte, még néhány nap, és megkezdődik a havazás.

Gyorsan teltek a napok. Közeledett Yule ünnepe. Persze még így is két
hónap maradt a végső összecsapásig. Élvezte, hogy meleg köpenyt viselhet.

Még nagyon is jól emlékezett rá, hogy az előző télen menynyit szenvedett
Távolvég dermesztő hidegétől. A tél kegyetlenül zord a Ruhnn-hegység
árnyékában. Csoda, hogy nem fagytak le az ujjai.

Ha vissza kell mennie oda, a következő tél meg fogja ölni.

-
Nyugtalannak látszol - szólalt meg Nehemia, amikor a lány odaért mellé, és
a vállára tette a kezét.

Semmi bajom - válaszolta Celaena Eyilwe nyelvén, és a hercegnőre

mosolygott. - Csak nem szeretem a telet.

Még sohasem láttam havat - válaszolta Nehemia, és felpillantott az égre. -

Vajon meddig tart majd az újdonság varázsa?

Remélem, elég sokáig ahhoz, hogy ne legyél szomorú a huzatos folyosók, a

dermesztő reggelek és a félhomályos nappalok miatt.

A hercegnő nevetni kezdett.

Gyere velem Eyllwébe, amikor hazatérek! Remélem, elég soká ig maradsz

mellettem, hogy megtapasztald a nyarunkat. Akkor majd nagyon is értékelni
fogod a fagyos reggeleket, ha egy napot megúszol perzselő

napsütés nélkül.

Celaena korábban egyszer már átélt egy ilyen perzselő nyarat a Vörös-
sivatagban. Ezt inkább nem említette meg, hiszen akkor Nehemia
valószínűleg kérdezősködni akart volna. Ehelyett csupán ezt mondta: -

Nagyon szívesen látnám a szülőföldedet.

Nehemia pillantása egy szívdobbanásnyi időre megtapadt Celaena

homlokán, majd a barna bőrű nő elvigyorodott:

-
Látni is fogod.

Az orgyilkos szeme felragyogott. Félrehajtott fejjel alaposabban is

szemügyre vette az előttük tornyosuló palotát.

Vajon Chaol rájött már, hogy kik követték el ezeket a mocskos

gyilkosságokat?

A testőreim arról számoltak be, hogy az utolsó áldozatot... Különös

kegyetlenséggel mészárolták le.

Az nem kifejezés - suttogta Celaena, majd mozdulatlanul bá multa, ahogy a

lenyugvó nap fénye arany, vörös és kék színek ör vénylő

forgatagává változtatta a palota falait. Az üvegből épült királyi

székhely hivalkodó volt, ám ennek ellenére kénytelen volt beismerni, hogy

időnként azért tényleg lenyűgözően szépnek látszott.

Láttad a holttestet? Az őreimet még csak a közelébe sem en gedték.

Igen, de inkább megkímélnélek a részletektől - biccentett az orgyilkos.

Ne tarts semmitől! — válaszolta kényszeredett mosollyal Nehemia. Celaena

összevonta a szemöldökét.

-
Mindent összekentek a vérével. A falakat meg a padlót is.

Elkenték a vért? - tudakolta suttogva a hercegnő. - Nem csak kifröccsent

vérfoltokat láttál?

Nem hinném. Mintha valaki rajzolt volna valamit a vérrel. Fel-ismertem,

hogy némelyik jel a rémjegyekre hasonlít. A legtöbbjü ket azonban teljesen
elkenték - magyarázta a lány, aztán a feltámadó emlékek miatt megrázta a
fejét. - A férfi testéből csomó minden hiányzott. A legfontosabb belső
szervei. Mintha csak nyaktól köldökig felmetszették volna a hasát... Ne
haragudj, de látom, hogy mindjárt rosszul leszel! Hiba volt, hogy
elmeséltem.

Dehogyis! Folytasd, kérlek! Még milye hiányzott?

Celaena töprengett egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna: -

Az agya. Valaki beszakította a koponyája tetejét, és eltüntette az agyvelőt.

Az arcáról pedig letépték a bőrt.

Nehemia némán bólintott. Mintha csak az előttük lévő csupasz bokrot

bámulta volna. Ráharapott az alsó ajkára, és Celaena figyel mét nem kerülte
el, hogy a barátnője ökölbe szorította a kezét. A hercegnő hosszú, fehér ruhát
viselt. Feltámadt a hűvös szél. Belekapott Nehemia dús, finom tincseibe. A
fürtök közé font aranyszálak hal kan csilingeltek.

Sajnálom — szabadkozott Celaena. - Nem kellett volna...

A hátuk mögül nehéz léptek hallatszottak. Mielőtt megpördülhetett volna,
meghallotta egy férfi hangját:

Ezt nézd meg!

Feszülten figyelte, ahogy Káin megáll a hátuk mögött, félig az óratorony

árnyékában. Verin, a göndör hajú, mocskos szájú tolvaj állt mellette.

Ti meg mit akartok? - förmedt rájuk a lány.

Káin gonoszul elvigyorodott. A napbarnított férfi mintha megnőtt volna

mostanában. Persze, lehet, hogy csak Celaena képzelődött.

Attól, hogy úgy teszel, mintha úrihölgy volnál, valójában maradsz, aki vagy
- szólalt meg a vadember. Celaena a szeme sarká ból Nehemiára pillantott. A
hercegnő hűvös arckifejezéssel bámulta Ká int.

Összevonta a szemöldökét, és a szája résnyire nyílt.

A vadember azonban nem érte be ennyivel. Most már Nehemiát bámulta.

Még szélesebben elvigyorodott, és elővillantotta ragyogó fehér fogait:

Attól még nem lesz valaki hercegnő, hogy korona van a fején.

Manapság ez már nem elegendő.

Celaena közelebb lépett.

Fogd be a mocskos pofádat, különben kiverem a fogaidat! Akkor majd nem

beszélsz ostobaságokat.
Káin hangosan felkacagott. Verin is nevetésben tört ki. A tolvaj megkerülte a
két nőt, és a hátuk mögé helyezkedett. Celaena kihúzta magát. Nem tudhatta,
hogy azok ketten elszánták-e magukat a támadásra.

Sokat ugat a herceg ölebe - folytatta Káin. — De vajon harapni is tud?

Az orgyilkos megérezte Nehemia kezét a vállán. Lerázta magá ról, és odaállt

a katona elé. Olyan közel volt hozzá, hogy megérezte

az arcán a férfi párás leheletét. Celaena testőrei az épületben marad iak.

Nem vették észre, mi történik idekint. Halkan beszélgettek.

Majd rájössz, ha el harapom a torkodat - vicsorogta.

Miért majd? Miért nem most rögtön azonnal? - gúnyolódott Káin.

— Gyere kicsikém, üss meg! Csapjon le rám a benned tombo ló düh!

Engedd ki magadból a haragot, amit azért érzel, mert kénytelen vagy
mellélőni!

Amikor visszafogod magad, és hagyod, hogy én érjek fel elsőként a fal

tetejére. Üssél csak meg, Lillian!

Olyan halkan suttogott, hogy csak a lány hallotta a szavait.

Mutasd meg, mit tanultál egy év alatt Távolvégben!

Celaena szívverése majdnem elállt, utána viszont őrülten zakatol ni kezdett.

Káin mindent tud! Tudja, hogy ki a lány, és hogy mire készül.

Celaena nem is mert Nehemiára pillantani. Erősen remélte, hogy a hercegnő

korlátozott nyelvtudása miatt nem értette meg a katona szavait. Verin még
mindig a hátuk mögött ólálkodott.

Komolyan azt hiszed, hogy csak egyetlen főnemes van, aki mindenre
hajlandó a győzelem kedvéért? Tényleg bevetted azt, hogy egyedül a
herceged meg a kapitány tudja, hogy ki vagy valójában?

Celaena keze ökölbe szorult. Két ütéssel eltöri az ádámcsutkáját, és leteríti a

földre. Hadd fuldokoljon. Utána már csak egyetlen ütés re van szükség
ahhoz, hogy Verin is mellé kerüljön.

Lillian! - szólalt meg Nehemia a birodalom nyelvén. Megragadta a barátnője

karját. - Dolgunk van, menjünk!

Nagyon helyes - gúnyolódott Káin. - A gazdasszony Rittyent, a kutyuska

meg szalad utána.

Az orgyilkos keze erősen remegett. Ha megüti Káint... Ha megüti, és egymás

torkának esnek, akkor majd iderohannak a testőrök. Szét- rángatják őket,
viszont utána Chaol megtiltja, hogy újra találkozzon Nehemiával.

Megtörténhet, hogy szobafogságot kap. Eltilthatják attól

is, hogy délutánonként Noxszal eddzen. Ezt végiggondolva a lány szé lesen
elmosolyodott, megmozgatta a vállát, és kedves hangon így szólt: -

Nyald ki a seggemet, Káin!

A vadember és Verin hangosan felröhögött. A két nő megfordult és elsétált.

A hercegnő erősen fogta barátnője kezét. Nem azért, mert félt vagy dühbe
gurult volna, csupán így akarta a tudtára adni, hogy értette a helyzetet, meg
azt, hogy ő mellette áll. Celaena válaszul megszorította a vendég kezét.
Nagyon régen fordult elő utoljára, hogy bárki is törődött volna vele. Úgy
érezte, hogy ez olyasmi, amihez nagyon könnyen hozzá tudna szokni.

Chaol a herceg mellett állt, a belső körfolyosó egy árnyékos szegleté ben. A
gyakorló orgyilkost figyelték. A lány iszonyatos erővel ütötte az edzőterem
közepére állított gyakorlóbábut. Megüzente a kapi tánynak, hogy ebéd után
néhány órát az edzőteremben fog tölteni. Chaol meghívta Doriant is, hogy
nézzék meg az edzést. A herceg talán most majd belátja, milyen nagy
veszélyt jelent ez a lány. Nemcsak rá, de mindenkire nézve.

Celaena felmordult. Újabb és újabb ütést zúdított a bábura. Ugyanolyan

ügyesen használta mind a két kezét. Az ütések hango san csattantak. Mintha
pokoli tűz tombolt volna az orgyilkos belsejében. Olyan indulat, amit nem
tudott teljesen kiadni magából.

Erősebbnek tűnik, mint amilyen régen volt — szólalt meg halkan a herceg. -
Jó munkát végeztél. Remek az erőnléte.

Celaena valósággal táncolt a bábu körül. Ütött és rúgott, és elkerül te az

elképzelt ellencsapásokat. Őrei az ajtóból kőmerev arccal figyelték.

Gondolod, hogy van valami esélye Káin ellen?

A lány lába meglendült. Telibe találta a bábu fejét. Az majdnem felborult.

Ez a rúgás bárkit leterített volna.

- Azt hiszem, ha nem veszíti el a hidegvérét, nem kezd el dühöngeni a párbaj

során, akkor talán igen. Csak hát... Nagyon zabolátlan. És kiszámíthatatlan.
Meg kell tanulnia, hogy uralkodjon önmagán. Főleg pedig ezen az
érthetetlen dühön.
Ez amúgy igaz is volt. Chaol nem tudta, miért tombol ilyen gyű lölet a
lányban. Talán Távolvég miatt? Vagy minden orgyilkos ilyen? Bármi is
legyen az oka végtelen haragjának, Celaena egyszerűen képtelen volt
uralkodni magán.

Ez meg ki a fene? - csattant fel Dorian, amikor Nox lépett a csarnokba, és

odasétált Celaenához. A lány megtorpant. Megdörzsölte bandázzsal átkötött
öklét, majd letörölte az izzadságot a homlokáról, mielőtt intett volna a
tolvajnak.

Nox - magyarázta Chaol. - Tolvaj Perranthból. Jóval miniszter úr bajnoka.

Nox valamit mondott, mire Celaena vihogni kezdett. A fiatalem ber is el

nevette magát.

Összebarátkozott valakivel? - csodálkozott Dorian, és felvonta a

szemöldökét, amikor Celaena bemutatott egy ütést Noxnak. - Segít egy
vetélytársának?

Mindennap. Általában itt töltik a délutánt, amikor a többiek már befejezték

az edzést.

És te megengeded?

A kapitány igyekezett nem törődni a herceg hangjából kiérződő

indulattal.

-
Ha azt akarod, hogy véget vessek neki, akkor megtiltom nekik.

Dorian egy pillanatig némán meredt maga elé.

Nem. Hadd gyakoroljon ezzel a fickóval! A többi vetélytársa könyörtelen

fajankó. Szüksége lehet egy szövetségesre.

Ez bizony igaz.

Dorian megfordult, és kisietett az erkélyről a mögöttük levő, sötét

csarnokba. Chaol felsóhajtott, ahogy az árnyék elnyelte a herceg hullámzó,
vörös köpenyét. Egyértelmű volt, hogy a barátja féltékeny. Dorian talpraesett
fickó volt, ám ugyanolyan kevéssé tudta eltitkolni az érzelmeit, mint
Celaena. Lehet, hogy nem is volt olyan nagyon jó ötlet idehívni a herceget?

Talán pont az ellenkezőjét érte el annak, amit akart.

Chaol ólmos tagokkal elindult a barátja után. Csak remélni tudta, hogy
Dorian miatt nem kerülnek mindannyian komoly veszélybe.

Néhány nappal később Celaena elmélyülten olvasott egy súlyos, megsárgult

lapokkal teli könyvet. Kényelmetlenül mocorgott a székében. Nem ez volt az
első kötet, amit átnézett. Sajnos ebben is csupa ostoba ságot talált. Ennek
ellenére fontosnak tartotta, hogy többet megtudjon. Xavier holtteste körül
rémjeleket látott. Hasonló jelzéseket fedezett fel az óratorony közelében is.

Igyekezett a lehető legtöbbet megtudni az ismeretlen tettesről. Ki akarta

deríteni, hogy a gyilkos miért és hogyan végzett az áldozataival. Ezzel a
nagyon is valódi fenyegetéssel sokkal egyszerűbbnek tűnt szembeszállni,
mint azzal a titokzatos, megragadhatatlan gonosszal, amiről Elena mesélt.
Eddig azonban sajnos semmi használhatót sem talált. Már káprázott a szeme,
amikor felemelte a fejét, és nagyot sóhajtott. A könyvtárban félho mály
uralkodott.

Ha Chaol időnként nem lapozta volna a saját könyvét, a ko mor helyiségben

síri csönd honolt volna.

Befejezted? - kérdezte a kapitány, és letette a regényt, amit eddig olvasott.

Az orgyilkos nem árulta el neki, hogy Káin tisztában van a valódi
személyazonosságával. Arról sem beszélt, hogy a titokzatos gyilkosnak
valami köze lehet a rémjelekhez. Egyelőre befogta a száját. A könyvtár
remek menedéknek bizonyult. Itt nem kellett a vetélytársaival, azokkal a
tagbaszakadt állatokkal törődnie. Idebent élvezhette a csendet és a
nyugalmat.

Nem - mordult fel, és dobolni kezdett az asztalon.

Komolyan megleptél azzal, hogy így töltöd a szabadidődet — jelentette ki a

kapitány halvány mosollyal. - A saját érdekedben mondom, jobb, ha ez
titokban marad. Ártana a hírnevednek. Talán még Nox is átállna Káin
oldalára.

Halkan felnevetett, ismét kinyitotta a könyvét, és hátradőlt a székben.

Celaena összehúzott szemmel figyelte. Vajon a kapitány torkára forrna a

nevetés, ha tudná, hogy milyen témával foglalkozik? Ami mellesleg még
neki is a hasznára lehetne.

Kihúzta magát. Megsimogatta lábán a csúnya, kék foltot. Chaol igazából

nem is akarta megütni. Erről is ez a fickó tehetett. Dü hös pillantást vetett rá,
ám a kapitány oda sem figyelt rá, elmerülten olvasott.
Könyörtelen edzőtársnak bizonyult. Arra kényszerítette a lányt, hogy a
legkülönfélébb feladatokat hajtsa végre. Kézen állva kellett járnia, pengékkel
zsonglőrködnie... Egyetlen olyan feladat sem akadt, amit ne csinált volna
már azelőtt is, ám ennek ellenére nem töltötte el örömmel a gyakorlás. Igaz,
legalább Chaol nem duzzogott annyira. Mintha tényleg sajnálta volna, hogy
olyan csúnyán megütötte a lábát. Celaena kezdte megkedvelni a fickót.

Dühösen összecsapta a vaskos kötetet. Minden tele lett porral.

Értelmetlen volt, amit csinált.

Mi van már? - méltatlankodott a kapitány.

Semmi - mordult rá a lány.

Egészen pontosan mik is ezek a rémjegyek? Honnan származnak? Ami

pedig még ennél is fontosabb, miért nem hallott róluk soha ko rábban? Elena
sírkamrájában is rengeteg ilyen jelet fedezett fel. Egy rég elfeledett korszak
ősi vallása? Miért véstek jeleket egy sírkamra falába? Mi keresnivalójuk volt
egy gyilkosság színhelyén? A kettő között egészen biztosan volt
összefüggés.

Eddig nem túl sok dolgot sikerült kideríteni. Az egyik könyv sze rint a
rémjelek egyfajta ábécéként működtek. Ugyanakkor viszont a kezében
tartott könyv szerint, a rémjelek nem engedelmeskedtek semmiféle nyelvtan
előírásainak. Mindegyik önálló jelkép volt, amit a használójuknak kellett
megfelelő sorrendbe raknia. A jelentésük annak a függvényében változott,
hogy milyen jelek álltak előttük és mögöttük. A rendkívül összetett ábrákat
nehéz volt lerajzolni. Ha nem volt minden vonal pontosan olyan, mint
amilyennek lennie kellett, a jelentésük teljesen megváltozott.

-
Fejezd már be a mérgelődést és a duzzogást! - ugratta Chaol.

Megnézte, hogy mit olvas a lány. Egyikőjük sem hozta szóba Xavier halálát.

A lány hiába nyaggatta a kapitányt további információkért. - Egészen

pontosan mit is olvasol?

Semmit - vágta rá újra a lány. Eltakarta a könyv borítóját. Ami kor azonban
meglátta a barna szemek gyanakvó pillantását, na gyot sóhajtott. — Csak
valamit... Valamit a rémjelekről. Tudod, azokról a napórára emlékeztető
szimbólumokról a toronyóra körül. Érde kesnek tűntek, ezért elkezdtem
foglalkozni velük.

Ezzel igazából nem is füllentett túl nagyot. Csendben várta az ifjú gúnyos,
maró válaszát, ám a kapitány befogta a száját. Végül csak ennyit kérdezett:

És? Mitől vagy ennyire elkeseredve?

Celaena duzzogva felnézett a mennyezetre.

Semmi használhatót sem találtam. Csak elképesztő és hihetetlen elméleteket.

Még csak nem is sejtettem, hogy ilyesmi létezhet! De miért?

Némelyik könyv szerint a Rém nem más, mint az Erileát összetartó és

irányító erő. Sőt, nemcsak Erileáról beszélnek! Számtalan másik világról is.

Már hallottam erről - biccentett a kapitány aztán felemelte a könyvét. Ennek

ellenére a tekintete továbbra is a lány arcára tapadt.
Mindig is azt hittem, hogy a Rém nem más, mint a sors vagy a gondviselés
ősi neve.

Én is ezt gondoltam. Ám a Rém tiszteletét nem lehet vallásnak tekinteni. A

földrész északi területein semmiképpen sem. Ráadásul nem része sem az
istennő, sem az alsóbb istenségek kultuszának.

Chaol az ölébe tette a könyvet.

Mi értelme van ezzel fáradoznod? Agyadra mentek talán azok a jelek a

kertben? Vagy ennyire unatkozol?

Nem unatkozom, hanem a biztonságom miatt aggódom!

Nem. Igen, nagyon érdekes. Némelyik elmélet szerint az anya -

istennő nem más, mint az egyik távoli világ szelleme . Ez a lény valahogy
átjutott egy rémkapunak nevezett valamin, és rájött, hogy Erileának formára
és életre van szüksége.

Tartózkodnunk kéne az istenkáromlástól - figyelmeztette a férfi.

Chaol éppen elég idős volt ahhoz, hogy emlékezzen a tíz évvel koráb bi
boszorkányüldözésekre, máglyákra és kivégzésekre. Milyen érzés lehetett
egy olyan király árnyékában felnőni, aki ilyen pusztításra adott parancsot?

Olyan korban élni, amikor egész királyi csalá dokat irtottak ki, amikor
máglyára küldték a látnokokat és a mágia használóit? Átélni, ahogy a
sötétség és a keserűség elönti a világot?
Celaena ennek ellenére folytatta. Úgy vélte, ha szóba önti a gondolatait,
akkor azok talán valahogy felfogható képpé állnak Össze.

Az egyik elmélet szerint az élet már az istennő előtt is létezett. Ez az ősi

civilizáció azonban valahogy eltűnt. Talán éppen a rém kapun keresztül.
Ismerjük a romjaikat. Ezek túl régiek ahhoz, hogy a tündérek keze munkája
lehetnének.

El sem tudta képzelni, mindezeknek a dolgoknak mi közük le het a bajnokok

lemészárlásához. Úgy érezte, hogy csak kétségbe esetten kapkod.

A kapitány levette a lábát az asztalról, és letette a könyvet.

Lehetek őszinte hozzád? - kérdezte, és közelebb hajolt. Ugyanezt tette

Celaena is. Chaol suttogva folytatta. - Úgy beszélsz, mint egy dühöngő

elmeháborodott.

A lány dühösen felhorkant. Hátradőlt.

Nehogy már rossz néven vedd tőlem, amiért érdekel a világunk története.

Ahogy te magad is mondtad, ezek az elméletek elképesztőek és hihetetlenek

- biccentett Chaol, és látszólag újra olvasni kezdett. Nem is nézett a lányra,
amikor így folytatta. - Még egyszer kérdezem, miért vagy ennyire
elkeseredve?

Az orgyilkos megdörgölte a szemét.

-
Hát azért - mondta szinte már panaszosan -, mert nem kapok egyenes választ
arra a kérdésre, hogy micsodák is egészen pontosan ezek a rémjelek. Azt
meg végképp nem értem, hogy mi a fenét ke resnek éppen itt, ebben a
kertben.

A király parancsára kiirtották a varázslókat. Akkor pedig hogyan

maradhattak meg a rémjelek? Egész biztosan fontos nyom, hogy ilyen
szimbólumokra bukkant a gyilkosság színhelyén is.

- Valami mást kéne találnod, amivel leköthetnéd magad a sza-badidődben! -

ugratta a kapitány, aki közben visszabújt a könyvébe.

Általában a testőrök ücsörögtek itt, Celaena mellett a könyvtárban. Napról

napra hosszú órákon keresztül tartották szemmel. Mégis mi keresnivalója
volt itt a kapitánynak? A lány elmosolyodott. Nagyot dobbant a szíve.

Utána viszont újra az asztalon heverő könyveket kezdte el bámulni.

Ismét átgondolt mindent, amit eddig sikerült megtudnia. Ott voltak ugye
ezek a rémkapuk. A kifejezés gyakran felbukkant, ha valamelyik szerző a
rémjelekről beszélt. Celaena viszont azelőtt még sohasem hallott róluk.

Csupán néhány nappal ezelőtt bukkant rá erre a fogalomra. Meglehetősen

érdekesnek tűnt. Hiába kezdett el kutatni, hiába ásta keresztül magát a
megsárgult tekercsek tengerén, a kapott válaszoknak nem volt semmi
értelme. Csupán újabb elméletekkel ismerkedett meg.

A kapuk egyszerre voltak valódi és láthatatlan dolgok. Emberi szem nem

láthatta őket, ám a rémjegyek segítségével elő lehetett hívni, és keresztül
lehetett jutni rajtuk. Más világokba biztosítottak átjárást. Ezek némelyike jó,
míg egy részük gonosz volt. A túloldalról is nyitva állt az út. Az idegen
birodalmak lényei így átosonhattak Erileába. Pontosan ez volt az oka annak,
hogy olyan sok különös és szörnyűséges lény létezett a világban.

Celaena egy újabb vaskos kötetet húzott maga elé. Savanyúan

elmosolyodott. Mintha csak valaki a gondolataiban olvasott volna. A jókora
fekete kötet címlapjára kopott, ezüst betűkkel írták a címet: Az eleven
halottak.

Szerencsére a kapitány nem figyelt fel rá, hogy mit olvas a foglya. Csak
hát...

Nem emlékezett, hogy levette volna ezt a könyvet a polcról. Olyan volt a
szaga, mint a termőföldnek. Celaena fintorogva kinyitotta.

Gyorsan lapozni kezdte. Arra volt kíváncsi, hogy talál-e benne utalást a
rémjelekre, vagy éppen a rémkapura. Nem talált. Ezek helyett viszont valami
sokkal érdekesebbre bukkant.

Egy felkavaró, félig elrohadt arc vigyorgott rá az egyik képről. A csontról

lerohadt a hús. Hirtelen mintha lehűlt volna a levegő. Celaena megdörzsölte
a karját. Hol a fenében találta ezt a könyvet? Hogyan úszhatta meg a
könyvégetést? És egyáltalán, tíz évvel ez előtt hogyhogy nem került az
összes ilyen könyv a tisztítótűz lángjai közé?

Valósággal didergett a hidegtől. A szörnyeteg beesett, háborodott

tekintetében gyilkos rosszindulat csillogott. Mintha csak Celaenát bámulta
volna. Gyorsan bezárta a könyvet, és jó messzire eltolta magától. Ha a király
tudta volna, hogy ilyen könyvek vannak a könyvtárában, akkor már rég
felégette volna az egészet. Ellentétben Orynth nagykönyvtárával, itt nem
akadtak tudós mesterek, akik megmentették volna a felbecsülhetetlen értékű
könyveket. Chaol tovább olvasott. Hirtelen felmordult valami.

Celaena azonnal a könyvtár hátsó része felé fordult. Libabőrös lett a

könyörtelen, állatiasan éles hangtól.

Nem hallottál valamit? - kérdezte.

Mikor mehetünk már végre innen? - hangzott Chaol válasza.

-

Ha majd ráuntam az olvasásra - felelte a lány. Visszahúzta maga elé a komor

kötetet. Gyorsan átlapozott a halott szörnyűség rémisz tő

képmásán, és közelebb húzva magához a gyertyát, olvasni kezdte a különféle

rémségek leírásait.

Ekkor éles, kaparó hangot hallott. Egészen közelről. Mintha vala ki a lábuk
alatt kaparászta volna a padlót. Celaena becsapta a köny vet, és felpattant az
asztal mellől. A karján felállt a szőr, és kis híján nekiesett a szomszédos
asztalnak, ahogy feszülten megpördült.

Felkészült a támadásra. Arra, hogy lecsap rá egy kéz, egy szárny, egy
agyarokkal teli, vicsorgó száj. Hogy valami megragadja.

Érezted te is? - kérdezte Chaoltól. A férfi lassan, rosszindulatúan

elvigyorodott. Felemelte a tőrét, majd a hegyét végighúzta a márványpadlón.
Újra felhangzott az előbbi hátborzongató hang.

Fene ette idióta - hördült fel a lány. Felkapott két nehéz könyvet az asztalról,
és kiviharzott a könyvtárból. Gondosan odafigyelt arra, hogy Az eleven
halottakat otthagyja a félhomályban.
CELAENA ÖSSZEVONT SZEMÖLDÖKKEL megpróbálta eltalálni a
fehér golyót. Könnyedén fogta a dákót, miközben bal kezét megtámasz totta
a biliárdasztal posztóborításán. Ügyetlen mozdulattal meglendítette a kezét.

A hosszú farúd előrelendült. Megint melléütött.

A lány káromkodva újra próbálkozott. Most ugyan eltalálta a golyót, ám az

csupán vonakodva kezdett el gurulni. Oldalra gördült, és bágyadtan
nekikoccant egyik színes társának. Most legalább el talált valamit. Az ostoba
játékkal már így is több sikert ért el, mint a rémjelek kutatásával.

Már este tíz óra is elmúlt. Annyira elege volt mindenből. Kikap -

csolódásra volt szüksége az edzéssel és kutatással eltöltött órák után. Nem

akart Káinon és Elenán sem töprengeni. Ebben a szobában keresett
menedéket. Túl fáradt volt ahhoz, hogy zenéljen. Egye dül meg hogyan
kártyázott volna? Úgy tűnt, nem maradt más választá sa, mint hogy
kipróbálja a biliárdozást. Lelkes elszántsággal felka pott egy dákót, és azt
gondolta, hogy nem lesz túl nehéz kitanulnia a játékot.

Megkerülte az asztalt, és újra elhelyezkedett. Melléütött. Vicsorogni kezdett,

és kettétörte a dákót a térdén. Összeszedte magát. Még csak egyetlen órája
próbálkozott. Mire éjfélt üt az óra, már a biliárd nagymestere lesz! Vagy
kitanulja ezt a nevetséges játékot, vagy tűzi -

fát hasogat az asztalból. Amin majd elevenen elégeti Káint.

Hatalmas erővel megtaszította a dákót. Akkorát csapott a golyó -

ra, hogy az nekivágódott az asztal hátsó falának. Három színes go -

lyót is ellökött maga elől, majd telibe találta a hármas számú golyót, ami
azonnal belegördült az egyik lyukba.

Illetve csak a pereméig jutott. Ott viszont megállt.

Celaena dühösen káromkodni kezdett. Odarohant a makacs go -

lyóhoz. Átkozódva szidni kezdte a golyót, majd két kézzel megragad -

ta a dákót, és középen ráharapott. Vicsorogva dühöngött. Amikor végre

elhallgatott, megragadta a golyót, és belepottyantotta a nyí-lásba.

- Ahhoz képest, hogy te vagy a világ legfélelmetesebb orgyilkosa,

elképesztően ügyetlenül játszol - szólalt meg Dorian hangja. A fiatalember
belépett az ajtón.

A lány sikkantott, és a herceg felé pördölt. A fiatalember könnyű

zubbonyt és nadrágot viselt. Nem fogta össze a haját. Nekitá maszkodott az
asztalnak, és szélesen elvigyorodott, amikor meglát ta, hogy Celaena arca
tűzpirossá vált.

- Ha fenséged sértegetni akar, akkor jobb, ha rögtön távozik, különben...

Az orgyilkos dühösen felemelte a biliárddákót, ám beérte azzal, hogy egy

obszcén mozdulattal fejezze be a mondatát.

A herceg felgyűrte az ingujját, majd levett egy másik dákót a fali tartóból.

Fogod még rágcsálni azt a dákót? Mert, ha igen, akkor előtte szeretném
idehívni az udvari festőt. Ez egy olyan látvány, amit fel tétlenül meg kell
örökíteni.

Ne merészeljen gúnyolódni velem!

Ne legyél már annyira komoly! - nevetett a herceg. Egy köny-nyed és

elegáns mozdulattal eltalált egy zöld golyót. Az egyből el tűnt az egyik
lyukban. - Annyira aranyos vagy, amikor füstölögsz a dühtől.

Megkönnyebbülten fellélegzett, mikor a lány is elnevette magát.

Fenséged nagyon tréfás kedvében van - mondta. - Én viszont igen dühös

vagyok.

Celaena az asztal fölé hajolt, és célba vette az egyik golyót. Nem sikerült
eltalálnia.
-

Hadd mutassam meg, hogyan kell!

A herceg átsétált a lány oldalára. Letette a saját dákóját, és elvette Celaenáét.

Megbökte, hogy álljon kicsit arrébb, odaállt arra a helyre, ahol az előbb még
a lány volt. Valamiért hevesebben kezdett el dobogni a szíve.

Látod, ahogy mutató- és hüvelykujjal tartom a dákót? Csupán ennyit kell

tenned...

Celaena arrébb lökte a herceget, és kikapta a kezéből a farudat.

Tudom, hogy hogy kell tartani, fenséges fajankó.

Ismét meglendült a keze, de újra elhibázta.

Rossz a testtartásod. Így nem fog menni. Várj, megmutatom, hogy kell
állnod!

Ennél elcsépeltebb és ócskább trükköt bizonyára nem ismertek a biliárdozók.

A herceg azonban határozottan a lány mögé állt, és

mintha csak átölelte volna, megfogta a dákó végét. A másik kezét Celaena
tenyerére fektette. Ráigazította ujjait a farúdra, majd könnyedén megfogta a
csuklóját. Erezte, hogy közben az arcát elönti a forróság.

A szeme sarkából a lányra pillantott. Megkönnyebbülve látta, hogy az

orgyilkos arca legalább olyan vörösen lángol, mint az övé. Talá n még
jobban is.
-

Kérem, fejezze be a tapogatást, és mutassa, hogy mit kell ten nem!

Különben kitépem a szemgolyóit, és felnyomok a helyükre egy- egy ilyen

biliárdgolyót.

Nézd csak! Semmi mást nem kell tenned...

A fiatalember útmutatását követve, Celaena könnyedén eltalálta a golyót.

Az begurult a sarokba, és eltűnt a lyukban. A herceg gúnyos félmosollyal

arrébb lépett.

Látod? Ha megfelelően csinálod, akkor menni fog. Próbáld meg újra!

Felemelte a saját dákóját. Az orgyilkos ingerülten felmordult, de felvette a

helyes testtartást, célzott és lökött. A golyó rázúdult a töb bire. A
biliárdasztalon elszabadult a káosz. De legalább eltalált vele egy másik
golyót. A herceg felkapta a háromszöget, és felmutatta a levegőbe.

Kihívhatlak egy játszmára?

Hajnali kettőre járt az idő, mikor befejezték. A herceg csemegék és

édességek valóságos hegyét hozatta a szobába. A lány ugyan tiltako zott egy
kicsit, de aztán gátlástalanul felfalt egy hatalmas adag cso koládétortát, majd
megette a herceg adagjának a felét is.

Dorian persze minden játszmát megnyert, ám vendéglátója ezt igazából észre

sem vette. Ha sikerült eltalálnia egy golyót, akkor hosszan és lelkesen
hencegni kezdett. Ha viszont mellélökött, akkor talán még a pokol tüze is
halványnak tűnt a lány szájából előtörő káromkodás hevességéhez képest.

A herceg nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyit nevetett volna.

Amikor Celaena már nem káromkodott, és túljutott a duzzogáson is, akkor a

könyvekről beszélgettek. Olyanokról, amelyeket mind a ketten olvastak. A
lánynak be nem állt a szája. Dorian úgy érezte, mintha az orgyilkos hosszú
évek némasága után szólalt volna meg. Talán attól tartott, hogy újra el fog
némulni? Celaena elképesztően okosnak tűnt. Mindent megértett, még ha a
herceg történelemről, vagy éppen politikáról beszélt is.

Igaz, közben fennen hangoztatta, mennyire utálja ezeket a témákat. A

színházról pedig elképesztően sokat tudott. A herceg azon kapta magát, hogy
meghívta a lányt, a próbatétel után menjenek el együtt megnézni egy
darabot. Ekkor mind a ketten zavartan elhallgattak. A csend azonban nem
tartott sokáig.

Dorian elhevert egy kényelmes karosszékben. Hátrahajtotta a fe jét.

Celaena a szemközti heverőn feküdt. Miközben a herceget bá multa, a két

lába a heverő karfájáról lógott lefelé. Félig leengedett szemhéjjal a tűz felé
fordult.

Mi jár a fejedben? — kérdezte a fiatalember.

Nem is tudom - hangzott a válasz. Celaena a heverő támlájá nak nyomta a

homlokát. - Gondolja, hogy véletlen egybeesés Xavier és a másik bajnok
halála?

Talán. Mégis mi lenne a különbség?

-
Hát semmi - legyintett lustán a lány. - Ne is törődjön vele!

Mielőtt a herceg bármit is kérdezhetett volna, az orgyilkos elaludt.

Nagyon szívesen megtudott volna többet is a lány múltjáról. Chaol csak arról
számolt be, hogy az orgyilkos Terrasenből származik. Meg hogy a családja
halott. Még csak el sem tudta képzelni, hogy milyen lehetett az élete.
Hogyan került az orgyilkosok közé? Miként tanult meg zongorázni...

Titok titok hátán.

Mindent tudni akart róla. Bárcsak kiöntené a szívét! Dorian fel állt, és
nyújtózkodni kezdett. Visszarakta a dákókat a polcra, elrendezte a golyókat,
majd megállt a szendergő orgyilkos mellett.

Gyengéden megrázta, mire a lány halkan nyöszörögve tiltakozni kezdett.

Felőlem aludhatsz a heverőn, de reggel minden tagod fájni fog.

Celaena csukott szemmel feltápászkodott, és odavánszorgott a hálószoba

ajtajához. Kis híján lefejelte az ajtófélfát. A herceg udvariasan úgy vélte,
segítenie kell, mielőtt a lány összetörne valamit. Gyengéden megfogta a
karját, és bevezette a hálószobába. Igyeke zett nem odafigyelni a tenyere
alatt érzett puha, meleg bőrre. Csendben figyelte, ahogy a lány elvonszolja
magát az ágyáig. Celaena valósággal rázuhant a takaróra.

Itt vannak a könyvei - morogta, és az ágy mellett felhalmozott kötetekre

mutatott. A herceg lassan beljebb lépett. A lány csu kott szemmel feküdt. A
szobában három gyertya égett. A fiatalember felsóhajtott, és elfújta a
lángjukat. Csak utána lépett oda az ágyhoz. Vajon alszik már?

- Jó éjszakát, Celaena! - szólalt meg halkan. Most először szólította a nevén

az orgyilkost. Egyáltalán nem esett a nehezére. A lány válaszul érthetetlenül
motyogott valamit. Meg sem moccant. A nyakában megcsillant valami. Egy
nyaklánc. Dorian úgy vélte, mintha már látta volna korábban is.

Búcsúzóul körülnézett a hálószobában, aztán felvette a könyveit, és kijött.

Ha Celaena lesz az apja bajnoka, és később visszanyeri a szabadsá gát, vajon

akkor is megmarad ilyennek? Vagy csupán színészkedik? Csak azért, hogy
megszerezze, amit akar? A herceg képtelen volt elhinni, hogy képmutatás az
egész. Azt akarta hinni, hogy a lány nem csak színészkedik.

A palota csendes és sötét volt, amikor elindult vissza a lakosztá lya felé.

MÁSNAP CELAENA KARBA TETT KÉZZEL figyelte, ahogy Káin

Sírral vív. A következő próbára délután kerül sor. Káin tehát tudja, hogy
kicsoda is valójában a vetélytársa. Nem segített a képmutatás, a sze
repjátszás és az sem, hogy nagyon visszafogta magát. Az ellenfele
egyszerűen kiröhögte.

Összeszorított szájjal figyelte a gyorsan mozgó harcosokat. Hangosan

csengett Káin és Sír kardja. Ez az erőpróba meglehetősen egy szerűnek tűnt.

Mindenkinek vívnia kellett a párjával. Aki nyer, azt nem küldik el. A
vesztesek teljesítményét viszont maga Brullo ítéli meg. A legrosszabbul
szereplő harcost ki fogják dobni.

Sírnak becsületére legyen mondva, sikerült tartania magát Káin ellen.

Persze ez akkora erőfeszítést igényelt, hogy az orgyilkosnak már remegett a

térde. Nox a lány mellett állt. Felszisszent, amikor Káin megtaszította az
ellenfelét. Sír majdnem hanyatt esett.

A vadember az egész küzdelem során vigyorgott. Még csak nem is lihegett.

Celaena ökölbe szorított kézzel figyelte. Olyan erővel nyomta neki a
bütykeit a csípőjének, hogy megfájdult a csontja. Acél

villant, és Káin pengéje hajszálnyival torpant meg Sír torka előtt. A

himlőhelyes arcú orgyilkos rávigyorgott a győztesre. Jól látszottak rothadó
fogai.

Remek voltál, Káin! - jelentette ki Brullo, és tapsolni kezdett.

Celaena érezte, hogy mindjárt felrobban a feje. Megpróbált lehig gadni.

Legyél óvatos, Káin! - szólalt meg Verin hangja a közelből. A göndör hajú
tolvaj a lányra vigyorgott. Celaena mérsékelt lelkese dést sem mutatott,
amikor megtudta, hogy Verinnel kell megmér kőznie. Igaz, így legalább
Noxot elkerülte. - A kislány szeretné kipróbálni, hogy mit tudsz.

Vigyázz a pofádra, Verin! - csattant fel lángoló tekintettel Nox.

Hogy mi van? - hördült lel Verin. A teremben most már mindenki őket nézte.
A többi jelölt is. Pelor eddig ott állt a közelükben. Most sietve elhátrált.
Okos fiú.
-

A szárnyaid alá vetted a lánykát? — gúnyolódott Verin. — Üzletet

kötöttetek? Szétteszi a lábát, te pedig véded a hátát edzés közben?

Fogd be a pofád, átkozott disznó! - kiáltotta Celaena. Chaol és Dorian eddig

hátrább támaszkodtak a falnak. Most elindultak a pást felé.

Mert különben mi lesz? — kérdezte Verin, és a lány elé állt. Nox kihúzta
magát, és a keze elindult a kardja markolata felé. Celaenának esze ágában
sem volt meghátrálni.

Mert különben kitépem a nyelvedet.

Ebből elég legyen! - bömbölte Brullo. - Majd a páston elintézitek.

Verin. Lillian. Gyerünk!

Verin mosolya egy kígyónak is a dicsőségére vált volna. Káin hát ba

veregette a cimboráját, amikor az belépett a krétával rajzolt körbe. Kihúzta a
kardját.

Nox megszorította a lány vállát. Celaena a szeme sarkából látszott, hogy

Chaol és Dorian is feszülten figyel. Nem törődött velük.

Elege volt mindenből. Unta már a képmutatást és a szerepjátszást. Elege volt

Káinból is.
Verin felemelte a fegyverét. Egy fejmozdulattal félresöpörte sző ke fürtjeit a
szeme elől.

Na, mutasd, hogy mit tudsz!

Celaena mozgásba lendült. Esze ágában sem volt kihúzni a kardját a

tokjából. Verin szélesen elvigyorodott, és feljebb emelte a pen géjét.

Lecsapott a karddal, ám Celaena megelőzte. Az ökle telibe találta ellenfele

alkarját. Verin elejtette a kardot. A lány jobb keze élével lesújtott ellenfele
bal karjára is. Félresöpörte maga elől. Verin hátra- tántorodott. így sem tudta
elkerülni a mellkasát telibe találó rúgást. Nem egyszerűen hanyatt zuhant, de
félig kirepült a ringből. Ezzel azonnal kiesett. A csarnokban dermedt csend
támadt.

Legközelebb, ha gúnyolódsz velem — vicsorgott Celaena Verinre akkor a

lábam helyett a kardom hegyét érzed majd a melle den.

Megfordult, és farkasszemet nézett a döbbenten bámuló Brullóval.

Szeretnék valamit világossá tenni, fegyvermester - mondta, miközben

elsétált az idős férfi mellett. - Ha azt akarja, hogy megizzadjak, akkor igazi
férfiak ellen állítson ki.

Ellépett a vigyorgó Nox mellett, és csupán Káin előtt torpant meg.

Felemelte a fejét, és a vadember képébe bámult. Káint akár jóképűnek is

lehetett volna tartani, ha nem lett volna egy mocskos szemétláda.

Édesdeden a harcosra mosolygott.

Na, itt vagyok - dorombolta, és a hangjából csak úgy csöpögött a méreg. -

Tudod, az a kiskutya.
-

Hallom ám az ugatásodat - válaszolta a férfi, és fekete szeme nagyot villant.

Celaena legszívesebben kardot rántott volna, de meg őrizte a nyugalmát.

Fogsz majd te is ugatni, ha én nyerem meg a versenyt.

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, otthagyta, és elindult a vizesasztal felé.

Utána már csak Nox merte megszólítani. Meglepő módon Chaol ezúttal nem
szidta össze.

Miután ép bőrrel megúszta az erőpróbát és visszament a szobájába, Celaena

a Résvárat övező hegyek felől érkező első hópihéket bámulta. Az apró, fehér
kristályok a közeledő vihar érkezését jelezték. Késő délután a nap fénye
mintha csak egy ónfal mögül szivárgott volna elő. A felhőket sárgásszürke
színűre festette. Az égbolt meglepően világosan ragyogott.

Mintha csak egy álomban járt volna. Úgy tűnt, hogy a látóhatárt elnyelték a
hegyek. Celaena egy üvegből készült világ rabja volt.

Eljött az ablak mellől. Megállt a faliszőnyeg előtt, és alaposan szemügyre

vette Elena királynő képmását. Azelőtt milyen sokszor álmodozott kalandról,
régi varázsigékről és gonosz királyokról. Azt azonban nem gondolta, hogy
ilyen lesz a valóság. Küzdenie kell a szabadságáért. Régebben mindig azt
gondolta, hogy valaki majd kiáll mellette. Segítői lesznek. Egy hűséges
barát, egy félkarú kato na vagy valaki. Sosem hitte volna, hogy ennyire...
magányos lesz.

Bárcsak itt lett volna Sam! Ő bezzeg mindig tudta, hogy mit kell tenni.
Vigyázott a lányra, akár tetszett neki, akár nem. Celaena bár- mit a világon
odaadott volna azért, ha Sam itt lehetett volna vele.

A könnyeivel küszködve megérintette az amulettet. A fém kellemesen meleg

volt az ujja alatt. Valamiért ez megvigasztalta. Hátrább lépett, hogy jobban
lássa az egész falszőnyeget.

Középen egy gyönyörű, az életerőtől majd kicsattanó szarvasbika állt.

Félrehajtott fejjel nézte Elenát. Ez a fejedelmi állat volt Terrasen királyi

házának a címerállata. Azt a királyságot Brannon, Elena apja alapította. A
faliszőnyeg világossá tette, hogy Adarlan királynője a szívében még mindig
Terrasen gyermeke. Ugyanúgy, mint Celaena esetén, nem számított, hogy a
sors hova vetette Elenát, Terrasent mindig is megőrizte magában.

A szél egyre hangosabban üvöltött. Az orgyilkos nagyot sóhajtott,

megcsóválta a fejét, és elfordult.

Keresd meg a palotában gyökeret vert gonoszt... De hát ezen a világon éppen
az a férfi volt a leggonoszabb, aki mindenek fölött ural kodott.

Jóval arrébb, a kastély egyik pompás csarnokában Kaltain Rompier

bágyadtan tapsolt, amikor az akrobaták befejezték az előadásukat. Végre
véget ért a műsor. Cseppnyi lelkesedést sem érzett amiatt, hogy órákon
keresztül rikító ruhába bújtatott jobbágyok szökdécselését bámulta.

Georgina királynő azonban nagyon is élvezte az előadást, és kegyesen

meghívta Kaltaint, hogy a trón mellett ülve élvezhesse az akrobatá k
mutatványait. Ez bizony nagy megtisztelés- nek számított. Perrington
közbenjárása kellett hozzá.
Kaltain pontosan tudta, mennyire vágyik rá az öreg herceg. Ha nagyon
akarná, akkor könnyedén el tudná érni azt is, hogy a férfi há zassági ajánlatot

tegyen neki. Akkor pedig hercegné lenne a nemes

kisasszonyból. Csakhogy Kaltain most már nem érte be ennyivel. Addig

nem, amíg Dorian nem nősül meg. Mostanában állandóan fájt a feje. Az
egész múlt hét szenvedés volt, ma pedig mintha hangos kiabálás dübörgött
volna a koponyája mélyén: Nem elég! Nem elég! Nem elég! A sajgó
fájdalom már az álmaiba is beszivárgott. Olyan elképesztően valósághű
rémálmok kínozták, hogy ébredésekor azt sem tudta, hol van.

Hát ez nagyon szórakoztató volt, felséges királyné - szólalt meg, miközben a

mutatványosok összeszedték a holmijukat.

Tényleg nagyon izgalmas volt. Ugye, hogy az volt? - felelte jókedvűen a

királyné. Zöld szeme valósággal ragyogott, amikor ráne vetett a
kisasszonyra. Csakhogy ebben a pillanatban ismét éles fáj dalom hasított
Kaltain fejébe. Ökölbe szorított kezét éppen csak el tudta rejteni
narancssárga díszruhája redői között.

Bárcsak Dorian herceg úr is láthatta volna őket! - szólalt meg nagy nehezen.
— Ő hercegi fensége éppen tegnap említette, milyen nagy örömmel tölti el,
ha itt lehet a királyné udvarában.

Könnyen ment a hazudozás, és ráadásul mintha a fájdalom is csökkent volna

a fejében.

Dorian ezt mondta? - csodálkozott Georgina királynő.

-

Ez meglepi felségedet?

Azt hittem, a fiam nem kedveli az effajta szórakozást - felelte az idősebb nő,
és a mellére szorította a kezét.

Számíthatok arra, hogy felséged nem mondja el senkinek?

suttogta Kaltain.

Mit nem mondok el senkinek? — suttogta vissza a királyné.

Hát, szóval, Dorian herceg elárult nekem valamit.

Mit mondott a fiam? - tudakolta a királynő, és megérintette a kisasszony

karját.

- Azt mondta, jó oka van annak, hogy viszonylag ritkán jön el felséged
udvarába. A herceg ugyanis nagyon félénk teremtés.

A királynő kiegyenesedett. Eltűnt a fény a szeméből.

Ó, ezt már nekem is elmondta százszor. Azt reméltem, hogy valami érdekes
dolgot hallok tőled, Kaltain úrnő. Például azt, hogy a fiam megtalálta a
jövendőbelijét. Hogy megkedvelt egy hölgyet.
A kisasszony arcát elöntötte a forróság. Mintha csak könyörtelen fogak
martak volna a fejébe. Bárcsak rágyújthatott volna a pipájára. Esélye sem
volt rá, hogy néhány óránál hamarabb elszabadulj on az udvarból. Addig a
legnagyobb illetlenségnek számított volna a királynő távozása előtt eljönni
innen.

Úgy hallottam — suttogott tovább a királynő. - Hogy van itt egy ifjú hölgy.
Csakhogy senki sem tudja, hogy ki lehet az. Vagy, ha meg is hallják a nevét,
akkor az cseppet sem tűnik ismerősnek. tudod, hogy ki lehet az?

- Nem, királyi felség — válaszolta fogvicsorogva Kaltain. Figyelnie kellett,

nehogy a csalódottság kiüljön az arcára.

Milyen kár. Biztosra vettem, hogy ha valaki, akkor te majd tud ni fogod.
Nagyon talpraesett lányka vagy, Kaltain.

Köszönöm, felséges királynő! Annyira kedves hozzám.

Dehogyis! Kiválóan meg tudom ítélni az emberek jellemét.

Egyből tudtam, hogy te párját ritkító személyiség vagy. Abban a pillanatban,

ahogy megérkeztél az udvaromba. Perringtonnál csekélyebb személyiség
nem is volna méltó hozzád. Milyen kár, hogy nem korábban találkoztál az én
Dorianommal!

Nem elég, nem elég, énekelte a kín hangja. Eljött a döntő pillanat.

- Hiába találkoztam volna korábban vele - kuncogott Kaltain. - Felséges

királynőm biztosan nem egyezett volna bele a kapcsolatunkba.

Nekem túlságosan is alacsony a rangom ahhoz, hogy a fia felfigyelhessen

rám.
-

Szépséged és gazdagságod feledteti alacsony származásod.

Hálás köszönetem, felséges királynő! - vágta rá Kaltain hevesen dobogó

szívvel.

Ha a királynő kedveli... A nemes kisasszony azonban képtelen volt befejezni

a gondolatot, mert az uralkodónő kényelmesen elhelyezkedett a trónján, és
kettőt tapsolt. Kezdetét vette a muzsika. Kaltain azonban semmit sem hallott.

Perrington megnyitotta a királyi udvar kapuit. Most már csak rajta múlott,
hogy kihasználja a lehetőséget.

- Mié rt ne m összpontosítasz?

- De hiszen összpontosítok! - morogta Celaena, és még hátrább húzta az íj

húrját.

- Na akkor mutasd, hogy mit tudsz! — csattant fel Chaol, és az elhagyott

folyosó túlsó végében felállított, éppen csak hogy látszó céltábla felé
mutatott. Az annyira messze volt, hogy bárki tudását meghaladta volna,
hogy eltalálja. Kivéve persze Celaenáét. — Lássuk, mire mész vele!
A lány a szemét forgatta, és még jobban megfeszítette a hátát. Az íj húrja
érezhetően remegett a kezében, és most hajszálnyival feljebb emelte a
nyílvessző hegyét.

- Balra, mellé fogsz lőni. A falat találod el - méltatlankodott ösz-szefont

karral Chaol.

- Majd jól fejbe verlek, ha nem fogod be végre a szádat - vágott visz-sza a
lány, és kissé félrehajtotta a fejét, hogy a kapitány szemébe néz hessen.

A testőr felvonta az egyik szemöldökét. Celaena még mindig őt bámulta,

amikor kárörvendően elmosolyodott, és oda sem nézve elengedte a húrt.

A nyílvessző szinte nesztelenül süvített keresztül a folyosó kőfalai között,

majd tompa csattanással bevágódott a célba. Egyikőjük sem törődött vele. A
tekintetük még mindig egymásba tapadt. Chaol szeme körül sötét karikák
látszódtak. Xavier halála óta három hét telt el. Lehet, hogy nem aludt azóta?

Mert bizony Celaena azóta képtelen volt rendesen aludni. A leg- kisebb zajra
is felriadt, ráadásul a kapitány képtelennek bizonyult kideríteni, hogy ki
csapott le egymás után a jelöltekre. Az orgyilkost a tettes személye legalább
annyira érdekelte, mint az alkalmazott módszer. Hogyan döntötte el a
gyilkos, hogy kivel végez? Képtelenség volt bármilyen összefüggést
felfedezni. Most már öt jelölttel végzett. Az elhunytakban egyetlen közös
vonás akadt: mindannyi- an részt vettek a próbatételen. Celaena nem jutott el
egyetlen másik tetthelyre sem, így nem láthatta, hogy ott is rémjeleket
festettek-e vérrel a falra. Nagyot sóhajtott, és kilazította a vállát.

Káin tudja, hogy ki vagyok — szólalt meg halkan, és leengedte az íjat. A

fiatalember arca kifejezéstelen maradt.

Honnan?
-

Perrington elmondta neki. Káin pedig nekem.

Mikor?

A kapitány soha korábban nem tűnt ennyire komolynak. Celaena érezte,

hogy elönti az együttérzés.

Pár nappal ezelőtt - hazudta szemrebbenés nélkül. Valójában már hetek is

elteltek a szóváltásuk óta. - Lent voltam a kertben Nehemiával. Ne aggódj,
vigyáztak rám az őreim! Káin odajött hozzánk. Mindent tudott rólam. Azt is
tudja, hogy visszafogom magamat a többi jelölt között.

Az alapján, amit elmondott, a többi jelölt is tudja, hogy ki vagy?

Nem - felelte a lány. - Nem hiszem, hogy tudnák. Noxnak egész biztosan
halvány fogalma sincs róla.

Chaol megmarkolta a kardját.

Nem lesz semmi baj. Csupán a meglepetés előnye siklott ki a kezünkből. Ez

minden. Ennek ellenére legyőzöd majd Káint a döntőben.

Celaena kis híján elmosolyodott.

- Figyelj csak! Pontosan úgy beszélsz, mint aki kezd hinni bennem.

Csak nehogy elbízd magad!

A férfi már akart volna mondani valamit, ekkor azonban a keresztfolyosó

felől rohanó léptek zaja közeledett. Két testőr torpant meg előttük.
Tisztelegtek. Chaol kivárta, hogy visszanyerjék a lélegzetüket, aztán
megkérdezte:

- Mi történt?

Az egyik őr, egy ritkuló hajú, idősebb férfi, még egyszer tisztelgett, és
kinyögte:

- Kapitány úr... Szükség van rád.

Chaol arckifejezése változatlan maradt, ám kihúzta magát és felszegte a

fejét.

- Mi történt? - ismételte meg. Túl gyorsan beszélt ahhoz, hogy azt a látszatot
kelthesse, mintha sikerült volna megőriznie a nyugalmát.

- Még egy hulla - válaszolta az őr. - A cselédek folyosóján.

A másik testőr, egy karcsú, finom arcú fiatalember, holtsápadtan bólintott.

- Te is láttad a hullát? — kérdezte tőle Celaena. Az őr bólintott.

- Mennyire friss?

Chaol dühös pillantást vetett a lányra. Az őr viszont válaszolt:

Azt gondoljuk, hogy múlt éjjel történhetett. A vér már félig megszáradt.

Chaol tekintete a semmibe meredt. Lázasan törte a fejét azon, hogy mitévők
legyenek. Kihúzta magát.

Be akarod bizonyítani, hogy milyen jó vagy? - kérdezte az or-gyilkostól.

Celaena csípőre tette a kezét.
-

Miért kellene bizonygatnom?

A kapitány intett a testőröknek, és a nyomukba szegődött.

Gyere velem! - szólt hátra a válla fölött. A lány - annak ellené- re, hogy egy
hulla várt rájuk - elmosolyodott, és a nyomába eredt. Közben persze gyors
pillantást vetett a céltáblára.

Chaolnak amúgy igaza volt. Tényleg nem találta el a céltábla kellős közepét.
A nyílvessző egy jó tenyérnyivel balra ment.

Szerencsére valaki már megpróbálta helyreállítani a rendet, mielőtt odaértek

volna. Chaolnak még így is bámészkodó őröket és szolgákat kellett
félrelökdösnie az útjából. Celaena a világ minden kincséért sem maradt
volna le mögüle. Amikor átjutottak a tömegen, és megpillantotta a hullát, a
keze önkéntelenül is lehanyatlott. Chaol önmagáról megfeledkezve vadul
káromkodni kezdett.

Az orgyilkos nem is tudta, hogy mit nézzen először. A holttest mellrészét

felnyitották. Hiányzott az agya és az arca. A padlón jól látszottak a karmok
nyomai. Nem kenték el a hulla két oldalára mázolt rémjegyeket sem. A lány
megdermedt. Most már képtelenség lett volna nem észrevenni az
összefüggéseket.

A tömeg hangosan morgott, amikor a kapitány odalépett a holttest mellé.

Ránézett az egyik őrre.

- Ki az áldozat?

- Verin Ysslych - felelte Celaena, mielőtt az őr megszólalhatott volna. A

göndör, szőke fürtöket bárhol megismerte volna. Verin folyamatosan
szemétkedett vele, amióta csak kezdetét vette az erőpróba. Bármi is végzett
vele...

- Milyen állatnak vannak ilyen karmai? - kérdezte a kapitánytól, bár előre

tudta, hogy az ugyanolyan tanácstalan, mint ő. A karmok mély nyomokat
hagytak. A vágások legalább ujjnyi mélyek voltak. Celaena leguggolt, és
végighúzta az ujját a karomnyom belső oldalán. A vágás nem volt
egyenletes, de mélyen behatolt a kőpadlóba. Összevont szemöldökkel
alaposan szemügyre vette a többi hasítékot is.

- Nem volt véres a karma - állapította meg, és a válla fölött hátranézett

Chaolra. A férfi letérdelt mellé, és közelebb hajolt. - Tiszta volt.

- Ez pedig mit jelent?

Celaena elkomorodott. Végigfutott a hideg a hátán.

A gyilkos csak a körmeit élezte, mielőtt kibelezt e volna az áldozatát.

- És miért gondolod, hogy ez fontos volna?

A lány felállt, körülnézett, majd visszaguggolt.

- Ez azt jelenti, hogy a gyilkosnak még erre is jutott ideje, mielőtt támadásba
lendült volna.

- Lehet, hogy még akkor mart a padlóba, amikor csak várakozott.

Celaena megrázta a fejét.

- A falra szerelt fáklyatartókban szinte teljesen elfogytak a fáklyák.

Nyoma sincsen annak, hogy kioltották volna őket a támadás előtt. Sehol sem
látni hamuval kevert vizet. Ha Verin múlt éjjel halt meg, akkor ez ek a
fáklyák még égtek, miközben végeztek vele.

- És?
-

Nézz végig a folyosón! A legközelebbi ajtó is huszonöt lépésnyire van. A

legközelebbi kereszteződés pedig annál is messzebb. Ha a fáklyák égtek...

- Akkor Verin már jóval azelőtt megpillantotta a gyilkost, mint hogy ideért
volna.

De egyáltalán miért ment oda hozzá? - folytatta a töprengést.

Mintha csak magában beszélt volna. — Mi van akkor, ha a tettes nem állat,
hanem ember? És mi van akkor, ha az elkövető mozgás képtelenné tette
Verint? Annyi időre, hogy meg tudja idézni ezt a teremtményt.

Verin lábára mutatott.

Tiszta vágásnyomok vannak a bokájánál. Késsel metszették el az inait, hogy

ne tudjon elfutni.

Közelebb lépett a holttesthez. Gondosan ügyelt rá, hogy ne kenje el a földre

rajzolt rémjegyeket. Felemelte Verin megmerevedett, hideg kezét.

Nézd meg a körmeit! — mondta, és nyelt egy nagyot. — Berepe-dezett a

hegyük.

Óvatosan kikaparta a halott körme alól a koszt, és szétkente a tenyerén.

Látod? - nyújtotta oda a kezét Chaol felé, hogy megossza a férfival a

felfedezését. - Por és kődarabkák.

Félrehúzta Verin karját. Alatta halvány vonalak látszottak a kövön.

- A körmeinek a nyoma. Iszonyúan kétségbeesett. Megpróbálta elvonszolni
magát. Ha másként nem megy, akkor az ujja hegyével. Egész idő alatt
életben volt. Végignézte, ahogy a szörnyeteg a kar- mait élezte a kövön,
miközben a gazdája a háttérből figyelt.

És akkor mit jelent ez az egész?

A lány keserűen elmosolyodott.

- Azt jelenti, hogy nagy bajban vagy.

Miközben Chaol holtsápadttá vált, Celaena valósággal megborzongott, mert

abban a pillanatban megértette, hogy a bajnokok gyilkosa és Elena titokzatos
gonosz hatalma esetleg ugyanaz lehet.

Celaena az étkezőasztalnál ült, és egy könyvet lapozott.

Semmi, semmi, semmi. A tekintete újabb és újabb oldalon futott végig.

Azt a két rémjelet kereste, melyeket Verin holtteste mellé festettek.

Biztosra vette, hogy a különféle jelek között kapcsolat van.

Megtorpant, amikor a következő oldalon felbukkant Erilea térké pe. A

térképek mindig is nagyon érdekelték. Volt valami lenyűgöző abban, ha az
ember pontosan tudhatta, hogy a többiekhez képest hol van a föld felszínén.
Egy óvatos mozdulattal végighúzta az ujját a keleti partvidéken. Délen
kezdte, Bandzsáhban, Eyllwe fővárosában, aztán a vonal elindult felfelé,
kanyargott és kígyózott, míg el nem jutott Résvárba. Az ujja utána
megsimította Meah-t, tovább-siklott északra, a szárazföld belseje felé,
Orynth irányába, majd visz -
szatért a tenger felé. A vízparton megérintette Suria partvidékét, vé-gezetül
pedig eljutott a szárazföld csúcspontjára, és megállapodott az Északi-
tengerben.

A térképen jól látszott Orynth, a fény és a tudás városa. Erilea gyöngyszeme,

Terrasen fővárosa. Celaena ott született. Gyors mozdulattal becsukta a
könyvet.

Körülnézett a szobában, és nagyot sóhajtott. Ha nagy nehezen el is tudott

aludni, akkor álmában ősi csaták emléke kísértette. Olyan kardokat látott,

melyeken szemek ragyogtak, és a feje körül vakító,

lüktető fényű rémjelek kavarogtak. Jól látta a tündérek és a halandó harcosok

csillogó páncélját. Hallotta az egymásnak csapódó pajzsok csattanását és a
könyörtelen vadállatok hörgését. Érezte maga körül a vér szagát és a rohadó
hullák bűzét. Halál járt a nyomában. Adarlan orgyilkosa megborzongott.

Hű, ez remek! Reméltem, hogy még ébren leszel - szólalt meg váratlanul a
koronaherceg hangja. A lány felpattant a székből, amikor Dorian belépett. A
fiatalember fáradtnak és kicsit ziláltnak látszott.

Celaena már nyitotta volna a száját, de aztán megrázta a fejét.

Fenséged mit keres itt? Mindjárt éjfél, és holnap erőpróba vár rám.

Nehezen tagadhatta volna le, milyen megkönnyebbülést érzett, amikor

beállított a fiatalember. Nagyon úgy tűnt, hogy a gyilkos csak azokra a
bajnokokra csapott le, akik egyedül voltak.

Irodalom helyett most már történelemmel foglalkozol? - kérdezte a herceg,

és tekintetével felmérte az asztalon heverő könyveket.
Olvasni kezdte a címüket. — Erilea újkori története, Szimbólumok és azok
ereje, Eyl we kultúrája és szokásai.

A herceg kérdő pillantást vetett rá.

Azt olvasom, ami jólesik.

Dorian odaült mellé. A lábuk egy pillanatra összeért.

Van valami kapcsolat a sok könyv között?

Nincs - vágta rá a lány. Nem is hazudott. Igazából tényleg nem volt. Persze
korábban még azt remélte, hogy mindegyikben találhat valamilyen utalást a
rémjegyekre. Legalább valami apróságot. Például azt, hogy mit jelent, ha
egy holttest mellé festik őket. - Feltételezem, hogy hallott Verin haláláról?

Hát persze - válaszolta a herceg, és rokonszenves arca elkomorult. Celaena

nagyon is tisztában volt azzal, hogy majdnem összeért a lábuk, de nem tudta
rászánni magát arra, hogy arrébb csússzon.

- És nagyuramat a legkisebb mértékben sem aggasztja, hogy olyan sok

bajnokjelöltet mészárolt le egy kegyetlen, vérszomjas fenevad?

Dorian közelebb hajolt, és a lány szemébe nézett.

- Ezekre a gyilkosságokra kivétel nélkül sötét, elhagyatott folyosókon került

sor. Te sehova se mész az őreid nélkül, és gondosan vigyáznak a
lakosztályodra.
- Nem magam miatt aggódom - csattant fel az orgyilkos, és kissé hátrébb
húzódott. Nem mondott teljes mértékben igazat. - Csupán az jár az
eszemben, hogy tiszteletre méltó atyjára esetleg rossz fényt vethet, ha ez így
megy tovább.

- Mióta érdekel téged, akárcsak a legcsekélyebb mértékben is "tiszteletre

méltó atyám” jó híre?

- Amióta én vagyok a fia bajnoka. Úgyhogy nagyon is jó volna, hogy

fenséged nagyobb erőkkel keresné ezt a gyilkost. Nem szeretném azzal
megnyerni a nagy erőpróbát, hogy a jelöltek között én maradtam az egyetlen
túlélő.

- Akarsz valami mást is? - kérdezte a herceg. Olyan közel hajolt, hogy
Celaena szája simán megérinthette volna az ajkát, ha a lány elég merész lett
volna hozzá.

- Jelezni fogom, ha az eszembe jut valami.

A tekintetük egymásba kapcsolódott. Az orgyilkos lassan elmo solyodott.

Mégis milyenfajta ember ez a koronaherceg? Semmiképpen nem akarta

beismerni, de nagyon is örült annak, hogy valaki itt volt mellette. Még akkor
is, ha az illető a Havilliard nevet viselte.

Megpróbálta kiverni a fejéből a karmok nyomát és a felzabált agy-velejű

holttesteket.

- Miért ennyire zaklatott? Már megint Kaltain szekálta nagyuramat?

Kaltain? Hála az egeknek, egy ideje elkerül. Ettől függetlenül szörnyű

napom volt! Az újszülött kutyák mind korcsok...

A tenyerébe temette az arcát.

-

Kutyák?

Az egyik szukám megellett. Egy egész szakajtóra való kis kor-csot.

Korábban még nem lehetett megmondani, hogy milyen a vérvonaluk.

Most viszont... Pedig azt reméltem, hogy fajtiszták lesznek.

Most a kutyáiról vagy a barátnőiről beszél?

Melyiknek örülnél jobban? — kérdezte a herceg szélesen elvi-gyorogva.

Ó, hallgasson! - förmedt rá a lány, mire a fiatalember elnevette magát.

Viszont az nagyon is érdekelne, hogy te miért vagy ennyire zak-látott? -

tudakolta Dorian, és az arcáról eltűnt a mosoly. - Chaol elmondta, hogy
megmutatta neked a hullát. Remélem, nem volt túlságosan szörnyű élmény.

Dehogyis. Egyszerűen csak mostanában nem alszom valami túl jól.

Hát én sem — ismerte be a herceg. Kihúzta magát. — Zongorázol kicsit a

kedvemért?

Celaena ingerülten dobolni kezdett a lábával a padlón. Meglepte, hogy az

ifjú ilyen könnyen témát váltott.
-

Eszem ágában sincsen!

Olyan gyönyörűen játszol.

Ha tudtam volna, hogy egy kém figyel, akkor egyáltalán nem játszottam
volna.

Miért ennyire bensőséges dolog a zene számodra? - kérdezte a herceg, és

hátradőlt a székben.

- Amikor zenét hallgatok vagy muzsikálok... Nem számít.

- De igen. Mondd el, mire gondolsz!

- Semmi érdekesre - felelte Celaena, és rakosgatni kezdte a könyveket.

- Emlékek ébrednek benned?

A hercegre nézett. Arra volt kíváncsi, hogy a fiatalember gúnyo lódik-e.

- Néha.

- A szüleidre emlékeztet?

Dorian közelebb lépett, hogy segítsen összerakni a könyveket. Celaena

felpattant.

- Ne kérdezzen ilyen ostobaságokat!

- Elnézést, ha tapintatlan voltam.

Az orgyilkos néma maradt. Ott volt elméjében az az ajtó, amelyet
mindenáron zárva akart tartani. Az azonban a kérdés hallatán résnyire
kinyílt. A lánynak minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy újra
bezárja. A fiatalemberre nézett. Annyira közel állt hozzá... Az ajtó bezárult,
és Celaena elfordította a kulcsot.

- Eszembe jutott - folytatta a herceg, akinek fogalma sem lehetett arról,

milyen csata dúl a lány lelkében - , hogy igazából semmit sem tudok rólad.

- Orgyilkos vagyok - felelte Celaena, és lassan megnyugodott. — Ez

minden, amit tudni érdemes.

- Hát igen — ismerte be sóhajtva a herceg. - De miért olyan szörnyű, ha

többet akarok tudni rólad? Például azt, hogyan lettél orgyilkos. Érdekel,
hogy milyen volt az életed azelőtt.

- Nem túl érdekes.

- Szerintem igenis az lehetett.

A lány néma maradt.

Engedj meg, kérlek, egy kérdése! Megígérem, hogy nem leszek tapintatlan.

Celaena elkomorodott, és az asztalt kezdte bámulni. Mi baja szár-mazhatna

egyetlen kérdésből? Bármikor dönthet úgy, hogy nem válaszol.

Hát legyen.

Egy pillanat, mindjárt kitalálok egy jót - vigyorgott a herceg, mire Celaena
felháborodottan az ég felé fordította a tekintetét, de azért csak leült. A
fiatalember nemsokára megszólalt. — Miért szereted annyira a zenét?

Azt mondta, hogy nem lesz tapintatlan! - kiáltotta a lány el-komorulva.

Már mitől lenne tapintatlan ez a kérdés? Hiszen ezzel az erővel azt is

megkérdezhettem volna, hogy miért szeretsz annyira olvasni.

Dehogyis! Azzal a kérdéssel nem lett volna semmi baj - méltatlankodott

Celaena, és vett egy mély lélegzetet. Továbbra is az asztalt bámulta. Végül
nagy nehezen megpróbálta folytatni. — Szeretem a zenét.

Amikor felcsendül a muzsika, én... Teljesen elveszek benne. Érti, hogy miről
beszélek? Egyszerre leszek üres és mégis teli. Érzem, ahogy körülöttem
elsüllyed az egész világ. Amikor játszom, akkor... Kivételesen nem
elpusztítok valamit. Hanem létrehozok.

Ráharapott az alsó ajkára.

- Valamikor gyógyító akartam lenni. Még azelőtt, hogy... Még, azelőtt, hogy
orgyilkos lettem volna. Olyan kicsi voltam, hogy már alig emlékszem rá. Na,
akkoriban gyógyító akartam lenni.

Megvonta a vállát.

A zene pontosan erre emlékeztet - magyarázta, és halkan elnevette magát,

amikor meglátta a fiú mosolyát. Kénytelen volt foly tatni. -

Erről még senkinek sem beszéltem. Nehogy kigúnyoljon!

A herceg megrázta a fejét. Az ajkáról eltűnt a mosoly.

- Nem gúnyolódok veled, csupán...

- Csupán szokatlan, hogy valaki őszintén beszél?

- Hát igen.

- Most viszont én jövök. Szabad a vásár? — kérdezte halvány mosollyal.

- De még mennyire - biccentett a herceg, és összefonta a tarkóján a kezét. —

Én nem vagyok ám olyan távolságtartó, mint te.

Celaena összevont szemöldökkel töprengett.

- Miért nem nősült még meg?

- Megnősülni? Tizenkilenc vagyok!

- Ez igaz. Csak hát ön a trónörökös.

Dorian összefonta karját a mellén. Vendéglátója megpróbálta nem

észrevenni, hogy milyen szép formájuk van az izmainak, ahogy mozognak
az inge alatt.

- Kérdezz valami mást!

- De én erre vagyok kíváncsi. Biztosan érdekes lehet a válasz, ha fenséged

ennyire tiltakozik.

- A herceg az ablak felé fordult, és a kint kavargó havat kezdte el bá -

mulni.

- Azért nem nősültem meg — jelentette ki halkan —, mert egészen

egyszerűen el sem tudnám képzelni, hogy olyan nő legyen a feleségem,
akinek az elméje és a jelleme alacsonyabb rendű, mint az enyém. Abba
belehalna a lelkem.

- A házasság csupán egy közjogi szertartás. Nem valami szent aktus.

Koronahercegként nem lenne szabad ilyen ütődött módon viselkednie. Mi
van akkor, ha egy kedvező politikai szövetség miatt kénytelen lesz feleségül
venni valakit? Hajlandó volna annyira ragaszkodni romantikus
elképzeléseihez, hogy emiatt kirobbantson egy háborút?

Nem erről van szó.

Tényleg? Adott esetben az apja nem parancsolná meg, hogy a birodalom

érdekében vegyen feleségül valamilyen hercegnőt? Hogy nagyobb legyen a
hatalma?

Az apámnak ott a hadserege. Az való erre.

Nyugodtan lehetnének titkos szeretői. A házasság nem jelenti azt, hogy nem
szerethet mást.

A zöld szempár hatalmasat villant.

Azt kell elvennünk feleségül, akit szeretünk. Senki más nem lehet a párunk -
csattant fel az ifjú, mire a lány elnevette magát. - Te vagy az, aki gúnyolódik
velem! Képes vagy a képembe nevetni!

Megérdemli, hogy kinevessék, ha ilyen bolondságokat beszél! Én kiadtam a

lelkem titkait, ön pedig csupán önző dolgokat mondott.
-

Figyelemre méltó határozottsággal mondasz ítéletet fölöttem.

Mi értelme volna, ha nem használnánk a fejünket a döntések, ítéletek

meghozatalakor?

Mi értelme volna megtiltani a szívednek, hogy kedves legyen azokhoz,

akiket megbántottál a fejed zord ítéletével?

Ez bizony talpraesett válasz volt, fenséges herceg! - kiáltotta a lány. A

fiatalember duzzogó képet vágott. — Ne csinálja már! Ennyire egészen
biztosan nem bántottam meg.

Megpróbáltad sárba tiporni az álmaimat és az elveimet. Éppen eleget

hallgatok miattuk az anyámtól is. Kegyetlen vagy hozzám.

Sokkal inkább gyakorlatias. A kettő között nagy a különbség. Ön pedig

Adarlan koronahercege. Ha valakinek, akkor önnek igenis hatalmában áll
megváltoztatni Erileát. Javíthat a dolgokon. Nagyuram megteremthetne egy
olyan világot, ahol nincs szükség igaz szerelemre ahhoz, hogy a történetek
boldog véget érjenek.

- Mégis milyen fajta világot kellene teremtenem? És milyen világban

mehetnének így a dolgok?

- Egy olyan világban, ahol mindenki önmaga ura lehet.

- Lázító és áruló gondolat.

- Én aztán nem lázítok senkit sem. Árulónak viszont nyugodtan nevezhet.

Orgyilkosként amúgy is elítéltek már.

Dorian közelebb csúszott. Megsimogatta a lány kezét. Érdes, me leg,

kemény tenyere volt.

- Egyszerűen nem bírod megállni, hogy ne vágj vissza, bármit is mondok.

Igaz?

Celaena valósággal remegett az indulattól. Ugyanakkor viszont mélységes

nyugalom fogta el. A fiatalember tekintete miatt a lány lelkében valami
életre kelt és megpihent.

- Milyen különös szemed van! — folytatta a herceg. - Még egyetlenegyszer

sem láttam, hogy valakinek ilyen ragyogó aranygyűrű lett volna a szemében.

- Felesleges hízelegnie. Az ilyesmivel nálam nem megy semmire.

- Csupán észrevettem valami különöset. Semmilyen hátsó szándék nem

vezérelt - csóválta meg a herceg a fejét. A kezére pillantott, amelyik még
mindig hozzáért a lányhoz. - Honnan van az a gyűrűd?

Az orgyilkos keze ökölbe szorult, miközben arrébb húzta. A tűz fényében

megvillant a gyűrű drágaköve.

- Ajándékba kaptam.

- Kitől?

- Ez nem tartozik önre.

A férfi megvonta a vállát. Celaenának volt annyi esze, hogy nem kötötte az
orrára, kitől kapta a gyűrűt. Vagy talán arra gondolt, hogy Chaol nem
szeretné, ha Dorian tudná az igazat?
-

Igencsak érdekel, hogy ki halmozza el gyűrűkkel a bajnokomat.

Celaena egészen egyszerűen képtelen volt megülni a fenekén. Ra gyogó

tekintettel nézte, ahogy a fiatalember fekete zubbonyának gallérja
hozzásimult a nyakához. Annyira szerette volna me gérinteni. Milyen jó lett
volna végighúzni az ujját a napbarnította bőr és az arany szegélyű szövet
határvonalán.

Van kedve biliárdozni? - kérdezte inkább, és felkelt. - Rám férne egy újabb
lecke.

Nem várta meg, hogy mit mond a vendége. Elindult a biliárdasz tal felé.

Semmi másra sem vágyott jobban, mint hogy Dorian ott álljon mellette, és
érezze a bőrén a fiatalember forró leheletét. Ez na gyon is jólesne neki.

Ennél lényegesen elkeserítőbb volt a felfedezés, hogy megértette, tényleg

kedveli a herceget.

A fejedelmi étkezőasztalánál ülve Chaol szemmel tartotta Perringtont.

Amikor szóba hozta Verin halálát, a herceg nem igazán törő dött a dologgal.
Chaol körülnézett a tágas csarnokban. Úgy tűnt, hogy a bajnokjelöltek
megbízóit a legcsekélyebb mértékben sem rázta meg a váratlan esemény.
Fajankók. Ha igaz, amire Celaena gyanakszik, akkor a bajnokok gyilkosa itt
lehet közöttünk. Bárki is legyen az elkövető. De vajon a királyi tanács
melyik tagja volna annyira kétségbeesett, hogy még ilyesmitől se riadjon
vissza a győzelem kedvéért? Chaol kinyújtotta a lábát az asztal alatt, és
ismét Perrington felé fordult.

Tanúja lehetett annak, ahogy a főnemes hatalmas termetét és lenyűgöző

rangját kihasználva szövetségeseket szerzett magánál, a királyi tanácsban.

Hatalma miatt ellenfelei nem mertek nyíltan

szembeszállni vele. A testőrség kapitánya azonban ezen az estén mégsem

vakmerő politikai mesterfogásai miatt tartotta szemmel a nagyurat. Sokkal
inkább azért, mert észrevett valamit a herceg arcán. Perrington gyakran
nevetett. Két vigyor vagy kacagás között azonban mintha árnyék borult
volna rá. Nem harag vagy undor ült ki a képére, hanem mintha elsötétült
volna a tekintete. A látvány annyira furcsa volt, hogy Chaol, miután
felfigyelt a különös jelenségre, úgy döntött, aznap este hosszasabban
vacsorázik.

Nem kellett sokat várnia. Perrington szeme elsötétült, az arcából pedig eltűnt
az érzelem. Ilyen lehet annak az arca, aki hirtelen pon tosan olyannak látja a
világot, mint amilyen az valójában. Az igaz ság, semmivé foszlatta a
boldogságot és a jókedvet. Chaol hátradőlt a székében és belekortyolt a
vizébe.

Csupán keveset tudott a hercegről, és igazából sohasem bízott meg benne.

Dorian pontosan ugyanígy érzett vele szemben, főleg azután, hogy a nagyúr

megemlítette,
Nehemia

hercegnőt

túszul
ejtve
kellene

együttműködésre kényszeríteni Eyllwe lázadóit. A herceg ugyanakkor a

király legbelsőbb tanácsadója volt. A két fiatalember nek semmi oka sem
lehetett a bizalmatlanságra. A nagyúrnak csupán azt lehetett volna a szemére
vetni, hogy elszánt meggyőződéssel hangoztatta, Adarlannak minden joga
megvan a hódításra.

Kaltain Rompier valamivel arrébb ült. Chaol összehúzott szem mel figyelte.
A fiatal nemeshölgy is Perringtont nézte. A tekinteté ban azonban nem egy
szerető vágyakozása csillogott, hanem csupán a hideg számítás.

Chaol nagyot nyújtózkodott. Hol lehetett Dorian? A herceg nem jött

vacsorázni. Nem volt odalent, a kutyák mellett sem, hogy ellenőrizze a
szukát és az újszülött kölyköket. A kapitány visszafordult a herceg felé. És
igen! A szemében egy pillanatra újra megjelent a sötétség.

Perrington tekintete megállapodott a bal kezén viselt fekete gyűrűn. A

pillantása elkomorodott. Mintha a pupillája ugyanakkora lett volna, mint a
szemgolyója. A jelenség csak egy pillanatig tartott. A szeme most már
ugyanolyan volt, mint korábban. Chaol Kaltainra pillantott. Vajon a nő is
észrevette ezt a furcsa változást?

De nem. Az úrihölgy arca semmilyen érzelmet sem tükrözött. Nem lepődött

meg, és nem is tűnt elképedtnek. A tekintete a semmibe révedt.

Mintha csak az járt volna az eszében, hogy jóakaró ja kabátja milyen jól
kiegészítené gyönyörű díszruháját. Chaol még, egyet nyújtózkodott, aztán
felkelt. Nagyot harapott az almájába, miközben kisétált az étkezőből. Bár a
különös jelenség felkeltette a figyelmét, éppen elég baja volt e nélkül is. A
nagyra törő főnemes nem igazán jelenthetett veszélyt a palotára vagy az itt
élőkre nézve. Azonban, ahogy elindult a saját lakosztálya felé, nem tudta
lerázni magáról az érzést, hogy Perrington herceg is szemmel tartja őt.
VALAKI ÁLLT AZ ÁGY VÉGÉBEN.

Celaena ezt már azelőtt tudta, hogy kinyitotta volna a szemét. A ke ze lassan
becsúszott a párnája alá. Előhúzta az egyik kezdetleges, varrótűkből,
szappanból és zsinegből összeeszkábált kését.

Arra semmi szükség - szólalt meg a nő, és Celaena valósággal felpattant,

Elena hangját meghallva. - Ráadásul nem is sokra mennél vele.

Valósággal megdermedt, amikor meglátta maga előtt Adarlan első

királynőjének áttetsző szellemét. Bár Elena mintha a maga valójában állt

volna ott az ágy végében, a teste körvonala mégis úgy ragyogott, mintha
csupán holdfényből lett volna. Hosszú, ezüst haja keretbe foglalta gyönyörű

arcát. Elmosolyodott, amikor az orgyilkos letette nyomorúságos kis kését.

Üdvözöllek, gyermek! - folytatta a királynő.

-
Mit akarsz? - förmedt rá halkan Celaena. Most vajon csak ál modott, vagy az
őrök is meghallhatják a hangjukat? Megfeszült. Kissé feljebb húzta a lábát,
hogy ki tudjon ugrani az ágyból. Mivel

Elena elállta az ajtóhoz vezető utat, ezért szükség esetén az erkély felé kell
majd menekülnie.

Emlékeztetni akarlak arra, hogy meg kel nyerned a viadalt.

Magam is erre készülök - biccentett az orgyilkos. Ezért keltették fel?

Hűvösen még hozzátette: - De nem a te kedvedért. A szabadságomat akarom
elnyerni. Akarsz valami hasznosat is monda ni, vagy csak azért jöttél, hogy
felzaklassál? Mi volna, ha elárulnád nekem, mi az a szörnyűség, ami
egymás után kapja el a bajnokokat?

Elena nagyot sóhajtott, és az égre emelte a tekintetét.

Én is pont olyan keveset tudok, mint te - válaszolta. Amikor azonban

Celaena továbbra is savanyú képpel bámult rá, a királynő így folytatta. -
Nem bízol bennem. Ez érthető. Viszont mi ketten ugyanazon az oldalon
állunk, akár hajlandó vagy elhinni, akár nem.

A tekintete az orgyilkos szemébe mélyedt. A lány valósággal meg -

dermedt.

-
Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Figyelj a jobb oldaladra!

Hogy tessék? - csodálkozott Celaena. - Ez meg mégis mit jelentsen?

Fordulj jobbra! Ott majd megtalálod a választ.

Celaena engedelmeskedett. Jobb kéz felől azonban csupán a sír-kamrához

vezető út bejáratát elrejtő faliszőnyeget látta. Ingerült vá laszra készült, ám
amikor visszafordult, a királynőnek már nyomát sem látta.

Elérkezett a következő erőpróba. Celaena egy alacsony asztalka mö gött állt.

A bútordarabokon teli kupák sorakoztak. Samhuinn óta több mint két hét telt

el. Az előző vizsga a legcsekélyebb nehézséggel

sem járt. Az orgyilkos mesterien kezelte a hajítókést. Két nappal ezelőtt

viszont újabb halott bajnokra bukkantak. Azóta nem igazán jött álom
Celaena szemére. Hát nem. A szabadideje legnagyobb ré- szét azzal töltötte,
hogy megpróbálta megfejteni a holttestek mellett található rémjegyek titkát.

Éjszakánként nem mert elaludni. Ébren figyelte az ajtókat és az ablakokat.

Azt várta, hogy mikor csikordul karom a kövön. Nem igazán nyugtatta meg,
hogy testőrök állnak az ajtója előtt. Az a szörnyeteg, ame lyik kimarja a
márványt, könnyedén elintéz néhány embert.

Brullo laza terpeszállásban, hátratett kézzel állt az edzőterem bejárata

mellett. Szúrós tekintettel figyelte a tizenhárom asztalka mögött álló
tizenhárom túlélőt. Az órára pillantott. Celaena követte a tekintetével.

Csupán öt perce maradt. Öt perc nem túl sok idő arra, hogy pontosan
megállapítsa, milyen mérget tartalmaz a hét kupa. Az edényeket ráadásul
sorba kellett raknia. A leggyengébb méregtől el kellett jutnia a legerősebbig.
Az igazi erőpróbára viszont csak öt perccel később kerül majd sor.

Mindenkinek ki kell majd innia az egyik kupa tartalmát. Azét, amelyikről

úgy vélik, hogy a leggyengébb méreg van benne. Ha valaki elrontja a
választást... Brullónál persze ott voltak az ellenmér gek, de a gyógyítás így
sem lesz túlzottan kellemes. Celaena előbbre hajolt, felemelte az egyik
kupát, és beleszimatolt. Édes... Túlságosan is édes. Meglötyögtette a
desszertbort, amely nagyon is alkalmas volt rá, hogy álcázzák vele a méreg
ízét. A bronzkupában nehezére esett észrevenni az eltérő színeket.

Belemártotta az egyik uj- ját. A körme végéről bíborszínű folyadék

csöpögött vissza a kupába. Egyértelműen nadragulya.

A többi edényre pillantott. Azokat már sikerült azonosítania. Bürök,

vérgyökér, sisakvirág, oleander. Gyorsan sorba rakta a kupákat.

A nadragulyát beállította a halálos adag oleándert tartalmazó edény mellé.

Már csak három perce maradt.

Felemelte az utolsó előtti kupát, és beleszagolt. Egyre erősebben szimatolt.

Az égadta világon semmit sem érzett.

Felemelte a fejét, és teleszívta a tüdejét friss levegővel. Remélte, hogy így ki

tudja tisztítani az orrlyukait. Ugyanaz volt a baj, mint amikor illatszereket
próbálgatott az ember. A túl sok szagminta után tönkrement az szaglása.
Éppen ezért az illatszerárusok mindig tartottak a kezük ügyében valamit,
amivel semlegesíthették az orrukban megtelepedő

illatokat. Újra megszagolta a kupát. Belemártotta az ujját. Olyan volt a

szaga, mint a vízé, és pontosan úgy is nézett ki...

Lehet, hogy tényleg ví z volt. Letette, és felvette helyette az utolsót. Ezt is

hiába szagolta meg. Semmilyen különös illatot nem érzett a borban. Úgy
tűnt, nincsen semmi baja. Celaena ráharapott az alsó ajkára, és az órára
pillantott. Még két percük volt.
A többi jelölt halkan káromkodott a bajusza alatt. Aki legjobban elhibázta a
mérgek sorrendbe állítását, az kiesik a küzdelemből.

Ismét beleszagolt a vizes edénybe. Gondolatban átfutott a szagtalan mérgek

listáján. Ezek egyikét sem lehetett volna vízben oldani. Legalábbis nem úgy,
hogy ne változott volna meg az ital színe. Felemelte a borral teli edényt.
Meglötykölte benne a folyadékot. A borban számos hatékony mérget el
lehetett rejteni. Ebbe vajon mit tettek?

Bal kéz felől Nox állt az asztala mellett. Beletúrt sötét hajába. Négy kupát
már sorba rakott. A maradék hármat bámulta. Másfél perc volt hátra.

Mérgek, mérgek, mérgek. A lány szája kiszáradt. Ha elveszíti a versenyt,

akkor Elena bosszúálló szelleme kísérteni fogja?

Amikor jobbra pillantott, észrevette, hogy Pelor, a hórihorgas fiatal orgyilkos

rá bámult. Az ifjú kezében ugyanaz a két kupa volt, amivel Celaena is
küzdött. Most határozott mozdulattal a vizes poharat a legerősebb mérget
tartalmazó kupa mellé állította. A bort pedig a leggyengébbhez.

Pelor tekintete megtalálta Celaena szemét. Leheletnyit biccen- tett.

Zsebre vágta a kezét. Kész volt. Celaena gyorsan visszafordult az asztalhoz.

Nem akarta, hogy Brullo észrevegye, mi történt.

Mérgek. Pelor pontosan a mérgeket emlegette az első próbájuk során. Az ifjú

szakképzett méregkeverő volt.

Celaena újra jobbra sandított. Igen. Pelor jobb oldalon állt. Fordulj jobbra!
Ott majd megtalálod a választ Végigfutott a hideg a hátán.

Elena igazat mondott.

Pelor most már az órát bámulta. Némán számolta az utolsó má -

sodperceket. Mindjárt vége a próbának. De mi oka volt arra, hogy segítsen?

Celaena a sor végére tette a vizet, legelőre pedig a boros kupát. Amikor Káin
nem a lányt gúnyolta, akkor Pelort kínozta. Ami kor Celaena Távolvég rabja
volt, egyetlen szövetségese sem került ki a felvigyázók kedvencei közül.
Azok voltak a barátai, akiket az őrök

a legjobban gyűlöltek. A kívülállók segítettek egymásnak. Bezzeg a többi

bajnok még csak nem is törődött Pelorral. Úgy tűnt, hogy még maga Brulló
is elfeledkezett róla, miről beszélt a fiú az első napon. Ha emlékezett volna
rá, a fegyvermester sohasem engedte volna meg, hogy egyszerre vizsgázzon
mindenki.

- Letelt az idő. Tegyétek le a kupákat! — jelentette ki Brullo. Celaena elég

egy utolsó pillantást vetett a sorba állított edényekre. A terem fal a mellől
Dorian és Chaol karba tett kézzel bámulta. Észrevették talán, hogy Pelor
segített?

Nox kiadós káromkodásba kezdett, és az utolsó kupáit egyszerűen belökte a

sorba. Jó pár vetélytársuk tette ugyanezt. A verseny szervezői mindenre
felkészültek. Ha valaki hibázott, az majd ellenmérget kap. Brullo elindult, és
sorban megállt minden asztal előtt. Parancsára a jelöltek felhajtották egy-egy
kupa tartalmát. Többször is kénytelen volt a fuldokló harcosok kezébe
nyomni az ellenmérget. A résztvevők legtöbbje úgy vélte, hogy a szagtalan
bor csapda lehet, ezért valahová a legerősebb mér gekkel teli kupák közé
állították. Nox is kénytelen volt felhajtani az ellenmérget.

Ő a sisakvirág- gal megmérgezett italt hajtotta föl.

Celaena mélységes elégedettséggel látta, hogy Káin ellilult fejjel ök -

lendezni kezdett, miután megitta a nadragulyát. Milyen szép is lett volna, ha

már nem jutott volna ellenméreg ennek a kiállhatatlan szörnyetegnek.

Eddig még egyetlen bajnokjelölt sem úszta meg a próbát. Egyikőjük megitta
a vizet. Már azelőtt a földön hevert, hogy Brullo a kezébe nyomhatta volna
az ellenmérget. A vérlátófű rettenetes, iszonyatos szenvedést okozó méreg
volt. Már egy egész kevés is elég volt belőle ahhoz, hogy az áldozatra
szörnyűséges rémlátomások zúduljanak, és teljesen elveszítse a tájékozódási
képességét. A fegyvermester azonban letuszkolta a szerencsétlen torkán az
ellenmérget, így a bajnok életben maradt, bár azonnal át kellett szállítani a
palota istápolyába.

Brullo végül ott állt Celaena előtt. Az arcán a legcsekélyebb érzelem sem
tükröződött, amikor kiadta a parancsot:

- Na, akkor hajtsd fel!

Celaena Pelor felé pillantott. A fiú mogyoróbarna szeme felragyogott,

amikor a lány az ajkához emelte a bort, és belekortyolt.

Semmit sem érzett. Nem volt furcsa az íze, és egyáltalán semmi hatás sem
mutatkozott. Némelyik méreg persze csak egy idő múlva hat, ám...

Brullo az orgyilkos felé nyújtotta ökölbe szorított kezét. Celaena gyomra

görcsbe rándult. Milyen ellenmérget fog kapni?

A fegyvermester azonban szétnyitotta az öklét, és hátba veregette lányt.

- Jól választottál! Ebben tiszta bor volt - jelentette ki. A többi résztvevő

halkan felzúgott. Már csak Pelor állt a sorban. A fegyvermester odalépett

elé. Az ifjú felhajtotta a borral teli kupa tartalmát. Brullo ráv igyorgott, és
vállon veregette.

- Még egy hibátlan választás.

Az edzők és a nemesurak tapsolni kezdtek. Celaena hálásan rá -

mosolygott az ifjú orgyilkosra. Pelor boldogan visszanevetett. Tűz vörössé

vált a nyakától egészen rézszínű haja tövéig.

Csaltak hát egy picit, de akkor is nyertek. Celaenának semmi kifogása sem
volt az ellen, hogy a győzelmét megossza egy szövetségesével. Most már
ráadásul az is egyértelmű volt, hogy Elena tényleg vigyáz rá. Nem mintha ez
bármit is jelentett volna. Hiába vezetett az útja olyan irányba, amerre
haladva eleget tehet Elena kérésének is, Celaena nem azért lesz a király
bajnoka, hogy végrehajtsa egy szellem terveit. Nem tudhatta, hogy mire
készül a halott királynő. Elena kétszer is elmulasztotta, hogy beszámoljon a
terveiről.

Ugyanakkor viszont megmondta, hogyan nyerheti meg ezt a próbát.

A két nő úgy döntött, hogy aznap nem tanulnak olyan sokáig. Inkább
sétálnak egy jót a palota bosszú folyosóin. Az éber testőrök követték őket.

Nem lehetett tudni, hogy Nehemia mit gondol arról, hogy Celaenát
mindenhova fegyveresek kísérik. Egyszer sem említet - te meg ezt a
furcsaságot. Yule ünnepéig már csak egy hónapot kellett várni. A végső

összecsapásra pedig öt nappal később kerül sor. Celaena és a hercegnő

vacsora előtt mindennap együtt töltött egy órát. Szorgalmasan gyakorolták

Eyllwe és a birodalom nyelvét. Nehemia hangosan felolvasott Celaena
könyvtári könyveiből. Utána pedig betűről betűre lemásolt egyes
szövegrészeket, míg végül már hibátlanul tudott írni az északiak nyelvén.
Közös tanulmányaik megkezdése óta a hercegnő már lényegesen jobban
beszélte vendéglátói nyelvét. Amikor viszont négyszemközt maradtak,
többnyire továbbra is szülőföldje nyelvét használták. A hercegnőnek ez nem
csupán könnyebbséget és megnyugvást jelentett, d e mind a ketten örömmel
látták az udvaroncok döbbent tekintetét, tátott száját és csodálkozó
arckifejezését, amikor azok meghallották

kettőjük csevegését. Ugyanakkor így nehéz volt kihallgatni, hogy miről is

beszélnek. Az orgyilkos nagyon is örült annak, hogy ezt a nyelvet is
használhatta. Ezek szerint a sóbányák mélyében mégiscsak tanult valami
hasznosat.

- Nagyon csendes vagy ma - szólalt meg Nehemia. - Nyomja valami a

szívedet?

Celaena szomorúan elmosolyodott. Hát bizony, nyomta valami. Előző éjjel

olyan keveset aludt, hogy már alig bírta kivárni a hajnal érkezését. Újabb
bajnok halt meg. És akkor még ott voltak ugye Ele na követelései is.

- Nagyon sokáig olvastam. Ez minden.

Korábban még sohasem jártak a palota ezen részében.

- Érzem ám, hogy tele vagy aggodalommal - szólalt meg Nehemia váratanul.
- Meghallok sok mindent, amit nem mondasz ki. Nem szoktál beszélni az
aggodalmaidról, de a szemed elárul.

Tényleg ennyire átlátszó volt?

- Barátok vagyunk - suttogta a hercegnő. — Ha szükséged lesz rám, én ott

leszek.

Celaena érezte, hogy összeszorult a torka. Nehemia a vállára tette a kezét.

- Nagyon régóta nem nevezett senki sem a barátjának - nyögte ki végül. —

Én...

Az emlékei mélyén fekete tintára emlékeztető sötétség támadt. Minden

akaraterejét összeszedve nekifeszült.
- Van bennem valami, amit...

És akkor meghallotta a zajt. Ugyanazt, ami az álmaiban is kísér -

tette. Léptek dobogtak, vagy inkább paták. Valósággal mennydörögtek.

Celaena megrázta a fejét, és a zaj elhallgatott.

- Köszönöm, Nehemia! - jelentette ki őszintén. - Igazi jó barát vagy.

Valósággal vérzett a szíve. Remegett, ahogy eloszlott a sötétség.

Nehemia viszont váratlanul felmordult.

A királyné arra kért, hogy nézzem meg ma este a társaságában ahogy egy
társulat előadja az egyik kedvenc színdarabját. Ugye el-kísérsz? Szükségem
van egy tolmácsra.

Sajnos nem — válaszolta Celaena komoran.

Sajnos nem jöhetsz - csattant fel ingerülten Nehemia. Az orgyilkos

bocsánatkérő pillantást vetett a barátnőjére.

Van néhány dolog, amit... - kezdte volna, ám a hercegnő megrázta a fejét.

Mindannyiunknak megvan a maga titka. Persze engem megle -

hetősen érdekel, hogy miért vigyáz rád ennyire az a kapitány, és mi lehet az
oka, hogy éjszakára bezárnak a lakosztályodba. Talán bolondság, de az az
érzésem, hogy félnek tőled.

Az orgyilkos elmosolyodott.

A férfiak nagyon félnek bizonyos dolgoktól.

Amikor azonban alaposabban is meggondolta, amit előbb a barátnője

mondott, elkezdett aggódni.

Szóval tényleg jó viszonyba kerültél Adarlan királynéjával?

Kezdetben nem nagyon... erőltetted magad, hogy megkedveljen.

A hercegnő dacosan felemelte a fejét, és bólintott.

Tudod, hogy országaink között ebben a pillanatban nem éppen a legbarátibb

a viszony. Kezdetben valóban kissé távolságtartóan bántam Georginával,
közben azonban rájöttem, sokkal jobban szolgálhatom hazám érdekeit, ha
erőfeszítést teszek a rokonszenve elnyerésére. Néhány hete elkezdtünk
beszélgetni egymással. Remélem, rá fog jönni, mennyire fontos, hogy
javuljon országaink viszonya. Úgy vélem, egyértelműen sikerült valamelyes
haladást elérnem. Ez abból is látszik, hogy meghívott ma estére.

Celaena rájött, hogy Georginán keresztül Nehemia szavai eljuthatnak

Adarlan királyának a fülébe is.

Ráharapott az alsó ajkára, de aztán gyorsan elmosolyodott.

- Lefogadom, hogy a szüleid büszkék rád!

Bekanyarodtak egy újabb folyosóra. Ez a környék valósággal zengett a
kutyaugatástól.

- Hol vagyunk?

- A kutyaólaknál - vágta rá ragyogó mosollyal a hercegnő. - A herceg tegnap

megmutatta a kiskutyákat. Igazából persze csak azt hiszem, valamilyen
kifogást keresett, hogy eljöhessen az anyja udvará ból, mert képtelen ott
kibírni. Én voltam az ürügy.

Már abból is éppen elég nagy baj lehetett, hogy Chaol felügyelete nélkül
sétáltak a palotában. Ráadásul most a kutyaólak...

- Szabad lejönnünk ide?

- Eyllwe hercegnője vagyok - jelentette ki Nehemia büszkén. - Oda megyek,

ahová csak akarok.

Celaena a barátnője nyomában belépett egy hatalmas, fából ácsolt kapun.

Hirtelen erős szag csapta meg az orrát. A ketrecekben és ólakban a
legkülönbözőbb fajtájú kutyák ugattak.

Némelyik behemót jószág egészen a csípőjéig ért. Másoknak csupán

arasznyi lábacskáik voltak, viszont a testük olyan hosszú volt, mint Celaena
kinyújtott karja. Lenyűgöző, csodálatos állatokat lá tott. Valamennyi közül
azonban a karcsú jószágok tetszettek neki a legjobban. Keskeny, de mégis
erőteljes, hosszú lábuk volt. A hasuk gyönyörűen ívelt hátrafelé. Érződött
rajtuk, hogy elegánsak és gyorsak. Ellentétben a többi kutyával, nem kezdtek
el ugatni, ha- nem leültek, és csupán sötét, bölcs szemükkel követték az
érkezőket.

- Ezek vadászkutyák? - tudakolta Celaena, de Nehemia addigra már eltűnt.

Hallotta a hangját, és hogy valaki válaszolt neki. Utána

az egyik elkerített részből előbukkant egy integető kéz. Az orgyilkos

odasietett, és benézett az ajtón.

Nehemia letelepedett a földre, a sarokból pedig Dorian Havilliard

mosolygott az orgyilkosra.
-

Ez ám a meglepetés, Lillian úrnő - dorombolta a herceg. Letette maga mellé

az aranybarna bundájú kiskutyát. — Nem gondoltam volna, hogy itt
találkozunk. Persze tudom, hogy Nehemia imád vadászni. Végül is, nem
meglepő, hogy téged is magával rángatott ide.

Ezekről a korcsokról mesélt? - nézett a lány a négy kutyára. Dorian

felemelte az egyiket, és megsimogatta a fejét.

Ugye, milyen kár? Egyszerűen képtelen vagyok ellenállni ne - kik, annyira

aranyosak.

Az orgyilkos óvatosan kinyitotta az ól ajtaját, és beosont. Figyelmesen nézte,

ahogy két kutya felugrott Nehemiára, és a farkukat csóválva lelkesen
nyalogatni kezdték. A hercegnő hangosan kacagott. A következő pillanatban
azonban már a sarokba mutatott.

Az á jószág béteg? — kérdezte. Ott valóban hevert egy ötödik kiskutya is.
Nagyobb volt a többieknél, és selymes szőre ezüstösen ragyogott az
árnyékban. Felpillantott sötét szemével, mintha csak tudta volna, hogy róla
beszélnek. Szemmel tartotta az embereket. Annyira gyönyörű volt. Ha nem
tudja, hogy nem ez a helyzet, Celaena meg mert volna esküdni rá, hogy a kis
állat fajtiszta.

Cseppet sem beteg - magyarázta Dorian. - Csupán kiállhatatlan.

Utálja a társaságot. Nem kedveli sem az embereket, sem a többi kutyát.

-
Tökéletesen meg tudom érteni — biccentett Celaena. Átlépett a
koronaherceg lába felett, és odasietett az ötödik kutyához. - Már miért
akarna odafutni egy olyan valakihez, mint fenséged?

Ha nem engedelmeskedik az embereknek, akkor meg kell majd ölni -

legyintett Dorian oda sem figyelve. Celaena majdnem felrobbant.

- Megölni? Mi az, hogy megölni? Mi okból? Mit vétett ez a szerencsétlen?

- Nem lesz belőle jó kutya. Ezeket az ebeket kivét el nélkül ebből a célból
tenyésztjük.

- Szóval azért ölik meg, mert a kutya távolságtartó? Nem tehet arról, hogy
ilyen a jelleme — méltatlankodott a lány, és körülnézett. - Hol van az anyja?
Lehet, hogy az anyja kell neki.

- Az anyjuk csupán azért jön ide, hogy megetesse őket. Pár órát tölt a
társaságukban, hogy megtanulják a helyes viselkedést. Ezeket a kutyákat
arra képeztetem ki, hogy versenyezzenek és vadásszanak.

Nem tenyésztek ölebeket.

- Szörnyűség elszakítani az anyjától! — torpant meg az orgyilkos az árnyék

határán. Lehajolt, felkapta a kiskutyát, és a keblére ölelte. - Nem engedem
meg, hogy bántsák.

- Há különös széllem lákozik benne - figyelmeztette Nehemia. - Ákkor csak

terhet jélent.

- Mármint hogy kinek?

- Emiatt tényleg nem kellene felizgatnod magad — csitította Dorian. -

Nap mint nap számtalan kutyával végeznek. Mégpedig fájdalom nélkül.

Nagyon nem értem, hogy mi kifogásod lehetne ez ellen éppen neked?

- Hát ezt az egyet akkor se öljék meg! Szeretném megtartani. Ha másért
nem, akkor azért, hogy életben maradhasson.

Dorian alaposan megnézte magának a lányt.

- Ha ez ennyire felzaklat, akkor a kutyust megkímélem. Szerzek majd neki

otthont. Sőt mi több, mielőtt kiadnám valakihez, előtte szólok neked, és
kikérem a beleegyezésedet.

Tényleg megtenné?

Mit számít nekem egy kutya élete? Ha ezzel örömet szerezhe tek neked,
akkor megteszem.

Celaena arca lángba borult, ahogy a fiatalember felkelt és odalépett hozzá.

Komolyan... Megígéri?

A koronámra esküszöm, hogy a kutyus élni fog - jelentette ki a herceg szívre

tett kézzel. Celaenában hirtelen tudatosodott, milyen közel állnak egymás
mellett.

Köszönöm!

Nehemia a földön ülve figyelte őket. Összevonta a szemöldökét. Ekkor

azonban az egyik barna bőrű testőre jelent meg az ajtó ban.
-

Ideje mennünk, hercegnő! - szólalt meg az anyanyelvükön. - Még fel kell

öltöznie, mielőtt elindul a királynőhöz.

A hercegnő felkelt, és kisétált az ugráló kutyusok között.

Elkísérsz? - kérdezte Celaenától a birodalom nyelvén. A lány bólintott, és

kinyitotta a kaput. Miközben bezárta, kérdő pillantást vetett a
koronahercegre:

Fenséged, nem jön velünk?

Dorian leguggolt, mire a kiskutyák azonnal megrohanták.

Talán ma éjjel találkozunk.

Ahhoz igen nagy szerencsére lesz szüksége - dorombolta Celaena, miközben

elsétáltak. Csendben somolygott az orra alatt, ahogy elindultak felfelé a
palotában. Nehemia nem bírta tovább. A barát nője felé fordult: -

Tetszik neked?

Celaena azonnal elkomorodott.

Dehogyis! Már mitől tetszene?

-
Olyan közvetlenül szoktatok beszélgetni. Mintha csak lenne...

Kettőtök között valami.

Milyen valami? - fuldoklott az orgyilkos. - Imádom ugratni.

Mióta számít bűnnek, ha helyesnek tartasz egy fiút? Kénytelen vagyok

beismerni, hogy kezdetben rosszul ítéltem meg. Azt gondol tam róla, hogy
felfuvalkodott, önző hólyag. Annyira nem is szörnyű.

Egy Havilliardról beszélünk.

- Az anyám annak a főnöknek a lánya volt, aki megpróbálta meg-dönteni a

nagyapám uralmát.

Butaságokat beszélünk. Nincs itt szó semmi ilyesmiről.

A herceg meglehetősen odafigyel rád.

Celaena kis híján a barátnőjére vicsorgott. A szemén jól látszott, hogy a rég
elfelejtett düh újra ott tombol a gyomrában.

Inkább kitépem a szívemet, mint hogy egy Havilliardba legyek szerelmes -

hördült fel.

Ezek után csendben sétáltak tovább. Amikor végül elbúcsúztak egymástól,

Celaena halkan kellemes estét kívánt Nehemiának. Utá na elindult vissza a
lakosztálya felé.
Csupán néhány testőr vigyázott rá. Csendben, tiszteletteljes tá volságból
követték. Ahogy telt az idő, egyre jobban lemaradtak, falán Chaol
parancsára? Éppen alkonyodott. Az ég még őrizte mélykék színét.

Tintaszerű ragyogás tükröződött az ablaktáblákon lel halmozódott havon.

Bármikor hátat fordíthatna a kastélynak.

Odalent a városban megszerezhetné, amire szüksége van az úton, és

napkeltekor már egy dél felé tartó hajó fedélzetén állhatna.

Megtorpant az egyik ablak előtt. Odahajolt az üveghez. Az őrök is

megálltak, és némán figyelték. Az üvegen keresztül beszivárgott a kinti
hideg. Jeges csókot nyomott a lány arcára. És ha arra számítanak az üldözői
is, hogy dél felé szökik? Lehet, akkor az északi útvonalat kellene
választania. Arra senki sem gondol. Ilyen időben észak fel é csak az
öngyilkosok indulnak el.

Valami torz árnyék villant fel az ablakban. Megpördült, és döb benten

bámulta a háta mögött tornyosuló alakot.

Káin nem mosolygott. Nem is próbálta meg kigúnyolni. Nyitott szájjal

lihegett, mint a partra vetett hal. Sötét szeme kitágult. Egyik keze saját
bikanyakára tapadt. Egy cseppnyi szerencsével mindjárt megfojtja magát.

Valami baj van? - tudakolta a lány mézédes hangon. Nekivetette a hátát a

falnak. A harcos gyorsan körülnézett. Megbámulta az őrö ket, az ablakot,
majd tekintete a lány szemébe mélyedt. Elfehéredő bütykökkel szorította a
torkát. Mintha csak meg akarta volna akadá lyozni, hogy a mélyből
előtörjenek a szavak. Szénfekete gyűrűje tompán fénylett az ujján.

Természetesen lehetetlen volt, de mégis úgy tűnt, hogy a fickó legalább

tízfontnyi izmot növesztett magára az elmúlt néhány nap során. Most már
nem igazán kételkedhetett abban, hogy Káin minden egyes alkalommal
nagyobb, valahányszor csak találkoztak. Celaena összevonta a szemöldökét,
és leengedte a karját.
—

Káin! — szólalt meg, ám a férfi megpördült, és egy száguldó vadnyulat is

megszégyenítő sebességgel elrohant a folyosón. Hogy a csudában tudott
ilyen sebesen futni? Rohanás közben néha hátrapillantott a válla fölött. Nem
a lányt nézte, nem is a zavartan mormogó testőröket, hanem valamit a hátuk
mögött.

Celaena egészen addig mozdulatlanul várakozott, míg elhalt a rohanó léptek

robaja. Ekkor sietve visszatért a saját lakosztályába. Üzenetet küldött
Noxnak és Pelornak. Nem bocsátkozott magya rázatba, csupán a lelkükre
kötötte, hogy aznap éjjel maradjanak a szállásukon, és senkinek se nyissák ki
az ajtót.

Kaltain belecsípett az arcába, amikor kilépett az öltözőjéből. Cselédei

illatszerrel hintették be, és a fiatal nemeskisasszony felhaj tott egy nagy
pohár cukros vizet, mielőtt megmarkolta volna az ajtó gombját. Éppen
pipázott, amikor bejelentették Perrington herceg érkezését. Beme nekült az
öltözőjébe, és sietve ruhát váltott. Azt remélte, hogy így megszabadulhat a
szagtól. Ha a nagyúr megérzi az ópium illatát, akkor még mindig hazudhatja
azt, hogy az iszonyatos fejfájás miatt volt szüksége fájdalomcsillapítóra.
Kaltain

mostanára
rettenetesen

szenvedett.

Keresztülsietett a hálószobán, ki az előtérbe, azután belépett a

fogadószobába.

A hercegből szokás szerint áradt a tettrekészség.

- Kegyelmes uram! - köszöntötte a nő, és pukedlizett. Valósággal

ólomsúlyának érezte a testét, és kezdett elhomályosulni a látása is. A herceg
megcsókolta a feléje nyújtott kezet. Szivacsos ajka rátapadt a nő bőrére.

Ahogy felnézett, találkozott a pillantásuk. Kaltain szívébe jeges dermedtség

hasított. Mire nem lesz hajlandó, csak hogy elfoglalhassa az őt megillető

helyet Dorian oldalán?

Remélem, hogy nem zavartam meg - mondta a nagyúr, és elengedte a kezét.

A kisasszony már újra látta a szobája falait. Végre visszatért helyére a padló
és a mennyezet is. Valamiért nagyon különös érzés fogta el. Mintha csak
bezárták volna egy dobozba. Egy csodálatos kalickába, amit
faliszőnyegekkel és párnákkal bé leltek ki.

Csak szunyókáltam egy kicsit, kegyelmes uram — válaszolta mosolyogva,

és leült. A férfi szimatolni kezdett. Kaltainnak rémül ten össze kellett volna
rezzennie, ám a kábítószer még mindig el - zsongította az elméjét. - Minek
köszönhetem ezt a váratlan látogatást?

Meg kívántam tudakolni, hogy érzi magát. Ebédnél nem lát tam -
felelte Perrington, és összefonta karját a mellén. Iszonyúan erős volt. Egy
kézzel összeroppanthatta volna a nő koponyáját.

Gyengélkedtem - nyöszörögte a kisasszony. Iszonyatos erőfeszí-tésbe került,

hogy ólomsúlyú fejét ne pihentesse meg a heverő hát támláján.

A férfi szája mozgott. Mondott valamit, ám Kaltain rájött, hogy nem

működik a füle. A nagyúr bőre mintha csak megkemé nyedett volna.

Üvegesen kezdett csillogni. A szeme helyén könyörtelen márványgolyók

ragyogtak. Még ritkuló haja is kővé dermedt. A nő döbbenten bámulta,
ahogy a fehér kőszáj tovább mozgott. Belenézett a márványból faragott
torokba.

- Annyira sajnálom - nyöszörögte. - Rosszul érzem magam.

Hozassak vizet? - tápászkodott fel a herceg. - Vagy hagyjam magára?

Dehogyis! - jajdult fel Kaltain. Majdnem hogy üvöltött. Fáj dalom hasított a
szívébe. - Valójában azt akartam mondani... hogy kifejezetten élvezem
nagyuram társaságát, és a bocsánatáért esede zem, amiért ennyire szétszórt
vagyok.

Egyáltalán nem nevezném önt szétszórtnak, Kaltain úrnő -

dörmögte a férfi, és visszaült. - Kevés önhöz foghatóan okos nővel

találkoztam. Őfensége is pontosan ezt mondta tegnap.
Az ifjú nő azonnal kihúzta magát. Büszkén felszegte a fejét. Lelki szemei
előtt megjelent Dorian arca és a fiú fején trónoló korona.

Őfensége... A herceg mondta ezt rólam?

Az idős férfi a hölgy térdére tette a kezét. Megsimogatta a hü-velykujjával.

Pontosan ez történt. Lillian úrhölgy azonban a szavába vágott, mielőtt többet

is mondhatott volna.

Miért volt ott vele? - méltatlankodott zúgó fejjel.

Nem tudom. Bárcsak más volna a helyzet!

A nő pontosan tudta, hogy ez így nem mehet tovább. Véget kell ennek
vetnie. Az a lány túl gyors volt. Megelőzte Kaltain lépése it. A koronaherceg
már Lillian hálójában vergődött. Itt az ideje ki szabadítani onnan. Perrington
megteheti. Csak csettintenie kell, és Lillian nyom nélkül eltűnik. Soha nem
találják meg. De nem.

Hiszen Lillian igazi úrihölgy volt. Egy Perringtonhoz hasonló, fi nom

úriember sohasem emelne kezet egy előkelő születésű nemesasszonyra.

Vagy talán igen? Úgy érezte, hogy csontvázak járnak csattogó körtáncot a
fejében. De mi volna akkor, ha a kegyelmes úr azt gondolná, hogy Lillian
nem is úrihölgy? A feje most már nem egyszerűen sajgott, hanem
szilánkokra akart hasadni. Kevés híján fuldokolni kezdett a fájdalomtól.

-
Jómagam is pontosan erre gondoltam — jelentette ki végül, és dörzsölgetni
kezdte a halántékát. - Egyszerűen hihetetlen, hogy egy Lillian úrnőhöz
hasonló kétes hírű nőszemély nyerte el a koronaherceg szívét.

Ha majd ő állhat Dorian oldalán, akkor talán a fejfájása is el múlik.

Talán helyénvaló volna, ha valaki beszélne ő hercegi fenségével.

Kétes hírű?

Azt hallottam valakitől, hogy az illető hölgy múltja nem olyan...

patyolattiszta, mint amilyen elvárható volna.

Mit hallottál? - förmedt rá az idős férfi. Kaltain a karkötőjéről lógó egyik

drágakővel kezdett el játszadozni.

Pontos részletekről nem értesültem, de az előkelő társaságból jó páran úgy

vélik, hogy ez a hölgy az udvartartás egyetlen tagjának sem lehetne méltó
társa. Szeretnék többet is megtudni erről a Lillian kisasszonyról. Nagyuram
talán nem? A korona hűséges alattvalójaként erkölcsi kötelességünk
megvédeni herceg urunkat az efféléktől.

-
Ez bizony így van - felelte halkan a nagyúr.

Kaltain elméjében valami vadul és érthetetlenül felüvöltött. A fáj dalom

múlóban volt. Mintha csak kimosták volna az elméjéből a mákony és a
kalitkák gondolatát.

Minden tőle telhetőt meg kell tennie azért, hogy megmentse a ko ronát...

és a saját jövendőjét.

Amikor az ajtó megnyikordult, Celaena felpillantott az ősi könyv lapjairól.

A rémjegyek elméletét tanulmányozta. Az elállított zsa luk olyan hangosan

nyikorogtak, hogy az még a halottakat is fel- riasztotta volna. Bár kis híján
megállt a szíve, megpróbált a lehető legközömbösebb ábrázatot ölteni. A
szobába azonban nem Dorian Havilliard lépett és nem is valamilyen
vérszomjas szörnyeteg.

Az ajtó kinyílt, és csodálatosan ragyogó, dúsan aranyozott ruhá ban Nehemia

állt előtte. A hercegnő nem nézett a barátnőjére, és nem is mozdult. Kővé
dermedve állt a küszöbön. A padlót bámul ta. Szemét fekete festékkel húzták
ki. Könnyei sötét csíkokat rajzol- tak az arcára.

Nehemia? Mi történt az előadáson? - kérdezte Celaena felpattanva.

A hercegnő remegett a visszafojtott zokogástól. Lassan felemelte a fejét.

A szeme vörös volt a sírástól.

Nem tudtam, hova máshova mehetnék — dadogta az anyanyelvén.

Celaena alig kapott levegőt, de gyorsan megkérdezte: -

Mi történt?

Csak ekkor vette észre a vendég remegő kezében a papírlapot.

Mindenkit legyilkoltak - suttogta Nehemia tágra nyílt szemmel.

Megrázta a fejét, mintha csak nem akarta volna elhinni a saját szavait.

Celaena mozdulatlanná dermedt.

Kicsoda? És kit?

Vendége felzokogott. Celaena belsejében valami megpattant, meghallva a

szenvedés hangját.

Az adarlani hadsereg egyik légiója fogságba ejtett ötszáz eyllwéi lázadót,

akik addig a Tölgyváld-erdő és a Kőpusztaság határvidékén rejtőzködtek -
magyarázta a hercegnő, miközben fekete könnycseppjei bemocskolták fehér
ruháját. Összegyűrte a kezében tartott papírdarabot. -

Apám szerint Calacullába vitték a hadifoglyokat. Útközben azonban néhány

lázadó megpróbált megszökni, és...

Nehemia most már tényleg nem kapott levegőt. Csak a legna gyobb
erőfeszítés árán tudta folytatni.

Büntetésképpen a katonák mindenkit lemészároltak. Még a gyerekeket is.

Celaena kis híján rosszul lett. Legyilkoltak ötszáz embert!

Csak most figyelt fel a hercegnő testőreire. A harcosok lángoló tekintettel

álltak a küszöb túloldalán. Vajon a legyilkolt lázadók kö zött hány személyes
ismerősük lehetett? Olyanok, akiket Nehemia segített és védelmezett.

Mégis mi értelme van annak, hogy én vagyok Eyllwe hercegnője, ha nem

tudok segíteni a népemnek? - kérdezte Nehemia. - Milyen jogon hívom én
magamat hercegnőnek, ha sor kerülhet ilyes mire?

Annyira sajnálom - suttogta Celaena. Mintha ez a két szó megtörte volna azt
a varázslatot, ami eddig jéggé dermesztette a herceg nőt.

Nehemia odarohant a barátnőjéhez, aki átölelte. Arany ékszerei mélyen

belenyomódtak a lány bőrébe. A sötét bőrű hölgy zokogni kezdett. Az
orgyilkos nem tudta, hogy mit is mondhatna, ezért csak magához szorította.
Addig tartotta, míg a vendégében enyhülni nem kezdett a fájdalom.
Celaena a hálószobájában az ablak előtt ült. Nézte, ahogy a hó az éjszakai
levegőben táncol. Nehemia már rég visszatért a saját lakosztályába.

Felszáradtak a könnyei, és újra büszkén tartotta magát. Az óra tizenegyet

ütött. Az orgyilkos nyújtózkodni kezdett, ám megtorpant, mert görcsös
fájdalom mart a gyomrába. Előregörnyedt. Megpróbált a légzésre
összpontosítani. Várta, hogy enyhüljön a görcs. A fájdalmak egy jó órával
ezelőtt kezdődtek. Szorosabban maga köré tekerte a pokrócot. A
kandallóban ugyan lobogott a tűz, de ide, az ablak elé csupán a fény jutott el,
a meleg nem. Szerencsére megjelent Philippa, kezében egy csésze teával.

Igya meg, gyermekem - mondta -, segíteni fog.

Megállt az orgyilkos asztala mellett, és egyik kezét megpihentette a

karosszék támláján.

Szörnyű az, ami azokkal az eyllwéi lázadókkal történt - szólalt meg olyan
halkan, hogy egyetlen hallgatózó sem értette volna meg a szavait. - El sem
tudom képzelni, hogy mit érezhet a hercegnő.

Celaena érezte, ahogy a gyomrában felbukkanó düh elnyomja a fájdalmat.

Ugyanakkor viszont szerencsés, hogy vannak önhöz hasonló barátai.

Megérintette Philippa kezét.

-
Köszönöm.

Megragadta a teáscsészét, és felkiáltott. Kis híján az ölébe öntötte a csésze

tűzforró tartalmát.

Csak óvatosan - mosolygott az idősebb nő. - Nem is tudtam, hogy az

orgyilkosok ennyire ügyetlenek is lehetnek. Ha szüksége van még valamire,
csak üzenjen! Annak idején nekem is bőven kijutott a havi fájdalmakból.

Összekócolta Celaena haját, és távozott. A lány szeretett volna ismét

köszönetet mondani, de máris rázúdult a görcsök következő hulláma.

Meggörnyedt, miközben becsukódott az ajtó.

Az elmúlt három és fél hónap során visszanyerte a testsúlyát. Ez éppen elég

volt ahhoz, hogy visszatérjen a havibaja. Amikor Távol végen éhezett, a
menzesze gyakorlatilag szünetelt. Hangosan fel nyögött. Hogy a csudában
fog ebben az állapotban felkészülni a küzdelemre? Már csak négy hét, és it t
a párbaj.

Az üveglapok túloldalán szikrázó, csillogó hópelyhek kavarogtak.

Miközben a talaj felé hullottak, pörgésük és forgásuk megszé gyenítette a

legtehetségesebben keringőző táncosokat is.

Elena mégis hogyan várhatja el, hogy Celaena legyőzze a kastélyban rejtőző
szörnyűséget? Mégis mit számít ez a borzalom a nagyvilág bajaihoz képest?
A többi királyságban rettenetes dolgok történnek. Sőt, külföldre sem kell
menniük. Ott van például Távolvég és Calaculla is, igaz? Kinyílt a hálószoba
ajtaja, és valaki belépett.

Halottam Nehemiáról - szólalt meg Chaol hangja.

-

Te meg mégis... nincs már túl késő ahhoz, hogy itt mászkálj?

- kérdezte a lány, és beburkolózott a pokrócba.

Én... beteg vagy?

Nem érzem jól magam.

Ennyire megrázott a lázadók sorsa?

Miért nem tudja felfogni?, gondolta keserűen Celaena.

Nem. Tényleg rosszul vagyok.

Én is majdnem elhánytam magam - morogta Chaol, és a padlót kezdte el

bámulni. - Az egésztől. Pedig miután láttam Távolvéget. ..

Olyan kétségbeesetten kezdte el dörzsölgetni az arcát, mintha az zal

kitörölhette volna az emlékeket a fejéből.

Ötszáz ember - suttogta. A lány döbbenten nézett rá. Meglepte a testőr

őszinte fájdalma.

Figyelj rám! - szólalt meg Chaol, és elkezdett fel-alá járkálni.

- Tudom, hogy néha távolságtartón viselkedem veled. Mintha lenéznélek.

Tudom, hogy panaszkodtál is miattam Doriannak. De...

Szembefordult a lánnyal.

Nagyon jó dolognak tartom, hogy megbarátkoztál a hercegnővel.

Sokra értékelem a becsületességedet, és azt, hogy tántoríthatatlanul kitartasz

mellette. Én is hallottam azokról a szóbeszédekről, amelyek szerint Nehemia
kapcsolatban áll hazája lázadóival. Csak hát... na gyon is úgy vélem, hogy ha
az én hazámat foglalták volna el, akkor magam is megtennék mindent azért,
hogy visszaszerezzem a népem szabadságát.

Celaena erre szívesen válaszolt volna, ám ekkor mintha parazsat lettek volna
a derekára. Ismét görcsbe rándult a hasa.

Lehet, hogy... - folytatta a férfi, és közben kinézett az ablakon.

Lehet, hogy tévedtem.

Megbillent, és szinte fejtetőre állt az egész világ. Celaena becsukta a szemét.

Régebben is pokolian megszenvedte a havibaját. A görcsöket általában
rosszullét kísérte. Hányni viszont csak azért sem fog. Leg alábbis nem most
rögtön.

Chaol - figyelmeztette vendégét. Kénytelen volt a szájára szorítani a kezét,

mert a gyomra kavarogni kezdett, és valami elindult felfelé.

-
Csak hát annyira büszke vagyok a beosztásomra - folytatta a fiatalember.

Chaol — kezdte volna újra. Hát mindjárt hányni fog.

Te pedig Adarlan orgyilkosa vagy. Mégis egyre csak az járt az eszembe,

hogy... ha akarnád...

Chaol! — kiáltotta a lány. A kapitány megpördült, Celaena széles ívben

odahányt elé a földre.

Chaol ingerülten felkiáltott, és hátraugrott. A lány szeméből foly ni kezdtek

a könnyek. A szája éles, kellemetlen ízzel telt meg. Előregörnyedt, hogy a
nyála a padlóra csorogjon.

Te tényleg... a Rémre mondom, te most akkor tényleg rosszul vagy?

A testőr kiabálni kezdett, hogy jöjjenek a szolgák. Felsegítette Celaenát a

székből. A világ kezdett kitisztulni. Miről beszél ez az alak?

Gyere, odaviszlek az ágyadhoz.

Nem úgy vagyok rosszul - méltatlankodott az orgyilkos. Chaol leült az ágy

szélére, és elkezdte felhajtani a takarókat. A belépő cseléd elkomorodva
bámulta a padlót borító mocskot. Hátrakiáltott segítségért.

Hát akkor hogy van rosszul?

-

Megjött a... - dadogta nagy nehezen, és olyan forróvá vált az arca, hogy
majdnem megolvasztotta vele a padlót. Jaj, te sötét fajankó!— Visszatért a
havibajom.

A következő pillanatban már a kapitány arca is úgy lángolt, mint a lányé.

Hátralépett, és beletúrt rövidre nyírt barna hajába.

Én... ha tehát... akkor most talán távozom - dadogta, és meghajolt. Celaena

minden baja ellenére önkéntelenül is elmosolyodott, mert a vitéz testőr olyan
gyorsan eltűnt a szobájából, hogy azt akár menekülésnek is tarthatta volna.
Ráadásul Chaol megbotlott a küszöbben, és majdnem kizuhant az
előszobába.

Celaena a takarító szolgákra nézett.

Sajnálom - kezdte volna, de azok egy legyintéssel elhallgattatták.

A sajgó gyomrú orgyilkos vöröslő arccal bemászott az ágyába, magára húzta

a takarókat, és remélte, hogy nemsokára aludni fog.

Az álom azonban elkerülte, és kevéssel később valaki egész más állított be

hozzá. Hangos kacagás jelezte a jöttét.

Találkoztam Chaollal. Beszámolt arról, hogy milyen „állapot ba”

kerültél. Nézze meg az ember! Azok után, hogy hetek óta ki belezett
holttesteket vizsgálgat, hirtelen milyen érzékeny lett ez a fickó.
Celaena kinyitotta az egyik szemét, és dühös képet vágott, ami kor Dorian
leült az ágy szélére.

A pokol összes kínja gyötör, ezért most nem kéne idegesíteni.

Annyira azért nem lehet szörnyű - felelte a herceg, és előhalászott egy pakli
kártyát a kezéből. - Akarsz játszani?

Már mondtam, hogy nem érzem jól magamat!

Szerintem nincsen semmi bajod - legyintett az ifjú, és ügyesen megkeverte a

paklit. - Csak egy játékot.

Ön ugye fizetni szokott az embereknek, hogy szórakoztassák?

A herceg egy dühös pillantással válaszolt.

Megtiszteltetésnek kellene érezned a társaságomat.

Azt érezném megtiszteltetésnek, ha végre távozna.

-
Ahhoz képest, hogy a sorsod a kegyes jóindulatomon múlik, igencsak
szemtelen vagy.

Szemtelen? Még csak most lendülök bele - vicsorogta a lány. Az oldalára

fordult, és átölelte a térdét.

A herceg nevetni kezdett, és zsebre vágta a kártyát.

A kedves kiskutyád egyébként nagyon jól érzi magát. Remélem, örülsz neki.

Menjen innen! Mindjárt meghalok - nyöszörögte Celaena a párnájának.

Egy szép hölgy nem halhat meg egy szál magában - jelentette ki Dorian, és
megsimogatta a lány kezét. — Szórakoztassalak egy érdekes történettel a
halálod pillanatában? Miről olvassak neked?

Celaena elrántotta a kezét.

Szívesen meghallgatnám a fafejű herceg történetét, aki nem akarta békén

hagyni az orgyilkost.

Ó, imádom azt a mesét! Annyira szép a vége. Tudtad, hogy az orgyilkos csak
színlelte a betegséget? Így akarta felhívni magára a herceg figyelmét. Ki
gondolta volna? Milyen dörzsölt nőszemély. A hálószobai jelenet pedig
egyszerűen lenyűgöző. Érdemes elolvasni a végét is, pedig előtte mennyi
ostobaságot fecsegnek!
-

Kifelé! Ki innen! Menjen már! Hagyjon békén, és próbáljon meg valaki mást
elcsábítani - nyöszörögte a lány. Felkapott egy könyvet, és hozzávágta a
herceghez. Az viszont könnyedén elkap- ta, mielőtt a kötet betörhette volna
az orrát. Celaena összerezzent.

Nem akartam ám... ez nem támadás volt! Csak tréfáltam... nem akartam
igazából sérülést okozni a fenséges hercegnek.

Az utolsó szavakat valósággal dadogta.

- Hát el is várom Adarlan orgyilkosától, hogy ennél azért méltó-ságteljesebb

módon támadjon rám. Ha javasolhatnám a kard vagy a kés használatát. De
nem ám hátulról!

Celaena átölelte a hasát, és még jobban meggörnyedt. Néha annyira gyűlölte,

hogy nőnek született.

- Egyébként pedig, ha már itt tartunk, nyugodtan tegezzél. Nem kell fenséges
hercegnek szólítanod. Mondd ki a nevemet!

- Hát persze.

- Mondjad már!

- Mit mondjak?

Mondd ki a nevemet! Azt, hogy „hát persze, D orian”.

A lány erre csak a szemét forgatta.

- Ha kegyes és fenséges uraságodnak így tetszik, akkor mostan tól tegezni

fogom önt.
- Kegyes és fenséges? Ez tetszik - mosolyodott el egészen halványan a
herceg. Utána viszont vizsgálni kezdte a kezében tartott könyvet. - Ezt a
könyvet nem tőlem kaptad! Nekem aztán nincsenek ilyen könyveim!

A lány önkéntelenül is elnevette magát. Elvette a teát a szobába lépő

szolgától.

- Még szép, hogy te nem olvasol ilyesmit, Dorian! A cselédeket küldtem el a

boltba, hogy hozzanak egyet belőle.

- Érzéki napnyugta - olvasta a herceg fennhangon a címet. Utána találomra

kinyitotta a könyvet, és hangosan folytatta. - A férfi keze ekkor gyengéden
végigsimította a hajadon elefántcsont fehér, selymesen puha kebe...

Döbbenten felkapta a fejét.

- A Rém nevére! Te tényleg ilyen ostobaságokat olvasol? Mi történt a

Hatalom jelképei vel meg az Eyllwe szokásai és kultúrájá val?

A csésze kiürült. A gyömbértea kezdte megnyugtatni a gyomrát.

Szívesen kölcsönadom, ha majd kiolvastam. Ha átrágod ma gadat rajta, nem

csupán kiteljesedik az irodalmi képzettséged, de - tette hozzá alamuszi
mosollyal - néhány figyelemre méltóan leleményes ötletet is találsz benne
arra vonatkozóan, hogy mit tehet az ember előkelő

barátnőivel.

-
Én aztán el nem olvasom - mérgelődött a herceg. Celaena kivette a kezéből a
könyvet, és visszadőlt az ágyra.

Ezek szerint akkor te is olyan vagy, mint Chaol.

Chaol? - méltatlankodott az ifjú, és képtelen volt kikerülni a kelepcét. —

Rávetted Chaolt arra, hogy elolvassa ezt?

Természetesen elutasította - hazudta azonnal Celaena. - Azt mondta, nem illő

hozzá, hogy olyasfajta dolgokat olvasgasson, ami lyeneket tőlem kapott.

Dorian azonnal magához rántotta a könyvet.

Ide vele, te démoni nőszemély! Nem engedem meg, hogy egymás ellen
uszíts minket a barátommal!

Kétségbeesett pillantást vetett a könyv borítójára, majd megfor dította, hogy

eltakarja a címét. A szenvedő lány elmosolyodott. Újra bámulni kezdte a
hópelyheket. Odakint dermesztően hideg volt. A bent égő tűz lángja sem
tudta ellensúlyozni az erkélyajtó résein keresztül beszivárgó szélrohamok
jeges érintését. Pontosan tudta, hogy Dorian feszülten figyeli.

Távolról sem azon a visszafogott módon, ahogy Chaol szokta. Éppen

ellenkezőleg. A herceg pont olyan arckifejezéssel bámulta, mintha jólesne
neki, hogy láthatja a lányt.

Mert bizony Celaenának nagyon is jólesett, hogy láthatta a fiatalembert.

Dorian nem is vette észre, hogy guvadó szemmel bámulja a lányt, míg az ki
nem húzta magát, hogy ráförmedjen:

Te meg mégis mit bámulsz?

Annyira gyönyörű vagy — vágta rá a herceg, mielőtt észbe kaphatott volna.

Ne butáskodj!

Megsértettelek? - kérdezte Dorian, és érezte, hogy halántéká ban különös

ütemben kezd lüktetni a vére.

Dehogyis! - felelte a lány, és gyorsan az ablak felé fordult. Elpirult, majd

lángvörös lett az arca. A herceg egyetlen vonzó nőt sem ismert, akinek ilyen
hosszú ismeretség után ne próbált volna udva rolni. Kivéve persze Kaltaint.
Saját maga előtt nem tudta letagadni, hogy epekedő vágyat érez. Milyen jó
lett volna a szájával megérinteni Celaena ajkát. Biztosan csodálatosan illatos
a bőre. Hogyan reagálna, ha egy lágy mozdulattal végigsimítaná a testét?

Yule ünnepe a pihenés és a kikapcsolódás időszaka volt. Az em berek

megünnepelték mindazokat a testi gyönyöröket, amelyek átsegítették őket a
téli éjszakákon. A nők kibontva hordták a hajukat. Néhányan egészen odáig
elmerészkedtek, hogy sutba dobták a fűzőjüket. Egy teljes héten át nagy
élvezettel falták a betakarított gyümölcsöt, és élvezték a hús örömeit.

Természetesen a herceg is évről évre lelkesen várta ezeket a napokat. Most

viszont... most viszont valamiért remegni kezdett a gyomra. Hogy a pokolba
ünnepelhetne, amikor hírét vette annak, mit is műveltek az apja katonái
Eyllwében azokkal a lázadókkal? Senkit nem hagytak életben. Ötszáz ember
- ötszáz halott. Hogy a csudába nézzen majd Nehemia szemébe?

Hogy a pokolba lehet majd egy napon annak az országnak az uralkodója,

amelyik arra nevelte a katonáit, hogy semmibe vegyék az emberi életet?

A herceg szája kiszáradt. Celaena Terrasenben született. Az is csak az egyik

elfoglalt ország. Az apja első hódítása. Már azt is csodának kellett tartania,
hogy a lány egyáltalán hajlandó volt tudomá sul venni a létezését.

Bár az is lehet, hogy Celaena éppen elég időt töltött Adarlanban ahhoz, hogy
ne törődjön a hódoltsággal. Dorian valamiért mégsem hitte, hogy ez a
helyzet. Hát nem! A lány hátán végighúzódó három szörnyű sebhely örökre
emlékeztetni fogja az apja könyörtelenségére.

Valami baj van? - kérdezte a lány. Óvatosan, kíváncsian. Mintha törődne

vele. A herceg mélyen beszívta a levegőt, majd odament az ablakhoz.
Képtelen volt az orgyilkosra nézni. A tenyere rásimult a hideg üvegre.
Odakint tovább tartott a hópihék zápora.

Biztosra veszem, hogy gyűlölsz - suttogta. - Gyűlölsz engem és az

udvaromat, mert erkölcstelenek és együgyűek vagyunk, miközben a város
határain túl iszonyatos dolgok történnek. Én is hallottam a lemészárolt
lázadókról, és... szégyellem magamat.

Homlokát nekitámasztotta az üvegnek. Hallotta, hogy a lány fel kel, majd

leül egy székbe. Ilyen lehet, amikor átszakad egy folyó gát ja. Szó szót
követett. Képtelen volt megálljt parancsolni magának: -

Nagyon is értem ám, hogy miért nem esik nehezedre végezni a

magamfajtákkal. Nem tehetek szemrehányást érte.
-

Dorian - szólalt meg lágyan a lány. Odakint mindent elnyelt a sötétség.

Tudom, hogy soha nem fogod bevallani - folytatta a herceg, mert végre
szavakba tudta önteni azt, amit már jó ideje el akart mondani. — Tudom,
hogy valami rettentő dolog történt veled fiatal korodban. Olyan valami,
amiért talán éppen az apám a felelős. Jo gosan gyűlölheted Adarlant azért,
hogy elfoglalta Terrasent. Ahogyan elfoglalta. Meg azt a sok országot. A
barátod hazáját is.

Nagyot nyelt, és a könnyeivel küszködött.

Nem fogsz hinni nekem, de... nem akarok beállni a sorba. Ho gyan tartom
magamat férfinak, ha engedem, hogy az apám az ilyen megbocsáthatatlan
szörnyűségeket bátorítsa? De hiába könyörög nék kegyelemért az elfoglalt
királyságok számára, az atyám nem hallgatna rám.

Soha az életben. Abban az életben, ahol csak azért választottalak téged

bajnokomnak, mert tudtam, hogy ezzel borsot törhetek az apám orra alá.

Celaena hiába rázta a fejét, az ifjú tovább beszélt: -

Ha megtagadtam volna azt, hogy saját bajnokot indítsak az erőpróbán, akkor

dacos ellenállásomat atyám a pártütés jelének tartotta volna.

Még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy nyíltan szembeforduljak vele. Így
aztán Adarlan orgyilkosát választottam. Ilyen bajnokot kellett választanom
magamnak, mert ez volt az egyetlen választási lehetőségem.

Hát, legalább most sikerült tisztáznia.

-
Miért ilyen az életünk? - méltatlankodott, és a tekintetük találkozott, amikor
körbemutatott a szobában. — És... és a világnak sem ilyennek kellene lennie.

Az orgyilkos néma maradt. Mintha csak saját lüktető szíve dobogását

hallgatta volna. Végül megszólalt:

Nem is gyűlöllek - jelentette ki szinte suttogva. A herceg belezuhant a

szemközti székbe, és a kezébe temette az arcát. Csak úgy áradt belőle a
magányosság. - Azt sem hiszem, hogy olyan vagy, mint a többiek.

Szóval... sajnálom, hogyha megbántottalak. Többnyire csak tréfálkozni

szoktam.

Mi az, hogy megbántottál? - csodálkozott a herceg. - Te aztán nem bántottál

meg! Csupán... csupán kicsivel mulatságosabbá tet ted a dolgokat.

Csupán kicsivel? - nézett rá félrehajtott fejjel a lány.

Talán többről is van szó - bólintott a herceg, és kinyújtotta a lábát.

- Bárcsak eljöhetnél velem Yule éjszakáján a bálba! De örülj, hogy téged

nem engednek be oda.

Miért nem engednek be oda? Tulajdonképpen milyen bálról beszélsz?

A herceg magában átkozódott.

-

Igazából semmi különös. Yule éjszakáján álarcosbált szoktun k tartani. Azt

hiszem, pontosan tudom, hogy miért nem jöhetsz.

Te meg Chaol mindenáron pokollá akarjátok tenni az élete met, igaz?

Nehogy már jól érezzem magam! Tudod, imádom a bálokat.

Ha majd te leszel az apám bajnoka, akkor minden bálon részt vehetsz.

A lány savanyú képet vágott. Dorian legszívesebben bevallotta volna neki,

hogy ha rajta múlna, ő bizony megkérné, hogy menjen el vele. Mert
legszívesebben minden idejét a társaságában töl tené. Akkor is csak Celaena
jár az eszében, ha távol van tőle. Csak hát egyértelműnek tűnt, hogy az
orgyilkos kikacagná, ha ilyeneket mondana neki.

Éjfélt ütött az óra.

Most már talán mennem kellene - töprengett, és nyújtózkodott egy nagyot. -

Holnap nagyszerű, tanácskozással teli nap vár rám. Nem hiszem, hogy
Perrington nagyúr annyira örülne, ha szunyókálással tölteném a
megbeszéléseket.

Celaena elvigyorodott.

Kérlek, add át a nagyúrnak a legmélyebbről jövő üdvözletemet.

Soha az életben nem fogja elfelejteni, milyen durván bánt vele a nagyúr első
találkozásuk alkalmával Távolvégen. Azt a közjátékot
Dorian sem felejtette el. Elöntötte a hideg düh, amikor felidézte ma gában,
milyen kegyetlenül bánt a herceg a szerencsétlen fogollyal.

Pillanatnyi gondolkozás nélkül előrehajolt, és megpuszilta Celaena arcát.

A lány megdermedt, amikor megérezte a bőrén a fiú ajkát, ám ez a futó

pillanat is elég volt ahhoz, hogy beszívhassa az illatát. Igencsak a nehezére
esett visszavonulót fújni.

Jó pihenést, Celaena — nyögte ki végül.

Jó éjszakát, Dorian.

Miközben a herceg távozott, egyre csak azon törte a fejét, hogy mitől lett
hirtelen annyira szomorú a lány. Milyen különös módon mondta ki a nevét.

Celaena hangjában nem gyengédség, hanem beletörődés csengett.

Az orgyilkos a mennyezetet beragyogó holdfényt bámulta. Álarcos bál Yule

éjszakáján! Hiába volt széles Erilea legromlottabb és legfennhéjázóbb királyi
udvarának a foglya, ez a bál akkor is lefegyverzően romantikus dolognak
tűnt. Természetesen ezek nem akarták, hogy részt vegyen rajta. Szívből jövő

keserűséggel sóhajtott fel. Összekulcsolta az ujjait a tarkója alatt. Vajon

Chaol erre akart rákérdezni, mielőtt Celaena elhányta magát? Lehet, hogy
meg akarta hívni a bálba?

Megcsóválta a fejét. Hát nem! A testőrség kapitánya soha az életben nem

hívná meg egy királyi bálba. Ezenkívül pedig mind a ket tőjüknek sokkal
fontosabb dolgokkal kellett foglalkozniuk. Példá ul azzal, hogy ki öli meg
sorban a bajnokokat. Lehet, hogy szólnia kellett volna a kapitánynak arról,
hogy Káin olyan különös, zavarba ejtő módon viselkedett ma délután?

Inkább becsukta a szemét, és elmosolyodott. Mi szebbet kérhetne Yule

ünnepére, mint hogy másnap reggel valaki megtalálja Káin hulláját a
folyosón? Az óra újra és újra jelezte az idő múlását. Celaena nem aludt el,
hanem ébren figyelt. A palotában leskelődő szörnyű ség járt az eszében. Az
álmossággal küszködve képtelen volt kiverni a fejéből azt az ötszáz halott
lázadót, akiket elnyelt egy névtelen tömegsír.

MÁSNAP REGGEL CHAOL WESTFALL a palota második emeletén

állt, és az udvart bámulta. Odalent két alak sétált a sövények között. Celaena
fehér köpenye innen fentről is jól látszott, Doriant pedig nem lehetett nem
észrevenni, hiszen szokás szerint, mintha légüres tér vette volna körül.

Neki is ott kellett volna lennie. Egy lépéssel lemaradva szemmel tartani
mindkettőjüket. Ügyelnie kellett volna arra, hogy a lány ne ragadja torkon
Doriant, nehogy egy túsz segítségévei szökhesse n el. A hűvös logika és a
hosszú évek tapasztalata is valósággal üvöltött az elméjében, hogy
zárkózzon fel mögéjük. Nem számított, hogy hat testőr járt a nyomukban.

Az a lány álnok volt, ravasz és könyörtelen.

A kapitány ennek ellenére sem tudott megmozdulni.

Ahogy teltek a napok, kettőjük között egyre inkább leomlott a válaszfal.

Ő meg csak úgy hagyta. Azért, mert a lánynak őszinte, szívből jövő nevetése
volt. Meg azért, mert egyik délután olvasás közben aludt el. Az arca
valósággal hozzásimult a könyvhöz. Végül pedig, mert Chaol tudta, hogy
Celaena fog győzni.

Nem számított, hogy a bajnokjelölt bűnöző. Vér mocskolta be a kezét, és az

alvilág királynőjének tartották. Mindez igaz, de akkor is! Még csak kislány
volt, amikor tizenhét évesen elküldték Távolvégbe.

Chaol a rosszulléttel küszködött, valahányszor csak az eszébe jutott ez.

Tizenhét évesen őt a testőrök képezték ki. Itt élt a palotában, tető volt a feje
fölött, bőségesen étkezhetett, és a barátai vették körül.

Dorian tizenhét évesen fülig szerelmesen udvarolt Rosamundnak.

Semmi más nem érdekelte.

Celaenát pedig tizenhét évesen bezárták egy haláltáborba, ahol életben

maradt.

A kapitány nem tudhatta, hogy ő vajon kibírta volna-e Távolvéget.

Főleg nem a téli hónapok során! Sohasem korbácsolták meg, és egyetlen

ismerőse sem halt meg. Nem fázott, és nem kellett éheznie.

Celaena hangosan felnevetett, amikor Dorian mondott valamit. Túlélte

Távolvéget, és mégis tudott nevetni.

A testőr részben halálra váltan figyelte, hogy a lány ott jár lent a herceg
oldalán. Semmi sem védte Dorian torkát. Ennél viszont sokkal szörnyűbb
volt a felismerés, hogy Chaol megbízott benne, fogalma sem volt arról, hogy
ez mit jelent saját magára nézve.
Celaena a sövények között sétált. Hiába küzdött az arcán felragyogó mosoly
ellen. Egymás mellett lépdeltek, de persze csak annyira, hogy ne érjenek a
másikhoz. Dorian közvetlenül ebéd után állított be. Elhív ta sétálni.
Valójában gyanúsan hamar felbukkant azután, hogy a szolga elvitte az ebéd
maradékát. Celaena arra gyanakodott, hogy az ifjú esetleg az ajtaja előtt
várakozott.

Természetesen kizárólag a dermesztő hideg miatt fogta el a vágy, hogy

belekaroljon Dorianba, és érezze a teste melegét. A fehér, szőr mebéléses
köpeny nem tudott megbirkózni a jeges levegővel. El se tudta képzelni,
Nehemia vajon mit szólhat ehhez a hideghez. Ami óta azonban hírét vette a
lázadók sorsának, a hercegnő ideje java részét a lakosztályában töltötte.

Többször is nemet mondott, amikor Celaena javasolta, hogy menjenek

sétálni.

Három hét telt el azóta is, hogy utoljára találkozott Elenával. A közbülső
időszakban három próbatételen kellett túljutnia, még sem hallott semmit az
elhunyt királynő felől. A erőpróbák nem jelentettek különösebb nehézséget.
Csupán az akadálypályán szerzett néhány kisebb karcolást és kék foltot.
Sajnos Pelor nem szerepelt túlzottan jól. Végül őt is elküldték. A fiú még így
is szerencsésnek bizonyult. Három társukat is holtan találták.

A hullákra elhagyott folyosókon bukkantak. Úgy széttrancsírozták őket,

hogy a tetemeket alig lehetett azonosítani. Celaena mostanában már a
legkisebb gyanús zajra is összerezzent.

Csupán hatan maradtak: Káin, Sír, Nox, egy katona és Renault, a kötekedő
zsoldos, aki talán a meggyilkolt Verin után maradt űrt igyekezett betölteni.
Káin legjobb cimborájának tartotta magát.

Cseppet sem meglepő módon minden adódó alkalmat kihasznált, hogy

Celaenát gúnyolja.

Elsétáltak egy szökőkút mellett. Elhessegette magától a gyilkosságok

emlékét. Észrevette, hogy Dorian a szeme sarkából lelkes pillantásokkal
méregeti. Természetesen nem is gondolt a fiatalember- re, amikor úgy
döntött, hogy a rendkívül finom anyagból készült levendula díszruhát viseli
ma este. Akkor sem a herceg járt az eszé ben, amikor gyönyörű

frizurába fésülte a haját. Nem miatta húzott fel makulátlanul tiszta, fehér
kesztyűt.

És most hogyan tovább? - kérdezte a herceg. - Már kétszer be-jártuk az

egész kertet.

Nem kellene menned, hogy mindenféle hercegi dolgokkal fog-lalkozz? -

tudakolta Celaena, és kis híján felvisított, mikor egy jeges szélroham
hátralökte a csuklyáját, és félig lefagyasztotta a fülét. Amikor újra
visszahúzta a csuklyát, észrevette, hogy Dorian a torkát bámulja.

Mi az? - kérdezte, és szorosan maga köré tekerte a köpenyét.

Azt a nyakláncot állandóan viseled - mondta a fiatalember. Ezt is ajándékba

kaptad?

Bár a lány kesztyűt viselt, a herceg mégis a kezére pillantott. Oda, ahol azt
az ametisztgyűrűt hordta. A szemében kihunyt a fény.

Nem - vicsorgott Celaena, és eltakarta az amulettet a kezével. -

Az ékszeresdobozkámban találtam, és nagyon megtetszett. Képzeld csak el,

te önző zsarnok!
-

Nagyon réginek tűnik. Mostanában a királyi kincstárt foszto -

gatod? - kérdezte kacsintva. Sejteni lehetett, hogy csak megjátszotta a

jókedvét.

Nem - méltatlankodott élesen a lány. Bár a nyaklánc nem fogja

megoltalmazni a gyilkostól, és Elena sem volt hajlandó elárulni, hogy mire
készül, Celaena akkor sem hajlandó levenni a nyakláncot. Miközben éjjel
hosszú órákon keresztül virrasztott és az ajtaját leste, valamiképp a talizmán
puszta jelenléte is megvigasztalta.

A herceg még mindig a kezét bámulta. Celaena végül elvette a nyaka elől.
Dorian most a talizmánt kezdte el tanulmányozni: -

Kisfiú koromban rengeteg mesét olvastam Adarlan hajnaláról.

Gavin volt a hősöm. Valószínűleg valamennyi legendát elolva stam az

Erawan ellen vívott háborúról.

Hogy a csudába vághat ennyire az esze? Képtelenség, hogy ilyen hamar

átlátta az összefüggéseket!

A lány megpróbált úgy tenni, mint akit csak ártatlanul érdekel a dolog.

- És?

Elenának, Adarlan első királynőjének volt egy mágikus amu lettje.

Amikor harcba szálltak a sötét nagyúrral, Gavin és Elena rá jött, hogy

tehetetlenek vele szemben. Kis híján megölte a hercegnőt, amikor megjelent
egy szellem, és átadta a nyakláncot. Amikor pedig a nyakába akasztotta,
Erawan többé már nem tudta bántani. Annak látta a sötét nagyurat, ami az
valójában is volt. A valódi nevén szólít hatta. Ez annyira meglepte az
ellenséget, hogy zavarba jött, és Gavin végzett vele — magyarázta Dorian a
talajt bámulva. - A talizmánt Elena szemének nevezték. Évszázadokkal
ezelőtt nyoma veszett.

Milyen különös dolog, hogy éppen Dorian, annak az embernek a fia beszél
nagy erejű amulettekről, aki betiltotta és törvényen kívülinek nyilvánította a
varázslat valamennyi formáját. A lány meg látszott jókedvvel felnevetett:

Tényleg azt hiszed, hogy ez az apróság lenne a Szem? Szerintem az már

régen porrá hullott.

Én meg azt hiszem, hogy nem - ellenkezett a herceg, és vadul csapkodni

kezdte magát a hideg miatt. — Viszont láttam jó pár rajzot róla.

A nyakláncod pont úgy néz ki, mint a Szem. Lehet, hogy utánzat.

Hát persze - biccentett Celaena, majd gyorsan témát váltott. -

Mikor érkezik az öcséd?

Olyan szerencsés vagyok - nézett az ifjú fel az égre. — Hát nem ma reggel
kaptunk levelet, hogy a sűrű, hegyvidéki havazások miatt Hollin nem tud
hazajönni. Kénytelen lesz egészen tavaszig az isko lában maradni.

Majdnem megpukkadt miatta.

-

Szegény anyád - válaszolta Celaena félig mosolyogva.

Valószínűnek tartom, hogy futárokat küld a hegyek közé az öcsém Yule esti
ajándékaival. Nem számít a tomboló vihar.

Celaena igazából nem is figyelt a fiatalember hangjára. Utána még egy jó

órán keresztül andalogtak csevegve a kertben, de a lány egy- szerűen
képtelen volt megnyugodni. Elenának tudnia kellett, hogy valaki fel fogja
ismerni a talizmánját. Ha pedig tényleg az ő nyak- láncát viseli... a király
habozás nélkül kivégeztethetné. Nem csak azért, mert az uralkodói ház egyik
örökségét hordja, hanem azért, mert visszaél a talizmán erejével.

Kénytelen volt újra eltöprengeni azon, hogy valójában mire is készülhet

Elena.

A kezében tartott könyvről a faliszőnyegre nézett. A fiókos szekrény

továbbra is ott állt, ahová tolta. Pontosan a folyosó bejárata előtt. Celaena
megcsóválta a fejét, és folytatta az olvasást. A tekintete azonban hiába
siklott végig a sorokon. Egyetlen szó sem jutott el az elméjébe.

Mire készülhet Elena? A halott királynők többnyire nem szoktak visszatérni,

hogy parancsokat osztogassanak az élőknek. Erősen magához szorította a
könyvet. Arról persze szó sem lehet, hogy nem hajtja végre Elena parancsát.
Igenis nyerni fog. Minden erejével be - leveti magát a küzdelembe, hogy ő
legyen a király bajnoka. Amúgy is ezt tette volna.

Ami pedig a palotában rejtőzködő gonosz megtalálását és legyőzését illeti...

ha ez a dolog nagy valószínűséggel összefüggésben áll a bajnokok
gyilkosával, akkor egyébként is elkerülhetetlennek látszik, hogy fényt
derítsen a titokra.
Hangosan becsapódott a lakosztály egyik ajtaja. Celaena felpattant, és
elejtette a könyvet. Megragadta az ágya mellé állított bronz gyertyatartót.

Készen állt rá, hogy támadásba lendüljön, de végül leengedte fegyverét, mert
a hálószoba ajtaján keresztül felismerte Philippa halk dúdolását.

Keserűen felmordult, aztán kimászott a meleg ágyból, hogy felsze dje a

könyvet.

Még szép, hogy beesett az ágy alá. Celaena kénytelen volt letér delni a jeges
padlóra. Matatni kezdett az ágy alatt. Mivel sehol sem találta a könyvet,
ezért magához vette a gyertyát. Így már egyből észrevette.

Egészen a hátsó falig becsúszott. Miközben a fagyoskodó lány mélyen

benyúlt az ágy alá, és megpróbálta megragadni a könyvet, a gyertya fénye
vékony, fehér vonalakon csillant meg. Va lamit a padlóra rajzoltak az ágya
alatt.

Magához rántotta a könyvet, és felpattant. A keze erősen reme gett,

miközben félretolta az ágyat. A talpa megcsúszott a fagyos pad lón. Az ágy
lassan arrébb csúszott. Éppen eléggé elmozdította ahhoz, hogy lássa, milyen
ábra van a padlón.

A belseje valósággal jéggé dermedt.

Rémjegyek.

Krétával többtucatnyi rémjegyet rajzoltak a hálószoba földjére. A hatalmas

spirál közepén óriási jel éktelenkedett. Celaena valóság gal hátratántorodott.
Nekiesett az öltözőasztalkájának.

Ez meg mégis micsoda? Remegő kézzel beletúrt a hajába. A pillantása a

középső jelre tapadt.

Már látta egyszer ezt a jelet. Verin holtteste mellé festették.

Majdnem elhányta magát. Odarohant az éjjeliszekrényéhez, és felragadta a
vízzel teli kancsót. Pillanatnyi habozás nélkül a jegyek - re zúdított a vizet.
Berohant a fürdőkamrába, hogy még többet hoz zon.

Amikor a víz feloldotta a krétát, felkapott egy törülközőt, és

addig súrolta a padlót, míg sajogni nem kezdett a háta, és jéggé nem dermedt
a keze és a lába.

Ekkor, és csak ekkor vette fel a nadrágját és a zubbonyát. Kisietett az ajtón.

Szerencsére az őrök egy szót sem szóltak, amikor megkérte őket, hogy
éjféltájban kísérjék el a könyvtárba. A könyvgyűjtemény középső

helyiségében maradtak, miközben ő sietve elindult a polcsorok között.

Azt a dohos, elfelejtett beugrót kereste, ahol a rémjegyekről szóló könyvek

többségét találta. Valósággal szaladt, és közben gyakran hátrapillantott a
válla fölött.

Ő volna a következő áldozat? Mit jelentsen ez az egész? A kezét tördelve

sietett tovább. Befordult egy sarkon. Már csupán tíz polc választotta el a
beugrótól, amikor megtorpant.

A parányi íróasztal túloldaláról tágra nyílt szemmel Nehemia bámult rá.

Celaena dübörgő szívére szorította a kezét.

A fenébe! - csattant fel. - Halálra rémítettél!

A hercegnő elmosolyodott, de a tekintete hűvös maradt. Celaena félrehajtott

fejjel elindult feléje.

-
Te meg mit keresel itt? - förmedt rá a hercegnő az anyanyelvén.

Nem tudtam aludni - felelte, és gyors pillantást vetett a hercegnő könyvére.

A nyelvórák során nem ezt a könyvet használták. A vaskos, időette kötet
lapjait sűrű írás borította. - Mit olvasol?

Semmit — mordult fel a hercegnő. Becsapta a könyvet, és felállt.

Celaena gondosan megnézte magának az arcát. Nehemia összesszo -

rította az ajkát, és büszkén kihúzta magát.

Nem gondoltam volna, hogy már ilyen nehéz szövegeket is meg -

értesz.

A sötét bőrű hölgy a hóna alá vette a könyvet.

Akkor pedig te is pontosan ugyanolyan tévelygő bolond v agy, mint

mindenki más a palotában, Lillian - jelentette ki a legcsekélyebb akcentus
nélkül, tökéletesen hangsúlyozva a számára idegen nyelv szavait.

Még csak esélyt sem hagyott arra, hogy Celaena válaszolhasson. A hercegnő
magára hagyta.

Döbbenten bámult utána. Annyira hihetetlen volt az egész. Nehemia még

nem volt azon a szinten, hogy ilyen nehéz könyveket is megértsen.

Hiszen az órák során komoly nehézségeket okozott neki az olvasás.

Ugyanakkor nem is tudott ilyen tökéletes kiejtéssel, hibátlanul beszélni. És
még...

Az íróasztal árnyékában egy papírdarab feküdt a kőfal és a deszka között.

Celaena kihúzta, és kisimította az összegyűrt papírost. Megpördült, és abba
az irányba bámult, ahol Nehemia eltűnt. Mintha csak vasmarokkal
szorították volna a torkát. Zsebre vágta a papirost. Sietve elindult a központi
helyiség irányába. A zsebébe rejtett rémjel mintha égette volna a bőrét.

Sietve lerohant a lépcsőn. Valósággal futott a könyvsorokkal sze-gélyezett

folyosón.

Egyszerűen képtelenség volt, hogy Nehemia v égig színészkedett. Nem

hazudhatott egész idő alatt! Miért tett volna úgy, mint aki tudatlan?

Ugyanakkor viszont épp ő árulta el Celaenának, hogy a kerti vésetek

rémjelek. Pontosan tudta, hogy mit találtak. Többször is határozottan
figyelmeztette, hogy tartsa távol magát az ilyen jelzésektől. Többször is.

Nehemia ugyanis a barátja volt. A hercegnő zokogott, amikor legyilkolták az

alattvalóit. Ráadásul Nehemia Celaenánál keresett menedéket.

Csakhogy a hercegnő egy leigázott királyság leánya volt. Adarlan királya

letépte a koronát Nehemia apjának a fejéről. Megfosztotta a rangjától. A
rabszolgavadászok éjszakánként lecsaptak az ország népére.

Jószágként adták-vették őket. Rabszolgasors várt a lázadókra. is. Akiket a

szóbeszéd szerint Nehemia olyan elszántan támogatott. Nemrég pedig
legyilkoltak ötszáz eyllwei alattvalót.

Celaena szeme kis híján könnybe lábadt, amikor észrevette a nagyteremben

ücsörgő testőröket.

A hercegnőnek minden oka megvolt rá, hogy félrevezesse vendég -

látóit, és hogy összeesküvést szőjön ellenük. Hogy darabokra sza ggassa ezt
az ostoba erőpróbát, és megfélemlítsen mindenkit. Ki lehetne jobb célpont a
palotában élő bűnözőknél? Azok a gazemberek senkinek sem hiányoznak, a
haláluk miatt mégis halálra rémül majd az egész királyi udvar.
De mi oka lehetett Nehemiának arra, hogy összeesküvést szőjön Celaena
ellen?

HOSSZÚ NAPOK TELTEK EL AZÓTA, hogy utoljára találkozott

Nehemiával. Celaena befogta a száját. A közjátékról nem számolt be sem
Chaolnak, sem Doriannak, sem bárki másnak, aki meglátogatta a
lakosztályában. Nem fordulhatott szembe a hercegnővel. Ahhoz kézzel
fogható bizonyítékra lett volna szüksége. Ha rátámad, azzal mindent romba
dönthet. Így aztán a szabadidejében pillanatnyi szü net nélkül tanulmányozta
a rémjegyeket. Kétségbeesetten megpró bált rájönni az értelmükre. Meg
akarta találni a gyilkos jeleit. Tud nia kellett, hogy mit jelentenek. Tudni
akarta, milyen kapcsolatban állnak a gyilkossal és a gyilkos szörnyetegével.
Annyira aggódott, hogy szinte oda sem figyelt a következő erőpróbára.
Szerencsére bal- eset vagy megszégyenülés nélkül megúszta. Ugyanezt
persze nem mondhatta el a katonáról, aki kiesett a küzdelemből. Továbbra is
mindennap az erejét megfeszítve edz ett Chaollal és a többi bajnokkal. Már
csak öten maradtak. Az utolsó erőpróbáig alig három napnak kellett eltelnie.
A párbajra két nappal azután kerül sor.

Yule reggelén felébredve némán élvezte a csendet.

Ezen a napon valahogy mindent békesség hatott át. Nem számít, mennyire
elkeseríti, ami Nehemiával történt. Ezen a reggelen olyan csend uralkodott
az egész palotában, hogy még a hóesés hangját is hallani lehetett. Jégvirág
nyílt valamennyi abla kon. A kandallóban hangosan ropogott a tűz. A
hópelyhek árnyéka táncra perdült a padlón. Ennél békésebb és gyönyörűbb
téli reggelt el sem tudott volna képzelni. Nem fogja elrontani a kedvét azzal,
hogy Nehemiára gondol. Vagy a párbajra.

Vagy a ma esti bálra, amin nem vehet részt. Nem. Yule reggelén, ha a fene
fenét eszik, akkor is boldog lesz.

Nem igazán érezte úgy, hogy ezen a napon a tavaszi fénynek éle- tét adó
sötétséget kellene megünnepelnie. Ahhoz sem volt túl nagy kedve, hogy
megemlékezzen az istennő elsőszülött fiának világrajöveteléről.

Ezen a napon azonban az emberek sokkal kedvesebbek voltak. Kétszer is

rápillantottak az utcasarki koldusra, és visszaemlékeztek arra, hogy a
szeretet élő dolog. Celaena elmosolyodott, és a hasára fordult. Illetve csa k
szeretett volna, mert valami az útjába akadt. Halk recsegést és ropogást
hallott, az orrát pedig megcsapta a félreismerhetetlen illat...

- Édesség!

A párnáján egy hatalmas papírzacskó hevert. Majd kipukkadt a beletömött

legkülönfélébb ínycsiklandozó finomságoktól. Nem tűztek rá üzenetet, sőt
még csak egy nevet sem írtak a zacskóra. Az ébredő

megvonta a vállát, és ragyogó szemmel belemarkolt a finomságok közé.

Ó, hogy mennyire imádta az édességet!

Boldogan felnevetett, és teletömte a száját. Utána lassított, és szépen

egyesével végigkóstolta a meglepetés valamennyi fajtáját. Becsukta a
szemét, és a levegőt mélyen beszívva átengedte magát a nyelvén szétolvadó
ízek élvezetének.
Csak akkor hagyta abba a habzsolást, amikor már sajgott az álla. A zacskó
tartalmát kiöntötte az ágyra. Nem törődött azzal, hogy mindent beborít a
porcukor. Örömmel legeltette a szemét a nagy halom finomságon .

Itt volt az összes kedvence: csokoládéba mártott gyümölcsdarabkák,

csokoládés mandulahéj, bogyó alakú rágcsálnivaló, drágakő alakú
cukordarabkák, mogyorós grillázs, sima sütemény, cukorcsipkés sütemény,
cukormázas medvecukor, és ami az egészből a legeslegfontosabb volt: a
csokoládé. Egy mogyorós csokidarabot ejtett a szájába.

- Valaki — szólalt meg teli szájjal — nagyon jó hozzám.

Megtorpant, és újra szemügyre vette a zacskót. Vajon ki küldhette?

Talán Dorian. Biztosra vette, hogy nem Nehemiától vagy Chaoltól kapta.

De nem is a jégtündérektől, akik ajándékokkal kedveskednek a jó

gyerekeknek. A tündérkék azóta elkerülték, hogy e gy másik emberi lény
vérét ontotta. Talán Noxtól. Az a fiú eléggé kedvelte.

- Celaena kisasszony! - csattant fel a küszöb felől Philippa döbbent és

felháborodott kiáltása.

- Boldog Yule ünnepet, Philippa! - kiáltotta vidáman a lány. - Kérsz egy

cukorkát?

Philippa valósággal berontott a hálószobába.

- Hát persze! Még hogy Yule! Nézze meg az ágyat! Micsoda disznóól!

Celaena behúzta a nyakát.

- Pirosak a fogai! — jajdult fel Philippa. Felkapta a lány kézitükrét az ágy

mellől, és az orgyilkos orra alá tartotta. Hát igen. A fogai tényleg piros
árnyalatot nyertek. Borvöröset. Gyorsan végighúzta rajtuk a nyelvét, és aztán
megpróbálta az ujjával ledörzsölni a szennyeződést. Semmire sem ment
vele.
-

Azok az átkozott cukros nyalókák!

Hát persze! — méltatlankodott Philippa. - Tiszta csokoládé a képe!

Még a kisunokám sem eszi ilyen malac módon az édességet!

Celaena elnevette magát.

Van egy unokád?

Igen. És ő képes úgy enni, hogy nem csinál disznóólát az ágyá-ból, nem
mocskolja be a fogát meg az arcát!

Celaena kipattant az ágyból. Szétszórta a porcukrot.

Egyél inkább egy cukorkát, Philippa!

Kora reggel van, hét óra - mérgelődött a nő, és megpróbálta a tenyerébe

összeseperni a porcukrot. — Mindjárt rosszul lesz.

Rosszul? Hát hogy a csudába lehetnék rosszul a cukorkától? -

vigyorgott Celaena. Bíbor fogazata valósággal ragyogott a tükörben.

Olyan, mint egy démon! - figyelmeztette Philippa. - Ne nyissa ki a száját,

úgy senki nem veszi észre.

Mi ketten pontosan tudjuk, hogy az lehetetlen.

Legnagyobb meglepetésére Philippa kacagni kezdett.

Boldogságot Yule ünnepére, Celaena! - köszöntötte. A lány valósággal

megborzongott a váratlan örömtől, amiért az idős nő ki- mondta a nevét.

Na, jöjjön! - kotkodálta az idős nő. - Fel kell hogy öltöztessem. A szertartás
kilenc órakor kezdődik.

Átsietett az öltözőszobába. Celaena némán bámult utána. Boldogság töltötte

el a szívét, és ezen még a vöröslő foga sem tudott rontani. Az ember igenis
jó. Valahol mélyen mindenkiben ott van a jóság parányi morzsája. Ott kel
hogy legyen.

Nem sokkal később Celaena szigorúan ünnepélyes zöld ruhát vi selt.

Philippa úgy vélte, hogy az egész ruhatárából egyedül ez az öltözék alkalmas

arra, hogy templomba menjen benne. A lány foga természetesen még mindig
pirosan világított. Tényleg enyhe rosszullét környékezte, ahogy az
édességgel teli zacskóra pillantott. A következő pillanatban azonban már
meg is feledkezett az émelygésről, mert észrevette, hogy keresztbe tett lábbal
Dorian Havilliard ült a hálószoba asztala mellett. A fiatalember lenyűgözően
szép, fehér és aranyszínű zekét viselt.
-

Téged kaptalak ajándékba, vagy hoztál valamit nekem abban a kosárkában

ott a lábad előtt? - kérdezte a lány.

Ha szeretnél gyorsan kicsomagolni, akkor még van egy teljes óránk az

istentisztelet kezdetéig — felelte a herceg, miközben a hatalmas, fonott
kosarat felrakta az asztalra. Celaena nevetni kezdett.

Boldogságot Yule ünnepére, Dorian!

- Hasonlóképpen neked is! Látom, hogy az a... Neked piros a fogad?

A lány villámgyorsan becsukta a száját, és a határozott tagadás jeleként

vadul rázni kezdte a fejét.

A herceg megragadta az orrát. Összeszorította, és Celaena egészen

egyszerűen képtelen volt kiszabadulni. Kinyitotta a száját, hogy levegőt
kapjon. A herceg majdnem fetrengeni kezdett a kacagástól: -

Torkoskodtál! Ugye torkoskodtál?

Tőled kaptam? - kérdezte a lány összeszorított szájjal.

Hát persze! - kiáltotta Dorian, és az asztalra tette a barna zsákot.

- Hát ez meg...

Elnémult, újra felemelte a zacskót, hogy ellenőrizze a súlyát.

-
Hát nem háromfontnyi édességet kaptál tőlem?

Egy alamuszi pislantás volt a válasz.

Megetted a fele zacskót!

Nem szólt senki, hogy takarékoskodnom kéne vele.

Én is szerettem volna ám egy kicsit!

Egy szóval sem mondtad .

Mert eszembe nem jutott volna, hogy az egészet bekebelezni még reggeli
előtt!

Kikapta az ifjú kezéből a zacskót, és odarakta maga elé az asztalra.

Na most szerintem ez csak azt bizonyítja, hogy rosszul ítéled meg az

emberek jellemét. Igazam van?

Dorian már nyitotta volna a száját, de az édességgel teli zacskó felborult, és

a tartalma kiszóródott az asztalra. Celaena éppen időben fordult meg, hogy
észrevegye a kosárból előbukkanó karcsú, aranyszínű

orrocskát, ahogy az lelkesen szimatolni kezdi a finomságokat.

-

Ez meg micsoda? — kérdezte a lány. Dorian szélesen elvigyorodott.

Ajándék neked. Yule ünnepére.

Az orgyilkos felemelte a kosár fedelét. Az orr azonnal eltűnt odabent.

Celaena megpillantotta a kosár sarkában remegő különös, aranyszőrű

kiskutyát. A nyakába hatalmas, piros masnit kötöttek.

- Jaj! Kiskutya - csicseregte a lány, és lelkesen simogatni kezdte. Az állat

erősen remegett. Celaena gyilkos pillantást vetett Dorian u - Mit műveltél
vele, te bohóc?

A fiatalember az égre emelte a kezét.

Ő az ajándékod! Majdnem letépte a karomat - más fontosabb testrészeimről

nem is beszélve -, amikor megpróbáltam rákötni a masnit.

Utána meg egész úton idefelé hangosan vonyított!

Celaena együtt érző pillantást vetett a kutyára. Az viszont már lel -

kesen nyalogatta az ujjáról a cukrot.

- Én meg mégis mit csináljak vele? Nem találtál neki gazdát? Ezért döntöttél
úgy, hogy rám sózod?

Dehogyis! - méltatlankodott a herceg. - Vagyis hát igen. De...

Észrevettem, hogy nem fél annyira, ha te is ott vagy a közelében. Az is
eszembe jutott, hogy a kopóim mindig ott lógtak a nyakadon, miközben
hazafelé jöttünk Távolvégből. Lehet, hogy ez a kislány eléggé megbízik
benned ahhoz, hogy hozzászoktasd az emberekhez. Van, akiben megvan ez a
különleges tehetség.

Az orgyilkos sokatmondóan forgatta a szemét.

Tudom, hogy elég szegényes ajándék. Világos. Valami sokkal szebb dolgot
kellett volna hoznom.

A kutya felnézett Celaenára. Aranybarna szeme mintha csak ol vasztott

karamellából lett volna. Úgy tűnt, arra számít, hogy mind- járt megverik. A
gyönyörű kis szuka aránytalanul nagy mancsa arra utalt, hogy egy szép
napon hatalmas és gyors állat lesz belőle. Az orgyilkos halványan
elmosolyodott. Ezt látva a kutya bizonytala nul megmoccantotta a farkát,
majd felbátorodva csóválni kezdte.

Tied a kislány - jelentette ki Dorian -, feltéve, ha akarod.

Mégis mit csináljak vele, ha visszaküldenek Távolvégbe?

Emiatt majd akkor fájjon a fejünk!

Celaena lehajolt, és vakargatni kezdte az állat bársonyosan puha fülecskéjét.

Utána megvakarta a kutya állát is. Új védence még lel-kesebben csóválta a
farkát. Életrevaló kis jószágnak tűnt.

- Na most akkor kell a kutya? — csattant fel a herceg.

- Még szép, hogy akarom! - vágta rá Celaena, ám egyből az eszébe villant,
hogy ez a döntése milyen következményekkel járhat. — Csakhogy nekem
jól kiképzett kutyára van szükségem. Nem akarom, hogy mindent
összepisiljen, vagy hogy megrágja a bútorokat, a cipőket és a könyveket.
Olyan kutya kell, aki ül, ha azt parancsolom,

lefekszik meg hemperegni kezd, és tud minden olyasmit, amit a kutyák

szoktak csinálni. Ezenkívül pedig legyen jó az erőnléte. Fusson ő is a többi
kutyával, amikor azoknak kiképzésük van. Olyan jó hosszú a lába.

Hát akkor használja is!

Dorian összekulcsolta a karját a mellén, a lány pedig felkapta és magához

ölelte a kutyát.

Nem kevés dolgot akarsz tőlem. Lehet, hogy mégis inkább valamilyen
ékszert kellett volna hoznom.

Miközben én edzek - folytatta az orgyilkos, és egy gyors puszit nyomott a

kutyus puha fejére. A kis állat hideg orrát azonnal neki -

szorította a lány nyakának —, azt akarom, hogy lent legyen a kutyák között,
és ő is részt vegyen a kiképzésben. Ha délután visszajövök a lakosztályba,
akkor őt is felhozhatják. Éjszakára itt fogom tartani.

Felemelte, és az arca elé tartotta a kölyköt. A kutyus rúgkapálózni kezdett a

levegőben.

Ha tönkreteszed a cipőmet - magyarázta határozottan új kedvencének -,

akkor papucsot csináltatok a bőrödből. Világos?

A kutya komoly arccal nézett fel a gazdájára. A homlokát ráncolva

töprengett a megfelelő válaszon. Celaena elmosolyodott, és let ette a
padlóra. A kölyök szimatolva mászkálni kezdett, közben széles ívben
elkerülte Doriant, és hamarosan eltűnt az ágy alatt. Az orgyilkos felemelte az
ágytakarót, és benézett a bútor alá. Szerencsére nyoma sem maradt a
rémjegyeknek. A kutya lelkesen felderítette a hálószobát.

Mindent megszaglászott.

Nevet kell majd adnom neked - vigyorgott a lány az apró jó-szágra, majd
felkelt. Dorian felé fordult. — Köszönöm. Csodálatos ajándék.

Ez az ifjú egészen meglepően rendes embernek bizonyult. Már a

származásához képest. Az orgyilkos most már tudta, hogy Dorian

nem szívtelen, és nem lelkiismeretlen. Más volt, mint a többiek. A lány

óvatosan, szinte már félénken odalépett hozzá, és egy puszit nyomott az
arcára. A koronaherceg bőre meglepően forrónak bizonyult. Celaena nem
tudhatta, hogy ennek a puszi volt az oka vagy valami más. Jól tette vajon?

Amikor hátralépett, azt látta, hogy a fia talember tágra nyílt szeme
valósággal ragyog. Akkor most elrontotta a puszit? Túl nedves volt?

Ragadós volt az ajka a cukorkák miatt? Remélte, hogy a herceg nem kezdi el
törölgetni az arcát.

- Annyira sajnálom, hogy nem készültem ajándékkal - szólalt meg.

Én... izé, nem is számítottam ilyesmire - dadogta a herceg, és tűzvörös lett az

arca. Gyors pillantást vetett az órára. — Mennem kell, majd a szertartáson
látlak. Esetleg ma este a bál után? Meg - próbálok a lehető leghamarabb
lelépni onnan. Azt persze le mer ném fogadni, hogy Nehemia is hamar
otthagyja a mulatságot, hi szen te nem leszel ott. Így aztán nem vehetik rossz
néven, ha én is korán távozom.

Celaena még sosem tapasztalta, hogy a herceg ilyen zavartan fecsegett volna.
-

Remélem, jól fogsz szórakozni — biccentett, miközben az ifjú elhátrált. Kis

híján fellökte az asztalt.

Akkor ma éjjel találkozunk - jelentette ki reménykedve. - A bál után.

Az orgyilkos eltakarta a száját. Az az egyetlen puszi billentette ki a fiút a

nyugalmából?

Minden jót, Celaena - nézett hátra a herceg a küszöbről. Az orgyilkos

elmosolyodott, és rávillantotta piros fogait. A távozó hangosan felkacagott,
mielőtt meghajolt és eltűnt volna. Egyedül maradva Celaena már éppen meg
akarta nézni, mit is művel új lakótársa, amikor valósággal belehasított a
gondolat:

Nehemia is ott lesz a bálon.

Ez azért még nem lett volna annyira megrázó felfedezés. A gon-

dolatmenetet azonban nem lehetett megállítani. Az orgyilkos ingerülten
elkezdett fel és alá mászkálni. Ha valóban Nehemia áll a bajnokjelöltek
meggyilkolása mögött... vagy ha a helyzet még ennél is rosszabb, és a
hercegnő valamilyen könyörtelen szörnyeteg segítségével pusztította el az
áldozatait... és ráadásul éppen most érte- sült róla, hogy lemészárolták az
alattvalóit... akkor mi volna jobb alkalom Adarlan megbüntetésére, mint a
királyi udvar bálja? Ott mulatozik az uralkodó családjának megannyi tagja.
Senki nem vigyáz rájuk.

Pontosan tudta, hogy ostobaságok járnak a fejében. De mi van, ha mégis? Mi

van, ha Nehemia elengedi a pórázról azt a szörnyeteget? Ha vérfürdőt rendez
a bálban? Celaenának amúgy semmi ki- fogása sem lett volna az ellen, ha
iszonyatos vég leselkedik Kaltailnra és Perringtonra, de hát Dorian is ott
lesz! Meg Chaol!
Mélységes nyugtalansággal mászkált a hálószobában. Nem fi -

gyelmeztetheti a kapitányt. Ha ugyanis kiderül, hogy csupán rémeket látott,

azzal nem egyszerűen tönkretenné a Nehemiához fűződő

barátságát, de igencsak rossz szolgálatot tenne a megbékélésért küzdő

hercegnőnek. Csak hát valamit akkor is tennie kell.

Ó, ilyesmire nem is volna szabad gondolnia. Azonban a múltban többször is

előfordult, hogy a barátai rettenetes dolgokat követtek el.

Sokkal jobban jár, ha felkészül a legrosszabbra. A saját szemével látta,

milyen az, ha valaki a bosszúállás megszállottjává válik. Lehet, hogy
Nehemia nem is készül semmire. Celaena csupán rémeket lát. Talán csak
kezd elmenni az esze. De ha valami mégis történne ma éjjel...

Kinyitotta az öltözőszoba ajtaját. Alaposan szemügyre vette a foga -

sokon lógó csodálatos, ragyogó díszruhákat. Chaol nem egyszerűen

dühös lesz, de őrjöngeni fog, ha a foglya beoson a bálba. Ezt, mondjuk, tudja
majd kezelni. Az sem okoz különösebb gondot, ha a kapi tány egy időre
bezáratja a palota tömlöcébe.

Hogy miért? Azért, mert Celaena egészen egyszerűen nem volt hajlandó
beletörődni, hogy Chaol esetleg megsebesülhet, vagy valami még ennél is
szörnyűbb dolog történhet vele. Mindenre hajlandó volt, hogy ezt
megakadályozza.

Még Yule ünnepén sem fogsz mosolyogni? - kérdezte Chaoltól, miközben

kisétáltak a palotából, és a keleti kert közepén épített üvegtemplom felé
tartottak.
-

Nekem bizony nem volna kedvem mosolyogni, ha vérvörös volna a fogam -

felelte a kapitány. - Légy visszafogott, és ne nagyon vigyorogj!

Celaena szélesen elvigyorodott, de gyorsan becsukta a száját, amikor

szolgáikkal a nyomukban jó pár udvaronc sétált el a közelükben.

Csodálom, hogy ilyen keveset panaszkodtál.

Már miért panaszkodtam volna? - mérgelődött a lány. Chaol vajon miért nem
szokott tréfálkozni vele, úgy, mint Dorian? Lehet, hogy tényleg nem tetszik a
fiatalembernek? Ingerültté vált, mivel ez a lehetőség meglepő

módon felbőszítette.

Hát azért, mert nem jöhetsz el este a bálba - válaszolta a kapitány, és a szeme
sarkából kísérőjére sandított. Nem tudhatta, hogy Celaena mire készül este.
Philippa megígérte, hogy megőrzi a tit kát. Megesküdött arra is, hogy nem
tesz fel kérdéseket, amikor úrnője arra kérte, hogy szerezzen neki egy báli
ruhát és hozzá tartozó harcot.

- Hát, szemmel láthatóan nem bízol meg bennem - vágta rá a lány azonnal.
Azt a látszatot akarta kelteni, mintha valami tréfálkozó, cserfes lányka lett
volna, ám a hangjából nagyon is kiérződött az ingerültség.

Semmi értelme sem volt olyan valaki miatt aggódnia, akit szemmel láthatóan
a legkisebb mértékben sem érdekelt. Chaol csupán ezzel az ostoba
vetélkedéssel törődött.

A kapitány felhorkant, de a szája szélén leheletnyi mosoly jelent meg.

A koronaherceg mellett bezzeg sosem kellett butának vagy alantasnak
éreznie magát. Chaol csak provokálta... persze azért ennek az ifjúnak is
megvoltak a maga jó tulajdonságai. A fogoly összevonta a szemöldökét.

Egészen pontosan mióta is nem utálja annyira a fickót?

Ennek ellenére nagyon is tisztában volt vele, hogy Chaol őrjöngeni fog,
amikor Celaena felbukkan majd a bálban. Álarc ide vagy oda, a kapitány
egyből felismeri. Csupán abban reménykedett, hogy nem vár rá túl súlyos
büntetés.

AZ ELKÉPESZTŐ MÉRETŰ TEMPLOM egyik hátsó sorában ülve

Celaena olyan erővel szorította össze a száját, hogy szinte sajgott az
álkapcsa. A foga még mindig pirosan világított. Már csak az hiányzott volna,
hogy erre bárki is felfigyeljen.
A templom gyönyörű épületét üvegből készítették. Az eredeti kő-
templomból csupán a padló mészkőburkolata maradt meg. A régi templomot
Adarlan királya pusztíttatta el, amikor úgy döntött, hogy a helyére ez az
üvegcsoda kerüljön. Két hosszú oszlopban egyenként száz -

száz rózsafából faragott pad sorakozott a boltíves üvegmennyezet alatt. A

beáradó fény miatt napközben nem is volt szükség gyertyákra. Az átlátszó
tetőt részben befedte a rajta felhalmozódott hó. A napfény különös mintákat
rajzolt a padlóra, ahogy betűzött a hótakaró résein át. Mivel a falak is
üvegből voltak, a festett ólomüveg ablakok mintha csak a levegőben
lebegtek volna az oltár fölött.

Az orgyilkos felállt, hogy az előtte ülők feje fölött kikukucskálva

körülnézhessen. Dorian és a királyné a legelső padban foglaltak he lyet. A
következő sorban a testőreik ültek. Az idős herceg és Kaltain

a másik padsor első sorában ült. Mögöttük Nehemiának és olyan

nagyuraknak jutott hely, akiket a lány nem ismert. Nyomát sem látta
Noxnak, vagy a többi életben maradt bajnoknak. Káin sem volt itt. Szóval
akkor Celaenát ide beengedik, a bálra viszont nem?

Ülj már lel — morogta Chaol, és megrántotta foglya zöld ruhá -

ját. A lány elhúzta a száját, majd visszahuppant a párnákkal borított padra.

Többen is bámulni kezdték. Olyan gyönyörű ruhákat viseltek, hogy az
orgyilkos gyanakodni kezdett: lehet, hogy előre- hozták a bál idejét?

Belépett a főpapnő. Határozott léptekkel a kőemelvényhez ment, és mindkét

kezét a magasba emelte. Feketéskék, vékony szövetből készült köntösének
ujja visszacsúszott a karján. Hosszú, ősz haját nem fogta össze. A homlokára
nyolcágú csillagot tetováltak. Ennek pontosan ugyanolyan színe volt, mint a
papi ruhának. A csillag hegye a haja vonalánál végződött.

Üdvözlet néktek! Az istennő és valamennyi istenség áldása legyen rajtatok!

Az asszony hangja bezengte a csarnokot. Még a hátsó sorban ülők is nagyon
jól hallották.

Celaena nagy nehezen elnyomott egy ásítást. Tisztelte ő az istenségeket —

már ha léteztek, és persze elsősorban olyankor, amikor egy feladata
végrehajtása során a segítségüket akarta kérni -, ám a vallásos szertartásokat
egészen egyszerűen... kibírhatatlannak tartotta.

Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára részt vett egy ehhez hasonló
istentiszteleten. Amikor a főpapnő leengedte a karját, és rámeredt a hívőkre,
az orgyilkos mocorogni kezdett a padban. Mindjárt elhang-zanak a szokásos
imák, aztán Yule ünnepének imádságai, majd jön a szentbeszéd. Ezeket
éneklés, végül pedig az istenek körmenete követi.

Mi az, máris mocorogsz? - méltatlankodott Chaol halkan.

Mennyi az idő? - suttogta a lány, mire válaszul a kapitány belecsípett a

karjába.

- A mai napon egy hatalmas ciklus végét és kezdetét ünnepeljük- zengte a

papnő. — A mai napon adott életet hatalmas istennőnk elsőszülött
gyermekének, Lumasnak, az istenek urának. Születésével a szeretet lett
Erilea ura. A szeretet elűzte a káoszt, ami a rémkapu kon keresztül zúdult
reánk.

Mitől lett ilyen nehéz a szemhéja? Persze ma nagyon korán kelt fel, és az
éjjel egyébként sem aludt túl sokat, miután belefutott Nehemiába...

Celaena képtelen volt ellenállni az álom csábításá nak. Nemsokára már az

álom birodalmában járt.
- Ébredj! - hallotta Chaol dühös hangját. - Szedd össze magad!

Az orgyilkos összerezzent, és kihúzta magát. A világ egyszerre volt ragyogó

és ködös. A közelben néhány alacsonyabb rangú nemes csendben vigyorgott.
Celaena bocsánatkérő pillantást vetett Chaolra, és az oltár felé fordult. A
főpapnő már befejezte a szentbeszédet, és túljutottak Yule dalain is. Ha
képes lesz kibírni az istenek bevonulását, akkor hamarosan kiszabadulhat
innen.

Mennyi ideig aludtam? — suttogta. Nem kapott választ. -

Mondjad már, mennyi ideig aludtam?

Ekkor viszont észrevette, hogy a kapitány arca is enyhén piros.

Te is elaludtál?

Csak egy kicsit, de aztán felébredtem. Te viszont összenyálaztad a vállamat.

Micsoda öntelt fiatalember! - fintorgott Celaena, mire válaszul Chaol

meglökte a lábát.

- Inkább figyelj!

Az emelvényről elindultak lefelé a papnők. Celaena hatalmasat ásított, de a

többiekhez hasonlóan meghajtotta a fejét, amikor az istennő szolgái
megáldották a híveket. Felhangzott az orgona hangja. Minden jelenlevő
előbbre hajolt kissé, hogy jobban láthassa a pad- sorok között végigvonuló
istenségek menetét.

Csoszogás és lábdobogás támadt, ahogy a hívők felálltak. A meg -

jelenő gyerekek közül egy sem lehetett tízévesnél idősebb. Bekötötték a

szemüket. Bár valójában mulatságosnak tűntek az istenségeket jelképező

jelmezeikben, Celaena valamiért mégis aranyosnak találta őket. Évről évre

kiválasztottak kilenc gyereket. Ha valamelyik éppen előtted állt meg, akkor
neked jut osztályrészül egy istenség áldása. A kiválasztott egy apró
ajándékot is kapott, amit a gyermek az istenség ajándékaként adott át.

Farnor, a háború istene megállt Dorian előtt, de aztán továbblépdelt jobb kéz
felé. Keresztülment a padsorokat elválasztó folyosón, és apró ezüstkardját
Perrington hercegnek adta. Micsoda meglepetés!

Lumas, a szerelem istene csillogó szárnyakkal elsétált az orgyilkos mellett.

Celaena összefonta karját a mellén.

Micsoda ostoba szokás!

Ekkor Deanna, a vadászat és a hajadonok istennője bukkant fel.

Celaena idegesen az egyik lábáról a másikra állt. Bárcsak ne harcolta volna

ki azt, hogy ő ülhessen a folyosó melletti, külső széken. Rémült
ingerültséggel látta, hogy a kislány megállt előtte, és leveszi szeméről a
kötést.

Nagyon csinos kis apróság volt. Szőke haja laza, göndör fürtökben keretezte
az arcát, barna szemében pedig zöld pöttyök csillogtak.

Rámosolygott Celaenára, és megérintette az orgyilkos homlokát.

A szerencsés kiválasztott izzadni kezdett, mert tudta, hogy több száz

szempár szegeződik rá.

-
Legyen veled Deanna áldása! A vadászat úrnője, a fiatalok vé-delmezője
vigyázzon rád ebben az évben! Átadom neked arany nyíl -

vesszőjét, hogy kezedben tarthasd, mint Deanna hatalmának és ke gyének

jelképét.

A lány meghajolt, és egy karcsú nyílvesszőt nyújtott át neki. Chaol

megbökte az orgyilkost, aki átvette a nyilat.

Yule áldása legyen rajtad - folytatta a lányka, Celaena pedig hálásan

biccentett. Megragadta a nyílvesszőt, miközben az adomá nyozó már tovább
is szaladt. Az ajándék csapnivaló fegyvernek tűnt. Még szép!

Viszont legalább tömör aranyból készült.

Egész jó árat kaphatok majd érte.

Celaena megvonta a vállát, majd a nyílvesszőt Chaol kezébe nyomta.

Feltételezem, hogy tilos ilyenfajta fegyvert tartanom magam nál -

jelentette ki, majd a hívőkkel együtt leült. A kapitány azonnal visszaadta a

nyílvesszőt.

Eszem ágában sincs kétségbe vonni az istenségek döntését.

Az orgyilkos gyanakvó pillantással méregette a padszomszédját.

Valami megváltozott Chaol arcán? Másként néz ki, mint koráb ban? Celaena
szélesen elvigyorodott, és könyökkel oldalba bökte a fiatalembert.
Az ORGYILKOS SZEME ELŐTT rengeteg selyem, ecsetek, fésűk,
gyöngyök és gyémántok csillogtak. A szobát belengte a púder felhője .
Miközben Philippa ügyesen elrendezte Celaena utolsó tincseit is, helyére
kerülhetett végre a szemét és az orrát eltakaró álarc. Az idősebb nő parányi
kristálykoronát helyezett védence fejére. Celaena önkéntelenül is úgy érezte
magát, mintha igazi hercegkisasszonnyá változott volna.

Philippa letérdelt, és lelkesen fényesíteni kezdte a lány ezüstcipőjét ékesítő

kristálydarabot.

— Ha nem tudnám, ki vagyok, azt hinném, hirtelen én lettem a tündérek

királynője. Valóságos vará...

Philippa észbe kapott. Nem mondta ki azt a szót, amit Adarlan királya
gyakorlatilag betiltatott. Helyette így fejezte be a megkezdett mondatot: —
Alig ismerek önre!
— Remek! — válaszolta Celaena. Most először vesz részt úgy egy bálban,
hogy nem azért megy oda, hogy megöljön valakit. Elsőso rban

azért akart ott lenni, nehogy Nehemia veszélybe kerüljön, vagy veszé-
lyeztesse az udvar tagjait. Csak hát... a bál ettől még bál marad. Talán, ha
szerencsés lesz, esetleg még táncolhat is egy kicsit.

Egészen biztosan jó ötlet, amire készül? - kérdezte halkan az öl-löztetőnője,

miközben felállt. - Westfall kapitány nem lesz túl boldog.

Celaena egy szúrós pillantással válaszolt.

Megmondtam, hogy ne kérdezősködj!

Csupán arra kérem, ne árulja el nekik, hogy én segítettem ön nek, ha majd

visszavonszolják ide — mérgelődött Philippa.

Az orgyilkos lenyelte ingerült válaszát, és odalépett a tükör elé. Az

öltöztetőnő sietve a nyomába szegődött. Celaena tágra nyílt szemmel
bámulta a tükörképét.

Soha az életben nem hordtam még ilyen lenyűgöző ruhát! — ismerte be

végül, és a szeme megtelt ragyogással.

A báli ruha nem volt tiszta fehér. A színe enyhén a tojás héjának árnyalatába
hajlott. A bő szoknyát és a testhezálló felsőrészt sok ezer, parányi
kristálydarabka ékesítette. Mintha Celaena a tenger felszínét bámulta volna.
A mellény örvénylő selyemhímzése mintha egy festő-mester keze munkáját
dicsérte volna. A hímzett rózsák igazi re mekműnek tűntek. A ruha nyakát
hermelinprém szegélyezte. A keskeny pántok szabadon hagyták a válla nagy
részét. Celaena füléből parányi gyémánt fülbevaló lógott. Csigákba
bodorított haját gondosan össze fogták a feje tetején. A tincseket
gyöngysorok tartották össze. Szürke selyemmaszkja rásimult az arcára.
Semmi különösebb dolgot vagy lényt sem ábrázolt, ám rendkívül finoman
megmunkált kristály és gyöngyház díszítése jól mutatta, hogy a készítője
kiváló szakember.

Ebben a ruhában még egy király is megkérné a kezét — jelentette ki

Philippa. - De talán a koronaherceggel is beérheti.

Mégis hol a csudában találtad ezt a ruhát? - álmélkodott Celaena.

Nem szabad kérdezősködni! - kacagott az idősebb nő. A lány rávigyorgott.

Jogos észrevétel.

Azt viszont nem tudta volna megmondani, hogy a szíve miért akart kiugrani
a helyéről. Kis híján elszédült. Ideje volt összeszedni az önuralmát. Nem
felejtkezhet meg róla, hogy miért megy a bálba.

Az óra elütötte a kilencet. Az öltöztetőnő az ajtó felé pillantott. Celaena

kihasználta az alkalmat, hogy házilag összeeszkábált kését becsúsztassa a
ruha felsőrésze alá. Philippa nem vett észre semmit.

Egészen pontosan hogy akar eljutni a bálba? Nem hinném, hogy az őrei csak
úgy hagynák kisétálni!

Celaena egy alamuszi pillantással válaszolt.

-

Dehogynem! Feltéve, ha mindketten úgy teszünk, mintha maga a

koronaherceg hívott volna meg a bálba. Kezdjél el fennhangon
méltatlankodni, hogy már így is késésben vagyok. Ha elég nagy zenebonát
csapsz, akkor ezek a legények nem fognak kötözködni.

Philippa elvörösödött, és a kezével legyezni kezdte magát. Celaena

megragadta a karját.

Ígérem neked, ha bármilyen kellemetlenség támad belőle, az utolsó

leheletemmel is arra fogok esküdni, hogy félrevezettelek, és te semmiről sem
tudtál.

Kellemetlenségei támadnak? Bajba fog kerülni?

Celaena most lefegyverző mosollyal próbálkozott.

Dehogyis! Csak elegem van már abból, hogy itt poshadjak, miközben ők
vidáman mulatoznak.

Ezzel nem is hazudott.

Istenek az égben! - fohászkodott Philippa, majd vett egy mély lélegzetet.

Hatalmasat sikkantott. — Induljon már!

Feltépte az ajtót, és kilökte védencét a folyosóra.

-
Szaladjon már, mert elkésik! - kiabálta. Túl hangos volt ahhoz, hogy
igazából meggyőző lehessen, de a szélesre tárt ajtón át valósággal zengett a
folyosó. - Mérges lesz ám a koronaherceg, ha nem ér oda időben!

Celaena megtorpant a küszöbön. Odabiccentett a kint álló öt test őrnek, majd

visszanézett Philippára.

Köszönöm.

Elég volt a téblábolásból! - harsogta az öltöztetőnő, és kis híján kilökte

Celaenát a cipőjéből, ahogy arrébb taszította, majd bevágta utána az ajtót. A
lány most az őrei felé fordult.

Ma még a szokásosnál is csinosabb - szólalt meg zavartan az egyikőjük...

Rés. A másik is elvigyorodott.

Irány a bál? - kérdezte.

Egyet én is táncolhatok a kisasszonnyal? - tréfálkozott a harmadik.

Senki nem vonta kétségbe, hogy a lány engedéllyel távozik.

Celaena elmosolyodott, és belekarolt Rés gálánsan feléje nyúj tott karjába.

Megpróbálta megőrizni a komolyságát, miközben az ifjú harcos

kidüllesztette a mellét. Amikor azonban már a bálterem közelében jártak, és
bentről kihallatszott a keringő muzsikája, hirtelen felkavarodott a gyomra.
Nem szabad elfelejtkeznie róla, hogy miért jött ide. Osont már be bálba
korábban is gyönyörűen felöltözve. Csakhogy akkor meg kellett ölnie egy
idegent. Most viszont az egyik barátját kell megállítania.

Már ott jártak a vörös és aranyszínű üvegajtók előtt. A tágas csar nok
valósággal eltűnt a koszorúk és a gyertyák tengerében. Sokkal egyszerűbb
dolga lett volna, ha az egyik oldalsó ajtón oson be a terembe. Akkor senki
sem figyelt volna fel rá. De arra nem volt ideje, hogy a titkos folyosókat
bejárva keressen egy másik kivezető utat a szobájából. Ráadásul
elképzelhetetlennek tűnt az is, hogy az oldalsó

bejáratok pontos helyének kiderítése során ne figyeltek volna fel a szi -

matolására. Rés megállt, és meghajolt.

Ezen a ponton magára hagyom a hölgyet - jelentette ki megjátszott

komolysággal. A lépcső tetejéről azért még vágyakozó pil lantást vetett a
gyönyörűen kivilágított teremre.

Érezze jól magát, Sardothien kisasszony.

Köszönöm, Rés - válaszolta az orgyilkos. Kis híján elhányta magát, és

legszívesebben visszafutott volna a szobájába. Ehelyett ke cses biccentéssel
elbúcsúzott az őreitől. Ha képes lesz lejutni a lép csőn, akkor már csak
Chaolt kell meggyőznie arról, hogy maradhasson. Ha bejutott, akkor egész
éjjel szemmel tarthatja Nehemiát.
Úgy érezte, mindjárt kiesik a cipőjéből. Elhátrált az ajtótól. Nem törődött az
ott álló őrökkel. Felemelte a lábát, és nagyot dobbantott.

Kipróbálta, hogy mit bír ki a cipője. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a

lábbeli nem fogja cserbenhagyni, újra elindult a lépcső irányába.

A ruhája alá rejtett egyszerű kis kés belenyomódott a bőrébe, Először az

istennőhöz fohászkodott, aztán valamennyi istenséghez, akiknek tudta a
nevét, de még a Rémhez is. Mindenkit megszólított, akinek esetleg a
legcsekélyebb köze is lehetett a sorsa alakulásához. Remélte, hogy nem lesz
szüksége a mennyei hatalmak közbenjárására.

Aztán kihúzta magát, és elindult lefelé.

Ez meg mégis mit csinál itt?

Dorian majdnem félrenyelte az italát, amikor megpillantotta a lépcső

tetején Celaena Sardothient. Az álarc ellenére is azonnal

felismerte. Bár a lánynak megvoltak a maga hibái, azt senki nem állíthatta
róla, hogy bármit is félszívvel csinálna. Egészen egysze rűen elképesztően
csinos volt abban a ruhában. Na de mégis, mire készülhet itt?

Még csak abban sem volt biztos, hogy álom-e vagy valóság, amit lát.

Ekkor azonban néhányan, majd egyre többen, aztán pedig szinte mindenki a
lépcső felé fordult. A zenekar javában játszott, ám akik nem táncoltak, azok
mind a lépcsőt bámulták, ahogy a titokzatos álarcos hölgy megemelte a
szoknyája alját, és megtette az első lépést lefelé. Az ismeretlen szépség
ruháját az égből lehullott csillagok díszítették. Szürke maszkjának
kristályörvényei valósággal tündököltek.

- Ez meg kicsoda? - suttogta egy álmélkodó ifjú udvaronc a herceg mellett.

A hívatlan vendég nem nézett senkire, miközben kecsesen le ereszkedett a
lépcsőn. Még Adarlan királynéja is felemelkedett, hogy megnézze magának
a késve érkezőt. Mellette Nehemia is fel kelt a székéből. Megőrült ez a
Celaena?

Menj oda hozzá! Fogd meg a kezét! Dorian lába azonban ólommá vált. Kővé
dermedve csak bámulni tudta a lányt. A herceg apró fe kete álarca nem
takarta el tűzpirossá vált arcát. Nem tudta miért, de az orgyilkos látványától
dübörögni kezdett a vére. Mintha álmodna. Ebben az álomban azonban
Dorian nem egy elkényeztetett ifjú herceg volt, hanem igazi fejedelem. A
látomás már eljutott a lépcső aljába, mire a trónörökös végre meg tudott
moccanni.

Valaki azonban megelőzte. Dorian olyan erővel szorította össze az ajkát,

hogy az állkapcsa szinte belereccsent, amikor a lány elmo solyodott, és
meghajolt Chaol előtt. A testőrség kapitánya nem vi selt álarcot. A kezét
nyújtotta az orgyilkos felé. Celaena csillagként

ragyogó tekintete megállapodott Chalon, majd hosszú, fehér ujjai lágyan az

ifjú tenyerébe simultak. A tömeg egyre hangosabban kezdett pusmogni,
miközben a testőr elvezette a látomást a lépcsőtől. Elnyelte őket a bálozók
kavargása. Dorian nem tudta, hogy azok ketten miről fognak beszélgetni, de
biztosra vette, hogy egyikőjüket sem irigyli. Jobban jár, ha kimarad ebből.

Hát ez hihetetlen! - szólalt meg egy másik udvaronc. - El sem tudom hinni,
Chaol mikor házasodott meg?

Még hogy Westfall kapitány? - csattant fel a társa. - Ugyan, miért menne
hozzá egy ilyen gyönyörű teremtés egy egyszerű őrhöz?
A fickó azonban észbekapott. Eszébe jutott, hogy ki áll mel lette.

Dorianra pillantott. A trónörökös még mindig tágra nyílt szemmel meredt a

lépcsőre.

Ki ez a lány, fenséges herceg? Kegyeskedik ismerni őt?

Nem. Dehogyis - suttogta Dorian, és gyorsan arrébb ment.

A keringő fülsiketítő hangerővel zengett. Celaena képtelen volt ösz-

szeszedni a gondolatait, miközben Chaol maga után rángatta egy árnyas
beugróba. Cseppet sem lepte meg az, hogy az ifjú nem visel álarcot. Az
ilyesmit bizonyára butaságnak tartotta volna. Így persze nagyon is jól
látszott, hogy az arca valósággal eltorzul a dühtől.

Na szóval - mennydörögte a kapitány, és erősen szorította a foglya csuklóját

-, lennél szíves magyarázatot adni arra, hogy mi ütött beléd?

Mégis miből gondoltad, hogy ez annyira jó ötlet?

Megpróbálta kiszabadítani a kezét a fiatalember szorításából, de nem ment.

A díszterem túlsó végében az Adarlan királynéja mellett

ülő Nehemia időnként Celaena irányába pillantott. Azért mert ide gessé vált?
Vagy csupán meglepődött, mivel itt látta a barátnőjét?

Nyugodj már meg! - förmedt az orgyilkos a testőrség kapitányára. - Csak

egy kis mulatságra vágytam.

-
Milyen mulatságra? Szerinted vicces, hogy hívatlanul beállítasz a királyi
bálba? - Celaena tudta, semmi értelme vitatkozni. A kapitány elsősorban
azért dühöngött, mert felháborította, hogy a lánynak egyáltalán sikerült
eljutnia idáig. Az orgyilkos most savanyú képpel duzzogni kezdett.

Annyira magányos vagyok.

Chaol kis híján megfulladt.

Nem bírtál volna ki egyetlen estét sem egyedül?

Celaena rángatni kezdte a kezét.

Nox is itt van... a tolvaj! Mégis, hogy engedhetted meg neki, hogy eljöjjön?
Micsoda kísértés lehet számára ez a rengeteg csillo gó drágaság?

Én miért nem jöhettem? Mégis hogyan legyek a király bajnoka, ha nem bízol
bennem?

Duzzogás ide vagy oda, erre a kérdésre valóban szeretett volna választ
kapni.

Chaol a fejéhez kapta a kezét, és hatalmasat sóhajtott. A foglya megpróbálta

megőrizni komolyságát. Hiszen győzött.

Ha csak egy rossz lépést is teszel...

Egy fülig érő vigyor volt a válasz.

Úgy tekintem, hogy ezt kaptam tőled ajándékba Yule ünnepén.

A kapitány tekintete majdnem keresztüldöfte, de a fiatalember nek
megroggyant a válla.

Ugye nem akarod, hogy megbánjam ezt a döntésemet?

Celaena megveregette az ifjú arcát, majd ellibegett mellette.

Tudtam én, hogy nem ok nélkül kedvellek.

Chaol néma maradt, de védence nyomába eredt a tömegben. Celaena járt

ugyan már máskor is álarcosbálban, ám ennek ellenére nyomasztotta, hogy
nem láthatja a körülötte lévők arcát. A királyi udvar legtöbb tagja Dorianhoz
hasonlóan maszkban jelent meg, A legkülönfélébb színű, nagyságú és alakú
álarcokat viseltek. Némelyik egészen egyszerű volt, míg másokat gondosan
kidolgoztak és feldíszítettek. Pár álarc állatok f ejét mintázta. Nehemia még
mindig a királyné mellett ült. Arany és türkiz álarcát lótuszminta díszítette.
Mintha csak udvariasan beszélgettek volna.

A hercegnő test- őrei kissé arrébb ácsorogtak. Csak úgy sugárzott belőlük az
unalom.

Chaol akkor is ott lihegett az orgyilkos nyomában, mikor az vég, re talált

egy kissé szellősebb helyet a tömegben, és megállt. Innen mindent remekül
szemmel lehetett tartani. Jól látta az emelvénye a fontosabb lépcsőket és a
táncparkettet is... Dorian egy alacsony, barna lánnyal táncolt. A kis bestiának
elképesztő méretű keble volt. A herceg szemérmetlenül falta a tekintetével.
Hát észre sem vette, hogy Celaena megérkezett? Még Perrington is felfigyelt
az érkezésére, amikor Chaol maga után rángatta a sarokba. Szerencsére a
kapitány talpraesett módon elhúzta a főúr közeléből, mielőtt Celaena szóba
elegyedhetett volna vele.

A tekintete találkozott a kissé távolabb ácsorgó Nox pillantásával. A tolvaj

egy galambálarcot viselő fiatal nővel enyelgett. A poharát magasba emelve
köszöntötte, mielőtt visszafordult volna a leányzó felé. Keskeny, kék álarcot
viselt. Ez csupán a szemét takarta el.

- Nehogy aztán túlzásba vidd a mulatozást! - figyelmeztette Chaol.

Laza terpeszállásban, keresztbe tett karral állt Celaena mellett. Az orgyilkos

követte a példáját. Megpróbált nem vicsorogni, miközben alaposabban is
szemügyre vette a környezetét. Megkezdődött az őrködés.

Egy órával később már azért káromkodott magában, amiért ilyen ostoba volt.
Nehemia még mindig a királyné mellett ücsörgött. Egyetlenegyszer sem
pillantott Celaena irányába. Mégis, hogy a fészkes fenébe gondolhatta azt,
hogy Nehemia - éppen Nehemia és senki más - bárkit is megtámadhatna?

A maszk alatt valósággal lángolt az arca a szégyentől. Nem méltó arra, hogy
a hercegnő barátja legyen. Alighanem elment az esze a halott bajnokjelöltek,
a titokzatos gonosz hatalom és a nevetséges vetélkedés miatt.

Végigsimított ruhájának szőrmegallérján, és mérgesen szusszant. Chaol

némán ácsorgott mellette. Bár megengedte Celaenának, hogy maradjon, az
azonban valószínűtlennek tűnt, hogy hamarosan megbocsássa ezt a kihágást.
Szegény őreit egészen biztosan igen csúnyán le fogja szidni még ma éjjel.

Celaena kiegyenesedett, amikor Nehemia váratlanul felkelt a királyné

oldaláról. A testőrei azonnal figyelni kezdtek. A sötét bőrű szépség fejet
hajtott a királyné előtt. A karos gyertyatartók lényében valósággal tündöklött
az álarca. Elindult lefelé az emelvényről.

Celaena úgy érezte, hogy a szíve mindjárt kiugrik a helyéről. A vére hevesen
dobolt a fülében, mikor Nehemia sarkában a testőreivel odasietett hozzájuk a
teremben. A hercegnő Celaena és Chaol előtt állt meg.

- Milyen szép vágy má, Lillian! — szólalt meg a közös nyelven.

Ugyanolyan érthetetlen kiejtéssel beszélt, mint korábban. Az orgyilkos úgy
érezte, mintha a barátnője felpofozta volna. Azon az éjszakán a hercegnő
tökéletes kiejtéssel beszélte a birodalom nyelvét.

Talán kimondatlanul is arra kérte a barátnőjét, hogy ez maradjon titokban?

Akárcsak te magad is - felelte Celaena rosszkedvűen. - Jól érzed magad a

bálban?

Nehemia játszadozni kezdett a ruhája hullámaival. Figyelembe véve, hogy

nehéz, drága kék szövetet viselt, az öltözékét alighanem Adarlan
királynéjától kapta ajándékba.

Igen, de ném vágyok jól - jelentette ki. - Visszatérek á lákosz-tályomba.

Celaena távolságtartóan biccentett.

Remélem hamar rendbe jössz - nyögte ki nagy nehezen. Nehemia pillantása

egy hosszú pillanaton keresztül az arcára tapadt. A sötét szempárban mintha
csak fájdalom lángolt volna. A herceg- nő végül távozott. Celaena egészen
addig követte a tekintetével, míg fel nem ért a lépcsőn, és ki nem ment a
teremből.

Lennél szíves elmondani, hogy mégis mit jelentsen ez az egész?

- tudakolta Chaol, miután krákogott egy nagyot.

-
Semmi közöd hozzá! - csattant fel a lány. Még így is történhet valami. Még
akkor is, ha Nehemia már nincs itt. De nem! A hercegnő nem az a fajta, aki a
szenvedésért szenvedéssel fizet. Ehhez túlságosan is jó a szíve. Celaena
nyelt egy hatalmasat. Úgy érezte, hogy teljesen feleslegesen hozta el
magával a kését.

Ugyanakkor viszont az még nem bizonyította a hercegnő ár tat-lanságát,

hogy ma éjjel nem bántott senkit.

Mi a bajod? — erősködött Chaol.

Celaena felemelte a fejét. Megpróbált nem törődni a szégyenérzettel és az

aggodalommal. Nehemia távozása után még mindig ré sen kellett lennie, de
most már nem tűnt teljesen kizártnak, hogy esetleg szórakozhat is egy kicsit.

Csak az, hogy olyan csúnyán vicsorogsz mindenkire, hogy sen ki nem fog
felkérni táncolni.

Én aztán nem vicsorgok senkire sem — méltatlankodott Chaol.

Miközben ezeket a szavakat mondta, lángoló pillantást vetett egy túl merész
udvaroncra, aki egy szívdobbanásnyi időnél tovább bámult Celaena
irányába.

Azonnal fejezd be! — förmedt rá a lány. - Senkivel sem fogok tudni

táncolni, ha ezt csinálod!

Egy felháborodott pillantás volt a válasz. Chaol mozgásba len dült.

Celaena egészen a táncolok közelébe követte.

Na kérem — jelentette ki a testőr, ahogy megálltak a pörgő-forgó báli ruhák

örvénylésének határán —, nem lehet nem észrevenni, ahogy itt állsz. Már ha
valaki fel akarna kérni.

Az orgyilkos még erről a helyről is szemmel tarthatta a termet, figyelni fog,

nehogy egy acsarkodó szörnyeteg csapjon le a vendé gekre. A kapitánynak
persze erről nem kellett tudnia. Celaena a fiatalemberre sandított.

Volna kedved táncolni velem?

Veled? Na ne! — nevetett a kapitány. A lány lesütötte a pillantá -

sát. Elakadt a lélegzete, miközben a márványpadlót bámulta.

Miért vagy ilyen kegyetlen?

Kegyetlen? Celaena, kapj már észbe! Perrington ott figyel minket.

Biztosra veszem, hogy dühöng, amiért itt vagy. Semmiképpen nem akarom
megkockáztatni, hogy a szükségesnél jobban magunkra vonjam a figyelmét.

Gyáva vagy!

-
Ha nem lenne itt a herceg, akkor igent mondtam volna - ellenkezett Chaol
ellágyuló tekintettel.

Csak egy szavadba kerül, hogy elintézzem.

A testőr megrázta a fejét, és közben fekete zubbonyát kezdte el piszkálni.

Ekkor, karjában azzal a bögyös barnasággal, Dorian táncolt el mellettük.
Még csak nem is pillantott az orgyilkosra.

Egyébként is - folytatta Chaol, és a fejével Dorian irányába bö-kött -,

szerintem nálam sokkal vonzóbb táncpartnerek akarnak felkérni téged. Én
nagyon unalmas társaság vagyok.

Semmi kifogásom az ellen, hogy veled legyek itt.

Persze, el is higgyem - felelte Chaol szárazon, de már a lány szemébe nézett.

Komolyan mondtam! Amúgy meg miért nem táncolsz senkivel sem?

Nincsenek itt olyan hölgyek, akiket kedvelnél?

Én a testőrség kapitánya vagyok. Ezek a finom úrihölgyek nem

ereszkednének le hozzám.

Hiába próbálta meg eltitkolni a fájdalmát, az látszott a tekintetében.

-
Megőrültél? Többet érsz te mindenki másnál! Ezenfelül pedig...

nagyon is jóképű fiatalember vagy - jelentette ki Celaena, és megfogta a

kapitány kezét. Chaolnak amúgy egészen szép arca volt. Erő, becsület és
hűség tükröződött rajta. Hirtelen mintha elhallgatott volna a tömeg zsivaja.
Celaena kiszáradt szájjal bámulta a fiatalembert. Hogy a csudába kerülte el
eddig a figyelmét, hogy a kapitány ennyire jóképű?

Komolyan? - szólalt meg az ifjú egy idő múlva. A tekintete megállapodott

összekulcsolódó kezükön. Celaena még erősebben megszorította.

Gondolod, hogy ezt mondanám, ha...

Ti ketten miért nem táncoltok?

Chaol elrántotta a kezét. A lány csak a legnagyobb erőfeszítése árán tudott

elfordulni tőle.

És mégis kivel táncolhatnék, fenséges herceg?

Dorian elképesztően jól nézett ki ónszínű díszruhájában. A kül ső

megfigyelőnek úgy tűnhetett volna, mintha ők ketten egymás hoz öltöztek

volna.

Lenyűgöző vagy - jelentette ki a herceg. - És te is nagyon jól nézel ki, Chaol.

Rákacsintott a barátjára. Amikor azonban Dorian a lány szemé be nézett,
Celaena úgy érezte, hogy valósággal forrni kezd a vére. Csillagok ragyogtak
fel a szeme előtt.

Na most akkor mi van? Arra vársz, hogy durván összeszidlak, amiért ostoba
módon beosontál ide a bálba, vagy egyből továbblép hetünk arra a pontra,
ahol felkérlek egy táncra?

Hát ez nagyon nem jó ötlet! — csattant fel Chaol.

Miért nem? - förmedtek rá mind a ketten egyszerre. D orian közelebb lépett

a lányhoz. Bár az orgyilkos még mindig mélysége sen szégyellte magát
amiatt, hogy olyan csúnya dolgokat gondolt Nehemiáról, az minden
szenvedéséért kárpótolta, hogy Dorian és Chaol biztonságban volt.

Azért, mert túl sokan figyelnek rátok. Csakis azért - válaszolta a kapitány.
Látva Celaena égnek emelt tekintetét, ingerülten rákia bált a lányra. — Talán
elfelejtkeztél arról, hogy ki is vagy valójában?

Nem is tudnék megfeledkezni róla! Mert minden álló nap az orrom alá
dörgölöd - vicsorgott a lány. A testőr arca elkomorult. Mégis, mi a fenéért
kedveskedik Celaenával, ha a következő pilla natban máris megsérti?

Dorian egyik keze a lány vállára simult. A herceg megnyerő mo solyt

villantott Chaol irányába.

-
Lazítsál, Chaol! - mondta, aztán a keze lágyan megérintette Celaena hátát.
Közben ujjai hegye végigsimított a lány meztelen bőrén. -

Helyezd magad szolgálaton kívül! Erre az éjszakára.

Dorian elfordult a kapitánytól.

- Jót fog tenni neked - szólt hátra a válla fölött, bár ekkorra a hangjából már
eltűnt a jókedv.

Kerítek egy italt magamnak - morogta Chaol, és elsétált. Az orgyilkos egy

pillanatig a távozó férfi után bámult. Valóságos csoda volna, ha a kapitány a
barátjának tartaná. Megérezve azonban Dorian érintését, a herceg felé
fordult. A szíve azonnal hevesebben kezdett el dobogni. Chaol emléke
semmivé foszlott. A felkelő nap melege párologtatja el így a hajnali párát.
Kicsit szégyellte magát, amiért egyből elfelejtkezett az ifjúról, de... szóval...
ó, mennyire vágyott Dorianra. Ezt lehetetlen lett volna tagadni. Egyszerűen
kellett neki a herceg.

Annyira gyönyörű vagy - suttogta Dorian. Ahogy a pillantása végigsiklott a

lányon, Celaenának valósággal lángolni kezdett a füle. -

Képtelen voltam levenni a szememet rólad.

Tényleg? Én meg azt hittem, hogy észre sem vettél.

Chaol megelőzött. Egyből lecsapott rád, amikor megérkeztél.

Ezenfelül pedig eltartott egy ideig, amíg összeszedtem a bátorságomat -

válaszolta vigyorogva a trónörökös. - Nagyon félelmetes teremtés vagy ám.
Főleg álarcban.

Ráadásul csak a legnagyobb nehézségek árán tudtad átvere -

kedni magad a lábad előtt heverő szépséges és táncos kedvű hölgyek

sorfalán.

De most már itt vagyok, nem igaz?

Enyhe fájdalom hasított a lány szívébe. Rájött, hogy nem ezt a választ akarta
Dorian szájából hallani. Hanem mit? Mit akart tőle hallani? A herceg
kinyújtotta a karját. Meghajtotta a fejét.

Táncolsz velem?

Miért, talán szól itt a zene? Eddig fel sem tűnt neki. A külvilág egész
egyszerűen megszűnt számára. Elvakította a gyertyák aranyló ragyogása. A
lába azonban megmaradt. Meg a karja, a nyaka és a szája is. Celaena
elmosolyodott, megfogta a herceg kezét, ám még eközben is odafigyelt arra,
hogy a szeme sarkából szemmel tartsa a környezetét.
A HERCEG MENTHETETLENÜL ELVESZETT. Egy olyan világ
foglya lett, amilyenről mindig is álmodozott. Tenyere egy forró női testre
simult. Az ujjai erősen tartották Celaena apró kezét. Pörögve táncoltak a
terem közepén. A keringő még sosem ment ennyire könnyedén. Egyetlen
lépést sem hibáztak el, és az orgyilkos mintha nem is törődött volna az egyre
növekvő számú dühös női arccal. A hölgyek valósággal remegtek a haragtól,
mert tánc táncot követett, és ők ketten nem váltottak partnert.

Jó, persze, nem volt illendő dolog, ha a herceg minden figyelmét egyetlen
hölgyre összpontosítja. Dorian azonban képtelen volt mással törődni. Csak a
partnere számított, és a kettejüket körülölelő muzsika.

— Te aztán igazán nem panaszkodhatsz az erőnlétedre - szólalt meg

Celaena. Mióta hallgattak? Lehet, hogy csak tíz perce, de az is előfordulhat,
hogy egy órája nem beszéltek. Az álarcos vendégek képe mintha összeolvadt
volna körülöttük.

Más szüleik verik a gyerekeiket. Engem táncórákkal büntettek, ha rossz

voltam.

Ha ennyire jól táncolsz, akkor egészen biztosan csintalan kisfiú lehettél -

nevetett a lány, de a tekintete már megint valahol másutt járt.

Mintha keresett volna valamit. Vagy talán valakit?

Milyen bőkezűen osztogatod ma éjjel a bókjaidat — felelte a herceg, és

megpörgette a partnerét. A gyertyák fénye valósággal ragyo gott a
harangként szétterülő szoknyán.

Ma van Yule ünnepe - hangzott a válasz. - Yule napján mindenki kedves.

A herceg meg mert volna esküdni rá, hogy a lány szemében fáj dalom
villant. De nem! Nem lehetett biztos a dologban. A furcsa tekintet már el is
tűnt.

Miközben a tenyere partnere csípőjén nyugodott, a lábuk könnyedén követte

a keringő ritmusát.

Na és milyen az ajándékod?

-
Ó, a kislány elbújt az ágyam alatt, aztán meg az étkezdében, úgyhogy ott is
hagytam.

Bezártad a kutyád az étkezdédbe?

Talán hagytam volna a hálószobában, ahol tönkreteheti a sző -

nyeget? Vagy a zeneszobában? Ott van a sakk-készlet! Megeszi a bábukat, és

megfullad!

Le is küldhetted volna az ólba. Egy kutyának ott van a helye.

Yule ünnepén? Eszem ágában sem volt visszaküldeni arra a ször -

nyűséges helyre.

Dorian úgy érezte, hogy itt és most szájon kell csókolnia a lányt.

Ugyanakkor nagyon is tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen. Hiába érezte

azt, amit. Mert a bál egyszer majd véget ér. A lány újra

orgyilkos lesz, ő pedig még mindig herceg. Nagyot nyelt. Ezen az éjszakán
azonban...

Közelebb vonta magához. Mintha csak kettesben lettek volna a bálteremben.

A többiek mintha csak árnyékok lettek volna a falon.

Chaol savanyú képpel bámulta, ahogy a barátja az orgyilkossal táncol.

Neki bezzeg esze ágában sem lett volna táncra kérni azt a lányt. Csak áldani
tudta az eszét meg a szerencséjét, hogy nem kezdett el táncolni vele.
Semmiképpen! Főleg, miután észrevette, hogy milyen színt öltött Perrington
herceg arca, amikor észrevette a különös párt.

Egy Otho nevű udvaronc lépett Chaol mellé.

Azt hittem, hogy veled jött a hölgy.

Kicsoda? Lillian úrnő?

Ó, hát ez a neve! Még sosem hallottam róla. Csak most érke -

zett az udvarba?

Igen - vágta rá Chaol. Holnap elkapja, és nagyon durván lete-remti azokat a

testőröket, akik kiengedték Celaenát a lakosztályából.

Talán addigra már nem lesz annyira dühös, hogy a falba verje a fejüket.

Na, és mi újság veled, Westfall kapitány? - kérdezte kedélye-sen Otho, és

hátba vágta a testőrt. Nem éppen gyengéden. Bűzlött a bortól. —
Mostanában, már nem étkezel velünk.

Három éve nem étkezünk együtt, Otho.

-
Gyere vissza közénk. Hiányzik a szellemes társalgásod.

Az udvaronc szemérmetlenül hazudott. Egyszerűen csak többet akart

megtudni az ismeretlen ifjú hölgyről. Az egész palota jól tudta, hogy ez a
kéjsóvár fickó bolondul a nőkért. Az a szóbeszéd járta,

hogy rögtön az érkezésük után lecsapott a frissen bemutatott höl gyekre, és

ha nem járt sikerrel, arra kényszerült, hogy lemenjen a városba, ahol egészen
másfajta nők társaságát élvezte.

Chaol összevont szemöldökkel figyelte, ahogy Dorian megpördült

Celaenával. A lány arcán széles mosoly jelent meg. A tekintete valósággal
ragyogott, amikor a koronaherceg mondott valamit.

Hiába takarta el arcát a maszk, Chaol pontosan tudta, hogy az orgyilkos

odavan a boldogságtól.

Csak nem vele van a hölgy? - erősködött Otho.

Lillian úrnő a saját maga ura. Senki mellett sincs elkötelezve.

Akkor tehát nem az övé?

Nem!

Hát ez furcsa - vonta meg vállát az udvaronc.

-
Már miért volna az? — mordult fel Chaol, akiben hirtelen felöt-lött, hogy
időszerű lenne megfojtania a fickót.

Csak azért, mert úgy tűnik, a hercegünk fülig szerelmes a hölgybe -

biccentett Otho, és arrébb sétált.

Chaol szeme előtt egy pillanatra elsötétedett a világ. Celaena kacagni

kezdett, Dorian pedig továbbra sem vette volna le róla a pillantását.

Valóban! A herceg egész éjjel az orgyilkost bámulta. Az arca valósággal

ragyogott a... mitől is? A boldogságtól? A csodálattól!? Kihúzva,
szálfaegyenesen tartotta magát. Igazi férfinak látszott.

Olyan volt, mint egy király.

Egészen egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy mindez megtörtén jen.

Mikor szerethetett volna bele a lányba? Otho csak egy részeg szoknyapecér.
Mégis, mit tudhatna egy ilyen alak a sz erelemről?

Dorian ügyes, gyors mozdulattal pörgette meg Celaenát. A lány valósággal a

karjai közé zuhant. Izgatottan hozzásimult a herceg mel léhez.

Ennek ellenére nem ő volt szerelmes. Otho nem ezt mondta.

Semmi tanújelét nem adta annak, hogy felfedezte volna a lány ér -

zelmeit. Celaena pedig amúgy sem lett volna ilyen ostoba. Dorian igazi
bolond. Darabokra fog törni a szíve, ha valóban beleszeretett ebbe a lányba.

A testőrség kapitánya nem bírta tovább nézni a barátját. Kisietett a teremből.

Kaltain kisasszony halálra váltan, szenvedve, némán dühöngve figyelte
Lillian Gordaina és a koronaherceg véget nem érő táncát. Hiába viselt
álarcot az a ribanc, bárhol felismerte volna. Mégis, milyen ízléstelen
cemende vesz fel szürke ruhát a bálra? Kaltain végignézett magán, és
szélesen elmosolyodott. Öt bezzeg ragyogó kék, smaragdzöld és lágybarna
kelmék borították. Díszruhája és a hozzá illő pávatollas álarc árából egy
kisebb udvarházat is lehetett volna venni. Természetesen Perringtontól kapta
az egészet. Meg a nyakát és a karját elborító ékszereket is. Még csak nem is
hasonlított arra a jelentéktelen, szürke rongycsomóra, azokra az ócska
kristályukra, amiket az a cselszövő kis lotyó aggatott magára.

A karján megérezte Perrington kezének érintését. Kaltain verdeső

szempillával fordult az idősödő férfi felé.

- Lenyűgözően jóképű ma, kedvesem - rebegte, és megigazította a főnemes

vörös zubbonyán az egyik aranyláncot. A herceg arca legalább úgy
ragyogott, mint az öltözéke. Kaltain csendben azon töprengett, hogyan fogja
kibírni, ha meg kell majd csókolnia. Persze szabadkozhatna, és eltolhatná
magától. Egy jó hónapja tartott már ez a macska-egér játék. Ha viszont a
férfi ennyire berúgott...

A lehető leghamarabb ki kellett jutnia ebből az egérfogóból. Sajnos egyetlen

lépéssel sem sikerült közelebb kerülnie Dorianhoz, mint amennyire kora
ősszel volt. Nem igazán számíthat sikerre, amíg ez a Lillian az útját állja.

Mintha egy szakadék tárult volna fel a lába előtt. A feje enyhén lüktetni
kezdett. Visszatért a fájdalom. Nem maradt más választása.

kellett tennie Lilliant az útból.

Hajnali hármat ütött az óra. A legtöbb vendég, közöttük a királyn é és Chaol

is távozott már. Celaena úgy döntött, hogy most már ő is nyugodt
lelkiismerettel visszavonulhat. Kihasználta, hogy Dorian elment egy italért,
és kiosont a teremből. Rés kint várta, hogy visszakísérje a lakosztályába. A
palota folyosói némaságba burkolóztak, miközben elindultak visszafelé.
Azokat az üres folyosókat választották, amelyeket a cselédek használtak,
hogy elkerüljék a túlságosan is kotnyeles udvaroncokat, akik szerettek volna
többet is megtudni a titokzatos hölgyről. Lehetséges volt persze, hogy
ostobán döntött, amikor elment a bálba. Ennek ellenére egészen jól érezte
magát Dorian karjaiban. Nagyon is!

Már ha őszinte akart volna lenni magához. Az orgyilkos elmosolyodott, és

piszkálni kezdte a körmét, miközben befordultak a lakosztály ához vezető
folyosóra. Szinte remegett az izgalomtól, hiszen a herceg csak őt bámulta,
csak hozzá beszélt, és úgy viselkedett, mintha vele egyen rangú személy lett
volna. A lelkesítő érzés még azóta sem múlt el. Lehetséges, hogy nem is volt
akkora ostobaság beszökni a bálba?

Rés megköszörülte a torkát. Celaena felemelte a fejét, és megpillantotta az

ajtaja előtt álló Doriant. A herceg jókedvűen beszélgetett

a testőrökkel. Nem időzhetett túl sokáig a bálban, ha képes volna a lánynál

hamarabb ideérni. Celaena szíve majd kiugrott a torkán. Ennek ellenére
félénken elmosolyodott, mert Dorian fejet hajtott, kinyitotta az ajtót, majd
maga is belépett utána. Rés meg az őrök azt gondolhatnak, amit csak
akarnak.

Levette az álarcot, és az előszoba közepén álló asz talkára dob- ta.

Felsóhajtott, amikor a hűvös éjszakai levegő megérintette kipirult bőrét.

Igen? - kérdezte, és háttal megtámaszkodott a hálószobába nyí -

ló ajtó mellett.

Dorian lassan odalépett elé. Csupán egytenyérnyi távolságban állt meg.

-
Eljöttél a bálból anélkül, hogy elbúcsúztál volna tőlem. - szólalt meg, és az
egyik kezével megtámaszkodott a lány feje mellett a falon.

Celaena felpillantott. Tekintete végigsiklott a fekete szövetbe burkolt karon.

Figyelemre méltó, hogy ilyen gyorsan sikerült ideérned. Ráadásul nem liheg
a nyomodban egy egész falkányi felhevült udvarhölgy.

Nem is volna olyan butaság végiggondolnod, hogy milyen orgyilkos lehetne

belőled.

A herceg egyetlen mozdulattal hátravetette az arca elől a haját.

Engem nem érdekelnek az udvarhölgyek - mondta érdes hangon, és

megcsókolta.

A szája meleg, az ajka pedig sima volt. Celaena teljesen elveszítet - te az

időérzékét, azt sem tudta, hogy hol van, miközben félénken vi -

szonozta a csókot. Dorian egy pillanatra hátrahúzta a fejét. A lány kinyitotta

a szemét. Tekintetük találkozott. A herceg újra megcsókolta.

Ez a csók most más volt, mint az előbb. Mélyebb, telve vágyakozással.

Celaena karja egyszerre volt nehéz és könnyű. A szoba valósággal forgott

vele. Nem tudta abbahagyni. Annyira élvezte ezt az egészet.

Élvezte Dorian csókját, a férfi illatát, a szája ízét és a közelségét.

Dorian átkarolta, a csípőjénél fogva magához szorította. Egymáshoz

simultak, miközben egymáshoz tapadt az ajkuk. Megragadta a fiatalember
vállát, az ujjai valósággal belemélyedtek a szövet alatt feszülő
izmokba. Milyen más volt most a helyzet, mint amikor elő ször látta
Távolvégben!

Ettől felpattant a szeme. Távolvég. Miért is csókolódzik itt Adarlan

koronahercegével? Celaena ujjai elernyedtek. Lehullott a karja.

Dorian hátrahúzódott és elmosolyodott. A vigyora fertőzőnek bizonyult.

Amikor az ifjú újra odahajolt hozzá, Celaena egy gyors mozdulattal az
ajkára szorította két ujját.

- Vár rám az ágyam — jelentette ki. A herceg felvonta a szemöldökét.

— Csak rám, egyedül.

Dorian félretolta a száján lévő ujjakat. Megpróbálta újra megcsókolni, ám az

orgyilkos könnyedén átbújt a hóna alatt, és megragadta a kilincset.

Kinyitotta a hálószoba ajtaját, és már be is csusszant, mielőtt az ifjú

megakadályozhatta volna. Megfordult, és kipillantott az előszobába. A
herceg továbbra is mosolygott.

- Jó éjszakát!

Dorian nekitámaszkodott az ajtófélfának. Egészen közel hajolt a lányhoz.

- Jó éjszakát! - suttogta a fiatalember. Celaena ezúttal nem próbálta

megállítani, amikor az ismét megcsókolta. Sajnos a fiú túl hamar elhúzta a
száját. Celaena kis híján orra bukott, mikor a herceg hátralépett az ajtótól.

Dorian halkan nevetni kezdett.

- Jó éjszakát! - mondta újra, és a lány érezte, hogy forróvá válik az arca.

Magára maradt.
Odasétált az erkélyajtóhoz, szélesre tárta, és magához ölelte a hűvös éjszakai
levegőt. Megérintette az ajkát. Ahogy felnézett a csillagokra, érezte, hogy a
szíve egyre csak nő, nő és növekszik.

Dorian zakatoló szívvel sétált vissza a lakosztályába. Még mindig érez te a

lány ajkát a száján. Orrából nem tűnt el Celaena hajának csodálatos illata, és
szinte maga előtt látta, ahogy a szeme aranylón szikrázik a gyertyák
fényében.

Pokolba a lehetséges következményekkel! Valahogy majd rájön, hogy

találjon kiutat. Sikerülni fog. Sikerülnie kell.

Hiszen fejest ugrott egy szikla tetejéről. Már csak az a kérdés, van -e
védőháló alatta.

A kertben álló férfi felnézett az erkélyére. A testőrség kapitánya fi -

gyelmesen nézte, ahogy a szoba lakója egyedül keringőzik odafent.

Mintha csak átkerült volna az álmok birodalmába. A testőr azonban

pontosan tudta, hogy az a lány nem róla álmodozik.

A táncoló alak megtorpant, és a magasba nézett. A kapitány még innen

lentről is jól látta pirosló orcá ját. Annyira fiatal... Vagy inkább ártatlan. A
férfi szíve valósággal belesajdult.

Ennek ellenére néma maradt, és tovább bámulta. Figyelte, ahogy a lány

megfordul, és nagyot sóhajtva bemegy a lakosztályába. Eg szer sem
pillantott le a kertbe.
CELAENA INGERÜLTEN FELNYÖGÖTT, mikor valami hideg és
nedves nyomódott az arcának. Nyalni kezdték a képét. Kinyitotta az egyik
szemét. Egy jókedvű kölyökkutya bámult az arcába. A kis jószág lelkesen
csóválta a farkát. Az orgyilkos nagy nehezen felült az ágyban. Nyöszörögni
kezdett, a szemébe tűzött a nap. Nem is akart aludni.

Alig két nap múlva újabb próba vár rá, ezért nem mondhat le az edzésről. A
végső

párviadal előtt ez lesz az utolsó vizsga. Most dől el, hogy ki lesz az a négy
harcos, aki részt vehet a döntő megmérettetésen.

Megdörzsölte a szemét, majd megvakargatta a kutya füle tövét.

Odapisiltél valahova, és most emiatt akarsz elnézést kérni? -

Dehogyis! - kiáltotta egy hang, és kitárult a hálószoba ajtaja.

Dorian volt az. - Levittem magammal hajnalban, amikor a többi kutyával

jártam egyet.

Celaena halványan elmosolyodott, ahogy figyelte a közeledő fiatal -

embert.

- Nem túl korai időpont ez egy látogatásra?

Korai? — nevetett a herceg, és leült az ágy szélére. A lány megpróbált

távolabb húzódni. - Mindjárt délután egy óra van! Philippa mondta, hogy
egész délelőtt úgy aludtál, mint akit agyonvertek.

Egy óra van! Ilyen sokáig aludt? Na, és mi van Chaollal? Hiszen edzeniük
kellett volna! Megvakarta az orrát, és ölbe vette a kiskutyát.

Szerencsére nem történt semmi szörnyűség az éjjel. Ha újra lecsapott volna a

titokzatos gyilkos, arról már biztosan hallott volna. Kevés hi -

ányzott hozzá, hogy megkönnyebbülten felsóhajtson. Enyhe szomo -

rúság szúrt a szívébe, amikor bűntudatosan arra gondolt, mit is tett.

Hogy a csudába lehetett ilyen bizalmatlan Nehemiával szemben?

- Adtál már neki nevet? - kérdezte teljesen hétköznapi, nyugodt és

visszafogott hangon a herceg. Vajon most csak alakoskodik, vagy tényleg
nem jelent számára semmit az a csók?

Még nem - felelte a lány. Hűvös képet vágott, bár legszívesebben üvöltött
volna az ostoba helyzet miatt. — Egyetlen hozzáillő név sem jutott az
eszembe.

Mit szólnál ahhoz — töprengett a fiatalember, és megvakargatta az állát —,

ha Arany... oskának neveznénk?
-

Ennél hülyébb nevet még soha nem hallottam.

Mert te talán jobbat tudsz?

Az orgyilkos felemelte a kutyus egyik lábát. Alaposan szemügyre vet -

te a puha mancsokat. Hüvelykujjával megnyomkodta a párnás talpat.

Fürge.

Ez a név tökéletesen illett a kis állathoz. Úgy érezte, mintha mindig is így
hívták volna. Ilyen lehetett, amikor egy látnok rábukkan az ősi
összefüggésekre.

Igen, Fürge a neve.

Mégis mit jelentsen ez a név? - tudakolta az ifjú, miközben a kutya felemelte

a fejét, és a hangoskodóra sandított.

- Olyan kutyát jelölünk vele, aki futás közben könnyedén maga mögött
hagyja az összes fajtiszta kopódat.

Celaena ismét felkapta a kiskutyát. Puszilgatni kezdte a fejét. A kölyök

jókedvűen izgett-mozgott. Tágra nyílt szemmel bámulta gazdája arcát, és
közben a homlokát ráncolta. Milyen aranyos, puha, ölelgetni való jószág!

Dorian nevetni kezdett.

- Majd meglátjuk.

Celaena letette a kutyát az ágyra. Fürge azonnal bemászott a takaró alá, és

eltűnt.

- Jól aludtál? - kérdezte az ifjú.

- Igen. Ellentétben veled. Te elég korán felkelhettél.

- Figyelj csak! - folytatta a herceg, és Celaena úgy érezte, hogy jobban jár,
ha rögvest kiveti magát az erkélyen. - Az elmúlt éjszaka... Sajnálom, ha túl
rámenős voltam veled.

Csodálkozva elhallgatott.

- Celaena, te most miért vigyorogsz?

Vigyorgott volna?

- Izé... Bocsánat!

- Szóval akkor mégiscsak felzaklattalak!

- Már hogy mivel?

- A csókkal!

Az orgyilkos maró savat érzett a torkában. Köhögni kezdett.

- Ó, nem tesz semmit! - jelentette ki nagy nehezen, miközben az öklével a

mellkasát verte és a torkát köszörülte. - Tényleg semmi baj. Nem haragszom
érte, ha esetleg ez zavar.

Abban a pillanatban megbánta a szavait, ahogy kimondta őket.

- Ezek szerint jólesett? — tudakolta szemtelen mosollyal az ifjú.

- Nem! Ó, menjél már innen!

Visszazuhant a párnáira. A fejére húzta a ta karót. Mindjárt meghal a
szégyentől.

Fürge megnyalta a gazdája arcát, amikor az mellébújt a sötét rej -

tekhelyre.

Ugyan már! - méltatlankodott a herceg. - Az alapján, ahogyan selkedsz, azt

hinné az ember, hogy még sohasem csókolóztál.

Celaena kirobbant a takaró alól. Fürge kénytelen volt még mélyebben

menedéket keresni.

Igenis hogy csókolóztam! - harsogta, miközben megpróbálta nem felidézni

magában Samet és a közös dolgaikat. — Csak nem egy ilyen pöffeszkedő,
beképzelt, öntelt hercegecskével!

Dorian lenézett a mellkasára.

Pöffeszkedő?

Jaj, hallgass már! - förmedt rá a lány, majd hozzávágott egy párnát.

Átmászott az ágy túloldalára, felkelt, és kisétált az erkélyre.

Nagyon is jól tudta, hogy az ifjú szemmel tartja. A hátát bámulta, meg a
három mély sebhelyet, amit nem takart el a mélyen kivágott hálóing.

Idebent akarsz maradni, miközben átöltözöm?

Megfordult. Dorian egészen más arccal nézett rá, mint ahogy az előző
éjszakán tette. Valami miatt feszült volt a tekintete... És kimondhatatlanul
szomorú. Celaena ereiben lüktetni kezdett a vér.

Na, mi van?

Iszonyatosak a sebhelyeid — felelte az ifjú. Szinte suttogott.

Az orgyilkos csípőre tette a kezét, és elindult az öltöző ajtaja felé.

Mindenkinek megvannak a maga sebhelyei, Dorian. Csupán arról van szó,

hogy az én forradásaim jobban látszanak, mint másoké.

Maradj, ha ahhoz van kedved, de én megyek öltözködni!

Kisietett a szobából.

Kaltain Perrington herceg mellett sétált a palota üvegházának végtelen

asztalsorai között. A lenyűgöző méretű üvegcsarnokban árnyékok táncoltak
a fényben. Legyezni kezdte magát, ahogy a párás hőség az arcára zúdult. A
vén bolond a legelképesztőbb helyeken akart sétálgatni. A kisasszonyt a
növények és a különféle gazok semmivel sem érdekelték jobban, mint az
országút közepén éktelenkedő sáros tócsa.

A nagyúr letépett egy hófehér liliomot, és apró meghajlással átadta neki.

- Ez az öné.
A fiatal nő próbálta nem mutatni, mennyire taszítja a férfi himlőhelyes,
vörös bőre és narancssárga bajusza. Beleborzongott a gondolatba, hogy ez az
alak lesz a férje. Kis híján dühroham fogta el, majdnem elkezdte kitépni a
növényeket, hogy mind egy szálig kihajigálja őket a hó ba.

- Köszönöm! - válaszolta érzéki hangon.

Perrington alaposan szemügyre vette a kísérőjét.

- Úgy tűnik, ma nincs túl jó kedve, Kaltain úrnő.

- Tényleg? — csodálkozott álszenten, félrehajtott fejjel a kisasz-szony.

Megpróbált kacér arckifejezést ölteni. - Talán, mert a mai nap elhalványul a
tegnap esti csodálatos bál élménye mellett.

A herceg sötét szemének tekintete valósággal keresztüldöfte. A fér- fi

elkomorodott, miközben megfogta a könyökét és továbbvezette az ösvényen.

- Előttem nem kell színészkednie. Észrevettem, hogy szemmel tartja a

koronaherceget.

Kaltain semmit sem akart beismerni. Összevonta gondosan for mára

borotvált szemöldökét, és csupán a szeme sarkából pillantott a főnemesre.

Tényleg?

Perrington vaskos ujja végigsiklott egy páfrány l evelén. Ujján fekete gyűrű
mintha megremegett volna. Rögvest erős fájdalom hasított a fiatal nő fejébe.

Én is felfigyeltem rá. És főleg arra a lányra. Kifejezetten kelle -

metlen, igaz?
-

Lillian úrnő? - kérdezte Kaltain pislogva. Lehet, hogy nyert ügye van?
Lehet, hogy megkönnyebbülten fellélegezhet? A vén fafej nem vette észre,
hogy védence az ifjú hercegre vágyott. Csupán az tűnt fel neki, hogy a fiatal
nő is felfigyelt rá, Lillian és Dorian mintha egymáshoz lett volna ragasztva,
egész éjjel együtt táncol t.

Ezen a néven kell szólítani — suttogta Perrington.

Valójában nem is így hívják? - tört elő Kaltainból a kíváncsiság. A herceg

szembefordult védencével. A szeme ugyanolyan fekete volt, mint a gyűrűje.

Ugye nem gondolod, hogy az a lány tiszta vérű úrihölgy?

Kaltain szíve szinte megállt.

Miért? Nem az?

Perrington szélesen elmosolyodott, és végre-valahára mindent elmesélt.

Amikor a herceg befejezte, Kaltain csak némán tátongott. Orgyilkos? Lillian

Gordaina valójában Celaena Sardothien, a világ leghírhedtebb orgyilkosa?
Ez a bestia csavarta el Dorian fejét? Ha Kaltain magának akarja a herceg
szívét, akkor sokkal, de sokkal okosabban kell viselkednie, mint
vetélytársának. Lehet, hogy az nem is lesz elég, ha leleplezi Lillian valódi
személyazonosságát . Vagy talán mégis? De nem. Nem kockáztathat. Az
üvegházban olyan néma csend támadt, mintha a növények sem mertek volna
levegőt venni.
De hát hogyan engedhetik meg ezt a szörnyűséget? Hogyan hagyhatják,
hogy a herceg ilyen nagy veszélybe sodorja magát?

Perrington arca egy pillanatra mintha eltorzult volna. Csúnya képén fájdalom
suhant át. Az egész jelenség csupán egy pillanatig tartott, a nemes hölgy alig
figyelt fel rá. Főleg, mert a fejében feldübörgött a fájdalom. Szüksége volt a
pipájára. Most azonnal meg kell nyugodnia, még mielőtt rátörne a
dühroham.

- Nem engedhetjük meg - válaszolta Perrington.

- De hogyan állíthatnánk meg? Szóljunk a királynak?

A nagyúr megrázta a fejét. Töprengve markolta hosszú, egyenes kardja

markolatát. A nő tekintete egy rózsabokron állapodott meg.

Hosszú körmével végigsimította az egyik tövis lágy ívét.

- Az a némber meg fog küzdeni az utolsó bajnokokkal - jelentette ki lassan a

főnemes. — A végső párbaj előtt innia kell az istennő és az istenségek
tiszteletére.

Kaltain szokás szerint túlságosan szűk fűzőt viselt. Amikor a herceg

folytatta, a nőnek nem csupán a fűző miatt akadt el a lélegzete. Kezét elhúzta
a tövistől.

- Azt tervezem, hogy te fogod átnyújtani a bajnokok italát. Te képviseled az

istennőt. Talán bele tudsz önteni valamit a lány poharába.

- Saját kezűleg öljem meg?

Az egy dolog, hogy felbérel valakit a vetélytársa eltakarítására, de hogy saját

maga végezzen vele...?

A herceg mindkét kezét az égre emelte.

- Nem-nem. A király beleegyezett, hogy meglehetősen drámai eszközöket is

használjunk. El kell érnünk, hogy Dorian azt higgye...
baleset történt. Ha beadnánk neki egy nagy adag vérlátófüvet , persze nem
halálos mennyiséget, éppen csak annyit,

hogy összezavarodjon, akkor Káin megkapja azt a kis előnyt, amire szüksége
van.

Káin nem tudná magától is megölni? A párbajok során mindig történnek

balesetek.

Olyan éles fájdalom nyilallt a fejébe, hogy a kínba az egész teste

beleremegett. Lehet, hogy mégis egyszerűbb lesz megmérgezni...

Káin úgy véli, képes lesz rá. Jómagam azonban kerülni akarom a kockázatot
— magyarázta Perrington, és megragadta a nő kezét. A gyűrűje jéghideg
volt, ahogy Kaltain bőréhez ért. A nőnek minden önuralmára szüksége volt,
hogy ne tépje ki a kezét a férfi sz rításából. - Hát nem akarsz segíteni
Doriannak? Ha megszabadítjuk attól a szukától...

Akkor az enyém lesz. Pontosan úgy, ahogy lennie kell.

De hogy gyilkoljon érte...? Az enyém lesz.

Akkor majd visszaterelhetjük a tévelygő herceget a helyes ös -

vényre. Ugye egyetért velem? - kérdezte Perrington olyan széles mosollyal,

hogy a nő ösztönei valósággal üvölteni kezdtek. Arra próbálták meg rábírni,
hogy kezdjen futni, és soha többé ne forduljon hátra.

Lelki szemei előtt azonban a korona és a trón lebegett. Meg a herceg, aki ott
ül majd az oldalán.

-
Mondja el, hogy mit kell tennem! — jelentette ki végül.

TÍZET ÜTÖTT AZ ÓRA. Celaena a kis íróasztal mellett ült a

hálószobájában. Felnézett a könyvből. Aludnia kellett volna, vagy legalábbis
megpróbálni elaludni. Fürge az ölében szunyókált. Most hatalma sat ásított.

Gazdája vakargatni kezdte a füle tövét. A másik kezével a könyv sorait

követte. A papírról rémjegyek bámultak rá. Összetett vonalaik, különös
ábráik egy olyan nyelven szóltak hozzá, amit a lány egyelőre nem tudott
megfejteni. Nehemia vajon mennyi idő

alatt tanulta meg őket? Ezenfelül még az is nagyon érdekelte volna, hogy a
csudában működhetnek ezek a jelek azután, hogy a világból eltűnt a
varázslat? A bál éjszakája óta egyszer sem látta a hercegnőt. Nem mert
odamenni hozzá, és Chaolnak sem bírta elmondani, amit megtudott.

Nehemia mindenkit félrevezetett. Eltitkolta, hogy milyen jól beszéli a

nyelvüket, és hogy milyen sokat tud a rémjelekről. Mindezekre persze
számtalan oka lehetett. Celaena nagy hibát követett el, amikor tegnap éjjel
elment a bálba. Hogy a fenébe gondolhatta azt, hogy Nehemia képes volna
ilyen szörnyűségekre? Az a fiatal nő a jók közé tartozik. Semmi képp sem
bántaná Celaenát.

Semmiképp sem bántaná a barátját. Mert igenis barátok. Az orgyilkos érezte,

hogy összeszorul a torka. Nyelt egy nagyot, azután tovább lapozott a
könyvben. A következő pillanatban viszont szinte jéggé dermedt.

Azon az oldalon ugyanis ott sorakoztak a holttestek mellett lá- tott jelek.

A lap margójára pedig évszázadokkal korábban valaki ezt a magyarázatot

írta: Ha a ridderaknak akarsz áldozatot bemutatni, akkor használd az
áldozat vérét, jelöld ki körülötte a megfelelő nagyságú területet. Ha
megidézed a teremtményt, ezek a jelek segítenek végrehajtani a cserét. Az
áldozat húsáért a szörnyeteg megajándékoz a halott erejével.

Celaenának minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kezdjen el remegni a

keze, miközben gyorsan tovább lapozott. Olyan jeleket keresett, mint
amilyeneket az ágya alatt is felfedezett. Amikor azonban még csak hasonlót
sem talált a könyvben, visszatért a megidézéshez. Mi lehet az a ridderak?
Talán így hívják azt a szörnyszülöttet? De mi is az pontosan? Honnan kell
megidézni, ha egyszer...

A rémkapuk. Az orgyilkos tenyerével eltakarta a szemét. Valaki a rémjelek

segítségével kaput nyitva megidézte a lényt. De hát ez lehetetlen.

Hiszen eltűnt a varázserő! Csakhogy a szöveg szerint a rémjegyek a mágia

birodalmán kívül léteznek. Mi van akkor, ha még mindig működik az erejük?
De hát... Mi köze lehet ehhez Nehemiának? Hogyan tehetne ilyesmit a
barátja? És mégis mi szüksége volna a bajnokok erejére?
Ráadásul hogy a pokolba sikerült volna mindezt titokban tartania idáig?

Persze lehet, hogy a hercegnő kiváló színész. Talán csak Celaena vágyakozik
túlságosan is egy barátra. Olyan valakit akar, aki legalább annyira más és
kívülálló, mint ő maga. Talán túlságosan is nyitott és kétségbeesett hozzá,
hogy észrevegye, amit nem akar meglátni.

Megpróbálta lecsillapítani a légzését. Ahhoz kétség sem férhet, hogy

Nehemia szereti a szülőföldjét. Az is egyértelmű, a hercegnő sem mitől sem
riadna vissza, hogy megoltalmazza a hazáját. Hacsak... Mintha csak jéggé
dermedt volna a vére. Hacsak Nehemia nem

azért jött ide, mert egy sokkal merészebb játszma részese, talán nem is az a
célja, hogy az uralkodó megkímélje Eyllwét. Mi van akkor, ha a hercegnő
nyíltan arra készül, amiről mások még csak suttogni sem mernek?

Lázadásra. De nem olyan nyomorúságos kis zendülésre, mikor néhány

szakasznyi pártütő bujkál a vadonban, hanem arra, amikor egész királyságok
fognak fegyvert Adarlan ellen. Ahogy annak már kezdettől fogva történnie
kellett volna.

De miért a bajnokokat vette célba? Miért nem inkább a királyi család tagjait?
A bál tökéletes alkalom lett volna erre. Mi végre hasz nálta a rémjeleket? Az
orgyilkos járt Nehemia lakosztályában. Sem mi sem árulkodott arról, hogy
ott egy démoni szörnyeteg rejtőzköd ne. A kastélyban nem akad hely, ahol...

Lassan felemelte a pillantását. A hatalmas fiókos láda a falhoz szorította

ugyan, de a faliszőnyeg még így is megremegett a földöntú li szellőtől. A
palotában sehol sem akadt arra alkalmas hely, hogy megidézzenek vagy
elrejtsenek egy ilyen teremtményt, kivéve persze a föld alatt húzódó
végtelen és elfelejtett kamrákat és alagutakat.

- Jaj, ne! - hördült fel a lány, és olyan gyorsan pattant fel, hogy Fürge nem
tehetett mást, mint hogy leugorjon a földre. A szék fel borult. Ez nem lehet
igaz! Nehemia nem olyan. Hiszen... Hiszen... Nagyot nyögött, miközben
félretolta a nehéz ládát. Félrehajtotta az ajtó elől a faliszőnyeget.
Ugyanúgy, ahogy két hónappal ezelőtt is, hideg, nedves huzat áradt a
réseken át. Nem érezte benne a rózsák illatát. Valamennyi gyilkosságra alig
két nappal a soron következő próbatétel előtt került sor. Ez tehát azt
jelentette, hogy ma éjjel vagy

holnap ismét történni fog valami. Bármi legyen is az a ridderak, újra le fog
csapni. Ha pedig azokat a jeleket azért festették az ágya alá... Előbb fagy be
a pokol, mint hogy Celaena birkamód kivárja, hogy a szörnyeteg
felbukkanjon az ágya mellett.

A vinnyogó Fürgét kizárta a hálószobából. A faliszőnyeggel eltakarta a

nyitott titkos ajtót. Egy könyvet erőltetett alá, nehogy bezá -

ródjon, majd elindult lefelé. Csak egyszer jutott az eszébe az, hogy milyen jó
volna, ha nem csupán a kezében tartott gyertyát és az a házilag
összeeszkábált kése lenne minden fegyvere.

Mert ha Nehemia tényleg végig hazudott, ha tényleg ő gyilkolta meg a

bajnokokat, akkor Celaena senkire sem számíthat. Bár az is igaz, hogy
puszta kézzel is meg tud ölni bárkit.

Egyre lejjebb haladt a sötét lépcsőkön. A hideg levegőben kicsapódott a

lélegzete. Valahol víz csöpögött. Celaena vágyakozó pillantást vetett a
középső boltívre, amikor eljutott a hármas elágazáshoz. Most azonban nem
gondolhatott a menekülésre. Mi értelme lett volna elfutnia, amikor olyan
közel járt a győzelemhez? Ha esetleg veszít, akkor gyorsan visszatér a
szobájába, még mielőtt elkaphatnák, hogy visszavigyék Távolvégbe.

Gondosan megnézte magának a két oldalsó járatot. A bal kéz felőli

zsákutcába vezetett. A jobb oldali viszont... Az a fo lyosó Elena
sírkamrájába vezet. Ráadásul a hosszú járatból számtalan ismeretlen helyre
vezető oldalfolyosó is nyílik.
Közelebb lépett a boltívhez, de mozdulatlanná mereve dett, amikor meglátta
a sötétbe vezető lépcsőfokok tetejét. Valaki felkavarta az évszázadok porát.
Lábnyomok vezettek fel és le.

Nehemia és a szörnyetege alighanem itt mászkálhatott. Pár eme-letnyivel

mindenki más alatt. Verin talán nem azután halt meg, hogy kigúnyolta
Celaenát Nehemia füle hallatára? Az orgyilkos erősebben megmarkolta a
gyertyatartót, és a zsebéből előhúzta a kezdetleges kést is.

Óvatosan, lépésről lépésre elindult lefelé a lépcsőn. Nemsokára már nem is

látta a bejáratot, ám a lépcső aljától még messze járt. A suttogás már ekkor
betöltötte a folyosót. Mintha a falakra tapadva nyüzsgött volna.

Gyorsabban haladt tovább. A kezével elrejtette a gyertya fényét. Nem az

unatkozó szolgálók fecsegtek egymással. Valaki gyorsan, hangosan beszélt.

Mintha csak kántált volna.

Nem Nehemia. Egy férfi.

A következő lépcsőfordulóból bal kéz felől egy szoba nyílott. Az ajtón

keresztül zöldes fény esett a kőfokokra. A lépcső tovább folytatódott lefelé.

Eltűnt a sötétben. A lány karján felállt a szőr, amikor már tisztán hallotta a
hangot. Nem bírt rájönni, hogy a kántáló milyen nyelvet használ. A hörgő,
durva szavak bántották a fülét. Úgy érezte, hogy a különös mondatok mintha
kiszívták volna a meleget a húsából. A férfi lihegve beszélt. Úgy tűnt, a
szavak égetik a torkát. Végül elhallgatott, és levegő után kapkodott.

Csend támadt. Celaena letette a gyertyáját, nesztelenül odaosont az ajtóhoz,

és belesett. A tölgyfa ajtót szélesre tárták. Jókora kulcs állt ki a rozsdás
zárból. A parányi kamrácskában az egész világot elnyeléssel fenyegető sötét
előtt Káin térdelt.
KÁIN.

Ő volt az, aki egyre erősebb és ügyesebb lett az idő előrehaladtával.

Celaena azt gondolta, Hogy mindez a kőkemény kiképzés következménye,

pedig... Valójában a hegylakó rémjeleket használt, és egy túlvilági
szörnyszülöttet megidézve elorozta a halott jelöltek erejét. A férfi végighúzta
tenyerét maga előtt a padlón. Zöld fény támadt, ahol az ujja elhaladt, ám a
ragyogást beszívta a sötétség. Az üresség kísértetként táncolt a szélben. Káin
egyik keze vérzett.

Az orgyilkos még levegőt sem mert venni, amikor valami mocorogni kezdett
a homályban. Egy karom koppant a kövön, és olyan sziszegés hallatszott,
mint amikor kialszik a láng. A következő pillanatban előbukkant a ridderak.
A lábán a térdek rossz irányba hajlottak. A Káin felé közeledő szörnyszülött
mozgása vadállatra emlékeztetett. Ilyen lehetett egy ősi istenség rémálma.
Torz fejére szorosan rátapadt a szőrtelen, szürke bőr. Széles szájából fekete
agyarak meredeztek. Ezek a fogak téptek Verin és Xavier gyomrába. Ez a
száj zabálta fel a két férfi belső szerveit. Ez falta fel az agyukat. A szörny
alakja

halványan emberre emlékeztetett. Előregörnyedve állt. Hosszú mellső

mancsát végighúzta a kőpadlón. A kő megcsikordult a karmok érintésére.

Káin lassan felemelte a fejét, és felállt, ahogy a teremt mény letérdelt előtte,
és lesütötte sötét szemét. Alávetette magát megidézője akaratának.

Celaena csupán akkor jött rá, hogy mennyire remeg, amikor hátralépett,
hogy elmeneküljön. A lehető leghamarabb a lehető legmesszebbre akart
jutni. Elenának igaza volt. Ez a lény úgy, ahogy van, gonosz. A lány
nyakában remegni kezdett az amulett. Mintha csak arra akarta volna
ösztönözni, hogy rohanjon. Kiszáradó szájjal hátralépett. A halántékában
lüktetett a vér.

Káin megpördült, és a lányra meredt. A ridderak azonnal fel - kapta a fejét.

Hosszú orrlyukával kétszer is beleszimatolt a levegőbe. Celaena
mozdulatlanná merevedett. Ekkor azonban lecsapott

rá a szél. Hátulról olyan erős huzat taszította meg, hogy betántorodott a

kamrába.

- Ma éjszakára nem te voltál a célpont - szólalt meg Káin, miközben Celaena

tekintete a szörnyetegre tapadt. A fenevad lihegni kezdett. - Ám ez a
lehetőség túl jó ahhoz, hogy kihagyjuk.

- Káin! - nyögte ki a lány. Csak ennyire volt képes. A ridderak szeme...

Még csak ehhez foghatót sem látott korábban. Csupán kielégíthetetlen éhség
látszott benne. Végtelen és kortalan mohóság.

Ez a lény egy másik világból származott. A rémjegyek működtek. A kapuk

is. Celaena előhúzta zsebéből a kését. Olyan nyomorúsá gosan aprónak tűnt.

Hogy a csudába lehetne hajtűkkel kilyukasztania szörnyszülött irháját?

Káin elképesztő gyorsasággal mozgott. A lány csak pislogott egyet, mire a

férfi már ott állt a háta mögött. A kés egy szempillantás alatt átkerült a
mancsába. Ember egész egyszerűen nem mozoghatott

ilyen sebességgel. Teljességgel lehetetlennek tűnt. Mintha Káin csupán

árnyékból és szélből állt volna.
-

Milyen kár - suttogta a hegylakó az ajtóból. Zsebre vágta a lány kését.

Celaena a szörnyetegre pillantott, majd a férfira, majd újra a szörnyszülöttre.

Már sosem fogom megtudni, hogy a pokolba keveredtél le ide -

csóválta fejét a hegylakó, és megmarkolta a kilincset. - Nem mintha

érdekelne. Neked annyi, Celaena.

Becsapta maga után az ajtót.

A padlóra rajzolt jelekből még mindig zöldes fény áradt. Ezeket Káin a saját
vérével festette oda. A zöld lángolás jól megvilágította a mohó, szemét
nyugtalanul meresztgető szörnyeteget.

Káin! - suttogta az áldozat. Az ajtóhoz hátrált, és megragadta a kilincset.

Elfordította és megrántotta. Bezárták ide. A kamra üres volt. Por borította a
kőpadlót. Miért engedte, hogy ilyen könnyedén lefegyverezzék? - Káin!

Az ajtó meg sem mozdult.

Káin!- üvöltötte, és akkora ökölcsapást mért az ajtóra, hogy belesajdult a

keze.

A ridderak fel és alá sétált négy hosszú, póklábra emlékeztető vég-tagjára

támaszkodva. A lány irányába szimatolt. Celaena megtorpant.

Miért nem támadta meg azonnal a szörnyeteg?

Az újra szimatolni kezdett. Egyik karmos mancsával a kőre csapott. A

karmok olyan mély vágást hagytak maguk után, hogy mozdulata nyomán
kifordult egy kisebb kődarab.
Élve akarta. Káin mozgásképtelenné tette Verint, miközben megidézte a
lényt. A szörnyeteg a forró vért kedvelte. Megpróbálja magatehetetlenné
tenni az áldozatát, és utána... Celaena már nem kapott levegőt. Nem,
semmiképpen nem akarta, hogy így történjen.

Nem ebben a kamrában, ahol senki nem fog rátalálni. Így Chaol so sem
fogja megtudni, mi történt a lánnyal. Élete végéig átkozni fogja az eltűnése
miatt.

Ha most megölik, soha nem tudja elmondani Nehemiának, hogy milyen

ostobaságokat gondolt róla. Elena pedig... Nem arról beszélt a királynő,
hogy valaki odavezette Celaenát a sírjához? Azért, hogy... Miért is?

És akkor rájött.

A válasz jobb kéz felől rejtőzött. Abban a járatban, amelyik lefe lé, a
sírkamrába vezetett. Az a helyiség csupán néhány szinttel lej jebb lehetett.

A szörnyeteg lekuporodott a hátsó lábára. Felkészült az ugrásra. Ebben a

pillanatban Celaena élete legvakmerőbb és legelszántabb tettét követte el. A
földre dobta a köpenyét.

A ridderak olyan hangosan üvöltött, hogy az egész palota megre megett.

Támadásba lendült.

Celaena mozdulatlanul állt az ajtó előtt. Figyelte a száguldva kö zelítő

szörnyet. A teremtmény karma szikrázott, ahogy a kőhöz ért. Tíz láb

távolságból a lányra vetette magát.

Az orgyilkos ekkor már futott. Nyílegyenesen a fekete, roha dó agyarak felé.

A szörnyeteg előrevetette magát, ő viszont átugrott a vicsorgó förtelem
fölött. Mennydörgésszerű, recsegő robaj tá madt, ahogy a ridderak szétzúzta
maga előtt az ajtó deszkáit. Celaena bele se mert gondolni, mi történt volna a
combjával, ha eltalálja ez a rémség. De nem maradt ideje ezen töprengeni.
Földet érve megpördült, és a ridderak után vetette magát. Az a lépcsőfor-
dulóban kuporgott. Megpróbált kikecmeregni az ajtó maradványai közül.

Az orgyilkos kiugrott az ajtónyíláson. Balra fordult. Lefelé vetette magát a

lépcsőházba. Semmi esélye sem lett volna arra, hogy

felfelé menekülve eljusson a lakosztályába. Ha viszont elég gyors, akkor

talán lejuthat a sírkamrába.

A förtelem újra bömbölni kezdett. Megremegett a lépcső. A lány nak esze

ágában sem volt hátranézni. A lábára összpontosított. Hatalmas ugrásokkal
rohant lefelé. Elérte a sírkamra előterét. Az ajtó alatt kiszivárgott a
szoboralakot megvilágító holdfény.

Az ajtó előtt ért földet. Megragadta a kili ncset, szélesebbre tárta, és közben
néma fohászt küldött az elfelejtett nevű istenségekhez. Csak abban
reménykedhetett, hogy azok nem feledkeztek el róla.

Valaki azt akarta, hogy lejöjjek ide Samhuinn éjszakáján. Valaki előre tudta,
hogy ez fog történni. Elena is azt akarta, hogy lássam, mert akkor életben
maradok.

A szörnyeteg hatalmas csattanással ért földet a lány mögött. Támadásba

lendült. Olyan közel járt, hogy mindent elárasztott leheletének undorító
bűze. A sírkamra ajtaja nyitva állt. Mint ha csak várta volna valaki az
érkezésüket.

Könyörgöm... Könyörgöm...

Megragadta az ajtófélfát, és beugrott. Értékes pillanatokat nyert, mivel a

ridderak a lendülettől nem tudott megállni, hanem pár lépéssel
továbbcsúszott. Azonnal irányt változtatott, összeszedte magát, és a lány
után vetette magát. Ahogy keresztültörtetett az ajtón, kiszakított belőle egy
darabot.

Celaena dübörgő léptekkel rohant a két síremlék között, ho gy fel kapja

Damarist, az ősi király kardját.
A penge halálosan csillogott a holdfényben. A fém ragyogása semmit se
fakult az elmúlt ezer év alatt.

A szörnyeteg elbődült. Mélyen beszívta a levegőt, és a karma még egyszer

utoljára belemart a kőbe, ahogy a levegőbe vetette magát.

Celaena is ugrott. Bal kezével megragadta a hideg markolatot, mi közben

megpördült a levegőben és meglendítette a fegyvert.

Csupán elmosódva látta a szörnyeteg szemét és szürkés pofáját, mert

Damaris a következő pillanatban keresztülszaladt a ridderak arcán.

A falnak vágódtak. Fájdalom hasított a lány kezébe, ahogy a földre

zuhantak. Szanaszét szórták a felhalmozott kincseket. Bűzlő, fekete vér
fröccsent a ruhájára.

Meg sem tudott mozdulni. Dermedten bámult a sötét szempárba. Alig

néhány ujjnyi távolságról nézett farkasszemet vele. Jobb karja a szörnyeteg
szájában volt. A vére végigcsorgott a szörnyszülött állán. Celaena lihegve,
remegve feküdt a földön. Bal kezével még akkor is dermedten szorította a
kard markolatát, amikor kihunyt a fény a mohó szempárban, és az ocsmány
test elernyedt.

Csupán akkor pislogott, amikor az amulett megremegett a mellén.

Mintha egy bonyolult táncot járna, ahol az életébe kerülhet, ha elrontja a

lépést. Nem volt szabad hibáznia. Ha elvét valamit, akkor széthullik itt, a
sírkamrában, és soha többé nem tudja összeszedni magát.

Először is kihúzta a kezét a szörnyeteg pofájából. A f ogak nyoma iszonyúan

égett. A hüvelykujját mintha tűkkel szurkálták volna. Nagy nehezen talpra
állt, és lelökte magáról a ridderak tetemét. Meglepően könnyű volt, mintha
üregesek lettek volna a csontjai, vagy belül üres lett volna. Bár kezdett
elhomályosulni előtte a világ, határozott mozdulattal kirántotta a dög
koponyájából Damarist.

Szoknyájával megtisztította Gavin pengéjét, és visszatette a helyé re.

Szóval ezért kellett Samhuinn éjszakáján lejönnie a sírkamrába? Hogy
megpillantsa Damarist, később pedig eszébe jusson, hogyan menekülhet
meg.

A szörnyeteg tetemét otthagyta a kincshalom tetején. Aki úgy rendezte a

dolgokat, hogy megmeneküljön, az majd szépen eltakaríthatja a bűzlő

maradványokat is. Celaenának már nagyon elege volt az egészből.

Ennek ellenére megállt Elena síremléke mellett, és a márványból faragott

gyönyörű arcra pillantott.

Köszönöm! - szólalt meg érdes hangon. A látása kezdett elho-mályosodni.

Kitántorgott a sírkamrából, és megpróbálta felvonszolni magát a lépcsőkön.
Vérző kezét a mellére szorította.

Egy örökkévalóságba telt, mire feljutott a lakosztályába. Celaena a

hálószoba ajtajához támolygott, nekitámaszkodott, majd hörögve elfordította
a kulcsot. A sebben nem alvadt meg a vér. Vörös patak folyt végig a
csuklóján. Némán hallgatta a padlóra hulló vércseppek kopogását.

Be kell mennie a mosdóhelyiségbe, hogy lemossa a kezét. A tenyere mintha

jégből lett volna. Be kell...

A lába nem bírta tovább. Celaena összeesett. Annyira elnehezült a szemhéja,

hogy kénytelen volt lehunyni a szemét. Miért dobog ilyen lassan a szíve?

Kinyitotta a szemét, hogy a kezére pillantson. Alig látott valamit.

Rózsaszín és vörös foltok kavarogtak előtte. A fagyos érzés átterjedt az

egész karjára, és elindult lefelé a lába irányába.

Mennydörgő robajt hallott. A dobogást hangos nyüszítés követte. Félig

nyitott szemével látta, hogy hitelen elsötétedik az ajtó - nyílás.
Valaki felsikoltott. Egy nő térdelt mellé. Meleg tenyér érintését érezte az
arcán. Celaena annyira vacogott, hogy szinte már lángolt. Nyitva maradt az
ablak?

Lillian! — hallotta Nehemia hangját. A fekete hajú szépség megrázta

Celaena vállát. - Lillian! Mi van veled?

Az orgyilkos már nem tudta, hogy mi történik vele. Két erős kar emelte a
magasba, és becipelte a fürdőkamrába. Nehemia hango san fújtatva berakta
Celaenát a fürdődézsába. Lerángatta a ruháit. A lány keze szinte lángra
lobbant, ahogy beleért a vízbe. Rángatóz ni kezdett, ám a hercegnő erősen
tartotta a karját. Olyan nyelven beszélt, amit az orgyilkos nem értett. A
fürdőben lüktetni kezdett a fény, Celaena keze pedig bizsergett. Amikor a
karjára pillantott, azt valósággal ellepték a ragyogó türkizkék jelek.

Rémjegyek. Nehemia a víz alatt tartotta. Lassan ringatta, mint egy gyereket.

Aztán mindent elnyelt a sötétség.

CELAENA KINYITOTTA A SZEMÉT.

Meleg vette körül. A gyertyák aranyfényben ragyogtak. Lótusz és egy kevés

szerecsendió illatát érezte. Halkan nyöszörögni kezdett, és pislogott
néhányat. Megpróbált felkelni az ágyból. Mi történt? Csak arra emlékezett,
hogy felért a lépcsőn, aztán becsukta a titkos ajtót, és a helyére húzta a
faliszőnyeget.

Összerezzent, és a kabátjához kapott. Döbbenten tapasztalta, hogy az

titokzatos módon hálóinggé változott. Megakadt a tekintete a kezén.

Felemelte, hogy jobban szemügyre vegye. A sebek begyógyultak. Szinte

teljesen eltűntek! Csupán a mutató- és hüvelykujja között húzódott egy
félhold alakú forradás, és lejjebb a karján néhány helyen még ki lehetett
venni a ridderak fogainak nyomát. Megérintet- te a mészfehér forradásokat.
Megsimogatta az ívelt sebhelyet. Majd pedig mozgatni kezdte az ujját.
Ellenőrizni akarta, hogy nem sérültek-e meg az idegek.

Hogy a csudába volt ez lehetséges? Varázslat a javából . Valaki meg -

gyógyította. Felkönyökölt, és ekkor vette észre, hogy nincsen egyedül.

Nehemia egy széken ülve bámulta. Nem látszott mosoly az arcán.

Celaena kényelmetlenül mocorogni kezdett, amikor rájött, hogy a fiatal nő

gyanakodva bámulja. Fürge a hercegnő lába előtt hevert.

Mi történt? - tudakolta az orgyilkos.

Én is pontosan ezt akartam kérdezni tőled - válaszolta a hercegnő

az anyanyelvén. Végigmutatott Celaena testén. — Ha nem találok rád, a

harapás miatt néhány percen belül meghaltál volna.

Még a padlóra fröccsent vért is felmosta.

Köszönöm! — szólalt meg, majd összerezzent, és kibámult az ablakon a

sötét égboltra. — Milyen nap van ma?

Ha esetleg eltelt volna két nap, és kihagyta az erőpróbát...

Csak három óra telt el.

Celaena megkönnyebbülten fellélegzett. Nem maradt le semmi ről.

Holnap még mindig készülhet. A próbára pedig egy nappal azután kerül sor.

-
Nem értem. Hogy a csudába...

Nem az a fontos - förmedt rá Nehemia. - Tudni akarom, hol haraptak meg.

Csak a hálószobádban találtunk vért. Egy cseppet sem láttam a folyosón
vagy az előszobában.

Celaena ökölbe szorította, majd kinyújtotta jobb keze ujjait. Nézte a kinyúló
és összehúzódó sebhelyeket. Hajszál híján meghalt. Te kintete a hercegnő
felé rebbent, majd vissza a kezére. Bármire is ké szül Nehemia, biztos, hogy
nem áll Káin oldalán.

Nem az vagyok, akinek kiadom magamat - szólalt meg Celaena halkan. Nem
tudott a barátnője szemébe nézni. - Lillian Gordaina nem létezik.

Amikor Nehemia csendben maradt, a lány végre összeszedte ma gát, és a

szemébe nézett. A hercegnő megmentette az életét. Hogy a csudába
gondolhatta azt, hogy esetleg Nehemia irányítja azt a

szörnyeteget? Legkevesebb azzal tartozott a barátjának, hogy beavatja az

igazságba.

Celaena Sardothien vagyok.

Nehemia leesett állal bámulta. Csak lassan tért magához.

De hát őt Távolvégre ítélték. Távolvégben kellene lenned együtt a... —

kiáltotta a hercegnő, de döbbenten elhallgatott. - Úgy beszéled a nyelvünket,
mint az egyszerű jobbágyok. Mint Távolvég rabszolgái. Tőlük tanultad meg.

Celaena alig kapott levegőt. Nehemia ajka megremegett.

-

Te... Te... Távolvégben voltál? De hát az egy haláltábor. Miért...

Miért nem mondtad el nekem? Nem bízol bennem?

Jaj, dehogynem! - válaszolta az orgyilkos, főleg most, hogy a hercegnőről

minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, nem ő a felelős a
gyilkosságokért. — A király tiltotta meg, hogy bárkinek is eláruljam magam.

Mi az, hogy a király? - csattant fel Nehemia. Pislognia kellett a szemébe

tóduló könnyek miatt. - Tudja, hogy itt vagy? Tőle kapod a parancsokat?

Azért vagyok itt, hogy szórakoztassam - egyenesedett fel Celaena az

ágyában. - Azért jöttem ide, mert a király bajnokságot rendez.

Bajnokot akar választani magának. Miután pedig nyertem — már, ha én

győzök -, akkor négy esztendőn keresztül a király szolgája és orgyilkosa
leszek. Utána viszont szabad vagyok. Tisztára mostam a nevemet.

Nehemia mozdulatlanul meredt maga elé. Kárhozat lángolt kifejezéstelen

tekintetében.

Talán azt hiszed, hogy örömmel jöttem ide? — kiáltotta Celaena, és nem
törődött a fejébe hasító fájdalommal. - Vagy ez, vagy Távolvég!

Nem volt választásom.

A mellére szorította a kezét.

-

Mielőtt elkezdenél kioktatni arról, hogy milyen erkölcstelen va -

gyok, vagy mielőtt elszaladnál és visszabújnál a testőreid háta mögé, hadd

mondjam el, hogy nincsen egyetlen pillanatom sem, amikor ne az
marcangolna, hogy milyen lesz a király parancsára gyilkolni. Azt fogom
szolgálni, aki mindent elpusztított, ami csak kedves volt nekem!

Szinte fuldoklott. Az emlékezete legmélyén kitárult egy ajtó. Olyan képek

villantak fel lelki szemei előtt, amelyeket hosszú időn keresztül sikerült
elfelejtenie. Bezárta őket az ajtó mögé. Remélte, hogy ott maradnak a
sötétben.

Nehemia nem szólt egy szót sem. Fürge halkan vinnyogott. A szo ba
csendjében emberek, helyek emléke és szavak vertek visszhangot az
orgyilkos elméjében.

Aztán lépteket hallott. Ettől magához tért. A matrac felnyögött, amikor

Nehemia odaült mellé. Azon nyomban egy másik, kisebb súly is a takaróra
nehezedett. Fürge is csatlakozott hozzájuk.

Nehemia száraz, meleg kezébe fogta Celaena tenyerét. A lány sze me kinyílt,
de a tekintete mereven a szemközti faira tapadt. A hercegnő

megszorította a kezét.

Te vagy a legdrágább barátom, Celaena. Nagyon fájt... El sem tudtam volna

képzelni, hogy ennyire fájjon... hogy ennyire eltávo lodtunk egymástól.
Láttam, hogy milyen mélységes gyanakvással nézel rám. Nem akarom, hogy
valaha is újra így tekints rám. Ezért olyasmit adok neked, amit előtted
csupán kevesek kaptak tőlem.

Sötét szeme felragyogott.

-
Az ember neve rendkívül fontos. Csak az számít, ami benned rejtőzik.
Tudom, hogy min mentél keresztül Távolvégen. Tudom, hogy milyen
szenvedésben van része ott az alattvalóimnak nap nap után. Te azonban nem
hagytad, hogy a bánya érzéketlenné tegyen. Nem kell szégyenkezned. Távol
tartottad magadtól a kegyetlenséget.

A hercegnő egy jelet rajzolt az orgyilkos tenyerébe. Ujja hegye Celaena

bőrének nyomódott.

Számos nevet viselsz, ezért tőlem is kapsz egyet.

Felemelt keze most a lány homlokára rajzolt láthatatlan jelet.

Az Elentiya nevet adom neked - jelentette ki, majd megcsókol- ta az

orgyilkos homlokát. — Viseld nevedet büszkén és tisztességgel.

Használd, amikor a többi neved már elviselhetetlen terhet jelent.

Elentiyának nevezlek, vagyis „megtörhetetlen szellemnek”.

Celaena mintha csak szoborrá vált volna. Érezte, hogy a név ragyogó
fátyolként borult rá. Ilyen az, ha valakit önzetlenül szeretnek. Létezhet
ennyire őszinte barátság? Hogyan lehet ennyire szerencsés? Hogyan
találhatott ilyen barátra?

Most pedig mesélj! - folytatta Nehemia jókedvűen. - Hogyan lett belőled

Adarlan orgyilkosa? Miként kerültél ide, a palotába? Egészen pontosan
milyen szabályok szerint zajlik ez a nevetséges próbatétel?
Celaena halványan elmosolyodott, miközben Fürge csóválni kezdte a farkát,
és megnyalta Nehemia karját.

A hercegnő megmentette az életét... valahogy. Később majd arra is rá fog

kérdezni. Egyelőre azonban mesélni akart.

Másnap reggel Celaena szemét lesütve lépkedett Chaol mellett. A folyosó

márványpadlóját bámulta. A nap fénye ragyogott a kertet borító havon. Az
előcsarnokban szinte vakító volt a világosság. Majd- nem mindent elmesélt
Nehemiának. Bizonyos dolgokat azonban még előle is elhallgatott. Nem
beszélt Káinról, és a szörnyetegről sem. Nehemia nem kérdezett rá újra,
hogy mi harapta meg a kezét.

Egész éjjel ott maradt mellette. Az ágy végében ült, miközben átbe-
szélgették az éjszakát. Celaena attól tartott, hogy soha többé az élet ben nem
tud újra elaludni most, hogy már tudja, mire képes Káin. Éppen ezért nagyon
örült a társaságnak. A mai reggel természetel lenesen dermesztő

volt. Szorosabban maga köré tekerte a köpenyét.

Milyen csendes vagy ma! - szólalt meg Chaol oda sem nézve.

Veszekedtetek Doriannal?

Dorian. A herceg benézett hozzá múlt éjjel, de Nehemia elküldte, mielőtt a

fiatalember beléphetett volna a hálószobába.

Nem. Tegnap reggel óta színét sem láttam.

Az elmúlt éjszaka eseményei után a tegnap reggel mintha hetek kel ezelőtt
lett volna.

-
Élvezted, hogy táncoltál vele a bálban?

Mi volt ez az indulat a kapitány hangjában? Mikor befordultak a folyosón,

Celaena a fiatalemberre nézett. Az egyik kisebb edzőte rem irányába
tartottak.

Te elég korán távoztál. Azt gondoltam, hogy egész éjjel vigyáz ni akarsz
rám.

Többé már nincs rá szükséged, hogy vigyázzak rád.

Eleve semmi szükségem sem volt arra, hogy vigyázz rám.

A testőr megvonta a vállát.

Most már tudom, hogy eszed ágában sincs elszökni innen.

Odakint a vonyító szél belemart a hóba. Ragyogó fehér függöny emelkedett

a levegőbe.

Bármikor visszamehetek Távolvégre.

De nem fogsz.

Ezt meg honnan tudod?

-

Csak úgy.

Hát ezzel most nagyon megnyugtattál.

A férfi halkan nevetni kezdett. Továbblépdeltek a gyakorlószoba felé.

Csodálom, hogy a kutyád nem rohant utánad. Micsoda cir -

kuszt rendezett szegény.

Ha lenne valamilyen háziállatod, akkor nem gúnyolódnál raj -

tam - válaszolta komoran a lány.

Sosem volt háziállatom. Soha nem is akartam.

Ezzel szerintem hatalmas szolgálatot tettél annak a szerencsét -

len kutyának, amelyik esetleg a társaságodban kötött volna ki.

A kapitány könyökkel oldalba bökte. A lány elvigyorodott, és visszaadta a

bökést. Olyan jó lett volna elmesélni neki Káint. Mindent el akart mondani,
amikor a kapitány reggel megjelent az ajtaja előtt.

Mindenről be akart neki számolni.

De mégsem tehette meg. Ugyanis az elmúlt éjszaka rájött, milyen
következményekkel járna, ha beszámolna Chaolnak a rettenetes
teremtményről és Káinról. A kapitány látni akarná a szörnyeteg
maradványait. Akkor pedig le kellett volna vinnie a titkos folyosóra.

Chaol most már eléggé bízott benne ahhoz, hogy négyszemközt hagyja
Doriannal. Ugyanakkor Celaena nem akarta kipróbálni, vajon mit szólna a
kapitány, ha kiderülne, hogy az orgyilkos egy titkos útvonalon bármikor
elhagyhatná a palotát. Hát nem.

Ezenfelül megöltem a szörnyeteget. Vége. Elena titokzatos szörnye semmivé

vált. Most már csak Káint kell legyőznöm a párbaj során, és örök homály
borulhat a történtekre.

Chaol megtorpant az edzőszoba ajtaja előtt, majd gyorsan megfordult, és a

lány szemébe nézett.

Kérdezni fogok valamit, de csak most az egyszer, és soha többé- jelentette

ki, majd olyan elszánt erővel bámult a lányra, hogy az idegesen mocorogni
kezdett. - Tudod, hogy mibe bocsátkoztok Doriannal?

Celaena elnevette magát. A torkából érdes, gurgulázó nevetés tört elő.

Talán szerelmi tanácsokat akarsz adni? Vajon kinek a kedvéért?

Miattam vagy Dorian miatt?

Mind a kettőtök miatt.

-
Eddig elkerülte a figyelmemet, hogy ennyire fontosnak tartasz.

Még csak észre sem vettél.

Chaol dicséretére legyen mondva, nem harapott rá a csalira. Inkább

kinyitotta az ajtót.

Azért ne feledkezz el arról, hogy a fejedet is használd — figyelmeztette a

válla fölött hátranézve, miközben belépett a helyiségbe.

Egy órával később izzadtan és lihegve álltak a vívógyakorlat után. Celaena

az ingujjába törölte a homlokát, amikor elindultak vissza a lakosztálya felé.

A minap észrevettem ám, hogy az Elric és Emidét olvasod - szólalt meg

Chaol. - Azt hittem, hogy utálod a kötészetet.

Ez más — vonta meg a vállát a lány. - Az epikus költészet nem unalmas és

nem is hencegő.

Tényleg? Nem kérkedő az a költemény, amelyik hatalmas csa-tákról és a

határtalan szerelemről szól? - nevette el magát a testőr. A lány jókedvűen
belebokszolt a vállába. Chaol felkacagott. Celaenát valamiért váratlan
jókedv fogta el, ahogy meghallotta a nevetését.

Hangosan vihogni kezdett. Már a sarkon jártak.

Befordultak, és a rengeteg testőr között megpillantotta őt.

Adarlan királyát.
A király. Celaena szíve egy pillanatra kihagyott, a legszívesebbe futásnak
eredt volna.

A karján valamennyi parányi sebhely lüktetni kezdett. Az uralkodó

határozott léptekkel közeledett. Hatalmas alakja valósággal kitöltötte a
keskeny folyosót. Találkozott a tekintetük. Az orgyilkost elöntötte a
forróság, ugyanakkor kiverte a hideg veríték is. Chaol meg- torpant, és
mélyen meghajolt.

Mivel Celaena szerette volna elkerülni, hogy rögvest felakasszák, követte a

testőr példáját. A király acélkemény tekintettel bámult rá. A lány karján
felállt a szőr. Erezte magán az idős férfi fürkésző pillantását. A király
valamit keresett benne. Tudta, hogy valami nincs rendben. Valami
megváltozott a palotájában. Ez a változás pedig kapcsolatban állt az
orgyilkossal. Celaena és Chaol felegyenesedett, és félreállt az útból.

Az uralkodó fejét a lány felé fordította, miközben eldübörgött mellette.

Vajon képes volt a bőre alá látni? Tudta, hogy Káin átjárókat tud nyitni?

Igazi átjárókat, amelyek átvezetnek más világokba?

Tisztában volt azzal, hogy hiába nyilvánította törvényen kívülivé a mágiát,
mert a rémjelek továbbra is különleges erővel rendelkeznek? Olyan erővel,
amelyet maga a király is felhasználhatna. Például, ha megtanulná, hogyan
lehet szörnyeket megidézni. Olyan démonokat, mint a ridderak...

Az idős férfi tekintete sötét volt, hideg és felfoghatatlan. Olyan, mint a

csillagok között a semmi. Van olyan ember, aki képes len ne elpusztítani egy
egész világot? Létezik, hogy ennyire elragadta a becsvágya? Az orgyilkos
fülében csaták zaja, paták dübörgése, fegyvercsörgés, halálhörgés zúgott. A
király elfordította a tekintetét, maga elé nézett a folyosóra.

Volt benne valami életveszélyes. Ugyanúgy körülvette a halál kö dös fátyla,

mint a fekete semmit megidéző Káint. Celaena ugyan azt érezte. Egy másik
világ bűzét. Egy halott világét. Mi lehet Elena célja azzal, hogy az orgyilkost
közel akarja tudni az uralkodóhoz?

Összeszedte magát, képes volt továbbmenni. De csak a legna gyobb

erőfeszítés árán tudott elindulni. Celaena szeme a távolba meredt. Bár nem
nézett Chaolra, mégis tudta, hogy a fiatalember őt bámulja. Szerencsére
befogta a száját. Milyen jó, hogy olyan va laki van az oldalán, aki megérti.

Chaol akkor sem mondott semmit, amikor a lány kissé közelebb lépett
hozzá, és a karjával szinte súrolva ment mellette a folyosón.

Chaol fel és alá járkált a szobájában. Celaena a többi bajnokjelölttel edzett

egész délután. Ebéd után a kapitány visszatért az irodájába, és elolvasta a
király utazásáról szóló beszámolót. Az elmúlt tíz perc során még három
alkalommal elolvasta a feljegyzéseket. A papír

összegyűrődött az öklében. Miért egyedül tért haza az uralkodó? Ami pedig

még ennél is fontosabb: hogy a pokolba halhatott meg a kíséretének minden
tagja? Még csak az sem volt világos, hogy merre járt. Az uralkodó
megemlítette ugyan a Fehéragyar-hegységet, de hát... Miért halt meg
mindenki?

A király halványan említett valamit az élelmiszerraktárakat meg -

mérgező lázadókkal kapcsolatban. A megjegyzése éppen eléggé ködös volt

ahhoz, hogy sejteni lehessen, a valóság egészen másutt rejtőzik. Talán azért
nem akart belemenni a pontos részletekbe, mert azzal felzaklatta volna az
alattvalóit. De hát Chaol volt a testőrség kapitánya. Ha a király nem bízik
benne...

Megszólalt az óra, Chaol összerezzent. Szegény Celaena. Tudja vajon, hogy

úgy néz ki, mint egy halálra rémült állatka, amikor felbukkant a király?
Legszívesebben megveregette volna a vállát. Az uralkodó felbukkanása
ráadásul tartós hatást tett a lányra. Ebéd közben sem lehetett szavát venni.

Az orgyilkos mostanra már elképzelhetetlenül gyorssá vált. Chaol csupán a

legnagyobb erőfeszítés árán tudta felvenni vele a versenyt.

Celaena könnyedén felmászott bármilyen falra. Ügyességének azzal is

tanújelét adta, hogy minden kötél vagy segédeszköz nélkül csak úgy
felmászott a saját erkélyére. A kapitányt igencsak felzaklatta a látvány, főleg
mivel tudta, hogy védence csupán tizennyolc éves. Vajon akkor is ilyen volt,
mielőtt elvitték volna Távolvégre? Edzés közben a lány sohasem habozott.
Ugyanakkor úgy tűnt, nagyon mélyen elmerül önmagában.

Gyakorlás közben a lelke mintha visszahúzódott volna egy nyugodt és hűvös

helyre. Ezzel együtt lángoló harag tombolt benne. Celaena bárkit képes
volna megöl- ni. Csak néhány pillanatra lenne szüksége. Ez alól Káin sem
volt kivétel.

Ha viszont ő lesz a bajnok, mi lesz, ha újra rászabadíthatják a lányt Erikára?

Bár Chaol nagyon is kedvelte, mégsem tudta, hogy képes lesz -e
éjszakánként nyugodtan aludni, miután újra formába hozta és szabadon
engedte a világ legfélelmetesebb orgyilkosát. Igaz, ha Celaena győz, akkor
négy évig még itt kell maradnia.

Mégis mire gondolhatott a király, amikor meglátta egymás mellett a két

nevető fiatalt? Csak nem ez lehetett az oka annak, amiért nem mondta el a
kapitánynak, hogy mi történt az embereivel? Hát nem. Az uralkodót nem
érdekelték az ilyesfajta apróságok. Főleg úgy, hogy esetleg nemsokára már
Celaena lesz a bajnoka.

Chaol megnyomkodta a vállát. Az a lány olyan picikének tűnt, amikor

megpillantotta a királyt.

Amióta visszatért az útjáról, az uralkodó pontosan ugyanúgy viselkedett,

mint korábban. Ugyanolyan hűvösen bánt Chaollal, mint régebben. Ahogy
azonban váratlanul eltűnt, majd pedig egy szál maga visszatért... Valahol
nagyon is fortyog valami. A király azért utazott oda, hogy megkavarja a
dolgokat. Ezzel pedig valamilyen módon Celaena is tisztában volt.

A testőrség kapitánya a falnak vetette a hátát, és a mennyezetet bámulta.

Nem lenne szabad beavatkoznia a király dolgaiba. Ebben a pillanatban azt

kellene kiderítenie, hogy ki gyilkolja sorra a bajnokjelölteket. Arról is
gondoskodnia kell, hogy Celaena győzzön. Már rég nem csupán Dorian
büszkesége forgott kockán. Celaena nem élne túl még egy évet Távolvég
mélyén.

Chaol savanyúan elmosolyodott. Az a lány éppen elég bajt kevert már,

amióta pár hónappal ezelőtt megérkezett a palotába. El sem tudja képzelni,
mi vár rájuk a következő négy esztendő során.
CELAENA LIHEGVE LEENGEDTE A KARDJÁT. Noxszal
gyakoroltak. A fegyvermester kiabálni kezdett, hogy az öt bajnokjelölt igyon
egy kis vizet. Holnap kerül sor a párbaj előtti, utolsó erőpróbára. A lány
tartotta a három lépés távolságot, amikor Káin elindult a fal melletti asztalra
tett vizeskancsó felé.

Alaposan megnézte magának a fickót. Megfigyelte az izmait, a magasságát,

a válla szélességét. Félelmetes erejét a halott bajnokoktól lopta. Felfigyelt az
ujján csillogó fekete gyűrűre. Vajon annak is köze van iszonyatos
képességeihez? A hegy- lakó arca nem tűnt meglepettnek, amikor meglátta,
hogy a lány ele- venen és sértetlenül lép be a küzdőterembe. Gúnyosan
rávillantotta ragadozómosolyát, majd felkapta a gyakorlókardját.

- Valami baj van? - kérdezte Nox. Erősen lihegett, amikor oda- lépett
Celaena mellé. Káin, Sír és Renault félrehúzódva beszélgetett. — Ma nem
nagyon összpontosítottál.
Hol a pokolban tanulta meg Káin, hogyan kell megidéznie azt a förtelmet?
Mi volt az a feketeség, ahonnan a szörnyeteg előbukkant?

Tényleg csak azért került sor mindenre, hogy a hegylakó nyerje meg az
erőpróbát?

Vagy pedig - folytatta Nox -, valami nagyon megfeküdte a gyomrodat, és

most csak azon jár az eszed.

Az orgyilkos elhessegette magától Káin gondolatát.

Mi van már?

A tolvaj szélesen elvigyorodott.

Úgy tűnt, nagyon is élvezted a bál során a koronaherceg kitüntető

figyelmét.

Ne üsd bele az orrod! — csattant fel a lány. Nox az égre emelte mind a két
kezét.

Nem akartam kíváncsiskodni.

Celaena némán odasétált a vizeskancsóhoz. Nem is törődött a tolvajjal.

Csak magának töltött vizet, a fiút nem kínálta meg. Nox viszont közelebb
hajolt, amikor Celaena letette a korsót.

Új sebek vannak a kezeden.

Celaena azonnal zsebre vágta a kezét. Nagyot villant a szeme.

Ne üsd bele az orrod! — ismételte meg. Arrébb akart lépni, de Nox

megragadta a karját.

A múltkor megüzented nekem, hogy maradjak a szobámban.

Olyan a kezed, mintha megharaptak volna. Azt mondják, hogy Verint és

Xaviert állatok ölték meg - suttogta, és szürke szeme gyanakodva meredt a
lányra. - Tudsz valamit?

Celaena a válla fölött Káin felé pillantott. A Sírral tréfálkozó hegylakón

egyáltalán nem látszott, hogy valójában démonokat idéző el meháborodott.

Már csak öten maradtunk. A végső megmérettetésen négyen vesznek részt.

Holnap lesz az utolsó próba. Bármi is történt Verinnel

és Xavierrel, az semmiképpen nem a véletlen műve volt. Mind a ketten egy-

egy próba előtt két nappal haltak meg.

Kirántotta a karját a fiú szorításából.

Légy óvatos! - sziszegte halkan.

-

Mondd el, mit tudsz!

Az orgyilkos azonban ezt nem tehette meg. Ha beszélne, Nox azt gondolná
róla, hogy megőrült.

Ha lenne egy csepp eszed, azonnal eltűnnél a palotából.

De miért? - kérdezte Nox és Káin felé pillantott. - Mi az, amit nem mondasz
el?

Brullo eleget ivott. Elindult vissza a kardjáért. Már nem maradt sok idejük,
mindjárt felhangzik a parancs, hogy folytassák az edzést.

Csak annyit mondhatok, hogy ha nem kéne mindenáron itt lennem, ha nem a
biztos halál és az erőpróba között kellene választanom, akkor már hét
határon túl járnék. Eszem ágában se volna hátranézni.

Nox megnyomkodta a tarkóját.

Egy szót se értettem az egészből. Mi az, hogy nem választhatsz?

Tudom, hogy nehezen jöttök ki az apáddal, de hát csak nem...

Celaena egyetlen pillantással elhallgattatta.

Te igazából nem is besurranó tolvaj vagy! Ugye?

A lány megcsóválta a fejét. Nox Káin felé pillantott.

-

Amit Káin is tud. Szóval akkor ezért szemétkedett állandóan veled.

Megpróbált felbőszíteni, hogy megmutasd végre, mit tudsz valójában.

Celaena bólintott. Mégis mit számít, ha Nox is megtudja az igazat? Most

már sokkal komolyabb dolgok miatt kellett aggódnia, mint az eltitkolt
személyazonossága. Például, hogy miként maradjon életben a párbaj
kezdetéig, vagy hogy hogyan lehetne megállítani Káint.

De hát akkor ki vagy valójában? - kérdezte Nox. A lány ráharapott az alsó

ajkára. - Azt mondtad, hogy az apád miatt kellett Távol végbe menned. Ez
szerintem igaz. A herceg ment érted oda, hogy ha zahozzon.

Tudom, hogy járt északon.

Miközben a fiatalember beszélt, a tekintete lassan elindult a lány háta felé.

Celaena szinte látta maga előtt, ahogy a tolvaj lassan megérti az
összefüggéseket.

Te viszont... Nem Távolvég városában voltál. Hanem a halál-táborban. A

sóbányákban. Akkor ez a magyarázat arra, hogy miért voltál olyan
iszonyatosan sovány, amikor először láttalak.

Brullo összecsapta a kezét.

Mozgás emberek! Ideje edzeni!

Nox és Celaena azonban az asztal mellett maradt. A fiatalembernek tágra

nyílt a szeme a döbbenettől.
-

Rabszolga voltál Távolvégen?

Celaena egészen egyszerűen képtelen volt válaszolni. Nox nagyon is

dörzsölt fickó.

De hát olyan fiatal voltál... Mégis mit műveltél, hogy...

A tolvaj tekintete Chaolra tapadt, meg a körülötte álló testő rökre.

Hallottam én azelőtt az igazi nevedet? Hallottam arról, hogy elvittek

Távolvégbe?

Igen. Mindenki hallott arról, ahogy odakerültem - suttogta a lány.

Némán figyelte a lázasan gondolkodó orgyilkost. Nox felidéz te magában az

összes szóba jöhető nevet. Amikor az elméjében összeállt a kép, döbbenten
hátralépett.

Csak egy kislány voltál?

Meglepő, tudom. Mindenki azt hiszi, hogy idősebb vagyok.

Nox beletúrt a fekete hajába.

-
Most pedig vagy megnyered a bajnokságot, vagy visszamész Távolvégbe?

Ezért nem szökhetek el innen - felelte az orgyilkos, miközben Brullo

bömbölni kezdett, hogy álljanak neki végre edzeni. - És éppen ezért
mondom neked azt, hogy addig tűnj el a palotából, amíg csak lehet.

Előhúzta a kezét a zsebéből, és az ifjú orra alá tartotta.

Egy olyan teremtmény sebzett meg, amit képtelen volnék szavakkal leírni.
De amúgy sem hinnél nekem, ha megpróbálnám. Most már csak öten
maradtunk. Holnap lesz az utolsó próbatétel. Ez pedig azt jelenti, hogy az
egyikünk életveszélyben van.

Egy szót sem értek az egészből— méltatlankodott Nox, de azért csak ott
maradt mellette.

Nem is kell, hogy megértsed. Téged nem hurcolnak vissza a börtönbe, ha

veszítesz, és nincs esélyed arra sem, hogy te legyél a bajnok.

Hiába jutnál be a párbajozók közé. Menekülj, ameddig tudsz.

Akarom én tudni, hogy mi gyilkolja a bajnokokat?

A lány enyhén megremegett, amikor felidézte magában azokat az agyarakat

és a szörnyszülött bűzét.

-
Nem. Semmiképpen nem akarod - válaszolta, és a hangjából kiérződött a
félelem. - Meg kell bíznod bennem. Hidd el, nem ilyen ravasz módon
akarom csökkenteni a vetélytársaim számát.

A fiatalember alaposabban is megnézte magának az orgyilkos arc -

kifejezését. Valósággal meggörnyedt.

Én meg egész idő alatt azt hittem, hogy csupán egy csinos kis bellrévi lányka
vagy, aki azzal akarja felhívni magára az apja figyelmét, hogy ékszereket
lop. Eszembe se jutott volna, hogy ez a szőke lányka valójában az alvilág
királynője - suttogta, és szomorúan

elmosolyodott. - Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Hiszen nyugodtan

eltitkolhattad volna előlem ezt a szörnyűséget.

Te vagy az egyetlen, aki hajlandó komolyan venni - felelte a lány, és

őszintén elmosolyodott. — Meg is leptél vele, hogy hiszel nekem.

Brullo bömbölését meghallva elindultak vissza a küzdőhely irányába.

Chaol szúrós szemmel bámulta a két fiatalt. Celaena tudta, a kapitány

később majd kifaggatja, mert tudni akarja, hogy miről beszéltek.

Kérek tőled egy szívességet, Celaena — szólalt meg Nox. A lány

összerezzent, amikor a tolvaj szájából meghallotta az igazi nevét. A
fiatalember közelebb hajolt, és a fülébe suttogta: - Tépd le Káin fejét!

Kajánul elvigyorodott. Az orgyilkos némán biccentett, ő pedig

visszamosolygott.
Nox aznap éjjel köddé vált. Senkihez sem szólt egy szót sem, csak
észrevétlenül kiosont a palotából.

Az óra ötöt ütött. Kaltain legszívesebben a szemét dörzsölte volna, a teste

minden pórusából mintha ópium szivárgott volna. A lenyugvó nap fényében
a palota termei és folyosói vörös, narancssárga és arany fényben ragyogtak.

A sok árnyalat mind egybeolvadt. Perrington arra kérte, hogy csatlakozzon

hozzá vacsoraidőben a nagycsarnokban. Normális körülmények között nem
mert volna ópiumot szívni egy nyilvános étkezés előtt, ám egészen
egyszerűen nem bírt másképp megbirkózni az iszonyatos fejfájással. Egész
délután úgy érezte, hogy mindjárt darabokra hasad a feje.

A tágas folyosó mintha a végtelenbe tartott volna. A nemes hölgy nem

törődött az udvaroncokkal és a cselédekkel. Megpróbált a kihunyó nap
fényére összpontosítani. Szemközt mintha valaki közeledett volna. Az arany
és narancssárga ragyogásban fekete folt mozgott. Mintha csak árnyékok
csöpögtek volna valakiből. A sötétség ráfolyt a kőpadlóra, az ablakokra és a
falakra. Mintha fekete tinta fröccsent volna szét.

Ahogy a férfi közelebb ért, Kaltain megpróbált nyelni, de a szája teljesen

kiszáradt.

A vére hangosan dobolt a fülében. Minden lépéssel közelebb került az

elképesztő méretű, hatalmas férfihoz. Lehet, hogy túlzásba vitte az ópiumot?
Talán ezúttal tényleg túl sokat rakott belőle a pipájába. Majdnem
megsüketült a saját szívdobogásától, mégis meghallotta a csapkodó szárnyak
suhogását.

Pislogott egyet, és meg mert volna esküdni rá, hogy a közeledő alak körül
gyors, könyörtelen árnyak köröznek. Ezek a dolgok ott lebegtek körülötte, és
vártak, nagyon vártak valamire...
- Hölgyem — szólalt meg Káin, és fejet hajtott, miközben elhaladt a nő

mellett.

Kaltain néma maradt. Ökölbe szorította izzadó tenyerét, és to -

vábbtántorgott a díszterem irányába. Jó idő beletelt, mire végre elcsitult

fülében a szárnyak zaja. Nemsokára ott állt az idős herceg, asztala mellett.

Addigra már el is felejtkezett a kellemetlen közjátékról.

Vacsora után Celaena leült sakkozni Doriannal. Nem is volt annyira rossz,
amikor két nappal korábban a bál után a herceg megcsókolta.

Sőt, ha őszinte akart volna lenni magához, akkor bevallhatta volna, hogy
nagyon is jólesett. A fiatalember természetesen ma éjjel is beállított a
lakosztályába. Eddig még nem hozta szóba a kezén látható friss sebhelyeket,
és a csókra sem emlékeztette. Celaena tudta, hogy soha, de soha az életben
nem fog neki mesélni a ridderakról. Nem volt éppen közömbös a fiú iránt, de
ha az beszámolna az apjának a rémjegyekről, a rémkapukról és ezek
erejéről... Már a puszta gondolat is elég volt ahhoz, hogy kővé dermedjen.

A tűz fénye megvilágította az ifjú arcát. Ahogy Celaena alapo sabban

megnézte magának, úgy vélte, hogy a herceg a legcsekélyebb mértékben
sem hasonlít az apjára. Csupán egy kedves, okos fiatal embert látott maga
előtt. Lehet, hogy egy kicsit öntelten viselkedik, de akkor is... Celaena a
lábujjával vakargatni kezdte Fürge füle tövét. Arra számított, hogy Dorian
többé felé sem fog nézni, miután már belekóstolt, keres magának egy másik
nőt.

Vajon ez volt a legfőbb oka, hogy megcsókolt? Kíváncsi volt az ajkam ízére?

A herceg a főpapnővel lépett. Celaena hangosan felnevetett.

—
Jól meggondoltad ezt a lépést? — kérdezte. A fiatalember arca eltorzult a
zavartól. Az orgyilkos felemelte a gyalogját, és ferdén lépve könnyedén
kiütötte az értékes bábut.

A fenébe! - kiáltott fel a herceg, mire az ellenfele vihogni kez dett.

Próbáljuk újra! - szólalt meg Celaena, és visszaadta a levett bábut.

- Tedd vissza, és lépjél valami mást!

Dehogyis! Igazi férfiként megbirkózom a veszteséggel.

Nevettek, de aztán hamar rájuk telepedett a csend. Celaena arcán még

mindig halvány mosoly látszott, amikor Dorian a keze után nyúlt.

Szeretett volna hátrébb húzódni, de képtelen volt rávenni

magát. A fiatalember a tábla fölé emelte az orgyilkos kezét. Először a

tenyerük simult össze, aztán összefonódtak az ujjaik. Dorian szorítása
gyengéd volt, de erős. Leengedett kezük megpihent az asztalon.

Egy kézzel nem lehet ám sakkozni - figyelmeztette a lány. Tartott tőle, hogy
mindjárt felrobban a szíve. Fürge hangosan szuszog- va arrébb totyogott.
Megpróbált elbújni az ágy alatt.

Szerintem egy kéz teljességgel elegendő - ellenkezett a herceg, és lépett az

egyik bábuval. - Látod?

Celaena ráharapott az alsó ajkára. Ennek ellenére nem húzta el a kezét.

-

Megint meg fogsz csókolni?

Igen, azt szeretném tenni.

A lány képtelen volt megmozdulni. Dorian az asztalra támaszkodva

közelebb hajolt hozzá, amíg már csak egy hajszál választotta el kettőjük
ajkát.

Ma összefutottam az apáddal a folyosón - bukott ki a lányból. A herceg

lassan visszaült a székbe.

- És?

Minden rendben volt - hazudta Celaena. A herceg gyanakodva nézett rá,

majd egy ujjal felemelte az állát.

Ugye, ezt nem csak azért mondtad, hogy eltereld a figyelme -

met?

Nem. Egyáltalán nem ez volt a fecsegésének az oka. Celaena azért nem fogta
be a száját, mert maga mellett akarta tartani az ifjút, amilyen sokáig az csak
hajlandó vele maradni. Nem akarta egye dül tölteni az éjszakát, amikor Káin
bármikor lecsaphat rá. Az éjszaka sötétjében kinek a társasága jelentett volna
nagyobb biztonságot, ha nem a király fiáé? Káin egész biztosan nem bántaná
a herceget.
Viszont ez az egész... Minden, ami mostanában történt, a ridderak is csak azt
jelentette, hogy az utolsó szóig igaz volt, amit a könyvek ben olvasott.

Mi van akkor, ha Káin mást is meg tud idézni? Például halottakat. Rengeteg
ember vált földönfutóvá, amikor eltűnt a mágia. Lehet, ho gy az ilyenfajta
hatalom még magát a királyt is érdekelné.

De hát te remegsz — vette észre Dorian. Igaza is volt. Celaena úgy remegett,
mint valami átkozott idióta. A herceg gyorsan meg kerülte az asztalt, hogy
leüljön mellé. - Jól vagy?

Nem mondhatja el neki. Nem. Dorian sosem tudhatja meg az igazat. Mint
ahogy azt sem, hogy amikor a vacsora előtt körülnézett az ágya alatt, új,
friss, krétával rajzolt jeleket fedezett fel. Felmosta az egészet. Káin tudta, az
orgyilkos rájött arra, hogyan számolt le a vetélytársaival. Ezért lehet, hogy
ma éjjel eljön a lányért. Persze az is lehet, hogy nem. Celaena semmiben
sem volt biztos. Aludni viszont nem fog. Majd alszik azután, ha Káint
megölte.

Semmi bajom - bizonygatta, miközben a hangja olyan gyenge volt, mintha

csak suttogna. Ha Dorian nem fogja be a száját, előbb- utóbb mindent elárul
neki.

Biztos, hogy teljesen... - kezdte volna a herceg, de a lány odabújt hozzá, és

megcsókolta.

Dorian majdnem leesett a székről. Gyors mozdulattal megka paszkodott a

szék karfájában, majd átölelte Celaenát. Ezúttal az orgyilkos nem próbált
arrébb húzódni. A fiatalember érintése mintha elmosta volna belőle az
aggodalmakat. Újra megcsókolta. Remélte, hogy közben átragad rá valami a
herceg magabiztosságából. Az ujjával beletúrt a fekete hajfürtökbe.

Megérezve Dorian vad csókját, hagyta, hogy mindent elnyeljen a csend.

Hármat ütött az óra. Celaena az ágyban ült. Átölelte a térdét. Hosszú órákon
át csókolóztak és beszélgettek. Majd ismét csókolóztak. Dorian alig néhány
perccel ezelőtt távozott. Annyira jó lett volna megkérni, hogy maradjon még.
Nem csak jó, de ésszerű is. A lány azonban nem bírta elviselni a gondolatot,
hogy Dorian is itt legyen, mikor Káin vagy a ridderak rátámad. Félt, hogy a
végén még baja esik a fiúnak. Ezért aztán hagyta, hogy elmenjen.

Túl fáradt volt hozzá, hogy olvasson, ahhoz viszont túl izgatott hogy
elaludjon. Némán bámulta a ropogó tüzet. Amikor Philippa nem figyelt,
sikerült elcsennie néhány hosszú tűt az idősebb nő varródobozából. Most
mégis összerezzent, valahányszor megreccsent a parketta, vagy lépések zaját
hallotta. Ahhoz képest, hogy Káin ki tudja, milyen szörnyűségeket tud
megidézni, neki csupán egy kezdetleges kése, egy súlyos könyve meg egy
gyertyatartója volt. Ezek- kel védekezhetett.

Hiba volt Damarist a sírkamrában hagyni.

Az viszont szóba sem jöhetett, hogy lemenjen érte. Amíg Káin él, addig
semmiképp sem. Szorosan átölelte a térdét. Megborzongott, ahogy felidézte
magában a tökéletes sötétséget, amiből elő- bukkant a lény.

Káin alighanem a Fehéragyar-hegységben hallhatott a rémjelekről. Ez az

elátkozott terület Adarlan és a Nyugati-puszták határvidékén húzódott.
Állítólag még mindig lappangott valami gonoszság a Boszorkánykirályság
romjai között. A hegyek között, a hágók irányába vezető elhagyott
országutakon pedig most is vasfogú vén - asszonyok álltak lesben.

Celaena karján felállt a szőr. Magához húzott egy szőrmepokrócot, és

alaposan betakargatta magát. Ha képes lesz életben maradni a párbajokig,
akkor legyőzi Káint, és mindez végre véget ér. Akkor
majd újra zavartalanul fog aludni. Kivéve persze, ha Elena nem va lamilyen
még nagyobb, még rettenetesebb dologra figyelmeztette.

Lehajtotta a fejét a térdére, és mozdulatlanul hallgatta az óra halk

tiktakolását az éjszaka csöndjében.

A fagyott talajon dübörgő paták zaja verte fel a csendet. A ló egyre

gyorsabban vágtatott, mert a lovasa vadul korbácsolta. Vastag hó- és sárréteg
fedte a talajt. Az éjszakai égbolton azonban csupán egy-egy eltévedt
hópehely táncolt.

Celaena rohant. Korát meghazudtoló sebességgel futott. Mindene

iszonyatosan fájt. Faágak téptek a ruhájába és a hajába. Éles kő darabok
sértették fel a talpát. Sűrű erdőben rohant. Olyan erősen zihált, hogy nem
maradt ereje segítségért kiabálni. El kellett érnie a hidat. Azon az üldöző je
nem tud átkelni.

A háta mögött sikoltott a hüvelyéből kihúzott kard.

A kislány elesett. Arccal zuhant a sárba, a sziklák közé. A közele dő

démon hangjától remegett a levegő. A menekülő megpróbált fel -

tápászkodni, ám a mély sár visszahúzta. Nem tudott tovább futni.

Kinyújtotta apró, vérző kezét, megpróbált megragadni egy bok rot. A lovas
már egészen közel járt...

Celaena hörögve, levegő után kapkodva ébredt. Kezét a szívére szo rította.

Tenyere ziháló mellkasára simult. Csak álom volt.

A kandallóban kialudt a tűz. A függöny résén keresztül beszivárgó hideg,

szürke fény mintha megfojtotta volna a parazsat. Rémálom volt, semmi több.
Az éjszaka folyamán mégiscsak elaludhatott. Megmarkolta az amulettet. A
hüvelykujját végighúzta az ékszer közepébe ágyazott drágakövön.

Nem mondhatnám, hogy túl sokat segítettél, amikor múlt éjszaka rám támadt
az a szörnyeteg Savanyú képpel előrehajolt, és gondosan betakarta Fürgét.
Megsimogatta a kutya fejét. Nemsokára itt a hajnal. Sikerült átvészelni egy
újabb éjszakát.

Felsóhajtott, visszadőlt a párnákra, és becsukta a szemét.

Néhány órával később már mindenki értesült Nox eltűnéséről. A jelölteket

értesítették, hogy mivel már csak négyen maradtak, az utolsó erőpróba
elmarad. A párbajokra másnap fog sor kerülni. Celaenának Sírral, Renaulttal
és Káinnal kell majd összemérnie az erejét.

Tehát akkor holnap. Holnap harcba szállhat a szabadságáért.

DORIANT NÉMA ÉS FAGYOTT ERDŐ VETTE KÖRÜL. Jókora

kupacokban állt a faágakról lehullott hó. A fiatalember tekintete ide-oda
cikázott az ágak és a bokrok között. Már csak azért is ki akart jönni ma
vadászni, hogy végre tiszta, hideg levegő töltse meg a tüdejét.

Valahányszor becsukta a szemét, azonnal Celaena arca jelent meg előtte.

Másra sem tudott gondolni. A lány kedvéért lenyűgöző, cso dálatos dolgokat
akart véghezvinni. Be akarta bizonyítani neki, hogy igazi férfi, hogy méltó a
koronára.

Ugyanakkor viszont nem tudta, hogy a lány mit érez iránta. Ce laena ugyan
megcsókolta, mégpedig igencsak mohón, ám a herceg valamennyi szeretője
felettébb rámenős volt. Korábbi kedvesei rajon gó tekintettel bámulták a
trónörököst. Celaena viszont úgy nézett rá, mint ahogy a macska figyeli az
egeret. Dorian kihúzta magát, ami kor a közelben mozgásra figyelt fel. A
szarvas jó harminclépésnyi tá volságban állt. Egy fa kérgét rágcsálta. A
vadász megállította a lovát, és előhúzott egy nyílvesszőt a tegezéből. Az íjat
azonban mégsem emelte fel.

Celaena holnap fog párbajozni.

Ha bármi baja esne... De nem. A lány tud vigyázni magára. Erős, talpraesett
és fürge. Dorian tudta, túl messzire ment. Nem lett volna szabad
megcsókolnia. Nem bizony, mert most már csak Celaena jár az eszében.
Mindegy, hogy azelőtt milyen jövőt képzelt önmaga számára, nem számított,
hogy milyen nőkről álmodozott, mert most már kizárólag erre a lányra
vágyott. Senki másra.

Havazni kezdett. Dorian felpillantott a szürke égboltra, és to -

vábbügetett a néma vadasparkban.

Celaena az erkélyajtóban állt. Résvárat bámulta. A házak tetejét még mindig

ellepte a hó. Az ablakokban ragyogtak a fények. A látvány akár szép is
lehetett volna, ha nem tudja, milyen fertő és mocsok rejtőzik a falak mögött.
És hogy milyen szörnyetegek a város urai. Remélte, hogy Nox mostanra már
messze jár. Világosan az őrei tudtára adta, hogy ma este nem kíván
látogatókat fogadni. Még Chaolt és Doriant is el kellett küldeniük, ha azok
esetleg felbukkantak volna. Valaki egyszer bekopogtatott, de a lány nem
válaszolt, és az ismeretlen gyorsan továbbállt. Celaena tenyere rásimult az
ablaküvegre. Élvezte dermesztő érintését. Az óra elütötte az éjfélt.

Holnap... Vagyis ma... Megküzd Káinnal. Gyakorlás közben egyetlenegyszer

sem mérték össze tudásukat. A többi jelölt nagyon is odavolt azért, hogy
kipróbálja a hegyvidéki harcos erejét. Káin erős volt, de nem olyan gyors,
mint a lány. Viszont annál kitartóbb. Egy darabig el kell majd táncoljon a
csapásai elől. Celaena remélte, hogy eleget futott Chaollal ahhoz, hogy
visszanyerje régi erőnlétét. Nem fáradhat el túl hamar. Mert ha veszít...

Erre a lehetőségre ne is gondolj!

Homlokát nekinyomta az üvegnek. Tisztességesebb dolog volna párbajban

elesni, mint visszatérni Távolvégbe. Vajon rosszabb lenne meghalni, mint a
király bajnokaként élni? Milyen feladatokat kap az uralkodótól? Kiket kell
majd megölnie?

Adarlan orgyilkosaként megválogathatta az áldozatait. Hiába volt Arrobynn

Hamel alárendeltje, mindig a lányé volt az utol só szó. Gyereket nem
gyilkolt. Békén hagyta Terrasen alattvalóit. A király szolgálatában azonban
nem válogathat. Gyilkolnia kell. Elena talán arra számít, hogy nemet mond a
zsarnoknak, ha ő lesz a bajnoka? Felkavarodott a gyomra.

Felesleges volt most ezen törnie a fejét. Káinra kell összpontosítania. Arra,
hogy kifárassza a fickót.

Hiába is próbálkozott azonban az összpontosítással, egyre csak az a

csontsovány orgyilkos járt az eszében, akit egy őszi napon a testőr ség
vicsorgó kapitánya rángatott elő Távolvég mélyéből. Vajon akkor mit
válaszolt volna a hercegnek, ha előre tudja, hogy ilyen el képesztően nagy
lesz a küzdelem tétje? Elhitte volna, ha bárki azt mondja, olyan embereket
fog megismerni, akiket legalább annyira fontosnak tart majd, mint a
szabadságát?

Nyelt egy hatalmasat. Talán nem csak egyetlen oka van rá, hogy holnap
győzni akarjon. Talán nem volt elég az a néhány hónap, amit a palotában
tölthetett. Esetleg... Esetleg nem csupán azért akart itt maradni, mert a végén
a szabadság várja. Na ez pontosan az a dolog volt, amit az a szerencsétlen
távolvégi orgyilkos soha nem hitt volna el.

Pedig igaz volt. Celaena maradni akart.

A holnapi nap ettől persze csak még nehezebb lesz.

KALTAIN SZOROSAN ÖSSZEFOGTA MAGA KÖRÜL vörös

köpenyét. Élvezettel töltötte el a ruhadarab melege. Miért kellett a szabadban
tartani ezeket a párbajokat? Halálra fog fagyni, mielőtt idetolná a képét az az
orgyilkos!

Piszkálni kezdte a zsebébe rejtett parányi üvegcsét. A faasztalra két kupát

állítottak. A jobb kéz felőlit kellett Sardothien markába nyomnia. Nem
szabad összekevernie a két edényt.

A király mellett álló Perrington felé pillantott. A nagyúrnak fogalma sem

lehetett arról, hogy kis kedvencének mik a szándékai, miután
megszabadulnak Sardothientől. Amikor Dorian újra szabad lesz. A nő vére
valósággal forrni kezdett a gondolatra. Hirtelen felragyogott körülötte a
világ.

Az idős herceg közelebb lépett. Kaltain továbbra is a kőlapokkal borított

udvart nézte, ahol nemsokára megkezdődik majd a párbaj. A férfi
fölétornyosult, ahogy megállt előtte. Eltakarta a nőt a királyi tanács többi
tagja elől. Így senki sem veheti észre, mire készülnek.

- Egy kicsit hideg van ahhoz, hogy idekint párbajozzanak - jelentette ki a

főnemes. Kaltain elmosolyodott, és csókra nyújtotta a

kezét. Kabátja bő ujja ráborult az asztal lapjára. A vörös függöny el -

takarta a másik szabad kezét. Kipattintotta az üvegcse dugóját, és a tartalmát

beleöntötte a borba. Mire a herceg felegyenesedett, a méregfiola már el is
tűnt. Az adag nem volt halálos. Csupán legyengíti Sardothient.

Az a ribanc rosszul lesz, és elveszíti a tájékozódá si képességét.

Az ajtóban felbukkanó testőrt több társa követte. Alacsony alak lépkedett

közöttük. De hiszen férfiruha volt rajta! Kaltain ugyan akkor kénytelen volt
beismerni, hogy a fekete és aranyszínű zekét igencsak ügyes szabó
készítette. Milyen különös, hogy egy nőből is lehet orgyilkos. Most azonban,
hogy a maga valójában láthatta, hirtelen érthetővé vált vetélytársa minden
furcsasága és esendősége. A nemeshölgy ujjával végigsimított a kupa
talpazatán, és elvigyorodott.

Perrington kegyelmes úr bajnoka az óratorony mögül bukkant elő.

Kaltain felvonta a szemöldökét. Hogy a csudába gondolhatják, hogy

Sardothien legyőzhetné ezt az óriást. Még úgy is, hogy nincs el kábítva.
A nemeshölgy elhátrált az asztal mellől. Perrington elfordult, hogy helyet
foglaljon a király oldalán, és közben megérkezett a másik két jelölt is. A
nézők mohó tekintettel várták, hogy kezdetét vegye a vér ontás.

A párbajra azon a belső udvaron került sor, ahol az obszidián óra torony is
állt. Csak kevés hiányzott ahhoz, hogy Celaena remegni kezdjen. Semmi
értelme sem volt, hogy kint tartsák meg a párba jokat. Hacsak nem ezzel is
kínozni akarták a jelölteket. Vágyódó

pillantást vetett a palota falában ragyogó hatalmas ablakok felé, majd

elnézett a dérrel borított kert irányába. A keze már érzékei lenné vált.

Zsebre dugta. Szerencsére a zsebét meleg szőrmével bélelték ki. Odalépett

Chaol mellé. A kapitány a kockakövekre krétával rajzolt jókora kör mellett
állt.

Iszonyúan hideg van idekint - szólította meg. Hiába bélelték nyúlszőrrel a

zubbony gallérját és ujjait. - Miért nem szóltál, hogy kint leszünk a
szabadban?

Chaol a fejét csóválta. Megnézte magának Sírt és Renaultot, a Koponya -

öbölből származó zsoldost. Celaena elégedetten látta, hogy a fickó is

igencsak nyomorultul érzi magát a hidegben.

Mi sem tudtuk. A király csupán most döntötte el - válaszolta Chaol. - Így

legalább nem tart majd sokáig.

Halványan elmosolyodott, ám a lány arca komor maradt.

A kék ég fényesen ragyogott. Celaena összeszorította a fogát, amikor egy

erősebb széllökés mart az oldalába. Lassan elfoglalták a nézők a hosszú
asztal mögött felsorakoztatott tizenhárom széket. Középen a király és
Perrington ült. Kaltain az idős főnemes mögött állt. Gyönyörű, fehér
szőrmével bélelt piros kabátot viselt. Találkozott a tekintetük. Celaena el
sem tudta képzelni, mivel érdemelte ki a nő mosolyát . Kaltain elfordította a
fejét. A torony felé. Az orgyilkos a tekintetével követte a pillantását, és
mindent megértett.

Káin az óratoronynak támaszkodott. Zubbonya majdnem széthasadt a

rettenetes izmok fölött. Az a rengeteg ellopott életerő... Mi történt v olna, ha
a ridderak Celaenát is megöli? Akkor ma mennyivel lett volna erősebb ez a
szörnyeteg? Ráadásul a hegylakó a királyi testőrök vörös és arany szolgálati
ruháját viselte. Széles mellkasán ott ragyogott az uralkodó címerállata. Az
oldaláról gyönyörű kard lógott. Alighanem Perrington ajándéka lehetett. Az
idős

főnemes vajon tudta, Hogy milyen módszereket használ a bajnoka? Celaena

nem látta értelmét, hogy fölvilágosítsa a nagyurat. Egy szavát se hinnék el.

Rosszullét tört rá, mikor Chaol megragadta a könyökét, és a belső udvar

túlsó végébe vezette. A lány figyelmét nem kerülte el két idősebb úriember
aggódó pillantása. Egy biccentéssel üdvözölte őket.

Urizen és Garnel nagyurak. Úgy tűnik, sikerült megszereznetek azt, amiért

ölni is képesek lettetek volna. Most pedig már azt is tudjátok, hogy ki vagyok
valójában.

A két főnemes jó két esztendővel korábban bérelte fel - egymástól

függetlenül -, hogy megöljön valakit. Mindkettőjük célpontja ugyanaz az
ember volt. Az orgyilkos persze ezt nem kötötte az or rukra, és mind a
kettőtől elfogadta a fizetséget. Amikor rákacsintott Garnel nagyúrra, a férfi
elsápadt, és felborította a kupáját. Forró kakaó ömlött a papírjaira. Nem
kellett volna aggódnia. Celaena megőrzi a megbízói titkait. Ennyivel tartozik
a saját hírnevének. Ha viszont esetleg szavazással döntenek a
szabadságáról... Rámosoly- gott Urizen nagyúrra is. A férfi gyorsan
félrenézett. Celaena ekkor észrevette, hogy valaki bámulja.
A király. Valahol mélyen, legbelül remegni kezdett, és sietve fe jet hajtott.

Készen állsz? - kérdezte Chaol. Celaena nagyot pislogott, mert elfeledkezett

arról, hogy az ifjú ott állt mellette.

Igen - válaszolta, de nem mondott igazat. A szél beletúrt a hajába.

A dermesztő fuvallat megpróbálta még jobban összekócolni a tin cseit. Az

asztal mögött Dorian is felbukkant. Ahogy mindig, most is szívfájdítóan jól
nézett ki. Komoran a lányra mosolygott, miközben zsebre vágta a kezét, és
az apja felé fordult.

A királyi tanács utolsó tagja is leült az asztal mellé. Celaena fél -

rebillentett fejjel figyelte, ahogy váratlanul Nehemia is felbukkan. A sötét

bőrű szépség megállt a hatalmas fehér kör peremén. Szőke barátnője
szemébe nézett, és bátorítóan biccentett neki. Lenyűgöző ruhát viselt: testhez
álló nadrágot és bő kabátot, melyet finoman megmunkált vasspirálok
díszítettek. A lábán térdig érő csizma volt. A kezében tartott farúd olyan
magas volt, mint ő maga. Celaena szeme majdnem könnybe lábadt, amikor
rájött, hogy a barátnője az ő tiszteletére öltözött fel ilyen szépen. Az egyik
harcos így mutatja ki a megbecsülését a másiknak.

Mindenki elhallgatott, amikor a király felállt. A lány gyomra kővé vált.

Egyszerre érezte magát ügyetlennek és tehetetlennek, ugyanakkor pedig

könnyűnek és gyengének, mint egy újszülött.

Chaol oldalba bökte a könyökével. Intett neki, hogy álljon oda az asztal elé.
A lány nagy nehezen közelebb lépett. A világ minden pénzéért sem pillantott
volna a király szemébe. Szerencsére kétoldalt felzárkózott mellé Renault és
Sír is. Ha Káin mellé került volna, akkor valószínűleg most rögtön
megpróbálta volna eltörni a gazember nyakcsigolyáját. Olyan sokan
bámulják őket...

Alig tízlábnyira állt Adarlan királyától. A zsarnok kezében volt a szabadság

vagy a halál. Múltjának és jövendőjének bírája ült előtte az üvegtrónon.

Nehemia felé fordult. A hercegnő gyönyörű szemének lángoló pillantásától

elöntötte a forróság, és a kezéből kiállt a remegés.

Adarlan királya megszólalt. Az orgyilkos pontosan tudta, hogy a király

arcának látványa csak aláásná a Nehemia szemében megta lált új erőt.

Éppen ezért nem a férfit nézte, hanem annak háta mö gött az üvegtrónt.

Vajon Kaltain azért van itt, mert Perrington herceg elárulta neki, hogy
Celaena valójában kicsoda?

Kiemeltünk benneteket a nyomorúságból, és esélyt kaptatok, hogy nagy

dolgot vigyetek végbe. Egyikőtökből a korona szent harcosa lesz.

Hosszú hónapok felkészülése után elérkezett a pil lanat, amikor eldől, hogy
melyikőtök lesz a bajnokom. Párbajt vívtok egymással. Az nyer, aki képes
harcképtelenné tenni az ellenfelét, hogy annak már csak a kegyelemdöfést
kelljen megadni. Amire viszont nem lesz szükség - csattant fel a király
hangja, és éles pillantást vetett a lány felé. - Káin és Garnel tanácsos bajnoka
kezdi.

Utána a fiam jelöltje csap összes Mullison tanácsos bajno kával.

Még szép, hogy a király ismerte Káin nevét. Ennyi erővel akár ki is
nevezhette volna azt a szörnyszülöttet a korona bajnokává!

-
A két győztes között kerül sor a végső erőpróbára. Aki megnyeri az utolsó
párbajt is, az lesz a király bajnoka. Minden világos?

Valamennyien bólintottak. Celaena egy pillanatig annak látta az uralkodót,

ami az valójában volt. Egy közönséges embernek. Olyas -

valakinek, akinek csupán túl sok hatalom került a kezébe. Ez alatt a

szívdobbanásnyi idő alatt nem félt a zsarnoktól. Nem fogok félni, ismételte
némán a magának tett esküt. Hagyta, hogy az ismerős sza vak elárasszák.

Akkor hát parancsomra kezdődjék a párviadal - kiáltotta a király.

Celaena ezt úgy értelmezte, hogy egyelőre kisétálhat a körből.

Odament Chaolhoz, és mellé állt.

Káin és Renault meghajolt a király, majd egymás felé. Előhúzták a

kardjukat. Celaena pillantása végigsiklott Renault testén, ahogy a férfi
felvette a küzdőállást. Korábban már szemtanúja lehetett an nak, hogy ezek
ketten együtt edzettek. A zsoldosnak egyszer sem sikerült győznie, de
minden alkalommal tovább bírta annál, mint amire Celaena számított.

Lehet, hogy ő fog győzni?

Káin a magasba emelte a kardját. Sokkal jobb volt a fegyvere. És legalább

féllábnyival magasabb volt az ellenfelénél.

Kezdjétek! - parancsolta a király. Fém villant. A vívók össze-csaptak, aztán

eltáncoltak egymástól. Renault nem volt hajlandó visszafogni magát, hogy
védekezzen. Támadásba lendült. Erős csapásokat mért Káin pengéjére.
Celaena lassan, nyugodtan kifújta a levegőt.

Elernyesztette az izmait. Megpróbált megnyugodni.

—

Gondolod, hogy egyszerűen csak balszerencsés voltam, amikor kiderült,

hogy a második körben indulok? - suttogta oda Chaolnak.

A kapitány a küzdőket figyelte.

Szerintem kellő időt kapsz rá, hogy kipihenhesd magadat - válaszolta maga
elé meredve, majd a küzdők felé biccentett. - Káin néha megfeledkezik arról,
hogy védenie kell a jobb oldalát. Nézd csak!

Celaena feszülten figyelt. Az óriás ellentámadásba lendült, és közben

teljesen oldalra fordult a teste. Semmi sem védte a jobb oldalát.

Renault meg még csak észre sem veszi.

Káin felhördült, és nagyot taszított a zsoldos kardján. Renault néhány

lépésnyire hátratántorodott.

Elszalasztotta a lehetőséget.

Hangosan zúgott a szél.

Figyelj oda nagyon, mit csinálsz - folytatta Chaol, és még mindig a

párbajozókat nézte. Renault lassan hátrálni kényszerült. Káin minden
kardcsapása közelebb és közelebb sodorta a földre rajzolt krétavonalhoz.

Ha csak az egyik lábával is kilép belőle, akkor már- is veszít.

—
Káin megpróbál majd provokálni. Őrizd meg a hidegvéred. Csak a pengéjére
összpontosíts, meg a fedezetlen jobb oldalára.

Tudom - felelte a lány. A kellő pillanatban fordult vissza a küz -

dők felé, hogy lássa, amint Renault nagyot kiáltva megtántorodik.

Vér fröccsent az orrából. Hatalmas csattanással a földre zuhant. Káin öklét

bemocskolta a zsoldos vére. Némán vigyorgott, miköz ben kardja hegyét
Renault szívére szegezte. A zsoldos véres arca holtsápadttá vált.

Elővillantak fogai, amikor felnézett a győztesre.

A lány az óratorony felé fordult. Renault három percig sem bírta.

Udvarias taps hallatszott. Celaena észrevette, hogy Garnel nagy úr arcát

eltorzítja a harag. Kíváncsi lett volna, a tanácsos mennyi pénzt veszített
ebben a pillanatban.

Bátor küzdelem volt — jelentette ki a király. Káin meghajolt, viszont nem

nyújtott kezet Reanultnak. Nem segített talpra állni az ellenfelének, hanem
átment az udvar túlsó végébe. Celaena nem számított rá, hogy a legyőzött
zsoldosban ennyi méltóság maradt, mi kor Renault feltápászkodott,
meghajolt, és köszönetet mormolt a ki rálynak. Aztán vérző

orrára szorította a kezét, és eloldalgott. Vajon mit jelentett számára az, hogy
veszített? Hova kell most visszatérnie?

A kör túlsó oldaláról Sír mosolygott a lányra, és megragadta a kardja

markolatát. Celaena kis híján elmosolyodott, amikor elő villantak a másik
orgyilkos megbámult fogai. Még szép, hogy neki ezzel a nyomorék kal
kellett párbajoznia. Renault legalább tisztá nak látszott.
-

Egy pillanat, és kezdhetitek — jelentette ki a király. - Elő a fegy-verekkel.

Az uralkodó Perrington felé fordult. Túl halkan beszéltek, hogy a hangosan

zúgó szélben bárki is megérthesse a szavaikat.

Celaena Chaol felé fordult. A kapitány meglepő módon nem az edzések

során használt egyszerű kardot nyomta a kezébe, hanem saját fegyverét
húzta elő a hüvelyéből. A markolatgombon felszikrá zott a delelő nap. Az
apró sas valósággal ragyogott.

Tessék - nyújtotta felé a kardot.

Celaena döbbenten bámulta a pengét, aztán felemelte a tekintetét, és a

kapitány arcába nézett.

A fiatalember szemében felfedezte a távoli észak lágy dombjait. Ez a harcos

sokkal inkább a hazájához volt hű, nem pedig a hosszú asztal túloldalán ülő
férfihoz. Az orgyilkos úgy érezte , hogy valahonnan a szíve mélyéről
kiinduló láthatatlan lánc fűzi Chaolhoz.

Vedd el! - mondta a kapitány.

Celaena vére hangosan lüktetett a fülében. Már emelte volna a kezét, hogy
megragadja a kard markolatát, ám ekkor valaki meg- érintette a könyökét.

Ha szabadna közbeszólnom - mondta Nehemia az anyanyelvén. - Szeretném

felajánlani neked, hogy a kard helyett inkább ezt válaszd.
A hercegnő az orgyilkos felé nyújtotta gyönyörű faragásokkal teli, vasalt
végű vívóbotját. Celaena tekintete ide-oda járt Chaol kardja és a barátnője
botja között. Egyértelmű volt, hogy a kard a bölcs választás. A lány
valósággal megszédült a gondolattól, hogy a kapitány a saját fegyverét
ajánlotta fel. A vívóbot viszont...

Nehemia közelebb hajolt, és suttogva folytatta.

Hazám fegyverével zúzd össze őket - élesebbé vált a hangja. -

Eyllwe erdejének fája legyőzi Adarlan acélját. Olyan valaki legyen a király
bajnoka, aki emlékezik az ártatlanok szenvedésére.

Hosszú hónapokkal ezelőtt nem valami ilyesmiről beszélt Elena is?

Celaena nyelt egy hatalmasat. Chaol leengedte a kardját, és hátrább lépett.

Magára hagyta a két nőt. Nehemia továbbra is feszülten bámulta barátnője
arcát.

Az orgyilkos pontosan tudta, mire kéri a hercegnő. Az uralkodó bajnokaként

lehetősége lesz majd számtalan élet megmentésére. Adott esetben alááshatja
akár magának a királynak a szá ndékait is.

Egyértelműnek tűnt, hogy pontosan ezt akarta Elena, a mostani ural kodó
őse is.

Bár a lány már a puszta gondolattól is megremegett, azt hitte, hogy soha az
életben nem mer majd dacolni a király akaratával, nem tudott megfeledkezni
a hátán éktelenkedő három forradásról vagy azokról a rabszolgákról, akiket
Távolvégen hagyott, mint ahogy az ötszáz lemészárolt eyllwei lázadóról
sem.

Elvette a botot Nehemia kezéből. A hercegnő vadul ránevetett.

Chaol meglepő módon egy szóval sem tiltakozott. Némán a hü velyébe lökte
a kardját, fejet hajtott Nehemia előtt, és vállon vere gette Celaenát, mielőtt a
lány átlépte volna a krétavonalat.

Az orgyilkos kipróbálta a botot. Jól kiegyensúlyozott, erős, vas tag fegyvert

kapott. Végén a kerek vasalással bárkit ki lehetett vol na ütni.

Erezte rajta Nehemia finom olajának és lótusz illatú illatszerének kellemes

szagát. Igen, ez a vívóbot nagyon is megfelel. Hiszen Verint puszta kézzel
intézte el. Sírt és Káint majd ezzel kényszeríti térdre.

Az uralkodó felé pillantott, ám az idős férfi még mindig Perringtonnal

tárgyalt. Helyette a fia nézett vissza az orgyilkosra. Dorian zafírfényű

szemében visszatükröződött a ragyogó égbolt. Kissé elkomorult a tekintete,

amikor Nehemia felé pillantott. Az ifjú herceget sok mindennek lehetett
tartani, de butának nem. Felismerte vajon Nehemia fegyverének jelképes
jelentését? A lány gyorsan másfelé nézett.

Emiatt majd később aggódik. A kör túlsó végében Sír ingerülten járkált fel
és alá. Várta, hogy a király engedélyt adjon a küzdelem megkezdésére.

Ha majd végre újra a párbajozókra figyel.

Celaena remegve fújta ki a levegőt. Elérkezett hát a nagy pillanat. Bal kézzel
erősen megszorította a rudat. Szinte magába itta a fa erejét, a barátság
hatalmát. Olyan sok minden történhet néhány perc alatt. Olyan sok dolog
megváltozhat.

Szembefordult Chaollal. A szél a hajába tépett. Kicibált néhány hajszálat a

fonatból. A lány a füle mögé igazította őket.

Függetlenül attól, ami történni fog - szólalt meg halkan -, köszönetet akarok
mondani neked.

Chaol félrehajtotta a fejét.

-

Mit köszönsz meg?

Az orgyilkos érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Ennek kizárólag az erős

szél lehetett az oka. Pislogott néhányat.

Azt, hogy értelmet adtál a szabadságnak.

Chaol nem válaszolt. Némán megragadt a lány kezét. Hüvelykujjával

végigsimított Celaena gyűrűjén.

Kezdődjön hát a második párbaj - mennydörögte a király. Kezével a kör felé

intett.

Chaol megszorította a lány kezét. A dermesztően hideg levegőben szinte

forró volt a keze.

Lásd el a baját! - mondta.

Sír belépett a körbe, és kihúzta a kardját.

Celaena kiegyenesedett, és kihúzta a kezét Chaol szorításából. Gyorsan

meghajolt a király, majd az ellenfele előtt.

Sír szemébe nézett, és elmosolyodott. Laza, rogyasztott küzdőállást vett fel,

és két kézbe fogta a botot.

Nem is tudod elképzelni, hogy milyen nagy fába vágtad a fejszédet,

barátocskám.
AHOGY ARRA SZÁMÍTOTT, Sír egyből támadásba lendült. A kardjával
hatalmas csapást akart mérni a rúd közepére. Azt hitte, hogy el törheti a
fegyvert.

Celaena azonban félreperdült. Miközben az ellenfele vágása csupán a

levegőt kaszabolta, a vívóbot vége telibe találta Sír gerincét. A fickó
megtántorodott ugyan, de talpon maradt. Könnyedén, fél lábon pördült meg,
és azonnal a lány felé vetette magát.

Celaena ezúttal nem ugrott félre. Úgy tartotta a botját, hogy az ellenfele
vágása a fegyver alsó harmadára zúduljon. A penge bele mart a fába.

Celaena gyorsan előbbre lépett, és hagyta, hogy a támadójától kapott

lendület ereje meglódítsa a bot másik végét. A farúd telibe kapta Sír arcát.

Celaena a botot markolva érezte, hogy betörte az ellenfele orrát. A keze alatt
megremegett a fegyver. Hátraszökkent, mielőtt Sírnak lehetősége lett volna
az ellentámadásra. A fickó orrából dőlt a vér.
- Mocskos szuka! - sziszegte a bérgyilkos, és meglendítette a kardját.

Celaena erősen tartotta a botot. A penge belehasított a fa anyagába. A rúd

felzengett, de kitartott.

Két kézzel hatalmasat taszított a másikon. Utána már csak meg kellett
pördülnie. A bot vasalt vége oldalról találta el az ellenfele fejét. Sír
megtántorodott, de nem esett el. Letörölte a vért az orráról. Hangosan zihált,
és a szeme valósággal villámokat szórt. Himlőhelyes arca kegyetlenül
eltorzult. Támadásba lendült. Egyetlen hatalmas lendülettel keresztül akarta
döfni a lány szívét. Túlságosan is szilaj módon támadott ahhoz, hogy irányt
változtathasson.

A lány leguggolt. Amikor a penge elsüvített a feje fölött, a bottal lecsapott

támadója lábára. A bérgyilkos még csak fel sem tudott kiáltani, amikor
elkaszálta a lábát. Nem maradt ideje arra sem, hogy fel- emelje a fegyverét.
Celaena már ott térdelt a mellén, és a bot vasalt végét a torkába nyomta.
Közelebb hajolt, és a legyőzött fülébe suttogta: -

Celaena Sardothiennek hívnak - sziszegte a legyőzöttnek. -

Persze, cseppet sem számít, hogy mi a nevem. Lehet Celaena vagy Lillian,
vagy akár szuka is, mert így is, úgy is le tudlak győzni! Nem számít, hogy
minek neveztél.

Elmosolyodott, és lassan felállt. Sír döbbenten bámult felfelé. Az orrából

szivárgó vér végigfolyt az arcán. A győztes elővett egy zseb-kendőt a
zsebéből, és a mellére ejtette.

Megtarthatod - mondta, majd elindult a tér széle felé.

Mihelyt átlépett a krétával húzott vonal felett, Chaol máris ott volt mellette.

-
Milyen sokáig tartott? — kérdezte a testőrtől. Látta, hogy Nehemia
valósággal ragyog a boldogságtól. Celaena kissé megemelte a vívóbotot,
hogy így tisztelegjen a barátnőjének.

Két percig.

Az orgyilkos rávigyorgott a tisztre. Még csak ki sem melegedett.

Gyorsabb voltam, mint Káin.

És sokkal drámaibb - biccentett a fiatalember. - Tényleg szükség volt arra a

zsebkendőre?

Celaena az ajkába harapott. Már éppen válaszolni akart, amikor a király

felállt, a nézők pedig elcsendesedtek.

Bort a győzteseknek! - parancsolta. Káin eddig oldalt állt. Most odajött a

király asztala elé. Celaena Chaol mellett maradt.

Az uralkodó intésére Kaltain engedelmesen felkapta az ezüsttál cát, rajta a

két kupával. Az egyiket odaadta Káinnak, majd odasie tett Celaenához. A
lány átvette a másik kupát. A kisasszony ekkor megállt a király asztala előtt.

Jó szándékunk jeléül, és hogy kifejezzük tiszteletünket a hatal mas istenség

iránt... - kezdte el kántálni drámai hangon. Celaena legszívesebben
megütötte volna a némbert -... legyen ez a kupa áldozat, melyet az anyának
mutattok be. Annak, aki a világra hozott valamennyiünket. Igyatok, és ő
majd megáld benneteket! Új erőre kaptok kegyéből.

Ki írta ezt az ostoba szöveget? Kaltain meghajolt a két párbajozó előtt.

Celaena pedig az ajkához emelte a kupát. Amikor észrevette, hogy a király

rámosolyog, kis híján összerezzent. Kaltain elvette az üres kupát. Utána
Káin elé lépett, pukedlizett, elvette az ő edényét is, és elsietett.

Győzni kell. Győzni. Győzni. Gyorsan el kell intéznem.

Készüljetek a küzdelemre! — parancsolta a király. - A jelzésemre kezditek.

Celaena Chaol felé fordult. Hát egyetlen percig sem pihenhet a két
összecsapás között? Még Dorian is kérdő tekintettel nézett az apjára. A
király azonban nem volt hajlandó tudomást venni fia néma kéréséről.

Káin előhúzta a fegyverét. Komor mosoly jelent meg az arcán, amikor a

küzdőtér közepén, enyhén meggörnyedve, védekező testtartást vett fel.

Celaena legszívesebben káromkodott volna, ám ekkor Chaol megérintette a

vállát. A férfi szemében olyan mély érzelem ragyogott, amit védence nem
tudott hová tenni. A kapitány arcából áradó erő lenyűgöző

volt. Milyen jóképű ez a fickó!

Nehogy veszítsél nekem! - suttogta Chaol olyan halkan, hogy csak Celaena
hallhatta. — Semmi kedvem hozzá, hogy visszakísérjelek a messzi
Távolvégbe.

A lány szeme mintha könnybe lábadt volna. A világ kezdett kissé

elködösülni, miközben a kapitány arrébb lépett. Chaol büszkén felszegte a
fejét. Nem törődött királya izzó pillantásával.
Káin lassan közeledett. Széles pengéjű kardján megcsillant a fény.

Celaena vett egy mély lélegzetet, aztán átlépett a fehér vonal fölött.

Erilea meghódítója magasba emelte mind a két kezét.

Kezdjétek! - bömbölte, a lány pedig megrázta a fejét, mert va -

lamiért minden elmosódottá vált körülötte. Pislogva készült az ösz -

szecsapásra. Úgy tartotta a botot, mintha kard lett volna. Káin lassan
elkezdett körözni körülötte. A vállán megfeszültek a félelmetes izmok. A
látványtól enyhe rosszullét fogta el Celaenát. Valamiért még mindig nem
tisztult ki a látása. Összeszorította a fogát, és pislogni kezdett. A saját erejét
kell majd felhasználnia a fickó ellen.

Káin elképzelhetetlenül gyorsan támadott. Sikerült úgy félreütnie a pengét,

hogy a kard lapjával érte a botot, így az éle nem vágott bele a fába.

Celaena hátraugrott, miközben a fegyvere szinte felnyögött.

A következő csapás olyan gyorsan jött, hogy már csak a penge élét tudta
félreütni. Az éles fém mélyen belehasított a rúdba. A lány

karja belesajdult a csapás erejébe. Mielőtt azonban visszanyerhette volna az

egyensúlyát, Káin már ki is tépte a kardot a vívóbotból, és újra támadott.

Celaena újra csak hátrafelé tudott menekülni. A vá gást a bot vasalt végével
hárította. Úgy érezte, mintha az ereiben lelassult és besűrűsödött volna a
vére. Zúgni kezdett a feje. Csak nem beteg? A rosszulléte nem akart
enyhülni.

Felnyögött, majd minden erejét és ügyességét összeszedve gyor san

elmozdult oldalra. Ha tényleg beteg, akkor a lehető leghamarabb be kell
fejeznie az összecsapást. Semmi értelme sem lett volna az ügyességével
hencegni. Főleg nem akkor, ha a könyv nem téve dett, és Káin magába szívta
a halott bajnokjelöltek minden erejét.
Most már ő támadott. Könnyedén előreugrott. Káin azonban egy gyors
mozdulattal félresöpörte maga elől az arcára zúduló botot. A kemény fa
megcsikordult a pengén. Szilánkok repültek a szélbe.

A dübörgés majdnem megsüketítette a lányt. Elviselhetetlennek érezte az

acélnak csapódó fa hangját. Miért lassult le annyira minden?

Újra támadott. Minden gyorsaságát és erejét latba vetette. Egyre nagyobb

erővel sújtott az ellenfelére. Káin röhögni kezdett, Celaena pedig
legszívesebben sikoltozott volna dühében. Többször is egész közel járt
ahhoz, hogy leterítse az ellenfelét. De hiába mozdította a lábát, hogy
elgáncsolja, hiába állt már egész közel a győzelemhez, vagy elrontotta a
támadást, vagy pedig a hegylakó táncolt úgy arrébb, mintha egész idő alatt
pontosan tisztában lett volna vele, hogy mire készül az ellenfele. Az
orgyilkos most már kezdett tényleg dühbe gurulni. Feltámadt benne a gyanú,
hogy a hegyi ember csupán játszadozik vele. Mintha egy olyan tréfa áldozata
lett volna, amit Celaena egyszerűen nem tudott felfogni.

A következő villámgyors döféssel a férfi védtelen torkát akarta bezúzni.

Káin azonban hárította a döfést. Celaena megpördült, és

biztosra vette, hogy alacsony ütése telibe találja az ellenfél gyomrát. Káin
újra kivédte.

- Gyengélkedünk kicsikét? - kérdezte gúnyosan a hatalmas termetű

harcos. Hatalmas hófehér fogai valósággal ragyogtak. - Talán nem kellene

visszatartanod a benned levő...

PUFFF!

Az orgyilkos elvigyorodott, amikor a vívóbot telibe találta a hegylakó

oldalát. Káin meggörnyedt. Celaena villámgyorsan meglendítette a lábát, és
elsöpörte a férfi lábszárát. Káin hanyatt zuhant. Az orgyilkos magasba
emelte a botot, hogy megadja neki a kegyelemdöfést. Ekkor azonban olyan
erős rosszullét tört rá, hogy az izmai valósággal elernyedtek. Semmi erő sem
maradt benne.
Káin laza mozdulattal hárította a csapást. Miközben feltápászkodott, Celaena
elhátrált. Ekkor hallotta meg a nevetést. Egy nő halk, könyörtelen kacagását.
Kaltain. Az orgyilkos kis híján összeesett.

Összeszedte magát, és gyors pillantást vetett a nemeshölgyre. Az asztalon

megcsillant a két kupa. Nem volt nehéz megértenie, hogy az előbb nem
csupán bort, de vérlátófüvet is kapott. Pontosan azt a mérget, amit a
vizsgájuk során nem tudott felismerni. Ez a szer szerencsés esetben is
rémlátomásokat és szédülést okozott. Rossz esetben pedig...

Alig bírta megtartani a botját. Káin támadásba lendült. Iszonyú nehézségek

árán sikerült csak kivédenie a csapásait, még arra is alig volt ereje, hogy
felemelje a fegyverét. Mennyi vérlátófűvel itathatták meg? A vívóbot hangos
recsegéssel repedezni kezdett. Hajszálrepedések jelentek meg az oldalán.
Nem lehetett halálos adag, mert akkor már nem élne.

Pontosan annyit kaphatott, amitől rosszul lesz, de nem olyan sokat, hogy
egyértelművé váljon a mérgezés. Képtelen volt összpontosítani. A teste
tűzforróvá vált, miközben remegett

a hidegtől. Káin szinte már az égig magasodott. Akkora volt, mint egy hegy.

Iszonyú erő volt a csapásaiban... Az óriáshoz képest Chaol csak egy

kisgyereknek tűnt.

Máris elfáradtál? - gúnyolódott a hegylakó. - Milyen kár, hogy a kiskutya

teljesen feleslegesen ugatott olyan sokat.

Káin tudta. Tudta, hogy megmérgezték. A lány vicsorogni kezdett, és

ellentámadást indított. Ellenfele azonban félrelépett, Celaena sze me pedig
tágra nyílt, mert a botja csupán a semmit szelte át. A puszta levegőbe mart,
amíg...

A hatalmas ököl telibe találta a gerincét. Celaena tehetetlenül bá multa,

ahogy a földet borító csempék felemelkednek, és a feje irá nyába rohannak.
Arccal előre a földre zuhant.

Szánalmas vagy - mennydörögte Káin. A lány megpróbált kikerülni az

árnyékából. A hátára fordult, és mint egy pók, megpróbált távolabbra
kerülni. A szája tele volt vérrel. Lehetetlennek tűnt, ami történt.

Még ők sem vetemedhettek ilyen árulásra! - Sír helyében én fel lennék

háborodva, hogy egy ilyen kis ribanc le tudott győzni.

Celaena zihálva kapkodott levegő után. Térde iszonyatosan sajgott, amikor

kapkodva feltápászkodott. Támadásba lendült. Káin azonban nem is próbált
védekezni. Megragadta a lány gallérját, és hatalmasat lökött rajta.

Celaena éppen csak hogy el nem esett. Állva maradt, és az ellenfelére nézett.

A hegylakó lassan körbesétálta. Játékos köröket írt le a kardjával. A szeme

sötét volt. Pont olyan, mint az átjáró, amelyik a másik vi lágba vezetett. Csak
az időt húzta. Halogatta az elkerülhetetlent. A ragadozó játszik így az
áldozatával, mielőtt felfalná. Látszott raj ta, hogy menyire élvezi a helyzetet.

Celaena tudta, hogy még azelőtt győznie kell, hogy rátörnének a

rémlátomások. Iszonyatos rémképekre számított. A látnokok a régi

időkben vérlátófüvet használtak, ha látni akarták a túlsó világok szellemeit.

Gyors mozdulattal előrelendítette a botot. Acél mart a fába.

És a vívóbot kettétört.

A vassal borított vége messzire repült. Át az udvar túlsó felébe Celaena

kezében csupán egy haszontalan fadarab maradt. Káin fekete szemének
pillantása egy pillanatra találkozott a lány tekintetével, aztán a másik keze
meglendült, és telibe találta a vállát.
Az orgyilkos először a reccsenést hallotta, és csak utána tört rá a fájdalom.
Celaena felsikoltott és térdre rogyott, amikor a válla kifordult a helyéből.
Káin sarka telibe találta. A lány valósággal elrepült. Olyan erővel vágódott a
földnek, hogy a válla visszaugrott a helyére. Az újabb fájdalom elvakította.
Már nem működött a szeme. Hol látta a környezetét, hol meg nem. És
minden rettentően lelassult.

Káin megragadta Celaena zubbonyát, hogy talpra rántsa. Áldozata ellökte

magát, és visszazuhant a földre. Hangos csattanással vágódott be a kőre.

Felemelte a bal kezében tartott törött fadarabot. Káin vigyorogva lihegett.

Közelebb lépett a legyőzötthöz.

Dorian valósággal vicsorgott. Valami itt nagyon nem volt rendben. Erre már
a végső párbaj első pillanatától kezdve felfigyelt. A herceget abban a
pillanatban verte ki a jeges veríték, amikor a lány kiüthette volna az
ellenfelét, de elszalasztotta az alkalmat. Mostanra viszont...

Tehetetlen dühvel nézte, ahogy Káin szétrúgta Celaena vállát. Kis-híján

elhányta magát, amikor a vadember felemelte a lányt, majd az

visszahullott a földre. Celaena egész idő alatt a szemét dörgölte, és izzadság

ragyogott a homlokán. Mi lehet a baja?

Dorian tudta, most kell közbelépnie. Félbe kell szakítania a párbajt.

Holnap majd megismétlik. Celaena magához tér, és kard lesz nála. Chaol
hördülését meghallva a herceg kis híján felüvöltött. A lány megpróbált
felállni, de összeesett. Káin csak szórakozott vele. Nem csupán a testét zúzta
darabokra, de a lelkét is... Ez így nem mehet tovább.

A hegylakó kardja meglendült. Celaena hátravetette magát. Nem volt elég

gyors. Felsikoltott, amikor a kard hegye belemart a comb jába.

Felhasította a ruhát, és alatta a húst. Vér öntötte el a nadrág ja szárát.

Ennek ellenére ismét talpra állt. Az arcán elszánt düh lát szott.

Dorian segíteni akart. De mi van akkor, ha a közbelépése miatt Káint

tekintik győztesnek? Így azután egyre növekvő kétségbe eséssel dermedt
némaságba burkolódzott. Káin ökle telibe találta a lány állát.

Celaena úgy esett össze, mint egy rongybaba.

Chaol érezte, hogy valami megpattant a belsejében, amikor Celaena

felemelte véres arcát, és Káin szemébe nézett.

- Ennél azért többre számítottam - gúnyolódott az óriás, mikor a lány nagy

nehezen feltérdelt. A kezében még mindig ott szorította azt a tehetetlen
fadarabot. Összeszorított foggal zihált. Vér szivárgott az ajkából.

Káin alaposan szemügyre vette áldozata arcát. Mintha valamilyen hangokra

figyelt volna. Hangokra, melyeket Chaol nem hallhatott. - Mit szólna ehhez
az apád?

Celaena arckifejezése félelemről és zavarodottságról árulkodott.

Fogd be a szádat! — kiáltotta, ám a hangja remegett. Bizonyára nagyon

fájtak a sebei.

Káin mozdulatlanul nézett a szemébe. Még szélesebben vigyorgott.

Ott van ám minden - jelentette ki. - Hiába próbáltad meg el-temetni az

egészet. Világosan és tisztán látom.

Mégis miről beszélhet? A hegylakó felemelte a kardját, és az ujját

belemártotta a pengén csorgó vérbe. Celaena vérébe. Chaol megremegett, de
uralkodott undorán és dühén.
Káin harsányan felröhögött.

Milyen érzés volt felébredni a halott szüleid között? Milyen volt rájönni,
hogy a vérükben fekszel?

Fogd be a szádat! - sikoltotta újra a lány. Szabad keze karom-ként mart a

földbe. Az arcát eltorzította a düh és a szenvedés. Mintha csak Káin
valamilyen mély, lüktető sebet piszkált volna meg.

Az anyád nagyon csinos, fiatal asszonyka volt, igaz? - kérdezte az óriás.

Hallgass! - üvöltötte Celaena. Megpróbált felállni, de a sérült lába miatt újra

és újra visszazuhant. Alig kapott levegőt. Hogyan tudhatott Káin ilyen sokat
Celaena múltjáról? Chaol szíve majdnem kiugrott a melléből, de akkor sem
tehetett semmit a lány érdekében.

Az orgyilkos artikulálatlanul felsikoltott. Üvöltése valósággal be -

lemetszett a dermesztő szélbe. Sikerült feltápászkodnia. A düh elsöpörte a

fájdalmat. A kezében tartott csonkkal indított támadást.

Ügyes - lihegte Káin. Olyan kemény csapással sodorta félre a csonkot, hogy
a penge belesüllyedt a fába. - De nem elég ügyes.

Bal kézzel megtaszította a lányt. Áldozata egy lépéssel hátrébb tántorodott.

A katona magasba rántotta a lábát, és oldalba rúgta. Celaena újra elrepült.
Chaol még sosem látott ilyen iszonyatos erejű rúgást. A lány nem
egyszerűen bevágódott a talajba, de megpördült, és tehetetlenül to -

vábbgurult. Újra és újra, míg neki nem csapódott az óratoronynak. Először a

feje vágódott a fekete kőbe. A kapitány majdnem felüvöltött. Ugrani akart
volna. Ehelyett tehetetlenül bámulta, ahogy Káin valósággal széttrancsírozza
a lányt. Hogy a pokolba történhetett ez? Mi romlott el?

Az orgyilkos remegve feltérdelt. Egyik kezét az oldalára szorította.

Másikban viszont még mindig ott markolta Nehemia botját. Így kapaszkodik
a túlélő a viharos tengerben a magányos szikla darabba.

Celaena érezte a saját vére illatát, amikor Káin újra megragadta, és maga
után vonszolta az udvaron. Nem próbált meg ellenállni neki. A hegylakónak-
eddig már tucatnyi alkalma lett volna rá, hogy a kardja hegyét a szívéhez
érintse. Már nem párbajoztak. A lányt nyil vánosan kivégezték. Senki nem
próbált meg beavatkozni. De hiszen megmérgezték!

Annyira igazságtalan volt, ami történt. Megreme gett a napfény. Celaena

dobálni kezdte magát Káin szorításában, bár ettől iszonyatos fájdalom
hasított a testébe.

Suttogó, vihogó, túlvilági hangok vették körül. A nevén szólítot ták.

Csakhogy ez a név nem az volt, amit most viselt. Hanem egy másik. Egy
veszélyes név... Az égre nézett, de csak Káin állát látta, ahogy a hegylakó
talpra rántotta, megragadta a tarkóját, és az arcát teljes erővel a dermesztően
hideg, sima kőhöz csapta. Beburkol ta a jól ismert sötétség. A koponyája
majdnem szilánkokra hasadt. Celaena sikoltása azonban elhallgatott, mert a
sötétben kinyitotta

a szemét, és észrevette hogy valaki közeledik felé. Valaki állt előtte. Egy
halott.
A férfit sápadt, rohadó bőr borította. Szeme vörösen lángolt. Lassú,
rángatózó mozdulattal felemelte a kezét, és a lányra mutatott. Hatalmas,
tűhegyes fogakkal volt tele a szája. Olyan hosszúra nőttek, hogy csak
vicsorogni tudott.

Hova tűnt a palota? Alighanem ez már egy rémlátomás. Fény villant, ahogy
hátrarántották. Tehetetlenül bámulta Káint. Hatalmas tasz ítást érzett. A
küzdőtér szélén, a vonal közelében zuhant a földre.

Árnyék takarta el a Napot. Mindennek vége. Most meg fog halni.

Meghal, vagy veszít, és visszaküldik Távolvégbe. Mindennek vége. Vége.

Két fekete csizmát pillantott meg. Két térdet, és vala ki már ott feküdt a
földön, a vonal külső oldalán.

Kelj fel! - suttogta Chaol. A lány képtelen volt felemelni a fejét, hogy az ifjú
arcába nézzen. Vége volt, mindennek vége.

Káin hangosan felkacagott. A fekvő lány minden csontjában érezte a

dübörgő léptek remegését, ahogy az óriás diadalmasan körbesétált a
küzdőtéren.

Csak ennyire vagy képes? - harsogta a katona diadalittasan.

Celaena megremegett. A világ ködbe burkolódzott, majd elnyelte a sötétség

és a sok hang.

Kelj fel!- ismételte meg Chaol, ezúttal már hangosabban. A sebesült azonban
képtelen volt megmozdulni. Némán bámulta a küzdőtér határát jelölő fehér
vonalat.
Káin olyan dolgokról beszélt, amelyekről egészen egyszerűen nem tudhatott.
Ezeket az áldozata szemében látta meg. Ha pedig tudott Celaena múltjáról...
A lány nyüszíteni kezdett. Gyűlölte magát a gyengeségéért.

Gyűlölte a könnyeket, melyek végigfolytak az

arcán. Könnycseppek gördültek végig az orra gerincén, és lecsöpögtek a

földre. Minden véget ért.

Celaena! - mondta Chaol lágyan. Halk, susogó hang hallatszott. A

fiatalember tenyere végigsimította a kockaköveket. Az ujja hegye
hajszálnyival a fehér vonal előtt állt meg.

Celaena! - suttogta. A hangjában kín... és remény érződött. Az áldozatnak

már csak ennyi maradt. Az ifjú kinyújtott keze, a re mény ígérete és az, hogy
a vonal túlsó oldalán valami jobbra számít hat.

Lassan megmozdult. A fájdalomtól szikrák tánc oltak a szeme előtt, de

megmozdította a kezét. Ujjának hegye majdnem megérintette a vastag
krétavonalat. Ott kővé dermedt. Csupán a széles, fe hér sáv választotta el
kettőjüket.

Végre felemelte a fejét, és Chaol szemébe nézett. Az ifjú szeme ezüstösen

csillogott.

Kelj fel!

Csak ennyit mondott. És ebben a pillanatban már csak egyes- egyedül a

kapitány arca számított. Celaena megmoccant, és nem tudta visszatartani a
zokogást, amikor rázúdult a fájdalom. Visszazuhant a kőre. Ennek ellenére
nem vette le tekintetét a barna szempárról. Chaol összeszorította az ajkát,
majd halkan újra megszólalt:

Kelj fel! — suttogta.

Az orgyilkos elhúzta a karját a határvonaltól. Tenyerét a fagyott talajnak

feszítette. Továbbra is Chaol arcát bámulta, miközben a másik kezét maga
alá húzta. Összeszorította a fogát, hogy ne sikoltson fel, mikor felemelkedik.

Iszonyatos erővel tört rá a szenvedés. Maga alá húzta az épen maradt lábát.

Már éppen felállt volna, amikor megérezte Káin lépteinek a dobogását.

Chaol szeme tágra nyílt.

A világ megpördült. Fekete és kék füst borított be mindent, ahogy Káin

ismét felemelte a lányt. Arccal újra nekicsapta az óratorony falának.

Celaena feje nekivágódott a kőnek. Amikor kinyitotta a szemét, a világ

kifordult magából. Mindent elnyelt a sötétség. Valahol mélyen nagyon is
tisztában volt vele, hogy nem csupán egy látomás gyötri. Amit lát, akit lát,
az valóban létezik a világokat elválasztó határ túloldalán. A mérgező

kábítószer felnyitotta a szemét, így átlátott a fátylon.

Ketten várták a túloldalon. A másodiknak szárnyai voltak. Vigyorogni

kezdett. Úgy vigyorgott, mint a... Celaenának még üvölteni sem maradt
ideje, mert a szörnyeteg a magasba vetette magát. Csapása a földre terítette a
lányt. A karma a húsába vágott. Celaena tehetetlenül rúgkapálózott. Hova
tűnt a világ? Hova került?

A szörnyetegek egyre többen voltak. Újak és újak bukkantak elő. A halottak,

a démonok, a szörnyszülöttek mind őt akarták. A nevén szólították. Soknak
szárnya volt. Akinek meg nem, azt a többiek a karmaik között hozták.
Mind lecsaptak, ahogy átrepültek fölötte. Körmük a lány húsába vágott.

Magukkal fogják vinni a saját birodalmukba. A torony valójában egy

szélesre tárt átjáró. Meg fogják zabálni. Celaena még sohasem érzett ilyen
iszonyatos, elsöprő erejű félelmet. Megpróbálta eltakarni a fejét, amikor
rázúdult a sok szörnyűség. Tehetetlenül rugdalózott. Hova tűnt a világ?

Milyen sok mérget itattak vele? Meg fog halni. Szabadság vagy halál. A
vére valósággal forrt a ma- kacs dühtől. Meglendítette az egyik kezét, és
telibe találta az izzó szemű árnyarcot. A rémlátomás szertefoszlott. A résen
át megpillantotta Káin ábrázatát. Sütött a nap. Ez volt a valóság. Mennyi
ideje maradhatott, mielőtt ismét elsodorná a méreggel teli látomások ára -

data?

Ellenfele megpróbálta megragadni Celaena torkát. Celaena hátravetette

magát. Káin csupán az amulettet tudta megfogni. Han gos csattanás
hallatszott, amikor Elena Szemét letépték a nyakából.

Eltűnt a napfény. A vérlátófű újra lecsapott a lány elméjére. Celaena

farkasszemet nézett a holtak seregével. Káin árnyalakja a magasba emelte a
karját. A földre dobta az amulettet.

A holtak támadásba lendültek.

Dorian szeme tágra nyílt a borzalomtól, amint Celaena a földön fekve
rángatózott. Olyan dolgokkal hadakozott, amit csak ő láthatott. Mi történik
itt? Csak nem a borban volt valami? És az sem volt teljesen rendjén, ahogy
Káin ott várakozott. Állt és vigyorgott. Volt ott valami... Tényleg volt ott
valami, amit csak azok ketten láthattak.

Celaena sikoltozni kezdett. A herceg soha életében nem hallott még ilyen
rettenetes hangot.

- Most már állítsd le! - kiáltotta oda Chaolnak. A barátja azonban

magatehetetlenül bámulta a vergődő orgyilkost. Az arca sápadt volt, mint a
halál.
A lány a semmit rugdalta és csapkodta. Káin vigyorogva leguggolt mellé.
Mindent beborított az áldozat vére. A szörnyűség addig, nem ér véget, amíg
a király nem mond valamit, vagy Káin nem üti le az ellenfelét.

Vagy nem tesz vele valami még szörnyűbbet. A herceg nagyon is tisztában
volt vele, hogy a lányt bármelyik pillanatban kizárhatják a küzdelemből. A
legkisebb szabálytalanság miatt is. Még azért is, ha szól, hogy esetleg
belekevertek valamit a borába.

A megkínzott alak megpróbált elaraszolni Káin közeléből. Vére és nyála

tócsába gyűlt a földön.

Valaki megállt Dorian mellett. Meghallotta Nehemia hörgő lég zését. A nő

valamit mondott az anyanyelvén, és utána odalépett a küzdőtér peremére. Bő

ujjú ruhája eltakarta a kezét. Az ujjai azonban szünet nélkül mozogtak.

Különös jeleket rajzolt a levegőbe.

Káin odalépett Celaena mellé. A lány holtsápadt arcát vér borí totta.

Feltérdelt, és tágra meredt szemmel bámult valamit. Talán a köveket, talán

mindenkit, de az is előfordulhatott, hogy valamit a valóság határán túl.

Káinra várt. Arra várt, hogy...

Megölje.

Celaena hörögve kapkodott levegő után. A jeges kövön térdelt. Nem talált
kiutat a rémlátomásokból. Nem térhetett vissza a valóságba. Körbefogták a
halottak. Egyelőre még vártak. Káin helyén hatal mas árnyalak magasodott.

Az arcából egyedül csak az izzó szeme látszott. Mintha csak bő ruhát viselt
volna. Sötétség és árnyak hullámzottak Káin körül.
Celaena nemsokára meghal.

Fény és sötétség. Élet és halál. Hol az én helyem?

A gondolat villámként vágott a tehetetlen áldozatba. Megrázkó dott, és

kétségbeesetten tapogatózva keresett valamilyen fegyvert. Bármit, amivel
harcolhat. Nem fog így elpusztulni. Megkeresi a ki utat. Megkeresi, és
életben marad. Nem fogok félni. Távolvégen minden áldott reggel ezt
suttogta magának.

Mennyit érnek vajon most ugyanezek a szavak?

Egy démon lépett oda hozzá. Celaena üvölteni kezdett. Nem ré-mületének
vagy kétségbeesésének adott hangot. Inkább könyörgött Segítségért
rimánkodott.

A démon hátrahőkölt. Mintha megdöbbentette volna a lány sikolya.

Káin intésére azonban ismét mozgásba lendült.

És ekkor valami váratlan dolog történt.

Ajtók, ajtók, ajtók tűntek fel mindenütt. Azonnal kinyíltak. Fá -

ból, vasból, levegőből és mágiából készült ajtók.

Egy másik világból Elena vágtatott ide. Aranyfényben ragyogott. Az ősi

idők királynőjének haja üstökösként suhant a sötétben. Vil -

lámcsapásként zúdult Erileára.

Káin vihogni kezdett, amikor közelebb lépett a hörgő orgyilkos- hoz.

Felemelte a kardját, és célba vette áldozata mellét.

Elena valósággal félresöpörte maga elől a halottak sorát.

Káin lesújtott.

Olyan erejű szél csapott a hegylakóra, hogy az óriás egyszerűen hanyatt

zuhant. A kardja messzire repült az udvaron. Celaena a sötét, iszonyattal teli
világ foglyaként viszont úgy látta, hogy a múlt királynője rátámadt Káinra.
Leverte a lábáról a hegylakót, mielőtt megindult volna a halottak
ellentámadása. Elkéstek vele.

Az orgyilkos körül arany ragyogás tört a magasba. Mintha csak e gy fal vette
volna körül. A rémségek hátratántorodtak.

A párviadal nézői korábban még sohasem éltek át ilyen iszonyatos

szélvihart. Eltakarták arcukat, hogy védjék magukat az elemek tombolásától.

A démonok üvölteni kezdtek, és ismét előretörtek. Meglendült egy kard, és

az egyik szörnyeteg összeesett. Fekete vér csöpögött a pen-géről. Elena
királynő ajkán könyörtelen mosoly ragyogott, miközben a magasba emelte a

fegyverét. Kihívás volt ez a javából. Vajon

melyik szörnyeteg próbál meg átjutni rajta? Ki mer szembeszállni a

haragjával?

Celaena már alig látott. Az Elena fején ragyogó korona, a királynő

ezüstpáncélzata azonban világítótoronyként tündöklött a sötétben.

A démonok hangosan sivalkodtak. Elena maga elé nyújtotta a ke zét. A

tenyeréből arany ragyogás támadt. Fal emelkedett az ellenség előtt. A
királynő odarohant Celaenához, és megsimogatta az arcát.

Nem védhetlek meg - suttogta. A bőre valósággal izzott. Más volt most az
arca, mint a sírkamrában. A vonásai élesebbek, keske nyebbek, sokkal
gyönyörűbbek voltak. Jobban látszott rajta tündér származása. - Nem
ruházhatom át rád az erőmet.

Az ujja végigsimított Celaena homlokán.

-

A mérget azonban eltüntethetem a testedből.

Messze mögöttük Káin nagy nehezen talpra állt. A szélrózsa min den
irányából fagyos levegő zúdult rá. Mozdulni sem tudott.

A szél belekapott a vívóbot vasalt végű csonkjába is. A fekvő lány felé
görgette. Végül hangos zörgéssel alig néhány lépésnyi távolságra állt meg
tőle.

Elena az orgyilkos homlokára szorította a tenyerét.

Vedd hát fel! — mondta a királynő. Celaena lassan a bot vége felé nyúlt. Hol
a napfényben fürdő udvart, hol pedig a végtelen sö tétséget látta.

Amikor megmoccantotta a vállát, össze kellett szorítania a fogát a perzselő

fájdalomtól. Végre megérezte a faragott bot hűvös érintését. Sajgó ujjaival

megragadta.

Ha eltűnik a méreg, többé már nem fogsz látni. Nem látod majd a
démonokat sem — folytatta a királynő, és ujjával rajzolt valamit a lány
homlokára.

Káin közben magához vette a kardját. A királyra nézett. Az öreg ember

bólintott.

Elena két kezébe vette Celaena arcát.

Nem kell félned.

Az aranyló fény falán túl a halottak sikoltoztak, és Celaena nevét
nyöszörögték. Káin azonban úgy lépett keresztül az akadályon, mintha az ott
sem lett volna. A fal szilánkokra hullott. Az óriás magával hozta a benne
lakozó sötét árnyalakot is.

Nevetséges szemfényvesztés, fenség! - mondta Elenának. - Nevetséges

szemfényvesztés.

Elena azonnal felpattant. Elállta Káin útját. A férfi alakja megremegett.

Árnyak táncoltak a testében. A szeme parázsként izzott.

Celaenát bámulta, amikor megszólalt:

Nem magatoktól jöttetek ide. Egyikőtök sem. Mindannyian egy befejezetlen

játszma részesei vagytok.

A halottak felé intett.

Ezt a barátaimtól tudom.

Távozz innen! — kiáltotta Elena, és az ujjával egy jelet rajzolt a levegőbe.

Két kezéből vakító, kék ragyogás tört elő.

Káin felüvöltött, amikor a fénysugár telibe találta. Árnyékteste cafatokra

szakadt. A kavargás semmivé foszlott. A halottak és az elátkozottak
hömpölygő tömege azonban még mindig ott volt. Akárcsak Elena. A
szörnyszülöttek támadásba lendültek. A királynő arany pajzsa csapásaival
azonban visszaverte őket. Összeszorított foggal lihegett. A következő
pillanatban letérdelt Celaena mellé, és megragadta a vállát.

-
Már majdnem elmúlt a méreg hatása - kiáltotta a királynő. A világ már nem
volt annyira sötét. Néhány résen keresztül besütött a napfény.

Celaena némán bólintott. A halálos rémület helyét átvette a fáj -

dalom. Újra érezte a tél hidegét. A lábát mardosó fájdalmat, és azt, hogy
szinte az egész testét elborította saját vérének ragadós melege. Miért volt itt
Elena? Mit csinált Nehemia a küzdőtér szélén? Mié rt rajzolt olyan furcsa
jeleket a kezével?

Talpra! - parancsolta a királynő. Elena kezdett áttetszővé válni.

Elengedte Celaena arcát, és az égbolt fehér fénnyel ragyogott fel. A lány

testéből eltűnt a méreg.

Káin immár csak hús-vér ember volt. Elindult az összegörnyedt orgyilkos

felé.

Fájdalom, kín, szenvedés. Lángolt a lába, a feje, a válla, a karja és a bordái...

Talpra!- suttogta újra Elena, aztán eltűnt. A világ viszont visz -

szatért.

Káin már egészen közel járt. A leghalványabb árnyék sem fogta körb e.

Celaena megemelte kezében a vívóbot hegyes csonkját. Ki tisztult a

tekintete.

Remegve és bizonytalanul, de csak felállt.

A jobb lába annyira fájt, hogy nem is tudott ráállni. Összeszorította a
fogát, és felegyenesedett. Kihúzta magát, és szembefordult Káinnal.

A szél végigsimított az orgyilkos arcán. Mintha csak ragyogó aranyzászló

hullámzott volna a háta mögött, úgy lobogott a haja. Nem fogok félni. A
homlokán vakító kék izzással felragyogott egy jel.

- Mi az ott az arcodon? - hördült fel Káin. A király felállt az asztal mögött.

Összevont szemöldökkel bámulta a két ellenfelet. Celaena jól hallotta, hogy
Nehemia levegő után kapkod.

Erősen sajgó, szinte hasznavehetetlen kezével letörölte a szájára tapadt vért.

Káin felmordult, és a lány nyakának magasságában széles ívben
meglendítette a kardját. Le akarta vágni a fejét.

Celaena úgy vetette rá magát, mintha ő maga lett volna Deanna nyílvesszője.

Káin szeme tágra nyílt a sokktól, mikor a vívóbot szilánkosra tört csonkja
mélyen belefúródott a jobb oldalába. Pontosan oda, ahol Chaol megmondta,
hogy nem szokta védeni.

Celaena kezét elöntötte a vért, ahogy visszarántotta a farudat. A hegylakó

megtántorodott, hátralépett, és a sebre szorította a kezét.

Áldozata elfeledkezett a fájdalomról. Elfelejtette a félelmét és a zsarnokot,

aki komor tekintettel bámulta az orgyilkos homlokán ragyogó jelet.
Hátraszökkent, és lecsapott a vívóbot csonkjával. A szilánkos végű

farúd felhasította Káin karját. Átvágta az izmot és az inakat. Az óriás

meglendítette a másik karját. Celaena azonban könnyedén elmozdult az
ökölcsapás elől, és megsebezte ezt a végtagját is.

A hegylakó előrevetette magát. Nem ütközött ellenállásba, mert a lány

ellépett előle. Káin a földre zuhant. Celaena a tarkójára tapo sott, és
lenyomta. Amikor Káin felemelte a fejét, a vívóbot hegyes csonkja enyhén a
torkába nyomódott.

- Ha megmoccansz, a földhöz szegezem a nyakadat - szólalt meg nagy

nehezen a lány.

Káin mozdulatlanná dermedt. Celaena meg mert volna esküdni rá, hogy a
férfi szeme egy pillanatig úgy izzott, mint a tűz parazsa. Arra gondolt, hogy
itt és most akár meg is ölhetné. Akkor Káin ma gával vinné a titkait a sírba.
Mindent, amit a lányról tudott, meg a szüleiről, a rémjelekről és a bennük
lakozó erőről. Ha a király bármit is megtudna minderről... Az orgyilkos keze
erősen remegett. Vissza kellett fognia magát, hogy ne nyársalja fel kínzóját.
Celaena végül összevert arcát a király felé fordította.

Az uralkodói tanács tagjai idegesen tapsolni kezdtek. Úgy tűnt, hogy

egyikőjük sem látta a túlvilági jelenéseket. Nem vették észre a tomboló
szélben táncoló árnyakat. A király tetőtől talpig végigmérte az orgyilkost.

Celaena minden önuralmát összeszedve moz dulatlanul, dacosan állt. Ez volt

a döntő pillanat. Úgy érezte, mintha minden szívdobbanásnyi idő egy újabb
ökölcsapást mért volna

a gyomrára. A király talán azon töprengett, hogyan tudna vissza-táncolni?

Végül egy örökkévalóságnak tűnő idő után az uralkodó megszólalt:

- A fiam bajnoka a győztes - vicsorogta. Celaenával megpördült a világ.

Győzött. Ő győzött. Szabad volt. Vagy legalábbis olyan közel került a

szabadsághoz, amennyire csak lehetett. Először a király bajnoka, utána pedig
szabad ember lesz... A felismerés valósággal letaglózta. Elejtette a véres
fadarabot, és levette a lábát Káin hátáról. Hangosan hörögve arrébb bicegett.
Megmenekült. Elena megmentette. És ráadásul... Ő nyert.

Nehemia pontosan ugyanazon a helyen állt, ahol egészen odáig. Most

halványan elmosolyodott, és...

Egyszerűen összeesett. A testőrei odarohantak hozzá. Celaena is oda akart

sietni, de mintha csak eltűntek volna a lábai. A hideg kőlapokra zuhant.
Dorian eddig megbabonázva bámulta. Felhördült, o darohant a lányhoz, és
térdre rogyott mellette. Újra és újra a ne vét suttogta.

Celaena azonban alig hallotta a szavait. Összegömbölyödött, á tölelte a

térdét, és az arcát döntötték a forró könnyek. Ő győzött. A fájdalom sem
tudta útját állni a nevetésnek.

Miközben az orgyilkos halkan nevetett és a fejét a földhöz szorította, Dorian

alaposan szemügyre vette a lányt. A combján végighúzódó hosszú sebhely
még mindig vérzett. Az egyik karja tehetetle nül lógott, az arcát és mindkét
kezét elborították a sebhelyek és a megduzzadt, sötét foltok.
Káin valamivel arrébb ácsorgott. Az arcát

pokoli harag torzította el. Mindkét kezét az oldalára sz orította. Ujjai közül
vér szivárgott. Csak szenvedjen.

- Szüksége van egy gyógyítóra! — fordult a herceg az apja felé. A király

néma maradt. Dorian ekkor ráförmedt egy apródra. - Hé, te legény, hozz ide
egy gyógyítót! Fuss, ahogy csak a lábad bírja!

Alig kapott levegőt. Már akkor közbe kellett volna lépnie, amikor Káin
először megütötte a lányt. Mégis mi a fenéért nem tett semmit, amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy a bajnokát elkábították? Bezzeg a lány... Celaena
biztosan segített volna. Habozás nélkül a herceg pártjára állt volna. Még
Chaol is megpróbált tenni valamit. Volt mersze odatérdelni a fehér vonal
mellé. Vajon ki mérgezhette meg a lányt?

Dorian óvatosan átölelte Celaenát. Kaltain és Perrington felé nézett.

Eközben nem vette észre, hogy az apja Káin szemébe nézett. A kato na
előhúzta a tőrét.

Chaol azonban nagyon is látta. Káin keze a magasba lendült, hogy hátba
szúrja a lányt.

A testőrség kapitánya nem gondolkozott. Nem akarta felfogni, hogy mit is

lát. Kettőjük közé vetette magát, és a kardjával egészen egyszerűen
keresztüldöfte az óriás szívét.

A spriccelő vér eláztatta Chaol karját. Bemocskolta az arcát, a ru háját. A

sűrű, sötét folyadékból halál és rothadás bűze áradt. Káin összeesett. A teste
nagyot csattant a kemény kövön.

Megdermedt a világ. A néma csendben Chaol mozdulatlanul figyelte a

katona utolsó lélegzetvételét, Káin halálát. Amikor kihunyt az értelem a
halott szemében, Chaol kardja hangos zörgéssel a kőlapokra hullott. Térdre
rogyott az óriás mellett, de nem ért hozzá. Mégis mit tett?
Chaol döbbenten bámult véres kezére. Megölte.

Chaol! - suttogta Dorian. A karjában Celaena teljesen mozdulatlanná vált.

Mit tettem? - kérdezte a kapitány a barátjától. Az orgyilkos halkan

felnyögött, és remegni kezdett.

Két testőr lépett a kapitány mellé, hogy felsegítsék. Chaol még akkor is csak
a tenyerét bámulta, amikor az emberei arrébb támogatták.

Dorian a barátja után bámult. Aztán visszafordult az orgyilkos felé. Az apja

valamiért üvöltözött valakivel. A lány olyan iszonyatosan remegett, hogy a
sebeiből még jobban folyt a vér.

Nem lett volna szabad megölni... Így most már sohasem fogjuk... - hörögte
nagy nehezen. - Megmentett a királynő. Dorian. ő szívta ki a mérget
belőlem. Ő... Ő.

A fiatalember melléhez szorította az arcát.

Ő volt az... Ó istenek! Azt sem tudom, hogy mi történt.

Dorian ezzel maga is így volt. Ennek ellenére még jobban magához
szorította a lányt.

A koronaherceg tekintete lassan végigsiklott a királyi tanács tagjain. Az idős

főnemesek alaposan megfigyelték és mérle gelték a lány minden egyes
szavát. Nem kerülte el a figyelmüket a herceg heves érzelemkitörése sem.
Dorian a pokolba kívánta az egész tanácsot, és megcsókolta a bajnoka haját.
A homlokán már elhalványodott a jel. Vajon mit jelenthet? Volt értelme
ennek az egésznek? Káin ma nagyon csúnyán megsebezte a lány lelkét.
Amikor megemlítette a szüleit, Celaena teljesen kifordult magából.

Még sosem látta ennyi- re vadnak, ennyire szilajnak.

Gyűlölte magát azért, hogy semmit nem tett érte. Úgy állt az asztal mögött,
mint valamilyen átokverte, gyáva féreg. Valahogy jóvá kell tennie a
mulasztást. Gondoskodnia kell arról, hogy a lány szabad legyen. Utána
pedig... Utána pedig...

Celaena nem ellenkezett, amikor a trónörökös a karjaiban vit te vissza a

lakosztályába. Utasította az orvost, hogy kövesse őket.

Elege volt a cselszövésekből és a képmutatásból. Szerelmes volt a lányba, és

kész. Nem volt olyan birodalom, olyan király, nem volt semmi ebben a
világban, ami miatt lemondott volna róla. Hát nem. Ha megpróbálják
elszakítani a lánytól, akkor puszta kézzel dara bokra szaggatja az egész
világot. Különös, de Doriant nem borzasztotta el ez a gondolat.

Kaltain kétségbeesetten, döbbenten bámulta, ahogy Dorian magá hoz ölelte

és bevitte a palotába a zokogó orgyilkost. Hogyan tudta legyőzni Káint?

Hiszen megmérgezte. Miért nem halt meg a lány?

A dühöngő király mellett ülő Perringtonból keserű harag áradt. A

tanácsnokok valamit írtak. Kaltain előhúzta zsebéből az üres fi olát. Az öreg
herceg talán nem adott elég vérlátófüvet ahhoz, hogy harcképtelenné tegyék
az orgyilkost? Dorian miért nem a lány holtteste fölött zokog? És miért nem
Kaltain öleli magához a herceget? Miért nem ő suttog vigasztaló szavakat a
fülébe? A fájdalom ebben a pillanatban tért vissza. Mintha csak szilánkokra
hasadt volna a feje. A nemeshölgy képtelen volt összefüggően gondolkozni.
Odasietett a herceghez, és az idős férfi fülébe sziszegte: -

Nem azt mondta, hogy ez majd hatni fog?

Csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudta elkerülni, hogy üvöltsön.

Nem azt mondta, hogy ez az átkozott méreg hatni fog?

A király és az idős főúr is őt bámulta. Kaltain kihúzta magát, és nem törődött

a sutyorgó tanácstagokkal. Ekkor azonban a kegyel mes úr lassan
felemelkedett a székéből.

Mi az ott a kezedben? - kérdezte a herceg túlságosan is hangosan.

Pontosan tudja, hogy mi az! - vicsorgott a nő. Még most is igyekezett halkan
beszélni, bár a fejében már tomboló viharként dübörgött a fájdalom. A
gondolatai valósággal szétzilálódtak. Érezte, hogy teljesen át fogja adni
magát a gyűlöletnek. Ennek ellenére olyan hal - kan folytatta, hogy csak
Perrington hallhatta meg a szavait. Talán. - Az átkozott szer, amivel
megmérgeztem.

Méreg? - kiáltott fel a főnemes. Kaltain szeme tágra nyílt a döbbenettől. —

Megmérgezted a lányt? De hát miért tettél volna ilyet?

Perrington intésére három testőr fogta körül a kisasszonyt.

De miért hallgat a király? Miért nem siet a segítségére? Hiszen Perrington a

király parancsának engedelmeskedve nyomta a kezébe a mérget. Vagy nem?
A tanácsnokok most már hangosan sutyorogtak. Vádló pillantásokkal
bombázták a nőt.

De hát öntől kaptam! - förmedt Kaltain a hercegre. Perrington összevonta

narancsvörös szemöldökét.

Te meg mégis miről beszélsz?

Cselszövő kurafi! - hördült fel a nő, és elindult felé.

Kérem, fogják le! - parancsolta nyugodtan, kifejezéstelen tekintettel a

herceg. Mintha csak egy hisztérikus cselédet kellett volna megfékezni.
Mintha a nemeskisasszony valami kis senki lett volna.

Ahogy mondtam - fordult a herceg a királyhoz. - Ez a nő bármire képes,

hogy megszerezze magának a ko...

Kaltain nem hallotta a mondat végét, mert a testőrök elrángat- ták. A nagyúr
arcán a legcsekélyebb, a leghalványabb érzelem sem látszott.

Csúnyán, de nagyon csúnyán becsapta.

A nemeskisasszony megpróbált ellenállni az őreinek.

Királyi felség, könyörgöm! A kegyelmes úr azt mondta nekem, hogy

felséged...

Az idős herceg egyszerűen elfordult.

- Ezért megöllek! — sikította Perringtonnak. Könyörgő arckifejezéssel a
király felé fordult, de az sem volt hajlandó ránézni . Az uralkodó arcán
csupán undor látszott. Esze ágában sem lesz meghallgatni a leleplezését.

Nem számít, hogy a kétségbeesett nő az igazat mondja. Perrington alaposan

felkészült az árulásra. Ő pedig ostobán az első pillanattól kezdve a kezére
játszott. A kegyelmes úr csak azért viselkedett úgy, mintha ostoba fajankó
lett volna, mert arra készült, hogy hátba szúrja a védencét.

Kaltain hiába rugdalódzott és sikoltozott, a testőrök elvonszol ták. Már a

palota ajtajában jártak, amikor az öreg herceg ránézett, és szélesen
elvigyorodott. A nő álmai abban a pillanatban szerte foszlottak.

Másnap reggel Dorian felszegett fejjel állt az apja előtt. Nem volt hajlandó
lesütni a tekintetét. Nem számított, mennyi ideig néznek már némán
farkasszemet. Miután az apja megengedte Káinnak, hogy megkínozza, hogy
szétzúzza Celaenát, hogy játszadozzon vele, amikor nyilvánvaló volt, hogy a
lányt megmérgezték... Valóságos csoda volt, hogy Dorian nem robbant fel.
Ennek ellenére elkerülhetetlenné vált, hogy kihallgatást kérjen az apjától.

-
Nos? - kérdezte a király végül.

Tudni szeretném, hogy mi történik Chaollal. Amiért megölte Káint.

Az apja fekete szeme komoran felragyogott.

Te, mit gondolsz? Mi történjen vele?

Semmi - vágta rá Dorian. — Azt hiszem, azért végzett vele, hogy megvédje
Cel... Hogy megvédje az orgyilkost.

Úgy véled, hogy egy orgyilkos élete többet ér, mint egy katonáé?

Dorian elkomorodott.

Nem. Abban viszont hiszek, hogy becstelen dolog lett volna hátba szúrni a
győztest.

Ha valaha is megtudja, hogy az apja vagy Perrington adott erre engedélyt,

vagy hogy közük volt Kaltain mérgezési kísérletéhez... Dorian keze ökölbe
szorult.

Becsületről beszélsz? - kérdezte Adarlan ura, és végigsimította a szakállát. -

Talán velem is végeztél volna, ha én próbálok meg ily módon végezni a
lánnyal?
-

Te az apám vagy - felelte óvatosan a herceg. - Biztosra venném, hogy a

megfelelő döntést hoztad.

Milyen ravasz kis képmutató vagy! Majdnem olyan jó, mint Perrington.

Akkor nem bünteted meg Chaolt?

Semmi okát sem látom annak, hogy elpocsékoljam a testőrsé gem nagyon is
megfelelő kapitányát.

Dorian nagyot sóhajtott.

Köszönöm, atyám!

A tekintetében őszinte hála látszott.

Akarsz még valami mást is? - legyintett a király.

Én... - Dorian az ablak felé pillantott, majd vissza az apjára. Újra összeszedte
magát. Mostani látogatásának tényleg volt egy másik oka is. -

Tudni akarom, hogy mi a szándékod az orgyilkossal.

Az apja elmosolyodott. Ezt látva Dorian erejében megfagyott a vér.

-
Az orgyilkos... - töprengett hangosan az apja. - Hát nem mondhatnám, hogy
a megfelelő módon viselkedett a párbaj közben. El nem tudom képzelni,
hogy egy ilyen tántorgó nőszemély legyen a bajnokom.

Függetlenül attól, hogy megmérgezték-e vagy sem. Ha tényleg olyan jó,

amilyennek tartják, akkor már azelőtt

felfigyelt volna a méregre, hogy megitta volna a bort. Mi lenne, ha

visszaküldeném Távolvégbe?

Dorian valósággal megszédült a váratlanul fellobbanó haragtól.

Rosszul ítéled meg - kezdte volna, de elhallgatott, és megrázta a fejét. -

Viszont képtelenség, hogy meggyőzzelek a tévedésedről.

Mondhatok én, amit csak akarok.

Mi másnak tekinthetném az orgyilkost, mint szörnyetegnek?

Azért hozattam ide, hogy végrehajtsa a parancsaimat, nem pedig azért, hogy
felzaklassa a fiam vagy a birodalom életét.

Dorian vicsorogni kezdett. Korábban még egyetlen alkalommal sem mert így
nézni az apjára. Remegni kezdett a dühtől. Amikor az idős férfi lassan helyet
foglalt, a herceg azon kezdett el töprengeni, hogy az apja esetleg ettől a
pillanattól kezdve nem fogja-e veszélyforrásnak tekinteni őt is. Legnagyobb
megdöbbenésére rá kellett jönnie, hogy nem tart ettől a lehetőségtől. Talán
már elérkezett annak is az ideje, hogy megkérdőjelezze az apja döntéseit.

- Az a lány nem szörnyeteg — jelentette ki határozottan. - Bármit is tett,

csak azért tette, hogy életben maradjon.
-

Hogy életben maradjon? Hát ezzel a hazugsággal etetett? Számtalan dolgot

tehetett volna az életben maradása kedvéért, de ő a gyil -

kolást választotta. Élvezi, ha ölhet. Elcsavarta a fejedet, igaz? Ó, hát ennyire

ravasz, a kis fehércseléd! Milyen nagyszerű politikus lehetett volna belőle,
ha férfinak születik!

Dorian torkából halk, mély hörgés tört elő.

Nem tudom, hogy miről beszélsz. Az a lány nem a szeretőm.

Még ki sem mondta ezt a mondatot, a herceg már tudta, hogy súlyos hibát
követett el. Az apja mostantól tudja, hogy mi a fia gyenge- pontja.

Bármire rákényszerítheti a trónörököst azzal, ha megfenyegeti, hogy

elszakítja Celaenától. Dorian ökölbe szorított keze elernyedt.

Adarlan királya alaposan megnézte magának a koronaherceget.

Majd elküldöm neki a kinevezését, ha egyszer eljutok odáig.

Addig azonban jobban tennéd, ha befognád a szádat, te gyerek.

Doriant elöntötte a jeges düh. Ugyanakkor nem tudott megfeled kezni egy
képről: ahogy Nehemia Celaena kezébe nyomta a párbaj előtt a vívóbotját. A
sötét bőrű hercegnő nem volt bolond. Akárcsak Dorian, ő is nagyon jól
tudta, milyen erősek a jelképek. Celaena hiába lesz az apja bajnoka, ha a
címét a hercegnő fegyverét használva nyerte el. Nehemia olyan játszmába
kezdett, amit semmilyen körülmények között sem nyerhet meg. Ennek
ellenére a birodalom trónörököse kénytelen volt beismerni, mennyire
csodálja a hercegnőt azért, hogy az ilyen vakmerő küzdelembe bocsátkozott.
Dorian egy napon talán majd képes lesz annyira összeszedni ma gát, hogy
elégtételt követeljen azért a szörnyűségért, amit az apja Eylhve lázadói ellen
követett el. De nem ma. Még nem. Talán valamikor majd arra is sor kerül.

Addig is szálfaegyenes tartással az apja szemébe nézett.

Perrington mintha csak túszul akarná ejteni Nehemiát, hogy térdre

kényszerítse a szülőföldje lázadóit.

Az apja félrehajtotta a fejét.

Komolyan? Milyen figyelemre méltó ötlet. Egyetértesz vele?

Dorian tenyere izzadni kezdett, ám nyugodt arckifejezést erőlte tett magára,

és így válaszolt:

Nem. Úgy vélem, nem ereszkedhetünk le erre a szintre.

Tényleg? Mégis mit gondolsz, hány katonámat, a hadsereg mi lyen

erőforrásait veszítettem már el azok miatt a lázadók miatt?

Tisztában vagyok vele. Ennek ellenére túlságosan nagy koc -

kázattal járna, ha túszul ejtenénk Nehemiát. A lázadók kihasznál nák ezt, és

szövetségeseket szerezhetnének a többi királyságban.
Nehemiát szereti a népe. Ha komolyan aggódsz a katonáid és az erőforrásaid
miatt, akkor meg kell értened, hogy Perrington terve miatt sokkal többet
veszíthetsz, ha egész Eyllwében kirobban a felkelés. Sokkal jobban járnánk
azzal, ha a magunk oldalára állítanánk Nehemiát. Talán az ő

segítségével kellene leszerelnünk a lázadókat. Ez pedig nem fog menni, ha

túszul ejtjük.

Csend támadt. Dorian megpróbált nem mocorogni, miközben az apja

alaposan végigmérte. A szíve hevesen vert. Végül a király bólintott.

Akkor hát megparancsolom Perringtonnak, hogy álljon el a tervétől.

Dorian kis híján összecsuklott a megkönnyebbüléstől. Azonban sikerül t

megőriznie szenvtelen arckifejezését.

Köszönöm, hogy meghallgattál!

Az apja nem méltatta válaszra. A herceg nem várta meg, hogy el -

bocsássák, sarkon fordult és távozott.

Celaena sikeresen küzdött a fájdalom ellen, ami rögtön az ébredés pil -

lanatában a vállába és a lábába hasított. Valósággal elborították a takarók és

a kötések. A kandalló peremére állított órára pillantott. Dél után egyre járt az
idő.

Iszonyúan lüktetett az álla, nem bírta kinyitni a száját. Tükör nélkül is

nagyon jól tudta, hogy rengeteg zúzódás borítja az arcát. Elkomorodott, és
már ez is elég volt ahhoz, hogy kín sajduljon az arcába. Valószínűleg úgy
néz ki, mint egy szörnyeteg. Megpróbált felülni, de nem sikerült. Mindene
fájt.

A karját gondosan bekötötték, és egy kendővel rögzítették. Éles fájdalom

szúrt a csípőjébe, amikor megpróbált kibújni a takarók

alól. Nem sok mindenre emlékezett abból, ami tegnap a párbaj után történt.

Legalább életben maradt. Káin, de a király parancsa is a ha lálát okozhatta

volna.

Az éjszaka rengeteg mindent álmodott. Nehemiát és Elenát látta maga előtt.

Azonban a két nő gyakran eltűnt a látomásokból. A helyüket a démonok és a
halottak serege vette át. Meg az, amit Káin mondott. Olyan iszonyatos
rémálmok gyötörték, hogy többször is felriadt, és alig tudott visszaaludni.
Nem számított a fájdalom, nem számított a kimerültség. Nem tudta, hogy mi
történt Elena amulettjével. Úgy vélte, a rémálmok azért törtek rá, mert
elveszítette a nyakláncot. Bárcsak visszakaphatná! Még most, Káin halála
után is nagyon örült volna neki.

Lassan kinyílt a hálószoba ajtaja. Nehemia állt a küszöbön. A her cegnő

halványan elmosolyodott, aztán beljebb jött, becsukva maga után az ajtót.

Fürge felemelte a fejét. A barna bőrű nőt meglátva lel kesen csóválni kezdte
a farkát.

Köszöntelek! - szólalt meg Celaena Eyllwe nyelvén.

Hogy érzed magad? - kérdezte a hercegnő. A legcsekélyebb akcentus nélkül

használta a közös nyelvet. Fürge keresztülbukdácsolt Celaena sérült lábán,
hogy a vendéget köszönthesse.

-
Pont úgy, amilyennek látszom — felelte az orgyilkos, és már ettől is
megfájdult az arca.

Nehemia leült mellé az ágyra. A matracok megmozdultak, és Celaena

felnyögött. Hosszú és fájdalommal teli gyógyulás várt rá. Fürge úgy döntött,
hogy már kellő mértékben összenyálazta és megszaglászta Nehemiát.

Kettőjük között összegömbölyödött, és elaludt. Celaena a kis állat

bársonypuha szőrébe fúrta az ujjait.

Nem fogom sokáig kerülgetni a forró kását - jelentette ki a hercegnő. - A

párbaj során megmentettem az életedet.

Az orgyilkos halványan maga is emlékezett arra, hogy Nehemia olyan furcsa

jeleket rajzolt a levegőbe.

Akkor nem csak képzelődtem? Valóság volt az egész, és... És te is láttál

mindent?

Megpróbált felülni, de kénytelen volt belátni, hogy még ez az egyszerű

mozdulat is meghaladta az erejét.

Nem, tényleg nem képzelődtél - felelte a vendég. - És igen, én is láttam

mindent, amit te. Különleges képességeim lehetővé teszik, hogy azt is
észrevegyem, amit a közönséges emberek általában nem látnak. Tegnap
Kaltain vérlátófüvet kevert a borodba. Ennek hatására kinyílott a szemed.

Feltárult előtted, hogy mi áll lesben a világ fátylán túl. Nem hinném, hogy
Kaltain ezt szerette volna elérni. A véred azonban pontosan így reagált a
méregre. Mert a varázserő magához vonzza a mágia erejét.
Celaena kényelmetlenül mocorogni kezdett, amikor ezt hallotta.

Miért tettél úgy, mintha egyáltalán nem értenéd a nyelvünket? -

kérdezte aztán, mivel egyrészt témát akart váltani, másrészt pedig nem tudta
volna megmondani magának, hogy a kérdés miatt miért sajdult mélységes
fájdalom a szívébe.

Eredetileg így akartam védekezni - magyarázta Nehemia, és a kezét lágyan

Celaena ép karjára tette. - Nem is hinnéd, hogy az embereknek milyen
könnyen eljár a szájuk, ha azt hiszik, hogy nem érted őket. Azonban egész
idő alatt egyre inkább nehezemre esett a képmutatás, amikor veled voltam.

De akkor miért akartad azt, hogy tanítsalak a nyelvünkre?

Nehemia felpillantott a mennyezetre.

Mert társaságra volt szükségem. Mert megkedveltelek.

Ezek szerint tényleg olvastad azt a könyvet, amikor megtalál talak a

könyvtárban.

A hercegnő bólintott.

-
Én... fontos dolgokat kerestem. A rémjelekkel kapcsolatban. Ti így nevezitek
őket a nyelveteken. Hazudtam neked, amikor azt mondtam, hogy semmit
sem tudok róluk. Valójában ismerem őket. Tudom, hogyan olvashatók, és
miként kell használni őket. Az egész családom tisztában van vele.
Megőriztük a titkot. Az egymást követő nemzedékek tovább adták
egymásnak a tudást. Ezeket a jeleket csupán végső esetben szabad használni.
Amikor a gonosz erők ellen küzdünk. Vagy ha valaki súlyosan
megbetegedett. Ebben az országban viszont... miután betiltották a
varázslást... hiába mondanám, hogy a rémjelekben egészen másfajta hatalom
rejtőzik, biztosra veszem, hogy börtönbe kerülnék, ha az emberek
rájönnének, hogy mit is teszek.

Celaena megpróbált felülni. Halkan szidta magát, amiért még erre az

egyszerű mozdulatsorra sem volt képes anélkül, hogy elájulna a fájdalomtól.

Használod a jeleket?

Nehemia komoran bólintott.

Azért őriztük meg a titkot, mert a jelekben elképesztő erejű hatalom lakozik.
Nagy az ereje, és egyaránt fel lehet használni jóra, de rosszra is. A legtöbben
persze aljas tettek elkövetésére használ ták. A megérkezésem pillanata óta
egyértelműen éreztem, hogy va laki a rémjeleket felhasználva démonokat
idézett meg a másik világokból. Ezek olyan birodalmak, melyek a mi
válóságunkon túl rejtőznek. Az a bolond Káin éppen eleget tudott a
rémjelekről ahhoz, hogy megidézze ezeket a teremtményeket, ám arról már
fogalma sem volt, hogyan lehetne kordában tartani vagy visszaküldeni őket.

Hosszú hónapokon át minden időmet lekötötte, hogy megkeres sem és

visszaűzzem a lényeit. Azokat a teremtményeket, amelyeket

Káin hívott át ide. Ez volt az oka annak, hogy idő nként hosszú időre
eltűntem.
Celaena arca valósággal égett a szégyentől. Hogy a csudába gondolhatta azt,
hogy Nehemia gyilkolja le a bajnokjelölteket? Felemelte a jobb kezét, hogy
végignézhessen a sebhelyeken.

Szóval akkor ezért nem kérdezősködtél azon az éjszakán, amikor

megharaptak. Te... te a rémjelek segítségével gyógyítottál meg.

Még mindig nem tudom, hogyan vagy hol bukkantál rá arra a ridderakra.
Persze azt hiszem, hogy azzal a mesével még várnunk kell egy kicsit —
felelte Nehemia, és nagyot csettintett a nyelvével. - Az ágy alatt talált jeleket
én rajzoltam oda.

A beismerést meghallva Celaena összerezzent. Felszisszent, mert alig akadt

olyan testrésze, amibe ne mart volna fájdalom a meggondolatlan mozdulat
miatt.

Azok a védelem jegyei voltak. El sem tudod képzelni milyen sok

kellemetlenséggel járt újra odarajzolnom őket minden egyes al kalommal,
mikor felmostad az egészet - méltatlankodott Nehemia, és halvány mosoly
jelent meg az ajka szélén. - Úgy vélem, nélkülük a ridderak sokkal hamarabb
megjelent volna nálad.

Miért?

Természetesen azért, mert Káin gyűlölt téged. Ráadásul azt akarta, hogy
eltűnjél a versenyből. Bárcsak ne halt volna meg! Olyan szívesen kiszedtem
volna belőle, hogy hol tanult átjárókat nyitni. Amikor a méreg miatt lebegni
kezdtél a világok között, Káin puszta jelenléte elegendő volt ahhoz, hogy
azok a szörnyszülöttek megjelenjenek a világok közötti határsávban.
Darabokra akartak szaggatni téged. Persze azok után, amit elkövetett
ellened, nagyon is kiérdemelte, hogy Chaol keresztüldöfje.

Celaena a hálószobája ajtaja felé pillantott. Tegnap óta egyetlen alkalommal

sem látta a testőrség kapitányát. Talán a király megbün tette a fiatalembert,
mert megmentette őt?

Az a fiatalember sokkal érzékenyebb annál, mint amilyennek bármelyikőtök

is gondolná - folytatta leheletnyi vidámsággal a hangjában Nehemia.
Celaena arca valósággal lángolt. A sötét bőrű nő megköszörülte a torkát.

Úgy vélem, szeretnéd tudni, hogyan is mentettelek meg.

Ha hajlandó volnál elárulni - válaszolt az orgyilkos, mire a hercegnő

elvigyorodott.

A rémjelek segítségével képes voltam átjárót nyitni a túlvilág egy másik

birodalmába. Beengedtem rajta Elenát, Adarlan első ki rálynőjét.

Ismered őt? — csodálkozott Celaena.

Nem. Ő azonban megjelent, amikor segítségért könyörögtem.

Odaát nem minden birodalom van tele halállal és sötétséggel. Némelyiket

valósággal elárasztják a jóságos teremtmények. Olya nok, amelyek a
legzordabb időkben is hajlandóak átjönni hozzánk Erileába, hogy segítsenek
nekünk. A királynő már azelőtt felfigyelt a jajszavadra, hogy én
megnyitottam volna az átjárót.

Lehetséges... lehetséges volna eljutni azokba a világokba? — kérdezte

Celaena. Halványan sikerült felidéznie magában azokat a rémkapukat,
melyekre hosszú hónapokkal korábban véletlenül bukkant abban a
könyvben. Nehemia alaposan szemügyre vette a barátnőjét.

Nem tudom. Még nem volt alkalmam befejezni a tanulmá nyaimat.

A királynő azonban itt is volt, meg nem is a mi világunk ban. Valahol a

határvidéken járt. Onnan nem tudott teljesen átjönni hozzánk, ahogyan
mindez azoknak a lényeknek sem sikerült, akiket

láttál. Iszonyatosan nagy mennyiségű erőt igényel egy olyan átjáró

megnyitása, amin valamit teljesen át lehet hozni. Ezenkívül pedig az ilyen
átjárók egy röpke pillanat alatt bezáródnak. Káin elég sokáig nyitva tudta
tartani a sajátját ahhoz, hogy átjöjjön a ridderak, ám a kapu utána azonnal
bezárult. Nekem meg éppen elég sokáig nyitva kellett ta rtanom az átjárót
ahhoz, hogy vissza tudjam küldeni a szörnyszülöttet. Hónapokon át tartott ez
a macska-egér játék.

A hercegnő megdörzsölte a halántékát.

El sem tudod képzelni, hogy mennyire kimerítő volt.

A párbaj során azt a sok szörnyeteget, ugye, mind Káin idézte meg?
Nehemia röviden töprengett, mielőtt válaszolt volna: -

Talán igen. Lehet, hogy azok már odaát vártak.

Én pedig csak azért láthattam őket, mert Kaltain vérlátófűvel mérgezett

meg?

Nem tudom, Elentiya - felelte Nehemia sóhajtva, és felkelt. - Az viszont

egyértelmű, hogy Káin ismerte népem titkos erejének a titkait.

Pedig az északi birodalmakban már rég elfeledkeztek erről az erőről.

Mindez igencsak aggaszt.

Legalább meghalt - próbálta megvigasztalni Celaena, de aztán nyelt egy

nagyot. - De hát... de hát... azon a helyen... Káin nem is hasonlított valódi
önmagára. Úgy nézett ki, mint egy démon. Mi lehetett ennek az oka?

Talán beleszivárgott a lelkébe az a sötétség, amelyet oly hosszú időn

keresztül megidézett. Ez pedig kifordította önmagából. Teljesen átalakult.

Ahogy beszélt hozzám. Mint aki mindenről mindent tud - válaszolta

Celaena, és megmarkolta a takaróját. Nehemia tekintetében valami
megvillant:

-
A gonoszság szolgái néha azért beszélnek hozzánk, hogy ösz-
szezavarodjunk. Azért is teszik, hogy még hosszú órákkal azután, hogy
velük magukkal találkoztunk, akkor is ez járjon a fejünkben. Az a
szemétláda boldog volna, ha tudná, hogy még mindig amiatt tépelődsz,
amilyen ostobaságot mondott - magyarázta Nehemia, és megveregette a
barátja kezét. - Ne add meg neki azt az elégtételt, hogy boldogabb legyen a
túlvilágon. Ne tudja meg, hogy még mindig nyomaszt tége d. Zárd ki az
elmédből az ilyen gondolatokat!

Legalább a király nem tud erről. Még csak elképzelni sem tudom, hogy mit
művelne, ha a rendelkezésére állna ez az iszonyatos erő.

Én viszont nagyon is el tudom képzelni - válaszolta Nehemia lágy hangon. -

Tudod, hogy milyen fajta rémjelet égettek a homlokodba?

Nem. Te talán igen? - kérdezte Celaena, és valósággal megdermedt.

Nehemia fürkésző pillantást vetett a barátnőjére.

Nem, nem tudom. De már láttam valahol korábban is. Olyan mintha a lényed
szerves része lett volna. Igencsak aggaszt, hogy a király mit gondol róla.
Valóságos csoda, hogy nem kezdett el máris kutakodni.

Celaena valósággal jéggé dermedt. Nehemia gyorsan így folytatta: -

Ne aggódj miatta. Ha ki akart volna vallatni, már rég megte hette volna.

A lány hörögve kifújta a levegőt.

Miért vagy itt valójában, Nehemia?

A hercegnő elhallgatott egy pillanatra.

Nem fogok hűségesküt tenni Adarlan királyának. Ezzel már te is tisztában

vagy. Attól sem riadok vissza, hogy neked eláruljam. Csak azért jöttem
Résvárba, mert erről a helyről remekül szemmel tarthatom.

Átláthatom a terveit és a lépéseit. Valamennyi tervét.

Tényleg azért jöttél ide, hogy kémkedj utána? - suttogta Celaena.

Hát, ha feltétlenül ezt a szót akarod használni. Egyszerűen nincs semmi

olyasmi, amitől visszariadnék a népem érdekében. Semmilyen áldozattól
nem rettenek vissza, hogy megmentsem az alattvalóimat. Ne m engedem
meg, hogy rabszolgává tegyék őket, vagy hogy újabb tömegmészárlásra
kerüljön sor.

A szemében fájdalom villant.

Celaena úgy érezte, hogy összefacsarodott a szíve.

Nem találkoztam még olyan személlyel, aki hozzád hasonlóan bátor lett
volna.

Nehemia Fürge hátát vakargatta.

Túlságosan is szeretem ahhoz Eyllwét, mintsem hogy megijed jek Adarlan

királyától. A terveimbe azonban nem foglak beavatni, Elentiya.
Celaena kis híján felsóhajtott. Ugyanakkor elszégyellte magát, amiért így
érez.

Az utunk egy darabig egymás mellett halad, de... szilárd meg-győződésem

szerint te sokkal többre viheted, ha a saját utadon ha ladsz tovább. Fogadd el
hát az új beosztásodat.

Az orgyilkos biccentett, és megköszörülte a torkát.

Nem szólok senkinek a különleges erődről.

Nehemia savanyúan elmosolyodott.

Így akkor nem lesznek titkok közöttünk. Ha majd jobban vagy, örömmel
meghallgatnám, hogyan kerültél kapcsolatba Elenával.

Fürgére pillantott.

Nagyon bánnád, ha elvinném sétálni a kutyust? Igencsak rám fér, hogy végre
megérezzem a szelet az arcomon.

Dehogyis! — válaszolta az orgyilkos. — Vidd csak magaddal! Ma egész nap

csak itt feküdt.

Fürge mintha megértette volna, hogy róla beszélnek. Leugrott az ágyról, és

odaült Nehemia lába elé.

Örülök annak, hogy a barátom vagy, Elentiya - jelentette ki a hercegnő.

-

Engem pedig még ennél is boldogabbá tesz az, hogy te vigyá zol a hátamra
— válaszolta Celaena, és nagy nehezen elnyomott egy ásítást. — Köszönöm,
hogy megmentetted az életemet. Immár má sodszor. Vagy talán még annál is
több alkalommal.

Az orgyilkos elkomorodott.

Akarom én tudni, hogy titokban hány alkalommal mentettél meg Káin

szörnyű teremtményeitől?

Nem, ha akarsz még aludni az éjszaka - válaszolta Nehemia, majd csókot

nyomott a barátnője homlokára, mielőtt kisétált volna az ajtón. Fürge ott
szaladt a nyomában. A küszöb előtt a hercegnő megtorpant. Valamit
odadobott Celaenának.

Ez a tied. Az egyik őröm talált rá a párbaj után.

Elena Szeme volt az.

Az orgyilkos megmarkolta az amulett kemény fémkorongját.

Köszönöm.

Nehemia távozása után a lány elmosolyodott, és a sok elképesztő

újdonság ellenére lehunyta a szemét. Erősen szorítva az amulettet jobban

aludt, mint hosszú hónapok óta bármikor.
AMIKOR CELAENA MÁSNAP FELÉBREDT, el sem tudta képzelni,
hogy hány óra lehet. Bekopogtak az ajtaján. Álmosan pislogott, amikor
Dorian belépett. A fiatalember egy pillanatig döbbenten bámulta, mire a lány
nagy nehezen elmosolyodott.

Köszöntelek - nyögte ki érdes hangon. Valamennyire emlékezett rá, hogy a

herceg cipelte el idáig, és ő fogta le, miközben a gyógyító összevarrta a
lábát. A fiatalember nehéz, fáradt lépésekkel ment oda hozzá.

Napról napra szörnyebben nézel ki - suttogta. Fájdalmai ellenére Celaena

felült.

Semmi bajom - hazudta. Csomó baja volt. Káin eltörte az egyik bordáját,
ami még mindig pokoli kínokat okozott, valahányszor csak beszívta a
levegőt. A fiatalember összeszorította a száját, és ki bámult az ablakon.

-
Hát neked meg mi bajod? - kérdezte a lány. Megpróbálta megragadni Dorian
zekéjét, ám a mozdulat túlsá gosan is nagy fájdalommal járt, és a herceg
amúgy is túl messze volt.

Nem... nem is tudom - felelte az ifjú. Látva semmibe révedő, elveszett

tekintetét, az orgyilkosnak egyre hevesebben dobogott a szí ve. - A párbaj
óta egy percet sem aludtam.

Gyere ide - mondta Celaena olyan kedvesen, amilyenre csak képes volt, és
megveregette maga mellett az ágyat. — Ülj ide!

A herceg engedelmesen letelepedett mellé. De nem fordult a lány felé, a

tenyerébe temette az arcát. Nagyot sóhajtott. Celaena haboz va megérintette
a hátát. Dorian összerezzent, és a lány kis híján el rántotta a kezét. A fiúból
azonban eltűnt a feszültség. Továbbra is gondosan odafigyelt arra, hogy
mélyeket lélegezzen.

Beteg vagy? - tudakolta a lány.

Nem - mormogta a herceg.

Dorian! Mi történt?

Hogy érted azt, hogy „mi történt”? - kérdezte, de még mindig a tenyerébe
temette az arcát. - Az egyik pillanatban még pépesre vered Sírt, ám egy
perccel később Káin képes volt valósággal szi lánkokká zúzni...

Emiatt nem tudtál aludni?

Én nem... én nem... - mordult fel az ifjú. Celaena egy pilla natig békén
hagyta. Kivárta, amíg Dorian összeszedi a gondolatait.

Sajnálom - mondta végül a fiatalember. Elvette a kezét az arca elől, és

kiegyenesedett. Celaena biccentett. Nem fogja erőltetni a dolgot.

De most igazából, hogy érzed magadat? - kérdezte a herceg. A hangjából

világosan érződött, hogy mennyire félti.

Iszonyatosan — válaszolta óvatosan a sebesült. — És ha nem tévedek, akkor

pontosan olyan szörnyen nézek ki, mint ahogy érzem magamat.

Dorian halványan elmosolyodott. Már nem próbálta meg elnyom ni az

érzelmeit. Bármilyen érzések is gyötörték.

Még sosem voltál ennyire gyönyörű - mondta, aztán a tekintete végigsiklott

az ágyon. - Baj lenne, ha odafeküdnék melléd? Nagyon fáradt vagyok.

Celaena nem ellenkezett, amikor az ifjú levette a csizmáját és ki gombolta a

zekéjét. Nagyot nyögve leheveredett mellé. A kezét ösz - szefonta a hasán.
Celaena némán figyelte, ahogy a herceg becsukja a szemét, és hatalmasat
sóhajt. Az arca majdnem hogy nyugodt- nak látszott.

Hogy van Chaol? - kérdezte aggódva a lány. Emlékezett a ki -

ömlő vér szökőkútjára és a kapitány döbbent, halálra vált arcára. Dorian

felnyitotta a szemét.

Nem lesz semmi baja. Kivett két nap szabadságot. Szerintem ráfér a pihenés.

Celaena szíve megsajdult.

Semmi okod arra, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen - folytatta Dorian, és

az oldalára fordult, hogy a lány szemébe nézhessen. - Azt tette, amit
helyénvalónak tartott.

Igaz, de...

Semmi de - ellenkezett a herceg. — Chaol pontosan tudta, hogy mit tesz.

Egy ujjal végigsimította a lány arcát. Jegesen hideg volt az érinté se, de
Celaena nem borzongott össze.

Meg tudsz bocsátani nekem? — kérdezte újra Dorian, és elvette a kezét az

arcától. - Annyira szégyellem magamat, amiért nem mentettelek meg.

-
Mi a fenéről beszélsz? Emiatt nyavalyogtál egész idő alatt?

Szégyellem, hogy nem állítottam meg Káint abban a pillanat ban, hogy
észrevettem, valami nincs rendjén. Kaltain megmérgezett téged.

Nekem pedig tudnom kellett volna. Rá kellett volna jönnö m,

hogyan akadályozhatnám meg az ilyesmit. Utána pedig észrevettem, hogy

rémlátomások gyötörnek. És... szégyellem magam, mert nem tettem semmit.

Celaena lelki szemei előtt zöld arcbőr és sárgás agyarak villantak fel. A lány
sajgó keze ökölbe szorult.

Semmi okod a szégyenkezésre — szólalt meg, de nem akart beszélni az átélt

borzalmakról, sem Kaltain árulásáról, és arról sem, amit Nehemiától tudott
meg. - Csak azt tetted, amit bárki más tett volna. Amit tenni kellett. Ha
beavatkozol, kizártak volna a versenyből.

Abban a pillanatban ki kellett volna beleznem Káint, amikor megütött téged,

ehelyett csak döbbenten ácsorogtam, amikor Chaol odatérdelt melléd a
földre. Nekem kellett volna megölnöm Káint.

A démonok semmivé foszlottak, helyettük viszont felbukkant egy vigyor.

Kezdesz úgy beszélni, mint egy orgyilkos, kedves barátom.

falán mert túl sok időt töltök a társaságodban.

Celaena felemelte a fejét a párnáról, és a fiatalember mellére fek tette.

Elöntötte a forróság. Kis híján rosszul lett, mert pokoli kíntól sajgott a teste,
de azért csak az oldalára fordult, majd sérült kezét a herceg hasára tette.

Érezte Dorian forró leheletét. Elmosolyodott, amikor az ifjú az egyik

karjával átölelte. Dorian tenyere a vállára simult. Egy darabig csendben
voltak.

Dorian — szólalt meg a lány, mire a herceg megpöckölte az orrát.

— Juj! - mondta Celaena, és fintorogni kezdett. Bár az arca tele volt zöld és
fekete foltokkal, Káin támadása nem okozott maradandó ká rosodást.

Ezt nem lehetett elmondani a combjáról, ahol a kardvágás egy újabb

sebhellyel gyarapította a gyűjteményét.

Tessék? — kérdezte az ifjú, és az állát óvatosan megtámasztotta Celaena feje

tetején.

Az orgyilkos a herceg szívdobogását figyelte. Az erős, egyenle tes ritmust.

Amikor visszahoztál Távolvégről, tényleg hittél abban, hogy győzhetek?

Hát persze. Mégis mi másért vállalkoztam volna arra az elképesztően hosszú

útra?
Celaena nagyot horkantott. Dorian viszont egy lágy mozdulat tal felemelte a
fejét. Annyira ismerősnek tűnt a szeme. Mintha ré gen már látta volna, csak
elfelejtette.

- Abban a pillanatban tudtam, hogy te fogsz győzni, amikor elő ször

találkoztunk - suttogta a herceg. Az orgyilkos szíve összeszorult, mert
megértette, hogy mi vár rájuk. - Azt viszont kénytelen vagyok beismerni,
egy percig sem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. És... most nem
beszélek arról, hogy milyen értelmetlen és fel háborító is volt ez az egész
erőpróba, mert ennek köszönhető, hogy megjelentél az életemben. Amíg
csak élek, hálás leszek érte.

Komolyan azt akarod, hogy elsírjam magam? Vagy egyszerűen csak ennyire
ostoba vagy?

Dorian odahajolt, és megcsókolta. A fájdalom ismét Celaena ál lába szúrt.

Üvegtrónusán ülve Adarlan királya megsimogatta Nothung mar kolatát.

Perrington a trón előtt térdelt. Várta a döntését. Hát csak hadd várjon.

Bár az orgyilkos az uralkodó bajnoka volt, még nem küldte el neki a

kinevezését. Az a lány túlságosan is közel került a fiához és Nehemia
hercegnőhöz. Lehet, hogy a kinevezése komoly kockázattal járna?

De a testőrség kapitánya eléggé megbízott az orgyilkosban ahhoz, hogy

megmentse az életét. A király arca kemény volt, mint a kő. Nem fogja
megbüntetni Chaol Westfallt. Már csak azért sem, mert nem akarta hogy
Dorian tüzet okádjon a kapitány védelmében. Bárcsak katonának született
volna a fia! Nem pedig könyvmolynak.

Dorian azonban a lelke legmélyén mégiscsak férfi. Ebből a férfiból pedig

harcost lehet kovácsolni. Lehet, hogy jót tenne neki, ha néhány hónapra
elküldené a harcmezőre. A sisak és a kard csodála tos módon megváltoztatja
az ifjú emberek világképét. Igencsak nagy akaraterőről és elszántságról tett
tanúbizonyságot az apja tróntermében. .. Dorianból keménykezű hadúr lehet,
ha egyszer rákényszerül.

Ami pedig az orgyilkost illeti... ha egyszer meggyógyulnak a sérülései, ki

más lenne alkalmasabb nála arra, hogy végrehajtsa a király parancsait?

Ezenkívül persze senki másban nem bízhatott. Káin halála után már csak
Celaena Sardothienben bízhat. Egyedül ebben a lányban.

A király ujjával különös jelet rajzolt a trónja üvegkarfájára. Rendkívül sokat

tudott a rémjelekről, ám ezt az egyet még sosem látta ko rábban.

Majdcsak azonosítani fogja. Ha pedig kiderülne, hogy vala milyen rémtettre

vagy jóslatra utalna, akkor a lányt azonnal akasz tófára küldi. Kis híján
elrendelte a kivégzését, amikor látta hogyan vergődik a kábító méreg
hatására. De aztán megérezte a másik oldalt is. A halottak dühös, őrjöngő

dühét... Valaki közbelépett, és megmentette az orgyilkost. Ha pedig azok a

teremtmények támadják is meg védelmezik is...

Lehetséges, hogy ennek a lánynak mégsem kellene meghalnia a király

parancsára. Addig semmiképpen, míg meg nem ismerte a jelek pontos
jelentését. Ebben a pillanatban azonban fontosabb dol gok miatt kellett
aggódnia.

Figyelemre méltóan sikerült manipulálnod Kaltaint — szólalt meg a király

végre. Perrington továbbra is előtte térdelt. - Használtad rajta azt az erőt?

Nem, mostanában visszafogtam magamat, ahogy felséged javasolta -

válaszolta a herceg, és vastag ujja körül megforgatta a feke te obszidián
gyűrűt. - Ezenfelül pedig felfigyeltem rá, hogy nagyon fogékony a hatásaira.
Lesoványodott és sápadttá vált. Állandóan fej fájásra panaszkodott.

Kaltain úrnő árulása zavarba ejtő fordulat volt. Ha a király tu dott volna
Perrington tervéről, akkor megakadályozta volna. Semmi szükség nem volt
rá, hogy felszínre hozzák a nemeskisasszony valódi arcát. Még akkor sem,
ha így sikerült bebizonyítani, milyen könnyen elfogadta a terveiket, és
kiderült, hogy mennyire határozott támogatójuk. Az ilyen látványos és
nyilvános leleplezések csupán zavaros kérdezősködéssel járnak.

Meglehetősen ravasz kísérletnek vetetted alá. Erős szövetsége-sünk lett.

Ráadásul még mindig semmit sem sejt a befolyásunkról. Igen nagy
reményeket táplálok ezzel az erővel kapcsolatban - ismerte be az uralkodó,
és a saját fekete gyűrűjére pillantott. - Káin testének átalakulása napnál is
világosabb bizonyíték. Kaltain pedig egyértelművé tette, hogyan lehet
befolyásolni a gondolatokat és az érzelmeket. Szeretném további próbák alá
vetni a lehetőségeinket. Kipróbáljuk néhány másik elme leigázását is.

Részben azt kívánom, bárcsak ne lett volna Kaltain annyira fogékony! -

morogta Perrington. - Rajtam keresztül akarta megszerezni magának
felséged fiát. Én viszont nem akarom, hogy ez az erő őt is valamilyen
Káinná változtassa. Tudom, hogy ostobaság, de mégsem szeretném, ha túl
sokáig rohadna a börtönben.

Nem kell aggódnod Kaltain miatt, barátom. Nem marad örök ké rács mögött.
Ha majd az emberek elfeledkeznek a botrányról, és az orgyilkos nem tudja,
hogy hol áll a feje, mert olyan sok feladatot kap tőlem, akkor majd ajánlatot
teszünk Kaltain kisasszonynak. Olyat, amit nem lehet visszautasítani.
Megvan a maga módja annak is, hogyan irányítsuk, ha úgy véled, hogy nem
bízhatunk benne.

-
Először nézzük meg, milyen hatással lesz rá a börtön - vágta rá Perrington
gyorsan.

Hát persze. Hát persze. Csak egy ötlet volt.

Elhallgattak, aztán a herceg felállt.

Hercegem - szólalt meg a király, és mély hangja visszhangot vetett a

teremben. A száj alakú kandalló lángja megre megett, és zöldes fény öntötte
el a csarnok árnyait. - Nemsokára sok dolgunk lesz Erileában.

Készülj fel rá! Hagyd békén Eyllwe hercegnőjét. A terved túl nagy
feltűnéssel járna.

A herceg némán bólintott, meghajolt, és távozott a teremből.

CELAENA HÁTRADŐLT A SZÉKBEN, a lábát felrakta az asztalra.
Csupán a bútordarab két hátsó lábán egyensúlyozott. Élvezte, ahogy
lemerevedett izmai nyúlnak és feszülnek. Aztán ellazította a lábát. Tovább
lapozott az ölében tartott könyvben. Fürge halkan horkolva az asztal alatt
szunyókált.

Odakint a délutáni napsütés csöpögő vízzé változtatta a havat. Az áttetsző

folyadék megtörte a fényt, így az egész hálószobában különös ragyogás

támadt. A sérülései már nem jelentettek legyőzhetetlen akadályt, ám még
most is bicegve járt. Egy cseppnyi szerencsével nemsokára újra elkezdhet
futni is.

Egy hét telt el a párbaj óta. Philippa lelkesen válogatott Celae na

szekrényében. Helyet kellett csinálnia, hogy még több ruha férjen be.

Celaena kívánságlistáján rengeteg gyönyörű ruhadarab szere pelt. Mindet

megveszi majd, ha bemehet Résvárba, hogy egyedül vásárolgathasson.

Persze csak azután, hogy bezsebelte a királyi bajnokot megillető fejedelmi

fizetést. Ez remélhetőleg nem sokkal azután lesz, hogy megkapja a
kinevezését... bármikor is kerüljön arra sor.

Mivel Philippának sok volt a dolga, helyette inkább Nehemia és Dorian

törődött a beteggel. A herceg akár késő éjjelig is felolvasott neki a
könyvekből. Amikor az orgyilkos végre el tudott aludni, álmaiban ősi
szavak, rég elfelejtett arcok és kékesen ragyogó rémjelek tűntek fel. Látta a
királyt is és a pokol bugyraiból megidézett el hunytak hadseregét. Ébredése
után igyekezett elfelejteni a látotta kat. Főleg a mágiával kapcsolatos
részeket.

Meghallotta a kilincs zörgését, és a szíve majd kiugrott a torkából. Talán a

kinevezését hozzák? A király küldte? Most azonban nem Dorian vagy
Nehemia, de nem is egy apród lépett a szobába. A világ megdermedt, mert a
küszöbön Chaol állt.
Fürge a farkát csóválva odarohant hozzá. Celaena kevés híján fel borult a
székével, amikor lekapta a lábát az asztalról. Halkan felnyö gött a lábába
hasító fájdalom miatt. Azonnal felpattant, de amikor kinyitott a száját, rájött
arra, hogy nem tudja, mit is mondhatna.

Chaol alaposan megsimogatta Fürgét. A kutya visszatotyogott az asztal alá,

tett két kört, és összegömbölyödött aludni.

A fickó talán ott akar maradni a küszöbön? Celaena gyorsan végignézett

magán. Elpirult, amikor észrevette, hogy a kapitány a csu pasz lábát
bámulja.

Hogy vannak a sérüléseid? — kérdezte lágy hangon Chaol. Celaena észbe

kapott. A fiatalember nem a meztelenségét bámulta, ha nem a combjára
tekert kötszert.

Minden a legnagyobb rendben van - jelentette ki sietve. - A kötést csak azért

hagytam rajta, hogy az emberek együtt érzőek és ked vesek legyenek
hozzám.

Megpróbált mosolyogni, de csúfosan csődöt mondott vele.

M-már egy hete nem láttalak - dadogta. Valóságos örökkévalóságnak tűnt

számára ez az idő. - Hogy... Jól vagy?

A barna szempár pillantása az orgyilkos szemébe fúródott. Ce laena

váratlanul újra a küzdőtéren érezte magát. Ott feküdt a föl dön. Káin a háta
mögött röhögött. Ő pedig csupán egyetlen dol got látott, egyetlen valakit
hallott. Chaolt, ahogy letérdelt a kőre, és a kezét nyújtotta. Összeszorult a
torka. Valamit megértett abban a pillanatban. Csak sajnos nem tudott
visszaemlékezni rá, hogy mi volt az. Lehet, hogy csak hallucinálta az
egészet?

Semmi bajom - felelte az ifjú. Celaena közelebb lépett hozzá.

Nagyon is tisztában volt vele, milyen sok látszik a lábából a kurta hálóing
miatt. - Én csak... bocsánatot akartam kérni, amiért nem néztem már be
korábban is hozzád.

Alig egy féllépésnyire állt meg a fiatalember előtt. Felemelte a fejét.

Chaolnál nem volt kard.

Lefogadom, hogy sok a dolgod - folytatta a lány.

A kapitány mozdulatlanul állt. Celaena nyelt egy nagyot, és egy rakoncátlan

tincset gyorsan eldugott a füle mögé. Még egy kicsi vel közelebb araszolt.
Most már egészen fel kellett emelnie a fejét, hogy Chaol arcába nézhessen.
Olyan szomorú volt ez a fiatalember. Celaena ráharapott az ajkára.

Te ugye... szóval megmentetted az életemet. Kétszer.

Azt tettem, amit tennem kellett — felelte Chaol, és néhány ránc jelent meg a
homlokán.

Éppen ez az oka annak, hogy hálával tartozom neked.

-
Dehogy tartozol bármivel is! — ellenkezett az ifjú. A hangjában fájdalom
csengett. Amikor megrebbent a szeme, ugyanilyen sajgás öntötte el Celaena
szívét. Megragadta Chaol kezét, ám az elhúzta.

Csak meg akartam nézni, hogy hogy vagy. Sietek egy megbe-szélésre -
mondta gyorsan, de a lány tudta, hogy hazudik.

Köszönöm, hogy megölted Káint.

A kapitány megdermedt.

Még emlékszem rá, mit éreztem, amikor először öltem embert.

Nem volt könnyű.

Ezt hallva Chaol lesütötte a tekintetét.

Éppen ellenkezőleg. Ez az oka annak, hogy nem tudok semmi másra sem
gondolni. Annyira könnyű volt. Kihúztam a kardomat, és megöltem.
Végezni akartam vele.

Most viszont már a lány szemébe nézett.

Tudott a szüleidről. Honnan?

-
Nem tudom — hazudta Celaena. Valójában nagyon is tisztában volt
mindennel. Káin képes volt kapcsolatba kerülni a másvilágokkal, a
valóságok közötti határsávval, és bármit is jelentsen pontosan ez az egész
ostobaság, mindettől képessé vált arra is, hogy belelásson az áldozata
elméjébe. Megérintette az emlékeit, a lelkét. Talán még an nál is messzebb
látott. Celaena megborzongott. Chaol arca ellágyult.

Sajnálom, hogy a szüleidnek ilyen szörnyű vég jutott.

Celaena szívében üresség támadt, amikor válaszolt:

Nagyon régen történt. Szakadt az eső, én pedig azt hittem, hogy ezért nedves
az ágyuk, amikor bemásztam közéjük. Az járt a fejemben, hogy talán nyitva
hagyhatták az ablakot. Másnap reggel feléb redtem, és rájöttem, hogy nem
vízben feküdtem.

Hörögve kapkodott levegő után. Egy mély lélegzettel elsöpörte az emléket,

hogy a bőrét a szülei vére borítja.

Arobynn Hamel nem sokkal később talált rám.

Tényleg sajnálom — mondta Chaol.

Nagyon régen történt — ismételte meg a lány. Hazudni kezdett. -

Már nem is emlékszem rá, hogyan néztek ki.

Nagyon is jól emlékezett szülei arcának minden apró részletére.

-

Néha már arról is megfeledkezem, hogy valaha is léteztek.

A kapitány bólintott. Ezzel inkább csak azt jelezte, hogy hallotta a szavait,
nem pedig azt, hogy elhiszi őket.

Amit értem tettél, Chaol - próbálkozott újra az orgyilkos -, nem csak Káin
ellen, hanem amikor...

Mennem kell - vágott a szavába az ifjú, és már fordult is.

Chaol! - kiáltotta Celaena. Megragadta a karját, és megpördí-tette, hogy

egymás felé forduljanak. A kapitány szemében egy pilla natra páni félelem
ragyogott fel, amikor Celaena két kézzel átölelte a nyakát, és erősen tartotta.
Megpróbált elhátrálni, de a lány szo rosan magához ölelte.

Nem törődött azzal, hogy elgyötört teste remegni kezd a fájdalomtól. Egy
pillanatnyi habozás után Chaol átölelte. Összebújtak. Celaena becsukta a
szemét, fejét az ifjú mellére szorította, és belélegezte az illatát. Nem tudta
volna megmondani, hol végződik a férfi, és hol kezdődik ő maga.

Megérezte a nyakán Chaol forró leheletét. A kapitány előrehajtot ta a fejét,

és az arcát a lány hajához szorította. Celaena szíve vadul dübörgött, mégis
elképesztő nyugalom fogta el. Úgy érezte, az idők végezetéig képes lenne
így állni. Cseppet sem zavarta volna, ha ez az ölelkezés addig tart, míg
körülöttük darabokra nem esik a világ. Látta maga előtt a kapitány kezét.
Ahogy az ujjai szinte már a fehér vonalat érik. Ahogy megpróbálta
megérinteni a kettőjük között húzódó akadály ellenére.

-
Minden rendben van? - hallatszott Dorian hangja az ajtóból.

Chaol olyan gyorsan lépett hátra, hogy a lány majdnem elesett.

Igen, minden rendben - felelte a kapitány, és kihúzta magát. A levegő

hirtelen dermesztően hideggé vált. Celaena bőre bizseregni kezdet t, mert
már nem melegítette a fiatalember teste. Csak nehe zen tudott Dorian felé
fordulni, miközben Chaol biccentett a hercegnek, és kisietett a lakosztályból.

A kapitány távozása után Dorian a lány elé lépett. Celaena azonban továbbra
is az ajtót bámulta, pedig Chaol már bezárta maga után.

Nem hinném, hogy már sikerült kihevernie Káin halálát - szólalt meg
Dorian.

Hát persze - csattant fel a lány. Dorian felvonta az egyik szemöldökét.

Celaena nagyot sóhajtott. - Sajnálom.

Amikor beléptem, ti ketten mintha... csináltatok volna valamit -

folytatta a herceg óvatosan.

Semmi nem történt, csak nagyon megsajnáltam. Ez minden.

Bárcsak ne rohant volna el olyan gyorsan! Van néhány jó hírem.

Valami megmoccant Celaena hasában.

- Atyám befejezte az időhúzást. Elkészült a kinevezésed. Holnap már alá is

írhatod a királyi tanács csarnokában.

Úgy érted... úgy érted, hogy hivatalosan is én vagyok a király bajnoka?

Kiderült, hogy nem is gyűlöl annyira, mint ahogy mutatja. Az is kész csoda,
hogy ennél jobban nem várakoztatott meg — kacsintott Dorian.

Négy esztendő. Négy év szolgálat, és utána szabad. Miért ment el ilyen

gyorsan Chaol? Az ajtóra pillantott. Ha siet, talán még utolérheti a folyosón.

Dorian a lány csípőjére tette a kezét.

Úgy vélem, hogy még egy jó darabig el kell viselnünk egymást.

Közelebb hajolt a lányhoz. Megcsókolta, de az orgyilkos elhát rált az

öleléséből.

Én... Dorian, én vagyok a király bajnoka.

Hörögve nevetni kezdett, amikor ezeket a szavakat mondta.

Persze hogy te vagy az — válaszolta Dorian, és ismét közelebb lépett. A

lány azonban tovább hátrált, miközben kinézett az ablakon,

és a ragyogó égboltot bámulta. Milyen nagy a világ... és minden csakis rá

vár. Végre kiléphet a fehér vonal mögül. A fiatalember sze mébe nézett.
-

Nem lehetsz a párom, ha én vagyok a király bajnoka.

Már hogyne lehetnék? Persze titokban kell tartanunk, de...

Éppen elég titkom van. Nem kell még egy.

Majd valahogy elmondom az apámnak. Meg az anyámnak is -

ellenkezett kétségbeesett hangon a herceg.

Mi értelme volna? Dorian, én az apád szolgája vagyok. Te pe dig a

koronaherceg.

Nagyon is igaza volt. Ha a kapcsolatuk elmélyülne, akkor az csak még

jobban összekavarná a dolgokat, ha egyszer majd eljön az a nap, amikor
Celaena hátat fordít a palotának. Arra már nem is akart gondolni, hogy
milyen nehézségekkel járna, ha ő lenne Dorian párja, miközben bajnokként
szolgálja az ifjú apját. Ezenfelül pedig akár beismerte, akár nem, Doriannak
megvoltak a maga kötelezettségei. Bár Celaena vágyott rá és fontos volt a
számára, tudta jól, hogy kettőjük kapcsolata csak rossz véget érhet. Hiszen
ez az ifjú a trón várományosa.

Dorian elkomorodott.

Azt akarod mondani, hogy nem leszel az enyém? Nem lehe tünk egymáséi?

-
Azt akarom mondani, hogy... hogy négy év múlva itt hagyom a palotát. Nem
tudom, hogy ez az egész hogyan végződhetne jól bármelyikünk számára is.
Bele sem akarok gondolni a lehetőségekbe.

A beáradó napfény kellemes meleggel töltötte el. A vállára nehe zedő

súly szertefoszlott.

- Azt akarom mondani, hogy négy esztendő múlva szabad leszek. Én, aki
soha az életben nem voltam még szabad.

Szélesen elmosolyodott. — Tudni akarom, hogy milyen érzés a szabadság.

A herceg már nyitotta volna a száját, de aztán megállt, mert meg látta a
mosolyt. Bár Celaena cseppet sem bánta a döntését, különös módon mégis
csalódottság fogta el, amikor Dorian így szólt:

Ahogy parancsolod.

De szeretném, ha barátok maradnánk.

A herceg zsebre vágta a kezét.

Mindörökre.

Celaena arra gondolt, hogy megszorítja a karját, vagy nyom egy puszit az
arcára. A fejében azonban egyre csak egy szó csilingelt. Szabad, szabad,
szabad.

Újra és újra ezt hallotta és képtelen volt abbahagyni a mosolygást.

A herceg megvakarta a tarkóját, és kissé kényszeredett mosolyt erőltetett az

arcára.
-

Azt hiszem, mindjárt felbukkan Nehemia, hogy beszámoljon a

kinevezésedről. Iszonyúan mérges lesz, hogy megelőztem. Kérjél elnézést
tőle a nevemben. Ugye megteszed?

Kinyitotta az ajtót, de a kilinccsel a kezében még megtorpant.

Gratulálok, Celaena - mondta halkan. Mielőtt a lány válaszolhatott volna,

becsukta maga mögött az ajtót, és távozott.

Az orgyilkos egyedül maradt. Az ablak felé fordult, és a szívére szorította a

kezét. Újra és újra ugyanazt a szót suttogta.

Szabad.

Jó pár órával később Chaol a lány ajtaját bámulta. Nem igazán tudta volna
megmondani, hogy mit is keres itt. Amikor beszélni akart Doriannal, nem
találta a herceget a lakosztályában. Mindenképpen el akarta mondani neki,
hogy téves volt a látszat, amikor az előbb rájuk nyitott. A kezére pillantott.
Az elmúlt hét folyamán a király igazából szóra sem méltatta. Ta-lálkozásaik
során Káin neve egyetlenegy alkalommal sem merült fel. Nem mintha Káin
számított volna. Ő csupán apró kis gyalog volt a táblán. A király csak
szórakozott vele. A halott ráadásul nem is volt tagja a testőrségnek.

Csak hát... meghalt. Káin szeme többet nem nyílik ki, mert Chaol megölte...
többé már nem szívja tele levegővel a tüdejét, mert Chaol...

Örökre elhallgatott a szíve dobogása, mert...

A kapitány önkéntelenül is a kardja markolata után nyúlt. Múlt héten a

párbaj után bevágta a fegyvert a szobája sarkába. Szeren csére valaki
könyörületes módon letisztította róla a vért. Talán az egyik testőr azok közül,
akik betámogatták Chaolt a lakosztályába,

és ragaszkodtak hozzá, hogy leigya magát. Az emberei némán ültek mellette,

és kivárták, amíg a kapitány valamennyire összeszedi magát.

Aztán egyetlen szó nélkül távoztak. Nem várták meg, hogy Chaol köszönetet
mondjon.

A kapitány most beletúrt rövid hajába, és kinyitotta az étkező ajtaját.

Celaena az ételt piszkálta. Görnyedten ült a székében. Kérdőn fel vonta az

egyik szemöldökét.

Kétszer is meglátogatsz egy nap során? - kérdezte, és letette a villáját. -

Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?

Hol van Dorian? - mordult rá Chaol.

-
Miért itt keresed?

Úgy tudom, hogy ilyenkor általában itt szokott időzni.

Hát a mai naptól kezdve ne számíts rá, hogy sűrűn nálam ta lálod.

A testőr beljebb lépett, csupán az asztal előtt állt meg.

Miért?

Celaena bekapott egy kenyérdarabkát.

Mert véget vetettem a dolognak.

Hogy mit csináltál?

Én vagyok a király bajnoka. Az pedig számodra is nyilvánva ló kell legyen,

hogy ilyen minőségemben mennyire helytelen volna, ha viszonyom lenne
egy herceggel.

A kék szempár valósággal ragyogott. A kapitány nem lehetett egé szen

biztos benne, hogy jól hallotta-e az előbb, ahogy a lány megnyomta a herceg
szót. Már ez is elég volt ahhoz, hogy a szíve hevesebben kezdjen dobogni.

Megpróbált nem elmosolyodni.

-
Kíváncsi voltam, hogy mikor jön meg végre a józan eszed.

Vajon a lány is annyit tépődött, mint ő? Ő is állandóan a vértől mocs kos

kezét látta maga előtt? Hiába volt Celaena annyira határozott,

hiába viselkedett olyan öntelten, néha már fennhéjázóan, hiába pará dézott
csípőre tett kézzel...

Az arca akkor is kedves maradt. Ez a lágyság reménnyel töltötte el a

kapitányt. Lehet, hogy mégsem veszítette el a lelkét, amikor megölt egy
embert? Remélheti, hogy nem veszett el az embersége. Hogy visz -

szanyerheti a becsületét? Ez a lány megjárta Távolvéget, és még min dig

tudott nevetni.

Celaena az ujja köré tekerte az egyik hajtincsét. Még mindig azt a

felháborítóan rövid hálóköntöst viselte. És felcsúszott a combjára, amikor
feltette a lábát az asztalra. A kapitány megpróbált az arcára összpontosítani.

Nincs kedved csatlakozni hozzám? - kérdezte az orgyilkos, és kezével az

asztalra mutatott. - Micsoda ostobaság volna egyedül ünnepelni.

Chaol a lányra nézett, a tekintetét nem kerülhette el az arcán ra gyogó

félmosoly. Bármi is történt Káinnal, bármi is történt a párbaj során... az még
sokáig fogja nyomasztani. Most azonban...

Magához húzta a széket, és leült. A lány bort töltött egy kupába, és a kezébe
nyomta.

Négy év a szabadságig! - kiáltotta, és magasba emelte a poharat.

Chaol viszonozta a gesztust.

-

Egészségedre, Celaena.

Találkozott a tekintetük. A kapitány most már nem titkolta a mo solyát.

Az orgyilkos elégedetten vigyorgott. Chaol úgy vélte, hogy talán nem is

fogja beérni négy esztendővel.

Celaena a sírkamrában állt, és tudta, hogy álmodik. Almában gyak ran

látogatott ide. Volt, hogy ismét megölte a ridderakot, máskor Elena

koporsójának foglya volt, néha pedig egy arc nélküli aranyhajú fiatal nővel
kellett farkasszemet néznie, akinek a fejére elviselhetetlenül súlyos korona
nehezedett. Ma éjjel azonban... ma csupán ő és Elena voltak a sírkamrában.

A helyiség ragyogott a holdfényben. Nyoma sem volt a ridderak tetemének.

Gyógyulnak a sérüléseid? - kérdezte a királynő, és nekidőlt a saját

sírszobrának. Celaena az ajtóban állt. A királynő nem viselt pán célzatot.

Ismét megszokott bő ruhája volt rajta. Az arcából békesség és nyugalom

sugárzott. Eltűnt belőle a vadság.

Remekül - felelte Celaena, és gyorsan végigpillantott magán.

Ebben az álomvilágban teljesen eltűntek a sebei. — Nem tudtam, hogy

harcos is voltál.

A fejével a kardtartó állvány és Damaris felé biccentett.

A történetírás számos dolgot elfelejtett velem kapcsolatban -

válaszolta Elena. Kék szemében szomorúság és harag lángolt. - A démon
háborúk idején ott küzdöttem a csatatereken Erawan el len... Gavin oldalán.

Ott szerettünk egymásba. A legendáitok szerint azonban én csupán valami

gyengécske hajadon volnék, aki toronyba zárva, mágikus nyakláncával a
kezében várja a megmentő hős herceg érkezését.

Sajnálom - felelte Celaena, és megérintette az amulettet.

Te több lehetsz, mint a többiek - folytatta halkan Elena. — Rád vár a

nagyság. Nagyobb lehetsz, mint én. Többre viheted, mint bár melyikünk.

Celaena szóra nyitotta a száját, de egyetlen hangot sem tudott ki adni.

Elena közelebb lépett hozzá.

Te megrengethetnéd még akár a csillagokat is - suttogta. - Bármire képes

vagy, ha elszánod magad. Ráadásul valahol mélyen ezzel te magad is
tisztában vagy. Éppen ettől tartasz a legjobban.

Celaena elé lépett. Az orgyilkos kis híján kihátrált a sírkamrából, és

majdnem elfutott. A királynő ragyogó gleccserkék szeme ugyan olyan
áttetsző volt, mint csodálatos arca.

Megtaláltad és legyőzted a gonoszt, amit Káin szabadított a világra. Most

pedig már te vagy a király bajnoka. Megtetted, amire kértelek.

-
Azért tettem, hogy szabad legyek - válaszolta a lány. Elena sokatmondóan
elmosolyodott. Celaena legszívesebben felkiáltott vol na, de sikerült
megőriznie hűvös arckifejezését.

Ezt mondod most. Amikor azonban segítségért kiáltottál, mi kor letépték

rólad az amulettet, és rád tört a rémület... akkor tud tad, hogy valaki
válaszolni fog. Tudtad, hogy én figyelek rád.

De miért? - kérdezte Celaena vakmerően. - Miért figyeltél rám?

Miért akartad, hogy én legyek a király bajnoka?

Elena felemelte a fejét. A sírkamrát beragyogó holdfényt bámulta.

Azért, mert akadnak emberek, akiket neked kell megmente ned.

Ugyanúgy, mint ahogy neked is szükséged volt egy megmentőre - jelentette

ki végül. - Tagadd, ahogy csak akarod, de akkor is vannak emberek, a
barátaid, akik számítanak rád. A barátnődnek, Nehemiának nagy szüksége
van rád. Aztán még azért, mert hosszú, végtelen álmomból felébresztett egy
hang. De nem egyetlen valakinek a hangja, hanem sok-sok emberé.

Néhányan suttogtak, néhányan sikoltottak. Némelyikük még csak nem is

tudta, hogy hangosan zokog. De mind ugyanazt akarják.

Megérintette Celaena homlokát. A lány megérezte a hőséget, az tán Elena

arca kék fényben tündökölt, ahogy Celaena jele felragyogott és lassan
kihunyt.

És amikor majd készen állsz, ha elkezded te is meghallani a jaj-veszékelők

szavát, akkor majd megérted, hogy miért jöttem el hozzád.
Azt is, hogy miért segítettem, és miért fogok a jövőben is vigyázni rád. Nem
számít, hány alkalommal taszítasz el magadtól.

Celaena szeme majdnem könnybe lábadt. Hátralépett a folyosó felé.

Elena szomorúan elmosolyodott.

Amíg azonban el nem jön ez a nap, addig is ott vagy, ahol len ned kell. A
király oldalán állva látni fogod, hogy mi az, amit meg kell tenned.

Egyelőre azonban örülj a sikerednek.

Celaenát a rosszullét kerülgette, amikor felmérte, hogy mi mindent várnak el

tőle. Ennek ellenére bólintott.

Rendben - suttogta. Már indult volna, de az előtérben megtorpant.

Hátranézett a válla fölött, és belenézett a mozdulatlanul álló királynő

szomorú szemébe. - Köszönöm, hogy megmentetted az életemet.

Elena meghajtotta a fejét.

A vér sohasem válik vízzé. Az ilyen kötés eltéphetetlen - suttogta, azután

eltűnt. A szavai még sokáig ott visszhangoztak a néma sírkamrában.
MÁSNAP CELAENA SZORONGVA LÉPETT BE a királyi tanács
csarnokába, és elindult az üvegtrónus felé. Hosszú hónapokkal ezelőtt
ugyanezen a helyen pillantotta meg az uralkodót. A szájra emlékez tető
kandallóban zöldes tűz lángolt. A hosszú asztal mögött ülő tizenhárom férfi
mind őt bámulta.

Egyetlen más jelölt sem maradt. Csupán ő. A győztes. Dorian az apja mellett
állt, és az érkezőre mosolygott.

Remélhetőleg ez jó jel.

Bár a herceg mosolya reményt ébresztett benne, a lányt mégis el fogta a

borzongás, és megremegett a szíve, mert a király komor te kintete végig rá
tapadt, ahogy közeledett feléjük. Aranyszínű ruhát viselt. A szoknyája
halkan suhogott a néma csarnokban. Mindkét kezét a gesztenyeszín
mellényhez szorította, mert remélte, hogy akkor nem fog idegesen remegni.

Megállt, és meghajolt. A mellette álló Chaol ugyanezt tette. A kapitány a

szükségesnél és az illendőnél egy hajszállal közelebb állt a vé dencéhez.

-
Azért jöttél, hogy aláírd a kinevezésedet — szólalt meg a király.

A hangját meghallva Celaena úgy érezte, hogy darabokra hasadnak a

csontjai.

Hogyan parancsolhat a világ nagy részének egy ilyen szörnyűséges ember?

Igen, felséges úr - válaszolta olyan alázatosan, ahogy csak tel lett tőle. A
tekintetét nem emelte fel a király csizmájáról.

Légy a bajnokom, és akkor elnyerheted a szabadságod. Négy év szolgálatot

alkudtál ki a fiammal, bár mind a mai napig még csak el sem tudom
képzelni, hogy mi üthetett belé, amikor alkudozni kez dett veled— folytatta
az uralkodó, és gyilkos pillantást vetett Dorian irányába. A herceg ráharapott
az ajkára, de csendben maradt.

Celaena szíve jéggé dermedt, és majdnem megtántorodott, mint a viharba

került bója. Megtesz mindent majd, amire a király paran csot ad.

Nem lesz olyan kegyetlen küldetés, amit ne hajtana végre. Amikor pedig
véget ér a négy esztendő, akkor szabad lesz. Úgy él, ahogy jólesik. Nem kell
félnie az üldözőktől vagy a rabszolgaságtól. Új életet kezdhet.

Messzire elkerülheti Adarlant. Elmehet és elfelejtheti ezt az iszonyatos

királyságot.

Nem tudta, hogy mosolyogjon-e vagy nevessen, vagy csak bólintson, esetleg
sírjon, vagy perdüljön táncra. Öregkoráig megél majd a vagyonából. Nem
kell többé gyilkolnia. Elköszönhet Arobynntól, és örökre hátat fordíthat
Adarlannak.

Nem mondasz köszönetet nekem? - förmedt rá a király.

Az orgyilkos mélyen meghajolt. Alig tudta elrejteni a boldogsá gát.

Legyőzte a vénembert. Bűnt követett el a birodalma ellen, és most mégis

győztesként születik újjá.

Köszönöm királyi felséged megtisztelő adományát. Felséged alázatos

szolgája vagyok.

Az uralkodó felhördült.

Hazudozással nem mész semmire. Hozzátok ide azt a papírt.

A tanács egyik tagja kötelességtudóan máris odaterített az asztalra egy

permagentekercset.

Celaena a tollat bámulta, és az üres részt, ahova a nevét kell írnia.

A király szeme hatalmasat villant, ám a lány nem harapott rá a csalira.

Egyetlen rossz lépés, egyetlen rossz mozdulat a lázadás vagy a dac jele, és
az öreg máris felakasztatja.

Nem lehetnek kétségeid. Ha megparancsolok valamit, azt vég-rehajtod. Nem

fogom megmagyarázni az utasításaim okát. Ha pe dig bevetés közben
elfognak, akkor utolsó leheletedig tagadni fogod, hogy közöd lenne hozzám.
Világos?

Tökéletesen, felséges uram.

A király lelépett az emelvényről. Dorian már mozdult volna, de Chaol
megrázta a fejét.

Celaena a földet bámulta, amikor az uralkodó megállt előtte.

Valamit nem árt, ha tudsz, orgyilkos - szólalt meg az idős férfi.

Celaena valósággal eltörpült mellette. Aprónak és törékenynek érez te

magát. - Ha csődöt mondasz a küldetésed során, ha elmulasz tanál
visszatérni hozzám, akkor azért igen nagy árat fogsz fizetni.

A király annyira halkan beszélt, hogy a lány is éppen csak hogy megértette a
szavait.

Ha nem térnél vissza valamelyik bevetésedről, akkor fogom majd a kis

barátodat, a kapitányt...

Itt elhallgatott, hogy nyomatékot adjon a szavainak.

...és teszek róla, hogy fájdalmas halála legyen.

Celaena tágra nyílt szemmel meredt az üres trónra.

Ha pedig még akkor sem térnél vissza, kivégeztetem Nehemiát is.

Utána halál vár a testvéreire. Nem sokkal később pedig melléjük

temettetem az anyjukat. Ne hidd, hogy nem vagyok ugyanolyan ra vasz,

mint te magad.
A lány nem látta az arcát, de így is tudta, hogy mosolyog.

Akkor most már mindent értesz, ugye? - A király hátrább lépett. -

Írd alá!

Celaena a papíron lévő üres foltra pillantott. Az nagyon sok minden nel
kecsegtette. Némán, mélyen beszívta a levegőt, és csendben imád kozva a
lelki üdvéért, odakanyarította a nevét. Minden egyes betűt nehezebb volt
leírnia, mint az előzőt. Végezetül letette az asztalra a tollat.

Remek. Most pedig takarodj! - mordult fel a király, és az ajtóra mutatott. —

Hívatlak, ha szükségem lesz rád.

Az uralkodó már ismét a trónján ült. Celaena óvatosan meghajolt.

Tekintetét képtelen volt levenni a férfi arcáról. Csupán egy pil lanatra nézett
Dorianra. Meg mert volna esküdni rá, hogy a fiatalember szeme szomorúan
lángol. Dorian azért még így is elmosolyodott. Chaol óvatosan megérintette
az orgyilkos karját.

Ha hibázik, a kapitányra halál vár. Nem küldheti a halálba, aho gyan az

Ytger családot sem. Hihetetlenül könnyűnek érezte ma gát, miközben
ólomsúly nehezedett a vállára. Az orgyilkos kilépett a csarnokból.

Odakint a szél hangos üvöltéssel tombolt az üvegtorony körül. De ahhoz

nem volt elég ereje, hogy megrázza a falakat.

Ahogy távolodott a koronatanács csarnokától, Celaena érezte, hogy egyre

kevésbé nyomasztja a teher. Chaol egészen addig néma maradt, míg el nem
jutottak a palota kőből épült részébe. Ott szembefordult a lánnyal.

Szóval, bajnok... — kezdte. Még mindig nem viselte a kardját.

-

Igen, kapitány?

A férfi halványan elmosolyodott.

Most már boldog vagy?

Celaena nem próbálta elleplezni a vigyorát.

Lehet, hogy most adtam el a lelkemet, de... i gen. Legalábbis annyira boldog,
amennyire csak lehetek.

Celaena Sardothien, a király bajnoka — mondta ki halkan a férfi.

Mi van vele?

Tetszik a hangzása — felelte Chaol, és megvonta a vállát. — Tudni akarod,

hogy mi lesz az első bevetésed?

Celaena a fiatalember aranybarna szemébe nézett, és rengeteg ígéretet látott

benne. Chaolba karolt, és rámosolygott.

Majd holnap elmondod.