A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

James Bailey: The Flip Side

Penguin Books 2020

Fordította: Kalapos Éva

Pioneer Books, 2023
2040 Budaörs, Ébner György köz 4.
kiado@alexandra.hu
www.moobius.hu
www.pioneerbooks.hu
Felelős kiadó: Matyi Alexandra
Felelős szerkesztő: Nemere Ilona
Borító: Niczuly Zsófia

ISBN: 978 615 664 403 9

Minden jog fenntartva.

Nagymamának és nagypapának
TÉL
 1.

Százharmincöt méterrel London fölött, a világ egyik

legbámulatosabb panorámájával a lába alatt vajon ki lenne
képes arra, hogy ne mondjon igent?
Én tudom, kicsoda.
Jade Toogood.
A lány, aki már négy éve a barátnőm. A nő, akivel még
percekkel ezelőtt is az életemet terveztem leélni. Az ember,
akivel most foglyul estem egy üvegkapszulában − mint
említettem − százharmincöt méterrel a föld fölött.
Ő meg tudta tenni.
Nemet mondott.
Szilveszter éjszakája. A London Eye. Álmaim asszonya. Egy
gyűrű. Egy közös jövő.
Mi sülhet el rosszul?
Pedig mindent gondosan elterveztem. Tökéletesnek kellett
volna lennie. Tökéletes évzárás, tökéletes újévkezdet.
Hónapokon át kutattam titokban különféle weboldalakon,
magazinokban és boltokban a megfelelő gyűrű után, a
lánykérés módozatain töprengtem, kerestem a tökéletes
alkalmat. Akkor választottam ezt a helyet, amikor Jade
megemlítette, mennyire szeretne felülni a London Eye-ra. A
helyet, amiről majd újra és újra mesélni fogunk a családnak, a
barátainknak és a jövendő unokáinknak.
Természetesen volt a fényes brosúrájuk kínálatában
„eljegyzési csomag” is − és ha eltekintünk a csillagászati ártól,
ugyan mi lehet romantikusabb egy privát kabinnál a világ egyik
leghíresebb óriáskerekén? A brosúra oldalain vidám párok
mosolyogtak, nevettek és csókolóztak, gyönyörű
embereket lehetett látni a boldogság könnyeivel a szemükben,
valamint jó minőségű képeket a lenyűgöző kilátásról. A
„varázslatos” szót nyomatékosításul félkövérrel nyomtatták a
papírra. „Különleges”, hirdette a magazin, „a tökéletes
romantikus díszlet”. Egyetlen árva jel sem utalt arra, hogy
nem mindig sül el végül tökéletesen a dolog. Még az apróbetűs
részben sem szerepel az a verzió, hogy a lány nemet mond, és
pénzvisszatérítési garanciát sem vállalnak erre az esetre.
Hiszen mindezek után, ahogy a mottójuk is harsogja, ki
mondhatna nemet?
Még nem voltunk olyan magasan, hogy teljes egészében
élvezhessük a megígért, lélegzetelállító panorámát, amikor már
éreztem, hogy baj van. Sőt, nem sokkal a beszállás után
éreztem. Miután elfoglaltuk a következő harminc percre csak
nekünk berendezett luxuskabint, amelyhez egy doboz bonbon
és egy üveg jó minőségű pezsgő is járt. A fenébe is, szinte
sosem iszom, és még csak nem is szeretem a pezsgőt. De olyan
ideges voltam, és akkora nyomás nehezedett rám, hogy már
azelőtt leküldtem egy pohárral, hogy felemelkedtünk volna.
Túl hamar álltam elő a pezsgővel és a kérdéssel is.
Ha lenne egy szabálykönyv azoknak, akik a London Eye-on
akarják megkérni a párjuk kezét, azt javasolnám nekik, hogy
csak akkor ereszkedjenek térdre, amikor a kerék eléri a
maximális magasságot, és már 360 fokos szögben
megcsodálhattátok a lenyűgöző kilátást. Nem azelőtt, hogy
elindulnátok felfelé.
De én nem tudtam várni.
Ha már szembesült a Big Ben, Wren barokk építészeti
remekei és a modern metropolisz csodás látképével, talán igent
mondott volna. Ehelyett akkor tettem fel a nagy kérdést:
„Hozzám jössz feleségül?”, amikor épp a London Dungeon előtt
jártunk. Szerintem a szavaim jobban megrémítették, mint a
vérrel borított plakátok.
 − Nem, Josh, nem! − Jade mélyen a szemembe néz, az
arckifejezése ijesztően üres. Úgy bámul rám, mintha idegen
volnék, akit még életében nem látott, nem pedig a férfi, akivel
együtt él. Akit elvileg szeret.
A munkahelyünkön ismerkedtünk meg Bristolban, ahol
felnőttem, és ahol mindketten élünk. Miután végeztem a King's
College történelem szakán, egy időre elvállaltam egy munkát,
csak hogy lefoglaljam magam, amíg rájövök, mit akarok kezdeni
az életemmel. Jade pár évvel később kezdett ugyanott, amikor
az apja, a cég tulajdonosa felvette recepciósnak. Nem volt az
a tipikus szerelem első látásra, de ahogy lépegettünk felfelé a
ranglétrán, valahogy a kapcsolatunk is lassan kialakult. Négy
évvel később, miután már három éve együtt voltunk és két éve
együtt is éltünk, vajon eszébe sem jutott, hogy hamarosan
megkérem a kezét?
− Házasság, Josh? Komolyan? Mégis mit gondoltál? Csak
annyit mondtam, hogy szeretném, ha felvinnél a London Eye-
jal, nem azt, hogy kérd meg rajta a kezem.
Pedig nem lephette meg annyira. Vagy azt hitte, a sima 24
fontos jegy mellé is bonbon, pezsgő és privát kabin jár?
− Oké, sajnálom. Nyilvánvalóan rossz volt az időzítés. De
miért nem fontolod meg legalább? Miért hajtogatod, hogy nem
állunk rá készen? Hiszen tudod, mennyire szeretlek, igaz?
Együtt akarjuk leélni az életünket, akkor nem ez a következő
logikus lépés?
− Most már felállhatsz − feleli fakó hangon, én pedig csak
most jövök rá, hogy még mindig előtte térdelek, a gyűrűvel a
kezemben. Általában nagyon mély érzésű és empatikus szokott
lenni, most mégis olyan távol került tőlem, amennyire csak
lehetséges.
Talpra vergődöm, és kétségbeesetten kibámulok a kabinból.
Most, hogy a tökéletes pillanat megsemmisült, odaveszett
minden boldog perc is, amit ezen a környéken töltöttem. Örökre
tönkrementek. A gyerekkori családi kirándulások emléke,
amikor a fővárosban minden olyan nagynak, fényesnek és
általában sokkal lenyűgözőbbnek tűnt, azok a napok
és éjszakák egyetemista koromban, amikor folyton
művészfilmeken ültem a BFI-ben, aztán órákat töltöttem a
könyvárusok standjainál a Waterloo Bridge alatt, vagy vettem
egy last minute-jegyet a National egyik darabjára, amiből egy
szót se értettem, de úgy tettem, mintha élvezném.
A South Bank mindig az egyik kedvenc helyem volt
Londonban. A folyó mellett húzódó hosszú sétány, ahonnan a
város szinte valamennyi nevezetessége jól látható, tele
bőröndöket ráncigáló turistákkal, gyerekeket terelgető
anyukákkal, iskolásokat kerülgető kocogókkal, galambok
között szlalomozó görkorisokkal, kézen fogva sétáló párokkal,
fényképezőgépekkel és kávéspoharakkal. Jól ismerem ezt a
környéket. Olyan jól, hogy pontosan tudom, a National Theatre
tetőzetében 60 000 méh lakik, vagy hogy a szemben lévő Shell
Max House-ban látható Anglia legnagyobb óraszámlapja. Ezeket
mind tudom, arról viszont fogalmam sem volt, hogy a barátnőm
nem szeret engem úgy, ahogy én őt. Ahogy arról sem, hogy
nemet mond. És most csak erre tudok gondolni. Soha többé
nem akarom látni ezt a helyet, sőt, bárhol szívesebben lennék
most, mint itt. Egészen máshol akarok lenni.
De nem lehet. Legalábbis a következő huszonnyolc percben
biztosan nem.
Fel-alá járkálok a kabinban. Bár általában több mint
huszonkét ember fér el benne, most hihetetlenül kicsinek tűnik
két ember számára is. Hirtelen elfog a klausztrofóbia érzése.
Jade Dior parfümje, amelyet a boldog időkkel azonosítok, betölti
a kabint, és szinte megfulladok tőle. Nem tudnak kiengedni
minket innen? Vagy visszafordítani a kereket? Nincs itt
valahol egy pánikgomb? Kell lennie vészhelyzeti protokollnak,
mert ez bizony vészhelyzet.
Folyton Jade szavai csengnek a fülemben, visszaverődnek a
kabin üvegéről, egyre hangosabban és hangosabban.
 Nem. Nem. Nem.
Mit jelent ez egyáltalán? Most nem? Vagy soha nem?
Az órámra pillantok. Még huszonhét perc. Mi a franc van
ezzel a kerékkel, tönkrement?
Jade némán ül, festett körmével szőkített hajába túr. Már
akkor is szőke volt, amikor megismertem, de sötét szemei
elárulják, hogy nem természetes a hajszíne. Amikor a keze a
tarkójához ér, félbeszakad a mozdulat, ő pedig bosszúsan néz
rám. Tudom, hogy mondani akar valamit, akkor vágott
ilyen képet, amikor bevallotta, hogy véletlenül eltörte a kedvenc
Bristol City-bögrémet.
− Nem akartam elmondani... legalábbis nem most. Nem
karácsony előtt. Sajnálom, Josh. Igazság szerint beszélni
akartam veled arról, hogy. nos. most már muszáj elmondanom,
szóval arra gondoltam, hogy. szakítanunk kéne.
Micsoda?
− Szóval. megismerkedtem valakivel.
Ez még mélyebbre döfi a tőrt. Alig kapok levegőt.
Ez nem történhet meg. Csak valami vicc lehet. Egy jól
kidolgozott átverés. Mint azokban a kandikamerás
tévéműsorokban.
Körülnézek, hátha meglátom a rejtett kamerákat.
De egy sincs.
− Hogy érted azt, hogy megismerkedtél valakivel? −
kérdezem, és idegesen belekortyolok a poharamba. A pezsgő
ellenére a szám csontszáraz.
− Azt hittem, nyilvánvaló, mivel mostanában nem mentek túl
jól a dolgaink. persze ez nem mentség arra, hogy mással
találkozgatok, de.
− Ki.? − Alig bírom megformálni a szavakat.
− A neve. George − nyögi ki némi habozás után.
 Ki a franc az a George? George Bush? George Clooney? Csak
ezt a két George-ot ismerem, és tudomásom szerint egyikükkel
sem találkozott még, nemhogy viszonyt kezdett volna velük.
Honnan ismerhet Jade több George-ot, mint én? Hiszen együtt
dolgozunk. Együtt élünk. Ugyanazok a barátaink. Miféle George
lehet ez és hol?
− Ki az? − kérdezem, mert egy névnél több információt
akarok. Amint kimondom, rájövök, nem biztos, hogy tudni
akarom a választ. − Ismerem?
Csodával határos módon nem csuklik el a hangom.
− Ööö... − Jade egy pillanatnyi szünetet tart, mielőtt bevinné a
halálos ütést. − Igen, már találkoztatok, de nem ismered igazán.
A hotelben szállt meg... Mr. Henley.
Ó, te jó ég. George Henley. Az egyik állandó vendégünk, a
hetente megjelenő üzletemberek egyike. Ugyanaz a rutin,
ugyanaz a szoba. Elegáns, folyton öltönyt visel, és majdnem
biztos vagyok abban, hogy házas. Vajon tényleg csak üzleti útra
jön ilyenkor? Nem csoda, hogy Jade olyan jó értékeléseket kap a
TripAdvisoron. A legutóbbi visszajelzések zsibongani kezdenek
a fejemben: a barátságos, segítőkész és figyelmes szavak
most egész más értelmet kapnak számomra.
− Nézd, nagyon sajnálom, Josh. Nyilván nem akartalak
megbántani. -Végigsimít az arcán, egy pillanatra a szája elé
kapja a kezét, majd a nyakláncával kezd játszadozni, amit tavaly
vettem neki.
Vajon le szokta venni, ha George-dzsal találkozik? Vagy tőle is
kapott már egy láncot?
Megpróbálom kiűzni a fejemből ezeket a gondolatokat.
− Csak őszinte próbálok lenni.
− Ezzel már kicsit elkéstél.
Hogy lehet, hogy nem vettem észre? És miért nem volt képes
elmondani nekem ezt, mielőtt még együtt töltöttük volna a
karácsonyt, a fa tövében ölelkezve, csókolózva a fagyöngy alatt,
ajándékokat cserélgetve?
Ó, a büdös francba.
Jeremy.
Vettem Jade-nek egy kicseszett nyulat karácsonyra.
Az új, modern családunkhoz vezető első lépésnek szántam.
Kisállat, eljegyzés, esküvő, gyerekek. Ez volt a terv.
− És Jeremyvel mi lesz? Hogy teheted ezt vele? − kérdezem
ingerülten, mintha a nyúl, amit mindössze egy hete vettünk
magunkhoz, a hétéves fiunk lenne.
− Gondolom, ezt még meg kell oldanunk. És a lakáskérdést is
− feleli makacsul a padlót bámulva, mint akinek cseppet sem
akaródzik a szemembe nézni.
− És mihez kezdjek a munkahelyen? Ezek után képtelen
vagyok veled dolgozni, azt meg főleg nem bírom ki, ha ő
minden héten felbukkan ott.
− Beszélek apuval, és meglátjuk, mit tehetünk − válaszolja
bocsánatkérőn.
− Biztos, hogy szép kis végkielégítést fizet neked − teszi hozzá.
Szemmel láthatóan már mindent alaposan végiggondolt.
A barátnőd apjának lakásában élni és a barátnőd apjának
hotelében dolgozni csupa móka és kacagás egészen addig, míg a
barátnőd egyszer csak bejelenti, hogy mostantól valaki mással
kíván mókázni.
Dühös akarok lenni. Sírni akarok. De annyira le vagyok
döbbenve, hogy egyikre sem vagyok képes. Egész testemben
reszketek. Képtelen vagyok akár csak ránézni is Jade gyönyörű
arcára. Inkább lefelé bámulok, arra a londoni látképre, ami
most mintha csak egy makett volna. Miniatűr, távvezérelt hajók
úszkálnak fel-alá a folyón, Hornbyesque vonatok süvítenek át a
Hungerford Bridge-en. Fekete taxik és piros buszok
illeszkednek egymás mellé az utcán, akár egy kirakójátékban.
Szerelmespárok kóborolnak a German Karácsonyi Vásár
standjai között, forralt bort isznak és kacagnak, fiatal
szerelmesek ölelkeznek és csókolóznak. Terryk és Julie-k
andalognak a Waterloo Bridge-en. Mi miért nem vagyunk
közöttük?
London egy pillanatra teljesen elnémul, mintha ezzel a röpke
csenddel adózna a kapcsolatunk emlékének. Csak röviddel
később hallom meg, mi szól a kerék aljánál található hatalmas
hangszórókból: a Now That's What I Call Christmas! című
válogatást a hotelben is szinte állandóan játsszák szeptember
óta, az utóbbi hónapokban karácsonyi dalokon kívül mást nem
is hallottam, úgyhogy az üvegen átszűrődő néhány hangból is
rögtön felismerem, konkrétan melyik dal ez.
Lonely This Christmas.
Ahogy ott állok, és két pofára tömöm magamba a trüffelt,
hogy legalább valamennyire kifizetődjön ez az egész borzalom,
önkéntelenül elnevetem magam. Mintha egy DJ direkt éppen az
életemhez passzoló filmzenét játszana. Jade a jelek szerint nem
találja szórakoztatónak a helyzetet: a kabin másik felében, ami
mintha egy demarkációs vonallal lenne elválasztva az
én felemtől, hirtelen elsírja magát.
Miért sír? Nekem kéne sírnom. Neki nincs joga hozzá.
− Kérem, készüljön fel a hivatalos London Eye-fotóra! − jelenti
be ekkor egy géphang ördögi időzítéssel. − Mosolyogjon!
Nem hiszem, hogy az Eljegyzési Csomag fotóinak
kiválogatásánál a London Eye csapata majd a miénket találja a
legalkalmasabbnak a brosúrába: a kabin két oldalán állunk,
Jade zokog, én mániákusan vigyorgok, miközben tömöm
magamba a csokoládét.
Ellentétben a többi kabinban látható boldog családokkal, akik
a jelek szerint nevetve és csipkelődve élvezik a különleges
élményt, mi egy árva szót sem szólunk egymáshoz az út
hátralévő részében. Nem nagyon lenne értelme. Persze egy
csomó kérdésem lenne, hiszen jóval több válaszra
volna szükségem, de végtére is min változtatna? Hiszen tudom,
hogy vége.
− Tessék, fogd − miután újra szilárd talajra lépünk, egy
műanyag kártyát nyomok Jade kezébe.
− Mi ez?
− A szobánk kulcsa a Sea Containersben, ez is a meglepetés
része lett volna. Úgy terveztem, hogy már jegyespárként együtt
nézzük a szilveszteri tűzijátékot a szobánk teraszáról. De te
egyértelműen nem erre vágysz.
Titokban foglaltam a szobát valamivel korábban, amíg ő az
ajándékboltban nézelődött, de nincs az az isten, hogy egyedül
odamenjek.
Pár pillanatig hallgat, mintha valami nagy és jelentőségteljes
dolgot tervezne mondani.
− Josh, nem megy. Nem tudok ott maradni egyedül − végül
csak ennyit bír kinyögni.
− Miért nem kéred meg George-ot, hogy csatlakozzon hozzád?
Pontosan tudom, hogy George Henley még csak nem is
londoni. Mégis három év után ezekkel a szavakkal veszek
búcsút a nőtől, akit feleségül akartam venni.
Vonakodva elveszi a kulcsot, majd balra fordul, és elsétál az
utcazenészek és a pantomimesek között, az izgatott gyerekekkel
teli régimódi körhinta mellett, a karácsonyi vásár
illatfelhőjében, maga mögött hagyva a fagyasztott joghurtot
áruló emeletes buszt, és elindul a hotelszoba felé,
ahol kettesben kellett volna aludnunk, de most már egyedül fog.
Addig nézek utána, míg el nem tűnik a szemem elől,
miközben még mindig a trüffelt szorongatom. Aztán jobbra
fordulok és elindulok.
Ahogy áthaladok a Westminster Bridge-en, ezúttal ügyet sem
vetek a körülöttem látható ikonikus, kivilágított épületekre.
Nem akarom felemelni a fejem: olyan, mintha mindenki engem
nézne, mintha ítélkeznének felettem. Mintha mindenki tudná,
mi történt. Még a lámpaoszlopokat körülvevő halszobrok
tekintetét is magamon érzem. Egyedül vagyok a világ
egyik legzsúfoltabb városában. Kilencmillió ember − csak
nekem nincs senkim.
Makacsul bámulom a talajt, és ekkor hirtelen egy
ötvenpennys csillan meg a halvány derengésben. Minden
fillérre szükségem van, hogy valahogy visszahozzam a mai
napra költött iszonyatos összeget, úgyhogy lehajolok
és felveszem. Mit is mondogatott mindig anya? „Egy pennyt
látsz? Kapd csak fel, szerencsédet így hozd el!”
Ez azt jelenti, hogy ma ötvenszeres szerencsém lesz?
Sosem voltam olyan babonás, mint az anyám, de ebben a
pillanatban éppen nagyon nagy szükségem lenne arra, hogy
megforduljon a szerencsém. A zsebembe csúsztatom a pénzt,
ami a gyűrűsdoboznak ütközve enyhén megcsörren.
Mi a francnak gravíroztattam azt a nyavalyás gyűrűt? Most
mit kezdjek vele?
Türelmesen kerülgetem a szembejövő, bulizó társaságokat,
akik üvegekkel a kezükben a legjobb helyet keresik az
ünneplésre. Ahogy percről percre közelebb jutunk az éjfélhez,
vagyis az új évhez, a világ szeme a London Eye-ra szegeződik.
Az egész bolygó látni fogja a képeket, amelyek a tűzijáték
fényében készülnek azon a helyen, amit az imént hagytunk el.
Az öröm helyszíne lesz, a diadalmas ünneplésé. A Temze
partján több százezer mulatozó énekel és táncol majd, milliók
bújnak össze a tévéképernyők előtt, és hangosan
visszaszámolnak, hogy éjfélkor megcsókolhassák azt,
akit szeretnek. Tíz, kilenc, nyolc...
Nekem is ezt kéne tennem ezekben a percekben. Az Auld
Lang Syne-t dünnyögve meg kéne csókolnom a jegyesemet,
miközben a tökéletes helyen lévő hotelszobánkból a tűzijátékot
csodáljuk. Ehelyett a következő pár órát egy képtelenül
hatalmas, a Salisbury karácsonyi menüjén nyammogó
ember mellett kucorogva töltöm majd a Megabus egyik ülésén,
úton Bristol felé. És az üres lakás felé, amiből ki kell költöznöm.
Aztán visszamenni egy munkahelyre, ahol fel kell mondanom.
A felismerés szinte mellbe vág. Egyetlen éjszaka alatt
elvesztettem a barátnőmet, az otthonomat és az állásomat.
Amúgy boldog új évet.
 2.

− Nos, Josh, most te is megtanulhatod: ha valami too good

ahhoz, hogy igaz legyen. Rendszerint tényleg így van.
Kíváncsi voltam, mennyi idő után áll elő valaki ezzel a
szellemes riposzttal Jade vezetéknevével kapcsolatban. A parti
nyolc és feledik perce azért még az előzetes számításaimat is
meghaladta.
Még a házba sem lépett be, de Peter bácsikámé lett a
megtiszteltetés. A férfié, aki úgy fest, mintha nem is egy
Mercedes 4*4-esben érkezett volna, hanem egy időgépben,
egyenesen 1976 nyaráról. Pont olyan, mint a Hell and Oates
egyik tagja, az a srác a fura szakállal. Félig kigombolt inge alól
cifra aranylánc és sűrű, ősz szőrzet villan elő.
Az ajtón belépve formálisan, de erőteljesen rázza meg a
kezem, mintha nem egy partin lennénk, hanem egy üzleti
konferencián. Húsz éven át dolgozott a városban, és ezzel nem
csak izmos és korai nyugdíjra és egy menő kocsira tett szert, de
arra a képességre is, hogy mesterien tud kezet rázni bárkivel:
kalauzokkal, kasszásokkal és vécésnénikkel.
− Bocs, nem volt időnk kicserélni − mondja a megbánás
legcsekélyebb jele nélkül, miközben egy ajándékot nyom a
kezembe, majd az unokatestvéreim, Petula, Penelope és Percival
felé int, akik épp most kászálódnak ki a kocsikból, és úgy
elmerülnek az új IPhone-jukban, hogy fel sem pillantanak.
Utálok mások előtt ajándékot kinyitni. Mindig van egy
pillanat, közvetlenül a kibontás után, amikor örömteli mosolyt
kell tettetned. Ma viszont nincs erőm mosolyogni, sőt, tettetni
sem, ezért amikor Peter bácsi várakozóan néz rám, hogy
nyissam már ki végre a csomagot, egy csepp energiám vagy
kedvem sincs vitatkozni vele. Sietve letépem a papírt, és
a csomagból egy könyv bukkan elő. A címe: Hogyan tervezz
tökéletes esküvőt.
Nagyszerű.
A könyv borítóján még mindig ott díszeleg az ára: 1 font 99
penny. Nem vagyok biztos abban, hogy az ajándék maga
sértőbb, vagy ez.
− Egy nap még biztos jól fog jönni!
Felkuncog, majd megveregeti a vállamat, és továbbmegy, hogy
kezet rázzon az előszobában gyülekező többi vendéggel is. A
parti egyre dzsesszesebb, és ezt szó szerint értem, mert drum
and bass helyett Sinatra és Martin szól. Apám nem szereti a
modern zenét, és számára minden modern, ami 1960 után
született.
A zsebembe gyűröm a csomagolópapírt. Még mindig abban a
ruhában vagyok, amit Londonban viseltem tegnap éjjel, mivel
úgy döntöttem, nem megyek vissza a lakásunkba. Egyedül nem,
ezek után nem. Szerencsére a szüleim is Bristol külvárosában
élnek, és ilyen zord időkben a legjobb otthon. Legalábbis azt
hittem.
Az unokatestvérek beözönlenek az ajtón, és elhalmoznak
sajátos, kétértelmű megjegyzéseikkel, mintha az utazás alatt
nem a zenehallgatás lett volna az egyetlen szórakozásuk,
hanem az ideillő vicces egysorosok kiötlése is.
− Jade Toogood? Talán inkább Jade Ne-számíts-semmi-jóra.
− A lánykérés egyértelműen nem volt too good ötlet.
− Egyértelmű, hogy too good volt neked.
Mindent elkövettem, hogy az arcom rezzenéstelen maradjon.
Anyám kicsit túlreagálta, amikor elmondtam neki, hogy meg
akarom kérni Jade kezét, és úgy vélte, jó ötlet azonnal
meglepetés eljegyzési partit szervezni a rokonokkal, barátokkal
és láthatóan egy csomó idegennel. Mi lehet rosszabb annál,
mint olyanokkal tölteni az eljegyzésed napját, akiket alig
ismersz? A válasz: velük tölteni a meghiúsult eljegyzésed
napját.
− De hát már kiküldtem a meghívókat − felelte anyám,
amikor felvetettem, hogy esetleg lemondhatnánk a partit. Úgy
nézett rám, mintha a vendégek már hetek óta a házunk előtt
sátoroznának, nem pedig csak annyit kéne tennie, hogy
körbetelefonál, és megmondja nekik, hogy ne jöjjenek.
Bár legalább az 1960-as években épült házunk homlokzatára
kifeszített ISTEN HOZTA A JEGYESPÁRT! feliratot sikerült
átírniuk viszonylag kreatív módon arra, hogy ISTEN HOZTA A
FIUNKAT! Ez meglehetősen szokatlan fordulat arra, miért
költöztem ilyen gyorsan vissza a szüleimhez. Mások egyszerűen
új bannert vettek volna, megint mások lemondták volna a
partit. De az én szüleim nem ezek a „mások”.
Anyám ugyanis ezer éve várja ezt a napot, vagyis azt, amikor
felvághat a szomszédok előtt. Utoljára abból az apropóból
rendezett partit, hogy én voltam a családban az első, aki
egyetemre ment. Mindenkinek azzal dicsekedett, hogy az
Oxfordot és a Bathot is visszautasítottam a Brookes & Spa
kedvéért. A felvágás valóságos nemzeti sport errefelé, ami nem
is csoda, hiszen Cadburyben nem sok egyebet lehet csinálni.
Mialatt a közeli Weston-Super-Mare rendelkezik legalább egy
mólóval, és a parton szamaragolni is lehet, Cadbury csupán egy
fish and chips-árussal, egy patikával − ami mára hivatalosan is a
helyi Súlyőrző klub találkahelyévé vált −, valamint
egy kocsmával rendelkezik, aminek a falán büszkén feszít AZ
ÉV NEMZETI KOCSMÁJA felirat. Az apróbetűs részből persze
kiderül, hogy az elismerést 1987-ben kapta, és azóta már öt
különböző tulajdonosa volt. A faluból még soha senkinek nem
sikerült diplomát szereznie, én azonban ki akartam szabadulni
innét, világot látni, művészetről és irodalomról
tanulni, szerelembe esni, de a rossz döntéseim következtében
most megint pontosan ott voltam, ahonnan elindultam. Se
barátnő, se karrier... semmi.
 Hátat fordítok az ajtónak, és bekukkantok az ebédlőbe. Apám
mindig arra használja ezeket az össznépi alkalmakat, hogy
pénzt gyűjtsön: skótkockás pólójában, utolsó pár szál hajával a
sarokban álldogál, és fogadásokat szervez arra vonatkozóan,
vajon melyik falusi polgár hal meg legközelebb. Ha sikerül
eltalálnod, ki dobja fel a talpát, bankot robbanthatsz (nyilván
csak azután, hogy apa lefölözte a saját részét). Nem tudom, ez a
rosszabb, vagy az, amikor horrorisztikus összegekért árulni
kezdte a diplomaosztómra kapott extra jegyeket az egyetem
kapujában.
Anyám eközben szintén elemében van: folyamatosan a
szobában köröz, a kezében kis szendvicsekkel teli tálcával,
mintha egy jól fizetett pincérnő lenne az 1920-as évek New
Yorkjából. Nemrég ment nyugdíjba egy ingatlanirodából, és
azóta eléggé rácuppant a csokira, úgyhogy az utóbbi időben
belépett a Súlyőrző klubba, ahol leginkább társasági életet élni
és pletykálkodni szokott. Ezenkívül az egyetlen további
kapcsolata Graham, a terapeutája, akihez minden héten eljár, és
aki állítása szerint a jövőbe lát. Nos, ezt biztosan nem tudta
előre megjósolni anyámnak.
A nagyi, aki egyre kisebb és kisebb lesz, ahányszor csak
látom, a szoba közepén énekel és táncol: az Óz, a nagy varázsló
egyszemélyes verzióját adja elő mindenkinek, aki hajlandó
megnézni. Ő minden parti szíve és lelke.
Bár a partit elvileg az én tiszteletemre rendezték, szinte
egyetlen ismerős arcot sem látok a házunkban összegyűlt
tömegben. Sőt, magára a házra is alig ismerek rá, anya olyan
mértékig telezsúfolta új bútorokkal, díszekkel és mindenféle
csecsebecsékkel, amiket persze apa holnap majd visszavisz
az üzletbe. Ám a házunk most egy napra olyan, mintha a
Lakáskultúra fotózására rendezték volna be. Új a kanapé is, és
mindenhol puffok, párnák és kendők hevernek. A falon és a
polcokon kis, inspiráló idézetekkel teli táblácskák díszelegnek:
MINDEN OKKAL TÖRTÉNIK, MARADJ NYUGODT ÉS
MENJ TOVÁBB, AMI NEM ÖL MEG, AZ MEGERŐSÍT. Még az
italpulton is áll egy üzenet: ÉLJ, SZERESS, NEVESS!
A kandallópárkányon egy csomó iskolás fotót lehet látni
rólam, bár kissé zavaró, hogy a nyomtatóprogram logója
minden képen ott díszeleg az arcomon. Apa úgy vélte, remek
üzletet csinált, és ami még fontosabb, meghekkelte a rendszert
azzal, hogy a kefelevonatot nyomtattatta ki, és nem a képek
10*8-as verzióját, ami „közönséges rablás” lett volna.
A néhány ismerős között megpillantom Madeleine-t, a falu
polgármesterét, aki az ilyesfajta események hivatalos szakácsa,
és biztos vagyok abban, hogy most is szigorúan a kezében tart
mindent. A férjével, Geoff-fal jött, akinek szorongásos zavara
van, vagyis gyűlöli a kínos helyzeteket, és utál nyilvánosan enni.
Észrevettem, hogy mivel nem akar kínos szituációba kerülni,
udvariasságból nem utasítja vissza a felajánlott falatkákat,
úgyhogy az est végére a zsebe általában tele van krémsajtos
és füstölt lazacos minipástétomokkal.
Amint megfordulok, megpillantom a szomszédunkat,
Desmondot is, aki éppen egy feleannyi idős nővel beszélget, és
szörnyű viccekkel szórakoztatja, amiknek még poénjuk sincs.
Rövidesen horkantgatni kezd, és cicceg a hamis fogsorával,
miközben a felesége, Beryl egy fotelben ülve mindenkinek
elmondja, hogy „nem akar az egészségéről beszélni”, majd rájuk
zúdítja a teljes egészségügyi portfólióját. Egyébként lenyűgöző,
hogy ha bárki is beteg lesz az utcában, Beryl azonnal észlelni
kezdi a tüneteket saját magán is, mintha például a demencia
fertőző volna, és egy hónapon belül ki lehetne gyógyulni belőle.
A csengő ismét megszólal, én pedig kötelességszerűen az
ajtóhoz sietek.
− Ó, tényleg annyira sajnálom, Josh! − lép be a gyerekkori
bébiszitterem, Karen.
Anya tényleg mindenkit meghívott. A nőnek a jelek szerint
nem tűnik fel, hogy már két évtized is elszállt, mióta utoljára
ágyba dugott, és a kis Joshnak épp elég volt belőle ennyi is. Egy
Celebrations bonbont nyom a kezembe, amit a vészesen
növekvő ajándékdoboz-, csomag- és csokoládéhalom tetejére
teszek. Múlt héten nyilván pont ilyen csokikat vittünk valami
más alkalomból ugyanezeknek az embereknek, ők pedig most
visszaszolgáltatják a maradék Milky Way-eket és Bountykat.
− Ne aggódj, biztos, hogy nemsokára találsz valaki mást.
− Köszönöm − sziszegem összeszorított fogaim közül. − Arra
legyen szíves − intek a nappali felé, ahol Geoff időközben
alaposan megizzadt.
Nem is tudom, mi rosszabb, a viccek vagy a részvét. Még
egyikre sem állok készen. Nem akarok mást, mint magzatpózba
gömbölyödni valahol, kibőgni a szemem, és magamba tömni az
összes csokit, amit hoztak. Hiszen még csak huszonnégy óra telt
el. Egyelőre nem érdekel, találok-e valakit előbb vagy utóbb.
Nem vágyom arra a gyönyörű, csábító, egyelőre homályba
burkolózó lelki társra, aki mindenki szerint ott vár rám abban
a kinti, hatalmas világban. Jade-et akarom, a jövőt, amit együtt
terveztünk, és vissza akarom kapni az életemet. Ha nem lenne
elég borzalmas, hogy vissza kell költöznöm a szüleimhez,
ráadásul még itt van az egész város is.
Mielőtt köszönthetnék egy újabb idegent a múltamból,
hirtelen visítás hallatszik a nappali felől. Gyorsan odarohanok,
és Geoffot pillantom meg, aki remegve levegő után kapkod:
pánikrohama van. Kinek az ötlete volt meghívni a világ
legszorongóbb emberét a világ legkínosabb partijára? Leroskad
a kanapéra, de mivel megfeledkezett a zsebébe
tömött sajtfalatkákról, most minden tiszta sajt körülötte. Anya
egy nedves konyharuhával rohangál körbe-körbe, és azon
sopánkodik, hogy a foltok nem fognak kijönni. Apa arca
megnyúlik, amikor rájön, hogy nem tudja visszavinni a kanapét
a boltba, és valószínűleg a fogadást is elvesztette. Madeleine,
akit szemmel láthatóan nem visel meg túlságosan a
férje állapota, gyanúsan boldognak látszik, amiért anyám
partija nem veri majd kenterbe a nyári szoáréját. Nagyi
bedobja, hogy folytatná az egyszemélyes show-műsort, Beryl
persze szintén a pánikroham jeleit érzékeli magán, Desmond
pedig feltehetően éppen átalussza valahol az egész
káoszt. Mindenki Geoff köré tömörül, nem igazán tehetek érte
semmit, szóval kihasználom a zűrzavart, és a szobámba
menekülök. Az utolsó, amit látok, hogy Peter bácsi kezet ráz a
kiérkező mentősökkel.
Már tíz éve nem lakom itt, és nem tudok elképzelni
látványosabb interpretációt arra, ha valaki hátrafelé tart az
életében. A szobám meglepő módon érintetlen, a falat még
mindig David Beckham és Michael Owen poszterei borítják, a
polcon egy lávalámpa áll, és a plüssállataim,
amiket gyerekkoromban gyűjtöttem, ott sorakoznak a
szekrényen. Félig arra számítottam, hogy apa feltette a
szobámat az AirBnB-re, de a helyiségben nincs más, csak a
nagypapám, aki az ágyamon ülve Az élet szép-et nézi a tévében,
ügyet sem vetve az odalent kialakuló katasztrófára és pánikra.
− Ne haragudj, Josh, egy kicsit zajos nekem odalent.
Anya egyértelműen nem a családja apai ágától örökölte a
szociális készségeit. Nagyitól eltérően, aki imád a figyelem
középpontjában lenni, a nagypapám sosem kedvelte az ilyen
összejöveteleket. Ami azt illeti, ritkán mutatkozik nyilvánosan.
Kizárólag az idősotthon heti táncórájára hajlandó elmenni
nagyival, és az óra végeztével gyorsan lelép, míg nagyi szeret
még ott maradni egy kicsit beszélgetni. Ezt leszámítva nagyapa
mást sem csinál, mint az öreg orgonáján játszik odahaza, vagy
tévét néz. A különbségeik ellenére mégis majdnem hatvan éve
házasok, és szemmel láthatóan még mindig szerelmesek
egymásba.
− Mi a véleményed róla? − Nagypapa mindig felteszi a
kérdést, és soha nem vagyok biztos abban, mit is akar pontosan
tudni.
− A partiról? Hogy úgy mondjam, nem veszítesz semmit azzal,
ha nem vagy ott.
 − Akkor csatlakozz hozzám, és nézzük együtt a filmet. −
Ezzel megpaskolja maga mellett az ágyat, mutatva, hogy üljek
le.
Amióta csak élek, minden karácsonykor láttam már ezt a
filmet. Ez az egyetlen film, ami képes megríkatni.
Csendben tévézünk, mivel a többiektől eltérően nagypapa
pontosan tudja, hogy nem akarok Jade-ről beszélni. Ahogy
George Bailey és Mary újra egymásra talál a képernyőn, látom,
hogy rájön: talán nem ez a film a legjobb választás számomra
ebben a pillanatban.
− Mindketten tudjuk, mi a vége. Nem akarsz valami mást
nézni? − nyújtja felém a távirányítót.
− Ne bízd rám ezt a döntést, jelen pillanatban semmit sem
tudok jól csinálni − vágom rá. Egy ideig azt hiszem, nem is
hallotta, amit mondtam, mert jó fél percig nem válaszol.
− Szerintem túl szigorú vagy magadhoz. Nem te hoztál rossz
döntést, hanem egy lány, aki most ott mászkál valahol
Londonban − feleli végül.
Miközben beszélgetünk, tovább bámuljuk a tévét, és
mindketten igyekszünk nagyon megválogatni a szavainkat.
− Kösz, nagyapa, de nézd, hová juttattak a döntéseim. Rossz
munkát választottam, aztán rossz lányt is, és egyértelműen
rosszkor akartam megkérni. Legtöbbször fogalmam sincs, mit
akarok, és ha végre elhatározok valamit, a jelek szerint mindig
rosszul döntök. Bocs a kirohanás miatt -pillantok rá. Szükségem
volt arra, hogy végre kimondhassam ezeket a mondatokat, mert
már huszonnégy órája folyamatosan a fejemben keringtek.
Nagypapa megpaskolja a térdemet.
− Tudod, az én fiatalkoromban mi nem hoztunk annyi
döntést, mint ti most, csak sodródtunk az árral. Tizenhárom
évesen otthagytam az iskolát és dolgozni kezdtem. Hogy építész
akartam-e lenni? Nem tudom, sose ismertem mást. Talán
vágytam a zongoraművészi karrierre, de az csak álom maradt.
Akkoriban a férfiak csak tették, amit mások is, és elvették
a szomszéd lányt.
− Talán jobb is volt − mormolom, amíg rá nem jövök,
hogy klausztrofóbiás vagyok, és a szomszéd lány nem más, mint
az a nyolcvanhárom éves hipochonder odalent.
− Talán. Bár nem tudnám megmondani, az volt jobb, vagy ez,
ami most van, de elnézem a generációtokat, és arra gondolok,
milyen szerencsések vagytok, hogy ilyen sok lehetőség áll
előttetek... azt tesztek az életetekkel, amit akartok. Már csak ki
kell találnod, mit akarsz, és tenni érte.
− De honnan tudjam, mit akarok?
− Okos fiú vagy te, ha meglátod, felismered majd. − Most
először fordul felém, aztán rám kacsint, és összeborzolja a
hajam. − Neked jóval több időd van rá, mint nekem.
− Én Jade-et akartam.
− Tudom, és azt is, hogy bármit mondok, nem változtat ezen.
De nekem is tetszett egy lány, mielőtt találkoztam a
nagyanyáddal, és teljesen magam alatt voltam, amikor
helyettem az egyik barátomat választotta. Végül aztán kiderült,
hogy jobb nem is történhetett volna velem, mert pár héttel
később megismertem a nagyanyádat. Képzeld csak el: ha a
dolgok másként alakulnak, te sem lennél most itt.
Láttam pár régi, fekete-fehér fotót nagyapáról, és nehezen
tudom elképzelni, hogyan volt képes egyetlen lány is dobni őt.
Még mindig ugyanolyan jóképű, csak a haja lett barnából
teljesen ősz.
Lassan visszatér a tévé menüjébe, hogy végignézze a
választékot, én pedig ellenállok a kísértésnek, hogy kitépjem a
kezéből a távkapcsolót, és felgyorsítsam a folyamatot.
− Jól látom, hogy most kezdődik a Grincs és a Reszkessetek,
betörők is? -kérdi kíváncsian a csatornák között görgetve.
− Nekem mindegy, mit nézünk.
 − Miért nem dobunk fel egy érmét? Van nálad? − túr a
zsebébe. A jelek szerint kiment a fejéből, hogy a kabátja és
benne a pénztárcája odalent van a fogason.
Én is turkálni kezdek a zsebemben, és megszemlélem a
tartalmát. Kábán meredek az ötvenpennysre, amit tegnap éjjel
felvettem a földről és a mellette lévő gyűrűsdobozra. Látom,
hogy nagyapa észrevette a dobozt, de úgy tesz, mintha ott sem
volna.
− Gyerünk, gyorsan dobjuk fel az érmédet!
Ekkor, ahogy feldobom az érmét, és figyelem, amint kecsesen
megfordul a levegőben... egyszer csak egy ötlet villan a fejembe.
És egyszerűen fantasztikus.
 3.

Legalábbis én fantasztikus ötletnek tartottam.

− Hogy mit csinálsz? Neked teljesen elment az eszed?
Hogy őszinte legyek, nem pont erre a reakcióra számítottam,
miután közöltem a barátaimmal, hogyan tervezem élni az
életemet ezek után.
Egyébként el sem akartam mondani nekik, sőt, pont az
ellenkezőjére készültem. Legalább egy darabig titokban
akartam tartani a dolgot, mert úgy véltem, ha kipróbálom, és jól
sül el, a pozitív eredmények láttán nagyobb eséllyel tartják
majd jó ötletnek. De ahogy ott álltunk a bárpultnál, én
pedig feldobtam az érmét, hogy eldöntsem, Gemet vagy
Thatcherst akarok inni, gyakorlatilag kiszedtek belőlem
mindent.
− Szóval, hogy világos legyen: a következő egy évben minden
döntésedet egy érme feldobásával akarod meghozni? Jól értem?
− kérdi Jake meghökkenve, miközben kifizetjük az italainkat.
Magas, sovány srác, aki szarukeretes szemüvege mögül
fürkészve mered rám, miközben kezével végigszánt eperszőke
haján.
A bárpult mögött álló Nagy D, a hely hatvanas éveiben járó,
1980-as évekbeli Bundasliga-frizurát viselő tulaja, aki imád
belehallgatni a vendégek beszélgetéseibe, szintén zavartnak
tűnik.
− Hát ezt mondtam, nem? − felelem mindkettőjüknek, mintha
egy tömegnek szónokolnék. Úgy érzem magam, mintha
tesztelnének.
− Mi ez, valami fura újévi fogadalom? − érdeklődik Nagy D.
− Azt hiszem, akár így is nevezhetjük.
 Mielőtt belekortyolnék a sörömbe, már tudom, hogy
hibáztam. És rögtön eszembe is jut, miért nem akartam említeni
a dolgot senkinek.
A bárpulttól a terem sarkában álló asztalhoz ballagunk, ahol
Jessie ücsörög. A helyet egy bank előteréből alakították át, és
pont úgy néz ki, mint az összes többi menő gasztropub, ahol
kocsmai kaját szolgálnak fel Michelin-csillagos árakon, csapról
tudsz kézműves sört inni, a berendezés sötét, lelketlen, és
semmi nyoma a tavalyi ragacsos padlónak, kör
alakú faasztaloknak és dartstáblának. Még a falak is zavarba
ejtően néznek ki, mintha nem is ebbe az épületbe tervezték
volna őket. A Clifton-épület százéves történetét három, a
Wikipédiáról leszedett sorban foglalták össze, és rányomtatták
az étlapra.
− Ugye tudod, hogy a legtöbb ember olyasmiket fogad meg
újévkor, hogy lefogy, leteszi a cigit, vagy hogy nem iszik többet?
Jessie, a te fogadalmad micsoda? − kérdi Jake, miután leülünk
Jessie mellé, akinek sötét haja most le van engedve, és bár
legalább olyan magas, mint én, majdnem a derekáig ér. Rikító
narancssárga pufidzsekibe burkolózik, mintha St. Moritzban
lenne. Mindig fázik és folyton elégedetlen az öltözékével.
Miközben Jake csak kétségbeesetten próbál hipszter lenni,
Jessie-nek csuklóból megy, bár észre sem veszi.
− Az enyém? Lefutom a londoni maratont − feleli kissé túl
lelkesen egy ekkora tortúrához képest.
− Oké, ez is elég nagy marhaság, de sokkal normálisabb dolog,
mint az összes döntésnél feldobni egy érmét − vágja rá Jake.
− Mi ez a pénzfeldobás?
És most már Jessie is tudja. Remek.
− Nem hallottad Josh őrült ötletét, miszerint minden döntését
egy érme feldobásával akarja meghozni egy éven keresztül?
− Nem. Megőrültél, Josh?
Úgy látszik, ez az általános reakció.
 − Nem tudom elhinni, hogy csupán hetek teltek el, mióta
utoljára láttunk, de neked sikerült megkérned egy csaj kezét,
majd szakítani, elveszteni az állásodat, hazaköltözni, és úgy
dönteni, hogy az egész életedet egy érmére bízod. Ez történik,
ha nem vagyok itt, hogy tanácsot adjak? − bosszankodik Jake
drámaian.
A szavai nyomán nagyjából olyan vidámnak látom a
karácsonyomat, mint az Eastenders karaktereiét.
− A Hewlett Packardnak bejött. Tudtátok, hogy ők is egy
érme feldobásával döntötték el, mi legyen a nevük? − vágok
vissza.
− Ez jogos, a Packard Hewlett név inkább illett volna egy
menő ügyvédi irodához, mint egy számítástechnikai céghez, de
ez csak egy döntés volt. Nem dobáltak föl érmet minden adandó
alkalommal, és nem így tervezték meg a számítógépeiket sem.
− Szóval tényleg minden egyes döntést így akarsz meghozni?
Hogy milyen zoknit vegyél fel? Milyen szendvicset egyél?
Feldobom az agyam, ez őrület, már bocs a szójátékért − vihog
Jake.
− Igen − felelem, és egyúttal rájövök, hogy minden bizonnyal
nem gondoltam ezt át alaposan. − Csak úgy érzem, eddig nem
hoztam valami jó döntéseket, úgyhogy miért ne hagyjam a
sorsra a dolgokat egy kicsit? Talán az érme segít, hogy
megtaláljam önmagamat és a szerelmet. Mégis mit veszíthetek?
− A méltóságodat − kuncog Jessie halkan.
− Ne, ne, Jessie, ne nevesd ki. Most, hogy elmagyarázta, már
tökéletesen érthető − teszi hozzá Jake szokás szerint gúnyosan.
− Tegnap este azt olvastam, hogy egy felnőtt ember
nagyjából harmincötezer döntést hoz egy nap, több mint
egymilliót egy hét alatt és húszmilliót évente. Gondoljátok csak
el, mennyit agyalok, milyen sok időt veszítek ezzel, és ebből
hányszor döntök rosszul! − érvelek hevesen, miközben a
barátaim udvariasan kortyolgatják az italukat.
 A heti kocsmakvíz kezdetére várunk a Criketer's Armsban; ez
a karácsonyi szünet utáni első kvízest. Akkor ismertem meg
őket, amikor mindhárman a hotelben kezdtünk dolgozni, és
azóta is heti rendszerességgel találkozunk. Jake pár hónap után
otthagyta a céget, és most egy másik hotel üzletvezetője
Bristolban, ami jól hangzik, amíg ki nem derül, hogy
a munkahelyét a TripAdvisor a harmincötödik helyre sorolja az
összesen harminchatból. Jessie pár éve lépett le, és azóta
tanítóként dolgozik egy általános iskolában. Láthatóan a
szállodavendégeknél még az ötéves gyerekek is kevésbé
bosszantóak. Mindketten fiatalabbak nálam, amire folyton
emlékeztetnek is.
− Ez az érmedobálás Jade miatt van, igaz? − Jessie, aki
eddig elgondolkodva kevergette az italát a szívószálával,
hirtelen felpillant rám, mintha valami nagy rejtélyt oldott volna
meg.
Miért kezd ez az egész egy terápiás ülésre hasonlítani? A
döntésemnek semmi köze Jade-hez. Csak rólam szól, és arról,
hogy változtatni akarok. Jobbá akarom tenni az életemet.
− Nem Jade miatt − felelem szigorúan.
Nyilvánvaló, hogy nem hisznek nekem.
− Bocs, ki az a Jade? − érdeklődik Jake új pasija, miközben
helyet foglal az asztal mellett.
Most ismertük meg. Alacsony srác, világosszőke, borzas
hajjal, és a közösségimédia-marketingben dolgozik. Pont
olyannak tűnik, mint aki elmegy egy fesztiválra, aztán egész
évben viseli a karszalagot.
A Jade-del való szakításom sok mindenre hatással volt.
Nemcsak a barátnőmet veszítettem el, de a negyedik
csapattagunktól is el kellett búcsúznunk. Pedig mi voltunk Josh,
Jade, Jessie és Jake − „a négy J-s”.
Az övé marad a lakás, az enyém a kvízcsapat. Nagyszerű.
 Kiderült, hogy a csapatban sokkal egyszerűbb és gyorsabb
volt pótolni őt, mint az életemben. Egykettőre találtunk valakit,
akinek a neve ráadásul szintén J-vel kezdődik.
Jake.
Igen, Jake pasijának a neve szintén Jake. Elég zavaró. Az
elmúlt pár hétben gyakran agyaltam azon, miért utal magára
(az eredeti) Jake egyes szám harmadik személyben. Például
amikor megkérdeztem, mivel töltötte a hétvégét, olyasmit
válaszolt, hogy „Jake játszik egy színdarabban,
úgyhogy elmentünk rá”, vagy „Jake-nek dolgoznia kellett, szóval
nem sok mindent”. Azt hittem, ez valami fura szokás, hogy
harmadik személyben beszél magáról, úgyhogy viccből
utánozni kezdtem: „Ó, ez nagy kár, mert Joshnak többször is
eszébe jutott, hogy összefuthatnátok.” Csak most jöttem rá, mi
a helyzet, amikor bemutatta őt, és a srác áthajolt az asztalon,
hogy kezet rázzon velem.
− Szóval azt hiszed, rossz döntést hoztál Jade-del
kapcsolatban, és ezért döntöttél úgy, hogy mostantól egy érme
irányítsa a sorsodat? − veti fel Jake Jake-je.
Nem, nem, nem. Ennek semmi köze Jade-hez.
Máris utálom Jake Jake-jét. Nem értem, miért ilyen nehéz
feldolgozniuk, amit mondtam nekik. Igazán nem olyan
bonyolult.
Életem minden döntése előtt feldobok egy pénzérmét. Mi
ebben a fura?
− Isten hozott titeket újra itt, srácok! Gondolom, már
mindenki pezseg a kvízgalomtól! − csicsergi Kicsi D, miközben
egyik asztaltól a másikig járva beszedi a belépti díjakat. Kicsi D
Nagy D idősebbik fia, és egyben a játékmester. Ironikus módon
több mint fél méterrel magasabb az apjánál, és máris tök
kopasz.
− Tessék − nyomom a kezébe az aprónkat.
− Váltás volt a csapatban? − kérdi.
 − Igen, olyasmi.
Mindenkivel meg kell osztanom, hogy faképnél hagytak?
− Reméltem, hogy még nyaralnak − suttogja Jessie.
− Mindig itt vannak. Konkrétan egyetlen kvízestet sem
hagytak ki az elmúlt három évben − felelem, miközben nézem,
ahogy elfoglalják a szokásos asztalukat a bár mellett.
− Kicsodák? − kérdi Jake Jake-je kíváncsian.
− A legnagyobb riválisaink, a Kvízlám Szélsőségesek.
Három asztrofizikus-hallgató a Bristoli Egyetemről, akik
minden héten megnyerik a kvízt, mármint konkrétan minden
egyes héten. Három éve versenyzünk velük, de sose sikerült
legyőznünk őket − magyarázza Jake.
Még a Disney-témakörben (Jessie sosem nőtt fel) és a
musicalekben (Jake minden kedden az AmDrambe jár) való
jártasságunk, valamint az én nagyjából 2001 óta gyarapodó, a
Bristol City Football Clubban összeszedett szakértelmem sem
elég ahhoz, hogy szembeszállhassunk a Kvízlám Szélsőségesek
átfogó tájékozottságával.
− Ez egy komoly rivalizálás? Mibe rángattál bele?
− Nem, szinte tudomást sem vesznek rólunk. Ez a legrosszabb,
hogy láthatóan nem is számolnak velünk ellenfélként.
− Jók vagytok egyáltalán? − folytatja Jake Jake-je.
− Szerintem nem vagyunk rosszak, egyszerűen csak nem
lehet őket megverni − vágja rá Jessie.
− Igen, bárhol máshol valószínűleg mi nyernénk − teszi hozzá
Jake.
− Mindenképpen − bólogatok.
Figyelem őket, ahogy a papírjaikra firkálgatnak, miközben mi
még mindig kínlódva próbálunk nevet társítani az arcokhoz.
− Azt gyanítom, ez a fő bevételi forrásuk. Kocsmáról
kocsmára járnak minden héten, és mindenütt tarolnak.
− Ami nem túl fair másokkal szemben − siránkozik Jessie.
 − Csak azt reméljük, hamarosan lediplomáznak, és elhúznak
innen -jegyzi meg Jake bizakodóan. − Bár vicces minden héten
figyelni, mennyire felhúzza magát Josh a vereségünkön.
− Jake, hallottad már azt a sztorit, amikor Josht kirakták
egy gyerekzsúrról, mert akkora lúzer volt? − Jessie imádja
mesélni ezt a történetet.
Csak azt felejti el megemlíteni minden alkalommal, hogy
amikor kiraktak egy gyerekzsúrról, akkor még én magam is
gyerek voltam. Felnőttként már nem szokásom zsúrokra járni,
és senki sem kér meg, hogy szíveskedjek elhagyni a bulit,
miután nem tudtam visszarakni a szamár elveszett farkát.
− Oké, srácok, kezdünk is! Mindenki felkészült? Akkor az első
kérdés... -harsogja kicsi D, és ezzel megment attól, hogy Jessie
tovább égessen.
− Visszafelé haladva: A Nagy Tényvadászoknak negyvenhét
pontja van. -Kicsi D vigyázva ejti ki a következő nevet −, az
Általános Kihívásnak negyvenöt, a Trivia Newton Johnnak
negyvennégy.
Kihagyott volna bennünket? Biztos, hogy a zenei körben
vesztettük el a legtöbb pontunkat. Kicsi D szájharmonikán
játszott el bizonyos dalokat, mi pedig, ha megölnek, se tudtuk
volna megmondani, hogy amit hallunk, az Jim Morrison vagy
Van Morrison.
− Az első helyen pedig döntetlen az állás!
Vezetünk? Csak nem?
− „A négy J-s” és a „Kvízlám Szélsőségesek” egyaránt
ötvenkilenc pontot szereztek!
Biztos elszámolta!
A Kvízlám Szélsőségesek rémülten néznek ránk.
− Oké, két másodperc múlva következik a mindent eldöntő
kérdés, és kiderül, ki nyeri meg az e heti játékot!
Kicsi D egyértelműen nem készült fel erre a szituációra, és
most lázasan keresi a telefonján a megfelelő kérdést. Kínos
csend üli meg a termet, csak a konyha felől hallatszik zaj. A
kocsmát betöltő illatok ellenére még nem sikerült
visszanyernem az étvágyamat a tegnapelőtti sokk után. Jessie
egész este a sült krumpliján nyammog, Jake Jake-je pedig épp
most tömi magába a quinoa-burgerét.
Hát persze, hogy vegán.
− Oké, szóval... kérem, írjátok le a válaszotokat egy darab
papírra, és ne feledjétek, ez a mindent eldöntő kérdés.
Átlagosan hány eurónyi összeget gyűjtenek össze a Trevi-kút
fenekéről évente?
Fogós kérdés.
Zavartan nézünk egymásra. Szerintem még mindig nem
dolgoztuk fel, hogy a győzelem közelébe jutottunk. Azok után,
hogy hétről hétre folyton idejárunk, végre megízlelhetjük a
győzelem édes ízét, amit a Kvízlám Szélsőségesek minden
alkalommal élvezhetnek?
− Mit gondoltok? − hajol át Jessie az asztalon, amit mostanra
elborítanak az üres poharak és tányérok.
Suttogva átbeszéljük a dolgot, nem mintha számítana, mivel
halvány gőzünk sincs a válaszról, még megbecsülni is alig
tudjuk. Jessie hirtelen felkapja a tollat, és lejegyez néhány
számot.
− Mit számolsz ki? − kérdem.
− Csak leírom, hány eurót hagynék ott én, és
megszorzom háromszázhatvanöttel − feleli.
− Vérbeli tanár.
− Ezer euró egy nap, az háromszázhatvanötezer euró egy
évben, ez reálisnak tűnik?
− Ezt tényleg le kellett írnod? − csipkelődöm.
− Nem tudom, szerintem több − szól közbe Jake Jake-je. −
Csak gondoljatok bele, hány turista fordul meg ott naponta, és
mindenki pénzt dob bele. Hiszen ezt teszed, ha Rómában jársz,
nem?
 − De minden alkalommal beledobnak egy egész eurót, vagy
csak centeket?
− Nem mindenki olyan szűkmarkú, mint te − vág vissza
nekem Jake csibészes vigyorral.
A Kvízlám Szélsőségesek asztala felé pillantok, és próbálok
olvasni a szájukról.
− Oké, menjünk egy kicsit feljebb. − Jessie újabb számításba
kezd. -Mondjunk félmilliót?
− Én megvettem − bólintok.
− Nem, szerintem másfél milliónál is több. Mintha már
olvastam volna róla valahol. − A két Jake helyeslő pillantást vált.
− Biztos ilyen sok? Nem lenne jobb a kettő között? − Jessie
tolla a papír fölött lebeg.
− Még tíz másodperc, srácok. Tíz, kilenc... − harsogja Kicsi D.
Tehetetlenül nézünk egymásra.
− Mivel pénzről szól a kérdés, miért nem dobjuk fel az
érmédet, Josh? -javasolja Jake.
Végre meggondolták magukat a tervemmel kapcsolatban!
− Oké. Ha fej, ötszázezer eurót mondunk, ha írás, másfél
milliót. Mindenkinek rendben van? − kérdem sietve.
− Négy, három.
Hát itt van az érme első nagy döntése. Ha nyer nekünk száz
fontot, bebizonyíthatja az összes kételkedőnek, hogy jó döntés
követnem az utasításait.
− Írjátok le a válaszotokat!
− Valószínűleg amúgy sem nyertünk volna − jegyzem meg
mogorván, miközben kiballagunk a kocsmából, kicsit még
mindig izgatottan, amiért majdnem megvertük a Kvízlám
Szélsőségeseket. Ha Jake, Jake és Jessie nem lettek volna eleve
szkeptikusak az érmével kapcsolatban, most már biztosan azok.
− Ha rám hallgattok, igenis nyertünk volna − dohog Jake,
miközben Jake búcsúzóul megöleli Jessie-t. − És semmiképp sem
kellett volna odakiabálni Kicsi D-nek, hová dugja a
szájharmonikáját. Nagyon nem tudsz veszíteni.
− Nem is igaz! − ellenkezem.
− Még mindig Jade miatt dühös.
− Ennek semmi köze Jade-hez! − kiáltom Jake és Jake után,
miközben búcsút intenek, és hazafelé indulnak a sötétben.
− Mi a véleményed Jake-ről? − kérdi Jessie, ahogy
hallótávolságon kívül kerülnek.
Egy pillanatra bevillan, milyen volt együtt dolgozni vele a
hotel recepcióján, és kibeszélni minden egyes érkező párt.
Ugyanazon a napon kezdtük a munkát, és osztoztunk a lusta
csevegés szeretetében és a feladatunkkal kapcsolatos teljes
apátiában. Bár Jade még ott maradt, miután Jessie elment, a
hangulat már nem volt ugyanolyan.
− Jake Jake-jéről?
− Annyira zavaró, nem?
− Nekem mondod? Amúgy kedvesnek tűnt, és elég jól
szerepelt a kvízen, ami kulcsfontosságú. Bár pár óra után nehéz
kiismerni valakit. Nézz csak rám, nekem évek alatt sem
sikerült.
Jessie elgondolkodva ballag mellettem a buszmegállóig − az
utcán nincs senki rajtunk és pár hazafelé tartó diákon kívül.
Eddig sosem érdekelt, hogy nem tudok vezetni − hiszen előbb
Londonban laktam, majd Bristol közepén -, most viszont az
isten háta mögé kell hazamennem egy elég kiszámíthatatlan
buszjárattal. Tizenhét évesen meg akartam szerezni
a jogosítványt, és sikerült háromszor is elpuskáznom. Minden
alkalommal ugyanaz az oktató vizsgáztatott, akinek az volt a
szavajárása, hogy „nem én buktatom meg az embereket, ők
buktatják meg magukat”. Ezek után soha többé nem voltam
képes a szemébe nézni, vagy rávenni magam, hogy
újra megpróbáljam.
 − Nem kell megvárnod velem a buszt − mondom, mert látom,
hogy Jessie reszket a rikító színű pufikabátjában, miközben a
meleg lakása csak pár perc távolságra van.
− Semmi gond, szívesen. Nemsokára jön − pillant fel az
elektromos kijelzőre. Nem tűnik túl pontosnak, mert már négy
perce makacsul nyolc perc várakozást jelez. − Szóval találkoztál
már vele az eset óta?
Ezek szerint a London Eye-on történt összeomlást mára már
csak „eset”-ként aposztrofáljuk. Jade pedig egyszerűen „ő” vagy
„a lány”.
− Nem, hiszen nyilvánvalóan nem akar látni. Beadja majd a
holmimat a hotelbe, hogy elhozhassam. A szintetizátorommal
együtt.
− Gondolom, ez a baj azzal, ha a csajod apjának a lakásában
élsz.
− És ha az övé a hotel is, ahol dolgozol.
− Tudom, hogy most szar, de figyelj, most legalább találhatsz
olyan munkát, amit tényleg élvezel. Ott csak elpazaroltad a
képességeidet. El kellett volna jönnöd velem együtt.
− De még mindig fogalmam sincs, mihez lenne kedvem. Te
legalább tudtad, hogy tanítani akarsz.
− Tuti, hogy rá fogsz jönni. Csak gondolj arra, hogy soha többé
nem kell éjszakai és hajnali műszakokat vállalnod. Van elég
megtakarításod?
− A nagyját a gyűrűre költöttem! Szerencsére a hotel még
kifizeti a maradék pár hetemet, az remélhetőleg elég lesz, amíg
találok valami mást.
− Ez legalább jó hír, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan
találsz valamit. Egyébként nem is baj, ha tartasz egy kis
szünetet. Folyamatosan dolgozol már... mióta is? Hét éve? Jót
tesz majd, hogy lesz egy kis időd magadra.
− De ha azt se tudom, mit keresek, mégis, hogy találjam meg?
− Tudni fogod, ha megtalálod. Hidd el, minden kialakul majd.
 − Kösz, Jessie, remélem, így lesz. Jelenleg ugyanis gőzöm sincs,
hogyan alakultak így a dolgok. Ha nem lenne elég, hogy
megkéred a lány kezét, akit szeretsz, és nemet mond, még az is
kiderül, hogy megcsalt, ráadásul a lakásodból is ki kell
költöznöd, a munkádat is elveszíted.
− A lány, akit szerettél, vagy akit szeretsz? Ne mondd, hogy
még mindig szereted. azok után, amit tett veled.
− Tudom, hogy utálnom kéne, de csak arra tudok gondolni:
vajon hol ronthattam el? Mit tettem? Miért lépett le valaki
mással?
− Hidd el nekem, te nem tettél semmi rosszat. Tudom, hogy
Jade az én barátom is, és kedvelem őt, de ne már, Josh: ez
nagyon durva húzás volt tőle. Az ilyesmit nem lehet jóvá tenni.
Sokkal jobbat érdemelsz. Gondolj erre az egészre úgy, hogy
kaptál egy jó nagy pofont, mielőtt késő lett volna.
Jó tudni, hogy mellettem áll, de bármit is mond, nem tud
segíteni azon, hogy mást se kívánok, mint hogy most Jade
lakásába mehessek haza. Gondolni se bírok arra, hogy most ő
van ott helyettem.
A beszélgetést a megérkező busz szakítja félbe, ami persze
abszolút nem akkor jött, amikorra ki volt írva. Beáll mellénk,
csaknem felhajt a járdára, én meg fel nem foghatom, hogyan
kapott jogosítványt ez a buszvezető.
− Tudom, hogy most nem érzed így, de minden rendbe fog
jönni, Josh. Komolyan mondom. És akár akarsz beszélni róla,
akár nem, én itt vagyok -mosolyog Jessie.
− Köszönöm, és bocs, hogy nem nyertük meg a pénzt ma este.
− Tudom, olyan közel voltunk! Talán legközelebb.
Ekkor a buszsofőr türelmetlenül köhint egyet, és elkezdi
bezárni az ajtót, úgyhogy búcsút intek, és felszállok a semmi
közepébe tartó járműre.
 4.

Még reggel kilenc óra sincs, és már tizenhétszer feldobtam az

érmét.
Fej. Felkeljek, vagy inkább maradjak ágyban. Huh.
Írás. Fürdő helyett zuhany.
Írás. A farmer nyer a vászonnadrággal szemben.
Írás. Zabkása helyett müzli.
Fej. Almalé helyett narancslé.
Ehhez villámgyorsan hozzászoktam, de ahhoz még mindig
nem sikerült, hogy hazaköltöztem, és megint a szüleimmel élek.
− Ha folyton csak dobálod azt az érmét, ahelyett hogy
elköltenéd, elveszem − fedd meg apám viccesen, miközben leül
mellénk a reggelizőasztalhoz, és kinyitja az újságját.
Leszámítva a vadonatúj, krémsajtfoltos kanapét, a ház ismét
normálisan néz ki most, hogy minden partikelléket visszavittek
a boltba.
− Megkérdeznéd az érmét, hogy nyerni fog-e a City ma este? −
pillant fel apám a sportrovatból.
− Tudod, apa, az érmének nincs varázsereje. Nem tudja
megjósolni a jövőt.
Reménytelenül görgetem az álláshirdetéseket a telefonomon.
Egyiket sem érzem testhezállónak. A jelek szerint még a
legegyszerűbb pozícióhoz is hét interjúkörön kell átesni, és a
kezdőknek meghirdetett melókhoz is minimum öt év
tapasztalatot kérnek. Ami pedig érdekesnek tűnik, arról rögtön
kiderül, hogy fizetetlen gyakornoki munka.
− Egyikőtök sem túl nagy segítség − sóhajt fel anyám,
miközben az IPadjén összeállítja az online bevásárlólistáját. −
Megmondanátok, mit szeretnétek vacsorára a héten?
A hazaköltözésem utáni első pár napban még sült hússal és
sztékkel kényeztettek, de a legutóbbi három estén már csak
babos pirítós volt, és fogalmam sincs, vajon apa kevesebbet
akar-e költeni, vagy csak tőlem szeretnének megszabadulni,
amilyen hamar csak lehet.
Mielőtt válaszolhatnék, a telefonom rezegni kezd. Rápillantok
és látom, hogy Jade-től érkezett üzenet.
Folyamatosan üzenget nekem. Nem a bocsánatomért akar
esedezni, vagy újból összejönni velem, hanem Jeremy miatt
nyaggat. Mindenki folyton azt szajkózza, hogy karácsonyra nem
szerencsés kutyát adni, de a nyulakról egy szót sem ejtenek. Se
a lökhárítómatricákon, se a tévéreklámokban, ráadásul nincs
huszonnyolc napos visszavételi garancia sem. A tervek szerint
a jegyesemmel töltöttem volna az új évet az új, modern
családunkban, ehelyett most egy nyúl felügyeletéről vitatkozom
vele.
− Most mit akar? − érdeklődik anyám az IPadje fölé hajolva.
Felnőttként hazaköltözni nem csak azt jelenti, hogy minden
este babos pirítóst vacsorázol, hanem azt is, hogy elfelejtheted a
magánélet fogalmát. Anya az összes üzenetemet elolvassa, apa
pedig nyilván a Királyi Posta alkalmazottjának hiszi magát,
mert minden levelemet kinyitja, mielőtt ideadná. Átvizsgálja a
bankszámlakivonatomat, elolvassa a személyes levelezésemet, a
meghívókat pedig kitűzi a naptár mellé.
− Azt akarja tudni, elviszem-e Jeremyt − felelem, mert tudom,
hogy nincs értelme titkolóznom. − Úgy tűnik, George allergiás a
nyulakra.
Mintha kést döfnének a szívembe, ahányszor csak megemlíti
a nevét.
Apa és anya egyszerre ereszti le az IPadet és az újságot.
− Ha idehozod azt a nyulat − kezdi az apám −, te állod az
összes költséget. És gondoskodsz róla, mert én ugyan nem
takarítok utána.
− Jól van, értem. Majd én elintézek mindent.
Az egyetlen gyerekkori háziállatom egy aranyhal volt, ami
rejtélyes módon elhunyt, miután a kisállatkereskedés felemelte
a haleledel árát. Nem állítom, hogy apa szándékosan tette el láb
alól, de visszatekintve kicsit gyanúsnak tűnik a dolog.
− Hogy érint téged, ha megemlíti őt... vagyis George-ot? −
tátogja anya.
Ami azt illeti, imádok a pasas haláláról fantáziálni, és
részletesen megtervezni a lehetőleg rettentően kegyetlen
kinyírását.
− Nem is tudom. Azt hiszem, még nem tudatosult bennem,
hogy komoly köztük a dolog − felelem.
Igazság szerint a legjobban az zavar, hogy nem tudom, mije
van annak a fickónak, ami nekem nincs. Jó, hát elsősorban
pénze, ezenkívül jóképű is, miközben nekem nincs munkám és
a szüleimmel élek, de akkor is.
− Kérhetek neked egy időpontot Grahamnél, ha akarod. Talán
jót tenne, ha beszélnél valakivel.
Amikor már azt hiszem, nem lehetne rosszabb a helyzet, az
anyám el akar küldeni a terapeutájához. Ahhoz az emberhez,
aki szerint anyám jelenlegi problémái a tizenhetedik században
élt önmagához vezethetők vissza. Legutóbb az egyik
csodagyógyítójához rángatott el, mert izgultam a
vizsgáim miatt, és meg volt győződve arról, hogy az
akupunktúra segít majd. De én egy valódi kínai gyógyítóra
számítottam, nem Sue Leere a szomszédból, aki az internetről
tanulta a módszert.
− Nem, kösz, nem igazán vágyom találkozni Grahammel.
− Oké, akkor miért nem nézzük meg, mit mond mára a
horoszkópod? -Anya kiveszi apa kezéből az újság vonatkozó
részét.
 Az apám, aki egyszerűen képtelen az érzéseiről beszélni,
kelletlenül felpillant.
− Jobb neked nélküle, fiam − mondja a lekváros pirítósán
csámcsogva.
Bólintok, mert fogalmam sincs, mit felelhetnék.
− Akkor befogadjuk Jeremyt, ugye? − kérdi anya, miközben
apa visszatér a sportrovathoz.
− Szerintem kérdezzük meg az érmét.
És ma már tizennyolcadszor dobom fel a kis tárgyat a
levegőbe.
− Mi lett? A fej mindig igen, az írás pedig nem? −
kíváncsiskodik anya az eredményre várva.
− Igen, és fej lett. A jelek szerint van egy új családtagunk −
ezzel szétnyitom az ujjaimat, és megmutatom nekik az érmét.
Apa felsóhajt − nem tudom, hogy Jeremy vagy a
focieredmények miatt.
− Elvigyelek kocsival? − javasolja anya.
− Nem, megoldom, kösz − felelem, és felállok az asztaltól. − És
bármit, anya, csak babot ne, kérlek...
Felszállok a városba tartó buszra, és zenehallgatással ütöm el
az időt, miközben minden létező vidéki városkán áthaladunk.
Csak a leszállásnál veszem észre, hogy a fejhallgatóm nem
csatlakozott rendesen a telefonomhoz, ezért a busz közönsége
velem együtt hallgatta újra meg újra az Unbreak My Heartot
egész úton.
Végül belépek a Bristol fölé magasodó modern lakóházba, ami
arról a botrányról lett híres, amikor Cherie Blair befektetésként
megvásárolt benne egy csomó lakást. Jade azt mondta, nem lesz
otthon, úgyhogy megnyomom a műszaki bejárat gombját, hogy
ne kelljen a főbejáratot használnom, és felliftezek a legfelső
emeletre. Felérve eszembe jut az első randink, amikor a Bristoli
Állatkertben mászkáltunk, és utána felhívott magához. Egész
nap nevettünk és ugrattuk egymást, megtárgyaltuk, milyen
állatok lennénk, kéz a kézben sétálgattunk az ijesztő
hüllőházban, és pingvineket etettünk. Amikor hazakísértem,
megkérdezte, nincs-e kedvem megnézni egy filmet, de csak pár
percet láttunk belőle, mert szinte rögtön egymásnak estünk a
kanapén. A fantasztikus kilátást csak másnap reggel vettem
észre: tényleg ez volt a legcsodálatosabb látvány, amit egy
bristoli épület csak kínálhatott.
Kíváncsi vagyok, vajon Jade George-dzsal is mindenütt
csinálja-e a lakásban.
A kanapén, a hálóban, a konyhában, a fürdőszobában.
A lakás egyébként sem túl nagy: egy szoba, egy kedves kis
konyha, egy előszoba és a fürdőszoba, de az előszobába lépve
rögtön észreveszem Jeremy kis ketrecét. Odabent alszik ő,
ennek a káosznak az ártatlan szemlélője. Az állatkereskedés
szerint mininyúl, de nincs rajta semmi mini, sokkal inkább egy
alaposan elhízott nyuszinak mondanám. És tekintve,
hogy jelenleg munkám sincs, nem tudom, hogyan fogom
megoldani az etetését.
A ketrec mellett egy papírdoboz áll, de nincs ráírva semmi.
Feltépem a ragasztószalagot, és látom, hogy Jade a maradék
cuccaimat dobálta bele. Néhány konyhai eszköz, pár könyv és
egy kis fémdoboz, tele szentimentális apróságokkal, amikről a
jelek szerint úgy gondolta, többet jelentenek nekem, mint neki.
Elképesztő, hogy az életem három éve beleférhet egy
dobozba. Egy teljes kapcsolat, az összes közös pillanat és emlék
egyetlen kekszesdoboz méretű tartóban. Átlapozom a mallorcai
nyaralásunkon készült polaroid képeket, mozijegyeket,
szülinapi üdvözlőkártyákat, karácsonyi és Valentin-napi
képeslapokat, „csak úgy”-képeslapokat. Különös látni, milyen
kevés fotón vagyok rajta: én mindig csak a fényképész
voltam, Jade pedig a modell.
Megfordulva észreveszem, hogy bár Jeremy még mindig
szunyókál, a szeme félig nyitva van. Talán Jade kérte meg, hogy
tartson szemmel. Csak fel kéne kapnom a cuccaimat, és
elindulni, de inkább az érme engedélyét kérem, hogy a ketrec
mellett ellépve beljebb menjek a lakásba. Különös így lopakodni
olyan helyen, amit úgy ismerek, mint a tenyeremet, de
muszáj nyomokat találnom, hogy rájöjjek, George beköltözött-e
már.
A mosdókagylónál csak egy fogkefét találok, nincs se
férfikabát a fogason, se férficipő a cipőtartón. Ami azt illeti, ha
körülnézek, a papírdobozt leszámítva a lakás egy cseppet sem
változott. A „keresd az eltérést” játék elég nagy kihívás lenne,
tekintve, hogy idebent az összes díszítőelem és bútor Jade
tulajdona. Korábban sosem éreztem így, sőt, eszembe sem
jutott, de úgy tűnik, én csupán vendég voltam.
Kevesebb nyomot hagytam a lakáson, mint az esőcseppek az
ablaküvegen.
Mereven állok, és bámulom a lakás egyik falát alkotó ablakot.
Látom magam előtt, ahogy Jade egy fekete-fehér fotón pózoló
filmsztár módjára cigizik az ablaknál, miközben én egyszerre
bosszankodom a káros szenvedély miatt, és aggódom, nehogy
kiessen. Vagy amikor egyszerűen csak felültünk az asztalra,
csókolóztunk, boroztunk, és figyeltük az alattunk elterülő
világot. Az zökkent ki gondolataimból, hogy az eddig
lágyan szemerkélő esőből hirtelen valóságos árvíz lesz, vadul
veri az ablakot és hangosan dobol a tetőn. Odalent a Park
Streeten − ami ilyenkor általában kávét cipelő diákokkal van
tele − szinte egy lélek sem jár, csak a víz zubog lefelé a
domboldalon. Egy nő egy darabig küzd az esernyőjével, majd a
St. George's állványzata alatt keres menedéket. Egy tetőtől talpig
narancssárga munkaruhában pompázó férfi figyeli, ahogy a
levelek, amiket az imént gereblyézett össze a járdáról, makacsul
visszahömpölyögnek az autók elé, amik már most, a nap
közepén égő fényszóróval közlekednek. A szél bömbölve süvít a
házak között, a fák hevesen hajladoznak. A sirályok és a fehér
sapkás építőmunkások lemenekülnek az épületek tetejéről, ahol
lassan medencévé gyűlik össze az esővíz. Az ablakot verő esőn
át a festői Cabot Tower, az őt körülvevő zöld parkok és a Bath-
kőből épült György-korabeli lakóházak olyanok, akár egy
pointilista festmény. A sűrű ködben a Mendip-dombság szinte
eltűnik a horizonton, a Great Britain hajó árbócának és a Bristol
Cathedralnak is csak a sziluettje látszik.
Hirtelen hangos kopogás hallatszik, én pedig ijedten
megpördülök. Ki lehet az? Biztos nem Jade, hiszen neki van
kulcsa. De ki jönne ide ilyenkor? Az egyik szomszéd? Párat
ismerek közülük, mert egyszer részt vettünk egy elég kínos
összejövetelen a szomszédban, amikor is a társalgás
rögtön kifulladt, miután mindenki elmondta, mióta él a
lakásában, milyen a berendezés, és rájöttünk, hogy
mindenkinél nagyon hasonló.
Vajon George az?
A szívem vágtatni kezd, mert fogalmam sincs, mit
mondhatnék neki azok után, hogy hetek óta a halálát
tervezgetem.
Kinyissam?
Kiveszem a zsebemből az ötvenpennyst, és feldobom a
levegőbe, hiszen most már a bűntársammá vált. Rajta múlik,
mit fogok tenni.
Lélegzet-visszafojtva kilesek a kukucskálón, lélekben már
felkészülve arra, hogy a nemezisemet látom a túloldalon.
Megkönnyebbülve sóhajtok fel, amikor kiderül, hogy csak a
postásnő az, aki a jelek szerint ajánlott levelet hozott. Mivel
mindig más műszakban dolgoztam, gyakran voltam itthon
napközben, amikor alá kellett írni valamit, általában a ruhák
számláját, amiket Jade rendelt.
− Helló, hogy van? − kérdi a nő könnyedén. Láthatóan
fogalma sincs arról, hogy mostantól nem fog többet találkozni
velem.
A kezembe nyomja a gépet, én aláírom, ahol kell, majd
visszaadom, bár a lefirkantott macskakaparásnak semmi köze
az eredeti aláírásomhoz.
 Miután elmegy, még egyszer körbejárok a lakásban,
elbúcsúzom az előző otthonomtól és az előző életemtől. Átvillan
a fejemen, hogy szétszórok egy kis nyúlszőrt, hogy súlyosbítsam
George allergiáját, de végül csak felkapom a ketrecet és a
dobozt, az asztalon hagyom a kulcsomat, és végleg
becsukom magam mögött a lakás ajtaját.
− Ketten maradtunk, haver − mondom Jeremynek.
De ő nem válaszol.
 5.

Vajon előfordult már, hogy valaki úgy futott le egy maratont,

hogy senkinek sem árulta el, mire készül?
Már egy hónap telt el az este óta, amikor majdnem győztünk a
kocsmakvízen, ám végül csalódnunk kellett. A köztes időben
Jessie folyton az edzőteremben lógott, Jake új darabot próbált,
én pedig kibőgtem a szemem, de most újra itt vagyunk. Ám
sajnos csak Jessie és én üldögélünk egymás mellett, mivel Jake-
nek sokáig bent kellett maradnia a hotelben, ugyanis kiderült,
hogy az egyik vendég meg akarta zsarolni a recepcióst
egy ingyen éjszakáért cserébe. Jessie persze megint folyton
arról csacsog, hogyan készül a maratonra.
Most először készül lefutni a londoni maratont, pontosabban
bármilyen maratont a világon. Még arra is rávett, hogy
szponzoráljam, de szigorúan kikötöttem, hogy ha nem sikerül
neki, kérem vissza a pénzemet. Ha engem kérdeznek, ezek az
online adományoldalak már azelőtt megsarcolják az embert,
hogy a konkrét eseményre egy fillér is jutna.
− Miért nem kezdesz te is futni? Vagy legalább edzhetnél
velem. Hidd el, hogy segítene. Az endorfintól remekül éreznéd
magad, és újra jó formába kerülhetnél, ahelyett hogy folyton
Jade-en kattogsz.
Nagyvonalúan elsiklom afölött, hogy szerinte tehát nem
vagyok jó formában, és elképzelem, mekkora kínzás lenne
elkezdeni futni. Igazság szerint titokban baromira felnézek rá,
amiért egyáltalán benevezett a maratonra.
− Különösen a te korodban nem árt figyelni az állóképességre.
− Jessie, egy évvel vagyok idősebb nálad − vágom rá,
miközben szórakozottan feldobom az érmét. − Szerintem
semmi bajom nem lesz, ha esélyt adok neki − teszem hozzá,
mert látom, hogy megint elhúzza a száját a pénz láttán.
− Mi? Még mindig csinálod ezt a hülye érmedobálást?
− Hogyhogy még mindig? Csak pár hete kezdtem, és
megfogadtam, hogy egy évig kitartok. Nem emlékszel?
− De igen, de máris három héttel tovább bírtad, mint hittem
volna. Az ilyesfajta hóbortjaid általában maximum két napig
tartanak.
− Miről beszélsz? Nincsenek is hóbortjaim.
− Oké, emlékszel, amikor tavaly nyáron bejelentetted, hogy
mágus leszel?
− Nem hiszem, hogy konkrétan a mágus kifejezést használtam
volna...
− Jó, szóval, hogy megtanulsz pár varázstrükköt.
− Csak egyet akartam megtanulni, és kizárólag azért, hogy elő
tudjam adni a bulin, de aztán rájöttem, hogy nem tudok előadni
semmit.
Ez akkor volt, amikor mindenki előállt valami kis
műsorszámmal Jake szülinapján, de sajnos kiderült, hogy
gyakorlatilag semmiben sem vagyok tehetséges. Jake
színészkedik, Jessie fut, de én nem tudok zenélni, sem énekelni,
még zsonglőrködni sem. Szóval úgy döntöttem,
megtanulok zongorázni, és mellé egy varázstrükköt.
− Oké, szóval megtanultad azt a trükköt?
− Nos, ahogy vesszük − belekortyolok az újfajta kézműves
sörbe, amit Nagy D ajánlott a pultnál.
− Ezt hogy érted? Nem azt kérdezem, te vagy-e Harry
Houdini, ez egy eldöntendő kérdés. Tudsz egyetlen trükköt is
ebben a pillanatban? És mielőtt kifogásokat keresnél, tudom,
hogy van egy pakli kártyájuk a bárban.
− Ha így adod elő, és nem félsz, hogy bántani foglak, nem.
− És mennyi ideig gyakoroltad a trükköt?
 − Jó, csak egy napig, de nem ítélhetsz meg egyetlen eset
alapján.
− Tudsz zongorázni? Megírtad már a regényedet? Elindítottad
az illatgyertya-vállalkozásodat. mi is volt a neve, Válassz viaszt,
vagy Válassz és viaszozz?
Még mindig van raktáron kétezer gyertyám. Azt hittem, ez
lesz a következő nagy dobásom.
− Most nem erről van szó. Ez nem hóbort, hanem életmód.
Elégedett vagyok a válaszommal. Úgy hangzik, mintha valami
menő reklámügynökség munkatársa találta volna ki egy kiadós
ötletelés után.
− Ha egy hónap múlva még mindig ezt az „életmódot”
követed, akkor komolyan veszem.
Igazán nem kellett volna idézőjelet mutatnia. Ez gorombaság.
− Szóval akarod hallani, hol tartok most? − kérdezem,
miközben kényelmesen elterpeszkedik a párnázott, bőrborítású
ülőkén, míg én egy kemény faszéken szorongok. De szemmel
láthatóan szívesebben énekli együtt Rihannával a
hangszórókból üvöltő dalát.
− Azt gyanítom, elmondod, ha akarom, ha nem. És abból, ami
rajtad van, arra következtetek, hogy a dolognak köze van a
stílusodhoz − jegyzi meg nevetve, és tetőtől talpig végigmér.
Abban a világospiros nadrágban és régi, zöld pólóban vagyok,
amit az érme választott ki számomra ma reggel. Merész
kombináció, és szerintem ez az első alkalom, hogy furábban
festek, mint Jessie.
− Az érme a hétvégén az első nagy döntését is meghozta. Nem
vetted észre, hogy levágattam a hajam?
− Ööö... nem igazán, ugyanolyan, mint máskor. Talán oldalt
rövidebb egy kicsit?
Az érme úgy határozott, legyek hűtlen az eddigi
borbélyomhoz, de ez nem bizonyult túl jó döntésnek. Kész
pazarlás volt az új fodrász, háromszor annyit fizettem, és
odajutni is tíz perccel több időbe telt, mert körbe-
körbe járkáltam Bristol utcáin, nehogy el kelljen haladnom a
régi fodrászom üzlete előtt.
Ekkor Jake ballag be az ajtón, és szemüvegét az orrára tolva
körbekémlel, hogy merre lehetünk. Látszik rajta, hogy hosszú
napja volt, ráadásul a másik Jake-nek is dolga akadhatott, vagy
egyszerűen csak máris elege van belőlünk. Az utóbbira
gyanakszom.
− Lemaradtál Josh új „életmódjáról” − jegyzi meg Jessie, és
ismét van képe idézőjelet mutatni.
− Még mindig az érméről van szó? − érdeklődik Jake.
− Igen, még mindig az érméről van szó − felelem.
− Oké, tessék, akkor itt van valami, amiben dönthetsz: vennél
nekem egy italt?
Bár volt ideje hozzászokni az új életstílusom gondolatához,
szemmel láthatóan még mindig nem egészen érti.
− Tudod, nem egészen erről szól a dolog.
− Ugyan már, lássuk, mit mond az érme!
Megadom magam.
− Á, sajnos írás, úgyhogy magadnak kell megvenned az
italodat. Tudod, hogy normális esetben bármikor meghívnálak,
de nem szegülhetek szembe az érmével. Ez a szabály.
− Te pedig tudod, hogy még soha az életben nem hívtál meg
semmire, pedig három éve idejárunk.
− Nem volt szándékos.
− Jól van, akkor vennél egy italt Jessie-nek?
− Ez nem fair, mert most csak a rendszeremet cseszteted. Ez
nem játék, az érmét csak valódi döntésekben akarom használni.
Sose haboznék meghívni Jessie-t egy italra.
− Nagyon szépen köszönöm!
Talán mégis jobb volt, amikor nem érdekelte őket a dolog.
 − Josh, mielőtt elfelejtem: úgy döntöttem, segítek neked
összerakni a Tinder-profilodat − jelenti be Jake, miközben a
széktámlára teríti a kabátját.
− Szerintem Josh még nem áll készen erre. Hiszen csak pár
hét telt el.
− Nem, jót fog tenni neki, ha továbblép. Nem töltheti az
életét szomorkodással.
Hallgatom, ahogy a sorsomról tárgyalnak a fejem fölött,
mintha láthatatlan lennék.
− Hahó, srácok, én is itt vagyok! És nem töltöm
szomorkodással az életemet, de Jessie-vel értek egyet: hogy
őszinte legyek, egyelőre nincs túl sok kedvem randizni.
− Ugyan már, tényleg jót fog tenni! Azt hittem, az egész
érmedolog arról szól, hogy könnyebben párra találj.
− Igen, szeretném, ha lenne valakim, de nem pont a Tinderre
gondoltam.
− Akkor csak szórakozz egy kicsit! Nem ez a jó abban, ha az
ember szingli? Tudom, hogy öreg vagy, de annyira még nem,
hogy rögtön házasságra add a fejed.
Elengedem a fülem mellett a kihagyhatatlan „öreg”
megjegyzést.
− De Tinder? Komolyan?
− Mostanában ott ismerkednek az emberek, vagy egy
randiappon, vagy a munkában. És mivel neked jelenleg nincs
melód, csak egy lehetőséged marad. Ráadásul nem is te döntöd
el...
− Már miért döntenéd el te? − vágok közbe, mert kezd elegem
lenni abból, hogy Jake mindenbe beleszól.
− Dehogy döntöm el én! Ez az érme dolga, nem?
− Gondolom − felelem morcosan.
Amikor a fej jön ki, Jake apró győzelmi táncot lejt. Az érme,
ami az imént megspórolt nekem egy egész környi italt, most
ellenem fordult.
Csaló.
− De miért akarsz segíteni a profilomban? Nem csinálhatom
meg én?
− Nem, te nem vagy megbízható. Mindkettőnk tapasztalatára
szükséged van − viszi be Jessie a kegyelemdöfést.
− Add a telefonod, kiválasztjuk a legjobb fotóidat. Nos, nem
gondolod, hogy most már rendelhetnél nekünk egy kört?
 6.

A konyhában állok, a kezemben egy pohár vízzel, amikor

anya hirtelen a kezembe nyom egy rózsaszín borítékot, amin a
nevem és a címem áll.
− Az előbb találtam a verandán, neked jött. A lábtörlő alatt
volt, a postás biztos valamivel korábban hozta ki.
Gyanakodva a borítékra nézek, és azon töprengek, vajon
hogyan kerülhette el apa figyelmét. Gondolom, egy újabb
egyetemi barát esküvői meghívója lehet. Mostanában legalább
olyan gyakran kapok ilyesmit, mint számlákat, bár nem is
tudom, melyik rosszabb: hogy a boldog ifjú pár egy
új cserépedényt szeretne kérni nászajándékba, vagy a
díjbeszedő személytelen levelei.
− Lekapcsolnád a villanyt, mielőtt felmész? Apád meg én
lassan lefekszünk − kéri anya.
− Persze. Jó éjt, anya!
Megvárom, míg felér az utolsó lépcsőfokig, és csak akkor
nyitom ki a borítékot.
Nem esküvői meghívó, nem is számla. Csak egy piros
képeslap, amin egy szív alakú lufit tartó kartonmaci díszeleg, a
lufin pedig ez a szöveg áll: BOLDOG VALENTIN-NAPOT!
Mégis ki küld nekem Valentin-napi képeslapot?
Jade-től jött volna?
Így akar bocsánatot kérni?
Vissza akar kapni engem?
A szívem vágtatni kezd.
Szorongva szétnyitom a lapot. Hosszú, kézzel írott vallomásra
számítok, amelyben mindent megmagyaráz.
 „Kedves Josh, boldog Valentin-napot. Csók: a titkos imádód.”
Még egyszer elolvasom a szöveget. Ismerős kézírás, de nem
Jade-é. Még csak nem is egy titkos imádómé.
Hanem az anyámé.
Nem az a legtragikusabb dolog a világon, ha nem kapsz
Valentin-napi képeslapot. Hanem az, ha az anyádtól kapod.
Huszonnyolc évesen.
Magamhoz veszek egy doboz Ben and Jerry's jégkrémet a
fagyasztóból, és a szobám felé indulok. Odaérve hallom, ahogy
anya és apa ajtaján kattan a zár, mire gyorsan a távirányítóért
nyúlok, bekapcsolom a tévét és felhangosítom. Eddig a
pillanatig meg is feledkeztem arról, mit jelent, ha bezárják a
hálószobájuk ajtaját.
Egyszer s mindenkorra le kell szögeznem, hogy a Valentin-
nap az emberiség történelmének legrosszabb ötlete. Ha
szinglinek lenni nem lenne elég nyomorúságos dolog az év
többi napján is − amikor egyedül kell megenned egy
kétszemélyes menüt, hogy kihasználhasd a
kedvezményeket, vagy egy hajléktalant kell meginvitálnod a
moziba, ugyanezen okból −, akkor február 14. még alaposan az
orrod alá is dörgöli ezt. Szív alakban, cukorral bevonva.
Tavaly ilyenkor Jade és én a Bristol Lidóban töltöttük ezt a
napot, forró vízben áztattuk magunkat és befizettünk egy páros
masszázsra. Most itt fekszem az egyszemélyes ágyamon a
szüleim házában, és bámulok egy bömbölő, 1990-es évekbeli
romkomot, méghozzá Jeremy társaságában, aki telebogyózta a
Bristol City-ágyneműmet. Az érme imádja a
mályvacukros jégkrémet és Hugh Grantet, és cseppet sem
érdekli, hogy perceken belül rosszul leszek.
Elég ironikus, hogy az egyetlen, akivel Valentin-napon intim
közelségbe kerülök, az egy vadnyúl. Jade óta nem ért hozzám
más, mint az optikusom, amikor nem tudtam eldönteni, hogy a
bal vagy a jobb szememmel látom-e tisztábban a táblát, ő pedig
nem hagyta, hogy az érmére bízzam a kérdést. Aztán hozzám
hajolt, majd perceken át édes semmiségeket
(vagyis utasításokat) suttogott a fülembe.
Végül kiderült, hogy a látásom teljesen normális, ezért elég jól
ki tudom venni, mi zajlik az ágyam lábánál álló zsebtévén,
amelynek nagyjából akkora a képernyője, mint egy
mobiltelefonnak. Miután a film véget ér, és Hugh Grant
elkerülhetetlenül megszerzi a lányt, nyomogatni kezdem
a távirányítót, hogy lássam, van-e még, amin kiborulhatok ma
este. Egy tucat szerelmi témájú valóságshow: nem. Még több
romkom: nem. Több mint száz csatorna átböngészése után
megállapodom az egyik pornóadón, ahol egy hiányos öltözetű,
napbarnított nő tekereg, és csábít, hogy hívjam fel. Vörös
melltartót visel, a csípője körül a világ legkisebb szoknyája
libeg, amely alig takar valamennyit az alatta lévő, szintén vörös,
apró tangából. A szettjét harisnyakötős harisnya és magas sarkú
cipő egészíti ki. Egyenes, barna haja leomlik a derekáig.
Idáig még nem süllyedhettem, igaz?
− Sziasztok, fiúk, bármikor elértek telefonon! Az egyes
gombot megnyomva máris izgalmas utazásra indulhattok
velem. Légy te a következő telefonáló! − javasolja a modell, és
csábítóan kacsint hozzá.
Megforgatom az ujjaim közt az érmét, majd feldobom a
levegőbe.
Fej.
Habozva a telefonért nyúlok, és tárcsázom a képernyőn
látható számot.
− Nyomja meg az egyes gombot, és rögtön beszélhet is a szexi
hölggyel, ha pedig csak belehallgatna a mókába, nyomja meg a
kettős kereszt gombot! - közli a géphang.
Mi a fenét művelek?
− Sajnos a hölgy most egy másik telefonálóval beszél. Ne
feledje, a kettős kereszt gomb megnyomásával visszatérhet a
főmenübe, a csillag gomb megnyomásával pedig egy másik
hölgyhöz irányítjuk.
A telefonomra meredek. Már így is túlléptem a kilencven
másodpercet. Hirtelen egy férfi hangja harsan fel a vonalban:
− Ó, igen, bébi! Olyan keményen megbaszlak, hogy
szétrepedsz!
Erre vágynának a nők?
− Ez az, bébi, csináld keményen!
Úgy tűnik.
− Megragadom a torkod és fojtogatlak, miközben keményen
baszlak!
George is ezt teszi Jade-del?
− Igen, kérlek, élvezz az arcomra! − utasítja a nő a férfit.
Nekem is az arcára kellett volna élveznem? Vajon itt
rontottam el?
− Ez az, most megfordítalak és megbaszlak − mordul fel a férfi
olyan hangon, mintha épp most kapna szívrohamot. Aztán
olyan hangosan köhög és krákog a telefonba, hogy szinte érzem,
ahogy a torokváladéka az arcomra fröccsen.
Jeremy helytelenítő pillantást vet rám. Azt hiszem, Hugh
Grantet jobban csípte.
Van némi csúszás a telefon és a képernyő között, úgyhogy a
szavak nem esnek egybe a tettekkel. Olyan, mint felirattal nézni
egy filmet, amiben már tudod, mi fog történni. Tizenöt
másodperccel azután, hogy a nő közölte, most leveszi a
melltartóját, valóban meg is teszi, majd rádobja az
iroda asztalára, aztán négykézlábra áll, és ráüt a saját fenekére.
Ekkor a vonal elnémul.
− Szerencsés napja van! Egy percen belül élőben beszélhet az
egyik szexi csajunkkal...
A fenébe. Mit fogok mondani? Ebből hogyan jövök ki?
− Helló, bébi, hogy hívnak?
 − Jo... hn. − Az utolsó pillanatban hamis nevet mondok, hátha
más is hallja a beszélgetést.
− Mit mondtál, bébi?
− John − ismétlem habozva.
A lány visszaül az asztalra, és bosszús arccal integetni kezd.
Először arra gyanakszom, hogy a nemtetszését akarja kifejezni,
amiért velem kell beszélnie, de aztán rájövök, nem igazán örül,
hogy az utolsó hívó olyan gyorsan letette.
− Szia, John, beszéltünk már? − Erős essexi akcentusa van, de
nem csak ezért nehéz megértenem, amit mond. Ahhoz képest,
hogy prémium szolgáltatásról van szó, elég rossz a vonal.
− Nem − elcsuklik a hangom. Rémes érzés.
− Akkor mit tehetek érted ma este?
− Ööö. csak gondoltam, társalognék egy kicsit − felelem
halkan, nehogy a szüleim meghallják. Nem mintha őket
zavarná, ha hallom a bolondozásukat.
− Ó, értem, egy mocskos kis csevegésre vágysz. Kemény vagy
már?
− Ühüm.
− Felizgatlak?
− Ühüm.
Ekkor buja mozdulatokba kezd a kezével, miközben arról
duruzsol, mit tenne velem éppen. Gyorsan befogom Jeremy
fülét.
− Ó, John, dugj meg, John. Igen, ez az! − nyögi túlzott
beleéléssel, kéjes hörgése leginkább úgy hangzik, mintha épp a
lábát amputálnák, nem pedig úgy, mintha élvezne valamit.
Ekkor megszakad a hívás, a telefon pedig elnémul. Látom,
ahogy a lány bosszúsan fúj egyet, amiért valaki megzavarta a
tevékenysége közben. Bele sem akarok gondolni, mekkora lesz a
telefonszámlám.
Jobb lesz, ha mostantól inkább Jeremyvel beszélgetek.
 Kiveszek a fiókból egy doboz zsebkendőt, és letörlöm a
könnyeimet.
Tavasz
TAVASZ
 7.

Az Uber-sofőr láthatóan nem tudja, mit szóljon hozzánk,

amikor felvesz bennünket Jake háza előtt. A szombat esti
furikázásai alatt itt Bristolban biztos sok szokatlan dologgal
szembesült már, de még így is kell egy kis idő, hogy megeméssze
a látványunkat.
Én James Bondnak öltöztem, öltöny van rajtam, az oldalamon
játék pisztoly, Jake pedig kutyaruhában van, hatalmas, libegő
fülekkel.
− A Woodfield Roadra mentek? − kérdezi a srác habozva,
miközben bemászunk a hátsó ülésre.
− Igen, oda, köszi − felelem, és ellenállok a kísértésnek, hogy
Roger Moore-t imitáljam.
Egyértelműen nem úgy festünk, mintha ugyanabba a buliba
tartanánk.
− Idén miért Dan házában tartják? − kérdi Jake, mialatt
áthaladunk a városon.
− Gondolom, mert az övé nagyobb, és most amúgy is rajta a
sor, hogy házigazda legyen. Hiszen már kétszer is Jessie
rendezte a bulit, nem?
Ez zsinórban a harmadik Jessie menő jelmezes bulijai közül.
Mindig az egyik egyetemi haverjával, Dannel együtt rendezi,
akivel egy napon van a szülinapjuk. Ez már kész hagyomány.
Az előző két partinak a Disney és a Harry Potter volt a témája,
most pedig a londoni metró állomásai. Az érme úgy döntött, a
Bond Streetet kell választanom az Oxford Circus helyett, és úgy
kell parádéznom, mint egy bohócnak.
− Tedd ki Josht − rendelkezik a GPS, miközben lehúzódunk az
út szélére. A vezető meg sem szólalt a tízperces út alatt,
szerintem azt hitte, totál idióták vagyunk.
− Tuti, hogy rossz értékelést fogsz kapni tőle − jegyzi meg Jake,
amikor már a járdán baktatunk, a buli helyszínét keresve. Nem
nagyon jártam még errefelé.
− Az értékelésem már úgyis rossz, mióta annak idején
elvittem Jade-et a Longlate Safarira. Ubert kellett rendelnünk,
mivel egyikünk sem vezet...
− Ja, igen, emlékszem. Összetört a kocsi, vagy ilyesmi, nem?
− Ja. Az egyik majom letörte a visszapillantó tükröt, a sofőr
teljesen kiakadt. Azt hittem, kirak minket az oroszlánketrecben.
− Jó ég! − Jake a ház után kutatva körülnéz, mintha úgy
érezné, a sofőr túl messzire hozott minket. − Tudod, hogy
hányas szám?
− Három, nem?
Jake a kutyajelmezét igazgatva ballag mögöttem, én pedig
megnyomom a csengőt. Felveszem a Bond-pózt, és az ajtóra
szegezem a pisztolyomat, mivel arra számítok, hogy Jessie vagy
Dan nyitja majd ki.
De kisvártatva konstatálom, hogy nem Jessie áll előttem. És
Dan sem. Ehelyett egy idős hölgy mered a pisztolyomra rémült
arccal, majd sikoltozni kezd.
− Bocs, Josh, az ötös lesz az − kiáltja Jake a sarokról a
telefonját tanulmányozva.
Kösz, Jake, harminc másodperccel ezelőtt jobb lett volna.
Meglátom, hogy egy csapat apáca sereglik be a jobbunkon álló
házba. Egy, kettő, három...
Hét nővér. Ez az a ház.
Hirtelen rájövök, hogy még mindig szegény nénire fogom a
pisztolyt, aki rettegve összehúzza magát.
− Nagyon sajnálom, hölgyem, azt hiszem, eltévesztettem a
házat. Elnézést a zavarásért! − Szalonkabátom zsebébe dugom a
pisztolyt, és faképnél hagyom a földbe gyökerezett lábbal álló
ősz hajú hölgyet.
Ahogy elsétálok, elborzadva néz utánam.
Miután végre megérkezünk a buli helyszínére, beljebb
sodródunk, és pillanatokon belül bankárok és pékek tömegében
találjuk magunkat.
− Mondtam, hogy mindenki a Bank- és a Baker Street-
tematikájában fog felöltözni, annyira nyilvánvaló.
− Nem látok több kutyát.
Átnyomakodunk a dugig tömött házon, hogy megkeressük
Jessie-t, miközben magunkon érezzük a többi vendég fürkésző
tekintetét. A helyiség kisebb és kupisabb, mint vártam, a
mosogató mellett mosatlan edények tornyosulnak, az
előszobában pedig annyi cipő hever egymásra dobálva, mintha
a Clark's évközi leárazásán lennénk. Végre megpillantjuk Jessie-
t, aki az ABBA tagjai mellett álldogál Paddington macinak
öltözve, még poggyászcímkéje és lekváros szendvicse is van.
Hosszú, egyenes szálú sötét haja kikandikál a piros kalap alól.
− Ez egész este a kezedben lesz? − kérdem, és a szendvicsre
mutatok, ami már most sincs a legjobb állapotban.
− Igazság szerint már egy kicsit szottyos − ismeri el,
miközben mindkettőnket megölel. Igyekszem távol tartani a
lekvárját a csokornyakkendőmtől. − Mindketten remekül néztek
ki... gondolom, te a Bond Street-tematikát választottad. és te
minek öltöztél idén, Jake?
− Nem nyilvánvaló?
− Azt látom, hogy megint kutya vagy. de nem igazán tudok
rájönni, melyik állomás ez. Kutya, kutyus, kiskutya. van olyan
állomás, hogy Isle of Dogs?
Jake megrázza a fejét, és vakkant egyet: „vau!”
− Woofing Broadway? Woofing Bec?
− Nem. Én ugatok!
 − Igen, hallom, hogy ugatsz. Most komolyan minden évben
kutyának fogsz öltözni?
Első évben ugyanis Jake Bolyhoskának öltözött a Harry
Potterből, a másodikban pedig Tekergőnek a Susi és Tekergőből.
− Mindegy, boldog szülinapot! Jó a buli? − tudakolja Jake
leverten.
− Igen, kösz, szerintem tök jól alakul. Jó látni, hogy milyen sok
energiát fordítottak a jelmezekre. legalábbis egyesek.
Épp ebben a pillanatban sétál el mellettünk egy lány
farmerben és pólóban, a nyakán egy horoggal, vagyis
„hangerrel”.
− Hanger Lane − suttogja Jessie megsemmisítően.
− Ó, hát persze.
− Huszonhét év, mi? Egyre idősebb vagy. Milyen érzés? − Nem
tudom megállni, hogy ne húzzam a korával.
− Eddig olyan, mint a huszonhat. Elég fura.
− A huszonhét teljesen rendben van.
− Csoda, hogy emlékszel, hiszen már olyan régen volt.
− Nem hiszem, hogy jogod lenne ezzel viccelődni a kései
húszas éveidben.
− A huszonhét nem „kései”. Az a húszas évek közepe, nem? −
Az arcára őszinte aggodalom ül ki.
− Az már csaknem harminc − csipkelődöm.
− De te akkor is mindig idősebb leszel.
Ezt a meccset nem nyerhetem meg.
Jessie hátat fordít nekem, mert hirtelen Björn Borg jelenik
meg mellette (Wimbledon állomás) egy szülinapi
üdvözlőkártyával. Jake és én a sarokba húzódva próbáljuk
kitalálni, ki melyik állomáshoz öltözött.
− Gondolom, a légikísérő-egyenruhás pár a Heathrow-hoz
tartozik, nem? És az a koronát viselő fazon?
 − Ööö... King's Cross?
− Igen, jó találat, gondolkodtam is, miért vág olyan morcos
képet. És a srác az űrhajósjelmezben?
− Az vajon melyik állomás lehet?
− Valami Holddal kapcsolatos? Vagy az űrrel.
− Vagy a csillagokkal? Eurostar?
− Nem, azt hiszem, megvan. Szerintem Euston.
− Euston?
− Ja, tudod: „Euston, van egy kis problémánk...”
− Ó, te jó ég, ez annyira gyenge.
− És az a pasas ott, a biliárddákóval?
− Gőzöm sincs. Jess, a biliárddákós srác melyik állomáshoz
öltözött? -kapom el a házigazdát, aki éppen egy újabb italt akar
hozni magának.
Alaposan megszemléli az űrhajóst, aki két másik srác között
áll, az egyikük arsenalos, a másik tottenhamos focimezt visel.
− Gondolom, a Kew Gardens akar lenni, de gyanítom, sokan
az utolsó pillanatra hagyták a jelmez kiválasztását.
− Tényleg? Miután mi ennyit fáradoztunk? − ámuldozik Jake.
− Gondolom, most ő is éppen azon agyal, miért öltöztél
kutyának -bosszankodik Jessie.
− A Barking megálló miatt! Négyes körzet, a Hammersmith &
City vonalon. Ez a jelmez igazából nagyon fifikás! − védekezik
Jake, de Jessie még a mondat vége előtt faképnél hagyja.
− Az a lány tavaly is itt volt, nem? − kérdezem, és diszkréten a
szoba másik végében álló lányra mutatok. Úgy tűnik, neki sem
volt jobb ötlete a tavalyi jelmezénél, szóval ismét egy
vécédeszkát akasztott a nyakába. Talán nekem is el kéne
kezdenem újrahasznosítani a jelmezeimet, tekintve, hogy egy
csomó, mindössze egyszer viselt kosztüm árválkodik a
szekrényemben, arra várva, hogy eladjam az e-bayen.
 − Igen, emlékszem, hogy beszélgettünk is. Menj oda köszönni!
− Miért nem megyünk mindketten?
− Nos, te szingli vagy, ő pedig láthatóan egyedül van, és
nagyon csinos. Folytassam?
− De hát vécének öltözött!
− Gyerünk már! Gyakorlásnak jó lesz.
− Nem is tudom, nem hiszem, hogy készen állok.
− Nem kell megkérned a kezét, csak beszélgetni... várj, ezt
muszáj felvennem. A hotel az − Jake követi Jessie-t a konyhába,
hogy elintézze a telefonhívását. Egész hétvégén ügyeletes,
vagyis mindig készen kell állnia, ha vészhelyzet adódna. És a
város harminchatodik vagy harmincötödik hoteljében minden
héten akad valami hatalmas probléma.
− Nagyon kényelmes időzítés − mormolom, de ő már ott sincs,
én pedig úgy festek, mintha magamban beszélnék.
Feldobom az érmét. Maradjak itt, és játsszak valamit a
telefonomon, vagy menjek oda a lányhoz beszélgetni? Az
eredményt látva teszek még pár kört a szobában, hogy
bátorságot gyűjtsek. Rossz ötlet, zakatol a fejemben, miközben
hátulról hozzá lépek. Átfut a fejemen, hogy a vállát
megpaskolva vonom magamra a figyelmét, de végül másként
döntök, és elé pattanok. Olyan lehetek, mint egy eszelős.
− Ó, szia! − Úgy megijed, hogy majdnem ő is ugrik egyet. −
Nem is vettelek észre.
− Bocs. szia. mintha tavaly is találkoztunk volna.
− Igen, halványan rémlik − mondja enyhén éneklő ír
akcentussal.
Tényleg nagyon csinos vállig érő vörös hajával és csillogó, kék
szemével.
− Még mindig tetszik a jelmezed − lepillantok, aztán gyorsan
hátrakapom a fejem, nehogy azt higgye, hogy a mellét
bámulom.
 − Igen, kihasználom ezt a vécéülőkét, ha már ennyit költöttem
rá. Előbb Hisztis Myrtile. most pedig Waterloo. Remélem, jövőre
valami zenei téma lesz, és akkor öltözhetek Lou Reednek.
− Vagy Lou Begának. Mindkettő valóságos zseni.
− Nagyon igaz. És te minek öltöztél?
Előhúzom a pisztolyomat.
− Bond Street. James Bond Street.
Most tényleg ezt csináltam?
− Hát persze, nagyon kifinomult vagy. Különösen a
többiekhez képest.
− Igen, bár ez nem túl bonyolult, ha ránézel például arra a
srácra, akinek sörösdoboz van a kezében és egy dildó a fején,
mert a Cockfosters állomáshoz öltözött.
− Szóval jól telt az elmúlt éved? − kérdi nevetve, miután
szemrevételezi a pasit, akiről beszéltem.
− Ja, elég jól, köszi. És neked?
− Igen. Gyorsan elszállt, nem?
Miről beszélgethetne még az ember valakivel, akivel évente
egyszer találkozik?
Találj ki valamit, Josh!
Görcsösen igyekszem felidézni valamit abból, amit tavaly
mondott magáról.
A következő pillanatban szerencsére mellénk lép Jessie, aki
éppen a konyhából igyekszik visszafelé néhány itallal a
kezében.
− Kértek?
− Csak ha ráztad, nem keverted.
Komolyan, Josh?
− Miről beszélgettek? Csatlakozhatok? − kérdi Jessie
Waterlootól.
− Csak azt kérdeztem... bocs, mi is a neved?
 − Josh.
− Szóval azt kérdeztem Joshtól, milyen volt az elmúlt éve.
− Ó, de nem kezdett az érméjéről magyarázni, ugye?
Gyilkos tekintettel meredek rá.
− Nem. Milyen érméről?
Tehetetlenül figyelem, ahogy az egyik legjobb barátom
mindent rázúdít egy vécének öltözött lányra.
− Hű, ez nagyon bátor dolog! És hogy működik? Ha
megkérdem, tovább akarsz-e jönni velünk a buli után, feldobsz
egy érmét?
− Igen, ilyesmi.
− Ez nagyon szórakoztatóan hangzik − feleli mosolyogva.
Miután túl sok italt döntöttünk le a bulin, elindulunk a Clifton
Triangle irányába a legbolondosabb csapattal, akiket valaha
látott az ember. A balomon egy angyal halad, a jobbomon pedig
egy csomagolt piskótának öltözött tag. Négy srác az ABBA-t
személyesíti meg, van egy csomó fehér sapkás pékünk, két
apáca a Hét nővérből, a biliárddákós csávó, Jessie, aki még
mindig a lekváros szendvicsébe kapaszkodik, valamint még
néhányan a társaságból. Fogalmam sincs, hová tűnhetett Jake.
− Láttad, hogy most már megint Lizard Lounge-nak hívják a
helyet? -kérdi tőlem Waterloo, és beleszív a cigarettájába. Már
levette a nyakából a vécédeszkát, és így sokkal normálisabban
néz ki, mint bármelyikünk.
− Biztos oda menjünk? Kell lennie valami jobb klubnak is,
ahol nem játszanak olyan giccses zenét.
− De hát pont ez benne a jó!
− Miért nem megyünk a LaRoccába? − veti fel az egyik apáca.
− Josh, feldobnád az érmédet, hogy eldöntsük? −
indítványozza Waterloo.
− Oké, mindenki figyeljen: ha fej, akkor a Lizard Lounge, ha
írás, akkor a LaRocca.
 Feldobom az érmét, amely halványan megcsillan az éjszakai
ég alatt.
− Fej. Irány a Lizard Lounge!
Benny, Björn és a pékek vad ünneplésben törnek ki.
− Jól van, gyerünk! − Waterloo izgatottan karon ragad, és
továbbráncigál.
Az egyetem óta nem jártam a Lizard Lounge-ban. Nyilván
most is tele van diákokkal és iskolás kölykökkel, akik úgy
tesznek, mintha már tizennyolc év fölött lennének, és
valószínűleg a zene is ugyanolyan giccses, mint régen. Mire a
klubhoz érünk, már az egész csapat tud az érméről, és Jessie
hasztalanul próbálja lehangolni őket: mielőtt észbe kaphatnék,
már egy sor feles áll előttem az asztalon, és mindenki egyszerre
kántálja, hogy „dobd fel! dobd fel!”.
Már forog velem a terem, miközben Waterloo körém fonja a
karját. Egy ezerkilencszázkilencvenes évekbeli mixre
táncolunk, és minden számmal közelebb kerülünk egymáshoz.
A kezünk összefonódik, ő pedig közelebb hajol az arcomhoz,
hogy túlharsogja a Spice Girlst.
− Nos, Mr. Bond Street, lássuk, mit szól az érme ahhoz, hogy
most meg kéne csókolnod.
Így hát a következő húsz percben folyamatosan váltogatunk
az érmedobálás és a kissé nyálas, dohányízű csókok között.
Csak másnap reggel térek magamhoz. Fogalmam sincs, hány
óra lehet, ahogy arról sem, hogy hol vagyok. Nagy nehezen
kinyitom a szemem, a fejem majd' szétesik. Fénypászmák
szűrődnek át az ablak előtti áttetsző, szürke függönyön.
Ez Dan háza? Semmi sem tűnik ismerősnek. Nem is Jessie
lakása, nem is Jake-é... vajon Waterlooé lenne? Itt aludtam?
Lefeküdtünk egymással? Hogy jutottunk haza?
Lepillantok az öltözékemre: még mindig öltönyben vagyok, de
az állapotát tekintve már egész biztosan nem tudom eladni az
ebay-en. Körbetapogatózom, hogy megtaláljam a telefonomat és
a tárcámat: szerencsére mindkettő megvan, de a pisztolyom
sehol. Egyik zsebemben sincs, úgyhogy megfordulok az ágyban,
hogy körülnézzek, és ekkor legnagyobb meglepetésemre azzal
szembesülök, hogy egy elefánt mellett fekszem. Még mindig
rajta van az ormánya.
Gyorsan kimászom az ágyból, hogy lelépjek ebből a titokzatos
lakásból, mielőtt feltűnne egy egér is.
 8.

Félálomban álldogálok a buszmegállóban, amikor hirtelen

megszólal a telefonom. Rápillantok, de még a képernyő fénye is
bántja a szemem.
Jessie az.
− Szia, Josh, csak azt akarom kérdezni, hogy áll még a
találkozó a konditeremben?
Ó, a fenébe.
− Josh, ott vagy? − harsogja.
Gyorsan eltartom a fülemtől a telefont.
− Igen − felelem habozva.
− Akkor egy órán belül találkozunk, ugye?
− Nem lehetne máskor? − kérdem könyörgő hangon.
− Ugyan már, most nem rázhatsz le! Szereztem neked egy
egynapos tagságit.
− Nem rázlak le, csak elnapolom a dolgot! − próbálok
túlkiabálni egy mellettem elhaladó mopedet.
Miért hangoskodik mindenki?
− Már ezerszer elnapoltad, és most megígérted az érmének,
hogy velem jössz. Nem rázhatod le az érmét!
− De annyira rosszul vagyok!
− Hát, ez kizárólag a te hibád. Abba kellett volna hagynod az
ivást, amikor én abbahagytam.
− És nincs mit felvennem! − Ismét a ruhámra pillantok, ami
koszos, büdös és a legkevésbé sem praktikus.
− Most mi van rajtad?
− Még mindig az öltöny.
 − Nem voltál otthon?
− Nem, most várom a buszt − felelem, és meg sem
próbálom elmagyarázni, hol ébredtem reggel.
Hirtelen halk hangfoszlányok ütik meg a fülemet Jessie
oldaláról.
− Jessie?
− Egy pillanat!
Valaki mással beszél, a fojtott hangokból ítélve a lakótársával.
Két munkatársával él együtt.
− Hányas cipőt viselsz?
− Ezt most tőlem kérdezed?
− Igen.
− Negyvennégyest.
− Oké, a negyvenötös is jó lesz. Izzi szívesen kölcsönadja
neked a pasija fitneszcuccát.
− De...
− Csak semmi vita! Ott találkozunk!
Súlyos kételyek közepette lépek be az edzőterem öltözőjébe.
Az sem segít, hogy mindenki bámul, miközben lehámozom
magamról az öltönyömet. Izzi pasija edzőteremmániás, és az
összes edzőcucca passzol egymáshoz. Ahogy belebújok a rikító
narancssárga nadrágba, kezdek aggódni, hogy úgy festek majd,
mint aki mindennap ide jár. Tudom, hogy nem vagyok valami
fitt, és nem akarom, hogy a külsőm másról árulkodjon. Csak
Jessie és az érme miatt vagyok itt, és hogy őszinte legyek, néha
mindkettőt utálom.
− Jól van, kezdjük pár fekvőtámasszal. Lássuk, mennyit
tudtok csinálni belőle!
A francba.
A másnaposság miatt már azelőtt lever a víz, hogy mozogni
kezdenék.
 − Gyerünk, Josh, mutasd meg, mit tudsz, haver!
Hasra fekszem a földön, és megpróbálok összehozni egy
fekvőtámaszt. Ez borzasztóan kínos. Mindenki engem néz.
Gyerünk, egyre csak képes vagyok!
− Nem, egyenesítsd ki a hátad, haver. Hajrá, a tizedik előtt
még tartunk egy kis pihenőt.
A tizedik?
− Erre kapsz tőlem, mondjuk, másfél pontot. Oké, akkor most
ugorjunk fel a futópadra!
Eddig nem esett le, hogy az ingyenes állapotfelmérés
pontozással jár. Ki van zárva, hogy bármiből is ötcsillagos
teljesítményt nyújtsak.
Az edző fáradhatatlanul igyekszik motiválni erős északi
akcentusával.
− Kezdjük egy könnyed kocogással, ezt próbáljuk tartani öt
percen keresztül, aztán gyorsítunk. Dolgoztassuk meg kicsit a
szívedet és az izmaidat! Gyerünk, meg tudod csinálni!
Előfordul, hogy tényleg tudok futni. Például a busz után. A
vonat után. Egy fagylaltoskocsi után. De csak magáért a
futásért. nem, kösz.
− Csak finoman − lép mellénk Jessie, aki eddig egy másik
futópadon edzett. Adam, a személyi edző lazán a válla köré
fonja a karját.
Nagyszerű. Most már ketten röhöghetnek rajtam.
− Hogy ment? − kérdi Adam, én pedig rájövök, hogy már meg
is feledkezett rólam, és inkább Jessie-vel dumál. Kedélyesen
elcsevegnek, miközben én haldoklom.
− Egész jól, kösz. Egy órát futottam, tizenhárom kilométert,
ami nem rossz.
Egy óra a futópadon? De hát máris unom az egészet.
− Mi a következő célod?
− Szerintem a hétvégén lefutom a huszonhat kilométert is.
 Igazából nem is tudom, minek szponzorálom őt. A maraton
szemmel láthatóan a legkisebb kihívást sem jelenti majd
számára.
− Josh, ha végeztetek Adammel, gyere oda hozzám a
Boxercise-hoz, hátha tetszeni fog!
Ha végeztünk Adammel, valószínűleg mentőt kell hívni
hozzám.
− Várj, az érme csak arról döntött, hogy eljövök ide, nem kell
órákra járnom.
− Ne próbálj kibújni a dolog alól!
− Akkor még egyszer feldobom − nyúlok a sortom cipzáras
zsebébe, kiveszem az érmét, és egy darabig küszködök, mielőtt
sikerül feldobnom kocogás közben. Egy pillanatra meg is ijedek,
hogy bezuhanok a futópad mögé.
Miért utál engem ennyire ez az érme?
A fájdalmas arckifejezésem rögtön elárulja a végeredményt.
− Na tessék. Gyorsan fejezd be ezt a kört, aztán várlak odaát a
stúdióban. - Jessie egy tágas teremre mutat, amelynek minden
fala üvegből van, szóval bárki láthatja a szenvedésemet. Ez az
edzőterem kész gladiátoraréna.
Nemsokára az is kiderül, hogy én vagyok az egyetlen férfi a
Boxercise-kurzuson. Csak remélni tudom, hogy nem lesz túl
fárasztó, mivel alig állok a lábamon. Előzőleg úgy képzeltem, az
óra tele lesz fiatal, izmos bokszolópalántákkal, de Jessie-t
leszámítva mindenki más negyven év feletti, szóval legalább
nem lesz túl nagy a megaláztatás.
− Te tudod, mi történt Jake-kel? − kérdem Jessie-től
bemelegítés közben.
− Amit sejtettünk. Valami gond volt a hotelben, és neki
kellett megoldania.
− Ezen a héten mi volt? Csak nem egy újabb verekedés?
 Néhány héttel ezelőtt Jake-et hajnali négykor hívta fel az
éjszakai portás azzal, hogy egy legénybúcsú közben az egyik
srác rájött, hogy a haverja lefeküdt a barátnőjével. Persze
elszabadult a pokol, és hatalmas verekedés tört ki az előtérben.
Azóta se értjük, miért Jake-et hívta a portás a
rendőrség helyett...
− Nem, ha jól tudom, most egy csávó pucéran rohangált a
hotelben, és szétkente a szarát a szobája falán.
− Tündéri.
− Aztán még rosszabb lett, mert amikor a takarító belépett, és
meglátta, mi történt, összehányta a szobát. Ugye örülsz, hogy
már nem dolgozol a szolgáltató szektorban?
Nem mintha az én döntésem lett volna.
− Szegény Jake. Szerinted más hotelekben is ilyen vendégek
vannak?
− Isten tudja. Na, elég Jake-ből, engem sokkal jobban érdekel,
hogy mi történt veled − pillant rám komoly arccal.
− Gyerünk, srácok, álljatok párba! Az egyikőtök vegye fel a
párnát, a másik a kesztyűt. Biztos van elég − szakít félbe minket
az edző.
− Szerinted mi történt velem? − kérdem, miközben
belebokszolok Jessie párnájába.
− Aggódom miattad, Josh. Te nem szoktál így viselkedni.
Teljesen kiütötted magad, aztán kikezdtél Louise-zal, akit alig
ismersz.
− Louise-zal?
− Waterlooval.
− Ó, Lou a vécédeszkával a nyakában. eszembe kellett volna
jutnia. bár őszintén szólva nem sok mindenre emlékszem −
próbálom visszaidézni a tegnap éjszakát, de az égvilágon semmi
sem rémlik.
 − Nem rémlik, hogy a klub padlóján fetrengve dúdoltad az
egyik James Bond-főcímdalt, és úgy tettél, mintha le akarnál lőni
mindenkit?
− Ó, te jó ég, ezt csináltam?
− És az sincs meg, mennyire felhúzta magát Louise, amikor
meg akartál csókolni egy másik csajt?
Kezdek örülni, hogy semmire sem emlékszem.
− Tudod, hogyan kerültem egy ágyba egy elefánttal? Mi.?
− A neve Sara, és nem, nem feküdtetek le.
− Biztos útban volt az ormánya.
− Josh, ez nem vicces. Tényleg nem emlékszel semmire?
Hagyta, hogy nála aludj, miután kirúgattál minket a klubból.
− Ne, tényleg?
− Igen, tényleg. Pontosan erről beszélek. Jake szerint jót tesz
neked, ha kiengeded a gőzt, de én komolyan aggódom. Sose
szoktad ennyire eldobni az agyad, és nem hiszem, hogy túl jó
ötlet lenne ez az érmedobálás, ha olyan döntéseket hozol
miatta, mint tegnap éjjel.
Jessie ilyenkor pont olyan, mint az anyám.
Megcseréljük a párnát és a kesztyűket, ami szerintem nem túl
jó ötlet, tekintve, hogy milyen hangulatban van.
− Én nem szórakozhatok egy kicsit? Most éreztem jól magam
először a Jade-dolog óta.
− Persze, hogy szórakozhatsz, de nem azért találtad ki az
érmedobálást, hogy helyrehozd az életedet? Most meg csak
egyre rosszabb lesz minden.
A fejemben lüktető fájdalom igazolja a szavait.
− Igazad lehet.
− Úgy értem, tényleg egy érme kell ahhoz, hogy eldöntsd,
kérsz-e még egy italt? Mindenki lehúzott téged tegnap este,
pedig azt hittem, spórolni akarsz, míg nem szerzel új állást.
 − De alkut kötöttem.
Jessie egy pillanatra elhallgat, mintha átgondolná a dolgot.
− És ha csak a nagy döntéseknél használnád az érmét? Vagy
csak párszor naponta? Szerintem ez nem számít csalásnak.
− Nem?
− Nem − mondja, és egy erősebb ütéssel nyomatékosítja a
szavait.
Próbálom átgondolni a dolgot, de olyan kótyagos a fejem,
hogy gyakorlatilag megválaszolja a kérdést.
− Talán igazad van. Lehet, hogy tényleg nem egy érmének kell
eldöntenie, igyak-e felest, és őszintén szólva ahhoz sem
elengedhetetlen, hogy reggel kiválasszam a zoknimat. Mostantól
csak nagy döntésekhez használom, vagy ha megakadok, és nem
tudok dönteni.
− Nekem mindig igazam van! − mosolyog Jessie diadalittasan,
és kétszer belebokszol a párnába.
− Oké, partnercsere! − rendelkezik az edző.
Ahogy mindenki a mellette állóhoz lép, Jessie elsodródik
tőlem, mielőtt még elkobozhatná az érmémet. Egy apró,
középkorú nővel találom szembe magam, aki a szemüvegében
úgy fest, akár egy könyvtáros. Ő emeli fel a párnát először, én
pedig olyan óvatosan ütök bele, mintha egy gyerek tartaná,
mert a világért sem akarnék kárt tenni benne.
− Ha eddig még nem cseréltetek, itt az idő! Lehúzom a
kesztyűt, és a nő kezébe nyomom. Ő pedig az első ütésével a
padlóra küld.
 9.

Ha az orosz rulett veszélyes, akkor egy érmére bízni a döntést

arról, kivel matchelj a Tinderen, halálos. Egy érmedobásra
vagyok attól, hogy valaki kikötözzön a pincéjében, és
szexrabszolgának használjon. Tekintve, hogy Jake ötlete volt
visszaküldeni engem a randipiacra, totálisan az ő hibája lesz, ha
egy pincebörtönben végzem.
A házunk nyolc kilométeres körzetében nagyjából hét hatvan
év alatti nő él, úgyhogy az érmének nincs túl sok választási
lehetősége. Az egyik így jellemzi magát: „Lelkes
boszorkánytanonc, a Sátán szeretője.” Szerencsére az érme nem
kér belőle.
Ehelyett este 19:28-kor a falu sétálóutcájában várom, hogy
megismerhessem a lányt, akit kiválasztott számomra: Emma,
sötét hajú, 24 éves, 180 centi, fodrász. Szereti Taylor Swiftet, a
proseccót és az ananászos pizzát.
Miközben várok rá, továbbra is a Tindert pörgetem. Az összes
üzenetváltásunk felületes − „Hogy telt a hétvégéd?”, „Bocs, hogy
csak most válaszolok”, „Sok dolgod van a héten?” −, szóval
nagyon remélem, hogy élőben sokkal izgalmasabb lesz a
beszélgetés.
Mivel a gyógyszertár és a hírlapárus már bezárt, a sétálóutca
kong az ürességtől. Körülnézek, hátha meglátom Emmát
valahol, de csak magányos kutyasétáltatók csámborognak arra
ezen a hűvös estén. Reszketek a hidegtől és az idegességtől: évek
óta nem randiztam, úgyhogy az utóbbi pár órában végig azon
stresszeltem, mit vegyek fel, mit mondjak, mit tegyek.
− Szia, te vagy Josh? − tűnik fel hirtelen Emma a semmiből.
− Igen. Emma, ugye? Hogy vagy?
 Kitárja a karját, hogy megöleljen, de én meglepetésemben
majdnem lefejelem.
Ne kezdd ezt rögtön, Josh.
− Igazából mindenki Emnek hív, az rövidebb − mondja
mosolyogva, miközben sétálni indulunk.
− Jobb, mint a „má” − jegyzem meg viccesen.
− Mire gondolsz?
− Tudod, a nevedet Em-mának kell ejteni, szóval jobb, ha
Emnek hívnak, mintha „má”-nak.
Rám bámul.
Újrakezdhetném esetleg?
− Ó, már értem.
Miközben kissé megkésve felnevet, ami inkább horkantásnak
hangzik, lehetőségem van alaposabban megszemlélni. A haja
hosszú, lépcsőzetesre vágott, és sötétebb, mint a fotóin. Nagyon
csinos és édes lánynak tűnik, de egyértelműen nincs köztünk
ösztönös vonzalom.
Adj neki egy esélyt, Josh.
− Szóval a bárba menjünk vagy a fish and chipseshez? Döntsd
el te! -javaslom, mert kezdek fázni.
− Micsoda lehetőségek! Ez a baj Cadburyvel, nem? Mindig
csak ebből a kettőből választhatsz.
Tekintve, hogy itt szinte senki sem randizik, a
randihelykínálat is meglehetősen szűkös: a kíváncsi helyiekkel
teli kocsma, vagy a legkevésbé sem romantikus fish and chipses.
− Tudom, ne haragudj, legközelebb majd Bristolba megyünk.
− Igazság szerint eléggé éhes vagyok, szóval nekem teljesen jó
a fish and chipses, ha neked is − javasolja, megmentve attól,
hogy elő kelljen vennem az érmémet.
− Jól hangzik... bár asztalt kellett volna foglalnom.
− Szerintem ide nem lehet asztalt foglalni.
 − Persze, tudom. Csak viccelni próbáltam megint, de
abbahagyom.
Basszus. Már el is felejtettem, milyen kínos dolog a randizás.
Kinyitom a fish and chipses üvegajtaját, és előreengedem
Emmát.
Odabent csak két asztal van, és az egyiket két festékes
overallban üldögélő pasas foglalja el, akik a lóversenyről
beszélgetnek.
− Mit kérsz? Majd én hozom − mondom, miközben
végigböngésszük a menüt.
− Köszi. Kaphatnék egy halas pitét sült krumplival és egy
kólát?
Leül a szabad asztalhoz, én pedig a pulthoz lépek, hogy
rendeljek.
− Sajnos a kólánk elfogyott, szívem. Csak Sprite vagy Tango
van − közli a pult mögött álló nő vaskos nyugati akcentussal.
Megadóan közvetítem Emmának az információt.
− Akkor Sprite-ot kérek szépen − feleli.
− Sprite-ot kérnénk − válaszolom az eladónak.
− Sót és ecetet kérsz mindkét ételre, szívem?
− Em, sót és ecetet is kérsz?
− Csak sót.
− Elviszed, szívem?
− Nem, itt fogyasztjuk − nézek körül a fakó, lepusztult
helyiségben. Nem éppen első randira való hely.
− Rendben, itt is van. Jó étvágyat!
Belemarkolok a mini favillákba, és miután letelepszem Emma
mellé a fémből készült székre, jó ideig bénázok a
szószoszacskók kinyitásával. Az asztalt graffitik és
ketchupfoltok csúfítják.
Ez aztán romantikus.
 Valaki kinyitja az ajtót, mire egy pillanatra jeges hideg
áramlik be. Fagy odakint.
− Nem akarod mégis inkább elvinni? Nem szeretném, ha
rosszra gondolnál, de megehetnénk nálam, ott egy kicsit
melegebb van − vetem fel bizonytalanul, mert nem vagyok
biztos abban, hogy jó ötlet. Még nem említettem neki, hogy a
szüleimmel lakom.
Ő is habozni látszik.
− Nyugi, nem foglak megölni vagy ilyesmi − próbálom
meggyőzni.
Josh, fogd már be!
− Oké, jól van, miért is ne? − Ezzel feláll, kérünk egy dobozt az
ételnek, majd hátrahagyjuk a két férfit, akik még mindig a
délutáni futamról beszélnek.
Anya és apa elutazott a hétvégére egy olcsó miniszabadságra,
amit apa az újságban talált. Máskülönben nem is mertem volna
meghívni Emmát. Anya elszörnyedne a gondolattól, hogy
Tinderen ismerkedem − még mindig fél, hogy a pedofilok
levadásznak. Pedig szerintem már túl vagyok azon a
koron, hogy érdekelhetném őket.
Mialatt végigsétálunk a város utcácskáin, rájövök, hogy ha ez
az este jól sikerül, ki kell majd találnom egy kimerítő és jól
kidolgozott történetet arról, hogyan ismertem meg Emmát, hogy
anya sose jöjjön rá az igazságra. Aztán egész életünkben fenn
kell tartanunk a látszatot, ezt a kitalált sztorit kell elmesélnünk
az esküvőnkön, és az igazságot sírba kell vinnünk
magunkkal. Szinte nem is ér ennyit az egész.
− Megérkeztünk! − jelentem be, és kinyitom az ajtót. Még ha
csak egy olyan ártatlan dologra is készülünk, mint a fish and
chips-evés, különös érzés hazahozni ide egy lányt. Mintha
megcsalnám Jade-et, ami persze elég ironikus.
− Nagyon szép ház − mondja Emma lelkesen, ragyogó
mosollyal, ahogy belépünk.
 Az ajtónál leveszi a magas sarkúját, és anélkül sétál beljebb,
én pedig észreveszem, hogy vörösre van festve a lábujjkörme.
− Itt hagyhatom a kabátomat? − kérdi udvariasan, majd
kibújik a ruhadarabból. Alatta szűk bőrnadrágot és szürke pólót
visel.
− Persze, akaszd fel nyugodtan − mutatok a fogasra. − Kérsz
még szószt?
− Igen, egy kis ketchupöt, légyszi.
− Remek, hozok tányérokat. Jó, ha itt esszük meg a kaját?
Bevezetem a nappaliba, én pedig elindulok a konyha felé.
Az egész hűtőszekrényt feltúrom a ketchupért. Pár napja
rendeltünk egy csomó ételt, bár azóta, hogy kettő helyett
hárman élünk itt, apa költségcsökkentés címszó alatt a
Waitrose-ról a Tescóra váltott. Anya nem akart kínos helyzetbe
kerülni, ezért megkérte a Tesco szállítóját, hogy a sarkon
parkoljon le, ő pedig Waitrose-táskákkal a zsebében várta.
− Jó sok fotód van magadról − kiált ki Emma, miközben épp
befelé igyekszem a ketchuppel, két tányérral és evőeszközökkel
a kezemben.
Basszus. Elfelejtettem, hogy anya kitette őket a
kandallópárkányra.
− Tudom, és a legtöbb meglehetősen kínos − lépek Emma
mellé, aki elmélyülten tanulmányozza a fényképeket.
− Nem, cuki gyerek voltál. − Átveszi a tányért, megköszöni, és
eszegetni kezdi a sült krumplit a zacskóból. A krumpli olyan
sok, hogy kipotyog a tányérra.
− Lehet, hogy kis adagot kellett volna kérnünk, ez
nevetségesen sok.
− Igen, tényleg sok lesz.
− Remélem, nem hűlt ki nagyon.
− Nem, rendben van, kösz − feleli, és beletúr a zacskóba.
 A beszélgetés még mindig akadozik, de mégis csak jobb itt,
mint a büfében.
− Valamit nagyon jól csinálhattál, hogy máris megengedhetted
magadnak ezt − pillant fel rám.
− Mire gondolsz?
− Hogy vettél egy házat. Én még mindig csak gyűjtögetek.
Basszus.
Csak most jövök rá, hogy azt hiszi, a ház az enyém, nem pedig
a szüleimé. És ami még rosszabb: azt is, hogy a saját képeimmel
dekorálom ki a saját házamat. Biztos meg van győződve arról,
hogy egomániás vagyok.
− Ó, nem, ez.
A csengő hangja szakítja félbe a mondandómat.
− Egy pillanat, megnézem, ki az − teszem az asztalra a
poharam, és az ajtóhoz megyek.
Odakint olyan sötét van, hogy a kisablak üvegén keresztül
szinte semmit sem tudok kivenni.
Nem. Nem. Nem.
− Ti meg mit kerestek itt? − suttogom hitetlenkedve és némi
pánikkal a hangomban, miközben résnyire nyitom az ajtót, és
megtartom, nehogy kitáruljon.
− Hogyhogy mit keresünk itt? Itt lakunk, Josh. Lennél szíves
beengedni? -zsörtölődik apa, miközben anya elsüvít mellettem,
és a padlóra ejti a táskáját, a telefonosszekrény mellé.
Megpróbálom arrébb rugdosni Emma cipőjét, nehogy
észrevegyék.
− De azt hittem, csak vasárnap jöttök.
− Miért suttogsz? Anyádnak rossz előérzete volt a hotellel
kapcsolatban, és sürgősen időpontot akart egyeztetni
Grahammel, hogy megbeszéljék, szóval rövidre kellett zárnunk
az utazást − bosszankodott apám.
− Mi ez a szag? Fish and chipset vettél? − érdeklődik anya.
 − Igen, nemrég hoztam. Mi lenne, ha felmennétek
kicsomagolni? Gondolom, a hosszú út után legszívesebben
rögtön lefeküdnétek. Viszek fel nektek kaját, ha éhesek vagytok,
jó? − Most már határozottan pánikba estem.
− Még csak nyolc óra, Josh. Igaz, hogy nem vagyunk már mai
gyerekek, de ilyenkor még nem szoktunk ágyba bújni.
A tiltakozásom ellenére anya fel-alá járkál az előszobában.
Ebből hogyan mászok ki?
− Nos, ami azt illeti. − kezdek bele a magyarázkodásba.
− Ó, elnézést, nem tudtuk, hogy társaságod van. − Anyám
ekkor veszi észre Emmát, aki hirtelen megjelenik mellettem,
hogy lássa, mi folyik idekint. − Szia, te vagy Jessie? − kérdi,
miközben kezet nyújt neki.
− Nem, a nevem Emma − feleli a lány zavartan.
− Szia, Emma, én pedig Josh anyukája vagyok.
− Helló, ööö. hogy van? Nem is tudtam, hogy. Josh nem
mondta, hogy a szülei is itt lesznek ma este − néz rám
értetlenül.
− Mert én sem tudtam − vágom rá.
− A közelben laknak?
− Nem, drágám, mi itt lakunk.
− Ó, azt hittem, ez Josh háza.
− Igen, Josh is velünk él.
− És ez már csak azért sem az ő háza, mert egy fillér bérleti
díjat sem fizet - kottyan közbe apa, amivel egy cseppet sem
segít.
Érzem, hogy Emma engem néz, de makacsul leszegem a
fejem, és nem viszonzom a pillantását.
− Á, látom, fish and chipset esztek. Jut egy kicsi nekünk is? −
Apám elsiet mellettem, egyenesen a nappali felé.
A nyomába eredek.
 − Nem mennétek át az ebédlőbe? Vidd a kaját is, ha akarod −
kérlelem, és igyekszem kiterelni a szobából.
− Egy kis társaság sosem árt, nem? Emma biztosan nem
bánja, ha csatlakozunk hozzátok − jelenti ki anya.
Emma még mindig az előszobában áll földbe gyökerezett
lábbal, mint akinek fogalma sincs, mégis mi történik itt.
A szüleim eltűnnek a konyhában, és már épp átsuhanna a
fejemen, hogy talán mégis rájöttek, jobb lenne kettesben
hagyniuk minket, de a következő percben ismét feltűnnek, a
kezükben további tányérokkal, evőeszközökkel és poharakkal.
Mielőtt gátat vethetnék az eseményeknek, már mind a négyen
a nappaliban ülünk, és fish and chipset eszegetünk. Anya és
Emma egymás mellett szorong az egyik kanapén, apa és én
pedig a másikon.
− Szóval honnan ismeritek egymást? − érdeklődik az anyám.
− Mi onl... − kezd bele Emma, de én gyorsan közbevágok:
− Emma is Cadburyben él.
− Még sosem beszéltél róla. Ezek szerint most randevúztok?
Nem is mondtad, hogy jársz valakivel − suttogja anya olyan
hangosan, hogy természetesen az egész szobában hallani lehet.
− Ugye tudod, hogy mindenki hall téged, anya?
Ó, bár megnyílna alattam a föld!
− Mostanában olyan sokat titkolózol, pedig iskoláskorodban
még alig vártad, hogy elmesélhesd nekünk, hogy telt a napod!
Emlékszem, hazaértél, és rögtön elmondtad, kikkel beszélgettél
szünetben.
− Nem járok senkivel − sziszegem, és érzem, hogy a vér az
arcomba szökik.
− Nos, személy szerint úgy vélem, jó, hogy végre túlléptél
Jade-en.
Emma nyilván most már nagyon szeretné tudni, kik ezek a
nők, akiket anyám emleget.
 − Abbahagynád, anya?
− Ne haragudj rá, Emma, fogalmam sincs, miért ilyen morcos
ma este. Mesélj inkább magadról. Mivel foglalkozol?
− Fodrász vagyok, a főutcán dolgozom. − Emmát láthatóan
mélységesen zavarba hozza a helyzet.
Legalább megtudtam valamit a lányról, akivel randizom, még
ha nem is én tettem fel a kérdést. Apám, akit természetesen
hidegen hagy az egész helyzet, időközben már ellopkodta a
kajám felét.
− És hol laksz?
− A város másik végén. Ismeri a templom mögötti házakat?
− Igen, tudom, arrafelé járok jógázni egy nőhöz... talán Susan
a neve?
− Ő az anyukám.
− Nahát, ez érdekes! Milyen kicsi a világ! Szóval téged nem
feszélyez, hogy a szüleiddel élsz, mint. egyeseket? − mutat rám a
villájával anyám, és kacsint egyet.
− Nem, nagyon jól kijövünk.
− Megkérdezhetem, mi a csillagjegyed?
Ó, te jó ég, ugye nem akarja összeállítani a horoszkópját?
− Anya, szerintem most már elég volt a kérdésekből.
− Ó, Josh, de hát Emma nem bánja, igaz, drágám?
Emma tehetetlenül mosolyogva néz rá.
− Tudja, mit? Várjon, idehozom a tarot-kártyámat, és jósolok
magának.
Ugye nem?
− Ó, ez nagyon kedves magától. de nekem. elég korán kell
kelnem holnap reggel a munka miatt, szóval azt hiszem, ideje
indulnom − rebegi Emma félénken.
− Nem akarja előbb befejezni a vacsoráját? − paskolja meg a
térdét anyám, aki nyilván észrevette, hogy a lány egy falatot
sem evett, mióta ők beállítottak.
− Nem, nem vagyok igazán éhes, de köszönöm. − Emma talpra
ugrik, és valósággal rohanni kezd az előszoba felé a kabátjáért.
− Van egy vendégszobánk, ha nem akar sötétben hazasétálni
− szegődik a nyomába anyám ezzel a hajmeresztő ajánlattal,
amit persze senkivel sem beszélt meg.
− Csak negyvenkilenc font egy éjszakára − szól közbe apa teli
szájjal, és nem állíthatom biztosan, hogy viccel. Mindjárt előhúz
egy árlistát a törölközőbérlésről és a kései kicsekkolásról.
− Ó, Gary, ne légy ilyen goromba! Különben is, igazán
elvihetnéd Emmát! - Anyám ismét Emma felé fordul. − Nem
szeretném, ha egyedül mennél haza.
− Nekem tényleg semmi...
− Nem fogadok el nemleges választ! Siess, Gary!
Apa csalódottan az asztalra teszi a tányérját, és magához
veszi a kulcscsomóját.
− Reméljük, hamarosan újra láthatunk! − csicsergi anya, és
búcsúzóul megszorongatja Emmát.
A lány az ajtó felé indul, és egy pillanatra úgy tűnik, mintha
fontolgatná, hogy engem is megöleljen, de aztán elveti az ötletet.
Anyám és én a verandánkról integetünk a Tinder-randim
után, akit apám visz haza. Az utolsó, amit látok, hogy halálra
váltan gubbaszt az anyósülésen.
Nem kellett volna amiatt aggódnom, hogy fura lesz a csaj.
Mert én voltam az.
Szegény lány.
 10.

− Az mi? − kérdi Jake az asztalunkhoz lépve, és a mellettem

álló babakocsira mutat.
− Babakocsi, gyermekkocsi, babahintó, bababricska,
babakaszni...
Ironikus módon mindig én érkezem meg először a
találkozóinkra, pedig én lakom a legmesszebb. A szokásos
asztalunknál üldögélek, és amint megpillantom Jake-et, a
zsebembe csúsztatom a telefonomat.
− Nagyon vicces, igen, azt látom, de kinek a gyereke ez? Ugye
nem a következő kis meglepetésedről van szó?
− A kocsi az enyém, de szó sincs semmiféle gyerekről, ne
aggódj. A gyerekhez szexelni is kéne, és hidd el, annak még a
közelében sem jártam mostanában.
− Gondolom, akkor a Tinder-randid nem ment túl jól, igaz?
− Ne is beszéljünk róla!
Jake megkerüli az asztalt, és beles a kocsi teteje alá.
− A pengős pokolba, mit keres ez egy babakocsiban?
− Jeremynek nagy a mozgásigénye, a szüleim viszont
elmentek otthonról, úgyhogy kölcsönkértem az egyik
szomszédtól egy babakocsit, és elhoztam.
− Néha tényleg egészen röhejes vagy, Josh − jegyzi meg a
barátom, és leül az egyik székre. − Szóval van másik Tinder-
randi a láthatáron?
− Nem, letiltottak.
− Mi? A Tinder letiltott? Ezt meg hogy sikerült elérned, mégis
mit műveltél?
 − Igazság szerint fogalmam sincs. Egyszer csak kiírta, hogy le
vagyok tiltva.
− Üzenetben zaklattál csajokat?
− Nem, nyilván nem. Az egyetlen, ami eszembe jut, hogy
jelentették a fotóimat, mert képtelenek voltak elhinni, hogy
tényleg ilyen jól nézek ki.
Mondjuk, abban biztos vagyok, hogy Emma rögtön jelentett,
amint hazaért.
− Oké, akkor jöhet a B terv. Bumble? Mi a véleményed?
Az érme írással felfelé esik le.
− Szerintem a randiappok nem igazán nekem valók.
− Hinge?
− Megint írás.
− Oké, akkor mi lenne, ha összehoználak az egyik
barátnőmmel?
− Ez most mi, a D terv? Kösz, Jake, de tényleg megvagyok.
Szerintem egyedül is tudom kezelni a helyzetet.
Rám pillant, aztán az érmére, és felvonja a szemöldökét.
− Jól van, akkor addig folytatjuk, míg fej nem lesz. Tessék, fej.
Most boldog vagy?
− Nem az a kérdés, én boldog vagyok-e, hanem, hogy te az
legyél. Milyen lány tetszene?
− Nem tudom, szerintem nincs kifejezett zsánerem. Csak jó
lenne, ha nem csalna meg.
− Hm, talán az a csaj, akivel együtt járunk a Bevoncé-
tánckurzusra. nem is, már tudom, ki lenne a tökéletes! Miss
England!
− Micsoda? De hát ő egy modell!
− Nem az igazi Miss England, te hülye. Szerinted ő randizna
veled? Akire gondolok, annak ez a neve. Olivia England.
Így már több értelme van.
 − Jól van. Szerinted passzolnánk?
− Igen, nagyon kedves lány. Csak légy igazi úriember, mert azt
szereti, és ne beszélj arról a nyavalyás érmedobálásról. Bízd
rám a dolgot, egyeztetek nektek egy randit.
− Erre iszunk... gondolom. És mi a helyzet veled és Jake-kel?
− Lehetek őszinte? − kérdi, miközben körülményesen
megszabadul a kabátjától és a sáljától.
− Persze.
− Minden istenien alakul. Mármint tényleg istenien.
− De erről miért ne akarnál beszélni?
− Nem is tudom. Jessie azt mondaná, ne dörgöljem az orrod
alá.
− Ne viccelj már. Csak mert az én szerelmi életem jelenleg egy
katasztrófa - pontosabban az egész életem az −, ettől még
nyilván boldognak akarlak látni. Nagyon örülök neked.
− Köszönöm. Igazság szerint szinte el sem hiszem, milyen jól
alakul az egész. Remekül passzolunk, sokat nevetünk, a szex is
nagyszerű.
− Oké, mindenről azért nem kell beszámolnod.
− Bocs − feleli kuncogva.
− Szóval mit gondolsz, ő az igazi?
− Mit tudom én. Talán korai még ilyesmiket mondanom, de
egyelőre csak két apróság zavar benne.
− Az, hogy még mindig viseli a kétéves fesztivál-karszalagját?
− Nem, az pont nem. Az egyik, hogy ugyanaz a
keresztnevünk.
− Csak most jöttél rá, milyen zavaró?
− Igen, mert sose tudom, kihez beszélnek az emberek, ha a
nevünket mondják. Mostanában inkább már nem is válaszolok,
mert mindig azt hiszem, őhozzá szólnak.
 − Kezdjünk el Jakey-nek hívni, hogy meg lehessen
különböztetni titeket?
− Kösz, inkább ne!
− Nagy Jake?
− Jó így, ahogy van − neveti el magát. − A másik, ennél
nagyobb gond viszont ez a vegándolog. Sajnálom, de képtelen
vagyok rá, a lencse már a fülemen jön ki. Mit mondhatnék:
imádom a kolbászt − vigyorog.
− Szerintem ha ezek a legnagyobb problémáid vele, akkor
nagyon jó úton haladsz − felelem mosolyogva.
Miközben iszogatunk, egy csapat csinos lány vonul el
mellettünk, és rögtön kiszúrják Jeremyt.
− ÚRISTEN, de cuki! Mi a neve? Felvehetjük? − záporoznak a
kérdések.
− Persze, nyugodtan, Jeremynek hívják. Óvatosan, elég nehéz!
-Kiemelem a nyulat a babakocsiból, és odaadom a barna hajú
lánynak.
− Annyira édes!
− Akárcsak a gazdája! − kuncog a szőke.
− Sose gondoltam volna, hogy a nyulak ilyen puncimágnesek
− súgja oda nekem Jake, miközben a lányok felváltva ölelgetik
Jeremyt.
− Én se, hiszen Jade-nél láthatóan nem működött. Még a
hétvégi láthatási jogával sem él.
− Miért nem hívod randira az egyiket? Vagy mindkettőt! Totál
bejössz nekik!
Feldobom az érmét. Írás.
Megrázom a fejem.
− Ó, ne már, szard le azt a hülye érmét! Ez egy gyönyörű
szerelem kezdete lehetne, és Jeremy is új anyukát kaphatna.
Nem állíthatom, hogy nem csábít cselekvésre a szőke lány
mosolya. Nagyon csinos: vintage topja alól szövevényes tetkó
kandikál ki, amely végigfut a hátán. Alkarján apró piercing
csillog... Fogalmam sincs, mi értelme az ilyesminek, de tudom,
hogy azt jelenti, egyszerűen túl jó nekem.
− Nem vitatkozom az érmével − felelem habozva.
− Ha kellene valaki, aki vigyáz rá, csak szólj! Itt lakunk a
sarkon túl. − A szőke lány mosolyogva búcsút int nekem és
Jeremynek.
− Ha mégse jön össze a dolog Jake-kel, talán én is beszerzek
egy nyulat -bámul utánuk Jake.
A lányok a bár felé indulnak, és ekkor három ismerős arc
jelenik meg előttünk: a Kvízlám Szélsőségesek. Nem ismernek
fel minket, ami felháborítóbb, mint ha oldalba böknének,
amikor elhaladnak mellettünk. Utánuk élénksárga sídzsekiben
Jessie lép be, és ronda grimaszt vág a hátuk mögött.
− Fázol?
− Nem, kösz, jól vagyok. És ti? − huppan le az egyik székre, és
nemcsak a saját kabátját hagyja magán, de még Jake-ét is
magára teríti.
− Én egész j...
− Ami azt illeti, most, hogy mindketten itt vagytok. − vág a
szavamba Jake a szokásos, túlzóan drámai hangján −
.bejelentenivalóm van.
− Nyertél a lottón?
− Felmondtál?
− A hoteled most már a harmincnegyedik a listán?
− Nem, nem és nem. Benne leszünk a tévében!
− Mire gondolsz? Miért lennénk benne a tévében? És kik,
mi mindannyian?
− Pár hónapja jelentkeztem egy új kvízműsorba, amit
Bristolban vesznek fel, és ma reggel telefonáltak, hogy
bejutottunk. Őrülten izgalmas, nem?
 − Jelentkeztél egy tévés kvízműsorba? De hát még ezt a kvízt
se tudjuk megnyerni!
− Mégis, mit gondoltál?
− Hát, ha nem a Szélsőségesekkel kell megvívnunk, talán még
nyerhetünk is.
− Vagy porig aláznak bennünket több millió néző előtt.
− Ne aggódjatok, napközben fog lemenni, szóval alig nézi
majd valaki, csak egy csomó munkanélküli meg a nyugdíjasok,
azok meg úgyis átalusszák. Josh, te biztos jó leszel benne,
tekintve, hogy mostanában mást se csinálsz, mint ilyen
műsorokat bámulsz egész nap.
− Haha, nagyon vicces. Csak hogy tudd, nem nézek
tévéműsorokat, mert folyton az álláshirdetéseket bújom. Nem
olyan könnyű új melót találni.
− Akkor legalább tudod, mihez kezdhetnél a nyereménnyel.
Ez igaz. A végkielégítésem csaknem teljesen elfogyott, mivel
rengeteget költök nyúlkajára, és sikerült túl sok piát rendelnem
Jessie buliján. Nem tudom rávenni magam, hogy zálogba adjam
az eljegyzési gyűrűt. Még nem. És a legrosszabb, hogy úgy tűnik,
soha az életben nem lesz munkám. Már konkrétan vagy száz
állásra jelentkeztem, tegnap például úgy buktam el
egy videóinterjút, hogy nem vettem észre, hogy már elkezdődött
a felvétel.
− Nem kell valami meghallgatásra menni előbb? − kérdezem.
− Már ezt is elintéztem. Az egyik szerkesztőjük felhívott, és
három perc alatt kellett válaszolnom a lehető legtöbb kérdésre.
Elég könnyű volt. Aztán küldtem nekik egy közös fotót, és
meséltem egy kicsit rólunk.
− És eszedbe se jutott engedélyt kérni tőlünk? Kösz, hogy
megkérdezted, van-e egyáltalán kedvünk hozzá − dohogok.
− Tudtam, hogy nem bánnátok, és nem akartam, hogy nagyon
beleéljétek magatokat, mielőtt biztos lenne.
 − Őszintén szólva nem biztos, hogy én akarok tévében
szerepelni − jegyzi meg Jessie bocsánatkérőn.
− Miért? Ugyan már, tök jó buli lesz!
− Mikor lenne?
− Csak pár hónap múlva, úgyhogy bőven van időnk
felkészülni. Akkor benne vagytok?
A levegőbe dobom az érmét. A mozdulat már szinte
természetessé vált.
− Úgy tűnik − dünnyögöm morcosan.
− Szuper, és te, Jessie? − mindketten várakozóan meredünk
rá.
− Jól van, rendben, ha muszáj. Bár előbb túl kell élnem a
maratont, mielőtt a kvízre gondolhatnék.
Ezek a maratonfutók imádnak ezzel villogni.
− Most már nemsokára itt a nagy nap. Hogy érzed magad
ezzel kapcsolatban?
− Szerintem olyan pozitív vagyok, amennyire csak ezen a
ponton lehetek. Bár azt még nem is mondtam, hogy
unikornisnak öltözve akarom lefutni.
− Neked elment az eszed − mondom zavartan. − Nem elég
nehéz önmagában is lefutni egy maratont anélkül, hogy
unikornisnak öltöznél?
− Muszáj szereznem pár szponzort, szóval remélem, a jelmez
majd segít. Ráadásul tudod, mennyire szeretem az
unikornisokat, úgyhogy ez tűnt a legcélszerűbb megoldásnak.
− Már megvan a jelmezed?
− Igen, netről rendeltem. A neve Ruby.
− Ruby? Te Rubynak hívod az unikornisjelmezedet? Nem
hiszem el, hogy képes vagyok megjelenni veletek a tévében! −
jegyzem meg epésen, és tologatom egy kicsit Jeremyt a
babakocsijában.
 11.

Még sosem voltam vakrandin, de elhatározom, hogy most

sokat adok majd az első benyomásra. Miután leszállok a
buszról, megnézem magam az Iphone-om kamerájában, és
elindulok, hogy vegyek pár szál virágot.
A virágos zárva van, úgyhogy a Sainsbury felé veszem az
irányt. Fogalmam sincs a virágokról, vagy arról, mit szerethet
Olivia England, és az sem segített, hogy Jake egy szót sem árult
el a lányról, így kész rejtély maradt számomra. Az ujjaim között
az érmét pörgetve vacillálok a színes gerberák és a rózsaszín
tulipánok között, végül a tulipánok győznek. Miután kifizetem a
csokrot az önkiszolgáló kasszánál, igyekszem gyorsan
lehámozni a celofánról az árcímkét, hogy kicsit igényesebben
nézzen ki.
Túl korán érkezem az étterembe. A főutcán több pizzéria is
van, ezt egy régi ólomkohóból alakították át, de belülről
ugyanolyan átlagos, mint bármelyik hasonló az országban. Egy
tucat sötét mahagóni faasztal, bézs székek, az asztalokon pedig
már ott várakoznak a poharak és az evőeszközök. Rögtön
nyilvánvalóvá válik, hogy nem kellett volna asztalt foglalnom: a
hatalmas terem, amelyben alapvetően több száz ember is
elfér, ma este szinte teljesen üres. Csak egy harmincas férfi ül a
helyiség túloldalán az étlapot tanulmányozva, majd felpillant,
és látható örömmel konstatálja, hogy legalább nem lesz teljesen
egyedül az étteremben.
Egy mosolygós pincérnő jön oda hozzám.
− Helló, hogy van ma este? Asztal egy személyre?
− Nem, igazság szerint kettőre − felelem szinte védekezően. −
Foglaltam asztalt...
 Mielőtt befejezhetném a mondatot, megfordul, és a helyiség
másik végébe vezet, miközben magához vesz két étlapot. Bár az
egész teremben szinte egy lélek sincs, mégis közvetlenül a férfi
melletti asztalhoz ültet, akinek így le kell vennie a hátizsákját az
étterem egyik falán végighúzódó bőrpadról. Ahogy leülök mellé,
zavartan felém bólint.
Konkrétan ugyanazon a padon ülünk.
Mi a baj a többi székkel?
− Hozhatok valamit inni?
− Csak egy kis csapvizet, kérem. és van kuponom, mutassam
meg most? - veszem ki a kupont a kabátom zsebéből, és az orra
elé tartom.
Nem csak Jade miatt haboztam belemenni ebbe a találkozóba,
vagy mert olyan rosszul alakult a Tinder-randim, hanem mert
gyakorlatilag elfogyott a pénzem. Tekintve, hogy a
megtakarításom jelentős része arra ment el, hogy egy öreg
fószert hallgattam hangosan elélvezni a telefonban, a
számlámon mindössze 17 font maradt, valamint volt még egy
több száz fontot érő eljegyzési gyűrű a fiókomban. Szerencsére
megláttam, hogy ebben az étteremben a születésnaposoknak
két adag vacsora jár egy áráért, szóval úgy okoskodtam, hogy ha
a királynőnek lehet két születésnapja az évben, nekem miért ne
lehetne?
Egy kicsit aggódom, hogy a pincérnő majd személyit vagy
ilyesmit kér igazolásul, de úgy veszi át a kupont, hogy rá se
pillant.
− Köszönöm, megyek és beolvasom.
Hál' istennek, Olivia még nincs itt. Nem akarnám, hogy lássa,
csak fele árat fogok fizetni a vacsoránkért.
Előveszem a telefonomat, és még egyszer megnézem a
Facebookon, hogy is néz ki. Jake nem volt hajlandó fényképet
mutatni, de a profilján keresztül megtaláltam a lányét is. Csak
az a gond, hogy az egyetlen, számomra is látható fotója egy
hároméves csoportkép. Úgyhogy tovább kóborolok
a Facebookon, az Instán és a Twitteren, percenként frissítve
mindhármat, hátha kikerül egy új poszt.
Szerencsére a lány hamarosan megérkezik. Beszél pár szót a
pincérnővel, aztán felém indul. Elég hosszú az út az ajtótól az
asztalunkig, úgyhogy van időm kitalálni, hogyan köszöntsem.
Lelkes mosoly ül ki az arcomra, míg rá nem jövök, hogy nem
vághatok ilyen idült képet további harminc másodpercig, míg
ideér. Úgyhogy inkább kissé kínosan odaintek neki, és felállok.
− Elnézést a késésért.
− Semmi gond, Lisa, még nem rendeltem − szólal meg a
szomszéd asztalnál ülő férfi.
Ne. Könyörgöm, ne.
A nő részvétteli mosollyal pillant rám.
Visszahuppanok a padra, és a kezembe temetem az arcom,
ám ekkor egy másik női hang szólal meg:
− Josh?
− Igen, ó, szia, Olivia, ugye?
Ahogy felugrok, hogy üdvözöljem, jól beverem a térdem az
asztalba.
Kész rémálom ez az egész.
− Hogy vagy? Nagyon jól nézel ki − próbálom palástolni a
fájdalmat.
És nem is hazudok, tényleg nagyon jól néz ki. Talán nem
választanák meg Miss Englandnek, de van benne valami
természetes vonzerő. Jake jó munkát végzett. Vállára omló
hosszú szőke haja van és zöld szeme, habár annyi foga, hogy
három embernek is elég lenne. Valószínűleg kiskorában
kirabolta a fogtündért.
− Köszönöm, te is nagyon jól festesz. Tetszik az inged − jegyzi
meg kedvesen.
 Természetesen az érme választotta, mert nem voltam képes
dönteni két ing között.
− Köszönöm szépen. Ezt neked hoztam − nyújtom át a virágot,
amit majdnem elfelejtettem odaadni.
− Ez kedves! Nem kellett volna, de nagyon édes tőled − feleli,
miközben átveszi a csokrot.
Az érme valósággal hasít ma este.
− Szóval eddig hogy telik a szülinapja? − kérdezi a pincérnő,
miközben elénk tesz egy vizeskancsót.
− Remekül, köszönöm − vágom rá sietve, és reménykedem,
hogy Olivia nem fogja megkérdezni, honnan tudja a pincérnő,
mikor van a születésnapom.
− Volt valami jó kis programja? − érdeklődik tovább a
pincérnő vaskos spanyol akcentussal.
Hogy mit csináltam a szülinapomon? Szart se.
Úgy érzem, mintha minimum negyedóra telt volna el, mióta
feltette a kérdést. Érzem, hogy ezerrel izzadni kezdek, az ingem,
amit Olivia épp most dicsért meg, pillanatok alatt színt vált.
Sötét verejtékfoltok jelennek meg a hónom alatt, és egyre csak
terjednek. Meg kell törölnöm a homlokom a szalvétámmal.
Csak mondj valamit, Josh. Bármit.
− Lézerharcolni mentem − bököm ki végül a pincérnő, Olivia,
és mindenekelőtt önmagam legnagyobb meglepetésére.
Ez meg honnan jött? Melyik huszonnyolc éves férfi megy
lézerharcolni a szülinapja alkalmából? Létezik még egyáltalán a
lézerharc?
− Ó, nagyszerű, és kapott valami szép ajándékot?
Mi ez a vallatás? Mindjárt az arcomra teríti az asztalkendőt,
és vizet csöpögtet rá?
Ekkor hirtelen leesik, hogy mit művel. Lebuktam. Átlát a
nevetséges kis hazugságomon, talán már riasztotta is a
hatóságokat, hogy át akartam verni az éttermet. Bilincsbe
vernek és letartóztatnak. Egy véresszájú ügyvéddel szemben
esélyem se lenne, be kéne vallanom az összes bűnömet.
Évekre lecsuknának.
Úgy érzem, egy ültő helyemben megsemmisülök.
− Kaptam egy... jojót.
Egy jojót? Miket beszélek?
A pincérnő zavartan néz rám. Remélem, azért, mert a jojó
nem igazán népszerű Európában, és azt hiszi, hogy egy újfajta
játékkonzolról vagy mobiltelefonról van szó, amit a
huszonnyolc évesek általában kapni szoktak. Miért mondtam
ezt? Mi ütött belém?
− Oké, nos, boldog születésnapot! − mondja végül
barátságosan, de nem dőlök be neki. Éppen elég rajtaütést
láttam a nyomozós sorozatokban, pontosan tudom, hogy megy
ez. Jó zsaru, rossz zsaru. Ilyen könnyen nem ver át. − Szóljanak,
ha rendelni szeretnének. − Azzal faképnél hagy minket, nyilván
azért, hogy megtervezze a következő lépését.
Amikor már kezdem azt hinni, megszabadultam az
inkvizíciótól, Olivia is rákezdi:
− Jake nem is mondta, hogy ma van a szülinapod. Nagyon
hízelgő, hogy velem töltöd az estédet.
− Ó, nem, ez. igen, de ne aggódj, részemről az öröm − vágom
rá ügyefogyottan.
Aztán leesik, hogy éppen most jelentettem ki a vonzó és
kifinomult randipartnerem füle hallatára, hogy a
születésnapomat egy sötét szobában töltöttem, ahol úgy tettem,
mintha lelőnék más embereket. Ezek után esélyem sincs nála.
− Később adnom kéne neked valamit − mosolyodik el, aztán
rájön, hogy ez meglehetősen kacéran hangzott, és felkuncog. Én
is elnevetem magam.
− Szóval mihez lenne kedved? − igyekszem elterelni a
beszélgetést az álszülinapomról. Az érme már jó előre
eldöntötte, mit válasszak, de a pincérnővel kapcsolatos gyanúm
fényében őszintén szólva félek bármit is enni. − Természetesen
én fizetek. Szeretnélek meghívni, végül is nem mindennap
vacsorázhat az ember egy ilyen gyönyörű nővel.
Ez egészen rendben volt, nem?
− Ó, nem, ez nagyon kedves tőled, de.
− Ragaszkodom hozzá. Hiszen... ez az én szülinapom, és a
szülinaposnak mindig igaza van, ugye?
− Akkor. tényleg nagyon kedves vagy és köszönöm − egyezik
bele mosolyogva.
− Mit szeretnél?
− A tengeri sügér elég jól néz ki.
Naná, ennyi pénzért nézzen is ki jól.
− Mit szólnál egy spagettihez? Ettem már itt, és nagyon jól
készítik -igyekszem óvatosan az olcsóbb ételek irányába
terelgetni. Még a páros ajánlat keretében sem engedhetem meg
magamnak a tengeri sügért.
− Ööö. oké, jól hangzik. − El sem olvassa az étel leírását, vakon
bízik az ajánlásomban. − Elég csendes itt, nem? − pillant körbe
az elhagyatott étteremben.
− Tudod, az egész helyet neked béreltem ki − viccelődöm.
Aztán folytatom azzal, hogy a mellettünk ülő pár ezek szerint
nem kapta meg az üzenetet, míg rá nem jövök, hogy minden
szavunkat hallják. Valószínűleg még a szakács is hall minket.
Nem tudnának berakni valami zenét?
Amikor a pincérnő újra feltűnik, átvillan a fejemen, hogy
mindjárt megragadja a fölöttünk lengedező villanykörtét, az
arcomra irányítja, és folytatja a faggatózást.
− Sikerült választaniuk?
− Igen, egy margarita pizzát kérünk és egy spagettit − mutatok
az étlapra.
− Remek. Inni kérnek valamit?
 − Elég lesz a víz, köszönjük − felelem, mielőtt Olivia
kinyithatná a száját.
− Köszönjük szépen! − fuvolázza Olivia túláradó kedvességgel.
− Szóval honnan ismered Jake-et? − tudakolom.
− Igazság szerint a pasija, Jake ismerőse vagyok.
− Elég zavaró, hogy ugyanaz a nevük, nem?
− Igen, egy kicsit − feleli kuncogva. − Szóval már
iskoláskorunk óta ismerjük egymást, és nemrég a te Jake-eddel
is találkoztam. Együtt dolgoztatok, ugye?
− Igen, egy hotelben.
− De már nem?
− Ööö. nem. én most igazság szerint két munka között vagyok.
és veled mi a helyzet?
− Éppen a PhD-men dolgozom.
Szeretnék figyelni, de rettentően zavar a szomszéd asztalnál
ülő pár. Egy ideje már szenvedélyesen csókolóznak, és egészen
új szintre emelik a Susi és Tekergőből ellesett spagettitrükköt.
− Szóval... Jake mesélte, hogy nemrég szakítottatok az
exeddel, igaz? -Előrehajolok, hogy a párocska kikerüljön a
látóteremből.
Ezt meg mi a fenéért kérdeztem?
Nem vagyok biztos abban, hogy ha mindketten éppen egy
durva szakítás után vagyunk, akkor mindenképp egymásnak
szánt a sors, és még csak nem is feltétlenül kerekedik jó
beszélgetés ennek kapcsán. Nem a legoptimistább téma egy első
randis vacsorához.
− Igen, sajnos kiderült, hogy Hamish megcsal engem − feleli
kissé ingerülten, mintha még mindig nem tudná elhinni. −
Előadó volt az egyetemen, nagyon intelligens, jóképű, jóval
idősebb nálam, és tizenkilenc éves korom óta együtt voltunk.
Aztán egyszer átmentünk vacsorára a legjobb barátnőm új
házába, ahol elvileg először jártunk, de a pasim nem tudott
elég jó magyarázatot adni arra, miért kapcsolódott a telefonja
automatikusan a wifihálózatra.
Ezek szerint mégsem volt olyan intelligens.
− Kiderült, hogy már régóta találkozgattak a hátam mögött.
Milyen ember képes hazudni ennek a lánynak?
− A legbosszantóbb, hogy éppen az eset előtt vettünk egy
házat közösen, úgyhogy most egyedül élek ott.
Egy házat? Én még egy teljes árú vacsorát sem tudok
kigazdálkodni.
Mielőtt újabb felnőtt-témákat hozna elő, mint például a
hitelkártyák, a nyugdíj vagy a csecsemők, szerencsére
megtudakolja, hogyan hangzik az én szomorú történetem.
Mintha Csapd le, csacsit játszanánk, csak szakításokkal, és
őszintén szólva hálás vagyok a sorsnak, hogy én legalább a
legjobb barátomat nem vesztettem el a szerelmemmel együtt.
Sőt, el kell ismernem, hogy Jake jó érzékkel hozott össze épp
Oliviával.
Ezt ne cseszd el, Josh!
Mivel kevesen vagyunk a helyen, pillanatok alatt kihozzák a
kaját. A pincérnő egy gyertyát tűzött a pizza közepébe, és most
nekiáll elénekelni nekem a Boldog szülinapot dalt. Most először
örülök, hogy alig van itt valaki rajtunk kívül − nem bírtam
volna ki, ha az összes vendég beszáll. Mereven ülök, míg a dal
véget ér, és Olivia tapsolni kezd.
Mivel anyám ezúttal nincs jelen, hogy előrelendítse a
beszélgetést, utánanéztem pár tipikus randitémának, de
szerencsére nincs rájuk szükség: könnyedén átsiklunk a
szokásos kérdéseken a családról, a hobbikról és
a nyaralásokról. Olivia szórakozottan az ujja köré tekerget egy
hajtincset, pont úgy, ahogy a spagettit tekeri a villára. Az én
pizzámnak már attól sokkal jobb íze lesz, hogy tudom, csak fele
árat kell fizetnem érte. Egyre jobban aggódom, hogy olyan
leszek, mint apa.
 A mellettünk ülő pár, akik sokkal inkább egymás arcát
igyekeztek elfogyasztani a vacsorájuk helyett, végre összeszedi a
cuccait és lelép. Ettől valakinek végre eszébe jut bekapcsolni a
zenét, de sajnos egy szerelmes dalokból álló lejátszási listát indít
el, amitől csak kínosabb lesz, hogy egy tök üres étteremben ülve
hallgatjuk Whitney Houston áriázását.
− Hozhatok önöknek desszertet? − érdeklődik a pincérnő,
miközben leszedi az asztalt.
− Szerintem rendben vagyunk, köszönjük. Kérhetnénk a
számlát? -kérdem bűnbánóan, miközben azt kívánom, bár
lenne pénzem desszertre is, hogy tovább beszélgethessünk.
Olivia szemmel láthatóan csalódott, amiért ilyen rövidre
zártam a vacsoránkat.
Úgy teszek, mintha a mosdót látogatnám meg, de csak azért
surranok ki, hogy ellenőrizzem a számlát. 31,85. Ez kicsit
soknak tűnik. A virágok miatt már csak 14 font van a
kártyámon.
Vajon a pincérnő direkt megszívatott?
− Elnézést, azt hiszem, nem vonta le a születésnapi
kedvezményt -szólítom meg idegesen.
− Ó, igen, bocsánat, mindjárt megcsinálom. Így ni, most már
jónak kell lennie.
16,90. Még mindig túl sok.
Komótosan végigböngészem a számlát, hogy
megbizonyosodjak, jól adta össze a tételeket, és az aljára érve
megpillantom a felszolgálási díjat.
Nagyot nyelek.
− Elnézést, a felszolgálási díj kötelező? Mert ha nem, akkor
eltávolítaná, kérem? − rebegem, miközben ismét azt kívánom,
bárcsak elnyelne a föld.
A pincérnő döbbenten néz rám, mintha őszintén igyekezett
volna minél szebbé tenni a születésnapomat a mai este
folyamán.
 − És mi ez a plusz másfél font?
− Jótékonysági hozzájárulás. Ebben a hónapban a Küzdelem
az életért nevű gyermekrák-alapítványt támogatjuk − feleli,
miközben kinyomtatja az új számlát.
Nem tehetem.
− Ööö... azt is levenné róla, kérem?
− Tényleg? De hát ez jótékony célra megy!
− Elnézést, igen, levenné mégis? − mereven a padlóra
szegezem a tekintetem.
− Jól van. Majd odaviszem a számlát az asztalhoz, uram −
vágja rá erőltetett nyájassággal. Ami aztán végérvényesen
lefoszlik róla, miközben a nyomomba szegődik, és lecsapja a
papírdarabot az asztallapra.
Csak bosszantja, hogy nem tudott kizsebelni.
− Biztos, hogy te szeretnél fizetni? Szívesen állom a saját
részemet -mondja Olivia, miközben magam elé húzom a
számlát, és megkönnyebbülve konstatálom, hogy a végösszeg
már csak 13.70.
− Persze, nagyon jól éreztem magam − felelem nagylelkűen,
mire a pincérnő a plafonra emeli a tekintetét.
Most már biztos, hogy nem kap borravalót.
Előhúzom a tárcámat, hogy kivegyem a hitelkártyámat... és
hirtelen elönt a pánik. A kártya sehol.
Ó, bassza meg!
Ezt csak némán akartam kimondani, de hangosan sikerült,
mire a pincérnő és Olivia döbbenten mered rám.
Őrjöngve átkutatom a többi zsebemet, hátha mégis máshová
tettem, de nem. Nincs sehol. Kiveszem az összes kártyát és
papírt a tárcából -vonatjegy, átmeneti jogosítvány és egy csomó
üzlet hűségkártyája −, hogy nem keveredett-e közéjük, és
szétszórom az asztalon. Egyértelműen nincs itt.
Olivia azt fogja hinni, hogy szándékosan csináltam.
 − Jól vagy? − kérdezi most, engem pedig megint elönt a
veríték.
A pincérnő türelmetlenül dobol a lábával a padlón.
− Tudom, hogy rettentően kínos, de úgy fest, elhagytam
valahol a kártyámat. Ki tudnád esetleg fizetni a számlát?
Annyira sajnálom. amint meglesz, rögtön átutalom neked a
pénzt.
Ekkorra már az összes zsebemet kiürítettem, és mindent az
asztalra pakoltam − az érmét, a telefonomat, a kulcsomat és egy
zsebkendőt −, hogy bebizonyítsam, tényleg nincs itt a tárcám.
A pincérnő résztvevő pillantást vet Oliviára, amelyből ez
sugárzik: „Jobbat érdemelsz!”
− Oké, persze, semmi gond. − Olivia kissé zavartan a táskája
után nyúl. -Mennyivel tartozunk? − pillant a számlára. − Nahát,
ez meglehetősen kedvező. Megtarthatják a jattot, vagy az
étteremnek megy? − kérdezi a pincérnőt, miközben átnyújtja
neki a kártyáját.
− Hivatalosan van szervizdíj a számlán, de most megkértek,
hogy vegyem le róla − vet rám közönyös pillantást a pincérnő. −
Ha a kártyáról ad borravalót, azt az étterem lefölözi, de a
készpénzest mi kapjuk.
− Akkor készpénzben adunk. Köszönjük, hogy ilyen
kellemessé varázsolta az estét!
A pincérnő rámosolyog, majd engem figyelmen kívül hagyva
elsétál.
− Annyira sajnálom, valószínűleg a boltban hagytam a
kártyát, amikor virágot vettem neked... be kellett dugnom a
gépbe... és már annyira hozzászoktam ahhoz, hogy általában
csak odaérintem. hogy gondolom, benne hagytam −
magyarázkodom.
− Tényleg semmi gond, ne aggódj. Viszont nem ártana
letiltanod a kártyádat − jegyzi meg Olivia, miközben segít
összegyűjteni a dolgaimat az asztalról.
 A kezébe veszi az ideiglenes jogsimat, amit a
személyazonosságom igazolására hordok magamnál.
− Ó, te jó ég, ez a fotó elképesztő. most sokkal jóképűbb vagy -
mosolyodik el.
A kínos beégésem ellenére szemmel láthatóan nem ábrándult
ki belőlem.
− De miért áll rajta az, hogy a szülinapod szeptemberben van?
Basszus.
Basszus.
Basszus.
Mit mondhatnék?
Be kell fejeznem a hazudozást.
− Ez egy kicsit kínos, de igazság szerint nem állok túl jól
jelenleg, ezért úgy tettem, mintha születésnapom lenne, hogy
féláron vacsorázhassunk.
− Ó, oké. − Egy pillanatra elhallgat. − Nem is tudom, sértőnek
vagy lenyűgözőnek találjam-e a találékonyságodat. de a lényeg,
hogy mivel mégsem ma van a szülinapod, ajándékot sem kapsz.
− Ismét elmosolyodik, de már inkább csak félszívvel. Nem
hiszem el, hogy még nem hagyott faképnél.
Zavartan visszagyömöszölöm a cuccaimat a zsebembe.
− Szerintem a legkevesebb, amit megtehetsz, hogy hagysz egy
rendes borravalót. Dobd be azt az ötvencentest, én pedig
meglátom, mennyi apróm van még. − Olivia az asztalon heverő
érmére mutat.
És megint.... basszus.
− Az a helyzet, hogy... sajnálom, de... nem lehet.
Ó, Josh, te idióta!
 12.

Míg Jake oda nem ér a buszmegállóhoz, nem tudom kivenni,

mit cipel a kezében.
− Úgy tűnik, lemaradtunk a nagy napodról − jegyzi meg, és
nem bírja elrejteni fülig érő vigyorát, miközben beáll mellém a
londoni buszra várók hosszú sorába.
Egy miniatűr szülinapi torta van nála.
Fergeteges.
Olivia nyilván mindent elmondott neki.
− Minek neked még egy szülinap, nem vagy már így is elég
öreg? Mennyi is vagy most?
− Minden héten megkérdezed, pedig csak egy évvel vagyok
idősebb nálad!
− Azt mondtam, úriember legyél, nem egy közönséges
olcsójános. Most hoztalak össze valakivel utoljára − csóválja a
fejét játékosan. − Ráadásul elég furának találta az érmedobálós
szokásodat. Nem megmondtam, hogy ne említsd?
− Nem volt más választásom. Meg kellett magyaráznom, miért
nem hagyom ott borravalónak az ötvencentest, különben azt
hitte volna, túl szűkmarkú vagyok.
− Pedig ez rád vall. Biztos, hogy nem csak szűkmarkú voltál?
− Fogd be!
− Nos, a lényeg, hogy szerintem ezt elcseszted, de legalább jó
tanulópénz volt. Legközelebb vidd magaddal a tárcádat, és
hallgass rám: soha többé ne említsd azt a nyavalyás érmét
egyetlen lánynak sem, mert teljesen hülyének fognak nézni.
Megértetted?
 − Ne aggódj, nem lesz legközelebb. Én végeztem − vágok
vissza.
Szilveszter óta most először utazom Londonba. Örülök, hogy
nem kell egyedül mennem, bár Jake-nél bosszantóbb útitársat
keresve sem találhatnék a két és fél órás útra. Nem elég, hogy
egy halom kvízjátékot pakolt be azzal a felkiáltással, hogy
legalább lesz időnk gyakorolni a tévés szereplésünkre, de
folyamatosan izeg-mozog is. Még csak húsz perce vagyunk úton,
amikor minden kecsességet nélkülözve átmászik rajtam, mert
inkább ő akar az ablak mellett ülni.
− Hogy lehet ezekben a vécékben pisilni? − teszi fel a költői
kérdést, nekem pedig, bár próbálok zenét hallgatni,
kétpercenként ki kell vennem a fülemből a fülhallgatót, hogy
halljam, amit mond. − Először is már ahhoz is kétrét kell
görnyednem, hogy egyáltalán bejussak a fülkébe, amit
százötven centis emberekre terveztek, aztán pedig végig
egyensúlyoznom kell, mert mozog a padló. − Rögtön
demonstrálja is, amiről beszél, vadul csapkod a karjával, és jól
oldalba könyököl.
Amikor már azt hiszem, vége a tirádának, és visszarakom a
fülest, ismét rákezdi.
− És miért van az, hogy az ember vagy megfagy, vagy megfő
ezeken a buszokon? Nem lehet beállítani egy normális
hőmérsékletet?
Ezzel vetkőzni kezd, és megint oldalba könyököl, miközben
áthúzza a fején a pulóverét. Körülnézek, hátha akad még
valahol egy szabad hely.
− Lefogadom, hogy Jessie halálra fagyna itt.
− Szerinted tetszeni fog neki? − mutat Jake az ölében fekvő
pulcsira. Mindketten készítettünk magunknak egy-egy
unikornisos pulóvert, az elején a HAJRÁ, JESSIE! felirattal.
Unikornisos fejpántunk is van előreálló szarvakkal, valamint
egy poszterünk, amit mintha nem két felnőtt férfi készített
volna, hanem két másodikos.
 Hogy fogunk kinézni?
− Igen, szerintem imádni fogja − felelem, és az órámra
pillantok. − Már úton lehet Greenwichbe. Vajon hogy van? Írtál
neki?
Ma van a nap, amire Jessie már olyan régóta készül: 42
kilométer abszolút szenvedés. Ruby, az unikornis segítségével
még több adományt is gyűjtött, mint amennyit akart, és sikerült
végigvinnie az edzéstervét. Miközben ő több ezer fontnyi
adományt kapott, nekem túl kellett lépnem a
hitelkeretemet, hogy eljöhessek megnézni, ahogy fut. Biztos
voltam abban, hogy mostanra már lesz munkám, de a legtöbb
cégtől még csak vissza sem jeleztek a jelentkezésemre. A
lelkesedésem kezd jelentősen csökkenni, ráadásul mi értelme
volt diplomát szereznem, ha eddig nincs más eredménye, csak
egy csomó diákhitel?
Majdnem három óra múlva megérkezünk a Victoria Station
állomásra. Aztán további egy órát utazunk egy helyi járattal az
első megtekintési pontig a Cutty Sarknál. A város tele van a
futók családjával, barátaival és jóakaróival, akik mind a legjobb
helyeket próbálják levadászni maguknak. Az
unikornisszarvunk folyton beleütközik valakibe, ezért
állandóan bocsánatot kell kérnem. Mire végre odaérünk, ahol
látunk is valamit, majdnem elmulasztjuk a futókat: már az első
amatőrök suhannak el előttünk, olyan könnyedén, mintha a
maratonfutás semmiség lenne.
− Nálad van a plakát? − kérdi Jake, miközben megpróbáljuk
figyelmen kívül hagyni a közeli mobilvécék felől áradó
izzadtság- és szarszagot.
− Igen, minden itt van, de szerintem nem fogjuk látni, mikor
ér ide -nyújtom át neki a plakátot.
Olyan sokan vannak, hogy még legalább öt sor ácsorog
előttünk a járdaszélen, ráadásul az sem könnyíti meg a
helyzetet, hogy mindenkinek a kezében ott lengedez a saját
táblája: A FÁJDALOM JÓ BARÁT, HA BRITNEY SPEARS TÚLÉLTE
2007-ET, TE IS TÚLÉLED A 42 KM-T, MIÉRT FUT EL
ELŐLEM MINDEN JÓ CSAJ?
− Előre akartok menni? − kérdi egy középkorú férfi, kezében
egy HAJRÁ, RANDOM IDEGEN! feliratú plakáttal. − Kihez
tartoztok?
− A barátunkhoz, Jessie-hez. Az app szerint mindjárt ide kell
érnie.
− Majd mindannyian biztatjuk, ha ideér − ajánlja fel egy
másik nő.
− Ott jön Jessie! − kiáltja a szurkolókórusunk egyik új tagja, és
Jake karját kezdi bökdösni, hogy emelje fel a táblát.
− Ó, nem, ő nem a mi Jessie-nk. A miénk unikornisnak
öltözött -magyarázom, miközben végignézek az előttünk
elszaladó névrokonon, akinek a neve nagybetűkkel a
mellkasára van nyomtatva.
A lelkesedés kissé alábbhagy, mialatt az imposztor-Jessie
eltűnik a szemünk elől. Szegény, talán nem is értette, miért nem
biztatja senki.
− Itt van! − Lehetetlen eltéveszteni a barátnőnket a jelmeze és
a fluoreszkáló futócipője miatt.
Jake pánikba esik, és elfelejti felemelni a táblát, úgyhogy
Jessie egyszerűen elszalad előttünk, de amikor mind
üdvrivalgásban törünk ki, gyorsan odapillant. Szerintem nem is
biztos, hogy megismert minket.
− Elég higgadtnak tűnt − jegyzem meg, mintha tudnám, miről
beszélek.
− Igen, és még a jelmeze sem lett koszos!
Megköszönjük a támogatóinknak a segítséget, és továbbállunk
a legközelebbi állomásig. Előbb azonban feldobjuk az érmét,
hogy eldöntse, ki merre menjen. Jake és Jessie mostanra
annyira hozzászokott az érméhez, hogy gondolkodás nélkül a
döntési folyamatom részének tekintik. Még mindig nem
támogatnak, de legalább már elfogadták. Az érme úgy
határoz, hogy Jake a St. Paulshoz megy, én pedig a Strandhoz.
Ezer évbe telik eljutnom a metrómegállóig, ahol mindenkit egy
egyirányba haladó sorba terelnek. Ahogy felküzdöm magam a
Chering Cross megállónál, szinte őrültségnek tűnik, hogy Jessie
lefutja ezt a teljes távot. Megpillantom a Trafalgar tér fölé
büszkén magasodó Nemzeti Galériát, és elhatározom,
hogy gyorsan beugrom a múzeum vécéjébe, mielőtt egy újabb
órán át aszalódnék az aszfalton.
Az épületbe lépve látom, hogy a sor egészen a bejáratig
kígyózik. Mint az utóbbi időben minden londoni
látványosságnál, itt is átvizsgálják az ember holmiját, és úgy
tűnik, ma egy különösen éber őr van szolgálatban. Beállok
a sorba, és miközben lehajolok, hogy bekössem a cipőfűzőmet,
az unikornisszarvammal véletlenül megbököm az előttem állót.
− Elnézést, csak a szarvam − szabadkozom, miközben a lány
megfordul.
Ez nem hangzott túl jól.
Ám ahogy újra az arcára pillantok, megdermedek valahol a
hajolás és a felegyenesedés között félúton.
Hű!
Eszembe jut, amikor Jake megkérdezte, milyen a zsánerem: ez
a lány pontosan az.
Tiszta idiótának érzem magam, miközben hatalmas mosoly
terül szét az arcomon.
Egyszerűen gyönyörű. Természetesen gyönyörű, mivel alig
visel sminket, a szempillája hosszú, és káprázatos sötét szeme
van. Barna haja kissé zilált kontyban ül a feje tetején, a fülében
hatalmas, divatos karikák himbálóznak.
Egyenesedj már fel, Josh!
Pár másodpercig egyikünk sem szólal meg. Képtelen vagyok
elfordítani a tekintetem, és úgy tűnik, mintha ő is ugyanilyen
áthatóan bámulna rám. Úgy mélyedünk egymás szemébe,
mintha megbabonáztak volna minket. Bár még sosem
találkoztunk, valahonnan ismerősnek tűnik.
− Semmi gond. Csini a pólód − töri meg a csendet végül. −
Hogy áll Jessie, befutott már? − olvassa le a nevet a
mellkasomról.
Érzem, hogy a vér az arcomba szökik. Szó szerint ég a pofám
a szerelésem miatt.
− Nem, még mindig fut. Csak tartottam egy kis szünetet,
mielőtt visszamennék tovább szurkolni a... barátomnak −
magyarázom hevesen, úgy kihangsúlyozva a barát szót, hogy
kétsége se lehessen afelől, Jessie-vel mindössze ilyen
kapcsolatban állunk.
Legszívesebben rákiabálnék, hogy szingli vagyok, és tetszel
nekem!
Csak most jövök rá, hogy konkrétan nem is pislogtam, mióta
megláttam. Gyorsan lejjebb siklik a tekintetem,
szemrevételezem a farmerját, a sportcipőjét, a sárga dzsekijét és
a kezében tartott puhafedeles könyvet és táskát. A sor lassan
araszol előre: egy perce még siettettem volna, most viszont azt
kívánom, bár az őr átvizsgálná az összes táska teljes
tartalmát, hogy minél tovább beszélgethessek vele.
− Te is a maratont nézni jöttél? − Kétségbeesetten próbálom
fenntartani a társalgást, nehogy ismét előreforduljon, és véget
érjen a pillanat.
− Nem. Meglepő módon én a múzeumot akarom látni − feleli
kissé szarkasztikus mosollyal. − Gondoltam, mivel mindenki a
versenyt bámulja, kevesen lesznek odabent, de most már nem
vagyok benne biztos. Te melyik képet akarod megnézni?
Épp akkor kérdezi ezt, amikor elérjük a sor elejét. Az őr int
neki, hogy továbbhaladhat, ügyet sem vetve a kis, kitűzőkkel
díszített kézitáskájára, ő pedig megáll a hallban, hogy hallhassa
a válaszomat.
 − Elnézést, uram, belenézhetnék a táskájába? − kérdi a magas,
szigorú őr, akit láthatóan bosszant, hogy még nem nyitottam ki
a táskát.
Jaj, hát kérem, ne haragudjon, hogy nem készültem elő. A
világ legtökéletesebb lányával beszélgettem.
− Kérem, mindenki nyissa ki a táskáját, hogy ellenőrizhessük,
így gyorsabb lesz önöknek is! − kiáltja oda a mögöttem
állóknak.
Fogalmam sincs, miért szúrt ki magának. Kinyitom a
táskámat, ő hosszan, gyanakodva megszemléli a tartalmát,
aztán kiveszi a vizespalackomat.
− Kiállna a sorból egy pillanatra, uram?
A lány hátrapillant, hogy megnézze, hol késlekedem már,
mire mosolyogva elfintorodom, mutatván, hogy feltartanak.
Előre-hátra billeg a sarkán, mintha nem tudná biztosan,
megvárjon-e.
Az őr mormol valamit az adóvevőjébe, és miközben szép
sorban, egymás után beengedi az embereket, én még mindig ott
ácsorgok a sor szélén. Hirtelen megpillantok egy MA NINCS
TÁSKAELLENŐRZÉS feliratot, és eltöprengek, hogy vajon ezt
azokra a napokra tartogatják-e, amikor a terroristák nincsenek
szolgálatban. Kisvártatva újabb, szemmel láthatóan magasabb
rangú őr lép oda hozzánk, majd súg valamit a kollégájának,
és rám mutat.
Még egy adag turista áramlik be a kapun, én pedig pillanatok
alatt szem elől tévesztem a lányt, aki eltűnik a tömegben.
− Elnézést, uram, csak meg kellett győződnöm arról, hogy a
fején lévő szarv nem számít-e támadásra alkalmas eszköznek
vagy fegyvernek. Azt az információt kaptam, hogy a szarv
rendben van, szóval ön bemehet, de kérem, legyen szíves
levenni a fejéről, és a kezében tartani. Elnézést kérünk a
kellemetlenségért.
Van is miért.
 Már ki is ment a fejemből, hogy eredetileg a szükség hajtott
be a galériába, és szabályosan elszáguldok a jegyleolvasót tartó
fiatal, vörös hajú srác mellett. Már félúton járok a hatalmas
kőlépcsőn, kettesével veszem a fokokat, mire elér hozzám a
hangja, hogy támogassam a galériát.
A lépcső tetejére érve két jelzőtábla fogad:
Balra: 1200-1500 − Bellini, Van Eyck, Piero, Raffaello, Uccello
Jobbra: 1500-1600 − Tiziano, Holbein, Bronzino, Massyss,
Veronese Merre mehetett? Feldobom az érmét.
Jobbra.
Anélkül suhanok el a felbecsülhetetlen értékű műalkotások
mellett, hogy akár csak egy pillantást vetnék rájuk.
Kétségbeesve kapkodom a fejem, az emberek arcába nézek −
egyesek a bőrkanapékon üldögélnek, mások a képeket
csodálják, megint mások csak csámborognak a kiállítótérben −,
és minden erőmmel igyekszem megtalálni őt. A szívem hevesen
ver, és minden alkalommal ugrik egyet, ha meglátok valakit
sárga kabátban. Mintha az összes lány arcában az övét látnám.
Ahogy az egyik teremből a másikba lépek, a sötét padlólapokból
világosak lesznek, a tapéta a ribizlitől az áfonyán át a
salsaszínűig váltakozik. Döngő lépteim alatt csak úgy nyikorog a
padló.
Hol lehet?
A központi lépcsőhöz érve azon kezdek töprengeni, menjek-e
még beljebb a galériába, vagy forduljak vissza, és tegyek még
egy kört. Még nem juthatott ilyen messzire, nem igaz? Az érme
úgy dönt, hogy visszafordít, nekem pedig egy pillanatra
összeszorul a szívem, amikor eszembe ötlik, hogy talán randija
volt valakivel idebent. Talán barátja van, esetleg férje is. Meg se
néztem, hord-e jegygyűrűt. Elérek egy következő elágazásig, és
az érme ezúttal balra küld. Az előttem lévő terem dugig van
emberekkel, akik mind egyetlen festmény körül
csoportosulnak.
Hans Holbein Követek című képe előtt.
 Tanultam erről a festményről az egyetemen a Tudorokról
szóló órámon, bár szinte semmire nem emlékszem belőle, csak
hogy a földre festett koponya csupán optikai illúzió. Csak akkor
látható, ha a festmény egy bizonyos oldalán áll a néző. A
rengeteg turista csak úgy örvénylik körülöttem, hogy minél
közelebbről tanulmányozhassák a látványosságot. Igyekszem
kitérni az útjukból, és ekkor hirtelen nekiütközöm valakinek,
aki éppen a képet fényképezi.
− Elnézést − mondjuk kórusban, majd mindketten egyszerre
jövünk rá, kibe botlottunk.
Ő az.
− Szia megint! Ezek szerint beengedtek? − tréfálkozik a lány.
− Végül igen. A jelek szerint az unikornisszarvam fegyvernek
számít, mostanában minden terrorista ezt használja − vágom
rá, és idegesen elnevetem magam a saját viccemen.
− Bocs, megvárhattalak volna...
− Semmi gond − felelem, és visszamosolygok rá.
Aztán csak bámulom megbűvölve, és azon agyalok, mit is
mondhatnék, de a szám teljesen kiszáradt, és egy másik
festménybámuló turista már megint majdnem fellök.
Egy darabig ismét csak mosolyogva bámuljuk egymást, majd
felkuncog, hogy megtörje a csendet.
− Igazság szerint nem egy konkrét kép miatt jöttem, inkább
csak körülnézek. a kérdésedre válaszolva. tudod, amit még a
sorban tettél fel -nyögöm ki végül.
− Annyi festmény van itt, nem? Azt se tudom, merre menjek,
vagy hol kezdjem.
− Igen, elég nagy a káosz − felelem. − Emlékszem,
gyerekkoromban ahányszor csak idejöttünk, a nagypapám
először mindig az ajándékboltba vitt minket. Vett néhány
képeslapot a festményekről, nekünk pedig meg kellett találnunk
az eredetijüket. Akár egy kincsvadászat.
 − Hű, ez milyen jó ötlet! − vágja rá. − Talán nekünk is ezt kéne
tennünk.
Még mindig csak vigyorgok, mint egy esztelen bolond.
− Persze csak, ha van kedved − teszi hozzá.
− Igen, igen, nagyon szeretnék! Csináljuk!
Úgyhogy édes kettesben beballagunk az ajándékboltba, és
nézelődni kezdünk a képeslapok között.
− Hányat vegyünk? − kérdi.
Ahányat csak akarsz. Legszívesebben örökre itt maradnék
veled.
− Mindketten válasszunk párat, nem?
Én a polc bal oldaláról választok, ő pedig a jobbról, majd a
kasszához indulunk.
− Külön fizetnek vagy együtt?
− Majd én állom − szólalok meg gyorsan.
− Biztos?
− Hát persze.
− Jól van, akkor nagyon köszönöm.
Kisvártatva kilépünk az üzletből, és a kiállítótermek felé
indulunk.
− Oké, akkor mit is keresünk? − kérdezem, és az általa
kiválasztott kártyákra pillantok.
− Hoztam egyet Canalettótól, egy Renoir-t, egy Degas-t −
lapozza a képeket, miközben egy pillanatra megállunk az első
terem sarkában −, és Van Gogh-tól a Napraforgókat. Tudom,
elég sablonos, de nagyon szeretném látni. Igazság szerint ezért
jöttem el.
− Ezek szerint bírod Van Gogh-ot?
− Nem mondanám, hogy különösebben rajongok érte, de
nemrég olvastam egy válogatást a bátyjának írt leveleiből, és
elég érdekes volt.
 − Nem is tudtam, hogy író is volt, csak a legalapvetőbb
dolgokkal vagyok tisztában... a füllevágás, az öngyilkosság meg
a többi jópofa cucc.
Hangosan felnevet, majd beszélgetésbe merülve lassan
továbbsétálunk.
− Hogy őszinte legyek, eddig én se tudtam sokat róla.
Külföldön dolgozom egy angol nyelvű könyvesboltban, és a
szemközti galériában láttam meg a Napraforgókat. Rájöttem,
milyen szörnyű, hogy londoni létemre még sosem néztem meg
az eredetit. Szóval alighogy hazajöttem, rögtön iderohantam,
hogy lássam.
− Hol. − kezdek bele, mert szeretném tudni, pontosan milyen
messze is dolgozik, de mielőtt végigmondhatnám a kérdést,
folytatja:
− Elég. bocs, kérdezni akartál valamit?
− Nem, csak utánad!
− Bocs, szóval csak azt akartam mondani, hogy elég szomorú
élete volt szegénynek. Folyton összetörték a szívét. Tudtad, hogy
három nőt is feleségül kért, és mindegyik elutasította?
− Szegény ember − mormolom, de a pókerarcom semmit sem
árul el arról, hogy közöm lenne hasonló helyzethez. Gyorsan a
bal kezére pillantok, nem visel-e gyűrűt, de az ujjai csodálatos
módon meztelenek.
− Miután a harmadik nő is nemet mondott, Van Gogh
továbbra is a leveleivel ostromolta, majd el is utazott hozzá
Amszterdamba, de a nő nem akarta látni.
− Akkor nem játszott túl tisztességesen − mondom tréfásan.
Pontosan tudom, mit érezhetett.
− Nem, a legkevésbé sem, de tudod, mit? Nekem bejön a
dolog. Nyilván van egy határ, ráadásul a nő az unokatestvére
volt, ami szintén kicsit fura, de ma már nincsenek ilyen
állhatatos szerelmek. Mihez tudnád hasonlítani,
egy szuperlájkhoz a Tinderen?
 − Belelesni valaki személyes levelezésébe?
− Pontosan. Milyen szomorú ez? Jogosan mondják, hogy a
romantika meghalt.
− Szóval szívesen vennéd, ha valaki levágná a fülét miattad?
− Jó, az talán kicsit túlzás lenne.
− Mire gondolsz? Pont most akartam levágni az enyémet,
hogy odaadhassam.
Mit művelek? Azzal flörtölök, hogy le fogom vágni a fülem?
− Bocs − feleli nevetve, és megpaskolja a karomat, majd ismét
mélyen egymás szemébe nézünk.
− Elhagytuk az egyiket − mutatok Velence látképére, ami előtt
épp az előbb haladtunk el.
− Abba kéne hagynunk a csacsogást, és koncentrálni − vágja
rá tréfás komolysággal, és közelebb lépünk a festményhez.
− Nagyon szeretem Canalettót − mondja áhítattal, az
ecsetkezelést csodálva.
− Én is. Lenyűgözően részletes, nem? − Hirtelen rájövök, hogy
akkor is egyetértenék vele, ha gyűlölném ezt a festményt. −
Voltál már Velencében?
− Nem, sajnos még nem. Szeretnék, de igazság szerint
bárhová szívesen elmennék. Pont ez a gond.
Önkéntelenül is tervezgetni kezdem az első randevúnkat,
elképzelem az első csókot, aztán azt, amikor először mondjuk ki
egymásnak: „szeretlek”. Romantikus kiruccanásokról
ábrándozom Franciaországba, Olaszországba vagy
Spanyolországba, boldog, kéz a kézben tett sétákról,
miközben megtorpanunk egy-egy antikvárium előtt. Fejben
félig megírom az esküvői beszédemet, kiválasztom a gyerekeink
nevét...
− Oké, egyet már megtaláltunk. Mi a következő? − rángatom
vissza magam a valóságba.
− Renoir és Degas.
 − Szerintem ők errefelé vannak − mondom, és bevezetem a
következő terembe. − Szóval úgy tűnik, elég sokat tudsz a
művészetről.
− Nem, igazság szerint egyáltalán nem. Inkább olvasós típus
vagyok, de az ilyen képeket nagyon szeretem − mutat az
impresszionistákra, akik mellett épp most haladunk el lassan.
Néha megtorpanunk egy-egy igazán különleges darab előtt, és
azoknál, amikről képeslapunk van. − Tegnap a Tate
Múzeumban voltam, és nem hiszem, hogy túlságosan
kedvelném a modern művészetet.
− Arra gondolsz, amikor csak pöttyök vannak a vásznon?
− Igen, vagy egyetlen árva csík.
− Hallottad a sztorit a pasasról, aki egy pár cipőt hagyott a
New York-i Modern Művészetek Múzeumában, és mindenki
körbejárta, mert azt hitték, kiállítási tárgy?
Nevetés közben úgy összehúzza sötét szemét, hogy valósággal
eltűnik a vidámsága mögött.
− Mindig olyan kíváncsi vagyok rá, hogy ezek a modern
művészek tényleg jónak tartják-e a műveiket, vagy csak a
bolondját járatják velünk -veti fel mosolyogva.
− Én is! Néha nagyon vicces leírások vannak a művek mellett,
irtó nagyképűek!
Ismét felnevetünk, és egymás szemébe mélyedünk, teljesen
megfeledkezve a körülöttünk lévő több száz emberről. Egy
mágikus pillanatra csak ketten létezünk a világegyetemben.
Miután a pillanat varázsa megtörik, hirtelen eszembe jut, mi
a fenéért is jöttem Londonba, és gyorsan előveszem a
telefonomat.
− Ó, ideje menned szurkolni Jessie-nek? − kérdi a lány,
miközben a telefonomra pillantva forrón remélem, hogy Jessie
kissé lelassított, én pedig tovább járkálhatok itt ezzel a
tündérrel.
 − Hű, úgy tűnik, mindjárt célba ér. Tényleg nagyon sajnálom,
de ideje mennem, és valahogy a tömeg elejére furakodnom.
− Ne kérj bocsánatot. Nem venném a lelkemre, hogy lemaradj
a nagy pillanatáról.
− De még nem láttuk a Napraforgókat − vetem ellen.
Megint egymásra meredünk, és mindketten azon agyalunk,
mihez kezdjünk a helyzettel.
− Talán később megnézhetnénk együtt... nem tudom, mik a
terveid a verseny utánra, de mi lenne, ha visszajönnénk? Bár
gondolom, a barátaiddal akartad tölteni az estét, szóval nem
baj, ha. − dadogja.
− Nem, szerintem ez nagyszerű ötlet. Szívesen eljövök.
Akkor mondhatjuk, hogy ez. egy randiszerűség? − kockáztatom
meg.
− Igen, a randiszerűség tökéletes megfogalmazás −
mosolyodik el.
Kifelé menet elhaladunk a történelem legfantasztikusabb
arcképei mellett. Rengeteg köztük a gyönyörű nőkről készült
portré, de nem tehetek róla: szerintem akkor is ő a legszebb
lány az egész galériában.
 13.

− Láttad a Mona Lisának öltözött nőt? Elég menő volt, nem?

És Krumplifej Úr? − Jake megcsodálja a Jessie nyakában függő
medált. − Meg kellett volna hívnod őket a következő jelmezes
bulidra.
− Ja, ők legalább tesznek némi erőfeszítést − szúr oda neki
Jessie. − De Krumplifej Úr igazság szerint eléggé idegesített. Egy
ideig mellettem futott, de a tömeg folyton őt biztatta helyettem.
Végig azon voltam, hogy lehagyjam.
− Még mindig nem hiszem el, hogy ennyien kijöttek megnézni
titeket -jegyzi meg Jake, miközben véletlenül rátapos a
szanaszét heverő száz meg száz energiaitalos palack egyikére.
Felpillant, és csak most veszi észre, hogy én is ott állok Jessie
mögött. Nagy nehezen átverekedtem magam a tömegen, és
végül a célvonal mögött találtam rájuk.
− Honnan rohantál? − bámul rám az ezüstfóliába csomagolt
Jessie az átlátszó ajándéktasakján keresztül.
Nem vagyok biztos abban, hogy egy ingyen kulcstartó miatt
megtennék negyvenkét kilométert, de ő nagyon boldognak
tűnik.
− Úgy festesz, mintha te futottál volna le egy maratont, nem
pedig Jessie -teszi hozzá Jake tréfásan, ahogy ott állok izzadtan
és levegő után kapkodva.
− Tudom, tudom, de nagy hírem van. Hatalmas hírem. És
segítenetek kell.
− Akkor gyerünk, bökd már ki!
− Szóval biztos hülyén hangzik, de azt hiszem, megtaláltam az
igazit. Tudjátok, akit mindig is kerestem. Álmaim asszonyát −
hadarom izgatottan, még mindig a szavakat keresgélve és
zihálva, miután átsprinteltem a St. James parkon, akár egy
eltévedt maratonista.
− Hű, Josh, ez nagyszerű! És ki ő? − pillant fel Jessie,
miközben visszapottyantja a kulcstartót a kis műanyag tasakba.
− Épp ez a gond. Ebben kell segítenetek.
− Minek ehhez segítség? Hívd fel, és mondd, hogy
csatlakozzon hozzánk. Ihatnánk valamit együtt.
− Nem hívhatom fel.
− Ugye tudod, hogy most nem viselkedsz túl értelmesen, Josh?
− Jessie nagyot húz a vizespalackjából.
− Az történt, hogy amíg rád vártam, beugrottam a Nemzeti
Galériába, és szóba elegyedtem ezzel a lánnyal, aki előttem állt
a sorban. Aztán odabent is egymásba botlottunk, és elkezdtük
együtt körbejárni a galériát, de amikor kijöttünk, hogy
megnézzük a finálét, a tömeg elsodort bennünket
egymástól, szóval az utóbbi húsz percben fejvesztve
rohangáltam fel-alá, hogy megtaláljam.
Kivárom a fájdalmas pillanatot, amikor Jessie rájön, hogy
lemaradtam a nagy hajrájáról.
− Mi a neve? Tutira megtalálom a Facebookon, elég jó vagyok
ebben -közli Jake büszkén, mintha ez a képesség szerepelhetne
akár a LinkedIn-profilján is.
− Hát ez az. Még csak a nevét sem tudom.
− Hogyhogy nem tudod a nevét? Létezik egyáltalán?
− Persze, hogy létezik! − csattanok fel.
− Oké, akkor vegyük ezt át még egyszer: egy ponton sem
mondtál olyasmit, hogy „helló, a nevem Josh, téged hogy
hívnak?”. Még csak eszedbe sem jutott?
− Nem, mert csak beszélgettünk, a többivel később akartam
foglalkozni, de mielőtt észbe kaphattam volna, már el is
vesztettem a tömegben.
 − Biztos, hogy nem szándékosan „veszett el” az első adandó
alkalommal? - cukkol Jake.
− Hagyd abba! − pirít rá Jessie.
− Nem, biztos, hogy nem erről van szó. Az ő ötlete volt, hogy
jöjjünk ki megnézni a finálét, és szurkoljunk együtt Jessie-nek.
Ő is szólított meg, vagy talán én őt, már nem emlékszem. De
nem, egyértelműen kölcsönös volt a dolog. Nem hagyott volna
csak úgy faképnél.
Vagy igen?
Most már én is kezdek kételkedni ebben.
− Mondtál neki esetleg valamit, amitől lepattant rólad? Nem
említetted véletlenül, nem is tudom, az érmét, vagy, hogy
megkérted az exed kezét...
− Nem, semmi rosszat nem mondtam. Nagyon jól éreztük
magunkat, és egyértelműen bejöttem neki.
Valóban?
− Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de tényleg nagyon
tetszett. Nagyon. Jade óta senki sem érdekelt igazán, de vele.
megvolt az a szikra, tudjátok, mire gondolok. Most hogyan
találom meg?
− Úgy, hogy elindulunk és megkeressük. Még nem járhat
messze − veti le a válláról a fóliatakarót Jessie.
− Biztos nem akarsz inkább pihenni egy kicsit?
− Nem, jól vagyok. És végtére is nem mindennap találkozol az
igazival, szóval gyere, menjünk! Írok a szüleimnek, hogy egy
kicsit később találkozunk − jelenti ki Jessie, és előrebiceg.
Elindulunk a The Mall felé, és elhaladunk a Duke of York-
emlékmű mellett.
− Pontosan hol váltatok el?
− Éppen az Enbankment állomásnál. A rendőrök próbálták
kordában tartani a tömeget, és szerintem ő az utca másik
oldalán ragadt.
 − Szóval lehet, hogy még a közelben van? Ebben a
tolongásban nem jutsz előre egyhamar.
− Lehet, de van egy olyan érzésem, hogy visszament a
galériába. Azt javasolta, hogy miután találkoztam veletek,
nézzük meg együtt Van Gogh Napraforgók festményét.
− Oké, akkor mi lenne, ha visszatérnénk az Embankmenthez,
és ha nem találjuk ott, irány a galéria? − javasolja Jessie. − Hogy
néz ki?
Miközben átverekedjük magunkat az utcát elözönlő fáradt
futók között, megpróbálom felidézni a lány arcát.
− Valószínűleg a húszas évei elején vagy közepén jár. Sötét
haja van, kontyban a feje tetején, és nagyjából százhatvanöt
centi magas lehet.
− Mi volt rajta?
− Sárga kabát farmerrel... és volt nála egy kézitáska,
különböző színű kitűzőkkel − igyekszem visszaidézni a lány
alakját olyan élesen, ahogy csak tudom.
Végigmegyünk a Trafalgar tér alsó peremén, amelynek végén
már ott dereng a Nemzeti Galéria.
− Nem kéne szétválnunk, hogy több helyet átnézhessünk? −
veti fel Jake.
− Egyikünk az Embankmentnél néz körül, a másik kettő meg
a galériában.
− Igen, ez logikusan hangzik. − Mielőtt a levegőbe dobnám az
érmét, hogy eldöntse, én merre induljak, átsuhan a fejemen,
vajon hol lehet a lány.
− Mi az ítélet? − kérdezi Jake, miközben arrébb lépünk a
hömpölygő embertömegtől.
− Jessie meg én megyünk a galériába. Jó neked az
Embankment?
− Naná, majd leszólítok minden csajt, akire illik a leírásod.
 − Nagyon köszönöm, Jake. − Ezzel Jessie meg én elindulunk az
ellenkező irányba, és hamarosan ugyanazzal az őrrel találjuk
szembe magunkat, aki előzőleg félreállított. Ezúttal simán
beenged minket az unikornisjelmezünkben.
Kezdem azt hinni, hogy Londonban, ahol a mai napon
hatszázötvenezer ember özönlött az utcára megnézni egy
maratont, ezt a lányt megtalálni nagyjából annyi esélyünk van,
mint összefutni egy valódi unikornissal.
− Ne haragudj, még nem is gratuláltam − fordulok Jessie felé,
miközben fellépdelünk a kőlépcsőn. A nagy izgalomban el is
felejtettem, hogy tulajdonképpen elloptam előle a show-t.
− Semmi gond, úgyis eleget hallgattál engem a maratonról
fecsegni az elmúlt hónapokban. Ez sokkal fontosabb.
− Elnézést, merre találjuk a Napraforgókat? − szólítom meg a
teremben cirkáló egyik önkéntest.
− A negyvennégyes teremben, egyenesen, aztán balra.
Ahogy átsétálunk a galérián, hirtelen erős déjá vu érzés fog el.
Mintha pontosan tudnám, hol találom majd.
A Napraforgók előtt fog állni, és engem vár.
Közelebb lépkedek a laminált padlón, és amint a tömeg kissé
eloszlik, megpillantom a festményt. A belőle áradó napsárga
ragyogás egy pillanatra magával ragad, aztán körülnézek a
teremben.
Hol lehet?
Bejárjuk a termet és a szomszédos helyiségeket is.
Itt kell lennie.
− Nem lenne jobb, ha leülnénk és megvárnánk? − javasolja
Jessie, aki mostanra már valószínűleg egy lépést sem bír tenni.
Ezért aztán letelepszünk a bőrrel bevont padokra, és nézzük a
végtelen embertömeget, akik mind azért jöttek, hogy
megcsodálják a képet. Csak várunk és várunk, de a lány nem
bukkan fel. Kisvártatva üzenet jön Jake-től: ő sem járt sikerrel.
 − Szerintem, ha nem sikerült megtalálnunk ma, akkor is rá
fogsz bukkanni a neten. Mondott bármit is, ami alapján
azonosíthatjuk? − igyekszik feldobni a hangulatomat Jessie.
Mindent újra lejátszok a fejemben, de olyan homályos az
egész. Látom magam előtt a mosolyát, a ragyogó, barna szemét,
de semmi olyasmit, ami segíthetne kideríteni, ki ő.
− Angol volt? Hallottál valamilyen akcentust? − igyekszik
felfrissíteni az emlékezetemet a barátnőm.
− Igen, angol volt, de nem volt feltűnő akcentusa. Várj, nem is:
azt mondta, hogy londoni.
− És a munkájáról nem beszélt?
− De igen, persze! Említette, hogy egy könyvesboltban
dolgozik külföldön, és a közelben egy galériában ki van állítva a
Napraforgók egy másik példánya.
− Tökéletes, szóval már tudjuk, nagyjából merrefelé lakik. Ez
lényeges nyom. Hol van kiállítva a másik Napraforgók?
Egymásra meredünk. Ezt egy valamirevaló kvízcsapatnak
illene tudnia.
Totál le fogjuk égetni magunkat a tévében.
Jessie a telefonjáért nyúl, és ügyet sem vetve a gratuláló
üzenetek tömkelegére, rákeres a Napraforgókra.
− Ugye tudod, hogy Van Gogh több verziót is festett belőle? −
szólal meg kisvártatva, és a szavaival darabokra töri a szívemet.
Hát persze, még véletlenül sem lehet egyszerű.
− Pontosan hányat? − kérdezem, előre félve a választól.
− Tizenkettőt.
Tizenkettőt? Micsoda? Tényleg?
− Nem, várj, két különböző sorozat is van belőlük − folytatja,
és hangosan olvasni kezd. − „Az első sorozat, amelynek
darabjain a földön heverő virágok láthatók, 1887-ben készült
Párizsban, a második pedig, amelyet a művész egy évvel később
festett Arles-ban, egy csokor napraforgót ábrázol egy vázában.”
Szóval minket a második sorozat érdekel, mivel abból látható itt
egy darab.
Jessie-re meredek, és próbálom feldolgozni az információt.
− A második sorozatban hét festmény található.
Egy fokkal jobb, mint a tizenkettő.
− Várj egy percet! − Jessie folytatja az olvasást, szinte már csak
magának. - „Egy műalkotás megsemmisült a II. világháború
alatt, egy pedig egy magángyűjtemény része.” Így hát marad
nekünk öt.
Még jobb.
− És kizárt, hogy a maradék négy ugyanabban a galériában
legyen, igaz? -kérdem reménykedve.
− Sajnos igen. Ami azt illeti, még csak nem is ugyanabban az
országban vannak. Az egyik, ugye, itt van Londonban, a többi
pedig Amszterdamban,
Münchenben, Philadelphiában és Tokióban.
Philadelphia? Tokió?
− De legalább már leszűkítettük a kört négy városra.
− Ja, de ezek azért nem a világ legkisebb városai. Isten tudja,
hány könyvesbolt van Tokióban!
− Jó, de ezen a nyomon legalább elindulhatunk. Most viszont
tényleg muszáj lepihennem, ha nem baj, maradj csak
nyugodtan − mondja Jessie bocsánatkérően, és az órájára
pillant. Valószínűleg totál kikészült.
− Nem, menjünk, úgysem jön el. Köszönöm, hogy vártál
velem.
− Biztos megtaláljuk valahogy − jelenti ki bizakodva, én pedig
vetek még egy utolsó pillantást a Napraforgókra.
− Nagyon remélem.
 14.

Az iskola befejezése után azt képzeltem, ha valaha visszatérek

oda, jelentős és páratlanul nagyszabású körülmények között
történik majd. Az őrjöngő tömeg a nevemet sikítja, és egy
limuzin visz el a bejáratig. Ehelyett épp az anyám Ford
Fiestájának anyósülésén tartok a tízéves osztálytalálkozómra.
Hetek óta rettegek ettől a naptól, és nem azért, mert
gyűlöltem volna a sulit. Épp ellenkezőleg, kifejezetten
szerettem, olyannyira, hogy néha azon töprengek, nem
lehetséges-e, hogy már túl vagyok a legjobb éveimen. Az élet
ezerszer könnyebb volt akkor, amikor helyettem hozták meg
a döntéseket, és minden lépésem gondosan ki volt jelölve. Az
volt a legnagyobb dilemmám, sikerül-e elsőként odaérnem az
ebédlőbe, vagy hogy kinek a focicsapatában játszom a
nagyszünetben. És azért rettegek attól, ami rám vár, mert az
égvilágon semmit sem sikerült elérnem az elmúlt
egy évtizedben.
Miután apa kinyitotta a meghívót tartalmazó borítékot, és
kitűzte a naptárra, esélyem se volt kibújni a dolog alól.
Különösen, mert az érme is a szüleimmel értett egyet.
Júdás.
Úgyhogy a következő húsz percben duzzogva ültem anya
mellett, aki vállalta, hogy elhoz a suli épületéig.
− Remek lesz újra találkozni a többiekkel, látni, hogy mire
jutottak. Én is szívesen látnám a régi barátaimat az iskolából −
cseveg anyám, miközben tovarobogunk a kétsávos úton.
Pár éve elment a harmincadik érettségi találkozójára, és égre-
földre esküdözött, hogy kapcsolatban marad az osztálytársaival,
de persze azóta se hallottak egymásról.
 − Ugyan már, Josh, mondd... mi bajod? Tegnap azt hittem,
felvidulsz majd, ha láthatod a régi barátaidat.
Anyám mindig az autóutakra időzíti a komoly
beszélgetéseket, amikor nem tudok meglépni előle. Nem lepne
meg, ha hirtelen bekattintaná a gyerekzárat, hogy tutira ne
ugorhassak ki a kocsiból.
− Tudom, hogy Jade összetörte a szíved, de az már
hónapokkal ezelőtt volt, és kezdek aggódni miattad. Nagyon
örülünk, hogy velünk vagy, de nem hiszem, hogy ez a tétlen
lébecolás segít abban, hogy továbblépj.
Ami azt illeti, nem vagyok egészen biztos abban, hogy örülnek
a jelenlétemnek. Miután megérkezett az utolsó negyedévi
számla, apa egy tojásfőző órát állított a fürdőszobába, ami
minden alkalommal jelzi, meddig zuhanyozhatunk.
− Először is − nyögöm ki végül nagy nehezen − nem lébecolok,
hanem minden erőmmel igyekszem új munkát találni. Már
nagyjából ötszáz önéletrajzot küldtem szét, nem az én hibám,
hogy szinte lehetetlen álláshoz jutni. Másodszor pedig, hiszed
vagy sem, ennek az egésznek semmi köze Jade-hez. Egyszerűen
csak baromi szar hónapokon vagyok túl, és amikor már azt
hittem, a sorsom végre jobbra fordul, és találkoztam egy
csodálatos emberrel, végül őt is elvesztettem. Sajnálom, de nem
vagyok a legjobb hangulatban.
− Találkoztál valakivel? Miért nem mondtad? Nahát, de
izgalmas! Mikor történt? − Anyám annyira bepörög, hogy
leveszi a szemét az útról, és majdnem beleütközünk egy másik
kocsiba.
− Nem számít.
− Tudom, hogy most épp a suliba igyekszel, de kérlek,
viselkedj a korodnak megfelelően, Josh. Nekem mindent
elmondhatsz.
A közlekedési lámpa előtt szobrozunk, a mellettünk álló
Audiból ezerrel üvölt a Rádió 1. Anya CD-i között kotorászom a
kesztyűtartóban, és kiválasztom Simply Redet, remélve, hogy
ezzel elkerülhetem a kérdezősködést, de minden lemez rossz
tokban van.
− Akkor történt, amikor bementem Londonba. Találkoztam
egy lánnyal, de semmit sem tudok róla, úgyhogy gyakorlatilag
nulla esélye van, hogy valaha is újra láthatom.
− Sosem tudhatod. Nemrég teljesen véletlenül eszembe jutott
Annabelle, akivel régen együtt dolgoztam, erre még aznap
délután összefutottam vele az utcán. Graham szerint ezt
szinkronicitásnak hívják.
− Nem hiszem, hogy az én helyzetem ugyanolyan lenne, mint
találkozni egy nővel, aki öt percre lakik tőled, és folyton a
kutyáját sétáltatja, de tudod, mit? Majd állandóan rá gondolok,
és hátha egyszer csak feltűnik. Szerinted ez működik pénzzel is?
Vagy egy melóval?
Az autó rángatózik és csikorog, ahogy anya megpróbál
sebességet váltani, és felküzdeni az autót a meredek emelkedőn.
− Lennél szíves kitenni a sarkon? − kérdezem. Nem akarom,
hogy meglássák, hogy ő hozott el.
− Jól van. Nos, remélem, sokat mosolyogsz majd ma este, és
jobban szórakozol, mint gondolnád, Gary, elnézést, Josh... − szól
utánam, mert még azelőtt kiugrom a kocsiból, hogy rendesen
lehúzódhatna.
Sose értettem, hogy képes összekeverni minket apával. Hiszen
ő választotta a nevemet!
− Nézd csak, ki van itt! Josh, mi újság, öregem?
Jellemző a szerencsémre, hogy pont az a kicseszett Luke
Piercy bukkan fel előttem, amint elindulok a járdán, és felém
nyújtja a kezét.
− Nem a legjobban, Luke. Látod, a kocsimat pont ma reggel
kellett szerelőhöz vinni, nagyon bosszantó. − Egy pillanatra
lenyűgöz a saját villámgyors reakcióm, amíg eszembe nem jut,
hogy az anyám nem túl jó az improvizálásban.
 − Drágám, csak írj, ha jöjjek érted. és ne felejts el szólni, ha
vacsorázni szeretnél! − kiált ki az ablakon.
Luke megnyomja a kulcstartóját, hogy lezárja a vadiúj
Mercedesét, és együtt indulunk el a suli épülete felé.
− Ó, Josh, és mindenképp szólj, ha foglaljak neked időpontot
a fogorvoshoz! Sziamia! − üvölt utánam anya, majd elhúz
mellettünk.
Ez a délután rohadt hosszú lesz.
Tíz évvel az érettségi után az egyes évfolyamokat visszahívják
erre a különleges találkozóra, amelynek csúcspontját a
tizennyolc éves kori reményeinket és álmainkat tartalmazó
időkapszula kiásása jelenti. Ezt a trükköt az iskola találta ki,
hogy visszacsábítsa ide az egykori diákokat, akik majd
adakozhatnak nekik, és összegyűjtse az elérhetőségeinket,
tekintve, hogy már szinte senki sem él itthon.
Követjük a kirakott táblákat, és a gyülekező helyszínére, az
ebédlőbe jutunk. Minden sokkal kisebbnek tűnik, mint az
emlékeimben, de alapvetően szinte semmi sem változott. Egy
pillanatra megállok, hogy megszemléljem a dolgozók fotóit a
hirdetőtáblán, és látom, hogy még a tanárok többsége
is ugyanaz.
Belépek a frissen festett ebédlőbe, és felmérem a tömeget,
miközben egy hatodikos proseccóval kínál. A mostani diákok
hihetetlenül fiatalnak tűnnek, a tanárok pedig rettentően
öregnek. Megpillantom az egykori rögbiedzőmet, aki három
éven át semmibe vett, miután a rögbiről a focira
váltottam, valamint az angoltanáromat, aki mindig beindította a
tűzjelzőt a mosdóban, ahol cigizett. Végignézek ezeken az
embereken, akik azzal etettek minket, hogy bármi lehet
belőlünk, és simán elérhetjük az álmainkat, pedig ez
totális ostobaság. A Pitagorasz-tétel és a periódusos rendszer
helyett miért nem inkább arra tanítottak, hogyan birkózzunk
meg a szívfájdalommal és a csalódással?
 Belekortyolok az italomba, és átlapozom az egyik asztalon
fekvő suliújságot. Rá se pillantok az öregdiákok portréjára, akik
visszatértek, hogy beszédükkel inspirálják a jelenlegi tanulókat.
Az én meghívóm valószínűleg apa szortírozási mániájának esett
áldozatul.
Aztán felpillantok, körülnézek, és hirtelen minden emlék
egyszerre tér vissza.
− Josh!
Rögtön felismerem a hangját, pedig már évek óta nem
hallottam. Will Stevens, aki világéletében baromi ellenszenves
kölyök volt, és szentül hitte, hogy mindenben ő a legjobb, most
alaposan megszorongat.
− Mi a helyzet? − kérdi, és erősen meglapogatja a hátamat. −
Mi történt veled, haver? Londonban voltál, nem? És egy
hotelben dolgoztál, ugye?
Az internet teljesen lenullázza az osztálytalálkozókat. Minden
lehetséges izgalom rögtön elillan, miután szinte bármikor
bárkiről megtudhatsz bármit. Vagyis nem nagyon van miről
beszélgetni, hiszen úgyis mindenki tudja, mi van veled, sőt,
bizonyos esetekben még azt is, mit ebédeltél az elmúlt években.
− Igen, de már nem dolgozom ott. Ami azt illeti, jelenleg két
munka között vagyok.
− Hogy őszinte legyek, fogadni mertem volna rá, hogy
ha valamelyikünkből lesz valaki, az te vagy.
Még jó, hogy nem fogadtál.
Megpillantom a nevemet a falra gravírozva az utolsó évesek
névsorában -közvetlenül azok neve alatt, akik sokra vitték az
életben: tudósok, jótékonysági aktivisták, tévésztárok.
− És te mivel foglalkozol? − kérdezek vissza, bár nem igazán
érdekel a válasz.
− Londonban dolgozom egy fejvadász cégnél.
Úgy tűnik, mindenki a bankszektorban vagy a
humánerőforrásban helyezkedett el. Amikor már a
toborzócégek is toborzókat toboroznak, rájövünk, hogy a világ
kifordult a sarkából.
− És élvezed?
− Ja, nem rossz, marha jól keresek, úgyhogy nem
panaszkodhatok. Mi a helyzet a barátnőddel, ő nem jött el? Már
biztos elkapta a töködet, végtére is évek óta együtt vagytok,
nem?
− Igazság szerint pár hónapja szakítottunk, úgyhogy megint
szingli vagyok. És te?
Végszóra egy gyönyörű, magas, szőke nő sétál be a képbe, és
Willbe karol. Úgy fest, akár egy Victoria's Secret-modell. Már
emlékszem, miért nem bírtam ezt a csávót a gimiben.
− Erin és én tavaly esküdtünk a Maldív-szigeteken, és amint
látod, hamarosan bővül is a családunk.
Annyira belefeledkeztem a nő látványába, hogy észre se
vettem domborodó hasát, míg Will meg nem paskolta. Tekintve,
hogy még egy nyúlról is alig tudok gondoskodni, nemhogy egy
emberi lényről, amikor az ismerőseim bejelentik, hogy babát
várnak, sose tudom, hogy gratuláljak vagy sajnáljam őket. Mivel
a pasas továbbra is büszkén simogatja a felesége pocakját,
gondolom, itt az öröm a helyes reakció.
Ahogy körbenézegetünk a teremben, Will kimerítően
informál arról, ki mivel foglalkozik jelenleg. Eddie fogorvos lett,
Alex politikus, Greg egy utazási céget vezet, Louis pedig
könyvelő. A régi barátaim szemmel láthatóan nem jöttek el,
csak akik mindenáron szükségét érezték felvágni a többiek
előtt. Akik már a suliban is idegesítőek voltak, és most még
inkább azok.
− El tudod hinni, hogy Tommy orvos lett? Most fejezte be az
egyetemet. Remélem, nem nála fog születni a gyerekünk!
Arról a srácról van szó, aki az iskolaéveink alatt végig illegális
kisboltot működtetett a szekrényéből, és egyszer azért került a
nővérszobára, mert túlságosan vadul játszott buldogosat a
haverjaival.
Vele ellentétben tőlem mindenki el volt ragadtatva. Az
ellenőrzőmben hemzsegtek a dicséretek, és mindenki szentül
hitte, hogy valami nagy dologra vagyok hivatott. Fogalmam
sincs, mi csúszhatott félre. Tegnap éjjel kettőkor felébredtem,
levágtam a körmöm, de ahhoz már nem volt elég erőm, hogy a
lábkörmeimet is levágjam, úgyhogy inkább egy
sorozatot bámultam a Netflixen, és elolvastam egy üzenetet,
amiben visszautasították a jelentkezésemet egy polckészítői
állásra.
− Tényleg kár, hogy nem találkoztunk ezelőtt. Hogy szalad az
idő, nem? -fordul Will Hugóhoz, egy másik egykori
rögbijátékoshoz, aki közben csatlakozott hozzánk.
− Tudod, kurvára nem értem rá, és gondolom, te se, ha érted,
mire gondolok − horkan fel, majd felhajtja a proseccóját, és
kedélyesen oldalba bök.
Barom.
− De látom, Miss Williams még mindig dögös!
Mivel fiúiskolába jártam, minden negyven év alatti
tanárnőért egyöntetűen odavoltunk, de ezért az egyért annyira,
hogy egyes srácok képesek voltak összegyűjteni a megrágott
tollait és a vizespalackokat, amikből ivott.
− Bocs, srácok, most muszáj kipróbálnom a varázserőmet. −
Hugo magabiztosan odacsörtet a tanárnőhöz.
Alig várom, hogy lássam, amint pofára esik, de sajnos rögtön
a helyébe lép az iskola fejlesztési igazgatója. Nyilván azonnal
lecsap a lehetőségre, hogy elintézze a papírmunkát.
− Helló, srácok, volna kedvetek esetleg adakozni az iskolának
és az ösztöndíjalapnak? A tanulók tíz százaléka pénzügyi
támogatás folytán járhat ide, és mint mindig, most is számítunk
egykori diákjaink nagylelkűségére.
 Ó, én aztán tudom. Engem is csak ösztöndíjjal vettek fel −
ugyanis apa soha az életben nem fizette volna ki a tandíjat. Az
igazgató körbead egy kártyaterminált és egy támogatói űrlapot.
Szinte még magamat és Jeremyt se tudom ellátni, de
mindenki más örömmel adakozik, én pedig nem akarok
szégyenben maradni, úgyhogy feliratkozom rendszeres
adományozónak.
Sose fogok elköltözni otthonról. Talán felhívhatom a
bankomat, hogy töröljék a beszedési megbízást, mielőtt
levonnák az első részletet.
Ekkor egy gongütés hallatszik, mire az egész terem
elcsendesül.
− Lejönnének a földszintre, kérem? − szólal meg az igazgató,
aki egy kis kalapácsot tart a kezében.
A nyomába szegődünk, és kimegyünk a főlépcsőn át a kertbe.
Ott vár minket a suli főkertésze, aki már kiásta a gödröt, hogy
elővehesse az időkapszulát. Igazából sosem értettem, minek az
iskolának főállású kertész, tekintve, hogy mindössze egy
zsebkendőnyi zöldterület van előtte. Ahogy lassan előhúzzák az
időkapszulát, őszintén reménykedem abban, hogy a tartalma
valamilyen módon tönkrement, de csodák csodájára az
összes levelünk épségben maradt. Az igazgató kiosztja az
üzeneteket, én pedig egy másodpercre Will levelére pillantok: ki
akarta szőkíteni a haját, és elmenni az Ikeába. Tétován
előveszem a saját üzenetemet a borítékból, amelyen a nevem
áll. Egy dolog biztos: akkoriban sokkal szebben írtam, mint
most.
28 éves koromra:
− feleségül veszek egy szupermodellt
− sikeres vállalkozó leszek
− lesz egy házam Los Angelesben
− lesz egy Lamborghinim
− körbeutazom a világot
 − világhírű leszek
Most pedig itt vagyok huszonnyolc évesen munkanélküliként,
szingliként a szüleimmel élek, nem tudok vezetni, sose jutottam
messzebb Spanyolországnál, és még a saját anyám sem
emlékszik a nevemre.
Bassza meg.
 15.

− A csapatot kellett volna előtérbe helyeznie. Végül is ő

nevezett be minket abba a műsorba.
− Josh, de hát ma van az évfordulójuk. Gondolom, elmennek
valahová ma este.
− Ünnepelhettek volna egy másik estén is, nem?
− De akkor az már nem az évfordulójuk napja lett volna, igaz?
− Egyébként is, ki tart féléves évfordulót?
− Neked és Jade-nek is volt, emlékszem! Sőt, arra is, hogy
kihagytad miatta a kvízt!
Szerda este van, de Jake simán lepattintott engem és Jessie-t,
mert Jake-kel van randija, szóval úgy döntöttünk, ma mi sem
játszunk. Ha három vagy négy taggal se tudjuk megverni a
Kvízlám Szélsőségeseket, ketten finoman szólva is nagy kihívás
lenne. Inkább beültünk a Pinkman'sbe, egy modern pékség-
kávézóba, és most egy kanna tea fölött pörgetjük át a
kvízkártyákat, hogy felkészüljünk a tévéműsorra. Mivel a hely
csak pár perc sétára fekszik a Bristoli Egyetem Will's Memorial
részlegétől, nappal tömve van diákokkal, de este a hosszú
faasztaloknál általában csak kevesen üldögélnek, most is
csupán egy laptopos pasi van itt rajtunk kívül.
− Szóval felépültél már a maraton után?
A verseny két hete volt, és azóta most látom Jessie-t először.
− Szerintem sose fogok. Valószínűleg évekig csontkovácshoz
kell járnom. A maraton utáni nap egyszerűen borzalmas volt, és
még mindig fáj a lábam.
− Megtennéd újra?
 − Nem is tudom. Nagyon fájt, de igazság szerint elég szuper
volt. Talán. De most amúgy is rajtad a sor, én majd lelkesítelek,
szurkolok neked, és elmulasztom a pillanatot, amikor beérsz a
célba − vonja fel a szemöldökét.
Szóval tudta.
− Igen... nagyon sajnálom, bár kivételes helyzetről volt szó.
− De hát nem most tetszik először egy csaj, igaz? Emlékszem,
hogy mielőtt Jade-del összejöttél volna, egy ausztrál lányért
voltál oda, aki a hotel éttermében dolgozott. Siri hangját
ausztrálra állítottad, és mindennap a Neighbours-t nézted. Elég
fura volt.
− Ne is juttasd eszembe! − nyögök fel. − De őszintén azt
hiszem, hogy ez most más. Ez a lány különleges.
− Még mindig meg akarod keresni?
− Szeretném.
− Jó, akkor hogyan fogjunk hozzá?
− Mi?
− Hát, most már én is nyakig benne vagyok, nem? Négy órát
mászkáltam Londonban, miután lefutottam egy maratont,
szóval igen, mi fogjuk megkeresni.
− Nem is tudom. A teljes tévéközvetítést végignéztem a
maratonról, hátha meglátom valahol a tömegben, de nem
jártam sikerrel. Mondjuk, téged se láttalak, de valakinek
ugyanolyan jelmeze volt, mint neked.
− Tudom, már akartam is mondani. Még egy fotót is lehoztak
róla a Daily Mailben. Miért nem inkább engem fényképeztek le?
− Nevetséges. Szerintem csak téged akart utánozni.
− És te milyen jelmezben leszel jövőre? − érdeklődik.
− Ki van zárva, hogy én maratont fussak, oké? − mondom,
miközben beleharapok egy szelet répatortába, amit az érme
választott ki nekem egy hasonlóan csábító Bakewell-sütivel
szemben. Mivel a hely Jade otthonához is közel van, ezek a
sütemények mindig is veszélyes kísértésnek számítottak. Ahogy
a tészta szétolvad a számban, rájövök, hogy a maraton óta nem
is gondoltam Jade-re.
− Akkor vegyük át, mit tudunk a csajról. − Jessie elővesz a
táskájából egy tollat és egy jegyzetfüzetet. Majd egy üres
oldalhoz lapoz, felírja a tetejére, hogy NAPRAFORGÓS LÁNY, és
aláhúzza.
− Nem túl sokat, csak amit a maraton után is mondtam.
Szerintem a húszas éveiben jár, sötét haja van... − folyton amiatt
aggódom, hogy az arca elmosódik az emlékeimben. Nem
akarom örökre elveszíteni.
Jessie pontokba szedi az információkat. Szinte már várom,
hogy fantomképet készítsen a leírásom alapján.
− Ez nem szűkíti le a kört túlságosan.
− Tudom.
− És elvileg élhet Münchenben, Amszterdamban, Tokióban
és Philadelphiában is?
− Így van.
− Összesen hányan lakhatnak ezekben a városokban?
Gondolom, több millióan.
− Durván tizenhárommillióan. Utánanéztem.
Jessie mindent gondosan lejegyez, mintha egy matematikai
egyenletet akarna megoldani.
− Szóval ha igazat mondott neked, és tényleg az egyik
városban él, akkor tizenhárommillió ember között kellene
megtalálnod?
− De tudjuk, hogy egy könyvesboltban dolgozik, ez már ad
valamiféle támpontot.
− Vajon hány könyvesbolt van Angliában? Esetleg írhatnál
nekik, hogy megkérdezd, nem dolgozik-e náluk valaki, akire
illik a leírás.
 − Nem, ez elég bizarr lenne, és nem hiszem, hogy
válaszolnának. Biztos azt hinnék, csak szívatom őket.
− Oké, és mi lenne, ha elmennél ezekbe a városokba, hogy
körülnézz a könyvesboltokban?
− Mint Van Gogh?
− Mi az, hogy „mint Van Gogh”?
− Ja, csak a lány mesélte, hogy Van Gogh a szerelmével
üldözött egy nőt, akiért odavolt. Azt hiszem, az unokatestvérét.
− Elég gáz.
− Tudom.
− Viszont ez rád is ösztönzőleg hathat − kortyol bele a teájába
Jessie. -Nem úgy értem, hogy eredj az unokatestvéred után,
hanem hogy találd meg a szerelmedet.
− Igen, de elfelejted, hogy már ez a süti is túl van az
anyagi lehetőségeimen, nemhogy egy világ körüli utazás.
Egy pillanatra elvonja figyelmemet a kovászos pizzatészta
illata, amikor a közelünkben ülő párnak felszolgálják a
vacsoráját.
− Van bármi más esélyed arra, hogy megtaláld?
− Név nélkül elég nehéz. Bárcsak tudnánk legalább a vezeték-
vagy a keresztnevét, akkor elkezdhetnénk nyomozni a
Facebookon, de így mire keressünk rá? Egy sötét hajú lányra
Philadelphiából?
Arról persze nem teszek említést Jessie-nek, hogy igenis
beírtam ezt a keresőbe, és egy csomó oldalt átnyálaztam „ki
tudja” alapon. Kikerestem az angol könyvesboltokat is, és
végignéztem a dolgozók listáját, de semmi eredmény. Még egy
új Tinder-profilt is csináltam, és több ezer
Münchenben, Amszterdamban, Tokióban és Philadelphiában
élő nő adatlapját néztem át. Tényleg nincs több ötletem.
Jessie egy pillanatra elhallgat, és újra átolvassa a jegyzeteit.
 − Mi lenne, ha valamiféle online kampányba kezdenénk,
hogy megtaláljuk? Talán működne.
− Nem, szó se lehet róla. Ez még az e-mailezésnél is bizarrabb.
− Igazán? Nem inkább romantikus?
− Nem is tudom. Annyira bosszant, hogy egy árva
információm sincs róla! Nem hiszem el, hogy ilyen hülye
vagyok: találkoztam álmaim asszonyával, és még a nevét se
kérdeztem meg.
− Szerintem próbáld nem túlgondolni a dolgot. Biztos szép
lány, de mennyit beszéltél vele? Maximum fél órát? Az első fél
órában még Hasfelmetsző Jack is jó fejnek tűnhetett.
A pár héttel ezelőtti, sorozatgyilkosokról szóló kvíz ezek
szerint még mindig élénken él Jessie emlékeiben.
− Még ha meg is találjuk, próbálj lejjebb adni az
elvárásaidból. Nézd máshonnan a dolgot...
− Most az egyik metaforád következik, ugye?
− Igen. Szóval képzeld el, hogy egy bútorboltban vagy.
− Ezt most találod ki?
− Koncentrálj. Egy bútorboltban vagy, és új asztalt akarsz
venni. Megvan?
− Meg, új asztalt akarok venni. Ugyan nincs lakásom, meg
pénzem se, de valamiért új asztalt szeretnék.
− Ne idegesíts már, segíteni próbálok!
− Oké, bocs, folytasd.
− Körbesétálsz a boltban, ahol van egy csomó különböző
asztal, az egyiknek a stílusa tetszik, a másik viszont nem illene a
lakásodba. Aztán meglátsz egy tökéleteset. Nagyszerűen néz ki.
− Rendben, jól hangzik. Mi a gond?
− A gond az, hogy nem készültél fel, mielőtt vásárolni indultál.
Nem tudod, pontosan mekkora asztalra van szükséged. Szóval
csak nézed ezt a szép asztalt, de fogalmad sincs, elfér-e majd
otthon, vagy jól nézne-e ki ott. Még csak meg sem szemlélted
tüzetesen. Megeshet, hogy nem stabilak a lábai, vagy szögek
állnak ki az aljából.
Hevesen bólogatok.
− De te annyira a megszállottja lettél ennek az asztalnak, hogy
meg se nézed a többit, pedig lehet, hogy volna, amelyik sokkal
jobban illene a lakásodba.
− Mit akarsz ezzel mondani? Hogy kérjek nyugtát?
− Azt, hogy ez a lány... bocs: asztal, elsőre talán tényleg
csodásán fest, de lehet, hogy valójában nem olyan jó, mint
gondolod, és elszalasztasz miatta valami sokkal jobbat.
− De mi van, ha tényleg ez a tökéletes asztal, pontosan olyan
jó, amilyennek tűnik, és míg én a boltban mászkálok, hogy
megnézzem a többit, valaki elhalássza előlem?
− Jogos. Akkor azt hiszem, mégis csak ki kell találnunk
valamit, hogy megtaláljuk ezt az asztalt.
A mellettünk ülő férfi egy ideje már nem mélyed a laptopjába,
hanem minket bámul, olyan tekintettel, mintha totális idióták
lennénk.
− Jessie, őszintén szólva szerintem durván tárgyiasítod a
nőket − mondom tréfásan, és felveszem az asztalról az egyik
kártyát. − Na, próbára tesszük az általános műveltségünket?
Nyár
NYÁR
 16.

− Miután a kapcsolatuk véget ért, annyira kétségbeesettek

voltak, úgy összetört a szívük, hogy a fájdalom hevében
idesiettek a hídhoz, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Végül
valóban a mélybe zuhantak...
Én még nem tartok itt. Egyelőre nem.
Végre szereztem egy új állást: idegenvezetőként sétákat
vezetek Bristolban, és épp Sarah Ann Henley figyelemre méltó
történetét mesélem a csoportomnak. Az osztálytalálkozó
egyetlen pozitív hozadéka az volt, hogy Greg megemlítette: a
cége új idegenvezetőket keres a nyárra. Az érme valósággal
rávetette magát az alkalomra, hogy végre kimozdulok
otthonról, és ebben a munkában ráadásul a vendéglátásban
szerzett tapasztalatomat és történelemdiplomámat is
kamatoztathattam.
− Azokban az időkben a nők még széles, abroncsos szoknyát
viseltek, és azon a napon nagyon erős szél fújt. Ez a szél
belekapott Sarah szoknyájába, és akár egy ejtőernyő,
megfékezte a zuhanását. A lány a szurdok alján landolt a
sárban, mintegy hetvenöt méter mélységben, és mindössze
néhány könnyebb sérülést szenvedett. − Miután levezettem pár
túrát, már rájöttem, hogy a turistákat sokkal jobban érdeklik a
morbid részletek, például ez az öngyilkossági kísérlet, mint
Isambard Kingdom Brunel mérnöki képességei.
Ha őszinte akarok lenni, nem erről a munkáról álmodtam
ötéves koromban. Nem azért töltöttem tizenkilenc évet az
oktatási rendszerben, hogy utána foszforeszkáló, zöld pólóban
turistákat kalauzoljak Bristol utcáin, és mindössze
teljesítménybért kapjak. De jelenleg bármilyen meló megfelelt,
ami ki tud rántani az adósságaimból, és kaját vehetek
Jeremynek. Apa már azt is elkezdte pedzegetni, hogy bérleti
díjat kérne tőlem, mivel a négy ajtóval arrébb lakó Mr. és Mrs.
Dawsonnak is van egy albérlője. Pedig abban a hitben
ringattam magam, hogy a szülőkkel lakás egyetlen előnye, hogy
pénzt spórolhatok meg.
Ezek szerint nem.
Lesétálunk az Obszervatóriumtól, el Sion Hill csodaszép házai
mellett, és megállunk az új, pillanatnyilag eléggé kihalt Clifton
Rocks sugárútnál. Próbálok felidézni mindent, amit el akartam
mesélni nekik, a sztorikhoz kapcsolódó vicceket is. A mai
csoportot három francia bébiszitter, egy középkorú német pár,
egy hátizsákos ausztrál, egy spanyol baráti társaság és a világ
legbosszantóbb amerikai nője alkotja.
− Bath vezeti a fürdővárosok listáját, de Bristol is versenybe
szállt vele, és az állítások szerint az itteni víznek is jelentős
gyógyhatása van...
− Jane Austen még mindig Bathben él? − teszi fel az amerikai
nő a tizenötödik kérdését az utóbbi húsz percben.
„Sajnos a városközpontban nagyon megemelkedtek az árak,
így kijjebb kellett költöznie” − vágnám rá legszívesebben,
ehelyett udvariasan elmagyarázom neki, hogy Jane Austen már
több mint kétszáz éve halott.
− Mint említettem, Bath és Bristol rivalizálásba kezdett, és az
itteni víznek egyébként sokkal jobb íze van. Ha ellátogatnak a
Bathben lévő Római Fürdőbe, nehogy megkóstolják a vizet,
mert gusztustalan.
Az ausztrál srác és a francia lányok felkuncognak. A németek
arca olyan rezzenéstelen, mintha kőből lenne, az amerikai nő
pedig láthatóan már a következő kérdését fogalmazza magában.
Greg azzal etetett, hogy ebben a melóban az ember
mindennap összefuthat vonzó, fiatal, egyedülálló nőkkel. Csak
az idegesítő, követelőző és faggatózó turistákat felejtette el
megemlíteni.
 A Cabot Towerhez érve teszünk egy jó nagy kerülőt, nehogy el
kelljen haladnunk a régi fodrászom üzlete előtt, és az eső lassan
cseperegni kezd. Fogalmam sincs, miért fizet be bárki is egy
városi sétára ilyen időben, bár az igaz, hogy legalább
megkapják az autentikus angol élményt. Mindenkinél van
esernyő, úgyhogy egyedül én ázom. Minden esélyem megvan rá,
hogy tüdőgyulladást kapjak.
− Giovannai Caboto, vagyis ahogy mi hívjuk, John Cabot azért
indult útnak, hogy felfedezze Ázsiát, ám rossz irányba fordult,
és helyette Észak-Amerikába jutott − kiabálom túl a betonon
csattogó eső hangját. − Új-Fundlandnak nevezte el, ami
nagyjából annyit tesz, „az ország, amit éppen megtaláltam”.
Giovanni barátunk nem volt túl fantáziadús fickó.
Az eső egyre jobban zuhog. Úgy érzem magam, mint valami
idióta gyerekműsorban, ahol vízzel töltött lufikkal dobálnak,
miközben kérdésekre kell válaszolnom. A történet felénél járok
éppen, amikor észreveszem őket: Jake halad el a csoportom
mögött, kéz a kézben a másik Jake-kel.
Mit keresnek ezek itt?
Jake megtorpan, és pofákat kezd vágni felém, hogy
kizökkentsen. Szemmel láthatóan még nem sikerült felnőnie.
Nem lepne meg, ha szándékosan eredt volna a nyomomba, hogy
emlékeztessen a tévévetélkedőre, ami miatt már borzasztóan
izgatott. Szerencsére utálja, ha vizes lesz a haja, ezért egy idő
után feladja a piszkálódást, és eltűnnek. Mára már pont elég
idegesítő alak jutott nekem.
A kétórás túra végéhez közeledve a Park Streeten rámutatok
Banksy egyik falfestményére. Ahogy a csoportom felé fordulva
igyekszem túlordítani a forgalom zaját, hirtelen egy másik
túracsoport tűnik fel az utca túloldalán. A vezető kalózjelmezt
visel − talán hálát kéne adnom, hogy erre a szintre azért nem
süllyedtem.
Még.
 − Ahogy már a túra elején is jeleztem, nincs konkrét
díjszabásunk, de nagyon hálásak lennénk, ha adakoznának
nekünk annyit, amennyit önök szerint a túra ért. Nagyon
köszönjük, és érezzék magukat csodásan Bristolban!
A kis csoport halkan tapsol, én pedig az átázott ruháimban
hátralépek, és várom, ki fog először a zsebébe nyúlni. Gyorsan
kitanultam a csoportdinamikát: mindenki nagyjából annyit ad,
amennyit a legelső ember.
Végül az amerikai nő lép oda hozzám elsőként, akinek a
hazájában a borravaló általános gyakorlatnak számít.
És a kezembe nyom 20 pennyt.
 17.

Miután az elmúlt huszonkét napban körbe-körbe keringtem

Bristol utcáin, alig várom, hogy a szabadnapomat a tévé előtt
tölthessem. Sajnos az anyámnak más tervei vannak.
− Siess, megígértem a nagyiéknak, hogy tizenegykor
találkozunk velük a kertészetben. − Energikusan szétrántja a
szobám függönyét, nem törődve azzal, hogy a beáradó napfény
kis híján megvakít.
Fel nem foghatom, miért bírják az öregek annyira a
kertészeteket. Mi olyan vonzó bennük?
− Muszáj mennem?
− Igen, ezer éve nem találkoztatok. Julie-t is meg kell
látogatnunk, hogy átadjuk a születésnapi ajándékát.
Julie O'Nion anya egyik barátnője, akivel a születésem után
találkozott egy anyukacsoportban. Akkoriban sok időt
töltöttünk vele és a lányával, Elizabethtel. Anyám szerint az
eredeti vezetéknevük Onion, és csak azért tették bele az
aposztrófot, hogy előkelőbbnek hasson. Ami azt illeti,
tényleg olyan emberek, akik szerint a póló egy sport, nem pedig
ruhadarab.
− Tényleg?
− Tényleg. Gyerünk!
− Előbb meg kell kérdeznem az érmét.
− Akkor siess − sóhajt fel türelmetlenül.
− Ha fej, egész nap itthon maradok Netflixezni, ha írás, veled
megyek.
A kertészet sokat változott gyerekkorom óta. Ma már
korántsem csak növényeket lehet kapni benne, sőt,
gyakorlatilag „bevásárlóközpontnak” nevezik, lakberendezési,
divat- és kisállatrészlegekkel. Legalább vehetek egy kis kaját
Jeremynek.
Mivel a nagyapa háta rendetlenkedik, húsz perc kószálás után
úgy döntünk, egy kávézóban várjuk meg, míg anya és a nagyi
kinézelődik magukat a növények között.
− Szóval hogy érzed magad a kvízzel kapcsolatban? −
érdeklődik nagyapa. − Már nincs sok idő hátra.
Mielőtt válaszolnék, lenyelek egy hatalmas falatot a dán
péksütiből, amit az előbb vett nekem.
− Tudom, eléggé aggaszt is. Nem hiszem, hogy túl jól fogunk
szerepelni.
− Én pedig biztos vagyok benne, hogy igen. Nagyon okos
kölyök vagy, és mind ott leszünk, hogy szurkoljunk.
− Kösz, de kérlek, ne legyenek illúzióitok. Valószínűleg Jake-
nek volt igaza, és többet kellett volna gyakorolnunk − ismét
beleharapok a péksütibe. - Egyébként ez a sütemény isteni.
Biztos nem kérsz?
Talán az öregek a kávézó miatt szeretik annyira a
kertészeteket.
− Inkább nem, kösz, elég lesz nekem a tea. És más téren mi
újság?
− A munka rendben van, bár eléggé unom, hogy folyton
ugyanazt kell ismételgetnem. De legalább érdekes emberekkel
találkozom.
− Van valaki különleges? − vonja fel a szemöldökét.
− Sajnos nincs.
− És mi van a lánnyal, akivel Londonban találkoztál? − kacsint
rám.
− Honnan tudsz róla? − A hangom önkéntelenül magasabbra
kúszik.
− Anyád említett valamit.
 − Hát persze. Igazából semmi sincs. Egy árva információm
sincs róla, azt sem tudom, hol lakik, szóval még a kvíz
megnyerésére is több esélyem van, mint arra, hogy
megtaláljam. Ráadásul pénzem sincs egy keresőexpedícióra.
Nagyapa belekortyol a teájába, és olyan képet vág, mintha
erősen próbálna felidézni valamit.
− Emlékszel, amikor kiskorodban a Bristol Múzeumban
sétáltunk, és meg kellett keresned a festményeket?
− Persze, nagyon jól emlékszem rá. Még a lánynak is
meséltem róla, sőt, ugyanezt csináltuk.
− Akkor gondolj így erre a keresgélésre is. Mint egy
nagyobb kincsvadászatra.
− Csak egy kicsit nagyobb.
− Jól van, de emlékszel, mit mondogattunk neked mindig?
− Igen, azt, hogy „ne add fel”. De az is rémlik, hogy ugyanazon
a napon órákon át keresgéltünk egy képet, mire végül kiderült,
hogy kölcsönadták egy másik galériának.
− Már vagy ezer éve volt, mi? − kuncog fel nagyapa. − De a
lényeg, hogy tényleg nem adhatod fel. Amikor a nagyanyádnak
udvaroltam, hatszor kellett elhívnom táncolni, mire végre eljött
velem. Ha szerinted ez a lány valóban különleges, egyszerűen
nem adhatod fel.
A péksüti maradékát eszegetve rágódom nagyapa szavain.
− És végül hogyan jöttetek össze a nagyival? − kérdezem.
− Táncórákra járt a városi művelődési házba, én pedig
ugyanott orgonáltam. Minden héten csak bámultam őt, ahogy
táncolt, miközben játszottam, az órák végén pedig
megkérdeztem, nem jönne-e el velem is táncolni egyszer. Végül
igent mondott, és azóta is együtt táncolunk − pillant nagyi és
anya felé, akik egy-egy növénnyel a kezükben felénk tartanak.
− Hogy vagytok? − érdeklődik anyám, amikor odaérnek
hozzánk.
 − Jól, kösz. Csak a fociról beszélgettünk − mosolyog rám
nagyapa.
− Jobb lesz indulnunk, ha még Julie-hoz is be akarunk ugrani.
Ti is mentek?
− Menjetek csak, nekem még el kell mennem vécére.
Tudjátok, hogy megy ez az én koromban − húzza el a száját
tréfásan nagyapa.
Búcsúzóul megöleljük egymást, aztán elveszem anyától a
növényt, hogy kivigyem a kocsihoz.
− A kvízesten találkozunk! Ha addig nem látnánk egymást,
sok szerencsét. - Nagyapa megrázza a kezem, és a markomba
csúsztat egy húszfontost. -Ezt pedig a keresőexpedícióhoz −
suttogja.
Nemsokára leparkolunk Cliftonban, O'Nionék gyönyörű,
négyszintes György-korabeli háza előtt, amelyet kovácsoltvas
tornác övez. Anyám Ford Fiestája eléggé kilóg a környéken álló
Jaguarok és Bentley-k közül.
− Mikor láttad Julie-t utoljára?
− Ha jól rémlik, legalább tíz éve, de szerintem gyerekkorom
óta nem is jártam a házukban.
Mielőtt kiszállnánk a kocsiból, anya felém fordul, és
nyomatékos pillantást vet rám.
− Említettem, hogy Elizabeth is itthon van?
Most már tudom, miért rángatott ide.
− Nem, anya, egész biztosan nem említetted.
Pontosan tudja, hogy nem.
Hétéves korunkban láttam utoljára Elizabethet, mielőtt
internátusba küldték az ország másik végébe. De anyám mindig
mesél róla, és évente váltunk egy szülinapi üzenetet a
Faceboookon.
− Miért nem szóltál? Ha már össze akarsz boronálni valakivel,
legalább annyit tegyél meg, hogy felkészítesz. Katasztrófa,
ahogy kinézek − dohogok, miközben kiszállunk a kocsiból.
Emlékszem, amikor gyerekoromban itt játszottunk, a ház és a
mögötte lévő közös kert olyan hatalmasnak tűnt − és különös
módon még most is annak tűnik. Anya lezárja a kocsit, és
odalép hozzám.
− Először is nem akarlak „összeboronálni”, másodszor pedig
nagyon jól nézel ki − jelenti ki, majd megnyalja az ujját, és
ledörzsöl az arcomról egy sütimorzsát.
− Anya, hagyd abba! − rántom el a fejem. − Ugye tudod, hogy
ez nem így működik?
− Pedig régen feleségül akartad venni.
− Hétévesen.
− Kiskorotokban olyanok voltatok, mint a borsó meg a héja, és
tényleg nagyon jól megy a sora mostanában. Ráadásul jó
családból való.
− Bocs, nem esett le, hogy egy Thomas Hardy-regényben
élünk.
− Tudom, hogy nagyon tetszett neked az a titokzatos londoni
lány, de talán sosem látod őt újra, szóval nem árthat mérlegelni
más lehetőségeket is, nem?
Mi történt a szinkronicitásba vetett vak hitével?
Fellépdelünk a cserepes virágokkal díszített lépcsőn a nagy,
impozáns, fekete bejárati ajtóhoz. Már szinte várom, hogy egy
komornyik nyit ajtót nekünk, de a csengetésünkre Mrs. O'Nion
tűnik fel. Alig öregedett valamit, mióta utoljára láttam, csak a
haja változott szőkéről őszre.
− Szervusztok! Ezer éve nem láttalak, Joshua, örülök, hogy itt
vagy!
Utoljára a születési anyakönyvi kivonatomban neveztek
Joshuának.
A ház belseje ugyanolyan gyönyörű, mint a külseje, sikerült
megóvniuk a több száz éves ingatlan állagát. A falakon
aranykeretben fenséges külsejű emberekről készült portrék
lógnak.
− Elizabeth, nézd csak, ki van itt! − kiáltja Mrs. O'Nion, mire
egy magas, vékony, sötét bubifrizurás lány siklik le az impozáns
főlépcsőn. Meg kell hagyni, remekül néz ki.
− Halló, Josh, de jó látni téged! − Odalép hozzánk, és arcon
csókol, anyám pedig képtelen elrejteni boldog vigyorát.
− Nem akartok beszélgetni egy kicsit a nappaliban? − kérdezi,
és a szoba felé taszít bennünket.
− Jó ötlet, én pedig odateszek egy teát. Leülünk az
üvegházban, csatlakozzatok majd, ha van kedvetek! − teszi
hozzá Mrs. O'Nion.
Ha eddig nem éreztem volna úgy, hogy igenis
összeboronálásról van szó, most már biztos vagyok benne.
Követem Elizabethet a szobába, amely cseppet sem hasonlít a
mi nappalinkra, sokkal inkább olyan, mintha a Nemzeti
Kincstár egyik helyisége lenne. Alig merek leülni, nehogy
tönkretegyek egy antik bútort.
− Nyugodtan ülj csak le − mondja Elizabeth, és helyet foglal az
egyik karosszékben. A hangja még kifinomultabb, mint
emlékeztem, én pedig úgy érzem magam, mintha valami
nyereményjátékon közös vacsorát nyertem volna egy
előkelőséggel.
− Szóval mi újság veled? − kérdezem, és leülök vele szemben.
A szoba olyan hatalmas, hogy szinte kiabálnom kell.
− Úgy érted, mi történt az utóbbi húsz évben? − kuncog fel
hangosan.
Ez nem volt valami vicces.
− Igen, olyasmi.
− Hű, hol is kezdjem? Biztos emlékszel, hogy intézetbe
küldtek, ami, meg kell mondjam, nagyon mókás volt.
Csodálatosan éreztem magam ott, és bár nyilván hiányzott az
otthonom és anya, nagyszerű embereket ismertem meg, és
remek alapokat kaptam a további életemhez...
Nem kell mindenről tudnom az elmúlt húsz évedből.
− Miután végeztem, egy évig csak a művészetemre
koncentráltam, aztán elmentem önkénteskedni Namíbiába. Mit
mondhatnék? Csodaszép ország, az az élmény örökre
megváltoztatta az életemet. Majd anya szerzett nekem egy
gyakornoki állást a Parlamentben.
Tényleg mindenről be akar számolni.
− .utána pedig Oxfordba mentem humán tudományokat
tanulni. Figyelemre méltó időszak volt, lenyűgöző élmény ilyen
hihetetlen előadókat hallgatni nap mint nap. de az egyetem
befejezése után mégis inkább úgy döntöttem, fogorvos
szeretnék lenni, így átjelentkeztem a Manchesteri Egyetem
fogorvosi szakára. Ott diplomáztam. mikor is?. két éve,
most pedig, ha hiszed, ha nem, büszkén mondhatom, hogy
végzett fogorvos vagyok.
− Igen, azt hiszem, ezt láttam a neten. Gratulálok! − nyögöm
ki, mert alig bírom nyitva tartani a szemem, miközben
hallgatom.
Nem biztos, hogy szeretném, ha ő is kérdezősködni kezdene,
mert a válaszaim messze nem érnének fel az övéivel, de
aggodalomra semmi okom: egy árva kérdés sem hangzik el.
− És élvezed, hogy. tudod, nézegetheted az emberek fogait? -
igyekszem megtörni a csendet, és csak most veszem észre,
hogy önkéntelenül is felvettem valami puccos álakcentust.
− Ó, nagyon is, ez egy fantasztikus karrierlehetőség! A
múltkor is volt egy páciensem.
Elizabeth gyönyörű, intelligens, remek családból származik és
ígéretes karrier előtt áll. De a gyerekkori barátságunkon kívül,
ami elvileg tökéletes alap lehetne egy felnőttrománchoz, nincs
bennünk semmi közös. Bár inkább a Napraforgós Lány ülne
velem szemben! Miközben Elizabeth tovább fecseg, egy ponton
kicsekkolok, és inkább a másik lányon jár az eszem. Vajon
randizgat éppen? Másokkal találkozik? Már teljesen elfelejtett?
− Van kedved teázni, Josh?... Josh!
Miután az utóbbi húsz percben kizárólag magáról beszélt,
némileg meglepetésként ér a kérdése.
− Igen, ez jól hangzik − felelem udvarias mosollyal, mert hálás
vagyok, hogy nem kell többé a fogtömésekről szóló anekdotákat
hallgatnom.
Ironikus, de a beszélgetés nagyjából olyan fájdalmas volt,
mint egy foghúzás.
Kivezet a hallba − már el is felejtettem, milyen fenséges hely.
Úgy érzem magam, mintha elmulasztottam volna magamhoz
venni a tárlatvezető kütyüt a bejáratnál, és mintha minden
egyes múzeumba való tárgyat külön értékelnem kéne. Még az
üvegházban is dísztányérok, festmények és portrék lógnak.
Anyám a párnázott kanapén ül, és amikor belépünk,
várakozóan pillant fel, mintha azt várná, hogy rögtön
bejelentjük az eljegyzésünket.
− Ez gyors volt. Hogy vagytok, gyerekek?
− Jól, köszi − felelem jócskán eltúlozva az igazságot, és
letelepszem mellé.
Mrs. O'Nion velünk szemben ül egy bézs nyugágyon, a
kezében egy csésze teával. Ahogy rápillantok, észreveszem a
feje fölött függő portrét.
Róla készült.
Meztelenül.
Úgy értem, teljesen meztelenül.
A képen ugyanazon a nyugágyon ül, amin most is, és
ugyanabban a pozícióban. A lábát felhúzta a csípőjéig.
Kétségbeesve próbálok máshová nézni, de a portré pontosan
velem szemben függ, és egyszerűen nem bírom levenni róla a
szemem.
 Elég, Josh!
Mereven Mrs. O'Nionra bámulok. Arra, aki ruhában van.
− Tetszenek a festmények, Joshua? Mindegyik Elizabeth
műve.
Most biztos viccel.
− Igazán tehetséges, nem?
Körülnézek a teremben. Az összes kép zavarba ejtően közelről
ábrázol intim emberi testrészeket, és csak remélni tudom, hogy
nem mind Mrs. O'Nioné.
− Ööö... nem, hű, igen, nem, szerintem ez. jól elkaptad a...
nagyon tehetséges vagy.
Hova a fenébe hozott engem az anyám?
Ebben a pillanatban elhatározom, hogy nem várhatok tovább.
Nagyapának igaza van. Meg kell találnom a Napraforgós Lányt.
 18.

− Gyerünk, srácok! Tök jó érzésem van a mai nappal

kapcsolatban.
− Ezek szerint már más a véleményed. Legutóbb még nem
akartál a tévében szerepelni.
Eljött a nagy nap. A tévéműsorunké. A tizenöt perc
hírnevünké. Reggel fél kilenc van, mi pedig egy taxiban
száguldunk a stúdió felé, amely Bristol központjának közelében
fekszik. Jessie és én hátul ülünk, Jake pedig, aki magát jelölte ki
a mai csapatkapitánynak, az anyósülésen.
− Sosem mondtam, hogy nem akarok − hazudom. − Jó, eleinte
talán nem voltam túl lelkes, de azóta rájöttem, hogy ez jó
alkalom lehet megtalálni a Napraforgós Lányt.
− Mi? Te tényleg azt hiszed, hogy bárhol is él, pont nézi majd a
műsort, felismer és megkeres? − mondja Jessie kétkedő hangon.
− Vagy végignézi, ahogy leégetjük magunkat, és azt gondolja
majd: „hála az égnek, hogy elkerültem ezt a srácot, aki
semmiről sem tud semmit!” -tréfálkozik Jake hátrafordulva.
Ügyet se vetünk rá.
− Nem, csak arra gondoltam, hogy a keresőexpedícióhoz pénz
kell, és jelenleg ez a legjobb lehetőségem jelentősebb összeghez
jutni.
− Akkor tényleg el akarsz menni ezekbe a városokba, hogy
megkeresd? -Jessie-t mintha meglepné, hogy megfogadom a
tanácsát. − Szerinted komolyan a nyomára bukkanhatsz?
− Nem tudom, de meg akarom próbálni.
− Szerintem ez remek ötlet − mosolyodik el.
 − Pontosan. Sokkal jobb ma egy „hoppá”, mint holnap egy „mi
lett volna, ha” − bólogat Jake.
− Nem is tudtam, hogy most már filozófus is vagy. Hol
olvastad ezt?
− Egy táblán láttam a melegbárban a múltkor.
− Hát persze.
− Megkérdezted róla az érmét? Biztos szükség van rá?
Igazság szerint eddig nem mertem megkérdezni, mert nem
akartam, hogy elutasítsa az ötletemet.
− Jól van, lássuk.
Feldobom a levegőbe a pénzt, ami majdnem a taxi tetejének
ütközik. A vezető a visszapillantó tükörben figyeli, vajon miben
sántikálunk.
− Fej, vagyis igen − jelentem be boldogan, miután az érme a
tenyeremben landol. Kinézek az ablakon, lelki szemeim előtt
már látom is, hogyan találkozunk majd újra.
− Tényleg nem akarlak lelombozni, Josh, de tudod, ahhoz,
hogy pénzt kapjunk, először nyernünk kell − veregeti meg a
vállam Jessie kelletlenül.
− Ha nyerünk − jelenti ki Jake túlzott magabiztossággal −,
legalább végre ki tudod fizetni a csaj vacsoráját.
− Haha, nagyon vicces.
− Meg a saját vacsoráját is − bukik ki Jessie-ből. − Bocs, nem
tudtam kihagyni − folytatja, és részvéttel a kezemre teszi a
kezét.
Még mindig cukkolnak azzal a fiaskóval.
− Ti mit csinálnátok a pénzzel? − kérdezem.
− Még nem gondolkodtam rajta, bár ideje lenne fodrászhoz
mennem -mondja Jessie, akinek a sötét haja már szinte a
csípőjéig ér.
Nem hiszem, hogy egy hajvágás lenne a legizgalmasabb dolog,
amire egy nyereményt költeni lehet, és egy kicsit az is fura,
hogy Jessie nem a tévészereplés előtt, hanem utána akarja
levágatni a haját.
− Én nyaralásra költeném. Jake-kel mindketten nagyon
vágyunk Berlinbe, úgyhogy valószínűleg eltöltenénk ott pár
napot.
A taxi lehúzódik a Bottle Yars Stúdió bejárata elé. Az egykori
borászat és palackozóüzem a feliratok szerint ma már a világ
vezető televíziós műsorainak ad otthont, de kívülről még
mindig úgy fest, mint egy régi ipari létesítmény.
− Nem éppen Hollywood, mi? − jegyzem meg.
− Oké, srácok, ti a második epizódban lesztek, úgyhogy sajnos
várnotok kell egy kicsit. Először elviszlek titeket a ruhatárba,
utána a zöld szobába, ahol felkészülhettek a szereplésre −
mondja a szerkesztő, egy tizennyolc év körüli, szeplős lány,
miközben egy mappával a kezében végigvezet minket
a folyosók labirintusán.
A falakon a stúdió műsorainak fotói lógnak, Jake pedig
láthatóan majd' megőrül az izgalomtól, hogy ugyanott állhat
majd, ahol egykor Michael Sheen, Aidan Turner és Benedict
Cumberbatch.
− Most rábízlak titeket Sharonra, ő segít kiválasztani a
ruhátokat. Hozhatok nektek valamit enni? Vannak baconös
szendvicseink és vegán verzió is.
− A baconös szendvics remekül hangzik − bólintunk szinte
egyszerre.
− Te nem vagy vegán mostanság? − fordulok Jake felé.
Elsötétül az arca: hiszen tök nyilvánvaló, hogy csak Jake miatt
csinálja ezt a vegán dolgot.
− Oké, akkor én inkább a vegán verziót kérem, köszönöm.
Sharon az ötvenes éveiben jár, sötét bubifrizurája van, és
láthatóan enyhén szólva megkérdőjelezhető stílusérzéke.
− Hoztatok pár egyszínű felsőt? − kérdezi. Előzőleg szóltak
nekünk, hogy egy bőröndnyi ruhával érkezzünk, a stylistok
pedig majd kiválasztják, mit vegyünk fel. Semmi márkajelzés,
semmi felirat. − Lássuk, mitek van.
Engem vesz kezelésbe először, felpróbáltatja velem az összes
ruhámat, majd egy sima, fehér póló mellett dönt. Majd Jessie
felé fordul, ám amint meglátja a sok színes cuccot, rémülten
hőköl hátra.
− Sajnálom, de ezek közül egyik sem lesz jó. Megtennéd,
hogy felpróbálod ezt? − nyom a kezébe egy egyszerű
tengerészkék felsőt, és betereli az öltözőfülkébe. − A forgatás
után kérjük vissza! − szól utána, mintha Jessie csak azért
vállalta volna, hogy egész nap egy isten háta mögötti
tévéstúdióban dekkoljon, hogy ellopjon egy szimpla Primark
pólót.
Miközben Jake-re kerül a sor, a szerkesztőlány visszatér a
baconös szendvicsekkel. Beleharapok az enyémbe... és egy adag
ketchup fröccsen a fehér pólómra. Gyorsan körülnézek, hogy
Sharon észrevette-e, aztán vadul dörgölni kezdem a foltot,
nehogy megint át kelljen öltöznöm.
Végül a zöld szobába vezetnek minket az új cuccainkban.
Nem is különbözhetne jobban a mozifilmwerkekből ismert
mitikus zöld szobáktól. Semmi luxus, csak néhány bőrkanapé és
pár példány a mai újságokból, amiket átlapozhatunk, hátha a
segítségünkre lehetnek. Jessie és én leülünk, Jake azonban nem
bír a fenekén maradni, inkább körbe-körbe járkál,
és nyelvtörőket mondogat:
− Mit sütsz, kis szűcs? Sós húst sütsz, kis szűcs? Sárga bögre,
görbe bögre, sárga bögre, görbe bögre.
Én továbbra is próbálom kiszedni a ketchupfoltot a pólómból,
de csak rontok a helyzeten. Ebben a pillanatban kinyílik az ajtó,
és kifulladva beesik rajta a szerkesztőlány. Lassan inkább
szaladgálólánynak kéne nevezni.
− Bocs a zavarásért, csak be akartam mutatni az
ellenfeleiteket. Ne öljétek meg egymást! − tréfálkozik, miközben
bevezeti a terembe a rivális csapatot.
 Egyszerűen nem hiszek a szememnek.
Ez lehetetlen.
Bárkit, csak őket ne!
A Kvízlám Szélsőségesek úgy masíroznak be, mintha valódi
csatára készülnének.
− Sziasztok! − köszönnek egyszerre, és szemmel láthatóan
sokkal szórakoztatóbbnak találják ezt a szerencsétlen véletlent,
mint mi.
A Napraforgós Lánnyal kapcsolatos terveim kezdenek a
ködbe veszni.
− Ismeritek egymást? − kérdi a szerkesztő.
− Igen, sajnos − mormolom a bajuszom alatt.
− Igazság szerint ugyanarra a kocsmakvízre szoktunk járni −
feleli Jessie.
− Nahát, ez vicces. És általában ki nyer?
− Ők. Minden egyes alkalommal − nyögöm ki frusztráltan.
− Nos, akkor sok szerencsét mindkét csapatnak. Szóljatok, ha
kell valami!
− Azzal sarkon fordul, becsapja maga mögött az ajtót, és
otthagy minket.
Kínos csend ül a szobára.
Legalább most az egyszer tudomást vesznek rólunk.
− Hol hallottál erről a kvízről? − suttogom Jake-nek, miközben
az ellenfeleink leülnek az alig pár méter széles szoba másik
felében.
− A kocsmában.
− Kitől?
− Hát, most, hogy kérdezed, azt hiszem, az egyik csapattagjuk
említette. Épp a piámra vártam, Nagy D pedig az
applikációjukról mesélt...
 − Szóval amikor azt mondtad, itt legalább nem a
Kvízlám Szélsőségesekkel kell megküzdenünk.
− Végül is nem tudhattam, hogy velük sorsolnak össze, nem
igaz?
− Így már az égvilágon semmi esélyünk sincs nyerni.
− Őszintén szólva szerintem előtte se volt túl sok − jegyzi meg
Jessie.
− Ne csináljátok már! − fakad ki Jake, és tudom, hogy most az
egyik híres szónoklata következik. − Igenis ma lesz a napja,
hogy végre megverjük őket, történelmet csinálunk, és a földbe
döngöljük a Kvízlám Szélsőségeseket! Igen, eddig talán mi
maradtunk alul, de mindenkinek kell, hogy legyen nagy napja,
és a miénk ma jött el.
− Jake, ugye tudod, hogy minden szavadat hallják? − pillant a
másik csapat felé Jessie.
Tényleg folyton minket bámulnak.
− A játékra kell koncentrálnunk, nem pedig az ellenfeleinkre!
Nézzünk át még pár kérdést.
Jessie meg én kétségbeesetten pillantunk egymásra, Jake
pedig újra kinyitja a kvízkönyvét.
− Szerintem ez pár hete már megvolt. Melyik évben jött ki az
első IPhone-modell? − kérdezi.
− Kétezernyolc? − tippelek.
− Nem, Josh, rossz válasz! Kétezerhét.
− Hogy mondják görögül a tüzet?
Tanácstalanul Jessie-re pillantok. A szoba másik feléből
hallgatózó Szélsőségesek arcán látszik, hogy tudják a választ.
− Fogalmam sincs − suttogom.
− Pyro.
− Ó, igen, ennek van értelme − bólint Jessie.
− Az Apollo-11 melyik űrhajósa nem lépett a Hold felszínére?
 Jessie izgatottan ugrálni kezd.
− Ezt tudom! Az a csávó... a... na... nem emlékszem.
− Michael Collins − vágja rá Jake mély sóhajjal.
− Igen, tudtam!
− Most komolyan, ilyen kérdések lesznek a műsorban? −
kérdezem szerencsétlen képpel, mert most már egyre
nyilvánvalóbb, hogy rohamosan csökkennek a nyerési
esélyeink.
− Sosem tudhatod, és jobb edzésben tartani az agyad. − Jake
olyan boldog, hogy reflektorfénybe kerülhet, hogy egyszerűen
nem lehet elkedvetleníteni.
− Ők nem gyakorolnak − bökök a fejemmel a Kvízlám
Szélsőségesek felé.
− Mert nincs szükségük rá − jegyzi meg Jessie.
Ekkor belép a producer, hogy ismertesse a szabályokat, aztán
a fülesébe ordibálva elrohan, miközben a családtagjaink és a
barátaink elözönlik a szobát.
Mindenki négy jegyet kapott, úgyhogy anya, apa, nagyi és
nagypapa jött el szurkolni, én pedig szorongva várom, ezúttal
hogyan fognak leégetni a többiek előtt. Anya a legjobb
ruhájában jött, nagyi megpróbálja lenyúlni Jake-et Jake-től egy
tánc erejéig, apa pedig rögtön ráveti magát az ingyen kajára. A
Kvízlám Szélsőségesek családtagjai persze mind elegánsak,
és mind ugyanolyan komoly felnőttnek néznek ki.
Egyszer csak észreveszem, hogy nagyapa eltűnt, úgyhogy
lassan kihátrálok a káoszból a folyosóra. Odakint van, egy
széken üldögél az ajtó előtt.
− Nagyapa, jól vagy?
− Szia, Josh! Persze, csak kicsit sokan vagyunk odabent. Mit
gondolsz erről az egészről? − lassan feláll, és átöleli a vállamat.
− Eddig se volt túl sok esélyünk nyerni, de most gyakorlatilag
nulla. Ez az a csapat, amellyel szemben a sima kvízeken is
mindig veszítünk.
− Ugyan már, higgy magadban egy kicsit! Tudod, hogy bármi
is történjen, büszke leszek rád.
− Elnézést a zavarásért, srácok, de tíz percen belül adásba
kerültök, szóval mennünk kell a sminkszobába! − kiabálja túl a
zöld szoba zaját a szerkesztő, és egy tükrökkel teli terembe
irányít bennünket.
− Sok szerencsét, Josh, bár nincs szükséged rá − paskolja meg
nagyapa a hátam.
Ahogy a sminkmester bepúderezi az arcomat, valami
olyasmire számítok, hogy David Beckhamként kelek majd fel a
székből, de igazság szerint alig látok különbséget. Miután
megszépültünk, átvezetnek minket a stúdióba, ami szintén jóval
kisebbnek tűnik, mint amire számítottam. A műsorvezető is
egész más: alacsonyabb, kövérebb és kopaszabb. Tengerészkék
öltönyt visel, én pedig rájövök, hogy már ezerszer láttam az
újságokban: egy lecsúszott szappanoperasztár, aki az utóbbi
években már csak a romantikus botrányaival kerül be a
lapokba.
− Mi a helyzet, srácok? Izgultok már? − kérdezi fahangon, és
egyenként kezet ráz velünk. Ha jól emlékszem, nem volt
ennyire szar színész. − Sok szerencsét mindenkinek! − mondja
szinte neheztelve, mintha mi tehetnénk arról, hogy idáig jutott a
karrierje.
Ahogy elfoglalom a helyem Jake és Jessie között és
körülnézek, rögtön megpillantom a rokonaimat a közönség első
sorában. Jake Jake-jére rászólnak, mert Instagram-sztorit akar
készíteni az élményről, anyám pedig a feje búbját kopogtatja −
ezt a technikát a terapeutájától tanulta, állítólag így jó
hangulatba lehet kerülni. A nagyi teljes átéléssel integet a
kamerába, láthatóan nem sejti, hogy a felvétel még nem
kezdődött el. Nagyapa bátorítóan rám mosolyog.
− Három, kettő, egy...
És elkezdődik.
 A lámpák fénye hihetetlenül forró és vakító. Minden
idegszálunk felizzik. Érzem, hogy a kamerák rám szegeződnek
− itt kicsit nagyobb a nyomás, mint Kicsi D kvízeinél. Minden
mozdulatomra kínosan ügyelek, és kihúzom magam, egy
zabszem se férne a fenekembe.
− Üdvözlök mindenkit a Nyitókérdésben, a játékban, ahol a
tudás a győzelem nyitja! − Amint a kamerák forogni kezdenek, a
műsorvezető felölti a védjegyévé vált széles mosolyt. − A
szabályok egyszerűek: mindkét csapatnak három körön kell
túljutnia, és amelyikük több pontot szerez, kap egy kulcsot az
ott látható két ajtó egyikéhez. Az egyik ajtó mögött
a főnyereményünk, vagyis ezer font lapul, a másik mögött
viszont semmi sincs - fordul felénk. − Mindenki ért mindent? −
bólintunk, ő pedig folytatja: − De mielőtt belekezdenénk,
ismerjük meg a csapatokat!
Amikor otthon ül az ember, és délután négykor a csatornákat
váltogatja a tévén, eszébe sem jut, milyen iszonyú sokáig tart
felvenni egy ilyen kvízműsort. Ahányszor csak a műsorvezető
belegabalyodik a mondandójába, a kamera nem megfelelő
szögben áll, vagy valaki köhög a közönségben, leállunk. Mire
végre az utolsó körhöz érünk, jelentős lemaradásban vagyunk a
másik csapathoz képest. Az állás tizenegy-kilenc.
− Kezdjük tehát az utolsó kört... − A műsorvezető úgy tesz,
mintha megnyomna egy gombot, mire a képernyőn, amit
természetesen nem ő irányít, felvillan a következő témakör:
Disney-filmek.
Jessie talpra ugrik izgalmában.
− Ó, ezeket szerintem tudni fogom! − suttogja.
− Mindig ezt mondod! − súgom vissza.
− De most tényleg!
− Folytatódjék hát a Nyitókérdés!
Drámai zene harsan fel, fények villódznak, és az időmérő óra
hangosan kattogni kezd.
 − Ki az az egyetlen Disney-hercegnő, akit élő emberről
mintáztak? -olvassa fel a kártyáján lévő kérdést a műsorvezető.
Jessie a gombra tenyerel.
− Pocahontas!
− Helyes válasz! A kis hableányban mi a neve Ursula két
angolnájának?
− Agónia és Begónia! − Jessie olyan izgatott, hogy csaknem
összeakad a nyelve.
− Ismét helyes!
A képernyőn felvillan az új állás: tizenegy-tizenegy.
− Mi a címe annak a rövidfilmnek, amiben Miki egér először
felbukkan?
Jake és én várakozóan nézünk Jessie-re, de ő csak sajnálkozva
ingatja a fejét.
A Kvízlám Szélsőségesek megnyomják a gombot.
− A Teljesen őrült − vágják rá magabiztosan.
− Helyes válasz! Ismét visszavettétek a vezetést!
A francba.
Tizenkettő-tizenegy.
− Melyik színésznő nyújtott inspirációt Belle karakteréhez?
− Katharine Hepburn! − vágja rá Jessie ragyogó arccal.
Honnan tudja mindezt?
Tizenkettő-tizenkettő.
− Ki az az egyetlen karakter a Disney-filmekben, aki soha
egyetlen szót sem szól?
Jake-re és Jessie-re pillantok, majd a Kvízlám Szélsőségesekre.
Mindenki ugyanolyan tanácstalan képet vág.
− Lassan letelik az idő. megnyomja valaki a gombot?
Az óra hangosan ketyeg. Öt, négy, három...
Jessie az utolsó pillanatban rácsap a gombra.
 − Dumbo?
− Helyes! − kiáltja a műsorvezető, és ugyanebben a
pillanatban megszólal a csengő. − És ezzel vége! Micsoda finálé!
A Kvízlám Szélsőségeseket szemmel láthatóan sokkolja az
eredmény, lemondóan hanyatlanak hátra a székükben.
− Szívből gratulálunk a Három J-snek, akik tizenhárom-
tizenkettes eredménnyel győztesként kerültek ki ebből az
összecsapásból!
Ez tényleg megtörténik?
Kénytelen vagyok megcsípni magam, és teljes eksztázisban
meredek Jessie-re. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy
nyertünk.
− Tehát megvertétek az ellenfelet, de még egy kihívás vár
rátok, mielőtt hazatérnétek ma este. Most átadom nektek ezt a
kulcsot, ti pedig válasszatok a két ajtó közül. Az egyik ajtó
mögött a főnyereményt találjátok, a másik mögött viszont
semmit.
Hirtelen reszketni kezdünk a lámpák vörös fényében. Újra
beindítják a fülsiketítő hangeffektet, hogy tovább fokozzák a
nyomást.
− Melyiket nyissuk ki? − kérdezi Jake.
Csak bámulunk egymásra.
Igyekszem nem tudomást venni Jake és Jessie pillantásáról, a
kamerák figyelő tekintetéről, és nagyapa szemébe nézek.
Valamit mutogat − hirtelen rájövök, hogy a kezével úgy tesz,
mintha egy pénzt dobna fel.
Megtehetem ezt a tévében?
Tisztára déjá vu érzésem van.
− Feldobjuk az érmét? − fordulok a többiekhez, remélve, hogy
a mikrofon nem tudja felvenni a suttogásomat.
− Az a múltkori kocsmakvíznél sem segített sokat.
− Talán ma jóvá teheti.
 − A szabályok szerint most jól kell döntenie.
Szerintem Jake nem érti az esetlegesség lényegét.
− Jól van, döntsön az érme.
− Feldobhatunk egy érmét? − kérdezem a műsorvezetőtől
habozva.
− Még sosem láttam, hogy egy csapat egy érme segítségével
döntött volna el bármit is − feleli bizonytalanul.
Ám a producer feltartott hüvelykujjal jelzi, hogy minden
rendben, sőt, láthatóan örül az extra feszültségnek, és az
operatőrnek mutogat, hogy közelítsen rá az érmére.
− Oké, akkor: ha fej, egyes ajtó, ha írás, akkor kettes.
Mindenkinek jó így?
− foglalom össze.
Jake és Jessie bólintanak.
Feldobom az érmét.
− Írás!
− Tehát a kettes ajtót választjátok? − érdeklődik a
műsorvezető.
− Igen.
− Biztos?
− Igen, biztos.
− Ez az utolsó szavatok?
− Ez.
Gyerünk már!
− Akkor lássuk, mi van a kettes ajtó mögött...
A zene egyre hangosabbá válik, a szívem pedig vadul vágtat a
mellkasomban. Nem bírom ezt a feszültséget.
− A nyereményetek ezer font!
Amint a rendező jelzi, hogy a forgatásnak vége, berohanunk a
közönség közé, és elveszünk az ölelések és a gratulációk
tengerében.
− Gratulálok!
− Nagyszerű volt!
− Remekül játszottatok!
Hátranézve látom, hogy a Kvízlám Szélsőségesek még mindig
ott ülnek a székükben, és hevesen vitatkoznak. Nyilván
próbálnak rájönni, hol rontották el.
− És mit fogtok csinálni az ezer fonttal? Mennyi is az
fejenként, háromszázharminc?
Látom apámon, hogy már azon agyal, hogyan tudna befűzni
minket, hogy fektessünk be az egyik új vállalkozásába.
− Azt hiszem, Jake nyaralni szeretne, te meg, Jessie, annyiszor
vágathatsz hajat, ahányszor csak akarsz! − jegyzem meg, mire
Jessie mosolyogva néz Jake-re, aztán rám.
− Josh, igazság szerint úgy döntöttünk, neked adjuk a pénzt.
Menj, találd meg a Napraforgós Lányt!
− Ne hülyülj már!
− Nem, komolyan mondom. Szeretnénk, ha elfogadnád.
− Biztos? Nem vihetem el az összeset egyedül!
− De igen, és nem fogadunk el nemleges választ.
− Nyakig vagyok a munkában, és valószínűleg egy ideig Jake-
nek sem lesz ideje nyaralni. Szerintem neked jobban kell a
pénz, mint nekünk -erősíti meg Jake.
− Az én hajvágásomnál pedig mindenképpen fontosabb a te
célod!
− Köszönöm, srácok, ez hihetetlenül kedves tőletek. − Alig
találok szavakat. − Komolyan, ti vagytok a legjobbak. Nem
hiszem el, hogy tényleg elmehetek megkeresni a lányt.
Közel állok ahhoz, hogy elbőgjem magam.
Mind összeölelkezünk, én pedig elkapom nagyapa tekintetét,
aki a stúdió másik végéből mosolyog rám.
Ősz
ŐSZ
 19.

A bristoli repülőtéren állunk, az indulást jelző tábla előtt. Az

esőben parkoló Flyer buszokról lekászálódott nyaralók
hömpölyögnek körülöttünk, és áthaladnak a forgóajtón a
becsekkoláshoz. Hatalmas bőröndöket vonszolnak maguk után,
az utolsó pillanatban kipakolják, újrarendezik,
majd visszapakolják a holmijukat. A nyaralás sosem tűnt
számomra túl pihentető dolognak.
− Szerintetek tuti, hogy ezt kell tennem?
− Ne minket kérdezz, ezt kell-e tenned: te úgy gondolod, hogy
igen? Hiszen te mész el!
− Tudom, csak azon agyalok, hogy talán egy hiábavaló
vállalkozásra fecsérelek el egy csomó pénzt. Tényleg az összes
pénzemet arra akarom költeni, hogy egy random lányt keresek,
akit jó eséllyel sose találok meg?
− Úgy érted, a mi pénzünket − dörmög közbe Jake. Nem bírja a
korán kelést.
− Most ne ezzel törődj − mondja Jessie bátorítóan.
− Tudom, de mivel a nyárnak vége, megint munkanélküli
vagyok, és a nyereményből kihúzhatnám egy darabig, amíg
találok valami mást...
− Annyira biztos voltál abban, hogy ezt akarod. Most mi
változott?
− Nem is tudom. őszintén szólva azon kezdtem agyalni, mi
lesz, ha megint összetörik a szívemet. Szerintem azzal már nem
tudnék megbirkózni. Talán jobb meg se próbálnom.
− De igenis el kell menned, meg kell keresned, és ki kell
derítened, mi ez az egész. Különben folyton ezen rágódsz, és
hosszú távon igenis árt, ha nem próbálod meg. Egy randira sem
tudsz majd elmenni anélkül, hogy eszedbe ne jutna.
− Ez igaz.
− Ráadásul az érme, amire egész évben hallgattál, úgy döntött,
hogy indulj. Most már akkor fogadd el a döntését!
Bólintok. Pontosan tudom mindezt, és valójában minden
vágyam, hogy elmehessek.
− De végül is minket aztán nem érdekel, ha berezeltél. Csak
felpattanunk a buszra, és irány vissza a városba, ha nem akarod
százszázalékosan -folytatja Jessie.
− Mivel fejenként hét-ötvenbe kerül a buszjegy, engem igenis
érdekel. Ha kirángatott minket ide, most már utazzon el! − vág
közbe Jake.
Mondanom se kell, a tömegközlekedést sem szereti.
− Igazatok van, meg kell találnom. Egyszerűen csak
túlságosan félek, hogy nem fogom. Vagy ami még rosszabb,
megtalálom, de már továbblépett, találkozott valakivel, vagy
szimplán nem illünk össze, esetleg totál elfelejtette, ki vagyok.
− De végül csodával határos módon beléd szeret... − kottyant
közbe Jake.
Ezt a csodával határos módon-t kicsit durvának érzem, de
nem fűzök hozzá semmit.
− Kérem az EZY6025-ös barcelonai járat utasait, hogy
fáradjanak a beléptetőkapukhoz − szólal meg a hangszórókból
egy komor géphang, mintha arra programozták volna, hogy jól
ijesszen rá a késlekedőkre.
− Akkor München lesz, vagy Amszterdam? − kérdi Jake,
miközben nagyot ásít, szemmel láthatóan nagyon szeretne már
visszabújni az ágyba. Ma szabadnapja van, mégis hajnalban
kelt miattam. − Gondolom, megint feldobod az érmét, hogy
eldöntsd, hova mész először.
Philadelphiát és Tokiót eleve kizártam, mivel ilyen nagy
utazást nem engedhetek meg magamnak, így most ott villogott
előttem a táblán a maradék két lehetőség:
8:50 BM1841 München
9:25 U26161 Amszterdam
Titkon mindig is vágytam rá, hogy a repülőtéren dönthessem
el, melyik gépre pattanok fel, de most olyan nagy a nyomás,
hogy hirtelen már semmiben sem vagyok biztos.
Előveszem a zsebemből az érmét, és feldobom a levegőbe.
− Egész biztos nem bánjátok, hogy elköltöm a pénzeteket?
Jake türelmetlenül néz rám.
− Nem, persze, hogy nem. Csak azt akarjuk, hogy boldog
légy. Megérdemled − feleli Jessie.
− Semmi gond. Úgyis visszafizeted, ha kiderül, hogy a csaj
milliomos -mosolyodik el Jake először ezen a reggelen. − Sok
szerencsét, te pénzdobáló, szerezd meg a lányt!
− És Jessie, köszi, hogy vigyázol Jeremyre. Ne feledd, hogy
a kelkáposztát szereti, a répát nem.
− Ne aggódj, biztonságban lesz nálam.
Jessie szemmel láthatóan mindjárt könnyekben tör ki, és
szorosan átölel. Jake tréfásan magához szorít mindkettőnket, és
mielőtt észbe kaphatnánk, ott ölelkezünk a bristoli repülőtér
közepén. Tuti, hogy azért csinálják, mert tudják, mennyire
utálok ölelkezni.
− Kösz, srácok, hamarosan találkozunk!
Ezzel célba veszem a beléptetőkaput, és forrón reménykedem,
hogy az érme jó döntést hozott.
 20.

− Szóval nyaralni jön Németországba?

Végre elértem a sor elejére az útlevél-ellenőrzésen, és
bemutatom a papírjaimat egy, a névtáblája szerint Andreas
Keppler névre hallgató férfinak. A repülőút nagyrészt
eseménytelen volt, bár kétszer turbulenciába kerültünk, én
pedig pár pillanatig komolyan azt hittem, hogy ott
helyben meghalok.
Csalhatatlanul sikerült kiválasztanom azt a sort, amit a
legijesztőbb hivatalnok ellenőriz. Andreas szemmel láthatóan
nem kíván bármilyen jöttmentet beengedni az országába, és
nyilván csak azért vállalta el ezt a melót, mert elege van a
bevándorlási politikából, és személyesen
akarja megakadályozni az utazókat, hogy német földre tegyék a
lábukat. A kérdést sztereotipikusan erős német akcentussal
teszi fel, és közben kerüli a tekintetem, inkább az útlevelemet
böngészi, amit két órája a bristoli reptéren már tüzetesen
átvizsgáltak, és nem tudom, azóta mégis mi változhatott volna.
Erre most mit válaszoljak?
− Nos, igazság szerint azért jöttem, hogy megtaláljak egy
lányt, aki elvileg egy angol nyelvű könyvesboltban dolgozik
Münchenben, és akibe, azt hiszem, szerelmes vagyok.
Talán nem ezt kellett volna.
Andreas tekintete felröppen az útlevelemről, hogy
meggyőződjön róla, valóban én állok előtte hús-vér valómban.
Szerintem nincs megelégedve a válaszommal.
Sosem tudom, hogy a tisztviselők ilyenkor vallatni próbálnak,
vagy csak barátságosan elcsevegnek velünk. Vajon ez a szigorú
képű, tetovált német pasas, aki itt ül ebben az üvegfülkében,
valóban a legkisebb részletekig tudni akarja, mit tervezek az
utazásom alatt, vagy csak arról kíván meggyőződni, hogy nem
viszek ki és nem hozok be nagy mennyiségű illegális árucikket?
− Meddig marad Németországban? − kérdi még komorabb
hangon, mintha tényleg valós fenyegetést jelentenék.
− Amíg meg nem találom, vagy el nem fogy a pénzem! −
ordítom vissza, mert a repülőúton bedugult a fülem, úgyhogy
alig hallom, amit mond.
− Mennyi pénzt hozott magával?
Mi közöd hozzá?
− Ezer fontot, amit megnyertem, pontosabban nem egyedül
nyertem az egészet, hanem a barátaim is ideadták az ő
részüket.
Megint túl sok információ, Josh. Túl sok.
Ha eleinte udvarias is akart lenni, szemmel láthatóan
megelégelte a dolgot. Tudtam, hogy az elektromos kapukhoz
kellett volna mennem. Mondjuk sose működnek, de ennél még
az is jobb lett volna.
Mögöttem lassan duzzadni kezd a sor, egy üzletember
bosszankodva gesztikulál, és olyan hangosan sóhajtozik, hogy
még a harsogó hangosbemondón keresztül is hallom. Szívesen
megmondanám neki, hogy nem direkt tartom fel, tekintve, hogy
egyáltalán nem élvezem a csevegést öreg barátommal,
Andreasszal.
− Hol fog megszállni?
− Még nem foglaltam szállást sehol, nem volt túl sok időm
ezen gondolkodni. Talán egy hotelben.
Helytelenítően megcsóválja a fejét, én pedig kezdek pánikba
esni. Vajon mindenkinek felteszik ugyanezeket a kérdéseket,
vagy valamiért gyanús vagyok nekik? A tőlem balra álló nőt, aki
éppen az imént nyújtotta át az útlevelét, már átengedték. Ez
nem túl jó jel.
 Mégis mit gondolnak, ki vagyok? Drogcsempész, terrorista,
illegális bevándorló, kém? Eszembe jut, hogy az egyetemen
olvastam, a németek a második világháború alatt a „mókus” szó
segítségével szűrték ki a kémeket. Még angolul sem tudom
kiejteni néha, a német Eichhörchen-re pedig esélyem se lenne.
Ha még mindig ez alapján válogatják ki a gyanús elemeket,
nekem végem.
− Mivel foglalkozik?
Oké, erre legalább tudok válaszolni.
− Idegenvezető vagyok, sétákat vezetek turistáknak a
városban − felelem tisztán és szabatosan, mert nagyon
remélem, hogy ez lesz az utolsó kérdés, és aztán utamra
engednek.
− Hol vezeti ezeket a túrákat?
A fenébe.
− Ó, bocsánat, szóval Bristolban dolgoztam, de igazság szerint
csak nyári munka volt.
− Tehát jelenleg nincs állása?
A jelek szerint Andreas ki nem állhatja a füllentőket. Vagy a
munkanélkülieket. Az arca egyre komorabb, a homlokán
kidudorodnak az erek, és még erősebben szorítja az
útlevelemet.
− Nos, ha úgy vesszük, jelenleg nincs.
Hirtelen felfogom a szavaim jelentését. Mit tettem? Mit
művelek most is? Teljesen elment az eszem? Elverem az összes
pénzem egy lányra. Megint. Semmit sem tanultam a Jade-
esetből?
Andreas rám pillant, majd az útlevelemre, majd újra rám.
Ekkor rájövök, hogy a kilenc évvel ezelőtt készült útlevélképem
nem hasonlíthat túlságosan arra, aki most előtte áll.
Megpróbálok hasonló képet vágni, és direkt nem mosolygok.
Sose értettem, miért jó, ha mindenki boldogtalannak tűnik
az útlevélképén.
 − Szóval nincs munkája, nincs pénze, fogalma sincs, hol fog
megszállni Németországban, és csak azért jött, hogy megtaláljon
egy titokzatos lányt, akit alig ismer...
Érzem, hogy izzadtság lepi el a homlokomat, és gondolom, ez
az ő figyelmét sem kerüli el. Ettől persze csak még jobban
verejtékezem. Valamiért biztosan bűnösnek látszom. Most
mindjárt hívja a biztonságiakat, hogy vigyenek az egyik hátsó
helyiségbe, épp elég ilyet láttam már a reptéri valóságshow-
kban. Idegesen a hátizsákomra pillantok, és azon
kezdek pörögni, nem pakoltam-e be véletlenül egy kést vagy egy
bombát, vagy nem csempésztek-e valamit a csomagomba,
amikor nem figyeltem. Az érme nagylelkű hangulatban volt a
gépen, úgyhogy vettem egy újságot, egy kaparós sorsjegyet (nem
nyert) és egy muffint. Jézusom, és ha a muffinban drog volt?
Tessék, most...
− Nos. sok szerencsét, uram. Remélem, megtalálja a hölgyet. −
Andreas vigyorogva a kezembe nyomja az útlevelemet, és rám
kacsint. Zavartan bámulok rá.
Ezt most csak képzeltem?
− Próbálja meg az angol könyvesboltot a Schellingstrassén. a
neve World's Worth.
Ahogy elhaladok az üvegkalitkája mellett, észreveszem, hogy
az asztalán a Jane Eyre egy példánya hever.
Ezek szerint Andreas romantikus lélek.
Mielőtt belefutnék még egy tisztviselőbe, gyorsan
megszerzem a csomagomat, és kilépek az ajtón a német
napsütésbe.
Most már csak azt az apróságot kell véghez vinnem, hogy
megtaláljam a Napraforgós Lányt egy másfél milliós városban.
De legalább már tudom, mi lesz az első úti célom.
 21.

− Azt hiszem, idén nagyjából hatmillió látogatóra számítanak,

szóval mindenütt nagy lesz a forgalom − tudatja velem a
mellettem ülő fiatal srác, akivel együtt várjuk a reptéri buszt.
Kék kockás inget visel, és míg szóba nem hozza a fesztivált,
azon töprengek, vajon minden német így öltözik-e.
Kinek jutna eszébe, hogy az Oktoberfestet valójában
szeptemberben tartják?
A jelek szerint rajtam kívül mindenkinek.
Szóval ez se más, mint egy félrevezető reklám, mintha a
karácsonyt hirtelen novemberre tennék. Vagyis már nem
másfél millió ember között kell megtalálnom a lányt, hanem...
nagyjából hét és fél millió között. Ha előzőleg tűt kellett
keresnem a szénakazalban, most erre a tűre egy olyan mezőn
kell rábukkannom, ami dugig van szénakazlakkal.
Miután a busz letesz a Hauptbahnhof előtt, még egy csomó
kockás inges alak halad el mellettem, és mind egy irányba
tartanak: felteszem, oda, ahol a sör van. Több tucat fonott hajú,
tradicionális dirndlibe öltözött nő kíséri őket, bár az öltözékük
sokkal inkább úgy fest, mintha valami
jelmezboltból származna, nem pedig egy autentikus bajor
ruhaüzletből. Mindenfelől angol vagy ausztrál akcentust hallok.
Valójában én lógok ki a tömegből egyszerű farmeremben és
pulóveremben, de határozottan menetelek tovább az Andreas
által említett könyvesbolt, a World's Worth felé. Egy gyors
keresés a neten megerősíti, hogy csupán két könyvesbolt van a
városban, ahonnan pár perc sétára található a Neue
Pinakothek, ahol a Napraforgókat kiállították.
Ahogy közeledem a bolt felé, a sok diákmenüt kínáló kávézó
és gyorsétterem láttán rájövök, hogy az egyetem
vonzáskörzetébe érkeztem. Egy halom tinédzser bukdácsol ki
egy vintage ruhaüzletből, a kezükben egy szatyornyi farmerrel.
Ahányszor csak a szemembe ötlik egy sárga kabát, izgalom fog
el, mintha a Napraforgós Lány nem is viselhetne mást, csak
azt, amiben először megpillantottam. Követem a diákhadat a
Müncheni Egyetem angol és amerikanisztika tanszéke felé,
amely közvetlenül a könyvesbolt mellett van. Rézszínű tábla
jelzi, hogy jó helyen járok. Belépek a bolt bordóra festett
acélajtaján, és rögtön görcsbe rándul a gyomrom.
Az odabent lézengő maroknyi vásárló cseppet sem hasonlít
Andreasra, fiatal, hátizsákos egyetemistákat látok, akik
valószínűleg a szomszédos épületben tanulnak angolt. A jobb
oldali falat túlméretezett, fekete-fehér szőnyeg borítja, amelybe
a World’s Worth − 1985 óta szavak vannak hímezve. A helyiség
jóval többnek tűnik egy szimpla könyvesboltnál -mintha a teljes
angol kultúra előtt akarnának tisztelegni vele.
Teástálcák, porcelánbögrék, a királyi család képével díszített
emléktárgyak, lekvárosüvegek, finom szalvéták, képeslapok
VIII. Henrikről és a feleségeiről. van itt minden. Kertészeti
részleget is látok, amiben meglepetten fedezem fel Alan
Titchmarsh könyveit. Nem is tudtam, hogy ilyen népszerű
Németországban.
A bolt kisebb, mint vártam, pedig három emeleten
helyezkedik el, de meglehetősen szétszórva. Körbesétálok, úgy
teszek, mintha a könyveket nézegetném, de valójában csak azt
lesem, nem látom-e valahol a Napraforgós Lányt. Bár jelenleg a
személyzet egyetlen tagja sincs a látóteremben, nemhogy az,
akit keresek. Fellépdelek az első emeletre vezető néhány
lépcsőfokon, és a DVD-részlegen találom magam. Átböngészem
a gyűjteményt, amelyről hamar kiderül, hogy a
legsztereotipikusabb angol filmekből áll: Harry Potter, James
Bond, Monthy Python és a teljes Folytassa-kollekció. Szóval a
németek szerint mi kizárólag Mr. Beant nézünk?
A szemközti falon egy sor bekeretezett levelet veszek észre.
Mindegyik a Clarenton House-ból érkezett a könyvesboltnak: az
elsőben az anyakirálynő titkára arról értesíti a boltot, hogy a
fenséges asszony sajnos nem tud részt venni a
megnyitóünnepségen, a másodikban a születésnapi
jókívánságokat köszöni meg, amelyeket az üzlet dolgozói
küldtek a királynőnek, a harmadikban pedig elnézést kér,
amiért őfelsége nem lehet jelen a bolt évfordulójára rendezett
összejövetelen. Csaknem arra számítok, hogy a negyedikben
maga az anyakirálynő kéri meg udvariasan a boltot,
hogy kopjanak már le, és ne zaklassák tovább, de mielőtt
elolvashatnám, egy pár láb tűnik fel az egyik sarok mögött: egy
ötvenes férfihoz tartozik, aki a sötétszürke szőnyegpadlón
térdelve épp könyvekkel tölt fel egy polcot.
− Elnézést... − mögé lépek, és látom, hogy a hangomra
enyhén összerezzen.
− Hello, kann ich Ihnen helfen?1 − kérdezi automatikusan
németül, aztán ráébred, hogy angolul is menni fog. − Ööö.
elnézést, segíthetek?
− Remélem. Lenne egy furcsa kérdésem: egy lányt keresek,
aki talán itt dolgozik. A húszas éveiben jár, sötét hajú, angol... −
dadogom.
A férfi zavartan mered rám.
− Van rá bármi esély, hogy egy sötét hajú angol lány az
üzletben dolgozik? - ismétlem meg ezúttal lassabban, bár nem
tudom biztosan, hogy a szavak zavarják jobban össze, vagy a
kérdés.
− Clarára gondol? − tápászkodik fel, és fölém tornyosul.
Legalább százkilencven centi.
− Lehetséges. Igazság szerint nem tudom a nevét.
Úgy méreget, mintha azt próbálná kitalálni, miért is lehet
szükségem erre az információra.
− Megyek, megkeresem.
Ilyen könnyű lenne? Talán a sors ezúttal az én oldalamon áll.
Első próbálkozásra sikerült megtalálnom. Jake és Jessie el se
fogja hinni.
Az eladó még mindig meglehetősen zavartan az üzlet egyik
hátsó ajtajához lép, és a vásárlók és könyvespolcok között
átpréselődve besiet rajta. A szívem hirtelen vágtatni kezd, a
tenyeremet izzadtság lepi el.
Mit fogok mondani neki?
Igazság szerint eszembe se jutott, hogy azonnal
megtalálhatom, szóval egy percig se gondolkodtam azon, mit
mondok majd. Ahogy azon sem, hogy egy zsúfolt
könyvesboltban kell szóba elegyednem vele, és még a főnök
is ott áll mellettünk. Hogyan magyarázom el neki, hogy egészen
Münchenig utaztam, hogy láthassam? Talán le kéne lépnem,
mielőtt visszajönnek.
Ahogy fel-alá mászkálva a menekülést fontolgatom, hirtelen
észreveszem, hogy az előbbi eladó tart felém, de egy lányt sem
látok mellette. Talán meglátott az ajtó mögül, és nem akar
kijönni. Talán a férfi mindjárt megkér, hogy hagyjam el a boltot,
mielőtt kihívja a rendőrséget.
− Sajnálom, uram, de Clara már elment. Délután órái vannak.
− Rendben, de annyit meg tudna mondani, hogy angol-e? Egy
nagyjából ilyen magas, sötét hajú lány. − mutatom a kezemmel.
− Igen, pontosan így néz ki. Holnap délelőtt jön be újra, de ha
szükséges, felhívhatom önnek.
− Nem, semmi gond, inkább holnap visszajövök. Nagyon
köszönöm a segítségét!
Tuti, hogy egy telefonbeszélgetés még a random találkozásnál
is kínosabb lenne. Legszívesebben megkérdezném a pasast,
nem tudna-e mutatni egy fotót a lányról, hogy biztos lehessek a
dolgomban, de nem tudom rávenni magam. Inkább várok
holnapig.
Hevesen dobogó szívvel, mosolyogva lépek ki az utcára, és
egyszerűen nem bírom felfogni, hogy ekkora mázlim van. Már
most a holnapi találkozásról ábrándozom a Napraforgós
Lánnyal, vagyis Clarával. Nem gondoltam volna, hogy Clarának
hívják. Ha az egyetemen tanul angol irodalmat, logikus, hogy a
könyvesboltban dolgozik. Vajon hol lehet most? Körülnézek, és
megszemlélem a diákok arcát. Talán előadáson ül? Vagy ő is a
fesztiválon van? Dirndlibe öltözve, söröskorsóval a kezében
táncol egy asztalon?
Mivel a másik angol könyvesbolt, a Munich Readery csak
egysaroknyira van, úgy határozok, hogy elugrom oda is. Ez
kissé távolabb van az egyetem nyüzsgésétől, és diszkrétebb a
homlokzata. Egyértelműen antikvárium, csak pár új könyv
látható a kirakatban, és odabentről is hiányoznak a
királyi család képével díszített ajándéktárgyak. Bár, ha egy
könyvet nem ildomos megítélni a borítója alapján, akkor egy
könyvesboltot sem a külseje alapján.
A bejáratnál egy láda áll, tele kék csecsebecsékkel és egy
halom használt könyvvel. Mielőtt belépnék, komótosan
átböngészem a szamárfüles James Patterson-regényeket és az
elavult útikönyveket.
Az üzlet belülről olyan, akár egy orvosi rendelő váróterme,
világos, laminált fapadlóval, fehér cserepes, nagy Ikea-
növényekkel és kényelmes fotelekkel. A helyiséget óriási,
kanyargó és különböző szögekben elhelyezett könyvespolcok
labirintusa tagolja. A pult mögött kopasz, szemüveges férfi ül,
aki akár Stanley Tucci ikertestvére is lehetne, és valami
háziállatról cseveg a telefonján. Nem tudom megállni:
hallgatózom egy kicsit, miközben a szakirodalmi részleg mellett
időzöm. Beletelik némi időbe, mire rájövök, hogy egy kutyáról
van szó, amit Dickensnek hívnak.
− Tudod, hogy megy ez. igen... igen, pontosan... időbe telik,
míg megszokják, nem igaz?. Emlékszem, amikor megérkezett a
két macska. igen, így van. de most már hál' istennek egész jól
kijönnek egymással és Dickensszel is.
− Elnézést, meg tudná mondani, mikor lesz kapható Danielle
Steel új könyve? − hallatszik egy női hang, mire a férfi nyersen
odavakkant a kérdezőnek:
− Amint valaki behozza − majd visszatér a
telefonbeszélgetéshez.
Ráérősen sétálgatok, míg le nem teszi a kagylót, majd a
pulthoz lépek.
− Adhatok önnek egy presszókávét? − kérdezi enyhe New
York-i akcentussal.
Egy pillanatig döbbenten nézek rá, mert eddig azt hittem,
könyvesboltban vagyok, nem kávézóban, de ekkor észreveszem
a pulton a forró italokat hirdető feliratot. A férfi szemmel
láthatóan jó üzleti érzékkel hasznosítja a számítógépe mellett
álló vízforralót.
− Nem, köszönöm. Csak tudja, azon töprengtem... nem
dolgozik itt véletlenül egy húszas éveiben járó, sötét hajú angol
lány?
− Sajnálom, barátom, én vagyok itt az egyetlen munkaerő, én
pedig már elmúltam húszéves, és hajam is régen volt már −
nevet jóízűen a saját viccén.
Udvariasságból én is kipréselek egy halvány kuncogást.
Nem távozom szomorúan a boltból, hiszen meg vagyok
győződve arról, hogy Clara a Napraforgós Lány. Inkább az
aggaszt, hol töltöm a mai éjszakát, mivel a városban a fesztivál
miatt minden hely tele van, ami pedig nincs, az túl drága.
Visszaballagok a belváros felé, el a Rathaus mellett, ahol a
turisták várakozóan figyelik az óratornyot, amelyből az
óránkénti harangjáték végén előugranak majd a kis festett
figurák.
Miután négy szállodából is elküldenek, már épp fontolgatni
kezdem az eshetőséget, hogy egy padon kell töltenem az
éjszakát, amikor a főpályaudvar mellett megpillantok egy táblát:
SZOBA KIADÓ. Hála istennek, fut át a fejemen, amíg a recepciós
nem közli velem a szoba árát. A szállodaipari hátterem sem
segít abban, hogy alkudhassak belőle, tekintve, hogy már csak
egyetlen szobájuk maradt. Úgy adom át a
kvíznyereményünk jelentős részét a recepciósnak, mintha a
fogamat húznák, és amikor rájövök, hogy lifttel minimum öt
perc lenne feljutni a harmadikra, inkább elindulok gyalog,
miközben konstatálom, hogy egyértelműen nem ez a legjobb
szállás Münchenben. A szobához érve kinyitom az ajtót és
belépek, de konkrétan alig férek be a cuccaimmal együtt. Ha a
szeptemberi Oktoberfest megtévesztő, akkor mit mondjak arra,
hogy ezt a szekrény méretű lyukat, amiért százötven eurót
kértek, „prémium privát szobának” merik nevezni? Végtére is
egy szekrényt szobaként jellemezni enyhe túlzás, ahogy az
is, hogy „privát” jelzővel illetnek egy helyiséget, ahol még
függöny sincs. Mindegy, gondolom, majd a fürdőszobában
átöltözöm, ám az sem egészen olyan, amilyennek leírták. Se
kád, se ajtó, ráadásul valaki azt az egyedülálló döntést hozta a
szálló építésekor, hogy a vécét közvetlenül a mosdókagyló alá
helyezi, vagyis csak egy gumiember lenne képes használni.
A legbizarrabb, hogy mindehhez padlófűtés társul, hiszen tök
nyilvánvaló, hogy az nélkülözhetetlen luxus.
De nem számít. A lényeg, hogy holnap újra láthatom Clarát.

1 Üdvözlöm, segíthetek valamiben? (német)

 22.

Nyitott szemmel fekszem az ágyban, és várom, hogy az

ébresztő végre megszólaljon. Úgy érzem magam, mint
hétévesen, amikor a családtagok ébredését vártam
reggelenként. Eddig nem örültem különösebben a
közelgő huszonkilencedik születésnapomnak, sőt, igazából
rettegtem tőle. Egy újabb év telt el, és semmi említésre méltó
nem történt. Bár igazság szerint a szülinapom már a
huszonegyedik óta nem tartogatott sok örömet, amikor
is ételmérgezést kaptam egy olcsó étteremben, amit apa
választott, és egész éjjel a vécékagylót öleltem.
De ez a nap más. Ez lesz a legjobb szülinapom.
Még azt se bánom, hogy Jake és Jessie már kora reggel írtak
egy sms-t, amiben a koromon élcelődtek, és azt se, hogy a
szüleimtől egy ötéveseknek való, focilabda-mintázatú
üdvözlőkártyát kaptam.
A könyvesbolt nem nyit ki tíz óra előtt, és mindössze húsz
perc sétára van innen, úgyhogy még rengeteg időm van enni
egy kis tojást a büfében, és összepakolni a cuccaimat (ami nem
nehéz, mivel a szekrényszobában minden karnyújtásnyira van).
− Jól érezte magát nálunk? − érdeklődik a recepcióspult
mögött álló srác, amikor visszaadom a kulcsom.
Lássuk csak: az idegesség és a szállásra visszatérő turisták
állandó hangoskodása miatt alig aludtam, vagyis szörnyen
nézek ki. És persze az sem segített, hogy egész éjjel ment a
légkondi. Véreres szemek, felpuffadt arc, eldugult orr − nem a
legideálisabb a nagy találkozóhoz. És százötven euróért cserébe
még tusfürdő se volt a szobában.
− Jól, köszönöm − nyomom a kezébe a kulcsot, és
kimenekülök München hűvös reggeli szellőjébe. Miután éveket
töltöttem a pult másik oldalán, pontosan tudom, hogy a
recepciós nem az igazat akarja hallani.
A könyvesbolt felé ballagva hirtelen megüti a fülemet valami:
mintha ingyenes müncheni sétákat hirdetnének. Az a program
lehet, amelynek plakátja mindenütt ki volt ragasztva a hotelben,
a közeli Berchtesgadenbe és a Neuwachstein-kastélyba
szervezett túrák hirdetéseivel együtt.
− Egy régi hagyomány szerint a városok megpróbálták
megdézsmálni és ellopni más városok májusfáját. Ha sikerrel
jártak, a májusfát elveszítő városnak vendégül kellett látnia a
tolvajokat a furfangosabbnak járó tisztelet jeléül.
Egy nagy csapat turista a müncheni májusfa köré gyűlik, és
figyelmesen hallgatja az idegenvezető szavait. A nő angolul
beszél, enyhe skót akcentussal, mintha a Taggart epizódjaiból
tanulta volna a nyelvet.
− Pár évvel ezelőtt a müncheni repülőtér májusfáját is
sikerült ellopni. A reptér személyzete rögtön hívta a
rendőrséget, de nem hallottak mást a telefon túlsó végén, csak
nevetést: maga a müncheni rendőrség csórta el a májusfát, és
manipulálták a biztonsági felvételeket, hogy ne derüljön ki
a dolog. Miután visszakapták a májusfát, a reptér végül
hatalmas bulit rendezett a városnak.
A csoport nevetni kezd, én pedig azon tűnődöm, hányszor
mondhatta már el a nő ezt a történetet.
A könyvesbolt felé haladva újra és újra átpörgetem a
fejemben, hogy mit mondok majd Clarának. Nos, tudom, hogy
hirtelen jött a dolog, és nem számítottál rá, hogy újra látsz, de
eléggé bejöttél nekem, és azon gondolkodtam, vajon te is így
éreztél-e.
Miközben a mondatot gyakorlom, ráébredek, hogy tisztára
úgy hangzom, mint egy Hugh Grant-karakter. Tegnap este a
tükör előtt sokkal jobbnak tűnt, még akkor is, ha közben a saját
arcomat kellett bámulnom.
 Annyira sietek, hogy pár perccel a nyitás előtt érek a bolt
utcájába. Eltöprengek azon, hogy pont nyitásra ideérni még
csak lelkesedésre vall, de percekkel korábban az ajtó előtt
szobrozni talán enyhe túlzás. Ezért inkább kicsit távolabb
lődörgök az utcán, és várok, hátha megpillantom a
lányt, amikor beér dolgozni. Közben felhívom a nagyszüleimet,
hogy megköszönjem nekik a szülinapi üdvözlést.
− Hét, hat, kilenc, kilenc, nyolc, kettő, négy!
Sose értettem, miért hadarja el a nagyi mindig a
telefonszámát, amikor felveszi a kagylót.
− Szia, hogy vagy? − kérdezem.
− Jó reggelt! Köszönöm, nagyon jól. És ön hogy van? − feleli a
nagyon udvarias, telefonálóknak fenntartott hangján.
Általában beletelik pár percbe, mire rájön, ki vagyok, ezért
kissé felgyorsítom a folyamatot.
− Itt Josh, nagyi. Mi újság?
− Ó, Josh, de jó hallani téged! Boldog szülinapot! Meghúzta
már valaki a füled?
− Még nem.
− Boldog s/üüüliimapooot... − kezd bele, és végigénekli a teljes
dalt, én pedig az utcán állva, a könyvesbolt ajtaját bámulva
hallgatom.
− Köszönöm szépen. Csak meg akartam köszönni a kedves
izenetet.
− Nagyon szívesen! Ajándékot is vettink, majd megkapod, ha
visszajössz!
− Köszi.
− Azt akartam kérdezni, hogy melyik úton jutottál el
Németországba? Mert Németországban vagy, ugye?
Hallom, hogy az atlaszát lapozgatja, amit még a Brit
Nemzetközösség idején adtak ki. A benne lévő országok fele
már nem is létezik, egészen más a neve, vagy egyesilt egy másik
országgal.
− Szóval hogyan keriltél oda?
− Nem tudom, nem én vezettem a gépet − felelem könnyedén,
mert közben folyamatosan a boltra koncentrálok.
Megjelenik a tegnapi férfi, kinyitja az ajtót, és kicipel az
izletből egy táblát.
− Ne haragudj, nagyi, mennem kell.
− Egy pillanat, csak még a papa is boldog szilinapot akar
kívánni!
− Bocs, de megmondanád neki, hogy majd visszahívom? Még
egyszer köszönöm, hamarosan találkozunk! − ezzel kinyomom
a hívást.
Ahogy az ódon órák kongatni kezdenek, a város hirtelen
életre kel: diákok özönlenek ki-be az iskolák kapuján. Ahogy
átverekszem magam közöttik, a szívem egyre hevesebben ver,
és úgy érzem, mindjárt elhányom magam. Mikor már majdnem
az ajtóhoz érek, megtorpanok a járda közepén. A lábam nem
hajlandó megmozdulni.
Szóval ez az? Az a pillanat? Tényleg megteszem?
Az idei évemre gondolok, és az érme által hozott döntésekre.
Nagy nehezen ráveszem magam, hogy továbbinduljak.
Gyerünk, Josh, menni fog!
A bolt előtt még egyszer megállok, és mély levegőt veszek.
Kezdődik.
Kinyitom az ajtót, belépek a boltba, és rögtön észreveszem
Clarát.
A félemeleten áll egy pult mögött. Tirkizszínű pulóvert és
fekete keretes szemiveget visel, sötétbarna haja copfba kötve.
Amint belépek, felpillant, és rám mosolyog.
− Guten Morgen! − kiáltja vidáman.
Összeszorul a szívem.
 Nem ismert fel.
Ahogy én sem őt.
Clara tényleg a húszas éveiben jár, tényleg angol, de nem ő a
Napraforgós Lány.
Rámeredek, és igyekszem leplezni csalódottságomat.
− Helló! − szólal meg újra, ezúttal angolul. − Segíthetek?
− Ööö... nem, sajnálom, minden rendben, köszönöm −
közelebb lépek hozzá, és a szemem hitetlenkedve a névtáblájára
tapad.
Hogy lehet ez?
Annyira biztos voltam benne, hogy ebben a pillanatban, ezen
a helyen találkozunk újra.
Olyan lelkesen léptem az üzletbe, hogy most muszáj vennem
valamit, nehogy furának tűnjek. Némán felmarkolok egy Boleyn
Annát ábrázoló képeslapot, és kifizetem a pultnál. Bár
miközben kilépek a boltból, rájövök, hogy ha valaki csak egy
lefejezett angol királynő képéért látogat el egy könyvesboltba,
valószínűleg amúgy is kellően bolondnak tűnik.
Csüggedten elindulok az utcán. Most úgy érzem, még az
eddiginél is messzebb kerültem attól, hogy valaha megtaláljam.
Ugyanott vagyok, ahonnan elindultam, és még mindig nem
tudom a nevét.
Tényleg azt hittem, hogy ilyen könnyű lesz?
Nagy a kísértés, hogy a reptér felé vegyem az irányt, és
továbbmenjek Amszterdamba anélkül, hogy adnék egy esélyt a
művészeti galériának, de az érme úgy dönt, irány a galéria.
Odafelé menet egy pékség mellett haladok el, és beugrom, hogy
vegyek magamnak egy kis szülinapi tortát. A táskámba teszem,
majd később sort kerítek rá.
A fesztiválláz közepette a múzeumi negyed tűnik München
legcsendesebb részének. Számtalan múzeum van itt, a
legkülönbözőbb művészeti ágak és korszakok templomai, a
római kortól a modernig, és az épületeket buja kertek veszik
körül. Én a tizennyolc-tizenkilencedik század
európai művészetére specializálódott Neue Pinakotheket
keresem. Megkerülöm a hatalmas, brutalista épületet, majd
azon kezdek töprengeni, vajon hogyan jutok be, mivel több
tábla is van, de egyik sem a helyes irányt mutatja. Végül nagy
nehezen megtalálom a bejáratot, és belépek. A bejáratnál
ülő idős hölgy üdvözöl, majd a kissé rozsdás szekrények felé
mutat, ahol elhelyezhetem a táskámat. Hát, ez nem éppen a
Louvre.
A galéria alaprajzát átböngészve látom, hogy a Napraforgók
az utolsó teremben van kiállítva, úgyhogy gyorsan
végigszaladok a többi termen, egy kósza pillantás nélkül
haladva el Gainsborough, Reynolds, Goya és Delacroix mellett.
Közben mélyen megdöbbenek azon, mekkora csend van itt. A
csend alatt azt értem, hogy a hely teljesen üres. Már egy
görög látképekkel teli teremben járok, de még mindig nem
láttam egy lelket sem. Gondolom, mostanra egész München
csontrészeg már, az a néhány kultúrára éhes látogató pedig még
mindig a múzeum körül kering, és a bejáratot keresi.
Manet, Cezanne... már közel járok. Amikor végre belépek a
lilára festett terembe, szinte várom, hogy ott találjam a
Napraforgós Lányt, amint a képet csodálja. Ám akárcsak a
galéria többi része, ez a terem is üres. Nincs itt más, csak én,
három másik Van Gogh, néhány Gauguin, egy Sérusier és
egy Rodin-szobor. Egyedül vagyok a gondolataimmal.
A párásító hangosan kattog a sarokban, én pedig leülök a
szoba közepén álló kanapéra, és ámulattal a Napraforgókra
meredek. Most először értékelem igazán a festmény káprázatos
színeit, a sűrű ecsetvonásokat és a kép egyszerű szépségét.
Közben azon tűnődöm, vajon ő is ugyanezen a helyen ült-e, és
ugyanígy csodálta-e a festményt. Ha egy kép beszélni tudna!
 23.

Már azelőtt hallom a felbolydulást, mielőtt megérteném, mi

okozza.
És őszintén szólva teljesen mással szembesülök, mint amire
számítottam.
Egy alacsony, középkorú férfi egy Nikon fényképezőgépet
szorongatva végigsprintel a terrakottaburkolatú úton, jobbról-
balról kerülgetve az embereket, mögötte pedig, ha lehet, még
nagyobb lendülettel egy majdnem két méter magas, szőke
szexmunkás vágtat fekete fehérneműben, aki úgy lóbálja a
kezében tartott dildót, mintha gumibot lenne. A tömeg
jóval készségesebben nyílik meg előtte, mint a férfi előtt.
Amint utoléri a pasast, kitépi a kezéből a gépet, és
káromkodások özönét zúdítja rá. A férfi nyilvánvalóan nem
olvasta a KURVÁRA NE FOTÓZZ! feliratú táblákat, amelyek
mindenhol ott virítanak a vöröslámpás negyedben. A
De Wallenben minden megengedett, kivéve egyvalamit: azt,
hogy kamerával vagy fényképezőgéppel rögzítsék a történteket.
A férfi megkövülten áll az utca közepén, a nő pedig megfordul,
és visszaballag az utcára néző bódéjába dolgozni.
Isten hozott Amszterdamban!
Ha akartam, se maradhattam volna Münchenben még egy
éjszakát, és amint rájöttem, hogy a Napraforgós Lány nincs ott,
amúgy sem volt értelme ott lődörögnöm. Úgyhogy a galériából
egyenesen a reptérre indultam, és a holland főváros felé vettem
az irányt. Ezúttal jó előre foglaltam egy Airb'nb-t a gépről.
Továbbhaladok a kivilágított üvegbódék mentén, a központi
csatorna mellett, és közben lopva figyelem a telefonomon a
szálláshoz vezető útvonalat, nehogy azt higgyék, fotózni akarok.
Egy tetoválásokon és piercingeken kívül nem sok mindent
viselő nő belülről megkopogtatja az ablakát, és int, hogy menjek
be, de inkább nem teszem fel a kérdést az érmének. Fura
módon hízelgőnek érzem, hogy egy szexmunkás rám gerjedt, de
a szívem rögvest összetörik, amikor fél perccel később hallom,
hogy egy pár méterrel mögöttem haladó elhízott pasinak
szintén kopogtat.
Mellettem egy fiatal család téblábol, akik egyértelműen rossz
helyen fordultak be valahol.
− Apa, mik ezek a boltok? − kérdi egy kislány, aki nem lehet
több hétévesnél.
Szinte látom, ahogy az apja agyában kattognak a
fogaskerekek: ezt hogyan lehet kimagyarázni?
− Ezek a nénik fodrászok − feleli végül. − Azért hívják be az
embereket, hogy levágják a hajukat.
Egy pillanatra úgy tűnik, megússza a további faggatózást, ám
a kislány nem adja fel:
− De egy kopasz embernek miért kell hajvágás? − érdeklődik,
amikor egy magas, kopasz férfi eltűnik az egyik boksz melletti
ajtó mögött.
A szülők csak úgy kapkodják a lábukat, hogy minél
gyorsabban maguk mögött hagyják a szexklubokat, és sietve
elfordulnak a következő kanyarban. Szinte kísértésbe esem,
hogy betérjek az egyik helyre, csak hogy átmelegedjek egy
kicsit, mert a csatorna felől jeges szél fúj. A tájékozódásban
csöppet sem segít, hogy a csatorna összes hídja
szinte ugyanolyan. A végén még háromszor elhaladok az előbbi
prostituált előtt, őszintén szólva teljesen véletlenül.
Nem csak én rohangálok itt, mint a fejetlen csirke. Ahogy
sötétedik, izgatott férfiak hordái lepik el a környéket, én pedig
küszködve próbálok manőverezni a szájtáti, egymást buzdító
társaságok között.
A mobilom valamiért nem akar működni, de hamar rájövök,
hogy a részeg legénybúcsús csoportoktól nem remélhetek
segítséget. Hamarosan megelégelem a dermesztő hidegben való
kóválygást, és odalépek az egyik bódéhoz. A bent ülő nő
valamivel szerényebbnek tűnik a többieknél, és hozzájuk képest
viszonylag sok ruha van rajta.
− Helló, drága, akarsz egy szopás-dugást? Csak ötven euró.
Ennyit a szerénységről.
− Ööö... nem... − hebegem pánikba esve.
− Gyere csak be! − győzköd a több réteg sminket és barnítót
viselő nő, ügyet se vetve tiltakozásomra. A fogsora kéken világít
a kabin fluoreszkáló fényében.
Belépek, ő pedig azonnal bezárja mögöttem az ajtót. Majd
várakozóan mered rám, gondolom, előre kéne fizetnem.
− Nagyon elfoglalt ma este? − próbálok csevegést
kezdeményezni, de rájövök, hogy ez a nyitány inkább egy
taxiban lenne releváns, nem egy kurvánál.
− Mit szeretnél? Menjünk fel az emeletre.
− Igazság szerint csak meg akartam kérdezni, tudja-e esetleg,
merre van ez a hely − bökök a telefonomra. A szállás holland
nevét meg se próbálom kiejteni.
− Csak fel akarsz hugyozni, mi? Baszd meg!
Gyorsan ellenőrzöm a sliccemet, mert nem értem, mire
gondol, aztán leesik, hogy rosszul használta a kifejezést. Fel
akarsz húzni.
− Josh? − hallatszik ekkor egy hang.
Bárhol szívesebben venném, ha felismernének, mint egy
bordélyházban. Főleg, ha a kezem éppen a sliccemen van.
− Istenem, Josh, te vagy az, ugye?
Kábán kibotorkálok az utcára, és gyorsan körülnézek, hogy ki
láthatott meg ebben az elképesztően kompromittáló helyzetben.
Hogy magyarázzam meg, mit kerestem ott? Senki se veszi be,
hogy csak útbaigazítást kértem.
Ki lehet az?
 Istenem, kérlek, mondd, hogy nem épp most találtam rá a
Napraforgós Lányra.
A szürkületben nem ismerem fel az előttem álló lányt, csak
annyit látok, hogy kicsit duci, csinos, és rövid szőke haja van.
Lázasan kutatok az emlékeimben. Valamikor együtt
dolgoztunk? Együtt jártunk általánosba? Egy barátom barátja?
Ez így most a lehető legkínosabb. Tegyek úgy, mintha én is
felismertem volna?
− Ne aggódj, nem ismerjük egymást! − nyugtat meg, én pedig
rájövök, hogy már vagy fél perce némán meredek rá.
− Á, jól van. Akkor megkérdezhetem, honnan tudod a
nevemet? − nevetek fel idegesen.
− Követem az expedíciódat.
− Milyen expedíciómat?
− Hát a Napraforgós Lány megtalálásáért.
Gyanakodva nézek rá.
− Te meg honnan tudsz erről?
− Fent van a neten.
− Bocs, ezt most nem értem, te a neten követed, hogy keresem
őt?
Talán egy zaklató?
Erre előhúzza a telefonját tengerészkék kabátja zsebéből,
bepötyögi a kódját és megnyitja az Instagramot. Némi
keresgélés után az arcom elé tartja a képernyőt.
− Nézd!
Fotókat látok saját magamról. Az Instán. De ez nem az én
profilom.
#ANapraforgósLányKeresése
Megfogom a telefont, és ráklikkelek az első képre.
„Josh most épp Amszterdamban van − tudatja a képaláírás. −
Tudsz neki segíteni, hogy megtalálja a Napraforgós Lányt? Ha
van bármi információd, kérlek, írj
ANapraforgósLányKeresése@hotmail.com címre. J & J.”
Hát persze, hogy ők.
4327 követő. Hűha!
Legörgetek, hogy lássam a többi posztot: további fotók rólam,
a Napraforgókról, a maratonról, valamint egy KERESSÜK!
felirat. Az első posztot két napja töltötték fel.
Nem tudom elhinni, hogy Jake és Jessie képes volt erre. Nem
találok szavakat.
Azonnal felhívnám őket, de meggondolom magam.
Végiggörgetem az oldalt, majd visszaadom a telefont a lánynak.
− Kösz, hogy megmutattad. Igazság szerint én az egészről nem
is tudtam. - Még mindig mélyen meg vagyok döbbenve, és
eléggé haragszom is.
− Kedves a barátaidtól, hogy segíteni akarnak, nem? − kérdi a
lány bizonytalanul a reakcióm láttán.
− Hát, így is nézhetjük a dolgot.
− Talán hasznát vennéd még némi segítségnek? Nem akarsz
inni valamit? Szívesen hallanék még erről az expedícióról.
− Igazság szerint én éppen...
− Nem árthat, ha van egy helyi ismerősöd.
− Igen, de én.
− Na, gyere!
Nem fogad el nemleges választ. Igazából nincs más
választásom.
Elhaladunk a turistahordák és a szexmunkások mellett, a
lány pedig szerencsére nem kérdezősködik arról, miért
menekültem hanyatt-homlok egy bordélyházból.
 24.

A város hipszternegyedében kötünk ki, a lány pedig séta

közben rögtönzött idegenvezetést tart nekem. Mintha egyre
messzebb kerülnénk a panziómtól, de nem tiltakozom, inkább
bebámulok az utcában sorakozó elegáns, nyitott terű
irodaházak ablakain. Nemsokára belépünk egy hatalmas
épületbe, amely régebben mozi lehetett, most azonban divatos
kávézóként működik. Az étlap minden vegán legszebb álma.
− Egy koffeinmentes ausztrál tejeskávét kérek sovány tejjel,
köszönöm -adja le a rendelést a lány, miközben leülünk.
Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy én fizetem az italt.
Megrendelem a kávét, magamnak meg teát, majd útban az
asztalunk felé azon agyalok, vajon hány euróm maradt még.
− Azt hiszem, nem ártana tudnom a nevedet − tanulnom kell
a hibáimból.
− Eva vagyok. Nagyon örvendek, Josh. − Ezzel kezet ráz
velem. Jól kijönne Peter bácsival. − Angol vagy, ugye? Olvastam
valahol, hogy az Amszterdamban elhalálozott brit férfiak
nyolcvanhárom százalékát a csatornákban találják meg,
úgyhogy jobb lesz vigyáznod − közli mosolyogva.
Én is igazán örvendek.
− Mindig a halálról szóló tényekkel indítod a beszélgetést?
De azért gondolatban feljegyzem magamnak, hogy ne menjek
túl közel a vízhez.
− Nem mindig, de ez elég vicces tény, nem?
Ez olyan furán hangzik, hogy elnevetem magam.
− Szóval hogy találtál rá az „expedíciómra”? − kérdezem.
 − Nemrég szakítottam a csajommal, pontosabban ő szakított
velem. Csak pár hete. Aztán az egyik barátnőmmel arról
beszélgettünk, hogy a romantika meghalt...
Manapság mindenkinek összetörik a szívét? Pedig azt hittem,
ez csak az én privilégiumom.
Igyekszem követni, amit mond, de annyira hadar, hogy alig
értek valamit.
− Szóval egy szó mint száz. így mondják nálatok, igaz?. ez a
barátnőm mesélt az oldaladról, és most már őszintén szólva
nagyon be vagyok sózva, hogy mi fog történni. Szerintem ez az
egész irtó romantikus. Bárcsak valaki így keresne engem is!
Milyen fura, hogy csak így beléd botlottam... várj, ezt meg kell
írnom a barátnőmnek.
Mielőtt tiltakozhatnék, előkapja a telefonját, és a vakuval az
arcomba villant.
Ilyen lehet híresnek lenni?
− Julia meghal majd az irigységtől! Bár igazság szerint ide is
hívhatnám, hogy csatlakozzon.
Vadul pötyögni kezd.
− Hol is tartottam? Igen, szóval a szakításunk után találtam
meg a profilodat.
− Nagyon sajnálom. Jobban vagy már?
− Ne rólam beszéljünk, hiszen te vagy itt a híresség, Josh!
Szerinted a Napraforgós Lány itt lehet Amszterdamban?
− Nos, Münchenben remélhetőleg tényleg nem volt, és nem
nagyon van más lehetőség. Tokióba vagy Phliladelphiába sajnos
nincs pénzem elmenni.
− Tudod, ha itt sem találod meg, azért nagyon sok jó csaj
van Amszterdamban. És még csak pénzbe sem kerülne a dolog.
− kacsint rám.
− Ó, én nem. − hebegem, és majdnem belefulladok a
mentateámba.
 − Ne aggódj, tudod, mi itt nagyon nyitottak vagyunk.
− Csinosak, nyitottak, milyen jó tulajdonságaik vannak még
az ittenieknek?
− Eléggé. hogy is szoktátok mondani. lényegre törőek
vagyunk.
− Igen, így, lényegre törő. Vagyis kissé nyers?
− Igen, a hollandok elég nyersek. Ami a szívünkön, az a
szánkon. Ebben az a jó, hogy nem kell azon agyalnod, mikor
mondok igazat és mikor nem, ha elegem van belőled, simán
közlöm, hogy húzz a picsába. De ma nem leszek nyers veled,
hiszen ma van a szülinapod!
A sok izgalom közepette én már majdnem el is felejtettem,
miért különleges ez a nap. Gyanítom, hogy ezt az információt is
Jake és Jessie tárta a világ elé.
− Van bármi, amit nem tudsz rólam?
− Nem is tudom, de ez jó játéknak hangzik. Mondj valamit,
amit nem tudok.
− Egész évben egy érme feldobásával hoztam meg a
nagyobb döntéseimet.
Amint kimondom, rögtön megbánom, hogy elárultam,
különösen, mivel Jake a lelkemre kötötte, hogy sose említsem,
de igazság szerint hullafáradt vagyok, és ez az első dolog, ami
eszembe jutott.
− Ezt tényleg nem tudtam. Elég ínra... de közben nagyon
menő is. Tök jó bulinak hangzik! Kérdezzünk valamit az
érmétől!
Nem tudom pontosan, Eva beszedett-e valamit, vagy csak
szimplán ilyen zakkant.
− Ez nem játék.
− Kérdezd meg, igyak-e még egyet.
Használd a saját érmédet.
Feldobom az érmét, hadd örüljön. Írás.
 − Kérdezd meg, menjek-e el bulizni Juliával pénteken.
Ha ez így megy tovább, egész éjjel ezt fogjuk csinálni.
Fej.
− Kérdezd meg, jó ötlet-e újra randiznom.
− Szerintem most már kicsit elíáradt.
− Szóval, Josh, holnap hánykor kezdjük a keresést?
− Velem akarsz jönni?
− Szükséged lesz egy helyi erőre, és igazság szerint akkor sem
árt majd némi segítség, ha tényleg megtalálod a csajt. Azt kell
mondanom, nem viselkedsz túl természetesen a nőkkel.
Tényleg nyers.
− És jobban veszi ki magát, ha én kérdezősködöm utána.
Őszintén szólva olyan vagy, mint egy zaklató.
És megint.
− Nem kell dolgozni menned, vagy nincs valami jobb dolgod
holnap?
− Nem, éppen szabadnapom van. Tökéletes, nem? Szóval mit
szólnál, ha kilenckor találkoznánk a Van Gogh Múzeum előtt, és
onnan indulnánk?
Felkapja a táskáját, és egyszerűen elviharzik, mielőtt
megkérdezhetném tőle a panzióhoz vezető utat.
Miután rácsatlakozom a kávézó wiíijére − Martin Router King
−, útvonaltervet készítek, majd sokkal később, mint vártam,
végre beesek a panzió ajtaján. Túl íáradt vagyok, hogy íelhívjam
Jake-t és Jessie-t, ráadásul nagypapát is elíelejtettem
visszahívni. A táskámért nyúlok, és hirtelen eszembe jut, hogy
totál megíeledkeztem a szülinapi tortámról. Kiveszem
a táskából a íelismerhetetlenné roncsolódott süteményt, és
elíújok rajta egy képzeletbeli gyertyát.
Kívántam. Azt, hogy holnap megtaláljam őt.
 25.

− Halló!
Ez egyértelműen nem Jessie hangja. Mélyebb, az akcentusa
északibb, ráadásul... nos, férfihang. Az IPhone-omra pillantok,
hogy jó számot hívtam-e. Jót.
− Ööö. helló, Jessie ott van?
− Egy pillanat, és adom. Azért egy kicsit korán van, haver,
nem? − kérdezi mély sóhajjal. A hangja mintha ismerős lenne,
de nem tudom, honnan.
Az órámra pillantok: reggel nyolc. Elfelejtettem az egyórás
időeltolódást. Amint Jessie beleszól a kagylóba, ösztönösen
bocsánatot akarok kérni, aztán rájövök, hogy nekem van jogom
haragudni rá.
− Szia, Josh, jól vagy? − kérdi.
− Ez meg ki volt?
Fojtott hangokat hallok, mintha mozgolódna.
− Helló, bocs. Senki.
Nos, egyértelműen valaki volt.
− Mit jelentsen ez az Instagram-oldal?
− Neked is jó reggelt, Josh. Én remekül vagyok, köszönöm, és
te?
− Mi van ezzel az oldallal? − erősködöm.
− Mi ez a faggatózás? Felfogtam, láttad az oldalt, és?
− Ami azt illeti, csak azért láttam, mert belebotlottam
valakibe, aki követi, és felismert. Miattatok most mindenki azt
hiszi rólam, hogy egy bizarr alak vagyok.
− Szerintem eddig is azt hitték, Josh.
 − Ez nem vicces. Emlékszem, a Pinkmanben egyértelműen
leszögeztem, hogy nem akarok közösségimédia-kampányt, erre
fogjátok magatokat, és megcsináljátok a hátam mögött. Ehhez
nem volt jogotok.
− Ne haragudj, csak segíteni akartunk. Először azt terveztük,
hogy kimegyünk hozzád segíteni, de rájöttünk, hogy ez így
sokkal hasznosabb lehet.
− Kinek az ötlete volt?
− Hát, Jake-kel beszélgettünk róla, aztán Jake Jake-je
felajánlotta, hogy segít, mi meg elfogadtuk.
Naná! Nem csoda, hogy máris ennyi követőt szerzett az oldal,
ha egy közösségimédia-szakértő dolgozik rajta.
− Szóval mindenki benne volt. Ez remek. Mindenki, kivéve
engem. Egyáltalán el akartátok mondani?
− Nyilván el kellett volna. Nagyon sajnálom.
− Most zaklatónak fogok látszani, és ha valami, ez tutira
elijeszti a lányt.
− Ígérem, hogy nem fogja! Ha akarod, azonnal megszüntetjük.
De sokakat érdekel az oldal, és ha az amszterdamiak is látják,
tényleg működhet.
Jogos. Talán mégsem olyan borzalmas ötlet.
− Van már valami nyom?
− Még semmi konkrét.
− Ez mit jelent?
− Semmit. Szerintem már közel jársz.
− Valamit titkolsz előlem, ugye? Mi az?
− Oké, szóval kaptunk üzeneteket pár csajtól, akik azt állítják,
ők a Napraforgós Lány. De szerintem egyikük sem az, mivel
nem az adott városokban élnek. Az egyikük párizsi, a másik
melbourne-i, sőt, van egy Dél-Koreából is. Sokan írtak. kicsit
fura, milyen sok lánynak bejössz.
− Azért csak tartsd meg az üzeneteket − tréfálkozom.
 − Egy e-mailt is kaptunk, ami Jake szerint talán igazi, de én
nem vagyok biztos benne.
− Mi van benne?
− Ez a csaj is állítja, hogy ő a Napraforgós Lány... − Jessie
pillanatnyi szünetet tart. − De azért nem reagált a kampányra,
mert van barátja.
Összeszorul a szívem.
− Miért hazudna valaki ilyesmiről? − kérdem.
− Nem tudom, de szerintem nem ő az.
− Akkor Jake honnan veszi?
− Onnan, hogy a lány leírta, mit viselt aznap.
A szívem most már repedezni kezd.
− De hát azt ki más tudhatná? Biztosan ő az. És talált valaki
mást.
− Nem tudom. Az üzenet kicsit hányavetinek tűnt, és amikor
tovább kérdezősködtem, nem válaszolt. Szerintem a lány, akiről
beszéltél, sokkal kedvesebb lett volna, még akkor is, ha nem
akarja, hogy megtaláld.
Megfontolom Jessie szavait.
− Nézd, csak azért említettem, hogy számolj ezzel az
eshetőséggel is, de szerintem igenis ott vár rád valahol az a lány.
Már amúgy is elutaztál, szóval ma járd körbe a könyvesboltokat,
hátha szerencséd lesz. Estig még megtartjuk az oldalt, aztán
meglátjuk, jó?
− Oké, majd szólok, mire jutottam. Most visszaengedlek Mr.
Senkihez.
− Valójában most pont meg kell etetnem Jeremyt. Sok sikert!
− Kösz, Jessie, de még mindig haragszom rátok egy kicsit.
Leteszem, de közben még mindig az üzeneten és a titokzatos
férfin rágódom.
 26.

A Van Gogh Múzeumhoz érve rögtön észreveszem Evát. El se

tudnám téveszteni. Miközben minden turista sortban és
pólóban mászkál, ő úgy fest, mint Sherlock Holmes. Csak a pipa
hiányzik a szájából.
− Mégis mire kéne nekünk egy nagyító? − kérdem vigyorogva,
miután viszonzom a kissé túl barátságos ölelését (hiszen még
tizenkét órája sem ismerjük egymást). Ahogy magamhoz
szorítom, majdnem leverem a fejéről a vadászkalapot.
− Ez a tipikus detektívcucc! Nem csodálom, hogy még nem
találtad meg a csajt ebben a ruhában − mutat a farmeromra.
Napok óta ugyanaz a fekete farmer van rajtam, kapucnis
pulcsival.
− Tudod, csak néhány könyvesboltot akarunk meglátogatni,
hogy nem dolgozik-e ott a lány, akit keresünk, nem egy
gyilkosságot derítünk fel.
− Jól van, na − dohog, és hátizsákjába süllyeszti a nagyítót, én
pedig látom, hogy a táska tele van további nyomozási
kellékekkel. Majdnem biztos, hogy lehallgatókészüléket is látok,
de inkább nem kérdezek rá. Végül is egy szót sem ejtett a
bordélyházi kalandomról.
− Arra gondoltam, talán csinálhatnál rólam egy fotót az
oldaladra.
− Ezért öltöztél így ki? Hogy legyen rólad egy fotó? Tudod,
hogy nem én működtetem az oldalt, ugye?
− Hát, elküldhetnéd a képet a barátodnak, hogy töltse fel.
− Te tényleg ennyire rajta akarsz lenni?
Lelkesen bólogat, és újra előveszi a nagyítót, majd pózba
vágja magát.
 Miközben lefotózom a telefonommal, egy kóbor labda gurul
mellénk. A mellettünk lévő parkban pár gyerek focizik,
elijesztve a többtucatnyi, fenyegetően a fűben gubbasztó sirályt.
Az egyik kissrác a labda után rohan.
− Oké, akkor most merre? − kérdem, miután elintézzük a
fotózást.
Eva táskájából előkerül Amszterdam nagy papírtérképe, ami
ma már retró darabnak számít.
− Amszterdam belvárosában négy angol nyelvű könyvesbolt
van, mindegyik a Van Gogh Múzeum közelében, ahol a
Napraforgók ki van állítva. Megjelöltem piros tollal.
Láthatóan elvégezte a házi feladatot: négy piros kör jelöli a
négy úti célt. Lehet, hogy az egyik tényleg az a bolt, amit
keresek?
− Szerintem kezdjük itt, aztán menjünk tovább erre, majd
tegyünk egy kört − mutatja ujjával a tervezett útvonalat a
térképen, mint egy fociedző, aki épp a taktikát magyarázza a
csapatának.
− Szuper.
Majdnem öt percig próbálja újra összehajtogatni a térképet,
aztán megunja, és begyűri a hátizsákjába.
− Bármikor elindulhatunk − jegyzem meg tréfálkozva.
− Nem, még nem, előbb be kell mennünk a múzeumba. Te
különösen nem mehetsz el Amszterdamból úgy, hogy ne láttad
volna a Napraforgókat.
− Tényleg muszáj?
− Bele kell látnunk a fejébe. Rá kell kapcsolódnunk a
Napraforgós Lány gondolkodására.
Zavartan nézek rá.
− Ugyan már, Josh, meg akarod találni, vagy nem?
− Nem kellett volna előre lefoglalnunk a jegyet, vagy valami?
 − Semmi gond, már tegnap este megvettem. Majd később
visszafizeted a jegyek árát.
A jegyek. Nagyszerű. A költségvetésem egyre szűkül.
− Már csak az audioguide-ot kell felvennünk − jelenti ki,
amiről tudom, hogy a kis tárlatvezető kütyüt jelenti, nekem
pedig a jelek szerint nincs választásom.
Juhé, még több kidobott pénz.
Végül elindulunk a mozgólépcsőn a galériába, és bár Eva nem
örül túlságosan, hogy megfosztják a detektívcuccaitól,
megkérnek minket, hagyjuk a táskánkat a ruhatárban.
Annak ellenére, hogy rengetegen vannak, a galéria
hátborzongatóan csendes. Mindenki audioguide-dal mászkál, és
elmerül a saját kis világában. Csak Eva hangja hallatszik, akinek
fel sem tűnik, hogy szinte kiabál.
Elsétálunk Van Gogh korai művei mellett, hogy eljuthassunk a
nagy attrakcióhoz. Az aranykeretes kép egy önálló, türkizkék
falon függ. A müncheni példánnyal ellentétben ennek nagyon
nehéz a közelébe jutni, mivel egy halom turista nyüzsög
körülötte. Mind a multimédiás túravezető kütyüre merednek,
amelyen közelebbről látható a kép, és extra információk is
olvashatók róla.
− Van Gogh számára a sárga szín a boldogság szimbóluma
volt. Közismert tény, hogy csupán a sárga három árnyalatát
használta ehhez a híres festményhez. A holland irodalomban a
napraforgó a hűség és a lojalitás szimbólumának számított. A
hervadás különféle fázisaiban megfestett virágok az élet és a
halál körforgására emlékeztetnek bennünket.
Fellépdelünk a következő lépcsősoron.
− Ez talán segíthet! − kiáltok oda Évának, miközben leveszem
a fejemről a fejhallgatót. A magánlevelek gyűjteményében
ugyanis észrevettem Van Gogh a testvéréhez, Theóhoz írt
leveleit. − A lány azt mondta, nemrég olvasta ezeket a leveleket,
szóval gondolom, itt láthatta őket.
 − Igen, lehetséges. Gyere, nézzünk körül az ajándékboltban! −
veti fel Eva, és a terem sarkában lévő üzlethez rángat. − Nézd,
mi van még itt -suttogja ismét nyomozó üzemmódban.
A temérdek, a Napraforgók mintázatával díszített
ajándéktárgy mellett -kulcstartók, tollak, pólók − egy könyv
látható, amelyet a Pinguin Classics adott ki: Van Gogh
levelezése.
− Szerintem eljött ide, látta a múzeum által kiállított leveleket,
és megvette a könyvet.
− Logikus lenne − bólogat Eva egyetértően. − Szerinted
nekünk is meg kéne vennünk, tudod, a kapcsolódás miatt?
− Igazság szerint már olvastam − felelem, és visszateszem a
helyére a könyvet, amit a kezembe nyomott.
Valójában letöltöttem a netről aznap, amikor a Napraforgós
Lány és én találkoztunk, arra az esetre, ha újra látnám.
Mialatt visszamegyünk a földszintre és leadjuk az audioguide-
ot, be kell ismernem Evának, hogy a múzeum jó ötlet volt: már
sokkal optimistább vagyok az expedícióval kapcsolatban.
− Szerinted most már eléggé sikerült átéreznünk a
gondolkodását ahhoz, hogy megtaláljuk? − kérdem kissé
gúnyosan, miközben kilépünk a friss levegőre.
− Azt hiszem, igen, de közben eléggé megéheztem. Nem
reggeliztem, szóval ehetnénk valamit, mielőtt továbbmegyünk?
Szereted az omlettet? Akkor jó, mert akkor pontosan tudom,
hová kell mennünk.
− Szóval itt gyakorlatilag olyan omlettet kérhetsz, amilyet csak
akarsz. Nagyszerű, nem? − Eva lehuppan egy széles bokszban. A
hangszórókból régi slágerek szólnak, és igyekeznek elnyomni a
sercegő olaj hangját. − Mit kérsz? Megkérded róla az érmét? Én
is használhatom?
− Persze − ezzel a kezébe nyomom a pénzdarabot.
Hiszen csak egy omlett és egy omlett közül kell választanunk.
 Az étterem tényleg eléggé ráállt erre az omlett-témára: a falat
repülő tojásokról készült képek díszítik, a szakács piros
pólójának hátán pedig a TOJÁSSZAKI felirat olvasható. Ahogy
látom, meg is érdemli a minősítést, mivel négy serpenyővel
bűvészkedik egyszerre.
− Szóval mit fogsz mondani a csajnak, ha megtalálod?
− Még nem tudom.
− Hogyhogy nem tudod? Biztos kitaláltál már valamit. Mi lett
volna, ha már Németországban összefutsz vele? Remélem, nem
csak bámultál volna rá kukán, mint borjú az új kapura?
− Nem, szerintem azt mondtam volna neki, hogy...
− Szeretnéd, ha eljátszanánk?
− Mit, a beszélgetést?
− Igen. Én leszek a Napraforgós Lány, te meg magadat játszod.
Tegyük fel, hogy megpillantasz engem a könyvesboltban.
− Ne csináljuk ezt.
− De igen, gyakorolnod kell! Hiszen csak egy esélyed lesz, nem
akarom, hogy elcseszd.
− Nem ehetnénk előbb?
Igazság szerint pontosan tudom, mit akarok mondani, de
ahhoz Evának semmi köze.
− Valaki egy kicsit morcos az éhségtől, ha jól látom. Gyerünk,
csak amíg kihozzák a kaját!
Nem fog leállni.
− Szia! Emlékszel rám? Londonban találkoztunk, a maraton
napján, a Nemzeti Galériában − kezdek bele idióta fejhangon.
− Tényleg egy „sziá”-val akarsz nyitni? Ráadásul baromi
idegesnek tűnsz, muszáj megnyugodnod egy kicsit. Légy
magabiztos. Kezdjük újra!
Miért egyeztem bele, hogy vele töltöm a napot?
 − Helló, a maraton napján találkoztunk Londonban, a
Nemzeti Galériában. Nagyon szeretnélek elhívni randizni, de
nem kértem el a számod, úgyhogy nyomoztam utánad egy
kicsit.
− Huh, na, ettől tényleg zaklatónak tűnsz. „Nyomoztam
utánad egy kicsit.” Ezt semmiképp se mondd.
− Oké, akkor szerinted mit mondjak? − Minden erőmmel
igyekszem nem felhúzni magam.
− Erre való ez a jó kis gyakorlás, nem? Például mi lesz, ha nem
emlékszik rád? Vagy igen, de nem jössz be neki? Vagy már van
valakije?
− Nem azt mondtad, hogy segíteni akarsz?
 27.

Ahogy omlettel teli hassal kilépünk az étteremből, egy

kerékpáros tűnik fel a semmiből, aki csaknem felborít. Tényleg
nem értem az amszterdami közlekedést, de ami még ijesztőbb, a
jelek szerint a helyiek sem. A biciklisek, motorosok, autók és
teherautók szinte bárhonnan felbukkanhatnak az utakon és a
járdákon, és mintha még a villamosoknak sem lenne
megszabott útvonaluk.
− Oké, ez az első könyvesbolt − mutat Eva egy csatorna
mentén álló magas sorházra. A bolt fölött kedves, kék felirat
hirdeti: HASZNÁLT KÖNYVEK ANGOL NYELVEN. − Odabent
majd én beszélek, jó? Természetesen szólj, ha meglátod a csajt,
de egyébként hagyd rám a dolgot.
Egyre inkább úgy érzem, kicsúszik a kezemből az irányítás.
Ahogy belépünk, a pult mögött álló férfit szemmel látható
döbbenettel tölti el a mellettem álló Sherlock Holmes-imitátor
látványa. Mintha valami bizarr gyűlésre tartanánk.
− Helló − üdvözöl minket bizonytalanul.
− Helló! − feleli Eva.
Bár ezt még én is értem, inkább csak bólintok egyet, és
beljebb sétálunk a boltba.
Odabent tökéletes csend uralkodik, leszámítva a minden
egyes lépésünkre megreccsenő padlót. Olyan érzésem van,
mintha nem is egy könyvesboltban járnék, hanem a pultnál álló
férfi házában. Eva a földszinten nézelődik, én pedig az alagsort
célzom meg, félig meggörnyedve, nehogy beverjem a fejem a
plafonba. Idelent halotti csönd honol, de a régi könyvek
illata ellenállhatatlan.
Eva megkopogtatja a vállam, mire ugrok egyet ijedtemben.
 − Sajnálom, a lány sehol. Csak az a pasas dolgozik a boltban.
Irány a következő üzlet!
Megint eggyel kevesebb.
A következő megjelölt üzlet, a Waterstones a város
legnagyobb bevásárlóközpontjában található, jó messze a
kannabisz- és szexmúzeumoktól. A kirakatban csak úgy
nyüzsögnek a tipikus brit gyerekkönyvszereplők: Harry Potter,
Paddington, a medve, Nyúl Péter és Alice. Belül a sötétzöld
mintás szőnyegek és a mahagóni könyvespolcok éppen olyanok,
mint az üzletlánc összes boltjában. Megint szétválunk,
hogy bejárjuk a könyvekkel, társasjátékokkal,
ajándéktárgyakkal és jegyzetfüzetekkel teli négy emeletet.
− Nem láttam senkit, akire illene a leírás, és megkérdeztem
pár eladót is, akik már régebben itt dolgoznak, de ők sem
emlékeznek hasonló munkatársra − lép mellém Eva a
lelombozó hírrel.
Teljesen rákattanok a brit édességektől roskadozó standokra,
amelyek a könyvespolcok között állnak. Egy külföldinek ez
valóságos paradicsom lehet: Tunnock's teasütemények, Walkers
vajas keksz, Yorkshire Tea, Hobnobs, Jammy Dodgers, Lyle
Aranyszirupja, Branston savanyú uborka, Aah Bisto kakaópor,
Marmite szósz...
− Hallottad, amit mondtam? − ráz meg enyhén Eva.
− Igen, itt sincs. De még hátravan két könyvesbolt − felelem.
− Mi az a Hobnobs? − kérdi az előttem lévő édességre
meredve.
− Még sosem ettél Hobnobot?
− Így hívjátok a farkatokat?
− Nem, az a himbilimbi − nevetek fel hangosan. − Ez egy
kekszfajta. Veszek egyet, és megkóstolhatod.
Bár ennek is jócskán felment az ára, kell valami, ami energiát
ad, és kicsit felvidít.
 − Tényleg nem rossz − ismeri el Eva, és szép csendben
elropogtatja a csomag felét, mielőtt még kilépnénk az üzletből.
A következő célpontunk csak pár száz méterre van, de a New
English nevű könyvesboltból két perc után kifordulunk. Az
utca, amelyben áll, bárhol lehetne a világon − körülötte a
Superdry, a Mango és a Levi's boltja feszít −, és maga az üzlet is
ugyanilyen személytelen helyiség, leárazott Nicholas Sparks-
regényekkel és Anne Frank minden nyelvre
lefordított naplójával. Két nő dolgozik benne, az egyik a
polcokat pakolja, a másik a pult mögött áll, és a háttérben
duruzsoló helyi rádiót túlordítva beszélgetnek. Nézelődöm egy
kicsit a kifestőkönyvek között, és azon tűnődöm, vajon ki vesz
fél évvel előbb jövő évi naptárt, majd megrázom a fejem.
Eva viszonozza a gesztust, és már kint is vagyunk az utcán.
− Az utolsó reményünk tehát az, hogy az American Book
Store-ban dolgozik − szögezi le Eva még mindig optimista
hangon, bár az én poharam mostanra már inkább félig üres. −
Gyere, levágjuk az utat.
Átvágunk egy szűk sikátoron, és mire előjövünk a másik
végén, már félig beálltam a tömény marihuánafüsttől. Mielőtt a
boltba lépnénk, Eva félrehúz, és rögtönöz egy bátorító beszédet.
− Tudom, hogy ez az utolsó boltunk, de ha esetleg nincs itt, az
nem azt jelenti, hogy sosem találod meg. Ott él valahol a
világban, és ha rá kell lelned, akkor így lesz.
Annak dacára, hogy néha halálra idegesít, jó ezt hallani, és
annak is örülök, hogy segít a keresésben.
− Köszönöm, de azért remélem, itt dolgozik. Az
megkönnyítené a dolgomat.
A boltba lépve az első dolog, amit megpillantok, egy poszter a
pult mögött, a bejárattól jobbra. A Napraforgókat ábrázolja.
Lehet, hogy ez lesz az?
Ez talán jó jel. A bolt hatalmas, ami többemeletnyi lehetőséget
jelent. Eva körülnéz a földszinten, ahol dohányzóasztalok
tagolják az óriási magazinszekciót − minden elképzelhető
újsághoz hozzá lehet itt jutni, a luxusfolyóiratoktól a Marie
Claire-ig és a HELLO-ig.
Felmegyek a lépcsőn a dugig pakolt könyvespolcok között, a
kiterjedt zenei részlegre, amely az első emeleten kanyarog
végig. Kicsit távolabb hatalmas, papírkötésű szépirodalmi
gyűjtemény fogad, valamint egy kávézó, ahol etióp fair trade
kávét és süteményeket árulnak. Páran ott üldögélnek
az asztaloknál, olvasgatnak és hallgatják a rádióból áradó halk
dzsesszt.
Továbbmegyek a következő emeletre, és az önéletrajzi
részlegen kötök ki. Itt csak úgy nyüzsögnek az emberek, de
sajnos egyikük sem a Napraforgós Lány. Egy jóképű pasas úgy
belemerül egy könyvbe, mintha nem is boltban, hanem
könyvtárban lenne. Ennél feljebb nem lehet menni, amit egy
lépcső előtt elvezetett kötél jelez a vevők számára, ezzel a
felirattal: BELÉPÉS CSAK A SZEMÉLYZET TAGJAINAK.
Vajon odafent van?
− Oké, van egy jó és egy rossz hírem − szólal meg mögöttem
Eva, én pedig gyorsan felé fordulok.
− Ne kímélj!
− Melyiket akarod előbb hallani?
− Amelyik fontosabb.
Mondd már!
− Szóval a jó hír, hogy szerintem megtaláltuk. Az üzletvezető
szerint dolgozott itt pár hónapig egy angol lány, akire illik a
leírás.
Felderül az arcom.
− Tényleg? És hol van most? − kérdem türelmetlenül, mert
érzem, hogy már nagyon közel járunk.
− Igen, nos, ez a rossz hír. Pár hete felmondott.
Mi a fenéért nem jöttem el hamarabb?
 Összeszorul a szívem. Egy hajszálon múlt! Most már bárhol
lehet.
− Oké, és tudja esetleg, hol dolgozik jelenleg?
− Ez pedig a nagyon rossz hír: a pasas szerint említette, hogy
Új-Zélandra akar költözni.
Új-Zéland? Oda sosem lenne pénzem utánamenni. Miért nem
költözhetett Newcastle-be? Vagy Newquay-be?
− És még valamit tudnod kell.
− Micsodát?
Eva habozik. Amióta ismerem, most először nem találja a
szavakat.
− Hogy valószínűleg... akivel odaköltözött, az...
Láthatóan semmi kedve befejezni a mondatot.
− .az, szóval, a barátja.
− Miért nem ezzel kezdted? Hiszen egyértelműen ez a
legfontosabb. Akkor tulajdonképpen nincs jó hír, nem? −
támadok rá, pedig nyilván nem az ő hibája.
− Bocs, én.
− Ezek szerint a levél, amit Jessie említett, tényleg a lánytól
jött − vágok közbe.
− Úgy tűnik. Sajnálom, hogy nem jött össze, Josh. Nagyon
szerettem volna segíteni.
És ott, az American Bookstore önsegítő könyvei között elbújok
egy Sherlock Holmesnak öltözött holland lány ölelésében, akivel
egy bordélyház előtt találkoztam.
 28.

A Schipol repülőtér felé tartó vonaton ülve címeres ökörnek

érzem magam.
A nyereményünk nagy részét egy meddő ámokfutásra
költöttem. Persze, hogy már van barátja. Vagy lehet, hogy egész
végig volt?
A vonat ablakát eső veri, én pedig körülnézek a kocsiban,
amely tele van a bőröndjeiket és egymást szorongató párokkal.
Nyilván izgalmas, romantikus külföldi nyaralásra készülnek, én
pedig kulloghatok vissza Angliába tök egyedül, egy újabb
csalódással a hátam mögött.
Talán ezért húznak ki az amszterdami csatornákból olyan sok
brit férfit?
Miután megérkezem, a digitális kijelzőn rákeresek, mikor
megy a következő járat. Mindegy, melyik társasággal utazom,
csak olcsó legyen, nem mintha lenne miért hazarohannom.
Éppen az easyJet pultja előtt várakozom a sorban, amikor
megcsörren a telefonom.
− Szia, Jessie − szólok bele fásultan.
− Hahó, Josh, ott vagy?
− Halló, hallasz? − Eltartom a fülemtől a telefont, hogy
megnézzem, hány csíknyi a térerőm.
− Igen, de hol vagy most pontosan?
− Az amszterdami repülőtéren. Indulok haza.
− Nem hallak, beszélnél egy kicsit hangosabban? A reptéren
vagy?
Persze, hogy nem hall, mikor a hangosbemondó folyton
túlordibál.
 − Igen, a reptéren, és éppen hazafelé tartok! − próbálom
túlüvölteni a terminál zaját és a hangszórók zagyválását. Ahogy
egyre-másra érkeznek a reptéri vonatok, a tömeg is egyre
nagyobb lesz.
− Miért jössz haza? Mi történt?
− Az, hogy vége. Az utolsó boltban az üzletvezető azt mondta,
dolgozott ott egy angol lány, aki megfelel a leírásnak, de Új-
Zélandra költözött a barátjával. Ez egybevág a levéllel, amit
kaptál − összegezem a dolgot búsan.
A vonal végén csend támad.
− Oké, megértem, hogy csalódott vagy. De nem tudhatjuk
biztosan, hogy tényleg ő az, és az a levél bárkitől jöhetett.
− Nem is tudom, csak úgy érzem, inkább annyiban hagynám a
dolgot. Megpróbáltam, de szerintem jobb, ha most hazamegyek.
− Most nem adhatod fel.
− De Jessie...
− Különben is, jó hírem van. Felhívtak, hogy a Napraforgók
philadelphiai példánya már egyáltalán nincs Philadelphiában,
hanem kölcsönadták a párizsi Musée d'Orsay-nak. Ott volt az
elmúlt fél évben, és a hónap végéig még ott is marad.
Nem is tudom, mit mondjak erre. Eszembe jut, amikor
nagyival és nagypapával egy olyan festményt kerestem a Bristoli
Múzeumban, amit ideiglenesen kölcsönadtak egy másik
galériának.
− Hallod, amit mondok? − kérdi Jessie. − A munkahelyemen
említettem valakinek az expedíciódat, és ő mondta, hogy látta a
festményt pár hete Párizsban.
− Kösz, hogy elmondtad, de abból, amit tegnap megtudtunk és
a levélből kiindulva elég valószínű, hogy a lány itt volt
Amszterdamban.
− De tegyük fel. csak tegyük fel!., hogy mégsem igaz, ami a
levélben áll, viszont te már kilőttél az öt festményből hármat.
Szóval ötven-ötven százalék, hogy a lány Párizsban lesz. Nem
érne ez meg egy utolsó próbálkozást?
− De, de csak akkor, ha igazat mondott, amikor találkoztunk,
vagy azóta nem költözött el, és még millió egyéb forgatókönyv
létezik. Hogy őszinte legyek, a világon bárhol lehet. És
egyértelműen nem akarja, hogy megtaláljam, különben már
jelentkezett volna az Insta-oldalon.
− Szerintem rosszul közelíted meg a dolgot. Nem tudhatjuk,
látta-e egyáltalán az oldalt. Nem gondoltál arra, hogy
megkérdezed az érmét?
Mélyen megdöbbent, hogy Jessie az érme használatára buzdít.
Mi ütött belé?
Ám én nem akarom a véletlenre, a sorsra, vagy az életemet
irányító magasabb erőre bízni ezt a döntést. Csak haza akarok
menni. Nem csinálom tovább.
− Gyerünk, próbáld meg! − sürget Jessie, érzékelve a
habozásomat.
Félszívvel a zsebembe túrok, kiveszem az érmét és feldobom,
miközben erősen szorítom a telefont a fejem és a vállam között.
A pénzdarab a földre hull.
− Szóóóval? − hallatszik Jessie hangja a kagylóból.
Lehajolok, hogy lássam, melyik oldal van felül.
− Azt mondja, irány Párizs − felelem halkan.
 29.

Amint Jessie és én letesszük a telefont, egy nő − rövid, vörös

hajú, aprócska, mindkét karját tetoválások borítják −
megkopogtatja a vállamat.
− Elnézést, nem akartam hallgatózni, de Párizsba kell
utaznia? Az egyik barátom, aki kihozott a reptérre, most indul
Gironába Párizson keresztül, ha esetleg szüksége lenne egy
fuvarra.
Szegény végig itt állt mögöttem a sorban az easyJet pultja
előtt, és végig kellett hallgatnia a fecsegésemet a szerelmi
életemről.
− Ó, istenem, igen, mindenképpen! Ez nagyszerű lenne,
nagyon köszönöm! Nagyon kedves öntől. Igazság szerint nem
sok pénzem maradt, szóval, ha ingyen eljuthatnék Párizsba, az
óriási segítség lenne.
− Jól van, megnézem, nem ment-e már el.
Visszacsúsztatom a telefont a zsebembe, és egy pillanatra
megdermedek. Vajon őrültség, amit teszek? És tényleg
megteszem? Mit mondana anyám arra, hogy beszállok egy tök
idegen ember kocsijába? Ráadásul nemcsak pár kilométert
utazom vele, hanem egy másik országba.
Amikor a nő hátat fordít telefonálás közben, eltöprengek,
megkérdezzem-e az érmét a fuvarról. A gondolataim
összevissza kavarognak. Egy perccel ezelőtt még haza akartam
menni, most pedig Párizsba.
A nő spanyolul hadar a telefonba, és közben gyakran és
hevesen bólogat.
− Minden oké, még itt van.
 − Köszönöm, ez hihetetlenül kedves − hálálkodom ismét,
miközben követem a barátságos nőt a terminál kijáratához.
Közben elmagyarázza, hogy éppen Spanyolországba tart, és a
barátja elhozta a csomagjait.
− Úgy hallottam, hogy egy lányt keres.
− Igen, így van.
− Remélem, megtalálja. Boldogan segítek bárkinek, hogy
ráleljen a szerelemre.
Az ideiglenes parkoló felé indulunk, ahol egy vadonatúj, fehér
Audi várakozik. A motor még jár, és amikor közelebb érünk, egy
magas, napbarnított, sötét hajú, késő harmincas férfi pattan ki a
vezetőülésről. Barcelona-mezt visel, hosszú barna haját
lófarokba kötötte.
− Hola! Jesus − veregeti meg a saját mellkasát, ami
valószínűleg azt jelenti, hogy ez a neve.
− Én Josh vagyok − felelem kelletlenül, mivel az én nevem
sokkal kevésbé izgalmas. − Köszönöm, hogy elvisz, igazán
nagyon kedves öntől. -Beszuszakolom a cuccomat a kocsi hátsó
ülésére, ami már dugig van hatalmas bőröndökkel és
összehajtogatott bútorokkal.
− Elnézést, én... nem sok beszél angolul.
− Nagyon. kedves. öntől. hogy. elvisz. Párizsba.
Köszönöm. szépen! − ismétlem olyan lassan és érthetően, ahogy
csak tudom.
− Semmi gond! − mosolyog.
− Elnézést, az angolja tényleg nem a legjobb − mondja a
nő bocsánatkérően, miközben magához veszi a kis
kézipoggyászát. − De elviszi Párizs belvárosáig.
Még egyszer megköszönöm a szívességet, és beugrok az
anyósülésre, mire rögtön össze is koszolom a tökéletesen tiszta,
vadonatúj szőnyeget a sáros cipőimmel. A nő mond valamit a
férfinak spanyolul, vagy talán katalánul, majd búcsút int
nekünk.
 Miközben kikanyarodunk a reptér parkolójából, hirtelen
támad egy ötletem. Előveszem a telefonom, és bepötyögöm a
kérdést a Google-fordítóba.
− Eres parti. partidario del del club de fútbol de Barcelona? −
gagyogom a lehető legborzalmasabb spanyol akcentussal.
Ezt láthatóan még kevésbé érti, mint az angol szavakat.
Megmutatom neki a telefonomat, hogy el tudja olvasni, amit
az előbb dadogtam.
− Nem − feleli, és a szemére mutat.
− Ööö. szem. szemüveg? − találgatok, mintha
barkochbáznánk, és rajtam lenne a tippelés sora.
− Si, nincs szemüveg.
− Kedveli Messit? − kérdezem a mezére mutatva.
− Messi. Igen. A legjobb!
És itt véget is ér a beszélgetés.
Végül hagyom a vezetésre koncentrálni, különösen, mivel a
jelek szerint nem lát túl jól. Hátradőlök, és lemondóan
kibámulok az ablakon, miközben abban reménykedem, hogy
legalább a táj szép lesz, és lesz mit néznem a következő
minimum öt órában. A lényeg, hogy úton vagyok Párizs felé,
és még mindig van egy szikrányi reményem − bármilyen kevés
is legyen az −, hogy rátaláljak a Napraforgós Lányra.
Az országútra meredve egyszer csak belém hasít a szinte
hihetetlen gondolat, hogy egy Jézus nevű férfi mentett meg.
Bár őszintén szólva nem pont így képzeltem a második
eljövetelt.
Mivel még ahhoz is egy érme segítségét kell kérnem, hogy
melyik palackos vizet vegyem meg a boltban, a hit kérdése
messze túl van a döntéshozatali képességeimen. A családom
évente kétszer buzgó keresztényként viselkedik, megünnepeljük
Jézus születését és feltámadását, aztán az év többi napján
eszünkbe se jut. Ilyenkor apa egyik kedvenc szórakozása, hogy
a zsoltárokat fociindulókká írja át, és mióta a helyi
tanács kinevezett egy „istenverte” parkolóőrt, aki elvontatja a
templom előtt tilosban parkoló autókat, a lelkesedése még
tovább csökkent. Én jártam hittanra annak idején, de
kipenderítettek, mert túl sokat kérdezősködtem, és annak
ellenére, hogy a lelkész folyton a megbocsátásról prédikált,
csak nekem nem adott csokit a húsvéti istentisztelet végén. És
mégis: ha az amszterdami Schiphol repülőtéren csodára van
szükségem, és egy Jézus nevű férfi felajánlja a segítségét, mégis
csak lennie kell odafent valaminek.
Jesus arcáról süt, hogy már egy ideje azon gondolkodik, mit
mondhatna. Végignézek modern, sajátos öltözékén, és arra
gondolok, hogy nem ártana neki egy átalakítás. Biztos zavarja,
hogy mindig ugyanazokban a cuccokban ábrázolják a festett
üvegablakokon.
− Hehehe, Jesus megbocsát neked − kacarászik, és a sáros
padlószőnyegre mutat.
− Nagyon sajnálom − megpróbálom felszedni a sarat, és
kidobni az ablakon, de Jesus már nem figyel rám, és a kocsira
újra csend ereszkedik.
A Google térképen megnézem, merre járunk és nagyjából
mennyi idő van még hátra az utazásból. Még át fogunk haladni
Utrechten, Antwerpenen, Genten és Lille-en. Még el se hagytuk
Amszterdamot, máris elalszom.
Nagyjából egy órával később Jesus kiabálására ébredek.
− Balfasz!
Mi történt?
− Jesus, balfasz! − kiáltja ismét.
Körülnézek, hogy vajon ki bosszantotta fel, de közel s távol
egy autót se látok.
Nem tudom, merre járunk, és mi folyik itt, de Isten Fiától nem
vártam ilyen mocskos szavakat.
 Váratlanul pofozgatni kezdi magát, így csak az egyik kezével
markolja a kormányt. Jobb volt, amikor meg se szólalt.
Kivel kerültem egy kocsiba? Talán túl naiv vagyok, hogy
beültem egy totális idegen autójába.
Tovább hadar spanyolul, az egyetlen szó, amit ki tudok venni,
a „bassza meg”.
Hirtelen elfog az aggodalom, hogy ez miattam van. Tényleg
nem túl kedves dolog elaludni az autóban, de ez akkor is sok.
Konokul magam elé meredek, a világért nem néznék Jesusra.
Rövidesen egy benzinkúthoz érünk, ő pedig lehúzódik, és
leállítja a motort. Vajon most megöl, megcsonkít és feldarabol?
És pár napon belül egy kukából kerülök elő a Little Chef kínai
étterem belga megfelelője mögött?
Hirtelen elmosolyodik, és elmutogatja, hogy be akar menni a
kávézóba. Habozva visszamosolygok. Most már totál
összezavarodtam, és úgy határozok, felhívom Jake-et, hogyha
eltűnnék, legalább valaki tudja, hol voltam utoljára.
Jake nyilván nem túl elfoglalt, mert az első csengésre felveszi.
− Jake, nem fogod elhinni, mi történt velem.
− Megtaláltad a Napraforgós Lányt?
− Ne hülyéskedj!
− Ööö... úgy döntöttél, visszafizeted a pénzt, amivel lógsz
nekem?
− Nem. Jézussal vagyok.
− Jézussal? Jó ég, Josh, csak nem beszívtál Amszterdamban?
Ugye nem mentél be egy olyan coffee shopba?
− Nem. De amikor kimentem a reptérre, mert haza akartam
utazni, egyszer csak megjelent Jézus, és felajánlott nekem egy
fuvart Párizsba.
− Hogyan, öszvérháton?
− Nem, bérelt egy kocsit.
 Hirtelen úgy érzem magam, mint Mária Magdolna, aki
mindenkinek azt bizonygatja, hogy látta Jézust a sírjánál.
− Hát persze. Oké, akkor tisztázzuk: azt mondod, éppen Párizs
felé tartasz? Jézussal? Mit keresett Jézus Amszterdamban? Nem
igazán az ő világa.
− Nem tudom, de nem is ez számít. Gondolom, eddig nem volt
alkalma ellátogatni oda − mormolom.
− Jogos. Talán csak el akart kapni egy csajt egy körre... el
tudom képzelni, milyen jó kis kanmurit csaptak Júdással.
− Mindegy, csak azért hívtalak, hogy tudd, valahol Antwerpen
mellett vagyok egy benzinkútnál Jézussal, ha esetleg bármi
történne velem. − Jesus kifakadásáról inkább hallgatok.
− Mi történne? Poncius Pilátus a nyomotokba ered? Isten
fiával vagy, szóval valószínűleg nincs miért aggódnod. − Szinte
látom, ahogy Jake bosszúsan mered maga elé.
− Nagyon vicces. Most mennem kell, már visszafelé tart a
kávézóból.
− Azért szólj, ha borrá változtatná a vizet.
Elbúcsúzom Hitetlen Tamástól, Jesus pedig épp ekkor lép a
kocsihoz, kezében egy elviteles kávéval.
− Kávé... segít nekem enfocar − mutat a pohárra mosolyogva.
Tanácstalanul bámulok rá.
− Enfocar... nem tudom angolul. − Most ő pötyögi be a szót a
telefonjába, hogy lefordítsa. − Fókuszálni − mondja, és felém
fordítja a képernyőt.
És ekkor végre leesik, hogy mi történt. Egyáltalán nem
átkozódni akart, és nem is velem üvöltözött. Egyszerűen csak
fáradt.
Nem „balfasz”, hanem „fókusz”.
Magára kiabált, hogy fókuszáljon.
Így már van értelme.
 Remélem, a kávé segít majd, mivel még jó pár óra utazás áll
előttünk. Most már nem attól félek, hogy egy őrült kinyír,
hanem hogy frontálisan ütközünk valakivel az autópályán.
A sztereó magnóra mutat. Gondolom, azt reméli, a zene majd
ébren tartja, és talán nem csinál ki mindkettőnket. Egy darabig
keresgél a rádióállomások között, aztán inkább betesz egy CD-t.
Kiderül, hogy bár alig makog valamit angolul, Andrew Lloyd
Webber Az operaház fantomja című művét kívülről fújja,
úgyhogy az út hátralévő részét duettezéssel töltjük. Persze ő
akar lenni a fantom, így nekem marad Christine Daaé szerepe.
Jesus hangja szó szerint angyali.
Úgy belemerülünk az éneklésbe, hogy fel sem tűnik, hogy
beértünk a francia fővárosba, míg meg nem látom az ikonikus
utcákat és épületeket. Éppen a tapsrendnél tartunk, amikor
végül megáll Párizs belvárosában, a Gare du Nord előtt. A
fények városára ebben az órában sötétség borul.
− Köszönöm a segítséget. Hihetetlenül sokat jelent. − Már
félig kikászálódtam a kocsiból, de visszahajolok, hogy kezet
rázzak vele, majd elé tartom a felfelé fordított mutatóujjam,
hogy biztosan megértsen.
− Kérlek. nem isten vagyok, csak Jesus − feleli kuncogva.
Elhatározom, hogy az idei karácsonyi istentiszteleten közlöm
a lelkésszel, hogy készen állok a konfirmálásra.
 30.

Gyerekkorom óta nem aludtam emeletes ágyban, és már

emlékszem is, miért. Egy komoly puffadással küzdő pasas alatt
fekszem, a szobában lévő két másik ágyat pedig két hatalmas,
ijesztő tetovált férfi foglalja el, akik egész éjjel jönnek-mennek,
és úgy néznek ki, mintha bármikor képesek lennének elvágni az
ember torkát. Érthető módon szinte le sem hunyom a szemem.
Amikor reggel ásítozva kilépek a párizsi napfénybe, az első
dolgom felhívni Jessie-t. Ahhoz képest, hogy a fejemben egy
gonosz kis hang azt duruzsolja: a Napraforgós Lány most
nyilván éppen Queenstownban bungee jumpingol a két méter
magas, modellalkatú pasijával, összességében elég jól érzem
magam. Végül is ez a harmadik város, és a három szerencsés
szám. Ráadásul szereztem pár elég befolyásos barátot.
− Jake mondta, hogy érdekes utad volt.
− Hát, mit is mondhatnék? Az Úr útjai kifürkészhetetlenek.
− Ó, istenem, igaza volt, te tényleg megbuggyantál.
− Kérlek, ne vedd a szádra az Úr nevét fölöslegesen.
Mivel épp telefonálok, nem tudom rendesen követni az
útvonaltervet, úgyhogy végül egy hosszabb úton közelítem meg
a Szajna bal partját, ahol az angol könyvesboltok állnak.
Elmosolyodom, ahogy elsétálok a lenyűgöző Palais Garnier
mellett, ahol a történet szerint Jesus kedvenc
fantomja tanyázott.
− Nem azt mondtad, hogy Párizsból is írt egy lány? Talán ő az.
− Igen, igazad van. Azért emlékszem rá, mert nem chaten írt,
hanem e-mailt küldött, én meg azóta se találom az üzenetét,
mert kiment a fejemből a neve.
− Nevek kérdésében egy fikarcnyival sem vagy jobb nálam.
 − Bocs, nem gondoltam, hogy tényleg ő lehet a Napraforgós
Lány, mivel azon a ponton Párizs még fel sem merült. Biztos
megvan valahol az a levél.
− Mi értelme volt annak a hülye Instagram-oldalnak, ha
közben elkevered az üzeneteket? − kérdem dühösen.
− Nyugi, megtalálom. Mit tervezel mára?
− Bocs, hogy goromba voltam, csak fáradt vagyok. Meg akarok
látogatni néhány könyvesboltot délelőtt, úgyhogy szurkolj!
− Nem csak az ujjaimat, de a lábujjaimat is keresztbe teszem.
Tényleg azt gondolom, hogy ez sikerülhet. Azonnal szólj, ha van
valami hír!
Végigsétálok a csodaszép Jardin des Tuileries-n, ahol zöld
nyugágyakon emberek hevernek szanaszét, mintha a parkban
lévő szobrokat utánoznák, majd átkelek a Szajna egyik hídján.
Egy utcai árus optimista módon a hídra akasztható lakatot kínál
nekem.
− Bár lenne, akinek odaadhatnám! − utasítom el sajnálkozva.
A pasas érthet ahhoz, amit csinál, mert a híd korlátját több
száz, különféle formájú, méretű és színű lakat díszíti. A
szerelmesek monogramjait tartós filctollal írták rá, szívekkel és
más szerelmi szimbólumokkal körítve. Olvastam valahol, hogy
egyszer már lejjebb kellett pakolniuk a lakatokat a Pont des Arts
hídon, mert a korlát nem bírta a súlyt, de a
leleményes szerelmespárok szemmel láthatóan új helyet
találtak, hogy megerősítsék az érzéseiket. Bár ahelyett, hogy a
folyóba dobnák a kulcsot, talán jobban járnának egy
kombinációs zárral, ha valami balul ütne ki.
Megérkezem a Musée d' Orsay elé, és azonnal meglátom a
Napraforgókat ábrázoló plakátot, amely a kiállítást hirdeti.
Vajon ez a festmény lesz az igazi?
Elolvasom a plakátot. A rendezvényt több nemzetközi
bankhálózat is támogatja, és a kép még két hétig marad itt,
mielőtt visszavinnék Philadelphiába. A lelkes turisták, akik
szeretnék megspórolni a sorban állást, csak úgy áramlanak
befelé az ajtón. Elsétálok a múzeum mellett, és továbbmegyek a
folyó mentén, miközben a könyvkereskedők képeslapjait, képeit
és könyveit nézegetem.
Aztán hátat fordítok a Szajnának, és a könyvesboltok felé
veszem az irányt. Úgy tervezem, hogy egytől egyig végigjárom,
kezdve a San Francisco Books üzletével. Az apró boltban,
amelyet egy mogorva francia vezet, mindössze két percet töltök,
bár csoda, hogy egyáltalán nyitva találom, mert a negyed többi
antikváriuma mind zárva van. A The Abbey Bookshop sokkal
barátságosabb hely, egy kedves férfi áll előtte, aki termoszból
kávét árul. Hamar világossá válik, miért kell kint
szobroznia, amikor meglátom, hogy a boltba szinte be sem lehet
férni a plafonig érő könyvkupacoktól. Kizárt, hogy a lány
köztük rejtőzne.
Mire a Notre-Dame-mal szemben álló Shakespeare &
Company nevű könyvesbolthoz érek, már fáj a lábam a sok
gyaloglástól. Itt már az üzlet előtt is van némi nyüzsgés, páran
quiche-t és süteményt eszegetnek a szomszédos kávézó
asztalainál. Maga a bolt is dugig van emberekkel, páran még a
fotózási tilalmat is semmibe veszik, és művészi képeket
készítenek magukról az Instragramra. A hely tényleg nagyon
fotogén: egyszerűen gyönyörű. A mozaikos padlótól kezdve a
fejünk fölött lengő rusztikus csillárig és a falakra festett
idézetekig minden lenyűgöző, boldog lehet az a könyv, ami ide
kerül. A vevőknek a polcok közötti szűk folyosókon
kell navigálniuk, támad is némi torlódás a Blue Oyster Tearoom
és az Old Oyster Tearoom között. Nagy nehezen átverekszem
magam a tömegen, és amint elérem az első emeletre vezető
nyikorgó, piros lépcsőt, hirtelen a szemembe ötlik egy felirat,
amelyet feketével pingáltak az egyik ajtókeret fölé:
NE LEGYETEK BARÁTSÁGTALANOK AZ IDEGENEKKEL, KI
TUDJA, TALÁN ÁLRUHÁS ANGYALOK.
Hirtelen bevillan valami: a Napraforgós Lány táskáján lévő
egyik kitűzőn pont ugyanez az idézet állt. Miért nem jutott
eszembe eddig?
Ez az a hely.
Egész biztosan.
Újjáéled bennem a remény, és körbejárom az első emeletet,
miközben kétségbeesetten várom, hogy egy sarkon befordulva
megpillantsam őt. Elmegyek egy régi írógépet csépelő alak
mellett, és egy ideig hallgatom egy csapat kardigános ember
beszélgetését. Nyilván valami könyvklub lehet, mivel épp a
Tristram Shandy lehetséges értelmezéseit tárgyalják.
Belépek a félhomályos zeneszobába, ahol egy kisebb csillár −
amelynek három izzójából csak kettő ég − halványan
megvilágítja az egyik sarokban álló zongorát. Egy sietős
kézírással írt cetli arra kéri a látogatókat, hogy este hét óra után
ne zongorázzanak, mert felébresztik a macskát. Újra
lefelé indulok a lépcsőn, és most egy jegyzetekkel
teleragasztgatott tükröt pillantok meg az egyik falon. A világ
minden tájáról érkező vendégek üzenetei, amiket
papírdarabkákra, villamosjegyekre és képeslapokra írtak. Az
egyiken ez áll: „Ikarosz nem agyalta túl a dolgokat, talán neked
sem kéne.”
Ismét átvágok a vásárlók között, és a pulthoz lépek.
− Jó napot!
A pult mögött ülő férfi fel sem pillant, éppen lázasan jegyzetel
egy A4-es papírra.
− Bonjour, helló! − próbálkozom tovább.
− Üdvözlöm, miben segíthetek?
Folytatja a jegyzetelést, én pedig megpillantok egy dobozt,
amiben a Napraforgós Lány kitűzőihez hasonló darabok
hevernek.
− Dolgozik itt egy angol lány? A húszas éveiben jár, sötét hajú,
csinos...
A férfi végre felnéz rám.
 − Megkérdezhetem, ki keresi?
Eszemben sincs előadni neki az egész történetet.
− Csak egy barátja vagyok.
− Értem, szóval egy titokzatos lány barátja, akiről nem tudja,
itt dolgozik-e, sőt, még a nevét sem? − kérdi gúnyosan.
− Oké, tudom, hogy furán hangzik, de van itt olyan, akire illik
ez a leírás? Jelenleg is itt van?
− Nem, nincs itt − feleli, amivel egy cseppet sem segít.
− De itt dolgozik? Ha igen, odaadná ezt neki, kérem, és
megmondaná, hogy hívjon fel?
A kezébe nyomok egy cetlit, amire már korábban felírtam a
telefonszámomat, egy üzenetet és egy idézetet Van Gogh egyik
leveléből: „Mit ér az élet, ha esélyt sem adunk semminek?”
A pasas gyanakvó tekintettel átveszi a cetlit. Szinte várom,
hogy ugyanazzal a mozdulattal a kukába dobja.
− Átadom neki − válaszolja mogorván.
Megköszönöm a segítségét, és kilépek a boltból a nyüzsgő,
napfényes utcára. Céltalanul lődörgök a Notre-Dame-hoz vezető
hídon, amikor a telefon egyszer csak megrezzen a zsebemben.
„A Napraforgók előtt háromkor.”
 31.

Ez gyors volt.
A gyomrom görcsbe rándul az izgalomtól, de csak addig, míg
újra el nem olvasom az üzenetet.
Jessie-től jött.
Miért akarna Jessie találkozni velem a Napraforgók előtt?
Minek jött Párizsba? És miért nem szólt erről egy szót sem,
amikor beszéltünk?
Visszaírok, hogy mi ez az egész, de valószínűleg éppen a
repülőn ül, vagy egyszerűen tudomást sem vesz rólam, mert
nem kapok választ. Egy kávézóban próbálom elütni az időt,
miközben egyfolytában a telefont bámulom, Jessie válaszát vagy
a Napraforgós Lány jelentkezését várva. Vajon a pasas átadta
már neki az üzenetet? Hányingerem van az idegességtől, és
legszívesebben visszamennék az üzletbe, de az órámra nézek,
és látom, hogy ideje elindulnom a galériához. Ahogy a közelébe
érek, megállapítom, hogy nem volt túl jó ötlet Jessie-től a
Napraforgók előtt találkozni. Különösen délután háromkor.
Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy fussunk össze a
Times Square-en szilveszteréjjel. Bár még el sem kezdődött a
turistaszezon, a tömeg így is hosszú, tömött sorokban kanyarog
az épület körül. Úgy látszik, mégis azoknak a lelkes turistáknak
volt igazuk, akiket reggel láttam.
Amikor végül bejutok, rögtön elámulok a lenyűgöző épület
láttán. A galéria egykor vasútállomás volt, de elnézve a
márványpadlót és a díszes mennyezetet, elég nehéz elhinni,
hogy itt annak idején vonatok jártak. Táblák irányítanak el a
kiállítás felé − mindenütt hemzsegnek a napraforgók a fejem
fölött függő hatalmas aranyóra pedig könyörtelenül számolja
a perceket a találkozónk pillanatáig. Még húsz perc.
 Sétálok a kiállítóteremben, megszemlélem a műveket, és
elolvasom a hozzájuk tartozó szövegeket. Pillanatok alatt egy
csomó látogató gyűlik körém − a nyakuk körül piros lánc lóg,
amely a fülhallgatójukhoz van csatlakoztatva, mintha épp
telefonálnának. Időnként összetömörülnek egy-egy festmény
előtt, míg a fülükbe duruzsoló hang haladásra nem
buzdítja őket, és csorda módjára továbbporoszkálnak a
következő kép felé.
Elhaladok a gyönyörű Csillagos éjszaka mellett, és leülök egy
padra a Napraforgók előtt. Szinte már Van Gogh-szakértőnek
érzem magam. Miután már vagy negyedórája bámulom a
festményt, megérzem magamon a biztonsági őr gyanakvó
tekintetét. Eltöprengek, mit gondolhat rólam: vajon úgy festek,
mintha bonyolult műkincsrablást terveznék, vagy mintha
tönkre akarnám tenni a művészettörténet egyik
felbecsülhetetlen értékű darabját? Valószínűleg az utóbbi.
Három óra van.
Hol lehet? Miért nem veszi fel a telefont, miért nem válaszol
az üzenetekre?
Az idegességtől dobolok a lábammal, és a kezemet tördelem.
Egyfolytában forgolódom, de mindenütt csak a legjobb fotókért
harcoló turistákat látom. Ügyet sem vetnek a biztonsági őrre,
aki kimerülten hajtogatja nekik, hogy fotózni tilos. A villódzó
fények miatt a Wembley Stadion egyik koncertjén érzem
magam. Ki kéne tenniük egy figyelmeztetést az
epilepsziásoknak.
Egy amerikai pasas, akinek szemmel láthatóan sikerült
kicseleznie a táskabehozási tilalmat is, egyenesen belém rohan,
annyira igyekszik, hogy a DSLR fényképezőgépével lefotózhassa
a híres műalkotást. Egy másodpercet sem szán arra, hogy
megnézze és értékelje a művet, inkább továbbrohan
a következőhöz − és még egy embert odébb taszít hogy azt
is megörökíthesse. Ennyi erővel a netről is letölthetné a
képeket. Mellette egy skandináv nő sétál el piros
barettsapkában, fekete-fehér csíkos pólóban és vörös rúzzsal az
ajkán, mintha Franciaországban kötelező lenne így
öltözni. Megáll, elolvassa a festmény melletti szöveget, és
tudálékosan bólogat. Mögötte egy csapat francia tini lézeng,
akiket hozzám hasonlóan Van Gogh egyetlen festménye sem
érdekel a Napraforgókon kívül, néhány lány nyelvöltögetős
szelfit is készít a virágokkal. Reménykedve nézek körül, hátha
Jessie most már tényleg előtűnik a semmiből, és mellém
telepedik a padra.
Siess már!
Még egyszer megpróbálom felhívni, de semmi.
Meddig várjak még?
Rábámulok a Napraforgók mellett függő képre: Van Gogh
hálószobáját ábrázolja, és csak most tűnik fel, hogy a szimpla
ágyra két, egymás mellett heverő párnát festett. Vajon ő is
abban reménykedett, hogy egyszer megoszthatja az ágyát
valakivel?
Kezdem sajnálni szegényt, hogy sosem találta meg a
szerelmet. Remélem, én nem így végzem majd.
− Bonjour!
Egy kéz paskolja meg a vállamat. Épp ideje volt!
Megfordulok.
Ő az.
Tényleg ő az.
Végre!
Nem Jessie.
Hanem a Napraforgós Lány.
− Bonjour − nyögöm ki bizonytalanul. Nem tudom, miért
beszélünk franciául, és teljesen ki vagyok ütve attól, hogy végre
láthatom.
Észreveszem, hogy a Napraforgókat ábrázoló képeslapot
tartja a kezében, amit a Nemzeti Galériában vettünk.
 − Végre megtaláltam!
Én pedig megtaláltalak téged.
Közelebb lép, és megölel.
− Bocs, hogy késtem, de irtó hosszú volt a sor. Meg kell
mondjam, csalódott vagyok, hogy ma nincs rajtad az
unikornisos fejpántod.
Felnevetek. Ugyanazt a sárga kabátot viseli, mint Londonban,
azt, amiért fél Európát bejártam.
− Hogyan? Ki? Miért? − Remélem, gondolatolvasó, mert
képtelen vagyok értelmes mondatokat összerakni.
− A barátnőd, Jessie. Nagyjából egy hete láttam az
Instagramon, hogy keresel, és írtam neki, de nem kaptam
választ, úgyhogy azt hittem, ez ennyi volt. Ma viszont végre
válaszolt, és megírta, hogy legyek itt háromkor. Bámulatos dolog
az internet, nem?
Naná!
− Akkor láttad az oldalt?
− Igen. Vagyis az egyik barátom vette észre, nekem ugyanis
nincs se Instagramom, se Facebookom. Gyakran üldözöl
lányokat Európa-szerte? -vigyorodik el.
− Csak néha − vágom rá tréfálkozva és kissé zavartan. Végre
képes vagyok megszólalni, bár még mindig remegek.
− Van Gogh büszke lenne rád, de nem lett volna kicsit
egyszerűbb elkérned a számomat Londonban?
− Akartam, de mielőtt alkalmam lett volna rá, eltűntél!
− Én tűntem el? Te tűntél el, miután átmentünk az úton. Azt
hittem, eleged lett belőlem, és leléptél.
− Dehogyis! Miután elváltunk, még órákig kerestelek.
Elmentem a célvonalig, aztán vissza az Embankmenthez, aztán
a galériához, de sehol sem találtalak.
− Én is ugyanezt tettem! Biztos csak elkerültük egymást. Nem
hittem volna, hogy nehéz lesz megtalálni egy unikornisos
fejpántot viselő férfit, de tényleg felszívódtál. És olyan sokan
voltak ott!
− Tudom, őrület volt. Sajnálom, hogy elvesztettük egymást.
− Ne sajnáld. Igazság szerint nagyon meglepett, amikor
megtudtam, hogy keresel. Kellemes meglepetés volt.
− Szóval nem érezted kicsit furának?
− De, tényleg kicsit fura. Nem, csak viccelek. Szerintem
inkább aranyos.
− Aranyos?
− Jól van, akkor nagyon romantikus. Most jobb?
Találkozik a tekintetünk. Neki van a leggyönyörűbb barna
szeme a világon.
− Igen, sokkal jobb.
A falon függő képre pillant.
− És végre megnézhetjük együtt a Napraforgókat. Vagyis csak
majdnem: ez a festmény kicsit különbözik attól, ami a Nemzeti
Galériában van -mondja, és összehasonlítja a festményt a
képeslappal.
− Ez a verzió inkább a münchenihez áll közelebb, az
amszterdami pedig a londonihoz.
− Nahát, nézzenek oda, micsoda Van Gogh-szakértő lettél!
Még mindig nem hiszem el, hogy elmentél Münchenbe és
Amszterdamba, csak hogy megtalálj.
− Igazság szerint csak nyaralni akartam egy kicsit −
tréfálkozom.
− Na persze, most már nem hiszek neked − mosolyodik el.
Egymás mellett állva csodáljuk a festményt, magunkba
szívjuk a szépségét − míg egy újabb turistacsoport be nem
özönlik a félhomályos terembe.
− Jobb lenne, ha kimennénk, nem? − veti fel a lány.
 Még csak tíz perce vagyunk együtt, de máris örülök, hogy
nem adtam fel a keresést. Még sokkal szebb, viccesebb és
karizmatikusabb, mint ahogy emlékeztem rá.
Kilépünk a galériából, és elsétálunk az épület körül kanyargó
sor mellett. Egy gyapjúkalapot és kesztyűt viselő idős hölgy
láttán, aki egy franciakürtön játszó utcazenész mellett táncol,
elmosolyodom. A nagyi jut eszembe róla.
Gondolom, ezt a hangszert Franciaországban egyszerűen csak
kürtnek hívják.
− Felkészültél a világ legjobb forró csokijára?
− Ez aztán a merész kijelentés!
− Hidd el, imádni fogod. A csoki az egyetlen gyengém.
Végigsétálunk a bal part utcáin, körülöttünk mindenütt kávét
kortyolgató emberek. Otthon nem ülnénk le az M25-ös út mellé
kávézni, de Párizsban még ez is sikkes.
− A központi üzletük a folyó túloldalán van, a Louvre mellett,
de ott mindig nagyon sokan vannak, ide viszont mindig
betérhetsz, ha be akarod szerezni a szükséges csokiadagot.
A hely, ahová belépünk, az Angelina's nevet viseli. Pici, de
pazarul kialakított pékség, tele édes süteményekkel. A lány a
pulthoz lép, tökéletes franciasággal mond valamit az eladónak,
majd kisvártatva két elviteles forró csokival a kezében tér
vissza.
− Kifizetem − ajánlom fel, és a tárcám után tapogatózom.
− Hagyd csak, már így is eleget költöttél arra, hogy megtalálj.
A fekete szívószállal megízlelem a meleg, sűrű csokoládét.
Egyszerűen mennyei.
− Hát nem maga a boldogság, csészében?
− Nagyon finom, már értem, miért vagy ennyire oda érte.
Mikor tanultál meg franciául?
− Nos, az anyukám francia. Mielőtt találkozott apuval
Londonban, Mademosielle Auclair-nek hívták. Mindkét nyelvet
megtanították nekem, de csak akkor kezdtem folyékonyan
beszélni franciául, amikor ideköltöztem.
Amikor ismét az utcára lépünk, kinyitom neki az ajtót.
− Csak most esett le, hogy elárultam egy idegennek anyukám
lánykori nevét. Ez nem volt túl okos dolog tőlem, igaz? Kérlek,
mondd, hogy nem fogod ellopni mind az ötvenfontnyi
megtakarításomat!
− Megígérem, hogy nem, de azért nehogy eláruld, melyik
utcában nőttél fel, vagy a gyerekkori háziállatod nevét.
− Igyekszem visszafogni magam! De visszatérve az előző
témára, sokkal jobban beszélek franciául, mióta itt dolgozom.
Mint már tudod, a munkahelyem a Shakespeare & Company
könyvesbolt.
− Igen, igazság szerint reggel már kerestelek ott. Szép hely.
− Ugye, az? Nagyon szeretem. Az egyetem után csak egy évet
terveztem Párizsban tölteni, de aztán rátaláltam erre a
könyvesboltra. Ördögszekérként kezdtem náluk, aztán felvettek
teljes munkaidőben, és itt ragadtam.
− Mi az az ördögszekér?
− Bocs, igen, szóval ingyen szállást biztosítanak neked a
boltban azzal a feltétellel, hogy naponta elolvasol egy könyvet,
kisegítesz az üzletben, és amikor távozol, hagysz nekik egy
kézzel írt önéletrajzot. Azért hívják ördögszekérnek az ilyen
embereket, mert ide-oda csapódnak, akár évtizedeken át.
− Nahát, ez nagyon menő! Még mindig a boltban laksz?
− Nem, már elköltöztem. Nagyszerű volt ott élni, de nem
nagyon volt privát terem, úgyhogy most bérelnek nekem egy
lakást a Sorbonne mellett.
Az utcák, amiken sétálunk, egyre szűkülnek, ezért kicsit
nehéz fenntartani a beszélgetést, ugyanis ahányszor csak
szembejön valaki, egymás mögé kell rendeződnünk.
− És még mindig naponta elolvasol egy könyvet?
 − Ezzel kapcsolatban tartozom egy vallomással. − Egy
pillanatra elhallgat, míg egy kis termetű nő egy hatalmas
kutyával elhalad mellettünk. − Nem mondhatod el senkinek, de
már ördögszekérként sem olvastam végig egyetlen könyvet sem.
− Ez meg hogy lehet? Egy könyvesboltban dolgozol, és nem
olvasod végig a könyveket? − csodálkozom.
− Olvasok én, méghozzá sokat, ne érts félre. Csak nem fejezem
be a könyveket. Tudom, hogy hülyén hangzik, ezért nem
szoktam beszélni róla senkinek. Mindig az jár a fejemben, hogy
miért akarnám tudni, hogyan végződnek.
− Miért ne?
− Szerinted nem szomorú dolog tudni valaminek a végét?
Szeretek együtt maradni a szereplőkkel a könyv világában, és
úgy érezni, még bármi megtörténhet.
− Szóval nem tudod, mi történt Rómeóval és Júliával? Vagy
Harry Potterrel? Vagy a Nagy Gatsbyvel?
− Ezek elég extrém példák, de a legtöbb könyv végét tényleg
nem tudom, szóval kérlek, ne is áruld el.
− És én még azt hittem, én vagyok a fura kettőnk közül.
− Nyugi, Josh, még mindig te vagy a furább.
Még sosem találkoztam hozzá hasonló lánnyal.
Egy motorbicikli fordul be a sarkon, olyan hangosan, hogy
meg kell várnunk, míg eltűnik.
− Meg kell mondjam, nem tudom, ki az a férfi, aki reggel
fogadott a boltban, de nem volt túl barátságos.
− Tényleg? Hogy nézett ki?
− Sötét kócos haja van, és elég alacsony − mutatom a pasas
magasságát a kezemmel. − Egyértelmű volt, hogy nem szívesen
oszt meg infókat rólad.
− Oké, igen, az Tom. Egy kicsit túlságosan atyáskodó, de
amúgy nagyon kedves srác. Hamarosan lelép, hogy tovább
utazgasson. Gondolom, az Ördögszekér-önéletrajzát írta éppen,
és nem örült, hogy megzavartad. Abban a gyűjteményben
fantasztikus önéletrajzok és történetek vannak olyanoktól, akik
azért jöttek Párizsba, hogy megtalálják önmagukat... vagy
a könyvesboltban fellobbant szerelmekről.
− Te mit írtál a saját fejezetedbe?
− Majd megmutatom, ha akarod.
− Nagyon szeretném látni.
Ez egész jól alakul.
− Szóval egy darabig még itt szeretnél dolgozni?
− Nem is tudom, igazság szerint nincsenek konkrét terveim.
Angol szakot végeztem az egyetemen. Mit lehet azzal kezdeni?
Jó lenne egy nap elhelyezkedni egy kiadónál, de előbb utazgatni
szeretnék egy kicsit. Amihez kedvem szottyan.
Beszéd közben benyit egy fémkapun, amely egy zöldellő,
szépen gondozott virágokkal teli oázisba vezet. Innen, a folyó
túloldaláról pont rálátni a méltóságteljesen derengő Notre-
Dame-ra, a madarak hangosan próbálják túlcsiripelni az
autódudák és szirénák hangját. Körbepillantva rájövök, hogy
ismerős a környék: a park közvetlenül a könyvesbolt
mellett van.
− Nos, attól tartok, a túránk végéhez értünk. De azt még
elárulom, hogy ez itt Párizs legidősebb fája − mutat egy
hatalmas, fehér akácra, amelyet alacsony kerítéssel vettek
körbe, és két betonmankó támasztja meg.
− Ezt meg honnan tudod?
− A másik oldalon van egy tábla, rá van írva − feleli nevetve. −
Bocs, hogy ez a kis találkozó ilyen rövidre sikerült, de tíz perc
múlva kezdődik a munkaidőm. Nem bánod, ha addig
üldögélünk itt egy kicsit?
− Persze, hogy nem.
Letelepszünk az egyik padra, a talpunk alatt homok és apró
kavicsok csikorognak.
 − Mesélsz magadról? Alig tudok rólad valamit azon kívül,
hogy zaklató vagy.
Tuti, hogy ezzel még húzni fog egy darabig.
− Mire vagy kíváncsi?
− Ismered az igaz-hamis játékot?
− Igen, de várj, kell egy kis idő, hogy kitaláljak valami
érdekeset.
− Oké, majd én pontozlak − vágja rá, és kiissza a forró csokija
maradékát. Én már rég végeztem az enyémmel. − Tehát:
érdekes tények rólad?
Egy érmét dobálok...
Szinte hallom, ahogy Jake rám ordít: „Eszedbe ne jusson
megemlíteni ezt!”
Mi érdekeset tettem életemben?
Semmit.
− Oké, szóval: tudok zongorázni, az országban a tíz legjobb
diák között voltam az egyetem történetében, és van egy Jeremy
nevű nyulam.
− Jó, azért ez elég fura. Nem vagyok biztos abban, hogy
kinéznék belőled egy nyulat. Ahogy azt sem, hogy a tíz legjobb
diák között végeztél − jegyzi meg tréfásan.
− Egészségedre!
− Elsőre azt mondanám, hogy a nyúl a hazugság, de ha
tényleg tudsz zongorázni, akkor most gyere velem a boltba, és
mutasd meg. Mindig is olyan romantikusnak tartottam, ha
zongorán adnak szerenádot valakinek. Egy időben meg
akartam tanulni játszani a bolti hangszeren, de csak
a Szamárindulóig jutottam.
− Bocs, hogy csalódást okozok, de igazából a zongora volt a
hazugság. A nagyapám nagyon jól zongorázik, és mindig is a
nyomdokaiba akartam lépni. Még akkor is, ha csak egy menő
dalt tanulok meg, mint mondjuk a Hey Jude vagy Beethoven
egyik műve. Ja, és sosem lennék hajlandó kétszer ugyanazt
játszani, és nem adnék ráadást sem.
− Akkor minek tanulnád meg egyáltalán?
− Talán csak azért, hogy boldoggá tegyelek. Most rajtad a sor,
kérem az állításokat!
Ekkor felzúgnak a Notre-Dame harangjai.
− Úgy tűnik, a harangok megmentettek. Bocs, most már
tényleg mennem kell − szabadkozik, én pedig az órámra
pillantok. Hogy szállhatott el tíz perc ilyen gyorsan? − De a
következő találkozásunkig kitalálok valamit, és szeretnék
mindent megtudni Jeremyről, a nyúlról is.
A következő találkozásig. Igen!
− És mikor lesz az a találkozás?
− Holnap szabad leszek, van kedved velem tölteni a napot?
Nem gond, ha már más terveid vannak, vagy inkább várost
néznél, vagy most, hogy újra láttál, valami egész mást csinálnál
inkább.
− Nem. Nagyon szívesen találkoznék veled holnap.
− Szuper! A vasárnap a legjobb nap Párizsban, elviszlek a
kedvenc helyeimre. Délelőtt még el kell intéznem pár dolgot, de
mi lenne, ha egy órakor találkoznánk? És ha megint
elsodródnánk egymástól, itt a számom. -Beszéd közben kitép
egy lapot a határidőnaplójából, és ráfirkantja a számot.
Mielőtt belépne a boltba, arcon csókol.
− Várj − szólok utána, miközben kinyitja a fémkaput −, még
mindig nem tudom a neved!
Visszafordul és elmosolyodik.
− Lucy vagyok.
 32.

− Elismerem, nem ez a legjobb környék a világon, de bízz

bennem, remek lesz − ígéri Lucy, amikor másnap
összetalálkozunk a Porte de Clignancuort metróállomás
kijáratánál. Megint csodaszép egyszerű, fehér pólójában
és farmerében, és amikor megöleljük egymást, megcsap a
parfümje könnyed virágillata.
A környék tele van a McDonald's és a KFC éttermeivel, egy
csomó építőmunkás pedig éppen a főutat ássa fel. Zsúfolt, büdös
és hangos hely, cseppet sem hasonlít ahhoz a képeslapszerű,
idilli Párizs-képhez, amire számítottam. Mégis örülök, hogy
Lucy oldalán ezt is felfedezhetem.
Végigmegyünk egy forgalmas úton, el egy benzinkút mellett,
egy halom ponyvával letakart, rögtönzött bódé felé, amelyekben
mindenféle ruhadarabokat árulnak: sálakat, sapkákat, kapucnis
pulcsikat, cipőket. Fél perc alatt az orrom alá dugnak egy
iPhone-t, egy Dior-parfümöt és egy pár Adidas cipőt.
− Hová viszel? − kérdezem, miközben elballagunk egy
kartondoboz mellett, rajta három műanyag pohárral. Nehéz
elhinni, hogy a turisták még mindig bedőlnek az itt a piros, hol
a pirosnak, de mivel vagy fél tucat ember ácsorog a doboz
körül, ezek szerint mégis.
− Mindjárt meglátod − feleli, és kisimít a homlokából egy
kósza hajtincset, amely kiszabadult lófarokba fogott hajából, és
néhány társával együtt bájosan táncol a szeme körül. Apró
fülbevalói megcsillannak a napfényben, mindkét fülén több van
belőlük. − Ne aggódj, tetszeni fog -teszi hozzá megnyugtatóan.
Alighogy befejezi a mondatot, egy csapat férfi rohan el
mellettünk, nagy zsákokat cipelve a vállukon. Négy gyalogos
rendőr szalad a nyomukban, az autók pedig csikorogva
lefékeznek, hogy utat engedjenek nekik. Van egy olyan érzésem,
hogy nem csak hamis Gucci-táskák árusítása miatt üldözik őket.
Nem mehettünk volna egyszerűen a Louvre-ba?
− Oké, mindjárt ott vagyunk.
Letérünk a főútról, magunk mögött hagyjuk a rendőrségi
szirénák hangját, és átpréseljük magunkat egy szűk átjárón. Az
út végén pedig... a világ legcsodálatosabb bolhapiaca tárul a
szemünk elé.
Vörös mohával díszített, nyitott garázsok százait látjuk,
amelyekben az égvilágon mindent árulnak, a kisautóktól kezdve
az ékszereken át a gyufásdobozokig, lemezekig és játékgépekig.
− Mostanában a legtöbb bolhapiacon csak turistáknak
készült csecsebecséket árulnak, de ez itt a guberálók
paradicsoma. Mindig talál az ember valami kincset, a
lakásomban szó szerint minden innen származik.
Igaza van: itt biztos nincsenek I LOVE PARIS feliratú pulcsik.
Ehelyett az embernek olyan érzése van, mintha az eladók nagy
része egyszerűen megnézte volna, mi mindent talál a zsebében,
és felpakolta a zsákmányt egy asztalra − látok metrójeggyel
összegabalyodott fülhallgatót, szakadt magazinokat, de még egy
fél pár cipőt is, ami biztos jól jön, ha elveszítjük az egyik
lábbelinket. Nem tudom pontosan, mire lehet használni egy
üres nyomtatópatront, egy törött vízipisztolyt vagy egy
végtaghiányos Barbie-babát, de a karácsonyi
ajándékpatronokból származó tárgyak között akad néhány
egészen különleges. Végül veszek néhány kézzel készült
párizsi szuvenírt Jake-nek és Jessie-nek, hogy megköszönjem a
támogatásukat. Lealkuszom a cuccokat tíz euróról ötre, és olyan
büszkén hagyom ott a pultot, mintha egy multimilliárdos céget
vásároltam volna fel.
Lucy a porcelánok és az evőeszközök óriási választékát
szemléli, míg én a szomszédos standon egy nő madridi
utazásairól szóló leírását lapozgatom. A szöveghez a jegyeken,
szállodai számlákon és kézzel írt jegyzeteken kívül fotókat is
mellékeltek: a lány boldogan mosolyog a nevezetességek
előtt állva. Miért ad el valaki egy ilyen személyes dolgot?
− Ez nagyon menő − lép mellém Lucy, és nézegetni kezdi a
régi fényképeket. − Imádom az ilyesmit. Mindig úgy érzem,
szeretnék a lehető legtöbbet tudni az életükről. Ki lehetett ő?
Mivel foglalkozott? Kit látogatott meg Madridban? Ki készítette
a fotókat? Szerelmesek voltak egymásba? Működött a
kapcsolat? Meg kéne keresnünk a nőt.
− Szerintem én már éppen eleget nyomoztam nők után az
idén − jegyzem meg, mire mindketten elnevetjük magunkat.
Körbesétálunk a garázsok labirintusán, néha rámutatunk egy-
egy tárgyra, ami mindkettőnknek tetszik. Önkéntelenül is
átsuhan a fejemen, hogy olyan, mintha a jövendőbeli házunkat
akarnánk berendezni. Az antik bútorzat minden belsőépítész
álma.
− Bonjour, chérie, comment vas-tu? − üdvözli Lucyt egy
karizmatikus, ősz hajú francia férfi.
Feltehetően ismerik egymást, mert öleléssel és puszival
köszönnek. A bódéjában minden megtalálható a gomboktól
kezdve a házszámokon át az ajtókilincsekig. Kissé féltékenyen
bámulom, ahogy franciául beszélgetnek és viccelődnek. Bár
emlékeznék valamire abból, amit az egyetemen
tanultam! Mindketten rám mutatnak, nekem meg halvány
gőzöm sincs, miről lehet szó, de azért visszamosolygok rájuk.
Lucy ad a férfinak némi pénzt, és egy könyvet kap cserébe, amit
azonnal a táskájába csúsztat.
− Mit vettél? − kérdezem, amikor ismét mellém lép.
− Majd később megmutatom, most inkább nézelődj tovább!
Ha elfáradtál, elviszlek a másik kedvenc helyemre.
Nemsokára metróra szállunk, miközben folyamatosan
nevetgélünk, és egymást ugratjuk. Mesélek neki a családomról
és a barátaimról, és ő is beszél a saját szeretteiről: a szüleiről,
akik a külügyminisztériumban dolgoznak, és a legjobb
barátnőjéről, aki nemrég fél évre Dél-Afrikába költözött.
Beszélünk a gyerekkorunkról is, elmondja, hogyan tanult
meg különféle modoros kifejezéseket a könyvekből, amiket
olvasott, hogy érdekesebbnek tűnjön. Egyetemi sztorikat
mesélünk, összehasonlítjuk Cambridge-et és Londont, a
Caesarian Sunday-bulikat és az oktatási metódusokat. A
disszertációját Jack Kerouacból és a beatköltőkből írta, én pedig
a kilencéves háború hosszú távú hatásaiból. Kitárgyaljuk a
kedvenc filmjeinket, ételeinket és zenéinket: hogy a vörös vagy
a barna szószt szeretjük inkább, és melyik Toy Story-film a
legjobb. Mesél a Kate Bush-korszakáról és az újdonsült Ed
Sheeran-rajongásáról, én pedig minden állomásnál kicsit
jobban beleszeretek.
Ahogy leszállunk a Philippe Auguste-állomáson, azonnal
látom, hogy a Pére Lachaise temetőhöz érkeztünk.
− Szóval ma reggel majdnem belekeveredtünk egy komoly
razziába, most pedig egy temetőbe hoztál. Te aztán tudod,
hogyan kell mély benyomást tenni, igaz? − jegyzem meg
nevetve. − Nincs itt valahol egy híres torony vagy ilyesmi, amit
megnézhetnénk?
− Dehogy volt az komoly razzia! Ráadásul a piacot imádtad,
szóval ne gyere nekem ezzel. Szerintem ez is tetszeni fog.
Furcsa, hogy az egyik kedvenc helyem egy temető?
− Nem hiszem. Na jó, talán egy kicsit − idézem mosolyogva a
szavakat, amiket tegnap mondott nekem.
A temetőbe hatalmas kőkapun át lehet belépni, amely mellett
egy remekül elhelyezett sírbolt áll. Megpillantok egy csapat,
térképet böngésző turistát -különös, milyen sokan töltik a
vasárnap délutánjukat sírok nézegetésével.
− Mind Jim Morrisont keresik, ami elég ironikus, hiszen meg
sem halt.
− Ne mondd, hogy hiszel ezekben az összeesküvés-
elméletekben -nevetek fel.
− Sosem boncolták fel, szóval ki tudja? Talán még mindig él
valahol.
 − A következő az lesz, hogy Elvis is él.
− Így is van − jelenti ki, és igyekszik komoly képet vágni.
− Nagyon vicces. Vannak itt más hírességek is?
− Rengetegen: Oscar Wilde, Edith Piaf, Chopin, Moliére,
Proust, Gertrude Stein... igazság szerint sajnálom azokat a
hétköznapi embereket, akiket melléjük temettek. A turisták
egész nap rajtuk taposnak. Erre menjünk -mutatja Lucy, mert
én éppen egy brit házaspár nyomába szegődnék. Pont
az ellenkező irányba tartunk, mint mindenki más, még a
betonösvényről is letérünk. − Óvatosan! − jegyzi meg, amikor
majdnem hasra esek egy avarban megbúvó gyökérben.
− Ez a hely is egy labirintusra hasonlít, de őszintén szólva
nagyon szeretek csak sétálgatni itt, olvasgatni a sírfeliratokat, és
azon agyalni, vajon hogyan élhettek ezek az emberek. Biztos
morbidnak hangzik, de ha idejövök, mindig eszembe jut, milyen
rövid az élet, és a legtöbbet kell kihoznunk belőle.
− Minden héten kijössz?
− Igen, próbálok. Jó elmenekülni egy kicsit a városból. Több
mint egymillió embert temettek el itt, úgyhogy még bőven van
mit felfedeznem. A legtöbb sírfelirat megható, de vannak
viccesek is, például ez, nézd − mutat a franciául írt sorokra az
egyik kövön, és rögtön le is fordítja. − Valószínűleg egyszerűen
csak odavagyok a szerelemért, de a romantikusok a
kedvenceim.
Elmélyülten böngészem a különböző formájú sírköveket,
miközben a szavain gondolkodom.
− Voltál már szerelmes?
− Egyszer, de nem jött össze. − Elhallgat, én pedig azon
töprengek, vajon csupán ennyit fog-e mondani. − Nagyon
beleestem a pasiba. Több mint két évig randizgattunk, de nem
akart komoly kapcsolatot. Úgy éreztem, nem is akar igazán
velem lenni, sőt, ha már itt tartunk, úgy általában fogalma
sincs, mit akar. Ezért végül úgy döntöttem, megérdemlek egy
olyan embert, aki tudja.
− Nagyon sajnálom − jegyzem meg, miközben továbbsétálunk.
− Ettől az egytől eltekintve nem nagyon volt hosszú
kapcsolatom, már ha ez annak számít egyáltalán. Azt hiszem,
túl sok időt töltöttem az egyetemi könyvtárban, és az sem
ártana, ha nem a temetőbe vinném a srácokat, amikor
találkozunk, igaz? Valószínűleg itt rontom el a dolgot.
− Szerintem nem. Nagyon örülök, hogy idehoztál, igazán szép
hely.
− És veled mi a helyzet? Te voltál már szerelmes?
Nem válaszolok azonnal. Fogalmam sincs, mennyit
mondhatok el neki abból, ami történt.
− Gyerünk! Én megnyíltam neked.
Végül úgy döntök, ledobom a bombát.
− Mi több, meg is kértem a barátnőm kezét szilveszterkor.
− Hűha! Jól van − lopva a bal kezemre pillant, hogy van-e rajta
gyűrű.
− Nemet mondott, és közölte, hogy van valakije, mindezt
ráadásul a London Eye-on. Úgyhogy a következő fél órára ott
ragadtunk, ami, mondhatom, nem volt ideális ebben a
helyzetben.
Lucyból kitör a nevetés. Ez éles kontrasztban áll a sajnálkozó
részvéttel, amit általában kapok.
− Én nem találom annyira viccesnek.
− Bocs, hogy nevetek, de ugyan már, ha nem veled történt
volna, te is mulatságosnak tartanád.
− Sajnos velem történt, de most, hogy mondod, tényleg van
benne valami szórakoztató − mosolyodom el.
− Komolyan, bocs, nagyon sajnálom. Rémes lehetett. Jó ég, én
meg öt perccel a megismerkedésünk után már Van Gogh balul
sikerült lánykéréseiről dumáltam neked... miért nem szóltál? −
kérdi, és a kezébe temeti az arcát.
− Hiszed vagy sem, nem hiszem, hogy a kútba esett
eljegyzésemről mesélni a világ legjobb flörttechnikája.
− De az igen, ha arról beszélsz, hogy le akarod vágni a füled? −
cukkol nevetve. − De most komolyan, nem azt mondják mindig,
hogy jobb, ha elveszíted azt, akit szeretsz, mintha sose szerettél
volna senkit?
− Nem tudom. Szerintem én csak azt tettem, amiről azt
gondoltam, hogy elvárják tőlem, nem pedig azt, amit igazán
akartam.
Pedig a Jade-del töltött négy év alatt egyszer sem éreztem
magam annyira a helyemen, mint az utóbbi pár órában
Lucyval.
Felkapaszkodunk egy dombra, és leülünk egy padra, amiről
már pattogzik a zöld festék, viszont innen csodaszép kilátás
nyílik a városra. Már értem, miért szereti annyira ezt a helyet.
− A piacon kérdezted, mit vettem − mondja, a táskájába nyúl,
és előveszi a könyvet.
− Igen, mi az?
− Az Armance Stendhaltól. Hallottál róla?
− Nem mondhatnám.
− Minden héten veszek egy francia regényt, és kijövök ide
olvasni. Így gyakorolhatom a nyelvet, és még a klasszikusokban
való lemaradásomat is behozhatom.
− Csak a végüket nem olvasod el, igaz?
− Még mindig furának tartasz, ugye? Ez a dolog a könyvekkel,
a temető... talán nem kéne ilyesmikkel jönnöm.
− Ne hülyéskedj. Sosem találkoztam még olyan lánnyal, mint
te. − A szavaimra zavartan eltakarja a szemét. − Mármint jó
értelemben, de tényleg. Tetszik, hogy ilyen különleges vagy, és
nagyon megtisztelő, hogy elviszel a kedvenc helyeidre.
 − Azt hiszem, az olvasás és a temető valahol összefügg.
Mármint miért siettetnénk a dolgokat? Ha vége, akkor vége,
ugyanez a helyzet egy filmmel, a hullámvasúttal vagy a
szexszel. A vége talán nagyszerű, talán rémes, de az odavezető
út ugyanúgy hozzátartozik: a magasságok és mélységek, a
titkok, a rejtélyek, a váratlan fordulatok, a meglepetések. Mi
abban a buli, ha mindent előre tudunk? Miért akarnánk az
utolsó oldalra lapozni, és elrontani a meglepetést? Nem is
tudom. ne hallgass rám, most már elhallgatok.
Kinyitja a könyvet, és olvasni kezdi az első oldalt.
− Lefordítanád nekem?
A napsütésben ülve Lucy hangosan felolvas nekem, sötét
hajfürtjei lágyan örvénylenek a hátán.
A nap lassan lenyugszik, úgyhogy hamarosan visszaindulunk
a városba. Elkísérem a lakásáig, de nem megyek be, csak
bekukucskálok a folyosóra.
− Bocs, szörnyen nagy a kupi. Mások virágokat gondoznak
vagy a szakállukat, én pedig a könyvkupacaimat − szabadkozik,
és átsandít a válla fölött.
A kis lakásban tényleg mindenütt könyvek tornyosulnak,
mintha Jengázna velük, vagy a saját könyvesboltját készülne
megnyitni.
− Mikor van a szülinapod? − kérdezem, mert észreveszem az
egyik szekrény felső részére ragasztott szülinapi
üdvözlőlapokat.
− Májusban.
− Májusban? Akkor hogyhogy még mindig kint vannak a
lapok? Azt hittem, mondjuk a múlt héten volt.
− Nem, csak arra gondoltam, olyan szomorú, hogy pár nap
után mindig leszedjük a lapokat. Szóval megtartom a következő
szülinapomig, és akkor kicserélem az újakra.
Én máris a táskám mélyére süllyesztettem a szüleimtől kapott
focis képeslapot.
 Tovább cseverészünk az ajtóban, nekem pedig végig azon jár
az eszem, hogy megcsókoljam-e.
− Tökéletes nap volt − mondja mosolyogva.
− Szerintem is. Nagyszerű volt.
Borzasztóan szeretném megcsókolni, de nem merem,
úgyhogy csak egy öleléssel búcsúzom tőle. Amikor elengedjük
egymást, a pillantásunk összekapcsolódik, ám végül elfordulok,
és kilépek a fényes párizsi éjszakába. Hogy aztán egész este
átkozzam magam a gyávaságomért.
 33.

− Mi a fenét kerestek itt? − szakad ki belőlem, amikor

kinyitom a hotelszobám ajtaját.
Bárkire előbb számítottam volna, mint rájuk.
− A pénzünket akarjuk.
− Hagyd abba, Jake! − Jessie odébb taszítja, és szorosan átölel.
− Bocs, Josh, ne is törődj vele. Segíteni jöttünk.
− Nem hiszem el, hogy itt vagytok Párizsban! Gyertek be! − A
szobám szerencsére üres, a hálótársaim nappal mindig
lelépnek. − Meddig maradtok?
− Ne aggódj, nem tesszük tönkre a párizsi románcodat.
Nekem holnap vissza kell mennem a suliba, és mivel a hotel
valószínűleg porig égne Jake nélkül, csak egy napra jöttünk. Az
utad felbátorított minket, hogy csináljunk valami őrültséget, és
voltak olcsó járatok, szóval... itt vagyunk.
− Ez nagyon kedves tőletek, de tényleg nem kellett volna.
− Josh, ne viccelj, szükséged van ránk! Nem hagyhatjuk, hogy
elszúrd a dolgot most, hogy végre megtaláltad, akit kerestél.
− Kösz, hogy így hisztek bennem!
− Végtére is a Napraforgós Lányra is a mi segítségünkkel
bukkantál rá.
− Lucy − javítom ki Jake-et.
− Bocs, Lucy.
− Egyébként igazatok van. Elég extravagáns megoldást
választottatok, de nagyon hálás vagyok azért, amit tettetek. És el
sem tudom hinni, hogy itt vagytok!
Bár kissé aggaszt, hogy a hotel nem lehet túl biztonságos, ha
két idegen simán besétálhat az egyik szobába.
 − Remélem, nem kavartunk bele a terveidbe −
aggodalmaskodik Jessie.
− Egyáltalán nem. Este találkozunk Lucyval, és csak annyit
terveztünk, hogy csinálunk valamit, miután végzett.
− Akkor nem is lehetne jobb az időzítés! Szükséged van ránk
ahhoz, hogy rendesen megtervezhesd a találkozót. Kezdetnek
máris szólok, hogy vidd magaddal a tárcádat! − csúfolódik Jake,
miközben kibújik a kabátjából, és az alsó ágyra dobja.
Meddig fogja még emlegetni ezt?
− Nos, milyen különlegességet tervezel ma estére? − kérdi
Jessie sürgetően.
− Van pár ötletem, de inkább menjünk innen, és beszéljük
meg valahol máshol − vetem fel. Végtére is Párizs tele van
gyönyörű helyekkel, semmi értelme ebben a lepukkant
szobában rostokolnunk.
− Jól hangzik, hol?
− Nekem bármi jó. Egy napra jöttetek Párizsba, döntsetek ti!
Fél órával később már a Sacre Coeur lépcsőjén üldögélünk sok
száz turista társaságában, és crépes-et, vagyis francia
palacsintát falatozunk. Közben az előttünk hullámzó
embertömeget bámuljuk: szinte mindenki megáll egy pillanatra,
hogy fotózkodjon egyet a híres templom előtt. Az ég vakítóan
kék ma, úgyhogy még filterre sem lesz szükségük.
− Miért nem jövünk ide gyakrabban? Csodálatos hely! Csak
üldögélünk, eszünk, nézelődünk... − jegyzi meg Jessie,
pillanatnyi szünetet tartva a Lucyról való faggatózásban.
− Gondolj csak bele: amint a vetélkedő adásba kerül, soha
többé nem tehetjük ezt. A rajongók folyton a sarkunkban
lesznek − feleli Jake.
− Igen, Jake, szerintem is reális, hogy ilyen gondjaink lesznek,
szóval élvezzétek ki a hétköznapi életmódot, mielőtt
megrohannának fotókért és autogramért! − vágja rá Jessie, majd
mindketten elnevetjük magunkat.
 Előttünk, a kőlépcső alján egy akusztikus gitárral
felszerelkezett olasz utcazenész játszani kezdi a Volare című
dalt. A turisták felkapják a fejüket, és ringatózni kezdenek az
ismerős dallamra.
− Egyébként hogy van Jeremy, rábíztad valakire? − kérdem,
amikor a zenész befejezi a dalt, én pedig bekapom a
palacsintám utolsó falatkáját. Szegény nyulat folyton ide-oda
cipeljük.
− Azt hittem, csak viccelsz, amikor azt mondtad, hogy
válogatós. Istenem, én mindig abban voltam, hogy a nyulak
bármit megesznek. ez bezzeg nem. Amúgy tök jól van, Izzi és
Bethan vigyáz rá.
Vajon mennyire megbízhatóak Jessie lakótársai?
Pár svájcisapkás rendőr lépdel fel a lépcsőn pisztollyal a
kezükben, én pedig oldalra dőlök, hogy elengedjem őket.
Közben a turisták egy része lefelé áramlik, hogy CD-t vegyen az
utcazenésztől, aki szemmel láthatóan jól ismeri a közönségét,
mert egy vagyont szed össze a lemezekből. Főleg akkor kap
nagy ovációt, amikor megváltoztatja a No women, no
cry szövegét, és azt énekli: „Emlékszem, amikor a Sacre Coeur
lépcsőjén ültünk.” Jake nem tudja megállni, és csatlakozik a
kórushoz.
− Még mindig nem tudom elhinni, milyen körmönfontan
szervezted meg a találkozást a Napraforgók előtt. Tudod,
tényleg azt hittem, te fogsz várni ott.
− Igen, igazság szerint büszke is vagyok magamra. Bár
láthattam volna az arcodat, amikor Lucy megjelent! Tényleg
olyan szuper, mint ahogy emlékeztél rá?
− Csodálatos módon igen. Olyan könnyű beszélgetni vele, és
tényleg nagyon jól kijövünk egymással. Imádom, hogy annyi
menő dolgot csinált már, tegnap például elmesélte, milyen volt
delfinekkel úszni az óceánban, és hogy minden vágya utazgatni
és világot látni.
 − Ezt utálnád. Még a medence egyik végéből sem tudsz eljutni
a másikba, nemhogy az óceánban úszkálni.
− Nagyon vicces, de érted, mire gondolok. Egyszerűen
passzolunk egymáshoz.
− Azt elhiszem. Mióta találkoztál vele, nem is hallottunk
rólad.
− Tudom, és bocs, de anya megállás nélkül hívogat, és még őt
se tudtam visszahívni.
− Csak vicceltem. Tényleg nagyon örülünk, hogy megtaláltad,
és újra boldog vagy. Ugye, Jake? − böki oldalba a barátunkat,
akit sokkal jobban érdekel a palacsintája és a zene, mint mi.
− Igen, persze. És mikor ismerhetjük meg ezt a titokzatos
lányt, mi? -kérdi kissé izgatottabban.
− Remélem, hamarosan. De eszetekbe se jusson betolakodni a
ma esti randinkba.
− Nem fogunk, ígérjük! Ha nem hiszed, nézd meg a
repülőjegyünket -jelenti ki Jessie bátorítóan. − És te mikor jössz
vissza? Lassan elfogy a pénzed, nem?
− Nem, mert tegnap eladtam Jade jegygyűrűjét − közlöm a
bombasztikus hírt.
− Eladtad?
− Nos, ami azt illeti, már Amszterdamban elég rosszul álltam,
szóval jó volt, hogy elhoztam a gyűrűt szükség esetére...
− Mármint, ha megint meg akarnál kérni valakit?
− Fergeteges, Jake, de nem. Arra az esetre, ha pénzre volna
szükségem. Amikor megtaláltam Lucyt, úgy éreztem, itt az idő,
és beadtam a gyűrűt egy zálogházba. A pénzből még pár napig
kihúzhatom a luxushotelemben.
Egy karikaturista jön arra, és megkérdi, nem akarjuk-e, hogy
lerajzoljon. Jake tűzbe jön az ötlettől, de végül rájövünk, hogy a
rajz nem lenne túl hízelgő, tekintve, hogy csupa Nutella a
képünk.
 − De most már ne csak rólam beszéljünk. Ti mit csináltatok az
elmúlt egy hétben? Ki volt az a pasi, aki felvette a telefont,
amikor legutóbb hívtalak? Mr. Senki?
Jessie fülig pirul.
− Szóval nem is tudsz a személyi edzőről? − Jake izgalmában
ugrik egyet.
− Akkor innen volt ismerős a hangja! − Bevillan a kép, ahogy
Adam ott áll mellettem, miközben én azért küzdök, hogy képes
legyek megcsinálni egyetlen fekvőtámaszt. − Szóval ti most
együtt vagytok? Mikor történt?
− Azt hiszem, igen, együtt.
− Ne légy ilyen szégyenlős, már év eleje óta flörtölsz vele!
− Mi? Már azelőtt is, hogy edzőterembe kezdtem járni?
− „Járni?” Arra az egy alkalomra gondolsz?
− Eszemben sincs visszamenni azok után, hogy kirúgtak az
óráról. Az aztán meleg helyzet volt.
− Mert több időt töltöttél az edzőzenéd kiválasztásával, mint
magával az edzéssel.
− Te csak ne válts témát. Hogy sikerült titokban tartanod? És
miért nem mondtad el?
− Mert akkor kezdtünk találkozgatni, amikor szakítottál Jade-
del, és amúgy sem akartam nagy ügyet csinálni belőle.
Különösen, mivel Jake folyton a kapcsolatával hencegett...
− Na, én nem hencegtem!
− Aztán meg egyszerűen csak nem akartam elkiabálni.
Nagyon lassan haladunk, és igazából még hivatalosnak sem
lehet nevezni, de igen, jól alakulnak a dolgok.
Közelebb kell hajolnom hozzá, hogy halljam, amit mond, mert
a turisták épp hangosan megtapsolják az utcazenész La Bamba-
előadását. Olyan hévvel muzsikál, mintha a glastonburyi
fesztiválra készülne.
 − Szóval csak azért futottad le a maratont, hogy többet láthasd
Adamet az edzőteremben?
− Nos, nem fogok hazudni. jelentett némi extra motivációt.
− Azt hittem, a szegény gyerekeknek akarsz pénzt gyűjteni,
pedig csak egy pasiról szólt az egész! Hihetetlen! − cukkolom. −
És veled mi van, Jake? Mikor kéred meg Jake kezét? Neked is
eladhattam volna a gyűrűmet.
− Erről még nincs szó, de minden csodálatos. Tényleg nagyon
szeretünk együtt lenni, és nem is tudom, nagy hülyeség azt
mondani, hogy úgy érzem, ő az igazi? Te jó ég, úgy beszélek,
mint te.
− Milyen boldogok vagyunk mindannyian! − Jessie két
karjával magához húz minket, miközben áhítatosan bámuljuk a
párizsi égboltot, az utcazenészt és a világ minden tájáról
összegyűlt turisták százait, akik mind együtt éneklik az
Imagine-t.
− Őrület, nem? Hogy mit meg nem tesz az ember a
szerelemért. Én beutaztam Európát, Jessie lefutotta a maratont,
te meg vegán lettél -mondom Jake-nek, aki épp az utolsó falat
palacsintát tömi a szájába.
− Ó, a francba, ne mondjátok el Jake-nek, hogy palacsintát
ettem. Ami Párizsban történik, annak Párizsban a helye, nem
igaz?
 34.

− Hová megyünk?
− Meglepetés. Mindjárt meglátod − mondom, miközben
végigvezetem Lucyt Párizs sötét, lámpafényes utcáin. A sárga
fény tócsákba gyűlik a macskaköveken. A korábbi napsütést
nemrég eső váltotta fel. − De ne izgulj túlságosan, nem temetőbe
viszlek.
− Most, hogy így kiöltöztem, remélem is!
Nem hittem volna, hogy a külseje még a tegnapit is képes
felülmúlni, de ez a helyzet. A farmert fekete, hosszú ujjú ruhára
cserélte, és mindössze egy leheletnyi sminkkel hangsúlyozta
gyönyörű szemét és telt ajkát. A nyakán és a csuklóján elegáns
ezüst ékszerek díszelegnek. Én meg csak azért festek némileg
szalonképesen, mert Jessie szerencsére hozott nekem néhány
tiszta ruhadarabot.
Fölé tartom az esernyőt, hogy védjem a szitáló esőtől. Magas
sarkú cipőjében megbotlik a macskaköveken, én pedig
ösztönösen elkapom a kezét. Felpillant, elmosolyodik, és
összefűzi gyűrűkkel díszített ujjait az enyémekkel.
− Ma reggel azon tűnődtem, vajon miért küldte el neked a
barátod az Insta-oldalunkat.
Csak nemrég jutott eszembe, hogy ennek valójában nincs túl
sok értelme.
− Mire gondolsz?
− A múltkor azt mondtad, egy barátod találta meg az oldalt.
Honnan tudta, hogy rólad van szó? Beszéltél neki a
találkozásunkról?
− Talán igen. Talán én is szerettelek volna megtalálni − feleli
fülig pirulva.
 − De azért ne bízd el magad, oké?
− Nem fogom. Csak örülök, hogy te is úgy éreztél, ahogy én.
− Csak az volt a baj, hogy nem volt min elindulnom. Miután
elváltunk, rájöttem, hogy kizárólag rólam és a művészetről
beszélgettünk, és nem jutott eszembe semmi más veled
kapcsolatban, csak hogy a Jessie nevű barátod indult a
maratonon. Még a futók listáját is átnéztem, de sehogy sem
találtam kapcsolatot veled.
− Őrület, nem? Még akkor is nehéz megtalálni valakit, ha
tudod a nevét, ha meg nem, akkor végképp.
− De végül mégis megtaláltuk egymást − szorítja meg a kezem.
A karkötője a csuklómhoz préselődik.
A telefonom rezegni kezd a zsebemben, de nem akarom, hogy
bármi is elrontsa a pillanatot, miközben átvágunk a folyón a
jobb part felé. Az esős idő ellenére az utcák dugig vannak kéz a
kézben sétáló párokkal. A jobb oldalunkon, a Tuileires Garden
fáinak lombján át feltűnik a nagy óriáskerék.
− Tudtad, hogy az első óriáskereket Chicagóban építették
a világkiállításra, épp azért, hogy felülmúlják az előző évben
bemutatott Eiffel-tornyot? − dobom be az egyik infót, amire
emlékszem a tévéműsorból.
− Ugye nem az óriáskerék a meglepetés? Eszedbe ne jusson
megkérni a kezem! − vágja rá Lucy tréfálkozva.
− Dehogy, ne aggódj. Egy életre elegem van az
óriáskerekekből − felelem, mire biztatóan megsimogatja a
kezem.
− Gyerünk, mondd el, hová viszel! Vagy legalább adj valami
támpontot!
− Tényleg el akarod rontani a meglepetést?
− Igen! Mondd el!
− Oké, szóval több lehetőség is eszembe jutott, aztán Jake és
Jessie segített kiválasztani a megfelelőt.
 − Még mindig nem hiszem el, hogy csak úgy átugrottak
hozzád. Ez annyira jó fej dolog! Bár maradhattak volna még,
hogy találkozhassunk!
− Biztos hamarosan megismered őket. Szóval végül két
lehetőség között ingadoztunk, úgyhogy nyilván feldobtam az
érmét...
− Feldobtál egy érmét, hogy eldöntsd, hova viszel randizni? Jól
van, érdekes megoldás.
Miért mondtam ezt?
Talán mégis el kéne mesélnem neki? Hiszen egyedül Jake
mondta, hogy ne említsem.
− Igen, erről már egy ideje akartam beszélni neked. Bár elég
hosszú történet.
− Mondd csak − mosolyodik el, miközben továbbhaladunk a
folyó mentén, az esernyők tengerében.
− Alapvetően annyi, hogy év eleje óta mindig magamnál
hordok egy bizonyos érmét, amit feldobok, ha döntést kell
hoznom, és azt teszem, amit tanácsol.
− Komolyan beszélsz? Tényleg nem tudom, viccelsz-e.
− Igen, ez egyfajta újévi fogadalom volt. Akkoriban úgy
éreztem, fogalmam sincs, merre tart az életem, nem tudtam,
melyik döntés lenne a megfelelő, és az addigi döntéseim nem
igazán vezettek jóra, úgyhogy beugrott ez az ötlet.
− Oké, tehát minden döntés előtt feldobod az érmét?
− Hát, eleinte mindegyik előtt feldobtam, mármint tényleg
minden egyes döntés előtt. Hogy melyik zoknit vegyem fel, mit
egyek, mit nézzek a tévében, de pár hónapon belül aztán ez már
csak néhány kérdésre korlátozódott egy nap, a legnagyobb
döntésekre.
− És tényleg egész évben ezt csináltad? − kérdi Lucy
kíváncsian.
 − Igen. Először csak pár napig, közvetlenül a Jade-del
történtek után. A nagypapám feldobott egy érmét egy
döntéshez, ebből jött az ötlet, most pedig itt vagyok, hónapokkal
a fogadalmam után, és még mindig csinálom.
− Egyre furább vagy, tudod? − mondja nevetve, miközben
egymáshoz bújunk az esernyő alatt.
Tovább andalgunk a folyóparton, és csodáljuk Párizst, amely
még esőben is gyönyörű.
− Kérdeznék valamit: arról is az érme döntött, hogy elindulj-e
megkeresni engem? − szólal meg egy idő után.
− Igazság szerint igen. És jó, hogy az igen jött ki, ugye? −
vágom rá nevetve. Ám ő nem reagál, nekem pedig csak most
esik le, hogy hangzik, amit mondtam. − Nyilván amúgy is meg
akartalak keresni, de... az anyám össze akart hozni egy csajjal,
egy régi családi baráttal, ami katasztrofálisan sikerült, és utána
dobtam fel az érmét, hogy akkor tényleg elinduljak-e utánad.
Lucy még mindig hallgat, láthatóan igyekszik feldolgozni a
szavaimat. Úgy érzem, mintha egyre rontanék a helyzeten.
− Nem úgy értettem. ez nem hangzott túl jól − ismét
felnevetek, ezúttal feszültebben. − Nézd, anyám már
gyerekkoromtól kezdve össze akart boronálni Elizabethtel,
aztán elmentünk hozzájuk, és egyszer csak megláttam azokat a
meztelen képeket, amiket festett. és rájöttem,
mennyire vonzódom hozzád, úgyhogy feldobtam az érmét. nem
tudtam, hogy ilyen jól fog elsülni a dolog.
Dugulj már el, Josh!
Lucy elengedi a kezem.
− Szóval, ha az érme azt mondta volna, hogy ne gyere el, nem
is lennél itt?
− Igazából gőzöm sincs, mit csináltam volna. − dadogom.
− Josh, neked ez az egész csak játék? Miért történik ez velem
állandóan? -kérdi kétségbeesetten, és az égre emeli a tekintetét.
Eszembe jut, amit a temetőben mesélt az exéről, aki nem tudta
eldönteni, vele akar-e lenni.
− Egyáltalán nem játék, komolyan mondom. − Meg akarom
érinteni a karját, de összerezzen, és kilép az esernyő alól. −
Elázol.
Nem tudom, mit mondhatnék. Egyetlen szó sem jut eszembe.
Lucy összeráncolja a homlokát, és hitetlenkedve megrázza a
fejét.
− Ne haragudj, de szerintem ez az egész nagy hiba volt.
Hiszen alig ismerlek, erre kéz a kézben sétálgatunk Párizs
utcáin, mintha a sors egymásnak szánt volna minket. Talán
megint csak hagytam, hogy elsodorjanak az események.
− Nem beszélhetnénk meg ezt? Kérlek!
− Nem, most biztosan nem, Josh. Bocs, de semmi kedvem
beszélgetni. Meglehet, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint
gondolom, de jelenleg egy címeres ökörnek érzem magam.
Képtelen rám nézni, igyekszik kipislogni szeméből a
könnyeket. Borzalmasan érzem magam. Tehetetlennek.
Hogy cseszhettem el ennyire?
Josh, te idióta!
− Ne haragudj, kérlek, gyere vissza hozzám! Nem úgy van,
ahogy gondolod − szólok utána, amikor ellép tőlem az ide-oda
cikázó járókelők tömegében.
Leeresztem az esernyőt, és utána akarok nyúlni, de nem érem
el.
− Elnézést, excusez-moi! − hadarom, miközben
kétségbeesetten igyekszem kikerülni egy négytagú családot.
Az esernyőrengetegtől alig látok valamit, és szinte mozdulni
sem tudok. Mire kitörlöm a vizet a szememből, Lucy már eltűnt.
Lázasan kerülgetem az embereket, és ide-oda kapkodom a
fejem. Ugyanaz az érzés fog el, mint amikor a maraton után
elveszítettem, de ez most az én hibám.
 Eloldalazok egy pár mellett, és nem veszem észre a felém
száguldó biciklist. És ő sem engem.
A következő pillanatban egyszerűen belém rohan, én pedig
tehetetlenül a nedves aszfaltra zuhanok. Ahogy a kemény
talajnak ütközöm, a telefonom és az érme kicsúszik a
zsebemből.
A fenébe.
Felkiáltok a fájdalomtól, bár szerencsére nem érzem, hogy
bármim is eltört volna. Páran körém gyűlnek, hogy lássák,
rendben vagyok-e, a biciklis meg nem győz bocsánatot kérni,
miközben óvatosan talpra segít.
Lehajolok, és felszedem az aszfalton heverő értékeimet, bár
már ettől az egyszerű mozdulattól is fájdalmasan lüktet a
bordám. Ráadásul rövidesen felfedezem, hogy a telefonom
képernyője totálisan összetört.
Egy pillanatra kihagy a szívverésem, miközben megnyomok
egy gombot a telefonon, hogy lássam, csak felületi kár esett-e
rajta, vagy komolyabb. A képernyőn megjelenik a tucatnyi
üzenet és nem fogadott hívás az elmúlt pár napból. Mind
anyától érkezett. Gyorsan átfutom a legfelsőt: rövid
és közömbös.
És ebben a pillanatban tényleg szinte megáll a szívem.
„Nagyapa kórházban van. Azonnal gyere.”
 35.

Nagy nehezen eltántorgok a baleset helyszínéről, és

visszahívom anyát. Közli, hogy nagyapa kilátásai nem túl jók,
úgyhogy haza kell mennem, amilyen hamar csak lehet. Nincs
időm Lucy után eredni, hogy megpróbáljam jóvátenni, ami
történt.
Gyorsabban hagyom el Párizst, mint ahogy a könnycseppek
legördülnek az arcomon.
Maga az utazás homályba vész. A hotelben összekapkodom a
holmimat, kijelentkezem, és veszek egy jegyet az utolsó járatra
a Charles de Gaulle reptérről. Állítólag ez Franciaország
legforgalmasabb repülőtere, de este tízkor szinte teljesen üres.
Csak a takarítónők járkálnak az épületben, az üzletek zárva
vannak. Egy négytagú család mellett ülök, mindannyian
Miki egér-füleket viselnek, a két gyerek elbóbiskol várakozás
közben. Nem gondoltam, hogy már másnap követni fogom Jake-
et és Jessie-t Bristolba. Amikor megkérdezték, meddig maradok
még, pár óránál többet reméltem.
− Mesdames et messieurs... − hallatszik tompán és franciául
a hangosbemondóból.
Megvárom az angol verziót, de mivel a körülöttem ülők egy
emberként nyögnek fel, sejtem, mi következik.
− Hölgyeim és uraim, az easyJet EZY6224-es, Bristol felé
közlekedő járata előreláthatóan negyvenöt perces késéssel
indul. Kérjük, figyeljék a képernyőkön a további információkat.
Nem. Nem. Nem. Nem. Hát nem értik, hogy most rögtön haza
kell jutnom?
Felpattanok, és járkálni kezdek a terminálban. Egy
alkalmazott épp most húzza le a fémredőnyt az utolsó nyitva
tartó üzlet ajtaján. A vámmentes boltnál megpillantom a
Toblerone reklámját, és hirtelen ezernyi emlék rohan meg. Ez a
nagyapa kedvenc csokija, amiből mindig rejtegetett egy darabot
a karosszéke jobb oldalán, és megosztotta velem is: ha senki
sem figyelt, letört nekem egy kis háromszöget.
Az elmém videólejátszó módjára visszateker, és vetíteni kezdi
a gyerekkorom aprócska, boldog pillanatait. Azt a rengeteg
mókát, amikor nagyapával bolond módra golfoztunk a Weston-
Super-Mare-ben, érméket dobáltunk a clevedoni nyerőgépekbe,
az elgurult focilabdámat kerestük a helyi parkban, vagy amikor
a nadrágunk az átizzadt ülésekhez ragadt a megyei
krikettpályán. Látom, ahogy a patakba ugrik, hogy megmentse
az elszabadult horgászbotomat. A képzeletbeli videó folyton
ugyanazon a képkockán áll meg: az arcán, ahogy mosolyogva,
nevetve néz rám. Nem tudom elképzelni, hogy soha többé ne
lássam ezt az arcot, hogy ne beszélhessek vele. A legjobban az
fáj, hogy bármi is lesz belőlem, azt ő már nem fogja látni.
− Elnézést, beszél angolul? − sietek oda a nőhöz, aki a bolt
bezárásával foglalatoskodik.
− Egy kicsit − feleli. A redőnyt már félig leeresztette.
− Tudom, hogy már bezártak, de van rá esély, hogy még
kaphassak egy Tobleronét?
− Sajnálom, az üzlet zárva van − vágja rá szűkszavúan.
− Kérem! Itt a pénz − sietve előkotrok a zsebemből egy
öteurós bankjegyet, és a nő kezébe nyomom. − A
nagypapámnak lenne. Kórházban van, most indulok hozzá.
− Jól van, tessék!
Nem hiszem, hogy felfogja a helyzet súlyát, de nagyon
szeretne már bezárni, úgyhogy elteszi a pénzt, és ad egy szelet
csokit.
A Toblerone-nal a kezemben odamegyek az egyik járatjelző
táblához, hátha jó híreket látok rajta, de csak hiú ábránd.
Már egy óra késést írnak.
 Hogyhogy egyre több? Hátrafelé megy a gép?
Előhúzom a telefonomat, hátha anya írt azóta, de semmi.
Ez jó hír?
Vagy rossz?
Átfut a fejemen, hogy felhívom, de nem akarom zavarni, és
különben sem biztos, hogy tudni akarom a választ. Inkább
végigpörgetem a híváslistát, és rányomok Lucy nevére.
Bocsánatot akarok kérni, megmagyarázni, miért tűnök el ilyen
hirtelen, de leginkább csak azért hívom, hogy halljam a hangját.
Ám rögtön az üzenetrögzítő kapcsol be. Vagy nincs nála a
telefonja, vagy... letiltotta a számomat. Akárhogy is, egyértelmű,
hogy nem akar beszélni velem.
Két órával később végre felszállhatunk a gépre. A repülőút
kész örökkévalóság. Többször is turbulenciába kerülünk, a
repülőgép összevissza kacsázik és bukfencezik a levegőben, a
légiutas-kísérők esnek-kelnek. Az ülés karfájába kapaszkodva
igyekszem visszafojtani a könnyeimet, a többi utas biztos azt
hiszi, a repülés visel meg ennyire. Szerencsére a
legtöbben átalusszák az egészet, én viszont összevissza
ficánkolok, és míg le nem szállunk Bristolban, újra átrágom
magam az elmúlt egy hét minden eseményén. Az izgalmas
napok Münchenben, a kétségbeesett
keresgélés Amszterdamban, az autóút Jesusszal, az öröm,
amikor végre megtaláltam Lucyt... most pedig nagyapa.
Miután leszállunk, végigsprintelek a terminálon, hál'
istennek, nem szőröznek az útlevelemmel. A nő szinte rá se néz
a fényképemre, már int is, hogy mehetek.
Továbbsietek, mellettem a legkülönfélébb helyekről hazatérő
álmos turisták lézengenek. A terminálból kilépve a szokásos
látvány fogad, a várakozók és a fuvarra leső taxisok hosszú
sora. Megpillantok egy idős férfit, és bár egyáltalán nem
hasonlít nagyapára, alig bírom visszatartani a könnyeimet.
Jobbra nézek, az indulási oldal felé, ahol majdnem egy
héttel ezelőtt Jake-kel és Jessie-vel várakoztunk. Mintha ezer
éve lett volna.
Annyi minden megváltozott ilyen rövid idő alatt. Miért hittem
egy percig is, hogy jó ötlet ez az utazás? Miért hallgattam arra a
hülye érmére?
Kilépek ugyanazon a forgóajtón, amivel ez az egész
elkezdődött, és megérkezem a csillagtalan, hűvös bristoli
éjszakába. Az órámat már visszaállítottam a helyi időre, egy
órával korábbra, és most azt kívánom, bár az időt is
visszaforgathatnám.
Meglátom anya kocsiját a gyorsparkolóban. Ilyenkor este ez a
hely is csendes, csak pár autó áll mellette.
Bedobom a hátizsákom a hátsó ülésre, és kinyitom az
anyósülés ajtaját. Anya rögtön a kezem után kap, a szeme vörös
a sírástól, a tekintetében fájdalom ül.
− Sajnálom, Josh...
És mintha ezen a ponton lecsavarnák a hangerőt, egy szót
sem hallok többé.
Emlékszem, régen olvastam egy cikket, amely szerint a
gyerekek mintegy tizenkétezer halálesetet látnak a tévében
tizenkét éves korukig.
Felkészítenek bennünket a halálra. Immunissá válunk rá.
De amikor Bambi meghal a képernyőn, az egészen más, mint
valóban szembesülni a halállal. Össze sem lehet hasonlítani.
Képtelen vagyok megszólalni. Csak ülünk csendben, míg az
utolsó nyaralók is elhúznak az autójukkal, és teljesen magunkra
maradunk. Már senki sincs a parkolóban rajtunk kívül.
Nem sírok. Fogalmam sincs, mit kéne éreznem.
Megbénultam.
− Nem akartam sms-ben közölni, de nem vetted fel a telefont
− mondja anyám szinte csak magának. − Egész nap próbáltalak
elérni.
 − Tudom, nagyon sajnálom. Némára állítottam a telefont, és
később vissza akartalak hívni − hazudom, aztán rájövök, hogy
ha a mennyország tényleg létezik, és nagyapa már úton van
oda, az első, amit látott, az volt, hogy megbántottam Lucyt, a
második pedig, hogy most is hazudok.
− Az egész olyan gyorsan történt. Nagyapa már... bocsánat,
szóval már beteg volt egy ideje. Rák. de egy szót sem szólt
senkinek, titokban tartotta - mondja anyám beletörődő
nyugalommal.
Eszembe jutnak az utolsó találkozásaink nagyapával. Bár ne
lettem volna ennyire önző! Csak a saját problémáimmal voltam
elfoglalva, és ügyet se vetettem az övéire. Szörnyen érzem
magam, hogy nem hívtam vissza, amikor boldog szülinapot
akart kívánni nekem.
A szülinapom. Elpuskáztam az utolsó esélyt, hogy beszéljek
vele. És most már vége. Örökre.
− Jól vagy, Josh? Olyan csendes vagy. Hogy érzed magad?
Milyen volt az utad? − próbál témát váltani anya, hogy egy kicsit
vidámabb hangulatba kerüljünk. Nem tudhatja, hogy megint
milyen érzékeny pontra tapint.
− Jó volt, köszönöm − újabb hazugság.
Nem akarok a történtekről beszélni.
Nem akarom terhelni vele, és én sem akarok rágondolni.
Főleg most nem. Még nem.
Bűnösnek érzem magam amiatt, hogy nagyapa meghalt,
nekem pedig még mindig Lucy jár a fejemben. Utálom, hogy
nem tudok másra gondolni, pedig nem erre kéne
koncentrálnom. Olyan érzés, mintha a Lucyval
kapcsolatos emlékeket rávettem volna nagyapa
videókazettájára.
− Nézd csak, ki az − szólal meg anya izgatottan,
félbeszakítva gondolataimat.
 Nem tudom, mire gondol. Lemaradtam valamiről? Senkit sem
látok.
− Ki? − kérdem zavartan.
− Nagyapa.
Ó, te jó ég, elment az esze.
Már megint csak magammal voltam elfoglalva, és bele sem
gondoltam, ő mit érezhet.
− Hogyhogy nagyapa? Jól vagy?
− A galamb. azt hiszem, nagyapa galambként tért vissza −
mutat egy tépett, kövér galambra, amely az autó mellett biceg
az aszfalton, kissé megzavarodva a repülőtér vakító fényeitől.
Nem szólok semmit, hagyom, hogy folytassa.
− Tudom, hogy őrülten hangzik, de amikor elindultam a
kórháztól, szintén leszállt egy galamb a kocsira, és csak nézett
rám. Most pedig megint itt van. Szerintem követ engem.
− Tényleg kicsit őrülten hangzik, anya − felelem, és
igyekszem együttérzőnek mutatkozni.
− Amíg vártalak, felhívtam Grahamet, és szerinte is
lehetséges, hogy ő az. Elvileg bármilyen állat lehet belőled a
halálod után − folytatja szinte védekezően.
− Ha galambként tér vissza, az nem azt jelentené, hogy valami
rosszat tett az életében? Ez mégis csak egy alsóbb szint, mint az
emberi létforma -szakítom félbe.
− Graham szerint lehet, hogy ez a test csak ideiglenes
számára, és majd továbbáll egy másik testbe, akár többször is,
míg nem talál egyet, amiben jól érzi magát.
Gondolom, Graham odavolt az örömtől, hogy az éjszaka
közepén zaklatják holmi galambok miatt.
− Szerinted milyen testnek örülne?
− Nem is tudom, talán egy pandáénak. Vagy egy
jegesmedvéének.
 Ismét hallgatunk. Anya a galambot bámulja, én pedig
elképzelem, hogy nagyapából jegesmedve lesz.
− És te mi lennél? − fordulok anya felé.
− Nem tudom, de a nagymamáddal kötöttünk egy egyezséget.
Ha van valami a halál után, akkor az, aki előbb hal meg, küld
egy jelet a másiknak.
− Mire gondolsz? Hogy egy bizonyos időpontban fel-le
kapcsolgatjátok a villanyt?
− Erről nem beszélhetek, butus, ez a kettőnk titka.
Ha a kereszténységről csak annyit tudok, hogy konfirmálni
kell, a reinkarnációról még ennyit sem. Nagyapa még csak
nemrég halt meg, ez az öreg galamb pedig sokkal
elgyötörtebbnek tűnik annál, mintha mondjuk tegnap költözött
volna belé egy új lélek. Nincs erőm ezen gondolkodni.
Miközben mindketten a galambot bámuljuk, és talán arra
várunk, hogy felfedje magát, adjon valami titokzatos jelet,
abbahagyja a burukkolást vagy megszólaljon, hirtelen még egy
galamb száll le mellé. Kisvártatva felröppennek, és olyan
mozdulatokat kezdenek végezni, amik feltételezhetően a
szeretkezés megfelelői a galamboknál. Ha ez tényleg a nagyapa,
elég gyorsan továbblépett.
− Ezt ne mondd el nagyinak − jegyzem meg bágyadtan
tréfálkozva, és megfogom anya kezét. − Hazamehetnénk?
Anya nagy nehezen elfordítja tekintetét a galambokról.
− Igen. Megnéznéd, hogy van-e egy font a kesztyűtartóban?
− Mennyit vártál? − kérdem, miközben apró után kutatok a
CD-k és a csokipapírok között, miközben ő elindul az
elektromos kapuk felé.
− Nem is tudom. Vagy fél órát, azután, ugye, még üldögéltünk
egy kicsit...
− Anya, megnézted a parkolási díjakat?
 A kapu mellett álló kék táblára mered, amelyet több reflektor
is megvilágít.
10 perc − 1 font
10-20 perc − 3 font
20-40 perc − 5 font
40-60 perc − 20 font
1-24 óra − 50 font
Letekeri az ablakot, és az automata képernyőjére mered,
amely éppen most írja ki az árat.
− Ez biztos valami tévedés − mondja.
− Mennyi?
− Ötven font! De hát az lehetetlen! − néz rám döbbenten.
És az anyám, aki végig tartotta magát, miközben közölte
velem nagyapa halálhírét, most hangosan felzokog. Magamhoz
szorítom, és végre én is szabad folyást engedek a könnyeimnek.
 36.

Különös érzés meghívni az embereket valaki temetésére,

akiről már mindenki azt hitte, hogy rég halott.
Ahogy körbetelefonálok, a többséget szemmel láthatóan
sokkal jobban megdöbbenti a tény, hogy nagyapa egy hete még
életben volt, mint az, hogy meghalt. Néhányan arról is meg
vannak győződve, hogy ott voltak a temetésén, Mrs. Biggs
például még a gyászjelentésre is emlékezni vél. Ezért kissé
furcsának tűnik, amikor így folytatja:
− Nagyon fog hiányozni...
Abban viszont igazuk van, hogy nem lehet könnyű nyomon
követni, kinek a temetése következik éppen, mivel szinte
hetente meghal valaki a városban. Mivel Cadburyben az
átlagéletkor hetvennégy év, ha valamiben jók vagyunk, az a
temetkezés. A plébánián tartott piacnapoktól eltekintve
a helyiek leginkább ilyenkor futnak össze, hogy cseverésszenek,
és ingyen teletömjék a hasukat, sokan még csomagolnak is némi
kaját, hogy kihúzzák a következő alkalomig.
Ezzel szemben nekem ez lesz életem első temetése. Amikor
Edward bácsi meghalt, anya úgy vélte, még kicsi vagyok ahhoz,
hogy ott legyek, apa szülei már jóval a születésem előtt
elhunytak, és akkor sem tartottunk szertartást, amikor a halam
kimúlt. Egyszerűen csak lehúztuk a vécén, mivel apám azt
állította, hogy a halak esetében ez a szokás.
A temetés reggelén elfog a pánik, mert nincs egy rendes
fekete öltönyöm sem. Mióta hazajöttem, minden olyan kusza.
Egy csomó időt töltöttem azzal, hogy próbáltam kitalálni, mit
olvassak fel a szertartáson, vagy Lucyt hívogattam, persze
sikertelenül. Végül anya úgy döntött, elhozza nekem nagyapa
egyik öltönyét, amikor elmegy, hogy felvegye a nagyit.
Különös érzés annak a férfinak az öltönyében lenni, akit épp
eltemetünk, különösen, mivel nagyapa alacsonyabb volt nálam.
− Neki már nem lesz rá szüksége − mondja anya, és ezzel nem
tudok vitába szállni.
A fekete limuzin egy órára jön értünk. Kicsit túlzásnak érzem,
tekintve, hogy a templom öt perc sétára van tőlünk, a harangok
hangja is idehallatszik, de anya azzal torkolja le apát, aki szerint
spórolási célból gyalog is mehetnénk, hogy „a hagyomány, az
hagyomány”. Nem csak az első temetésem előtt állok, de az első
limós utazásom előtt is, bár őszintén szólva nem egészen így
képzeltem a dolgot. Apám izeg-mozog a bőrülésen, miközben
próbál jobb minőségű közvetítést találni a CB-rádióján a
BBC Bristol mérkőzéséről. Fülhallgatót nem használ, mert
állítólag egyik sem illik a fülébe, így mindannyian élvezhetjük a
meccset. Egy tízesben fogadott a City győzelmére, és már 1-0-ra
vezetnek. Nincs túl jó kedve amiatt, hogy a temetés ugyanarra a
napra esik, mint a meccs, és annak sem örül, hogy
már megvették nagyapa karácsonyi ajándékát, de elfelejtette
eltenni a blokkot.
Anya ezalatt kifelé bámul az ablakon, a fejét kopogtatja, és azt
figyeli, nem repül-e el mellettünk a galamb. Valamiért arra
számít, hogy nagyapa részt vesz a saját temetésén. Ha tényleg
így alakul, valószínűleg elég csalódott lesz, tekintve, hogy utálta
a templomokat, és az embereket is.
A nagyi alig tud magáról: úgy öltözött fel, mintha egy ascoti
kirándulásra készülne. A kalapja a limuzin plafonját súrolja, a
mosolya pedig olyan széles, mint maga az autó. Mindent
megtesz, hogy elfojtsa valódi érzelmeit. Amikor köhögni kezd, a
szájába dob egy Werther's Original drazsét, én meg rettegni
kezdek, nehogy megfulladjon.
A kezemben gyűrögetem a kinyomtatott beszédemet. Az A4-es
lap mocskos és salátaszerű lesz izzadt tenyeremtől. Befordulunk
a sarkon, megpillantom a halottaskocsit, előtte pedig nagyapa
koporsóját.
 − Jól vagy? − súgom oda nagyinak.
− Persze, Josh. Hát nem gyönyörű ez a sok virág? Mary
fantasztikus munkát végzett... − Elcsuklik a hangja, és gyorsan
letöröl az arcáról egy könnycseppet, mielőtt bárki észrevenné.
− Ha nem gond, kiteszem önöket itt, és a szertartás után
visszajövök -mondja a sofőr.
Az út mindössze két és fél percig tartott.
Lehúzódik a templom elé, megáll a halottaskocsi mögött,
majd továbbmegy, hogy találjon egy parkolóhelyet a sárga
vonalon kívül. Valószínűleg még a házunknál is messzebb tud
csak megállni.
A templom ősrégi és homályos, elég kicsi ahhoz, hogy anyák
napján a gyülekezet tagjai kézen fogva körbevegyék. Furcsa
belegondolni, hogy két héttel ezelőtt még egy temetőben
sétáltam Lucyval, most pedig egy temetésen vagyok.
Elhúzzuk a reteszt a fakapun, és a templom felé indulunk, én
pedig észreveszem a kert sarkában álló friss földhányást.
Nagyapa sírköve csak pár hét múlva készül el, de a helye már
megvan a családi parcellában, csupa olyan rokon mellett, akiket
nem ismertem.
Mély levegőt veszek, majd lassan kifújom.
A gödröt látva hirtelen belém hasít, mi is ez az egész. Nagyi
kezéért nyúlok és megszorítom: nekem legalább olyan nagy
szükségem van erre, mint neki.
Bár alig ismerte nagyapát, Madeleine gyökeret vert a
templomajtóban, és mindenkinek nyomtatványokat osztogat. A
polgármesterség mellett nyilván ő a templom felügyelője is.
Néhány lassúbb vendég még most botorkál befelé a botjára
támaszkodva, de nem meglepő módon csak Beryl és Desmond
megjelenése okoz némi fennakadást.
− Nem tudjuk behozni a templomba Beryl kerekesszékét −
magyarázza Madeleine halkan, miközben figyeljük, ahogy
Desmond újra és újra nekitolja a küszöbnek a széket,
bosszankodva, amiért nem megy át rajta, Beryl pedig fel-alá
pattog a helyén.
− Nincs rámpa? − kérdi anya.
− Nem találjuk, Beryl pedig azt mondja, nem bír felállni a
székből − vonja fel a szemöldökét Madeleine.
Persze mind tudjuk, hogy Berylnek az égvilágon semmi baja.
− Gary, kérd meg a halottkísérőket, hogy segítsenek átemelni
a széket -rendelkezik anyám, apa pedig elsiet, de közben még
mindig a füléhez szorítja a rádiót.
Már csak ez hiányzott. A szertartás bármelyik pillanatban
elkezdődhet, és azt akarom, hogy minden tökéletesen alakuljon,
hiszen anya olyan sokat dolgozott rajta... de főként nagyapa
miatt.
− Hogy vagy, Beryl? − kérdezi a nagyi óvatlanul.
− Rosszul. Azt hiszem, én is rákos vagyok.
Most komolyan?
Mielőtt még további betegségeket fedezne fel magán, vagy
igazán megharagudhatnék, amiért tönkreteszi a napot, apa
visszatér a halottkísérőkkel. A férfiak úgy viszik be a
templomba Berylt, mintha egy szedánban ülne. Tényleg nem
voltam eddig egy temetésen sem, de szerintem vannak ennél
normálisabbak is.
Mind követjük őket, a kilencvenegy éves Doris pedig játszani
kezdi az Abide With Me-t.
Hamis és ritmustalan; nagyapa kiváló zongorista volt, ha már
eltemették volna, forogna a sírjában. Félig-meddig arra
számítottam, hogy anya galambokkal díszíti a templom belsejét,
de az egyetlen dísz nagyapa bekeretezett fotója, nehogy a
gyülekezet elfelejtse, kinek a temetésére jöttek. A fotót én
csináltam nagyapáról, amikor az ötvenedik
házassági évfordulójukat ünnepelték a nagyival a Cheddar
George-ban.
Már megint alig tudom visszatartani a könnyeimet.
 A bokám fölött lengedező nadrágomban végigmegyek a
padsorok között, és igyekszem nem tudomást venni arról, hogy
nem igazán kapok levegőt, és a karomat se bírom megmozdítani
ebben az öltönyben. A sok ismeretlen arc között látok pár
ismerőst is, például azt az őskövület rokont, aki minden évben
egy névre szóló naplót ad nekem karácsonyra, meg azt, aki
állandóan rosszul írja a nevemet. A külsejük alapján akár már a
jövő héten sorra kerülhetnének ők is, sőt, Geoff is legalább ilyen
rosszul fest: rémesen sápadt, nyilván már előre szorong a toron
felszolgált falatkák miatt.
− Nagyon sajnálom, Joshy − tátogja felém Karen az egyik pad
túlsó oldaláról.
Kezdem úgy érezni, hogy mostanában mást sincs alkalma
mondani nekem. A plébános az oltár mögött áll, a jegyzeteit
futja át, de amikor elkapja a tekintetem, esküszöm, hogy
elfordul. Pedig azt hittem, most, hogy jó barátságba kerültem
Jézussal, talán megváltozik a hozzáállása, de ezek szerint nem.
Miközben a nagyi körbejár a templomban, és mindenkinek
megköszöni, hogy eljött, én elfoglalom a helyem az első sorban,
anya mellett. Ő lehajtott fejjel, csendben imádkozik.
Peter bácsi mögöttünk ül a gyerekeivel, akik valamiért mind
napszemüveget viselnek. Beltéren.
− Hogy vagy? − kérdezi a bácsikám, és megrázza a kezem.
− Voltam már jobban is − felelem.
− Mondd meg apádnak, hogy még lóg a nyereményemmel.
Fogadtam nagyapádra azon az eljegyzési bulidon, vagy min, és
el se akartam hinni, amikor meghalt. Szóval most kérem az
ötven százalékomat.
A templom sarkában apám éppen a levegőbe bokszol
örömében, gondolom ez azt jelenti, hogy a City kiegyenlített.
Nem lesz ilyen boldog, amikor rájön, hogy a nyereménye már el
is úszott.
Miért nincsenek ezek sokkal jobban kiborulva?
 Beryl még mindig panaszkodik, ezúttal azt nyöszörgi, hogy
alig lát valamit, úgyhogy a halottkísérők kicsit arrébb tolják,
míg meg nem találja a lehető legjobb helyet. Most én nem látok
semmit, de kit zavar. A három halottkísérőnek már biztos
eszébe jutott, miért szeretnek jobban halottakkal dolgozni, mint
élőkkel. Komoran szuszognak, pufognak és fújtatnak még egy
darabig, aztán kimennek a koporsóért.
Amikor Doris befejezi a meglehetősen sajátos Abide With Me-
t, anya jelzi, hogy indítsák el a zenét. Madeleine már végzett a
köszöntésekkel, de a jelek szerint ő felel a hifirendszerért is.
Miközben a nagyi is leül mellénk a padba, a zsivaj pedig kezd
megszűnni, Nat King Cole Smile című száma csendül fel a
hangszórókból. A plébános int, hogy álljunk fel, én pedig szinte
várom, hogy Beryl megfeledkezzen magáról, és felpattanjon a
kerekesszékből.
A dalszöveget hallgatom, és a nagyapa arcára meredek: a
képen éppen rám kacsint. Röhejes módon a Toblerone jut
eszembe, amit már nem adhattam oda neki. Egész testemben
remegni kezdek, nem bírom tovább visszatartani a könnyeimet.
Eljött a perc. Tényleg itt van.
Nem akarok búcsút venni tőle.
Szorongva megfordulok, hogy tekintetemmel végigkövessem
a koporsó behozatalát, de már a dal második versszaka is
lement, szóval kezd az az érzésem támadni, hogy valami nincs
rendben. Mindenki ide-oda forgolódik, de semmi. A dal csak
háromperces, úgyhogy jobb, ha a srácok összekapják magukat.
− Josh, megnéznéd, mi a gond? − súgja oda nekem anya. Az ő
szemében is könnyek rezegnek.
Kisietek a padok között, miközben minden erőmmel
igyekszem egyben tartani magam. Kilépek a friss, hideg
levegőre, de aztán kell néhány másodperc, hogy felfogjam, amit
látok.
A halottaskocsi már nem áll a templom előtt.
 Először a halottkísérőket se látom, de aztán megpillantom
őket az úton.
Rohannak.
Méghozzá egy vontatós autó nyomában.
Amelynek platóján ott a halottaskocsi.
Benne a nagyapám koporsójával.
Szökevény menyasszonyokról gyakran hallottam már, de
olyat még nem pipáltam, hogy egy ember megszökjön a saját
temetéséről. Amíg a halottkísérők Beryllel vacakoltak, a
túlbuzgó közegek úgy döntöttek, hogy elvontatják a
halottaskocsit, amely éppen a sárga vonalon parkolt.
A szomorúság ellenére képtelen vagyok ellenállni Nat King
Cole tanácsának, és a könnyeimen át elmosolyodom, majd
hangos nevetés tör ki belőlem.
Közben búcsút intek a vontatós autónak.
És nagyapának.
 37.

− Nem busz, hanem...

− Autóbusz?
− Igen! És a híres híd az út mentén.
− A Clifton függőhíd?
− Igen, de csak a középső szó.
− Függő?
− Igen! Oké, a következő: ez a szó tökéletesen leírja Josht.
− Öreg?
− Nem, bár tényleg az, de hogyan írnád le a játékstílusát?
− Versengő?
− Nem. Nem jó győztes, hanem egy. micsoda? − hadarja Jake,
ám közben az utolsó homokszemek is leperegnek a
homokórában, ő pedig tehetetlenül leengedi a karját.
− Ööö. ööö.
− Az idő lejárt! Állj! − harsogom, pedig még van pár
másodperc.
− Hogyhogy nem jöttél rá?
− Mi volt a megfejtés?
− Rossz vesztes.
− Á, persze.
− Köszi szépen, srácok. Hány pontotok van? Kettő? Három? −
kérdem, miközben elmozdítom a táblán a piros figurájukat.
− Csak kettő − feleli Jake, miután megszámolja a kártyákat. −
Ez elég ramatyul ment.
A sport témakör nem az erőssége.
 A héten nem tartanak kvízt, mivel Kicsi D szabadságon van,
ezért a kocsmában gyűltünk össze társasjátékozni. A sült
krumpli illatától összefut a nyál a számban.
− Ha olyan rossz vesztes vagyok, akkor tiszta mázli, hogy ezt
megnyerjük, nem? − mondom önelégülten, mivel egyértelműen
nyerésre állunk a két Jake ellen Articulate-ben.
Ehhez persze az is nagyban hozzájárul, hogy Jake Jake-jének
egy egész fordulóba telik, mire el bírja olvasni a kártyáját, és
kitalál valamit. Bármilyen gyomorforgatóan szerelmesek is, ez a
játék könnyen a mézeshetek végét jelentheti.
− Elmegyünk egy kör piáért, de már elvettem egy képet a
tábláról, szóval ne mozdítsátok el a figurákat.
− Te tényleg nem bízol bennünk, mi?
− Nem − vágja rá Jake nevetve, aztán Jake és ő felkapják a
pénztárcájukat, és a pult felé indulnak.
− Mi újság Lucyval mostanában? − fordul felém Jessie, amint
kettesben maradunk.
− Semmi új, komolyan. Még mindig nem tudom elérni, biztos
letiltotta a számomat.
− Ha írni akarsz neki, szerintem még megvan az e-mail, amit
küldött.
− Nem is tudom. Mit tehetnék, ha nem akar szóba állni
velem? Szörnyen érzem magam amiatt, ami történt, de az ő
szemszögéből nyilván úgy néz ki a dolog, hogy eleve csak azért
mentem utána, mert az érme azt tanácsolta, aztán amikor
rájött, leléptem.
− Nagyon is érthető okokból léptél le. Ha ezt megtudja,
nyilván megérti majd.
− De azt mondta, hogy ez az egész hiba volt.
− Ne légy hülye, Josh. Hiszen felhúzta magát. Te még sose
mondtál olyasmit a pillanat hevében, amit nem gondoltál
komolyan? Igenis be kell bizonyítanod neki, hogy nem volt
hiba. Végre megtaláltad álmaid asszonyát, könyörgöm, eszedbe
ne jusson elengedni! − jelenti ki, és belekortyol
a borospoharába. − És végül is mi baj történhet? A London Eye-
sztorinál semmi sem lehet rosszabb.
Pedig máris gyatrábbul érzem magam, mint akkor.
− Talán az egész ötlet baromság volt. Mégis mit képzeltem?
Hogy majd odaköltözöm hozzá Párizsba? Amúgy is pont most
kaptam itt egy állásajánlatot.
− Tényleg? Milyen meló?
− Pár hónapja jelentkeztem rá, de csak most szóltak vissza.
Egy toborzócég a városközpontban. Végre egy rendes munka, és
talán még némi nyugdíjam is lenne.
− Gratulálok! Örülök, ideje volt, hogy végre kapj egy ajánlatot.
Bár nem vagyok biztos benne, hogy neked való íróasztal mögött
üldögélni kilenctől ötig. Nem nagyon illik hozzád, igaz? Szóval
tényleg ezt akarod?
− Majd meglátom. Jelenleg nem nagyon van más választásom.
− És a többi dologgal mi a helyzet? − érdeklődik tovább.
− Összességében minden rendben, köszi, csak az utóbbi
hetekben elég sok időt töltöttem a nagyival, átnéztük nagyapa
holmiját, és kicsit tartottam benne a lelket. Annyira sajnálom őt.
− Azért jól van?
− Azt állítja, de szerintem csak megjátssza magát. Látszólag
csak amiatt bosszankodik, hogy most ki fogja kinyitni a
hagymásüvegeket.
− Gondolom, még mindig sokkos állapotban van, egy ilyen
veszteséget időbe telik feldolgozni. Kedves tőled, hogy segítesz
neki.
− Örömmel teszem. Első körben el akarta adományozni
nagyapa orgonáját, de erről sikerült lebeszélnem. Később,
amikor átnéztük nagyapa szekrényét, találtunk egy bepakolt
bőröndöt, két buszjeggyel. Devonba szóltak: nagyapa
meglepetést akart szerezni a nagyinak. Kíváncsi lennék, vajon
az én utazásomról jutott-e eszébe az ötlet.
 − Josh! Ugyan már, ettől sem támad az az érzésed, hogy nincs
mire várnod? Nézd, milyen rövid az élet, és nem tudhatjuk,
mennyi idő adatik nekünk.
Tudom, hogy igaza van, de egy szót sem szólok.
− És mi van az érmével? Dobálod még?
− Igen. Párizs és nagyapa után kihagytam pár napot, de
csinálom tovább, már csak azért is, hogy bebizonyítsam neked
és Jake-nek, hogy végig tudom vinni, amit elterveztem. Ha már
idáig eljutottam, kitartok az év végéig.
− Tudod, sokkal jobban örülnék, ha úgy bizonyítanád be a
kitartásodat, hogy nem menekülsz el a Lucy-dolog elől. Főleg,
miután láttam, milyen boldoggá tesz. − Jessie olyan szigorúan
mered rám, hogy szinte látom, ahogy a vásott kis lurkók
összetöpörödnek előtte az iskolapadban.
Felpillantok, és irigyen szemlélem a két Jake-et, akik
söröskorsókkal a kezükben felénk tartanak. Annyira boldognak
tűnnek.
− Oké, most mi jövünk, ugye? Már csak négy pont kell, és
nyerünk. Menni fog − jelentem ki.
− Igen, de add csak ide azt a homokórát! Nem hagyom, hogy
te kezeld -nyújtja ki a kezét Jake.
− Mi a téma? − Jessie magához vesz néhány kártyát, és
felkészül a rajtuk olvasható szavak körülírására.
− Élet a munkahelyen.
− Nem éppen a specialitásod, Josh − vágja rá Jake tréfásan.
 38.

− Ugyan már, ígérem, jól fogod érezni magad. És lesz egy

csomó ismerős.
Rögtön tudnom kellett volna, hogy éppen emiatt nem fogom
jól érezni magam.
Jake és az érme egybehangzóan úgy döntött, jó ötlet részt
vennem a cége karácsonyi buliján, hogy eltereljem a
gondolataimat. Ám miután megérkeztünk a bristoli állatkertbe,
öt percen belül hét ember kérdezte meg tőlem, mivel
foglalkozom, és erre persze megint azonnal eszembe
jutott minden.
Nagyapa, Lucy, az egész katasztrofális életem.
Nem igazán vagyok ünnepi hangulatban.
De nem ez az a pillanat, amikor világossá válik előttem,
milyen hülye voltam, hogy eljöttem, hanem amikor
beleharapok az előétel mellé kínált száraz kenyérbe, és
csaknem kitörik a fogam.
− Istenem, ezt a kenyeret már csütörtökön felszeletelték?
A mellettem ülő Jake először megpróbálja eltörni a kenyerét,
majd a késével fűrészeli egy darabig, de nem jár sikerrel.
Úgyhogy magában esszük meg a csirkemájpástétomot.
− Mennyit is fizettünk ezért a kajáért? Negyven fontot
fejenként, ugye?
Annak ellenére, hogy mindenképpen itt akarták tartani az
eseményt, szinte fel sem tűnik, hogy egy állatkertben vagyunk.
Még csak nem is a főbejáraton engedtek be minket, hanem
valami oldalajtón, amelyet két markos kidobó őriz − gondolom,
alig várják, hogy kidobhassanak pár bulizót. Az
egyetlen állatokra utaló dolog a förtelmes tigrismintás szőnyeg,
pedig negyven fontért az lett volna a minimum, hogy
orangutánok szolgálják fel a kaját.
− Azt hiszem, jövőre megint nekünk kéne szerveznünk a
bulit. Esküszöm, több rossz van ezekben a karácsonyi
partikban, mint jó, és amúgy is mindenki csak a pletykák miatt
jön el.
− Akkor legyen ma este jó kisfiú, üzletvezető úr, különben
hétfő reggel mindenki magáról beszél majd.
− Nyugi, Jake azt kérte, hogy éjfélre legyek otthon, úgyhogy
nem rúgok ki nagyon a hámból. Egyébként nagyon elegáns vagy
− jegyzi meg, én pedig rögtön igazolva érzem a korábbi
sejtésemet.
Vagyis, hogy durván túlöltöztem.
− Az e-mailben, amit küldtél, az állt, hogy az öltözet nagyon
elegáns és laza. Fogalmam sincs, mit jelent ez, hogyan kell
nagyon elegánsnak és lazának lenni egyszerre. Legyek laza
cuccban, de csokornyakkendővel?
− Szerintem ez rajtad kívül senkit se érdekelt.
Körülnézek a teremben: az összes férfi farmert és zakót visel,
de van egy Hawaii-inges fazon is. Nagyjából hatvanan vagy
hetvenen lehetünk a partnerekkel együtt, és ebből mindössze
pár arcot ismerek, akiket Jake mutatott be, amikor
meglátogattam, vagy akikkel régebben én is együtt dolgoztam.
− Ugye nem csak ma estére bérelted ezt az öltönyt?
− Nem, ugyanez volt rajtam Jessie buliján is, csak ki kellett
tisztíttatnom. Látod, nem csak te tudod újrahasznosítani a
cuccaidat. Bár a többiek öltözékéből ítélve akár a
kutyajelmezedben is jöhettél volna, nem lógtál volna ki a
sorból.
Rajtam kívül a DJ az egyetlen, aki öltönyt visel. Túlsúlyos,
szakállas srác, nem lehet több húszévesnél, és úgy fest, mint
akit csak egy napra engedtek ki a helyi börtönből, de legalább
rendesen kicsípte magát. Ahogy a lábával egy újabb giccses
karácsonyi dal ritmusát dobolja a padlón, lopva megnézem,
van-e rajta nyomkövető. A lábmozgása alapján úgy tűnik,
élvezi a zenét, de az arcából ítélve pont úgy unja az egészet,
mint az összes többi jelenlévő. Őszintén nem hiszem, hogy a
mai világban túl nagy szükség lenne DJ-kre, tekintve, hogy ő
sem csinál mást, mint bizonyos időközönként megnyom egy
gombot a saját kezűleg összerakott Spotify-listáján, amúgy pedig
egész este csak ácsorog a kis emelvényén a Poundlandből
származó olcsó diszkólámpák fényében.
Kicsit korán van még a karácsonyi dalokhoz, az estét és a
dátumot tekintve is. Még csak november eleje van, de mivel a
hotel és az étterem az ünnepi időszakra mindig megtelik,
általában korábban ünnepelnek. Tavaly, feltehetően
spórolásból, januárban tartották az eseményt, de az
emberek panaszkodtak, hogy akkor már egy cseppnyi
karácsonyi hangulatuk sincs, úgyhogy idén előrébb hozták,
vagyis a legtöbb jelenlévő tíz hónapon belül két karácsonyi
bulin is részt vett. Pedig nekem már tíz percen belül elegem lett
ebből az egyből is.
A pincérnő, aki összeszedi a maradék kenyérhegyeket, és sült
pulykát tesz a helyükre, az arckifejezése alapján legalább
ennyire utálhatja ezt az egészet. Hosszú hetek elé néz szegény.
A hús persze száraz, és az egész kaja olyan sós, mint a
tengervíz. Cathleen, a HR-igazgató megjegyzi, hogy
szörnyű, mennyi étel megy veszendőbe egy ilyen estén, és
igazán odaadhatnák a maradékot az éhező afrikai gyerekeknek,
de rászólnak, hogy fogja be.
Miközben a várhatóan gusztustalan desszertre várunk,
igyekszünk minél többet inni, és körbeadogatunk egy
jövendőmondó halat, ami az egyik vendég karácsonyi
csomagjából került elő. Ez sokkal izgalmasabb ajándék, mint a
körömcsipesz, ami az enyémben volt. A hal szerint Jake
szeszélyes, Cathleen szenvedélyes, az IT-s Harry pedig állítólag
szerelmes, ami rögtön felszítja a pletykákat az asztal körül.
Végre eljut hozzám is, de az én tenyeremben mozdulatlanul
hever, mintha megdöglött volna.
− Ööö... az mit jelent, ha nem mozdul?
Anna, akit régen a közös munkánk során azzal
bosszantottam, hogy mindig ráhagytam a formális
telefonhívásokat, elolvassa a játék papírját.
− Nyilván azt, hogy kimúlt.
Ez a hal kurvára tud valamit.
Miután mindenki befejezte az evést, a DJ a táncparkettre
invitálja a vendégeket. Kell egy kis idő, hogy megértsük, mit
akar, mert túl közel tartja a mikrofont a szájához, ezért olyan,
mintha azt jelentené be, hogy a 18:52-es, Paddingtonba tartó
vonat másik vágányról indul. A mikrofon recseg, és úgy gerjed,
hogy majd' megsüketülünk.
Miután végre felfogjuk, amit mond, még ki kell tolnunk az
asztalokat és a székeket a terem szélére, hogy kialakítsuk a
táncteret. A padló tele van az ajándékokról leszedett
csomagolópapírokkal, színes papírkalapokkal
és ételmaradékokkal, amiket nyilván direkt ejtettek el.
Negyven font ezért? Tényleg?
A DJ felhangosítja a zenét. Egymást követik a Wham!, a Dead
or Alive, Rick Astley és a Foreigner számai, mire a középkorúak
a parkettre perdülnek, belepréselik a szőnyegbe a
kelbimbódarabkákat, elcsúsznak pár falat sárgarépán, a lábuk
nyomán krumplidarabok repülnek a magasba. A sarokban egy
nő a dekoltázsát mutogatja egy pasinak, aki egyértelműen
nem a férje. Nem igazán értem, miért jó, ha ezen az egy napon
mindenki eldobja az agyát olyan emberek előtt, akikkel egész
évben együtt kell dolgozniuk.
Jake faképnél hagy, hogy csatlakozzon a vonatozókhoz, én
pedig kínosan feszengve a falnak támaszkodom a terem szélén.
Egy darabig figyelem, hogy a karbantartó a recepciós fenekét
csipkedi, miközben újratölti a poharát, aztán a táncparkett
túloldalán egyszer csak megpillantom.
Ő is pont ugyanabban a másodpercben vesz észre. A
tekintetünk találkozik, és a szívem kihagy egy ütemet. Azóta az
este óta most látom először. Nem tudom eldönteni, odamenjek-e
hozzá, de a kezébe veszi az irányítást, és felém indul. Még
mielőtt ideérne, egyértelművé válik, hogy túl sokat ivott. Még
nem felejtettem el, milyen játékos hangulatba tud
kerülni néhány pohár bor után.
− Szia, bébi! − Jade a nyakamba ugrik, és csókot lehel az
arcomra, mintha az elmúlt év meg sem történt volna. Ez a nő
összetörte a szívemet, és tizenegy hónappal később úgy bír
köszönteni, hogy „szia, bébi”.
− Mit keresel itt? Nem tudtam, hogy eljössz − felelem.
Milyen jó, hogy öltönyben vagyok. Lássa csak, mit veszített.
− Apa képviselte volna a hotelünket ma este, de nem tudott
eljönni, úgyhogy beugrottam helyette. Csak egy órával ezelőtt
szólt, szóval a vacsorát sajnos lekéstem.
Ahhoz képest, hogy elvileg csak nemrég szerzett tudomást a
buliról, istenien néz ki. Elegáns, vörös ruhát visel, amit még
sose láttam rajta, a haja pedig sokkal természetesebb színben
pompázik, mint legutóbb, és egy csillogó csattal van feltűzve. A
rúzsa persze tökéletesen illik a ruhájához.
− George nem jött veled? − csúszik ki a számon önkéntelenül.
− Nem. Szakítottunk. Visszament a feleségéhez.
Arra számítottam, hogy egy ilyen hírt vonakodva, félénken
közöl majd, ehelyett lazán túlüvölti a zenét.
− Sajnálom − mondom, aztán leesik, hogy min sajnálkozom:
hogy az exemnek véget ért a kapcsolata azzal a pasassal, akivel
megcsalt és akiért elhagyott.
− És veled mi a helyzet? Megtaláltad a lányt, akit kerestél? −
Olyan közel hajol hozzám, hogy az arca súrolja az enyémet, és
igyekszik túlkiabálni a Weather Girlst. A lehelete
vörösborszagú. Ha a vacsorát le is késte, az ingyen piából már
alaposan kiszolgálta magát.
− Honnan tudsz te erről? − kérdem. Megint találkozik a
tekintetünk, és elönt az emlékek hulláma.
Mielőtt válaszolna, körülnéz a teremben.
− Nem emlékszem, de mintha Jake posztolt volna róla az
Instagramon.
− Jól van. Igen, megtaláltam, de nem működött a dolog. −
Zavarba ejtően rosszul érint, hogy még egy kis féltékenységre
sem tudok okot adni.
− Akkor most mindketten szinglik vagyunk?
− Úgy tűnik.
A zene túl hangos, nem lehet rendesen beszélgetni. Szinte a
szájáról kell olvasnom, hogy értsem, amit mond.
− Emlékszel, amikor kijöttünk ide? − kiabálja.
− Az állatkertbe? Igen, jó kis nap volt.
Ismét egymás szemébe nézünk. Eszembe jut az állatkerti
randink, és hogy utána szeretkeztünk először.
− Nem akarsz lelépni innen? − int fejével a kijárat felé.
Amikor Cathleent valaki a levegőbe emeli a Dirty Dancing
nagy fináléját imitálva, majd fájdalmasan a földön landol, úgy
döntök, nincs értelme tovább nézni, ahogy a többiek nyálas,
ezerkilencszáznyolcvanas évekbeli számokra vonaglanak. Az
érme is amellett dönt, hogy ideje távoznom, ezért otthagyom az
elemében lévő Jake-et, és kimegyek Jade-del oda, ahol kiabálás
nélkül is halljuk egymást.
− Szóval hogy vagy? − érdeklődik, amikor elhagyjuk az
állatkert környékét.
A levegő dermesztően hűvös.
Most tényleg ez történik?
− Őszintén szólva voltam már jobban... nagyapa meghalt.
 − Nagyon sajnálom, Josh − mondja, és megfogja a kezem. −
Tudom, milyen közel álltatok egymáshoz.
− És azt se nagyon tudom, mi legyen munkafronton. Végre
ajánlottak egy melót.
− Az jó, nem?
− Igen, gondolom, de nem tudom biztosan, hogy azt akarom-e
csinálni.
Hirtelen rájövök, hogy még mindig fogjuk egymás kezét.
− Ráadásul egy ideig úgy tűnt, végre találtam valakit. de
elbaltáztam. És most soha többé nem akar látni.
− Sajnálom.
− Nem a te hibád.
Egy csapat részeg diák dülöngél el mellettünk.
− Arra gondoltam, hogy sajnálom, ami történt. tudod, velünk
− dadogja.
Bár tudom, hogy részeg, jólesik ezt hallani.
− Miért tetted?
− Tudod, most elég hülyén hangzik ez a magyarázat, de azt
hiszem, egyszerűen túl kedves voltál. Fura, mi? Néha kell egy
kis egyensúly. a csajok olykor a seggfejeket szeretik.
Ami azt illeti, egész évben seggfej voltam, miután elhagytál.
− Akkor George nem volt valami kedves, igaz?
− Egy hamisítatlan pöcs volt! − kiáltja, mintha még mindig a
bulin lennénk, és nem csak pár centire volnánk egymástól. −
Rájöttem, hogy egy londoni recepcióssal is kefél.
− Sajnálom.
Miért mondogatom ezt?
− Igazság szerint a kezdeti izgalom után kiderült, hogy semmi
közös nincs bennünk. Nagyon hiányoztak azok a dolgok, amiket
mi ketten csináltunk.
− Tényleg?
 Legalább annyira a rutin, mint a vágy miatt, végül Jade
lakásánál kötünk ki. Ahogy kinyitja az ajtót, én pedig belépek a
nyomában, rájövök, hogy nem gondoltam, hogy valaha is
visszatérek ide.
− Behoznád a bort a konyhából? Van egy nyitott üveg − kéri,
majd a kanapéra roskad, és lerúgja a cipőjét.
Még emlékszem arra, mi hol van, és bár egyikünknek se kéne
többet innia, felkapok két poharat és egy üveg Pinot-t.
Bár Jake előre szólt, hogy lesznek ismerősök a bulin,
álmomban se gondoltam volna, hogy így alakul az estém.
− Van valami más is − szólal meg, miután leülök mellé, majd
leteszi a poharát, és komoly arccal néz rám. − Azt is nagyon
sajnálom, hogy szabotáltam a keresést. Nem is tudom, azt
hiszem, féltékeny voltam -motyogja.
− Várj, micsoda? Mire gondolsz? Mit műveltél?
A palackért nyúl, és ahelyett, hogy újratöltené a poharát, jól
meghúzza az üveget.
− Jade, mit műveltél? − ismétlem komoran.
− Talán küldtem egy levelet Jessie-nek, amiben az állt, hogy én
vagyok a lány, akit keresel, de nem akarom, hogy megtalálj. De
nézd, milyen jól alakult... most jobb neked itt, mintha azzal a
lánnyal lennél, nem?
− Arra az üzenetre gondolsz, amiben az állt, hogy külföldre
költözött a barátjával? Az te voltál?
Persze. Így már van értelme.
− És nyilván tudtad, mi volt rajtam, hiszen láttad a
maratonról készült fotókat a Facebookon.
− Elég okos húzás volt, nem?
Rámeredek, és nem tudom, hogy dühöngjek vagy hízelgőnek
érezzem a dolgot. A szakításunk óta most először nem magamat
sajnálom, hanem őt.
Megint megfogja a kezem.
 − Miért tetted?
− Hát nem nyilvánvaló? Hiányoztál, Josh.
Előrehajol és megcsókol, a nyelve simogatni kezdi az
enyémet. Fél perc múlva már nem a vörösbort érzem, hanem
elkábulok, mintha egy párhuzamos univerzumba kerültem
volna, ahol minden másként alakult, más döntések születtek, és
az, ami most történik, helyes. Végigsimítok a haján, a hátán, az
illata megrészegít.
A parfümje. Ugyanaz az illat, mint a London Eye-on.
Kapkodva elkezdi kigombolni az ingemet.
Mit művelek?
− Bocs, egy perc − húzódom el tőle, és kisietek a
fürdőszobába. Egyáltalán nem vagyok felkészülve erre.
− Jól van, siess! − kacsint rám.
Bezárom az ajtót, és a tükörképemre meredek. Mindennap
látom magam, ha a tükörbe nézek, de most mélyen
elgondolkodom azon, mennyire változtam meg, mióta utoljára
itt jártam.
Más lettem ebben az egy évben?
Lassan kiveszem a zsebemből az érmét.
Azt, amit felszedtem az utcáról, miután a lány odakint
összetörte a szívem.
A szívem vadul vágtat, és lüktet a fejem.
Josh, csak mondj nemet, és tűnj el innét.
Az érme megperdül a levegőben, és a tenyeremen landol.
Ráfordítom a kezem fejére. Ha fej, itt maradok, ha írás,
megyek. Rápillantok.
Fej.
Hiszen ezt akartam, nem?
De mi lesz Lucyval?
Legyen három kör?
 Megint fej.
Csak egy éjszaka, a régi idők kedvéért. Lucyt úgyse látom
többé.
Nem tehetem. Azok után, amit Jade művelt...
Öt kör?
Fej.
Fej.
Fej.
Erre mennyi esély van?
Tettem egy fogadalmat az érmével kapcsolatban. Tartanom
kell magam hozzá.
Kinyitom az ajtót, bemegyek a nappaliba, ahol Jade vörös
ruhája már a padlón hever. Továbbmegyek a hálóba.
Ő az ágyon fekszik, teljesen meztelenül.
 39.

A szívem a torkomban dobog. Tényleg megteszem?

Hallom, ahogy nyílik a bolt ajtaja, aztán a lépteit, amint átsiet
a földszinten. Játszani kezdek, és már nyikorognak is a keskeny
lépcső deszkái. Sokat gyakoroltam nagyapa orgonáján,
miközben segítettem a nagyinak pakolni, de egy zongorán
játszani egész más, különösen egy ilyen régi darabon. Az sem
könnyíti meg, hogy a szívem összevissza ver, és a tenyerem is
izzad.
Abból a szögből, ahol ülök, nem látom őt, mivel a zongoraszék
a szoba sarkában áll, a többi helyet pedig egymásra halmozott
könyvek foglalják el. Nem tudom, hogyan reagál majd, hogy mit
szól az egészhez. Felpillantok, hátha meglátom, de rögtön mellé
is ütök, úgyhogy muszáj megint a billentyűkre figyelnem.
Koncentrálj, Josh!
Ismét balra nézek, és egyszer csak meglátom. Ott ül az
ördögszekeres diákok egyik rögtönzött ágyán, és mosolyog, de
úgy, mintha alig tudná visszatartani a könnyeit. Majd'
meghalok, hogy felálljak és átöleljem, de tovább játszom, míg a
dal véget nem ér. A plafonról lógó lámpák finoman pislákolnak,
gyertyafény szikrázik, és most, hogy az antik csillár összes égője
a helyén van, a fénye szinte elvakít bennünket.
Lenyomom az utolsó billentyűt, ő pedig felugrik és megtapsol,
miközben azt kiabálja:
− Ráadást!
− Attól tartok, ma estére ennyi volt. Játszanék még, de úgy
tudom, hogy este hét órakor takarodó van, tudod, hogy ne
zavarjuk a macska álmát -mondom, és az órámra pillantok. −
Bocs, hogy párszor melléütöttem.
 − Semmi gond, csodás volt. Tényleg. Nem hiszem el, hogy
megtanultál zongorázni.
− Tudom, hogy egy Beethoven-szimfóniát ígértem, de
remélem, egyelőre Ed Sheeran is megteszi.
− Tökéletes volt.
− Igen, az akart lenni, mármint Perfect − utalok viccesen a
zeneszám címére.
Nem hittem, hogy még egyszer láthatom a mosolyát.
Szeretném átölelni és megcsókolni, de ahogy felállok, a lábam
egyszerűen földbe gyökerezik, mintha hozzáragasztották volna
a hatszögletű terrakotta járólapokhoz.
− Hogy csináltad ezt? Egyáltalán, hogy kerülsz ide?
− Mondjuk úgy, hogy vannak a múltkorinál sokkal
barátságosabb kollégáid is. Beszéltem egy sráccal, aki szintén a
szerelem miatt jött Párizsba, úgyhogy megértette, mit akarok, és
segített. Most odafent van a macskával. Ő mondta azt is, hogy
péntekenként mindig te zárod a boltot, szóval csak remélni
tudtam, hogy most is így lesz, máskülönben egész éjjel itt
zongorázhattam volna.
− Ez elképesztően figyelmes tőled. Mint látod, tényleg nagyra
értékelem. - Elővesz a táskájából egy zsebkendőt, és megtörli
könnyes szemét.
− Nézd, Lucy, nagyon sajnálom. Bocsáss meg, hogy nem
említettem az érmét, és esküszöm, ez az egész nem olyan
szörnyű, amilyennek hangzik -dadogom.
Minden erőmmel igyekszem összeszedni magam, de alig
kapok levegőt.
− Év elején egyáltalán nem hittem abban, hogy képes vagyok
jó döntéseket hozni. Teljesen el voltam veszve, ezért elkezdtem
dobálni az érmét, hátha ez megoldja a gondjaimat, és ad némi
útmutatást. Igazság szerint még mindig nem tudom, mit akarok
kezdeni az életemmel, vagy hogy hol akarok élni, de amióta
csak megláttalak, egy dologban egészen biztos voltam.
Reméltem, hogy az érme segít magamra találni, de
végül útközben rád találtam.
Az Emmával és Oliviával töltött estétől eltérően most semmit
sem terveltem ki előre.
Csak annyi történt, hogy Jade fürdőszobájában állva rájöttem,
a lakása jobban hiányzik, mint ő. És hogy nagyon hálás vagyok
a kapcsolatunkért, a mélységekért és a magasságokért, de
köztünk vége. És mindenekelőtt kristálytisztává vált előttem,
hogy Lucyval akarok lenni. Úgyhogy, ügyet se vetve az érme
döntésére, otthagytam Jade-et, és egyenesen a
repülőtérre mentem.
Egy pillanatra elhallgatok, hogy kitaláljam, hogyan
folytassam.
− Igazából nem az érme miatt rohangáltam be bolond
módjára egész Európát utánad, csak... csak azért tettem, mert el
se tudtam képzelni, hogy többé ne lássalak. Legalább tízmillió
döntést hoztam ebben az évben, de ez volt a legjobb.
Csodálatosan éreztem magam veled, és csak azért mentem
el Párizsból az utolsó éjjel, mert a nagypapám... meghalt. − Még
mindig nehezen bírom kimondani.
− Ó, Josh, annyira sajnálom.
− Tudod, elgondolkodtam azon, amit a temetőben mondtál
arról, hogy az élet rövid. És amikor a nagyszüleim kapcsolatára
gondoltam, rájöttem, hogy nagyapa élete nem azért volt boldog,
mert megtett vagy nem tett meg bizonyos dolgokat, hanem mert
végig mellette volt egy egészen különleges valaki. Nem tudom,
hogy ami köztünk van, működhet-e, de az most már egyértelmű,
hogy neked nem kell tudnod a könyvek végét, nekem pedig
nem kell tudnom azt, hogyan végződik a történetünk. Csak
szeretnék több időt tölteni veled, és meglátjuk, mi lesz.
Még engem is meglepnek a szavaim.
− Szóval igen, hát, ennyi − mondom végül levegő után
kapkodva. − Mit szólsz? − teszem hozzá reménykedve.
 A boltban a párizsi forgalom halk zajától eltekintve néma
csönd honol. Valószínűleg csak pár másodperc telik el, de olyan,
mintha egy örökkévalóságig kéne várnom a válaszára.
− Mit mondhatnék erre?
Most neki kell elhallgatnia egy pillanatra, hogy összeszedje
magát. Képtelen visszatartani a könnyeit, én pedig közelebb
lépek hozzá.
− Annyira sajnálom a nagypapádat. Bár tudtam volna, hogy
melletted lehessek! Rémesen érzem magam, amiért nem vettem
fel a telefont. -mélyen beszívja a levegőt. − De. valamit tudnom
kell. Az érme segített választani köztem és egy másik lány
között?
− Dehogy. Sajnálom, ha így hangzott, amit mondtam, én
sosem. amióta csak találkoztunk, egyedül te jársz a fejemben.
Csak az anyám.
− Elég, Josh. Hiszek neked. Sajnálom, hogy a múltkor nem
voltam kíváncsi a magyarázatodra. Azt hiszem, féltem, hogy
megint megsérülök, és hülyén éreztem magam, amiért azonnal
megbíztam benned, beléd estem, elképzeltem ezt az idealizált,
bolond kis szerelmet. abban a pillanatban pedig úgy éreztem,
egyáltalán nem ismerlek.
− Igenis ismersz. Látod a valódi énemet. Esküszöm, hogy azt
kapod, amit látsz, de azért szeretnék többet megtudni rólad, és
én is többet szeretnék adni magamból.
− Én is ezt akarom − feleli mosolyogva.
Megkönnyebbülve visszamosolygok.
Ám amikor odalépek hozzá, hogy megöleljem, a mosolya
elhalványul.
− De van még valami, amit tudnod kell, Josh. Most zárom be a
boltot utoljára, mert holnap elhagyom Párizst. Pár hétre
hazamegyek a szüleimhez Londonba, hogy velük töltsem a
karácsonyt, aztán utazgatni akarok.
Ez lehetetlen. Mindezek után...
 − Hová akarsz menni? − kérdem elkeseredetten.
− Először csak Európába, aztán meglátjuk, mit hoz a sors.
Nincsenek konkrét terveim. Olyan sokat akarok látni a világból,
amennyit csak lehet.
− És tudod, mikor jössz vissza?
− Egy ideig biztos nem. Talán hat hónap múlva. Vagy egy év?
Majd, ha elfogy a pénzem.
Egy év?
A nagy, romantikus gesztusom pillanatok alatt lángok
martaléka lett.
Csendben állunk, és próbáljuk megemészteni a helyzetet.
− Nem akarok egy évig várni, hogy rájöjjek, tényleg van-e
köztünk valami. Szerintem már így is elég időt elpazaroltunk −
kezdek bele merészen.
− Akkor mit javasolsz?
− Mit szólnál, ha lenne egy útitársad?
− De mi lesz az életeddel? Nem hagyhatsz itt mindent!
− Igazából igen, és pontosan ezt akarom tenni. Nagyapa
hagyott rám egy kis pénzt a végrendeletében, és azt hiszem,
nagyon örülne, ha arra költeném, hogy világot lássak.
Különösen veled.
Kérdőn nézek rá, és némán imádkozom, hogy igent mondjon,
ám ő csak elgondolkodva bámulja a padlót.
− Szerintem az lenne a legtisztességesebb, ha feldobnád az
érmét, nem, Josh? Hiszen ez így működik, igaz? − mosolyodik el.
A várakozásomat döbbenet váltja fel. Nem akarom többé egy
érmére bízni magam. A szívem úgy ver, mintha fel akarna
robbanni.
− Komolyan beszélsz?
− Igen, gyerünk, dobd csak fel. Ha fej... ellovagolunk a
naplementében, ha pedig írás, itt és most elbúcsúzunk
egymástól.
 Babonából megdörzsölöm az érmét, mielőtt a levegőbe
dobnám. Mintha lassított felvételen nézném, ami történik, a
pénzdarab hosszasan szaltózik, forog, pörög, és mintha egy
örökkévalóság telne el, míg végül a tenyeremen landol.
Alig tudom rávenni magam, hogy megnézzem.
− Igen! Fej!
És ott, a Shakespeare & Company könyvesboltjának első
emeletén, a Szajna bal partján, ahol valószínűleg több ezer
szerelem szökkent már szárba, végre megcsókolom a világ
legszebb lányát.
Puha ajka először finoman simul az enyémre, tétován,
határozatlanul, aztán egyre merészebben és
szenvedélyesebben. Szorosan átölelem, az ujjai a hajamba
túrnak − soha többé nem akarom elengedni. Pillanatnyi
szünetet tartunk, hogy levegőhöz jussunk, miközben letörlök az
arcáról egy könnycseppet. Egymásra mosolygunk, még mindig
érzem a számon borsmentás ajakápolójának ízét, amikor újra
fölé hajolok, hogy még többet kaphassak belőle.
− Előbb meg kellett volna néznem, tényleg fej lett-e.
Túlságosan megbíztam benned − mondja tréfásan, amikor
megint szétválik az ajkunk.
− És ha írás lett volna?
− Mindig fej lesz. És tudtam, hogy összetartozunk.
− Nagyon bátor dolog így a sorsra bízni magad.
− Mondja az, aki egész évben a sorsra bízta magát.
− Talán ezek után ki kéne egészítened az ördögszekeres
életrajzodat a boltban töltött időszakról.
Egymást átölelve állunk, és minden olyan természetesnek
tűnik. Olyan helyesnek.
− Csak álmodtam, vagy tényleg láttam egy nyulat átszaladni a
szobán? -súgja a fülembe.
− Merre ment? − kérdem, miközben elengedjük egymást.
 − Ott tűnt el a sarok mögött, azt hiszem.
Lehajolok, majd benyúlok a polc alá ott, ahová mutat, és
kihúzom a nyulat rejtekhelyéről.
− Itt van valaki, akivel szeretném, ha megismerkednél.
Miután a legutóbbi európai körutamra nem hoztam
magammal Jeremyt, úgy éreztem, most megérdemli, hogy itt
legyen.
− Lucy, ő itt Jeremy. Jeremy, ő pedig Lucy.
− Hűha, tehát tényleg létezik! Nagyon örülök, hogy
végre megismerhetlek. De édes! − mondja, miközben lágyan
megcirógatja a nyulat. − Vajon mi járhat most a fejében? Talán
jobb is, hogy nem tudjuk. Képzeld el, mi lenne, ha nem
kedvelne − teszi hozzá nevetve.
− Miért ne kedvelne?
− Mindig azt mondod, amit kell, igaz?
− Általában egyáltalán nem! − nevetek fel, ő pedig tovább
simogatja Jeremyt. − Oké, ennyi volt, ez a jószág már megint
ellopja a show-t. Végtére is nem ő adott neked zseniális
szerenádot zongorán!
− Zseniális? Jaj, gyere már ide!
A padlóra teszem Jeremyt, Lucy pedig magához húz, hogy
megcsókoljon.
− Szóval hová utazunk először? − kérdem.
− Még nem tudom, de maradt még pár óránk Párizsban,
szerintem kiélvezhetnénk.
− Talán elmehetnénk arra a randira, amit terveztem.
− Igen! Ehhez a döntéshez még érmét sem kell feldobni.
Menjünk!
Aztán Lucy, Jeremy és én bezárjuk a boltot, és sétára indulunk
a fényárba borult Szajna mentén.
Tél
TÉL
 40.

− Lucy sokkal jobban illik hozzád. A Mérleg és az Oroszlán

nagyon jó párosítás − jegyzi meg anyám, miközben kibont a
csomagolásából egy készen vásárolt piskótalapot. Figyelmesen
őrködöm, nehogy bárki is kiszúrja a manővert. − Mindig is
tudtam, hogy nem Jade az igazi számodra, nem álltak jól a
csillagaitok.
− Kár, hogy nem szóltál erről korábban − nézek rá bosszúsan,
miközben leemeli a tészta felső rétegét, és szándékosan túl sok
eperlekvárt kanalaz rá, hogy átcsorogjon a másik oldalra.
− Josh, kidobnád a csomagolást?
− Persze. − Felkapom a papírt, és kinyitom a konyhaajtót, de
anya rám szól: − Ne, ne oda, a hátsó kukába.
Rengeteget készült a mai napra, amikor végre bemutatják a
kvízshow-t, amit megnyertünk, de a süteményről
megfeledkezett, úgyhogy gyorsan elszaladt a Tescóba. Meglepő,
hogy nem azt kéri, daraboljam fel a feledékenysége
bizonyítékát, és égessem el. Felkap egy villát, ütögetni kezdi a
tészta szélét, hogy kicsit viharvertebbnek, vagyis házi
készítésűnek tűnjön, majd szándékosan kissé hanyagul
felszeleteli, és tányérra teszi. Tökéletesen tökéletlen.
− Van a szekrényben vegán nasi is Jake számára, ha kér.
Megnéznéd, hogy mindenki kapott-e italt? Van még a
kamrában.
Amikor ismét a konyhába lépek egy bontatlan borosüveggel a
kezemben, egy pillanatra megállít.
− Josh, ugye tudod, hogy nagyon fogsz hiányozni?
− Úgy érted, hogy nem lesz, aki kidobja a bolti sütik
csomagolását?
 − Nem, komolyan mondom. Olyan csendes és üres lesz a ház
nélküled.
− Azt hittem, örülsz, hogy megszabadulsz tőlem.
− Dehogyis! Tudom, hogy utazni vágysz, de ez az otthonod,
bármikor visszajöhetsz, amikor csak akarsz. A szobád mindig
készen fog várni.
− Mármint, ha apa nem adja ki egy bérlőnek?
− Gondoskodom róla, hogy ne tegye − mosolyodik el.
− Sajnálom, hogy olyan rosszkedvű idegroncs voltam az év
nagy részében. Nem lehettem túl kellemes társaság.
− Ne aggódj, volt már ilyen, és azt is túléltük. Örülök, hogy
most boldognak látlak.
− Tényleg az vagyok, köszi. De most jobb, ha megnézem, van-
e mindenkinél ital.
Mielőtt túlcsordulnának az érzelmek, bemegyek az ebédlőbe,
ahol ezerrel dübörög az All I Want For Christmas Is You. Mint
mindig, anya most is meghívta a fél várost, a nőket legalábbis
biztosan: itt van Karen, Madeleine és Beryl is. Még Mrs. O'nion
is tiszteletét tette, bár legalább ruhában. Amilyen gyorsan csak
lehet, kislisszolok a hallba.
A lépcsőkorlát tele van ragasztgatva távoli ismerősöktől
érkezett karácsonyi lapokkal, ezek általában vicces, de totál
személytelen üzenetek. Kivéve például Eváét, aki hallotta, hogy
rátaláltam Lucyra, és nagyon sok boldogságot kívánt. Időközben
ő is megtalálta a párját az Instagramon, egy másik
nyomozásmániás személyében. Gondolom, a jelmezes fotónak
is köze lehet hozzá, amit készítettem róla.
A karácsony a szokásos menetrend szerint zajlott − izgalom,
gyors ajándékbontás, túlsütött pulyka, félig nyers puding,
kajálás utáni rosszullét, a királynő beszéde, horkolás, rossz
viccek, viták. Az egyetlen különbség az volt, hogy a vacsoránál
az egyik helyet most nagyapa bekeretezett képe foglalta el.
Pozitívum volt továbbá, hogy most kaptam csokit a plébánostól
a karácsonyi istentiszteleten, vagy azért, mert megtárgyalta a
dolgot Jézussal, vagy mert megsajnált a halottaskocsi-incidens
miatt.
A képeslapokat leszámítva az eseménynek inkább
húsvétjellege van a lakásban található rengeteg nyulas holmi
miatt. Anya ugyanis úgy döntött, hogy miután nagyapa lelke egy
galamb testébe zárva visszatért, aztán eltöltött némi időt egy
flamingóban, végül egy nyúlba költözött. Sőt, nem is akármilyen
nyúlba, hanem konkrétan Jeremybe. Nem is próbálom követni
a gondolkodásmódját, inkább csak örülök, hogy így szívesen
vigyáz rá, amíg Lucyval távol vagyunk.
A folyosó végén Desmond és Geoff a focieredményekről
beszélgetnek. Geoff az idén úgy döntött, egyáltalán nem fog
enni, pedig anya még védőhuzatot is vett a bútorokra. Majdnem
összeütközöm apával, aki úgy cirkál fel-alá a lakásban, mint egy
bukméker az aintreé-i pálya mentén, és mindenkit megpróbál
bepalizni, hogy fogadjon a kvíz eredményére, miközben
pontosan tudják, hogyan végződött. De persze nemcsak
a végeredményre lehet fogadni, hanem arra is, ki szerezte a
legtöbb pontot, vagy hogy hány pontot szereztek a csapatok
fejenként.
A nappaliban Jake és Jake éppen a tévé előtt hancúrozik,
miután kisírták maguknak, hogy az első sorban ülhessenek.
Jessie és Adam a kanapén kucorog összebújva. Magamhoz
veszek egy csokit, de előbb megvárom, hogy Adam másfelé
nézzen, mert nem akarom, hogy csináltasson velem
pár fekvőtámaszt.
− A nagyid éppen most mesélte el, hogyan kell vezetni − közli
Lucy, amikor lehuppanok a kanapéra mellé és a nagyi mellé.
− Hogy mi? − nézek rá elszörnyedve.
− Igen, mert most, hogy Jeannel táncolok a nagyapa helyett,
nekem kell vezetnem... − magyarázza a nagyi.
Ja, értem, mármint a táncban. Így már több értelme van.
 Igyekszem kitörölni a fejemből a képet, ahogy a nagymamám
tanítgatja a barátnőmet a vezetés fortélyaira, miközben ő maga
sem tud vezetni.
− Miért nem kéred meg Jake-et, hogy adja elő a Beyoncé-
táncát?
− A bejutsz-táncról még nem hallottam, de érdekesen hangzik
− állapítja meg a nagyi.
Nem érzem szükségét, hogy kijavítsam, vagy elmagyarázzam,
ki az a Beyoncé.
Igazság szerint meglep, hogy még nem pattant fel és kezdett el
táncolni a szoba közepén.
Gyors csókot nyomok Lucy ajkára. Olyan jó, hogy velünk tölti
az elutazásunk előtti estét.
− Apádnál nem lehet arra fogadni, meddig maradtok együtt?
− kérdi Peter bácsi tréfálkozva a szoba másik feléből. − Lehet,
hogy hamarosan újabb eljegyzési bulira kapunk meghívást?
Én csak bosszúsan ránézek, de hál' istennek, anya pont ekkor
sétál be a hamis házi süteménnyel.
− Elnézést, kicsit túlzásba vittem a lekvárt, szóval elég
ramatyul néz ki, de remélem, legalább az íze jó. − Olyan
meggyőző a színészkedése, hogy kicsit meg is rémülök. Hiszen a
bűntársa vagyok.
− Dehogy, nagyon jól néz ki − vágja rá mindenki kórusban.
− Vegyetek csak nyugodtan. Mindenkinél van ital? Készen
állunk? − kérdi kimerülten, mintha egy mamutvállalat buliját
kellett volna megszerveznie. Leteszi a tálat az egyetem
öregdiák-magazinjának postán érkezett vadonatúj példányára,
amelyben van egy cikk a közelgő tévés szereplésemről. Ha
azért került bele, mert azt hitték, nekik ajándékozom a
nyereményemet, kicsit elkéstek vele.
− Josh, kérlek, szólj a többieknek az ebédlőben, hogy mindjárt
kezdődik a műsor, ideje bejönniük.
 Akkora hűhót csapunk a dolog körül, mintha egy új Steven
Spielberg-film vetítéséről lenne szó, nem pedig arról, hogy pár
percig láthatók vagyunk egy show-műsorban, amit a karácsonyi
adásban játszanak le az ismétlések között.
Miután mindenkinek átadom az utolsó figyelmeztetést,
beugrom a szobámba a mobilomért. Ahogy a nyíló ajtó súrolja
az alatta lévő szőnyeget, egy pillanatig arra számítok, hogy
nagyapát találom odabent, aki megint elbújt a kinti tömeg elől.
Az ágyamra meredek, és a fejemben újra lejátszódnak a percek,
amiket tavaly ilyenkor együtt töltöttünk ebben a szobában. Még
mindig nehezen fogom fel, hogy sosem látom többé.
Örült volna, ha megnézhet a tévében.
Bár a bristoli temető nem olyan hatalmas és ismert, mint a
Pére Lachaise, ma reggel azért elvittem Lucyt, hogy megnézzük
nagyapa újonnan felállított sírkövét, és hogy elbúcsúzzak tőle,
mielőtt elindulok a nagy kalandra. Neki köszönhetjük, hogy
végül minden ilyen jól alakult. Vajon mit szólna ehhez az
egészhez? Az elmúlt egy évhez, az utazáshoz, Lucyhoz...
remélem, örülne neki.
− Josh, jössz már? Kezdődik!
Majdnem ugrok egyet az ijedtségtől, amikor Iucy karjai körém
fonódnak.
− Persze, bocs. Ki nem hagynám a tizenöt perc hírnevemet.
A tévé persze pont akkor rendetlenkedik, amikor az én
egyetlen válaszomat mutatják. Apa rögtön aggódni kezd, hogy
ez belezavar az üzletébe, úgyhogy kijelenti, hogy a technikai
hiba miatt minden fogadás érvénytelen.
− Brazília, a válasz Brazília!
− Hogyhogy nem tudtad?
− A stúdióban sokkal nehezebb.
− Jézusom, tényleg így nézünk ki?
− Nem hiszem.
− Miért beszélek ilyen kényeskedve?
 − Ilyen a hangod.
− És miért vágok ilyen képet?
− Nézd, Jake mennyire nyugodt!
− Azt hiszem, nem akartam idegesnek látszani, és egy kicsit
túlzásba vittem − mondja Jake, miközben a tévében látható
önmaga olyan laza, mint a
Riga-lánc.
− Csitt, hadd nézzük már!
− Semmit se hallok, vegyétek feljebb a hangerőt!
Körülnézek: Peter bácsi éppen telefonál, Desmond meg félig
alszik.
− Ó, te jó ég, ne nézzétek meg a Twittert! − súgja oda nekünk
Jake.
− Miért, írtak rólunk? − kérdi Jessie idegesen.
− Igen, elég sokan. Hűha!
− Mit írnak?
− Ki az, aki egy kvízműsorban a szereplőkről tweetel?
− Például RedHead98. Szerinte én egy pápaszemes hipszter
pöcs vagyok.
− Hogy őszinte legyek, elég pontos leírás.
− Ez durva.
− Van jó komment is?
− Ez például aranyos: „Jake-kel bármilyen kérdéskört
szívesen megvitatnék.” „Jake, nálad a szívem kulcsa!” Hashtag
„dögös”.
− Mindegyik rólad szól?
− Bocs, csak magamra kerestem rá.
− De hiú vagy!
Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom, mit mondanak
rólam a rajongóim.
 Miután a műsor véget ér, és már csak a Kvízlám Szélsőségesek
dühös és frusztrált arcát mutatják, Jessie-vel kimegyünk a
folyosóra, miközben Jake visszatekeri a kazettát, hogy újra
megnézhesse a show-t.
− Gratulálok, Josh.
− A miatt az egyetlen válasz miatt? Igazából te nyerted meg
nekünk a játékot.
− Nem, hanem mert rájöttem valamire. Hogy őszinte legyek,
ez az egész, amit műveltél, a legabszurdabb dolog volt, amit
életemben láttam, és sokszor azt kívántam, bárcsak ne tennéd,
de megtetted! Egész évben betartottad az elhatározásodat az
érmével kapcsolatban.
Egészen addig nem értem, miről beszél, míg meg nem említi
az érmét. Annyi minden történt, hogy szinte már meg is
feledkeztem róla. A részemmé vált.
− Még van pár nap az évből, de azt hiszem, igazad van. Ó, és
várj, szeretnék mutatni még valamit. Egy pillanat!
Amikor ismét kijövök a szobámból, már köpeny és cilinder
van rajtam.
− Az érme szerint stílust kell váltanod?
− Nem. Kérem, hölgyem, megnézné közelebbről ezt a
cilindert? Teljesen üres, igaz?
− Igen. De mi ez az egész?
− Oké, és most nézzen bele újra. − Jessie engedelmesen a
kalapba pillant. − Mit lát?
− Jeremy! − kiált fel meglepetten. − Nahát, kihúztál egy
nyuszit a kalapból! Szuper, végre megtanultál egy trükköt. Hogy
csináltad?
− És zongorázni is tudok!... Na jó, el tudok játszani egy dalt.
− Igen, Lucy mesélt a nagy előadásról. Kedves lánynak tűnik,
annyira örülök, hogy végül megtaláltad, és minden ilyen jól sült
el!
 − Szóval megvan a tökéletes asztal? − utalok vissza viccelődve
a bútorboltos metaforájára.
Jessie mosolyogva az ajkába harap.
− Igen, egyértelműen ő a tökéletes asztal, Josh.
− És te meg Adam is olyan boldognak tűntök, bár nem tudom,
mit szóljak ahhoz, hogy Izlandra utaztok.
− Ezt meg hogy érted?
− Jessie, te Angliában is folyton síkabátot viselsz. Meg fogsz
fagyni ott!
− Minden rendben lesz, és csak öt napra megyünk. Ellenben
te. hogy érzed magad, ha a nagy utazásra gondolsz?
− Őszintén szólva alig várom. Olyan izgatott vagyok, hogy
ennyire sokat leszünk együtt Lucyval. emlékszem, te és nagyapa
is azt mondtátok év elején, hogy rögtön tudom majd, mit
akarok, amint megtalálom. Bevallom, nem igazán hittem
nektek, de most már tudom, hogy igazatok volt.
− Mint mindig! − vágja rá mosolyogva.
− A karrieremmel kapcsolatban még nem világosodtam meg,
de mire visszajövünk, remélhetőleg már több fogalmam lesz
arról, mit akarok csinálni.
− Biztosan így lesz. Néha kell egy kis idő ahhoz, hogy a dolgok
kiforrják magukat, de meg fog történni. remélhetőleg még
harmincéves korod előtt.
− Tudtam, hogy ez jön.
− Bocs, nem bírtam kihagyni.
− Őszintén szólva eddig inkább egy szeszélyes tinédzserre
emlékeztettem, nem egy majdnem harmincéves férfira.
Szerintem anya és apa végső soron örülni fog, hogy nem
boldogítom őket tovább.
− Azt azért nem hiszem. Tudod, hogy rettentően fogsz
hiányozni mindannyiunknak.
 − Megígértem nagyinak, hogy hetente felhívom, és elmondom,
hol vagyunk, hogy nyomon követhessen minket az ősrégi
atlaszában. Te pedig mindent láthatsz majd az Instagramon
azzal a több ezer emberrel együtt, akiket valamiért nagyon
érdekel, hogyan alakul a sorsunk a Napraforgós Lánnyal.
− Te kis influencer! Azért én is elvárom, hogy időnként felhívj.
És csak most jöttem rá, hogy jövőre lemaradsz a jelmezes
bulimról.
− Tudom. Kitaláltad már, mi lesz a témája?
− Az ezerkilencszázkilencvenes évekre gondoltam.
− Vajon mit lép erre Jake? Voltak híres kutyák azokban az
években?
− Beethoven? − lép mellénk ebben a pillanatban Jake, aki
gondolatban nyilván már le is porolta a kutyás jelmezét. − Az
esküvőmre azért szíveskedj visszaérni.
− A világért sem hagynám ki. Eldöntöttétek már, hol lesz a
fogadás?
− Talán a hotelemben, most, hogy feltörtünk a
harmincnegyedik helyig. Az egyik kritikus szerint egyenesen
átlagon felüliek vagyunk, szóval nem panaszkodhatok.
− Akkor duplán gratulálok! Most komolyan, el sem tudom
hinni, hogy megházasodsz. Ez őrület!
− Az, ugye?
− Mit is mondtál annak idején? „Nem lehetsz elég öreg ahhoz,
hogy házasodni akarj.” Erre tessék, most itt vagyunk, papi.
− Fogd be! Nem is tudom, ez tűnt helyesnek, és a karácsony jó
alkalom volt, hogy feltegyem a nagy kérdést.
Jessie gyilkos tekintettel mered Jake-re, de én megrázom a
fejem.
− Nem, igazad van − bólintok. − Tökéletes időzítés, és örülök,
hogy Jake igent mondott. Szuperek vagytok együtt, és így
bebiztosítottuk a negyedik J-t is a kvízcsapatban.
 A pénzből, amit nagyapától örököltem, visszafizettem Jake-
nek és Jessie-nek a nyereményünk rájuk eső részét, úgyhogy
Jake-nek lesz egy kis tartaléka a nagy napra.
− Ó, és egy csomó ideig kvízre sem tudsz majd járni velünk!
Mihez kezdünk nélküled?
− Szerintem megoldjátok − felelem. − Most, hogy egyszer már
megvertük a Kvízlám Szélsőségeseket, minden héten a földbe
fogjátok döngölni őket. És gondoljatok bele, milyen széles körű
tudással a zsebemben térek majd vissza!
− Nem, tutira az lesz, hogy kapsz egy kérdést egy
nevezetességről, amit meglátogattál, és csak arra emlékszel
majd, hogy voltál ott, de a nevére nem.
− Őszintén szólva erre minden esély megvan.
− Te is belépsz majd a csapatba? − fordul Jake Lucy felé, aki
ekkor csatlakozik hozzánk. Most már négyen állunk a folyosón
összeölelkezve.
− Ha bevesztek, ti tévésztárok!
− Nagyon szívesen, bár akkor másik név kell, mert a tiéd nem
J-vel kezdődik.
− Igazából, bár ezt még Joshnak sem említettem − néz rám
színpadiasan −, a Lucy a második nevem. A születési
anyakönyvi kivonatom szerint a keresztnevem Jenny.
− Mi? Tényleg? − döbbenten bámulunk egymásra.
− Nem, dehogyis, csak vicc volt!
Mindenkiből kitör a nevetés.
 41.

December 31.

− El tudod hinni, hogy Keats csak huszonöt éves volt, amikor

meghalt? Én máris több vagyok, és még mindig nem tudom, mit
kezdjek az életemmel.
− Van Gogh azonban huszonhét éves koráig még csak ecsetet
sem vett a kezébe, úgyhogy mindenkinek megvan a maga
ideális kora − feleli Lucy bátorítóan.
Továbbra sem tudom, mit akarok csinálni, de legalább már
van némi elképzelésem arról, ki szeretnék lenni.
Csak néhány napot töltünk Rómában, a globális kalandunk
első állomásán. Nem nagyon tervezünk, csak úszunk az árral, és
meglátjuk, hol kötünk ki. Róma azon kevés helyek egyike, ahová
Lucy mindenképpen el akart jönni − egy irodalmi zarándoklat a
városban, amely megihlette Henry Jamest, Louisa May Alcottot,
Charles Dickenst és Samuel Taylor Coleridge-et.
Első körben megküzdöttünk több vadon élő macskával, hogy
tiszteletünket tehessük Josh Keats és Percy Bysshe Shelley
sírjánál, amelyek a Protestáns temető buja, zöld növényekkel
teli kertjében találhatók. Innen a Spanyol lépcső melletti
emlékházuk felé vettük az irányt.
− Tudtad, hogy évente másfél millió eurót szednek ki a Trevi-
kútból? Elképesztő, nem?
Estére pedig már mi is ott üldögélünk a lámpák fehér
fényében a híres kút peremén, a kezünkben reszketnek a
fagyistölcsérek. A hideg levegő csípi a bőrünket, de ha Rómában
van az ember, muszáj fagyizni egyet.
 − Honnan tudsz ennyi random tényt? − kérdi Lucy, miközben
buzgón nyalogatja a fagyiját, de egy rózsaszínű fagylaltpatak így
is lecsordul a tölcséren a türkizkék körmére.
− Mit is mondhatnék? Zseni vagyok − vágom rá viccesen.
Inkább nem mondom el az igazat arról a kvízestről, amikortól
kezdve az érmének még milliónyi más döntést kellett hoznia.
Mivel Lucy csak egyszer látott kvízen részt venni, méghozzá a
tévében és sikeresen, jobb, ha azt hiszi, hogy tényleg van némi
alapműveltségem.
Fél kézzel előhalássza a telefonját, és megnézi, igazam van-e.
Szemmel láthatóan nem bízik bennem.
− Igen, tényleg, körülbelül négyezer euró éjszakánként, és úgy
tűnik, mindet jótékony célokra fordítják. Az menő. Itt az áll,
hogy ugyanolyan kőből készült, mint a Colosseum, és nagyjából
kétmillió-nyolcszázhuszonnégyezer-nyolcszáz köbméter víz
folyik át rajta naponta, valamint egy Panini nevű építész fejezte
be az építését. Tessék, még néhány tény a repertoárodba.
− Gondolom, nem ugyanaz a Panini találta fel a
szendvicsfajtát és a matricás könyvet, ugye?
Lucy megrovóan néz rám, miközben egy közelben ülő pár
nevetni kezd, bár talán valami egészen máson.
− Az a fickó legalább viccesnek találta − jegyzem meg, mire
végre felkacag, a szeme kópésan megcsillan.
− Olyan hülye vagy! − Játékosan meglök, én pedig úgy teszek,
mintha bele akarnék esni a vízbe, hogy igazoljam az állítását.
A Trevi-kút környéke nyilván sosem csendes, de ma este azért
van tele külföldiekkel és rómaiakkal, mert szilveszter van. A
lámpákról lógó fényfüzérek vidáman pislákolnak, tudván, hogy
éves pályafutásuk lassan a végéhez közeledik. A
fénykavalkádhoz hozzájárulnak a United Colors of Benetton
zölden virító reklámtáblái, a rendőrautók kék lámpái, a
mobilok fehér képernyői és a fényképezőgépek sárga
villanófényei.
 A fenséges kútnak vetjük a hátunkat, és magunkba szívjuk a
különleges látványt. A szemközti nagytemplomra pillantok; úgy
áll ott, mint egy féltékeny, elfeledett szerető, akinek vonzereje
csak addig tartott, míg a szökőkút meg nem épült. Felpillantok a
környező lakásokra − az egyik ablakon egy karácsonyfa
kandikál ki, mintha arra lenne kíváncsi, mi folyik odalent.
Elképzelem, milyen lehet minden reggel erre a látványra
ébredni, de aztán rájövök, hogy valószínűleg nagyon zavarna az
állandó zaj és nyüzsgés.
A tömeget figyelem, a fel-alá bukdácsoló embereket, akik
mind kicsit közelebb szeretnének jutni a szökőkúthoz a sálak és
a szelfibotok tengerén keresztül, és közben igyekeznek
kikerülni a többi fényképezkedőt. Egy rózsaszín pulóveres
szőke nő szemmel láthatóan nem zavartatja magát, simán
eltakar bárkit, hogy a megfelelő pózba állhasson, és szigorú
hangon utasítgatja a képet készítő barátját, hogy melyik szögből
fotózza. Két harmincas olasz nő a karácsonyi leárazásban
megtömött szatyrokkal üldögél, és cigarettázva, Peronit
kortyolgatva ünnepel. A dohány illata a
levegőben összekeveredik a sült gesztenye aromájával. A
hanglejtések és nyelvek kavalkádjából egy középkorú brit
házaspár hangját hallom ki, akik a szökőkút zaját túlharsogva
azon tanakodnak, hogyan juthatnának vissza a szállodájukba,
és figyelmesen nézegetik kihajtható térképüket, amiről Eva
és Amszterdam jut eszembe. Éjfél közeledtével mindenki az
óráját lesi.
Szinte el se hiszem, hogy csak tizenkét hónap telt el, mióta
Jade és én ott ragadtunk a London Eye egyik fülkéjében. Mi
minden változhat egyetlen év alatt!
− Tudod, hogy szerintem ez volt életem legjobb éve? −
mondom félig magamnak, félig Lucynak.
− Micsoda? Hiszen megkértél valakit, elutasított, elvesztetted
a munkádat, visszaköltöztél a szüleidhez, meghalt a
nagypapád... tényleg fantasztikus évnek hangzik, nem is tudom,
a következő hogy fog versenyre kelni vele -feleli rezzenéstelen
arccal, és csak csillogó szeme árulja el, hogy tréfálkozik.
Elnevetem magam, és majdnem kiköpöm a pisztáciaízű hideg
krémet. Ezeket a sztorikat kellett volna ráírnom a karácsonyi
képeslapjaimra.
− És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy felborított egy
biciklis, kiütött egy középkorú nő, és a szilvesztert a Föld
legszarkasztikusabb emberével kell töltenem Rómában − vágok
vissza. − De komolyan, a sok nehézség dacára semmit sem
csinálnék másképp. Rengeteget tanultam önmagamról, és az
érme segített hozzá ahhoz, hogy most itt ülök a világ egyik
legjobb városában, a világ legszuperebb lányával. − Átkarolom a
vállát, és arcon csókolom.
Még több rettenthetetlen turista özönlik ki a téren lévő
fagylaltozókból, palacsintázókból és éttermekből, amelyek
valószínűleg egy vagyont kaszálnak ma este. Az egyik pizzéria
falát focis zászlók és Francesco Totti túlméretezett fotója díszíti.
A mellette lévő fagyispult mögött egy férfi vadul gesztikulálva
mutogatja a fagylaltok sokaságát, a kivitől és a
limoncellótól kezdve a barackon át a Bountyig, KitKatig és
Snickersig.
Mellettem egy kisfiú, akinek valószínűleg kivételesen
megengedték, hogy sokáig fennmaradjon, a Johnny B. Goode-ot
énekli, mintha egy másik generációból maradt volna itt,
miközben a szülei a húgának tanítgatják, hogyan kell átdobni
egy érmét a válla fölött. Egy ilyen lecke a többi turistának sem
ártana, mert minden irányból záporoznak az érmék, szinte már
veszélyes itt üldögélni.
− Szóval te is bedobsz egy érmét? − kérdem Lucyt, éppen,
amikor egy pénzdarab fejen talál.
Beletúr a fagyistól visszakapott apróhalomba, ügyelve arra,
nehogy túl sokat adjon hozzá a napi négyezer eurós
pénzalaphoz.
 − Ha bedobunk egyet, az azt jelenti, hogy visszatérünk
Rómába, ugye?
− A jelek szerint igen, Napraforgó. − A becenév teljesen
természetesen jön a számra.
− Szívesen visszajönnék ide veled − mosolyodik el. − De előbb
még sok felfedeznivaló vár ránk.
− Persze.
Közösen döntöttük el, hogy bárhová is megyünk a világban,
Tokióba mindenképpen el szeretnénk jutni, hogy megnézzük az
utolsó Napraforgók képet is a Van Gogh-gyűjteményből. Talán
még nem vagyok világhírű, multimilliomos vállalkozó, és nincs
Lamborghinim, de egyvalamit legalább kipipálhatok a vágyaim
listájáról: tényleg körbeutazom a világot.
− Csináljuk együtt? Van egy érméd, amit bedobhatunk? −
kérdi, és felajánl egy rozsdás húszcentest, de én már elővettem
a zsebemből azt, amire szükségünk van.
− Igen. Háromra: egy, kettő, három! − Meglendítem a jobb
karom, és átdobom a pénzdarabot a bal vállam fölött. Nézem,
ahogy az érme pörög-forog a levegőben, mint már annyiszor az
elmúlt egy év folyamán, ám ezúttal nem a tenyerembe érkezik,
hanem a hátam mögé. Miközben elmerül a szökőkút vizében és
csatlakozik több ezer társához, amelyek úgy csillognak a víz
alatt, mint az ezüstös fényű halak, átölelem Lucyt, és a szájára
tapasztom az ajkam. Eperzseléíze van. Az ölelkezésünk több
száz fénykép háttere lesz.
− Várj, ez az az érme volt? − kérdi, és próbálja követni
tekintetével, majd sötét szemével meglepetten pislog rám zöld
gyapjúsapkája alól.
Bólintok, ő pedig elmosolyodik. Egy galamb száll el
mellettünk, miközben felállunk, és kéz a kézben elsétálunk,
magunk mögött hagyva a turistahordákat és az elmúlt egy év
emlékeit.
 A fejünk fölött tűzijátékok robbannak ezerszínűre festve az
éjszakai eget. Az utca végére érve két keskeny, labirintusszerű,
gázlámpával megvilágított utca fogad minket. Egy pillanatig
sem habozok.
− Menjünk erre! − jelentem ki magabiztosan.
 Köszönetnyilvánítás
Egy regényt nem egyik napról a másikra ír meg az ember, és
én rengeteg támogatásban részesültem ezen az úton. Rengeteg
köszönetet szeretnék mondani nektek ezért. Különösen:
− a családomnak: anyukámnak, aki a szövegeim rendszeres
első olvasója. Apukámnak, aki a legjobb ötletekkel áll elő.
Nagymamámnak, aki kezdettől fogva hitt bennem, és
nagypapámnak, aki tényleg rendszeresen odacsúsztatott nekem
egy tízest és egy darab Tobleronét, amikor senki sem figyelt.
Rebeccának, aki kezdettől fogva támogatott az írásban, és
Timnek, akinek őszinte véleményére mindig számíthattam.
Mamának és Papának, akik, bár azt mondták, keressek inkább
„egy rendes, nyugdíjasállást”, akaratlanul is óriási motivációt
szolgáltattak;
− a barátaimnak: Jack Chesternek és Josie Stay-nek a rengeteg
segítségért, inspirációért, nevetésért és az igaz barátságukért. A
„B Team” és a „Wolf Star” nevű kvízcsapatok állandó és változó
tagjainak. Lisa Shvartcnak, amiért mindig velem volt a
magaslatokon és a mélypontokon is, és Josh Oware-nek, akiről
mindenki azt fogja hinni, hogy ő a könyv főszereplője;
− a Curtis Brown Creative csapatának, hogy támogattak az
utamon. Chris Waklingnak a szakértői segítségért, Simon Wroe-
nak az útmutatásért és a tanfolyam többi résztvevőjének,
akiknek a kritikái, javaslatai és bátorító szavai rengeteget
formáltak ezen a könyvön. Olvassátok el Tim Adler, Daniel
Baker, Bella Dunnett, Brenda Eisenberg, Michael Goldberg,
Sadiq Jaffery, Sarah Masarachia, Sophie O' Mahony, Michele
Sagan, Chris Steer, Hilary Tailor, Claire Tulloh, Alex Wall és
Margot Wilson sokkal jobb regényeit is!
− a Hardman & Swainsonnak, valamint csodálatos
ügynökömnek, Hannah Fergusonnak a hitéért, szenvedélyéért
és támogatásáért. Ő vezetett végig ezen az úton, és valóra
váltotta az álmaimat. Thérese Coennek, mert eljuttatta a
könyvemet az olvasókhoz a világ minden táján, és
Nicole Etheringtonnak a rengeteg unalmas űrlapért, amiket
kitöltésre küldött;
− a szerkesztőimnek: Rebecca Hilsdonnak Angliában és
Tessa Woodwardnak az USA-ban, amiért hittek a regényben, és
szakértői meglátásaikkal segítették a szöveg elkészültét.
Köszönet illeti továbbá a Michel Joseph és William Morrow
többi munkatársát is a színfalak mögött folytatott kemény
munkájukért. Hasonlóképpen köszönöm az összes kiadónak
szerte a világon: hihetetlen a gondolat, hogy a szavaimat
több különféle nyelven is olvassák;
− és végül köszönöm Mr. Plowdennek, aki még mindig
tartozik nekem a Year 8 English Prize-zal, Bethan Hughes-nak,
amiért legyőzött csocsóban, valamint Lucas Mourának azért az
amszterdami éjszakáért.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Copyright
Ajánlás
Tél
1.
2.
3.
4.
5.
6.
Tavasz
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
Nyár
16.
17.
18.
Ősz
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
Tél
40.
41.
Köszönetnyilvánítás