MARGIT-LEGENDA

Szent Margit legendájának műfaja legenda. A legenda kisepikai műfaj,

melynek témája vallási: valamely szent, vértanú, egyházatya életéről és
csodatételeiről szól. Legközelebb a mondához áll, de a csodatételek a meséhez
is közelítik. A „legenda” szó olvasandót jelent. Az Árpád-házi Szent Margit
legendája valószínűleg 1271-ben keletkezett. Az első latin nyelvű változatot
közvetlenül Margit halála után írták meg, később kibővítették és lefordították
magyar nyelvre. A ránk maradt szöveg egy késői másolat 1510-ből, melyet
Ráskai Lea apáca készített. A legenda Margit életét és csodatételeit foglalja
magába.
A Margit-legenda középpontjában a középkori világkép és
gondolkodásmód áll. A középkorra a vallásosság, az istenfélelem nyomta rá
bélyegét. Ennek a kornak az embereszménye az olyan személy, aki bármilyen
csapást, bármilyen kínszenvedést csendben eltűr, aki csakis Istenre bízza életét.
Az ilyen ember aszketikus életmódot folytat, elveti magától a földi örömöket, a
luxust, keményen dolgozik és soha nem panaszkodik. Az önsanyargatás
felemelő a középkori ember szemében. Az aszketizmus az igazán erkölcsös
életforma a középkori ember számára.
Az elbeszélt történetek alapján felismerhető az, hogy Szent Margit
mindenben megfelelt kora erkölcsi mintájának. Margit története a vallási
elkötelezettség és az erkölcsi példák mellett a női szentek tisztelete révén is
formálta az emberek gondolkodását. Aszketikus életmódot élt, bár királylány
volt nem szégyellt alacsony rendű munkákat végezni, padlót súrolni, mosogatni.
Életét szegényesen, egy kolostorban élte le. Nem mosakodott, nem ügyelt
megjelenésére. Ez okozta tetveit, melyek az egyik történet szerint igazgyönggyé
válnak, mintegy előrejelzésül annak, hogy Isten tetszésére van életmódja,
alázatossága. Az önsanyargatás is napirenden volt Szent Margit életében,
sokszor addig korbácsolta önmagát, míg eszméletlenül esett le. Így hát a
királylány, aki pompában élhetett volna inkább a középkor embereszményének
jelképévé válik, megtagadja magától az élet örömeit és életét Isten szolgálatába
helyezi.
A történetalakítás a műben metaforikus és metonímikus. Metonímikus,
mivel a szövegben kronologikusságot és ok-okozati viszonyt figyelhetünk meg
az események mozzanatai között. Egy példa az ok-okozati viszonyra lehet az,
hogy Margit jótékonysági tevékenységei és imádságai eredménye az, hogy
betegek gyógyulnak meg. Egy másik példa lehet az, hogy Margit megtagadta
magától az élet örömeit, lemondott saját kényelméről, és ennek
következményként a szegények és a rászorulók élete javult. A legenda
metaforikus is, mivel csodatételek leírását figyelhetjük meg a szövegben, mint
például a betegségek gyógyulása, a kenyeret szaporító csoda, a víz csodája, a
gyógyító erők és még sok más.
IV. Béla, magyar király esküt tett: ha Isten ismét megvédi népét a
tatároktól, egyetlen lányát neki ajánlja. Ez így is történt, ezért a tízéves Margitot
a Nyulak szigetén levő kolostorba adta, hogy ott apácák között nevelkedjen.
Később ezt a szigetet Margit után elnevezték Margit-szigetnek. Ahogy Margit
nevelkedett, szinte teljesen átadta magát és életét Istennek. Igaz hitének híre
elterjedt a nép között, így mindenhonnan érkeztek emberek, hogy szent
életében gyönyörködjenek. Számos kérője akadt, még maga a cseh király is,
viszont szent esküjéhez hűen mindegyiket elutasította. Nevéhez csodatételek is
társulnak, ilyen például, amikor az izzó parázs közül kivette az edényt és semmi
baja sem történt. Elutasította a kényelmes életet, szakadt, rongyos ruhában
járt, ágya egy földre vetett gyékény volt, párnája egy kődarab. Nap mint nap
kínozta és kínoztatta magát, ciciliumot, vagyis vezeklőövet hordott. Mivel
földönfutókéhoz hasonló életet élt és kínozta magát, hamar megbetegedett és
huszonkilenc évesen elhunyt. Halott testének arca fénylett és szemei ragyogtak.
A Margit-legenda szereplőrendszere többek között magába foglalja
Margitot, mint főszereplőt, valamint az őt körülvevő személyeket, akik
befolyásolják és érintik életét. Ugyanakkor más fontos szereplők is jelen vannak
a történetben, mint például családtagok, királyi személyek vagy éppen azok,
akiknek segített Margit vagy akiknek életében szerepet játszott. A főszereplőt,
Margitot, cseledetei, gesztusai, beszédstílusa és másokhoz való viszonya
jellemzi.
A főszereplő karakterének megteremtését elsősorban az embereszmény
határozza meg. A narrátor bemutatja Margit életét és cselekedetein keresztül a
fegyelmet, önuralmat, hitet, alázatosságot és az önfeláldozást.A legenda
követendő példának tekinti Margitot, elsősorban a kolostorokban élő apácák
számára, de általában a korabeli emberek számára is.
A tér és idő alapvető elemek minden történetben. A legenda
történetének helyszíne a középkori Magyarország, pontosabban Veszprém és
Margit-szigete, valamint időszaka XIII. század, vagyis a középkor. A legenda
cselekménye és szentté avatása ezen a helyszínen és időponton játszódik.
 A mű történelmi tényeken alapszik, ezért a valószerűség egybefonódik a
fikcióval. A fiktív jelenetek a csodatételekben nyilvánulnak meg, erre példa,
amikor Margit feltámasztott egy megfagyott csecsemőt, megszabadított egy
megszállott lányt az ördögtől, látást ajándékozott egy vak ember számára vagy,
amikor kiveszi az izzó parázsból az edényt és nem szenved égési sebeket. A
legenda valós történelmi tényeket dolgoz fel. Megjelennek benne valós
történelmi személyiségek, mint például IV. Béla és Margit, illetve a helyszínek is
valósak, erre példa a Margit-sziget.
A novellisztikus elemek a műben abban nyilvánulnak meg, hogy kevés
szereplő jelenik meg benne, cselekménye többnyire egy szálon fut, valamint az
alapvető közlésforma az elbeszélés.
A visszatérő motívumok a legendában az aszkézis, vagyis a testi örömök
elutasítása és a lélek felemelkedése, továbbá a böjtölés, valamint a csodák
vagyis a gyógyítások.
A legenda példázatosságát nem Szent Margit csodatételei és a misztikus
elemek adják, hanem a főszereplő élettörténete. A király lánya mindenki előtt
megalázkodott, mindig a legnehezebb feladatokat vállalta el és végezte el
tisztességesen, soha nem figyelve arra, hogy ez méltóságán aluli. A középkor
szemléletében így kellett volna minden igaz kereszténynek élnie. Minden földi
jóról le kell mondani és az önfelaldozást választani a gazdagság és a hedonista
életvitel fölött. Az, hogy Isten mindig ráfigyelt erre az igaz hívére, és hogy végül
szentté avatták, azt sugallja Szent Margit korának és remélhetóleg a mai világ
emberének is, hogy az önfeláldozásnak meglesznek gyümölcsei a halál után, az
örök életben.