A Harmadik Birodalom kultúrpolitikája

I. A nemzeti szocializmus kultúrpolitikája.

Új eszmények és célkitűzések.
A nemzetiszocialista kulturális törekvéseknek a legszembeötlőbb alapjellemvonása, hogy az ország
minden kulturális megnyilatkozását a nemzeti és szociális érdekközösség szolgálatába igyekszik
állítani. Lemond tehát azokról a művészi megnyilatkozásokról, melyek a nemzetiszocialista népi
közösségre nézve közömbösek vagy éppenséggel veszélyesek. A Harmadik Birodalom
kultúrpolitikai vezérlőelve: „Az élethez fordulni s úgy a tudományt, mint a művészetet a népi
közösség szolgálatába állítani!” Rust, birodalmi nevelésügyi miniszter 1937 március 13-i
rendeletével megalapítja a „Birodalmi Kutatótanácsot”, az ország vezető kultúrpolitikusaiból és
mindenfajta szakbizottságokból. Feladata: „gondoskodjék minden erőnek egységes összefogásáról
és tervszerű irányításáról, hogy az egyes tudományágak egyöntetűen törekedjenek a Négyéves
Terv (Hitler politikai, közgazdasági és kulturális programja) által kitűzött tervek megvalósításához:
„Amit a sors a talaj makacssága révén megtagadott népünktől, azt kell kiharcolnunk a szív és az
agy egybefeszítése révén.” Így érthető, hogy ma már minden chémiai intézetnek, főiskolának és
chemikusnak Németországban a legfőbb problémája, hogyan lehet bükkfából ruha és fehérnemű
készítésére alkalmas gyapotszerű anyagot készíteni, a műegyetemek legfőbb problémája a
munkásház és a családi ház lehető olcsó, praktikus és ízléses tervezése. Az egyetem jogtudományi
karának tanárai és hallgatói a liberális szellemű római jog csaknem teljes mellőzésével az
ősgermán jogi, társadalmi és politikai berendezéseiket tanulmányozzák, hogy a jelen jogi
gyakorlatát minél inkább a nemzetiszocialista közösségvédelem szolgálatába irányítsák, a római
jog egyénvédelmével szemben. Az orvostudományi karok, kór- és kutatóintézetek első feladata a
sterilizációs műtétek tökéletesítése, hatásainak vizsgálata. A zenei főiskolák munkásai azon törik a
fejüket, hogyan lehetne a muzsika kincseit minél inkább népszerűsíteni, közkinccsé tenni, szemben
azzal az elvvel, mely a művészetet a kiválasztottak privilégiumának hirdette. A liberális éra
szabadkutató, apolitikus, a népi közösségből kint élő, életidegen művészfigurája — melyet a
századvégi és eleji német vicclapokból bőven ismerünk — eltűnőben van. Egy új művész-tudós
típus van kialakulóban, mely öntudatos tagja a közös munkásfrontnak; a népi közösség reális
boldogításáért dolgozik. Népe sorsának részese és nélkülözhetetlen együttküzdője. Ez kemény
öntudattal és önbizalommal tölti el s ez a közösségi élet harcába sodródott tudós-művésztípus
merő ellentéte annak a tudós-művész figurának, amely a „Fliegende Blätter” karikatúraalakja volt.
Szervezés, irányítás.
A mai Németország kultúrirányító munkája három nagy intézmény között oszlik meg, melynek
vezetőit a Vezér nevezi ki: 1. A Birodalmi Kultuszminisztérium (Reichsministerum für Erziehung,
Wissenschaft und Volksbildung): Rust és a könyvei révén hírhedtté vált Rosenberg vezetése alatt
(utóbbi a világnézeti nevelés irányítója). Ennek két, az önálló minisztérium jellegével bíró
kamarája: 2. A propagandaminisztérium(Reichsministerium für Volksaufklärung und Propaganda:
Reichskulturkammer) dr. Göbbels vezetése alatt és 3. Az egyházi ügyek
minisztériuma (Reichsministerium für die kirchliche Angelegenheiten), legutóbb Kerr vezetése alatt.
A tudományok a nemzetiszocialista szellem reformképében.
A világnézeti tudományok. (Theológia, filozófia, fajtudomány.)
A tudományos és művészi világszemléletnek teljesen gyakorlatiassá válásából könnyen
megérthetjük, hogy a két legelvontabb tudománykor: a theológia és a filozófia került a
legkeményebb kritika középpontjába. A közkritika legfőbb vádjai a következőkben foglalhatók
össze: Az itt domináló protestáns theológia az egyháztól elszakadt, felekezetfölötti kritikai
tudománnyá alakult át. Ennek a szellemnek megnyilatkozása jelentkezett abban, hogy az
egyetemek theológiai karán akadtak már professzorok, akik cáfolgatták a kereszténység alap
dogmáit (Szentháromság, Krisztus istensége) is. A német protestáns theológia a liberális
szabadkutatás égisze alatt katedratudománnyá vált. Nem törődött a szociális munka tengelyében
álló gyakorlati egyházmunkával, a gyülekezet lelki gondozásával, a lelkészképzéssel, hanem
destruálta a hitet és az egyházias öntudatot még azoknak a lelkében is, akiknek a vallásuktól és
templomuktól elhidegülő gyülekezeteket saját bizonyságtevésükkel kellett volna az Isten és az
egyház számára megnyerni. A szabadelvű racionalizmus e gyakorlatilag romboló hatása alól a
római katolikus theológiát és lelkészképzést a zárt dogmarendszer és egyházfegyelem
kétségtelenül határozottabban megőrizte, de a gyakorlati lelkigondozás irányító feladatai itt is
háttérbe szorultak.
A német lélek mai vallási válságának legmélyebb gyökerét kétségkívül a theológia és a
lelkészképzésnek ebben az életidegen, antiszociális elracionalizálásában kell keresnünk. És ily
értelemben állítják, hogy a német egyház válsága elsősorban maguknak a német keresztény
egyházaknak a válsága s azt mindenekelőtt saját maguknak kell megoldaniok. Ma ott a laikus nép
köréből közvetlenül kisarjadva, oly vallásos tárgyú megnyilatkozások látnak napvilágot, mint a „Hol
vagy Isten?! — Hol vagy Egyház?”, melyekben a Krisztust kereső német lélek drámai
meghasonlásában vonja a német keresztény egyházakat felelősségre a közvélemény előtt.
Igen sok német theológus maga is belátta már ezeket a hibáikat és az egyetemek theológiai karain
is mindinkább lábra kap az a szociális irányzat, mely úgy az elméleti theológiai, mint a gyakorlati
lelkészképző munkát a gyülekezeti lelkigondozás szolgálatába igyekszik állítani s mindazokat a
racionális problémaköröket háttérbe szorítani, melyek a gyülekezeti építő lelkigondozás
érdekkörének a peremére esnek, vagy arra éppenséggel ártalmasak. Ma már a theológiákon a
mindinkább háttérbe szoruló héber filológiai tanulmányok és szemináriumok helyébe pl. Keresztény
Szociális Szemináriumok nyílnak, melyek félévenként foglalkoznak oly problémákkal, mint a családi
élet válsága, a születésszabályozás, mint keresztény erkölcstani probléma, az iparostársadalom
keresztény missziója, a felnőttek vallásos nevelése. Tanulmányi kirándulásokat rendeznek
gyülekezetekbe, gyárakba és a falusi munkahelyekre, hogy az ifjú lelkészjelölttel megismertessék
leendő munkaterét, munkája feladatait és mindenekfelett beállítsák őket azoknak a lelki-testi
problémaköreibe, amelyek előtt az életbe kilépve, előbb tanácstalanul állottak. A Krisztus-hű
theológiákon határozottabban alakul ki a pozitív keresztény- és építő irányú hit- és erkölcstan. Az
írásmagyarázó theológusok a régi evangéliumok és episztolák (az ú. n. perikópák, melyeket az
egyházi év vasár- és ünnepnapjain olvastak fel és magyaráztak) fejtegetésével foglalkoznak. A
német keresztény theológia kétségkívül megújhodott és megújhodását a nemzetiszocialista
szellemtől nyerte és ez teszi győzőképessé az ugyancsak a nemzetiszocialista szellemből fakadó
pogány germán mozgalmakkal szemben. Az elmélkedő és szabados katedra-theológiából
népszolgáló theológia lett — legalábbis egyedüli életképes kibontakozási iránya szerint.
Németország megszűnt a filozófusok országa is lenni. A nemzetiszocialista világnézet szemében a
filozófusok „weltfremd” zöldasztaltudósok, kik az élet ismeretétől távol álló rendszereiket
íróasztaluk mellett agyalják ki ésaz embereknek a reális életküzdelmek közt kiacélosodott
egészséges gondolkodásmódját csak megzavarják. A filozófia múltját és jövőjét tehát abból a
szemszögből mérlegelik, mennyiben hasznos a népi közösség szolgálatában. Talán jellemző erre,
hogy a régi német filozófus-világbüszkeség, a „Tiszta Ész” Kant-ja eltörpül Fichte alakja mellett, aki
bár Kant rendszerének csak továbbépítője volt, de a napóleoni háborúk alatt beszédeivel (Reden an
die Deutsche Nation) öntudatosította a nemzeti érzelmet, mert a zsidók német polgárjogosítása
ellen harcolt és mert járványbetegek ápolása közben halt vértanúhalált. Renaissance-szát éli
Nietzsche is az „Übermensch”-ével és a „Sárga oroszlán”-jával, vezértípus-elméletével
kapcsolatban, bár lényegileg tévesen. Mert míg Hitler vezértípusa a nép felelős szolgája akar lenni,
addig Nitzsche „Sárga oroszlánja” eszménye épp a mindenen keresztültaposó, felelősségnélküli
kényúrnak. A fajelmélettel kapcsolatban Darwin, Häckel és Lamarck művei nyertek új jelentőséget.
A gyakorlati élet és gondolkodás elmélete (logika, etika, lélektan) ma is virágoznak, a metafizikai
spekulációk ideje viszont lejárt. Az új német tudománypolitika tehát nem tartja feleslegesnek és
nem küszöböli ki a filozófiát sem kulturális munkatervéből, hanem csak mint a többi tudományt is a
nemzetközösségi célkitűzés egyenes szolgálatába igyekszik beirányítani. Az egyetemek már ily
lélektani és filozófiai előadásokat hirdetnek, mint: Bevezetés a fajlélektanba. Az öröklési jelleg és a
faji lélek. Jellemfelismerési gyakorlatok (tanárjelöltek részére.) Gyakorlatok a célzás és lövés
psychophysikájához. Általános ismeretelmélet. Az etika alapkérdései. Ifjúság és hivatás. Goethe
világnézete. A „német” filozófia története, stb. — Alfred Rosenberg a német filozófia jövőjéről és
feladatairól a következőképp nyilatkozott: „A jövendő egyetem karainak királynője kell hogy legyen
majd a nemzetiszocialista filozófia. De ennek inaugurációját egy germán értéktanból kell vennie.
Oly fogalmak, mint a becsület, hűség, bátorság, kell, hogy legalábbis oly exakt alapkövek
legyenek, mint a fizikai kísérletek a természettudományi munkában. A fajpszichológiai
kutatásoknak és az északi-német szépségideál szolgálatának kell még az új német filozófia
számára munkairányt szabniok.”
Az eddigi filozófiát és a felekezeti ágakra oszló theológiát ma az ú. n. nemzetiszocialista filozófia
volna hivatva helyettesíteni, mely a német nacionalizmus összefogó világnézeti tudományává,
mintegy a germán népegység elméletévé kíván lenni. Ennek hátterében pedig a fajelmélet, a
fajkutatás és az élettani (biológikus) gondolkodásmód áll, mely az Universum összes jelenségeit és
lényegét a tapasztalati-élettani-fizikális szemszögből szemléli. (Biologisches Denken in unserer
Geistes- und Naturwissenschaft.”) E szerint az Universum változatlan törvényei szabják meg a
természeti világ, az ember és az emberi kultúra útját. Az emberi közösségek sorsa, képessége és
értéke is biológiai adottságukban, nevezetesen a faji leszármazásban van adva s így ez is
megmásíthatatlan. Vallási, népi vagy nemzeti egység kialakulásánál az örökletes faji adottság
szolgál alapul, mely biológiai úton biztosítja e nép, vagy nemzetegység lelki rokonságát. Csak a faji
jelleg hozza meg azokat az irányvonalakat, melyek a nemzeti egységnek az életszemlélet terén
útmutatást adhatnak. Ebből következik, hogy ez új német faj filozófia szerint a fajtában öntudatra
ébredt németség kell, hogy vezetője legyen az emberi kultúrának, míg a német kultúrát a többi
népfajok, utánozva is csak kevéssé képesek megközelíteni.
Itt tehát a német fajtudománnyal mint egységes világnézetre igényt tartó tudománnyal kell
szembenéznünk. E tudomány alapja azon természettudományi bizonyítékokon nyugodnék, amelyek
az ember állati származását és az emberfajok különböző elágazását igazolnák. Ennek a feladatnak
a német fajtudomány nagy lendülettel indult neki.
A fajtörténeti kutatások a különböző helyek és korok rétegezett csontvázainak a vizsgálatából
indulnak ki s összehasonlításokkal dolgoznak egész a mai kor emberéig felmenően. De sem az
anatómiai, sem a biológiai (élettani) bizonyítékok nem elegendőek és tudományos szempontból
általában hiányosak. A leglényegesebb ponton, ahol az állatok (majom) és az ember közötti
kapcsolatot kellene kimutatni, nem tudnak reális, leletszerű bizonyítékokkal szolgálni s a fejlődési
folyamat első létezőjének a problémáját fel sem merik vetni. S ha bizonyítékait ebben az irányban
még sokezer-számra gyűjtene is, megmarad szemlélet s kutatómódjának az a materialista-
naturalista egyoldalúsága, mely szemet huny az emberi szellem és az állati lélek közötti különbség
fölött. Pedig itt van az igazi különbség. Megnyugtató felismeréshez itt csak az juthat, aki a vallásos
élmény szent tüzében képes az isteni kinyilatkoztatás titkait felfogni, melyeknek kapuja előtt
minden racionális kutatókészség és törekvés örök időre megtorpanni kénytelen. Az egyoldalúan
animális fajspekuláció, mint politikai világnézet itt is csődöt mondott, kénytelenek lévén a német
nép faji összetételét is nagy mértékben tarkának és kevertnek megállapítani. Tehát az új
nemzetiszocialista filozófia ily értelemben Rosenberg álma marad. Életképessé a gyakorlatban úgy
válik, hogy éppen a faji különbözőségeket egybefoglaló és elsimító német nemzeti sorsközösség
elvi problémáinak és eszményeinek az elméletévé válik s így bele illeszkedik abba a nemzeti
munkafrontba, mely mindenfajta német munkamegmozdulást e munkaközösség szolgálatába állít.
Ugyanígy függ persze a jövője és életképessége attól is, hogy meg tudja-e adni s tudja-e
biztosítani a keresztény világnézetnek is azt a munka- és hatóterületet, amely nélkül munkája
egyoldalú s a nemzeti és szociális népi közösségre éppenséggel rombolóvá válik.
A neveléstudomány.
A nemzetiszocialista kultúrprogram sajátossága legjellegzetesebben abban szembetűnő, ahogyan a
neveléstudomány feladatát felfogják és előírják. A szabadelvű kor pedagógiáját a következőkben
bírálják: Már a neve is rossz. A pedagógia gyermekvezetést jelent, holott a nemzetiszocialista
állam neveléstudománya a népi közösség nevelőtudományává (Volksführungswissenschaft) akar
lenni. Az eddigi neveléstudósok csekély kivétellel (Pestalozzi) elméleti rendszerek képviselői voltak
(Rousseau), akiknek nevelőeszménye kívül áll a népi közösségen (Emile légies, életidegen alakja).
Náluk a jellemképzés háttérbe szorul a racionális oktatás mellett. A szabadelvű, individualista
világnézettel a hátuk mögött a nagy és kivételes tehetségek egyéni kifejlesztésére törekedtek a
köznevelés céljainak elhanyagolásával, ezeket sem nevelték rá a szociális népi közösség
szolgálatára. Ennél a pedagógiánál egészen alárendelt, sőt szembenálló szerepet játszottak a
gyakorlati élet követelményei. Ezt a spekulatív pedagógiát az élet számtalanszor ki is vetette már
magából. Világos tehát ebből az, hogy a gyakorlati népközösségi életből kell azoknak az
eszményeknek kikristályosodni, ahonnan az új neveléstudomány felé az irányvonalak kisarjadnak.
Ha némi túlzás és egyoldalúság ebben az egész felfogásban és törekvésben szembetűnő is, de
alkalmas arra, hogy a szabadelvű és spekulatív neveléspolitika számtalan beteges kinövését elénk
tükrözze.
A jogtudomány.
átformálásánál természetesen ugyanezek az alapelvek érvényesülnek. A német jogi felfogás alapja
a nemzetiszocialista világnézet, amelynek egyedüli forrása viszont a nép, a szociális népi közösség.
A Római Jog, amelyből a modern európai államok jogszemlélete és jogrendszere általában kiépült,
alapstruktúráját tekintve, ugyancsak a nemzetközi szabadelvű, individualizmus képződménye.
Felülről jövő, kiagyalt hatalmi jog, amely lényegében idegen a népi közösségtől s annak
érdekvédelmétől. „Das Recht darf nicht das Produkt abstrahierender Geisteskünstler sein. Es muss
aus dem Bewusstsein des Volkes und der Rasse entspringen”: A jog semmiképp sem lehet
absztraháló szellemművészeknek (szellembűvészeknek) az agyterméke. A nép és a faj öntudatából
kell annak kisarjadnia — mondja Frank, a fő nemzetiszocialista jogreformátor. [1] Éppen ezért, az új
német jogszemlélet szerint a jog nem merevedhetik örökérvényű paragrafusokba, ezek mindig a
népi közösség időszerű érdekvédelmének a szolgálatához kell, hogy hasonuljanak. Ez szabja meg a
nemzetiszocialista jogi elfogás viszonyát a történelmi jogrendhez (az alkotmányhoz) is, ősgermán
jogi tradíciójukat illetőleg is. Ennek a jogszemléletnek a feladata, hogy az egyént a közszolgálatba
állítva vizsgálja, értékelje; a köz s az egyén egybeszövődő érdekét átfogóan védje. Ez a totális
(szociális) jogi felfogás már alapelvileg nem ismer különbséget magánjog és közjog között. A
német jog egységes és a család, község, párt, állam egységes jogrendszerébe kell a magánjognak
szervesen beilleszkednie. A német jog eszménye ebben a vonatkozásban az, hogy alkalmazott
morál legyen. Annál is inkább, mert a „Sachenspiegel” (1230 körül) szerint minden jog végső
forrása az Isten: „Got is selve Recht”.
Ennek az új szellemnek megfelelően reformálják egész régi jogrendszerüket. így jön aztán létre az
új devizajog, az új részvénytársasági jog, mely a tőke névtelenségét megszünteti, az új sajtójog,
mely a gyors és szigorú felelősségrevonás és nem a cenzúrázás, vagy az elkobzás alapján áll,
pontos megszabásával annak, kik lehetnek egyáltalán közírókká, a kisgazdabirtok-törvény, az
egészségvédelmi törvény stb. Az a nemzetiszocialista szellem, mely a német jogi
reformtörekvésekben érvényesül, legjellemzőbben dr. Schlegelberger, igazságügyi államtitkár
szavaiból tükröződik elénk, aki az új polgárjog tervezésével kapcsolatban a következőkét
mondta[2]: „A régi polgárjog sohasem szólhatott a nép szívéhez, amely a homloktérbe a vagyon
jogi biztosítását és rendezését állította s csak messze mögötte tárgyalt a házasságról és a
családról. A személyiségjogot (a vagyonival szemben, pl. a kisgazdák) általában véve nem ismerte
és szókincséből hiányzott a becsület („Ehre”) szó. E régi polgári törvénykönyv formalizmusa nem
ismert különbséget tulajdon és tulajdon, bérlet és bérlet, szerződés és szerződés között. Nem tett
különbséget egy doboz cigaretta és egy kisbirtok tulajdonosa (tulajdonjogi viszonya) között s egy
kislakásbérlet ügyét csak úgy tárgyalta jogilag, mint egy vasárnap délutánra bérelt autó ügyét. Ez
az a „Gleichschaltolás”, amit a népi jogérzület sohasem is tudott megérteni.“ Ezt a reformszellemet
munkálják már az egyetemek jogi karai is, ahol ilyenfajta előadásokat hirdetnek: Saxenspiegel-
exgese. A Német Birodalom és egyéb államok fajbiológiai törvényhozása. Nép és gazdaság. A
határövi és a külföldi németség jogi helyzete. Család, munkás, vállalkozó. A szociális biztosítás. A
Kúria (Reichsgericht) új büntetőjogi döntvényeinek megbeszélése. Hetenkénti áttekintés a
fontosabb bel- és külpolitikai eseményekről. Csupa aktualitás, eleven népközösségi szolgálat, a
jog- és államtudomány egész problematikájának aktivizálása. Viszont az ősgermán jog
tanulmányozásával szemben csaknem teljesen eltűnőféiben vannak az egyetemek tanrendjeiből a
Római Jogról hirdetett előadások.
A történettudomány.
Jellemzően van kialakulófélben az új birodalom történetszemlélete, amely szerint a világ
történelme nem a népek, hanem a fajok történelme, ahol a vezetőfajnak az északit akarják
kimutatni. E fajnak a legnagyobb politikai alkotása a német egység létrehozása. Így a német
politikai történelem egyenlő a német egység kialakulásának történetével. Már a tudományos
történetírást olyan módon irányítják, hogy az egyik legfőbb pedagógiai segédeszköz lehessen a
népközösségbe való belenevelésnél. Előtérbe mindenütt a hazai történelem művelése kerül s
kemény kritikával sújtják a liberális kort, melynek történészei oly sok időt fordítottak idegen népek
és elavult korok történelmének tanulmányozására, miközben saját népük történelmének
munkálását elhanyagolták (Schliemann szelleme: A görögséget görög lélekkel kutatni!). Ezzel
szemben ma a germán őskor (Caesar, Tacitus), a germánok ősi szokásai, erkölcsei, békés és hadi
berendezései stb.-nek a kutatása és művelése kell, hogy előtérbe kerüljön — Német lélekkel
kutatni! (Studenkowsky, szász nevelésvezető.) Nagy szerepet nyer itt persze a szülőföldkutatás és
minden falu, város, vidék iskolájának külön-külön főfeladata, hogy saját kisebb területi és népi
egységének a múltjával foglalkozzék, a központi irányításnak megfelelően. Ennek a szolgálatában
állottak a múzeumok is.” A művész-múzeumoknak főfeladata a művészi élmény népszerűsítése a
nép széles rétegei számára. Itt tűnik ki a legszembetűnőbben, hogy minden idők nagy művészei
népük legmélyebb vágyainak és jellemtulajdonainak megtestesítői, akik semmi egyebet nem
tesznek, mint az erőket, melyek a hazai örökségből feléjük áramlanak, műveikben formákba öntik
s ezért ők népük nagy kinyilatkoztatói. Egy nép jelleme, hajlamai és világszemlélete
művészalkotásain keresztül tűnnek a legszembetűnőbben elibénk. Ezért van oly nagy szerepe
nálunk a jövőben a múzeumoknak népünk nemzeti öntudatra ébresztésénél, melynek sikere főként
a múzeumlátogatásoknak és vezetéseknek kellő megszervezésétől és irányításától függ, amely
irányban a pártiskolázás és a „Kraft durch Freude” már igen jelentős lépéseket tett.” (Dr. Delphy.)
Az egyetemek munkáját persze itt is a gyakorlatiasság és időszerűség szelleme hatja át s sokat
foglalkoznak a történelem nagy vezéregyéniségeivel, a hazai nép- és táj történettel, a legújabbkor
történetével (Politikai történelem Versailles-tól, délkelet-európai kérdések stb.). Nagyon jelentős
még itt a szociológiai kar működése, mely ilyen előadásokat hirdet: A szociológiai helykutatás
története és módszere. Az iparos társadalom. A parasztság stb. [3]
Nyelv, irodalom és egyéb művészettudományok.
A liberális korszak egyik hibájául róják fel, hogy a népi nyelv ápolása és fejlesztése helyett egy
nemzetközi jellegű céhnyelvet szerkesztettek, mely éket vert a nép és a tudomány közé. Ha egy
vidéki kisváros gimnáziumából egy német fiú az egyetemre került, jóformán semmit sem értett egy
darabig a professzorok előadásaiból. Így kellett pl. Kant Tiszta Ész Kritikáját pár évvel előbb
„németből” (?) németre fordítani. (A mű meg is jelent.) A „Brennessel” című lap idéz egy jellemző
részletet egy orvostanhallgató egyetemi jegyzeteiből századunk fordulópontjának idejéből, ahogy a
professzor a kolerát „magyarázta”; „A cholera fogalmának érthetőbb és világosabb magyarázatát,
mint a következőt nem adhatom, kérem ezért írják le: A cholera egy hirtelen inficiáló generális
korporálmiserabilitás-gyengeség által afficiált individuumnak sanguinikus naturájú, abundáló
fluidumquantitásoknak superaltiv absorbeálása által prokreált, abnormális, provizórikus átmeneti
állapota, mialatt a speciális naturálkonstitúció-képesség reális, arteriálisan disposicionális
stomachalpatientalitásától deliberálni igyekszik: Cholera ist nichts anderes, als der durch
Superlative Absorbierung abundierender Fluidumsquantitäten sanguinischer Natur prokreirte,
abnormal provisorische Uebergangszustand eines durch plötzlich infizierende generelle
Korporalmiserabilitätsschwäche affizierten Individuums, währenddessen sich die spezielle
Naturalkonstitutionsfähigkeit von ihrer realen, arteriell dispositionellen Stomachalpatientialität zu
deliberieren sucht.” Mindenesetre nagyon szembeszökő példa, mert ily sok szóval ennyire semmit
mondani, tényleg külön céhművészet kell. Túl általános szakkifejezések tán logikus halmaza, amely
kétségtelenül alkalmas arra, hogy a nemzetközi tudományos szóhasználatban jártas professzor
ebbéli képességeit fitogtassa s hallgatóiban maga iránt „szent borzalmat” keltsen, de vajmi kevés
köze van magához a kolerához, annak valószerű leírás alapján való megértetéséhez és
megmagyarázásához s még kevesebb reményt nyújt arra, hogy a gyakorlati orvos ennek az
életidegen szóhalmaznak valaha is valami hasznát venné. Az új birodalom nyelvtudósainak tehát
feladatukká tették az ógermán nyelvkincs tanulmányozását, azzal a határozott célzattal, hogy a
nemzetközi kifejezéseket igyekezzenek a régi német szavak és kifejezésmódok felújításával
kiszorítani. A latin betűk használatát a gót betűké már annyira kiszorította, hogy ezekkel nemcsak
a sajtóban, iskolában, stb., hanem az írógépeknél sem találkozunk. Az ógermán nyelvészet és
irodalom kutatása fellendült az egyetemeken is és ilyen irányban művelik a képzőművészeteket is.
A természettudományokat,
amelyek már önmagukban véve is gyakorlati jellegűek, jellegzetesen állítják a népi közösség
szolgálatába. A kémia, gazdaság és orvostudományok vezetőproblémája lett a nép helyes
táplálkozásának, életmódjának stb. az irányítása. Az orvostudomány céltudatosan a család és
népvédelem szolgálatába áll. A föld és természetrajz fő feladata a hazai és a német föld
emberének, állat és növényvilágának megismertetése. A vegyintézetek bükkfából igyekeznek
gyapotszerű anyagot készíteni s a műegyetemek legfőbb gondja, hogy a családi házak építését a
legcélszerűbben megoldják és így tovább.
A számtan és mértan terén forradalmi újítást jelentett, hogy a 360 fokra osztott kört 400 részre
osztották. Ezentúl tehát nincs fok, perc és másodperc, hanem csak tizedrész. A derékszög pl. nem
90 fok, hanem századrész. A 360-as rendszer helyét a 400-as veszi át. Mindezzel a földmérési
munkálatokat és a logarithmus rendszert akarják egységesíteni, ill. egyszerűsíteni. A régi rendszer
csak a nemzetközi tudományos érdekű vonatkozásokban (földgömbmérés, térkép) marad
érvényben.
Meg kell jegyeznünk, hogy ez az egész nemzeti és gyakorlatiasnak mondható szellem nem az
elméleti kutatóterületről akarja a munka és az elismerés jogát és lehetőségét megvonni. Annyira
semmi esetre sem naiv, hogy ennek a szükségességét, éppenséggel a gyakorlati érdek
szempontjából, be ne látná. Csak az ellen a nemzetközi és szabadelvű tudományos és művész
szellemmel vette fel a harcot, amely semmibe sem vette a nemzeti és szociális érdekeket. Viszont
az eddig egyoldalúan csak a nemzetközi légkörben mozgó tudományos munkának nemzeti és
szociális célkitűzést adott és ugyanezt a jogot és társadalmi megbecsülést biztosítja a német tudós
és művész számára, mint a nemzeti munkafront egyéb tagjainak. Hogy helyes irányba haladnak,
tán éppen a legfőbb bizonyítéka a német tudományos intézetek életének csodálatos felvirágzása,
elevensége, sőt lázas munkatempója.

Vezérelvek. — Az iskolák: Elemik (Volksschulen) és a pedagógusképzés. A hivatásra

nevelő iskolák (iparos- és kereskedőtanonc-iskolák: Breufschulen). A középiskolák (az
általános középiskola, a gimnázium, a ráépítőiskolák (Aufbauschulen). Látogatás egy
nyomdászképző iparostanonc-iskolában és egy gimnáziumban. — Egyetemek, egyetemi
élet. — Egyletek: A Hitler-Ifjúság (Hitler-Jugend). A Német Leányok Szövetsége (Bund
Deutscher Mädchen). — A Birodalmi Munkaverseny — A Birodalmi Munka- és
Katonaszolgálat, S. A. és S. S. mint nevelési tényezők. — A koncentrációs táborok.
II. Nevelés és iskolák a Harmadik Birodalomban.
Vezérelvek.
„Az iskolarendelet vezetőgondolatai” a következőkben tűzik ki a nemzetiszocialista nevelés és
oktatás célját: „Az iskola legfőbb feladata, hogy az ifjúságot ránevelje a nép és az állam
szolgálatára. Mindazt, ami ezt a nevelést előmozdítja, ápolni kell és mindazt, ami veszélyezteti,
kiküszöbölni. Az iskola belső és külső élete ennek a feladatnak a szolgálatában áll; vezetők,
nevelők, tanulók és iskolai alkalmazottak mind erre vannak kötelezve. A felügyelet csakis az élre
állított (állami) hatóságokra tartozik.” Továbbá „az iskolai életben előtérben kell állania a jellem és
az akarat kiképzésének, mely a személyiséget alakítja ki a következő eszmények szerint: Szeresd
hazádat és védd a népedet! Légy büszke néped (nem fajod) nagyságára és mutasd magad rá
méltónak! Légy büszke a nevedre és tartsd azt tisztán! Légy lovagias! Légy hű! Tűnj ki
szerénységeddel! Légy titoktartó! Légy jó barát! Tanulj meg engedelmeskedni! Légy erős a hitben!”
A német nevelés főszempontjai szerint tehát a szervezést és irányítást illetőleg teljes egységre
törekszik, ami mögött egyedül a nemzetiszocialista világnézet áll s ennek alárendelve ad helyt a
valláserkölcsinek is. Vezetőcélja a népi közösségbe s annak szolgálatába való belenevelés.
Munkaterületét tekintve, az ifjúságon túlmenően kiterjed az egész népi közösségre. Hitlernek a
népet és birodalmat egybefogó politikai törekvését legjobban jellemzi tán az a nagy mozgalom,
mely a német vidékek tájszólásait is kiküszöbölni igyekszik az iskolai nevelés útján. (Die sächsiche
Schulen müssen fortan Schulen der Sprachzucht sein.) Jelentőségét csak akikor látjuk át, ha
figyelembe vesszük, hogy a birodalom területén több olyan tájszólás van, melynek beszélői
egyáltalán nem, vagy csak nagy nehézségek árán értik meg egymást, bár az is kétségtelen, hogy
így igen sok szépség és érdekesség megy velük veszendőbe. A politika és hazafiasság fogalma
egybeesik, eltűnik tehát az apolitikus iskola és pedagógus eszménye is. Nevelők csak azok
lehetnek, akik nemcsak a tudomány, hanem a nemzetiszocialista eszmék apostolai is. Mint
tanítórend a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt egy altagozatába tömörültek. Szembetűnő a
gyakorlatias jelleg, mely a tanítás háttérbeszorításával a nevelést hozta előtérbe. (Hullámai nálunk
is észlelhetők.) A nemzeti nevelés főtárgyai (a hazai nyelv, irodalom, történelem, művészetek) s a
testnevelés kerülnek így előtérbe. A legmodernebb eszközökkel (rádió, beszélő-propagandafilm,
gramofon, éneklés stb.) igyekeznek az iskolai munkát közelebb vinni az élethez.
A német nevelés munkaterülete általában az alábbi intézmények között oszlik meg: Iskolák,
Ifjúsági egyletek,
Birodalmi munkaverseny,
Birodalmi munka és katonaszolgálat, S. A. és S. S., (melyek ily értelemben szintén nagy
nevelőértékkel bírnak),
Propaganda (mely így jellegzetesen a felnőtt nemzedék továbbiskolázó helye), — főeszköze a sajtó
s az alkalmazott művészetek.
A koncentrációs táborok.
Az iskolák.
Elemi (Volksschulen). — Pedagógusképzés.
Hangoztatják, hogy ez az iskolafaj a legfontosabb a nemzetiszocialista államban, mert ezen
mindenki keresztülmegy s ennek megfelelően a legnagyobb gondot erre fordítják.
Kezdik a tanítóképzésnél. A tanítók magasabb képesítését már előbb behozták: érettségi után még
három évi tanulmány az egyetemen. Ezt most megtoldották úgy, hogy a régi tanítóképző
intézeteket tanítóképző akadémiákká alakították át és a tanítóképzés igazi munkája ott folyik
tovább és a hallgatók csak néhány szakelőadás hallgatására járnak be az egyetemre. Így aztán ez
az intézmény céltudatossággal állhat a népnevelés szolgálatába. Emellett a didaktikai képzés is a
gyakorlatiasság jegyében folyik.
A berlini „Tanítóképzés a Harmadik Birodalomban” kiállítás csoportjai: „Mi érdekli a tanulót?” (Egy
körkérdés, amelyre a tanulóknak zsebeiket kellett kiüríteni s a leletekből személyenként
következtetnek a tanulók hajlamára s képességeire.) A játék jelentősége a nevelésben:
(Hajlamaiknak megfelelő játékszereiket magukkal készíttetik el.) A gyermekmegismerés
módozatainak a kikutatására az egyetemeken „Jellemfelismerési Gyakorlatokat” rendeznek,
melyeken a következőképp járnak el: Először is a tanuló testalkata és arca (fényképe,
physiognomia) tanulmányozandó, amelyből már megállapítható, hogy a három lelki főtípus közül
melyikbe tartozik: 1. pyknikus: kövér, alacsony, kedélyes, joviális, szociális, kifelé élő; 2.
asthenikus: sovány, vézna, magas, mogorva, magába húzódó, aszociális, befele élő; 3. athletikus,
atlétatermetű, lelki képe kevert. Persze egyébként is ezek csaknem mindig keverten fordulnak elő s
így csak a domináns vonások állapíthatók meg. Másodszor rajzokat tesznek, vagy vetítenek a
gyermekek elé, melyek kb. olyanok, mint a futurista és kubista rajzok, azaz részint érthetetlenek,
részint többféleképp magyarázhatók. Ezekre kell minden tanulónak pársoros magyarázatot írnia,
miként fogta fel azokat, amiből főként a képzelő és képezőtehetség irányára, minőségére és
mennyiségére következtetnek. A tanulók kéziratainak az elemzése (grafológia) a következő
módszer, amely főként azok idegéletére, életközelségére vagy távolságára és közösségi, vagy
osztályöntudatra hajlását mutatja, az előző módszereket kiegészítve, vagy kijavítva. A növendék
fogalmazóképességének kivizsgálására ú. n. gondolatsorokat indító szövegtöredéket adnak a
tanulóknak, akiknek aztán ezt a maguk módszere szerint ki kell egészítenie, pl. „A gyorsvonat
hajnali 3 óra 42 perckor menetrendszerűen hagyta el Aschersweiler állomást. Az állomáselőljáró
felszabadítja a pályát s pipára gyújtva, irodájába lép s már éppen az előtte fekvő újságja felé nyúl,
amikor…..” Végül is a beszélgetés a gyermek környezetével s vele magával az, amely ezt a
jellemfelismerő kutatást lezárja.
Eztán összegezik a vizsgálatok eredményét, mégpedig személyenként. Minden gyermekről ilyen
személyi lapot állítanak ki, azt időközönként javítva, felhasználják a minősítésnél. Emellett ennek
pályaválasztási tanácsadási, sőt útmutatói szerepe van, amennyiben kihat a minősítésre. A
jellemminősítés itt jóval fontosabb, mint a racionális előmenetel az egyes tantárgyakból. Pl. a tiszta
jeles növendékből lehet esetleg egyetemi tanár, de ha ugyanakkor „szociális” (visszahúzódó,
magának élő) jellemminősítése van, a politikai s egyáltalán a vezetőállás (dékánság, rektorság)
körülbelül örökre el van zárva előle. (Panaszkodnak is a pedagógusok, hogy mily nagy felelősség
terheli őket ezért.)
Az elemi iskolák kötelezően 8 osztályosak. Feladatukat a tanterv a következőkép írja elő: „A hat és
tizennégy év közötti gyermekeknek mindenekelőtt eleven és megragadó képet kell nyújtani
népünkről és hazánkról gyermeki-népies formában, melyet részint az életbe magával visz, részint a
további nevelés alapjául szolgál. Ez különösen három egymásba fonódó irányban történik:
ránevelés a munkaképességre, a népi hovatartozás öntudatára s a nemzetiszocialista állam
szolgálására. A népiskolának népünk gyermekeivel közölnie kell azokat az alapvető ismereteket és
készségeket, melyek képessé teszik őket arra, hogy népünk munka- és kultúréletében részt
vegyenek, a német munkát átgondolva, megértsék és egyszerű munkákat már maguk is
elvégezzenek. Az iskolák kötelesek (kellő idő és támogatás révén) az ezekhez szükséges technikai
felszerelésekről gondoskodni. A főhangsúly tehát itt arra esik, hogy a tanuló az elemi ismereteken
(olvasás, írás, számolás) kívül megismerkedjék, mégpedig gyakorlatilag az egyes német népréteg
főbb fizikai és kulturális munkairányaival (a szociális népi munkaközösségbe való belenevelés),
melyek közül aztán hajlama és tehetsége szerint választva, hivatásszerűen tökéletesítheti magát. A
kulturális nevelésnél a fenti irányelveiknek megfelelően a hazai nyelv és irodalom, történelem
(helytörténet), földrajz, természetrajz (a hazai flóra és fauna ismertetése), testnevelés, a
fajbiológia és higiénia, és a nemzetiszocialista eszmetan és államelméletbe való bevezetés szabja a
fő irányvonalat. Ennek megfelelően alakul pl. egy V—VI. osztály olvasókönyvének a felépítése a
következőképp: 1. Hazám — Népem. 2. Német munka — Német alkotás. 3. Német jelleg — Német
lény. 4. Német harc — Német haladás. 5. Német ifjúság — Német jövő. Az írásbeli feladataik
ugyanezekben az osztályokban ilyenek: „Egy birodalom, egy nép, egy akarat. A német népdal. A
nemzetiszocialista irodalom.” Történelem: „Bismarck és Hitler, mint birodalomalapítók.” Földrajzi
témák voltak: a négyéves tervről, a birodalmi autóutakról, az új német nyersanyagról és a
zsidókérdésről. A legtöbb város, vagy vidék elemi iskoláinak van egy-egy közös üdülőháza, ahová a
VII. és VIII. osztályú növendékek kéthetes csoportokban mennek a tanév folyamán, ahol a tanítás
megszabott tanterv szerint történik a közösségi és bajtársias szellem különös ápolása mellett.
Azonkívül sportjátékokat űznek és a lányok a háztartásra nézve is kapnak utasításokat. Ezeknek az
üdülőotthonoknak kell különösen a nagyvárosi gyermeket hazájához és népéhez közel vinni. Ezért
naponként rendeznek szociális, történelmi, geológiai és botanikai kirándulásokat. Tudtunkkal
hasonló kezdeményezések már nálunk is megindultak.
A hivatásra nevelő iskolák. (Berufsschulen. Iparos és kereskedő tanonciskolák.)
A német hivatásra nevelő iskoláik irányvonalait dr. Ley, a munkafront vezére így vázolja: A
hivatásra nevelésnek már az elemi iskola VII. osztályában kell kezdetét vennie. Az iskolákban
műhelyek rendezendők be, melyekben a helyi iparosmesterek is működjenek közre. Itt kell az
ifjúnak a két alapanyaggal (Grundstoffe), a fával és vassal megismerkednie. Itt mutatkozik meg,
hogy valaki inkább a fejtörő, pepecselő, finommechanikai munka felé hajlik-e, vagy pedig a
keményen fegyelmezett kézimunkához. Mivel itt a tanuló csaknem mindent megpróbál s meg is
tarthatja mindebből azt, amire az életben még szüksége lehet, ezt az osztályt nevezzük Robinson-
osztálynak. Itt és így kell tanulnia, megbecsülnie először minden munkafajt és minden
munkástestvérét. Itt kapja a növendék a pályaválasztási tanácsot. A VIII. s utolsó iskolai év már az
inasszerződéses idő első éve. A tanuló számára kijelölnek egy mestert a helységben, de az elméleti
oktatás az iskolában tovább folyik és a felügyeletet a tanuló felett továbbra is a tanító végzi, ő
naponként egy-két órán keresztül nyújt neki elméleti oktatást oly tárgyakból, melyek minden
alkotó ember számára hasznosak, pl. kereskedelmi számtan, levelezés, egyszerű könyvvitel,
kalkuláció, anyagárszámítás, stb. Ezenkívül még hetenként pár órát továbbdolgozik az iskola közös
műhelyében (Gemeinschaftswerkstatt).
A következő (azaz harmadik) kiképzőévben az ifjú egészen a mestere vezetése alá kerül s a
negyedik évben kapja a speciális kiképzést a Német Munkafront, vagy speciális iparra, vagy
kézműves műhelyeiben, munkahelyein. (Így a kötelező nyolcéves elemi tanulmányokon kívül az ú.
n. inasévek száma csak kettő.) A felszabadulás az évenkénti birodalmi munkaversenyen történik,
ahol mindenki szolgáltatásának megfelelően kapja (vagy nem kapja) meg a segédi (Geselle)
fokozatot. Aki ezek után még a mesteri címet (és címert) is meg akarja szerezni, az ú. n.
vándorlóévet is kell vállalnia, amikor is a birodalom legkülönbözőbb részein (esetleg külföldön is)
megfordulva, a legkülönbözőbb mesterek szakfogásait, munkamódszereit s egyéb originalitásait
sajátíthatja el s emellett megismeri és megszereti hazáját is. Ezután kerülhet a mesteriskolába,
mely a német iparosnevelés koronája.
Ennek az iskolának kell gondoskodnia róla, hogy a kézmívesség közértékű felfedezései és javai az
egész birodalomban elterjednek. Ez úgy történik, hogy ezekből (kerülnek ki azok a szakoktatók,
akiket aztán e hivatásos kiképzésnél nevelőkként alkalmaznak. Így tehát a mesteriskolák e
szempontból a hivatásra nevelő iskolák tanító-képző intézményeiül is tekinthetők, melynél a hitleri
alapelv, a vezérkiválasztás érvényesül. Mindez vonatkozik a női iparos és kereskedőképzésre is.
Még a vándorév is, csakhogy ezek nem vándorolnak az országutakon, hanem az egyes mesterek
cserélgetik őket az államtól kapott kedvezményes vasúti jeggyel.
A segédi és mesteri képesítések a birodalmi munkaversennyel kapcsolatosan a birodalomnak
mindig abban a városában (esetleg városaiban) kapnak helyet, ahol az illető ipari, vagy
kereskedelmi ág a legvirágzóbb. Így pl. a nyomdaipari és könyvkereskedői szakkiképzés Lipcsében
történik, ahol már eddigelé (1904 és 1937 között) 1600 ifjú könyvkereskedőt és könyvkereskedő
nőt bocsátottak a munkamezőre. Nézzük egy példán, hogy történik ez: A negyedik (ill. második)
inasév végén a könyvkereskedő tanonc 4 heti tartamra jelentkezik a lipcsei birodalmi iskolában,
ahol ezalatt igazolnia kell, hogy „idejét megfelelőképpen felhasználta, készséggel és képességgel
rendelkezik arra, hogy az új Németországban könyvkereskedő lehessen”. A jelentkezőket külön
tanoncotthon várja, ahol erre az időre még külön szellemi (nemzetiszocialista) nevelést is kap.
„Hivatásuk itt már nem privátalkalmatosság, hanem politikai pálya, népszolgálat.”
Az ország minden részéből gyűltek itt össze, hogy a nemzeti, szociális és hivatásbeli közösségben
eggyé forrjanak. Ez történik különösen a barátsági-estélyeken (Kameradschaftsabend). Így nincs
aztán semmi különbségtétel sem a munkában, sem a társas életben, akár városi, akár falusi a
tanonc, akár férfi, akár nő, — akár 17, akár 27 éves — akár az elemiből, akár a gimnáziumból
került ide — akár katolikus, akár protestáns — akár kiadó, akár szortírozó — akár a főnök fia, akár
kis inas. Itt csak egy szabály érvényes: Egy hivatás, egy feladat, egy kötelesség és egy
testvériesség! Napi munkarendjük: Reggel 6-kor kelés, utána reggeli torna. 8-kor kezdődik a napi
munka, személyes részvétellel a szakma minden ágában. Sok új tudnivaló bukkan fel, a már ismert
helyet kap az ismeretek rendszerezésénél, kölcsönös ismeretek, és tapasztalatok cserélődnek ki. Itt
látja nagy csodálkozással a legtöbb, hogy a hivatása mily sokoldalú. A szellemi nevelésnél
(előadások és szemináriumok) a következő témakörök szerepelnek: Kultúrpolitikai hivatástan. Az
irodalom felosztása és jellemzése. Sajtójogi ismeretek. Könyv és tudományisme. A
nemzetiszocializmus eszmetana. (Az élettől a könyvhöz és nem a könyvtől az élethez!) 13—15
óráig ebéd, pihenés, 15—17 óráig vendégelőadó, pl. a propagandaminisztérium egy tanácsosa
beszél a német könyvkereskedő politikai feladatairól. 17—20 óráig városi kimenő, majd vacsora és
utána „Kameradschaftsabend”, ahol egy játékcsoportjuk népszínművet ad elő, a leányok táncolnak
és énekelnek, de időnként benéz hozzájuk egy-egy költő, író, aki műveiből, életrajzából olvas fel
nekik — és itt ismerkednek meg először a jövendő sorstársak: szerző, kiadó, nyomdász és
könyvkereskedő. Minden héten egy-egy tanulmányi kirándulás a hatalmas könyvváros üzemeibe:
könyvnyomdák, könyvkötészetek, könyvkereskedések, könyvtárak. Vasárnaponként — tekintet
nélkül az időjárásra — tanulmányi és üdülő kirándulások a környékre. „Ennek a négyheti
nevelésnek a záró- és irányító-akkordjaival kell a német könyvkereskedőnek az életbe mennie,
hogy igazi hivatását teljesítve, a könyvet a nép közé vigye.” (G. Schönfelder, a német birodalmi
könyvkereskedőiskola h. vezetője beszédéből, melyet 1937 április 18-án tartott ez iskola
megalapításáról.) Ez a gyakorlatias, nemzeti és szociális szellem jelentkezik a többi iparos és
kereskedőtanonc kiképzésénél is. A kereskedőtanoncokat a bizottság tagjai, mint
„vevők”vizsgáztatják. A közkertészeket, útápolókat az országút menti fákon oktatják a helyes
faápolásra. A nőket, leányokat főként a háztartási, kézműipari (keramikus, dekorateure,
kézimunka) iskolákba és tanfolyamokra utalják, ahol nem konkurensei, hanem kiegészítői a férfiak
által képviselt iparágaknak.
A középiskolák.
A németországi középiskolák szervezeti, tantervi és gyakorlati életében ugyanolyan forrongás,
átalakulás tapasztalható, mint nálunk. Az ok, illetőleg a háttér is azonos a miénkkel s így a
reformtörekvések irányvonala is nagyjában egybeesik azzal az irányvonallal, amelyen a mieink
haladnak.
Az antik nyelvek, mint itt a latinon és görögön kívül a héber is, ezeknek irodalma, történelme,
földrajza stb. háttérbeszorításával a nemzeti nyelv és irodalom, a hazai történelem és a testnevelés
nagyobb térfoglalása hódít.
A német középiskolai életet a legszembetűnőbben megváltoztatja az, hogy az eddigi kilenc évre
terjedő tanulmányi időt nyolc évre szállították le. Az intézkedés mögött nyilván hadi és
nemzetszociális érdekszolgálat áll, hogy az ifjúnak több ideje maradjon a féléves munkaszolgálat s
a kétéves katonai szolgálat kitöltésére s ehhez hozzáadva még a négyéves egyetemi tanulmányi
időt, legalábbis 24—25 éves korában már kereseti lehetőséghez és családalapításhoz jusson.
Az új középiskolai reform másodsorban az eddigi háromféle iskolatípus (gimnázium, reálgimnázium
és reáliskola) egységesítését tűzte ki célul. Így „a középiskola” az „Oberschule” lesz az az általános
középiskolai típus, amellyel minden városnak, ahol középiskola van, elsősorban kell rendelkeznie.
Ha egy városban viszont több középiskola van, úgy a többiek lehetnek gimnáziumok és az ú. n.
„Aufbauschule”-k.
Az általános típusú középiskolákban az első osztályt a nálunk is szokásos tárgyakon kívül az első
idegen nyelvvel kezdik, amely nyomatékosan az angol. A nemzetiszocialista kulturális és
nevelőirányzat határozott céltudatossággal helyezkedik szembe mindennemű Franciaország felé
irányuló orientációval, amelynek a versaillesi békediktátumot még ma sem tudta elfelejteni. Hogy
ebben az irányban mennyire mennek, jellemző egy németországi tanárnak a következő
nyilatkozata: Növendékeinknek beszélni és fogalmazniok kell folyékonyan angolul, mire a
középiskolából kikerülnek. Franciául viszont elég, ha érteni és olvasni tudnak. Többre nem is
akarunk ebben haladni. A második idegen nyelv a latin, amelyet a harmadik osztálytól kezdik
tanítani. Ezt a miniszteri rendelet a következőképpen okolja: „A latin megnyitja az értelmet a
történeti fejlődés számára. Mint minden román nyelv alapnyelve, egyéb nyelvek tanulását könnyíti
meg. Sok más tanulmány számára nélkülözhetetlen előfeltétel. A tanulók a latin nyelv exakt
felépítése révén a világos gondolkodásmódot sajátítják el. Mindezek mellett, az angol nyelv mellé,
mely a germán nyelvcsoport tartozéka, a második idegen nyelvül a román nyelvcsoportból kellett
egyet választani”. Az ötödik osztálytól kezdve ez az iskolatípus kétfelé tagozódik: egy nyelvi, és
egy természettudományi s matematikai ágra. A nyelvi ágazatban a harmadik idegen nyelvül
választják rendesen a franciát, de választható egyéb, pl. olasz, esetleg szláv nyelv is. A
természettudományi-matematikai ágazatban a német, történelem, földrajz, számtan órák számát
bővítik és tanítják a zenét. A leány középiskolák ugyancsak az ötödik osztálytól kezdve
bifurkálódnak nyelvi és háztartási ágazattá, előbbiek itt kimondottan a francia nyelvvel. De a
középiskola mindkét felső tagozatára csakis azok vehetők fel, akik a háztartási ismeretekből
felvételi vizsgát tesznek. Viszont a háztartási tagozat (anyaképzés) is megfelelő elméleti tárgyakkal
egyetemben érettségivel záródik.
A gimnázium (nálunk az ú. n. humanisztikus gimnázium), mint másodlagos középiskolai típus az
első osztályt latinnal kezdi, ehhez jön a harmadikban a görög s az ötödikben az angol.
Előttünk egészen új középiskolai típus az ú. n. Aufbauschule (ráépítőiskola), mely a szociális állam
egyik legjellemzőbb pedagógiai megnyilatkozása. Célja s ennek megfelelően szervezése is abban
áll, hogy az elemi iskola hatodik osztályából kikerülő kiváló és szegény sorsú tanulókat a szokásos
nyolc év helyett hat év alatt képezzék ki a középiskolai műveltségben, rendes érettségi
záróvizsgálattal egybekötve. Az elsőben itt is angollal kezdik, a harmadikban latinnal folytatják s az
ötödikben, tehát az utolsó előtti évben egy harmadik élő idegen nyelv heti három órával szabadon
választható, de nem kötelező. Itt azután még nagyobb tért nyernek a gyakorlati tantárgyak és a
torna, mely harcászati gyakorlataival részben így katonai előkészítő iskolául is tekinthető. Ezekből
kerülnek ki ilyenformán jórészt a leendő katonatisztek, a Hitler-Ifjúság hivatásos vezetői, a vezető
politikai pártemberek stb. Az iskolák mind internátussal egybekötöttek, kötelező bennlakással,
viszont teljesen díjmentesek. Fenntartásukról az állam gondoskodik.
Szembetűnően új tantárgy a német középiskolákban a fajismerettan és fajegészségtan
(Rassenkunde und Rassenhygiene), melynek faladata lényegileg a népegészségvédelem és az
egészséges családalapítás propagálása a fenyegető veszedelmek és következmények feltárásával.
Végül hospitálunk is egy középtípusú középiskolában. Történelemóra a hetedik osztályban. Tárgy a
német egység kialakulása. Pompás rajzokkal szemlélteti a tanár a táblán, hogy Nagy Károly
idejétől kezdve a különböző korokban mily különböző erők és tényezők akadályozták a német
egység kialakulását, míg Hitler végül az igazi egységet létrehozta. Az osztályban nagy a lelkesedés,
de az a benyomásom, hogy sokat az egészből nem jegyeztek meg. Itt a történelem, mint
nemzetnevelő tantárgy tölti be elsősorban szerepét.
Latin órán, a harmadikban, nézem a dolgozatfüzeteket, csupa modern, eleven téma: Az új
esztendőről. Folyóink szabályozásáról. Az iskolánkról. A különböző tanulókról stb. Énekelni
kezdenek, ami elég szokatlan, legalábbis a latin órán. A harmadik declinatio kivételeit zengedezik
verses rigmusokban. Egyiknek elkapom az értelmét: arbor — a fa nőnemű, mert minden fánál egy
leányka rejtőzik. Az óra végén, kisebb-nagyobb döccenőkkel elbeszélgetnek a hóról, mivelhogy az
éppen ma esett először. Csodálkoztunk. Nekünk szokatlan és különös volt. De az óra végig eleven,
szemléletes és a latin tanítás formális képzőerejét teljesen kiaknázzák, anélkül, hogy unalmassá
válna.
A középiskola törekvése, hogy „lebensnahe” (gyakorlati) legyen. Igen jól jellemzik ezt az alábbi
érettségi tételek: A világháború története. A Hitleri Mozgalom története. Bismarck politikája. A
nemzetiszocialista irodalom, stb. Lehetőleg legyenek olyanok, — mondja a tanár — amelyek
hivatásának útján lépten-nyomon elkísérik majd a növendéket. Legújabb törekvésük éppen ezért,
hogy az újságtant (Zeitungskunde), mint új tantárgyat bevezessék heti két órában a középiskola
egy-két felső osztályába s hogy az újságokat és folyóiratokat általánosan alkalmazzák és
felhasználják, adott körülmények között, a középiskolai oktatásnál és nevelésnél.
Középfokú iskolájuk — a nálunk is ismert kereskedelmi iskolákon kívül — aránylag nem sok van.
Ezeket inkább a már említett különböző hivatásra nevelő iskolák vannak és lesznek hivatva pótolni,
melyek a kitűzött hivatásra készülő növendékeket elsősorban leendő reális munkaterületükkel
igyekeznek kapcsolatba hozni. Sőt legújabb tervük szerint kötelezni akarják a vállalatokat arra,
hogy mielőtt a kereskedelmiből kikerülő érettségizettet irodai munkásnak alkalmaznák, néhány
hónapi munkára beosszák az illető üzemben egyszerű munkásnak (lehetőleg felváltva az összes
munkafajokhoz), hogy a vállalat munkaterülete felett, amelyet adminisztrálni hivatott, nemcsak
elméleti, hanem gyakorlati látóköre is legyen s a munkatársaival is szociális kapcsolatba kerüljön.
Egyetemek. (Egyetemi élet.)
A Harmadik Birodalom egyetemi és főiskolai munkájának és életének az irányítására jellemzőek dr.
Herbert Rösziger, szász ifjúsági vezér következő szavai: „A szabadelvű korszak a főiskolák egyedüli
feladatát az elvont tudományok közlésében látta. A nemzetiszocialista állam követeli a német
főiskoláktól, hogy tudományos munkájuk úgy kezdő, mint végpontjainál sohase veszítsék el szem
elől a német nép javát”. Az összes német egyetemeknek össze kell fogni a nagy feladatra, amelyet
a német tudomány elé állítottak. Ami lényegileg tehát azt jelenti, hogy a főiskoláktól megvonják a
szabadelvű értelemben vett szabadkutatás jogát. Kutatásaikat és munkájukat a népi közérdek
szolgálatába kell állítaniok. Nevelőmunkájuknak a nemzetiszocializmus jegyében és
propagálásában kell lefolyni és évszázados autonóm szervezetük feladásával, szervezetileg is be
kell kapcsolódniok a Munkafrontba.
Mindezek súlyos ütközőpontokat jelentettek az egyetemi önkormányzat és a politikai vezérelv
között s mondhatjuk, hogy — az egyházon kívül — az egyetemek voltak és részben maradtak még
ma is fészkei a kormányellenes és néha az előadásokba rejtett ellenállásoknak. Különösen a
theológiai és bölcsészeti karok tanárai közül nyugdíjaztak több oly professzort, akik nemzetközi
közértéket képviseltek. Többször megesik, hogy az egyetemi önkormányzat által választott és
kandidált rektort, dékánt a kormányzat — mint politikailag megbízhatatlant — nem engedi a
vezetőállásba kerülni (a választást nem erősíti meg), bár tanári állásában meghagyja. Így aztán
előfordul az is, hogy egy-egy politikailag is alkalmasnak talált rektor, dékán 2—3 évig is tisztében
marad. Legújabban e tisztségeket a kormány már közvetlen kinevezéssel tölti be, pártajánlás
révén, éppen úgy, mint egyéb intézményeknél. Feladatát mindegyre jobban megkönnyíti, hogy a
tanárság az egyetemeken is már csaknem kivétel nélkül a párt attrakciójába (National-
Sozialistische-Deutsche-Dozentenbund) sorakozik s különösen az ifjabb tanárnemzedék már az új
szellemet terjeszti a főiskolákon is. Nem a szabadelvű önállóság és szabadkutatás, hanem a
népközösségi betagolódás és szolgálat a jelszavunk. S így az autonómiájukról híres német
egyetemek, melyeknél még a leckepénz is szokásban van, hamarosan elvesztik az önkormányzatot
és önirányítást és a Német Munkafrontba tagolódnak be.
Az önkormányzati jogon kívül nem kevésbé élesen ütközött össze az új birodalom gyakorlatias
igénye s az egyetemek szabadelvű értelemben vett ú. n. szabadkutató joga. Amerikában az USA és
Európában Németország egyetemei szabták és irányították az egyetemi munkát és életet arra a
tisztán elméleti és szabadelvű vágányra, melyen az magát lehetőség szerint minden politikai,
gyakorlati és közhasznú befolyástól és vonatkozástól függetleníteni igyekezett. Nem is olyan régen
még szinte szégyenkeznie kellett egy-egy professzornak, ha politikai szerepet vállalt, vagy
közhasznú dolgot talált fel, vagy propagált. (Már ez is keresni, érvényesülni akar!) A főiskolai
munka és a tudományos irodalom így hovatovább éles szakadékkal vált el a nemzeti közélet
gyakorlati és közhasznú területétől. Életidegen „weltfremd”, csaknem hasznavehetetlen lett s így
elvesztette az egészséges gazdasági alapját, érvényesülési területét is; nem volt hasznavehető
tere, könyveinek nem volt piaca. Emellett az egyetem, nevelőintézményi jellegét csaknem teljesen
elvesztette s ehelyett szabadelvű oktatóintézménnyé lett. Az egyetemeknek a Német Munkafrontba
való bekapcsolásával ez az irányzat teljesen eltűnt s határozott irányítást kapott a közösség
minden vonalon való szolgálatára, amelyet minden tudományszak képviselete igyekszik most már
elérni, amint azt az egyes tudományágak tárgyalásánál előbb már láttunk. Ugyancsak ki kell itt
emelnünk, hogy ez nem egyenlő a tudományos kutatás jogának a megvonásával. Az elméleti
kutató és kísérleti termek ma jobban üzemben vannak, mint valaha, csak célkitűzéseik
gyakorlatiasak. Szociális jogi, pedagógiai stb. reform, telepítési kísérletek, olcsó és jó építőanyag
(családi ház), ruha, ételnemű stb. előállítása, nemesítése, gazdaságosabbá tétele a kísérletek
tárgyai.
Legnagyobbat az csodálkozna, aki azelőtt tanúja, vagy részese volt a német egyetemi diákéletnek.
A régi német diákélet, sok évszázados múltjával és tradíciójával, gyakorlóhelye volt a német
intelligencia számára a pártpolitikai és osztálytársadalmi rendszernek. Közismert, hogy a különböző
Bursch-okba tömörülő ifjúság mily különböző politikai felfogás képviselője volt, hogy az egyes
Bursch-ok tagjai a különböző színeikkel és jelvényeikkel gőgös irigységgel, vagy lenézéssel
tekintgettek egymásra. Talán leginkább közismert volt a sok züllés, garázdálkodás, minden alap
nélkül való párbajmánia. A nemzetiszocializmus megítélése szerint a szabadelvű kor diákszervezete
és diákélete a nép jövendő vezetőit világnézetileg, politikailag s társadalmilag eleve széttagolta és
a népi közösségből kikülönítette. Hitler ezért az összes németországi főiskolás szervezeteiket
feloszlatta, betiltotta és helyiségeiket bezáratta. Erejének hatalmát nem kevéssé mutatta az, hogy
ezt szinte egy kézlegyintéssel keresztül is tudta vinni, noha az egyletek közt nem is egy három-,
sőt négyszáz esztendős múlttal és tradícióval is rendelkezett. Ennek a helyébe aztán beszervezte
őket az országos nemzetiszocialista főiskolai egyletbe, melyet ugyancsak a Német Munkafrontba
tagosítva, országos kerületenként megszervezett, élére pedig egy országos vezért és irányítót
állított. Mindez teljesen átváltoztatta a német főiskolások életét. Fegyelmezettekké válnak a
kemény sportgyakorlatok révén; a népi közösség szerves részeseivé az aratási s a gyári
segélymunka révén. A professzoraikkal is meghittebb viszonyba kerülnek. Kevés már most is az a
professzor, aki szemináriumának diákjait ne hívná meg egy-egy vacsorára s akinél időnként ne
gyűlnének egybe egy-egy vacsorautáni meghitt s „szakmába vágó” tereferére. Tekintélyük nem
szállt alább, de annál jobban kifejlődött tanár és diák közt a szociális közösség és érzület.
Érdemes végül megemlítenünk, milyen nagy gondot fordítanak arra, hogy külföldi egyetemisták
minél nagyobb számban látogassák a német egyetemeket. Az a sokféle kedvezmény, intézmény és
nem utolsósorban klub, melyeket kimondottan a külföldi hallgatók számára rendeznek be és
tartanak fenn, jól kiszámított síkjába esik annak a politikai és gazdasági propagandának, mely az
új birodalom előnyeit nem utolsósorban van hivatva szolgálni. Mennyit lehetne és kellene nekünk is
itt a balkán államok szomszédságában e téren tenni, ha már másért nem, legalább irredenta
propaganda érdekből.
Egyletek.
A „Hitler-Jugend” (Hitler-lfjúság).
Minden egyéb ifjúsági egylet feloszlatásával, a nemzetiszocialista kormány következő törvénye
jelent meg 1936 december 2-án: 1. §. A birodalom területén az egész német ifjúságot a „Hitler-
Ifjúságban” kell összefogni. 2. §. Az egész német ifjúságot a szülői házon és az ifjúságon kívül
szellemileg és erkölcsileg a nemzetiszocializmus szellemében kell a népbe és a népi közösség
szolgálatára nevelni. 3. §. Az egész német ifjúság vezetése a Német Nemzetiszocialista Párt ifjúsági
vezérére (Baldur von Schirach) száll, ki a birodalom egyik legmagasabb hatóságának az állását
képviseli Berlinben s a vezérnek és birodalmi kancellárnak van közvetlenül alárendelve. Tehát ezen,
mindenekelőtt a nemzeti közérdek szem előtt tartó egyesület szervezése, irányítása és felügyelete
alá tartoznak az ifjúság vallási, kulturális, művészi stb. irányú közösségi megmozdulásai is, melyek
így az általános nemzeti közérdeknek ellent nem mondhatnak, sőt minden megnyilvánulásukban
ezt tartoznak szolgálni
Ez egyesülés munkájának összhangját a családi és iskolai nevelőmunkával a következőképp
igyekeznek összhangba hozni: A Hitler-Ifjúság kiegészíti ezt a munkát a jellem acélozásával, az
önfegyelmezés ápolásával és a testgyakorlással. Az iskola tekintélyét mindig tisztelni kell és az
iskola követelményeit teljesen betölteni. A családi kör nevelőhatáskörét is mindig figyelembe kell
vennie. Az új államban a család a nép csírasejtje és alapzata, tehát ennek az életét mindenütt
védeni és támogatnia kell.
A gyermek beléptetése a Hitler-Jugend-be, a szülőre nézve, nem kötelező. De a mindenévi
toborzásoknál (április 20, a vezér születésnapján) a sajtó és propaganda minden eszközét
kihasználják, hogy a szülőket felvilágosítsák annak fontosságáról, hogy gyermekük idejekorán
belenevelődjék a nemzetiszocialista szellemi és népi közösségbe. S mivel jóformán nincs szülő, aki
vállalni merné a felelősséget érte, hogy gyermeke elől, mint politikailag megbízhatatlan elől, a
jövőben csaknem minden haladási és érvényesülési lehetőséget elzárjon, ez a propagandamunka,
lehet mondani, százszázalékos eredménnyel jár. Így biztosítják a „Nachwuchs”-ot, a
nemzetiszocializmus folytonosságát és állandóságát.
Az ifjúság vallási és egyházi jellegű szervezkedését Baldur von Schirach a következőképp
garantálja: Feladatunk, hogy a német ifjúság millióit, kik azelőtt — úgy a leányok, mint a fiúk — a
marxista és szabadgondolkodó egyesületeknek voltak tagjai, nemcsak osztálykülönbség nélküli
testvériségre neveljük, hanem hogy éppen ezt az ifjúságot ráneveljük a nagy és szent fogalmakba
vetett hitre is. Istentelent a Hitler-Ifjúságban sohasem tűrtem. Aki a mi zászlónkra esküszik, egy
magasabb hatalomra esküszik e szavakkal: „Isten engem úgy segéljen!” Az ifjúság vallásos
nevelését felekezeteiknek megfelelően az egyházaknak engedem át és ezekbe a dolgokba magam
soha bele nem ártom. (Toborzó propagandabeszédéből.)
A német fiú és leány a HJ. tagjaként a szociális közösségnek tagja lesz. Schirach 1937 április 20-án
a következő beszéddel üdvözölte az újonnan belépő mintegy másfél millió Hitler-ifjút és leányt:
„Német Ifjú! Ezzel a nappal új életet kezdesz. Eddig egyedül, magadért voltál. Mától kezdve hozzá
tartozol ahhoz az ifjúsági közösséghez, melynél nagyobbat nem ismer a világ. Neked is áldoznod
kell ezért a közösségért, de ezért az áldozatért a legszebben részesülsz, amit neked a hazád csak
adhat és ez a Hűség és Testvériség! Hogy szüleid szegények vagy gazdagok, teljesen mindegy az
előtt a zászló előtt, amelyet ezután szolgálni fogsz. Németország minden olyan intézménye, amit a
vezér az ifjúság számára alkotott, ezután a te rendelkezésedre is áll: ifjúsági otthonok, üdülő-,
menedékházak, sporthelyek és eszközök. Most bekapcsolódsz te is a Vezér nagy művébe és most
nyersz jogot rá, hogy fölvedd a nemzetiszocialista mozgalom egyenruháját, mely néptestvéreidhez
hozzáköt. Mert ne feledd, hogy a Hitler-Ifjúság mindig a nemzetiszocialista mozgalom harci
szervezete marad, aminthogy harc és elszántság által lett naggyá is. Mi bátor ifjakat és nem
anyakedvenceket akarunk. Leányok, tanuljátok meg itt, hogyan áldozzátok oda erőtöket
Németország nagyságáért és boldogságáért.”
A Hitler-Ifjuság feladata a jellemképzés, testedzés, a népi közösségbe való beletagosítás és
belefegyelmezés. Így ez a katonai jellegű képzés első bevezető iskolája. A jellemképzés
fontosságát a racionális képzés fölött Göbbels propagandaminiszter érdekesen így hangsúlyozta a
berlini Hitler-Ifjúság előtt: „Ismerem azt a frázist, hogy az ifjúságnak tanulnia kellene, ahelyett,
hogy szónokoljon. Ha mi annakidején tanultunk volna, ahelyett, hogy beszéltünk, minden
képzettségünk mellett is Németország a chaosba és a kommunizmusba süllyedt volna. Mert ha a
népek sorsfejlődése komolyra válik, ha nagy feladatok várnak sürgős megoldásra, nem a
képzettség, hanem a jellem segít.”
Heti munkarendjük a következő: Egy este (Schulung) az ifjúsági otthonban, egy szabad és egy
kötelező testgyakorló este, katonai gyakorlatokkal. A Jungvolk és a Jungmädelschaar
(farkaskölykök) számára ugyanezek, délutánonként, tehát hetenként kétszeri kötelező
megjelenéssel. Nyáron két, télen egy vasárnap szolgálatos, mely alkalmakkor a templomba menés
ideje szabadon hagyandó (1936 december 1-i rendelet). A vezetőik és vezetőnők számára
hétvégenként továbbképző tanfolyam. Ezen heti rendes foglalkoztatásokon kívül természetesen
részt vesz a Hitler-Ifjúság minden olyan nemzeti és szociális megmozduláson (ünnepélyek,
fogadások, téli segélyakció stb.), hol jelenlétüket részint nevelőérdekük, részint szolgáltatásaik
(gyűjtés, rendfenntartás, kordonhúzás stb.) szükségessé teszi. Nyári és téli táborozásaik egészítik
ki ezt a testes lélekedző munkát.
Nagyarányú és méreteiben lenyűgözőek azok a berendezéseik, melyekkel a Hitler-Ifjúság vezéreit
képezik ki. Vidékenként kiemelkedő 20 éves ifjakból (10 éves HJ.-szolgálat után) választják ki
azokat az ifjakat, akiket aztán háromhavi turnusokban tanfolyamokon képeznek ki az ifjúság
hivatásos vezéreivé. Ezek ezt azután fizetett főfoglalkozásként űzik (Führerauslese). A költségeket
a helyi, illetve a gyermekek révén érdekelt nemzetiszocialista pártfrakció viseli. A kiképzés helye a
kelet-poroszországi restaurált lovagvár Marienwerder-ben. Az elméleti iskolázástól kezdve a
sportrepülésig és ejtőernyő-gyakorlatokig csaknem minden megtalálható itt, ami az idekerülő
ifjakat a Hitler-Ifjúság vezetésére képesítheti.
A jól megszervezett és irányított országos akció eredményeként külön szakbizottságok foglalkoznak
a Hitler Ifjúsági Otthonok (H. J.-Heime) anyagi és műszaki megszervezésével s a külön e célra
teremtett gyűjtőpropagandával. Persze a főadományozó itt is az állam és a városok, falvak. Ezt
egészítik ki azok az építkezések, melyek a hegyek közt s egyéb szép fekvésű helyeken folynak
ifjúsági sportszállók, turistaotthonok stb. létesítésére. Ezeken a helyeken tartja aztán a Hitler-
Ifjúság évenkénti nagy nyári táborozásait. A legnagyobb közülük a hohnsteini (Szász-Alpok), ahol
950 ágy és 12 nappali terem áll az ifjúság rendelkezésére.
A Német Leányok Szövetsége célkitűzéseit az ifjúsági vezér, Baldur v. Schirach a következőkben
foglalja össze: „A Német Leányok Szövetsége nem adja el magát a kendőzött és külsőséges
szépség hazug eszményének, hanem minden oly tiszteletreméltó szépség felé törekszik, amely a
test harmonikus kiképzésében, a test-lélek-szellem nemes összhangjában van. Ezt a célt szolgálja
a szövetség mindegyre növekvő sportmunkája és ugyanezt a világnézeti iskolázás. Az a nemzedék,
amely a német jövőt van hivatva alakítani, heroikus asszonyokat kíván. Nyápic „dámáknak” és
olyanoknak, akik testüket elhanyagolják és lustaságban elsatnyulni hagyják, a jövőben nincs
helyük.”
Csak egészséges leányokat vesznek fel s ezért a felvétel előtt kötelező orvosi vizsgálat van.
Hetenként két délután gyűlnek ők is egybe, körülbelül 15-ös csoportokban felváltva, az
úgynevezett otthoni délutánra, mikor két órán keresztül a nemzetiszocializmus világnézeti
iskolázásában részesülnek. Szombat délutánonként pedig a meleg időszak idején a sporttereken,
télen a tornacsarnokokban testedzés és játék tölti ki a programot. Minden második vasárnap
szolgálatos, mikor leggyakrabban nagyobb kirándulásokat, utazásokat rendeznek. Ezeknek is külön
kurzusokon kiképzett, ezt főfoglalkozásként űző vezetőnőik vannak, (kik úgy az otthonokban, mint
a sporttereken nehéz és felelősségteljes munkát végeznek. Természetesen itt is
vezetőjelentőségűa szociális alapgondolat: az ifjú leányok testi és jellemnevelésében, a közös
sportban, játékban és utazásban — mindenütt — betagolni az egyedet a szociális népi közösségbe.
Háztartási tanfolyamokon részben háziasszonyokat, részben háztartási alkalmazottakat képeznek.
Legutóbbi jelentésük szerint (1937. II. 9.) 25.000 ilyen kiképzett leányt közvetítettek, illetve
juttattak álláshoz. Külön tanfolyamokat szerveznek a falusi munkaerők (Landdienst) kiképzésére,
kik a sokgyermekes és túlterhelt falusi parasztasszonyoknak vannak hivatva segítséget nyújtani.
A birodalmi munkaverseny.
A szociális és nemzeti egységre nevelés egyik legjelentősebb eszköze a birodalmi munkaverseny.
Az egész birodalomban egységesen rendezik meg a munkaversenyt (Reichsberufswettkampf),
melyben az ország szellemi és fizikai munkásai versenyeznek hivatásaik szerint, de abban a
tudatban, hogy mindegyiküknek a hivatása egyaránt szükséges és értékes a nemzeti munkafront
közösségében.
Az ilyen versenyek megszervezésének és megrendezésének a munkája — gondolhatjuk — nem kis
feladat. A Német Munkafront és a Hitler-Ifjúság együttesen csinálják. Már december közepétől a
plakátok és az újsághirdetések egész raja hívja fel az egész ország figyelmét és érdeklődését erre
a nemzeti ünnepre. A propagandaminisztérium szervező- és propagáló-képességének az
eredménye jórészt az, hogy például már az 1937. év februárjában megtartott birodalmi
munkaversenyre mintegy 1,830.000 ifjú jelentkezett 300 különböző hivatáskörből. (Kämpfer der
Stirn und Faust.) A verseny is egészen a gyakorlatiasság szempontja alatt áll, a Négyéves Terv
megvalósításának a jegyében. Így minden eljárásnál vezetőszempont volt a „Kampf dem Verderb!”
(Harc a pocsékolás ellen) elve, azaz, hogy hogyan lehet minél kevesebb anyagból s minél kevesebb
használhatatlanná váló melléktermékkel valamit csinálni, hogyan lehet ez utóbbiakat is
hasznosítani. Érdekes, hogy a fizikai munkás versenyző ifjaknál sem elégszenek meg a pusztán
mechanikus munkateljesítménnyel, hanem minden hivatásnál a tanoncéveknek megfelelően négy
teliesítményklasszist (különböztetnek meg, hogy e fokoknak megfelelően mutathassa be ki-ki
jártasságát a gyakorlati munkában, a szakelméletben és a világnézetben (nemzetiszocializmus). A
legnagyobb teljesítmény esetén a gyakorlati munkateljesítmény 70, a szakelméleti 30, a
világnézeti 20 ponttal jut értékelésre. Egy munkáskörzet helyi győztesének legalább 90 pontot kell
elérnie, hogy a versenyben továbbhaladhasson s emellett még legalábbis egy minimális
teljesítményt a sport terén (1000 m-es futás, óriáslabda-taszítás), mely a Hitler-Ifjúság minimális
sportteljesítményt igazoló sportjelvényének a tulajdonát jelenti. A leányoknál — bármely
hivatáskörben versenyeznek is — ezek mellé járulnak még a háztartási ismeretek. A varrás, főzés
takarítás ismeretét semmiféle hivatásnál sem nélkülözheti a leány. Rendkívül jelentős itt tehát,
hogy a szakszerű kiképzés mellett megfelelő gondot fordítanak a lélek s a test harmonikus
kiművelésére is.
Nem kevéssé jelentős az sem, hogy ezek az évenként megújuló munkaversenyeik az
anyaghasználat, a teljesítmény és a fogyasztásrévén igen figyelemre méltó tényezőkké válnak az
egész német gazdasági életben.
Az ifjúság versenyéhez csatlakozóan aztán a mesterek, az iparos-kereskedő nevelők és a műhelyek
mérik össze erejüket a Mesteri Címerért (Meisterschild).
A helyi munkáskerületek győztesei végül is Münchenben gyűlnek össze, ahol aztán a birodalmi
viszonylatban elsők kiválasztása történik. Az erről való döntés ünnepélyes kihirdetése az egyetem
aulájában történik.
A Birodalmi Munka és Katonaszolgálat s az ezt követő SA. és SS. szervezkedés pedagógiai
szempontból csak folytatása a nemzetiszocialista szellemű nevelőmunkának, amit az iskolai és a
hitler-ifjúsági egyesületi nevelés megkezdett.
A testnevelés, a testedzés, a sport az új birodalomban virágkorát éli. Eredményeiről a legutóbbi
Olympiasz is tanúskodik. Jellemzően érvényesül ez az ifjúság nevelésénél is. A középiskolákban
úgy a fiúk, mint a leányok szálmára kötelezővé tették egy harmadik heti testnevelési óra
bevezetésével a kötelező úszni tanulást és úszóversenyeket. Hogy itt-ott néhány gyengeszívű
gyermek az úszóleckék alatt tán szívszélhűdést kap, nem akasztja meg az akciót. Vitorlázórepülő,
ejtőernyő, bicikli, motorbicikli, autóvezetési gyakorlatokkal igyekeznek az ifjúságot edzettségre,
bátorságra, az érzékszervek és a test gyors összhangzatos és precíz cselekvőképességére
ránevelni. Már a középiskolákon kezdődnek és a főiskolákon is folynak a lövőgyakorlatok. A német
egyetemi hallgató három féléven keresztül köteles hetenként kétszer az egyetemi sporttelepen
reggel 5 órára megjelenni, ahol 2 órán keresztül felváltva sport és katonai gyakorlatokat végez.
Külön a leányok és külön a férfiak s ez alól a theológusok sincsenek felmentve, éppen úgy mint a
munkaszolgálat és a katonai szolgálat alól sem.
Sportszervezeteik (mint a NSDAP. tagozatai) a világ összes nevesebb sportágazatait képviselik.
Sportmozgalmaikat is igyekeznek nemzeti és szociális szellemükkel áthatni részint régi germán
sportágak felújításával, a hazai vándorlás (turisztika) propagálásával és megkönnyítésével a
honismeret és honszeretet jegyében, részint a sportok minden lehető ágát a legkisebb falvakban is
műveltetni és művelését minden eszközzel elősegíteni. Az irányítás itt is a Munkafront és a KdF.
kezében van.
Meg kell végül itt még emlékeznünk az ú. n. „Koncentrációs táborokról”,melyek az új birodalom
fegyelmi jellegű nevelőintézetei. Ide kerülnek a politikai bűnözők és megbízhatatlanok:
kommunisták, szociáldemokraták; az osztálytársadalom régi vágású képviselői, néhány pap,
katonatiszt, tanár, a fajgyalázási perek női elítéltjei, stb. Ezeknek a berendezése és élete — a
mozgási szabadság teljes korlátozásának a kivételével — csaknem teljesen egyezik a
munkatáborokéval. Délelőtt kemény fizikai munka és délután nemzetiszocialista iskolázás.
 A minisztérium szervezete. — I. Szellemi és anyagi irányítás. (Az eszmények
átértékelése. Szabadelvű kritizálás helyett a műélvezet népszerűsítése)
II. A propaganda-oszály: Az új állam ünnepei. A vezér születésnapja. A kiállítások.
Látogatás a berlini „Gebt mit 4 Jahre Zeit” (adjatok nekem 4 évet) kiállításon 1937
júniusában. — A vándorkiállítások. Beszámoló egy antibolsevista vándorkiállításról. — A
propagandautazások. Látogatás a Mazuri tavaknál. (Tannenberg-Denkmal.)
III. A rádió: Szociális szempontok a rádiópolitikában: Népleadó (Volkssänder,
Deutschland-sänder), műsorpéldák. Rádió propaganda.
IV. A nemzetiszocialista állam sajtója: Sajtópolitika: Kialakulás (a párt sajtóprogramja és
megvalósulása). Az újsógírótörvény (1933 október-december). Az újságíró jogi
helyzetének szabályozása a népközösséghez és a kiadójához. Az újságírás szabályozása.
— Az újságíróképzés (elméleti, gyakorlati, általános). A Birodalmi sajtókamara. — A
nemzetiszocialista sajtó képe.
V. A német film. A film irányítása (németesítés, népszerűsítés, a népközösség politikai,
kulturális és művészi befolyása és nevelése). Egy német filmszínházban.
Propagandafilmek. Olasz és magyar film a német mozikban. Egy magyar propagandafilm.
VI. Színház a Harmadik Birodalomban. A színházak helyzete és képe a weimari
Németországban. (1918—33.) Hitler színházpolitikája és reformjai szellemi és gazdasági
téren. — Egy határ menti német színész vallomásaiból. — Az új német színészet képe
néhány színdarabban: A Lovas: „Der Reiter”, A miniszter bukása: „Der Sturz des
Ministers”, Tschentscher Mária útja: „Der Weg der Maria Tschentscher”. — Operettek,
színjátékok. (Hold-asszony, így élünk mi.) — Színháztudomány és színházpropaganda. —
A kisszínpadok színészei és az artisták
VII. Az ellenséges propaganda elhárítása. Munkairány és módszer: „Az újságírói
gangsterség.” — Szüksége és hatása.
VIII. Az irodalmi kamara. A szabadelvű kor irodalmának közromboló hatása. A
nemzetiszocialista irodalom átalakulása (nacionalizálódás és szocializálódás.) A család
kultusza az új irodalomban. Szemelvények. (Versek.) — A nagybirtok problémája a
német irodalomban, a „Dominium” című regény.
IX. A képzőművészeti kamara. (Az új német képzőművészet.) A képzőművészet útja és
hivatása. — A Német Művészet Háza Münchenben. — A német képzőművészet népi
kincsei (oltárképek, piramisok, bábjátékok.) Egy bábjátékos bányászcsalád házában. —
Népviseletek. — A Bambergi Lovag
X. A birodalmi zenekamara. — A német zene renaissance-a és öntudatosítása. — A népi
és tehetségzene Németországban. Egyházi zene.
III. A propagandaminisztérium szervezete és élete.
(Reichsministerium für Volksaufklärung und Propaganda.)
A Harmadik Birodalom népművelő és művészetpolitikája.
A propagandaminisztérium szervezete.
A propagandaminisztérium a következő célkitűzései alakult (1933. március 13):
„Az ország népességének felvilágosítására és vezetésére a birodalmi kormányzat politikájáról és
országunk nemzeti újjáépítéséről. A népet nem lehet tovább magára hagyni. A kormányzat nem
lehet többé — mint eddig volt — a néptől elzárva. Nekünk nem célunk többé egy 52%-os
többségnek a biztosítása, hanem a mi propagandánknak oda kell hatnia, hogy az egész nép a
kormányzat mögött álljon. Jellemző a korábbi kormányzópolitikára, amikor azt hangoztatta, hogy a
nép nem képes a Joung-tervet megérteni. Ha a népnek kellett a Joung-tervet fizetni, érthetővé
kellett volna számára tenni. Az elavult liberális felfogást a nép gyámoltalanságáról a
nemzetiszocialista kormány nem teheti magáévá. Nekünk a nagy problémákat a nép előtt oly
világossá kell tennünk, hogy azt a legegyszerűbb ember az utcán is megértse. A felvilágosítás
révén lesz a nemzetiszocialista szellem a nép körében otthonos. A népnek meg kell kezdenie
egységesen gondolkozni és egységesen reagálni. A mi feladatunk, hogy a népet ne engedjük
izgatni és hogy a nép a dolgok való állásáról behatóan informálva maradjon.”
„Csak ha a nép állandóan belső részt vesz azokban az alaptételekben és módszerekben, melyek az
állami organizációt mozgatják és viszik, csak akkor fog élő organizmus nőni a halott, formális,
mechanisztikus organizáció helyett.” (Hitler.)
A propagandaminisztérium a birodalmi kancellár rendelete szerint (1933. június 30-án) illetékes a
népre való szellemi ráhatás minden feladatára. Toborozni kell az állam, a kultúra, a gazdaság, a
bel- és külföldi tájékoztatás s ezek szolgálatába álló berendezések számára.
Ilyenformán a propagandaminisztérium ügykörébe mennek át:
akülügyminisztérium munkaköréből: a külföldi hírszolgálat és információ, a művészet, a művészeti
kiállítások, a film és a sport a külföldön. Abelügyminisztérium munkaköréből: Általános belpolitikai
felvilágosítás, a politikai főiskola (politikai iskolázás), a nemzeti ünnepnapok és állami ünnepek
bevezetése és megrendezése — a belügyminiszter bevonásával, — a sajtó, rádió, nemzeti dalok, a
német könyvipar, a művészet (bizonyos korlátozásokkal), ének-, zeneápolás, mozgószínház és
rokon művészeti intézmények. A gazdasági minisztérium munkaköréből: a gazdasági propaganda,
kiállítások, vásárok, reklámozás. A közlekedésügyi és postaminisztérium munkaköréből: a
közlekedési propaganda, a nem technikai rádióügyek. Mindezeken a területeken a
propagandaminisztérium minden feladatra (beleértve a törvényhozást is) illetékes és irányadó.
Ennek megfelelően a propagandaminisztérium a következő osztályokra oszlik: I. Szellemi és anyagi
irányítás (háztartás). II. Propaganda. III. Rádió. IV. Sajtó, a következő alosztályok szerint
beosztva: politikai hírek, külföldi propaganda, drótnélküli szolgálat, politikai irat és fényképtár,
német és külföldi lektorátusok (jellemzőbb tán mindennél, hogy ezek idetartoznak), hírszolgálat, V.
Film. VI. Színház. VII. Az ellentétes propaganda elhárítása. VIII. Irodalom. IX. Ének, zene és
képzőművészet.
A sajtófőnök a vezér-birodalmi kancellárnak a minisztérium ügymenetéről mindennap referálni
köteles, amivel ennek a minisztériumnak s munkakörének különleges jelentőségét és fontosságát
emelik ki.
I. Szellemi és anyagi irányítás.
(Az eszmények átértékelése.)
A propagandaminisztériumnak tehát lényeges feladatköre a felnőttek továbbnevelése,
öntudatosítása és erősítése e német nemzetiszocialista ideológiában s így erőszaknélküli irányítása
a népi közösségszolgálatba a népszerű felvilágosító és propagandamunka révén, amik az elmúlt
szabadelvű politikai légkörben a profitéhes, „aki bírja marja” küzdelmeik liberális piacalkalmaivá
váltak.
A szellemváltozásra tán a legszembetűnőbb a propagandaminiszternek az a rendelete, mellyel a
Birodalmi Kultúrkamara fennállásának hároméves évfordulóján (1936. november) a sajtóban
eddigelé szokásos ú. n. művészi kritikát (kritikai referátumok könyvekről, ünnepélyeikről, színház
és mozielőadásokról, sportmérkőzésekről, stb.) eltörli. Helyébe az ú. n. művészi szemlélődést,
szemléltetést hozza be. (Kunstbetrachtung statt Kunstkritik, vom Kunstrichter zum Kunstdiener.)
Nézzük az alábbiakban ennek a korszakalkotó rendeletnek főbb pontjait, ahogyan szerzője, dr.
Goebbels a szenátus jubiláris gyűlésén azt elmagyarázta. „A német művész sorstársa annak a nagy
munkának, melyet a népállam felépítésén végzünk. A kultúra alkotása ezentúl is a tudomány és a
művészet feladata marad, de a kultúrpolitika, azaz a kultúra vezetése, irányítása a mi feladatunk.
A német művész ma komoly, dolgozó, modern ember, aki teljes szívével és lelkével csügg a mi
nemzeti és politikai létkérdéseinken.”
A Birodalmi Kultúrkamara feladata emellett, hogy szabályozza a művész anyagi szükségleteit is.
Amennyiben lehet, öregségére és betegség ellen biztosítja. Egyesült erővel egységes feladatok elé
állítja a művészi alkotóikat s ezzel eddig még nem is sejtett (kollektív) hatóképességgel gazdagítja.
A nép máris megtalálta az utat a művészethez. Sok elhagyott, bezárt színház, ma újra zsúfolt
helye a művelődésnek, vidám szórakozásnak. A német film mesteri szolgáltatásaival valóban
megállta a próbát. A német sajtó, mely négy évvel előbb anonym tőkeérdekeltségek szolgálója
volt, ma a német tollat képviseli és egységes zárt sorban van elkötelezve a német nemzeti
eszményekért. Az irodalom már ki van tisztítva azoktól az elemektől, melyek szellemi életünk
züllését annakidején okozták és nehéz lihegéssel tör az új fény felé. Képzőművészeink elé új
birodalmunk a művészi és gigantikus alkotások ily lehetőségeit tárta, melyekről eddig sejtelmük
sem volt. Hangversenytermeink ismét megtelnek muzikális emberekkel. Ifjú zenei tehetségeink
önmagukra eszmélnek a nemzeti melódia és harmónia költészetében. S a rádió szellemünk és
kultúránk kincseit napról-napra nehéz munkával és sok gonddal terhelt népünk millióinak közvetíti.
A művészetet odavezettük a néphez s a nép is megtalálta a visszavezető utat a művészethez. Nem
véletlen, hogy a Birodalmi Kultúrkamaránk a „Kraft durch Freude” intézményünkkel oly szorosan
együttműködik, mert ezek nálunk egymás nélkül életképtelenek.”
Berndt miniszteri tanácsos a művészet terén a nagyképűsködő kritizáló szellemben látja a
legszembetűnőbben megnyilatkozni a nemzetközi zsidóság lelki arculatát. Szerinte az első
közismert kritikus, Ludwig Börne a kritika középpontjába nem a műalkotást, vagy a művészt
állította, hanem saját egyéni felfogását a dolgokról. Az ethikai fogalmakat, a művészetnek a
néphez, nemzethez való kötöttségét elveti és a művészet számára a teljes feltételnélküliséget
követelte. Utána Lindau és Blumenthal a kritikából botránykrónikát csináltak. De ez a szellem M.
Harden, S. Jakobshon és követői működésében érte el csúcspontját, kiknek egocentrikus
beállítottsága a német műkritikát a viccelődés szintjére züllesztette le. A vicces kritika egy-egy jó
csattanóért képes volt egy színdarabot agyonütni és egy reményteljes szerzőt lehetetlenné tenni.
Ezeknek az volt a felfogásuk, hogy a művészet áru, amit a színház árul ki.
„Ezt a szellemet és ezt a művészetkritikát egyszer s mindenkorra eltiltjuk és beszüntetjük” —
folytatja Goebbels. — „A felfuvalkodott mindent jobban tudók, akik örökös jerémiádjaikkal
akadályozzák kulturális és művészi életünk újjáépítését, elfajzott utódjai a régi zsidós, nemzetközi
kritikusautokratáknak. Ezek és ezek munkájának a helyét az új szellemnek kell elfoglalni, amely
feladatát nem e nagyképű, önkényes, hozzá nem értő s üzleti szempontoknak alárendelt
kritizálásában, hanema műalkotás leírásában és szemléltetésében látja s amely így főként a nagy
néptömegek számára igyekszik hozzáférhetővé és élvezhetővé tenni a műalkotást. Kiemeli, feltárja
és öntudatosítja előtte a szépet, a művészi értéket. Ez nem jelenti viszont a szabad
véleménynyilvánítás elnyomását. De szabad véleményét a nyilvánosság elé csak az viheti, aki
tudásának, tehetségének és képességeinek az alapján jogosult arra, hogy bírálószék elébe idézze
azokat, akik képzeletük alkotásaival a nyilvánossághoz fordulnak. Elmúlott az az idő, amikor
huszonkét-huszonhárom éves suhancok negyven-ötvenéves világhíres közbecsülésben álló
művészeket a sárba ránthattak anélkül, hogy tárgyismerettel és művészi érzékkel rendelkeztek
volna.”
Dr. Ley, a munkafront vezére szerint az osztálygyűlölet és osztályharc egyik legfőbb oka abban a
válaszfalban rejlett, amit indokolatlan irigységgel és mesterkélten a munkásság és a műélvezés
közé emeltek. A munkás mindig érezte, hogy valamit jogtalanul elraboltak tőle, amely őt Isten és
ember szerint megilletné. A polgári rövidlátás se alkalmat, se időt, se pénzt nem juttatott nekik
azzal, hogy „hiszen úgy sem értenék meg!”. Pedig a szépérzék nincs a vizsgákhoz kötve, hanem az
ember lényéhez és ösztönéhez. Minden érzék a művészet iránt ebből a legáltalánosabb emberi
adottságból fakad. Ezért él minden egészséges emberi lélekben a vágy és a törekvés a szép, a
kultúrjavak után. „Így lehet és lesz a mi legfőbb feladatunkká, hogy népünket a széphez és a
fenségeshez hozzávezessük. S a vezér művének legnagyobb teljesítményét én épp ebben látom,
hogy német népünket a széphez, a nemeshez, a fenségeshez vezeti s vele így nemzete
művészetét, kultúráját nemcsak megismerteti, hanem ennek részesévé is teszi. Tárjátok ki ezért
széltében-hosszában a művészet kapuit a munkásnak, a gazdának, a kézmívesnek, az egész
népnek! Hívjátok az egész népet színházainkba, művésztemplomaiba, részesedjék mindenki a
szépben és a németségnek ebből a kultúrközösségéből senkit ki ne zárjatok!“
Végül is lássuk a propagandaminisztérium egyik rendeletét. „Mivel az 1936 esztendő sem hozott
megnyugtató javulást a művészetkritika terén, a mai nappal végérvényesen betiltom azt az eddig
követett formájában. Az eddigi művészetkritika helyett, amely a „kritika” fogalmának teljes
elcsavarásával az elzsidósodott művészet idején művészetbíráskodássá vált, a művészeti tudósítást
(Kunsbericht) hozzuk be; a kritikus helyébe lép a művészi tudósító (Kunstschriftleiter). E művészi
tudósításnak nem annyira értékelésnek, mint inkább ábrázolásnak (megelevenítő, interpretáló
leírás: Darstellung) s ebben a formában való méltatásnak kell lennie. A közönségnek módot kell
adni, hogy maga alkosson a műalkotás felett ítéletet, s hogy így a közönség ösztönözve legyen
saját beállításából és érzületéből véleményt formálni a művészi teljesítmény fölött. Ezért
elrendelem, hogy a jövőben minden művészi tudósítás csakis a tudósítás szerzője teljes nevének a
megjelölésével kerülhet nyilvánosságra. A művészi író sajtótevékenységet csakis úgy folytathat, ha
a német sajtókamarától erre külön engedélyt kapott, amely viszont attól függ, hogy tudja-e
igazolni széleskörű képzettségét azon a művészeti területen, amelyen működni óhajt. Mivel ehhez
a működéshez bizonyos élettapasztalat és életérettség nélkülözhetetlen, művésztudósító a sajtónál
csak harmincadik életéve betöltése után alkalmazható.”
Látjuk, hogy az új birodalom egész művészéletét nacionalizálni (mint mondják, magához téríteni)
és szocializálni (népiesíteni) igyekszenek. Ez a szellem nyilvánul meg szembetűnően csak a
következőkben is: A nemzetközi Nobel-díj helyébe megalapították a Német Nemzeti Díjat (Der
Deutsche Nationalpreis für Kunst und Wissenschaft) évenként kiosztandó háromszor százezer
márkás összeggel. A Német Művészet Házának felállítása Münchenben. A népművészet felkarolása
és öntudatos ápolása a művészet minden területén.
Maga a propagandaminisztérium ezt a szellemet van hivatva az említett osztályain keresztül az
egész német művészeti és kulturális élet területén érvényesíteni, azt ennek megfelelően irányítani
és vezetni. Fő gyakorlati végrehajtó szerv itt is a párt (NSDAP), amely fegyelmezettségével
gondoskodik arról, hogy a legkisebb faluban is a művészi és szórakozó alkalmak rendezése és
irányítása a propagandaminisztérium intencióinak megfelelően történjék. Azáltal a hatalmas
propagandamunka által, amellyel e minisztérium csak az állami közüzemeknek (vasút, hajók,
szórakozási adók) a forgalomemelés által jövedelmét sokszorosan meggyarapítja, bőven megtérül
az az egyébként nem csekély összeg, amit e minisztérium adminisztrációs és dologi költségeire
fordítanak. Ezen felül marad az a felbecsülhetetlen értékű szellemi szolgáltatás, melyet a
propagandaminisztérium a nemzetmentő kormányprogram végrehajtásánál, a nép nemzeti és
szociális egységesítésénél, öntudatosításánál és védelménél szolgáltat.
II. A propaganda-osztály.
Feladata, hogy elrendeli, szervezi s irányítja az országos ünnepeket, ünnepélyeket, propaganda-
összejöveteleket, pártnapokat, nemzeti zarándokutakat stb.
Az országos ünnepélyek rendezésére és újabban a nemzetiszocialista harcok hősei és vértanúi
emlékének a felidézésével, új ünnepek kreálására is a propagandaminisztérium ezen osztályán
keresztül a lehető legnagyobb gondot fordítanak. Teljes tudatában vannak annak, hogy a
nemzetiszocializmus eszméinek országos terjesztése, öntudatosítása és a különböző
munkásrétegeket egybefogó ereje főként ezen ünnepélyek lelkes, felemelő és maradandó
élményeket hagyó hangulatából alakul ki.
Dr. Decker (Generalarbeitsführer) a következőkben foglalja össze a helyes ünneplési mód
feltételeit: „Nem minden rendezés, vagy összejövetel egyszer s mint ünnepély is. Az ünnepeknek
és ünnepélyeknek az életből kell kinőniök, hogy kielégítse az emberek velük született belső vágyát
és az ünnepélyesség után élménnyé legyenek. Ez hiányzik, ha azt mondjuk, hogy csalódtunk az
ünnepben. Ügyelni kell, hogy az ünnepély az ünnep jellegét fejezze ki. A karácsony pl. az egyik
legbensőbb és legélményszerűbb ünnep, de alapjellegét (Krisztusünnep, télközép-ünnep,
családünnep) csaknem teljesen háttérbe szorította az ajándékozás élményével járó ünneplés. Nem
szabad az ünnepélyek rendezésével a munkásember szabad (pihenő) idejét elvenni. Ez az ő
szabadideje, az ő tulajdona, amely épp úgy magánbirtoka, mint pl. a pénze, vagy a háza.
Legalkalmasabbak az ünneplésre az ú. n. előesték a napi munka után, de ezeknek lelki
erőforrásoknak kell lenniök. Az ünnepélyeknek ritkáknak kell lenniök s az azonos jellegűek nem
ismételhetők (évenként többször) és nem másolhatók. Az az igazi ünnep, melynek visszhangjai
még hónapok múlva is visszacsendülnek az emberek lelkében.”
Az új nemzetiszocialista ünnepekhez és ünnepélyekhez ezt a — hogy így mondjuk — reálanyagot a
hitleri forradalom kimagasló eseményei szolgáltatják, melyeket a mai kor nemzedéke jórészt maga
is átélt, azért különlegesen élményszerűek és átütő propagandahatásúak. Ezek közül országos
jelentőségűvé emelkedtek: a hatalom átvételének (Machtübernahme) emléknapja: január 30,
Horst Wessel mártírhalálnapja: január 14, a mozgalom hősi halottainak emléknapja: november 9,
amikor a müncheni hadvezércsarnok előtt a rendőrség sortüze tizenhat nemzetiszocialista életét
oltotta ki s maga Hitler is megsebesült. Ezenkívül még a vezér születésnapja: április 20 és a
nemzeti munka napja: május elsején.
Csodálatosan megrendítő van abban, amikor a mozgalom hősi halottainak, emlékünnepén minden
egyes koszorúletételnél hangszórók harsogják lassú méltóságteljes hangon a hősök nevet. A tömeg
mindegyikre morajló „jelen”-nel felel. A vezér születésnapján. Előestély, délután 6 óra, Goebbels
beszél. Mi ez? Lelkesedés, pártfegyelem, vagy a propagandaminisztérium „jó munkája”? Csodálatos
csend borul a máskor zajló, dübörgő, zakatoló nagyvárosra. Az otthonokban minden családtag a
rádió körül. A gyárak, üzletek, műhelyek némák. Főnök, kisasszony, munkás, segéd, inas együtt
kuporognak a rádió körül. A kávéházak, vendéglők, klubok, ablakain is a szinte áhítatos csendben
kiáramló hangszóró hangjai szűrődnek át. Kiérünk egy szabad térre. A parkos tér padjai zsúfoltak.
Sokan a fűben a földön heverésznek és odaadó csendben hallgatják az itt felállított rádiómegafonok
hangját. Mindenütt az országban hallgat most minden és mindenki. Figyelem az embereket, a
legszegényebbeket, akik itt a szabad téren gyűltek össze. Tán épp ők köszönhetnek a legtöbbet a
vezérnek. Néha-néha egymásra tekintenek s szemükből a lelkesedés csillog felénk. Ez csak
fokozódik, mikor jön a. hír, hogy a vezér 500.000 márkás alapítványt létesített a nemzetiszocialista
forradalom vértanúi hátramaradottai számára. Majd az ajándékokat sorolják fel, amikét a vezér
születésnapjára kapott. Ott van köztük a pásztor faragott somfabotjától kezdve a legremekebb
autóig csaknem minden elképzelhető ajándéktárgy, melyek így a maguk összességükben úgy
tűnnek fel, mint a német munkásrétegek szimfóniájának hangszerei. Egy sem hiányzik. A német
tanítók lemezekre vették a birodalom különböző vidékeinek tájszólásait s ezt a lemezgyűjteményt
adták a Vezérnek. Átható és átfogó a lelkesedésnek ez a láza, amely alól kivonnia magát bárkinek
is szinte lehetetlen. S mindez a jól irányított propagandaosztály tervszerű és buzgó működésének
az eredménye, amely a nagy néptömegekkel tudatosítja azt a nagy és önfeláldozó munkát, amit
értük politikai vezéreik végeznek.
A propagandaosztály egyik főfeladata az évenkénti kerületi és országos (nürnbergi) pártnapok
megrendezése. Ennek középpontjában a Vezér beszéde áll, amely részint beszámoló, részint
propagandatárgyú egy-egy évet illetőleg. A nürnbergi pártnapok, ahol száz és százezrek vonulnak
fel, a külföldiek számára is felejthetetlen élményt jelentenek. Itt éppen az óriási tömeghatás az,
amely lenyűgöző minden résztvevő számára.
Az őszi aratási hálaünnep és az óév utolsó napja az, aminek a keresztény vallásos jellegét a
legszembeötlőbben háttérbe szorították. Az első a gazdatársadalom nagy nemzetiszocialista
seregszemléje lett (kiállítások, fogadások), a másik Goebbels rádióbeszédével a középpontjában
jellegzetesen a külföldi németség propagálásának van szentelve. Karácsony és húsvét
ünneplésének keresztény jellegét a téli és a nyári napfordulás természeti jelenségének
kiemelésével igyekeznek háttérbe szorítani a szélső ősgermán pogány irányzatok s a Nap és
Holdfordulás régi pogány germán ünnepét akarják feleleveníteni bennük. Egyedül tán a pünkösd az
a keresztény ünnep, amivel nem tudnak ily tendenciával semmit sem csinálni. De maga a
propagandaminisztérium hivatalosan semmiképp sem ártja bele magát a vallásos ünnepek és
ünnepélyek rendezésébe és irányításába. Ez — mint mondják — az egyházak feladata.
Nagy szerepe van a propagandaosztálynak a helyi és a kisebb ünnepélyek megrendezésében és
kivitelezésében is. Így meg is látszik ezeken is a céltudatos vezetés eredménye.
A propagandaosztály feladata a kiállítások országos szervezése és irányítása is. Ennek a
szembetűnő eredménye, hogy a múzeumok elhagyott porlepte csarnokaiba élet és elevenség
vonult be. A régi anyagra a nemzetiszocialista világnézet megvilágításában a gyakorlati élet
érdeklődésének új fénye esik: a nemzet múltjának szemlélésében nemzeti öntudatra ébredt nép
önmagának mutatkozik be. Külön rendezik meg helyenként és időnként az ország különböző
hivatáskörű munkásrétegének a kiállításait. Egyes vidékek szerint és a kiállítóanyag fejlettségének
helyhezkötöttsége szerint csoportosítják a kiállításokat: Düsseldorf, schaffendes Volk (ipari);
Drezda, Haus und Garten (Ház és kert) stb. De a német kiállító és propagandamunka delelőpontját
jelentette a berlini „Geb‘t und 4 Jahre Zeit! („adjatok nekünk 4 évet!”) kiállítás 1937”, június, mely
a hitleri kormányzat négyéves munkásságának az eredményéről volt hivatva beszámolni. „Adjatok
nekünk négy évet” hangoztatta Hitler elindulásakor, „hogy tizenöt év mulasztásait helyrehozzuk!” s
itt kellett bemutatnia, hogy ígéretét betartotta-e. A kiállítás megtekintése különösen a külföldi
szemlélőnek három szembetűnő tanulsággal szolgált: Felmérhetetlen a jelentősége egy jól kitervelt
és végrehajtott kiállításnak a népnevelés és politikai vezetése szempontjából. A gigantikus méretek
azok, amik a legmegkapóbban és leglenyűgözőbben hatnak minden szemlélőre. A kiállítás
igyekezzék mind az öt érzékszerven keresztül hatni az emberi lélekre, de látását és hallását
legalábbis állandóan foglalkoztatnia kell, különösen minél több mozgást, változatosságot kifejező
ráhatásokkal.
Belépünk a kiállítás óriási előcsarnokába s az első benyomás az én eltörpülése, felolvadása a
kollektív erők hatókörében: „Te semmi sem vagy, a te néped minden” sugározza minden a vezér
szózatát. A hangszórók a mozgalom harci dalait harsogják. Gramofonlemezekre felvett
munkásdalárdák himnuszai, egységes menetelésre késztető indulók. Aki belép, már meg van
fogva: már ott marsol velük a lelkek pártnapján — vagy legalábbis igen nehéz küzdeni a lelki
beolvadás ellen. Szemben egy gigantikus méretű könyvalak (kb. 20X30 m.), melynek lapjait lassan
és méltóságteljesen mozgatja egy hatalmas (jól elrejtett) gépezet. Így egymás után tűnnek elénk a
mozgalom főbb eseményeinek és eredményeinek a képei. A szemlélő, mialatt a 8—10 oldalnyi
könyv minden lapja lassan elfordul előtte, szinte kényszerítve van, hogy minden képet alaposan
megnézzen. A képek nem futnak el felületesen előttünk, mint az egyszerűen kifüggesztett
propaganda-képsorozat, amit a legtöbbször észre sem veszünk, jelentéktelen nagysága, rossz
elhelyezése miatt, ha még olyan művészi értékű felvételek is. Emellett még így késztetve is van a
látogató (anélkül, hogy észrevenné), hogy jó 10—15 percet az előcsarnokban töltsön és így
beleringassa magát a kiállítás alaphangulatába. Mint érdekes kuriózumot említik, hogy a
kipróbálásnál a gépezet a könyv lapjait először rém gyors tempóban kezdte forgatni és ettől oly
légvonat keletkezett a hatalmas csarnokban, hogy a próba szemlélőit valósággal kiseperte onnan.
Úgy tűnnek elénk, mint egy-egy élő piramis, azok a kőfaragású domborművek, amik ugyancsak a
hitleri alkotásokat elevenítik meg: „Adolf Hitler Koog” (a tengertől telepítési célokra elhódított
hatalmas terület), a német művészét házának (München), a Hitler-Ifjúság otthonainak modelljei
stb. Beljebb is, a kiállítás hatalmas városrészre terjedő területén, mozgalmas eleven az a két
hatóerő, mely leköt, csodálatra indít és megfog. Hatalmas, a plafontól a padlóig nyílalakban futó
neoncső, mely rövid időközökben újra és újra kigyulladva, mutatja a százalékot jelző táblával a
munkanélküliség fokozatos eltűnését a hitleri uralom négy éve alatt. Nincs senki, aki ez előtt
megállás nélkül elmenne. Most valami gyapotféle anyag vibrál előttünk, mesterséges légvonatban.
Mellette a német erdőben termett fatörzs és a belőle készült ruhák. Felette a felírás: „Tessék
megtapintani!” Megtapintjuk. Finom, selymes tapintású, a belőle készült ruhák ízlésesek úgy
anyag, mint színezés szempontjából. Emitt a férfi és a női birodalmi munkaszolgálat táborai tűnnek
elénk természetes nagyságban, szolgálattevő egyenruhás vezetőkkel és vezetőnőkkel. Ott a
birodalmi autóút egy darabja, keresztmetszetben tüntetve fel annak építési szerkezetét. Egy
elmésen szerkesztett gépezet eleveníti elénk mozgó szalagjaival, hogy a Téli Segélyakció
(Winterhilfswerk) hogyan hozza mozgásba az egész német gazdasági életet és a szegények
felsegítése mellett hogyan biztosít új kereseti lehetőséget a gazdának, iparosnak, kereskedőnek.
Mindenütt az óriási méretek, elevenség, hang, szín, tapintó és illathatások s végül a
büfében olcsó ízhatások is. Ez a kiállítás eleget beszél a propagandaosztály céltudatos, ügyes
működéséről. De engem mégis legjobban az kapott meg, amiről az alábbiakban igyekszem
beszámolni:
Drezda főterén ballagunk egy vasárnap délelőtt. Egy „U”-alakú teherkocsiból álló építmény tűnik
elénk, élén hatalmas teherautóval. A középrész, melyet e kocsitábor bezár, hatalmas
ponyvafedővel van befedve. Kiabáló feliratok: „Weltfeind Nr. 1.” „Első számú ellenség!” Hát ez
micsoda? Csak lassan tudom a kísérőm szavaiból megérteni, hogy mi is
tulajdonképpen: Kommunizmus elleni vándorkiállítás. Városról-városra, faluról-falura jár ez az
autótábor. Mindenütt letelepedik egy-két napra és a kiállítást 20 fillér belépődíjért mindenki
megtekintheti. A kocsikat „U”-alakban úgy állítják egymás mögé, hogy a kocsik elején és végén
egymásba nyíló ajtók révén egy-egy teherautó kiállítási teremmé válhat és így az egész kiállítás
körben, helyesebben U-ba járható. Az így bezárt U-alakú középrészben van a kiállítás mozija, mely
propagandafilmjével a kiállítás megtekintésének végét, mintegy koronáját jelenti. Első kocsi: A
hitleri Németországból kommunista meggyőződésük miatt Oroszországba emigrált németek levelei
(kéziratfacsimilék és jól olvasható írógépeit másolatok) és fényképfelvételek ottani
tapasztalataikról, kiábrándultságukról és csalódásukról. Némelyik valójában hátborzongató. Egy
anya írja válaszlevelében anyjának: „Kérdezed, hogy van a legkisebb fiam? Meghalt, örülök neki,
mert csak három maradt már, aki az éhhalállal küszködik.” Egyéb levelekből: „Kenyerüket
gyapotmagból és rozsból sütik, hogy a disznó se eszi meg!” „Nem bírom már tovább hallgatni
gyermekeim sírását” panaszkodik egy másik anya, „könnyeimmel már mosakodni tudnék. A
gyerekek így kémek: Anyám adj valamit ennem, már igen sok füvet ettünk.” Mások patkányhús
miatt panaszkodnak. Családi kép egy levélből: „A gyermekek körülkarolják az anyát, ételért
kiabálnak. Az anya majd megőrül, de nem tud egyebet tenni, mint ő is körülöleli gyermekeit és
velük együtt sír. Az apa mint az árnyék, jár fel és le a szobában tehetetlenül. Mintha csak árnyéka
volna az embernek. A következő terem a GPU a Cseka kegyetlenkedéseit ismerteti, amely szadista
kegyetlenséggel az orosz nép értékes rétegeit pusztítja. Most a szibériai fogolytáborok rémségei
tárulnak elénk, ahová a szovjet a politikailag megbízhatatlanokat küldi. A következő kocsi a
Szovjetet, mint a kereszténység elvi és gyilkos ellenségét szemlélteti, aminek a vezérei — mint a
propaganda állítja — kivétel nélkül zsidók. Képek: Jaroslawski Gubelmann, a harcoló istentelenek
szövetségi elnöke. Itt egy szovjetkatona a feszületet dönti le, ott apácák tetemeit forgatják ki
tehetetlen dühükben egy klastrom kriptájából. Majd a „Mindennapi élet Oroszországban”. Itt egy
élelmiszer jegyzék, amely mutatja, hogy az orosz munkás a szovjetparadicsomban havi 170 Rubel
átlagbér mellett kielégítően élelmezni se tudja magát. „Ily körülmények között” — írják — „ha az
orosz munkás csak kenyérre, káposztára és burgonyára szorítkozik is, teljességgel fényűző
szórakozás az étkezés számára. A hús, kolbász, tej, tojás elérhetetlen és azokról, amik az életet
megszépíthetnék: kávé, trafik, sör, gyümölcs és a kedvelt wodka, nem is álmodhat.” Munkásruhák,
cipők, kalapok, fehérneműek vannak kiállítva a Szovjetparadicsomból és Németországból,
ártáblázatokkal. A méregdrága orosz öltönydarabok siralmasan néznek ki. Mint nálunk a rabruhák,
zsákszerűen formátlanok, ízléstelenek, komisz silány anyagból. Az ember elborzad a gondolatra,
hogy ebbe kellene bebújnia. Egy pár bőrfélcipő 190 Rubel, tehát több, mint egy munkás átlagos
havibére. Egy férfiing ára meghaladja a bányász heti keresetét és így tovább. Itt fényképek tárják
elénk a szemétdombok közé vájt szükséglakásokat. „Így néznek ki ők”. Kommunistavezérek képei,
köztük a „mi” Kun Bélánk is. Adatok és képek a kommintern (kommunista internacionálé)
cselfogásairól és munkamódszereiről. Sejtrendszerek. Az egyházak, szélsőjobboldali politikai
mozgalmak kihasználási módjai a kommunista eszmék terjesztésére. Agitátorképzés stb.), melyek
célja a világ forradalmasítása. Felvételek a forradalmasított Spanyolországból, ahol az évekig tartó
polgárháború minden kultúrát semmivé tett. Egy fényképnél a földbe gyökerezik a lábunk: A vörös
hordák Krisztus hatalmas szobrát használják céltáblául lőgyakorlataiknál. Végül a kiállítás
mozijának hangosfilmje mutatja be szemléletesen, hogy a komminternnek ez az aknamunkája,
hogy borította lángba Európa és a világ egyes államait. Megdöbbentő, amint Európa térképe itt is,
ott is kigyullad s lángba borul, amint a Szovjet szennyes tűzcsóvája odaér. Szédelegve kerülünk ki
innen. A művelt embert is megfogják ezek a benyomások és lelke mélyéig megrázzák. Hát még az
egyszerűbb munkásembert, aki a benyomásokra még inkább fogékony, különösen, ha a
vándorkiállítás mindezt az otthonába viszi. Pedig itt minderre kevés szükség van. Hitler
nemzetiszocialista programjával gyökeresen megfogta a német lelkeket és mindez itt szinte
szélmalomharcnak tűnik fel. De milyen halaszthatatlan szükség lenne erre olyan országokban, ahol
a szabadelvű államforma módot nyújt a nemzetközi szervezkedésre és propagandára. Ezeknek a
vándorkiállításoknak az eszméjéért és kiviteléért illeti tán a legnagyobb elismerés a
propagandaminisztériumot. A szociális és nemzeti eszmény propagálása ennél jobban nem
érvényesülhet a népnevelésnél. A kisváros szenzációja már nem a palackokon táncoló elefánt, vagy
táncoló medve, hanem a „vándorkiállítás”, amely a legelhagyottabb néprétegeket is az élet
problémái felé fordítja.
A propagandaosztály hatáskörébe tartoznak a nemzeti és szociális érzés összefogását célzó
úgynevezett propagandautazások, melyeket a Kraft durch Freude, munkásüdültetési akcióval
karöltve rendez. Ezek főként az elszakított és veszélyeztetett határterületek felé irányulnak. De ez
propagálja és irányítja az üdülő, sport, politikai, gazdasági, kulturális és művészeti utazásokat is a
belföld természeti, gazdasági, kulturális stb. kincseinek a kihangsúlyozásával. „Ismerd meg
hazádat, hogy igazán szerethesd!” Jó propagandát csinálnak ezzel a valutakivitel ellen is. Alig akad
valaki, aki nyomós ok nélkül külföldre utazna. Gazdasági árulásféle gondolat társul ma már a
céltalan külföldi utazáshoz, amit egy nemzetiszocialista semmiképp sem tartana ildomosnak
elkövetni. Mi egy ilyen társasutazással a Mazuri tavakhoz zarándokolunk, ahol Hindenburg aratta
legendás győzelmét a világháborúban az oroszok fölött s ahol halálakor a híres „Tannenberg-
Denkmal”-t építették, ahol feleségével ma is nyugszik. Külön olcsó hajóutazásokat is rendez a
propagandaminisztérium ide azért is, hogy erősítse a nemzeti összetartás érzetét a birodalom és a
lengyel korridor által lehasított Kelet-Poroszország lakosai között. Így olcsó és gyors éjszakai
hajójáratokat létesített, melyek pótolják a drága és körülményes vasúti utazást a korridoron
keresztül, amit viszont a lengyelek, az ő szempontjukból érthető módon, mindenféleképpen
megnehezítenek. Valóságos nemzeti zarándokutakat rendez a propagandaosztály Kelet-
Poroszországba, amelynek idegenforgalma méreteiben és külsőségeiben valósággal egy-egy
forgalmas búcsújáróhelyhez hasonlítható. Minden nagyobb jelentőségű országos kongresszus
(orvosok, újságírók, pedagógusok) színhelyét a propagandaosztály, az elszakított országrész
fővárosába, Königsbergbe irányítja, ahonnan az 520 kilométeres pompás birodalmi autóúton társas
autóbuszjáratokkal egy nap alatt lehet elzarándokolni a tannenbergi Hindenburg-emlékműhöz.
Sajtó, mozi, rádió és egyéb propagandaeszközök csábítanak e kirándulásokra és az öntudatos
németség fogalmának már tartozéka lesz a közvélemény előtt a tannenbergi zarándoklat. Maga az
emlékmű impozáns és elsősorban óriási méreteivel hat. Már a keletkezéséről is érdekes legendák
keringenek. Hindenburg életében kezdték építeni és elhalt felesége tetemét helyezték el itt. Itt
kezdődtek az első csatározások Hindenburg és az emlékmű tervezője, illetőleg a
propagandaminisztérium között. A tervező egy ősgermán tábor mintájára építette az emlékművet,
köralakban elhelyezett hatalmas bástyákkal, melyeket folyosók kötnek össze. így ez egy nagy
területet zár be, amely a középen előadóhellyel és körben fokozódó lépcsős ülőhelyeivel az
ünnepségek színtere. Az egész kétségkívül a germán őserő és harciasság monumentális
emlékműve. Ezért a tervező és a propagandaminisztérium tiltakozott az ellen, hogy az antik
germán stílegység megbontassék a kereszténység jelvényeinek alkalmazásával. Viszont
Hindenburg a leghatározottabban kijelentette, hogy oly helyre nem engedi magát temethetni, ahol
a kereszt jelvénye és a Szentírás igéi nem alkalmazhatók. A csatározás az agg hadvezér
győzelmével végződött s így ma az emlékmű fennen hirdeti a nemzeti és keresztény gondolat
együttességének eszményében rejlő hódító erőt. Érdemes néhány bástya belső berendezését
leírnunk. Az egyikben a fal mellett lankásan felfutó feljáró mentén képek és domborművek Kelet-
Poroszország történetéből. Hatalmas zászlógyűjtemény, a mazuri tavaknál harcolt csapattestek
zászlói. A legimpozánsabb persze a bejárattal szemközt a Hindenburg-bástya. Hindenburg és
felesége kriptája. A bejárat felett hatalmas kőkereszt, jobbról és balról zárt kőszarkofág,
ahová Hindenburg utolsó kívánsága szerint három-három, a mazuri csatákban hősi halált halt
közkatonának a tetemeit temették. A kriptában az örökmécs fénye vet halványpiros fényt a
hatalmas kőkoporsókra és a két közkatonára, akik itt állandó díszőrségként, merev vigyázzállásban
állnak a sír mellett. A koporsók felett is impozáns kőkeresztek, Hindenburg kedves jelszavai Ora et
labora! Imádkozzál és dolgozzál! Feleségének sírján három piros rózsa, a három gyermekét
jelképezi. Megrázó dombormű: öreg paraszt házaspár. Maga elé mélázó, ősz, ráncos arcú apa,
magába roskadt édesanya. Előttük ravatalon hősi halált halt fiuk. A felírás Hindenburg
legkedvesebb bibliai mondása, amit még a konfirmációján kapott: „Légy hű mindhalálig és neked
adom az élet koronáját!” A kripta feletti toronyrészt Hindenburg igazán monumentális szobra tölti
ki. A sírbolthoz kívülről egy külön keskeny kijárat vezet, mely Hindenburg rokonságának van
fenntartva. Érdekes még a hadvezéri bástya, mely a mazuri csatákban résztvett hadvezérek
mellszobrait őrzi. Különösen azért, mert Ludendorff nem járult hozzá,hogy az ő mellszobrát is
kitegyék — állítólag az emlékművön alkalmazott keresztény jelvények miatt. Az ő szobortalpazata
ma is üresen áll.
Utunk innen a csatatérre vezet: Puskagolyótól szitává lyukasztott hídkarfák, fatönkök, lövészárkok,
gránátdarabok, drótsövény akadálycafatok őrzik a nagy harc emlékét. A környéken gomba módra
kinőtt, frissen vakolt, piros tetejű parasztházak jelzik, hogy itt annakidején kő kövön nem maradt.
Közben egy königsbergi tanár előadást tart a csata lefolyásáról, amit Hannibál cannaei csatájához
hasonlít. Mindent e célra készített térképen mutat be ügyesen, elevenen. Majd a hősök temetőjébe
megyünk, mely beláthatatlan nagysága mellett is rendkívül gondozott és áhítatot keltő. Körülöttünk
a Mazuri Tavak. Itt is, ott is elszórva, halványkéken mosolyognak a nap verőfényében, mintha már
rég elfeledték volna annak a sok ezer orosz katonának a fuldoklását, embertelen küzdelmét a nyúló
iszappal és a könyörtelen lápvízzel.
Mindez a múlté és ma már csak hatásos eszköz a propagandaosztály kezében a német nemzeti
öntudat, összetartás és harciasság elevenítésére. Bennem a szociológus ébred fel. Kérdem az egyik
német publicistahallgatót, miért nem csapolják le ezt a mocsaras vidéket. Úgyis szükségük lenne
erre a kiváló termőföldre s a munkaszolgálat is jó terepet találna. Egyet kacsint hamiskásan és a
fülembe súgja: „Ja, mert jöhet még egy Tannenberg”! — Csak lesz-e még egy Hindenburgotok
hozzá? — gondolom magamban. — Utunk most a lengyel korridorhoz vezet. Itt eleven
brutalitásban szemlélhetjük Versailles borzalmait. Elvágott vasúti töltések, levegőbe meredő
sínpárjaikkal. Dróthatár, mely kerteket, udvarokat vág keresztül. Marienwerder. Hatalmas
középkori lovagvár, melyet most a „Hitler Ifjúság” vezetőinek kiképzőiskolájává restauráltak.
Bemutatják azok elméleti és gyakorlati kiképzését (három hónapos kurzusok), miután egy
vendéglátó uzsonna keretében előadásban is ismertették az intézményt. Látogatás a Weichsel
Zeitung (Wisztula Újság) szerkesztőségében, ahol lelkes előadást hallunk a határövi sajtó
célkitűzéseiről és heroikus küzdelmeiről. És így tovább mindez… egy nap alatt. Este hét óra körül
rohan velünk vissza Königsbergbe az autóbusz. A részvételi díj: mindössze 5 Márka.
Ez a propagandaosztály munkája a gyakorlatban.
III. A rádió.
A hitleri kormány szemében a rádió éppúgy, mint a sajtó, mozi, színház, stb. elsősorban
propagandaeszköz a nemzetiszocialista öntudat ébrentartására. Emellett és ezen keresztül a német
munkásrétegek kulturális nevelő és szórakoztató eszköze. A propagandaminisztérium
rádióosztályának munkája ennek megfelelően kétirányú: a műsorleadás és a rádióhallgatás
népszerűsítése.
Így hozták létre mindenekelőtt az úgynevezett népleadót (Deutschlandsender, Volkssender), mely
a legnagyobb intenzitással s a legelszórtabb relékkel dolgozó leadó a birodalom területén. A
legegyszerűbb készülék is foghatja. Műsora népszerű, közérdekű. Elsősorban itt szerepelnek
természetesen a nagy politikai ünnepségek műsorai, a közérdekű híradás, népszerűsítő kulturális,
gazdasági, sport és szórakoztató számok; szóval amik a legszélesebb néprétegeket érdeklik.
Ugyancsak ez áll a külföldi német propaganda szolgálatában is. Nagyon figyelemreméltóan
érvényesül e népleadónál is a propagandaminisztérium azon alapvető igyekvése, hogy a
magasabbrendű nemzeti kultúrélvezetbe (Goethe, Schiller, Wagner) minél szélesebb
munkásrétegeket vonjanak be.
De a rádiópropaganda-osztály működése egyoldalú lenne, ha munkáját nem egészítené ki a
rádióhallgatás népszerűsítésével. Ezt a célt szolgálja, mégpedig a legeredményesebben, a népi
középtípusú, de jó minőségű rádiókészülékek (Volksempfänger) és az olcsó rádiódíjak bevezetése.
Egy-egy ily hangosanbeszélő rádiófogó szekrény kb. 70 márkáért áll mindenkinek a
rendelkezésére. Jóformán a legszerényebb munkáscsalád is megszerezheti magának. Ennek az
eredménye, hogy 1933-ról 1936-ra a német rádióhallgatók száma csaknem megkétszereződött
(5,424.755-ről 8,167.900-ra emelkedett) és hogy ezalatt az idő alatt 5,068.000 rádióhallgató
készüléket adtak el, amelyből 2,000.000 volt ilyen népi rádiókészülék.
Újabban — mint egyébként is ismeretes — a (távolbalátás tökéletesítésével és népszerűsítésével
foglalkoznak szép eredménnyel, főként azzal a célzattal, hogy ennek alkalmazásával a
rádiópropaganda, a népnevelés és szórakoztatás ügyét előbbre vigyék.
IV. A nemzetiszocialista állam sajtója.
1. Sajtópolitika.
A kialakulás. A nemzeti szocialisták sajtóreformterveiket már az 1920. február 24-i
pártprogramjukban lefektették (23. pont):
Törvényes harcot követelünk a tudatos politikai hazugságok s azoknak a sajtó útján való
terjesztése ellen.
A német sajtó kialakításához követeljük a következőket:
a) minden németnyelvű újság létrehozásánál közreműködő szerkesztő, riporter, író, vagy egyéb
munkás csak német (nem zsidó) lehet,
b) minden nemnémet újság megjelenéséhez az állam különleges hozzájárulása szükséges s ezek
az újságok német nyelven nem jelenhetnek meg,
c) minden nemnémet tőkeérdekeltség igénybevétele bármiféle német sajtóvállalkozásnál a
vállalkozás azonnali megszüntetését s az ebben résztvevők száműzetését vonja maga után.
Újságok, melyek a közjó ellen törnek, betiltandók. Törvényes harcot követelünk az ellen a
művészeti és irodalmi irányzat ellen, amely romboló befolyást gyakorol népéletünkre.
Az uralom elnyerése után rögtön hozzáfogtak e pontok végrehajtásához. A parlament épületének
felgyújtása után betiltják négy hétre a kommunista és két hétre a szociáldemokrata sajtót és
választási propagandát (1933. február 27.). Mikor a márciusi nemzetiszocialista forradalomban
világossá lett, hogy a nép a marxista uralomról nem akar tudni, csak formalitássá lett ennek az
intézkedésnek a meghosszabbítása, majd e lapok végleges megszűnése. A mozgalom további
következménye volt, hogy a zsidó kiadót, szerkesztőt stb. kizárták a közélet e teréről is.
Lassanként eltűnt az egész pártsajtó és a német sajtó fokozatosan átalakult az államvezetés
eszközévé.
A nemzetiszocialista sajtó a többi állam sajtójával szemben sajátos alapjelleget öltött. Célkitűzése,
irányítása és helyzete különbözik más országok sajtójától. „Die Presse als publizistisches
Führungsmittel: a sajtó, mint publicisztikai vezetőeszköz” szerepel, alapjellege és főhivatása
szerint. „Befolyása a legátütőbb és legerősebb az emberekre” — mondja Hitler — mivel szerepe
nem ideiglenes, hanem állandó. Tanításának ebben az egyenletességében és örök ismétlésében
van mérhetetlen jelentősége.” Ehhez jön, hogy a nép legnagyobb része az iskolák elhagyása után,
alig rendelkezik egyéb lehetőséggel arra, hogy további ismereteket szerezzen, magát tovább
művelje és szellemi indításokat kapjon, mint a sajtóval.” Legfeljebb a rádiót lehetne a sajtóé
mellett említeni, bár ennek publicitása jóval kisebb a sajtóénál.
„Elsősorban nép- és államérdek” — mondja Hitler — „annak a megakadályozása, hogy az
újságolvasó közönség (jórészt egyszerű, könnyenhívő emberek) rossz, tudatlan, vagy pláne
rosszakaratú nevelőknek a kezébe kerüljenek. Ezért az állam kötelessége, hogy ezek szellemi
irányítására (Erziehung) ügyeljen és minden visszaélést megtoroljon. Az államnak elsősorban a
sajtó körmére kell néznie. Ha valahol, úgy itt kell az államnak elsősorban szem előtt tartania, hogy
minden eszköznek egy célt kell szolgálnia. Nem kábíthatja el magát az úgynevezett
„sajtószabadság” handabandázásával, hanem meg nem alkuvó elszántsággal kell a maga számára
a népnevelésnek ezt az eszközét biztosítani és azt a maga (állam) és a nép szolgálatába állítani.”
(jMein Kampf.)
A nemzetiszocialista állam Hitler pártprogramjának ezeket a publicisztikai alapdogmáit a
következőkben valósította meg:
Az újságírótörvény (1933. október-december.)
Feladat: A sajtót, amely eddig individuális szellemi tevékenységnek az állam által ellenőrzött
hordozója volt, át kell változtatni a közösségi feladatok hordozójává. Az állam és a sajtó
viszonyának ily forradalmi újjáteremtésénél a német újságíróra vár a legnagyobb feladat. Ezentúl
nem egy kiadóvállalat, egy csoport, vagy párt alkalmazottja, hanem az állam és a nép szolgája.
Szolgálati viszonya megfelel egy orvos vagy ügyvéd jogviszonyának, ezek részint magánjogi
szerződéses viszonyban állnak páciensükkel, vagy ügyfelükkel, részint közjogi hivatásgyakorlási
feltételek kötik őket. Az újságíró kettős állása a következőképp adódik:
1. az államhoz való közvetlen viszonyából, közjogi természetű, a hivatalnokéhoz hasonló,
személyjogilag,
2. a kiadóhoz való alkalmazotti viszonyából, magánjogi természetű, mint eddig; polgári jogi
szolgálati viszonya, az új törvény külön előírásaival
és ezzel el lett távolítva a bizonytalanság, melyre nézve az újságíró „a nyilvános érdekek
képviselete” és a kiadóhoz való viszonyát illetőleg volt. Kétes esetben a nemzetiszocialista állam
érdeke a döntő, amely azonos jelentőségű a német nép érdekével.
Ennek megfelelően az új törvény pontosan körvonalazza az új német újságíró feladatait:
Mindenekelőtt köteles az újságoktól a következőket távol tartani:
1. ami az önérdek-érvényesítő célokat a közérdekűekkel a nyilvánosságot félrevezető módon
összezavarja,
2. ami alkalmas arra, hogy a Német Birodalom belső, vagy külső erejét, a német nép összefogni
akarását, a német véderőt, kultúrát, vagy gazdaságot gyengítse, vagy mások vallásos érzületét
sértse,
3. ami egy német becsülete és tisztessége ellen tör,
4. ami egy másiknak a becsületét és javait jogellenesen megsérti, jó hírnevének árt, őt
nevetségessé, vagy megvetetté teszi,
5. ami egyéb okokból erkölcsileg visszataszító.
Magától értetődő, hogy az újságírói hivatás, amely most már államhivatalnoki jelleget öltött, nem
állhat nyitva mindenki számára. Ezért az újságírótörvény előírja a nemzetiszocialista újságírói
hivatás feltételeit: Aki a német sajtóban mint újságíró működni akar, úgynevezett hivatáslistába
kell bevezetve lennie, amely a Német Sajtó Birodalmi Szövetsége kötelékébe sorozza. Ez a
szövetség közjogi testületté lett a Birodalmi Sajtókamara és a Birodalmi Kultúrkamara keretében. E
szövetség és tagjai a nemzetiszocialista állam védelmét élvezik. Az állam ezt a védelmet csak oly
embereknek nyújthatja, akiket méltóknak tart arra, hogy az állam részéről védelemben
részesüljenek, minden államon kívüli támadással szemben. Hivatásának gyakorlásában ezentúl
senki sem gátolhatja a német újságírót. Személyiségének közérdekű szabad kifejtése az új
sajtórendszer alapgondolata s ez csak azt az újságírót illetheti meg, aki át van itatva a
nemzetiszocialista világnézettől, aki belsőleg van meggyőződve a népi közösség ideáljáról és a
fajpolitika szükséges voltáról. Természetes, hogy sem zsidó, sem egyéb nem árja nem kerülhet
szóba az újságírói hivatásnál.
Az újságíróképzés: A második ugyancsak nélkülözhetetlen feltétel a Harmadik Birodalom
újságírójára nézve, hogy szakmájában kiképzett legyen. Ezzel megszüntetik azt az állapotot, hogy
az újságírónak, akire a népnevelésnek oly fontos része esik, hivatásához nem kellett semmiféle
előképzettséget magával hoznia. Eddig az volt a közfelfogás, hogy újságíróvá születni kell. Ez
azonban csak az újságíró tevékenységének egy részére áll. Hiszen főtevékenysége nem a
cikkírásból áll. Ehhez jön még igen nagyszámú irányító (organizáló) és technikai tevékenység,
amelyek az újság összeállításánál nélkülözhetetlenül szerepelnek. Ezek viszont már nem annyira az
adottság, mint inkább a szaktudás és szakszerű tapasztalás eredményei. Az újságíró egyik
főfeladata, hogy a hozzá áramló híranyag tömegéből a legrövidebb idő alatt a leglényegesebbeket
kiválassza. Ehhez szakképzettség kell. Ugyancsak nélkülözhetetlen számára széleskörű és általános
műveltség, amilyen tán egy más pályán működőnek sem kell. Ez a három alapelv: elméleti,
szakgyakorlati és általános műveltségbeli képzés szabja meg az újságíróképzés irányait a Harmadik
Birodalomban.
Ma még nem teszi kötelességévé az állam minden újságíró számára az akadémikus kiképzést. Nem
akarja az érvényesülés útját azok elől elzárni, akik az elmúlt rezsim alatt nem tudtak megfelelő
képzettséget szerezni, de a munkaterületükön kitűnve — a vezérelv alapján — magukat a
sajtómunkára érdemessé tették.
Az újságíróképzést jelenleg az újságírótörvény következő tételei szabályozzák:
Újságíró csak az lehet, aki szakszerű kiképzésben részesült.
Szakszerűleg kiképzett az, aki legalább egy évi gyakorlóidőt töltött valamely német újságvállalatnál
s itt a vállalat által kiállított bizonyítvány szerint a sajtómunkához szükséges alapismereteket
megszerezte. Valamely külföldi újságvállalatnál töltött ily szaktanulmányi idő teljes egészében
beszámíttatik.
A gyakorlóév ideje félévre csökken azoknál, akik valamely egyetem publicisztikai karán, legalább
hat félévi tanulmányt tudnak felmutatni. (Akadémikus képzés.)
A jelenlegi német újságíróképzés a következő ágazatokat mutatja:
a) Elméleti képzés hat féléven keresztül valamely egyetem publicisztikai karán, félévenként a
következő országos tanmenet szerint: I. A publicisztikai vezetőeszközök. (Áttekintő bevezetés a
publicisztika munkaterületére.) II. Az újság története. III. és IV. Újságtan. V. Újságok külföldön.
VI. a) Folyóiratok, b) Az újságírótörvény. (A tanulmány mindig csak az I., IIl. és V. szemeszterrel
kezdhető meg.) E kötelező tantervszerinti előadások, vele kapcsolatos szemináriumi és egyéb
gyakorlatokon kívül a hallgató természetesen részt vesz még olyan privátelőadásokban és
kapcsolatos szemináriumi munkákban, melyek kiképzését kiszélesítik. Ezek: Bevezetés a politikai,
gazdasági, művészi és helyi újságíró gyakorlati munkába. A helyi és körzeti sajtó története,
helyzete, problémái. A publicisztika elméleti problémái. A sajtó gazdasági feltételei, gyorsírás stb.
Az ifjúság, aszerint, hogy ki-ki mily speciális irányban akarja magát kiképezni, egy-egy ifjúsági
vezetővel az élén kis szakgyűjteménnyel felszerelt helységeikben munkaközösségi összejöveteleket
tart, hol témakörükből dolgozatokat, beszámolókat hoznak és megbeszéléseket tartanak. Ezek:
Rádió, Film, Színház, Folyóirat.
b) A gyakorlati szakképzés, eltekintve a féléves kötelező gyakorlási időtől, mely az egyetemi
tanulmányok után esedékes, már az elméleti tanulmányokkal együtt kezdetét veszi. A politikai
újságíró-előadó pl. először is elviszi hallgatóit az újságüzembe s ott a hír befutásától kezdve, a
kiválasztás, feldolgozás, szedés, tördelés, korrektúra, sokszorosításon át egészen a terjesztésig
nemcsak bemutatja, de be is vonja őket a sajtómunka minden fázisába. Utána jön a gyakorlás:
anyagkiválasztás, kommentálás, tördelés stb. A gazdasági sajtóelőadó szerkesztőségi íróasztala
mellett mutatja be a gazdasági rovat szerkesztésének minden csínját-bínját s utána helyére ülteti
felváltva hallgatóit „hogy is csinálnák?”. A művészi újságíró-előadó gyakorlatain tárcákat,
utcajeleneteket kell írni, bírálni, mozi-, színházelőadásokra elmenni, könyveket olvasni és azokról
ismertetőt írni s azok kellékeit így megbeszélni stb. A helyi újságok egy szerkesztője ugyancsak
gyakorlatilag mutatja be, hogy mit kíván a közvélemény egy-egy laptól helyi s környéki
vonatkozású hírek közlésénél. Emellett természetesen gondjuk van rá, hogy rendszeresen
látogassák azokat a közintézményeket is, amelyek munkájához az ő munkájuk is szorosan
csatlakozik (bíróság, rendőrség, posta, rádió, papírgyár, kiadóvállalatok stb.).
c) Az általános műveltség átfogó követelményét a német újságíróképzésnél úgy oldják meg, hogy
az egyetemeken működő publicisztikai fakultások rendes hallgatói csak azok lehetnek, akik előtte
már az egyetem egyéb fakultásainak hallgatói voltak, vagy jelenleg azok és publicisztikai
tanulmányaikat egyéb tudománykörök tanulmányozásával párhuzamosan folytatják. Ezek, az
újságtudománnyal rokon tudományszakok a következők: Történelem, hazai nyelv és irodalom,
filozófia, művészettörténelem, színháztudomány (színiakadémia), jog és államtudomány, politika,
nemzetgazdaságtan, szociológia és rokonszakok. Ezeknek megfelelően specializálhatja magát a
publicista az újság három nagy rovatszerű követelményének megfelelően (politika,
társadalomközgazdaság, művészeti: irodalom, színház, mozi stb.) s ha óhajtja, a publicisztikai
karon ily speciális irányban doktorátust is tehet.
Érdekes utalást találunk még azokra a képességekre, melyeket a jövő újságírójának magával kell
hoznia és amelyeket a nevelés és oktatás nem pótolhat — noha kétségtelen az is, hogy a gyakorlat
többé-kevésbé kifejlesztheti őket. Ezek: érzék a lényeges és jelentékeny iránt, gyors
elhatározókészség, szervező talentum, széles látókör, felelősségérzet és bátorság, megfontoltság,
igazságszeretet.
Végül összefoglalja azokat a feltételeket, melyek minden német közhivatal betöltésénél
szerepelnek: hazai állampolgárság, büntetlen előélet, a 21. életév betöltése, szellemi, testi és
hivatásbeli rátermettség és alkalmasság.
A birodalmi sajtókamara.
Az újságírótörvényen kívül a birodalmi sajtókamara megszervezése volt a hitleri kormány másik
alapvető intézkedése a sajtóügyek terén. A sajtókamara alatt azonban lényegesen többet értenek
itt, mint pl. nálunk. Értik alatta elsősorban is a propagandaminisztérium sajtóosztályát (az említett
7 osztály közül a negyedik), amely a német sajtóügyeket egységesen irányítja. Ide tartozik minden
sajtóügy úgy személyi, mint anyagi vonatkozásban, a hírszolgálat ügyétől és munkásaitól a
technikai kivitelig és munkásaiig minden és mindenki. A propagandaminisztérium szervezetének
megfelelően a sajtókamara elnökét a propagandaminiszter nevezi ki. Ugyancsak ő nevezi ki annak
az elnöki tanácsnak a tagjait is, amely a kamarai elnök mellett működik.
A sajtókamara tagjai, a különböző sajtómunkakörnek megfelelően a következő szakszövetségek
szerint oszolnak meg:
A német újságkiadók országos szövetsége. A német folyóiratkiadók országos szövetsége. A német
levelező és híradó irodák szövetsége. Az egyházi-felekezeti sajtó főosztálya: a) Az evangélikus
sajtó országos szövetsége, b) A katholikus egyház sajtókara. A rádiósajtó szakszövetsége. Az
újságpropagandisták országos szövetsége. A német olvasókörök országos szövetsége. Német újság
és folyóiratterjesztők egylete. A német újság és folyóiratkereskedők országos szövetsége. Német
pályaudvari könyvárusok egylete. A német sajtó birodalmi szövetsége. A német sajtógyorsírók
országos szövetsége. Kiadóhivatali alkalmazottak kara. A német propagandamunkások
szövetségéből a kiadómunkások csoportja.
A sajtókamara célkitűzéseit a következőkben körvonalazzák: „Mindenfajta sajtómunkás találja meg
itt érdekképviseletét, amint munkakörük érdekszálai is összefűzik és egymásra utalják őket. A
sajtókamarának kell biztosítékot nyújtani arra, hogy a kiadó, újságíró, és minden sajtómunkás
kölcsönös méltánylásban részesüljön úgy anyagilag, mint szellemileg. Így illeszkedik a sajtómunka
a nemzetiszocialista országos munkaközösségbe.
A birodalmi sajtókamara alosztályokba oszlik, amelyek megjelölik a kamara munkairányait is: 1.
Politikai hírek, 2. Külföldi propaganda, 3. Drótnélküli szolgálat, 4. Birodalmi sajtóirattár, 5. Német
lektorátusok (jellemző, hogy ezek idetartoznak) a külföldi lektorátusokkal (6) együtt, 7.
Hírszolgálat. Tehát e területeken fejtenek ki egységesítő, irányító és bizonyos fokú és jellegű
ellenőrző tevékenységet.
A nemzetiszocialista sajtó képe.
A sajtóorgánumok egyébként a sajtókamara tevékenységét a következőkben tükrözik: Egyes
befutott híreket, melyek a nemzetiszocialista népközösségre bármily vonatkozásban rombolók,
vagy izgatók volnának, egyszerűen visszatartat a felügyelete alatt álló Német Távirati Irodával
(Deutsches Nachrichten Bureau), ahonnan minden német hírlap híranyagának legnagyobb részét
kapja. Vidékenként van még itt-ott néhány magánkézben levő hírközvetítő vállalat, amely
híranyagszolgáltatását, amit külföldi tudósítói révén szerez, természetesen megfizetteti. Ezek
közléséért a közlő lap felelős szerkesztője felel. Nem publikálhatják pl. a nagyobb exporthíreiket
sem a közgazdasági rovatban, nehogy külföldi piacaikat az e híradások alapján fellépő külföldi
konkurencia révén elveszítsék. Ez a sajtóirányítási mód egyébként a szabadelvű országokban is
megvan, kisebb-nagyobb mértékben, anyagi befolyás, törvényes szankciók és egyéb módozatok
segítségével. Ebben tehát csak az országos érdek védelme van mintaszerűen kifejlesztve az új
birodalomban. Érdekesen oldják meg a közérdekű hírek és hirdetések propagálását is, amelyeket a
szabadelvű lapok szubvenciók ellenében szoktak közölni. A közérdekű hírek és hirdetésekről (pl.
egy országos vagy kerületi pártgyűlés, ünnepély, kiállítás, néprádió stb.) az egyes lapok
szerkesztőségei legtöbbször már kész kliséket kapnak, legtöbbnyire igen ügyes ábrával, amelyeket
minden további nélkül közölnek. Ritkán fordul elő, hogy a propagandaminisztérium közvetlenül
avatkozzék be egy lap szerkesztőségi munkájába. Megesett, hogy egy pártorgánum „leintésben”
részesült, mert a kiskereskedelmi alkalmazottak hétvégi pihenőjének a kiharcolásában oly
lendülettel dolgozott, hogy kereskedelmi életet felborítással fenyegette. Hiszen a legtöbben,
különösen élelmiszerféléket ott is csak szombat délután vásárolnak be. De a „leintéssel” együtt jött
a minisztérium ígérete is, hogy e kérdést bizottság veszi a kezébe és igyekszik minél előbb
megoldani. A nemzetiszocialista sajtó jó munkát végzett és feladatát teljesítette — mondja a
főszerkesztő, aki nekem ezt az egészet elmondotta. Felhívta a közfigyelmet egy égető és országos
jelentőségű szociális problémára. Mi most már hallgathatunk erről. A többi a kormányzat dolga,
akinek a munkájában megbízunk. Mi most már csak várjuk a boldog pillanatot, mikor már az
eredményt közölhetjük.„Egyébként az ország sajtójának egységes szellemi képét nem annyira a
propagandaminisztérium irányítótevékenysége, mint inkább az egész sajtó mögött lévő egységes
nemzetiszocialista világnézet alapozza meg. A propagandaminisztérium egész működése ezen
alapszik.”
A sajtóügyek összpontosításának egy másik felbecsülhetetlen előnye a hírszolgálat
megbízhatóságának és gyorsaságának biztosítása. Ez Németországban, ahol az újságszerkesztés
nem úgy a fővároshoz kötött, mint nálunk, fokozott jelentőségű. Az újságipar decentralizált és a
legtöbb kerület (Poroszország, Szászország, Bajorország stb.) régi székhelyén, sőt ezek kisebb
városaiban is megvan az a napilap, amely ellátja környékét a helyi érdekű híranyagon kívül a
legfrissebb országos érdekű hírekkel is. Így a vidéki és berlini újságok közt nagy különbség nincs,
ezért aztán pl. egy kelet-poroszországi újságolvasónak eszébe se jut, hogy ő egy berlini nagy lapra
fizessen elő. Teljesen kielégíti a „Königsberger Zeitung” és annak az esti riportlapja. Mindez
különösen nekünk tűnhet fel, ahol csaknem minden sajtómunka a fővárosba zsúfolódott s így a
vidék újságjai legtöbbnyire csak „vidéki hírharangokká” lehetnek, főként a helyiérdekű
hírszolgáltatás kislátókörű, sokszor szervilis munkájával, amelyek a fővárosi sajtószolgáltatást
ilyenformán semmiféle szempontból nem tudják pótolni.
A német újságok tehát ma a nemzetiszocialista világnézetnek jellegzetes képviselői és a kormány
kezében a legfontosabb eszközzé váltak anélkül, hogy publicitásukat elvesztették volna. A nép
olvassa, mert látja, hogy az ő érdekében dolgozik, tehát érdekli is. A sajtófőiskolák az
újságszerkesztés szintjét emelték. Elképzelhetetlen olyan német riportlap, amely gyilkosság, rablás
családi botrány vagy hasonlók híreit közölné kiszínezve, a lap homlokzatán ordító betűkkel, hogy a
nagy példányszám jó üzletet jelentsen. Ezt a helyet mindig csak valamely közérdekű politikai,
gazdasági, szociális híradás foglalhatja el. Tervezgetik az újságtannak a középiskolába való
bevezetését is, mely az újságolvasásba akarná bevezetni az ifjúságot. A német pártsajtó mellett,
melynek lapjai a pártnak és ennek frakcióinak irányítása alatt állanak, a német lapok legnagyobb
része úgynevezett családi lap „Familienblatt” magántőke-érdekeltséggel. Ezek a nemzetiszocialista
világnézeten kívül a család melegségét igyekeznek az olvaskóközönségbe sugározni és
olvasótáborukat szellemi közösségbe tömöríteni. A családi élet építő híradásának (eljegyzés,
esküvő, születés, halálozás, házassági és szolgálati jubileum, születésnapok stb.) igen sok helyet
és alkalmat nyújtanak a nálunk is szokásos rovatszerű közlésen kívül. Meghatóak azok a cikkek,
amelyek egy-egy iparosember szolgálatának 40 éves jubileumát méltatják és a képek, amelyek
egy-egy ezüst-, vagy aranylakodalmas házaspárt mutatnak be családjuk körében. Innen tudja meg
a német polgár azt is, hová kell gratulálni mennie. Hogy az újság ily bizalmas jó barát, az a
decentralizált sajtónak nem utolsó előnye.
Emellett nem lehet azt sem elhallgatnunk, hogy a pártsajtó és különösen annak szélsőséges
orgánumai (Umbruch, Der Stürmer, Das schwarze Korps, Der Angriff, Die Brennesel) a legdurvább
támadásokat intézik az egyházak és különösen a római katholikus egyház ellen. Szinte úgy tűnik
fel, hogy a klérus valutakisíbolási és homosexuális pereinek — amik az utóbbi időben
foglalkoztatták a német közvéleményt — cirkalmas tudósításai pótolják e lapoknál azokat az
obscén hálószoba-híradásokat, melyeket az új szellem nem enged meg s ezekkel akarnak minél
nagyobb olvasótábort toborozni. Hangoztatják, miszerint feladatuk népüket védeni az erkölcsi
„pestistől”, de a durva hang, ahogy a felelősséget az egyházra hárítva a közvéleményt ellene
izgatják, a német sajtónak igen szembeötlő sallangja, ami ellen a német társadalomban is igen sok
panaszszót hallhatunk.
A propagandaminisztérium irányítása mellett az újságok maguk is átfogó propagandát fejtenek ki a
maguk érdekében. Dr. Hase, a szórakozott s újságot nem olvasó professzornak elképzelt alakja a
leglehetetlenebb helyzetekből tekint ránk a nyilvános helyek, iskolák stb. faláról, ahol egy-egy
reklám a lehető legötletesebben példázza, mily ostoba helyzetbe kerülhet az, aki az
újsághíradásokat nem veszi figyelembe. Legutóbb a középiskolákban kihirdettek egy ily Dr. Hase
pályázatot. El lehet képzelni, hogy a lurkók micsoda illusztrációkat küldtek be. De a célt, a
közügyek s így az újságok iránti érdeklődés felkeltését nemcsak hogy elérték, de mint
nevelőeszközt is pompásan alkalmazták. Még az újságterjesztésre is nagy gondot fordítanak. Így
pl. eltiltották a rokkantakat, nyomorékokat a rikkancsi hivatástól.
A szabadelvű államfelfogás szerint a tekintélyállam irányított sajtója unalmas, életképtelen. Ezzel
szemben a valóság az, hogy olyan sajtópraxist, mint a Harmadik Birodalom, Németország egyetlen
korszakában sem tudott felmutatni. Igazolja ezt a statisztika, mely szerint a birodalom területén
1937. január 31-én 2637 újság jelent meg mintegy 19 millió példányszámban, egy-egy lap 3.35
emberre jutva. Ebben Németországot csak az Amerikai Egyesült Államok múlják felül.
V. A film.
A szervezett német propagandakutatás rájött arra, hogy a film és mozikultúra óriási elterjedtsége
és népszerűsége révén (Németországban naponként átlag egy millió ember megy moziba) szinte
megmérhetetlen lehetőségei rejlenek a szociális ráhatásnak úgy a politikai vezetés, mint a művészi
és kulturális népnevelés szempontjából. Azóta itt előállott egy új fogalom: a filmpolitika.
Főproblémája ennek a film, mint publicisztikai vezetőeszköz. Főcélja, hogy az egész filmipart és
filmművészetet úgy állítsa a népvezetés, művelés és szórakoztatás szolgálatába, hogy a film eddigi
tömegvonzó erejét nemhogy elveszítené, hanem még fokozná. Ez a törekvés hozta létre a
propagandaminisztérium filmosztályát, a sajtó filmnépszerűsítő munkáját és az egyetemek
publicisztikai karain a filmkutató ágazatokat, melyek mind versengve a német film jövőjéért
dolgoznak.
Az egyik tekintélyes újság vezércikkében például így ír: „A német film feladatát csak akkor tudja
betölteni, ha szem előtt tartja, hogy minden néptárs szívét és szeretetét megnyerje. Ezért kér és
kiált, hogy kövessék útján, hálálják meg munkáját, barátsággal és tevékeny részvéttel. A jó és
művészies filmnek, mely a német léleknek és kultúrának a kifejezője akar lenni, egyengessék az
útját!”
A filmkamara kultúrpolitikusokból, filmíró és játszóművészekből, filmvállalati képviselőkből (UFA,
TOBIS) áll. Munkakörük a következő főágazatokra tagozódik:
1. A film nemzetiesítése. A film a német szellem kifejezője legyen, a liberális korszak nemzetközi
filmprodukcióival szemben és mint ilyen a német nemzetiszocialista öntudat propagálója, azaz
politikai befolyásoló és vezetőeszköz.
2. A film művészi és technikai tökéletesítése.
3. A film további népszerűsítése. Ennél főeszközeik a szokásos reklám és plakáthadjáraton kívül: az
újságok filmnépszerűsítő (tehát nem filmkritikai) rovatai, ingyen filmmatinék vasárnap délelőtt,
amelyeken „Film und Volk” című röpiratokat osztogatnak, mozi- és filmtechnikai kiállítások (hogy
készül a film); film népnapok stb.
4. A filmlátogatás óriási népszerűségének a kihasználása a politikai, kulturális és művészi befolyás
és vezetés céljából. Ez azonban ellentétbe kerülhet a film szórakoztató jellegével, mely ha
hiányozna, tömeg vonzóerejét kétségtelenül elveszítené. Ezt a problémát a német filmpolitika
világosan látja, és vizsgálja a következőképpen: A nagy néptömeg nem vonzódik a magasrangú
esztétikai élmények (tragikumok) izgalmas átélése után. Ezt nem is lehet tőle rossz néven venni.
Az átlag munkásember a napi vagy heti nehéz munkája után üdülést, szórakozást keres, nem
pedig aristotelesi szabályok szerinti, magasabb röptű, művészi élményt. Másrészt azonban
ösztönösen megérzi azt is, amit jobb szó híján mi is „giccsnek” nevezünk s ettől is undorodik. A
film évtizedes fejlődése során most már szerencsésen elért egy közép típust, amellyel tömegvonzó
eszközzé tudott lenni és ezt a jellegét az új filmnek is mindenképpen fenn kell tartania. E keretet
aztán nemzeti és kulturális irányban fokozatosan csak úgy lehet fejleszteni, hogy az emberekben
először érdeklődést kell ily irányban kelteni. A nemzeti és szociális tárgyú filmek számára
(propagandafilmek) talajt teremtett a tömeg nemzeti és szociális öntudatának a felébresztése,
öntudatosítása, mely így ezek iránt érdeklődik s számára élményt jelent. Mert mindenekelőtt
érdekesség, aktualitás, élményszerűség kell a tömegnek. Az eszményi szép csak lassanként és
csak bizonyos fokig érvényesülhet. Amíg nem lesz fárasztó. Annál inkább az egészséges humor,
mely üdít és felhangol.
Most pedig térjünk be néhány németországi filmelőadásra és számoljunk be róla, hogy mit tudtak a
gyakorlatban már el is érni:
Minden külföldi hírfilmet megelőz a belföldi híradó, melynek főcélja az aktuális belföldi híradáson
kívül a hazai föld és népe, annak életének megismertetése a közönséggel. Minden alkalommal más
és más vidékek, városok vonulnak fel előttünk, szebbnél szebb hangosfelvételben. Most éppen
Kelet-Poroszország vadregényes tájait látjuk. Széles agancsú, hatalmas szarvasok, félénk kis
őzikék, majd sportoló, kiránduló emberek, megkapó népviseletű táncok elevenítik a képet.
Napsugaras, verőfényes tájakról hangzik felénk a pázsiton játszó kisleányok dala, majd a Hitler-
Ifjúság menetel, daluk pattogó ütemeire. Csupa élet, csupa frissesség, élmény. A nemzet szíve
lüktet ki ezekből a művészileg is elsőrangú felvételekből. „Ismerd meg hazádat, hagy szeretni
tudjad!” — hangzik a film mottója s csak ekkor ébredünk rá, hogy ez is propagandafilm volt, mely
a belföldi utazások ügyét szolgálja, de meg kell adni, oly ügyesen, hogy én, aki egyenesen ily
propagandisztikus és publikus szempontból vizsgálom az előadást, e propagandacélzatot alig
vettem észre. A belföldi híradást egy munkásüdültetési akciós (KdF) hajó felavatása uralja, míg a
külföldi híradó főtémája az angol királyi pár koronázása volt. A kettő nincsen szembeállítva. Ez a
propagandacélzat túl erős, — sőt külföldi viszonylatban goromba — kihangsúlyozása lett volna és
mégis mindenki szinte átélte azt a különbséget, amely a két ország társadalompolitikáját annyira
jellemző két esemény között van.
A főfilm, „Az Uralkodó: Der Herrscher”, mint tudjuk, a német propaganda-filmgyártás első
legnagyobb arányú kísérlete. Minden szellemi, művészi, technikai és személyi energiáját
belefektette ebbe az új Németország filmvezetősége. Hiszen ennek kell elsősorban is gyakorlatilag
igazolni (ami itt a legfontosabb), hogy az új filmprodukciós irány megállja a helyét és
propagandacéljai mellett sem veszítette el művészi, kulturális, szórakoztató és főként
tömegvonzóerejét. Már itt előre kell bocsátanunk, hogy a film minden nagyobb városban óriási
tömegek előtt hetekig forgott és így nem minden alap nélkül kapta meg a szociális állam nagy évi
filmdíját Emil Jannings, aki ma, mint Németország kétségkívül első színjátszóművésze, vállalkozott
a film főszerepének az eljátszására. Kapta pedig azért, mert népének ezzel a teljesítményével
nyújtotta a legnagyobb művészi szolgálatot. S a film kétségkívül a propaganda-filmgyártás remeke
abból a szempontból, hogy a film propagandatendenciája (a vezérelv helyessége s a szociális
társadalmi rend igazsága) nemcsak hogy nem szembeszökő, bántó, hanem egészen rejtett az
események élethű és természetes egymásutánjában s amellett mégis, mintegy tudatalattilag igen
erősen befolyásolja, lelkesíti, valósággal megrázza a közönséget, amely amikor kijön, tán nem is
sejti, hogy milyen erős leckét kapott a nemzetiszocialista ideológiából. Maga a művészien és
érdekfeszítően összeállított eseménysorozat köti le a figyelmét és a propagandahatást mintegy
öntudatlanul szívja föl.
Maga a film témája és meséje nem ismeretlen előttünk. A film ily szempontból hű átdolgozása
Gerhart Hauptmann: Vor Sonnenuntergang című drámájának, melyet „Naplemente előtt” címmel jó
néhány éve magyar fordításban élvezhettünk Csortos feledhetetlen főszerep alakításával a
Vígszínházban.
A mai Németország él ebben a grandiózus filmben. De világossá lesz előttünk a német film
fejlődése is a művészi alkotás felé. Tudjuk, hogy milyen sok idegőrlő kísérletezés, munka, kitartás
van amögött, hogy a német propagandafilm céltudatos és mégis művészies és tömegvonzó
szerepre emelkedhetett. Ha a film az attikaiak hármas drámai egységének, vagy az ógörög
tragédiák esztétikai szabályainak nem is felel meg, de benne lüktet elevenen a német nemzeti és
társadalmi öntudat, ezt izmosítja a tömegben, népiesen, művészi, felemelő és szórakoztató
formában és a szociális állam széles néprétegeit vezeti a nemzeti kultúra továbbképző iskolájába.
Megkapóan tükröződik az új Németország szelleme a többi filmben is, amelyek a hitleri birodalom
fennállásának negyedik évében készültek. Nagy sikere volt a „Togger” (egy nemzetiszocialista
érzelmű újságírónak a neve) című filmnek is, amely egy nemzeti érzelmű kis lapkiadó vállalatnak
egy nagy nemzetközi tőkével és érzülettel dolgozó sajtóvállalattal folytatott hősies küzdelmében
tulajdonképpen a hitleri forradalom történetét adja. A képek rendkívül elevenek, érdekesek. A
felvételek az újságírói munka lázas tevékenységét tükrözik: hogyan készül az újság, a nemzetközi
sajtótőke bonyolult és ravasz cselfogásait, utcai harcokat, Hors Wesselt a halálos ágyon, a
Reichstag égését stb. Mindmegannyi megújítása a közelmúlt harcainak. Mindenki saját korának
történetét látja bennük s ez a tömegaktualitás már biztosítja is a film sikerét. A művészi (Paul
Hartmann, Renata Müller) és a technikai kivitel persze itt is mesébe illő. És van ezekben a
filmekben, a liberális korszak romantikus képzelgéseivel szemben, valami megkapóan kemény
életrealitás. Mindegyik film egyszersmind az emberi küzdés, munka himnusza is. A gyár izzó
kohóinál verejtékező munkás, az írógép fölé görnyedő hivatalnoknő, a betűszedés, a tördelés
gondjai, a lázasan telefonáló újságíró mind-mind egy-egy eleven bepillantás az élet lüktető
kohójába, mely az ostoba szerelmi. vagy rablóromantika helyett, megismerteti a különböző
munkásrétegekkel egymás munkaterületeit, azoknak komoly, súlyos közösségépítő feladatait és
nehézségeit, öntudatosítja ezek egymásrautaltságát, a munkás és a munka kölcsönös elismerését
és megbecsülését — szóval szociális közszellemet teremt. S ami a propagandaművészet egyik
legfontosabb kelléke, anélkül, hogy mindez unalmassá válna. Anélkül, hogy észrevétetné velünk,
hogy tanítani, nevelni, befolyásolni akar.
1937. április 12-én írta alá a birodalom a politikailag és társadalmilag rokonérzelmű Itáliával a
filmszerződést filmjeinek a kicserélésére. Már ugyane hó 19-én volt Berlinben az első filmbemutató
a „Márió”-val, Hitler jelenlétében. A kis, kamaszkorban lévő Márió egy kommunista érzelmű olasz,
orvoscsalád sarja, aki szinte még öntudatlanul küzd buzgón, környezetével és minden veszéllyel
bátran szembeszállva, az új, fasiszta Olaszország feltámasztásáért. Kommunista izgatásokat,
sztrájkmozgalmakat stb. kémlel ki és leplez le, míg végül egy ellenséges golyó áldozatául esik. De
a kis Márió nem halt meg hiába. Az éjjeli országút kísérteties fénycsóvái között lelkesen
masíroznak már a fekete csapatok Róma felé, mindegyre jobban duzzadva a környező falvak
népétől. A kijövő közönség tombol a lelkesedéstől, az utca még sokáig hangos az „Éljen Mussolini!”
„Éljen Hitler!” kiáltásoktól. Létezik-e a világon olyan szónoklat, könyv vagy akármi más, amelyik a
néptömegekre olyan nagy befolyást gyakorolhatna, mint például ez a film.
De ugyanígy a többi film is: „Asszonyszerelem-asszonyszenvedés”, „Egy anya hőstette”, „A múlt
bűnei”, „A kisgazdatörvény” stb. mind-mind egészséges, életteli aktuális témák, ügyes hangulatos,
művészi, valóban helyes, propagandaértelemben vett népnevelő feldolgozásban. Magyar filmjeink
közül mint hatásos idény filmet csak a „Julikát” láttuk (Paula Wessely), amely sokáig futott, mert a
parasztleány és a katonatiszt szerelme és házassága a társadalmi kiegyenlítődés
propagandaeszméjét szolgálta. Viszont teljesen eltűntek azok a filmek, amelyek az egyes
munkásrétegek (falusi földmíves, szabó, cipész stb.) kigúnyolásából töltötték meg a mozik
pénztárait.
Befejezésül említsük itt meg röviden, hogy néhány éve — szinte egész öntudatlanul — mi is
csináltunk egy jó és aktuális magyar propagandafilmet: Az új földesurat, a Jókai regény
átdolgozásaként. Ennél remekebb magyar propagandafilmet elképzelni sem lehetne, ha mögéje
kerülne az egységes, eleven nemzeti öntudat, amely ennek hatásait fel tudná fogni. A magyar föld
és a magyar nép beolvasztó erejének öntudatosításán bukhat csak meg igazán minden
„auslanddeutsch” vagy más kisebbségi, nemzetiségi ezeréves hazánkat bomlasztó politika és
propaganda-hadjárat.
VI. A színház.
A világháborús és az utána következő évtizedek művészi és kultúréletének egyik és a legtöbb
helyen, így nálunk is, megoldatlan problémája maradt a színház válsága. A naponta többszörös
előadású, kisebb anyagi és társadalmi igényű mozgószínház, ahová hétköznapi ruhában pár fillérért
elmehetek szórakozni és felüdülni, amikor éppen ráérek, a kabaré, a rádió szinte összefogni
látszottak a színház ellen. Mert a színház ma is még magasabb esztétikai követelményeivel
magasabb műveltséget, nagyobb anyagi befektetésével nagyobb belépődíjat s ünnepélyesebb
megjelenést kíván, amiknek eleget tenni korunk estére rendszerint agyonhajszolt, kimerült és
kisjövedelmű átlagembere nem nagyon hajlandó. A színház kétségkívül mindent elkövetett, hogy
nagyobb alkalmazkodóképességével magát életképesebbé tegye: Műsorát sokszor már a
kabarénívóra süllyesztette. Belépődíjait „mozihelyárakkal” propagálta s mindegyre nagyobb külső
anyagi támogatást (állami, városi segély) igyekezett igénybe venni. Nem igényli már ő sem az
estélyi ruhát, sőt hajlandó matinét és délutáni előadást is tartani, az esti előadás mellett. De be kell
vallanunk, hogy mindez úgy nálunk, mint külföldön vajmi kevés eredményre vezetett. A színházak
ma is konganak, önmagukban szinte teljesen életképtelenek és különösen a vidéki, kisvárosi
színházélet ma is a legnagyobb válsággal küzd. Nem volt egy cseppet sem különb a helyzet ebből a
szempontból Németországban sem és ma már — minden túlzás nélkül meg kellett állapítanunk —
virágzó itt a színházélet is. Nézzük, hogyan csinálták ezt, mert hiszen ezzel jellemezzük a
leghívebben a propagandaminisztérium színházi osztályának a működését.
„Hol állt a német színház Hitler hatalomra jutása előtt?” Erre a kérdésre felelt igen jellemzően a
négyéves kiállításon egyik napilapnak 1928. szeptember 11-i száma. Egy oldalon a különböző
színházak a következő címek alatt hirdették előadásaikat: „Viharos nászéjszaka”, „Ifjúkori
betegség”, „Pandora szelencéje”, „Háromgaras-opera”, ”Donnerwetter-ezer asszony”, „A szabad
szerelem nagy revüje”, „Don Juan a leányiskolában”, „Az édes titok”, „Mama kisasszony” —
„Kultúrmocsár” — teszi utána a Harmadik Birodalom publicistája és teljes joggal.
A nemzetiszocializmus színházi kultúrprogramja a következő célkitűzésekkel indult:
A fajidegen, nemzetközi szellem az ezt képviselő műírók és színészek teljes kizárásával, a germán
művészi szellem biztosítása e szellemnek a nép körében való propagálása és öntudatosítása által. A
germán műírók és színjátszók rá kell, hogy igazi hivatásukra ébredjenek. Népük, fajtájuk művészi
szolgálata ez. Érezzék át a közös nemzeti munkafront elkötelezéseit, melyek e munkaközösségben
rájuk várnak. Ne csak a siker hajhászása legyen legfőbb gondjuk, mint eddig.
Fajtájuk művészetének a kifejezésével vezessék vissza egymáshoz az egymástól mesterségesen
elidegenített színházat és népet. A nemzetközi szépségbölcselet a l’art pour l‘art elvével azt
hirdette, hogy a művészet csak a kiválasztottaké. Ez okozta a színházak, a színműírók és a
színjátszók gazdasági összeroppanását is.
A nürnbergi törvények alapján kivették az eddigi zsidó kultúrpolitikusok, írók, művészek és
kritikusok kezéből a színházügyeket. Ezek a nemzetközi művészszellemnek voltak a képviselői és
helyükbe nemzetiszocialisták kerülnek, akik mint a nemzeti munkafront katonái minden
energiájukkal összefognak, hogy a színház — e fontos népnevelő tényező — elványadt ereibe az új
hivatástudattal új életerőt öntsenek. A háború utáni szenvelgő színműirodalom helyén mindinkább
életteli, erőteljes hullámok kelnek. Olyan írók, akik az élet eleven erén tartják kezüket és a köznapi
életből merítik darabjaik témáját, a közérdekűséget biztosítják, hiszen az egész népi közösség érez
velük közösséget.
Ha író, színművész és munkás a népi közösség szolgálatában állanak, úgy a népi közösségnek az a
feladata, hogy róluk gondoskodjék, teljesítményüknek úgy a becsülését, mint javadalmazását
biztosítsa. A nemzetiszocialista kultúrprogramra igen jellemzőek ilyen vonatkozásban Goebbels
propagandaminiszter szavai, melyeket a „Német színművészet hetében” Düsseldorfban (1937.
június 15-én) mondott: „A művész bizonyos mértékben a néplélek hivatott közvetítője. A művészet
maga úgy a művész, mint a műélvező számára szentséges és elkötelező. Vagy szolgálja valaki ezt
teljes tűzzel, valóságos démoni erőtől űzve és akkor művész, vagy nem s akkor egyáltalában nem
az. De csak az a művészet igazi művészet, amiben egy nép legmélyebb lényegkifejezése
tükröződik. Kihatásai lehetnek nemzetközi dimenziójúak, de eredete a népiségben fekszik. Ezeket a
művészeket, mint édes és nem mostohagyermekeinket a keblünkre kell ölelnünk s azért hirdetem
a következőket: 1. Elrendeltük minden kultúrmunkás öregségi biztosítását, amely természetesen a
színházra is érvényes. (Orkánszerű és felhagyni nem akaró tetszésnyilvánítás.). 2. Ennek a
keresztülvitelére és meggyorsítására egy, a biztosítási kötelezettséget szabályozó tarifarendeletet
bocsátok ki és e biztosításügy vezetésére alkalmas egyént nevezek ki. 3. Elrendelem, hogy minden
német színház jegyárusításánál egy átlagosan öt filléres kultúradót vezessen be, amely ez
intézmény anyagi alapjául szolgál. A legolcsóbb helyáraknál ez a megterhelés alig észrevehető lesz.
4. Az öregségi biztosítás kiegészítésére szolgálnak azok az üdülőotthonok és aggok házai, melyek
részben készen, részben még építés alatt vannak. Ezzel a nemzetiszocialista állam olyan
kultúrtettet vitt véghez, amilyen a világ egy államában sincsen. Mi ezen az úton még tovább
akarunk menni. Nemcsak a színművészeknek, hanem költőknek és képzőművészeknek is
kifejezésre kell juttatni a nemzetnek a háláját azért a szépért és fenségesért, amit a népnek adtak,
hogy törlessze egyszersmind azt a nagy adósságot, ami e téren régen fennáll.”
Érthető, hogy a nemzetiszocialista állam kultúrpolitikájának ilyen vonalvezetése népközösségi
öntudatot ébreszt a színészekben és belekapcsolja őket a nemzetmentő kultúrmunka népfrontjába.
Rendkívül érdekes egy kis határmenti színház (Annaberg, a cseh határ mellett) színészeinek
vallomása arról, hogy milyen hatalmas és önfeláldozó munkát végeznek ők itt a nemzeti kultúra
szolgálatában: „Mi dolgozunk” — mondja — „noha különösen nagy az értelmetlenség és
részvétlenség, amivel sok néptárs a színházi munkát ma is még tévesen ítéli meg. Játékosság
(Spielerei), mondják könnyedén s azt vélik, hogy a mi munkánk jóformán csak az esti előadásokból
áll. Ki tudja azt, hogy a dramaturgnak naponként több darabot kell átolvasnia, hogy az
intendánsnak javaslatot tehessen, a játéktervre? Ki tudja azt, hogy ezeknek az egész
Németországból beküldött „műveknek” az olvasása gyakran nagy kín, mert nagy részüknek semmi
köze a művészethez? Ki tudja, hogy a játékvezetőnek és a zenei vezetőnek már hetekkel előbb, az
első próba előtt a darabot átdolgozni és gyakran „megdolgoznia” kell? Ki tudja, hogy egy darab,
mielőtt előadásra kerül, hetekre terjedő előmunkát kíván? Ki tudja, hogy minden mű előadásához
átlagosan tizenöt ötórás próba szükséges? Ki tudja, hogy a színész főmunkája éppen a próbákban
van? Ki tudja, hogy a darabba való úgynevezett „beleélés” a színésztől szakadatlan tanulást és
munkát kíván? Ki tudja, hogy a színész a próbák után sem szabad, hanem készülnie kell az esti
előadásra? Ki tudja, hogy a mi kis színházunkban minden este csaknem minden színésznek
játszania kell? Ki tudja, hogy a színésznek gyakran, mikor éjjel az előadásról hazaér, miután
reggelre már próbája van, nem ritkán a szerepét is át kell dolgoznia? Ki tudja, hogy a színésznek
néha egy nap több darabot is kell próbálnia és ha este nincsen előadása, próbája van? Ki akar
végül tudni arról, hogy a színésznek se vasárnapja, se ünnepnapja nincs, sőt e napokon néha
kétszer kell játszania? — S midezek ellenére mi szeretjük a hivatásunkat s ez annak titkában rejlik.
Amit mi keresünk és ami felé törekedünk, az nemcsak a művészi elismerés, hanem hasonló
mértékben munkánknak a méltányolása. Ennek értékelése számunkra morális hajtóerő.” (Wolfgang
Drache). — Hazájának nyelvéért és kultúrájáért a „véghelyen” kemény gondokkal és feladatokkal
küzdő színész öntudatos, megkapó vallomása ez.
Az opera terén renaissance-át éli Wagner, akinek a középkori tárgyú zenedrámái a germán
mythologia kincseinek a felelevenítésével különösen alkalmasak a német nemzeti öntudat
fokozására.
A színműjátszás terén a régiek közül az erős nemzeti érzelmű Schiller került előtérbe ugyancsak
történeti tárgyú darabjaival. Ezek pl. a Wallenstein trilógia, vezetnek a szabadtéri előadásoknál is.
Itt szép eredménnyel bontakozik ki az új mozgalom szellemének az irányvonala is. Mint a
németség lelkiségének, szellemének a legsikerültebb kifejezését emlegették a lapok Heinrich
Zerkaulen műkritikus, drámáját, a „Lovas”-t (Der Reiter). Annyira jellemző ez az újonnan alakuló
német színműírás szempontjából, hogy érdemes vele kissé bővebben foglalkoznunk. A darab
írására Zerkaulennek két motívum adott alkalmat. Az egyik a bambergi dóm egy aránylag mellékes
külső díszítőalakja; egy lovasnak a szobra. Erről alakult ki az a vélemény az új német
fajesztétikusok közt, hogy ez a német lelkiségnek leghűségesebb és legművészibb kifejezőformája.
„A lelki németnek” — mint mondják — megtestesülése. A faj lelki életének testté válása. Az
arcizmok és a testtartás feladatra feszültek. A tekintet nyíltan és határozottan fel és előre néz.
Nemes orrvonala különös bátorságot kölcsönöz arcának, amint előre, a jövőbe néz. Az újkor
hajnalának megtestesítője a középkori babonás sötétséggel szemben. E mellé talált Zerkaulen a kis
nördlingeni városháza levéltárában egy levelet, amelyet az 1600 körül boszorkányvád miatt halálra
ítélt asszony, Rebekka Lemp írt férjéhez, Lenp városi számvevőhöz: „Óh, én édes Választottam, így
kell nekem Tőled ártatlanul elválasztva lennem?! Nem tudom ezt eléggé felpanaszolni az Istennek.
Azt kell mondanom, amire kényszerítenek. Kínoztak. Én Kedves Férjem, mi lesz az én árva
szívemmel! A gyűrűcskét viseld tovább, ha akarod. Nekem pedig küldj valamit, hogy meghaljak,
különben a kínzásba halok bele. Ha ma nem tudnád, tedd holnap. Kedvesem, ártatlanul rabolták el
Tőled a te hitvesedet. Hogy tűrheti ezt az Isten?!” Ennek az asszonynak a védőjéül és
megmentőjéül lépteti fel Zerkaulen a Bambergi Lovagot és ebből alakul ki a dráma cselekménye.
A darab elsőrangú erőkkel, a birodalom legnagyobb városaiban hosszú ideig táblás házak előtt
ment. Propagandajellege a faji (nemzeti) jelleget van hivatva tudatosítani. Mint propaganda-
színdarab, iskolapéldája annak, hogyan lehet egy nemzettársadalmi problémát a tömegekkel
öntudatosítani anélkül, hogy a célzat szembeötlő legyen és a darabot unalmassá tenné, ami
publikus jellegét veszélyeztetné. A hivatalos német műkritika mindezek méltatása mellett, arra
mutat még rá, hogy „szembetűnik itt az egyház szerepének a háttérbeszorítása, agyonhallgatása,
holott a boszorkányperekben ez játszotta a főszerepet. Nem a mai egyház ellen akar ez vád lenni,
hiszen most sem az egyház, hanem csak a visszaélései ellen folyik a harc. Tehát különösen most
volt ez Zerkaulen részéről nagy ügyetlenség.” Mi viszont hozzátehetjük, hogy a darab sikerében
nem kis részt játszott a hívő Zerkaulennek ez a tapintatos eljárása, mert a vallási értékeik
vesztését érző tömegek előtt Zerkaulennek ez a „nem várt” eljárása darabját sokszorosan
közkedveltebbé tette.
Nem kevésbé jellemző és érdekes színi alkotás, mely ebből az új kultúrprogramból kisarjadt.
Eberhard Wolfgang Möller drámája: „A miniszter bukása” (Der Sturz des Ministers), amellyel az
állam 1937. évi színműszerzői nagydíját vitte el.
Témája szerint: Dánia terhelt ifjú királyának a kezéből a közben miniszterré lett orvosa (Struensee)
ragadja ki a hatalmat s így rendbe hozza az ország zilált közügyeit, felemeli a letiport népet. Bár az
udvari intrika áldozatául esik, nyugodtan hajtja bárd alá fejét, abban a tudatban, hogy népe a
királynő fiában, már egészséges és rátermett uralkodót fog örökölni. A fiú atyja tudniillik
Struensee, akinek a karjaiba a szerencsétlen királyné vetette magát.
A darab propagandajellege nyilván két irányban csúcsosodik ki. Az öröklődő terheltség szörnyű
társadalomromboló kihatásainak ábrázolásával az egészségvédelmi törvények (sterilizáció)
népszerűsítésének a szolgálatában áll, amellett, hogy a vezérállam eszméjének helyességét
propagálja a dinasztikus államberendezéssel szemben, ahol az öröklődés révén ily terhelt személy
is trónra kerülhet, amiért a népközösségeknek szörnyű árat kell fizetnie. De ez a propagandacélzat
finoman, alig észrevehetően, szinte tudatalattian hat és így inkább csak az vette észre, aki a színre
kerülő darabot ebből a szemszögből vizsgálta.
A darabban a terhelt király, szerencsétlen felesége, a Führer-Struensee, az arisztokrata-
anyakirályné szerepe nagy lehetőségeit nyújtotta a művészi alakításnak. A terheltség mint tragikai
alapprobléma már régóta, kiváló kezektől alakított téma (Shakespeare király drámái, Ibsen), de ez
a darab ennek a problémának szociális, közösségi kihatásait, a közérdeket romboló
következményeit érzékeltette a nagyközönség számára igen is megértett, méltányolt és így
tömegileg műélvezett drámai formában. Így természetesen egyik legsikerültebb propaganda-
színdarabja az új birodalomnak, amelyet a művészíró lelkéből már kétségtelenül az új politikai
szellem csiholt elő. Érdekes még megfigyelnünk a darab egész cselekményének a szocializálását,
szemben az eddigi drámaírókkal, akik csak a terhelt személy-szereplőket helyezték előtérbe és
szánalmat, tragikai feszültséget csak ezek iránt ébresztettek. Ez a színdarab a terheltség
problémáját, művészi feldolgozásban, a közösség oldaláról érzékelteti.
Walter Stanietz: Der Weg der Maria Tschentscher (Tschentscher Mária útja) az a színdarab,
amelyben a régi vágású színműíró és színész búcsúzik — és meg kell adni, igen meghatóan — az új
világ küszöbén a régitől. A szív embere átengedi benne a teret az ököl emberének. A darab
cselekménye egy sziléziai hegyi faluban játszódik, az üvegfúvók, üvegköszörűsök, földművelők és
fadöntögetők birodalmában. Az elhagyott falucskában érdekes és gyakran csodálatos szellem
uralkodik: hajlam a szektáskodás felé. Zárkózottság, de ugyanakkor erős istenhit és erkölcsi erő. A
falu egyik favágójának leánya, Tschentscher Mária is e felé a túlfűtött vallási rajongás felé hajlik és
a sűrűvérű, erőszakos édesapja ezt úgy igyekszik ellensúlyozni, hogy a falu kocsmájába
kiszolgálóleánynak kényszeríti. Az apa számítása mégis bevált, mert itt az élet vidám és nagyobb
lehetőségeket kínáló oldala nyílik meg a leány előtt s kijut abból a röghöz kötött, egyhangú
életsorsból, ahogy azt jövendőbeli élettársával, Hasler üvegköszörűssel az oldalán eddig elképzelte.
Ez a Hasler Márton csendes, visszavonuló, magának élő ember. Meggyőződése, hogy csak a belső
megbékéltségből, a saját énre való ráeszmélésből, énjének az Istennel való összekötéséből jöhet
minden erő és kegyelem. Hamar felismeri, hogy Mária a vendégfogadóban egy festőnek a
befolyása alá kerül. Mária tényleg vonzódik is a festőhöz és kész vele hazáját elhagyni, habár sejti
is szinte ösztönösen, hogy ez a búcsú hazájától számára énjének a feladását, a pusztulást fogja
jelenteni. Márton is tudja ezt s ezért mindenképp szeretné őt megmenteni. De tudja, hagy csak egy
megrendítő sorsfordulatból jövő csapás tudja majd jegyesét tervének megváltoztatására fordítani.
Fel kell áldoznia az életét érte, hogy lássa, őt jobban szerette, mint saját magát. Egy szakadékba
veti magát s így kioltja életét. Ez a megrázó élmény visszatéríti a leányt. Felveszi újra az otthoni
élet nehéz keresztjét és így talál ismét vissza önmagához. A dráma csendes hőse Hasler Márton. A
jámbor, eszméinek és eszményeinek élő ember, akinek az erőtlenségében van az ereje, halálában
a győzelme. A népies művészi zsenialitás törékeny énjén keresztül ébreszti álmaiból valóra
megfoghatatlan szépségű üvegcsiszoló munkáit. De az új birodalom szellemének felfogása szerint
„weltfremd”; életidegen, életképtelen, amiből a tettre, harcra kész nemzetiszocializmus nem kér.
Ezt érzi Márton is, mikor rezignáltan mondja: „Kétféle ember van: a szívé és az ökölé. A szív
embere csak szenvedni tud és arra jó, hogy elmenjen és helyét átadja az ököl emberének.” A
színészek maguk is érezték azt, hogy ebben a darabban búcsúznak a régi „szívvilágtól”. Érzik, hogy
most már nekik is a Nemzeti Front harcos munkásai sorába kell állniok, a szív emberéből az ököl
emberévé kell lenniök. És ez bizony nem könnyű dolog. Könnyes szemmel imádkozták a színpadon
az imádságot, amit a szerző darabja mottójául írt:
„Te bölcs Világkormányzó!
Viharokat csillapító!
Ki mindenben hatsz és élsz,
Akit mosolyg virág, ég,
Jöjj, óh térj be hozzám is,
Mert látod,
Vágylak, sírok utánad.”
A színdarabnak a bemutatón óriási sikere volt. A színészekkel együtt sírt és együtt imádkozott a
színházat zsúfolásig megtöltő közönség, ők is a régi világot temették. Elsiratják a darab szívhősét,
de azért Hasler Márton már senki sem akar lenni közülük. A szerző a genie mesterfogásával
ragadta ki a közszellem változásának ezt a drámai mozdulatát. És így ennek eszmeköre is csupa
megkapó aktualitás, mely a nagy tömegek számára is hatalmas művészi és társadalmi élményt s
így nagy kasszasikert is jelentett.
A könnyebb fajú színjátékok, vígjátékok, operettek világában is nagy fellendülés észlelhető. A
propagandaminisztérium szívesen elnézi — s tán ebben mutatja biztonsága tudatát —, hogy ezek
új törekvéseiket, eredményeiket a néphumor köntösébe öltöztessék. S mivel ez nem történik
rosszindulatúan kritizáló, vagy éppen sértő szándékkal, a mindegyre nagyobb dimenzióiban
kultúráltabb német közönség kezdi megszokni — az antik görög publikum mintájára —, hogy itt
jóízűen kacag azon, amit künn az életben halálosan komolyan vesz. A néptestvér tréfál a
néptestvérrel. Az egészséges népi, társadalmi humor közvetlen erővel tör elő a hétköznapi élet
mindenkihez közelálló, közvetlen témaköreiből. Frau Luna (Hold-gazdasszony), aki rémülten
halássza össze a szemétkosárból a sárgarépa „könnyelműen” eldobott maradékdarabjait („Kampf
dem Verderb” (Harc a pazarlás ellen), a használható hulladékok megmentésére és értékesítésére),
hogy felhasználja még azokat az „Eintopf”-ba (állami főzelékbe). Robert Overweg: „Zwei in der
Dunkelkammer” (Ketten a sötétkamrában), Funke: Szikra-asszonya, a kisváros magas konttyal
koronázott pletykás asszonya, akiből csak úgy pattognak a rosszakaratú megszólítások. De tán a
legsikerültebb Kurd E. Heyne: „So leben wir” (Így élünk mi) című darabja. Pompás keresztmetszet
a nagyvárosi élet hétköznapi alakjairól, családjairól, hol a szerző sok alkalmat talál a régi osztály-
társadalom típusainak kifigurázására. Néhány kép belőle: Reggel izgalommal várja a munkába-
oszló család az utolsó percben megjelenő levélhordót, aki átnyújt egy — sorsjegyreklámot.
Tülekedés a reggeli villamoson a munkahely felé, melynek rezignált egyhangúságát csak a kalauz
jól ismert „Gibt’s jemand”-ja („Szolgálhatok még”-jének) vontatott szólamai tarkítják. A hivatal,
munkahely apró gondjai. Majd az agglegény, aki hiába várja megrendelt ebédjét a vendéglőben s a
családapa, aki az ebédlői asztal mellett is üzletére gondol. Délután a kiskocsmai együttlét, ahol a
pohár sör mellett a régi jó Spitzbürger-ek órák hosszat elvitatkoznak „semmiről”. Ha már
kitüzesednék a vita, hirtelen megegyeznek, nagyokat bólintanak és isznak rá: „Ja! Ja! So! So!” —
nincs itt semmi baj. A színház harsogott a kacagástól, hiszen az új nemzedék a régi polgári világ
tehetetlen, apolitikus szellemi kérődzését jobb szatírában alig láthatta volna. De jön az este. A
fiatal házaspár — még a régi világból — előkelő estélyre készül. A férj már régen frakkban várja
feleségét. Eltelik egy, másfél, két óra — míg az asszony kész lesz —, mire a férj egy székbe roskad
s rezignáltan bejelenti, hogy ő is (t. i. készen van). Majd jön az „előkelő estély” parodizálása, a
család szeme fényének rossz és unalmas zongorajátéka, elnyomott ásítások, erőltetett társalgás s
végül is a „forró” búcsúszavak s az áradozások, egymás biztosítása: „Mily jól is mulattunk!” S végül
a boldogító: „Gute Nacht!” Az egész megint csak kimarkolva az életből. Mindenkit eszméltet,
érdekel, mulattat. A német színház megtalálta az utat népe szívéhez s ezen át pénztárcájához is.
A színházpropagandát már az ifjúságnál kezdik. A Hitler-Ifjúságba beszervezett német fiatalság
számára évenként és vidékenként egy-egy hétre terjedő színházi kongresszust rendeznek
(Theaterwoche), ahol az „Ifjúság és a színház” témakörből a propagandaminisztérium megbízottai
előadásokat, megbeszéléseket folytatnak, melyekben tudatosítják az ifjúságban a színház nevelő
és kulturális hatását. Ugyanekkor az esti előadásokban a német színi-irodalom színe-java kerül
szemléltető bemutatásra. Egy ilyen ifjúsági színházi kongresszus (Bochum, 1937. április) a
propagandaminisztérium színházi kamarájának az elnöke, dr. Rainer Schlösser a következőket
mondotta: „Világos, hogy a nép életében a színház igen jelentős tényező és már kezdettől fontos
vonatkozással bír az ifjúságra. Színház, nép és ifjúság egymásra utaltak. Miközben az írók előttünk
a nép fenségét, fajtánk és népünk nagyságát, az életnek a szenvedését és boldogságát ábrázolják,
számot adnak nekünk létünk értelméről és feladatairól. Ők propagálják itt most már azt a
szellemet, amelyért az állami vezetőség dolgozik és amelyért, ha kell, hadseregünk halni is kész.
Azért beszélünk mi a kultúráért való elkötelezettségünkről, mert mi ebben találjuk a legmagasabb
formáját annak, amit mi propaganda alatt értünk. Egy műalkotás, amit mi szemlélünk, azonnal
propagál is valamit bennünk. Hiszen ez a hét, amelyre itt összegyűltünk, maga is nem egy
propaganda-e? Itt öntudatosodik az ifjúságban a legjobban, ami a népé, ami a művészetben költői
alakot nyer, akár népléleknek, akár a nép szívdobbanásának, vagy hasonlónak nevezzük. Ezért
függ össze a politika és a kultúra is. A politika romlása jelenti a művészet dekadenciáját is és — ez
itt a fontos — a politika egészséges izmosodása szabja meg a kultúrának is igazi útját a fellendülés
felé.”
Amellett, hogy az egyetemek publicisztikai karain külön tudományként foglalkoznak a
színháztudománnyal és propagálással, a kölni egyetemen egy külön intézet működik (Institut für
Theaterwissenschaft an der Universität Köln), mely céltudatosan irányítja az egész német
színháztudománnyal foglalkozó munkát. Legutóbb egy színháztudományi kiállítása (Theater am
Rhein im neuen Deutschland) keltett nagy feltűnést.
Nagyjelentőségű, hogy a határzónában, ahol a német, de sokszor már a szomszédállammal vegyes
nyelvű lakosság a szomszédállam politikai-kulturális befolyásának lenne kitéve, megszervezik a
határ menti színházak láncolatát, a határ menti kis városközpontokban. Olyan ez, mint valami
kultúrlimes. Vezetőik, színészeik mind buzgó nemzetiszocialisták, akik hivatásuk fontosságának
tudatában végzik itt nemzetmentő feladatukat. Persze ott van mögöttük a kormány erőteljes
szellemi és anyagi segítőkeze is.
Megható végül még az, hogy az állam, illetőleg a propagandamisztérium mily megértő
támogatással karolja fel a kisszínpad, cirkusz, porond (artisták) színészeit is. Ezek a szegény
emberek, akik eddig pusztán a sovány kereset reménységével élték örökösen kóborló, az idők
viszontagságainak állandóan kitett életüket, hogy — mint Hitler mondja — a nép életébe egy kis
fényt sugározzanak, most már ugyancsak mint a nemzeti munkafront részesei, a
propagandaminisztérium szervezése, irányítása és gondoskodása alá kerültek. Ugyanígy a
zenészek, énekesek, kávéházi muzsikusok stb. is. Gondoskodásának szembetűnő eredménye —
azonkívül természetesen, hogy a munkafront egyéb védelmi hatályai alá esnek, mint pl. munkás,
munkabérvédelem — itt különösen abban nyilvánul meg, hogy megvédi őket a külföldi
konkurenciától. Külföldi artista, cirkusz, szórakoztató zenetársulatok, énekkarok a birodalom
területén csak úgy működhetnek, ha tagjaikat legalább egyharmad arányban németekkel egészítik
ki. Hallottam is egy kávéházban ily német zenészekkel megfejelt magyar szalonzenekart. Mikor a
német marschokat játszották, a német rész adta a tempót. Mikor a „tsárdás”-ra került a sor, a
magyarok adták annak helyes játékmodorát. A „Kapelle” sok tapsot kapott.
VII. Az ellenséges propaganda elhárításáról.
A propagandaminisztérium külön osztálya foglalkozik a belföldi, de különösen a külföldi
ellenpropaganda elhárításával. Ennek feladata, hogy állandóan szem előtt tartsa és ellensúlyozza a
közvélemény tájékoztatása által azt a propaganda-hadjáratot, melyet a külföldi liberális kezekben
levő sajtó, rádióvállalatok és egyéb publicisztikai vállalkozások folytatnak a nemzetiszocialista
Németország ellen. Állandóan olvassák és figyelik tehát ezek híradásait és ők is, ugyanezeket a
publicisztikai eszközöket igénybe véve, hatálytalanítják, illetőleg nemzetiszocialista szempontból
értékelik át azokat. Ez a munkájuk nem csak a német közvélemény tájékoztatására szolgál, hanem
megfelelő összeköttetés révén a külföld hírközvetítő irodáival és rokonérzelmű sajtóvállalataival is
összeköttetést tart fenn. Túlzásba nem esnek, hiszen az ellenpropaganda mértéke mindenütt nem
a hír hazugságának, vagy ártalmasságának, hanem az elterjedtségének (publicitásának) a foka.
Nem cáfolnak, hanem csak ott lépnek fel, ahol ebből a szempontból szükség mutatkozik, különben
maguk terjesztenék azt, ha cáfolatok formájában is. Így megesik például, hogy egy-egy hír
megcáfolásáról csak egy-egy országban gondoskodnak, ahol éppen elterjedt. Maguk a németek,
akik erről nem tudnak, természetesen cáfolatot sem kapnak. Eszközeik és eljárásmódjaik sokszor
kemények, szinte statáriumszerűek. Megtörtént, hogy a szovjetorosz rádióhírek tiltott hallgatásán
rajtakapott egyént, mint kémet kivégezték. Természetesen a megfelelő törvényes eljárás után.
Hogy Németországnak a propagandaminisztérium ellenpropaganda-osztályára milyen szüksége
van, akkor láttam legjobban, mikor 1937 nyarán hazaérkeztem és itthon a következő kérdésekkel
állottak elém: „Ugye, Németországban éheznek? A kenyerük ehetetlen és kevés? Hitler halálos
beteg, csak titkolják és nem sokáig húzza?! Vallásüldözés van, az embereket kikergetik a
templomokból és a papokat összefogdossák?I A munkatáborokban tisztességes családok leányait
összekényszerítik a nyilvános leányokkal és botrányok vannak?! stb. Nem győztem eléggé
megcáfolni, hogy mindez szemenszedett és célzatos hazugság. A kenyerük elég és ízletes. Igaz,
hogy keveset esznek belőle. Egész étkezésmodoruk sokkal igénytelenebb és egyszerűbb a
miénknél, de ezt már évszázadok óta így szokták meg s nem is vágynak másra. Hitler ereje
teljében van s hogy néha pihenni és üdülni vonul el, érthető. Vallásüldözés nincs, csak az
egyházakban és az egyházakkal vannak súlyos bajok. A leányok munkatáborba vonulása még ma
sem kötelező (csak az egyetemistáké) és a táborokban a legszigorúbb erkölcsi és fegyelmi rend
uralkodik. Az ellenpropaganda-osztály a propagandaminisztérium egyik legjelentősebb tagozata,
mert minden országot, nemzetet nem aszerint ítélnek meg, amilyen, hanem amilyen hírek
elterjednek róla. Legyen elég ezzel kapcsolatban csak arra utalnunk, hagy még ma is igen sok
intelligens és művelt francia minket, magyarokat nomád-cigány népfajtának tart a legjobb
hiszeműsége szerint.
VIII. Az irodalmi kamara és működése.
Az irodalomban, a művészeteknek ebben a zseniális gyűjtőmedencéjében tükröződik tán a
legszembetűnőbben a nemzetiszocialista szellem egészséges, izmos népnevelő hatása és ereje. E
kamara munkája abból a megfontolásból indul ki, hogy teljességgel hiábavalók az ország törvényei,
vagy a kormányzat egyéb erőlködése, ha az óriási publicitású irodalom (regények) a szabadelvűség
és művészszabadság magaslati elvére hivatkozva, a közvélemény előtt sárba rántja és kigúnyolja
mindazt, amire a kormányzat a népi közösség érdekében törekszik s ami a népi és szociális
fejlődés szempontjából nélkülözhetetlen közértéknek számít.Legnagyobbrészt ennek a szabadelvű,
zsidós, nemzetközi, szabados háború utáni irodalomnak köszönheti minden európai ország, hogy a
nemzeti, szociális és valláserkölcsi eszmény a széles néprétegek körében kétes és
alacsonyértékűvé vált s csaknem az egész Európa a kommunizmus harmincadjára került. Ez
„nevelte” úgy át a nagyközönségünket, hogy a nemzeti, szociális és valláserkölcsi eszményektől
telt iskoláinkból kikerülő ifjúságunk valóságos eleven anachronizmusnak érezte magát, mikor a
„nagyok” világába került. Ez tette „közkinccsé”, hogy a nemzeti gondolat és eszmény elavult, hogy
a házasság könnyen bontható, hogy „minek a gyerek?”, hogy a valláserkölcs mind csak legfeljebb
jámbor iskolai stúdium, a pénz nem szagos és annak van igaza, akinek sikerül és hasonlókat.
Ezekből a tanulságokból jött rá a nemzetiszocialista szellem, hogy az irodalom, mint művészet is
mit tehet ellenkezőképpen a népi közösséggel szemben. A közszolgálat egy nélkülözhetetlen fajtája
lehet a népnevelés terén — ha szórakoztató és művészi formában is — s mint a többi publicisztikai
hatótényezőket, ezt sem lehet a nemzetközi dekadens művészszellem szabad prédájául hagyni. Az
irodalmi kamara munkájának főbb irányvonalai a következők:
Az ógermán szellem felújításával ismét annak a heroikus kornak a hangulata az irodalom
eszménye, amely Wagner zenedrámáiból sugárzik felénk. Alakjaik egyszerűk, közvetlenek,
szelídek, becsületesek és mégis fenségesek, bátrak, egyenes lelkűek, szigorú erkölcsűek (Tacitus:
Germánia). Ennek a tiszta alaphangnak kell megadni a vezérhangot a jövendő irodalom
orchesterében. Renaissance-át éli a kereszténység előtti pogány germán költészet, irodalom,
nyelvészet.
Az új irodalom igyekszik helyhez-, otthonhoz kötött lenni és nem vágyik nemzetközi babérokra.
Egy-egy német vers, beszély, regény arra igyekszik, hogy közvetlen környezetének sajátos
szellemét (vidékszépség, emberjellemek, környezet, szokások, tradíciók) lehelje szerte az
országban, megismertesse és öntudatosítsa a tőről fakadt német szellemet. Ódon kisvárosok élete,
a parasztporták robotja, a modem német lélek problémái öltenek testet előttünk az új irodalomban.
Az irodalom népszerűsítésének érdekében hasonló nagyarányú propagandát fejtenek ki, mint azt a
többi publicisztikai eszköznél láttuk. Nagy gondot fordítanak arra, hogy a legkisebb városka
párthelyisége mellett is olvasóterem és kölcsönkönyvtár álljon rendelkezésre. Ugyancsak jól
felszerelt könyvtárakkal rendelkeznek a munkatáborok, kaszárnyák és egyéb állami jellegű
intézmények is. Hasonló körültekintéssel szervezték meg külföldi könyvpropagandájukat, melynek
keretén belül a külföldi németeket látják el ilyen szellemű könyvekkel.
Általában mondhatjuk, hogy ennek folytán az egész német irodalom, mint a többi művészet is,
nacionalizálódott és szocializálódott. Bevonultak sorába a hitleri forradalom alakjai (Schlageter,
Horst Wessel), a régi mondavilág, a paraszt, a fadöntögető, a kis- és nagyiparos, a vidéki boltos, a
munkaszolgálat stb. A régi osztálykiváltságokhoz szokott földesúr már sehogy sem találja helyét
itt. Tény az is, hogy mindmegannyi eleven, életből markolt, érdekes témakör és alak.
A kötött fajú (verses) témák ugyancsak ezt a szellemet sugározzák: „A nap ellen lovagolunk”, „Mi
visszük a zászlót!”, „Az édesanya”.
„Az anya gondolata korunk költészetében” cím alatt jelent meg dr. Edmund Starldoff-nak igen
érdekes tanulmánya arról, hogy az édesanya kultusza (a családvédelmi propaganda — mondaná a
propagandaminiszter) mennyire áthatotta már eddig is a német költészetet. A sok név felemlítése
helyett, melyeket ő összegyűjtött, mint akiket a Harmadik Birodalom írói, költői közül az édesanya
eszménye megfogott és megihletett, érdekes a csoportosítása s néhány valójában remek
szemelvény, melyeket idéz:
Köszönet az anyának. A csendes hálaérzet, az örök hozzátartozás érzete ahhoz az anyához, akinek
a szeretetéből és példájából fakad minden erő az élet megpróbáltatásainak csodálatos eltűrésére és
megharcolására. A leggyakoribb ez a téma úgy a prózában, mint a versben. Ezek közül Börries
egyik költeményében: „Egy síron túl…” így ír:
„Minél régebben ott, annál inkább vagy itt,
Minél messzebb tőlem, annál közelb hozzám,
Annál inkább élő, minél inkább halott,
Mint a napi kenyér, úgy tartozol hozzám.”
Gyermek és anya. Ebben a viszonyban van beágyazva az élet minden bensősége és java. Százszor
megénekelték már a költők az édesanyát, mint az ifjú, növekedő élet szülőjét, ápolóját. Nincs a
nagy Némethonnak oly vidéke, vagy emberrétege, amelynek költője ne kapcsolódna be a
birodalom anyaköltészetének sokoldalú kórusába. így az észak-német irodalom, Helene Voigt-
Diederich regénye „A Máriaportán” (Auf Marienhof), a westfaliai Josefa Berens-Totenohl „Magdaléna
asszony”-a. Az osztrák Josef Perkonig egy nagy novellában dolgozza fel a gyermektelen
házasságok gyermekvágyát és tragédiáját. A lírikusok közül Hanns Johst, Gerhard Schumann,
Herbert Böhme, Hermann Stehr dicsőítik az anya és gyermek titokzatos viszonyát versben, de
regényekben is. A fáradhatatlanul dolgozó, szolgáló, önfeláldozó és alkotó édesanya képe Heinrich
Lersch, Wilhelm Schmidtbonn, a parasztköltő, Alfred Haggenberger, a novellaíró Fritz Müller
Partenkirchen verseiben és prózáiban nyer kifejezést. A búcsú és háború ciklusából a németeknél
öntudatos, heroikus anyaköltészet sarjadt ki. Itt idézünk Heinrich Anacker „A halottak anyja” című
verséből:
„Annyira eltölti őt az emlékezés,
Hogy neki csak ez maradt:
A drága halottak szent végrendeletét,
Mit kihűlt kézzel adtak,
Teljesítni hittel a nagy Némethonért.”
Végül az édesanya, mint az élet örök megújítója és őrizője az örök édesanyaként szerepel az
irodalomban, amely előtt, mint a minden változó közt örök maradandó előtt, hódol az élő
nemzedék:
„A nagy életsodrás örök állandója,
Minden hullámverés örök sarjadottja,
Te vagy maradandó, mi az örök mozgás,
Terajtad megtörik vihar és avulás,
Te az örök őrző — mi csak a tékozlás!”
Így érzékelteti például Herbert Böhme az örökkévalót az anyaságban. „Egy bizonyos” — írja
Starkloff — „hogy ez a német édesanya-költészet, amint az a szemérmes önvallomásokban
fájdalmas és örömteli visszaemlékezésekben, büszke önvallomásokban és magasztaló
himnuszokban emelkedik lenyűgözően elénk, mélyebb, kifejezőbb és fenségesebb, mint bármiféle
sírkő, vagy szobor, amelyek az elmúlhatatlan hálát sugározzák minden élő és holt édesanya felé.”
Nagyon érdekesen érzékelteti az atyakultuszt Herbert Vetter lírikus alábbi költeménye, aki az 1937.
évi lipcsei (szászországi) költői díjat nyerte el:
ŐSATYÁIM.
„Éltem rögös útján itt, velem lépkednek,
Vérem sejtjeiben még ma is ők élnek.
Életsorsuk java boldog örökségem,
Mit teherként hagytak, megdicsőült régen.
Tűzhelyünk kialszik. Az éj sötét leple,
Élvek világába csábítgat repesve…
És az atyák velem, kín s gyönyör részesi.
Már hívnak is vissza ernyedten aludni
S hallom a szavukat, félálomban súgják:
Te is atya lettél, visszatértél hozzánk.”
A nagybirtok s az ezzel kapcsolatos társadalmi problémák is érdekesen tükröződnek az új német
irodalomban. Ez a tárgya Edwin Peter Close: Dominium című regényének:
„Sziléziában, a német nagybirtokok hazájában él egy gróf. A búzát az árpától nem tudja
megkülönböztetni. Halakra vadászik s ilyenkor az inspektorát kényszeríti arra, hogy lehajolva a
hátát tartsa neki, amire a puskáját rá szokta tenni. Sok zsellérje van, akiknek a nagyapja még
kisbirtokos volt ugyanezen a birtokon. Az inspektor fia, aki a gróf leányába szerelmes, fel akarja
ezeket a zselléreket lázítani a gróf ellen. Egy másik ifjú, aki a gróf bizalmasa, nagyképűen jár-kel a
munkások között, akik ezért nem szeretik. Szálka az inspektor szemében is. Ez veti az izzó csóvát
a parázsló hangulatba azzal, hogy meglop egy gazdát, s hogy szégyenbe hoz egy zsellérleányt,
kihasználva annak gyermeki ártatlanságát. Ez egy olyan zendülést és tűzvészt hoz magával, ami a
gróf és a nagybirtok pusztulását idézi elő. Az író a nagybirtok elleni küzdelemben tönkrement és a
megfáradt zsellérség lelki képét adja megrázóan mélyre nyúló jelenetek ábrázolásával.”
Igen szembetűnően jelentkezik a szociális szellem az újságok irodalmi rovataiban is. A nemzetközi
filozofikus eszményektől vezetett esztétikusok lenézték az irodalmi életnek ezt a megnyilatkozását.
A folytatásos újságregényeket, novellákat, tárcákat, újságverseket csaknem olybá vették, mint az
irodalmi élet pocsolyáját, amelyet kritikára sem méltattak, egyszerűen kivetették a „komoly”
irodalom köréből. A nemzetiszocialista irodalomszemlélet viszont felismerte azt, hogy az összes
irodalmi megnyilatkozások között aránylag legnagyobb publicitásuk folytán ezeknek van a népi
közösség legszélesebb rétegeire a legnagyobb befolyásoló erejük. A legértékesebb hatkötetes
szociológiai munkának sincs oly közvetlen és átütő hatása a családi életre, mint amilyen romboló
hatást tud kifejteni egy családgúnyoló novella, vagy vers, ha egy hat-hétszázezres példányszámú
napilap vasárnapi tárcarovatában jelenik meg. Így érthető, hogy úgy a propagandaminisztérium
irodalmi osztálya, mint a publicisztikai fakultások is mindent elkövetnek, hogy a napilapok irodalmi
megnyilatkozásait úgy esztétikailag, mint nemzetszociológiailag magas színvonalra emeljék. Nagy
gondot fordítanak főként arra, hogy nemzet és társadalomépítő szelleműek legyenek. Ha ezzel
ellentétesek, ha még oly ügyesek, szépek is az általános esztétikai normák szerint, napilapok nem
adnak helyet számára.
Mindezek a nemzetiszocialista szellemnek, bár tudatosan irányított, de nem kikényszerített
megnyilatkozásai. A költő, az író önként teszi le ezekben hódolatát az előtt a nemzeti és szociális
megújhodás előtt, amely az irodalmat is új, kétségtelenül egészséges eszményekkel gazdagította.
A propagandaminisztérium, illetőleg annak itt illetékes irodalmi osztálya ugyancsak ritkán kerül
abba a helyzetbe, hogy egyes eseteknél erőszakosan, tiltólag kellene közbelépnie. A régi
szabadelvű-zsidós irodalmi szellem képviselői maguk érzik, hogy itt kicsúszott a talaj a lábuk alól s
aki nem emigrált még, az hallgat. S a német olvasóközönség nem érzi hiányát annak, hogy például
Remarque: „Nyugaton a helyzet változatlan”, „És ami utána következik…” című, pacifizmust szító
regényei eltűntek a német könyvpiacról, ha annakidején oly nagy piacsikert is értek el. A
közszellem változása magával hozta az irodalmi igény változását is.
IX. A képzőművészeti kamara.
E kamara működéséről az 1937 februárjában, Berlinben tartott országos képzőművészeti
kongresszus előadói a következőkben számoltak be: „Az a gyászos örökség, melyet mi 1933-ban a
rendszeridő hagyatékaiként átvettünk politikai, világnézeti és szociális szempontból súlyos terhet
jelentett számunkra. Kamaránk főfeladata az új szellemi alapok lerakásával, a tervszerű
kultúrirányítás, a legszélesebb rétegekre kihatólag. Azóta sokat haladtunk, mert a Vezér nemcsak
régi népi eszményeinkre ébresztett rá minket, hanem anyagilag is a legmesszebbmenő
támogatásban részesít, ami igen sok rejtett és kallódó népi értékeknek a napfényre hozását tette
lehetővé, hogy így népünk a képzőművészetben is önmagát juttathassa kifejezésre.” (Adolf Ziegler,
müncheni professzor, kamarai elnök.) „A kulturális alkotás ma már nálunk nem egyeseknek a
magántevékenysége, hanem, a vezér szavait idézve, a közösség legmagasabb rendű teljesítménye.
Ez a kultúrfogalom érvényes a nyelvtől kiindulólag a művészet egész területén át az élet legvégső
kérdéséig. A művészet számunkra nem más, mint kifejezésre juttatott nép jelleg, németségünk
kialakított népisége. De nem az a jövő német képzőművésze, aki mint patentírozott
nemzetiszocialista nyargal az új nemzet és társadalompolitikai eszmények kiábrázolása felé.
Először meg kell találnia az utat, amely népe szívéhez vezet. Így ott, ahol a mozgalom élő akarata
hat, találja meg azt a térérzéket is, amelyben úgy alkothat, ahogy mi óhajtjuk.” (Franz Moraller,
kultúrkormányzó.) Hans Hinkel mutatott végül rá, hogy a képzőművészet itt megszűnt „a
hisztérikus tobzódások színtere” lenni s utalt egyben a hatólehetőségekre, amelyekkel a
képzőművészet is rendelkezik a népi közösség politikai és kulturális öntudatra ébresztésénél.
Elgondolhatjuk, hogy az ilyen irányítás nyomán a német esztéták és művészettörténészek kutatják
és propagálják a népies és szociális motívumokat, a német képzőművészet múltjából. Ritkán
hallottam olyan érdekes és mély élményeket nyújtó társadalomművészeti előadást, mint a lipcsei
képzőművészeti társaság egy estélyén, a következő, persze képekkel illusztrált, témáról: „A család
ábrázolása a német piktúra történetében”.
A kamara legmonumentálisabb alkotása kétségkívül „A német művészet háza” Münchenben. Ez
tulajdonképpen egy óriási képkiállító csarnok, kizárólag a történeti és élő német művészek
számára. Technikai berendezéséről csodákat regélnek. A souterainben áramló s mesterségesen
melegített víztömeg tartja minden időszakban állandó hőmérsékleten a termek levegőjét.
Állandóan portalanító-szerkezet ügyel a kiállított képek épségére. Teljesen tűzbiztos. Helyenként
alkalmas megvilágítással. Arányai jellemzésére: 175 méter hosszú, 80 méter széles, 15½ méter
magas és 22 hatalmas termet foglal magában. Egyébként az is jellemző, hogy az 1931. június 5.
és 6. közt leégett müncheni üvegpalota helyébe épült, amely az ügyetlen (tűzfogó) épületanyag és
az akkori idők tehetetlensége következtében a tűzvész alkalmával teljesen megsemmisült és a
német képzőművészet pótolhatatlan értékeit vitte a pusztulásba.
A kamara irányításának megfelelő kutatások a német népi képzőművészetnek csodálatos
kincsesbányáit tárják fel. A német képzőművészet a különböző nemzetközi filozofikus esztétikai
irányzatok (renaissance, barokk, rokokó, futurista-kubista, skatulyastílus) szolgai utánzása után
most születik és öntudatosodik újjá nemzeti értékeinek felismerésében, értékelésében és a szellem
továbbfejlesztésében. Évszázados oltárképek tanúskodnak róla, hogy a kereszténység eszménye
mennyire otthonos a vallásos népi művészet ábrázolásaiban. Fennkölt germán arcvonások
tekintenek felénk az oltárképek Krisztus, Mária képein és a szentek tekintetéből. A szász
bányavidék egy városkájának (Ehrenfriedesdorf) templomi oltárképén, mely az Utolsó Vacsorát
ábrázolja, még vágott zsemlyéket is láthatunk. Érdekes, hogy itt a bányavidékek a népies
képzőművészeti alkotások tekintetében jóval felülmúlják a földművelő falusi lakosságot. A
bányavároskák főterein különösen az ádventi időben sajátosan népies gondolatokat kifejező
úgynevezett pyramisokat találhatunk. Ezek az esténként gyertyákkal kivilágított faépítmények és
faragások a legkülönbözőbb formákban és nagyságban hirdetik a nemzeti-népi művészhajlam és
képzelőerő csodálatos gazdagságát. Nagyon érdekesek a bábjátékaik (Puppenspiel) is. Egyet
láttunk, amelyik a karácsonyestét ábrázolja. Nemcsak a szenteste egyes alakjainak a megkapó
fabáb-ábrázolásai voltak figyelemreméltók, hanem az egész bábjáték technikai szerkezete is, több
kis emeletnyi szintre osztva, az elektromos áram felhasználásával. Egy gombnyomás és megindul a
játék: a szent család a bethlehemi istállóban, jönnek a pásztorok, a három király, lerepülnek az
angyalok. Most megszólal a harangszó. Megvilágosodik a kis város temploma, megélénkülnek a
városka utcái, mindenki a templomba siet. Sorra sötétednek el a kis bányászházak ablakai, az
utcák, csak a fényes templomból hallatszik az orgonaszó. Majd ismét elsötétül a templom,
megvilágosodnak az utcák, mindenki hazatér.
Mindez egy kis bányászcsalád egy szobájának a sarkában, a bányász kedvtelésből dolgozott rajta
szabadóráiban vagy tíz esztendeig. „Így kellene ennek most is lenni” — teszi hozzá kissé
rezignáltan gondolva az áhítatosságot kifejező játékra.”
Egyes parasztvidékek lakossága megkapó népviseletével tűnik ki inkább. A westfaliai
gazdaasszonyok viselete fejezi ki talán legkifejezőbben a germán szellemet. A komor, sötét színek,
geometrikus alakzatok, sisakszerű főkötők, széles hosszan lelógó szalagokkal szemléltetően fejezik
ki a német asszony komoly megfontoltságát, tekintélyérzetét, méltóságát. Szöges ellentétben
vannak ezzel a mi népviseleteink drága tarka-barkasága, gazdagon pompázó szín- és forma-
variációival, felbecsülhetetlen keleti örökségünkkel, amely megkapóan fejezi ki asszonyaink
élénkebb vérmérsékletét, kedves, közvetlen alaptermészetét és képzeletdús művészi hajlamait.
A német szobrászeszmény a Bambergi Lovag lett, melynek mellszobor mintázatai a legkülönbözőbb
elképzelésekben ott láthatók az iskolák, egyletek, középépületek folyosóin, csarnokaiban. Az új
germán irányzat legmonumentálisabb építőalkotása kétségkívül a Tannenbergi Emlékmű, amelyről
könyvünk előző részében emlékeztünk már meg.
X. A birodalmi zenekamara.
A birodalmi zenekamara elnöke dr. Peter Raabe szerint az új birodalom zenepolitikája egy része a
vezér politikájának. A német zene művelésére tehát igen nagy gondot fordítanak. Történeti kincseit
úgy védik és propagálják, mint a képzőművészeti kincseket. Zenészeik egybeszervezésén kívül
legfőbb feladatuk, hogy ifjúságukat hozzávezessék a zene és elsősorban a német zene
élvezéséhez. A. liberális kritika eltiltása és a műszemléltetés elrendelése itt különösen a
segítségükre van. Így a zenesajtó is átveszi azt a feladatot, hogy a hangversenyek, zeneművek
előadásánál a nagyközönséget bevezesse, mintegy előkészítse a mű megértésére és élvezésére. A
nagy tömegek ily lassú, kitartó iskoláztatása révén német zenekincseinek öntudatos átélésére és
élvezésére nevelik. A sztárok koncertjeinél sokkal fontosabbnak tartják, hogy a kisvárosok Hitler-
Ifjúság dalárdáiban és zeneegyesületeiben eleven élet folyjék. Ezek támogatása és irányítása a
kamara egyik főfeladata. Ugyancsak erősen szorgalmazzák a családi zeneélet (kamaramuzsika)
fejlesztését is. Amellett a kamara feladata, hogy a hazai táncok propagálásával kiszorítsa német
társas életből a nemzetközi táncokat is. A szórakoztató zene fejlesztését is oda kell vinni, hogy
lassanként ránevelje a közönséget a hazai és művészi értékű zene élvezésére. Nem tesznek
különbséget hivatásos és nemhivatásos zenész közt. Növelje mindenki szabadon a zenét, ha
mellékfoglalkozásként keres is vele valamit. Így szolgál a német muzsika a német lélek
kiformálásában.
A német zene népszerűsítése érdekében igen érdekes előadásokat, zeneestélyeket is tartanak.
Egyet a következő címmel hirdettek: „A szimfóniától való félelem”. „Mily sok ember — mondotta az
előadó — tud gyönyörködni egy virág, vagy egy pillangó szépségében, anélkül, hogy botanikus,
vagy zoológus lenne. Éppen úgy, mint a laikus műélvező ezeket sem akarja pusztán eszével
megragadni és széttagolni, a szimfóniát is művészileg átélni kell — nem pedig mindenekfölött
megérteni akarni. Akik meg azt mondják, hogy igen hosszú, hiszen négy részből áll, gondoljanak
arra, hogy semmi aggályuk sincs, ha egy regény olvasásába fognak, amely négy részből áll. S a
szimfónia négy tételének különbözősége, ellentétessége csak annál világosabbá teszi annak
felépítését.” Mikor a szemléltető résznél Haydn, Tschaikowsky, Berlioz szimfóniarészek előadásánál
egy-egy lágy menüett, vagy keringő dallam is megsimogatta a közönség fülét — amely azelőtt
soha szimfóniát nem hallgatott — a lelkesedés leírhatatlan volt. A végén Mozart D-dúr
szimfóniájának az előadását már szinte feszült érdeklődéssel hallgatták Egy bizonyos. Hogy ha
ezek közül valamelyik a rádión legközelebb egy szimfonikus hangversenyt hall, nem fogja a rádiót
lecsavarni.
Erősen kutatják a népzenét és népdalköltészetet. Azonban — és ez igazán szembeötlő — e téren
szinte feltűnően szegények Akadnak szép Bursch-lied-jeik (diákdalaik), vándordalaik — amik
különösen a vándorló iparos legényeik ajkáról fakadt — de a parasztköltészet különösen oly
gazdag, színpompás világa, mint amilyet nálunk Kodály—Bartók felfedett, náluk távolról sincs.
Újabb ily irányú kutatásaik is mindegyre világosabban ezt kénytelenek megállapítani.
Inkább régi nagy titánjaikban élnek (Bach, Beethoven, Wagner, Schumann, Schubert, Mozart) és
ebből a szempontból mégis kényszerülnek star-kultuszt űzni. Ezek közül különösen Wagner éli
renaissance-át, mint aki zenedrámáiban a leghűbben tükrözi a germán őserő szellemét. A nép
zenei géniuszának a kicsiholását így magától az új mozgalomtól várják. Mint mondják, a jövő
német népi dalszerzők már ott masíroznak valahol a Hitler-Jugend soraiban.
Fejlett a házi (kamara) zenéjük. Igen magas fokon áll még egyházi-vallásos ének- és
zeneköltészetük. Szinte azt mondhatná az ember, hogy a nép daltermő fantáziája ebben a szent
poézisben élte ki itt magát. Egyházi ének (choral) dallamaik, melyeknek legtöbbje népi eredetű,
megfoghatatlanul szépek, változatosak, áhítatot keltők, melyek az emberi lélek legrejtettebb
mélységeiből hoznak fel csillogónál csillogóbb gyöngyszemeket. Az egyházi zeneművészet
központja ma is Lipcse, ahol Bach örökét még ma is hű kegyelettel ápolják. A Thomaner-Chor még
ma is világhírű. Tagjai egy külön e célra alapított alapítványos gimnázium növendékei, ahol csak
igen jó hangú gyermekeket vesznek fel teljesen ingyen, akik ezért külön kötelesek magukat
naponkénti énekpróbákon a dalkészségben állandóan továbbművelni és hatalmas énekkarukban
állandóan szerepelni. Hetenkénti motettahangversenyeik során a Thomaskirche-ben legutóbb Bach
összes kantatéit adták elő. Az intézmény nagyvonalúságára jellemző, hogy a tanév tekintélyes
részében az egész világra kiterjedő hangversenykörúton vannak s ilyenkor velük utazik az egész
intézet tanári kara is, hogy az iskolai és továbbképző munka ez úton se szenvedjen csorbát. Kár,
hogy az új nemzetiszocialista szellem részéről ez a keresztény-evangéliumi zeneirányzat inkább
megtűrt, mint pártfogolt marad, ami legutóbb szembeötlően abban nyilatkozott, hogy Bach Máté
passiójának nagypénteki előadását a lipcsei Tamás-templomból, a nagy mester egykori
munkateréről, amelyre az egész világ kereszténysége vár és ügyel, a német rádió legutóbb már
csak hanglemezről a késő esti órákban közvetítette. Drezda a római katholikus egyházi ének és
zene egyik főközpontja, ahol az opera tagjai egyszer s mint a templom alapítványilag szerződtetett
énekesei és zenészei is.

A kereszténység általános helyzetképe a hitleri államban. Az előzmények: Hitelvi és

világnézeti differenciák. Mit ígért Hitler pártprogramjában a keresztény egyházaknak. —
Az egyház és állam fokozatos szembehelyezkedése. — Szellemi harc az egyház és állam
(párt) közt.
 Az ógermán-pogány hitmozgalmak. A Német Hitmozgalom. (Deutsche
Glaubensbewegung.) Hitelveik és programpontjaik. Részlet egy röpiratukból. — A
mozgalom költészete, (Egy imádságuk.) sajtója. Méltatás. (126—131.) — A Német
Keresztények. (Deutsche Christen.) Hit és erkölcstanuk. (M. R. Gerstenhauer: Mi a
Német Kereszténység?) — Egy német keresztény istentiszteleten.
A Hitvalló Egyházak: A protestantizmus. Előzmények. (III. Frigyes Vilmos uniós rendelete
és következményei.) — Hitler egyházpolitikai intézkedései. — Az Evangélikus Hitvalló
Egyház és a Német Evangélikus Nemzeti Egyház közös programja és harca. (Részletek
Diegritz lelkész propagandafüzetéből: „Egy nyáj és egy pásztor.”) — A protestantizmus
helyzetalakulásának jövő kilátásai a Harmadik Birodalomban.
A Római Katholikus Egyház. Nemzet-gazdaság-társadalom és kultúrpolitikai ütközőpontok
a Vatikán (klérus) és az új állam közt. — A kibontakozás lehetősége.
IV. Kereszténység és nemzetiszocializmus.
A keresztény általános helyzetképe a hitleri államban.
Ezt a fejezetet könyvünk végére kellett tenni, mert hacsak valamennyire is a való helyzet
felismerésének megfelelően akarunk bevilágítani abba a zűrzavaros, kavargó és mindenekfelett
még kialakulatlan helyzetbe, amely itt az egyház és az állam feszült viszonyában megnyilvánul, azt
csak a történeti előzmények és az egész politikai és társadalmi helyzetkép alapos ismertében
tehetjük.
Elsősorban is tisztáznunk kell azokat az okokat és előzményeket, melyek az egyház és állam
meghasonlását az új birodalomban előidézték.
Szembetűnő, hogy éles, — szinte kiegyenlíthetetlennek látszó — elvi ellentétek vannak a
kereszténység hitelvi, világnézeti alapfelfogása (dogmarendszere) és a nemzetiszocialista
pártprogram főcélkitűzései között. A kereszténység mindenekelőtt az emberi erőtlenséget, a
bűnbánatot, az isteni kegyelemre való utaltságot; a katholicizmus a szerzetesi életeszményben a
lelki passzivitást, a földi, múlandó feladatok leszorításával a túlvilági feladatok felé való teljes
odafordulást, a népi közösségből való klerikális kizárkózás ideálját hirdeti. Ezzel szemben a
nemzetiszocialista pártprogram alapdogmája a német faj (nép) heroikus önerőkifejtésén nyugszik.
Ennek eszménye a harc (horogkereszt) a nemzeti érdek minden ellenségével és főcélja a népi
közösség reális boldogítása a földi életben. E feladata végzésénél éppen faji (nemzeti) öntudata,
büszkesége fűti és vezérli (Deutschland über alles) és a megalázkodást a gyávák botlásának tartja.
A világtól elzárkózó emberben aszociális, természetellenes, életidegen (weltfremd) különcöt lát, aki
a társadalom terhe. Ezzel szemben a népi közösségben, a közösségért élő ember az eszménye.
Mivel ezek az eszmények (önerő, öntudat, bátorság, harc, győzelem, büszkeség,
közösségszolgálat) különösen a pogány germán őskor mythologiájában e kor heroikus szellemében
tükröződnek, (amint e harcos istenek világát a wágneri zenedrámákból jól ismerhetjük) az új
pogány, germán irányzatok ebben keresik azokat a dogmákat és istentiszteleti formákat, amelyek
a germán népi jellegnek megfelelnének. (Rosenberg: Mythos des XX. Jahrhunderts.) Ezek az
irányzatok természetesen az egész kereszténységet alapjában döngetik és így a protestáns
egyházak a katholikussal teljesen azonos veszélybe kerültek. Emellett azonban a Római Katholikus
Egyházat még külön és még kiélezettebben állítja szembe a nemzetiszocialista állammal
nemzetközi egyházszervezete, mely politikai megnyilatkozásaiban így nemzetellenes formákban
jutott itt több ízben kifejezésre (a bajor és Rajna-vidéki szeparacionista törekvések, Dolfuss és
Schuschnigg klerikális Anschluss-ellenes politikája). Nemzettársadalmi szempontból súlyos
ütközőpontot jelent a klerikálisok nősülési és családalapítási tilalma s az ebből folyó erkölcsi és
társadalmi anomáliák. Nem kevésbé a nemzetbontó felekezetieskedő reverzális-politika. Gazdasági
szempontból az egyházi vagyon és nagybirtok (bár itt aránylag már kevés van) és a római adózás.
Hozzájárult ehhez még a németországi papság liberális, antiszociális képzése, melyet minden
egyébre előkészítettek, mintsem a gyülekezetek és hívők gyakorlati lelki gondozására, amivel
szöges ellentétben a nemzetiszocializmus minden törekvését a nép lelki, társadalmi és gazdasági
gondozásának a szolgálatába állította.
Ezek az elvi ellentétek már a hitleri pártküzdelmek idején aggasztó tünetekben jelentkeztek.
Láttuk, hogy az egész nemzeti ébredés küzdelmeinek az ideje alatt egy hatalmas német római
katholikus párt (a Centrum), mint a versailles-weimari baloldal egy jelentős, sokszor vezető része
— bizonyosan ez elvi ellentétek tudatos felismerésében — együtt küzdött a szociáldemokratákkal
és a zsidókkal a harcos szellemű versailles-weimár-ellenes nemzeti törekvések ellen, amely
megdöbbentő határozottsággal jelentkezett a néniét püspöki karnak abban a rendelkezésében,
hogy Hitlert és párthíveit az egyházból kiközösítette és őket a szentségek vételétől eltiltotta.
Mindazonáltal Hitler és pártja uralomra jutása alkalmával határozott tudatában van annak, hogy a
keresztény egyházak munkáját országépítő munkájánál nem nélkülözheti s hogy itt bizonyos
engedményekre és kiegyenlítődésekre szükség van. Éppen ezért pártja még határozottan
keresztény alapon álló programmal indul (tehát nem csak általában vallásos alapon, ami pogány-
germán pantheista vonatkozásban is felfogható lenne, pusztán csak a kommunista istentelenség
mintegy elvi ellensúlyozására), azzal az elvi alaptétellel, hogy a politika minden hatóterülete
maradjon meg az ő kezükben, az egyházak szorítkozzanak kizárólag a valláserkölcsi lelki gondozás
(Seelsorge) területére. És talán épp abban van minden mai feszültségnek az eredője, hogy ez az
elvi kívánalom a gyakorlatban nem bizonyult megvalósíthatónak.
Hitler pártprogramjából erre nézve a következőket kell szóról-szóra idéznünk: „A párt, mint olyan,
a pozitív kereszténység álláspontját képviseli, anélkül, hogy magát egy bizonyos felekezethez
kötné”. (Pártprogram 24. pont.) „A Nemzetiszocialista Állam magát a pozitív kereszténységhez
köti. Minden törekvésem oda fog vezetni, hogy mindkét nagy keresztény felekezetet (kath., prot.)
jogaikban őszintén védjem, tantisztaságukat megóvjam s feladataikban az összhangot a mai állam
követelményeivel helyreállítsam.” (Hitler hamburgi beszédéből, 1934 augusztus 19.) „A
mozgalmunk feladata nem vallási reformáció, hanem népünk politikai reorganizációja. Mindkét
keresztény felekezetben egyaránt értékes támaszt lát népünk fennállására s minden olyan
pártmozgalommal szembeszáll, amely ezt a fundamentumot pártérdekei szolgálatára akar
leszállítani.” (Mein Kampf 379—380. lap.) „Különösen azoknál az úgynevezett ógermán vallási
reformátoroknál érzem mindig azt, mintha őket oly hatalmak küldenék, amelyek népünk
felvirágzását nem óhajtanák.” (397 lap.) „Nem kések azt sem kijelenteni, hogy azokban az
emberekben, akik ma népi mozgalmunkat vallási viszályok krízisébe rántják, népem
veszedelmesebb ellenségeit látom, mint a hozzájuk legközelebb álló nemzetközi
kommunistákban. (631. lap.) „A nemzetiszocialista kormányzat az iskolában és nevelésnél helyet
biztosít a keresztény felekezeteket illető befolyásnak. Gondoskodni kíván az egyház és állam
őszinte együttéléséről.” (A birodalmi gyűlés 1930-i 2. ülésének végzéseiből.) „A kereszténység
nagysága nem azokban a kísérleti összehasonlításokban van, melyeket az ősök hasonló, mintegy
filozofikus véleményeivel hangolják össze, hanem saját tanításuk meg nem alkuvó hirdetésében és
képviseletében.” (Mein Kampf, a filozofáló, antiszociális theólógiával szemben.) „A zsidó ma is e
világ embere s szelleme az igaz kereszténységtől ma is oly idegen, mint ahogy lénye kétezer évvel
ezelőtt idegen volt az új tanítás nagy alapítójától, Krisztustól.” De maga is idéz az
ótestamentumból: „Ahol az Úr nem épít házat, hiába fáradoznak annak építői.” (127. zsolt. 1 vers.)
„Uram! nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engemet.” (Mózes I. könyve, 32. fej. 27 vers.) Az
1936 március 28-i kölni beszédét Hitler a következő szavakkal fejezte be: „…így egy új közösség
állt elő és ez a nép nem hasonlítható ma össze azzal a néppel, amely mögöttünk volt. Jobbá,
tisztességesebbé, nemesebbé lett. És mi érezzük, hogy az Úr kegyelme most ismét, mindjobban
felénk fordul. Boruljunk hát térdre ebben az órában s kérjük a mi mindenható Urunkat, áldjon meg
bennünket, s adjon nekünk erőt, hogy megálljuk a harcot népünk szabadságáért, jövőjéért,
becsületéért és békéjéért. Így segítsen bennünket az Isten!” S akik e gyűlésen jelen voltak,
meghatottan beszélik el, hogy a vezér és népe térde borulva, könnyes szemekkel imádkozott.
Mindezeket világos figyelemmel tekintetbe véve, azt kellene mondanunk, hogy az állam és az
egyház között tulajdonképpen lényeges ellentét nincs, csak a gyakorlati kiegyenlítődést a két
egymásra utalt érdekszféra között nem tudják megtalálni. Sőt ez az ellentét az idő folyamán
mindmáiglan csak inkább kiélesedett s a harc, ha a lelkek mélyén s a szellem fegyvereivel is, de
mindegyre feszülőbb iramban folyik. Okai mindkét oldalon szembetűnők.
A pápai egyházpolitika mereven elzárkózott a nemzeti érdekszolgálathoz való simulástól.
Encyclikáival, kultikus alkalmain keresztül (gyóntatószék, szószék) s iskoláiban izgatott a hitleri
kormányzat és az állam törvényei (fajvédelem-sterilizáció) ellen, ami odavezetett, hogy
lelkészeiket letartóztatták s a koncentrációs táborokba internálták, iskoláikat államosították, noha
ez az érdekelt szülők megszavaztatásával történt is. Nemzetközi szervezettségük révén papjaik
kommunistagyanús perekbe estek. Mereven felekezetieskedő egyházpolitikájukkal a nemzet
egységét bontogatták s reverzálispolitikájuk révén elvesztették a keresztény házasokat s tápot
adtak egy ógermán pogány kultusz (esketés, keresztelés, temetés) kialakulására. A
nemzetiszocialista aera uralomra jutása után mindennapiak lettek a klerikusok házasságtörési,
gyermektartási és homosexualis perei, melyeket a pártlapok bőven kolportáltak s velük a
közvélemény szellemét az egész egyház ellen izgatták. A német valuta Rómába csempészése miatt
apácáknak és szerzeteseknek kellett a törvényszék elé állnia. Az egyházi karitatív, szociális
tevékenység eltörpül a párt népgondozása mellett (Téli segélyakció) s így befolyásukat ez oldalról
is elvesztették a nép széles rétegeire. A protestáns egyházak, nemzeti egyházak lévén, nemzeti,
szociális és gazdasági téren jobban simulnának a nemzeti érdekszolgálathoz, azonban
bizalmatlanok az ógermán hitmozgalmakat védő és pártoló kormányzattal szemben és hitvalló
lelkészeik még gyakrabban kerülnek a koncentrációs táborokba, mint a katholikus társaik. De a
legnagyobb baj az itt, hogy kellő egységes (bár nemzeti) egyházszervezet és fegyelem hiánya
miatt, a német protestantizmus a belső széthullás képét mutatja az által, hogy utat enged hitelvi
szempontból is a pogány germán irányzatoknak. Így a német protestantizmus képviselője ma már
tulajdonképpen csak az ú. n. Hitvalló Egyház (% bizonytalan, kb. ⅔ rész). Ez határozottan
ragaszkodik a teljes Szentíráshoz és az Ágostai Hitvalláshoz. A nép szociális gondozását a
protestáns lelkészség is kiejtette a kezéből, bár itt jó kilátásokkal kecsegtető kezdeményezések
tapasztalhatók. Emellett a két nagy keresztény felekezet itt, a közös veszélyben is bizalmatlan és
merev egymással szemben. A közeledésnek épp úgy nem lehet észlelni a jeleit, mint egyéb
országokban sem.
De a párt és az állam maga nem kevésbé hibás e téren. Elsősorban világosan megállapítható, hogy
a párt azon pontjait, melyekben a keresztény jellegét hangsúlyozta és az egyházak védelmét ígérte
a pogány germán irányzatokkal szemben, nem valósította meg. Lehet, hogy ez részben az
egyházak merevségén, belső bajain tört meg, de az egyházak állásfoglalását viszont magyarázza a
párt és állam fokozatos elpogányosodása az ősgermán vallás felé. Tény, hogy a pozitív keresztény
alapon álló pártprogramból ma már csak annyi maradt meg, hogy vallását mindenki szabadon
gyakorolhatja, de a párt és kormányzat a pogány germán valláskutatók mellé állt, őket soraiban és
vezetői közt is (Rosenberg kultuszminiszter) megtűri és legalábbis oly állami jogvédelemben
részesíti, mint a keresztényeket. 1937-ben már olyan rendelet jelent meg, hogy a katonai eskü,
bár vallásos eskü marad, de nem azonos a keresztény esküvel, ami az említett pártprogrammal
már a legnyilvánosabb ellentétben áll és mutatja, hogy a keresztény eskü kívánalma már
megbontaná a katonai egységet. A papok és a hitvalló keresztények legalábbis annak a gyanúnak
az árnyékát veszik magukra a párt szemében, hogy a nemzeti közérdek, az ország törvényei ellen
izgatnak. Az emberek nem merik egyszerűen vallásos-egyházi életüket élni, vagy pláne egyházi
tisztséget viselni, mert mint politikailag megbízhatatlanok közéleti pályafutásuk derékba törnék
vele. A párt szélsőségbe hajló feladatát most már abban látja, hogy a legyőzött vörös front
(marxizmus) után, most már a fekete fronttal (klerikalizmus) végezzen.
Tehát a szó szoros értelmében jelenleg is harc van Németországban az egyház és állam között. De
ez a harc mindkét részről főként a propaganda eszközeivel folyik. A kormány és a párt senkit
erőszakosan nem kényszerít a germán hitmozgalmakban való részvételre, senkit erőszakosan nem
akadályoz abban, hogy keresztény hitéletét gyakorolja. Azok az atrocitások, amikkel az érdekelt
külföldi sajtó telekürtöli a világot, aránylag igen ritkán és csak akkor történik, ha a lelkész az
istentiszteletet vagy egyéb egyházi alkalmat kimondottan arra használ föl, hogy az államrend és az
ország törvényei ellen izgasson. A vallás magánügy és a keresztény egyházak istentiszteletei,
propaganda-előadásai formailag épp úgy élvezik az állam jogvédelmét, mint a pogány-germán
irányzatú kultuszalkalmak és propagandatevékenység. Az állam csak itt-ott lép közbe hivatalosan
egy-egy letiltó, vagy mérséklő (elkobzó) rendelettel, ahol a harc éle már a közrendet zavarná meg.
De lehet találni újságokat, ahol pl. a szerzetesek a legdurvább gúnyképekben szerepelnek s
ugyanakkor akad lelkész, aki a szószékről az új vallás hirdetőit Schwindler-eknek nevezi és
bántatlanul. Úgy az egyházak, mint az új hitmozgalmak propagandaestélyeire hatalmas
néptömegek tódulnak. A közeli veszély a papságot fokozottan szorítja a lelkigondozás
munkaterületére. Így a keresztény hitélet öntudatosodott, fellendült és harcosan hitvallóvá vált a
krisztushű egyházakban és egyre határozottabban emelkednek ki abból a liberális, akadémikus,
antiszociális tespedtségükből, amiben a század első negyedében voltak. A harc kibontakozásának
az útját csakis az állam és egyház — kölcsönösen jól felfogott érdekű — közeledése mutathatja. Az
egyházaknak, megmaradva hitelveik tiszta és öntudatos képviseletében, vallásos munkájukat kell
mindenekelőtt céltudatosan és tisztán a német nemzeti és népi közösség szolgálatába állítaniok.
Hiszen ezt az állam sem nélkülözheti, nem is pótolhatja. E nélkül a német nemzet erőkifejtése,
mint Hindenburg mondta, hadereje is, összeroppan. Viszont a pártnak s az államirányításnak is
vissza kell térni oda, ahonnan kiindult: a tiszta keresztény és kereszténypártoló alapra, amely a
keresztény egyházaknak munkájuknál mindenütt nemcsak szabad teret, hanem pártfogást és
támogatást is biztosít és állást foglal a dilettáns ősgermán pogány vallási kísérletekkel szemben.
Mert, hogy a vallás nemcsak magánügy, hanem közügy is, mely rendezetlensége esetén a
legjobban megalapozott államalakulat pilléreit is bontogathatja, ezt éppen Németország példázza.
Az ógermán-pogány hitmozgalmak.
A pogány vallásos mozgalmak, amik lényegileg egyedül lehetnének veszélyesek a németországi
kereszténységre, azért veszélytelenek, mert ködös vallási képzeteikkel, kezdetleges, sokszor
groteszk istentiszteleti formáikkal sohasem pótolhatják azokat a nélkülözhetetlen erőket, amelyek
a kereszténység évezredes hitelvi és kultuszfor- mai rendszeréből áradnak és a nyugati műveltség
alapjává lettek.
A nemzeti jellegű, ógermán mithológiára támaszkodó hitmozgalmak két szervezet formában
jelentkeznek. A német hitmozgalom (Deutsche Glaubensbewegung), mely teljesen az ősgermán
pogány hitelvi alapon állva, nyiltan szembeszáll és harcol a kereszténységgel és a német
keresztények (Deutsche Christen) mozgalma, amelyik a kereszténység és az ősgermán pogányság
hitelvi felfogása közt akar bizonyos kiegyenlítődést létrehozni.
E két főágazaton kívül és belül természetesen több kisebb-nagyobb szektaágazatokra akadunk,
többé-kevésbé zűrzavaros vallási képzetekkel és kezdeményezésekkel, melyek ma élnek, holnap
már lebukkannak és jelzik egyben a német vallásos lélek bizonytalan, kapkodó, gyökértelen
helyzetét. De ez a két mozgalom az, amely ebben a zűrzavarban a tipikus irányzatok kifejlődését
jelzi, hitelveit, egyházszervezeti reformjait pontokba szedi, igyekszik megszabott kultuszformákat
létrehozni, tagjait országosan szervezi, könyvekkel, újságokkal, folyóiratokkal rendelkezik s
tagtoborzására ugyancsak országosan szervezett propagandahadjáratot indít.
A német hitmozgalom. (Deutsche Glaubensbewegung.)
A mozgalom egyik főirányítójáról, Ludendorff Mathilde-ról, akit ebben a törekvésében férje, a
nemrég elhunyt Ludendorff generális is támogatott, Ludendorff-féle irányzatnak is nevezik. Hitelvi
reformterveiket a következő pontokban foglalják össze:
1. A Német Hitmozgalom harci célja a német nép egyesítése egy alapjellegének megfelelő hitben.
2. A német hit alapvetése a német faj lényeg sajátja és az általa meghatározott német népiség.
3. A német hit minden egészséges, töretlenül német fajtájú embernek a vérében van.
4. A német hit csak a népi közösségben tud hatni és kifejlődni.
5. A német hit legfőbb célja a fajta (a jelleg, Art) fenntartása és a népi erőkifejtés az életnek
minden területén. Ezt nem hisszük, mint egy felekezetet (Konfession), hanem éljük, mint önzetlen
tevékenységet, mint alkotó szolgáltatást, mint a nép számára szükséges munkát.
6. A német hit az Istenét az ember és a mindenség életének megváltozhatatlan törvényében sejti.
(Pantheizmus. — Szerző.) Feladata ennek az Istennek a kikutatása. A német hit tanítja az ember
együttes felelősségét a faj fenntartása, az államba nép és a rokonság (nem a „Familie”, hanem a
„Sippe”) rendje iránt.
7. A német hit alapértékei a föld, a vér és a becsület. Ezek köteleznek a feltételnélküli
síkraszállásra a hazáért és a nép szabadságáért.
8. A német hit előtt szent a születés, nem a keresztség, szent a házasság, nem pedig a papi áldás,
szent a nép, de nem az egyház, szent az Isten, de nem a hitcikkely (dogma).
9. Sajátos jellegünket kifejező hitünkből származó minden követelményre egyedüli értékmérő a
germán-német erkölcsi érzék. (Moralizmus. — Szerző.)
10. Ebből következik, hogy a Német Hitmozgalom megtagadja a Kereszténységet, mégpedig
minden formájában (felekezetében, Sz.), mert annak alapkövetelményei a nép és faj
élettörvényeinek ellentmondanak és a németség sajátos lényegétől idegenek.
11. így a Német Hitmozgalom harcol:
a kizárólagos német nevelésért, keresztény hozzátétel (Zusatz) nélkül,
az évfolyás (naptár) és a rokonsági élet (névadás stb.) elidegenített erősségeinek a
sajátosságainknak megfelelő újjáalakításáért,
a kereszténység előtti őseink vallási megbecsülésének a helyreállításért, mert az ő becsületük a
miénk is,
a német hit erőforrásaiból való lelki felfegyverzésünkért,
a német népiségünknek megfelelő temetésért és őseink kultuszáért, mert a temetők a
népközösség, nem pedig az egyházak helyei.
12. S a Német Hitmozgalom küzd:
a papságnak a néptársak lelkére vonatkozó igénye ellen,
bármily szolgálati viszonyból való visszaélés ellen, amelyet valamely hitkényszerre használnának
fel,
az ellen a rágalom ellen, hogy valamely keresztény, egyházból való kilépés, vagy egyházon
kívüliség egyszer s mint hiányosságot jelentene állampolgári szempontból.
13. A Német Hitmozgalom tevékenységét egyebekben a német nép és a Nemzetiszocialista Állam
szükségletei határozzák meg.
Egy 1936 őszén kiadott röpiratukon feltüntetett Harci Szózatukban szinte reprodukálhatatlan
gorombaságokkal hirdették a végső leszámolást a Kereszténységgel a következőkben:
„A következő tél idején a keresztény tant minden alaperősségében meg kell ingatnunk. Ezért
mindenki, aki csak valamire is képes, ki a harcra! Mi a legkisebb segítségért is hálásak vagyunk,
hogy így a „Pestbeule” a népből kiirtassék. Harci céljaink keményebbekké, élesebbekké és
mélyebbekké lettek. A keresztény vallást le kell győznünk, mert tisztán zsidó és keleti eredetű. Ez
a Jézus ellensége minden németnek, ellensége a vérnek és a fajnak. Mi nem akarunk misszionálni
idegen fajú népek közt, hanem népünket misszionálni a keresztény egyházak ellen. Mi követeljük:
az állam minden anyagi hozzájárulásának a megszüntetését, melyet az egyházaknak nyújt, a
tisztán német népközösségi iskolák bevezetését,
a theológiai karok bezárását, a keresztény templomok és kolostorok bezárását,
a temetők elzárását minden pap elől, a hadsereg megóvását minden felekezeti befolyás ellen!”
Ez a „Harci szózat” megjelent egy alkalommal a lipcsei egyetem hatalmas hirdetőtáblájának egy
rekeszében is. Két alkalommal tették ki és mindkétszer bezúzva találták a következő reggel a
rekesz védőüvegablakát. A tettest nem tudták kinyomozni s a röpiratot erre bevonták a hirdető
tábláról.
Bizarr és groteszk verseket is megjelentetnek, amikben ugyancsak hitelveiket hirdetik:
„Nekünk nem kell a gyónás s az imádság,
Mi nem vezeklünk a kereszt előtt,
A vezeklésünk egyedül a tett.
Mi nem lesünk a jövő jutalmára,
Képmutató s szolga, ki erre les,
Mi azt nézzük csak, mi a köteles.
A mi Istenünk nem él a képekben,
Nincs emberszáj, mi ábrázolná őt,
Csak a harcos látja maga előtt.”
Jelennek meg verseik, melyekben a Führert valóságos istenítésben részesítik, mint e rejtelmes
germán isteni lény földi inkarnációját. Egyébként kultuszuk, istentiszteleti formáik az ógermán
mythológia sötét és zavaros emlékképeinek felújításából áll, amikbe még egyéb zűrzavaros
pantheista, természetimádó és moralista gesztusokat kevernek. Ünnepeik a természet
jelenségeivel állanak összefüggésben. Téli, nyári napfordulatok, tavaszi napkelték, május elseje,
bükkrügyezés stb. alkalmával tűzvörös lángkerék-ábrázolásba bujtatott horogkereszt-zászlókkal és
jelvényekkel kivonulnak a hegyek, dombok tetejére s ott a mozgalom harci dalait éneklik, beszédet
tartanak, szavalnak és imádkoznak. Szereplők alkalmakként adódnak, papjaik elvből nincsenek.
Közlünk egy ilyen imát is, amit különösen a német gyermekeknek ajánlgatnak:
„Isten, ki a csillagokban,
Az erdők sudár fáiban,
A mezőknek állatában,
Élsz a felhők foszlányában,
Ki rám hullsz a napsugárban,
Levegőnek harmatjában,
Te élsz az én éltemben,
Te vagy, erő a szívemben,
Amitől én felnövekszem,
Mint fa a német erdőben,
Szabad, sudár növésében.”
A mozgalom egy édesanya-tagja, bizonyos Elisabeth Bartelt közli a következő versét:
„Én nem hagyom a fiam imádkozni,
Csak a német erdőkben kóborolni
S a tavaszi pompájú erdőben
Erre tanítom őt meghitten:
Ez az, mit Isten alkotott,
Találd meg őt a szépben, jóban ott,
Így a viharban is megtalálod
S szívedbe vési majd szent parancsát:
Csak népedet szeresd s Vezér-Atyád!”
Mindkét vers a „Durchbruch: Áttörés”, a mozgalom hetilapjának 1937 május 13-i számában jelent
meg.
Meg kell még emellett jegyeznünk, hogy a mozgalom lapjai (Durchbruch, illusztrált hetilap és a
Ludendorff’sche Halbmonatschrift) általában oly durva és kíméletlen hangnemben támadja és
gúnyolja a kereszténységet, a papságot és különösen a szerzeteseket, hogy az nemcsak a külföldi
keresztény olvasóban, hanem a német társadalomban is mély megbotránkozást kelt.
Ebben a mozgalomban véli fellelni valláserkölcsi alapját, az ú. n. Északi Mozgalom (Nordische
Bewegung), mely csaknem minden keresztény értelemben vett erkölcsi gátlás nélkül akarja az
északi fajt kitenyészteni, szerepkörét a közélet minden területén érvényesíteni és ennek
mindenfajta akadályoztatását (coelibatus) megszüntetni.
Ha már most a mozgalomnak a lényegét és kritikáját röviden összefoglalni akarjuk, a következőket
kell megállapítanunk: A Német Hitmozgalom a vallásos fejlődést, mely kétségtelenül a krisztusi
kijelentés alapján létrejött keresztény egyházakban érte el a maga tökéletes megvalósulását,
vissza akarja vetni a legkezdetlegesebb, a különböző természeti kijelentések alapján létrejött
pogány vallások szintjére. S mikor ezzel az ógermán pogány vallást akarja megújítani és ezzel a
német nemzeti érzületnek, jellegnek és öntudatnak vallási téren is érvényesülést szerezni,
ugyanakkor felújít és összevissza kever olyan ős- és ókori vallási formákat (napimádat,
természetimádat, őskultusz, vezérkultusz, v. ö. római császárkultusz) és filozófiai spekulációkat (a
zsidó Spinoza pantheizmusa), hogy ezek a vallástörténelem ismerője előtt a lehető
leginternacionálisabb, primitív vallási formákként tűnnek fel.Jóformán nincs nép, amelynek
vallástörténeti múltjában ilyen vagy ehhez hasonló vallási megnyilatkozások vagy elméleti
spekulációk ne fordulnának elő. Tehát a Német Hitmozgalom, ha célját el is érné, nem azt érné el,
amit akar, hogy t. i. német nemzeti vallást alapítson, hanem kezdetleges és nemzetközi vallási
formákat újítana fel. Ezek a legvilágosabban zűrzavaros és bizonytalan kultuszkísérleteikben
(istentiszteleti formák) jelentkeznek, amelyek teljességgel életképtelenek abból a szempontból,
hogy a ma emberének lelki gondozását elláthatnák s így az állam érdekeivel is szemben állnak.
Erkölcsi elveik is kétségtelenül inkább társadalombomlasztóak és rombolóak, mintsem
nemzetépítőkként érvényesülhetnének.
Ilyenformán kétségtelen az is, hogy a Német Hitmozgalom önmagában hordja bomlásának csíráit,
mindamellett, hogy az állam a vallásszabadság örve alatt megtűri, sőt bizonyos vonatkozásaiban
támogatja is. Nagy hűhóval, erőszakos gorombaságaival kifejtett propagandája — országos
szervezettsége mellett is — csak szórványos eredményekkel jár s lehetetlen, sokszor groteszk
elveinek a hirdetésével tulajdonképpen a keresztény egyházak malmára hajtja a vizet, melyekben
a veszély érzetével, az erős öntudatosodás, harckészség és a nép lelki gondozása felé való fordulás
határozottan észlelhető lendületét váltja ki.
A német keresztények. (Deutsche Christen.)
A mozgalom az egységes egyházszervezet és egyházfegyelem híján, kétségtelenül elsősorban a
protestánst egyházakban üti fel a fejét. Lényegesebb veszedelmet jelent a németországi
kereszténységre nézve, mert a tiszta keresztény felekezeti hitelvek (tehát nemcsak
egyházszervezeti és kormányzati alapelvek) részbeni feladásával bizonyos megalkuvást,
kiegyenlítődést, kompromisszumot keres az ógermán, pogányos Német Hitmozgalommal. Mivel
különösen Thüringiában hódít, thüringiai irányzatnak (Die Thüringische Richtung) is nevezik.
Tanításuknak alapelveit M. R. Gerstenhauer: Mi a Német Kereszténység? (Was ist Deutsch-
Chirstenthum? II. Auflage, Berlin-Schlachtensee, Verlag dér Deutschkirche G. m. b. H.) című
füzetében foglalja össze — áttekinthetőleg — a következőkben:
„— Feladatunk a kereszténység teljes elhatárolása a Krisztus előtti zsidóságtól. A meg nem
hamisított Jézus-tan megegyezik a sajátos német vallásunkkal, csak sajátos erkölcstanunkkal kell
azt kiegészíteni. Tehát mindenekelőtt
1. Meg kell tisztítanunk a kereszténységet minden zsidós elemtől. (Az Ótestamentom teljes
kiküszöbölése.)
2. A kereszténység összekötése a német népiséggel.
3. Az egyház által kifejlesztett Kereszténység megtisztítása a következő alapelvek szerint:
a) Mi ebből csak azt vesszük át, ami a mi németséget kifejező lényegünkhöz illik (passt) és amit a
mi lelkiismeretünk előír.
b) Elítéljük a világ megvetését, a természet lebecsülését, a test és lélek elválasztását s a test
sanyargatását, de kívánjuk az alacsony indulatok és az állatiasság legyőzését az emberben.
c) Élnünk kell az isteni élettörvényekkel az emberiség magasabbrendű kifejlesztésére. (Eugenika.
Fajvédelem — Sterilizáció).
d) Vallásosságunkat bizonyítanunk kell életfeladataink betöltése által. A proletár (?) Kereszténység
és más nemzetközi vallási irányzatok élet és fejlődésellenesek, amikor azt tanítják, hogy mindenki
egyenlő (egyenlően bűnös — Sz.) s hogy a természetes ember reménytelenül elvész. Ezzel
szemben áll a germán kötelesség és tettvallás. Moralizmus. — Sz.)
4. Luther fellépésével nyíltan állást foglalt a zsidós, augusztinuszi, afrikai kereszténység két
alapdogmájával szemben, amely a kegyelemről és a megváltásról szól. Otto Petras kiváló iratában:
„A német protestantizmus Róma felé vezető útján.” — (Wiederstandsverlag, Berlin) bebizonyította
(?), hogy Luther nézete efölött a fontos hitkérdés fölött nem augusztinuszi-afrikai, hanem német
volt. Luther mondása: „Senki se akarja a hitet annyira vinni, hogy Isten ezáltal egy nagy tettet
akar véghezvinni”, a német hit kifejezése, amelyen számára a büszke önbizalom az istenbizalom
éppen. Mi magunk teszünk, hatunk és miénk a felelősség is. A kegyelmet és válságot csak azok
óhajtják, akik lelki egyensúlyukat elvesztették. Csak akik saját öntudatukat (biztonságukat,
Haltung) elvesztették, kívánják az idegen biztonságot a megváltás tanában, amely szerint egy
Isten-Ember egyszer s mindenkorra megtette azt, amit nekik kellene megtenni, amit azonban ők
megtenni túlságosan nyomorultak. „A kétségbeesés csinálja a szerzeteseket és a papokat”, mondta
Luther és ezzel egyetértelműleg az augusztinizmust is elveti.
Tudjuk, hogy ez nem áll. Luther volt egyenesen az, aki Augustinusnak a bűnről és kegyelemről
szóló tanát felelevenítette és a középkori katolicizmussal szemben a reformáció egyik
alapdogmájává tette. (Sz.)
A német keresztények a kegyelem keresztény gondolatáról sem akarnak semmit tudni. A német
keresztény felfogás a megváltásról az, amit Goethe Faust-jában így fejez ki: „Aki törekedve
fáradozik mindég, azt válthatják meg a mennyei hatalmak. Ez lesz részese a mennyei szeretetnek,
melynek serege szívélyes Isten hozott-tal köszönti őt.” Tehát a megváltáshoz hozzátartozik
egyrészről az isteni szeretet és kegyelem, másrészt pedig a kanti és fausti törekvése (Streben) és
vágya az embernek, szeretete Istenhez és megszakítatlan munkája az önmegváltásán. De amikor
mi kegyelemről beszélünk, az más, mint a zsidókereszténység dogmatikus kegyelem-fogalma. A
német tettéért maga vállalja a felelősséget és nem akarja azt másra tolni. Felelősnek érzi magát
lelkiismerete, becsületérzése előtt és kötelességérzete űzi, hogy tevékenykedjék tisztulásán és
válságán. Ez az alapja a német idealizmus erkölcstanának is. Tőlünk idegen a zsidó bűnbak s a
haragvó Isten fogalma, akit az emberrel ki keli engesztelni.
Így lesz a német vallási eszmény erkölcsivé is: a küzdelem a földi élet terén, törekvés a földi
hivatás és kötelesség betöltésére. A lélek halhatatlanságának a kérdésénél megállapítják, hogy az
isteni szikra az emberben halhatatlan kell, hogy legyen. Részletekre nézve (hogy például a lélek
újra testet ölt-e majd a halál után) nem akarják dogmatikusan megkötni követőik lelkiismeretét.
Lagarde alapgondolatát vélik érvényesíteni abban, hogy a zsidók haragvó istenfogalma helyébe
elfogadják a kereszténység „szerető atya” Istenfogalmát, mégpedig személyes (tehát nem
pantheista) értelemben. De ezt az atyát, mint a német nép és haza atyjának az értelmében fogják
fel. Éppen így elvetik a zsidós jócselekedetek és elégtételadás tanát. A német léleknek
legfontosabb a hit, a szellem egy bizonyos irányzatának, a lélek egy állapotának az értelmében,
amelyet csak szellemi újjászületés, az isteni szellemnek az emberibe történő behatolása által
nyerhetünk el. De ez a hit, vagy akarat a jóra, csak akkor erős és igazi, ha az ember egész életét
és tevékenységét uralja, tehát tettekben mutatkozik. Ez valami egészen más, mint mikor a „jó
cselekedetek” az embert az Isten előtt „megigazítják”.
A német kereszténység azonban nem a vér-materializmus vallása. A faji és népi sajátosság
éppenséggel az isteni szellem különleges kifejezése bennünk. A német kereszténység nem is
racionalizmus. Sőt éppen, hogy átveszi a lényeget a kereszténységből, az igazi jézustant. Éppen az
egyház keresztényei kötnek szövetséget a materialistákkal, a zsidókkal és az istentelenekkel
(kommunisták, Sz.) e népi valláserkölcsi megújhodási mozgalommal szemben. Az egyház már a lét
és nemlét nagy kérdésének az eldöntése előtt áll, míg a mi mozgalmunk egy világtörténeti
jelentőségű reformáció.”
Most pedig menjünk Thüringia egy kies fürdőhelyére (Bad Homburg), ahol a Wartburg-Ház díszes
istentiszteleti termében a Német Hitmozgalom elvein felépült Német Népegyház (Der deutsche
Volkskirche) egy vezetőlelkésze (dr. Artur Dinter) tart ünnepélyes istentiszteletet. Pünkösd
vasárnapja van. Konfirmációt is láthatunk.
Mikor belépünk, épp az istentiszteletet kezdő gyülekezeti ének hangjai ütik meg fülünket. Még
hozzá nem is mindennapi szöveggel: „Bocsásd meg a bűnünket, mint ahogy mi is megbocsátunk
magunknak. Adj nekünk hűséget és türelmet, hogy életünk tett és szolgálat lehessen! Csak a te
akaratod legyen meg: hagyd, hogy benned meglássuk magunkat. Köss össze bennünket a te
mennyei szalagoddal, ami a becsület, szabadság és haza.” Most fellép a pap egyszerű fekete
ruhájában a szószékre, amely a mozgalom zöldszínű szalagjaival van bevonva, virágokkal tele. Elől
hozzátámasztva egy nagy krisztuskép (nem feszületen), jobbról-balról egy-egy ötágú
villanygyertya ég. Így szólítja meg híveit: „Tisztelt vendégek! Kedves Bajtársak! Kedves Fiaim és
Leányaim!” Majd kinyitja Bibliájukat, mely tulajdonképpen az Újtestamentumnak az ő szájaízük
szerinti kivonata és felolvassa belőle a 68. fejezetet, melynek központi gondolata a következő:
„Mózes nem adta néktek az igazi mennyei kenyerét, de az én Atyám adja azt nektek.”
Utána egy rövid prédikáció következik, amelynek lényege, hogy Jézus mennyire szembeszállott a
zsidó farizeusokkal, amikor az élet igazi kenyerét, persze a német kereszténység eszményeit
kínálta nekik. Tulajdonképpen egy védő- és harci beszéd, részben a keresztény egyházak, részben
a Német Hitmozgalommal szemben. De most jön a konfirmáció, amelyik azért is érdekes, mert a
mozgalom új híveinek (14—15 éves gyermekek) felvételét és felavatását jelenti. „Kedves Német
Fiaim és Leányaim” — kezdi a pap. — A következő kérdéseket nem úgy intézem hozzátok, mint
egy pap (Priester), mint az Istennek egy beképzelt képviselője. Az nem létezik, mert ily képviselőt
maga helyett sem az Isten, sem az üdvözítő nem állított. A kérdéseimet kizárólag mint szüleitek,
Német Népegyházunk, de mindenekelőtt annak a németnek a felhatalmazására intézem hozzátok,
aki népét és hazáját mindenekfelett szereti és azért mély meggyőződéses keresztény is (t. i.
Hitler). Kérdezem azért tőletek, készek vagytok-e a mi Urunk és Megváltó Jézus Krisztusunk szent
hitét elfogadni, megvalósítani, élteteket aszerint igazítani, érte harcolni és azt megvédeni, mint
ahogy németek készen lesztek mindég hazánkat is megvédeni és érdekében szolgálni? (A gyerekek
kórusban: Igen!) Most tehát mondjuk el Hitvallásunkat, amivel a Német Népegyházunk tagjaivá
lesztek.” Kórusban mondják: „Hiszek az Istenben, minden ember szerető, bölcs és igazságos
Atyjában. Hiszem, hogy Isten bennünket szabad akaratú, halhatatlan szellemi lényekként
teremtett. Hiszem, hogy szabad akaratunkkal való visszaélés következtében emberekké lettünk.
Hiszem, hogy a fájdalom csak egy nevelőeszköz Isten kezében. Hiszem, hogy Isten minden
embernek, aki ezt akarja, erőt és segítséget ad hozzá, hogy magát hozzá visszaküzdje. Hiszem,
hogy Jézus Krisztust, a Megváltót Isten azért küldte a földre, hogy az embernek megmutassa a
hozzá visszavezető utat. Hiszem, hogy a mélyre bukott ember is, ha a Megváltót követi, egykor
boldog lesz az Istennél. Heil!” Erre a pap: „Tehát felveszlek titeket, mint bajtársakat
(Kampfgenossen) Német Népegyházunk felnőtt tagjai sorába s ennek jelvényeit (egy keresztre
feszített horogkeresztjelvény és egy krisztuskép) átnyújtom nektek, kézfogás kíséretében.” Utána
egy imádság: „Nem azt kérjük, Uram, hogy megszabadíts ellenségeinktől, de hogy adj erőt azok
legyőzésére. Ne a szenvedésektől kímélj, de add, hogy elviselhessük. Nem nyugalmat és
kényelmet, de teret a kötelesség teljesítésére. Nem váltságot a hit és kegyelem által, de hogy
hazám odaadó szolgálata által újra feltörhessem magam Hozzád, amint ezt a mi Urunk, Jézus
Krisztus tanítja. Heil!” A Miatyánkjuk, abban különbözik a rendestől, hogy „ne vigy minket a
kísértésbe” helyett ezt mondják: „ne engedd, hogy a kísértés legyőzzön bennünket” s „szabadíts
meg a gonosztól” helyett: „adj nekünk erőt a gonosz ellen” és nem mondják a doxologiát. Az
istentisztelet az Erős vár a mi Istenünk kezdetű lutheri korái éneklésével ér véget.
Harci újságjuk a „Vallási Forradalom” (Die religiöse Revolution), amely havonként kétszer jelenik
meg. Ez kel ki például egy ízben az ellen, hogy német újságokban megjelenő házassági
hirdetéseknél még a felekezeti igényét is ki meri a házasulandó fejezni.
Hagyjuk el itt, hogy mi lenne mindezekre a mi véleményünk a magyarországi kereszténység
oldaláról és nézzük, mit szól mindezekhez a németországi egyházhű kereszténység:
A hitvalló egyházak.
A protestantizmus.
Németországban ma a protestáns hitvalló (keresztényhű) egyházak helyzete is bonyolultabb, mint
valaha. Ennek megértésére vissza kell még mennünk III. Frigyes Vilmos porosz király koráig, aki az
1817-ben kiadott s azóta is hírhedtté vált rendeletével államhatalma igénybevételével
kényszerítette az evangélikusságot és a reformátusságot nemcsak egyházi és egyházszervezeti
unióra, hanem a közös Agenda (Szertartás-könyv) használatának elrendelésével hitelvi és
szertartásbeli egységre is. Ez az uniós láz szétterjedt azután Poroszországból Baden, Pfalz, Hessen,
Anhalt, Württenberg tartományokra is, míg Szászország, Hannover és Schleswig-Holstein csaknem
teljesen evangélikus lakosságú territóriumok elzárkóztak az unió elől.
Az eredmény mindenképpen siralmas volt. A gyülekezetek legnagyobb része a külsőleg rájuk
kényszerített unió mellett is megtartotta lutheri, illetőleg kálvini jellegét s így már hitelvi
szempontból is a legnagyobb zűrzavar és összevisszaság keletkezett. Ugyanez a bizonytalanság
tükröződött a különböző istentiszteleti formák terén, sőt még a remélt egyházszervezési és
kormányzati unió is csődöt mondott, amennyiben az eddigi evangélikus és református egyházak
mellett a harmadik, az unionált egyház (Unionirte Kirche) is kialakult s még az egyes territóriumok
területén belül is megbontotta az egyházi békét. Nem is szólva arról, hogy az uniótól elzárkózott
területek semmit sem akartak tudni a hitvallásos alapról letért tartományokkal való vallási és
egyházi együttműködésről. A németországi protestantizmus ilyenformán a XIX. század második
felében úgy hitelvi, mint kultikus és egyházkormányzati szempontból a legteljesebb zavar,
bizonytalanság, szétziláltság, cél- és öntudatlanság képét mutatja. Ez az egyház s ennek teljesen
bizonytalan alapon álló theológiája és papnevelése esett aztán, mint részben láttuk is, könnyen
áldozatául annak a liberális, szabados szellemi irányzatnak, mely a racionális katedratheológia
égisze alatt már a kereszténység alapdogmáit is támadta s a nép lelki gondozását szinte alávaló
foglalkozásnak tekintette s azzal egyáltalában nem törődött. Hogy a német nép legszélesebb
rétegei számára ez az egyház jóformán semmit sem jelentett s attól csaknem teljesen elfordult, azt
sem nehéz belátni. Az egyházhoz való tartozás egy külsőséges forma lett, minden belső tartalom
nélkül. Az átlag német ember az egyházával legfeljebb a keresztelésénél, a konfirmációján, az
esküvőjén és a temetésén találkozott, egyébként az egyházi adózáson kívül semmit sem jelentett
számára. Azt sem nehéz belátni, hogy ez a belsőleg és külsőleg erőtlen egyház mennyire
ellenállóképtelennek bizonyult a weimari éra zsidós-demokrata szelleme és a kommunizmus
térhódításával szemben. S hogy mit jelentett az egyházak részéről szociális szempontból is
csaknem teljesen elhanyagolt népnek Hitler szociális szelleme, akciója és tevékenysége, azt
elgondolhatjuk.
Hitler a kormányzat átvétele és annak politikai megerősítése után legalábbis egyházkormányzati
úton igyekszik e zűrzavaros egyházi állapotokban némi rendet teremteni és az „Evangelische
Landeskirche”-t (amely alatt többé-kevésbé az egész németországi protestáns egyházat értik)
egybeszervezni. Megbízta ezzel Müller Lajos lelkészt, aki mint birodalmi püspök lett a birodalmi
kormány tagja (Reichsministerium für die kirchliche Angelegenheiten). De mivel ez német-
keresztény elveivel a hitvalláshű protestánsok ellenszenvével találkozott s így a zavarokat még
csak fokozta, hosszabb ideig tartó kísérletezései végén mennie kellett. Ekkor egy bizottság állt a
protestáns egyházi ügyek élére (Reichskirchenausschuss). Ez az egyes territóriumok protestáns
püspökeinek az együttműködésével igyekezett rendet teremteni. De ebben a bizottságban is a
hitvalláshűek és a német-nemzeti irányúak álltak szemben egymással s így ez is
munkaképtelennek bizonyult. Egy egész jelentéktelennek látszó rendeletet tudtak csak létrehozni,
hogy tudniillik a lelkészt a „Heil Hitler”-köszöntés mondása csak a kultuszalkalmain kívül kötelezi.
Erre jelent meg Hitler 1937 február 15-i rendelete, mely a következőképpen szól: „Miután a
Birodalmi Egyházi Bizottságnak nem sikerült a Német Evangélista Egyház egyházi csoportjai
(Gruppen) közt egységet létrehozni, az egyháznak magának kell teljes szabadságában, az egyház
népének saját elhatározása szerint az új alkotmányt és ezzel az új rendet (egyházkormányzatot)
megalkotni. Ezért felhatalmazom a kultuszminisztert, hogy e célból egy általános zsinat
megválasztását készítse elő és tegye meg az ehhez szükséges intézkedéseket.” Ez a zsinati
választás mindmáig nem jött létre. Részben talán a közbejött országos jelentőségű politikai
események (az ausztriai és a Szudéta-vidék csatlakozása), részben tán amiatt, mert a kormányzat
fél a feszültségükben lappangó erők éles kiütközésétől, mely az ország belső rendjének
megzavarására vezetne. Tán attól is tart, hogy a szavazás a német hitmozgalmak nagyarányú
bukását jelentené, mely sok párttagot tenne lehetetlenné a pártban és a kormányzatban. Mert a
szabad választás várható eredménye az volna, hogy a most már mindinkább ébredő és
öntudatosodó német evangélikusság túlnyomó részben foglalna állást a krisztushűség, az Ágostai
Hitvallás, a nemzeti keretű, de autonóm egyházalkotmány mellett és legfeljebb 10—15 százalékról
lehetne szó, amelyik a német jellegű vallási és egyházi törekvések mellé állana. Talán itt várni
lehetne a németországi reformátusság öntudatos kiválását és szervezkedését is, habár erre
szembetűnő auguriumok nincsenek s úgy a közvélemény, mint a kormány is mindig csak az
evangélikus (tehát a lutheri reformáció alapján álló) egyházról beszél, noha kétségtelen, hogy ebbe
beleértik az annakidején történt unióval bekényszerített reformátusságot is, ha bizonyos
sajátságaiban megtartotta is még imitt-amott felekezeti jellegét, vagy külön territoriális egyházban
élnek is.
A pozitív keresztény, sőt hitvallásos-felekezeti alapon álló egyházhű protestáns papság és hívők két
szervezett formában jelentkeznek, melyek a templom- és az egyházhű lélekápolás mellett
egységes és határozott formában veszik fel a harcot a pogány-germán vallási törekvésekkel
szemben. E két szervezet az Evangélikus Hitvalló Egyház (Evangelische Bekenntniss-Kirche) és a
Német Evangélikus Nemzeti Egyház (Deutsche Evangelische Nationalkirche). A frontharcosok a
hitvallók, de mindnyájan megegyeznek abban, hogy a különböző tartományok evangélikus híveinek
egyesülniük kell egy birodalmi egyházban (Hitler politikai organizációjának a mintájára), de tisztán
hitvallásos alapon (az Ágostai Hitvallás alapján). Emellett azonban kifejezésre juttatják
határozottan azt is, hogy a Római Katholikus Egyház nemzetközi egyházszervezetével szemben ők
nemzeti egyházat kívánnak s az autonóm egyházalkotmány keretén belül készek szolgálatukat
népük evangelizáló lelki gondozásába állítani. Elvileg nem foglalnak állást a nemzetiszocialista
államforma ellen sem, sőt hangoztatják, hogy a Harmadik Birodalomnak nemzethű, hazafias tagjai
ők is (több papjuk még ma is párttag, sőt pártvezető is), de követelik, hogy a kormányzat tiltsa be
a keresztényellenes vallási mozgalmakat s biztosítsa számukra azt a munkaterületet,
közmegbecsülést és támogatást, amit pártprogramjában megígért. Ilyenformában készek a
kormányt úgy nemzeti, mint szociális irányú munkájában is támogatni.
A harcot a keresztényellenes vallási irányzatokkal, a szellemi formák adott keretei közt, a
legélesebb formában veszik fel. Felhasználják erre az istentiszteleti igehirdetést, hatalmas méretű
esti propagandaelőadásaikat, bátorszavú hitvalló vendégszónokokkal, amelyekre úgy tódul a nép,
hogy egy-egy város négy-öt hatalmas templomában kell azokat a rádió segítségével
szétközvetíteni. Jelentős a könyv-, folyóirat-, hírlap- és röplapirodalmuk is. Többször megesik,
hogy a kormányzat ezek közül be is tilt, illetőleg el is koboz egyet-egyet s felelős tényezőit
internáló táborba zárja, azzal a megokolással, hogy a közrendet veszélyeztetik. A Német
Hitmozgalom híveit, mint telivér pogányokat kizárják maguk közül (az egyházból), ha azok önként
ki nem lépnek.
A Német Keresztények hitmozgalmát egy propaganda füzetükben a következőképp bírálják (Eine
Herde und eine Hirte, von Pfr. Diegritz, 1937, Frimund-Verlag, Neuendettelsau, 3. Auflage, 21—35
Tausend):
„Mi a thüringiaiakkal nem haladhatunk egy úton, mert
1. azt állítják, hogy a Krisztusban és a Szentírásban történt kijelentés mellett még más kijelentések
is vannak;
2. ők egy politikai kereszténységet hirdetnek, ami a német történetből üdvtörténetet csinál;
3. ők más Krisztust prédikálnak, mint az írás;
4. ők a nemzeti egyházat az igazságról való lemondás árán akarják megvalósítani.”
A propagandafüzet két idézettel zárul, amelyek egy segédlelkész naplójából származnak. Az első,
amikor a thüringiai német keresztények szolgálatába állt, a másik, amikor a germán-pogányos
tanokból kiábrándulva visszatért már a Hitvalló Egyházba.
Mivel a vallásos élmény elevenségében tükrözik ezek a két tábor kiegyenlíthetetlen állásfoglalását,
idézzük mi is:
„Életemben a legvalódibb (érték) volt az az egészen mély vonzalom, amit a germán monda és
germán erő iránt éreztem. Ezt szétrobbantották bennem s lelkem fölé a keresztény, pietista
gondolatvilág hínárját húzták. Bonifatius (a népetek egykori mártír misszionáriusa) ismét
belebukott a német földbe és a németségbe… Isten?! — én csak úgy tudom őt látni, amint az én
lelkem őt keresi. Jézus?! — én csak úgy tudom őt látni, amint a lelkem szereti őt. — A bibliai
történettől meg kell magunkat szabadítanunk, hogy úrrá lehessünk felette.”
„Amikor most, a visszatérés után átlapozom egy nagypénteki prédikációmat, amit Thüringiában
tartottam, ez úgy tűnik fel, mint egy rohanó hegyi patak, ami jót és rosszat magával ragad.
Krisztusról, a Megváltóról én akkor még semmit sem tudtam. Csak egy példa nélkül való hőst
láttam benne, mivel magamat még nem ismertem. Fennkölt érzés csak az, ami minden
prédikációmból beszél. Nem hálaadás a bűnösök Megváltója iránt, hanem saját gondolataimnak
nagy kiáradása Jézusról, dicshimnusz azokról az emberekről, akik öntudatosan lépnek az áldozat
útjára és még semmit sem sejtenek arról, hogy oly gőgösek, mint soha. A thüringiai idő csak
önmagam kiformálásának és kifejezésének az alkalma volt. Istent egyszerűen nem ismertem. Csak
a Szentlélek adománya volt, hogy bevilágított szívem belsejébe… Semmi a saját értelmünkből és
erőnkből… Sola Gratia, egyedül a kegyelemből jön minden üdv és boldogság. Ezt az igazságot
azokon az éjszakákon tanultam meg, amikor tévelygésemet felismertem. Egyszerűen
megfoghatatlan az számomra, ahogy az Isten az emberek szívét meg tudja változtatni. Oh,
Mennyei Atyám, köszönöm Neked mindezt! Úr Jézus, te hatalmasan vonzottál magadhoz engem,
hozzád akarok én tartozni… mindörökké… Hogy szeretlek én téged mégis, mint Isten bárányát, aki
hordozod a világ bűneit, aki az én bűneim hordozója is vagy.
„Ez egy embernek a hitvallása” — fejeződik be a füzet —, „aki thüringiai német keresztény volt és
Isten hazavezette őt atyai hitéhez. Ez mutatja azt az alapvető különbséget és ellentétet, ami a
thüringiai jámborság és az evangélikus-lutheri hit közt van. Evangélikus Gyülekezet, őrizd meg,
ami a tiéd, hogy senki el ne vegye tőled a te koronádat!”
Mindebből világos, hogy a németországi evangélikusságot (protestantizmust) nem kell félteni. Ha a
keresztviseléssel és soraiban megfogyatkozva is, de öntudatos határozottsággal megy azon az
úton, amely egyházának és hivatásának sorsát négyszáz éves tradícióján keresztül összekötötte és
egybeforrasztotta a német nép sorsával. A tanultakon okulva, hitvallásos alapon, de szociális
öntudattal fordul ismét a nép felé. Az istentiszteleti élet, a bel- és külmissziós munka
nagymértékben fellendült. A liberalizmus idejében üres formákká lett egyházi munkaformákban új
tűzzel lobban fel a bizonyságtevő szolgálat melegsége és gazdagsága. A bachi liturgia gazdagsága
újraéled a vonzó istentiszteleteken. A lelkész hétköznapokon is reggeltől-estig talál tennivalót a
gyülekezetében s nincs nap, hogy esténként ne találkozna hívei egy-egy csoportjával valamiféle
áhítatossági alkalmon vagy a templomban, vagy a gyülekezeti teremben. Legtöbbször a felesége és
családja is buzgón támogatja őt ebben a munkájában. A konfirmációi oktatásra, amely itt egész
éven át tart, még az egyház ellensége is elküldi gyermekét s maga a konfirmáció a falu, a város,
sőt az egész ország ünnepévé válik még ma is. Belmissziós intézményeik, a diakonissza szervezet
országosan kiépített és néhol egész kis városszámba menő intézményeik vannak, melyek
működése kiterjed a belmisszió (lelkigondozás, nevelés, kórházszolgálat) minden ágára. S a nép
legnagyobb része ma is színesebben látja az alázatos, önfeláldozó diakonisszák szolgálatát, mint a
nemzetiszocialista barna nővérekét, akiket a párt az ő pótlásukra próbál kreálni. Az új
lelkészgeneráció képzése is oly irányba halad, hogy előkészítés legyen az evangélium szolgálatára
a népi és szociális közösség számára.
Nagyon elevenen él az evangéliumi vallásosság szelleme a hadseregben, annak különösen régibb
nemzedékű rétegeiben, amely még Hindenburg tradícióját képviseli. S állítólag a koncentrációs
táborokban nem kevesebb a pap, mint a (mégpedig magas rangú) katonatiszt. Mindezek előtt
persze a párt s az állam sem hunyhat szemet és erős elpogányosodási irányzata mellett sem mer
erőszakosan fellépni a Hitvalló Egyház ellen, sőt papjait és tisztviselőit ma is aránylag igen magas
havi javadalmazásban részesíti részint az általa behajtott egyházi adó, részint még a reformáció
korában elkobzott egyházi birtokaik jogi jellegű megváltása fejében. Itt az egyház és állam jövendő
egybesimulásának és egymásra utalt együttműködésének az alapfeltételei határozottan adva
vannak.
A Római Katholikus Egyház
helyzete és kilátásai a Harmadik Birodalomban — egyszerűen a tapasztalt tények megállapítása
nyomán — már sokkal több aggodalomra ad okot. Az egyházak általános helyzetképének az
ismertetésénél láttuk, hogy a Római Katholikus Egyházat nemzetközi szervezete (külországból,
Rómából jövő irányítása) s az ebből folyó berendezése, intézményei és intézkedései állítják már
alapelvileg élesen szembe a nemzetiszocialista állammal. A klérus így az ő szemükben ma is
nemzetközi érdek szolgálatában álló nemzet-gazdaság-társadalom és kultúrpolitikai tevékenységet
fejt ki, mely a nemzetiszocialista állam érdekeivel szinte kiegyenlíthetetlenül ellentétben áll.
Ebből folyó főbb vádjaik a következők: Nemzetközi szervezetüket kihasználva, a hitleri állam
aláásására, érdekkapcsolatokat kötnek és tartanak fenn a bel- és külföldi, baloldali politika
szerveivel (szociáldemokraták, kommunisták, zsidók, Hitler-ellenes egyházi pártok) és ezek
sajtóival. Egyházuk, papságuk, ifjúsági egyleteik ily mozgalmak rejtekhelyei. Bár ez a vád
önmagában lehetetlennek látszik, hiszen a Római Katholikus Egyház sem vághatja maga alatt a
fát, kétségtelenül akadnak egyes exaltált túlzók, akik még ily közbevetett egyházpolitikai fogás
révén is szívesen látnák a hitlerizmus megbuktatását abban a reményben, hogy aztán ezek
kijátszásával ismét átvehetné itt a Centrum régibb politikai vezető szerepét és befolyását. Így pl. a
Berlini Néptörvényszék (amely egyedüli s fellebbezhetetlen fokon csak hazaárulási pereket tárgyal)
1937 április havában több mint tíznapos nyilvános tárgyaláson foglalkozott azzal a perrel,
amelyben az államügyész Rossaint düsseldorfi káplán és hat társa ellen azt a vádat emelte, hogy
emigrált és belföldön rejtőzködő kommunistákkal szó- és írásbeli összeköttetésben voltak, akik őt
és társait arra a célra használták ki, hogy megvalósítsák a már betiltott Német Kommunista Párt
régebben képviselt Hitler-ellenes törekvését a katholikus-kommunista egységfront létrehozásában.
Rossaint és társai maguk és a védelem szabályszerű képviseletében hiába védekeztek azzal, hogy
ők, mint papok csak az önvédelem céljából tanulmányozták a kommunista ideológiát eleven
képviselőiben. Csak az ellenséges terepet akarták mintegy kikémlelni azzal, hogy velük
összeköttetésbe léptek. Ezért léptettek fel egy alkalommal egy kommunistát előadónak az ifjúsági
egyletükben is (ami a fővádpont volt), hogy megcáfolhassák és meggyőzzék őt és az ifjúságot is
állításai helytelenségéről. Ez azonban elmaradt. S mikor egy levélből kitűnt, hogy ezek őket, a
papokat szemtelenül eszköznek akarják csak felhasználni kommunista propagandamunkájuknál,
azonnal megszüntették a velük való közlekedést.
Mindezzel szemben állt azonban az ügyész vádja, hogy — ha talán öntudatlanul is, ez nem volt
bizonyítható — mint eszközök segédkezet nyújtottak a németországi klérus és ifjúság államellenes
izgatására, sőt bolsevizálására s ezen az alapon Rossaint káplánt tizenegy évi, három társát öt,
két, másfél évi fegyházbüntetésre ítélték, három vádlottat felmentettek. E tárgyalásokról a lapok
kerek egy hónapon keresztül bő ismertetéseket hoztak s országos szenzációvá vált.
Elgondolható, hogy ez s a hasonlók, ha jórészt jogtalanul is, mily helyzetbe állítják a Katholikus
Egyházat itt a már erősen nemzeti érzelművé vált nép körében.
Hogy a római egyházpolitika hogyan állítja egymással szembe felekezetieskedő erőszakosságaival a
nép rétegeit már a nevelésnél, erről egy botrányos újsághír és fényképfelvétel futotta be a német
sajtót ugyancsak 1937 áprilisában. „Van-e felekezeti W. C.? — teszi fel a kínos kérdést a riporter s
közli, hogy ilyen van a Saar-vidéki Pfalz Oggersheim nevű községben, ahol az iskola szükséghelye
már az egyház telkére szorult s az egyház ennek használatát csak úgy engedte meg, ha fülkéit a
katholikus és protestáns fiúk, illetőleg leányok külön használatára osztják meg. Az élelmes riporter
mindjárt le is fényképezte az ominózus ajtókat a rájuk sehogy sem illő feliratokkal: I. Für: kath.
Knaben. — II. Für: prot. Knaben. Csak mellékesen közük még a lapok, hogy ugyancsak a pfalzi
Stetten városkában, miután a katholikus iskola államivá vált, az egyház a telkén maradt illemhely
használatától a protestáns tanulókat eltiltotta.” Szomorú és arcpirító ennek még az egyszerű
leírása is s sajnos, hogy itt a tények önmagukban is többet mondanak a kellőnél.
Ugyanez a nemzeti társadalmat bontogató szellem nyilatkozik meg Hitlerék vádja szerint a Római
Egyház reverzális politikájában is. Nagyon sok, egyébként létrejövő házasságkötés válik ezáltal
semmivé, szaporodnak az idegbeteg aggszüzek és agglegények, megakad a családalapítás, a
természetes gyermekszaporulat, ami a nemzeti társadalmat létalapjában veszélyezteti. A lapok
ugyancsak bő kommentár kíséretében hozták egy alkalommal egy anyának a levelét, melyet
katholikus fiához írt abból az alkalomból, hogy az evangélikus leányt akart feleségül venni. A levél
hangja és kifejezései reprodukálhatatlanul gorombák. Többek között a leányt „Sau”-nak nevezi s
ha ezt, mint írja, fia a családjába be merné hozni, kitagadja a családból s a vagyonából is és többé
az életben nem akarja látni. Nagyon kiélesíti a helyzetet az is, hogy az egyház kiátkozta, azaz
eltiltotta a szentségek vételétől a párttagokat. Így megtagadja tőlük és családjuktól a keresztelést,
gyónást, házasságkötést, sőt van rá eset, hogy a temetést is. Eltekintve attól, hogy mindez a
pogány-germán istentiszteleti formák kialakulásának a malmára hajtja a vizet, a német
társadalomban igen nagy visszatetszést szül.
Ugyancsak a lapok kürtölték egy alkalommal, hogy a Katholikus Egyház megtagadta a temetési
szertartást egy olyan csendőrtől, aki a kommunisták elleni harcnak volt az áldozata. „Így az
egyházi áldást megtagadták azoktól, akik megakadályozták, hogy a templomok és kolostorok
felperzseltessenek s hogy a papokat megkínozzák és legyilkolják. Még a temetőkben is elkülönítik a
németet a némettől.” (Leipz. Neueste Nachrichten 1937. IV. 18.)
Nem kis ütközőpont az sem, hogy a Római Egyház élesen állást foglal az állam fajvédelmi
törvényeivel is s ezekkel szemben ellenakciót fejti ki a szószéken s a gyóntatószékben. A
sterilizációs műtétre esedékes, vagy ítélt embereket igyekszik kivonni a végrehajtás alól s legutóbb
az állam szigorú rendelkezéssel tiltotta el az egyházat a zsidók bekeresztelésétől, akik ezt a
lehetőséget akarták kihasználni, hogy magukat a nemzeti népközösségbe becsempésszék. A
nemzetiszocialista állam a klerikálisok nősülési tilalmát az egyház belügyének tekinti s ebbe kívülről
nem akar beavatkozni, bár a párt s különösen szélsőséges fajvédelmi frakciója, az Északi
Mozgalom sok és éles szemrehányást tesz a Klérusnak itt is, hogy nemzetközi nagyhatalmi
egyházpolitikája szolgálatában sokat vét a nemzetszaporulat mesterséges csökkentésével és a faj,
illetőleg a nép erősségét rombolja. Azonban ott már az állam is ugyancsak a büntetőbíráskodás
révén könyörtelen kíméletlenséggel közbelép, ahol a nemzeti társadalmat bomlasztó tüneteik
jelentkeznek. Így ugyancsak 1937 tavaszán az államügyészség sorozatos pereket indított
különböző klerikusok és kolostorok ellen homosexuális üzelmek miatt, melyeket a rájuk bízott
növendékekkel és ápoltakkal űztek. A vád és védelem bizonyításai szabályszerűen folytak le. Egy
alkalommal a trieri érseket is kihallgatták tanúképpen, mivel az egyházi felsőbbség rendelkezésére
helyeztek egy ilyen beteg papot három különböző gyülekezetbe, végül egy elmegyógyintézetbe,
ahol mindenütt botrányokat okozott. Az érsek megtagadta a vallomást. Ezt tudomásul vette a
törvényszék és az egyházi felsőbbséget nem is vonta felelősségre, de a vádlottat ez alkalommal is
súlyos és többévi fegyházbüntetésre ítélte. Volt egész klastrom, amit ily üzelmek miatt bezártak.
Egyébként ezeknek a pereknek a lefolyása, a róluk szóló tudósítások a természetellenes élet oly
visszataszító mélységeiről vonják le a leplet, hogy azoknak ismertetését a nyomdafesték nem igen
tűri. Hogy a sajtó és különösen a pártsajtó ezeket hogyan, milyen kommentárokkal és ábrákkal
hozta, azt nem nehéz elképzelnünk. E perek egyébként Németországban is olyan hatalmas port
vertek fel, hogy 1937 május 26-án dr. Goebbels rádióbeszédben nyugtatta meg a felajzott idegeket
és lecsillapította az egyház ellen már-már kirobbanó közhangulatot. Egyben határozottan
hangoztatta, hogy az állam kötelessége népi közösségét védeni a „pestis” ellen és ha takarítani
valója van e téren, intézze el az egyház, mielőtt ez közbotrányokban robbanna ki.
Gazdaságpolitikai szempontból szálka itt az állam szemében a még egyes vidékeken szórványosan
megmaradt egyházi nagybirtok és a római adózás, amit, mint a német valuta kivitelét, meg is
tiltott. Így aztán megesik, hogy a katholikus szerzetesek: apácák, papok kerülnek zsidó
valutasíberekkel együtt vádlottak padjára. Mint legutóbb megtörtént, úgy, hogy maguk sem
tudták, hogy felsőbb parancsra mit kell a határon átvinniök.
Kultúrpolitikai szempontból az iskolák körül vannak a nagy összecsapások. Ezek az annakidején
Pappen közvetítette konkordátumot is megbontották, amit a hatalom átvétele után Hitler a pápával
kötött. Az állam a felekezetieskedő katholikus iskolák tanulóinak szüleit helyenként megszavaztatja
és az állam felé hajló szavazatok többsége esetén az iskolát államosítja. A felekezeti hitoktatást
azonban minden iskolában biztosítja, csak nem teszi kötelezővé. Efelett is a döntést a szülőkre
bízza. Tény az, hogy a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, hogy a szülő ne járatná a gyermekét a
vallásórákra. Egy nagy gimnázium növendékei közül, melyet meglátogattam, 600-ból mindössze 5
—6 akadt, akiknek a szülei megtiltották számukra a hittanórák látogatását
Elgondolható, hogy ily körülmények közt milyen helyzetben van a németországi Római Katholikus
Egyház és papsága. Mily lelkierőt és öntudatos alázatosságot kíván ez a helyzet minden klerikustól,
aki emelt fővel tud még a papi, vagy szerzetesi egyenruhában a nép közé menni. És nekünk innen
a határon túl is meleg együttérzéssel kell rájuk gondolni, mert végeredményében ők is Krisztus
ügyének és a kereszténységnek tűrő és harcos katonái. Szigorú egyházfegyelmük keményen
összetartja őket a harcban. De gyakorló lelkészségük mindinkább szakít a nemzetközi politizálással
és felbuzdulással fordul igazi feladata, a nép lelki gondozása felé. Megható gondossággal
gyűjtögetik össze és ápolják ők is a liberalizmus ideje alatt az egyháztól oly könnyedén elhidegült
néptömegeiket. Tán ebben adódik a jövő kibontakozás útja itt is, amennyiben papjaikból a
nemzetközi és nagyhatalmi politika merev képviselete helyett olyan papság válik, amelyik az
evangélium hirdetésében és a szentségek kiszolgáltatásában látja feladatát s ezzel alázatosan és
önfeláldozóan szolgálja azt a nemzeti-népi közösséget, amelyhez való tartozását elhomályosítani
semmiféle egyház- politikai érdek nem követelheti.

Szociális gazdaságpolitika (Irányelvek)

A gazdasági önellátás: A zsiradékfogyasztás szabályozása. Szociális gazdasági
berendezések.
V. A Birodalom gazdasági képe.
Szociális gazdaságpolitika. (Irányelvek.)
Az új német gazdaságpolitika általános vonalvezetésének legjelentősebb megnyilatkozásai
ugyancsak azok, amelyek a közélet egyéb területein is szembetűnnek. Első és főfeladatának azt
tűzi ki, hogy a gazdasági élet irányítása a német népközösség minden rétegének, tehát
teljességének a gazdasági ellátásáról gondoskodjék, s ennek alá kell magát rendelnie minden
egyéni, vagy társulási akciónak itt is. Még a valutapolitikát s ez az irányelv kell, hogy vezesse, s
csak másodsorban jöhet az számításba, hogy a világpiac nagy börzéin hogyan jegyzik a német
márkát, nemzetközi értékviszonylatban. Emellett a végrehajtásnál itt is a vezérelv az irányadó,
amelynek megfelelően tehát az egész gazdaságpolitikát s gazdasági éledtet Hitler és kinevezett
gazdaságpolitikusai irányítják, a négyéves terv célkitűzéseinek megfelelően. Szakemberek csak úgy
kaphatnak itt helyet, ha szaktudásukat ennek a népi-szociális és totális gazdaságpolitikának a
szolgálatába állítják.
Wagner, birodalmi kormánybiztos erről a következőképp nyilatkozik: „A gazdasági egoizmus
számára itt nincs többé hely. Nem lehet a népi-szociális szempontból oly jelentős áralakulást
egyszerűen átengedni a kereslet és kínálat bizonytalan ingadozásának, amit az önző spekuláció
már annyiszor kihasznált, különösen a számbelileg legnagyobb termelőrétegek kárára. A népi
gazdálkodás minden gazdasági lefolyása — tekintet nélkül arra, hogy milyen a kereslet és a kínálat
— kell, hogy a gazdasági összrendet szolgálja, amely az egész nép életlehetőségének az alapját és
biztonságát nyújtja. Az áralakulásnak a maga összességében mindig egy oly helyet kell elfoglalnia,
amely a szociális szempontból gyenge rétegek számára lehetővé teszi oly életstandardnak a
fenntartását, amely biztosítja számukra azokat a szellemi és testi erőket, amikkel a nemzet közös
létharcát eredményesen keresztülharcolhatják. De éppen a tapasztalat mutatja, hogy a gazdasági
egoizmus, a nyerészkedési vágy csaknem mindig nagyobb, mint a közösség iránti erkölcsi
kötelesség és a gazdasági élet nem tudja azt a belső erőt és fegyelmet kitermelni, amely a köz
kárára történő visszaéléseket meg tudná akadályozni. Ezért kell a szociális állampolitikának
belenyúlnia a gazdasági élet folyásába. A benyúlás mértékét mindig a gazdasági élet maga szabja
meg. Minél jobban tud ez a szociális államvezetés szolgálatába beállni, a különböző gazdaság-
szociális berendezkedéseivel és intézkedéseivel, annál inkább haladhat a maga önálló útján. Az
állam egy nép életének nem csak organizáló és politikai formája, amely biztosítja a milliók
együttélésének törvényszerű, kormányzati és technikai alapzatát, hanem ezenfelül a nemzet
mindenfajta életlefolyásának az átfogó szerve. Az állam vezetői kötelesek a nép érdekeit a közélet
minden területén biztosítani. Így a gazdaság sem egyéb, mint mindazon munkaszolgáltatásoknak
az összfunkciója, amelyek közös lefolyásukban az értékeket alkotják önmagukban és a
gyakorlatban (munkavaluta). Ez a hétköznapi élet biztosítását éppen úgy van hivatva szolgálni,
mint a nagy fejlődési lehetőséget, amely a közélet, a nép számára kell, hogy biztosítva legyen. És
így a gazdaságnak alá kell rendelnie magát a népi élet szükségleteinek. Aztán már lehet az
egyesek, vagy társulások cselekvési szabadságát biztosítani. Értelmes ember nem nyúl itt
felesleges, a gazdasági élet kifejlését gátló korlátozásokhoz, ha kedvezőbb momentumok
kezeskednek a szabadabb kifejlésért. Nálunk a gazdaság elsőbbségi, vagy önállósági jogát és
helyzetét végérvényesen elvesztette s csak mint a nemzet és szociálpolitika alárendelt részese
szerepelhet.” „Liberális gazdaságpolitikusaink hiába állítanák, hogy a légelhárító-ágyúkba való
befektetés nem „rentábilis”, hiszen aligha lesz szükség is rájuk. Nem, ha az önző egyéni, vagy
banktőke-spekuláció van mögötte. De nincs ennél rentábilisabb tőkebefektetés, ha népközösségünk
testi és szociális épségének a védelme áll mögötte. Nekünk pedig ma ez a munkás népi
közösségünk a legfőbb valutánk, aminek védelmére sohasem lehet eléggé értékes az arany vagy
az ezüst.” (Göring.)
A birodalom pénzügyminisztere (Graf Schwerin von Krosigh) az 1936 márciusi, müncheni
beszédében gyakorlati gazdaságpolitikájuk irányvonalait a következőkben fejtette ki:
1. Legfőbb feladatunk továbbra is a munkaalkalmak megteremtése marad. Még mindig van egy
millió munkanélkülink, akikről megfelelő munkaalkalmak biztosításával gondoskodni elsőrangú
kötelességünk.
2. Oly munkaalkalmak teremtése, amelyek a közjólétet és a közbiztonságot szolgálják, pl. a
birodalmi autóút-hálózat további kiépítése és a felfegyverkezés.
3. A harmadik feladatot számunkra az új Négyéves Terv (Vierjahresplan für J. 1937—41) jelenti,
melynek főcélja a birodalom gazdasági függetlenségének a visszaállítása. Ez nem jelenti azt,
mintha mi gazdasági autarchiára (elzárkózó önellátás) törnénk, hanem csak azt akarjuk, hogy
népünk számára saját erőnkből huzamosan biztosítsuk a nélkülözhetetlen életfeltételeket. Folyton
fokozódó nyersanyagszükségletünket behozatallal sem fedezhetjük, mert devizával nem
fizethetünk. Másrészt nincs piaca készítményeinknek. Ezért kell a német külkereskedelmet tovább
ápolnunk és fejlesztenünk. Egyensúlyba kell hoznunk az ország belső keresletét és kínálatát.
Szociális pénz és adópolitika kiépítése. És végül minden gazdasági erőforrás bekapcsolása a népi
gazdasági munkába.”
Ennek megfelelően Németország gazdaságpolitikájának két gyakorlati irányát így jelölte meg H.
Schacht, birodalmi pénzügyminiszter: „Minden lehetőt elkövetni a birodalom gazdasági
önellátására, s ami ezenfelül lehetetlen, azt elsősorban is elrabolt gyarmatbirtokaink
visszaszerzésében kell szorgalmazni. Mert a gazdaságpolitikában sem igazodhatnak már az
emberek az elméletek után, hanem az elméletnek kell az emberek, a népi szükséglet
kívánalmaihoz igazodni”. Jelentősek a szociális adózás és részvénytársasági jog reformálására
hozott intézkedéseik is. De mi nézzük mégis az alábbiakban, hogy a legnagyobb problémájukat, a
gazdasági önellátást hogy igyekeznek megoldani.
A zsiradékfogyasztás szabályozása.
A szociális irányú népi gazdaságpolitika nem elégedhet meg pusztán azzal, hogy a belföldi termelés
által ki nem elégíthető életszükségleti cikkeinek árát maximálja és megfelelő import pótlásáról
gondoskodjék, hanem elsősorban is a belső termelés oly elosztásáról gondoskodik, mely az
országos szükségletet arányosan igyekszik kielégíteni. Ennek egyik legszebb példája épp az, ahogy
az új Németország a zsiradékfogyasztásnak arányosításáról gondoskodik. Ennek szemléltetésére
álljon az alábbi röpirat, melyet 1936 decemberében terjesztett a kormány a lakosság között
Ismertetőlap a zsiradékfogyasztási rendelkezésről, mely 1937. január 1-től lép életbe:
Zsiradékfogyasztás és a Négyéves terv:
Köztudomású, hogy Németország zsiradékszükséglete még mindig egy aránylagosan magas
kontingensében a külföldtől függ. Népünk zsiradékszükségletét tehát a Négyéves Terv szellemének
megfelelően úgy kell szabályozni, hogy részint ezt a függést a minimumra szorítsuk, részint pedig,
hogy ennek normális fogyasztását a kisjövedelmű néptársaink számára is elviselhető áron
biztosítsuk.
Az olcsó fogyasztási margarin
biztosítása szegényeink részére továbbra is változatlan marad, úgy hogy ezek fejenként, megfelelő
igazolvánnyal ezentúl is fél-fél kg margarint kapnak, fél kilónként 63 fillérért.
A többi zsiradékanyag
(zsír, háj, szalonna, vaj)
útját a tenyésztőtől a kiárusítóig külön rendeletek szabályozzák. A kiárusítok kötelesek minden
zsiradékfogyasztójukról egy vevőlistát vezetni, amelynek segítségével ügyelniök kell rá, hogy egy-
egy vevő a többieknek a rovására ne igényelhessen túl nagy zsiradékárut.
Minden háztartásvezető (háziasszony) emellett kap egy háztartási igazolványt, amelybe bejegyzi
fogyasztóinak számát, aminek megfelelően igényli zsiradékjárandóságát. A kiárusító ebbe is
bejegyzi a kiszolgáltatott zsiradékmennyiséget. Szorosan a háztartáshoz nem tartozók (albérlők,
kosztosok stb.) külön háztartási fejlapot kapnak, melyet fogyasztóhelyük megváltoztatásával
magukkal vinni kötelesek.
Gazdasági önellátottak
(gazdálkodók, mészárosok, stb.)
sem háztartási igazolványt nem kaphatnak, sem a vevőlistára rá nem vezethetők. A gazdaságilag
részben önellátottak, akik legfeljebb 80%-os arányban képesek saját zsiradékszükségletüket
fedezni, „részben ellátott” megjelöléssel külön háztartási igazolványt kapnak.
Visszaélések kikerülésére
a háztartás minden létszámváltozásánál új háztartási igazolvány állítandó ki, miután a régit a fél
bemutatja és azt megsemmisítik. Az elveszett igazolvány csak úgy pótolható, ha a kiárusító
igazolja, hogy a régi bejegyzései bevezetésével, az elveszett igazolványt vevőlistájáról törölte.
Meg kell jegyeznünk, hogy ez az intézkedés a gyakorlatban is kifogástalanul bevált. Mintaszerűen
szabályozta a fogyasztást, anélkül, hogy bárkit is megfosztott volna normális szükségletének
méltányosan megszabott áron való beszerzésétől. Nagyon ügyes eljárásuknál, hogy számszerűleg
nem állapítják meg mindenkinek schematikusan a fejadagját. Így az elárusítók számára is lehetővé
teszi a keresletnek megfelelő arányos fogyasztást (itt valamivel több — ott kevesebb) s csak annak
a nagyarányú és igazságtalan eltolódásnak veszik e réven elejét, amely egyes helyeken krónikus
áruhiány és kiuzsorázó árspekulációra adott alkalmat e különben nem kielégítő mennyiségű
közszükségleti cikknél is. Ezzel biztosítják egyszersmind a zsiradékáru országosan arányos
elosztódását is. Legújabban e módszert a tojásárukra is kiterjesztették.
„Van-e a húson kívül még valami nagyon jó ennivaló, a hal, a devizanélküli hús”, hirdetik a
falragaszok a német városok, utcáin. És valóban mindent elkövetnek, hogy a húsbehozatalt a
pompásan megszervezett tengeri halászat szolgáltatásaival pótolják. Mindennap külön
hűtővagonokban érkeznek a birodalom legdélibb fekvésű városaiba is a friss halszállítmányok és
konzervek a tengerpartról. Az egyetemi menzák kedden és pénteken külön halnapokat tartanak,
hiszen ezzel is hozzájárulnak a munkanélküliség leküzdéséhez s ha ezt a szokást a többi
közétkezési intézmények is hetenként legalábbis egyszer-kétszer átvennék, számításuk szerint
évenként 375 millió Márkát spórolnának meg a devizapiacon. A négyéves terv keretén belül ennek
propagálására is mindent elkövetnek különösen a városi lakosság körében. A belvízi haltenyésztést
is állami irányítás vette a kezébe, a minta haltenyésztések létesítésével.
Mesterségesen állítanak már elő piacképes kaucsukot (gumit), gyapotanyagokat s ezekből
különböző textilárukat.
Országosan megszervezett és szolgáltatásaiban szinte páratlan jelentőségű
a hulladékgyűjtő akciójuk (Kampf dem Verderb), amelynek népszerűsítésére még oktatófilmeket is
alkalmaznak. Természetesen ez is főként oly anyagok pótlására szorítkozik, amikből behozatalra
szorulnak. Így gyűjtik külön tiszta kezeléssel külön e célra alkalmazott hulladékgyűjtő vödrök
alkalmazásával a városi kisháztartások veszendőbemenő ételkészítési hulladékát, papundekli és
fémdobozokat, ezüstpapír hulladékokat, csontot, papíranyagokat, zsilettpengéket, textilanyagokat,
használhatatlanná lett vasanyagokat stb. A gyűjtési feladatot fel is osztják maguk közt úgy, hogy
az ércanyagokat a Hitler-Ifjúság, a csontot az iskolák, a konyhai hulladékot a különböző
nemzetiszocialista pártalakulatok gyűjtik. Az országos gyűjtőakción kívül pedig tilos külön
gyűjtőakciót folytatni, mert az állam maga gondoskodik a megfelelő szállításról és felhasználásról
is. A gyűjtésre csak a barna karszalagos külön pártmegbízottak illetékesek. A hulladék anyag
begyűjtésénél irányárakat szabnak, pl. egy mázsa papíranyag értéke fél mázsa brikett értékével
egyenlő. Elgondolható, hogy ilyen országos szervezés, irányítás és kivitel mellett oly hatalmas
mennyiségű hulladék anyagot tudnak gyűjteni és céltudatosan felhasználni, amely nagyon is
komoly tétellé válik az önellátásra törekvő ország gazdasági vérkeringésében.
Külön gazdasági tanácsadószerveket létesítenek az ország különböző részeiben, melyek a sajtó,
hirdetések, film stb. útján is felvilágosításokkal látják el nemcsak a termelő, de a
fogyasztórétegeket is. A fogyasztók nagy része nem tudja s így nem is törődik vele, hogy mi az,
ami alkalmas időben elfogyasztva, belső forgalmat és országos közhasznot jelent s mi az, ami,
mint importcikk, az ország és a népi közösség belső szegényedését jelenti, őszintén feltárják a
nemzet közvéleménye előtt az ország gazdasági helyzetét s kérik a népet, hogy személyi
igényeiket állítsák itt is a közérdek mögé. Így fedezi a közszükségleti élelmicikkek közül a belső
keresletet a kenyérgabona (keveset esznek), burgonya, cukor, a közönséges tej, káposztafélék,
étrépa. Ezzel szemben nagyarányú behozatalra szóróinak tojás, gyümölcs, mézből (80—90%), vaj
és sajt (75—80%), zsiradékanyag (50—55%). hüvelyesek (25%), hús és margarin termékek
(10%). Közük azt is, amit kölcsöndevizával kell behozniok (margarintermékek) s mi az, ami
csereforgalom révén kerülhet be (vaj). Ennek megfelelően népszerűsítik, hogy mik azok, amiknek a
fogyasztását a német háztartásokban különösen korlátozni kell: marha és juhhús, vaj, zsír,
szalonna, margarin, étolaj, tatárka, köles, import primőrfőzelékek, kenő (zsíros) sajt. Szabadon
fogyaszthatok: a kenyér és süteményáruk, liszt, sertéshús, vadhús, szárnyas, rizs, borsó, bab,
lencse (eszik is eleget) stb. így a német háziasszony még külön jegyzéket is kap arról, hogy az év
különböző hónapjaiban mily élelmiszereket ajánlatos már csak takarékossági szempontból is
felhasználni. Természetesen ennek megfelelően igyekeznek a piaci forgalmat is szabályozni,
különösen a konjunktúra-élelmicikkek országosan arányos elosztása és szállítása révén. Egyébként
ezt az egész kutató és irányítótevékenységet a berlini Országos Konjunktúrakutató Intézet végzi.
A birodalmi autóúthálózat megtervezése és már jórészt kivitelezése is az új birodalom egyik
legnagyobb jelentőségű gazdaságpolitikai akciója, ahol a munkanélküliség nagy hányada
vezetődött le. A földmunkálatok nagy részét persze itt is a Birodalmi Munkaszolgálat végzi.
Költségvetését azzal biztosították, hogy a gépjárművek üzemanyagainak (benzin, olaj, stb.) árát
9%-kal felemelték. Viszont, hogy a gépjármű tulajdonos a pompás utakon legalábbis ugyanily
értékű üzemanyagot megspórol, az is bizonyos. Emellett a gépjárművek adómentesek (hadi érdek)
s tulajdonosaik külön szervezetbe tömörülnek, hogy háborús veszély esetén járműveiket azonnal
az állam rendelkezésére bocsáthassák, melyeknek a jelentősége a pompás autóutakon e
szempontból is szinte felbecsülhetetlen. Ezzel kapcsolatos a német szocializált iparnak az a
vállalkozása, hogy olcsó, 1000—1200 márkás úgynevezett népautókat (Volkswagen) akar gyártani
és forgalomba hozni munkások, tisztviselők és családjaik számára, kik ezeket a családi autókat 20
—100 márkás havi részletre vásárolhatnák. A gyártási és kereskedelmi hasznot a nagyarányú
fogyasztás biztosítaná. Ugyanezzel az elgondolással hozták már forgalomba a 70 márkás
néprádiókat is, szép anyagi eredménnyel.
A trafik nem monopólium s így az a szabad ipar és kereskedelem versenyárain áll igen tetszetős
kivitelben s igen sokféle minőségben a nagyközönség rendelkezésére. A kormány csak szociális
szempontból fejt itt ki bizonyos irányárszabásaival felügyeletét, nehogy a szabad gazdasági
versengésben elsikkadjon az a törekvése, amelyért a dohánymonopóliumról is lemond, hogy
tudniillik a vasárnap délután vastag szivarjára gyújtó német munkás füstölgetését ne keserítse
meg az a tudat, hogy a füst illatát is az állam szívja el, holott az még itt is őérte akar szolgálni.