Két mélyen sebzett ember hogyan találja meg a gyógyulást?

Az áldozatból üldöző válik.

Josiah Morgan két hétig a maffia fogságában szenvedett. Őt és
a húgát felváltva kínozták. A szabadulásuk után másfél évvel
már meghatározó helyet foglal el egy kisváros életében.
Közben sorra gyűjti be azokat, akik ártottak neki. Az egész
életét a bosszú tölti ki.
Piper Ellison túlélte élete legborzalmasabb napját, és most a
nagymamájánál húzza meg magát. Érettségi után a
megszokott, biztonságos helyen akar maradni. Egy szívesség
miatt azonban elvállalja, hogy segít Josiahnak, akinek egy
sérülés miatt fájdalmai vannak. A kezelések alatt közel
kerülnek egymáshoz; de a heves érzelmek vajon elegendőek a
boldogsághoz?
Olyan titkok kerülnek napvilágra, melyek kivétel nélkül
mindenkit meglepnek. A bosszú és a biztonság mindenek felett
kitart? Vagy mindkettő feláldozható?
Josiah és Piper története a bosszúról, a szerelemről és az élni
akarásról szól.
Készülj fel, itt semmi nem az, aminek látszik!
Meglepő, vad, szenvedélyes és mindent elsöprően izgalmas
történet. Kegyetlen hűségről és önfeláldozásról,
igazságérzetről és megbecsülésről szól.
 Írta: Benina

Copyright © Ortó Istvánné, 2019

Szerkesztette: Póczek Csilla

Borítókép: Benina

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn

Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2416-1195
ISBN 978 963 457 544 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Réti Attila

Készült a Gyomai Kner Nyomda Zrt.-ben,

a nyomda alapításának 137. esztendejében, 2019-ben.
A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.
Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató
http://www.gyomaikner.hu
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást –
nem sokszorosítható.
Komáromy Dóra Akashának,
mert akkor is ott vagy,
ha hetekig nem beszélünk.
Köszönöm!
 Fegyelemmel éld át a káoszt!

A fegyelem szabadság nélkül – zsarnokság.

A szabadság fegyelem nélkül – káosz.
– Cullen Hightower
 1.

Ígérem, megbosszulom!

Josiah

2017. MÁRCIUS 25.

EGÉSZ TESTEM BELEREMEGETT AZ ORDÍTÁSBA. A kés pengéje elérte

hibátlan bőrét, és olyan könnyedén hatolt át rajta, mintha
édességet szeletelne, a mocsok állatja. Nem süteményt
szabdalt cafatokra, hanem a húgomat. Édes, kis magocska…
Jelen és múlt keveredett sötét gondolataimban, miközben
távoli kuncogást sodort felém a szél. Visszakényszerítettem a
mérgező emlékeket, és felnéztem az ötvenöt méter magasan
álló darura. A jobbik felem, a kishúgom, odafentről figyelte a
mélységet. Szinte éreztem a bizonytalanságát. Pontosan
tudtam, mi zajlik le benne, mert a születésétől kezdve vele
voltam, és tíz évig én felügyeltem növekedésének minden
egyes másodpercét. Ez idő alatt egyszer lankadt a figyelmem.
Egyetlenegyszer, amikor ő még el sem érte a felnőttkort.
Katasztrofális következményei lettek, mindkettőnkre nézve.
Helyrehozom, magocska! Ígérem, megbosszulom!
Három ostoba kölyök készült ugrani, mert Bray Holmes
szerint ez nemcsak menő, de ráadásul megadja a szabadság
kurvára felemelő érzését. Ekkora marhaságot még életemben
nem hallottam, de semmit sem tehettem. Úgy tűnt, ez a
gyomorforgató szöveg komoly csajozós duma, legalábbis a
húgom elködösült pillantása erről tanúskodott. A bungee
jumping nem ad szabadságot, meg sem közelíti az érzést.
Nem tudtam, akkor vajon mi ad, de biztos voltam benne,
hogy köldökzsinórral ugrani a semmibe csupán merő
őrültség.
Mégsem léphettem közbe. Elhatározták magukat, én meg
tehetetlenségemben fogcsikorgatva bámultam rájuk.
Átkoztam magam, amiért rábólintottam erre az öngyilkos
extrémségre.
Faith, a húgom, az előtte térdelő srác felé nyúlt, ezzel
félbeszakította az alapos ellenőrzést, amivel megbíztam
Brayt, mielőtt felengedtem oda őket. Tudtam, soha nem
engedné, hogy Faithnek baja essen. Én kétszeri alapos
ellenőrzést ajánlottam neki, ő már harmadszorra vágott bele,
mielőtt Faith ujjai elterelték a figyelmét. A húgom többet
jelentett neki a saját életénél is, ezt már bizonyította. És ez
volt az egyetlen ok, amiért rohadtul nem verem ki az összes
fogát, pedig épp lesmárolta Faitht.
Ingerülten túrtam a hajamba. Annyiszor löktem félre a
gondolatot, hogy vajon így alakultak volna Faith dolgai, ha
akkor én is vele tartok? Belekapaszkodott volna az első
alakba akkor is? Mielőtt a tanúvédelmi program
szétválasztott minket, magunkra fogadtam volna. Ketten
bármit legyőzhettünk, végül is a legrosszabbat már túléltük.
Most viszont a húgom arra a szőkeségre néz olyan áhítattal,
mint korábban rám.
Igen, ezt rohadt nehezen viseltem.
– Te meg mi a francot keresel itt? – Crayne morózus
hangja váratlanul ért, így zsigerből előrántottam a
fegyveremet a zakóm alól, a mellkasomra rögzített
pisztolytáskából.
A tag nem volt idióta, így azonnal mozdulatlanná vált, és
mindkét tenyerét felém tartotta. Nem számított volna, ha
van nála fegyver.
Az egyik olyan ember volt, akiben megbíztam. A másik
épp elcsábítja a húgomat ötvenöt méter magasban. Előbbi
már akkor fegyvert tartott a markában, amikor én még csak
járni tanultam. Utóbbinak én tanítottam mindent.
Ütések záporoztak minden oldalról. A morgásaimat
elnyomta Faith távolról felhangzó sikolya. Velőtrázó,
fájdalommal teli sikoly, amitől minden alkalommal
meghaltam. Újra és újra, míg semmi nem maradt már
belőlem. Semmi, csak a végtelen harag.
– Josiah… – Crayne szürke szeme gyorsan
körbepásztázott, mielőtt ki merte ejteni a nevem. Az igazi
nevem, amit a környéken csak kevesen tudtak.
Lassan! Óvatosan! Semmi hirtelenség!
Gondolatban mantráztam a vezényszavakat, miközben
kényszerítettem az ujjaimat, hogy enyhítsenek a fegyver
szorításán. Utána a karom következett, végül sikerült
cselekvésre bírnom dermedt végtagomat, és a pisztoly
visszakerült eredeti helyére.
– Oké – nyugtázta Crayne egy merev bólintással, majd
leeresztette a karját, és ravasz könnyedséggel közelebb
lépett.
Nagydarab, tagbaszakadt emberként nem mozoghatott
volna így, nála ez mégis természetesnek hatott. Néhány
centivel fölém magasodott, pedig nem tartoztam az átlagos
méretű férfiakhoz. Malcolm Crayne az FBI ügynöke maradt a
mai napig. Már rég le kellett volna lépnie a városból.
Távollétemben a húgom testőreként az volt a feladata,
hogy megóvja Faitht a bajtól, mire a tárgyalásunk elérkezik.
Aztán egy rajtaütés során az alperesünk életét vesztette, így
a tárgyalást törölték. Crayne-nek ezen a ponton kellett volna
eltűnnie, mivel már nem volt szükség inkognitóra. Ő viszont
láthatóan maradni akart, franc se tudja, miért. Mindenesetre
én továbbra is gondoskodhattam Faith-ről, ahogy eddig, bár
az álneveinket megtartottuk a biztonság kedvéért. Sosem
lehet tudni…
Crayne óvatos tekintettel méregetett. Hajának és
borostájának rozsdavöröse a napfényben élénkebbnek tűnt.
Higanyszerű szemében visszafogott indulatokat láttam
tükröződni.
– Mondtam, hogy vigyázok rá – mordult. A hangja olyan
reszelősen sercent, mintha rég nem használta volna.
Őrült, sugallta felém.
Őrült. Az volnék?
Tudtam magamról, hogy megszállott vagyok. Előző év
karácsonyán a húgommal együtt elrabolt, faggatott,
megkínzott a New York-i olasz maffia néhány beavatott
tagja. Két hét kín és gyötrelem, soha el nem tűnő emlékek.
Megtörtek úgy, ahogy nem hittem, hogy meg lehet törni
engem. Majdnem egy évig bujkáltunk utána. Ügynökök,
testőrök vesztették életüket, míg a rohadt tárgyalásra
vártunk.
Most a Főnök, Elijah Russo halott, de a társai szabadon
kószáltak. A vérem forrt a gondolatra, hogy a sok mocsok,
aki részt vett a két hét pokolban, épp élvezi az életet. Azelőtt
nem ismertem ezt a gyilkos indulatot. Amikor még minden
rendben volt, és a húgommal másik államban éltünk, én
pedig az egyetemen verekedtem plusz bevételért, akkor is a
megfontoltság és a pontosság vezérelt. Ringen kívül senkinek
sem ártottam. Csak akkor haraptam, ha kérték. Minél előbb
kiütni az ellenfelet, igen. Felszedni érte a pénzt, igen. De
péppé verni, aki a kezem közé került, puszta haragból? Soha!
Ez az indulat Faith első sikolyával született meg bennem, és
azóta beleette magát a sejtjeimbe.
Tehát igen, bizonyos értelemben lehet őrültnek nevezni.
Kicsit mindenki megőrülhet, amikor bántják a testvérét.
Bizonyos pillanatokban viszont Bray még nálam is
megszállottabbnak tűnt. Könnyed modora eltűnt, és átvette a
helyét az a fajta sötétség, ami engem már bekebelezett.
Féltettem a srácot, de szükségem volt rá. Egyedül nem
bírtam volna végigcsinálni. Már megvoltak a magam
emberei, de ezt az ügyet másra nem bízhattam. Crayne kezét
pedig megkötötte a saját rendszere.
Hanyagul vállat vontam.
– Látnom kellett.
Crayne barátságtalan recsegéssel, csendesen felnevetett.
– Nem kellett, de ezt akartad. Soha nem hallgatsz rám,
amikor azt mondom, boldogul nélküled.
Elkomorultam. Teljes testemmel Crayne felé fordultam.
– Legutóbb is boldogult, amikor a legújabb sebhelyét
szerezte? – A fickó összerándult, mintha megütöttem volna.
Tudtam, hogy egy rohadék vagyok, amiért felemlegetem,
de le se szartam. A Russo-féle hajtóvadászat közben
elszakadtam Faithtől egy sérülés miatt. Tizenhét éves volt
akkor. Egy porcikám sem akarta őt magára hagyni, de
tudtam, hogy abban az állapotomban nem venné sok
hasznomat. Igazából még a mostaniban sem. Mindenesetre
fizikoterápiára és gyógytornára kötelezve hagytam, hogy ez a
godzilla vigyázzon a kishúgomra. Mire újra a közelében
lehettem, már szerelmes volt a helyi szépfiúba, akivel úgy
ismerkedett meg, hogy az a barom majdnem elgázolta. A
véletlen egy áskálódó ribanc, mert kiderült, hogy a kissrác,
Zach, akinek a rehabilitációs edzését a húgom elvállalta, épp
a szóban forgó barom öccse. Eleinte reméltem, hogy az egész
nem komoly, de már az első találkozásnál fejbe vágott a
felismerés, mekkorát tévedtem. Faith és én ebben
hasonlítottunk: nem vesszük félvállról a kapcsolatokat.
Az érkezésem akkoriban kisebb bomba volt a párocska
románcában. A néhány napos mosolyszünetnek Faith
eltűnése vetett véget. Bray aktívan segített kinyomozni, hová
tűnt a húgom. Az első elrablását is nehezen viseltem, a
másodiknál őrülten kiborultam, mert a sérülésem miatt nem
tudtam a segítségére lenni. Kénytelen voltam engedni, hogy
egy huszonéves, képzetlen kölyök menjen a tűzvonalba, és
hozza ki azt, akiért én tartoztam felelősséggel. Bray
bennragadt a dolgok sűrűjében, így megízlelhette mindazt,
amiben Faithszel két hétig rohadtunk. A maffia ezúttal sem
kegyelmezett.
Crayne épp időben dobbantott rájuk a kommandósaival.
Tisztában voltam vele, hogy itt és most sem tehetnék
semmit, ha bármi balul sülne el. Nem csak azért, mert ők a
magasban álltak, míg én idelent. A korábbi sérülésem nem
múlt el nyom nélkül. Még a húgomnak is azt mondtam, hogy
egyetlen lövés ért. A mellkasomba fúródott, és a
szegycsontomból letörő darabka megsértette a gerincemet,
ami miatt használhatatlanná vált a jobb lábam. Faith sosem
szerette az anatómiát. Fogalma sem volt, hogy ha a gerinc a
szegycsont magasságában sérül, akkor semmiképp sem
okozhatott volna sérülést a jobb lábamnál.
Az igazság az, hogy két golyót sikerült bekapnom.
Mindkettőt Crayne helyett, akit félrelöktem, mint valami
rögtönzött szuperhős. Cserébe kaptam tőle egy hasznos
sétabotot. Gyanítottam, hogy a maradásának köze van ahhoz
az ominózus két golyóhoz. Az első valóban mellkason talált,
de nem érte el a szegycsontomat. A második golyó a
gerincem alsó szakaszába fúródott.
– Most már rendben van – mutatott felfelé Crayne.
Mintegy igazolásképp Faith nevetése eljutott hozzánk.
Baszki, de jó volt újra hallani! Felnéztem, és összeszorult
a mellkasom, amikor megláttam, hogy Faith a daru széléhez
lép.
– Ha valami félresiklik…
– Én magam végzem ki a srácot – bólintott Crayne
habozás nélkül.
– Lassan és fájdalmasan.
– Felváltva.
Rohadt szörnyetegek voltunk, mert mindketten a saját
céljainkra használtuk Brayt. Az ideérkezésem előtt Crayne
könnyedén rábízta a húgomat a srácra, míg ő a rosszfiúk
nyomába eredt. Faith azonban lelepleződött, Bray pedig
megismerkedett a golyó okozta súrlódás csodáival. Aznap
éjjel kapta élete első, éles töltényű fegyverét a kezébe.
Ökölbe szorult a kezem, bütykeimen megfeszült a sérült
bőr. Túl sok ütést osztottam ki. Tudtam, hogy Bray ökle még
rosszabb állapotban van. Erre oda kellett figyelnem. Sok
sérülés sok kérdéssel jár, amit nem engedhettem meg.
Az ugrás rémálomba illő volt. Biztosra vettem, hogy Faith
végig nyitva tartotta a szemét. Bátor magocska. Boldog,
izgatott sikítás kísérte a zuhanásukat. Azt hittem, Faith, de
nem ő volt. Lentről jött, ahol ketten várakoztak. Egy vékony,
fekete, és egy nőiesen telt, szökés hajú lány. Láttam már őket
a húgommal. Tudtam mindkettő nevét, és néhány alapvető
információt, ami ahhoz kellett, hogy rábólintsak a
barátságukra. Ha Faith tudott volna róla, ízekre szed.
– Végre… – Crayne megkönnyebbült sóhajtása jelezte,
hogy ezt az ugrást neki sem volt könnyű végignéznie. Csak
remélhettük, hogy nem kapnak rá az ízére. – Hogy tetszik az
új munkád?
Igazítottam háromrészes öltönyömön, annak ellenére,
hogy tudtam, makulátlanul áll. Blazírtan néztem rá.
– Más, mint az előzőek.
Azelőtt egy építkezésen melóztam. Nehéz munka volt,
folyamatos fizikai megterhelés, és nem is fizettek annyit,
amennyire szükségem lett volna. Mégis szerettem csinálni.
Minden hátulütőjével együtt. A pénz hiánya viszont jelentős
problémává nőtt. Muszáj volt mellékest vállalnom. Éjjelente
meccseztem, hogy meglegyen, ami egyébként hiányzott.
Például Faith tandíja, vagy egy nyavalyás báli ruha. Addig
bele sem gondoltam, mennyit képesek elkérni egy olyan
göncért.
Ég és föld a különbség a mostani munkámmal. Akkor
enyém volt minden döntés, én határoztam, kinek és
mennyiért melózom, mint valami jó kurva. Itt kezdetben
minden békésebb volt, mint ketrecharcosként. A helyi
galériában ugrálni egy idős nőnek, tripla gázsiért, mint
azelőtt. Hülyének is megérte volna. Csakhogy nem voltam
hülye sosem. Volt szemem és fülem, és sikerült megint
beletenyerelnem valaminek a közepébe.
Már nem csak ugrálok Sophia E. Marinónak, hanem
társultunk. A világban soha semmi nem az, aminek látszik.
Erre az a nő az élő példa.
– A főnökasszony jól bánik veled?
Crayne szürke szeme kíváncsian megvillant. Furcsa…
Gyanú ébredt bennem.
– Szeretnél mesélni valamit róla?
Megdörzsölte a tarkóját hatalmas lapátkezével.
– Egyelőre nem.
– Akkor engedjük el a témát! – Kettőt csipogott a
mobilom. Emlékeztető. Ideje indulni. Egy másodpercre
lehunytam a szemem. – Mennem kell.
Crayne nem tudta, hová készülök. Senki sem tudta.
Egyedül Bray. Ez is túl sok. Ha Crayne valaha megtudná, ő
maga kattintana bilincset a csuklómra.
Mélyet sóhajtottam, és Faithre néztem. Olyan izgatottan
ugrált, hogy Bray alig bírta leszedni róla a gondosan
rászíjazott hevedert. Nem mintha bánta volna. Türelmesen
bánt a húgommal. Pontosan tudta, mennyire mélyen sérült.
– Nem köszönsz neki?
– Tudja, hogy itt voltam.
Sarkon fordultam, és beszálltam fekete BMW X6-osomba,
amit nem a nagylelkű FBI tanúvédelmi programjának
köszönhetek. Kényelmesen becsúsztam a világosbarna
bőrülésre, és elindítottam az autót. Már nem fordultam
hátra, Faith felé, tudtam, hogy jó kezekben hagyom. Nem
néztem a visszapillantóba, csakis előre. Tudtam, merre
tartok, és mivel jár minden, amit teszek. Senki nem állhat az
utamba, amikor a bosszúról van szó.
Faith sikolya. Faith fojtott zokogása. Faith nyögése, ahogy
tartani próbálja magát. A kés pengéje, ami kettévágja a bőrét.
Mindig elérték, hogy sikítson. Mindig elérték, hogy ordítsak…
Messze a sebességhatár fölött száguldottam, mire észbe
kaptam. Azonnal visszavettem a tempóból. Nem hiányzott
egy túlbuzgó járőr, aki rajtam akarja fitogtatni a hatalmát.
Koncentrálj!
Összepréseltem a fogaimat, és mintapolgárként értem
végül a várostól húszpercnyire, kamu néven bérelt
raktárhoz, ahol a húgomat legutóbb megkínozták. Akkor
lepukkant, romos épület volt, bontásra várt. Egyetlen
helyiséget újítottam fel Brayjel. A legjobb anyagokat
hozattam, minőségi pánikszobát alakítottunk ki. Csakhogy itt
nem mi pánikoltunk. Inkább azok, akiket idehoztunk. Mindig
csak egyvalakit tartottam itt. Többet kockázatos lett volna.
Előbb-utóbb úgyis mindegyik féreg horogra akad.
Kiszálltam a kocsiból, és gondosan bezártam a kaput
magam mögött. Crayne-től rengeteget tanultam arról, hogy
lehet kamerákat ügyesen elhelyezni nagy területen. Az épület
minden oldaláról három állásból készülnek a felvételek a nap
huszonnégy órájában. A memória hetente törli magát, és
újraindul. Automatikus rendszer, megkönnyíti a dolgomat.
Az átlagos szemlélődő kívülről egy festésre szoruló, fém
bejárati ajtót lát. Egyszerű számsorral lehet bejutni, aminek
semmi köze egyetlen jeles eseményhez sem az életemben. A
kódokkal az a baj, hogy az emberek egyszerűbbnek,
praktikusabbnak érzik, hogy születési dátumokat vagy
ismerkedési napokat használjanak, mert azt úgyis csak ők
tudják. Mekkora marhaság! Nem veszik a fáradságot, hogy
megtanuljanak egy teljesen véletlenszerű számsort, amit
aztán nyugodtan használhatnak egy-két hétig.
Beütöttem a kódot, és beléptem az egyébként
rozsdamentes acélból készült, tíz centiméter vastag,
golyóálló ajtón. Számítógépek pityegése hallatszott, a gépek
megnyugtatóan zúgtak. Minden flottul működött, ami
elégedettséggel töltött el. Szerettem mindent az irányításom
alatt tartani.
A napszemüvegemet a pultra dobtam, levettem a
zakómat, és a felújított fürdőbe mentem. Farmerre,
bakancsra és egyszerű, fehér pólóra cseréltem az
öltönyömet. Épp, mint rég, mielőtt Josiah Morganből Hudson
Winslow lettem. Mielőtt végleg lemondtam az emberségről.
Sötét pillantással méregettem a bokszert a fürdőben a
csapnál. Vér száradt rá minden oldalról, és tudtam, hogy
Bray megint keményen dolgozott. Pihenőt kell hagynom neki.
Vagy más módszerre tanítanom. Az első helyes volna, a
második kegyetlenség. Nem volt rám jellemző a helyes
cselekvés.
A fekete ajtóra meredtem. Elhatározás és gyűlölet hajtott
előre. Keményen döngő léptekkel indultam az ajtó felé,
menet közben felmarkoltam a gázgyújtót, és a farzsebembe
süllyesztettem. Újabb kódsorozat, és megnyílt előttem a
szoba. Beléptem, és felkapcsoltam a lámpát. Amikor
elraboltak minket, nem foglalkoztak vele, mit láthatunk,
állandóan maximális fényerővel dolgoztak. Én is így tettem.
Nem csak a plafonon, de még a sarkokban is lámpák
világítottak. Mindegyik mocsoknak látnia kellett, ki teszi ezt
velük. Hogy tudják, fordult a nyomorult kocka, és most ők
fognak rettegni.
– Carlos Duez – mondtam tisztán és érthetően.
Az előttem heverő féreg egész testében megremegett.
Kilógott a többi kínzónk közül, mert ez itt állandóan kockás
inget viselt, ami immár véres rongydarabként hevert a
sarokba rúgva. Duez csupasz mellkasán több helyen
felszakadt a bőr. A véres húscafatok láttán sötét
elégedettséget éreztem.
Megjelenésemre a fickó alatt bűzös tócsa gyűlt. Három
hete hoztam ide. Bray kezdetben finoman faggatta, de egy
idő után elpattant benne valami. A harag átvette az uralmat
a cselekedetei fölött. Olyan dolgokat tett meg, amire nem
gondolta, hogy valaha szüksége lesz. A tegnapi nappal
elkezdődött a harmadik hét, ahonnan átveszem a tagot.
Tegnap már összeismerkedtünk Duezzel. Akkor lehányta a
saját, véres mellkasát, mire végeztem vele. Most elég volt
kimondanom a nevét, hogy összehugyozza magát. Ennek a
látványára elöntött a harag. Nem volt joga ilyen zsigeri
reakcióra.
– Lassan, lassan… – lihegte röhögve a Főnök.
Faith csendesen sírdogált a padra feszítve. Kénytelen volt
végignézni. Nem engedték, hogy másfelé fordítsa a fejét. Arra
viszont nem kényszeríthettek, hogy őt nézzem, míg engem
kínoztak. Nem akartam, hogy lássa a szememben a kínt, vagy
azt a mérhetetlen haragot, ami a szerves részemmé vált.
Összepréseltem a fogam, és belenéztem a kést tartó seggfej
apró patkányszemébe.
Úgy nyesegetett, mintha kenyeret szeletelne. A tekintete
eszelős, de koncentrált, ahogy vékony szájából kicsit elődugta
az undorító nyelvét. A vérem ráfröccsent makulátlan ingjére,
de ebben a percben nem foglalkozott ezzel.
– Egyformán… Ne mozdulj! – súgta, de eltalált egy ideget,
és megrándultam. Éreztem a penge recés szélét, ahogy
mélyebbre szaladt, mint tervezte. Az orrcimpája megremegett
az elfojtott ingerültségtől. – Ha még egyszer megmozdulsz,
tövig mártom ezt a pengét a kishúgod bőrébe!
Betegesen ragaszkodott a szimmetriához Faith és az én
testemen. Az egyetlen problémája az volt, hogy jobban bírtam
a vagdalkozását. Beletelt néhány vágásba, mire rájött, melyik
pengével, milyen technikával éri el ugyanazt a hatást, mint a
húgomnál. El volt ragadtatva magától, amikor sikerrel járt, és
én felordítottam a fájdalomtól.
Faith elcsendesedett, halálra rémülten meredt a Főnökre.
Rettegett, mert tudta, ő következik. Csupasz combján folyadék
csörgött végig, aminek látványától elvesztettem a fejem.
Teljesen kifordultam magamból, amiért a rohadékok elérték
ezt nála. Nekifeszültem a szíjaknak, amik az asztalhoz
rögzítettek, ordítottam, mint egy eszelős. A Főnök elbűvölten
figyelte az összeomlásomat. Már nem voltam tudatomnál,
később döbbentem rá, mennyire tetszett neki a reakcióm.
Duez megláthatott valamit felvillanni a szememben, mert
váratlanul felvinnyogott, és menekülőre fogta a dolgot.
Esélytelen próbálkozásától felfordult a gyomrom.
Carlos és Roman alig bírták a farkukat a gatyájukban
tartani. Russo maffiacsaládjának beavatott tagjaiként a
szabályok rájuk különösen érvényesek voltak. Az egyik
legfontosabb, hogy szexuálisan nem bántalmaznak kiskorú
személyt, legyen az lány vagy fiú. Faith tizenhét volt, de
tudtam, ha a Főnök nem ragaszkodna a hagyományokhoz, ez
a két idióta kihasználná a helyzetet.
Akkor Duez magasnak, félelmetesnek látszott, ahogy a
kishúgom előtt állt, és játszadozott vele. A karja olyan vastag
volt, mint Faith combja. Most viszont előttem fetrengett a
saját ürülékében, és leginkább egy hatalmas féregre
emlékeztetett. Rémült lihegése megtöltötte a helyiséget.
Ahogy közeledtem felé, nyöszörgésre vallott.
Megálltam fölötte, és láttam a szemében a saját
igazságomat. Tudta, hogy kivégzem, mindegy, mit mond.
Könnyezett a nyomorult, és könyörgésre nyílt a szája. Arcon
rúgtam. A feje oldalra nyaklott, vér fröccsent a szájából, de
tudtam, hogy nem törtem csontot. Majd később. Előbb
beszélnie kell.
Fogtam a nehéz fémszéket, és Duez mellkasához
illesztettem a keresztbe húzott lábtartóját. A karja
hátrabilincselve, mellkasán a szék, azon pedig én
helyezkedtem el, lovagló ülésben. Moccanni sem bírt, és erre
újra elöntött az elégedettség. Faith sem tudott mozdulni,
miközben ez a barom a melltartója alá nyúlt, és fájdalmat
okozott neki.
– Hol van Lew? Mi a teljes neve? Hol találom Nuelt? Mi a
teljes neve? – Előhúztam a farzsebemből a gázgyújtót, és
belenéztem a nyomorult sírástól véreres szemébe. – Ennyit
akarok tudni. Szerinted a te neved a húsvéti nyúl írta meg
egy kibaszott tojásra? Szerinted te vagy az első, aki itt
nyöszörög?
– Kérlek…
 Kérlek, kérlek, kérlek! Micsoda újdonság! Faith is
könyörgött, én is. Sírva kértem őket, hogy ne bántsák a
kistesómat, ők pedig mit csináltak? Röhögtek és folytatták.
A mutatóujjammal bekattintottam a gázgyújtót. Halálra
váltan nézett rám. Tudta, hogy vége van.
Édes, kicsi magocska. Bosszút állok…
 2.

A káosz kínzó bizonytalanság

Piper

2017. MÁRCIUS 26. (REGGEL)

A KEDVENC KÖNYVES KÁVÉZÓMBAN ücsörögtem, és az órát

bámultam. Azelőtt utáltam olvasni. Az életemet a divat, a
smink és a szórakozás töltötte ki, nem maradt benne helye a
fikciónak; megelégedtem a saját világommal, nem kellett
mellé másik, akár képzelt, akár valós. Érdekes, hogy egy
traumatikus esemény mennyire át tudta alakítani az
olvasáshoz való hozzáállásomat.
A kellemes hőmérséklet ellenére megborzongtam. A
másodpercmutatót figyeltem, és egyre inkább kivert a víz.
Szedett-vedett kontyba fogott hajam alatt verejtékcseppek
csurrantak. Idegesen félresöpörtem a szemembe hulló
frufrumat.
Késett.
Jane Hunntington a legjobb barátnőm, és ha valaki, akkor
ő igazán tudja, mennyire utálok egyedül lenni. Sosem tenné
meg, hogy szándékosan késik egy találkozóról velem. Csak
nem történt valami… Nem! Kényszerítettem magam, hogy
befejezetlenül hagyjam a gondolatot. Nem történt vele
semmi. Valószínűleg feltartotta az az idióta Seth, hogy szívja
a vérét szegény lánynak. Olyan rég csinálták ezt egymással.
Kíváncsi voltam, mikor fognak rájönni a nyilvánvalóra.
Vagyis ami mindenki számára nyilvánvaló, csak a két
érintettnek nem.
A mobilomért nyúltam. Még egyetlen percet kap tőlem.
Gyűlöltem, hogy nem a Jane iránti harag, hanem a saját
gyávaságom miatt vagyok képtelen a várakozásra. Persze
féltem, hogy történt valami Jane-nel, mindig féltem, ha
késett, akivel találkoztam. Idegesített, hogy ha nincs semmi
baj, akkor az illető miért nem képes időben érkezni, és
felhúztam magam, mert normális esetben ez a félelem eléggé
irracionális. Csakhogy én már találkoztam a nem normális
esettel is, amitől mindenki retteg.
Remegő ujjal végigsimítottam a kijelzőmön, de csak egy
nedves csíkot hagytam rajta. Türelmetlenül dörgöltem a
tenyeremet rövid ujjú, kockás ingembe, ami alatt egy hosszú
ujjú, testre simuló pólót viseltem. Az öltözékemet csípőben
szűk, bőszárú farmer és Converse egészítette ki. Egyszerű,
minden domborulatomat rejtő cucc volt, ami nekem
tökéletesen megfelelt. Soha az életben nem akartam
megmutatni magam senkinek. Soha többé…
Már a hívásikon felett hintáztattam az ujjamat, amikor
Jane emojija, egy okoska-szemüveges smiley jelent meg a
kijelzőmön, alatta a név: Jane. Megkönnyebbülten-haragvón
fogadtam a hívását.
– A parkolóban vagyok, sietek, sietek – hadarta, mielőtt
megszólaltam volna.
Elöntött a megkönnyebbülés. Nem voltam egyedül. Nem
voltam egyedül! Mélyeket lélegeztem, mert tudtam, hogy
ezzel eltüntetem a torkomból azt a hülye gombócot, és
megsemmisítem a szemem előtt úszkáló, színes és fekete
köröket. Régen gyakrabban törtek rám pánikrohamok,
aminek mindig ájulás lett a vége. Sophia nagyi szerint a
szervezetem így hozta tudomásomra, hogy a sötétség olykor
jobb bármilyen szivárványnál.
– Piper? Piper, édesem, ott vagy még? Jól vagy? – Jane
hangja olyan lágy és kellemes, mint egy forró csokoládé a téli
havazásban. Még így, tele aggodalommal is jólesett zaklatott
fülemnek.
– Minden oké – feleltem rekedtesen. Mintha megfáztam
volna, de tudtam, ez csak az utózöngéje az érzelmi
hullámvasútnak, amin az imént vettem be egy éles kanyart.
Suttogva hozzátettem: – Tényleg minden rendben.
– Már látlak. Úgy festesz, mint egy nyolcnapos vízihulla.
Elfintorodtam a szemléletes hasonlaton.
– Annyira azért nem rossz.
Felnéztem, és láttam, ahogy Jane átküzdi magát a
pénztárnál feltorlódott tömegen. Elég nagy hülyeség volt a
pénztárat közvetlenül a kijárat-bejárat mellé tenni.
Óhatatlanul is nagy káosz alakulhatott ki, ha csúcsidőben
megrohamozták a helyet.
Jane türelmesen megvárta, míg egy pocakos kismama a
párjával odébb totyog. A helyében én már rég felcsattantam
volna, de Jane csak állt és mosolygott rájuk. Borostyánszínű
szemén számomra megmagyarázhatatlan érzelem suhant
keresztül, de a következő pislogásnál el is tűnt. Hajlékony
elegancia kísérte a mozdulatait, ahogy minél kevesebb
súrlódással tört a célja felé. Jane tökéletes tévedésben élt a
saját kinézetével kapcsolatban. Ügy vélte, hatalmas és
ormótlan, mint egy rinocérosz. Képtelen volt meglátni
önmagában azt az érzékiséget, amit a felnőtt férfiak rögtön
észrevették, ha csak egy pillantást vetettek rá. De ő tizenhét
évesként, a gimiben, tizenéves tacskók között csak annyit
látott, amennyit a környezete a tudomására hozott. Tehát
semmi pozitívumot.
Másfél éve kerültem ebbe a kisvárosba, és egy éve
tanultam ott, ahol Jane. Sokat mesélt, sokat láttam, még
többet dühöngtem az őt ért sérelmek miatt, de sajnos
személyesen egyszer sem voltam jelen. Az a rohadt gimi a
titkok fellegvára számomra a mai napig. Kimondatlan
gondolatok, feltételezések és hazugságok kiapadhatatlan
tárháza. Nem szerettem, hiányzott a régi sulim, a régi
barátaim, de ez a hely legalább biztonságot nyújtott. Senki
sem bántott.
– Különösen komor vagy ma – huppant le velem szemben
Jane, arcát helytelenítő kifejezés csúfította. Mert lehet, hogy
a mérete nem XS-es, és hülye rinocérosznak látja magát, de
az arcát megirigyelheti bármelyik anorexiás modell a
kifutón.
– Késtél – mutattam rá komorságom nyilvánvaló okára.
Észbe kapva sóhajtott.
– Tudom, sajnálom! Nem akartam, de sajnos csak
egyvalaki tudott elhozni. Hihetetlen, hogy akinek ekkora
családja van, mint nekem, nem képes egy fuvart szerezni,
pedig mindenkinek van jogsija és kocsija.
Elégedetlensége mosolyt csalt az arcomra. Bármennyit
hisztizhet, tudtam, hogy imádja a családját. Minden
nyüzsgésükkel és tolakodó kíváncsiskodásukkal együtt. Nem
csoda. Én is szerettem Hunntingtonékat. Jane négy szuper
fiútesóval büszkélkedhetett, akik mind odavoltak a pici
hugicájukért, és egy emberként állították, hogy ez a lány úgy
tökéletes, ahogy van. Teljesen igazuk volt.
– Ki lett végül a szerencsés? – kérdeztem, miközben
belekortyoltam hidegre dermedt lattémba. Amikor
megérkeztem, még forrón gőzölgött, de az nem mostanában
volt.
Jane szeme hitetlenkedve elkerekedett.
– Szerinted miért késtem?
Megvontam a vállam.
– Nagyapád volt?
– Nagypapi csak akkor hajlandó úgy tenni, mint aki nem
holnap akar meghalni, amikor a nagymamád szóba kerül.
Odáig van érte.
Erre elvigyorodtam. Sophia nagyi már betöltötte a
hatvankettőt, de még mindig aktívan dolgozott. A helyi
galéria vezetése mellett egy éjszakai klubot üzemeltetett a
közeli városban. Simán letagadhatott volna egy tízest. Míg
más nagyik a reumájukat kezeltették, az én nagyim
biztonsági intézkedésekről tárgyalt, és sztriptíztáncosokat
szerződtetett. Jane nagypapája valószínűleg a különlegesen
határozott stílusa miatt epekedett utána.
– Akkor? – forszíroztam a témát, mert erre koncentrálva
sikerült visszazökkennem a normális kerékvágásba.
Jane késése váratlanul ért, nehezebben dolgoztam fel,
mint gondoltam. Nem a késés jelentette a problémát, a
sebezhetőség hirtelen jött érzése kavart fel. Számítottam
Jane-re, számítottam rá, hogy időben megjelenik; és mikor
nem így lett, elárultnak éreztem magam, ráadásul iszonyúan
féltem, hogy esetleg valami rossz történt vele idefelé jövet. A
gondolat visszalökött arra a helyszínre, abba az időpontba,
ahonnan már másfél éve próbáltam szabadulni. Mintha
kígyókkal teli verembe zuhantam volna. Látom az elérhető
kijáratot, de kígyók siklanak, viperák sziszegnek, és engem
tökéletes mozdulatlanságba taszít a félelem.
– Jason. Természetesen.
Jason Hunntington. A névre majdnem félrenyeltem a
hideg lattémat.
– Sejthettem volna – ingattam a fejem csodálkozva.
Jane fivérei közül egyedül Jason nem kedvelt engem.
Senki nem tudta, miért. Már nem is emlékeztem az első
találkozásomra a fickóval, de arra igen, hogy az ő
társaságában mi miig betolakodónak éreztem magam. Mint
aki nem érdemli meg, hogy olyanok körében mozogjon, mint
a Hunntington família. Tekintve, hogy Jason nem tudott
semmit a múltamról, sem arról, ki vagyok valójában,
meglepő volt a rám adott reakciója. Még Jane sem ismerte
rólam a teljes igazságot – amiért egy szép napon, amikor ez
az egész katyvasz az arcomba robban, biztosan lekap a tíz
körmömről.
Fekete miniszoknyás lány jött felvenni a rendelésünket.
Nekem elég volt a lattém, Jane viszont rendelt magának egy
erős feketét. Az egyszerű rendelések hamar kiérnek,
gondoltam, ahogy a pincérlányt figyeltem. Nem telt bele két
perc, és máris a barátnőm előtt gőzölgött egy pohár kávé,
aminek fűszeres illata hozzám is hamar elért.
– Áh, ne is foglalkozz vele! – legyintett Jane a bátyjára
utalva, aztán szigorú pillantással végigmért. – Jobban érzed
magad? Már van egy kis színed. – Amikor bólintottam,
izgatottan előrehajolt. – Akkor megnézheted!
 Előkotort a táskájából egy minőségi, kisméretű
spirálfüzetet, és felém nyújtotta. Az arca egészen kipirult az
izgatottságtól, és én nem tehettem mást, elmosolyodtam.
Jane hangulata ragadósnak bizonyult.
– Oké, de utána átnézed a képeket, amiket legutóbb
csináltam a tanyán.
Jane szája tátva maradt a döbbenettől.
– Megint odamentéi?
Kinyitottam a füzetet, és elolvastam az első sort.
Boldogságlista
– Ühüm, mindjárt elmesélem – motyogtam.
Faltam a sorokat, és egészen elképedtem, mennyire
sokrétű barátnőm van. Első olvasásra megdöbbentem, miket
szeretne megcsinálni, ráadásul záros határidőn belül.
Elkerekedett a szemem, amikor megláttam a zárósort:
Végrehajtás határideje: tizennyolcadik születésnap!!!
Elbűvölve éreztem magam, mégis minden sornál egyre
inkább felment bennem a pumpa.
– Ez most komoly? – böktem a füzetre. – Teljesen elment
az eszed?
Jane két évvel volt fiatalabb nálam, a születésnapja
október 3-án lesz.
– Jesszus, ne ordíts már!
Jane felháborodása olaj volt az én szikrázó haragomra.
– Ha ezt a családod megtudja…
A borostyánszínű szempár élesen megvillant.
– Nem fogják megtudni, mert csak neked mutattam meg,
és te nem fogod elárulni senkinek!
Olyan higgadtan kortyolgatta a hülye kávéját, mintha
csak a tegnapi valóságshow-ról beszélgetnénk. A
legszívesebben a fejére öntöttem volna az én kihűlt
löttyömet.
– Totál idióta vagy, ha egy percig is azt hiszed, nem
fogom elmondani nekik.
Bizonytalanság suhant át az arcán, de gyorsan rendezte a
vonásait.
– A barátnőm vagy, nem spicli.
– A kémkedés olykor életmentő is lehet – replikáztam; a
kétségbeesésem párhuzamosan nőtt az ő elszántságával.
– Nem árulsz el! Segíteni fogsz!
– Egy frászt! Keress másik balekot! A te Jason bátyád
örömmel ugrik majd, hogy dutyiba zárjon, amiért nem
jelentettem neki az őrültséged. – Jason történetesen tényleg
megtehette volna ezt, mivel kommandósként dolgozott az
FBI alkalmazásában. – Aztán majd hordhatod nekem a sittre
a cipóba sütött reszelőket.
Jane váratlanul elnevette magát, pedig nem viccnek
szántam.
– Jól állna neked a csíkos – vihogott felszabadultan,
amivel mosolyt csalt az arcomra.
– Csak a klasszikus, fekete-fehér filmekben csíkos –
csúfolódtam.
A figyelmem újra a kívánságaira irányult. Annyira nem rá
jellemző dolgok. Sosem hittem, hogy ilyesmikre vágyik. A
listán voltak olyan pontok, amiktől borsódzott a hátam.
Nemhogy veszélyesek, de életveszélyesek voltak. Jane-nek
fogalma sincs, mennyire figyelmen kívül hagyta az
önfenntartási ösztönét, amikor megírta ezt a vacakot. A
minap végignéztem, hogyan veti magát a mélybe Honey egy
daruról, erre most a másik barátnőm áll elő egy listával,
amihez képest a bungee jumping semmiségnek tűnik.
Felé nyújtottam a kis füzetet, és komolyan néztem
nevetéstől fénylő szemébe.
– Át kellene ezt gondolnod, Janey!
Hárító kézmozdulatot tett, és elkomolyodott.
– Figyelj ide, Piper! Ismersz engem, látod az egész
életemet. Én itt benn – mutatóujjával megkopogtatta a
halántékát – már látom a jövőmet is. Minden egyes percét, és
hidd el nekem, semmi izgalmas nincs benne. Kiszámítható,
sablonos élet, de én nem ilyenre vágyom.
– Jane…
– Nem! – csattant fel, de megenyhülve folytatta: – Kérlek,
Piper! Nem akarok kiszámítható lenni.
Hátrafordult, és intett a pincérlánynak, aki azonnal
megindult felénk a számlával.
– Honnan szedted ezt egyáltalán? – kérdeztem
gyanakodva.
Egészséges arcszíne váratlanul mélyvörös árnyalatot
öltött. A pincér odaért hozzánk, Jane fizetett kettőnk helyett.
Nem érdekelt, mert legutóbb én álltam a Iatténkat.
Ahogy elnéztem, alig hittem a szememnek. Jane
feszengett.
Nem számít.
Megköszörülte a torkát, és most már olyan vörös volt,
mintha összerágott volna egy chilipaprikát. A felismerés
szinte tarkón vágott. Az asztalra csaptam.
– Seth volt! – kiáltottam, mire többen felvont
szemöldökkel fordultak felénk. Nem érdekeltek, egyikük
sem. Jane hallgatása felért egy vallomással. – Tudtam! Az egy
seggfej! Egyáltalán miért hallgatod meg, amit mond?
Sosem éreztem ennyire szembetűnőnek, hogy Jane
fiatalabb nálam. Félrenézett, nem bírta állni a tekintetem.
– Seth a barátod. Sosem értettem, miért beszélsz így róla
nekem.
Elöntött az együttérzés. Átnyúltam az asztalon, és a
tenyeremet
Jane kézfejére fektettem.
– Ő az én barátom, Jane, nem a tiéd. Én bízhatok benne,
mert akármilyen marhaságra kérem, benne van. Én is éppen
így vigyázok rá. De mint pasi? Pff… Te is tudod, mi a
különbség egy barát barát és egy Seth-ribanc között.
Amennyire én tudtam, Jane és Seth kezdettől fogva nem
bírták egymást, márpedig az ismeretségük sokkal régebbre
nyúlt, mint bárki gondolná, aki együtt látja őket, mégsem
alakult ki semmiféle baráti kapcsolat közöttük. A felületes
szemlélő azt mondaná, ez soha nem is fog változni, mert
olyanok, mint a tűz és az olaj, de én azokat az apróságokat is
észrevettem, amelyek fölött mások átsiklottak.
Mégis jobbnak láttam, ha tisztázok Jane-nel egy-két
dolgot, nehogy eszébe jusson csak azért ágyba bújni
valakivel, hogy megváltoztassa annak a róla kialakított
véleményét.
– Tudom. És én egyikhez sem tartozom. – Elképesztő
szomorúság bujkált a hangjában.
– Nem – hagytam rá. Nem tettem hozzá, hogy ő sokkal
több mindenkinél Seth életében, mert nem állt rákészen.
Igazából egyikőjük sem. Fogalmam sem volt, merre
haladnak, de egyelőre úgy láttam, nem jó felé. Jane kerülte a
pillantásom, mintha ezzel elfedhetné, mennyire fájt, amit
mondtam neki. Megszántam, mert igazságot láttam a
szavaiban. Nem mindenben, de volt benne ráció. – Na, hadd
nézzem még egyszer azt a listát!
Jane arca felderült. Ahogy rám nézett, szemében el nem
sírt könnyek csillogtak. Ezért tutira szétrúgom Seth valagát.
– Meggondoltad magad?
Csóváltam a fejem, ahogy újra kinyitottam a füzetkét.
Jane titkos kincsét.
– Továbbra is azt mondom, hogy őrültség ilyen rövid
határidővel megcsinálni ezeket a dolgokat.
– De…?
– De nem engedhetem, hogy bajod essen! És történetesen
ismerek egy klubot, ahol táncolhatsz anélkül, hogy undorító
kezek fogdosnák végig a testedet.
Szavaimra zavarba ejtő izgatottság ragyogott fel a
szemében. Összeszedtük a cuccainkat, és elindultunk a
zsúfolt kijárat felé. A parkolónál jártunk, amikor Jane-t
utolérte a józan bizonytalanság.
– A nagyid nem fogja ezt megengedni. Felmegy benne a
pumpa, és a pipáján keresztül tör ki a gőz belőle.
Na, igen, Sophia nagyi pipázott, méghozzá a papi régi
pipájával. Nem értettem, miért jó neki. Egyszer kipróbáltam,
és ezerszer rosszabbnak éreztem, mint a cigizést. A füst
csípte a nyelvemet, a torkomat, és úgy tűnt, soha az életben
nem jutok friss oxigénhez. Borzalmas élmény volt. Tudtam,
soha többé nem nyúlok sem pipához, sem cigihez. Utólag
visszagondolva már biztosra vettem, hogy Sophia nagyi
eredetileg is ezt tervezte. Nem számított, mert azt viszont
szerettem, hogy ő pipázik. Imádtam az illatát.
 Ám abban igazat adtam Jane-nek, hogy a nagyim, legyen
bármilyen modern felfogású, nem támogatná a tervünket.
– Ismerem a klub vezetőjét, Raphael Denarót. Szerintem
rá tudom venni, hogy segítsen nekünk.
Nem tettem hozzá, hogy kénytelen lesz, mivel ő egyike
volt azoknak, akik pontosan tudták, ki vagyok valójában.
Nem fog nekem nemet mondani. De Jane-nek erről nem
kellett tudnia.
– Oké. A lista többi pontját egyedül is meg tudom csinálni
– jelentette ki olyan elszántsággal, amit még sosem láttam
rajta.
Sorra vettem a lehetetlen listáját.
– Azért ezt erősen vitatom. Az első szinte lehetetlen,
ebből következik a második kudarca is. – Ebben a kettőben
egészen biztos voltam, és nagyon szerettem volna, ha kiveri
őket a fejéből. – A harmadikban Seth segíthetne.
– Vagy Bray.
– Igen. A negyedik… – Elnézően néztem rá, mint egy
gyerekre, aki dicséretet vár valamiért, ami természetes.
Odaértünk a kis királykék VW Beetle bogárhátúmhoz,
amit minden apropó nélkül Balthazarnak neveztem. Nem
siettünk beülni. A táskáinkat bedobtuk a hátsó ülésre, aztán
nekidőltünk a kicsikém oldalának.
Jane zavartan legyintett.
– Ugorjunk!
Az ötödik volt a tánc egy night clubban, így azt is
átléptük. A hatodikat nem értettem, a hetediket több mint
hajmeresztőnek találtam.
– Ez öngyilkosság – jelentettem ki határozottan, arra a
pontra mutatva.
 Jane a szemét forgatta.
– Ez egy kaland. Mellesleg ezt mondtad az első kettőre is.
Szemrehányón néztem rá.
– Halott leszel a tizennyolcadik születésnapod előtt, és ez
nem kaland.
– Nem lesz bajom.
– Ajánlom is, mert ha meghalsz, én is szellemmé válok,
hogy a végtelenségig gyötörhesselek a The walking dead
részeivel. – Jane a szavaimra elfintorodott. Nem szívelte a
zombikat, túlságosan ijesztőnek látta őket. Mindig
mosolyogtam a naivitásán. Szörnyekről tudtam volna
mesélni neki. Ehelyett újra a füzetbe néztem, és megvontam
a vállam. – A következő nem vészes, és Honey segíthet
benne. Az ő tetkójuk ugyan elég fantáziátlan lett, de…
Konkrétan bénának tartottam. Édesnek persze, mert
jelentett számukra valamit, de akkor is bénának. Amikor
Honey és Bray összejöttek, egy idő után minden havernak
leesett, hogy ez komoly kapcsolat lesz. Akkor kezdték
horgonynak csúfolni Brayt, mert lehorgonyzott egyetlen csaj
mellett. Irigy, mikroagyú majmok voltak, akik többnyire nem
tudták, melyik végén kezdjenek neki egy lánynak.
De nem tudtak rajtuk kifogni. A kedves párosról lepergett
minden beszólogatás. Dacból, vagy mert nagyon is bejött
nekik, mindketten az ujjuk oldalára varrattak egy-egy
horgonyt. Bray még a csaj nevét is odapingáltatta.
Bármennyire is kedveltem Honey-t, mégis azt mondtam
Braynek, hogy egy idióta, amiért megtette. Erre röhögve
borzolta össze a hajamat, és azt mondta, majd megértem,
amikor felnövök. Mintha az az egy év olyan sokat számítana!
Annyival bölcsebb és tapasztaltabb nálam a plusz tizenkét
hónap miatt, amit megélt? Ráadásul a szülinapunk is közel
volt egymáshoz. Bray június tizenharmadikán, én pedig
elsején születtem. Vénséges…
Jane elutasítása hozott vissza a jelenbe.
– Nem akarom Honey-t belekeverni. Sem mást. Ez az én
ügyem, az én listám.
– Akkor megtiszteltetésnek veszem, hogy beavatott
vagyok – mormoltam őszintétlenül, mert tudtam, Jane csak
azért mondta ezt, hogy emlékeztessen, senkinek sem
beszélhetek róla. – Az utolsóra mindenki vágyik. A
kilencediket viszont nem értem, miért fontos.
Jane mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt.
– Nekem fontos.
Nem firtattam. Jane hajlamos bezárkózni, amikor túl erős
nyomást gyakorolnak rá. Ezt nem akartam, és végül is nem
az én dolgom volt.
Visszaadtam neki a füzetet, ő pedig beledobta gigantikus
méretű táskájába.
– Sorban mész a listádon?
Ezen elgondolkodott, majd nemet intett a fejével.
– Nem. Ahogy esik, úgy puffan alapon csinálom. –
Határozottan rábólintott, mintha csak magát is meggyőzte
volna. Megkerülte a kocsit, és beszállt a vezető melletti
ülésbe. Az ég éppolyan boron-gós volt, mint a hangulatom.
Nem tudtam elfogadni ezt a felelőtlenséget.
Néhány percet igénybe vett, míg lehiggadtam csevegős
szintre. Csak ezután ültem be a volán mögé. Bekötöttem
magam, de a slusszkulcson megállt a kezem.
– Piper?
 Jane hangja kedves és meleg, őt nem törte meg az élet,
ami felé épp kihívást intézett. Az ártatlansága megindító
volt.
– Ígérd meg nekem! – Felé fordultam és megmarkoltam a
kezét. Csodaszép színű szeme elkerekedett
meglepettségében. – Ígérd meg, ha bármi balul üt ki, és bajba
kerülsz, azonnal szólsz! Nem muszáj nekem vagy a
családodnak. Szólj valakinek, akiben megbízol, akiről tudod,
hogy számíthatsz rá!
Jane rásimította puha kezét az enyémre, és komolyan
viszonozta a pillantásom.
– Ígérem.
Az arcát fürkésztem, de nem láttam nyomát
idétlenkedésnek vagy hazugságnak. Mélyről jövően
sóhajtottam, mielőtt elengedtük egymást.
– Az életed ott kezdődik, a komfortzónád határán túl.
Biztos vagy benne, hogy készen állsz erre?
Habozás nélkül bólintott, és ez nekem elég volt. Egyelőre.
Ráadtam a gyújtást, közben a mobilomat Jane ölébe
pottyantottam.
– Keresd meg a galériában!
Pontosan tudta, mit kell keresnie, mégis végiglapozgatta
az összes képet. Például azt a tucatnyi fotót Sophia nagyiról.
A nagyi nagyon szeretett volna haragudni rám miattuk, mert
nem örült, ha fotózták. A bökkenő az volt, hogy engem
viszont legalább annyira imádott, ahogy én őt, ezért engedte,
hogy csacsiskodjak vele.
Utána néhány természetkép következett, végül a tanya.
Előbb távolról kattintgattam, aztán közelebb merészkedtem.
Emlékeztem az éjszaka neszeire, a hűvös levegőre, és arra,
hogy csak a saját lélegzetem hallottam. A szívem dübörgött,
talán hiperventiláltam, mégsem engedtem, hogy az
érzelmeim úrrá legyenek rajtam. Nem űzött haza a félelem.
Büszke voltam erre, és tudtam, hogy később erőt meríthetek
az akkori bátorságomból.
– Ó, te jó ég! – Jane elborzadva nézte a kijelzőt, míg én
elnavigáltam magunkat a házukig. Ügyesen leparkoltam az
út szélén, mert a feljárójukon két autó is állt már. – Piper, ez
iszonyú.
Leállítottam a motort, és hátradőltem az ülésen. Nem volt
szükség rá, hogy lássam a képeimet. Az összes beleégett az
agyamba. Hónapokkal ezelőtt vaktában autóztam, és
véletlenül találtam a tanyára.
Mai napig nem tudom, mi vezérelt. Túlzott kíváncsiság?
Többször körülnéztem, mielőtt egyáltalán a kapuig
merészkedtem. Magával ragadott a környék csendje, és
emlékszem, arra gondoltam, tudnék élni egy ilyen helyen.
Már épp visszaindultam a kocsihoz, amikor meghallottam
azt a hangot. Soha nem fogom elfelejteni. Mintha valamilyen
bébiállatka elszakadt volna az anyjától. Keserves nyüszítés
visszhangzott az éjszakában.
A kíváncsiság és a józan ész véget nem érő harca közben
félretoltam minden félelmem, és átbújtam a kapu rései
között. Nem számítottam arra, amit ott találtam. Az állatokat
olyan körülmények között tartották, ami egyetlen élőlénynek
sem elfogadható. Sokkolt a látvány. Mocsok és trágya
borította a talajt, az állatok minden rendszerezés nélkül
kóboroltak az elkerített udvaron, amiről később megtudtam,
hogy a karám.
 – Ez egy csikó? – fordította felém a mobilom kijelzőjét
Jane, arcán ugyanaz a borzalom, amit én is éreztem.
– Igen, és ott az anyja teteme mellette.
Amikor ez a kép elkészült, zajosan elhánytam magam.
Később visszamentem, és már a csikót sem találtam. Eltűnt a
kanca tetemével együtt.
– Mikor voltál legutóbb?
– Egy hete. Ma éjjel akarok visszamenni. Kölcsönkértem
egy menő gépet Sophia nagyitól. Így már az állatvédők és a
hatóságok sem tudják azt mondani, hogy nem tehetnek
semmit.
Első alkalommal egy nagyon dühös nővel találkoztam.
Pontosabban rám rontott, hogy mit keresek a birtokán, nincs
jogom ott lenni, és hasonló baromságok. Később kiderült,
hogy ő Margaret Smith, és már generációk óta a családjáé a
föld, ahová behatoltam. Másodszor már a negyvenes fia, John
Smith is otthon maradt, mintha csak a visszatérésemre
vártak volna. Helytelenítettem a szakszerűtlen állattartást.
Ha már úgy dönt valaki, hogy egy farmon, tanyán, akárhol
állatot tart, legalább az alapvető infóknak utánanézhetne.
Etetés, itatás, legmegfelelőbb környezet kialakítása és
hasonlók.
De ez az anya-fia páros nem tartozott ebbe a kasztba.
Ezek szimplán állatkínzóknak minősültek, ezért teljes szívvel
gyűlöltem és megvetettem őket. A probléma az volt, hogy a
hatóságok nem foglalkoztak az üggyel, míg bizonyítékkal
nem szolgáltam. A mobilképek kevésnek bizonyultak.
– Kivel mész?
Nem feleltem. A tervemnek itt volt a buktatója.
Végigkérdeztem a barátaimat, de sajnos aznapra
mindenkinek programja akadt. Végül Bray felhívott, és
közölte az elképesztő ötletét, miszerint Honey bátyja majd
elkísér. Elküldtem melegebb éghajlatra, és mondtam neki,
hogy Honey-t is vigye magával.
– Úgy volt, hogy Bray és Honey jönn velem.
– De hát ők…
Jane befejezetlenül hagyta a mondatot. Mindketten
tudtuk. Az egész város tudta, hogy valami történt velük. Bray
is és Honey is lassan gyógyult egy állítólagos autóbaleset
során szenvedett sérüléseiből. Néhány hónappal ezelőtt
történt, és Honey valamivel rosszabb bőrben volt. Jane-nel
ápoltuk a kórházban, mosdattuk őt, miközben eszméletlenül
hevert a kezünk alatt. A teste teleszórva hegekkel, amelyek
kínról és fájdalomról meséltek. Az a lány sokkal többet élt át,
mint amit elmesélt. Biztosra vettük, hogy Bray ismeri ezeket
a titkokat, mert egyszer sem említette nekünk a hegeket.
Egyetlen percre sem hittem el az autóbalesetes sztorit,
mert több ponton is sántított. Ahol felnőttem, naponta
találkoztam emberekkel, akik hasonló hegeket viseltek
magukon. Nekem is volt egy. Száz százalékra felismertem a
penge által okozott sérüléseket. Honey pontosan úgy nézett
ki, mint aki már megszívta néhányszor az élet sötétebb
oldalán. Bray pedig úgy fest, elkísérte őt.
Ismertem a fájdalmat, amit meggondolatlanság és
könnyelműség előzött meg. Soha nem rángatnám magammal
egyetlen barátomat sem olyan helyzetbe, amiből nem biztos
a menekülés.
A mások iránti féltés könnyen hozta a hazugságot a
számra:
– Megvárnak a kocsiban – biztosítottam Jane-t.
 – Hát persze! Pont olyanok, akik megülnek a hátsójukon,
míg te veszélybe sodrod magad – motyogta Jane, és a
következő képre csúsztatta az ujját.
Későn kaptam észbe, hogy az utána következőt már nem
akartam mutogatni. Az én kincsem volt, mint Jane-nek a
füzetecskéje.
– Ő meg mit keres a te mobilodon?
Belül lángoltam, akár egy tűzhányó. Zavarba jöttem, mint
egy csínytevésen kapott kölyök. Minden energiámat
felemésztette, hogy sztoikusnak mutassam magam Jane éles
szeme előtt.
Blazírtan vállat vontam.
– Sokszor láttam a kórházban, mikor látogatóba
mentünk, vagy Honey-t mozgattam. – Csak annyit láttam a
fickóból, hogy állandóan Honey körül sündörög, fittyet hány
a szabályokra, és a látogatási időt figyelmen kívül hagyva
betelepedett a kórtermébe. Később Bray jobban lett, ezután
felváltva voltak a lány mellett.
– Ez Hudson Winslow, Honey bátyja. Állítólag Európában
élt, de a baleset hírére hazaérkezett – magyarázta Jane
különösebb érdeklődés nélkül. – Miért kaptad le?
Mintha nem tudtam volna mindent a fickóról. Egyrészt
Honey bátyja, másrészt Sophia nagyi alkalmazottja. Anno,
amikor Honey balesetének hírére idesietett, azonnal
megkapta a nagyinál betölthető asszisztensi állást a
galériában. Azóta feltornázta magát valami sokkal
jelentősebb pozícióba.
Csak vonogattam a vállam Jane kérdésére.
– Mert jól mutatott.
Jane elmélyülten tanulmányozta a képet.
 – Egyszer hallottam, ahogy Honey Josiah-nak nevezte –
mesélte mintegy mellékesen, de én figyeltem. Azt hittem,
mindent tudok róla, amit csak lehet, de ez új infó volt.
– Josiah?
– Később rákérdeztem, és Honey mondta, hogy két
keresztnevük van. Josiah és Faith.
Megvontam a vállam.
– Ez nem újdonság. Nekem is kettő van.
– Sosem árultad el nekem a másikat.
Huncutság bujkált bennem, ahogy nyelvet öltöttem rá.
– Nem is most fogom.
Vihogtunk, hangosan és felszabadultan, mert annyira
jólesett a gondtalanság néhány percre. Jane persze kitartó
pitbull volt, és szagot fogott.
– Szóval, jól mutatott?
– Aha. Mi ebben a nagy ügy? Tökéletesen szimmetrikusak
a vonásai, és úgy festett abban a magas nyakúban, mint egy
lordocska a tizenkilencedik századból. – Ez igaz volt.
Rávigyorogtam Jane-re, de láttam, hogy tovább kattog az
agya. Megforgattam a szemem. – Ugyan már! Amikor két
hónapja arról a csövesről csináltam fotókat, nem akadtál ki
ennyire.
Jane megborzongott az emlékre. Tényleg csináltam
képeket egy csövesről, mert egy újság pályázatot hirdetett
Valóság címmel. Nem mondtam senkinek, de megnyertem, és
a jutalompénzemet a csövesnek adtam. Egyébként egy
nyugalmazott őrnagy volt.
– Igazad van. Tessék! – nyomta a kezembe a telómat. –
Légy óvatos este!
Hátranyúlt a táskájáért, és kiszállt a kocsiból.
 – Reggel jövök érted – szóltam utána, és elégedetten
vigyorogtam. Örültem, hogy sikerült elterelnem a figyelmét a
fickóról.
Megnyitottam a képet, és szemügyre vettem a
fényképalanyomat. Szóval Josiah. Egyszerűen tökéletes volt.
Az arcát nem csúfította borosta, a bőre bársonyosan
puhának, simítani valónak látszott. Hosszú, sötét szemöldöke
alól értelmes, barna szempár figyelt egyenesen engem.
Mintha szándékosan pózolt volna nekem. Tekintete
kegyetlenségről árulkodott, a szája azonban kifejezetten
lágynak látszott, mintha kétféle anyagból gyúrták volna.
Bűntudatosan néztem Jane otthona felé. Nem szerettem
hazudni neki, de nem akartam, hogy bárki bajba kerüljön
miattam. Sem ő, sem más. Boldogulni fogok, nem lesz semmi
baj!
Kiléptem a képgalériámból, és rányomtam egy szőkeség
képére a gyorshívó panelen.
Három csöngés után felvette.
– Bray?
 3.

A káosz peremén

Piper

2017. MÁRCIUS 26. (DÉLELŐTT)

A HAZUGSÁGAIDAT AZOK HISZIK EL LEGKÖNNYEBBEN, akikben

maradéktalanul megbízol. Egyetlen mentségem, hogy a saját,
jól felfogott érdekükben tettem. Nem akartam hazavágni a
szerelmes programjukat, tennem kellett róla, hogy véletlenül
se sérüljenek meg, miközben engem kísérgetnek az
éjszakában. Már ezerszer végigpörgettem magamban az
összes létező forgatókönyvet. Több választási lehetőségem
volt. Például szemet hunyok az állatok szenvedése felett,
beletörődöm a hivatalos szervek megközelíthetetlenségébe,
és egyszerűen élem tovább az életem, mintha nem tudnék a
tanyán végbemenő borzalmakról. Vagy esetleg addig
hisztizek a rendőrség előtt, míg végül engem dugnak rács
mögé. Megfordult a fejemben, hogy összefogok állatvédő
szervekkel, és tüntetést szervezünk, de ezt is elvetettem,
mert nem hozott volna elég gyors eredményt.
Olyan megoldásra volt szükségem, ami azonnali és
hatékony. A bíró azt mondta, vigyek neki jól kivehető,
letisztult képeket. Ezerféleképp eshetett bajom, miközben
végrehajtom a tervet, de félre kellett tennem a félelmeimet.
Nem szabad a sok mi lesz ha-ra gondolnom, mert azzal
megbénítom az életemet. Élni akartam, nem néző lenni.
Miután Jane-t kitettem a házuknál, én is hazaindultam.
Kényelmesen vettem a külvárosi kanyarokat Balthazarral, és
tudtam, soha nem fogom lecserélni egy nagyobb,
kényelmesebb, menőbb járgányra. Még akkor is ezt a kocsit
fogom vezetni, amikor olyan idős leszek, mint Sophia nagyi.
A várostól húszpercnyire éltem, mióta másfél éve
elszöktem otthonról. Sophia nagyi kimentett egy szörnyű
helyzetből, aztán befogadott, amit soha nem fogok tudni
kellőképpen meghálálni neki. Megmentette az életemet,
amikor eljött értem; majd megmentette a jövőmet, amikor
engedélyezte, hogy vele maradjak.
Sophia nagyi úgymond nagy lábon élt, de ezt olyan kitűnő
ízléssel megáldva tette, hogy lehetetlen volt haragudni rá
bármilyen túlzás miatt. A főútról lekanyarodva ráhajtottam a
villa felé vezető utcára, melyet tökéletesre nyírt bokrok és
fák öveztek. Egyetlen falevél sem hullhatott le
ellenőrizetlenül ezen a birtokon. Erről Ignatio, a főkertész
gondoskodott, aki már akkor itt dolgozott, mielőtt én a
világra jöttem. A végtelenségig hűen szolgálta Sophia nagyit,
én pedig tutira vettem, hogy valamikor volt köztük némi
románc.
Egypercnyi újabb autózás után a szemem elé tárult a
villa, amitől minden alkalommal elakadt a lélegzetem.
Mesébe illő épület, ami első ránézésre egy babaházra
hasonlított. Egy óriási babaházra. A villa neoklasszicista
stílusban épült, és inkább tűnt olasz, tóparti nyaralónak,
mint rejtett otthonnak egy örökké nyüzsgő országban.
 A villától jobbra fedett garázst alakítottak ki, ahová
könnyedén bemanővereztem a kis kékségemmel.
Felmarkoltam a táskámat a hátsó ülésről, magamhoz vettem
a mobilomat, és kiszálltam. Kifelé menet megpillantottam
egy tűzpiros Audi R8-ast, amitől rögtön kedvem lett volna
sarkon fordulni, és messzire hajtani. A gyönyörűség ugyanis
az unokanővérem, Silver tulajdona, ami azt jelentette, hogy
sajnos ő is itthon van. A vele való elkerülhetetlen találkozás
messze nem villanyozott fel. Az a ribanc ott tett keresztbe
nekem, ahol csak tudott. Olykor szerettem volna mindent
elmesélni erről a nagyinak; tudtam, kimerítően
elmagyarázná Silvernek, hogyan nem viselkedünk
rokonokkal. Sajnos azonban az unokatestvéremnek volt egy
aduásza velem szemben, amit gondolkodás nélkül kijátszott
volna, ha bemártom Sophiánál.
A garázstól jobbra vettem az irányt, a salakos járda
közepén járólapokat helyeztek el, hogy könnyen
lépdelhessünk bármilyen időben. Március vége felé
közeledtünk, és a gyep máris zöldellt. Tudtam, hogy
hamarosan színbe borul az egész kert, amikor a kaméliák és
a rododendronok nyílnak. Odavoltam a nagyanyám ízléséért,
imádtam az egész flancos otthonát. Egy szuggesztív
lépcsősor mellett belső lift is összekötötte a szinteket
egymással. A falakat freskók és mesés festmények
díszítették, melyek mind letűnt korokról meséltek a hozzám
hasonló bámészkodóknak.
Egyenesen a dolgozószobába mentem. Lépéseim
visszhangot vertek az intarziás parketten, pedig nem is
viseltem magas sarkút. Elsétáltam a hatalmas, parkra néző
ablakok mellett, és kopogás nélkül nyomtam le az aranyozott
kilincset. Sophia nagyi látványára aztán megtorpantam.
Bármilyen jól tartotta is magát, jócskán benne volt a korban.
Összeszorult a mellkasom a gondolatra, hogy bármi baja
eshet. Az örököse persze már megvolt, és épp gyilkos-
megvető pillantással mért végig a kékesfekete hajamtól
egészen a puhatalpú cipőmig.
– Piper Elizabetta Ruggiero! – Sophia nagyi a teljes és
legteljesebb mértékben titkos nevemet használta, ami semmi
esetre sem jelentett jót. Az itteniek egyszerűen Piper
Ellisonként ismertek, ami éppoly szürke és semmitmondó,
mint amilyennek látszani szerettem volna a szemükben. –
Régóta várunk rád.
– Olyan rég vártam már rád – suttogta a Féreg a fülembe.
Hosszú ujjai erősen tartották a torkomat és a csípőmet,
közben a fenekem csupasz bőrén éreztem a merevedését.
Hányingerem lett, amikor hozzám dörgölte magát. – Olyan
rég vágytam erre.
Elakadt a lélegzetem az emlékre. A testem emlékezett a
fájdalomra, a rémületre.
– Piper? – Sophia nagyi meleg hangja burokként ölelt
körül, segített függetlenednem az emléktől. Remegett a
kezem, egy verejtékcsepp csúszott végig a hátamon, de már
elmúlt. Sikerült visszatalálnom önmagamhoz.
Felnéztem a panorámaablaknál álló nőre. Sophia nagyi
úgy nézett ki, ahogy magamat képzeltem negyven év múlva.
Százhetvenhat centimet ugyan maga mögött hagyta. Tutira
vettem, hogy az ő magassága üti az egy-nyolcvanat. Dús,
fekete haja őszbe hajlott. Általában lazán leengedve hordta,
vagy befontam neki, de ma szigorú, szoros kontyba fogta
össze. Ebből tudtam, hogy tárgyalásra készült. És mivel két
hatalmas testőr várakozott az ajtó előtt, és Silver is jelen
volt, nyilvánvalóvá vált, hogy együtt mennek.
Megkönnyebbülés söpört végig rajtam. Nem akartam a
nagyit is valami olcsó hazugsággal félrevezetni, mint Brayt.
Amikor Sophia nagyi tárgyalni ment, általában késő éjszaka
ért haza, Silver nélkül. Sosem kérdeztem, hol hagyta, mert
egyáltalán nem érdekelt.
– Sophia Eleonora Marino nagyi – feleltem a nevemre a
teljes nevével.
Máskor egy ilyen csacsiságommal legalább
megmosolyogtattam volna, de ma még csak meg sem rándult
a szája. Sőt, még inkább szigorú vonallá merevedett. Ebből
sejtettem, hogy valami felzaklatta.
– Cesare telefonált. – A szavai hidegzuhanyként értek,
halálos rettegés lett úrrá rajtam. Sophia nagyi nem láthatta a
reakciómat, mert hátat fordított nekem, a csodás kertjét
nézte a csodás ablakán keresztül. Fekete-fehér kosztümje
visszafogott eleganciát tükrözött. Hangja kellemesen
csendült, mégis mintha tűvel piszkálta volna egy gennyedző
sebemet. – Tudni akarta, láttalak-e az elmúlt másfél évben.
Tudni akarta, mennyire vagyok zaklatott az eltűnésed miatt
ennyi idő után.
Emlékeztem arra az időre, amikor Sophia nagyihoz
kerültem. Kezdetben saját akaratomból, a depresszív
hangulatomnak köszönhetően nem akartam elhagyni a házat.
Később a nagyi és az emberei nem engedték. Egy nap elegem
lett, és kiszöktem. Sophia nagyi egyik testőre a puha fűre
lökött, és nem engedett felkelni, míg nagyi meg nem jelent.
Akkor beavatott, hogy apám kémei mindenhol figyelik őt és
az alkalmazottait. Ha csak egy hajszálnyi remény is feltámad
az ittlétemmel kapcsolatban, az apám háborút indít a
nagyanyám ellen, amiért félrevezette.
Hónapokig tartott a megfigyelés, amikor Sophia nagyi
úgy határozott, elég volt. Az emberei ezek után mindenkit,
akit Cesare kémjének gondoltak, olyan állapotban küldtek
vissza az apámhoz, ami nem hagyott kétséget a véleményük
felől. Nem tudom, hány véres üzenet kellett hozzá, de újabb
hónapok múltán Sophia nagyi azt mondta, már járhatok
iskolába.
A szívem úgy döngette a mellkasomat, mint faltörő kos a
kaput. Úgy éreztem, mintha az összes oxigént kiszívták volna
a szobából, legalábbis a tüdőmből mindenképp. Mennyire
rettegtem ettől a naptól! Emlékek rohantak meg, melyeket
gondosan kordában tartottam, nehogy újra összetörjenek.
Sophia nagyi híreire viszont az egész építményem
összeomlott.
– És mit mondtál neki? – Elfúlt a hangom. Idegesen
töröltem izzadó tenyerem a farmerembe, majd előreléptem,
és lehuppantam az íróasztal előtti karosszékbe.
Sophia nagyi merev gerinccel továbbra is kifelé bámult az
ablakon. Számomra mindig kedves, drága lélek volt, aki
óvón, féltőn vigyázta minden lépésemet – amiről tudott.
Most olyan hangon beszélt velem, amit csakis üzleti
tárgyalásokon használt, mégpedig az ellenségeivel szemben.
Tudtam, hogy a haragja nem nekem szól, ám ettől még
ugyanolyan rettenetes volt hallgatni.
– Pontosan tudod, mit mondtam neki, mivel tisztában
vagy a ténnyel, mennyire mélyen gyűlölöm az apádat.
Nagyon is tisztában voltam vele. Kilencéves koromban az
édesanyám életét vesztette egy rablótámadás során. Sophia
nagyi nehezen viselte egyetlen lánya halálát, amiért a
kezdetektől apámat hibáztatta. Én sosem okoltam az apámat,
mert tudtam, mennyire összetörte őt anyám elvesztése.
Mindenki imádta anyát, mert nála jóságosabb asszonyt nem
hordott hátán a föld. Még egy hülye pókot sem gyilkolt volna
le. Inkább levadászta, és kipakolta az ajtó elé; nem
foglalkozott vele, hogy esetleg ugyanaz a pók visszamászhat
másnap az ablakon keresztül.
Anya halála után az egyébként is meglévő ellentétek
apám és Sophia nagyi között kiéleződtek. Sokáig harcoltak a
felügyeletemért. Az elkövetkezendő évek úgy teltek, hogy
ingáztam közöttük, mintha elvált szüleim lettek volna.
Karácsonyi szünet apával, húsvét Sophia nagyival, szülinap
apával, gyereknap Sophia nagyival, így ment másfél évvel
ezelőttig, amikor életem legsötétebb pillanatában Sophia
nagyi segítségét kértem. Azóta apa hiányával kellett együtt
élnem.
– Mondott még valamit? – kérdeztem csendesen.
Összeszorult a torkom, és könnyek gyűltek a szemembe.
Másfél éve alig tudtam róla valamit. Szerettem az
édesapámat, és tudtam, hogy ő is szeret engem. Tudtam,
hogy bárkivel végezne, aki akár egyetlen ujjal is bántani
merészelt. Ezért kellett eljönnöm.
Sophia nagyi felől megvető ciccegés hallatszott. Akkor
néztem fel rá, amikor épp felém fordult. Zafírkék szemem
éppen olyan volt, mint az övé. Ám míg én végtelen
szomorúnak éreztem magam, Sophia nagyi tekintete
megvetéssel és sajnálkozással volt tele.
 – Elmondok neked mindent, ha te is elmondasz mindent –
jelentette ki a nagyanyám, mire a szomorúságomat mintha
elfújták volna.
Soha semmiben sem mondtam ellent a nagyinak. Azok
után, amit átéltem, biztosra vettem, hogy ő jobban tudja, mit
biztonságos megtennem, és mit nem az. Két dolog kivétel
volt ez alól a szabályom alól. Az egyik az állatvédelem.
Sophia nagyi szerint, a származásomat figyelembe véve, az
állatok iránt mutatott rögeszmés ragaszkodásom
természetellenes. A másik dolog, amit megtagadtam, ez volt:
áruljak el minden részletet azzal a másfél évvel ezelőtti
eseménnyel kapcsolatban. Pontosabban: ki volt, aki bántott.
A makacsságomat a nagyanyámtól örököltem, egyikünk
sem hajlott.
– Hát, jó! – csattant fel hosszas hallgatásomat
megelégelve. Csalódott ingerültséggel suhant az ajtó felé,
miközben odavakkantotta a túlságosan élénk érdeklődést
tanúsító unokatestvéremnek: – Silver, indulunk!
Silver az unokatesóm anyai ágon, három évvel idősebb
nálam. Az apja két évvel volt idősebb anyámnál. Nyolc éve
már, hogy Angelo bácsikám elitta a máját. A halálát követően
Sophia nagyi befogadta Silvert, aki azóta köré fonta a
csápjait, és esze ágában sincs elereszteni. Unokatesóm
anyjáról nem tudtam semmit, csak hogy lelépett, miután a
lányát a világra hozta. Talán emiatt lett Silver ekkora gyökér.
Nem moccantam, hátra sem fordultam, de amikor nyílt az
ajtó, megtörtem kényszeres hallgatásomat.
– Sophia nagyi? – Hallottam, hogy megtorpan, de nem
reagált. Nem is kellett, mert csak meg akartam mondani
neki: – Szeretlek!
 A lelkem apró darabokban pergett szerteszéjjel az ujjaim
közül. Képtelen voltam egyben tartani magam, de akartam,
hogy ennyit tudjon.
Finom kis lépéseket hallottam, aztán Sophia nagyi
mentaillata kúszott az orromba, mielőtt az érintését éreztem
a fejemen. Finom volt, kedves, törődő, és nekem ennyi
elégnek tűnt abban a pillanatban.
Miután magamra hagytak, időre volt szükségem, hogy
összefoltozzam magam. Nem mehettem vissza apámhoz,
mert nem akartam, hogy megtudja az igazságot. Nem
beszélhettem róla se Sophia nagyinak, se apának, mert olyan
vérfürdőt rendeznek, ami bekerül a történelemkönyvekbe. A
titkosított verzióba.
Nem egyvalaki bántott.
Ketten voltak.
Beletelt egy kis időbe, míg mozgásra bírtam
megmerevedett végtagjaimat. Felvonszoltam magam a
lakrészembe. Az egész villa hatalmas volt, négy lakrésszel,
négy különböző bejárattal. Sophia nagyi a felső két lakrészt
birtokolta, Silver és én az alsó szintet. Még rohadt felvonó is
működött a lépcső mellett, összekötve az emeleteket. Nagyi
személyzetének a rejtett személyzeti lépcsőt kellett
használniuk, én pedig biztos voltam benne, hogy titkos
átjárók is rejlenek a falakban. Oké, eddig egyet sem találtam,
de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek.
A főlépcső két irányba ágazott, én jobbra indultam, és
elképedtem, amikor észrevettem, hogy a lakrészemhez
vezető kétszárnyú ajtó tárva-nyitva. Rosszat sejtve léptem be
az első terembe, ami afféle szalon és fogadószoba volt
egyben. Lakozott parketta, minimalizált bútorok, egy alig
használt kandalló és fölötte egy embernagyságú tükör
bizonyította, hogy nem sok időt töltök itt – annyit
semmiképp, hogy érdemes legyen az ízlésemhez igazítani.
Silver termében minden csipkés volt, telezsúfolva
szekrényekkel, melyekben sosem viselt ruháit tartotta.
Hajlamos volt mindent megvásárolni, ami megtetszett neki,
és eltenni későbbre, hogy majd jó lesz valamikor.
Továbbmentem a balra nyíló hálómba, ami viszont
teljesen az én stílusomat tükrözte. Sophia nagyival rengeteg
időt töltöttünk el itt. Imádtuk a zombis filmeket.
Bekucorodtunk a tévé elé rágcsákkal felszerelve, és ha
valamelyikünk megijedt egy filmjelenettől, megdobáltuk a
szerencsétlen plazmaképernyőt popcornnal.
Reggel mindig rendet raktam, és elvégeztem a magam kis
házimunkáját. Nem engedtem, hogy a személyzet takarítsa a
rumlimat. Ahogy beléptem a levendulaszínűre festett
szobámba, azonnal tudtam, hogy ki járt nálam. Haragos epe
marta a torkomat. A ruháimat kiforgatták a szekrényemből
és a gardróbból, a fiókjaimban csinosan elrendezett
fehérneműim szerteszét csüngtek, lógtak mindenfelé – még a
nyitott ablakom fogantyúján is. Gyűlöltem, amikor ezt
csinálta. Silvernek semmit sem jelentett a magánszféra,
amikor épp azon volt, hogy felbosszantson. Rosszindulatú,
áskálódó ribanc.
– Hogy a jó édes… – Pillantásom a fehér, míves komódra
siklott. Régi darab volt, de nagyon szerettem, ahogy letűnt
korokról mesélt a kinézetével. A legalsó fiók kihúzva, előtte
egy apró, barna ékszerdoboz hevert. Éreztem, hogy minden
vér kifut az arcomból, a gyomrom merev csomóvá
zsugorodott.
 Odaléptem, és térdre borultam a komód előtt. Remegett a
kezem, amikor kinyitottam a legféltettebb kincsemet rejtő
dobozt. Üres!
Egyetlen dolog maradt édesanyám után. Nem nagy érték,
csak egy olcsó, vékony aranylánc, amelyen egy kolibrimedál
függött. A szüleim szerelme kétségbevonhatatlan volt bárki
számára, aki valaha látta őket együtt. Apám első perctől
imádta anyámat, de ahogy mesélte, nem volt egyszerű erről
őt is meggyőznie. Mindig fájdalmas mosoly játszott cserzett
arcán, ahogy erről beszélt. A láncot még akkoriban vette,
amikor nem ment jól a szekere. Csóró kisegítőfiúként
dolgozott, és hat hónapig spórolt arra a vacakra. Azt mondta,
anyám megkönnyezte az ajándékát, ettől megnövekedett az
értéke.
És most nem találtam. A torkomat sírás fojtogatta, de a
haragom úgy döntött, inkább én fojtogatnék. Felpattantam,
és keresztülrobogtam a mesés szalonomon, majd az
összekötő folyosón. Fúriaként rontottam be Silver
lakrészébe. Nem foglalkoztam a szoba rózsaszín és napsárga
árnyalataival, nagy léptekkel indultam a hálója felé. Ha neki
volt joga behatolni hozzám, és ellopni valami számomra
fontosat, akkor nekem is jogom van feltúrni a kis fészkét,
hogy visszaszerezzem.
Legnagyobb döbbenetemre a háló nem várt üresen.
– Sophia Hudsonnal beszél telefonon. Eltart egy darabig –
fogadott Silver vigyorogva. – Tudtam, hogy eljössz azért a
vacakért, te kis csúszómászó!
Silver egészen más volt, mint én. Legalább tíz centivel
alacsonyabb, és éppen annyival gömbölyűbb. C’ kosaras
melleim egészen eltörpültek az ő ’E’ mérete mellett. Az én
hajam szögegyenes, az övé izgatóan hullámos. Édesanyámtól
örökölt tejfehér bőröm elütött az ő természetes barnaságától.
Ezerszer nőiesebb, gyönyörűbb, bárkit megkaphatott volna a
világon. A férfinem képviselői imádták volna a lába nyomát
is, csak egy éjszakát vele tölthessenek. Tudom, hogy így lett
volna, mert olyan sokan akartak rajtam keresztül eljutni
hozzá. De neki soha semmi nem volt elég. Mindent akart.
Hogy királynő legyen, és az alattvalóiként nézzünk fel rá.
Gyűlölt engem, mert az ő elképzelése szerint apám révén
magasabb rangom volt, mint neki.
– Hová tetted?
Megtorpantam a küszöbén, és vártam.
Elegáns kosztümöt viselt, mint Sophia nagyi, csak éppen
két számmal kisebbet, mint a mérete. Úgy feszült rajta a bézs
anyag, hogy félő volt, a következő mélyebb légvételnél
szétpattan hatalmas mellein.
– Mondhatnám, hogy nem tudom, miről beszélsz, de nem
szeretek neked hazudni – mondta, miközben unottan
piszkálgatta vörösre lakkozott, zselés műkörmét.
Felhorkantam az undortól.
– Ha vársz egy kicsit, elmegyek hányni, utána
folytathatjuk.
Macskaszerű, zöld szeme megvetően összeszűkült.
– Mindig is gusztustalan liba voltál.
– Ne szórakozz, Silver! Átléptél egy határt. Azonnal add
vissza…
Megindultam felé, mire megvetette a tízcentis tűsarkú
cipőbe bújtatott lábát, és kihívón nézett rám.
– Különben?
 Épp előtte gyökerezett földbe a lábam. Az ő magas
sarkújával és az én egyszerű Converse-emmel a szemünk egy
magasságba került. Minden gyűlöletemet ebbe a pillantásba
sűrítettem, és csaknem megőrültem a tehetetlenségben.
– Én is így gondoltam – csettintett az ujjával Silver, és
elégedett mosoly ragyogott fel telt ajkán. – Mindketten
tudjuk, hogy bármit megtehetek, te semmit sem fogsz tenni
ellene.
Imádta, amikor fogást talált rajtam. Feszítette a húrt,
ajzotta a gondolat, hogy árthat nekem, de a végén mindig
ugyanott állt meg. A fenyegetés. Az ígéret. Bármit tett, én
mindig meghunyászkodtam, amikor előhúzta ezt a kártyáját.
– Egy rohadék szörnyeteg vagy! – búgtam behízelgő
hangon, fenyegetően mosolyogva. – A pokolban fogsz
elrohadni, míg én táncolok majd a sírodon!
A szeme élesen villant.
– Megparancsolhatnám neked, hogy sétálj a főutcán
meztelenül – jelentette ki mézesmázos hangon. Látszott,
mennyire élvezi, hogy hatalmat gyakorolhat felettem.
Manikűrözött mutatóujjával a szegycsontomra bökött. –
Igazán azt szeretnéd, hogy így bizonyítsam, én parancsolok?
Elsápadtam. Megtehetné, én pedig engedelmeskednék.
Vagy nem? Silver számára éppoly nagy titok volt, mint saját
magamnak, hogy mennyit vagyok hajlandó megtenni neki,
mielőtt nemet mondok. Mennyit ért meg az inkognitóm?
– Nem – leheltem alig hallhatóan, és gyűlöltem őt ezért.
Diadalmas fény csillant a szemében, amitől felfordult a
gyomrom.
– Csak egyetlen telefonomba kerül – fenyegetőzött. – Még
csak ki sem kell tennem a lábamat a birtokról. Tudod te,
mekkora jutalmat ajánlott fel Cesare Ruggiero annak, aki
bármilyen hasznos infóval szolgál a számára?
– Már átutaltam neked minden pénzemet, amit Sophia
nagyi adott – sziszegtem az arcába.
A szegycsontomnál erősödött a nyomás, a műköröm
benyomódott a bőrömbe.
– Akkor elárulnád, mégis hogy tudod fenntartani a
csotrogányodat? – A műmosoly eltűnt az arcáról a
habozásomat látva. – Egyetlen rohadt hívás, Piper! És apuci
máris rohan, hogy visszavigyen téged az átkozott
elefántcsonttornyodba.
Égett a szemem, sírás környékezett. Megtörtem a
szemkontaktust.
– Seth adott száz dollárt.
– Miért?
Mert ő egy édes idióta, és kiszúrja, amikor valakinél gáz
van. Ez lett volna a helyes válasz, de nem mondhattam.
Silver azóta rá van kattanva Sethre, mióta a városi
pletykagépezet beavatta, hogy lefeküdtem a sráccal. És
persze Brayjel is. Komolyan… Az emberek annyira
szűklátókörűek tudnak lenni, amikor valamiben
bizonytalanok.
Összeszedtem magam, és újra Silver szemébe néztem.
– Mert úgy kielégítettem orálisan, ahogy még soha senki.
Így akarta meghálálni. Most boldog vagy?
Szemenszedett hazugság!
Életemben nem csináltam ilyesmit, és holtbiztos, hogy
nem az egyik legdrágább haveromon fogom elkezdeni. Seth
és Bray olyanok voltak számomra, mint két nagy testvér.
Jane bizonyára mondhatott nekik valamit arról, ahogy rám
találtak a nagyival, mert a két srác állandóan a sarkamban
járt. Úgy óvtak, mintha attól félnének, hogy az első önálló
lépésemnél összetörök.
A legtöbb ember, ha ilyesmit vágnak az arcába, legalábbis
felháborodik, Silver azonban undorítóan izgatottá vált.
– Elintézed nekem a srácot!
Pislogtam néhányat, és vártam, hogy az agyam
feldolgozza a parancsot. Sikertelenül.
– Mi van?
Silver hátrált egy lépést, majd a modern
éjjeliszekrényéhez lépett, és egy finom aranyláncot kapcsolt
a nyakába. Olyan sok negatív érzelem száguldott keresztül
rajtam, hogy attól féltem, elájulok.
– Le akarok vele feküdni. Vagy elintézed nekem, vagy
megszabadulsz a csotrogányodtól. Örökre.
Olyan higgadtan mondta, mintha csak az asszisztensének
sorolná a napi teendőit. Aztán felém fordult, anyám lánca ott
függött a dekoltázsán. Az a bájos, kis kolibri az ő
gusztustalan testén pihent. A legszívesebben letéptem volna
a nyakáról.
– Már olyan mélyre süllyedtél, hogy kerítő kell egy
keféléshez. Veszítettél a vonzerődből, kuzin!
– Szex helyett telefonálhatok is, nem gondolod?
– Nem foglak Seth közelébe engedni – jelentettem ki
határozottan. Ebben egészen biztos voltam. Seth már amúgy
is zabos volt Silverre, és inkább megfojtaná, semmint
megkefélje.
Silver felvonta egyik hirtelenre ívelt szemöldökét.
– Adtam választási lehetőséget.
 Fogta a kis táskáját, és az ajtó felé indult. Amikor mellém
ért, a tekintete valahová mögém vándorolt. A következő
pillanatban átölelt, mintha világi tesók lennénk.
– Sietünk haza, drága. Ha gondolod, segítek, hogy jó áron
válj meg a kocsitól.
Már épp vissza akartam vágni. Olyan riposzt Egyelt a
tarsolyomban, amivel tutira gúzsba kötöm a kígyónyelvét.
Mielőtt azonban felelhettem volna, Sophia nagyi hangját
hallottam az ajtóból:
– Tényleg eladod az autódat?
Silver figyelmeztetően megszorította a karomat, mielőtt
ezerwattos mosolyával a nagyimhoz sétált.
– Sikerült rábeszélnem, hogy lecserélje. Végre belátta,
mennyire méltóságán aluli egy ilyennel közlekedni.
Szembefordultam a nagyival, és kényszermosolyt
varázsoltam az arcomra.
– Épp ideje lesz. Túl régóta halogatom, nem igaz?
Sophia nagyi bólintott, de a gyanakvás nem tűnt el a
szeméből. Silver terelése már készen állt.
– Nem fogunk elkésni a telefonhívásod miatt?
– Hudson volt, hogy egyeztessen egy új időpontot a
klubba.
– Hasznos az a fickó.
– Igen, igen… – A nagyi merengő tekintettel vizslatott,
majd váratlanul búcsút intett, elszakította tőlem a
pillantását, és nyomában a pitbulljával elhagyta a villát.
Silver panorámaablakához léptem, aminek sarkából a
garázsra láttam, benne a kis kékségemmel. Kósza
könnycsepp kísért utamon a szobámig, ahol böngészni
kezdtem megfelelő oldal után a neten. El kellett adnom a
kocsimat.
 4.

A természet csendes káosz

Piper

2017. MÁRCIUS 26. (ÉJJEL)

MINDIG ÚGY GONDOLTAM, hogy álmodni sötétben a legjobb.

Világosban tisztábban kirajzolódnak a körvonalak, előbújik
mindaz, amit rejteni igyekeztél. Olyan emlékek törnek a
felszínre, melyeket azonnal törölnék a tudatomból, ha
tehetném. Csodálatos életem volt, amit egyedül édesanyám
halála árnyékolt. De fél évvel a tizenhetedik születésnapomat
követően egyetlen éjszaka romba döntött mindent, aki addig
voltam. Egyetlen éjszaka mindent megváltoztatott.
Végigsimítottam akis kékségem motorháztetején, és
szomorkásan elmosolyodtam. Sophia nagyi már korábban
biztosított, hogy bármilyen járművet választhatok helyette,
ráadásul felső limit nélkül. Ezt Silver is tudta, de neki nem az
volt fontos, hogy lásson busszal járni. Nem érdekelte,
mennyire menő és drága járgányt vesz nekem Sophia nagyi.
Ennél sokkal mélyebbre döfött. El akart venni tőlem valamit,
ami fontos a számomra. Hiába volt a legújabb modell, mégis
csotrogánynak nevezte a bogaramat, és amikor látta, hogy ez
már lepereg rólam, úgy döntött, megszabadít tőle.
 – Szemét ribanc… – sziszegtem összeszorított foggal. A
délutánom ráment, hogy előnytelen fényképeket készítsek a
kocsimról, és a legkevésbé látogatott weboldalra kipakoljam,
hogy eladó.
Rámarkoltam a Sophia nagyitól kölcsönkapott
fényképezőgépre, és elindultam a bekötőúton. Úgy
terveztem, letérek az útról, amikor elég közel érek a
bejárathoz. Közben belegondoltam, mennyire jó lenne olyan
pszichopatának lenni, mint az unokanővérem. Minden
negatív dolgot, ami a környezetében történik, eltaszít
magától, mintha valami hülye mágnes volna. Silver
világában egyszerű gondolatmenet uralkodott: ha bármilyen
módon bemószerolom Sophia nagyinak, akkor a nagyi mérge
hurrikánként csap majd le rá, elsodorva Silver egész addigi
életét. Mivel pedig Silver nem szeret a nagyvilágban
hajléktalanul, pénz nélkül létezni, nem marad semmi
veszítenivalója, így felhívhatja apámat, hogy tájékoztassa a
hollétemről.
Borzongva összehúztam magamon fekete, bélelt, műbőr
dzsekimet. A gondolat, hogy bárki otthonról megtudja a
hollétemet…
Opera dallamai szóltak valahol a háttérben. Kéretlen
érintés csúszott csupasz bőrömre. Csak az átkozott sárga
falakat láttam, fulladoztam a félelemtől. Éreztem őt. Remegett
a keze, amikor benyúlt a pólóm alá.
Éles villanás térített magamhoz. Akaratlanul nyomtam
meg a fényképezőgép gombját. A szívem úgy vert, mintha
üldözés közben torpantam volna meg, lihegtem az
oxigénhiánytól. Az adrenalin úgy dolgozott a
szervezetemben, mint egy doppingbajnoknak.
Kényszerítettem magam, hogy jó dolgokra gondoljak. Ez
mindig bevált, amikor ébrenlétben talált a rémálom. Csokis
shake, kolibri, Sophia nagyi popcorndobálás közben, barátok
és könyvek, kék kisautó…
Ez utóbbinál megtorpantam gondolatban. Összeszorult a
szívem. Már nem boldog pillanatképként, hanem keserédes
emlékként tudtam csak feleleveníteni Balthazart. Az ujjaim
öntudatlanul fonódtak szorosabban a gépre, mire azonnal
kapcsoltam. Ellazítottam az ujjperceimet, nehogy újból
exponáljak.
Félresöpörtem a frufrumat, és letértem a bekötőútról. A
növényzet egészen a derekamig ért, és csak a telihold
fényének köszönhettem, hogy egyáltalán láttam valamit.
Csendesen surrantam a kerítésig, ami vastag tölgyfából
készült. A farzsebemben rezzent a mobilom. Úgy gondoltam,
talán Jane akarja ellenőrizni, hogy minden oké velem. Nem
akartam, hogy rám csörögjön, mert nem tudtam volna
felvenni, ezért úgy határoztam, gyorsan válaszolok neki
írásban.
Legnagyobb megdöbbenésemre Bray üzent: Tudom, hol
vagy. Tudom, mit csinálsz. Nagy bajban vagy! És jössz nekem
egy szívességgel!
– Mia f…?
Többféle érzés kavargott bennem. Egyrészt kivert a víz,
amiért megtudta, hogy hol vagyok, és mit csinálok. Honnan a
fenéből jött rá? Így az is kiderült számára, hogy átvertem,
amikor előadtam az „otthon maradok” műsoromat. Több
mint kínos. Másrészt értetlenül álltam az üzenet további
része előtt, miszerint jövök neki egy szívességgel. Mégis
milyen alapon? Csak azért, mert kamuztam, még nem jelenti,
hogy tartozom neki. Az üzenetet megválaszolatlanul
hagytam, és visszatettem a mobilt a helyére. A fejemet
ingatva a nyakamba akasztottam a fényképezőgépet, és
felkapaszkodtam a vastag fakerítésen. Szerencsémre, a
tetejére semmilyen éles szúródárdát nem erősítettek, így
könnyedén át tudtam mászni rajta.
Csendes huppanással landoltam. A füvet, ami az előbb
még derékig ért, a kerítésnek ezen az oldalán földig rágták az
állatok. Nem csoda, láttam, milyen állapotban vannak.
Gyűlöltem az olyanokat, mint ezek a Smithék. Nem lehetett
rájuk mondani, hogy szegények, mert volt pénzük. Két részre
osztották az udvarukat: az egyik részen tartották azokat a
jószágokat, amelyeket eladásra szántak, a másikon – ahol én
is tartózkodtam épp – a feleslegessé vált állatok voltak. Ég és
föld a kettő.
Levettem a nyakamból a fényképezőgépet, és stabilan
rámarkoltam. Az istálló felé indultam, amiből hátul egy
lekerített udvar nyílt. Gyomorforgató szag fogadott, amiről
tudtam, hogy nem csupán a trágyából árad. Olyan intenzív
szag, amit elég egyszer megérezned, utána benne marad az
orrodban, és semmilyen illatfelhővel nem lehet elűzni. Csak
az idő tüntethette el. Egész a nyelvem hátuljára ragadt, és
ettől hányingerem lett. Az istálló hatalmas ajtaja résnyire
nyitva maradt, mégsem özönlöttek kifelé az állatok. Jártam
már itt korábban, így pontosan tudtam, mi az oka a
tétlenségüknek. Nem voltak olyan állapotban, hogy
meneküljenek. Legutóbb kirohantam az épületből, és
hánytam. Mikor aznap hazaértem, hisztérikus zokogás tört
elő belőlem, ami később haraggá alakult. Sajnos tehetetlen
haraggá, miután kiderült, hogy senki sem segít kimenekíteni
a szerencsétleneket.
Ideges pillantást vetettem a ház felé, ahonnan fény
szűrődött ki annak ellenére, hogy már éjfél is elmúlt.
Reméltem, hogy csak elfelejtették lekapcsolni a világítást…
– Gyerünk már, Ruggiero! Ne tökölj!
Csak akkor noszogattam magam félhangosan, ha féltem.
Megjártam a rettegés legmélyebb bugyrait, és ismertem
magam annyira, hogy tudjam, semmi nem állít meg. A
tehetetlen félelemnél csak a halál a rosszabb, és én készen
álltam. Könnyebb harcolni magadért, mint engedni az
önsajnálatnak.
Belopóztam a keskeny ajtónyíláson, olyan csendben,
amennyire bírtam. A kabátom bélelt volt ugyan, de a
márciusi hideg ellen hosszútávon nem védett. Legfeljebb
addig, hogy a kocsimtól eljussak A pontból B pontba.
Leheletem fehér pamacsként szállt, a szívem pedig a
torkomban dobogott. Kerültem már bajba az
elővigyázatlanságom miatt – örökre megváltoztatott az
élmény. Tudtam, soha többé nem engedném, hogy olyan
szörnyűség történjen velem.
– Atyaég… – Elhalt a suttogásom, ahogy körbenéztem.
A helyzet változott a legutóbbi alkalom óta, amikor ott
jártam, de éppoly súlyosnak ítéltem. A két lovat már nem
láttam. A helyükön egy véres húscafat hevert. Felemeltem a
gépet, és állítottam a fókuszon. Amikor felvillant a vaku, a
húscafat megmoccant és rám nézett. Elakadt a lélegzetem,
ösztönösen hátráltam egy lépést. Valamikor kutya lehetett.
Különböző szögekből lőttem a képeket, bár láttam, hogy
felingerlem vele. A pofájának bal oldalából csak vér és hús
látszódott, a bal első lábfeje hiányzott, és tócsába gyűlt alatta
a vér. A szőre fehér lehetett, de nem tudtam megállapítani a
fajtáját. Ahhoz túlságosan sok rész hiányzott belőle.
Gombóc nőtt a torkomban, de kényszerítettem magam,
hogy továbbmenjek. Az állatok megérezték a jelenlétem,
mert idegesen hátráltak minden lépésemnél. A bokszok
falához bújtak, mintha szeretnének eggyé válni a korhadt
fával, nehogy bármiféle kapcsolatba kerüljenek velem.
Jobbra két kecske feküdt. Mindkettőnek hiányzott a
szarva, a testükön szivárgó sebeket és tenyérnyi vagy még
nagyobb szőrtelen foltokat láttam. Felállni vagy nem tudtak,
vagy jobbnak látták, ha meg sem moccannak. Jellegzetes
szemük csipásan vizslatott, a bordáik minden ívét ki tudtam
venni lógó irhájuk alatt. A géppel lőttem néhány képet róluk.
Nem mentem közelebb, csak zoomoltam, ám a vakut muszáj
volt bekapcsolnom. A rossz látási viszonyok elfogadhatók, ha
egy bíró itt áll mellettem, és látja, amit én, de fotókon, vaku
nélkül ez édeskevés. A tapasztalatom ezt mutatta.
Tompa, erőtlen dobolás szűrődött át a szomszédból.
Elszorult a szívem, amikor megláttam egy néhány hónapos,
talán egyéves, anyátlan csikót. Ahogy a többinél, nála sem
tudtam megállapítani a színét vagy a fajtáját. Nem értettem
az állatokhoz, emberekre szakosodtam, de ez a látvány, ez az
állapot bárkit felháborított volna. Észrevettem azt is, hogy
sántít, ami egy ilyen kicsi pacinál biztosan nem jó jel. A
szügyén, a pofáján, a hátán hosszú, vékony csíkokat
fedeztem fel, melyekből vér csordogált. A jobb mellső lábán
az alsó lábszárcsont csúnyán kidudorodott. Nem tudtam,
hogy élhette túl az elmúlt napokat, borzalmas állapotban
volt. Amikor meglátott, vadul felágaskodott a két hátsó
lábára, de fájdalmasan puffant, amikor visszazuttyant, és
egész súlyával a sérülésére nehezedett.
– Szegény kicsikém… – súgtam megnyugtatóan. – Ne félj,
segítek valahogy rajtad!
A csikó barna szemében vad rémület táncolt, ezért
továbbléptem, mielőtt kárt tesz magában. Balra, a két
bokszot elválasztó fal tetején egy lyukas kosárban három
kölyökmacska nyifogott szívszorítóan. Fénykorukban a
bundájuk puffos és selymes lehetett, kettőnek valószínűleg
teljesen fehér, a harmadiknak fekete. Mostanra foltokban
kopasznak látszottak, és innen lentről nézve is
csontsoványnak tűntek. Gondoskodásra, biztonságra lett
volna szükségük, ehelyett itt hevertek kihajítva. A legfurább
az volt, hogy egyikük sem menekült. Semmi ficánkolás,
semmi mozgás. Mind arra vártak, vajon megérik-e a reggelt.
Mindegyikről csináltam képet. Nem tudom, mikor
kezdtem könnyezni. Azon kaptam magam, hogy a
nedvességet törölgetem az arcomról. Végigjártam az istállót,
amikor egyszerre két dolog történt. Egyrészt zajt hallottam
kintről, a ház felől. Ezzel egy időben az istálló udvarra vezető
ajtaja mellett megmozdult az egyik árny.
– Ne félj tőlem!
Mekkora marha! Nem féltem én…
Halálra rémültem!
A gép kiesett a kezemből, és ahogy vakon oldalra
nyúltam, rámarkoltam az első dologra, ami a kezembe akadt
– egy vasvilla volt. Gyorsan megfordítottam a kezemben, és
az árny felé tartottam hegyes, négyágú végét. Kétség sem
férhetett hozzá, hogy beledöföm, mielőtt esélye lenne
bántani.
 Az árny megint megmozdult, így egy halvány fénysáv
útjába került, mely megvilágította az arcát. Csak később
gondoltam bele, hogy talán épp ezért mozdult arra. A vasvilla
csaknem kihullott döbbenettől merev ujjaim közül, amikor
felismertem őt.
– Josiah… – leheltem.
Szoborszerű arcán meglepett kifejezés suhant át. Csak
egy pillanat volt, majd újra magára vette az iménti
kifürkészhetetlen maszkot.
Félelmetes jelenség volt, ebben a helyzetben egyenesen
ijesztő. Lazaságot mímelve támaszkodott a botjára, amit
mindig láttam nála. A szemüvegét viszont ezúttal hanyagolta.
Nem értettem, mit keres itt, és őszintén szólva cseppet sem
tetszett a jelenléte. Sehogy sem illett ebbe a koszos, bűzlő
istállóba az elegáns, háromrészes öltönyével és a fényes,
fekete cipőjével. Túlságosan tökéletes…
– Érted jöttem. Ne félj tőlem! – Amikor feltűnt neki, hogy
nem omlok a karjába a szavaitól, összevonta a szemöldökét.
– Nézd meg a mobilod!
A vasvillát továbbra is keményen tartottam, de közben
előhúztam a telómat a farzsebemből. Gyanakodva
szűkítettem össze a szemem, úgy olvastam Bray korábbi
üzenetét, amit közvetlenül a másik után küldött.
Érted küldtem valakit. Ne félj tőle! Bízz bennem!
Váratlan helyzetekben az első reakcióm a mindenemet
görcsbe rántó pánik. Olyan sokkos reakció ez, amit az
iszonytató félelem generál bennem. Sophia nagyi egyetlen
terapeutát hozatott hozzám rendszeresen, miután másfél
évvel ezelőtt rám talált: Carmen Monserrát. Ez a nő, aki élete
során soha még csak hasonló helyzetbe sem került ahhoz,
amit nekem át kellett élnem, elnyerte a bizalmam a
kitartásával. Mert arra igen nagy szüksége volt. Borzasztóan
viselkedtem vele, amikor megpróbálta a felszínre hozni
mindazt, amit én eltemetni igyekeztem. Akkor megtanultam,
hogy a kitartás nem a győzelemről szól, amit a végén
elérünk, hanem a megtett útról. Carmennel nem lettünk
barátnők, mégis tudtam, hogy bármikor hívhatom, ha úgy
érzem, visszaestem.
Másfél évnyi terápia kellett ahhoz, hogy megtanuljam a
pánikszerű félelmet önuralommal átalakítani. Carmen
szerint olyan makacsságot mutattam ezen a téren, mintha ez
lett volna a mentőkötelem a normális élet felé.
Most itt állt előttem a férfi, aki megmagyarázhatatlanul
vonzott, és vártam a pánik nyomását a torkomban. Felvillant
előttem egy kép a kórházból. Josiah általában komor,
megközelíthetetlen volt, de amikor a húgát figyelte,
sebezhetőnek láttam. Mintha megtört volna. Később, amikor
karácsony környékén figyeltem őket, már-már kukkolónak
éreztem magam. Honey, a Holmes tesók és Josiah
hócsatáztak. Irtó bénák voltak, mindannyian teljesen eláztak.
Belesajdult a szívem az összetartozásukba.
Néma csend uralkodott bennem. Az érzelmeim takarékra
kapcsoltak, mintha kivételesen a nulláról indítanék egy
ismeretséget. A pánik, mint egy kígyó, lassan feltekeredett,
úgy döntött, nem támad. Nem értettem a saját reakciómat,
ezért inkább már óvatosságból markoltam a vasvillát.
Josiah a hüvelykujjával végigsimított botjának finoman
megmunkált markolatán.
– Bármennyire szeretném látni, mihez kezdesz a
fegyvereddel, úgy gondolom, ideje figyelmeztetnem téged,
hogy hamarosan megbukik a mentőakciód. – Talán értetlenül
néztem rá, mert a hátam mögé biccentett. – Valaki jön.
Hallottam a lépéseket.
Nehéz, haragos döngések voltak. Tudtam, hogy el kellene
rejtőznöm, vagy legalább eldobni a vasvillát. Josiah
pillantása szúróssá vált, éreztem a sürgetést a hallgatásában.
Képtelen voltam megmozdulni. Olyanná váltam, mint az
itteni állatok; bajban is tehetetlenül bénák.
A lépések már az istállóhoz értek, hallottam az ajtó
nyikordulását. A bensőmben tekergő pánikkígyó megfeszült,
ugrásra készült, hogy lecsapjon, épp a leglehetetlenebb
időben. Josiah nem várt tovább. Gyorsabban mozdult, mint
amit feltételeztem róla. Meg sem próbálta elragadni a
rögtönzött fegyverem. Felém lépett és magával sodort, akár
egy hurrikán. Forgott velem a világ, tenger – és fenyőillat
vett körül. Tompán estem az istálló falának, a tarkómnál és a
csípőmön Josiah hatalmas keze pihent, a vasvillám tompa
puffanással zuhant a szalmába.
Épp a fülemnél hallottam a légzését.
– Egy hangot se!
Megborzongtam. Kínosan érintett a tudat, hogy ezt ő is
észrevehette. Túl közelinek éreztem, ezért a kezemet a
mellkasára tettem, hogy tartsam a távolságot. Az
érintésemre azonban összerándult, mire azonnal
visszarántottam a kezem. El akartam húzódni, de ő a
törzsével a helyemen tartott.
Halvány izzó fénye árasztotta el az istállót. Josiah-val az
egyik hátsó boksz falához lapultunk. Csak remélni tudtam,
hogy a gazda nem jön el idáig.
– Az ördög bújt ma belétek, átkozottak!
 Összerezzentem a recsegő hangra. Margaret Smith úgy
beszélt, mintha smirglit csúsztattak volna a hangszálaihoz.
Honey jutott eszembe, akinek szintén rekedtes hangja volt,
őt mégis jólesett hallgatni. De ez az öregasszony…
– Büdös dögök! – sipította a nő.
Suhanás, majd éles csattanás zaja jutott el hozzánk.
Éreztem, ahogy minden vér elvándorol a fejemből. Furcsa,
zaklatott lihegést hallottam, amitől elöntött a harag. Biztos
voltam benne, hogy valamelyik állatot verte, amelyik még
vonyítani vagy nyüsszögni is képtelen volt. Lépni akartam.
Sosem tartottam magam erőszakos embernek, ami, tekintve
a családi hátteremet, igazi csodának számított, mégis
szívesen kezelésbe vettem volna ezt a nőt.
Egész testemben megfeszültem. Ugrásra készen vártam a
lehetőséget, hogy megadjam a banyának, amit megérdemelt.
Josiah mintha megérezte volna, mire készülök, a keze
váratlanul bilincsként fonódott a csuklómra. A szorítása
egyszerre volt felkavaró és megnyugtató. Nem okozott
fájdalmat, mégis szabadulni akartam, pánik marta a
torkomat.
A csattanások egyre közelebbről hallatszottak, a szívem a
torkomban dobogott. Nem voltam benne biztos, hogy mit
szeretnék jobban: rejtve maradni vagy inkább lelepleződni.
A nő krahácsolt, de végre nem hallottam a csattogtatást.
A csoszogás távolodott, és az előttem tornyosuló férfi
szorítása is enyhült a karomon.
– Most aztán kussba’ legyetek!
Megvártuk, míg az istálló elsötétedett, az ajtaja
bevágódott. Josiah azonnal elengedett, és a botjáért hajolt.
Valószínűleg akkor ejtette el, amikor én a vasvillát. Utánam
nyúlt, de csak a kisujjamat rántotta meg kissé. Elmésen arra
következtettem, hogy azt akarja, kövessem. Mire kiértünk a
bekötőútra, egész testemben remegtem. Mikor megálltunk
Balthazarnál, minden különösebb ok nélkül bőgni akartam.
– Én… nem értem – vacogtam.
Josiah meglepő higgadtsággal válaszolt, mintha a
leghalványabb fogalma is lehetett volna arról, mit akartam
kérdezni. Az agyam és a szám közötti csatorna
összekuszálódott gombolyaggá vált.
– Ez csak utóhatás – magyarázta. – Odabenn kaptál egy
nagy adag adrenalinlöketet, ami most hirtelen csökkenni
kezdett, emiatt érzed magad ilyen furcsán.
Ezt én is pontosan tudtam. Nem erre céloztam. Újra
próbálkoztam:
– Neked…
– Nekem miért nincs ilyen reakcióm? – Megint nem
találta el, mire gondolok, de érdekelt a válasz. Bólintottam,
mire vállat vont. – Ha túl sokszor élsz át hasonlót, egy idő
után immunissá válsz.
Kíváncsi lettem volna az ő adrenalinlöketes pillanataira,
de nem úgy nézett ki, mint aki szívesen elcsevegne a
témáról. Inkább úgy festett, mint aki indulni készül.
Körbejárta a kocsimat, kinyitotta a hátsó ajtót, és kérdőn
nézett rám.
– Szükséged van valamire a kocsidból?
Rájöttem, hogy Josiah a saját autójával akar hazavinni.
Általában jól viseltem, amikor Sophia nagyi helyettem
döntött valamilyen – a biztonságomat érintő – ügyben, de
másoktól nehezményeztem minden hasonló megmozdulást. A
remegésem csökkent, ahogy a hosszúságom erősödött.
 – Nem hagyom itt a kocsimat.
Reméltem, hogy ő is levette a hangsúlyból, hogy erről
nem fogok vitát nyitni. Lecövekeltem a sofőrülés ajtaja
mellett, és a markomba szorítottam a slusszkulcsot.
Josiah félrebiccentette a fejét, mintha tanulmányozna.
– Szeretnél valamit magaddal hozni a kocsidból?
Összepréseltem a szám, mielőtt visszavágtam.
– Nem akarok semmit elvinni a kocsimból, mivel
egyáltalán nem fogom itt hagyni. Balthazar már nem lesz
sokáig az enyém, de az biztos, hogy nem hagyom ilyen
borzasztó emberek közelében, míg a tulajdoni papíron az én
nevem áll. Szóval köszönöm, hogy eljöttél értem, de nem
kellett volna. Egyedül is nagyszerűen boldogultam.
Vártam, hogy rám ordítson, vagy legalábbis rámutasson a
józan eszem hiányára, esetleg a hálátlanságomra. Korántsem
voltam biztos benne, hogy nélküle is észrevétlen maradtam
volna. De semmi nem történt. Josiah úgy nézett rám, mintha
napi szinten ellenkeznének vele, következmények nélkül.
Aztán megmozdult. Lassan örvénylett, minden
mozdulatát tökéletes fegyelem uralta. A botja mintha
szervesen hozzátartozott volna. Az egész ember maga volt a
megtestesült önuralom. Csöndben becsukta a hátsó ajtót,
majd elém lépett. A karját maga mellett tartotta, nem zárta
el oldalra az útvonalat. Ha akarom, könnyedén kitérek előle.
Talán ezért maradtam végül. Néhány pillanatig csak
bámultunk egymásra, nagyon szerettem volna, ha több a
fény, de csak a hold ragyogott az égen.
Amikor Josiah megszólalt, a hangja karcosan csengett:
– Nem én vontam kétségbe, hogy tudsz egyedül
boldogulni, vagy sem. Nem magam miatt vagyok itt, nem is
miattad. – Felém hajolt, mire az autóig hátráltam, és
nekitámasztottam a hátam. – Nem számít, hogy mit akarsz,
mert érted jöttem. Az én kocsimmal fogsz hazajutni, és egy
emberem hazaviszi a tiédet. Szóval utoljára kérdem: akarsz
valamit a kocsidból, mielőtt elindulunk?
– Braynek nem volt joga kiakadni. Ahhoz pedig végképp
nem, hogy utánam küldjön téged.
– Ezt majd vele megbeszéled. De jobb, ha valamivel
tisztában vagy: nem ő az egyetlen, aki rajtam keresztül
vigyáz rád.
Itt megtorpantam.
– Ezt meg hogy érted?
– Világosan fogalmaztam.
– Mégis ki küldhetné téged Brayen kívül? – Ahogy
kimondtam, utolért az agyam. Annyira kézenfekvő volt.
Lehunytam a szemem. – Sophia nagyi.
Josiah hátrált egy lépést.
– Most, hogy ilyen ügyesen kitaláltad a megbízóim nevét,
és az autódból sem kell semmi, amit magaddal szeretnél
vinni, esetleg el is indulhatnánk.
Csöpögött a hangja a szarkazmustól, mégis úgy festett,
mint aki remekül szórakozik. Bosszantott a mindentudósága
és a fegyelmezett arrogancia, amivel mindezt előadta.
Minden idegvégződésem bizsergett. Arra vágytam, hogy
valamilyen, bármilyen zsigeri reakciót kiválthassak belőle.
Ezzel azonban várnom kellett egy következő alkalomig.
Brayjel minden további nélkül szembeszállnék, de Sophia
nagyi mindig okkal csinált mindent. Ettől még kérdőre
vonom a nyakamba varrt testőre miatt.
 Követtem Josiah magas, sötét alakját, végig a bekötőúton.
Amikor csaknem kiértünk a főútra, bekanyarodott egy kis
füves területre, ahol sötét borzalom állt. Hatalmas kocsija
volt, amiről automatikusan az a mondás jutott eszembe,
miszerint egy férfi azért vásárol magának kolosszális méretű
autót, hogy kompenzálja a nemi szervének méretét. Josiah
kinyitotta előttem az ajtót, én meg automatikusan
odakaptam a pillantásom, ahol az ágyékát sejtettem.
Természetesen nem láttam semmit, de megbotlottam
valamiben. Ha nem kap el időben, biztosan lefejelem az ajtót.
Kirántottam a karom a szorításából, és zavarban a saját
bénaságom meg az iménti gondolataim miatt, a
mellkasomhoz nyúltam, biztonságérzetet keresve, valami
ismerősbe kapaszkodva, de nem találtam, amit kerestem.
Bosszúság és kétségbeesés rohant meg, és olyan mocskosul
kezdtem szitkozódni, amit a családom egyetlen tagja sem
tolerált volna.
Josiah a türelem szobrának próbált látszani, mégis
sürgetést éreztem felőle áradni.
– Vissza kell mennünk.
– Meggondoltad magad? Kell valami a kocsidból?
Olyan leereszkedéssel volt képes ezt mondani, amivel az
utolsó épen maradt idegszálamon táncolt. Nem törődtem
vele, elindultam visszafelé a bekötőúton. Erre megragadta a
karomat, és lágyan megállított. Elakadt a lélegzetem, és
megfeszültem a váratlan érintésre. Rögtön ezután el is
engedett, én pedig rájöttem, hogy őt nem lehet csak úgy
figyelmen kívül hagyni. Több mint egy fejjel lehetett
magasabb nálam, ami azt jelentette, hogy beszélgetés közben
hosszútávon elmerevedett volna a nyakam ettől a
magasságkülönbségtől.
– Piper. – Egytagú morranásnak hangzott a nevem a
szájából.
– Elejtettem a fényképezőgépem. Muszáj visszamennünk
érte, mert a bírót csak tiszta képekkel lehet meggyőzni
Smithék brutalitásáról. Tudom, hogy neked ez nem jelent
semmit. Sophia nagyi és Bray is már rengetegszer próbált
meggyőzni, hogy hagyjak fel vele, de egyszerűen képtelen
vagyok. Azok után, amit ott láttam, nem tudok továbblépni
anélkül, hogy meg ne próbáljak minden segítséget megadni
azoknak a szerencsétleneknek.
Hadartam. Ez egy szörnyű tulajdonságom. Amikor hiszek
a saját igazamban, és erről meg akarok győzni valakit,
hadarok, mintha a szó-fosásommal beleplántálhatnám a
meggyőződésemet a másik emberbe.
– Erre nincs időnk – mormolta Josiah.
Elöntötte az agyamat az ingerültség.
– Akkor te menj arra – intettem az út felé, ami a
kocsijához vezetett – én pedig visszamegyek a gépért. Öt
perc se, és már itt is vagyok.
– Öt perc se? – Hitetlenkedve ismételte. Tisztában voltam
a nyelvtani hibával, de szerettem ezt a kifejezést, ezért
használtam is, amikor lehetett.
Kis keresztet rajzoltam az ujjammal a szívem fölé, ő meg
türelmetlenül sóhajtott. A belső, higgadt énem elégedett
táncot lejtett, amiért végre kihoztam a sodrából. Ám a
következő pillanatban megfordult velem a világ, és a vállán
hasalva találtam magam, ahogy éppen elfelé cipel a célomtól.
 – Josiah! – sikkantottam fojtottan. Elakadt a lélegzetem,
amikor a csípőmön éreztem a kezét. Hirtelen túl sok volt.
Úgy tartott, mintha súlyom se lenne, és felfogtam, hogy
ebben nincs semmi bizalmaskodás. Csak helyre tett. Ennek
ellenére minden idegszálammal koncentrálnom kellett, hogy
ne essek pánikba, hogy ne üvöltsék, ne rúg-kapáljak. Nem fog
bántani, ismételgettem magamban, és igyekeztem elhinni. –
Mi a fenét művelsz?
Nem felelt. Amikor visszaért velem a tankjáig, óvatosan
bepakolt az anyósülésre, és bekapcsolta a biztonsági övemet.
Másfél éve nem voltam ennyire közel egy férfihoz, szabad
akaratomból pedig soha.
– És most? – néztem fel rá dacosan, haragvón.
A hold fénye ezúttal jobban megvilágította markáns
arcát, így láthattam, ahogy bosszúsan elmosolyodik.
– Most itt maradsz, édes, kis chili, amíg én kihozom az
átkozott gépedet. – Az arcomba hajolt, és immár komolyan
viszonozta megszeppent pillantásomat. – Esküszöm, ha nem
ugyanitt leszel, ugyanebben a helyzetben, biztonságban,
akkor megmutatom neked a nem kedves oldalamat is. Akkor
már nem fog számítani, ki küldött és miért.
Chili?
Időm sem maradt reagálni. Bevágta az ajtót, és szó
szerint eltűnt a sötétben.
– Még hogy chili! – dohogtam csendben. – Egyáltalán mi
az, hogy nem kedves? Mert eddig talán az volt?
Összezavart ez a fickó. Nem tetszett, ahogy váratlanul
belefolyt az életembe, és elkezdte irányítani a dolgaimat.
Ugyanakkor szerettem volna belelátni. Kinyitni, mint egy
könyvet, hogy megértsem a miértjeit, a cselekedetei okát.
Tutira izgalmas olvasmány lenne. Ennek ellenére – vagy épp
emiatt – vártam a Josiah-mentes holnapot.
Amikor már öt egész perce egyedül malmoztam a
kocsiban, kikapcsoltam a biztonsági övemet. A tizedik
percnél elkezdtem rémtörténeteket gyártani. Talán valami
baleset érte az istállóban. Elég romos épület. Vagy a Smith
nyanya visszatért, és hozta a fiát is. Josiah elég
nagydarabnak tűnt, így egyikükkel biztosan elbánt volna
egyedül, na, de kettőjükkel egyszerre, kizárt. Lehet, hogy
segítségre van szüksége. Tutira vettem, hogy nem sima
marketinges vagy irodista kisfőnök, aminek Sophia nagyi
eredetileg alkalmazta. A fizikuma több mint jó, ezt éreztem,
amikor a vállán cipelt.
Tőlem jobbra mozgásra lettem figyelmes. Vártam, hogy
feltűnik Josiah magas alakja, de semmi sem történt. Basszus,
már ez is gyanús volt. Kiszálltam a kocsiból, és nekivágtam.
Két lépés, három, és megtorpantam, ahogy utolért a józan
eszem. Hirtelen megrohant mindaz, amit eddig kizártam.
Hideg szél fújt az arcomba, esőcseppeket sodort magával,
melyek hűvös permetként frissítették felhevült bőrömet.
Összefontam a karomat a mellkasomon, és szemmel tartva a
sötét természetet, visszahátráltam a kocsihoz. A bokrok és
fák ágai, mint ezernyi karom, meredtek rám. A hold ijesztővé
változtatta a legártatlanabb falevelet is. És ez volt az az
érzés, ami miatt nem szerettem sötétedés után a szabadban
lenni.
Visszaültem az anyósülésre, bekapcsoltam a biztonsági
övét, és tovább vártam. Úgy határoztam, addig maradok, míg
rám nem pirkad, és ha Josiah akkor sem lesz itt, hívok
segítséget. Nem fogok semmiféle ostobaságot elkövetni. Soha
az életben. Biztonságos otthon vett körül, amikor derékba
törték az életem. Nem fogok kockáztatni idegen terepen.
Persze ezzel csöppet elkéstem, mivel eleve nem lett volna
szabad egyedül itt lennem. Ezt az apróságot mindenesetre
örömmel félresöpörtem.
Harmincnyolc perc tizenhét másodperc telt el, amikor
Josiah végre beült a kormány mögé. Addigra már túl voltam
az alienes rémképeken, és legalább háromszor láttam piros
lufit lebegni a fák között.
– Jól vagy? – kérdeztem, miközben végigmértem a nedves
hajától a sáros cipőjéig.
Tengerillata istállószaggal vegyült, de fizikailag épnek
tűnt.
– Minden rendben.
Tökéletes higgadtsággal felelt. Még csak nem is lihegett.
Az ölembe csúsztatta a fényképezőgépet, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lett volna, hogy ennyi idő alatt
szerezte vissza. Ettől olyan harag támadt fel bennem, amit
muszáj volt kiadnom magamból, mielőtt felrobbanok.
Megütöttem a karját. Kiszökött egy könnycsepp a
szememből, mire megütöttem még egyszer.
– Minden rendben? Josiah! Semmi sincs rendben! –
kiabáltam, mert így biztosan tudtam, hogy felfogja a
problémám. – Elmész, hogy rögtön jössz, és visszatérsz
harmincnyolc perc tizenhét másodperc múlva! Bármi
történhetett volna veled, és képtelen voltam segíteni.
Nem számított már semmi. Nem érdekelt, hol vagyok.
Kiszakadtam a valóságból. Felőlem aztán a nagy szakállú
Mikulás is állhatott volna velem szemben, teljesen
elsüllyedtem a rémületem világában.
 – Piper!
Josiah hangjának morózus morranása úgy ért, mint egy
mentőmellény, amit utánam dobtak a viharos tengeren.
Rekedtes hangszíne a felszínre húzott. A szavak nem
számítottak, csak a hangja. A szívem egy kalitkába zárt
kolibri szárnya, a légzésem kapkodó, mintha lefutottam
volna öt háztömböt, mégis… a roham lassan elmúlt. Ezek
csak maradványtünetek voltak.
Zihálva néztem kifürkészhetetlen arcába, és mindennél
jobban szerettem volna az álcája mögé látni. Vagy legalább
tudni, hogy valóban álcát visel. Ahogy csillapodott a
szívverésem, csitult a légvételem, úgy öntött el a szégyen.
Megütöttem. Kétszer is.
– Lehiggadtál?
– Sajnálom.
Egyszerre szóltunk. Feltűnt, hogy nem indulatból tette fel
a kérdést, inkább úgy, mint aki megérti, mit jelent egy ilyen
roham. Amikor semmit sem tehetsz, csak engeded, hogy a
bensődet marcangoló, iszonyú feszültség kitörjön, és
szabadon tomboljon, akár egy erdőtűz. Honey jutott
eszembe. Josiah a kórházban rendkívül nagy türelmet
tanúsított iránta. Igazából soha nem láttam senkivel
szemben elveszíteni az önuralmát. Kivéve nemrég velem.
– Azt kérdeztem, lehiggadtál?
Én bólintottam, ő pedig folytatta. Nem tett úgy, mintha
nem értené, mire mondtam, hogy sajnálom.
– Én hibáztam – sóhajtott, és végigfuttatta ujjait nedves
tincsein. – Figyelmeztethettelek volna, hogy nem tudom,
mikorra érek vissza. Csak nem számítottam ilyen hisztériás
rohamra. Olyasvalakinek, mint te, fogalma sincs arról, hogy
a veszély nem mindig maga a sötétség. Nappali világosságnál
is történhetnek szörnyűségek.
Mintha nem tudnám. Mesélhetnék neki veszélyről és
szörnyűségekről. Nem mintha valaha is megtenném. A
bocsánatkérésem folytatása a magyarázatommal együtt a
torkomon rekedt. Nem ért ő semmit. Nem tud semmit sem.
– Olyasvalaki, mint én? – csattantam fel. Épphogy
visszaszerzett érzelmi egyensúlyomat kidobtuk a szélbe. –
Mégis ki vagy te, hogy ítéletet mersz alkotni rólam?
– Ne húzd fel magad, chili! – mondta Josiah csitítóan. –
Nincs azzal semmi baj, hogy burokban élsz. Higgy nekem!
Viszont nem kellene fölöslegesen kockáztatnod, és
eljátszanod azok bizalmát, akiknek fontos vagy.
– Mégis hogyan játszom el?
– Úgy, hogy olyan helyzetbe gyalogolsz, ahonnan nem
biztos, hogy boldogan elsétálhatsz.
Oké, ebben mondjuk igaza volt, még ha minden másban
tévedett is velem kapcsolatban. Jesszusom, mennyire nem
ismert engem ez a fickó!
– Tudod, mit? Szeretném, ha most már hazavinnél. – Az
igazságtalansága annyira felzaklatott, hogy a gombóctól a
torkomban csaknem elcsuklott a hangom.
Josiah olyan sokáig hallgatott, hogy kénytelen voltam
ránézni. Egyetlen érzelmet sem mutatott, az arca merev volt,
akár egy szoboré. Ennél különbözőbbek nem is lehettünk
volna ebben a másodpercben. Ő márvány volt: hideg és
tökéletesre formált. Én pedig egy tomboló erdőtűz, végtelen,
hatalmas káosz.
– Ennyi? – kérdezte halk és meglepően megértő hangon.
Gondolkodás nélkül bólintottam.
 – Igen. – Hevesen küzdöttem, nehogy elbőgjem magam
előtte. – Igen, mert egyrészt nem ismerlek, így nem számít,
mit gondolsz rólam. Másrészt, ha egy szavadat is komolyan
gondoltad, akkor nem érdemled meg a magyarázatomat.
Az arcomon legördült egy nyavalyás könnycsepp, amikor
pislogtam, de azonnal le is töröltem. Elfordultam tőle, és
kibámultam a szélvédőn. Próbáltam kizárni, bármennyire is
lehetetlennek tűnt a feladat.
Egyetlen szó nélkül tettük meg a hazafelé vezető utat.
Úgy véltem, mindkettőnknek elege lett a másikból. Én
mindenesetre belefáradtam, és kellőképp kiábrándultam.
Kérdés nélkül a villához vitt. Gyorsan és pontosan parkolt.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem
vettem, ahogy megkerülte a kocsit, és kinyitotta előttem az
ajtót. Azon kaptam magam, hogy nagyot nyelek, nehogy
kicsússzon a számon néhány gondolat, amely összefüggésben
volt a tudathasadással, egy gentlemannel és egy ősemberrel.
Csak álltunk egymással szemben, ő a kocsiajtóba, én a
fényképezőmbe kapaszkodva, és kerestem a késztetést
magamban a bocsánatkérés folytatására. Megérdemelte
volna, mert segített, mégis csak az ítélkező szavaira tudtam
visszaemlékezni.
– Piper… – kezdett valamibe végül, ám ekkor kinyílt a
bejárati ajtó, és Silver libbent ki nőiességének teljes
tudatában.
Kecsesen végiglejtett a járdán a tízcentis magas
sarkújában, és anyám medáljával a nem sokat takaró
dekoltázsán. Olyan szélsőségesen heves mozgást mutatott be,
hogy már vártam a csípőficamos részt.
 – Hudson – búgta azon a dugjmeg hangján, amitől mindig
a hányinger kerülgetett, valahányszor meghallottam tőle.
Először nem értettem, kinek szólt. Még körül is néztem,
hogy lássam, kicsoda Hudson. Amikor Silver leparkolt Josiah
előtt, és bizalmasan a nyakkendőjét babrálta, mintha
szeretők volnának, akkor esett le. Josiah második
keresztneve Hudson, és a környéken a legtöbb ember ezen a
néven ismerte.
Kíváncsian mértem végig őket. Együtt piszok jól
mutattak, mégsem láttam Josiah-n azt a hatást, amit Silver
másnál feleennyi erőfeszítéssel elért. A fickó most is marha
ridegnek tűnt.
– Silver, hogy ment a tárgyalás? – Josiah érdeklődése
őszintének tűnt.
Látszólag hidegen hagyta Silver azon igyekezete, hogy
minden végtagját a törzse köré fonja.
– Elég elfoglalt voltam, nem tudtam rendesen odafigyelni.
Sophia mindent elintézett. – Mindig utáltam, hogy a
keresztnevén szólítja a nagyit. Tudtam, hogy ő is éppígy
gyűlöli, mégsem tett ellene soha semmit. Sosem értettem a
tétlenségét. Végül, amikor Silver úgy döntött, észrevesz,
negédesből egy másodperc alatt váltott viperává. – És ti
ketten mit csináltatok ilyen későn együtt?
Nem bíztam annyira Josiah-ban, hogy engedjem szóhoz
jutni, így elhadartam a rögtönzött verziómat:
– Lerobbant a kocsim, és épp Jos… öhm, Hudson útjába
estem.
Basszus! Soha nem tudtam tisztességesen hazudni. Ezt ők
is tudták, és én is tudtam. Mégis felszegtem az állam, és
vártam Silver reakcióját. Josiah rezzenéstelen arccal,
pislogás nélkül figyelt. Engedte, hogy Silver végigsimítson
éles vonalú állkapcsán. Az unokanővérem manikűrözött keze
lejjebb csúszott, és megpihent a fickó mellkasán. Két ujját a
nyakkivágásához dugta; meglepett, hogy Josiah ezt
megengedte. Valamiért azt vártam, Silver kiábrándítóan hat
rá, és eltolja magától. Végül én ábrándultam ki, amiért nem
tette.
– Milyen szerencse, hogy épp arra jártál – duruzsolta neki
az unokanővérem, miközben egész testével hozzádörgölőzött.
Enyhén felfordult a gyomrom, ezért úgy döntöttem, hogy
ideje lelépnem. Ők csak hadd enyelegjenek, míg én
csöndesen émelygek. Fogtam a gépemet, és elsétáltam
mellettük.
Természetesen Silver nem engedhetett el szó nélkül.
– Piper, nem sétálhatsz el csak így!
– Akkor jól figyelj!
Hangos koppanást hallottam a betonon. Csak egyet. Oda
sem kellett néznem, hogy tudjam, dobbantott egyet csodás
cipőjének a sarkával. Ez titkos Silver-nyelven annyit tesz,
vagy megállsz és engedelmeskedsz, vagy azonnal telefonálok
apucinak. Az idióta! Csak egyszer kerülne apám közelébe!
Soha többé nem merne rá hivatkozni.
– Sophia nagyon csalódott lesz, amikor elmesélem neki,
mennyire udvariatlan voltál valakivel, aki segített rajtad –
húzódott émelyítő mosolyra a szája.
Arról, hogy Sophia nagyi mitől lenne csalódott,
beszélhetnénk, de inkább csendben maradtam.
Megfordultam, és visszasétáltam hozzájuk. Kerültem Josiah
tekintetét, mert biztos voltam benne, hogy engem figyel.
Nem akartam látni, nem akartam róla tudomást venni.
 Ehelyett Silverre fókuszáltam.
– Mit akarsz?
Egy pillanatra kizökkent a csábító szerepéből, a hangja
keményen csattant.
– Köszönd meg!
Csak túl akartam lenni az egész jelenetem Silver azt
gondolta, megalázhat ezzel, mert tudta, gyűlölök bármit
megköszönni. Az ő világában így szerepeltem. De nem látott
a cselekedeteim mögé, és soha még csak a közelében sem járt
annak, hogy megértsen.
Belenéztem Josiah sötét szemébe, és az igazságnak
megfelelően szólaltam meg:
– Köszönöm a ma esti segítséged! Remélem, egy nap
viszonozhatom a szívességet!
Először azt hittem, semmi reakciója nem lesz. Aztán
megláttam, de csak mert annyira figyeltem: egy apró
mimika, ahogy kicsit megrándult a szemöldöke. Nem tetszett
neki a köszönetnyilvánításom.
Silver viszont elégedettnek tűnt. Sosem értette, hogy csak
neki nem szeretek hálálkodni. Nem adtam okot arra, hogy
így viselkedjen velem, ő mégis számtalanszor alakította úgy
az eseményeket, hogy a végén köszönetét kelljen neki
mondanom valami alapvető dologért. Természetes, hogy
gyűlöltem az egész színjátékot.
Josiah-nak viszont valóban hálás voltam. Nem hiszem,
hogy végig tudtam volna csinálni összeomlás nélkül ezt az
estét. És mivel nem szeretek adós maradni, őszintén
reméltem, hogy tényleg tudok neki segíteni egy szép napon,
akármiben.
 Vissza sem nézve mentem be a villába, a saját
lakrészembe, és reménykedtem, hogy azok ketten lefoglalják
egymást annyira, hogy Silvernek már ne legyen kedve
szórakozni velem.
 5.

Salvo Pelle

Piper

2015. NOVEMBER 27.

– OSCAR, AZONNAL GYERE IDE!

Olyan halkan kiabáltam, amennyire csak bírtam, de a kis
mocsok rám sem hederített. Hat hónapos, francia buldog
kutyám olyan mélyre bújt a nappali szekrénye alá, hogy a
fekete szőre miatt teljesen elvesztettem szem elől. A
tizenhetedik születésnapomra kaptam, és mindegy volt,
mennyire büdöset pukizott, imádtam. Amikor megtudtam,
hogy fiú, nem is volt kérdés, hogy a kedvenc vígjátékomról
nevezem el.
– Gyere, mássz ki onnan, kis buta! – sziszegtem neki, és
cifrán átkozódva térdre ereszkedtem a szekrény előtt. – Nem
hiszem el, hogy épp ma kell ezt eljátszanod!
Hálaadás volt. Totálisan odavoltam a hálaadásért. Mindig
is imádtam enni, és ez az egyik olyan ünnep volt, ahol szinte
az összes kedvencemet tálalták. Nem érdekelt, mennyire
elegáns ruhát viseltem, akkor is muszáj volt kitöltenem a
korgást a gyomromban. A mai különleges hálaadásnak
számított. Először vehettem részt a családi vacsorán
felnőttként, még akkor is, ha csak fél év múlva töltöm a
tizennyolcat.
Elhatároztam, hogy tiszteletre méltóan fogok viselkedni,
és nem úgy, mint egy éretlen kamasz. Abban bíztam, hogy ha
sikerül apámat meggyőzni az érettségemről, fiatal korom
ellenére, akkor talán nem ragaszkodik a testőrségemhez.
Persze megértettem öt. Anyám halála óta testőrök tucatjai
vigyáztak rám. Soha senki nem szólhatott hozzám előzetes
engedély nélkül, ami eléggé… magányos életet biztosított,
amit apám persze biztonságosnak hívott. Szabadulni vágytam
az aranykalitkámból, hogy végre kipróbálhassam magam az
életben.
– Leo, hol a jenében vagy már? – mormoltam félhangosan.
Leonardo Perrone már nyolc éve dolgozott apámnak, ebből
negyedik éve, mint az én testőröm. Egészen jól kijöttünk. Már
amikor nem játszotta el a nagy tesót, aki az első csókom
engedélyezését, akárkivel, nagyjából ötvenéves koromra
tervezte.
Megkértem Leót, hogy hozzon a konyhából néhány
csirkefalatot. Azzal tutira ki tudnám csalogatni Oscart. Addig
is előrehajoltam, és úgy tettem, mintha lenne valami a
kezemben. A művelet azért volt nehezen kivitelezhető, mert a
különleges, hálaadásnapi vacsorához különlegesen nőies,
szűk, fekete ruhát vettem fel. Nem volt illetlenül rövid, de nem
hagyott kétséget afelől, hogy immár nő vagyok. Ezt pedig
azért állíthattam magabiztosan, mert már viseltem egy
alkalommal, amikor rá tudtam beszélni Leót egy klubos
estére.
Halk neszt hallottam a hátam mögül.
 – Na, végre! Azt hittem, már te is leültél vacsorázni!
Accidenti! Elhoztad, amit kértem?
Hátra sem nézve nyújtottam a kezem, közben szemmel
tartottam a kis csintalant. A sötétből csak hatalmas szemének
bűntudatos csillanását láttam. Amikor senki sem válaszolt,
hátrafordultam.
Elborzadva állapítottam meg hogy apám hű tanácsadója
támaszkodik a falnak. Elégedetten nézegette égbe meredő
fenekem, és nem szólt semmit.
– Salvo! – pihegtem zavartan, és azonnal felpattantam a
földről. A vállam mögé sodortam a kontyomból kibomlott
hajamat, megigazítottam a ruhámat, ami zavaróan magasra
csúszott, csupaszon hagyva a combomat. – Nem is tudtam,
hogy már ideértél.
Salvo olyan ember, akit még a rémálmaidban is elkerülnél.
Elemi félelmet keltett bennem, ezért mindig óvatos
tartózkodással viselkedtem a jelenlétében. Sosem akartam
tudni, miket seftelnek apámmal, és mi biztosította, hogy ő
maradjon hosszú éveken keresztül a kisfőnök. A hideg rázott
tőle. A magasságát használta tekintélyszerzésre, ezt szintén
nem szerettem benne.
Két emberét láttam mögötte, de tudtam, hogy többen
vannak. Egyikük a család legifjabb tagja, Tiziano Buffon. Alig
két évvel volt idősebb nálam. Sosem kedveltem, mert bármire
képes volt a saját akaratának érvényesítéséért, mindegy, kin
gázolt át közben. Salvónak megvolt a maga testőrsége, bár
abból, amit pletykáltak róla, úgy tudtam, egyedül is boldogul.
Megborzongtam, amikor meghallottam reszelős hangját.
– Úgy tűnik, eléggé el vagy foglalva, principessa!
 Folyton így nevezett. Kiskoromban még tetszett. Melyik
kislány ne imádná, ha hercegnőmnek szólítják? Később már
zavaróvá vált. Egyáltalán nem akartam Salvo Pelle hercegnője
lenni. Persze ezt sosem mertem a szemébe mondani.
Nem tudtam, mit reagáljak erre, feszengve vállat vontam.
Salvo pillantása követte a mozdulatot. Úgy méregetett, mint
Oscar a nasiját, mielőtt ráveti magát.
– Tudod, hogy van ez – hadartam idegesen –, amikor a kis
kedvenced a legalkalmatlanabb időpontot választja a
neveletlen viselkedésre.
– Nem tudom – felelte rezzenéstelenül. – Mondd csak,
gyakran hagy felügyelet nélkül a testőröd?
Összerezzentem az élre a hangjában. Éreztem, hogy
minden vér kifut az arcomból. Salvo nem kérdezne ilyesmit
csak úgy. Kizárólag akkor, ha már tisztában van a válasszal.
Elöntött az indulat. Nem szerettem az érzést, amit keltett
bennem. Irtóztam attól, amit kiolvastam a szeméből, és
bosszantott, hogy rést talált a páncélon, melybe apám
burkolt.
– Nem hiszem, hogy közöd lenne hozzá, kivel vagyok,
vagy…
Olyan gyorsan szelte át a köztünk lévő távot, hogy sikítani
sem volt időm. Szorítást éreztem a karomnál és a nyakamnál.
Moccanni sem bírtam, és olyan szintű rettegés fogott el,
amilyet még soha életemben nem éreztem.
Salvo keze az állkapcsomra csúszott, és olyan erővel
markolt rá, ami biztosan nyomot hagy másnapra. A fejem
hátrahajlott, és egy ideig semmi mást nem hallottam, csak a
saját lihegésemet.
 – Az apádnak sok ellensége van – sziszegte a fülembe.
Kölnivel locsolt sár szaga volt, amiről az eső utáni föld jutott
eszembe. – Mindent biztosítok neki, de egyvalaminek nem
enged a közelébe. Te vagy a leggyengébb pontja.
Dulakodás zajlott a háttérben, de nem tudtam odafordulni,
mert Salvo továbbra is keményen tartotta az állam. Fekete
szeméből olyan indulat sugárzott, amit képtelen voltam
értelmezni.
– Hagyd őt békén! – Leo végre visszatért. Dulakodás zaját
hallottam, és nagyon reméltem, hogy mi állunk nyerésre.
Nyüszítve próbáltam szabadulni, bevetettem a vadonatúj
magas sarkúmat is, de Salvo türelmét vesztve a falnak
taszított, és újra lefogott.
– Szóval, ha rábíznak téged, principessa, egy olyan
senkire, aki magadra hagy, akkor engedd meg, hogy enyhén
haragos legyek! – Salvo hangja morgásba fulladt. Az arcát
elborította az érzelem, amit most már felismertem. Eszelős. –
Neked soha, egyetlen percre sem lenne szabad egyedül lenned.
Rettegtem tőle, a torkomat sírás fojtogatta, de tudtam,
hogy igazán sosem bántana. Az apámhoz való lojalitása
nagyobb volt bárminél. Ráadásul elfelejtett egy fontos
tényezőt.
Elengedtem magam a keze alatt, és ezúttal tudatosan
viszonoztam a pillantását.
– Ez az én otthonom – köptem az arcába. – Nekem itt
nincs semmi félnivalóm!
Elismerő vigyorától felfordult a gyomrom. Nem akartam,
hogy büszke legyen rám. Nem akartam, hogy tudja,
egyáltalán a világon vagyok. Végre elengedte a csuklómat,
mire azonnal kemény mellkasának feszítettem a tenyeremet.
Hozzám képest pokoli erős volt. A legtöbb negyvennégy éves
férfi már elkezd pocakot ereszteni, de apám és Pelle a legjobb
formájukat nyújtották.
Salvo egyik kezét a tarkómra csúsztatta, és a fülembe
súgta:
– Ebben nagyon tévedsz!
Ezzel egy időben egy erélyes hang pattant élesen.
– Engedd el őt!
Salvo azonnal eleresztett, és két lépéssel elhátrált tőlem.
Azt vártam, hogy meghunyászkodva próbál apámnak
jópofizni, mint akit rajtakaptak valami elítélendőn.
Gondolhattam volna, hogy ö nem az a fajta, aki bármit
megbán. Egyenesen apám szemébe nézett, és Leo felé intett.
– Védtelenül hagyta a lányodat!
Salvónál csak egy félelmetesebb embert ismertem. Az
apámat, Cesare Ruggierót. Nagyon hasonlítottak egymásra.
Egyforma magasak voltak, sötét hajukban egyformán
keveredtek ősz szálak, és olasz vonásaikat letagadni sem
lehetett volna. De sok mindenben különböztek. Apámnak
kedves, mogyoróbarna szeme volt, Salvóé két feneketlen,
fekete lyuknak tűnt. Apám sosem viselt szakállt. Anya nem
szerette, mert kidörzsölte a bőrét, bármilyen puhának is
éreztem én. Salvo viszont kihangsúlyozta vele amúgy is
markáns arcát. Az egyetlen igazán hatalmas különbséget
közöttük pedig apám könyörületessége jelentette. Bár ez az ö
világukban inkább hátránynak számított, az én szememben
ettől vált hőssé.
Ismertem ennek a világnak a játékszabályait, mert ebben
nőttem fel. Sosem vehettem részt viszont magában a játékban,
mindig csak figyelhettem. Mintha páholyból néztem volna
végig egy valóságszagú thrillert. Mindig is utáltam a
thrillereket.
Oscar ezt a pillanatot választotta, hogy előbújjon a
rejtekéből. Vad lihegéssel támadt a lábamnak. A nyalogatása
csiklandozta a bőrömet. Úgy csóválta a farkát, hogy az egész
fenekét is vele riszálta. Más alkalommal megmosolyogtam
volna, de nem kellett felnéznem, hogy érezzem a feszültséget.
– Elizabetta! – csendült apám hangja élesen. Sokkal
nyersebben szólított, mint eddig bármikor, ráadásul azon a
néven, amelyet csak nagyon ritkán használtunk. – Vidd a
kutyát a szobádba, kérlek, utána gyere vacsorázni! A
vendégeink türelmetlenek.
Oscar izgatottan vakkantott, mire azonnal ölbe kaptam.
– Nem hagyhatod ezt figyelmen kívül, Cesare! – Salvo
figyelmeztetése nem tetszett. Túl sok fenyegetést foglalt
magába. – Már máskor is előfordult, és…
– Te pedig – vágott közbe apám, és ezúttal azt az arcát
láttam, amit előttem igyekezett ritkán mutatni – menj a
dolgozószobába! Majd ott megbeszéljük, ami nem tartozik
másra.
A kölyök izgatottan nyalogatta a karomat, a
dekoltázsomat, de mielőtt az arcomhoz ért volna, már a fülét
vakargattam. Ez olyan figyelemelterelés volt, ami mindig
bevált.
– Salvo, menj!
Apám hangjára összerezzentem.
Ahogy felnéztem, Salvo kiéhezett tekintetével ütközött a
pillantásom. Tudta, hogy mindenki látta. Biztos azzal is
tisztában volt, hogy nem lenne szabad így néznie rám.
Mindegy, mennyire régre nyúlt a barátságuk, apám nem fogja
eltűrni tőle ezt a viselkedést. Állítólag megfogadta anyám
halála után, hogy ha bárki illetlen módon közeledik hozzám,
megeteti vele a saját farkát. A bárki alól a legjobb barátja sem
jelenthetett kivételt.
Salvo elfordult tőlem, és farkasszemet nézett apámmal,
végül kivonult, a sleppjével a nyomában. Buffon lépett ki
utoljára az ajtón. Szürke szemében heves gyűlölet villogott,
ahogy megdörzsölte kis kecskeszakállát.
Leo máskor odajött volna hozzám, hogy gúnyolódjon az
életben maradási képességeim hiányán. Persze ő előre
figyelmeztetett, hogy a kis vakarékom magától is képes
előbújni a vackából, fölösleges hozzá motiváció. Nagyokos
testőr. Tudtam, hogy míg apám itt van, addig a testőröm nem
a haverom. Még akkor sem, ha láttam a kezében a kutyámnak
szánt falatot.
Apához fordultam. Épp pattogós parancsokat osztott
Donnak, az emberei vezetőjének. Amikor végzett, felém
fordult, és megláttam barna szemében mindazt, amit nagyon
ritkán mutathatott ki. A világnak sosem volt szabad
megtudnia, mennyire szeretett engem. Salvónak ebben igaza
volt: én vagyok a legnagyobb gyengéje Cesare Ruggierónak.
Ezt a hatalmas szeretetet gyakran nagyobb tehernek éreztem,
mint amekkora áldásnak. Amilyen végtelen volt,
ugyanannyira veszélyessé is válhatott. Az indulatok
veszélyesek, a veszély pedig agresszióval jár. Nem felém.
Sosem az irányomba. De gyűlöltem minden erőszakot,
különösen, ha én generáltam. Éppen ez hirdette ékesen a
tapasztalatlanságomat. Az őszinte, igaz érzelmek rémisztőek
a tapasztalatlanok számára.
 – Piper! – Apám hangja kiszakított a merengésemből.
Ahogy feleszméltem, észrevettem, hogy minden embere
elhagyta a helyiséget, csak Leo és Don maradt. Azok, akikben
maradéktalanul megbízott.
Oscar már annyira ficánkolt a karomban, hogy inkább
szabadon engedtem. A kis majom azonnal benyomult a
szekrény alá.
Ahogy apámra néztem, most nem a nagyfőnököt láttam,
akitől mindenki rettegett. Most nem az az ember volt, akinek
naponta kell döntenie emberi sorsokról. Most egyszerűen az
apukám volt.
– Sajnálom, papa! – mondtam őszintén. – Nem akartam
bajt okozni.
Frusztráltan sóhajtott. Tehetetlennek tűnt, mint aki
tanácstalan, üssön vagy öleljen. Odalépett hozzám, és
megfogta a karomat. Az érintése meleget adott, biztonságban
éreztem magam.
– Olyan nagyon hasonlítasz édesanyádra – mormolta
olyan halkan, hogy csak én halljam.
Halványan elmosolyodtam. Mindketten tudtuk, hogy a
hasonlóságunk a puszta külcsínig terjedt. Anyától örököltem
sötét, egyenes hajamat és egészen világoskék szemem, de
amíg ö szelíd volt, és alázatos, addig én elkényeztetett és
zabolátlan. Azt gondoltam, apa is erre utalt, de tévedtem.
– Könnyed fuvallatból képes volt egy intéssel tornádót
fakasztani, majd ott állni a közepén bájosan és ártatlanul,
mint aki semmiről sem tehet. – Csuklóból védekezni akartam,
de nem hagyott szóhoz jutni. Megszorította a karomat,
mintha így akarna nyomatékot adni a szavainak. – Salvo
elnézést fog kérni tőled a vendégek előtt. Mi ez, emlékszel?
 – Udvariassági protokoll – vágtam rá. Persze hogy
emlékeztem erre.
Apám szárítása erősödött.
– Fontos, hogy higgadt maradj! Felnőttként leszel jelen.
Salvo a lányomhoz méltó bocsánatkérést fog produkálni. – A
hangja tele volt figyelmeztetéssel. Arcán tehetetlenség
tükröződött. – Sosem szabad elfelejtened, hogyan kell erre
reagálni, ha elfogadod, és hogyan, amikor elutasítod! Jelen
esetben el kell fogadnod.
– Sosem kedveltem – vontam vállat hanyagul. Amikor
apám még erősebben szorított, feljajdultam. Azonnal enyhített
a fogáson.
– Nem dolgod kedvelni öt. Salvo hűen szolgált már a
születésed előtt is. Az én érdekeimet nézi akkor is, amikor
rátámad a legféltettebb kincsemre. Emiatt kell udvariasan
fogadnod a bocsánatkérését. – Frusztráltság sütött a
szavaiból. – Talán korai volt ez még. Megvárhattuk volna, míg
betöltöd a tizennyolcat.
Megvontam a vállam. Tisztában voltam a világunk
kegyetlenségével, de ez korábban sosem érintett engem. A
határán táncoltam a borzalomnak, amitől apám tökéletesen
elszeparált. Hibátlan védelmet adott, ám ezzel börtönbe zárt.
Nem voltak barátaim, sem önálló döntéseim. Ez pedig
végtelenül magányossá tett.
– Úgy lesz, ahogy szeretnéd – mondtam a szemem
forgatva. – Ahogy mindig.
– Természetesen – hallottam Don morgását a háttérben. A
jutalma egy Cesare Ruggiero-féle „pofa be”pillantás volt.
 Tovatűnő mosollyal néztem fel apámra. Alaposan
megfontoltam minden szavamat, ahogy tőle láttam, amikor
üzletről beszélt.
– Fél év nem olyan nagy idő. Simán ki tudom várni.
– De?
– Ria már részt vehet a vacsorán.
Tudtam, hogy Leo sóhajtott mögöttem. Számtalanszor
hallgatott végig minket a legjobb barátnőmmel, Maria
Pellével, ahogy egymást győzködjük a felnőttségünkről. Épp
miatta bíztam olyan nagyon abban, hogy Salvo soha nem
bántana engem. Mert a későn érkezett húga az én legjobb
barátnőm, a fogadott nővérem volt.
Figyelmen kívül hagytam Leo reakcióját, és engedtem
apámnak, hogy legyőzött nevetéssel magához öleljen.
– Ha rajtam múlna, soha nem lépnél ki a szobádból. – Fejét
ingatva kiengedett az öleléséből. – De az már tényleg túlzás
lenne. Még tőlem is.
– Mindenesetre még furább lennél, mint vagy – jegyeztem
meg, majd hangos, cuppanós puszit nyomtam az arcára. – De
épp így szeretlek.
Apám bólintott, mint aki tisztában van a nyilvánvalóval.
Felemelte a kezét, és a mutatóujjával megérintette az államat.
– Bármi történjen, légy erős!
Nem várta meg a reakcióm. Sarkon fordult, és kiviharzott,
a nyomában Donnal. Apám soha nem sétált vagy ment csak
úgy. ö erre képtelen volt; olyan lendületes léptekkel haladt,
ami nem hagyott kétséget a világban betöltött hatalmi
pozíciója felől.
Nem tudtam, mennyiben más erősnek lenni, és élvezni az
első felnőttként töltött vacsorámat. Márpedig én élvezni
akartam, tudomást sem venni Salvóról meg az ostoba
udvariassági protokollról. Felőlem feldughatja a
bocsánatkérését oda, ahová…
– Piper?
Leo kérdőn nézett rám. Biztos kérdezett valamit, de
kivételesen nem érdekelt. Túlságosan zaklatott voltam ahhoz,
hogy figyeljek bárkire. Ria kellett nekem. Rá volt szükségem,
hogy átsegítsen ezen az őrületen.
– Ki tudod szedni Oscart, és bevinni a szobámba? –
kérdeztem, és elindultam a hatalmas előtér felé, amely a
nappalinkból nyílt. Minden lépésnél igazítottam magamon
valamit: a ruhámon, a lábamon a magas sarkúmban, a
karkötőmön, a hajamon…
– Kijön majd magától, és a szobádat is megtalálja.
Idegesített Leo higgadtsága.
– Feltűznéd a hajamat?
– A testőröd vagyok, nem a fodrászod.
– Igen, de a legtöbb férfifodrásznak olyan nemi
irányultsága van, mint neked, nem igaz?
Ahogy kiejtettem a számon, rájöttem, hogy mekkora
szemét vagyok. Leo csókaszemében sebzettség villant, mielőtt
sietve körülnézett. Szerencsére senki nem hallotta az
elszólásomat.
– Mi a fene van veled, accidenti! – Na, igen, ezt a
káromkodást épp tőle tanultam.
– Sajnálom, nem gondolkodtam! – feleltem őszintén. Nem
is értem, mi ütött belém. Tisztában voltam vele, hogy ha bárki
megtudná, hogy Leo meleg, azonnal végeznének vele.
 – Ma este nem ez az első alkalom – szidott bőszen, majd
beletúrt fényes, fekete hajába, és megenyhülve nézett le rám.
– Ideges vagy a vacsora miatti
Úgy néztem rá, mint aki meghibbant.
– Ezek után csodálod? Salvo nem normális. Nem értem,
Ria hogy bírja vele.
Leo felhorkant.
– Maria Pelle ismeri az életformánknak azt az oldalát,
amit te sosem fogsz. Tud éppolyan kegyetlen lenni, mint a
bátyja, ha úgy hozza a szükség.
– Ria soha nem…
– Tudom, hogy te nem látod be mindezt – állította le a
kardoskodásomat. – Remélem, soha nem is fogod megismerni
az életünknek azt az oldalát. Apád és én is megteszünk
mindent ennek érdekében.
– Néha fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Néha pedig szándékosan dugod homokba a fejed. Most
pedig indulás – intett az ajtó felé –, a hajad így is tökéletesen
áll. Gyönyörű ékessége leszel a vacsorának.
Leo rövid úton beterelt a hatalmas étkezőbe, amely
pompázatos díszeivel még Sophia nagyi szigorú mércéjének is
megfelelt volna. Erről eszembe jutott, hogy a vacsora után fel
kell hívnom, mert szereti, amikor részletesen beszámolok neki
az ilyen eseményekről.
Legalább tizennégyen ültek az asztal körül. Rokonok és
magas rangú beosztottak. Ria mellé akartam ülni, hogy végig
cseverészhessünk, de az egyetlen üres szék apám oldalán, az
asztal túlsó végén volt. Némi rosszallással foglaltam el a
helyemet, de felcsillant a szemem, amikor észrevettem, hogy
mellettem Rosa és a férje, Alvaro vacsorázott. Rosa az
unokatestvérem volt, Alvaro pedig apám beosztottja.
Túlságosan hallgatagok voltak az én ízlésemnek, de mindig
kedvesen bántak velem, és Oscart is tőlük kaptam a
tizenhetedik születésnapomra.
Sajnálkozó pillantásom Riára siklott. Tejfehér bőre elütött
fekete ruhájától. Ria albínó jegyekkel született. Nagyon
világos, szőke haja olyan vékony szálú volt, hogy tudtuk, soha
nem fogja hosszúra növeszteni. Fiús fazonra vágatta, ám
kecses eleganciával viselte rövid tincseit. A szemöldöke és
szempillája éppoly világos volt, mint a haja, a szeme pedig
sápadtkéken ragyogott, amikor cinkosan rám kacsintott.
Visszamosolyogtam, és gondolatban legyintettem. Nem baj,
ha nem ülhetünk egymás mellett, mert két nap múlva úgyis itt
alszik nálunk.
– Mesélj, Piper Elizabetta, hogy van Oscar? – fordult
hozzám visszafogott kíváncsisággal Rosa. A férje imádta telt
idomait, és ez a mostani csendessége csak nyilvános
alkalmakkor jött elő. Alvaro mesélte, hogy totálisan
ledöbbent, amikor először hallotta főzés közben énekelni.
Viszonoztam Rosa mosolyát, és közelebb hajoltam hozzá.
– Rosszalkodik, természetesen. Mindig a…
Elakadt a szavam, amikor láttam Salvót belépni. Tartása
merev, az arca zárkózott maszk. Összeakadt a pillantása
apáméval, majd intett az egyik emberének. A fickó olyan idős
lehetett, mint én. Sápadtabb volt, mint amilyennek éreztem
magam. Mellém lépett, és egy kerek vágódeszkát tett az
asztalra. Rosa elsápadt, és felpattant. Alvaro a helyén maradt,
de hátrébb húzta a székét.
Ria tekintetét kerestem, de ő mereven bámulta az elé
pakolt sültet, mintha soha érdekesebbet nem látott volna. A
szemem sarkából láttam Leót, ahogy lassan közelebb lép
hozzánk. Tudtam, hogy senki nem bánthat, míg ő ott van.
Apám le sem vette a szemét Salvóról; felállt, amikor ő megállt
mellettem.
– Súlyosan megsértettelek, principessa, ezért a
bocsánatodért könyörgöm! – Salvo hangja recsegősen, de
tisztán érthetően csengett az étkezőben.
Fogalmam sem volt, mit reagáljak, nem akartam
ostobaságot mondani, ezért inkább csak bólintottam. Azt
gondoltam, ezzel vége, de az asztalnál mindenki csak még
feszültebb lett.
Salvo egy vastag, fényes kést húzott elő. A szívverésem a
dobhártyámban lüktetett, a végtagjaim elzsibbadtak. Már
tudtam, mi fog történni, és nem akartam. Bármit megadtam
volna, hogy valahol máshol legyek, és valaki más életét éljem.
Kétségbeesetten néztem apámra, aki keményen,
figyelmeztetően viszonozta a pillantásomat. Már értettem az
utolsó mondatát. Bármi történjen, légy erős! Hétköznapi
nyelvre lefordítva: bármi történik is, ne ájulj el, ne törj össze,
ne mutasd ki, mennyire elborzaszt a dolgok menete.
Salvo a vágódeszkára helyezte a bal kezét. Csak ekkor
vettem észre, hogy a kisujjáról hiányzik egy perc. Imádtam az
anatómiát, ezért tudtam, hogy a hiányzó részt disztális
ujjpercnek hívják.
Salvo a második ujjpercéhez illesztette a kését. A penge
élének csillanása szinte elvakított.
Felkavarodott a gyomrom. El akartam fordítani a fejem, de
tudtam, hogy nem hozhatok szégyent apámra.
– A bocsánatodért! – hörrent Salvo, és egyetlen
mozdulattal levágta az ujjpercét.
 A srác, aki a deszkát az asztalra tette, épp rókázott
mögöttem. Hányásának a bűze keveredett Salvo vérének fémes
szagával. Tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni.
Salvo egy tiszta, fehér vászon zsebkendőbe tekerte a
csonkolt ujját, és fojtott nyögéssel szoros csomót húzott rá.
Nem távozott. A véres maradványokat otthagyta az asztalon a
vacsorám mellett. Nem rohant kórházba, vagy a családi
orvoshoz. Várakozott.
Lassan, mint egy lusta mozdulat, utolért a gondolat, hogy
rám vár. A reakciómra. Apám nem mondott semmit, mégis
tudtam, mi az egyetlen elfogadható válasz erre a borzalomra.
Felnéztem, egyenesen Salvo verejtékező homloka alatt
megbújó lelketlen szemébe.
– Megbocsájtok.
Salvo nem viszonozta a pillantásom. Apámat figyelte, és
csak azután hagyta el az étkezőt, hogy ő bólintott. A hányós
srác eltakarította a deszkát, az ujjat és mindent, ami
emlékeztetett a történtekre, én mégsem tudtam lenyelni egy
falatot sem. Alig vártam, hogy vége legyen a hőn áhított
vacsorának.
Nem néztem senkire, és nem tudtam már bájcsevegni a
visszatérő Rosával sem. Nem akartam én már részt venni a
felnőttek vacsoráján. Visszavágytam az édesen biztonságos
gyerekkoromba, ahol soha még csak hasonló atrocitás sem
érhetett.
Egy ponton már nem bírtam tovább. Felpattantam, és
egyenesen azt az ajtót választottam, amelynél Leo várakozott.
Tudtam, hogy azt az ajtót biztosította. Menet közben
odalöktem neki a szükséges információt:
– Senkivel nem akarok beszélni!
 Együttérzőn bólintott, én pedig szó szerint kimenekültem
a hatalmas előtérbe vezető folyosóra. A világom kifordult
magából, de szerettem volna azt hinni, hogy ennél rosszabb
nem történhet. Beléptem a szobámba, és felkapcsoltam a
lámpát. Az ágyamon talált dologtól végképp magam mögött
hagytam a gyerekkoromat. A levendulalila ágyneműmet
feketére festette a vér. Középen kis kupacban zihált Oscar.
Odaléptem hozzá, és megsimogattam a fejét. Szívszorítóan
vinnyogva húzódott el az érintésemtől. Oldalra mozdítottam,
és láttam, hogy a torkától a köldökéig felvágták.
Zihálva vetődtem a fürdő felé. Hánytam és zokogtam
egyszerre. Leo káromkodását hallottam, és teljesen
összetörtem. Oscar már nem lélegzett, mire visszatértem
hozzá.
Ezen az estén megtanultam, mi a félelem.
 6.

Olykor a káosz teremti a fegyelmet

Piper

2017. MÁRCIUS 27.

A VISZONZÁS PILLANATA HAMARABB ELJÖTT, mint hittem volna.

Egyelőre Balthazarral mentem suliba, ahol kisebb
fogadóbizottság várt. Bray a hatalmas, fekete terepjárója
mellett várakozott, az oldalán Honey-val. Bray fekete
dzsekit, Honey bélelt, szintén fekete bőrkabátot viselt. Ez a
szín mindkettejük szőkeségét kiemelte.
Mióta összejöttek, szinte soha nem láttam őket egymás
nélkül megjelenni nyilvánosan. Első pillantásra nem illettek
össze. Honey túl apró volt, a feje teteje alig ért Bray
mellkasáig, a haja hosszú, szőkített, akár egy
plázaribancnak. A szeméről korábban úgy gondoltam, hogy
szürke vagy zöld, de ahogy jobban megismertem, láttam a
barnaságát. Tegnap megfigyelhettem, hogy Josiah szeme is
pontosan ilyen.
Bray kétoldalt rövidre nyírt haját középen hosszúra
hagyta, amolyan vagány üzenetként a világnak, hogy
történjen bármi, ő akkor is egy belevaló, tökös srác. Legalább
két méter magas lehetett, hosszú karja védelmezőn fonódott
Honey filigrán dereka köré. Csak egy érzelmi analfabéta nem
látta a kötődést kettejük között.
Rájuk fért ez a nagy boldogság. Nem tetszett viszont az
arcukról könnyen leolvasható rosszallás. Leparkoltam egy
bombabiztos helyre, Bray kocsija mellé, és csigalassúsággal
kászálódtam ki a csodabogaramból. Mire kiszedtem a táskám
és lezártam a kocsit, már sikerült felöltenem a rám jellemző,
hanyag álarcot, ami kellőképp lefoglalja majd őket, így nem
kell a valós motivációimról mesélnem.
– Bele se kezdj! – Hárítani kezdtem, mielőtt
bármelyiküknek esélye lett volna nekem esni. Üdvözlésképp
futólag megöleltem őket, aztán kis terpeszben megálltam
Bray előtt. – Ha azt képzeled, megbocsátok neked, amiért
utánam küldtél egy vadidegent, akkor óriásit tévedsz, haver!
Mégis mit képzeltél?
Bray szürkéskék szemében olyan indulat izzott, amit csak
a hozzá különlegesen közel állók tudtak kiváltani belőle.
– Nyilván a legjobb ötleteim egyike volt. Hazudtál nekem!
– Olyan őszinte szemrehányás csendült a hangjában, ami
belém fagyasztotta gondosan felépített, ötperces
védőbeszédemet. – Azt hittem, bízhatok benned.
Honey csitítóan a pasi lapos hasára tette a kezét.
– Aggódtunk érted. Bajod eshetett volna.
Bűntudatom támadt, mert természetesen igazuk volt. Én
is aggódtam volna. Egyszer mindketten eltűntek néhány
órára, és amikor előkerültek, Honey sértetlen volt, Bray
viszont nem. Sokkal jobban kiborultam, mint most ők.
– Megértem – mondtam a párosnak. – Teljesen igazatok
van. Nekem muszáj volt folytatnom a bizonyítékgyűjtést,
neked pedig meg kellett lépned a dadát.
 Honey meglepetten pislogott. A napsütésben az arcán
húzódó sebhely gyöngyházfénnyel csillogott.
– Nem vagyok benne biztos, hogy a bátyámra bárki is
használná ezt a jelzőt.
Na, igen, azt én sem. De mégsem nevezhettem őt
szuperszexi jéghegynek, akiről bármikor örömmel
lenyalogatnám a jégdarabokat. Ezzel a gondolattal még
magamat is megleptem. Vágytam a közelségére, és ez az
érzés halálra rémített.
Bray előrelépett, és bár Honey-t maga mögé tolta, a kezét
nem eresztette el. Ettől valamiért mosolyogni támadt
kedvem.
– Hiába mosolyogsz ilyen ártatlanul. Ha még egyszer
kimozdulsz a látóteremből, bezárlak egy szobába, és ott is
tartalak! – fogadkozott bőszen, de mielőtt reagálhattam
volna, elkomolyodva hozzátette: – Emlékszem, milyen
állapotban voltál. Soha többé nem engedem, hogy odajuss.
Képtelen voltam elhinni, hogy felhozta ezt. Soha nem
emlegettük azt az időszakot, amikor idekerültem. Sophia
nagyi, Jane és Silver eljött értem azon a borzalmas éjszakán
másfél éve, de Bray és Seth csak egy hónappal később
találkozott velem. Az egyetlen forradás a testemen a jobb
csuklómon éktelenkedett. Olyan mélyre kerültem, ahonnan
nem láttam a fényt. Ebből az állapotból rángatott ki Bray és
Seth. Az életemet is rájuk bíznám.
Bray nem engedte, hogy reagáljak. Szabad karjával
átölelt, és kedves puszit nyomott a homlokomra.
– Bajba kerültél volna, ha nem küldöm a nagytesót. Én is
tudom, te is tudod. Elfogadod vagy sem, a hazugság miatt
tartozol nekem.
 Ingerültség csipkézte végig a gerincemet. Brayt nagyon
könnyen elragadták az indulatok, de én nála is különlegesebb
esetnek számítottam az olasz temperamentumommal.
– Először is, mióta figyeltetsz engem? Semmi jogod olyan
kalitkába zárva tartani, amiből egyszer már elkerültem.
Bármennyire imádom a csajod, a szülinapján olyan fölösleges
lettem volna, mint elemlámpa a napsütésben. – Az agyam
utolérte a nyelvem, és figyelmeztetett, hogy esetleg az
említett csaj megorrolhat a hülye hasonlatért. Belestem Bray
háta mögé, ahol Honey szőke fejét pillantottam meg. Szabad
kezéből egy fél szívecskét formált, és rám vigyorgott. Hát
igen, nemhiába imádom.
Felegyenesedve láttam, ahogy Bray letöröl a képéről egy
vigyort, és azonnal visszaváltott szigorú üzemmódba.
Tehetetlenségét figyelve rájöttem, hogy igaza van.
Fordított esetben én is aggódnék, és még Sophia nagyi
ismeretségeit is latba vetném, hogy segítsek.
– Másrészt megértem, miért tetted – mondtam némiképp
lehiggadva. Talán olaszos a temperamentumom, de tudom,
mikor kell szabadjára engednem, és mikor kordában
tartanom.
Folytathattam volna, de elégnek éreztem a saját
hülyeségem beismerését. Bray is húzhatta volna tovább, de
nem tette, és ezt tiszteltem benne. Soha senkit nem cikizett.
De nem is engedett az igazából.
– Lezárjuk, de előbb megteszel valamit.
– Menjünk, mert elkésünk. – Honey a karunknál fogva
húzott bennünket a suli felé.
Reményeim szerint ez volt itt az utolsó évünk. Bray
kétszer halasztott évet, amikor az becsének szüksége volt rá
a betegsége alatt. Holmes-ékat megviselte az eset, az idősebb
testvér kissé elvadult, míg a kisebb, Zach begubózott. Honey
érkezése kicsiny városunkba némiképp visszazökkentette a
családot a normális kerékvágásba.
Én is halasztottam egy évet mindazért, ami velem
történt. Úgy tűnt, mindannyiunknak megvan a saját sztorija,
ami keserűbb, mint egy szépen érett grapefruit.
Mindenesetre ezen események miatt Bray velünk
érettségizik, ami nekem nagyon is megfelelt. Persze nem
voltunk összeláncolva, mégis úgy éreztem, hogy nem bírnám
a gimit a barátaim távozása után.
Kíváncsiságtól hajtva haladtam mellettük. Ahogy
keresztülvágtunk a parkolón, Honey egyre idegesebbnek
tűnt. A rá jellemző határozottságot, amiért őszintén
felnéztem rá, mintha a parkolóban hagyta volna. Feszültsége
Bray viselkedésének lenyomata volt. Teljesen összezavartak.
A suli színesebb nehezen lehetett volna. Minden
teremajtót más árnyalatúra festettek, míg a falaknak az
állandó lazacszínt adták. Szerettem a vidámság miatt, amit
árasztott. Nehéz lett volna eltévedni, mert akár egy
pályaudvaron, mindenhol nagy, nyomtatott feliratok
jelezték, hol járok épp. Ezt a kreativitást nagyban Miss
Etanoissapnak köszönhettük. Ő tényleg az a fajta tanár volt,
aki imádott tanítani, ráadásul megértette, mennyire nehéz
kamaszként létezni a felnőttek világában.
Az első órám töri. Honey-nak szintén, Braynek viszont a
másik épületben lett volna a helye összevont tesin. Késni fog,
ami láthatóan cseppet sem izgatta. Megálltunk a teremmel
szemben, és annak a vitrinnek támaszkodtam, melyben
ősrégi, dicsőséges díjak és érmek sorakoztak.
 Hatalmas kérdőjelnek éreztem magam, ahogy a
párocskára néztem.
– Na, kibökitek végre?
– Honey bátyját kellene kezelned.
Pislogtam. A szám tátva maradt, és értetlenebb fejet egy
éneklő keszeg sem vághatott volna nálam, de legalább
pislogásra képes voltam.
– Josiah-t?
Honey szemöldöke a homlokára ugrott.
– Egyrészt, nincs más bátyám. Másrészt, mégis honnan
veszed, hogy Josiah?
Vállat vontam. Semmi jelentősége neveken fennakadni,
amikor ekkora horderejű dologról van szó.
– Jane mondta, hogy vegyesen használjátok a
keresztneveteket.
Honey barna szemében él villant, ebből tudtam, hogy lesz
visszhangja ennek a témának valahol máshol, nélkülem.
Elutasítón néztem fel Bray komoly arcába.
– Elment az eszed?
Heves magyarázatba kezdett, amely közben a taréjából
néhány tincs a homlokába hullott.
– Lebeszéltem Zarah-val. Nincs szabad gyógytornásza.
Amíg valaki felszabadul, Josiah a te dolgod lesz.
Honey aggodalmasan vette át a szót.
– Sosem vallaná be, de tudom, hogy fájdalmai vannak.
– Tutira megorrolna, ha tudná, hogy szövetkeztek ellene.
Ebben biztos voltam. Ahogy a kocsinál viselkedett, nem
úgy nézett ki, mint aki szereti, ha megszabják a napi
programját. Honey egyenesen a szemembe nézett. Ez a
karakánság a kezdetektől jellemző volt rá, és csak tisztelni
tudtam érte. Bárcsak nekem is ennyire acélos gerincem lett
volna azon a bizonyos éjszakán… vagy utána.
– Ő a bátyám – jelentette ki egyszerűen, mintha ez nem
puszta információ lenne, hanem magyarázatra szoruló
kérdés. – Kölcsönösen óvjuk egymást. Különösen a saját
hülyeségeinktől. Én légzőgyakorlatra járok hozzád, ő pedig
azért fog, hogy átmozgasd a lábát.
Mielőtt egyáltalán átgondolhattam volna, felberregett a
csengő. Túl élesen vijjogott, a folyosón a diákok a termükbe
igyekeztek. Az ajtóknál tumultus alakult ki, mindenki rohant
valahová, nehogy elkéssen. Mintha akkora katasztrófa lenne
egy nyavalyás késés.
– Nincs végzettségem. – Ezt muszáj volt leszögeznem.
Brayre néztem, és valahogy másnak láttam. Keményebbnek.
Ridegebbnek. Nem emlékeztem, mikor hallottam utoljára a
nevetését. – Te is tudod, hogy mindent, amit csinálok, Zarah-
tól és Edithtől tanultam. Besegítek nekik az egyszerűbb
eseteknél, amikor túl sokan vannak, és nem győzik.
Zarah volt a Centrum vezető rehabilitációs szakorvosa,
Edith pedig a megye legjobb gyógytornásza. Több
végzettsége volt, mint bármely orvosnak az ismeretségi
körömben, és egészen egyedi stílussal rendelkezett.
Elképesztő precizitással ismerte a sérülések végtagokra
irányuló hatását, és úgy igazította helyre a kisebb-nagyobb
ízületeket, mintha csak órát szerelne. Mindeközben – a
helyzettől függően – bárkit képes volt zavarba hozni a
szabados szájával, vagy helyre tenni az éles eszével.
Imádtam őt, és rengeteget tanultam tőle.
Honey röviden bólintott.
 – Zarah végzett egy állapotfelmérést Edithszel… – Tovább
mondta volna, de a háta mögötti tömörülésben az egyik tagot
fellökték, és a srác teljes testével Honey-nak zuhant. A lány
kisodródott Bray mellől, és tompa puffanással ért földet. A
srác mögötte landolt.
Bray gyorsabban reagált, mintsem szólni tudtam volna.
Durván félrelökte a tag karját, és magához húzta Honey-t.
– Faith, jól vagy? Faith? Mondj valamit, kisnyuszi!
Aha, szóval Faith. Félretettem a feldolgozandó
információt, miszerint Honey is előszeretettel használja a
második keresztnevét. Éppen úgy, mint Josiah, akit
egyébként Hudsonként ismertek a környéken. Többek közt
Sophia nagyi is. Nem értettem a miérteket, de abban a
pillanatban nem is érdekelt.
Letérdeltem melléjük a padlóra, és segítettem Honey-t…
Faitht egyenesbe ültetni. Halálsápadt volt napbarnított bőre
alatt, és a szeméből indokolatlan félelem sugárzott. Elsőre a
fejemet ingattam. Nem volt értelme ennek az eltúlzott
reakciónak, hiszen csak véletlenül nekimentek.
Utánagondolva viszont nagyon is át tudtam érezni, mi
játszódott le benne. Hasonló helyzetben én is betojnék egy
váratlan támadástól. Még akkor is, ha valójában ártalmatlan.
Bray hátrasimította szőke, egyenes szálú haját, és
tenyerébe fogta az arcát.
– Semmi gond, jól vagyok. – Faith hangja kásásan szólt, a
halántékán pedig, épp a sebhelye mellett, egy duzzanat
látszott.
– Baszki! – mordult Bray csendes kétségbeeséssel, mint
aki nem bírja elviselni a fájdalom látványát. – Gyere, segítek
felkelni innen!
 Csak második nekifutásra sikerült. Faith zavartan
tapogatta a halántékát.
– Kicsit megszédültem – magyarázkodott, de végül
stabilan megállt a lábán.
– Most már rendben vagy? – Bray aggodalma tapintható
volt.
Főleg a számomra. Bármilyen hangulat uralkodott egy
helyiségben, ahol tartózkodtam, a rezgések radarja voltam.
Faith viszont megriadt, amikor észrevette a pasija
hangulatát.
– Nincs szükség kakaskodásra! Jól vagyok!
Bray oda sem figyelt rá. Kontrollált, gyöngéd mozdulattal
simított végig Faith halántékán. Ellenőrizte, mekkora a kár,
és nem tetszett neki a végeredmény. A nyakán kidagadtak az
erek, mintha olyan ingerültséget fojtana vissza, amivel nem
biztos, hogy elbír. Mellettünk a haverjai talpra rángatták a
srácot, akit csak ekkor ismertem fel. Gabriel Thorne, a
kosárlabdacsapat egyik tagja volt az. Nem egy iskolaelső, de
rendes srác. Biztos voltam benne, hogy nem szándékosan
marhultak ilyen durván.
– Mekkora seggfej vagy, C.J.! – vágta oldalba az egyik
haverját Gabriel.
C.J. alacsonyabb, masszívabb srác volt, de még így is
bőven Faith fölé magasodna, ha mellé állna. Nem mintha
Bray valaha engedné.
– Legalább valami finomra estél – mondta C.J., és
barátságosan hátba veregette Gabrielt.
Szavaira a haverjaik harsány röhögésbe fogtak.
Agressziót éreztem a levegőben. Amikor Bray megindult a kis
csoportosulás felé, Faith megragadta a karját.
 – Bray, állj meg! – parancsolt rá kemény hangon, de az
idióta lerázta magáról a kezét. – Piper, állítsd meg!
Már mindegy volt. Bray odaért, és Gabrielt egyenesen a
torkánál ragadta meg.
– Mi a franc ütött beléd? Nem szándékosan csináltam –
hörrent Gabriel, és rámarkolt Bray alkarjára, hogy enyhítse a
nyomást.
Csak ekkor vettem észre, hogy Bray bütykei ki vannak
sebesedve. Mi a franc…
– Piper… – Faith hangja könyörgőre váltott.
Képtelen voltam megmozdulni. Döbbenten bámultam,
ahogy a legjobb barátom épp keményen bemosott egy
srácnak, aki talán soha életében nem fordult senki felé
erőszakosan. Faith utánuk lépett, és próbálta elérni Bray
arcát, hogy maga felé fordítsa. Nem sikerült neki. A pasija
teste olyan volt, akár az acél. Keményen tartotta magát, és
úgy tűnt, épp Gabriel ádámcsutkáját akarja természetellenes
irányba kitámasztani.
Faith már dühösen nézett rám.
– Piper, mozdulj már meg!
Erre végre magamhoz tértem. A kérések elsiklanak, a
parancsokra viszont nagyon tudtam hallgatni. Már amikor
akartam.
Ledobtam a táskámat a földre, és lendületből rávetettem
magam Brayre. Úgy másztam fel a hátán, akár egy csimpánz
a fán, amikor pedig végre felértem, a jobb kezemmel
átkaroltam a nyakát, és enyhén megszorítottam.
– Bolondot csinálsz magadból, nagyfiú!
 – Még csak bocsánatot sem kért – mordult ellenségesen.
A hangja olyan érzelemmentes volt, amilyennek még sosem
hallottam.
– Engedd el, Bray! – súgtam a fülébe, hogy csak ő hallja. –
Halálra rémíted Faitht. Ez a gyökér teljesen ártalmatlan,
nem éri meg a belefektetett energiát. Közben védtelenül
hagyod a sérült csajodat.
Végre éreztem, ahogy a testem alatt az övé is ellazul.
Gabriel felső ajka kékülni kezdett, de továbbra is tartotta
magát. Látszott, hogy nem akar balhét. Nem akart semmit,
csak szabadulni. Nem álltak egy szinten, és ezzel ő is
tisztában volt.
A szemem sarkából láttam, ahogy Faith keze Bray
bicepszére simult.
– Kérlek, ne csináld ezt! Nincs erre szükség. Csak ölelés
kell és palacsinta…
Oké, ezt nem értettem, nem is akartam. Mindenesetre
hatott, mert Bray keze lehullott, Gabriel pedig végre ismét
oxigénhez jutott. Kétrét görnyedve öklendezett és köhögött
felváltva, míg a haverjai a bátorság mintaképeiként
biztonságos távolból figyelték az eseményeket. A szememet
forgattam. Minek az embernek ellenség, amikor ilyen barátai
vannak?
– Akkor végre lemászhatok a hátadról? – kérdeztem
jópofán.
Nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon, én meg
remekül elvoltam a széles hátán, így nem mozdultam. Míg a
karjába zárta a csaját, felmértem a terepet. A mi tanárunk bő
ötperces késésben volt, Brayé talán már megkezdte az órát.
C.J. beterelte a többi marhát a terembe, így már csak mi
maradtunk a folyosón.
– Ez a nap is jól indul – motyogta Faith valahová a hátunk
mögé nézve.
Amikor Bray megfordult, én is észrevettem, ahogy a
töritanárnőnk egyenesen felénk tart. Zaklatottnak tűnt,
fekete haját szoros kontyba fogta, ami mást elcsúfított volna,
de neki kiemelte fehér bőrét és kávébarna szemét. Igazából
mindig egy olasz táncosnőre emlékeztetett, pedig a teltsége
miatt bizonyára hozzá sem szagolt ehhez a témához.
Mindenesetre az egyik legjobb fej tanár volt a suliban.
– Miss Etanoissap, hogy van ma reggel? – kérdeztem tőle
olyan csevegős hangnemben, mintha világi haverok lennénk.
Bray fáradtan sóhajtott, de a tanárnő kedvesen
elmosolyodott.
– Most már remekül, Piper. Köszönöm kérdésed! – A
tanárnő hangja halk volt, és olyan nyugalmat árasztott, hogy
mindig kandalló és forró csoki jutott róla az eszembe.
Viccesen kérdő tekintettel nézett fel rám a magasba. –
Esetleg van valami sérülésed, amiről nem tudok?
– Dehogy. Semmi ilyesmi.
A nő a teremhez lépett, hosszú szoknyája suhanó hangot
adott ki, amikor hirtelen felénk fordult, és szélesre tárta az
ajtót. Bray megindult Faith után befelé.
– Használhatnád a sérülésmentes lábaidat ahhoz, hogy
késve beérkezz az órámra?
Bray felröhögött, mire kapott tőlem egy tockost.
– Természetesen, Miss Etanoissap! De csakis az ön
kedvéért! – feleltem vidáman, azzal leszökkentem Bray
hátáról.
 – Mr. Holmes pedig elsétálhatna a saját órájára –
somolygott Miss Etanoissap a tanári asztal felé tartva. –
Csakis az én kedvemért.
Bray biccentett, de azért jókora kerülőt tett, hogy Faitht a
helyére kísérje az ablak melletti utolsó előtti padhoz. Az
utolsó az én helyem mindig. Mögöttem aztán ne üljön senki.
– Szóval? Elvállalod? – fordult hátra Faith, míg a tanárnő
az osztályt próbálta lecsendesíteni.
Lezuttyantam a székembe, és a fejem ingattam.
– Ez nagyon rossz ötlet. Nem is gondolkodhatok rajta?
– Már átgondoltad – csapott le rám Bray. Jól ismert
engem. Röpke csókot nyomott a csaja sérült halántékára,
aztán kisétált a teremből.
Bosszúsan sóhajtva bámultam utána, majd Faith
várakozásteljes szemébe néztem.
– Csak aztán meg ne bánjátok!

Ha rákérdeznek, nem tudtam volna összefüggő, értelmes

magyarázatot arra, hogy miért nem akarom Josiah-t kezelni.
A közelében idegessé váltam. Nem a „ne baszakodj velem, ha
meg akarod élni a holnapot” pillantása, és nem is a
fenyegető, folyton merev testtartása miatt, amivel
természetes pajzsot vont maga köré, távol tartva minden
élőlényt a személyes terétől.
Az idegességem leginkább abból fakadt, hogy mennyire
érdekes embernek tartottam. Érdekeltek a motivációi, és
kíváncsi lettem volna, hogy komoly sérüléssel a háta mögött,
egypontos botra támaszkodva, hogy lehet olyan marha jó
kondiban. Simán a vállára kapott, mintha nem ötvenegy kilót
nyomnék. Idegességem forrása az volt, hogy lenyűgözött.
Senki nem váltott még ki belőlem efféle érzelmet, és az
elmúlt másfél évben meglehetősen biztos voltam benne, hogy
senki nem is fog soha.
Némiképp aggódtam a miatt a negatív kép miatt is, ami
kialakulhatott a fejében rólam.
Olyasvalakinek, mint te, fogalma sincs arról, hogy a
veszély nem mindig maga a sötétség. Ezt mondta rólam.
Amikor lecsillapodva utánagondoltam, rájöttem, hogy a
reakciója teljesen érthető. A Sophia nagyi biztosította jólétet
maximálisan kihasználtam, ráadásul elkényeztetett
picsaként olyan bajba keveredtem, amit valóban képes
lettem volna elkerülni.
Josiah meglátta az igazság egy részét, ám ez nem
jelentette, hogy ismer engem. Nem állíthatjuk, hogy csak
mert tudunk a világűr létezéséről, máris tudósokká váltunk.
Ez a pasi semmit sem tud rólam, és nem hittem, hogy
szeretném, ha ez megváltozna. A teljes igazság
megismeréséhez bizalomra van szükség. És bármekkora
klisé, a bizalmat igenis ki kell érdemelni.
Ennek ellenére borzasztó kíváncsi lettem, amikor Zarah
délután a kezembe nyomta Josiah aktáját.
– Ennyi? – fordultam utána csodálkozva.
Zarah nálam is magasabb, afroamerikai nőként olyan
vékonynak nézett ki, akár egy modell. Rövid, fekete haját
ezúttal az ég felé zselézte, olajbarna szeméből pedig olyan
bölcsesség áradt, mint senki másnak.
Megvonta keskeny vállát, de nem állt meg.
Továbblépegetett az ellenkező irányba. Állandóan rohant
valahová, amiben viszont hasonlítottunk egymásra.
 – Nehéz eset a fickó. Új szintre emelte a „nem
kommunikatív” fogalmát. Viszont remek alany gyakorlásnak.
Sok sikert hozzá!
Kortól függetlenül a hozzánk járó embereknek méteres
vastagságú kartonjuk volt, de legalább akkora, mint a karom.
Ebben konkrétan két papírdarab pihent. Az egyiken
személyes információk szerepeltek, a másikon Zarah és Edith
vizsgálatainak jelentése, valamint javaslat a gyógytornát
illetően.
Menet közben átfutottam az első lapot. Azt gondoltam,
már minden adatot tudok róla, amit tudni érdemes, de
tévedtem. Meglepődve fedeztem fel a hivatalosan használt
Hudson Winslow név mellett a születési dátumot, születési
hely nélkül.
1989. április 14.
Hm, tehát huszonnyolc éves. Épp kilenc évvel
tapasztaltabb nálam. Ráadásul egész más okból már eleve
kedveltem azt a dátumot. A könyvtárosok világnapja.
Szerettem a könyvtárosokat, mert rokonlelkek voltak, éppen
annyira imádtak olvasni, mint én, ráadásul némelyikük
valóban olyan, mint egy két lábon járó lexikon.
A Centrum hatalmas területet foglalt el. Imádtam
csatangolni két terem között, mert előfordult, hogy tíz perc
is eltelt, míg átértem A pontból B pontba. Az épület
robusztus téglafalain belül leginkább a narancssárga
dominált. A falakon különböző méretű, bekeretezett
fényképek díszelegtek; a nagyobbak egy-egy helyi
eseményről készültek, a kisebbek pedig az intézménybe
rendszeresen látogatókról lőtt előtte-utána pillanatképek
voltak. Ezeket imádtam a leginkább. Mindenkit én fotóztam
le, minden egyes gyógyulásnak tanúja voltam. Az intézmény
vezetői és Zarah sem bánták, ha én válogattam össze a falra
kerülő munkáimat.
A gyógytornászoknak három különböző méretű terme
volt. Mivel rengetegen érkeztek hozzánk, többnyire
mozgásszervi sérülésekkel, szükség volt valamennyi
helyiségre. Rendelkezésünkre állt még három-három
fizioterápiás és masszőr részleg, valamint egy külön erősítő
szoba, ahol a páciensek gépekkel tudtak rádolgozni a
sérülésekre.
Amikor beléptem, Josiah-t nem találtam sehol. Helyette
egy kisfiú ült az egyik fekete matracon, melyre térdmozgatót
készítettem ki. Édes kis szöszi, bár az elmúlt néhány
hónapban sokat nőtt.
– Hali, Zach! Hát te mi járatban errefelé?
A kölyök felnézett, és halvány mosoly derengett lel
sápadt arcán. Zach Holmes, Bray öccse hipoplasztikus
mielodiszpláziában szenvedett néhány évvel ezelőtt. A fiút a
bátyja csontvelője hozta vissza a halálból. Azóta sok
mindenen keresztülmentek, és a rengeteg szörnyűség
összekovácsolta őket.
Zach nem volt az az elcsatangolós fajta, ezért meglepett,
hogy itt találom felnőtt felügyelet nélkül.
Diplomatikusan megvonta kis vállát, mielőtt válaszolt:
– Éppen megzsaroltam valakit – felelte magától
értetődően.
A vallomására rögtön elfeledkeztem a kezemben tartott
kartonról. Leguggoltam a kölyökkel szemben, és feltűnt,
mennyire hasonló a szerelésünk. Túlméretezett sárga-kék
pólójában szinte elveszett, vagány szabadidőgatyót és hozzá
illő drk csukát viselt. Tudtam, hogy nem büszke a testére,
ezért hordta a bő cuccokat. Én inkább csak azért, hogy
eltakarjam magam. Vékony alkatommal nem volt nehéz
dolgom.
– Szóval megzsaroltál, hm? – Bólintás. – Bajba kerülhetsz
miatta?
Kicsit félrebillentette a fejét, ami miatt ebben a
pillanatban nagyon emlékeztetett Brayre. Látszott, hogy
alaposan átgondolja a választ.
– Nem jelentős mértékben.
– Értem. Elmeséled?
A szeme éppoly világoskéken csillogott, mint az enyém. A
különbség az, hogy az én íriszem színe állandó volt, Zaché
viszont különleges, folyton változó, Holmes-féle kék, ami
érzelmi hatásra beszürkült. De nem most. Jelenleg egy
hawaii tengerpartot juttatott eszembe.
– Nem akarlak bajba keverni – mondta végül.
Nagyon nehéz volt nem elmosolyodnom.
– Ez kedves tőled. De idejöttél, így máris belekevertél.
Nem lenne jobb, ha mégis elárulnád, mi a konkrét baj, ha
már úgyis nyakig benne vagyok?
Felnőttként érvelni egy kilencévessel elég furának hatott,
de Zachkel valahogy természetesnek tűnt. Több fájdalmat
megélt, mint sok felnőtt, ezért érettebben reagált az élet
dolgaira, mint a vele egykorúak.
Alaposan megrágta a szavaimat, mielőtt rábólintott.
– Josiah – mondta, mintha ezzel az egyetlen szóval
mindent megmagyarázott volna.
Fel nem foghattam, mi értelme az első keresztnevüket
használni hivatalosan, amikor nyilvánvalóan mindenki, aki
valóban számít, tud a második keresztnevükről, és úgy
szólítja őket.
– Vele jöttél ide? – Bólintás. – De neked Zarah-nál kellene
most lenned. Josiah-nak pedig itt.
– Igen.
– Nem értem – ismertem be.
– Josiah azt mondta, nincs ideje egy tinilány
gyakornokoskodását támogatni, ezért csak ki akart tenni a
Centrum előtt…
– Aztán lelépni?
– Igen, de én nem hagytam, hogy elmenjen.
Hitetlenkedő nevetésféle szakadt fel a torkomból. Zach
nem egy elveszett figura.
– Kíváncsi vagyok, hogy akadályoztad meg.
– Azt mondtam neki, hogy akkor én sem megyek Zarah-
hoz.
Meglepetten húztam föl a szemöldököm.
– És ennyi elég volt?
Zach szeme huncutul csillogott, miközben lassan csóválta
a fejét.
– Kitett a kocsiból, és visszaült a volán mögé. Amikor
elindult, lefeküdtem a földre, és vártam, hogy visszajöjjön.
Ez a kölyök zseniális! Egyszerre akartam röhögni és
leszidni. Márciusban még nem olyan az idő, hogy betonra
heveredve várakozzunk, míg a másik jobb belátásra tér.
Mégis… mit nem adtam volna, ha láthatom Josiah arcát
akkor.
– Nagyon bátor vagy – dicsértem meg, bár lehet, nem
kellett volna. A szemében olyan büszkeség ragyogott, hogy
képtelen voltam letörni egy dorgálással. – És mit szólt?
Nagyon dühös volt rád?
Zach elvigyorodott, így az arcának jobb oldalán megjelent
egy gödröcske. Holmeséknál senkinek sem volt ilyen dísz az
arcán, kivéve Bray anyai nagymamáját. Sosem értettem a
gödröcske-mániát. Ez egy amolyan genetikai hiba, amiről
senki nem tehet; embrionális állapotban két izomrész nem
forr össze tökéletesen, emiatt alakul ki a kis mélyedés. Az
emberek mégis szépségjegynek tartják, és elolvadnak a
látványától. Zachnek is nagyon jól állt, de nem láttam
helyesebbnek, mint mielőtt észrevettem a gödröcskéjét.
– Azt mondta, soha ne alacsonyítsam le magam annyira,
hogy a földön fekszem. Az a veszteseknek való hely. Azt is
mondta, hogy én igazi harcos vagyok. Soha ne hagyjam el
magam, mert többet érdemiek a kemény betonnál.
– Ezek nagyon szép gondolatok – mutattam rá.
Zach ezúttal egyszerre biccentett és vonta meg a vállát.
– Igen, de azért emlékeztettem, hogy miatta feküdtem
oda. Tehát, ha nekem nem való a kemény beton, akkor neki
sem való a menekülés.
Félresöpörtem a szemembe hulló frufrumat, majd
csavargatni kezdtem a copfom végét. Hol a fenében lehettem
én ennél a párbeszédnél?
– Nem nevezném ezt menekülésnek – vetettem közbe. –
Sok embernek satuféket jelent egy gyakornokkal
együttműködni. Az én tudásom még szedett-vedett, nincs
megfelelő alapja a…
Zach felállt, és a zsebéből előhúzott egy negyeddollárost.
Összevont szemöldökkel nyújtottam felé a tenyerem, mire ő
belepottyantotta az átmelegedett fémdarabot. Az
értetlenségem bizonyára sugárzott rólam, de azért
rákérdeztem.
– Ezt miért kaptam?
– Anya azt mondta, hogy ennyit kell bedobnom a
perselybe, amikor káromkodom vagy csúnya szót használok.
Én el fogom felejteni, ezért adom neked. Amikor legközelebb
átjössz hozzánk, majd te beledobod.
Bocsánatkérőn elmosolyodott, én meg felnevettem.
Violet Holmes a legjobb anyuka, aki ebben a városban
lakik. Amikor idekerültem, gyakran ellátogatott hozzám, de
amikor jobban lettem, megszűntek a vizitek.
Mivel Violet továbbra is kedvesen bánt velem, és
örömmel látott az otthonában, azt gyanítottam, hogy Sophia
nagyi üzleti életével kapcsolatos az ellenszenve. Ebbe a
részbe én nem folytam bele, ezért figyelmen kívül hagytam.
– Brayre is vonatkozik ez a szabály?
Zach megrázta a fejét, mire meglebbentek a fején szőke
tincsei.
– Csak akkor, amikor otthon van.
Utánagondoltam, és beugrott.
– De most nem is káromkodtál.
– Előre fizettem.
– Mert tudod, hogy csúnyát akarsz mondani? – Bólintott,
én meg továbbra is értetlenül fogtam a kezemben az
aprópénzt. – Miért?
Mélyet sóhajtott, mintha a világ minden fájdalma
nyomná a mellkasát.
– Mert amit mondtál, az hülyeség. – Hirtelen nem volt
tiszta, mit is mondtam. De felvilágosított. – Zarah szerint a
tudásod már főiskolai szintű. Azt is mondta, hogy az idődet
pocsékolod a gimiben, mert már rég leérettségizhettél volna.
– Nem kell mindent készpénznek venned, amit Zarah-tól
hallasz – morogtam kedvetlenül, mert az elhangzottakkal én
is tisztában voltam. De soha nem gondoltam, hogy a doki
ilyen jelentéktelen dolgokkal fáraszt egy kilencévest.
Az ajtó felé pillantottam, de senki sem állt ott. Josiah
vagy eltévedt, vagy valóban a menekülést választotta.
– Nem értem – lovagolta meg a témát Zach. – Ha tényleg
végezhettél volna már, miért nem tetted meg?
– Nem kell mindent megtennünk, csak azért, mert
képesek vagyunk rá – vágtam rá csuklóból, kissé ingerülten,
mert a téma feszélyezett. Aztán türelemre intettem magam,
mert most nem Zarah-val beszéltem. Talán Zachnek is
vannak hasonló problémái. – Nézd, amikor eljön az ideje,
mindenki továbbtanul valamelyik távoli nagyvárosban. Én itt
maradok, és a helyi főiskolára megyek.
– Azt hittem, orvos akarsz lenni, mint Zarah.
– Ebben a városban nincs orvosi egyetem, sem közkórház,
ahová gyakorlatra járhatnék – feleltem, és ezúttal én vontam
vállat.
– Máshol van.
– Én nem akarok máshol lenni. Csak itt.
Ott ültem a kisfiú tiszta, figyelő tekintete előtt, és
reméltem, nem tudja leolvasni az arcomról a hazugságot.
Nem szerettem volna elveszíteni a bizalmát.
Zach bólintott, mintha értené.
– Én sem akarnám itt hagyni anyáékat. Nagyon
szomorúak voltak, amikor Bray alig volt itthon. – Azt
gondoltam, végzett a vallatással, de visszakanyarodott.
Agyafúrt kiskölyök. – Azt már értem, miért nem akarsz
elmenni. Sophia néni biztosan aggódna. De miért nem akarsz
hamarabb végezni? A suli borzalmas.
– Nem sietek sehová, nem sürgetem az elkerülhetetlent –
magyaráztam leegyszerűsítve az érzést, ami bennem
lüktetett. – A gimi mindig borzalmas, mégis mindenki
szívesen emlékszik vissza ezekre az évekre. Nem a gimis
életérzés, hanem a barátok miatt. Együtt végigszenvedni az
iskolai éveket valakivel, olyan kötődést alakít ki, amire
semmi más nem képes a későbbi életünk folyamán. És én
nem akarom idő előtt elveszíteni a barátaimat.
Zach szeme elkerekedett.
– A barátok a gimi után már nem barátok?
– Úgy hiszem, egy ideig biztosan azok. De aztán annyira
lefoglalja őket a saját, új életük, hogy maguk mögött hagyják
mindazt, ami a suliban volt. – Annyira keserűen hangzottak a
szavaim, saját magam számára is, hogy muszáj volt
enyhítenem az élükön. – Nem szándékosan, és nem azért,
mert rosszak. Egyszerűen csak továbblépnek.
A kölyök csak nézett rám azzal az okos szemével.
Koppanás hallatszott a folyosó irányából, de Zach csak rám
figyelt.
– Van rá negyeddollárom, hogy tévedsz.
Elnevettem magam.
– Úgy legyen, kölyök!
Összeborzoltam a haját, majd megöleltem, és egy puszit
nyomtam a feje búbjára. A mosoly mindkettőnknek arcára
fagyott, amikor az ajtó felé fordultunk. A látványtól félrevert
a szívem, és kihagyott a lélegzetem.
Josiah megérkezett.
 7.

A fegyelem rendezett káosz

Piper

2017. MÁRCIUS 27.

A TEKINTETE BARÁTSÁGTALANUL zárkózottnak látszott, engem

mégis ISmeretlen forróság öntött el a látványára.
Kiderült, hogy Zach nem csak megzsarolta Josiah-t,
hanem faképnél is hagyta. Míg a fickó arról érdeklődött a
recepción, tulajdonképpen merre is kell mennie, addig Zach
csendesen elosont hozzám. Zarah Josiah mögött érkezett, és
magához csábította a kissrácot.
Amikor egyedül maradtunk, olyan magabiztosságot
mutattam, ami nagyon távol állt tőlem. Álarcot öltöttem,
amelyen még ez az éles szemű fickó sem láthatott keresztül.
Kihúztam magam, felszegtem a fejem, és bármennyire
nehezemre esett, egyenesen Josiah szemébe néztem. A
fülemben visszhangzott mindaz, amit az erdőben, a tanyánál
a fejemhez vágott, esélyt sem adva magyarázatra vagy
védekezésre. Azonban félre kellett ezt tennem, mert csak
felkavart, és nekem most tiszta fejre volt szükségem.
A mechanikus ágy felé intettem, aztán ismét kézbe
vettem Josiah kartonját. Míg a papírját olvastam, fél
szemmel figyeltem, ahogy helyet foglal. Josiah nem tűnt
sérültnek. Még az egypontos, láthatóan átalakított botjával
sem, amit folyton magával hurcolt. Edith szerint ez már
inkább pszichés ragaszkodás volt. Sokszor előfordult a
betegeknél, hogy még akkor is maguknál tartották a
segédeszközüket, amikor a fizikai állapotuk már nem
indokolta ezt.
– Hogy érzed magad? – kérdeztem felpillantva, és
egyenesen a szemébe néztem. Fontosnak éreztem ezt, hogy
ne sejtse meg, mekkora hatással van rám.
Sosem láttam még őt öltöny nélkül, egyszerű, hétköznapi
viseletben. Most mintha kocogáshoz öltözött volna. Fekete,
hosszú ujjú pólója rásimult széles mellkasára és meglepően
jól kidolgozott vállára, a tréningje bokánál szűkült, így
kiemelte a lába hosszúságát. Biztos Zarah mondta neki, hogy
mit viseljen, amikor idejön. Vagy a tapasztalat. Tudtam, hogy
több mint egy évvel ezelőtt járt rehabilitációs kezelésekre,
ahol megtanulta az állapotához illő alapvető mozdulatokat.
– Remekül – felelte csendesen, én meg elnyomtam a
borzongást, amit kiváltott belőlem. – Úgy méregetsz, mintha
szabó lennél. Nem megfelelő az öltözetem?
Fintorogtam.
– Jó lesz ez, csak első alkalomnál jó lett volna látnom a
lábaidat.
Oké, ez borzalmasan hangzott. Azért képes voltam ennél
sokkal menőbb szakzsargonnal előállni. Egek, de szerettem
volna elsüllyedni! Gyűlöltem, hogy zavaromban valósággal
lángra kap a fejem. Még az ostoba fülem hegye is vöröslött
ilyenkor.
 Josiah blazírtan nézett, de esküszöm, láttam a szája
sarkát megrándulni.
– Sajnálom, de első alkalommal sosem mutatok annyira
sokat magamból! – Úgy éreztem, félig komolyan gondolja,
amit mond. – Anélkül kell boldogulnod.
Azt azért leszűrtem, hogy remekül szórakozott a
bénázásomon. Bosszúsan préseltem össze a számat. A
kartonján feltűnt az anamnézis első mondata: Ismeretlen
eredetű trauma a gerinc alsó szakaszán.
Kérdőn néztem Josiah-ra.
– Nem árultad el Zarah-nak, hogy milyen trauma ért?
Ezt a napot a vállvonogatás világnapjának
nyilvánítottam, amikor Josiah lazán rántott egyet a vállán.
– Azt mondta, nincs rá szüksége, hogy tudja.
Magasba szökött a szemöldököm.
– És Edith? Ő is beérte ennyivel?
Josiah félrenézett, mielőtt válaszolt:
– A végén ő is beérte ennyivel.
Rádöbbentem, hogy ennek a fickónak a mimikája
igencsak beszűkült módon működik. Kizárólag a
hangszínéből tudtam, hogy nem lehetett olyan könnyű
menet, mint ahogy próbálja beállítani.
– Nem értem, miért nem árulod el – dörzsöltem meg a
homlokom értetlenkedve, majd elgondolkodva nyúltam a
copfomhoz, és pörgetni kezdtem a tincseimet az ujjaim
között. Rossz szokás, de nyugtatóan hatott rám. – Ha Zarah
tudná a pontos diagnózist, akkor céltudatos kezeléssel
segíthetne az egész team. Hatékonyabbak lehetnénk.
 Josiah-t nem hatották meg az érveim. Olyan dekadens
eleganciával tárta szét hosszú karját, mintha
tárgyalóteremben ülne öltönyben és nyakkendőben.
– Ennek ellenére dr. Carter azt mondta a húgomnak, hogy
képes segíteni. – Valami villant a szemében, amitől
kényelmetlenül éreztem magam. Keresztbe fonta karját a
mellkasán, és merev tartással, ragadozószerűen figyelt. –
Megértem, ha inkább úgy határozol, nem vállalod.
Összevontam a szemöldököm, és letettem a kartonját a
kezelőágy végébe.
– Nem mondtam, hogy nem vállalom.
– Ha túlságosan lehetetlennek érzed…
A fogamat csikorgattam.
– Nem érzem lehetetlennek!
– Sajnos nem szolgálhatok több információval.
Előreléptem, és közvetlenül előtte torpantam meg.
Hirtelen úgy döntöttem…
– Eleget tudok!
Erre már nem felelt, de ismét láttam azt a villanást a
szemében. Csak ekkor döbbentem rá, mi is az: kihívás.
Agyafúrt, ravasz róka! Addig piszkálta az egómat, míg
magamtól rá nem álltam a kezelésére, a hiányos kórtörténet
ellenére is. Kockáztatott és nyert. Mindenképp nyert volna.
Ha úgy döntök, visszalépek, ő megszabadul a rehabilitációtól.
Faith szerint amúgy sem mutatott hajlandóságot az
utógondozásra.
Nos, ha meg akar lógni, és azt gondolja, elérheti, hogy én
lépjek le tőle, csak mert piszkált egy kicsit, hát alaposan
melléfogott. Imádtam a szakmai ínyencségeket! Egy-egy eset
akkor volt igazán nagy kihívás számomra, amikor nem illett
a tankönyvben foglaltakhoz. Nem létezett előre megírt
forgatókönyv, csak az improvizálás és a tudás. És én többet
tudtam bárkinél a velem egykorúak közül, bár csak elméleti
szinten. Így szomjaztam mindazt, amit Edith mutathatott
nekem. Fantasztikus koponya volt, különleges érzékkel a
betegekhez. Mindenben messze előttem járt, és én készen
álltam gyakorlatban alkalmazni a tőle tanultakat.
Csípőre tettem a kezem, és kérdőn felvontam a jobb
szemöldököm.
– Most, hogy ezt tisztáztad, kezdhetjük?
Olyan hosszú ideig nézett, hogy úgy véltem, nem is fog
reagálni semmilyen módon. Mielőtt vele találkoztam volna,
nem hittem, hogy egy barna szempár ennyire kifejező lehet.
Szerettem volna belelátni a fejébe, hogy tudjam, pontosan
miért nem akar részt venni a rehabilitációs
gyakorlatsorozatban, ha egyszer valóban fájdalmai vannak.
Nem voltam olyan zseniális, mint Edith vagy Zarah, de az
alapján, amit a kartonjában olvastam, tudtam, hogy
segíthetek Josiah problémáján.
Röviden biccentett, mire az ágy felé intettem, amin már
elő volt készítve a térdhajlító. Bemelegítésnek megfelelt.
– Feküdj hanyatt!
Egy gondolatnál tovább időzött rajtam éles tekintete, de
végül ellenkezés nélkül elhelyezkedett. Öntudatlanul
kerültem az érintéseket. Rögzítettem a jobb lábát, és
maximális fokozatra állítottam be a gépet.
– Szólj, ha fájdalmat érzel! – utasítottam határozottan.
Akadt tisztázni való kettőnk között, és meg is kellett
beszélnünk néhány dolgot, de most a gyógyulás ideje volt.
 A térdhajlító csendes zümmögése megnyugtatóan hatott
zaklatott érzékeimre, miközben Josiah lábát és az arcát
fürkésztem. Nyolcvanfokos hajlításnál jártunk, amikor
megrándult az arca, és befeszült a jobb lába. Mire újra
végignéztem rajta, már tökéletesen uralta a reakcióit.
Leállítottam a gépet, és várakozva néztem rá. Biztos
voltam benne, hogy a rosszallásom kiült az arcomra. Éppen
úgy, ahogy a bosszúság az övére.
– Most mi a probléma?
Türelemre intettem magam, mielőtt feleltem.
– Pontosíts, mit értesz probléma alatt!
Meglepve hunyorgott.
– Probléma az, édes kis chili, amikor a tizennyolc éves
húgom kényszerít, hogy gyűrjek le egy olyan fájdalmat,
amivel már megtanultam együtt élni. Probléma, amikor
megzsarol egy kilencéves, hogy ha én nem veszek részt a
rehabilitáción, akkor ő sem teszi. Bizonyos okokból, amiket
te úgysem érthetsz, nem szeretnék követendő példa lenni. –
Örültem volna, ha ezt kifejti, de túlságosan lefoglalta a
leereszkedő monológja. – Probléma még az is, ha tizenkilenc
éves lányhoz küldenek heti egy alkalommal gyógyulni.
Mintha lenne bármi a tudástáradban, ami az enyémből
esetleg hiányzik.
Hah, bűbájos ember!
– Hacsak nem a kedvesség, nem igaz? – kérdeztem
gúnyosan, de nem vártam meg a feleletet. – Látom, az
életkor a mániád. Tekintve, hogy közeledsz a harminchoz, ezt
meg is értem. A három X mindenkit megijeszt egy picit. Nem
kell, hogy kisebbségi vagy öregségi komplexusod legyen
amiatt, hogy te vagy az említettek közül a legidősebb.
Elfogadjuk, ha valaki ráncosabb, esetleg itt-ott
megereszkedett. Tényleg nem probléma.
Ezen a ponton a szarkazmusom mintha sikítva ugrott
volna fejest egy ezerméteres szakadékba. Az előttem heverő
férfipéldányon ugyanis egy gramm súlyfölösleget sem
láttam. Ráncok legfeljebb a szeme sarkában bújhattak meg,
és kizárólag nevetésnél mélyültek el. Egyébként a borostáját
leszámítva semmi nem törte meg az arca tökéletességét.
Esetleg csak a gyilkos tekintet, amivel megajándékozott.
– Most viccesnek hiszed magad – jelentette ki magától
értetődően.
Más esetben tutira szétröhögtem volna magam, hogy egy
ekkora embert, akinek ilyen veszélyes kisugárzása van, és
semmi baj a külsejével – sőt! –, szanaszét cikizhetek a kora
miatt. Ebben a másodpercben azonban nem volt kedvem
nevetni. A megfelelni vágyás és a harag harcolt bennem.
Josiah már megint véleményt alkotott rólam, holott nem is
ismer.
– Tudom, hogy vicces vagyok, de ez most teljesen komoly.
Nem mellesleg heti kétszer kell jönnöd. A hozzá nem
értésemről tett megjegyzésedet egy kissé korainak érzem.
Ezzel a legtöbb páciens legalább a harmadik alkalomig
szokott várni – magyaráztam tökéletesre szabott
pléhpofával. Az igazság mindig könnyebben jött a számra,
mint a hazugság. Nagyon sok előítélettel találkoztam, mióta
kisegítettem a Centrumban. Az emberek túl fiatalnak
találnak, aztán a tizedik alkalommal rájönnek, hogy
mindennek, amit addig kértem tőlük, volt értelme.
Lecsatoltam a térdmozgatóról Josiah lábát, közben
igyekeztem figyelembe sem venni finom illatát és testének
kellemes melegét. Nem figyeltem rá… pusztán észrevettem. –
Ami a lábadat illeti, nem konkrétan ezzel van probléma.
Felült, és megtámasztotta a lábát a talajon.
– Fáj a lábam, mégsem ezzel van baj?
Pikírtség csendült mély hangjában, de nem borzongtam
bele. Egyszerűen csak hátráltam egy lépést, hogy le tudjon
szállni az ágyról.
– Pontosan, zsenikém.
– Kifejtenéd?
– Persze. Ha addig átfeküdnél arra az ágyra – mutattam a
gerincesek számára fenntartott, matrac nélküli ágyak
egyikére. Josiah megindult az adott irányba, és ezúttal nem
tett megjegyzést. Jutalmul megkapta a magyarázatomat. –
Erősen leegyszerűsítve, ha idejön egy többhetes térdműtött,
simán elbírja ezt az iménti hajlítást, vagy még többet is.
Esettől függően némi fájdalommal és nyöszörgéssel. Te alig
bírtad nyolcvan fokig a terhelést, ott valamilyen jellegű
fájdalmat jeleztél.
– Nem mondtam semmit – vetette közbe Josiah, és bár
nem mutatott semmiféle érzelmet, mégis úgy gondoltam,
hogy bosszús.
Zokszó nélkül lefeküdt az ágyra, amit mutattam neki.
Megemeltem a fejrészt, miközben álltam várakozásteljes
pillantását. Mások némiképp vesztenek a méltóságukból,
amikor kiszolgáltatottan fekszenek előttem a kezelőágyon, de
Josiah-ra ez nem vonatkozott. Még mindig úgy viselkedett,
mintha ő tenne szívességet nekem.
Feltűnt, hogy a bosszankodása ellenére mintha éledezne
benne a kíváncsiság. Talán mégsem fölöslegesen téptem a
számat. Nem ijesztett meg a rossz hangulata.
 – Ezzel el is érkeztünk az én problémámhoz. Amikor
megérkeztél, kértelek, hogy szólj, amikor fájdalmat érzel.
Nem tetted. Nézd, nekem teljesen mindegy, mekkora kínt
okozol magadnak, mindaddig, míg nem általam teszed. – Ez
persze részben hazugságnak minősült, mivel számomra
távolról sem volt mindegy, mekkora szenvedést okoz
magának. Leginkább azt szerettem volna, ha egyáltalán nem
fáj neki sehol. – A rehabilitáció kimondatlanul is egy bizalmi
kapcsolat. Te bízol benne, hogy Zarah tudja, mit csinál,
amikor egy tizenkilenc éveshez küld gyógytornára. Én pedig
bízom benned, hogy szólsz, amikor fizikailag nem bírod a
gyakorlatokat. Ha ez nem működik köztünk, akkor nem
tudunk neked segíteni.
Hosszú másodpercek teltek néma csendben.
Legszívesebben elbújtam volna fürkésző pillantása elől, de
úgy döntöttem, igenis képes leszek állni a tekintetét,
miközben töpreng. Keresztbe fontam a karomat a
mellkasomon, kissé felszegtem a fejem, és vártam.
Alaposabban megrágta a hallottakat, mint azt az egóm
sérülésmentesen elviselhette volna.
Amikor végre megszólalt, még morcosabbnak hangzott,
mint korábban.
– Az én véleményem az, hogy legyen szó bármilyen
bizalomról, idő és tapasztalat kell hozzá.
Ezzel történetesen egyet is értettem.
– A hajlandóság jó alapnak tűnik. – Amikor újabb
félperces némaságot követően sem válaszolt, a hallgatását
beleegyezésnek vettem. Bólintottam, és kiadtam az első
feladatot: – Kezdjük a bemelegítéssel! Hajlítsd és nyújtsd a
lábfejed!
 Nem hittem, hogy a tekintete lehet ennél is
leereszkedőbb, de tévedtem. Már nem tudtam, hogy
nevessek, vagy engedjek szabad utat a sértettségemnek.
– Most megint mi van? – csattantam fel feszülten.
– Tudod, szoktam edzeni – avatott be morózusan, de
azért csinálta, amit kértem. Nem mondott ezzel semmi újat.
Amikor az erdőben a vállára kapott, testközelből
tapasztalhattam meg az edzése eredményét. Nem számított,
hogy botra támaszkodik járás közben, mert a testének
minden izma több mint megfelelően működött.
– És?
– Ott is vannak bemelegítések, de… – Látszott, hogy nem
tudja finoman kifejezni magát, ezért inkább elengedte a
mondat befejezését.
Értékeltem a figyelmességét. Legalább igyekezett nem
vérig sérteni… ismét. Emiatt nagylelkű hangulatba kerültem,
és kisegítettem.
– Azt akarod tudni, miért alacsonyítalak le ilyen alapvető
gyakorlatokhoz, mint a bokakörzés vagy a térdmozgató? – Az
ellenséges pillantását igenlésnek vettem, ezért meg is
válaszoltam a saját kérdésem: – A bemelegítő gyakorlatoknál
állapotfelmérést is végzek. Figyelem a reakcióidat, hogy
tudjam, mi okoz fájdalmat, melyik mozdulat nem megy úgy,
ahogy kellene. El akarod hagyni a botodat, ebben akarok
segíteni, de ehhez ismernem kell a tested.
Khm…
Miért van az, hogy ami más páciens esetében teljesen
hétköznapinak hangzott, az Josiah-nak címezve megtöltődött
erotikus felhanggal? Ezúttal nem néztem rá. Megköszörültem
a torkomat, és kiadtam az újabb gyakorlatot.
 A következő óra ezzel telt. A személyeskedést sikerült
háttérbe szorítanom, és szakmai szemmel figyeltem őt.
Amikor egy-egy mozdulat nem sikerült, rásegítettem kézzel,
vagy megmasszíroztam azt a pontot, amely a fájdalom
forrását jelezte. Könnyebb lett volna, ha nem dörzsölöm a
bőrét a pólójával, de nem akartam levetetni vele. Egyrészt
biztosan éreztem, hogy akkor már nem feltétlenül csak
páciensként látnám, másrészt mára eleget feszegettem a
határait. A sajátjaimról nem is beszélve.
A végén újra elindítottam a térdmozgatót, de csak
negyven fokig. Így már nem okozott problémát.
Megmutattam Josiah-nak a kezelőkonzolt, hogy ki tudja
kapcsolni, amikor úgy érezte, elég volt.
Utána, míg összerámoltam a teremben, folytattam a
hangos gondolkodást:
– A fájdalmad gerinceredetű. Szerintem ezzel magad is
tisztában vagy, ezért nem értem, miért nem említetted
Zarah-nak.
Rövid hallgatást követően úgy döntött, nem tagadja a
nyilvánvalót.
– Észre kellett volna vennie, amikor megvizsgált.
– Félrevezetted. Hogy vehette volna észre?
– Te észrevetted.
Rájöttem, hogy ez a legnagyobb elismerés a részéről.
Ennél többre akkor sem lenne képes, ha az élete múlna rajta.
Sebaj. Beértem én a kicsivel is.
Összeszedtem néhány súlylabdát, és a Josiah kezelőágya
alatti tárolórekeszbe dobáltam őket. Ekkor léptek koppantak
a folyosóról, és hamarosan felbukkant az egyik recepciós
lány, Moniq. Amikor kistányérnyira kerekedő szemét Josiah-
ra függesztette, miközben nekem beszélt, azonnal tudtam,
hogy sorsot húztak, melyikük jöhet ide.
– Piper, megérkezett az ötórás.
Josiah rá sem hederített. A kezében lévő konzolnak
szentelte minden figyelmét.
– Kösz, Moniq!
A csípőmmel az ágynak támaszkodtam, közben
várakozásteljesen néztem a lányra. Moniq velem egyidős,
hidrogénszőke, nagy mellű, darázsderekú lány volt, aki
minden ujjára legalább öt pasit kaphatott, ha akart. Sosem
láttam viszont, hogy ő csorgatná a nyálát valakiért.
Különbözőbbek nem is lehettünk volna, mert bár hiányzott
belőle az ambíció, nem nevezhettem butának. Átlag négyes
tanulóként többre is vihette volna, mint hogy a külsejével
hívja fel magára az ellenkező nem figyelmét. Mindenesetre
szórakoztatott a helyzet, és kíváncsian vártam, mire
hajlandó még, hogy közelebb kerüljön az ágyon fekvő
fickóhoz.
Gyönyörű, géllakkal manikűrözött ujjait tördelve, tétován
ácsorgóit az ajtóban.
– Esetleg segítsek neked összerámolni?
Nem néztem oldalra, de a periférikus látásom tökéletesen
működött, így láttam, amint Josiah végre felemeli a fejét.
Biztos voltam benne, hogy úgy néz szerencsétlen
Moniqra, mint holmi eszementre. Ahogy körülnéztem, még
jófejségből sem tudtam semmilyen feladatot testálni a
lányra, lévén az imént pakoltam mindent a helyére.
– Nem, de köszi, hogy megkérdezted! – feleltem végül, és
nem tettem hozzá, hogy ezt máskor is megtehetné, mielőtt
ténylegesen rendet rakok, és amikor Josiah nincs jelen.
 Moniq egy utolsó, vágyódó pillantást vetett Josiah felé,
majd sajnálkozva ellibegett, amerről érkezett. Csendes
nevetés szökött ki a számon. Fejcsóválva kiegyenesedtem.
– Akkor szerdán találkozunk – mondtam Josiah-nak.
Tudtam, hogy Mr. Vrobosvsku az ötórásom. A
nyolcvankettedik évét taposta, de simán elment volna
hatvannak, és lehengerlő stílusával elérte, hogy minden
csacsiságát elnézzem.
Indulni készültem, amikor Josiah megfogta a kezem. Az
érintése váratlanul ért, egész testemben megdermedtem.
Vártam a negatív reakciót, ami ilyen alkalmakkor rendre
felszínre tört, de minden csendes maradt. Talán az volt az
oka, hogy segített rajtam, megmentett a Smith nyanyától és
később önmagámtól, mikor a pánik kis híján maga alá gyűrt.
Veszélyesebb volt bárminél, amivel eddig találkoztam, rám
mégsem jelentett fenyegetést.
De nem bízhattam a megérzéseimben, mert azok egyszer
már csúnyán cserbenhagytak. Az az egyetlen alkalom pedig
elégnek bizonyult, hogy olyan sérülést szerezzek, amiből
talán soha nem gyógyulok fel.
Elrántottam a kezemet, és a nadrágom zsebébe
süllyesztettem. Josiah összevont szemöldökkel viszonozta
megsebzett pillantásom.
– Ne félj tőlem! – parancsolta, mintha az érzés ettől
egyszerűen eltűnhetne.
– Nem félek! – vágtam vissza azonnal, és nem is
hazudtam.
Nem féltem tőle.
Rettegtem.
– Csak meg akartam köszönni – szűrte a fogai között.
 Elöntött a megkönnyebbülés. Nem bántani akart, csupán
kifejezni a háláját. Persze közben olyan képet vágott, mint
akinek a fogát húzzák, de nem számított. Josiah köszönete
minden foghúzást megért.
Rámosolyogtam, és bólintottam.
– Nagyon szívesen. Szerdán találkozunk.
 8.

Április

Piper

AZ ÉLETEM BEÁLLT EGY OLYAN RITMUSRA, amit végre követni

bírtam. Délelőtt suli, délutánonként a Centrum. Másra nem
maradt időm, de nem is hiányoltam semmit. Elégedett
voltam a jelenlegi felállással. A biztonságérzetem
százszázalékosra nőtt, ennél boldogabbá semmi sem tudott
volna tenni.
Faith és Bray gyakran hívott magukkal a helyi bárba, ahol
lehetett táncolni, kajálni, biliárdozni. A háromból csak
egyhez értettem igazán, a kajáláshoz. Mégsem emiatt
maradtam az otthon töltött estéimnél. Bár mindennél jobban
szerettem volna a barátaimmal bulizni, képtelen voltam
kilépni a komfortzónámból. Tudtam, hogy senki sem bánthat
Seth és Bray társaságában, mégsem éreztem elég
biztonságosnak, hogy kilépjek az éjszakába.
Ez persze kissé ellentmondásos, tekintve, hogy a minap
csaknem komoly veszélybe kevertem magam, és ha nincs ott
egy bizonyos érzelmileg jéghideg hímpéldány, akkor nem
úszom meg sérülés nélkül. Ám az egy kivételes eset volt.
Annyira lángolt bennem a segíteni akarás. Nem számított
semmi más, még a saját biztonságomat is félretoltam. Azok a
szerencsétlen állatok megérdemelték, hogy valaki
kockáztasson értük.
Előhívattam a képeket. Némelyik egész jó minőségben
adta vissza a tanyán átélt borzalmakat. Ezeket egy csokorba
gyűjtöttem, és személyesen vittem be a rendőrségre,
valamint két állatvédő szervezethez. A hivatalos
feljelentésemhez csatolták a bizonyítékokat, és állították,
majd értesítenek, ha bármi történik. Bíztam benne, hogy
ezzel végre előremozdítottam az ügyet.
A suliban minden tanár az érettségiről beszélt. Mintha
nem lennénk tisztában a fontosságával. Pontosan tudtam,
mennyit számít ez a jövőmre nézve. Minden vágyam volt,
hogy egy nap orvos legyek, és úgy segíthessek az embereken,
mint Zarah. Sajnos azonban a mi városunkban nem hoztak
létre orvosi egyetemet, és mivel eszem ágában sem volt
máshová költözni, vagy órákat autózni oda-vissza, az
álmomat kénytelen voltam talonba tenni. Valahol azonban
tovább kellett tanulnom. Mivel Sophia nagyinak több
éjszakai klubja is volt, úgy határoztam, marketinget tanulok
négy évig a helyi egyetemen.
Így megtarthatom az állásom a Centrumban is. Nyári
időszakban mindig kevesebb pácienssel kellett foglalkoznom.
A nyaralás, úgy tűnt, előrébb való az egészségnél. Sosem
értettem az emberek hozzáállását.
Josiah végül ingadozó időpontokban jött hozzám.
Próbálta tartani a kedd-csütörtököt, de nem igazán jött össze
neki. Vagy eltolta a kezelést fél órával, vagy másnapra
tetette, és mindig csúszott. Viszont soha nem mondta le a
találkozónkat. Késhetett, halaszthatott, de a heti kétszer egy
órához ragaszkodott. Amikor valami közbejött, bizonyította,
hogy valós vészhelyzet tartóztatta fel. Második héten, amikor
nem érkezett meg időben, magával hozta Faitht, aki
tanúsította, hogy Josiah neki és Braynek segített kereket
cserélni, amikor durrdefektjük lett a főúton. Nem mintha
Bray nem bírt volna el egy vacak kerékkel, de Josiah jó
helyen termett a jó időben.
A következő alkalommal el sem jött. Alig láttam a pipától,
mert üresben maradt az az egy órám, míg vele foglalkoztam
volna. Másnap aztán megjelent, és természetesen nyoma sem
volt rajta megbánásnak. Az aulában álltam a pult előtt,
Moniq a túloldalon átváltott nyálcsorgató üzemmódba,
amikor meglátta Josiah-t közeledni.
– Nem csinálhatod ezt velem! – jelentettem ki a
megszokottnál kissé hangosabban. – Határozott időpontjaink
vannak, nem olyanok, amik a szeszélyeidhez igazodnak.
Josiah meglepő higgadtsággal fogadta a letolást. Nem
mutatott haragot vagy türelmetlenséget, amiért nyilvános
helyen tettem a helyére.
– Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte, és a termünk
felé vezető folyosóra invitált.
Moniq a válla mögé dobta szőke tincseit, és mindent
megtett, hogy felhívja magára a figyelmét. Csak ekkor
vettem észre, hogy Josiah kezében egy kis ajándékszatyor
pihent. Tudtam, hogy az enyém. A terem felé sétálva
elhatároztam, hogy nincs az az ajándék, amivel levehet a
lábamról. A haragom jogos és csillapíthatatlan.
Nem értünk el a teremig, mert Josiah megállt a folyosó
közepén, és felém nyújtotta a kis szütyőjét. Valószínűleg úgy
határozott, ezen a helyen éppen eléggé négyszemközt
vagyunk.
 Nem nyúltam érte.
– Te is tudod, hogy ennyivel nem intézheted ezt el –
mutattam rá. – Nem szeretem, ha dróton rángatnak. Én
teszek neked szívességet, úgyhogy leszel olyan kedves, és
betartod az időpontot, amit megbeszéltünk.
Josiah nem felelt, csak belenyúlt a tasakba, és elővett egy
helyes, kis, kék kaspóba ültetett gyöngyvirágot. A jogos és
csillapíthatatlan haragom csöpögős masszává olvadt valahol
a lábamnál, én meg átvettem azt a tüneményt. Imádtam a
gyöngyvirágot. Az illatát, a látványát, a tapintását, az
egészet, caklipakli.
– Add ide a mobilod! – hangzott az egyszerű utasítás, én
meg szó nélkül engedelmeskedtem. Sejtettem, mire készül,
és nem bántam. Már az első alkalommal ezt kellett volna
tennünk, így időben értesülök, ha tolódik a programunk, és
kevésbé bosszankodom.
– Tisztában vagy vele, hogy manapság nem a
kommunikáció csúcsa az sms küldés? – Valamiért nyugodtan
szemtelenkedtem vele, csaknem teljesen biztos voltam
benne, hogy ezúttal nem bánja. – Facebook, Messenger,
Twitter, Viber? Csak hogy néhányat említsek.
Amíg ő az ujjait táncoltatta a mobilom érintőkijelzőjén,
addig én végigsimítottam a virágom apró, fehér szirmain.
– Nincs profilom egyik közösségi oldalon sem, és nem is
tervezem, hogy mostanában létrehozok egyet – avatott be a
nyilvánvalóba, és visszaadta a mobilom. – Így bármikor
tudunk egyeztetni.
A haragom újra éledezett.
– Tehát máskor is tervezed, hogy nem jelensz meg?
 Közelebb lépett, magára vonva a figyelmem a virágomról.
Felnéztem rá, és egy pillanatra elvesztettem a fonalat a saját
gondolatmenetemben. Josiah mindig öltönyt viselt, amikor
épp nem hozzám jött tornára. Ezúttal egy sötétkék,
hajszálcsíkos darabot vett fel, mellénnyel, nyakkendővel és
élére vasalt nadrággal. Vajon ezt mosodában csináltatja,
vagy saját maga vasalja a cuccait?
– Nem tervezek ilyesmit, mert tényleg szeretnék ideérni.
Sajnos nem mindig én döntök abban, mikor hová menjek –
magyarázta csendesen.
A hangja halkan, érdesen szólt. Olyan közel álltunk, hogy
éreztem az illatát. Intenzív, fürkésző pillantása bizsergést
ébresztett a gyomrom tájékán, és a közelségét okoltam
gyorsuló szívverésem miatt.
– Nem is tudtam, hogy Sophia nagyi ilyen
rabszolgahajcsár – morfondíroztam félhangosan, amivel
előcsaltam belőle egy mosolyt.
Atyaég! Sosem láttam mosolyogni. Nagyon jól állt neki.
Hirtelen fiatalabbnak nézett ki huszonnyolcnál.
– A nagymamád nagyon hasznos rabszolgahajcsár – intett
a virág felé a kezemben.
– Ő mondta…?
– Hogy ez a kedvenc virágod, és lényegében bármit
megbocsájtasz, ha ilyet hozok neked? Igen. Ő mondta. –
Felnevettem, mire Josiah szeme megtelt melegséggel. A
megközelíthetetlenséget sugalló külső máz megmaradt, de a
tekintetében ki nem mondott érzelmeket láttam tükröződni.
Egy lépéssel közelebb jött, és lassan, óvatosan hatalmas
tenyerébe zárta a kezem. Megremegtem az érintésére, és
tudtam, hogy ezt ő is érezte. – Nézd, Piper, nem minden
alakul úgy, ahogy én szeretném. Amikor nem tudok jönni,
nem azért van, mert nem akarok. Ezt muszáj megértened!
A nevem az ő szájából, az ő hangjával valahogy egész
másnak hangzott. Mint egy túl édes, mérhetetlenül drága,
dekadens csokoládé.
Valahol útközben komolyra váltottunk, és ezzel nem
tudtam mit kezdeni. Kezelni tudtam a haragos vagy
fájdalommal küzdő, ám ezt kitartóan tagadó Josiah-t, helyre
tudtam tenni a szemétkedő Josiah-t, de fogalmam sem volt,
mit csináljak, amikor komolyan közöl velem valamit. Nem
tehettem mást, alaposan megfontoltam a szavait.
Végül sóhajtottam.
– Rendben.
A szorítása kicsit erősödött a kezemen.
– Ha bármi gondod van, felhívsz – adta ki az utasítást, és
látszott, hogy ebben nem ismer tréfát. – Ha kések a
megbeszélt helyről, időpontról, felhívsz. Ha nem veszem fel,
nem kell újrahívnod, mert amint elérhetővé válók, azonnal
visszahívlak. Ha sokallod ezt az időt, akkor felhívsz. Ha
lerobban a kocsid, felhívsz. Ha elromlik a csap otthon, akkor
is felhívhatsz, és küldök valakit, aki tud segíteni.
Hitetlenkedő nevetés rekedt a torkomban.
– Okés – suttogtam.
Elengedte a kezem, és sarkon fordult. Beletelt néhány
másodpercbe, mire rájöttem, hogy végzett és távozni készül.
– Legközelebb kérj bocsánatot! – kértem.
Megtorpant a folyosó túlsó végén, és a válla fölött rám
nézett. Vidámság csillant a szemében, ahogy a virágom felé
biccentett.
– Most is azt tettem.
 Elmosolyodtam. Tényleg azt tette. Bocsánatot kért
amolyan Josiah-módszerrel. Tetszett. Nagyon is.
Április 14-én teljesen elhavazott a pénteki forgatag.
Valahol az agyam hátsó zugában ott zakatolt, hogy ezt a
napot fontosnak tartottam, de csak később jutott eszembe a
miértje. Imádkoztam, hogy időben odaérjek a Centrumba.
Suli után hazamentem átöltözni, és összefutottam Silverrel.
Rossz napja volt, ezért hisztizett a kocsim miatt. Miért nem
sikerült még eladnom Balthazart? Leráztam annyival, hogy
nem értem, mit vár tőlem, amikor én felpakoltam egy
hirdetős oldalra. Mégsem mehetek oda vadidegenekhez az
utcán, hogy rájuk sózzam a kicsikémet.
Ezúttal én késtem Josiah órájáról, amin láthatóan
remekül szórakozott. Sötét melegítőnadrágot és fekete,
testhezálló pólót viselt. A késés miatti zavaromban
felmarkoltam egy súlylabdát, és szórakozni kezdtem vele.
– Nem teheted ezt velem! – majmolta Josiah a korábbi
kirohanásomat, fogvillantós vigyorral. – Határozott
időpontjaink vannak…
Amikor magamhoz tértem a nevetése okozta sokkból,
hozzávágtam a rózsaszín súlylabdát. Olyan simán kapta el,
mintha súlytalan lufi lenne, nem egy másfél kilós gumigömb.
Hangjának rekedtes hangzására borzongás futott végig a
gerincemen. Nem tehettem mást, elmosolyodtam. Annyira
fesztelennek tűnt mostanában, mintha valóban nem lenne
más gondja, csak hogy a különleges botját végre maga
mögött hagyja. Tudtam, hogy nem így van.
– Most viccesnek hiszed magad, igaz? – kérdeztem
csúfolódva, és közelebb léptem hozzá.
 Nevetése mosollyá szelídült, ahogy a tárolódobozba dobta
a labdát.
– Tudom, hogy az vagyok – kacsintott rám mosolyogva.
Látta, ahogy várakozva megtorpanok, és értetlenség villant a
szemében. – Nem kezdünk?
– Nem – feleltem egyszerűen.
– Nem?
– Nem.
– És miért nem?
Zsebre dugtam a kezem.
– Mert más dolgod van.
A beépített hangszórókból szülinapi dal csendült. Faith
megkért, hogy adjam nekik ezt az egy órát, mert egyébként
nem tudna a bátyja közelébe jutni, hogy tisztességesen
megünnepelje. Láttam, menynyire fontos ez neki, így
belementem. A mai káoszba fúlt nap azonban teljesen kiverte
a fejemből az egészet. Amikor Faith az imént elkapott a
folyosón, nem volt szívem megmondani neki, hogy
elfelejtettem. Amúgy is le volt törve, mert Bray nem ért rá.
Sethet emlegette, aki elrabolta tőle a pasiját valami fiús este
miatt, és hasonlók.
Úgy döntöttem, segítek neki meglepni a jégember bátyját.
Ezen a kései órán senki sem tartózkodott már az
épületszárnynak ebben a részében, ezért az egész terem a
miénk lehetett. Később körbejár majd Freddy, a nyugdíjas
biztonsági őr, hogy bezárjon minden ablakot, és lekapcsolja a
lámpákat.
A dal első taktusaira belépett Faith, a kezében egy
miniatűr, cupcake formájú tortával, amibe egyetlen, kék-
fehér csíkos gyertyát döfött. Állandóan testre simuló
sportcuccokat viselt, időjárástól függetlenül hosszú ujjúakat,
amik egytől egyig nagyszerűen álltak filigrán, izmos testén.
Nagyon sokat sportolt. Tekintve, hogy a nevelőapja
fitnesztermet üzemeltetett, ez nem is csoda.
Rekedtes hangján a boldog szülinapot dúdolta, közben
egyszerre mosolygott és koncentrált, nehogy lapított
minitorta legyen a meglepi. Úgy döntöttem, kisegítem, és
vokáloztam a dalához. Amikor Josiah-ra néztem, tudtam,
hogy helyesen cselekedtem. Barna szemében melegség
ragyogott, ahogy figyelt bennünket. Az arcán elégedett
büszkeség telepedett meg, mintha valami módon az ő érdeme
volna, hogy Faith most itt lehet és énekelhet neki. Eszembe
jutott, amit Jane mesélt. Josiah nevelte a húgát, miután a
szüleik autóbalesetben meghaltak.
Valamit biztosan jól csinált, mert Faith belevaló csaj és
remek barát. Bár még bébicipőben járt a kapcsolatunk,
tudtam, hogy számíthatok rá. Könyvesboltba mentünk és
kávét ittunk – ennyi elég az igaz barátság megalapozásához.
– Boldog szülinapot, nagytesó!
Faith letette a minitortát a kezelőágyra, és a bátyja
nyakába ugrott. Josiah éppolyan könnyedén tartotta meg,
ahogy akkor az erdőben engem. Minden erőlködés nélkül.
Elég meghittnek éreztem a pillanatot, hogy csendesen
elsétáljak. Még az ajtóig sem értem, amikor Josiah hangja
megállított.
– Piper?
Rajtakapottan torpantam meg.
– Hm?
 Feléjük fordultam, de nem néztem Josiah-ra. Tudtam,
hogy elég egy pillantás abba a beszédes, meleg szemébe, és
olyasmibe keveredem, amibe nem akarok.
– Kettőnknek túl sok ez a cupcake-torta. Megosztanánk
veled, ha csatlakoznál hozzánk – ajánlotta Josiah, rendkívül
udvariasan. Úgy éreztem, sajog a fogam ettől a
tökéletességtől.
– Szerzek egy kést – vetette fel Faith, és válaszra sem
várva elsuhant mellettem.
A padló fixírozásánál maradtam. Nagyon szép, fehér és
narancssárga virágokkal díszített járólapokkal fedték be a
terem alapzatát. Egy ponton hiányzott a fuga, kis fekete
foltot hagyva a kövön.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondtam a pici foltnak,
aki épp olyan megértőén hallgatott, amennyire egy ilyen
foltocskától várhatta az ember. – Tudod, ajándékot sem
hoztam. Amikor Faith felvetette az ötletet, gondoltam rá,
hogy veszek neked egy könyvet „Hogyan túrázzunk egy PP-
vel?” címmel, vagy esetleg egy gázsprayt, amit használhatsz,
amikor legközelebb meg akar ütni valaki. De aztán letettem
róla, mert nem olyannak tűnsz, aki szívesen olvas. Ráadásul
Sophia nagyi biztos nem is hagy neked annyi szabadidőt,
hogy ilyesmire vetemedj.
– Mi az a „PP”? – hallottam Josiah kérdését. A hangjából
ítélve értetlennek tűnt és kíváncsinak.
– Pánikolós picsa – feleltem automatikusan.
Ezen a ponton szerencsére visszatért Faith, én meg
elszakítottam a pillantásom a kis folttól. A csajszi a kezében
késsel, papírtányérokkal és műanyag villákkal odamasírozott
a bátyjához. Mégis honnan a fenéből szerzett ilyesmit késő
délután ebben az épületben? Aztán leesett. Biztos Freddyre
villantotta tökéletes mosolyát – mert igenis csodaszép
mosolya volt, az arcán húzódó heg ellenére is – , és az öreg
biztonsági őr kezét-lábát törte, hogy segítsen neki.
– Szájmenésed van? – ugratott kedvesen Faith, majd
nekilátott a tortát háromfelé vágni.
Nem feleltem a nyilvánvalóra, de végre Josiah-ra mertem
nézni. Meglepetésemre az arcán halvány mosoly tűnt fel, és a
korábbi szokásoktól eltérően ott is maradt.
Amikor felém nyújtotta a papírtányéron heverő
tortaszeletet, végem volt. Csatlakoztam hozzájuk, hogy
beszélgessünk mindenről és semmiről, gyerekkorról és első
randikről, bármiről, ami az eszükbe jutott. Azt kívántam,
bárcsak megállna az idő. Semmi kedvem nem volt visszatérni
a saját világomba, amikor az övék annyival klasszabbnak
tűnt.
Két órával később Faith mobilja felberregett, és nyomatni
kezdte az I’m an Albatraoz-t. Gyakran hallottam nála ezt a
csengőhangot, de nem tudtam, melyik ismerőséhez rendelte
hozzá. Josiah-nak viszont nem voltak kétségei.
– Crayne – mondták egyszerre, mire mindhárman jót
nevettünk.
– Ideje indulnod. – Josiah kitárta a karját, Faith pedig
fenntartások nélkül bújt hozzá, miközben fogadta a hívást. –
Kikísérlek.
Faith a szemét forgatta.
– Semmi baj nem érhet ebben az épületben, míg kiérek
Crayne terepjárójához.
Josiah megfricskázta a húga orrát, amivel
megmosolyogtatott.
 – Azért engedd meg ennek a vénembernek, hogy veled
tartson az ajtóhoz!
Az arcomon felejtett mosollyal néztem utánuk. Szinte
tapintani lehetett azt a kötődést és szeretetet, ami összefűzte
kettejüket. Beburkolóztam ebbe az érzésbe, miközben rendet
raktam magunk után. A papírtányérokat kidobtam a kukába,
a műanyag villákkal együtt, Faith tálcájáról pedig bekaptam
az utolsó fondantdarabkát. Ekkor eszembe jutott a megfelelő
ajándék Josiah számára. Előkaptam a farzsebemből a vékony
alkoholos filcet, kikotortam a nemrég elpakolt súlylabdák
egyikét, és gyorsan ráfirkantottam:
Boldog születésnapot!
Szeretettel: Piper
Kiegészítettem egy mosolygós arcocskával is.
Aztán kapcsoltam. Nem Sethről vagy Brayről beszélünk,
hanem Josiah-ról! Éppen róla, akinél olyan egy mosoly, mint
sivatagban a jégkocka.
Rossz ötlet, rossz ötlet!
Vissza akartam tenni a labdát a tárolóba, hogy majd
később valahogy levakarjam róla azt a nevetséges feliratot,
de mire érdemben megmozdultam volna, Josiah visszatért.
Felé fordultam, közben a titkomat a hátam mögé rejtettem.
Ezúttal jobban ránehezedett a botjára. Átvillant az
agyamon, hogy talán elfáradt, emiatt erősödött a fájdalma.
Összevont szemöldökkel nézett, és tudtam, hogy
lebuktam.
– Mi az? – kérdezte.
Rajtakapottan pislogtam.
– Mi mi?
 Fáradtan sóhajtott, és felém sétált. Lassú mozgással
közeledett, ettől egy nagy leopárdra emlékeztetett, amelyik
vadászat közben lecsapni készül ártatlan és cuki áldozatára.
Nyeltem egy nagyot, mert hirtelen egyáltalán nem cuki
áldozatnak éreztem magam. Josiah pillantása a nyakamra
siklott, követve a mozdulatot. Egészen közel állt meg, én
pedig feltűnésmentesen belélegeztem férfias illatát.
Felnéztem a finom, barna szempárba, és engedtem, hogy
hipnotizáljon ez a pillanat… ez a férfi. Olyan lassan mozgott,
mintha csak tudná, hogy szükségem van időre, míg
feldolgozom a közeledését. Külső szemlélő bizonyára
hülyének nézett volna bennünket, de nem érdekelt.
Értékeltem a türelmét. Végigsimított a bal karomon. Az
érintésétől egészen libabőrös lettem. Az ujja végigfutott a
csuklómnál húzódó hegen, mire összerezzentem.
Összepréselte a száját, a szemében haragos szikrák gyúltak.
Egy gondolatnyi időre megtorpant, majd folytatta a
cirógatást egészen a tenyeremig, melyben ott lapult a bűnös
tárgy.
Kivette a súlylabdát a kezemből, és maga elé tartotta a
feliratot. Ekkor megint ömleni kezdett belőlem a szó:
– Szerettem volna adni valamit, és ez eléggé
személyesnek tűnt. Persze, tudom, van még egy csomó ebben
a teremben éppen ilyen labdákból, mégis… – Tétován vállat
vontam, és észrevettem, hogy a szája sarka enyhén
megremeg. Nem akartam, hogy kinevessen. – Hülyeség volt.
Add vissza!
Amikor a labda után kaptam, nevetve elrántotta előlem,
és most ő dugta a háta mögé. Haragos szikrák pattogtak
bennem, de hiába kalimpáltam, nem tudtam elcsaklizni tőle a
kis nyavalyást. Mérgesen dobbantottam.
– Elég, Josiah! Csak add vissza!
Nevetése mosollyá szelídült, aztán közelebb lépett
hozzám. Fölém magasodott, de nem tudtam elhátrálni, mert
a kezelőágy ott állt mögöttem.
– Szeretem hallani, ahogy kimondod a nevem – mondta
elcsendesülve, majd reakciót nem várva folytatta: – Az
ajándék az enyém, nem kérheted vissza. Jelent neked
valamit. Úgy gondoltad, nekem is jelent valamit.
– Ez meg milyen…
– Nem veheted el tőlem – szakított félbe Josiah.
A botot nekitámasztotta az ágynak, szabaddá téve a jobb
kezét, de baljában továbbra is elrejtette előlem a labdát.
Előkapta a mobilját, és pötyögött rajta valamit. Kezdtem
magam totál idiótának érezni, de egyik oldalon Josiah lába, a
másik oldalon a botja akadályozott a távozásban.
Bosszúsan felnéztem rá.
– Nem zavarlak?
Mindig idegesített, amikor valaki társaságban
beletemetkezett a kütyüjébe. Nem voltam kőkorszaki, és én
is szerettem elmerülni a mobilomban, értesülni a világ
híreiről. Különösen Seattle érdekelt. Ennek ellenére mindig
szem előtt tartottam, kivel vagyok és mit csinálok.
Josiah szájának széle felfelé görbült, de végre letette a
telóját az ágyra, és felém nyújtotta a jobbját.
– Szabad?
Nos, ha így néz rám, ezzel a mosollyal az arcán, akkor
erre a kérdésre csakis igen lehet a válasz.
– Mégis mit…?
 Szerette cselekvéssel félbeszakítani a megkezdett
kérdéseimet. Szabad karjával átkarolt, tenyerét a hátamon
pihentetve. Elakadt a lélegzetem, amikor a mobiljából
felcsendült az Everybody knows Sigridtől. Aztán Josiah
megmozdult, és nekem lassan leesett, hogy mit is csinálunk
pontosan: táncolunk.
– Te most… – hebegtem meglepetten.
Megint az a sóhaj.
– Fogd be, Piper!
Úgy döntöttem, én is imádom, ahogy kiejti a nevemet a
száján. Csak a szövegkörnyezet nem tetszett.
– Hogy…?
Még közelebb húzott magához, így egészen az ő
kőkemény testének préselődtem.
A karom ernyedten lógott. Felemeltem, előbb tétován,
majd elszántan egyre feljebb, és Josiah mellkasára tettem;
úgy éreztem, ez nagyon is helyén van így. Engedtem, hogy
biztonságos ölelésébe burkoljon. Az a fajta rémület, amit
csak nagy nehézségek árán tudtam kontrollálni, most nem
jelentkezett. Josiah karjában voltam, és táncoltunk. Lassan
követtem a mozdulatait, magamba szívtam az illatát, és
engedtem, hogy ez a hipnotizőr magával vonjon engem a
saját, biztonságos kis világába.
Nem számított egyikünk múltja sem, nem számítottak a
barátok, a család.
Csak ketten voltunk.
Csak táncoltunk.
 9.

Május

Piper

AZ ÉRETTSÉGI HAMARABB UTOLÉRT, mint vak bankrablót a sánta

seriff. Hiába nyugtatott Zarah a főiskolai szintű tudásommal,
teljesen bepánikoltam. Könyvekbe temetkeztem, és ki sem
mozdultam a lakrészemből. Faith gyakran átjött, hogy
ellenőrizze, mennyire vagyok zombi, és bőségesen ellátott
kajával, mert tudta, hogy eszemben sincs kimozdulni ilyen
apróságok miatt.
A Centrumban lemondtam néhány páciens foglalkozását.
Mr. Vrobosvsku háborgott, mert állítása szerint nem ért rá
folyton rám várni. Javasoltam neki, cseréljen le valaki másra,
de arra csak annyit felelt, nincs ideje mást betörni.
Még a kedvenc elfoglaltságomról is le kellett mondanom.
Sophia nagyi egyik reggel felvetette, főzhetnék vacsorára
valami indiait. Imádtam főzni. Kínai, indiai, mexikói,
mindegy volt, nagyon szerettem elkészíteni és fogyasztani is
őket. Sophia nagyitól örökölhettem ezt a mániámat, mert ő is
rendszeresítette a szakácskodást a heti programjában.
Nekem azonban ezúttal le kellett mondanom róla a tanulás
miatt.
Egyik este. A Keresztapa első részét néztem a szobámban
kikapcsolódásként két anyagrész átnyálazása között, amikor
megcsörrent a mobilom. Vakon nyúltam a készülékért, rá
sem nézve a kijelzőjére, random felvettem.
– Tessék, zárt osztály!
A vonal túlsó végén uralkodó csönd észhez térített, így
ránéztem a kijelzőre: Josiah.
Basszus! Lehettem volna kreatívabb.
– Helló, Piper! – köszöntött végül.
– Josiah.
– Kerülsz engem?
Bambán pislogtam. Én nem kerültem.
Csak mindig úgy jött ki a lépés, hogy mostanában nekem
nem volt alkalmas egy találkozó. A táncos szülinapja óta sok
időt töltöttünk együtt. Még Mr. Vrobosvsku is észrevette, és
megjegyezte, hogy én bezzeg simán lecseréltem egy
fiatalabbra. Mit mondhatnék? Nem volt ám kínos…
– Nem kerüllek.
– Nem kerülsz.
– Miért tenném?
Rövid szünet után Josiah hangja zavartan csendült:
– Azt hittem, túl sok volt…
Nem tudtam, pontosan mire érti, hogy túl sok, de ha vele
kapcsolatos, akkor alaposan melléfogott. Életem
legpihentetőbb órái közé tartoztak, amiket vele töltöttem.
– Nem! – vágtam rá határozottan, keményen, nehogy egy
szemernyi kétség is maradjon benne ezzel kapcsolatban.
– Már a második alkalmat mondtad le ma –
emlékeztetett, és nem tetszett a hangjában megbújó
bizonytalanság.
Két nappal ezelőtt volt az első eset. Fáradtan fújtam
egyet, és azon agyaltam, milyen magyarázattal szolgáljak. A
tanulásos kifogás ugyan igaz lett volna, de nem tartottam
menőnek azért lemondani egy találkozót Josiah-val, mert
magolok.
Mielőtt kigondolhattam volna valami klasszabb
fedősztorit, Josiah leleplezett.
– Keresztapát nézel?
Feszengve hallgattam. Ez egyre gázabb. Valami cuki,
nyálas lányregényt kellene néznem, vagy a legújabb Marvel-
filmet, nem pedig a legeredetibb maffiás ereklyét. De nem
tehettem róla. Apámmal sokszor néztük együtt anya halála
után ezt a filmet, és mindig nagyokat nevettem apám
beszólásain, hogy ezt vagy azt máshogy végzett volna ki.
Megtanította, hogy tudom a filmbeli hibákat kiküszöbölni, és
hasznosítani a családról szóló részt. Akkor még nem tudtam,
menynyire komolyan gondolja minden szavát.
– Piper?
Frusztráltan sóhajtottam.
– Ah, igen. Tudom, mennyire elfuserált dolognak tűnik,
de annyira elfáradtam, hogy már egy betűt sem tudok
megtanulni, az agyam teljesen megtelt. Szóval Keresztapát
nézek, és amikor leérettségiztem, folytatjuk a kezelésedet.
– Ettél már?
Visszagondoltam, mikor is kajáltam, és… semmi. Nem
emlékeztem. Faith ma nem jött, a tegnapi chips pedig már
rég elfogyott. Vállat vontam, bár tudtam, hogy Josiah ezt
nem láthatja.
– Passz.
– Mikor ettél utoljára? – kérdezte másképp, a hangja
ezúttal türelmetlenebbül csendült. Sőt, kifejezetten
bosszúsnak hallottam.
 – Nem igazán emlékszem – ismertem be. – Vizsgák előtt
hajlamos vagyok ilyen dolgokat nem észben tartani.
– Hajlamos vagy nem észben tartani, mikor ettél
utoljára?
– Hm… – teleltem, mert más nem jutott eszembe, és
nyilván nem várt értelmes választ erre a kérdésre.
– Vihetek neked vacsorát, ha szeretnéd.
Ez kedves.
Elképzeltem, ahogy Josiah belép az én lakrészembe… És
Silver kikaparja a szemem.
Szóval nem. Határozottan nem óhajtottam látni egy, az
utóbbihoz hasonló jelenetet. Inkább kihátráltam.
– Ezt inkább kihagynám.
– Ez esetben találkozunk öt perc múlva a bejáratnál.
– Mi van?
– Hallottad.
Hitetlenkedő nevetés szakadt fel belőlem.
– Nem megyek veled nyilvános helyre vacsorázni, Josiah!
– Még négy perc mondta, és bontotta a vonalat.
A film zárózenéje ment a tévében, én meg bambán
bámultam a telómra. Hogy a fenébe kanyarodtunk be a
„csináljuk, amit Josiah mond” utcába? Hogy nem kaptam
defektet közben? Utálom, amikor dirigálnak nekem.
Dühösen felpattantam, és az ajtóhoz rohantam. Csak
azért, hogy beolvassak neki. Csak hogy megmondjam, hova
dugja az utasításait. A nappalimba érve megtorpantam.
Végignéztem magamon. Szaggatott szárú farmert és fehér
trikót viseltem. Nem épp ideális öltözet egy vacsorához.
Megfordult a fejemben, hogy átöltözöm, de elvetettem a
gondolatot. Talán elveszi Josiah kedvét, ha meglátja, mi van
rajtam. Ez az elmélet némiképp megnyugtatott. Belebújtam
kényelmesre taposott dorkómba, és magamra rángattam a
steppelt dzsekimet. Felmarkoltam a mobilomat, és néhány
tankönyvet a jegyzetfüzetemmel, majd kimentem a
bejárathoz.
Fekete BMW parkolt a ház előtt. Gyönyörűen csillogott,
és irgalmatlanul drágának nézett ki. A látványára mindig
félrevert néhány taktust a szívem. Josiah már ott várt,
nyitott ajtóval az anyósülés felől. Grafitszürke nadrágot
viselt hozzáillő mellénnyel, fekete inggel és piros
nyakkendővel. Ez az öltözet még inkább kiemelte széles
vállát és keskeny csípőjét. Enyhén hullámos haja lengedezett
a hűvös szélben. Májushoz képest hideg este volt, de én
szerettem az ilyen időt.
– Silver ki fog herélni, amikor megtudja –
figyelmeztettem.
Mert megtudja, kétség sem férhetett hozzá.
Josiah szemöldöke a homlokára szaladt. Őszinte
értetlenség látszott rajta.
– Miért gondolod, hogy ez a legcsekélyebb mértékben is
érdekelhet engem?
Tetőtől talpig végigmért, és hirtelen nagyon topisnak
éreztem magam. Megálltam előtte, és igyekeztem figyelmen
kívül hagyni fürkésző pillantását, amivel felmérte laza
szerelésem.
– Először is, mert a főnököd jobbkeze. Másodszor, mert
már kinézett téged magának, és ha esetleg még nem mozdult
rád, akkor készülj fel, barátom, mert hamarosan be fog
következni. Harmadszor… – Az ujjaimon számoltam a
felsorolást, de ennél a pontnál tétován elhallgattam.
 Josiah megfogta a kezem, én meg még csak össze sem
rezzentem az érintésére. Mi a fene van velem?
– Harmadszor?
A teljes igazság úgy hangzott volna: Sosem engedné, hogy
az enyém legyél.
Ez a gondolat megakasztott. Nem akartam én, hogy
Josiah hozzám tartozzon. Vagy igen?
Lefordítottam emészthetőbbre:
– Sosem engedné, hogy bárki, akit kiszemelt magának,
több figyelmet szenteljen nekem, mint neki.
El akartam húzni a kezemet, de Josiah nem engedte. Nem
erőszakosan, de határozottan tartotta, mintha nehezére esne
megszakítani az érintkezésünket.
– Amikor legutóbb a farkam után mentem, nagyon
megszívtam. – Felszisszentem a nyers megfogalmazástól, de
nem zavartatta magát. Amikor folytatta, a tekintete megtelt
haraggal és fájdalommal:
– Katasztrofális következményekkel járt, ráadásul
magammal rántottam egy számomra fontos személyt. Az
unokanővéred nem a nagymamád jobbkeze. Ő csak egy
farokcibáló, akit akkor húzol elő, amikor valami émelyítően
bűnös élvezetre vágysz.
– Silver világában ez nem így működik.
– Az az ő baja.
Csodálkozva néztem fel rá.
– Minden férfi ilyen nőre vágyik, nem?
Josiah szája megremegett. Azt gyanítottam, egy nevetést
akar visszafojtani, de nem értettem, mi vicceset
mondhattam.
 – Én, kedves chili, jobban kedvelem a fűszeres dolgokat –
mormolta kissé előrehajolva.
Hmm… ez édes. Tekintetem a szájára tévedt, és ott is
ragadt, finom illata szédítően hatott rám. A teste olyan közel
volt, hogy éreztem a légvételeit. Egy általam sosem ismert,
nőies részem nagyon szeretett volna hozzábújni, hogy
felfedezze mindazt, ami elől béklyóba vert a múltam.
Pislogva próbáltam megtalálni a józanságomat.
– Miért nevezel mindig egy csípős, piros fűszernek? – Ezt
a kezdetektől nem értettem.
Úgy láttam, meglepte a kérdésem, de gyorsan összeszedte
a gondolatait. A fülemhez hajolt, a lélegzete csiklandozta
érzékeny bőrömet. A gerincem megmerevedett, a
mellbimbóim a melltartóm párnáinak feszültek, és az ujjaim
rákulcsolódtak Josiah ujjaira, melyek még mindig az
enyémeket tartották.
– Mert gyönyörűen kipirul az arcod, amikor dühös vagy
izgatott leszel. Ez igen gyakran megesik. – Megmozdította a
fejét, így a lélegzetét ezúttal a kulcscsontom gödrében
éreztem. Megborzongtam, mire csendesen felnevetett. – Mert
körülötted folyton ezt a fűszert érzem, mintha parfümként
szórnád magadra. Mert egyszerre vagy őrjítő és kívánatos,
csípős és édes. Tudom, hogy amikor megízlellek, éppen ilyen
leszel a nyelvem alatt.
Csak akkor merészeltem levegőt venni, amikor
elhallgatott, és felemelte a fejét. Nem teljesen egyenesedett
ki, csupán annyira, hogy a szeme az enyémmel egy vonalba
kerüljön. Az agysejtjeim felmondták a szolgálatot a szavaira.
Beletelt egy percbe is, mire képes voltam összefüggő
mondatot alkotni.
 – Akkor most nem a farkaddal gondolkodsz?
Josiah szeme megtelt melegséggel.
– Ha rólad van szó, nem – jelentette ki egyszerűen.
Elképedt, néma „Ó”-t formáltam a számmal, de nem
engedélyeztem magamnak, hogy alaposabban
utánagondoljak ennek a kijelentésnek. Josiah egy hosszú
pillanatig csak nézett, majd megfeszítette az állkapcsát, és
hátrált egy lépést.
– Szállj be!
A pillanat megtört, amikor elhelyezkedtem a gyönyörű
kocsi utasülésén, és bekattintottam a biztonsági övét.
Josiah olyan kecses eleganciával foglalta el a helyét a
volánnál, amit a lábfájdalmával és a botjával nem néztem ki
belőle. A hosszú, nehéznek tűnő segédeszköz kényelmesen
elfért a sofőrülés aljába épített külön tárolóban.
– Hová megyünk? – kérdeztem kihívóan.
Josiah indított, és halkan, röviden felnevetett. Mintha
csak azt mondaná, ennyire könnyen nem adja be a derekát.
Ezzel egy egészen kicsit felpaprikázott.
– Mi az? Nem árulod el? – Még mindig nem felelt, mire
keresztbe fontam a karomat a mellkasomon. – Előbb vagy
utóbb úgyis megtudom.
– Inkább utóbb – jegyezte meg félmosollyal az arcán.
– Nem érek rá túl sokáig.
– Mert tanulnod kell – hagyta jóvá egy bólintással.
– Igen. Nemsokára érettségi – avattam be a nyílt titokba.
– Nem akarok olyan lenni, mint az a sok idióta, aki
hónapokig retteg a vizsgáktól, de csak rinyálnak, és nem
nyitnak ki egy könyvet sem.
 – Nem mindenki ilyen ambiciózus. Fogadok, határozott
terved van a következő tíz évre.
Meglepve néztem oldalra, hogy lássam, ezzel csak
gúnyolódni akar, vagy valóban megért engem.
– Nem támaszkodhatok örökké Sophia nagyira –
magyaráztam hevesen, mert úgy döntöttem, a téma igenis
érdekli őt. – Másoknak talán nem okoz gondot anyun és apun
élősködni, de én jobb szeretnék abból élni, amiért meg is
dolgoztam. Nem akarok senkitől sem függeni. De ahhoz, hogy
elérjem, amire vágyom, előbb tanulnom kell. A legtöbb
helyre a legjobbat keresik, vagy legalábbis az átlagból
kiemelkedőket, ezért jól kell tanulnom. Válogatni akarok
majd a munkahelyek között, nem pedig egy harmadrangú
helyen gürizni.
– És mi az álmod?
Újra oldalra sandítottam, és megnyugodtam. Josiah arca
ugyan kifürkészhetetlen volt, de a hangjából elismerést
szűrtem le.
– Az álmom, hogy orvos legyek. Még nem tudom, melyik
szakterületen. Talán rehabilitációs szakorvos leszek, mint
Zarah, vagy gyógytornász, mint Edith. – Megvontam a
vállam. – Egy másik életben a gyakorlatok alatt dönteném el,
mire akarok szakosodni.
– Miért?
– Miért? – Őszintén, nem értettem a kérdést.
– Igen, miért. Miért akarsz olyan munkát végezni, ami
többnyire fárasztó, ami túlterhelt, amit sokan meg sem
becsülnek, viszont rengeteget kell dolgoznod érte.
Ezen elgondolkodtam. Természetesen igaza volt, mert az
emberek nagy általánosságban pénzéhes, arrogáns
majmoknak tartották az egészségügyi személyzetet. Sokan
nem láttak túl a saját problémáikon, ezért a kórházakban
vagy más egészségügyi intézményekben mindenért az épp
kéznél lévő, hivatalos személyt tették felelőssé, ha esetleg
valami nem úgy alakult, ahogy ők szerették volna. De nem
feledkezhettem el a másik oldalról sem. Nemcsak hálátlanok
vagy kötekedők léteztek, hanem hálás páciensek is. Azok,
akiknek megmentették az életét, vagy enyhítették a
fájdalmát, mert ilyen esetből még több akadt.
Nehéz volt szavakba önteni mindazt, ami bennem
lüktetett az orvosi hivatásra gondolva.
– Olyanok miatt, mint Zach, vagy Faith, vagy épp te.
Szeretnék segíteni másoknak.
– Most is segítesz – vetette közbe Josiah, és láttam rajta,
hogy őszintén igyekszik megérteni a gondolatmenetemet.
– Igen, de a tudásom most még eléggé korlátolt.
– Zarah szerint a tudásod már most átlag fölötti.
Elhúztam a számat.
– Zarah is tudja, hogy ez kevés az orvosi diplomához.
Josiah kiért az autópályára, és csak ekkor esett le, hogy
elhagytuk a kicsi és biztonságos városomat. Mégse
idegeskedtem, mert tudtam, hogy ha a lakására is visz, nem
mehet messzebb a következő városnál, ami a térképen
mindössze egyujjnyival volt nagyobb a miénknél. Silver
többször is említette, mennyire gyönyörű helyen lakik
Hudson, ahogy ő ismerte, és mennyire könnyű autóval
megközelíteni. Tekintve, hogy Josiah egy toronyház legfelső
szintjét tudhatta a magáénak, ezt nem is csodáltam.
 Kizártam Silvert a gondolataimból. Átadtam magam a
hangulatnak, az autózásnak és a férfinak, aki összezavart,
egyszersmind megnyugtatott.
– Akkor a következő tanévtől elköltözöl? – folytatta a
faggatózást Josiah.
Idegesen fészkelődni kezdtem. Tudtam, merre vezetnek
ezek a kérdések, és nem tetszett az irány. A múltam tabu.
Sosem lennék képes vele beszélgetni arról.
– Nem.
Az utat figyeltem, a horizonton a nap lebukott az
autópálya vonala alá. A perifériás látásommal viszont
remekül észleltem, ahogy Josiah csodálkozva nézett felém.
Sejtettem, mit fog mondani.
– De nincs orvosi egyetem…
– Én is tudom. – Félbeszakítottam, mert nem akartam
hallani a nyilvánvalót. – Azt kérdezted, mi az álmom, nem
azt, hogy mi a célom.
– A kettő nem egy és ugyanaz?
– Az én világomban nem.
Keserűen hangzott, de ez az igazság. Láttam, hogy megint
kérdezni akar, ezért gyorsan megelőztem.
– És te mivel is foglalkozol pontosan Sophia nagyi
vállalkozásaiban?
Ez a kérdés egy percre megakasztotta. Mintha nem tudná,
mennyit is mondhat el pontosan.
– A munkám – mondta végül feszülten – rendkívül
összetett.
– Ennyit én is kitaláltam.
Összevonta a szemöldökét, ahogy futó oldalpillantást
vetett rám.
 – Pontosan mennyit tudsz te arról, hogy a nagymamád
mivel foglalkozik?
Kinéztem a szélvédőn, és egy város fényeit láttam
közeledni.
– Arra vagy kíváncsi, hogy mennyit tudok, vagy arra,
mennyibe avattak be?
Időben pillantottam rá, hogy lássam a szája szélét felfelé
kunkorodni. Röpke gesztus volt, és szinte azonnal tovaszállt.
– Azt hiszem, mindkettő.
– Sophia nagyi szereti azt hinni, hogy agyatlan vagyok –
meséltem az igazságnak megfelelően, de nem tudtam
elrejteni azt a hatalmas szeretetet, amit a nagyi iránt
éreztem. – Silverről pedig nyilván úgy véli, kedves és
szeretetre méltó, mert nem látok más indokot, amiért
megtűri őt az otthonában. Nagyi szereti azt gondolni, hogy
nem tudok különbséget tenni a glutén és a gluteus között. A
nekem szóló, hivatalos verzió szerint a nagyim megörökölte
nagyapától az Éjjeli Kolibrit és még két klubot, amikben
csakis törvényes keretek közti szórakoztatás folyik.
– És mennyit tudsz valójában? – Josiah morcosabbnak
tűnt, mint a legelején.
– Tudom, hogy nem minden bűnszervezet a maffia.
Tudom, hogy valamilyen szinten mindenki megérdemli ezt a
világot, aki belekerül, mert nem hiszek a véletlenekben.
Tudom, hogy mindazok miatt, amit tudok, olyan hatalmas
bajba keveredhetnék, amiből még te sem tudnál kimenteni.
– Olyan nincs! – vágott közbe Josiah olyan
határozottsággal, amiről úgy éreztem, csakis ösztönös
lehetett. Kicsit csóválta a fejét, mintha képtelen lenne elhinni
a hallottakat. – Túl sokat tudsz.
 Túl sokat tud.
A kifejezés visszarepített a borzalom éjszakájára. Olyan
fájdalmat éreztem, amilyet még soha, olyan helyeken,
melyek még nem álltak készen, hogy használják őket. A saját
hányásom szaga keveredett a félelmem bűzével. Ájultnak
hittek, de ébren hallgattam őket.
– Látta az arcomat. Látott téged is. Ki kell végezned!
– De még csak tizenhét.
– Tudod, mit tenne velünk az apja, ha megtudná?
– Igazad van. Túl sokat tud.
Akkor azt gondoltam, végre vége van, de tévedtem.
Atyaég, mekkorát tévedtem!
– Piper! Figyelj rám!
Josiah keményen csattanó hangja visszarántott a jelenbe.
Egész testemben remegtem, és ahogy körülnéztem,
észrevettem, hogy megálltunk. A vészvillogó kattogó hangja
és rémült lihegésem töltötte be a kocsit.
– Elnézést! Bocsánatot kérek! – szakadt ki belőlem.
Lassan úrrá lettem a saját testem fölött. A légzésem
csillapodott, a szívverésem csendesebb ritmusra váltott.
Josiah arca nevetségesen közel volt az enyémhez.
Éreztem frissítő cédrusillatát és mentolos leheletét.
Szerettem volna hozzábújni, de féltem, hogy furán reagálna,
én pedig még annál is rosszabbul. Inkább a helyemen
maradtam.
– Jobban érzed magad? – kérdezte Josiah rendkívül
udvariasan.
Az igazat megvallva, ez a helyzet már önmagában elég
fura volt.
 – Igen, még egyszer elnézést! Olykor vannak ilyen fura
rohamaim. Az orvos szerint talán asztma, mert
oxigénhiányos állapotba kerülök, vagy tudom is én. –
Hazudtam, mert nem akartam neki elmagyarázni.
Josiah felém nyúlt, mire összerezzentem, és igyekeztem
eggyé válni az ülést borító finom bőrrel. Nem volt hová
húzódnom tőle. Máskor szerettem, ha hozzám ért, de ebben
az állapotomban inkább kerültem a testi kontaktust, még
vele is. Szerencsére eszében sem volt megérinteni, csak
elnyúlt a fejem mellett, és megmarkolta az ülésem
fejtámláját. A másik karja már eleve ott volt, így teljesen
körbezárt.
– Piper! – mordult halkan, és én beleborzongtam. A
szeme rabul ejtette a tekintetemet, képtelen voltam
elfordulni. – Szeretném tisztázni, hogy később ne legyenek
közöttünk emiatt problémák. Soha ne hazudj nekem!
Felismerek egy pánikrohamot. Tisztában vagyok vele,
mennyire összetett ez a folyamat. Nincs szükségem a
hazugságaidra! Amikor velem vagy, és ez történik, majd
segítek lenyugodnod, csak kímélj meg a szómenésedtől!
Úgysem tudsz vele félrevezetni.
Belevesztem a barna szemébe, határozott kiállása nem
hagyott helyet tiltakozásnak.
– Nem is érdekel a miért?
– Persze hogy érdekel. És meg foglak hallgatni, amikor
majd készen állsz elmondani nekem. Tudom, hogy sérült
vagy, de ha nem tűnt volna fel, épp ezért haladok veled
lassan. – Tágra nyílt a szemem. Nem, nem tűnt fel. Ilyen
szempontból nem. Josiah finoman, akár egy pillangó
szárnyának rebbenése, végigsimított az arcomon. – Olyan
tempóban, ahogy te akarod, vagy ahogy nem akarod. Nem
sietek sehová.
Egyik döbbenetből a másikba estem. De ez jó volt.
Tetszett.
– Tudod, én mit tudok még? – kérdeztem egészen halkan.
– Nem biztos, hogy érdekel, tekintve, mit meséltél az
előbb.
Féltő Josiah egy édes Josiah! A sok tudás egyenlő sok baj.
– Hazug! – Halvány mosoly derengett az arcomon. –
Tudom, hogy veled nagyobb biztonságban vagyok, mint
bárkivel, akit ismerek.
Úgy nézett, mintha máris tudná minden titkomat.
Éreztem megfeszülni és elernyedni a karját, mintha azt
latolgatná, letépje az ülésem fejtámláját, vagy megkímélje.
– Ez fontos neked. A biztonság.
– Kinek nem az? – feleltem kitérően.
Persze nem tágított.
– De neked különösen fontos.
Befogta a számat, a ruhámat tépte és markolt és karmolt
és harapott és lihegett… A csupasz bőröm még jobban
feltüzelte. Annyira fájt, de nem tudtam könyörögni, mert
kemény ujjai elnémították a sikolyaimat. Pedig akkor már
összetörte a büszkeségem. Megtettem volna. Könyörögtem
volna!
Josaih meleg, barna szemébe kapaszkodtam, hogy
elűzzem a rémképeket.
– Igen – feleltem végül. – Nagyon fontos.

Tizenöt perccel később a még mindig hallgatag Josiah felvitt

a tetőkertjébe, ami egyenesen a lakásából nyílt. Kör alakú,
gyepesített terasz volt kavicsos ösvénnyel, örökzöld tujákkal,
és középen egy üvegfallal körülvett, fakeretes pavilonnal.
Megtorpantam, és ámulva néztem körül. A toronyház ez
idáig teljesen semleges volt számomra. A liftkártyától, ami
egyéni bejárást biztosított Josiah-nak, vagy a lakosztályához
tartozó mágneses számjegykártyától sem estem hasra.
Nagyon hasonló helyen éltem az apámmal, amikor a
belvárosba költöztünk Seattle-ben. Nem hatott meg a luxus,
ami az otthonában honolt, mert semmi személyeset nem
láttam. De ahogy kiléptünk a tetőkertbe, képtelen voltam
nem bámészkodni. Josiah a pavilonhoz sétált, ahol a jó
időnek hála, a legtöbb üvegfal nyitva állt.
– Piper? – Josiah hangja szórakozottan csengett. Ahogy
felé fordultam, láttam, hogy a pavilonnál áll, kezében két
pohár vízzel. – Csatlakozol?
Elmosolyodtam az udvariasságán.
– Fantasztikus ez a hely, Josiah! Egy csepp zöld a
betondzsungelben. – Kíváncsian vettem át tőle a poharat. –
Így vásároltad, vagy te csináltattad ide?
Josiah elnevette magát. Kivillant fehér, szabályos fogsora,
amitől a szívem egész fura dolgokat művelt a mellkasomban.
– Én csináltam – ismerte be, mire elhűlve néztem fel rá.
– Komoly? Az egész tetőkertet te tervezted?
Bólintott.
– És kiviteleztem.
– Szó szerint te csináltad? Ez gyönyörű! Nagyon
tehetséges vagy! – Tudtam, hogy hülye libásan viselkedem,
de őszintén lenyűgözve éreztem magam. A kert önmagában
is csodálatos volt, de a tény, hogy Josiah hordott ide
mindent, és alakította ilyenné a teret, tovább emelte a
szememben az értékét.
– Gyere enni! – invitált, figyelmen kívül hagyva a
dicséretet. Láthatóan Josiah az a fajta ember, aki nem tud
mit kezdeni a szemtől szembeni ömlengéssel.
Szó nélkül engedelmeskedtem.
A pavilonban egyszerű, fából készült, robusztus asztal
állt, körülötte hat székkel. Mindegyiket mahagóni színre
lakkozták, a széleiket lekerekítették. Tökéletes munka,
gyönyörű kivitelezés. Az asztalon akkurátusan elhelyezett
teríték várt, és külön tetszett, hogy nem alkoholt kaptam,
hanem sima vizet. Josiah nem akart befolyásolni semmilyen
módon. Talán nem sokat beszélt, de ismerte a nyelvet, amit
értettem.
Helyet foglaltunk egymással szemben, ám mielőtt Josiah
tálalhatott volna nekem, megelőztem. A tányérjára szedtem
egy adag indiai vöröslencselevest, aminek az illatától
összefutott a nyál a számban.
– Ha azt mondod, ezt te főzted, javasolni fogom, hogy
mondj fel Sophia nagyinál, és építsd meg a saját éttermed,
ahol felszolgálhatod a saját főztödet – mondtam, majd
miután magamnak is szedtem, visszaültem a székemre.
– Rendeltem egy indiai étteremből.
– Nagy megkönnyebbülés – sóhajtottam, majd
magyarázatképp hozzátettem: – Nem hiszem, hogy el bírnám
viselni, hogy ennyi dologban tehetséget mutatsz!
Josiah elkomorult.
– Hidd el nekem, hogy ennek inkább van köze a
túléléshez, mint a tehetséghez!
– Kifejtenéd? Mert ezt nem értem.
 Félretette a kanalát, és elgondolkodva összeillesztette az
ujjait.
– Amikor a szüleink életüket vesztették, megtanultam,
hogy a túlélésnek nagyon sok szabálya létezik. Megtehetem,
hogy feladom, és nem tartom be a szabályokat, vagy
megtanulom őket, és alkalmazom az életemben azt,
amelyikre éppen szükségem van. – Ivott egy korty vizet, én
pedig képtelen voltam nem követni a tekintetemmel
ádámcsutkájának finom ugrását. – Faith akkor töltötte be a
tízet. Hatalmas szüksége volt rám. Azt gondoltam, könnyű
dolgom lesz, hiszen olyan jó gyerek. Tizennyolc éves voltam,
és teljesen idióta.
Nevettem, mert ő is nevetett. Szerettem volna látni a
kicsi Faitht és a kamasz Josiah-t.
– Biztosan halálra rémültél – jegyeztem meg. – Nagyon
szép volt tőled, hogy gondoskodtál a húgodról! Nem
mindenki tette volna meg.
Emlékeibe merülve ingatta a fejét.
– Az első évben azt hittem, beleőrülök. Ritkán láthattam
őt, idegenek vigyáztak rá, mert nem tartottak alkalmasnak
egy kislány nevelésére.
– És az voltál? – kérdeztem kíváncsian, mert épp abban a
korban voltam, mint akkor ő, és semmiféle hajlandóságot
nem éreztem, hogy feladjam az életemet valaki másért.
– Dehogy voltam. De egy évig a belemet is kidolgoztam,
hogy bebizonyítsam, mindenki téved.
– Miért nem engedted el?
Összevonta sűrű, sötét szemöldökét, és úgy nézett rám,
mintha teljesen félreismert volna.
– Elengedni?
 Megvontam a vállam.
– Persze. Lehetett volna saját életed, ahogy Faithnek is.
Úgy is tudtál volna segíteni rajta.
Láttam rajta, hogy tudja, igazam van. Hosszan hallgatott,
csendben kanalaztuk a levest. Azt hittem, már nem is
válaszol, de akkor megszólalt mély, rekedtes hangján:
– Képtelen lettem volna rá.
Remek válasz.
Az este így folytatódott. Kérdezgettük egymást,
feszegettük a határainkat. Neki is voltak csontvázai, és
nekem is, de még nem álltunk készen arra, hogy kipakoljuk
őket a szekrényből. Jól éreztem magam. Olyannak, aki igazán
él, nem csak rejtőzködik az élete elől. Josiah végig figyelmes
volt, és cseppet sem tolakodó. Nem tudtam, pontosan mi
alakul köztünk, de nem is érdekeltek a címkék. Egyszerűen
csak élveztem az estét és a törődést.
Nem csináltunk semmit…
Csak ismerkedtünk.
Csak beszélgettünk.
 10.

A fegyelem az intelligens ember fegyvere

Piper

2017. JÚNIUS 9. (EBÉDIDŐ)

UTOLSÓ TANÍTÁSI HÉT A SULIBAN. Nincs ennél felemelőbb érzés!

Az érettségi könnyebbnek bizonyult, mint a beharangozások
alapján képzeltem. Faith és Jane szerint ennek köze lehet
ahhoz, hogy az elmúlt hónapokat szinte folyamatosan
könyvek fölé görnyedve töltöttem. Fogalmuk sem volt, hogy
nem csak ezt tettem. Nem meséltem nekik sem Josiah-ról,
sem a vacsoráinkról, vagy az ebédjeinkről, vagy egyáltalán
bármiről, aminek köze lenne hozzá. Bár voltak sejtéseim,
hogy esetleg Faith mégis tud néhány dologról – még nem
jutottam el arra a szintre, hogy a „dolognak” hívottakat
nevén nevezzem. Nem tudtam, Sophia nagyi sejti vagy sem,
ami Josiah és köztem zajlik, de abban biztos voltam, hogy
Silver édes tudatlanságban leledzik. Ellenkező esetben az
egész város megszenvedte volna a sértettségét. Josiah-t ez
továbbra sem érdekelte.
Balthazart eladni sokkal könnyebb lett volna, ha nem
csak a sáros alvázát teszem fel az egyik legnépszerűtlenebb
hirdetőoldalra. Amikor Silver az egyik családi vacsoránál
rákérdezett, megmutattam neki a hirdetésem szövegét,
amivel, úgy tűnt, maximálisan elégedett. Sophia nagyi azt
mondta, bármikor választhatok új kocsit, csak mondjam meg
az összeget, és átutalja a számlámra. Közöltem vele, hogy
szívesebben próbálnám ki a buszozást. A tömegközlekedéstől
eddigi életem során eltiltottak, így izgalmasnak találtam.
A nagyi szerencsére minden kamu szövegemet elhitte.
Szégyen és harag emésztett, amikor megérkeztem a suliba.
Az egész délelőtt eseménytelenül telt, nekem pedig ezen
kattogott az agyam.
Ebédnél Faith keveredett mellém. Meglepődve vettem
észre, hogy egyedül van.
– Hol a horgonyod?
Faith mosolyogva felmutatta a mutatóujját, amire egy
horgonyt varratott, és a szája elé téve annyit súgott: Pszt!
Aztán elkomolyodott. Döbbenten láttam a könnyeket a
szemében.
– Igazából fogalmam sincs.
Mi a fene? Faith sosem sírt. De tényleg! Amikor volt az a
fura balesetük Brayjel, és napokig kómában feküdt, majd
magához tért, feldolgozta a történteket, és soha egy
könnycseppet sem ejtett. Legalábbis előttem soha. Nem is
értettem, hogy lehet ekkora lélekjelenléte egy ilyen pici
lánynak. Csodáltam az erejét.
Erre most tessék. Itt vagyunk egy sima menzás ebéd
közben, és elbőgi magát. Hol a fenében van Jane, amikor
igazán nagy szükség lenne rá?
– Hékás, mi van veled? – nyújtottam felé egy Star Wars
mintájú papírzsepit. Baj van a paradicsomban?
 – Nem – felelte elnyújtva Faith, aztán kifújta az orrát.
Tehetetlenül, ámde annál barátságosabban paskolgattam a
vállát.
– Megbántott valamivel? Akarod, hogy megverjem?
Az elképzelés, ahogy én elverem a csaknem kétméteres,
színizom Holmes fivért, volt annyira lehetetlen, hogy Faith
beleröhögjön a sírásába. Elé toltam a csokis tejemet, mintha
legalábbis egy korsó sör volna, és intettem, hogy hajtsa fel
nyugodtan.
– Kösz szépen – mondta, amikor letette az üres dobozt
maga elé. – Aggódom.
Nem szeretem, amikor emberek beavatnak a titkos
gondolataikba. Borzasztó felelősségnek érzem, és nem állok
készen arra, hogy holmi bölcs tanács elköpése után
továbbálljak. Sajnos hajlamos voltam továbbgondolni a
dolgokat, és beleavatkozni mások életébe. Faith azonban
pontosan tisztában volt ezzel, és mindezek tudatában vallott
nekem. Láthatóan vágyott a beavatkozásomra.
– Kifejtenéd?
– Igazából fogalmam sincs, hogy van-e egyáltalán valami,
vagy csak túlgondolok egy képzelt gondot – magyarázkodott
Faith. Szőke haját most is olyan szögegyenes lófarokba
kötötte, mint mindig, az arcán halványan látszódott a heg,
amely nyilván sokkal feltűnőbb lett volna smink nélkül.
Megvontam a vállam, és beleharaptam a pizzaszeletembe.
Mindegy, mekkora a probléma, ha van kaja, én megoldom.
– Mondd el, és meglátjuk, mit tehetek érted.
– Nem akarlak belekeverni ebbe. Bármi legyen is ez.
– Már belekevertél, úgyhogy vágj bele! Rúzsnyomot
találtál a gatyájában?
 – Piper! – Faith arca bájos zavartságot tükrözött.
Elröhögtük magunkat. Mindketten tisztában voltunk vele,
hogy Bray már valóban lehorgonyzott e mellett a csaj
mellett.
– Most mi van?
– Lehetetlen vagy – csóválta a fejét, majd elkomolyodva
felhúzta az egyik vállát. – Olyan furán viselkedik.
– Bray?
Bólintott, aztán hirtelen a tenyerébe temette az arcát.
– Jesszusom, ez olyan gáz! Mintha kibeszélném a háta
mögött.
Elhúztam a számat.
– Valószínűleg azért érzed így, mert valóban kibeszéled a
háta mögött – mutattam rá, mielőtt ismét haraptam egyet a
pizzából.
– Ezzel most nem segítesz – motyogta Faith, de végül
előbújt a kezei mögül. – Gyakran órákra eltűnik. Nem tudom,
hol van, vagy mit csinál, de egyre többször fordul elő. Nem
tud elszámolni, merre járt, és elég morcos, amikor
feszegetem a témát.
– De ezek szerint rákérdeztél. Mit mondott?
– Néha meglepetésről beszél. Van, hogy azt mondja,
Violettel és Zachkel töltötte az időt, aztán módosít, hogy
Griffin kérte meg néhány ház körüli munkára.
Ez azért némiképp sántított. Griffin Holmes, Bray apja
kismenő ügyvédként dolgozott, amivel különösebb túlórázás
nélkül is eleget keresett, hogy a fiúkat egyetemre küldhesse.
Ugyanakkor Griffin Holmes nem szeretett kertészkedni, vagy
bármi mással foglalatoskodni a ház körül. Amikor füvet
kellett nyírni, Violet intézte, vagy szólt nekem, mert
tisztában volt vele, mennyire imádom a frissen nyírt fű
illatát.
Mindenesetre nem akartam Faith félelmét táplálni.
– Mindegyik hihető magyarázat – mondtam kitérően. –
Ők a családja.
– Igen, de egyikükkel sem volt.
Elkerekedett a szemem.
– Megkérdezted őket?
Faith ekkor jött igazán zavarba. Feszengett, és szűk,
hosszú ujjú felsőjének a cipzárját birizgálta.
– Dehogy. Sosem hoznám ilyen kínos helyzetbe Brayt.
– Ahha. Akkor honnan tudod ilyen biztosan, hogy nem
volt ott és akkor, ahol mondta?
– Tudod, Crayne szereti szemmel tartani a dolgokat
körülöttem.
Meglepett az infó, bár jobban utánagondolva nem kellett
volna.
Faith nevelőapja akkora volt, mint egy ruhásszekrény, és
egy fitnesz-kick-box termet üzemeltetett a városban. Simán
kinéztem belőle, hogy van néhány exkatona cimborája, akivel
ellenőrizteti a lánykája minden ismerősét.
– Értem – feleltem tömören. Faith úgy nézett rám,
mintha nehezen hinné, hogy bármit is megértek az ő
bonyolult életéből. Nos, tudnék mesélni…
– A lényeg, hogy biztosan nem ott volt, ahol mondta, és…
– Újabb sírási rohamot küzdött le. – Nem tudom, miért kell
titkolóznia előttem. Nem tudok elképzelni semmit, ami olyan
szörnyű lenne, hogy ne tudjak megbirkózni vele.
 Hirtelen elment az étvágyam. Félretoltam a maradék
pizzám, és idegesen tekergetni kezdtem a copfomból
előrelógó hajamat.
– Igen, de ezzel ő is tisztában van. Ennek ellenére nem
avat be ebbe a valamibe.
Töprengésünket a csengő éles hangja szakította félbe.
Elpakoltuk a tálcáinkat, és a táskáinkat felkapva elindultunk
a bioszterem felé.
– Tudod, mi a legfurább az egészben? – kérdezte Faith.
Intettem a fejemmel, mire folytatta: – Josiah pontosan így
viselkedik.
A név hallatán egy ütemet félrevert a szívem. A folyosó
szinte kiürült mostanra, csupán néhány diák igyekezett még
az órájára. C.J. és Gabriel közeledtek velünk szemben néhány
kosaras haverjukkal.
Gabriel nagy ívben elkerült minket, C.J. azonban Faith
mellé lépett, és elindult mellette éppen abba az irányba,
amerről érkezett.
– Elkísérhetlek az órádra, Honey? – kérdezte behízelgő
hangnemben, amitől undor ült ki az arcomra.
– Kösz, de egyedül is odatalálok, C.J.!
Faith pillantásra sem méltatta a srácot, de láttam, hogy
az ujjai görcsösen rászorulnak a táskája pántjára.
– Vihetném a táskádat – ajánlkozott C.J.
Ekkor már nem bírtam idegekkel.
– Kopj le, te gyökér! Nem kell a segítséged senkinek.
C.J. nagyjából egyforma magas lehetett velem, de sokkal
robusztusabb, erősebb alkat. És láthatóan nem tudta, mikor
kell abbahagyni.
 – Tőled nem is kérdeznék ilyet, jégkirálynő! Lefagy a
farkam, amikor a közeledbe megyek – röhögött idétlenül a
saját poénján, majd váratlanul átölelte Faith derekát. – De
ettől a szöszi csibétől felforr a vérem.
Faithszel egymásra néztünk, és tudtam, hogy ugyanarra
gondoltunk: tökön rúgás. A viselkedésünk elutasító volt, és
be is szóltunk neki, mégsem értett a szóból. Láttam Faithen,
hogy már a következő mozdulatán gondolkodik, amivel
leszerelheti ezt a majmot, amikor C.J.-t elsodorták az
oldaláról.
Bray szó szerint a semmiből termett a folyosón, és annak
a gyökérnek esélye sem volt ellene. Akár egy jó nehéz, húsos
rongybaba, csak feküdt, és hagyta, hogy bokszzsáknak
használják a fejét. Bray tekintete eszelős volt, az arcán olyan
harag lángolt, amit korábban sosem láttam rajta. C.J.
szájából vér fröccsent a következő bevitt ütésnél.
Mielőtt bármit reagálhattam volna, Seth vetődött rájuk.
Lihegett, látszott, hogy futva érkezett. Bray a legjobb
barátjára sem figyeli. Csak ütött és ütött, újra és újra.
Atyaég! C. J.-nek nagyon jó fogorvosra lesz szüksége, mert
már a harmadik fogát láttam kiperegni a szájából.
– Elég lesz! Állj le! Állj már le!
Seth hiába kiabált a fülébe, Bray mintha meg sem hallotta
volna. C.J. már egyáltalán nem mozdult, csak a nyöszörgése
hallatszott két pofon között.
– Elég lesz, haver!
Végre Faith is magához tért, és előrébb lépett a kialakult
kör közepére.
– Elég, kérlek!
 Bray a hangjára mozdulatlanná vált. Seth ekkor végre le
tudta fogni a karját, és arrébb vonszolta. C. J. csak feküdt és
nyögdécselt, a nadrágja ágyéktájon furcsán sötétlett. A
nézőseregből valakinek volt annyi esze, hogy elszaladjon
segítségért. Szerencsére, mint minden fontos alkalomnál,
tanár ezúttal sem bukkant fel a közelben.
Most már értettem, miről beszélt Faith az ebédlőben. Ez
nem az a Bray, akit én megismertem. Valami történt vele.
Valami megváltoztatta. És ha Faith megérzései helyesek,
akkor ennek nagyban köze lehet Josiah-hoz.
– Bray… – lehelte Faith, és lassan közelebb lépett a
pasijához. Mintha egy galamb szelídítené a leopárdot.
Végül úgy kapaszkodtak egymásba, mintha ezer éve nem
találkoztak volna. Nem irigyeltem tőlük ezt a kötődést, de
irigykedtem rájuk a miatt a dolog miatt, amit úgy hívnak:
szerelem.
Nekem kilátásaim sem voltak erre vonatkozólag. Rám
maradt viszont a dolgok tisztázása. A Faith és Bray közötti
kommunikációs csatorna nyilvánvalóan sérült, ezért ki
kellett próbálnom, vajon Josiah mennyire nyitott ezzel a
témával kapcsolatosan.
Alig vártam, hogy délután négy legyen. Mire elérkezett az
idő, gondosan felépített stratégiával fogadtam a gyanútlan
Josiah-t. Természetesen késett. Tizenhét percet. Nem mintha
számoltam volna.
Ezúttal könnyebben rá tudtam venni mindenre.
Boldogságnak vagy elégedettségnek semmi jelét nem láttam
ugyan rajta, mégis hiányzott belőle a harciasság. Amikor ezt
megemlítettem neki, felajánlotta, hogy visszavált a tapló
stílusára, de sietve biztosítottam, hogy elégedettebb vagyok a
csendes skizo énjével. Esküszöm, megrándult a szája széle!
Kicsivel négy után fejeztük be, és mielőtt lelépett volna,
megkértem, segítsen összerámolni. Korábban persze lett
volna időm, mert Josiah-val csak a térdhajlítót és az ágyat
használtuk, de ez remek alkalomnak ígérkezett egy kis
szakmaiságot nélkülöző, mellékes csevejre.
– Szóval, szoktatok együtt lógni Brayjel?
Ennyit a gondosan felépített stratégiámról, aminek az
alapelve a fokozatosság volt.
Josiah szemöldöke összeráncolódott.
– Nem. A húgommal lóg, nem velem – világosított fel
nagyképűen. Mintha én nem tudnám…
– És tényleg, nem is tudod, mivel tölti az idejét, amikor
nem a húgoddal lóg?
Visszapakoltam a nudlikat a kijelölt helyükre, és
tartottam a rekeszt Josiah-nak, aki a súlylabdákat hozta.
– Pontosan mire akarsz kilyukadni?
Totál lebuktam. Bosszúsan fújtam egyet.
– Szerintem pontosan tudod, mi folyik itt, csak úgy
döntöttél, nem érdekel a tesód szenvedése, és kivonod
magad.
Josiah tekintete elsötétült. Bármit is mondtam, valami
nagyon rosszat szűrt le belőle.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz! Faith szenvedése
nagyon is érdekel, de valamiért téged keresett meg vele, és
nem engem.
– Talán jobban bízik abban, hogy megoldom ezt a dolgot.
– Tudtam, hogy ez nem teljesen igaz, ezért korrigáltam: –
Mindenesetre tesztoszteronszagú agressziót mellőzve.
 Josiah megállt mozdulat közben.
– Mert te agressziómentes vagy, nem igaz? Az erdőben
mégis te ütöttél, pedig csak segíteni mentem.
Touché.
Szégyenpír kúszott fel a nyakamon. Belepakoltunk a
rekeszekbe, és Josiah elfordult tőlem. Menni készült, de nem
engedhettem, még tisztáznivalóm volt vele. Utánanyúltam,
és elkaptam a kezét. A bőre meleg volt, a bütykeinél
horzsolásnyomok vöröslöttek.
– Várj! – A döbbenet ezúttal tisztán leolvashatóvá vált az
arcáról. Eddig csak a nagyon is különleges táncunk közben
érintettem meg önszántamból, hacsak nem valamelyik
gyakorlatnál segédkeztem. Ez mégis más volt. Nem húzta el a
kezét, de kínosnak éreztem tartani, ezért elengedtem.
Felnéztem a kíváncsi, barna szempárba. – Sajnálom, hogy
akkor megütöttelek! Már korábban is el akartam mondani,
de nem sikerült odafigyelnünk egymásra. Akkor, ott az
erdőben nagyon megijedtem. Sokáig voltál távol. Persze ez
nem mentség arra, amit tettem. Nem értem pontosan, mi
ütött belém. Megvetem az erőszak minden formáját.
Josiah olyan figyelmesen nézett, mintha a szavaimon
keresztül bepillantást nyerhetne a lelkembe. Talán így is
volt. Ott állt előttem, bő egy fejjel magasabban, és úgy figyelt
rám, mint még soha senki. Nem lépett közelebb, de arra
csábított, hogy én megtegyem. Akár egy kobra, ami sötét és
veszélyes bűverejével ráveszi az ártatlan áldozatokat
olyasmire, amire azok korábban még csak nem is gondoltak.
Megint hipnotizálva éreztem magam.
 – Miért rettegsz annyira? – kérdezte végül. A hangja
halkan és érdesen csendült, meleg ágy és havas táj jutott
eszembe róla.
Végre elmondhattam neki, amit már akkor, az erdőben is
akartam, csak a negatív véleménye olyan sértően hatott rám,
hogy úgy döntöttem, nem érdemli meg. Most úgy
határoztam, talán mégis…
– Nem azért félek egyedül maradni a sötétben, mert úgy
képzelem, veszélyt rejt. – Előrébb léptem, bizalmat
szavaztam neki. Talán túl korai, de tudtam, hogy olyan
láthatatlan sebeket hordoz, amilyeneket én is éreztem
magamban. Egyszerűen szükségem volt rá, hogy megbízzak
valakiben. Benne. – Azért félek, mert pontosan tudom, mi az.
A veszély egy átkozott féreg, amivel már szembeszálltam, és
vesztettem. Elevenen falt fel, és miután végzett velem, nem
voltam más, mint tehetetlen húskupac. Ezért félek, és ezért
tartanak burokban, akik szeretnek engem. Nem mindegy a
sorrend.
Egy hosszú percig képes voltam állni a pillantását.
Bólintott, ezzel megtörte a varázst. Örültem, hogy nem
kérdezett rá a részletekre, egyszerűen elfogadta, hogy van
egy múltam, ami indokolja az erdőbeli hisztimet.
– Megértem. Elnézést kell kérnem – ismerte be. Nem
láttam, hogy kellemetlenül érintené, és ez nagyon tetszett. A
legtöbb ember nem képes belátni a tévedését. – Teljesen
félreismertelek…
Mielőtt felelhettem volna, fura, vijjogó hang ütötte meg a
fülem. Távolról szólt, és furcsán ismerősnek tűnt. Ritkán
hallottam, és akkor is inkább bosszúságot csatoltam ehhez a
zajhoz.
 – Mi a fene ez? – tűnődtem félhangosan, mikor váratlanul
beugrott. Rémülten néztem Josiah szemébe. – Balthazar!
Sarkon fordultam, és őrülten rohantam a kijárat felé, ami
a parkolóba vitt. A kocsim riasztóján át hallottam Josiah
kiáltását, de nem akartam várni. Képtelen voltam az ő
tempójára lassítani, amikor éreztem, hogy nagy baj van.
A parkolóba érve láttam, ahogy egy vontató áll a
kocsimnál. Hatalmas figura cövekelt a fehér jármű mellett.
Amikor meghallott, felém fordult, és undorítóan
elvigyorodott. Kövér és izzadt volt, az arca kerek, a tokája
szőrös, és kábé három foghíjat számoltam a vigyorában. A
ruháján az olajfoltok mellett ki tudja, mik rohadtak még, a
bakancsa pedig tutira önállóan is mozgott volna, ha szabadon
engedi.
A fickó már beakasztotta a láncot, és megnyomta az
emelő gombját.
– Mi a francot művel a kocsimmal? – kérdeztem olyan
hangosan, hogy túlkiabáljam a riasztót.
– Elvontatom, hölgyem.
Amikor közölte velem a nyilvánvalót, összefonta méretes,
hájas karját a valaha fehér trikós mellkasa előtt. Talán
huszonöt fok lehetett, ez a pasi meg úgy izzadt, mintha
legalább negyven lett volna.
Megálltam közvetlenül előtte, és dühösen néztem fel rá.
– Nem vontathatja el valaki kocsiját, amikor nincs rá
semmi oka – világosítottam fel.
A riasztó elhallgatott, amikor negyvenöt fok fölé ért a
dőlésszög. A fickó a kis konzolján fixálta a magasságot,
közben önelégült röfögés szakadt fel belőle.
 – Miss Marino küldött, és megadott egy címet, ahová le
kell szállítanom ezt a csodajárgányt ma éjjel kettőig –
magyarázta, majd elpakolta a konzolt.
– Miss Marino? – pihegtem csodálkozva.
Fenébe!
– Igen, hölgyem. Miss Silver Marino.
Fenébe! Fenébe! Fenébe!
Azt hittem, okosabb vagyok nála. Valami történt, aminek
hála Silvernek eszébe jutott, hogy a gonoszkodása még nincs
befejezve.
Szemét, szemét, szemét!
Balthazar farrésze tehetetlenül lógott a levegőben. A
fickó ellenőrizte, hogy minden a helyén van-e. Amikor
végzett, és beült a saját volánja mögé, hirtelen magamhoz
tértem.
– Várjon már! Legalább hadd pakoljak ki belőle!
A fickó a szőrös karjára rögzített karórára nézett.
– Nézze, hölgyem, vacsoraidő van! Mennem kell, és…
Ekkor mögém nézett, és elhallgatott. Tudtam, hogy Josiah
az. Éreztem a testének melegét, ahogy pontosan mögöttem
megállt, hajszálnyival azelőtt, hogy hozzám ért volna.
Csodálatos érzékkel bírt azzal kapcsolatban, hogy mikor
meddig mehet el velem.
– Mi folyik itt?
Te jó ég! Most mi a fenét mondjak neki? Eszembe jutott
Silver első ígérete: Ha bárkinek elmondod, felhívom apádat!
Ha valaki megtudja, az egész életemet arra teszem fel, hogy a
tiédet megkeserítsem. Nem mintha nem ezt tenné, amióta
Sophia nagyihoz költöztem.
 – Fogalmam sincs – vágtam rá ingerülten, amit rögtön
meg is bántam. Nem Josiah tehet róla, hogy az életem
ennyire félresiklott.
– Piper, nézz rám! – mordult feszülten, majd élesebben
hozzátette, a nagydarab fickónak címezve: – Maga addig nem
mozdul.
Szembefordultam vele, és bosszúsan zsebre dugtam a
kezem. Harag lángolt bennem, és a racionális énem hiába
fogta fel, hogy nem Josiah tehet minderről, mégis ő állt a
dühöm középpontjában.
– Mi az? – sziszegtem az arcába.
Az ő megnyugtató, meleg, barna szeme most elsötétült a
haragtól.
– Mit mondtam neked a hazugságról?
Megszeppenten pislogtam. Nem egész egy hónapja
mondta, amikor a kocsijában visszazuhantam a múltba. Ő
rohamnak nevezte. Akkor nagyon tetszett a hazugsághoz való
hozzáállása, most viszont kifejezetten idegesített.
– Piper, mit mondtam neked akkor? – kérdezte újra,
meglepően gyengéden. Ettől az érzelemváltástól csak
erősödött bennem a késztetés, hogy bokán rúgjam.
Félrenéztem; szürke pólójának márkás emblémáját
kezdtem bámulni. Képtelen voltam elviselni mélyre ható
pillantását. Ha engedem, hogy megint hipnotizáljon, akkor
mindent kihúz belőlem. Az összes titkomat, amit
magányosan őrizgetek már másfél éve.
– Mit? – sürgetett kedvesen, mire kifakadtam.
– Nincs szükséged a hazugságaimra! Ezt mondtad nekem
akkor. Most boldog vagy?
 – Nem vagyok – felelte, és megfogta az állam, hogy
ránézzek. – Ha valamit nem mondhatsz el, akkor mondd azt,
de ne hazudj!
Röviden bólintottam az állammal az ujjai közt. Kis
simítás, és már el is engedett.
– Szóval, mi folyik itt?
Hirtelen kicsinek és törékenynek éreztem magam.
Olyannak, akit egyetlen szóval porrá lehet zúzni.
Sebezhetőségem teljes tudatában néztem tel Josiah
melegbarna szemébe.
– Nem mondhatom el – súgtam alig hallhatóan.
Josiah kis ideig csak nézett, mintha próbálna rájönni
valamire, végül bólintott.
– Szeretnéd, hogy közbeavatkozzak?
Ettől megint elolvadtam. Rám bízza a döntést, ahogy
minden másban is, amióta csak megismerkedtünk.
Félinformációkra kénytelen hagyatkozni, mégis rám bízza a
következő lépést.
Szorítást éreztem a torkomban.
– Nem lehet – leheltem. – El kell ezt engednem.
– De nekem nem – vetette ellen. – Segíthetek.
– Tudom. – Az egyetértésem, úgy tűnt, kicsit csitított az
indulatain. Előhúztam a kezem a zsebemből, és Josiah
mellkasára simítottam a tenyerem. Összerezzent, de nem
húzódott el. – Nem vívhatod meg helyettem a csatáimat.
Nekem kell harcolnom magamért. Amikor nem boldogulok,
tudni fogod, és akkor harcolhatsz értem.
Josiah állkapcsa megfeszült, ahogy összeszorította a
fogát. Úgy láttam, komoly küzdelmet vív magával, engedjen-
e a kérésemnek, vagy cselekedjen ösztönösen.
 Végül a vontató sofőrje ránk dudált, összetörve a közös
buborékunkat.
– Akkor mi legyen? Elmehetek, Mr. Winslow?
Nem lepett meg, hogy név szerint ismerte. Szerte a
városban és a szomszédos településeken is láttam már,
ahogy ráköszöntek. Akadt, aki félve, és akadt, aki mélységes
tisztelettel. Egyszer egy indiai étterembe vitt, ahol az
üzletvezető zavarba ejtő hálálkodással kísért az
asztalunkhoz. Amikor rákérdeztem, Josiah vállat vonva csak
annyit mondott, hogy egyszer kisegítette az öreget.
Sejtettem, hogy többről van szó, de mivel ő olyan türelmes
volt velem, igyekeztem én sem ugrálni az idegein. Bár úgy
véltem, Josiah fényévekkel előttem jár türelem terén.
Josiah intett a fejével a fickónak, aki azonnal tövig
nyomta a gázt. Nem néztem hátra. Nem akartam látni, ahogy
Balthazart végül sikeresen elveszik tőlem. Úgy éreztem,
vereséget szenvedtem. Silver megint sikeresen átgázolt
rajtam.
– Piper?
– Tudom, hogy ez csak egy kocsi… de az enyém volt… és
szerettem… – Lassan beszéltem, mint akinek tele van a szája,
és nem akarja, hogy a rágott falat visszaköszönjön, miközben
valami fontosat szeretne közölni.
A szorítás a torkomban egyre erősödött. Áruló
könnycsepp gördült végig az arcomon. Josiah odahajolt, és
lecsókolta. A szája puhának érződött a bőrömön, a csókja
könnyű volt, akár egy gyöngéd érintés. Döbbenten néztem fel
rá. Láttam, hogy nem érti. Hogyan is érthetné, hiszen egy
vontató legfeljebb ideiglenesen viszi el valaki kocsiját, nem
végleg. De én tudtam, hogy többé nem látom viszont
Balthazart, ez a korszakom lezárult. A következő
könnycseppet én töröltem le.
Josiah a botjára támaszkodva indult a kocsijához. Közben
hátraszólt nekem:
– Gyere, hazaviszlek!
 11.

Tiziano Buffon

Piper

2015. NOVEMBER 28.

MÁR MEGINT ROSSZKOR VOLTAM ROSSZ HELYEN.

Fogalmam sincs, hogy tudok a legalkalmatlanabb
pillanatban a leglehetetlenebb helyekre vetődni, de megint
csak sikerült. Egyébként eszembe sem jutna apám hatalmas
könyvtárszobájába menni. Ráadásul pizsamában, köntös
nélkül! Utáltam olvasni. A kötelezőkön sem mindig rágtam át
magam, csak leszedtem a netről az olvasónaplókat. Annyi
betű, és olyan aprók, rengeteg ömlengés. Jobb szerettem
megvárni az adaptációkat, mert azokon remekül szórakoztunk
Riával.
Legújabb ötletünk, hogy kipróbáljuk a szivarozást. Apám
rengeteget tartott a könyvtárszobájában, és mivel vesztettem,
amikor sorsot húztunk, nekem kellett érte menni. Ria a
szobámban várakozott. Legalábbis két órával ezelőtt még ott
volt. Beosontam a tök üres szobába, magamhoz vettem két
szivart, és sarkon fordultam; igyekeztem nem kísérteni a
szerencsémet. Majdnem elértem az ajtóig, amikor a kilincs
elfordult, és mély férfihangok jelezték, hogy hamarosan
társaságot kapok.
Nagyon béna voltam a hirtelen reagálásban, ezért a
legkézenfekvőbb búvóhelyet választottam a függöny mögött.
Két órával ezelőtt.
Azóta annyi szivarfüstöt nyeltem, hogy egészen
beleszédültem. Szerencsémre anyám imádott olvasni, így a
kedvéért a függöny mögött egy kis alkóvot alakítottak ki,
ahová kényelmesen el tudtam rejtőzni. A sötétítő nehéz
drapériája nem engedte, hogy a hátsó kert felől beáradó
világosság Lebuktasson. A mobilomat a szobámban hagytam,
mert úgy volt, hogy néhány perc alatt letudom a
beszerzőutamat. Riának ezért két kört kell csinálnia!
Apám üzleti megbeszélései hosszúak és unalmasak voltak.
Rosszabb helyen nem is ragadhattam volna. Már csaknem
feladtam, amikor végre meghallottam a szót, ami véget vethet
az unalmas várakozásnak: „Megegyeztünk!”
Némi mormolás és még több szivarfüst-eregetés után
végre kiürült a szoba. Ötször számoltam hatvanig, mielőtt
előbújtam a rejtekemből. A szivarokat visszatettem apa
dobozába. Ennyi füst belélegzése minden kalandvágyat kiölt
belőlem. Bosszúság hatalmasodott el rajtam. Hihetetlen,
mennyire megszívtam.
Leónak sosem volt szabadnapja, kivéve, amikor én
tanúsítottam, hogy sugárban végighányta a folyosót, vagy
olyan hasmenést kapott, hogy lekéstem a fodrászomat. Tehát
mindenképp valami látványos alibivel kellett szolgálnom, és
közben letennem a nagyesküt, miszerint amíg Leo meg nem
gyógyul, nem hagyom el a házat. Ez általában egy-két napig
szokott tartani. Csupán addig, míg Leo és a pasija, Rocco
Mocetti kicsit kiélvezik egymást. Mivel a kapcsolatuk tiltott,
így természetesen soha semmilyen körülmények között nem
vállalhatják fel a másikat a nyilvánosság előtt. Egyedül én
tudtam Leo és Rocco titkát, igazságtalannak tartottam a
világunkat, és rettentően kőkorszakinak a nemi orientációhoz
való hozzáállását.
Mindenesetre Leónak ma szabadnapja volt, helyette pedig
nem akadt más. Nem is akartam volna, és ehhez
ragaszkodtam. Ria is a testőre nélkül érkezett hozzám mindig,
nem akartam előtte pelenkásnak tűnni.
Csendes rohanással zúgtam vissza a szobámhoz, de a
látványtól, ami ott fogadott, totál sokkot kaptam. Olyan
hirtelen fékeztem le, hogy a csupasz lábujjaim nyikorogtak a
márványpadlón. Meglapultam a fal mellett, és óvatosan
kilestem a fordulóból. A szobám ajtajában Ria állt, még
mindig abban a kis, rózsaszín babydollban, amiben nálam
aludt az éjjel. Fehér bőrével és sápadtszőke hajával olyan
sebezhetőnek láttam, mint eddig sosem. Különösen, ha
figyelembe vesszük, kivel állt szemben.
Tiziano Buffon olyan közel lépett Riához, hogy tudtam, a
barátnőm érzi a fickó illatát is.
– Nem hiszem, hogy csak úgy, véletlenül flangáltál erre
ebben a göncben, kicsi Ria! – duruzsolta Buffon, mire Ria csak
a szemét forgatta.
– Szeretnéd, ha miattad történne, nem igaz? – Ria vékony
hangja tele volt undorral. Bosszúsan csípőre vágta vékony
karját, és merészen nézett fel a nála két fejjel magasabb
fickóra. – Soha nem alacsonyodnék le egy egyszerű katonához,
kisfiú! Már ha egyáltalán vannak golyóid…
 Buffon egyébként jóképű pasinak számított. Olyan
típusnak, aki mindig megkapja, amit akar, és nem is kell érte
különösebben megküzdenie. Fekete haját oldalt rövidre
nyíratta, és az ég felé zselézte. Vékony alkata miatt hallottam
már, ahogy a vele egyenrangúak is húzzák. Finom vonású arca
és gyönyörű metszésű, szürke szeme kicsit lányossá tette a
megjelenését, és ennek ellensúlyozására a kecskeszakáll sem
volt elegendő.
– Vannak, kis ribanc! Nagyon szívesen megmutatom
neked! – A következő pillanatban a falnak lökte Riát, és egész
testével megtámasztotta, nehogy el tudjon menekülni. – Ugye,
ezt szereted, Ria? Ez kell neked, nem a finomkodós szarságok!
– Puha vagy, Buffon! – sziszegte Ria, ahogy szabadulni
próbált.
A srác erősebbnek bizonyult, mint első ránézésre hittem
volna. Rövid ujjú, fekete izompólójából kemény bicepszek
villantak elő. Nagy kezével egyetlen sima mozdulattal
megfordította Riát a karjában.
– Elfelejtettem, hogy te így szereted, bébi! – Hangja
visszhangot vert a folyosón. Megragadta Ria vékony csípőjét,
és a fenekéhez dörgölte magát. – Ezt szereted odatolni, nem
igaz? Istenem, de jó volt legutóbb, amikor beengedtél a
seggedbe! Érzed, mennyire nem vagyok puha?
Döbbenten néztem, ahogy Ria teljesen átalakul a karjában.
Vonakodó és bosszús lányból érzéki, perverz nővé vált, aki
ellentartott Buffon lökéseinek. A fickó egyik kézzel
megtartotta a csípőjét, a másikkal előrenyúlt, és megragadta
Ria apró mellét. Tudtam, hogy a barátnőm nem ártatlan.
Tudtam, mert minden egyes kalandjáról beszámolt nekem –
kivéve ezt. Mindig irigyeltem a szabadsága miatt.
Megválasztotta, mikor és kivel, és ha kidobott valakit, annak
soha nem volt mersze visszakunyerálni magát még egy körre.
Viszont soha nem gondoltam, hogy éppen Tiziano Buffonnal,
és hogy éppen análisan…
Felháborodott hörrenést hallottam. Amikor Ria felkapta a
fejét, és egyenesen rám nézett, rájöttem, hogy a hang tőlem
származott. Végre magamhoz tértem, és előbújtam a
rejtekemből. Odarohantam hozzájuk, és nekirontottam a
szarházinak.
– Hagyd őt békén, te szemét!
Buffon meglepetten nézett rám. Lihegett, a nadrágja pedig
kicsit kidomborodott az ágyékánál. Egy pillanat sem kellett,
hogy lereagálja a jelenlétemet.
– Édes, kicsi Piper! Ártatlan kislányka! Feláldozom magam
a tapasztalatlanságod oltárán – mondta, és széttárta karjait,
mintha egy szent lenne. – Megtanítalak mindenre, amit egy
ilyen nőnek tudnia kell. A farkam áll a szolgálatodra!
Már épp visszavágtam volna neki, amikor Ria elém került,
a kezében egy hatalmas, nehéznek tűnő késsel, amit egyenesen
Bujfon ágyékának nyomott.
– Csak forduljon meg a fejedben még néhány hasonló
gondolat, és én örömmel nézem végig, ahogy Cesare Ruggiero
megeteti veled azt a kukacot, amit te faroknak nevezel –
sziszegte a srác arcába.
Azt hittem, ezzel végzett, de ekkor egy erősebb
mozdulattal átszakította Buffon vászonnadrágját, mire az
káromkodva hátraugrott.
– Figlio di puttana! Elment az eszed, Ria?
– Nem engedem, hogy baja essen, míg vele vagyok! Te is
tudod. Örülhetsz, hogy én voltam itt, nem pedig Leo!
 Buffon mélységes gyűlölettel meredt rám. Nem Riára, aki
majdnem kasztrálta itt a folyosón. Hanem rám, aki épp csak
belecsöppent valamibe. Már megint…
Annyi mindenesetre tisztázódott előttem, hogy Leo
szabadnapjain Ria volt a testőröm.
 12.

Agyzsibbasztó bombázó

Josiah

2017. JÚNIUS 17. (23:30)

FÉL ÓRÁJA VÁRTAM ŐKET. Nem bírtam a késést, nem illett a

terveimbe. Minden lépésemet, minden percemet alaposan
átgondoltam, és nagyon ritkán tértem el az eredeti
szándékomtól. Ha mégis megtörtént, annak többnyire egy
kék szempárhoz és a hozzá tartozó, zűrös – bár meglehetősen
gyönyörű – fejhez volt köze. Pipernek fogalma sincs róla,
mennyire felforgatja az én egzakt világomat.
Végre meghallottam Bray kocsijának a hangját.
Figyeltem, ahogy minden óvatosságot nélkülözve beparkol az
enyém mellé. Csak ekkor láttam, hogy Seth is vele jött. Sebaj.
Több szem, több ököl. Bíztam Brayben, és ő bízott Sethben.
Kockázatos volt, de híján álltam a választásnak.
– Sajnálom a késést, Josiah! – szabadkozott Bray, ahogy
kipattant a kocsijából. Még a kocsiajtót sem zárta be, csak
mielőbb tisztázza magát. Rettegett attól, hogy kizárom a
bosszúhadjáratból. Szerintem fogalma sem volt róla,
mekkora szükségem van a segítségére. Értékeltem a
hevességét. – Faithszel és Zachkel kosaraztunk. Szarrá
vertek.
 – Hazavitted?
Úgy nézett rám, mint akinek elmentek otthonról. Már
tudtam, mit fog felelni, mielőtt megszólalt volna.
– Persze hogy hazavittem. És megvártam, míg Crayne
hazaér.
Leintettem.
– Oké, oké! Csak szálltatok már át az én kocsimba, hogy
végre indulhassunk!
A két srác morgolódva foglalta el a helyét, Seth hátul,
Bray mellettem. Seth hangja élesen harsant az éjszakában.
– Egy jó dugás kéne neki, akkor nem lenne ekkora
gyökér!
Jah, támogatom az ötletet. Tekintve, hogy mióta nem
voltam nővel, valóban rám is fért volna. Mostanában
valahányszor eszembe jutott ilyesmi, hozzákapcsoltam azt a
helyes, csípős illatú feketét, akinek hosszú combjai, falni
való segge és hetyke mellei beleégtek az emlékezetembe.
Persze pusztán plátói alapon érintettem eddig azt a dögös
testét, mert valami barom, valamikor Piper nőiessége
kezdetén már szórakozott vele. Nem tudtam, kicsoda, nem
tudtam, menynyire bántotta, de biztosan éreztem, hogy
ilyesmi történt. Minden mozdulatából sütött a
bizalmatlanság. Nem kellett kémia diploma, hogy
összerakjam a képletet.
A mobilom rezegni kezdett, mielőtt uralmam alá
vonhattam volna a témához kapcsolódó érzelmeimet. Az
egész rohadt univerzum összefogott, hogy ma ne induljunk
vadászatra? Ellenőriztem a kijelzőt, mielőtt fogadtam a
hívást.
– Raphael? – szóltam bele csodálkozva.
 Mióta Sophia Marinónak dolgoztam, minden eshetőségre
felkészítettem magam. Ellenőrzés alatt tartottam az
események alakulását, hogy soha semmilyen körülmények
között ne érhessen meglepetés. Raphael DeNaro szintén
Sophiának dolgozott, az ő kérésére vezette a klubját, az Éjjeli
Kolibrit. A fickó nagyon jó abban, amit csinál, így sosem
éreztem szükségét személyes kontaktusba lépni vele. Éppen
ezért lepődtem meg a hívásán. Mi a francot akar?
– Josiah, nem vesztettél el valamit, barátom?
Azonnal tudtam, hogy komoly baj van. Ez a tag soha nem
merne így beszélni velem, hacsak nem talált valamit, ami
ténylegesen az enyém. Azon is megütköztem, hogy az eredeti
nevemen szólított, de ez olyan probléma volt, amivel majd
később foglalkozom. Beültem a volán mögé, becsaptam az
ajtót, és indítottam. Kifaroltam a raktár parkolójából,
miközben bizsergés futott végig a gerincemen.
– Van valami probléma a klubban? – kérdeztem fagyosan.
– Szükség van a beavatkozásomra?
Raphael röviden felröhögött, amivel csak fokozta a baljós
előérzetemet.
– Beavatkozásra mindenképp szükség van. Itt egy új lány,
aki farokállítóan táncol. Az egész csaj, úgy ahogy van,
fantasztikus, tökéletesen lenyűgözi a közönséget. A kísérője
is dögös, bár ő nem vesz részt a műsorban, inkább passzív
megfigyelő. Csak abban reménykedem, hogy senki sem veszi
őt észre.
Az agyam a ma estére tervezett vadászat részleteivel volt
elfoglalva, ezért rohadtul nem értettem, hogy egy tag, akivel
két szót nem váltottam egész életemben, és aki alacsonyabb
beosztásban van a Marino cégnél, mint én, miért hív egy
személyes észrevétel miatt. Nem voltunk haverok, még
ismerősök is alig. Őszintén, nem fért a fejembe.
– Szívtál valamit? – tettem fel az egyértelmű kérdést. Bár
még ez sem magyarázná, miért hívott épp engem.
– Nem – felelte a tag, és valóban józannak hangzott.
Leszámítva a fura viselkedését.
Talán csak szórakozni akar, hogy lássa, meddig mehet el
nálam. Ezt viszont nem engedhettem. Nem vagyok mészáros,
de soha senki nem léphet át velem szemben egy bizonyos
határt. Ha megteszi, sajnos súlyos árat kell fizetnie.
– Akkor megmagyaráznád, miért hívsz ebben az órában,
és mesélsz nekem a legújabb kurvákról a klubban?
– Nem mondtam, hogy kurvák. – Magától értetődő
természetességgel beszélt. Mintha nem fenyegetné a veszély,
hogy ha felidegesít, akkor meglátogatom, és egészen
véletlenül átrendezem az ábrázatát. – És nem dolgoznak a
klubban.
Ezen a ponton végképp elvesztettem a fonalat.
– Nem vagyok türelmes ember, Raphael! – Próbáltam
annyi fenyegetést sűríteni a hangomba, amitől időben észbe
kap.
Rákanyarodtam az autópályára, és visszalassítottam,
nehogy túllépjem az engedélyezett sebességhatárt. Nem
hiányzott egy fölösleges, időhúzó igazoltatás. A vonal túlsó
végén hallottam Raphael ingerült sóhaját.
– Mrs. Marino rád bízta a lányt, nem igaz?
Azonnal kapcsoltam.
– Piper?
Erre a szóra a kocsimban ülő két srác úgy kapta fel a
fejét, mintha mindkettőt hátrarántották volna tarkónál
fogva. Aggódva néztek össze, bennem meg bosszúság
lobbant. Csak tudtak valamit, amit én nem. Ők ismerték a
történetet, míg én csak sejtettem.
– Igen, ő! – folytatta Raphael, és esküszöm, a tagnak ki
volt iktatva az önfenntartó ösztöne, mert nem hallottam a
hangján, hogy kicsit is tartana tőlem. – Szóval itt van ő,
magas, sötét hajú, aki ugyan csak nézőnek jött, de olyan
combokkal, amikre, ha ránézel, már érzed is a derekad köré
fonódni őket, és olyan ártatlan, babakék szemekkel, amiktől
elfog az érzés, hogy baszott sok karátos gyűrűvel kell
magadhoz láncolnod.
Ez határozottan őt írja le.
A picsába! Mi a fene ütött belé, hogy elmegy egy éjszakai
klubba védtelenül?
– Francba! – fakadtam ki, aztán eszembe jutott a másik
égető kérdésem. – Kivel van ott?
Kihangosítottam a mobilt, hogy Bray és Seth is hallja,
dalán ők ráismernek, bárkivel ment is oda, a leírás alapján.
– Ó, a másikat nem adom – búgta Raphael, a hangja
leginkább el-ismerőnek és vágyakozónak hangzott. – Talán
Pipernél is fiatalabb, de alacsonyabb és sokkal, sokkal
kerekebb. Egyszerre szende meg vadmacska, és ez a
kettőssége totál beindítja a közönséget. Ezért is hívtalak.
Nemsokára rájuk másznak, a táncosra minimum, úgyhogy
muszáj lesz közbeavatkoznia az embereimnek. Ha ki akarod
menteni Pipert, akkor gyere érte!
– Jane is velünk jön! – Seth eddig bírta kussban. A
visszapillantóból úgy láttam, olyan harag ült az arcára, amit
én is éreztem. Engem nem érdekelt a másik lány, csak Pipert
akartam biztonságba helyezni.
 Hogy aztán kiordítsam az összes bátorságát belőle. Mégis
mit képzelt?
– Szóval Jane… – hangzott fel újra Raphael hangja. – Ezt
nem akarták elárulni nekem. Mindenesetre Jane-re majd én
vigyázok.
– Rohadtul elfelejtheted! – vicsorogta Seth, mire Bray
hátrafordult, és a vállába bokszolt. Nem volt szükség
belvitára, de örültem volna, ha a kiskakas végre befogja a
száját.
Raphael remekül szórakozott a reakcióján.
– Ez nem lehetséges. Amikor majd meglátod ebben a
szerelésben, és hogy mennyire ügyesen tud körözni azzal a
vadító csípőjével, miközben szemérmesen elrejti a csodálatos
dekoltázsát a gyönyörű haja mögé…
– Elég már, te gyökér! Még egy szó, és hamarosan az
öklöm lesz a fogaid helyén – fenyegetőzött Seth, és a
legfurább az volt, hogy látszatra komolyan is gondolta.
Bizonyára lemaradtam egy kanyarban, mert nem tudtam,
hogy Jane és Seth intim viszonyban lennének. Ahogy Bray
ábrázatát elnéztem, ebből a buliból őt is kihagyták.
– Alig várom – váltott kemény hangnemre Raphael. Talán
szólnom kéne neki, hogy ez a srác épp csak betöltötte a
tizennyolcat, így nem kellene kivégeznie. Ráadásul a lány,
akit annyira istenített, valószínűleg még be sem töltötte, így
bármit is tervezett vele, az hivatalosan is átlépett az
illegalitásba. Beugrott, hogy Piper tizenkilenc, míg én
huszonnyolc. Ez is hatalmas korkülönbségnek számított.
Nem tudnám elfogadni semmilyen módon, ha Faith egy nap
egy velem egykorú fickóval állítana haza, akit élete párjaként
mutatna be. Biztosra vettem, hogy Sophia Marino sem lenne
elragadtatva tőlem hasonló szituációban.
Aztán megjelent előttem egy kép: Piper többet mutat,
mint amit eltakar göncökben, a klub bárpultján, körülötte
azzal a sok kielégületlen fasszal…
– Ne engedd, hogy bajuk essen! – utasítottam Raphaelt,
és beletapostam a gázba. – Senki nem érhet hozzájuk egy
ujjal sem! Tizenöt perc, és ott vagyunk!
Válaszra sem várva kinyomtam, és a mobilom
becsúsztattam az öltönyöm zsebébe.
– Mi a fasz?! – kiabált Seth. – Ki a franc volt ez?
– Raphael, az Éjjeli Kolibri vezetője – feleltem higgadtan,
és gyorsítottam. Már nem érdekelt, melyik kamera meszel le,
nem foglalkoztam a biztonsági kockázatokkal, csak mielőbb
oda akartam érni.
– Jane még nincs tizennyolc sem, Piper is csak tizenkilenc
– dühöngött Seth, és a visszapillantóba nézve láttam, ahogy
kezével végigszántja vörös haját. – Hogy a picsába engedték
be őket?
A lány korát illetően nem tévedtem, a másik kérdés
engem is érdekelt. De nem ebben a percben. Még csak nem is
akkor, amikor megérkezünk. Ráérek Raphaelt kérdőre vonni
akkor is, amikor a lányokat már biztonságban hazajuttattuk.
Kilenc perccel később leparkoltam a klub háta mögött. A
főbejáratnál sor kígyózott, nem volt türelmem arra
behatolni. Miután beütöttem a számkódot, gyorsan
bejutottunk a hátsó bejáraton. Mögötte néhány méterrel
Raphael magas alakja tűnt fel; feszült mosollyal sietett a
fogadásunkra. A folyosó kiszélesedett, ahogy a tánctér felé
haladtunk, irodák ajtóit hagyva magunk mögött. Neonfények
mutatták az utat a fekete vészkijárat felé, mely mögül
tompítva jutott el hozzánk a zene dübörgése.
– Josiah! – üdvözölt Raphael visszafogottan.
Szerencséjére ezúttal nem tette hozzá, hogy „barátom”. A
fickó termete közelített az enyémhez, de valahogy sokkal
robusztusabb hatást keltett, a haja sötét volt, a szeme
világos, a bőre olajbarna. A válla szélesebb, mint az enyém,
és a fogása is erősebbnek látszott, bár ezt nem tudhattam,
mert félrelöktem üdvözlő jobbját. Kérdéseket akartam
feltenni neki, hogy tudjam, ki hibázott és mikor, de esélyem
sem volt megszólalni.
Seth úgy rohant el mellettem, mint egy felbőszült bika,
amelyik vöröset lát. Olyan erővel ütötte meg, hogy Raphael
feje oldalra nyaklott. A srác így sem állt le. Megragadta a
klubvezető keményre vasalt inggallérját, és annál fogva
nekivágta a falnak. Raphael szájából vér fröccsent a
következő ütésnél, én pedig meguntam az ingyen műsort.
Elég nagy fiúknak tartottam őket, hogy lerendezzék egymás
közt, kié legyen a lány.
Kiléptem a tánctérbe, és egy percre megtorpantam. Fejbe
vágott a hangos zene, a félhomály és a cigarettafüst. Mindez
éles ellentétben állt a folyosóval, ahonnan érkeztem. Amikor
hozzászoktam az új közeghez, felmértem a helyiséget.
Csúcsforgalom lehetett, mert rengetegen voltak.
Várakozásommal ellentétben a bárpulton nem táncolt senki,
csak vendégek vártak tömött sorokban az italaikra. Az
emeleti vörös sarokban a privát kuncsaftok lezárt szobákban
élvezhették a feláras műsort; a két lánynak nem volt
keresnivalója ott, igaz, a bár más részén sem. Neonfények
villóztak a táncolók között, a füstgép bőszen dolgozott. A két
kisebb színpadon egy szál tangában csábították műsorra a
vendégeket a hivatásosok, de csak néhányan lézengtek
körülöttük. A legtöbben a nagyszínpad köré gyűltek, ami
előtt felsorakoztak Raphael biztonsági emberei.
Szükség is volt rájuk, mert amit Jane művelt, sokaknak
kiégette a maradék áramköreit. Elképesztően festett, és már
értettem, miért vonzotta magához a sok beteg faszt. Csábító
ártatlansága belengte a teret. Az a fajta tisztaság, amivel sok
lány érkezik egy ilyen helyre, hogy aztán a rengeteg
mocsokság és keserű tapasztalat csakhamar kiölje belőlük.
Oldalra néztem, és újra ledöbbentem. Piper
agyzsibbasztóan bombázó, hófehér, pánt nélküli topban és
miniszoknyában, térd fölé érő dugjmeg csizmában állt a
színpad szélén. Kék szeme tágra nyílt, tele csodálkozással és
félelemmel. Helyes!
Rövidre vágatta a haját. Azt a gyönyörű, hosszú haját,
amibe annyiszor szerettem volna beletemetkezni! Az álláig
értek a tincsei, és amennyire meg lehetett állapítani, hátul
rövidebb, oldalt és elöl hosszabb volt a frizurája.
Előző nap a gyógytorna után mellette álltam, egész közel,
és jól ismert, fűszeres illatával keveredve megcsapott egy
másik, édesebb aroma is. Olyan, mint annak a nyavalyás
virágnak volt, amit egyszer engesztelésképp vettem neki, és
amit úgy szorított magához, mintha legalábbis egycserépnyi
aranyat kapott volna. Megdicsértem a haját, erre úgy reagált,
mintha leribancoztam volna. Már akkor sem értettem, most
pedig még annyira sem tudtam hová tenni ezt a hatalmas
változást.
– A rohadt életbe!
 Seth vetődött mellém, és elakadt a lélegzete, amikor
meglátta, amit én. Jane is kifordult magából. Hasonló
ruhákat viselt, mint a barátnője, csak épp vörösben. Az ő
felsőrésze lezserebb volt, de teljesen átlátszó, bíborvörös
csipkemintás, és tisztán lehetett látni alatta az azonos színű
melltartót. Ráadásul mély dekoltázsa sem segített elrejteni
átlagon felüli idomait. Telt volt, de nem hájas. Látszott, hogy
olyan nővé fog válni, akire ránézve a férfiaknak egyből a
szex jut majd eszébe. Talán a suliban csúfolták, de ebben a
teremben csaknem minden férfi a fél heréjét odaadta volna,
ha fél órát vele tölthet.
– Ha most bemész oda, és leszeded őket, meglincselnek
titeket! – hangzott fel mögöttem Raphael figyelmeztetése.
– Eleve nem kellett volna hagynod, hogy ez megtörténjen!
– vágtam vissza, rövidre zárva az arcoskodását.
Nem hatotta meg különösebben a fenyegető hangnemem,
mert a perifériás látásom szerint lazán vállat vont.
– Piper szívességet kért tőlem. Tisztában van vele, hogy
bármit kérhet, azt meg is kapja, tekintve, hogy kicsoda ő.
Ezt mintegy mellékes információnak szánta, de nekem
szöget ütött a fejembe. Lehetséges, hogy nem azért tartotta
Pipert fontos embernek, mert a nagyanyja uralta a környék
leghatalmasabb bűnszervezetét? Első gondolatra a válasz a
„nem” lett volna, de most már nem voltam benne biztos.
Mindenesetre nem most fogom kideríteni.
– Amikor visszajövök, válaszokat akarok – jelentettem ki
határozottan. – És ha nem tetszenek a válaszaid, neked sem
fog tetszeni a reakcióm, barátom.
 Ez a seggfej pontosan tudta, meddig mehetett el. Végre
emberien reagált, mert megugrott az ádámcsutkája, ahogy
nyelt egyet.
– Menj már! – mordult Seth, és meglökte a karomat.
Ennyi kellett, hogy meginduljak. Volt, akit félrelöktem,
volt, aki felmérte a helyzetet, és azért törte magát, hogy
időben elkerüljön az utamból. Akadt olyan, aki idegen volt
számomra, de jócskán előfordultak ismerős arcok is.
Mire a színpadhoz értem, rendkívüli módon felhúzva
éreztem magam.
Amikor átléptem a Raphael biztonsági emberei által
felállított kordonon, a tekintetem találkozott Piperével. A
leggyönyörűbb kék szempárt a legszebb arc foglalta keretbe,
amit valaha volt szerencsém megismerni. Attól féltem, elég
csak megmozdulnia, pánt nélküli felsője megadja magát és
lecsúszik. Akartam is, meg nem is, hogy megtörténjen. Nem
viselt alatta melltartót.
– Josiah… – Úgy kellett leolvasnom a szájáról a nevem a
hangzavarban.
Félrebiccentettem a fejem, és fenntartottam a pókerarcot.
– Tetszik a hajad! – kiáltottam oda neki, és komolyan is
gondoltam, mert varázslatos dolgokat tett az arcával ez a
rövid bubifrizura. A réteges smink ellenére is láttam, hogy
elpirult, jobb kezével félszegen érintette meg az említett
tincseket. – Jössz a saját lábadon, vagy ismételjünk?
Emlékeztem, amikor az erdőben a vállamra kaptam,
iszonyúan meglepődtem testének nőies domborulatain.
Olyan hozzá nem illő ruhákat viselt, amik teljesen elfedték
előlem az alakját. Igazából szívesen ismételtem volna…
 Piper szeme elkerekedett, és picit megrázta a fejét. A
kezemet nyújtottam, amit habozás nélkül elfogadott.
Leugrott, én meg elkaptam. A vendégsereg felhördült,
elégedetlenség hullámzott végig a termen, de le se szartam.
Legalább ötféle fegyvert tudtam volna használni érdemben,
mielőtt a tömegnyi baromarcú kiiktatna.
Raphael viszont minden eshetőségre gondolt, így az
utolsó utáni pillanatban a nagyszínpadra berohant legalább
kéttucatnyi félmeztelen, tangabugyis táncosnő. Nem tudtam,
honnan szerzett ennyi lányt, mert tudomásom szerint
egyszerre legfeljebb heten dolgoztak, de nem is érdekelt. A
füttyögésekből és ojjékból ítélve mindenki elégedett volt.
Részemről csak akkor nyugodtam meg, amikor Pipert
végre magam mellett tudtam. Magamba szívtam az illatát,
élveztem a bőre hevültségét. Annyira tökéletesen passzolt
hozzám. Feszes testével olyan lágyan simult a
keménységemhez, hogy a nadrágom kényelmetlenné vált.
Összefontam az ujjainkat, a másik kezem a derekára
csúszott, és egyenesen a hátsó kijárat felé irányítottam. Meg
akart állni, de nem tudott, mert nyomás alatt tartottam,
ezért inkább csak hátrafordult menet közben.
– Jane?
– Rendben lesz – vágtam rá, mert tudtam, hogy a lányra
kerten is vigyáznak.
Bray komor ábrázattal várt minket a folyosó végén. Sima,
fekete pólót és nadrágot viselt. Vadászathoz öltözött, nem
klubozáshoz. Összefonta karját a mellkasa előtt, és olyan
erővel csikorgatta a fogait, hogy vártam, mikor köp ki
néhányat. Örültem, hogy maradt annyi józansága, ami
segített a menekülőút biztosításában. Piper összerezzent
csalódott tekintete láttán. Helyes! Legalább mutat némi
megbánást.
Ahogy kiléptünk, megcsapott a hűvös, éjszakai levegő.
Nem lassítottam, de elengedtem Piper kezét, egy mozdulattal
kibújtam a zakómból, és csupasz vállára borítottam. Nem
néztem rá, de ahogy újra a tenyerembe zártam a kezét,
éreztem a borzongását. Kinyitottam előtte a kocsim ajtaját,
és megvártam, míg szó nélkül elfoglalja a helyét az
utasülésen.
Brayhez fordultam, aki továbbra is karba tett kézzel állt.
– Velünk tartasz vagy Raphaellel?
Magasba szökött a szemöldöke.
– Nincs olyan opció, hogy Seth kap egy kocsit?
Rezzenéstelenül viszonoztam a pillantását.
– Raphael nem fogja engedni, hogy más vigye haza a
lányt.
Bray arcán önelégült mosoly terült szét.
– Jane fog választani.
– És ő Raphaelt fogja választani.
Ismertem a nőket. Faith megtanított arra a nyakatekert
gondolkodásra, aminek a segítségével a legtöbb kérdésem az
ellenkező nemmel kapcsolatban választ nyert. Én voltam az
apja, a legjobb barátja, az anyja, a nővére, én vettem neki
betétet, én vittem nőgyógyászhoz, közben harcoltunk az
átkozott tinédzser hormonjaival. Egy időben tudott
megsértődni, amiért nem tartom elég felnőttnek a
kozmetikai szerek használatára, és könyörögni, hogy igenis
nézzem meg vele a moziban a legújabb Disney-filmet.
Ebben a pillanatban kivágódott a hátsó ajtó, és Seth
rontott ki rajta. Az utcán nem voltak olyan élesek a fények,
mint a folyosón, de így is tisztán láttam, hogy vöröslik az
arca bal oldala. Biztos voltam benne, hogy jó
megvilágításban egy női tenyér lenyomatát látnám
körvonalazódni.
Bray még nem értette.
– Hol van Jane?
Seth gyilkos tekintettel végigmért, majd a haverjára rá
sem nézve a bal hátsó ajtóhoz lépett. A keze már az
ajtónyitón volt, amikor válaszolt:
– Jane mással megy haza.
Azzal bevágódott hátra. Halk beszélgetés szűrődött ki, de
még nem akartam csatlakozni. Időre volt szükségem, hogy
lehiggadjak. Nem akartam Pipernek esni a felelőtlen
viselkedése miatt. Valami oka biztosan volt, hogy ilyen
marhaságra adta a fejét.
– Oké – szólalt meg Bray, és olyan kérdőn nézett rám,
mintha tudnom kéne, mit akar. Amikor látta az
értetlenségem, azért kifejtette: – Magyarázd el!
– Mégis mit?
– Honnan tudtad?
– Honnan tudtam?
– Igen. Honnan tudtad, hogy Jane nem velünk fog
hazajönni, hanem a haveroddal?
Ja, hogy azt…
– Seth mióta ismeri a barátnőtöket?
Brayt meglepte a kérdésem.
– Hát, Jane nagyjából tíz éve költözött ide a családjával.
Bólintottam, mert megértettem.
– És a tíz év alatt hányszor láttad a barátodat így
viselkedni a lány közelében?
 – Hát, szerintem egyszer sem, de…
– Hányszor hallottad, hogy nőként beszélt hozzá, vagy
bármilyen módon értékelte őt, mint nőt?
Bray a fejét vakarta.
– Konkrétan soha…
– Hányszor láttad a haverodat így reagálni bármelyik
gyökérre, aki megközelítette a lányt?
– Nos…
Úgy láttam, megértette a lényeget, úgyhogy rövidre
zártam:
– Raphael felismerte Jane-ben a nőt, és úgy láttam,
nagyon is tetszett neki. Ha Sethnek bármiféle tervei vannak
azzal a lánnyal, akkor jobb, ha mielőbb kihúzza az ostoba
fejét a saját seggéből, és meglépi, amit egy férfinak meg kell
lépnie, amikor akar valakit.
Átsétáltam a sofőr oldalára, és a kocsi felett Brayre
néztem.
– Raphael sokkal idősebb nála, és Jane még nincs
tizennyolc – vetette be az utolsó kártyáját, de én ezt sem
tartottam elég alapos ellenérvnek. Nem, amióta
megismertem egy alig tizenkilenc éves nőt, aki többet
tapasztalt, mint a velem egykorúak.
– A kor nem lényeges összetevő egy ilyen képletben.
Bray tekintete élesebbé vált.
– Még mindig Sethről és Jane-ről beszélünk?
– Nem.
– Sejtettem. Ha bármilyen módon ártasz Pipernek, nem
érdekel a közös ügyünk, én kibelezlek – fogadkozott, és
tudtam, hogy minden szava őszinte. – Aztán szólok Crayne-
nek, hogy ő is intézzen el.
 A kölyök persze nem tudhatta, de ez manapság már nem
így működött. Crayne soha nem ártana nekem, mert
kétszeresen megmentettem az életét.
De Braynek ezt nem kellett tudnia. A kocsiból egyre
hangosabb szóváltás szűrődött ki.
– Induljunk, mielőtt kivégzik egymást!
Bray javaslata nem tűnt hülyeségnek. Egyszerre szálltunk
be, a kocsi belterét Piper illata és jó adag feszültség lengte
be.
– Hogy a fenébe mondhattál neki ilyet? – kiabálta Piper
Sethnek, aki a visszapillantóbeli tükörképéből ítélve maga is
dühös volt. – És csodálod, hogy nem hozzád fordult
segítségért a listájával?
– Milyen lista? – avatkozott közbe Bray, míg én
indítottam, és kifaroltam a főútra.
Piper a biztonsági övvel babrált, félig hátrafordulva az
ülésén.
– Ez Jane listája, nem tartozik rátok!
– Ránk tartozik, mióta egy falat semmiruhában rázta
magát egy teremnyi seggfej előtt! – fakadt ki Seth hangosan.
Tekintve, hogy az én nőm ezt testközelből nézte, sőt,
támogatta, abszolút meg tudtam érteni a kirohanását,
mégsem hagyhattam, hogy ilyen hangerővel beszéljen
Piperrel.
– Vegyél vissza! – csattantam keményen.
– Jane-nek van egy kibaszott bakancslistája arról, hogy
miket akar megtenni a tizennyolcadik születésnapja előtt –
folytatta Seth továbbra is ordítva. – És te tudtál róla, Piper,
de nem szóltál senkinek! Ennyi erővel ki is lökheted a kocsi
elé.
 – Csak azért vagy dühös, mert nem akarta, hogy te vidd
haza. Átkozott képmutató vagy, Seth! Accident! – sziszegte
Piper, mert ő viszont visszavett a hangerőből. Olaszul
káromkodott? – Végig itt volt a hülye orrod előtt, erre te mit
teszel? Niente! Mit vártál? Hogy ott fog csücsülni a polcon,
ahová tetted, mert nagyobb a súlya a Seth-ribancaidnál?
Dannazione! Ő gyönyörű…
– Picsába, Piper, én is tudom, hogy gyönyörű! – szakította
félbe Seth haragos kétségbeeséssel.
Döbbent csend telepedett a kocsira, így tettünk meg
néhány kilométert. Piper mélyeket lélegzett, és örültem,
hogy rajta a zakóm, mert jelenleg nem tudtam volna
tolerálni a dekoltázsának a látványát.
– Ezt esetleg neki is megmondhatnád – javasolta Piper
csendesen. – Mielőtt elhappolják az ostoba orrod elől.
– Remélem, hogy az a rohadék nem nyúl hozzá. Josiah? –
Nem akartam belekeveredni, de úgy véltem, Seth
megérdemli az igazságot. Főleg, hogy ekkora ökör. – Mit
gondolsz?
– Teljesen biztos vagyok benne, hogy Raphael nem
rontana meg végérvényesen egy kiskorút – kezdtem
óvatosan.
– Mi az, hogy végérvényesen? – visszhangozta Seth végre
halkabban.
Bárhogy agyaltam, ezt nem tudtam díszesen
becsomagolni, úgyhogy nyersen köptem eléjük.
– A barátnőtök felkeltette az érdeklődését, de a kora
miatt egy csóknál meg fog állni.
– Ki fogom nyírni! – ígérte Seth, és az én háttámlámba
verte a fejét.
 Bray ezt a pillanatot választotta, hogy elröhögje magát.
Piper aggódva fordult hátra.
– Neked meg mi bajod?
Az az idióta meg csak röhögött.
– Annyira király, hogy legalább Faith normális!
Erre már én is elmosolyodtam.
– Jó nevelést kapott.
Elnevettük magunkat. Csendesen és röviden. Pipernek
nagyon jól állt, sokkal többet kellene nevetnie. Az enyém
érdesen hangzott, mint a rég nem használt ablak, mely
kitárva nyikorog, és tudod, hogy olajozásra szorul. Hiába
nem úgy alakult ez a nap, ahogy elterveztem, nem éreztem
sajnálatot. Néha el kell engednem a precizitást, hogy át
tudjam élni a káosz velejáróit.
Hogy élvezzem, amit csinálok, és ne csak a bosszú
számítson.
Hogy éljek…
 13.

A káosz nem taszítja a fegyelmet,

hanem vonzza

Piper

2017. JÚNIUS 18. (01:30)

A HAZAÚTON AZON TÖPRENGTEM, hol siklott félre ez az este.

Tegnap délelőtt Jane felhívott, hogy a következő pont a
listáján a tánc egy éjszakai klubban. Semmi kedvem nem volt
hozzá, de annyit fecsegett, hogy a lelkesedése átragadt rám.
– Végigtanultad az elmúlt három hónapot, úgyhogy
megérdemelsz egy kis kikapcsolódást!
Hagytam magam rábeszélni, mert valóban rám fért.
Ráadásul szerettem volna Jane-nek is örömet szerezni, ha
már ennyire ragaszkodik a hülye listájához.
Raphaelt nem volt nehéz meggyőzni. Ingyen műsor a
vendégeinek, egy barátnőmmel táncolunk, és a többi… Nem
volt túl lelkes, nem értette a motivációnkat, de nem tehetett
semmit. Apám és nagyanyám neve igazi aduász a
világomban. Amikor Jane elmondta, mely pontokat pipálta ki
eddig, ledöbbentem, és biztosítottam, hogy ha bekerül a
sittre, mindig viszek neki cipóba sütött reszelőt, ahogy
fordított esetben én is elvárnám tőle.
 Beöltöztünk csábító testvérpárnak, mint jin és jang, hogy
passzoljunk egymáshoz, és én minden pillanatát imádtam.
Raphael úgy nézett Jane-re, mintha soha nem látott volna nőt
életében. Úgy sejtettem, egyébként többet látott, mint
kellene, de olyan szexi és ártatlan lány, mint Jane, még
valóban nem került az útjába. Éppen ezért, és hogy ne legyen
túl nagy a csábítás számára, nem árultam el a barátnőm
nevét. Nem érdekelt, hogy Raphael mit gondolt.
Mielőtt kiengedett bennünket a színpadra, még a fülembe
súgta: Úgyis rájövök, hogy kicsoda! Csak azért is megtalálom
majd őt, a segítséged nélkül! Hittem neki, ettől függetlenül
nem akartam megkönnyíteni a dolgát.
Végül mégsem táncoltam. A színpadra lépve
rádöbbentem, soha nem is akartam ebben részt venni. Nem
az én vágyam volt lenyűgözni egy teremnyi embert nemre
való tekintet nélkül. Jane annyira felpörgött, hogy már ez
sem számított, egyedül is uralta a színpadot. Raphael
mellettem állva figyelte bájos, öntudatlanul csábító műsorát.
Egyetlen dolgot kértem tőle. Nem akartam, hogy Jane-hez
bárki akár egyetlen ujjal is hozzáérjen. A barátnőm fel sem
fogta ennek a jelentőségét, mert édesen naiv volt, de én
rettegtem, hogy valamelyik felajzott barom ocsmányul
kihasználja a védtelenségét. Fölöslegesnek tűnt az
aggodalmam, mert Raphael biztosított, hogy rajta kívül senki
sem fog a lányhoz érni. Mindezt olyan birtokló arroganciával
jelentette ki, ami nem hagyott semmi kétséget bennem a
szándékai felől. Közben hívása érkezett, amire elsápadt,
majd szó nélkül otthagyott. Nem féltem, mert az emberei
félkörben elhelyezkedtek a színpad körül, és az én hátamnál
is helyet foglalt két marcona testőrféle.
 Jane átadta magát a zenének, és olyan átéléssel mozgott a
ritmusra, amit sosem néztem volna ki belőle. Kifejezetten
ügyes volt. Látszott, hogy élvezi a táncot, és ezt valahogy
átragasztotta a közönségére is. Elismerő füttyök,
ruhadarabokért könyörgő bekiabálások közepette cinkosan
kimosolygott rám. A következő, amire emlékszem, hogy az
emberek lassan elhallgattak, és kettéváltak. A csendre
előmerészkedtem, hogy kiderítsem, mi történik. Josiah úgy
közelített a színpad felé, mint egy haragvó istenség.
Gyönyörűnek láttam, és halálosnak. Korábban elképzelni sem
tudtam hasonló kombinációt egy férfival kapcsolatban.
Amikor a kezét nyújtotta nekem, csodálatosnak éreztem
magam. A ruhám kihívóbb volt, mint bármi, amiben eddig
látott, és felmerült bennem, mit szólna, ha olyan műsort
adnék elő, amit Jane. Nem egy teremnyi embernek, csak
neki. A tekintete azt súgta, hogy nem röhögne körbe… Persze
haragudott, de a dühe mögött megpillantottam valamit, ami
nagyon tetszett, ám később, a kocsinál már nyoma sem volt.
A helyét átvette valami más, valami rossz, amitől
mocskosnak éreztem magam, és ez igazán frusztrálttá tett.
Nem felejtettem viszont el, hogy Josiah az imént magához
ölelt. Értékeltem, hogy nem akarta nyilvánosan rám zúdítani
a haragját. Reméltem, ő is értékeli, hogy nem említettem a
két fegyvert az oldalán, amit akkor vettem észre, amikor rám
terítette a zakóját.
A két srácot a Holmes-háznál raktuk ki. Bray még
odahajolt hozzám, és egyetlen ujjával megérintette a Josiah-
zakóba bújtatott vállamat. Félig hátrafordultam, hogy
belenézhessek haragos, szürke szemébe.
 – Még nem végeztünk – súgta, majd Josiah-hoz fordult. –
Mikor?
– Majd hívlak – felelte ő, mielőtt egyáltalán felfoghattam
volna, mi is a kérdés.
Eszembe jutott Faith és a képzelt-valós problémája,
miszerint Bray megváltozott. Beugrott Josiah arca is, amikor
erről kérdeztem. A mozaikdarabkák lassan álltak össze, hisz
nem ismertem az előzményeket, a teljes képet. De mégis…
Felmerült bennem, mi van akkor, ha ezek ketten együtt
dolgoznak valamin. Akármi is az, természetesen semmi jó
nem lehet, semmi pozitív, mert akkor megosztották volna
kábé mindenkivel. De ők hallgattak, és Sethszel együtt
sunnyognak.
Egy terv körvonalazódott bennem, ami talán még
nagyobb őrültség, mint amit az ő triójuk művelt. Pontosan
tudtam, mikor mit fogok tenni. Előre kigondoltam az
elkövetkezendő két napot, és elhatároztam, hogy eszerint
fogok cselekedni.
Közben annyira elmerültem az összeesküvés-
elméletemben, hogy mire feleszméltem, már a villához
kanyarodtunk. Josiah leparkolt a melléképületek előtt,
kiszállt a kocsiból, és felrántotta az ajtómat. Nagy kegyesen
azt azért megengedte, hogy a saját tempómban kövessem. A
tízcentis tűsarkúban ugyan továbbra is őrjítően szexinek
éreztem magam, viszont a lábujjaim inkább kényeztetésre
vágytak, mint újabb lépésekre.
Fogalmam sem volt, hogy Josiah honnan tudja, merre van
a hátsó bejárat, mindenesetre arrafelé vezetett. Olykor
megérintette a karomat vagy a könyökömet, nehogy arccal a
betonba csókoljak, de amikor visszanyertem az
egyensúlyomat, azonnal visszavonult. A kocsiban azt
gondoltam, már teljesen lehiggadt. Mosolygott, Brayjel
csipkelődött, és Sethet igyekezett kijózanítani. Én meg
örültem, hogy vége, ennyi volt. Nem lesz kérdezősködés vagy
ehhez hasonló, atyai baromság. Nem volt szükségem
ilyesmire, mert ahogy minden mást, a ma esti lépésemet is
alaposan megterveztem, és a biztonságra alapoztam.
Amikor beértünk a nappalimba, megálltam. Azt hittem,
itt akar beszélgetni, de tévedtem. Megérintett a derekamnál,
és kicsit kibillentett, így jelezte, hogy menjek tovább.
Besétáltunk a hálószobámba, ahol megtorpantam az ágyam
mellett.
– Nem törhetsz be csak így a szobámba! – fordultam felé
hirtelen feltámadt haraggal.
Josiah rám sem hederített. Úgy mérte fel a helyiséget,
mintha már járt volna itt. Benézett az ágy alá, a függönyök
mögé, és továbblépett a fürdőszobám felé. Lassan
kapcsoltam, hogy oda is be akar menni. Kivert a víz a
gondolatra. Épp menstruáltam, és a betétek szanaszét
szóródva hevertek a mosdó mellett. Nem akartam, hogy
meglásson ilyesmit, ezért gyorsan elé álltam.
– Állj félre! – hangzott a szigorú parancs azonnal, de
legalább megállt.
A hatalmas magas sarkúban nem kellett annyira
hátratekernem a nyakamat, hogy felnézzek rá, melegbarna
szeme most egészen elsötétült, ahogy minden benne dúló, ám
remekül leplezett haragjával viszonozta a pillantásomat.
De az én dühöm is volt akkora, mint az övé. Nem bírtam
az igazságtalanságot, és gyűlöltem az előítéleteket.
 – Nem! – feleltem halkan, de határozottan. – Ez az én
otthonom, és nem teheted meg, hogy csak úgy betörsz ide,
mintha…
– Ellenőrzöm, hogy minden rendben van a lakrészedben,
mielőtt itt hagylak – szakított félbe fagyosan.
Félreálltam, és elemeztem, amíg ő benézett a fürdőmbe.
Nem csak dühösnek látszott. Volt valami más, amit már a
klubnál is észrevettem, de nem tudtam megnevezni. Valami,
amit rosszabbnak éreztem a haragjánál is. Ahogy viselkedett
velem. Kifogástalanul, mégis… távolságtartóan. Ahogy rám
nézett, mintha… undorodna.
Undor! Ez az!
Elszörnyedve fontam össze a karomat magam körül.
– Minden rendben van – mondta Josiah a fürdőből
kilépve.
Nem mondott mást, csak megindult kifelé. Nem akartam,
hogy elmenjen, és ennek semmi köze sem volt ahhoz, hogy
mennyire utálok egyedül maradni. Nem akartam, hogy rossz
véleménnyel legyen rólam. Nem engedhettem.
– Josiah, beszélj hozzám! – Elszorult a torkom, amikor
nem reagált, csak ment tovább. – Kérlek!
Egy darabig nem szólt. Önmagával folytatott küzdelmet,
amibe nem avatott be. Lélegzetvisszafojtva vártam, és
megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor visszalépett, és
bezárta a hálóm ajtaját.
Addig örültem, míg felém nem fordult. Az undor, harag és
csalódottság olyan tisztán tükröződött az arcán, hogy
egészen hányingerem támadt.
– Pontosan miről akarsz beszélgetni? – kérdezte,
szemében megsebzettség csillant. – Soha semmiről nem
beszélsz. Soha nem bízol bennem annyira, hogy elárulj
igazán fontos dolgokat. Nem igaz?
Kétségbe ejtett, hogy nem látja, mennyire sokat jelent
nekem.
– Soha nem bíztam még senkiben annyira, mint benned!
– Akkor áruld el, mi a fenére volt ez jó? – intett a csupasz
combjaim felé, majd válaszra sem várva folytatta: – A
klubban mindenki, akinek golyó van a lábai között, meg
akarna szerezni téged! Képes lettél volna ilyen közönséges
szintre alacsonyítani magad, hogy élvezhesd a figyelmüket?
Bárki, akinek a kezei közé kerülsz, azonnal megdugott volna
ott helyben.
Megalázónak éreztem a kioktatását.
– Raphael és az emberei soha nem hagyták volna, hogy
bárki hozzám érjen – védekeztem, bár tudtam, nem éri meg.
Josiah szeme nagyon beszédesen elmondta mindazt, amit a
józan esze szűrője kivégzett útban a szája felé.
– Mégis kisétálhattam veled, és senki sem akadályozott
ebben.
Gúnyosan, minden vidámság nélkül felnevettem.
– Raphael pontosan tudja, ki vagy. Ezért engedte, hogy
eljöjjek. Ha nem teszi, nemcsak az állásától búcsúzhat,
hanem az életétől is. Ezt te is tudod! – Elegem volt a
leckéztetésből, elegem a vitákból. Nem tartozom
számadással senkinek! – Mellesleg nem csináltam semmit,
csak segítettem egy barátnőmnek.
Josiah szeme megvillant.
– Ezt ismételd meg!
Ott állt a tökéletesen hófehér ingében, a pedáns kis
életével, az előítéleteivel. Iszonyatosan bosszantott.
Levettem a kabátját, és az ágyamra dobtam. Csípőre tett
kézzel megálltam egylépésnyire tőle.
– Nem csináltam semmi rosszat azzal, hogy bevittem oda
Jane-t. Csak segítettem neki, és közben jól éreztem magam –
keltem ki magamból. Már nem érdekelt, ha faképnél hagy.
Azt akartam, tudja, mibe avatkozik bele, ha velem kezd.
Hónapjai voltak visszakozni, így ezt most magának kavarta.
– Szerettem volna egy kis időre elfelejteni, honnan jöttem.
Átlagos tizenkilenc éves akartam lenni, akivel soha nem
történt semmi rossz.
– Olyan veszélybe sodortad magad, amire semmi
szükséged nem volt. Közben végig tudtad, te nem vagy
átlagos tizenkilenc éves – mutatott rá az igazságra.
Hiába az acélerős akaratom, egy könnycsepp gördült
végig az arcomon. Josiah sötét pillantása követte az útját.
– Nem, Josiah, nem vagyok! – feleltem a második
könnycseppnek is utat engedve. Ahogy kiengedtem
magamból a fájdalmam, a hangom egyre emelkedett. Sosem
voltam az a kiabálós típus, de ez a helyzet kihozta belőlem a
legrosszabbat. – Engem még soha nem csókolt meg senki, de
tizenhét voltam, amikor ketten is kihasználtak úgy, ahogy
egy férfinak soha nem lenne szabad egy lányt! Soha! Soha… –
Szabad folyást engedtem a haragomnak, a könnyeimnek, a
hisztimnek, és mindennek, amit már másfél éve őrizgettem
magamban.
A nagy és nehéz titkokkal az a baj, hogy egy idő után
növekedésnek indulnak, önálló akaratuk lesz, és követelőzni
kezdenek. Egyre többet és többet emésztenek fel a lelkedből,
míg nem leszel más, csak egy érzelmi rongykupac. Azt
gondoltam, már feldolgoztam azt az eseményt, de a mai este
bebizonyította, hogy korántsem vagyok túl rajta. Talán soha
nem leszek képes bízni az emberekben, vagy végigmenni egy
sötét folyosón anélkül, hogy ne bukkanna felszínre a
borzalom.
Kétségbeesett mélypontomat Josiah ölelő karjaiban
vészeltem át. Nem érdekelte, hogy a könnyeimtől
szétkenődött sminkemmel totálisan összebarmolom a
keményre vasalt, tiszta ingét. Nem foglalkozott vele, hogy
úgy kellett tartania, akár egy hisztiző gyermeket. Nem
foglalkoztatta, hogy az arcom a saját karikatúrája lett. A
szemem püffedtnek érződött, az orromat biztosan vörösre
dörzsöltem a zsebkendőkkel, amiket ő húzott elő az
éjjeliszekrényemre helyezett dobozból.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg végre ismét
képes voltam gondolkodásra. Borzasztóan szégyelltem
magam. Josiah leült az ágyam szélére, és maga mellé húzott.
Olyan stabilan tartott a karjában, mintha arra született
volna, hogy a bástyám legyen.
A fejemet a vállára hajtva zavartan gyűrögettem a
papírzsepimet.
– Annyira sajnálom! – súgtam alig hallhatóan. – Mindent
sajnálok.
Josiah lélegzete melegen simogatott, amikor válaszolt:
– Ezt ne csináld! Soha ne sajnáld, ami most történik!
Végre elindultunk valamerre, már ne visszakozz!
Pontosan értettem, miről beszélt. A kezdetektől annyira
türelmesen bánt velem, pedig nem is sejtette, mit rejtegetek
a múltamban. Valahogy mégis érezte. Mindig érezte, és így
tudott a közelemben maradni ilyen hosszú ideig. Mostanra
már nem emlékeztem, milyen volt Josiah előtt. Az életem
szerves részévé vált, és ez nagyon tetszett.
– Meséld el!
Josiah nem követelőzött, nem utasított, csak határozottan
kért.
Én is kértem tőle öt percet. Rendbe szedtem magam a
fürdőszobában, és bebújtam a sokkal kényelmesebb, bár
lényegesen kevésbé szexi pizsamámba. Egyszerű, nyúzott
póló és bő nadrág. Josiah levette a nyakkendőjét, és
kigombolta ingének felső három gombját, így láthatóvá vált
előttem mellkasának felső, csókolni való harmada. Levette a
cipőjét, és elhelyezkedtünk az ágyamban. Én a takaró alatt, ő
rajta. Három lámpát is égve hagytam. Ehhez a történethez
fényre volt szükségem.
– Nem kell félned! – mondta egyszerűen, amikor az
ágytámlának döntöttem a hátam mellette. A karunk összeért,
és ettől libabőrös lettem.
– Mi lesz, ha… – Elakadt a hangom, pedig még nem is
álltam a bőgés határán. Megköszörültem a torkom, és
nekifutottam még egyszer. – Mi lesz, ha megváltozik a
véleményed?
– A véleményem?
– Igen. Rólam. Nem akarom, hogy sajnálj, vagy… – Az
undorra gondoltam, amit az arcán láttam a hazaúton. – Nem
akarom, hogy undorodj tőlem.
– Piper… – A nevem csak egy sóhajtás volt az ajkáról.
Aztán gyorsabban mozdult, mint azt ebben az állapotomban
követni bírtam, és a következő pillanatban már lovagló
ülésben találtam magam rajta. Egy gondolatnyi időre elfogott
a pánik, ahogy megéreztem őt a lábaim között. Aztán a
tenyerébe zárta az arcomat, és olyan tekintettel nézett rám,
amitől a szívem egészen fura dolgokat művelt a
mellkasomban. – Tudom, azt gondolod, van választásod, de
tévedsz. Az enyém vagy az első perctől kezdve, hogy
megláttalak. Nem akartalak. Nem akartam ezt, de, Piper…
Nekem sem volt választásom. Megláttalak abban a rohadt
istállóban, és te sirattad az állatokat, basszus!
Elkerekedett szemmel néztem rá.
Egy simítással elengedte az arcomat, és a kezemet a
mellkasára húzta. Elképedve éreztem, hogy az ő szívverése
éppolyan gyors, mint az enyém.
– Ööö… – Sajnos ennél többet nem voltam képes
kinyögni.
A pillantása heves volt, és keserédes, ahogy végignézett
rajtam.
– Gyönyörű vagy. Ebben a kinyúlt göncben pont annyira,
mint farmerban. Mindegy, mit viselsz, mert beetted magad a
fejembe, mindenhogy szépnek látlak. És bármit elmondhatsz
nekem, semmi nem fog változni.
Erre végre megtaláltam a hangom.
– Ezt nem tudhatod.
– Dehogynem.
– Nem! Nem tudhatod! Az élet néha igen nagy szívás,
Josiah! Olyanok árulnak el, akiknek a hűségét
megkérdőjelezhetetlennek gondoltad, aztán olyasmi történik,
ami teljesen átformál, és lerombolja a tökéletesnek gondolt
világodat.
Josiah szemében megértés csillant.
– Ezt átérzem. – Olyan mélyet sóhajtott, amivel talán el
akarta söpörni mindkettőnk múltját. Egyik kezével az
enyémet tartotta a mellkasán, a másikkal megmarkolta a
combomat. Ez volt életem legfurább beszélgetése, lovagló
ülésben ezen a férfin. – Nekem is van történetem. Egy napon
elmesélem neked. Csak szükségem van még egy kis időre. Ez
nem csak engem érint, és…
– És?
– Nem akarlak bajba keverni. De szeretném, ha tudnád,
hogy mindegy, milyen borzalom derül ki rólad, mindig
melletted leszek.
Istenem, annyira őszintének tűnt! Tudtam, hogy el is
hiszi, amit mond, a vészjelzés mégis tovább lüktetett a
fejemben. Nem létezik olyan, hogy tökéletes. Minden
pillanatnak, minden embernek, minden eseménynek vannak
hibái. A hiba mértékétől függően értékelünk mindent. Kis
hiba esetén minden pozitív, de a nagyobb hiba mindent
elronthat.
Tisztában voltam vele, hogy Josiah nem lehet
százszázalékosan biztos ebben az ígéretében, még ha
magának mást is mesél. Mégsem tudtam értelmes ellenérvet
felhozni. Egyszerűen szükségem volt rá, hogy hinni tudjak
neki.
Bólintottam, és éreztem, hogy egy mosoly csiklandozza a
szám sarkát.
– Rendben. A szavadon foglak!
– Tedd azt! És most – szorította meg a combomat – ,
meséld el!
Ehhez a meséhez távolságra volt szükségem. Kimásztam
Josiah öléből, és törökülésben elhelyezkedtem mellette.
Rettentő furcsa volt itt tudni őt a lakrészemben, a
szobámban. Az ágyamban. Ülve is csaknem végigért rajta.
Nem mondanám őt nagydarabnak, mégis betöltötte a teret
széles vállával.
Ebbe az érzésbe kapaszkodva kezdtem mesélni életem
legnagyobb borzalmát.
– Édesanyám kilencéves koromban halt meg. Egy
rablótámadás áldozata lett. Apám imádta őt, és belerokkant
az elvesztésébe. Csak én maradtam neki. Apám hatalmas
befolyással bírt, és minden erőforrását arra használta, hogy
engem biztonságban tartson. Nem értette meg, hogy ezzel
kalitkába zárt. – Bocsánatkérő nevetésféle szaladt ki a
számon, mire Josiah a kezemért nyúlt, de én elhúzódtam.
Édes volt a támogatni akarása, de nem erre volt szükségem.
Mély levegőt vettem, és folytattam: – Egész életemben
testőrök vigyáztak rám. Soha senki nem gondolta úgy,
beleértve engem is, hogy önvédelmet kellene tanulnom. A
tévedésünk fájdalmas tapasztalat lett végül.

2015. november 29.

Keserű ízzel a számban ébredtem. Kinyitottam a szemem, de a

világ körhintaszerűen forgott, így inkább azonnal vissza is
csuktam. Mintha víz alatt mozdultam volna, minden
végtagomat nehéznek éreztem. Fáztam, ezért összehúztam
magam. Csak ekkor döbbentem rá, hogy a nadrágomat, a
melltartómmal és a pulcsimmal együtt valaki levette rólam,
csak a vékony pólóm és a tangám volt rajtam.
Míg arra vártam, hogy a szédülés elmúljon, próbáltam
felidézni, hogy is kerülhettem ide. Bárhol legyen is az itt. Ria
nálam aludt még másnap is, miután kiderült a Buffonnal való
kis incidense. Délután kapott egy telefont a bátyjától, ezért
haza kellett mennie. Mielőtt elindult, a lelkemre kötötte,
nehogy elhagyjam a házat Leo érkezése előtt.
Hűvös volt, pulcsit húztam, és felkészültem egy Trónok
harca maraton-ra, amikor kopogtak.
Ajtót nyitottam, és bosszúsan állapítottam meg, hogy ez
nem Leo.
– Mit akarsz, Buffon?
A srác nem reagált semmit a hideg fogadtatásra, sőt,
határozottan komolynak tűnt. Afféle rossz hír hozójának.
– Velem kell jönnöd, Piper.
– Egy frászt!
– Maria… Riának… – nyögte a srác, és basszuska,
könnyeket láttam csillogni a szemében!
Halálos rémület lett úrrá rajtam. Riának írtam néhány
üzenetet, miután elment, hogy remélem, nincs semmi baj, és
ne hagyja a bátyjának felfalni az összes citromos jégkrémet…
ilyesmiket, de Ria egyikre sem válaszolt.
– Mi történt?
Buffon összetörtnek tűnt. Remegett a válla, az arcát
eltakarta.
– Baleset. Ria kocsijának ütközött egy teherautó.
A szám elé kaptam a kezem.
– Meg… meghalt?
Buffon könnyes arccal nézett rám.
– Dehogy! Kórházban van. Válságos az állapota. Ezért
mondtam, hogy velem kell jönnöd.
– Persze, máris – hebegtem, és a mobilom kutatására
indultam. – Csak felhívom Leót, hogy…
 – Leo már útban van a kórházhoz – szakított félbe Buffon,
és tett egy lépést hátrafelé. – Itt hiába várod őt. Én javasoltam
neki, hogy menjen egyenesen Riához, mert én úgyis oda
indulok, és elvihetlek. De ha ragaszkodsz hozzá, szólok neki,
hogy változott a terv. En viszont mindenképp megyek.
Éreztem, hogy túlgondoltam ezt az egészet. Mi a fene oka
lehetne hazudni erről? Hát, semmi. Paranoiássá tett Ria meg
az apám, és Leo is. Átkozott maffiás életmód! Megzanzul tőle
mindenki.
– Ne, várj! Én is jövök!
Szerettem volna előbányászni a valahova elhányt
mobilomat, de féltem, hogy Buffon addig lelép. Annyira
mehetnékje volt!
A kocsija egyszerű, fekete Mercedes, a ház előtt parkolt.
Gyorsan hasított vele, de az egyik saroknál rossz felé
kanyarodott.
– Bujfon, rossz irányba mész! A kórház nem erre van!
Buffon csak elmosolyodott.
– Tényleg lassú a felfogásod, te fagyos picsa!
Jeges zuhanyként ért a felismerés.
– Nem is volt baleset, igaz?
Fehér rongydarabot vett elő, miközben félrehúzódott az út
szélére.
– Dehogy volt.
Félelem és harag szorította össze a torkomat, alig bírtam
megszólalni.
– Akkor Ria rendben van, igaz?
– Hát persze. Salvo sosem bántaná a húgát.
 – Mi a fenét akarsz? – kérdeztem, aztán megütöttem a
karját. – Mi a francot akarsz? Mire volt ez jó? Az apám kifog
téged végezni!
Újra és újra megütöttem, mire visszakézből olyan pofont
adott, hogy lefejeltem az ablakot. Fájt a szám és a fejem. A
számból valami meleg folyt végig az államon és csepegett a
pulcsimra.
– Az apád nem fog megtalálni, te kis hülye – mormolta
Bujfon, és a fehér rongyot az arcomba nyomta.
Levegő helyett szúrós szagú gőzt lélegeztem. Próbáltam
javítani a helyzetemen úgy, hogy visszatartom a levegőt, de
egy perc alatt kudarcra ítéltettem. A világ elhomályosult,
végül elsötétült körülöttem.

Josiah lélegzetvisszafojtva hallgatott végig. Éreztem a

belőle áradó intenzív érzelmeket, szinte égettek. Sikerült
teljesen megdöbbentenem. Meséltem neki Tiziano Buffonról,
az egyik szörnyetegről, de a nevét egyszer sem ejtettem ki a
számon. Ahogy gondosan kerültem a „maffia” kifejezést is.

Hatalmas, kör alakú franciaágyon tértem magamhoz

hiányos öltözékben.
A szédülésem enyhült, így már körül mertem nézni. Lassan
utolért az agyam, és felfogtam, mekkora szarba keveredtem.
Idióta, hülye, naiv picsa vagyok! Buffonnak ebben az egyben
igaza volt. Remegve álltam fel, és léptem az elfüggönyözött
ablakhoz. Nem láttam semmit, csak havas tájat. Valahol a
külvárosban lehettem, néhány órával azután, hogy beültem
abba a rohadt Mercedesbe. Hacsak Buffon nem repítettél egy
másik időzónába, míg eszméletlen voltam. Rohadék! A gyenge
pontomra játszott, én meg bevettem.
Körbefordultam, de semmi használhatót nem láttam.
Minimál stílusú szobát kaptam az elrablómtól. Egyetlen
nyavalyás ágy volt az egész helyiségben. Semmi más. Ja, igen,
meg egy virágmintás, szürke padlószőnyeg. Olyan szag volt,
mintha egy dohos pincében lettem volna. A falak citromsárga
festése már pattogzott. Minden réginek tűnt, kivéve a
csúcsminőségű ágyat, a fej – és lábrésznél rudakkal, amik
sehogy sem illettek oda.
Megpróbáltam kiszedni az egyiket, de nem sikerült. Nem
csak belecsavarozták, így lehetetlennek tűnt kifeszegetni és
fegyverként alkalmazni. Telt az idő, legalább négy órája
ücsörögtem ebben a szobában, oda-kinn be is sötétedett,
amikor végre hangokat hallottam a szomszéd helyiségből. Két
férfi hangját. Az egyik Buffon volt, és a másik is valahogy
furcsán ismerősnek tűnt.
Kulcs zörgött a zárban, mire gyorsan az ajtó mögé
osontam. Nem érdekelt, hányan vannak, akkor is kiverekszem
magam innen! A szívem őrülten vert a mellkasomban, a
lélegzetemet visszafojtottam, amikor nyílt az ajtó, és belépett
egy magas, öltönyös fickó. Nem gondolkodtam tovább,
rávetettem magam. Ütöttem, vágtam és karmoltam, ahogy
csak bírtam. Legalább húsz másodpercig tartott a meglepetés
ereje, utána könnyűszerrel lehajított magáról. Nagyot
nyekkenve értem földet, de a fájdalommal mit sem törődve
máris felpattantam, készen a második összecsapásra.

Keserű nevetésféle szaladt ki a számon.

 – Azt hittem, győzhetek. Azt gondoltam, simán
kiszabadítom magam, aztán elmondom apámnak, mi történt,
és ő bosszút áll. Ostoba voltam.

Ekkor azonban ránéztem a fickóra, és totálisan lefagytam.

– Te?
– Helló, principessa!
Salvo Pelle olyan könnyed eleganciával vette le a zakóját,
mintha nem egy emberrablás közepébe csöppent volna, hanem
legalábbis holmi ostoba teadélutánra. Előhúzott egy lejátszót
a zsebéből, és elindította rajta a zenét. Döbbenetem mögött
kapcsoltam, hogy ez valamelyik opera.
– Azt mondtam, sérülés nélkül, és a szeme legyen bekötve
– mondta veszélyes nyugalommal Salvo az ajtóban
terpeszkedő Buffonnak, majd levette a cipőjét és a zokniját, és
mindkettőt kitette az ajtó elé.
– Elég harcias a kicsike.
Salvo éles pillantást vetett rá.
– Ugye, tudod, mit jelent ez?
Buffon hanyagul vállat vont. Abszolút nem értettem, miről
beszélnek. Háttérbe vonultam, és a falhoz lapultam.
– Tudom, na és?
Salvo olyan gyorsan mozdult, hogy Buffonnak ideje sem
maradt védekezni, máris két ütést mértek a fejére – hallottam
az orrcsontját reccsenni – és egyet a gyomrába.
Felsikoltottam, aztán gyorsan a számra tapasztottam a
kezemet.
– Sajnálom, principessa – búgta Salvo, és legnagyobb
rémületemre levette az ingét. Csak ekkor döbbentem rá, mit is
csinál pontosan. Vetkőzik. A pánik átvette az irányítást a
tetteim felett. Salvo hátra sem nézve utasította Buffont: –
Hagyj magunkra!
Buffon a padlóra köpte a vérét, és hátrahúzódott. Amikor
ráfordította a kulcsot, én már támadtam. Minden logika és
észérv kiröppent a fejemből, csak egyetlen ösztön maradt: a
menekülés.
– Gyere, kedvesem, mutasd meg mit tudsz! – sziszegte
Salvo egy szál alsónadrágban.
Olyan könnyedén kapott el, hogy szégyelltem magam
miatta. Megharaptam legalább háromszor, mire olyan erősen
ütött meg hogy megperdültem, és egyenesen az ágyra estem.
Rám vetődött, és befedte az egész testemet. Annyival nagyobb
és erősebb volt. Tehetetlenségemben sikítottam, ütöttem, ahol
értem, és boldog voltam, amikor felszisszent, vagy
káromkodott, mert ebből tudtam, hogy végre betaláltam. A bal
arcom valószínűleg feldagadhatott, mert már csak az egyik
szememmel láttam.
Újra elvesztettem az eszméletem, mert amikor magamhoz
tértem, már nem éreztem magamon bugyit, és Salvo is
megszabadult az alsójától. Teljesen meztelenül mászott fölém,
de én nem akartam látni őt. Megfeszültem, és átfordultam a
hasamra, hogy lecsússzak az ágy túloldalán, de sokkal
lassabban mozogtam, mint ahogy azt fejben elképzeltem.
Salvo teljesen rám tehénkédéit.
– Olyan rég vártam már rád suttogta a fülembe. Hosszú
ujjai erősen tartották a torkomat és a csípőmet, közben a
fenekem csupasz bőrén éreztem a merevedését. Hányingerem
lett, amikor hozzám dörgölte magát. – Olyan rég vágytam
erre.
 – Ne! Kérlek, ne csináld ezt! – sikítottam, és belevájtam a
körmeimet torkomat tartó kezének a bőrébe.
Kéretlen érintés csúszott csupasz bőrömre. Csak az
átkozott sárga falakat láttam, fulladoztam a félelemtől.
Éreztem őt. Remegett a keze, amikor benyúlt a pólóm alá.
Megvadultam, ahogy a tenyerébe zárta a mellemet.
– Ez így nagyon gyors lesz, principessa! – súgta a fülembe.
A leheletének mentol – és szivarszaga volt. A borostája
dörzsölte a bőrömet, miközben a mellemet gyúrta, és tovább
dörzsölte a farkát a fenekemhez. – Annyira harcolsz, és én
olyan régóta várok rád. Az első nagyon gyors lesz.
Hirtelen eltűnt a súlya rólam, és egy rántást éreztem a
karomnál, ahogy átfordított a hátamra, majd ismét rám
nehezedett. Befogta a számat, a pólómat tépte, és markolt és
karmolt és harapott és lihegett… Meztelenül feküdtem Salvo
alatt. Csupasz bőröm még jobban feltüzelte. Annyira fájt, de
nem tudtam könyörögni, mert kemény ujjai elnémították a
sikolyaimat. Pedig akkor már összetörte a büszkeségem.
Megtettem volna. Könyörögtem volna!
Végignyalta az arcomat, mire kitört belőlem a zokogás.
Minden simogatással egyre felajzottabb lett. A karjaimat fél
kézzel lefogta a fejem fölött, majd lehajolt, és a szájába vette
a mellemet.
– Isteni ízed van! – mondta, majd még jobban beindult, és
ráharapott a mellbimbómra.
A lábaimat széttárta, és betérdelt közéjük, nehogy vissza
tudjam zárni. Teljes erőmből küzdöttem, de hiába.
Megéreztem öt a bejáratomnál, és már tudtam, hogy
vesztettem. Valahogy eddig a pillanatig élt bennem a remény,
hogy abbahagyja. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
 A csípője előrelendült, én pedig biztosra vettem, hogy
kettészakadtam odalenn. A saját fülemnek is hangosan
sikítottam.
Salvo megállt egy pillanatra.
– Nem voltam benne biztos, kedvesem – lihegte az
arcomba. Lassan megmozdította a csípőjét, mire
felvinnyogtam. – De még ártatlan voltál. Most már nővé
tettelek. Én vagyok az első férfi, aki érezheti a forró kis
pinádat! Igen!
Arcon köptem. Már nem maradt más fegyverem ellene.
Cserébe kihúzódott belőlem, majd olyan erővel tért vissza,
hogy biztosan fájjon. Újabb pofon csattant az arcomon, majd
ujjait a torkomra szorította, és eszelősen döngetni kezdett.
Borzasztóan élvezte. Az egész testemet kihasználta, hogy
magának örömet szerezzen. Pontosan hatvanhét másodpercig
mozgott rajtam, bennem, mielőtt egész testében megfeszült,
és belém engedte magát.
Ebben a pillanatban elhánytam magam.
– Akkor is megérte, principessa! – morogta, miközben még
mindig merev farkát megmozgatta bennem.

– Az elsőre minden részletre kiterjedően emlékszem.

Mindenre. A fájdalomra, a szavakra, amiket a fülembe
lihegett. – Undorodva megborzongtam. – Illatokra, zenére…
Folyton rohadt opera szólt. Mennyire gyűlöltem! Mindvégig
magamnál voltam. Közben annyit mondott, hogy nem
sérültem volna meg annyira, ha egyszerűen hagyom magam.
Azt mondta, túl erősen küzdöttem.
– Jól tetted! – vágott közbe Josiah hevesen. Első
alkalommal szólalt meg, a hangja csupán mordulás volt.
Mégis jólesett, hogy ezt mondta. Úgy éreztem, megérti.
Bátornak lenni annyit tesz, hogy a vereség árnyékában is a
végsőkig harcolsz.
Kimerültén bólintottam.
– Tudtam, hogy nincs értelme, mert nagyobb és erősebb
volt nálam. Mégsem tudtam nem harcolni. – Felálltam, és az
éjjeliszekrényemről elvettem a flakont, amiben még a reggeli
kocogásnál hagytam egy kis vizet. Az utolsó cseppig kiittam,
mielőtt ismét elmerültem volna a múltamban.

Buffonnak kellett rendbe raknia engem, az ágyat, a szobát.

Hideg vízzel mosdatott meg, és amennyire fél szemmel meg
tudtam állapítani, túlságosan is élvezte az egészet. Különösen
sok időt töltött a fenekem tisztogatásával, ami csak azért volt
furcsa, mert azt a részemet egyáltalán nem érte szennyeződés.
A következő órák összefolytak az emlékeimben. A második
alkalomnál pontosan annyira harcoltam, mint az elsőnél, ezért
Salvo úgy döntött, hogy ideje kikötözni. Mire egy pofon után
magamhoz tértem, már hason feküdtem, a karjaim és a lábaim
kifeszítve az ágy végi rudakon.
– Nem tudok betelni veled – mondta Salvo, és újra belém
nyomta magát.
Így még hevesebb volt, még intenzívebb. A fájdalom olyan
méreteket öltött, hogy már csak hörögni voltam képes. Salvo
előrenyúlt, hogy a mellemet érezhesse, majd lecsúsztatta a
kezét, hogy a csiklómat dörgölje. Ez is fájt.
Amikor elélvezett, kirántotta magát belőlem, és a
fenekemre ejakulált. Olyan élvezettel dörzsölte szét rajtam a
spermáját, amitől újra hányingerem támadt. Fölém gördült,
hogy lássa az arcomat.
 – Hiányozni fogsz, kislány! – mondta, majd hozzám
szorította magát, és élvezettel beleharapott a vállamba.
Sikításra már nem futotta tőlem, csak tompa nyöszörgésre,
miközben könnyek csordultak végig az orromon.

– Azt hittem, vége van. Naivan azt gondoltam, végre

elengednek. Hazamehetek, hogy túléljem, de megint
tévedtem. A második rohadékról nem tudok mit mondani. Rá
lett bízva a kivégzésem, de valószínűleg előtte kiélvezte a
helyzetet. Végig eszméletlen voltam. Csak később a
vizsgálatok mutatták ki, hogy volt még egy, aki kihasznált.

Salvo lemászott rólam, és úgy, ahogy volt, anyaszült

meztelenül kinyitotta az ajtót.
– Végeztél? – hallottam Buffon hangját.
Egy nappal korábban még zavart volna, hogy ruha nélkül
lát, de annyi minden változhat huszonnégy óra alatt. A testem
egyetlen húsdarab maradt, egyetlen fájdalom.
Sötétség ölelt körül, mint valami vigasztaló, fekete álom.
Azt kívántam, bár soha ne ébrednék fel. A testem végre
megpihent, a lelkem már az első után halott volt. Azt
gondoltam, ez a vég. Reméltem, hogy az apám kideríti, mi
történt velem, és bosszút áll.
Hangokra tértem magamhoz. Csalódottan vettem
tudomásul, hogy még életben vagyok.
– A vízbe temesd! – Salvo hangját hallottam, és ruha
suhogását. – A sodrás majd elintézi.
– Nem kellene… – Bujfon most először hallatszott
bizonytalannak.
 – Látta az arcomat. – Így is mondhatjuk… – Látott téged
is. Ki kell végezned!
– De még csak tizenhét.
– Tudod, mit tenne velünk az apja, ha megtudná?
Kis szünet, majd egy igazán mély sóhajtás.
– Igazad van. Túl sokat tud.
A szavak mély morajlássá alakultak, míg én újabb fekete
álomba merültem. Riára gondoltam. Reméltem, hogy neki
soha nem kellett átélnie ehhez hasonlót. Es az apám…
mennyire szomorú lesz, hogy engem is elveszít anyám után.
Összerezzenve tértem magamhoz. Újabb kéretlen simítást
éreztem a /énekemnél. Azt hittem, Salvo tért vissza, de
tévedtem.
– Szóval még életben vagy – szólalt meg Buffon, és
hallottam a hangján, hogy vigyorog.
Már egyik szemem sem tudtam kinyitni, annyira
bedagadtak a veréstől. A nyelvemet többször megharaptam,
míg védekeztem, és a szám is dagadtnak éreztem. A melleim
két fájdalmas gócnak tűntek. Bujfon simogatása a hátsómon
olyan volt, mintha smirglit húzott volna a tenyerére.
– Már nem vagy olyan fagyos ribanc, nem igaz?
Már kétségbeesni sem maradt erőm, amikor megéreztem a
merevedését, ahogy az ánuszomhoz igazította magát.
Egyetlen erőteljes mozdulattal belém vágódott, újabb
fájdalomhullám borított el, a tökéletes feketeségbe taszítva
engem.

Eszembe jutott a doktornő. Sophia nagyi nem engedett

férfi orvost a közelembe. Az ország legjobb női nőgyógyászát
hozatta el nekem. A doktornő rendkívül tapintatos próbált
lenni, amikor közölte velem, hogy análisan is
megerőszakoltak. Nem mintha nem jöttem volna rá
magamtól is, amikor magamhoz tértem, és olyan helyeken is
tapasztaltam fájdalmat, ahol addig soha.
– Hogy menekültél meg?
Josiah hangja halk és fegyelmezett volt. Ez
megkönnyítette a dolgomat. Nem akartam ismételni, nem
akartam külön magyarázatot adni, egyszerűen túl akartam
lenni az egészen.

Amikor legközelebb magamhoz tértem, mozogtam. Nem.

Nem mozogtam, hanem mozgásban voltam, magzatpózba
préselődve, mintha egy zsákban lettem volna. Buffon cipelt
valahová. Tudtam, hogy nem Salvo, mert ő már elbúcsúzott
tőlem. Kikapcsolta az operáját, és elhúzott innen. Buffon
inkább country párti volt. Ezt fütyülte, miközben kivitt a
hidegbe.
Felpakolt valamire, amit érzésre betonnak mondtam volna.
– Ég veled! – mondta, és lelökött.
Néhány másodpercig zuhantam a semmibe, majd
hangosan becsapódtam, és mindent elborított a víz. A
testemet őrző fájdalom ellenére mozdultam, és szabadulni
próbáltam. A tüdőm lángolt az oxigénhiány miatt. Bármibe is
csomagolt a rohadék, teljesen a testem köré csavarodott, és
lekötötte a végtagjaimat.
Nem bírtam tovább levegő nélkül. Kinyitottam a számat,
és mélyet lélegeztem. Ösztönszerű cselekedet volt, és teljesen
hiábavaló. Eljött hát a vég. A víz beömlött a számba, a
légcsövembe, a tüdőmbe. Utolsó gondolatommal a két férget
átkoztam.
 – Amikor vízbe dobtak, azt gondolhatták, nem fogom
túlélni, vagy azt, hogy már úgyis halott vagyok. Nem tudom –
vontam vállat, és legyintettem, mintha nem számítana. Pedig
akkor számított. – Egy nőnél tértem magamhoz.
– Ki az a nő?
Lágyan ingattam a fejem.
– Nem árulhatom el. Megígértem neki, hogy megőrzöm a
titkát. – Josiah bólintott, mintha csak jelezné, ejtette a témát
egy időre. Mert abban biztos voltam, hogy nem végleg. Olyan
mélyet sóhajtottam, mintha így szabadultam volna meg a
rajtam függő, mázsás súlyoktól. – Arra kért, mondjak neki
egy nevet, akit értesíthet.
– Miért nem az apádét adtad meg?
Logikus kérdés. Az egész ember csupa logika és számítás.
– Emlékszel, mit mondtam az erőszakról?
Bólintott.
– Megveted minden formáját.
Kicsit elolvadtam, hogy emlékszik, mert ez azt jelentette,
hogy minden szavamra odafigyel.
– Velük kapcsolatban nem bánnám. Azt viszont nem
bírnám elviselni, ha másoknak miattam esne bántódása.
Gyűlölöm a gondolatát is, hogy az a két rohadék éli a világát,
ráadásul apám közelében. De ha kinyitnám a számár, sokkal
több ember sérülne. Ria, Leo…
Összeszorult a torkom a gondolatra, az ujjaimat kezdtem
gyúrni. – Apám vérbosszút állna. Megkínozná és megölné azt
a kettőt, igen, de itt nem állna meg. Kivégezné a családjukat
is. Nőket és gyerekeket, hogy senki ne maradjon abból a
vérvonalból. Könyörögnék neki, fenyegetném, de végül
megtenné. Vagy úgy, hogy tudom, vagy úgy, hogy nem.
 – Talán megérdemelnék. Apád politikája nem hülyeség.
Josiah mind a két kezével sötét hajába túrt. Kétségbeesett
haragot láttam rajta. Reméltem, hogy nem akarja kideríteni
a származásom. Nem hiányzott még egy bősz védelmező.
Annak ellenére sem, hogy totálisan odáig voltam a
reakciójáért.
– Van egy kifejezetten gonosz énem, amelyik helyeselné,
támogatná ezt a döntést – ismertem be kelletlenül, és
szégyenemben elvörösödtem. – Szeretnék ott lenni, amikor
kivégzik őket, hogy tudjam, vége, és többé nem bánthatnak
engem.
– Ezt már most megígérem neked! – Josiah úgy jelentette
ki, mintha tényleg biztos lenne benne. Kétkedve
elmosolyodtam, mire ő a tenyerébe zárta a kezemet. Ezúttal
nem húzódtam el. – Téged többé senki sem bánthat. Egyetlen
ujjal sem érhetnek hozzád, hacsak te nem akarod.
– Josiah, nem ígérhetsz nekem ilyen lehetetlen dolgot –
mondtam gyengéden.
– Piper, az enyém vagy! Csak bízz bennem, oké?
A szememet forgattam, de azért bólintottam. Persze,
hogy bíztam benne. Nem vette észre? Hisz épp most
borítottam rá a csontvázaimat. Nemcsak a történetem
felelevenítése, nemcsak a fejemben cikázó emlékek törték
meg az akaratomat, utat engedve a sírásnak, hanem a
valakihez való tartozás tudata. Josiah-nak sikerült elhitetnie
velem, hogy igenis tartunk valamerre, és bármit hozzon a
jövő vagy a múlt, ő mellettem marad.
Tetszett ez a gondolat, ezért bólintottam, és összefontam
az ujjainkat.
– Oké.
 14.

Fogd be, chili!

Josiah

2017. JÚNIUS 18.

ROHADT HOSSZÚ ÉJSZAKA VOLT.

Pipert végig a karomban tartottam, miután a története
végén kiütötte magát, és egyik percről a másikra elaludt.
Mintha lehúzták volna a rolót. Szíven ütött a tudat, mennyire
félreismertem őt az elején. Frigidnek gondoltam, aki
képtelen élvezni az életet, mégis mindennel túlzásokba esik.
Akkor az erdőben felelőtlennek véltem, olyannak, aki tudja,
mekkora bajba keveredhet, csak épp nem érdekli, mert a
családja anyagi helyzete biztonságban tartja, bármit tegyen
is.
A kezeléseken egészen új arcát ismertem meg. Elképesztő
tudással rendelkezett fiatal kora ellenére is. Kénytelen
voltam igazat adni Zarah-nak, miszerint a lánynak főiskolai
szintű tudása van. Valóban tudta, mit miért csinál, és a
lábam azt mondta, jól csinálja. A botomat már kizárólag
azért hordtam magammal, hogy enyhítsem a fenyegető
összképet, ami kialakult rólam a városokban – és persze
remek fegyver volt, amire senki sem számít.
 Nem gondoltam, hogy a története ennyire borzalmas lesz.
Általában könnyedén tudtam uralkodni az indulataimon, de
ezúttal különösen nagy erőfeszítésembe került, hogy ne
törjek össze valamit. Piper talán nem támogatta az apja
feltételezett reakcióját erre az eseményre, én azonban
egyetértettem. Biztos voltam benne, hogy egy nap kiderül, ki
volt az a két seggfej, aki ezt tette vele, és én ott leszek. Piper
apjának nem marad tennivalója, ha a kezeim közé kerülnek.
Piper megmoccant álmában, és közelebb fészkelte magát
hozzám. Nem voltam fából, és ő hiába viselt egyszerű, kopott
pólót és bő nadrágot pizsamaként, nem segített. Márpedig
semmi szüksége nem volt arra, hogy egy százszázalékos
merevedés ébressze fel. Óvatosan, nesztelenül
kiügyeskedtem magam a feje alól, majd az ágy mellé
térdeltem, és gyönyörködtem benne. A frizurája – bár
tényleg tetszett – lényegtelen volt. Felőlem kopaszra is
borotválhatta volna a tejét, mert az arca olyan tökéletes
szimmetriával bírt, hogy semmi más nem számított. Ez a
rövid fazon viszont képes volt még jobban kiemelni keskeny
metszésű arcát, természetesen ívelt szemöldökét és elegáns
orrát, meg azt a pontosan tizenkét darab szeplőt, ami a bőrét
pöttyözte. Nem mintha megszámoltam volna…
A mobilom rezgése kizökkentett, de nem fogadtam a
hívást, míg ki nem értem a szabadba. Pipernek pihenésre
volt szüksége, és ezt szerettem volna biztosítani neki.
– Mikor és hol?
Rövid – zömmel telefonos – ismeretségünk alatt Raphael
bemutatta számos olyan viselkedésformáját, amit általában
nem bírtam az emberekben. Mindemellett felfedeztem benne
néhány kedvelhető vonást. Ilyen például, hogy kerülte a
köntörfalazást, és szerette előtérbe helyezni a fontos
dolgokat.
– Gyere a lakásomra három óra múlva! – utasítottam,
miközben a kocsim felé sétáltam. Piper ajtajára visszanézve
eszembe jutott még néhány apróság. – Küldj egy megbízhatót
az embereid közül Piper mellé! Se be, se ki senki a
lakrészébe, csak engedéllyel. Kivételt képez két személy,
Sophia Marino és…
Raphael felröhögött.
– Nem mintha őt bárki meg merészelné állítani. A másik,
gondolom, te vagy.
– Jól van, Einstein! Intézkedj! – Jobbnak láttam rövidre
zárni a marháskodást.
– Intézem. Megvárod, akit küldök?
Az órámra nézve tudtam, hogy már így is elcsúsztam
ezzel a nappal, mégis jólesett volna egy zuhany.
– Igen. Az ajtó előtt megvárhat, majd beszélek vele.
Kinyomtam a mobilt, kivettem a sporttáskámat a kocsi
csomagtartójából, és visszaindultam Piper lakrészébe.
Félúton jártam a ház felé, mikor a tőbejáratnál megjelent
Silver kinyalt Őméltósága. Sosem volt ezzel a nővel
különösebb problémám, legalábbis mostanáig. Sophia utalt
rá, hogy használhatom, ha akarom, de nem volt hozzá
gyomrom. Nem csak azért, mert túl sokan igénybe vették a
szolgálatait előttem, hanem mert borzasztóan emlékeztetett
Amberre. Amber Johnsonra, akit olyan közel engedtem
magamhoz; ezzel lehetőséget adtam a kezébe, hogy
bánthasson engem és a húgomat is. Soha többé.
– Hudson? – A hideg rázott a nyávogásától. – Nahát,
milyen kellemes meglepetés egy ilyen unalmas vasárnapon!
 Silver olyan volt, mint egy rohadt pióca. Tökéletesen
hidegen hagyott, amikor rám mászott, tapogatott, vagy
amikor úgy mutogatott mindenkinek, mintha az övé lennék.
Ugyanakkor hasznosnak éreztem, amikor olyan üzletfelekhez
kísért Sophiát és engem, akiknél szükségünk volt némi
erotikus meggyőzésre. Senki sem kényszerítette erre a
szerepre Silvert, ő maga vállalkozott minden alkalommal.
Amikor odaért hozzám, azonnal a karomra tapadt. Rám
csavarodott, mint egy kígyó, de én tudtam, hogy valójában
átkozott fekete özvegy.
– Mi járatban vagy errefelé? Csak nem hozzám jöttél?
Túl sok lelkesedés áradt belőle erre a gondolatra.
– Nem. Mással van dolgom – feleltem egyszerűen, és
továbbindultam.
– Sophia vasárnap is dolgoztat? – próbálkozott újra.
– Nem.
Igazából igen, de ezúttal nem munka miatt voltam jelen a
Marino-villában.
Silver agyában lassan forogtak a fogaskerekek. Az agyát
lekötötte a legújabb divat, és hogy melyik feszülős
szoknyában mutat jobban a segge, így háromszor annyi időre
volt szüksége, hogy megemésszen egy információt.
Végignézett gyűrött megjelenésemen, a táskámon, majd az
irányon, amely felé tartottam. Szinte hallottam, amikor
leesett neki. Egy másodperccel később már az egész birtok
hallotta.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy az a deszka az,
amire szükséged van?
Nem tetszett, ahogy Piperről beszélt. Szerettem volna a
képébe vágni, hogy attól a deszkától huszonnégy órás
merevedésre vagyok képes, és ő a kisujjáig nem ér fel, de
akkor eszembe jutott, mit mondott egyszer Piper az
unokanővéréről: Sophia nagyi úgy véli, hogy Silver kedves és
szeretetve méltó, mert nem látok más indokot, amiért megtűri
őt az otthonában…
Piper valamiért tartott tőle. Amíg ki nem derítem, mi
ennek az oka, nem léphetek fel ellenségesen. A kezemet
Silver karcsú derekára simítottam, és lenéztem tökéletesen
nyitott dekoltázsára.
– Szórakozom egy kicsit.
– Hamar vége lesz – dacoskodott, de azért hozzám
dörgölte a melleit.
– Neki jobban fog fájni – kamuztam hitelesen.
Silver a szemét forgatta.
– Igen, ezt elhiszem. Csak ne tartson túl sokáig, mert
talán elúszik nálam az esélyed!
– Nem fog – ígértem a szemébe hazudva.
– Na, jól van. Nekem viszont vasárnap is dolgoznom kell.
Az a mocsok Smith most hívott, hogy látni akar.
Angelo Smith a legundorítóbb ügyfeleink egyike volt.
Legalább száz kiló, aminek kilencven százaléka zsír, ráadásul
a kurvái mindig arról panaszkodtak, hogy gusztustalan
dolgokra kényszeríti őket. Sophia már többször mondta az
unokájának, hogy kerülje azt az embert, de Silver láthatóan
önszántából akarta jól érezni magát vele. Amikor elköszönt,
egy maszatolós rúzscsókot nyomott az arcomra. Nehezemre
esett mozdulatlanul tűrni, de sikerült. Sarkon fordult, és a
kocsi felé indult; csak egy sofőr kísérte, nem volt szüksége
testőrökre.
 Nem vártam meg, míg kihajt a kocsival, de amikor
megfordultam, már tudtam, miért kaptam azt a csókot
Silvertől. Piper az ajtóban állt, és természetesen mindent
látott. Egy részem rendkívül bosszús volt, amiért mindig a
leglehetetlenebb helyzetekben lát engem ezzel a nővel,
másrészt viszont iszonyatosan feldobódtam a haragtól, ami a
gyönyörű szemében villogott.
Apám mindig azt mondta: Egy érzéketlen nő nem lehet
féltékeny! Márpedig azt akartam, hogy Piper éppen annyit
érezzen irántam, mint én őiránta. És onnan, ahol álltam,
ebben a pillanatban egyáltalán nem látszott érzéketlennek.
Nem szólt semmit, míg be nem értünk a lakrésze
nappalijába. Nem akart jelenetet rendezni nyilvánosan, de a
chili-vulkán kitört, mihelyst kettesben maradtunk.
– Mégis mi a fene volt ez?
Annyira kívánatos volt így dühös-féltékenyen! A
legszívesebben megmutattam volna neki, a lábával a
derekam körül, hogy csak ő érdekel. Ám visszatekintve a
tegnapi beszélgetésünkre, tudtam, hogy időt kell adnom neki.
Talán azt képzelte, készen áll rám, de éreztem, hogy ez csak
a felszín.
– Mi volt mi? – feleltem kérdéssel a kérdésre, és tudtam,
hogy közben maga vagyok a megtestesült ártatlanság.
– Ez! – kiáltotta, és összecsapta a tenyerét, hogy az ujjai
egymásba fonódjanak. – Már nem először látlak, ahogy
engeded, hogy hozzád dörgölőzzön, és nem értem. Azt
hittem, ennél okosabb vagy! Accidenti!
Imádtam, amikor olaszul káromkodott. Még akkor is, ha
ez bájosan visszafogott káromkodás volt. Elfojtott mosollyal
és pókerarccal néztem rá.
 – Mit nem értesz?
Fel-alá járkált előttem abban a túlméretezett
pizsamájában, a kócos, rövid hajával, és egyszerűen le
voltam nyűgözve tőle. Annyira más, mint bárki, akit eddig
ismertem. Annyira impulzív, olyan sokrétegű. Ártatlan és
csábító egyszerre. A golyóim egészen belekékültek a
várakozásba az elmúlt hónapok alatt.
– Azt nem értem, hogy viseled el az érintését, amikor ő ő!
Hogy bírsz vele lenni az után, amit tegnap elmeséltem. Azt
gondoltam, neked is jelentett valamit az éjszaka. Még soha
senkit nem avattam be ilyen részletesen… – Megbicsaklott a
hangja, de gyorsan összeszedte magát. – Ha ő kell neked,
akkor menj, de engem hagyj békén!
Letettem a táskámat a padlóra, mert amikor a nőd pattog,
akkor a fürdés ráér. Piperhez léptem, és megfogtam az állát,
hogy rám nézzen. Beszélhettem volna enélkül is, de miért
fosztanám meg magam a látványától. Nem mellesleg
rohadtul nyitott könyvvé vált előttem, amikor összeakadt a
tekintetünk.
– Piper…
– Tudod, lehet, hogy már nem is akarom hallani!
Félmosoly sikeredett az arcomra. Többet éreztem, de úgy
határoztam, nem lenne szép kinevetni, amikor ennyire
mérges.
– Ha azt akarjuk, hogy ez működjön köztünk…
– Talán nem akarom!
Figyelemre sem méltattam.
– Akkor meg kell bíznunk egymásban.
Piper félrecsapta a kezemet, és felnyúlt, hogy végighúzza
az ujját a képemen.
 – Nem tudok bízni benned, amikor az ő nyomát viseled!
A francba! Hát, ez betalált!
Míg ezt végigfuttattam magamban, elkaptam Piper
mutatóujját, és az ingembe töröltem. A valaha fehér anyag
már sok sminket és könnyet magába szívott az éjjel, egy kis
elkenődött rúzs meg sem kottyant neki.
– Azért mentem a kocsimhoz, hogy tiszta ruhákat hozzak
magammal. Le akartam zuhanyozni, míg alszol – avattam be
meghiúsult terveimbe. Hirtelen ötlettől vezérelve
végignyaltam az ujját, és úgy haraptam rá, ahogy szerettem
volna, ha ő teszi valami mással rajtam. Elakadt a lélegzete,
és zavartan megnyalta telt, alsó ajkát. Ezen a ponton teljesen
végem volt. – Fenébe a zuhannyal!
Szemének tiszta kékségét csaknem elnyelte óriásira
tágult pupillája, amikor lassan előrehajoltam. Megadtam
neki az esélyt, hogy elküldjön a francba. Tovább akartam
haladni, de az ő tempójában. Faith példájából tudtam, hogy
bármikor előtörhet egy roham, ezért mindent úgy csináltam,
hogy képes legyek azonnal megállni és visszavonulni.
Piper fűszeres-virágos illata teljesen elhódított. Csak
egyetlen ujját fogtam, amikor a sóhaját megéreztem a
számon. Csókot akar?
Van egytucatnyi csókfajtám a számára, és éppen bővítem
a repertoáromat.
Hozzáértem a szájához, és lágyan végigsimítottam rajta
az enyémmel. A lehelete apró pihegések formájában tért
vissza.
– Josiah… – lehelte némán, de én éreztem minden
rezdülését.
 – Fogd be, chili! – súgtam, és rásimítottam a szám az
övére. Végignyaltam az alsó ajkát, és el is engedtem. Olyan
kábultan nézett fel rám, amilyen vadnak én éreztem magam.
Azt gondoltam, fűszeres íze lesz, ehelyett édes volt; rengeteg
repetát akartam még belőle. – Az első csók mindig óvatos. A
következő már nem ilyen lesz.
A megállapításom meglepte, talán fel is bosszantotta,
vagy épp feltüzelte, mert a következő pillanatban
belemarkolt az ingembe, és magához húzott. Végigsimított az
ajkával az enyémen, majd éppen úgy, ahogy az imént én
csináltam, a száját a nyelve követte. Az egész testem
mozgásba lendült, de nem akartam halálra rémíteni. Az arcát
a tenyerembe zártam, a mellkasomat éppen annyira
érintettem az övéhez, hogy érezzem ágaskodó mellbimbóinak
a csúcsát, amitől a csípőm ösztönösen megugrott.
Piper kiengedett egy nyögést, én pedig elmélyítettem a
második csókunkat. Még mindig parancsoltam a kezeimnek.
Csak azt a gyönyörű arcát fogtam, semmiképp nem
vándoroltam a dögös teste felé. Ujjaim a hajába fonódtak,
összekuszálva az egyébként is kócos tincseket. Az íze még
édesebbé vált, az apró hangok, amiket kiadott közben, még
izgatóbbá tették. Felhördültem, és faltam őt, mert úgy
éreztem, sosem lesz elég. Belemordultam a csókba, és a
nyelvemmel elcsábítottam az övét, majd rendkívüli
óvatossággal, valamint határtalan élvezettel ráharaptam alsó
ajkának buja ívére.
Kattanást hallottam, mire kihunyt az ereimben a
szenvedély lángja. Bajt éreztem, kivert a hideg veríték, ezért
gyorsan a fegyveremhez nyúltam. Ösztönszerűen,
gondolkodás nélkül a betolakodó felé irányítottam a pisztoly
csövét, és kibiztosítottam a fegyvert. Mire érdemben
felnéztem, Sophia Marino szigorú tekintetével találtam
magam szemben.
Piperrel köpni-nyelni nem tudtunk, a kezem lehanyatlott,
a fegyveremet visszahelyeztem a pisztolytáskába, ő pedig azt
a vadra borzolt haját próbálta lesimítani. Sikertelensége
láttán rendkívüli elégedettség töltött el.
– Megbeszélés az irodámban, Hudson! – Sophia hangja
halk volt, és fegyelmezett, ahogy az egész nő mindig, mióta
megismertem. Soha nem borult ki semmi miatt, mindegy,
mennyire rosszul álltak a dolgok. Ahogy Piperre nézett, egész
lényéből sugárzott az a fajta szeretet, amit Silver irányában
soha nem láttam. A pillantása olyan volt, mint amikor az
ember az erdőben talál egy meglőtt vadat. Olyan pillantás,
amiből tudod, hogy haza akarja vinni és élete végéig
dédelgetni a szerencsétlen, sérült állatot, akkor is, ha annak
jobb lenne egészségesen, szabadon.
– Fél óra, Mrs. Marino! Lezuhanyoznék előtte, ha nem
bánja.
A szemem sarkából láttam, hogy Piper ennél a résznél a
tenyerébe temeti az arcát. Igyekeztem megőrizni a
komolyságomat, már amennyire ez lehetséges a
nadrágomnak feszülő merevedéssel.
Mrs. Marino szemei éppolyan tiszta kékek voltak, mint az
unokájáé, ráadásul pontosan úgy el tudtak kerekedni.
Elképesztő dolog a genetika…
– Piper, meginnál velem addig egy csésze roiboost?
Piper elfintorodott.
– Angolosan, vagy ahogy én akarom?
 Sophia Marino nem fintorodott el, csupán engedte kiülni
az arcára a helytelenítést.
– A tea eredeti íze akkor jön elő igazán, ha cukor nélkül,
esetleg tejjel fogyasztják – világosította fel az unokáját az
asszony, aki legjobb tudomásom szerint egy egész
bűnszervezetnek parancsolt.
Piper elégedetlenül fújt egyet.
– Sophia nagyi azt akarja mondani, hogy nem ihatom
citromlével és cukorral vagy édesítővel a teáját.
Kelletlenül, de elindult az ajtó felé. Elképedve néztem a
jelenetet. Tényleg így akar kimenni a testőrök és a
személyzet többi tagjának szeme láttára?
– Piper! – Olyan finoman szóltam, amennyire bírtam,
mégis összerezzentek mindketten. Bocsánatkérő mosolyt
villantottam rájuk. A nőm vállára borítottam a zakómat, és
lágy csókot nyomtam a homlokára. Nem érdekelt, mennyire
furán néztek, én jobban éreztem magam ettől.
Sophia az ajtó előtt várta Pipert, de én még nem álltam
készen elengedni őt. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy
tisztán láttam íriszének igéző kékségét.
– Ez egy félbeszakított csók volt, édes chili – súgtam
olyan halkan, hogy csak ő hallja. Hacsak nincs a Marino
özvegynek olyan hallókészüléke, ami mindent fog tízméteres
körzetben. Simán kinéztem belőle.
– Csók fajtákat mutatsz nekem? – suttogta Piper
hasonlóan halkan, amitől a farkam ismét megfeszült. Maga a
gondolat, hogy ez a nő az ágyamban fekszik alattam, és
édesen mocskos dolgokat suttog a fülembe, elég volt, hogy a
nadrágom szűkebb legyen, mint valaha.
 – A létező összes csókot megkapod tőlem, amit csak
ismerek.
– Piper!
A nagymama nem akarta a csókfajták bemutatási
stádiumát végigkövetni.
– Később – ígértem, és elengedtem.
Negyedóra múlva bekopogtam Sophia irodájának ajtaján.
A zakóm az egyik szék támlájára hajtogatva hevert.
Egyszerű, fekete sportnadrágot és pólót viseltem
edzőcipővel. Leginkább edzőterembe vagy futáshoz
használtam azt a táskát a kocsimban, de ezúttal kapóra jött.
Ugyanakkor bosszantott, hogy nem hozom a megszokott
megjelenésemet az asszony előtt. Kár volt ragaszkodnia a
gyors tárgyaláshoz.
Meglepett, hogy Sophia nem a hatalmas, mahagóni
íróasztala mögött várt, hanem a padlótól a plafonig érő
ablakhoz készített székeknél, mely előtt egy kis, kerek
teázóasztal állt. Arra számítottam, hogy szigorú erkölcscsősz
lesz, nem pedig laza és családias.
Sophia egyszerű fekete-fehér kosztümöt viselt, ahogy azt
már sokszor láttam nála. Nem hiszem, hogy bírta a
túldíszített dolgokat. Sötétbarna-fekete pipáját, amihez
ellenben nagyon is ragaszkodott, a szájához emelte, és
lehunyt szemmel szipkázott belőle.
– Piper? – kérdeztem, amikor észrevettem, hogy nincs a
szobában.
Sophia legyintett, és kifújta a füstöt. A pipadohány illata
betöltötte a szobát.
– Jane hívta valami vészhelyzethez.
 Sehogy sem tudtam összekapcsolni a vészhelyzet
fogalmát azzal a lánnyal. Békés, csendes, szerény… Bár
jobban belegondolva, nem éppen őt kísérte el Piper, hogy egy
szál csipkegöncben riszálhassa magát egy teremnyi felajzott
bunkónak? Félrevert a szívem. Nem kértem Pipertől semmit
ezzel kapcsolatban, de bíztam benne, hogy elég világosan
kifejeztem a véleményem. Nem tenné meg újra…
– Ne ráncold ennyire a homlokod, Hudson, mert csúnya,
ráncos öregember lesz belőled néhány éven belül. – Bagoly
mondja… Sophia homloka éppolyan aggodalmasan
ráncolódott, mint ahogy azt az enyémről állította. A pipájával
legyintett, amikor ránéztem. – Az általad iderendelt testőr
elkísérte az unokámat, aki ennek nem túlzottan örült. Most
pedig áruld el nekem, miért van szükség a testőrre!
Aha, szóval ez keltette fel a kíváncsiságát.
– Nem arra kíváncsi, mik a szándékaim? – kérdeztem,
miközben elfoglaltam azt a széket, ahonnan Sophiát, a
bejáratot és az ablak mögötti kertet is szemmel tudtam
tartani. Ezúttal nem vettem fel a fegyvertartót, egyszerűen a
zsebembe süllyesztettem a pisztolyt.
Az asszony félrebiccentette a fejét, és halványan
elmosolyodott.
– Azt már a virág óta tudom.
Úgy tűnik, tényleg tudta, pedig akkor még nekem is csak
halvány sejtéseim voltak. Megmagyarázhatatlan büszkeség
öntött el, amikor az imént Piper szobájában megláttam a
növényt. Már egész kis bokorrá terebélyesedett, ráadásul két
kaspóban. Látszott rajtuk a törődés.
 – Csaknem tíz napja, hogy elvontatták Piper kocsiját.
Nem mindig tudom fuvarozni, és nem tetszik, hogy egyedül
flangál.
Sophia összevonta feketére húzott szemöldökét.
– Elvontatták?
Gyanakodva viszonoztam a pillantását. Ilyesmiről azért
illene tudnia.
– Igen.
Ideges dobolás kezdődött a pipa és a szék karfája között.
– De Piper maga adta el az autót. Ő akarta…
Megvontam a vállam.
– Nem úgy nézett ki, mint aki meg akar válni attól a
vacaktól. – Végül kibukott belőlem: – Nem értem, hogy
engedhette…
– Emberek tízezrei közlekednek busszal, és a nap végére
épségben hazatérnek – emlékeztetett a nyilvánvalóra Sophia,
de nem mutatott haragot, amiért túl messzire mentem,
inkább úgy láttam, remekül szórakozik rajtam.
– 2016 első felében több mint tizenhétezren haltak meg
közúti balesetben.
Sophia ekkor elnevette magát.
– Istenem, annyira emlékeztetsz rá! Pontosan ennyire
féltette a lányomat mindentől.
– Ki?
– Piper apja, Cesare. – A hangulat hirtelen fagypont alá
esett. Sophia letette a pipáját a teáscsészéje mellé, és acélos
pillantást vetett rám. – A lányom, Leonora sokkal
alázatosabb természet volt, mint Piper valaha lesz. Hatalmas
szerelem volt az övék, és Cesare mindent megtett, hogy óvja
őt a világától. Leonora egyszer testőr nélkül, egyedül ment a
városba, míg Piper az apjával töltötte a délutánt. Egyedül
akart shoppingolni a barátnőivel. – Sophia a szemét forgatta,
arcán elnéző mosollyal, aztán elkomorodott. – Hazafelé
egyszerű fegyveres rablás történt. Olyan, amit a legtöbb
ember túlél üres pénztárcával. De ő…
Sophia kinézett az ablakon, a szemében ezerszer elsírt
könnyek csillogtak.
– Nem élte túl – fejeztem be a mondatot. Az asszony
lassan bólintott, én meg összeraktam a képet. – Ezért nem
bánja, ha vigyázok rá.
– Cesarénak a mai napig nem bocsátottam meg! Március
vége óta játsszátok Piperrel ezt a kis játékotokat. Nem fogok
bosszúhadjáratot indítani ellened, ha egyszer véget ér, ami
köztetek van – magyarázta Sophia, és textilszalvétájával
megtörölte a szeme sarkát, mielőtt ismét a kezébe vette a
pipáját. Pöfékelt néhányat, majd pipafüstbe burkolózva
folytatta: – Nem foglalkoztat a korkülönbség, mert az
unokám lélekben sokkal idősebb a vele egykorúaknái. Nem
érdekel, ha megbántod, mert majd megvigasztalom, ha arra
van szüksége. Ez természetes velejárója a szerelemnek. Nem
számít semmi, amíg biztonságban tartod. Még egy sérülést
már nem élne túl. Olyat nem, amin keresztülment.
Ez elég diplomatikus hozzáállás. Azért biztos voltam
benne, hogy a félrekefélésért kasztrálás jár. Nem mintha
fennállna ez a veszély, mivel hosszú ideje Piper az első nő,
aki felkeltette a figyelmem.
– Megértettem – fogadtam el az asszony álláspontját. –
Tudja, ki tette?
Szándékosan kérdeztem így, annak ellenére, hogy Piper
bevallotta, két rohadék volt. Sophia reakciója elárulta, hogy
neki viszont sejtése sem volt erről. Boldoggá tett a tudat,
hogy Piper megosztotta velem azt, amit, úgy tűnik, senki
mással. Mert egyben biztos voltam: ha nem mondta el
Sophiának, akkor nem mondta el senkinek.
Az asszony szeme jegesen villant.
– Ha tudnám, nem kellene havonta egyszer fogadnom
Cesare hívását, hogy faggatózzon, merre lehet a lánya.
Zavarodottnak éreztem magam.
– Nem tudja, hol van Piper?
– Piper nagyon makacs – osztotta meg a már általam is
jól ismert tényt az asszony. Sovány arcán a ráncok között
melegség és szeretet fénylett. – Megveti az erőszakot. Nem
tudná elviselni, hogy bárki ártatlan vére az ő kezéhez
tapadjon.
Ezzel nem értettem egyet.
– Bántották őt. Nem értem, hogy képes együtt élni a
tudattal…
– A bántalmazója szabadon lófrál? Minden hatalmam és
befolyásom arra használnám, hogy élete végéig kínozzam a
rohadékot! – sziszegte Sophia, a szemében olyan
meggyőződéssel, ami bármely percben tettekké alakulhat.
Végül aztán megadóan sóhajtott. – De Cesare megtenné már
előttem. Azzal, aki bántotta az unokámat, és a teljes
vérvonalával. Ez az, ami miatt Piper nem megy haza.
– Értem – mondtam. Bár még mindig nem értettem,
ahogy akkor sem, mikor Piper magyarázta el ugyanezt az
éjjel. – Erre még visszatérünk egy nap.
Sophia bólintott.
– Van itt valami, amit nem látok – avatott be
elgondolkodva. Témát váltottunk. – Meglepett, amit az
autóról mondtál. Nem szeretem, ha félrevezetnek. Derítsd ki,
mi folyik itt!
– Úgy lesz – ígértem egyszerűen.
– Tudni akarom.
A telefonom rezgése félbeszakított bennünket. Fogadtam
a hívást, mert fontosnak tűnt. Mi másért akarna velem
beszélni Raphael, amikor fél órán belül személyesen is
találkozunk? Attól, amit mondott, kivert a hideg veríték, a
gyomrom pedig haragos csomóvá zsugorodott.
– Marco hívott, kiütötték.
– Ki a faszom az a Marco? – kérdeztem ingerülten, mert
idegesített, hogy Raphael szerint tudnom kéne, ezért elfelejt
magyarázatot fűzni a bejelentkezéséhez.
– A srác, akit a nődhöz küldtem, a testőre.
Engedtem, hogy a fagyos higgadtság, amit egyedül az én
fűszeres nőm képes felolvasztani, elborítsa az elmém.
– Kiütötték.
– Basszus, Josiah, sajnálom! – fakadt ki Raphael. – Az
egyik legjobb, ezért is küldtem.
Nem érdekelt a magyarázkodása. Később foglalkozom
vele, de most másra fókuszáltam.
– A lényeget!
Hezitálós szünet.
– Piper eltűnt.
 15.

Nincs lenyűgözőbb a rendezett káosznál

Piper

2017. JÚNIUS 18.

JANE ARCÁT FIGYELTEM. Mérges voltam és aggódtam.

Belenyúltam a hűvös árnika krémbe, és két ujjammal egy
kisebb adagot kentem a legjobb barátnőm arcára. A paszta
fanyar-mentolos illata kellemes emlékeket ébresztett. A
sérüléseim másfél éve szörnyűek voltak, és amikor az
orvosok már végeztek velem, Sophia nagyi minden egyes
zúzódásomat ilyen krémmel kenegette. Ez meg az Aloe vera
csodákra képes.
Reméltem, Jane arcán is segít, mert ha a szülei és a négy
bátyja meglátják így, szüksége lesz egy isteni magyarázatra.
Baloldalt teljesen feldagadt a járomcsontja környéke, és már
most kezdett lilás színt ölteni. Jane-t megütötték. Aki ezt
tette, valószínűleg jobbkezes volt. Szerettem volna
viszonozni a dolgot. Sokszor. Gyűlölöm az erőszakot, igen, de
ha valaki ennyire igyekezett rászolgálni… Jane azonban nem
akarta elárulni, ki emelt kezet rá. Mélyen hallgatott róla, és
ez nem tetszett. Több okból sem.
 – Szóval – kezdtem olyan hangnemben, ahogy Sophia
nagyi szokott dorgálni engem, amikor valami cseppet sem
helyes dolgot teszek – egy motoros bárban jártál.
Mikor volt ideje erre? Persze, hosszú az éjszaka… de
akkor is, képes volt a sztriptízbár után motorosok közé
menni? Abban a ruhában?
Nem kérdezősködtem, örültem, hogy legalább ennyit
elárult. Amikor Jane elpirult, kiütközött a fiatalsága. Még
nincs tizennyolc, és nem ura az érzelmeinek. Még én sem
vagyok, pedig lassan betöltőm a húszat. Kiképzelni az
ártatlan Jane-t egy olyan helyen, több mint ijesztő volt.
– Jó buli volt! – Fintorgott, mert az arcán terjedő
duzzanat elfoglalta a mosolya helyét.
Megtöröltem a kezem egy odakészített nedves
törülközőben, közben az arca felé intettem.
– Azt látom. Tudod, szólhattál volna, ha ilyesmire vágysz!
– csóváltam a fejem rosszallóan, aztán jelentősen eltúlozva a
valóságot hozzátettem: – Marha jó a jobbegyenesem, és
Silver szobájából tutira tudtam volna szegecselt nyakláncot
csenni. A motort talán Seth elintézte volna.
Közvetlenül az ablaknál állt az újdonsült árnyékom,
Marco. A srác szimpatikusnak tűnt, és próbáltam nem rajta
levezetni a dühömet, amikor közölte velem, hogy Mr.
Winslow rendelte őt mellém testőrnek. Rémülten néztem a
tagot, aki minden előzetes egyeztetés nélkül kísért engem a
barátnőmhöz. Annyira siettem, hogy csak egy leggingset és
egy csípőig érő, fehér pólót húztam magamra, a félcipőmet
már csak a kocsiban rángattam fel. Nem vártam meg, hogy
Josiah kijöjjön a fürdőből, és még a mobilomat is otthon
felejtettem.
 Marco nem sofőrködött, de odarendelt egy autót, így nem
buszoztunk. Nem értettem, mi baja van a férfiaknak a
tömegközlekedéssel az én világomban. A srác egyébként
megnyerő volt. Latinos kinézetű, öltönyös fazon, nyakkendő
nélkül, pisztolya a nadrágjába dugva. Úgy tippeltem, Brayjel
egyidős lehet, de alkatra inkább Crayne jutott róla eszembe.
Akkora bicepsze volt, mint az én combom, ami igen
megnyerő, de ettől függetlenül mielőbb tisztázom Josiah-val,
mennyire felesleges ez a túlféltés egy álmos kisvárosban.
Jane a legutóbbi megjegyzésemre harciasan felkapta a
fejét.
– Seth mutatott be Minnie-nek.
– Kinek?
– Minnie.
Egy másik univerzumban biztos értettem, miről beszélt…
– Jane! – csattantam fel. – Ki a fene az a Minnie?
Jane a szemét forgatta. A szemét forgatta rám! Eltűnik a
látóteremből néhány hétre, és tessék, máris teljesen elzüllik
itt nekem!
– Minnie egy nagyon jó fej csaj.
– Ettől nem lettem okosabb.
Megvonta a vállát.
– Seth ismerőse, nem ismerem a történetüket.
– És Seth csak úgy gondolt egyet, és bemutatott ennek a
csajnak, igaz? – Kicsit talán vitriolosra sikerült a hangnem,
de ezen a ponton az iránta érzett aggodalom felülírta
érzékeny lelkének óvását.
Legalább annyi jóérzés maradt benne, hogy feszengjen.
 – Seth tud a listámról. Már jó ideje. Nem igazán örült
neki, és eleinte nem is akart támogatni. Míg a klubban meg
nem látott.
– És utána támogatott? – döbbentem meg.
– Nem, de azt mondta, inkább segít nekem, és
biztonságban tart, míg kivégzem a listám.
És úgy gondolta, ha már meg kell lennie, legyen meg
egyetlen éjszaka alatt?! Egyáltalán hogy került Seth újra a
képbe? Josiah szerint Jane-t tegnap Raphael vitte haza.
Kisétáltam Hunntingtonék nappalijából, és a konyha felé
vettem az irányt. Marco hang nélkül követett. Az idő
csodálatos, és én ma megkaptam életem első csókját, amiről
nem mesélhetek a legjobb barátnőmnek, mert az ő
problémás estéje üti az enyémet.
A házban a pasztellszínek uralkodtak. Az egyik
helyiségben virágok, a másikban péksütemény illatát lehetett
érezni. Nem olyan hatalmas ablakok árasztották a fényt,
mint Sophia nagyi villájában, de ezeken barátságos
függönyök csüngtek, otthonos érzést keltve. A konyhában két
tökéletes, kerek pite várta a hazatérőket. Eszembe jutott,
hogy a Hunntington család gyakran gyűlik össze csak úgy,
hogy élvezzék egymás társaságát. Néha egyeztettek, néha
csak spontán összeröffenésről volt szó. Imádtam ezt a
családot az összetartása miatt. Jane-nek viszont épp emiatt
lesz nehéz dolga.
Kivettem a hűtőből egy jégzselét, és elvittem a nappaliba
Jane-nek. Betekertem egy kis törülközőbe, és felé nyújtottam.
– Szar munkát végzett – állapítottam meg a korábbi
beszélgetés fonalát követve. – Ezért szétrúgom a golyóit!
 – Fogadok, hogy rólam van szó – harsant Seth morcos
hangja a lépcső felé vezető ajtóból. Faith csini, pink-fekete
futószerkóban követte őt, arcán olyan rémülettel, ami azt
mutatta, hogy pontosan tudja, mekkora bajba keveredett
Jane.
Seth farmert viselt sima edzőcipővel és sötétzöld pólót.
Annyira kölykös benyomást keltett… Ennek persze semmi
köze nem volt ahhoz, hogy én nemrég egy tíz évvel idősebb
pasinak adtam az első csókomat, és kezdtem totálisan
belehabarodni. Faith úgy nézett ki, mintha szorulása lenne.
Csak állt, egész teste merevnek látszott. Biztos voltam benne,
hogy ha egy ujjal is megbökném, eldőlne, mint egy darab fa.
Marcóhoz fordultam, akit nem lepett meg az érkezésük,
mivel én hívtam őket. És ha már van testőröm, legalább
tudjon róla, ha új emberek jönnek abba az épületbe, ahol épp
tartózkodom. Nehogy véletlenül lelője a barátaimat azzal a
pisztollyal, amit olyan bőszen szeretett villogtatni.
– Kérsz valamit inni?
Amikor nemet intett a fejével, megállapítottam, hogy
nem képes túl változatos mimikára.
Seth közben ellépett mellettem, így megpillanthatta Jane-
t. Cifra káromkodást eresztett el, aztán egy számon kérő
kérdést:
– Rider volt?
Sosem hallottam ezt a hangszínt nála. Tele volt agresszív
gyűlölettel. Jane csitítani próbálta.
– Ki az a Rider? – kérdeztem csak úgy mellékesen, mert
biztosan emlékeztem, hogy Minnie-n kívül nem említett
mást. És ezek szerint Seth még csak el se kísérte abba a
bárba?
 – Senki.
– Egy seggfej!
A két válasz meglehetősen hangosra sikeredett, mert
egyszerre hangzottak el. Faith csodálkozva vonta fel a
szemöldökét. Úgy gondoltam, én is ilyen képet vághatok.
Jane csúnyán nézett rám a kanapéról, miközben ülő
helyzetbe tornázta magát.
– Csak téged hívtalak – jegyezte meg nyomatékosan.
Próbált lelkifurdalást kelteni bennem. Belül felröhögtem
a gondolatra.
– Mégis mit képzeltél? Mintha te nem ezt tetted volna. Ha
engem hívsz, mindenkit hívsz, így működünk. Ha egyikünket
bántják, mindenkit bántanak.
Seth csodálkozva nézett rám, majd fellelkesülten átvette
a szót.
– Igen! Igaza van! Mi vagyunk a bosszúállók! Meg fogunk
bosszulni, mimóza! – harsogta, és Jane arcának rándulásából
tudtam, még mindig nem szereti, amikor ezen a hülye
becenéven hívja őt.
Jane elszörnyedve nézett Sethre, mintha elhinné, hogy
komolyan beszél. Reméltem, hogy csak viccelt.
– Mi nem egy rohadt maffia vagyunk – emlékeztette Jane
a srácot.
Ekkor bekattant valami. Apám mindig azt mondta, hogy a
család az, aki törődik veled. Mindegy, mekkora a családod,
mindig melletted állnak, támogatnak téged, és igen,
korlátokat szabnak, ha a jóléted azt kívánja. Család nem
mindig vérkötelék útján jön létre. A cselekedeteink és az
érzéseink határozzák meg, hová tartozunk. A család
nagyságától és erejétől függ, hogy meg tudja-e torolni a
téged ért sérelmeket vagy sem. Ahogy most körülnéztem a
szobában, felismertem, hogy ez igenis egy kis család, bár
még nem képes a megtorlásra, össze sem hasonlítható azzal,
amit az apám irányított. Mégis család volt. Az én családom.
Jane felállt, és szembefordult Sethszel.
– Jobb szeretném, ha nem állnánk bosszút senkin sem –
folytatta a józanság hangján. – Rider nem tehet semmiről,
nem ő ütött meg. Félreértés volt.
Seth félretolta a lány jégzselét tartó kezét, és
végigsimított a monoklijának körvonalán.
– Látványos félreértés.
Úgy tűnt, megállt a világ. Jane elködösült pillantással
nézte az előtte magasodó vöröst, én meg úgy éreztem, végre
a megfelelő irányba tartanak. Nem tudtam, mi kellett ehhez.
Egy szexis göncben lejtett tánc, vagy egy motoros tagtól
kapott mokka… Mindenesetre már éppen ideje volt.
Faithre nézve láttam, hogy ő is hasonlóan vélekedik.
Huncutul rám mosolygott, és az ajtó felé intett.
Bólintottam, és Jane-hez léptem.
– Szükséged van még rám? Tehetek valamit, ami
elősegíti, hogy a családod ne szedjen cafatokra sem téged,
sem őt?
Seth kábé egy fejjel volt magasabb nálam. Vörös haja és
szeplős arca el kellett volna hogy csúfítsa, de esküszöm, ő
volt a legdögösebb vörös, akit életemben láttam. Nyurga, de
izmos testét napbarnított bőr borította, karakán arcában
szinte világított smaragdzöld szeme, mely több fájdalomról
mesélt, mint amennyit bárki kinézett belőle.
És képes volt egyszerre bárgyú és ártatlan arcot vágni.
 – Én mit csináltam? Ne lökj engem a Hunntington család
bosszújának az útjába!
Már megint ez a család…
– Inkább mit nem csináltál! Nem vigyáztál rá, különben
nem így nézne ki – avattam be, mire elképedt arccal nézett
rám. – Te vagy az, akit beavatott. Nem én, nem Faith, és Bray
sem, különben egyikünk biztosan rátapadt volna, míg
teljesíti azt a listát. Te voltál, és cserbenhagytad őt.
– Piper, ez… – kezdte Jane, de a hangja elhalt, és
gyönyörű, borostyánszínű szemében könnyek csillantak.
Seth viszont megtalálta a hangját.
– Csak hogy tudd, elég hangosan az értésemre adta,
mennyire nem akar engem a közelében tudni! Ő küldött el
engem!
Erre már Faith is magához tért.
– És mióta teszed, amit mond neked, hm?
Marco csendben hallgatott eddig, de most valamiért egész
testében megmerevedett. Kilépett az összekötő folyosóra,
amelyiken át néhány perce épp visszatértem a konyhából.
Előhúzta az eddig sem rejtegetett fegyverét, mire a szobára
azonnal néma csend telepedett. Seth úgy helyezkedett, hogy
minden nőnemű a szobában a háta mögé kerüljön.
A szívem a torkomba ugrott, amikor meghallottam a
hangos döndülést.
A bejárati ajtó nyitva volt, de aki éppen betörte, az ezt
nem tudhatta. Megfagyott a vér az ereimben, amikor olasz
káromkodás ütötte meg a fülem. Nem kellett több, hogy
tudjam, értem jöttek. Oldalra nézve láttam, hogy Faith éppen
olyan sápadt, mint amilyennek én éreztem magam. Jane arca
egészen vörös volt, ahogy rémületében visszatartotta a
levegőt.
Marco eltűnt a szemem elől, nemsokára pedig dulakodás
zajai szűrődtek be a folyosóról. Seth őrlődött, hogy menjen
és segítsen neki, vagy maradjon és minket védjen, ha az első
tűzfal ledőlne. Végül döntésre jutott, és megindult, de
néhány másodperccel később visszahátrált felemelt karokkal.
Először nem értettük, de ekkor felbukkant az ajtóban két
fekete bukósisakos gyökér, kezükben fegyver, és
folyamatosan olaszul magyaráztak Sethnek. Az agresszivitás
tapinthatóvá vált a levegőben, de be voltunk tojva, és senki
nem szólt a két fickónak, hogy itt senki nem beszél olaszul,
folyékonyan még én sem.
A háttérben mozgolódás támadt, és újabb három
fegyveres érkezett szintén bukósisakban, aminek még az
üvege is teljesen fekete volt, akárcsak a támadóink ruházata.
Némelyik öltönyben feszített, a többi pedig farmer-póló
kombinációban. Próbáltam mindent megjegyezni, amit a
csendes pánikon túl képes voltam felfogni, hátha később
hasznos lesz. Már ha túléljük.
– Mi a francot akartok? – kérdezte Seth, mire az egyik
előrelépett, és a fejéhez tartotta a fegyverét.
– Fogd be a pofádat! – ordította akcentussal, fojtottan a
bukósisak miatt. – Nem kaptál engedélyt, hogy megszólalj!
Seth nem tudta befogni. Sosem tudta, mikor kell leállni.
– Kapd be, te seggfej! Te törtél be rossz házba!
Újabb fegyveres lépett a szobába, ami így már kezdett
kissé szűkössé válni. Faith valahogy elfojtotta a rémületét, és
most a nyakláncát nyomkodta, mintha onnan várna
segítséget. Közben úgy helyezkedett, hogy Jane elé kerüljön.
Én a szoba másik sarkában álltam, és leblokkolva vártam,
mikor lesz lehetőségem kitörni innen. Az, hogy még egyszer
elkapjanak, nem volt opció.
– Nem vagyunk rossz házban, idióta! – mondta az
újonnan érkezett. Ennek fényes, fekete lakkcipője volt,
háromrészes, fekete öltönnyel és rózsaszín nyakkendővel.
Fekete haja a bukósisak pereme alá göndörödött.
– Nekem úgy tűnik, igen. Semmi keresnivalótok itt, és…
A következő pillanatban Seth fején tompán koppant egy
pisztoly markolata, ő pedig elterült a lábunk előtt. Jane
torkából zokogás tört fel, de rátapasztotta a kezét a szájára,
hogy elnyomja a hisztérikus hangot.
Faith szeme tágra nyílt, ahogy Seth védelme nélkül nézett
szembe a fegyveresekkel, de egyetlen hang sem jött ki a
torkán, a szeme pedig száraz volt, akár a sivatag.
– Mit akartok tőlünk? – kérdeztem hangosan és tisztán,
hogy eltereljem a gyökerek figyelmét a másik két lányról.
A fickó, akit a főnöknek véltem, még akkora sem volt,
mint én. Legalább egy fejjel fölé magasodtam, és ebből
reményt merítettem. Tisztában voltam vele, hogy esélyünk
sincs ellenük, bármit is akarnak, véghezviszik, mégsem
adhattuk fel küzdelem nélkül. Az nem rám vallana. Talán
meg tudom rúgni a főnököt, de úgy, hogy igazán fájjon, aztán
nekilökhetném a többinek, hogy mi addig az ablakon
keresztül kiugorjunk.
A rohadék felém fordult, így megláttam a bukósisakjának
sötét üvegében, mennyire összeszedettnek tűnök. Mintha
nem markolnák fagyos karmok a gyomromat, mintha nem
rettegnék attól, hogy a következő pillanatban a fejembe
eresztenek egy golyót. Bármit megengedek, de nem vihetnek
magukkal, hogy aztán azt tegyenek velem, amit csak
akarnak. Azt soha többé.
– Te most szépen velünk jössz – mondta nekem a főnök,
mire az embereiből kettő úgy helyezkedett, hogy mögém
kerüljön, másik kettő pedig úgy, hogy Faitht és Jane-t a
sarokba szorítsák.
– Soha!
Nem voltam ostoba. Láttam, mennyi fegyver van náluk,
de képtelen voltam megtenni, amire kértek.
– Ne legyél hülye! Csak érted jöttünk. Csinálhatjuk ezt
szépen, de el is fajulhat. – A tag vállat vont. A mozdulat
valamiért ismerősnek tűnt, de az agyam most nem működött
elég jól, hogy felidézze, honnan.
– Inkább benyelem az összes ólmot, és elvérzek, de nem
megyek veletek!
A főnök a barátnőimre mutatott.
– És ha ők nyelik be a golyókat? Akkor is rendben van?
Jane úgy nézett ki, mint aki az ájulás határán táncol,
Faith viszont ijesztően higgadtnak látszott. Két fegyver
fordult feléjük, a többi rám célzott.
– Ki a fene vagy te? – kérdeztem, csak hogy időt nyerjek.
Újra az a vállvonás.
– Idővel megtudod. De most elég a szarakodásból! Jössz
magadtól, vagy meggyőzzünk?
Sech megmozdult a földön, kezdett magához térni, mire
Jane-ből kiszakadt egy megkönnyebbült sóhaj. Faith továbbra
sem tágított, és láttam, hogy hozzám hasonlóan a megfelelő
alkalmat lesi. De nem volt ilyen. Végigjátszottam az összes
variációt a fejemben, és egy sem végződött úgy, hogy
mindenki megússza sérülés vagy golyó nélkül. Összeszorult a
gyomrom a gondolatra, hogy minden harc nélkül,
önszántamból kell elmennem ezekkel, bárkik is legyenek.
Rábízni a sorsom néhány fegyveres olaszra egyáltalán nem
olyasmi volt, amiben megegyeztem saját magammal. De
inkább én, mint a barátaim.
Előreléptem, és sóhajtással próbáltam elűzni a torkomat
szorító rettegést.
– Veletek megyek.
– Nem! – Faith kiáltása meglepett. Azt gondoltam, csak
arra vágyik, hogy vége legyen már. De tévedtem, mert ő is
közelebb merészkedett. – Nem viszed őt sehová innen!
A főnök felröhögött.
– Nem alkudozom, kislány!
– Nem kérdeztem, hogy alkudozol vagy sem –
gúnyolódott Faith, és még egyet lépett.
Amikor a vele szemben álló fickó meg akarta állítani,
Faith megperdült a saját tengelye körül, és kirúgta a lábát.
Lövés dörrent, ahogy a tag meglepetten elterült. Jane sikított
egyet, én pusztán összerezzentem, de a lövés csak a
mennyezetben okozott kárt.
A másik fickó gyorsabban reagált, és a fegyver
markolatával halántékon ütötte Faitht. Jane azonnal mellé
guggolt, és az ölébe vette a fejét. Faith nem ájult el, de kissé
kótyagosnak tűm. Mindenesetre vesztett a harciasságából.
– Még egy mozdulat, és nem ezt a végét használom –
figyelmeztette a fickó, aki leütötte, majd a ravaszra és a
pisztolycsőre mutatott.
Kibiztosítva célzott egyenesen Jane szeme közé.
– Elég volt! Azt mondtam, veletek megyek!
 – Piper… – Jane szorongva nézett fel rám, de
elfordítottam a fejem.
Basszus, nem hittem, hogy képes vagyok erre! Nem
gondoltam, hogy még egyszer elrabolnak, amikor
megesküdtem, hogy inkább a halál.
A folyosón Marco mozdulatlan teste hevert. A fejénél
vértócsa gyűlt, és bár nemrég ismertem meg, aggódtam érte.
A főnök megunta a tempómat, a falnak lökött, és egész
testével odaszegezett. Hiába volt alacsonyabb nálam, az ereje
számottevőnek bizonyult.
– Ideje hazamenned, Piper Elizabetta!
Halálos rettegés lett úrrá rajtam. Az itteniek közül senki
sem ismerte a második nevem. Legalábbis Sophia nagyin és
Silveren kívül. Bármennyire is gyűlöltem az unokanővérem
minden megmozdulását, ami itt folyt, azt mégsem
varrhattam az ő nyakába. Ez nem ő volt. Ebben a múltam
köszönt vissza. Most már csak azt kellett kiderítenem, ki
talált rám. Amennyiben Salvo, akkor végem. De az ő emberei
már most végeztek volna velem, hisz mire várnának? Hacsak
nem Salvo vágyik repetára. Ettől a gondolattól kivert a víz.
Még egyszer nem!
A másik lehetőség az apám. Ez a verzió pontosan azért
taszított, amiért már másfél éve is. Nem akartam senki
halálát a két rohadékon kívül. De apám vérbosszúja olyan
kiterjedt és kegyetlen, amit képtelen lennék elfogadni.
Több eshetőség nem jutott az eszembe. Korábbi
fogadalmaimmal ellentétben egyetlen zokszó nélkül
hagytam, hogy sötétített szedánjukba ültessenek.
 Az egyetlen, ami megakadályozott abban, hogy keserves
zokogásban törjek ki, az a tudat volt, hogy Jane és Faith
biztonságban van.
Azért megkönnyebbültem, amikor összeszámoltam a
sötét ruhás, bukósisakos rohadékokat; a nyomunkban mind
elhagyták a házat. Két kocsival mentünk, ki tudja, hová, én
az elsőben ültem, mellettem a főnökkel.
– Ez végig a fejeteken marad? – Az idegesség és a nagy
szám együtt katasztrofális elegyet alkotott. Seth-hatás, vagy
mi a franc, de muszáj volt beszélnem. – Előbb-utóbb feltűnik
valakinek. Ami nem baj. Minél előbb lebuktatjátok
magatokat, annál hamarabb hazajuthatok.
A főnök még csak felém sem fordította a fejét.
– Áruld el nekem, hol van a te otthonod, Piper Elizabetta!
Az első, ami válaszként beugrott, hogy bárhol, ahol Josiah
van. A fura az volt, hogy miután alaposabban átgondoltam,
ugyanerre jutottam. Egy-két csók elég volt, hogy Josiah-
fétisem legyen.
– Nem felelsz? – bökte meg a pasas a karomat, mire
azonnal az ajtóhoz lapultam. Gyerekzárral rögzítette a
rohadék, így még csak ki sem tudtam ugrani. A főnök
örömtelen röhögése éppoly ismerősnek tűnt, mint az a
vállvonogatás. – Pontosan tudom, ki vagy és honnan jöttél.
Arról ugyan fogalmam sincs, miért rejtőzködsz, de kurvára
elég volt belőle!
– Nem tudsz rólam semmit! – sziszegtem, és örültem,
hogy bár a gyomrom remegett, a hangom higgadtan és
tisztán szólt.
A fickó ezen a ponton elvesztette az önkontrollját.
Rávágott az előtte lévő ülés támlájára, amitől az
megremegett, az anyósülésen helyet foglaló tag viszont meg
sem rezdült.
– Hazug ribanc vagy, Piper Elizabetta! És önző! Csak
magaddal foglalkozol, és nem érdekelnek, akiket magad
mögött hagytál!
Akárhogy próbálkoztam, nem fogtam fel a mondandója
lényegét. Nem is hagyott rá időt. Előrehajolt, és az ülés alól
kihúzott egy fekete bőröndöt. Fecskendők, tűk, fiolák és
ampullák voltak benne, mellettük pedig egy fekete szemfedő.
A fickó fekete kesztyűbe bújtatott kezével kivette az egyik
fecskendőt, és rutinos mozdulattal ráhelyezte a tűt.
– Az meg mire kell?
Pánik növelte a pulzusszámom, a légzésem zihálássá
gyorsult. Olyan rettegés borított el, ami Josiah közelében
soha. Még a csók közben sem. Tényleg lehetett valami
pánikűző vonása, ami abban a pillanatban nagyon jól jött
volna nekem.
A főnök figyelemre sem méltatott, viszont az előtte ülő
fickó hátrafordult, és rám szegezte azt a rohadt pisztolyát.
Már megint…
– Tudod, igazad van a bukósisakról. – Felszívott az egyik
ampullából valami átlátszó folyadékot, és megpöckölte, hogy
aztán légtelenítse. – Le kell vennünk, de te akkor már aludni
fogsz.
– Ne csináld! – könyörögtem, miközben próbáltam az
ajtóba préselődni, a majrévasba kapaszkodva. – Kérlek! Kösd
be a szemem! Csak kösd be a szemem, de nem akarok
eszméletlen lenni!
Még egyszer nem. Többé soha!
 A fickó felém fordult, úgy bámult a hülye sisakja mögül.
Komolyan fontolóra vette a következő lépését. A helyében
használtam volna az injekciót, mert tudtam, hogy az első
adandó alkalommal szökést fogok megkísérelni. Ebben a
pillanatban viszont azért küzdöttem, nehogy előtte törjön
rám egy roham.
– Viselkedned kell, ha azt akarod, hogy ezt ne használjam
– mutatta fel a rohadt fecskendőt.
A látványra remegés futott végig rajtam, amit nem is
tudtam eltitkolni.
– Viselkedni fogok – hazudtam szemrebbenés nélkül. –
Oda viszel, ahová akarsz, csak ne döfd belém azt a szart!
Amikor némi hezitálás után visszatette a fecskendőt a
bőröndbe, csaknem felzokogtam a megkönnyebbüléstől.
Boldogan hajtottam oda a fejem, hogy a fekete szem kendőt
rögzíthesse a szemem előtt. Sötétbe borult az átkozott világ,
ráadásul még bennem maradt a félsz, hogy mégis úgy dönt,
belém nyomja azt a vacak tűt.
Nem láttam a végét ennek az útnak, túl sok volt az
ismeretlen tényező. Egyetlen dologban voltam biztos: Josiah.
Tudtam, hogy már úton van, és meg fog találni engem a
csodás jediképességei segítségével, vagy a rengeteg
ismerősének hála. Fogalmam sem volt, nem is számított,
nekem elég volt a tudat, hogy eljön értem.
 16.

A túlfeszített fegyelemnél
nincs veszélyesebb

Piper

2017. JÚNIUS 19.

A JÓ HÍR AZ VOLT, hogy csak a szomszéd nagyvárosig jutottunk,

ott is egy lepukkant motelig. Nem kötöztek meg, és nem
húztak zsákot a fejemre. A szemfedőt csak akkor kellett
használnom, amikor valamelyikük bejött a szobámba.
Fogalmam sem volt, mit akarnak tőlem pontosan. Annyi
biztos volt, hogy el akarnak szállítani valahová. Nagy
valószínűség szerint Seattle-be, az apámhoz. Legalábbis
reméltem, hogy nem Salvo küldte utánam a kutyáit.
Két földszinti szobát vettek ki, egymásba nyíló ajtóval. Az
ablakokon rácsok voltak, az ágyneműt viszont naponta
cserélték. Mindkét szobához külön zuhanyzó tartozott, így
szerencsére nem kellett osztoznom. Nem mintha mertem
volna zuhanyozni, amikor a szomszédban legalább öt
fegyveres férfi tartózkodott. Csak a legnagyobb szükség
esetén használtam a wc-t. Akkor is csak úgy, hogy kulcsra
zártam az ajtót, és magammal vittem egy széket, hogy
kitámasszam.
 A filmekben mindig bazi nagy szellőzők vannak, amin a
főhős kifér, és így egyszerű a szökés. Itt akkora szellőző volt,
amin egy dagadt hörcsög sem bújhatott volna keresztül.
Evőeszköz nélkül kaptam enni, a telefont zsinórostól
kihúzták a falból. Minden lehetőségemet elvágták a szökésre.
Különös türelem szállt meg. Mindamellett, hogy
iszonyúan rettegtem a múlt megismétlődésétől, várakozó
álláspontra helyezkedtem. A tévét engedélyezték, de – bár be
volt kapcsolva – soha nem adtam rá hangot. Be is csak azért
kapcsoltam, hogy csökkentsem a gyanakvásukat. Azt
akartam, hogy elhiggyék, csupán egy üresfejű baba vagyok,
akinek elég a televízió ahhoz, hogy jól érezze magát. Közben
viszont várakoztam. Vártam a nagy lehetőségre, mert
tudtam, előbb-utóbb elérkezik. Előző nap háromszor
váltottunk kocsit, így biztosra vettem, hogy Josiah nyomomat
vesztette. Beletörődni, hogy nem jön értem, könnyebb volt,
mint elfogadni, hogy tényleg visszavisznek Seattle-be.
Úgy döntöttem, a legnagyobb esélyem a szállításnál lesz.
Ha elég ügyesen manipulálom őket, megint az egyszerű
szemfedő lesz a felállás. Aztán csak sikerül valahogy
elterelnem a figyelmüket annyira, hogy elrohanjak. Ha mást
nem is, de futni nagyon tudtam.
Az egyik népszerű zenei csatornán a top 10 ment, amikor
dörömböltek az ajtómon. Kicsit emeltem a hangerőn, és
feltettem magamnak a szemfedőt. Néha csábított a gondolat,
hogy hagyok egy rést leselkedni. Az anyag széle úgyis
áttetsző volt, könnyedén átláttam volna rajta. De
meggondoltam magam. Nem hiányzott, hogy rajtakapjanak a
kukkoláson, aztán még ezt az engedményt sem adják meg.
Nem akartam kiütve megtenni az utat, hogy a végén megint
ágyhoz kötözve találjam magam.
Épphogy végeztem, hallottam az ajtó nyikordulását. Az
ablak mellett álltam, a falhoz lapulva, ugyanabban a
ruhában, amiben előző nap eljöttem otthonról. Nem
fürödtem, nem is mosakodtam, és reméltem, hogy már
bűzlök annyira, hogy elegük legyen belőlem.
– Vacsora és tiszta ruha, mio angelo!
Megugrottam, annyira közelről hallottam a hangját. Nem
akartam mondani neki, nehogy személyes sértésként kezelje,
de eszem ágában sem volt felvenni az átkozott ruhájukat.
Összefontam a karomat a melleim előtt. Nem akartam
tudatosítani benne a nőiességemet. A többiek felfogták, nem
érhetnek hozzám, ez az egy azonban állandóan feszegette a
határokat.
– Most már kimehetsz – intettem nagyjából az ajtó felé.
Ez a fickó máshogy viselkedett, mint a társai.
Engedetlenebb volt, mégis mindig elintézte, hogy kihúzza
magát a felelősségre vonás alól. Előző nap is ő hozta be a
vacsorámat, amit nem fogyasztottam el, mert ő végig jelen
akart volna lenni. Amikor ezt elmeséltem a főnökének, az
teljesen kiborult. Új káromkodásokat tanultam meg olaszul.
– Miért vagy ilyen ellenséges? – kérdezte közvetlenül
mellettem. Ezúttal nem rezzentem meg, de a szívem vad
vágtába fogott, és elborított a rémület.
– Hagyj engem békén! – kiáltottam, és behátráltam a
sarokba.
– Olyan jól elszórakozhatnánk, míg…
Könnyednek szánt érintést éreztem a halántékomnál, és
összetörtem. Amit elértünk Josiah-val, ebben a percben
semmivé lett. Rúgtam, karmoltam és haraptam. Amikor
lefogta a karjaimat, és arccal előre a falnak lökött, még
rosszabb lett. Utólag visszatekintve olyanná váltam, mint egy
szűk ketrecbe zárt vadállat, amelyik a saját mancsát is
lerágná csak azért, hogy kiszabaduljon. A fickó merevedése a
fenekemhez dörgölődött, én pedig gondolatban
visszakerültem egy másik motelszobába, ahol mások bántak
csúnyán velem. Úgy éreztem, újra átélem a fájdalmat, a
megaláztatást, a lelkem porrá zúzását.
– Mi a faszom folyik itt? Azonnal engedd el őt, Danny!
Amikor Danny elengedett, a sarokba vetődtem, és széttárt
karokkal próbáltam visszanyerni önmagam felett az uralmat.
A szemem elől kezdett eloszlani a szörnyű feketeség, és az
oxigént is régi barátként üdvözölhettem. Amikor rájöttem,
hogy a szemfedő lehullott rólam, azonnal hátat fordítottam
nekik, és behunytam a szemem. Nem hiányzott, hogy egy
téves feltételezés miatt eresszenek golyót a fejembe, és nem
hittem, hogy elfogadnák a pánik miatti látászavaromat
megfelelő mentségnek.
Dulakodás zajai szűrődtek hozzám a zihálásomon
keresztül.
– Figlio di puttana!
Egy ütés.
– Megmondtam, hogy nem nyúlhatsz hozzá, porco cane!
Három ütés.
Ebből már tudtam, hogy nem csak az sérült, akit vertek,
hanem az is, aki ütlegelt. Ennyi öklözést nem lehet megúszni
néhány horzsolással a bütykökön.
– Fattiti! – Danny összeszedhette magát, mert ez az ő
hangja volt. Megborzongtam, de nem mozdultam. Továbbra
is a fal felé fordultam csukott szemmel, és vártam az őrület
végét.
Még néhány bevitt sorozat után úgy tűnt, a főnök végre
elégedett.
– Mi fai schifo! Takarodj kifelé innen!
Olyan sokáig volt csend, hogy azt hittem, mindketten
távoztak. Ahogy megnyugodtam, és alábbhagyott a
zihálásom, rájöttem, hogy egyikük még a szobában maradt.
Kiszolgáltatottnak éreztem magam ebben a helyzetben, ezért
szabadjára engedtem az egyetlen fegyveremet, a nagy
számat.
– Nem láttam egyikőtök arcát sem, esküszöm!
Bosszúsan sóhajtott, mielőtt válaszolt.
– Tudom.
Ezzel sikerült meglepnie.
– Tudod?
– Igen, tudom. Hozok neked másik vacsorát.
Hallottam az ajtót nyílni, majd zárulni, de nem
mozdultam. Maradtam a sarokban a falnak támasztott
kezemmel és lehunyt szememmel. Szerettem volna
visszatenni a szemfedőt, hogy lássák, együttműködöm velük,
de túlságosan féltem, hogy valamelyik akkor tér vissza egy
mondvacsinált ürüggyel, én meg véletlenül ránézek. Nem…
Jobb, ha szépen szobrot játszom, míg lecsillapodnak a
kedélyek. Azonban ahogy hallottam, azok a bizonyos
kedélyek újra fellobbantak.
A szomszédban egy ideig csend volt, majd váratlanul
dulakodás zaja és tompa puffanások szűrődtek át. Utóbbiról
tudtam, hogy hangtompítós pisztolyok okozzák; a gyomrom
görcsbe rándult. A tenyerem alatt megremegett a fal. Olasz
és angol szavak röpködtek, de értelmet már nem nyertek.
Egész testemben remegtem, és vártam, hogy mikor lesz vége,
mikor csendesednek le, és lép be a főnök a vacsorámmal,
amit valószínűleg nem fogok megenni. Leginkább
hányingerem volt.
A szívem vad dübörgése még akkor sem lassult, amikor a
szobám ajtaja nagy erővel kivágódott, neki a falnak. A
vakolatnak tutira annyi.
– Mikulás tökeire, chili!
Biztosan csak képzelődtem, de esküszöm, ez úgy
hangzott, mintha Josiah mondta volna. Sokszor használta ezt
a kifejezést, amikor valamelyik fájdalmasabb feladatot
hajtotta végre a terápián. Biztosan valami hallucinogén
anyagot kevertek a délutáni vizembe a rohadékok! Könnyek
gyűltek lezárt szemhéjam mögött, de továbbra sem
mozdultam.
– Piper! – Bray hangja már soknak tűnt. Lassan
kinyitottam a szemem, és szembenéztem a fallal. A hátam
mögött valami tompán csapódott, mielőtt ismét mintha
Josiah-t hallottam volna:
– Ne érintsd meg!
– Jézusom, Josh! Elég lett volna, ha szólsz!
Kis szünet után éreztem, ahogy valaki mögém lép, majd
lassan kezek jelentek meg a falon az enyém mellett.
Fenyőillat és lőporszag szivárgott az orromba, és elöntött a
felismerés. Nem ért hozzám, de a fizikai közelsége tudatának
elégnek kellett volna lennie, hogy kiboruljak. Ebben az
állapotomban nem akartam magam mellett tudni senkit.
Mégsem estem pánikba. Sőt, mintha az egész testem
felismerte volna őt, és kezdtem teljesen megnyugodni.
 – Gyerünk, kicsim, hadd lássam a gyönyörű szemed!
Tényleg ő volt. Josiah valahogy megtette a lehetetlent, és
eljött értem.
Az enyém mellé helyezett kézre néztem, lassan,
megfontoltan. Hosszú, erős ujjak, a bütyköknél frissebb és
régebbi sérülésekkel, egy ponton vérzett is. Nehezen vettem
rá magam, hogy megérintsem, de amikor megtettem,
majdnem összeomlottam a boldogságtól. Valóságos volt!
Végigsimítottam csupasz karján, közben lassan felé
fordultam. Felnéztem rá, a beszédes, barna szemébe, és a
tenyerembe zártam az arcát.
– Tényleg te vagy – súgtam megtört örömmel. – Eljöttél
értem.
Haragos szemei megteltek melegséggel.
– A világot felforgatnám érted! – mordult, de még mindig
nem érintett meg. Tudtam, hogy miattam nem mer, nehogy
túl sok legyen, és összeomoljak. Elolvadtam a
figyelmességétől, és a szívem csordultig telt heves
érzelmekkel, amelyeket lehetetlen volt néven nevezni.
Elengedtem az arcát, és átkaroltam a derekát. Az arcomat
a pólójához nyomtam, és hallgattam a szívverésének őrült
ritmusát. Csak ekkor merte a karjait körém fonni, és végre
újra biztonságban éreztem magam.
– Krisztusom, Piper! Mi a francot műveltek ezek veled?
Kilestem Josiah öleléséből, és Brayt láttam fegyverrel a
kezében, ahogy várakozásteljesen állt tőlünk kétlépésnyire. A
szoba hozzám közelebb eső részén mintha tornádó söpört
volna végig. A vacsorám szerteszét szóródva, tányérdarabok
és csészemaradványok hevertek a földön. Már kezdtem volna
magyarázni, hogy épp egy rohamon vagyok túl, amikor
Josiah megfogta az államat, és maga felé fordította a fejemet.
Olyan haragos-harciasnak nézett ki, akár egy
bosszúszomjas isten.
– Egyszer kudarcot vallottam – kezdte, és úgy gondoltam,
a mostani elrablásomról beszél. Félbe akartam szakítani,
hogy ez nem az ő kudarca, de folytatta, mielőtt
megszólalhattam volna. – Ez többé nem fordul elő.
Megengeded vagy sem, mindegy. Meg foglak védeni!
Válaszra sem várva gyors és mély csókba vonta a számat.
Félrebiccentette a fejét, és a tenyerével tartotta az arcomat.
A nyelve meghódított, felkorbácsolt, megnyugtatott és
feltüzelt.
A fejem szédült, amikor váratlanul vége lett. Josiah
szomorkás félmosolyt villantott.
– Ez egy megkönnyebbült csók, chili! – avatott be, majd
egy rövidebb csókot nyomott a számra. – És rengeteg
ilyenem van még. De előbb ki kell vinnünk innen!
Támogattam a tervet.
Magas, tagbaszakadt fickó lépett be az ajtón, nagy
kezében fegyverrel. Ismertem őt, de nem értettem, mit keres
itt. Azt hittem, egyszerű üzlet– és sportember. Fitnesz és
kick-box centruma volt a városunkban, és egészen idáig azt
gondoltam, teljesen ártalmatlan.
– Crayne! Tiszta a terep? – kérdezte Josiah, a hangjában
nyoma sem volt az iménti gyengédségnek.
Crayne olyan magas volt, mint Josiah, de olyan széles,
mint két ruhásszekrény, egészen hulkos benyomást keltett.
Ahogy a nagy, zöld szörnyetegnek, úgy neki sincs szüksége
emberi fegyverekre, a marka szorításával képes lenne
összeroppantani bármilyen ellenfelet. A biztonságérzetem az
egekbe ugrott.
– Mehetünk – bólintott a fickó, és biztosította a folyosót.
Az ajtóból még visszaszólt dörmögő hangján: – Nem kéne ezt
magával vinnie.
– Oké – bólintott egyszerre Bray és Josiah, de én nem
értettem, mit akar ezzel.
– Hunyd le a szemed! – Beletelt egy percbe, mire
rájöttem, hogy Josiah nekem beszél.
Bizonyára szörnyű munkát végeztek odakinn az
elrablóimmal, ha arra kérnek, lehunyt szemmel menjek ki a
motelszobámból. Nem bántam én, csak jussak végre ki innen.
Előbb azonban tudnom kellett valamit.
– Várj! A többiek hogy vannak? – Random tettem fel a
kérdést, senkinek sem címezve. – Faith? És Seth meg Jane?
És…
– Nyugi van, Piper! – állított le Bray egy bosszús-hálás
pillantással egybekötve. – Mindenki jól van. Néhány
mokesszel gazdagabbak lettek, de élnek. Ahogy hallottuk, ez
a te érdemed.
Hogy mi van?
– Ez azért erős túlzás – feleltem kitérően.
Josiah viszont nem hagyta, hogy köntörfalazzak. A
tarkómra csúsztatta a kezét, és keményen rámarkolt. A
tekintetében olyan indulat lobbant, amit csakis féltésként
tudtam értelmezni.
– Ígérd meg nekem, hogy nem teszel többé még csak
hasonlót sem! – mormolta feldúltan, és a lehelete a számat
simogatta. – Ha még egyszer kockára teszed az életed,
esküszöm, megtalálom a módját, hogy megtanuld, mit jelent
a soha többé!
– Nem ígérhetek ilyet, még neked sem. Csak engem
akartak elhozni. Ha hősködtünk volna, valaki komolyabban is
megsérülhet, így volt a leglogikusabb.
Josiah arca fájdalmas kifejezést öltött, mielőtt homlokát
az enyémnek támasztotta.
– Nem érdekel a logika.
– Azonnal engedj el!
– Minek?
– Ki kell néznem, hogy nem esik piros hó, és a Mikulás
rénszarvasai nem változtak át unikornissá. Josiah, téged nem
érdekel a logika?
Josiah szája megrándult, a tarkómról a csípőmre
csúsztatta a kezét, és rászorított.
– Humorzsák. Elég a marhulásból, chili! Hunyd le a
szemed!
– Oké, de a saját lábamon megyek.
– Szívesen vittelek volna – suttogta Josiah, és az érzéki
sugallattól hőség öntötte el az arcomat. – Majd máskor.
Rám nem jellemző engedelmességgel becsuktam a
szemem, és hagytam, hogy Josiah kivezessen az épületből.
Kocsiba ültetett, és bár a szemem ekkor már nyitva volt, ő
kapcsolta be a biztonsági övemet, akár egy gyereknek.
Crayne ült a kormány mögött, Brayt nem láttam sehol, és
Josiah sem úgy nézett ki, mintha csatlakozni akarna. Kicsit
bosszantott a dolgok menete, de már nagyon vágytam rá,
hogy hazaérjek és letusoljak, ezért nem akartam nagyon
felpaprikázódni.
 A halántékomnál furcsa, feszítő érzésem volt, amit régi
ismerősként üdvözöltem. Azon a másfél évvel ezelőtti
éjszakán sok zúzódást gyűjtöttem. Lassan múltak és
bosszantottak. Épp ilyet kenegettem a minap Jane arcán is.
Megtapogattam, és felszisszentem. Tudtam volna élni
enélkül, de azért örültem, hogy ennyivel megúsztam.
Josiah végigsimította a duzzadt, érzékeny területet, és
cifrán káromkodott.
– Mindegyik meg fog fizetni – fogadkozott.
– Josiah! – Crayne hangja keményen, figyelmeztetően
csattant mellettem.
Úgy tűnt, Josiah-n úgy eluralkodott a sötétség, hogy már
nem foglalkozott senki véleményével.
– Nem! Meg fognak fizetni. A vérük fog folyni!
Kezdett komolyan megijeszteni, mert a szemében
elszántságot láttam.
– Josiah, mit tervezel?
A tenyerébe zárta az arcomat, a hangja maga volt a
bársonyos acél.
– Ezzel nem kell foglalkoznod. Ki fogom deríteni, kik
ezek, és mit akartak tőled!
– De hogyan?
– Ezzel se törődj! Nemsokára megyek utánad. – Rövid
csókot nyomott a számra, aztán elengedett. Kemény
pillantást vetett Crayne-re. – Vidd hozzám! Vigyázz rá!
Az ajtó becsapódott, Crayne pedig kilőtt. Egyszer sem
fordultam hátra, nem érdekeltek a mögöttem zajló
események, mert végtelenül megkönnyebbültem, hogy végre
szabad lehetek, és biztonságban vagyok.
Crayne marcona és csendes volt. Két szót sem tudtam
kisajtolni belőle, míg Josiah lakásához fuvarozott. Összesen
kétszer szólalt meg. Egyszer, amikor felértünk a lifttel, azt
mondta: „Várj itt!”, majd bement, hogy körülnézzen. A
visszatéréskor annyit mondott: „Tiszta!”, és lelépett. Josiah
otthonában békesség öntött el. Tudtam, hogy többszörösen
biztosított, és biztonsági őrök figyelik a szinteket egy külön
szobából, plusz ott állnak a lifteknél is.
Az ágy vonzóbbnak mutatta magát, mint amilyen fáradt
voltam, ezért a fürdő felé vettem az irányt. Kétnapos koszt
áztattam le magamról, és bár nem volt más, csak Josiah
fenyőillatú tusfürdője, még azt sem bántam, hogy
pasiszagom van. A tisztaság egyenlő a felüdüléssel.
Bármilyen trauma ért, egy jó zuhany fél gyógyulás.
Miután szárazra dörgöltem magam, rájöttem, hogy nincs
tiszta ruhám. Jobb híján Josiah óriási, fekete fürdőköntösébe
burkoltam magam. Legalább háromszor elfértem volna
benne, de nem érdekelt. Tisztának és melegnek éreztem, ami
fontos, mert bár legalább harminc fok volt, mégis szinte
vacogtam.
Összerámoltam magam után a fürdőben, és megkerestem
a hálószobát. Szürke és barna színek domináltak. Hiányzott
belőle a melegség és az otthonos légkör, ahogy az egész
lakásból, kivéve a tetőkertet. Mintha az lett volna Josiah
lelke. Az egyetlen, ami barátságosabbá tette a szobát, az az
ággyal szemben beépített, rusztikus kandalló volt, melynek
párkányát egy Faithről készült fotó díszítette. Azonnal
felismertem, bár teljesen máshogy nézett ki, mint most. A
képen barna haja volt, gyönyörű csigákba rendeződve. Talán
tizenöt lehetett, amikor fényképezték, még benne volt
mindaz a gondtalanság, amit a megismerkedésünktől kezdve
hiányoltam belőle.
Egy magas, szőke pasit ölelt, akinek épp a mellkasáig ért.
A srác mosolygott. Először azt gondoltam, Faith egy régi
szerelme, de amikor alaposabban szemügyre vettem,
rádöbbentem, hogy az a szőkített hajú srác Josiah. Annyira
fiatalnak tűnt! Még nem vette körül az a fenyegető aura,
amit mindig érzékeltem rajta, amióta megismertem.
Könnyednek és felszabadultabbnak látszott. A kép
egyértelműen New Yorkban készült, mert valamiféle kompon
álltak egy korlátnak támaszkodva, mögöttük a Szabadság-
szobor összetéveszthetetlen alakja. Jó volt így látni őket,
igazán boldognak tűntek.
Nem akartam abba a csodálatos ágyba feküdni, ezért az
ablak melletti, hatalmas fotelbe kucorodtam. A kandallóhoz
hasonlóan régimódi darab volt. Nagyobb, mint amit
dekoratívnak lehetne nevezni, de csinos, akár egy modern
műalkotás; valójában inkább mutatós dísz, mintsem
használati tárgy.
A város éjszakai fényei csillagokként ragyogtak. Eszembe
jutott Sophia nagyi, aki azt mondta, olyan, mintha egy
művész sötét alapra sárga és fehér festéket fröcskölt volna. Ő
is nagyon szerette a nagyvárosi fényeket. Jó lett volna
felhívni, hogy megnyugtassam, semmi bajom, jó helyen
vagyok, és az ő Hudsonja vigyáz rám, de a mobilomat otthon
felejtettem, vonalas telefont pedig nem találtam. Elengedtem
a gondolatot, és átadtam magam a békés érzésnek, hogy
biztonságos helyen vagyok, ahol soha senki sem bánthat.
Nem tudnám megmondani, pontosan mi ébresztett fel.
Összerezzenve szakítottam ki magam egy feledhető
rémálomból. Bolyhos takaró pihent rajtam, amiből arra
következtettem, hogy Josiah kedveli a puha dolgokat maga
körül.
Már nem voltam egyedül. Josiah a padlótól plafonig érő
panorámaablak előtt állt. Megborzongtam, amikor
észrevettem, hogy nem a kilátásban gyönyörködik. Engem
nézett. Az arcát nem láttam a félhomály miatt, de tudtam,
hogy ő az.
– Josiah – sóhajtottam.
Felültem, és nyújtózkodtam.
Egy ideig csend honolt, mintha várna valamire. Az egész
teste merevebbnek tűnt, mint mielőtt elváltunk.
Más talán ijesztőnek találta volna, de tudtam, soha nem
bántana.
– Minden rendben? – kérdeztem, hogy valamiféle reakciót
csikarjak ki belőle.
Megmozdult végre, és elém térdelt a laminált padlóra.
Szőnyeget csak az ágya körül láttam. Elakadt a lélegzetem,
ahogy megláttam az arcát. A pillantása olyan intenzív volt,
hogy beleborzongtam.
– Nem akartalak megérinteni, mert nem tudtam, hogy
álomból ébredve hogyan reagálnál – mondta csendesen, és
karjaival megtámaszkodott a testem mellett.
Bátornak éreztem magam, ahogy felnéztem rá.
– Rád mindig meglepően jól reagálok.
– Igazán?
Bólintottam.
– Igen. Téged könnyebben fel tudlak dolgozni. – A
hangom valami oknál fogva rekedtesen hangzott. – A
közelséged nem rémiszt meg úgy, mint másoknál.
 Josiah elmélyülten tanulmányozta az arcomat. Kíváncsi
lettem volna, mit lát. A következő pillanatban
felegyenesedett, hátranyúlt, és lehúzta a pólóját. Elakadt a
lélegzetem, ahogy feltárult előttem ennyi csókolni való,
izmos terület. Tökéletes izomzata volt, simításért sikoltó.
Megnyaltam a számat, mire Josiah-ból furcsa hang szökött
ki.
– Mégis mit… művelsz? – kérdeztem akadozva, amikor
előrehajolt, és egyik karjával megtámasztotta a hátamat, a
másikkal a térdem alá nyúlt. Olyan könnyedén emelt a
karjába, mintha semmi súlyom nem lenne.
– Adok neked némi feldolgoznivalót – felelte magától
értetődően, majd megállt az ágy mellett, magának követelve
a pillantásomat. – Azonnal szólsz, ha túl soknak érzed.
Bármikor megállok, és abbahagyjuk. Érted?
Egészen elolvadtam a szavaitól, ez a figyelmesség nem
jellemző a férfiakra szex közben. Persze az én tapasztalataim
meglehetősen távol állnak a realitástól.
– Honnan tudod, hogy bírni fogod? – Ezt sehogy sem
tudtam elképzelni.
Karjai feszesen ölelték körbe a testemet, a tekintete tele
volt elhatározással.
– Soha nem tennék olyat, amivel ártanék neked, Piper!
Lágyan visszatett az ágyra, minden mozdulata
kiszámított volt.
Kicsit görcsösen kapaszkodtam a köntösébe, amire csak
akkor döbbentem rá, amikor finoman lefejtette az ujjaimat a
puha anyagról. Kihúzta a meztelen testem alól a köntöst, és
eldobta a háta mögé a homályba. Amikor ő is levetkőzött,
megéreztem a pánik szelét. Nem láttam őt tisztán. Túl sok
volt az árnyék.
– Fényt akarok! – szóltam hangosan és határozottan.
Nem akartam, hogy azt higgye, megijedtem, de
szükségem volt rá, hogy lássam őt, miközben történik valami
közöttünk. Josiah az éjjeliszekrényhez sétált, megnyomott
két gombot, és fény árasztotta el az egész szobát.
Elakadt a lélegzetem, ahogy megláttam Josiah meztelen
felsőtestét. Basszus, basszus, basszus! Ezek nem normális
sebhelyek. Tisztán emlékeztem, milyen hegeket láttam Faith
testén, és ezek itt előttem pontosan ugyanolyanok voltak.
– Mi a fene történt veletek?
Nem tűnt meglepettnek, hogy többes számot használtam.
Mindent tudott, ami a húgával történt, így azzal is tisztában
lehetett, hogy részt vettem a mosdatásában, amikor
kómában feküdt.
Bólintott, mint aki számított a kérdésre.
– Ígérem, el fogom mesélni neked. De az ágyunkban nincs
helye másnak, csak kettőnknek. Nem akarok démonokat a
bőrünk alatt, Piper!
Tetszett a rag. A mi ágyunkban.
Bizonytalanul néztem rá.
– Neked ez nem gond?
Felvonta a szemöldökét.
– Gond, hogy nem csak érezhetem, hanem láthatom is a
tökéletes testedet? Hogy látom a szemed, bármit is
csinálunk? Nem, ez nekem egyáltalán nem gond.
Az említett szemem forgattam.
– Nagyokos.
 Az ágy megmozdult, ahogy bemászott mellém. A farkából
semmit sem láttam, mert úgy helyezkedett, hogy csak a szexi
mellkasa legyen a látóteremben.
Rá figyeltem, tudtam, hogy ő az, és imádtam az elismerő
pillantását, amellyel végigsimogatta fedetlen testemet. Mégis
átkozott képek ömlöttek az elmémbe arról, hogyan
küzdöttem egy másik meztelen férfival. Zihálva húztam fel
magam, és az ágy támlájának döntöttem a fejem.
– Ez így nem fog menni – súgtam, és könnyek fojtogattak.
– Sajnálom, Josiah! Annyira szeretném, de azok ketten úgy
összetörtek, hogy nem vagyok biztos a gyógyulásomban.
– Édes chili! Nem akarom, hogy behozd azokat az
ágyunkba! Nem kell, hogy bármi történjen, Piper! Csak ölelni
akarlak – mondta olyan meggyőzően, hogy a testem
remegése megszűnt. Kíváncsian néztem rá. – Van olyan
helyzet, amit el tudnál képzelni pánik nélkül?
– Nincs – feleltem őszintén.
Szerettem volna eltakarni a testem, de attól tartottam, ha
én megteszem, akkor ő is, és azt nem akartam. Josiah teste
gyönyörű volt, és az ujjaim bizseregve várták a vele való
találkozást.
Josiah szeme felcsillant.
– Bízol bennem? – Hezitálás nélkül bólintottam, és
tudtam, hogy ez tetszik neki. – Akkor gyere ide!
Lassan felém nyúlt, az ujjai végigcirógatták az oldalamat,
majd nagy tenyere a bőrömre simult. Finoman irányított,
míg ő is helyezkedett, és hamarosan a mellkasán találtam
magam kiterülve.
– Lélegezz! – súgta, mire egy nagy, megkönnyebbült sóhaj
szakadt fel a mellkasomból. Josiah mellkasa remegett, ahogy
kinevetett, és bár ez valahol szemét dolog volt tőle, mégis
helyénvalónak éreztem.
A mellem nekinyomódott a mellkasának; tökéletesen
összeillettünk. Ahol én puha voltam, ő kemény, ahol nekem
domborulataim voltak, neki finom mélyedései. A puncim a
kockás hasizmán pihent, a lábaim pedig a törzse két oldalán.
– Ez így elviselhető? – kérdezte Josiah.
A szívem majd kiugrott a helyéről. A múltam és a jelenem
harcolt egymással. Minden érintés, minden csók, Josiah
minden megnyilvánulása felém csak erősítette az
elkerülhetetlent. Nem akartam mást, mint élvezni, amit
nyújthat nekem. Ebben a pózban minden mozdulat, minden
döntés az enyém volt. Bármikor visszavonulhattam, ha túl
soknak bizonyult volna, amit csináltunk.
Felemeltem a fejem, és felmértem Josiah arcát.
– Neked elviselhető?
– Így is mondhatjuk – súgta.
Megragadta a csípőmet, kicsit lejjebb mozdított, és ekkor
megéreztem őt a lábam között. A merevedése a fenekemnek
simult. Felziháltam a nagyságától és a keménységétől.
Megtapasztaltam, mekkora fájdalmat képes okozni egy ilyen
szerszám, és el sem tudtam képzelni, hogy örömöt is képes
szerezni. Amikor ezt megosztottam Josiah-val, nem nevetett.
Dühösnek tűnt, de tudtam, nem ellenem irányul.
– Bármit akarsz, úgy fogjuk csinálni – mormolta,
miközben a hátamat cirógatta végtelen gyengédséggel. – Ha
csak feküdni akarsz, aludni, az is mehet. Ha akarod,
annyiszor szerzek neked örömet, ahányszor szeretnéd. Ha te
akarod felfedezni az én testem, benne vagyok.
Felcsillant a szemem.
 – Benne vagy? Csak én érinthetlek?
– Úgy gondolod, ez menne? – kérdezte kedvesen, majd
amikor bólintottam, akkorát sóhajtott, hogy esküszöm, nem
maradt levegő a tüdejében. – Rendben, de előtte tudnod kell
valamit.
– Köze van a fotóhoz a kandallódon?
Feszült mosoly ráncolta a szája sarkát.
– Észrevetted, mi?
– Nagyon helyesek voltatok – mosolyogtam. – Jól állt
neked a szőke.
Elhúzta a száját.
– Az életmódom akkoriban nem volt túl… visszafogott.
Történt velünk valami…
– Faithszel és veled? – Értettem én, de szerettem volna,
ha kimondja.
– Igen, Faithszel és velem történt valami. Kettőezer-
tizenöt karácsonyán.
Felszisszentem a dátum miatt. Egyrészt, mert éppen
karácsonykor, amikor senkivel sem szabadna semmi
rossznak történnie. Másrészt, mert annyira közel volt az én
borzalmam dátumához.
– Karácsonykor – súgtam megrendültén.
– Igen. Faithszel azóta sem kedveljük ezt az ünnepet. Bár
a legutóbbi karácsonyát Holmesék egészen feldobták. Még
néhány ilyen, és a jó emlékek elnyomják a rosszakat. – Josiah
hanyagul vállat vont, mint aki mondja, de nem igazán hisz a
szavai igazságában. Én sem hittem benne.
Lassan ingattam a fejem, a pillantásom találkozott
Josiah-éval.
– Gyűlölöm a hálaadást.
 Ahogy kimondtam, valami a helyére kattant bennem.
Josiah már az életem része volt. Minden egyes rezdülésemből
olvasott, és aszerint lépett, hogy nekem mi a jó. A bizalmat
nem lehet kikényszeríteni senkiből. Azt csupán elnyerheted
magadnak kemény munkával és rengeteg szeretettel. Míg
mindenki más érintése zavart, most épp meztelenül
feküdtem Josiah karjában.
Szerettem a nevetését, szerettem, ahogy minden
fenntartás nélkül rábízhatom magam, mert tudom, hogy
mindig helyesen cselekszik. Még akkor is, amikor a farka
majd szétdurran a meztelen testem alatt.
– A lány, akivel akkoriban együtt voltam, elárult engem,
és bajba keverte a húgomat. – Nem értettem, ez hogy jön ide.
Értetlenül néztem rá, és esküszöm, pírt láttam szétterjedni
azon a jóképű arcán. Olyan sokáig hallgatott, hogy azt
hittem, nem folytatja, de aztán csak kibökte: – Mondtam,
hogy tudnod kell valamit. Nem biztos, hogy sokáig bírom,
mert túl régóta vágyom az érintésedre. Jelenleg úgy érzem,
elég egy mozdulat, és végem van. Mivel nem akarom, hogy
ekkora csorbát szenvedjen az egóm éppen előtted, kérlek, ne
mozdulj!
Nevetés rázta a testem, így lehetetlen volt nem mozdulni.
Mosolyogva simított végig a gerincemen, és belemarkolt a
fenekembe. Erre ösztönösen úgy mozdultam, hogy a
tenyerébe nyomjam magam, miközben éreztem, hogy
odalenn nedvesebb a helyzetem, mint sejtettem.
– Még valami?
Josiah mosolya eltűnt, de továbbra is úgy láttam,
zavarban van.
– Akkor voltam utoljára nővel.
 Az bizony rengeteg idő egy férfinak. Talán akkora
szerelem volt az a lány? Ez azért aggasztott. Elképzelni
Josiah-t egy másik nővel…
– Annyira szeretted?
Josiah arca elborult. Kis időbe telt, mire rájöttem, mi ez.
Szégyen.
– Nem.
A bizalomhiány tehát mindkettőnknek kísérője, most
mégis itt voltunk, együtt. Ez különlegesen sokat jelentett
nekem.
Feljebb csúsztam a testén, mire éreztem, ahogy a
merevedése megrándul a fenekemnél.
– Sajnálom – súgtam, majd megcsókoltam.
Végignyaltam az alsó ajkát, de ő nem mozdult.
Ráharaptam a felső ajkára, mire felnyögött, de továbbra is
mozdulatlan maradt. A nyelvem a szájába csúsztattam,
megízleltem őt, végigsiklottam a fogain, de ő továbbra is
tartóztatta magát. Amikor megérintettem a nyelvét az
enyémmel, végre életre kelt alattam. Josiah nem csókolt csak
a szájával. Az egész testével csókolt. Simított és végignyalt,
harapdált és rám markolt. Fülledtnek éreztem a levegőt, és
különös feszülés növekedett bennem.
A következő pillanatban Josiah megszakította a csókot, és
újra mozdulatlanná vált alattam.
– Szóval így játszol? – incselkedtem vele játékosan.
Megragadta a csípőmet, majd megemelte a sajátját, így
megéreztem a makkját a bejáratomnál.
– Egyetlen mozdulattal benned lehetnék, mert én több
mint kemény vagyok, te pedig annyira nedves, amennyire
kell, hogy legyél nekem – mordult, és a csípőjét ingatva
hozzám dörzsölte magát.
Ezernyi apró szikra született és terjedt szét az
alhasamban. Elképzelni sem tudtam ennél gyönyörteljesebb
érzést. Hátravetettem a fejem, és mély torokhangon
felnyögtem. Talán szégyellnem kellett volna magam, de
Josiah éppen ilyen hangokat adott ki, miközben piszkos
dolgokat suttogott a fülembe.
– Mennyi mindent fogok csinálni veled, édes chili! A
létező összes módon el foglak élveztetni. A farkammal, a
számmal, az ujjammal, és sosem lesz elég. Újra és újra
akarlak majd, mert gyönyörű vagy. Mindegy, mennyi ideig
tart, de el fogod felejteni őket. Miattam fogod elfelejteni a
borzalmadat!
Josiah megemelt egy kicsit, így a farka a testünk között
ágaskodott, és éppen a megfelelő helyen az ágyékomnak
nyomódott.
– Atyaég! – nyögtem tehetetlenül, és nyitva tartottam a
szemem. Eszemben sem volt sötétségbe burkolni magam,
amikor ilyesmit csináltam. Josiah légzése egyenetlenné vált,
hatalmas markával irányította a csípőmet, így a mozgásunk
szinte eggyé vált.
– Ez az, Piper! Vedd el, amire szükségünk van!
Megtámaszkodtam izmos mellkasán, és kicsit
elemelkedtem róla.
A melleim önálló táncot jártak Josiah arca előtt,
miközben a farkához dörgöltem magam. Fantasztikus érzés
volt. A világba akartam kiáltani, hogy én még soha nem
éreztem hasonlót. Josiah nem tartotta vissza egyetlen
mozdulatomat sem, csak rásegített a saját mozgásával.
Tökéletes összhangba kerültünk, és éreztem, ahogy egyre
gyorsabban épül bennem életem első orgazmusa.
A határon táncoltam, de nem bírtam elengedni. Nem
tudtam, mi segíthetne, ezért csak nyöszörögtem tehetetlenül.
– Nem megy – ismertem be az orgazmus szélén, mire
Josiah egy feszült mosollyal próbált megnyugtatni.
– Dehogynem, chili!
Az egyik kezével végigsimított a fenekemen, majd
előrébb, és egy ujjával behatolt a puncimba. Ezzel egy időben
bekapta és megszívta az arca előtt táncoló mellemet. A
testem megadta magát a több helyről érkező ingerlésnek, és
az eksztázis szétáradt bennem. Olyan volt, mintha
atomrobbanás lett volna a méhemben. Nem tehettem
semmit, nem is akartam, csak hangos sikollyal hagytam
megtörténni.
Végig Josiah szemébe néztem, és tovább mozogtam, mert
tudtam, hogy ő még nem végzett.
– Akarod, hogy megállják? – kérdezte fojtott hangon.
Válaszként végignyaltam a mellbimbóját, és az onnan
függőlegesen lefelé húzódó heget. Megszívtam, ahogy ő
nekem, mire egész testében összerándult.
– Baszki – nyögte, majd rászorított a fenekemre.
Forró nedvesség ömlött körénk, én pedig láttam Josiah
arcáról leolvadni az összes maszkot. Most nem volt más, csak
egy férfi. Az én emberem. Mert tudtam, hogy ő éppen
annyira az enyém, mint amennyire én az övé.
Olyan csókba vonta a számat, ami már nem kérdezett
semmit, csak elvette, amit még képes voltam odaadni. Sötét
visszhang nélkül átélni azt, ami velem történt, maga volt a
boldogság. Megosztottam Josiah-val életem nagy titkát, és
nem fordult el tőlem undorodva. Ettől féltem a legjobban.
Lestrapált áru voltam, sérült, aki nem kellene senkinek, ha
ismernék a történetemet. De Josiah ismerte, és mégis akart
engem.
Tudtam, hogy szeretem őt. Már rég tudtam, de az
elrablásom alatt bizonyosodtam meg a saját érzéseimről.
Rettegtem, hogy nem látom viszont. Rettegtem, hogy nem
lehetünk egy pár. Olykor dühös voltam, amiért olyan lassan
haladt velem. Lehetett volna gyorsabb is, és akkor előrébb
tarthatnánk. De rajtam is múlt, nem egyedül rajta.
Ebben a percben viszont rájöttem, mindenben igaza volt
neki is, meg a logikájának is. Maradéktalanul elégedetté tett
a tudat, hogy egy élet állt előttünk, hogy felfedezzük egymás
múltját és a határainkat.
 17.

Ne engedd, hogy megrémisszelek!

Josiah

2017. JÚNIUS 20.

– NEM KELL, HOGY ELINTÉZD ŐKET! Csak dolgozd meg a

rohadékokat, hátha kiköpik, amit tudni akarunk! –
magyaráztam Braynek, mert tudtam, hogy szereti túlzásba
vinni.
Kivettem egy mentes ásványvizet a hűtőből, és nagy
kortyokban döntöttem magamba a folyadékot. Sportszerelést
viseltem, egyszerű, fekete pólóval, a botom az előszobái
sarokban állt mérsékelten dekoratív díszítésként. Mostanság
nagyon ritkán vittem magammal bárhová is. Épp futásból
tértem vissza, amikor Bray hívott.
Ráérzett a dolog ízére, ezúttal ráadásul még
személyesebb érintettsége volt. A korábbi melóit mind tőlem
kapta. Én szállítottam le a tagokat, majd felváltva dolgoztunk
rajtuk. Előbb-utóbb mindenki énekelt, mert nincs, akit ne
tudna megtörni a kínzás, miután a kezünk alá kerülnek. Bray
és Seth pedig bármit megtett volna Piperért, a többiekkel
együtt, akik ott voltak abban a szobában. Ha belegondoltam,
hogy a húgom megint milyen közel került a veszélyhez,
kirázott a hideg. Soha többé! Megfogadtam, és
szándékomban állt teljesíteni is.
– Némelyiknek elég nagy a pofája – dohogott Bray, és
kihallatszott az elégedetlenség a hangjából. Nem szerette,
amikor korlátoztam, de nem érdekelt. Már az én világomhoz
tartozott, és itt az én szabályaimat kellett követnie. Csak így
tudtam biztonságban tartani.
– Ne törődj vele! – javasoltam. – Csak a félelem beszél
belőlük. Crayne-t sikerült visszafognod?
– Nem. Készülj fel egy személyes fejmosásra!
Ezzel meglepett. Mindig sikerült Crayne-re hatnia,
amikor az FBI-ügynök túl messzire jutott a szimatolásával.
Megszólalt a másik mobilom, amin a biztonsági embereim
szoktak keresni.
– Tartsd! – mondtam Braynek, majd beleszóltam a másik
vonalba. – Mondd!
Kenneth hangja feszültnek hallatszott, mintha alaposan
felhúzták volna.
– Malcolm Crayne. Világossá tette, hogy mindenképp
beszélni akar magával!
– Kísérd fel, aztán várd meg a liftnél! Ez gyors látogatás
lesz.
Válaszra sem várva bontottam a vonalat, majd
visszatértem Bray-hez.
– Szólítsd az ördögöt, és megjelenik – mormoltam.
– Remek.
– Csinálj mindent a megbeszéltek szerint! Délután
leváltalak.
Mire tisztáztunk minden részletet, és végeztem a
beszélgetéssel, Crayne kopogtatott a bejárati ajtón. Iszonyat
korán volt még, és máskor talán haragosabb hangulatban
talált volna. De az éjjel hatalmasat élveztem a Piper-
takarómmal, amivel maradéktalanul elégedett voltam. A
tudat, hogy ő még mindig a hálószobámban pihen, elégnek
bizonyult, hogy jobb kedvre derítsen. A sötét oldalam
egyelőre szunnyadt.
– Meglep, hogy idejöttél – mondtam üdvözlésképpen.
A hatalmas ember egy nyugodtabb napján, spontán
mosollyal a képén is veszélyesnek látszott, akárcsak Hűik, de
most kifejezetten rossz napja volt. Zöld szeméből
kiolvashattam mindazt, amire Bray próbált figyelmeztetni.
Talán mégsem kellett volna Kennethet várakoztatnom a
liftnél. Úgy tűnt, ez mégsem lesz olyan rohadt rövid
beszélgetés.
– Szerintem számíthattál rá – dörmögte Crayne,
miközben követett a konyhába.
Reggelit akartam készíteni a nőmnek, és ebben még az ő
haragja sem akadályozhatott meg. Hiába intettem a
konyhasziget túloldalán álló székek felé, Crayne inkább a
pultnak támaszkodott. Mindig ugyanazt a szerkót viselte,
amióta megismertem: bakancs, sokzsebes terepnadrág és
egyszerű izompóló. Akkora volt, mint egy pankrátor, inkább
képzelte volna az ember zsoldos katonának, mint kinyalt,
öltönyös FBI-ügynöknek.
– Kérsz valamit? – kérdeztem belém nevelt
udvariasságtól vezérelve. Az anyám egész kiskoromtól azt
tanította, ha egy vendég megtisztel minket a látogatásával,
illik megkínálni bármivel, ami az otthonunkban található.
– Magyarázatot.
Ezt kivéve.
 Nekiláttam összeaprítani a salátához valókat. Piper
imádott nagyokat enni, és kiemelkedő étkezési kultúrával
rendelkezett, bár ennek nem volt tudatában. A lényege az
volt, hogy bármit evett is, mindig megtoldotta salátával.
Mintha így kérne elnézést a szervezetétől a túlterhelés miatt.
– Kérdezz, de nem ígérek semmit!
– Josiah, mi a fene folyik itt?
– Konkretizáld!
– Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, miről beszélek, pedig
állandóan ezért baszogatlak. Eltüntetsz embereket, akik
aztán soha nem is kerülnek elő. Így nem tudlak biztonságban
tartani.
– Nincs már szükségem a pátyolgatásodra, Crayne –
emlékeztettem, felfüggesztve a szeletelést. – Elvághatod a
köldökzsinórt, mert már megállok a lábamon egyedül is.
Tudok vigyázni magamra.
Crayne horkantott, és ingerülten végigszántott
rozsdavörös haján.
– Tartozom neked! Te is tudod, én is tudom.
Megmentetted a szaros életemet, ezért kötelességem
lebeszélni téged a veszélyes baromságokról.
Oké, Crayne zaklatottabb állapotban van, mint
gondoltam. Apró neszt hallottam az ajtó felől, de nem
foglalkoztam vele. Egyszerre egy dolgot tudtam érdemben
kezelni.
– Ezt már milliószor megbeszéltük – sóhajtottam, és egy
tálba gyűjtöttem a saláta hozzávalóit. – Nem tartozol nekem
semmivel, és mivel Russo halott, így az FBI sem
követelőzhet.
– Ezt te nem érted!
 – Úgy látszik, te vagy, aki nem érti, Crayne! – csattantam
fel élesebben, mint akartam. – Nincs beleszólásod az
ügyeimbe. Teszem, amit helyesnek érzek, és ha neked ez nem
tetszik, akkor ez van! Túl kell tenned magad rajta. Nem kell
aggódnod a tanúvédelmi program miatt. Minden egyes
ember Hudson Winslow néven ismer, nem pedig Josiah
Morganként.
– Bassza meg! – ordított fel Crayne, és elém lépett a pult
túloldalán. – Nincs semmiféle tanúvédelmi program, kölyök!
Soha nem is volt!
Hallottam Pipert felszisszenni az ajtó túloldalán. Ennyi
erővel akár ide is ülhetett volna közénk. Biztos voltam
benne, hogy Crayne viszont nem vette észre őt. Egyébként
teljesen mindegy volt, mennyit hallott. Úgyis el akartam neki
mesélni a múltamat a mai napon. Csak reméltem, nem ilyen
hamar kell.
Veszélyes nyugalom szállt meg. Valóban elhittem, hogy
bevettek minket a tanúvédelmi programba. Ez volt az
egyetlen, ám eddig biztosnak hitt páncélunk a New York-i
maffiával szemben.
– Ismételd meg!
– Hallottad.
– Ez marhaság! – kiabáltam, búcsút intve a józanságom
maradékának, és növekvő kétségbeeséssel néztem a velem
szemben magasodó rohadékra. – És az új lakóhely? Az új
személyazonosság?
– Én intéztem mindent.
– Mert ki a pöcsöm vagy te, hogy csak úgy pénzeled két
ember túlélését? Az iroda nem is volt képben? És a bíróság?
 Crayne pont olyan tehetetlen baromnak nézett ki, mint
amilyennek magamat éreztem. Hogy a faszba tudott így
megvezetni engem?
– Minden úgy volt, ahogy elmondtam – magyarázta, és
legalább annyi tisztesség volt benne, hogy idegesen a hajába
túrjon, vagy épp a pultot markolássza. Sütött róla, hogy
kellemetlenül érzi magát. Helyes! – Ügynök voltam, de
amikor megtagadták a kérelmeteket a tanúvédelmi
programba kerülésről, felmondtam.
Ekkor beugrott egy arc, egy különleges színű szempár,
amilyet eddig csak Piper és Faith kis barátnőjénél láttam.
Tudtam, hogy Crayne őt is éppen annyira figyelteti, mint a
másik két lányt.
– Hogy jön a képbe Jane Hunntington? – kérdeztem, mert
biztosra vettem, hogy ismeri a választ.
Crayne gondolatnyi időre meghökkent, de vállat vont,
hamar összeszedte magát.
– Jason Hunntington, a lány bátyja, az egyik emberem.
Faith felismerte, amikor a raktárnál segített a mentésében.
Korábban Seattle-ben dolgozott. Többet tud Sophia
Marinóról és az unokáiról, mint én. Segített megszervezni
nektek egy új életet, és együtt biztosítottuk, hogy ne
találjanak rátok Russo emberei. Pipert éppen annyira nem
kedveli, mint a lány apját. Ezen nem tudok segíteni.
Olyan harag kerített a hatalmába, amit már nagyon rég
nem éreztem. Túl sok összetevőt nem ismertem. Éppen az az
ember árult el, akire rábíztam a legdrágább kincset az
életemben. Legutóbb le voltam kötözve, mint egy féken
tartott fenevad. Ezúttal szabadon tombolhattam. Mindent
lesöpörtem a pultról, ami a kezem ügyébe akadt. Halk
sikkantás jelezte, hogy Piper is tanúja lett az
összeomlásomnak, de most ez sem érdekelt.
– Hazudsz! – ordítottam Crayne képébe, mire egész
testében összerándult. – Szart se biztosítottál, különben nem
maradtál volna itt. Mert ezért maradtál, nem igaz? Féltél,
hogy mindaz a szar, amit felkavarva magunk mögött
hagytunk, egy nap visszaköszön, és nyakon önt bennünket.
Mindannyiunkat!
– Azért maradtam, hogy vigyázzak rátok, és mert
kedvellek titeket. A húgod, mintha a lányom lenne, és te…
– Ki ne mondd, baszd meg! – Bármit látott az arcomon,
bekussolt tőle. Pedig nagyon mondta volna, láttam rajta,
hogy kikívánkozik belőle, de ez nem volt alkalmas időpont. –
Ezért találtak rá tavaly?
Amikor Crayne bólintott, nehezemre esett nem a
fegyveremhez nyúlni, hogy megmutassam neki, mekkorát
hibázott.
– Rosszul mértem fel a helyzetet – ismerte el. – Faith
szólt, hogy valaki felismerhette, én meg vissza akartam
vezetni a szálakat. A srác egy piti bűnöző volt, a nőjét
leválasztottam róla, mert a húgod így akarta. A srácot
elengedtem, mert arrogánsan azt képzeltem, hogy a szart is
kiijesztettem belőle.
– És nem így volt?
Crayne összefonta karját széles mellkasa előtt.
– Dehogynem. Csak épp a kis taknyos mástól jobban
tartott, mint tőlem. Ráadásul vérdíjat tűztek ki rátok.
Ó, baszki! Lehet még ennél is jobb?
– A srác Russóhoz rohant a fantasztikus infóival, aztán,
gondolom, onnantól figyeltek benneteket.
 – Hogy a faszba hibázhattál ekkorát? – tettem fel a
kérdést csak úgy általánosságban az univerzumnak. Aztán
beugrott valami, amitől még borzalmasabbá válhatott ez a
történet. – Elijah Russónak van egy bátyja, baszki! És ha ő is
bosszút akar? Kinyírtuk az öccsét.
Crayne bólintott, mint aki számított erre a felvetésre.
– Alessandro Russo, tudom. Figyeltetem az embereimmel,
de eddig semmi gyanúsat nem jeleztek.
– Ez nagyon el van cseszve így, Crayne! És még te papolsz
nekem arról, mennyi mindent csinálok rosszul?
– Éppen azért mondtam el, hogy figyelj oda jobban, mit
csinálsz! – magyarázta hevesen, de hiába tudtam, hogy
segíteni akart, hiába voltam tisztában a helyzetünk
iróniájával, most csak a seggünkbe került marha nagy
tüskével tudtam foglalkozni.
– Ezek után semmiképp nem mondhatod meg nekem, mit
tegyek és hogyan! Egyáltalán honnan volt erre pénzed?
Nem tudtam, pontosan mennyit költött, de azt sejtettem,
hogy kibaszott sokba kerültünk neki. Az új iratok teljesen
valódiak voltak. Ez biztos, mert én is leellenőriztettem. Ez
nagyon sok pénz. Faith plasztikai műtétei szintén
csillagászati összegre rúgtak. A ház, amiben jelenleg élt
Crayne-nel együtt, a húgom nevére volt íratva. Ráadásul
mindkettőnk nevére letétbe helyezett egy-egy millió dollárt.
Basszus, ez volt az indulótőkém a tetőkertemhez!
Crayne ezúttal nem jött zavarba, lazán vállat vont.
– Gazdag vagyok. Örökség.
Úgy láttam, nem akar erről részletesebb beszámolót
tartani, ami nem is volt probléma. Több mint eleget hozott a
tudomásomra egy átlagosnak induló hajnalon, én pedig
hosszas magyarázattal tartoztam emiatt az ajtó mögött
várakozó Pipernek. Hirtelenjében minden rohadt csontvázam
a fejére borult.
– Nézd, Josiah! Csak figyelj oda, oké? Nincs szükség arra,
hogy a rossz emberek tyúkszemén szteppelj, amikor
egyébként sem tűntél el teljesen a célkeresztből – javasolta
Crayne, miközben megtámasztotta a csípőjén hatalmas öklét.
Megkerültem a pultot, és megálltam közvetlenül előtte. A
háta mögött láttam Piper sápadt arcát, ahogy az ajtófélfának
támaszkodott. Úgy tűnt, már nem látta értelmét a
rejtőzködésnek. Egyelőre figyelmen kívül hagytam, bár a
retinámba égett a látvány, ahogy egy fekete ingembe
burkolta azt a szexi testét.
Crayne alig volt magasabb nálam, zöld szeme
megbánásról és bűntudatról árulkodott.
– Megkettőződ az embereidet Faith körül – böktem meg
masszív mellkasát, és keményen néztem a szemébe. – Rólam
le is szedheted őket, mert nincs rájuk szükségem. Megvan a
saját védelmem!
– Rendben.
– Faitht távolról őrizzék, de legalább egyikük mindig
legyen a közelében! Pipernél is így lesz. Még egyszer nem
fordulhat elő, hogy bármelyikük eltűnjön.
– Te pedig felszámolod a kínzókamrád.
Ezt válaszra sem méltattam.
– Végeztünk.
– Josiah, meg kell tenned!
Megragadtam az inge nyakát, és annál fogva a falnak
nyomtam. Nagyobb és erősebb volt nálam, de tudtam, hogy a
bűntudata miatt engedné a verést.
 – Többé nem szólsz bele a dolgaimba! Nem is ellenőrzői.
Hidd el, amiről nem tudsz, abból nem lehet bajod!
Megmaradsz Faith nevelőapjának, míg én másképp nem
határozok. És megpróbálod nem megfojtani őt a
törődéseddel.
Nem felelt. Láttam a szemében a lázadást, és tudtam,
hogy ez a meccsünk még nincs lejátszva. Talán továbbra is
úgy csinál majd mindent, mint eddig. Az emberei ügyesek
voltak, alig észrevehetőek, és bár szerettem volna
maradéktalanul megbízni benne, mint eddig, az árulását
nehezen viseltem. Értettem a szándékait, és a barátomként
tekintettem rá, ezért nem eresztettem bele golyót. Neki
köszönhettem, ahová mostanra eljutottam. Hibát követett el,
de jó szándék vezérelte, ezért reméltem, egy nap túl tudunk
lépni ezen a szargombócon.
– Josiah…
Piper hangja halkan szólt, kérlelőn. Nem szerette az
erőszakot. Azonnal elengedtem Crayne-t, és hátat fordítva
neki a pultra támaszkodtam.
– Tájékoztass, ha megtudsz valamit! – kérte kelletlen
hangszínnel Crayne, majd miután bólintottam, hallottam
döngő léptekkel távozni.
A mobilért nyúltam, és benyomtam Kenneth hívógombját.
– Kísérd ki! Épségben!
– Értettem.
Crayne-nek fogalma sem volt semmiről. A bosszú nem áll
meg, csak mert arra kérik. A bosszú önállósul, lélegzik, saját
akarata van. A bosszú azért született, hogy bevégeztessen.
Semmi nem szabhat neki határt. Olyan, mint egy zabolátlan
fenevad, amit senki sem tud megszelídíteni, egyszerűen csak
hagyni kell, hogy kitombolja magát. Majd akkor magától
visszamászik a ketrecébe.
Tombolt bennem a sötétség. Szerettem volna
visszatekerni az időt a tegnap éjszakához, mert akkor,
Piperrel a karomban, még minden tökéletesnek látszott.
Rohadtul nem derült ki semmi, aminek nem kellett
kiderülnie, és átkozottul biztonságban tartottam mindenkit,
aki fontos számomra.
Fizikailag éreztem Piper jelenlétét. Olyan volt, mint egy
hatalmas kérdőjel. Egy nagyon szexi kérdőjel. Szándékosan
nem fordultam felé, de ha már a magaménak kiáltottam ki,
megérdemelte, hogy megtudja, mi történt velem. Az ő
démonai rosszabbak voltak, míg az enyémek kínzóbbak.
– Faitht nevelni a legnagyszerűbb és legijesztőbb dolog
volt az életemben. A féltésével, azt hiszem, soha nem fogok
felhagyni. Utcai bunyókat vállaltam az építkezésen lévő,
hivatalos melóm mellé, hogy meg tudjam venni neki azt a
flancos ruhát a karácsonyi bálra. Akkoriban egy Amber nevű
lánnyal lógtam. Azt gondoltam, szeretem, de ma már tudom,
hogy csak a készségességét szerettem. A mécsesek után nem
vágytam romantikára, csak egy gyors szexre a hátsó ülésen,
vagy egy szopásra a meló mosdójában. – Nyersen
fogalmaztam, most nem működött a finomsági szűrőm. –
Utcai harcokra nemcsak béna egyetemisták fogadtak, hanem
a maffia is. Nagy pénzek forogtak, és általam Ambernek
mindenhová bejárása volt. Nem tudott ellenállni egy zsáknyi
lóvénak, és hazavitte hozzánk.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. Elsodortak az
emlékek. Amikor megláttam Faitht az egyetemen, azt hittem,
rosszabb nem történhet. Jóságos basszantyú, mekkorát
tévedtem! Teljes ártatlanságában állt ott a sok rohadék
között, egy zsáknyi piszkos pénzzel.
– Nem muszáj elmesélned – hallottam Piper édes hangját,
amivel visszarántott a borzalomból ha túl soknak érzed.
Megértem.
Persze hogy megértette. Szerettem volna a karomba
zárni, és mélyen csókolni. De időt kellett hagynom neki, hogy
feldolgozza mindazt a mocskot, amit most rázúdítok. Talán
azt gondolja majd, okos dolog elmenekülni tőlem, mert egy
szerencsétlen szörnyeteg vagyok. Abban, hogy szörnyeteg
vagyok, igaza is lesz, de nem fogom elengedni őt magam
mellől.
– Nem így terveztem ezt a reggelt, édes chili! – Felé
fordultam, és csaknem önmagam ellen cselekedtem. Úgy állt
a felfordult konyhában a fekete ingemben, mint a
megtestesült nyugalom. Gyönyörű, tiszta, kék szeméből
együttérzés sugárzott, amitől furcsa szorítást éreztem a
mellkasomnál. – Amber egy beszari kígyó volt, aki
telebeszélte a húgom fejét, hogy a pénzt azonnal vissza kell
juttatni oda, ahonnan elvette. Faith naiv volt, és féltette az
életünket, az átkozott egzisztenciánkat, amit nagy nehezen
sikerült kialakítanom. Besétált egy táskányi piszkos pénzzel
a maffia pénzmosó területére, a kampuszra.
– Jézusom…
Sosem hittem igazán a felsőbb hatalomban, akit Istennek
vagy Jézusnak neveztek az emberek, látatlanul is bíztak
benne, és beszéltek hozzá. Amikor kínoztak bennünket,
mégis imádkozni kezdtem, hogy ez a jóságos fensőbbség
segítsen hang nélkül kibírnom mindazt, amit tettek velem.
De soha nem segített senki, ezért a halovány hitem
könnyedén legyőzetett és porba hullt.
– A bunyók kitűnő alkalomként szolgáltak a helyi
maffiának a pénzmosásra. Hol cserél gazdát a legkönnyebben
pénz? Fogadásokon.
– Ez New Yorkban van? Az a Russo, akit Crayne említett,
oda tartozik, ugye?
Okos lány. És vág az esze. A legtöbben nem fogták volna
fel, amiről beszéltem. Egyszer egy újonc emberem azt
mondta, ilyenkor olyan, mintha más nyelvet használnék. A
bűnös nyelvet, amit ha megértesz, túlélheted, de ha nem, jó
eséllyel korábban térsz örök nyugovóra, mint tervezted.
– Igen – feleltem, majd fejemmel a nappali felé intettem.
– Ne menjünk ki? Ehhez a beszélgetéshez whiskey-re van
szükségem.
Piper végignézett magán, majd elhúzta a száját.
– Nekem meg ruhára.
– Tetszel az enyémben.
Helyes pír borította el az arcát, és én szerettem volna
újra megkóstolni, de inkább elengedtem felöltözni. A
tetőteraszon elég meleg volt, hogy ne legyen szükség
pulóverre, Piper mégis abban jelent meg néhány perccel
később. Mivel a saját ruhái nem voltak nála, így az enyémből
volt kénytelen mazsolázni. Egy sötétkék, márkás szabadidő-
együttest választott, ami minden tekintetben bő volt rá,
mégis elöntött valami ősemberes érzés, amikor az én
cuccaimban láttam. Szívesen döngettem volna a mellkasom
is, mint valami nyavalyás King Kong, de elengedtem a dolgot.
Két pohárba whiskey-t töltöttem a minibárból, és felé
nyújtottam az egyiket. Elvette, és helyet foglalt az egyik
rattan hatású, fekete székben. Kérdőn nézett a mellette lévő
hely felé, de én inkább állva maradtam. A közelsége olyan
érzéseket keltett bennem, amire nem volt szükségem ennél a
beszélgetésnél.
– Tehát Faith visszavitte a pénzt, és akkor összefutott
veled – emlékeztetett kedvesen, hogy hol tartottam.
Pontosan emlékezett, és félelemmel vegyes várakozással
nézett rám. Érdekelte a történetem, ahogy engem az övé.
Csakhogy a kettő egészen másképp végződött.
– El kellett rejtőznünk egy szekrényben. A táskától menet
közben megszabadultam, de már mindegy volt. Benn
ragadtunk, és végig kellett néznünk, ahogy a New York-i
maffia főnökének a kisöccse kivégez valakit. – Megfeszült az
állkapcsom, ahogy visszafogtam a kikívánkozó átkozódást. A
szorításom erősödött az üvegpohár körül. – Ostoba voltam,
amikor azt hittem, ezek után könnyedén leléphetünk. Akkor
még azt gondoltam, hogy az a Szervezet a maguk módján
normális emberekből áll, akik csupán másképp értelmezik a
dolgokat, mint az átlagemberek.
– Biztos akad olyan is – jegyezte meg Piper félrenézve.
Bólintottam.
– De ezek nem tartoztak közéjük. Engem leütöttek, aztán
az első sikertelen szökési kísérletünk után elkezdődött az
igazi őrület. Elijah Russo egy pszichopata állat volt, a katonái
pedig asszisztáltak a beteges játékaihoz. – Képek torlódtak a
fejembe, és mind el akartak jutni a számig, hogy szavakba
öntsem őket, és részletesen elmeséljek mindent, amit muszáj
lenne kiadnom magamból. De időben emlékeztettem magam,
hogy a rohadékok közül már csak néhányan vannak
szabadon, a legtöbbet elintéztük Brayjel. Piper tiszta, kék
szemébe merülve erőt merítettem a folytatáshoz. – Két
asztalhoz rögzítettek bennünket, alsóneműben. Szexuálisan
nem bántalmaztak – tettem hozzá, amikor megláttam a
rémületet a szemében. – Russónak a vágás volt a mindene. A
szimmetrikus, precíz vágások. Az egyik szabálya az volt, ha
valamelyikünk nem bír csendben maradni szabdalás közben,
akkor azonnal megy a másikhoz, és rajta is megejti ugyanazt.
– Uramisten, Josiah! – suttogta Piper könnyekkel az
arcán, elszörnyedt tekintettel. Felállt, és lassan odasétált
hozzám. Olyan óvatosan fogta meg a kezem, mintha
legalábbis kibiztosított gránátot tartana. – Annyira sajnálom!
Tudtam, hogy érezte a kezem remegését, de nem
érdekelt. Soha senkinek nem meséltem el ezt a történetet
Crayne-en kívül, de ő nem tudta megadni, amire szükségem
volt. Sem a bosszút, sem a vigaszt.
– Két hétre ragadtunk abba a pokolba – folytattam. – Ha
Faith sikított, én következtem. Ennek mindig jobban
örültem, mert könnyebb volt elviselni a vágásokat, mint
nézni, ahogy felvágják a húgomat.
– Drága Faith! Hogy bírta elviselni ezt ép ésszel?
Imádtam ezt a nőt, amiért képes volt ennyire beleélni
magát a húgom helyzetébe. Amikor betörtek hozzájuk azok a
fegyveres seggfejek, bizonyára halálra rémült, mégis elment
velük, mert tudta, hogy Faith nem engedelmeskedne. Pedig
akkor még nem is ismerte a történetét. Csak megérezte, hogy
neki ez már sok lenne.
Lenéztem a kezére, amellyel az enyémet tartotta.
Fordítottam a fogáson, így már én tartottam az ő kezét, és a
hüvelykujjammal végigsimítottam a csuklójának belső
oldalán húzódó finom forradáson. Piper összerezzent, és
sebzetten nézett fel rám.
– Faith napról napra erősödött. Biztos, hogy benne is
felötlött a gondolat, ami benned, de mi össze voltunk kötve –
magyaráztam határozottan. – Soha nem tette volna meg,
amit te, mert tudta, hogy abba belepusztulnék. Mi nem
voltunk egyedül. Együtt voltunk, amikor valamelyikünknek
megtört az akarata, vagy amikor elájultunk a fájdalomtól.
Akkor is ott voltunk egymásnak, amikor a szemérmet, a
fizikai szükségleteink visszatartásának vágyát felülírta a
fájdalom. Mindig ketten voltunk. A legnagyobb őrület
közepette is. Te viszont…
– Egyedül – súgta, és egy elveszett könnycsepp gördült
végig az arcán. – Nem bírtam elviselni. Amikor eléggé
felépültem, hogy egyedül fürödhessek, forróra állítottam a
vizet, és csak súroltam a bőrömet mindenhol, míg már
egészen kisebesedett, de soha nem tudtam lemosni őket.
Mocskosnak éreztem magam. Néha még ma is annak érzem.
Egy nap úgy döntöttem, ez a szánalomtól bűzlő, rettegő lény
nem én vagyok. Nem akartam így élni tovább. Zuhanyzás
közben felvágtam a csuklómon az artériát. Szép lassan
elaludtam, és azt hittem, végre vége.
Csókot nyomtam a forradására, a tekintetem nem
eresztette el az övét.
– Soha többé!
Ígéretet követeltem, pedig nem volt hozzá jogom. Mégis
elvártam tőle. Lassan ingatta a fejét.
– Nem csinálnám még egyszer. Amikor magamhoz tértem
a kórházban, kikötözött kézzel, Sophia nagyi ott ült az ágyam
mellett. Olyan erős volt mindig. Olyan hatalmasnak láttam őt
egész életemben. Mindig olyan akartam lenni, mint ő. – Ezt,
mondjuk, megértettem. Sophia Marino erős akaratú asszony.
– És akkor ott, az ágyam mellett, egyszerűen sírni kezdett.
Úgy zokogott, hogy beleszakadt a szívem. Akkor azt mondta
nekem: A szörnyeteg a múltadból rád tapad, akár egy árny.
Bekúszik minden boldog pillanatodba, hogy megmérgezze azt.
Piper – mondta – Így el fogod felejteni, miként kell boldognak
lenni!
– Igaza volt.
– Igen.
A tenyerembe zártam az arcát, és indulatosan
lecsókoltam az arcáról az összes könnyet.
– Többé nem vagy egyedül!
Lenézett a csuklójára, majd vissza rám.
– Soha többé nem tennék ilyet. Sophia nagyi megtanított,
hogy ez a második esélyem, és bizonyítanom kell magamnak,
hogy megérdemlem. Az élet ajándék, még akkor is, ha nem
úgy alakul, ahogy szeretnénk. – Megvonta a vállát, és
átkarolta a derekamat. – Egyszerűen csak új tervet kell
készíteni.
– És készítettél.
– Igen.
– De korlátolt terved van, nem olyan, amit igazán
szeretnél – mutattam rá az érvelése hibájára.
– Ehhez semmi közöd!
Harag villant a szemében, ami nagyon tetszett.
Megmutatta, hogy van gerince, és ha szükséges, előbújnak a
karmai is. Ráadásul a haragos Piper nagyon szexi, és bár
nem illett a helyzethez, sem a beszélgetéshez, mégis
beindultam tőle.
 – Sok közöm van hozzá, ha úgy látom, a saját akaratod
ellen cselekszel – világosítottam fel csendesen, és nem
engedtem, amikor el akart hátrálni tőlem.
– Nem! – csattant fel, és megbökte a mellkasom közepét
apró ujjával. – Nem mondhatsz nekem ilyesmit! Én sem
tettem fel kínos kérdéseket, mert tapintatos vagyok.
Elmosolyodtam a harciasságán. Engedtem a késztetésnek,
és rámarkoltam a csípőjére, hogy közelebb húzzam a
testemhez. Tetszett, hogy bár duzzogott, mégsem ellenkezett.
– Dehogy vagy tapintatos. Beszari vagy, chili! Hagyd a
rizsát, bökd ki, amit akarsz, hogy aztán alaposan
megcsókolhassalak végre!
Leesett az álla, amitől nagyon mulatságosan festett az
arca.
– Te most azt mondtad… – hebegte.
– Igen, hogy beszari vagy.
– De én…
– Ne legyél! – Végigsimítottam a gerincén újra és újra,
mígnem láttam a szemében, hogy feloldódik. – Sokszor lesz,
hogy nem értünk egyet, de ez csak úgy működhet, ha a
nézeteltéréseinket megbeszéljük. Kiabálhatsz is, amikor
elkap a lendület. Nem számít, milyen hevesen vitázol, mert
tudom, hogy a szex fantasztikus lesz utána. – Láttam, hogy
szeretne valami nagyon cifrát felelni, de nem engedtem.
Megszorítottam a fenekét, és gyors puszit nyomtam az orra
hegyére. – Na, ki vele!
Látszott, hogy sikerült összezavarnom az érintésekkel,
miközben épp feszült vitát folytatunk, de nem bántam.
Muszáj volt megszoknia, hogy nálam ez így működik.
Imádtam, amikor pattogott, ebből tudtam, hogy képes igazán
elengedni magát a közelemben.
– Oké – motyogta, amikor végre összeszedte magát.
Amikor felnézett rám, kétséget láttam a szemében. – Azt
gondolod, új esélyt kaptál velem? Ha a húgodat nem tudtad
megmenteni, engem sikerül? Feloldozás vagyok? Ennyi? Egy
második esély?
Erre már felnevettem. Hangosan és rekedtesen, mert
előző nap annyit ordítottam mindenkivel. Piper először úgy
nézett rám, mint akinek elmentek otthonról, aztán úgy,
mintha ez nagyon is kedvére való lenne.
– Most mi van? – kérdezte, és úgy festett, mintha nem
tudná eldönteni, mosolyogjon vagy bosszankodjon.
– Annyi marhaság jött ki a szádon egyszerre, hogy nem
bírtam tovább. Ne haragudj! – Persze nem sajnáltam, és
gyanítottam, ezt ő is tudja. Egy rövid másodpercre a
nyakához hajoltam, hogy mélyen magamba szívjam az illatát.
Megcsókoltam a finom bőrt, aztán végignyaltam a nyakától a
füléig. Az én illatomat viselte, mert a tusfürdőmet használta,
de a felső réteg alatt ott volt Piper csípős, fűszeresen édes
aromája is, ami több mint ínycsiklandó.
– Eltereled a figyelmem – jegyezte meg akadozó hangon.
– Bánod?
Részben.
Sóhajtva egyenesedtem fel, hisz válaszokat ígértem.
Tudtam, hogy emészti ez a dolog, de nem mondhattam el
neki, mennyire fontos számomra, mert halálra rémült volna.
Erre még nem állt készen. A teljes énemre még nem állt
készen.
 – Akkor lássuk! Lényegében minden kérdésedre igen a
válasz, de nem abban az értelmezésben, ahogy te gondolod.
– Ezt kifejtenéd? – kérdezte kihívóan, mire hirtelen
lehajoltam, és a fogaimmal elkaptam a szemtelen alsó ajkát.
Picit csíptem bele, és már el is engedtem. Aztán mintha
semmi sem történt volna, folytattam az elemzést.
– Új esély, második esély. Nevezd, ahogy akarod. Mindezt
akkor kaptam, amikor Faith az arcán húzódó sebhelyet
szerezte. Az utolsó kínzásunk kezdődött volna, amikor
Crayne emberei a fogvatartóinkra törtek, és kipucolták az
egész telepet. Russo búcsúzóul adta Faithnek azt a vágást,
épp mielőtt kiszabadítottak minket. Ott kaptunk még egy
esélyt az élettől. – Piper lélegzetvisszafojtva figyelt minden
szavamra. Csak ekkor kaptam észbe, hogy szinte gyúrtam a
csípőjét. Azonnal visszafogtam magam finom simogatásra. –
A szó legszorosabb értelmében soha nem sikerült
megmentenem a húgomat. Először én is éppolyan
kiszolgáltatott voltam, mint ő. Másodszor…
– Másodszor?
Bólintottam.
– Tavaly Russo a nyomunkra bukkant. Mint azt te is
hallhattad reggel, Crayne beismerte, hogy nem létezett
semmiféle tanúvédelem, az ő emberei intéztek mindent. Ez
kevésnek bizonyult, és Faith ezúttal Brayjel karöltve került
bajba. – Mélyet kortyoltam az italomból, majd letettem a
párkányra, aminek támaszkodtam, magammal húzva Pipert.
– Emlékszem. Azt terjesztettétek, hogy autóbaleset.
– Mégsem mondhattuk, hogy a New York-i maffia
visszacsókolt – vontam vállat, és csak akkor folytattam,
amikor bólintott. – Tehát igazad volt ebben is, mert valóban
nem tudtam soha megmenteni a húgomat. És mégis tévedsz,
mert Faithszel egymást mentettük meg. A másik nélkül nem
sikerült volna túlélnünk.
– Ez egyszerre borzalmas és gyönyörű.
Nagyjából ennyi, tömören összefoglalva.
– És hogy te lennél a második esélyem? A feloldozásom? –
tértem vissza a hülye felvetéseihez, amiket mégis elég
fontosnak érzett ahhoz, hogy ki merje mondani. – Számomra
nem létezik feloldozás. A megfelelő dolgokat tettem a
megfelelő emberekkel, de Crayne szerint nem megfelelő
módon. Az életszemléletem szerint szemet szemért, kínzást
kínzásért. Nem vagyok hajlandó nyugodtan ülni, míg azok,
akik bántottak bennünket, szabadon élik a világukat.
– Ezt megértem – mondta Piper, amivel meglepett engem.
– Ezt mondod, de te mégsem állsz az apád elé, hogy
eláruld neki, mi történt veled, és ki felelős érte.
– Az teljesen más – vágta rá, de belemarkolt a pólómba,
és megfeszült a karjaimban. Kényelmetlen volt neki a téma,
ezért elengedtem. Egyelőre. – Szóval nem feloldozás. Akkor
mi vagyok én neked?
Belenéztem bűbájos arcába, és tudtam, hogy végem van.
– Az enyém vagy – mordultam, és magamhoz húztam,
hogy érezze a hasánál a vágyam látványos bizonyítékát. –
Nem második esély, hanem az egyetlen esélyem a
boldogságra. Bekúsztál a bőröm alá, édes chili, és tudom,
soha nem szabadulok tőled.
– Josiah…
Nem hagytam, hogy félbeszakítson.
– Tudom, hogy vannak meg titkaid. Majd elmondod,
amikor úgy érzed, itt az idő. Nem érdekel, ha emiatt úgy
érzed, ez túl korai, erről nem fogok másképp érezni. –
Végigsimítottam a hátán, élveztem a borzongását, aztán
rámarkoltam a tarkójára. – Lesz úgy, hogy számodra ijesztő
dolgot teszek, de fontos, hogy tudd, előbb ártanék
magamnak, mint engedjem, hogy neked bajod essen! Soha ne
engedd, hogy megrémisszelek! Érints, amikor távolinak
érzel, mert az emlékeztet, hogy vigyázzak rád!
– Te is érzed, ugye? – kérdezte csendesen, miközben
közelebb simult hozzám.
– Mit?
– Hogy mennyire komoly. Te és én.
Ujjaimmal a tarkóját tartottam, a másik kezemmel a
derekát. A merevedésem lapos hasához préselődött.
– Ennél komolyabb nem lehet! – ismertem el, mire
megnyalta a száját, odavonzva ezzel a tekintetem. – Elég a
beszédből!
 18.

Ne hagyd, hogy szétcsússzak!

Josiah

2017. JÚNIUS 20.

ÉDESEN FŰSZERES, LÁGY CSÓKBA vontam azt a kívánatos száját.

Már ekkor elhatároztam, hogy többé olyan szégyen nem ér,
mint előző éjjel. Bármennyire is csodálatos volt, mégiscsak
elsültem, mielőtt a puncijába jutottam volna, és ez nem tett
jót az egómnak. Szerettem volna lenyűgözni, megnyugtatni
és feltüzelni, mert ő is éppen ezt tette velem.
Megragadtam a csípőjét.
– Ugorj! – parancsoltam, és amikor kérdőn, kissé
zavarodottan felnézett rám, rászorítottam.
Megértette. Felugrott, és a derekam köré fonta a lábát.
Forró puncija épp a farkamnak nyomódott. Kéj vibrált végig
a gerincemen, ahogy vittem őt a háló felé. Amit tenni
akartam vele, nem volt szabadba illő. Azt akartam, hogy
biztonságban érezze magát, és árnyéka se maradjon
mindannak, ami történt vele.
– Josiah – szólt, amikor meglátta a hatalmas ágyat, ahol
tegnap élveztünk egymásra. A gondolattól a farkam rándult
egyet.
– Mondd!
 Elveszett pillantása az enyémbe fúródott.
– Ne hagyd, hogy szétcsússzak!
Ettől a határtalan bizalomtól egy kicsit meghasadt a
szívem. Nem feleltem, csak megcsókoltam. Behatoltam a
szájába, mert muszáj volt éreznem az ízét. Mély mordulást
csalt elő belőlem, és hirtelen vadság szállt meg. Erezni
akartam, simítani, keményen meglovagolni mindazt, ami
köztünk van.
Az ágyra tettem, és azzal a mozdulattal lehúztam róla a
hatalmas pulóveremet. A mellei éppen akkorák voltak, hogy
a nagy kezemmel be tudjam fedni őket. Letérdeltem az ágy
mellé, szétlöktem a lábait, hogy beférjek közéjük, és a
számba szoptam a mellét. Megszívtam, erősen, mire
felsikkantott. Lassabban! Apró mellbimbója finom rügy volt,
mely a nyelvemmel incselkedett. Lenyúltam, és rámarkoltam
a farkamra a sportnadrágomon keresztül. Nem a gyönyör
miatt, hanem hogy lassításra kényszerítsem magam. Baszki,
az előnedvek már így is megindultak.
Átfordultam a másik mellére, miközben lehúztam a
nadrágját karcsú csípőjéről. Nem volt rajta bugyi, és teljesen
odavoltam a meztelenségétől. A szám lejjebb siklott, erre
belemarkolt a hajamba, és megpróbálta felhúzni a fejemet.
Belecsókoltam a köldökébe, mielőtt engedtem neki.
– Vedd ezt le! – rántotta meg a pólómat. Az arcán
ennivaló pír terjedt, a légzése olyan szaggatott volt, mint az
enyém. A felizgult Pipernél nincs gyönyörűbb látvány.
Biztosra vettem, hogy már nedves, és alig vártam, hogy erről
megbizonyosodjam. – Látni akarlak!
Ez fontos volt neki. Mindent látni akart, bármit
csináltunk, mert így kisebbnek érezte az esélyét, hogy
visszazuhan a borzalomba. A hátam mögé nyúltam, és
áthúztam a fejemen a pólót, majd felálltam, és
megszabadultam a nadrágtól is. Már majdnem rávetettem
magam, amikor lenéztem rá. Izgatottan ült az ágy szélén,
teljes mértékben rám bízva magát. Tudta, hogy megadok
neki mindent, amire vágyik, vagy talán még annál is többet.
Az ágy végéből elvettem egy párnát, és Piper háta mögé
tettem.
– Dőlj hátra! – Meglepetten engedelmeskedett, és felívelt,
ahogy végigsimítottam a testén. – Fel kell hogy készítselek!
Már előző éjjel feltűnt, hogy teljesen csupaszra
gyantáztatta magát. Erre később még rá akartam kérdezni,
de most inkább csak kiélveztem a selymes puhaságát. Amikor
a combjai közé kerültem, már semmi más nem számított.
– Baszki! Tökéletes vagy!
Az íze ambrózia, és a hangok, amiket kiadott, nem
könnyítették meg a dolgom, hogy olyan tempóban haladjak,
amilyet megérdemelt. Úgy nyaltam, mintha a száját
csókolnám, közben felnyúltam, és a mellbimbóját
morzsolgattam. Ránéztem, és majdnem elélveztem a
látványtól, ahogy azt figyelte, mit művelek vele. Nyaltam és
szívtam, képtelen voltam betelni vele. A nedvessége az
arcomra folyt. Visszahúztam az egyik kezem, mire rögtön
felváltotta a sajátja. Biztos, hogy előttem soha nem csinált
ilyet, fürge ujjai most mégis érzékennyé vált bimbójával
játszadoztak.
Ráharaptam a csiklójára, és előcsaltam azt a farokszorító
nyöszörgést belőle, amit tegnap is kiadott, mielőtt elment.
Ekkor elengedtem őt a számmal, és nem törődve a csalódott
csuklásával, egy ujjamat a szűk puncijába toltam. Egész
testében megmerevedett, és ahogy ránéztem, láttam a
szemében a rémálmokat. Visszavonultam, és figyeltem. Némi
bizonytalan pislogást követően bűntudatos pillantással
nézett rám.
– Tudom, abszurd ebben a helyzetben, de nem
számítottam rá – suttogta, majd beharapta az alsó ajkát. –
Nem akarom, hogy abbahagyd!
Megtöröltem a számat a lepedő sarkába, mielőtt
felcsúsztattam magam a testén, hogy csókba vonjam a száját.
– Ez meg sem fordult a fejemben!
Végigcsókoltam a nyakától az ágyékáig, és újra
nekiláttam a számmal. Míg a csiklóját izgattam a
nyelvemmel, az ujjamat ismét feltoltam a szűk forróságába.
A reakció ugyanaz volt, ezúttal azonban nem vonultam
vissza. Mélyebbre nyúltam, és kerestem azt a pontot, amitől
biztosan tudtam, hogy elveszíti az eszét. Krémes, dús és
zamatos volt, alig vártam, hogy benne legyek.
Még egy ujjam került a másik mellé, egy ütemre
mozgattam őket a nyelvemmel, míg a másik kezemmel Piper
mellét gyúrtam. Ereztem a belső izmait összehúzódni, a feje
hátracsuklott, és elvesztettem a szemkontaktust.
Gonosznak éreztem magam, amikor elengedtem őt.
Felcsúsztam a testén, egy pillanatra teljesen ránehezedtem,
míg megcsókoltam. Aztán megtartottam a tarkójánál és a
gömbölyű fenekénél, míg átfordítottam magunkat. Piper
lovagló pózban ült rajtam, a farkam kettőnk között.
Felültem, és bekaptam a mellét. Azt akartam, hogy
megmaradjon a hangulata. Az ujjam a fenekét simogatta, és
Piper szeme lassan lecsukódott.
 Ettől halálra rémültem, és ezúttal én dermedtem teljes
mozdulatlanságba.
– Piper, velem vagy?
Ekkor rám nézett, és a körmei a mellkasom bőrébe
mélyedtek.
– Kérlek, Josiah…
Nem értettem, mire kér. Arra, hogy hagyjam abba, vagy
arra, hogy folytassam. Megadta a választ, amikor kettőnk
közé nyúlt, és apró ujjait a farkam köré fonta. Nem
tétovázott, nem habozott. Olyan határozottan rám markolt,
ami bizonyította, mennyire biztos magában.
Mintha pontosan tudná, hogy az övé vagyok, és bármit
megtehet velem, amit csak akar. Ez a határozottság még
jobban beindított.
Az ujjai a testemet borító hegeken játszadoztak, míg
másik kezét mozgatni kezdte a farkamon. Erősebben
szorította, mint amire számítottam, és mivel nem akartam
elélvezni, kénytelen voltam lefejteni magamról.
Belecsókoltam a tenyerébe.
– Benned akarok lenni – mormoltam, és a bejáratához
igazítottam a farkam. Kérdőn néztem rá. – Készen állsz?
Bátran bólintott, de nekem ez kevés volt.
– Nézz rám, chili! Látnom kell a gyönyörű szemed, hogy
tudjam, minden oké!
Csak akkor mertem behatolni, amikor szemének
kékségében csupán a vágyat láttam, nem pedig rémálmok
lenyomatát. Hiába volt ő felül, mégis rám bízta magát. Olyan
szorosnak éreztem, hogy biztosan tudtam, az orgazmusában
ketté fogok törni. Aggódtam, hogy túl sok vagyok benne. Már
nem volt szűz, de sosem élvezett. Feszesnek éreztem, ezért
lassan haladtam, míg végül teljesen benne voltam. Csodás
feneke a golyóimon pihent, ő pedig nyüszítve csókolt.
Szerettem volna, ha nyugton marad, és engedi, hogy
kicsit visszafogjam magam, de nem tette. A szemembe
nézett, és ösztönszerűen kezdett mozogni fel és le, egyre
gyorsabban, míg a mellei éppolyan őrült ütemben táncoltak
előttem, mint előző éjjel. Akkor sem tudtam ellenállni.
Tartva az általa szabott ütemet, felültem, és végignyaltam a
mellét, majd a másikat. Amikor enyhén ráharaptam a
bimbójára, a farkamnál fokozódott a szorítás.
Nem voltunk már más, csak nyögés és lihegés. Piper
végre teljesen ellazult, én pedig olyan szinten fogtam vissza
magam, amire nem gondoltam, hogy képes vagyok. A vadabb
tempóra ráérünk később, amikor már kellőképp hozzám
szokik. Ez a bájos ütem annyira izgató volt, amennyire kínzó.
Kényeztettem és csókoltam, ahol csak értem. A kezem a
fenekén, a mellén, az oldalán barangolt. Az ujjaim elöl a
csiklójára simultak, körkörös mozdulatokkal ösztönözve.
– Ez az, Piper! Olyan erősen szorítasz, hogy rohadt
csillagokat látok! – hörögtem, majd lenyaltam egy
izzadságcseppet a nyakáról.
Éreztem, hogy lassan végem lesz, ezért átvettem Pipertől
az irányítást. Gyorsabb ütemre váltottam, kicsit
előredöntöttem a testét. Hallottam, hogy elakad a lélegzete,
és tudtam, hogy megtaláltam azt a pontját ott benn, amit ha
tovább piszkálok, hamarosan elveszti a fejét. Egyre erősebb
lökésekkel elértem, hogy a zihálása és nyüszítése átcsapjon
sikollyá. Imádtam, ahogy kiadta a hangját szex közben.
Izgató kis faszcsavaró volt. A golyóim megfeszültek, a
gerincemnél ismerős bizsergés csiklandozott.
 – Szívem… én mindjárt…
Piper csiklójára nyomtam a hüvelykujjam, rászorítottam
a csípőjére, miközben még erősebben döngettem. Ez már
inkább hasonlított ahhoz a ritmushoz, amit igazán szerettem.
A következő pillanatban egész testében megremegett, a belső
izmai görcsbe rándultak, ami intenzíven fejni kezdte a
farkamat. Piper rekedt sikolyában a nevemet véltem
felfedezni, és ekkor durva nyögés szakadt fel belőlem.
Életem legerősebb orgazmusa futott végig a gerincemen,
ívben meghajlította a hátamat, és egész testemben vibráló
bizsergésként lüktetett. Szinte felrobbant az agyam,
keményen élveztem, és olyan mélyre hatoltam közben,
amennyire csak bírtam.
Amikor visszazuhantam a földre a csillagokból, Piper a
mellkasomon feküdt, és a nyakamat ingerelte szerelmi
harapásokkal. Félig merev voltam, amikor kicsúsztam belőle,
mire ijedten felkapta a fejét.
– Nem használtunk óvszert.
Tisztában voltam vele. Soha senkivel nem mentem még
csupaszon.
– Tiszta vagyok. Amikor a kórházban voltam, mindenre
kiterjedő vizsgálatokat kértek. És tudom, hogy te is tiszta
vagy, mert azok után, ami veled történt, biztosan téged is
kivizsgáltak. Ráadásul fogamzásgátló injekciót kapsz
háromhavonta.
– Nagyon alapos vagy – pihegte. Gondolom,
elégedetlenkedni akart, de az orgazmusa volt olyan erős,
mint az enyém, így ezt nem tudta kivitelezni. Megmozdult, és
megérezhette a nedveinket, mert elfintorodott. – Fürödnünk
kell!
 – Fogunk – mormoltam, de magunkra húztam a takarót,
amikor megborzongott. Később.
Ott maradt a testemen, ahogy előző éjjel. Nem bántam,
mert pille súlya volt, és imádtam, ahogy hozzám préselődött.
A lélegzete a nyakamat csiklandozta, miközben lassú
mozdulatokkal cirógattam a hátát.
– Jól vagy?
Felemelte a fejét, és kisimította a szeméből kócos haját.
Férfias elégedettség fogott el, mert tudtam, miattam ennyire
borzas és kielégült.
– Meglepően jól – mosolyodott el egy pillanatra. –
Rosszabbra számítottam.
– Milyen rosszra?
Megtámaszkodott a mellkasomon, és szórakozott
vonalakat rajzolt a hegeim köré.
– Rohamokra. Arra, hogy nem fog elsőre sikerülni.
– De sikerült – emlékeztettem, és próbáltam nem nagyon
önelégültnek tűnni.
A mosolyából ítélve elbuktam.
– Igen, sikerült. Fantasztikus volt!
– És most először szívemnek neveztél.
– Tényleg? – incselkedett velem.
– Én már mindennek hívtalak. Chili, édesem, de te még
soha semminek, a nevemen kívül.
Tetszett az a gondolat, hogy végre kezdek neki annyit
jelenteni, mint ő nekem.
– És ez fontos neked?
– Persze!
– Miért?
Ezúttal komoly tekintettel viszonoztam a pillantását.
 – Szerintem pontosan tudod, miért.
Erre már nem telelt semmit, csak felnyomta magát, és
megcsókolt. Először hagytam, hogy felfedezzen, de amikor a
nyelvét a számba dugta, végem volt. Akkor megint én
csókoltam őt, de nem bánta. Mindaz, ami nem sokkal
korábban elcsendesült, hirtelen újra feltámadt köztünk.
Jézusom! Soha nem lesz elég ebből a nőből!
Lerántottam magunkról a takarót, és a karomba kaptam,
úgy indultam meg a fürdőszoba felé. Piper sikkantása
mosolyt csalt az arcomra, aztán a zuhany alatt újra elértem,
hogy sikítson, csak másképp.
Az egész napot az ágyban töltöttük, ki voltunk éhezve
egymásra. Több mint egy évig nem volt semmi, csak a saját
markom, aztán ölembe hullott ez a dögös kis chili, persze
hogy élveztem. Nem mondanám, hogy szexmaratont
tartottunk, de amikor dél körül megjegyeztem Pipernek,
milyen furcsán jár, édesen elpirulva felelte, hogy talán
beiktathatnánk egy kis szünetet. Együtt csináltunk kaját,
aztán az ölemben ült, míg én a kezemből etettem.
Elképesztő békesség telepedett ránk, és tudtam, ezzel a
nővel fogom leélni az egész kibaszott életemet. Kaja után
felhívtam Faitht, hogy hozzon váltás ruhát Pipernek. A
húgomat Crayne néhány embere fogja kísérni, bárhová is
menjen. Ez persze legalább annyira tetszett neki, mintha
beöntést kapott volna, de nem érdekelt. Azok után, amit
Crayne-től megtudtam, Faith örülhetett, amiért nem zártam
el egy biztonságos házba, míg elintézem az összes rohadékot,
akik ártottak nekünk.
– El kell menned? – kérdezte Piper, amikor bementem a
gardróbba az öltönyömért.
 – Igen, de Faitht még megvárom, mielőtt indulok.
Figyelte, ahogy öltözködöm, ez valahogy egyszerre tűnt
helyénvalónak és izgatónak. Különösen, hogy nem viselt
mást, csak a köntösömet. Úgy vettem észre, valamiért
komolyan bejön neki az a cucc. A nyakán két nyomot is
hagytam, ami szintén elégedettséggel töltött el.
– Nekem is haza kell mennem – jegyezte meg, mire
felkaptam a fejem. – Sophia nagyival nem beszéltem, mióta
kiszabadítottál.
– Ő pontosan tudja, hol vagy, és hogy nincs semmi bajod
– világosítottam fel. Persze, ha nem terelődik el a figyelmem
egy egész napra, akkor ezt előbb is elmondhattam volna.
– Gondoltam, de akkor is szeretnék vele lenni egy kicsit.
Vagy jobban örülnél, ha itthon várnék, míg visszajössz,
miután elvégezted, amit rád bíztak? Netán ruha nélkül
legyek?
Akaratlanul is elmosolyodtam.
– Tetszik ez az elképzelés.
– Azt mindjárt sejtettem – vigyorodott el gonoszul,
mielőtt lassan szétnyitotta a köntöst, feltárva előttem
gyönyörű testét.
A mellén is nyomot hagytam és a combja belső oldalán is.
Egyetlen okból nem volt bűntudatom ezek miatt a foltok
miatt: a hátam nagyjából egész felületén a kis
macskakarmainak a nyoma virított. Nem néztem meg, de
éreztem, amikor a fekete ingemet húztam fel.
Piper a padlóra ejtette a köntöst, és izgatóan
végigsimított a mellén, lapos hasán és megkínzott ágyékán.
Frusztráltan felvontam a szemöldököm.
– Azt hittem, szünetet akarsz.
 Bólintott, ám az a gonosz mosoly továbbra is ott maradt
az arcán. A nadrágomban történtek bizonyos dolgok, ami
arra utalt, hogy én nem akarok szünetet. Piper elém lépett,
és csókra csábított, miközben lehúzta a cipzáram. Nem
teketóriázott, letolta a nadrágot az alsómmal együtt, és
keményen rámarkolt a farkamra. Nem csinált semmit, csak
markolta, és nézte, mintha sosem látta volna. Az, ahogy
figyelte, az ártatlanságával együtt mintha kínpadra vont
volna. Édes kínzás, de erre most nem volt időm.
– Faith mindjárt itt lesz – figyelmeztettem. Erre elkezdte
mozgatni a kezét fel és le, ahogy már korábban mutattam
neki. Éppen annyira szorított, hogy kellemesnek érezzem,
baszott gyorsan tanult. – És nekem indulnom kell.
– Szeretnéd, ha abbahagynám? – kérdezte. Tudtam, hogy
nem kellene figyelnem, mit művel, de képtelen voltam
elfordítani a fejem. Egy váratlan gondolattól vezérelve
végignyalta a teljes hosszomat a golyóimtól a makkomig,
miközben húzott rajtam egyet a kezével is.
– Baszki! – lihegtem fel, amikor megjelent egy csepp
előváladék, és Piper egy nyalintással eltüntette.
– Finom vagy – búgta, majd bekapta a farkam hegyét.
Egész testemben összerándultam az érzéstől, amikor
megszívta a végét, mert ugyanebben a pillanatban
megszólalt a biztonsági mobilom. Piper a nyelvével körözött
a makkomon, nem zavartatta magát, és már tudtam, így
akart megbüntetni, amiért magára hagyom. Remegett a
kezem, amikor fogadtam a hívást.
– Mondd! – vakkantottam a mobilba.
Piper szívott és ütemesen mozgatta a tejét, miközben a
másik kezével a golyóimat vette kezelésbe. Morzsolgatta és
tartotta őket. Egy cuppanással kiengedte a szájából a
farkamat, hogy az egyik golyómat kapja be. Amíg
elszórakozott ott alul, addig a szabad kezével keményen
verni kezdte a farkamat.
– Honey Winslow.
Piper visszatért a farkamhoz, ezúttal a fogait vetette be.
Édes, vágykeltő harapásokkal haladt a csúcsa felé.
Nehezemre esett a beszéd. Kennethnek kétszer kellett
elismételnie a kérdést, mielőtt kiböktem:
– Engedd fel, nem kell kíséret, a testőre vele jöhet!
– Értettem.
Félredobtam a mobilt, és megtámasztottam magam,
hátammal a falnak, két karommal egy-egy polcnak, és
igyekeztem nem túlmozogni a dolgot.
– Szóval ezt hívod te szünetnek, mi?
Elmosolyodott, és a hang, amit kiadott, végigvibrált a
farkamon. Nem hagyott ki egyetlen centimétert sem, de
mindig megállt, amikor már olyan közel voltam a csúcshoz,
hogy beleremegett a hasizmom.
– Josiah! Piper! Megjöttem!
Faith hangja nem hűtötte a kéjt, amit éreztem, inkább
feltüzelte. Piper feje gyorsabb ütemre váltott, én pedig nem
bírtam tovább, beletúrtam a hajába. Hangosabban nyögtem,
mert már nem tudtam kontrollálni, de azonnal visszafogtam
magam, amikor Faith a szomszéd szobából szólt:
– Josiah, itt vagy?
– Faith, nehogy begyere! Épp öltözöm!
Piper szemöldöke gúnyosan felemelkedett, de nem bírtam
erre a gonoszkodásra érdemben reagálni. Különösen, amikor
észrevettem, hogy az egyik kezével a mellét cirógatja, a
másikkal a lába közé nyúl. A nyögését elfojtotta a szájában
duzzadó erekcióm.
– Dehogy megyek, fúj!
– Helyes! – szóltam, majd csendesen hozzátettem, hogy
csak Piper hallja: – Ezért még nagyon drágán meg fogsz
fizetni!
– Piper merre van?
Pf, baszki, erre mit mondhatnék? Verejtékcseppek
gurultak le a gerincem mentén, a golyóim robbanásra készen
feszültek meg.
– Piper, hmm… elfoglalt! Nemsokára utánad megy a
konyhába.
– Jó, de…
Piper erősebben szívott, és éreztem, hogy hamarosan elég
hangos leszek, hogy a húgom is rádöbbenjen, mit is
csinálunk épp. Szerettem volna megkímélni ettől magamat
éppúgy, mint őt.
– Faith, csak öt percet kérek, és megyek!
– Jól van, na! Annyira harapós vagy ma!
Piper kuncogva húzta végig pici, gyöngy fehér fogait a
teljes hosszomon, csak hogy demonstrálja a harapós teóriát.
Hallottuk Faith távolodó lépteit. Rá akartam szólni Piperre,
hogy most már eleget szórakozott, fejezze be, amikor
váratlanul mélyre engedett a torkán. Kis kezével rásegített,
miközben a másikkal tovább izgatta magát. A hasának apró
rezgéseiből tudtam, hogy már ő is közel jár. Újra és újra
mélyre engedett a szájában, teljesen ellazítva engedte az
állkapcsát, így amikor behatoltam, elértem hátul a garatját.
– Ez az, édes! – nyögtem, miközben akaratlanul is
rásegítettem a mozgásra. Már képtelen voltam nyugton
maradni, az egész alsó részem bizsergésbe csapott. Ha nem
akarod lenyelni, most kell elengedned!
Az utolsó utáni másodpercben egy újabb szívó
cuppanással elengedett, de a kezével tovább verte az ütemet.
Hatalmas erővel tört rám az orgazmus. Hátrarántottam a
fejem, és egy hosszú, elnyújtott nyögéssel Piper mellére
élveztem. A térdem megbicsaklott, és csoda volt, hogy
egyáltalán talpon maradtam. Lihegve borultam Piper mellé,
és hanyatt döntöttem. Először nem értette, mit akarok.
Meglepetten nézett rám a tiszta, kék szemével.
– Szívem?
Felmordultam a becézésre. Szétlöktem a combjait, és
nekiestem a puncijának. Rögtön két ujjamat dugtam be,
miközben felnyaltam az összes nedvességet, amit szétkent.
Néhány mozdulat elég volt, hogy szétessen. Próbálta
összezárni a lábait, de nem engedtem. Addig folytattam,
amíg egész testében megremegett. A kezébe harapva fojtotta
el a sikolyait. Könyörögve nézett rám, de ezúttal figyelmen
kívül hagytam. Addig folytattam, míg hamarosan egy
második orgazmus rázta meg a testét. Akkor a karomba
zártam, és félájultra csókoltam a szemtelen száját.
Félórás késésben voltam a rohadt köntös miatt, amit
annyira szeretett ledobni magáról.
 19.

A fegyelem az igazság pálcája

Piper

207. JÚNIUS 20. (DÉLUTÁN)

MÁR MEGINT ROSSZ HELYEN VOLTAM. Úgy tűnt, tényleg nem

tudok felhagyni a bajkereséssel. Ráadásul most mást is
belerángattam. Faith úgy vezette a nevelőapja marha nagy
terepjáróját, mint egy eszelős.
Nem így indult a délutánom. Miután Josiah elment
dolgozni, én valóban felöltöztem a Faith által hozott
cuccokba, és valóban hazamentem Sophia nagyival beszélni.
Azonban a dolgok eztán kisiklottak, mert volt egy elejtett
megjegyzésem, amikor Faitht a lakrészembe kísértem. A csaj
totál kiborult! Nem érdekelte az én halántékomat csúfító
zúzódás, sem az ő arcán virító monokli, azonnal meg akarta
tudni, mit csinál az őrült pasija az én őrült pasimmal együtt.
A kis szövetségünk nagyon elmésen úgy döntött, ideje a
tettek mezejére lépni. A testőreink nem tehették be a lábukat
a lakrészembe, így onnan indult a szökési akciónk. Én
szégyelltem magam a biztonsági emberek helyett, mert
annyira könnyű volt meglógni előlük. Bár, ha úgy vesszük,
behatolók ellen védenek, arra nem számítanak, hogy mi
szökünk előlük. Először nem értettem, miért kell a saját
őrségünk elől dobbantani, de Faith elmagyarázta, hogy a
biztonságiak valószínűleg kapcsolatba akarnának lépni
Josiah-val, amit nem engedhettünk, mert tönkretette volna a
meglepetés erejét, másrészt a telep, ahová készültünk,
szigorúan titkosnak számított. Valószínűleg csak Josiah és
Bray tudott róla.
Meg Faith, aki azt állította, pontosan tudja, hol kell
keresnünk őket. Egyszer véletlenül kihallgatta, ahogy Josiah
és Bray veszekedett. Eddig a pontig nem tudtam, vajon Faith
tisztában van-e azzal, hogy Josiah mesélt nekem a
múltjukról. Amikor azonban megemlítette Russo nevét, és
hogy azon a telepen kínozták őket legutóbb, rájöttem, igenis
tisztában van vele.
Nem messze a Smith-tanyától Faith egy ösvényre
irányította az autót. Legalábbis ő állította, hogy ez egy
ösvény. Szerintem csak susnyás volt. Remegve összehúztam
a bőrkabátomat, pedig nem volt hideg. Úgy tűnt, Faith sem
fázott, pedig ő mindössze egy vékony pulcsit viselt. Fűtötte
az indulat. A fékre taposott, és kiugrott a kocsiból, úgy
csörtetett a bozóton keresztül, mintha a legrettegettebb
rémálmát látná megvalósulni.
Egyszerű bokacsizmát és farmert vettem fel, mert nem
gondoltam, hogy túrázni fogunk. Egész megkönnyebbültem,
amikor egy erdősor mögött felbukkant a telephely.
Egyébként kitűnő rejtekhelynek tartottam, most mégis
féltem belépni. Mi a franc lehet olyan titkos, hogy csak
ketten tudjanak róla. Sokkal nyugodtabb lettem volna, ha
Crayne is be van avatva.
 Faith a kerítés előtt megállt, és úgy nézett körül, mint
egy igazi profi. G.I. Jane üzemmódba kapcsolt.
– Atyaisten, mindkettőjük kocsija itt van! – állapította
meg némi csalódottsággal. – Annyira akartam, hogy ne
legyen igazad!
– Sajnálom, Csing!
Többnyire a becenevén szólítottam, kivéve, ha annyira
zaklatott voltam, hogy nem ez jött a számra. A termete és a
szőkesége miatt neveztem el Csingilingnek; soha nem
említette, hogy zavarja.
A kerítés kapuja tárva-nyitva állt, így könnyedén
beosontunk rajta. A gyér megvilágítás nem épp arról
árulkodott, hogy bármi is folyna ezen a telepen. Kihaltnak
tűnt, ócskának. Az egyetlen bejárati ajtó rozsdás felülete
mellett számkonzolt rögzítettek a falra, de erre sem volt
szükségünk, merthogy ez az ajtó is nyitva volt, bár csupán
rés-nyire. Mégis, mintha csak ránk várnának, hogy
elkezdhessék a bulit.
Kicsit rá kellett segítenem, hogy beférjünk. Marha nehéz,
bazi vastag fémajtó volt, de egyértelműen nem ósdi. Faith
előtt léptem be, és egy nagy előcsarnokban találtam magam.
– Szent szar! Teljesen felújította! – suttogta Faith
döbbenten.
– Azt akarod mondani, hogy ez nem így nézett ki? –
kérdeztem.
Körülnézve teljesen átlagos előtérnek tűnt: kiépített
műszaki bázis a bejárattól jobbra, tökéletesre fényezett
hajópadló, kamerák minden sarokban… Szuperbiztonságos
érzést adtak nekem.
 Faith zaklatottan odajött hozzám, és megfogta a kezemet.
Barna szemében olyan rettenet játszott, amit nem tudtam
értelmezni, de megszorítottam az ujjait, hogy biztosítsam a
támogatásomról.
– Ez egy romhalmaz volt. Engem oda rögzítettek –
mutatott az előtér túlsó végébe, az ablakkal szembe, majd
középre, ahol épp gyökeret eresztettünk. – Brayt ide kötözték
egy székhez.
– Brayt?
– Tavaly nem Josiah-val raboltak el, hanem Brayjel. Elijah
akkor velünk játszotta a beteges játékát. – Fiaik, hitetlenkedő
nevetésfélét hallatott. – Amikor megtudta, hogy már nem
vagyok olyan ártatlan, mint amikor legutóbb látott,
elveszítette az érdeklődését irántam. Akkor odadobott az
egyik pszichopata emberének, aki felcipelt az emeletre.
A romos lépcső felé intett, de a másik kezével nem
eresztette az enyémet.
– Annyira sajnálom, ami veletek történt!
– Tudom. Neked pedig tudnod kell, hogy Bray sosem
mondott rólad semmit. – Zavart mosolyt villantott, és
hátrafésülte tökéletesen simára vasalt haját. – Nagyon sokat
faggatóztam pedig, de soha nem mesélt többet, csak hogy
milyen voltál, amikor először találkoztatok.
– Azért nem mondta el neked, mert nem tudja pontosan,
mi történt velem. Habár senki sem tudta, így legfeljebb a
sejtéseit oszthatta volna meg veled. Sophia nagyi és Jane volt
az egyetlen, akinek elmeséltem. Silver is ott volt, amikor
megtaláltak, de neki soha nem mondtam semmit. Ó, és
persze van még az a nő, aki segített…
– Hogy bírtad magadban tartani az egész borzalmat?
 Megvontam a vállam.
– Amikor beszélek róla, mintha újra átélném.
– De Josiah-nak beszéltél róla, biztos vagyok benne! Mert
olyan keményen utasított, hogy eszembe se jusson faggatózni
ebben a témában.
Elvörösödtem a gondolatra, hogy Josiah helyrerakta az
imádott húgát csak azért, hogy nekem ne legyenek
kellemetlen perceim.
– Igen, neki el…
Éles csattanás, majd üvöltés hasított a csendbe, mely
eddig körülvett minket. Összerezzentünk, és a bal oldali ajtó
felé kaptuk a fejünket. Egyetlen szó nélkül, egyszerre
indultunk a zajforrás irányába. Mintha Bray és Josiah nagyon
sietett volna. Annyira kapkodtak, hogy az összes bejáratot –
a kaput és az ajtókat – nyitva hagyták. Felelőtlenségük
hátterében csakis az indulatok állhatták. Más esetben
Josiah mindig rettentő precízen ügyelt rá, hogy minden a
helyére kerüljön, és a rendes kerékvágásban haladjon.
Faith lesett be először, míg én őt figyeltem. A szeme
idegesen vibrált a látványra, az arca hófehérré vált, míg a
sebhelye vörösen fénylett. Lassan lecsúszott az ajtó mellett,
de nem eresztette el a kezemet. Mintha ebből próbált volna
erőt meríteni. Guggolva, hátát az ajtófélfának támasztva
bámult befelé.
Összeszorítottam a fogam, és mély lélegzetet vettem. Az
orromat megcsapta a félelem és a vér fémes szaga, amitől
keserű íz gyűlt a számban. Azt hittem, már mindent láttam.
Úgy gondoltam, semmilyen meglepetés nem érhet. De
amikor benéztem a szobába, megdöbbentem.
 Az első, ami feltűnt, a tökéletes világítás volt. Mindent
kristálytisztán láthattam 3D-ben. A vér vörösének számtalan
árnyalata tárult elém. Egy fickót kötöztek a székhez a szoba
közepén. A szék lábai rögzítve voltak a padlóhoz, hogy
stabilan bírja, bármit is csináltak a rajta ülővel. Bray a
sarokban dolgozott valakin. Szünet nélkül püfölte a tagot,
pontosan úgy, mint amikor a suliban az a srác nekiment
Faithnek. Annyi különbséggel, hogy itt láthatóan nem akart
leállni.
Josiah szemben velünk állt. Farmert, bakancsot és pólót
viselt, mindene csurom vér. Elképzelni sem tudtam, hogy
lehet úgy megkínozni valakit, hogy ekkora vérveszteséget
túléljen. Márpedig életben voltak. Mindkettő. Még az is, akit
Bray az imént bokszzsáknak használt. Épp felállt mellőle, és
lehúzta ujjairól a bokszért. Egy rózsaszín rongyban
megtörölte a kezét és az arcát, mire Faith a szája elé kapta a
kezét. Ő sírt, én szimplán meglepődtem.
Josiah elmondta, mit csinálnak itt. Sosem akartam látni,
és most mégis örültem, hogy megtudtam, milyen mély a
kegyetlensége.
– Milyen a műsor, lányok?
A hang mögöttünk szólalt meg, és a frászt hozta ránk.
Mindketten felsikoltottunk, Faith felpattant, én meg beestem
az ajtón. A szobában minden fej felénk fordult, mögöttünk
Raphael bukkant fel.
Bray Faithhez ment, de csak lassan, mintha vadállatot
próbálna megszelídíteni. Halkan beszélt hozzá, nehogy
kiváltson nála egy rohamot, de Faith nagyon is magánál volt.
– Miért? Mi a fene ütött belétek? Hogy tehetitek ezt? Ne
érj hozzám!
 Bray két lépést hátrált, és tehetetlenségében Josiah-ra
nézett. Tőle várta a segítséget, hogy meggyőzzék Faitht,
mindez teljesen normális.
Josiah nem lépett közelebb, az arcáról semmit sem
lehetett leolvasni, legkevésbé megbánást. Sőt, kifejezetten
bosszúsnak látszott.
– Hol vannak a biztonságiak?
Faith elszörnyedve nézett rá.
– Fájdalmat okozol embereknek, és most a mi
biztonságunk miatt aggódsz? Azok után, amin
keresztülmentünk…
– Fejezd be a hisztit, Faith! – Josiah annyira
gyakorlatiasan beszélt, hogy még engem is sikerült
lecsillapítania. – Pontosan azok után, amin
keresztülmentünk, neked kellene a legjobban érteni, hogy
miért csinálom ezt.
– Érted csinálom – vetette közbe Bray, és bár látszott,
hogy szeretne közeledni, csak állt széttárt kezekkel.
Faith kitépte magát az ujjaim közül, és Brayhez lépett.
– Egy frászt csinálod értem! – sikította az arcába. – Ezt
nem értem csinálod! Ezt magadért csinálod! Valami hülye
bosszú…
– Akkor legyen bosszú! – kiabált vissza Bray. Alig
ismertem rá arra az életvidám srácra, aki Sethszel karöltve
kirángatott a depresszióból. Elhátrált a nőjétől, és a fickóhoz
ment, akit akkor csépelt, amikor bejöttünk. A fickó csak egy
nyöszörgő húskupac volt már, de Bray keményen felrántotta
a fejét, hogy tisztán láthassuk bedagadt, véres arcát. – Látod
ezt? Josiah elmondta, mit művelt veled. Elmondta, melyik
sebhelyed köszönheted neki.
 Faith nem ismerte fel a tagot, ezért Josiah elárulta a
nevét:
– Ez Nuel, magocska.
A becézéstől Faith összerándult, és a mellkasához kapta a
kezét. Amikor felötlött bennem a gondolat, hogy annak a
véres rongydarabnak, akinek a feje keményen koppant a
talajon, köze van a Morgan-testvérek sérüléseihez,
legszívesebben megkértem volna őket, hogy folytassák. Nem
törvényes, amit csináltak, és az önbíráskodás minden
lehetséges szempontból elítélendő, de nem tudtam rájuk
emiatt haragudni. Ismertem őket, és tudtam, egyikük sem
azért van itt, mert nincs jobb szórakozási lehetősége. Az,
hogy képesek ennyire megkínozni valakit, csakis azt
jelentette, hogy ezek az emberek rászolgáltak.
Faith más véleményen lehetett, mert egyszerűen sarkon
fordult, és kirohant a szobából. Josiah intett a fejével, mire
Raphael követte őt. Bray is indult volna, de Josiah hangja
megállította.
– Előbb szedd rendbe magad!
– Nincs most idő ezzel szarakodni, Josh!
Kirohant volna, ha Josiah nem kapja el, és taszítja a
falnak ugyanazzal a lendülettel.
– Soha nem mész el innen, amíg így nézel ki!
Megértetted?
Josiah rövid, tömör parancsokat adott, míg én elindultam,
hogy megkeressem a barátnőmet. Nem tudtam, mit tehetnék
azért, hogy jobban érezze magát, de szerettem volna mellette
lenni. Két lépést sem haladtam azonban, amikor valaki a
nevemen szólított. A székhez kötözött fickó volt az.
– Piper, segíts nekem! Kérlek!
 Nem volt annyira megkínzott, mint a másik tag a földön,
de a fél arcát jókora duzzanat foglalta el.
A másik oldala sértetlennek tűnt. És ismerősnek!
– Piper, kérlek! Én vagyok az…
– Rocco? – leheltem döbbenten.
– Mi a franc? – hallottam Josiah kiáltását.
A következő pillanatban karon ragadtak, és kirángattak a
szobából, ahonnan Rocco zokogása szűrődött ki. Josiah
leültetett a számítógépes bázis közepén árválkodó székre,
majd felegyenesedett, és végigszántott véres kezével
csatakos haján.
– Jól vagy?
Bólintottam, mire frusztráltan sóhajtott. Nyomát sem
találtam annak a fickónak, aki tegnap volt. Mégis tudtam,
hogy ő az, mert belenéztem a szemébe, és láttam, hogy az ő
fejében is végigpörögnek a történtek, akárcsak az enyémben.
Melegséggel telt meg a tekintete, de nem érintett meg.
– Honnan ismered azt a fickót? – hangzott az ajtó felől
Raphael hangja. Jesszusom! Ez a tag úgy mozog, mint egy
rohadt szellem!
Bray tört ki az egyik ajtó mögül, akár a hurrikán. Tiszta
ruhát húzott, nedves hajából még csöpögött a víz. Gyilkos
pillantást vetett Josiah-ra, de szó nélkül rohant tovább.
Szédelgett a fejem a rengeteg új történéstől, de próbáltam
összeszedettnek mutatkozni.
– Ti honnan ismeritek? Miért került a kínzókamrátokba?
– Ő volt, aki elrabolt, Piper.
Elkerekedett szemmel álltam fel, és léptem Josiah elé.
– Az lehetetlen! Soha nem bántana engem!
 Josiah tekintetében gyengédség uralkodott, de a hangja
olyan volt, mint a selyemre simuló penge.
– Ki ez a tag, chili?
Bizonytalan pillantást vetettem Raphaelre, Josiah
azonban finoman az állam alá nyúlva visszairányította a
figyelmem saját magára.
– Ne figyelj rá! Ő mellettem áll, ebben biztos lehetsz,
különben nem engedném a közeledbe.
Reszketeg sóhaj szakadt ki belőlem.
– Ő ott benn Rocco Mocetti.
– Ez nem mond nekem semmit.
– Rocco a korábbi testőröm, Leonardo Perrone szeretője.
Mindig falaztam nekik, amikor kis időt akartak együtt tölteni
– magyaráztam idegesen. – A mi családunkban elítélik a
homoszexualitást, de nekem semmi bajom nem volt velük.
Leo jó barát volt, és Rocco igazán szerette őt. Nem tudom, mi
történhetett, hogy eljött megkeresni engem.
Josiah felemelte a kezét, mire elhallgattam.
– Oké, kiderítjük, mi folyik itt.
A mód, ahogy kiejtette a szavakat a száján… Azon a
száján, amivel reggel kényeztetett engem, és a fellegekbe
repített… Kivert a hideg veríték. Ránéztem vértől nedves
pólójára, és lassan ingattam a fejem.
– Nekem elmondja, nem kell megkínoznod.
Josiah ridegen felnevetett.
– Teljesen ki van zárva! Nem mész a közelébe.
Indulatszikrára taposott ezzel. Kihúztam magam, és
felemeltem a fejem, hogy könnyebben a szemébe tudjak
nézni.
 – Azt akarom, hogy mosakodj meg, mint Bray, és húzz
tiszta ruhát! Amikor bemegyünk oda – nem ha, amikor! –, ne
úgy nézz ki, mint egy verőlegény, hanem úgy, mint aki
mindennek a főnöke. Rocco nem egy domináns személyiség.
Mindig is inkább édes kölyökkutya benyomását keltette,
akiért mindenki rajongott, de neki csak Leo kellett.
Josiah tekintetében harag gyúlt.
– Kölyökkutyák nem rabolnak védtelen nőket!
Azzal előrehajolt, és a száját az enyémre szorította. Nem
ért hozzám egyetlen véres ujjával sem, mégis úgy éreztem, a
markában tartja az egész testemet. Mire pislogtam, már el is
tűnt a szomszédos szobában. Néhány perc múlva még mindig
farmerban és bakancsban, de vérmentesen, fekete ingben
került elő. Iszonyat impozáns látványt nyújtott, minden
nőiességem nyüszített érte.
Mindhárman bementünk a kínzókamrába, ahol Rocco, aki
mindig kínosan ügyelt a megjelenésére, most gyűrött,
szakadt, rózsaszín ingben sírdogált. Josiah mellettem
maradt, Raphael sétált oda Roccóhoz, és adott neki egy taslit.
– Szedd már össze magad, ribanc! Úgy rinyálsz, mint a
kurvák, amikor kefélik őket!
Rocco abbahagyta a bőgést, és gyilkos tekintetet vetett
Raphaelre.
– Rocco, mit művelsz? – kérdeztem; felkavart, hogy a
múltam és a jelenem egy-egy darabkája is itt volt velem egy
szobában.
Rocco felém kapta a fejét, és próbált fókuszálni. Általában
szemüveget viselt, mivel egyébként mindent homályosan
látott. Nem is értem, hogy sikerült az előbb felismernie.
– Piper?
 – Én vagyok. Miért tetted ezt velem? Miért raboltál el?
Rocco kiköpte a vért a szájából.
– Ne haragudj, édesem, de nem tudtam mit kitalálni!
Kétségbe voltam esve…
– Mi a fenéért? Jó helyed volt, amikor eljöttem.
Rocco megütközve bámult rám. Már amennyire ezt meg
tudtam állapítani a haematómájától.
– Nem lehetsz ennyire ostoba – mondta elfúló hangon.
– Beszélj csak így vele még egyszer, és megmutatom
neked, hogy nézhetsz a világra fél szemmel!
Josiah olyan selymes hangon szólalt meg, hogy
lúdbőrözött tőle a karom, Rocco viszont remegett, mint a
kocsonya, és félelmében ordítani kezdett:
– De ha egyszer ostoba! – Rám nézett, és könnyek folytak
végig az arcán. – Azt képzelted, hogy eltűnsz, és az apád nem
fog megmozgatni mindent, hogy megtaláljon? Neked tényleg
fogalmad sincs, hogy mit műveltél!
– Nem mondtam semmit – vágtam vissza a könnyeimet
nyelve. Hiába járt az agyam, nem jöttem rá, miről beszélt.
Rocco hisztérikusan felnevetett, majd végre emberibb
hangon folytatta:
– Nem mondtál semmit, csak eltűntél.
– Okom volt rá! – világosítottam fel keményebb hangon.
– Nem érdekel!
Josiah intett a fejével, mire Raphael Rocco arcának ép
oldalába is bemosott egy hatalmasat. Biztos, hogy eltörte az
állkapcsát. Kirázott a hideg, amikor Rocco egyszerre nevetett
és sírt.
 – Hogy hihetted, hogy eltűnsz, és az apád nem fogja
elővenni azt a személyt, aki a személyes biztonságodért
felelős?
Megfagyott a vér az ereimben.
– Leo?
– Ő volt a testőröd, nem? És nyomod veszett. És ő nem
mondhatta el, hogy épp velem volt, mert akkor azért
kínozzák meg, nem az eltűnésed miatt.
– De már olyan rég eljöttem – gondolkodtam fennhangon.
– Mostanra apám már biztosan elengedte Leót.
Rocco véreset horkantott.
– Hát persze, és én csak bulizni raboltalak el, nem?
Erre kapott még egyet, mire kiköpte az egyik fogát.
– Tudod, ki az apád, Piper! Tudod, hogy legalább olyan
kegyetlen, beteg fasz, mint aki ott áll az oldaladon.
Számíthattál volna rá, hogy Cesare haragja nem évül el az
évek során.
Basszuska!
Nem akartam, hogy Josiah ezt megtudja! Annyira nem
akartam…
Már mindegy volt.
– Ki a franc a te apád, chili? – csattant fel.
Rosszat sejtve nézett rám, de nem én feleltem, hanem
Raphael.
– Krisztusom, Josh! Hiszen velem is beszéltél róla. Nem
emlékszel? Mondtam neked: Tudom, ki vagy. Tudom, ki
vadászik rád. Azért nem markoltam még fel az érted és a
húgodért beígért vérdíjat, mert jobban tisztelem a nőd
családját, mint amennyire szükségem van a pénzre.
Josiah zavartan ráncolta a szemöldökét.
 – De azt gondoltam, a Marino özvegyről beszéltél.
Sophia nagyit mindig így emlegették az üzleti életben.
Raphael együttérző pillantást vetett Josiah-ra, miközben
vállat vont.
– Hát, tévedtél – mondta, majd felém intett a fejével. – Az
apja Seattle Szervezetének a főnöke. Cesare Ruggiero, a
Capo.
Újra felcsendült Rocco hisztérikus röhögése:
– Piper egy kibaszott maffiahercegnő!
Tompa puffanás, majd hirtelen beállt csönd jelezte, hogy
Raphael végleg kiütötte Roccót.
– Baszki! – mordult Josiah, és úgy nézett rám, mintha a
szeme láttára homlokon lőttem volna egy apácát.
Könnyek homályosították el a látásomat, de gyorsan
kipislogtam őket, nehogy lemaradjak valami fontosról. Mert,
ami most történt, az fontos volt. Josiah arca fájdalmas-
haragos grimaszba torzult; a következő pillanatban fordult
egyet, és lendületből belevágott a falba.
Majd még egyet és még egyet. A kézfeje már vérezni
kezdett, összekente a falat is, amikor hirtelen ötlettől
vezérelve megérintettem a vállát.
Érints, amikor távolinak érzel, mert az emlékeztet, hogy
vigyázzak rád! Ezt mondta nem is olyan régen, ezért így
tettem. Azonnal mozdulatlanná dermedt, de elhúzódott, hogy
ne érinthessem. Ez jobban fájt, mint az előbb a tekintete.
Mindenképp hatalmas csalódássá váltam a számára.
– Ismered az átkozott múltamat – recsegte nyersen
Josiah, és a válla fölött rám nézett. – Mikor akartál szólni
erről a szarságról?
 Nyeltem egyet, mert nem féltem semmitől, mióta ebbe a
szobába léptem, de ebben a pillanatban halálosan rettegtem.
– Soha. Féltem, hogy másképp néznél rám.
Az arca kifejezéstelenné vált, barátságos, barna szemébe
olyan fagyosság költözött, hogy megborzongtam. Soha ilyen
hidegen nem nézett még rám, mióta megismerkedtünk.
– Mikor kezdesz már végre bízni bennem? – kérdezte,
majd elindult az ajtó felé, és odavakkantotta Raphaelnek: –
Vidd haza!
Egy pillanatra lefagytam az elutasítástól. Megremegett az
alsó ajkam, aztán egy tétova lépést tettem Josiah felé.
– Akkor ennyi? Végeztünk? Elsétálsz tőlem?
A véget már hitetlenkedve sikítottam. Aztán elcsuklott a
hangom, és csak vártam. Vártam, hogy megálljon, felém
forduljon, és a karjába zárjon, hogy megint minden olyan
legyen, mint két órával ezelőtt.
De Josiah elsétált. Halkan húzta be maga után azt a nehéz
fémajtót, mégis visszhangot vert a beálló tökéletes csendben.
Úgy gondoltam, Raphael is hallja, ahogy darabokra törik a
szívem.
Vége volt.
Egyedül maradtam.
Megint.
 20.

A fegyelem összeroppan a káosz peremén

Piper

2017. JÚNIUS 20. (ÉJJEL)

MIT TESZ A LÁNY, aki úgy érzi, elárulták, a szó minden

lehetséges értelmében?
Azonnali érzelmi és fizikai kimenekítést kér a legjobb
barátnőjétől.
Szerencsésnek mondhattam magam, mert legalább két
legjobb barátnőm is létezett. Mivel az egyiküknek a pasijától
volt szüksége vigasztalásra, a másikat hívtam. Jane
valószínűleg oltári hisztit csapott otthon, mert az egyik
bátyja helyes sportkocsijával érkezett, nagyjából tíz percen
belül. Monoklis arca határozottan jobban nézett ki, már ha a
kékesből sárgás árnyalatúra váltást annak nevezzük.
– Bevált a nagyid árnikakrémje – mutatott a szemére,
amelynek írisze különlegesebb volt bárkiénél az ismeretségi
körömben.
Elmosolyodtam a kedvességén, aztán elkámpicsorodtam,
és elbőgtem magam. Jane átölelte a vállamat, aztán előhúzta
a háta mögül a másik kezében rejtegetett háromliteres
pisztáciás-vaníliás jégkrémet.
 Nincs hatásosabb gyógyír a szívfájdalomra, mint egy
barát egy doboz jégkrémmel.

– Hányingerem van – nyögte Jane, amivel történetesen egyet

is tudtam érteni.
Egy doboz telesírt zsebkendő után már én is rosszul
voltam a jégkrém látványától és szagától. Mindent
átbeszéltünk, amit kellett, és már rendesen benne jártunk az
éjszakában. Nem bántam volna, ha Jane nálam alszik, és
élveztem a csendes humorát, a megnyugtató légkört, amit
áraszt magából. Talán hánytunk is volna a jégkrém-
túladagolástól. Még ezt sem bántam volna. De Jane szülei
vacsorázni akarták vinni a gyerekeiket, ezért muszáj volt
hazamennie.
– A helyedben elengedném ezt a Josiah-témát egy időre –
mondta, miközben a nappali kijáratához kísértem.
Jane sosem szerette a hátsó ajtómat. Azt mondta, arrafelé
túl sok rejtekhely marad a zombiknak; hiába emlékeztettem,
hogy a zombik nem rejtőzködnek, csak támadnak mindenre,
ami mozog.
Magam köré fontam a karomat, míg arra vártam, hogy
felvegye a cipőjét.
– Nem tudom, képes vagyok-e rá – ismertem el. – Olyan
sebzettnek érzem magam. Nem tehetek róla, ki az apám.
Ahogy arról sem, hogy őket bántották.
Jane szúrós pillantással szakította meg a cipőfelvételt.
– De elmondhattad volna neki, még mielőtt a sors
kikényszerítette belőled.
Elfintorodtam.
 – Nem tudtam, hogy a sorsom egy meleg maffiózó-katona
formájában jelenik meg.
Végül is Rocco volt, aki miatt kikerült a szekrényemből az
utolsó, árván maradt csontvázam.
Jane a fejét csóválta, miközben előhúzta a mobilját a
táskájából.
– Boldog lehetnél, Piper, hogy túlélted azt az éjszakát,
amikor a két rohadék összetörte a testedet.
Szomorúan néztem rá, mert úgy éreztem, most a szívem
tört össze.
– Határozd meg a boldogság fogalmát!
Jane hátradobta hosszú haját, melyben a szőke minden
árnyalatát fel lehetett fedezni, majd huncut mosolyt
villantott rám. Fiatal volt, de meglepő bölcsességet tudhatott
magáénak.
– Boldogság az, amikor tartozol valakihez. Boldogság,
amikor olyan sokat érzel valaki iránt, hogy elfelejted
mindazt a rémséget, amit átéltél.
Megöleltem.
– Akkor én boldog voltam, Jane! Igazán boldog!
– Ó, pupák! Talán tényleg csak bíznod kell benne.
Bólintottam, majd elengedtem, mert a mobilja már szinte
folyamatosan rezgett. Kinyitottam a nappalim ajtaját, hogy
megadjam neki a személyes teret, amíg a hívóval beszél, de
attól, amit a folyosó túlsó végén láttam, földbe gyökerezett a
lábam. Silver csábító, vörös, dugjmeg ruhában, amiből a
segge és a hatalmas mellei is egy mozdulat után
kibuggyanhattak volna, az enyémmel szemközti nappalijában
ült a giccses kanapéján. Nem volt egyedül. Épp lecsókolták az
összes rikító rúzst a szájáról, miközben a pasi keze azon a
kipakolt dekoltázson landolt, Silver manikűrözött körmei
pedig a fickó seggébe markoltak.
Profilból láttam őket, de bárhol felismertem volna azt az
embert. Az én emberem volt. Elakadó lélegzetem visszhangot
vert a folyosón, mire Josiah felém kapta a fejét. A
pillantásunk találkozott, de hiába vártam rajtakapottságot,
némi szégyent vagy bűntudatot tükröződni az arcán, teljesen
érzelemmentes volt.
Ahogy figyelt, gonoszul elmosolyodott, miközben valamit
súgott az unokanővéremnek. A féltékenység egy csúf
parazita, ami rád akaszkodik, és a fájdalmadból táplálkozik.
Hát, velem most igazán jóllakhatott! Mardosó kín volt látni
Josiah gyönyörű száját egy másik nőén. Erős kezei mást
kényeztetnek, nem méltatnak többé arra, hogy hozzám
érjenek.
Josiah a rá jellemző hanyag eleganciával lépkedett felém.
A nyakkendője félrecsúszott, fehér inge félig kilógott a
nadrágjából, és az arcán, a nyakán, a száján Silver
rúzsnyomai éktelenkedtek. Nem törte meg a szemkontaktust,
míg az ajtóhoz nem ért. Aztán csendesen bezárta, és eltűnt a
szemem elől.
És mindezt miért? Mert egy maffiafőnök lánya vagyok?
Harag lobbant lángra bennem. Hirtelen megbántam mindent,
amit elmondtam neki, megbántam mindent, amit tettem
vele, mert nem volt méltó a bizalmamra. Nem érdemelte
meg. Nem követtem el akkora bűnt ellene, amiért ezt
érdemeltem.
Egy belső hang persze azt súgta, hogy igenis elkövettem.
Elmondhattam volna neki, hogy ki az apám, amikor a
múltamról meséltem. De aztán ő is beavatott a múltjába, és
már nem volt szívem elmondani. És egyébként is, hogy lehet
ezt kíméletesen közölni? Sajnálom, hogy megkínzott téged és
az imádott húgodat a maffia. Említettem, hogy az apám egy
Capo?
– Ez most tényleg megtörtént? – bukkant fel mellettem
Jane, kezében a még mindig rezgő mobillal.
Sóhajtottam, és letöröltem a nedvességet az arcomról.
– Hagyjuk! – kértem erőtlenül. Úgy éreztem, minden
energiámat kiszipolyozták. – Inkább áruld el, ki keresett!
Egyfolytában rezegsz.
Jane borostyán szemében szomorúság csillant.
– Igazából téged is folyamatosan keresnek. Zach
megbetegedett. Bray és Faith már a kórházban vár minket.
Basszus, basszus, basszus!
A kiskölyöknek nem volt szabad megbetegednie, mert az
immunrendszere nem elég erős ahhoz, hogy kibírjon egy
olyan fertőzést, amit egy hétköznapi, egészséges gyerek
lábon kihord. Az elrablásom előtti héten találkoztam Zachkel
utoljára. Jobban utánagondolva már akkor is tüsszögött.
Amikor viccesen megjegyeztem, hogy megfázott, vagy miért
köpködi itt a váladékait mindenfelé, azt felelte szemtelen
mosollyal, hogy ne izguljak, mert ő még sosem fertőzött meg
senkit.
Félredobtam az életem minden kínját, és Jane-nel
berohantunk a kórházba. Az újonnan – szabad akaratából –
állományba kerülő testőröm, Marco átváltott sofőr
üzemmódba, és nyaktörő tempóval hét és fél perc múlva
kitett minket a kórház előtt. Legalább ketten követtek minket
egy másik autóval, és ez csak azoknak a biztonsági
embereknek a száma, akiket kiszúrtam. Vajon mennyi
lehetett, akik az én szemem számára láthatatlanul
dolgoztak?
Faith és Bray egymásra borulva támasztották a
gyerekosztály folyosójának színesre rajzolt falát, Seth
néhány lépéssel odébb guggolt. Összefacsarodott a szívem,
amikor megláttam Bray szeme körül a pirosságot. Ez a remek
srác bosszút áll a barátnőjéért, péppé ver egy nálánál kétszer
nagyobb fickót, és összetörik, amikor a beteg kisöccséről van
szó.
– Mi történt? – kérdeztem Brayt, miközben megöleltem
mindkettőjüket. Ez meglehetősen könnyű feladatnak
bizonyult, mivel továbbra sem eresztették egymást.
– Belázasodott – felelte Bray, és elengedte Faitht, hogy
tehetetlenül beletúrjon a saját hajába. – Pénteken
kosaraztunk, és szemerkélt az eső. Én úgy éreztem, jó idő
van, és ő azt mondta, nem fázik, ezért tovább játszottunk.
Másnap már tüsszögött, most meg…
Felmordult, és attól féltem, a kórházi folyosó kellős
közepén vezeti le a haragját. Faith azonban közbeavatkozott,
és Brayhez bújt. Mintha tudta volna, hogy ettől megnyugszik.
És igaza lett. Bray vett néhány mély lélegzetet, és máris
összeszedettebbnek látszott.
– Nem a te hibád – vigasztaltam óvatosan, mert tudtam,
hogy ez nem segít. Ha magát okolja az ember valamiért,
teljesen mindegy, mit mondanak mások. Legfeljebb jólesik,
hogy nem tartanak hibásnak. Szerettem volna legalább ennyi
támogatást adni neki.
– És most? Hol van Griffin és Violet? – érdeklődött Jane
kedvesen, miközben továbbra is a mobilját markolászta. Úgy
tűnt, most ő a telefonközpontos, aki mindenkit értesít.
 – Elutaztak Violet kiállítására – felelte Faith, és barna
szemében aggodalom csillogott. Tudtam, hogy nemcsak
Zachért, hanem az ő horgonyáért is. – Csak csütörtökre
vártuk vissza őket.
Döbbenten néztem Brayre. Rá volt bízva a kölyök, és ő
mégis elment a kínzókamrába, hogy kiverjen egy csótányból
néhány információt. Találkozott a pillantásunk, és láttam
rajta, hogy tudja, mi zajlik a fejemben. Megbántottság
suhant keresztül jóképű vonásain.
– Zach vasárnaptól Bennett nagyapáéknál volt itt a
városban – világosított fel keserűen, mire becsületesen
elvörösödtem. – Úgy volt, hogy csak a hétvégén jön haza. Ez
volt az első állomás a nyári szüneti kirándulásainak sorából.
Anyánk részletes tervet készített, hogy Zach ne unatkozzon.
Lehajtottam a fejem.
– Sajnálom.
– Van is mit! – vágta oda, mire felkaptam a fejem, és
döbbenten néztem rá. Bray még soha nem használta velem
ezt a hangot. Elengedte Faitht, és elém lépett, hogy
közvetlenül a szemembe tudjon nézni. – Túl hamar ítélkezel.
A világban, amelyikbe önként beléptünk, nem így működnek
a dolgok. Többet kellene harcolnod, és kevesebbet rinyálnod!
– Bray! – Faith nem óvatoskodott, hanem rákiabált. Ott, a
kórházi folyosó közepén. A hangja visszhangzott, majd elhalt.
– Nem! A rohadt dolgokat magunk mögött hagyjuk! Nem
kapaszkodunk bele, mert azt biztonságosabbnak érezzük. –
Bray a mutatóujjával megbökte bőrdzsekivel fedett
mellkasomat, miközben keményen nézett a szemembe. –
Nem vagy olyan puha, mint amilyennek érzed magad. Meg
sem kottyant neked a telepen a látvány. Faith reakciója
emberi és normális volt, de a tiéd? A te reakciód méltó volt
egy maffiahercegnőhöz, Piper! Húzd elő a fejed a seggedből,
és fejezd be a menekülést!
Mielőtt reagálhattam volna, egy nővér jelent meg az
átkötő folyosón.
– Mr. Holmes? – fordult egyenesen Bray felé. A mosolya
több volt, mint puszta kedves figyelmesség, de Bray rá se
hederített. Eszében sem volt elereszteni Faith kezét.
– Hogy van az öcsém? – kérdezte Bray, mire Faith
megszorította a karját. Hát, igen, inkább fenyegetőre
sikeredett a kérdés, mint érdeklődőre.
– Minden rendben vele. A nagyszülei mindjárt kijönnek,
de ma már nem engedünk be senkit hozzá. Pihennie kell.
– De jobban van?
Kiderült, hogy akit nővérnek hittem, a srác kezelőorvosa.
Sminktelen, mosolygós arcán ideges fintor futott keresztül,
és ekkor megláttam a szemében a szomorú csillogást.
– Még mindig lázas. Egyelőre nem reagált semmilyen
kezelésre. Jó lenne, ha mielőbb túljutnánk ezen az állapoton,
mert a láz nem tesz jót a szervezetének.
Bray kisebb sokkot kapott. Faith előrébb lépett a pasija
takarásából, hogy szemtől szemben tudjon kérdéseket
feltenni a dokinak.
– Tudunk neki valahogyan segíteni?
– Sajnos nem.
Mi van? Sajnos felszökött az agyvizem.
– Hogy érti, hogy nem? – kérdeztem, mire a nő
meglepetten fordult felém.
– Elnézést, de ön kicsoda?
Bosszúsan horkantottam.
 – Az most nem számít. Az a fontos, hogy elzárja a
családjától a kissrácot. Beteszik egy szobába, és ennyi?
Elhiszem, hogy vigyázni kell rá a fertőzések miatt, de
basszus, valakinek akkor is mellette kell lennie. Most lábalt
ki a depresszióból…
– Köszönöm, de ismerem a betegem kortörténetét! –
vágott közbe a doktornő fagyosan.
– Akkor tudnia kell azt is, hogy nem tesz jót neki se a
bezártság, se az egyedüllét. Nem hagytam magam
eltántorítani. – Átöltözünk steril, kórházi cuccba, ha azt
akarják. Négyóránként váltjuk egymást.
Látszott, hogy a doktornő komolyan fontolóra veszi, amit
mondtam neki. Csak ekkor vette észre, hogy mindenki
lélegzetvisszafojtva figyeli. Időközben Bennett és Rose, a
Holmes-testvérek nagyszülei is odaértek hozzánk.
– Rendben – szólt a doktornő, mire több felől
megkönnyebbült sóhajtást hallottam, és Seth hujjogását. A
dokinő felemelte a fejét, hogy csendre intsen mindenkit. –
Háromórás váltásban mehetnek be kórházi öltözékben, de az
ablakon keresztül is beszélhetnek vele kettesével. A
nővéreknek szólok, hogy mindenkinek mutassanak meg
mindent, így nem fogják akadályozni a munkafolyamatot.
Amikor a nő elment, Rose lépett oda hozzám, hogy vaskos
ölelésébe vonjon. Terjedelmes asszonyként nem volt
problémája ezzel. Egészen fehér, hosszú haját kontyba
csavarta a tarkóján, és finom mentaillata volt. Ben nett a
maga csendes erejével ott állt mögötte, és várta, hogy a
felesége lecsillapodjon. Mindketten jó arcok voltak.
– Olyan ügyes voltál, Piper! Jól megmondtad annak a
karót nyeltnek, hogy a mi kicsikénk nem maradhat egyedül.
 Bennett feszülten elmosolyodott.
– Rose is próbálta meggyőzni erről, de nekünk nem
engedett.
– Örülök, hogy segíthettem – mondtam a valóságnak
megfelelően, majd engedtem, hogy a nagyszülők kitüntessék
a figyelmükkel Faitht. A „végre megállapodott ez a csibész”
felkiáltások után lassan lecsendesült a folyosó. Egészen
másnap reggelig, amikor a nagyszülőket a szülők váltották
le. Griffin halálos sápadtsággal, Violet pedig vörösre sírt
szemmel jelent meg. Azonnal bementek a kisebb fiukhoz. Én
már csak délután kerültem sorra, ami azért kicsit
bosszantott. Túl sok gondolkodnivalóm volt, ezért jobb
szerettem volna minél hamarabb lekötni a figyelmem egy
kiskölyökkel.
A gyerekosztályon útba igazítottak. Zachet az egyik
elszeparált, steril szobába helyezték, és tényleg volt egy falra
szerelt mikrofon, amit ő kihangosítva hallhatott.
– Tisztára, mintha a sitten lennél, kölyök! – állapítottam
meg, amikor megláttam a zöld zselét az előtte lévő tálcán.
Zach arca felragyogott; úgy nevetett, hogy a zselé is
beleremegett.
– Mondtam nekik, hogy olyan, mint a takony.
– Zachary!
Violet próbált szigorúan rászólni, de csak egy elnéző
mosoly lett az indulatból, mire a szájához ért. Minden
szeretete és aggodalma az arcára volt írva.
– Inkább keress másik hasonlatot! – javasoltam, mire
édesen csücsörített és töprengő fejet vágott.
– Akkor legyen slime! – És már nyúlt is, hogy úgy
játsszon vele, ahogy a slime-okkal szokott otthon. Nyújtani,
mancsingolni, golyót formázni, buborékot készíteni belőle –
imádta!
Mielőtt megérintette volna a trutyit, figyelmeztettem:
– Ez egy zselé. Csak mert úgy néz ki, mint egy slime, attól
még nem az. És ha szétdobálod, nem jöhet be hozzád senki,
míg ki nem takarítanak.
Szerencsére úgy döntött, nem kísérletezik, inkább
bekanalazza a zöld masszát. Félórát maradhattam, amikor
laposakat kezdett pislogni. Violet megértő mosolyától
összefacsarodott a szívem.
– Megyek, és beengedem apádat is, Zachary.
– Okés. Mondd, hogy hozzon Pringelst nekem!
– Úgy lesz.
Zach rám nézett, amikor az anyja kisétált, és huncut
mosolyánál még a jobb oldali gödröcskéje is előbújt.
– Te is kérsz a chipszemből? – Amikor nemet intettem,
elhúzta a száját. – A chips akkor a legjobb, ha van kivel
megosztani.
– Majd adsz Griffinnek. Szerintem nem kajáltak, mióta
reggel megérkeztek.
Már indulni akartam, de Zach még nem engedett el.
– Hol van Josiah? – Összerezzentem a nevére, és tudtam,
hogy ezt a kölyök is észrevette. – Mégiscsak elmenekült?
Ostoba könnyek gyűltek a szemembe, amik
elhomályosították a látásomat. Tartottam magam. Nem volt
alkalmam meggyászolni mindazt, amit Josiah-val
elvesztettem, mert még mindig nem tudtam eldönteni, hogy
mi vagyok inkább: mérges vagy szomorú. A szája és a keze
már Silver gyönyörét szolgálja…
 – Nem jöttek össze a dolgok, kölyök. Van ez így. Másra
volt szüksége.
Zach akkorát ásított, hogy féltem, kiugrik a kis állkapcsa.
– Én ezt nem hiszem. Totál odavan érted. Egy férfi látja
az ilyesmit a másik férfin – avatott be a nagy titokba.
Kipislogtam a könnyeimet, és összeszedve magam
elmosolyodtam.
– Elhiszem neked.
– Piper?
– Hm?
– Ha mégsem jön össze neked a jégemberrel,
megvárhatnád, míg felnövök. Én szívesen elveszlek feleségül.
Nem hittem, hogy a napokban ez bárkinek sikerülhet, de
a kölyök elérte, hogy elnevessem magam.
– Ez a legjobb ajánlat, amit napok óta kaptam, Zach!
Félálomban még annyit motyogott:
– Nem hiszem, hogy menekülős típus…
Ahogy kifelé sétáltam a kórházból, meglepő jelenetbe
botlottam a parkolóban. Marco az elmúlt két napban végig
árnyékként követett – különösen, miután egyszer már
leráztam –, és tudtam, hogy Raphael is errefelé lézeng, de
nem láttam. Mostanáig. A bejárattól jobbra állt, Jane arcát a
két tenyere közé zárva, és épp a szuszt is kicsókolta a
barátnőmből. Olyan szenvedélyes csók volt ez, amitől a
bugyid magától csúszik a bokádra.
– Lesz itt jelenet – motyogta mögöttem Marco.
Amikor ránéztem, a parkoló felé intett, ahonnan Seth
rohant olyan haragosan, amilyennek még soha életemben
nem láttam. Egy kölyök volt Raphaelhez képest, mégsem félt
szembeszállni vele.
 Nem maradtam ott közönségnek, hanem beültem a fekete
Mercedes hátsó ülésére, és miután Marco elfoglalta a helyét
a volán mögött, Raphael felé mutattam, aki igazán dühösen
nézett farkasszemet Sethszel:
– Megvárjuk, míg végez.
Jane-t már nem láttam sehol. Valószínűleg túl magas volt
neki a tesztoszteronszint, ezért visszament a kórházba.
Csak ekkor vettem észre, hogy a mobilomat a hátsó
ülésen felejtettem. Egy nem fogadott hívás: Josiah.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Most mi a fenét csináljak? Visszahívjam? Mégis mit
mondhatnék neki? Sok boldogságot Silverrel? Vagy esetleg:
„Rohadj meg!” Mindenesetre nem akartam figyelmen kívül
hagyni. Ha mást nem, legalább a fejére zúdíthatom minden
fájdalmam és haragom, ami bennem ragadt, amikor elsétált
tőlem.
Benyomtam a hívásikont, és hallgattam a bugásokat. Egy
kattanás jelezte, hogy fogadta a hívást.
– Josiah?
Kellemes baritonja helyett idegesítő röhögés töltötte be a
fülemet.
– A te Josiah-d hamarosan halott lesz, ha nem hozod el
nekem Leót!
Kivert a hideg veríték.
– Rocco? Hogy szöktél meg?
Marco hátrakapta a fejét, amikor csettintettem neki.
Intettem, hogy azonnal szedje össze nekem Raphaelt. Nagy a
baj, nagy a baj, nagy a baj! Marco kiugrott a kocsiból, hogy
leállítsa a főnöke és Seth kakaskodását. Úgy láttam, senki
sem áll nyerésre.
 A gyomrom görcsbe rándult, ahogy Rocco eszelős
lihegését hallgattam.
– A kis drámátok után az embered nagyon elővigyázatlan
lett. Olyan egyszerű volt kiiktatni, mintha kezdő katona
volna a családban.
Basszus! Kiskatonák voltak a Szervezetben, akik
elvégezték a rájuk bízott piti feladatokat. A hierarchia
legalján az újonc katonák álltak, akik még nem működtek
elég profin ahhoz, hogy kivívják a társaik tiszteletét.
Raphael ekkor ült be a volán mögé, Marco pedig az
anyósülésre. Azonnal kilőttünk.
– Rocco, mi művelsz? Ott voltál, amikor szakított velem.
Utána egy nővel a karjában láttam viszont, és az egész képe
rúzsos volt. – Raphael a visszapillantó tükörből meredt rám
értetlenül, de nem volt időm foglalkozni a reakcióival.
Túlságosan dühös voltam, és halálosan féltem. – Szóval áruld
már el nekem, hogy pontosan miért is kellene érdekelnie, mi
lesz annak a rohadéknak a sorsa!
Reméltem, beveszi a blöffömet, mert más nem volt a
tarsolyomban. Idegesítő vihogása elárulta, hogy átlátott
rajtam.
– Akkor nem bánod, ha bővítem a sebhelyei számát, nem
igaz? Hallgasd csak! Ezt biztos ismered…
A mobilomból már nem Roccót hallottam, hanem Josiah-t.
Fújtatott, mintha lefutotta volna a maratont, majd hirtelen
és intenzíven morgott, végül felkiáltott.
Ekkor elvesztettem a kontrollt.
– Mi a faszt művelsz vele?! Azonnal hagyd abba!
– Nem csinálok többet, mint az apád Leóval! Hozd őt ki
onnan, vagy esküszöm, a pasid fogja bánni a habozásodat!
 Jeges rémület mart a szívembe.
– Rocco, én képtelen vagyok…
Josiah újabb kiáltása elhallgattatott. Rocco bontotta a
vonalat, én meg csak ültem letaglózva. Soha nem akartam
visszatérni a gyökereimhez. Egyszerűen csak ki akartam
lépni abból a világból, hogy ne eshessen újra bántódásom.
Soha nem hittem volna, hogy éppen a múltam fogja
tönkretenni mindazt, amiért érdemesnek találtam a létezést.
Marco behajtott a telepre, Raphael még mindig engem
bámult a visszapillantóból.
– Most mihez kezdesz?
Tudtam, hogy ő megoldaná. Segítene mindent
elintéznem, és Josiah-t is hazahozná. De ki tudja, mennyi
kínzást kellene addig az emberemnek elviselnie? Nem volt
egyetlen fölösleges percem sem.
– Felhívom az apámat!
Raphael egy percig csak nézett, mintha felmérné az
elszántságomat. Aztán bólintott, és beleszólt a mobiljába,
amit eddig a fülénél tartott.
– Minden mozgósítható embert küldj a telephelyre!
Elküldtem a címet SMS-ben.
Na, igen. Jó sok emberre lesz szükség, ha a seattle-i
maffia meglátogatja ezt a porfészket, amit az otthonomnak
tekintettem.
 21.

Amikora káosz elszabadul…

Piper

2017. JÚNIUS 21. (REGGEL)

AZ ÖTÖDIK CSENGÉS UTÁN FOGADTA A HÍVÁSOMAT.

– Nem tudom, ki vagy, és honnan ismered ezt a számot,
de jó, ha tudod, hogy az embereim máris elkezdtek
lenyomozni. Öt percen belül mindent kiderítenek rólad,
úgyhogy, ha nem ezt akartad, jobb, ha azt mondod, téves!
Hát, igen. Ez az apám! Nem köntörfalaz, nem kérdez,
csak kijelent és fenyeget. A sötétített kocsiban maradtam,
míg Marco irányította az érkező embereiket. Jesszusom!
Nagyon sokan voltak, és mindegyik rohadt veszélyesnek
nézett ki. Raphael velem maradt a kocsinál. Pontosan ott állt,
ahol ki fogok szállni, miután végeztem a hívással.
– Szia, apa! – szóltam bele a telefonba csendesen, de
határozott hangon.
Csaknem összeomlottam az előbb, amikor meghallottam
a hangját. Jó lett volna újra azzá a kislánnyá válni, aki nem
támaszkodhat senki másra, csak az apjára. De nem tehettem.
Nem teljesen, mert most ugyan hozzá fordultam, amikor
komoly bajba kerültem, de rám is támaszkodott valaki.
Josiah fontos volt. Nem számított, hogy más nőhöz futott a
miattam érzett csalódása miatt. Akkor is szerettem őt. Nem
engedhettem, hogy a múltam, a családom miatt ő szívjon. Az
én világom nem így működött.
A vonal túlsó végén döbbent csend uralkodott. Mielőtt
apám megtalálta volna a szavakat, amiket keresett, gyorsan
folytattam:
– Azt akarom, hogy egyedül legyél! Ha bárki van ott veled
a szobában, azonnal küldd el őket! Beszélnünk kell. Csak te
és én.
Gondolatnyi szünet után engedelmeskedett.
– Kifelé, mindenki! Most! Te is, Salvo!
A szívem félrevert egy ütemet a nevére. A tudat, hogy az
a mocsok az apámmal egy légtérben van, sikításra
ösztönzött. Hangos és őrült hosszú sikításra, amiért annyi
mindentől megfosztott a csatlósával együtt.
– Elizabetta? – Mikor meghallottam a nevem a szájából,
csaknem megint összetörtem.
– Igen, én vagyok, apa.
– Saját akaratodból telefonálsz? – Apám fagyos hangja
meglepett. Azt hittem, örülni fog, de a szavaiból vádaskodás
csendült.
– Tessék?
– Elraboltak? Követeléseik vannak? Vagy te döntöttél úgy,
hogy életjelet adsz magadról másfél évvel az eltűnésed után?
Az apám szörnyen gyakorlatias ember. Egy érzelmi
sokkot is üzleti ügyként próbál kezelni. Elmosolyodtam, mert
ez annyira ő volt, és régi ismerősként tudtam üdvözölni az
érzéseket, amiket keltett bennem.
 – Ti amo davvero, papa! – Hosszú ideje először szólaltam
meg olaszul, az olykor-olykor a számon kicsúszó
szitkozódásokat leszámítva. Egy nyavalyás, makacs
könnycsepp csurgott végig az arcomon, és lecsöppent a
nadrágomra az állkapcsomról.
A vonalból fojtott szuszogás hallatszódott. Nagyon
szerettem volna most látni az apámat, és megölelni,
biztosítani, hogy mennyire jó apa volt mindig, és bármi
történt is, az nem az ő hibája. Mert magát fogja hibáztatni,
ebben biztos voltam. De majd együtt megoldjuk. Mindent
meg fogunk oldani, de először segítenie kellett.
Rövid, ismétlődő pityegéseket hallottam.
– New Jersey-ben vagy – sóhajtotta megkönnyebbülten és
haragosan egyszerre.
– Igen.
– Belvidere-től nem messze.
Sophia nagyi tartózkodási helye sosem volt titok apám
előtt.
– Igen.
Cifra szitokáradat és káromkodás következett.
– Az az átkozott boszorkány! Végig nála voltál, ő mégsem
mondott nekem semmit. Pedig hányszor felhívtam…
Erre tényleg nem volt időnk.
– Apa, kérlek! A segítségedre van szükségem. Elraboltak
valakit, aki fontos nekem. Szeretném, ha segítenél
kiszabadítani.
Hosszú ideig megint csend honolt. Apám megrágta a
hallottakat, és levonta a konzekvenciát.
– Gondolom, ha nincs ez az ominózus esemény, akkor
nem ejted meg ezt a hívást.
 Zaklatottan sóhajtottam, és szaggatott farmerem egyik
rojtját babráltam.
– Meg fogsz érteni mindent, amikor elmesélem neked.
– Ez azt jelenti, hogy adsz nekem egy nevet? – sziszegte
ingerülten az apám, és ahogy folytatta, a hangja egyre
emelkedett, míg végül már ordított: – Egy nevet, aki felelős
azért, hogy másfél évre elvesztettelek?
Lenyeltem a gombócot a torkomból, és bár tudtam, hogy
nem láthatja, bólintottam.
– Két nevet adok neked, papa! – suttogtam összetörten,
mert tudtam, hogy ezzel rengeteg ember halálos ítéletét
aláírom.
– Te most biztonságban vagy? – kérdezte, és aggodalom
színezte rekedtes hangját.
Felnéztem, és láttam a rengeteg autót, legalább négy
tucat volt belőlük. Férfiak és nők gyülekeztek, Marco pedig
kezet rázott mindegyikkel, mielőtt bekísérte őket a
kínzótelep hatalmas előterébe. Raphael olyan volt, mintha
betonba öntötték volna ott az ajtóm mellett, meg sem
moccant.
Újabb hatalmas, fekete kocsi kanyarodott be az udvarra,
és a kellős közepén állt meg, mintha minden joga meglenne a
kitüntetett helyhez. Faith nevelőapja és a pasija érkezett, így
már nyugodtan felelhettem az apámnak:
– Tökéletes biztonságban vagyok. Josiah emberei
vigyáznak rám.
– Josiah, mi?
– Őt kellene kiszabadítani, mert utolért a múltam, és vele
zsarolnak engem.
– Kicsoda?
 Apám gyűlölte a zsarolást. Alkalmazta, de kegyetlenül
megbüntette, aki vele csinálta ugyanezt. Ezért is hívtam fel.
Mert ennek az egésznek hozzá is köze van.
– Rocco Mocetti!
– Ismernem kellene ezt az embert?
Nem csodálkoztam, hogy nem emlékezett a nevére. Rocco
olyan alacsony beosztású katona volt a Szervezetben, hogy a
főnöknek nem ragadt meg a fejében, kicsoda ő.
– Leo párja. – Meg sem vártam apám reakcióját, máris
folytattam. Pontosan tudtam, hogy vélekedik a Szervezet a
homoszexualitásról. Nem akartam az egyik bajból kirángatni,
a másikba beletaszítani Leót. – Kérlek, apa, nem szabad
emiatt bántanod Leót! Az eltűnésemről sem tehetett. Csak
két ember a felelős ezért, és az ő nevüket meg fogod kapni,
mielőtt leteszem a telefont. De a bosszúdat majd csak akkor
kezdheted meg, amikor Josiah épségben kiszabadul.
Apám nevetése olyan volt, mint karcos felületen
végigsimítani. Érdes, csiklandós.
– Mindig feltételekhez szabod a segítségkérésed,
Elizabetta?
Elmosolyodtam az évődésén.
– Csak amikor egy kivételesen intelligens maffiafőnökkel
beszélek.
– Tudtam Leóról – avatott be, mire rajtam volt a döbbent
hallgatás sora. – Soha nem bíztalak volna heteró férfira,
mert kortól függetlenül mindenkit elbűvöltél.
Erről fogalmam sem volt.
– El kell engedned Leót. Konkrétan magaddal kell hoznod,
mert Rocco enélkül nem fogja elengedni Josiah-t.
Frusztrált sóhajától égnek álltak a pihék a tarkómon.
 – Leo nincs olyan állapotban, hogy bárhová menjen,
kicsim. De azonnal ráuszítom a dokit. Ő helyre tudja
pofozni… néhány hónap alatt.
Jesszusom, mi a fenét műveltek vele?
– Apa, nincs néhány hónapom! – csattantam fel
élesebben, mint szerettem volna, de nem akartam, hogy
félvállról vegye az egészet.
– Azért megyek, hogy igazoljalak, Leo szabadon van. Majd
intézünk kibaszott élő vonalat annak a gyökérnek, mielőtt
kivégzem, rendben? Most pedig köpd ki azt a két nevet, hogy
mielőbb indulhassak hozzád!
Szerettem volna elodázni ezt a dolgot. Nem akartam,
hogy vér tapadjon a kezemhez, de Braynek igaza volt a
kórházban: itt most nem rinyálásra van szükség. Ha nem
mondom meg, ki miatt tűntem el, apám valószínűleg éppen
Salvóval fog megjelenni, mert ő a consiglieréje, vagyis a
legmegbízhatóbb tanácsadója, a jobbkeze. Természetes
lenne, ha őt hozná magával erre a cseppet sem hétköznapi
eseményre.
Behunytam a szemem, és megmondtam neki, amit tudni
akart. Szerencsére nem kérdezett semmit. Nem
bizalmatlankodott, mert tudta, nem adnám ki az egyik
legjobb barátját, hacsak nincs rá nyomós okom.
Hosszú hallgatást követően olyan higgadtan szólalt meg,
mintha csak Sophia nagyi teadélutánján volna:
– Négy és fél óra múlva ott vagyok.
– Köszönöm!
Búcsúzni akartam; elfelejtettem, hogy apám soha nem
búcsúzik. Ezúttal ráadásul még nem is végzett.
 – Vigyázz magadra, míg odaérek! Most pedig add azt az
embert, aki a biztonságiak vezetője ott a helyszínen!
– Hm, oké…
Kiszálltam, és a telefont odanyújtottam Raphaelnek. Ő
úgy nézett a kezemben tartott kütyüre, mintha legalábbis
arra kérném, döfje a saját szívébe a méreginjekciót.
– Az apám beszélni akar a biztonságiak vezetőjével –
világosítottam fel.
Soha nem láttam Raphaelt elsápadni, de most tényleg
minden szín kifutott az arcából. A keze remegett, amikor
átvette a mobilomat.
Amíg ők beszéltek, én Brayhez és Crayne-hez sétáltam,
akik nem csatlakoztak a többiekhez az előtérben, hanem a
kocsijuknál várakoztak. Legnagyobb meglepetésemre Bray
odajött, és hosszú karjával átölelt. Olyan erősen szorított,
hogy néhány pillanatig nem kaptam levegőt. Amikor
elengedett, az alkarját a vállamra támasztotta, ujjai a
tarkómnál lógó rövidebb tincsekkel játszadoztak. Közben
teljesen komolyan nézett le rám.
– Sajnálom, ahogy a kórházban viselkedtem. Gyökér
voltam. Nem gondoltam komolyan.
– Semmi baj, gyökér! – mosolyodtam el, és finoman hasba
ütöttem. – Hogy van az öcséd?
Őszinte, szívdöglesztő mosoly terült szét a képén, mint
amikor majzos gyerek csokifagyit kap.
– Lement a láza. Végre találtak hatásos kezelést. A
doktornő szerint egyszerű baktériumos fertőzést kapott,
amire kicsit érzékenyen reagált a szervezete. Két héten belül
kutya baja sem lesz – magyarázta, majd hirtelen átváltott, és
komolyan kérdezte: – Szóval a te apád egy maffiafőnök, mi?
És mikor érkezik?
Röpke, bizonytalan pillantást vetettem Crayne-re. Hiába
bírtam a tagot, nem akartam, hogy a reptéren apámat az FBI
fogadja. A fickó értette a kétkedésemet, de nem hatotta meg
különösebben.
– Embereket kínoztam, öltem és csaltam, hogy a Morgan
testvérek most itt legyenek, és ne hat lábbal a föld alatt. Az
egykori elveimet harminc éve, a családommal együtt
eltemettem. Egy seattle-i maffiafőnök megjelenése semmi
ahhoz képest, amit a New York-ival tennék, ha a kezem közé
kaparinthatnám – hadarta mély, morózus hangon, majd
összefonta izmos karját széles mellkasa előtt, és
várakozásteljesen figyelt. – Nem értek egyet mindennel, amit
Josiah tett, de ő akkor is az én felelősségem. Van még
kérdésed?
Nekem ennyi elég volt plusz információnak.
– Apám négy és fél óra múlva landol. Addig Rocco
biztosan hívni fog, hogy megbeszéljük az átadás helyszínét.
Bray egy kicsit összezavarodott.
– Várj már egy percre! Hogy a viharba fog apád négy óra
alatt Seattle-ből idejönni?
Elmosolyodtam a hitetlenkedésén.
– Van egy Cessna Citation Longitude-ja.
Bray arcára döbbent kifejezés költözött.
– Hát persze hogy van neki…
Raphael ekkor mellém lépett, és visszanyomta a kezembe
a mobilom. Nem kérdeztem semmit, mert minden az arcára
volt írva. Azonnal intézkedni kezdett. Gyors, rövid
parancsokat osztogatott, mindenkinek megadta a pozícióját;
nagyjából félóráig tartott az eligazítás. Fel kellett készülniük
az apám érkezésére.

2017. JÚNIUS 21. (KÉSŐ DÉLUTÁN)

Fekete Mercedes sötétített ablakán néztem kifelé, figyelve,

pontosan merre tartunk. Rocco ezúttal óvatosabb volt, mint
legutóbb, amikor engem rabolt el. Körültekintőbben
választott helyszínt. Hasonló volt a kínzótelephez, de sokkal
nagyobb. Gépesített üzem, rengeteg búvóhellyel, ahol az
emberei elrejtőzhettek, lesben várva ránk. Ha valaki nem
elég edzett egy ilyen tárgyaláshoz, akkor könnyen elsülhet a
kezében tartott fegyver, ami háborúhoz vezethet.
Apám megszorította a tenyerében pihenő kezemet, mire
elmosolyodtam. Nem akarta, hogy itt legyek. Egyáltalán nem
akarta, hogy ebben az államban legyek. Kész lett volna
azonnal hazaküldeni Seattle-be a magángépével, ha nincs
velem Bray, Crayne és Raphael, akik még neki is alig akarták
engedni, hogy hozzám érjen. Iszonyú feszült helyzeteket
éltem át az elmúlt néhány óra alatt, de ragaszkodtam hozzá,
hogy jelen legyek a tárgyaláson.
Az egyetlen, amiben mindenki – engem is beleértve –
egyetértett, hogy golyóálló mellényt kell viselnem a
bőrdzsekim alatt. Miután elégedetten konstatálták, mennyire
biztonságos az öltözékem, előkerültek a páncélozott autók és
a fekete furgonok, mint egy átkozott akciófilmben. Crayne-en
meg sem lepődtem, hisz katona volt, meg FBI-os figura, de
hogy Bray is átváltott instant gyilkosság üzemmódba, az már
nagyon is fura volt. Főleg, hogy indulás előtt Faith arra kért,
próbáljam meg épségben hazajuttatni ezt a macsó-ficsúrt.
Remek!
– Emlékszel az első vacsorádra felnőttként? – kérdezte
apám, mire szúrós pillantást vetettem rá. – Nem tudtad
elfelejteni, igaz? Emlékszel arra is, mit mondtam neked
előtte?
Bólintottam, és kihúztam magam.
– Bármi történjen, légy erős!
Újra megszorította a kezem, és szeretetteljes pillantást
vetett rám.
Nagyon lefogyott, mióta nem láttam. Az arca beesett, a
szemei karikásak és olyan fénytelenek, mintha nem lenne
bennük élet. Az árnyéka volt annak a Cesare Ruggierónak,
aki az emlékeimben élt. De a szikra ott szunnyadt benne,
láttam a szemében, hogy még mindig ő az, csak halványabb
kiadásban.
Szerettem volna kimenni elé a reptérre, de senki sem
támogatta a tervemet. Még ő sem. Meg kellett várnom, míg a
kínzótelephez ért, és akkor végre átölelhettem. Néhány perc
a karjában elég volt, hogy jobban érezzem magam. Az apai
ölelés minden reménytelenséget porrá tud zúzni.
– Ez most még inkább igaz – világosított fel. – Te akartál
jelen lenni, ezért muszáj a lányomként viselkedned. Nincs
helye könnyeknek, sem gyengeségnek. Tudom, sosem
szeretted ezt a jelzőt, de te igenis a seattle-i maffiahercegnő
vagy!
Belenéztem aggodalommal teli, étcsokibarna szemébe, és
határozottan bólintottam.
– Nem fogok csalódást okozni!
 A bátorságom addig tartott, míg besétáltunk
sokadmagunkkal a raktárépületbe. Dohos szag csapta meg az
orromat. Állványok és polcok sorakoztak mindenfelé, rajtuk
kartondobozokkal, melyek fogalmam sincs, mit rejthettek.
Nem is nagyon foglalkoztatott a dolog. Roccóval úgy
beszéltem meg, hogy eljövök, bizonyítom, hogy Leo él és
szabad, aztán ő elengedi Josiah-t. Mivel egyikünk sem volt
teljesen hülye, tisztáztuk, hogy nem jövünk egyedül, védelem
nélkül. Ugyan nem láttam kinn kocsit parkolni a miénken
kívül, mégis biztos voltam benne, hogy Rocco legalább
akkora erősítéssel érkezett, mint én.
Az állványok között meneteltünk a raktár hátsó része
felé. Rocco két embere mutatta az utat. Raphael előttem,
Marco a hátam mögött haladt. Apámnak csak egy testőre
volt, Don, aki nem sokkal mögötte lépkedett. Kis
különítményünket viszont egy nagyobb kört alkotva további
fegyveresek kísérték. A többiekről nem tudtam semmit, csak
azt, hogy valahol itt vannak.
– Ne feledd, amit mondtam, Piper Elizabetta! –
figyelmeztetett apám, amikor ő is észrevette az állványsorok
végét. – Légy erős!
Azzal elengedte a kezemet, és a szürke, szuperelegáns,
háromrészes öltönyéből elővarázsolt két fegyvert. Egyet már
nekem is adott a kocsiban, míg ide tartottunk. Tudtam, hogy
kell használni, hisz ilyenek között nőttem fel, mégis idegen
érzés volt a kezemben tartani. Amikor kiszálltunk, a
nadrágom derekába tűztem, hogy ha szükséges, gyorsan elő
tudjam rántani. Szentséges chilipaprika, reméltem, hogy
nem kell használnom!
 Előléptünk a fénybe, és ahogy felmértem a terepet,
elakadt a lélegzetem. Elborzadva bámultam Josiah-ra, akinek
a karját könyökben és csuklóban hátrakötözték, úgy
térdeltették. Elegáns öltönynadrágja gyűrött és szakadt volt,
az ingét levették, és… Atyaúristen! Vér, mindenütt vér folyt,
a földön és Josiah mellkasán, ahová székében az én nevemet
vésték.
„Piper”
A vágások nagyok és otrombák voltak, és még szivárgott
belőlük a vér. Valószínűleg akkor csinálták, amikor engem
hívtak telefonon, hogy halljam a szenvedését. Ezzel akartak
motiválni, nem tudták, hogy jöttem volna enélkül is. Mert
róla volt szó, és ő nekem a minden.
Josiah szája valami fekete ronggyal volt kikötözve,
kilátszottak fehér fogai. A tekintete azonnal rám talált, és
olyan haragot még sosem láttam benne villódzni, mint abban
a pillanatban. Most akkor az a problémája, hogy eljöttem,
vagy az, hogy az apámat is hoztam? Nem tudtam, de nem is
számított. Bíztam benne, hogy apám meg tudja oldani a
dolgot diplomatikusan, úgy, hogy senkinek ne essen baja.
Legkevésbé Josiah-nak. Szerettem volna tudni, mit gondolt,
amikor rájött, hogy az én nevemet vésték a bőrébe.
Bizonyára azonnal le akarja majd kapartatni magáról,
nehogy bármi köze legyen egy maffiózó lányához.
Rocco önmagából teljesen kifordulva állt Josiah mögött,
kezében a fegyver egyenesen a koponyájára célzott.
Majdnem felszisszentem a látványra, de óriási önuralommal
megőriztem az eddigi közönyömet.
– Te idióta ribanc! – süvítette Rocco, amikor felfedezte az
apámat. – Idehoztad? Teljesen elment az eszed?
 A szemem sarkából láttam, ahogy Don hitetlenkedve
megemeli a szemöldökét. Hát igen, Rocco végképp
elvesztette a valóságérzetét, ha így mert beszélni velem
apám jelenlétében.
– Azért hoztam el, hogy bizonyítsam neked, Leo életben
van és szabadon engedték.
Rocco belemarkolt Josiah barna hajába, és hátrarántotta
a fejét. Josiah dühösen fújtatott. Olyan volt, mint egy tigris,
amelyiknek a nyakára léptek, de alig várja, hogy elengedjék,
és végre szabadon tombolhasson.
– Te sem gondolod komolyan, hogy ezt beveszem! –
fröcsögte Rocco, eszelős tekintete ide-oda ugrált az apám és
köztem.
Apám félrebiccentette a fejét, ujjai megfeszültek a
ravaszokon.
– Azzal vádolod a lányomat, hogy hazudik? A jelenlétemre
sem volna szükség, hogy elfogadd az ő szavát, mintha csak az
enyém volna. Te pedig így sem fogadod el, hogy itt állok?
Rocco elbizonytalanodni látszott. Aztán a háta mögé
kiáltott, de a szemét nem vette le rólunk.
– Told ki ide a seggedet, és mondd meg nekik!
Josiah váratlanul küzdeni kezdett, és kitépte a fejét Rocco
szorításából. Úgy harcolt, mintha parázzsal égetnék, én meg
imádkoztam, hogy maradjon már nyugton. Mi a fene üthetett
belé, amiért ennyire kiborult?
A hátsó ajtó árnyékából egy nem túl magas fickó lépdelt
elő a fénybe. Felhördültem, és hátráltam két lépést, amikor
felismertem.
 Simítás a fenekemen, miközben tisztára dörzsölte a
bőrömet a szennytől, amikkel bemocskolt a másik. Kéjes
dörgölőzés a hátsómhoz, amikor nem látta a főnöke.
– Olyan finom leszel, mint amennyire édesen sikítasz. Ez
itt az enyém lesz, jégkirálynő! – suttogta a fülembe, miközben
egy ujját bedugta az ánuszomba.
Mély kortyokkal szívtam magamba a levegőt. A
tekintetem Josiah-t kereste, és tudtam, hogy tudja. Ezért
vadult meg annyira.
Szabadulni akart, hogy engem védjen.
– Mondd el nekik, amit nekem is, Buffon! – követelte
hisztérikusan Rocco.
Az apámnak ekkor lett igazán izgalmas a műsor.
– Buffon? Csak nem Tiziano Buffon?
Buffon hirtelen idegessé vált. Tisztában volt vele, hogy ő
egy senki, nem érdemes arra, hogy a főnök megtanulja a
nevét. Az, hogy apám mégis ismerte őt, azt jelentette, hogy
hatalmas bajban van. Az idegessége kifejezetten tetszett
nekem. Hirtelen azt szerettem volna, ha ő is úgy szenved,
mint én azon az éjszakán.
– Ugyan, Főnök! Tudja, hogy én nem akartam soha semmi
rosszat. Magamtól sosem csináltam volna ekkora zűrt…
– Tudom – felelte apám olyan negédes hangon, hogy egy
pillanatra elhittem a színjátékát. Roccóra nézett, aki valahol
a párbeszéd során elvesztette a fonalat. – Oldozd el a fiút!
Amikor Rocco nem mozdult, csak a fegyverét emelgette,
mintha a súlyát méregetné, Don szólalt meg sokkal
keményebb hangon, mint amit valaha hallottam tőle:
– Ne kelljen még egyszer mondania, Rocco!
Rocco szemébe férfias könnyek gyűltek.
 – De én csak Leót akarom biztonságban… – Felzokogott,
ám közben engedelmesen elkezdte Josiah köteleit bontogatni
a késével.
Josiah kiszabadult, és lassan felállt. Olyan volt, mint egy
megtépázott angyal. Megmozgatta elgémberedett végtagjait,
és a következő mozdulattal bemosott egyet Buffonnak.
Elszabadult a pokol. Az apám első lövése Rocco
koponyájába fúródott, éppen a homloka közepén. Amint
elkezdődött a tűzharc, Bray, Raphael és Crayne háttal nekem
körbezártak, vállukat egymásnak támasztva. Így helyes kis
kör maradt nekem középen, viszont egyáltalán nem tetszett,
hogy élő pajzsnak használták magukat.
Szerettem volna valahogy a segítségükre lenni, ezért
előhúztam a fegyveremet, és megcéloztam az egyik fickót,
akire épp senki nem figyelt, de hosszú puskája volt, amivel
egyenesen Josiah-ra célzott. Lőttem, de a falat találtam el,
épp a feje mellett. Megint tüzeltem, és a golyó elkapta a
fegyvert tartó kezét. Elég hangosan ordított, hogy egy nálam
jobban célzó is kiszúrja magának, így a következő lövés véget
vetett a vinnyogásának.
Ezután is legfeljebb abban tudtam segíteni, hogy
pontatlan találataimmal megmutattam, hol vannak azok,
akik a figyelő körön kívülre estek. A srácok hamar rájöttek,
hogy a célzásom mindig jó, viszont a golyók valahogy sosem
oda érkeznek, ahova szántam őket.
Egyszer csak fura csípést éreztem a csípőmnél, épp
amikor Crayne széles hátával keményen nekem vetődött. Ha
a többiek nem tartják meg, valószínűleg rám zuhan. Úgy
tűnt, beszedett egy golyót helyettem, de mintha nem
foglalkoztatta volna a dolog eléggé, mert visszaállt, ahogy
addig volt, és folytatta a golyózáport. Eszement barom!
Tehetetlenségemben szerettem volna a hátukat püfölni, de
okosabbnak láttam csendben maradni, és reménykedni a
túlélésben.
Senkit sem láttam a hármas sorfalamon kívül.
Elvesztettem szem elől Josiah-t, az apámat, Buffont. A
csípőm sajgott, pedig nem rémlett, hogy beütöttem volna. A
fejem szédelgett, és adrenalin dübörgött az ereimben. Úgy
éreztem, bármire képes lennék.
Fogalmam sincs, mennyi ideig tarthatott a tűzharc, de
éppolyan hirtelen, ahogy elkezdődött, vége is lett. Lihegések,
nyögések hallatszódtak, vér – és lőporszag keveredett a
dohos levegővel.
Crayne eddig bírta talpon, de most összerogyott, mint egy
hercegnő.
– Basszuska, Crayne! Mi a fenéért csináltátok ezt? És ha
komolyabban megsérülsz, hogy fogom feldolgozni? –
Tudtam, hogy összevissza beszélek, de nem érdekelt.
Ostobák voltak. Senki élete nem ér annyit, mint a sajátunk,
főleg azok számára, akik közel állnak hozzánk.
Bray leszedte Crayne-ről a golyóálló mellényt, és
kiderült, hogy egészen lenn, a hasának jobb oldalát találta el
a golyó.
– Semmi bajom – bizonygatta az idióta, de összerándult,
amikor Bray rányomta a pólójából tépett csíkot a vérző
sebére. A morgó óriás fenyegető pillantást vetett a srácra. –
Ne hívd fel Faitht!
– Naná, hogy felhívom, ember!
 Elmosolyodtam, aztán felszisszentem, ahogy a csípőmbe
megint belehasított az a fura fájdalom. Nem érdekelt, mert
végre túl voltunk a nehezén.
– Faith tutira a kórházban lesz, mire odaérünk – jósoltam
vidáman.
Apám a vállamra tette a kezét, és felhúzott magához.
Annyira boldog voltam, hogy nem esett baja.
– Mi nem megyünk kórházba, Piper. Legfeljebb néhány
órára, amikor egy Szervezeten kívüli ismerősünket
látogatjuk meg. De betegként semmiképp – magyarázta
kedvesen, de szigorúan a fülembe suttogva, miközben
szorosan tartott. – Ügyes voltál!
Don odalépett hozzánk, és finoman elvette a még mindig
a kezemben szorongatott fegyvert.
– Ezt inkább add nekem, kislány! Az irány jó, csak a
célzást kell gyakorolni – javasolta, majd elsétált, közben
magában dünnyögött tovább. – Jézusom! Egyszer majdnem
levitte a fél fejemet!
Tompa puffanásokra lettünk figyelmesek. Csodálkozva
fordultam a hang irányába, ahol Josiah, mintha a tűzharc
nem is lett volna, ott folytatta, ahol abbahagyta: Buffon
verésénél. De Buffon jó bunyós volt, Josiah pedig fáradt és
csupa vér. Az utóbbi végül is előnyére vált: Buffon próbált
fogást találni rajta, de az emberem nem viselt inget, és
csupasz bőre csúszós volt a vértől és verejtéktől.
– Rohadj meg! – ordította Josiah, amikor Buffon mondott
neki valamit, amit a távolság miatt nem értettünk.
Megragadta a fickót a gallérjánál, és nekicsapta az egyik
állványnak. Amikor Buffon kiköpte a szájából a vért, Josiah
belemászott az arcába. – Még nem végeztem veled! Azt fogod
kívánni, bárcsak ennyi lett volna, de sokkal rosszabban lesz
részed, mint amit neki okoztatok!
Még egy jobbegyenes után Buffon elterült a földön. Josiah
felém indult, de az apámra nézett, miközben beszélt:
– Nem ölhetik meg. Ez a rohadék az enyém.
Azt vártam, hogy az apám kiakad, amiért Josiah ilyen
hangot üt meg vele szemben az emberei előtt, de legnagyobb
döbbenetemre ő csak bólintott. Intett Donnak, aki azonnal a
fickó mellé rendelt két embert, hogy rendületlenül őrizzék.
Josiah odaért hozzám. Azt hittem, megcsókol, vagy
legalábbis megölel, de megint tévedtem. Lehajolt, és a
nadrágomat kezdte lehúzni a csípőmről.
– A pólódat! – vakkantotta oda Braynek, aki rá nem
jellemző módon, szó nélkül engedelmeskedett.
– A francba! Miért nem szóltál, hogy meglőttek? – vont
kérdőre az apám, mire értetlenül pislogtam.
És megint pislogtam, mert a világ valahogy
homályosabbnak tűnt a szokottnál, ráadásul a fejem is egyre
jobban szédelgett. Felszisszentem, amikor Josiah odanyomta
a Bray-pólót a sebemre.
– Nem vettem észre – ismertem be. Én vagyok a világ
legpocsékabb maffiahercegnője.
Josiah felemelkedett, így épp a szememmel egy vonalba
került a mellkasát keresztező, szörnyű sebhely. Szomorkásan
elmosolyodtam, miközben éreztem, hogy az önuralmam csak
egy hajszálon függ. Most már igazán szerettem volna kisírni
magam.
– Sajnálom – mutattam a sebekre.
 Lángoló pillantással nézett le rám. Nagy kezével átfogta a
tarkóm, így a tenyere a fülemhez került, a hüvelykujjával
pedig az arcomat simogatta.
– Én nem – felelte, és megcsókolt ott, mindenki előtt.
A gondolatok kiröppentek a fejemből, átadtam magam az
érzésnek. A nyelve mélyen a számba hatolt, a keze birtoklón
húzott magához, mintha így akarná tudatni mindenkivel,
hogy az övé vagyok. Édes harapással engedte el a számat,
aztán a szemembe nézett.
– Menj haza! A dokitok ott meg fog nézni. Nemsokára
megyek utánad.
– Mit akarsz még itt csinálni?
Buffon ebben a pillanatban felnyögött, mire azonnal
leesett a tantusz. Őt fogja megkínozni. Első gondolattal én is
látni akartam. Látni, ahogy szenved, ahogy sikít a
fájdalomtól, a megaláztatástól.
Josiah úgy olvasott bennem, mint egy nyitott könyvben,
mert azonnal blokkolt.
– Nem maradhatsz!
– Ezt nem te mondod meg.
Én döntöttem a saját dolgaim felől. Josiah-nak azonban
más elképzelései voltak.
– Figyelj rám, chili! Nem akarom, hogy láss, miközben azt
csinálom!
Nem éreztem, hogy meg lennék győzve.
– Múltkor már láttalak embereket kínozni. Mi a
különbség?
– A végeredményt láttad, nem magát a folyamatot. –
Közel hajolt hozzám, hogy csak én halljam. – Amikor ezt
csinálom, akkor tekintélyt is építek, hogy soha többé
senkinek se jusson eszébe még csak hasonló sem az én kezem
alatt. Kegyetlennek és hidegnek kell lennem, és talán képes
vagyok erre akkor is, amikor itt vagy, de félek,
megváltoznának az érzéseid irántam. Még soha nem volt
mellettem pánikrohamod. Nem szeretném, ha ezután
előfordulna ilyesmi.
Szerettem volna meggyőzni, hogy ez nem történhet meg,
mert ennél okosabb vagyok, de a lelkem mélyén tudtam,
hogy igaza van.
– Szóval lesz ezután? – Silver után már nem voltam
benne biztos. Josiah kifejezéstelen arccal belenyúlt a
zsebébe, és előhúzott egy apró, csillogó valamit. A
tenyerembe ejtette, és rázárta az ujjaimat.
– Sietek – ígérte, majd hátat fordított, és megint elsétált
tőlem. Kinyitottam a kezem, és a tenyeremen ott pihent a
kis, kolibris medál a lánccal.
 22.

Életre keltesz

Josiah

2017. JÚNIUS 21. (ÉJJEL)

ROHADTUL IDEJE VOLT MÁR szabadon engedni a sötét oldalamat.

Elképesztő megkönnyebbülés volt végre nem visszafogni
magam.
Mire visszatértem a telepre, Roccónak társasága akadt.
Erre csak akkor jöttem rá, amikor az a barom Buffon belém
döfte az injekciót. Úgy tűnt, igazi szadista, és még élvezi is.
Ismerős fájdalomra tértem magamhoz. Kés vágott a
bőrömbe, ahogy már annyiszor. Ez némiképp mégis más volt,
mert Buffon átforrósított pengét használt. Intenzívebb volt a
kín, de kisebb a vérzés, ami így az erőmet is kevésbé szívta
ki. Az a seggfej azt gondolta, lelki törést okoz nekem azzal,
ha a nőm nevét a bőrömbe vési.
Fogalma sem volt, hogy mennyire vártam a szabadulást.
Amikor elkezdte ecsetelni, mennyire élvezte Pipert azon a
bizonyos éjszakán, szerettem volna megmutatni, én
mennyire élvezném az ő kínzását.
Cesare épp olyan volt, amilyennek képzeltem. Kegyetlen
rohadék, ami a mostani lelkiállapotomban kapóra jött.
Mintha támogatott volna. Végig figyelt, szemmel tartott,
kielemzett engem, valamint azt, ami Piper és köztem van, de
le se szartam. Ha elbírtam a New York-iakkal, el fogok bírni
a seattle-i nagyfőnökkel is.
A tűzpárbaj kezdetén halálra rémültem. Buffon emberei
közül páran fenn, az emelvényeken rejtőztek. Piper úgy
sétált be ebbe a rohadt csapdába, mint egy gyanútlan nyúl a
rókalyukba. Nem akartam elhinni, hogy a nagy Ruggiero
papa ekkorát bakizik. Amikor láttam, hogy élőpajzzsal veszik
körül Pipert, valamelyest lehiggadtam.
Élveztem Buffon kínzását, különösen, mivel korábban
beszámolt nekem arról, Piper mennyire édesen csendben
volt, míg ő élvezte a testét. Konkrétan eszméletlen volt, de
Buffont ez nem akadályozta meg abban, hogy erőszakot
tegyen rajta. Megmutattam neki, milyen az igazi fájdalom.
Használtam a szögesdrótba csavart baseballütőt, amit Bray
készített nekem. Rohadt hasznos volt!
Életben hagytam, a földön feküdt és nyöszörgött. Cesare
nem volt ennyire könyörületes. Kiszedte belőle, amit még
tudni akart, aztán golyót röpített a tarkójába. Utána lazán
odalépett hozzám, és megkérdezte:
– Elvihetem?
Mivel Bray már elkísérte Crayne-t egy őrzött házba, ahol
a maffia magánorvosai helyrerakták, sofőr nélkül maradtam.
Tetőtől talpig vérben úsztam, de ez nem akadályozta Cesarét,
hogy a luxuslakosztályába vigyen az egyik helyi szállodában.
Mivel nem akartam ilyen állapotban Piper szeme elé
kerülni, cseppet sem bántam a törődést. Egy zuhany után a
világ is színesebbé vált. Cesare felajánlotta a magánorvosát,
de felesleges lett volna összevarrni a sebeket. Már csak
akkor szivárgott vér belőlük, ha megfeszítettem az izmaimat.
 – Köszönöm, hogy elhozott, és minden mást is – mondtam
Cesare-nak, amikor kisétáltam a lakosztályának nappalijába.
A fickó bólintott, és intett, hogy üljek le. Nem akartam,
de nem úgy nézett ki, mint aki elfogad nemleges választ, én
meg túl fáradt voltam, hogy vitát generáljak. Leültem a
krémszínű kanapéra, ő pedig velem szemben foglalt helyet.
Nem voltunk egyforma magasak, mégis szerzett rám való
öltönyt.
Nem maradt más a lakosztályban, csak az az idősebb
testőr, akit Donnak neveztek. Emlékeztem, hogy ő volt, aki
rendkívül finoman szabadította meg Pipert a fegyverétől, és
ez tetszett. Mindenesetre meg kell majd tanítanom lőni a
nőmet.
– Úgy gondolom, a lányom beavatta önt abba, amit
nekem nem árult el már másfél éve. – Nem feleltem, mert
ebben nem volt kérdés. Puszta kijelentésekre nem reagálok,
csak ha érdemesnek érzem.
– Piper elmondta nekem, miért nem akarta, hogy
megtudjam. Ebben az ügyben érdekel a véleménye.
Nem töprengtem a válaszon. Ezt már lejátszottam
Piperrel is.
– Tesszük, amit meg kell tennünk. Eszembe sem jutna
megkínozni valakit, ha nem kényszerítenék ki belőlem. De
vannak dolgok, amiket nem szabad megtorlatlanul hagyni.
Piper elég erős, hogy elfogadja ezt, és elég intelligens, hogy
ne tegyen fel olyan kérdéseket, amikre nem akarja hallani a
választ.
Cesare elégedetten bólintott, majd feltett még egy
kérdést, amivel veszélyesebb vizekre eveztünk:
 – Ha parancsba adnám, hogy öljön meg valakit,
gondolkodás nélkül, megtenné?
– Nem – vágtam rá azonnal, mire fegyverzár kattant a
hátam mögött. Don rám szegezte a pisztolyát, mire
felhúztam a szemöldököm.
– Még így sem.
– Maga vagy nagyon bátor, vagy rettenetesen idióta.
Széttártam a kezem.
– Én nem ebbe a világba születtem. Belekényszerítettek
engem és a húgomat, amikor ő még csak tizenhét volt. Nem
gyilkolok parancsra, mert nem vagyok rá képes. Adjon egy
okot, és megteszem. De ahhoz nagyon alapos oknak kell
lennie.
– Ölt már embert?
– Nem.
– Van most olyan ember, aki alapos okot adott arra, hogy
kivégezze?
– Igen.
Úgy éreztem magam, mint egy állásinterjún. Cesare
viszont nem egyszerű főnök volt, és a legijesztőbb, hogy
minden kérdése egy utalást rejtett a jövőmre vonatkozóan.
Nem mintha engedném, hogy beleavatkozzon. Még akkor
sem, ha a lányáról volt szó.
– Ki az? – Cesare kötötte az ebet a karóhoz, és már
sejtettem, merrefelé halad ez a beszélgetés.
– Piper elmesélte, mit tett vele az a rohadék, de nem
mondott nevet, csak azt, milyen szerepet tölt be a fickó maga
mellett. – Ahogy kimondtam, eszembe jutott, hogy Cesare
Buffonnal is beszélt, mielőtt fejbe lőtte. – Buffon mit
mondott?
 Újabb kattanást hallottam a hátam mögött. Don elrakta a
fegyverét.
– A név, amit keres, Salvo Pelle. Már úton van ide. Nem
árultam el neki, hogy megkeresett a lányom, így teljesen
gyanútlanul érkezik. Buffon azt mondta, Salvo küldte őt,
hogy segítségére legyen Roccónak. A cél egyértelműen Piper
halála lett volna. – Cesare kezében összeroppant a pohár, de
nem sértette fel a bőrét, így elhessegette Dont, aki azonnal
segíteni akart rajta.
– Nem engedem, hogy baja essen – jelentettem ki
ellentmondást nem tűrően.
– Nem mondtam, hogy engedélyezem…
– Minden tisztelettel, uram, de nem kértem az engedélyét
– szakítottam félbe, mert erre a parttalan vitára nem igazán
maradt már energiám. Felálltam, nyilvánvalóvá téve, hogy
indulni akarok. – Tudom, hogy önnek fontos Piper, és
elfogadja a döntést, amit meg fog hozni.
Cesare is felállt, de nem követett az előtérbe.
– Miből gondolja, hogy magával marad? Most már van
más választása.
Nem feleltem semmit. Meglehetősen biztos voltam benne,
hogy Piper velem marad. Különösen, miután rendet raktam a
fejében. Rengeteg tévképzete volt velem és az érzéseimmel
kapcsolatban, és szerettem volna ezt mielőbb tisztázni.
Míg a Ruggierók sofőrje hazaszállított, két telefont
intéztem el. Először Brayt hívtam, hogy Crayne hogyléte felől
érdeklődjek. A golyót kiműtötte belőle az az orvoscsoport,
amelyet Cesare hozott magával.
A másik hívás rövidre és velősre sikeredett.
 – Minden rendeződött, Hudson? – kérdezte Sophia
Marino, mire elmosolyodtam.
Biztos voltam benne, hogy tudja a valódi nevemet, mégis
ragaszkodott hozzá, hogy így szólítson.
– Itt van Piper apja.
– Tudatában vagyok ennek a sajnálatos tényezőnek. Piper
maga hívott fel, és mesélte el, hogy mi történt. Persze biztos
kíméletesebben adta elő, de a homályos részeket ki tudom
egészíteni.
Ebben nem kételkedtem.
– A két fickó közül, akik bántották Pipert, az egyiket
Cesare likvidálta, a másik úton van ide.
Benne volt a pakliban, hogy már ezeket is tudja, de olyan
embernek ismertem, aki inkább kétszer hall valamit, mint
egyszer sem.
– Cesare ebben az ügyben helyesen fog cselekedni, ebben
biztos vagyok mondta Sophia, aztán a hangja kiélesedett. –
Mi van a másik dologgal, amire kértelek, Hudson? Azt
sikerült már kideríteni?
A kolibrire gondoltam, amit sikeresen visszajuttattam
oda, ahová tartozik.
– A gyökerek még homályosak. Ami biztos, hogy Silver
Piper minden pénzét elszedte. A számláját lenullázta, de
ahhoz nem nyúlt, amit az apja nyitott neki.
– Visszaszerezted a láncot a medállal?
Sophia megbízott, hogy járjak a végére, miért vált meg
Piper a kocsijától, ha egyszer annyira ragaszkodott hozzá.
Beszélgettem néhány emberrel, köztük Piper tanáraival, a
főnökével a Centrumban, de egyik sem hozta meg a várt
eredményt. Akármi is folyt Silver és közte, azt a legnagyobb
diszkrécióval kezelték.
Ez csak még inkább ösztönzött, hogy folytassam a
kutakodást. Legnagyobb meglepetésemre Seth adta meg a
választ az autós kérdésre, amikor egy alkalommal elmesélte,
mennyire imádta Piper azt a kocsit. A nagyanyja persze
kiborult tőle, mert nem tartotta méltónak hozzá. Seth adott
neki pénzt benzinre, ami azért volt megdöbbentő, mert
Sophia rengeteg zsebpénzzel látta el az unokáit. Ezután
utánanéztem Piper anyagi helyzetének. Ekkor derült ki, hogy
mindent, amit kapott, átutalt Silvernek, csak minimális
összeget tartott meg belőle.
A másik kérdés a medál volt. Piper egyszer futólag
említette, menynyire szerette az anyja nyakláncát, és
mennyire sajnálta, amikor elveszett. Nem tudtam mást róla,
csak hogy egy kolibris medál függött rajta. Aznap, amikor
először vittem haza Pipert a fotós kalandja után, és Silver
hozzám dörgölőzött az udvaron, észrevettem a nyakában ezt
a bizonyos medált. Nem volt más feladatom, mint
visszaszerezni.
– Már Pipernél van – tértem vissza a beszélgetéshez.
Szerettem volna látni az arcát, amikor kinyitotta a
tenyerét, de esélytelen volt abban a pillanatban. Akkor
BufFon járt a fejemben.
– Még valami, amit tudnom kell?
– Silver többféle módon inzultálta és megalázta Pipert.
Azt még nem tudom, ő miért tűrte el ezeket tőle, de még ma
éjjel a végére járok. – Pipernek nem lehetnek többé titkai
előttem. – És Sophia!
– Igen?
 A hangomat megkeményítettem, hogy az asszony értse,
komolyan beszélek. Függetlenül attól, hogy a vérrokonáról
van szó.
– Silvernek meg kell tanulnia a leckét! Ha ön nem tesz
semmit ebben az ügyben, akkor én fogok.
Halk, finom nevetés hallatszott a vonal túlsó végéről.
Biztosan kirázott volna a hideg, ha nem vagyok ugyanolyan
szörnyeteg, mint az, aki kiadta ezt a hangot.
– Nem lesz szükség a közreműködésedre, de hogy ne
legyenek kétségeid, jelen lehetsz az eseményen. Cserébe nem
avatkozol közbe.
– Megegyeztünk.
– Majd tájékoztatlak.
Még nem is bontottuk a vonalat, amikor a kocsi megállt.
Türelmetlenség feszített belülről. Látni akartam Pipert, és
érezni őt minden tekintetben. Eltüntetni a szeméből a
mélységes bánatot és csalódást, amit akkor láttam, amikor
Silverrel voltam.
A lakásomba érve egyből őt kerestem. Azt gondoltam,
talán már alszik, de jobban is tudhattam volna; Piper szinte
sosem pihent. Fűszeres illat terjengett a lakásban, és
kajásdobozok hevertek a konyhapulton. Örültem, hogy
gondoskodott magáról, és rendelt valamit. A hálóban
találtam rá, abban a hatalmas fotelben, amiben olyan
aprónak tűnt. Ezúttal rendes pizsamát viselt, rózsaszín, rövid
ujjú felsőt, hosszú, sötétebb rózsaszín alsóval. Ennivaló volt,
mint egy édesség, ami egyedül rám vár.
Csak a bal lábát húzta fel maga alá, amiről eszembe jutott
a sérülése.
 – Hogy érzed magad? – kérdeztem, mire bájosan elhúzta
a száját.
– A doki kifertőtlenítette az agyamat is, aztán bekötözött.
Súrolt a golyó, semmi komoly.
Hát persze hogy ezt mondja. Csaknem belehaltam a
rémületbe, de neki ez semmiség. Felhúztam, és a helyére
ültem. Oldalülésben helyezkedett el az ölemben, a feneke épp
az éledező merevedésemnek nyomódott, a bal lábát megint
felhúzta, a jobbat kinyújtva pihentette. A nyakában ott
pihent az anyja kolibris lánca. Végighúztam rajta az ujjamat,
lágyan, hogy a bőrét is érintsem, mindkettőnket kínozva
ezzel kicsit.
– Boldog vagy?
Megint elfintorodott. Nem az a reakció, amit látni
szerettem volna.
– Igen is, meg nem is.
– Kifejted?
Olyan nagyot sóhajtott, mintha a világ összes terhét
cipelné. Ettől mosolyognom kellett.
– Gondolom, emiatt láttalak akkor éjjel Silverrel. –
Egyelőre csak bólintottam. Úgy gondoltam, végighallgatom a
marhaságokat, amik a fejében születtek, aztán elmondom, mi
a valóság. Megcsóválta a fejét. – Értem, miért tetted, és ez
nagyon kedves…
– De?
– Sosem hittem, hogy ezt mondom, de nem ér annyit ez a
lánc, hogy egy másik nő karjában kelljen látnom téged
miatta. – Könnycsepp gördült végig a gyönyörű arcán, de
mielőtt lecsókolhattam volna, ő mérgesen letörölte. – Inkább
sose került volna vissza hozzám, és inkább ne láttam volna,
ahogy őt csókolod, mert nem sok kínzóbb dolgot tudnék
kitalálni. Lehet, hogy te nem is érted. Az eszemmel felfogom,
hogy jót akartál… De ha csak feleannyira szeretsz engem,
mint fordítva, akkor most képzelj el egy másik férfi
karjában, miközben engedem, hogy megcsókoljon.
Az érveim megfontolt sorát összezúzta a kép, amit Piper
lefestett. Olyan harag támadt fel bennem, ami csakis a
sötétebb oldalamra jellemző. Keményen rámarkoltam Piper
tarkójára, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Ezt
most meg kellett értenie!
– Csak és kizárólag én foglak csókolni, senki más!
Piper szabadulni akart, de nem engedtem. Erre bosszúsan
fújtatott, és villámló szemmel nézett rám.
– És ez rendben is van, Josiah! De akkor te sem
csinálhatod ezt. Különösképpen vele nem.
Erről eszembe jutott, mit is akartam még megtudni.
– Miért tűrted el az unokatestvéred baromságait?
Megvonta a vállát.
– Mert azzal zsarolt, hogy felhívja az apámat. Mindig
hülye beszólásai voltak. Megparancsolhatnám, hogy
meztelenül sétálj a főúton. Megtennéd? – Az utolsó részt
affektálta, Silvert utánozva. Reméltem, hogy a Marino
özvegy méltó lesz a hírnevéhez, és elintézi a kis szukát.
Piper igéző szemében szomorúság csillogott, a keze
tehetetlenül hevert az ölében.
– Néha olyat kell tennem, amire nem vagyok büszke –
avattam be, az alapoknál kezdve. – Ha azt látod, hogy egy
olyan kígyóval csókolózom, mint Silver, akkor nem hiszed
azt, hogy elfordultam tőled, hanem megvárod, hogy
elmagyarázzam, mit akartam pontosan ezzel a húzásommal.
Megértetted?
– Tehát te mindenképp azt teszed, amit helyesnek
gondolsz, nekem meg mindenképp el kell ezt fogadnom, mert
a te értékrended szerint helyesen cselekszel?
– Látom, kezded érteni.
– Értem, csak épp nem értek egyet vele.
Megsimogattam a tarkóját, ahol olyan puhának éreztem a
bőrét, mint sehol máshol.
Legfeljebb a combjai között.
– Nem kell, hogy egyetértsünk. Olykor én is tévedek –
ismertem el, mire felvonta az egyik szemöldökét.
– Olykor?
– Igen, ritkán. Mivel jóval idősebb és tapasztaltabb
vagyok, így hinned kell nekem, amikor azt mondom, egy nap
hálás leszel, amiért épségben visszaszereztem a láncodat.
A szemét forgatta.
– Ugyan már, Josiah! Ha most nem így érzek, ugyan
melyik nap lehetnék hálás emiatt?
Nem bírtam már tovább távol tartani magam tőle.
Finoman megcsókoltam a füle alatti, szuperérzékeny
részt, mielőtt válaszoltam.
– Amikor a lányunknak adod.
A szája a legtökéletesebb ó-t formálta, ahogy próbált
valamit reagálni. Elködösült a pillantása, mintha épp
elképzelné azt, amit én már számtalanszor lejátszottam
magamban.
– Egy kicsit előreszaladtál – mondta végül, amikor
sikerült megtalálnia a hangját. – Én még ott tartok, hogy
elsétáltál tőlem… tőlünk! Aztán egy másik nővel smároltál.
 Ezúttal én szerettem volna a szemem forgatni. Annyira
imád fennakadni dolgokon.
– Nem érdekel, ha a kékszakállú herceg az apád, vagy a
hétfejű kibaszott sárkány, Piper! Csak te számítasz – súgtam
a szája sarkának. Megvonaglott a csípője, ami, a francba is,
fantasztikus érzés volt.
– De elhagytál.
Frusztráltan felnyögtem.
– Azért meg kell értened, hogy egy kicsit feldúlt. A
húgomat és engem a maffia tett tönkre. Erre kiderül, hogy a
nő, akibe beleszerettem, egy maffiafőnök lánya. Én kérek
elnézést, amiért ez hatással volt rám!
Döbbenettől elkerekedett szemmel figyelt engem.
– Hát szeretsz?
Az egész mondanivalómból ennyit fogott fel.
Szórakozottan elmosolyodtam.
– Kezdetben csak tetszettél. Lenyűgözött a hosszú, sötét
hajad, a tiszta, kék szemed. De ez az érzés inkább
bosszantott, mert annyi minden másra kellett fókuszálnom,
nem pedig rád vagy a hosszú combjaidra. – Megmarkoltam
az említett területet, mire izgatottan fészkelődött egy kicsit,
akaratlanul is hozzádörgölve magát az erekciómhoz. – A
problémáiddal elvontad a figyelmem az enyémekről, ami az
én helyzetemben nem szerencsés. A külsőd iránti rajongásom
addig tartott, míg el nem kezdtél rendszeresen foglalkozni
velem.
– Az elég érdekesen alakult – jegyezte meg halvány
mosollyal.
– Teljesen odavoltam az eszedtől! Te vagy a
legintelligensebb nő, akivel valaha találkoztam. – A
dicsérettől édes pír lepte el az arcát. Tudtam, hogy egész a
melléig terjed, mert már volt szerencsém látni. Újra
akartam! – Annyira sokoldalú vagy, hogy csak kapkodtam a
fejem. Arra gondoltam, ennyi mélységet nem rejthet egy nő
sem. És te rám cáfoltál minden döntéseddel, minden
mosolyoddal és könnyeddel. Mert annyira igazi vagy, mint
semmi más az életemben. Még a bosszú sem. Az lassan
elpusztított volna, de te életre keltesz!
Mosolyogva könnyezett, és a tenyerébe fogta az arcomat.
– Kérlek, intézd úgy a dolgokat, hogy ezek közül egyiket
se kelljen újra átélnem! – Az ajkával végigsimított az
enyémen, majd mosolytalanul találkozott a tekintetünk. – Ha
még egyszer másik nő nyomát látom rajtad, keresek egy
férfit, akivel bosszút állhatok. Nem fognak érdekelni az
indokaid.
Hirtelen indulattól vezérelve benyúltam a lábai közé, és a
markomba fogtam a szeméremdombját. Elakadt a lélegzete,
amikor lehajoltam, és ráharaptam a mellbimbójára.
– Ne fenyegess engem, Piper, mert nem fognak tetszeni a
következmények!
Engedtem a vágynak, és nyalogatni kezdtem a mellét a
pizsamáján keresztül.
– Nem… fenyegetlek – nyögte, majd belemarkolt a
hajamba, és hátrahúzta a fejemet. Hagytam neki, mert
csókolni akartam. – Ígéretet teszek.
– Rendben – egyeztem bele végül. Nem kellett tudnia,
hogy senki más nem érdekelt már és soha nem is fog, csakis
ő. Ahogy arról sem kellett tudnia, milyen émelyítő, milyen
hányingerkeltő volt Silver több rétegben rúzsos szájához
érinteni az enyémet.
 – Rendben? – kérdezte a kijelentésemet visszhangozva, és
mintha döbbenetét hallottam volna a hangjában.
– Igen. Megegyeztünk.
Nem akartam több beszédet, igazolást vagy állítást. Csak
őt akartam, gyorsan és azonnal.
De megsérült, és nem tudtam, mennyire bírná fizikailag
mindazt, amit adni akarok neki.
– Elég erős vagy? – kérdeztem, miközben belemarkoltam
a hajába, és hátrahúztam a fejét. Forró és igazán bűnös
csókokkal hintettem be finom bőrét. Elégedetten éreztem a
nyelvem alatt hevesen lüktető pulzusát.
– Igen, de…
Elengedtem a haját, így a szemembe tudott nézni.
– Nem tudod táncoltatni a gyönyörű melleidet az arcom
előtt – jegyeztem meg, mire kuncogott.
– Örülök, hogy ennyire értékeled őket – vicceskedett, de
én megtartottam a komolyságom.
– Bírni fogod alattam, chili?
Mielőtt felelhetett volna, a pizsamafelsője alá nyúltam, és
a tenyerembe zártam egyik csodás mellét. Önkéntelenül
körözött egyet a csípőjével, mire nyögés szakadt fel belőlem.
Csókba vontam a száját, melynél csábítóbb csemegét még
nem kóstoltam.
– Készen állok – lihegte, amikor elengedtem.
Segítettem neki felállni, és két mozdulattal
lemeztelenítettem. A golyóim megfeszültek a látványra.
– Az ágyba! Most! – mordultam, miközben a
kölcsönöltönyből szabadítottam ki magam.
Leült az ágy szélére, és abban a másodpercben imádtam
az ártatlanságát. Fogalma sem volt, hogy legyen csábító,
mégis olyan kemény voltam tőle, amilyen korábban soha.
Rég búcsút intettem a türelemnek. Ez nem lassú és bájos
lesz, hanem marha gyors és kibaszott finom.
Megragadtam a bokáját, és finoman megrántottam.
Amikor hanyatt dőlt az ágyamon, a mellei ugráltak a
lendülettől. Meglepetten engedte, hogy széttárjam a lábait,
és elhelyezkedjem közöttük.
– Josiah – sóhajtotta, és helyesnek éreztem ezt hallani
ebben a pillanatban.
– Nedves vagy már nekem, chili? Kérlek, mondd, hogy
igen! – Nem vártam választ, rámarkoltam a farkamra, és
végigcsúsztattam puncija bejáratán. – Igen, nagyon is
nedves. Mennyire finom vagy, Piper!
Egyetlen mozdulattal teljesen be tudtam hatolni, de
azonnal mozdulatlanná váltam, ahogy a teste ívben
megfeszült alattam.
– Minden rendben?
Válaszul a vállamba kapaszkodott, a csípője mintha
önálló életet élt volna. Folyamatosan mozgott, és izgatta
magát a farkammal. Ennél vadítóbbat még soha nem láttam.
– Josiah – sóhajtotta –, szeretlek!
Teljesen ellágyultam, és majdnem elélveztem. Azt
akartam, hogy ezt sikítsa az orgazmus közben. El fogom érni
nála, határoztam el.
– Ez azt jelenti, hogy mozoghatok?
Erre felhúzta magát, még mindig a vállamba markolva, és
végignyalta a mellkasomat, ahol nem borította fedőkötés.
Borzongás szaladt végig a gerincemen, és odavolt az
önkontrollom. Mélyre hatoltam, egyre gyorsabb ütemet
diktálva. A kezemmel tartottam a csípőjét, hogy ne kelljen
mozdulnia. Egy percre megálltam, míg följebb tornáztam
magunkat az ágyon, így a lábának nem kellett lógnia. A bal
lábát a csípőm köré fontam, és végre igazán döngettem. Nem
fogtam vissza magam, nem érdekelt a mellkasomba nyilalló
fájdalom sem, mert csak az számított, hogy Piper itt van, és
én benne vagyok. Soha senkivel nem volt még ilyen jó a szex.
Azok az édes hangok, amiket kiadott közben, teljesen
beindítottak. Amikor csókoltam, ő nyögdécselt, amikor a
mellét szopogattam, sóhajtozott, ha ráharaptam, sikított, és
többért könyörgött. Megsodortam a mellbimbóját, mire
hozzám lökte a csípőjét. Mindenhol éreztem a kezét – a
hátamon, a seggemen, a nyakamon, mintha azzal akarná
irányítani a tempót. Aztán magához nyúlt, mikor még benne
voltam. Ereztem a fürge kis ujjait, ahol egymásba
kapcsolódtunk. Ezzel olyan erős döfködésre ösztönzött, ami
őt is meglepte.
– Josiah! – sikkantotta, majd megszívta a vállamon a bőrt,
mielőtt belemélyesztette apró fogait.
– Ah, Piper…
Elvesztettem az irányítást, és az orgazmus váratlanul
lecsapott rám. Ahogy beleürítettem magam, éreztem, ahogy
egész testében megremegett. Lassabban mozogtam, mert az
élvezet még tartott mindkettőnknek, kisült az agyam, de
próbáltam tartani magam, nehogy a sérült csípőjére
nehezedjek.
– Akkor letisztáztunk mindent, igaz? Nincs több titok
vagy kérdőjel… – kérdeztem tőle, miközben a szemébe
néztem. Olyan közel hajoltam, hogy az orrunk hegye
összeért.
Piper mosolyától elállt a lélegzetem.
 – Nincs több titok vagy kérdőjel – felelte, és a tarkómra
csúsztatta a kezét. – Szeretlek, Josiah!
Megengedtem magamnak egy megkönnyebbült sóhajt.
– Én is szeretlek, Piper!
Megcsókoltam a száját, a nyakát, végigsimítottam az
egész, észveszejtő testén, és kiélveztem a pillanatot. Bármit
megtettem volna érte.
Meg is fogok tenni mindent, hogy biztonságban és
boldogan éljen.
 23.

Soha nem mondta, ki bántotta

Josiah

2017. JÚNIUS 22. (ÉJJEL)

HATALMAS, ELSÖTÉTÍTETT TÁRGYALÓTEREMBEN álltam az ablak

előtt. Az éjszakai városkép mindig megnyugtatóan hatott
rám. A fények vibráltak, az emberek azonban már
lecsillapodtak, és nyugovóra tértek.
– Mindjárt kezdünk – ütögette meg a vállam barátságosan
Don.
Cesare testőre pozitívan viszonyult hozzám az ominózus
este óta, mikor megmondtam a főnökének, hogy nem
gyilkolok parancsra. Szerettem volna már túl lenni ezen az
egészen, hogy hazamehessek Piperhez. Adtam neki időt, hogy
hozzászokjon mindenhez, hogy feldolgozza, végre ismét az
élete része lehet az apja is.
Cesare legalább olyan lelkes volt, mint a lánya. Bár a
főhadiszállásának megtartotta Seattle-t, úgy döntött,
terjeszkedésbe kezd itt is. Meglehetősen hirtelen ötletnek
tartottam, de ha belegondoltam, hogy a lányáról volt szó,
megértettem. Nem különösebben érdekelt, míg ez Pipert
boldoggá teszi, és nem avatkozik bele az én üzletembe.
 Cesare megállt mellettem az ablaknál. Nem mintha
különösebben érdekelte volna a kilátás a vadonatúj
irodaházának legfelső szintjéről.
– Nemsokára vége – mondta, de nem feleltem rá semmit.
Két nappal ezelőtt megjegyezte, hogy tetszik neki a
csendességem. Nem pofázok fölöslegesen, mint azok, akik ki
akarják tölteni a csendet. Én inkább olyan típus vagyok, aki
hallgat, és közben figyel. Cesare idegesen koppantott a cipője
sarkával a laminált padlón. – Tudtad, hogy megölte a húgát?
Erre már felé kaptam a fejem.
Salvo Pellére vártunk. A rohadék azóta sem tudta, hogy
lebukott. Nem értem, hogy nem gyanakodott, hiszen
kiiktattuk Buffont. Rocco szintén hat láb mélyen van már.
Mivel egyikük sem jelentkezett, Salvónak kellett volna annyi
eszének lennie, hogy legalább gyanakodni kezdjen. Cesare
szerint az arroganciája miatt fel sem merül benne, hogy ő is
hibázhat.
– Hogy érti ezt? – tértem vissza a beszélgetéshez.
Cesare megvonta a vállát.
– Úgy, ahogy mondom. Persze úgy állította be, mintha a
lány öngyilkos lett volna. – Bosszús, hitetlenkedő nevetésféle
hagyta el a száját, ahogy beletúrt őszülő hajába. – Én még
vigasztaltam is!
Mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel. A
gondolat, hogy Piper is lehetett volna az a lány… A rohadt
életbe!
– Képes lett volna megölni a saját húgát? – Nem tudtam
leplezni a döbbenetemet.
– Maria Pelle néhány évvel idősebb volt Pipernél.
Állandóan együtt lógtak – mesélte Cesare, de a hangja
keményen csattant, nem nosztalgikusan csendült. – Amikor
Leo szabadnapot vett ki, azt a lányt bíztam meg Piper
védelmével. Nem volt egy nebáncsvirág. Általában jó munkát
végzett, kivéve azon az egy napon. Megfizetett érte. Amikor
Piper felhívott, azonnal beszéltem Donnal. Elővett néhány
embert, akik hallottak ezt-azt. Suttogták, hogy Maria
valamiért megharagudott a bátyjára. A bejárónőjük hatalmas
veszekedésről számolt be. A lány Buffonnal is összeveszett.
Azt beszélték, lekevert neki egy embereset. Mostanra biztos
vagyok benne, hogy a lány tudott valamit az én Piperemről,
ezért kellett meghalnia.
– És miből gondolja, hogy Pelle tette?
– Nem tudom biztosan, de nem is fontos. A Piperrel
történtek után így is, úgy is fizetni fog. Ha ezzel
megbosszulom a húgát is, hát annál jobb… Amikor a
feleségem meghalt, az embereim előtt megfogadtam, hogy ha
bárki az akarata ellenére nyúl Piperhez, azzal megetetem a
saját farkát. Pellének tudnia kellett, hogy nem szoktam
blöffölni.
Figyeltem a mellettem álló fickót, és próbáltam a sorok
között olvasni. Leginkább idegesnek tűnt. Mint aki nem csak
várja ezt a találkozót, hanem egyenesen tűkön ül miatta.
Akkor éreztem így magam, amikor Buffon és Rocco
megkötözött. Bántani akartam őket, hogy megtudják, milyen,
amikor igazán felbőszítenek olyasvalakit, mint én. Őrületbe
kergetett a mozdulatlanságom. Megfogadtam, hogy soha
többé nem hozom magam ilyen helyzetbe. Sokkal
elővigyázatosabbnak kell lennem.
– Úgy lesz, ahogy megbeszéltük? – kérdeztem őszinte
érdeklődéssel.
 Tényleg kíváncsi voltam.
Cesare tökéletes komorsággal viszonozta a pillantásom.
– Ha nem ragadtatom el magam, akkor igen.
Nagyszerű.
Végszóra kopogtattak. Don még somolygott, amikor
indult ajtót nyitni, de ennek nyoma sem volt, amikor
betessékelte Salvo Pellét. Csak hárman voltunk erre az egy
gyökérre. Amikor erről kérdeztem Cesarét, azt felelte, ha
ennyien nem bírunk el vele, meg is érdemeljük, hogy
leverjen minket.
– Salvo, drága barátom, csakhogy ideértél! – üdvözölte
Cesare az újonnan érkezőt, aki úgy tűnt, valóban régóta
ismeri őt, mert gyanakodva húzta össze a szemöldökét.
– Elnézést a késésért, Cesare! Személyes ügyek tartottak
fel.
– Megértem. Semmi gond. Az a lényeg, hogy végre itt
vagy.
– Most már elárulhatnád, mi volt olyan égetően fontos,
hogy nem csak neked, de nekem is ott kellett hagyni
mindent, és azonnal idejönni az isten háta mögé.
Cesare ekkor egy jól irányzott jobbegyenest küldött be a
consiglieré-jének. Salvo feje oldalra nyaklott az ütés erejétől,
de gyorsan összeszedte magát. A háttérből figyeltem a
jelenetet, ahogy Don is. Cesare ugyan meglepte Salvót, de
nem biztos, hogy felül tud kerekedni rajta. A megbeszéltek
alapján azonban csak végszükség esetén avatkozhattunk
közbe.
– Mi a franc bajod van, barátom? – fogta vérző száját
Salvo, és döbbenten nézett Cesaréra.
 – Fottiti! Hogy kérdezhetsz tőlem ilyet, azok után, amit
tettél? – ordította Cesare magából kikelve, és újra megütötte
a fickót.
Újra és újra lesújtott, míg Salvo eleget nem kapott ahhoz,
hogy felfogja, mennyire komoly helyzetbe futott bele. Akkor
visszatámadott, és egész kemény utcai bunyó kezdett
kialakulni köztük. Adtak és kaptak, én meg ránéztem Donra,
hogy eljött-e a közbeavatkozás áldott ideje, vagy hagyjuk
még őket játszani. Don álmosan legyintett, mintha már nem
először látná ezt a két embert így összebunyózni.
Cesarénak egyszer lankadt a figyelme. Salvo ekkor
elkapta a karját, és a háta mögé csavarta. Szinte hallottam,
ahogy inak szakadnak a fickó vállában, miközben felüvöltött.
Salvo nekilökte a falnak, és a fülébe ordított:
– Akkor elmondod végre, mi a fasz bajod van?
El fogja törni a rohadt karját! Tettem egy lépést előre, de
Cesare megláthatott a szeme sarkából, mert kínlódva ugyan,
de megállított.
– Josiah, ne! Elintézem!
Erre Salvo rászorított, és értetlen pillantással nézett rám.
– Mert ki vagy te, hogy azt képzeled, közbeavatkozhatsz?
Minden gonoszságomat az arcomra költöztettem, amikor
válaszoltam a rohadéknak:
– Hamarosan megtudod, ki vagyok én.
A figyelemelterelés használt, mert Cesare egy elegáns
mozdulattal kiszabadította a karját. Megfordult, mire Salvo
újra támadott, de már esélye sem volt a felbőszült Cesaréval
szemben. A Ruggiero család feje a gallérjánál ragadta meg a
több sebből vérző Pellét, és nekitaszította a falnak. Ütötte az
arcát, rúgta a combját és a lábszárát, míg a fickó könyörögni
kezdett.
– Cesare, kérlek! Mi ütött beléd?
– Piper. Elizabetta. Ruggiero. – Ahogy mondogatta,
minden alkalommal a falba verte Pelle fejét. – Ismerős
neked, Salvo? Az egész szájba rúgott életem során mindent
sikerült rétegesen elbasznom. Az egyetlen jó dolog, amit
létrehoztam, a lányom. És te elvetted őt tőlem!
Salvo halálsápadttá vált az arcát borító vér alatt.
Don átváltott lakberendezőbe. Az egyik fekete
tárgyalóasztalt elválasztotta a többitől, és a birkózó páros
közelébe tolta. Mintha előre meg lett volna beszélve, Cesare
egy lendületes mozdulattal feldobta rá Pellét, aki keményen
beverte a fejét az asztallapba.
– Várj már egy kibaszott percet, Cesare! – emelte fel
védekezőn a karját Salvo. – Nem is kérdezel semmit, mintha
ott lettél volna. Nem is engeded, hogy megmagyarázzam?
Hosszú évekig szolgáltalak hűségesen!
Don lefogta Salvo egyik karját, és műanyag
gyorskötözővel az asztal lábához rögzítette a feje felett.
Amikor ezzel végzett, a másik kezével ugyanezt csinálta,
utána következett az egyik lába.
– Természetesen meghallgatlak, Salvo. De
figyelmeztetlek! Cesare a fickó fejéhez lépett, és a fülébe
sziszegett. – Ha nem tetszik, amit hallok, neked sem fog
tetszeni a reakcióm!
– Többet vártam tőled azok után, amit érted és a
Családért tettem.
– Neked semmiféle elvárásaid nem lehetnek, te féreg! –
Cesare ezúttal olyan keményen ütötte meg, hogy vér
fröccsent a szájából. – A lányom még a felnőttkort sem érte
el, amikor többször megerőszakoltad! Aztán otthagytad
annak a másik nyomorultnak, hadd tegye meg ő is, csak
másképpen. Szóval áruld el nekem, barátom, miért
lehetnének neked elvárásaid!
Salvo lassan értelmezte, amit hallott, és egészen
meglepett vele, de őszintén döbbentnek tűnt.
– Buffon? Az a kis patkány!
– Nos, már halott patkány – világosította fel Cesare.
Salvo olyan sápadt lett, mint egy viaszos hulla. Mintha
most fogta volna fel, hogy számára is elérkezett a vég.
– Cesare, kérlek! Te sem gondolhatod komolyan, hogy az
akarata ellenére történt bármi is! – Hitetlenkedve
felnevetett. – Hiszen állandóan azért könyörgött,
valahányszor átmentem hozzád! Olyan ruhákat hordott,
melyek kihívás elé állítottak. Úgy mozgott, mintha csábítani
akarna. Az összes mosolya csupa kacérság és bűnös
gondolatok melegágya volt.
Az önmegtartóztatásom eddig tartott. Mielőtt folytathatta
volna az orbitális baromságait, odaléptem az asztalhoz, és
olyan keményen ütöttem a gyomorszájába, amitől
felöklendezte a vacsoráját.
A hányása szétfolyt az arcán és a nyakán. Csak egyetlen
ütést kapott tőlem, de az igen hatásosra sikeredett.
Cesare felvonta a szemöldökét, amivel azt üzente, nem
ebben egyeztünk meg.
– Nem bírtam tovább hallgatni – mondtam
magyarázatképp a kirohanásomra, majd visszavonultam
ugyanarra a helyre, ahol az előbb álltam.
 Don arcán elégedett vigyor terült szét, amit nem
viszonoztam. Nem is volt rá szükség, mert úgy tűnt, remekül
elmulat magában.
– Ki a franc ez? – köhögte Salvo, és kiköpött oldalra.
– Ez a fiatalember Piper választott párja. Gondolhatod,
mennyire nem kedvel téged mindazok tudatában, amit a
nőjével tettél. – Erre nem volt mit mondani. Teljesen
egyetértettünk. – Don!
Don az asztalhoz lépett, és elkezdte vetkőztetni a tagot.
Nem felülről. Az ingét érintetlenül hagyta, a nadrágját
viszont az alsóval együtt a bokájáig tolta.
– Mi a picsát csináltok? Elment az eszetek?
– Még mindig nem a megfelelő szavakat ordítod,
barátom! – mormolta Cesare, miközben fekete gumikesztyűt
húzott. Éppolyat, amilyet nekem is adott, amikor a másik
gyökeret kínoztam. – Josiah nagyon látványosan
elszórakozott a barátoddal. Ha nem szeretnél a sorsára jutni,
szépen elmondod nekem, amit tudni akarok. Már öreg róka
vagy, ismered a szabályokat! Hamar beszélsz, könnyű halál.
Nem beszélsz, fájdalom és kín.
A kezébe vette a fickó félelemtől apróra zsugorodott
férfiasságát, és egy kést érintett hozzá.
– Krisztusom, Cesare, ne csináld, könyörgöm! Ne csináld,
kérlek, ne! – A fickó segge táncolt az asztalon, ahogy próbált
szabadulni. Cesare büntetésből egy kis vágást ejtett rajta.
– A lányom ártatlan volt, Salvo!
Beismerést akart, és nem kellett sok idő, hogy megkapja.
– Ártatlan volt, sajnálom! Elvesztettem a fejem, kérlek!
– Te elvetted az ártatlanságát, én elveszem a
férfiasságod. Ez így fair.
 A következő másodpercben egyetlen mozdulattal levágta
a farkát.
Vér spriccelt mindenfelé. Cesare egykor makulátlan
öltözéke már csak emlék volt. Pelle visított, mint egy
nyavalyás disznó. Nem néztem félre, és nem sajnáltam
egyetlen milliszekundumnyi időre sem. Pontosan azt kapta,
amit megérdemelt.
Don egy széles ragasztószalagot tépett le egy gurigából,
majd megállt Pelle zokogó fejénél, és várt.
– Emlékszel, mit mondtam a feleségem halálakor? – tette
fel a költői kérdést Cesare, de nem várt válaszra. – Nyeld le a
bűneidet, rohadék!
Pelle fuldoklott, öklendezett és sírt egyszerre.
Emlékeztem rá, amikor bejött ide alig húsz perce.
Hatalmasnak érezte magát, és arrogánsan beszélt a Család
fejével. Most nyüszítő senkivé alacsonyodott. Úgy döntöttem,
kegyes leszek hozzá.
Rámarkoltam a fegyveremre, kibiztosítottam, és az
asztalhoz léptem.
– A tiéd!
Cesare ennyit mondott, majd elsétált.
Salvo Pelle szemébe néztem, és a homlokához
illesztettem a pisztolyom csövét.
– Piperért – mondtam, és meghúztam a ravaszt.
Vége volt.
 24.

Legjobb büntetés

Josiah

2017. JÚNIUS 23. (DÉLELŐTT)

LASSAN GOMBOLTAM BE AZ INGEMET, közben kiélveztem a

látványt. Piper az ágyban hevert kielégülten és fáradtan. Sem
az éjjel nem hagytam pihenni, sem ma hajnalban. Nem
tudtam betelni vele. Félig hason feküdt, a csípője köré
tekeredett takaróval, amiből kilátszott szép ívű feneke és
karcsú dereka. Máskor gondosan fésült haja kócosan vette
körbe az arcát. A szája duzzadtabb volt a szokottnál.
Emlékeztetnem kell magam, hogy legyek vele óvatosabb.
Miután elkészültem, leültem az ágy szélére, és
végigsimítottam csupasz combján. A farkam újra éledezni
kezdett, és vonzott a javaslat, hogy maradjak még egy
menetre, de ezúttal nem engedtem. Pipernek pihenésre volt
szüksége, nekem pedig időpontom volt a Marino özvegynél.
Nem könnyítette meg a dolgom, amikor Piper ébredezés
közben átfordult a hátára, feltárva előttem tökéletes melleit
és lapos hasát. Kényszerítettem magam, hogy ne induljak
felfedezőútra. A kezeimet szorosan a teste két oldalán
tartottam.
 – Már indulnod kell? – kérdezte álomittas hangon, amitől
az erekcióm teljes pompájában feszült a nadrágomnak.
– Igen – feleltem váratlan rekedtséggel. – Délutánra
biztosan visszaérek.
Piper lágy érintése az arcomat érte. A tekintetével
végigsimított rajtam, mielőtt felkönyökölve határozottan a
szemembe nézett.
– Ha megtudom, hogy hozzád ért, megkeresem azt a
boszorkányt, és levágom azt a kezét, amelyikkel megérintett.
Mosolyra késztetett a harciassága.
– Igazán? – vontam kérdőre.
– Ó, igen – felelte negédesen. – És ha megtudom, hogy te
engedted, nem fogod megkapni, ami most az ágyadban van.
Minimum két hétig.
Úgy döntöttem, nem lenne szép kinevetni olyan ígéret
miatt, amit nyilván ő sem bírna betartani. Megszegtem a
saját szabályomat, és lágyan végigsimítottam az egyik
mellén. A bimbója azonnal megkeményedett, és Pipernek
elakadt a lélegzete. A kémia rohadtul működött közöttünk.
– Megértettem, chili! – mondtam az igazságnak
megfelelően.
Előrehajoltam, hogy alaposan megcsókoljam, mielőtt
elindulok.
Mindig térdre kényszerített az engedékenysége. Mindegy,
hányszor fordultam hozzá, ő mindig készen állt rám. Ez a nő
alig felnőtt az életkora szerint, mégis többet megélt, mint
sok idősebb ember, és olyan bátran néz szembe mindennel.
Mostantól nem lesz szüksége efféle bátorságra. Úgy
fogom intézni a dolgokat, hogy többé nem kell erősnek
lennie, csak ha ő úgy dönt. A boldogsága az elsődleges
célommá vált, és ennek semmilyen Szervezet vagy Család
nem állhatja útját.
Még ezt az egyetlen átkozott szálat kell elvarrnunk, és
végeztem a féregirtással egyelőre. Biztos lesznek később
újabbak, de azokról is gondoskodunk majd. Együtt. Mert bár
Piper elítéli a módszereimet, és nem akar részese lenni az
ügyeimnek, teljes értékű társam, bármit megoszthatok vele,
ahogy ő is velem.
Majdnem tízre értem a Marino-villához. Tudtam, merre
menjek, mert sajnos jártam már ott. Amikor beléptem Silver
lakrészébe, Sophia ott várt, egy meglehetősen nagydarab,
szőke nővel, akit korábban az Éjjeli Kolibriben láttam
dolgozni. Nem táncoslány, hanem kidobó.
– Ő itt M.J.; segíteni fog nekünk elrendezni ezt az ügyet –
mutatta be a nőt Sophia, amivel alaposan meglepett.
Azt hittem, lesz egy alapos fejmosás, és ezzel vége. Silver
mégiscsak az unokája. De ha figyelembe vesszük, mennyit
ártott és árthatott volna Pipernek az unokatestvére, akkor
valószínű, hogy nem vérrokoni bánásmódban részesül.
Röviden biccentettem M.J.-nek, aki viszonozta az
üdvözlést. Átlagos magasságú nőként alacsonyabb volt
Pipernél, viszont sokkal acélosabb felépítésű. Minden izma ki
volt dolgozva, rövid, szőke haját oldalra fésülte. Nem úgy
nézett ki, mint akivel bárki ki merne kezdeni, legyen az nő
vagy férfi.
Sophia helyet foglalt az egyik giccses, krémszínű
kanapén, M.J. közvetlenül mögötte állt, én pedig az ablakhoz
léptem. Néhány csendes perccel később cipősarkak éles
koppanását hallottuk, majd nyílt az ajtó, és Silver lépett be
gyanútlanul.
 – Sophia, micsoda meglepetés! – pislogott döbbenten,
végignézve kis társaságunkon.
Elfordultam az ablaktól, mert ennek egy pillanatát sem
akartam elszalasztani. M.J. már nem Sophia mögött állt,
hanem Silver felé tartott. Amikor odaért hozzá, csajos,
csattanós pofont kevert le neki. Silver kétségbeesetten nézett
a nagyanyjára.
– Miért csinálod ezt? – kérdezte rémülten, a tekintete ide-
oda ugrált Sophia és az előtte álló, nagydarab nő között.
– Befogadtalak – felelte Sophia, mire M.J. még egy pofont
adott Silvernek.
Silver hátrált, de a másik nő tartotta vele a lépést.
– Elnéztem a kurválkodásodat. – Az újabb pofon után
Silver bőgni kezdett. Sophia higgadtan, rendületlenül
folytatta: – Bár azt sem tudom mondani, hogy kurva lennél,
mert azok pénzt kérnek egy-egy menetért. Te még ezt sem.
Csak az élvezet kedvéért csináltad.
– Elég már! Kérlek!
– Piper hányszor kért téged, hogy fejezd be, amit vele
műveltél?
– Piper? – visszhangozta Silver döbbenten, majd rám
villant a tekintete.
Igen, ez a kis riherongy pontosan tudta, hogy most
veszített.
Még egy pofon csattant, és Silver a másik kanapéra
zuhant. Zokogása betöltötte a szoba csendjét. M.J. nem
mozdult a helyéről, amiből sejteni lehetett, hogy lesz még itt
műsor. Már sajnáltam, hogy Piper nem lehetett itt velem, de
a nagyanyjának igaza volt. Az én nőm túlságosan engedékeny
és megbocsájtó, még az ilyen parazitákkal szemben is, mint
az unokatestvére. Meg kell tanítanom neki, hogyan legyen
kemény úgy, hogy ne sérüljön a lelke.
– Válaszolj!
M.J. megragadta Silver tökéletes frizuráját, és felrántotta
a fejét.
– Egyszer sem! – sikította egyszerre dühösen és
kétségbeesetten. – Soha nem kérte, hogy hagyjam abba! Csak
az utolsó kettőnél borult ki igazán.
Sophiával egymásra néztünk.
Pontosan tudtuk, melyik az a kettő. A többiről csak
sejtéseink voltak. Nemet intettem a fejemmel. Azt akartam,
hogy Sophia tudja, már nem számít. Pipernek az autóra
többé nem volt szüksége, a lánc pedig nála volt,
biztonságban, a nyakában. Láttam, mielőtt eljöttem, és
majdnem elcsábultam egy újabb kóstolóra belőle.
– Mikor kezdted el? – kérdeztem a lánytól, aki azóta
gyűlölt, hogy visszaszereztem tőle a nyakláncot.
Bezártam az ajtót, hogy Pipernek ne kelljen látnia, mit
művelek. Amint a markomban volt a kis kolibrimedál,
azonnal elhátráltam Silvertől.
– Kapard össze magad! – mondtam neki, aztán faképnél
hagytam, zsebemben a kinccsel, amiről tudtam, hogy
boldogságot okoz Pipernek.
Silver hallgatása azt jelezte, túl korán kezdte a
szemétkedést ahhoz, hogy megbocsájtható legyen. Sophia
intett M.J.-nek, aki belemarkolt a lány tincseibe, és
hátrakényszerítette a fejét.
– Nem akarlak bántani – sziszegte meglepően lágy
hangon, ami Silver zokogását is elnyomta. M.J. edzett keze a
lány torkára fonódott. – De megteszem, ha nem nyitod ki az
ostoba szádat. Mikor kezdted a szemétkedést Piperrel?
Silver sírt és fuldoklott egyszerre, a szeme lassan
fennakadt. Taknya-nyála egybefolyt, végig az arcán, be a
szájába, és tovább a nyakára.
– M.J.! – szólította meg Sophia, mire a nő azonnal
elengedte az unokáját. – Válaszolj, Silver!
– Amikor hazajött a kórházból! – sikította a lány.
Sophia döbbenten állt fel.
– Mégis mi a fenét akartál elvenni tőle akkor? Hiszen
menni sem tudott.
M.J. megint belekapaszkodott Silver hajába.
– Bármit, amit adtál neki! A ruháit, amit te választottál
ki, pedig soha nem értél rá. A zseléjét, amit olyan nagy
gonddal, saját kezűleg készítettél neki, pedig soha nem főzöl.
Mindent elvettem tőle, mert ő is elvette tőlem a
legfontosabbat, ami ezen a nyavalyás világon volt nekem.
Téged!
Sophia ezúttal saját kezűleg pofozta fel az unokáját.
– Te szerencsétlen! Végig ott voltam neked. Bár
felhagytál volna azzal, hogy úgy tekintesz a világra, mintha a
tiéd lenne! – Lehajolt, hogy a tekintete Silverével egy
vonalba kerüljön. – Visszaadom neked mindazt a
kedvességet, amit te adtál az unokatestvérednek az évek
során. Mostantól pontosan annyi pénzed lesz, amennyit neki
hagytál. Önmegtartóztatásban fogsz élni mától másfél éven
keresztül, és hogy ezt betartsd, azt M.J. garantálja. Dolgozni
fogsz azért, hogy továbbra is ebben a házban élhess.
– Ezt is csak azért, mert Piper velem él a városban –
avatkoztam közbe, mert úgy éreztem, tudnia kell, hogy Piper
oldalán állok. Amikor rám nézett, arcán, amit egyébként is
elcsúfított az elkenődött sminkje, olyan gyűlölet lángolt,
hogy tudtam, hogy egyszer még meggyűlik a bajom vele. De
nem ma. – Amikor meglátod, azonnal más irányba fordulsz.
Ha véletlenül egymásba botlotok, és kénytelenek vagytok
szót váltani, ajánlom, hogy a tőled telhető legnagyobb
tisztelettel szólj hozzá, különben nem leszek veled olyan
kíméletes, mint M.J. az imént.
Sophia jóváhagyóan bólintott.
– Búcsúzz el a kényelmes életedtől, mert mától kezdve
vége.
M.J. megragadta Silver arcát, és belehajolt a képébe.
– Holnap shoppingolni megyünk, szivi! Veszünk olyan
ruhákat, amikből nem lóg ki semmid. A ruha árát levonjuk a
béredből.
Silver lassan kezdte felfogni, mi is történik éppen.
– És ha nem megyek bele? – kérdezte kihívóan.
A következő pillanatban M.J. előrántotta a fegyverét, és
közvetlen közelről Silver szeme közé célzott vele.
– Ha élni akarsz, nincs más választásod, mint azt tenni,
amit mondunk.
Silver a nagyanyja tekintetét kereste.
– Megtennéd? A véred vagyok!
– Bizonyítsd!
M.J.-t hátrahagyva kisétáltunk a lakrészből. Nem
mondtunk semmit, mert fölösleges volt. Silver a legjobb
büntetést kapta, amit teljes mértékben meg is érdemelt. Ha
nem sikerül élnie a lehetőséggel, és megváltoznia, akkor
véget vetnek a szenvedéseinek. Korrekt.
 Sophia a lépcső korlátjához érve megállt, és
nekitámaszkodott. Mióta ismertem, most először mutatott
gyengeséget. Odaléptem hozzá, és a könyöke alá csúsztattam
a kezem. Meglepően törékenynek éreztem az érintésem alatt.
– Minden rendben?
– Hogy hibázhattam ekkorát, Josiah? – kérdezett vissza,
először használva a valódi nevemet. – Miért nem láttam,
mennyire kegyetlenül bánt az én kicsikémmel? Leonora forog
a sírjában.
Leonora Piper édesanyja volt. Tudtam, mert a nőm
szeretettel ejtette ki a nevet, amikor elárulta nekem.
– A fontos az, hogy most már látja. Talán időben
cselekedett, hogy jó útra terelje Silvert.
Egyetlen könnycsepp gördült le Sophia Piperéhez annyira
hasonló szeméből, mielőtt összeszedte magát, és
megpaskolta a kezemet.
– Köszönöm.
Bólintottam.
– Cesare egy ideig a városban marad – vázoltam a
tényeket, mire Sophia úgy húzta el a száját, ahogy Piper
szokta, amikor nem tetszik neki valami. – Ami maguk között
van, ez az ellenségeskedés…
– Arra gondolsz, hogy szívesen ellenőrizném egy csinos
késsel, vajon tényleg érző szív dobog-e a vejem mellkasában?
– Pontosan! Félre kell ezt tenniük, mert felemészti Pipert.
Nem fogom engedni, hogy kettejükön aggodalmaskodjon. –
Teljesen komolyan beszéltem. Habár fogalmam sem volt, mit
tennék valójában, ha tényleg ezt tapasztalnám, de az biztos,
hogy nem engedtem volna. Sophia éppolyan hosszú és
töprengő pillantással nézett, mint Cesare, amikor vele is
közöltem ugyanezt, végül pedig bólintott. – Piper holnap
meglátogatja, és megbeszélhetik a dolgaikat.
A megkönnyebbülés békés érzésével hagytam ott Sophiát,
és tértem haza. Amikor elmeséltem a délután eseményeit,
Piper arcán éppen úgy csúszott végig egy könnycsepp, mint a
nagyanyjáén.
 25.

Káosz és Fegyelem

Piper

2017. AUGUSZTUS 1.

MEGMARKOLTAM A FEGYVERT a kezemben, és a cél felé

fordítottam. Teljesen biztos voltam magamban, ezért
meghúztam a ravaszt. Josiah megtanított úgy tartani, hogyne
üssön nagyot, ha elsütöm. A technikája tökéletesen
működött, a pisztoly visszarúgott, de nem bántotta a kezem.
A célt ettől függetlenül elvétettem, de nem olyan vészesen,
mint másfél hónapja, amikor a raktárépületben tűzharcba
keveredtem.
Némiképp frusztráltan újra céloztam, és indulatból az
egész tárat beleeresztettem az áldozatul választott
kólásdobozba. Egyik lövés sem talált. Enyhe légáramlat
jelezte, hogy Josiah immár mögöttem áll. Szinte vibrált a
jókedvtől.
– Ne merészelj nevetni!
Lágy csókot éreztem a nyakam bal oldalán.
– Sosem tenném – súgta fojtott hangon.
Tudtam, hogy hazudik. Ha most megfordultam volna,
biztosan mosolyt látok azon az ördögien jóképű arcán.
 – Talán Raphaelnek igaza van, és nem ártana egy
szemészeti vizsgálat – ismertem be, mert kezdtem kételkedni
saját magamban.
Jézusom, milyen nehéz eltalálni egy átkozott
kólásdobozt?
Josiah végigsimított a karomon, az ujjai borzongató
érzést hagytak maguk után. Lágy mozdulattal kivette a
fegyvert a kezemből, és belecsúsztatta a fegyvertartójába.
Természetesen miután gyakorlottan tárat cserélt. Irigykedve
figyeltem. Én soha nem fogok eljutni erre a szintre.
– A testőröd megkapta a maga ajándékát amiatt a
beszólás miatt – emlékeztetett Josiah, miközben a keze
elfoglalta megszokott helyét a nyakam hátulján.
Emlékeztem, hogy ezért a beszólásáért Josiah mintegy
véletlenül kirúgta Raphael alól a lábát. Váratlan és
hihetetlenül gyors mozdulat volt, Raphael pedig nagyon
mókás arcot vágott esés közben.
– Biztosra veszem, hogy most is halálra röhögi magát
Marcóval – kötöttem az ebet a karóhoz megjátszott dühvel.
Tudtam, hogy a testőreim a kocsiban várnak, mert
amikor Josiah velem volt, nekik nem kellett a közvetlen
közelemben lenniük. De ha meglátok az arcukon akár
egyetlen gúnyos vigyort, biztosan nem kímélem őket, amikor
legközelebb velük edzem. Bár partnerekben nem volt hiány.
Josiah mindenben társam volt, de sajnos igen elfoglalt ember
lévén néha másra kellett bíznia a képzésemet.
Faith és Bray mindig örömmel tanítgatott. A közelharc
lett a specialitásom, de Faithszel nem tudtam úgy elengedni
magam, nehogy akár véletlenül is bevigyek neki egy ütést; a
testőreimmel sokkal könnyebben ment. Ők addig hajszoltak,
míg elértem a megfelelő idegállapotot, ami segített
kiviteleznem a tanultakat. Marco jól bírta az ütéseket, és jó
párat kapott is belőlük, Raphael viszont néha olyan gyorsan
mozgott, hogy szemmel nem lehetett követni.
Rengeget fejlődtem nekik köszönhetően, és sokkal
magabiztosabban álltam a világ elé. Már másfél hónapja
éltem Josiah csodálatos lakásában, és nagyon imádtam. Nem
csak azért, mert itt nagyobb biztonságban éreztem magam,
mintha a Fehér Házban lennék, hanem mert teljesen
önmagam lehettem. Eltüntettem a csupasz, tiszta falakat, és
hatalmas képekkel dekoráltam, amin Josiah-val ketten
szerepeltünk, és kisebbekkel, amin a barátaink és a
családunk sorakozott fel. Josiah tudott a fényképes
hóbortomról, ezért berendezett egy addig teljesen üresen
tátongó helyiséget sötétkamrának, ahol bármikor
szórakozhattam a filmekkel és a negatívokkal.
A tanyán élő állatok megsegítését végül magára vállalta
egy állatvédő szervezet, Smithék bíróság elé kerültek, és
személyenként négy év börtönbüntetésre ítélték őket.
Ráadásul a perköltséget is a nyakukba varrták. Ez még
mindig nem az a büntetés volt, amit szerettem volna nekik,
de Josiah biztosított, hogy a börtönben minden tettüket meg
fogják bánni, és mire kikerülnek, még a szerencsétlen
kismacskáknak is segítenek majd lejönni a fáról.
Ami pedig a másik szenvedélyemet illeti, szeptembertől
orvosi egyetemre járok majd, mivel ebben a városban van
ilyen.
– Piper? – Josiah hangja visszarántott a kalandozásból.
Kérdőn néztem rá, mire elnéző mosollyal a fülem mögé
igazította egy tincsemet, és megismételte a kérdést: –
Indulhatunk a partira? Sikerült lehiggadnod?
Szórakozottan legyintettem.
– Persze, mehetünk. Emiatt már nem idegesítem fel
magam – magyaráztam hevesen. Persze tudtam, hogy ezzel
nem fogom őt átverni. Talán mégis jobb, ha kiadom
magamból: – Nem lesz belőlem soha mesterlövész, ezt már
tudjuk. Nem nekem találták ki. Mindig olyan jól célzok,
legalábbis azt hiszem, aztán teljesen másfelé lövök.
Reménytelen. Tudod, mit? Mégsem higgadtam le. Szeretnék
valamit, ami segít lenyugodnom!
Felvonta a szemöldökét, amikor a nyaka köré fontam a
karomat.
– Neked ez segít lenyugodni? – érdeklődött, de azért
hajolt, ahogy irányítottam, mert tudta, mire vágyom. – Rám
egészen más hatással lesz.
Mindketten mosolyogtunk, amikor összeért a szánk, de
aztán az évődés átadta a helyét valami sokkal forróbbnak.
Josiah nyelve mélyen a számba nyomult, és az enyém köré
fonódott, újra és újra, hogy aztán végigcsússzon a fogaimon.
Beleszédültem a csókba, mert az én pasim aztán nagyon
tudta, hogyan kell a nyelvét használni. A karja a derekamra
fonódott, míg a szabad kezével a tarkómat tartotta.
Magas sarkú szandálba bújtatott lábamat fura nedvesség
érte. Apró, fürge nyelvecske nyalogatta csupasz ujjaimat.
Felszisszentem, ahogy a csiklandós érzés megismétlődött.
Josiah frusztrált sóhajjal támasztotta a homlokát az
enyémnek.
– Ki fogom nyírni ezt a kis dögöt! – így fogadkozott,
mióta megkaptam tőle.
 – Dehogyis, hiszen imádod – emlékeztettem, mielőtt a teli
táras fegyveréért nyúlt volna, hogy beváltsa a fenyegetését.
Rászorított a csípőmre, és még egy csókot lopott, mielőtt
elengedett. Közben hallottam, ahogy a lábam felé mormolja:
– A tetőkertben alszol, öcsi!
Mikor lenéztem, a legédesebb dobermann kölyök
vigyorgott fel rám odalentről. A fülei fegyelmezetten az
égnek meredtek, az arcán olyan kifejezés ült, mintha azt
kérdezné, végeztünk-e már. Letette helyes bébifenekét a
fűbe, és várta, hogy elkezdjem az értelmetlen gügyögést,
amit úgy imádott. Pontosan egy hónapja kaptam Josiah-tól,
mert meséltem neki a buldogomról, és hogy milyen szörnyű
vége lett.
A kérdésemre, hogy miért épp ezt a fajtát választotta, azt
felelte, hogy a dobermann a végsőkig lojális, és mégiscsak
komolyabb fenyegetést jelent, mint egy francia buldog. A
kölyök a Carlos nevet kapta, mert ez is annyira tekintélyt
parancsoló. Amúgy sem hívhatom pillecukornak, amikor
ilyen édesen veszélyes feje van!
Lehajoltam a nyári partihoz illő, mélyen kivágott, térd
fölé érő, nyakpántos ruhámban, és megsimogattam Carlos
fülének tövét. Ezt is imádta. Amikor Josiah először
meghallotta a kutyához intézett gügyögésemet, két dolgot
mondott. Az egyik, hogy még nem állok készen egy gyerekre.
A másik: muszáj beíratni Carlost egy kutyaiskolába, hogy a
sok abajgatás mellett azért értsen a vezényszavakból is.
– Nem is olyan rossz így – jegyezte meg Josiah olyan
hangsúllyal, aminek hallatán muszáj volt ránéznem.
 A rohadék a túlságosan mély dekoltázsomat bámulta.
Erre a szemem forgattam. Amint hazaérünk, tutira pucér
leszek öt percen belül.
Még egyszer megütögettem Carlos fejét, aztán úgy
helyezkedtem, hogy amikor felállok, a testem végigsúrolja
Josiah-ét.
– Ezért csúnyán megfizetsz, amikor hazaérünk – ígérte.
De cseppet sem bántam. Amikor elejtette ezt a mondatot, az
legalább négy orgazmust jelentett nekem. Kacéran
rámosolyogtam, majd mintegy véletlenül a farkára ejtettem a
kezem, ami azonnal megrándult az érintésemre. – Nagyon
csúnyán megfizetsz. Sikítani fogsz, édes chili! Hangosan!
Egek! Alig vártam!
– Ígéretek, ígéretek…
Egyáltalán azt sem értettem, mit keresünk egy városszéli
partin. Josiah utálta az ilyen összejöveteleket, de azt mondta,
ezen most jelen kell lennünk, mert Sophia nagyi rendezte. A
villa kertjében még soha nem láttam ennyi embert, igaz,
partit sem láttam még itt soha. Pedig tökéletes helyszín volt
hozzá, mintha csak erre tervezték volna. Nagyon tetszett.
Silver természetesen távol maradt. Az apám viszont
eljött, és Dont is magával hozta. Nagyon örültem, hogy itt
van, mert így mindenki jelen volt, akit szerettem. Faith és
Bray gyönyörűen mutattak együtt. Faith kivételesen nem
vasalta ki a haját, így az természetes göndörséggel lobogott a
repedt porcelánra emlékeztető arca körül. Bray olyan volt az
öltönyében, mint egy tizennyolcadik századi lordocska.
Amikor megérkeztünk, velük találkoztam először, miután
Josiah lelépett megkeresni Sophia nagyit. Szerintem csak
nem akart körbejárni és bájcsevegni. Nem bántam, bár én
imádtam ezt a részt.
Carlos a vendégek lábánál kolbászolt. Nagyon helyes volt
a fehér nyakkendőjében.
– Hogy van Crayne? – kérdeztem a párost, mert őszintén
aggódtam miatta.
A fickó bekapott értem egy golyót, úgyhogy hálás voltam
neki. De igazán! Engem csak súrolt egy, de az is nehezen
gyógyult. Mostanra már csak halvány horzsolásnyomok
maradtak, ám fájdalmas folyamat volt idáig eljutni.
Bray és Faith feszengve mosolygott.
– Jobban van, csak egy kicsit… hm… nehezen viseli az
ágynyugalmat – magyarázta Bray. – De a doki szerint még
két hét, és vége.
– Már éppen ideje lesz – motyogta Faith a pasija karjával
a derekán. – Szóval, milyen alkalomból rendezett partit a
nagymamád?
– Fogalmam sincs, de nagyon örülök neki – feleltem,
majd a páros háta mögé nézve láttam, ahogy a táncparketten
Jane és Seth egymásba gabalyodva ringatóznak. Kivételesen
úgy tűnt, nyoma sincs köztük vitának. Végre! – És Zach?
Tegnap beszéltem vele, és azt mondta. hogy már
medencézett otthon. Tényleg medencézett? Szabad már neki
ilyen hamar? Hiszen csak egy hónapja, hogy hazaengedték a
kórházból.
Bray elmosolyodott az öccse említésére. Mielőtt
felelhetett volna, Carlos süvített el a lába mellett, nyomában
egy másik kis energiabombával. Egy szőke fejet és egy
hatalmas csokornyakkendőt láttam, mielőtt felismertem
Zach kedves arcát.
 – Hát te is itt vagy, kölyök? – öleltem át megilletődve. –
Azt hittem, még házifogságban tartanak úgy húszéves
korodig.
Zach lelkes pillantást vetett a bátyjára.
– Bray elintézte anyáéknál, hogy eljöhessek. Tudta, hogy
szükséged lesz rám.
Csodálkozva felvontam a szemöldököm.
– Ó, igazán? És vajon miért?
Zach lazán vállat vont. Ezt a mozdulatot tutira a bátyjától
leste el.
– Így legalább biztosan nem csinálsz semmiféle
önpusztító őrültséget. – Erre a felnőttek jót derültek, Zach
pedig intett, hogy menjek közelebb. Leguggoltam hozzá, ő
pedig az arcomba hajolt. – Fogalmam sincs, mit jelent ez. Én
csak a karamelles süti és Carlos miatt jöttem.
Őszintén nevettem ezen, mire Zach átkarolta a nyakamat.
– Igazából örülök, hogy ilyen sokat mosolyogsz, mióta
Joshsal vagy. Így mégsem kell feleségül vennem téged.
Ezúttal elfojtottam a nevetést, nehogy megsértsem.
– Te vagy a legjobb, kölyök! Nem mindenki áldozta volna
fel magát.
– Tudom. De az én csajom nem lesz ilyen magas, mint te.
– Ohó, igazán? – Cinkos vigyort kényszerített ki belőlem
ez a kijelentés. – Talán jelölted is van már?
Zach fehér arcát édesre színezte a pír, mely a nyakától
kúszott fel. Meghökkentem a reakcióján, de mielőtt
alaposabban megdolgozhattam volna a válaszokért, Carlos
megint közbenyalt. A kissrác arca teljesen kutyanyálas lett,
de úgy tűnt, cseppet sem bánja.
 Amikor elszaladtak, felálltam, és Bray vigyorgó
ábrázatával találtam szemben magam.
– Stramm kölyök! Mindannyiunkat túl fog élni, ezt ne
feledd!
Bray tekintete a fejem fölé siklott, de nem is kellett
hátranéznem, mert megéreztem, hogy Josiah érkezett.
– Van egy perced? – kérdezte, és valahogy idegesnek tűnt.
Felé fordultam, és ellágyultam a látványára. Annyira
dögösen nézett ki a világoskék öltönyében; az összhatást az a
rengeteg fegyver sem rontotta el, amit magára pakolt,
mielőtt elindultunk.
– Jól érzed magad? – érdeklődtem suttogva, nehogy
meghallják a körülöttünk gyülekező vendégek.
Josiah kényszeredetten felnevetett, majd bólintott, és
magához húzott egy csókra. Amikor elengedett, az arcom
lángolt, és hirtelen szerettem volna kettesben maradni vele
néhány órára.
– Nem akartalak elengedni az egyetemre anélkül, hogy
neandervölgyi módra meg nem jelöltelek magamnak –
magyarázta zavartan. Soha életemben nem láttam Josiah-t
zavarba jönni.
Az egész jelenet rendkívül fura volt. Mostanra egy kör
közepén álltunk, és mindenki szép ruhában, csini sminkben,
kiöltözve mosolygott ránk. Ahogy végignéztem a
szeretteinken és a barátainkon, valami derengeni kezdett. A
sokk letörölte a mosolyt az arcomról, némán vártam.
Josiah, akit soha senki nem kényszeríthetett térdre, most
fél térdre ereszkedett előttem, és egy apró, fekete
bársonydobozt húzott elő a zsebéből.
 – Piper Elizabetta Ruggiero! Chili! – A tömeg körülöttünk
nevetett a kedves becézésen, de én továbbra is csak
bámultam az én emberemet, akit annyira szerettem, hogy
néha úgy éreztem, túlcsordul tőle a szívem. Josiah fürkésző
tekintettel figyelt. – Szeretném, ha megtisztelnél! Minden
ígéretemet ismered, a sötétebb oldalammal együtt. Vannak
nagyon rossz tulajdonságaim, de minden részemmel azon
leszek, hogy téged biztonságban és boldogságban tartsalak.
Hozzám jössz feleségül?
Ezt csak értem csinálta. Kettőnk közül én vagyok
társasági lény, Josiah kiakad ezektől az eseményektől. Mégis
itt van, és egy gyűrűt nyújt felém, amihez bonuszként őt is
megkapom a csomagban.
Sokallta a hallgatásomat, ezért hozzátette:
– Ha túl korainak érzed, tegyünk úgy, mintha ez meg sem
történt volna, és visszatérhetünk rá néhány év múlva,
amikor lediplomázol.
Annyira szerettem ezt benne. Mindig hitt bennem. A
vendégek olyanok voltak, akár egy felbolydult méhkas. Ok
türelmetlenebbül várták a válaszomat, de én ki akartam
élvezni a pillanatot, mert örökké emlékezni akartam erre.
– Josiah, igen! Igen, igen, igen! – suttogtam.
Hagytam, hogy a karjába kapjon, és alaposan
megpörgessen.
Megszűnt körülöttünk a világ, nem létezett senki más,
csak mi ketten. A bosszú időszaka lezárult. Biztonságban
voltunk, és végre boldogok lehettünk egymással.
Josiah megállt, és elővett a dobozból egy csodaszép,
fehérarany gyűrűt, a közepén hatalmas gyönggyel, körülötte
nyolc gyémánttal. Gyöngyvirág. Elolvadtam a
figyelmességétől.
Az ujjamra húzta, és úgy csókolt meg, hogy senkiben ne
maradjon kétség, kihez tartozom. Semmi bajom nem volt
ezzel, mert tudtam, ha én az övé, akkor ő az enyém. Ez így
éppen megfelelt a boldogságreceptünkhöz.
 Köszönetnyilvánítás
Elsősorban a férjemnek és gyerekeimnek tartozom végtelen
sok hálával, amiért továbbra is elviselik őrült mániámat, az
írást. Nagyon szeretlek Titeket!
Nagyon köszönöm a támogatást nektek: Negra,
Komáromy Dóra, Fehér Edit, Agócs Alexandra, Bacsóné
Szilágyi Mónika, Halmai Kitti.
Köszönöm Carlos ötletét és nevét neked: Pékné Maruzsi
Bea.
Örült nagy hálával köszönöm mindazok munkáját, akik
nélkül nem jöhetett volna létre a könyv: a Könyvmolyképző
Kiadó dolgozóinak, a kiadóvezető Katona Ildikónak, és
mindenki másnak, aki bármivel hozzátett a Káosz és
Fegyelemhez!
Köszönöm legújabb szerkesztőm, Póczek Csilla tudását!
Őszintén kellemes volt vele dolgozni, remélem, a következő
kötetre is elkísér!
Végül köszönöm az én kitartó olvasóimnak, hogy ismét
csatlakoznak hozzám egy kalandra! Ti vagytok a legjobbak! :)
 Olvasói ajánlások
„Nagyon ütős lett a könyv az elejétől a végéig. Benina
egyformán magas színvonalat tudott tartani, és nagyon jól
megtalálta az egyensúlyt. Josiah ebben a részben sokkal
céltudatosabbnak és keményebbnek tűnt, mint az első
részben, de ez jó is volt így, hiszen most ő volt a főszereplő.
Piperről az első rész után nem sok emlékem maradt, így
»tiszta lappal« indult nálam. Ő volt Josiah ellentéte, de
egyben kiegészítője is. Nekem nagyon bejön a váltott
szemszög, sokkal közelebb lehet így kerülni a karakterekhez
és a motivációikat is jobban meg lehet érteni. Nagy élmény
volt, köszönöm, hogy olvashattam!”
Negra

„Benina rendkívül jól át tudja adni szereplőinek

jellemvonásait, ami ezen a könyvön is teljesen végigvonul.
Imádtam olvasni Josh lassú közeledését és Piper fokozatos
gyógyulását, amit a férfinak is köszönhet. Velük együtt éltem
át a múlt borzalmait, a jelen megpróbáltatásait, és
szurkoltam nekik egy boldog jövőért, amit megérdemelnek. A
maffia életébe való betekintés pedig csak hab volt a tortán!
Egyszóval élveztem a könyv minden lapját! Csak bírjam ki a
folytatásig!”
Komáromy Dóra

„A Káosz és Fegyelem méltó folytatása a sorozat

nyitókötetének. Lenyűgöző történet, ami az utolsó oldal után
is napokig velem maradt. Egyszerűen nem engedett új
olvasmány után, mert mindig visszarántott magához, hogy
újra és újra átgondoljam az eseményeket. Piper és Josh
tökéletes páros! Ez a két őrült, imádni való karakter a
hétköznapokat feledtetve ragadtak magukkal a világukba. Ez
az utazás sokszor volt kegyetlen, dühítő, nyers és drámai.
Ugyanakkor érzelmes, szenvedélyes, szexi és humoros. Nem
egy átlagos szerelmi sztorit kaptam, de ki is várta ezt
Beninától? Hiszen a feszes tempójú cselekmény, a
gördülékeny írásmód, a bravúros csavarok és a finom
jellemábrázolások a védjegyei. A Káosz és Fegyelemben ismét
tökéletes arányokban adagolta ezeket, miközben végig hű
maradt a Mindig és Soha lapjain megismert szereplőkhöz.
Bár lenne minden lány mellett egy Josiah! Neki elhittem,
hogy a sebek képesek beforrni, és kaphat annyi szerelmet
egy lány, hogy túlcsorduljon, kitörölve a rosszat a múltból.
Ha imádtad a Mindig és Sohat, garantálom, hogy a Káosz és
Fegyelem elbűvöl! Darabokra szaggatta a szívem, mégis
élvezettel faltam a sorokat.”
Szabó Enikő