Fordította

Getto Katalin
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Lisa Wingate: The Book of Lost Friends
Published in the United States by Ballantine Books, an imprint of
Random House, a division of Penguin Random House LLC, New York.

Copyright © 2020 by Wingate Media LLC

Hungarian translation © Getto Katalin, 2020

Borítófotó © Donatella Lai / Arcangel Images

Szerzőfotó © Whitley Lind Photography

Ez a regény fikció. Minden esemény és párbeszéd, valamint minden

szereplő – néhány ismert történelmi alak kivételével – a szerző
képzeletének terméke, és nem tekinthető valóságosnak. Valóban élt
történelmi személyek esetében a velük kapcsolatos helyzetek,
események és párbeszédek kitaláltak, minthogy a műnek nem célja
valós események ábrázolása. Minden más tekintetben is az élő vagy
halott személyekkel való bármilyen hasonlóság a véletlen műve.

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő Palkó Katalin
Olvasószerkesztő Györke Mária
Borítóterv Féder Márta
Műszaki szerkesztő Kállai Dávid

ISBN 978-963-433-816-1

Az elektronikus verziót készítette

eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
 Gloria Close-nak ajánlom, aki a mai családokat támogatja
abban, hogy biztonságos otthonra leljenek.

Andynek, Diane-nek és a New Orleans-i Helytörténeti

Gyűjtemény többi elkötelezett munkatársának, köszönettel
azért, hogy megőrzik számunkra a múlt emlékeit.

Elveszett testvéreinknek, bárhol éljenek is. Őrizze meg

neveteket az emlékezet, történeteitek szolgáljanak tanulságul
mindenki számára.
 A szerző megjegyzései a regény nyelvjárási
vonatkozásaihoz és a nyelvhasználat történeti
hátteréhez

Egyre széttagoltabb világunkban nincs könnyű helyzetben

az a szerző, aki történeti témához nyúl, hiszen egyfelől
tekintettel kell lennie a különböző társadalmi osztályokhoz,
kulturális és etnikai csoportokhoz tartozók érzékenységére,
másfelől azonban a szövegnek tükröznie kell a régebbi
korok nyelvtörténeti sajátosságait és a nyelvjárások
sokszínűségét. Számos kifejezés van, amelyek fél
évszázaddal ezelőtt még széles körben elterjedtek voltak, a
mai olvasó azonban már felkapja a fejét, ha az írott vagy
beszélt nyelvben találkozik velük, csakúgy, mint azoknak a
nyelvjárási változatoknak a hallatán, amelyek ma már csak
az ország bizonyos tájain élnek tovább. Ez jó esetben azt
jelenti, hogy a mai olvasóban magasabb szinten
tudatosulnak ezek a nyelvtörténeti és nyelvjárási
sajátosságok, ugyanakkor azt a veszélyt is magában
hordozza, hogy elvárásaival valamiféle sosem létezett
norma jegyében „sterilizálja” a nyelvet, és ily módon éppen
azokat hagyja figyelmen kívül, akiket meg kíván szólaltatni
a műben. Minden ember egyszeri, megismételhetetlen
individuum, és ez a múltban sem volt másként.
Mindannyian egyedi módon, az adott kor és hely
tapasztalatain alapuló gondolkodásmódjuknak megfelelően
használják a nyelvet. Úgy érzem, elbeszélőként az adott
történelmi kor hiteles bemutatására, szereplőim autentikus
jellemzésére kell törekednem; nem sugallhatom azt, hogy
valakinek a története csak akkor méltó arra, hogy
megismerjük, ha a közlés színvonala az akadémiai
értekezés nyelvi színvonalához igazodik.
Ahol és amikor csak módomban állt, igyekeztem
megőrizni a Louisianára és Texasra jellemző dialektusok
sajátosságait és narrációs stratégiáit, hiszen ezeket olyan
férfiak és nők hagyták ránk, akik történetem korszakában
éltek. Hannie beszéltetésekor is igyekeztem megmaradni
annak az etnikai-kulturális nyelvi közegnek a határai
között, amelyhez Hannie is tartozott. Részben ennek
érdekében illesztettem a regénybe az Eltűnt testvéreink
rovat valóságos anyagát, azoknak az egykor élt embereknek
a valódi történeteit, akik jóformán tudtukon kívül hagyták
hátra az utókornak életük dokumentumait. Történeteikből
mérhetetlenül sokat tanultam, nehéz küzdelem árán
szerzett tapasztalataik átadásáért örök hálával tatozom
nekik.
 Előszó

Magányos katicabogár ereszkedik pihekönnyű libbenéssel a

tanárnő ujja hegyére. Úgy függ rajta, mint valami eleven
drágakő. Pettyes rubin, lábakkal. A tanárnőnek egy régi
gyermekdalocska jár a fejében, miközben nézi, hogyan
sodorja tova a szellő a látogatót.

Katibogár, katibogár, repülj haza sebesen,

Ég a házad, ég a házad, oda lett a gyereked.

Szomorúság támad a lelkében a dalocska nyomán.

Megérinti a kislány vállát; a durva szövésű kartonruhán
átsüt a fiatal test párás melege. Az egyenetlen öltésekkel
beszegett nyakkivágás kissé félrecsúszott a sima,
borostányszínű bőrön; a ruha egy számmal nagyobb a
kelleténél. A lazán begombolt gallér felett domború heg
látszik a lány bőrén. A tanárnő eltűnődik, vajon mi
okozhatta a sérülést, de aztán elhessegeti a gondolatot.
Ugyan mi értelme volna megkérdezni, gondolja.
Hiszen mindannyiunknak vannak sebei.
Körülpillant a fák alatt kialakított, alkalmi osztályterem
berendezésén: a gyalulatlan deszkából összerótt padokat
zsúfolásig megtöltik a lassan inkább nőknek számító
diáklányok és a legénykor küszöbén álló fiúk. A ferde lábú
asztalokon mártogatós tollak, itatóspapír, tintatartó; a
diákok az előttük heverő feladatlapot tanulmányozzák,
ajkuk meg-megrándul, ahogy némán követik a szöveget.
Fontos feladat vár rájuk.
Egyetlen kislány kivételével mindenki a papírlapra
mered.
– Készültél? – kérdezi a tanárnő, félrehajtott fejjel a
dolgozat felé intve. – Hangosan is gyakoroltad, ugye?
– Én ezt nem tudom megcsinálni! – A lány összehúzza
magát a padban. – Úgy nem, hogy… ezek itt mind…
bámulnak.
Arcát gyámoltalanul a térség peremén álldogálók felé
fordítja. Elegáns urak, drága toaletteket viselő hölgyek
alkotják a közönséget, akik papírlegyezőkkel és az aznap
délelőtti politikai nagygyűlésről maradt, tarka
szórólapokkal legyezgetik magukat a délutáni hőségben.
– Nem tudhatod, mit tudsz, amíg meg nem próbálod –
noszogatja a lányt a tanárnő. Ó, nagyon is ismerős számára
ez a kislányos félszegség. Nem is olyan régen még ő is ilyen
volt. Nem bízott magában, félt mindentől és mindenkitől.
Valósággal megbénította a szorongás.
– Nem megy… – motyogja a lány, karját összekulcsolva a
mellkasán.
A tanárnő kissé megemeli a nehéz szoknyát meg a
dagadozó alsószoknyákat, hogy ne érhesse őket a por, és
leguggol, hogy a kislány szemébe nézhessen.
– De ha nem te, akkor ki meséli el nekik a történetet? Az
elrabolt gyerek történetét? Azt, hogyan függesztette ki a
saját kezűleg írt cédulákat, amelyeken az övéinek üzent,
mivel nem volt ötven centje sem, hogy feladja a hirdetést a
Southwesternben? Hogy gyalog indult a keresésükre,
bejárva a környező államokat? Hogyan fogják megérteni,
mit jelent, amikor valaki mindent egy lapra tesz fel, arra,
hogy megtudja, élnek-e rokonai a nagyvilágban?
A kislány bágyadtan megvonja vékonyka vállát.
– Ezek az emberek nem azért jöttek ide, mert érdekli
őket, amit mondani akarok. Mit számít, hogy mit mondok?
Semmit.
– Talán mégis számít. Ami igazán fontos, azért kockázatot
kell vállalni.
A tanárnő nagyon jól érti, mire gondol a lány. Egyszer
majd neki is hasonló utat kell bejárnia. Az is kockázatos
lesz.
Ma azonban csak a diákjai fontosak, meg a Southwestern
Christian Advocate „Eltűnt testvéreink” rovata, és az, amit
képvisel.
– Legalább meséljük el, mi történt velünk, nem? Hogy
fennmaradjon a nevünk. Tudod, van egy régi közmondás:
„Először akkor halunk meg, amikor utolsó leheletünk
eltávozik a testünkből. Másodszor pedig akkor, amikor
utoljára mondják ki a nevünket.” Az elsőre nincs
befolyásunk, de a másodikra… nos, azért sokat tehetünk,
hogy ez minél később következzen be.
– Ha maga mondja… – sóhajt a lány. – De jobb, ha azonnal
nekilátok, különben még jobban fogok izgulni. Nem lehetne,
hogy az olvasással kezdjem?
A tanárnő bólint.
– Ha te kezded, a többiek biztosan követik majd a
példádat. – Hátralép, és tekintetét végighordozza a
diákokon. Mennyi történet, gondolja. Családokról, akiket az
emberi kegyetlenség szakított szét.
Hiába nem szeretne erre gondolni – bármit megtenne
azért, hogy ne kelljen erre gondolnia –, mégsem tudja
kiverni a fejéből, hogy ő maga milyen sebeket hordoz. Az ő
sérülései nem láthatók a bőrén, csak belül. Eszébe jut
elveszett szerelme, aki talán ma is él valahol a
nagyvilágban. Valahol. Ugyan ki tudná megmondani,
merre?
A hallgatóság soraiban izgatott suttogás támad, amikor a
lány feláll, és megindul a padsorok között, mereven, mintha
valami szertartásra készülne. A legyezők megállnak a
levegőben, elhallgat a szórólapok zizegése, amikor
tekintetét egyenesen előreszegezve felemeli a papírlapot, és
olvasni kezd.
– Én… – kezdi, de elhal a hangja. Félénken végigpillant a
körülöttük állókon, a kezét tördeli, ujjai görcsösen a kék-
fehér mintás kartonruha dúsan ráncolt anyagába
markolnak. A pillanatnak mintha sosem akarna vége
szakadni; megáll az idő, ahogy akkor szokott, amikor a
katicabogár tétován billeg az ember ujja hegyén, nem
tudván eldönteni, elszálljon-e, vagy sem.
Aztán elszántan felszegi az állát a lány. Csengő hangját
hallva minden szem rátapad, a diákok és a közönség egy
emberként figyel rá, ő pedig fennhangon kimondja a nevet,
amely ezen a napon nem maradhat kimondatlanul: –
Hannie Gossett a nevem.
 Eltűnt testvéreink
Az itt következő leveleket díjmentesen közöljük. A többi
hirdetményért ötven centet számolunk fel. Kérjük a
lelkipásztorokat, hogy a szószékről olvassák fel az alábbi
szöveget, és értesítsék a SOUTHWESTERN szerkesztőségét,
amennyiben tudomást szereznek arról, hogy a nyílt
leveleknek köszönhetően testvéreink újra egymásra találtak.

Tisztelt Szerkesztőség! A családtagjaim után érdeklődöm. Az

anyámat Mittie-nek hívták. Kilenc gyermek közül én vagyok
az ötödik, a nevem Hannie Gossett. A testvéreim neve a
következő: Hardy, Het, Pratt, Epheme, Addie, Easter, Ike és
Rose, mindannyian az édesanyánkkal voltak, amikor
elszakítottak bennünket egymástól. A nagyanyámat
Caroline-nak hívták, a nagyapámat Ollie papának. A
nagynéném, Jenny, Clem bácsi felesége volt, amíg a bácsi
meg nem halt a háborúban. Jenny néninek négy lánya volt,
Azelle, Louisa, Martha és Mary. Az első gazdánk William
Gossett, a Goswood-ültetvény tulajdonosa; itt nevelkedtünk,
amíg a gazdánk úgy nem határozott, hogy új ültetvényt
létesít Texasban, és odaköltöztet bennünket Louisianából,
hogy kimenekítsen a háborúból. De mielőtt ez
megtörténhetett volna, Jeptha Loach, Gossett nagysága
unokaöccse ellopott néhányunkat a Gossett-ültetvényről. A
Baton Rouge-tól délre lévő Old River Roadról hajtott el
bennünket északra és nyugatra, Louisianán keresztül Texas
felé. A testvéreimet, úkat és lányokat, az unokatestvéreimet
és a nagynénémet eladták, és Big Creekbe, Jattbe,
Win eldbe, Saline-ba, Kimballsba, Greenwoodba,
Bethanybe vitték, mi pedig, akik megmaradtunk, a texasi
Powellbe kerültünk. Itt anyámat elszakították tőlem; azóta
nem láttam. Engem továbbvittek a texasi Marshallba, hogy
eladjanak, de nem vett meg senki, mivel kiderült, hogy ki az
igazi gazdám, és visszavittek Gossettékhez. Jól vagyok, de
nagyon hiányzik az anyám, és nagyon szeretnék megtudni
valamit róla és a többi rokonomról.

Imádkozom azért, hogy e megtört szív könyörgése utat

találjon a gyülekezetek tagjainak s pásztorainak lelkéhez.
Bízom benne, hogy ha a rokonaim nyomára jutnak,
értesítenek majd a louisianai Augustine-ban, a Goswood
Grove Store címén. Előre is hálásan köszönök minden
segítséget.
 1. fejezet

HANNIE GOSSETT – LOUISIANA, 1875

Az álom felkap, és elsodor, mint a szél a könnyű port.

Visszarepít a tizenkét évvel ezelőtti múltba, és a mai, női
testemből kilépve az akkori, hatéves kislány testébe bújok.
Hiába nem akarom, újra és újra át kell élnem, amit akkor,
kislányként átéltem.
A deszkapalánk résein kikukucskálva látom, ahogy a
vevők gyülekezni kezdenek a kereskedő udvarában. A föld,
amit megannyi láb taposott keményre, jéghideg a talpam
alatt. Nagy lábak, mint a mamáé, kicsik, mint az enyém, és
egészen aprócskák, mint Mary Angelé.
Sarkak, lábujjak, melyek ott hagyták nyomaikat a sárban.
Hányan járhattak már itt előttem?, találgatom. Hányan
várakozhattak zakatoló szívvel, ugrásra kész, görcsbe
rándult izmokkal ezen a helyen, ahonnan nincs hova
menekülni?
Sok százan, ezren. Százszor két sarok, százszor tíz lábujj.
Ki sem tudom számolni, hogy az mennyi. Alig néhány
hónapja töltöttem be a hatodik évemet. Most febuár van,
még a hónap nevét sem tudom rendesen kimondani.
Beletörik a nyelvem, feb-bu-bu-bu, mondom. Mint a boci. A
testvéreim sokat csúfolnak emiatt, mind a nyolc, még a
legkisebb is. Ha a mama nincs velünk, akkor jól
meghupáljuk egymást. Márpedig a mama sokszor nincs
velünk, dolgozik a földeken vagy a fonóházban, gyapjút fon,
háziszőttest készít.
A deszkafalú kunyhó belerázkódik abba, amit odabent
műveltünk. Abba se hagyjuk egészen addig, míg valaki ki
nem zuhan az ajtón vagy az ablakon, és ordítani nem kezd.
Az üvöltésre aztán megjelenik az öreg Tati nádpálcával a
kezében, és ránk kiabál: „Mindjárt rátok húzok ezzel itt, ni,
ha el nem hallgattok!” De csak a lábunkat meg a fenekünket
csapkodja a pálcájával, félig játékból, mi meg egymást
taposva menekülünk előle, mint a kecskegidák, amikor
mind egyszerre akarnak kimenni a kapun. Bemászunk az
ágyak alá, nehogy utolérhessen, de nem férünk el ott
annyian, a térdünk-könyökünk mindenfelé kikandikál az
ágyak alól.
Ennek már vége. Mama összes gyerekét elvitték, egyiket a
másik után. Jenny Angel nénikémet meg a három lányát is a
négyből. Olyan vásártereken adták el őket, mint ez itt;
Louisiana déli részétől majdnem egészen Texasig
mindenfelé vannak ilyenek. Annyi helyen megfordultunk
már, hogy alig tudom észben tartani. Napról napra
kevesebben vagyunk, loholunk Jep Loach szekere után, a
felnőttek csuklóján lánc, mi, gyerekek meg, mi mást
tehetnénk, futunk utánuk.
Éjszaka volt a legrosszabb. Csak reménykedhetünk, hogy
a whiskey meg a fáradtság hamar leveri a lábáról Jep
Loachot, mert ha nem, akkor borzasztó dolgok várnak
mamára meg Jenny nénire, illetve most már csak a mamára,
mert Jenny nénit eladták. Már csak a mama meg én
maradtunk. Mi ketten és Jenny néni kisbabája, a kis Mary
Angel.
Csak egyet tehetünk, suttogja mama a fülembe. Meg kell
jegyeznünk a vevő nevét, meg azt, hogy hova vitték a
többieket. Jenny nénivel kezdik, meg a három lányával.
Aztán jönnek a fivéreim meg a nővéreim, a legidősebbtől a
legkisebbig: Hardyt Big Creekbe adták el, egy woodville-i
ember vette meg, bizonyos LeBas nevezetű. Het Jattből egy
Palmer nevű emberhez került Big Woodsba…
Prat, Epheme, Addie, Easter, Ike és Rose baba… Rose-t a
mamám karjából szakították ki egy Bethany nevű helyen.
Rose baba sírt, mama meg kapálózott és könyörgött, azt
mondta, „mi ketten egyet érünk. Még nincs elválasztva a
gyerek! A gyerek még nincs…”
Ma már szégyellem, de belekapaszkodtam a mama
szoknyájába, és azt kiabáltam: „Mama, ne! Ne, mama!”
Reszkettem, mint a nyárfalevél, attól féltem, hogy a mamát
is elviszik, és akkor csak én maradok, meg az unokahúgom,
Mary Angel, mire a szekér továbbindul.
Jep Loach mindannyiunktól meg akar szabadulni, de egy
helyen csak egyet-kettőt ad el közülünk, aztán gyorsan
továbbáll. Azt mondja, a nagybátyja engedélyével csinálja
ezt az egészet, de ez nem igaz. Az Öreg Gazda és az Öreg
Nagysága azzal bízta meg, amit mindenki tesz
Louisianában, mióta csak a jenkik fegyverszállító hajói
megérkeztek New Orleansból: vigye a rabszolgáikat
nyugatra, nehogy a föderalisták felszabadítsanak
bennünket. Menekítsen bennünket Gossették texasi
birtokára, hogy ott várjuk be a háború végét. Ezért küldtek
el bennünket Jep Loachcsal, csakhogy ő ahelyett, hogy
biztonságba helyezett volna, ellopott bennünket.
– Ha Gossett gazda megtudja, mit tett velünk Jep Loach,
biztosan értünk jön – mondogatja a mama. – Akkor az sem
fogja érdekelni, hogy Jep az Öreg Nagysága unokaöccse. A
Gazda majd elküldi Jepet a hadseregbe, a csatába. A Jep
csak azér’ nem hordja még a szürke uniformist, mer’ a
Gazda fizetett érte, hogy ne kelljen neki bevonulni. De most
vége lesz ennek, és mindannyiunkat örökre megszabadít
Jeptől. Majd meglátod. Azért kell megjegyezni az új gazdák
nevit, hogy meg tudjuk majd mondani, hol vannak, ha az
Öreg Gazda eljön, hogy összeszedjen bennünket. Jól vésd az
eszedbe őket, hogy el tudd mondani, ha téged találnak meg
elsőnek.
Ám ez a remény egyre halványabb, olyan sápatag már,
mint a kelet-texasi fenyőerdők lombján átszűrődő téli
napvilág. Már csak a mama, én meg a kis Mary Angel
vagyunk itt, és egyikünknek ma mennie kell. Legalább
egynek. Jep Loach zsebében gyűlik a pénz, és aki
megmarad, kocoghat tovább a szekere után. Jep este megint
leissza magát, örül, hogy megint megszabadult egyikünktől.
A saját famíliáját lopta meg. Az Öreg Nagysága egész
családja ilyen, az összes Loach: rossz vérből való mind, de
Jep a legrohadtabb közülük, rosszabb, mint maga az Öreg
Nagysága. Pedig az is maga az ördög.
– Gyere el onnan, Hannie! – szól rám a mama. – Állj ide
mellém!
Hirtelen felpattan az ajtó, egy férfi megragadja Mary
Angel kicsi karját, a mama kapaszkodik belé, arcán ömlenek
a könnyek, miközben azt suttogja a kereskedő emberének,
aki akkora, mint a hegy, és olyan sötét a bőre, mint a
szarvas szembogara: – Ez nem a gazdánk! Ez csak ellopott
bennünket William Gossett gazdától, a Goswood Grove
ültetvényről, ami ott van a River Road mentén Baton Rouge-
tól délre. Elhurcoltak bennünket. Mi… mi nem…
Térdre esik, ráborul Mary Angelre, mintha a testében
akarná elrejteni. – Kérem! Kérem! A testvéremet, Jennyt
már eladta ez az ember. Meg az összes gyerekit, csak ez a
kicsi maradt. Az enyémeket is eladta, Hannie-t kivéve.
Adjon el bennünket, hármunkat együtt! Mind a hármat,
együtt! Mondja meg a gazdájának, hogy beteg ez a kicsi
lány! Mondja meg neki, hogy egy helyre vigyenek! Mind a
hármat. Könyörüljön! Kérem! Mondja meg a gazdájának,
hogy William Gossett gazdától loptak el bennünket,
Goswood Grove-ból, a River Road mellől. Lopott jószág
vagyunk, kérem! Elloptak bennünket.
A férfi fásult morgással válaszol. – Nem tehetek semmit.
Senki se tud csinálni semmit se. Ettül csak rosszabb lesz a
gyereknek, amit maga csinál. Kettő elmegy máma. Más-más
helyre. Egy most, egy később.
– Ne! – Mama görcsösen összeszorítja a szemét, aztán
megint kinyitja. Felnéz a férfira, a könnyekkel együtt
kibuggyanó szavak összekeverednek a szájában. – Mondja
meg, hogy William Gossett a gazdám. Ha idejön, hogy
megkeressen minket… legalább annyit mondjon, hogy hova
vittek minket! A nevit annak, aki elvitt, és hogy honnan
való. Az Öreg Gossett gazda megtalál bennünket, elvisz
Texasba. Mindünket, együtt.
A férfi nem felel. Mama Mary Angelhez fordul, előhúz
egy kis darabot a barna háziszőttesből, amit Jenny Angel
néni nehéz téli alsószoknyájából vágott ki, miközben a
szekéren várakoztunk. Mama és Jenny Angel néni tizenöt
kis vászonzsákocskát készítettek, azzal a jutazsinórral
kötözték össze őket, amit a szekérről emeltek el.
Mindegyik zsákocskában három kék üveggyöngy van,
abból a gyöngysorból valók, amit a nagymama mindig olyan
nagy becsben tartott. Számukra még a gyöngy volt a
legnagyobb kincs, egyenesen Afrikából hozták. Ahonnan
nagymamát meg nagyapuskát elhurcolták. Téli éjszakákon, a
faggyúgyertya fényénél mesélt erről a nagymama, amikor
mind köré gyűltünk, ki az ölébe, ki a lábához telepedve a
gyertya fénykörében. Akkor mesélt Afrikáról, ahol régen élt
a népünk. Ahol még királyok és hercegnők voltak az uraik.
A kék azt jelenti, hogy az igaz úton járunk. És hogy a
család tagjai kitartanak egymás mellett, mindörökkön-
örökké, mondta nagymama, aztán megvillant a szeme,
levette a nyakából a gyöngyöt, a kezünkben adta, hogy
adjuk körbe, érezzük a súlyát. Érezzük, hogy mit üzen általa
az a messzi-messzi föld.
Ez a három gyöngyszem maradt a családból, hogy
elkísérje a kis unokahúgomat.
Mama Mary Angel álla alá nyúl, felemeli az arcocskáját.
– Megígérték, tudod? – Mama betömködi a zsákocskát
Mary Angel ruhácskájának kivágásába, a zsinórt megköti a
vékony kis gyereknyakon. – Őrizd meg, madárkám. Csak ezt
az egyet őrizd meg valahogyan. Ez mutatja, hogy kikhez
tartozol. Látjuk mi még egymást az életben, akármilyen
sokára is, és erről ismerjük majd meg egymást. Ha sokára
találkozunk, amikor már nagy leszel, akkor is tudni fogjuk,
hogy te vagy az. Figyelj rám. Hallod, mit mond neked Mittie
néni? – Olyan mozdulatot tesz a kezével, mintha tűbe fűzött
fonallal öltögetne. Mintha gyöngyöt fűzne a zsinórra. – Egy
nap még újra felfűzzük ezeket a gyöngyöket. Mindet. Ha
Isten úgy akarja, ezen a világon, ha másképp, akkor azon a
másikon.
A kis Mary Angel csak néz, nem szól, nem is bólint, még
pislogni is elfelejt. Régebben annyit csacsogott, hogy alig
lehetett kibírni, de most hallgat, mint a sír. Nagy, kövér
könnycsepp gördül le barna orcáján, amikor a férfi kivezeti
az ajtón. Karja, lába merev, akár egy fababáé.
Aztán mintha nekiiramodna az idő. Nem tudom, hogyan,
de hirtelen megint a fal mellett találom magam, a deszkák
között kikémlelve nézem, ahogy Mary Angelt átviszik az
udvaron. Kis barna cipőcskéi a levegőben libegnek,
ugyanolyan kis bakancsa van, mint amilyet mindannyian
kaptunk karácsonyra, alig két hónappal ezelőtt. Ira bácsi
készíti őket ott, a Goswood-ültetvényen. Ira bácsi vezeti a
cserzőműhelyt, ő javítja a lószerszámokat, és ő varrja a
karácsonyi kiscipőket is.
Ira bácsi jár a fejemben, miközben nézem, amint Mary
Angel kis cipői az árverési emelvényen topognak. Vékony
lábacskái dideregnek a hideg szélben, amikor a férfi
felhúzza a ruhácskáját, és felhívja a figyelmet a gyerek jó,
egyenes állású térdére. Mama csak sír. Én nem sírhatok,
figyelnem kell, hogy halljam, ki veszi meg Mary Angelt.
Megint egy névvel több, amit bele kell foglalnunk a
mondókába.
Így aztán figyelek.
Egy perc sem telik el, és egy nagy kéz máris karon ragad,
és felránt a padlóról. A vállam nagyot reccsen a hirtelen
mozdulattól. A karácsonyi cipő sarka felszántja a földet,
mint az ekevas.
– Ne! Mama! Segíts! – A szívem vadul verni kezd,
sikoltozom, rúgkapálok, belekapaszkodom a mama karjába,
ő meg belém kapaszkodik.
Ne engedj el, mondja egymásba kapcsolódó tekintetünk.
Hirtelen rájövök, hogy annak a nagydarab embernek a
szavai hallatán miért esett annyira kétségbe a mama.
Kettőnek el kell menni máma. Más-más helyre. Egyik most,
másik később.
Tehát ma következik be a legrosszabb. Ez volt az utolsó
nap a mamával. Kettőt eladnak itt, egy meg megy tovább Jep
Loachcsal, hogy a következő állomáson gazdára találjon az
is. Felkavarodik a gyomrom, de hiába öklendezem, nincs,
ami kijöjjön belőlem. Vizeletsugár folyik végig a lábamon,
megtölti a cipőmet, aztán felissza a föld. – Kérem! Kérem!
Kettőnket vigyen! – könyörög a mama.
A férfi nagyot rúg belé, a kezem kiszakad a mama
kezéből. A mama feje nekicsapódik a deszkafalnak, és
amikor görnyedten lehanyatlik a lábnyomok tengerére, az
arca olyan nyugodt, mintha csak aludna. Kis barna
zsákocska fityeg a kezében. Három kék gyöngy gurul belőle
a földre.
– Ha galibát csinálsz itt nekem, agyonlövöm, ott, ahol van.
– A hang mintha póklábakon szaladna végig a gerincemen.
Ez nem a kereskedő embere. Ez Jep Loach. Nem az
árverésre visznek. Hanem az ördög szekerére. Én vagyok
az, akit máshol, egy távolabbi helyen fognak eladni.
Egyetlen rántással kiszabadítom magam, próbálok
visszabújni a mamához, de a térdem összecsuklik a súlyom
alatt. Felbukom, ujjaimat a gyöngyök felé nyújtom. Az
anyám felé. – Mama! Mama! – sikoltom, és csak sikítok,
sikítok…

A saját hangomra ébredek. Megint arról a szörnyű napról

álmodtam, ahogy annyiszor. Hallom a saját sikoltozásomat,
hasogat tőle a torkom. Küszködöm, hogy lefejtsem
magamról Jep Loach nagy mancsait, anyám után kiáltok,
akit immár tizenkét éve, hatéves korom óta nem láttam.
– Mama! Mama! Mama! – Még háromszor szakad ki
belőlem ez a szó, végigszáll Goswood Grove éjszakai
csendbe burkolózó földjei felett, de a következő pillanatban
a számra tapasztom a tenyeremet, és riadtan a
napszámosok kunyhója felé pillantok, remélve, hogy nem
hallották meg a kiáltásomat. Még csak az kéne, hogy
felébresszek valakit az alvajárásommal. Holnap nehéz
munka vár rám és az öreg Tatira meg azokra az árván
maradt fiatalokra, akiket Tati nevelt fel a háború óta eltelt
évek során, mivel nincsen apánk-anyánk, aki értünk jönne.
Az összes testvérem közül, az egész családomból, akiket
Jep Loach ellopott, egyedül engem kapott vissza Gossett
gazda. Csak a szerencsén múlott, hogy a soron következő
árverésen, ahol rám kellett volna licitálniuk, valaki
megtudta, hogy lopott jószág vagyok, és szólt a seriffnek,
hogy vegyen magához, míg a Gazda értem nem jön. Háború
volt, az emberek menekültek előle, amerre a szemük látott,
mi meg a texasi földből próbáltuk kikaparni a betevő
falatot; nem csoda, ha senki sem akadt, aki visszament
volna, hogy megkeresse a többieket. Árva gyerek voltam,
nem volt senkim. Amikor az unionista katonák végre
rátaláltak a texasi menedékhelyünkre, ráparancsoltak
Gossettékre, hogy olvassák fel hangosan a
felszabadítólevelünket, és jelentsék be, hogy a háborúnak
immár Texasban is vége van. A rabszolgák mostantól
kezdve mehetnek, amerre akarnak.
Az Öreg Nagysága mindannyiunkat figyelmeztetett, hogy
öt mérföld nem sok, addig sem jutunk el, mert vagy az
éhség végez velünk, vagy az útonállók, de az is lehet, hogy
az indiánok megskalpolnak, és ő reméli is, hogy így járunk,
ha olyan hálátlan bolondok lennénk, hogy itt hagynánk őt.
A háború véget ért, többé nincs értelme, hogy Texasban
bujkáljunk; a legjobb lesz, mondta, ha vele és Gossett
gazdával visszamegyünk Luisianába. Azt is mondta, hogy
Gossett gazdát attól kezdve Gossett nagyságos úrnak kell
szólítani, nem pedig Gazdának, nehogy magunkra
haragítsuk az unionista katonákat, akik egy ideig most
mindenütt ott ólálkodnak majd, mint a tetvek. Odahaza, a jó
öreg Goswood Grove-ban, legalább ott lesznek nekünk ők,
az Öreg Nagyságos meg a Nagysága, akik vigyáznak ránk,
etetnek, és ruhát adnak a nyomorult porhüvelyünkre.
– Nektek, gyerekeknek amúgy sincs más választásotok –
fordult hozzánk, akiknek nem volt senkink. – Rátok mi
vigyázunk, és persze megtesszük nektek azt a szívességet,
hogy elviszünk benneteket ebből az istenverte texasi
vadonból, vissza, Goswood Grove-ba. Ott maradhattok, amíg
nagykorúak nem lesztek, vagy a szüleitek értetek nem
jönnek.
Bármennyire utáltam is az Öreg Nagyságát, és utáltam a
házában dolgozni, takarítani, meg kiszolgálni a kis Lavinia
kisasszony szeszélyeit, ami önmagában nagy
megpróbáltatás volt, megnyugodtam, mert emlékeztem rá,
mit ígért a mama két éve, a kereskedő udvarában. Hogy
meg fog keresni engem, mihelyt lehet. Mindannyiunkat
megkeres, és újra felfűzzük nagymama gyöngyeit.
Így aztán szót fogadtam, de alig fértem a bőrömbe az
izgatottságtól. Ez a nyugtalanság indított arra, hogy éjszaka
vándorolni kezdjek, ettől kínoztak a Jep Loachról szóló
rémálmok, emiatt kellett újra és újra végignéznem
álmomban, ahogy elrabolják a szeretteimet, ahogy mama
ott fekszik a kereskedő karámjának a földjén. Holtan –
akkoriban legalábbis úgy hittem, hogy holtan.
Ma sem tudom, hogy így van-e, vagy sem.
Lenézek a lábamra, és látom, hogy megint álmomban
járkálok. Ott állok a kivágott pekándiófa tönkje mellett.
Előttem a frissen boronált föld, az idei vetés épp csak
kiütközik rajta. A holdfény ezüst pászmái úgy hullnak a
sorokra, mintha hatalmas szövőszék volna a föld, amelyre
már fel van vetve a szál, és csak arra vár, hogy a szövőnő
kezébe vegye a vetélőt, és megszője a vásznat, ahogy a
rabszolganők tették a háború előtt. Most üresen állnak a
szövőtermek, a boltokban az északról hozott olcsó
kartonanyagokat kapni. De a régi időkben, amikor
kisgyerek voltam, magunk készítettük ki a gyapotot, a
gyapjút. Miután hazavánszorogtunk a földekről,
megfontunk egy kosárra való fonalat. Ilyen volt a mama
élete Goswood Grove-ban. Muszáj volt neki, különben az
Öreg Nagysága ellátta volna a baját. Régen mindig e mellett
a fatuskó mellett állt a felügyelő, innen nézte, hogyan
dolgoznak a földeken az emberek, a marhahajcsárokéhoz
hasonló ostor meg ott fityegett az oldalán, mint a marni
kész kígyó, így aztán mindenki szorgosan szüretelte a
gyapotot a sorok között. Ha valaki hátramaradt, ha
megpróbált kicsit lazítani az iramon, a felügyelő azonnal
kiszúrta. Ha az öreg Gossett gazda otthon volt, akkor beérte
azzal, hogy oda-odacsippentett az ostorral. De ha Gossett
gazda odavolt New Orleansban, a másik családjánál, amiről
mindenki tudott, de senki sem mert beszélni róla, akkor
bizony szorultunk. Akkor bizony csattogott a korbács, mert
olyankor az Öreg Nagysága hordta a nadrágot. Az Öreg
Nagyságának nem tetszett, hogy a férjének plaçage felesége
is van, meg egy tejeskávészínű gyereke New Orleansban. A
gazdag ültetvényesek olyan környékeken tartották a
szeretőjüket meg a balkézről született gyereküket, mint a
Faubourg Marigny meg a Tremé. Csinos lányok voltak,
negyed- meg nyolcadvérűek. Finom csontú, olajbarna bőrű
nők, akik szép házakban laktak, és szolgáik is voltak.
De mostanában, mióta a Mr. Lincoln háborúja véget ért,
ez is másképpen van. A felügyelő meg a korbácsa, mama és
az ültetvények népe, akik látástól vakulásig dolgoznak, a
lábvas, az árverés, ahol az én családomat is dobra verték –
mind messze vannak már, csak halvány emlékeket őrzök
róluk.
Néha, amikor felébredek, olyan érzésem van, mintha
mindig azzal hitegettem volna magamat, hogy családom
van, de mintha a valóságban sosem léteztek volna. Ilyenkor
mindig megérintem a három üveggyöngyöt, amelyek
zsinórra fűzve függnek a nyakamban, és kántálni kezdem
magamban a mondókát: Hardy Big Creekbe ment egy
woodville-i emberhez; Het Jattből…
Végig, egészen a pici Rose-ig és Mary Angelig. És a
mamáig.
Igenis, valóság volt. Valóságosak voltunk. Egy igazi
család.
A távolba révedek, lelkem tétován lebeg a hatéves testem
meg a tizennyolc éves lényem között, amik között igazából
nincs is olyan nagy különbség. Most is sovány vagyok,
mintha pálcikákból róttak volna össze.
Mama mindig azt mondta, Hannie, ha elbújnál a seprűnyél
mögé, sose találnálak meg. Aztán elmosolyodott,
megsimította az arcomat, és azt mondta: De azért nagyon
szép gyermek vagy. Mindig szép voltál. Hallom a hangját,
ahogy ezt mondja, mintha csak ott állna mellettem, karján
fonott kosárral a kunyhónk mögötti veteményesbe indul. A
mi házunk az utolsó a falu szélén.
Aztán, amilyen gyorsan ott termett, el is tűnik ismét.
– Miért nem jöttél? – A hangom ott lebeg az éjszaka
sötétjében. – Miért nem jöttél el a gyerekedért? Sose jöttél
el. – Leülök a rönk szélére, az út menti fákat nézem, törzsük
a holdfény és a köd fátylába burkolózik.
Mintha lenne ott valaki. Lehet, hogy kísértet. Túl sok
embert kapartak el a Goswood földjébe, mondja az öreg Tati,
amikor esténként mesél nekünk az aratók kunyhójában. Túl
sok vért és szenvedést látott ez a föld. Itt mindig is lesznek
kísértetek.
Valahol halkan felnyerít egy ló. Egy lovast látok az úton
közeledni. Sötét csuklya fedi a fejét, köpönyege úgy lebeg
utána, mint a füst.
Talán a mama az? Hát mégiscsak eljött értem? Mindjárt
idejön, és így szól, már majdnem tizennyolc éves vagy,
Hannie. Minek üldögélsz azon a fatuskón? Oda akarok
menni hozzá. El akarok menni vele.
Vagy az Öreg Nagyságos tart hazafelé, miután megint
kihúzta a csávából azt a semmirekellő fiát?
És ha mégiscsak kísértet? Mindjárt idejön, elvonszol a
folyóhoz, és belefojt a vízbe!
Lehunyom a szememet, megrázom a fejem, hogy kissé
kitisztuljon, megint odanézek. Nincs ott semmi, csak egy
ködfoszlány.
– Gyermekem… – Tati aggodalmas hangja mintha egészen
messziről szólna. – Gyermekem, mondom, mert mit se
számít, hány éves vagy, ha Tati nevelt téged, neki örökre
gyerek maradsz. Még azok a lelencek is, akik rég felnőttek
és odébbálltak, még őket is gyermekeimnek szólítom, ha
látogatóba jönnek hozzám.
Felkapom a fejem, már éppen válaszolnék, de elakad a
szavam.
Mégiscsak van ott valaki. Egy nő, ott áll a Goswood-birtok
kapujának magas, fehér oszlopa mellett. A tölgyek lombja
halkan suttog felette, mintha öreg ágaikkal intenének neki,
hogy lépjen beljebb. Az egyik alacsonyan növő ág
belekapaszkodik a csuklyájába, lehúzza a fejéről, és most
már látni lehet a hosszú, sötét, kibontott haját.
– M-mama… – dadogok.
– Gyermekem… – suttog megint Tati. – Te vagy?
Hallom, hogy sietve megindul felém, a botja szaporábban
kopog a földön, míg oda nem ér mellém.
– Mama itt van.
 – Álmodsz, drágám. – Tati bütykös ujjai a csuklómra
kulcsolódnak. Gyengéd az érintése, de érzem, hogy kissé
eltart magától. Álmomban néha ütök-vágok. Arra ébredek,
hogy rúgkapálok meg hadonászom, hogy lerázzam a
karomról Jep Loach mancsát.
– Nincs baj, gyermekem. Csak megint álmodban járkálsz.
Ébredj! Mama nem jön, de Tati itt van veled, ne félj.
Elfordítom a fejemet a kapu felől, de aztán megint
odapillantok. A nő már nincs ott. Akárhogy meresztem a
szemem, nem látok senkit.
– Ébredj, gyermekem. – Tati arcának vörösesbarna bőre
olyan sötétnek látszik a holdfényben, az ezüstös hajára
kötött muszlinkendő mellett, mint a folyó vizén úszó
ciprusrönkök kérge. Leemeli a válláról, és az én vállam köré
kanyarítja a kendőjét.
– Csupa nyirok itt minden! Tüdőgyulladást kapsz. Kinek
hiányzik az újabb baj? Mi lesz Jasonnel, ha veled történik
valami?
Évődve megbök a botja hegyével. Minden vágya, hogy
Jason meg én összeházasodjunk. Ha lejár az Öreg
Nagyságossal kötött földbérleti szerződés, amit tíz évre
kötöttek, és végre Tatié lesz a föld, szüksége lesz valakire,
akire örökül hagyhatja. Én meg az ikrek, Jason és John
vagyunk az utolsó neveltjei. Már csak egyetlen termőidény
van hátra, és lejár a szerződés. De hogy Jason felesége
legyek? Hiszen együtt nőttünk fel Tati házában, mint a
testvérek. Ma sem tudok másképp gondolni rá, mint a
testvéremre, de annyi bizonyos, hogy Jason jó fiú.
Tisztességesen dolgozik, pedig neki meg Johnnak
születésüktől fogva kissé lomhábban jár az eszük, mint
nekünk.
– Nem álmodom – mondom, amikor Tati felállít a
fatönkről.
– Hát persze hogy nem. Gyere, menjünk vissza a házba.
Reggel sok munka vár ránk. Madzagot kötök a bokádra, és
kikötlek az ágyhoz, ha nem hagyod abba ezt a buta
járkálást. Az utóbbi időben még rosszabb. Rosszabb annál,
mint amilyen kicsi korodban volt.
Tati karjára dőlök, és eszembe jutnak azok az idők,
amikor a Lavinia kisasszony bölcsője mellé helyezett
matracon aludtam, onnan indultam éjszakai vándorútra, és
sokszor arra ébredtem, hogy az Öreg Nagysága
lovaglóostorral, piszkavassal vagy merőkanállal üt. Azzal
vert, ami épp a keze ügyébe akadt.
– Jól van, no. Hiszen nem tehetsz róla. – Tati lehajol, ujjai
közé vesz egy csipetnyi port a földről, és a válla fölött a háta
mögé hajítja. – Hagyd el. Új nap van, sok a dolgunk.
Gyerünk, te is vegyél egy csipetet, és dobd a hátad mögé!
Csak a biztonság kedvéért.
Engedelmeskedem, aztán keresztet vetek. Tati is ezt teszi.
– Atya, fiú, szentlélek – suttogjuk. – Vezess, és védelmezz.
Mutass utat, most és mindörökké. Ámen.
Tudom, nem lenne szabad hátranéznem; nem okos dolog
az, ha az ember már földet szórt a háta mögé, én mégis
megteszem. Az út felé pillantok.
Mintha jeges fuvallat dermesztené meg a tagjaimat.
– Mit csinálsz? – Tati közelebb lép, amikor látja, hogy
hirtelen megállok.
– Nem álmodtam – suttogom, egyre csak a kapu felé
bámulva. Ujjammal mutatom az irányt, de remeg a kezem. –
Őt láttam.
 Eltűnt testvéreink
Az itt következő leveleket díjmentesen közöljük. A többi
hirdetményért ötven centet számolunk fel. Kérjük a
lelkipásztorokat, hogy a szószékről olvassák fel az alábbi
szöveget, és értesítsék a SOUTHWESTERN szerkesztőségét,
amennyiben tudomást szereznek arról, hogy a nyílt
leveleknek köszönhetően testvéreink újra egymásra találtak.

Tisztelt Szerkesztőség! Egy Caroline nevű nő után

érdeklődöm, aki egy, az indián rezervátumban élő, cseroki
törzsbeli fér felesége volt. A fér t John Hawkinsnak hívták,
de sokan csak „Gülüszemű” Smithnek szólították. Smith
Texas államból hozta el az asszonyt, és később pénzért
továbbadta. Mielőtt mindannyiukat eladták, és szétszóródtak
a világban, az asszony egész családja Delanóék tulajdonában
volt. Az anyját Lettának hívták, az apját Samuel Meltonnak;
gyermekei a következők: Amerietta, Susan, Esau, Angeline,
Jacob, Oliver, Emeline és Isaac. Ha az olvasók közül valaki
ismer olyan személyt, akire illik a fenti leírás, kérjük, kedves
testvérünk, Amerietta Gibson érdekében értesítsen engem a
Kansas állambeli Independence-ben, Pf. 94.
WM. B. AVERY, lelkipásztor
„Eltűnt testvéreink” rovat a Southwestern hasábjain, 1880. augusztus 24.
 2. fejezet

BENEDETTA SILVA – AUGUSTINE, LOUISIANA ÁLLAM, 1987

A kamionsofőr teljes erőből a dudára tenyerel. A jármű

sivítva fékez. A gumik sötét féknyomokat hagynak az
aszfalton. A kötegekbe fogott acélcsövek lassú hullámzásba
kezdenek, alaposan próbára téve a rakományt rögzítő,
zsírosan fénylő műanyag kötél teherbíró képességét. Az
egyik meglazult pánt ostorként felcsapódik, amikor a
teherautó ismét megindul az útkereszteződés irányába.
Minden izmom megfeszül, mint az íj húrja. Markolom a
kormányt, felkészülök az ütközésre, és átfut a fejemen, hogy
vajon mi marad a rozsdásodó, bogárhátú Volkswagenből, ha
nem sikerül elkerülni a karambolt.
Egy pillanattal korábban még sehol sem volt az a
teherautó. Esküszöm, hogy nyoma sem volt.
Kit is írtam be az adatlapomra, vészhelyzet esetén
értesítendő személyként?
Emlékszem, a tollam hegye néhány másodpercig az üres
vonal felett tétovázott. Kellemetlen helyzet volt,
nevetségesnek találtam, hogy képtelen vagyok válaszolni
erre az egyszerű kérdésre. Az is lehet, hogy egyáltalán nem
töltöttem ki azt a rovatot.
Hirtelen minden részlet tűpontosan rajzolódik ki előttem:
az önkéntes forgalomirányító testes alakja, divatjamúlt
ruhája, amint magasra emeli a kezében tartott, nyeles
stoptáblát. A tágra nyílt szemmel figyelő, földbe gyökerezett
lábú gyerekek a kereszteződésben. Az egyik alsó
tagozatosnak kinéző, vékony fiú karjáról lecsúsznak a
tankönyvei, és bukfencezve szerteszóródnak a járdán. A
gyerek megbotlik, aztán a karját szétvetve eltűnik a
csőszállító teherautó mögött.
Ne. Ne, ne, ne! Jaj…
Összeszorítom a fogamat. Lehunyom a szememet, és a
fejemet félrefordítva elrántom a kormányt. Padlóig
nyomom a féket, de a Bogár csak csúszik tovább,
megállíthatatlanul.
Fémes csattanás, recsegve gyűrődik össze az acéllemez.
Érzem, hogy a kocsi keresztülhajt valamin, először az első
kerekek, aztán a hátsók. A homlokom először az ablaknak
koccan, majd a kocsi tetejének.
Nem. Nem lehet.
Nem, nem, nem.
A Bogár a járdaszegélynek ütődik, aztán nagyot döccenve
visszaugrik az útra, és megáll. Jár a motor, füst és égett
gumi szaga tölti meg a kocsi belső terét.
Gyerünk, noszogatom magam. Csinálj már valamit!
Egy kisfiú képe jelenik meg lelki szemeim előtt. Piros
mackónadrág van rajta, túlságosan meleg ehhez az enyhe
időhöz, kifakult, kék póló, több számmal nagyobb a
kelleténél. A bőre kávébarna. Nagy, sötét, élettelen szemek.
Tegnap már láttam ezt a gyereket az üres iskolaudvaron,
feltűnt a valószínűtlenül hosszú szempillája meg a frissen
borotvált feje. Egyedül üldögélt a kerítés lerobbant
betonlábazatán. Az idősebb fiúk, miután megkapták az új
órarendjüket, szétszóródtak a szélrózsa minden irányában.
A nyár utolsó napja van a louisianai Augustine-ban.
Mi van azzal a legénykével? Nincs baja? A tésztás arcú,
pengeszájú tanárnőhöz beszélek, aki rendszerint elfordítja
a fejét, amikor szembejön velem a folyosón, mintha rossz
szagot árasztanék. Vár valakire?
Ki tudja?, veti oda a tanárnő. Majd hazamegy, ha akar.
Aztán a helyére zökken az idő. A vér fémes ízétől görcsbe
rándul a gyomrom. Azt hiszem, elharaptam a nyelvemet.
Nem hallok kiabálást. Szirénázást sem. Senki sem
mondja, hogy hívja valaki a mentőket.
Üresbe lököm a sebváltót, behúzom a kéziféket,
meggyőződöm róla, hogy biztosan tart, mielőtt kioldom a
biztonsági öv csatját, megmarkolom a kapaszkodót az ajtón,
és a vállammal addig lökdösöm, míg végre kinyílik.
Kibukom a nyitott ajtón, de az utolsó pillanatban sikerül
megvetnem a talpamat a talajon. Zsibbadt tagokkal
próbálok lábra állni.
– Mit mondtam? – Az önkéntes irányító hangja fakón,
erőtlenül kong; zúg a fülem, alig hallom a külső zajokat. –
Mit mondtam neked? – kérdezi újból, és csípőre tett kézzel a
kocsi felé indul a zebrán át.
Végre erőt veszek magamon, és a kereszteződés felé
pillantok. Könyvek, összenyomott uzsonnadoboz, egy
kockás termosz. Mást nem látok.
Nem fekszik senki az úton. A fiú sincs sehol. Illetve
mégis: ott áll a járdaszegély mellett. Egy kislány,
tizenhárom-tizennégy éves lehet, talán a nővére, mindkét
kezével belekapaszkodik a gyerek pólójába, olyan erősen
markolja, hogy a fiú lábujjhegyen billeg, vékony alkatához
képest szokatlanul puffadt, pucér hasa kidomborodik
pólójának felhúzódó szegélye alatt.
– Ez micsoda itt szerinted? – Az önkéntes tenyerével
nagyot sóz a kezében tartott stoptáblára, aztán a fiú orra alá
tolja.
A gyerek a vállát vonogatja. Nem is rémültnek tűnik,
inkább zavarban van. Nem tudni, felfogja-e egyáltalán, ami
történt. A kamasz lány, aki megmentette az életét, dühösen
mered rá.
– Hülye! Mondtam, hogy figyelj a teherautókra! – Taszít
rajta egyet, aztán elengedi a gyereket, és a nadrágjába törli
a tenyerét. Hátradobja hosszú, fényes, fekete copfjait,
melyek végén piros gyöngyök virítanak, a kereszteződés
felé pillant, sűrűn pislogva néz valamit, amit én csak most
veszek észre: az úton a Bogár lökhárítója hever. A baleset
egyetlen áldozata. Azon hajtottam keresztül, nem a kisfiún.
Csak egy fémlemez és néhány csavar. Valóságos csoda.
A csőszállító vezetőjével majd kitöltjük a biztosítási
papírt – remélem, nem lesz gond, hogy az én biztosításom
nem ebben az államban van bejegyezve –, és mindenki
megy a dolgára. A fickónak nyilván ugyanakkora kő esett le
a szívéről, mint nekem. Vagy még az enyémnél is nagyobb,
hiszen ő futott be először a kereszteződésbe. A biztosítása
nyilván fedezi majd a keletkezett kárt. Jó lenne, mert én
aligha tudom kiköhögni az önrészemet. Épp most költözöm,
házat béreltem, a költöztető cég díját felesben fizetem az
egyik barátnőmmel, aki Floridába megy, úgyhogy a
legközelebbi fizetésig nem nagyon ugrálhatok.
A kerekek sivítására meglepetten kapom fel a fejemet.
Még épp időben ahhoz, hogy lássam, hogyan távolodik a
teherkocsi az országúton. – Hé! – kiabálok, még futok is
utána néhány métert. – Hé! Jöjjön vissza!
Mindhiába. Nem áll meg, a burkolat síkos a louisianai
nyári reggel levegőjéből kicsapódó párától. Szandál, hosszú,
fodros szoknya van rajtam, ebben ugyan nem sok esélyem
van utolérni. A blúzom, amit tegnap este a költözéshez
használt papírdobozok tetején gondosan kivasaltam, már
most a bőrömre tapad.
 Puccos terepjáró gördül mellém. A belőtt frizurájú
szőkeség száját tátva bámul rám a volán mögül. Görcsbe
rándul a gyomrom, amikor meglátom, ki az. Két nappal
korábban találkoztunk. Az iskolatanács tagja. Az utolsó
pillanatban értesítettek, hogy megkaptam az állást; ebből,
meg a hűvös fogadtatásból nem nehéz rájönnöm, hogy nem
éppen én voltam kiszemelve erre a munkára. Ha
hozzávesszük, hogy mindannyian tudják, miként kötöttem
ki ebben a porfészekben, a szerződésben rögzített próbaidő
lejárta után alighanem útilaput kötnek a talpamra.
Bátraké a szerencse, ismételgetem, hogy erőt öntsek
magamba, miközben az iskola felé indulok. Igazából az
1970-es évek egyik divatos slágeréből van meg ez a mondat,
amit gyerekkoromban annyira szerettem. „Magányosok”
volt a címe. Furcsa, de megy tovább az élet, mintha mi sem
történt volna. Kocsik húznak el mellettem. Az önkéntes
ismét a magasba emeli a tábláját. Gondosan kerüli, hogy
rám nézzen, amikor a sarkon bekanyarodik az iskolabusz.
A Bogár leszakadt alkatrészét azóta valaki eltávolította a
kereszteződésből – nem is láttam, ki volt az –, az autók
tapintatosan kikerülik a kocsimat, hogy behajthassanak az
iskola előtti, félkör alakú parkolóba.
A kamasz lány, aki talán nyolcadikos vagy kilencedikes
lehet – ott még nem tartok, hogy egyetlen pillantással
felmérjem a gyerekek életkorát –, a járdán lépked az iskola
felé; szemlátomást visszanyerte a nyugalmát és az irányítást
a kis szeleburdi felett. Piros gyöngyökkel ékes copfjai ide-
oda libbennek színes blúzán, miközben maga után
vonszolja a fiút. Nem mintha úgy gondolná, hogy a gyerek
megérdemli ezt a sok bajlódást, ez látszik az arckifejezésén,
de nyilván tudja, hogy mindkettejüknek jobb, ha minél
gyorsabban odébbállnak. Egyik karján a fiú könyveit meg a
termoszt cipeli, középső ujjáról az összegyűrt uzsonnadoboz
fityeg.
Teszek egy kört a kocsival, szemrevételezem a helyszínt.
Megdöbbent, hogy semmi nyoma a történteknek, minden
egy pillanat alatt visszatért a normális kerékvágásba.
Próbálom rávenni magam, hogy tegyek úgy, mint a többiek,
lépjek tovább. Gondolj arra, hogy rosszabbul is végződhetett
volna. Újra meg újra sorra veszem, mi mindent sikerült
megúsznom.
Tehát így indul az én tanári pályafutásom.
De mire negyedszerre futok neki, ez a rosszabbul is
végződhetett volna című lelkigyakorlat egyre kevésbé
vigasztal. Ólmos fáradtság vesz erőt rajtam, képtelen vagyok
világosan gondolkodni. A tanítványaim – a hetediktől a
tizenkettedik osztályig tanítok – unottak, ingerültek,
álmosak, nyűgösek, éhesek; ellenségesen viselkednek, és ha
a testbeszédüknek hinni lehet, alig várják, hogy ízekre
szedhessenek. Korábban is volt már dolguk a hozzám
hasonló friss diplomás, elkényeztetett libákkal, akik most
szabadultak az egyetemről, akik csak azért nyomnak le öt
évet valami tizedrangú suliban, hogy elengedjék nekik a
diákhitelt.
Ez itt egészen más világ, mint amiben mostanáig éltem.
Az egyik elit gimnáziumban voltam tanítási gyakorlaton. A
vezetőtanár a segítségemre sietett, ha kellett, ráadásul olyan
kiváltságos helyzetben volt, hogy eldönthette, milyen
tanmenetet követ. Amikor félévkor belibegtem az
osztályába, az elsőévesek A sötétség mélyént olvasták, és
gördülékeny mondatokban fogalmazott dolgozatokat írtak
az irodalom társadalmi szerepéről. Kihúzott derékkal ültek
a székükön, készségesen válaszoltak a feltett kérdésekre, és
nem kellett nekik elmagyarázni, hogy mi az a tételmondat.
 Az itteni kilencedikesek ezzel szemben olyan undorral
forgatják kezükben az Állatfarm példányait, mint akik egy
darab téglát találtak a díszes csomagolású
ajándékdobozban.
– Mégis mit csináljunk ezzel? – kérdezi vagy negyedszerre
az egyik lány, turcsi orrát szíva, miközben hidrogéntől
szálkás, szalmaszín hajfürtjei alól bámul rám. A
harminckilenc fős osztályban nyolc fehér gyerek van, ő az
egyik. Fish, ez a vezetékneve. Van egy másik Fish is az
osztályban, talán testvérek vagy unokatestvérek. Hallottam
már bizonyos dolgokat erről a Fish családról. Csicskák – így
emlegetik őket. Az iskolába járó fehér gyerekek ugyanis
nagyjából három kategóriába sorolódnak: vannak a
csicskák, a tahók meg a menők. A drog mindhárom
csoportban jelen van; hogy milyen módon, azt családja
válogatja, és ez a mód nemzedékről nemzedékre öröklődik.
A saját fülemmel hallottam, amikor két iskolai edző is
ezekbe a kategóriákba sorolta a gyerekeket, amikor az
értekezleten végigmentek az osztálynévsoron. A gazdag
gyerekeket meg a sporttehetségeket elszipkázza a puccos
magániskola, amely a drága, családi házas övezetben áll, „a
tónál”, ahogy a helybeliek emlegetik. A problémás gyerekek
valamelyik, általam csak hallomásból ismert alternatív
iskolában kötnek ki. A maradék idejár, hozzánk.
A mi iskolánkban a csicskák meg a tahók az osztályterem
bal oldalán csoportosulnak. Ez afféle íratlan szabály. A
fekete gyerekek a másik oldalon, annak is a hátsó részén. A
be nem sorolható különcök és egyéb népség – indiánok,
ázsiaiak, punkok, az a néhány stréber, aki betéved hozzánk
– a senki földjén, a középső sorban tanyázik.
Ezek a gyerekek saját akaratukból különülnek el
egymástól.
 Talán nem esett le nekik, hogy 1987-et írunk?
– Ja, tényleg, mi a franc ez? – Egy másik lány, a neve…
valami G… talán Gibson, visszhangozza a társa előbbi
kérdését. Ő az osztályközepi társasághoz tartozik, mivel
nem igazán illik egyik kategóriába sem. Nem fehér, nem
fekete… talán indián vér is csörgedezik az ereiben.
– Az ott egy könyv, Gibson kisasszony. – Mihelyt
kimondom, máris érzem, hogy gúnyosan hangzik a mondat.
Nem valami okos húzás, de a negyedik órámat tartom, és
máris tele van a hócipőm. – Nyissátok ki a könyvet. Lássatok
hozzá.
Amúgy fogalmam sincs, hogyan fogunk boldogulni. Az
elsősök és a másodikosok rengetegen vannak, egyetlen
osztálynak harminc példányt osztottam ki az Állatfarmból.
Elég elnyűtt kötetek, a lapok széle megsárgult már, a
gerincük viszont merev, ami arra mutat, hogy nemigen
nyitották ki őket. Tegnap ástam elő valamennyit a dohos
raktárhelyiségből. Kellemetlen szagot árasztanak.
– Nézzük meg, hogy milyen tanulsággal szolgál a történet
a számunkra. Mit mond el arról a korról, amelyben íródott,
és mit mond rólunk, akik itt ülünk ma ebben a teremben.
A Gibson lány végigpergeti az oldalakat rózsaszínűre
lakkozott, csillámos körmű ujjaival, aztán a hajába túr. –
Minek?
Érzem, hogy lüktetni kezd a halántékom. Nem baj,
legalább valaki kinyitotta a könyvet, és még meg is szólal…
ráadásul hozzám beszél, nem a padszomszédjához. Persze
kell egy kis idő, míg belerázódnak, hiszen ez az első tanítási
nap. Az az igazság, hogy nem valami vidám hely ez a mi
iskolánk. A betonfalakról hámlik a szürke festék, a
könyvespolcok mintha a világháború idejéből maradtak
volna ránk, az ablaküvegeken fekete festékcsíkok húzódnak
végig. Inkább börtönnek tűnik, nem gyermekintézménynek.
– Nos, csak azért, mert kíváncsi vagyok, hogy mit
gondoltok róla. Az irodalomban az a jó, hogy szubjektív.
Nincs két egyforma olvasó, mindenki másképp értelmezi a
történetet, hiszen mindannyian különböző nézőpontokból
szemléljük a világot, és a saját élettapasztalatunkon szűrjük
át, amit olvasunk.
Érzékelem, hogy néhány fej felém fordul, főként a
középső szekcióból, a kockák meg a sehova sem tartozók
felől. Egyelőre ezzel is beérem. A forradalom lángját is egy
apró szikra lobbantja fel.
Valaki felhorkan a hátsó sorban. Valaki szellent. Kitör a
röhögés. A közelben ülők a könyvüket otthagyva,
gazellakönnyedséggel ugrálnak fel, hogy meneküljenek a
bűz elől. A ruhafogasok alatt vagy fél tucat fiú egyetlen
hullámzó halomban bökdösi, taszigálja egymást. Rájuk
szólok, hogy üljenek rendesen, persze ügyet sem vetnek
rám. A kiabálás nem segít. A másik osztályban már
tapasztaltam.
– Itt most nincs jó és rossz válasz. Az irodalom nem ismer
ilyet. – Próbálom túlharsogni a zajt.
– Akkor biztos könnyű lesz! – Nem láttam, kitől jött a
megjegyzés. Valahonnan a terem hátuljából. A nyakamat
nyújtogatom, hogy lássam, ki volt az.
– Amíg olvassátok a könyvet, addig nincs rossz válasz –
pontosítok. – Amíg gondolkodtok rajta.
– Én az ebéden gondukodok – kottyan közbe a
rendetlenkedő fiúcsoport egyik tagja, egy magas, nagydarab
gyerek. A névsorra pillantok, próbálom kikeresni a nevét,
de csak annyira emlékszem, hogy a vezeték- és a
keresztneve egyaránt R-rel kezdődik.
– Te másra se gondolsz, Ray. Neked az agyad helyén is
gyomor van.
A gyerek megtorlásul nagyot taszít a társán. Valaki az
előtte ülő hátára zuhan.
Érzem, hogy a homlokomon kiüt a verejték.
Papírrepülő hasít keresztül a termen. Többen felugranak.
Valaki a terem hátulja felé botladozik, átesik a padon, az
egyik stréber fejére magas szárú tornacipőbe bújtatott láb
lép. Az áldozat feljajdul.
Az ablaknál ülő csicskalány becsukja a könyvet, állát a
tenyerébe ejti, és úgy bámul ki az elfeketedett ablaküvegen,
mintha azt kívánná, bárcsak képes lenne átszivárogni rajta.
– Elég! – kiabálok hasztalanul.
Hirtelen – nem is tudom pontosan, hogyan – a Ray nevű
gyerek megmozdul, félrelöki a padot, és úgy indul a csicskák
felé, mint aki mindenre elszánta magát. A kockák
menekülnek. Széklábak csikorognak a padlón. Az egyik pad
felborul, és ágyúdörgéshez hasonló robajjal zuhan a
padlóra.
Átugrom felette, a terem közepére érkezve csúszom vagy
fél métert az ósdi, ipari burkolólapokkal kirakott padlón, és
még épp időben sikerül elállnom Ray útját.
– Azt mondtam, elég, fiatalember! – Meglepve hallom,
hogy a hangom vagy három oktávval mélyebb a
szokásosnál, furcsa, állatias hang, mintha a zsigereimből
jönne. De mit számít, ha ettől valamennyire komolyabban
vesznek a százötvennyolc centimmel és a
madárcsontommal? Úgy látszik, ehhez olyan hangot kell
kiadnom, mint Linda Blairnek az Ördögűzőben. – Azonnal
menj a helyedre! Indulás!
Ray parázsló szemmel mered rám. Orrlyukai kitágulnak,
ökle előrelendül.
Két dolgot érzékelek. Az egyik, hogy az osztályban néma
csend támadt, a másik, hogy Ray büdös. Nagyon büdös. Ez a
gyerek hetek óta nem látott vizet, de a ruhái sem mosóport.
– Ülj már le! – mondja az egyik fiú, vékony, jóképű gyerek.
– Bekattantál, vagy mi van? Az edző megöl, ha megtudja.
Az indulat úgy szivárog el Ray arcáról, mintha letörölték
volna róla. Karja elernyed. Ökle kienged, megdörzsöli a
homlokát.
– Éhes vagyok – motyogja. – Nem érzem jól magam.
Meginog, attól félek, hogy mindjárt elvágódik.
– Ülj… ülj le. – Magam elé emelem a kezemet, mintha arra
készülnék, hogy elkapjam a levegőben. – Már csak
tizenhét… tizenhét perc van ebédig. – Próbálom összeszedni
a gondolataimat. Mit csináljak? Hagyjam a fenébe az
egészet? Példát statuáljak Rayjel? Beírjak az ellenőrzőjébe?
Küldjem az igazgatói irodába? Mit is mond az iskolai
szabályzat?
Vajon meghallotta valaki a robajt?
Az ajtó felé pillantok.
A gyerekek úgy értelmezik a pillantásomat, hogy
engedélyt adtam a távozásra. Felkapják a hátizsákjukat, és a
padokon, székeken keresztülbotladozva, lökdösődve
megindulnak a kijárat felé. Könyökükkel taszigálják
egymást, tolakodnak, nyomakodnak az ajtó felé. Egyikük a
padok tetején lépkedve igyekszik kikerülni a tömeget.
Ha kimennek a teremből, nekem végem. Jóformán
egyetlen kőbe vésett szabály van ebben az iskolában: az,
hogy az órák alatt gyerek nem tartózkodhat felügyelet nélkül
a folyosókon. Pont. Verekedés, dohányzás, a falak
összefirkálása és egyéb nyalánkságok, ezeket sorolta fel az
elkínzott tekintetű igazgató, Mr. Pevota a lehetséges
következmények között, hozzátéve, hogy a fantáziánkra
bízza a többit.
 Az órák alatt a tanár felelőssége, hogy a tanulók az
osztályteremben tartózkodjanak.
Utánuk vetem magam. Szerencsére fürgébb vagyok, és
közelebb állok az ajtóhoz, mint ők. Csak ketten tudnak
kislisszolni, mielőtt az ajtó elé ugorva kitárt karommal
elrekesztem a nyílást. Ekkor villan be az Ördögűző. A fejem
is biztosan körbefordul a nyakamon, mert látom, hogy pár
fiú végigrohan a folyosón, nevetnek, gratulálnak
egymásnak a jól sikerült cselhez, miközben azt is érzékelem,
hogy a többiek, a lemaradók beleütköznek a testemből
képzett útakadályba. Ray ott áll elöl, nem mozdul. Legalább
ő nem akar félresöpörni az útból.
– Azt mondtam, üljetek vissza a helyetekre. Most azonnal!
Még hátravan… – a faliórára pillantok – tizenöt perc.
Tizenöt? Képtelenség, hogy addig kibírjam ezzel a rakásra
való semmirekellővel. És ők még messze nem a
legrosszabbak – ez alighanem mindent elárul.
Nincs az a pénz, amiért megérné ezt csinálni, nemhogy az
a nyomorúságos fizetés, amit a tankerület lök oda azért,
hogy nap mint nap bejárjak ide. Csak az a diákhitel ne
lenne! Mindegy, majd kitalálom, hogyan fizessem vissza.
– Éhes vagyok – panaszkodik ismét Ray.
– Menj a helyedre!
– De hát éhes vagyok, nem érti?
– Miért nem reggeliztél rendesen?
– Nem vót semmi a kamrába. – Vörösesbarna bőre fénylik
a verejtéktől, a tekintete furcsán üveges. Hirtelen leesik,
hogy súlyosabb gondok is lehetnek a világon, mint ez a
mostani felfordulás. Itt áll előttem ez a tizenöt éves gyerek,
valójában egészen gyámoltalanul, és tőlem várja, hogy
megoldjam a problémáját.
– Az összes többi visszaül a helyére! – harsogom. –
Visszateszitek a padokat, leültök, és nem mozdultok!
Ray körül lassan oszlani kezd a tömeg. Tornacipők talpa
csikordul a padlón. Hangos csattanással ütődnek
egymásnak a padok vaslábai. A széklábak zörögve karcolják
a kövezetet. A hátizsákok tompán puffannak a padlón.
A folyosó végén lévő foglalkoztatóból is hangzavar
szűrődik ki. Ott is új tanár van. A lány-kosárlabdacsapat
edzője, ahogy hallom, friss diplomás ő is, mindössze
huszonhárom éves. Én legalább valamivel idősebb vagyok
nála; miután elverekedtem magam az alapszakos diplomáig,
mesterdiplomát szereztem irodalom szakon.
– Aki egy tapodtat is elmozdul a székéről a következő egy
percben, annak adok egy kis írnivalót. Tintával. Papírra.
Adok egy kis írnivalót – ez Mrs. Hardy, a vezetőtanárom
kedvenc kiszólása volt, amivel mindig sikerült ráijesztenie a
gyerekekre. A csuklógyakorlat irodalomtanári verziója. A
legtöbb gyerek szinte bármire hajlandó, csak ne kelljen
tollat-papírt a kezébe vennie.
Ray csodálkozva pislog, pufók arca elernyedt.
– Tanárnő… – súgja rekedten, tétován pislogva rám.
– Silva tanárnő. – Ki nem állhatom, hogy ebben az
iskolában mindenkit egyformán csak tanárnőnek szólítanak
a gyerekek, mintha vadidegenek volnánk, vagy teljesen
feleslegesnek tartanák megjegyezni a nevünket. Igenis van
nevem. Igen, ez az apám neve, és bár a kapcsolatunk nem
olyan volt, ami miatt különösebb örömmel viselném ezt a
nevet, de akkor is…
Egy kéz – méretét tekintve férfikéznek is beillene – a
levegőbe markolva felém kap, mintha a karomat akarná
megragadni.
– Tanárnő… nem érzem jól…
Aztán már csak azt látom, hogy Ray az ajtókeretnek esik,
és a következő pillanatban magával ránt a földre. Próbálom
tompítani az esés erejét, közben vadul cikáznak a
gondolataim. Felizgatta magát, drogozik, beteg, szimulál…
Ray szeme könnyes. Olyan rémülten néz rám, mint a
kisgyerek, aki elkeveredett a szüleitől a szupermarketben,
és most az anyukáját keresi.
– Ray, mi van veled? – Semmi válasz. Az osztály felé
fordulok. – Talán beteg? Nem tudjátok? – kiáltom.
Senki sem felel.
– Beteg vagy? – Egészen közel hajolok hozzá.
– Éhes… éhes vagyok.
– Van nálad gyógyszer? Kaptál gyógyszert a nővértől? –
Egyáltalán van itt iskolai védőnő? – Orvos látott már?
– Nem… én csak… éhes vagyok.
– Mikor ettél utoljára?
– Tegnap ebédkor.
– Miért nem reggeliztél ma reggel?
– Nem vót kaja.
– És tegnap este miért nem vacsoráztál?
– Nem vót kaja.
Mély ránc jelenik meg verejtékben úszó homlokán. Rám
néz, pislog.
– Nem vót semmi a… kamrába.
Mintha fejjel rohannék a téglafalnak, úgy ront nekem a
valóság. Még a kezemet sincs időm felemelni, hogy védjem
magam. Nem vót… nem vót semmi.
Semmi.
Nem volt semmi a kamrában.
Émelygés fog el.
Közben a hátam mögött újra erősödni kezd a zaj. Egy
ceruza nekirepül a falnak. Hallom, hogy egy másik a
katedra mellett álló fém iratszekrény ajtajának csapódik.
 Előkotrom a zsebemből a félzacskónyi földimogyorós
M&M’s cukorkát, és Ray markába nyomom. – Edd meg.
Felállok, még éppen időben ahhoz, hogy lássam, amint
egy piros műanyag vonalzó kirepül a félig nyitott ajtón.
– Ebből elég! – Tucatszor mondom ezt a mai nap
folyamán. Nyilván nem gondolom komolyan, mert még
mindig itt vagyok, Dante poklának ebben a bugyrában.
Próbálom túlélni az első napot.
Talán puszta makacsságból, vagy attól a vágytól hajtva,
hogy egyszer végigcsináljak valamit, felkapkodom a földről
az Állatfarm példányait, és odavágom eléjük a pad tetejére.
– Mit csináljunk ezekkel? – A nyafogó hangon feltett
kérdés a terem jobb oldala felől hallatszik.
– Nyissátok ki. Nézzetek bele. Vegyetek elő egy darab
papírt. Írjatok egy mondatot arról, hogy mit gondoltok a
könyvről.
– Nyolc perc van a kicsengetésig – jegyzi meg a kékre
festett irokézfrizurás, punk csaj.
– Akkor siess.
– Mi vaan?
– Nyolc perc? Ne már!
– Ilyen nincs!
– Én aztán nem írok semmit se.
– Tudja, mikor olvasok el egy ekkora könyvet! Há’
megvan vagy száznegyven oldal! Nem tom elolvasni öt…
négy perc alatt.
– Nem azt kértem, hogy olvasd el. Azt kértem, hogy nézz
bele. Döntsd el, mit gondolsz, és írj róla egy mondatot. Azzal
az egy mondattal megveszed a jegyet, amivel elmehetsz az
osztály ajtajáig, sőt még ebédet is kapsz érte.
A kijárat felé lépek, és csak most veszem észre, hogy Ray
időközben felszívódott, az üres M&M’s-zacskót
köszönetképpen ott hagyta a földön.
– Ray nem írt egy mondatot se. Ő bezzeg elmehetett
ebédelni.
– Az nem a te dolgod. – Nézem őket, és azzal nyugtatom
magam, hogy ezek még csak kilencedikesek. Tizennégy-
tizenöt évesek. Nem tudnak ártani nekem.
Vagyis nem nagyon.
Papírzörgés. Tollak csattannak az asztalon. Zizzen a
hátizsákok cipzárja.
– Nincsen papírom – veti oda a vékony srác.
– Kérj valakitől.
Előrenyúl, elkapja az üres lapot az egyik stréber orra elől.
Az áldozat felsóhajt, kinyitja a hátizsákját, nyugodtan
elővesz egy újabb papírt. Hála az égnek, hogy vannak
stréberek is a világon. Bárcsak lenne belőlük egy egész
osztályra való, és bárcsak egész nap velük lenne órám!
Végül valahogy mégis én nyerem meg a csatát. Gyűrött
papírlapokkal és magasra emelt orral távozom az
osztályból, miután a csengőszót hallva a gyerekek
kiviharzanak a folyosóra. Miután az utolsó csoport is
kilépett azon az átjárón keresztül, amelyet a saját testemből
és egy odarángatott padból alakítottam ki, látom, hogy még
valaki van rajtam kívül az osztályban. Hosszú, vékonyka
copfok piros gyöngyökkel, kőmosott farmer, színes blúz. A
lány, aki a kis uzsonnadobozos fiút kísérte ma reggel. A
nagy felfordulásban észre sem vettem, hogy ő is ebbe az
osztályba jár.
Egy pillanat alatt átlátom: a lány nem tudja, hogy közöm
van a reggeli balesethez. Belelapozok a beszedett
papírlapokba, és ilyen mondatokat olvasok:

Szerintem ez egy állatfarmról szól.

 Szerintem hülye könyv.
Egy disznó van benne.
Ez George Orwell szatírája az orosz társadalomról.

Valaki szó szerint kimásolta a mondatot a hátoldalon lévő

ismertetőből. Van remény.
Aztán… Ez egy őrült nőről szól, aki reggel karambolozott,
és beverte a fejét. Bement az iskolába, de fogalma sincs, mit
csinál itt. Szerintem holnap már nem jön be.
 3. fejezet

HANNIE GOSSETT – LOUISIANA, 1875

Jól a szemembe húzom a széles karimájú kertészkalapot,

miközben egyik fától a másikig osonok a hajnali
szürkületben. Ha valaki meglát, nagy bajba kerülök. Ezt Tati
is tudja. Az Öreg Nagysága nem engedi a béreseket a Nagy
Ház közelébe, míg Seddie ki nem teszi az égő lámpást az
ablakba. Ha rajtakapnak, hogy hajnalban itt ólálkodom, azt
mondja majd, hogy lopni akartam.
Az pedig jó ürügy lenne neki arra, hogy összetépje a
földbérleti szerződést. Nem szereti a szerződéseket, de
főképp minket utál. A Nagyságának az volt a terve, hogy
maga mellé vesz bennünket, lelenceket, és ingyen dolgoztat
a Nagy Ház körül, legalábbis addig, míg be nem nő a fejünk
lágya, és faképnél nem hagyjuk. Csak azért engedi, hogy Tati
kivigyen minket a bérelt földjére, mert az Öreg Nagyságos
kijelentette: Tatinak meg nekünk, lelenceknek is meg kell
adni a lehetőséget, hogy a saját földünkön dolgozzunk. A
Nagysága sose hitte volna, hogy egy öregasszony, egy
felszabadított rabszolga meg hét tejfelesszájú gyerek képes
tíz éven át vinni a gazdaságot azért, hogy megkaphassák azt
a darab földet, tisztán és tehermentesen. Hát milyen
nyomorúságos élet az, amikor négy tojásból, négy véka
babból, négy hordó olajból, amit az ember kiszorít a földből,
három máris megy a gazdához a földadósság fejében, meg
az ültetvényen működő szatócsboltban vásárolt áruk
törlesztésére! Mert a napszámosok máshol nem
vásárolhatnak, csak ott. De azért már majdnem a mienk az
a harminc hektár. Harminc hektár föld, egy öszvér, meg a
felszerelés. Az Öreg Nagyságát majd megeszi a méreg.
Először is, a földünk ott van mindjárt a Nagy Ház mellett. Ő
meg akarná tartani a Lyle fiatalúr meg a Lavinia kisasszony
számára, bár azokat nemigen érdekli a gazdálkodás; sokkal
inkább az, hogyan verjék el az apjuk pénzét.
De az nem számít. Nem nehéz kitalálni, mi lenne, ha az
Öreg Nagysága venné kezébe az irányítást. Remélem,
egyhamar nem tudjuk meg. Tati nem parancsolt volna rám,
hogy bújjak fiúruhába, és nem zavart volna fel ide
rohanvást, ha lenne más mód arra, hogy megtudjuk, miféle
szél hozta azt a csuklyás köpenybe öltözött leányzót az
éjszaka közepén Goswood Grove kapujához.
Biztosan azért hordott csuklyát, hogy ne lehessen
felismerni, de Tati így is azonnal megismerte. Tati öreg
kezének bogos ujjai késő éjszakáig dolgoztak a viharlámpa
fényénél; két köpenyt varrt, éppen olyat, mint tavaly
karácsonyra – az egyiket annak a tejeskávészínű nőnek, akit
az Öreg Nagyságos tart ki New Orleansban, a másikat meg a
fahéjszínű lányának, akit annak az asszonynak csinált. A
Juneau Jane-nek. Az Öreg Nagyságos szereti, ha egyformán
öltöznek, anya meg a lánya; bízik Tatiban, tudja, hogy Tati
sosem engedné, hogy az Öreg Nagysága megtudja, kinek
varrogat. Mind tudjuk, hogy annak a nőnek meg a lányának
a nevét sem szabad kiejteni ebben a házban. Akkor már
inkább az ördögét, csak az övékét ne.
Nem jó jel, hogy Juneau Jane megjelent itt, Goswood
Grove-ban. Az Öreg Nagyságos karácsony óta be sem tette a
lábát az ültetvényre, amikor is híre jött, hogy a Nagyságos
fia, az a kényes úr, megint bajba keveredett, ezúttal éppen
Texasban. Csak két éve, hogy a Nagyságos nyugatra küldte,
mert Louisianában gyilkossággal vádolták. Látom, a Fiatal
Nagyságos modorán a kelet-texasi Gossett-birtokon töltött
idő sem javított sokat.
Nem segít azon semmi, akárhova küldik.
Négy hónapja, hogy elment az Öreg Nagyságos, azóta hírt
se hallottunk felőle. Az a kis karamellszínű lánya vagy
tudja, mi lett vele, vagy épp azért jött ide, hogy megtudja.
Bolond az a lány, hogy csak így megjelenik Goswoodban.
A Ku-Kluxok meg a Fehér Kaméliák{1} könnyen elkaphatják
az úton. Lehet, hogy ránézésre nem jönnek rá, kicsoda
valójában, de azt tudják, hogy rendes lány sötétedés után
nem kóricál egyedül. A háború óta csak úgy nyüzsög
errefelé a sok csavargó, útonálló meg haramia. Sok fehér is
földönfutó lett az utóbbi években; azok aztán haragszanak
mindenkire, haragszanak a háborúra, haragszanak a
kormányra meg a louisianai alkotmányra, amiért szavazati
jogot adott a feketéknek.
Az efféle embereket nemigen érdekli, hogy az a lány még
csak tizennégy éves.
Juneau Jane vagy nagyon bátor, vagy nagyon el van
keseredve. Akárhogy is, meg kell tudnom, miért jött ide.
Elosonok a téglaoszlopok mellett, amelyeken a Nagy Ház
első szintje nyugszik jó egy méterre a föld felett, aztán a
szénledobó nyíláson át leereszkedem a pincébe. Az utóbbi
években a fiúk inkább ételt csempésztek ki ezen a nyíláson
át, de Tati egykori lelencei közül már csak én vagyok elég
vékony ahhoz, hogy beférjek rajta.
Isten ments, hogy belekeveredjek valamibe, aminek köze
van ehhez a Juneau Jane-hez, de ha az a lány tud valamit az
Öreg Nagyságosról, akkor azt nekem is muszáj megtudnom.
Ha az Öreg Nagyságos netán kimúlt volna ebből az
árnyékvilágból, és a balkézről lett gyereke azért jött ide,
hogy megkaparintsa a halotti papírokat, akkor a mi
földbérleti szerződésünket nyomban magamhoz kell
vennem. Tessék, tolvaj lesz belőlem, ami sosem voltam. De
ha egyszer nincs más választás! Ha nincs a férje, aki az
útjába álljon, az Öreg Nagysága rögvest elégeti a
papirosokat, mihelyt megtudja a hírt. A gazdagok semmit
sem szeretnek jobban, mint ha kitolhatnak a bérlőkkel, pont
akkor, amikor lejárna a szerződés, és az övék lehetne a föld.
Néhány lépéssel közelebb lopódzom, óvatosan,
nesztelenül, mint a macska. A lábam pillekönnyű,
kukoricafosztáskor, amikor körjátékokat játszunk meg
táncolunk, megtanulta, hogyan kell zajtalanul lépni. Kecses,
mint a gazella, szokta mondani Tati. Remélem, most sem
hagy cserben. Seddie ott alszik az Öreg Nagyságával a kínai
szobában; olyan a füle annak az öregasszonynak, mint a
nyúlé, a szája meg úgy jár, mint a kereplő. Seddie mindenkit
beárul a Nagyságának, szereti megkavarni a dolgokat,
sokakat megátkozott már, és ha teheti, a nyakába sóz
valakinek az Öreg Nagysága lovaglópálcájával. Seddie
gondolkodás nélkül megmérgezi, aki bármilyen módon
keresztbe tesz neki: a vizesedényébe vagy a
kukoricalepényére cseppenti a mérget, amitől olyan beteg
lesz a szerencsétlen, hogy örülhet, ha élve megússza.
Boszorkány az az asszony, biztos, hogy boszorkány.
Álmában is lát mindent, abban biztos vagyok.
Ebben a szalmakalapban, ingben, nadrágban azonban
aligha fog rám ismerni. Hacsak alaposabban meg nem néz,
de majd gondom lesz rá, hogy ne nézhessen meg. Seddie
kövér és öreg; lassan mozog, én meg gyorsabb vagyok, mint
a nyúl, amit felriasztanak a nádaratók. Gyújtsd csak fel a
tarlót! Állj oda a szélére, akkor sem csinálsz belőlem
paprikást. Gyorsabb vagyok nálad!
Ilyeneket mondogatok magamban, miközben átvágok a
pincén, amelynek homályát csak az ablakokon beáramló
holdfény deríti valamelyest. A gyerekszobán keresztül nem
tudok felmenni. A legfelső lépcsőfok nyikorog, és Seddie
szobája ott van mellette.
Inkább a tálaló padlóján lévő csapóajtót használom.
Hányszor szöktünk ki errefelé Epheme nővéremmel! Ezen a
csapóajtón át mentünk vissza a mama kunyhójába, miután
az Öreg Nagysága idehozott bennünket, és kijelentette, hogy
a Lavinia kisasszony szobájában kell aludnunk, a babaágy
alatt a padlón, hogy elringathassuk, ha éjszaka felsírna. Én
csak hároméves voltam, Epheme hat, mind a kettőnknek
nagyon hiányzott a családunk, és féltünk az Öreg
Nagyságától meg Seddie-től. De a rabszolgagyereknek nincs
választása: azt kell neki tenni, amit mondanak. A
kisbabának játékszer kellett, úgyhogy mi lettünk a játékai.
Lavinia kisasszony születése óta nyafka jószág volt.
Kövérkés, pufók arcú, tejfehér bőrű, szalmaszőke haja olyan
vékonyka, hogy látni lehetett a fejbőrét. Nem volt olyan szép
gyerek, amilyet a mamája szeretett volna, de tudom, az apja
sem ilyet akart. Az Öreg Nagyságos ezért is szerette mindig
jobban azt a gyerekét, akit az a kreol nő szült neki. Az
bezzeg csoda szép teremtés lett. A gazda még a Nagy Házba
is behozta, amikor az Öreg Nagysága meg Lavinia
kisasszony látogatóba mentek a Nagysága rokonaihoz a
tengerparti gyapotföldekre.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy a Nagyságos vajon azért
van-e annyira oda a Juneau Jane-ért, mert a Nagyságával
közös gyereke nem sikerült valami jól.
Felnyomom a csapóajtó fedelét a tálalóban,
kikukucskálok a tálalószekrény sarka mellett, hallgatózom.
Olyan mély a csend, hogy hallom, amint az Öreg Nagysága
azáleabokrainak ágai az ablaküveget karistolják a szélben,
mintha száz és száz köröm kapirgálná. Egy lappantyú
kiáltása hangzik a sötétben. Rossz jel. Ha háromszor kiált,
az azt jelenti, a halál itt ólálkodik a közelben.
Ez csak kétszer kiáltott.
Azt nem tudom, a két kiáltás mit jelent. Remélem,
semmit.
Az ablak előtti fák levelei villódzó árnyékokat vetnek a
falra. Keresztüllopakodom a női szalonon, ahol a háború
előtt az Öreg Nagysága a szomszédos birtokok úrnőinek
társaságában teázással és hímezgetéssel múlatta az időt,
amihez egyenesen Franciaországból hozatta a citromtortát
és a csokoládét. Ez még akkor volt, amikor az embereknek
volt pénzük. Nekem meg a nővéremnek akkor az volt a
dolgunk, hogy egy hosszú botra szerelt strucctollas
legyezővel álljunk mögöttük, és fel-le integessünk vele, hogy
a legyek ne szállhassanak a citromtortára.
Előfordult, hogy a legyezéstől a földre szóródott a
porcukor. Bele ne nyalj, amikor feltakarítod!, figyelmeztettek
a konyhalányok. Seddie még a citromtortát is megmérgezi,
ha arra szottyan kedve. Azt mondják, emiatt szült a
Nagysága két halott gyereket is a Fiatal Nagyságos Lyle és
Lavinia kisasszony után, és a méregtől gyöngült meg
annyira, hogy most már fel se tud állni a tolószékből. Mások
szerint valami családi átok miatt van az Öreg Nagysága
baja. Büntetés, amiért a Loach család tagjai olyan komiszul
bántak a szolganéppel.
A hideg futkos a hátamon, de úgy, hogy minden
csigolyám beleremeg, amikor a hallon átvágva elmegyek
Seddie hálókamrája előtt. A fejem felett pislákol és serceg a
takarékra csavart gázláng. Mintha mocorogna és sóhajtozna
a ház, Seddie olyan hangosan horkol, hogy a csukott ajtón át
is hallani.
A folyosó végén a szalon felé fordulok, keresztülsietek
rajta a könyvtárszoba felé, mert arra számítok, hogy Juneau
Jane a könyvtárat keresi majd, ahol a Nagysága az íróasztal
fiókjában tartja az iratokat, miegymást. Ahogy közeledem,
egyre erősebben hallatszanak a kinti zajok: a fák susogása,
bogárzümmögés, a kecskebéka brekegése. Csak úgy
juthatott be az a lány, ha kinyitotta valamelyik ajtót vagy
ablakot. De vajon hogy csinálta? A Nagysága nem engedi,
hogy a földszinten felhúzzák az ablakokat, akármilyen nagy
is a meleg. Annyira fél a tolvajoktól. Az első emeleten sem
szabad ablakot nyitni. A szúnyogoktól is retteg, úgyhogy a
nyári hónapokban az istállófiúknak éjjel-nappal égetniük
kell a ház mellett álló szurokfáklyákat. Az egész ház
füstfelhőbe burkolózik, és már nem is emlékszem, mikor
volt utoljára rendesen kiszellőztetve.
Az ablakok festett spalettái egytől egyig behajtva. Seddie,
mielőtt lefekszik, mindig ellenőrzi, hogy az ajtók mind be
vannak-e zárva; olyan gondosan őrködik a ház felett, mint a
nőstény aligátor a fészkén. A kulcscsomója láncra fűzve lóg
a nyakában. Juneau Jane csak úgy juthatott be, ha valaki a
házból segített neki. Csak az a kérdés, ki, mikor és miért. No
meg az, hogyan!
Amikor kilesek a nyíláson, látom, hogy épp akkor mászik
be az ablakon, nyilván eltartott neki egy ideig, mire sikerült
felfeszítenie. Apró, papucsos lábát az összecsukható székre
teszi, amely általában odakint áll az ablak alatt; az Öreg
Nagyságos azon üldögélve szokott felolvasni a növényeknek
meg a kerti szobroknak.
Gyorsan visszahúzódom a sötétbe, onnan kémlelem, mit
művel a lány. Lemászik a székről, egy pillanatra
mozdulatlanná dermed, arrafelé néz, ahol rejtőzöm, de nem
moccan. Azt mondogatom magamban, hogy nem is vagyok
itt, eggyé váltam a házzal. Ha az ember a Goswood-birtokon
szolgál, hamar megtanulja, hogyan olvadjon bele a
deszkafalba vagy a tapétába.
Nem vett észre, látom a mozgásán. Úgy vág keresztül a
szobán, mintha csak otthon lenne, nesztelenül betelepszik
az apja nagy íróasztala mögé. Kattan a kilincs, ahogy
nyitogatni kezdi az íróasztal titkos fiókjait, amiknek a
létezéséről se tudtam eddig. Biztosan az apja mutatta meg
neki, tőle tudja, hogyan kell kinyitni.
Úgy látszik, nem tetszik neki, amit talált, mert franciául
szidja az íróasztalt, miközben a folyosó ajtaja felé indul, de
olyan határozott léptekkel, mintha be akarná lökni. A
sarokvas halkan megnyikordul. A lány megáll. Hallgatózik.
A hall felé tekint.
A falhoz simulva a külső ajtó felé araszolok. Ha Seddie
kijönne a szobájából, a függöny mögé bújok, aztán a
felfordulásban kimászom az ablakon. Akkor aztán bottal
üthetik a nyomomat.
A lány becsapja a folyosó ajtaját. Uram teremtőm,
gondolom, nem létezik, hogy Seddie ezt se hallja meg!
Minden hajam szála égnek áll, de senki sem jön elő,
úgyhogy a kis Juneau Jane továbbmerészkedik. Ez a lány
vagy nagyon ravasz, vagy a legostobább teremtés, akivel
valaha találkoztam: elveszi a kis lámpást, kinyitja a
bádogtokot, gyufát vesz elő, és meggyújtja a kanócot.
A fellobbanó sárgás láng megvilágítja az arcát. Nem
kislány már, de még nem is nő – valahol a kettő között.
Különös teremtmény az arcát övező hosszú, göndör
fürtjeivel, melyek hátul majdnem a derekát verik. Mintha
önálló életet élne az a haj. Még mindig egészen világos a
bőre, a szemöldöke egyenes vonalú, mint az Öreg
Nagyságosé, a tágra nyílt szeme sarka meg felfelé húzódik,
mint az én anyámé meg az enyém. De ezt a lányt valami
ezüstös fény veszi körül. Nem természetes. Biztos, hogy
boszorkányság van a dologban.
Az íróasztal alá teszi a lámpást, hogy a fénye épp csak
felderítse kissé a szoba sötétjét, aztán kihúzza a fiókot, és
egyenként kiveszi belőle a főkönyveket, lapozgatja őket a
lámpa fényénél, olykor ujját a lapra szegezve követi az írást.
Tehát tud olvasni. A Nagyságos fiai és lányai mind puccos
iskolákba járnak, a fiúkat Franciaországba küldik tanulni, a
lányokat zárdába.
A lány az összes főkönyvet, minden egyes iratot
végigbogarász, közben a fejét csóválja, halkan szitkozódik,
mint aki nagyon elégedetlen azzal, amit talált. Megemeli a
tintásüveget, a tollakat, ceruzákat, a dohányszelencét meg a
pipát, alájuk nézeget, mintha keresne valamit.
Kész csoda lesz, ha nem csípik fülön ezt a lányt. A percek
múlásával egyre vakmerőbb, és egyre nagyobb zajt csap.
De az is lehet, hogy csak egyre kétségbeesettebb, azért
feledkezik meg az óvatosságról.
A mécsest magasra tartva a mennyezetig nyúló
könyvespolchoz lép. Olyan magas az a polc, hogyha három
férfi egymás vállára állna, a legfelül álló akkor sem érne fel
a tetejéig. Egy pillanatra olyan közel tartja a lángot a
könyvekhez, hogy már-már arra gondolok, fel akarja
gyújtani őket, hogy porig égjenek a Nagy Házzal együtt.
A padláson van a napszámos asszonyok és lányok
hálóhelye. Nem engedhetem, hogy Juneau Jane felgyújtsa a
házat, már ha egyáltalán ez a szándéka. Előbújok a függöny
mögül, közelebb óvakodom, majdnem a szoba közepéig,
amelynek cseresznyefa padlójára vetül az ablakon át besütő
holdfény négyszöge.
De látom, nem akar ő gyújtogatni. Csak azt nézegeti,
miről szólnak azok a könyvek. Lábujjhegyre áll, és
amennyire csak tudja, magasra emeli a mécsest. Megbillen a
kezében a bádogkanna, a forró viasz a csuklójára folyik.
Felszisszen, elejti a mécsest, az meg a szőnyegre esik, ahol a
kiömlő viasztócsából azonnal felcsapnak a lángok. De még
csak utána se kap, csak áll csípőre tett kézzel, és egyre a
könyvespolcot bámulja. Nincs létra, hogy felmásszon.
Biztosan a szobalány vitte el a takarításhoz.
Egy pillanat múlva ledobja a köpönyeget a válláról, egyik
lábát máris az alsó polcra teszi, próbálgatja, hogy elbírja-e,
aztán mászni kezd felfelé. Szerencsére még rövid szoknyát
visel, mint a kislányok, épp csak a térde alá ér, kilátszik
alóla a selyembugyogó szegélye. Úgy húzódzkodik felfelé,
mint valami mókus, hosszú haja nagy, boglyas lófarokként
omlik végig a hátán.
Már egészen fent jár, amikor a lábujja lecsusszan a polc
széléről.
Vigyázz!, kiáltanám a legszívesebben, de
megkapaszkodik, és megy tovább, olyan ügyesen markolja a
polc szélét, csúsztatja odébb a lábát, ahogy a kocsiszín
szénapadlásának mestergerendáin egyensúlyozó fiúk
szokták.
Karja, lába remeg az erőfeszítéstől, a polc meghajlik a
súlya alatt, ahogy a közepe felé kapaszkodik. Aztán végre
megragadja a hatalmas, vaskos, nehéz kötetet, amit meg
akart szerezni. Kiráncigálja a tömött sorból, és a polc
ingatag közepéről a széle felé csúsztatja, ahol erősebben tart
a fa.
Lefelé jövet mindig egy polccal lejjebb helyezi a könyvet
maga előtt, mindig egy polccal lejjebb, mint amibe éppen
kapaszkodik.
Amikor aztán utoljára lejjebb rakja, a kötet megbillen,
mintha valaki meglökte volna, és lefordul a polcról.
Örökkévalóságnak tűnik, amíg egyik sarkáról a másikra
fordulva végigbucskázik a polcokon, aztán a padlóra zuhan,
akkora puffanással, hogy az egész szoba belerázkódik.
Odafentről hangok hallatszanak. – Seddieee! – Az Öreg
Nagysága hangja betölti a házat, a visítása olyan éles, mint a
tőr, és úgy érzem, az a tőr egyenesen a gerincembe áll bele.
– Seddie! Ki van ott? Te vagy az? Felelj azonnal! Gyertek, és
vegyetek ki az ágyból! Tegyetek a székbe!
Léptek csosszanása hallatszik, odafent valaki kinyitja az
ajtót. A szobalány lerohan a padláslépcsőn, végigtrappol az
emeleti hallon. Kész szerencse, hogy a Nagysága nem tud
egyedül felkelni az ágyból. De Seddie igen. Ő már nyilván
megmarkolta az öreg, elöltöltős puskát, készen rá, hogy
odapörköljön a betolakodónak, bárki legyen is az.
– Anyám! – Ez Lavinia kisasszony hangja. Mit keres ez
idehaza? Hisz még tart a tanítás a New Orleans-i Melrose
Lányiskolában! Hol van még a félév vége?
Juneau Jane felkapja a könyvet, és olyan gyorsan ugrik ki
az ablakon, hogy még a köpönyegét is elfelejti magával
vinni. Az ablakot nyitva hagyja, szerencsémre, mert én is
csak azon keresztül menekülhetek. A köpenyt azonban nem
hagyhatom ott. Ha a Nagysága megtalálja, biztosan ráismer
Tati öltéseire, és akkor mindannyian szorulunk. Ha elég
gyors vagyok, és a mécsest be tudom rúgni az íróasztal alá,
mielőtt kiugranék az ablakon, akkor nem lehet baj. A
könyvtár az utolsó hely, ahol a tolvajt keresni fogják. A
tolvajok ennivalót meg ezüstöt lopnak, nem könyveket. Ha
szerencsénk van, beletelik néhány napba, mire feltűnik
valakinek a szőnyegen lévő viaszfolt. Ha még nagyobb
szerencsénk van, akkor a cseléd feltakarítja, anélkül, hogy
bárkinek szólna róla.
A köpenyt a ruhám alá gyömöszölöm, a lábammal odébb
taszítom a mécsest, egy pillantást vetek a szőnyegen lévő
foltra. Ó, Uram! Uram, Istenem, rejts el engem! Szeretnék
még élni egy kicsit. Feleségül menni valami jó emberhez.
Gyerekeket szülni. Művelni a földemet.
A házban időközben teljes lett a felfordulás. Rohangálás,
ordibálás, ajtócsapkodás, minden a feje tetején. Azóta nem
hallottam ilyen lármát, mióta a jenkik a fegyverszállító
hajóikról ágyúztak bennünket, de úgy, hogy muszáj volt az
erdőbe menekülnünk.
Mielőtt még elérhetném a lábammal a kinti nyugágyat, és
elrúghatnám magam az ablakpárkányról, Lavinia
kisasszony megjelenik a könyvtár ajtajában. Csak ő ne
akadjon rám! Igazi bajkeverő az a lány, azért is küldte az
apja abba a bentlakásos lányiskolába.
Az ablak helyett tehát az ebédlő felé szaladok, mert a
Nagysága inasa is már felfelé lépked az emeleti veranda
lépcsőjén. Elérem a tálalót, de arra már nincs időm, hogy
felnyissam a csapóajtót, és lemásszak a létrán.
Villámgyorsan négykézlábra ereszkedve bebújok a
szekrénybe, magamra húzom az ajtót, és meglapulok, mint
a nyuszi a fűben. A következő pillanatban úgyis kirángat
innen valaki. Lavinia kisasszony nyilván észrevette már a
nyitott ablakot és talán a viaszfoltot is a szőnyegen. Addig
nem nyugszanak, míg meg nem találják a behatolót.
Néhány perc múlva azonban mintha csitulna a zaj.
Hallom, amint Lavinia kisasszony így szól: – Anyám, az ég
szerelmére, visszafekhetünk végre? És kérlek, hagyd
pihenni az öreg Seddie-t. Ne büntesd meg, amiért nem kelt
fel! Épp eleget fárasztottam tegnap este, tudod, milyen
későn jöttem meg. Az éjjeliszekrényre tettem a könyvemet,
az esett le; ennyi az egész. Csak úgy hallottad, mintha
odalentről érkezett volna a zaj.
Fel nem foghatom, hogyhogy nem látta a Kisasszony,
hogy nyitva maradt az ablak, miért nem érezte az éjszakai
friss levegő illatát. Azt sem értem, hogy Seddie miért nem
ébredt fel a csatazajra, mindenesetre áldom a sorsot, hogy
így történt. Homlokomat összekulcsolt kezemre hajtom, úgy
adok hálát az égnek. Ha most mindannyian visszamennek a
szobájukba, talán élhetek még egy kicsit.
De az Öreg Nagysága még mindig pufog. Nem értem,
miről beszélnek, csak azt hallom, hogy még jó darabig
hevesen vitatkoznak. Múlnak a percek, görcsbe rándult
testem annyira sajog már, hogy csak öklömet harapdálva
tudom megállni, hogy a szekrény ajtaját kilökve
kiszabaduljak a kalodából. Az inas körüljárja a házat,
ellenőrzi, hogy minden rendben van-e, így aztán jó időbe
telik, mire összeszedem a bátorságomat ahhoz, hogy
előbújjak, kinyissam a csapóajtót, és a létrán leereszkedjek a
pincébe. A szolga még mindig az udvaron meg a
verandákon járőrözik. Míg hajnalban Seddie ki nem nyitja a
kertbe vezető ajtókat, a fejemet sem dughatom ki. Így hát
továbbra is meglapulok, pedig tudom, hogy Tatit megöli az
aggodalom. Reggel biztosan azzal a hírrel ébreszti majd
Jasont és Johnt, hogy elvesztem, mindennek vége. Jason
nagyon odalesz. Nem szereti, ha egyik napról a másikra
megváltoznak a dolgok. Az nyugtatja meg, ha nap nap után
minden ugyanúgy történik.
A sötétben kuporogva azon töprengek, vajon mi lehetett
az a könyv, amit Juneau Jane ellopott. Abban vannak az
Öreg Nagyságos iratai? Nincs mód, hogy megtudjam, ezért
inkább lehajtom a fejemet a puha anyagból készült
köpönyegre, és szunyókálok kicsit, amíg fel nem riadok
valami neszre. Azt álmodom, hogy én magam mászom fel a
könyvespolcra, leveszem az egyik könyvet a legfelső polcról,
és megkaparintom a földbérleti szerződésünket. Azzal vége
lenne minden bajnak.
Épp itt tartok, amikor nyílik az ajtó. Halvány fénycsík hull
a padlóra, nyomában a reggel illata szivárog a helyiségbe.
Seddie hangját hallom, amint azt mondja az egyik
szolgalegénynek:
– Az ásón, kerti seprűn meg a kapán kívül ne nyúlj
semmihez. Minden szem almát számon tartok, minden
csepp melaszt, krumplit, rizst az utolsó szemig. Az elődöd
megpróbált elemelni valamit. Azonnal kitettem a szűrét.
Soha többé nem látja senki.
– Igen, asszonyom. – A hangja után ítélve igen fiatal még
ez a fiú. Az Öreg Nagyságának olyan rossz híre van, hogy
már senki sem akar nála szolgálni. Csecsemőket kell
idehívni, akiket senki más nem fogad fel.
Kucorgok még egy darabig, aztán betömködöm Juneau
Jane köpönyegét a kölcsönvett ingem alá, John
szalmakalapját meg olyan mélyen a szemembe húzom, hogy
a fülemet éri; így oldalgok nagy óvatosan kifelé, ahol friss
levegő és a szabadság vár. Kidugom a fejemet, körülnézek,
de senki sincs a közelben. Nagy lelkierő kell hozzá, hogy
nyugodtan, sietség nélkül sétáljak át az udvaron, hátha
valaki mégis néz a házból. Arra a kis színes fiúra, aki nagy
kényelmesen poroszkál az udvaron, senki sem fog
gyanakodni. Pedig a legszívesebben rohannék, egyik
kunyhótól a másikig, és mindenkinek elújságolnám, hogy
Lavinia kisasszony hazajött az iskolából. Pedig semmi jót
nem jelent az, hogy itthon van. Biztosan az Öreg Nagyságos
miatt jött. Rossz hírt kapott felőle.
 Nekünk, béreseknek össze kell jönnünk valahol az
erdőben, hogy kitaláljuk, merre tovább. Itt mindenkinek
szerződése van, és mindenkinek attól függ a sorsa, hogy az
Öreg Nagyságos betartja-e az ígéretét.
Össze kell dugnunk a fejünket, hogy megoldást találjunk.
De csak akkor ötlött fel bennem ez a gondolat, amikor a
kerti sövényt megkerülve megütötték a fülemet azok a
hangok. Ketten voltak, a régi téglahíd alatt álltak, amelyik
egészen szép jószág volt, mielőtt a jenkik le nem döntötték
róla a szobrokat meg a rózsával befuttatott rácsokat, és le
nem mészárolták az összes disznót Goswoodban, hogy a
maradványaikat bedobják a kerti tóba. Miután ez történt, a
kert romlásnak indult. A nehéz időkben nem maradt pénz a
szép dolgokra. A kaput a háború óta lelakatolva tartják, az
ösvényeket benőtte a lilaakác, a szeder meg a vadrózsa. A
borostyán megfojtotta az öreg fákat, a csüngő moha vastag
cafrangjai meg úgy függnek az ágakról, mint a selyemrojtok
a hölgyek legyezőjéről.
Ugyan ki mászik be a híd alá a békára vadászó kisfiúkon
meg az oposszumra, mókusra vadászó férfiakon kívül, akik
efféle húsból készítik a vacsorájukat? De ezek inkább fehér
hangok, ha jól hallom. Kislányhangok, sutyorgó kislányoké.
Átvágok a bozótoson, hogy közelebbről halljam őket.
Lavinia kisasszony hangját rögtön megismerem, olyan
átható, mint a kovácspöröly csengése az üllőn, és nagyjából
olyan kellemes is:
– Sose hagyod abba az alkudozást, hát akkor mondd már
meg, könyörgök, miért kellene megtennem?
De mi a magasságosnak jönne ide a Kisasszony? És kihez
beszél? Nesztelenül lekuporodom a híd korlátja mellett,
hegyezem a fülemet.
– Ugyanazt akarjuk, te meg én. – Franciásan ejti a
szavakat, először nem is igen értem. Fel-le kanyarog a
dallama, mint a rigófütty. – Talán közös a sorsunk, és az
mindkettőnknek rossz lesz, ha nem találjuk meg, amit
keresünk.
– Verd ki a fejedből, hogy bármiféle hasonlóság lenne
kettőnk között – csattan fel a Kisasszony. Szinte látom
magam előtt, amint felfújja azt a pufók arcát, amíg olyan
lesz, mint a disznóhólyag, amikor a böllér levegőt fúj belé,
és odaadja a gyerekeknek játszani. – Te itt nem vagy senki
és semmi. Te csak az apám fattya vagy, akit a… akit az
ágyasával csinált. Semmi több.
– Mégis te akartad, hogy itt találkozzunk. Te engedtél be a
házba.
A Kisasszony… a Kisasszony tette…
Mi a magasságos… a Kisasszony segített bejutni Juneau
Jane-nek?
Ha ezt elmondom Tatinak, azt fogja mondani, hogy
összevissza beszélek.
Szóval ezért nem csinált semmi hűhót Lavinia kisasszony
tegnap este! Talán Seddie is emiatt maradt végig a
szobájában, bármekkora volt is a hangzavar. Lehet, hogy
abban is a Lavinia kisasszony keze volt.
– De mégsem kaptam semmit, Juneau Jane, hiába
falaztam neked. Semmivel sem tudsz többet nálam arról,
hol lehetnek a papírok. Talán csak hazudtad, hogy tudod,
hol kell keresni őket. Vagy az apám egyszerűen hazudott
neked. – A Kisasszony mély hangú nevetése követi e
szavakat, amelyeket úgy ízlelget, mintha cukorkát
szopogatna.
– Nem hazudott… – A lány hangja elvékonyodik, mint egy
kisgyereké, és fojtottan remeg, amikor folytatja: – Ő mindig
gondoskodott rólam. Mindig azt ígérte, hogy…
 – Mondtam már, hogy te ebben a családban nem vagy
senki és semmi! – sivítja a Kisasszony, de olyan éles hangon,
hogy a közeli ágon ülő fekete rigó riadtan odébb rebben.
Gyorsan körülpillantok, keresem, hova bújjak, ha valaki
netán idejönne megnézni, mi ez a lárma. – Senki vagy! Ha
apám meghal, koldusbotra jutsz. Azt kapod, ami jár. Te meg
a nyomorult sárga anyád. Szinte sajnállak, Juneau Jane. Az
anyád attól fél, hogy ha megnősz, szebb leszel nála, az
apádnak meg elege van abból, hogy hurcolja azt a koloncot,
amit a nyakába akasztottatok. Bizony, rosszul áll a szénád!
– Nem engedem, hogy így beszélj a papáról! Ő sosem
hazudik! Talán elrejtette a papírokat, nehogy a te anyád
elégesse őket. Ő aztán mindenre rátenné a kezét, ami papa
családjától maradt. Ha semmit sem örökölsz közvetlenül,
élete végig az anyád parancsol majd neked. Ettől félsz, nem?
Különben miért hoztál volna ide?
– Én nem akartalak idehozni. – Most megint halkan,
behízelgőn szól a Kisasszony hangja, mintha a malacot
akarná előcsalogatni a sarokból, hogy kötelet vethessen a
nyakába, aztán elvághassa a torkát. – Ha elárulnád, hova
rejtette apám a papírokat… ugyan miért akarod a saját
szemeddel látni őket?
– Hogy miért? Csak nem képzeled, hogy megbízom
benned? Éppolyan gyorsan lopnád el, ami az enyém, mint
ahogy az anyád lopja el a te részedet.
– Ami a tiéd? Most komolyan, Juneau Jane, te csak menj
szépen vissza Tremébe a széplányokhoz, és várd, hogy
anyád eladjon a férfi kuncsaftoknak, hogy kifizethesse az
adósságait. Anyádnak jobban fel kellett volna készülnie
azokra az időkre, amikor apám nem lesz többé.
– A papa… papa nem…
– Hogy nem ment el? Mégpedig örökre?
 Lavinia kisasszony hangjában a szomorúság halvány
árnyékát sem sikerült felfedeznem. Amiatt, hogy az apukája
meghalt. Nem érdekelte azt más, csak az, hogy ami az itteni
ültetvényből maradt, meg a texasi vagyon, nehogy
egyenesen az Öreg Nagysága kezébe jusson. Juneau Jane-
nek igaza van: ha így történne, a Kisasszony egy életre a
mama papucsa alá kerül.
– Nem beszélhetsz így! – Juneau Jane hangja elcsuklik.
Jó ideig csönd van, senki sem szól. Rosszfajta csend ez,
amitől az a hátborzongató érzésem támad, mintha a gonosz
ólálkodna a közelben, hogy elragadja a lelkemet. Látni nem
látom, de itt van, vár, hogy lecsaphasson rám.
– Akárhogy is, a tegnap éjszakai ügyködéseddel csak az
időt pazaroltad, ráadásul engem is majdnem bajba sodortál.
Mégiscsak én hoztalak ide, nekem köszönheted, hogy
bejutottál a könyvtárba. Úgy látszik, a megoldásért ennél
kicsit messzebbre kell mennünk. Csak egy napra utazunk el,
és ha elintéztem, amit akartam, gondom lesz rá, hogy a
leggyorsabb hajóval, ami New Orleansba tart,
visszaküldjelek anyádhoz Tremébe… akármi várjon is ott
rád. Legalább végre leszámolunk egymással.
– Ugyan hogyan lehetséges egyetlen nap alatt elrendezni
ezt az egész ügyet? – Juneau Jane hangjában gyanakvás
csendül. Nem csodálom, hogy nem hisz a Kisasszonynak.
– Tudom, hol találjuk azt az embert, aki segíthet. Úgy áll a
dolog, hogy ő volt az utolsó, akivel apám beszélt, mielőtt
elment volna Texasba. Hintót kerítek magamnak, és
felkeresem. Ilyen egyszerű.
Uramisten, gondolom, miközben a tüskés bokrok közt
guggolva a trombitafolyondár indái között leskelődöm.
Istenem, Uram. Dehogy egyszerű. Cseppet sem egyszerű ez az
egész.
 Nem akarom tovább hallgatni ezt a beszédet. Nem akarok
tudni róla. De bárhova készülnek is ezek a lányok, bármi
legyen is, amit kiderítenek az Öreg Nagyságosról meg az
iratairól, én is ott leszek, és én is tudni fogom.
Csak az a kérdés, hogyan.
 Eltűnt testvéreink
Tisztelt Szerkesztőség! Tudom, hogy a maguk újságja sok
ezer embernek segített már, hogy egymásra találjanak.
Bárcsak nekem is segítene megkeresni a nővéremet! Régen
Darkens Taylornak hívták, de aztán a Maria Walker nevet
kapta. Négy testvére volt, rajtam kívül Sam, Peter és Jeff; és
én, a húga – Amy. A gazdánk Louis Taylor volt, Bell megye,
Texas. Két vérünk Austinban él, ahol a nővérem hagyott
bennünket.
„Eltűnt testvéreink” rovat a Southwestern hasábjain, 1880. március 25.
 4. fejezet

BENNY SILVA – AUGUSTINE, LOUISIANA, 1987

Vasárnap reggel verejtékben úszva ébredek. A városszéli

házban, amit kibéreltem, mindössze az ablaknyílásba
épített, ósdi légkondi harcol a hőség ellen. De valójában
nem az 1901-ben épült farmházzal van bajom; a félelem
térdel olyan súllyal a mellkasomra, mintha egy
szumóharcossal birkóznék. Alig kapok levegőt.
A nyirkos, párás légtömeg a part felől a szárazföld belseje
felé nyomuló trópusi eredetű fronttal érkezett. Kinézek a
hálószoba ablakán; hasas esőfelhők csüngnek a tölgyek
lombkoronája felett. A beázás, amely tegnap tűnt fel a
konyha mennyezetén, ismét csepegni kezd, a lepottyanó
vízcseppek fémes hangú dallamot játszanak a legnagyobb
lábasom alján. Elmentem az ügynökség irodájába, amelytől
a házat béreltem, de az ajtón a következő felirat fogadott:
EGÉSZSÉGÜGYI OKBÓL ZÁRVA. Üzenetet hagytam a postaládában,
mivel jelenlegi otthonomban nincs telefon. A telefon is azon
dolgok közé tartozik, amikre nem telik, míg meg nem
kapom az első fizetésemet.
Nincs áram. Erre akkor jövök rá, amikor oldalamra
fordulva az éjjeliszekrényen álló óra sötét kijelzőjére
pillantok. Sejtelmem sincs, mennyit alhattam.
Nem érdekes, mondom magamban. Akár egész nap
heverészhetsz. A szomszédok úgysem szólnak semmit.
Így viccelődünk mi, én meg saját magam. Kell egy kis
vidámság.
A házat két oldalról szántóföldek veszik körül, a
harmadik oldala a temetőre néz. Nem vagyok babonás,
ezért cseppet sem zavar ez a szomszédság. Örülök, hogy
nagy sétákat tehetek ezen a békés helyen, ahol senki sem
vizsgálgat a szeme sarkából, mintha azt kérdezné, honnan a
fenéből kerültél ide, és mikor mész el? Mindenki magától
értetődőnek veszi, hogy a tantestület többi fiatal tanárához
és edzőjéhez hasonlóan csak addig dolgozom Augustine-
ban, amíg jobb állást nem találok.
A magány és üresség érzését, amely gyerekkoromtól
fogva kísért, jól ismerem, de most valahogy még mélyebben
érint, olyan mélyen, mint akkor, gyerekkoromban, amikor
anyám, aki légikisasszonyként dolgozott, a héten legalább
négy-öt napig távol volt. Attól függően, hogy éppen hol
laktunk, napjaimat a dadák, szomszédok, napközis nevelők
és anyám soros élettársainak a felügyelete alatt éltem.
Olykor egyik-másik tanárom vállalta némi pénz ellenében,
hogy vigyáz rám. Anyám arra hagyott, aki éppen elérhető
volt, ott, ahol éppen éltünk. Családtagok, rokonok nem
voltak köztük. Anyámat kitagadták a szülei, amikor
hozzáment az apámhoz, egy jöttmenthez. Egy olaszhoz, még
kimondani is szörnyű! Megbocsáthatatlan függelemsértés
volt az anyám családjában, és ő részben talán éppen ezért
találta olyan vonzónak apámat. Merthogy a házasság,
őszintén szólva, nem bizonyult valami tartósnak. Apám
észbontóan gyönyörű férfi volt, úgyhogy a kapcsolat
alighanem a hirtelen fellobbanó és éppoly gyorsan
elhamvadó testi vonzalomra épült.
A rengeteg költözködés, változás, amiben anyám mellett
részem volt, a sok rövid életű kapcsolat miatt szert tettem
arra a képességre, hogy az otthonomon kívül találjak
magamnak olyan embereket, akikhez tartozhatok.
Pillanatok alatt képes voltam megtalálni a hangot mások
anyukájával, egy-egy barátságosabb szomszéddal, akinek a
kutyáját sétáltattam, magányos nagyszülőkkel, akik a saját
családjuktól nem kaptak elegendő figyelmet.
Egyszóval könnyen barátkozom. Legalábbis eddig ezt
hittem.
A louisianai Augustine azonban alaposan próbára teszi
ezt a képességemet. Itteni kísérleteim kamaszkori, balul
sikerült próbálkozásaim emlékét idézik bennem, amikor is
az apai ági rokonaimmal igyekeztem felvenni a kapcsolatot,
miután New Yorkba költöztek. Anyámmal akkoriban egyre
gyakrabban kerültem összeütközésbe. Szükségem lett volna
apámra meg a családjára; a szeretetükre, a támogatásukra.
Ez azonban nem jött össze; idegennek éreztem magam
köztük, akit nem látnak szívesen.
Augustine a kirekesztettségnek ezt a bénító érzését
elevenítette fel bennem. Rámosolygok valakire, ő pedig
mosolytalanul mered rám. Tréfálkozni próbálok, de senki
sem nevet. Jó reggelt, mondom, de csak morgás, kurta
bólintás a válasz. Ha kérdezek valamit, egyszavas
válaszokat kapok.
Lehet, hogy lazábban kellene vennem az egészet?
Esküszöm, a szomszédos temető lakóitól többet tudtam
meg Augustine-ról, mint az eleven, hús-vér polgáraitól. A
mindennapos stresszt levezetendő, gyakran sétálok ki a
temetőbe, ahol a kripták és síremlékek feliratait böngészem.
A polgárháborús időkből, sőt még annál is régebbről
származókat is találtam a sírok között. Hány és hány
történet bújik meg ezek mögött a feliratok mögött!
Asszonyok nyugszanak újszülött csecsemőik mellett, haláluk
napjaként ugyanaz a dátum áll a sírkövükön. Gyerekek,
akiknek tragikusan rövid élet jutott. Sokszor egész
fészekalja pusztult el néhány hét leforgása alatt.
Konföderációs katonák, sírkövükbe vésve a CSA{2} felirat.
Két világháború veteránjai, Korea, Vietnám hősei. De a jelek
szerint egy ideje senkit sem temetnek ide. Hazel Annie
Burrell – az övé a legfrissebb sír. Szerető hitves, anya,
nagyanya; tizenkét éve, 1975-ben temették ide.
Plink, klink, plink. A konyhából behallatszó csepegés
szopránból altra vált, miközben az ágyon fekve azon
gondolkodom, hogy e miatt az eső miatt most még sétálni se
mehetek. Be vagyok zárva ebbe a félig üres házba, ahol csak
a legszükségesebb holmikkal rendelkezem, mondjuk, a
felével annak, amivel egy átlagos friss diplomás az első
lakásában általában rendelkezni szokott. A többi
Christophernél maradt, aki az utolsó pillanatban kihátrált a
közösen eltervezett nagy szökésből, és mégsem költözött
velem Berkeley-ből Louisianába. Egyébként nem teljesen az
ő hibájából szakítottunk. Én voltam az, akinek titkai voltak,
aki az eljegyzésig jó néhány fontos dolgot elhallgatott. A
puszta tény, hogy oly sokáig hallgattam ezekről, önmagáért
beszél.
Mégis sajnáltam, hogy nem kettesben vágunk bele ebbe a
kalandba. Másfelől azonban nehezen tagadhatnám, hogy
négy együtt töltött év után Christopher korántsem hiányzik
annyira, amennyire vártam.
A csepegés hangja arra figyelmeztet, hogy az edény
hamarosan megtelik, és ez a körülmény arra sarkall, hogy a
töprengést felfüggesztve kikászálódjam az ágyból. Ideje
kiüríteni a lábast. Aztán felöltözöm, és bemegyek a városba,
megpróbálok keríteni valakit, aki tudja, hogyan, kivel
javíttathatnám meg a tetőt. Csak találok egy embert, aki ért
az ilyesmihez.
 A konyhaablak párás üvegén át egy alak körvonalait
pillantom meg. Valaki járkál a szomszédos temetőben.
Közelebb hajolok az üveghez, a tenyeremmel
megtörölgetem egy kicsit, és egy férfit látok, aki egy nagy,
sárga szőrű kutyát vezet. Testes alakját a fekete esernyő
részben eltakarja.
Első pillantásra Pevoto igazgató úrnak nézem, és enyhe
szorítást érzek a gyomromban. Utolsó beszélgetésünk nem
mondható éppen szívélyesnek. Magának túl nagy elvárásai
vannak, Miss Silva. Az eszközigénylése, amit leadott, a
legkevésbé sem veszi figyelembe a lehetőségeinket. A
diákokkal kapcsolatos ambíciói pedig minden realitást
nélkülöznek. Ő aztán nem fog segíteni abban, hogy
visszaszerezzem az Állatfarm példányait, amelyek egy-két
darabonként tünedeztek el, míg végül mindössze tizenöt
példány maradt belőlük. A szemben lévő tanteremben
tanító fizikatanár a laboratórium egyik fiókjába szuszakolva
talált rá az egyikre, a másikat a folyosói szemetesből
mentettem meg. A gyerekek inkább ellopták a köteteket,
csak hogy ne kelljen elolvasniuk őket.
Ha a könyvek eltüntetéséről volt szó, elképesztően
találékonynak bizonyultak.
A temető látogatója maga is úgy fest, mintha regényalak
volna. Paddington medve a hosszú, kék esőkabátjában,
sárga kalappal a fején. Merev lábbal lépeget, ami elárulja,
hogy mégsem Pevoto igazgató úr az. Megáll az egyik sírkő
mellett, végigtapogatja, de mintha oda sem nézne közben.
Aztán lassan, derékból előrehajol az esernyővel a kezében,
és gyengéden megcsókolja.
A fájdalmasan vágyódó gesztus láttán mintha
megmozdulna bennem valami. Csípni kezdi a szemem.
Szórakozottan megérintem az alsó ajkamat, és egy pillanatig
szinte érzem az esővíz, a moha meg a nedves kő ízért. Vajon
ki nyugszik ott? A kedvese? A gyereke? Testvére? Rég
elvesztett szülő, nagyszülő?
Ha elmegy, megnézem, melyik sír az.
Hátat fordítok a bensőséges jelenetnek, kiürítem a lábast,
eszem, felöltözöm, a biztonság kedvéért újra kiürítem az
edényt. Végül előkotrom a kulcsaimat, a táskámat és
esőkabátot a városi sétához.
Alig tudom becsukni magam mögött a bejárati ajtót,
annyira megduzzadt a párás levegőtől. Az ósdi zár ma
különösen makacs kedvében van. – Öreg vacak… na…
pattanj már a helyedre, te…
Amikor hátrafordulok, látom, hogy a kutyás férfi a házam
bejárata felé közeledik. Esernyőjét a szélnek feszíti, az arcát
így nem is látom addig, míg el nem éri a betonlépcsőt.
Tétován tapogatja a veranda korlátját, és csak ekkor veszem
észre, hogy a golden retriever nem nyakörvet visel, hanem
hámot, amelynek hátán fogantyú kínál biztos fogást a
kéznek. Vakvezető kutya.
Rozsdabarna kéz súrolja végig a korlátot, amint kutya és
gazdája megindul felfelé a lépcsőn.
– Segíthetek? – kérdezem, túlkiabálva a bádogtetőn
doboló eső zaját.
A kutya lustán csóválja a farkát, és felnéz rám. Ekkor a
férfi is felém fordítja az arcát.
– Gondoltam, átjövök, benézek Miss Rettához, ha már itt
vagyok. Miss Rettával együtt dolgoztunk a bíróságon
évekkel ezelőtt, szóval régóta ismerjük egymást.
Fejével hátra, a temető felé int.
– Az a nagyanyám ott, Marie Walker. Walker tanácsos
vagyok… pontosabban egykori tanácsos. Még mindig nem
szoktam hozzá, hogy már nem vagyok az.
 Kezet nyújt, és ahogy közelebb hajolok, a vastag
szemüveglencse mögött meglátom szürkével felhőzött
szemgolyóját.
– Hogy van mostanság Miss Retta? Maga az egyik
alkalmazottja?
– Én… a múlt héten költöztem ide. – Az út felé pillantok,
az autót keresi a tekintetem, amivel érkezhetett, valakit, aki
elkísérte. – Még új vagyok a városban.
– Maga megvette a házat? – kérdi megrökönyödve. –
Tudja, mit mondanak Louisianában: ha itt házat veszel,
mindenkié lesz, csak a tiéd nem.
Nevetek a tréfáján.
– Csak bérlő vagyok.
– Ó… akkor jó. Maga valószínűleg okosabb annál, hogy
ekkora hibát kövessen el. Mármint hogy megveszi a házat.
Ezen megint nevetünk. A kutya is részt vesz az általános
derültségben, halk, elégedett vakkantást hallat.
– Miss Retta beköltözött a városba? – érdeklődik Walker
tanácsos.
– Én nem is… én egy ingatlanközvetítőn keresztül
találtam a helyet. Éppen Augustine-ba készülök, remélem,
találok valakit, aki megcsinálja a beázó tetőt. – Ismét az utat
kémlelem, kissé oldalt hajolva, hogy kilássak a látogatóm
mögül, aztán a temető felé téved a tekintetem. Hogy jött ide
ez az ember?
A kutya tesz egy lépést felém, talán barátkozni akar.
Tudom, nem szabad hozzányúlni a vakvezető kutyákhoz, de
úgyis képtelen leszek megállni, ezért inkább megadom
magam. Az összes ismerős dolog közül Kaliforniából
leginkább Holló és Poe hiányzik, a két cirmos cica, akiknek
a szolgálatában álltam, mielőtt ideköltöztem. A két macska,
emberi tartozékaikkal együtt, annak az antikvár
könyvesboltnak a berendezései közé tartozott, ahol
részmunkaidőben dolgoztam, hogy egy kis pluszpénzhez
jussak, amit aztán nagyrészt könyvekre költöttem.
– Bevigyem a városba? – kérdezem, bár nem tudom,
hogyan szoríthatnék helyet Mr. Walkernek és termetes
kísérőjének a Volkswagen Bogárban.
– Inkább leülök itt Sunshine-nal, és megvárjuk az
unokámat. Elment, hogy hozzon valami harapnivalót a
Cluck and Oink büféből az útra. Vissza, Birminghambe.
Mert most ott lakunk, Sunshine meg én. – Elhallgat,
megvakargatja a kutya füle tövét, amire újabb rajongó
farkcsóválás a válasz. – Mondtam az unokámnak, tegyen ki
itt, hogy tiszteletemet tehessem a nagyanyámnál.
A temető felé int a fejével.
– Gondoltam, átsétálok ide, és beköszönök Miss Rettához
is. Jóbarátom volt… a kis botlásom után. Ahogy a bíró is. Azt
mondta, Louis, neked ügyvédnek vagy papnak kellett volna
lenned, úgy fel van vágva a nyelved. Miss Retta a bíró
titkárnője volt, tudja. Sok olyan fiatalt vett a szárnyai alá,
amilyen én voltam akkor. De sokat álldogáltam én ezen a
verandán fiatal koromban! Miss Retta segített a tanulásban,
én meg dolgoztam neki a veteményesben meg a
gyümölcsösben. Ott van még az a kerti szobor a lépcső
mellett? A házi szent. Majd beszakadt a hátam, mire
idecipeltem, de miután a könyvtárat lebontották, Miss Retta
kitalálta, hogy a szobornak új otthon kell. Sosem tudott
nemet mondani senkinek.
A veranda széléhez lépek, benézek a leanderbokrok közé,
és valóban, a falnak döntve, a borostyán indáinak
szorításában valami szoborféle áll.
– Azt hiszem, itt van. – Hirtelen erőt vesz rajtam a
kíváncsiság. A virágágyam tehát efféle titkokat rejteget. A
házi szent szerencsét hoz. Ha lesz egy kis időm,
visszavágom a leanderbokrokat, és kipucolom kicsit a
terepet a szobor körül.
Ilyesféle terveket forgatok a fejemben, miközben Walker
tanácsos elmondja, hogy ha bármiről bármit meg akarok
tudni Augustine-ban, beleértve azt is, hol és hogyan tudom
megjavíttatni a csorgó tetőt akár vasárnap is, akkor csak
menjek a Cluck and Oink falatozóba, és keressem T nagyit,
aki ott ül a pultnál, ha már visszaért a templomból. A
házam tulajdonosa, mondja, minden valószínűség szerint a
Gossett famíliából való.
– Ez a föld valaha a Goswood Grove ültetvényhez
tartozott, amely a maga idejében egészen az Old River
Roadig terjedt. Miss Retta évekkel ezelőtt, amikor nyugdíjba
vonult, eladta a földjét Gossett bírónak, hogy utolsó éveire
legyen egy kis pénze, de úgy egyeztek meg, hogy itt
maradhat a házban élete végéig. Most, hogy a bíró meghalt,
nyilván valamelyik örököséé lett ez a parcella. Maga csak
menjen, tegye a dolgát – mondja, miközben letelepszik a
verandán, Sunshine pedig összegömbölyödik a lába előtt. –
Ha nem bánja, itt várjuk meg az unokámat. Minket nem
zavar a rossz idő. Nincs olyan napfényes élet, amiben ne
esne néha egy kis eső.
Nem is tudom, hogy hozzám beszél-e vagy Sunshine-hoz,
esetleg önmagához, mindenesetre megköszönöm a
tájékoztatást, és magára hagyom. Ott áll, kabátban,
kalapban, fejét a temető felé fordítja. Meg kell hagyni, a
nyirkos idő valóban nem hagy nyomot sem a külsején, sem
a viselkedésén.
Amikor odaérek a falatozóhoz, megállapítom, hogy a
Cluck and Oink szellemét sem kezdte ki az eső. A város túlsó
végén, az országút mellett kuporgó, lerobbant épület úgy
fest, mintha egy tehénistálló és egy régi Texaco-benzinkút
szerencsétlen házasságából született volna. A
legváltozatosabb méretű és korú melléképületek, raktárak
és pajták veszik körül, némelyik az épülettel egybeépítve,
némelyik elkülönülten áll.
A bejárat előtti veranda tömve van várakozó
vendégekkel, az autósbüfé kiadóablaka előtti kocsisor
ebben a vasárnap déli órában még a kavicsos parkolón is
végighúzódik, eltorlaszolja az utat a főútvonal
kereszteződésében, ahol néhány kocsinak már arra is
várnia kell, hogy lekanyarodhasson a mellékútra. Az épület
háta mögötti, ponyvával fedett részről fafüst kanyarog az
égnek; a személyzet tagjai szorgos hangyákként
sürgölődnek a faszenes grillrácsok között. Kolbász,
malachús, csirke forog a nyársakon. A legyek hada folyton
mozgó fekete szalagokban nyüzsög a szúnyoghálón, rést
keresve, ahol befurakodhatnak. Nem hibáztatom őket; isteni
illat árad a tűzhelyek felől.
A szomszédos Ben Franklin egydolláros üzlet előtt állítom
le a kocsit, és a két épület között húzódó nedves gyepsávon a
büfé felé indulok.
– Elvontatják ám a kocsiját, ha ott hagyja! – Az egyik
kamaszképű inasgyerek figyelmeztet, aki a kukák mögül lép
ki a parkolóba.
– Nem maradok sokáig. Kösz!
Csak most veszem észre, hogy a falatozó vendégei közül
senki sem használja a bolt parkolóját.
Bármilyen rövid ideje vagyok Augustine-ban, a
gyerekektől máris tudom, hogy a rendőrök előszeretettel
zaklatják őket, amikor összeverődnek a városban, vagy
bulizni mennek valahova. A helyi hatóságok keménykezű
fellépéséről szóló történetek a diákok kedvenc beszédtémái
közé tartoznak; ilyesmikről locsognak például akkor,
amikor nem figyelnek rám, miközben az Állatfarmról
beszélek. Pedig ha odafigyelnének, talán felfedeznék a
párhuzamot az írott történet és aközött, ahogy a városi
hatóság elkülöníti egymástól az egyes népcsoportokat, a
fehéreket a feketéktől, a tehetőseket a nincstelenektől, a
mocsárlakókat a városiaktól meg a földbirtokosoktól. A
közöttük húzódó határok láthatatlan, de áthatolhatatlan
falat alkotnak, amelyen legfeljebb a kereskedelem meg a
munkaerőpiac kapuin járhatnak át.
Az Állatfarm rengeteg tanulságot, megvitatásra érdemes
szempontot kínál. Azt tervezem, hogy a jövő héten
bemegyek Pevoto igazgatóhoz, és megkérem, hogy
biztosítson kissé bővebb keretet az irodalomtanításhoz
szükséges eszközök beszerzésére. Könyvekre van
szükségem, eszközökre, amelyek talán vonzóvá tehetik a
tárgyat a gyerekek számára. Talán inkább kortárs irodalmat
kellene olvastatnom velük, olyat, mint a Kutyabajok vagy a
Facsemeték nevelése. Olyan sztorikat, amikben vadászatról,
horgászásról meg a szabadban átélt kalandokról van szó,
hiszen a diákjaim többsége, mindegy, melyik társadalmi
csoporthoz tartozik, valamilyen módon kapcsolatban áll az
erdővel, mocsárral, kerttel, baromfiudvarral. Keresem a
kapcsolódási pontokat, bármik legyenek is azok.
Miután a szemem kissé hozzászokik a benti
félhomályhoz, a látvány arról győz meg, hogy a Cluck and
Oink alighanem a város fóruma lehet. Augustine
lakosságának valamennyi csoportja és árnyalata – fekete,
fehér, férfi, nő, fiatal, öreg – otthonra lel ebben az
olajszagban úszó, sürgő-forgó pincérnők által uralt térben.
Nők káprázatosan kicsípve, pompás vasárnapi kalapokkal a
fejükön, hasonlóan puccos ünneplő ruhába öltöztetett
gyerekeikkel és egyéb családtagjaikkal együtt zsúfolódnak
az asztalok körül. A kislányok lábán pántos lakkcipő,
csipkeszegélyű fehér zoknijukban, fodros ruhácskáikban
eleven habos tortákként trónolnak a magasított
gyermeküléseken. A kisfiúk csokornyakkendőt viselnek, a
férfiak elegáns öltönyökben feszítenek, melyek közül nem
egy láthatóan még a hetvenes évekből maradt rájuk. A
kedélyes társalgás zsongása vegyül a levegő zsíros
füstszagával és a fel-felhangzó „pincér!” meg „kenyeret!
kenyeret!” kiáltásokkal.
Csengő kacajoktól visszhangzik a terem, a nyitott
tetőszerkezet fölé boruló bádogtető felerősíti a hangokat.
Boudin-golyó – akármi legyen is az –, láthatóan ez a fogás
a mai nap sztárja, mindenki ezt rendel. Tanulmányozom az
étlapon látható fényképet, és azt találgatom, milyen töltelék
lehet az olajban kisütött golyócskákban, amelyeket
tányérokra halmozva szolgálnak fel a gyors lábú, kék
blúzba és farmernadrágba öltözött pincérlányok.
Szívesen megkóstolnám, de a kasszapult mellett álldogáló
kamasz, akiben az egyik diákomat ismerem fel, éppen azt
magyarázza egy vendégnek, hogy legalább fél órába telik,
mire teljesíteni tudják a rendelést. Remélem, Walker
tanácsos unokája még a templomból kiáramló tömeg
érkezése előtt meg tudta venni, amit akart.
Majd legközelebb megkóstolom azt a finomságot. Még ha
a konyhának lenne is kapacitása, a pénztárcámat akkor is
kímélnem kellene. Ray M&M’s-es kalandját követően
tizenkét doboz olcsó rágcsálnivalót szerváltam az osztály
számára. A diákjaim folyton arra panaszkodnak, hogy
éhesek. Nem tudhatom, melyikük hazudik, és melyikük
mond igazat, nem is kérdeztem ki őket olyan alaposan,
amennyire kellett volna. Talán abban bízom, hogy ha a
könyvekkel nem tudom megnyerni őket magamnak, talán a
csokis piskótával meg a tejszínes töltelékkel sikerülni fog.
Beállok a kassza előtti sorba, és miközben lépésenként
araszolunk a pult felé, az üvegpult alatt elhelyezett
lepényféléket tanulmányozom. A pult mögött afroamerikai
nő ül, hallom, hogy a vendégek T nagyinak szólítják. A haja
fehér, szeme aranybarna, zömök, mint a legtöbb ember, akit
megismertem itt, Augustine-ban, csinos, rózsaszín
ünneplőruhában, kalapban dolgozik. Kurta mondatokban
beszél a vendégekkel, miközben kiadja a blokkokat, fejben
kiszámolja a fizetendő összeget, nyalókákat nyújt a
gyerekeknek, miközben megjegyzi, hogy ez vagy az a srác –
merem állítani, mondja – legalább két centit nőtt a múlt hét
óta.
– Benny Silva – mondom, és a pulton át kezet nyújtok.
Vékony, bogos ujjaival megszorítja a kezemet. Jó kemény
fogása van.
– Benny? – visszhangozza. – Az apukája inkább fiút akart,
mi?
Elnevetem magam. Nem is tudom, hányadszor hallom ezt
a mondatot, az emberek többsége így reagál arra a
becenévre, amit apám ragasztott rám, mielőtt úgy döntött,
hogy tulajdonképpen nem is annyira akar engem felnevelni.
– A Benedetta rövidítése. Félig olasz vagyok… félig meg
portugál.
– Hm… szép bőre van. – Összehúzott szemmel vizsgálgat.
– Hát… legalább nem égek le olyan könnyen – felelem.
– Azért vigyázzon – figyelmeztet. – Jól teszi, ha beszerez
egy jó kalapot. A louisianai nap kegyetlen tud lenni.
Mutassa a blokkját, mennyit számolhatok, kedves?
– Nem ettem semmit – mondom, és gyorsan
elmagyarázom, mi baj van a tetőmmel, és miért jöttem ide. –
Az a régi fehér ház a temető mellett… tegnap elmentem az
ingatlanügynökséghez, de ki volt írva, hogy egészségügyi ok
miatt zárva.
– Joanie-t kereste? Kórházban van, Baton Rouge-ban. A
hólyagjával kínlódik. Fogjon egy vödör kátrányt, és kenje be
alaposan ott, ahol a kályhacső kijön. A tetőn, tudja? Kenje jó
vastagon a zsindelyre, mintha a kenyeret vajazná. Akkor
nem fog beázni.
Rögtön látom, hogy ez az asszony tudja, mit beszél;
nyilván sok zsindelytetőt kijavított már életében. Talán még
mindig meg tudná csinálni. Én viszont egész életemben
emeletes házban laktam. Talán meg sem tudnám
különböztetni a kátrányt a csokoládépudingtól.
– Úgy hallottam, a ház valószínűleg Gossett bíró
örököseié. Nem tudja véletlenül, hol találom a
tulajdonosokat? Vödröt tettem a beázás alá, de az a helyzet,
hogy hétfőn tanítanom kell, úgyhogy napközben nem fogom
tudni kiüríteni a vödröt. Félek, hogy kiömlik a víz, és
tönkreteszi a padlót. – Márpedig az öreg házon az a
legszebb: a ciprusfából készült padlódeszkák és gerendázat.
Szeretem a régi dolgokat, és nem szeretnék kárt tenni
bennük. – Én vagyok az új angoltanár az iskolában.
A nő pislog, és a mozdulat, ahogy a mellére szegi az állát,
mintha azt sugallná, hogy magában mulat rajtam.
– Ja, maga az a zizi tanárnő?
Vihogást hallok a hátam mögül. Hátrafordulok, és arra a
morcos leányzóra esik a tekintetem, aki az első iskolai
napom reggelén megmentette azt az alsós kisfiút. Az
óráimnak jó, ha a felén jelenik meg, de máris tudom a
nevét: LaJuna. Úgy ejtik, mint a hónap nevét – June –, csak
előtte ott van a la, utána meg még egy a. De nagyjából ez
minden, amit tudok róla. Próbáltam közelebb kerülni hozzá
a negyedik óra alatt, de akkor a focizó fiúk uralják a terepet,
ami azt jelenti, hogy a lányokra, stréberekre és más
társadalmon kívüliekre képtelenség odafigyelni.
– Jobban tenné, ha nem tömné süteménnyel a fiúkat.
Különösen azt a Ray gyereket. Kieszi magát a vagyonából. –
T nagyi tovább beszél. Sőt papol. Erős mutatóujját rám
szegezi. – Ha enni akarnak, akkor időben emeljék fel a
ványadt hátsójukat az ágyból, és menjenek a menzára
reggelizni. Az ugyanis ingyen van. Azok a srácok
egyszerűen lusták. Ennyi az egész.
Félszegen bólintok. Szóval egészen a Cluck and Oinkig
eljutottak a rólam szóló pletykák. A süteményért cserébe
olyan nevet ragasztottak rám, aminek köszönhetően most
már mindenki úgy véli, hogy zizi vagyok.
– Ha hagyja, hogy lustálkodjon a gyerek, akkor lusta is
marad. Egy fiút gatyába kell rázni, rá kell szoktatni a
munkára. Amikor gyerek voltam, mi mind keményen
dolgoztunk a farmon. A lányok főztek, takarítottak, és ha
elérték azt a kort, napszámba adták őket. Ülni az
iskolapadban, enni az ételt, amit valaki megfőzött nekünk?
Az olyan lett volna, mint valami luxusnyaralás. Igaz,
LaJuna? A te Dicey nénikéd is mindig ezt mondja,
lefogadom!
LaJuna lesunyja a fejét.
– Igen, asszonyom – mondja kelletlenül, zavartan egyik
lábáról a másikra állva, miközben a blokkot gyűrögeti a
kezében.
T nagyi belelendül.
– Én az ő korában kint dolgoztam a földeken vagy a
gyümölcsösben, vagy Gossették felfogadtak, hogy iskola
után meg a szünidőben a gyerekeikre vigyázzak. Tizenegy
éves voltam, fiatalabb, mint ez a lány. – LaJuna háta mögött
egyre hosszabb a várakozók sora. – Nyolcadik után ott
kellett hagynom az iskolát. Rossz termés volt abban az
évben, a Gossett-boltban meg ott volt a sok kifizetetlen
számla. Nem volt idő iskolába járni. Pedig okos voltam. De
hát nem mehettünk a híd alá lakni. Lehet, hogy nem volt
valami puccos a házunk, de volt, és mi örültünk, hogy van.
Hálásak voltunk mindenért, amink volt.
A döbbenettől némán állok, csendben emésztgetem, amit
hallok. A gondolat, hogy egy gyerek… tizenhárom-tizennégy
éves… hogy ott kell hagynia az iskolát, mert a család
megélhetését kell segítenie… iszonyattal tölt el.
T nagyi int LaJunának, hogy menjen a pult másik
oldalára, és átöleli a vállát.
– Ez azért jó lány ám. Nincs ezzel semmi baj. Mi kell,
drágám? Miért állsz itt, mér nem vagy az asztaloknál?
– Szünetem van. Megkértem valakit, hogy lássa el az
asztalaimat. – LaJuna egy húszdolláros kíséretében a pult
felé nyújtja a blokkját. – Hannah kisasszony kért meg, hogy
fizessek helyette, ne kelljen neki beállni a sorba.
T nagyi összeszorítja az ajkát.
– Mindig akad, aki azt hiszi, kiváltságai vannak. – Elveszi
a bankót, és LaJuna kezébe nyomja a visszajárót. – Menj,
add ezt oda, aztán szünetet tartasz.
– Igen, asszonyom.
LaJuna eltűnik a pult sarkán álló oszlop mögött; nekem is
illik továbbállnom innen. Ingerült hangok, lábak
türelmetlen topogása hallatszik a hátam mögül. Hirtelen
elhatározással leemelek egy banánkrémes süteményt a
desszertes pultról. Nem mintha kellene. És nem kellene
költekeznem sem, de olyan jól néz ki. Vigaszdíj, fut át az
agyamon.
– Az a régi ház, amiben lakik – folytatja T nagyi,
miközben elteszi a pénzt –, az bizony jól leromlott, mióta a
bíró meghalt, ahogy minden más is. A bíró két idősebb fia,
Will és Manford örökölte a malmot, az öntőműhelyt meg a
zöldségültetvényt a várostól északra. A bíró legkisebb fia
évekkel ezelőtt meghalt, egy lánya meg egy fia maradt. A két
unoka örökölte a nagy házat meg a földet, ami az apjuknak
járt volna, de a lány, Robin szintén meghalt azóta. Szomorú
história, csak harmincegy éves volt. A maga háziura a bíró
unokája, Mr. Nathan Gossett, de ő ugyan nem fogja
megjavíttatni a tetőt. Lent él valahol az óceán partján. Vett
egy rákászhajót magának. A Goswood-birtokot bérbe adta, a
többit meg hagyja elrohadni. Olyan kalandorféle az a fiú.
Nem törődik semmivel se. Pedig micsoda története van
annak az öreg háznak! Órákig lehetne mesélni róla.
Szomorú, amikor a történeteket már nem hallgatja meg
senki.
Egyetértően bólogatok. Az utolsó mondat fájdalmasan
belém szúr, mert azt juttatja eszembe, hogy én akkor sem
tudnék egyetlen sort sem felidézni az őseim történetéből, ha
az életem múlna rajta. Mindig arról győzködtem magam,
hogy nem érdekel az egész, de T nagyi megjegyzése szíven
üt. Érzem, hogy kivörösödik a nyakam, és szinte magam is
csodálkozom, amikor megkérdezem:
– Volna kedve néha eljönni hozzánk, az iskolába, hogy
meséljen egy kicsit?
– Pfff! – T nagyi elkerekedett szemmel néz rám. – Az
előbb mondtam, hogy még a nyolc osztályt se jártam ki,
nem hallotta? Hívja meg a bankigazgatót, a polgármestert
vagy az öntöde vezetőjét, ha jót akar a gyerekeknek. Olyan
embereket mutasson nekik, akik vitték valamire.
– Hát azért csak… gondolja meg. Kérem. – Az ötlet úgy
bomlik ki az agyamban, ahogy a virágbimbó a gyorsított
felvételeken. – Maga mondta, hogy ma már senki sem
hallgatja meg a történeteket. A gyerekeknek nagyon is
szükségük lenne rá, tudja?
Valóban, ha az Állatfarm nem is, az ismerősöktől hallott
igaz történetek talán megérintik a diákokat.
– Az órára bevitt könyvekkel nemigen sikerült
felkeltenem az érdeklődésüket… különben sincs annyi
példányunk, hogy mindenkinek jusson belőle.
– Semmi sincs abban az iskolában – motyogja maga elé az
a negyvenes éveiben járó, vörös hajú, szeplős férfi, aki
mögöttem áll a sorban. Csorba metszőfogai miatt sípoló
hangokat hallat beszéd közben. – A focis srácoknak használt
stoplis cipőkben kellett játszaniuk. Egy rakás szar az az
iskola. A vezetőség is egy nagy rakás szar. Odaát,
Lakelandben mindenük megvan a gyerekeknek, a mieink
meg nem kapnak szart se.
Még idejében elharapom, amit a legszívesebben
mondanék; beérem egy bólintással, és a süteményes doboz
után nyúlok. A focicsapatban legalább mindenkinek jutott
stoplis cipő. Az én irodalomórámon bezzeg nem jutott
minden gyereknek könyv.
Amikor kilépek, meglátom LaJunát, amint egy felfordított
kuka mellett álldogál az épület oldalánál. Két fiú guggol a
közelben zsírfoltos kötényben, ujjaik közt cigarettával.
LaJuna sanda oldalpillantást vet felém, amint elmegyek
mellette, aztán a felé a gyerek felé kapja a tekintetét, aki
rozsdás kis biciklijén billegve éppen az országúton vág
keresztül. A gyerek épphogy átér a Ben Franklin
parkolójába, amikor elzúg mögötte egy furgon. Ha nem
tévedek, ugyanaz a fiú, aki balesetet okozott a
kereszteződésben. Egy rendőrautó fordul be a sarkon;
reménykedem, hátha jól megmossák a fiú fejét, de a
rendőröket láthatóan jobban érdekli az én autóm, amely
ezek szerint a tilosban parkol.
A parkoló kavicsburkolatán csillogó, apró tócsákat
átugorva a kocsim mellett húzódó gyepsáv felé sietek. Egyik
kezemmel a Ben Franklinre mutogatok, a másikkal intek,
hogy álljon meg. A rendőr letekeri az ablakot, húsos
könyökével a keretre támaszkodik, úgy mondja: – Ez nem az
étterem parkolója ám!
– Bocsánat! – szabadkozom. – Csak azt kerestem, hol
vehetnék kátrányt tetőjavításhoz.
– Vasárnap semmi sincs nyitva. Tudja, a puritántörvény. –
Vörös, verejtéktől fénylő arcának párnái közt résnyire
húzott szemében gombostűfejnyi fény villan, amint a
kocsimat vizsgálgatja.
– És szereltesse fel a lökhárítót. Ha még egyszer
meglátom így, megbüntetem.
Megígérem, miközben tudom, hogy úgysem fogom
betartani az ígéretemet, mire távozik. „One day at a time”,
dúdolom a tévéműsor főcímdalát, amely kamaszkoromban
a kedvenceim közé tartozott. A főszereplő, Valerie Bertinelli
divatba hozta az olaszos megjelenést, különösen azután,
hogy hozzáment Eddie Van Halenhez. Ez a főcímdal lett a
mottóm abban a furcsa, átmeneti időszakban.
A kisfiú átkerekezik a gyepsávon a kelleténél jóval
nagyobb biciklijével. Csak úgy tud leszállni róla, ha oldalra
dönti a nedves kavicsburkolaton. Leugrik róla, és tolni kezdi
a Cluck felé. Látom, hogy a szúnyoghálón keresztül beszél
valakihez, aztán megjelenik egy kéz, csirkecombot nyújt a
gyerek felé, majd hessegető mozdulattal odébb küldi. A
gyerek elindul, tolja a biciklit, egyszerre markolja a
csirkecombot meg a biciklikormányt. Végül befordul a bolt
sarkánál, és eltűnik a szemem elől.
 Talán oda kellene mennem hozzá, és elmondani neki,
hogyan kell szabályosan átkelni az úton. Eltöprengek, vajon
hogy festenék a tekintélyszemély új szerepében. A tanárnak
vigyáznia kell a gyerekekre, nem?
– Tessék. – Összerezzenek a hangra. LaJuna áll a kocsi
mellett. Három hosszú, sötét hajfonat kiszabadult a
hajpántja alól, és a szemébe lóg. Nem simítja ki az arcából,
hagyja, hadd fityegjenek, mint a léckerítés meglazult rúdjai,
miközben mereven előrenyújtott karral elém tartja az
étterem blokkját. – Tessék. – Meglobogtatja a blokkot,
közben nyugtalanul hátrafelé tekinget a válla felett.
Elveszem a blokkot, mire azonnal hátrahúzódik. Egyik
kezét vékony csípőjére teszi.
– Sarge nénikém címe és telefonszáma. Ő szokta
megjavítani a dolgokat nagyapám nővérénél, Dicey néninél.
Sarge néni mindenhez ért. – A tornacipője sáros orrát
szemléli. – Majd ő megcsinálja a tetőt.
Meglepetten pillantok rá.
– Felhívom. Köszönöm. Tényleg kösz.
LaJuna hátralép.
– Kell neki a pénz. Ennyi az egész.
– Nagyon köszönöm.
Bólint, aztán a pocsolyákat kerülgetve távozik. Ekkor
pillantom meg azt a kis, téglalap alakú tárgyat, amely félig
kiáll a hátizsákjából. Előrébb hajolok, és most már tisztán
látom, hogy az Állatfarm egyik kötete az. Az egyik azok
közül, amelyeket nem találtam.
Bámulok utána, és akkor sem kapom el a tekintetemet,
amikor megáll, és hátranéz, mintha mondani akarna
valamit. A fejét rázza, tesz két lépést, de megint
visszafordul. Végül lemondóan megvonja a vállát, és így
szól:
 – A bíró régi háza pont szemben van a birtokkal, ahol a
maga háza áll. – Egy pillantást vet a ház felé. – Sok könyv
van ott. Egy egész fal, padlótól a mennyezetig. Senkinek sem
kellenek már.
 5. fejezet

HANNIE GOSSETT – AUGUSTINE, LOUISIANA, 1875

A dolgok néha úgy összekuszálódnak, mint az orsóról

legombolyodó gyapjúszál. Senki sem tudja, hogyan lehetne
kibogozni, mégis kezdeni kell vele valamit. A régi, rossz
időkben a Nagysága bejött a fonóházba, és ha meglátta,
hogy valakinek rendetlen a munkája, ostorral, seprűnyéllel
vagy egyenesen az orsóval esett neki.
A régi pajta jó hely volt, de félelmetes is. Az asszonyok a
gyerekeiket is odavitték, együtt dolgoztak, énekeltek, főzték
a festékoldatban a fonalat, indigólében, a hikorifa kérgéből
készült festékben meg vitriolban áztatták a gyapjút. Kék,
dióbarna, vörös. Szép színek voltak. De a gubancok miatt
mindig aggódni kellett, meg amiatt is, hogy elejtjük a
fonalat, mert olyankor szorultunk. Ma, amikor a rokkák
meg a szövőszékek csendben pihennek, és vastag porréteg
lepi őket valahol fent, a tetőgerendák alatti titkos helyeken,
amiket csak mi meg az egerek ismerünk, még mindig ott
lapulnak valahol az összekócolódott gyapjúgombolyagok
meg az elrontott szövetdarabok, amiket eldugtunk, nehogy
bajt hozzanak a fejünkre.
Amikor átmegyek a fonóházon, eszembe jutnak ezek a
régi rejtekhelyek, mert éppen azon töröm a fejem, miként
tudnék a Kisasszony sarkában maradni, hogy kileshessem a
titkát. Aztán azt gondolom, Hannie, az lenne a
legegyszerűbb, ha te hajtanád azt a hintót, amiért elküldetett
a Kisasszony. Akkor mindent megfigyelhetnél. Úgyis
fiúruhában jársz. Ugyan ki jönne rá, hogy te vagy benne?
A lóistállóhoz szaladok, amely ott van a kocsiszín mellett,
de tudom, hogy egy lelket sem fogok ott találni. Percy
elszegődött valahova, valahol máshol patkolja a lovakat, a
hét nagy részében nincs itthon. Az Öreg Nagysága a
tolószéke foglya, Lavinia kisasszony iskolában. Az Öreg
Nagyságos Texasba ment, senki sincs, aki hajtaná a kocsit.
Látom, hogy az úton mezítláb, futva közeledik a kis
szolgagyerek; az istállóban várok, míg odaér. Nem ismerem
a fiút – a cselédek manapság olyan rövid ideig szolgálnak itt,
hogy az ember meg sem ismerkedik velük –, de azt látom,
hogy nagyon kicsi még, jóformán pelenkás. Ahogy szalad,
ingecskéje a meztelen, vékony lába szára körül libeg.
Amikor odaér, elmondja, hogy Lavinia kisasszony a hátsó
kert kapujához kéreti a hintót, mégpedig gyorsan.
– Tudom. Már mondták – dörrenek rá a legmélyebb
hangomon. – Iszkiri vissza a házba; mondd meg a
Kisasszonynak, hogy azonnal ott lesz a kocsi.
Mire kettőt pislognék, a fiú már ott sincs; csak a
nyomában támadt porfelhő emlékeztet arra, hogy az előbb
még ott állt előttem.
Gyorsan munkához látok, de annyira remegnek az
ujjaim, hogy alig bírom megszorítani a kantár meg a
kötőfék csatjait. A szívem úgy dübörög, mint Percy
kovácspörölye, amikor a jól ismert dallamot kongatja: Tonk!
Deling-ding, tonk! Deling-ding. Üggyel-bajjal tudom csak
befogni a testes pej kancát, akit az Öreg Nagyságos
Gyömbérnek nevezett el, még a háború előtt. Hányja-veti a
fejét, amikor háttal bevezetem a két kocsirúd közé, és
beszíjazom a hámba. Úgy forgatja a szemét, mintha azt
mondaná, mi lesz, ha az Öreg Nagysága nyakon csíp
bennünket? Erre nem gondolsz?
Összeszedem minden kurázsimat, és a három vaslépcsőn
felhágok a bakra, amely egészen magasan ül a sárhányó
felett. Ha rá tudom venni Lavinia kisasszonyt, hogy beüljön
a hintóba, akkor talán nem lesz baj. Reszket a kezem, ahogy
a gyeplőt tartom, de ez láthatóan nem zavarja a kancát.
Öreg, kezes jószág, csak akkor feszíti meg a nyakát és nyerít
egy harsányat, amikor az istálló elmarad mögöttünk.
Válaszul felnyihog valahol egy ló, de olyan hangosan, hogy
talán tíz mérföldnyire is elhallatszik. Tán még a
gyümölcsöskert földjében nyugvó halottakat is felverné.
Erőt vesz rajtam a reszketés. Ha Tati megtudná, miben
sántikálok, azt mondaná, nincs ki a négy kerekem. De
tudom, Tati már kint dolgozik a földeken, Jasonnel és
Johnnal együtt. Úgy tesznek, mintha ez a nap is csak olyan
lenne, mint a többi, de közben egyre csak az utat kémlelik,
találgatják, hol lehetek, és azt sem tudják, hova legyenek az
aggodalomtól. A Nagy Háznak a közelébe sem mernek
menni, hátha az Öreg Nagysága vagy Seddie gyanút fog,
azok után, ami az éjszaka történt. Ha a Nagysága
megparancsolja az inasnak, hogy nézzen szét a birtokon,
mindent úgy fog találni, ahogy annak lennie kell. Tatinak
megvan a magához való esze.
Bánt, hogy aggódniuk kell miattam, de nem tehetek
semmit. Az ember manapság senkiben sem bízhat meg
Goswood Grove-ban. Nincs senki, akivel üzenhetnék nekik.
Lélegzet-visszafojtva megsimogatom nagymama három
kék üveggyöngyét, amelyek bőrszíjon függnek a
nyakamban, és fohászkodom, hogy a szerencse ne pártoljon
el tőlem. Aztán megfordítom a kocsit, és a régi kert felé
indulok. A tölgyek ágai a földet súrolják, a kúszónövények
oly szorosan fonják át a törzsüket, mint a fűző a hölgyek
derekát. Végigkaristolják a kalapomat, ahogy az öreg lóval
átvágunk a bozótoson. Egy bögöly száll Gyömbér fülére, a ló
a fejét rázva felhorkan, a szerszám fémveretei hangosan
megcsörrennek.
– Csitt, te! – suttogom. – Nyughass!
Felveti a fejét, hogy az egész hintó belerázkódik, amikor a
régi híd előtt elfelé baktatunk.
A kapunál nincs senki. Egy lélek sem.
– Lavinia kisasszony? – Halkan, rekedt suttogással
kérdezem, abban bízva, hogy a hangom valamelyest
hasonlít Johnéra, amely még nem egészen férfias, de már
olyasféle. Előrehajolok, próbálok lekukucskálni a hídról. –
Van odalenn valaki?
És ha az Öreg Nagysága rajtakapta a Kisasszonyt, amikor
ki akart szökni?
Lehajló ág csap az arcomba, a kanca a fejét forgatja, a fák
irányába kémlel. Hallgatózunk, de csak a megszokott
zajokat hallani, a tölgylombok susogását, madárfüttyöt, az
ágakon ugráló mókus neszezését. Egy harkály kopácsol
valahol, kövér pondrót keres a kéreg alatt. Gyömbér még
mindig a bögöly miatt riadozik; előrehajolok, elhessegetem,
hogy végre megnyugodjon egy kicsit.
Lavinia kisasszonyt csak akkor veszem észre, amikor már
majdnem ott áll mellettem.
– Te fiú! – mondja, mire előbújok a rejtekemből, aztán
gyorsan visszahúzódom. Rossz emlékek sokasága tolul fel
bennem. Életem legboldogabb napja volt, amikor végre
otthagyhattam a Nagy Házat, és Tatihoz költözhettem. Nem
kellett többé a Kisasszonyt dajkálnom, aki mihelyt megnőtt
egy kicsit, csípett, rúgott, azzal ütött, ami épp a keze ügyébe
akadt. Hamar rájött, mit kell tennie, hogy az anyja büszke
legyen rá.
 Mélyen a szemembe húzom a kalapot. Egy perc, és
kiderül, beválik-e a tervem. Lavinia kisasszony nem ostoba,
viszont az is igaz, hogy egy ideje már nemigen láttuk
egymást közelről.
– Miért nem a csézát hoztad? – Olyan sipítós hangja van,
mint a mamájának, de külsőre nemigen hasonlít az anyjára.
A Kisasszony kerekebb, vaskosabb, magasabb is az
anyjánál. Majdnem olyan magas, mint én.
– Azt mondtam, a cabriolet-t hozzátok, hogy én magam
hajthassam. Miért a calèche-sel jöttél? Ha a kezem közé
kapom azt a bérest… és hol van Percy? Miért nem ő jött?
Nem lenne szerencsés, ha azt felelném, Percy napszámba
ment, hogy elegendő élelmet vehessen magának, mivel a
Nagysága csökkentette a fizetését. Így inkább azt mondom:
– A cabriolet el van törve, és még nem javították meg.
Nincs senki az istállóban, azér’ hoztam a hintót.
Eléggé beleélte magát, hogy ő fogja hajtani a kocsit, és
nem kell segítséget kérnie senkitől. Ez jól jön, mert
igyekszem minél távolabb maradni tőle.
– A kertek alatt megyünk, nem a Nagy Ház előtti úton –
veti oda, miközben elhelyezkedik az ülésen. – Anyám még
nem kelt fel. Nem akarom, hogy felriassza a kocsizörgés.
Határozott, parancsoló hangot próbált megütni, de hiába
tizenhat éves, hiába hord hosszú szoknyát, akkor is úgy
beszél, mint egy kislány, aki felnőttesdit játszik.
– Igen, Kisasszony.
Felkapaszkodom a bakra, csettintek a kancának, aztán
megkerülöm a kis kerti tavat. A calèche nagy kerekei
kilazult görgetegköveken és elvadult borostyánindákon
bukdácsolnak. Ha kiérünk a nyílt útra, megnoszogatom én
ezt a kancát. Már most is szaporán üget, noha a szeme meg
az orra körül már jócskán őszül a szőre. Hányja-veti a
sörényét, igyekszik távol tartani magától a legyeket.
Vagy három mérföldet haladhatunk a birtokot határoló
töltésen, aztán el a kis, fehér templom előtt, ahova régen,
még a szolgaság idején az Öreg Nagysága parancsára
minden vasárnap el kellett mennünk. Mindannyian
egyforma fehér ruhában, a derekunkon kék szalagöv, hogy
jó benyomást keltsünk a szomszédokban. Fent ültünk a
karzaton, hallgattuk, ahogy a fehér pap az evangéliumot
hirdeti. Mióta szabad vagyok, nem is jártam abban az
épületben. Most saját gyülekezetünk van. Olyan, ahol színes
bőrű a prédikátor. Mindig máshol kell összegyűlnünk, hogy
kijátszhassuk a Ku-Kluxokat meg a Fehér Kamélia Lovagjait.
De valahogy mindig mindenki tudja, hol és mikor
gyülekezünk az istentiszteletre.
– Állj! – parancsolja a Kisasszony, én pedig megállítom a
kancát. Bemegyünk a templomba? Persze nem kérdezhetem
meg.
Egyszer csak előbukkan Juneau Jane a templom mögül,
hölgynyeregben üli meg a nagy, szürke lovat, fekete
harisnyás, vékony lábai kilátszanak a kislányos ruha alól.
Most, a világosságban látom, hogy a harisnyája csupa folt, a
csizmácskája meg egészen elvásott már, jó, hogy ki nem
bújik belőle a nagyujja. A kék virágos ruhája tiszta, de a
varrásnál már feslik. Bizony, alaposan kinőtte már azt a
ruhát.
A lova elég megátalkodott jószágnak tűnik, magas, a
nyaka ívelt, ami arra mutat, hogy tenyészlónak tartják. A
lányon látszik, hogy tud bánni az állatokkal, olyan vajákos,
mint az anyja, egészen olyan azzal a furcsa, ezüstszürke
szemével. A hosszú haja leér a nyeregig, elvegyül a ló fekete
sörényével, mintha egyetlen lényt alkotnának ők ketten.
Juneau Jane odaüget a calèche-hez, olyan magasra szegi
az állát, hogy szeme csak két keskeny résnek látszik, ahogy
lepillant a hintóban ülőre. Kiráz a hideg attól a pillantástól.
Vajon meglátott-e tegnap éjjel? Hát most? Lát-e egyáltalán?
Kalapos fejemet a vállam közé húzom, hogy védekezzek az
átkok ellen, amiket, ki tudja, talán épp most küld rám.
Csak úgy szikrázik köztük a levegő, ahogy Lavinia
kisasszonnyal egymásra néznek. – Gyere utánunk! – veti
oda foghegyről a Kisasszony, mintha nehezére esne még
szólni is ahhoz a másikhoz.
– C’est ce bon. – Úgy muzsikálnak azok a francia szavak,
mint valami hangszer. Azokra a dalokra emlékeztetnek,
amelyeket az árva gyerekek énekeltek, amikor a háború
előtt az apácák betanították őket, hogy kórusmuzsikával
szórakoztassák a vendégeket a fehérek házimulatságain. –
Én is úgy gondoltam.
– Nem foglak az apám hintaján furikázni.
– Ugyan mi szükségem lenne rá, amikor ilyen gyönyörű
lovat kaptam tőle?
– Nem mintha járna neked. Mindenbe beavatott, mielőtt
elment Texasba. Hamarosan magad is meglátod majd.
– Valóban. – A lány nem tűnt olyan riadtnak, ahogy várta
volna az ember. – Mindketten meglátjuk.
A laprugók hangos nyögéssel tiltakoznak, amikor a
Kisasszony odébb csúszik az ülésen, és összekulcsolt két
kezét a vörös úti ruhája ráncai közé dugja, amit Tati varrt
neki tavaly nyáron, amikor iskolába ment. Az ember nézzen
ki rendesen, mondta az Öreg Nagysága. A piros ruhát az
Öreg Nagysága régi köpenyéből szabták.
– Én csak gyakorlatias vagyok, Juneau Jane. Realista. Ha
anyádnak lett volna esze, és nem olyan szörnyen
elkényeztetett, akkor most nem lenne bajban, mindössze
néhány hónappal azután, hogy az apám nem tartja el többé.
Végtére is mindketten, te is meg én is az apánk
bolondériájának az áldozatai vagyunk, nem? Nofene! A
végén még kiderül, hogy tényleg van bennünk valami
közös. Mindkettőnket elárultak azok, akiknek meg kellett
volna védeniük minket, nem igaz?
Juneau Jane nem felel. Franciául motyog valamit az orra
alatt. Talán átkot mond a Kisasszonyra. Nem is akarom
tudni. A lábtámasz fölé görnyedek, olyan messze húzódom
a Kisasszonytól, amennyire csak lehet, nehogy engem is
elérjen az átok. Karomat a testemhez szorítom, ajkamat
összepréselem, még a nyelvemet is a szájpadlásomhoz
nyomom, hogy ha az átok megkörnyékez is, ne tudjon belém
hatolni.
– Nyugodt lehetsz, eleget fogunk tenni papa akaratának,
ha egyszer végre megtaláljuk a végrendeletet. – Lavinia
kisasszony tovább locsog. Sosem érdekelte, ha nem
válaszolt neki senki. – Igenis azt akarom, hogy tartsd magad
a megállapodáshoz. Ha megtaláljuk papa iratait, márpedig
megtaláljuk, az ő rendelkezései szerint fogunk kezelni
téged, csak hogy véget vessünk ennek a szégyennek a
családban, és ne okozhass több bajt.
Megpillantok egy kátyút az úton, és szándékosan arrafelé
kormányozom a kancát, csak hogy lássam, ki tudom-e
zökkenteni a Kisasszonyt annyira, hogy egy pillanatra
elhallgasson. A mézesmázos hang hallatán eszembe jut a
sok-sok ütés, szúrás, fejbe vágás, amit tőle kaptam, meg az
az eset Texasban, amikor olyan teát itatott velem, amibe
előzőleg egy csipetnyit beletett Seddie patkánymérgéből.
Csak hogy lássa, mi történik ilyenkor. Hétéves voltam, alig
egy év telt el azóta, hogy megmenekültem Jep Loach karmai
közül, de miután megittam a mérget, azt kívántam, bárcsak
azonnal meghalnék, és sose érném meg a nyolcat. A
Kisasszonyka nem volt több mint ötéves, amikor ezt
művelte velem.
Bárcsak elmesélhetném ezt Juneau Jane-nek! Akkor is, ha
nemigen szívelem. Tejben-vajban fürösztötték ott,
Tremében, pedig a Gossett-vagyon lassan elolvadt. Mit hitt
ez a lány? Hogy örökké így lesz? Én ugyan nem bánom, ha
az utcán végzi is, a mamájával együtt. Majd megtanulják, mi
a munka. Dolgozni fognak, különben felkopik az álluk.
Csakúgy, mint mindenki másnak.
Nem is tudom, miért törődöm ezzel a két lánnyal. Nem is
törődöm. Művelem a földjüket, mosom a ruháikat, főzök
rájuk, ennyi épp elég. És mit kapok cserébe? Még most is,
amikor már lassan egyenjogúság lesz? A mindig üres
hasamat meg a tetőt a fejem felett, ami folyton beázik, mert
nincs pénzem megcsináltatni, amíg ki nem fizettük a földet.
Az ilyen, mint én, csak izom és csont. Esze nincs. Szíve sincs.
Miről is álmodozna?
Fel kellene hagynom azzal, hogy folyton a fehér ember
dolgát nézem, ahelyett, hogy a magaméról gondoskodnék.
– Fiú! – csattan a Kisasszony hangja. – Igyekezzünk!
– Ölég rossz az út, Kisasszony – dörmögöm. – Maj’ simább
lesz, ha kiérünk a River Roadra. Az az út simább.
Ez az öreg Gyömbér olyan, mint maga Goswood Grove.
Jobb napokat látott. Nehezen boldogul ezen a terepen, amit
jócskán alámosott a víz.
– Tedd, amit mondtam! – dörren rám Lavinia kisasszony.
– Kíméli a bal mellső lábát ez a te kancád – szólal meg
csendesen Juneau Jane. – Okosan teszed, hogy nem hajtod
keményebben. Hosszú út vár még ránk.
Hosszú út vár még ránk, azt meghiszem. Meddig tart
vajon ez az egész kiruccanás? Minél tovább, annál
valószínűbb, hogy elkapnak bennünket.
 Viszketni kezd az ingem alatt a bőröm. Olyasfajta
viszketés, ami arra figyelmeztet, hogy legyek résen, mert baj
közeleg.
Egyik mérföld a másik után, egyik kukoricaföld a másik
után, falu falu után marad el mögöttünk a folyóparti úton,
de a viszketés nem szűnik, sőt mintha egyre mélyebbre
fészkelné magát a bőröm alá. Olyasmibe ártottam magam,
amibe nem kellett volna, de most már nem hátrálhatok ki
belőle.
Nagyon sokáig tart, mire elérünk arra a helyre, ahova
Lavinia kisasszony menni akart, úgy érzem, egészen New
Orleansig eljutottunk volna ennyi idő alatt. Még nem is
látom a helyet, ahova hamarosan megérkezünk, de már
hallom a hangokat, érzem az illatát. A kőszén- és fafüstöt, a
folyó vizét taposó hajók pöfögését, a gőzkürtök fütyülését, a
hajókerekek csattogását. A gyapotcséplő gépek és a
cukormalmok koff-puff, koff-puff hangjait. Az eget
alacsonyan úszó füstfátyol takarja el. Jó koszos hely, vastag
koromréteg lepi az épületek téglafalait, a tetőzsindelyt,
embert-állatot. Gyapotbálát, tűzifát, hatalmas
cukrosládákat, melasszal, whiskey-vel telt hordókat cipelő
öszvérek és kikötőmunkások tartanak a lapátkerekes hajók
felé, amelyek megrakodva észak felé indulnak majd, ahol az
embereknek van pénzük vásárolni.
Az öreg Gyömbér most már elég erősen sántít, úgyhogy
örülök, hogy megállunk végre, bár a hely nem nagyon
tetszik nekem. Ládák, rakodómunkások, színes bőrű és
csóró fehér napszámosokkal megrakott szekerek között
vágok utat a hintóval. Errefelé sehol sem látni olyan
finoman öltözött népeket, mint amilyenek mi vagyunk.
Egyáltalán, hölgyeket sem látni. Fel is figyelnek ránk, amint
végighajtunk az utcán. A fehér férfiak megállnak, az állukat
vakargatják, felénk sandítanak a szemük sarkából. A
színesek a kalapjuk karimája alól méregetnek, a fejüket
csóválják, az én szememet keresik a tekintetükkel, mintha
azt mondanák, több eszem is lehetne.
– Jobban tennéd, ha elvinned innét az úrnőidet – suttogja
oda az egyik, amikor leszállok a bakról, hogy átvezessem az
öreg Gyömbért két szekér között, amelyek olyan közel
állnak egymáshoz, hogy alig férünk keresztül rajta. – Nem
nekik való hely.
– Nem én akartam idegyünni – vonom meg a vállam. – De
nem maradunk soká.
– Azt jól teszitek. – A férfi odébb taszítja az egyik hordót,
hogy helyet adjon nekünk. – De vigyázz, mire feljön a hold,
találjatok szállást. Nehogy útközben érjen a sötétség.
– Befejezni a traccsolást! – Lavinia kisasszony felkapja az
ostort az ülés mögül, megpróbálja elérni vele a lovat. –
Hagyd békén a kocsisomat, te! El az útból! Dolgunk van.
A férfi hátrahőköl.
– Ha hagyod, hogy a színesek másfél méternél jobban
megközelítsék egymást, máris lazsálni kezdenek – horkan
fel a Kisasszony. – Nem így van, fiú?
– De igen, Kisasszony – vágom rá. – Ez bizony igaz.
Először fut át rajtam valami kellemes izgalom amiatt,
hogy a bolondját járatom vele. Lila gőze sincs, kihez beszél.
Lehet, hogy hazudni bűn, én hirtelen mégis büszke vagyok
rá, hogy jól hazudok. Ebben van az erőm.
Az út folyópart felőli oldalát házak szegélyezik. Lavinia
kisasszony a mögöttük húzódó keskeny úton akar
továbbmenni, úgyhogy arrafelé irányítom a kocsit.
– Na itt van – mondja, mintha korábban is járt volna már
erre, de valamiért az az érzésem, ő is először látja a helyet. –
A piros ajtó. Mr. Washburn hajózási társaság. Mr.
Washburn nemcsak jogi kérdésekben ad tanácsot a
papának, és nemcsak a papa texasi földjeinek az intézője,
hanem egyik legbizalmasabb üzlettársa is, ha nem
tudnátok. Papa egyszer elvitt magával, amikor Mr.
Washburnnel vacsorázott New Orleansban. Késő éjszakáig
beszélgettek a szálloda halljában, miután én
visszavonultam a lakosztályunkba. Persze azért egy kicsit
még ott maradtam, hogy hallgassam őket. Ugyanahhoz az…
úri társasághoz tartoztak, ők ketten… Mr. Washburn
odaadóan követte apám rendelkezéseit, amikor apámnak
erre már nem volt módja. Papa később azt mondta nekem,
ha valaha segítségre lenne szükségem, keressem fel Mr.
Washburnt. Nála vannak az iratok másolatai. Sőt alighanem
ő másolta őket a papának.
A kalapom karimája alól lopva Juneau Jane-re pillantok.
Vajon elhiszi ezt a sok mindent? Juneau Jane sevróbőr
kesztyűbe bújtatott ujja a kantárral játszik, miközben az
előtte álló épületet szemléli. A nagy, szürke ló
makrancoskodni kezd, mintha megérezné, hogy a lovasa
aggódik valami miatt. Hátrafeszíti a fejét, aztán a bokájához
dörgöli az orrát, halkan felnyihog.
– Gyerünk! – rikkantja a Kisasszony, nyilván az a
kívánsága, hogy lesegítsem a kocsiról. Nincs más
választásom, engedelmeskednem kell. – Ha csak üldögélünk
itt, akkor nem lesz elintézve a dolgunk, igaz? Nincs mitől
félned, Juneau Jane. Hacsak nem érzed úgy, hogy rosszul
ítélted meg a helyzetedet.
A viszketegség most már az egész testemet kínozza. A
Kisasszony a nyakában függő aranymedaliont dörzsölgeti,
ami azóta megvan neki, amióta az eszemet tudom. Olyankor
szokta így dörzsölgetni, amikor valami nagy gonoszságot
forral. Juneau Jane akkor járna a legjobban, ha most,
azonnal hátraarcot csinálna azzal a szürke lóval, és
elvágtatna innen. Nem tudom, mit forgat a fejében a
Kisasszony, de hogy nem sok jót, abban biztos vagyok.
Meg se hallom, amikor kinyílik a vörös ajtó. Magas, jó
kiállású, világosbarna bőrű férfi áll az ajtóban. Inasnak
nézném, de nem visel libériát, csak inget és barna
gyapjúnadrágot, amely kirajzolja erős combját. Lábán térdig
érő, ráncos szárú csizma.
A férfi szemöldökét összevonva méreget bennünket.
– Igen, asszonyom? – szól a Kisasszonyhoz fordulva. –
Segíthetek, hölgyem? Azt hiszem, eltévesztette a bejáratot.
– Várnak rám – vág a szavába a Kisasszony.
– Nincs tudomásom róla, hogy bárkit várnánk. – A férfi
nem mozdul, mire a Kisasszony duzzogva felfújja az orcáját.
– A munkaadódhoz jöttem, fiú. Hívd ide nyomban!
– Moses! – Harsány, kellemetlen férfihang hallatszik a
házból. – Eredj a dolgodra! Öt másik ember kell a Genesee
Starra. Egészségesek, erős hátúak. Éjfélre szerezd meg őket!
Moses vet rám egy utolsó pillantást, aztán eltűnik az
ajtókeret mögötti folyosó árnyékában.
A következő pillanatban fehér férfi tűnik fel. Magas,
sovány ember, az orcája beesett, a bajusza szalmasárga,
csontos állát szakáll keretezi.
– Várnak rám. A barátunkat keressük – mondja a
Kisasszony, de látom, hogy közben a nyakát dörzsölgeti, a
hangja meg úgy szól, mintha gyapotgombolyag lenne a
torkában, szóval tudom, hogy nem mond igazat.
A férfi kilép az ajtónyílásból, és fejét egyik oldalról a
másikra billentve, mint egy kíváncsi csirke, végigpillant a
sikátoron. Arca bal oldalán hosszú heg húzódik, mint a
megolvadt gyertyaviasz, egyik szemét pedig fekete kötés
fedi. Az ép szeme most felém fordul.
 – Közös barátunk kifejezett kívánsága volt, hogy csak
önök ketten jöjjenek.
Leguggolok, mintha a ló lábát ellenőrizném, olyan kicsire
húzom össze magam, amennyire csak tudom.
– Ketten vagyunk. Mármint a kocsison kívül,
természetesen. – Lavinia kisasszony ideges nevetést hallat. –
Magányos hölgyek nemigen vannak biztonságban az úton.
Ezt biztosan ön is megérti, Mr. Washburn.
A Kisasszony a háta mögött összekulcsolja az ujjait, a
mellét meg kifeszíti, úgy büszkélkedik vele, csak az a baj,
hogy nem nagyon van mivel. Olyan lapos ott elöl, mint a
deszka, a válla széles, mint az Öreg Nagyságosé.
– Hosszú az út hazáig, és már lemenőben a nap.
Szeretném, ha minél gyorsabban a végére járhatnánk a
dolgunknak. Elhoztam, amit kért, pontosan úgy, ahogy
mondta… Mr. Washburn.
Nem tudom, más is látja-e, amit én látok, de a Kisasszony
mintha alig észrevehetően Juneau Jane felé biccentene.
Mintha ő lenne az az ami. A féltestvére.
Az ajtó szélesre tárul, a férfi eltűnik mögötte. Hirtelen
mintha fagyos, dohos levegő csapna meg; egész testemen
borzongás fut végig.
Juneau Jane a hintóhoz köti a lovát. Lábát kissé terpeszbe
vetve megáll mellette, kék csíkos ruháját, fehér
alsószoknyáját lobogtatja a szél, az anyagon keresztül
kirajzolódik vékony lábszárának formája. Karba fonja a
kezét, az orrát meg úgy ráncolja, mintha büdöset érezne.
– Mi az, amit magaddal kellett hoznod? Honnan tudjam,
hogy nem fizetted le Mr. Washburnt, hogy hazudjon az
érdekedben?
– Mr. Washburnnek nincs szüksége az én pénzemre. Mi
több, ő az, aki tartozik ezért. – A Kisasszony a nagy épület és
a rakpart felé int. – Mármint azért, hogy a papa maga mellé
vette üzlettársnak. Örülnék, ha négyszemközt
beszélhetnénk Mr. Washburnnel, de nyugodt lehetsz,
mindent elmondok majd, amit megtudtam. Ha Mr.
Washburnnél vannak a papa dokumentumainak a
másolatai, megtehetném, hogy itt, helyben elégetem őket, és
sose tudnál meg róluk semmit. Gondolom, a saját szemeddel
akarod látni valamennyit. Nem hiányzik, hogy utána a
kérdéseiddel gyötörj. Ha mégsem jössz be velem, kénytelen
leszel megbízni a szavamban.
Juneau Jane mereven leengedi a karját csípője mellett.
Keze ökölbe szorul.
– Egy kígyóban inkább megbíznék, mint benned.
– Gondoltam. – A Kisasszony tenyerét felfelé fordítva felé
nyújtja a kezét. – Akkor menjünk be. Együtt.
Juneau Jane elsuhog a kinyújtott kéz mellett, és a lépcsőn
felhágva az ajtóhoz lép. Még látom, ahogy hosszú, sötét haja
meglibben, aztán eltűnik az ajtónyílásban.
– Lásd el a lovakat, fiú! Ha bármi helytelent teszel,
elkaplak, bárhova próbálsz is bújni előlem. – Azzal Lavinia
kisasszony is belép az ajtón.
A vörös ajtó becsukódik, hallom, hogy a helyére tolják a
reteszt.
Eloldozom a hátaslovat, meglazítom a kantárt és a haslót,
aztán árnyékos helyet keresek magamnak; bemászom az
egyik oldalára fordított, üres cukrosládába, hanyatt dőlök,
és lehunyom a szememet.
Nem sokat aludtam az éjszaka; mire észbe kapnék, máris
elnyom az álom.
De tényleg nyomni kezd, szó szerint, mert megint a
rabszolga-kereskedő udvarába álmodom magam.
Az oldalán fekvő láda rabszolgaketreccé változik, én
pedig újra átélem, milyen volt, amikor elszakítottak az
anyámtól.
 Eltűnt testvéreink
Tisztelt Szerkesztőség! Szépen kérem magukat, tegyenek
közzé még egy hirdetést a nagyra becsült lapjukban, hogy
megtudhassam a bátyám, Calvin Alston tartózkodási helyét.
1865-ben váltunk el, amikor beállt az unionista hadsereg
katonái közé. Utoljára azt hallottuk róla, hogy a texasi
Shreveportban tartózkodik. Az értesítéseket kérem Miss
Kosciusko címére leadni.
D. D. Alston
Az „Eltűnt testvéreink” rovat a Southwestern hasábjain, 1879. december
18.
 6. fejezet

BENNY SILVA – AUGUSTINE, LOUISIANA, 1987

Mire hazaérek, végre az eső is eláll. Elcaplatok a bozótban

megbújó kerti szent mellett, felmegyek a veranda lépcsőjén,
közben enyhe bűntudattal gondolok a LaJuna nagynénjével
folytatott, némi önsajnáltatástól sem mentes
telefonbeszélgetésre, amihez be kellett mennem az üres
iskolaépületbe. Sarge néni, akiről most már azt is tudom,
hogy valójában Donna Alstonnak hívják, valószínűleg azt
hiszi rólam, hogy kétbalkezes vagyok, de az iskolai ablakok
üvegén patakokban csorgó esővíz mintha csak engem
akarna igazolni. Elképzelem, hogyan csorog keresztül ebben
a pillanatban a házam tetőzetén, és hogy a konyhapultra
tett edényben milyen magasan állhat a víz.
Meg kell hagyni, Sarge néni tényleg olyan segítőkész,
mint amilyennek mondták. Alig érek haza, már ott is van,
együtt megyünk be, hogy megnézzük, mi van a lábassal,
aztán kiviszi nekem a verandára, és belezúdítja a tartalmát
a kert párálló növényei közé, pedig jóformán még be sem
mutatkoztunk rendesen.
– Hallom, problémája van. – Sarge néni csupa
segítőkészség. Mokány afroamerikai nő, fitneszedzői
termettel; katonás modora mintha néma figyelmeztetés
lenne: ne kezdj ki velem. – Holnap kijövök és megjavítom.
– Ho-holnap? – hebegem. – Azt reméltem, hogy már ma
meg tudja csinálni. Mielőtt újra elered az eső.
 – Holnap délután – hangzik a kurta válasz. – Legkorábban
akkor tudok jönni. – Elmondja, hogy az egyik rokonának a
gyerekeire vigyáz, és a szomszédra hagyta őket, hogy
elszaladhasson ide, megnézni, mi a helyzet.
Felajánlom, hogy majd én vigyázok a gyerekekre, akár
ide, hozzám is eljöhetnek, amíg ő a tetőn dolgozik.
– Kettő mandulagyulladással fekszik közülük – feleli. –
Azért is nem a dadájuk vigyáz rájuk. Az anyjuk nem
maradhat ki a munkából. Nem könnyű munkát találni
errefelé.
Némi élt érzékelek ebben a megjegyzésében, mintha
vádolna valamivel. Talán úgy érzi, elveszem a munkát a
helybeliek elől? De hiszen én voltam az egyetlen jelentkező
erre az állásra. Iskolakezdésig egyetlen hét volt hátra, és
Pevoto igazgató úr örülhetett, hogy kapott valakit, aki
megfelelő képesítéssel rendelkezik, és elég bátor is ehhez a
munkához.
– Ó… – bólogatok. – Elnézést. Akkor valóban nem; nem
kockáztathatom, hogy elkapok valamit. Csak most álltam
munkába.
– Hát persze – mondja, és mintha gúnyosan elhúzná a
száját. – Az új áldozat.
– Valahogy úgy.
– Tavaly tavasszal szereltem le a seregből, utána voltam
párszor helyettesíteni abban az iskolában. Nem találtam
más munkát.
Az utóbbi megjegyzést szükségtelen lenne tovább
részleteznie, az arckifejezése mindent elárul. Egy pillanatra
szinte kollegiálissá válik közöttünk a viszony. Mintha
elfojtana egy mosolyt, de aztán komoly arccal folytatja: –
Tudja, mit? Fogja meg a fejüket, és jól verje egymáshoz.
Nekem bevált.
 Leesik az állam.
– Persze aztán nem hívtak többet. – Felmászik a verandán
álló téglapillérre, belekapaszkodik a szarufa feletti fedélbe,
felhúzza magát, vagy egy percig függeszkedik, a tetőt
nézegeti, aztán könnyedén visszalendül a verandára. A
landolás bármelyik szuperhősnek a becsületére válna.
Ez aztán nem hétköznapi nő, állapítom meg magamban.
Az a benyomásom, hogy simán, puszta kézzel fel tudná
húzni magát a tetőre. Mit nem adnék érte, ha olyan
lehetnék, mint ő, nem ilyen nyámnyila városi liba, aki még a
tetőkátrányozáshoz sem ért!
– Jól van – mondja. – Meg lehet foltozni.
– Sokba fog kerülni?
– Harminc… negyven dollár. Nyolc dollárt kérek egy
órára, plusz anyagköltség.
– Korrektnek tűnik. – Örülök, hogy nem több, de ez a
negyven dollár alighanem felemészti az ingyensütik
finanszírozására képzett alapomat. Remélem, hamarosan
visszakapom a tulajtól a tetőjavíttatás költségét.
– Asszem, nem ússza meg ennyivel. – Hunyorogva néz
felfelé, a veranda mennyezetén penészszínű foltok
éktelenkednek az egykori beázások helyén. – Tudja, hova
való ez a tető? Oda, ni – mutat a temető felé. – Ennek a
kátrány annyi, mint halottnak a csók.
Hálásan kuncogok.
– Ez jó. – Gyűjtöm a találékony szófordulatokat. Egyszer
egy egész szakdolgozatot írtam róluk. Az már látszik, hogy
Louisiana valóságos kincsesbánya ebből a szempontból.
– Tetszik? Felőlem használhatja. Nem számítok fel érte
semmit. – Felvont szemöldök, oldalpillantás a félig hunyt
szemhéj alól.
Ha az ember éveket tölt az egyetemen, az angol tanszék
környékén, könnyen megfeledkezik arról, hogy az
előadótermeken túli világban az emberek ritkán
társalognak a szólásokról vagy az idióma és a metafora
közötti különbségről. Nem a hasonló finom
különbségtételekkel vannak elfoglalva, mint mi annak
idején, amikor nehéz, fekete hátizsákkal a vállunkon
ballagtunk végig a campuson, vagy szűkös albérletekben
üldögéltünk, olcsó bort iszogatva.
Vizsgálgatom a megereszkedett, foltos verandatetőt,
találgatom, mennyi idő lehet, míg a házban is megjelennek
a hasonló foltok.
– Talán rá tudom venni a tulajt, hogy csináltasson új tetőt.
Sarge néni megvakarja a füle tövét, helyére simítja azt a
néhány hajtincset, amely kiszabadult a kurta lófarokból
csavart, gesztenyeszínű kontyból.
– Sok szerencsét hozzá. Nathan Gossett egyedül azért
tartotta meg ezt a házat, mert Miss Retta már családtagnak
számított a bíróéknál. Miss Retta azt remélte, hogy az
agyvérzése után még visszatérhet ide. Most, hogy ő is
meghalt, meg a bíró is, tuti, hogy Nathan Gossett a kisujját
sem mozdítja a házért. Szerintem azt sem tudja, hogy
olyasvalaki bérli, mint maga.
Kihúzom magam.
– Olyasvalaki, mint én?
– Hát, nem a városból való. Egyedülálló nő. Ez nem olyan
ház.
– Engem nem zavar. – Kezdek ideges lenni. – Úgy volt,
hogy a barátommal költözöm… a vőlegényemmel… de,
amint látja, egyedül vagyok.
Még egy olyan pillanatot élünk át, Sarge meg én. Egy
olyan másodpercet, amikor valahogy összeértek közöttünk
a szálak, és úgy éreztük, ugyanazon az oldalon állunk, és
valami szimpátiát éreztünk egymás iránt. Futó pillanat,
mint amikor a hirtelen feltámadó szellő esőillatot sodor
felénk. Aggodalmasan nézek rá.
– Néhány óráig biztosan nem ered el – nyugtat meg Sarge.
– Holnapra megjön a jó idő.
– Remélem, a lábasom tartja addig a frontot.
Az órájára pillant, aztán megindul lefelé a lépcsőn.
– Tegye alá a kukát. Van kukája?
– Kösz. Igen. Odateszem. – Nem szeretném beismerni,
hogy ez az ötlet nekem meg sem fordult a fejemben.
– Holnap jövök. – Olyan mozdulattal emeli fel a kezét,
amit flegma integetésként meg beintésként is érthetek,
tetszés szerint.
– Várjon csak! – kiáltok utána, miközben kinyitja a piros
kisteherautó ajtaját, amelynek a platóján egy létra
meredezik. – Hogy jutok innen a bíró házához? Valaki azt
mondta, a földeken átvágva nincs messze innen.
– LaJuna mondta?
– Miért?
– Ő szokott odajárni.
– LaJuna? Olyan messze elkódorog? – A házam öt
mérföldnyire van a várostól.
– Biciklivel, gondolom. – Sarge gyanakvó pillantással
nyugtázza kíváncsiskodásomat. – Nem csinál semmi bajt. Jó
gyerek az.
– Hát persze, tudom. – Igazából fogalmam sincs, milyen
gyerek LaJuna, azon túl, hogy kedves volt hozzám az
étteremben. – Csak azért mondom, mert az még biciklivel
sem kis távolság.
Sarge néni a kocsi mellett állva vizsgálgat.
– A régi birtokhatár melletti úton rövidebb. Ott át lehet
vágni. – A ház mögötti gyümölcsös meg a szántóföld felé int
a fejével, ahol már térdig ér a harsogó zöld vetés. – Az
országút megkerüli a régi Goswood Grove-ot. A töltésen
vezető út viszont egyenesen átvág az ültetvényen, és pont
ott halad el a nagy ház mögött. Gyerekkoromban még
használták az utat a farmerek, ott szállították a terményt a
piacra meg a cukornádat a cukormalomba. Különösen az
öregebbek. Azok még öszvérrel szállítottak. Néhány
mérföldnyi különbség sokat számít, ha egy óra alatt két
mérföldet tesz meg az ember.
Azt hiszem, rosszul hallok. Öszvérek? Hiszen 1987-et
írunk! Sarge nem lehet több, mint harminc-egynéhány éves.
– Köszönöm, hogy olyan gyorsan eljött. Nagyon kedves,
tényleg. De holnap csak a tanítás után tudok hazajönni,
hogy kinyissam a házat.
Újra a tető felé hunyorít.
– Nem kell bemennem. Lehet, hogy megcsinálom, mire
maga hazaér.
Kissé csalódottan hallom, amit mond. LaJuna nagynénje
igazán érdekes ember, még ha kicsit mogorva is. Ráadásul
láthatóan sokat tud Augustine-ról, bár valamiért úgy sejtem,
ő sem bennszülött. Kicsit más szemszögből látja a dolgokat,
mint a helyiek, és ez még a segítségemre lehet. Különben is
szeretném, ha lenne itt egy-két barátom.
– Persze – bólintok, de aztán még egyszer próbálkozom. –
Ha mégis itt találnám, amikor hazaérek, szívesen
megkínálnám egy csésze kávéval. A hátsó teraszon
megihatnánk.
Elég félszeg meghívás, de valahogy el kell kezdeni.
– Kislány, egész éjjel le se hunynám a szememet. –
Kinyitja a furgon ajtaját, de megint csak megáll egy
pillanatra, és pont olyan meglepetten néz rám, mint T nagyi,
amikor meghívtam előadni az iskolába. – Magának se kéne
inni azt a cuccot késő este. Nem tud aludni.
– Hát ez igaz. – Valóban rosszul alszom mostanában, amit
a munkahelyi feszültségnek meg az anyagi nehézségeknek
tulajdonítok. – Jó, ha mégsem találkoznánk holnap, itt
hagyná nekem a számlát? Vagy bedobja holnap az iskolába?
– Odatűzöm a szúnyoghálós ajtóra. Nincs mit keresnem
abban az iskolában – mondja, aztán minden további
búcsúzkodás nélkül elhajt.
Eszembe jut, hogy Augustine olyan, nagyrészt íratlan
szabályok szerint működik, amiket nem ismerek, és amikről
kérdezősködni sem áll módomban. Igyekszem magamtól
kitalálni őket, de valahogy arra emlékeztet az egész helyzet,
amikor apám New York-i lakásának a hátsó szobájában
gubbasztottam az ágy szélén kuporogva, kis bőröndömmel a
térdem között, és hallgattam, amint apám, a felesége meg a
nagyszüleim pergő olasz nyelven társalognak, és arra
gondoltam, hogy vajon a kishúgaim, a féltestvéreim, akik a
másik szobában feküdtek a kiságyukban, értik-e, amit a
felnőttek beszélnek. Rólam.
Megrázom a fejemet, hogy megszabaduljak az emléktől,
és visszamegyek a házba, ahol feltúrom a gardróbot a
sárcipő után, amit annak idején esős időben az egyetemi
campuson használtam. Mást nemigen tudok most keríteni,
úgyhogy ezzel kell beérnem. Remélem, nem kell derékig
lábalnom a sárban, hogy megtaláljam azt a töltést. Legalább
meg akarom próbálni, mielőtt újra esni kezd.
Gyötör a kíváncsiság, miközben átslattyogok a hátsó
udvaron a burjánzó lonc és az elvadult leandersövény
irányába, amely a házhoz kapcsolódó kiskertet elválasztja a
gyümölcsöstől meg az azon túl elterülő szántóföldektől.
Mire rátalálok az öntözőcsatorna mentén kanyargó
töltésre, vagy két kiló sarat cipelek az immár teljesen átázott
cipőm talpán. Találgatom, hogy vajon ez lehet-e az egykori
birtokhatárt kísérő út. Még látszanak a szekerek által vájt
keréknyomok, de nagyrészt benőtte már a fű és az ősszel
nyíló vadvirágok.
A napfény átcsillan a fejem felett összeboruló lombsátor
résein, mintha csalogatna, hogy kövessem. A tölgyek lombja
már aranyszínben fürdik, a viaszos levelekről gyémántként
csillogó vízcseppek függnek. Egymásba fonódó, göcsörtös
ágaikról vastag mohaszakáll lengedez. Kísérteties, szinte
túlvilági látvány a sűrű homályba burkolózó erdő, mintha
egy másik birodalom kapuja lenne, Narnia szekrénye vagy
Alice nyúlürege.
A szívverésem is kihagy, amikor megállok, és végignézek
az ösvényen. Vajon miféle beszélgetéseket hallgatott végig
ez az erdő, hány ember és állat lába nyomát őrzi? Kik
hajtották a szekereket, amelyek utat törtek az ágak között?
Hova indultak, akik végighaladtak ezen az úton? Miről
beszélgettek útközben?
Talán csaták is zajlottak errefelé. Katonák lőttek
egymásra a töltés két oldaláról. Talán lőállások is voltak az
öreg fák között, az avarral borított földbe ásva. Elég jól
ismerem a polgárháború történetét, de a louisianai
eseményekről nem sokat tudok, s ez a körülmény most
súlyos hiányosságnak tűnik a számomra. Szeretném
ismerni, érteni a világnak ezt a sarkát, amely a szárazföld, a
folyó, a mocsár és a tenger ölelésében fekszik, és ahol a nád
meg a láp az úr. Az elkövetkezendő öt évben ez lesz az
otthonom, már ha sikerrel túljutok a kezdeti nehézségeken.
Egyelőre még nagyon keveset tudok ahhoz, hogy akár
nagyjából is összeálljon a kép, és tudom, senki sem fogja a
kezembe adni a hiányzó mozaikdarabkákat. Nekem kell
megkeresnem őket. Nekem kell előcsalogatnom őket a
rejtekhelyükről, a földből meg az emberek emlékezetéből.
Hallgasd, mintha erre intene ez a vidék. Hallgasd csak,
mit mesélek neked.
Lehunyom a szememet. Mintha hangokat hallanék.
Hirtelen mintha ezer száj suttogna körülöttem. Nem tudom
kivenni, hogy egyenként mit mondanak, de azt tudom, hogy
itt vannak. Vajon milyen mondanivalójuk lehet a
számomra?
Kinyitom a szemem, kezemet a rózsaszínű esőkabát
zsebébe süllyesztem, és továbbindulok. Csend van
körülöttem, de a fejemben zakatolnak a gondolatok. Dobogó
szívvel tervezgetem a jövőt. Muszáj megtudnom, milyen
eszközök állnak a rendelkezésemre ahhoz, hogy
megismerjem ezt a helyet. A szelíd bolondok, például. A
könyvek is. De a legértékesebb források mégiscsak azok a
történetek, amelyek nem szerepelnek a könyvekben,
amelyeket sosem írtak le. Az olyanok, amilyeneket T nagyi
mesélt, vagy Sarge néni a piacra induló öszvérekről.
Szomorú, amikor már nincs, aki meghallgassa a
történeteket. T nagyinak igaza van.
Biztosan sokan vannak még errefelé, akiknek van
mesélnivalójuk, de nincs, aki meghallgassa őket. Igaz
történetek, amelyek olyasféle tanulságokkal szolgálnak,
amilyeneket én a regényektől vártam. Mi lenne, ha
valahogy beilleszteném ezeket a tantervbe? Talán
segíthetnének, hogy jobban értsem ezt a helyet, jobban
megértsen a tanítványaimat. És hogy a tanítványaim is
jobban értsék egymást.
Annyira elmerülök a gondolataimban, a tervezgetésben,
olyan élénken elképzelem, miben fog különbözni a
következő hét az előzőtől, hogy amikor a képzelet világából
végül visszatérek a valóságba, meglepve látom, hogy már
nem a fák alagútjában lépkedek, hanem a szántóföld szélén.
Fogalmam sincs, mekkora utat tettem meg, és szinte
semmire sem emlékszem, amit útközben láttam.
A töltés két oldalán nyílegyenes sorokba vetett, hegyes
levelű növények állnak a derékig érő vízben. A nap elvonult
a felhők mögé, és a levelek élénkzöldje még ragyogóbbnak
látszik a szürkés égbolt háttere előtt, mintha régi színes
tévén nézném, amelynek színeit elállította egy huncut
kisgyerek.
Most ér el a tudatomig, hogy mi volt az, ami kizökkentett
a gondolataimból, és visszahozott a földre. Két dolog. Az
egyik, hogy alighanem elmentem a bíró háza előtt, anélkül
hogy észrevettem volna, hiszen hamarosan beérek a
városba. A másik az a felismerés, hogy nem tudok
továbbmenni, mert egy kidőlt fatörzs torlaszolja el az utat.
Azazhogy… mégsem fatörzs az. Hanem aligátor. Nem
valami hatalmas aligátor, de azért elég nagynak tűnik,
ahogy ott fekszik előttem, és láthatóan minden félelem
nélkül méreget.
A rémülettől sóbálvánnyá válva meredek rá. Ez a
legnagyobb ragadozó, amit a tévé képernyőjén kívül láttam
életemben.
– Mingyá elzavarom! – A látómezőm peremén épp csak
érzékelem a biciklis kisfiú körvonalait.
Maszatos pólóján még annak a csirkecombnak a zsíros
nyomai is felismerhetők, amelyet nemrégiben a Cluck and
Oinkban kapott.
– Ne, ne! – kiáltok rá, de mintha a falnak beszélnék. A
gyerek rohanni kezd az állat felé, biciklijét, mint valami
faltörő kost, tolja maga előtt.
– Állj! Menj onnan! – Szaladni kezdek felé, mintha
tudnám, mit akarok tenni, pedig fogalmam sincs.
 Az aligátor idegeinek szerencsére soknak bizonyul ez a
lárma. Lesiklik a töltés oldalán, és eltűnik a folyószéli
tocsogóban.
– Ezt ne csináld többé! – lihegek. – Veszélyesek lehetnek.
A gyerek némán pislog, a tompa fényben elmélyülnek a
redők a homlokán, melyet értetlenkedve ráncol össze. Tágra
nyílt, sötétbarna szempár mered rám az elképesztően sűrű
szempillák alól, amelyekre már akkor felfigyeltem, amikor
az első nap ott láttam egyedül üldögélni a kihalt
iskolaudvaron.
– Nem is vót olyan nagy – mondja az aligátorra utalva.
Elszorul a szívem. A hangja meg az enyhe beszédhibája
miatt még annál is fiatalabbnak látszik, mint amilyen
valójában. De hiszen mindegy is, hány éves; nem lenne
szabad hagyni, hogy egy öt-hat éves gyerek egyedül
csavarogjon. Egyedül menjen át az úton, meg aligátorokat
kergessen.
– Mit csinálsz te itt egyedül?
Megrántja csontos vállát a zsírfoltos póló alatt, melynek
az elején a Pókember díszeleg. A póló valójában pizsama,
ahogy a kinyúlt rövidnadrág is, amit visel.
A kezemet rázogatom, hogy kiengedjen a feszültség az
izmaimból, próbálom visszanyerni a lélekjelenlétemet. A
riadalom még nem múlt el, a szívem továbbra is harcra
készen ver.
Előrehajolok, hogy a szemébe nézhessek.
– Hogy hívnak? Itt laksz a közelben?
A gyerek bólint.
– Eltévedtél?
A fejét rázza.
– Segíthetek valamiben?
Újabb fejrázás.
 – Akkor jó. Most nézz rám!
Egy pillanatra felém kapja a tekintetét, aztán megint
odébb rebben a szeme. Két, villaként feltartott ujjammal a
saját szememre mutatok, aztán felé fordítom, ahogy a
tanárok szokták az osztályban. Erre már kénytelen a
szemembe nézni.
– Tudod, merre kell hazamenned?
Most aztán a szemembe mélyeszti a tekintetét, szinte
farkasszemet néz velem, majd határozatlanul igent int a
fejével. Olyan, mint a sarokba szorított kóbor macska,
próbálja kitalálni, hogyan menekülhet ebből a helyzetből.
– Messze laksz?
Bizonytalanul a szántóföld túloldalán látszó, düledező
házak felé mutat.
– Azt szeretném, ha felülnél a biciklidre, és most azonnal
hazamennél. És maradj is otthon, mert jön a vihar, és nem
szeretném, ha beléd csapna a villám vagy ilyesmi, érted?
Láthatóan nincs ínyére, amit mondok, leforrázva néz
maga elé. Nyilván más tervei voltak. Nem is akarok
belegondolni, mit forgatott a fejében.
– Tanár vagyok, a gyerekeknek pedig azt kell tenniük,
amit a tanár mond, igaz? – Semmi válasz. – Hogy hívnak?
– Tobias.
– Tobias? Szép név. Örülök, hogy megismertelek, Tobias. –
A kezemet nyújtom felé, ő pedig már-már viszonozza a
kézfogásomat, de az utolsó pillanatban kuncogni kezd, és
elkapja, majd a háta mögé rejti a kezét.
– Tobias, te nagyon bátor fiú vagy, egy igazi kis Pókember,
úgyhogy igazán sajnálnám, ha, mondjuk, belefulladnál a
csatornába, vagy megenne egy aligátor. Világos?
Metszőfogaival – az egyik hiányzik – az alsó ajkába harap,
aztán megnyalja a szája sarkát, amelyen még a grillszósz
maradványai látszanak.
– Ígérd meg, hogy hazamész. És ne feledd, a szuperhősök
mindig megtartják az ígéretüket. Különösen a Pókember. A
Pókember sosem szegi meg az ígéretét. Főleg, ha egy
tanárnak ígért meg valamit.
Tetszik neki ez a szuperhős dolog. Már nem húzza be a
nyakát, a háta kiegyenesedik.
– Oké.
– Rendben. Most szépen hazamész. Ne felejtsd el,
megígérted!
Megfordítja a biciklit az úton, vissza, a város felé, egyik
térdét nagy üggyel-bajjal átveti a lehetetlenül magas vázon,
és a válla felett még egyszer visszanéz rám.
– Magát hogy hívják?
– Miss Silva.
Elvigyorodik, én pedig egy pillanatra azt kívánom,
bárcsak alsós tanító néni lennék. – Miss Szíba – mondja. A
következő pillanatban már nincs sehol, látom, ahogy a
bicikli billegve távolodik a töltésen, míg fel nem gyorsul
annyira, hogy egyenesbe álljon.
Még egyszer ellenőrzöm, nincs-e aligátor a közelben,
aztán megfordulok én is, elindulok arrafelé, amerről jöttem.
Elég volt az álmodozásból. Itt jobb, ha a lába elé néz az
ember, ha életben akar maradni.
Visszafelé már jobban figyelek, de kis híján másodszor is
elmegyek a bíró régi háza mellett. Az út felől vadul
burjánzó selyemmirtusz sövény takarja a házat.
Kúszónövények ülik orgiájukat a ház körül: a fák törzsét, az
oszlopokat lepő vadszőlő és borostyán vastag rétegei szinte
önálló domborzati formákat alkotnak, a nyári virágzat
helyén maradó üres maghüvelyek úgy meredeznek elő a
lombjuk közül, mint a kiégett karácsonyfaizzók.
 A gyökerek között növő moha szögletes foltjai zöld
mozaikdarabokként tapadnak egymáshoz. Az egyik
mohapárnát megpiszkálom a cipőm orrával, mire előtűnik a
rég elhagyott járda vagy kocsifelhajtó kőburkolata. A letört
mirtuszágak arról tanúskodnak, hogy valaki vagy valakik
keskeny átjárót törtek a meghajló fatörzsek között.
Eszembe villan az a hat hónap, amelyet Mississippi
államban töltöttem anyámmal és az akkori barátjával, aki
nem nagyon szerette a gyerekeket. Hogy ne legyek a szeme
előtt, a plüssállataimmal gyakran kerestünk menedéket a
házához közeli gyönyörű, virágoktól pompázó telek
mirtuszbokrai között. Talán emiatt tűnik ismerősnek a
terep, mindenesetre úgy hatolok előre a keskeny átjáróban,
mint aki ismeri a járást. Ám a túloldalon elterülő kert
minden elhanyagoltsága ellenére jóval elragadóbb, mint az
a gyerekkori.
Öles tölgyek, düledező kerti padok, méltóságteljes
pekándiófák és a téglafalak maradványai kínálnak
szokatlan támasztékot az óriási virágokat dajkáló, régimódi
futórózsáknak. Itt-ott zuzmó lepte márványoszlopok dugják
ki a fejüket a növények zöld tengeréből; úgy állnak ott, mint
a kővé dermedt, trónfosztott királyok. Látszik, hogy régóta
nem gondozza már senki ezt a helyet, de még most is szép,
és a feltámadó szélrohamok ellenére is békés.
Kísérteties fehér kéz nyúl a lábam felé, amikor
befordulok a sarkon. Ijedten szökkenek odébb, s csak
amikor közelebb hajolok, látom, hogy a letört kéz egy
oldalára billent, félkarú kőangyal tartozéka. A
trombitafolyondár kusza indái közül mered az égre
kőszemével, mintha az örökkévalóságot fürkészné. Azon
töröm a fejem, hogyan menthetném ki innen, de ekkor
eszembe jut, amit Walker tanácsos mesélt; hogy annak
idején miként cipelte a helyére a Miss Retta kertjében álló
kőszentet. A kerub nyilván sokkal nehezebb annál, hogy
akár csak megmozdítsam. Talán jól érzi itt magát,
győzködöm magam. Hiszen olyan szép itt.
Íves téglahídon át vezet az ösvény, amely alatt
szivárványos halak rebbennek szét a sekély vízben.
Óvatosan lépkedek a térdig érő aljnövényzetben. Aligátorok
is lehetnek itt, például. Meg mérges szömörce.
A következő kanyarhoz érve meglátom a házat. Az
omladozó kapun belépve az előkertbe jutok, amelynek dús,
frissen nyírt gyepe még nedves az esőtől. A borús égbolt
arra figyelmeztet, hogy még nem fogyott ki a vihar
muníciója, jobb, ha nem időzöm itt soká. Ha rajtam állna, ki
tudja, meddig bámészkodnék még. A hely varázsa
valósággal rabul ejt.
A ház és a kert minden elhanyagoltsága ellenére fenséges,
még a hátoldala felől nézvést is. Csodálatos tölgyek és
pekándiófák szegélyezik a kerti utat, lombsátruk
védelmezőn borul a sétáló feje fölé. Vagy egy tucat magnólia
nyújtogatja ágait az ég felé, húsos leveleik még most is
zöldellnek. A mirtuszok törzse néhol olyan vastag, mint a
combom; rózsa, leander, mályvacserje, tejfehér, borvörös
liliomok, nyurga csodatölcsértövek tarka színfoltjai kísérik
a Nagy Házat, amint a virágágyak rabságából kiszabadulva
birtokba veszik a gyepet. Az édes nektárillat a közelgő vihar
sós leheletével keveredik.
A félemelet magas téglalábazatra állított, méltóságteljes
épület némán uralkodik birodalma felett. A hátsó oldalán
emelkedő keskeny falépcső a széles, levegős verandára
vezet, mely minden oldalról körülveszi a házat; vaskos,
fehérre festett oszlopai ferdén nőtt fogakként dülöngélnek.
A padozat hangos nyikorgással panaszolja súlyomat, amikor
rálépek, hangjába halk, dallamos csilingelés vegyül, mintha
összekoccanó fém- vagy üvegtárgyak titokzatos melódiája
szólna valahol.
A hang forrására a frontoldalon bukkanok. A két íves
lépcsőszárny mellett, melyek kosszarv alakban
kanyarodnak felfelé, kanalakból és villákból eszkábált
szélcsengő csilingel, próbára téve a felfüggesztésére
szolgáló, szakadozott spárga teherbíró képességét. A feljárat
mellett kérgétől megfosztott fatörzsön színes
üvegpalackokkal játszik a szellő; innen árad az előbb hallott
dallamos csilingelés.
Bekopogok az ajtón, az ajtószárny melletti üvegsávon át
befelé kémlelek, köszönök is néhányszor, pedig nyilvánvaló,
hogy bár az udvar gyepét nemrég lenyírta valaki, és a ház
melletti virágágyon is látszik a kapa nyoma, nem lakik itt
senki, és egyhamar nem is fog. A lehulló esőcseppek
körkörös foltjain kívül csak a saját lábnyomaim szakítják
meg a veranda padlatát lepő, egyenletes porréteget.
Amikor mellé érek, azonnal tudom, hogy ez annak a
szobának az ablaka, amelyről LaJuna beszélt. Nem is kell
közelebb hajolnom a vastag, hullámos ablaküveghez, és
arra sincs szükség, hogy a kezemmel árnyékoljam a
szememet, amikor benézek. Csak állok a dupla szárnyú
ablak előtt, és a pókhálóval lepett ablakosztásokon és
üvegbetéteken át megpillantom a könyvek egymás felett
húzódó végtelen sorait.
Íme, az irodalom kincsesbányája, amely csak arra vár,
hogy feltárjam, mi mindent rejt.
 7. fejezet

HANNIE GOSSETT – AUGUSTINE, LOUISIANA, 1875

Sötét van még, amikor felébredek, egyetlen holdsugár,

egyetlen gázláng nem sok, annyi sem deríti az éjszakát.
Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, még kevésbé, hogy
hogyan kerültem ide, csak azt érzem, hogy sajog a nyakam,
a fejem pedig egészen elzsibbadt ott, ahol nekitámasztottam
a kemény deszkának. Odanyúlok, megdörzsölgetem, és már-
már arra számítok, hogy kopasz foltot találok azon a helyen.
Abban az időben, amikor a háború elől a texasi birtokra
menekültünk, a mocsárláz és a tífusz sok emberrel végzett.
Aki nem betegedett meg, igyekezett megszökni a fertőzött
területekről, ezért aztán alig volt, aki a földeken dolgozzon.
Minket, háziszolgákat is a gyapotföldre parancsoltak, hogy
segítsünk a kintieknek. Nekünk, gyerekeknek, vizet kellett
hordanunk. Vödörrel a fejünkön jöttünk-mentünk, oda-
vissza, oda-vissza. Annyit cipeltünk, hogy a favödör feneke
alatt kikopott a hajunk, és kopasz folt lett a fejünkön.
De most megvan a hajam, érzem az ujjammal. Rövidre
van vágva, hogy ne kelljen vele sokat bajlódni, de fejkendő
helyett most úgyis szalmakalapot hordok. Néhány pillanat,
és helyrepattan az eszem: tudom már, hol vagyok. Egy
cukrosládában aludtam mostanáig, amely még mindig a
cukorszirup édes illatát árasztja.
Semmi jót nem jelent, hogy sötét van, és neked nem lenne
szabad itt lenned, Hannie – ez az első gondolat, ami belém
hasít.
Hol van a Kisasszony?
Hol van Juneau Jane?
Zajt hallok a közelben, és most már tudom, mi ébresztett
fel. Valaki a lószerszám csatjait oldozgatja, kifogja az öreg
Gyömbért a hámból. – Toljuk be a kocsit a folyóba, hadnagy
úr? Elég nehéz, gyorsan elsüllyed. Reggelre semmi sem
látszik belüle.
Valaki – egy férfi – a torkát köszörüli. Amikor megszólal,
igyekszem kitalálni, hogy ugyanaz az ember-e, aki néhány
órája a Kisasszonyt és Juneau Jane-t beengedte az épületbe.
– Hagyd. Majd az éjszaka elviszem valahova. A lovakat vidd
fel a Genesee Starra. Várunk, amíg elhalad a hajó a Vörös
torkolata mellett, és átér Texasba; ott majd eladjuk őket. A
szürkét túl könnyen felismernék, ha a közelben adnánk el.
Jobb félni, mint megijedi, Moses. Ezt ne felejtsd el, különben
felkopik az állad.
– Igenis, hadnagy úr. Nem felejtem el.
– Te rendes fickó vagy, Moses. Tudod, én a hűséget
megjutalmazom, a hiányát büntetem.
– Igen, uram.
Valaki rá akarja tenni a kezét az öreg Gyömbérre meg a
szürkére! Szempillantás alatt éber leszek, és alig állom meg,
hogy ki ne ugorjak a ládából. A két ló nélkül nem jutunk
haza; különben is, engem azért hagytak itt, hogy vigyázzak
a jószágra meg a hintóra. Ha Lavinia kisasszony nem hasít
szíjat a hátamból, akkor megteszi az Öreg Nagysága, ha
rájön. Talán én is hamarosan ott heverek majd a folyó
fenekén a hintóval együtt, sőt John meg Jason meg Tati is
követni fognak. Még mindig jobb vízbe fúlni, mint éhen
halni. Az Öreg Nagysága tenni fog róla, hogy se munkát, se
egy falat kenyeret ne kapjunk sehol. Tudom, előbb-utóbb
úgyis az én nyakamba varrnak mindent.
– A kocsisgyerek nem került még elő? – kérdi a férfi.
– Nem, uram. Biztos megszökött.
– Márpedig te megkeresed azt a fiút, Moses. És
megszabadulsz tőle.
– Igen, uram. Úgy lesz, ahogy mondja, főnök.
– Addig ne kerülj a szemem elé, míg el nem intézted.
Hallom, hogy nyílik, majd csukódik az ajtó; a hadnagy
bement a házba, de Moses kint maradt. A sikátorban néma
csend. Nemhogy elfutni nem merek, a lábamat sem merem
megmozdítani.
Vajon hallja, ahogy lélegzem?
Ezek a fickók nem egyszerű lótolvajok. Ami itt folyik, az
sokkal rosszabb a lopásnál. Ráadásul azzal az emberrel
kapcsolatos, aki miatt a Kisasszony meg Juneau Jane idejött:
Mr. Washburnnel.
A lábam akaratlanul összerándul. Egyszerre abbamarad
a lószerszám csatjainak meg láncainak a csörömpölése, és
bár nem látom, mégis érzem, hogy Moses arrafelé néz, ahol
rejtőzöm. Nehéz léptek csikorognak az utca kövezetén;
óvatosan közelednek. Hallom, ahogy a pisztolyt előveszi a
pisztolytáskából. Felhúzza a kakast.
Lélegzet-visszafojtva tapadok a láda deszkáihoz. Tényleg
így fogok meghalni?, villan át az agyamon. Annyi évnyi
megpróbáltatás után nem érem meg a huszadik évemet?
Sosem lesz férjem. Gyerekeim. Megöl ez a gonosz ember, és
bedob a folyóba.
Moses itt van már, mereszti a szemét a sötétben. Rejts el,
könyörgök az öreg ládának a sötétben. Rejts el engem!
– Mmm-hmmm… – Moses torka mélyéről valami
morgásféle tör elő. Lehelete, melyben dohány, lőpor, nedves
fa és kolbászzsír szaga keveredik, az orromba csap.
 Mire vár? Miért nem lő? Kitörjek, próbáljak elsurranni
mellette?
Az öreg Gyömbér idegesen nyerít, kapál a lábával, mintha
tudná, hogy baj van. Az állatok mindig megérzik a bajt.
Felhorkan, nyihogva táncol a kocsirudak között, kirúg a
szürke felé. Az a Moses biztosan túlságosan közel állította
őket egymáshoz. Nem tudja, hogy a két ló nem ismeri
egymást, és az olyan öreg kanca, mint Gyömbér, amúgy sem
tűri, hogy mást állítsanak a helyére.
– Nyughass! – Moses megfordul, hogy megnyugtassa a
lovakat. Villámgyorsan felmérem az esélyeimet: mi a jobb,
ha elfutok, vagy ha maradok?
Moses a jószág mellett marad, én meg csendben lapulok
tovább. Úgy érzem, órák telnek el, míg lecsillapítja a
lovakat, aztán fel-alá járkálva meggyőződik róla, hogy
senkit sem lát a sikátorban, megkopogtatja a ládákat,
belerúg a szeméthalmokba. Végül megereszt egy lövést, de
szerencsére jó messze tőlem. Karomat a fejemre szorítva
felkészülök arra az esetre, ha felém repülne a golyó. De nem
hangzik több lövés.
Valahol a fejem felett felhúzzák az ablakot, és a hadnagy
lekiált Mosesnek, hogy mihamarabb végezzen a dolgával,
mert még be kell rakodni az árut. Azt akarja, hogy Moses
maga felügyelje a berakodást. Különösen a lovakét. Vigye fel
őket a hajóra, aztán menjen, és szabaduljon meg a fiútól.
– Igen, uram.
A lovak patkói megcsendülnek a kövezeten, csattogásuk
visszhangzik a házfalak között, ahogy elvezeti őket.
Várok, míg elhal a hang, akkor kimászom a
rejtekhelyemről, és a calèche-hez rohanok. Vakon
tapogatózom az ülés körül; Lavinia kisasszony barna
csipkeretiküljét keresem. Anélkül nem tudunk sem
ennivalót venni, sem hazajutni. Amikor végre a kezembe
akad, olyan gyorsan inalok el, mintha maga az ördög lenne
a sarkamban. De hiszen pontosan úgy van.
Csak akkor állok meg, amikor a házat jó messzire magam
mögött hagyva leérek a vízhez, ahol úgy nyüzsögnek az
emberek az egyik kivilágított hajó körül, mint a hangyák a
bolyban. Lavinia kisasszony ridiküljét a nadrágomhoz
szorítva a rakpart felől a másnap reggel érkező hajókra
váró szekerek és stráfkocsik tábora felé indulok. Ponyváikat
meg-meglibbenti a folyó felől érkező szél, amelynek
susogása elnyomja lépteim halk neszét. A víz jó magas a
tavaszi áradások miatt, az öreg Mississippi úgy dübörög,
mint amikor régen, még a szabadulás előtt, a dobosok
megverték maguk készítette dobjaikat. Amikor végeztünk a
betakarítással – mindig a kukoricát hordták be utoljára –,
kukoricafosztáskor a gazdák ünnepségeket rendeztek. Nagy
tálakban állt a sonka, kolbász, sült csirke, a sok finom szósz,
a borsó, krumpli, hordószámra a kukoricaszesz, ami csak
szem-szájnak ingere. Hántottuk a csuhét, ettünk-ittunk,
aztán tovább dolgoztunk. Szólt a hegedű meg a bendzsó.
Énekeltek is, az „Ó, Susanná”-t meg a „Lefelé a Swanee
folyón”-t. Vidámak voltunk, mert végre megszabadultunk a
sok munkától, legalábbis egy ideig; majd kezdődik minden
elölről.
Aztán amikor a fehérek mind felmentek a Nagy Házba, a
hegedűsök eltették a hegedűjüket, és elővették a dobokat, és
az emberek úgy táncoltak, ahogy régen, testük imbolygott a
lampionok fényében, ringtak a csípők és dobbantak a lábak
a dobok ritmusára. Az öregek, akik egészen kimerültek
addigra, miután egész nyáron vágták a cukornádat, fűtötték
a gőzkazánt a cukormalomban, fel sem keltek a székből,
csak hátravetették a fejüket ültükben, úgy énekeltek. Azon a
nyelven, amit még a mamájuktól meg a nagyanyjuktól
tanultak. Énekeltek a réges-rég eltűnt otthonról.
Ma éjjel is olyan a folyó, amilyen akkor volt: vad és
féktelen, szabadulást keresve nekiveselkedik a falaknak,
amelyeket az ember épített köré, hogy kordában tartsa.
Az egyik szekéren akad meg a szemem, amely valamivel
távolabb áll, mint a többi. Felmászom rá, és befészkelem
magam a rakomány, a viaszosvászon-göngyölegek közé,
ahol épp csak annyi hely van, hogy nagy nehezen beférjek.
Felhúzom és szorosan átkarolom a térdemet. Csendben
gubbasztok, próbálom kitalálni, mitévő legyek. A
szekértáboron túl nyüzsög a kikötői népség: dokkmunkások
térülnek-fordulnak a gázlámpák alatt, hordókat görgetnek,
megrakott kézikocsikat tolnak ki a rakpart melletti
épületekből a kikötőben horgonyzó hajóra. Az lenne a
Genesee Star, amiről a hadnagy beszélt Mosesnek?
Aztán magát Mosest is megpillantom köztük, így máris
választ kapok a kérdésemre. Mutogat, parancsokat oszt,
sürgeti a munkásokat. Erős fickó, és olyan komisz, mint a
régi időkben a rabszolgákból lett kocsisok voltak. A kocsisok
még a kilencfarkú macskának nevezett korbácsot is képesek
voltak használni a saját fajtájuk ellen, csak hogy jobb ételt,
nagyobb házat szerezzenek maguknak. Képesek voltak akár
megölni is a sajátjaikat, elásni őket kint a szántóföldön, amit
aztán felszántottak és bevetettek, mintha mi sem történt
volna.
Látom, hogy Moses a szekértábor felé veszi az irányt.
Mélyebbre húzódom a vásznak közé, bár tudom, itt nem
láthat meg.
Hogy tudott a Kisasszony szóba állni ilyen emberekkel?
Meg kell tudnom, mi vitte rá: kinyitom a kis csipketáskát,
hátha abban van a válasz. Egy keszkenőt találok benne;
olyan illat árad belőle, mintha kukoricalepényt csomagoltak
volna bele. A Kisasszony sehova sem indul el harapnivaló
nélkül. Nagyot kordul a gyomrom, miközben tovább
tapogatózom a táskában, hogy megtudjam, mi mindent
hord magánál. Aprópénztartó, benne hat liberty dollár, a
Kisasszony elefántcsont fésűje, a legalján pedig még valami,
az Öreg Nagyságos fekete selyem nyakkendőjébe tekerve.
Nehéz, kemény tárgy, ami csilingel egy kicsit, amikor
kicsomagolom, és egy pillanattal később egy kis gyöngyház
agyú pisztoly meg két peremgyújtású töltény pottyan a
markomba. A hideg is végigfut a hátamon. Gyorsan
visszacsomagolom, aztán csak ülök ott, nézem a térdemen
heverő csomagot.
Mihez akar ezzel kezdeni a Kisasszony? Megbolondult,
hogy ekkora bajba keveri magát? Az bizony, bolond, semmi
kétség.
Eszem egy keveset a kukoricalepényből, miközben a
pisztoly ott hever becsomagolva a térdemen. Száraz és
kemény a lepény, alig lehet lenyelni víz nélkül, nem is
eszem sokat belőle, épp csak annyit, hogy kicsit elverjem az
éhemet, és gondolkodni tudjak. A maradékot visszateszem a
Kisasszony ridiküljébe, a pénzesszütyő mellé. Aztán megint
csak ülök, bámulom a kis pisztolyt.
Pipadohány és bőr, borotvaszappan és whiskey illata
árad a kelmedarabból, amibe becsomagolták. Az illat az
Öreg Nagyságost juttatja eszembe. Haza fog jönni, és véget
vet ennek a hajcihőnek, győzködöm magam. Állni fogja a
szavát a földszerződésekkel kapcsolatban. Nem hagyja, hogy
az Öreg Nagysága mindent felborítson.
Az Öreg Nagyságos nem tudja, hogy itt vagy. Ez a gondolat
alattomban lopakodik az elmémbe, mint a tolvaj. Senki se
tudja. A Nagysága se. Még Lavinia kisasszony se. Azt hiszi,
valamelyik istállófiú hajtotta idáig a kocsit. Eredj haza,
Hannie, és soha senkinek ne beszélj arról, amit ma éjjel láttál.
A hang, amely mintha a fejemben suttogna, visszarepít
azokba az időkbe, amikor valaki megpróbált rávenni, hogy
mentsem a bőröm, én azonban nem hallgattam rá. Ha
hallgattam volna, talán ma is lenne nővérem. Legalább egy.
– Ki kell használnunk az alkalmat – suttogta Epheme
nővérem, miután Jep Loach elkapott bennünket a szekere
mögött. A dolgunkat végezni mentünk ki az erdőbe, csak mi
ketten, két kislány Az egész testünk merev volt, és fájt a sok
gyaloglástól meg a korbácsütésektől, meg a fagyos földön
töltött éjszakáktól. A reggeli szél jeges tűkkel böködte az
arcunkat, és úgy nyögött, mint a kárhozott lélek. Epheme
akkor belenézett a szemembe és így szólt: – Meg kell
szöknünk, Hannie. Neked meg nekem. Amíg lehet.
A szívem vadul vert. Előző éjjel Jep Loach megvillantotta
a kését a tűz fényében, és elmondta, mit csinál velünk, ha
bajt hozunk a fejére.
– A-a-a gazda biztosan elkap minket – dadogtam, mert a
félelemtől még a nyelvem sem forgott rendesen.
– Senki sem fog megvédeni minket. Nekünk kell
megvédenünk magunkat.
Epheme csak kilencéves volt, három évvel idősebb
nálam, és mégis milyen bátor! Most is a fülembe csengenek
a szavai. Igaza volt. Meg kellett volna szöknünk, amíg
lehetett. Együtt. Ephemét két nappal később eladták, azóta
színét se láttam.
Most is így van: meg kellene szöknöm, mielőtt nagyobb
bajba keveredem.
Törődöm is én azzal, hogy a Kisasszony mibe ártja magát!
Ő meg az a lány, az a Juneau Jane, aki éveken át csak
páváskodott! Mi dolgom velük? Kaptam tőlük valaha
valamit? Csak robotot, annyit, hogy beletört a hátam, a
kezem meg vérzett a gyapottüskéktől, este kilenckor estem
be az ágyba, másnap reggel négykor keltem, és minden
kezdődött elölről.
Még egy idény. Csak még egy utolsó idény, és végre lesz
valamid, Hannie. Valami, ami a sajátod. Saját életed. Jason
talán nem a legélesebb eszű fiú, nem is valami izgalmas, de
rendes, és tisztességesen dolgozik. Biztos lehetsz benne, hogy
jó lesz hozzád.
Indulj. Vedd vissza a rendes ruhádat, ezt meg égesd el,
mihelyt hazaérsz. Senkinek sem kell megtudnia. A terv ott
van a fejemben. Majd azt mondom Tatinak, hogy beleestem
a Nagy Ház pincéjébe, és nem tudtam kijönni, mert az
udvarban nyüzsögtek a szolgalegények, nem mertem
kimenni, aztán meg elaludtam.
Senki sem fogja megtudni.
Ebben maradok. Elteszem a pisztolyt, aztán mérgesen
felkapom a ridikült. Mi rosszat tettem, hogy így büntet az
ég? Itt kell lapulnom ebben a szekértáborban, kora
hajnalban, üldöznek, le akarnak lőni, hogy a holttestemet a
folyóba vethessék. Miért?
Semmiért. Csak úgy. Ahogy régen. A Kisasszony gonosz
tervet főzött ki, most meg ölbe tett kézzel várja, hogy valaki
kihúzza a bajból. Akkor aztán a háta mögé teszi a kövérkés
kezecskéjét, hintáztatja magát a lábacskáján, nagy büszkén,
hogy milyen ügyesen kivágta magát.
De ezúttal másként lesz. Lavinia kisasszonynak most
egyedül kell boldogulnia.
Még virradat előtt, sötétben el kell érnem a város szélét,
és keresni egy helyet, az úttól valamivel messzebb, ahol
megvárhatom, míg megvirrad. Addig nem indulhatok haza.
Éjszaka rengeteg útonálló leselkedik az egyedül vándorló
színes bőrűekre, meg aztán a csendőrök is járőröznek,
ahogy a régi időkben tették, amikor a magunkfajta nem
mehetett szabadon egyik helyről a másikra, csak akkor, ha a
fehér ember dolgában járt.
A viaszosvászon-halmok mögé bújva a szekértábort
kémlelem, nézem, merrefelé fussak, ha menekülnöm kell. A
rakpart felé pillantok, és egy fehér ingbe öltözött férfin akad
meg a szemem. Gyorsan visszahúzódom, nehogy
észrevegyen. Aztán látom, hogy nem is ember az, csak egy
halom ruha, amiket a faágakra akasztott valaki száradni.
Alattuk kis csikótűzhely, benne néhány széndarab izzik. A
faágak között szekérponyva van kifeszítve, oldalán
szúnyogháló lóg a földig. A szúnyogháló mögött két jókora,
oldalra billent férfitalp körvonalai látszanak.
Tudom már, mit csinálok. Kisurranok a rejtekhelyemről,
senki sem fogja meghallani, ahogy a puszta földön mezítláb
lépkedek, és egyik árnyékfolttól a másikig lopódzva
beosonok a táborba.
Elemelem azt a kalapot, kicserélem az enyémmel. Közben
igyekszem nem gondolni arra, hogy ez lopás, akkor is, ha
otthagyom a sajátomat, cserébe azért, amit elvittem. Amikor
holnap kimerészkedem az útra, ne ismerjen rám az a Moses
vagy a sebhelyes arcú.
Villámgyorsan kigombolom az ingemet, kibújok belőle, és
gyorsan, mielőtt a szúnyogok rám találnának, a kötélen
lengő fehér ingért nyúlok. Az ing gallérja azonban beakad a
kötélbe, és hiába vagyok magas, muszáj ugrálnom egy kicsit,
mire sikerül leakasztanom. A mozdulattól azonban
visszacsapódik a faág, és megrándul a ponyva, ami alatt az
az ember fekszik. Nagyot csap maga mellett a matracra,
felhorkan, köhög.
Sóbálvánnyá merevedem, várom, hogy elcsendesedjen,
aztán a régi inget felhajítom az ágra, és félmeztelenül
rohanni kezdek, kezemben az ő fehér ingével. Valahol az
erdőben felugat egy kutya, aztán egy másik is rákezdi. Majd
a harmadik. Elnyújtott hangon tutul mind a három, mint
amikor vadásznak valamire. Vagy valakire. Eszembe jutnak
azok az idők, amikor a felügyelők meg a járőrök
keresőkutyákkal járták a lápvidéket, az ott rejtőző vagy
északra tartó szökött rabszolgák után kutatva. Néha nagyon
hamar elkapták a szökevényt. Máskor hónapokba telt, mire
megtalálták. Voltak, akik nem jöttek vissza soha többé;
ilyenkor azt reméltük, sikerült eljutniuk valamelyik szabad
államba, amelyeknek a létezéséről csak hallomásból
tudtunk.
De legtöbbször visszajött a szökevény; hazakergette az
éhség, a betegség vagy az övéi utáni sóvárgás. Hogy ilyenkor
mi lett a sorsa, az azon múlt, milyen ember volt a gazdája
vagy az úrnője. Ha viszont menekülés közben kapták el a
szökött rabszolgát, az üldözők akár a húst is
lezabáltathatták a csontjairól a kutyáikkal. Ha maradt
belőle valami, hazavitték arra az ültetvényre, ahonnan
megszökött. Akkor aztán mindenkinek, aki csak élt és
mozgott a földeken, a házban, a kisgyerekeknek is oda
kellett állni és végignézni, ahogy megkorbácsolják a szegény
párát.
Az öreg Gossett sosem tartotta meg a szökött rabszolgát.
Mindig azt mondta, ha egy rabszolga nem hálás a jó ételért,
meg azért, hogy a cukoridénytől eltekintve vasárnap nem
kell dolgoznia, ruhát, cipőt kap, és nem választják el a
családjától, akkor lyukas garast sem ér. Gossettéknél szinte
minden cseléd a birtokon nőtt fel, de azok a rabszolgák, akik
a Loach famíliától kerültek ide, az Öreg Nagyságának szánt
jegyajándékként, egészen más dolgokat meséltek. De a
testük – a rengeteg heg, sebesülés, a levágott kéz- és lábujjak
csonkjai, a kicsavarodott karok és lábak, amelyek csontja
ferdén forrt össze, miután eltörték őket – még a nyelvüknél
is ékesebben beszélt. Tőlük meg a Goswood Grove-val
szomszédos birtokokon élőktől tudtuk meg, milyen az élet
más ültetvényeken. Nekünk az volt a legnagyobb bajunk,
hogy az Öreg Nagysága néha rosszkedvében volt. Rosszabb
is lehetett volna a sorunk, és sokan biztosan boldogan
cseréltek volna velünk.
Nem szeretném, ha azok a kutyák az erdőben a
nyomomba erednének, és mivel nem tudhatom, kit vagy mit
üldöznek ma éjjel, jobbnak látom a város közelében
elrejtőzni. Reggel talán találok egy szekeret, amire
felkéredzkedhetek. Fizethetnék is érte abból, amit a
Kisasszony ridiküljében találtam, de nemigen merek
hozzányúlni a pénzhez. Ezt latolgatom éppen, miközben ott
guggolok a tarlón, és felgombolom az ingmellet. Az inget
gondosan ráhúzkodom a Kisasszony ridiküljére, amit a
nadrágom korcába tűztem, és megszorítom John
bőrszíjával, hogy erősen tartson. Ettől úgy nézek ki, mintha
kicsit pocakos lennék, ami most igen jól jön. Kövér fiú fehér
ingben, szürke kalapban. Minél kevésbé hasonlítok egykori
önmagamra, annál jobb. Nincs is más hátra, mint alkalmas
szekeret találni, ami kivisz a városból, mielőtt holnap reggel
az az ember észreveszi, hogy kicserélték a ruháit.
A kutyák hangja egyre közelebbről hangzik, ezért a
szekérudvaron ismét keresztülvágva a rakpart felé veszem
az irányt. Hallani akarom, miről beszélnek ott az emberek.
Olyan szekeret keresek, amin a kocsis csak magában utazik,
és a lovak nincsenek se lecsutakolva, se kipányvázva, mert
ez azt jelenti, hogy másnap reggel indulni akarnak.
Már a hajnal fénye dereng az ég alján, amikor végre
megtalálom, amit kerestem. A szekérkaraván élén álló
öszvérfogatot öreg mulatt kocsis hajtja. A rakományt takaró
ponyva szorosan lekötözve. A kocsis nyomorék, üggyel-
bajjal kászálódik le a bakról; hallom, amint azt mondja
valakinek, hogy a folyó felső szakasza felé tart. Amikor a
munkások leveszik a köteleket, látom, hogy egy szép
zongora lapul a ponyva alatt, olyasféle, amilyen az Öreg
Nagyságának volt a háború előtt. Amikor leemelik a
szekérről, halkan megzendülnek a húrjai. A szállítók a
kikötőben álló hajó felé tolják a zongorát, a kocsis
sántikálva követi őket; nehezen mozog, minden lépésért
meg kell küzdenie.
Óvatosan közeledem a szekér felé, fülemet hegyezve
figyelem a kötelek ropogásából, láncok csörgéséből, csigák
nyikorgásából összevegyülő zajokat. Az öszvérek, marhák,
lovak idegesen bőgnek, rúgnak, miközben a hajó felé terelik
őket. Amikor a jószágot is behajózták, jöhetnek az utasok –
ők következnek utoljára.
Ne rohanj, intem magam, bár minden izmom, minden
idegszálam futásra sarkall. Úgy mozogj, mint akinek nincs
félnivalója. Mintha itt dolgoznál a kikötőben a többiekkel
együtt. Nyugalom.
Egymásra tornyozott üres ládák mellett haladok el, kettőt
leemelek a halomról, és a két vállamra veszem, úgy, hogy a
fejem eltűnik közöttük, így oldalról senki sem láthat. A
kalap a szememre csúszik, nem látok mást, csak a földet a
lábam alatt. Meghallom Moses mély hangját; parancsokat
osztogat valahol a közelben.
Egy pár magas szárú, ráncos csizma tűnik fel földre
szegezett szemem előtt. Behúzom a nyakam, a két ládát még
közelebb vonom a fejemhez. Ne nézz fel!
A két csizma orra felém fordul. Erősen az alsó ajkamba
harapok.
– Egyenesen tartsd őket, ahogy mondtam! – reccsen rám
egy férfihang. Elakad a lélegzetem, de megállapítom, hogy
nem Mosesé; úgy tűnik, nem ő szól hozzám. Óvatosan
kikukkantok a kalap karimája alól: magas, fehér férfi, a
rakodóknak mutatja, hova tegyék azt a két nagy ládát,
amelyet talicskán tolnak maguk előtt. – Igyekezzetek, mert
lemaradtok a hajóról. Texasba indul.
Messzebb, a rakpart folyó felőli oldalán Mosest is
megpillantom. Ott áll egy függőlámpa alatt, egyenesen, mint
a cövek, egyik magas szárú csizmájával a deszkajárdára
támaszkodik, a másikkal a sárban tapos. Tenyerét a
derekára szíjazott pisztolytáskára helyezi, miközben
harsány hangon, élénken mutogatva utasítgatja a
rakodómunkásokat. Időnként fellép a deszkajárdára, és
fejét forgatva szétnéz, mintha keresne valamit. Remélem,
nem engem.
Hátralépek, amikor a két jókora ládát eltolják mellettem a
talicskán. Az egyik kerék megcsúszik a sáros földön
végigfektetett pallón, a talicska egyik szarva kettétörik, a
láda meg lefordul róla. Tompán kongó puffanást hallani a
belsejéből, mintha egy görögdinnye gurulna benne ide-oda.
Aztán halk nyöszörgés üti meg a fülemet.
A magas fehér ember előrelép, megfogja a ládát, nehogy
az oldalára forduljon. – Vigyázzatok! – mondja a
rakodómunkásnak, aki közben feltápászkodott estéből. – A
főnök morcos lesz, ha baja esik az új kutyáinak. Óvatosan
toljátok! – Azzal a térdét az egyik sarok alá tolva segít talpra
állítani a ládát. A következő pillanatban fényes, aranyszínű
holmi gurul a pallóra a láda egyik résén át. Hangtalanul
végigcsúszik a deszkán, és a sárba pottyan, éppen a férfi
csizmája mellett. A felügyelő meg a rakodó észre sem
veszik, de én azonnal megismerem. Leteszem a vállamról az
egyik ládát, és villámgyorsan felkapom a fényes holmit.
Amikor szétnyitom a markomat, a gázlámpák fényében
az a kis aranymedál csillog a tenyeremen, amelyet Lavinia
kisasszony hatéves kora óta a nyakában hord. Emlékszem,
valamikor régen karácsonyra kapta. Tudom, inkább
meghalna, mint hogy megváljon ettől az ékszertől.
 Eltűnt testvéreink
Tisztelt Szerkesztőség! A vérem, Israel D. Rust 1847-ben
hagyta el otthonát és szüleit, akik a pennsylvaniai New
Brightonban éltek. Úgy tudom, New Orleansba indult, és az
Arkansas folyón hajóra szállt. Egy atalembertől hallottuk
mindezt, aki Dél felé tartva az útitársa volt, de néhány hónap
múltán visszatért Pennsylvaniába. Ettől a atalembertő
kaptunk utoljára hírt a bátyámról. A vérem nagyjából 16
éves lehetett, amikor elment, elég alacsony termetű, kék
szemű, a gyűrűsujja (azt hiszem, a bal kezén) le volt vágva.
Anyja, öt vére és a húga epedve várja, hogy hírt kapjon a
sorsa felől. Sajnos nemigen bízunk benne, hogy még életben
van. Ha bárki tud róla valamit, kérem, értesítsen a texasi
Ennisben.
ALBERT D. TRUST
„Eltűnt testvéreink” rovat a Southwestern hasábjain, 1881. február 3.
 8. fejezet

BENNY SILVA – AUGUSTINE, LOUISIANA, 1987

A könyvek továbbra is erősen foglalkoztatnak. Azokról a

könyvekről álmodom, amelyek ott rejtőznek Goswood
Grove mélyén, sűrű sorokban a magas mahagónipolcokon,
az égig érő létrák szomszédságában. Az utóbbi napokban,
amikor tanítás után hazamegyek – kedvetlenül, amiért
aznap sem jutottam semmire a diákokkal –, felveszem a
sárcipőmet, és a farmot szegélyező töltésen végigsétálva
átbújok a mirtuszsövény résén, míg elérem az elvadult kert
mohlepte ösvényét. Úgy álldogálok a ház verandáján, mint a
kisgyermek a Macy’s áruház karácsonyi kirakata előtt, és
arról ábrándozom, milyen nagyszerű lenne, ha
megkaparinthatnám azokat a könyveket.
Loren Eiseley, akiről az egyik legjobban sikerült félévi
beadandómat írtam az egyetemen, azt írja, Ha létezik
varázslat a világban, akkor azt a víz rejti magában; én
azonban mindig úgy gondoltam, hogy ha létezik varázslat a
világban, akkor azt a könyvek rejtik magukban.
Márpedig rajtam már csak a varázslat segíthet. Csodára,
emberfeletti képességekre van szükségem ahhoz, hogy
jussak valamire ezekkel a gyerekekkel, akiknek eddig
semmit sem tudtam megtanítani azon kívül, hogy hogyan
szerezhetnek ingyensütit az iskolában, és milyen ürüggyel
szundikálhatják végig az óráimat… meg hogy felesleges
azzal próbálkozniuk, hogy kicsengetés előtt távozzanak az
óráról, ezt ugyanis csak a testemen keresztül tehetnék meg.
Így aztán egyszerűen lógnak az órámról. Hogy hol vannak
ilyenkor, nem tudom, csak annyi biztos, hogy nincsenek az
osztályban. Hiányzásaikat lelkiismeretesen, megalkuvást
nem tűrve regisztrálom, az erről szóló feljegyzéseket
tartalmazó rózsaszínű kartonlapok halma napról napra nő
a tanáriban. Úgy tűnik, Pevoto igazgató úr merész, az iskola
reformját célzó tervei elvéreznek a minden maradjon a
régiben mentalitás oltárán. Az igazgató úr leginkább Eiseley
sokak által ismert történetének egyik szereplőjére hasonlít,
aki egyenként próbálja visszadobálni a vízbe a
tengericsillagokat, miközben a dagály egyre többet sodor
partra belőlük.
Mivel a tantermi példányok nagy részének lába kelt,
kénytelen vagyok mindennap felolvasni az Állatfarmból.
Középiskolásoknak, akiknek régen maguknak kellene
olvasniuk. Nincs ellenükre, néhányan még figyelnek is,
olykor-olykor lopva rám pillantanak, miközben karba font
kézzel, állukat a mellükre ejtve, lehunyt szemmel
gubbasztanak a padban.
LaJuna azonban nincs közöttük. A Cluck and Oinknál
esett reményteljes találkozásunk óta nem láttam, se hétfőn,
se kedden, se szerdán, se ma, csütörtökön. Szörnyen
csalódott vagyok.
Miközben felolvasok, a folyosó szemközti oldalán lévő
osztályteremből a helyettesítő tanár folytonos ordibálása
hallatszik, aki így próbál fegyelmet tartani a fizikaóra
káosza közepette. A rendes fizikatanár, akivel együtt
kezdtük a tanévet, máris feladta; azzal mentegette magát,
hogy haza kell költöznie, mivel az anyja súlyos beteg lett.
Másnap már nem is jött. Egyszerűen felszívódott.
Én viszont szüntelenül azt mantrázom, hogy nem adom
fel. Nem és nem. Előbb-utóbb bejutok valahogy a Goswood
Grove könyvtárába. Lehet, hogy túlzott elvárásaim vannak,
de nem tudom feladni azt a meggyőződésemet, hogy a
gyerekeknek, akiknek amúgy oly kevéssé van beleszólásuk
abba, hogy mi lesz velük, sokat jelent, ha bizonyos
dolgokban mégis érvényesíthetik az akaratukat. Azonkívül
azt is szeretném beláttatni velük, hogy a legkönnyebben úgy
változtathatnak a körülményeiken, ha a kezükbe vesznek
egy jó könyvet.
Nekem a könyvek jelentették a menekülés egyetlen
eszközét gyermekkorom hosszú, magányos időszakaiban,
amikor az anyám távol volt. Amikor folyton azon
töprengtem, vajon az apámat miért nem érdeklem. Amikor
olyan iskolákban találtam magam, ahol a göndör, fekete
fürtjeimmel és barna bőrömmel az első pillanattól kezdve
kiríttam a többi gyerek közül, akik kíváncsian méregettek,
és olykor megkérdezték: Akkor most te mi is vagy? A
könyveknek köszönhetően hittem abban, hogy az olyan
okos lányok, akik nem tartoznak éppen az osztály
legnépszerűbb tagjai közé, igen, pontosan ők azok, akik
megtalálják a rejtély kulcsát, akik megmentenek másokat,
lebuktatják a legveszélyesebb bűnözőket, űrhajójukkal
távoli bolygókra kalandoznak, fegyvert ragadnak, és
legyőzik az ellenséget. A könyveknek köszönhetem, hogy
néha szépnek érezhettem magam. Talpraesettnek, még ha
máskülönben nem voltam is az.
A könyvekre építettem az egész identitásomat.
Azt szeretném, ha a diákjaim is részesülhetnének
mindebből. Ha azok a szomorú arcok, mosolytalan szájak,
tompa, bátortalan tekintetek, amelyek nap nap után
visszanéztek rám az osztályban, végre felderülnének a
könyveknek köszönhetően.
 Az iskolai könyvtár nem alkalmas erre a célra. A
gyerekek innen nem kölcsönözhetnek könyveket, mondván,
nem lehet megbízni bennük. A kétutcányira lévő városi
könyvtárt lassan belepi a por és a feledés homálya. A
modern, jól felszerelt könyvtár persze a tó partján található,
túlságosan messze ahhoz, hogy használni tudjuk.
Muszáj megtudnom, mihez kezdhetek Goswood Grove
kincseivel. Evégből megkérdeztem az egyik tesitanárt,
Daviest, kölcsönadná-e azt a távcsövet, amelyet a
partvonalon állva szokott használni a mérkőzések alatt.
Davies megvonta a vállát, és valami olyasfélét motyogott,
hogy legutóbb az egyik diákja magával vitte, de mivel ma
csütörtök van, másnapra, péntekre vissza kell hoznia, a
baseballmeccseket ugyanis ekkor, pénteken szokták tartani.
A következő kicsengetés után, a szünetben a tanteremben
teszek-veszek, amikor Ray és a vékony gyerek, akinek a
frizurája mindig gondosan be van lőve, megjelenik az
ajtóban. A másik srác, Michael, Ray kedvenc talpnyalói közé
tartozik.
– Mister Rust, Mister Daigre, felteszem, Davis edző küldte
önöket hozzám.
– Mhm.
– Igen, tanárnő. – Mivel az edző küldte őket, olyan
szelídek, mint a ma született bárány, igyekeznek
mintaszerűen viselkedni. Ray mentegetőzik, amiért csak
most értek ide. Michael bólogat.
– Semmi gond. Köszönöm, hogy elhoztátok. – Mindketten
a fiókot bámulják, ahonnan a sütit szoktam elővenni, de
most hiába várnak. Mindennap meg kell küzdenem velük,
mivel mást sem csinálnak, mint szájaskodnak meg egymást
lökdösik a padban, ezért most szinte bosszant az
udvariaskodásuk. – Mondjátok meg Davis edzőnek, hogy
köszönöm.
– Igenis, tanárnő. – A gizda Michael mondja ezt,
miközben Ray felém nyújtja a távcsövet.
Az ajtó felé indulnak, de Ray egyszerre csak felveti a fejét,
mint aki nem szívesen kérdezősködik, de hát muszáj, ugye.
– Mit akar avval a gukkerrel?
– Mit szeretne csinálni vele – javítom ki. – Ha már itt
vagyunk, az irodalomteremben, nem ártana, ha a stílusra is
figyelnétek egy kicsit.
Michael a cipője orrát bámulja, aztán az orra alatt
somolyogva megjegyzi:
– Ray meg én kint állunk, a folyosón…
Talált, süllyedt. Egész eszes ez a gyerek. Az elmúlt két
hétben mindenesetre jól titkolta.
– Úgy értem, a terem körzetében – mondom epés
mosollyal. – A felségterületem elméletileg a folyosó
középvonaláig terjed, az osztályterem hosszának teljes
terjedelmében. A folyosó másik fele a fizikateremhez
tartozó felségterület.
Ray vigyorog, és két nagy lépést hátrálva kilép a semleges
zónába.
– Mit akar csinálni avval a gukkerrel?
– Felelj egyetlen kérdésre, amit felteszek neked az órán az
Állatfarmmal kapcsolatban, és elárulom… mármint, hogy
mi lesz a távcsővel.
Hátha bejön. Ha Rayjel sikerülne dűlőre jutnom, talán
megfordíthatnám a mérkőzés állását. A fiú előkelő helyet
foglal el az iskolai társadalmi ranglétrán.
– Bármelyik kérdés megválaszolásáért jár a jutalom, de
csak helyes válasz esetén. A marháskodásért, amivel csak a
többieket akarod szórakoztatni, nem jár semmi.
Arról a napról álmodozom, amikor valódi beszélgetés
bontakozik ki az osztályban. Ki tudja, talán éppen holnap
jön el az a nap.
Ray méltatlankodva félrebillenti a fejét, döbbenten néz
rám.
– Á, inkább hagyjuk.
– Majd szólj, ha meggondoltad magad.
Elcsörtetnek, vihorászva, egymást bökdösve, mint a
kölyökkutyák, akikről lecsatolták a pórázt.
Elteszem a távcsövet, és várom, hogy négy óra legyen,
amikor hivatalosan is véget ér a tanárok munkaideje.
Küldetésünk van, a távcsőnek, a jegyzettömbömnek meg
nekem. Különben is, jó néhány újabb esős nap után – mert
az idő csak nem akart megjavulni – Sarge néni ma negyed
ötkor tiszteletét teszi nálam, hogy végre megszüntesse a
kémény körüli beázást.
Felmarkolom a kulcscsomót, vállamra dobom a
megpakolt hátizsákot, és hátat fordítok az íróasztalomnak,
amikor is T nagyira esik a pillantásom, aki csípőjén egy
Mountain Dew feliratú dobozt egyensúlyozva áll az ajtóban.
Gondolom, nem az van a dobozban, amit a felirat hirdet,
mert látszik, hogy alig van súlya, amikor leteszi a tanári
asztalra. Kis kartondarabot vesz elő, írásféle van rajta.
Komoly arccal a doboz felé int, gondolom, azt várja tőlem,
hogy megnézzem, mi van benne.
Hogy is mernék ellentmondani? Kinyitom a dobozt; kissé
összenyomódott kakaós sütemények sorakoznak az alján,
rétegenként egymásra halmozva. Az egyes rétegeket
zsírpapír választja el egymástól.
– Ne vásároljon össze minden vackot a boltban – mondja.
– Ezek itt T nagyi mazsolás-zabpelyhes falatkái. Igazán
könnyű elkészíteni. Nem kerül sokba. Nem túl édes. Ha éhes
a gyerek, megeszi. Ha nem olyan éhes, az orrát fintorgatja
rá. Már ha az ember nem nyomja tele cukorral. Csak
enyhén édesre csinálja! Ne tegyen bele csokoládédarabokat
mazsola helyett, hacsak nem bulira készül. Az iskolában
soha ne adjon nekik olyat, hallja? Már ha olyan
harapnivalót akar, amit csak az éhes gyerek eszik meg. Ez a
titka, tudja?
Kezembe adja a kártyát.
– Itt a recept. Könnyű. Olcsó. Zabpehely. Vaj. Liszt. Egy kis
cukor. Mazsola. Jó érett, megbarnult banán. Olyan érett
legyen, hogy össze lehessen nyomni, és az egész konyha
illatos legyen tőle. A Piggly Wigglyben a pult végén keresse,
szinte ingyen adják. Van kérdése?
Meghökkenve nézem a doboz tartalmát. A fejem lüktet,
ahogy mindennap, tanítás után, úgy érzem magam, mint
akin átment az úthenger. Nem forog az agyam, alig tudok
kinyögni valamit válaszul.
– Ó… hát ez… jó… értem.
Ha jól értem, épp most ígérem meg, hogy még sütni is
fogok ezeknek a kis csirkefogóknak.
T nagyi felém emeli csontos ujját, ajkát pedig
olyanformán préseli össze, mint aki ecetbe nyalt.
– Na most, ez itt… – Mutatóujjával kört ír le a sütik felett.
– Szóval legközelebb maga csinálja. Nem tudom vállalni,
hogy mindig hozok. Öregasszony vagyok már. Fáj a térdem.
Ízületi gyulladásom van. A bütyköm is fáj. Néha
megfeledkezem róla, de valami mindig eszembe juttatja,
milyen öreg vagyok. Nyavalyás öregasszony.
– Hát… értem. Igazán nagyon kedves magától. –
Gombócot érzek a torkomban, és a szemem is csípni kezd,
amit a legkevésbé sem vártam volna magamtól. Nem
vagyok az a pityergős fajta. Sőt gyakorlatilag sosem sírok.
Ha az ember nagyrészt idegenek közt nő fel, megtanulja,
hogy udvariasan elrejtse az érzéseit, nehogy zavarjon vele
másokat.
Nagyot nyelek. Mi van veled, Benny?, fut át az agyamon.
Szedd össze magad!
– Köszönöm a fáradozását.
– Pf! Nem fáradoztam én – veti oda T nagyi.
Úgy teszek, mintha azzal lennék elfoglalva, hogy
becsukjam a dobozt.
– Még egyszer… nagyon köszönöm. Tényleg. A gyerekek
nevében is.
– Jól van. – Az ajtó felé indul, ugyanolyan céltudatosan,
ahogy az imént belépett. – Csak ne etesse azzal a sok
vacaksággal a gyerekeket. A bolondját járatják magával.
Kizabálják mindenéből, mint a sáskák. Volt itt egy tanár a
vasárnapi iskolában, az is úgy járt. Jó régen, maga akkor
talán még a világon sem volt. A boldogult uram vezette a
kórust… mielőtt hatvankilenc évesen magához nem
szólította az Úr. Napközben az étteremben dolgozott,
esténként meg vasárnaponként zenélt. Nem tesz jót a
gyereknek, ha elkényeztetik. Habos tortát akarsz
díszdobozban? Elég nagy vagy már, menj füvet nyírni,
gyomlálni, ablakot mosni, bevásárolni, szerezz munkát, és
vedd meg magadnak azt a habos tortát. Ingyen csak ez van,
a régi zabpelyhes süti. Ha tényleg éhes vagy, ez is megteszi.
Fejben dől el az egész, nem a gyomorban. Csak tanulja meg
az a gyerek, milyen szerencséje van, hogy egész nap
üldögélhet az iskolapadban, ahelyett, hogy dolgoznia
kellene. Adjon hálát a sorsnak, hogy ilyen jó dolga van. Mi
mit nem adtunk volna érte annak idején! Tanulják meg a
maiak is megbecsülni, amijük van.
Az ajtó felé indul, de közben csak mondja tovább a
magáét.
 – El vannak kényeztetve. Mindenféle vacaksággal.
Istenem, bárcsak magnóra vehettem volna ezt a
szónoklatot! Vagy videóra! Addig játszanám a gyerekeknek,
míg meg nem változnak.
– T nagyi… – szólok utána, mielőtt még kilépne az
osztályteremből.
– Hm? – Megáll, hátrafordul, száját csücsörítve néz rám.
– Gondolkodott azon, amit a múltkor mondtam? Arra
kértem, jöjjön el az iskolába, és meséljen a gyerekeknek,
emlékszik? Szerintem nagyon jót tenne nekik, ha hallhatnák
a maga történeteit.
Most is olyan mozdulattal legyint, mintha szúnyogot
hessegetne.
– Jaj, kedves, nincs nekem semmi mondanivalóm. – Már
ott is áll az ajtóban, magamra hagyva a banános-kakaós
zabpehelypogácsával. Mindegy, ez is több a semminél. Ha
nem, hát nem.
Sajnos a Nagy Varázslónőt valószínűleg már nem találom
ott; mire hazaérek, biztosan megjavította már a tetőt. A
sütiket beteszem az iratszekrény felső fiókjába, ahol a
nyalánkságokat őrzöm, bezárom a fiókot, és rohanok haza.
Mire behajtok a garázs elé, Sarge nénit már a tetőn
találom. A veranda falának támasztva ott a létra; felmászom
a tetejére, a tetőlemezbe kapaszkodom, amely nagyjából a
nadrágzsebemmel van egy magasságban.
Köszönök, mentegetőzöm, amiért késve érkeztem.
– Semmi gond – motyogja Sarge néni; ajka között szöget
tart, mintha csak cigarettázna. – Nincs sok dolga itt. Innen
kintről mindent elérek.
Néhány másodpercig kuporgok még a létra tetején,
leplezetlen csodálattal nézem, ahogy a szöget odébb
csúsztatja az ajkai közt, és négy jól irányzott kalapácsütéssel
a helyére szegeli a lecsúszott zsindelyt. Némi aggodalommal
látom, hogy egész halom pótzsindelyt készített maga mellé.
Nyilvánvaló, hogy egy kis szurokkal itt nem sokra megyünk.
Nem lesz olcsó mulatság, az biztos.
A létra vészesen inogni kezd alattam, amikor a térdemet
megpróbálom feltenni a tetőre. Szerencsére ma éppen a
nagymosás napja van, ezért az öreg munkásnadrágom van
rajtam, amit már amúgy is ki akartam selejtezni. Olyan
kecses mozdulattal terülök el a tetőn, mint a cirkuszi fóka,
aki műlovarnőnek képzeli magát.
Sarge bosszús pillantást vet felém.
– Menjen csak, csinálja a dolgát. Elboldogulok. – Úgy
mondja ezt, mint aki hozzászokott, hogy mindenért meg kell
küzdenie valakivel. Talán a seregből hozta ezt is. Mintha
csak így tudná megállni a helyét a szüntelen kihívások
közepette.
Kíváncsi vagyok, hogy az osztályomba járó gyerekek
között is akad-e hozzá hasonló. Lehetséges, hogy alig titkolt
ellenszenvük valójában nem is nekem szól? Váratlanul
dereng fel bennem ez a lehetőség, aminek fényében hirtelen
mindent másképp látok. Mindig abból indultam ki, hogy az
emberek viselkedése puszta reakció, a saját viselkedésem
függvénye. Magától értetődőnek vettem, hogy önmaguktól
nem tesznek soha semmit.
– A tető mindenesetre nem fog beázni, ha ezt itt
megcsinálom – nyugtat meg Sarge. – Értek az ilyesmihez,
nyugodt lehet.
– Ó, ebben egy percig sem kételkedtem. Egyébként sem
vagyok alkalmas rá, hogy megítéljem. A tetőkkel
kapcsolatban annyi tapasztalatom van, hogy alattuk élek.
Óvatosan leülök. Jó meredek ez a tető. Nem is hittem,
hogy ilyen magas. Belátni az egész temetőt, sőt a
gyümölcsöst is, egészen a földekig. Micsoda kilátás!
– Talán ha figyelek, legközelebb én is meg tudom csinálni.
De nem arról volt szó, hogy egy kis kátrányt kell kenni a
füstcső köré?
– Ide az nem elég. Hacsak nem akarja, hogy megint
beázzon.
– Dehogy. Persze hogy nem, csak…
– Ha kontármunkát vár, akkor rossz helyen kereskedik.
Visszaereszkedik a sarkára, és félrehajtott fejjel, szemét
összehúzva vizsgálgat.
– Ha valami más gond is van, ki vele. Ezzel a – úgy lengeti
a kalapácsot, mintha pihekönnyű műanyag villát tartana a
kezében – tojástánccal csak az idejét pocsékolja. Ha
mondanivalója van, akkor mondja. Én már csak ilyen
vagyok. Van, aki nem bírja, de az legyen az ő baja.
Felszegi az állát, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Úgy
látszik, ez a nyakasság afféle családi vonás.
– A pénzről van szó.
Igaza van, sokkal jobb így, hogy egyszerűen kimondom. A
szegek meg a zsindely felé intek.
– Nem telik rá. Gondoltam, megfoltozzuk egy kicsit, csak
amíg sikerül előkerítenem a tulajt – mondom.
Persze könnyen meglehet, hogy ez jó időbe telik. Nathan
Gossett olyan, mint valami fantom. Már a Gossett Művek
irodájában is kerestem, a két nagybátyján keresztül. Az
egész Gossett famílián megfigyelhető valamiféle ellenszenv
a tanárokkal és az iskolával szemben; nyilván megszokták,
hogy az iskolából akkor keresik őket, amikor ösztöndíjakat,
adományokat és egyéb anyagi támogatást várnak tőlük.
Sarge bólint, aztán folytatja a munkát.
– Utánajártam.
– Nem szeretnék tartozni magának.
 – Már kinyomoztam, hol van a tulaj. Kérje el a pénzt tőle.
– Kicsodától? Nathan Gosettre gondol?
– Bizony.
– Maga beszélt Nathan Gossett-tel? Ma? Itt van valahol? –
Valami reményféle ébred bennem. – Egész héten próbáltam
elérni. Őt vagy legalább a nagybátyjait a Gossett Műveknél.
– Meg ne haragudjon, de maga nem elég gazdag ahhoz,
hogy Will és Manford Gossett szóba álljon magával. –
Hirtelen megint mintha fagyos fuvallat csapna meg, hiába
van meleg nyár. – Nathan amúgy nem olyan bunkó. Csak…
nem érdekli ez az egész Goswood-ügy.
– Tudja, hol találom?
– Hogy most éppen hol van, azt nem tudom. De mint
mondtam, a tető rendben van.
– De hogyan akadt a nyomára?
Örülök, hogy a tető rendben van, de nekem muszáj
találkoznom azzal a fickóval. Az övé a könyvtár…
– A termelői piacon futottam össze vele. Csütörtökönként
oda vezet az első útja. Garnélát hoz a piacra, a saját hajóján
fogja. Gable bácsi veszi át az áruját.
– Minden csütörtökön? – Ezzel már lehet kezdeni valamit.
– Ha a jövő héten odamegyek, megtalálom? Tudok vele
beszélni?
– Valószínűleg… gondolom, igen. – Beveri a szöget, aztán
gyakorlott mozdulattal újabbat húz elő a dobozból, azt is
beveri. Bam, bam, bam, kopp. Gondolom, az ütések hangja a
temetőn túl, talán egészen a töltésig elhallatszik.
Elkalandozik a tekintetem, mintha a hang útját követné, és a
gondolataim követik a röptét.
Arra riadok, hogy hirtelen csend lett. Sarge néni megint
összehúzott szemmel néz.
– Azt tanácsolom… hagyja békén. Ha nem sokat zavarja,
talán nem jut eszébe, hogy kitegye innen a szűrét. Örüljön,
hogy jó a tető. Maradjon a háttérben. – Újra kalapálni kezd.
– Szívesen. Amúgy.
– Köszönöm – kapok észbe. Tényleg szívből hálás vagyok.
– Bár szerintem hiányozni fog a csepegés. Már egészen jól ki
tudtam számítani, mikor kell kiüríteni az edényt.
Amikor utoljára értük nyúl, néhány szeg kicsúszik a
dobozból, és gurulni kezd felém. Rájuk tenyerelek,
visszateszem őket a dobozba.
– Nehogy azt higgye, hogy adakozni fog magának arra a…
akármire is gyűjtsenek. A Gossett családban az a szabály,
hogy minden közérdekű ügyet a Gossett Műveken keresztül
rendeznek.
Megint az a gúnyos mellékzönge.
– Hallottam róla. Amúgy nem csak a pénz miatt kellene
beszélnem vele.
Nem bizony, hanem a könyvek miatt. A könyvekről
akarok vele beszélni, amelyek a könyvtárszobába zárva
várják, hogy az enyészet végezzen velük. Amelyek láthatóan
senkinek sem kellenek. Amelyeknek új otthonra lenne
szükségük. És szeretetre. Ezt majd elmondom Sarge
néninek, de nem kockáztathatom, hogy bárki leadja rólam a
drótot Nathan Gossettnek. A rajtaütésszerű támadás
kecsegtet a legnagyobb sikerrel.
– Csak beszélni szeretnék vele.
– Maga tudja. – A hangja inkább mintha azt mondaná:
neked annyi. Újabb kátránypapírdarabot csúsztat a helyére.
– Most már be kell fejeznem ezt itt. Ma este is vigyáznom
kell a gyerekekre, az anyjuknak munkába kell menni.
Bam, bam, bam, kopp.
– Még mindig betegek?
– Elkapják egymástól.
 – Szörnyű. És pont a tanév kezdetén. – Odébb csúszom
egy kicsit, hogy jelezzem, most már valóban hagyom
dolgozni. Sötétedés előtt még el kell mennem valahova, és a
Nathan Gossett-tel való találkozás gondolata meglehetősen
nyugtalanít. – Apropó, LaJuna egész héten hiányzott az
óráimról. Ő is beteg?
– Nem tudom. – Hallom a hangján, hogy ingoványos
terepre tévedtem. – LaJuna mamája az unokatestvérem
felesége… mármint a volt felesége. Három gyereke van két
apától, plusz LaJuna az unokatestvéremtől, akivel még a
gimiben jártak együtt. Ha a kicsik betegek, nincs kire bízni
őket. LaJuna valószínűleg rájuk vigyázott ezen a héten.
Szóhoz sem jutok.
– LaJunának nem lenne szabad ezért hiányoznia az
iskolából. – Bevillan a kép, amikor ott állt előttem a
hátizsákjából kikandikáló könyvvel, az Állatfarm egyik
példányával. – Igazán értelmes gyerek. És ha már most, év
elején hiányzik, egyre inkább lemarad majd.
Sarge néni szeme felém villan, megint leszegi az állát,
precíz mozdulatokkal újabb szöget ver a zsindelybe.
– Maguk mind egyformák – mormogja, épp csak olyan
hangerővel, hogy még hallhatom, mit mond. Aztán
valamivel hangosabban folytatja: – Most veszi észre, hogy
némelyik gyerek nem azt kapja, amit megérdemelne?
LaJuna anyja három dollár harmincöt centet kap egy órára,
padlót söpör, meg a mosdókat takarítja a Gossett Műveknél.
Ebből még a betevő falatra se telik, meg arra se, hogy tető
legyen a fejük felett. Gondolja, hogy LaJuna azért dolgozik a
Cluckban, hogy popcornra meg mozira költse? Az anyjának
segít, hogy fizetni tudják a lakbért. Az apák rég leléptek.
Mindenhol ez van errefelé. A fekete gyerekeknél. De a
fehéreknél is. Nagyon nehezen neveli őket az anyjuk, hamar
el kell tartaniuk magukat. A lányok még gyerekfejjel
teherbe esnek, mert azt keresik, amit otthon nem kaptak
meg, aztán nekik is egyedül kell felnevelni a gyerekeiket.
Fogadok, ahonnan maga jön, ott nem így mennek a dolgok,
de itt bizony ez a pálya.
Lángol az arcom, a gyomrom felkavarodik.
– Maga semmit sem tud arról, hogy én honnan jövök. Én
viszont sokkal többet tudok arról, hogy élnek ezek a
gyerekek, mint gondolja.
De miközben kimondom ezeket a szavakat, rájövök, hogy
valójában az anyámról beszélek. Magamnak sem szívesen
vallom be, hogy így van, mert fájdalmas sebeket szaggat fel,
és felszítja a régóta elfojtott haragot, amit iránta érzek, és
ami miatt több mint egy évtizede nem találkoztam vele.
Pedig az az igazság, hogy az anyámnak azért volt olyan az
élete, amilyen, mert a családja nagyon is hasonlított az
itteniekre. Továbbtanulásra sem pénzük, sem igényük nem
volt, senki sem biztatta, hogy tanulnia kellene.
Elhanyagolták és bántalmazták; a szülei ittak, talán más
szerekkel is éltek. Megbízható közlekedés sem volt ott, ahol
laktak. Egyszer meglátott egy hirdetést, amelyben
légikisasszonyokat kerestek. A tévében látta, hogy nagyjából
miből áll ez a munka, és érdekesnek találta.
Összecsomagolta a hátizsákját, és a virginiai hegyek között
megbúvó kisvárosból, ahol a festékgyár volt a megélhetés
egyetlen forrása, autóstoppal Norfolkba ment, ahol sikerült
is elhelyezkednie.
Az a világ, amelyben én nevelkedtem, fényévnyire volt az
ő gyermekkorának körülményeitől. Minden elromlott
közöttünk; a saját sérüléseim és sérelmeim huszonhét éven
át sűrű lepelként eltakarták a szemem elől azokat a
tényeket, amelyek hozzásegíthettek volna, hogy jobban
megértsem őt. De többé már nem térhetek ki az igazság elől.
Anyám képes volt fordítani a saját sorsán. És az enyémen
is.
Sarge rám néz.
– Csak abból gondolom, amiket elmondott.
– Hát persze. Hiszen olyan mélyenszántó beszélgetéseket
folytattunk mi ketten – szalad ki a számon. – Mindent tud
rólam, igaz?
Póktartásban a tető széléig merészkedem. Ebből elég.
Elmehet a fenébe ezzel az öntelt, ítélkező modorával.
– Igenis, az ember változtathat a sorsán. A saját
szememmel láttam.
A kalapács visszhangos csattanásaitól kísérve
kitapogatom a lábammal a létra fokait, és óvatosan
lemászom. A nedves füvön át a bejárathoz megyek, lábamat
a sárcipőbe bújtatom, magamhoz veszem a Bogárhátúból a
távcsövet meg a jegyzettömböt, és az udvaron át az ösvény
felé veszem az irányt.
– A ház nyitva van! – kiáltom vissza. – Ha szüksége van
valamire, csak menjen be! Ha elmegy, zárja be, legyen
szíves!
Figyelmesen nézi, amint távozom, a munkát is
abbahagyja, térde közé szorítva a zsindelyt, amit éppen fel
akart szegelni. Le sem veszi rólam a szemét.
– Azokat hova viszi? – A távcső meg a mappa felé int,
mintha el akarná kerülni, hogy megnevezze őket.
– Madárlesre – vetem oda, és megyek tovább.
– Vigyázzon, korallkígyók vannak errefelé! – kiáltja. – Itt
tanyáznak.
Lúdbőrös lesz a karom a ruha alatt, de akkor sem adom
fel. Nem félek a korallkígyóktól. A szemükbe nevetek a
korallkígyóknak. Különben is jó néhányszor jártam már
Goswood Grove közelében, és nem láttam egyetlen kígyót
sem.
De azért eszembe jut, amit az iskolában hallottam a
gyerekektől, amikor véletlenül fültanúja voltam a
beszélgetésüknek. Bányatavakról, elárasztott rizsföldekről,
tyúkólakról, a mocsárban hagyott csónakokról, a verandák
alatti üregekről folyt a szó… meg a kígyókról. Egy versike
jár a fejemben. Az egyik csicska írta rá a papírlapra,
amelyre a dolgozatát kellett volna írnia arról, hogy milyen
fontos tanulságot sikerült leszűrnie az Állatfarm
történetéből.
Honnan lehet tudni, hogy melyik korallkígyó mérges, és
melyik ártalmatlan? Vörös meg a fekete, sose bánt az senkit
se. Vörös meg a sárga, sose nyúlj utána.
Az egésznek persze semmi köze nem volt az
olvasmányhoz, most viszont nagyon is jól jön ez a tudás,
mert a kölcsönzött látcsövemmel én bizony Goswood Grove-
ba megyek, akármi lesz is. Az ablakon át végre
megtudhatom, milyen művek sorakoznak a porosodó
polcokon.
Az edző gukkerje, a mappám meg én. Nemsokára
mindhárman többet tudunk majd.
 9. fejezet

HANNIE GOSSETT – LOUISIANA, 1875

Bámulok a sötétbe, nézem a vizet, amint hatalmasan

hömpölyög a hold és a hajók lámpáinak fényében. Fehér
fény, sárga fény. Sötét, világos. Elképzelem, hogy otthon
vagyok, biztonságban, de az az igazság, hogy ez a folyó
napról napra, óráról órára egyre nagyobb veszélybe sodor
engem. Vissza kellene mennem a rejtekhelyemre, hogy
alhassak egy keveset, de amint a korlát mögül a folyót
bámulom, egyre csak az jár az eszemben, hogy utoljára
akkor utaztam ilyen gőzhajón, amikor az öreg Gossett gazda
összeterelt, és Jep Loach gondjaira bízva útnak indított
bennünket Texasba, nehogy a jenkik kezére jussunk. Sokan
úszni sem tudtak közülünk, egymáshoz láncolva
szorongtunk a fedélzeten. Tudtuk, mi lesz, ha a túlterhelt
hajó zátonyra fut vagy elsüllyed.
Anyám sírt, és azt kiabálta, „vegyék le a láncot a
gyerekekről! Kérem, vegyék le róluk a láncokat…”
Most mintha megint itt volna a közelemben. Magamban
fohászkodom hozzá, hogy adjon erőt. Hogy segítsen
megtudnom, helyes volt-e, amit tettem, amikor láttam, hogy
a két nagy ládát felviszik a hajóra, és hallottam azt a
nyöszörgést. A rakodómunkások ott lármáztak mellettem,
az állatokkal bajlódtak, az ökrök rúgtak, haraptak, nem
akartak engedelmeskedni nekik.
Négy öszvér. És csak három ember.
 Letettem az üres ládát a vállamról. A Kisasszony
nyakláncát jó mélyen a zsebembe süllyesztettem, és
odaszaladtam a negyedik öszvérhez, elkaptam a kantárját.
Felvezettem a hajóra, aztán többé le se jöttem róla.
Elbújtam a gyapotbálák között, amelyek kétszer
magasabbak voltak nálam. Csak azért imádkoztam, nehogy
maguk alá temessenek.
Eddig megúsztam.
– Mama… – ez a saját hangom, én suttogok a sötétben.
– Csitt, te! – Valaki elkapja a csuklómat, és elránt a korlát
mellől. – Hallgass! Behajítanak a folyóba, ha nem fogod be a
szádat.
A fiú, Gus McKlatchynek hívják, elrángat a fedélzet
korlátja mellől. Tizenkettő-tizennégy éves lehet, attól függ,
mikor kérdezem, mert mindig mást mond. Rongyos kis
éhenkórász, fehér amúgy, valahonnan a deltavidék
mocsaraiból származik. Olyan ványadt, hogy kényelmesen
befér a gyapotbálák közé, akárcsak én. A Genesee Star
zsúfolásig rakva élő állattal, áruval, emberrel. Fegyveresek
is akadnak az utasok között. Szegény, ócska jószág ez a hajó,
a súlyos rakománytól olyan mélyen merül a vízbe, hogy kis
híján súrolja a homokpadokat, miközben csigalassúsággal
araszol az árral szemben. A gyorsabb hajók hangos
kürtöléssel sorra húznak el mellette, mintha egy helyben
állna.
Az utazóközönséget nagyrészt az olyan népség teszi ki,
amelyről messziről látszik, hogy alig tudta összekaparni a
hajójegy árát. Éjszaka a nyitott fedélzeten alszanak, a
rakomány, a marhák és lovak között. A mellettünk elhaladó
hajók kéményeiből szálló forró pernye és hamu mind a
fedélzetre hullik; fohászkodunk, nehogy meggyulladjanak a
gyapotbálák.
 A gépház fedélzetén alig néhány olyan fedett helyiség
van, amelyet használhatnak azok, akiknek nem telt saját
kabinra. Lavinia kisasszonyt és Juneau Jane-t, ha egyáltalán
élnek még, nyilván odavitték. Az a baj, hogy nem tudhatom
biztosan. Napközben nem nehéz elvegyülnöm a munkások
között, akik egytől egyig színes bőrű férfiak, de az utasok
részére fenntartott részbe nem engednek be.
Gusnak meg éppen az a baja, hogy fehér, ezért kirí
közülünk, jegye viszont nincs, úgyhogy az utasok között
nemigen mutogathatja magát. Éjszaka a hajón portyázik. Az
a gyerek bizony tolvaj, márpedig a lopás bűn, de most mégis
jól jön a tudománya. Persze barátok azért nem vagyunk.
Adtam neki egy érmét Lavinia kisasszony pénzes
szütyőjéből, hogy megtűrjön a szalmabálák között. Azért
elég sokat segítünk egymásnak. Mindketten tudjuk, mi a
potyautas sorsa, ha elkapják: bedobják a folyóba, és
áthajtanak rajta a lapátkerékkel. Gus látott már ilyet.
– Maradj csendben! – suttogja, és visszatol a
rejtekhelyemre. – Megbuggyantál?
– Szükségre kell mennem, amíg sötét van – mondom. Ha
Gus úgy gondolja, a butaságommal veszélybe sodrom, meg
fog szabadulni tőlem, ezt jól tudom.
– Ott van a vödör, abba csináld. Kiáll nekem a placcra,
oszt onnan bámul! – sziszegi Gus. – Beleesel a vízbe, oszt
neked annyi, nekem meg nem lesz senkim, aki napközben
kimehet a fedélzetre. Különben nem az én gondom. Felőlem
ugyan csinálhatnál, amit akarsz, de kell valaki, aki be tud
menni a legénységi szállásra kaját szerezni. Nagyobb fiú.
Nem akarok éhen halni.
– Jó, jó, megfeledkeztem a vödörről. – A vödröt Gus lopta,
aztán beszuszakoltuk a bálák közé. Egész jó kis kuckót
csináltunk magunknak. A palota, Gus így hívja.
 Palota bizony, már ha elég sovány hozzá az ember. Úgy
furakodunk a bálák közötti alagutakban, mint a patkányok.
Még a Kisasszony ridiküljének is csináltam egy pompás kis
rejtekhelyet. Remélem, Gus nem találta meg, míg el voltam.
Tudja, hogy titkolok valamit.
Azt hiszem, hamarosan el kell mondanom neki. Már
majdnem két napja utazom ezen a lomha jószágon, de még
semmit se sikerült kiderítenem. Szükségem lesz Gus
tudományára, és minél tovább várok, annál nagyobb a
veszélye, hogy valami szörnyűség történik a Kisasszonnyal
meg Juneau Jane-nel. Meghalnak, vagy még annál is
rosszabb történik velük. Vannak dolgok, amik rosszabbak a
halálnál. Aki megélte a szolgaságot, az tudja, hogy a halált
sokszor megváltásnak gondolja az ember.
Gus csak akkor segít, ha mindent elmondok neki. Ha nem
is mindent, de a nagy részét.
Alighanem még egy dollárt kell majd adnom.
Várok, míg visszaérünk a vackunkhoz. Gus befúrja magát
az alvóhelyre, még mindig morgolódik, amiért olyan sok
baja van velem.
Az oldalamra gördülök, aztán hasra fekszem, így talán
jobban hallja majd, amit mondok, bár ha az orrom nem
csal, lábtól fekszik nekem.
– Gus, mondanom kell valamit.
– Alszok! – morogja mérgesen.
– De hát élet-halál a tét.
– Nem hallgatok én ilyen bolond beszédet – vág vissza. –
Hitemre, több baj van veled, mint egy szekérderékra való
hibbant bakkecskével.
– Ígérj meg valamit, Gus. Ha megteszed, amit kérek, kapsz
még egy dollárt. Szükséged lesz rá, amikor megérkezünk.
Nem olyan kemény gyerek ám ez a Gus, mint amilyennek
mutatja magát! Ő is éppúgy be van rezelve, mint én.
Nagyot nyelek, aztán belekezdek a történetbe, elmesélem,
hogyan ment be a Kisasszony meg Juneau Jane abba a
házba, hogy soha többé ne jöjjenek ki a saját lábukon, és
hogy a saját szememmel láttam, amint ládákban cipelték
őket a kikötőbe, hangokat hallottam a ládákból, és az az
ember azt mondta, hogy egy kutya van benne, de közben
meg a Kisasszony medalionja kicsúszott a résen át. Azt nem
mondom el, hogy igazából lány vagyok fiúruhában, és hogy
kislány koromban a Kisasszony cselédje voltam. Az talán
már sok lenne neki. Semmi köze hozzá.
Hallom, hogy felül, odébb húzza a lábát, aztán feláll,
megfordul, újra lefekszik, de most már úgy, hogy felém van
a feje.
– Hát, ennek se füle, se farka. Honnan tudod, hogy nem
rabolták ki, nem ölték meg, és nem hagyták ott őket abban a
házban, ahol az a Moses nevű fickó meg a gazdája, az a
hogyishíják… Washbacon lakik?
– Washburn. Tudom, mert látszott a két ládán, hogy
valami nehéz van bennük.
– Lehet, hogy leszedtek mindent arról a két lányról, és azt
tették a ládába.
Látom, Gus jobban ismeri a gonosztevők észjárását, mint
én.
– Csakhogy hallottam is valamit… abból a ládából. Valami
puffanást. Utána meg nyögést…
– Nem azt mondta az az ember, hogy új kutyája van az
úrnak? Honnan tudod, hogy nem a kutya hangja volt, amit
hallottál?
– Tudom, milyen hangot ad egy kutya. Egész életemben
féltem a kutyáktól. Messziről megérzem, ha kutya van
valahol. A szagáról is. Azokban a ládákban nem voltak
kutyák.
– Hogyhogy annyira félsz tőlük? – Gus odasercint az egyik
gyapotbálába. – Az jó, ha van kutyája az embernek. Nem
vagy egyedül. Betanítod, hogyan vadásszon neked mókusra,
kacsára, vadlibára. Oposszumot is fog, te meg megeheted
vacsorára. Ki az, aki nem szereti a kutyákat?
– Akkor is Lavinia kisasszony és Juneau Jane volt
azokban a ládákban.
– És akkor? Mit vársz tőlem, micsináljak?
– Vedd elő a tudományodat. Értesz a lopáshoz, nem?
Lopózz oda az alsó fedélzeten. Ma éjjel. Nézz körül, hátha
találsz valamit a kabinokban vagy a szalonban.
– Azt aztán nem! – Gus hátrább csúszik, mintha attól
tartana, hogy belé akarok kapaszkodni.
– Itt van egy dollár. Egy egész dollár.
– Nem kell nekem annyira az a dollár. Ez a te dolgod,
nekem semmi közöm hozzá. Megvan nekem a magam baja.
Ha elkapnak, amint az első osztályon szaglászok, először
lelőnek, csak aztán dobnak a vízbe. Tudod, mit mondok?
Törődj a magad dolgával. Akkor tovább élsz. Minek nem
gondolkodott előre az a két lány? Én csak aszondom. Minek
ártod bele magad?
Erre nem tudok mit felelni. Okosnak kell lenni, ha az
ember evvel a Gusszal egyezkedik, apró, finom öltésekkel
kell dolgozni, hogy ne érezze, mikor bök belé a tű.
– Hát, én megértelek. A Lavinia kisasszony dolgában
igazad van. Elég dölyfös teremtés. Elvárja, hogy mindenki
úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. Alaposan elkapatták, mióta
csak a világra jött.
– Hát akkor?
– De az a Juneau Jane, az még gyerek. – Ezt csak úgy
magam elé mondom, mintha magamat győzködném, nem
őt. – Gyerek, hiába bújtatják női ruhába. A Kisasszony meg
alaposan csőbe húzta. Mégiscsak borzasztó, hogy gyerekkel
ilyesmi essen meg. Egy kislánnyal.
– Nem hallom, mit beszélsz. Alszok.
– Egyszer eljön majd a végítélet… egy szép napon, sok-sok
év múlva. Nem tudom, mit mondok akkor, amikor ott állok
majd az Úr ítélőszéke előtt, és ő megkérdi: „Miért hagytad,
hogy az ártatlan lélek szenvedjen? Miért nem tettél ellene,
Hannie?” – Azt mondtam Gusnak, hogy a Hannie a
Hannibal becézése. Az a nevem, Hannibal.
– Nem vagyok vallásos.
– A mamája olyan kreol nő. Odalent él New Orleansban.
Azt mondják, boszorkány. Nem hallottál még róla? Ha
megátkoz valakit, annak vége.
– Ha az a Juneau Jane egy boszorkány fattya, hogyhogy
nem tud maga kiszabadulni abból a ládából? Hisz a
kulcslyukon is átfér, nem?
– Talán úgy is van. Talán azt is hallja, amit most
beszélünk, kihallgatja, amit mondunk. Talán csak azért
hallgatózik, hogy megtudja, milyenek vagyunk, segíteni
akarunk-e rajta, vagy se. Ha meghal, egészen biztosan
kísérteni fog. Egy boszorkány kísértete… huh, azt bizony le
nem rázzuk, míg csak élünk. Az ilyen kísértetek a
legrosszabbak, tudod.
– M-most már… fogd be a szádat. Nem akarom hallani a
sok zagyvaságot, amit itt összehordasz.
– Jó, csak azt akarom mondani, hogy egészen biztosan
kísérteni fog. Ha egyszer kihoznak a sodrából egy ilyet… a
jéghideg kezét a nyakadra teszi, és…
– Na, megyek. – Hallom, hogy Gus feláll, de olyan
hirtelen, hogy a gyapot szálkái végigkaristolják a bőrét. A
foga közt káromkodik. – Fogd már be, a frászt hozod rám!
Mondom, hogy megyek! Készítsd elő a dolláromat.
– Ha visszajössz, megkapod.
Uramjézus, remélem, nem azt teszem, amit a Kisasszony
tett Juneau Jane-nel.
– Azért vigyázz, Gus, jó?
– Mit vigyázzak? Őrültség ez az egész.
Elmegy, én meg ott maradok. Remélem, nem lesz baj.
A legkisebb neszre összerezzenek. Már hajnalodik, mire
meghallom a gyapotbálák zizegését.
– Gus… – lehelem.
– Gus vízbe fúlt.
Az ő hangja, hallom, jókedve van. Valami kekszet majszol,
amit a kantinból lophatott. Ad belőle egy darabot. A keksz
jó, a hír, amit hoz, rossz.
– Nincsenek ott – mondja. – Legalábbis ott nincsenek,
ahol jártam, márpedig mondhatom, elég alaposan
átkutattam mindent. Még jó, hogy nem ébresztettem fel
senkit, mert rögtön keresztüllőttek volna. De egy dolgot
mondhatok: mielőtt leszállnék erről a hajóról valahol
Texasban, teszek még egy portyát odafenn. Most már
tudom, hol keressem a szép dolgokat. Mire azok az urak
meg puccos dámák felébrednek reggel, és észreveszik, hogy
eltűnt a pénztárcájuk meg az ékszereik, én már árkon-
bokron túl leszek.
– Azért csak vigyázz. Ez nem szép dolog – mondom, de
igazából most Gus lelki üdvénél sokkal fontosabb dolgok
foglalkoztatnak. – Két nagy láda nem tűnhet el csak úgy.
Pláne két lány.
– Te mondtad, hogy az egyik még félig gyerek. Talán
láthatatlanná változott. Ez még nem jutott eszedbe?
Láthatatlanná változott, és a másik lányt is láthatatlanná
változtatta. Egy boszorkánykísértetnek az semmi. –
Megrágott kekszdarabka pottyan a karomra, némi nyállal
keveredve. – Szerintem ez történt. Lehetséges, nem?
Lesöpröm magamról a morzsát, a karomra fektetem a
fejem. Gondolkodom.
– Akkor is lenniük kell valahol.
– Hacsak réges-rég le nem ugrottak a fedélzetről. – Gus
újabb kekszdarabot nyújt felém, de nemet intek.
– Ilyet nem szabad mondani. – A gyomrom szinte a
torkomban van.
– Csak gondolkodok. – Gus leszopogatja az ujjairól a
morzsákat. Jó hangosan. Nem tudom, mikor láttak utoljára
szappant azok az ujjak.
– Azt mondom, szundikáljunk egy kicsit – szól, és hallom,
amint bevackolja magát a helyére. – Maradjunk veszteg,
míg a hajó a Mississippiről rá nem tér a Vörös folyóra. Amíg
Caddo Lake és Texas felé vesszük az irányt. Texas, az ám
csak a jó hely! Aszongyák, annyi marha szaladgál ott
szabadon a háború óta, hogy az ember, ha egy kicsit is
ügyes, meggazdagodhat belőlük. Méghozzá gyorsan.
Összeterelem őket, csordát gyűjtök. Bizony! Gus McKlatchy
megcsinálja a szerencséjét! Csak lovat meg felszerelést kell
szereznem, aztán hajrá!
Elernyednek a tagjaim, hagyom, hadd fecsegjen, de
közben azon töröm a fejem, hova tudott elbújni a
Kisasszony meg Juneau Jane ezen a hajón. Nem akarom
elképzelni a ládákat odalent a folyóban, miközben
lassanként megtelnek vízzel.
Gus megbök a lábujja hegyével.
– Figyelsz?
– Gondolkoztam.
– Csak úgy mondom. – Lassan, álmatagon beszél. – Az
lenne csak az aranyélet, ha velem jönnél Texasba. Lehetnél
a számadó… a csordámé, amit majd gyűjtök. Besöpörjük a
sok pénzt, azután meg…
– Nekem van otthonom. – Jobb, ha leállítom, mielőtt
túlságosan beleélné magát. – Várnak rám Goswood Grove-
ban.
– Várnak rád, várnak rád… ugyan mit számít az? –
mondja, de hallom, hogy megremeg a hangja, köhög, mintha
csak a torkán akadt volna valami. Látom már, érzékeny
helyre nyúltam. De azért nem fogok bocsánatot kérni.
Ugyan miért kérnék bocsánatot egy fehér fiútól?
– Az a hely a legkedvesebb nekem a világon. – Magam is
csodálkozva hallom, milyen szavak hagyják el a számat. –
Amúgy sem hiszem, hogy volna olyan hely, ahol a marhák
hajkurászásából meg lehet gazdagodni.
– Dehogynem. Texas.
– Nekem Texas sem olyan hely.
– Ha akarod, olyan lesz.
– Csakhogy én színes vagyok, Gus. És mindig az is
maradok. Az ilyennek, mint én, nem engedik, hogy
megszedje magát. Ha megkapom a részemet a földből, azzal
jól megleszek.
– Ha nagyobbat gondolsz, többet kapsz. Ezt a papa
mondta egyszer nekem.
– Neked van apád?
– Nem úgy értve a papám…
Hallgatunk egy darabig. A gondolataim úgy áradnak,
akár a folyó vize. Ki kellene találnom, hogy mit is akarok
voltaképp. Elképzelem, hogy ott élek valahol a semmi
közepén, Texasban. Vagy talán északon, Washingtonban,
esetleg Kanadában vagy Ohióban, olyanok között, akik sok
évvel ezelőtt megszöktek a gazdájuktól és az úrnőiktől, és a
„Földalatti vasúton”{3} át eljutottak a szabad világba, már
jóval azelőtt, hogy a katonák vérfürdőt rendeztek volna a
földjükön, és a föderalisták azt mondták nekünk, hogy
innentől kezdve nem tartozunk senkihez.
De én mégiscsak tartozom valakikhez. Jasonhoz, Johnhoz
és Tatihoz. A farmhoz. Megmunkálni a földet, megkapálni a
terményt, betakarítani, ami termett – ez az életem. A
földhöz tartozom, odaköt az őseim vére és verejtéke, ami azt
a földet öntözte.
Soha nem ismertem másféle életet. Amit az ember sosem
látott, azt elképzelni sem tudja.
Talán ez az oka, hogy ahányszor csak mama hív
álmomban, reszketve, verejtékben úszva ébredek. Félek
attól a nagy, nagy valamitől, ami ott van a birtok határain
túl. Amit talán sosem fogok látni.
– Gus… – suttogom. Nem tudom, elaludt-e.
– Mi vaaaan… – ásít.
– Nem rád vagyok ám mérges. Én csak…
– Tudom.
– Hálás vagyok neked, hogy kimentél körülnézni a
Kisasszony meg Juneau Jane után. Hozom a dollárodat.
– Nem kell. Szereztem kekszet, azért már megérte
kimenni. Az elég. Remélem, nem hóttak meg… az a két lány.
– Én is remélem.
– Csak mer nem szeretném, ha kísértenének itt nekem.
Csak azért.
– Nem hiszem, hogy fognak.
Egy ideig megint hallgatunk.
– Gus…
– Alszok.
– Jó.
– Mit akarsz? Nyögd már ki, ne zavarj mindég.
Az ajkamba harapok. Úgy mondom ki, ami eszembe jut,
mint amikor az ember egy falevelet ejt a folyó vizébe; nem
tudhatja, merre sodorja az ár, hol fog partot érni egyszer. –
Megteszel nekem valamit, ha eljutsz Texasba? Ha majd
bejárod a vidéket, keresed a vadmarhákat…
– Talán.
– Ha majd jártodban-keltedben beszélsz az emberekkel –
tudom, sok emberrel összehoz majd a sors –, megkérdezed
tőlük, hogy nem ismernek-e olyan színeseket, akiket
Gossettnek vagy Loachnak hívnak? Ha ilyenre akadnál,
kérdezd már meg tőlük, nem volt-e Hannie nevű rokonuk…
ha lenne olyan, aki igennel válaszol… mondd meg neki,
hogy Hannie még mindig a régi helyen él, Goswood Grove-
ban. Ugyanúgy, mint régen.
Valami reményféle az, amitől elszorul a torkom, suta
még, mint az újszülött állat, amely épp csak megpróbál
lábra állni. Nagyot nyelek, hogy visszaparancsoljam. Jobb,
ha nem hagyom, hogy túl nagyra nőjön. Még nem.
– Lehet, hogy vannak ott rokonaim. Texasban vagy Észak-
Louisianában. Mindannyiunknak három kék üveggyöngy
lóg a nyakában. Afrikából való gyöngyök. A nagymamámé.
Majd megmutatom, ha világos lesz.
– Jól van, majd kérdezősködök. Ha eszembe jut.
– Hálás lennék.
– Ez a legszomorúbb három szó… amit most mondtál.
– Melyik?
– Amit utoljára mondtál, amikor elmesélted az egészet. –
Álmosan megtörli a száját, én meg próbálok rájönni, mit
mondhattam.
Végül aztán elárulja.
– Hát hogy… ugyanúgy, mint régen. Irtóra gyászosan
hangzik.
Azután már nem beszélgetünk, elalszunk mind a ketten.
 Már égnek a lámpások, fényük bekúszik a gyapotbálák
közé, mire felébredünk. Egyszerre térünk magunkhoz
Gusszal, felülünk, és riadtan nézünk egymásra. Nem halljuk
a hajókerék csattogását, sem a gépház zúgását. A
gyapotbálák ide-oda dülöngélnek a fejünk felett. Rosszat
sejtünk.
A tűztől eltekintve ettől féltünk a legjobban: hogy a
gyapotot nem szállítják egészen Texasig, hanem még előtte
átrakodják, és észak felé viszik, az ottani feldolgozókba.
Előbb-utóbb elbúcsúzhatunk a gyapotpalotánktól. Csak azt
nem tudjuk, mikor.
Az első éjszaka még vigyáztunk: amíg egyikünk aludt, a
másik őrködött, de mostanra elkényelmesedtünk. A víz
békés volt, az időjárás kellemes, és a hajó megállás nélkül
húzott el a folyó menti városok és ültetvények mellett. Nem
állt meg azoknak az embereknek a kedvéért sem, akik a
kikötőkben állva integettek, jelezvén, hogy fel akarnak
szállni. A Genesee Start hosszú útra készítették fel. A kazánt
fával táplálják, a hajó néha megáll üzemanyagért, aztán
pöfög tovább. A Genesee Star már csak ilyen. Magának való,
nem akar új ismeretségeket kötni.
Gus azt mondta, van valami furcsa ezen a hajón. Mintha
valami nem lenne rendben vele. Az emberek, ha beszélnek
egyáltalán, csak suttogva mernek szólni egymáshoz, és a
Genesee úgy siklik a vízen, mint valami kísértet, amely nem
akarja, hogy az elevenek észrevegyék.
– Megálltunk – súgom Gusnak. – Biztos fát veszünk fel.
Valamelyik ültetvény kikötőjében lehetünk. Nem hallom,
hogy város volna a közelben.
– Én se.
Ritkán fordul elő, hogy a hajó csak úgy kikössön valahol,
hacsak nem üzemanyagért. A mocsárvidék népe jórészt
abból él, hogy kitermeli a gőzhajók számára szükséges
faanyagot. Korábban a rabszolgák végezték ezt a munkát,
most inkább a fehér munkások.
Mintha valaki megtaszította volna őket, a gyapotbálák
egymásra csúsznak. Megmozdul a fejünk felett a palota, két
bála egymásnak támaszkodva inog.
– És ha nem csak fáért álltunk meg? Ha az árut is
lerakodják? – suttogom.
Gus idegesen rám pillant.
– Remélem, nem fogják. – Feltápászkodik. – Jobb, ha
odébbállunk – suttogja, és kúszni kezd az alagútban.
Felkapom a kalapomat, előásom a Kisasszony ridiküljét, a
zsebembe süllyesztem, és előrefurakodom, mint a vakond a
járatában. A gyapot kiálló, apró gallyai a ruhámba
akaszkodnak, és végigkarmolják a bőrömet, miközben a
derengő világosság felé nyomakodom, vigyázva, nehogy
rám dőljenek a bálák. Por és a gyapot finom pihéi szállnak a
levegőben, tele van velük a szemem, az orrom, hogy se nem
látok, se levegőt nem kapok. Elszorul a mellem, de csak
furakszom előre. Ha megállok, végem van.
Odakint férfihangok parancsszavakat ordibálnak. Fa
csapódik fának, fém a fémnek, a padló a gyapjúbálákkal
együtt oldalra dől. Végül elérem az alagút végét, és félvakon,
a portól fuldokolva, a fedélzet deszkapallójára zuhanok.
Már azt sem bánom, ha meglátnak, csak levegőhöz jussak
végre.
Odafent már szürkül az ég, de a lámpák még égnek a
hajón. A fedélzet olyan, mint egy nyüzsgő hangyaboly: a
fedélzeten táborozó utasok lekászálódnak az alvóhelyül
szolgáló matracokról, táskáik, batyujuk után kapnak,
pipájukat, edényeiket keresgélik, amelyek csúszni kezdenek
a Genesee Star erősen oldalra dőlő fedélzetének pereme
felé. Az általános zűrzavarban senki ügyet sem vet rám. A
színes és fehér rakodómunkások batyukkal, ládákkal,
hordókkal a hátukon rohangálnak. Az elkapott
beszélgetésfoszlányokból megtudom, hogy amikor újabb
tűzifaszállítmányt akartak felrakodni a hajóra, az a túlsúly
miatt oldalra billent, és a sekély építésű hajótestet sodorni
kezdte az ár. A hajótest hangos nyikorgással még jobban
oldalra dől. A fedélzet egyik oldala a magasba emelkedik, az
utasok fejvesztve kapkodnak holmijuk és gyerekeik után, a
férfiak ordítanak, a nők sikoltoznak, az állatok bőgnek. A
ketrecekbe zárt csirkék félőrülten verdesnek a szárnyukkal.
A marhák hosszú, keserves bődüléssel zuhannak a karám
korlátjának. A lovak és öszvérek kétségbeesetten nyerítve
próbálják megvetni a lábukat a deszkapallón. Kékesszürke
köd ereszkedik a szemem elé, olyan sűrű, hogy szinte vágni
lehet.
A hasadó fa hangja. Női sikoly: „A kisbabám! Hol van a
kisbabám?”
Egy matróz siet el mellettem, vállán fahasábok. Jobb, ha
mielőbb továbbállok innen, mielőtt valaki meglát.
Az állatok karámja felé indulok, amely a fedélzet közepén
van, abban bízom, hogy meglátom valahol az öreg
Gyömbért vagy Juneau Jane szürkéjét. Úgy teszek, mintha
azért küldtek volna ide, hogy megnyugtassam a lovakat, de
a nagy felfordulásban meg sem tudom közelíteni a karámot.
Végül a part felőli oldal korlátjának támaszkodom, arra
számítva, hogy ha egyik mentőcsónakba sem sikerül
bejutnom, legalább a vízbe ugorhassak. Remélem, Gus is
valahol ezen az oldalon van.
Ám amilyen gyorsan az oldalára dőlt, a Genesee éppoly
váratlanul, hangosan nyikorogva ismét egyenesbe áll. A
rakomány, az emberek egymásra zuhannak. A lovak
toporzékolnak, a marhák bőgnek. Az emberek fejvesztve
rohannak, hogy megfékezzék őket.
Jó időbe telik, mire nagyjából helyreáll a rend, és a
legénység ismét hozzáláthat, hogy behordja a fát a
rakpartról. A folyópart fövenyén nem látok mást, csak egy
óriási halomba tornyozott hasábfát. A színes bőrű
rakodómunkások jó néhány utassal egyetemben fel s alá
rohangálnak a hajóhídon, hordják a fát a fedélzetre. Nekem
úgy tűnik, megint sokkal többet pakolnak fel, mint
amennyit elbír a hajó. Annyi üzemanyagot akarnak
felhordani rá, amennyit csak tudnak. Úgy látszik, a Genesee
mostantól fogva nem áll meg, ameddig el nem érte úti célját.
Lehet, hogy inkább le kellene szállnod, Hannie, fordul meg
a fejemben. A folyó irányát követve előbb-utóbb hazajutsz.
A következő pillanatban valami kemény, nedves dolog
úgy fültövön vág, hogy csillagokat látok, a fejem meg zúg,
mintha harangokat kongatnának benne.
– Munkára, fiú! – hallom a harangzúgáson át. A
megcsomózott végű kötéldarab végighasít a vállamon, a
lábamon, aztán a fedélzetre zuhan. – Indulj fáért! Nem azért
fizetünk, hogy a szádat tátsd.
Szemembe húzom a kalapot, és rohanvást indulok a
hajóhídon át a többiekkel együtt, hátamra kapok egy köteg
fát. Ennek fele se tréfa. Nem szeretnék több korbácsütést
kapni.
– Hordd a fát! Hordd a fát! – kiabál a fedélzeten állva az
egyik matróz.
A lárma közepette egyszer csak Moses mély hangja üti
meg a fülemet. – Ne mind egy helyre tegyétek! Feljebb!
Feljebb!
Leszegett fejjel beállok a sorba. Fel se pillantok. Meg se
szólalok. Csak arra ügyelek, nehogy valaki a szemembe
nézhessen.
Ez égi jel, Hannie, zakatol a fejemben fahordás közben. El
kell hagynod ezt a hajót. Minél hamarabb, annál jobb. Az első
alkalommal lelépsz, és meg sem állsz hazáig. Ha nem néznek
ide, berohansz a fák közé.
Amikor lefelé megyek, azt mondom magamban: Most!
Most, eredj!
Amikor felfelé megyek, azt: Legközelebb. A következő
fordulónál!
De már az összes fát felhordtuk, és én még mindig itt
vagyok a hajón. A Genesee Star úgy fest, mint egy
mindenórás asszony, de legalább egyenesen áll a vízen.
Legalábbis egyelőre.
A tat korlátjánál állok, nézem, ahogy a munkások
lerakodják a cukrosládákat, liszteszsákokat,
whiskyshordókat. Ezzel fizetnek a tűzifáért. Utoljára aztán
félreparancsolják az embereket az útból, és két lovat
vezetnek le a fedélzetről. Az egyik pej, a másik ezüstös
szürke.
Az öreg Gyömbér meg Juneau Jane szürkéje.
Valaki tehát úgy határozott, hogy nem viszi el őket
egészen Texasig.
Gyerünk, biztatom magam. Gyerünk, most!
De csak állok, mint a sóbálvány. A parton nem látok
senkit, csak a rakodómunkásokat, akik a hajóhidat szedik
fel éppen. Várok, míg a hajó leküzdi magát a fövenypadról,
kerítek egy vödröt vagy bármi mást, ami fenn tart a vízen,
egy óvatlan pillanatban beugrom, és kievickélek a partra.
Amíg a gőzgépet fel nem fűtik egészen, a hajókerék sem
forog teljes sebességgel.
Persze így is lehet, hogy meghalok, felszeletel a
hajókerék, hogy az aligátoroknak ne kelljen sokat
bajlódniuk velem.
A Genesee Star lassan megmozdul, én pedig azt
latolgatom magamban, hogy vajon futni hagynak-e, ha
meglátnak, vagy azonnal lelőnek.
De mielőtt elhatározhatnám magam, egy hatalmas kéz
galléron ragad. Érzem a magas, erős férfitestet, amely ott
tornyosul mellettem, forró és nyirkos a verejtéktől.
– Tudsz úszni? – A mély, rekedtes hang, amely egyenesen
a fülembe beszél, úgy zúg, mint maga a folyó. Azonnal
megismerem. Moses.
Alig észrevehetően bólintok. – Akkor le a hajóról! – Másik
kezével a lábam közé nyúl, és már csak azt érzékelem, hogy
a korlát felett szállok a levegőben.
Repülök a víztükör felett.
 Eltűnt testvéreink
Miss Salliie [sic] Crump a texasi Marshallból alig várja, hogy
hírt kapjon gyermekei, Amelia Baker, Harriet és Eliza Hall
és Thirza Matilda Rogers felől, akiknek a gazdája a Virginia
állambeli Abingdonba való John Baker volt. Sallie Crumpot
a háború előtt tizenöt vagy húsz évvel vitte Mississippi
államba David Vance, onnan pedig Texasba került, azóta
Marshallban lakik. Anyai szívének nagy boldogság lenne, ha
valaki rég elveszett gyermekei nyomára vezetné.
T. W. LINCOLN
Eredetileg megjelent az Atlanta Advocate-ben és több virginiai újságban.
„Eltűnt testvéreink” rovat a Southwestern hasábjain, 1880. július 1.
 10. fejezet

BENNY SILVA – AUGUSTINE, LOUISIANA, 1987

Már épp feladnám a várakozást, amikor végre

megpillantom, amiért idejöttem. Mr. Crump, a
csütörtökönként működő termelői piac vezetője azt mondta,
hogy nem tudja pontosan megmondani, Nathan Gossett
mikor jön, mindenesetre egy kék furgont keressek. A kék
furgon végre megérkezik, nyitott rakterében hűtőládák
sorakoznak. A volánnál ülő férfi évtizedekkel fiatalabbnak
tűnik, mint a piac többi árusa. El sem hiszem, hogy ekkora
szerencsém lehet, márpedig nagy szükségem van rá,
mármint a szerencsére, mert ugyancsak szorít az idő. Addig
könyörögtem a folyosó szemközti termében tanító
fizikatanárnak, míg beleegyezett, hogy megtartja az első
órámat, ha becsengetésig nem érnék be az iskolába.
Már hét óra huszonöt. Fél órám van, hogy visszaérjek.
Tanári pályafutásom harmadik hete mintha valamivel
jobban sikerült volna, mint az első kettő, és nekem ez az
apró haladás is sokat jelent. A zabfalatok beváltak. Az éhes
gyerek megeszi, amelyik nem olyan éhes, az inkább nem
kér belőle. Ahogy T nagyi mondta, a süti olcsó, így sokkal
kevesebbet költök nyalánkságokra, hiszen már csak
egymagam nassolok.
Van valami ebben a gyerekeknek való sütögetésben, ami
végre kézzelfoghatóvá teszi számukra, hogy jóindulattal
vagyok irántuk. Nagy hatással van rájuk, hogy ilyen
nyilvánvaló jelét adom az irántuk érzett szeretetemnek és
felelősségemnek. Azonkívül láthatóan meglepi őket, hogy
ismerem T nagyit. Enyhe bűntudattal gondolok arra, hogy
talán túl gyakran is szóba hozom T nagyit, mintha amolyan
csodafegyverként használnám a nevét. Nincs olyan gyerek a
városban, aki ne ismerné. Ő a közösség szíve-lelke, aki
mindenkiről gondoskodik, ő a Cluck and Oink
nagyasszonya, ő regnál a füstölt húsok, fasírtok és a vagy
tizenötféle gyümölcslepény felett. Vele aztán nem lehet
kukoricázni.
Igazság szerint nem bánnám, ha most is itt lenne velem.
Ő biztosan öt perc alatt elintézné, amiért ma reggel
idejöttem. Ezen töprengek, miközben figyelem, ahogy
Nathan Gossett leemeli az egyik hűtőládát a furgonról,
beviszi a bódéba, és üdvözli a mellette álló idősebb, dzsekit
és overallt viselő férfit, aki talán az árus lehet.
Nathan nem úgy néz ki, mint ahogy elképzeltem. Nincs
ráírva, milyen gazdag. Nem tudom, hogy célzatosan
öltözködik-e ilyen egyszerűen, vagy épp csak mosásban
vannak a jobb cuccai, mindenesetre kopott farmert,
cowboycsizmát, kifakult pólót és baseballsapkát visel,
mintha kemény munkához öltözött volna ma reggel. Másfél
héttel azután, hogy körülnéztem egy kicsit a Gossett
Műveknél, inkább egy feszült, kellemetlen modorú férfira
számítottam. Azon sem csodálkoztam volna, ha öntelt
hólyagnak bizonyul. Ezzel szemben így, első látásra, egész
közvetlennek tűnik. Sőt, kedélyesnek. De ha ilyen ember,
akkor hogyan képes sorsára hagyni Goswood Grove-ot,
miért engedi, hogy tönkremenjen a családi öröksége,
miközben ő rákászással tölti a napjait?
Talán most majd megtudom.
Felszívom magam, mint az utcai harcos, mielőtt beugrana
a ringbe, aztán letelepszem a nagy, nyitott fészer mellett, és
várok. Remélem, sikerül elkapnom úgy, hogy nincs vele
senki. Árusok mennek el mellettem, a teli ládákat viszik a
standjukhoz. Friss zöldség, gyümölcs, lekvár, termelői méz.
Néhány antik holmi. Fonott kosarak, kézműves termékek,
kaspók, friss kenyér. Összefut a számban a nyál, de ettől
még nem feledkezem meg arról, hogy múlnak a percek.
Egyszer, ha több időm lesz, majd eljövök ide. A bolhapiac az
én terepem. Kaliforniában az egész lakást használt
bútorokkal rendeztem be.
Eléggé be vagyok sózva, mire feltűnik a célszemély, aztán
ingerülten veszem tudomásul, hogy nehezen forog a
nyelvem.
– Nathan Gossett? – Ez úgy hangzik, mintha igazoltatni
akarnám, úgyhogy gyorsan kezet nyújtok, hogy
barátságosabbnak tűnjek.
Kissé felvonja a szemöldökét, de elfogadja a kezemet. A
kézfogása erőteljes, de csak az udvariasság határáig, nem
töri össze az ujjaimat. Mintha kicsit kérges lenne a tenyere.
Ez meglep.
– Bocsásson meg a zavarásért, látom, hogy dolga van.
Rövid leszek, ígérem. Én vagyok az új irodalomtanár a helyi
iskolában. Benny Silva. Talán hallott már rólam.
Elvárható lenne, hiszen egy csomó üzenetet hagytam a
rögzítőjén, de a bérleti szerződésen is láthatta a nevemet.
Nyilván a Gossett Művek portása is említette neki, hogy
kerestem.
Nem felel, én pedig a pillanatnyi csendet megtörve,
gyorsan folytatom.
– Szerettem volna néhány dolgot kérdezni öntől, főként a
könyvtárban található könyvekkel kapcsolatban. Sokat
dolgozom azon, hogy felkeltsem a gyerekek érdeklődését az
olvasás iránt. Vagy az írás iránt. A diákok negyven
százaléka olvas azon a szinten, amely elvárható lenne az
életkoruk alapján, és bár minden tiszteletem a jó öreg
George Orwellé, az Állatfarm néhány elkoszolódott, olcsó
kiadású példánya nem fogja megoldani ezt a problémát. Az
iskolai könyvtárból a gyerekek nem kölcsönözhetnek
könyvet, a városi könyvtár hetente háromszor tart nyitva,
délután. Szóval arra gondoltam… ha összegyűjthetnék egy
kis könyvtárat az osztályteremben… egy olyan könyvtárat,
ami tényleg érdekes, színes és figyelemfelkeltő, talán
minden másképp lenne. Nagyon más, ha a gyerek maga
választhatja ki a könyvet, ahelyett, hogy a kezébe adják.
Elhallgatok – muszáj, ha levegőt akarok venni –, de
azonkívül, hogy kissé félrehajtott fejjel néz rám, amit
nemigen tudok értelmezni, semmiféle reakció nem érkezik.
Ezért aztán hasonlóan szenvedélyes, a legjobb vigéceket is
megszégyenítő stílusban folytatom.
– Az a jó, ha a gyerek sokféle dolgot kipróbálhat, ha
hagyjuk, hogy rátaláljon arra, ami igazán érdekli, ha
beszippantja a történet. A jó olvasási készség minden
későbbi siker feltétele, az összes későbbi vizsga és teszt
eredménye is ezen múlik. Ha valaki nem tud olvasni, akkor
a matematikai feladatot sem értheti megfelelően, és a
fizikaórán sem fogja fel a probléma lényegét. Vagyis hiába
vannak valakinek jó matematikai vagy
természettudományos képességei, az olvasási készség
hiánya miatt le fog maradni. Az illető ilyenkor azt gondolja
magáról, hogy buta, és azért. A képességtesztek persze
sosem fogják kimutatni ezt az összefüggést. Hogyan
rúghatnak labdába ezek a gyerekek, ha tovább akarnak
tanulni, hogyan juthatnak hozzá az ösztöndíjakhoz, ha nem
tudnak olvasni?
 Most látom csak, hogy lehajtja a fejét, arca eltűnik a
sapka sildje alatt. Azt hiszem, kissé túltoltam a dolgot.
Izzadt tenyeremet a szoknyámba törlöm, amit pedig
gondosan kimostam, kivasaltam erre az alkalomra, még
magas sarkú cipőt is vettem hozzá, hogy kellőképpen
professzionális legyen a megjelenésem, no meg, hogy egy
kicsit magasabbnak tűnjek. A rakoncátlan olasz fürtjeimet
illedelmes francia kontyba csavartam, és a kedvenc
fülbevalómat tettem fel… szóval nagyon igyekeztem, hogy jó
benyomást keltsek. De az idegeimet nem tudom lecserélni.
Mélyen beszívom a levegőt.
– Bocsánat, nem akartam lerohanni. Azt reméltem, hogy
mivel azok a könyvek csak porosodnak azokon a polcokon…
elég elhagyatottnak tűnik az a hely, meg kell mondanom…
szóval, hogy esetleg rá tudom venni önt, fontolja meg, nem
lenne-e hajlandó adományként felajánlani őket, vagy
legalább néhányat, erre a nemes célra. Amennyit csak lehet,
az osztályteremben helyeznék el, néhányat esetleg
elcserélnék; főiskolás koromban antikváriumban
dolgoztam. Boldogan segítenék kiválogatni őket, akár
személyesen, akár telefonon. Ha jól tudom, ön nem lakik a
városban.
Vállizmai, napbarnított bicepsze megfeszül.
– Nem, nem itt lakom.
Üzenet: Ezt többé ne hozd szóba.
– Tudom, nem szerencsés, hogy ily módon hozom fel ezt,
amikor ön nem számít rá. De másként nem tudtam
kapcsolatba lépni magával. Megpróbáltam.
– Szóval… adományt gyűjt a könyvtár céljára? – Felkapja
az állát, mintha egy jobbhorog elől hajolna el. Egy pillanatra
elkalandozom. Nagyon érdekes szeme van, a színe olyan,
mint a tengeré, hol zöldnek, hol világosbarnának, hol
kékesszürkének látszik. Most éppen Louisiana reggeli
égboltjának a színe tükröződik benne. Borongós. Kissé
felhős. Szürkés és nyugtalan. – A helyi közösség javát
szolgáló adományok ügyét a cég közönségkapcsolati
osztálya intézi. Az iskolai könyvtár fejlesztése támogatandó
célnak tűnik. Az efféle ügyek támogatása érdekében hozta
létre annak idején a nagyapám a szervezetet.
– Ezt örömmel hallom.
Két dolog világos. Először is, annak ellenére, hogy a
Gossett család tagjai iránt a város legtöbb lakója
ellenszenvvel viseltetik, ez a legfiatalabb unoka rendes
fickónak látszik. Másodszor, a jelek szerint sikerült
elrontanom emberem jónak induló napját. A beszélgetés
elején még kifejezetten szívélyesnek tűnt, mostanra viszont
enyhe gyanakvást látok a szemében.
– Igen, csakhogy… több alkalommal is megkerestem a
Gossett Műveket. Annyi üzenetet hagytam, hogy a
központos már megismerte a hangomat a telefonban.
Érdemi választ, azon túl, hogy kitöltettek velem egy
kérdőívet, nem kaptam. Sajnos nem tudok hetekig,
hónapokig várni. Most kell megoldást találnom arra,
hogyan és mivel tudok változtatni a tanítás jelenlegi
módján. A saját költségemen is vásárolnék könyveket, ha
tudnék, de épp most fizettem ki a költözéssel járó
költségeket, és most kezdtem a szakmát, tudja… szóval…
nincs sok tartalékom.
Égni kezd a fülem, érzem, hogy a pír lassan az arcom felé
kúszik, és lassan az egész testemet forró pára lepi el. Ez már
igazán megalázó. Nem lenne szabad itt rimánkodnom azért,
hogy elvégezhessem a munkámat.
– Ezért gondoltam arra, hogy… mivel azok a könyvek ott
állnak magukra hagyva a Goswood Grove könyvtárában…
szóval, hogy okosabban is lehetne használni őket.
Meglepetten pislog, és a Goswood Grove említésére
mintha megfeszülne az állkapcsa. Azt hiszem, csak most
esik le neki, hogy valójában mit kérek. Biztosan azt
találgatja, honnan a fenéből tudok egyáltalán a könyvek
létezéséről.
Nem tudom pontosan, mennyire kellene őt beavatnom
ebbe. Hiszen voltaképpen birtokháborítást követtem el.
– Az egyik diákom mesélt az ön nagyapjának a
könyvtáráról. Mivel elég közel lakom, elmentem, és az
ablakon át megnéztem. Nem szeretnék tolakodni, de az a
helyzet, hogy szenvedélyes könyvrajongó vagyok.
– A közelben lakik?
– Az ön házát bérlem. – Ezt az embert tényleg tökéletesen
hidegen hagyja, hogy mi van a birtokaival. – Azt a kis házat
a temető mellett. Ahol Miss Retta lakott. Ezzel kellett volna
kezdenem. Csak feltételeztem, hogy a nevem esetleg mond
valamit önnek. Én vagyok az, akinek Sarge né… vagyis
Donna segített megjavítani a tetőt.
Bólint, mintha végre összeállna neki a kép, de nem épp jó
értelemben.
– Elnézést. Igen. Miss Retta agyvérzése után elég sokáig
elhagyatottan állt az épület. Gondolom, a családja rendesen
kitakarította, miután kiköltöztek. Az ügynökség nyilván a
kedvemben akart járni azzal, hogy mielőbb bérlőt keresett,
de igazság szerint az épület nincs abban az állapotban, hogy
bárki beköltözzön.
– Nem, nem, nem panaszkodni akarok. Szívesen lakom
ott. Nekem tökéletesen megfelel. Örülök, hogy nem kell a
városban laknom, és a szomszédok is nagyon csendes
emberek, a hangjukat sem hallani.
Utóbbi megjegyzésem persze a temető lakóiról szólt.
Először nem esik le neki a poén, de aztán mosolyra húzódik
a szája.
– Az már igaz.
Mondjuk, elég szenvtelen reakció volt.
– Tudnia kell, hogy ez az egész csak rövid távra szól. Az
ezzel kapcsolatos elképzelések még nem nyilvánosak, ezért
megköszönném, ha köztünk maradna a dolog, de magának
elárulom, hiszen magát is érinti. A temető vezetése szeretné
hozzácsatolni a birtokrészt a temető területéhez. Karácsony
előtt biztosan nem ütjük még nyélbe az adásvételt, de azt
követően új hely után kell majd néznie.
Villámcsapásként ér ez a bejelentés, minden
kíváncsiságom, érdeklődésem, a gyerekek, a könyvek ügye,
egyetlen szempillantás alatt elhamvad. Költözni a tanév
közepén? Lakást találni a városban, ahol alig van kiadó
ingatlan, legalábbis nem ezen az áron? Költöztetőt keresni?
Még végig sem gondoltam, máris kész vagyok.
– Nem lenne megoldható, hogy a tanév végéig ott
maradhassak?
– Sajnálom. Szerződés kötelez. – Kerüli a tekintetemet.
A szívemre szorítom a tenyeremet, hogy úrrá legyek
valahogy a pánikon, ami minden alkalommal erőt vett
rajtam, amikor anyám bejelentette, hogy megint költözünk.
Úgy nőttem fel, hogy sosem volt igazi otthonom, ezért az
állandó fészek talán a szokásosnál is fontosabb számomra.
Az otthon szent dolog. A könyveim, az álmaim, a kényelmes
olvasófotelem tere. Szükségem van annak a temetőszéli kis
háznak a nyugalmára, ahonnan bejárhatom a régi farm
ösvényeit, ahol szabadon lélegzem, ahol elsimulnak fáradt
idegeim.
Nagyot nyelek, felszegem az állam.
– Értem. Gondolom, önnek nincs más választása.
 Összerezzen, de látom rajta, hogy ha lehet, még jobban
megmakacsolja magát.
– És… a könyvekkel mi legyen? – Ha más nem, legalább a
könyvek ügyében nem akarom feladni az alkudozást, az
időm pedig vészesen fogy; egyre kisebb az esély, hogy
sikerüljön bármi jót kihoznom ebből a beszélgetésből.
– A könyvek… – A homlokát dörzsölgeti. Un engem, unja
az egész helyzetet, unja, hogy folyton kérnek tőle valamit. –
Az ügynökömnek van kulcsa a házhoz. Majd megmondom
neki, hogy adja oda magának. Nem tudom, pontosan mit
talál majd ott, de a bíró sokat olvasott, azonkívül sosem
tudott ellenállni a könyvügynököknek, akik
enciklopédiákkal, Reader’s Digest-válogatásokkal meg
effélékkel házaltak nála. Amikor utoljára jártam ott, az
egész ház tele volt zsúfolva könyvekkel, sok még abban a
dobozban volt, amelyben leszállították. Valakinek el kell
takarítania azt a sok szemetet onnan.
Szóhoz sem jutok. Eltakarítani a szemetet? Ki beszélne így
a könyvekről? Egy Neander-völgyi? Aztán eszembe jut
valami.
– Az ingatlanügynök gyengélkedik mostanában. Nincs az
irodában. Vagy egy hete jártam ott, az ajtóra tűzött cédula
fogadott.
Felvonja a szemöldökét, láthatóan most hall erről először.
A zsebébe nyúl, kulcscsomót vesz elő, néhány másodpercig
keresgél a kulcsok között, aztán az egyiket leveszi a
karikáról. Ingerülten babrál a csomón, majd felém nyújtja a
kulcsot.
– Mindent elvihet, amit használni tud, de kérem,
maradjon köztünk a dolog. Ha netán belefutna Ben
Rideoutba, amikor ott jár, mondja neki, hogy én kértem meg
rá, hogy elhozzon valamit nekem. Nem fog kérdezősködni.
 Úgy látszik, végképp átváltott erre a keményebb,
szigorúbb hangra, és ez a tónus nem változik a beszélgetés
során, ahogy a költözés miatti pánik sem akar szűnni.
– Felesleges listát írnia. Nem érdekel. Nem akarom tudni.
Nekem semmi sem kell onnan. – Azzal hátat fordít, és
elporzik a furgonnal.
Leesett állal bámulok utána, izzadó tenyeremben
szorongatom a patinás kis rézkulcsot. Milyen régimódi
darab! A fejét cizellált mintázat díszíti, a kinézete alapján
inkább ládakulcsnak mondanám. Igen, olyan, mintha egy
kincsesláda kulcsa volna, vagy azt a pici ajtót nyitná, amely
Alice Csodaországába vezet. Megcsillan rajta a felhők mögül
előbukkanó napsugár, a rézfelületről visszatükröződő fény
különös színeket vetít a bőrömre, és egy pillanatra mintha
emberi arc vonásait rajzolná elém, de mire észreveszem,
már el is tűnt.
Hirtelen olyan izgalom vesz erőt rajtam, hogy
beleszédülök. A legszívesebben mohón rávetném magam
újonnan szerzett kincseimre. Alig állom meg, hogy azonnal
Goswood Grove-ba rohanjak, és lássam, mit tár fel előttem
ez a kis kulcs.
Sajnos egy egész osztályteremre való gyerek vár rám az
iskolában, hogy folytassuk az Állatfarmot… no meg hogy
végre kinyissam a süteményes fiókot. Ha nem lesz túl nagy
forgalom, még odaérhetek az első órára.
A Bogárral keresztülhajtunk a városon, megelőzzük a
Gossett Művek csőszállító teherautóit meg a gazdák
furgonjait. A fizikatanár látható megkönnyebbüléssel
nyugtázza érkezésemet. Alig három perc múlva
becsengetnek; a gyerekek elözönlik az osztályt.
Szerencsére a hetedikesekkel van órám, velük
könnyebben boldogulok. Némi fenyegetéssel már arra is rá
tudom venni őket, hogy a helyükre üljenek. Ha sikerül
túlkiabálnom a ricsajt, talán sikerül eljuttatnom hozzájuk
azt az üzenetet, hogy miután végeztünk a határozószók
témakörével, az Állatfarmból fogok felolvasni nekik, ami
ugyan a középiskolások anyaga, de én tudom, hogy ők is
érteni fogják, mert ők is képesek arra, amire az első- vagy
másodévesek.
Erre elhallgatnak, kihúzzák magukat a padban, meglepett
tekintettel méregetnek. Érdekes, Miss Silva ma valahogy
nem tűnik olyan fásultnak, sőt szinte fel van dobva – ilyesmit
mond a tekintetük.
Istenem, ha tudnák!
Előveszem a sütikészletet.
– Egy kicsit megégett az alja. Bocs. De azért nem olyan
rossz. Ismeritek a szabályokat: semmi tolakodás. Semmi
lökdösődés. Ha zajongtok, becsukom a dobozt. Aki kér,
idejön, kivesz egyet.
Egy utolsó, bágyadt kísérletet teszek a határozószókkal,
aztán felhagyok a hiábavaló próbálkozással, és előveszem
az Állatfarmot. De az az igazság, hogy nemigen tudok
odafigyelni. A rézkulcs lehúzza a zsebemet, és
ellenállhatatlanul vonzza a gondolataimat.
A szünetekben elvonulok, nézegetem, azon elmélkedem,
vajon hány kézben fordulhatott meg ez a kulcs, mielőtt az
én kezem érintette volna. A fény felé tartom, ide-oda
forgatom, nézem, hogyan játszik rajta a fény, próbálgatom,
hátha megint megjelenik az az arc, de nem történik semmi.
Percenként a faliórára pillantok, a legszívesebben az
ujjammal tolnám tovább a mutatókat. Végre kicsengetnek
az utolsó óráról. Ujjongó lelkesedés tölt el, csak egyvalami
árnyékolja be jókedvemet: LaJuna megint hiányzott a
negyedik óráról. A hét első három napján megjelent, most
pedig piff, megint köddé vált.
Ezen rágódom, miközben a padsorokat rendezgetem,
hallgatom az indulásra kész iskolabuszok motorzúgását, és
várom, hogy elérkezzen a négy óra, amikor elhagyhatjuk az
iskolát.
Amikor eljön az idő, olyan sebességgel távozom, hogy egy
vadászó gepárd is megirigyelhetné.
Hogy az egész vállalkozás erősen megkérdőjelezhető,
csak akkor merül fel bennem, amikor már ott csörtetek a
Goswood Grove elhagyatott kertjében. Nem értem, hogyan
adhatta oda csak úgy Nathan Gossett a kulcsot. Felesleges
listát írnia. Nem érdekel. Nem akarom tudni. Nekem semmi
sem kell onnan. Lehetséges, hogy ez az egész semmit sem
jelent neki? Tényleg ennyire elszakadt már mindentől? A
családja történetétől, az egykori családi birtoktól? Hiszen ez
a saját története, nem?
És vajon szép dolog-e, hogy én mindebből hasznot húzok?
Tudom, mi okozza ezt az egyre erősödő bűntudatot. Ha
valaki, én aztán tudom, mit jelent a családi viszály. A
kibékíthetetlen ellentétek. Vélt és valós sérelmek, egymással
tökéletesen összeegyeztethetetlen nézőpontok és
értelmezések, a megértés szándékának teljes hiánya. Apai
ágon olyan féltestvéreim vannak, akikkel alig néhányszor
találkoztam; az anyámat tíz éve nem láttam, és nem is
szándékozom meglátogatni, mert képtelen vagyok
megbocsátani, amit tett. Amit velem tett.
Ezek szerint valami olyasmiből próbáltam itt előnyt
kovácsolni magamnak, amitől én is szenvedek. Ki tudja,
talán öntudatlanul észrevettem Nathan Gossett gyenge
pontját, és ennek köszönhetően sikerült érvényesítenem az
akaratomat vele szemben.
Ez bizony könnyen meglehet. Mégis, amikor ott állok a
Goswood Grove verandáján, és próbálom kitalálni, melyik
ajtót nyitja a kezemben lévő kulcs, egyvégtében arról
győzködöm magam, hogy nem érdekel, ha a Vigye, amit csak
akar egy nemzedékeken átnyúló családi viszály végszava is.
A legjobb, ami történhet ezekkel a könyvekkel, ha olyanok
kezébe kerülnek, akiknek szükségük van rájuk.
Az ajtók többségén modern zár van, nem illenek ehhez a
kis rézkulcshoz. A házat több nemzedék lakta, és az egymást
követő lakók mindannyian bizonyos átalakításokat
hajtottak végre rajta, aminek eredménye mozaikszerűen
jelenik meg az épület külsején: itt egy új ablak, ott egy még
újabb ajtózár, a hátsó oldalon elavult légkondicionáló
berendezés működik, annak ellenére, hogy a ház üresen áll.
A konyháról azonnal látszik, hogy jóval későbbi hozzáépítés
eredménye. Azelőtt valószínűleg külön melléképületben
működött a konyha, a nagy háztól bizonyos távolságra, a
forróság, a zaj és a tűzveszély elleni védekezésül.
A jelenlegi konyha oldalán két bejárati ajtót is találok. Az
üvegen át látom, hogy az egyik egyenesen a kamrába vezet,
a másik pedig, balra, magába a konyhába. A díszes rézkulcs
tolla olyan könnyedén fordul el a zárban, mintha tegnap
használták volna utoljára. Por és száraz festék pereg az
ajtókeretről, amikor benyitok, amihez előbb a rákúszó
borostyán egyik erős indáját is el kell távolítanom. A
borostyáninda a nyakamat súrolja. Megborzongok, és
ügyetlen tánclépésekkel próbálom lerázni magamról,
miközben benyitok. Egy pillanatra megállok, valamiért nem
akaródzik becsukni az ajtót magam mögött.
A ház áporodott levegője orrba vág. A működő
klímaberendezés ellenére nehéz pára üli meg a belső
helyiségeket. Bele sem akarok gondolni, mennyibe kerülhet
ennek a hatalmas épületnek a hűtése-fűtése ezekkel a
mennyezetig érő ablakokkal és ajtókkal, amelyeknek
szárnyai olyan félszegen támaszkodnak meg keretükben,
mint a megfáradt öregemberek.
Átmegyek a konyhán, amely a ház legfiatalabb része
lehet, berendezése talán az ötvenes-hatvanas években
készült. A piros konyhabútor áramvonalas, ívelt formái az
„űrkorszak” divatját idézik, a mutatók és kijelzők sokasága
is az űrhajók műszerfalára emlékeztet. A fekete-fehér,
sakktáblamintás csempe láttán úgy érzem, mintha
időutazáson vennék részt. Amúgy rendezett képet mutat az
egész. Az üvegajtajú konyhaszekrények jórészt üresek. Egy
lábas itt. Néhány tányér ott. Törött fogantyújú levesestál. A
szomszédos tálaló ugyanilyen állapotban van, bár a
bútorzat itt jóval régebbinek látszik, a repedezett,
felhólyagosodott lakkréteg tanúsága szerint ez még a ház
eredeti berendezései közé tartozik. Valaha nyilván pazar
porcelán- és ezüstkészletek sorakoztak a polcokon, mára
azonban nyomuk sem maradt. Az asztalnemű tárolására
szolgáló fiókok félig nyitva, üresen tátonganak. Az
ólomüveg ajtók mögött néhány mutatóba maradt tárgy
porosodik. Az egész olyan hatást kelt, mint az elhalálozott
nagymama háza, amely eladásra vár, miután az örökösök
megosztoztak a hagyatékon.
Beljebb megyek. Szinte tolvajnak érzem magam, amint
átvágok az ebédlőn, amelynek közepét impozáns
mahagóniasztal foglalja el a hozzá illő, zöld bársonyülőkés
székekkel. A falakról a ház egykori urainak tekintélyes
méretű olajportréi néznek rám. Pompás ruhákat viselő
hölgyek, derekuk lehetetlenül vékonyra fűzve. Aranyhegyű
sétapálcájukra támaszkodó, mellényes urak, oldalukon
vadászkutyájukkal. Egy kislány, századfordulós fehér
csipkeruhában.
 A szomszédos szalon berendezése valamivel modernebb.
Kanapé, burgundivörös plüssel bevont füles fotelek,
tévéállvány a szekrénysorba épített hangfalakkal.
Diplomaosztó ünnepségen készült fényképek sorozata a
bíró három fiáról. Minden fotó alatt ott függ a bekeretezett
diploma. Will és Manford a Rice Egyetem üzleti szakán
végzett, míg Sterling, a legfiatalabb, a Louisianai Állami
Egyetem agrárkarán. Első pillantásra világos, hogy ő volt
Nathan apja. Rendkívüli módon hasonlítanak egymásra.
Képtelen vagyok kiverni a fejemből a kérdést: Nathan
nem tartott igényt ezekre a fényképekre? Az apjáéra sem, aki
pedig fiatalon hunyt el? Sterling Gossett nem sokkal idősebb
azon a képen, mint most Nathan. Mindössze néhány évig
élt, miután lediplomázott.
Lehangoló gondolat, ezért inkább továbbindulok a
szalonon át a következő helyiség felé, amiről jól tudom,
micsoda. Már egész tűrhetően kiismerem magam a házban,
nemhiába kukucskáltam annyit a veranda ablakain át. De
így is eláll a lélegzetem, amikor átlépem a Goswood Grove
könyvtárszobájának küszöbét.
A terem ma is a régi pompájában tündököl. Néhány
lámpától, villanykapcsolótól és a hatalmas biliárdasztaltól
eltekintve, amelyen látszik, hogy jóval később került ide, a
helyiség mindenféle modernizálási kísérletnek ellenállt.
Ahogy elmegyek a biliárdasztal mellett, és végigsimítom a
bőrbevonatú fedelet, ujjaim beleakadnak a számos
könyvhalom egyikébe. A bíró tengernyi kötete olyan módon
borítja el ezt a helyiséget, ahogy a borostyán a ház külső
homlokzatát. Minden egyes négyzetcentimétert beborít a
rengeteg könyv: a padlót, az íróasztalt, a biliárdasztal, a
polcokat.
Megbabonázva állok, szemem szomjasan issza a
bőrkötések, aranyozott lapszélek, dombornyomású
borítóoldalak szédítő látványát.
Megszűnik körülöttem a világ.
Olyannyira, hogy jó időbe telik, mire rájövök: nem
vagyok egyedül a házban.
 11. fejezet

HANNIE GOSSETT – LOUISIANA, 1875

A folyó mintha beleakaszkodna a ruhámba, hogy

visszarántson, amikor végre sikerül kikapaszkodnom a
fövenyre. Köhögve, öklendezve adom ki magamból a vizet,
meg minden egyebet, ami bennem volt. Pedig tényleg tudok
úszni, és a hajó még egészen közel volt a parthoz, amikor az
az ember kihajított onnan, úgyhogy könnyen kiúszhattam
volna, de a folyó mást akart. Az uszadék fa, amelyet a
hajókerék keltette örvény sodort az utamba, belekapott a
ruhámba, és hol feldobott, hol lehúzott a mélybe. Minden
erőmre szükségem volt, hogy szabaduljak tőle.
Hallom, hogy valahol a közelben egy aligátor siklik az
iszapon. Négykézlábra emelkedem, újabb köhögésroham
kíséretében újabb adag víztől szabadulok meg. Mintha a vér
ízét is érezném a számban.
A nyakamhoz kapok – nincs ott semmi.
Nincs meg a bőrszíj. Nincsenek meg a nagymama
gyöngyei.
Reszkető lábbal talpra állok, a víz felé tántorgok,
kétségbeesetten vizsgálgatom a homokot, keresem a
gyöngyöket. Felhúzom az ingemet, hátha alatta van. A
Kisasszony ridikülje lejjebb csúszott a nadrágszáramban, de
megvan, a gyöngyök viszont nincsenek sehol.
A legszívesebben ordítva megátkoznám a folyót, de csak
annyi telik az erőmből, hogy négykézlábra ereszkedve
megesküdjek, ha az a Moses még egyszer elém kerül,
megölöm.
Mindent elvett tőlem, mindent, amit az enyéim rám
hagytak. Az utolsó emléküket is elvitte a folyó. Talán jel ez
is. Jel, ami arra int, hogy haza kell térnem, az otthonomba,
ahonnan soha nem lett volna szabad elkóborolnom. Majd
miután hazajutok, eldöntöm, hogy kinek mit mondjak. Azok
a gazemberek, aki elrabolták Lavinia kisasszonyt és Juneau
Jane-t, egyszer talán a törvény előtt fognak felelni tettükért,
de biztosan nem én leszek az, aki feljelenti őket. Más módon
kell tudatnom a seriffel, hogy mi történt.
Nézem a folyót, találgatom, milyen messze lehet a
legközelebbi kikötő, ahol kompra szállhatok, hogy a nagy,
rohanó vízen át hazajussak végre. De bármerre nézek,
teremtett lelket sem látok. Nincsenek házak, sem utak, csak
az a csapás, amelyen a fát szállítottuk. Addig kell mennem,
amíg emberlakta helyre nem találok. Ha a gondviselés
velem van, talán még nem vitték el a lovakat, talán még
megtalálom őket valahol a parton. Ez az egyetlen
reményem, így azonnal a keresésükre indulok.
Ahogy közeledem, férfihangok ütik meg a fülemet, meg a
lószerszám csatjainak a zörgése, a szekérrúd nyikorgása. Az
egyik ló halkan felhorkan. Óvatosabban lépkedek, még
mindig reménykedem benne, hogy a favágók színes bőrűek,
akik segítenek nekem. Minél közelebb jutok, annál
világosabban hallom, hogy idegen nyelven beszélnek. De
nem franciául – abból már elég sokat felcsipegettem –,
hanem valami más nyelven.
Talán indiánok, akik közül még mindig sokan élnek a
mocsarakban, és gyakran fehérekkel házasodnak, meg
azokkal a feketékkel, akik sok évvel ezelőtt még a
rabszolgaság elől menekültek ide.
 Bizsergés fut át rajtam. Mintha figyelmeztetés lenne ez is.
A színeseknek manapság nagyon óvatosnak kell lenniük. A
fehérnépnek is. Én ez is, az is vagyok, úgyhogy még jobban
kell vigyáznom magamra. Nincs semmim, amivel
megvédhetném magam, csak az az apró pisztoly meg a két
golyó, amelyeket valószínűleg tönkretett a nedvesség.
Kutyaugatás hallatszik, a két férfi elhallgat. Megtorpanok,
hasra vetem magam a bozótban. A kutya egyre közelebbről
szaglászik. Kővé dermedek a félelemtől. Levegőt venni sem
merek.
Menj már innen, te kutya!
Ez a dög még lebuktat. Ide-oda szaladgál, orrát a földre
nyomva szimatol. Tudja jól, hogy találni fog valamit.
Az egyik férfi rákiált.
A kutya, mint a villám, nekiiramodik.
A karomra támasztom a homlokomat, lélegzet-
visszafojtva várok.
Megnyikordulnak a szekér rugói. Az öszvér felnyihog. A
ló is nyeríteni kezd, hangos horkantással kapálja a földet. A
két férfi dörmögő hangon beszélget, rakodni kezdik a
szekérre a fáért cserélt árut.
A bozót széléig kúszom, ahol csipkefinom a lomb; innen
könnyen belátom a tisztást.
Két férfi. Nem fehérek. Nem indiánok. Nem színesek. De
mintha mindegyikből lenne bennük valami. A szagukat
felém sodorja a szél. Verejték, faggyú, whiskey, mosdatlan
emberi testek szaga. Hosszú, sötét hajuk a hátukra csüng
kalapjuk karimája alól, rongyos öltözetüket szürke kéreggel
vonja be a rászáradt sár.
A csontsovány kutya hátán kopasz folt, varas bőre vérzik
a folytonos vakarózástól. A szekér elé fogott öszvér sincs
sokkal jobb állapotban. Öreg, kehes jószág, a kantár véresre
dörzsölte az oldalát, legyek lakomáznak a nyers seben.
Jó emberek nem bánnak így az öszvérükkel.
A kutyájukkal sem.
Lapulok a rejtekhelyemen, hallgatom furcsa beszédüket.
Moccanatlanul nézem, hogy a két lovunkat a szekérhez
vezetik, gyorsan befogják, aztán felmásznak a bakra, és
meglendítik a gyeplőt. Nézem az öreg Gyömbért; toppant
zoknis lábával, hogy elzavarja a támadó böglyöket,
szúnyogokat és más vérszívókat. Szívem szerint
odarohannék, hogy visszaszerezzem, de tudom, ameddig
csak lehet, lapulnom kell, aztán meg eltűnnöm, amilyen
gyorsan csak lehet, mert a kígyók meg a fekete párduc
hamarosan előjönnek a mocsárból. A kísértetekről meg a
vérfarkasról nem is beszélve, amelyik ilyenkor hagyja el a
sötét vizeket, ahol tanyázik, hogy préda után szaglásszon.
Hirtelen fémes csikordulás hallatszik a szekér felől;
gondolom, biztosan megcsúszott a rakomány. A levelek
résein át valami aranyszínű villanást látok. De még végig
sem gondolom, máris tudom, mi az. Emlékszem, a két nagy
ládán vörösréz pántok erősítik meg a sarkokat, azokon
csillant meg a napfény.
Tehát ezért hozták ide őket a Genesee Star fedélzetén,
hogy átadják ezeknek az embereknek.
Az is lehet, hogy már nincs is semmi abban a két ládában.
Talán el kellene felejtenem, hogy egyáltalán láttam őket, és
csak azzal törődni, hogy mentsem a bőrömet. Valamiért
mégis megindulok a szekér után, jó messziről követem,
nehogy a kutya kiszagoljon. Lüktet a fejem, ömlik rólam a
veríték, marnak a szúnyogok meg a csípős legyek. Nem
üthetem le őket, el sem futhatok. Csendben kell maradnom.
Messze lehet az a hely, ahová ezek az emberek indulnak.
Ki tudja, hány mérföld marad mögöttünk.
 Elfáradt a lábam, a fatörzsek dülöngélnek a fejem felett,
fényfoltok, levelek, görbe ágak kavarognak a szemem előtt.
A lábujjam elakad egy ciprusfa gyökerében, hasra esem a
bozótban. A hátamra gördülve az eget látom, az ágak között
bekandikáló égdarabokat bámulom, amelyek színe a mama
indigóval festett háziszőttesére emlékeztet.
Csak fekszem ott, várom, hogy történjen valami.
Messziről a szekértengely egyhangú nyikorgása
hallatszik, nyik-nyek, nyik-nyek…
A férfiak beszédét is hallom, most hangosabbak, és
valahogy nyersebb a hangjuk. Gondolom, rájárnak a
whiskyshordóra.
Közelebb húzódom a ciprustörzshöz, próbálom elrejteni a
legyek meg a szúnyogok elől a sebes térdemet. Lehunyt
szemmel hallgatom, ahogy a két ember hangja lassan elhal
a távolban.
Nem tudom, elaludtam-e, vagy elvesztettem az
eszméletemet, mindenesetre nem érzek semmit. Félelmet
sem.
Valami megérinti az arcomat, felriasztva békés
merengésemből. Ég a szemem, mintha kiszáradt volna, és
valami ragacs tapad rá, alig tudom kinyitni. Délutánba
hajlik már az idő; a fák hosszúra nyúlt árnyéka tarkázza az
avart.
Megint az az érintés, puha, mint a csók. Jézus eljött
értem. Lehet, hogy mégiscsak belefulladtam a folyóba.
Csakhogy az érintés sár és rothadó hús szagát löki az
orromba.
De hiszen ez a valami a zsákmányának néz engem!
Amikor feléje csapok, oldalvást ugrik; kinyitom a szememet,
és látom, hogy az a szerencsétlen vörös kutya az, amelyik
korábban utánam szaglászott. Félig kopasz fejét leereszti,
figyelmes barna szemével méreget, a farkát behúzza, de
ennek a faroknak a hegye szaporán ide-oda jár hátsó
lábának két gacsos térde között, mintha abban
reménykedne, hogy adok neki valami ennivalót. Egy
darabig mozdulatlanul méregetjük egymást, aztán
eloldalog, és lefetyelni kezdi a ciprustönk mélyedésében
rekedt esővizet. Én is odakúszom, és követem a példáját.
Ugyanabból az edényből iszunk, a kutya meg én.
A víztől egészen feléledek, karom, lábam, az eszem
egyszerre erőre kap. A kutya leül, úgy figyel. Láthatóan nem
siet sehova. Biztosan nincs messze a ház, ahova tartozik.
– Honnan jöttél? – suttogom. – Közel van az otthonod?
Magam alá húzom a lábamat, mire a kutya hátrálni kezd.
– Jó, jó – suttogom. A legszomorúbb, legszánalmasabb
kutya, amit valaha láttam, egész testét hegek, duzzanatok,
kopasz foltok borítják. – Indulj csak hazafelé. Mutasd
nekem az utat.
Lábra állok, ő megint hátrál néhány lépést, aztán
megindul előttem. A fák közt bujkálva követem. Nem az
úton halad, hanem az egyik vadcsapáson. A fafüst édeskés
illata csapja meg az orromat. A kutya éppen arrafelé vezet,
ahonnan a zsongító illat árad; egy tanya hátsó oldala
irányába, amely egy kis magaslaton, az irtás közepén áll. Kis
deszkaház istállóval, füstölő és latrina tartozik hozzá. A
kémény is sárból rakva, pont olyan, mint a Negyed
kunyhóié Goswood Grove-ban. Egyetlen egyenes fal sincs
ezen a házon, minden oldala más irányba dől, a mocsár
lassan megemészti, amit az emberkéz emelt. Fatörzsből
kivájt csónak nyúlik el a kunyhó fala mentén, állatcsapdák
vannak felhalmozva benne. Szarvastetem maradványai
csüngnek az egyik fa ágáról, vastag rétegekben nyüzsögnek
rajta a legyek, hogy eltakarítsák, ami még megmaradt a
húsból.
Akkora a némaság, mint a temetőben. A farakás mögé
lopódzom, amely nagyjából akkora, magasságra és
szélességre is, mint maga a kunyhó, és nézem, amint a
kutya körülszimatol az udvaron, majd sekély gödröt kapar
magának a nedves talajba, és belefekszik hűsölni. A pajta
deszkafala mögül váratlanul patadobogás, horkantás üti
meg a fülemet. Egy öszvér is elordítja magát, de olyan
hangosan, hogy a madarak felrebbennek a faágról. A
kunyhó azonban továbbra is csendes; egy lélek sem
mutatkozik.
Óvatosan megkerülöm a pajtát, bekukucskálok. A szekér
ott áll a kocsiszínben. Gyömbér és Juneau Jane szürkéje
egymás mellett bekötve az istállóban, az öreg öszvér is ott
van velük. Mindhárom állat tajtékos a verejtéktől. Látszik,
hogy nemrég összeverekedtek; el kellett dönteniük, ki a
főnök. A szürke lábából vér csepeg, nyilván akkor sebesült
meg, amikor belerúgott a palánkba. Kicsit közelebb
húzódom, hogy lássam, mi van a szekérderékban. A
whiskyshordónak és a ládáknak nyomuk veszett.
De elég néhány lépéssel közelebb óvakodnom, és máris
látom, hogy a rézveretes ládák ott hevernek a pajta földjén,
kinyitva. Üres mind a kettő. Nincs bennük semmi. Csak a
szagukat érzem, amely éppen olyan kellemetlen, mint a
látványuk. Mint amikor valakinek felfordul a gyomra, meg
maga alá is csinál… olyan szag csavarja az orromat, de már
annak is örülök, hogy nem hullabűzt érzek. Sovány vigasz,
mégis megnyugtat egy kicsit. Arra gondolni sem merek,
hogy a Kisasszony meg Juneau Jane ott vannak, abban a
kunyhóban. Nem tudom, mit csinálok, ha mégis így lenne.
Körülnézek a pajtában, azt kívánom, bárcsak találnék ott
puskát vagy ilyesmit, de a falba vert szegekre akasztott
lószerszámokon kívül, amelyek még nedvesek a lovak
verejtékétől, csak fél tucat régi zablát látok. Még a
konföderációs időkből maradhattak itt, mert a díszül
szolgáló rézkorongokba vésve látszik a felirat, a
konföderációs hadsereg betűjele: CSA. Az üres hordók
tetején nyergek, katonai kulacsok meg viharlámpák vannak
halomba hányva, meg gyufaskatulyák, hogy legyen mivel
meggyújtani a lámpát.
A széna közt találok egy jó nagy darab viaszosvásznat, a
padlóra terítem, aztán összeszedegetem, amire szükségem
lehet. Gyufa, kulacs, bádogbögre, félbetört gyertya, némi
hús a füstölőből. A kulacsot megtöltöm az esővizes
hordóból, a szíjat a vállamra kanyarítom, madzagot kerítek,
és a viaszosvászonra rakott holmit batyuba kötöm.
Odaoldalog a kutya, dobok neki egy kis füstölt húst, hogy
békén hagyjon. Jön utánam, amikor a batyut elhelyezem az
egyik fa ágainak tövében, hogy ha menekülni kell,
szempillantás alatt felkaphassam.
Egy ideig egymás mellett kuporgunk a bokorban, a kutya
meg én. Le sem veszem a szememet a kunyhóról, és azon
töröm a fejem, hogyan tovább. El kell hoznom a lovakat. A
többit majd utána kitalálom.
Az istálló felé indulok, és csak ekkor veszem észre, hogy
az istálló és a ház hátsó fala nem ér össze egészen; rés van
közöttük. A szélessége talán egy méter sincsen. A két végét
elrekesztették, hogy kívülről ne lehessen látni. Nem
emlékszem, hogy láttam volna ajtót, ami arra nyílna.
Egyetlen oka lehet, hogy valaki ilyet készít: rejtekhelynek
szánja, amit csak a készítője ismer.
Visszamegyek a pajtába, körülnézek, és látom, hogy a
falba épített fémkarikára akasztva egy szekerce lóg, de
ahogy közelebbről megnézem, azt is látom, hogy nem a
szekerce miatt van ott az a karika. Egy lakatpánt bújik meg
mögötte. A szekercét csak azért akasztották oda, hogy
elrejtse. A pánt másik oldalát hosszú léc tartja meg, hogy
egyenesen álljon. Amikor kihúzom a lécet, a szekercét meg
leakasztom, apró ajtónyílás válik láthatóvá, mintha csak a
falból lazult volna ki egy darab.
Tehát jól gondoltam. Rejtekhely van mögötte, olyan,
amilyet a szolgaság idején a rabszolgákkal kereskedő
orgazdák készítettek. Bedugom a fejem, és a félhomályban
is látom, hogy a falba fúrt karikákról régi láncok csüngnek.
Az a két férfi valaha szökött rabszolgákra vadászott a
mocsárban. Az efféle emberek az úton vándorlókra csaptak
le, sokszor szabályos papírokkal rendelkező, szabad
feketékre, mulatt és kreol személyekre, rabszolgákra, akik a
gazdájuk ügyében jártak, és megbízólevelet hordtak
maguknál. Az ilyen emberek nem törődtek vele, kinek van
papírja, kinek nincs. Zsákot dobtak a férfi, nő vagy gyerek
fejére, a szekér után kötözték, és elrejtették a mocsárban,
aztán adandó alkalommal eladták a rabszolga-
kereskedőnek, aki valamelyik árverésre hajtotta az áruját.
Pontosan úgy, ahogy Jep Loach tette velünk.
Megint az a szag… ugyanolyan szag szivárog a sötét
kamrából, mint amit a ládáknál éreztem. Hányadék és
bélsár szaga, amely rászáradt a nyomorultak testére, és
bomlásnak indult. – Itt vannak? – suttogom, de nem érkezik
válasz. A fülemet hegyezem, hátha meghallom a lélegzetük
neszét.
Tapogatózva beljebb lépek; a szalmán egy test hever,
odébb a másik. Megtapintom őket. Langyos a bőrük.
Lavinia kisasszony és Juneau Jane nem halt meg, de nem is
élnek egészen. Bugyogón és alsóingen kívül nincs rajtuk
ruha. Suttogással, rázogatással meg pofozgatással nem lehet
magukhoz téríteni őket. Kidugom a fejemet az ajtón, a
kunyhót nézem. A vörös bundás kutya az istálló ajtajában
ül, engem bámul, kopott szőrű farkával verdesi maga
mellett a földet. Nyilván emlékszik még a füstölt húsra. Tőle
nem kell tartanom.
Juneau Jane-nel könnyen boldogulok, bár a herélt ló elég
magas. A lány teste könnyű, a ló meg örül, hogy újra látja a
gazdáját. Amikor végre sikerül feltennem a lányt a
nyeregbe, olyan engedelmesen viseli a hátán, mintha
valami játék hintalovacska volna. Lavinia kisasszonnyal
másként áll a dolog. Nem olyan kecses, könnyű alkat, mint a
másik. Inkább jó vaskos. Nehezebb, mint egy gyapottal teli
akós hordó, az már bizonyos. Csakhogy én erős lány vagyok,
a szívem meg majd kiugrik a félelemtől, amitől még egyszer
olyan erős leszek. A Kisasszonyt a szekérre fektetem, az
öreg Gyömbért odaállítom mellé, és addig húzom-vonom,
míg sikerül keresztbe vetnem a nyergen. Akkor aztán jó
erősen odaszíjazom. A szagától azon nyomban a torkomba
tolul a szárított hús meg a ciprustönkből ivott víz, de
visszanyelem, és csak nyelek, nyelek, közben le sem veszem
a szemem a házról, és ezerszer hálát adok a
whiskyshordónak, amit ezek a gazfickók magukkal
hozhattak a hajóról. Nyilván merev részegen hevernek a
kunyhóban. Remélem, holnap reggelig fel sem emelik a
fejüket, máskülönben mind a hárman itt végezzük, ebben a
ketrecben.
Az öreg, kicsorbult szekercét az egyik nyereghez
kötözöm, és most már csak azt kell kitalálnom, hogy mi
legyen az öszvérrel. Ha nem hagyok nekik semmit, amivel
utánam eredhetnek, akkor persze kisebb esélyük van rá,
hogy elkapjanak. Ha viszont magammal viszem ezt az
öszvért, esetleg megint összeverekszik a lovakkal, ami jó
nagy ricsajjal jár. El is engedhetném; ha szerencsém van,
beveszi magát az erdőbe, hogy táplálékot keressen
magának. Ha nincs szerencsém, visszajön az istállóba, ami
mégiscsak az otthona.
Kinyitom az istálló ajtaját, és így szólok az éhhalál szélén
álló, szegény párához: – Most eredj. Ha van eszed, soha
többé nem jössz vissza. Ezek rossz emberek. Komiszul
bántak veled. – Az irhája úgy fest, mint azoknak az
öregeknek a bőre, akik a Loach-ültetvényről érkeztek
hozzánk jegyajándékként. A Loach famíliánál az volt a
szokás, hogy a gyerekeket megbillogozták, mihelyt
betöltötték az első évüket. Azt mondták, azért, hogy
nehezebb legyen ellopni őket. A szökevényeket is
megbillogozták, meg a frissen vásárolt rabszolgákat is.
Erre a szegény öszvérre vagy tucatnyi bélyeget sütöttek
már, és két hadseregben is szolgált. A nyomaikat
mindörökre ott viseli a testén. – Immár szabad öszvér vagy
– jelentem ki. – Menj, élvezd a szabadságot!
Kivezetem a lovakat a pajtából. Az öszvér követ minket,
de elhessegetem, mire ballagni kezd az úton, én pedig
elindulok a lovakkal az erdőn át. A kutya is megjelenik.
Hagyom, hadd kövessen. – Te is szabad vagy – mondom
neki, amikor már eléggé eltávolodtunk a kunyhótól. – Az
ilyen rossz embernek amúgy se való kutya.
Lavinia kisasszony és Juneau Jane feje a kengyel mellett
lóg lefelé. Remélem, egyikük sem halt meg, és bírják még
egy ideig, mert többet aligha tehetek értük, mint hogy minél
messzebbre viszem őket innen, vigyázok rájuk, fülelek,
elkerülöm a kocsiutakat, a tanyákat és a falvakat, a
szekereket és az embereket.
Elrejtem őket addig, amíg meg nem erősödnek annyira,
hogy beszélni tudjanak. Mert azt ugyan meg nem
magyaráznám senkinek, hogy mit keres egy fekete fiú két
félmeztelen fehér lány társaságában, akik hasmánt a lovak
nyergéhez vannak kötözve.
Halott lennék, mielőtt akár egy szó is elhagyhatná a
számat.
 Eltűnt testvéreink
Tisztelt Szerkesztőség! A gyerekeim után érdeklődöm. A
gazdánk Mr. Gabriel Smith volt, egy Missouri állambeli
iskola iskolaszékének elnöke. Egy fekete kereskedőnek adtak
el bennünket, aki a szintén Missouriban lévő Vicksburgbe
hozott. Pat Cartert és engem együtt adtak el, Ruben, David
meg a húguk, Sulier Thomas Smithnél maradtak
Missouriban. Akik megmaradtak: Abraham, William és Jane
Carter. Az apjukat megölte a fekete kereskedő, James Chill.
Értesítéseket T. J. Johnson tiszteletes címére várok, a
louisianai Carrolltonba.
MINCY CARTER
„Eltűnt testvéreink” rovat a Southwestern hasábjain, 1884. január 10.
 12. fejezet

BENNY SILVA – AUGUSTINE, LOUISIANA, 1987

Nesztelenül lépkedek egyik helyiségből a másikba, megyek

a hang után. Egérre, mókusra vagy nutriára gyanakszom;
sétáim során az utóbbi hatalmas példányait láttam a
kanálisok vizében.
Azért a kísértetek, démonok, gonosz, rovarszerű
földönkívüliek képét sem tudom egészen száműzni a
fantáziámból. Baltás gyilkosokét, csavargókét.
Világéletemben horrorfilmrajongó voltam, szeretek azzal
kérkedni, hogy bármit megnézek, és soha semmi bajom
nem lesz tőle. Már jó néhány éve jártunk együtt, de
Christophert még mindig képes voltam felhúzni azzal, hogy
filmnézés közben előre megmondtam, mikor jön a
következő rémisztő jelenet, és miről fog szólni. Mi a fenének
kell mindent agyonelemezni?, panaszkodott. Így már nem is
érdekes az egész.
Ez csak film. Maszkok meg trükkök. Ne légy olyan
anyámasszony katonája!, ugrattam. Ha az ember
gyakorlatilag egyedül nőtt fel, nem eshet pánikba minden
apró nesz miatt.
De itt, ezen a helyen, amely több nemzedék életének
lenyomatát viseli, valahogy különösen kiszolgáltatottnak
érzem magam. Egészen más egyedül kóborolni ebben a
titokzatos, árnyakkal teli házban, mint a fotelből nézni az
egészet a tévében.
 Egy biztos: a konyha felől hallható zörej nem
olyasvalakitől származik, aki azért jött, mert egyszerűen
dolga akadt a házban. Akárki vagy akármi legyen is, aki ott
matat, egy biztos: nem akarja, hogy észrevegyék. Halkan,
óvatosan, félénken mozog… akárcsak én. Látni akarom, mi
az, mielőtt még ő meglátna engem.
Megállok a tálaló ajtajában, tüzetesen végignézem a
mennyezetig érő mahagóniszekrényeket és a tálalópultok
kopott felületét, ahol egykor a szolgák a pompás lakomák
előkészületeit végezték. Az ajtók üvegbetéteinek tükrös
felületén csak a szemközti tálalószekrények képe látszik.
Semmi szokatlan, semmi fenyegető… kivéve…
Oldalt lépek, hogy jobban lássak, és ekkor egy ezüstös
paszományokkal ékes farmernadrág fenekét pillantom meg,
amint a tálalószekrény alsó rekeszéből kandikál kifelé.
Ez meg mi?
A következő pillanatban azonban ráismerek a farmerre
meg a tarka pólóra. A negyedik órán szoktam látni ezeket.
Jóllehet ritkábban, mint szeretném.
– LaJuna Carter! – szólok, mielőtt még kimászhatna a
szekrényből. – Mit művelsz?
Azt nem is mondom, hogy nem lenne szabad itt lennie.
Minek mondanám? Az arckifejezése mindent elárul.
Ahogy felszegi az állát, Sarge nénit juttatja eszembe.
– Nem csináltam semmi kárt.
Hosszú, vékony ujjak a sovány csípőn.
– Maga szerint honnan tudok a könyvekről? Különben a
bíró mondta, hogy jöhetek. Mielőtt meghalt, azt mondta
nekem, ha kell valami, csak ugorj be, LaJuna. Rajtad kívül
úgysem jön ide senki… csak ha kell nekik valami. A bíró
gyerekeit meg az unokáit nem érdekelte más, csak a tóparti
házuk, a hajóik meg a horgászás. A tóparti házuk… azzal
persze foglalkozni kell. Mindenki baromira elfoglalt,
mindenkinek ott van a háza. Majd bolondok lesznek arra
pazarolni az idejüket, hogy ezen az ócska helyen
üldögéljenek egy öregemberrel, aki fel sem tud kelni a
kerekesszékből.
– Csakhogy ez a ház már nem a bíró tulajdona.
– Nem loptam el semmit, ha arra gondol.
– Nem mondtam ilyet, de… egyáltalán hogy jutottál be?
– Maga hogy jutott be?
– Kulccsal.
– Nekem nem kell kulcs. A bíró minden titkos helyet
megmutatott nekem ebben a házban.
Ez már érdekel. Hogy is ne érdekelne?
– Megfogadtam a tanácsodat… a könyvekről, tudod.
Köszönöm, amúgy. Engedélyt kértem, hogy idejöhessek, és
megnézzem, tudunk-e használni valamit ezekből az osztály
saját könyvtára számára.
Elkerekedik a szeme. Meglepetten néz rám, és… állítom,
hogy elismerés is tükröződik a szemében, amiért sikerült
behatolnom a Gossett-birodalom falai mögé.
– Keres valamit?
Vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjek azonnal
áradozni az itt talált kincsekről. A könyvtár a ház egykori
birtokosainak, nemzedékek életének eleven lenyomata.
Olvasmányaik úgy rétegződnek egymásra, mint a kőzetek,
évek, évtizedek történetét sűrítve magukba. Új könyvek és
régiek, amiket talán száz éve nem vett a kezébe senki.
Nyilván vannak köztük első kiadások, talán dedikált
példányok is. Egykori főnököm a Könyvbazárban
magánkívül lenne, sírva fetrengene a földön, ha ezt látná.
De tanár vagyok, és az agyam is azonnal tanár
üzemmódba áll, ha diákot látok.
 – Nemrég jöttem… eddig az iskolában voltam, tudod?
Valakinek oda is be kell járni néha, ugye.
– Beteg voltam.
– Gyorsan meggyógyultál, nem? – Leguggolok, és
bedugom a fejem a szekrénybe, ahonnan az imént
előmászott. Valami nincs rendben itt, bár nem tudnám
megmondani, micsoda. – Nézd, LaJuna, tudom, hogy
édesanyád sokat dolgozik, neked meg segíteni kell a
kistestvéreid körül, de akkor sem maradhatsz ki az
iskolából.
– Jobban teszi, ha a maga dolgával törődik. – Az éles
hangú riposzt azt sugallja, hogy gyakran kerül olyan
helyzetbe, amikor meg kell védenie az anyját. – Beadtam a
dolgozataimat. Van ott épp elég gyerek, akiknek nem kell
dolgozniuk. Azokat abajgassa.
– Abajgatom is… vagy legalábbis próbálom. – Nem mintha
mennék valamire velük. – Akkor sem gondolom, hogy itt
kellene bujkálnod.
– Nathan úrnak nem lenne ellene kifogása, még ha tudna
is róla, hogy idejárok. Ő sokkal jobb fej, mint a két
nagybátyja, akiké most a cég. A puccos feleségeik meg a
taknyos gyerekeik azt hiszik, övék az egész város. A
nénikém, Dicey néni azt mondja, Sterling egész más volt.
Kedves volt mindenkihez. Dicey néni éppen itt volt, ebédet
főzött az aratóknak, amikor Sterlinget elkaszálta a nádarató
gép. Egész éjjel itt maradt, vigyázott Robinra meg Nathanre,
miközben az apjuk az életéért küzdött. Miután meghalt, a
felesége fogta a gyerekeket, és elköltözött valahova a
hegyekbe. Dicey néni mindent tud Gossettékről. Ő vezette a
háztartást, amikor a bíró még élt. Amikor ő vigyázott rám,
mindig kihozott ide magával. Innen ismerem a bírót meg
Miss Robint.
 Miközben beszél, szavai eleven képekké formálódnak a
fejemben. Elképzelem azt a régi-régi délutánt, amely
fenekestül felforgatta az itteni világot.
– Ez a ház különben sem kell senkinek – folytatja LaJuna.
– A bíró fia meghalt, ott kint, a földeken. A bíró három éve
halt meg a saját ágyában. Megállt a szíve. Dicey néni szerint
a Gossett családban gyakran születtek szívbeteg gyerekek,
minden egyes nemzedéknél előfordult ilyesmi, és amikor
Robin kisasszony született, nem volt, aki megműtse a beteg
szívét. A mamám szerint Robin kisasszony kísértetet látott,
attól lett beteg. Mama szerint átok ül ezen a helyen, ezért
nem kell senkinek. Szóval jobban teszi, ha összeszedi a
könyveket, amelyekre szüksége van, és elmegy innen, minél
előbb.
Ahogy fejével az ajtó felé int, azzal világosan értésemre
adja, kit tart betolakodónak kettőnk közül.
– Egyáltalán nem vagyok babonás. Különösen, ha az a tét,
hogy könyveket menthetek meg a pusztulástól. – Közelebb
hajolok a titkos bejáratként szolgáló szekrényhez,
találgatom, hogyan működhet.
– Pedig nem ártana az óvatosság. Ha meghalt, többé nem
olvashat.
– Ki mondja?
Felhorkan.
– Szokott templomba járni?
Mellém lép, könyökével belém bök.
– Vigye innen a fejét.
Alig húzódom arrébb, máris benyúl, és elfordítja a
szekrény hátsó oldalán látható fogantyút, mire a polcok
elmozdulnak, és egy csapóajtó nyílik meg a szekrény
hátuljában.
– Látja? Mondtam, hogy sok titka van ennek a háznak.
 A csapóajtó mögött ősöregnek látszó létra vezet az alatta
lévő pincébe.
Odalent nagy, szürke patkány szalad át a kiselejtezett
kovácsoltvas kerti bútor darabjai között. Sürgősen kihúzom
a fejem a lyukból.
– Ezen keresztül jöttél be? – Felállok, idegesen sepregetem
a kezemről, karomról a port és a pókhálót. LaJuna elengedi
a kart, mire a polcok visszaállnak a helyükre.
LaJuna a szemét forgatja.
– Azok a patkányok jobban félnek magától, mint maga
tőlük.
– Azt kétlem.
– A patkány nagyon fél az embertől. Kivéve, amikor alszik
az ember, akkor vigyázni kell vele.
Nem kérdezem, honnan tudja mindezt.
– A bíró mondta, hogy a régi időkben a pincén keresztül
szállították az élelmet, és ezen a csapóajtón át adták fel a
tálcákat. Így az ebédlőben ülő vendégek nem látták a
konyhán dolgozó szolgákat. A háború idején Gossették ezen
az úton szöktek ki a nádasba a jenki katonák elől, akik azért
jöttek, hogy letartóztassák azokat, akik segítették a
konföderalistákat. A bíró szívesen mesélt a gyerekeknek. Jó
ember volt. Dicey néninek is segített, hogy kihozhasson a
nevelőintézetből. Akkor kerültem oda, amikor a mamának
börtönbe kellett mennie.
Olyan természetes hangon beszél minderről, hogy
megfordul velem a világ. Megdöbbenésemet leplezendő,
témát váltok.
– Ide figyelj, LaJuna, azt javaslom, egyezzünk meg. Ha
megígéred, hogy nem szöksz ide többet, délutánonként
eljöhetsz velem, és segíthetsz könyveket válogatni. Tudom,
szereted a könyveket. Láttam az Állatfarmot a
hátizsákodban.
– Nem rossz könyv. – Tornacipője orrával a padlót böködi.
– De nem is a legjobb.
– De… csak akkor jöhetsz velem, ha iskolába jársz. Nem
szeretném, ha intézkednem kellene ez ügyben.
Látszik rajta, hogy nem tetszik neki, amit mondok, ezért
békülékenyebb hangon folytatom.
– Minél hamarabb képet kellene kapnom arról, hogy mi
minden van ebben a könyvtárban, mielőtt még… –
Visszanyelem a mondat folytatását: mielőtt még meggyűlne a
bajom Gossettékkel.
Lapos pillantást vet felém. Tudja, mit akartam mondani.
– Jó, talán tudok segíteni. A bíró miatt. Ő valószínűleg így
akarná. De nekem is vannak ám feltételeim!
– Ki vele. Meglátjuk, meg tudunk-e egyezni.
– Nem tudok mindig eljönni magával. De megpróbálok.
Igyekezni fogok az iskolában, csak sokszor tényleg nekem
kell a kicsikkel lennem a mama helyett. Az apjukkal –
apjaikkal – nem maradhatnak. Azok akkora suttyók, hogy
csak na! Donnie keverte bele a mamát abba a drogügybe is.
Semmi mást nem tett, mint hogy ott volt, abban az autóban.
Aztán már jöttek is értük a rendőrök, minket meg
becibáltak a sürgősségi gyermekmegőrzőbe. Mama három
évig ült. Szerencsés vagyok, hogy Dicey néni – az apai
nagyanyám testvére – kihozott. A kicsiket nem tudta
kihozni. Úgyhogy nem hagyhatom, hogy megint intézetbe
kerüljenek, most, hogy a mama végre kint van. Ezért
mondom, ha beleártja magát a dolgunkba, meg cirkuszol
nekem az iskola miatt, akkor annyi az egész könyves buli.
És a részedről is annyi, mintha ezt mondaná a pillantása.
– Jobb, ha előre megmondja. Igen vagy nem.
Hogy ígérhetnék meg ilyesmit?
 Megtehetem-e, hogy nem ígérem meg?
– Rendben. Megegyeztünk. De mindent meg kell tenned,
amit csak tudsz.
A kezemet nyújtom, de hátrébb húzódik, és kézfogás
helyett a következő záradékkal egészíti ki a szerződésünket:
– És senkinek sem mondhatja el a suliban, hogy segítek
magának. – Grimaszt vág, mint aki elképzeli, mi lenne
akkor. – Az iskolában nem vagyunk barátok, érti?
Ebből azt a merész következtetést vonom le, hogy az
iskolán kívül viszont barátok vagyunk.
– Vettem az adást – mondom, mire vonakodva közelebb
lép, és megrázza a felé nyújtott kezet. – Amúgy is ártana a jó
hírnevemnek.
– Pf! Miss Silva, nem akarok durva lenni, de a maga
hírneve aligha lehet rosszabb annál, mint amilyen most.
– Ne mondd! Annyira rossz?
– Miss Silva, maga mindennap odaáll, felolvas a könyvből,
megkérdezi, mit gondolunk róla, aztán dolgozatot írat.
Minden áldott nap. Nagyon unalmas.
– Szerinted mit kellene csinálnunk?
Széttárja a kezét, elfordul, és a könyvtár felé indul.
– Nem tom. Maga a tanár.
Magabiztos léptekkel elindul előttem, én pedig követem.
A könyvtár már biztonságosabb terep, és innentől kezdve a
tervünkre koncentrálunk, nem rám.
– Szóval azt gondoltam, kezdetnek ki kellene válogatnunk
azokat a könyveket, amelyeket tudunk használni az
osztálykönyvtárban – mondom, amikor belépünk a
helyiségbe. – Az a szomorú helyzet, hogy néhány gyerek
évekkel le van maradva az olvasásban. De csak az újabb
könyvek kellenek. A régiekkel nem tudunk mit kezdeni.
Lehet, hogy mindent le kellene pakolnunk a polcokról, úgy,
hogy a régieket elkülönítjük. Csak óvatosan. A régi könyvek
könnyen megsérülnek. A mi könyveinket tegyük a veranda
ajtaja mellé.
– Azt galériának hívják, nem verandának. A bíró szeretett
ott üldögélni. Ott olvasott, ha a legyek meg a szúnyogok
békén hagyták – tájékoztat LaJuna. Egy pillanatra kihajol az
ajtón, körülnéz, mintha arra számítana, hogy ott találja a
bírót. Végignéz az udvaron, aztán folytatja: – A régi időkben
a kis szolgagyerekek dolga volt, hogy nagy, tollas
legyezőkkel álljanak a galérián, és elhajtsák a legyeket a
gazdagokról. Meg a házban is, bár az ebédlőben már olyan
régimódi ventilátor is volt a mennyezeten, úgy hívták, hogy
panka. Kötéllel lehetett ide-oda mozgatni. Akkor még nem
volt szúnyogháló. Néha textilt tettek az ablakokra, de
inkább csak a rabszolgák kunyhóiban. A kunyhók ott voltak
mindjárt az istálló meg a kocsiszín mögött. Néhány tucat
volt belőlük. Betakarítás idején görgőkre tették a
kunyhókat, és kivitték a földekre, hogy a szolgáknak ne
kelljen mindennap bejárniuk.
Leesett állal hallgatom, nemcsak azért, mert olyan sokat
tud minderről, hanem mert olyan tárgyilagos stílusban adja
elő.
– Honnan tudsz ennyi mindent?
Megvonja a vállát.
– Dicey nénitől. Meg a bíró is sokat mesélt. Robin
kisasszony is, miután ideköltözött. Idehozatta Dicey nénit,
Retta kisasszonyt meg másokat, és alaposan kikérdezte őket,
hogy mi mindenre emlékeznek a régi Goswoodból. Amiket
még a régiektől hallottak. Már csak az öregek tudnak
ilyeneket.
– Megkértem T nagyit, hogy jöjjön el hozzánk az órára, és
meséljen nekünk, de nemigen akar kötélnek állni. Te talán
rá tudnád beszélni. – A szemem sarkából látom, hogy
felcsillan a szeme, úgyhogy hozzáteszem: – Mivel az
Állatfarm ezek szerint nem elég érdekes.
– Én csak őszinte voltam. Valaki segítsen már magának.
Zsebre vágja a kezét, mély lélegzetet vesz, aztán körülnéz
a könyvtárban.
– Különben maga is elmegy, mint a többiek.
Melegséget érzek a szívem táján, de igyekszem, hogy ezt
ne lássa rajtam.
– Amúgy – folytatja –, ha valaki Augustine környékéről
származik, és Gossettnek vagy Loachnak hívják, akkor
mindegy, hogy fehér vagy színes, a családja egészen
biztosan erről a birtokról származik. Az emberek nem
nagyon mennek el innen. Végül is itt születtek.
– A világ sokkal nagyobb, mint Augustine – jegyzem meg.
– Tudod, vannak, akik egyetemre mennek, meg ilyesmi.
– Ja, persze. Kinek van arra pénze?
– Vannak ösztöndíjak.
– Az itteni iskolába szegény gyerekek járnak. Mihez
kezdene itt az ember diplomával? Sarge néni a hadseregben
szolgált, neki is van diplomája. Aztán látja, mire ment vele.
Erre nem tudok mit mondani, inkább újra a könyvtárra
terelem a szót.
– Szóval az osztálynak szánt könyveket oda pakoljuk.
De… olyanokat ne tegyél közéjük, amik miatt meggyűlhet a
bajunk a szülőkkel. Szerelmes regények meg verekedős
sztorik kizárva. Amelyiknek a borítóján túl sok
meztelenkedést látsz, azt egyelőre tedd a biliárdasztalra.
Egyvalamit megtanultam eddigi rövid pályámon:
nagyobb veszély nem létezik a tanár számára, mint ha
összerúgja a port a szülőkkel. Ezt mindenképpen el kell
kerülni.
 – Miss Silva, a szülők miatt igazán nincs mit aggódnia.
Azoknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint az, hogy
mit csinálnak a gyerekeik az iskolában.
– Ezt azért nem hiszem.
– Milyen makacs maga! – Rám villan a szeme, mintha
mulatna rajtam.
– Csak optimista vagyok.
– Hát persze. – Cipője orrát a legalsó könyvespolcra
helyezi, aztán mászni kezd felfelé, olyan mozdulatokkal,
mint a levelibékák, amelyek néhanapján az ablaküvegemen
gyakorlatoznak apró, tapadókorongos ujjaikkal. – Mit
csinálsz? – Kitárom a karomat, hogy elkaphassam, ha
leesne. – Ott a létra!
– A létráról nem lehet mindent elérni. Nézze! A sín csak
az ajtóig tart. A másik oldalon el van törve.
– Akkor ma csak az alsó polcokon keresgélünk.
– Rendben! – kiáltja, de mászik tovább. – Csak először
mutatok valamit, ami itt van fent.
 13. fejezet

HANNIE GOSSETT – LOUISIANA, 1875

Késő éjszaka van már, én pedig buzgón imádkozom, a

miatyánkot mondom újra meg újra. Nem volt ilyen
rémületes éjszakám, mióta Jep Loach elrángatott az anyám
mellől a kereskedő udvarában. Most is suttogva imádkozom
a miatyánkot, mint azon az éjszakán, amikor a szekér alatt
magamban kuporogva a szenteket hívtam segítségül.
Akkor, gyerekkoromban, el is jött valamelyik szent,
mégpedig egy öreg, tejfehér bőrű özvegyasszony képében,
aki megvásárolt, amikor kiállítottak a bíróság lépcsőjére,
ahol az árverést tartották. Megesett rajtam a szíve, mert
olyan vékonyka, szánni való jószág voltam, arcom maszatos
a könnyektől és a rászáradt szutyoktól. Az állam alá nyúlt,
maga felé fordította az arcomat, úgy kérdezte: Hány éves
vagy, gyermekem? Ki a gazdád, úrnőd? Mondd meg a
nevüket, de ne hazudj. Nem engedem, hogy bántsanak, ha
megmondod az igazat. Dadogva elmondtam, amit tudtam, ő
meg hívta a seriffet, de Jep Loach addigra már kereket
oldott.
Akkor használt a miatyánk, úgyhogy azt remélem, most is
megment minket. Sosem éjszakáztam még a mocsárban. A
pásztoroktól sok történetet hallottam az ott töltött
éjszakáikról, de magam még sosem próbáltam. A félelem
egyre feljebb kúszik a tagjaimban, miközben a nyereg
mögött ülve egyensúlyozom a szürkén, előttem Juneau Jane
fekszik keresztbe vetve a nyeregben, mint egy zsák, az öreg
Gyömbér meg utánunk kullog kelletlenül, le-lemaradozva.
Félek a kígyóktól, félek az aligátoroktól, félek attól, hogy a
Ku-Klux-Klan ránk talál, mert most az út mentén kell
haladnom, a lombok közt beszivárgó holdfényt követve.
Félek a favágóktól, akik talán már a nyomunkban vannak.
Félek a kísértetektől meg a vérfarkastól, aki mindjárt
előbújik a mocsárban lévő rejtekhelyéről. De leginkább a
párducoktól félek.
Tőlük van a legtöbb félnivalója az embernek, ha a lápban
tölti az éjszakát. A párduc mérföldekről kiszagolja, ha valaki
arra jár. Hangtalanul közeledik, némán követ, csak akkor
veszed észre, amikor rád veti magát. Nem fél a lovaktól
sem. A párduc követi a sötétben magányosan haladó
embert, és csak az marad életben, aki gyorsabban fut, mint
ő; a lónál is gyorsabban, olyan sebesen, mint maga az ördög.
Ha sikerült hazafutnia az embernek, a párduc akár az ajtóig
követi, sőt még az ajtót is megpróbálja rátörni.
Hallom is a kiáltását a sötét erdőből, úgy hangzik, mintha
egy nő sikoltana. Belém hasít, mint a kés, de szerencsére
messziről jön a hangja. Aztán másik hangot hallok, ez
sokkal közelebbről hallatszik, mint az előbbi. Egyszer
balról, máskor meg jobb felől szól, hogy a frász is kitör.
A kutya ugat, de nem megy utána. Látszik, ő is fél, nem
csak én.
Nagymama gyöngyei után tapogatok, aztán rájövök, hogy
nincs már, ami megnyugtasson.
Valami mintha leszaladna a mellettünk húzódó lejtőn.
Összerezzenek a hangra.
Mintha két lába lenne… Emberek.
Nem, négylábú. Négy lába van. És nagy. Fekete medve?
Közeledik, követ minket. Felméri, mekkorák vagyunk. Jön…
 Nem… most messzebb van.
Nincs itt semmi. Képzelődsz, Hannie. Agyadra ment a
rettegés.
Újra hallom a párduc ordítását, de most már tényleg
messze van. Bagoly huhog. Ráz a hideg, pedig szakad rólam
a verejték a nyakig gombolt ing alatt. Azért gomboltam be,
hogy ne férjenek hozzám a szúnyogok.
Csak megyünk tovább a lovakkal, fülelek a sötétben,
töröm a fejem, hogy merre menjek tovább. Ez a régi ösvény
csak arra szolgál, hogy a folyópartra vontassák a lápban
kitermelt ciprusfát; nem vezet sehova. Mióta haladunk már
rajta, és egy teremtett lelket se láttam még, egyetlen emberi
hangot se hallottam. Sehol lámpavilágos ablak, füstcsík, ami
egy közeli kéményből száll az ég felé. Néhol a táborozó
szekerek kerékvasának nyoma látszik a földön,
patkónyomok kíséretében. Ezenkívül semmi sem utal arra,
hogy járna erre valaki.
Gyömbér megbotlik egy kidőlt fatörzsben, és térdre esik,
én meg kis híján leesem a szürke faráról, mire sikerül
megállítanom. A gyeplő kicsúszik a kezemből, és halk
csattanással a földre esik. – Hóóó… – suttogom. – Hóóó… állj
meg…
Sietve leugrom a lóról, Gyömbérhez szaladok, segítek
neki lábra állni, nehogy az oldalára essen, és maga alá
temesse Lavinia kisasszonyt, aki talán él még, de fogadni
nem mernék rá. Egy nyikkanás nem sok, annyit sem hallat.
– Hóó, hóó, óvatosan – suttogom, és megsimítom
Gyömbér nyakát. Nem bír ez már többet ma éjjel.
Nedves szén szaga terjeng a nyirkos levegőben. Kicsit
közelebb megyek, és egy kifordult fatörzs mellett táborozó
szekerek nyomára akadok. A kidőlt fa gyökerei hegyes
körmű, vézna ujjakként merednek a hold felé. Elég
félelmetes, de talán némi menedéket nyújthat. Látszik, hogy
a fa már rég halott, így némi száraz fát is találok a tűzhöz.
Minden porcikám tiltakozik a hajladozás ellen, amikor
összeszedem a közelben heverő gallyakat, körüljárom a
tisztást, hogy lássam, nincs-e ott valami veszélyes
csúszómászó. Kibogozom a batyut, leterítem a
viaszosvásznat, hogy legyen mire ülni, kikötöm a lovakat,
nehogy elszaladjanak, ha esetleg megijednének valamitől.
Végül leemelem Lavinia kisasszonyt meg Juneau Jane-t,
odavonszolom őket a fához, és a hátukat nekitámasztom a
törzsnek. Borzasztó szaguk van, de legalább a szúnyogok
nem bántják őket annyira. Egészen hideg és nyirkos a
bőrük, de lélegeznek. Juneau Jane felnyög, mintha fájdalmat
okoznék neki a ténykedésemmel. Lavinia kisasszony meg se
mozdul, árva hangot sem ad.
A kutya ott strázsál mellettem, és bár sosem szíveltem
túlságosan a fajtáját, most hálás vagyok neki, hogy velem
van. Sose ítélj meg senkit csak a fajtája miatt, Hannie,
mondom magamban, és elhatározom, hogy ha túlélem ezt
az éjszakát, többé nem felejtem el ezt a tanulságot. Jó kutya
ez a kis vakarcs. Jó szíve van, és csak barátságos szóra vár.
A jó lélek nem engedi, hogy a rossz beléférkőzzön, suttog a
mama hangja a fülemben. Neked jó szíved van, Hannie. Ne
hagyd, hogy hozzád férkőzzön a gonosz. Ne nyiss neki ajtót,
akármilyen szaporán kopogtat is, akármilyen mézesmázosan
könyörög.
Próbálok egy kevés vizet beleerőltetni Lavinia kisasszony
meg Juneau Jane szájába, de ernyedt az ajkuk, kifolyik
belőle a víz, ahogy ott fekszenek kifordult szemgolyóval. A
nyelvük is feldagadt. Végül felhagyok a próbálkozással,
visszafektetem őket a gyökerekre. Eszem valamit, iszom is,
a szárított húst valamivel messzebb felakasztom egy faágra,
és leheveredem. Bármi történjék is ma éjjel, az már a
szentek akarata lesz. Az én erőm elfogyott.
Mondom a miatyánkot, és várom, hogy szememre jöjjön
az álom. Jön is, még az imát sem tudom végigmondani.
Reggel hangokra ébredek. Kinyitom a szememet, hirtelen
azt hiszem, Tatit, Johnt és Jasont hallom, akik már
megrakták a tüzet, főzik a reggelit. Nyáron a szabadban
főzünk, hogy ne legyen még nagyobb hőség a kunyhóban.
A napfény melegíti az arcomat, kis fekete meg színes
pettyeket varázsol a szemhéjam belső oldalára, csupa szép
mintát, mint az Öreg Nagysága török szőnyegeié. Hogyhogy
ilyen magasan áll a nap? Hiszen még csak kora reggel van.
Vasárnap kivételével mindennap négykor kelünk, ahogy a
régi időkben tette a munkásnép. Csak épp nem a felügyelő
korbácsa ver ki bennünket az ágyból. Nincsenek már
béresek, akik a házi készítésű kis ételmelegítőket a fejükön
egyensúlyozva közelednek, hozzák a faszenet, a húst meg az
édesburgonyát, letelepednek a szántóföld szélén, és már
kora reggel elkészítik az ételt.
Most, hogy árendások lettünk, senki sem kényszeríthet
arra, hogy a porban guggolva együnk, mint az állatok.
Széken ülünk, asztalra tesszük az ételünket. Ahogy illik.
Aztán indulunk dolgozni.
Kinyitom a szememet, a szántóföld eltűnik. Lovakat látok
helyette, sáros a szőrük. Egy kutyát. Két lányt, akik
egymásra borulva fekszenek a viaszosvásznon, félholtan
vagy egészen holtan, nem tudom eldönteni.
Hangok.
Egyszerre kiszalad a szememből az álom. Feltérdelek,
hallgatózom. Emberi hangok, de messzebbről hallatszanak,
nem értem, mit mondanak.
Az öreg Gyömbér füle az út felé fordul. A kutya is feláll,
az is arra néz. A szürke kitágult orrlikakkal szimatol.
Halkan, torokból felnyerít, de olyan halkan, mintha csak
sóhajtana.
Feltápászkodom, megsimogatom az orrát. – Ssss… –
suttogom.
Talán a favágók jönnek értünk.
A másik kezemet Gyömbér nyakára teszem, hogy
lecsendesítsem. A kutya odakúszik hozzám, én meg egyik
lábamat keresztülvetem rajta, és a két térdem közé
szorítom.
Hangos zörgéssel egy szekér közeledik az úton. Paták
súlyos dobbanása kíséri a szekérrugók nyikorgását. A kerék
nagyot zökken az egyik kátyúban. Egy férfihang felmordul.
Lehet, hogy a favágók; talán visszament hozzájuk az öszvér.
Arcomat a szürke orrához szorítom, egészen közel a
szeméhez. Nem mozdulj. Ne mozdulj. Ne mozdulj, könyörgök
neki némán, miközben a szekér elhalad előttünk az úton.
Már rég eltűnt a kanyarban, de én még mindig nem merem
elengedni a ló fejét, hogy körülnézzek. Nem megyek ki az
útra, hogy megnézzem, milyen messze jár a szekér. Csak
bajba sodornám magam. Hiszen továbbra is itt van velem
ez a két lány, akik még mindig nem tudják megmagyarázni,
mit keresek a társaságukban, és hogyan került hozzám ez a
két ló. Mert az látszik, hogy nem az enyémek; túlságosan
finom jószágok ahhoz, hogy én lehessek a gazdájuk.
Lavinia kisasszony és Juneau Jane még mindig nem
mozdulnak. Nekitámasztottam őket a kidőlt fa törzsének,
megint próbáltam megitatni őket a kulacsból. Juneau Jane
mintha egy pillanatra kinyitná a szemét, nyel is egy kicsit a
vízből, de ki is öklendezi mindjárt, mihelyt újra
nekitámasztottam a fának. Nem tehetek egyebet, gyorsan az
oldalára fordítom, hogy kijöhessen, aminek ki kell jönnie.
 Lavinia kisasszonyba egy cseppet sem tudok belediktálni.
Nem is próbálom többé. A bőre hamuszürke, puffadt, a
szeme fénytelen, az ajka cserepes, dagadt, és vér szivárog
belőle; úgy néz ki, mintha megégett volna. Ezt a két lányt
megmérgezték. Mást nem tudok elképzelni. Mérget itattak
velük, hogy megöljék őket, vagy hogy csendben maradjanak
azokban a ládákban.
A Kisasszony fején jókora, kemény dudor. Nem tudom,
nem azért van-e rosszabbul, mint Juneau Jane.
Elég sokat tudok a mérgekről, az öreg Seddie épp eleget
főzött gyökerekből, levelekből, egyes fák kérgéből,
bogyóiból. Sok embert megétetett méreggel, hogy
milyennel, az attól függött, mi volt a célja: az, hogy az
áldozat ne tudjon dolgozni, elveszítse az eszét, vagy hogy
meghaljon.
Közelébe se menj annak a vén boszorkánynak, mondta a
mama Epheme nővéremnek meg nekem, amikor először
mentünk fel a Nagy Házba Lavinia kisasszonyt dajkálni. Rá
se nézz! Az meg eszedbe se jusson, hogy az Öreg Nagysága
kegyeibe férkőzz, mert megmérgez. Tartsd távol magad az
Öreg Nagyságától, meg a Lyle fiatalúrtól is. Csak tedd a
dolgod, és légy kedves az Öreg Gazdához, hogy hazaengedjen
vasárnap délutánonként.
Ezt minden vasárnap este elmondta, mielőtt
visszaengedett volna minket a Nagy Házba.
Azt senki meg nem mondhatja, hogy életben marad-e,
akit megmérgeztek. Nincs mit tenni, meg kell várni, míg
eldől, elég erős-e a test, és a lélek mennyire ragaszkodik a
porhüvelyéhez.
Rejtekhelyet kell találnom, ahol megvárhatjuk, merrefelé
dől el a dolog. A Kisasszony nem bír ki még egy napot a ló
hátán, talán Juneau Jane sem. Ráadásul esőszagot
szimatolok a szélben.
Nem könnyű megint mindent felpakolni a lovak hátára,
de valahogy boldogulok vele. Még csak reggel van, de máris
holtfáradt vagyok. Mégis gyalog indulok neki, hogy
kíméljem a lovat, és hogy ne kelljen az úton haladnunk;
kötőféken vezetem a szürkét meg a pejt, mintha málhás
öszvérek volnának.
– Indulás! – szólok a kutyához, és úgy is teszünk.
Óvatosan lépkedek, kerülgetem a fákat, bottal szurkálom
magam előtt a földet, nehogy iszapgödörbe lépjünk,
félretolom az útból a törpepálma éles leveleit. Addig
megyünk így, mígnem széles, koromfekete vizű árok állja
utunkat. Nincs mese, vissza kell mennünk az útra.
A kutya leszegi az orrát, és úgy törtet előre, mintha
nyomot követne. Lehajolok; valóban, lábnyomok haladnak a
vízfolyás szélén. Jó nagy nyomok… férfilábak nyomai. Aztán
látom, kisebbek is vannak, nőé vagy gyereké. Ha csak ketten
vannak, akkor talán nem a favágóké. Talán horgásznak,
rákásznak vagy aligátorra vadásznak errefelé.
Emberi lények legalább, és nem is régen jártak itt.
Megpillantom a domboldalra kapaszkodó utat. Megállok,
hallgatózom, de csak az ingovány megszokott hangjait
hallani: a sár halk bugyogását, a kecskebéka öblös hangját, a
szúnyogok döngicsélését, légyzümmögést. Szitakötők
libbennek a sáslevelek és a muszkadinszőlő indái felett. A
sárgarigó dallamos füttye aranyszín szalagként kanyarog a
fák között.
A kutya a bozóton keresztülfurakodva kiszalad az útra, és
felriaszt egy üregi nyulat. Utánaveti magát, távolodóban
hallom izgatott csaholását. Várok, hallgatózom, hogy nem
felel-e valahonnan másik kutya, nincs-e farm vagy tanya a
közelben, de semmit sem hallok.
 Elindulok az emelkedőn, követem a lábnyomokat,
amelyek egy idő után letérnek az útról. Két ember, gyalog
tartanak valahova. Mindkettőnek cipő van a lábán. A nagy
nyom egyenesen halad, a kicsi azonban hol előreiramodik,
hol vissza, leszalad az útról, aztán megint rátér, ami azt
mutatja, hogy nem sietős a dolguk. Nem tudom, miért, de
ettől egy kicsit megnyugszom. Az útról letérve a két nyom az
átellenben emelkedő lankán indul tovább. Megállok, nézem,
nem tudom eldönteni, kövessem-e őket, vagy menjek
egyenesen tovább. Az égbolt egyre sötétebb, hűvös szellő
fújdogál. Vihar közeleg. Menedéket kell találnunk, de az út
mellett kevés esély van erre.
A kutya visszatér. A nyulat nem kapta el, de hozott
nekem egy mókust. – Jó kutya – dicsérem, és gyorsan
kibelezem a mókust az öreg szekercével, aztán az egyik
nyereghez kötözöm. – Majd később megesszük. Ha látsz
még, kapd el!
Szélesre húzott szájjal liheg, mintha mosolyogna, csóválja
a csúf, kopasz farkát, aztán az útról letérve a nyomok után
ered. Megyek utána.
A nyomok eleinte felfelé vezetnek a dombháton, aztán
megint le, átkelnek egy sekély vizű patakon, ahol a lovak
megállnak inni. Valamivel messzebb újabbak csatlakoznak
a régiekhez. Patkónyomok is vannak köztük. Öszvérek
nyomai. Embereké. Minél többen lesznek, annál
világosabban látható, merre haladnak. Átvágnak az erdőn.
De mindig csak gyalog, vagy lóháton, öszvéren.
Szekérnyomot sehol sem látok.
Most már a szürke, Gyömbér, én és a kutya is otthagyjuk
a nyomainkat a többieké között, akik régebben jártak erre.
Nem sokkal azután, hogy rátalálunk a csapásra, elered az
eső, de úgy, mintha dézsából öntenék. A ruhám egy pillanat
alatt átázik, a kalapomról patakokban folyik a víz. A kutya
meg a lovak behúzott farokkal feszítik hátukat az esőnek.
Én is leszegem a fejem, és azzal vigasztalom magam, hogy
az özönvíz legalább lemossa rólam az út porát, a
Kisasszonyt meg Juneau Jane-t pedig megszabadítja a sok
mocsoktól.
Hunyorogva nézem az eget, de a zápor áthatolhatatlan
függönyként zárul össze körülöttem, két méternél messzebb
nem látok. Az ösvény sártengerré változik. Csúszkál rajta a
lábam. A lovak is meg-megcsúsznak. Az öreg Gyömbér
megbotlik, és megint térdre esik, de annyira irtózik az
esőtől, hogy rögtön fel is tápászkodik a földről.
Megint dombnak felfelé haladunk, mellettünk
patakokban zúdul lefelé az esővíz. Belefolyik a cipőmbe is,
először égeti a felhólyagosodott bőrömet, aztán annyira
kihűl tőle a lábam, hogy nem is érzem. Olyan hevesen
reszketek, hogy attól félek, kettétörnek a csontjaim.
Juneau Jane hosszan, hangosan felnyög, olyan hangosan,
hogy az eső dobolásán, a szél süvítésén át is meghallom. A
kutya is felfigyel a hangra, körözni kezd a szürke körül.
Aztán megint előreszalad, a lábam alá kerül, engem meg
szinte megvakít a zápor, így aztán keresztülesem rajta, és
beletenyerelek a sárba.
Vonítva ugrik odébb, aztán rohanni kezd. Hogy miért, azt
csak akkor látom, amikor feltápászkodom, és kihalászom a
kalapomat a sárból. Valami menedékfélét veszek észre a fák
között. Elég rozogának tűnik, a teteje alacsony, fala
ciprusrönkökből összeróva, a közöket szalmával tömték ki.
Az ösvény, amit eddig követtünk, itt vagy fél tucat másik
ösvénnyel fut össze. Mindegyik egyenesen a kis ház ajtaja
felé vezet.
Senki sem felel, amikor a verandára lépve hangosan
beköszönök. A lovakat a veranda oszlopához kötöm, hogy
legalább a fejüket bedughassák a tető alá.
Mihelyt benyitok, már tudom is, miféle ház ez. Olyan,
amilyet a rabszolgák a saját kezükkel építettek az erdő vagy
a mocsár mélyén. Ilyen helyeken rejtőztek el, hogy a
gazdáik ne találhassanak rájuk. Vasárnap, amikor az
emberek nem mentek ki a földekre, gyakran találkoztak
efféle helyeken; egyenként, páronként jöttek ide.
Imádkoztak, énekeltek, kiabáltak, hirdették az igét, ott, ahol
senki sem hallhatta őket, ahol a gazdájuk meg a felügyelők
nem tilthatták meg nekik, hogy sírjanak a szabadság után,
és azzal biztassák egymást, hogy a szabadulás már nem
várat sokáig magára.
Itt, az erdőben a színesek is szabadon olvashatták a
Bibliát, már ha tudtak olvasni; ha nem, hallgathatták a
többieket, és nem csak azt szajkózták nekik, hogy Isten
akaratából kerültek a gazdáik birtokába, ezért mindig,
mindenben engedelmességgel tartoznak neki.
Megköszönöm a szenteknek, hogy idevezettek bennünket,
és gyorsan munkához látok. A kutya mindenüvé követ,
miközben sebesen jövök-megyek a döngölt padlón;
mindketten nedves csíkot húzunk magunk után a szalmával
felszórt földön. Nem tehetünk róla, és nem hiszem, hogy
Isten vagy bárki emberfia hibáztathatna minket ezért.
Egyenes sorokba rendezve, deszkából összerótt ágyak
állnak egymás mellett. Elöl, ahol az oltár van, a padlót négy
régi ajtólapból alakították ki, melyek biztosan valamelyik
Nagy Házban szolgálhattak még a háború előtt. A szószék
mögött három, vörös bársonnyal bevont szék áll. Az
úrasztalán egy szép kristálypohár mellett négy
porcelántányér, ezeket is valószínűleg egy Nagy Házból
hozták, amikor a fehérek elmenekültek a jenkik elől.
 Az oltár mögött magas, metszett üveggel rakott ablak
csillan meg a lenyugvó nap utolsó sugaraiban. Látszik, hogy
az egyik földön heverő ajtóból szedték ki. A többi ablakban
keretre feszített viaszosvászon szolgál üveg helyett. A
helyiség hátuljában szegekkel rögzített újságpapír borítja a
falakat, nyilván azért, hogy ne fújjon be a szél a rönkök
közötti réseken.
Lavinia kisasszonyt és Juneau Jane-t az oltárra fektetem,
a székekről leemelem és a fejük alá teszem a
bársonypárnákat. Juneau Jane reszket, mint a nyárfalevél,
átázott, véres, sáros alsóinge a bőrére tapad. Lavinia
kisasszony még rosszabb állapotban van, mert még csak
nem is nyög, nem is mozdul. Az orrához hajolok, hogy
halljam, lélegzik-e még.
Egészen gyenge kis légáramot érzek az arcomon. Alig van
melege a leheletének. Nem tudom, hogyan melegíthetném
fel. Minden ruhánk csuromvizes, ezért inkább mindent
leveszek, kiakasztom a ruhákat száradni, és nekilátok, hogy
begyújtsak a szoba hátsó részében álló vaskályhában.
Csinos kis darab, látszik, hogy valamelyik hölgyszalonból
hozták ide, öntöttvas rózsák meg borostyánlevelek díszítik,
ahogy ott áll kecsesen ívelt lábain.
A tetején serpenyő. Ha sikerül begyújtanom, elkészítem a
mókust, és a kutyával megesszük. – Legalább van
tűzhelyünk, jó sok aprófánk odakint. Meg gyufánk is –
szólok a kutyának. Hálás vagyok azért, hogy a padló száraz,
és a tető sem ázik be. Amikor végre fellobban a tűz, azért is
hálát adok. Mellé kuporodom, meztelenül, testem síkos az
esővíztől, és máris érzem, ahogy átjár a tűz melege. Már a
lángok látványától jobban érzem magam.
Amikor már derekasan izzik a kis kályha, odahúzom az
egyik bársonyszéket. Olyan terebélyes szék, amilyet az
abroncsszoknyás hölgyek használtak, még amikor az volt a
divat. Majdnem olyan széles, mint egy kis pad; ha azt
akarták, hogy a szeretőjük odaülhessen melléjük, akkor
kicsit összehúzták a szoknyájukat; ha távol akarták tartani,
akkor hagyták, hadd terüljön szét a szoknya.
Felhúzom a térdemet, fejemet a támlának döntöm,
ujjaimmal meg-megsimítom a vörös bársonyt. A lovak
orrának van ilyen finom tapintása. Puhán, melegen öleli
körül a testemet. Csak ülök, bámulom a tüzet, és arra
gondolok, milyen pompás dolog egy ilyen fotel.
Soha életemben nem ültem még bársonyfotelben.
Egyszer sem.
Hozzádörgölöm az arcomat, élvezem a kályha felől áradó
meleget. Elnehezedik a pillám; nem küzdök tovább,
hagyom, hogy lecsukódjon a szemem.
A következő két nap különös félálomban telik el. Hol
elalszom, hol felébredek megint, ellátom magam meg a
többieket, megint elszundítok. Azt hiszem, két nap telik el
így. Esetleg három. Az első napon úgy érzem, lázam van.
Lázam van, és jártányi erőm sincs, és hiába főzöm meg a
mókust, alig tudok leerőltetni valamicskét a torkomon. Csak
annyi telik tőlem, hogy kikötöm a lovakat, hadd legeljenek,
felöltözöm, a két lányra is ráadom a megszáradt
bugyogójukat meg ingüket, kiengedem a kutyát, aztán
megint beengedem, és próbálok egy kis vizet itatni Juneau
Jane-nel. A Kisasszony állapotában nincs változás, de a
kishúgába lassan kezd visszatérni az élet.
Egyszer aztán kinyitja azt a fura, zöldesszürke szemét, és
felpillant rám a vörös bársonyfotelből, sötét hajfürtjei
kígyóként tekeregnek a válla körül. Most lát először
életében; nemhogy engem nem ismer, látszik rajta, hogy
önmagáról sem igen tudja, hogy kicsoda.
 Hangokat ad, mondani akar valamit, de lepisszegem.
Annyi hallgatás után még ettől a bágyadt suttogástól is
azonnal lüktetni kezd a fejem. – Csitt, hallgasson –
suttogom. – Beteg volt. Még mindig beteg. Pihenjen. Itt nincs
mitől félnie.
Persze nem tudom, hogy így van-e. Még mindig zuhog. A
patakok biztosan megáradtak, elöntötték az utakat, és ha
hagytunk is nyomot magunk után, mostanra mind eltűnt
már. Csak azt nem tudom, milyen nap van, mikor lesz
vasárnap, mert akkor bizony jöhet valaki.
Egyik nap arra ébredek, hogy ugat a kutya. Rémülten
ülök fel az ágyban.
Odakintről énekszó hallatszik:

Gázoljatok át a vízen,
Gázoljatok át a vízen, gyermekek,
Gázoljatok át a vízen,
mert Isten felkavarja a vizeket.

Ki az a lány, tiszta vörösben?

Isten felkavarja a vizeket,
Mózes gyermekei, kiket átvezetett,
átvezetett a felkavart vízen.

Erős, mély hang, de nem tudnám megmondani, férfié-e

vagy nőé. Az ének a mamát juttatja eszembe. Ő énekelte
nekünk ezt, mikor kicsik voltunk.
Tudom, hogy fel kell kelnem, tennem kell valamit,
megakadályozni, hogy bejöjjön, de valamiért képtelen
vagyok megmozdulni. Csak hallgatom az éneket.
 Most gyerekhangot hallok.
Ez jó. Tudom már, mit tegyek.
Gázoljatok át a vízen, gyermekek, énekli hangosan, bátran
a vékony hangocska.

Gázoljatok át a vízen,
Isten felkavarja a vizeket.

Aztán megint a felnőtt hangja, és most már azt is hallom,

hogy nőszemély az, aki énekel:

Ki az a lány, tiszta fehérben?

Gázoljatok át a vízen
Izrael gyermekei, kik előtt
Isten felkavarja a vizeket.

Együtt suttogom vele az utolsó sorokat, és szinte hallom a

mama szívverését, hallom, ahogy halkan azt mondja: Ez a
dal a szabadsághoz vezető útról szól, Hannie. A víz segít az
utadon. Ha a vízbe gázolsz, a kutya nem tudja kiszagolni a
nyomodat.
A gyerekhang megint bekapcsolódik. Már nem lehetnek
messze. Biztosan elérték már a tisztást.
Felkelek, az ajtóhoz sietek, két tenyeremet
nekitámasztom, összeszedem az erőmet.

Ki az a lány tiszta kékben,

Gázoljatok át a vízen.
 Nagyot nyelek, és azt gondolom, Istenem, kérlek, jó
embereket küldj utamba. Irgalmas szívű embereket.
Megint együtt énekelnek, az erős hang, meg a vékonyka.

Mert ők azok, akik átjutottak,

Akik átgázoltak a vízen.

A hátam mögül egy reszelős hang azt suttogja: –

Átgázoltak… a vízen. Gázoltak… a vízen.
Hátrapillantok, és látom, hogy Juneau Jane felemelkedik
a vörös bársonypárnán, egyik reszketeg karjára
támaszkodik, amely olyan gyenge, hogy ide-oda nyaklik,
mintha nem lenne benne csont. A szeme félig nyitva.
Isten felkavarja a vizet, harsogja odakint a gyerekhang.
– Ha… ha nem hiszed… hogy… megváltattál… – Juneau
Jane-nek minden erejére szüksége van, hogy ne zuhanjon
vissza a párnára, hogy kipréselje magából a szavakat.
Hirtelen jeges rémület vesz erőt rajtam, elönt a verejték.
– Csend! Hallgasson! – sziszegem. Szélesre tárom az ajtót,
a veranda oszlopához vonszolom magam, kimerülten
belekapaszkodom. Két alak lép ki az erdőből: egy zömök
asszony, a keze akkora, mint a péklapát, nagy lábán fekete
bőrbakancs, a fején fehér kendő. Egy kisfiú lépked mellette.
Talán az unokája? Vadvirágcsokrot szorongat, úgy
ugrándozik az asszony mellett.
A nő árvalányhajat tart a kezében, azzal csiklandozza a
kisfiú fülecskéjét, aki harsányan felkacag.
– N-ne jöjjenek közelebb! – kiáltom. Gyenge a hangom,
azt sem tudom, meghallják-e, de aztán látom, hogy
megtorpannak. A kisfiú elejti a vadvirágot. Az asszony
gyorsan magához öleli, maga mögé tuszkolja a gyereket.
 – Ki vagy? – A nyakát nyújtogatja, hogy jobban lásson.
– Láz! – kiabálom. – Ne közelítsen. Betegek vagyunk.
A nő hátrál egy lépést, a gyereket is odébb vonja. A kisfiú
a szoknyájába kapaszkodva pislog ránk.
– Ki maga? – kérdi újra a nő. – Hogy kerültek ide? Nem
tudom, ki maga.
– Utazók vagyunk – felelem. – De megbetegedtünk, nem
tudunk továbbmenni. Senki se jöjjön ide, mert elkaphatja a
lázat.
– Hányan vannak? – Felkapja a kötényét, a szája elé
emeli.
– Hárman. A másik kettő még rosszabbul van. – Ebben
nem hazudok, de azért nekidőlök az oszlopnak, hogy még
gyengébbnek tűnjek. – Segítsenek… nincs mit ennünk. Van
pénzem… könyörülj rajtunk, nővérem! Utazók vagyunk, és
szükséget szenvedünk…
 Eltűnt testvéreink
Tisztelt Szerkesztőség! A rokonaimat keresem. Anyámat
Priscillának hívták; Watson volt a gazdája, aki eladta Bill
Calburtnek, a Georgia állambeli Hopewellbe. Mi Knoxville
mellett éltünk. A nevem Betty Watson. Hároméves voltam,
amikor anyámat elvitték. Most 55 éves vagyok. 50 éves
koromban tanultam meg írni. A SOUTHWESTERNt mindig
megveszem és elolvasom, táplálék a lelkemnek. Boldog
lennék, ha hírt kaphatnék anyám vagy Henry bátyám felől.
Segítsen valaki. Írjanak H. J. Wright tiszteletes úr címére,
Asbury Metodista templom, Natchitoches, amelynek tagja
vagyok, és vasárnapi iskolai tanító.
BETTY DAVIS
„Eltűnt testvéreink” rovat
a Southwestern hasábjain
 14. fejezet

BENNY SILVA – AUGUSTINE, LOUISIANA, 1987

– Ide nézzen – mondja LaJuna, és félretolja a National

Geographic magazin egymásra tornyozott példányait. Az
Encyclopaedia Britannica vaskos kötetét a biliárdasztalra
helyezi, aztán felhajtja a keménytáblás borítót, ami mögött
nem könyvlapok vannak, hanem egy csomag, aranymintás
fehér tapétadarabba tekerve, amelyen még a
ragasztónyomok is látszanak. Az egészet zsineg tartja össze.
– Azt hiszem, erről még Robin kisasszony se tudott. –
LaJuna megkopogtatja az ujjával a csomagot. – Egyszer,
amikor idejöttem – ez már a vége felé történt, amikor a
bírónak hol helyén volt az esze, hol meg nem –, azt mondta:
„LaJuna, mássz fel a legfelső polcra. Valamit le kell vennem
onnan, de elvitték a létrát.” Na most a létrát akkor vitték el,
amikor eltörött a sínje, úgyhogy ebből tudtam, hogy a
bírónak megint rossz napja van. Persze azért megtettem,
amire kért. Akkor mutatta nekem ezt itt. Rám nézett, és azt
mondta: „Nem volna ám szabad ezt megmutatnom neked.
Nem is tudom, miért mutattam meg. Tedd vissza oda, ahol
volt. Soha többé nem nyúlunk hozzá, hacsak azért nem,
hogy elégessem. Mert alighanem az lesz a vége. Soha
senkinek ne mondd el, hogy ez itt van. Ha megteszed ezt
nekem, LaJuna, akkor eljöhetsz, és bármelyik könyvet
elviheted, és elolvashatod.” Szóval lehozatta velem ezt az
enciklopédiát, aztán levágta a borítót az oldalakról, a
borítóba beletette ezt itt, és megkért, hogy tegyem fel a felső
polcra.
LaJuna kopott rózsaszín lakkal kifestett körmével
kaparássza a zsineget, de a spárga egészen merev már, és
annak idején alaposan megszorították a csomót.
– Nézze meg, nincs-e olló a legfelső fiókban. A bíró
mindig ott tartotta.
Tétovázom, hirtelen megszólal bennem egy hang, a
lelkiismeret hangja. Akármit rejt is az a csomag, nyilván
szigorúan bizalmas dologról van szó, amihez semmi közöm.
– Hagyja csak – mondja LaJuna, akinek végül mégis
sikerül kibogoznia a csomót. – Megvan már.
– Szerintem nem kellene ezt tennünk. Ha egyszer a
bírónak az volt az akarata, hogy…
De LaJuna már a tapétarétegeket bontogatja. Két könyvet
talál a csomagolópapírban; kiveszi, és egymás mellé helyezi
őket. Mindkettő bőrkötéses, az egyik fekete, a másik vörös.
Az egyik vékony, a másik vastag. A feketéről azonnal látszik,
hogy micsoda: családi Biblia, az a régimódi fajta, nagy,
vaskos, nehéz kötet. A vörös könyv jóval vékonyabb, és a
tetején van összefűzve, mint a jegyzetfüzetek. Megfakult
aranybetűkkel a következő felirat áll rajta:

Goswood Grove ültetvény

William P. Gossett
Fontos feljegyzések

– Na most ebben a vékony kis könyvben – folytatja

LaJuna – azoknak a holmiknak a listája van, amit vásároltak
vagy eladtak a birtokon. Cukor, melasz, gyapot…
földművesszerszámok, egy zongora… épületfa, lovak és
öszvérek, ruhák, edények… mindenféle dolog. Meg persze
emberek is.
Könnyű szédülés fog el. Nézem a furcsa füzetet, de alig
látom.
– LaJuna, ez nem… ezt nem kéne… A bírónak igaza volt.
Tedd vissza szépen oda, ahol találtad.
– De hát ez már történelem, nem? – Olyan fesztelenül
kérdezi ezt, mintha arról beszélnénk, hogy melyik évben
öntötték a Szabadság harangját, vagy mikor adták ki a
Magna Chartát. – Maga mondja mindig, hogy milyen
fontosak a könyvek meg a történetek!
– Jó, de… – Először az ilyesmihez fehér cérnakesztyűben,
de legalábbis tiszta kézzel nyúl az ember, gondolom. Ám ha
őszinte akarok lenni magamhoz, akkor be kell vallanom,
hogy nem ezek a technikai problémák aggasztanak, hanem
a feljegyzések tartalma.
– Nahát. Ezek is történetek. – Végighúzza az ujját a Biblia
lapjainak a szélén, és mielőtt megakadályozhatnám, kinyitja
a könyvet.
Az első tíz-tizenkét oldalt a Családi feljegyzések címmel
bevezetett jegyzetek foglalják el. Régimódi, mártogatós tollal
– éveken át gyűjtöttem az ilyeneket –, cirkalmas betűkkel írt
sorok töltik meg a lapokat. A bal oldali oszlopban nevek
sorjáznak: Letty, Tati, Azek, Boney, Jason, Mars, John, Percy,
Jenny, Clem, Azelle, Louisa, Mary, Caroline, Ollie, Mittie,
Hardy… Epheme, Hannie… Ike… Rose…
A többi oszlopban születésnapok, halálozási dátumok,
ismeretlen jelentésű betűk – M, E, F, B –, számok. Némelyik
név mellett dollárban megadott összegek szerepelnek.
LaJuna lakkozott körme ott lebeg felettük, anélkül, hogy
érintené a papírt.
– Látja, ezek mind rabszolgák. Mikor születtek, mikor
haltak meg, melyik számú sírba temették őket. Ha
megszöktek, vagy odavesztek a háborúban, akkor E betűt
tettek a nevük meg a dátum mellé, ami azt jelenti, elveszett.
Ha a háború után felszabadították őket, akkor F-et kaptak,
és az 1865-ös évszám került a nevük mellé, ha meg
bérlőkként a birtokon maradtak, akkor B-t, így: B/1865. –
Kifordítja a tenyerét, mintha csak arról beszélgetnénk, hogy
mi volt az ebéd a menzán. –Azt hiszem, utána már nem
vezettek róluk feljegyzést.
Eltelik néhány másodperc, mire kinyögöm.
– Ezt mind a bírótól tudod?
– Persze. – Kissé tanácstalan arcot vág, mintha maga sem
értené egészen, miért bízta rá ezt a titkot a bíró. – Talán azt
akarta, hogy legyen valaki, aki érti, mik vannak ideírva,
mivel Robin kisasszonynak nem akarta megmutatni. Hogy
miért nem, azt nem tudom. Azt persze Robin kisasszony is
tudta, hogy ezt a helyet biztosan rabszolgák építették. Robin
kisasszony rengeteg mindent kiderített Goswoodról. Azt
hiszem, a bíró nem akarta, hogy Robin kisasszonynak
bűntudata legyen amiatt, ami… itt folyt. Régen, úgy értem.
– Én is azt hiszem – szajkózom. Az a gombóc a torkomban
egyre kellemetlenebb. Valami azt súgja, hogy szörnyű
dolgok folyhattak itt… régen.
LaJuna folytatja, mindenáron végig akar kísérni azon az
úton, amelyre vonakodom rálépni.
– Látja? Az apákról nincs feljegyzés. A születéseknél csak
az anya nevét említik. Azért, mert az apuka valószínűleg
fehér volt.
– Ezt is a bíró mondta?
Összepréseli az ajkát, szemét forgatva néz rám.
– Nem, erre egyedül jöttem rá. A kis m betű erre utal:
mulatt. Mint ez a Mittie nevű nő. Az apjáról nem írtak
semmit, de persze volt apja. Ő volt a…
 Elég. Eddig, és ne tovább.
– Szerintem tegyük ezt szépen a helyére – mondom.
LaJuna furcsállva ráncolja a homlokát, és mintha
csalódottan méregetne.
– Most pont azt mondja, mint a bíró. Miss Silva, hiszen
maga beszél mindig a történetekről! Ez a könyv… ezeknek
az embereknek az élete ebben a könyvben van, sehol
máshol. Ennyi maradt az életükből. Az egyetlen hely a
világon, ahol a nevüket említik. Még sírkövük sincs, ahol ott
állna a nevük. Ide nézzen!
Visszalapoz egyet, mire a kemény végpapír, amely az
előzéklap mellett a borítóhoz van erősítve, kinyílik, akár a
pillangószárny. Valami táblázatféle látható rajta, kézzel
rajzolt, többé-kevésbé szabályos, téglalap alakú mezőkkel. A
mezőkben számok olvashatók.
– Itt – mondja LaJuna, miközben ujja hegyével a táblázat
felett köröz. – Itt vannak. Ide temették a halott rabszolgákat.
Az öregeket, a gyerekeket, a pici babákat. Itt, látja? – Tollat
vesz a kezébe, és leteszi az asztalra, a könyv alá. – Ez itt a
maga háza. Itt lakik, ezeknek az embereknek a
szomszédságában, és még csak nem is tud róla.
Eszembe jut a hátsó veranda mögött húzódó szép
gyümölcsös.
– Ott nincs is temető. A városi temető a másik oldalon
van. – Egy art deco tűzőgépet meg egy gemkapcsot teszek a
toll bal oldalára. – Ha a toll a házamat jelöli, akkor a temető
itt van.
– Miss Silva. – LaJuna kissé félrebillenti a fejét. – Én azt
hittem, maga ismeri a történelmet. Az a temető a házával
szemben, amelynek olyan díszes kerítése van, és szép
sírkövek állnak benne, a halottak nevével… az a fehérek
temetője. Holnap, ha elmegyek magához, hogy segítsek a
könyveket válogatni, megmutatom, mi van a háza mögött.
Már jártam ott, miután a bíró…
A hallban hirtelen megkondul a nagy állóóra. Mindketten
összerezzenünk.
LaJuna hátrahőköl, törött karórát vesz elő a
nadrágzsebéből. A szája elé kapja a kezét.
– Hű! Mennem kell. Különben is csak azért ugrottam be,
hogy vigyek magamnak egy kis olvasnivalót estére. –
Felkapja a kiválasztott könyvet, és kirohan az ajtón. Léptei
visszhangoznak az üres házban. – Mama dolgozni megy,
vigyáznom kell a kicsikre! – kiáltja elmenőben.
Ajtócsapódás, aztán futó lépteinek a zaja.
Napokig nem látom. Sem a Goswood Grove-i házban, sem
az iskolában.
Kiballagok a házam mögött lévő gyümölcsösbe,
vizsgálgatom a terep egyenetlenségeit, leguggolok,
beletúrok a fűbe. Ahol valami kiemelkedést, dombocskát
látok, néhány centi mélyen felkaparom a talajt. Sima, lapos,
barna kőfelületet érint az ujjam.
Néhány helyen még látszik valami a beléjük vésett
feliratokból, de semmit sem tudok kisilabizálni.
Az elhelyezkedésükről kis vázlatot készítek a noteszembe,
és összehasonlítom őket a keskeny, megszámozott
téglalapokról készített térképvázlattal, amelyet a Goswood
könyvtárában találtam. Egészen pontosan egyezik, ahhoz
képest, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy ide kerültek ezek
a kövek. A felnőtt méretű sírok mellett kisebbeket is találok,
csecsemőkét vagy kisgyerekekét, akikből kettőt-hármat is
temettek egy és ugyanazon helyre. Kilencvenhat téglalapot
számolok meg, aztán feladom. Egy egész falu, egész
családok, több nemzedék nyugszik a házam mögött. Senki
sem emlékszik már rájuk. LaJunának igaza van. A Gossett
család Bibliájában található szomorú, furcsa feljegyzéseken
kívül csak a rokonok ajkán fennmaradt néhány
történetmorzsa őrzi az emléküket.
Kár, hogy a bíró egész életében rejtegette ezt a könyvet.
Ennyi bizonyos. Arról viszont fogalmam sincs, hogy mi
legyen a következő lépés, ha egyáltalán az én feladatom
bármit is tenni. Szeretnék LaJunával beszélni, hallani, mi
mindent tud még, de napok múlnak el anélkül, hogy
találkoznék vele.
Szerdán aztán elindulok, hogy megkeressem.
Több helyre is benézek, végül Sarge néni háza előtt
találom magam, elnyűtt, citromzöld szandálban, ami
egyáltalán nem passzol a rajtam lévő ruhadarabokhoz, de
kényelmes, és nem töri a nagyujjamat, amire sikerült
ráejtem egy halom könyvet a Goswood Grove-i házban.
Történt még néhány hasonló furcsaság, miközben
magányosan tettem-vettem a könyvtárban, de elhatároztam,
hogy nem törődöm velük. Nincs rá időm. Az egész hétvégét,
azonkívül három délutánomat tanítás után, a könyvek
kiválogatásának szenteltem. Gőzerővel dolgoztam, hogy
végezzek a munkával, mielőtt másnak is a tudomására jut,
hogy bejáratos vagyok a házba, és mielőtt újra felkeresem
Nathan Gossettet, hogy elmondjam neki, mi minden van
abban a könyvtárban.
Mindennek persze csak úgy sikerült a végére járnom,
hogy félretettem a mosást, a dolgozatjavítást, az óráimra is
csak sebtében készültem fel. A zabpehelysüti is vészesen
fogyott.
Pedig az újfajta harapnivalóval együtt új becenevet is
kaptam a gyerekektől. Lumpa – most így hívnak a népszerű
könyv, a Charlie és a csokigyár fura emberkéinek, az
umpalumpáknak a nyomán. A Charlie és a csokigyár új
szerzeményként került fel az osztálykönyvtár polcára,
annak köszönhetően, hogy a bíró egykor nagy rajongója volt
a Hónap Könyve sorozatnak. Rengeteg vita után sikerült
kidolgoznunk könyvtárunk új kölcsönzési rendszerét. A
könyveket hetente lehet cserélni. Az egyik csicska, Shad,
akinek soha a hangját sem hallottam, most könyvvel a
táskájában jár-kel. Nemrég jött az iskolába, ő is a hírhedt
Fish család tagja. A Charlie és a csokigyárat akkor látta a
moziban, amikor az apjánál voltak látogatóban a városban.
Pontosabban a városi börtönben. Az apja három éve ül
valami drogügy miatt.
Szerettem volna jobban megismerni Shad
életkörülményeit – például magyarázatot találni arra, hogy
miért eszik mindig olyan sok zabsütit, még a zsebeit is
megtömi velük –, de egyszerűen nem maradt rá időm. Nem
tudok mindenkire egyszerre figyelni, így napról napra el
kell döntenem, hogy az adott pillanatban kinek van a
legnagyobb szüksége figyelemre.
Ebből kifolyólag LaJuna életével is csak lépésről lépésre
ismerkedem meg. Éppen most voltam náluk
családlátogatáson. A férfi, aki ajtót nyitott a rendetlen
lakásban, meglehetősen kurtán tudatta velem, hogy nemrég
rúgta ki azt az… ilyenolyant meg a kölykeit, és felszólított,
hogy takarodjak a verandájáról, és ne merjem többé
zavarni.
Marad tehát Sarge néni és T nagyi. Sarge közelebb lakik a
városhoz, ezért nála kezdem. A földszintes, jellegzetes kreol
stílusú ház sok mindenben hasonlít arra, amelyben én
lakom, csak az övén látszik, hogy frissen lett felújítva. A
tűzfalak és a homlokzat élénk színei, a napsárga, a fehér és
a fűzöld, babaházra emlékeztető hatást keltenek. A látvány
megszilárdít abban az elhatározásomban, hogy még egyszer
nekimegyek a dolognak, és szépen megkérem Nathant, hadd
tartsam meg a házat. Egy kis festékkel abból is ilyen kis
csodát lehetne varázsolni.
Holnap piacnap. Remélem, sikerül elkapnom valahol.
Most azonban más ügyben járok. LaJunát kell
megtalálnom.
Sarge házánál senki sem jön ajtót nyitni a csengetésemre,
de a hátsó front felől hangokat hallok. A makulátlan
virágágyás mellett elhaladva a drótkerítés és a kapu felé
tartok. Hajnalka fut a kerítésoszlopokra, és eleven
szövetként fonja be indáival a kerítésdrótot.
A veteményesben, amely szinte az egész hátsó kertet
elfoglalja, két nő dolgozik, fejükön elnyűtt szalmakalap.
Egyikük testes, zömök alkatú; lassan, kissé merev tagokkal
mozog. A másik Sarge, legalábbis úgy látom, hogy ő az, bár
a konya kalap meg a virágos kesztyű valahogy nem illik
hozzá. Néhány pillanatig nézem a jelenetet, és hirtelen
eszembe villan egy emlék. Kicsi voltam még, és csak arra
emlékszem, hogy valaki megfogja a kezemet, és az
epertőhöz viszi, én meg leszakítok egy bogyót a dundi
ujjaimmal. Emlékszem, minden egyes eperszemet, ami még
ott volt a tövön, megérintettem, közben egyre azt
kérdezgettem: Ezt is leszedjem? Ezt is leszedjem?
Fogalmam sincs, hol történt mindez. Valamelyik helyen a
sok közül, ahol laktunk, és ahol a jólelkű szomszéd azt
játszotta velem, hogy én vagyok a kisunokája. Amikor új
helyre költöztünk, mindig kiszúrtam magamnak azokat az
embereket, akik sokat voltak otthon, és szerettek a
kertjükben időzni.
Hirtelen támadt vágyakozás szorítja marokra a szívemet,
de még idejében tetten érem, és visszaparancsolom a
tudatom mélyére. Időről időre megfordul a fejemben az a
fájdalmas mi lenne, ha… azok után is, hogy Christopherrel
számtalanszor megegyeztünk abban, hogy a gyerekeket
nem nekünk találták ki.
– Jó napot! – köszönök be a kapun. – Bocsánat a
zavarásért.
Csak az egyik kalap billen felfelé. Az idősebb asszony fel
se pillant, dolgozik tovább. Letép valamit, hosszú, zöld
hüvelyeket szed a tövekről, és egy kosárba dobja őket.
Valóban Sarge néni van a másik kalap alatt. Megismerem
a mozdulatról, ahogy inge ujjával megtörli a homlokát,
aztán a kalapját igazgatva elindul felém.
– Megint baj van a tetővel? – Meglep ez az aggodalmas
hang, tekintettel arra, hogy a múltkor kissé feszült
hangulatban váltunk el egymástól.
– Nem, a háznak semmi baja. Sajnos úgy tűnik, igaza volt
a bérlettel kapcsolatban. Ha netán lát kiadó ingatlant,
szuterént vagy valamit, szóljon. Nincsenek nagy igényeim,
csak magam vagyok.
– Ha csak maga van, az elég nagy könnyebbség, nem
igaz? – Ezek szerint emlékszik még, miről beszélgettünk
odafent a tetőn. Most megint olyan, mintha lenne köztünk
valami barátságféle.
– De igaz.
– Nézze – kezdi –, sajnálom, hogy olyan keményen
beszéltem magával a múltkor. Csak azt akartam mondani,
hogy itt, Augustine-ban könnyen bolondot csinál magából,
aki azt hiszi, hogy csak úgy megváltoztathatja a dolgokat.
Gondoltam, szólok. Nem vagyok valami nagy diplomata,
ezért is nem vittem sokra a katonai pályán. Ha az ember
nem alakoskodik, könnyen a pálya szélén találja magát.
– Az irodalom tanszéken sincs nagyon másként –
bólogatok. – Na jó, álcahálót, mondjuk, nem használunk.
 Nevetünk. Mindketten.
– Ez a maga háza? – kérdezem, hogy továbblendítsem a
társalgást. – Szép. Imádok mindent, ami régi és míves.
Hüvelykujjával a háta mögé bök.
– Dicey nénié. A nagyanyám húga. Tavaly tavasszal
beugrottam hozzá, amikor… – Elkínzottan felsóhajt. Bármi
volt is a nyelve hegyén, elharapja a mondatot, és másutt
folytatja. – Nem terveztem, hogy maradok, de Dicey néni
bajban volt. A házba nem volt bevezetve a gáz, a vízvezeték
is tönkrement. A kilencvenéves öregasszony a sparherden
melegítette a mosdóvizet. Egy csomó mihaszna gyerek,
unoka, dédunoka, unokahúg, unokaöcs… Dicey néni az
utolsó ingét is képes odaadni, ha azt kéri valaki. Jobbnak
láttam, ha maradok.
A tarkóját vakargatja. Aztán bosszúsan elneveti magát.
– Íme, itt vagyok, gombót szedek Augustine-ban. Apám
forog a sírjában. Élete legjobb húzása volt, hogy belépett a
hadseregbe. Új világra talált ott.
Kezdem érteni, mi minden húzódik meg Sarge érdes
modora mögött.
– Ahogy látom, hatalmas változások estek a házon, mióta
maga itt van.
– A ház nem nagy ügy. Az emberekkel sokkal nehezebb
zöld ágra vergődni. A házban az ember csak leszereli a
csapot, kicseréli a villanyvezetéket, szétken egy kis
festéket… a családban nem ilyen egyszerű megjavítani a
dolgokat.
– Apropó, család – igyekszem kerülni azt a témát, hogy
mit nem lehet megtenni Augustine-ban –, tulajdonképpen
LaJuna miatt jöttem. A múlt héten megegyeztünk
valamiben, ő meg én. Megígérte, hogy rendesen jár
iskolába, én meg azt ígértem, ha nem hiányzik, segíthet
abban a programban, amin épp dolgozom. Ez csütörtök
délután történt. Pénteken nem jött iskolába, és azóta sem
láttam. Elmentem az osztálynaplóban szereplő címre, de ott
egy fickó azzal fogadott, hogy rossz helyen járok.
– Az a mamája régi pasija lehetett. Tiffany őt is bepalizta
a lakás miatt. Tiffany folyton bepaliz valakit. Már az
unokatestvéremre is ráakaszkodott a gimiben, amikor
teherbe esett LaJunával. Tiff már csak ilyen. – Kendőt húz
elő a zsebéből, megemeli a kalapját, a nyakát törölgeti,
aztán a pólóját kissé felhúzva legyezi magát. – Nem könnyű
kijönni vele. Évekre itt hagyta LaJunát, amikor börtönbe
vonult, és soha egy vasat sem fizetett érte Dicey néninek.
– Meg tudná mondani, hol laknak most? LaJuna azt
mondta, a mamájának új munkahelye van, és hogy
rendeződtek a dolgaik.
Tudok valamicskét arról, milyen az, amikor az ember
szándékosan félrevezeti a felnőtteket, csak hogy senki ne
üsse az orrát a dolgaiba. Olyan dolgokba, amikről, ha
tudomást szereznének, fenekestül felfordulna a világ.
– Nem hiszem, hogy LaJuna szándékosan szegte meg az
ígéretét. Annyira örült annak a… a tervünknek.
Majdnem kikotyogtam.
– Bejössz, drágám? – szól Dicey néni. – Hívd be a
barátnődet is. Ha segít szedni, szívesen látjuk vacsorára.
Csupa friss zöldség… isteni lesz! Más ennivaló nemigen van.
Maradt még néhány szelet sült hús. Azt is megehetjük.
Mondd meg neki, hogy jöjjön be. Nem kell ám olyan
szégyenlősnek lenni. – Dicey néni a füléhez tartja a tenyerét,
nehogy elmulassza a választ.
– Dolga van, Dicey néni! – kiabál vissza Sarge olyan
hangerővel, hogy talán még a szomszéd városban is hallják.
– Különben igenis van itthon hús. Vettem karajt.
 – Mit? Miért vettél te parajt? – így Dicey néni.
Sarge a fejét csóválja.
– Megint nem tette be a hallókészülékét – mondja, és a
kocsi felé terel. – Jobb, ha most elmegy… különben éjfélig
nem ereszti el. Tudom, nem ezért jött ide. Idehallgasson,
megteszem, amit tudok LaJuna ügyében, de tudnia kell,
hogy a mamájával nem rajongunk egymásért. Tönkretette
az unokabátyám életét. Többször rajtakaptam Tiffanyt,
hogy pénzt meg ennivalót pumpolt Dicey nénitől.
Megmondtam neki, hogy ha megint itt találom, annak rossz
vége lesz. Fizesse be a számláit, ne lógjon folyton a
munkából, hogy valamelyik suttyó expasijával lötyögjön
New Orleansban. Most is ott van, ha jól vagyok informálva.
Elvitte a kisbabát, hogy meglátogassák az apukáját. LaJuna
valószínűleg ott ragadt velük, nyilván ő vigyáz a többi
gyerekre, és könyörög az anyjának, hogy jöjjenek haza,
mielőtt kirúgják a suliból.
Hirtelen tökéletes élességgel rajzolódik ki előttem LaJuna
élete. Nem csoda, ha olyan fensőséges hangot üt meg a
felnőttekkel. Hiszen ő a felnőtt a családban.
Sarge kutató pillantást vet rám, miközben az autó felé
ballagunk.
– Tudnia kell, hogy LaJuna nem tehet semmiről. Az a
gyerek egy gödör fenekén ül, és négy embert próbál kihúzni
onnan. Szorozza be ezt hattal, hogy csak a családnál
maradjunk, és mindjárt érteni fogja, miért érzem úgy
néhanap, hogy a legszívesebben elrohannék innen, és vissza
se jönnék. De mit tegyek, szerettem a nagyanyámat, és
szeretem a húgát is, Dicey-t. Hát… ennyi. Majd meglátjuk,
mi lesz.
– Persze.
Kezdem átlátni, milyen mélyre nyúlnak azoknak a
problémáknak a gyökerei, amelyeknek eddig csak a
felszínét láttam. Ha könnyű lenne változtatni a
körülményeken, akkor az itteniek nyilván megtették volna.
– Sziszifuszi munka. Mint visszadobálni a
tengericsillagokat az óceánba.
– Mi?
– Á, csak egy régi történet. Majd kimásolom magának a
könyvemből, ha kíváncsi rá.
Sarge benéz a Bogár szélvédőjén.
– Az micsoda? – A hátsó ülésen feltornyozott könyvekre
bök, amelyeket szeretnék megmutatni Nathannek holnap
reggel a piacon. Néhány értékesebb példány, amit jó lenne
biztonságba helyezni, a családi Bibliával és az ültetvény
feljegyzéseivel együtt.
Megfordul a fejemben, hogy valami hadovával elütöm a
kérdést, de mi értelme lenne? Sarge egyenesen a főkönyvet
nézi, amelyen ott virít a Gossett név.
– Egy kicsit közelebbről is szerettem volna megnézni
ezeket… de Davis edző beosztott ma estére ügyeletesnek a
futballpályára. A tesisek valami jótékonysági koncertre
készülnek, elkél nekik a segítség. Talán közben tudok egy
kicsit olvasni is.
– A bíró házában járt? Onnan hozta ezeket? – A kocsi
tetejére csap. – Úristen… – A feje hátracsuklik, a
szalmakalap lecsúszik róla, és hangtalanul az aszfaltra
hullik. – Úristen… – ismétli. – LaJuna engedte be?
– Nathantől kaptam kulcsot – csúszik ki a számon, de
érzem, hogy egy pillanat alatt felforr a levegő körülöttem.
Sarge úgy fortyog, akár egy kukta, amelyik bármelyik
pillanatban felrobbanhat.
– Vigye vissza oda, ahonnan hozta.
– Az osztályterembe akarok könyveket vinni. Nathan azt
mondta, mindent elhozhatok, ami csak kell, de azt hiszem,
fogalma sincs, hogy mi minden van ott. Minden dugig van
könyvvel, a szekrények is. A polcok dupla sorban telerakva.
Az első sorban az újabb könyvek, mögöttük a régiek, köztük
ritkaságok is. Olyanok, mint az – biccentek az ülés felé.
– Ez az a… program, amelyben LaJuna is részt vesz? –
kérdi Sarge. – Nem bánom, ha ott csatangol, de
megmondtam neki, hogy a házba be ne tegye a lábát.
– Márpedig ott találkoztunk. – Érzem, hogy a reménybeli
kapcsolatom LaJunával komoly veszélybe került. Először is
lerohantam a titkos helyét, most meg bajba keverem a
nagynénjénél. – Nagyon sokat tud arról a helyről. Az egész
történelmét ismeri. Rengeteg sztorit tud. Sokat volt a bíró
társaságában, amikor elkísérte a nagynénjét… pontosabban
a nagy-nagynénjét… a maga nagynénjét, Dicey-t. Van ott egy
régi csapóajtó, a tálalónak a…
– Ne! Hagyja abba! Nem érdekel. – Ha eddig nem esett
volna le, most lehetetlen nem észrevennem, hogy
nagyobbat markoltam, mint amit meg tudok fogni. – Tegye
vissza oda azt a holmit. És soha többé ne engedje be oda
LaJunát. Ha Will vagy Manford Gossett, vagy bármelyikük
felesége megtudja, hogy LaJuna mibe ártotta magát, Tiff
azonnal repül a Gossett Művektől. Akkor maga is jobban
teszi, ha összecsomagol, és új munkahely után néz. Higgyen
nekem.
– De hát… nem adhatom fel csak úgy! Szükségem van
azokra a könyvekre. Különben előbb-utóbb úgyis megeszi
őket a penész.
– Nehogy azt higgye, hogy biztonságban van, csak mert
nem a Gossett Műveknél dolgozik. Manford felesége, az a
szőke Barbie baba az iskolaszék tagja.
– Úgy tudom, hogy a ház és a föld Nathané.
 – Nézze, mielőtt Nathan nővére meghalt, talán másként
mentek a dolgok. – A fejét csóválja, és úgy bámulja az
aszfaltot, mintha a földön keresgélné a szavakat. – Amikor
Robin megörökölte azt a házat a bírótól, vigyázott rá, amíg
tudott. Törődött vele. Az volt az öröksége, és Robin nem
engedte, hogy a két nagybátyja rátegye a kezét. De meghalt,
és a ház… nos, igen, technikai értelemben az öccsére szállt,
de Nathan csak a nővére emléke iránti tiszteletből nem adta
még el. Merthogy Robin a halála napjáig harcolt érte Will-lel
és Manforddal.
– Ó… – lehelem.
– Gázos ügy – folytatja Sarge néni. – Jobb, ha elkerüli
Gossettéket. Még a házuk táját is. Ne hurcolja körül a
városban azokat a könyveket, és semmiképpen se
mutogassa őket a futballpálya környékén. Vigyen vissza
mindent oda, ahonnan hozta. Majd én beszélek LaJuna
fejével az iskolával kapcsolatban, de ne engedje őt Goswood
közelébe.
Összevillan a szemünk. Sok minden van ebben a
pillantásban. Kinyitom a kocsiajtót.
– Köszönöm, hogy segít LaJuna ügyében.
– Minden attól függ, mi van az anyjával. – Egyik kezét a
nyitott ablakra teszi. – Amúgy ismerem a tengericsillag
történetét. Értem én, hogy szeretne tenni valamit. De itt
túlságosan erős a dagály.
– Vettem az adást. – Elhajtok, felszegett fejjel, feszes
állkapoccsal. Sajnos nem ígérhetem meg, hogy elkerülöm
Goswood Grove-ot. Sőt biztos, hogy nem fogom elkerülni.
Csak szükségem lesz hullámtörőre a dagály ellen, és a
könyvekből fogom felépíteni.
Követem Sarge tanácsát: mielőtt beállnék a stadion
kapujába jegyet árusítani, letakarom a könyveket. Úgy
állítom le a Bogárt, hogy rálássak, mert a jobb oldali ajtót
nem lehet bezárni.
Sajnos a kapuszolgálat sokkal melósabbnak bizonyul,
mint vártam. Nemcsak annyiból áll, hogy elteszem a jegyek
árát, hanem a lelátók alatti zugok ellenőrzése is az én
feladatom, ahova előszeretettel húzódnak be a kamasz
párok, hogy ne legyenek szem előtt. Sajnálattal gondolok
arra, hogy vajon hány bimbózó szerelemnek leszek a
gyilkosa a mai este folyamán.
Mennyire mások ezek a gyerekek, mint mi voltunk
egykor! Én ugyan nem mertem volna bemerészkedni efféle
baljós, félhomályos üregekbe.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor végre
visszatérhetek a Bogárhoz, és látom, hogy sértetlenül
megvannak a könyvek. Úgy tervezem, hogy este sokáig fenn
maradok, mellőzöm a készülést a holnapi óráimra, és
minden időmet kincseim tanulmányozásának szentelem.
Jegyzeteket készítek. Minden percet ki kell használnom,
hátha balul üt ki a holnapi beszélgetés Nathan Gossett-tel.
Arra azonban nem vagyok felkészülve, hogy hazaérve
Sarge-et találom a házam verandáján, amint idegesen fel-
alá járkál.
 15. fejezet

HANNIE GOSSETT – LOUISIANA, 1875

– El kell mennünk innen, Juneau Jane.

– Soha nem beszéltem még így fehér emberhez, de hát
Juneau Jane nem fehér. Igaz, nem is színes. Nem is tudom,
minek nevezzem. De ez most nem számít, mert lehetne ő
akár Sába királynője is, akkor is tovább kellene állnunk
innen, mielőtt baj lesz.
– Segítenie kell feltuszkolni Lavinia kisasszonyt arra a
lóra, mert vissza kell jutnunk az útra. Az az öregasszony
hamarosan rájön, hogy vagy meghaltunk, vagy csak
hazudtuk az egész betegséget.
Négy napja már, hogy befészkeltük magunkat ebbe az
erdei imaházba. Négy napja ápolom, etetem őket, pucolom a
piszkukat, és négy napja imádkozom. Negyedik napja már,
hogy a tisztás szélén álló fa odvában hagyom a pénzt, és
kiabálva elsorolom annak az asszonynak, mi mindenre van
szükségünk. Igazán jólelkű, könyörületes szívű asszony.
Még a kutyát is magához vette, mondván, jobb dolga lesz
annak nála, mint itt. Tudom, hogy gondját fogja viselni, de
az sem kerülte el a figyelmemet, hogy az asszony napról
napra idegesebb, amikor látja, hogy még mindig nem
álltunk odébb. Mostanra biztosan elterjedt már a láz híre, és
az emberek lassan fontolgatni kezdik, nem kellene-e ránk
gyújtani ez egész épületet, mielőtt a családjukkal együtt
elkapnák a betegséget.
 Talán már a favágók is szaglásznak utánunk. Tenni kell
valamit.
Juneau Jane nem felel. Az újságpapírral burkolt fal
mellett ügyködik valamin. Befordul a sarokba, hogy ne
lássam az arcát. Mióta magához tért, alig hallani a hangját.
Látom rajta, hogy nyugtalan, sőt fél, nem érti, mi folyik
körülötte, mint azok a katonák, akik a háború után
kóboroltak a vidéken; azok is úgy viselkedtek, mint aki
meghibbant, kezük-lábuk reszketett, mint a nyárfalevél. Ha
egyszer a lélek valami miatt elhagyja a testet, nem mindig
talál vissza hozzá. Talán így védekezik a lélek, így próbál
menekülni a veszélyből. Hiába kérdezgetem, láthatóan
semmire sem emlékszik abból, hogyan került ide, és mit tett
vele az a félszemű meg a cimborája.
Lavinia kisasszony eddig még egy szót sem szólt. Mint
valami óriási, súlyos rongybaba, elhagyja magát, miközben
a kinti esővízgyűjtő hordóból megtöltöm a vödröt,
megmosdatom, és felöltöztetem a ruhákba, amiket az
öregasszonytól vettem. Fiúruha, kalap is van hozzá. Így, ha
találkozunk valakivel az úton, sokkal könnyebb lesz
kimagyarázni magunkat.
– Ideje továbbállnunk. – Fecsegek, miközben összeszedem
az élelmet meg a takarókat, amiket szintén attól az
asszonytól vettem. Útközben jó szolgálatot tesznek majd,
akár sátorfélét is készíthetünk belőlük, ha kell. –
Felnyergeltem a lovakat. Maga majd segít feltenni Lavinia
kisasszonyt a kancára.
Még mindig semmi válasz, ezért odamegyek hozzá,
megérintem a vállát.
– Hallja, amit mondok? Mi fontosat csinál itt, a sarokban,
hogy még csak nem is válaszol? Megmentettem az életét,
tudja? Mindkettőjükét. Otthagyhattam volna ám magukat
bezárva abba a ketrecbe! Bizony, megtehettem volna. Azt is
kellett volna tennem, már látom. Nem tartozom maguknak
semmivel se. Azt mondtam, jöjjön, és segítsen!
Kezdek kijönni a sodromból, és a nap is lemenőben, már
elérte a fák koronáját. Talán egyedül kellene
továbbmennem, sorsukra hagyni őket, boldoguljanak,
ahogy tudnak.
– Mindjárt – feleli, de nagyon halkan, és olyan mély
hangon, amilyet az ember nem is várna egy gyereklánytól. –
Előbb be kell fejeznem ezt itt.
Odamegyek, és látom, hogy leszedett a falról egy darab
újságpapírt, ráteszi a lábát, aztán azzal a késsel, amelyet az
öregasszony hozott nekem, kivágja az újságpapírból a lába
formáját.
– Sajnálom, ha nem tetszik magának a cipő, amit
szereztem. Arra nincs idő, hogy megvárjuk, amíg másikat
csinál. Majd útközben befejezi, kitömheti fűvel vagy
levelekkel. Én a maga helyében hálás lennék, hogy
egyáltalán van cipőm. Az az asszony nem tudott olyat
szerezni, ami jó lenne Lavinia kisasszonynak. Mezítláb kell
továbbvinnünk. Majd később kitalálok valamit, most
indulnunk kell.
A lány furcsállva méreget. Ki nem állhatom, amikor ilyen
szemeket mereszt rám. Kiráz tőle a hideg. A lába alá
csúsztatja a kezét, előhúzza azokat a papirosból kivágott
talpakat, és felém nyújtja.
– Tedd a cipődbe – mondja. – Távol tartja a rossz
szellemeket.
Erre aztán libabőrös lesz az egész testem, mintha egy
boszorkány húzná végig a körmét a gerincemen, a
bordáimon, minden egyes csontomon. Én igazán mindent
megteszek, hogy távol tartsam magamat a gonosztól, még
beszélni sem szeretek róla.
Uram, én nem hiszek a rossz szellemekben, mondom
magamban. Csak hogy tudd. Mégis, ez itt valami
templomféle, nem árt tisztázni a dolgot.
– Aztán hogy tudná az a darab papír távol tartani az ártó
szellemeket? – kérdem. Én nem hiszek bennük, Uram, de
talán úgy a legegyszerűbb, ha megteszem, amit mond.
Leülök, és lerúgom a bakancsomat.
– Ha ezzel rá tudom venni magát, hogy mozduljon végre,
akkor legyen. De nem ám a rossz szellemek hozták ránk ezt
a bajt! Hanem a rossz emberek, meg maga és Lavinia
kisasszony, meg az a buta tervük, amit együtt főztek ki. Én
meg voltam olyan bolond, hogy fiúnak öltözve magukkal
menjek.
– Ha nem akarod, ne használd. – Most megint olyan
magas lóról beszél, ahogy szokott. Azon a pökhendi módon.
Legalább tudom, hogy meggyógyult.
El akarja venni a papírcipőket, de utánuk kapok.
– Mondtam, hogy megteszem.
Még egy kis papírt szed le a falról, összehajtogatja, és az
ingébe tömködi, a nadrág korcához, mert kicsit nagy neki a
dereka. Az ing is lötyög rajta, a válla majdnem a könyökéig
lóg.
– Nem kéne ám lopnia a templomból – figyelmeztetem.
– Jó lesz későbbre. – A fal felé int. – Van itt bőven.
Végignézek a rönkökből épült falon, tényleg egészen a
mennyezetig beborítja a sok újságpapír. Az írás kis, téglalap
alakú mezőkbe van elrendezve. Ezt észre sem vettem még,
mióta itt vesztegelünk, olyan sok dolgom volt. Csak most
látom, az újságlapokat úgy szegelte fel valaki, hogy az egyik
ne takarja a másikat. Nem úgy tűnik, mintha csak
szigetelésül rakták volna oda őket.
 – Miről szól ez a sok írás? – Igazából magamtól kérdezem,
de valamiért mégis hangosan mondom.
– Nem olvastad el őket? – kérdi, miközben a cipőjébe
tömködi a papírt. – Egész idő alatt egyszer sem olvastad
őket?
– Nem tudok olvasni. Bevallom én, miért is szégyellném?
Sokunknak háza sincsen, ahol meghúzhatná magát, soknak
ruhára meg ennivalóra sem jut. Sokan ma is vérükkel és
verejtékükkel szerzik a betevőjüket, ugyanúgy, ahogy a
szabad világ előtt. A régi világban az Öreg Nagyságától
korbácsot kaptunk a hátunkra, ha észrevette, hogy olvasni
próbálunk, vagy valaki tanítani akar. A szabad világban is
látástól vakulásig dolgozunk mindennap, akár vetésnek,
akár kapálásnak, akár aratásnak van az ideje. Ha meg nem
a földeken dolgozunk, akkor a faggyúgyertya fényénél
harisnyát kötünk, stoppolunk, ruhát varrunk magunknak
vagy eladásra. A kevés pénzt az ültetvény boltjában költjük
el, vetőmagot veszünk a következő évre, és fizetjük az Öreg
Nagyságának a földbért, hogy egyszer majd a magunkén
gazdálkodhassunk. Halleluja! Egyszer az a nap is eljő, ha
maga meg Lavinia kisasszony nem tesznek tönkre mindent.
Nem, nem tudok olvasni. De dolgozni tudok, és számolni is.
Gyorsabban számolok fejben, mint sokan a papíron. Mi
mást kellene még tudnom?
Felhúzza a sovány vállát, befűzi a cipőjét.
– Amikor majd megvásárolod a földedet, és alá kell írni a
szerződést, honnan fogod tudni, hogy nem akarnak-e
becsapni, ha el sem tudod olvasni, amit aláírsz?
Ennek aztán fel van vágva a nyelve! Nagyon odavan
magától! Jobban kedveltem, amikor beteg volt. Akkor
legalább csöndben maradt.
– Micsoda buta kérdés! Majd megkérek valakit, hogy
olvassa fel nekem. Valakit, akiben megbízhatok. Egy
papírért ugyan kár lenne az időt pazarolni azzal, hogy
olvasni tanulok.
– De honnan fogod tudni, hogy jó szívvel van hozzád az
az ember?
– Nézzenek oda! Hogy lehet ilyen rosszhiszemű valaki?
Igenis vannak, akiket meg lehet kérni ilyesmire. Hogy
felolvassanak. A színesek között is akadnak ilyenek. Például
a tanítók, akik északról jönnek, hogy iskolákat csináljanak a
színeseknek. Mi sem könnyebb, mint szerezni valakit, aki
felolvas az embernek – hőbörgök, pedig az az igazság, hogy
az Öreg Nagysága nem tűri, hogy az emberei szóba álljanak
az északról jött tanítókkal meg mindenféle sarlatánokkal.
– A maga örömére is olvas az ember. Történeteket.
Szórakozásból.
– Piha! Mi sem könnyebb annál, mint találni valakit, aki
mesél, ha megkérem. Magam is rengeteg mesét tudok. A
mamámtól meg Tatitól tanultam őket, az öregektől. Jó párat
akkor hallottam, amikor éppen a maga ruháit varrtuk.
Ebben a minutumban legalább egy tucatot el tudnék
mondani, csak úgy, fejből.
Most végre mintha valami érdeklődést látnék az arcán.
Arra ugyan ne is számítson, hogy én történeteket mesélek
neki. Nem leszünk mi már olyan sokáig együtt. Köszönöm
szépen, nem kérek többet ebből a kalandból, a galibából,
amit Lavinia kisasszonnyal együtt kavartak. Csak még
egyszer hazajussak Goswood Grove-ba.
Elkészülök a cipőmmel.
– Nohát, miféle szavak vannak arra a papírra írva, hogy
távol tartja a gonoszt? Magyarázza meg.
– Nem a szavak miatt van. – Próbálgatja a cipőjét. Úgy
látszik, most már elégedett vele. – Hanem a betűk miatt.
Mielőtt a vajákos átkot szórhatna a lábad elé, először meg
kell számolnia az összes betűt, amit a cipődben hordasz.
Mire a végére ér, te már hetedhét országon túl jársz. Érted?
Felállok. A papír zörög a talpam alatt. Mulatságos érzés.
– Na most, mielőtt betettem ide a papírt, nekem is meg
kellett számlálnom a betűket. Sokáig tartott, ugye? Ennyi
idő alatt jó messzire juthat az ember. Ha vajákos kerül az
utamba, most már tudom, mennyi időm van elmenekülni.
Néz rám tudálékos tekintettel, csípőre teszi a kezét, hogy
szerteáll a könyöke.
– És most már a te cipődben is van olyan.
– Csak azért, hogy megnyugodjon, és indulhassunk végre.
Az újságokat nézem, amik ott maradtak a falon.
Remélem, nem fog hiányozni senkinek, amit elvittünk.
– Akkor hát elárulja, mi van azokra a papírokra
nyomtatva, mielőtt továbbállunk, vagy sem? Szeretném
tudni, hogy nem viszünk-e el valami fontosat.
A térdnadrágja fenekébe markol, próbálja feljebb rántani
a nadrágot, ami folyton lecsúszik a derekáról. Fogadok,
hogy még életében nem volt rajta nadrág.
– Eltűnt testvéreket keresnek.
– Az újságok?
– Azok, akik betették a hirdetéseket az újságba. – A falhoz
lép, az egyik sarokra mutat, az oda felszegelt újságra. Abban
is olyan kis, négyszögletes mezők sorakoznak, telis-tele írva,
mint az Öreg Gazda Bibliájában, amit akkor szokott
elővenni, amikor temetésre készülünk. A Biblia első lapjára
is olyan kis négyszögeket rajzolt a gazda, és beleírta a
sírhelynek a számát, ahova az illetőt temették.
Juneau Jane ujjaival végigsimítja a felső sort. Kezén nem
sokkal sötétebb a bőr, mint az ázott újságpapír színe.
– „Eltűnt testvéreink” – olvassa. – „Sok levelet kapunk,
amikben olvasóink eltűnt hozzátartozóikat keresik. Az
ilyeneket az alábbi rovatban közöljük. A Southwestern
előfizetőitől az efféle levelek közléséért nem kérünk
hirdetési díjat. Minden más hirdetményért ötven centet
számítunk fel.”
Felhördülök.
– Ötven centet! Néhány betűért! – Átfut az agyamon, mi
mindent tudnék kezdeni ötven centtel.
Hátrapillant a válla felett.
– Most már tényleg mennünk kell.
– Előbb olvassa fel a többit is! – Nyugtalanság vesz erőt
rajtam, de hogy miért, nem tudnám megmondani.
Ott áll a falnál abban a lógó nadrágban, és megint rám
pillant.
– A lelkipásztorok felolvassák a hirdetéseket a szószékről,
és ha véletlenül valaki ráakadna a rokonára, akkor jelentik
az esetet a Southwesternnek. – Odébb megy néhány lépést. –
Ez egyházi újság. A színesek templomaiban olvassák.
– A színeseknek van egyházi újságjuk? Itt, Louisianában?
– Több államban – feleli. – Ezt az újságot sok államban
terjesztik. Southwestern Christian Advocate. A
lelkipásztorok lapja.
– És felolvassák a népnek? Mindenhol?
– Úgy hiszem… feltéve, hogy eljut hozzájuk az újság.
– Sose hallottam még róla. És mi áll benne? Mind ott van
azokban a négyszögekben?
Juneau Jane rámutat az egyikre, amelyik valamivel
kisebb, mint a többi négyszög.
– „Tisztelt Szerkesztőség!” – olvassa. – „A rokonaimat
keresem. Alexandriában, Mr. Franklin kereskedő
udvarában láttam őket utoljára. New Orleansba vitték őket.
A nevük: Jarvis, George és Maria Gains. Ha bárki hallott
róluk, kérem, értesítsen, hálával fogadom. Keressenek a
Mississippi állambeli Aberdeenben. Cecelia Rhodes.”
– Uramisten… – suttogom. – Olvasson… még!
Egy Si nevű kisfiú történetét olvassa fel, aki ötéves volt,
amikor Mister Swan Thompson elhunyt, és minden földi
javait, köztük a tulajdonában lévő szolgákat, elosztották a
fia és a lánya között.
– Mindez pedig történt ezernyolcszáz… – Juneau Jane
lábujjhegyre áll, hogy jobban lássa az írást. –
Ezernyolcszázharmincnégyben. „Miss Lureasy Cuff azt
mondta anyámnak – olvassa –, hogy a papa jobban tette
volna, ha neki adja Sit, mert ő nevelte fel. Thomas bácsi
hajtotta a kocsit, amivel elvitték anyámat. Akkor két gyereke
volt, Si és Orange. Az értesítéseket a texasi Midwayben
várom. Si Johnson.”
– Uramisten – mondom megint, most hangosabban. – Ez a
Si most már biztosan öregember. Egy öregember, messze,
Texasban, és még mindig keres. És evvel az újsággal
mindenhova eljutnak a szavai.
Annyi minden kavarog a fejemben, hogy zúg, mint a
megáradt folyó. És mint az áradat, gondolataim folyama is
magával sodor mindent, ami a lelkemet nyomta, mindent,
ami hónapok, évek óta hevert a partjára sodródva. Lehet,
hogy az enyéim is ott vannak ezen a falon? Mama, Hardy,
Het, Pratt… Epheme, Addie? Easter, Ike és a kis Rose? Jenny
néni vagy a kis Mary Angel, akit utoljára abban a
rabszolgaketrecben láttam, háromévesen, amikor
elhurcolta a kereskedő embere?
Azóta már ő is felnőtt. Mary Angel. Csak három évvel
fiatalabb nálam. Tizenöt éves lehet. Talán járt iskolába,
abba, ahol a színeseket tanítják. Talán írt olyan kis
négyszöget az újságba. Talán ott van azon a falon, és nem is
tudok róla. Talán mind ott vannak.
Muszáj megtudnom. Tudnom kell, mi áll azokban a kis
négyszögekben.
– Olvassa! Mindet, onnan föntről kezdve! – fordulok
Juneau Jane-hez. – Egy tapodtat sem mozdulok innen addig,
míg meg nem tudom, mi áll bennük. Én is elvesztettem az
enyéimet. Amikor a jenkik hadihajói feljöttek a folyón, az
Öreg Nagyságos mindannyiunkat Texasba küldött, míg a
konföderációsok győznek a háborúban. Csakhogy a
Nagysága unokaöccse, Jep Loach ellopott bennünket,
ahelyett, hogy Texasba vitt volna. Egyenként vagy párban,
de mindannyiunkat eladogatott útközben. Én voltam az
egyetlen, akit Gossették visszakaptak. Az egyetlen a
családunkból, aki végül elkísérte a gazdáinkat Texasba.
Nem mehetünk el innen. Ma nem. Majd kitalálom, mit
mondjak a nőnek meg a gyereknek, ha megint idejönnek.
Most az a legfontosabb, hogy megtudjam, mi áll azokon az
újságlapokon.
– Mi áll a következőn? – Életemben először éhezem a
szóra. Hatéves korom óta másra sem várok, csak erre a
pillanatra. Tudni akarom, hogyan lehet megfejteni azt a
macskakaparást. Hogyan lehet emberek és városok neveire
váltani a betűket.
Juneau Jane tovább olvas. Újabb és újabb hirdetéseket
betűz ki, de mintha nem is az ő hangját, franciásan ejtett
szavait hallanám. Hanem egy öregasszony reszelős hangját,
aki a mamáját keresi, akit akkor látott utoljára, amikor
olyan apró gyerek volt, mint a kis Mary Angel. A fájdalmat
azóta is a szívében hordozza, ahogy a teste is magán
hordozza az egykori sebeket, és mindkettőre csak az
kínálhat gyógyírt, ha megtalálja, amit egykor elveszített.
Ott állok Juneau Jane mellett, rámutatok az egyik
négyszögre, aztán a másikra, aztán a harmadikra, végig a
fal mentén.
Egy nő keresi a fivéreit Dél-Karolinában.
Egy anya, aki tizenkilenc gyermeket hordott ki és szült
meg, egyetlenegyet sem tarthatott meg közülük.
Egy feleség keresi a férjét és a fiait.
Egy anyát elküldtek a fiatal gazdával a háborúba, ahonnan
sosem tért vissza.
Egy család, ahol a fiú egy színesekből álló alakulat
tagjaként harcolt a föderalisták oldalán, tudni szeretné, hogy
vajon valamelyik véráztatta csatatéren lelte-e halálát a
gyermekük. Ha meghalt egyáltalán. Mert az is lehet, hogy ma
is él valahol, talán északon, esetleg bomlott elmével az
országutat rója.
Állok, bámulom a falat, magamban számolom a
négyszögeket. Mennyi ember, mennyi név zsúfolódik
bennük!
Juneau Jane leereszti a karját.
– El kell mennünk innen, te magad mondtad. Tovább kell
indulnunk, mielőtt késő lenne. A lovak készen állnak.
Lavinia kisasszonyra pillantok, aki a szoba távolabbi
sarkában gubbaszt a nyakáig húzott takaró alatt. Azokat a
pici, szivárványszínű foltokat nézi, amelyeket a színes
üvegablakokon beáradó fény vetít köré.
– Talán ha még egy napig várunk, a Kisasszony magához
tér, és kevesebbet kell vele bajlódnunk.
– Te magad mondtad, hogy attól félsz, előbb-utóbb gyanút
fog az öregasszony.
– Nagyon jól tudom, mit mondtam – vágok vissza. – Elég
sokat törtem rajta a fejem. Holnap elmegyünk. Az lesz a
legjobb.
De csak tovább mondja a magáét. Tudja, hogy többé nem
vagyunk itt biztonságban.
– Maga csak egy olyan… divathölgy! – vágom oda végül,
mintha a lába elé köpnék. – Nyafka és elkényeztetett. Csak
legyen a pincsije valami férfinak egész hátralévő életében.
Mit tudhat maga arról, amiről ezek az újságok írnak? Mit
tud arról, hogy milyen a magamfajta élete? Milyen csak
sóvárogni azok után, akiket szeretünk, és nem tudhatjuk,
élnek-e, halnak-e? Maga képes lenne világgá menni, hogy
megkeresse őket?
Ez a lány mit sem tud arról, hogy ezek a négyszögek
pontosan olyanok, mint a rabszolga-kereskedők ketrecei.
Mindegyikbe egy-egy történet van bezárva. Mindegyik egy-
egy eleven ember, akiket adtak-vettek.
– Mikor véget ért már a háború, és az ültetvény mellett
vezető úton még mindig fel-feltűnik valaki, aki azzal köszön
be: „Eljöttem a gyerekeimért. Most már senki sem veheti el
tőlem őket.” Tudja, hányan vannak, akik a nyakukba veszik
az országot, csak hogy összeszedjék a családjukat? A régi
gazdáik és úrnőik már nem gördíthetnek akadályt az
útjukba. Engem azonban soha senki nem keres azon az
úton. Várom őket, de nem jönnek, nem tudom, miért. Talán
most majd megtudom.
Ismét az újság felé bökök.
– Tudnom kell, mi áll ezekben, különben nem megyek
sehova. Isten engem úgy segéljen.
Mielőtt közbeléphetnék, Juneau Jane tépdesni kezdi a
falról a papírlapokat,
– Akkor magunkkal visszük őket. Útközben is
olvashatunk. – A padlón heverő fecniket is összeszedi.
– Ez lopás – mondom. –Semmit sem szabad elvinnünk
innen.
– Jó, akkor elégetem mindet. – A kályhához ugrik, de
olyan gyorsan, mint a macska, és kinyitja az ajtaját. –
Elégetem, akkor nem lesz min veszekedni.
– Akkor én meg kitépem azt a vézna karját.
– De hát ezeket a hirdetéseket már mind elolvasták –
magyarázza, miközben tettre készen ott áll a kályha mellett.
– Ha mi is elolvastuk őket, továbbadjuk őket másoknak, akik
talán még nem látták. Így használhatnánk őket a legjobban,
nem?
Ezzel nem tudok vitatkozni, és a szívem mélyén nem is
akarok. Legyen meg az akarata.
Még dél sincs, amikor elhagyjuk a házat. Ha jönnek, majd
megtalálják a Kisasszony egydollárosát. Fordítsák a
templom javára… meg újságpapírra.
Érdekes látványt nyújthatunk az úton: mindhárman
nadrágot viselünk, de akkorát, hogy kétszer is beleférnénk.
Juneau Jane a hosszú haját hátul betűri az inge nyakába,
hogy kevésbé legyen feltűnő. Lavinia kisasszony meztelen,
rózsaszínű lába Gyömbér oldalát veri, miközben ott ülök
mögötte. Ha az Öreg Nagysága látná, hogy kilátszik a bokája
meg a lábfeje, kitérne a hitéből. De a Kisasszony egy szót
sem szól, csak bámul maga elé, arca éppoly fakó és
közömbös, mint a szürkéskék égbolt a fejünk felett.
Azon töröm a fejem, miért van az, hogy a Kisasszony nem
tér magához úgy, ahogy Juneau Jane. Lehet, hogy egész
életére ilyen marad? Amiatt van a különbség, mert a
Kisasszony kapott egyet a fejére, vagy Juneau Jane eleve
erősebb?
Juneau Jane előttem halad, franciául beszél a lovához,
egészen ráhajol a nyakára, és átöleli.
Délután megállunk enni-inni, a lovakat pihentetni, a
dolgunkat végezni. Bemegyek az erdőbe, és mire kijövök,
Juneau Jane-t egészen furcsa állapotban találom. Egyik
kezében nyúzókést tart, a másikban meg valami feketeséget.
Mintha fekete birka gyapja volna, a saját hosszú haja hever
körülötte nagy halomban. Ott ül a hajtenger közepén, mint
valami fészekben, a feje egyik oldalt már úgy fest, mint az
épp csak tollasodó madárfióké. Lehet, hogy mégsem jött
helyre egészen az esze.
Lavinia kisasszony odakúszik hozzá, tekintete lustán
követi Juneau Jane mozdulatait, a kezében tartott kést.
Először is az jut eszembe, hogy az Öreg Nagysága nagy
patáliát fog csapni ezért, Hannie. Hogy hagyhattad magára
ezt a gyereket a késsel? Sose a gyerek hibája, ha rosszat
csinál, hanem a tied. Miért nem vigyáztál rá jobban? Te vagy
a pesztrája.
Aztán eszembe jut, hogy már nem vagyok pesztra, és
Juneau Jane-t senki sem bízta a gondjaimra. Mégsem állom
meg, hogy szóljak.
– Ezt meg miért csinálta? Az Öreg Nagysága… – Már
majdnem kimondom, mit tenne az Öreg Nagysága, amikor
eszembe jut, hogy valószínűleg úgy kipenderítené a házából
ezt a gyereket, ha odamerészkedne, hogy a lába se érné a
földet. Összenyomná a két körme között, mint egy
kullancsot. – Minek kellett levágnia? Elég lett volna, ha a
kalapja alá tűri, míg hazaérünk. A mamája nem fog örülni
neki. A papája sem, ha egyszer visszajön. Azért szerette
magát, mert olyan szép kis jószág volt.
Nem szól semmit, csak csinálja tovább, amibe
belekezdett.
– Mert vissza fog jönni, majd meglátja. Ha azok a rossz
emberek azt mondták magának, hogy örökre elment, csak
azért hazudtak, mert a Kisasszony lefizette őket. A rossz
ember úgy hazudik, ahogy más levegőt vesz. És a papájának
nem fog tetszeni… amit most csinál.
 Hiszen ennek a lánynak mása sincs, csak a szépsége. A
mamája majd keres valakit, egy gazdag embert, aki szemet
vet a lányára. Mostanság nincs annyi pénzes férfi, mint
régen volt, de azért akad még. A régi időkben már rég
elzavarták volna ezt a lányt a negyedvérűek báljára, hadd
nézzék meg maguknak a gazdag ültetvényesek meg a fiaik.
Ott aztán összeismerkedne valakivel, és megalkusznak. A
férfi vállalja, hogy eltartja, de feleségül akkor se vehetné, ha
akarná.
– Sokáig fog tartani, míg újra megnő a haja.
Felém fordítja a fejét, de mintha nem is látna. A földre
dobja a kezében tartott hajtincset, mintha kígyó volna, és
csak folytatja tovább. Megragad egy hajtincset, kihúzza,
levágja. Biztos fáj is neki, de nem mutatja. Kemény, mint a
faragott oroszlánok, amelyek a háború előtt még ott ültek
Goswood Grove kapujának oszlopain.
– Nem megyek vissza többé. Addig nem, míg meg nem
találom apámat, vagy hírt nem kapok az örökségem felől.
– Mit akar tenni?
– Úgy döntöttem, hogy Texasba megyek.
– Texasba? – Mondom, hogy elmentek neki otthonról. –
Ugyan hogy akar eljutni Texasba? És ha sikerülne is, hogyan
fogja megtalálni a papáját? Tudja maga, mekkora az a
Texas? Olyan nagy, hogy olyat még sose látott. Én már
voltam ott, amikor az Öreg Nagyságos odaküldött
bennünket. Texas nagyon vad vidék, tele van csúf férfiakkal
meg indiánokkal, azok aztán majd levágják a maga haját, de
a fejbőrével együtt.
Végigfut a hátamon a hideg. Jól emlékszem Texasra, és
bizony nincsenek szép emlékeim róla. Semmi pénzért nem
mennék vissza oda soha.
Csakhogy ekkor eszembe jut valami: hiszen a tieidet is
odavitték! A mamát is ott szakították el tőled.
– Anyám üzenetet kapott a papától. Azt üzente, hogy a
texasi Jefferson Portba fog befutni a hajója. Az ügyvédjét
megbízta, hogy intézkedjen a Gossett-birtok ügyében, amit
az ő bátyja – vállát Lavinia kisasszony felé rándítja, ezzel
hozza a tudomásomra, hogy a fiatal Lyle úrfiról beszél,
akinek már az említésére is ökölbe szorul a kezem –
jogtalanul eladott. Az a föld az én örökségem, és papának az
volt a szándéka, hogy ha sikerül rendezni a peres ügyeket,
rám ruházza át az ingatlant. Az ügyvédet arra utasította,
hogy ha Lyle visszatérne Jeffersonba, azonnal függessze fel
a pert, és értesítse őt. A levelében a papa panaszkodik Lyle
durva viselkedése és a rossz társaság miatt, amellyel az
utóbbi időben körülveszi magát.
Megint elfog az a rossz érzés, libabőrös lesz a karom.
– Pénzt kapott talán? Esetleg üzenetet az öreg Gossett-től,
hogy végre sikerült megreguláznia a fiát?
– Nem kaptam további híreket sem papától, sem az
ügyvédjétől, Mr. Washburntől. Papa New Orleans-i ügynöke
most azt akarja bebizonyítani, hogy az anyám birtokában
lévő levél nem hiteles, sőt egyenesen hamisítvány. Ameddig
nem sikerül igazolni, hogy a dokumentumok valódiak, vagy
amíg a papa elő nem kerül, addig nem tehetünk semmit.
– Ez az a Mr. Washburn, akihez a Kisasszony elvitte
magát? Akinek a háza ott áll a folyóparton? – Próbálom
összekötni a történet szálait. Most, hogy Lyle neve is
előkerült, egyre kevésbé tetszik ez az egész. – Emlékszik
még valamire abból, ami ott történt?
A lány most is csak a fejét rázza, mint mindig, amikor
efelől kérdezem.
Folytatja a hajvágást, de most mintha kicsit remegne
közben a válla, és kerüli a tekintetemet. Több mindenre
emlékszik ő, mint amit elmond nekem.
– Azt hiszem, Lavinia semmivel sem tud többet Mr.
Washburnről, mint én. Lavinia állította, hogy ővele fogunk
találkozni a rakparti házban, miközben az igazi Mr.
Washburn egész idő alatt Texasban volt. Jéghideg pillantást
vet a Kisasszonyra. – Visszaélt Mr. Washburn nevével, hogy
tőrbe csaljon, de elszámította magát, mert azok az emberek
őt is elárulták.
Erre már beleáll a görcs a gyomromba. Hát képes lenne a
Kisasszony ilyet tenni a saját féltestvérével? A
vérrokonával?
Juneau Jane csak nyiszeteli tovább a haját. A délutáni
napsugár megcsillan a kés pengéjén, átsiklik a fák
gyökerein, a mohapárnán, a törpepálma levelein.
– Ha Jefferson Portba érek, majd kérdezősködöm a papa
után, és felkeresem Mr. Washburnt az irodájában. Aztán
kitalálom, hogyan tovább. Imádkozom, hogy Mr. Washburn
becsületes ember legyen, akinek fogalma sincs róla, hogy
Lavinia visszaélt a nevével. Azért is imádkozom, hogy
megtaláljam a papát. Épségben, egészségben.
Ez a lány nem tudja, mit beszél, állapítom meg magamban,
és felállok. Jobb, ha most nem mondok semmit. Sötétedésig
van még néhány óránk.
Nem is tudom, miért torpanok meg mégis, miért fordulok
hátra.
– Szóval azt tervezi, hogy Texasba megy? – Fogalmam
sincs, miért kérdezem ezt. – Van pénze? Mert én már tudom,
mi megy azokon a hajókon. Vízbe fogják fojtani a pénzéért.
– Megvan a szürkém.
– El akarja adni a lovat? – Annyira szerette azt a lovat! Az
is őt.
– Ha muszáj. A papáért teszem. – Elfullad a hangja, de
nagyot nyel, és összepréseli az ajkát.
Aztán az jut eszembe, hogy a három gyereke közül
alighanem ő az egyetlen, aki szereti az öreg Gossettet, és
nem csak a vagyonára ácsingózik.
Egy darabig hallgatunk. Érzem, hogy a friss vér átjárja az
izmaimat, hallom, ahogy a fülemben dobol, mintha üzenni
akarna valamit. Mintha figyelmeztetne.
– Azt hiszem, én is Texasba megyek.
Az én hangom, annyi bizonyos, mégsem tudom
pontosan, ki beszél. Még egy termőidény, Hannie.
Egyetlenegy. És a tiéd az a földdarab a Goswood-birtokból. A
tied, meg Tatié, Jasoné meg Johné. Nem hagyhatod őket
cserben, amikor annyi a munka. Ha nem lesz, aki varrjon,
kössön, nem lesz pénzük. Hogyan fizetik ki az adósságot?
De aztán eszembe jutnak azok a négyszögletű mezők az
újságban. Mama. A családom.
Juneau Jane végzett a hajával; a késpengét végighúzza a
tenyerén, nem olyan erősen, hogy vérezzen, de azért ott
marad a nyoma.
– Talán… talán mehetnénk együtt.
Bólint, én is bólintok. Valószínűleg mindkettőnknek
ugyanaz jár a fejében.
Lavinia kisasszony hangosan felhorkan. Ránézek; fejét a
puha, nedves mohára fektetve alszik. Újból összenézek
Juneau Jane-nel, és most már biztos, hogy mindketten
ugyanarra gondolunk.
Hát ő? Vele mihez kezdünk?
 Eltűnt testvéreink
Tisztelt Szerkesztőség! Az édesanyám felől szeretnék
érdeklődni, ha esetleg valaki segíteni tudna, hogy
megtudjam, hol van. Malinda Gill a neve. 1843-ban váltunk
el, az észak-karolinai Wake megyében, amikor 2 vagy 3 éves
voltam. Oaddis ezredeshez tartoztunk (aki az apám), ő pedig
eladott bennünket Israel Gillnek. Anyám lobbanékony
természetű volt, ezért Gill eladta, de engem megtartott.
Pure le tiszteletes vitte őt Roseville-be, ahol egy hotelben
tartotta. Amikor Israel Gill megvásárolta anyámat Oddia
ezredestől, akkor mi a szintén észak-karolinai Raleigh-ban
éltünk, aztán Gill Texasba vitt engem. Minden információt
hálásan fogadok. Az értesítéseket a texasi San Felipébe, Mr.
C. H. Graves címére kérem.
HENRY CLAY
„Eltűnt testvéreink” rovat a Southwestern hasábjain, 1882. augusztus 2.
 16. fejezet

BENNY SILVA – AUGUSTINE, LOUISIANA, 1987

Erős déjà vu érzésem támad, amint a piac parkolójában

állva nézem, ahogy Nathan Gossett furgonja behajt a bódék
elé. De most sokkal, de sokkal jobban izgulok, mint először.
A tegnapi hosszú eszmecsere után, amelyet Sarge-dzsel
folytattam, illetve bizonyos telefonbeszélgetésekkel a hátam
mögött, hatalmas tervekkel a tarsolyomban jöttem ide, ám
ezek sikere azon áll vagy bukik, hogy Nathan hajlandó-e
együttműködni velem, vagy sem.
Tényleg csak egy hete lenne, hogy lecsaptam rá, és
kierőszakoltam az engedélyét, hogy beléphessek a Goswood
Grove-i házba? Szerintem nem tudta, mit tesz, amikor
odaadta azt a kulcsot. Remélem, képes leszek meggyőzően
előadni neki, amit megtudtam.
Nem ártott volna, ha alaposan kialszom magam az éjjel,
de a koffein meg az izgalom megtette a magáét. Sarge meg
én késő éjszakáig fenn voltunk, terveztünk és szerveztünk,
és arra jutottunk, hogy további önkénteseket vonunk be a
projektünkbe.
A kezem hol ökölbe szorul, hol elernyed, aztán meg úgy
rázogatom, mint a sprinterek a százméteres síkfutás döntője
előtt. Mindent egy lapra tettünk fel. Felkészültem rá, hogy
esetleg vitára kerül sor, és az is lehet, hogy kénytelen leszek
meghunyászkodni. Ráadásul az idő is szorít. Ma délelőtt az
iskolában is fontos jelenésem van. Igazán különleges
vendéget sikerült meghívnom, hogy beszéljen az első és
második évfolyamosokból álló hallgatóság előtt. Ezt is új
barátomnak, Sarge-nek köszönhetem.
Ha most jól sül el a dolog, a vendég hajlandó máskor is
eljönni, hogy a hetedik-nyolcadikosok is hallhassák az
előadását. Ha szerencsénk van, a diákjaimnak olyan
élményben lesz részük, ami két héttel ezelőtt még
elképzelhetetlen lett volna. Sarge jóval kevésbé optimista,
mint én, ennek ellenére benne van a dologban.
Amikor meglátja, hogy a parkolón át felé igyekszem,
Nathan egy pillanatra mozdulatlanná merevedik, és ajkát
kerekítve hangosan fúj egyet. Állán finoman megrándul az
izom, aminek következtében egy pillanatra még az álla
közepén húzódó kis barázda is eltűnik. Kissé gyűrött az
arca, mintha enyhén másnapos lenne, ami – ezt
meglepetten konstatálom – nem is áll rosszul neki.
Valóban meglepetésként ér a felismerés, érzem, hogy
megint elpirulok, mint amikor először beszéltünk.
– Ha azért jött, hogy beszámoljon az eredményekről, ne
tegye. Semmi szükség rá. – Tenyerét kifelé fordítva felemeli
mindkét kezét, mintha azt mondaná, engem hagyjatok ki
ebből. – Mondtam már, cseppet sem érdekel, mit visz el
abból a könyvtárból. Vigyen, amit csak akar.
– Bonyolultabb a helyzet, mint gondoltam. Mármint a
könyvtár ügye.
Erre összerezzen. Látom rajta, ezerszer is megbánta már,
hogy odaadta nekem azt a kulcsot.
Most már nem visszakozhatok, egyetlen lehetőségem van:
teljes gőzzel előre.
– Már sikerült is megtöltenem néhány polcot az
osztályban. A nagyapja igazi könyvrajongó volt.
Igazság szerint inkább mániákus gyűjtögető lehetett, de
ezt persze nem fejtem ki. Sok hasonlót ismertem, amikor
még a könyvesboltban dolgoztam. Csodálkoznék, ha a ház
többi helyiségében nem találnék könyveket, de persze
máshol nem szaglásztam körül.
– Több kötetből duplikátumokat is találtunk.
Enciklopédiák, Reader’s Digest-válogatások… Nem lenne
ellenére, ha néhányat a városi könyvtárnak
adományoznék? Hallottam, hogy elég hiányos a
gyűjteményük. Szakképzett könyvtárosuk sincs. Csak
önkéntesekkel működtetik.
Kissé enyhültebben bólint.
– Igen, a nővérem nagyon… – a fejét rázza – nagyon
kedvelte azt a könyvtárat. Azt a régi épületet.
– Meg tudom érteni. Ezek a Carnegie Könyvtárak igazán
fantasztikusak. Louisianában nincs valami sok belőlük. –
Ennek okairól órákon át tudnék mesélni, ahogy arról is,
hogy ez a szóban forgó Carnegie Könyvtár mitől különleges
– Sarge sok mindent mondott róla tegnap este –, de tudom,
sürget az idő. – Milyen szomorú, hogy be akarják zárni.
Örökre.
– Örülni fogok, ha a nagyapám gyűjteménye
hozzájárulhat, hogy ne így legyen. Bizonyos dolgokban
megszállottként viselkedett az öreg. Arról volt híres, hogy a
tárgyalások között beengedte a könyvvel házaló árusokat –
sokszor gyerekek voltak – a tárgyalóterembe, hogy ott
áruljanak ezt-azt. Így aztán számtalan enciklopédiát meg
sorozat-előfizetést sóztak rá. Elnézést, ha esetleg mondtam
már…
Sajnálkozva csóválja a fejét, aminek következtében
néhány dióbarna hajfürt válik láthatóvá homlokának azon
a részén, ahol a napbarnított bőr a többnyire sapkával vagy
kalappal takart, világosabb felülettel találkozik.
 – Higgye el, nem kell engedélyt kérnie tőlem. Érzelmileg a
legkevésbé sem kötődöm ahhoz a régi házhoz. Hároméves
voltam, amikor meghalt az apám. Anyám olyan családból
származott, amit apámék rangon alulinak neveztek,
úgyhogy szívfájdalom nélkül hagyta itt Augustine-t, miután
a férje meghalt. A nővérem sokkal szorosabban kötődött a
helyhez, hiszen ő már tízéves volt, amikor anyám Asheville-
be költözött velünk. Részemről azonban nincs szó semmi
efféléről.
– Értem. – De mégiscsak visszaköltöztél Louisianába, fut át
a fejemen. Persze sosem tennék fel ilyen kérdést, de
őszintén érdekel, hogy Nathan, aki a folyódeltától meg a
mocsárvidéktől távol nőtt fel, miért telepedett le mégis itt,
egy iramodásnyira az ősei otthonától, ha egyszer a
legkevésbé sem érdeklődik az öröksége iránt, és alig várja,
hogy megszabaduljon tőle. Bármennyire igyekszik is olyan
benyomást kelteni, hogy semmiféle kötődést nem érez a
város iránt, mégiscsak volt valami, ami ide vonzotta, és
azóta is itt tartja.
Talán maga sem érti, mi az.
Az irigység apró tűszúrásai járnak át, ha arra gondolok,
milyen régi, kiterjedt család az övé, milyen szerteágazó
családtörténet örökösének mondhatja magát. Talán ezért
izgat annyira, hogy felfedezzem Goswood Grove titkait.
Mély sóvárgás él bennem aziránt, hogy részese lehessek
valaminek, ami úgy lebeg a világa felett, mint a nedves
földből felszálló pára. Vonz a titok, amelyet nemzedékek
őriztek meg.
Amilyen feltételezésem szerint a Nathané is lehet.
Csipogni kezd a karórámba épített riasztó. Úgy állítottam
be, hogy öt perccel azelőtt figyelmeztessen, hogy el kell
indulnom az iskolába.
 – Elnézést – mondom, és kikapcsolom a riasztót. – A
tanárok élete már csak ilyen. Mi csengők és más
figyelmeztető jelek között éljük a napjainkat.
Amikor ismét ránézek, összeakad a tekintetünk. Az övé
azt mondja nekem, hogy egy kérdést fogalmazgat magában,
és habozik, hogy feltegye-e, vagy sem. Aztán mégsem teszi
fel azt a kérdést.
– Szóval tényleg nem tudok önnek semmit mondani arról,
hogy mi van abban a könyvtárban. Sajnálom.
– Azért hadd mondjak még annyit, hogy számos régi
könyvet találtam ott, amelyek között egészen bizonyosan
akadnak értékesek is. A történeti dokumentumokról nem is
beszélve. Ott vannak például az ültetvény gazdálkodásával
kapcsolatos feljegyzések olyan adatokkal, amelyek
valószínűleg sehol máshol nem találhatók meg. Egy csomó
olyan dolog van abban a könyvtárban, amiket talán egy
évszázada nem látott senki a családból. Szóval meg kellene
beszélnünk, hogy miként kezeljük ezeket az iratokat.
– Kezeljük? – kérdi némi gyanakvással a hangjában. – Azt
az egyet kértem, hogy maradjon köztünk a dolog. A ház… –
Elharapja a mondatot, láthatóan erőt kell vennie magán,
hogy ne mondjon olyat, amit később megbánhatna. Nem
tudom, mi volt a nyelve hegyén, mindenesetre beéri azzal a
megjegyzéssel, hogy nem szeretne senkivel vitába
keveredni.
– Nyilvánvaló. Higgye el, nem állt szándékomban
megosztani a dolgot senkivel sem, de az események
valahogy túlléptek rajtam. – Most már nem hátrálhatok,
kétségbeesett elszántsággal folytatom. – Lehetséges lenne,
hogy ön meg én leüljünk valamikor, és átnézzük azt az
anyagot? Goswood Grove-ban találkozhatnánk. – Még ki
sem mondtam, már látom, hogy reménytelen az ügy,
úgyhogy gyorsan helyesbítek: – Vagy akár nálam. Szívesen
odaviszem azokat a holmikat. Higgye el, fontosak lehetnek.
Muszáj látnia őket.
– Goswood Grove-ban biztosan nem – mondja némi éllel a
hangjában. Egy pillanatra lehunyja a szemét. – Robin ott
halt meg – teszi hozzá fásultan.
– Elnézést. Nem akartam…
– Holnap este átmehetnék magához. Pénteken. Ma este
vissza kell mennem Morgan Citybe.
Érzem, hogy a megkönnyebbüléstől ellazulnak a
hátamban az izmok.
– A péntek tökéletes. Hatkor vagy… fél öt után bármikor.
Amikor önnek a legjobb.
– A hat óra megfelel.
– Mit szólna, ha hoznék valami harapnivalót a Cluck and
Oinkból? Szívesen főznék is valamit, de még nem igazán
rendezkedtem be a házban.
– Jó lenne – mondja, de amit a tekintetében látok, az
minden, csak nem „jó”. Nyilvánvaló, hogy Goswood Grove
nyomasztó teherként nehezedik a vállára; ezért igyekszik
mindenáron elkerülni, hogy a birtok jövőjével vagy a hozzá
kötődő szomorú emlékekkel kelljen foglalkoznia.
Nem is tudja, mennyire megértem. Hogy miért, azt
úgysem tudnám elmagyarázni neki, így sűrű hálálkodások
közepette elköszönök.
Nyilván ezerszer megbánta már, hogy szóba állt velem,
gondolom, miközben a parkoló felé lépkedek.
A visszaúton az iskolába megpróbálom elképzelni,
hogyan élhet ott, Morgan Cityben, ahol rákhalászattal meg
nem is tudom, mi mindennel múlatja napjait. Barátokkal?
Barátnőkkel? Mivel foglalkozik nap mint nap? Mivel tölti az
estéit, éjszakáit? A nővére mindössze két éve halt meg, a
nagyapja három éve. Mindketten halálukig ott éltek, abban
a házban. Nem is értem, miért akarom mindenáron
odarángatni, Goswood Grove-ba, amikor az a hely láthatóan
kellemetlen érzéseket kelt benne. Talán még nem dolgozta
fel a gyászt.
Nyugtalanító gondolat, el is követek mindent, hogy
kituszkoljam a Bogár lehúzott ablakán, hadd szálljon el a
szélben, miközben a város felé repesztek, én, a
küldetéstudatos tanárnő.
Oly nagy várakozással nézek a középiskolásoknak
szervezett program elé, hogy az első két óra alatt folyton a
karórámra pillantok; alig várom már, hogy a hetedikesekkel
és nyolcadikosokkal találkozhassak.
Vendégem percre pontosan, a becsengetés előtt néhány
perccel érkezik. Amikor zsinórral behúzott, bugyor formájú
ridiküljét lóbálva belép az osztályterembe, eláll a szavam.
Fehér blúzt visel, mellrészén nagy masnival, nyakán magas
csipkegallérral, hozzá bokáig érő fekete szoknyát, fűzős,
fekete cipőt. Hetyke kis fekete szalmakalap ül sűrű, őszes
haján, melyet most is laza kontyba tűzve visel, akárcsak a
Cluck and Oint kasszája mögött ülve.
Lámpalázasan simítja le a szoknyáját.
– Hogy nézek ki? – kérdi. – Néhány éve az Alapítók
Napján, a felvonuláson hordtam ezt a jelmezt. Azóta híztam
egy kicsit. A sok grill meg pite…
– Nem kellett volna ennyit fáradoznia – mondom, bár
jóformán annyi időm sincs, hogy tisztességesen üdvözöljem,
annyifelé kell szaladnom.– Csak azt szerettem volna, ha
elmondja a könyvtár történetét. Hogy a nagyanyja meg az
Új Évszázad Klub hölgyeinek érdeme, hogy létezik az a
könyvtár.
Mosolyog, rám kacsint, a hajtűket igazgatja a kontyában.
 – Bízza csak rám, kedves. Fényképeket is hoztam, meg azt
a levelet, amelyet a nagyanyám írt Mr. Carnegie-nek. Persze
az lenne az igazi, ha magától a nagymamámtól hallhatnák a
sztorit ezek a gyerekek.
Most már értem, mi volt a célja a jelmezzel. Ujjongani
volna kedvem.
– Ez… zseniális!
– Hát persze – bólint. – Azt mondta, szeretné, hogy ezek a
fiatalok értsék a történelmet. Hát én most mutatok nekik
valamit a történelemből.
Így is történik. Még arra is kapható, hogy elbújjon a
szekrényben, míg a gyerekek bejönnek, és elhelyezkednek a
padokban. Gyanakvó tekintettel méregetnek, amikor
közlöm velük, hogy vendég előadót hívtam a mai alkalomra.
Cseppet sem tűnnek lelkesnek, egészen addig, míg meg nem
látják, ki a vendég.
– T nagyííí! – rikoltoznak, mint az óvodások.
T nagyi felemeli az ujját, hogy csendre intse őket, és
szigorúan csóválja a fejét. Istenem, hogy én miért nem
tudok ilyen lenni!
– Nem, nem! Nem T nagyi van itt – szólal meg a vendég. –
1899-ben vagyunk. T nagyi még kisbaba, mindössze
egyéves, és Margaret Turnernek hívják. A kis Margaret
mamája, Victory, még fiatalasszony; én most az ő mamája
vagyok, Margaret nagymamája. 1857-ben születtem, tehát a
negyvenharmadik évemben járok. Rabszolgának születtem
a Gossett-birtokon, és bizony gyerekként nehéz időket éltem
meg. Dolgoznom kellett: gyapotot szedni, nádat vágni,
vödörben hordani a vizet a földekre. De most más világ van,
1899-et írunk. A megtakarított pénzemből vettem egy kis
házat, és éttermet nyitottam, mert özvegyasszony vagyok, és
magamnak kell megkeresnem a betevőt. Kilenc gyermekem
van, és néhányukról még gondoskodnom kell.
Nos, a munka nincs ellenemre, csak egyvalami zavar
nagyon. Boldogult férjemnek megígértem, hogy mindegyik
gyerekemet iskoláztatni fogom, de a színesek iskolájában
csak az év egyik felében van tanítás, a városi könyvtár meg
igen kicsi, és csak a fehérek látogathatják. Mindössze
egyetlen könyvtár van még ezenkívül, egy apró szoba amott,
a fekete metodista templomban. Vagy tíz éve alapították.
Akkoriban a városban az előkelő hölgyeknek, a bankárok
meg orvosok feleségeinek volt egy klubjuk, úgy hítták, hogy
az Új Évszázad Hölgyeinek Klubja. No, ezek a hölgyek
egyszer elhatározták, hogy építenek egy nagyobb
könyvtárat. Hogy kinek? Hát a fehéreknek. És tudjátok, mi
történt?
Enyhén előredől, a hallgatóság felé, hatásszünetet tart, a
gyerekek meg a padokra hajolva, tátott szájjal figyelnek.
– Az a könyvtár nem abban az épületben volt, amelyet
ma, ezerkilencszáznyolcvanhétben mindennap láthattok, ha
kinéztek az iskolabusz ablakán. De nem ám. Én most
azokról az időkről fogok mesélni nektek, amikor néhány
egyszerű asszony, akik keményen dolgoztak a betevő
falatért – süteményt sütöttek eladásra, meg mosást vállaltak,
meg barackbefőttet készítettek, eladtak mindent, amit csak
tudtak –, mindenkit lepipált, mert ők építették a legszebb
könyvtárat a városban!
Ridiküljéből keretbe foglalt fényképet vesz elő, és a
gyerekek elé tartja.
– Ezek itt ők, azok a hölgyek, akiknek a könyvtárt
köszönhetjük. Ott állnak a gyönyörű épület lépcsőjén,
aznap, amikor megnyitották. Ezeknek a hölgyeknek
köszönhetjük, hogy lett könyvtárunk.
Több fényképet is körbead, közben pedig elmeséli, hogy a
Carnegie-féle támogatást, amelyhez pedig akkoriban
nagyon könnyű volt hozzájutni, a városi Új Évszázad Klub
nem volt hajlandó felhasználni a könyvtár építéséhez
amiatt, mert a Carnegie szabályzata kimondja, hogy a
támogatás minden állampolgár számára szabadon
felhasználható, vagyis bőrszínre való tekintet nélkül! Nosza,
a hölgyek rögtön levelet írtak a támogatásokat folyósító
alaphoz. A fekete metodista egyháztól telket kaptak, és az új
épületben megnyíló Színes Bőrűek Carnegie Könyvtára
végül sokkal nagyobb lett, mint bármely más könyvtár a
városban. A Carnegie Könyvtár alapítói ettől kezdve így
nevezték magukat: Carnegie Színes Bőrű Hölgyek Új
Évszázad Klubja.
– Na te magasságos! – emeli kezét az égre T nagyi. –
Képzelhetitek, azokat a hölgyeket ott, a régi Új Évszázad
Hölgyei Klubban, majd megette a sárga irigység. Akkoriban
még nem volt egyenlőség, és ha feketének született az
ember, bizony sokszor ő húzta a rövidebbet. Az, hogy ilyen
szép könyvtárunk van, szebb, mint a városi könyvtár,
nagyon szúrta ám sokaknak a szemét. Tenni persze
nemigen tudtak ellene, csak annyit, hogy rendeletet hoztak,
miszerint a könyvtár homlokzatára semmilyen feliratot
nem szabad elhelyezni. Ezért aztán egy szentnek a szobrát
állítottuk a tetején lévő márványoszlopra, és az tartotta a
feliratot!
Szinte be sem fejezte még a mesét, a gyerekek máris
megostromolják a kérdéseikkel.
– Akkor ma miért hívják egyszerűen Augustine-i Carnegie
Könyvtárnak? – érdeklődik az egyik csicska.
T nagyi felemeli a mutatóujját, és bólint.
– Na ez jó kérdés. Körbeadtátok a képeket, igaz? Mit
gondoltok, miért kellett levenni onnan annak a szentnek a
szobrát, és miért tették fel az új feliratot, amire csak annyi
volt írva, hogy „Augustine-i Könyvtár”?
A gyerekek találgatnak, de senki sem tudja a választ. Egy
pillanatra elkalandoznak a gondolataim, eszembe jut
Walker tanácsos látogatása, amikor is a kutyája, Sunshine
társaságában a verandámon társalogtunk. A könyvtár
szentje tehát megmenekült, hála Miss Rettának. Ott lakik a
leanderbokor tövében. Most, hogy tudom, kit tisztelhetek
benne, még többre becsülöm. Ő is könyvrajongó, akárcsak
én.
– Kinél van az 1961-ből származó fénykép? – kérdezi T
nagyi. – Fogadok, hogy most már meg tudjátok válaszolni a
kérdést: miért csak Augustine-i Carnegie Könyvtárnak
hívják most a könyvtárunkat.
– Talán azért, mert… már nem kellett külön könyvtárba
járniuk a feketéknek – szól közbe halkan Laura Gill, az egyik
„menő” lány. Laura azon diákjaim egyike, akiknek még
soha, de soha nem hallottam a hangját. T nagyival viszont
láthatóan minden elfogódottság nélkül beszél. Talán a
rokona? Vagy a vasárnapi iskolában tanította T nagyi?
– Így van, drágám. És lám, hiába hadakoztak annyit,
Augustine városa végül örömmel vette birtokba azt a
könyvtárat! – T nagyi szeme most csupa-csupa emlék a
vastag szemüvege mögött. – Akkor valaminek vége lett, és
valami elkezdődött. A fekete és a fehér gyerekek ma
ugyanabban a helyiségben ülnek, és ugyanazokat a
könyveket olvassák. Ez új fejezetet nyitott a könyvtár
történetében. Mégis, sok ember mintha már elfelejtette
volna mindezt. Nem ismerik annak az épületnek a
történetét, ezért aztán nem is becsülik úgy, ahogy kellene.
De ti, gyerekek… ti most már tudjátok, mit jelent. Hogy
milyen nagy dolog volt, hogy létrejöhetett. És mostantól
fogva talán egy kicsit másként tekintetek rá.
– Nos, hát emiatt kértem meg T nagyit, hogy meséljen ma
nektek – veszem át a szót, miközben fellépek T nagyi mellé a
dobogóra. – Ennek a városnak igen érdekes története van,
azonban lakóinak többsége nem ismeri ezt a történetet.
Éppen ezért a következő hetekben kutatómunkába
kezdünk. Azt szeretném, ha mindegyikőtök választana
magának valamit a városban, egy helyet vagy egy
történetet, olyanokat, amiket mások vélhetően nem
ismernek. A feladat az, hogy jegyzeteket és
fényképfelvételeket készítsetek róla, szedjetek össze
mindent, amit csak találtok, és írjátok meg a történetét.
Néhányan csalódottan morgolódni kezdenek, de a
többiek leintik őket. A többség érdeklődik, suttogva
tárgyalják egymást közt a hallottakat, sokan kérdeznek is.
– De kit kérjünk fel?
– Hogyan szerezzünk anyagot?
– Hol kezdjük?
– És aki senkit és semmit nem ismer errefelé? Az mit
csináljon?
– És ha valaki nem is idevalósi?
Az egyik pad hangosan megnyikordul, és egy pillanatra
elfog a rémület; attól tartok, hogy épp a vendég orra előtt
fog kitörni a balhé. Istenem, csak nem fognak…
Odakapom a fejem, és látom, hogy Ray a padból derékig
kilógva jelentkezik.
– Tankérem… ööö… tanárnő… – Még mindig nem
emlékszik a nevemre, de T nagyi előtt az egymás közt
használt becenevemen sem mer szólítani.
– Igen, Ray.
– Szóval egy helyről kell írni?
– Úgy van. Vagy egy eseményről. – Szépen kérlek, ne tedd
tönkre az órát!, fohászkodom. Ha Ray bemondja az
unalmast, akkor az egész udvartartása követi a példáját.
Nem lesz könnyű újra magam mellé állítani az osztályt. – Az
erre kapott jegy sokat nyom majd a latban a félévi
osztályozásnál, ezért szorgalmasan kell dolgoznotok.
Ugyanakkor azt szeretném, ha élveznétek is a feladatot. Ha
kitaláltad, miről akarsz írni, szólj, hogy lehetőleg ne írjatok
többen ugyanarról, mert az lenne a lényeg, hogy minden
egyes dolgozatból új dolgokat tudhassunk meg.
Nagy szigorúan körülhordozom a tekintetemet az
osztályon. Értve vagyok?
Újabb nyikorgás. Megint Ray az.
– Taná… ööö…
– Silva.
– Miss Silva, azt akartam kérdezni, nem-e lehetne, hogy
egy emberről írjunk, nem eseményről vagy helyről, mert…
– Tanárnő, tanárnő! – vág közbe Laura Gill, félbeszakítva
Ray mondókáját; igaz, közben felteszi a kezét, mintha ettől
már elfogadható lenne a társa szavába vágni.
– Halloweenkor egy New Orleans-i iskolában ugyanezt
csinálták, annak az volt a címe, hogy Kriptamesék. Tavaly az
unokatestvéreméknél láttam egy újságban. Beöltöztek
valakinek, és kimentek a temetőbe, és ott mindenkinek
elmondták a történetét. Csináljuk mi is ezt, tanárnő!
Az ötlet olyan hatást vált ki, amilyenről korábban
álmodni sem mertem volna. A gyerekek egymás szájából
veszik ki a szót. Az osztály tombol izgalmában.
 17. fejezet

HANNIE GOSSETT – VÖRÖS FOLYÓ, 1875

Összeszedjük, amink van. A takarót összehajtom, és

elteszem a ponyvadarabot is, amit azért akasztottunk fel,
hogy némi árnyékot nyújtson a folyó felől tűző, vakító
napfényben. Napok óta a Vörös folyásirányával szemben
haladunk. Víz alatti fatörzscsonkok és homokzátonyok
között bukdácsolva vágtunk át Louisianán. Immár Texasban
járunk, sajnos, és… istennek hála.
Az otthon messze elmaradt mögöttünk. Túlságosan
messze jutottunk már ahhoz, hogy visszanézzünk,
visszaforduljunk. A lovakat eladtuk, remélem, új gazdáik jól
bánnak majd velük. Nehéz volt megválnunk tőlük,
különösen Juneau Jane-nek, de egyedül így tudtuk
megvenni, amire szükségünk volt, és megváltani a
hajójegyünket. Ma sem vagyok biztos benne, hogy jól
tettem-e, amikor felszálltam vele erre a hajóra. Előtte
mindenesetre megkértem, hogy írjon levelet Tatinak,
Jasonnek és Johnnak, és adja postára. Nem akartam, hogy
aggódjanak miattam. „Elmentem, hogy megtudjam, mi
történt az Öreg Nagyságossal. Mire eljön a betakarítás ideje,
visszatérek.” Ez állt az üzenetben.
Azt nem írtam, hogy a családom felől is szeretnék
tudakozódni. Nem tudom, Tati hogy fogadná. Vagy Jason és
John. Jobb, ha nem szólok róla. Életem nagy részében nem
volt senkim rajtuk kívül, de mélyen a szívemben még él
annak a másik életnek az emléke, amelyet abban a kis
faházban töltöttem, ahol az ágy alól könyökök meg térdek
meredtek kifelé, és a gyerekzsivajtól zúgott az ember feje.
Juneau Jane felolvas az újságból. Minden egyes kis
négyszögű mezőre sort kerít, némelyikre többször is,
nehogy elmulasszak valamit. A rakodómunkások és a
matrózok – a többségük színes bőrű, a tiszteket kivéve –
sokszor felkeresnek minket a fedélzeten felvert sátrunkban.
Időnként ők is megkérdezik, mi van azokba a kis
négyszögekbe írva. Néhányan maguk is olvassák őket,
szemük mohón falja a kis négyszögeket, hátha egyszer a
nyomára akadnak annak, akit keresnek.
De mindeddig egyvalaki volt csak, aki úgy vélte, rátalált a
rokonára, egy lányra, aki sejtése szerint a húga lehet. Azzal
fordult Juneau Jane-hez: – Ha hozok neked papírt meg
írószerszámot, megírod nekem a levelet, hogy feladhassam
Jefferson Portban? Megfizetem a fáradságodat. – Juneau
Jane megígérte, mire az az ember énekelni kezdett: – Uram,
Uram, végtelen a te jóságod!
A Katie P. fehér utasai jórészt a szegény népből valók,
akik a jobb élet reményében vándorolnak Texasba. Azok
aztán úgy néztek arra az éneklő rakodómunkásra, mint
akinek elment a józan esze. De nem nézték sokáig, mert az a
szóbeszéd kezdett terjedni a hajón, hogy vudu varázsigéket
meg varázsitalt árulunk a sátorponyva alatt, azért járnak
hozzánk olyan sokan. Suttogni kezdtek arról a testes,
mezítlábas fehér fiúról is, aki mindig csak hallgat. Azontúl
jobbnak látták, ha kitérnek az utunkból.
Mert a Kisasszonytól bizony nem tudtunk
megszabadulni. Muszáj volt magunkkal hoznunk. Az
egykori kereskedővárosból, ahol hajóra szálltunk, a háború
után csak romok maradtak. Nem hagyhattuk magára a
Kisasszonyt abban a nyomorúságos állapotban. Gondoltuk,
ha Jeffersonban mégsem találnánk meg az Öreg Nagyságost,
majd az ügyvédre bízzuk a Kisasszonyt, legyen az ő gondja,
hogy mi lesz vele.
Amikor a Vörös folyóról letérve a Caddo-tóra érünk,
amely a Nagy Cipruslápon át egészen Port Jeffersonig
húzódik, egyre több gőzhajó tűnik fel mellettünk.
Mindenfelől a nagy lapátkerekek csattogása hallatszik. A
Katie P. sekély hajóteste bukdácsol a hullámokon, amelyeket
a gyapottal, kukoricával, gabonával megrakott teherhajók
keltenek. A mi hajónk is sokféle árut szállít, cukorral,
melasszal, sörrel, vasszegekkel teli hordóktól kezdve a
ruhabálákig és táblaüvegekig. Amikor egy-egy hajó elhalad
mellettünk, a fedélzeten állók integetnek, mi meg
visszaintünk.
A kikötőt már messziről megpillantjuk, de a hajókürtök
hangzavara is jelzi, hogy közeledünk úti célunkhoz. A
színesre mázolt faházak nehéz öntöttvas erkélyrácsai
kikandikálnak a folyópart ciprusai és szőlőlugasai mögül. A
város zaja versenyre kel a Katie P. zakatolásával, a kazánból
kiáramló gőz sivításával. Életemben nem hallottam még
ekkora lármát, és ennyi embert sem láttam még egy
rakáson. Zenebona, kiabálás, nyerítés, ökörbőgés,
kutyaugatás, a szekerek és kézikocsik kerékzörgése a
téglaburkolaton… micsoda fülsiketítő hangzavar! Milyen
hatalmas, nyüzsgő város! Texas legtávolabbi folyami
kikötője.
Sötét, nyomasztó érzés vesz erőt rajtam. Eleinte nem
értem, miért, aztán rájövök. Hiszen emlékszem erre a
városra. Amikor először jártam itt, nem a folyón jöttem, de
semmi kétség, ez volt az a hely, ahova a seriff embere hozott
gyerekkoromban, miután Jep Loach eladott. A börtönbe
vittek, hogy biztonságban tudjanak, ott vártam, hogy a jogos
tulajdonosom értem jöjjön.
Összehajtogatom, és elteszem az újságot, amelyben az
Eltűnt testvéreink rovat található. Az újságlapok szélén már
körömnyi szabad hely sincsen, mindent elborítanak a
nevek. A ceruzát az egyik matróz lopta a felső fedélzeten
lévő kártyaszalonból. Juneau Jane mindenkinek felírta a
nevét, aki a Katie P. fedélzetén azzal fordult hozzá, hogy a
rokonait keresi, és felírta az eltűnt személyek nevét is.
Megígértük, hogy kérdezősködni fogunk utánuk, bármerre
járunk. Ha hírt kapunk valakiről, a Katie P. fedélzetére
küldjük az értesítést.
Mindenkitől kaptunk valamit, néhány centet, egy doboz
gyufát, faggyúgyertyát, kekszet, kukoricalepényt a
hajókantinból. – Útravalóul – mondták. Nem kértük, de
elfogadtuk. Jobb kosztom volt itt, a hajón, mint valaha
életemben. Nem emlékszem rá, mikor fordult elő utoljára
velem, hogy nap nap után jóllakottan hajtottam álomra a
fejem.
Hiányozni fog a Katie P. és a legénysége, de ideje
indulnunk.
– Jöjjön, állítsuk talpra – mondom Lavinia kisasszonyra
mutatva, aki továbbra is csak üldögél, mint a rongybaba,
úgy kell ide-oda vinnünk. Nem segít, elhagyja magát, de
legalább nem ellenkezik. A legnehezebb, amikor a hajó
hátuljában lévő latrinára kell vinnem, naponta többször,
mint egy kisgyereket, mert Juneau Jane nem hajlandó rá. Az
emberek elhúzódnak, amikor meglátnak minket, nem
akarnak a Kisasszony közelébe menni. Ha olyan kedve van,
rájuk sziszeg, olyan hangot ad ilyenkor, mint a Katie P.
kazánja.
A leszálláskor viszont egészen jó hasznát vesszük a
Kisasszonynak. Amikor kiköt a hajó, és mi hárman a
hajóhíd felé indulunk, az utasok elhúzódnak, még a
matrózok meg a kabinszemélyzet is eltakarodik az
utunkból. Máskülönben elég rendesek, aprópénzt nyújtanak
felénk, amikor elmegyünk mellettük.
Közelebb hajolnak, és odasúgják:
– Ne feledd, ha hallasz valamit a családomról… nem
leszek hálátlan.
– July Schiller az anyám neve, July Schiller…
– A nővéremet Florának hívják, a fivéreim Henry, Isom és
Paul…
– A testvéreim neve Hap, Hanson, Jim és Zekiel. Rollins.
Perry Rollins volt a gazdájuk, Virgeneeben. A papa neve
Solomon Rollins. Kovács. Húsz esztendeje már, hogy eladtak
bennünket, a kereskedő elhajtott mindannyiunkat valami
adósság fejében. Sosem hittem, hogy valaha viszontlátom
még őket. Mondjátok el a nevüket mindenhol, ahol
megfordultok, fiúk. Hálás leszek érte. Imádkozni fogok,
hogy mindig az ő ösvényén járjatok. Az Úr rólatok sem
feledkezik meg, meglátjátok.
– A feleségem Rutha. Ikerlányaink Lolly és Persha. Egy
Compton nevű ember vett meg French gazdától.
Juneau Jane egy farakás mögé húzódva az Elveszett
testvéreink újságot kéri, nehogy valakit kifelejtsünk.
– Jól eltettem. – Megveregetem a batyunkat. –
Mindenkinek felírtuk a nevét, aki kérte. Különben is, itt van
a fejemben az összes. – Remekül meg tudom jegyezni a
neveket. Hatéves korom óta őrzöm őket a fejemben. Nem
messze innen történt, amit Jep Loach tett velünk.
Juneau Jane az egyik farönkre kuporodik, én meg felé
nyújtom a csomagot.
– A szó elszáll, az írás megmarad – mondja.
 – Csakhogy a papír is könnyen elvész ám! – Hiába
utazunk együtt, azért még nem lettünk barátok, ő meg én.
Szükségünk van egymásra, ennyi az egész. Nem is lesz ez
másképp soha. – Az emlékezetem velem marad, akármi
történjen is.
– Az emlékezetét is elveszítheti az ember – mondja, és
dühös pillantást lövell a Kisasszony felé, aki hátát a
farakásnak vetve üldögél. Kis zöld kígyó kanyarog a
Kisasszony nadrágba bújtatott lába felé a fűben. A
Kisasszony úgy tartja a fejét, mintha a kígyót nézné, de egy
mozdulatot sem tesz, hogy elűzze.
Botot ragadok, és elkergetem a kígyót. Az a gyanúm, hogy
Juneau Jane hagyta volna, hogy a kígyó odamásszon a
Kisasszonyhoz. Rejtélyes teremtés ez a fahéjszín bőrű lány,
aki most nagy szemű, vézna fiúcskának néz ki. Néha tényleg
olyan, mint egy szomorú, hallgatag kisgyerek. Ilyenkor az
jut eszembe, talán neki se könnyű, hiába olyan világos a
bőre. Néha meg egészen hideg, mintha nem volna benne
semmi érzés. Gonosz, ördöngös teremtés ez, mint az anyja
meg az egész pereputtya.
Bosszant, hogy nem látok bele a fejébe, de igaz, ami igaz,
ha akarta volna, ott is hagyhatott volna a Kisasszonnyal
együtt a rakparton. Mégis megváltotta a hajójegyünket a
pénzből, amit a lováért kapott. Azóta is töröm a fejem, vajon
mit jelenthet ez.
Szóval, ahogy ott ülünk együtt a farakáson, odanyújtom
az újságokat meg a ceruzát.
– Gondolom, nem árt átnézni. Nem mintha tudnánk, hogy
lesz, mint lesz. Odamegyünk valakihez, valami fehér
úrféléhez, és udvariasan megkérdezzük, hol találjuk Mr.
Washburnt?
Nézegeti az újságlapokra írt neveket. Hirtelen eszembe
jut valami.
– Aztán ha meg is találjuk azt az ügyvédet, hogyan veszi
rá, hogy beszéljen magának az apja iratairól? – Végignézek
rajta, aztán magamon is. – Ebben a pillanatban én egy
színes bőrű fiú vagyok, maga meg egy kis rongyos folyami
patkány.
A hajón annyira lefoglaltak az újsághirdetések, hogy
végig sem gondoltam, mihez kezdünk majd, ha partra
szállunk.
– Az az ügyvéd szóba se fog állni velünk.
Látom az arcán, hogy erre ő sem gondolt.
Rágja a ceruzája végét, nézi a sok szép téglaépületet, a
legtöbbjük emeletes, galériával fent is, lent is. Háromszintes
is akad köztük. Egyszer csak puskalövés dörren. A kikötő
meg a város zaja se tudja elnyomni a hangját. Mindketten
talpra ugrunk. A körülöttünk jövő-menő emberek egy
pillanatra megállnak, aztán mennek a dolgukra.
Juneau Jane felszegi azt a hegyes kis állát.
– Majd én beszélek vele. – A szája sarka felfelé húzódik,
ráncolja azt a fitos orrát, ami pont olyan, mint az apjáé. – Ha
elmondom neki, hogy William Gossett lánya és örököse
vagyok, nyilván azt hiszi majd, hogy én vagyok Lavinia. Azt
hiszem, nem mondott igazat, amikor azt mondta,
nemrégiben felkereste az ügyvédet New Orleansban. Hiszen
Mr. Washburn itt lakik, Jeffersonban, és a papa nemrégiben
itt tárgyalt vele az ügyei intézéséről.
Kipukkan belőlem a nevetés, pedig istenuccse, nincs sok
okom a vidámságra. Ez a lány olyasmire készül, amiért
otthon azonnal felakasztanák az embert. Színes bőrűeknek
szigorúan tilos fehérnek kiadniuk magukat.
– Maga színes, ha még nem vette volna észre.
– Miért, olyan nagy a különbség? – Kinyújtja a karját,
odatartja a Kisasszony karja mellé. Nem egyforma a színük,
de valóban nem sokkal sötétebb az övé. Éppenséggel nem
lehetetlen a dolog.
– Csakhogy ő idősebb magánál – intek a Kisasszony felé. –
Maga még rövid szoknyás. Hiszen még tizennégynek se
látszik. Ha a Kisasszony hazudott is, amikor azt mondta
magának, hogy találkozott már azzal a férfival, az még nem
jelenti azt, hogy maga képes lesz eljátszani a Kisasszonyt.
Félárbócra ereszti a pilláját, úgy néz, hogy abból
megértsem, milyen ostobaságokat beszélek. A
legszívesebben letörölném azt a kifejezést az arcáról.
Lavinia kisasszony is pontosan így nézett rám, amikor kicsi
voltam. Ezek ketten sokkal jobban hasonlítanak egymásra,
mint gondolnák. Nemcsak a fitos orruk egyforma, hanem a
fennhéjázó viselkedésük is. Úgy látszik, a vérükben van.
– Ha rajtakapják, elevenen megnyúzzák. De engem is,
tudom.
– Mi mást tehetnénk? Vagy megszerzem apám
végrendeletét, vagy be kell bizonyítanom, hogy
szándékában állt rám hagyni a birtokot. Máskülönben
Lavinia mindenemből kiforgat, és akkor nem marad más
hátra, mint hogy anyám megalkudjon a bőrömre valakivel.
– Most mintha repedezne az a jeges páncél, amelyet mindig
magára ölt. Félelem és szomorúság van a páncél alatt. – Ha
papa tényleg meghalt, akkor az örökség az egyetlen
reményem.
Igaza van. Mindannyiunk számára az apja kínálja az
egyetlen reményt.
– Akkor szerzünk magának ruhát. Női ruhát, fűzőt, elöl
kitömjük egy kicsit, a haját meg bedugjuk a főkötő alá. –
Remélem, nem az lesz a vége, hogy kivégeznek vagy
börtönbe dugnak bennünket. Akkor aztán ki fogja
megkeresni az eltűnt testvéreket? – De valamit meg kell
ígérnie. Bárhogy forduljon is, nem szökik meg tőlem, nem
hagy magamra vele – Lavinia kisasszony felé intek. – Nem
az én dolgom, hogy bajlódjak vele. Ráadásul maga miatt
meg őmiatta kerültem ilyen nagy bajba. Maga tartozik
nekem. Ígérje meg, hogy együtt maradunk, maga meg én,
míg meg nem tudjuk, mi lett a papájával. És míg a
Kisasszonyt haza nem küldjük. Ha annál az ügyvédnél
tényleg ott van a maga pénze, akkor kifizeti a Kisasszony
hazaszállítását. Majd találunk valakit, aki hazaviszi
Goswoodba. Áll az alku?
Kicsit lebiggyeszti az alsó ajkát, gondolom, nem tetszik
neki, amit Lavinia dolgában mondtam, de bólint.
– És még valami.
– Jaj, mi még!
– És még valami. Ha bármikor elválnánk egymástól, az
Eltűnt testvéreink nálam marad. És míg együtt vagyunk,
maga megtanít írni-olvasni, hogy én is tudjak ilyeneket írni.
Kézfogással pecsételjük meg az alkut.
Mindketten nyakig vagyunk a pácban. Legalábbis
egyelőre.
– Sokkal nehezebb lesz nőt csinálni magából, mint fiút.
Alighogy kimondom ezt, árnyék takarja el a napot.
Felnézek, hát egy színes fickó magasodik fölém, izmos, mint
a favágók. A kalapját gyűrögeti a kezében.
Remélem, nem hallotta, amit mondtam.
– Az Eltűnt testvérek miatt gyüttem – mondja, és a
kikötőben horgonyozó Katie P. felé pillant. – Hallottam,
hogy… szóval a cimborámtól hallottam rólatok. Felírtok-e
engem is az Eltűnt testvérek közé?
A rakparton ott áll az az ember, aki levelet íratott Juneau
Jane-nel a hajón. Most is éppen felénk mutogat, úgy
magyaráz valakinek. Úgy látszik, ország-világ rólunk beszél.
Juneau Jane a ceruzáért nyúl, és megkérdezi az embert,
kit keres, de nem találunk olyat a hirdetésekben, akire
illene a leírás. Aztán feljegyzi a férfi rokonainak a nevét, az
meg odatesz elé egy ötcentest, és már megy is a dolgára.
Gabonazsákokat hord az egyik hajóra. Aztán másvalaki jön,
akitől megtudjuk, hol szerezhetünk be használt ruhát meg
mindenféle olcsó holmit. Megyek is, megveszem, amit kell,
mielőtt lemegy a nap. Juneau Jane-t és Lavinia kisasszonyt
nem vihetem magammal, mert a bolt a színesek
negyedében van.
– Maga maradjon, én majd megkeresem azt az üzletet –
mondom. Magamhoz veszek néhány szem kekszet, a
Kisasszony ridiküljét a nadrágom korcába gyűröm, és már
indulok is. – Vigyázzon a Kisasszonyra!
De sajnos tudom, hogy nem sokat fog törődni vele.
Ezen jár az eszem, miközben annak az embernek az
útmutatását követve, a színesek városrészének a sikátorait
járom. Mindjárt találok is egy varrónőt, aki javított ruhákat
árul a saját házában. Megveszem, ami Juneau Jane-nek kell.
Bárcsak csodát is lehetne pénzért venni, mert rajtunk már
csak az segíthet. A varrónő megmutatja, hol találom a
szíjgyártót, aki a rossz cipőket is megjavítja, és használt
cipőkkel is kereskedik. Csak találgatom, mekkora lehet a
Kisasszony lábmérete, de azért veszek neki egy pár cipőt,
mert a lába már tiszta seb a mezítlábas gyaloglástól. Persze,
mert sose nézi meg, hova lép. A kis aranymedált adom a
cipőért cserébe. A Kisasszonyon már úgysem segíthet,
amúgy is elszakadt a lánca.
Arról leteszek, hogy gombolós cipőt vegyek Juneau Jane-
nek. Túlságosan drága, és ha fiúruhában van, semmi
hasznát nem veheti. Majd jó hosszúra engedjük a
szoknyáját, hogy a szegély eltakarja a bakancsát, mialatt az
ügyvéddel beszél. A vándorrőfös standjánál tűt-cérnát
veszek, hátha rá kell igazítanunk valamelyik ruhadarabot
Juneau Jane sovány alakjára.
Harisnyát is vásárolok, aztán még egy takarót meg egy
fazekat. Egy kosárra való szép barackot. Az árus még egy
szem szilvát is odatesz a barack tetejére, nem is kell
kifizetni, mivel ez jár az új vásárlónak. Kedves emberek
lakják a színesek negyedét. Olyanok, mint én; a
felszabadulás után otthagyták az ültetvényt, és a vasútnál,
fatelepeken, hajókon, boltokban, a gazdag fehér hölgyek
házaiban vállaltak munkát. Néhányan saját üzletet
nyitottak, és a színeseknek árulják a portékáikat.
Errefelé nem számít szokatlannak az idegenből jött
utazó. Miközben megalkuszunk, kérdezősködöm az enyéim
után, megemlítem a nagyanyám kék üveggyöngyeit is. –
Nem találkoztak valakivel, akit Gossettnek hívnak? Nem
volt dolguk olyasvalakivel, aki három üveggyöngyöt hordott
a nyakában? – kérdezgetem. – Három kék üveggyöngy,
akkorák, mint a kisujjam körme, de nagyon szépek…
Nem emlékszem ilyenre.
Nem hinném, fiam.
Biztosan szépek, gyermekem, de nem láttam ilyet.
A rokonaidat keresed, gyermekem?
– Mintha rémlene valami ilyesmi – mondja egyszer egy
öregember, miközben félrehúzódunk, hogy utat engedjünk
egy szénnel megrakott kordénak. Az öregember szemét
fehérség felhőzi, mintha lisztet szórtak volna bele, egészen
közel kell hajolnia, hogy lásson belőlem valamit.
Fenyőforgács illata és füstszag lengi körül, lassan, mereven
lépeget. – Azt hiszem, láttam ilyesmit, de már régen.
Sajnálom, kiskomám. Isten segítsen utadon. De tudd meg, a
név után nem érdemes menni. Sokan megváltoztatták a
nevüket. Új nevet választottak maguknak, amikor
felszabadultak. Csak tartsd nyitva a szemed.
Megköszönöm, ő pedig megígérteti velem, hogy nem
adom fel.
– Texas hatalmas ország – mondom. – De majd
kérdezősködöm. – Nézem, ahogy az öregember görnyedten,
bicegve visszafelé indul a színes negyedbe.
Akár itt is maradhatnék, ebben a városban, gondolom.
Maradj itt, ezeknek a gyönyörű, magas házaknak az
árnyékában, ahol mindig szól a muzsika, és nyüzsög a sok
ember. Mindenféle népek járnak erre, mindennap idegen
utazók ezrei érkeznek ide keletről, nyugatról, mindenhonnan;
talán hallott valamelyikük a családom felől.
A gondolat úgy lobban fel bennem, ahogy a szikra kap a
száraz fába. Új életet kezdeni! Milyen jó volna magam
mögött hagyni mindent, ami volt, földet, öszvért,
veteményest, baromfiólat, és letelepedni egy ilyen helyen,
mint ez! Munkát vállalhatnék. Hiszen erős vagyok, és az
eszem is helyén van.
De ha egyszer ott van Tati, Jason, John, az Öreg
Nagyságos, Lavinia kisasszony meg Juneau Jane… rájuk is
gondolnom kell. Hiszen megígértem. Aztán ott van a
földbérlet is, a szerződés. Az ember sosem teheti azt, amit
akar. Szinte soha.
Aztán visszarángatom magam a földre, hiszen végére kell
járnom a dolgomnak, amiért idejöttem. Ki tudja, mennyi idő
telt el már azóta, hogy eljöttem. Ki tudja, mi van Juneau
Jane-nel meg a Kisasszonnyal. És ha a Kisasszony
elkóborolt, és bajt csinált? Ha így történne, Juneau Jane meg
sem próbálná visszahozni, talán nem is lenne rá képes. A
Kisasszony kétszer akkora, mint ő, és kétszer olyan erős is.
 Sietve visszaindulok. Gondosan elkerülöm a farmokról
érkező szekereket, hintókat, a kosárral a karjukon a piacra
igyekvő fehér hölgyeket, a babakocsit tologató dadákat. A
ruhám csatakos a verítéktől, pedig ma nincs is meleg. Az
aggodalom miatt izzadok ennyire.
Eszembe jut, amit egyszer Gus McKlatchy mondott: Látod,
ezér’ nincs értelme a találgatásnak, Hannibal. Az ember
mindenfélét elképzel, aztán nem lesz belőle semmi. Akkor
meg minek keseregni rajta? Elmosolyodom. Remélem, Gust
nem kapta el Moses, és nem dobta ki a hajóból, ahogy
engem.
Igyekszem abbahagyni a találgatást, miközben a kikötő
felé tartok.
A Kisasszony és Juneau Jane még mindig a farakás
mellett ül. Színes bőrű emberek állják körül őket, férfiak,
egyesek állnak, mások a fűben ülnek, egy öregember, aki a
mellette álló fiatal lány vállára támaszkodik, három
asszony. Jámbor embereknek tűnnek. Juneau Jane az
Elveszett testvéreinkből olvas fel nekik. Elővette a varrott
takarónkat, kiterítette maga elé. Látom, hogy az egyik férfi
aprópénzt dob a takaróra. Három sárgarépa is van már ott,
a negyedik a Kisasszony kezében, azt rágcsálja.
Nem egykönnyen szabadulunk tőlük, pedig muszáj
indulnunk, hiszen sok a dolgunk. Az embereknek azt
mondom, majd később visszajövünk, hozunk még újságot.
Aztán ráadom a Kisasszonyra a cipőt, amit az imént vettem
neki. Hál’ istennek nagyjából illik a lábára.
Juneau Jane nem örül, hogy elküldöm az embereket.
– Nem okos dolog, hogy ekkora spektákulumot csinál itt –
mondom, amikor elindulunk a rakpart felé.
– Az emberek, akikkel a hajón utaztunk, telekürtölték a
várost, amikor leszálltak a hajóról – magyarázza Juneau
Jane. – Egyre csak jöttek. Mit tehettem volna?
– Nem tudom. De az biztosan nem hiányzik, hogy egész
Port Jefferson rólunk beszéljen.
A folyó mentén haladunk, azon az ösvényen, amelyet a
halászni, vadászni járó emberek tapostak ki. Alkalmas
helyen megállunk, és mindannyian megmosakszunk.
Különösen Juneau Jane fordít nagy gondot a tisztálkodásra.
A ruha meg az alsószoknyák elég szánalmas látványt
nyújtanak. A rongyos fűző lóg sovány vállán, a szoknya túl
hosszú neki. – Álljon lábujjhegyre, úgy lépkedjen, mintha
magas sarkú cipő volna a lábán – mondom. – Ne dugja ki a
lábát a ruha alól, nehogy meglássák a bakancsát, mert
akkor végünk. Egy Gossett kisasszony soha nem mutatkozna
ilyen cipőben.
Végül mindent levetetek vele, fogom a nadrágját, és
feltekerem a fűző belső oldalán, a derekánál, a mellrészt
meg kitömöm az ingével, aztán újra befűzöm. Így valamivel
jobban fest, de szerintem most is látszik, hogy a ruha sokkal
nagyobb a kelleténél. Felteszem a fejére a főkötőt, jól az
arcába húzom, hogy elrejtse a haját, aztán hátralépek, hogy
megszemléljem az összhatást.
A következő pillanatban kipukkan belőlem a kacagás.
– Úgy… úgy… úgy néz ki, mint Lavinia kisasszony, de
mintha valaki lefaragta volna a felét – fulladozom a
nevetéstől. – Mintha… mintha valaki lefaragta volna róla a
hurkáit. – Nem bírom abbahagyni a nevetést. Juneau Jane
toppant apró lábával, és összeszid, amiért hangoskodom; a
végén még idejön valaki, és megnézi, mi ez a nagy
vidámság. De minél jobban mérgelődik, annál jobban
mulatok rajta.
A nagy nevetés megint eszembe juttatja, hogy mennyire
hiányzik Tati, Jason és John. Hát még a régiek, a testvéreim,
mama meg Jenny néni, meg a négy kis unokatestvérem,
nagymama és nagypapa! Mennyit nevettünk! Hiába
dolgoztunk olyan sokat, ültettünk, kapáltunk,
betakarítottunk, azért mindig volt kedvünk nevetni. A
nevetés átsegít a nehéz időkön, nagymama mindig ezt
mondta.
Aztán hirtelen elhagy a jókedv, és újra nehéz lesz a
szívem. Megint érzem, hogy milyen magányos vagyok. A
szeretteim nélkül. Az otthonom nélkül.
– Gyerünk, essünk túl rajta – legyintek. Felhúzom Lavinia
kisasszonyt ültéből, és elindulunk a város felé, közben meg-
megállítjuk az arra járókat, hogy Juneau Jane
megkérdezhesse tőlük, merre található az ügyvéd irodája.
Egész könnyen megtaláljuk. Nagy, kétszintes, vörös téglás
épület, a bejárata felett kőtáblára vésett betűk. L. H.
WASHBURN, olvassa Juneau Jane a tábláról.
– Mindig csak lábujjhegyen! – figyelmeztetem. – A cipőjét
húzza a szoknyája alá! Próbáljon nőies hangon beszélni, és
viselkedjen úgy, mint egy igazi úri hölgy!
– Magamtól is tudom, mi az előkelő viselkedés – vág
vissza, de a szeme riadtan rebben felém a főkötő alól. –
Illemtanórákat is vettem. Papa ragaszkodott hozzá.
Ez eszembe se jutott. Nem is gondoltam rá, milyen jó
dolga lehetett, amíg a papája gondoskodott róla.
– Bármi történjék is, soha ne vegye le a főkötőt!
Felmegyünk a bejárat előtti lépcsőn, még egyszer
végignézek rajta, hogy lássam, minden rendben van-e,
aztán útjára bocsátom. Helyet keresek az árnyékban,
leülünk a Kisasszonnyal. A hasát dörzsölgeti, nyögdécsel.
Néhány kétszersültet adok neki, hogy elhallgattassam, de
nem kéri. – Akkor hallgasson – korholom. – Most nem a
pocakjával kellene foglalkoznia. Amikor legutóbb vártam
valakire, aki bement egy épületbe, egy ládában jöttek ki
onnan, maga meg Juneau Jane. Engemet meg kis híján lelőtt
valaki.
De most nem fogok elaludni valami hordóban, annyi
szent.
Le sem veszem a szemem az épületről, míg itt várunk.
Juneau Jane nem marad sokáig, és attól tartok, ez nem
jelent jót. Kiderül, hogy az ügyvéd nincs a városban; egy nőt
talált ott, aki éppen csomagolt, mennyezetig álltak a ládák,
dobozok. Elmondta, hogy az Öreg Nagyságos nemrégiben
valóban ott járt, ám az ingatlanmegállapodás ügyeit az
ügyvédre hagyva csakhamar Fort Worthbe távozott, abban
a reményben, hogy ott fülön csípheti Lyle úrfit. Aztán két
héttel az Öreg Nagyságos távozása után szövetségi emberek
jelentek meg az irodában, és bizonyos iratokat kerestek. Az
asszony nem tudta megmondani, hogy miféle iratokat, de
Mr. Washburn, amikor közeledni látta azokat a hivatalos
személyeket, kiszökött a hátsó ajtón. Másnap aztán
visszajött, összeszedett néhány holmit, és maga is Fort
Worthbe távozott. Azt mondta, az a szándéka, hogy irodát
nyit ott, és nem tudja, mikor jön vissza.
– A papa nevével jelzett dossziékban nincs semmi, azt
mondta – számol be a történtekről Juneau Jane. – Ki is
nyitotta a dobozt, hogy a saját szememmel lássam, nincs
benne semmi. Illetve csak ez. Csak egy könyv, amelyben Mr.
Wasburn a papa itteni birtokairól készített feljegyzései
vannak; azoké, amelyeket Lyle jogtalanul eladott. A
feljegyzéseket csak ez év elejéig vezették, úgyhogy nekünk
most…
– Ssss… – Egyik kezemmel az ő karját kapom el, a
másikkal a Kisasszonyét.
Az utca túloldalán három férfit pillantok meg, akik éppen
a felé az épület felé tartanak. Két fehér, meg egy magas,
karcsú színes, a bőre olyan árnyalatú, mint a pekándió
héjáé; ez a férfi a derekára szíjazott pisztoly agyán nyugtatja
a kezét. Bárhol felismerném a hosszú, határozott léptű
járásáról.
Moses felém pillant, miközben behúzom Juneau Jane-t és
a Kisasszonyt az árnyékba. Nem látom a szemét a kalap
karimája alatt, de úgy érzem, egyenesen rám szegeződik. Az
álla kissé megfeszül, felénk fordul, úgy néz.
Lemarad egy lépéssel a másik kettő mögött, én meg
várom, hogy mikor repül a golyó.
Egyetlen kérdés dobol a fejemben.
Melyikünkre céloz először?
 Eltűnt testvéreink
Tisztelt Szerkesztőség! John Rowden volt a gazdám a
Missouri állambeli St. Charles megyében. Egy Mr. Kerle
nevű ültetvényesnek adtak el. Anyámat Perline-nek hívták.
Én voltam a legkisebb az első férjétől való gyerekei közül. A
nővérem neve Sephrony, a bátyám Anderson. A
mostohaapámnak Sam volt a neve. Ő is Mr. Rowdené volt,
kárpitos volt a mestersége. Nyolc-kilenc éves voltam, amikor
eladtak. Ez Polk és Dallas korteshadjárata idején történt.
Hallottam, amikor az emberek azt mondták, hogy tízéves
vagyok. Azt szeretném megtudni, hogy vannak-e élő
rokonaim, és ha igen, merre találom őket, mi a nevük, hogy
írhassak nekik. Korábban is hirdettem már, de nem kaptam
választ. Egészen egyedül vagyok a világban, és nagy öröm
lenne számomra, ha tudnám, vannak még rokonaim. Ha
anyám, testvéreim nem is élnek már, talán vannak
unokahúgaim, unokaöcséim. Azt remélem, Isten
segedelmével annyi év után hírt kapok a családomról.
Maradok tisztelettel, Clarissa (most Ann), Mrs. Ann Read,
New Orleans, Vámház utca 246., a Marais és Treme utca
mellett.
„Eltűnt testvéreink” rovat a Southwestern hasábjain, 1882. január 19.
 18. fejezet

BENNY SILVA – AUGUSTINE, LOUISIANA, 1987

Amikor felébredek, csodálkozva állapítom meg, hogy a

szundifotelnek becézett, elnyűtt pihenőszékben kucorgok.
Kedvenc, puha takaróm borul rám, amit Christophertől
kaptam tavaly a születésnapomra. Az államig húzom a
plédet, és körülnézek a szobában. Az antik ciprusfa padlóra
aranyló foltokat fest az ablakon bekandikáló napsugár.
Kiszabadítom az egyik karomat, a homlokomat
dörzsölgetem, és pislogva bámulom a keresztbe tett zoknis
férfilábat az öreg láda tetején, amelyet néhány éve a
campuson kukáztam. Nem ismerős a zokni, sem a padlón
heverő elnyűtt vadászcsizma.
Aztán mégiscsak eszembe jut. Ekkor kapcsolok, hogy
elmúlt az éjszaka, reggel van, én pedig nem vagyok egyedül.
Egy pillanatra pánik vesz erőt rajtam, karomat, vállamat,
felhúzott lábamat tapogatom. Fel vagyok öltözve, a szobából
sem hiányzik semmi. Micsoda megkönnyebbülés!
Az előző este emlékei eleinte lassan szivárognak vissza,
aztán gyorsabban, egyre gyorsabban peregnek a képek.
Emlékszem, hogy összeszedtem néhány dolgot a Goswood
Grove-i házban, köztük néhány kincset is a városi könyvtár
számára, hogy felkészülten várhassam Nathant. Arra is
emlékszem, hogy késett. Már attól féltem, el se jön.
Mentegetőzve lépkedett felfelé a veranda lépcsőjén,
süteményesdobozzal a kezében.
 – Doberge-torta. Louisianai specialitás – mondta. –
Elnézést kell kérnem, hogy csak így betolakodom.
Gondolom, jobb programja is lenne péntek estére.
– Ez aztán nagyvonalú bocsánatkérés – feleltem, és
átvettem a legalább másfél kilós süteményt. Arrébb léptem,
hogy bejöhessen. – De el kell ismernem, hogy nehéz
versenyezni egy stadion beléptetőkapujával, és megóvni a
tinédzsereket, hogy helytelenkedjenek a lelátók alatt.
Idegesen felnevettünk, mint akik nem biztosak benne,
merre kanyarodik a beszélgetés.
– Hadd mutassam meg, miért kértem, hogy eljöjjön –
mondtam. – Egy perc, és hozom a grillt meg a jeges teát. –
Nem kínáltam sörrel vagy borral, mert el akartam kerülni a
félreértést, hogy találkozónk esetleg randevúnak tűnhetne.
De aztán órák teltek el, mire eszünkbe jutott a sült meg a
torta. Ahogy reméltem, Nathan korántsem volt olyan
közömbös a családja története iránt, mint azt korábban
mutatta. Goswood Grove szövevényes története
mindkettőnket beszippantott, amikor átszálaztuk az első
kiadású könyveket, az ültetvény üzletmenetét és
terméseredményeit éveken át nyomon követő főkönyveket,
a hétköznapok tevékenységeit részletesen leíró naplókat és
a számos levelet, amelyeket a könyvek közé dugva találtam
az egyik polcon. Egy tízéves kislány számolt be az
édesapjának a hétköznapjairól, az apácák által vezetett
iskolában történtekről, amelyek a maguk idejében csip-csup
ügyek lehettek, ma azonban lenyűgözve olvassa őket az
ember.
A családi Bibliát is elhoztam. Először a kedves vagy
legalábbis ártalmatlannak tűnő bejegyzésekkel hozakodtam
elő. Kíváncsi voltam, hogy viseli majd, ha a kellemetlenebb
dolgokra kerül a sor. Persze technikai értelemben azért
ismerte a család történetét, tudta, nagyjából hogy nézett ki a
rabszolgaság idején egy Goswood Grove-hoz hasonló
ültetvény. De vajon hogyan fogadja majd, ha szembesülnie
kell azzal, hogy mit jelentett mindez a valóságban, az egyes
emberi sorsok tükrében? Még ha immár csak a megsárgult
papír és a kifakult tinta őrzi is ezeket a sorsokat.
Ez a kérdés motoszkált bennem, már csak azért is, mert a
saját életem szekrénye is tele van efféle csontvázakkal,
kellemetlen tényekkel, amiket vonakodtam közelebbről
megvizsgálni, és még Christopherrel sem szívesen osztottam
meg. Christophernek egészen idilli gyerekkora volt, és azt
hiszem, attól féltem, képtelen lenne feldolgozni, ha a maguk
nyers valóságában tárnám elé a saját gyermekkorom
tényeit. Aztán amikor végül bizonyos dolgokra mégiscsak
fény derült, úgy érezte, elárultam azzal, hogy nem voltam
őszinte hozzá. Az igazság így végül mégis éket vert közénk.
Késő este volt már, amikor átnyújtottam Nathannek a
régi, bőrkötéses Bibliát, első lapjain a születési és halálozási
dátumokkal, az emberi lelkek adásvételének adataival, az
újszülöttekről szóló feljegyzésekkel, akiknél az apa neve
szóba sem került, mert ilyesmiről akkoriban nem beszéltek.
Megmutattam neki a házam mögötti gyümölcsösben rejtőző
sírkert kezdetleges, kézzel rajzolt térképét is. A
nyughelyeket nem jelzi más, csak egy-egy megmunkálatlan
kőtábla meg néhány fadarab, amit lassan elemészt a
nedvesség, a nap heve, az idő.
Magára hagytam a dokumentumokkal, és a konyhába
indultam, hogy elmosogassak, és betegyem a hűtőbe a
maradékot. A tányérokat törölgettem, majd kiöblítettem a
teáscsészéinket, amikor megszólalt, halkan, az orra alatt
mormogva, mintha csak az előtte heverő írást olvasná, de
amit mondott, olyan furcsa volt, hogy nem származhatott
egyetlen iratból sem.
– Szörnyű belegondolni, hogy az ember családja
emberekkel kereskedett – mondta, fejét a falnak támasztva,
kezét kissé széttárt ujjakkal a Biblia lapjaira fektetve. –
Sosem értettem Robint… hogy miért akart ott élni. Miért
akart annyira a mélyére ásni mindennek.
– Mert ez már történelem – szögeztem le. – Én meg éppen
azzal próbálom megragadni a diákjaim képzeletét, hogy
körülöttünk mindennek története van. Hogy minden
történelem. Lehet, hogy az igazság nem éppen kellemes, de
attól még meg kell ismernünk. Így tanulhatunk belőle. Így
lehetünk jobbak a jövőben. Legalábbis remélem.
A saját családomban az a szóbeszéd járta, hogy apám
szülei magas tisztséget töltöttek be a Mussolini-rendszer
idején, olyan gonosz hatalmat támogattak, amely
világuralomra tört, és ennek érdekében emberek millióit
tiporta el. A háború után apám családja aztán igyekezett a
háttérben maradni, de ebül szerzett vagyonuk jó részét
sikerült átmenteniük. Soha meg sem fordult a fejemben,
hogy utánajárjak ezeknek a pletykáknak. Nem akartam
tudni, mi igaz belőlük.
Ezt valamilyen okból Nathannek is elmeséltem, amikor
visszamentem a nappaliba, és leültem mellé a kanapéra.
– Gondolom, most igencsak képmutatónak tűnök a maga
szemében. Hiszen arra biztatom, hogy ássa bele magát a
családtörténetbe, miközben én… de, tudja, az apámnak meg
nekem sosem volt túl sok közünk egymáshoz.
Aztán a szülőkkel való kapcsolatról beszélgettünk – talán
mindkettőnknek szüksége volt arra, hogy témát váltsunk.
Mintha a halál vagy válás következtében korán elvesztett
apa könnyedebb téma volna, mint az emberkereskedelem
és az, hogy ennek a tettnek a következményei, hatásai
hogyan öröklődnek nemzedékről nemzedékre.
Ilyesféle dolgokon morfondíroztunk, miközben az
ültetvény mindennapjairól szóló feljegyzéseket olvasgattuk,
amelyek naplószerűen rögzítették az üzleti és egyéb
eseményeket: az elkönyvelt nyereséget és elszenvedett
veszteséget a pénz, az áruk és az emberi életek terén.
Közelebb hajoltam, próbáltam kisilabizálni a cirkalmas
kézírást, amely egy hétéves fiú, a négyéves öccse és a
tizenegy hónapos kishúga elvesztéséről tudósított. Az
anyjuk, Carlessa, aki a földeken dolgozók ellátására volt
beosztva, bezárta őket a kunyhójukba. Nyilván nem ő
döntött úgy, hogy hajnali négykor jelentkezzen a
nádaratásnál munkára. Valószínűleg azért zárta be a
gyerekeket, mert azt gondolta, így vannak biztonságban,
hiszen így nem tudnak elcsatangolni. Talán haza is szaladt
délben, amikor az aratók ebédeltek, hogy megnézze, mi van
velük. Talán elmagyarázta a hétévesnek, hogyan vigyázzon
a kistestvéreire. Talán dajkálgatta az egyévesnél is kisebb
Athenét, mielőtt letette volna aludni. Talán ott állt a
küszöbön, fáradtan, aggodalmaktól gyötörten. Talán érezte,
hogy hűvös van a kunyhóban, és így szólt a hétéves fiához:
„Ott a takaró, takarózzatok be az öcséddel. Ha Athene
felébred, vezetgesd egy kicsit, játssz vele. Sötétedésre
hazajövök.”
Talán az volt az utolsó utasítása: „Meg ne próbálj tüzet
rakni, hallod?”
A kisfiú mégis megpróbálta.
Azon a napon Carlessa mindhárom gyermekét
elveszítette.
Szörnyű végzetüket naplóbejegyzés rögzítette, amely a
gazda, az úrnő vagy az intéző jegyzetével zárult. A kézírás
gyakran változott, ami arra mutatott, hogy a feljegyzések
vezetésének feladatát megosztották maguk között.
1858. november 7. Szörnyű nap. Tűz ütött ki a negyedben.
Ezt a három gyermeket elvette tőlünk.
Szörnyű nap. Vajon mi minden rejlik e mögött? Talán a
bejegyzés írójának bűntudata, aki ott ül az íróasztalánál
tollal a kezében, miközben a bőréből, hajából, ruhájából
még mindig füstszag árad, és a bőrét fekete pernye lepi?
Vagy inkább a felelősség elhárítását tükrözik ezek a
szavak? A nap volt szörnyű? Nem az a gyakorlat, hogy
emberi lelkeket zártak börtönbe, és arra kényszerítették a
nőket, hogy őrizetlenül hagyják gyermekeiket, miközben
dolgoztak, fizetés nélkül, csak hogy egy gazdag ember még
nagyobbra hizlalhassa a hasát?
A gyerekek temetését, mely még azon a héten lezajlott,
hasonlóan szenvtelen hangon említette az írás.
Múltak az órák, Nathannel a kanapén ülve olvastuk a
naplót, lábszárunk egymáshoz ért, ujjaink össze-
összeakadtak, ahogy a szemünket meresztgetve próbáltuk
kibetűzni a megfakult írást.
Most, ébredés után, erőlködve próbálom felidézni a
többit, de azt sem tudom, hogyan kerültem a fotelbe, és
miért ott aludtam el.
– Mennyi… mennyi az idő? – kérdezem álomittasan.
Felegyenesedem, az ablak felé nézek.
Nathan felemeli fejét – talán ő is elszundikált –, rám néz.
Fáradtnak látszik, vörös a szeme. A haja kócos. Nem tudom,
aludt-e valamit egyáltalán. Legalább a csizmáját levetette,
hogy kényelembe helyezhesse magát. Látom, kölcsönvett
egy tiszta papírlapot az iskolai készleteimből. A
dohányzóasztalon többoldalnyi, kézzel írott jegyzet hever.
– Nem akartam ilyen sokáig maradni – mondja. –
Elaludtam, azután meg szerettem volna lemásolni a
temetőről készült térképet. Az a helyzet, hogy a temető
vezetésével megegyeztünk abban, hogy ezt a területet
odacsatoljuk, de ezek szerint ott már vannak sírok. Tudnom
kellene, hogy nagyjából mettől meddig tart ez a terület. – A
kezében tartott füzetre mutat.
– Miért nem vágott hozzám valamit? Fel kellett volna
ébresztenie, hogy segítsek.
– Olyan békésen aludt. – Mosolyog, a reggeli fény
megcsillan a szemében, amitől fura kis szurkálást érzek a
bőrömön.
Ettől aztán pánikba esem.
Nem, mondom magamban. Határozottan és
egyértelműen: nem. Életem egyik legkülönösebb,
leggyökértelenebb, legbizonytalanabb, legmagányosabb
fázisát élem. Lassan eleget tudok Nathan életéről ahhoz,
hogy lássam, nagyjából ő is így van ezzel. Mindketten
kockázatot jelentünk a másik számára. Én a felejtés
fázisában vagyok, ő meg… nos, nem tudom, hol tart, és nem
is most van annak az ideje, hogy kitaláljam.
– Aztán mégis maradtam. Olvastam, miután maga
elszundított – magyarázza. – Vissza kellett volna mennem a
városba, és kivenni valahol egy szobát.
– Az nagy butaság lett volna. Tudja, hogy csak egy
szálloda van Augustine-ban, az is szörnyű. Az első éjszakát
ott töltöttem.
Elég szomorú. Végtére is ez a szülővárosa, ahol a két
nagybátyja birtokolja a gazdaság oroszlánrészét, ő maga
pedig nemcsak annak a háznak a tulajdonosa, amelyben
most lakom, hanem a másik, hatalmas ingatlannak is, és
mégis azt mondja, szállodába kell mennie, ha egy éjszakát a
városban akar tölteni.
– A szomszédok nem fognak pletykálni, afelől nyugodt
lehet – eresztem meg a régi temetős viccet, csak hogy
értésére adjam, nem aggódom a jó hírnevem miatt. – Ha
mégis eljárna a szájuk, akkor valóban volna okunk
aggodalomra.
Gödröcske támad a napbarnított arcon. Olyan aranyos,
hogy jobbnak látom, ha nem nézem túl sokáig. De a
következő pillanatban ráébredek, hogy azon töprengek,
vajon mennyivel lehet fiatalabb nálam. Néhány évvel,
gondolom.
Aztán megint összeszidom magam.
A megjegyzése megfelelő átvezetést kínál ahhoz,
visszatérjünk az eredeti témánkhoz, amit határozott
megkönnyebbüléssel fogadok. Olyan lendülettel vetettük
bele magunkat a Goswood Grove dokumentumainak
felfedezésébe, hogy a másik dolgot, amiért szerettem volna
vele beszélni, nem is volt alkalmam szóba hozni. Az antik
könyvek értékéről akartam tájékoztatni, és a beleegyezését
kérni ahhoz, hogy adományként a városi könyvtárba
kerüljenek. A dokumentumok megfelelő, történettudományi
feldolgozásáról és megőrzéséről is beszélnünk kellene.
– Még valamit szeretnék megbeszélni magával, aztán
elengedem – mondom. – Arról van szó, hogy szeretném
felhasználni ezeket az anyagokat a gyerekekkel az órai
munka során. A városban sok családnak nemzedékek óta itt
vannak a gyökerei, és rengetegen kötődnek valamilyen
módon Goswoodhoz.
Figyelem, hogyan reagál, de az arca semmit sem árul el.
Szinte szenvtelenül hallgatja, amit mondok.
– A jegyzékekben nevek, adásvételi adatok, születési,
halálozási és temetési dátumok szerepelnek. Nemcsak
Gossették saját rabszolgáié, hanem azoké is, akiket bérbe
vettek más, a River Road mentén található ültetvényekről.
Mesterembereké, akik itt dolgoztak, és Gossettéknak adták
el az árujukat. Sok név ma is él, ma is megtalálható a
családnevek között. Ismerem őket az osztálynaplóból.
Hallom, amikor bemondják az iskolai hangosbemondóban a
futballmeccseken, ahogy fel-felbukkannak a tanáriban folyó
beszélgetések során.
Arcok tűnnek fel lelki szemeim előtt. Mindenféle
árnyalatú arcok. Szürke szemek, zöld, kék, barna szemek.
Nathan megint úgy fordítja kissé oldalra az állát, mintha
ökölcsapás elől térne ki. Talán eddig nem gondolt arra, hogy
ezeknek a régmúlt eseményeknek a szálai a mostani, itteni
világot is átszövik.
Régebben nem értettem, de ma már tudom, miért vannak
fekete Gossettek és fehér Gossettek a városban. Ők
mindannyian szövevényes kapcsolatban állnak egymással,
és a kapcsolatuk története itt van, ennek a családi Bibliának
a kezdőoldalain. A rabszolgák a birtok gazdájának a nevét
viselték. A felszabadulás után aztán sokan megváltoztatták
a nevüket. Mások megtartották a régit.
Willie Tobias Gossett volt a neve annak a hétéves
kisfiúnak, akit több mint egy évszázada temettek el a
négyéves öccsével és a csecsemő húgával, Athenével együtt.
Carlessa gyermekei voltak, akik az égő kunyhóban lelték
halálukat. Nevüket a gondosan megőrzött térképvázlat őrzi,
amely most ott hever az asztalon, Nathan Gossett előtt.
És Tobias Gossettnek hívják azt a hatéves kisfiút is, aki
látszólag mindenféle felügyelet nélkül kóborol a környéken,
az országúton és a földutakon a pókemberes pizsamájában.
Neve valószínűleg nemzedékeken át öröklődött, úgy, mint
bármely tárgy, pénzdarab vagy kedvenc ékszer. Rég halott
ősei hagyták rá, akikről nem maradt hátra más, csak a
nevük és a történeteik.
 – A gyerekek kitaláltak maguknak valamit, egy iskolai
feladatot. Tényleg nagyrészt ők főzték ki. Szerintem jó… sőt
nagyszerű ötlet.
Mivel továbbra sem szól, azzal folytatom, hogy a pénteki
vendégemről mesélek neki, aki az iskolában tartott előadást,
aztán a Carnegie Könyvtár történetéről, a gyerekek
reakcióiról, és hogy miként fűzték tovább az ott felmerült
ötleteket.
– Úgy kezdődött az egész, hogy szerettem volna kitalálni
valamit, amivel felkelthetném az érdeklődésüket az olvasás
és az írás iránt. Úgy gondoltam, a kötelező olvasmányok
helyett, amelyek iránt nemigen érdeklődnek, a személyes
történetek felé terelném őket: a helytörténet irányába,
amely számos ponton érintkezik az ő életükkel is. Manapság
sokan kérdezik, hogy a mai gyerekek miért nem tisztelik
sem önmagukat, sem az őseiket vagy a városukat. Miért
nem jelent semmit a számukra a családi hagyomány. Nos,
azért, mert valójában nem tudják, mint jelent a nevük.
Ahogy a városuk történetét sem ismerik.
Az állát dörzsölgeti, ami elárulja, hogy sikerült
beletennem a bogarat a fülébe. Sikerült átadni valamit
abból az izgalomból, amit érzek. Legalábbis remélem.
Tovább nyomulok.
– Úgy képzelik el, hogy az egész egy projekt köré
szerveződne, aminek a Kriptamesék címet adnák. Ahogy a
szavaikból kivettem, New Orleansban már létezik efféle
program, egyfajta vezetett temetői túra formájában. A mi
gyerekeink azt vállalták, hogy kutatásokat folytatnak, aztán
a kutatásuk eredményére alapozva szövegeket írnak
valakiről, aki a városukban vagy akár az ültetvényen élte le
az életét. Valamelyik ősükről, bárkiről, akihez valamilyen
módon kötődnek. A szövegeket aztán előadás keretében
mutatnák be, ami egyúttal akár adománygyűjtő alkalom is
lehet. Jelmezbe öltöznek, odaállnak a sír mellé mintegy
eleven tanúkként, és elmesélik az elhunyt történetét a túra
résztvevőinek. A projekt legfőbb tanulsága az lehet a
számukra, hogy a történetek összefonódnak, egymáshoz
kapcsolódnak. Átélhetik, hogy milyen volt hajdan az
egyszerű emberek élete, és összevethetik a mai élettel.
Megtapasztalhatják, hogy mit jelent a múlt történeteinek
ismerete a maiak, az utódok számára.
Nathan az ültetvény főkönyvére szegezi a tekintetét,
amely ott hever az ölében, ujját óvatosan végighúzza a
lapok szélén.
– Robinnak nagyon tetszene. A nővéremnek rengeteg
ötlete volt a Goswooddal kapcsolatban, fel akarta újítani a
házat, dokumentálni a múltat, helyreállíttatni a kertet.
Múzeumot akart nyitni, amely Goswood lakóinak életét
mutatta volna be. Valamennyi lakóét, nem csak azokét, akik
baldachinos ágyban aludtak a nagy házban. Robin minden
nagyszabású, merész ötletért lelkesedett. Igazi álmodozó
volt. Ezért hagyta rá a bíró a házat.
– Fantasztikus ember lehetett. – Próbálom elképzelni a
nővérét, akit elveszített. Képzeletben összerakom a képét:
ugyanaz a sötét, zöldeskék szem. Ugyanaz a mosoly. A
világosbarna haj, amilyen Nathané. Egészében nagyon
hasonlít Nathanhez, csak idősebb, finomabbak a vonásai,
vékonyabb a testalkata.
Nyilvánvaló, hogy Nathan nagyon szerette. A neve
említésére is elkomorodik az arca.
– Magának rá volna szüksége, nem énrám – ismeri el.
– De most itt van nekünk maga. – Igyekszem nem ajtóstul
rontani a házba. – Tudom, mennyire elfoglalt, hogy nem
lakik a városban, és hogy ez – az iratokra mutatok,
amelyeket egész éjszaka olvasott – nem a maga érdeklődési
területe. Mégis… nagyon hálás lennék, ha a diákjaim
hozzáférhetnének ezekhez a dokumentumokhoz, hogy
kutatásokat végezhessenek a projektjükhöz. Azonkívül
sokan szeretnének majd elmenni az őseik temetőjébe, a
jelöletlen sírokhoz is. Az engedélyét kérjük, hogy
körülnézhessünk a házam mögötti területen. A maga
birtokán.
Végtelennek tűnő másodpercek után rászánja magát a
válaszra. Kétszer, háromszor is újrakezdi a mondatot, de
mindannyiszor elakad. A dohányzóasztalon, az íróasztalon,
a kanapén heverő anyagokat tanulmányozza. Homloka
ráncba szalad, szemét lehunyja. Ajkát vonallá préseli
valami olyan érzés vagy indulat, amit mindenképpen
titkolni akar előttem.
Egyértelmű: nem áll még készen erre az egészre. A téma
kifejezetten fájdalmas a számára, nekem pedig fogalmam
sem lehet arról, mi mindenből fakad ez a fájdalom. A
nővére halála, az apja, a nagyapja halála, Goswood Grove
történetének összes emberi vonatkozása állhat a háttérben.
Nathan kissé előrébb csúszik a kanapén. Egy pillanatig
azt hiszem, indulni készül. Ijedten meglódul a szívem.
Végül a térdére támasztja a könyökét, úgy, hogy a
lapockája között mély árok keletkezik. Kibámul az ablakon.
– Gyűlölöm azt a házat. – Ökölbe szorul a keze. –
Valóságos átok az a ház. Az apám, a nagyapám, mindketten
ott haltak meg. Ha Robin figyelmét nem köti le teljesen a két
nagybátyánkkal vívott ádáz küzdelem, talán jobban
odafigyel a szívrohamot előrevetítő tünetekre. Emlékszem,
milyen rosszul nézett ki, amikor utoljára ott voltam.
Kértem, hogy vizsgáltassa ki magát, de hallani sem akart
róla. Nem akart szembenézni a ténnyel, hogy egyedül
képtelen megbirkózni a ház fenntartásával. Tizennégy
hónapon át harcolt érte az apám testvéreivel, az
egyházközséggel, az ügyvédekkel. Will és Manford keze
messzire elér ezen a tájon. Ez emésztette fel a nővérem
utolsó éveit, utolsó találkozásunkkor is ezen vitatkoztunk. –
A szeme gyanúsan csillog, amikor felidézi az eseményeket. –
Robin megígérte a nagyapámnak, hogy gondját viseli a
helynek, és ő nem olyan ember volt, aki megszegi az
ígéretét. Csak egyszer szegte meg: amikor meghalt. Mert
nekem megígérte, hogy nem fog meghalni.
Hiába titkolja, látom rajta, mennyire nyers és fájdalmas,
mennyire eleven még ma is ez a seb.
– Nathan, ne haragudjon – suttogom. – Nem akartam…
– Semmi baj. – Hüvelyk- és mutatóujjával megtörli a
szeme sarkát, kiissza az ital maradékát, kihúzza magát,
próbálja lerázni az elérzékenyülést.
– Maga nem innen való. – A szemembe néz.
Összekapcsolódik a tekintetünk. – Megértem a törekvéseit,
Benny. Csodálom érte, és látom az értéküket. De fogalma
sincs, hogy mibe készül beleavatkozni.
 19. fejezet

HANNIE GOSSETT – TEXAS, 1875

Négykézláb állok, körülöttem remeg, rázkódik a föld, úgy

leng ide-oda, mintha a föld felett gomolygó viharfelhőre
kapaszkodva hintázna. Éles szilánkok szúrják keresztül a
nadrágomat, belefúródnak a bőrömbe.
Messze, a szántóföldön, ott látom az enyéimet. Mamát, a
testvéreimet, az unokatestvéreimet; mind ott állnak a
napfényben, nehéz kosaraik mellettük a földön, a kezükkel
árnyékolják a szemüket, azt nézik, vajon ki kiabál utánuk.
– Mama, Hardy, Het, Prat, Epheme! – kiabálom. – Easter,
Ike, Jenny néni, Mary Angel, itt vagyok! Mama, itt van a
lányod! Itt vagyok! Látod?
Mama felé nyújtom a kezemet, de ekkor eltűnik,
szertefoszlik az alakja, én pedig kinyitom a szemem. Sötéten
borul fölém a csillagos égbolt. A szél az arcomat csapkodja,
forró hamut szór a szemembe, a nyugat felé robogó vonat
mozdonyának apró koromszemcséit. Mama nincs itt, és
nem is volt. Csak álmodtam megint. Minél messzebbre
jutunk Texasban, annál gyakrabban látom őt. Elég
lehunynom a szememet.
Mit akar mondani ez az álom?
Juneau Jane nagyot ránt rajtam. Kötelet kötött a
derekamra, nehogy álmomban lelépjek a nyitott pőrekocsi
széléről. Lavinia kisasszonyt is magához kötözte. Hiába
terveztük, a Kisasszonyt mégsem hagyhattuk Jeffersonban,
hiszen Moses ott lihegett a nyomunkban. Nem tudom, végül
miért nem lőtt ránk az utcán; miért nem ölt meg
mindhármunkat. Nem is akarom tudni.
Egyszerűen megfordult, és elment a másik két emberrel
együtt, mi meg a vasútállomásra rohantunk, hogy minél
előbb eltűnjünk a szeme elől.
Nyitott vagonban utazni nem valami kellemes dolog, a
szél forró szikrákat sodor az éjszakai levegőben, amelyek
gyakran az arcunkra, a fejünkre hullnak. Láttam már
vonatot, de még sosem ültem rajta. Régen sem éreztem
kedvet hozzá, most sem érzek. De vonaton menekülhettünk
a leghamarabb Jeffersonból. A vonatok nyugatra tartanak,
állatokkal, áruval, utasokkal megrakva, egy tűt sem lehetne
leejteni, akkora a zsúfoltság. Az emberek a zárt vagonok
tetejére másznak, vagy a lovaikkal együtt a nyitott
vagonokban utaznak a rakomány közt, ahogyan mi is.
Amikor a vonat fütyül, majd lassít, hogy a
csomagküldeményeket felakaszthassák a vágány melletti
kampókra, időnként az emberek is le-leugranak róla.
Mi nem szállunk le, végig ezen a vonaton utazunk, a
Dallas nevű városka mellett elhaladva a Trinity folyó
partján fekvő Eagle Ford felé, ahol véget ér a vasút. De a
Texas & Pacific vasúttársaság már építi a pályát messze,
nyugat felé. Eagle Fordnál átkelünk a folyón, aztán gyalog
megyünk tovább, vagy felkéredzkedünk egy szekérre, hogy
eljussunk az egynapnyi járásra lévő Fort Worthbe, hátha
sikerül az Öreg Nagyságos vagy az ügyvéd nyomára
akadnunk… vagy legalább megtudnunk valamit arról, hogy
mi lett velük.
Soha életemben nem láttam ennyiféle vidéket, ennyi
várost. Minél messzebb visz bennünket nyugat felé ez a
rázkódó, zötyögő gépszörny, annál különösebb, idegenebb a
táj. Az enyhet adó píneaerdők, amelyekre még emlékeztem
Texasból a menekülés idejéből, elmaradoznak mögöttünk.
Végtelen füves puszták lépnek a helyükbe, alacsony dombok
kísérik az utat, örökzöld és mocsártölgyek csoportjai
zöldellnek a vízfolyások mentén.
Furcsa, kihalt tájon robogunk.
Visszaülök a Kisasszony mellé, érzem, hogy
belekapaszkodik a szoknyámba. Őt is megrémiszti ez a hely.
– Nyughasson! – szólok rá. – Maradjon békében. Nincs
semmi baj. – Nézem a sötétben elsuhanó fák koronáját; a
dombokat és síkságokat csak a holdfény világítja meg, sehol
egy világos ablak, egy tábortűz.
Ismét nehéz álomba süppedek, de a mama most nem jön,
és én sem megyek a kereskedő udvarába, hogy lássam a kis
Mary Angelt, ahogy ott áll a dobogón. Békés nyugalom tölt
el. Olyasféle nyugalom, amelyben az ember nem érzékeli az
idő múlását.
Szempillantásnyinak tűnő idő múlva zajra ébredek. Egyik
karomat Juneau Jane cibálja, a másikba meg a Kisasszony
vájja nyöszörögve a körmeit. Zeneszó hallatszik
valahonnan, de mintha egy malom zakatolását is hallanám,
ahogy a gabonát őrli. A nyakam elmerevedett, mert oldalra
billent fejjel aludtam, a szememet alig tudom kinyitni a
pillámat megülő portól, koromtól. Amikor nagy nehezen
mégis kinyitom, látom, hogy sötét van még. A hold már
lement, de a csillagok most is sziporkáznak.
A rohanó vonat lustán imbolyog, mint a gyermekét
ringató anya, aki úgy belefeledkezik a kisded édes
arcocskájába, hogy még arról is megfeledkezik, mennyi
munka vár rá aznap.
Az állomásokon embertömeg, lovak, kutyák, szekerek,
kézikocsik áradata örvénylik a szerelvény körül fülsiketítő
ricsajjal. – Fazekak, serpenyők, üstök! Füstölt oldalas,
szalonna! – kiabálnak az árusok.
– Príma vödrök, éles fejszék, viaszosvászon, ásó! –
rikkantja egy másik hang.
Egy férfi az „Ó, Shenandoah” kezdetű dalt kornyikálja,
egy nő éles fejhangon felkacag.
Azzal senki sem törődik, hogy a jónépnek néha aludnia is
kellene a vonaton; az emberi, állati ricsaj sosem akar elülni.
Őrjítő a lárma.
Leszállunk a vonatról, helyet keresünk a sétányon a
lámpák alatt, minél messzebb a szekerek fülsiketítő
zörgésétől. A kocsik kis híján egymásba rohannak, a
kocsisok hangos kurjantásokkal biztatják lovaikat: –
Vigyázz, hé! Hóóó, Bess! Pat, hóó! Gyia! Gyia, te!
Az egyik férfi olyan nyelven kiabál, amit sose hallottam
még. Elszabadult lovak válnak ki a sötétből, és robognak
végig az utcán, a kengyel az oldalukat csapkodja. Egy gyerek
az anyja után sír.
A Kisasszony olyan erősen szorítja a karomat, hogy szinte
eláll a vérkeringésem.
– Hagyjon már! Így menjek végig egész Forth Worthön,
hogy maga folyton rám lógaszkodik? – korholom. Próbálom
lefejteni magamról, de csak annál szorosabban
kapaszkodik.
Egy foltos bika lép a lámpa fénykörébe, éppen előttünk
baktat tova, nem vezeti senki, nem is üldözi senki, a
járókelők ügyet sem vetnek rá. Fehér foltjai ragyognak a
lámpafényben, szürke szarva olyan hosszú, hogy egy felnőtt
férfi kényelmesen elférne köztük hosszában. A
szemgolyóján áthatoló lámpafény kékesvörösen villan
felénk, miközben dühös horkantást hallat.
– Borzasztó hely ez – fordulok Juneau Jane-hez. Attól
félek, Forth Worth sem lesz jobb, sőt még ennél is rosszabb.
Texas szörnyen vad vidék. A kikötőn túl másik világ
következik. – Amondó vagyok, induljunk neki gyalog.
Tűnjünk el innen, amilyen hamar csak lehet.
– Először a folyó – veti ellen Juneau Jane. – Várnunk kell
reggelig, akkor majd kiderül, hogyan tudunk átkelni.
– Hát jó. – Bosszant, hogy igazat kell adnom neki, de ha
egyszer igaza van… – Hátha reggel találunk szekeret, amire
felkéredzkedhetünk.
Bóklászunk a környéken, menedéket keresünk, ahol
meghúzhatnánk magunkat éjszakára. De sok helyről
elkergetnek bennünket az emberek. Hiszen mit látnak, ha
ránk néznek? Három rongyos kamaszt, színeset-fehéret
vegyesen, az egyik félkegyelmű, a másik kettő kézen fogva
vezetgeti… ugyan kinek hiányzik egy efféle társaság? Végül
a folyópartra megyünk, ahol a szekerek táboroznak,
behúzódunk a bokrok alá, összebújunk, mint a kivert
kutyakölykök, és imádkozunk, hogy békén hagyjanak
bennünket.
Amikor megvirrad, kőkemény kétszersültet reggelizünk a
batyuból. Van még néhány falat sonkánk is, amit a Katie P.
legénységétől kaptunk. Aztán a batyunkat a fejünkre téve
átgázolunk a folyón, ott, ahol sekély a meder. Egész
könnyen meg lehet találni a gázlót, csak követnünk kell a
szekérkaravánt, amely a folyón átkelve nyugatnak fordul.
Szembe is sokan jönnek, kocsival, szekérrel, a vasútállomás
felé tartva. A hosszú szarvú, fehér foltos marhák
csordaszám kelnek át, zord külsejű emberek hajtják őket
széles karimájú kalapban, térdig érő csizmában. Sokszor
egy órába is beletelik, mire egy-egy csorda átér.
Délfelé a Kisasszony sántítani kezd az új cipőjében, amit
Jeffersonban vettem neki. A verítékkel keveredő por kérget
von a bőrére, inge a testére tapad. Cibálni kezdi, meglazítja
a vászondarabot, amivel azért kötöztem le a mellét, hogy
laposnak látsszon. – Ne macerálja már! – mondom, és
elrángatom onnan a kezét.
Két szekér jön szembe; jobbnak látjuk bevenni magunkat
a gázló mentén növő magas fűbe, míg elmennek mellettünk.
Csak egy pillanatra fordítok hátat, de a Kisasszony már le is
veti magát egy kis tölgyfa árnyékába. Akárhogy
könyörgünk, nem hajlandó felállni.
Kiállok az út mellé, nézek jobbra-balra, nem jön-e szekér,
amire némi fizetségért felkéredzkedhetnénk.
Hamarosan meg is jelenik egy, színes férfi ül a bakon,
elég barátságos arca van, és fel is vesz bennünket. Beszédes
fickó, Rain a neve. Pete Rain. Az apja krík indián volt, az
anyja meg szökött rabszolga, az ültetvény, amelyről
megszökött, valaha a cseroki törzs területéhez tartozott. A
szekér az övé, a lovak is. Ezzel keresi a kenyerét, poggyászt
meg árut szállít a vasútról a falvakba és vissza. – Nem rossz
munka – mondja. – Csak arra kell vigyázni, hogy az ember
el ne veszítse a skalpját. – Mutatja a golyónyomokat a
szekéren, mesél a félelmetes színekkel kimázolt harcosokkal
vívott összecsapásokról.
Egész nap az itteni indián törzsekről mesél, a kajovákról
meg a komancsokról, akik kirajzanak a rezervátumaikból,
hogy a környéken portyázzanak. Lovat lopnak, felégetik a
tanyákat, foglyokat ejtenek, és mindenfelé feltrancsírozott
hullákat hagynak maguk után. – Nemigen lehet kiszámítani,
mit fognak tenni – mondja. – Amihez éppen kedvük
szottyan. Délen véget ért a háború, de itt még nem.
Tartsátok nyitva a szemeteket, fiúk. Banditákkal is könnyen
találkozhattok az úton. Ha olyasvalakibe botlotok, aki
Marston csapatából valónak mondja magát, meneküljetek,
amerre láttok. Az a banda a legrosszabb mind közül. Napról
napra többen vannak.
Amikor sötétedni kezd, Juneau Jane meg én egyre
gyakrabban pillantunk a bozót felé, a levegőbe szimatolunk,
hogy nem érzünk-e füstszagot, ami emberek közelségét
jelezné. A legkisebb zajra összerezzenünk; indiánokat,
banditákat, Marston embereit látjuk mindenütt. Örülünk,
amikor Pete Rain felajánlja, hogy töltsük az éjszakát a
táborában. Juneau Jane segít neki kifogni a lovakat, én meg
rizsből, sózott húsból, babból összeütök valami ragufélét.
Pete Rain nyulat lő, azt is hozzátesszük. A Kisasszony csak
ül, és bámul a tűzbe.
– Mi baja a legénynek? – kérdezi Pete, miközben eszünk.
Kanállal etetem a Kisasszonyt, mert egyedül nem tudja a
szájához emelni az ételt.
– Nem tudom. – Ez igaz is. – Gonosz emberek elbántak
vele, azóta ilyen.
– Szegény ördög – motyog Pete. Homokkal áttörli a
tányérját, az öblítővödörbe dobja, majd hanyatt fekszik, és
csak nézi a csillagokat. Itt nagyobbak és fényesebbek, mint
amilyennek otthon láttam őket. Az égbolt is tágasabb
valahogy. Mintha a világ egyik végétől a másikig húzódna.
Kihasználom, hogy Pete hallgat egy kicsit: megemlítem a
három kék üveggyöngyöt, és kérdezősködöm az enyéim
felől. Hátha tud valamit róluk. De azt mondja, nem hallott
semmi ilyesmiről.
Juneau Jane az Eltűnt testvéreink rovatról mesél neki.
Pete-et érdekli a dolog, ezért Juneau Jane előveszi az
újságlapokat, és a tűz mellé telepszik velük. A válla fölé
hajolva nézem, ahogy olvasás közben követi a sorokat az
ujjával. Pete-nek egyik név sem ismerős, de azért
hozzáteszi: – Nekem is van valahol egy húgom. Az orgazdák
elrabolták, az anyámat pedig megölték, mialatt a papával
vadászni voltunk. Ezernyolcszázötvenkettőben történt. Nem
hiszem, hogy valaha megtalálom a húgomat, és ha mégis,
úgysem ismerne meg. De azért betehetnétek a nevét az
újságba. Adok ötven centet, küldjétek el a levelemet a
Southwesternnek, ha Fort Worthbe értek. Majd adok pénzt a
postaköltségre. Én nem maradok ott egy napot se.
Nemhiába hívják a pokol tornácának azt a helyet.
Juneau Jane megígéri, hogy teljesíti a kérését, de most
nem az újságszélre írja a nevet, hanem a főkönyvbe, amit az
ügyvéd irodájából hoztunk el.
– Az újságon nincs több hely – magyarázza. – Ebben még
van.
– Köszönet érte. – Pete a keresztbe tett karjára hajtja a
fejét párna helyett, és a Tejutat nézi, amely keresztülszeli az
éjszakai égboltot. – Amalee, így hívták. Amalee August Rain.
Olyan pici volt még, hogy ki sem tudta mondani a teljes
nevét. Nem hiszem, hogy megtartotta a nevet.
Juneau Jane kinyitja a könyvet, és írni kezd. „Amalee
August Rain, a texasi Weatherforba való Pete Rain húga. Az
indiánok földjén veszett nyoma 1852 szeptemberében,
hároméves korában.” Mindig mondja, hogy milyen betűt ír,
én meg, mielőtt leírná, próbálgatom, vajon emlékszem-e,
melyik betű hogy néz ki. Néhányszor sikerül is.
Aztán aludni megyünk. Lefekszem, a betűkre gondolok, a
tágas égboltot nézem, amely olyan, mintha fekete selyem
vonná be, és az ujjammal a csillagok közé írom a betűket. A
mint Amalee… R mint Rain… T mint Texas. H mint Hannie.
Addig csinálom ezt, míg végül lehanyatlik a kezem, a
szemem meg becsukódik.
Reggel, amikor felébredek, és felülök a földre terített
takarón, a pásztorbotra akasztott mécses lángja már épp
csak pislákol. Juneau Jane ott ül a lámpás alatt a hajnali
szürkületben, lábát keresztbe vetve, ölében a könyvvel. A
nyúzókés ott van mögötte a földbe állítva, a ceruzából meg,
látom, csak egy rövid csonk maradt. A szeme vörös; úgy
látszik, egész éjjel fenn volt. Még a takaróját sem vette le a
szekérről.
– Egész éjjel fenn voltál?
– Igen – suttogja, mert Pete és a Kisasszony még alszik.
– Pete levelét írtad? Hogy feladhassuk Fort Worthben? –
Óvatosan kibújok a takaró alól, és odakúszom mellé.
– Nem csak azt. – Magasra tartja a könyvet a felkelő nap
fényében, hogy én is láthassam. Minden lap sűrűn teleírva.
– Mindet teleírtam. – Elkerekedett szemmel nézem, mit
művelt. – Itt van mind, ábécérendben. A vezetéknév
kezdőbetűje szerint. – Az R betűhöz lapoz, amit már
ismerek, és rámutat az egyik névre. – Amalee August Rain.
Mellételepedek, mire felém nyújtja a könyvet. Forgatom a
lapokat.
– Ez lesz a…– suttogom – az Eltűnt testvéreink könyve.
– Igen – bólint, aztán egy kis darab gyűrött papirost ad a
kezembe, írás van azon is. Azt mondja, Pete levele az.
Akkor olyan vágyakozás fog el, muszáj tennem valamit,
és bár itt az ideje tűzifát gyűjtenünk, és hozzálátnunk a
reggelikészítéshez, leülök mellé a fűbe.
– Ki tudna-e venni egy másik lapot is a könyvből? Azt
szeretném, ha nekem is írna levelet, amíg még van valami a
ceruzából. Levelet az enyéimnek a… az Eltűnt testvéreink
rovatba.
A fejét rázza.
– Arra lesz még idő az úton. – A Kisasszony meg Pete felé
pillant, akik még mindig alszanak. A fölénk boruló tölgy
koronáján már ébredeznek a madarak.
 – Hát persze – mondom. – Amúgy sincs ötven centem,
hogy betegyem az újságba. Csak szeretném, ha mindig ott
lenne velem az a levél. Míg el nem jön az ideje. Csak úgy ott
lenne velem… segítene megőrizni a reményt, nem?
– Azt hiszem, igen – feleli Juneau Jane. A könyv végére
lapoz, kihajtja a borítóoldalt, a körmét végighúzza a gerinc
mellett, kitépi a lapot, lesimítja a tenyerével.
– Miről szóljon? Mit szeretnél?
– Hát… szép legyen. Hogy ha a rokonaim olvassák, akkor
ne… – Valami csiklandozza a torkomat, mintha egy
kismadár borzolná a pehelytollait odabent. Muszáj
megköszörülnöm, hogy be tudjam fejezni a mondatot. –
Szóval azt szeretném, ha okosnak gondolnának. Illendő
legyen, érti? Maga tud úgy írni, illendően, ahogy a finom
emberek, ugye?
Bólint, a ceruzacsonkot a papírra illeszti, fölé hajol, egy
pillanatra lehunyja a szemét, aztán kinyitja megint.
Gondolom, ég a szeme, hiszen egész éjjel fent volt.
– Mi álljon benne?
Most én hunyom le a szememet, a gyerekkoromra
gondolok.
– Ne olvassa hangosan a szavakat, ahogy ír – mondom. –
Most ne. Csak írja le őket. Kezdjük úgy, hogy Tisztelt
Szerkesztő Úr! A családomat keresem. – Szerintem ez
illendően hangzik. Csakhogy sehogy sem tudom kitalálni,
mi legyen a folytatás.
– Très bien. – A ceruza serceg a papíron, aztán egy időre
elhallgat. Vadgalamb kezd búgni a fán, Pete Rain a másik
oldalára fordul.
– Mondj valamit a családodról. A nevüket, és hogy mi lett
velük.
A mécses sisteregni kezd a fejünk felett. Fények, árnyak
suhannak el a szemem előtt, ahogy megelevenedik bennem
az a régi történet.
– A mamát Mittie-nek hívták. Kilenc gyerek közül én
vagyok az ötödik, a nevem Hannie Gossett. – Aztán mondani
kezdem magamban a rigmust. Szinte hallom, hogyan
kántáltuk együtt a mamával, amikor ott feküdtünk
éjjelenként a szekér alatt. – A többiek neve Hardy, Het,
Pratt…
Most olyan, mintha ott lennének velem, barnás
árnyékokként ott táncolnak a szemem előtt, miközben
elmesélem, mi történt velünk. Mire a végére érek, arcom
nedves a könnyektől, hűvös a hajnali széltől. Mintha
gombóc lenne a torkomban, amikor a történet végére érek.
Pete Rain mocorog a vackán, morogva felsóhajt, úgyhogy
gyorsan letörlöm a könnyeimet, és elveszem Juneau Jane-től
a papirost. Négyzet alakúra hajtogatom, hogy elférjen a
zsebemben. Remélem, nem esik majd baja, ha magamnál
hordom.
– Talán ezt is postára kellene adnunk Fort Worthben –
mondja Juneau Jane. – Maradt még egy kis pénzem a lovam
árából.
Nagyot nyelek, a fejemet rázom.
– Azt inkább tegyük el rosszabb napokra. Majd akkor
küldöm el ezt a levelet, ha ki tudom fizetni az árát. Egyelőre
elég, ha tudom, hogy itt van nálam.
A csontom velejéig megborzongok, amikor a nyugati
égboltra emelem a szemem, ahol a csillagok még mindig
küzdenek a pirkadat fényével. A mama mindig azt mondta,
a csillagok a mennyei szakácsok tüzei, és hogy nagymama
meg nagypapa és minden ember, aki előttünk élt a földön,
minden éjjel tüzet rak az égbolton.
Ha erre gondolok, olyan nehéznek érzem a kezemben
tartott levelet, mintha kőből volna. És ha mindenkim ott van
már fent, és mind ott ülnek a tűz körül? Vajon azt jelentené-
e, ha senki sem válaszolna a levelemre?
Aznap sokat töprengek azon is, vajon Pete Rain ugyanígy
gondolkodik-e a saját levele felől. Forth Worth felé menet
meg is mutatjuk neki a miénket.
– Tudjátok, mit, mégis inkább magam adom fel, és a
tizenöt centet is elküldöm – mondja a homlokát ráncolva,
aztán zsebre teszi a levelet. – Imádkozni akarok fölötte,
mielőtt postára adom.
Elhatározom, hogy én is imádkozni fogok, ha eljön az
ideje.
A város határára érve leszállunk a szekérről, és
elköszönünk Pete-től. Juneau Jane kitép egy kis darabot az
újságlapból, és Pete-nek adja.
– A Southwestern címe, ahova a levelet kell küldeni.
– Köszönöm. Aztán csak óvatosan a városban, fiúk –
figyelmeztet még egyszer, utoljára, és elteszi a cetlit. – Fort
Worth nem a legrosszabb hely, ha színes az ember,
mindenesetre nem olyan rossz, mint Dallas. Azért nem árt
vigyázni. Marston emberei itt tanyáznak a legszívesebben.
Keressétek a törvényszék mögött, a folyóparton lévő
negyedet. Ott letáborozhattok, de a holmitokat ne hagyjátok
őrizetlenül. Battercake Flats egyáltalán nem biztonságos.
Túl sok szegény ember van arrafelé. Nehéz idők járnak Fort
Worthben, mióta csődbe ment a vasúttársaság, és leálltak a
vasútépítéssel errefelé. Márpedig nehéz időkben még a jó
emberekből is előjön a rossz. Majd meglátjátok. Ha segítség
kell, keressétek meg John Prattet a kovácsműhelyben,
mindjárt a törvényszék mellett. Rendes, színes bőrű ember.
Vagy Moody tiszteletes urat az Afrikai Metodista
Episzkopális Egyház templomában, az Allen-kápolnában. A
bordélyházakkal és ivókkal vigyázzatok. A magatokfajta
ifjoncok gyakran bajba kerülnek ott. Ha kíváncsiak vagytok
a tanácsomra, azt mondom, ne időzzetek sokáig Fort
Worthben. Menjetek tovább Weatherfordba vagy le Austin
Citybe. Ott jobb élet vár rátok.
– Azért jöttünk, hogy megkeressük az apámat –
magyarázza Juneau Jane. – Nem akarunk itt maradni, csak
ameddig megtaláljuk. – Megköszöni Pete-nek, hogy elhozott
bennünket, és fizetni akar, de Pete nem fogadja el a pénzt.
– Visszaadtátok a reményt, amit már régen elveszítettem
– mondja. – Kvittek vagyunk.
Csettint a lovaknak, és már indul is tovább, mi meg csak
nézünk utána. Éppen delelőn áll a nap, ezért befészkeljük
magunkat a deszkafalú házak között nyíló sikátorba, és
megebédelünk, a kétszersült mellé barackot eszünk, mert a
gyümölcs nem áll el tovább a batyuban.
Lármát hallunk az utca felől. Felnézek, arra számítok,
hogy marhák vagy szekerek vonulnak arra, de látom, hogy
kettes sorban unionista katonákból álló különítmény üget
végig az úton. A lovasság. Nemigen hasonlítanak a régi,
háborús katonákhoz, akik vérmocskos, folt hátán folt
egyenruhában jártak, a hiányzó rézgombjaikat bicskával
faragott fagombokkal pótolták. A lovaik, melyeket innen-
onnan szereztek, nemegyszer lopták, olyan soványak
voltak, hogy látszott minden csontjuk. Nehéz volt lóhoz
jutni akkoriban, olyan sok elhullott a csatában.
Ezek a katonák most válogatott pej lovakon ülnek. A
lovassági sárga paszomány csak úgy ragyog a nadrágjukon,
a fekete, ellenzős sapka is pont úgy ül a fejükön, ahogy kell.
Fegyvereik rézverete csillog a napfényben. A kardhüvelyek,
csatok, a lovak patkója ütemes csattogással kíséri
menetelésüket.
 Amikor meglátom őket, visszahúzódom a házak
takarásába. Görcs áll a gyomromba, minden izmom
megfeszül. Mostanában nem sok katonát láttam. Ha otthon
megpillantottuk őket, feléjük sem mertünk nézni, még a
beszélgetést is abbahagytuk, míg el nem vonultak
mellettünk. Hiába, hogy a háború már évekkel korábban
véget ért, az Öreg Nagysága nem tűrte, hogy szóba álljunk
az unionistákkal.
Juneau Jane-t és a Kisasszonyt is elrángatom onnan. –
Vigyázzanak! – suttogom, a sikátor másik vége felé terelve
őket. – Az az asszony Jeffersonban azt mondta, unionisták
voltak, akik elmentek Mr. Washburnért meg a papírokért.
Mi van, ha ezek is őt keresik? Talán Lyle csinált valamit,
amiatt akarják előkeríteni. – Egy pillanatra magam is
meglepődöm azon, ahogy Lyle-ról beszélek. Sosem
neveztem Fiatal Nagyságosnak vagy Lyle gazdának, még
Lyle úrfinak se, mindig csak így: Lyle, ahogy Juneau Jane is.
Végtére is nem a gazdád, gondolom. Szabad nő vagy,
Hannie. Ha akarod, megteheted, hogy egyszerűen a nevén
nevezed azt a kígyót.
De most, a katonák láttán rossz érzésem támad. Nem
tudnám megmondani, miért, de nyugtalanít a jelenlétük.
Juneau Jane láthatóan nem fél a katonáktól. Más köti le a
figyelmét. A völgyet nézi, ahol a szekerek alkatrészeiből,
letört faágakból, gerendákból, hordókból, ládákból,
deszkákból összetákolt lakóhajók kuporognak a Trinity
folyó iszapos partján, tetejüket viaszosvászon, kátránypapír,
innen-onnan összeszedett bádoglemezek fedik. Egy kis
barna bőrű fiú tűzifát visz az egyik hajóról a másikra, hogy
legyen min megfőzni az ételt.
– Itt valahol át tudnék öltözni, mielőtt felkeresem Mr.
Washburnt – mondja Juneau Jane. – Látom, némelyik
kunyhó üresen áll.
Még csak az kellene, gondolom.
– Az ott alighanem Battercake Flats lesz. Pete azt mondta,
kerüljük el – emlékeztetem, de mindhiába; már el is indult
lefelé az ösvényen. Nem hagyhatom, hogy egyedül menjen,
úgyhogy elindulok a nyomában, magam után vonszolom a
Kisasszonyt. Legalább elriasztja a kíváncsiskodókat.
– Engem ott kinyírnak! – kiáltom Juneau Jane-nek. Nem
ezen a helyen szeretnék megtérni a teremtőmhöz, annyi
szent.
– Nem hagyjuk a holminkat sehol – mondja, és csak
masírozik előttem azokkal a piszkafa lábaival.
– Majd otthagyjuk, ha meghalunk.
Két szurtos, rongyokba öltözött fehér nő jön szembe az
ösvényen. Hosszan méregetnek bennünket, vizsgálgatják a
batyunkat, gondolom, azt nézik, mit lophatnának el.
Szorosan megmarkolom a Kisasszony karját, mintha
aggódnék, és jó hangosan így szólok hozzá: – Most szépen
hagyod, hogy a két asszony elmenjen melletted, igen? Ne
félj, nem fognak bántani.
– Nem kő nektek valami? – veti oda az egyik asszony,
amikor mellénk érnek. A fogai egészen feketék. – Ottan van
a tábor, e! Kéne valami meleg étel, mi? Kaphattok a
mienkéből. Oszt pénzetek van-e? Ha adtok, Clary majd
eemegy, hoz kávét a bótbu. Megihatjuk nálunk, odalenn.
Nincs messzi a bót.
A hátuk mögé pillantva látom, hogy egy férfi áll ott,
minket néz. Hátrálni kezdek az ösvényen, a Kisasszonyt is
magam után húzom.
– Nem kő úgy beijedni! – mosolyog a nő, és a nyelvét ide-
oda mozgatja a lyukban, ahol a fogainak kellene lenniük. –
Rendes emberek vagyunk mink, barátságos emberek.
 – Nincs szükségünk barátokra – mondja Juneau Jane, és
félrehúzódik, elengedve maga mellett a két asszonyt.
De a férfi még mindig ott áll lejjebb, az ösvény mellett, és
csak néz. Megvárjuk, amíg a két nő megkerüli a
törvényszéki épületet, aztán megfordulunk, és mi is inkább
arra megyünk, vissza, felfelé a dombon.
Eszembe jut, amit Pete mondott. Vannak jó emberek, és
vannak rosszak. Itt, Fort Worthben folyton az az érzésem,
hogy minden sarok mögül ránk les valaki, mintha azt
fontolgatná, érdemes-e bajlódni velünk, mit lehet tőlünk
ellopni. A bőség és az ínség kéz a kézben jár itt, Fort
Worthben. Ebben a városban okosan teszi az ember, ha
kerüli a bajt, ezért inkább a kovácsműhelyhez megyünk,
hogy megkeressük John Prattet. Egyedül megyek be a
műhelybe, a Kisasszonyt és Juneau Jane-t odakint hagyom.
A kovács szívélyes ember, de Mr. Washburnről ő sem tud
semmit.
– Sokan elmentek innét, mióta megállt a vasútépítés –
mondja. – Sokan arra spekuláltak, és amikor rossz híreket
kaptak, leléceltek. De olyan is akad, aki épp azért költözött
ide, hogy a zavarosban halászhasson. Lehet, hogy ez a te
Washburnöd is ilyen. – Elmagyarázza, hogyan jutunk a
fürdőhöz meg a hotelekhez, mert a legtöbb ember, aki a
városba érkezik, azt keresi, már ha van pénze. – Arrafelé
kérdezősködj. Talán találsz valakit, aki hallott az
emberedről.
Követjük a tanácsát, kérdezősködünk azoktól, akik
hajlandók szóba állni három vándorlegénnyel.
Egy sárga hajú nő vörös ruhában odakiált az egyik ház
oldalajtaja mellől. Azt mondja, ez itt a fürdőház, ő vezeti, ha
akarunk, olcsón megfürödhetünk. Bőven van forró víz, de
nem jönnek a kuncsaftok.
 – Nehéz időket élünk, fiúk – teszi hozzá.
Csakhogy az ablakba kitett tábla meg épp azt mondja,
hogy a magamfajtát itt nem látják szívesen, és az indiánokat
sem. Ezt onnan tudom, hogy Juneau Jane a fülembe súgja,
mi van odaírva.
Az ajtóban álló hölgy jól megnéz bennünket.
– Mi baja a nagyfiúnak? – Összefonja a karját, közelebb
hajol. – Mi a bajod, kiskomám?
– Együgyű, asszonyom. Gyengeelméjű – felelem. – De nem
bánt senkit.
– Nem téged kérdeztelek, fiú! – csattan fel a nő, aztán
Juneau Jane-t kezdi méregetni. – Hát te? Te is együgyű vagy?
Indián vér van benned? Korcs vagy-e, vagy fehér ember?
Nekem színeseket vagy indiánokat ide ne hozz! Meg íreket
se!
– Francia – mondom, de a nő megint lehurrog, aztán
Juneau Jane felé fordul. – Miért nem beszélsz magad?
Csinos fiú vagy, tudod-e? Hány éves vagy?
– Tizenhat év – felel Juneau Jane.
A hölgy hátravetett fejjel felkacag.
– Jó, ha tizenkettőnek látszol. Hisz még nem is
beretválkozol! De tényleg úgy beszélsz, mintha francia
volnál. Francia pénzed van? Nem baj, azt is elfogadom.
Semmi kifogásom a franciák ellen. Amíg rendesen fizetnek.
Juneau Jane-nel igyekszünk mihamarabb eltűnni a nő
szeme elől. – Nem tetszik a képe – suttogom, Juneau Jane
viszont hirtelen meggondolja magát. Fogja a pénzt meg a
batyut, amiben a női ruhái vannak, a többi csomagot meg a
kezembe nyomja.
– Idekint leszünk. Itt várunk! – mondom, jó hangosan,
hogy a hölgy is hallja. – Aztán Juneau Jane füléhez hajolok,
úgy suttogom: – Bemegy, megkeresi a másik kijáratot. Látja
azt a helyet, ahol kijön a gőz a ház mögött? Biztosan ott
ürítik a vödröket, ott mossák a ruhákat. Ha elkészült,
arrafelé surranjon ki, nehogy ez meglássa női ruhában!
Megmarkolom Lavinia kisasszony karját,
elkormányozom onnan, és körülnézek, hol látok
magamfajtát, akitől Mr. Washburn után
kérdezősködhetnék.
Kissé távolabb egy cipőpucoló fiút pillantok meg,
kiabálva kínálgatja a szolgálatait. Keszeg, barna gyerek,
nagyjából Juneau Jane-nel lehet egyidős. Odamegyek hozzá,
felteszem neki a kérdést, amit oly sok embernek feltettünk
már.
– Lehet… lehet, hogy ismerem – mondja. – De ingyen
semmit se mondok, csak úgy, ha közbe pucoltat. Azokkal a
cipőkkel ugyan nem éri meg fáradni, de ha ad öt centet,
megcsinálom. Persze nem itt, hanem arra, hátul, a
sikátorban. Nem akarom, hogy a fehérek lássák, hogy a
színeseknek is pucolok. Ki kellene dobnom a kefét.
Úgy látszik, ebben a városban semmi sincs ingyen.
– Akkor máshol kell kérdezősködnöm… hacsak nem
fogadsz el valamit cserébe.
Összehúzott szemmel néz rám.
– Mit akar elcserélni?
– Van egy könyvem – mondom. – Olyan emberek nevei
vannak beleírva, akik elvesztek a háborúban, vagy eladták
őket még a szolgaság idején. Neked nem hiányzik
valamelyik rokonod? A nevét beleírjuk ide, ebbe a könyvbe.
Ahogy megyünk tovább, mindenfele kérdezősködünk felőle.
Három cent a bélyeg, tizenöt cent a hirdetés. Megírjuk a
hirdetést helyetted, és elküldjük a Southwestern újságnak.
Az mindenhova eljut; Texasba, Louisianába, Mississippibe,
Tennesseebe, Arkansasba, mind a templomokba, és a pap
felolvassa a szószékről. Hátha a te rokonaid is hallják. Nem
hiányzik senkid?
– Nincs senkim se – vonja meg a vállát a fiú. – Az anyámat
meg az apámat elvitte a láz. Nem emlékszek rájuk. Nem
keresek senkit.
Ekkor valaki megrántja a nadrágom szárát. Odanézek,
hát egy színes öregasszony az, aki törökülésben ül a fal
mellett. Takaró van a vállára terítve, a háta olyan hajlott,
hogy alig tudja felemelni a fejét, hogy rám nézzen. A szeme,
mint a felhős égbolt, tompán bámul rám. Az ölébe tett kis
kosárban cukorka, mellette tábla valami írással, amit nem
tudok elolvasni, bár néhány betűt felismerek. A bőre sötét,
repedezett, mint a régi lószerszámé.
Kéri, hogy hajoljak közelebb. Le akarok guggolni, de
Lavinia kisasszony belekapaszkodik a karomba. – Hagyjon
békén! – sziszegem. – Maradjon nyugton!
– Nincs pénzem, hogy vásároljak magától – mondom az
öregasszonynak. – Ha lenne, megtenném. – Szegény pára.
A hangja olyan gyenge, hogy mégiscsak oda kell
hajolnom, hogy a szekérzörgés és patadobogás közepette
halljam, mit mond.
– Nekem vannak rokonaim – mondja. – Segítesz-e
megkeresni őket? – A kis bádogbögre után nyúl, amely ott
áll mellette a földön, megrázza, hogy hallja, mennyi pénz
lehet benne. Néhány centnél nem több, az biztos.
– Tartsa meg a pénzét – mondom. – Betesszük a nevét az
Eltűnt testvéreink könyvébe. Majd kérdezősködünk, amerre
járunk.
Lavinia kisasszonyt a falhoz kormányozom. Az egyik ház
ablaka alatt színesre festett pad áll, arra ültetem. Fehér
ember, gondolom, talán nem szólnak rá, ha ideül.
Visszamegyek az öregasszonyhoz, mellé térdelek.
 – Hogy hívják a rokonait? Ne féljen, nem felejtem el a
nevüket, és mihelyt lehet, beírjuk őket az Eltűnt testvéreink
könyvébe.
Florida, mondja. Így hívják, Florida Jones. Muzsikaszó
hallatszik a közelben, a járókelők elsétálnak mellettünk, a
kovács pörölye meg a szokásos, beng-beng-ping ritmusát
veri a műhelyben, s a lovak horkantásai meg a zablák
csörgése közepette Florida Jones elmeséli nekem, ami vele
történt.
Amikor a végéhez ér, az egészet visszamondom neki.
Mind a hét nevet, a gyerekeiét, a három nővéréét és a két
fiútestvéréét, azt is, hol szakították el őket egymástól, és ki
vásárolta meg őket. Bárcsak leírhatnám! Itt van nálam a
könyv, meg ami még megmaradt a ceruzából, de még nem
ismerek minden betűt. Azt sem tudom, hogyan kell fogni a
ceruzát.
Florida felém nyújtja keskeny, hűvös tapintású kezét,
megérinti az enyémet. A takaró lecsúszott a válláról. A
karján ott a jel: SZ, ami azt jelenti, szökött. Meg se
gondolom, mit teszek, csak végighúzom rajta az ujjamat.
– Elmentem, hogy megkeressem a gyerekeimet – mondja.
– Amikor valamelyiket elvitték, mindig a keresésére
indultam. Addig kerestem, amíg el nem kaptak a járőrök
vagy a kutyák, és vissza nem vittek arra a helyre, amit
utáltam, ahhoz az emberhez, akihez az akaratom ellenére
löktek oda. Egyszer, miután megbüntetett, a gazda azt
mondta: „Csináljatok másik gyereket, az uraddal, vagy…”,
aztán elkapott, én meg úgy maradtam. De amikor meglett,
mégis megszerettem azt az édes, szép kis jószágot. A gazda
meg azt mondta, „Florida, ezt meg kell tartanod”. Csakhogy
amikor pénzszűkébe került, akkor meg azt mondta, „ez túl
szép gyerek ahhoz, hogy megtartsuk, Florida”. Én meg csak
ültem, és sírtam, és gyászoltam, aztán megszöktem, hogy
megkeressem.
Megkérdezi, megírnám-e helyette a levelet, és
elküldeném-e a Southwestern újságnak. Megint felém
nyújtja a bögrét, hogy vegyem ki belőle a pénzt.
– Ez nem elég arra, hogy betegyék az újságba – mondom.
– De a levelet megírhatjuk. Még korán van. Talán ma még el
tudja adni a többi…
Nem tudom befejezni a mondatot, mert hirtelen nagy
zajra, rikoltozásra leszek figyelmes. Egy asszony sikít, egy
férfi felordít; kiderül, hogy az egyik szekér majdnem
elgázolt valakit. A ló riadtan hátrálni kezd, és fenékre ül a
kocsirudak között, elszakítja a pofaszíjat és a farka alatt
húzódó farhámot, patája a levegőben kapál. Erre a többi ló
is megriad, rángatja az istrángot, és fejvesztve rohanni kezd
a szekérrel. Az egyik beleütközik egy csapott nyakú,
gesztenyeszín csikóba, amelyikről messziről látszik, hogy
túlságosan fiatal még a nyereghez. – Hőőő! – kiáltja a lovas,
és belevágja a sarkantyúját a sovány csikó véknyába,
miközben a hosszú kantárral, mintha ostor volna,
kíméletlenül csépeli a ló hátát, hasát. A csikó a fejét leszegve
felágaskodik, és kis híján agyontapossa Lavinia kisasszonyt,
aki – észre sem vettem – felkelt a padról, és elkószált. Most
ott áll az utca közepén, bámulja a jelenetet. A szekér elé
fogott lovak megugranak, a kocsis kétségbeesetten kap
utánuk. A gyalogosok és a kóbor kutyák szétrebbennek
előlük. Férfiak rohannak a korláthoz, hogy elkapják a
lovaikat, amelyek magasra tartott farokkal rohannak végig
az utcán, a gyeplő úszik utánuk a levegőben.
Felugrom, rohanni kezdek Lavinia kisasszony felé,
miközben a csikó és a lovasa porfelleget rúg a magasba, és a
ló patája hajszálnyira zúg el a Kisasszony feje mellett, aki
továbbra is csak áll, és néz.
Valaki felkiált: – Juhú! Oda nézz, hogy ágaskodik!
Az utolsó pillanatban érek oda Lavinia kisasszonyhoz,
mielőtt a csikó utoljára kirúg, aztán térdre esik, maga alá
gyűrve a lovasát, aki nem esik le, kapaszkodik, és amikor a
csikó feláll, még mindig ott van a hátán. – Állj fel, te
seprűfarkú tökfej! – A lovas a csikó pofáját, fülét üti, míg az
talpra nem kecmereg, aztán újra Lavinia kisasszony felé
rugaszkodik.
– Eredj az útból, hé! Megriasztod a lovat! – Lekap egy
kötelet a nyeregről, gondolom, a Kisasszonynak akar
odasózni vele.
A Kisasszony erre felszegi az állát, felhúzza az ínyét, és
szörnyű, sziszegő hangot ad, mint a fújó macska.
Próbálom felráncigálni a fajárdára, ahova a ló nem tud
utánunk jönni, de a Kisasszony nem mozdul, csak áll ott, és
sziszeg.
A kötél keményen lecsap. Érzem az ütést a vállamon,
hallom, ahogy egyik oldalról a másikra csapkodva süvít a
levegőben, nekivágódik a nyereg bőrének és a ló testének,
mindennek, amit csak ér. A lovas megfordítja a csikót. A
vérben forgó szemű állat ellenszegül, horkol, nyerít, oldalaz,
forog a tengelye körül, leszegi a nyakát, kirúg Lavinia
kisasszony felé, aki most már elvágódik, elterül az úttest
sarában, én meg rázuhanok.
– Kérem! Kérem! Hisz félkegyelmű, nem látja? Nem
épeszű! Nem tudja, mit csinál! – ordítom, és kétségbeesetten
feltartom a kezemet, mielőtt a kötél újra lecsapna ránk. Az
ujjaimat éri az ütés, nagyon fáj, de mégis sikerül elkapnom
a kötelet. A nyersbőrből készült kötélvég visszacsapódik, az
arccsontomat éri. Vakító fény lobban a szemem előtt, aztán
már csak azt érzem, hogy zuhanok valami feketeségbe. De a
kötelet megmarkolom, teljes súlyommal lógok rajta. Hallom,
hogy a cowboy óbégat, a csikó topog körülöttem, aztán nagy
döndüléssel a földre zuhan. Még a lehelete is megcsap.
Szorítom a kötél végét, és csak azt érzem, hogy a kötél
felránt a földről, én pedig repülök előre, a Kisasszony felé. A
következő pillanatban már a földön hasalok, a ló szeme ott
van előttem, egészen közel. Nagy, fekete szeme van, fényes,
mint egy óriási csepp fekete tinta, a szélein meg fehér és
vörös. Lassan pislant egyet, engem néz.
Ne halj meg, fut át az agyamon. A lovas kipréseli magát a
földön heverő csikó alól. Többen odaszaladnak, felkapják a
kötelet, amibe a szegény pára belegabalyodott. Még egy
pislogás, aztán felrángatják a lovat, amely szétvetett
lábakkal zihálva mindenesetre biztosabban áll, mint a férfi,
aki fél lábon ugrál, és amikor megpróbál ráállni a másikra,
az összecsuklik alatta. Üvölt, és újra elesik, mielőtt valaki
odaugorhatna, hogy elkapja. – A puskát! Adjátok ide a
puskát! – ordítja, miközben a nyeregre szíjazott puskatust
próbálja kiszabadítani. A csikó riadtan oldalaz odébb. –
Adjatok puskát! Megszabadulok ettől a féleszűtől meg a
szolgájától! Lapáttal szedhetik majd össze, ami megmarad
belőlük.
Megrázom a fejemet, hogy felszálljon a köd az agyamról.
Fel kell állnom, menekülnöm kell, mielőtt kezébe kapná azt
a puskát. De forog velem a világ, minden kavarog, mint a
forgószél – az öreg Florida, a pej csikó, a vörös-fehér csíkos
rúd egy bolt előtt, a kirakatok üvegén megcsillanó napfény,
egy rózsaszínű ruhát viselő nő, kocsikerék, pórázra kötött,
ugató kutya, a cipőpucoló fiú. – Várj csak! Na várj csak! –
mondja valaki. – Jön már a seriff.
– Az a félkegyelmű meg akart ölni! – ordít a sérült lovas. –
Ő meg a szolgája meg akartak ölni, el akarták lopni a
lovamat! A fiú eltörte a lábamat! Eltörte a lábamat!
Gyerünk, Hannie, szaladj! , harsan a fejemben a néma
kiáltás. Kelj fel! Rohanj!
Csak azt nem tudom, merre van felfele.
 Eltűnt testvéreink
Tisztelt Szerkesztőség! Kérem, tegyék lehetővé, hogy kiváló
lapjukban tudakozódjak a testvéreim után. A gazdánk Mr.
John R. Goff volt, a nyugat-virginiai Tuckerből. Engem Wm.
Elliottnak adtak el, ugyanebben az államban. A nővéremet,
Louisiát Bob Kid vette meg, és Louisianába vitte. A
véreimet a következőképpen hívják: Jerome, Thomas,
Jacob, Joseph és Uriah Culberson. A lánytestvérek neve:
Jemima, Drusilla, Louisa és Eunice Jane. Jerome-ról,
Josephről és Eunice Jane-ről tudom, hogy már nem élnek.
Uriah ma is a régi otthonunk környékén lakik. Thomas
beállt a lázadók seregébe. Jacob és Drusilla nem tudom, hol
vannak. Én 1868-ban férjhez mentem Jas. H. Howardhoz a
nyugat-virginiai Wheelingbe, és 1873-ban ide költöztem. A
nővérem, Louisa itt él Gilbert Daigre-vel, a régi gazdájával,
aki feleségül vette. Nagyon szeretném tudni, hogy a többiek
merre vannak, minden hírt hálásan fogadok, ami segít a
nyomukra jutnom. Kérem hirdetésem megjelentetését a
Georgia állambeli Atlantában, a virginiai Richmondban és a
Baltimore-ban megjelenő újságokban is. Értesítéseket a
louisianai Baton Rouge-ba várok.
JEMIMA HOWARD
„Eltűnt testvéreink” rovat a Southwestern hasábjain, 1880. április 1.
 20. fejezet

BENNY SILVA – AUGUSTINE, LOUISIANA, 1987

Mi jelenthet nagyobb megerősítést az életben, mint amikor

az ember tanúja lehet annak, hogy a terve, amelynek
megvalósulására oly kevés esély mutatkozott, amely
születésétől fogva bukásra ítéltetett, mindennek ellenére
formát ölt, gyökeret ereszt, és levelet bont, és olyan
elszántan kapaszkodik az életbe, hogy azt megérteni nem,
csak átérezni lehet. A három hete indult történelmi
projektünk, amelynek a gyerekek a Földalatti mesék címet
adták, a Kriptamesék eredeti ötletét viszi tovább,
ugyanakkor a „Földalatti vasút”, a rabszolgákat segítő
hálózat emlékét is felidézi. A Földalatti vasút segítségével
sokan eljutottak a szabad északi államokba.
Minden héten kedden és csütörtökön a Földalatti vasút
hőseiről olvasunk, az olyanokról, mint Harriet Tubman,
William Still, John tiszteletes és Jean Rankin. Az
osztálytermet, amelyben korábban olyan fülsiketítő zaj volt,
hogy a saját hangomat sem hallottam, vagy olyan mély
csend borult rá – például akkor, amikor az Állatfarmot
olvastam –, hogy a falióra ketyegését meg a padjukra
borulva szundikáló diákok szuszogását is hallani lehetett,
most a tollak, ceruzák sercegése és az eleven vita hangjai
töltik meg. Az elmúlt két hétben a háború előtti időszak
politikai viszonyairól beszélgettünk, hétfőnként,
szerdánként és péntekenként pedig felsorakoztunk, és
többé-kevésbé rendezetten átvonultunk a kétutcányira lévő
Carnegie Könyvtárba, hogy a helytörténeti gyűjtemény
kincsei között kutassunk.
A könyvtár minden segítséget megadott a Földalatti
mesék kidolgozásához, érdekes adalékokkal egészítette ki a
témánkat, nemcsak a szép, régi épület történetére, hanem
arra vonatkozóan is, hogy évtizedeken át milyen célokat
szolgált, és mi volt a jelentősége. Az emeleten lévő antik,
színházteremre emlékeztető helyiségben, amelyet a helyiek
csak Díszteremnek neveznek, a falakon látható bekeretezett
fényképek azoknak az időknek állítanak emléket, amikor
Augustine lakói között a bőrszínük miatt éles határ
húzódott. A Díszterem mindenféle eseménynek helyet ad:
színházi előadásokat, politikai gyűléseket, meghívott
dzsesszzenészek koncertjeit tartották itt, de a katonai
sorozásokat is itt végezték, és itt szállásolták el a Negro ligák
baseballcsapatainak játékosait is, akik a fehérek számára
fenntartott szállodákban nem kaphattak szállást.
A mellette lévő Sors Teremben, a szomszédos templomból
kölcsönkért összecsukható asztalokon, az Új Évszázad Klub
örökségét gondozó hölgyek segítségével ideiglenes
kutatóközpontot rendeztünk be, ahol a gyerekek heteken át
dolgozhattak. Úgy tudom, ez volt az első eset, hogy a térség
történetével kapcsolatos információkat egyetlen helyen
gyűjtötték össze. Augustine helytörténeti dokumentumai
éveken át íróasztalfiókokban, padlásokon, a törvényszék
irattáraiban és még vagy egy tucat félreeső helyen
porosodtak. Nagy részük töredékként maradt fenn: kifakult
fotográfiákon, családi bibliák lapjain, a templomok
keresztelési nyilvántartásaiban, földterületek adásvételi
szerződéseinek formájában, és mindenekelőtt
szájhagyomány útján; a történeteket a nagyszülők adták át a
térdükön lovagló unokáiknak.
Az a baj, hogy a mai csonka családokban, amelyek
számára a kábeltelevízió meg az otthoni tévékészülékhez
csatlakoztatható videójátékok, a Pong, a Super Mario meg
Mike Tyson Punch-Out!-ja jelenti a legfontosabb szórakozást,
az efféle történeteket előbb-utóbb elnyeli a feledés.
Ezekből a fiatalokból mégsem veszett ki teljesen a múlt
iránti érdeklődés csírája, mégsem hagyja hidegen őket
teljesen, hogy kik ők, honnan jöttek, kiknek a nyomain
járnak.
Emellett persze a halottak, csontvázak, temetők témája, a
lehetőség, hogy jelmezbe bújhatnak, szellemeket
idézhetnek, olyan csábító, hogy egyetlen gyerek sem tud
ellenállni neki. Talán T nagyi vagy az Új Évszázad
Hölgyeinek a jelenléte teszi, de az biztos, hogy a diákjaim
keze alatt ég a munka a Sorsok Termében. Majdnem
összevesznek a tíz pár fehér cérnakesztyűn, amelyet a
templomi kórus tagjaitól kértünk kölcsön. A Southeastern
Louisiana Egyetem történészprofesszora előadásának
köszönhetően a gyerekek megértették, hogy milyen
könnyen megsérülnek ezek a régi dokumentumok, és miért
fontos, hogy kesztyűt viseljenek, amikor velük dolgoznak. A
legnagyobb óvatossággal kezelik a könyvtár archívumából,
a helyi templomok nyilvántartásaiból, a város egyes
lakóinak padlásairól, illetve a Goswood Grove könyvtárából
kölcsönvett anyagokat.
A mindössze néhány órányi nyitvatartási időn kívül
magunk vagyunk, így a gyerekek zsivajgása sem okoz
gondot. Mert zsivajognak, annyi szent. Mint a virágról
virágra szálló méhecskék, úgy gyűjtik egymástól az inspiráló
gondolatokat, ötleteket.
Az elmúlt három hét során egyetlen nap sem telt el új
felfedezések nélkül. Sőt világraszóló felfedezések nélkül.
Csodák nélkül. Álmomban sem gondoltam volna, hogy így is
lehet tanítani.
Imádom ezt a munkát. Imádom a gyerekeket.
Azt hiszem, ők is kezdenek megszeretni.
Legalább egy kicsit. Ezt az is mutatja, hogy megint új
becenevet kaptam.
– Mici tanárnő! – szólít meg Ray, amikor hétfőn, a
negyedik órában az elsősökkel átmasírozunk a könyvtárba.
– Tessék – hunyorgok az ablakon át betűző napfényben,
amely a levelek táncoló árnyékát vetíti a gyerek pufók
arcára. Igazi óriáscsecsemő, a serdülőkori növekedési vágta
kellős közepén, amely ebben a korban bekövetkezik a
fiúknál. Esküszöm, tegnap óta újabb öt centit nőtt. Már most
legalább száznyolcvan magas, de a keze meg a lába még
mindig hatalmas a testéhez képest, ami arra utal, hogy még
korántsem fejezte be a növést. – Azért tehetne egy kis
csokicsipszet ebbe. – Felmutatja a zabsütit, amelyet a
beszélgetésünk közben majszol. Elég nehezen tudja lenyelni
így, folyadék nélkül. A könyvtárba nem szabad ételt-italt
bevinni, de a bejáratnál van egy art deco stílusú ivókút. –
Szerintem jó lenne.
– Az egészségednek nem tenne jót, Ray.
Újabb falatot harap, szorgalmasan rág.
– Mici tanárnő… – szólít megint. Szeretném hinni, hogy
azért neveztek el így, mert olyan aranyos és esetlenül bájos
vagyok, mint Micimackó. De sajnos az a gyanúm, hogy a
Mici inkább a zabsüti édes íze révén kapcsolódik a
mackóhoz, és mivel Mackó tanárnőnek mégsem hívhatnak,
így marad a Mici.
– Igen, Ray?
Szeme a kinti fák lombját fürkészi, miközben nyelvével
az ajkára ragadt sütimorzsákat sepri be a szájába.
– Gondolkodtam valamin.
– Nem mondod! – kottyan közbe LaJuna. Amilyen
észrevétlenül tűnt el, olyan magától értetődő
természetességgel tért vissza közénk, immár két és fél hete.
Most Sarge-dzsel és Dicey nénivel lakik. Senki sem tudja,
meddig tart ez az állapot, LaJuna sem. Érthetetlen módon
közömbösen, sőt ellenségesen viseltetik a Földalatti mesék
iránt. Nem tudom, hogy a jelenlegi élethelyzete miatt van-e
így, vagy azért, mert a projekt éppen akkor indult, amikor ő
hiányzott, esetleg az nem tetszik neki, hogy mindenki
rávetette magát Goswood Grove titkaira, amiket ő fedezett
fel, pontosabban a bíró őrá testálta őket. Az a hely az ő
szentélye volt, amit kisgyermek kora óta menedékül
használt.
Néhanap nekem is olyan érzésem van, mintha
visszaéltem volna amúgy is roppant törékeny bizalmával,
vagy elbuktam volna a próbán, ami elé ő állított. Attól
tartok, sosem leszünk már úgy mi ketten, ahogy régen. De
mit tegyek, a többi gyerekre is gondolnom kell. Talán
idealista vagyok, sőt naiv, de még mindig azt remélem, hogy
a Földalatti mesék projektnek köszönhetően áthidalhatjuk
azokat a szakadékokat, amelyek elválasztják egymástól
Augustine polgárait. A szegényeket a gazdagoktól. A
feketéket a fehérektől. A kiváltságosokat a
kisemmizettektől. A csicskákat a menőktől.
Bárcsak be tudnánk vonni a tóparti iskola diákjait is,
bárcsak összehozhatnám azokat a gyerekeket, akik
mindössze néhány kilométerre laknak egymástól, a világuk
mégis tökéletesen idegen a másik számára! Jóformán csak
akkor találkoznak, amikor megmérkőznek egymással a
futballpályán, vagy füstölt húst és töltött húsgombócot
esznek a Cluck and Oink asztalainál. Nathan, akivel immár
minden csütörtök este összejövünk, máris figyelmeztetett,
hogy a Lakeland Prep Academytől mindenképpen tartsam
távol magam, én pedig megfogadtam a tanácsát.
– Szóval, Mici tanárnő?
– Igen, Ray? – Ez a gyerek nem hagyja lerázni magát. A
beszélgetéseink rendszerint így zajlanak. Szakaszosan.
Lassan, ráérősen érleli a fejében a gondolatot. Amikor
kívülről úgy tűnik, hogy mindenhova figyel, csak oda nem,
ahova kellene, kibámul az ablakon, a fákat nézi, vagy
fáradságos munkával papírgalacsinokat gyárt a töltőceruza
csövéből való kilövés céljából, esetleg a gombfocicsapatának
valamelyik játékosát forgatja a kezében, valójában akkor
születnek a gondolatai. Ám amikor végül előáll velük,
majdnem mindig érdekesnek bizonyulnak. Látszik, hogy
körüljárta, alaposan megfontolta őket.
– Szóval, Mici tanárnő, ahogy mondtam, kitaláltam
valamit. – Két hatalmas kezét a melle elé emeli, kisujját
finomkodó mozdulattal eltartja, mintha a teáscsésze fülét
tartaná a kezében. Ezen a hasonlaton elmosolyodom.
Minden gyerek különleges. Hihetetlen, mennyi ötlet,
fantázia van bennük. – Nem csak öregek meg felnőttek
vannak a temetőben meg a temetői könyvekben. –
Aggodalmasan ráncolja a szemöldökét. – Sok gyerek meg
kisbaba is van ott. Sokan szinte alig születtek meg, már meg
is haltak. Elég szomorú, mi? – kérdi fakó hangon.
Davis edző legmenőbb frontjátékosának elcsuklik a
hangja. Gyerekek meg csecsemők miatt, akik több mint száz
évvel ezelőtt éltek.
– Hát persze hogy meghaltak, észlény – csap le rá LaJuna.
– Nem volt gyógyszer meg semmi se.
– T nagyi azt mondta, hogy leveleket meg gyökereket meg
gombákat meg mohát meg ilyesmiket morzsoltak össze –
szól közbe most a vékony Michael, aki igyekszik megfelelni
a szerepkörének, amit Ray szárnysegédjeként és testőreként
betölt. – Azt is mondta, hogy az sokszor még jobb is volt,
mint a gyógyszer. Erről még nem hallottál, hülyelány? Ja
persze, aznap lógtál a suliból. Járjál iskolába, akkor majd
tudni fogod, miről beszélünk, és szállj le a Rayről. Ő csak
csinálni akar valamit a földalattiba. Te meg szét… baltázod
az egészet.
– Ja. – Ray kihúzza a hátát, amit amúgy mindig görbén
tart. – Ha a lúzerek nem pofáznának bele, akkor el tudnám
mondani, hogy eljátszhatunk embereket, akik velünk
egyidősek, meg öregebbeket is, mondjuk, befestjük őszre a
hajunkat meg ilyenek. De kisgyerekeket nem tudunk
eljátszani. Lehet, hogy szerezni kéne kicsiket. Mint a Tobias
Gossett. Ott laknak alattunk a házba. Úgyse csinál semmit. Ő
lehetne Willie Tobias, aki ott van eltemetve a temetőben. Az,
aki bent égett a házban az öccsével meg a húgával együtt,
mert a mamájának el kellett menni otthonról. Akkor az
emberek megjegyeznék, hogy nem szabad otthon hagyni a
kisgyerekeket egyedül.
A gombóc, ami az előbb még Ray torkában volt, most
átköltözik az enyémbe. Nagyot nyelek, próbálok
megszabadulni tőle. Hirtelen fellángol a vita az elhangzott
ötlettel kapcsolatban. A szegény kis Tobiast ócsárló, a
trágárság határát súroló megjegyzések vegyülnek a vitába,
amely ilyen formán nem bizonyul különösebben
előremutatónak.
– Állj! – A futballbírók kézjelét használom, hogy végre
szót kaphassak. – Ray, ne feledd szavadat – mondom, aztán
a többiekhez fordulok. – Hogy szól az osztályszabály?
Vagy fél tucat gyerek a szemét forgatva felnyög.
 – Most komolyan! Megint mondjuk el? – nyafog valaki.
– Igen, amíg meg nem tanuljátok – bólintok. – De ha
gondoljátok, vissza is mehetünk az iskolába mondatokat
elemezni. Nekem úgy is jó. – Karmesteri mozdulattal
emelem fel a kezemet. – Akkor tehát mind együtt: hogy szól
az Osztályalkotmány Harmadik cikkelye?
A kelletlen kórus rázendít:
– Támogatjuk az eleven vitát. A vita a demokrácia alapja.
Ha valaki nem tudja elmondani az álláspontját kiabálás,
csúfolódás vagy sértegetés nélkül, annak erősebb érveket
kell keresnie, hogy tovább beszélhessen.
– Helyes – mondom, mókásan mély bólintással. Az
Osztályalkotmányt együtt dolgoztuk ki nagy műgonddal,
legépeltem, lemásoltam, beköttettem, és zsinóron
kifüggesztettem a tábla mellé. Továbbá minden gyerek
kapott egy-egy példányt. Ha megtanulták, pontot kaptak
érte.
– Hát a Második cikkely? Mert ennek a beszélgetésnek a
során eddig, ha jól számolom, három – igen három – ízben
sértettétek meg az Alkotmányt. – Megfordulok, hátrébb
megyek, és megint karmesteri pózba merevedem.
Harminckilenc bosszús tekintet mered rám, mintha azt
mondaná: maga egyszerűen kiállhatatlan, Silva tanárnő!
– Sértő szavakat és udvariatlan mondatokat nem
használunk Silva tanárnő óráján – mormolja a csapat a
könyvtár lépcsője felé haladva.
– Igeeen! – Eljátszom, mintha el lennék ragadtatva attól,
hogy képesek voltak megjegyezni a szabályt. – És lehetőleg
az órán kívül sem. Az ilyen szavak és kifejezések használata
az átlagemberre jellemző, csakhogy mi nem vagyunk
átlagemberek, hanem… mik vagyunk?
Két ujjamat rájuk szegezem, mint a pisztolyt – ez az iskola
egységes jele.
– Szuperek! – zúgják.
– Akkor jó! – A szandálom elakad a járda egyenetlenül
illeszkedő burkolólapjain; megbillenek, majdnem leesem a
járdaszegélyről. LaJuna, Ray és egy csendes, stréber
besorolású lány, akit Savannának hívnak, utánam kap,
miközben az osztály többi tagja harsány nevetésben tör ki.
– Semmi baj! Megvagyok! – mondom, és megigazítom a
szandálomat.
– Bele kellene írnunk az Osztályalkotmányba, hogy magas
talpúban ne menj hátrafelé a járdán! – Ez az első vidám
megjegyzés, amit LaJunától hallottam, mióta visszajött az
iskolába.
– Ez jó! – Rákacsintok, de elfordul. Végre a többiek is
abbahagyják a kuncogást. Valahova a hátam mögé
merednek, miközben ott állunk a könyvtár lépcsője előtt.
Megfordulok, és a szívem egyszerre remegni kezd, mint a
pillangószárny. Nathan áll a lépcső alján. Mielőtt
meggondolhatnám, olyan örömteli „Szia!” szakad ki
belőlem, hogy azonnal elönti a forróság az arcomat. A kék
póló remekül megy a szeméhez. Igazán jól áll neki, fut át a
fejemen.
De itt aztán meg is áll a gondolat, mint egy félbeszakadt
mondat, amely írásjel nélkül lebeg a levegőben.
– Mondtad, hogy… ugorjak be. Ha tudok. – Nathan kissé
bizonytalannak tűnik. Talán őt is nyomasztja a közönség
jelenléte, de az is lehet, hogy egyszerűen a saját
félszegségemet tükrözi a viselkedése.
Harminckilenc kíváncsi szempár méreget bennünket,
találgatják, hogy mi ez az egész.
– Persze! Örülök, hogy eljöttél – mondom, de még mindig
az az érzésem, hogy túlzottan kedves vagyok, túlzottan
izgatott, túlzottan lelkes.
Hiszen tudatában vagyok annak, hogy a találkozásaink
idáig „a nyilvánosság kizárásával” történtek, még a Cluck
and Oinkból is mindig hazavittük az ételt. Az első, egész
éjszakás kutatásunk után spontán módon alakult úgy a
dolog, hogy csütörtökönként találkozunk, nagyrészt azért,
mert mindkettőnk számára ez volt a legmegfelelőbb
időpont. Átnézzük a Goswood Grove-ban előkerült
anyagokat, a gyerekek kutatási eredményeit, azokat a
dokumentumokat, amelyeket Sarge és az Új Évszázad
Hölgyei ástak elő a számunkra az egyházi nyilvántartásból.
Meg a Földalatti projekt új szerzeményeit.
Aztán kiballagunk az ültetvény régi temetőjéhez, meg a
szegények temetőjébe, amely a gyümölcsös és a rendes
temető kerítése között terül el. Néha elnézünk a csendes,
mohlepte kövekhez is, ahol a betonból emelt kripták, a
díszes tégla- és márványépületek állnak, amelyek Augustine
legelőkelőbb polgárainak szolgálnak nyughelyül.
Ellátogatunk Nathan őseinek nyughelyére is, az impozáns
díszsírhelyek parcellájába, ahol a míves kovácsoltvas
kerítések mögött pompás márványmauzóleumok
emelkednek. A feszületek mellett számos szobor övezi a
sírhelyeket, ott áll köztük Nathan apjáé és a bíróé is; a
gazdagság, a hatalom, a befolyás szimbólumaiként nyúlnak
az ég felé.
Feltűnt, hogy Nathan nővérét nem találom az elhunytak
között, de nem kérdeztem, mi ennek az oka, és hogy hol van
eltemetve. Talán Asheville-ben, ahol a gyerek- és ifjúkorukat
töltötték? Abból a kevés információból, amit megtudtam
róla, úgy sejtem, a Gossett család pompázatos családi
sírboltja nem éppen Robin ízlését tükrözi. Itt minden a földi
élet dicsőségét és a halhatatlanságot zengi, pedig az emberi
élet véges voltán még a Gossett család tagjai sem
változtathattak. Végül mindannyiukra ugyanaz a vég vár,
mint a rabszolgákra, a földbérlőkre, a mocsárlakókra, a
szegénytemetőben nyugvó egyszerű kétkezi munkásokra.
Por és hamu lesz mindegyik. Csak az utódaik élnek tovább.
Meg a történeteik.
Néha azon tanakodom, miközben a temetőt járjuk, hogy
belőlem vajon mi marad majd fenn. Hátrahagyok-e valami
maradandót, ha egyszer elmegyek? Áll-e majd valaki a
sírom mellett azt találgatva, hogy ki voltam, hogyan éltem?
Sétáinkon elmélyült beszélgetést folytatunk arról, hogy
mit jelent ez az egész a család számára – de mindig
személytelenül, elméleti síkon érintjük a témát. Amíg nem a
nővéréről beszélünk, és arra sem akarom rábeszélni, hogy
eljöjjön a Goswood Grove-i házba, addig higgadt,
elfogulatlan modorban társalog. Mindent elmond, amit a
városról tud, amire emlékszik a bíróval kapcsolatban, azt a
keveset, amit az apjáról fel tud idézni. A Gossett családról
távolságtartóan beszél. Mintha nem tartozna közéjük.
Magamról elég keveset beszélek. Az elvont, személytelen
szférában sokkal könnyebben mozgok. A csütörtöki
találkozásokat azonban így is alig várom. Talán magamnak
sem vallom be, hogy mennyire.
Most pedig itt áll előttem, fényes nappal. Sőt
munkaidőben. Ilyenkor általában kint van a hajóján, most
mégis eljött, hogy a saját szemével lássa azt, amiről annyit
mesélek, amikor együtt vagyunk. A gyerekekről, a
munkámról, a történelemről. Attól tartok, legfőképpen azért
jött ide, mert látni akarta, mivé alakul ez az egész, ami miatt
könnyen kenyértörésre kerülhet sor közte és a Gossett-klán
többi tagja között. Erre többször is figyelmeztetett. Talán
úgy érzi, elérkezett az idő, hogy beavatkozzon, vagy
legalább mentse, ami menthető, vagy ilyesmi. Nem tudom
pontosan.
– Nem akarlak feltartani. Be kellett jönnöm a városba,
hogy aláírjak néhány iratot. – Zsebre vágja a kezét, s a
diákcsapat felé pillant, amely úgy sorakozik fel mögöttem,
mint a mazsorettek a tamburmajor mögött.
Ray előrefurakodik, hogy jobban lásson. LaJuna szintén.
– Azt hittem, azért ugrottál el hozzánk… hogy lásd, miben
mesterkedünk – mondom, aztán folytatom a nyomulást. – A
gyerekek újabb érdekes dolgokat ástak elő ezen a héten,
nemcsak a Goswood könyveiből és irataiból, hanem a városi
könyvtárból meg a levéltárból is. Sok-sok dobozra való
családi fotónk van már, meg régi levelek, vázlatfüzetek.
Néhány diák interjúkat készített idős emberekkel, hogy a
szájhagyomány útján terjedő történeteket is begyűjtsük.
Alig várjuk, hogy mutathassunk neked valamit.
– Ez már igen! – bólint elismerően Nathan. Nagyon jólesik
a dicsérete.
– Körülvezetem, ha akarja – áll elő Ray. – Nagyon jó
dolgokat gyűjtöttem ám! Olyan király dolgokat, amilyen én
vagyok.
– Te meg a királyság… – morog LaJuna.
– Fogd be végre azt a lepcses szádat! – förmed rá Ray. –
Megint megsértette a Negatív szabályt, ugye, Silva tanárnő?
Szerintem most már csinálnia kellene vele valamit. LaJuna
már kétszer megsértett. Hatodik cikkely, a Negatív szabály.
Kétszer. Igaz, Mici tanárnő?
De LaJuna megelőz a válasszal.
– Jézusom! A Negativitás szabálya, te idióta.
– Na ugye! Na ugye! – Ray vagy egyméternyire felugrik a
levegőbe, fél térden landol, vadul pattintgat az ujjaival,
aztán LaJunára mutat. – Ez meg a Harmadik cikkely, a
Civilizált viselkedés szabálya. Épp most mondtad rám, hogy
idióta. Sértegetsz, ahelyett hogy normálisan vitatkoznál. Ez
sérti a Harmadik cikkelyt. Igaz? Igaz?
– Te is sértegettél. Azt mondtad, hogy fogjam be a lepcses
számat. Na melyik béna szabályodat sértetted meg?
– Állj! – vágok közbe megsemmisülten, amiért ezt pont
Nathan előtt kell csinálniuk. Ez a legnagyobb baj a mai
gyerekekkel, mindegy, hogy vidékiek vagy városiak: hogy a
nyílt konfrontáció, egymás földbe döngölése számít
normálisnak. Beszélgetni kezdenek, egyre hangosabbak
lesznek, aztán sértegetni kezdik egymást, egyre több a
személyeskedő megjegyzés. Egy pillanat, és máris átlépték a
határt, ami után már csak a lökdösődés, hajhúzás, karmolás,
ütés-vágás következik. Pevoto igazgatónak és az iskolai
biztonsági őrnek mindennap több verekedésnél kell
közbelépnie. Sérült családok, anyagi gondok, drog és
alkohol, éhség, működésképtelen kapcsolati minták. Az
augustine-i gyerekek többsége körül folyton puskaporos a
levegő.
Megint eszembe jut az a világ, ahol az anyám felnőtt, a
világ, amiről úgy hitte, sikerült maga mögött hagynia,
megszabadulnia tőle. De ahogy elnézem ezeket a fiatalokat,
látom, hogy öntudatlanul is milyen sokat magával hozott
belőle. Az anyám párkapcsolatait is ez az indulatos, hangos,
a következményekkel nem számoló hozzáállás jellemezte;
állhatatlanság, állandó manipuláció, verbális bántalmazás
mindkét oldalról, amely olykor fizikai bántalmazássá fajult.
Én is ugyanilyen módon érintkeztem vele; a
majomszeretetet időnként a jéghideg visszautasítás és nyílt
megalázás váltotta fel, fenyegetések, melyeket hol beváltott,
hol nem.
De most azt is látom, hogy még ezzel a szeszélyes,
kiszámíthatatlan családi környezettel is mekkora
szerencsém volt. Olyan emberek – tanárok, pótnagyszülők,
bébiszitterek, a barátaim szülei – között nőhettem fel, akik
érdemesnek tartottak arra, hogy időt, figyelmet fordítsanak
rám. Példát mutattak egy sor dologban, meghívtak a családi
ünnepségeikre, olykor megdorgáltak, de soha nem ütöttek
meg, és nem kérdeztek olyanokat, hogy Miért nem figyelsz
rám soha, Benny? Istenem, néha olyan eszetlen tudsz lenni!
Sokszor meghívtak az otthonukba, ahol láthattam, milyen
az, ha nagyjából rendben mennek a dolgok, ahol a szülők
biztatják, bátorítják a gyerekeket, még engem is.
Megmutatták, milyen a kiegyensúlyozott, stabil család. Ha
nem tették volna, talán sosem tudom meg, hogy másképp is
lehet élni, mint ahogy mi éltünk otthon. Az ember általában
nem vágyik olyasmire, aminek a létezéséről sem tud.
– Egyperces lazítás – adom ki a jelszót. Jelen pillanatban
nekem legalább annyira szükségem van a lazításra, mint az
osztálynak. – Csendet kérek. Majd utána megbeszéljük, mi
volt a gond ezzel a párbeszéddel. Átismételjük a Negativitás
és a Civilizált viselkedés szabályait, is… ha akarjátok.
Most néma csend következik. Hallom a levelek susogását,
a madarak énekét. A telefondrót halkan megnyikordul,
amikor végigfut rajta egy mókus. A zászló csapkod a
szélben, fémkarikája morzejeleket kopog a rúdon.
Igazán élvezetes lenne ez a béke és nyugalom, ha nem
vetne rá árnyékot a Hatodik cikkely és a Negativitás
szabálya, és a megszegésükért járó büntetés.
Megállapodásunk szerint a diákok minden egyes negatív
megjegyzésükért három pozitív kommenttel kötelesek
„fizetni”. De inkább leharapják a nyelvüket, mint hogy
elismerő szavakat mondjanak a másiknak. Sajnos ez a
helyzet, de remélem, azt a tanulságot azért leszűrik belőle,
hogy a negativitásért nagy árat kell fizetni. A jóvátételért
háromszor annyit kell dolgozni.
– Na jó – mondom nagyjából fél perc múlva. – Szóval
mindenkinek felhívom a figyelmét arra, hogy a Negativitás
szabálya hivatalosan is érvénybe lépett. Aki legközelebb
valami negatívat mond, annak utána három pozitív
megállapítással kell előállnia. Gyakoroljuk majd az
iskolában?
Egy emberként bődülnek el.
– Neee!
– Még csak az kéne!
– Silva tanárnő! Könyörgök… értjük!
Nathan elkapja a tekintetemet, meglepetten pislog, és
talán… egy kis csodálatot is látok a tekintetében. Öt centivel
a föld felett lebegek. Mintha más nap sütne a louisianai
égen.
– Jó, akkor kezdem én – mondom. – Fantasztikusak
vagytok. Abszolúte biztos, hogy ott vagytok a hat kedvenc
osztályom között.
Sóhajok, méltatlankodó horkantások kísérik a szavaimat.
Persze, hisz összesen hat osztályban tanítok.
Ray a fejem fölé teszi lapátkezét, mintha a legszívesebben
pattogtatni kezdené, mint a kosárlabdát.
– Akkor is mi vagyunk a legszuperebbek – vitatkozik a
nyurga Michael. – Mi vagyunk a bajnokok. Éljenek az
elsősök!
Úgy teszek, mintha becipzáraznám a számat.
– Én is megmutathatnám a barátjának, amit csináltam! –
ajánlkozik Michael, miközben megindulunk a könyvtár
lépcsőjén. – Haver, az enyém tényleg nagyon állat.
Megtaláltam a rokonaimat öt nemzedékig! A Daigre családé
tényleg eszméletlen történet. Kilenc testvér, Nyugat-
Virginiában születtek rabszolgának, aztán meg ide kerültek.
Thomas beállt a konföderációs hadseregbe. Hogy miért, azt
nem tudom. A nővére, Louisa, a háború után hozzáment a
volt gazdájához. Beleszeretett, vagy muszáj volt neki? Nem
tudom. Mondom, az én Földalatti mesém oltári király.
– Az enyém meg királyság a köbön – hetvenkedik Ray, de
észbe kap, eszébe jut a Negativitás szabálya. – Most nem az,
hogy az övé rossz… csak, hogy az enyém király. Kőkemény,
érti? Én is kikerestem a rokonaimat. A Kongresszusi
Könyvtárból kaptam cuccokat a projektemhez.
– Az én őseim előbb itt voltak, mint itt bárkié – tiltakozik
Sabina Gibson, aki a csoktau törzsből való. – Én vagyok a
győztes, akármit találtatok is. Hacsak nem valami
ősemberről szól a papírotok.
Az ősökkel való hencegés, egymásra licitálás egészen
addig tart, míg meg nem érkezünk az AUGUSTINE CARNEGIE
KÖNYVTÁR feliratot viselő, csodás márványépület elé,
amelynek bejáratához hosszú lépcsősor vezet.
A csoport összeverődik a díszesen faragott ajtók előtt,
amelyek rézveretei valaha nyilván fényesen ragyogtak, de
ma már oly ritkán érinti őket emberi kéz, hogy sötét patina
fedi mindet. Csendet parancsolok, mielőtt belépünk.
Szeretném, ha megtanulnák, hogyan kell viselkedni a
könyvtárban, akkor is, ha az Új Évszázad Hölgyei közül
kikerülő segítőinket leszámítva valószínűleg senki sem lesz
ott rajtunk kívül.
Ray suttogva ágál, azt mondja, neki jutott eszébe először,
hogy megmutassa a projektjét annak a fickónak, ezért most
lestoppolja magának a vendégünket.
A fickó nem felel, de a pillantása azt mondja, hogy
szívesen áll rendelkezésünkre, akárhogy döntünk is.
Ekkor jövök rá, hogy be sem mutattam Nathant a
gyerekeknek, és bár néhányuk megismerte, a többség azt
sem tudja, kicsoda. Bemutatom, de mihelyt kimondom a
nevét, a csapat lelkesedése egy pillanat alatt alábbhagy. A
gyerekek leforrázva néznek rám, a tekintetükből néma
szemrehányás árad. Lopva méregetik Nathant, a többség
gyanakvással, néhányan inkább kíváncsian. A Fish nevű
lány a kezéből tölcsért csinálva suttog a barátnője fülébe.
Nathant olyan embernek ismerem, aki hasonló
helyzetben szó nélkül sarkon fordul, és úgy elmegy, hogy
színét se látják többé. Most mégis megállítja valami – talán
ugyanaz, ami ma idehozta.
Úgy sejtem, egyikünk sem tudja pontosan, mi az a valami.
 21. fejezet

HANNIE GOSSETT – TEXAS, 1875

Lavinia kisasszony a priccsen ül, sír, és hangosan nyöszörög

a sötétben. Bevizelt, mert nem volt hajlandó használni a
sarokban álló küblit, ezen meg annyira felhúzta magát,
hogy még hányt is. Az egész börtönépület bűzlik. Csendes az
éjszaka, nem mozdul a levegő az ablakrácsok között, hogy
kivinné a cellából ezt a szagot.
Hogy kerültem ide?, töprengek. Uramisten, hogy jutottam
idáig?
A szomszédos cellában ülő férfi panaszkodik a zaj meg a
szag miatt, öklével veri a falat, hogy elhallgattassa a
Kisasszonyt, azt ordítja, megőrül a nyöszörgésétől.
Hallottam, amikor a rendőrök valamikor napszállta után
behozták – valami iszákos bolond lehet, aki jó nagy bajt
hozott a saját fejére, amikor a katonaságtól akart lovat
lopni. A beszédje után ítélve ír lehet.
Ülök a sötétben, azt a helyet tapogatom a nyakamon, ahol
a nagymama kék gyöngyeinek kellene lenniük. A mamára
gondolok, és eszembe jut, hogy mióta elvesztek a gyöngyök,
minden rosszra fordult, és most már talán sosem látom
többé a mamát, és senkit a többiek közül, legalábbis ezen a
világon nem. A magány úgy ül a lelkemen, mint valami
gyászos tollú madár. Mintha a szememet akarná kivájni,
nem látok mást az ablakon túl, csak a félholdat, amely
elhomályosítja a csillagokat.
 Életemben nem éreztem magam még ennyire egyedül.
Utoljára hatéves koromban voltam bezárva, azt követően,
hogy az árverés után elmondtam a hölgynek, aki
megvásárolt, hogy Goswood Grove-ból loptak el. Gyerek
voltam még, egy szál egyedül, halálra rémülve abban a
börtönben. A hölgy, aki megvett, a törvényhez fordult,
engem meg ott helyeztek el, hogy biztonságban tudjanak, de
ott még reménykedhettem, hogy az öreg Gossett értem jön,
és megkeresi mamát meg a többieket is.
De most nem jön senki. Akárhol van is Juneau Jane ma
éjjel, nem tudhatja, mi lett velünk. Ha tudná, akkor sem
tehetne semmit. Biztosan ő is bajba került.
– Fogd be végre azt a hülye pofádat! – ordít az ír lótolvaj.
– Te ott… hallgattasd el, különben… különben…
Leülök a Kisasszony mellé a sötétben, bár kis híján
rosszul leszek a szagától.
– Ssss, hallgasson. Nem használ semmit. Maradjon
csendben…
Hátrahajtom a fejem, beszívom a hűvös éjszakai levegőt,
azt a dalt dúdolom, amelyet az asszonyok és a gyerekek
szoktak énekelni a lápvidék templomaiban. A szövegét nem
éneklem, de a fejemben ott szól az is, a mama hangján.

Ki az a lány, tiszta fehérben?

Gázoljatok át a vízen
Izrael gyermekei, kik előtt
Isten felkavarja a vizeket.

A Kisasszony összegömbölyödik a padlón, fejét a

térdemre hajtja, mint régen, amikor bemásztam a
kiságyába, hogy elhallgattassam éjszaka, amikor sírt.
Mindig csak akkor volt kedves hozzám, amikor félt, és azt
akarta, hogy valaki ott legyen mellette.
Simogatom a vékony szálú, ritkás haját, lehunyom a
szememet, és addig dúdolom azt a dalt, míg elnehezedik a
pillám.
Arra ébredek, hogy valaki a nevemen szólít.
– Hannie – sürgető, éles suttogás. – Hannie!
Felülök, hallgatózom. A Kisasszony fészkelődik, lecsúszik
a feje a térdemről, de nem ébred fel. Az ír is elcsendesedett.
Lehet, hogy csak álmodtam azt a hangot?
A pirkadat első, szürke sugarai bekúsznak az ablakon.
Elfog a rémület. Meddig akarnak itt tartani? Milyen sorsot
szánnak nekünk? Nem is merek belegondolni.
– Hannibal! – Megint az a hang. Már tudom, ki az.
Egyetlen ember van csak a világon, aki engem Hannibalnak
hív, de az nem lehet itt, úgyhogy most már tudom, hogy
ébren álmodom. Azért felállok a priccsről, megmarkolom a
rácsot, és felhúzom magam a párkányig, hogy kiláthassak.
Hogy megtudjam, mit akar mondani az álom.
Emberi alak körvonalai bontakoznak ki a hajnali
derengésben. Az alak egy kétkerekű kocsi elé fogott szamár
kötőfékjét tartja a kezében.
– Gus McKlatchy? A hajóról?
– Ssss! Ne mondd a nevemet! – suttogja. Ezek szerint
mégiscsak ő az álomalak.
– Üzenetet hoztál? Az Úr küldött?
– Hát, nem hinném, mer’ nem vagyok vallásos.
Lehet, hogy Gust is kidobták a hajóból, miután engem
kihajítottak, és a lapátkerék lehúzta a mélybe? Gus
McKlatchy kísértete áll itt rongyos ingben, konya kalapban,
ködfoszlányok között?
– Akkor hát kísértet vagy?
 – Nem tudok róla, hogy az volnék – feleli, aztán
hátrapillant, a szamarat a fal mellé vezeti, majd egészen
közel jön az ablakhoz.
– Mit csinálsz itt, Hannie? Sosem hittem, hogy még
egyszer találkozunk ezen a csúf világon. Azt hittem,
belefulladtál a folyóba, amikor az az ember, Moses lehajított
a fedélzetről.
Egész testem beleborzong annak a pillanatnak az
emlékébe. Érzem, ahogy összecsap a fejem felett a víz, a
nagy uszadék fa magával ránt a folyó aljára, beleakaszkodik
a nadrágomba, és lehúz a mélybe. Érzem Moses leheletét az
arcomon, az ajka a fülemet súrolja. Tudsz úszni? Aztán
mégis partra evickélek valahogy. Az úszással itt nem sokra
megyek, de kijutok valahogy.
– Nahát, tudtam, hogy te vagy az, akit tennap
letartóztattak. Rád ismertem, hiszen az a behemót,
félkegyelmű fehér fiú is veled volt, de mégsem bírtam
felfogni, hogy kerülsz ide, ha egyszer beledobtak a Vörösbe.
Gus egyre hangosabban beszél, aztán észbe kap. Gyorsan
körülpillant, majd halkabban folytatja:
– Szerencséd volt, cimbora. Másnap éjjel láttam a hajón,
hogy egy embert leütöttek, elvágták a torkát, és kidobták a
tatról. Unionista ember volt, hallottam, amikor mondták.
Utánuk szaglászott, azért szabadultak meg tőle. Azon a
hajón mindenki a konföderációsoknak szurkolt, vagy hogy
mondjam. Azt a komát, a kötéssel a szemén, hadnagynak
szólították, mintha még mindig tartana a háború, pedig hát
vagy tíz éve véget ért. Elő se mertem bújni, míg Texasba
nem értünk, és mondhatom, örültem, amikor végre
otthagyhattam azt a kompániát.
Valami fojtogatja a torkomat. Elég baj, hogy itt vagyok, de
azért hálát adok az Úrnak, hogy Gus meg én megúsztuk azt
a hajóutazást.
– Lehet, hogy ki tudlak hozni innen, Hannibal – folytatja
Gus.
– Aztán hogyan? Nagy bajban vagyunk.
Elhallgat, látom rajta, hogy töri a fejét, dörzsölgeti azt a
szeplős állát, majd bólint.
– Munkát kaptam a szekereseknél. Menardville-be
szállítunk, Hamiltonon és San Sabán keresztül. Eléggé
veszélyes, indiánok meg effélék vannak arrafele, de elég jó a
fizetség. Ezek engem elvisznek délre, oda, ahol a háború
után szerteszéledtek a marhák, aztán meg elszaporodtak,
úgyhogy csak össze köll szedni őket, és az ember
megcsinálhatja a szerencséjét. Velem jöhetsz, lehetsz a
társam, ahogy megbeszéltük. Talán rá tudom venni a
főnököt, hogy előlegezze meg neked a fizetséget, és tegye le
érted az óvadékot, ha aláírod a papírt, hogy vállalod a
munkát. Szűkében vannak a jó kocsisoknak. Tudsz bánni a
négyes fogattal, igaz?
– Naná, hogy tudok.
Ezen kicsit elábrándozom. Itt hagyhatnám Lavinia
kisasszonyt meg Juneau Jane-t, boldoguljanak, ahogy
tudnak, elmehetnék Gusszal, és mindenfelé
kérdezősködhetnék az enyéim felől. Gus előbb-utóbb
rájönne, hogy nem vagyok fiú, de talán nem csinálna belőle
nagy felhajtást. Tudok én úgy dolgozni, mint bármelyik
férfi.
– Értek az öszvérekhez, a lovakhoz, ökörfogathoz, az
ekével is tudok bánni. Vissza tudom tenni a leesett patkót,
tudom, mit kell tenni a kólikás lóval, ha kell, megjavítom a
lószerszámot. Megmondhatod a főnöknek.
– Megmondom. De ahogy mondtam, veszélyes munka.
Komancsok, kajovák meg minden. Ezek kirajzanak az
Indián Territóriumról, portyáznak, megölnek sok embert,
aztán visszarohannak északra, ahol a törvény védi őket.
Tudsz bánni a fegyverrel?
– Tudok. – Goswood Grove-ban sokszor vadásztam az
erdőben meg a mocsárban. Tati azt mondta, Jason meg John
csinálja a munka nehezét a földeken, mert ők erősebbek. –
Sok mókust meg oposszumot lőttem már, elhiheted.
– Emberre is lőnél, ha muszáj volna?
– Gondolom. – De erről nem sokat tudhatok. Eszembe jut
a háború. Halottak arccal a földön, karok, lábak, mindenféle
testrészek hevernek szanaszét, mint a húsdarabok, úsznak a
folyóban. Némelyiket összeszedik, hazaviszik eltemetni. A
többi ott marad a legyek, férgek, vadállatok martalékául.
– Jól gondold meg – int Gus.
– Azt mondom, meg tudom csinálni, ha muszáj. Bármit
megteszek, csak kiszabadulhassak innen.
– Rajta leszek – bólint Gus. Halvány remény kél a
szívemben. Talán mégiscsak megszabadulok.
– Addig itt van ez. – A zsebébe túr. – Nem t’om, mér
csinálom, csak mert útitársak voltunk, meg úgy hittük,
üzlettársak is leszünk a marhabizniszbe… míg ki nem
hajítottak a hajóból. Megígértem, hogy tudakozódok a
rokonaid felől, akárhova vet a sors.
Bedugja a kezét a rácson. A piszkos, fehér mancsában egy
bőrszíjat meg három kis pöttyöt látok.
A nagyanyám gyöngyei, de hogy a csudába lehet ez?
– Gus, hogy tudtad…
– Ott hevert a fedélzeten, ahol kidobtak a hajóból, én meg
eltettem. Gondoltam, ennyit megtehetek. Tudtam, hogy a
rokonaid erről ismernek meg téged. Kérdezgettem is erre-
arra, nem ismernek-e Gossett nevezetűeket, akik ilyen kék
gyöngyöket hordanak a nyakukba. Gus McKlatchy
megtartja, amit ígért. Még annak is betartja az ígéretét, aki
már meghótt. Vízbe fulladt. De te nem hóttál meg, úgyhogy
most visszaadom őket.
Elveszem a gyöngyöket Gus meleg, kicsit nyirkos
tenyeréből, és a markomba zárom. Szorítsd, Hannie.
Szorítsd, hátha csak álom ez az egész.
Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen; oly sok idő után
visszakapom a gyöngyöket.
– Sokat kérdezősködtem az ügyedben – folytatja Gus. –
Arról a William Gossett úrról meg a Washburn úrról, akiket
mondtál. De nem tudtam meg semmit.
Úgy hallom, mintha egészen messziről jönne a hangja.
Az arcomhoz emelem a gyöngyöket, görgetem őket a
bőrömön. Hát újra itt vannak velem. A nagymama, a mama.
A szívem egyre gyorsabban ver. Mintha felemelkednék, fel,
fel, a magasba, úgy érzem, csak ki kell tárni a karomat, és
elrepülök, mint a madár. Kiröppenek innen.
– A szekerek pont arra mennek, amerre mi akarunk –
szólal meg újra Gus, de most nem őt akarom hallani. A
gyöngyök zenéjét akarom hallgatni. – Odamegyünk,
találunk valami munkát… Menardville-ben. Vagy
Masonben, Fredericksburgben, talán Austin Cityben.
Gyűjtünk egy kis pénzt, veszünk magunknak lovat, szekeret.
Míg ott vagyunk, segítek neked keresni a rokonaidat, ha
akarod. Én oda is bemehetek érdeklődni, ahova egy színes
fiú nem dughatja be az orrát. Elég jól tudok kérdezősködni.
Meg kérni is. Néma gyereknek az anyja se érti a szavát,
ahogy mi, McKlatchyk mondjuk.
Csak görgetem a gyöngyöket az arcomon, mélyen
beszívom a levegőt, mintha be akarnám lélegezni őket.
Lehunyom a szememet, és azon töprengek, vajon ha elég
erősen akarom, képes volnék-e kirepülni a rácsok között?
 Messziről kakaskukorékolás hallatszik, és egy harang is
megkondul, a reggel közeledtét jelezve. Gus feleszmél.
– Mennem kell. – A szamár felhorkan, amikor Gus ellöki
magát az ablaktól, és leugrik. – Jobb, ha megyek a dógomra,
mielőtt valaki meglát itt. Majd jövök. Mondtam, Gus
McKlatchy nem szegi meg a szavát.
Nézem, ahogy távolodik, fejét kissé hátraszegi, és valamit
fütyörészik a foga között a hajnali derengésben. Alakja
lassan belevész a folyó felől szüremlő ködbe, míg nem
marad más utána, csak az „Ó, Susanna” dallama, a szamár
kis, kerek patáinak szapora kopogása, meg a kordé
kerekének a kattogása. Siii-klek-klek, siii-klek-klek, siii…
Amikor az is elhal, visszaesem a priccsre, és csak
szorítom a markomban a gyöngyöket, nehogy elillanjanak a
kezemből.
Arra ébredek, hogy az ablak rácsain át ragyogó fény
árasztja el a cellát. A világos kockák a padló közepére
vetülnek. Mire lemegy a nap, elérik a szemközti falat.
Szétnyitom a kezemet, és a meleg fénysugárba mártom. A
gyöngyök úgy ragyognak a napfényben, mint a szajkó
szárnyának kék tollai.
Még mindig itt vannak. Még mindig valóságosak.
A Kisasszony is felébred, és megint rákezdi a nyöszörgést,
de nem törődöm vele, feltápászkodom, és a priccsre állva
kinézek az ablakon. Később az eső is elered, így hiába
meresztem a szemem, nem látok se fiút, se kordét, de a
gyöngyöket ott szorongatom a markomban, úgyhogy tudom,
hogy ott voltak.
– Gus McKlatchy – motyogom. – Gus McKlatchy.
Nem könnyű elhinnem, hogy egy tizenkét-tizenhárom
éves fiú fog kivinni bennünket innen, de az ember ilyenkor
az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodik, még ha azt a
szalmaszálat csak egy szegény, vézna kamasz nyújtja is felé.
Figyelem, ahogy a fényes négyszög végighalad a padlón.
Így gyorsabban telik az idő. Gus jár a fejemben, aki itt van
valahol a városban, meg Juneau Jane is, akinek nincs egy
vasa sem. Minden vagyonunk, Juneau Jane női ruháját
kivéve, nálam volt, és a seriff mindent elszedett tőlem. A
pénzünket. Az ennivalónkat, a kis pisztolyt. Az Eltűnt
testvérek könyvét. Mindent.
A Kisasszony nyög, a hasát fogja, máris nyavalyogni kezd,
hogy éhes, pedig mikor jön még az őr a gezemicelevessel
meg a két fakanállal! Egy nap egyszer kapunk enni. Egy
csajkával, ketten. Ennyit kaphatunk, semmi többet, mondta
a seriff.
Hallom, hogy az ír mocorog a priccsén. Attól félek, ha
felébred, megint ordibálni kezd majd, de nem; miközben a
levest kanalazzuk, azt súgja a fal másik oldaláról: – Hé! Hé,
hallasz ott, a szomszédban? Hallod, amit mondok?
Felállok, kinyújtóztatom elmerevedett tagjaimat, néhány
lépéssel közelebb megyek a rácshoz, de csak annyit látok,
hogy egy vastag kar lóg ki a szomszédos rácson keresztül.
Vörös, napégette a bőre, sűrű, szőke szőr borítja, egészen a
keze fejéig. Erős fickó lehet. A falhoz lapulok, hogy a kar
tulajdonosa ne láthasson.
– Hallom.
– Kivel dumáltál ma reggel?
Semmi okom rá, hogy megbízzak benne.
– Senkivel – felelem.
– McKlatchy, hallottam, hogy mondta. – Szóval a fickó
hallgatózott. – Derék skót név. Azok barátaink nekünk,
íreknek. Drága anyám is skót volt; ír meg skót, úgy bizony.
– Nem mondhatok semmit.
Ez meg mit akar? Be akar árulni a seriffnél?
 – Ha ti ketten segíttek kijutni innen, komám, biz’ isten
nem bánjátok meg. Hasznotokra lehetek ám! – A hatalmas
kéz gyors kört ír le a levegőben.
Továbbra is a falhoz lapulok.
– Idehallgass! – folytatja az ír. – Ismerem ám azt az
embert, akit kerestek. Azt a William Gossettet. Találkoztam
vele, tényleg. Délre innen, a hegyek között, Llano
környékén. Fáin lovat szereztem neki, amikor a sajátja
beadta a kulcsot. Elvihetnélek hozzá, ha segítesz kijutni.
Félek, ez a te Mr. Gossetted bajba került, mer’ már jöttek rá
a katonák, amikor utószor láttam. Mivelhogy az ő lovukon
ült, mikor elváltunk. Én mondtam, hogy vigyázzon, cserélje
el a lovat, amilyen hamar csak tudja, amikor beértünk a
legközelebbi városba. De nem hallgat az senkire se. Nem is
való arra a vidékre, Llano környékére. Ha segíttek kijutni,
beállok mellétek, előkerítjük azt az embert. Sok mindenre
használhattok ám, koma.
– Nem tudom, hogyan segíthetnénk – felelem, csak hogy
tudja, egy szavát sem hiszem.
– Mondja meg a barátod a főnökének, hogy jó hasznomat
venné az úton. Engem aztán nem zavar a veszély. Csak
vigyen ki innen, mielőtt nyakamba dobják a kötelet.
– Egy lótolvajt nem fognak csak úgy kiengedni a
börtönből. Aki ráadásul a hadseregtől lop.
– Mindenkit meg lehet fizetni.
– Én arról semmit se tudok. –Tényleg nem hiszem egy
szavát sem ennek az írnek. Az írek folyton képzelegnek, és
utálják a fajtámat, ami amúgy kölcsönös.
– Az a három kék gyöngy – mondja óvatosan. – Hallottam,
hogy arrul beszéltetek. Itt a nagy hegyvidéken olyat is
láttam. Austinnál, a fogadóban, a Waller Creek mentén.
Három kék gyöngy, zsinórra fűzve. Egy kis fehér lánynak a
nyakába’ lógott.
– Fehér lány volt? – Látom, nem jött még rá, hogy színes
vagyok, és mindenki az, aki a nagyanyám gyöngyeit a
nyakában hordja.
– Vörös hajú, olyan kis vékony, még nagyon fiatalka.
Talán nyolc-tíz éves, azt mondanám. Vizet meg miegymást
hordott az asztalokhoz, kint a fogadó udvarán a fák alatt.
Oda tudlak vinni.
Megfordulok, visszamegyek a priccshez.
– Olyat én nem ismerek.
Az ír utánam kiált, de nem felelek. Esküdözik az anyja
életére, hogy nem hazudik. Rá se bagózom.
Hamarosan jönnek is érte a katonák. Kiráncigálják a
cellából, de olyan hangosan sivalkodik közben, hogy a
Kisasszony befogja a fülét, és bemászik a priccs alá, pedig
ott nagy a piszok meg a büdösség.
A rendőr aztán a mi cellánkra mutat, engem is kirángat
az ajtón. Semmit se tehetek ellene. – Befogod a szád, ha jót
akarsz magadnak – veti oda.
A seriff már ott van a kihallgatószobában. Rimánkodni
kezdek, magyarázom, hogy nem csináltam semmit.
– Itt van – mondja, aztán a kezembe nyomja a batyunkat.
Minden megvan, még a pisztoly is. – Felfogadtak munkára,
úgyhogy elpucolsz innen a városból. Nem akarom még
egyszer itt látni a képedet, ha a J. B. French karavánja
odébbáll.
– De a Kis… – Elharapom a szót, mert már majdnem
kimondtam, hogy Kisasszony. – A fiú. Nekem kell vigyáznom
rá, arra a fiúra, aki velem van. Nincs neki senkije. Nem árt
senkinek, csak kicsit gyenge a feje, de én…
– Befogod, azt mondtam! Te csak ne magyarázz, James
seriff tudja, mit csinál – mondja, aztán farba rúg, hogy
arccal a földre zuhanok, rá a batyura, de feltápászkodom. –
A fiút az állami elmegyógyintézetbe viszik Austinba –
mondja a seriff. A rendőr kitárja a börtön ajtaját, egy újabb
rúgással az utcára penderít, a batyut meg utánam vágja.
Gus ott vár, segít összeszedni a holmimat.
– Jobb, ha elpucolunk, mielőtt meggondolják magukat –
mondja.
Mondom, hogy a Kisasszonyt, vagyis a fiút ott kellett
hagyni, de letorkol.
– Idehallgass, Hannibal! – magyaráz. – Annyit tudtam
tenni, hogy téged kihoztalak. Ha megin’ bajba kerülsz,
megin’ visszatesznek, és akkor már nem lesz segítség.
Botladozva követem, fásultan tűröm, hogy maga után
vonszoljon az utcán.
– Szedd már össze magad! – korhol. – Mi ütött beléd?
Mind a kettőnket bajba akarsz sodorni? Mr. J. B. French és a
munkavezetője, Penberthy nem tűri, hogy bolondozzanak
velük.
Megyek utána, a városi utca, a lovak, a kocsik, a színes és
fehér járókelők, a cowboyok, kutyák, boltok, házak mind
összemosódnak a szemem előtt. Elhaladunk a törvényszék,
majd a nyomornegyed mellett, és befordulunk egy szűk
sikátorba. Megállok, lenézek a meredélyen, eszembe jut,
hogy nemrég itt ültünk a Kisasszonnyal meg Juneau Jane-
nel, és ettük, amit a batyuban találtunk.
– Erre! – Gus megböki a vállamat. – A szekérudvar ott
van, lejjebb. Az egyik szekérre már felpakoltak, az emberek
majd a rakomány tetejére ülnek. Weatherfordnál bevárjuk
a többieket, onnan dél felé indulunk a karavánnal. Na
gyerünk, nincs idő bámészkodni.
– Megyek már – mondom, és mielőtt tiltakozhatna, Gus
kezébe nyomom a batyut. – Mindjárt jövök, csak valamit
előtte még el kell intéznem.
Azzal sarkon fordulok, és rohanni kezdek, végig az
utcákon, a sikátorokon, el a csaholó kutyák, a megriadó
lovak mellett. Tudom, hogy nem kellene, de muszáj
visszamennem arra a helyre, ahol a baj történt. Ahol az
öreg Florida meg a cipőpucoló fiú tanyázik a fürdő mellett.
Kérdezem őket Juneau Jane felől, de azt mondják, nem
látták, így aztán megint hátraarcot csinálok, és rohanok
vissza.
Terebélyes, kerek arcú, színes bőrű asszony ruhákat cipel
a sikátorban. Nevet, évődik a többiekkel. Elindulok felé,
hogy megkérdezzem, nem látta-e valahol Juneau Jane-t.
De még a közelébe se érek, amikor egy férfi lép ki a ház
emeleti galériájára. A fejét hátrabillentve szivarfüstöt
ereget. A füst a kalapja karimája alá bodorodik, aztán
tovaszáll, amikor a korláthoz lép, hogy lepöccintse a hamut.
Egyik szemén kötés, a fél arcán olvadt viaszhoz hasonlatos
heg fut végig. A hadnagy. Minden akaraterőmre szükség
van, hogy lassan, feltűnés nélkül forduljak meg, és ne
kezdjek rohanni. Kezem ökölbe szorul, a karomat mereven
a testem mellé szorítva lépkedek. Nem nézek se jobbra, se
balra, de így is tudom, érzem, hogy néz.
Nem, nem néz. Nem néz ide, mondogatom. Amikor végre
befordulok a sarkon, vad vágtába kezdek.
Ekkor veszem észre, hogy a sikátor nem üres. Távolabb
egy férfit látok, dobozokat pakol egy kézikocsira. Magas,
nyúlánk, izmos alak, a bőre sötét, mint az árnyék, amely
mindkettőnket betakar. Rögtön megismerem. Az ember
nem felejti el azt, aki egyszer már majdnem megölte… sőt
kétszer. Aki most is megtenné, ha úgy fordulna a dolog.
Lefékezem, villámgyorsan megfordulok, de a lábam
megcsúszik a sikátor közepén kis patakként csordogáló
mosóvízben, én meg elvágódom a síkos kövezeten.
Talpra ugornék, de Moses már fölém magasodik.
 Eltűnt testvéreink
Tisztelt Szerkesztőség! A virginiai Henrico megyében
születtem, nagyjából 70 évvel ezelőtt. Anyámat Dollynak
hívták, Phillip Frazer rabszolgája volt, én is a nevezett
Frazeré voltam 13 éves koromig. Két húgom volt. A nevük
Charity és Rebecca. 4 és 5 évesek voltak, amikor eladtak
Wilson Williamsnek Richmondba. Mr. Williams 6 vagy 7
hónap múlva eladott Goodwin & Glenn néger
kereskedőknek, akik továbbadtak New Orleansba, Louisiana
államba. Akkor nagyjából 14 éves lehettem, utána sok
gazdám volt Louisianában és Texasban, míg Lincoln elnök
ki nem bocsátotta az Emancipációs Kiáltványt. Most is ennek
a városnak a lakosa vagyok, és a metodista gyülekezet tagja.
Szeretnék hallani a húgaim, Charity és Rebecca felől, akiket
utoljára Virginiában láttam, és más rokonaimról is, ha még
maradtak; ezért fordultam a tisztelt lapjukhoz. Aki tud
valamit az említettekről, kérem, K. K. Loggins tiszteletes
címén értesítsen, Galveston, Texas, Szent Pál-templom.
MRS. CAROLINE WILLIAMS
„Eltűnt testvéreink” rovat a Southwestern hasábjain, 1881. április 14.
 22. fejezet

BENNY SILVA – AUGUSTINE, LOUISIANA, 1987

Csütörtök van megint, és bár a fák még eltakarják a szemem

elől a házat, tudom, hogy Nathan furgonja ott parkol a
felhajtón. A képzeletem megelőzi a Bogárhátút, amelynek
immár szép, új lökhárítója van, hála Cal Frazernek, a
helybeli autószerelőnek, aki az egyik Új Évszázad Hölgye,
Miss Caroline unokaöccse. Szereti az ilyen öreg autókat,
amilyen a Bogár, mert, mint mondja, ezeket még érdemes
megjavítani, és nem lesz belőlük szemét csak azért, mert
elromlik valamelyik digitális kijelző vagy a biztonsági öv
automatikus szabályozója.
A rendőrautó kigördül az egyik óriásplakát-állvány
mögül, ahol addig rejtőzött, és megindul a nyomomban.
Első eset, hogy hasonló helyzetben nem önt el a veríték,
attól tartva, hogy megbüntetnek a lökhárító miatt. Így is
furán érzem magam, mert akármerre fordulok, mindenüvé
követnek. Olyan az egész jelenet, mint valami filmben,
amelyben a rendőrség és a helyi kiskirályok egy emberként
veszik üldözőbe az idegent, hiszen mindkettőnek az az
érdeke, hogy lerázzanak mindenkit, aki beleköphetne a
levesükbe.
Bármennyire szeretném is távol tartani a nyilvánosságot
a Földalatti projekttől addig, amíg nincs valódi eredmény, ez
aligha sikerülhet úgy, hogy vagy negyven gyerek, idős
hölgyek és önkéntesek csoportjai – köztük Sarge –
felforgatják a várost levéltári dokumentumok, régi
újságcikkek, családi fotóalbumok és iratok, plakátok és
jelmeznek való ruhaanyagok után. Október első hetében
járunk, halloweenig már csak egy hónap van vissza.
Megállok a házamnál a felhajtó előtt, csak hogy
megnézhessem magamnak, ki vezeti a rendőrautót, hiszen
jóval a város közigazgatási határán kívül vagyunk. Persze
Redd Fontaine ül a volánnál. A polgármester testvére, Will
és Manford Gossett unokatestvére, aki élet-halál urának
gondolja magát. Elhúz mellettem, nem is siet különösebben,
hosszan követ a tekintetével, amint elhalad a Bogár mellett.
Nem tudok másra gondolni, mint hogy arra volt kíváncsi,
itt van-e Nathan kocsija. A Bogárral úgy helyezkedem, hogy
eltakarjam a kocsifelhajtót. Megvárom, míg elhalad
mellettem a rendőrautó, aztán a felhajtóra kanyarodom. A
szívem máris egyenletesebben ver, amikor megpillantom a
khakiszínű sortot meg a terepszín vászoninget a
leanderbokrok takarásában, amelyek a kerti szentnek is
menedéket nyújtanak. Nathan a verandán üldögél a
hintaágyban. Amennyire meg tudom ítélni, nagyjából öt
rend hétköznapi ruhája van használatban, mindegyik
egyszerű, kényelmes, és tökéletesen megfelel a forró, párás
louisianai klímának. A stílus valahol az erdőkerülő és a
vízimentő között helyezkedik el. Nem szokása kicsípni
magát.
Ez is tetszik benne. Én sem vagyok az a kifejezetten
divatőrült, bár természetesen tanárként fontosnak tartom,
hogy jó benyomást keltsek. Aszerint öltözködj, amilyen
munkát szeretnél, ne aszerint, amilyen van, így hangzott az
egyetemi karrier-tanácsadók által gyakran hangoztatott
szabály. Azt hiszem, igazgató szeretnék lenni. Erre az
ambíciómra nemrégiben döbbentem rá, azóta ízlelgetem. Ez
a felső tagozatos gimnazista korosztály várakozáson felül
bejön nekem. Ezekkel a gyerekekkel úgy érzem, van értelme
annak, amit csinálok, érdemes reggel felkelnem és
munkába mennem.
A Bogár csendesen befészkeli magát a felhajtó
keréknyomai közé, és halk köhögés után elhallgat, amikor
elfordítom a slusszkulcsot az indítóban. Nathan
kényelmesen a hintaágy karfájára támasztja a könyökét. A
temetőt nézi, szeme olyan keskeny réssé szűkül, hogy egy
pillanatra elbizonytalanodom, nem szundított-e el. Olyan…
nyugodtnak, elengedettnek látszik most.
Ez is olyasmi, amit próbálok eltanulni tőle: hogy képes
egészen a jelenben élni. Én magam állandóan tervezek,
folyton aggodalmaskodom. Azzal kínzom magam, hogy
újrajátszom fejben a régi hibás döntéseimet, azon agyalok,
hogy miért így tettem, és miért nem úgy, azt kívánom,
bárcsak okosabb, erősebb lettem volna, bárcsak másként
csináltam volna ezt vagy azt. Túlságosan sokat foglalkozom
a mi lett volna, ha kérdéseivel. Arra is rengeteg időt és
energiát pazarolok, hogy folyton próbálom kiszámítani,
mikor, melyik bokorból ront rám a baj, mint valami prédára
leső tigris. Nathan láthatóan úgy fogadja el a dolgokat,
ahogy vannak, és csak akkor foglalkozik a tigrisekkel, ha
valóban szembejönnek vele. Talán annak köszönheti ezt a
képességét, hogy a hegyekben nevelkedett a művészi
hajlamú anyja mellett, akit ő beatnikként szokott jellemezni.
Szívesen hallanék többet az édesanyjáról. Keresem a
módját, hogy közelebb kerülhessek hozzá, hogy jobban
megértsem, de nem sokat árul el magáról. Igaz, én sem.
Nem sok minden akad, amit szívesen osztanék meg a
családomról vagy a múltamról. Egész felnőtt életem során
igyekeztem kerülni ezt a témát.
 A veranda lépcsőjének nyikorgása riasztja fel
szendergéséből. Fejét felvetve néhány pillanatig
figyelmesen néz.
– Nehéz napod volt? – kérdezi.
– Annyira rosszul nézek ki? – Félszegen kapkodok kusza,
fekete fürtjeim után, igyekszem visszatűrni őket a
hajfonatba, amelyet reggel még olyan takarosan, tanár
nénisen sikerült elrendeznem.
A hintaágy üres oldala felé int, mintha a pszichológus
díványát kínálná fel.
– Csak úgy tűnik, mintha… mintha aggódnál valami miatt.
Megvonom a vállam, de igazság szerint tényleg van
bennem némi aggodalom és egy kis megbántottság is.
– A Földalatti projekt fogadtatása miatt. Néhányszor
előadtam már az ügyünket Mr. Pevotónak, de szerintem
nemigen figyelt oda. Ilyenkor általában vállveregető
modorban azt javasolja, hogy kérjek írásos beleegyezést a
szülőktől. Néhány nyilatkozat még mindig hiányzik. Úgy
terveztem, hogy a szülői értekezleten majd begyűjtöm a
többit. De összesen tizenegy szülő lézengett az osztályban.
Tizenegy. Mindennap öt osztályt, osztályonként átlagosan
harminchat gyereket tanítok. Erre eljön három anya, egy
apa, egy házaspár, egy nagynéni, egy hatóságilag kijelölt
gondviselő meg egy nevelőanya. Két nagyszülő. Az este nagy
részében egyedül üldögéltem a teremben.
– Ajjaj, az tényleg ciki. – Karja odébb csúszik a hintaágy
háttámláján, átöleli a vállamat, ujjaival a felkaromat
simogatja. – Vacak érzés lehet.
– Ja. Elég vacak. – Egészen megnyugszom ettől a
bajtársias gesztustól… vagy minek nevezzem. – A faliújságot
teletűzködtem az írásaikkal meg a fotóikkal. Szerettem
volna, ha mindenkinek tetszik, érted? De rajtam kívül csak
egy tálca sütemény meg néhány doboz üdítő tette tiszteletét
a teremben… meg az ízléses, levélmintás tányérok és
poharak. A Ben Franklinben szerváltam. Most aztán
hónapokra való készletem van.
Tudom, hogy úgy beszélek, mintha sajnáltatni akarnám
magam, ami nagyon bosszant, annak ellenére, hogy
pillanatnyilag alighanem így áll a dolog. A szülői értekezlet
kudarc volt, és ez a… nos, nem tudom, mi ez, amit most
csinálunk, de jólesik.
– Ne búsulj – mondja Nathan, és vigasztalón megszorítja a
vállamat. – Majd én megeszem azt a sütit.
A vállára hajtom a fejemet. Hirtelen egészen
természetesnek tűnik ez a mozdulat.
– Megígéred?
– Megígérem.
– Így görbülj meg? – Szabad kezemet felemelem, de
gyorsan vissza is ejtem az ölembe. Eszembe jut, hogy
Christopherrel volt szokásunk ez az „így görbülj meg”.
Felrémlik bennem, hogy a szakítás bánatát új kapcsolattal
elzsongítani anyám életstratégiájához tartozott – és sosem
működött. Nathannel barátok vagyunk. Harcostársak. Jobb,
ha megmaradunk annak. Ezt ő is tudja, emiatt lehet, hogy
hiába puhatolózom a múltja iránt, nem enged közel
magához. Arra is célozgattam már, hogy kíváncsi volnék,
hogy telnek a napok egy rákászhajón. De sosem hívott meg,
nem akarta, hogy része legyek az életének. Egy pillanatig
sem. Nyilván nem ok nélkül.
Kissé odébb húzódom. Biztos, ami biztos.
Erre ő kettőnk közé, az ülőkére teszi a kezét, aztán
elhúzza, kissé határozatlanul a combjára helyezi, dobol az
ujjaival. Mindketten azt az ökörszemet figyeljük, amelyik
végigugrándozik a veranda mellvédjén, aztán tovarebben.
 Végül megköszörüli a torkát.
– Nahát, míg el nem felejtem. Csak el akartam mondani,
hogy az ügyvédemnek meghagytam, álljon el az
adásvételtől. A temetőgondnoksággal. Legalábbis a jelenlegi
formában. Nyilvánvaló, hogy nem lehet olyan területekkel
üzletelni, ahova száz éve még temetkeztek. A temető majd
talál más helyet a bővítéshez. Vagyis nem kell aggódnod a
ház miatt. Addig maradsz, ameddig akarsz.
Megkönnyebbülés és hála tölt el.
– Köszönöm. Nem is tudod elképzelni, milyen sokat jelent
ez nekem. – A bejelentés hatására egy pillanat alatt
kijózanodom. Tudom már, mit kell tennem.
Szükségem van erre a házra, a diákjaimnak pedig
szükségük van a Földalatti projektre. Márpedig ha
Nathannel tovább sodródunk a szerelmi kapcsolat felé, az
komolyan veszélyeztetheti az ügyet.
Felé fordulok, kissé felhúzott térdemmel elbarikádozva
magam, és a házról kezdek beszélni. Biztonságos terep.
Megfelelően személytelen. Végül aztán az időjárásnál
kötünk ki, elmondjuk, hogy milyen szép nap ez a mai, szinte
már őszies az idő. Szinte.
– Persze lehet, hogy holnap megint harminckét fok lesz –
tréfál Nathan. – Dél-Louisianában vagyunk.
Azon sopánkodunk, hogy milyen fura olyan helyen élni,
ahol az évszakok közötti határ elmosódik, és az időjárás
napról napra változik. Nathan észak-karolinai hegyei között
már a lombos fák aranysárga foltjai tarkítják a fenyők
haragos zöldjét, Maine-ben, ahol gyermekkorom változatos
helyszínei közül talán a legjobban szerettem élni, ilyenkor
egymást érik a gyümölcsstandok, a szénaszállító kocsik meg
turistákkal vannak megrakva, akik azért mennek az
államba, hogy megcsodálhassák a juhar-, az ámbra- és a
hikorifákat. Ott ilyenkor reggelenként már zúzmara csillog
az ágakon, az első hó már kacérkodik a rétek megfakult
füvével, és már nincs messze az az idő, amikor a szél a
közeledő tél semmivel össze nem téveszthető illatát hozza
magával.
– Nem is gondoltam, hogy hiányozni fog az ősz, de mégis
hiányzik – mondom. – De meg kell mondanom, Goswood
Grove kertjei bőségesen kárpótolnak a hiányzó színes
lombokért. – Éppen belemelegednék az évszázados
futórózsatövek leírásába, amelyek valóságos virágözönt
zúdítanak a kerítésekre, kapuoszlopokra, felkúsznak a fákra
és az öreg kerti ház maradványaira, amelyet csak a tegnapi
sétám során fedeztem fel… amikor hirtelen ráébredek, hogy
nem jó irányba halad a társalgás.
Nathan derűs hangulata elillan. Azon nyomban
megjelenik az arcán az a gondterhelt kifejezés.
Mentegetőzni szeretnék, de inkább hallgatok. Azzal csak
felhívnám a figyelmet a hibámra. Nincs mit tenni: a ház és a
gond, hogy előbb-utóbb kezdenie kell vele valamit,
láthatóan a legérzékenyebb pontjai közé tartozik.
Fejét abba az irányba fordítja, amerre Goswood található
a távolban. Amikor látom, mennyire elfelhősödik a
tekintete, legszívesebben bokán rúgnám magam.
– Szóval… össze tudnék ütni gyorsan egy kis grillezett
sajtot paradicsomszósszal. Vagy mit szólnál a forró
csokoládéhoz, hogy megünnepeljük… mondjuk, az ősz
illúzióját? – Mint a jó focicsapatok, én is meglepetésszerű
támadással próbálom magamhoz ragadni az irányítást. –
Éhes vagy? Mert én majd éhen halok.
Hiába; továbbra is mintha másutt járnának a gondolatai.
Mintha mondani akarna valamit. Aztán kisimul a homloka,
és mosolyogva megjegyzi:
 – A Cluck and Oink egyszerűbb lenne.
– Szuper – bólintok. – Légyszi, hozz valami finomat, én
meg addig ledobom ezt, és farmerba bújok.
Tehát maradunk a jól bevált csütörtök esti
menetrendnél. Majd az evés utáni agyzsibbadást
elkerülendő sétálunk egyet, végigjárjuk a temetőt,
nézegetjük az ódon sírköveket, találgatjuk, miféle életet
élhetett az, aki most ott nyugszik. Vagy kimegyünk a
töltésre, ahonnan belátni a lemenő nap fényében fürdő
rizsföldeket. Persze Goswood Grove kapuját messze
elkerüljük.
– Nem – mondja, miközben feláll. Egy pillanatra
megijedek, hogy talán nem is marad vacsorára. – Inkább
menjünk el enni a Cluckba. Nehéz heted volt. Így nem kell
mosogatnod. – Nyilván látja, mennyire meglepődtem, mert
gyorsan hozzáteszi. – Hacsak nem éppen ahhoz van kedved.
– Dehogy! – rázom a fejem. De azért átvillan az agyamon,
hogy a könyvtárban tett látogatástól eltekintve, ahol rajtunk
kívül csak a gyerekek meg néhány könyvtáros volt jelen,
nemigen mutatkoztunk még együtt Nathannel.
– Szuper – mondom. – Csak gyorsan megigazítom a
hajamat.
– A Cluck and Oink miatt? – Szemöldöke vicces S alakba
szalad.
– Jó, igazad van.
– Remekül nézel ki. Mintha Jennifer Greyt a Dirty
dancingből összegyúrták volna Jennifer Bealsszel a
Flashdance-ből.
– Hát jó, akkor… – Idétlen táncmozdulatot teszek, amit a
társaim az irodalom tanszéken egy alkalommal a hat tyúk
halála meghatározással írtak körül. Nathan nevet. A kocsija
felé indulunk. A városba menet csupa jelentéktelen
apróságról beszélgetünk.
Ám amikor belépünk a grillbár ajtaján, hirtelen minden
magabiztosságom elszáll. A kasszában T nagyi trónol.
LaJuna hozza ki az étlapot, félénken köszön, azt mondja, ha
rendelni akarunk, csak intsünk.
Lehet, hogy mégiscsak okosabb lett volna hazavinni az
ételt. A könyvtárbeli találkozás még elment valahogy, de ez
túlságosan is úgy fest, mintha randiznánk, és őszintén
szólva én magam is úgy érzem.
A lányok tájfutócsapatának edzőnője a sarokasztalnál ül.
A pillantás, amivel méreget, minden, csak nem barátságos.
Ő meg a többi edző határozottan pikkel rám. Némelyik
gyerek azért késett a délutáni edzésről, mert a Földalatti
projekten dolgozott.
A hátsó helyiségből Ray jön elő, vájdlingot tart a kezében,
övére rózsaszínű tisztítószerrel teli, szórófejes palackot
akasztott, mint a cowboyok a hatlövetűt. Nem is tudtam,
hogy itt dolgozik.
LaJunával kerülgetik egymást az átadópult és a
konyhaajtó közötti szűk helyen. Egymásnak ütköznek,
nevetnek, és amikor azt hiszik, senki sem látja őket,
megcsókolják egymást.
Hát ez meg mikor kezdődött?
Nem is akarom látni. Ne. Kérlek, ne csináljátok.
Legyen eszetek.
Isten az atyám, megőrjítenek ezek a gyerekek. Bárhova
nézek, mindig ezt látom. Mindig újabb buktatók, csapdák,
akadályok, hibás döntések és szimpla butaság.
Ray és LaJuna olyan fiatalok még! Mindkettő nagyon jó
képességű gyerek, de mindkettőjüknek rengeteg
nehézséggel kell megbirkózniuk. Az a gyerek, aki rossz
családi körülmények között nő fel, nagyon gyakran a társai
között keres valakit, akivel betöltheti a család hiánya miatt
érzett űrt. Elméletben persze semmi kifogásom a fiatalok
szerelmi kapcsolata ellen, ugyanakkor teljes mértékben
tisztában vagyok a veszélyeivel is. Sajnálom, de úgy érzem,
Raynek és LaJunának úgy hiányzik ez a kamaszszerelem,
mint nekem a tízcentis tűsarok.
Nem kell mindjárt rémeket látni, korholom magam. Az
ilyesmi legtöbbször nem tart néhány hétnél tovább.
– Nos, gondolkodtam a házról – szólal meg Nathan. Nagy
nehezen elfordítom a tekintetemet a kiadópultnál
kibontakozó jelenettől, és igyekszem nem tudomást venni a
változatlanul rám meredő edzőnőről sem.
– Amelyikben én lakom?
A kérdés ott lebeg a levegőben, mert a kenyeresfiú megáll
az asztal mellett, és mennyei illatú portékáját kínálgatja.
Leteszi az asztalra a kissé megviselt műanyag kosarat, és
alaposan megrakja kukoricalisztből készült muffinnal,
zsemlével, hosszú, keskeny kenyérszeletekkel; vajat és
vajkést tesz melléjük.
– Helló, Mici tanárnő – köszön. Annyira lefoglalnak a
gondolataim, hogy eddig fel sem néztem, így aztán csak
most veszem észre, hogy a bozontos üstökű kenyeresfiú is a
tanítványom. A Fish család sarja. A többiek egyértelműen a
tahó kategóriába sorolják. Azt hallottam, füvezik, amit
családilag termesztenek egy, az erdőből kihasított, eldugott
földdarabon. Gyakran érzek rajta dohányszagot, különösen
ebéd után.
A Fish család a tanáriban sem örvend túlságosan nagy
népszerűségnek. Igazi fehér prolik. Még egyetlen Fish
gyereknek sem sikerült elvergődnie az érettségiig, minek
pazarolod rájuk az idődet? Egész pontosan ez a mondat
hangzott el valamelyik kollégám szájából. Minél hamarabb
kibuknak, annál jobb. Csak rossz hatással vannak a
többiekre.
Rámosolygok. Shad Fish, a fiatalabb fiú valamivel
beszédesebb, de hogy az idősebb Fish is tudja a nevemet, azt
nem hittem volna. Gar Fishnek még soha nem hallottam a
hangját az osztályban. Egyszer sem. Többnyire az öklére
támasztja a homlokát, és a padját bámulja. Még a
könyvtárban is. A tanulást ellazsálja, és a sportban sem
jeleskedik. Így aztán egyetlen edző sem kapkod érte, nincs
senki, aki mentséget keresne a rossz tanulmányi
eredményeire.
– Szia, Gar. – Szegény gyerek, a lánytestvéreit Starnak
meg Sunnie-nak hívják, az öccsét meg Finn-nek. Mindenki a
nevükön poénkodik.
Fogalmam sem volt róla, hogy Gar a Cluckban dolgozik.
– Írtam… írtam… a projektet – mondja.
Azt hiszem, nem jól hallok.
Kacér pillantást vet rám a Cluck feliratú sapkából kilógó
sötét, zsíros, lenőtt fürtök alól.
– Saul bácsi átment Baton Rouge-ba az öregotthonba,
megnézni a papát. Shad meg én elmentünk vele, hogy mi is
beszélhessünk a papával. Otthon nincs ilyen családi
bibliánk.
Félénken felpillant, amikor új vendégek telepszenek le a
szomszédos asztalhoz. Gar gondosan hátat fordít nekik,
csak aztán folytatja.
– Papa mondott dolgokat a családról. Feljebb a folyónál
csinálták az üzletet. Ők voltak a legnagyobb ászok a
csempészek között. A papa csak tizenegy éves volt, amikor
beállt közéjük, amikor a fináncok elvitték az apját. De utána
egy ideig nagyon ment a bolt. A papa kimaradt az iskolából,
és a nagybátyjaival dolgozott. A nagybátyjainak malmuk
volt. A papa emlékszik rá, hogy a pajtában volt egy hely,
ahol még rabszolgaláncok voltak. Előtte meg a szökött
rabszolgákra vadásztak a mocsárban. Akiket elkaptak, New
Orleansba vitték eladni. Elég jó pénzt lehetett kapni értük.
Hát ez van. Ilyen… vadorzók voltak. Aligátorokra is
vadásztak. Ebből éltek.
– Hű… – Máskor is előfordult már, hogy mindössze ennyit
sikerült mondanom valamire, ami a Földalatti projekt során
került napvilágra. Az igazság néha szörnyű. Sőt elég
gyakran az. – A történelem néha furcsa dolgokat produkál,
igaz, Gar?
– Ja. – Csapott vállát előreejti. Szemét, amelynek színe
leginkább a mocsár zavaros vizére emlékeztet, az
asztallapra szegezi. A bal szeme alatt jól látható zúzódás –
nem kérdezem, hol szerezte.
– Nem kezdhetném újra a projektemet? Csak mert a Fish
család története… szóval nem valami nagy szám, sokan
börtönbe kerültek. Talán inkább valaki mást választanék a
temetőből, és arról beszélnék. Valami gazdag fickót vagy
polgármestert, ilyesmiket.
Nagyot nyelek.
– Szerintem még ne add fel. Érdemes még egy kicsit
kutatni. Holnap juttasd eszembe, amikor a könyvtárban
leszünk. A család másik ágát is megnézted? Az anyukád
családját?
– Anyát nevelőszülőkhöz adták, amikor kicsi volt, szóval
nem is találkoztunk a rokonaival. Asszem, valahonnan
Thibodaux környékéről valók.
Kínosan fészkelődöm a székemen. Van róla fogalmam,
milyen az, amikor egy gyerek tökéletesen gyökértelen a
világban, és csak az idegenek jóindulatában bízhat.
– Jó, akkor majd megnézzük, milyen lehetőség van még.
Holnap azzal kezdünk. Az édesanyád vezetéknevével.
Sosem tudod, hol…
– …hol találsz aranyat, amíg nem kezdesz ásni. Igen,
tudom.
A gyerekekkel találtuk ki ezt a mondatot, és íme,
mantraként mondogatják.
– Minden családnak több szála is van… több szálon fut a
története, igaz? Mi volt az édesanyád lánykori neve?
– Lánykorában McKlatchynek hívták. Mielőtt férjhez
ment, és Fish lett.
Nathan hangos csendüléssel teszi a helyére a vajkést, és
kicsit kihúzza magát.
– Anyám családjában is vannak McKlatchyk – mondja. –
Távoli rokonok, de mindannyian Morgan City, Thibodaux és
Bayou Cane közelében élnek. Talán te meg én távoli
rokonok vagyunk.
Garral együtt elképedve bámulunk rá. Arra valamiért
sosem gondoltam, hogy Nathan az anyja ágáról is ápolja a
családi kapcsolatokat. Mindig renegátként jellemezte az
anyját, azért gondolhattam úgy, hogy valahonnan messziről
származik. Pedig, ha belegondolok, Nathan az egész életét
tőlünk délre, a part menti területeken töltötte. Az egész
élete oda, azokhoz az emberekhez kötődik. Nyilván a
rokonsága is.
– Lehet – mondja vonakodva Gar, mintha nem tudna mit
kezdeni a ténnyel, hogy esetleg vérségi kapcsolatban áll
Nathan Gossett-tel. – De szerintem nem valószínű.
– Ha netán mégis rokon lennél – folytatja Nathan –,
érdemes lenne utánanézned valakinek, akit Augustus
McKlatchynek hívtak. „Gus” McKlatchy. Az egyik családi
összejövetelen, még gyerekkoromban, a nagynénik,
nagybácsik sokat meséltek róla. Azt hiszem, érdekes
története lehet – már ha szerepel a családfádon, persze.
Gar kétkedve néz rá.
– Remélem, ízlik a kenyér – motyogja, megvonja a vállát,
és eloldalog.
Nathan hosszan néz utána.
– Szegény srác – mondja, aztán rám néz, mintha azt
mondaná, igazán nem tudom, hogy vagy képes nap mint
nap…
– Hát igen, azt hiszem, tudom, mit érez. – Nem tudom,
miért, talán a Nathan és a Fish család között esetleg fennálló
kapcsolat felfedezése miatt, kibukik belőlem, hogy állítólag
az apám családja együttműködött a Mussolini-diktatúrával.
– Furcsa; az ember bűntudatot érez az ősei miatt, akiket
gyakran nem is ismert. A szüleim végül elváltak, amikor
négy és fél éves voltam, és az apám visszaköltözött New
Yorkba. Nem tartjuk a kapcsolatot, de néha szeretném
kikérdezni ezzel a Mussolini-üggyel kapcsolatban. Csak
hogy megtudjam, mi igaz belőle.
El sem hiszem, hogy ezt én mondom, ráadásul éppen
Nathannek. Úgy látszik, annyira tele van a fejem ezzel a
Földalatti projekttel, hogy a saját családi kapcsolataimon is
jóval többet töprengek, mint máskor. De amikor Nathanre
nézek, látom figyelmes tekintetét, ahogy időnként bólint,
valami azt súgja, hogy nem követtem el hibát.
Hozzá se nyúlt a kenyérhez.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mi lenne, ha a
többit is elmondanám neki. Mindent. És mi lenne, ha még
az se verné ki nála a biztosítékot. De a következő
pillanatban már restelkedve hessegetem el a gondolatot.
Biztos, hogy azok után egészen más szemmel nézne rám.
Egyébként is nyilvános helyen vagyunk. Váratlanul
tudatosul bennem, hogy a mellettünk lévő asztalnál ülő nők
beszüntették a csevegést, némán ülnek a helyükön.
Remélem, nem hallgatóztak.
Biztosan nem. Miért tennék?
Kicsit kihúzom magam, mire a szőke, aki velem szemben
foglal helyet, az arca elé emeli az étlapot, hogy csak
tetszetősen melírozott frizurájának a teteje látszik ki
mögüle. Nathan felé tolom a kenyérkosarat.
– Bocs. Nem is tudom, hogy keveredtünk ehhez a
témához. Vegyél.
– Hölgyeké az elsőbbség. – Visszatolja a kosarat, mutató-
és hüvelykujja közé csippentve felém nyújtja a kés nyelét. –
Hacsak nem vagy jalapenós kukoricakenyér-függő.
Elnevetem magam.
– Tudod, hogy nem vagyok. – A kukoricakenyér állandó
tréfa tárgya közöttünk. Inkább a legegyszerűbb,
hatvancentes buci a csemegeboltból, mint a
kukoricakenyér. Tudom, hogy déli specialitás, de akkor sem
ízlik. Mintha fűrészport rágnék.
Megosztozunk a kenyérkosár tartalmán: a
kukoricakenyér Nathané, a rudacskákat én kérem. A húshoz
zsemlét eszünk. Ez már így szokás közöttünk.
Tekintetem megint a szomszédos asztalnál ülő nők felé
téved, de ekkor LaJuna lép az asztalunkhoz, hogy felvegye a
rendelést. Miután végez, ceruzáját billegtetve néz rám.
– Silva tanárnő… – Ő az egyik azon kevesek közül, akik
nem Mici tanárnőnek hívnak. Azt hiszem, így különbözteti
meg magát a többiektől. – A múltkor úgy volt, hogy a mama
meglátogat, és hozza a kicsiket is, szóval oda tudtam volna
adni a kishúgomnak a szülinapi ajándékát, meg a tortát,
amit Dicey nénivel csináltunk. De aztán csak telefonon
tudtunk beszélni, mert mama kocsijának valami baja lett.
– Aha. Sajnálom. – Két kézzel megmarkolom az ölemben
heverő szalvétát, ide-oda csavargatom, hogy uralkodni
tudjak magamon. Dühös és csalódott vagyok. Ez már
legalább a negyedik alkalom, hogy a mama megígéri a
látogatást, ami végül mégsem jön össze. LaJuna minden
alkalommal boldogan és izgatottan várja, aztán mélyen
magába roskad, amikor ismét csalódnia kell.
– Az jó, hogy legalább telefonon tudtatok beszélni.
– Nem tudtunk túl sokáig, mert Dicey néni számlájára
ment a beszélgetés. De meséltem a mamának a Földalatti
projektről. Azt mondta, amikor kicsi volt, mindig azt
mesélték, hogy nagyon régen, az ük-üknagymamájának sok
pénze volt, meg szép ruhái, földje, lovai meg minden.
Lehetek ő a Földalatti projektben? Akkor hordhatnék olyan
szép ruhát.
– Hát… – A mondat befejező része, persze, miért ne?,
bennszakad. Megszólal a bejárat feletti csengő, és a
következő pillanatban mintha elfogyna a levegő a
helyiségben.
Az egyik asztalnál ülő nő megböki a férjét, és lopva az
ajtóra mutat. A másik asztalnál falatozó férfi hirtelen
abbahagyja a rágást, leteszi a villáját, és az asztal fölé hajol.
Nathan ajka egy pillanatra elnyílik, aztán megfeszülnek a
vonásai. Hátranézek, két férfit látok a fogadópult mellett,
méregdrága golfruházatuk ordítóan kirí az étterem pajtára
emlékeztető miliőjéből. Will és Manford Gossett eléggé
megöregedett, mióta a Goswood-házban található
fényképeken utoljára láttam őket, de a viselkedésükből
talán akkor is kitalálnám, kik azok, ha nem láttam volna
azokat a fotókat, és nem hasonlítanának annyira Nathanre.
Úgy mozognak a helyiségben, mintha az övék volna itt
minden, nevetgélnek, csevegnek, egyeseknek odaintenek,
másoknak kezet nyújtanak.
 Azt viszont kínosan kerülik, hogy felénk nézzenek,
miközben elmennek mellettünk, hogy helyet foglaljanak a…
mellettünk álló asztalnál, ahol azok a nők ülnek.
 23. fejezet

HANNIE GOSSETT – TEXAS, 1875

Az örökzöld tölgyekkel és cédrusokkal tarkázott

sziklaormokon, a pekándióval és nyárfákkal sűrűn benőtt
völgyekben már hullámzik a magasra nőtt fű. A dombok
sárgájába zöld, barnás, rózsaszín foltok vegyülnek. Szúrós
meszkitófák nyújtogatják csipkés levelű ágaikat. A nagy,
lapos párnájú kaktuszok és a köves talaj könnyen megsebzi
a lovak lábát, ezért csak lassan haladunk még most is, pedig
már magunk mögött hagytuk a Hegyvidék szántóföldjeit,
fehérre meszelt kőpajtáit és a német telepesek templomait.
Llano városától délre járunk, ahol már nincs semmi, csak
néhány alacsony növésű, ványadt fácska a mélyebben fekvő
helyeken, amelyek zöld hímzésként tarkázzák a táj
aranybarna takaróját.
Szarvasokat és tarka foltos vadmarhákat is látni, a
szarvuk olyan széles, mint egy vasúti kocsi. Aztán a
bölénynek nevezett furcsa szerzeteket. Megálltunk a
szekerekkel a folyónál, és néztük, hogyan vonulnak a
gyapjas jószágok. Penberthy azt mondta, régen, mielőtt a
bőrükért ki nem irtották őket a vadászok, sok száz állatból
állt egy-egy csorda. Itt senki sem teszi hozzá a főnök
nevéhez, hogy „úr”. Egyszerűen Penberthynek szólítja
mindenki.
Úgyhogy én is így hívom.
Gusszal a karaván két utolsó kocsiját hajtjuk. Induláskor
más kocsikon kezdtünk segédhajtóként, de négy embert már
elveszítettünk az úton: az egyik beteg lett, a másik a lábát
törte, a harmadikat kígyó marta meg, a negyedik
megszökött Hamiltonban, miután azt a hírt kaptuk, hogy
délen a lázadó indián törzsek több településen is
rajtaütöttek, és a telepeseket kegyetlenül lemészárolták.
Igyekszem nem gondolni erre. Csak hajtom a kocsit, de
szemmel tartok minden fát, minden sziklát, tekintetem
mindig ott van a pusztán, amely a távolban az éggel
találkozik. Figyelem, nem látok-e mozgást, és ha valamitől
megriadok, mindig azt hiszem, hogy Moses van a
nyomomban.
Az az ember állta a szavát. Nem tudom, miért, csak azt
tudom, hogy más, mint akinek gondoltam. Nem ő az ördög.
Ő mentett meg bennünket: Lavinia kisasszonyt, Juneau
Jane-t meg engem. Amikor elkapott a fürdőház melletti
sikátorban, térdével a földre szegezett, tenyerét meg a
számra tapasztotta, hogy ne kiálthassak. Hiába is kiabáltam
volna. Ebben a zajos, vad városban talán meg sem hallották
volna a hangomat, vagy ha igen, ugyan ki törődött volna
vele? A pokol tornáca. Pete Rain igazat mondott.
Megérdemelte ezt a nevet. Fort Worthben egész biztosan a
sírásó a legelfoglaltabb ember.
Egyedül Mosesnek köszönhetjük, hogy nem fekszünk
mind a föld alatt. Miközben ott térdelt felettem, hátranézett,
hogy nincs-e valaki a sikátorban, majd a fülemhez hajolva
azt suttogta: – Eredj! Menekülj, amíg lehet. Pucolj innen Fort
Worthből, amerre a szemed lát.
A szeme úgy izzott, mint a vörösréz, keskeny arcának
vonásait különösen keménnyé tette a hosszú, tömött bajusz.
A teste csupa csont, csupa ín, csupa izom. – Nem lehet –
nyögtem, aztán kapkodva, suttogva eldadogtam, mi van a
Kisasszonnyal és Juneau Jane-nel, hogy mindketten annak a
Mr. William Gossettnek a lányai, akinek nyoma veszett
Texasban, és hogy milyen körülmények között szakadtunk
el egymástól mi hárman. – Munkát kaptam egy
szekérkaravánon, ami mindjárt indul Llanóba, onnan meg
Menardville-be. – Tudok róla – felelte. A kalapja alól
szivárgó veríték fényes csíkokat vont a halántékára.
Azt is elmondtam, amit az az ír mondott Mr. William
Gossettről. – Muszáj valahogy megtalálnom a Kisasszonyt
és Juneau Jane-t. Magammal viszem őket délre, minél
messzebb innen.
Láttam, ahogy nyakának fénylő bőre alatt lüktet az ér.
Megint körülnézett. Zaj hallatszott a közelből. Emberi
hangok közeledtek. – Eredj! – mondta. – A koporsóból már
nem segíthetsz rajtuk, márpedig ott fogod végezni, ha így
folytatod. Majd utánad küldöm őket, ha tudom. – Felhúzott
a földről, megperdített a tengelyem körül, aztán taszított
egyet rajtam.
– Ne fordulj vissza.
Rohantam, rohantam, meg sem álltam, és szinte levegőt
sem mertem venni addig, amíg a szekerekkel magunk
mögött nem hagytuk Fort Worth városát.
Még a gyülekezőtáborban voltunk a Weatherfordból
induló karavánnal, amikor egy testes fehér ember lovagolt
be a táborba; egy nagy pej lovat vezetett maga mögött,
amelynek hátán Juneau Jane és Lavinia kisasszony ült. A
férfi cowboyruhát viselt, de a lószerszámokon az unionista
hadsereg jelvényei virítottak.
– Moses küldi – mondta a férfi, anélkül hogy rám nézett
volna.
– De hogyan tudta…
Gyors fejrázás figyelmeztetett, hogy ne kérdezősködjek.
Lesegítette a Kisasszonyt és Juneau Jane-t a nyeregből,
segített felrakni őket a szekérre, aztán előrelovagolt
Penberthyhez, hogy elrendezze vele a dolgot. Ennyi volt az
egész. Nem tudom, mit mondott, és Penberthy sem hozta
szóba soha az egyezségüket.
Hát együtt vagyunk mind, a négy kivert kölyök; mi
hárman és Gus McKlatchy, aki az előttünk haladó kocsit
hajtja. Mi vagyunk a ranglétra alján, de Penberthy emberei,
a hajtók meg az őrök, szinte mind fiatal emberek, és a
többségük színes, indián vagy félvér. Nemigen lógunk ki a
sorból. Földutakon meg a vízmosások kerékvágásaiban
haladunk; a hat társzekér mögött felhőként lebeg a felvert
por a préri felett. Ha a kajovák vagy a komancsok a karaván
után vetik magukat, a mi kocsinkat érik utol a leghamarabb.
Ha így történne, nemigen látnánk, mi lesz a többiekkel. A
felderítőink, akik között több tonkava törzsbeli is akad, meg
azok a színesek, akik hosszabb időt töltöttek az indiánok
között – egyik-másik indián feleséget vett magának –,
minden oldalról körülveszik a karavánt. Ők aztán a
legapróbb jelre is odafigyelnek. Senki sem szeretné
elveszíteni a rakományt.
Meghalni sem akar senki. Gus nem túlzott, amikor a
veszélyekről beszélt.
Esténként az emberek történeteket mesélnek a táborban.
Nincs csúnyább halál, mint ha indiánok kezétől hal meg az
ember. Megmutattam Juneau Jane-nek, hogy működik a
pisztoly, meg az a karabély, amelyet Penberthytől kaptunk.
Még az Öreg Nagyságos fegyverét is megtöltöttem, hátha
akkora lesz a baj, hogy arra is szükségünk lesz; igaz, nem
néztem meg, hogy működik-e még egyáltalán. Esténkén
Juneau Jane a betűvetést meg az olvasást tanítja nekem meg
Gusnak. Megmutatja, hogyan kell leírni a szavakat, és
tovább írja az Elveszett testvéreink könyvét. Gus lassabban
tanul nálam, de éppolyan elszántan próbálkozik, mint én.
Az emberek között jó pár akad, akiknek eltűntek a
hozzátartozói, akik valaha, a háború előtt rabszolgák voltak
Arkansasban, Louisianában, Texasban vagy az Indián
Territóriumon. Sőt az útba eső városokban is mindig
találunk ilyeneket, ezért aztán bőven van alkalmunk
gyakorolni az írás-olvasást.
Az idegenek, akikkel útközben találkozunk, új nevekkel
hozakodnak elő; ezeket is beleírjuk a könyvbe. Néha
megosztjuk velük az ételt, a táborhelyet, kikérdezzük őket
az elveszett testvérek felől, vagy arról, milyen az előttünk
álló útszakasz, történt-e indiántámadás valamerre, esetleg
nem találkoztak-e Marston embereivel vagy más
banditákkal, vagy hogy milyen arrafelé a folyók járása.
Egyik ilyen alkalommal egy postakocsi szegődik mellénk; a
kocsis figyelmeztet, hogy legyünk óvatosak ezen a vidéken.
Ló- és marhatolvajok portyáznak errefelé, mondja,
azonkívül a német meg az amerikai marhatartók éppúgy
csatároznak egymással, ahogy háború idején a
konföderációsokkal tették.
– A németek járőrosztagot szerveztek. Masonben
behatoltak a börtönbe, hogy kiszabadítsák azokat a
társaikat, akiket az elszabadult marhák ellopásáért csuktak
le. Majdnem megölték a seriffet meg a Texas Rangers egyik
fegyveresét. Egy embert lábon lőttek, pedig annak semmi
köze nem volt a marhákhoz; csak azért volt becsukva, mert
lovat lopott a hadseregtől. Szegény ördögnek szerencséje
volt, hogy nem akasztották fel a többivel együtt. A
járőrosztag három börtönőrt fellógatott, mielőtt a seriff és a
Texas Rangers közbe nem léptek. A németek aztán még
valakit lelőttek, de annak a rokonai összefogtak, és harcba
szálltak velük. Marston embereivel is meggyűlt a bajuk
mostanában. A vezérük „Ezredesnek” szólíttatja magát.
Aztán a hondurasi láz is fellángolt, az elszánt
szeparatistáknak azt mondták, hogy lent, Brit Hondurasban
és talán Kuba szigetén lesz „az új Dél”, csak fel kell építeni.
Néhány embert sikerült is belerángatniuk a dologba. Az
ember nem tudhatja ránézésre, hogy ki kicsoda.
Vigyázzatok. Itt a törvényest csak egy hajszál választja el a
törvénytelentől. Veszélyes vidék ez.
– Hallottam már a Marston embereiről – mondja Gus. –
Fent Fort Worthben, egy raktárban szokták tartani a titkos
gyűléseiket, ottan toborozzák az embereket. Én csak
aszondom, egy bolond százat csinál. Nem arrafelé megy
most a világ. Hanem előrefelé. Azé a jövő, aki egyenes úton
jár.
Penberthy ősz szakállát simogatva bólogat. A főnök a
szárnyai alá vette Gus McKlatchyt, mintha az apja vagy
nagyapja volna.
– Ez a beszéd. Ha így gondolkodsz, sokra viheted –
mondja, aztán a postakocsishoz fordul: – Köszönjük a
figyelmeztetést, barátom. Észben tartjuk.
– Hogy hívták azt az embert, akit lábon lőttek? –
kottyantok közbe, mire minden szem meglepetten felém
fordul. Szándékosan kerültem az úton mindent, amivel
magamra vontam volna a figyelmet, de most eszembe jut az
ír története. – Le is ültették azt az embert, mert ellopta a
katonai lovat?
– Azt nem tudom bizonyosan. De túlélte a lövést. Olyan
úriemberforma egyébként, ami elég szokatlan egy
lótolvajtól. Azt hiszem, a hadseregnél felakasztják, hacsak
már meg nem tették. Bizony sok gonoszság megesik
mostanában. A világ már nem olyan, mint régen, és…
 Tovább mesél, de én már nem figyelek oda; jól az
eszembe vésem, amit az imént hallottam, és késő éjszakáig
ezt forgatom a fejemben. Lehet, hogy az az ír mégsem
hazudott, amikor azt mondta, eladta a lopott lovat Mr.
William Gossettnek? Ha ez igaz, akkor talán igaz az is, amit
a kis fehér lányról mondott, aki három kék gyöngyöt visel a
nyakában. Miután aludni megyünk, elmondom Gusnak és
Juneau Jane-nek, mi jár a fejemben. Megegyezünk, hogy
mihelyt Menardville-be érünk, átmegyünk Masonbe, hogy
megnézzük azt a lábon lőtt embert, hátha az Öreg
Nagyságos az, vagy valaki, aki tud róla valamit.
Lehunyom a szememet, elalszom, felébredek, megint
elalszom. Azt álmodom, hogy a bakon ülök, a kocsit négy
fekete ló húzza. Mr. William Gossettet keresem. De nem
találom. Helyette Mosesre akadok. Úgy lopakodik be az
álmomba, mint a párduc, amit az ember sose lát, de tudja,
hogy mindig a nyomában van, ott van mindenütt. Hallod,
hogy ott járkál a közelben, aztán már el is kapott, a teste rád
nehezedik, szapora lélegzetét az arcodon érzed.
Megállsz, nem mersz a szemébe nézni. De nem belenézni
se mersz.
Akkora hatalma van feletted.
Így lopakodik be Moses a gondolataimba, miközben
sosem tudom biztosan, barát-e vagy ellenség. Testem
minden porcikája érzi a teste minden porcikáját. Magam
előtt látom a szemét, érzem a szagát.
Bárcsak békén hagyna, bárcsak elmenne… de nem megy
el.
Ne fordulj hátra, azt mondta.

Arra ébredek, hogy a szívem dörömböl, mint a tamtamdob.

A fülemben mennydörög a vér. Aztán rájövök, hogy valóban
a menny dörög; égzengést hallok. A hangtól minden
idegszálam megfeszül, éppolyan nyugtalan leszek, mint az
időjárás maga. Két nap múlva Menardville-be érünk, ha
addig nem történik baj.
Ritkán esik az eső ezen az aszályos vidéken, de a
következő pár napban úgy szakad, mintha dézsából
öntenék. Mint amikor oldalra billen a vödör, amit az ember
a fején egyensúlyoz. A mennydörgés megriasztja a lovakat,
a villámok aranyszín saskarmokként hasítanak az égbe,
mintha fel akarnák kapni a világot, és elszállni vele.
Az állatok riadtan toporzékolnak, a föld meg sártengerré
változik. A világos színű, agyagos sár irgalmatlanul csúszik,
és csüdig lepi a lovak lábát. A szekerek kerekére is kérget
von, és a forgó kerekek nyomán tejfehér szökőkutak
fakadnak.
Hunyorogva felnézek az égre, és Mr. William Gossettre
gondolok. Azon tanakodom, vajon lehetséges-e, hogy ilyen
messzire eljuthatott ebben a pusztaságban. Lopott lovat
vett, börtönbe csukták, aztán jöttek azok az emberek,
betörték az ajtót, és akasztófakötelekkel és fegyverekkel a
kezükben beviharzottak.
El sem tudom képzelni az Öreg Nagyságost egy ilyen
helyen. Vajon mi kergethette ide, a vadonba?
De a lelkem mélyén tudom, hogy mi volt az. Tudom a
választ: a szeretet. Az képes ilyesmire. Az apa szeretete, aki
nem tud lemondani az egyetlen fiáról. Aki bejárja a széles
nagyvilágot, hogy hazahozza a fiát. Lyle nem érdemli meg,
hogy így szeressék. Nem viszonozza az mással a nagy
szeretetet, csak rosszasággal, bűnnel és kicsapongással. Lyle
valószínűleg már megkapta, amit megérdemelt. Biztosan
lelőtték vagy felakasztották valami isten háta mögötti
helyen, mint amilyen ez is, a tetemét eltakarították a
farkasok, ami maradt belőle, az pedig hamarosan por és
hamu lesz. Az Öreg Nagyságos alighanem kísértetet hajszol.
De nem tud beletörődni, amíg bizonyosságot nem szerez a
dolog felől.
Másodnapra eláll az eső, éppolyan hirtelen, mint ahogy
eleredt. Így megy ez ezen a vidéken.
Az emberek rázogatják a kalapjukról a vizet, leveszik a
vállukról viaszosvászonból készült köpenyüket. Juneau Jane
is kimászik a szekérponyva alól, ahova a vihar elől
menekült. Ő az egyetlen, aki befér alá. A Kisasszony bőrig
ázott, mert nem tűri meg magán az esőköpenyt. De nem
reszket a hidegtől, nem is nyafog, mintha észre sem venné.
Többnyire a szekér hátuljában üldögél, és csak néz maga
elé, ahogy most is.
– Quanto de temps… tiempo nos el voy… viaje? – kérdezi
Juneau Jane az egyik felderítőt, a félvér tonkavát, aki nem
tud angolul, csak spanyolul. Juneau Jane, aki a franciából a
spanyolt is érti egy kicsit, már egész sok szót felcsipegetett.
Néhányat én is megtanultam.
A felderítő feltartja három ujját. Gondolom, ez azt jelenti,
hogy még három órát megyünk. Aztán tenyerét az arca felé
fordítva, nyújtott ujjakkal elhúzza a kezét a szája előtt, ami
az indiánok jelbeszéde szerint azt jelenti, hogy egy
alkalommal kell vízen átkelnünk.
A napsugarak lassan áttörik a felhőtakarót. Verőfény önti
el a tájat, de az én fejemben egyre sötétebb gondolatok
járnak. Minél közelebb jutunk Menardville-hez, annál
jobban nyomasztanak ezek a gondolatok. Mi lesz, ha rossz
hírt kapunk az Öreg Nagyságos felől? Ha szörnyű véget ért
ezen a furcsa helyen? Mi lesz akkor Juneau Jane-nel?
Mi lesz mindannyiunkkal?
 A felhők között hirtelen előtűnik az égbolt egy azúrszínű
darabja. És akkor eszembe jut valami. Ki is mondom
hangosan: – Nem mehetek vissza.
Juneau Jane felém fordítja a fejét, aztán felmászik a
szekérderékba, mellém telepszik, s azzal a hűvös
ezüstpénzszemével figyel a kalap kajla karimája alól.
– Nem mehetek haza, Juneau Jane. Ha kiderül, hogy a
papája ott van, Masonben, ha egyáltalán megtaláljuk
valahol, akkor sem. Én nem mehetek haza magával meg a
Kisasszonnyal. Még nem.
– De muszáj! – Leveszi a nedves kalapot, a térdére fekteti,
kócos fejét dörzsölgeti. Teheti, éppen nincs férfi a közelben.
A kalap nélkül bizony már senkivel sem tudná elhitetni,
hogy fiú. Jócskán megváltozott, mióta elindultunk. – A föld
miatt kell hazajönnöd. A farmod miatt. Hát nem ez a
legfontosabb a számodra?
– Nem. Nem az. – Most már egészen bizonyos vagyok a
dolgomban. Nem tudom, mi vár rám, de most legalább
tudom, mi az igazság. – Valami befészkelte magát a
szívembe, még akkor, amikor a kis erdei kápolnában
megláttam azokat az újságokat a falon. Amikor megígértük
az embereknek a Katie P. fedélzetén, hogy segítünk, és
amikor elkezdtük írni az Eltűnt testvéreink könyvét. Azokat
az ígéreteket be is kell ám tartani! Legalább nekem.
Azt még nem tudom, mire megyek majd Juneau Jane
nélkül. Hisz mindig ő írt mindent. De most már én is
tanulok, és egyre jobban megy. Nemsokára én is le tudom
körmölni a neveket, a helyeket, a levelet is meg tudom írni
az újságnak.
– Ha maga hazamegy, én vezetem tovább a könyvet. De
ígérje meg, hogy ha hazaér Goswood Grove-ba, azon lesz,
hogy Tati, Jason meg John meg az összes bérlő megkapja,
ami a szerződés szerint jár neki. Tízévi földbérlet után a
föld, az öszvérek, a szerszámok a bérlő tulajdonába mennek
át. Megteszi nekem, Juneau Jane? Tudom, hogy nem
vagyunk barátok, de megesküszik rá, hogy megteszi?
Kezét a gyeplőt tartó kezemre teszi, a bőre halvány és
sima az enyémhez képest, amely kérges a lapátnyéltől meg
az eke szarvától, és mindenütt hegek cikcakkjai láthatók
rajta, a szúrós gyapottüskék nyomai. A munka elcsúfította a
kezemet, de nem szégyellem. Megszenvedtem azokért a
hegekért.
– Én azt hiszem, barátok vagyunk, Hannie – mondja.
Bólintok, gombócot érzek a torkomban.
– Néha én is úgy érzem.
Csettintek a lovaknak. Túlságosan lemaradtunk a
többiektől.
Nehéz terepen haladunk, a hosszan emelkedő hegyoldal
felé vezető horhosban, az útra kell figyelnem. A lovak
fáradtak, csatakosak az esőtől, a bőrük tajtékos a hám alatt,
dagasztják a sarat. Fülledt a levegő, a lovak a farkukkal
kergetik el az egyre sűrűbben támadó legyeket. Feljebb, a
domboldalon, az előttünk járók kínlódnak, a lovak patája
csúszkál, kapar a síkos talajon. Az egyik kocsi gurulni kezd
hátrafelé, olyan sebességgel, mintha meg sem akarna állni;
gyorsan odébb kormányozom a fogatot, nehogy az útjába
kerüljünk, ha tényleg legurulna.
Ekkor látom, hogy a Kisasszony ledobja magát a
szekérről, indulna, de fenékre ül a sárban. Feltápászkodik,
és mit sem törődve a világgal, az út szélén virító sárga
virágokat kezdi tépdesni. Kiáltani sincs időm, mert a
következő pillanatban a makrancoskodó szekéren egy
cirokkal teli hordó rögzítőkötele elszakad, és a hordó
gurulni kezd a hegyoldalon, nyomában fehér kődarabok,
sár és kiszakadt fűcsomók záporoznak.
A Kisasszony felnéz, és álmatagon figyeli, amint a hordó
alig háromméternyire zúg el mellette. Egy centit sem
mozdul arrébb, csak mosolyog, és a kezével kalimpál,
próbálja elkapkodni a kiszóródó takarmányszemeket,
amelyek csillognak a napfényben.
– El onnan! – ordítom. Juneau Jane leugrik mellőlem a
bakról, és rohanni kezd a túlméretezett cipőjében,
fűcsomók és kőtörmelék repül a sarka nyomán. Lába
vékony, inas, mint a szarvasborjúé. Kiüti a virágokat a
Kisasszony kezéből, a földre taszítja, francia szavakat
sziszeg a fülébe, aztán lassan feltápászkodnak, és
elindulnak. Juneau Jane igyekszik minél távolabb
kormányozni a Kisasszonyt a szekerektől és a rakománytól.
Ez is olyan eset, ami azt súgja, hogy a Kisasszony soha
többé nem nyeri már vissza az ép eszét. Korábban azt
hittem, lassan-lassan javul majd az állapota, sőt az is
megfordult már a fejemben, hogy talán nagyon is ért
mindent, csak úgy tesz, mintha nem értené. De ilyenkor
látom, hogy már mindörökre ilyen marad; a méregtől-e
vagy az ütéstől, amit a fejére kapott, nem tudom; de az
biztos, hogy azok a gonosz emberek olyan kárt tettek benne,
amit soha többé nem lehet helyrehozni.
Ahogy hallgatom, amint a féltestvére szidalmazza, az jut
eszembe, hogy ha Lavinia kisasszony még a régi lenne, ha a
lelke ott volna még abban a nagy, tömzsi testben, addig ütné
ezt a vékony lányt, amíg van benne élet. Az Öreg Nagysága
módjára.
Arra gondolni sem akarok, hogy mit fog csinálni az Öreg
Nagysága Lavinia kisasszonnyal, ha hazajut egyszer.
Gondolom, az őrültekházába viteti, hogy ott morzsolja le
hátralévő napjait. Ha lenne is esélye rá, hogy egyszer még
helyrejöjjön, az anyja keze alatt biztosan nem fog. Még
nagyon fiatal. Csak tizenhat éves. Hány hosszú évet kell
majd leélnie azon a borzasztó helyen!
Egészen addig rágódom ezen, míg be nem érünk
Menardville-be, amiről kiderül, hogy nincs benne más, mint
néhány bolt, a kovács meg a bognár műhelye, a börtön, két
ivó, a templom és néhány lakóház. Juneau Jane-nel
megegyezünk, hogy Masonbe megyünk, megkeresni az Öreg
Nagyságost. Lovon egynapi járás, gyalog persze tovább tart.
Penberthy visszatartja a bérünket, és nem engedi, hogy
nekiinduljunk. Azt mondja, gyalog nagyon veszélyes lenne,
majd kitalálja a módját, hogyan juthatunk oda.
Reggel aztán kiderül, hogy nincs is miért Masonbe
mennünk. Penberthy arról kap hírt, hogy a katonák Fort
McKavettbe vitték azt az embert, aki a hadseregtől lopott
lovat. Most ott van, olyan beteg, hogy még felakasztani sem
lehet.
Penberthy postakocsit szerez nekünk, amely éppen az
erődbe indul. Menardville-től mindössze húsz mérföldre,
délkeleti irányban van az erőd. Szívélyes búcsút veszünk a
főnöktől, aki állja a szavát: kiadja a béremet, még a Fort
Worthben kifizetett óvadékot sem vonja le belőle. Csak
annyit mond, nézzük meg, kivel szűrjük össze a levet.
– Sok ifjonc bedől azoknak, akik gyors meggazdagodást
ígérnek. Jól tedd el a pénzed, és vigyázz rá.
Gus McKlatchyt újabb fuvarra szerződteti, ezért vele is
elválnak útjaink.
Elköszönünk a többiektől is. Gustól a legnehezebb búcsút
venni. Barátok lettünk, igaz, jó barátok.
– Találkozunk még – mondja, mialatt a kocsink kigördül a
táborból. – Úgyis meg akarom nézni magamnak azt az
erődöt. Talán felcsapok katonának. Jó felderítő lenne
belőlem. De először lovat szerzek, és oda megyek, ahol a
vadmarhák csak arra várnak, hogy összetereljem őket. Még
egy út, vissza, a jó öreg Fort Worthbe, azzal aztán összejön
annyi, hogy mindent beszerezzek, és megcsináljam a
szerencsémet. Összegyűjtöm a csordámat.
– Nagyon vigyázz magadra! – mondom, ő meg csak
vigyorog, integet, és azt mondja, a McKlatchyket nem
ejtették a fejükre. A kocsi nekilódul, a rakomány, amin
ülünk, megcsúszik alattunk. Juneau Jane belém
kapaszkodik, fél kézzel a kötelet markolom, a másikkal meg
a Kisasszonyt.
– Gus McKlatchy, vigyázz magadra! – kiáltom még
egyszer, aztán a kocsi nagy zörgéssel megindul a Fort
McKavett felé vezető úton.
Gus megveregeti az övén függő ósdi pisztolyt, lófogait
mutogatja, ahogy szeplős arca mosolyra húzódik, majd
tölcsért formál a két tenyeréből, úgy kiabálja:
– Remélem, megtalálod a rokonaidat, Hannibal Gossett!
Hangja még sokáig a fülembe cseng, aztán a városka
eltűnik a szemünk elől, és elnyel minket a San Saba folyó
völgye.
 Eltűnt testvéreink
Anyámat, Martha Jacksont keresem. Mulatt nő, Lomocks
bíró tulajdonában volt a virginiai Fredericksburgben,
ameddig 1855-ben el nem adták. Utoljára azt hallottam, a
Mississippi állambeli Columbiában van, ahol tejboltot
nyitott. Három lánytestvére volt (nyolcadvérűek),
nevezetesen Serena Jackson, aki 1849. február 13-án
született, Henrietta Jackson, született 1853. szeptember 5-én.
Louisa Jackson, aki körülbelül 24 éves volt, amikor
mindhármukat, az anyjukkal együtt eladták Virginiában.
Hálásan köszönök minden, a fent nevezett személyekkel
kapcsolatos információt. Cím: Mrs. Alice Rebecca Lewis
(született Jackson), New Orleans. Louisiana, Peters Street
259., a Delord és a Calliope utcák között.
„Eltűnt testvéreink” rovat a Southwestern hasábjain, 1882. október 5.
 24. fejezet

BENNY SILVA – AUGUSTINE, LOUISIANA, 1987

Szombat este van, aggódom, de mindent elkövetek, hogy ezt

senki ne lássa rajtam. Egész héten azt terveztük, hogy
jelmezes próbát tartunk a Földalatti projekthez, de az
időjárás ellenünk dolgozik. Megállás nélkül zuhog az eső.
Augustine úgy fest, akár az átázott mosdószivacs, miután az
ember leeresztette a kádból a vizet. Aztán végre eláll az eső,
ám a temetőben tócsákban áll a víz, a városi parkban
tenyérnyi száraz terület sincs, a kertem mocsárrá változott,
a házam mögötti gyümölcsösben bokáig ér a sár. Pedig
muszáj kitalálnunk valamit. A halloween előtti néhány hét
vészes gyorsasággal múlik. Az iskolai kertészet ugyanazon a
hétvégén halloweenpartit és kísértetkastély tematikájú
jótékonysági bált rendez az iskolához tartozó
pajtaműhelyben, már a szórólapjaikat is terjesztik. Azonnal
el kell kezdenünk hirdetni az eseményt, ha nem akarunk
lemaradni.
Előtte azonban még be kell bizonyítanom valahogyan,
hogy valóban össze tudjuk hozni az eseményt. A gyerekek ki
se látszanak a munkából. Vannak, akik már elkészültek a
szövegükkel, mások még küzdenek vele. Olyan is akad, aki
még mindig nem tudta eldönteni, részt akar-e venni a
programban, vagy sem. Nem könnyíti meg a dolgunkat,
hogy sokan alig kapnak segítséget otthonról, biztatást sem
sokat, pénzről nem is beszélve, amire pedig nagy szükség
lenne a jelmezek és kellékek elkészítéséhez.
Elég reménytelennek tűnik az ügy. Azon rágódom, nem
inkább írásban, riportok formájában kellene-e megcsinálni
és az osztályban előadni a műsort. Könnyebben
kivitelezhető lenne. Talán okosabb lenne lemondanunk
arról, hogy a temetőben tartsuk meg az előadást. Akkor a
hirdetéssel sem kellene bajlódnunk. Nem kellene bevonni
az egész várost. Nem kellene félniük a leégéstől azoknak,
akik olyan keményen dolgoztak a projekten.
A jelmezes próba helyszínéül a régi focipályát jelölöm ki.
Elég magasan fekszik, ezért talán nem áll rajta a víz. Látom,
a menő gyerekek elég gyakran fogócskáznak meg labdáznak
ott, úgyhogy, gondolom, nekünk is megfelelő lesz.
A naplemente ragyogásában látunk munkához. A Bogarat
meg a diákok tragacsait úgy állítjuk le, hogy sötétedés után a
fényszórókkal majd megvilágíthassuk a teret. A stadion
világítási rendszeréhez nincs hozzáférésem, amúgy is
törötten lóg majdnem az összes lámpa a repedezett
betonoszlopokon, ki tudja, működnek-e még egyáltalán.
Néhány félig leszakadt utcai lámpán kívül mindössze
azokra a kis kézilámpásokra számíthatunk, amelyeket egy
kis helytörténeti egyesülettől kapott támogatásból
vásároltam az egydolláros boltban. Olcsó kis teamécseseket
lehet elhelyezni bennük, ám kiderül, hogy azokat nagyon
könnyen eloltja a szél.
Valaki úgy véli, a tűzijáték remekül feldobná a ma estét.
Amikor durrogni kezdenek a petárdák, elszabadul a pokol.
A gyerekek sikítozva, kacagva, lökdösődve szaladnak
szerteszét. Közben véletlenül rátaposnak a kartonból
készített sírkőutánzatokra, amelyeken egy héten át
dolgoztak. Némelyik igazán jól nézett ki. Voltak, akik
kimentek a temetőbe, és szénnel satírozott másolatot
készítettek annak a személynek a sírkövéről, akiről beszélni
akartak.
Az új lámpások is a tűzijátékkaland áldozataivá váltak:
oldalra dőlve fekszenek a porban, némelyikben még mindig
hunyorog a teamécses fénye.
Ez az egész túlságosan távol áll az ő normáiktól, súgja egy
hang a fejemben. Nincsenek mintáik arra, hogy miként
kellene viselkedni egy ilyen helyzetben.
Ha még próbálni sem lehet normálisan velük, akkor a
nyilvános előadás szóba sem jöhet. Részben az én hibámból
történt így. Rosszul mértem fel az egyes osztályok közötti
csoportdinamikai eltéréseket. Hiszen a résztvevők
különböző korcsoportokhoz tartoznak; sokan az öccsüket,
húgukat, unokatestvéreiket is bevonták egy-egy szereplő
megjelenítése érdekében.
– Gyerekek, nyughassatok már! Ne szúrjuk el az egészet! –
Próbálok határozott hangot megütni, de valójában éppen
úgy elbizonytalanodtam, mint ők. Ez persze nem szép
azokkal szemben, akik tényleg komolyan vették ezt az
egészet. Mint például én. – Hiszen itt emberekről van szó.
Egyszer ők is eleven emberek voltak. Tiszteletet
érdemelnek. Fogjátok a sírköveket meg a lámpásokat, és
lássunk munkához! Akinél itt van a jelmeze, és még nem
vette fel, akkor most húzza fel az utcai ruhájára. Gyerünk!
De alig páran követik az utasításomat.
Az a néhány idős önkéntes, aki ott áll a járda szélén, nem
tud segíteni. A pálya sáros, csúszós, jobb, ha nem lépnek rá,
még a végén elesik valamelyikük. Az egyik történelemtanárt
– aki mellesleg segédedző is – ugyan megkértem, hogy jöjjön
el, és segítsen, de azzal az ürüggyel tért ki a kérés elől, hogy
még tart a futballszezon, és sok a dolga. – Bár ahogy így
elmondod, elég gázos az ügy. Az iskolaszék engedélyt adott
rá?
Azóta mintha kő lenne a gyomromban. Komolyan
gondolják, hogy a tanárnak minden egyes órai akcióval az
iskolaszékhez kellene rohannia jóváhagyásért? Pevoto
igazgató végül is tud a Földalatti projektről… Csak arra nem
mernék mérget venni, hogy felfogta, milyen nagyszabású
akcióról van szó. Mindig olyan elfoglalt, ezer dologra kell
figyelnie, emiatt néha úgy érzem, mintha a falnak
beszélnék.
Bárcsak itt lenne Nathan! A gyerekek folyton kérdezgetik,
merre van. A múlt heti szerencsétlen találkozásunk után a
nagybácsikkal meg a szőkeségekkel, szájára vett bennünket
a város. Mikor Nathan aznap este hazavitt, azzal köszönt el,
hogy a hétvégén nem ér rá. Azt nem mondta, mi dolga van.
Egyáltalán nem volt beszédes kedvében. Ha az ember úgy
kénytelen megenni a vacsoráját, hogy közben a fél város
róla sutyorog, az el tudja rontani a hangulatot.
Múlt csütörtök óta nem láttam. Végül nem bírtam már, és
párszor próbáltam felhívni, de még az üzenetrögzítő sípjele
előtt letettem a kagylót. Tegnap aztán mégis hagytam
üzenetet, elmondtam, hogy ma próbát tartunk. Most
egyfolytában az utat nézem, reménykedem, hátha eljön.
Tudom, hogy hülyeség, és most nem ezzel kellene
foglalkoznom, de mégsem tudom megállni.
Hanem például Rayre kellene figyelnem, aki éppen
keresztüllopakodik a pályán – már amennyire egy százhúsz
kilós kamasz képes egyáltalán lopakodni –, próbál feltűnés
nélkül bekapcsolódni a programba, aminek az elejét bizony
lekéste. A háta mögött LaJuna bujkál, aki, ha jól látom, a
kartonból készített sírkövet cipeli magával. Fodros,
rózsaszínű báli ruhát visel abroncsos alsószoknyával, a
nyakában csipkestólát. Ray pantallóban, elegáns
selyemmellényben, amely valami divatjamúlt esküvői
viselet tartozéka lehet. Szürke zakóját és cilinderét
gondosan a karjára vetve viszi.
Nem rossz a jelmezük – Sarge említette, hogy LaJunának
segített elkészíteni az övét –, de a késésük bosszant és
nyugtalanít. Egymást lökdösve vegyülnek el a többiek
között. Nézem, ahogy LaJuna önelégülten, birtoklón
belecsimpaszkodik Ray karjába. Valósággal csüng rajta.
Tudom, mi munkál benne. A tinédzserkor első éveinek
emléke még elég eleven bennem, hiába telt el azóta egy
évtized. És pontosan emlékszem a lehetséges veszélyekre is.
Jóval fiatalabb voltam, mint most LaJuna, amikor anyám
elkezdte mondogatni. Elfogultság nélkül beszélt a szexről, a
serdülőkori terhességről, a nem megfelelő
partnerválasztásról, amelyről neki bőven volt alkalma
tapasztalatot szerezni az évek során. Sietett rámutatni, hogy
a lányok az ő családjában mind nagyon fiatalon estek
teherbe, többnyire olyan lúzerektől, akik éretlenek voltak
az apaságra. Ezért hagyta ott a szülővárosát is. De ez sem
menthette meg a sorsától. Így is olyan férfitól esett teherbe,
akitől nem kellett volna… és nézzem meg, mire jutott. A
belét kidolgozhatja, hogy fel tudjon nevelni engem.
Nagyon rossz volt ezt hallgatnom. Tovább mélyítette a
bizonytalanságomat, azt az érzést, hogy tévedésből
születtem erre a világra, és a létemmel terhére vagyok
másoknak.
Lehet, hogy beszélned kellene LaJunával, fut át a fejemen,
de elhessentem a gondolatot, tucatnyi más dologgal együtt
besuvasztom valahova a tudatom mélyére. Rayjel is
beszélned kell. Mindkettőjükkel.
De vajon szabad-e? Tanárként van-e jogom hozzá? Talán
inkább Sarge-dzsel kellene megbeszélni a dolgot.
 – Figyelem! – kiabálom fejhangon. – Azt mondtam,
figyeljetek! Hagyjátok abba a játszadozást a lámpákkal!
Fejezzétek be e fecsegést! Ne verjétek fejbe egymást a
sírkövekkel! Tegyétek le a kicsiket, ne adogassátok őket
kézről kézre! Figyeljetek ide! Ha nem megy, akkor
mindannyian hazamegyünk. Nincs értelme tovább csinálni
a Földalattit. Beérjük a kutatási eredményekkel, melyeket az
osztályban fogunk bemutatni, és végeztünk.
Kicsit alábbhagy a lárma, de csak egy kicsit.
T nagyi is felszólítja őket, hogy fogják be, és ő aztán nem
viccel. El fogja mondani a mamájuknak, hogy milyen
rosszul viselkedtek. Hogy nem figyeltek.
– Tudom, hol keressem a szüleiteket, ne féljetek!
Ez hat valamennyire, de még mindig állatkertben érzem
magam. Valahol a bal oldalon pankráció bontakozik ki.
Néhány gyerek a fojtófogást gyakorolja egymáson, a többiek
vihogva nézik őket. Elesnek, és maguk alá temetnek néhány
hetedikest.
Tudnod kellett volna, hogy ez lesz. A cinikus énem siet is
bevinni magamnak egy gyomrost. Holdkóros idealista vagy,
ez az igazság. A hang kicsit hasonlít az anyáméra, az a
csúfos hanghordozás, amely a viták alkalmával azonnal
maró gúnyba csapott át.
– Abbahagyni! – ordítom. Közben látom, hogy a pálya
szélén egy autó halad el az úton. Lassít, a vezető kíváncsian
kihajol az ablakon, gondosan megnézi magának a jelenetet.
A gyomromban lévő gombóc megindul felfelé. Mintha
legalábbis egy sárgadinnyét nyeltem volna le egészben.
A kocsi megfordul az utca végén, és visszafelé indul. Még
az előbbinél is lassabban.
Mi a fenét néz ez a pasas?
Valahol mögöttem füttyszó harsan, éles késként hasítja a
levegőt, és egy csapásra véget vet a felfordulásnak.
Hátranézek: Sarge közeledik katonás léptekkel az
iskolaépület felől. Az hittem, ma este is a gyerekekre kell
vigyáznia, úgyhogy azt sem tudom, hova legyek
örömömben, amikor látom, hogy végre megérkezett az
erősítés.
A második fütty mintha a dobhártyámat akarná
megrepeszteni. A zajszint redukálása terén kifejtett hatása
viszont egyszerűen leírhatatlan.
– Ide figyeljetek, semmirekellők, hideg van idekint, és
nekem jobb dolgom is van, mint hogy a pálya széléről
nézzem, ahogy egymásnak estek, tökfejek! Ha mást nem
tudtok, akkor csak vesztegetitek az időtöket. Meg az
enyémet is. Meg ezeknek a hölgyeknek az idejét. Silva
tanárnő idejét. Ha mindenáron lúzerek akartok lenni, akkor
menjetek haza. Ha nem, akkor meg húzzátok a fogatokra a
bőrt, és hagyjátok is ott egészen addig, míg Silva tanárnő
nem szól, hogy elég. És csak akkor nyújtogassátok a
mancsotokat, ha valami értelmeset akartok mondani.
Világos?
Síri csend. A tiszta, tökéletes megfélemlítettség áldott
csendje.
A gyerekek láthatóan nem tudják eldönteni, mitévők
legyenek. Hagyják itt az egészet? Menjenek, és csinálják azt,
amit egy átlagos októberi szombat este szoktak? Vagy
behódoljanak a hatalomnak, sőt működjenek együtt vele?
– Nem hallom! – szól Sarge.
Nehézkes, de egyértelműen beleegyező mormogás.
Sarge szeme rám villan, és odamorogja:
– Ezért nem vagyok tanár. A fülhúzást meg a kokit már
kipróbáltam.
Úgy érzem, magam, mint a hegymászó, akit már csak a
biztosítókötél tart vissza a zuhanástól, végül mégis sikerül
felhúznia magát a sziklaperemre.
– Szóval elmegyünk, vagy maradunk? Ti döntitek el.
Ha elmennek, hát elmennek.
Az az igazság, hogy ebben az iskolában mindenki roppant
alacsonyra teszi a mércét. Ha végigmegyek valamelyik
folyosón, azt látom, hogy a tanárok fele csak teng-leng. Csak
annyit várnak el, hogy a gyerekek ne csapjanak túl nagy
zajt, ne csavarogjanak, és ne dohányozzanak az iskola
közelében. Sosem volt másképp.
– Bocsánat, Mici tanárnő…
Hirtelen nem is tudom, melyik fiú mondja ezt. Nem
ismerem fel a hangját, de valamelyik kisebb gyerek lehet,
talán az egyik hetedikes.
Miután megtörik a jég, többen is csatlakoznak hozzá.
A gyerekek, akiket Sarge semmirekellőnek nevezett,
felszólítás nélkül összeszedik a teamécseseket, a szétszórt
műsírköveket, és felsorakoznak a pályán.
Repes a szívem, de szigorú arcot vágok, igyekszem nem
mutatni, mennyire meg vagyok hatva. Sarge csípőre teszi a
kezét, és önelégült bólintással nyugtázza pillantásomat.
Ettől kezdve végre tesszük a dolgunkat. Ha nem is
fennakadások nélkül, de mégiscsak jutunk valamire. Egyik
gyerektől a másikhoz lépek, azt játsszuk, hogy most én
vagyok a közönség.
Ray két sírkövet is készített. Az ük-ükapját alakítja, aki
rabszolga anyától született Goswoodban, és miután szabad
ember lett, vándorprédikátorként élte az életét.
– Huszonkét éves koromban tanultam meg írni-olvasni,
amikor még rabszolga voltam. Egy szabad fekete lány
tanított. Éjszakánként kiszöktem hozzá az erdőbe.
Mindkettőnk számára nagyon veszélyes volt, amit
csináltunk, mert akkoriban ezt tiltotta a törvény. Ha
elkapnak, megkorbácsolnak vagy akár meg is ölhetnek,
vagy eladnak a rabszolga-kereskedőnek, elszakítanak a
családomtól. De én olvasni akartam, és végül meg is
tanultam – mondja Ray, és bólint, hogy nagyobb nyomatékot
adjon a szavainak.
Ekkor elhallgat. Először azt hiszem, elfelejtette a többit,
de nem, csak egy pillanatra kiesett a szerepéből.
Körülpillant, futó mosollyal nyugtázza, hogy sikerült
elbűvölnie a hallgatóságát, aztán mély lélegzetet vesz, és
folytatja:
– Lelkipásztor és prédikátor lettem, amikor a feketéknek
már lehettek saját templomaik. Ebben a térségben sok
gyülekezetet én alapítottam. Éjjel-nappal a vidéket jártam,
sorra látogattam a gyülekezeteket, ami szintén nagyon
veszélyes volt, akkor is, amikor már leáldoztak a
rabszolgaság napjai, mert a Ku-Klux-Klan és a Fehér
Kamélia tagjai sokszor vadásztak ránk az utakon. Volt egy jó
lovam meg egy jó kutyám, ők figyelmeztettek, ha veszély
közelgett. Ismerek minden rejtekhelyet, és ismertem
mindenkit, aki veszély esetén elbújtathatott.
Ekkor a magasba emeli a másik sírkövet.
– Feleségül vettem a lányt, aki olvasni tanított. Seraphina
Jackson volt a neve. Nagyon aggódott miattam, amikor
otthagytam a kunyhót, és kimentem a lápba. Hallotta, ahogy
a farkasok szimatoltak meg ástak, kapartak a ház körül,
egész éjjel ült az ágyban, a puskát szorongatta, amit egy régi
csatamező közelében, a kőkerítés tövében találtunk. Néha
azt is hallotta, hogy emberek járnak a közelben, de őt meg a
gyerekeimet nem bántották. Miért? Hát azért, mert ő már a
felszabadítás előtt is szabad nő volt, az apukája meg bankár.
Ray a másik lábára áll, kidülleszti a mellét, felteszi a
cilindert, és megint kicseréli a sírköveket. Szemhéját
félárbócra eresztve, orrát magasra tartva, fensőséges
pillantással tekint ránk.
– Mr. Tomas R. Jackson. Fehér ember vagyok, gazdag
ember. Hét rabszolgám van a nagy városi házamban, és
évek múlva, amikor leég, azon a helyen épül majd fel a
Fekete Metodista Templom és Könyvtár. Három gyerekem is
volt egy szabad fekete nőtől; ők is szabadok voltak, mert a
gyerekek státusa az anyáét követte. Vettem nekik egy házat
meg egy varrodát, mert a törvény nem engedte, hogy
feleségül vegyem az anyjukat. De mást sem vettem
feleségül. A fiaink főiskolára jártak Oberlinben. A lányunk,
Seraphina, felszabadított rabszolgához ment feleségül, akit
megtanított olvasni. A férjéből idővel prédikátor lett.
Amikor megöregedtem, rólam is gondoskodott a lányom. Jó
leány volt, és sokakat megtanított írni, amíg aztán annyira
meg nem öregedett, hogy már nem látta a betűket.
Könny szökik a szemembe, ahogy hallgatom. Sarge is a
torkát köszörüli mellettem. Egyik oldalán T nagyiba karol, a
másikon Dicey nénibe, mert ők is ragaszkodtak hozzá, hogy
eljöjjenek, és Sarge nem akarta, hogy egyedül
botladozzanak az egyenetlen terepen.
Most LaJuna következik.
– Seraphina vagyok – kezdi. – Az édesapám bankár volt…
Tehát végül mégsem valamelyik felmenőjéről beszél, azt
a szálat ejtette, helyette Ray családjából választott magának
szereplőt, gondolom, azért, mert most már egy párnak
számítanak vagy ilyesmi.
Erről majd később beszélünk.
Hagyom, hogy befejezze, aztán megyünk tovább, a
következőre. Némelyik történet kerekebb, mások kevésbé,
de a maga módján mindegyik felemelő. Még a legkisebb
résztvevő is sikeresen adja elő a szövegét. Tobias néhány
mondatban elmeséli Willie Tobias történetét, aki
kisgyermek korában, tragikus körülmények között hunyt el.
Teljesen ki vagyok facsarva a próba végére, csak
álldogálok az önkéntesek mellett, képtelen vagyok szavakba
önteni, amit érzek. El vagyok bűvölve. A felhők felett
lebegek. Büszke vagyok. Jobban szeretem ezeket a
gyerekeket, mint valaha. Egyszerűen fantasztikusak.
És máris van közönségük. Néhány autó megállt az út
mellett, ahonnan a jobb napokat látott, egykor maguk is
aktív apukák szokták nézni a középiskolások fociedzését. A
ma esti kibicek is többnyire a szülők közül kerülnek ki, akik
azért jöttek, hogy hazavigyék a gyerekeket. A többiekről
nem tudom, kik lehetnek. A puccos terepjáró meg a limuzin
más kategóriába tartozik, ilyenek nemigen fordulnak elő
ennek az iskolának a környékén. Tulajdonosaik csoportokba
verődve nézelődnek, beszélgetnek, felénk mutogatnak. A
testbeszéd nem sok jót sugall, és mintha a polgármester
feleségét is köztük látnám, susogós melegítőben. A
rendőrség járőrkocsija is feltűnik a sarkon, és megáll az út
mellett. Ajtajából Redd Fontaine tekintélyes pocakja
nyomakodik elő. A nézelődők egyike-másika odamegy, hogy
üdvözölje.
– Hm, ez nem jó – ingatja a fejét T nagyi. – Nagyon
fontoskodnak ott valakik. És hm, ott van Mr. Fontaine is,
lecaplatott ide, hogy lássa, talál-e itt valakit, akinek kiégett a
hátsó lámpája, vagy leesett a rendszámtáblája, hogy a
nyakába sózzon egy jó kis büntetést. Vagy hogy
megmutassa, micsoda szép, nagydarab ember. Úgy látszik,
nincs más dolga.
Az utca végében parkoló rozsdamarta teherautó kihúz a
sorból, és zörögve elhajt, mielőtt Fontaine biztos úr
odaérhetne. A szegényebb diákok szülei egy perc alatt
elpucolnak a helyszínről.
– Aha – mormogja megvetően az Új Évszázad egyik
hölgye.
A dzsekim alatt elönt a forróság, a gallérnál érzem, amint
az arcom felé áramlik a meleg. Nagyon dühös vagyok. Ez
életem egyik legszebb estéje. Nem hagyom, hogy bárki
elrontsa. Mindjárt utánajárok én ennek a dolognak.
A pályán át az út felé indulok, de a gyerekek
megállítanak, körülvesznek, kérdezgetik, milyen volt,
tetszett-e a bemutatójuk, mihez kezdjenek a lámpásokkal,
honnan szerezzenek anyagot a jelmezekhez és így tovább. A
jelmezes próba sikerét látva a fanyalgók most savanyú
képpel lézengenek a többiek között.
– Jól csináltuk, tanárnő? – kérdezi Ray. – Megtartjuk a
Földalatti-előadást? Mert LaJunával kitaláltuk, mi legyen a
plakáton. A főnök a Clucknál azt mondta, ha megírjuk a
szöveget a röplapra, elviszi Kinkóhoz, amikor legközelebb
Baton Rouge-ba megy áruért, és kinyomtatják nekünk.
Színes papírra. Jól csináltuk, Mici tanárnő? Mit szól a
szerelésemhez? Hal bácsikámtól kaptam. Jól nézek ki? –
Lerázza magáról LaJunát, és körbefordul előttem, hogy
minden oldalról megszemlélhessem. De lehervad az arcáról
a mosoly, mert LaJuna az egyetlen, aki nevet a viccén. – Mici
tanárnő! Még mindig mérges ránk?
Nem vagyok mérges, csak a kocsik meg a bámészkodók
elvonják a figyelmemet. Mi az ördög folyik ott?
– Jók vagyunk? – ingerkedik LaJuna, immár újra Ray
karjára fonódva. Igazán cuki abban a báli ruhában. A ruha
dereka egészen szűk, és jó mély a kivágása. Túlságosan is
mély. És túlságosan is cukin néz ki benne.
Sűrű a levegő a kamaszhormonoktól; felhőkben árad,
mint a tőzegtűz füstje, amelyből bármelyik pillanatban
felcsaphat a láng. Láttam, mi megy a futballstadion lelátói
alatt. Tudom, mire fut ki mindez.
Megint mindenkiről a legrosszabbat feltételezed, Benny
Silva.
– Igen, rendben lesz a dolog – mondom, de valójában attól
félek, hogy mégsem lesz rendben semmi sem. Az a jövés-
menés ott az út szélén legalábbis erre utal. – Fantasztikusak
voltatok. Nagyon büszke vagyok rátok… majdnem
mindenkire. Akik nem nyújtottak fényes teljesítményt, nos…
azoknak segítsetek. Hozzuk össze ezt az előadást a legjobb
tudásunk szerint.
– Ki jön a városba? – Ray eltrappol a cilinderében. LaJuna
a szoknyáját felcsippentve követi.
Sarge, aki egy teamécseseket tartalmazó dobozzal a
kezében megy el mellettem, odahajol, és a fülembe súgja:
– Nagyon nem tetszik ez nekem. – A járda felé int, de
mielőtt válaszolhatnék, LaJuna és Ray vonja el a figyelmét,
amint kéz a kézben belevesznek az éjszakába. – Ez sem
tetszik – mondja Sarge, aztán megint tölcsért csinál a
kezéből, és elkiáltja magát. – LaJuna Rae, hova a fenébe
mész azzal a fiúval? – És utánuk veti magát.
Nézem, ahogy lassan feloszlik a nézők csoportja, a szülők
kocsiba szállnak a gyerekeikkel, a hívatlan bámészkodók
egyenként elszivárognak. Redd Fontaine azonban marad
még, és néhány balszerencsés szülőt megbírságol. Amikor
megpróbálok közbeavatkozni, azt tanácsolja, hogy törődjek
a magam dolgával, aztán megkérdezi:
– Van rá engedélye, hogy összeterelje ezeket a
gyerekeket? Hogy itt lógjanak tanítás után? – Megnyalja a
ceruzája hegyét, és tovább körmöl a füzetébe.
– Nem lógnak. Egy programban vesznek részt.
 – Az iskola területén. – Tokás állával az épület felé int. –
Ez a hely iskolai tevékenységre való.
– Iskolai programban vesznek részt. Egyébként a
gyerekek a hétvégén is használják a pályát, ha jól tudom.
Megáll a ceruzája, és a szerencsétlen sofőrrel együtt – ő
az egyik nagyszülő, aki eljött a szülői értekezletre – rám
mered. A sofőr nyolcadikos lányunokája lecsúszik az
ülésben, látszik rajta, hogy a legszívesebben felszívódna.
– Maga vitatkozni próbál velem? – Fontaine biztos úr
tekintélyes alakja fölém magasodik.
– Eszem ágában sincs.
– Akkor mit okoskodik?
– Nem okoskodom. – Mit képzel magáról ez az alak? –
Csak meggyőződöm róla, hogy minden gyerekem ott van,
ahol lennie kell.
– Miért nem inkább arról győződik meg, hogy rendbe
tették-e maguk után a pályát? – morog Fontaine, aztán
folytatja, amit elkezdett. – Szedjék fel azokat a gyertyákat,
mielőtt felgyújtják itt nekem a füvet. Vagy az egész
létesítményt.
– Szerintem ennyi eső után erre kevés az esély – vágok
vissza, mentegetőző pillantást vetve a nagypapa felé.
Szegény, alighanem jócskán megnehezítem a dolgát. – De
kösz, hogy figyelmeztet. Nagyon-nagyon óvatosak leszünk.
Sarge már vár rám, amikor visszaérek az iskolaépülethez.
LaJuna és Ray ott áll mellette. Lógó orral.
– Nos? – kérdezi Sarge.
– Nem tudom – vonom meg vállam. – Őszintén szólva
fogalmam sincs, mit akartak.
– Nem hiszem, hogy ennyiben hagyják a dolgot. Szólj, ha
szükséged van rám.
Oldalba böki LaJunát, és elindulnak hazafelé. Legalább
LaJuna miatt nem kell aggódnom. Ray egyedül vág neki az
éjszakának, cilinderével a fején.
Otthon valahogy túlságosan csendes a ház. Első ízben
történik, hogy kísértetiesnek találom a sötét ablakokat.
Amikor felmegyek a veranda lépcsőjén, a leanderek
lombján átnyúlva megérintem a szent fejét, sőt meg is
dörzsölgetem kicsit, hogy szerencsét hozzon. – Dobd be
magad, öregem!
Amikor kinyitom az ajtót, hallom, hogy csörög a telefon.
A negyedik csörgés után hallgat el, pont akkor, amikor
felkapom a kagylót. – Halló! – szólok bele, de már letették.
Mielőtt meggondolnám, mit teszek, Nathan számát
tárcsázom. Talán ő hívott. Legalábbis remélem. De nem
veszi fel. Az üzenetrögzítő sípszava után eldadogom az
aznap esti sztori rövidített változatát, a diadalmámort, Redd
Fontaine kekeckedését.
– Amúgy… azt reméltem, hogy el tudlak csípni. Csak…
nagyon szerettem volna beszélni veled – fejezem be.
Végigmegyek a házon, felkapcsolom az összes lámpát,
aztán kiállok a hátsó verandára, nézem a
szentjánosbogarakat, hallgatom, ahogy két lappantyú
egymásnak felelget.
Két fénypászma söpör végig a kerten. Egy autó
reflektorai. Még épp időben hajolok át a korláton ahhoz,
hogy lássam, amint a járőrkocsi megkerüli a temetőt, aztán
visszatér a főútra, és elhajt. Kellemetlen, nehezen
meghatározható szorongás vesz erőt rajtam, mintha baj
közeledne, amiről nem tudom, melyik pillanatban csap le
rám. Figyelem, merre tart az érzés, fokozódik-e, vagy
enyhül.
Fejemet az egykor oly pompázatos, de mára már
kiszáradt, repedezett verandaoszlopnak döntöm. Nézem a
gyümölcsöst és a csillagokkal teleszórt eget, amely sötét
takaróként borul a fák koronájára. Az jár a fejemben, hogy
hiába jutottunk el a holdra, hiába repkedünk az űrben,
hiába küldünk robotokat a Marsra, az egyik embert a
másiktól elválasztó űrt mégsem tudjuk áthidalni.
Miért van ez így?
Ezért van szükség a Földalatti mesékre. Mert az emberek
csak a történetekből értenek. A történetek, a valódi
történetek kínálják az egyetlen eszközt arra, hogy az emberek
megértsék egymást, olyannak lássák a másikat, amilyen az
valójában.
A hétvége hátralévő része azzal telik, hogy az egyre
nagyobb számban érkező látogatókat figyelem a temetőben.
Nem csak a rendőrségtől jönnek. Úgy tűnik, egyszerű
városlakók is szükségét érzik, hogy benézzenek, nyilván
ellenőrzik, hogy a fiatalok vagy én nem zavarjuk-e meg a
hely nyugalmát. Redd Fontaine is időről időre végighajt
előttem a járőrkocsival. És egyre többször fordul elő, hogy
cseng a telefon, de amikor felveszem a kagylót, leteszik a
másik végén. Végül már nem is veszem fel, hagyom, hadd
csörögjön. Lefekvés előtt kihúzom a csatlakozóból, de
általában csak heverek a kanapén, nézem a redőnyön
átsuhanó fénypászmákat, és megállapítom, hogy Fontaine
temetői látogatásai és a telefonhívások sosem történnek
ugyanabban az időpontban. De hiszen felnőtt férfi, rendőr!
Lehetetlen, hogy ilyen idétlen eszközöket vessen be.
Vasárnap délutánra már alaposan kikezdi az idegeimet ez
az egész. A legsötétebb gondolatok forognak a fejemben.
Még egy névtelen telefonhívás, gondolom, és az aligátorok
elé vetem magam. Még egyszer, utoljára, a kezembe veszem
a kagylót, hogy felhívjam Nathant, de mielőtt tárcsáznék,
meggondolom magam, és visszateszem a helyére.
 Át kellene mennem Sarge-hez, hogy beszélhessek vele és
Dicey nénivel, esetleg T nagyival is, de nem szeretnék
megijeszteni senkit. Talán tényleg túlreagálom a dolgot.
Talán merő véletlen, hogy egyszerre ennyire megnőtt a
forgalom itt, a temetőben, vagy talán a gyerekek
tevékenysége keltette fel a lakosok érdeklődését a hely iránt.
Nagy tanácstalanságomban még Goswood Grove-ba is
átsétálok, hátha megtalálom egykori nagyratörő álmaimat…
esetleg Nathant. Persze senki sincs ott. Titokban azt
remélem, esetleg összefutok LaJunával, de semmi nyoma.
Nyilván az új szerelem köti le a figyelmét. Remélhetőleg ő
meg Ray együtt gyakorolják valahol a Földalatti-előadás
szövegét.
Remélhetőleg egyáltalán lesz Földalatti-előadás.
Igenis, lesz, bizonygatom magamban. Persze hogy lesz.
Gondolkodjunk pozitívan.
Sajnos minden erőfeszítésem ellenére, hogy megőrizzem
a bizakodásomat, másnap, hétfőn minden romba dőlni
látszik. Délelőtt tízkor már az igazgatói irodában ülök. A
második órán érkezik meg az „idézés”, ezért a
lyukasórámat, amelyen máskor készülni szoktam, ezúttal
arra kell szánnom, hogy két iskolaszéki tag asszisztenciája
és felügyelete mellett Pevoto igazgatótól bezsebeljem az
alapos fejmosást a projektünk miatt. Az iskolaszéki tagok
egyike az a szőke nő a Cluck and Oink szomszédos
asztalától. Nathan nagynénje. A másik Manford Gossett
harmadik kirakatfelesége. Úgy lapulnak az iroda sarkában,
mint a bevetésre készülő birodalmi rohamosztagosok.
A szőke gyereke nem is ebbe az iskolába jár. Hanem –
mily meglepő – a tópartiba.
A leereszkedő modoránál csak a sipító, éles hangja
idegesítőbb.
 – Egyszerűen nem értem, mi köze van ennek a projektnek
a helyi tantervhez, amelynek a kifejlesztéséért az
önkormányzat egy rakás pénzt fizetett a legtapasztaltabb
tantervfejlesztőknek. Első éves, tapasztalatlan
pedagógusként hálásnak kellene lennie, hogy egy ilyen
kidolgozott tantervre támaszkodhat. Jobban tenné, ha
betűről betűre követné.
Már tudom, miért tűnt ismerősnek a Cluck and Oinkban.
Ő volt az, aki megállt mellettem a kocsijával első nap,
amikor a csőszállító teherautó letépte a Bogár lökhárítóját.
Átnézett az autómba, tekintetünk döbbenten egymásba
kapcsolódott, hiszen mindketten tudtuk, hajszálon múlt,
hogy nem következett be tragédia. Egy ilyen pillanatot nem
felejt el az ember. Aztán továbbhajtott, mintha semmit sem
látott volna. Hogy miért? Mert a teherautó a Gossett Művek
járműve volt, ami ebben a városban azt jelenti, hogy rá nem
vonatkoznak a szabályok. Büntetlenül veszélyeztetheti a
gyalogosok életét, testi épségét, mert senki sem fog szólni
miatta, senki sem lát semmit. Nincs ember, aki meg merné
kockáztatni, hogy ujjat húz velük.
Ülök, kapaszkodom a kopott kárpitú irodai szék
karfájába; olyan erővel markolom, hogy elfehérednek az
ujjaim. Szeretnék felugrani a székből, és odakiáltani, hogy a
maguk teherautója majdnem lesodort az útról, és majdnem
elgázolt egy hatéves gyereket, és még csak meg sem állt!
Maga sem állt meg a kocsijával! És most hirtelen mégis
aggódik az iskoláért? Ezekért a gyerekekért?
Még a tanításhoz szükséges eszközöket sem kapom meg.
Én sütöm a süteményt a gyerekeknek, hogy az éhség ne vonja
el a figyelmüket a tanulásról.
Csak mutogassa nekem a manikűrözött körmeit meg azt a
káprázatos gyémánt karkötőjét! Legalább tisztán látom, kivel
állok szemben. Fogcsikorgatva próbálom türtőztetni magam,
pedig azok a szavak rettenetesen kikívánkoznak belőlem,
ott ülnek a nyelvem hegyén, és mindjárt…
Pevoto igazgató rám néz, és a tekintete elárulja, hogy
mindent tud. Alig észrevehetően megrázza a fejét. Nem az ő
hibája. Ő nem akar mást, mint megtartani az állásomat.
Meg a sajátját.
– Silva tanárnőnek még nincs nagy gyakorlata –
hozakodik elő a mondattal olyan hangon, amit a dadus
használ, hogy lecsillapítsa az elkényeztetett gyereket. – Még
nem volt alkalma tájékozódni azt illetően, hogy milyen
engedélyeket kell beszereznie egy efféle projekthez… –
Mentegetőzve néz rám. Nekem ad igazat, de nem állhat ki
nyíltan mellettem. – A tanárnő védelmére el kell
mondanom, hogy nekem korábban említést tett a terveiről.
Alaposabban ki kellett volna kérdeznem az elképzelései
felől.
Kapaszkodom a székbe, de érzem, hogy az a szék
bármelyik pillanatban katapulttá változhat alattam. Már
nem bírom sokáig. Érzem.
Maga minek ártja bele magát, hölgyem? Hiszen a maga
gyerekeinek amúgy sem elég jó ez az iskola!
Képzeletben ott állok az iroda közepén, és igazam
tudatában a szemébe vágom ezeket a szavakat. Az
iskolaszék tagjainak a többsége – üzletemberek, ügyvédek,
orvosok – másik iskolába járatja a gyerekét. Amikor ilyen
szerepet vállalnak, a presztízsszempontokon kívül az az
igény mozgatja őket, hogy a kezükben tarthassák az
irányítást. Ők akarják megmondani, mi hogyan legyen,
ahogy ők szabják meg a városnegyedeket elválasztó
határokat, az ingatlanadó mértékét és a
kötvénykibocsátásokat, az ő igényeikre szabják a város
közlekedésének fejlesztését, hogy az elithez tartozó
gyerekek kényelmesen eljuthassanak az iskolájukba. Ők
fölözik le a beruházások hasznát, hiszen a legtöbb
ingatlannak és helyi vállalkozásnak ők a tulajdonosai.
– De hiszen minden új tanárnak a kezébe adjuk a
működési szabályzatot, amelyben részletesen fel vannak
tüntetve az iskolában alkalmazott eljárásrendek. – A kedves
Mrs. Gossett, aki nem méltatott arra, hogy a keresztnevén
szólíthassam, fényes, ezüstszínű, aligátorbőrből készült
cipőjét a lábujjain billegteti. – Az új alkalmazottaknak
aláírásukkal kell igazolniuk, hogy elolvasták a szabályzatot,
nem? Az ezt igazoló dokumentum benne van a személyi
anyagukban, ha jól tudom.
A kis talpnyalója, egy kikent-kifent barna, szorgalmasan
bólogat.
– Természetesen – felel Pevoto igazgató.
– Nos, a szabályzat feketén-fehéren kimondja, hogy a
diákok minden iskolán kívüli tevékenységéhez az iskolaszék
engedélye szükséges.
– Ahhoz is, hogy elmenjünk a két utcával odébb lévő
könyvtárba? – bukik ki belőlem. – Pevoto igazgató szeme
felém villan. Értem, csak akkor beszéljek, ha kérdeznek.
Hiszen mondta már.
A szőke robotszerű precizitással ingatja hegyes állát
jobbra-balra. Klik, klik, klik. Látom már, benne vagyok a
célkeresztben.
– Megígérni ezeknek a gyerekeknek, hogy valami…
előadást… vagy mit rendezhetnek… az iskola területén
kívül, tanítási időn kívül! Ez egészen biztosan
szabályellenes. Hogy ne mondjam, botrányos. Ráadásul a
temetőben! Jóságos ég! Ez nemcsak képtelenség, hanem
egyenesen obszcén és kegyeletsértő ötlet.
 Végem van. Segítség… nem bírom tovább.
– Csakhogy én megkérdeztem a temető lakóit. Nem volt
ellene kifogásuk.
Pevoto igazgató élesen, a fogai között szűrve szívja be a
levegőt.
Mrs. Gossett összeszorítja az ajkát. Az orrlyukai
kitágulnak. Most pont úgy néz ki, mint Miss Röfi a Muppet
Show-ból, csak nem kövér.
– Idehallgasson, én nem tréfálok! Minden önuralmamra
szükség van, hogy megőrizzem a hidegvéremet. Lehet, hogy
az a temető önnek semmit sem jelent, minthogy… nos,
mindegy, hogy honnan jött… ennek a városnak viszont
sokat jelent. A történelem okán, természetesen, de családi
okokból is, hiszen a felmenőink nyugszanak ott.
Természetesen nem akarjuk, hogy bárki is megzavarja a
nyugalmukat, megszentségtelenítse a sírjukat, csak azért,
hogy… ezeket a kis semmirekellőket… szórakoztassa. Az
ilyen gyerekeket éppen elég nehéz visszatartani attól, hogy
komiszságokat kövessenek el, hát még akkor, ha arra
biztatjuk, hogy játszótérnek használják a temetőnket.
Micsoda érzéketlenség! Maga a tűzzel játszik.
– Én alig…
De nem engedi, hogy befejezzem; hegyes ujjával az
ablakra bök.
– Néhány éve vandál módon sok drága sírhelyet
megrongáltak a temetőben.
– Talán ha a helyiek értenék és ismernék a történelmet,
ha tudnák, hogy mit jelképeznek azok a kövek, akkor nem
történnének ilyen dolgok. Talán pontosan így lehetne
megelőzni az efféle vandalizmust. Sok gyerekem van,
akinek a felmenői ott nyugszanak. A többségük…
– Azok nem a maga gyerekei.
 Pevoto igazgató az inggallérjába akasztja az ujját,
meglazítja a nyakkendőjét. Olyan vörös az arca, mint a
tűzoltókocsi, amelyet a hétvégén önkéntesként vezetni
szokott.
– Silva tanárnő…
Villámló szemmel hajolok előre. Késő, már nem tud
leállni. A szemem előtt megy füstbe minden, amit
elterveztünk. Ezt egyszerűen nem hagyhatom.
– …a többségük felmenői jeltelen sírokban nyugszanak.
Abban a temetőben, amelynek az adatait a diákjaim
fáradságos munkával éppen most próbálják betáplálni a
számítógépbe, hogy a könyvtárnak legyen adatbázisa
azokról, akik azon a földön élték le az életüket.
Rabszolgákként.
Ez hat. Ezzel a tyúkszemükre léptem. Erről van itt szó!
Goswood Grove, a ház, a könyvtár, az ott lévő
dokumentumok bizony súlyos dolgokról tanúskodnak.
Szégyenletes dolgokról. Olyan stigmát viselnek magukon,
amiről senki sem tudja pontosan, hogyan beszéljen. Hogyan
lehet beszélni Augustine történelmi örökségéről, amely a
mai napig érezteti a hatását a város életében?
– Ahhoz magának semmi köze! – horkan fel. – Hogy
merészeli…
Felpattan a székről, ott áll előttem ökölbe szorított kézzel,
mintha nekem akarna támadni.
Pevoto igazgató is feláll, félig ráhajol az íróasztalára, tíz
ujját egymáshoz illeszti, mintha hatalmas pókot formázna a
két kezével.
– Ebből elég.
– Elég, bizony! – csap le rá Mrs. Gossett. – Nem tudom, mit
képzel magáról ez a kis… Itt él… mióta is? Két hónapja?
Három? Ha ennek az iskolának a diákjai valaha
felemelkednek, és hasznos tagjai lesznek a társadalomnak,
azt csakis úgy érhetik el, hogy maguk mögött hagyják a
múltat, elfelejtik azt, ahonnan jöttek! Hogy megtanulnak
gyakorlatiasan gondolkodni, szakmát tanulnak, hogy a
képességeiknek megfelelő munkát végezhessenek.
Többségük szerencsésnek mondhatja magát, ha
tisztességesen megtanul írni-olvasni, legalább annyira, hogy
ki tudja tölteni a kérdőívet, ha munkára jelentkezik! Hogy
merészeli azzal vádolni a családunkat, hogy nem törődik a
sorsukkal! Több adót fizetünk ennek a tankerületnek, mint
bárki más. Mi adunk munkát ezeknek az embereknek, mi
tesszük lehetővé, hogy egyáltalán meg lehessen élni ebben a
városban. Még a börtönnel is együttműködünk, hogy talpra
tudjanak állni, ha kiszabadulnak. Magát azért vették fel ide,
hogy irodalmat és nyelvtant tanítson. A tanmenetnek
megfelelően. Itt nem lesz semmiféle temetői előadás! Ezt jól
jegyezze meg! Azt a temetőt egy testület működteti…
lehetetlen, hogy engedélyezzék. Majd én gondoskodom róla,
ne féljen.
Elviharzik mellettem, hadsegédje a nyomában. Az
ajtóban megáll, hogy megeresszen egy utolsó sorozatot.
– Tegye a dolgát, Silva tanárnő. És nézze meg, kivel kezd
ki, különben örülhet, ha még lesz munkája, ami miatt
aggódhat.
A két nő távozása után Pevoto igazgató igyekszik
megnyugtatni. A lónak négy lába van, mégis megbotlik,
mondja, és én még egy éve sem vagyok a pályán. Nagyra
értékeli a lelkesedésemet, és látja, hogy jó kapcsolatot
sikerült kialakítanom a gyerekekkel.
– Higgye el, ennek meglesz a jutalma – mondja
elcsigázottan. – Ha kedvelik magát, akkor hajlandók lesznek
dolgozni is. Csak arra kérem, a jövőben kövesse a
tanmenetet. Most menjen haza, Silva tanárnő. Vegyen ki
néhány nap szabadságot, szellőztesse ki egy kicsit a fejét.
Már elintéztem a helyettesítést.
Mormogok valamit, a csengő megszólal a folyosón,
kiballagok az irodából. Már félúton vagyok az osztály felé,
amikor a földbe gyökerezik a lábam. Hiszen nem kell
visszamennem az osztályba. Hazaküldtek – a tanítási nap
kellős közepén.
A gyerekek kiözönlenek a termekből, zsibongva
örvénylenek körülöttem, mint az áramlat a sziget körül.
Mégis úgy érzem, mintha egészen távol lennének, mintha
nem is lennének a közelemben, mintha kizuhantam volna a
világból.
A szünet végén mégiscsak az osztályterem felé indulok.
Az ajtó elé érve nagy levegőt veszek, aztán belépek. Össze
kell szednem a holmimat.
A pedellus van bent, a helyettesítő tanár érkezéséig ő
felügyel a gyerekekre, akik azonnal kérdésekkel kezdenek
bombázni, mintha a felügyelő ott sem volna. Hova megyek?
Mi a bajom? Ki fogja elvinni őket a könyvtárba?
Akkor holnap találkozunk. Ugye? Ugye, Mici tanárnő?
A felügyelő együttérző pillantást vet rám, aztán rájuk
ordít, hogy fogják be a szájukat.
Kisurranok az ajtón, és meg sem állok hazáig, szinte arra
sem emlékszem, hogy jutottam haza. A ház üresen,
elhagyatottan áll. Amikor kinyitom a kocsi ajtaját, hallom,
hogy odabent cseng a telefon. Négyszer csenget, aztán
elhallgat.
Legszívesebben berontanék, felkapnám a kagylót, és
belekiabálnék. – Mi a fenét akar? Hagyjon békén!
Az üzenetrögzítőn villog a hívást jelző fény. Úgy nyomom
meg a gombot, mintha bombához kellene nyúlnom. Ki
tudja, hol tart már ez az ügy, talán névtelen, fenyegető
üzenet vár a rögzítőn. De miért fárasztanák magukat
ilyesmivel, amikor az iskolaszéken és Pevoto igazgatón
keresztül úgyis elérhetik, amit akarnak?
Első szóra megismerem Nathan hangját, és az sem kerüli
el a figyelmemet, hogy milyen komor az a hang. Elnézést
kér, amiért csak most hív vissza; az anyjánál volt Asheville-
ben. Az elmúlt napokban volt a nővére születésnapja és a
halála évfordulója is. Robin harminchárom éves lenne.
Nehéz időket él az édesanyja, magas vérnyomása miatt
kórházba kellett mennie, de szerencsére nincs baj. Már
ismét otthon van, egyik barátnője gondoskodik róla.
Ennyi az üzenet. Gyorsan tárcsázom a számát. Azonnal
felveszi.
– Nathan, sajnálattal hallom, mi történt. Bocsáss meg,
fogalmam sem volt róla, hogy… – hebegek. Nem akarok
újabb terheket rakni a vállára. Ha Nathanre és az anyjára, a
közös gyászukra gondolok, valahogy kevésbé izgat a
munkahelyi csetepaté, az iskolaszék aknamunkája. Már
csak az hiányzik, hogy Nathannek meggyűljön a baja
miattam a Gossett családdal. Majd másoktól kérek
segítséget: Sarge-től, az Új Évszázad Hölgyeitől, a gyerekek
szüleitől. Szólok a sajtónak, esetleg demonstrációt
szervezek.
– Veled minden rendben? – kérdi óvatosan. – Mi újság?
Történt valami mostanában?
Könnyek fojtogatják a torkomat, mintha marokra fogná
valaki. Szörnyen csalódott és szomorú vagyok. Nagyot
nyelek, tenyeremmel a homlokomat ütögetem. Hagyd abba!
– Jól vagyok – nyögöm ki végül.
– Benny… – Mintha azt mondaná: ugyan már. Hisz
ismerlek.
 Átszakad a gát, a nyakába zúdítom az egész sztorit.
– Ha nem vagyok hajlandó együttműködni, kirúgnak –
ezzel a mondattal zárom a beszámolót.
– Idehallgass – mondja, miközben tompa zajokat hallok a
háttérből, mintha éppen valami tevékenység közben hívtam
volna. – Most indulok a reptérre, megpróbálom elcsípni
valamelyik gépet. Rohannom kell, csak annyit akarok
mondani, hogy anyám szerint Robin a halála előtt
intenzíven dolgozott valamin. Állítólag nem akarta, hogy a
nagybátyáim bármit is megtudjanak róla. Ne csinálj
semmit, amíg haza nem érek.
 25. fejezet

HANNIE GOSSETT – FORT MCKAVETT, TEXAS, 1875

Nehéz megállapítani, hogy az a férfi, aki ott fekszik a

derékaljba süppedve, Mister William Gossett-e vagy valaki
más. Az egyszerű fehér lepedő gyűrött, verejtékkel átitatott
redői veszik körül a testét, a kezénél, amely úgy
markolássza, mintha a fájdalmat akarná kifacsarni belőle,
gombóccá csomósodott a vászon. A férfi szeme, amely
egykor olyan kék volt, mint a nagymamám gyöngyei, most
tompán fénylenek a besüppedt szemgödörben. Az az ember,
aki az emlékeimben élt, nem is hasonlít erre, aki ebben az
ágyban fekszik. Nagy nehezen sikerül kimondania a
nevünket, de egykor oly érces hangjának nyoma sincs már,
csak halk nyöszörgés telik tőle.
Amikor a katonák magunkra hagynak bennünket vele
Fort McKavett kórházépületében, megrohannak az emlékek.
A felszabadítás előtt a Gazda mindig nagy karácsonyi
ünnepséget rendezett, ahol mindannyian becsomagolt
ajándékot kaptunk: új cipőt, amelyet ott, helyben
készítettek, két rend új ruhát a munkához, két új inget, a
gyerekek öt méter, a férfiak és asszonyok nyolcméternyi
ruhaanyagot, és egy fehér pamutvászon ruhát szalagövvel,
hogy ha a Gossett-rabszolgák elmennek a fehérek
templomába, csinosabbak legyenek, mint a többiek. Azon az
ünnepségen mindannyian együtt voltunk, az összes
testvérem, a mama és Jenny Angel néni, az
unokatestvéreim, és nagymama meg nagypapa is. Sonkával,
almával, krumplival megrakott asztalok és igazi búzakenyér
várt bennünket, mentolos cukorka a gyerekeknek,
kukoricalikőr a felnőtteknek. A nehéz időkben ezek voltak
az élet legjobb pillanatai.
Az az ember, ott az ágyban, szeretett ünnepelni.
Örömmel töltötte el, ha azt hihette, boldogok vagyunk, és
önként maradunk vele, nem pedig kényszerből. Hogy nem
is vágyunk a szabadságra. Úgy hiszem, ezt hitette el
magával, hogy ne bántsa a lelkiismeret.
Távolabb húzódom az ágytól, és eszembe jutnak ezek a
régi emlékek. Zűrzavaros érzések kavarognak bennem. De
hisz nem a te dolgod, Hannie, ismételgetem magamban. Te
egyetlen dolgot akarsz ettől az embertől: megtudni, hol van
a bérleti szerződés, ami garantálja, hogy Tatival, Jasonnel és
Johnnal törvényesen járnak majd el. Éppen eleget vettek el
az életedből, ő meg az Öreg Nagysága.
Mégis, mintha a fal, amely az évek során felépült
bennem, nem lenne olyan szilárd és mozdíthatatlan, mint
gondoltam. Mintha minden szaggatott sóhajjal, sovány,
kékesfehér testének minden tétova mozdulatával arrébb
csúszna az a fal. Elfogyott már az a cement, amivel
megszilárdíthatnám. Néha bizony nehéz az embernek
meghalni. Ennek az embernek nagyon nehéz. A lábán lévő
lőtt seb, amelyet még Masonben kapott, elfertőződött, míg a
börtönben ült. Az itteni orvos levágta a lábát, de a
vérmérgezésen már ez sem segített.
Könyörületet érzek iránta a szívemben. Könyörületet,
szánalmat, amit magam is várnék, ha én feküdnék azon az
ágyon.
Juneau Jane érinti meg először.
– Papa, papa… – mondja, és leroskad az ágy mellé,
megfogja a kezét, az arcához szorítja. Keskeny válla hevesen
rázkódik. Milyen hosszú utat tett meg, mennyire hitt benne,
hogy találkoznak, milyen bátor volt! Nem csoda, ha
összetört, látván, hogy nincs remény.
Lavinia kisasszony két kézzel kapaszkodik a karomba.
Egy lépéssel se menne közelebb az ágyhoz. Megsimogatom,
mint régen, amikor még kicsi volt.
– Na, menjen csak oda. Ne féljen, nem fogja megharapni.
Vérmérgezést kapott a golyótól, ez minden. Ne féljen, nem
kapja el tőle. Üljön oda, arra a székre. Fogja meg a kezét, és
ne kezdjen nyüszíteni, ahogy a szekéren tette, ne sírjon, ne
csináljon patáliát. Legyen hozzá kedves, nyugtassa meg,
hadd találjon békét. Hátha magához tér egy kicsit, hogy
beszélni tudjanak.
De Lavinia kisasszony továbbra is vonakodik.
– Ugyan már! – mondom. – Az orvos azt mondta, nagyon
rövid időre fog már csak magához térni. Ha magához tér
egyáltalán.
Lenyomom a székbe, de úgy kell maradnom, féloldalasan
előrehajolva, mert a Kisasszony továbbra is rám
csimpaszkodik, a körmeit is belém vájja. – Na üljön szépen.
– Leveszem a kalapját, és az ágy feletti faliszekrényre
teszem. Tucatnyi deszkaágy sorakozik a kórterem mindkét
fala mentén, mindegyik olyan, mint ez, de a többin fel van
tekerve a matrac. Egy kis veréb repked a mennyezet
gerendái körül, mint a hús és a csont börtönéből szabadulni
vágyó lélek.
Kisimítom a Kisasszony arcából a ritkás, vékony szálú
haját. Milyen kár, hogy az apjának így kell majd látnia, ha
magához tér! Az orvos felesége egészen megbotránkozott,
amikor megtudta, hogy a lányai keresik a beteget. Jólelkű
asszony, azt akarta, hogy Lavinia kisasszony és Juneau Jane
mosakodjanak meg, és kérjenek valakitől rendes ruhát, de
Juneau Jane csak az apját akarta látni, nem akart sehova se
menni. Azt hiszem, továbbra is fiúruhában kell maradnunk.
– Papa… – sír Juneau Jane. Egész testében remeg,
franciául imádkozik. Hányja magára a keresztet, és azt
suttogja: – Aide-nous, Dieu. Aide-nous, Dieu…
Az apja mocorog, pislogva mered maga elé, a takaróra
csap, nyög, mozog az ajka, mintha mondani akarna valamit,
aztán elcsendesedik. Lassan, mélyen lélegzik, látszik, hogy
egyre messzebb sodródik tőlünk.
– Ne nagyon reménykedjen… – figyelmeztet újra az orvos,
aki a terem másik végéből, a kandalló mellett álló íróasztala
mögül figyeli a jelenetet.
Hogy pontosan mi történt az Öreg Nagyságossal, azt a
kocsis mesélte el nekünk idefele jövet, aki rendszeresen jár
az erődbe és Scabtownba, amely a folyó túloldalán, az
erőddel szemben terül el. Az Öreg Nagyságost a masoni
börtönből hozták ide, hogy beadványt nyújtsanak be az
ügyében, és elmondja a parancsnoknak, amit arról az
emberről tud, akitől megvette a lovat. Állítása szerint nem
volt tudomása róla, hogy a lovat a hadseregtől lopták el.
Valaki megtámadta őket az úton, az egyik katonát lelőtte,
mielőtt az fedezéket talált volna, és felvehette volna a
harcot a támadóval. A katona szörnyethalt, az Öreg
Nagyságost meg alaposan fejbe kólintották valamivel. Mire
ideértek vele az erődbe, már elég rossz állapotban volt. Az
erőd orvosa mindent megpróbált, hogy életet leheljen bele,
már csak azért is, mert abban bíztak, talán tud valamit
arról, hogy ki csapott le rájuk, és miért. Feltételezték, hogy
olyasvalaki lehetett, akit a Nagyságos ismert, talán maga a
tolvaj, aki ellopta a lovat a hadseregtől. Szerették volna
minél hamarabb elfogni. Hiszen katonát gyilkolt.
 Mesélhetnék neki az írről, de mi haszna lenne? Hisz már
Fort Worthben van, a hadsereg kezén, így hát ő nem lehetett
az útonálló. Ha az Öreg Nagyságos ismeri is azt az embert,
akkor sem fogja elárulni, hogy ki az. Az egyetlen ember, akit
Mr. William Gossett ismerhet ezen a tájon, csak az lehet, aki
miatt idejött. A fia, aki errefelé bujkál.
De erről hallgatok, mint a sír, nem szólok sem aznap, sem
másnap, sem a rá következő napon, bár lenne mit
mondanom. Szívesen elmondanám, hogy az Öreg
Nagyságos két éve azért küldte el Lyle-t Louisianából,
amikor még csak tizenhat éves siheder volt, mert
gyilkosságért körözték. Azt is elmondanám, hogyan bánt
Lyle a texasi birtokkal, amelyet az apja Juneau Jane
számára akart örökül hagyni: eladta, pedig nem is volt az
övé. Az a fiú, aki képes erre, arra is képes, hogy a saját
apjára támadjon.
De egy szót sem szólok. Félek, bajba keverném magunkat,
ha szólnék. Megőrzöm a titkot, míg le nem jár az időnk az
erődben, vagyis amíg az Öreg Nagyságos kileheli a lelkét. Az
orvos felesége gondoskodik rólunk, rendes ruhát is kapunk
tőle, amit az erődben lakó asszonyoktól szedett össze.
Juneau Jane-nek és nekem az Eltűnt testvéreink könyvével
is akad dolgunk. Száz meg száz színes lovassági katona él
itt, az erődben. Buffalo-katonák, így nevezik magukat.
Messze földről jöttek, bejártak hét országot, olyan helyeket
is, ahol a madár se jár. Távoli, vad vidékeket.
Kérdezősködünk a könyvünkben szereplő nevek után,
hallgatjuk a katonák történeteit, és az ő rokonaik nevét,
illetőségét is beírjuk a könyvbe. – Scabtownt messze
kerüljétek el – figyelmeztetnek. – Nem hölgyeknek való hely.
Furcsa érzés megint fehércselédnek lenni, hiszen oly
sokáig kellett fiúruhában járnunk. Nehéz megszokni, de
úgysem tesszük ki a lábunkat az erődből. Nem tudok
szabadulni attól a sejtelemtől, hogy hamarosan történni fog
valami, de hogy micsoda, azt persze nem tudnám
megmondani.
Csak azt tudom, hogy rossz dolog.
Ez a balsejtelem vesz rá, hogy mindig a katonák
közelében maradjak, és hogy a kórház épületénél ne
merészkedjek messzebb. A kórház a többi épülettől
valamivel távolabb áll, hogy a fertőzések ne terjedjenek
tovább az erődben. Nézem a tisztfeleségek jövés-menését, a
játszadozó gyerekeket. Figyelem, hogyan gyakorlatoznak a
katonák, hogyan masíroznak, fújják a kürtöt, vonulnak
hosszú sorokban nyugat felé magas növésű pej lovaikon.
Várom, hogy az Öreg Nagyságos kilehelje a lelkét.
És figyelem a láthatárt.
Két hete vagyunk már az erődben, amikor egy nap
kinézek a szoba ablakán, ahol az orvos felesége hármunkat
elszállásolt, és egy magányos lovast pillantok meg odakint a
prérin. Szinte csak a körvonalait látom az alig derengő
fényben. Az orvos előző nap azt mondta, az Öreg Nagyságos
nem húzza már sokáig; ma, legkésőbb holnap eljön a vég,
ezért arra gondolok, hogy az a lovas talán a halál angyala
lehet, aki végre eljött, hogy véget vessen a szenvedéseinek.
Az Öreg Nagyságos még az álmomat is megzavarja. Attól
félek, a nyugtalan lélek mindig a nyomomban lesz. Valamit
el akar mondani, mielőtt elmegy. Egy titkot tartogat, és bár
lassan lejár az ideje, még mindig nem tudja elmondani.
Márpedig ha magával viszi a sírba azt a titkot, akkor
egészen biztosan vissza fog járni a lelke, miután megvált a
porhüvelyétől. Ez a gondolat jár a fejemben, ahogy nézem,
amint a halál angyala a lovával együtt belesimul a hajnali
ködbe. Felkelek, kék kartonruhába bújok, amely arra
hasonlít, amit Juneau Jane-nek vásároltunk Jeffersonban. A
szoknya kicsit rövid, de azért nem annyira, hogy illetlen
legyen. Nekem nem kell úgy kitömnöm a ruhaderekat, mint
Juneau Jane-nek.
Elhúzódom az ablaktól, mert amikor a Kisasszony felkel,
a szájára tapasztja a kezét, és öklendezni kezd. Kis híja,
hogy nem rondítja össze a padlót, mire odaérek a lavórral.
Juneau Jane kikászálódik az ágyból, a keze ügyében lévő
rongydarabot belemártja a kancsó vízbe, és odanyújtja
nekem. Vörös a szeme, árkok húzódnak alatta. Szegény
gyermek, nagyon elcsigázza ez a várakozás.
– Nous devons en parler – mondja, a Kisasszony felé intve
a fejével. Beszélnünk kell róla.
– Csak ne ma – mondom, mert most már egészen jól
értem a francia beszédet. Itt, az erődben így beszélünk mi
ketten, ha nem akarjuk, hogy a körülöttünk lévők értsék.
Sokan vannak ezen a helyen, akik kíváncsiak lennének a
titkainkra. – Ma nem beszélünk a Kisasszonyról. Holnap
bőven lesz rá időnk. Az ő baja nem szalad el.
– Elle est enceinte. – Nincs rá szükség, hogy elmagyarázza,
mit jelent ez a szó, bár még sose hallottam. Mindketten
tudjuk, hogy a Kisasszony viselős. A baja egyszer sem jött
meg, mióta úton vagyunk. Reggelenként rosszul van, a
melle is érzékeny, a világért sem engedné, hogy lekötözzem,
még ha fiúruhát viselnénk se. Makrancoskodik a fűzővel is,
azt akarja, hogy lazábbra engedjem, mert itt most azt is
viselnie kell, hogy rendesen nézzen ki.
Juneau Jane-nel eddig nem beszéltünk arról, hogy mi van
a Kisasszonnyal, mindketten próbáltunk átsiklani a jelek
felett, és reméltük, hogy talán mégsem úgy áll a dolog,
ahogy látszik. Arra gondolni sem akarok, hogy miként
eshetett meg ilyesmi, kitől lehet a gyerek. Egy biztos: az
orvos és a felesége hamarosan rájönnek. Nem maradhatunk
tovább.
– A mai nap a papádé – mondom Juneau Jane-nek. De
ennyit is alig tudok kinyögni, elakadnak a szavak a
torkomban, mintha kis horgokkal kapaszkodnának bele,
mint a koldustetű a szoknya szegélyébe. – Ma nagyon
csinosnak kell lenned. Akarod, hogy megfésüljelek?
Alaposan megnőtt már a hajad.
Bólint, nagyot nyel, leül a kis ágy szélére, amin alszik. Két
vaságy áll a szobában, anginnal bevont szalmazsákokkal.
Én a földön alszom, egy leterített matracon. Ez az egyetlen
elfogadott módja annak, hogy két fehér nő meg egy színes
lány egy szobában aludjon: ha a színes lány úgy alszik,
ahogy egykor a rabszolgák, az ágy lábánál.
Juneau Jane merev derékkal ül a széken, hegyes válla
élesen kiugrik a vászonruha alatt. Bőre ráfeszül szíjas
izmaira. Reszket az álla, az ajkát beharapja.
– Sírj csak nyugodtan – mondom.
– Anyám sosem engedte meg, hogy sírjak – feleli.
– Nos, a mamád most messze van innen.
Azok után, amit hallottam róla, nem tartom valami sokra
ennek a lánynak az anyját. Az én anyámat ugyan elrabolták
tőlem, amikor kicsi voltam, de amíg tehette, csupa jóra
tanított engem. Olyanokra, amiket azóta sem felejtettem el.
Azok a szavak maradnak meg a legtovább az ember fejében,
amelyeket a mamájától hall.
– Úgyhogy most ne vele foglalkozz. Vissza akarsz menni
hozzá?
Juneau Jane megvonja a vállát.
– Nem tudom. Nincs senkim rajta kívül.
Elszorul a szívem. Nem akarom, hogy visszamenjen
ahhoz az asszonyhoz, aki bárkinek képes lenne eladni a
lányát, ha megígéri, hogy eltartja.
– Én itt vagyok neked, Juneau Jane. Rokonok vagyunk,
tudod? Az anyám és a te papád ugyanattól az apától
származik. Ők ketten féltestvérek voltak, bár erről sosem
beszélt senki. Amikor anyám még kisbaba volt, a
nagyanyámnak ott kellett hagynia őt, és felmenni a Nagy
Házba szoptatós dajkának a fehér kisbaba mellé. Akkor sem
maradsz magadra ezen a világon, ha az édesapád meghal.
Azt akarom, hogy tudd. – Azt is elmondom neki, hogy az
anyám és az Öreg Nagyságos mindössze néhány hónap
különbséggel jöttek a világra. – Te meg én voltaképpen
unokatestvérek vagyunk.
A kezébe adom a tükröt, és amikor mindketten
belepillantunk, elmosolyodik, aztán az orcáját a karomhoz
érinti. Könny szökik a szürke szemébe, amely a sarkánál
éppúgy felfelé kunkorodik, akárcsak az enyém.
– Nem lesz semmi baj – mondom, de magam sem tudom,
pontosan mire gondolok. Két elveszett lélek, ő meg én,
bolyongunk a nagyvilágban, távol az otthonunktól. De hát
hol is van a mi otthonunk?
Hozzálátok, hogy megfésüljem Juneau Jane-t, közben
hátrafordulok, és megint kinézek az ablakon. A nap már
előbukkant a láthatáron, elűzi a ködöt a hegyoldalról. Az
árnyékalak hús-vér emberré válik, és most már látom, nem
a halál angyala ő, hanem olyasvalaki, akit nagyon is jól
ismerek.
Előrehajolok, hogy jobban lássam; figyelem, amint
lehúzza a kesztyűjét, az övébe gyűri, és két férfival beszélget
az udvarban. Moses. Megtudtam egy-két dolgot róla, mióta
az erődben vagyunk. Sok mindent mesélnek róla itt, de csak
akkor, ha nincs fehér nő a közelben. A színes nem számít,
azt hiszik, az úgysem ért semmit. Az orvos feleségétől is sok
mindent meg lehet tudni. Az asszony forró délutánokon
meghívja kávéra, teára az erődben élő nőket, azok meg
mindent kifecsegnek, amit a férjüktől hallottak a reggelinél
vagy a vacsoraasztalnál.
Moses nem az az ember, akinek a kikötőben láttam
annak idején, még Louisianában. Nem rossz ember, nem is
gonosztevő, nem is a szolgája annak a félszeműnek, a
Hadnagynak.
Sőt nem is Mosesnek hívják. A neve Elam. Elam Salter.
Az Egyesült Államok szövetségi rendőrbíró-helyettese.
Színes bőrű létére rendőrbíró-helyettes! Alig tudom
elhinni, pedig igaz. Vagy fél tucat indián nyelven beszél. A
háború előtt egy arkansasi ültetvényről szökött meg, és az
Indián Territóriumon keresett menedéket. Az indiánok
között élt, és sok mindent megtanult tőlük. Úgy ismeri a
vadont, mint a tenyerét.
Nem azért volt azok között a rossz emberek között, hogy
segítsen végrehajtani a gonosztetteket, hanem annak a
csoportnak a vezetőit akarta elkapni, akikről már
hallottunk: Marston embereit. Elam Salter három államon
meg az Indián Territóriumon keresztül üldözte őket. A
karaván hajtója igazat beszélt. Az a banda mindenféle
gonoszságot terjesztett, és elvette az emberek eszét.
A vezetőjük, az a Marston, nem ismer se Istent, se embert,
ezt az orvos felesége mondta a többi hölgynek. Gyilkosokkal,
tolvajokkal veszi körül magát. Azt hallottam, a hívei vakon
követik, ha leugrana a sziklaszirtről, gondolkodás nélkül
utánaugranának.
Elam Salter a mennyország kapujától a pokol tornácáig
üldözi őket, mondta az egyik Buffalo-katona. Keresztül az
Indián Territóriumon, ahol a kajovák és a komancsok
táboroznak, le Mexikóig, ahol a föderalisták megölnek
minden útjukba kerülő szövetségi hivatali embert, és
nyugatra is eljutott, az apacsok földjére.
Elam Salter leborotválja a haját, hogy kevesebbet érjen a
skalpja. Azt mondják, hetente borotválja a fejét, egyszer
sem hagyná ki.
Az emberek most köré gyűlnek, a Buffalo-katonák és a
fehér katonák barátjukként üdvözlik a rendőrbíró-
helyettest. Ahogy az ablakból nézem a jelenetet, eszembe jut
minden, ami a sikátorban történt; ahogy a falhoz szorított,
ahogy a szíve ott vert az enyém felett. Menj, mondta, és
elengedett.
Máskülönben ott végeztem volna be a földi életet. Vagy
egy hajón találtam volna magam megláncolva, hogy
Marston embereinek rabszolgájaként Brit Hondurasba
hurcoljanak. Elbúcsúzhattam volna a szabadságtól. Az
erődbeli asszonyok azt mondják, Marston emberei nőket
rabolnak, színeseket, fehéreket vegyesen.
Meg akarom köszönni Elam Salternek, hogy megmentett
bennünket, de nem lesz könnyű rávennem magam, hogy
megszólítsam. Az az ember egyszerre vonz és taszít. Mint a
láng, ami felé a kezét nyújtja az ember, hogy az ujjait
melengesse, de vissza is kapja azonnal. Még az ablaküvegen
keresztül is érzem a kisugárzását.
Kopognak. Az orvos felesége jön, azt mondja, ne várjunk
sokáig, menjünk át a kórházba. Az orvos szerint az Öreg
Nagyságosnak már nincs sok hátra.
– Jobb, ha megyünk – mondom, és befejezem a fésülést. –
Az édesapádnak szüksége van ránk. Meg kell mondanunk
neki, hogy nyugodtan elmehet. És elmondani a halotti
zsoltárt a teste felett. Ismered?
Juneau Jane bólint, feláll, lesimítja a ruháját. – Hmmm-
hmmm… hmmm-hmmm, hmmm-hmmm – Lavinia
kisasszony dúdol, és ringatja magát a sarokban. Hagyom,
hadd csinálja, miközben felöltöztetem, és az ajtóhoz
vezetem.
– Jó, most már hagyja abba – szólok rá végül. – Ne
okozzunk keserűséget az édesapjának, ha már úgyis
távoznia kell ebből a világból. Most nem számít, hogy mit
gondolt róla valaha, akkor is az apja. Hallgasson szépen.
A Kisasszony el is hallgat, és mindannyian az Öreg
Nagyságos ágya köré gyűlünk, némán, tiszteletteljesen.
Juneau Jane a kemény padlón térdel, az apja kezét fogja. A
Kisasszony csendben gubbaszt a széken. A gerendákra
akasztott muszlinfüggönyök veszik körül az ágyat, emiatt
olyan érzésem van, mintha csak mi négyen volnánk ezen a
furcsa, színtelen világon. Fehérre meszelt falak, fehér
gerendák, fehér lepedők, csak a haldokló karja kékeslila,
ahogy soványan, erőtlenül hever az ágyon. Az arc olyan
fehér, mint a lepedő.
Még lélegzik.
Elmúlik egy óra. Kettő.
Juneau Jane-nel elmondjuk a 23. zsoltárt. Azt is
elmondjuk neki, hogy békében mehet el.
De még mindig nem tudja visszaadni a lelkét a
teremtőnek.
Tudom, hogy miért nem. Mert még mindig nem szabadult
meg a titoktól. Attól a dologtól, ami miatt álmaimban
visszajár. Nem tudja elengedni.
A Kisasszony fészkelődni kezd a széken, látszik, hogy ki
kell mennie.
– Mindjárt jövünk – mondom, és megérintem Juneau Jane
vállát, mielőtt kikísérem a Kisasszonyt. Amikor leengedném
a függönyt, látom, hogy Juneau Jane előrehajol, és arcát apja
mellére fekteti. Halkan énekelni kezd valami himnuszt,
franciául.
A terem túlsó végében fekvő katona felül az ágyban, és
lehunyt szemmel hallgatja.
Kikísérem a Kisasszonyt az illemhelyre. Most, hogy női
ruhát visel, jóval nehezebb a dolgom vele. Meleg van,
alaposan megizzadok, mire végzünk. A távolból nézem a
kórházat a rekkenő hőségben. Kimerült vagyok, a testem
elcsigázott, a lelkem olyan száraz, élettelen, mint az udvar
pora, amit felkavar a szél.
– Isten irgalmazzon a lelkednek – suttogom. A
Kisasszonyt visszakísérem az épület bejárata közelében álló
padhoz. Leültetem, én is mellé telepedek egy kicsit,
hátrahajtom a fejemet, és a szemem elé emelem nagymama
gyöngyeit. A szél legyezi a völgyben álló tölgyek és nyárfák
lombját, a folyó felől vízimadarak hangját sodorja felém.
A Kisasszony a maga repedtfazék-hangján megint
rákezdi: – Hmmm-hmmm…
Egyre messzebbről hallom, mintha szép lassan
elsodródna mellőlem. Nézz rá, mi van vele, nehogy bajt
csináljon, fut át az agyamon.
De már nem tudom nyitva tartani a szememet. Fáradt
vagyok, és kész. Halálosan fáradt, az utazástól, a földön
alvástól, attól, hogy folyton azon töröm a fejem, mit kellene
tennem. Kezem elengedi a nagymama gyöngyeit, és az
ölembe hullik. A kiszáradt föld szaga üli meg a levegőt, a
különös, hegyes levelű jukkák fehér virágai, az édes,
rózsaszínű gyümölcsöt termő szúrós fügekaktusz, a
zsályabokrok és az ég felé nyújtózó árvalányhaj illatozik.
Ringatózom ebben a mámorító illatfelhőben. Ringatózom,
mintha a nagy vízen lennék, amiről a nagymama mesélt.
Elmegyek egészen Afrikáig, ahol vörös, barna meg
aranysárga színű a fű. A kék gyöngyök szépen felfűződnek a
zsinórra, és újra ott függnek a királynő nyakán.
Ez a hely olyan, mint Afrika, jut eszembe. Halkan
elnevetem magam, mert olyan érzésem van, mintha
repülnék a fű felett. Itt vagyok, Afrikában.
Arra riadok fel, hogy valaki megérinti a karomat. Nem
sokáig szunyókálhattam, a nap alig mozdult odébb.
Amikor felpillantok, Elam Salter tekintetébe ütközik a
szemem. A könyökénél fogva tartja a Kisasszonyt, aki
vadvirágcsokrot himbál a kezében. Némelyik virágot
gyökerestül húzta ki. Száraz föld pereg a gyökerekről,
csillog a napfényben. A Kisasszony egyik körme vérzik.
– Elcsatangolt – mondja Elam a nyírott bajusza alól,
amely úgy övezi három oldalról az ajkát, mint a keret a
beléhelyezett képet. Szép szája van. Széles és komoly, az
alsó ajka telt, vastag. A szeme aranybarnán izzik ebben a
fényben, mint a csiszolt borostyán.
Hatalmasat dobban a szívem, és szaporán ver, a
gondolataim vadul cikáznak, azt sem tudom hirtelen, hol áll
a fejem. Fáradt tagjaim egy pillanat alatt ugrásra készen
megfeszülnek, mintha az a párduc ébresztett volna fel,
amelyről egykor a mocsárban képzelődtem. Mit tegyek?
Elrohanjak, vagy csak álljak fel, és nézzem, hiszen tudom,
soha többé nem leszek ilyen közel valamihez, ami ilyen szép
és ennyire félelmetes.
– Ó… – mintha távolról hallanám a saját hangomat. –
Nem akartam…
– Az erődön kívül nincsenek biztonságban – jegyzi meg,
és látom rajta, bőven volna még mit mondania a veszélyről,
de persze nem mond többet. A padhoz vezeti a Kisasszonyt.
Olyan gyengéden ülteti le, amit ki se néztem volna belőle, és
a csokrot szorongató kezet úgy teszi a lány ölébe, hogy a
virágoknak ne essen bajuk. Jó ember.
 Felállok, kihúzom sajgó hátamat, és minden
bátorságomat összeszedve belekezdek:
– Tudom, mit tett értünk, és…
– Ez a dolgom – szakít félbe Elam. – A munkámat
végeztem. Sajnos nem olyan jól, mint szerettem volna. – A
Kisasszony felé int a fejével, ami elárulja, hogy magát
hibáztatja, amiért a Kisasszony ilyen állapotba került. –
Amikor erről tudomást szereztem, már késő volt. Az az
illető, aki miatt idejöttek, William Gossett valahogy
belekeveredett Marston bandájába, azért rabolták el a
lányait. Megtudtam, hogy Louisianában, a folyónál akarják
elfogni őket. Otthagytam egy emberemet, hogy kiszabadítsa
őket, miután a Genesee Star elindult a folyón, de mire
megpróbálta volna, már nem voltak sehol.
– Mit akartak tőle… az öreg Gossett-től? – Sehogy sem fér
a fejembe, hogy egy olyan ember, mint Gossett gazda, ilyen
gonosztevőkkel szűri össze a levet.
– A pénzét, az ingatlanait… vagy ha akkor már a
szövetségesük volt, biztosítani akarták, hogy továbbra is
együttműködjön velük. Ez volt a módszerük, így teremtették
elő a pénzt az ügyleteikhez. Gyakran csaptak le vagyonos
családok fiatal tagjaira, sokakat túszul ejtettek, mások
önként álltak közéjük. Volt, aki túszként kezdte, de aztán
közéjük állt, ha elkapta a hondurasi láz. Nem mondom,
csábító gondolat: kivonulni innen, új birodalmat alapítani
Közép-Amerikában.
Lesütöm a szememet. A Kisasszony baja jár a fejemben, a
gyermek, amelyet a szíve alatt hord. Forróság önti el az
arcomat. Nézem a fehéres színű porral lepett csizmáját.
– Így keveredett Lavinia kisasszony azok közé az
emberek közé? Először szándékosan, aztán meg tévedésből?
Szóljak-e neki a Kisasszony bátyjáról? Vagy már tud róla,
csak próbára akar tenni? Felé sandítok, a hüvelyk- és
mutatóujjával simogatja a bajuszát, aztán két ujja közé veszi
az állát, mintha várná, hogy mondjak valamit. De nem
mondok.
– Eléggé úgy tűnik. A Marston-banda mindenbe képes
beleártani magát. Ez a gondolat, hogy vissza lehet térni a
régi időkbe, a gyapotkirályságokhoz, új földrészeken,
amelyeket az uralmuk alá hajthatnak, sok emberben nagy
reményeket keltett. Valamit, amiben hinni lehet, reményt,
hogy a gazdag udvarházak és a rabszolgák kora még nem
ért véget. Marston teljes hűséget követel az embereitől.
Feleség a férj ellen, apa a fia ellen, testvér a testvér ellen
fordul, semmi nem számít, csak az, hogy odaadóan
szolgálják Marstont, és keresztülvigyék a céljait. Minél több
kincset ontanak elé, minél buzgóbban árulják el a
családjukat, a földijeiket, a szomszédaikat, annál
magasabbra emelkedhetnek a ranglétrán, és annál nagyobb
területre számíthatnak a képzeletbeli hondurasi
gyarmatokon.
Rám szegezi a tekintetét, hogy lássa, mit szólok
mindehhez.
Egész testemben megborzongok.
– William Gossett nagyságos sosem adta volna ilyesmire a
fejét. Biztosan nem is tudta, mi ez az egész – mondom, de
közben az motoszkál a fejemben, nem lehetett-e még valami
oka annak, hogy az Öreg Nagyságos Texasba jött? Amiről
nem tudtam? Ezért tűnt el minden, a bérlőkre vonatkozó
irat? Azt tervezte, hogy kigolyóz bennünket az örökségből,
eladja a földjeit, és maga is Hondurasba megy?
A fejemet rázom. Az lehetetlen. Biztosan Lyle-t akarta
menteni, annyi az egész.
– Nem volt rossz ember, de ha a fiáról volt szó, akkor se
látott, se hallott. Azt sem látta, ami az orra előtt volt.
Mindent megtett volna azért a fiúért. Ideküldte Lyle-t
Texasba, hogy kimentse a bajból, amibe Louisianában
került. Gyilkossági ügybe keveredett. Aztán Lyle néhány
hónapja itt is rossz fát tett a tűzre. Ezért jött el egészen idáig
az Öreg Nagyságos. A fiát kereste, ez volt az egyetlen oka.
Elam Salter tűnődve néz rám, mintha keresztül akarna
látni rajtam.
– Nem hazudok – mondom, és kihúzom magam.
Most farkasszemet nézünk, Elam Salter és én. Elég
nyúlánk vagyok, de egészen ki kell tekernem a nyakamat,
mint egy gyereknek, ha a szemébe akarok nézni. Mintha
szikra villanna kettőnk között, érzem apró szúrásait a
bőrömön, a lábujjamtól a fejem búbjáig.
– Tudom, Miss Gossett. – Olyan úriasan ejti a nevemet,
ahogy még soha senki. Engem mindenki csak Hannie-nak
hív. – Texas állam vérdíjat tűzött ki Lyle Gossett fejére a
Comanche, Hill és Marion megyékben elkövetett
bűntetteiért. Úgy tudjuk, hat héttel ezelőtt holtan
szállították a Texas Rangers Comanche megyében
állomásozó hadosztályához. A vérdíjat kifizették annak,
akinek járt.
Hirtelen mintha jeges fuvallat dermesztené meg a
tagjaimat, a gonosz közelségének szele.
Lyle meghalt. Kárhozott lélek volt, akit az apja üldözött,
nem eleven ember.
– Nekem ehhez semmi közöm. Semmi. Én csak azért
jöttem ide… az volt az egyetlen ok, amiért idejöttem…
hogy… mert… – dadogok. Nem találom a szót, ami megfelelő
lenne, ha az ember olyasvalakivel beszél, mint Elam Salter.
Annak a férfinak, aki megszökött a gazdájától, megtalálta a
szabadságba vezető utat, pedig akkor még csak siheder volt.
Annak a férfinak, aki a maga erejéből olyan magasra jutott,
amiről sok fehér ember is csak álmodozik.
Hát én? Ki vagyok én? Csak Hannie. Hannie Gossett, aki
még a nevét is a volt gazdájától kapta, és még új nevet sem
választott magának, nehogy felbosszantsa az Öreg
Nagyságát. Csak Hannie, aki még mindig a béresek
kunyhójában lakik, és a földet túrja, hogy megszerezze a
betevőjét. Igavonó barom, akár az öszvér vagy az ökör, és
semmit sem tett azért, hogy ne így legyen. Alig néhány szót
tud olvasni, írni pedig egyáltalán nem tud. Egészen Texasig
eljött, de csak azért, hogy a fehérekről gondoskodjon, ahogy
régen tette.
Senki voltam, és az is maradtam. Senki.
Mit gondolhat rólam egy olyan ember, mint Elam Salter?
A szoknyámat gyűrögetem, de azért felszegem az államat,
és igyekszem legalább kihúzni magam.
– Maga nagyon bátran cselekedett, Miss Gossett – mondja
Elam. Tekintete a Kisasszonyra téved, aki még mindig
magában énekelget a padon, miközben az imént szedett
vadvirágok szirmait tépdesi, egyiket a másik után, nézi,
hogyan hullanak a színes szirmok a pergamenszáraz földre.
– Ha maga nincs, mindketten odavesztek volna.
– Lehet, hogy nem kellett volna beleártanom magam.
Hagyhattam volna, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.
– Csakhogy maga nem az a fajta. – A szavai mintha
elolvadnának a bőrömön, mint a vaj. Tényleg ezt gondolja
rólam? Felpillantok, de a Kisasszony felé fordítja az arcát.
– Amit vet az ember, azt fogja aratni is – mondja mély
hangján. – Jár templomba, Miss Gossett?
– Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni.{4} –
Ismerem ezt az idézetet. Az Öreg Nagysága folyton ezt
szajkózta, hogy jól megjegyezzük: ha megbüntet bennünket,
annak mi vagyunk az okai, nem ő. Isten akarata, hogy
megkorbácsoljanak minket. – Járok templomba, Mr. Salter.
De hívhat engem Hannie-nak, ha nem esik nehezére. Azt
hiszem, elég közelről ismerjük egymást. – Arra a pillanatra
gondolok, ott, a hajón, amikor megragadott, mégpedig elég
érzékeny helyen, és kihajított a hajóból. Akkor bizonyára
rájött, hogy nem vagyok fiú.
Alig láthatóan felfelé kunkorodik a szája sarka, és talán ő
is ugyanarra gondol, amire én, de még mindig a Kisasszonyt
nézi. Bólint, de nem mozdul.
– Van valami elképzelése arról, hova megy innen? –
Megint a bajuszát simogatja, az állát dörzsölgeti.
– Még nem tudom. – Ez az igazság. Az egyetlen, amit
tudok, az, hogy nem tudok semmit. – Austin Cityben van
dolgom.
Előhúzom nagymama gyöngyeit a ruha kivágásából,
elmesélem neki, mibe fogtunk Juneau Jane-nel és az Eltűnt
testvéreink könyvével. Az ír lótolvaj történetével fejezem be,
aki a kávéházban látott fehér lányról mesélt.
– Nem sokat adok a szavára. Lehet, hogy találta a
gyöngyöket. Talán egy szó sem igaz az egészből. Hisz csak
egy ír lótolvaj mesélte. De nem mehetek haza, amíg a végére
nem jártam. Látnom kell, mi igaz belőle, mielőtt elhagyom
Texast. Korábban úgy gondoltam, hogy itt maradok, ezen a
vidéken, járom az utamat a könyvvel, megkeresem az
enyéimet, kérdezősködöm az Eltűnt testvérek után, újabb
neveket írok a könyvbe… hátha hasznára lehetek valakinek.
Meg magamnak.
Azt nem mondom el, hogy egészen eddig nem én írtam a
könyvet, és hogy csak egy kicsit tudok olvasni. Elam rátarti
ember. Büszke, méltóságteljes. Nem szeretném, ha lenézne
emiatt.
 Megint az Eltűnt testvéreink könyvére gondolok, a sok
névre, a sok ígéretre.
– Talán egy-két év múlva visszajövök Texasba, és ezt a
vidéket is bejárom a könyvvel. Most már tudom az utat. – A
Kisasszonyra nézek, olyan érzésem támad, mintha egy teli
liszteszsák nyomná a vállamat. Ugyan ki fog gondoskodni
róla? – Mégsem engedhetem, hogy ilyen állapotban
bolyongjon a világban. Juneau Jane-re se hagyhatom, hiszen
ő még gyerek, és az apját gyászolja. Azt sem akarom, hogy
kiforgassák az örökségéből. Azt reméltük, hogy megtaláljuk
az apja iratait, amelyekkel bebizonyíthatja, hogy az apja
neki szánta azt a birtokot, de az orvos azt mondta, az öreg
Gossettnél nem volt semmi sem, amikor idehozták.
– Írni fogok a masoni fegyházba, hogy nézzék át a nyerget
meg a többi holmiját, amit otthagyott. Meglátjuk, sikerül-e
valamit megtudnom. Aztán megkérek valakit, hogy kísérje
el magukat Austinba. Marston bandája a közelben
ólálkodik, tudják, hogy itt vagyunk. Mindent meg fognak
tenni azért, hogy keresztülvigyék az ügyüket, és nem
akarnak tanúkat hátrahagyni, akik ellenük vallanának, ha
elfogják és bíróság elé állítják őket. A lányok azonosítani
tudják a Hadnagyot, talán másokat is, és ami azt illeti, maga
is látta ezeket az embereket. Jobban tenné, ha elhagyná
Texast.
– Hálásak lennénk a segítségért.
Feltámad a szél, Elam bőrén világos foltok táncolnak, a
szeme hol sötétbarnának látszik, hol aranyszínben fénylik.
Az erőd szokásos zajai most nem hatolnak el hozzám.
Mintha megszűnt volna a világ.
– Vigyázzon magára, Elam Salter. Nagyon vigyázzon.
– Engem nem fog a golyó. Legalábbis azt mondják. –
Elmosolyodik, és kezét a karomra teszi. Érintése egész
testemen végighullámzik, leszáll egészen a hasamig, olyan
mélységbe, aminek eddig a létezéséről sem tudtam. Egy
pillanatra megszédülök, sűrűn pislogok, a fények és
árnyékok kavarognak körülöttem. Szólni akarok, de a
nyelvemet mintha odaszegezték volna a szájpadlásomhoz.
Nem is tudom, mit mondjak.
Vajon ő is érzi ezt, ezt a forgószelet, ami itt örvénylik
körülöttünk a nyári hőségben?
– Ne félj – suttogja, aztán megfordul, és eltűnik a
sikátorban, annak az embernek a hosszú, egyenletes
lépteivel, aki megtalálta a helyét a világban.
Ne félj, biztatom magam.
Egyelőre hiába.
 Eltűnt testvéreink
Tisztelt Szerkesztőség! Apám rokonait keresem. A nagyapám
Dick Rideout, a nagyanyám Peggy Rideout. Sam Sags volt a
gazdájuk, Maryland államban, Washington Citytől 15
mérföldre. 16 gyerekük született: Betty, James, Barbary,
Tettee, Rachel, Mary, David, Henderson, Sophia, Amelia,
Christian, Ann. Az apám Henderson Ripeout. [sic] Eladták,
megszökött, elfogták, újra eladták egy néger kereskedőnek
1844-ben, aki New Orleansba vitte, és eladta Mississippibe.
1866-ban találkoztam Sophia nénémmel, aki akkor a
Mississippi állambeli Claiborne-ban élt. A címem Columbia,
Miss.
DAVID RIDEOUT
„Eltűnt testvéreink” rovat a Southwestern hasábjain, 1880. november 25.
 26. fejezet

BENNY SILVA – AUGUSTINE, LOUISIANA, 1987

Goswood Grove kapuja elé kanyarodom a Bogárral. A gyep

frissen nyírva, vagyis Ben Rideout már itt járt, és elvégezte a
munkáját. Lassítok, hogy a bal oldali kapuszárnyon
beügyeskedhessem magam a Bogárral. Ez többnyire nyitva
áll, ahogy most is; leng egy kicsit a könnyű szélben. A jobb
szárny azonban lassan bezárul előttem, mintha nem
akarná, hogy idejöjjek. A sarokvasak csikorognak, amikor a
kapuszárny megremeg az ütközéstől, aztán visszapattan
néhány centit, mintha tétovázna.
Ki kellene szállnom, kinyitni és kitámasztani valamivel a
szárnyat, de inkább addig ügyeskedem, míg sikerül
bemanővereznem magam. Túlságosan izgatott vagyok
ahhoz, hogy megálljak; képtelen vagyok szabadulni attól az
érzéstől, hogy az utolsó pillanatban közbejön valami,
meghiúsul, amin annyit dolgoztunk, mert valaki beleártja
magát a dolgunkba, Nathan nagybátyjai, az iskolaszék
delegációja, Pevoto igazgató, attól a küldetéstől hajtva, hogy
visszavezessen a helyes útra, Redd Fontaine a
rendőrautójával, a szakfelügyelet, mit tudom én. Ez a város
olyan, mint egy öreg, mogorva kutya. Ha az ember rossz
irányban simogatja, teleszór a bolháival. Ha hagyod szépen
szunyókálni, akkor talán maradhatsz, de ha nem, akkor
beléd mar.
A telefonhívások száma továbbra sem csökkent. Fontaine
is folytatja az őrjáratait. Ma reggel négy férfi érkezett a
temetőhöz, egy Suburbanből szálltak ki, körüljárták a
terepet, beszélgettek, bólogattak, a birtokhatár vonalait
mutogatták, többek közt azokat, amelyek a házam és a
gyümölcsös körül húzódnak.
Már azt lesem, mikor jönnek a buldózerek meg a
kilakoltatási végzés… csakhogy az ingatlan Nathané, ő pedig
azt mondta nekem, hogy nem adja el. Lehetséges, hogy a
folyamat már abban a fázisban tart, ahonnan nem léphet
vissza? Fogalmam sincs. Huszonnégy órájába került, míg
hazajutott, mert az ország középső részét tornádó sújtotta,
lezárták a repteret, a járatokat törölték. Végül autót bérelt,
egyvégtében vezetett, egy perce sem volt, hogy megálljon és
felhívjon, hogy tudjam, merre jár.
Nagy megkönnyebbülés, amikor végre megpillantom a
kocsiját, a kis kék Hondát, amint ott áll a ház előtt –
legalábbis feltételezem, hogy ez lehet a bérelt kocsi. A
Bogarat a nagy ház mögött állítom le, hogy az út felől ne
lehessen látni. Már harmadik napja vagyok
kényszerszabadságon. A gyerekeknek azt mondták,
influenzás lettem. Ezt onnan tudom, hogy T nagyi, az Új
Évszázad Hölgyei és Sarge is felhívott, hogy megkérdezzék,
hogy érzem magam. Csak az üzenetrögzítőn hagyhattak
üzenetet, mert nem vettem fel a kagylót. Nem tudtam volna
mit mondani nekik. Nem, nem vagyok jól, de nem az
influenza miatt.
Bármi legyen is, amit Nathan megtudott, remélem, olyan
horderejű dolog, hogy hegyeket képes megmozgatni, mert
most csak ez segíthet rajtunk, az isteni közbeavatkozás, ami
az utolsó pillanatban megfordítja a mérkőzés menetét. A
diákjaim megérdemlik a győzelmet, megérdemlik, hogy
lássák, a kemény munka meghozza a gyümölcsét.
 – Na megjöttünk – mondom a Bogárnak, és néhány
pillanatig üldögélek még a kocsiban, mondjuk,
szolidaritásból. Hiszen mindketten hosszú utat tettünk meg
azóta, hogy elhagytuk az egyetemi campust. Azóta más
ember lettem. Bármi következzen is, ez a hely, az itt szerzett
tapasztalatok sok mindent megváltoztattak bennem. Arra
jutottam, nem lehetek a része annak a gépezetnek, amely
azt sugallja a diákoknak, hogy senkik, és soha nem lesz
belőlük semmi; amely szerint az a legnagyobb eredmény, ha
nyugton ülnek a padban. Ők is ugyanúgy megérdemlik azt
az esélyt, amelyet számomra a mentoraim és a barátaim
nyújtottak. Megérdemlik, hogy lássák, az ember képes arra,
hogy változtasson a sorsán, hogy az a közeg, ahonnan jött,
nem szükségszerűen határozza meg az egész életet. Muszáj
megtalálnom a módját, hogy ezt az üzenetet eljuttassam
hozzájuk. Nem vagyok olyan ember, aki fogja magát és
kiszáll, ha akadállyal találja szembe magát. Mert úgy még
sohasem születtek nagy dolgok. Azzal, hogy kiszállunk, nem
lehet megnyerni egy ilyen háborút. Amíg nem adod fel,
addig nem veszítettél, biztatom magam.
Nathan letekert ablakok mellett, békésen alszik a kis
Honda volánjánál. Az a szerelés van rajta, amit én „kék-kék
kombó” néven jegyeztem fel képzeletbeli katalógusomban:
kék farmer kék batisztinggel. A haja összekócolódott, de
álmában is olyan ember benyomását kelti, aki mindennel
megbékélt. Persze tudom, hogy ez csak a látszat. Tudom,
mennyi mindent kellett legyőznie magában ahhoz, hogy
most eljöjjön ide. Közvetlenül a nővére halála előtt látta
utoljára ezt a házat. Mégis, mindketten tudjuk, hogy ezt a
látogatást nem lehet tovább halogatni.
– Szia – mondom halkan, de így is annyira megijesztem,
hogy amikor felriad, a könyökével belevág a
kormánykerékbe, egy pillanatra még a duda is megszólal. A
szám elé kapom a kezem, aggodalmasan pillantok körül, de
szerencsére senkit sem látok a közelben.
– Szia. – Féloldalas, kissé bosszús mosollyal fordul felém.
– Bocs… – mondja, én meg csak most döbbenek rá, hogy
mennyire hiányzott a hangja. Kinyitja az ajtót, kikászálódik
az aprócska kocsiból, és most arra is rá kell döbbennem,
hogy mennyire hiányzott ő maga.
– Hát itt vagy. – Nehéz eltitkolni az érzéseimet, de muszáj.
– Elég fáradtnak tűnsz.
– Hosszú volt az út. – Azzal kinyújtja a karját, és
egyszerűen magához ölel. Nemcsak amolyan váll a vállhoz
öleléssel, hanem valódival, ahogy csak az ölel, akinek
valóban hiányzott a másik.
Először meglepődöm. Erre… erre nem voltam
felkészülve. A szokásos félszeg tojástáncra számítottam.
Barátok vagyunk… vagy többet várunk egymástól a
barátságnál? Ebben valahogy mindig bizonytalanok
voltunk. De ez most más. Karomat a karja alá csúsztatom,
átölelem a derekát.
– Nehéz volt? – suttogom, ő pedig a fejem búbjára fekteti
az állát. Hallgatom a szívverését, perzselő forróságot érzek
ott, ahol bőröm a bőréhez ér. Tekintetem a lilaakác és a
kúszómirtusz indáin időz, amelyek mögött ott rejtőzik az
öreg Goswood Grove egykor oly látványos parkja, amely ma
is annyi titkot rejt.
– Ahogy hallom, mindenhol nehéz volt az utóbbi pár nap
– mondja.
– Be kellene mennünk. – De ott marad még, a karomban.
Végül elengedjük egymást, és hirtelen nem is tudom, mire
véljem ezt az egészet. Egy pillanattal korábban még olyan
természetes volt a közelsége, mint az, hogy lélegzem. A
következőben mindketten visszavonulunk a biztonsági
zónánkba.
A veranda közepén megáll, megfordul, kissé szélesebb
terpeszt vesz fel, mintha valami nehezet akarna felemelni.
Karba fonja a kezét, félrehajtott fejjel néz rám, fél szemével
hunyorog, szinte lehunyja.
– Mik vagyunk mi egymásnak?
Szinte földbe gyökerezik a lábam, leesett állal bámulok
rá, aztán dadogni kezdek.
– Ezt… ezt hogy érted?
Őszintén szólva megrémülök, ezért kérdezek vissza. Ha
kapcsolatról van szó, akkor igazat kell mondani, márpedig
az kockázatos dolog. Az az ismerős, bizonytalan hangocska
azt súgja: Hibás áru vagy, Benny Silva. Az olyan ember, mint
Nathan, sosem értené meg, amit tettél. Ha elmondanád,
másképp nézne rád, abban biztos lehetsz.
– Úgy értem, ahogy mondom – feleli. – Hiányoztál, Benny,
és megfogadtam, hogy ezúttal sort kerítek erre a
beszélgetésre. Mert… hát… nem könnyű ám kiigazodni
rajtad.
– Rajtam nem könnyű kiigazodni? – Nathan nem tudja,
mekkora rejtély ő a számomra, hogy töredékekből kell
összeraknom, amit tudok róla, mint valami mozaikot. –
Rajtam?
Nem dől be a stratégiámnak, amivel visszafordítom a
kérdést, úgy tesz, mintha nem is hallotta volna.
– Szóval, Benny Silva, akkor barátok vagyunk, vagy… – A
mondat végét felkapja a szél, úgy marad, befejezetlenül,
mint egy kitöltendő rubrika a kérdőíven, amire csak igen-
nem válasz adható. Az ilyen kérdéseket sokkal nehezebb
megválaszolni, mint a kifejtőseket.
– Barátok… – Keresem a helyes választ, amely pontos, de
mégsem sugall túl sokat. – Azt hiszem, valahonnan
valahová tartunk… a saját tempónkban. Legalábbis
remélem.
Hirtelen mintha meztelenül állnék előtte. Riadtan,
kiszolgáltatottan. Minden valószínűség szerint érdemtelen
vagyok arra, hogy ennyit feccöljön belém. Nem követhetem
el még egyszer a régi hibát. Bizonyos dolgokat tudnia kell.
Ez így sportszerű, csak a hely és az időpont nem alkalmas
arra, hogy ezt megbeszéljük.
Csípőre teszi a kezét, fejét lehajtja, nagyot szusszan,
mintha eddig visszatartotta volna a lélegzetét.
– Oké – mondja, és helyeslőn bólint. Picit megrándul az
arca, szája sarka is feljebb húzódik. Talán el is pirul egy
kicsit. – Vettem az adást.
– Én is – felelem.
– Akkor értjük egymást. – Rám kacsint, megfordul, és
láthatóan elégedetten indul a ház felé. – A részleteket majd
később megbeszéljük.
Mintha a föld felett járnék, úgy lépkedek mögötte. Az
iménti beszélgetés olyan várakozásokat kelt bennem,
amelyeknek semmi közük sincs ahhoz a dologhoz, aminek
ma a végére akarunk járni. Új világ kapujához érkeztünk…
több értelemben is. Sosem léptem még át Goswood Grove
főbejáratának a küszöbét. A konyhán, a tálalón, a földszinti
szalonon és a könyvtáron kívül sehol sem jártam még a
házban. Nem mintha nem éreztem volna állandó késztetést,
hogy máshova is bekukkantsak, de úgy döntöttem, nem élek
vissza Nathan bizalmával. Nem fogok körülszaglászni.
A bejárat fényűző pompája láttán leesik az állam. Az
ablakon át láttam már néhányszor, de egészen más ott állni
a kopott perzsaszőnyegen. Valósággal törpének érzem
magam a faburkolatú falak között állva a freskódíszes
mennyezet alatt. Nathan is a mennyezetet nézi, keze a
csípőjén, hátát mereven tartja.
– Nem sokszor jöttem be ide így – mormogja. Nem is
tudom, hozzám beszél-e vagy csak a csendet akarja
megtörni valamivel. – De a hátsó ajtó egyetlen kulcsát neked
adtam.
– Ó…
– A bíró sem ezt a bejáratot használta. – Elneveti magát. –
Vicces, de ez az egyik dolog, amire élénken emlékszem.
Hogy a konyhaajtót szerette használni. Így nyilván csenni
tudott magának egy kis kaját. Dicey mindig tartott otthon
kekszet, kenyeret, effélét. Süteményt, üvegedényben.
Eszembe jutnak a szögletes art deco dobozok, amelyeket
a konyhában láttam; elképzelem, milyenek lennének
zabkeksszel megtöltve.
– Teasüteménnyel – teszi hozzá Nathan, mire azonnal
korrigálom a képzeletemben formálódó képet.
A teasütemény sokkal jobban illik ehhez a helyhez, mint
a zabkeksz. Itt minden sarok arról beszél, milyen lehetett az
„öreg hölgy”, amikor még ifjú lány volt. Nagyvonalú,
pompás, fényűző, valóságos lakoma a szemnek. Most már
öregasszony ez a ház, de még a csontjai is a régi szépséget
sugározzák.
El sem tudom képzelni, milyen lehetett itt élni. Úgy látom,
Nathan sem igen tudja. A tarkóját dörzsölgeti, mint mindig,
amikor Goswood Grove-ra terelődik a szó, mintha minden
egyes tégla, gerenda, gyámkő és tetőcserép az ő vállát
nyomná.
– Valahogy… mégsem szeretem ezt az egészet, érted? –
mondja, amikor a dupla lépcső aljára érünk, amelynek
szárnyai ellentétes irányban ívelnek felfelé, mint két karcsú
hajadon. – Sosem éreztem azt a fajta kötődést a ház iránt,
amit Robin. A bíró valószínűleg forogna a sírjában, ha
tudná, hogy az egész végül az én kezemre jutott.
– Azt nem hiszem. – Szórakoztatnak a történetek,
amelyeket Nathan nagyapjáról hallottam. Azt hiszem, az az
ember valamiért nem érezte jól magát a bőrében, terhére
volt az a pozíció, amelyet a városban betöltött, és igyekezett
enyhíteni az ordító igazságtalanságokat, megváltoztatni a
dolgok természetét, átírni ennek a birtoknak, ennek a
háznak a történetét. Láthatóan nyomasztotta ez az örökség,
mégsem volt képes nyílt sisakkal belevetni magát ebbe a
küzdelembe, inkább apróságokkal igyekezett megnyugtatni
a lelkiismeretét: sokat tett a településért, emberekért,
azokért is, akik rossz útra tévedtek, könyveket vásárolt a
jótékonysági akciókon, egész enciklopédiasorozatokat vett
gyerekektől, akik tandíjra vagy kocsira gyűjtöttek. Szárnyai
alá vette LaJunát, amikor a kislány a nagyanyja testvérével
együtt része lett az életének.
– Én hiszem, hogy megbízott benned, Nathan. Szerintem
azt szerette volna, hogy Goswood és ennek a városnak a
története végül megkapja azt a figyelmet és elismerést, amit
megérdemel. Hogy méltó helyet foglaljon el a város
történetében.
– Benny Silva, a keresztes lovagok utóda. – Tenyerébe
veszi az arcomat, a szemembe mosolyog. – Robinra
emlékeztetsz… azt nem tudom, hogy a bíró mit szólna
hozzá, de Robinnak biztosan tetszene a Földalatti projekted.
– Halkan felnevet, aztán összepréseli az ajkát, nagyot nyel,
szinte bocsánatkérőn rázza a fejét, kezét a kopott
lépcsőkorlátra ejti. – Tetszenél neki.
Hirtelen úgy érzem, mintha Robin ott lenne velünk, a
testvér, akit Nathan annyira szeretett, és olyan mélyen
gyászol. Mindig szerettem volna egy lánytestvért.
 – Bárcsak ismerhettem volna! – mondom halkan.
Nathan mélyet sóhajt, aztán vállával az emelet felé int,
hogy menjek előre én.
– Anyám azt mondta, nem tudja, min dolgozott Robin, de
az biztos, hogy rengeteget kutatott, egy csomó iratot
összeszedett. Senkinek sem mutatta meg őket, csak annyit
tudunk róluk, hogy a házzal kapcsolatos kutatások voltak. A
bíró irataiból és naplóiból tudhatott meg valamit. Nem
találtál iratokat a könyvtárban, ugye? Robinét vagy a
bíróét?
– Csak azt, amit már mutattam neked. Azóta semmit. –
Egyre jobban izgatja a képzeletemet ez a kutatás. Mit nem
adnék érte, ha beszélhetnék Robinnal!
Egyetlen beszélgetés talán nem is lenne elég.
Végre fényképet is látok róla, fent, a szobájában.
Gyerekkori képet többet is találtam róla a földszinti
szalonban, ez azonban felnőttként ábrázolja. A felvétel
fakeretbe helyezve áll a kecses, esztergált lábú íróasztalon.
Világosszőke, mosolygós nőt ábrázol. Vékony alkat, az arca
keskeny, a sötét, kékeszöld szeme uralja a képet. Bársonyos
tekintetű, gyönyörű szempár. Akár az öccséé.
A rákászhajón állnak ketten Nathannel, a háttérben egy
harmadik alak, egy kamasz fiú. Nathan és Robin nevetve
emelik a magasba a kezükben tartott horgászbotot,
amelynek zsinórja kusza gomolyagként lóg a bot végéről.
– A hajó a nagybátyánké volt – mondja Nathan, vállam
fölött a képre pillantva. – Az anyai nagybátyámé. Anyám
nem valami gazdag családban nevelkedett, de az apja meg a
nagybácsijai nagyon tudtak élni. Néha kimentünk a hajóval,
csak mentünk az orrunk után, amerre az áramlat vitt. Ha
tudtunk, horgásztunk kicsit, itt-ott kikötöttünk, eltöltöttünk
egy-két napot. A papa meg a tesói mindenkit ismertek, és
tele voltak rokonokkal a környéken.
– Biztosan csodás lehetett. – Megint elképzelem a
rákászhajót, Nathan másik életét. Azt a sok mindent, ami a
tengerhez, a tengerparthoz köti.
– Igen, az volt. Tudod, anyám rosszul tűrte, hogy be van
zárva ide, a mocsárba. Az ember néha képtelen megválni
attól a világtól, amelyben felnőtt… Anyám hozzáment egy
nála tizenöt évvel idősebb, gazdag férfihoz, de mindig úgy
érezte, hogy a rokonság minden ága elítéli ezért,
„aranyásónak” tartják, meg effélének. Nem tudott mit
kezdeni a helyzettel, ezért menekült el. Asheville-ben aztán
belekerült a művészvilágba, ami új identitást adott neki,
érted?
– Értem, nagyon is értem.
Jobban értem, mint hiszi. Amikor eljöttem otthonról, meg
akartam szabadulni a múltamtól, minden maradványától.
Itt, Augustine-ban tanultam meg, hogy a múlt mindenhova
elkísér. Annyit tehetünk, hogy eldöntjük: menekülünk-e
előle, vagy inkább megpróbálunk tanulni belőle.
– Nem is olyan nehéz, mint gondoltam… itt lenni –
mondja Nathan, de merev tartása az ellenkezőjéről
árulkodik. – Különben fogalmam sincs, mit keresünk. Ha a
véleményemre vagy kíváncsi, bármi volt is, amin Robin
dolgozott, már nincs itt. Miután meghalt, Will és Manford, a
feleségük meg a gyerekeik eljöttek, és szépen elvitték, ami
kellett nekik.
Két éve már, hogy Robin meghalt, s most, hogy a holmija
között kutatunk, mégis illetéktelen behatolónak érzem
magam. Óvatosan kihúzzuk a fiókokat, átnézzük a polcokat,
a beépített szekrényt, a sarokban álló régi bőrönd tartalmát.
Az a benyomásom, hogy valaki már járt itt előttünk,
átkutatta a terepet, aztán hanyagul visszadobált mindent a
helyére.
Semmi érdemlegeset nem találunk.
Bankkártyabizonylatok, gyógyszerek, barátok levelei,
képeslapok, üres határidőnapló, aztán egy igazi napló
aranyos, pici lakattal. Nincs bezárva, a kulcsocska a napló
lapjai között lapul, de amikor Nathan átfutja, nem talál
benne mást, mint Robin olvasmányjegyzékét a kedvenc
idézeteivel, a könyvek rövid ismertetésével, dátumokkal,
amikor elkezdte, illetve amikor befejezte valamelyik
könyvet. Olykor egy héten több könyvet is elolvasott, a
klasszikusoktól kezdve a westernen át az ismeretterjesztő
művekig és a Reader’s Digest odalent dobozszámra
porosodó, zanzásított kiadványaiig mindent.
– A nővéred igazi könyvrajongó volt – jegyzem meg,
amikor belepillantok a naplóba.
– A bírótól örökölte ezt is – feleli Nathan. A napló lapjai
közé tűrve a könyvtárban látott Brunswick biliárdasztalon
zajló meccsek eredményeire bukkanunk. A jelek szerint a
bíró életének utolsó évében nagyapa és unokája amolyan
házibajnokságot rendeztek. – Nagyon sok mindenben
hasonlítottak egymásra.
Az íróasztal fiókja előrebillen, amikor Nathan kinyitja,
hogy visszategye a naplót. Egy biliárdgolyó gurul a fiók
sarkába, onnan a padlóra koppan, aztán megindul, mintha
önálló akarat vezérelné. Nathannel nézzük, ahogy pattogva
gurulni kezd az egyenetlen hajópadlón, majd irányt
változtatva másfelé indul, a felületén megcsillanó napsugár
különös lidércfényt vet a falra, végül a golyó eltűnik az ágy
alatt.
Nathan odamegy, fellebbenti az ágytakaró fodrát,
letérdel, benéz alá.
– Semmi, csak könyvek. – A lábujjával kotorja elő őket az
ágy alól.
Az íróasztal fiókja sehogy sem akar visszacsúszni a
helyére.
Leguggolok, hogy megnézzem, mi baja, próbálom
visszailleszteni az oldalát a hornyokba. A háromszög alakú
golyótartó és a többi biliárdgolyó beszorult a fiók hátsó fala
mögé, ezért áll féloldalasan a fiók. Annyi éven át vásároltam
használt bútorokat, hogy meglehetős gyakorlatot szereztem
a hasonló problémák megoldása terén, úgyhogy egy
türelemjáték után sikerül visszaraknom mindent a helyére.
Amikor megfordulok, Nathant a padlón ülve találom.
Hátát a négyoszlopos, cseresznyefából készült ágy oldalának
támasztja, hosszú lábait szétveti. Valamiért úgy fest, mint
aki nem leült, hanem lerogyott a padlóra; az Ahol a vadak
várnak című gyerekkönyvet lapozgatja.
A nyelvem hegyén van a kérdés, hogy az ő könyve volt-e,
de felesleges feltennem, ábrándos tekintete mindent elárul.
Úgy érzem, most nem velem van ebben a szobában, hanem
valaki mással. Pontosabban valaki másnak a szellemével.
Együtt nézik azt a könyvet. Ahogy annyiszor tették.
Állok, figyelem Nathant, és egy pillanatra mintha őt is
látnám – a lányt a horgászbotos fotóról. Ő az, aki lapozgat a
könyvben. Nathan ekkor egy borítékot meg egy kötegre való
fényképet vesz ki a lapok közül, a könyvet az ölébe engedi.
Hangtalanul közelebb lépek, miközben egyenként a
padlóra rakosgatja a fényképeket.
Csecsemőkori felvételek, aztán a jól ismert „első nap az
iskolában” témájú fotók, a nyaralások emlékei. Családi
sítúra. Nathan anyja magas, vörösesszőke asszony,
rózsaszín síruhában. Szép, mint egy szupermodell. Robin
talán tízéves lehet, Nathan totyogós, vastagon beöltöztetve,
elegáns édesapja karján ül. Az apa mosolyog, a kétoldalt
lefelé húzódó szemöldök, a homlokráncok a két bátyja, Will
és Manford arcára emlékeztetnek. Boldognak látszik.
Gondtalannak.
Nathan kinyitja a borítékot. A válla felett olvasom a levél
szövegét.

Nathan,
tudom, hogy ennek a könyvnek nem fogsz tudni
ellenállni.
Ezek a fotók anya festőszerszámai között hányódtak.
Ismered, nem az a szentimentális fajta! Gondoltam,
inkább elhozom őket, elteszem neked. Így legalább látod,
hogy néztél ki régen.
Olyan édes kis pofa voltál, még ha néha idegesítő is
tudtál lenni. Annyit kérdezősködtél, hogy anya meg én
néha a legszívesebben beragasztottuk volna a szádat.
Amikor megkérdeztem, miért kérdezel annyit, nagy
szemekkel rám néztél, és azt felelted: – Hogy olyan sokat
tudjak, mint te.
Hát, kisöcsém – micsoda meglepetés –, nem tudok
mindent, de azt tudom, hogy elég klassz fickó lett belőled
most, hogy felnőttél. Megérte bajlódni veled, megérte
válaszolni a kérdéseidre. Ennek az üzenetnek az
olvasása közben azonban minden bizonnyal olyan
kérdések merülnek fel benned, amiket én nem tudok
megválaszolni.
Van valami, amit az utóbbi egy év során, Gossett
nagyapa halála óta sikerült kiderítenem. Mindig
sejtettem, hogy titkol valamit, hogy szeretne elmondani
valamit, csak nem tudja rávenni magát. Ha netán
történne velem valami, és valaki téged megelőzve
 kutatná át a könyvtárt… tudod, kire gondolok… szóval
azt akarom, hogy tudj róla, hagytam neked ott valamit.
Ha megtalálod, azt is tudni fogod, hogy miért. Ha
mégsem akadnál rá a feljegyzéseimre a könyvtárban,
akkor menj el a bankba. Az ottani széfben is elhelyeztem
egy-egy másolatot mindegyikből. A nevedet felírtam a
dobozra, és kifizettem a bérleti díjat, hosszú időre,
úgyhogy ott fog várni rád.
Ez most egyedül rád marad, Nat. Ne haragudj érte.
Neked kell eldöntened, mi legyen vele. Nem szívesen
rakom rád ezt a terhet, de egyedül benned bízom.
Ahogy ennek a könyvnek a szerzője (amely könyvet
annyiszor felolvastattál velem, hogy úgy éreztem, ha
még egyszer meg kell tennem, megbolondulok), szóval,
ahogy ez a szerző mondta közvetlenül a halála előtt: „Én
már mást nem tehetek, imádkozom, hogy élhessek még
egy kicsit. Olyan sok csodát, szépséget kell itt hagynom,
ha meghalok! De ha mégis mennem kell, arra is készen
állok, készen állok, készen állok.”
Keresd meg azokat a csodákat, öcsikém. Ha
gyászolsz, akkor eltávolodsz tőlem. De ha örülsz,
azonnal ott leszek veled.
Anyára is vigyázz. Tudod, milyen különc, de hát a
művészek már csak ilyenek. Ilyenek vagyunk. Csak a
saját törvényeinknek akarunk megfelelni.
Nagy-nagy szeretettel,
Robin

A könyvborító belső oldalához egy ragasztószalaggal

rögzített kulcsot találunk. Nathan hosszan nézegeti.
– Ez rávall. Igen, ez ő – suttogja, karját a térdére ejtve.
Kinéz az ablakon, a fehéren gomolygó felhőket figyeli,
melyeket a déli szél kerget errefelé. Végül megtörli a szemét,
és keserű kis nevetéssel mondja: – Azt mondta, ne sírjak.
A matrac szélére ereszkedem, ott ülök, amíg lélegzete
újra nyugodtabb ritmusra vált. Akkor visszateszi a
fényképeket, becsukja a könyvet, és feláll.
– Szerinted elképzelhető, hogy a nővérem papírjai ott
vannak valahol a könyvtárban?
– Nem hinném. Elég alaposan végigböngésztem a helyet
az utóbbi pár hétben.
– Akkor gyerünk a bankba.
Mielőtt kilépnénk az ajtón, megáll, még egyszer végignéz
a szobán. Amikor becsukja az ajtót, huzat csap ki az
ajtókeret és a szárny között, amit tompa moraj követ.
Jellegzetes hang: a biliárdgolyó gurul át megint a szobán, és
halkan nekiütődik az ajtó belső szárnyának. Összerezzenek.
– Ne aggódj. Öreg ház ez. – Az egyik padlódeszka
megnyikordul, amikor Nathan rálép. A biliárdgolyó odébb
gurul.
Lefelé indulunk a lépcsőn, de azon kapom magam, hogy
hátrafelé tekingetek, és azon jár az eszem, miért tette Robin
a biliárdgolyót az íróasztal fiókjába? Jó, lent már nem volt rá
szükség. A biliárdasztalt immár védőhuzat takarja, és
könyvek tornyosulnak rajta.
A biliárdasztal…
 27. fejezet

HANNIE GOSSETT – TEXAS, 1875

Imádkozom, hogy Elam Salternek igaza legyen. Hogy

valóban ne fogja a golyó, ahogy mondja.
Nem, őt nem lőhetik le. Soha.
A katonák rengeteg történetet mesélnek róla, beléjük
kapaszkodom, bevackolom magam közéjük, mint a kóbor
macska a szalmába hideg téli éjszakákon.

Kétszer lőtték le a kalapot a fejéről.

Háromszor lőtték ki alóla a lovat.
Fél kézzel elbánt azzal a zsivány Dange Higgsszel.
Végighajszolta Kansasen a félvér Ben John Lestert, egészen
az Indián Territóriumig. Elam Salter olyan, mind a buldog,
le nem rázza senki.

Ezek a történetek vigasztalnak azokban az időkben, amikor

végig kell néznem, mint hagyja el az Öreg Nagyságos az
árnyékvilágot, hogyan helyezik örök nyugalomra. Ezek
segítenek a siratás és a gyász napjaiban. Azt sem tudom, a
Kisasszony mennyit fog fel abból, ami történt. A temetéskor
ráborul a sírra, Juneau Jane mellé, és olyan hangokat ad,
mint aki sír. Az ujjait belevájja a földbe.
A gyász szomorú napjai következnek, és csak nem
akarnak véget érni.
Amikor aztán letelik az idő, mi hárman, én, a Kisasszony
és Juneau Jane nekivágunk a San Saba River Roadnak.
Öszvérek vontatják a kocsit, a kocsison kívül három katona
kísér bennünket. Austinig jönnek velünk, onnan pedig
fegyvereket hoznak majd vissza, az erődbe. Legalábbis ezt
mondták nekünk.
Azok hárman nyugodtan ülnek a nyeregben az oldalukra
szíjazott pisztolyukkal, nevetgélnek, beszélgetnek. Nem úgy
tűnik, mintha tartanának valamitől. Dohányt rágnak,
köpködnek, azon versengenek, hogy ki tud a legmesszebbre
köpni.
A kocsis is az izgalom legkisebb jele nélkül ül a bakon,
nézi a tájat, de nem látom, hogy azt fürkészné, leselkedik-e
valahonnan veszély.
Juneau Jane-nel mégis szorongva pillantunk egymásra. A
szeme alatt duzzadt a bőr, és kivörösödött a sok sírástól.
Annyi könnyet ontott, hogy végül már aggódtam miatta.
Időről időre hátrafordul a szekéren, hogy egy utolsó
pillantást vethessen arra a földre, ahol az apja nyugszik.
Nem lesz könnyű neki ez a föld, olyan messze Goswood
Grove-tól. Juneau Jane haza akarta vinni, hogy ott
temethesse el, de erről le kellett tennie. Hiszen így is
idegenek jóindulatának köszönhetjük, ha épségben
hazajutunk. Az az ember, aki valaha négyezer hektáros
birtok ura volt, egyszerű fakereszt alatt nyugszik, amibe jól-
rosszul belekaparták a nevét. A születési évét is csak úgy
találomra írtuk rá. Juneau Jane és én nem tudtuk pontosan,
a Kisasszony nem tudta megmondani.
Szemerkélni kezd az eső, leeresztjük a szekér
oldalponyváját, és csak ülünk, zötykölődünk, egyik mérföld
a másik után marad el mögöttünk. Később kiáltások ütik
meg a fülünket a távolból. A hajam is égnek áll
rémületemben, térdre ereszkedem, felemelem a ponyvát,
kikandikálok. Juneau Jane a vállam felett próbál kinézni. –
Maradj a helyeden, és fogd erősen a Kisasszonyt – mondom.
Engedelmeskedik. Az elmúlt hetekben mintha érezni
kezdenénk, hogy rokonok vagyunk. Mintha a nővére
lennék.
Az a férfi most is úgy bukkan fel, mint valami fantom,
mintha az aranybarna fűből vagy a szúrós
fügekaktuszokból bontakozna ki az alakja.
Nyurga almásderesen lovagol, kötőféken egy másik lovat
vezet, amelynek mexikói nyereg van a hátán. A nyereg
bőrét rászáradt vér borítja.
Kalapálni kezd a szívem, félredobom a szekérponyvát, és
Elam Salterre nézek, nem az ő vére borítja-e a nyerget.
Kérdő tekintetem láttán Elam odaüget a szekér oldalához.
– Kettőnk közül én voltam a szerencsésebb.
– Örömmel látom. – Rámosolygok, és szinte már az sem
érdekel, hogy az a másik ember meghalt. Ha Elam végzett
vele, biztosan volt rá oka; biztosan sok gonoszságot követett
el az a másik.
– Reméltem, hogy utolérem magukat. Úgy látszik, a
megbízatásom még nem ért véget. Tovább tart, mint
gondoltam.
Egyik könyökét a nyeregkápára támasztja. Ruhája átázott,
sár lepi mindenütt. A ló hámján megszáradt a tajték. Elam
meglazítja a gyeplőt, mire a szegény, kimerült állat leereszti
a fejét, és mélyet szippant a levegőből.
– Csak el akartam mondani, hogy levágtuk a kígyó fejét –
mondja Elam, miközben Juneau Jane és a szekér belseje felé
vándorol a pillantása. – Marston börtönben van Hicóban,
tárgyalás lesz. Minden bizonnyal felakasztják a bűneiért.
Remélem, ez valamennyire megvigasztalja magukat a
gyászban. – Újra Juneau Jane-re meg a Kisasszonyra pillant.
– A hadnagyait meg a tisztjeit is előkerítjük. Most, hogy
Marston nincs többé, sokan elveszítik majd a hitüket az ő
nagy ügyükben, és a mexikói határ felé indulnak. A vezérük
nem valami bátran távozott az élről. Egy kukoricagóréból
ástuk elő, ott lapult, mint a csapdába esett patkány. Egyetlen
lövésre sem volt szükség, hogy elfogjuk.
Juneau Jane szipákol, bólint, keresztet vet, aztán az ölébe
ereszti a kezét, szemét lesüti. Könnycsepp gördül végig az
arcán, és kerek foltocskát rajzol a ruhája elejére.
Fortyog bennem a düh. Sajnálom ezt a gyermeket.
– Örülök neki – jelentem ki határozottan. – Örülök, hogy
az a Marston megkapja, ami jár neki. És hogy maga egy
darabban visszatért.
Elmosolyodik a vastag bajusz alatt.
– Megígértem, hogy így lesz, Miss Gossett.
– Hannie – javítom ki. – Emlékszik? Mondtam, hívjon
csak így.
– Hát hogyne emlékeznék! – Megböki a kalapját, aztán
előrelovagol, hogy beszéljen a katonákkal.
Az a mosoly velem marad egész délután, egészen estig.
Nézem, ahogy ügetésben távolodik a szekértől, aztán
visszatér, majd beveszi magát a hegyek közé. Egyszer-
egyszer még megpillantom távolodóban. Most, hogy itt van,
sokkal nagyobb biztonságban érzem magam.
A szorongás csak akkor tér vissza, amikor megállunk,
hogy tábort verjünk. Az állatok nyugtalankodnak, rángatják
az istrángot, hányják a fejüket, amikor kikötjük őket, a
fülüket hegyezik. Juneau Jane elkapja a nagy herélt
kötőfékét, és megsimogatja az orrát.
– Mintha érezne valamit – mondja.
Eszembe jutnak az indiánok, a párducok, a prérifarkasok
meg a mexikói szürke farkas, amelynek az üvöltését
éjszakánként hallani lehet. Magamhoz szorítom a
Kisasszony régi ridiküljét, érzem a benne lapuló pisztoly
keménységét. Valamennyire megnyugtat ez is, de nem
nagyon.
Igazából csak akkor nyugszom meg, amikor Elam Salter
megjelenik a táborban.
– Maradjanak a szekér és a sziklafal között – mondja,
majd halkan tanácskozni kezd a katonákkal a szekér másik
oldalán. Látom, hogy mutogat, és a távolba nézeget.
Az egyik katona takarót feszít ki két cédrusfa közé, hogy
elvégezhessük a dolgunkat valahol, a másik a szekéren lévő
kis tűzhelyen főz valamit.
Azon az estén sajnos nélkülöznöm kell Elam megnyugtató
szavait és nyájas mosolyát.
Amikor aludni megyünk, megint eltűnik. Nem tudom,
hova megy, és hogy mikor alszik egyáltalán. Alakját elnyeli a
sötétség, aztán aznap este már nem is látom, a hangját sem
hallom.
– Mit kereshet? – kérdezi Juneau Jane, amikor
elhelyezkedünk a sátorban. A Kisasszonyt kettőnk közé
fektetjük. A bokámat átvetem a Kisasszony bokáján, arra az
esetre, ha netán vándorolni támadna kedve… vagy éppen
nekem támadna kedvem, álmomban.
A Kisasszony, mihelyt leteszi a fejét, azon nyomban
elalszik.
– Nem tudom, miben töri a fejét – felelem Juneau Jane
kérdésére.
Mintha füstszagot sodorna felém a szél. Alig érezni, talán
csak képzelem az egészet. A mi tűzhelyünkben már órákkal
ezelőtt kialudt a tűz.
– Nem hiszem, hogy bármi bajunk eshet az éjjel. Hiszen
öt férfi vigyáz ránk. A mocsárban csak mi hárman voltunk,
lányok. – Arra gondolok, vajon megérjük-e a reggelt. – Itt
legalább nem vagyunk egyedül.
Juneau Jane bólint, de a ponyván keresztül beszűrődő
lámpafényben látom, hogy megint könnyek csillognak a
szemében.
– Otthagytam a papát. Egészen egyedül.
– Ő már a másvilágon van. A lelke elhagyta már a testét –
vigasztalom. – Most aludj. – Fülemre húzom a takarót, de
sehogy sem tudok elaludni.
Úgy jön az álom, mint a kiszáradt nyári folyó, sekélyen
csörgedezik, kettéválik a kövek körül, megkerüli a letört
ágakat és a fák gyökereit, egyre vékonyabb erecskékre
oszlik, míg másnap reggelre nem marad belőle más, mint
egy kis reggeli harmat, amely lustán csepeg a fejünk fölé
boruló katonai sátorról.
Napkeltekor mintha megint füstöt éreznék. Talán kávét
főz valaki a táborban, gondolom, de aztán eszembe jut, hogy
nem maradt több tűzifánk, ráadásul a szél épp ellenkező
irányból hozza a füstszagot.
Csak képzeled, Hannie, gondolom, de azért ügyelek, hogy
mind a hárman egyszerre keljünk fel, és egyszerre menjünk
a takaró mögé a dolgunkat végezni. A Kisasszony virágot
akar szedni, de nem engedem.
Elam Salter is előkerül, akárhol töltötte is az éjszakát.
Nem úgy tűnik, mintha sokat aludt volna az éjjel. Őrködött,
de hogy mire gyanakszik, azt nem árulja el.
Kétszersültet eszünk, a bögrénkbe mártogatjuk, hogy el
lehessen rágni. A Kisasszony megint makrancoskodik,
kiköpi az ételt.
– Akkor éhes marad – vonom meg a vállam. – Pedig ennie
kellene a… – a gyerek miatt, akarom mondani, de még
idejében lenyelem a mondat másik felét.
 Juneau Jane szeme felém villan. Azt a gyereket már nem
lehet sokáig titkolni. A Kisasszonynak orvoshoz kell mennie,
de ha nem billen helyre az esze, az orvos biztosan a
bolondokházába küldi.
Amikor elindulunk, Elam az almásderessel felhág az
egyik közeli dombra. Ott áll, távcsővel kémleli a
messzeséget, a hajnal fénye úgy ömlik végig az égbolton,
mintha a föld túlsó oldaláról parázslana. A rózsapiros és
sárgás rózsaszín felhőket arany szegély keretezi, olyan
fényes, hogy ha lehunyom a szemem, még sokáig látom a
pillám mögött. Az ég éppoly tágas, mint ez a föld;
összeérnek, ameddig csak a szem ellát.
Elam és a lova láthatóan otthon érzik magukat ez alatt az
izzó ég alatt, ebben a magányban. A szekér megkerüli a
dombot, és imbolyogva megindul a sziklás horhosban. Elam
egyre távolodik, végül eltűnik a szemem elől.
Hol a szekér egyik oldalán kukucskálok ki, hol a másikon,
ameddig csak látszik valami az alakjából. Aztán végképp
eltűnik a szemem elől, és aznap délelőtt már nem is látom.
Déltájban előveszem a kis pisztolyt a Kisasszony
ridiküljéből, nézegetem, megvan-e minden alkatrésze, és
úgy helyezem el, hogy a kezem ügyében legyen. Még mindig
nem tudom, működik-e, mégis nyugodtabb vagyok, ha ott
van mellettem.
Juneau Jane a fegyverre sandít, aztán rám néz.
– Csak ellenőriztem – mondom. – Hátha szükség lesz rá.
A nap folyamán farmerek, fuvarosok szekereivel és egy
postakocsival is találkozunk az úton. A települések
közelében gyalogosokat is látunk, akik a közeli farmokra
tartanak. Néhány lovas is csatlakozik hozzánk, azon töröm
a fejem, miféle emberek lehetnek, hogy a katonák olyan
közel engedik őket.
 Este letáborozunk, a katonák figyelmeztetnek, hogy
maradjunk a közelükben. Reggel aztán megint
felkerekedünk. Ugyanígy másnap és a következő napon is.
Elam néha megjelenik a táborban, vagy a szekér mellett
lovagol egy darabig, de aztán eltűnik megint. Amikor
velünk van, többnyire hallgatagon kísér bennünket, mintha
figyelne valamit. Tudom, hogy veszélyt szimatol.
Múlnak a napok, kora hajnaltól késő estig meg sem
állunk, hacsak az időjárás nem kényszerít rá.
Aztán egyik nap vihar kerekedik, szorosan behúzzuk a
szekérponyva nyílását. A lovak, öszvérek baktatnak az
esőben, küzdenek a sáros, csúszós úttal, míg végre eláll az
eső, éppoly hirtelen, ahogy eleredt. Tekintetem Elamet
keresi, de sehol sem látom. Így telik el a délelőtt. Egyre
nyugtalanabb vagyok.
Magányos lovas közeledik az úton, de ahelyett, hogy
beszédbe elegyedne a katonákkal, ahogy a korábbiak,
némán megállítja a lovát, és mikor elhaladunk mellette, a
kengyelbe állva kiemelkedik a nyeregből, és igyekszik
benézni a szekérponyva nyílásán, mintha keresne valakit.
Felháborít ez a vakmerőség, megint a kis pisztoly után
tapogatok. A napfény megcsillan az ezüst fegyveragyon,
melyet belevésett rózsák ékesítenek. A Kisasszony már
nyúlna is érte, de a kezére csapok. – Hozzá ne nyúljon! –
förmedek rá. – Az nem magának való.
Erre visítani és kapálózni kezd, és résnyire szűkült
szemmel, haragosan néz rám. Fogom a pisztolyt, és a
fenekem alá teszem. Onnan csak nem tudja kivenni.
Délfelé vízfolyáshoz érkezünk.
Megint megdördül az ég. Az őrmester úgy dönt, hogy nem
állunk meg itatni, hanem egyenesen nekivágunk a
gázlónak. A víz gyors folyású, de nem mély.
 – Eressze őket a víz felé, de vigyázzon, nehogy
megálljanak! – kiabálja az őrmester, öklével hadonászva a
feje felett. – Majd megitatjuk őket, ha átértünk.
Az őrmester az élre áll, a kocsis az ostorral biztatja a
fogatot, a katonák kétoldalt kísérik a kocsit, nehogy az
öszvérek megálljanak, és a kocsit elsodorja az ár. A
kocsiszekrény erősen imbolyog, ahogy a kerekek a köves
mederben bukdácsolnak. Egy-egy mélyebb gödörnél nagyot
zökken a kocsi. A Kisasszony beveri a fejét, mire mérges
kiáltást hallat.
Mindhárman a saroglyába húzódunk, hogy ha
süllyednénk, kiugorhassunk belőle. Nem hittem volna, hogy
ennyi baj lesz az átkeléssel.
A saroglya feletti lyukon át meglátom Elamet. Jó messze
hátramaradt, de ott jön utánunk.
Az öszvérek hasig merülnek a vízbe, és a szekér fenekén
át kevés víz a szekérderékba is beszivárog.
Éles reccsenés hallatszik, mintha a tengely vagy
valamelyik kerék tört volna el.
A ponyva megrázkódik a fejünk felett. Megfordulok,
hátranézek, és kerek lyukat pillantok meg a ponyván.
Keresztültűz rajta a nap. Újabb reccsenés. Újabb lyuk a
ponyván.
– Rablótámadás! – kiáltja az egyik katona. A kocsis vadul
korbácsolja az öszvéreket, az állatok belefekszenek a
hámba.
Kapaszkodó ujjaim megcsúsznak a saroglyán,
előrebillenek, félig kibukom a szekérből. A saroglyarúd
kiszorítja belőlem a szuszt, a víz egészen az államig csap.
Ekkor egy kéz markolja meg a ruhámat. Nagy, erős kéz,
tudom, hogy a Kisasszony keze. Juneau Jane is utánam kap,
együttes erővel sikerül visszahúzniuk. Egymás nyakába
zuhanunk a szekér fenekén. Esés közben még látom, hogy
Elam Salter és a nagy deres ló hátrahanyatlik, de nem
látom, hogy elesnének. A ló nyerítését hallom, hallom a
golyó süvítését is, az egyik katona nyögését, csobbanást a
vízben. Patadobogást, amely a part felé távolodik. A
katonák viszonozzák a támadók lövéseit.
A szekér csak bukdácsol előre a köveken, az öszvérek
tapossák a vizet, a kocsi úgy hánykódik jobbra-balra,
mintha csak gyufaskatulya volna. Végül, amikor az
öszvéreknek sikerül megvetniük a lábukat, és
felkapaszkodniuk a partra. Juneau Jane és a Kisasszony
után kapok, lerántom őket a szekér aljára, rájuk borulok,
behúzom a fejemet. Por, szilánkos fadarabok,
vászonfoszlányok záporoznak ránk.
Furcsa nyugalom tölt el. Némán imádkozom. Tehát így
érnek véget a megpróbáltatásaink. Nem a mocsárban, a
párduc gyomrában, nem a folyó fenekén vagy a
tehervagonban végezzük, hanem ebben a vízfolyásban, még
csak azt sem tudjuk, kinek a kezétől halunk meg.
Felemelem a fejemet, hogy lássam, merre van az Öreg
Nagyságos pisztolya.
Ha indiánok vagy útonállók, nem engedhetem, hogy a
kezükre jussunk, csak erre tudok gondolni. Mióta Texasban
vagyunk, épp eleget hallottam róla, hogyan bánnak a
fehérnéppel. Láttam, mit műveltek a Kisasszonnyal meg
Juneau Jane-nel. Uram, adj erőt ahhoz, hogy meg tudjam
tenni, ha muszáj, fohászkodom, aztán eszembe jut, hogy ha
megtalálom is a pisztolyt, csak két golyóm van, mi meg
hárman vagyunk.
Adj erőt, és adj módot is rá!
Minden a feje tetején áll a kocsiban, nem látom sehol a
pisztolyt.
 Hirtelen elül a zaj. A fegyverropogás és a kiáltások
elhallgatnak. Puskapor száll a levegőben. Csak egy ló
hörgése hallatszik, az a borzasztó hang, amikor a vérrel
együtt jön a levegő a tüdőből. Halálhörgés. – Ssss – suttogom
a Kisasszonynak és Juneau Jane-nek. Talán elhiszik, hogy
nincs senki a kocsin, de a következő pillanatban felharsan a
kiáltás: – Kifelé! Jöjjenek ki békével, akkor ezeknek a
fiúknak nem kell meghalniuk, mehetnek a következő
csatába.
– Magukon múlik – mondja egy másik férfi. Fakó,
színtelen hang, kővé dermedek, amikor meghallom, mert
ismerős, nagyon is ismerős, mégsem tudom hova tenni. –
Négy katona… négy halott katona meg egy halott
rendőrbíró-helyettes. Ezt akarják? Elbírja a lelkiismeretük?
Ámbár a vége így is, úgy is az.
– Ne! – ezt az egyik katona kiáltja. Aztán reccsenés
hallatszik, mint amikor kettéhasítanak egy lopótököt. Csend.
Juneau Jane-nel egymásra nézünk. Rémülten tágra nyílt
szeme világít sápadt arcában. Remeg az ajka, de bólint.
Mellettem a Kisasszony már kászálódik, hiszen odakint
valaki azt mondta, hogy le kell szállni. Egy kukkot sem ért
abból, ami itt történik.
Újra a pisztoly után tapogatok. Kétségbeesetten keresem
a szekérderékban.
– Megyünk már! – kiabálom. – Talán már meg is lőttek
bennünket. – Vadul kaszálok a szekér alján. A pisztoly…
A pisztoly…
– Kifelé! Most rögtön! – ordít a férfi. Lövés dörren, a
fejünktől alig harminc centire hasít a szekérponyvába. A
szekér meglódul, aztán megáll. Vagy megfogta valaki az
öszvéreket, vagy az egyik megdöglött a hámban.
A Kisasszony a saroglya felé kapaszkodik.
 – Várjon! – mondom, de már semmi sem állíthatja meg. A
pisztolyt továbbra sem találom. Nem tudom, mi lesz most.
Miféle emberek ezek? És miért akarnak elfogni minket?
Mire Juneau Jane-nel kiszállunk, a Kisasszony már
jócskán eltávolodott a szekértől. Valahogy lassabban
érzékelek mindent, mint máskor, pontosabban minden
egyes dolgot külön érzékelek: a katonák hason fekszenek,
egyikük lába vérzik. A kocsis fejéből vér csepeg. Kinyitja a
szemét, lehunyja, megint kinyitja. Megpróbál
feltápászkodni, hogy meneküljön vagy minket védjen, de
ugyan mit tud tenni?
Az őrmester felemeli a fejét.
– Maga az Egyesült Államok lovasságával húz ujjat, és… –
A pisztoly agya villámgyorsan sújt le.
A Kisasszony felnyög, mintha őt ütötték volna meg.
A pisztolyt tartó férfira sandítok. Akkor látom, hogy nem
is férfi, hanem szinte kölyök még, talán tizenhárom-
tizennégy éves.
A fiú mellett, valamivel távolabb, szétnyílik a bozót. Egy
férfi lép ki a bokrok közül. Puskáját kényelmesen a vállára
akasztva viseli. Lassan, könnyed léptekkel közeledik,
elégedetten, mint a macska, amelyiknek sikerült sarokba
szorítania a prédáját. Ajka mosolyra húzódik a széles
karimájú kalap alatt. Amikor hátrabillenti a kalapot, látom,
hogy fél szemét kötés fedi, arca egyik oldalát pedig olvadt
viaszra emlékeztető forradás szántja végig. Most már
tudom, miért volt ismerős az a hang. Eljött tehát a nap,
amikor befejezi, amibe ott, a rakparton kezdett bele.
A Kisasszony torkából rettenetes morgás tör fel, a fogait
csikorgatja, karjával a levegőt csépeli.
A férfi a fejét hátravetve kacag.
– Látom, ez még mindig harapós. Azt hittem, sikerült
leszoktatnunk róla, mielőtt elváltak útjaink.
Az ő hangja. Lassan, ködösen derengenek az emlékek,
hiába próbálom, nem tudom őket előhívni a feledés
homályából. Találkoztunk már ezzel az emberrel? Netán
olyasvalaki, akit az Öreg Nagyságos is ismert?
A Kisasszony egyre hangosabban morog. Elkapom a
karját, de kirántja magát a kezemből. Agyam továbbra is
lázasan kutat az emlékek között. Ha rájönnék, hogy kicsoda,
ha a nevén szólíthatnám, talán ki tudnám zökkenteni egy
pillanatra, a katonák pedig a zavart kihasználva talán
elkaphatnák a hozzájuk legközelebb álló fiút, és elvehetnék
a fegyverét.
Hallom, ahogy mögöttünk a lovak patája a vizet tapossa,
aztán kikecmeregnek a partra, de nem nézek arra, le sem
veszem a szemem a puskás emberről. Ő az, akitől igazán
tartani kell. A fiú kótyagosnak tűnik, gondolom, az éhségtől,
de a férfi… látszik, hogy ő a parancsnok.
– Nézzenek oda – fordul Juneau Jane felé a férfi. – Kár
lenne elintézni egy ilyen helyre kis sárgát. Az ilyen
csinoskának jó ára… nagy értéke van. Talán mégis
szerencse, hogy életben maradtál. Lehet, hogy megtartalak.
Utolsó elégtételként mindazért, amit az apád miatt kellett
elszenvednem. – Felemeli kesztyűs bal kezét; több ujja
hiányzik, az üres kesztyűujjak üresen fityegnek. Aztán a
hiányzó szemére mutat.
Csak nem az Öreg Nagyságost okolja azért, hogy
megnyomorították? De hát miért?
Elengedem a Kisasszonyt, Juneau Jane-t a hátam mögé
tuszkolom.
– Hagyja békén ezt a gyereket! – mondom. – Mit ártott
magának?
Előrebiccenti a fejét, hogy jobban lásson, hosszan fürkész
azzal az egy szemével.
– Hát ez meg mi? A kis kocsislegény, akit Moses állítólag
elintézett? Úgy látszik, itt senki nem az, akinek látszik, igaz?
– Felkacag, és ez a kacagás megint nagyon ismerős.
Közelebb lép.
– Talán téged is megtartalak. Egy pár jó erős bilincs, és
nem lesz több gond veled. A magadfajtát be kell törni. A
komisz néger rosszabb, mint a makacs öszvér. Esze nincs
egyiknek se. Az ilyet be kell törni a hámba. – Az a gonosz
tekintet is ismerős, hiába van csak egy szeme. – Azt hiszem,
ismertem a mamádat – vigyorog. – Azt hiszem, nagyon is jól
ismertem.
A folyó felől emberek közelednek. A férfi odanéz.
Mintha visszaforgatnák az idő kerekét, az emlékeim
bukdácsolva előjönnek a homályból. Már nem látom a
hegeket az arcán, a kötést a szemén, nem látok mást, csak az
orra formáját, a hegyes, éles vonalú állát. Gyorsan
belekapaszkodom az emlékbe, nehogy elillanjon, és már
látom is magam előtt ezt az embert, amint ott kushad, lapul
a szekér mellett, amelyen a hideg ellen összebújva
kuporgunk a mamával. A durva kezek megragadják a
mamát, lerángatják a kocsiról, pedig a karja még mindig a
kerékküllőhöz van láncolva. Fojtott jajgatását elnyeli az
éjszaka. Semmit sem látok.
– Maradjatok a takaró alatt, gyerekek – mondja nehezen
lélegezve. – Maradjatok ott szépen. – A fülemre szorítom a
pokrócot, hogy ne kelljen hallanom.
Így telik minden éjszaka. Összekapaszkodunk a
testvéreimmel, de napról napra kevesebben leszünk, eleinte
nyolcan, aztán heten, aztán hatan… három, kettő, végül
ketten maradunk az unokahúgommal, a kis Mary Angellel.
Aztán már csak én maradok, összegömbölyödve a rongyos
pokróc alatt, próbálok láthatatlanná válni.
Láthatatlanná válni, hogy ez az ember ne találhasson
rám. Jep Loach. Azóta idősebb lett, és a heg miatt annyira
megváltozott, hogy eleinte nem ismertem rá. Itt van az az
ember, aki elvette tőlem a családomat. Az ember, akinek
évekkel ezelőtt az Öreg Nagyságos a nyomába eredt, és
beparancsolta a konföderációs hadseregbe. Tehát nem halt
meg a csatatéren. Itt áll előttem.
Most, hogy már tudom, kivel van dolgom, azt is tudom,
hogy innen mindketten nem távozhatunk. Vagy sikerül
megállítanom, vagy meghalok. Jep Loach többé semmit sem
lophat el tőlem. Azt nem élném túl.
– Vigyen engem őhelyette! – mondom. Ha nem kell
Juneau Jane-ről meg a Kisasszonyról gondoskodnom,
könnyebb lesz cselekednem. – Csak engem, egyedül. – Majd
kitalálom a módját, hogy hogyan szabaduljak meg ettől az
embertől. – Vigyen engem, ezt a két lányt meg a katonákat
hagyja békén. Nem vagyok ám akármilyen lány! Én sem
vagyok rosszabb, mint az anyám.
Égetik a számat ezek a szavak. Torkomban érzem a kávé
meg a kétszersült keserű-savanykás ízét. Nagyot nyelek.
– Éppolyan erős vagyok, mint a mama volt.
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozhass – veti
oda Jep Loach, és megint felkacag.
A többi férfi, ketten mögöttünk állnak, vele kacag.
Kétfelől közelítenek hozzánk. A bal oldalit ismerem, már
akkor megismertem, amikor megláttam, csak éppen nem
akartam hinni a szememnek azok után, hogy azt hallottam,
bekasznizták. Lyle Gossett. Szóval ő is visszatért a halálból.
Nem ment el a kincs után, ahogy Elam Salter gondolta,
hanem összeállt a nagybátyjával. Hisz ugyanabból a fajtából
valók. Az Öreg Nagysága átkozott fajtájából.
 Lyle és a másik lovas, egy vékony fiú tarka lovon, megáll
Jep Loach mögött, felénk fordítja a lovat.
A Kisasszony megint hangosabban morog, a fogát
csattogtatja, fúj, mint a vadmacska.
– Hallgattasd… hallgattasd el… – mondja a tarka lovon ülő
fiú. – A frászt hozza rám. Hisz ezt megszállta az ördög! Még
valami… rontást hoz ránk a végén. Lőjük már agyon őket, és
menjünk innen!
Lyle felemeli a puskáját, és ráfogja a saját testvérére. Az
édeshúgára.
– Úgysincs már eszénél – mondja jéghidegen, mintha
semmit sem érezne, pedig érez, nagyon is érez: csak úgy
sugárzik az arca a gyönyörűségtől, amikor az ujját a
ravaszra teszi. – Itt az ideje, hogy megszabadítsuk ettől a
nyomorúságos állapottól.
A Kisasszony vadul leszegi az állát. Tekintetét továbbra is
Lyle-ra szegezi, alulról mered rá, a kék írisz alatt kivillan a
szeme fehérje.
– Ne! Hiszen várandós! – sikítom, és próbálom
visszarángatni a Kisasszonyt, de az kitépi magát a
kezemből. – Gyermeket vár, nem hallja?
– Csinálja már! – kurjant a fiú. – Most mondja magában
az átkot, nem látja? Lőjön már!
– Hátrább az agarakkal, tizedes! – kiált rá Jep Loach.
Szeme vadul villog, hol a fiút, hol Lyle-t nézi. – Ki itt a
parancsnok?
– Maga, hadnagy úr – mondja Lyle, mintha még mindig a
hadseregben szolgálna. Marston katonái. Hát persze.
Pontosan erről beszélt Elam.
– Az ügyünket szolgáljátok, vagy sem?
– Azt szolgáljuk, hadnagy úr! – vágja rá a három siheder.
– Akkor engedelmeskedjetek a feljebbvalótoknak! Itt én
parancsolok.
– De… de Marstont elfogták! A rendőrbíró-helyettes… –
próbálja közbeszúrni az egyik lovas. – Elfogták, és
börtönbe…
Nem fejezheti be a mondatot, mert Jep Loach golyót
ereszt a fejébe, aztán három gyors lépést tesz, és a
csizmájával az ember fejére hág, arcát belenyomja a sárba.
Az ember küzd, kapálódzik, de mindhiába.
Lyle felkacag.
– No, most már nem beszél vissza többé.
A tarka lovon ülő fiúnak leesik az álla.
– De… uram! – Hátrálni kezd a lóval, hitetlenkedve rázza
a fejét, az arca halálsápadt. – Mit… mit mondott ez Marston
ezredesről? Hogy el-elkapták?
– Ugyan már, hazudik! – Jep Loach megperdül, a fiú felé
fordul, a lovas fejét még mélyebben beletapossa a földbe. –
Az ügy! Az ügy sokkal fontosabb, mint egy ember. Az
engedetlenségért halál jár. – Előhúzza a pisztolyát,
körbefordul, de a fiú már nincs ott, hanyatt-homlok rohan a
bozót felé, és beleveti magát. Jep utánaküld egy golyót.
A földön fekvő katona nyöszörög, kiemeli az arcát a
sárból, hatalmasat nyel a levegőből, mialatt Jep a másik
után rohan. De már jön is vissza, hadonászik a pisztollyal, a
puskát igazgatja a vállán. Vörös, mint a cékla, a viaszos heg
sápadt vonala szinte világít az arcán. Az orra alatt dörmög
valamit, ahogy közeledik.
– Ügyes. Határozottan ügyes. A nagybátyám összes
örököse egy rakáson. Szegény nénikémnek szüksége lesz a
segítségemre a birtokon, annyi szent. Amíg a gyász meg a
betegség el nem viszi, ami nem tarthat túl sokáig…
– Jep bácsi! – Lyle még mindig kacag, de ugyancsak kínos
kacagás az. Bizonytalanul a gyeplő után nyúl, a bozót felé
sandít, de alig vágja bele a sarkantyúját a ló oldalába, Jep
Loach felemeli a fegyvert, és ezúttal a golyó nem téveszt
célt: Lyle lebucskázik a nyeregből.
Mintha valamennyi fegyver egyszerre robbanna fel;
golyók süvítenek a levegőben, a lovak kapálják a port, a
lehullott faágakat. Juneau Jane magával ránt a földre.
Kiabálás, nyögés. A húsba csapódó golyó hangja. Sikoltás.
Nyöszörgés. Állati üvöltés. Puskaporszag.
Aztán csend. Halálos csend. A levegőben terjengő kéntől
köhögni kezdek, hallgatózom.
– Ne mozdulj – súgom Juneau Jane-nek, aki mellettem
fekszik.
Addig maradunk így, míg a katonák talpra nem állnak.
Jep Loach elnyúlik a földön. Holtan. A mellébe hatolt a
golyó. Lyle a lova mellett hever. Az a kék rongydarab a
porban, az a Kisasszony. Nem mozdul. A ruháján átszivárgó
vér olyan, mint a nyíló rózsa a kék égbolt háttere előtt. A
kocsis odavonszolja magát hozzá, fél könyékre emelkedik,
hogy lássa, mi van vele. Már nincs benne élet.
Az öreg pisztolyt szorongatja a kezében. A katona
óvatosan elveszi tőle.
– Kisasszony… – suttogom, és Juneau Jane-nel
odavánszorgunk.
Felemelem a fejét, kék szeméből kisimítom a kócos,
megszáradt sárral borított hajat. Eszembe jut, milyen volt
kislány korában. Próbálok csak a jó dolgokra emlékezni. –
Kisasszony… mit tett, Kisasszony?
Hinni akarom, hogy az ő lövése terítette le Jep Loachot.
Nem kérdezem a katonákat, tüzelt-e a pisztoly, vagy sem.
Nem akarom tudni. Muszáj hinnem benne, hogy a
Kisasszony tette. Hogy értünk csinálta.
Lezárom a szemét, leveszem a kendőt a fejemről, az
arcára terítem.
Juneau Jane keresztet vet, és a nővére kezét fogva
franciául imádkozik. Az Öreg Nagyságos minden maradéka
itt fekszik, holtan. Vérüket felitta a texasi föld.
Csak Juneau Jane maradt közülük.

Sokáig álldogálok a kávéház bejárata előtt. Austin Cityben

vagyunk. Nem léphetek be a kávéházba, még a teraszára
sem, ahol a szabad ég alatt állnak az asztalok a tölgyek
messzire nyúló ágai alatt. Ezeknek az örökzöld tölgyeknek
közös a gyökerük. A föld alatt egymásba kapaszkodnak a
fák. Összetartanak, mintha egy család tagjai lennének,
táplálják és védik egymást.
Nézem az asztalok között jövő-menő színes bőrű
személyzetet, ételekkel megrakott tányérokat hoznak, vizet,
limonádét, teát töltenek a poharakba, csészékbe, elviszik a
piszkos edényt. A fák árnyékából figyelem őket, és
találgatom: Ez vajon hasonlít rám? Hát az ott? Ismerhetem
valahonnan?
Három napja készülök rá, hogy eljöjjek ide. Három napja
érkeztünk meg Austinba négy sebesült katonával, a
szekéren a sebesült Elam Salterrel. Mert az igaz ugyan, hogy
a golyó nem fogja, de a ló alaposan összezúzta a tagjait,
amikor rázuhant. Azóta éjjel-nappal a betegágya mellett
ülök. Csak most hagytam ott egy kicsit, Juneau Jane vigyáz
rá, amíg távol vagyok. Többet nem tehetünk érte. Várunk.
Erős ember, de a halál már kinyitotta előtte az ajtót. Most
neki kell eldöntenie, hogy kilép-e azon az ajtón, vagy
visszafordul.
Néha azt gondolom, hagynom kellene, hogy békében
elmenjen. Hiszen annyi baj, annyi harc vár rá, ha
ragaszkodik az életéhez. Mégis tiszta szívemből remélem,
hogy velünk marad. Ültem az ágya mellett, fogtam a kezét, a
könnyeimmel öntöztem, és azt ismételgettem, ne menjen el,
ne menjen el.
De hát milyen jogon kérek én tőle ilyesmit?
Visszamehetnék Groswood Grove-ba. Haza Jasonhoz,
Johnhoz és Tatihoz. Vissza a farmra. Ott aztán szépen
eltemethetném az Eltűnt testvéreink könyvét, jó mélyen a
föld alá, és elfelejtenék mindent. Elfelejteném Elamet, aki itt
fekszik sebesülten. Az orvos azt mondta, ha életben marad
is, sosem lesz már a régi. Járni sem fog tudni, nemhogy lóra
ülni.
Rossz hely ez a Texas. Gonosz hely.
Most mégis itt állok, beszívom ennek a helynek a
levegőjét, és figyelem ezt a kávéházat, amiért
keresztülgyalogoltam a fél városon, és azon töröm a fejem,
lehetséges-e, hogy ez az a szálloda? És ha az, vajon megérte-e
elverekednem magam idáig? Megérte a sok szenvedést? A
rengeteg kiontott vért és könnyet? Megérte feláldozni egy
bátor ember életét?
Azt a tejeskávészínű lányt figyelem, aki nagy
üvegkancsóban limonádét hord körbe az asztalok között, és
teletölti két, nyári főkötőt viselő fehér asszony poharát.
Aztán azt a világos bőrű férfit nézem, aki tálat egyensúlyoz
a kezében, a kamasz fiút, aki ronggyal töröl fel valami
padlóra ömlött folyadékot. Hasonlítanak rám?
Megismerném-e az enyémeket annyi év után, ha látnám őket?
Emlékszem a nevükre, tudom, hol váltunk el, ki vitte el
őket. De az arcuk… vajon jól emlékszem az arcukra? A
szemükre, orrukra? A hangjukra?
Tovább fürkészem az embereket.
Bolondság, mondogatom, hiszen szinte biztos, hogy az az
ír lótolvaj találta ki az egészet.
Egy fogadó és étterem lent, Austinban, a Waller Creek
mentén. Három kék gyöngy, zsinórra fűzve. Egy kis fehér lány
nyakába kötve láttam őket…
Fogadok, hogy nem is látott semmit.
Odébb sétálok, de csak annyira, hogy megnézzem azt a
folyócskát, amelyik itt folyik a közelben. Lenézek a vízre,
azt gondolom, hát itt van. Megkérdezem azt az öregembert,
aki egy kisgyerekkel tart arra.
– Ez a Waller Creek?
– Gondolom – mondja az öreg, és elcsoszog.
Visszamegyek a kávéházhoz, megkerülöm a nagy,
stukkódíszes épületet. Magas, keskeny ház, átutazók
vesznek ki itt szobát egy-egy éjszakára. Lábujjhegyre állok,
bekukucskálok a nyitott ablakon, látom, hogy több színes
bőrű is dolgozik odabent. De egyiket sem ismerem, már
amennyire innen meg tudom ítélni.
Ekkor megpillantok a terem hátuljában egy fehér lánykát.
Kicsi, vékony, sovány teremtés. Nyolc-, talán tízéves lehet,
hosszú haja vörösesbarna fürtökben hullámzik végig a
hátán a sárga kendő alatt, amivel leszorította, hogy ne
lógjon a szemébe. De akármilyen vékony kislány, azért erős
lehet, mert mindkét kezében nehéz vödröt cipel, a víz a
lábára loccsan, benedvesíti a szürke ruhácskája fölé kötött
kötényt.
Igenis bemegyek, és legalább annyit kérdezek tőlük, hogy
van itt valaki, akit Gossettnek hívnak? Vagy a szabadulás
előtt úgy hívták? Láttak valakit, aki három ilyen kék
üveggyöngyöt viselt a nyakában? Színes nőt vagy kislányt?
Kisfiút?
Megfogom a nyakamban lógó zsinórt, elindulok a kislány
felé. Óvatosnak kell lennem, nehogy megijesszem. De
amikor megáll, felnéz rám, a szürke szeme olyan
meglepetten figyel a finom, porcelánbabára emlékeztető
arcocskából, hogy eláll a szavam. A nyakában, vörös
szalagra fűzve, három kék üveggyöngy függ.
Az ír igazat mondott.
Elhagy az erőm, lerogyok a porba. Meg is ütöm magam,
mert a lábam nem akar megtartani, de nem érzem az ütést.
Nem érzek semmit, hallani sem hallok. Csak felmutatom a
gyöngyeimet, szólni akarok, de mintha megbénult volna a
nyelvem. Elhagytak a szavak. Gyermek, honnan vetted
azokat a gyöngyöket, ezt szeretném kérdezni, ha tudnám.
Örökkévalóságnak tűnik, ameddig így, megkövülten
bámulunk egymásra, a kislány meg én. Csak nézzük
egymást, és ugyanazt kérdezzük magunktól.
Egy veréb röppen le a fáról. Csak egy kis barna veréb.
Közelebb ugrik, iszik a vízből, ami a vödörből a földre
loccsant. A kislány elejti a terhét, a víz most már
patakokban folyik, ameddig fel nem issza a száraz föld. A
veréb a tócsába dugja a fejét, fürdik, lerázza a vizet poros
tollairól.
A kislány sarkon fordul és elrohan, a kőlapokból kirakott
járdán az épület hátsó ajtajához szalad. – Mama! – kiabálja.
– Mamaaa!
Feltápászkodom, nem tudom eldönteni, elfussak-e, vagy
sem. Végtére is a kislány fehér, én meg ráijesztettem. Hogy
magyarázzam meg? Nem akartam semmi rosszat. Csak
kíváncsi voltam, honnan vette a három kék gyöngyöt.
Akkor látom meg a nőt az ajtóban. Magas, a bőre
rézszínű, ott áll, a fakanalat még mindig a kezében tartja.
Először azt hiszem, hogy Jenny Angel nénikém, de ahhoz túl
fiatal. Inkább Juneau Jane-nel lehet egyidős, már nem
kislány, még nem nő. Beküldi a fehér gyereket, hunyorog a
napsütésben, lassan lépked lefelé a lépcsőn. A nyaka körül
ott a zsinór, rajta a három kék gyönggyel.
Sosem felejtem el, milyen tágra nyílt szemmel nézte,
amikor odakötötték a nyakába, azon a napon, amikor
utoljára láttam. A kereskedő udvarában. Mielőtt az a férfi
felkapta és magával vitte volna. Hároméves volt.
– Mary… – suttogom, aztán már kiabálok, hogy legalább a
hangommal áthidaljam a bennünket elválasztó távolságot.
Néhány méter csak, mégis mintha egy egész világ
választana el bennünket. Olyan gyenge vagyok, nem tudok
felállni. – Mary Angel…
Ekkor egy árnyék jelenik meg az ajtóban, és az az
árnyalak a következő pillanatban kilép a napfényre. Ott az
arc, amelyet annyi éven át őrizgettem az emlékezetemben.
Ismerem ezt az arcot, még ha őszülő haj keretezi is. A testet
is ismerem, hiába lett hajlott kicsit a háta.
A kis vörös hajú lány a szoknyájába kapaszkodik, és csak
most látom, mennyire hasonlítanak egymásra. A mama
gyereke. Az anyám gyermeke egy fehér férfitól, és valamivel
azután születhetett, hogy mi ketten elvesztettük egymást. A
szeme sarka felfelé húzódik, mint Juneau Jane-nek.
És nekem.
– Hannie vagyok! – kiabálom az udvaron át, és
felmutatom a nagymama három kék gyöngyét. – Hannie
vagyok! Hannie vagyok! Hannie vagyok!
Nem is tudom, mikor álltam fel; már csak azt tudom,
hogy rohanok. Rohanok, de a lábamat nem is érzem, a
földet sem látom, amin taposok. Rohanok, vagy inkább
repülök, mint az a kis veréb.
Meg sem állok, míg a karomba nem zárom őket.
 Eltűnt testvéreink
OCEAN SPRINGS, MISS.
Dr. A. E. P. Albert:

Kedves Testvér! A SOUTHWESTERN segítségével rátaláltam

a nővéremre, Mrs. Polly Woodforkra és nyolc gyermekére.
Hálás szívvel köszönöm Istennek és a SOUTHWESTERN
újságnak, hogy a nyomára vezetett, a szerkesztőségnek pedig
azt kívánom, a jövő hónapra legyen 1000 új elő zetőjük.
Mindent megteszek, hogy annyi elő zetőt toborozzak
maguknak, amennyit csak tudok. Isten megáldja Dr.
Albertet, kívánom, hogy minden vállalkozását siker
koronázza.
MRS. TEMPY BURTON
„Eltűnt testvéreink” rovat a Southwestern hasábjain, 1891. augusztus 13.
 28. fejezet

BENNY SILVA – AUGUSTINE, LOUISIANA, 1987

Kettesével szedem a lépcsőfokokat, leérve a korlátba

kapaszkodom, és nagy ívben a folyosó felé lendülök.
– Benny, hova… – kiált utánam Nathan. A könyvtár
ajtajában egymásnak ütközünk. – Téged meg mi lelt? –
hüledezik.
– A biliárdasztal, Nathan! – lihegek. – Az asztal! Amikor
először itt jártam, védőhuzattal volt leterítve,
ponyvaregények álltak rajta nagy stószban. Jó párat még rá
is pakoltunk, amikor a városi könyvtár meg az osztály
számára válogattunk könyveket. Sosem néztem meg, mi van
alatta. És ha Robin ezért rejtette el a golyókat? Mert azt
akarta, hogy senkinek ne legyen oka levenni a védőhuzatot?
Ha ezért tornyozott rá régi könyveket? Mi van, ha ott
rejtette el, amin dolgozott? Tudta, hogy a biliárdasztalt
senki sem fogja csak úgy elvinni innen. Egész
költöztetőbrigád kellene hozzá, hogy megmozdítsák.
A régi Brunswick asztalhoz sietünk, lekapkodjuk róla a
krimiket meg a westerneket, és meglehetősen hanyagul a
földre rakjuk őket, a díszes, juharfa berakásos lábak mellé.
Papírzörgést hallunk, amikor felemeljük a műanyag
fóliát. Félredobjuk, lefújjuk róla a port, amely sűrű
felhőkben kavarog a levegőben, majd leülepszik a
biliárdasztal belsejébe illesztett habszivacsdarabokra,
amelyeket a felszín egyenetlenségeinek az eltüntetése
érdekében tömködött a résekbe valaki.
Alattuk tiszta, fehér vászonra terítve akkurátusan
összehajtogatott textildarab hever, amely jókora,
foltvarrásos takaróra emlékeztet. Óriási, selyemanyagból
kivágott, hímzéssel díszített tölgyfát ábrázol, filcből készült
levelekkel, textilkeretbe helyezett fényképekkel, melyeket
átlátszó műanyag lapok védenek a sérülésektől. Valóságos
műalkotás, de ha jobban megnézi az ember, világossá válik,
hogy nem a gyönyörködtetés szándékával készült, hanem
történelmi dokumentumként. Goswood Grove történetének
és azoknak az embereknek állít emléket, akik az 1800-as
évek eleje óta éltek ezen a helyen. Születési és halálozási
évszámok találhatók rajta, azoké is, akik házasság révén
kerültek be a családba. A Gossett család kilenc
generációjának a családfája. A fehér és a fekete Gossett-ágé.
A bézs színű filcből kivágott házikók a nevek mellett az
ültetvény tulajdonjogának birtokosait jelzik. Minden embert
egy-egy levél jelképez, névvel, a születés és a halálozás
évével. A nevek melletti betűk jelentését a vászon jobb alsó
sarkában látható jelmagyarázat adja meg.

L = lakó
R = rabszolga
Sz = szerződtetett munkás
L = libre
A = affranchi

A két utolsó kifejezés jelentésére a Földalatti-

kutatásoknak köszönhetően akadtam rá. Affranchi – a
francia szó azokat jelöli, akiket a gazdájuk szabadított fel a
rabszolgasorból, a libre pedig azokat, akik már szabad
színesektől születtek – kereskedők, földbirtokosok is
akadtak közöttük, sokan igen vagyonosak, néhányan maguk
is rabszolgatartók. A diákjaimnak sosem fért a fejükbe, hogy
azok, akik a saját bőrükön tapasztalták a rabszolgaság
igazságtalanságát és szenvedéseit, hogyan voltak képesek
másokat erre a sorsra kárhoztatni, csak hogy
nyerészkedjenek rajtuk, de mégis megtörtént. Ez is
történelmi tény.
Itt-ott újságcikkekről készített fénymásolatokat, régi
fényképeket és dokumentumokat látunk a vászonhoz tűzve;
gondolom, Robinnak az volt a szándéka, hogy idővel
beillessze őket a meglévő anyagba. Igazán alapos
kutatómunkát végzett.
– A nővérem… – motyogja Nathan. – Hát ez…
– Ez a családod története. Az igaz és teljes története.
Ahogy Robin művét nézem, egy sor olyan összefüggés
bontakozik ki előttem, amit már ismerek a diákjaim
kutatásaiból. Az ujjammal követem az ágakat, elágazásokat;
némelyik újabb és újabb hajtást nevel, némelyik a semmibe
vész, folytatás nélkül torkollik az idő óceánjába. Halál.
Betegség. Háború. Meddőség. Ki tudja már, mi vezetett a
család egyes ágainak kihalásához.
Más ágak folytatódnak, évtizedeken át növekednek,
burjánzanak. Ott látom T nagyit és Dicey nénit. A
leszármazási vonaluk egyaránt kapcsolódik a fehér és a
fekete Gossettekhez. A nagyanyjukig közös volt: Hannie, aki
rabszolgának született, 1857-ben.
– Az Új Évszázad Hölgyei – mondom, és a Hannie-t
jelképező levélre mutatok. – Ő az a nagyanya, akiről T nagyi
mesélt az osztálynak. Aki éttermet nyitott. Hannie itt
született Goswood Grove-ban, rabszolgaként. Ő a nagyanyja
annak a nőnek is, aki valaha a temető melletti házban élt,
Miss Rettának.
 Tátott szájjal bámulom a családfát. A kezem Robin
vásznának üresen maradt részei felett időz.
– Néhány tanítványomnak valahol itt kell lennie.
LaJunának, Tobiasnak… és Sarge-nek is. Mindannyian
ennek az ágnak a távolabbi részein helyezkednek el.
Miközben az egyes nemzedékeket követve visszafelé
haladok az időben, szinte érzem, ahogy ujjai alatt
megelevenedik a történelem.
– Hannie anyja mulatt volt, féltestvére azoknak a
Gossetteknek, akik akkoriban a Nagy Házban éltek. Ennek a
nemzedéknek a tagjai, Lyle, Lavinia, Juneau Jane és Hannie
testvérek, féltestvérek, illetve félunokatestvérek voltak. Lyle
és Lavinia egészen fiatalon halt meg, aztán… a második
feleségtől származó lány… hűha…
Nathan kíváncsian pillant rám, majd odalép mellém,
hogy lássa, mit találtam.
Az egyik levélre mutatok.
– Ez a nő, Juneau Jane anyja, nem William Gossett
második felesége, ahogy eddig gondoltuk. Hanem a
szeretője, szabad színes bőrű nő. Amikor a lányuk, Juneau
Jane LaPlanche született, William Gossett Maude Loach-
Gossett férje volt. William Gossett volt az ültetvény
tulajdonosa. Maude-dal már van egy közös fiuk, aztán alig
kétévnyi különbséggel két lánya születik, az egyik a
feleségétől, a másik a szeretőjétől. Lavinia és Juneau Jane.
Eddig is tudtam, hogy létezik ilyesmi, hogy New
Orleansban és más városokban bonyolult hálózat létezett,
amelyen keresztül a gazdag fehér férfiak színes bőrű
szeretőket tartottak, sőt, ahogy akkoriban nevezték,
balkézről való családokat alapítottak. Kevert vérű fiaikat és
lányaikat külföldi bentlakásos iskolákba küldték vagy
kereskedőnek taníttatták. El tudom képzelni, miféle
drámák, feszültségek parázslottak a felszín alatt.
Féltékenység. Gyűlölet. Keserűség. Rivalizálás.
Nathan nem felel. Ujját a fa gyökerétől az ágak felé vezeti,
egyik házikó formájú jeltől a másikig, azon a vonalon,
amely Goswood Grove tulajdonosainak hálózatát rajzolja
meg.
– Itt van – mondja, és megáll a levélnél, amely William
Gossett kisebbik lányát jelzi, aki a szeretőtől született. –
Nem értem, hogy lehet, hogy még ma is a Gossett családé a
ház. Hiszen az utolsó Gossett, Lyle, meghal. A Nagy Ház és a
föld Juneau Jane LaPlanche-ra marad, akinek Robin
családfája szerint nem volt gyereke. De még ha lett is volna,
nem Gossettnek hívták volna.
– Talán éppen itt maradt abba a kutatás. Robinnak eddig
sikerült eljutnia. Nyilván mindvégig a projekten dolgozott.
Szinte… megszállottan. – Elképzelem Nathan nővérét, amint
az iratok fölé hajol, a nagy családtörténeti kárpit fölé. Vajon
mihez akart kezdeni vele?
Úgy tűnik, Nathan éppoly kevéssé érti az egészet, mint én.
– Az, hogy két ága volt a családnak, őszintén szólva nyílt
titok. – Felegyenesedik, a homlokát ráncolja. – Biztos vagyok
benne, hogy errefelé a legtöbb családnak, így a mienknek is,
vannak titkai, amikről nemigen beszél senki, de mindenki
tud róluk… kivéve talán ezt a részt. – Ujjával a kis fehér
filcházikót kopogtatja, amely azt a tulajdonosi leszármazási
sort jelképezi, amely Juneau Jane kezébe ment át. Leveszi a
vászonra tűzött kis borítékot. Hannie – ez van ráírva Robin
szép, egyenletes betűivel.
A Goswood Grove-i házat jelképező apró filcházacska
pottyan ki a rajzszeg alól, és odahullik a Hannie-t jelző levél
mellé.
A Hannie nevét viselő borítékban talált, 1887-ből való
újságcikkről készült fénymásolatból mindent megtudunk.

CSALÓ ÖRÖKÖSNŐ
LELEPLEZÉSE!
A Goswood-birtok visszakerült jogos
tulajdonosához
Több mint tizenkét évi elkeseredett harc után, a nagy múltú
Goswood Grove ültetvény megmaradásáért küzdő
ügyvédeknek végül sikerült döntést kieszközölniük a
louisianai legfelsőbb bíróságon, amelyet soha senki nem
kérdőjelezhet meg többé. Azt az igencsak kétes származású
kreol nőt, aki vakmerő módon Juneau Jane Gossettnek adta
ki magát, és azt állította, hogy ő a birtok jogos örököse,
hatósági segédlettel távolították el a birtokról.
A jogos örökösök, William P. Gossett egyenes ági
leszármazottai, a Gossett név jogos hordozói most végre
elfoglalhatták otthonukat és földjüket, hogy
megvédelmezhessék és felvirágoztathassák azt.
„Természetesen az a szándékunk, hogy visszatérjünk a
pompás, régi házba, azt régi fényében és dicsőségében vigyük
tovább. Hálásak vagyunk a bíróságnak az igazságos
döntésért”, mondta Carlisle Gossett, aki a virginiai
Richmondban lakik, és első unokatestvére a mondott
William P. Gossettnek, és mostantól az ősi Goswood-birtok
tulajdonosa.

A történet ismerteti a tizenkét éven át zajló jogi eljárást,

amely arra irányult, hogy Juneau Jane-t megfosszák az
örökségétől. Először is William Gossett özvegye, Maude
Loach-Gossett támadta meg a végrendeletet, aki nem volt
hajlandó elfogadni azt a kis falut, amelyet William
ráhagyott, aztán a Gossett nevet viselő távolabbi rokonok is
benyújtották igényeiket. Több egykori rabszolga és bérlő is
jelentkezett, hogy tanúskodjon Juneau Jane mellett, és
igazolja a származását. Egy New Orleans-i ügyvéd mindent
elkövetett az ügy érdekében, de kudarcot vallott. William
Gossett unokatestvérei végül rátették a kezüket Juneau Jane
örökségének nagy részére; a lány mindössze negyven
hektárt kapott az augustine-i temető közelében.
Ahol lakom.
Hogy a továbbiakban hogyan alakult a birtok felosztása,
az Juneau Jane 1912-ben, saját kezűleg írt végrendeletéből
derül ki. A házat és a nevezett területet Hannie-ra hagyta,
„aki olyan közel állt hozzám, mintha a testvérem lett volna,
és aki bátorságával mindig példát mutatott nekem”. A
dokumentum úgy rendelkezik, hogy örökségének további
részeit a város gyermekeire hagyja, „akiket reményeim
szerint hűségesen szolgáltam tanárként és barátként”.
Robin kutatásainak utolsó dokumentuma az az 1901-ből
való újságcikk, amely az Augustine-i Színes Bőrűek Carnegie
Könyvtára megnyitásáról szól. A fotón az Új Évszázad
Hölgyei is szerepelnek. A felvétel a századforduló körül
készült, az avatási ünnepségen; a hölgyek a kor divatját
követő ruhában, kalapban – vélhetően a „vasárnapi”
toalettjükben – pózolnak a gyönyörű, új épület lépcsőjén. Az
eredeti kópiát T nagyi hozta el az osztályba, amikor
elmesélte a könyvtár létrejöttének történetét. A fotót abból a
dobozból ásta elő, amelybe a szegregációs időszak
lezárultával szuszakolták be a könyvtár történetével
kapcsolatos anyagokat, miután a könyvtár használatát
többé nem korlátozták rasszista szabályozások.
Robinnak két klubtagot is sikerült azonosítania ebben az
újságcikkben, nevezetesen Hannie-t és Juneau Jane-t. A
szöveg közé tördelt kisebb fotón felismerem a két nőt; a
szent bronzszobra mellett állnak, amely arra vár, hogy
elhelyezzék a közeli talapzaton.
A szentet is megismerem.
A könyvtár első kötete, ez áll a kép alatt, így, kövér
betűkkel szedve.
Nathan vállára támasztom az államat, úgy olvasom:

Ebben a szép márványépületben a könyvtáralapító

bizottság tagjai időkapszulát helyeztek el, amelyet a
színes bőrűek régi könyvtárából szállítottak ide, a szép,
új Carnegie Könyvtárba. A kapszulában elhelyezett
tárgyakat, amelyeket a könyvtár alapítói 1888-ban
helyeztek el itt, száz évig nem láthatja senki.
Mrs. Hannie Gossett Salter, aki nemrégiben költözött
ide Texasból, jelen volt a szobor elhelyezésénél, amelyet
néhai férje, a köztiszteletben álló Elam Salter, az
Egyesült Államok szövetségi rendőrbíró-helyettesének
emlékére állítottak. A rendőrbíró-helyettest a neje
elkísérte országjáró körútjára, melyen Salter, miután
egy sérülés miatt vissza kellett vonulnia a szolgálatból,
beszámolt a katonaság kötelékében végzett munkájáról.
A szobor felállítására a texasi és louisianai
marhatenyésztő, Augustus McKlatchy nagylelkű
támogatása révén kerülhetett sor, aki a Salter család jó
barátja, és az új könyvtárépület mellett sok egyéb
intézményt is patronál.
Az időkapszulában Mrs. Salter elhelyezte az Eltűnt
testvéreink könyvének egyik példányát, amelynek
segítségével számos érintettel megismertették a
Southwestern Christian Advocate című újság „Eltűnt
testvéreink” rovatát. Az újságon és a Mrs. Salter
könyvében lévő értesítések révén számtalan olyan
család és elveszett hozzátartozó talált egymásra, akiket
a rabszolgaság és a háború választott el. „Miután én is
így találtam rá a hozzátartozóimra – jegyzi meg Mrs.
Salter –, küldetésemnek tekintettem, hogy másokat is
hozzásegítsek ehhez a lehetőséghez. Az elveszett
szeretteink utáni vágyakozás, a bizonytalanság a lélek
legkeserűbb megpróbáltatásai közé tartozik.”
A mai ünnepség lezárásaként lepecsételik a
márványtalapzatot, amelyben az időkapszulát
elhelyezték. Egészen 1988-ig háborítatlanul fogja őrizni
a könyvtár történetéről szóló dokumentumot, hogy a
jövő nemzedékei megismerhessék e fontos intézmény
létrejöttének körülményeit. A lezárt talapzatra az
adományként megvalósult, Páduai Szent Antalt, az
eltűntek védőszentjét ábrázoló szobrot helyeznek el.
 Epilógus

BENNY SILVA – 1988

LOUISIANA ÁLLAM TÖRVÉNYHOZÁSI ÉPÜLETÉNEK PARKJA,
BATON ROUGE

Magányos katicabogár ereszkedik pihekönnyű libbenéssel a

tanárnő ujja hegyére. Úgy függ rajta, mint valami eleven
drágakő. Pettyes rubin, lábakkal. A tanárnőnek egy régi
gyermekdalocska jár a fejében, miközben nézi, hogyan
sodorja tova a szellő a látogatót.

Katibogár, katibogár, repülj haza sebesen,

Ég a házad, ég a házad, oda lett a gyereked.

Szomorúság támad a lelkemben a dalocska nyomán, ahogy

megérintem LaJuna vállát. Izzad a kék-arany mintás
kartonruhában. A szabadtéri osztályterem, amelyet a
louisianai törvényhozás épületének parkjában rendezett
fesztivál alkalmából mára felállítottunk, immár egy éve
zajló történelmi projektünk legnagyobb szabású
eseményének ad helyet. Az időkapszula felnyitása olyan
lehetőséget nyújtott számunkra, amiről álmodni sem
mertünk. Az augustine-i temetőben végül sosem
szólalhattak meg a Földalatti mesék, de projektünket
Louisiana állam számos múzeumában, egyetemi campusán
és iskolájában sikerült bemutatnunk.
LaJuna jelmezének egyenetlen öltésekkel beszegett
nyakkivágása kissé félrecsúszva simul a sima,
borostányszínű bőrre; a ruha egy számmal nagyobb a
kelleténél. A lazán begombolt gallér felett domború heg
látszik a lány bőrén. Eltűnődöm, vajon mi okozhatta a
sérülést, de aztán elhessegetem a gondolatot.
Ugyan mi értelme volna megkérdezni?
Hiszen mindannyiunknak vannak sebei.
Csak ha képes vagy őszintén beszélni róluk, akkor találsz
rá azokra, akik a hibáid és gyarlóságaid ellenére szeretnek
téged. Vagy talán éppen azok miatt szeretnek.
És akik nem kedvelnek? Azokkal nincs dolgod.
Megállok, végignézek a fák alatt kialakított
gyülekezőhelyen, ahol ott várakoznak a Carnegie Könyvtár
hölgyei és a diákjaim kistestvérei, Sarge néni és az
önkéntesként közreműködő szülők, mindannyian korabeli
jelmezekben, a történelmi hitelesség kedvéért. Ott állnak
tisztelettudóan, az egykori túlélőkre emlékezve, akik már
nem lehetnek itt, hogy elmondják az igazságot. A Földalatti
történeteinket sokszor elmondtuk már, ám ez az első
kísérlet, hogy az Eltűnt testvéreink hirdetéseit is
megpróbáljuk megeleveníteni. Igyekeztünk elképzelni,
hogyan, miféle körülmények között íródhattak ezek az egy
évszázaddal ezelőtt született rövid üzenetek:
templomokban, a házak verandáján, konyhaasztaloknál
vagy hevenyészett osztálytermekben, ahol azok tanultak
írni-olvasni, akiktől korábban megtagadták ezt a
lehetőséget. A Southwesternhez hasonló újságok
szerkesztőségeibe levelek ezrei érkeztek az ország minden
tájáról, olyan emberektől, akik mind abban reménykedtek,
hogy ily módon visszakaphatják a családjukat, amelytől
évekkel, évtizedekkel korábban erőszakkal fosztották meg
őket.
 Hála az időkapszulának és az Eltűnt testvéreink
könyvének, itt, Louisiana állam fővárosában úgy bánnak
velünk, mintha legalábbis rocksztárok volnánk. Ennek
legékesebb bizonyítéka, hogy még a televízió is kivonult,
hogy közvetítse a… Nos, valójában azért vannak itt, hogy a
választási kampány egyik eseményét, egy nyilvános vitát
közvetítsenek, de a mi előadásunkat is fel akarják venni. A
médiafigyelemnek köszönhetően politikusok és helyi
méltóságok is szép számmal akadnak a közönség soraiban;
nyilván azt szeretnék, ha mindenki látná, milyen odaadóan
támogatják a projektünket.
Pontosan ez az, ami elbizonytalanítja a gyerekeket, még
LaJunát is, aki pedig nem az az ijedős fajta.
Míg a többiek a mártogatós tollakkal és tintásüvegekkel
bajlódnak, és buzgón úgy tesznek, mintha levelet írnának az
„Eltűnt testvéreink” rovatba, vagy a szövegüket
tanulmányozzák, némán mozgó ajakkal memorizálják a
hirdetés szavait, amit majd fel kell olvasniuk, LaJuna a fák
koronáját bámulja.
– Felkészültél? – kérdezem a papírjára pillantva. Nem úgy
tűnik, mintha készen állna. – Gyakoroltad a felolvasást?
Mellettünk Ray hajol a padja fölé, egy gyöngyház nyelű
tollal foglalatoskodik. A toll abból a gyűjteményből való,
amelynek darabjait éveken át gyűjtögettem a bolhapiacokon
és lomtalanításokon. Ray már nem is igyekszik úgy tenni,
mintha az „Eltűnt testvéreink” rovatba szánt levelet írná. A
felolvasásra készül.
Attól félek, ha LaJuna meghátrál, a többieket is magával
rántja. Nem is értem, miért nem bízik magában, hiszen
tudja, hogy szépen olvas, és ismeri a levél szövegét. Az
üzenetet tartalmazó újságkivágásra az Eltűnt testvéreink
könyvében találtunk rá a borító belső oldalához ragasztva, a
dátum feltüntetésével, amikor megjelent a
Southwesternben. A hirdetés két oldalán Hannie nyolc
eltűnt testvérének, édesanyjának, nagynénjének és három
unokatestvérének a neve sorakozott, annak az évnek a
megjelölésével, amikor sikerült egymásra találniuk.

Mittie – drága anyám, szakács egy étteremben – 1875

Hardy
Het – legidősebb nővérem a férjével és a gyermekeivel
együtt – 1887
Pratt – drága legidősebb bátyám, épületfa-szállító
munkás, feleségével és gyermekével – 1889
Epheme – szeretett nővérem, akivel mindig közel
álltunk egymáshoz, tanárnő – 1895
Addie
Easter
Ike – legkisebb öcsém, finom, tanult fiatalember,
kereskedő – 1877
Rose
Jenny néni – drága nagynéném a második férjével, egy
lelkésszel – 1877
Azelle – unokatestvérem, Jenny néni lánya, mosónő, a
lányaival – 1881
Louisa
Martha
Mary – drága unokahúgom, szakácsnő – 1875

A távollét fájdalmáról, a kitartásról és a lelkierőről, az

egymásra találás öröméről mesélnek ezek a nevek, ezek az
évszámok.
LaJunát ugyanaz a kitartás és lelkierő jellemzi, mint az öt
nemzedékkel korábban élt ősanyját, Hannie-t, még ha
LaJuna időnként kételkedik is ebben.
– Nem megy… – mondja lógó orral. – Úgy nem, hogy…
ezek itt mind… bámulnak. – Fejével gyámoltalanul a nézők
felé int. Elegáns urak, drága toaletteket viselő hölgyek
alkotják a közönséget, akik papírlegyezőkkel és az aznap
délelőtti politikai nagygyűlésről maradt tarka szórólapokkal
legyezgetik magukat a délutáni hőségben. A mögöttük álló
piknikasztal tetején az egyik operatőr kuporog. A stáb
másik tagja az osztályterem elejében foglalt helyet, hosszú
rúdra szerelt mikrofont tart a kezében.
– Nem tudhatod, mit tudsz, amíg meg nem próbálod.
Megveregetem a karját, kicsit meg is szorítom, próbálok
lelket önteni belé. Szívem szerint a fülébe súgnám: Ne add
fel ilyen könnyen! Nincs miért aggódnod. Jól csinálod. Sőt
kitűnően! Csoda klassz vagy, hát nem látod?
Tudom, hosszú utat tett meg, míg idáig eljutott. Hiszen én
is végigjártam ezt az utat, amelynek a végén erősebb, jobb
emberré válunk. Ne foglalkozz azzal, hogy mások mit
gondolnak rólad! Az a fontos, hogy te mit gondolsz
magadról.
Ezt a leckét tanítom, és tanulom ma is. Állj ki magadért!
Mutasd meg, ki vagy! Osztályalkotmány, Tizenkettedik
cikkely.
– Képtelen vagyok… – nyöszörög, és a hasára kulcsolja a
kezét.
Kissé megemelem a nehéz szoknyát meg a dagadozó
alsószoknyákat, hogy ne érhesse őket a por, és leguggolok,
hogy a szemébe nézhessek.
– De ha nem te, akkor ki meséli el nekik azt a történetet?
Az elrabolt gyerek történetét? Arról, hogyan függesztette ki
a saját kezűleg írt hirdetőcédulákat, amelyeken az övéinek
üzent, mivel nem volt ötven centje sem, hogy feladja a
hirdetést a Southwesternben? Hogy gyalog indult a
keresésükre, bejárva a környező államokat? Hogyan fogják
megérteni, mit jelent, amikor valaki mindent egy lapra tesz
fel, hogy megtudja, élnek-e rokonai a nagyvilágban?
LaJuna bágyadtan megvonja vékonyka vállát.
– Ezek nem ezért jöttek ide, mert érdekli őket, amit
mondani akarok. Mit számít, hogy mit mondok? Semmit.
– Talán mégis számít. – Néha elgondolkodom, vajon nem
ígérek-e többet ezeknek a gyerekeknek, mint amennyit a
világ adni tud nekik. Hátha mégis anyámnak volt igaza,
amikor idealistának nevezett. Mi van, ha tényleg
megsemmisítő kudarcnak teszem ki őket, LaJunát? Órákon
át együtt válogattuk, cipeltük a könyveket, intéztük az
értékesnek bizonyuló antik darabok eladását, tervezgettük,
hogy mi mindent fogunk vásárolni az Augustine-i Carnegie
Könyvtár számára az eladott könyvek árából. Megfogadtuk,
hogy éppolyan korszerű, minden igényt kielégítő könyvtárat
faragunk belőle, mint a Lakeland Iskoláé. Még azt is
elterveztük, hogy Szent Antal szobrát visszahelyezzük az őt
megillető helyre, hogy újabb száz éven át őrködjön. Sok
feladat vár még az öreg könyvtárra. Nathannek az a
szándéka, hogy alapítványt hoz létre Robin emlékére, amely
nem csupán a könyvtár működését, hanem Goswood Grove
megőrzését is támogatni fogja, amely családkutatási és
helytörténeti központként éli tovább az életét.
De vajon képes-e mindez, a könyvtár, a látogatóközpont
megváltoztatni azt a világot, amelyet ezek a tévékamerák,
ezek a politikusok irányítanak? Mi marad meg a
bámészkodók fejében, miután majd hazamennek innen?
– A legfontosabb tettek mindig kockázattal járnak –
mondom LaJunához hajolva. Ezt a legnehezebb elfogadni.
Rémisztő érzés nekivágni az ismeretlennek, de ha nem
indulunk útnak, sosem tudjuk meg, hova juthatunk el.
Elszorul a szívem, ha erre gondolok, hiszen nekem
magamnak is fel kell tennem a kérdést: lesz-e valaha
bátorságom nekivágni az ismeretlennek, vállalom-e valaha
a kockázatot? Felegyenesedem, lesimítom a szoknyámat,
végignézek az osztályon. Nathan a könyvtár új
videókamerájával a vállán a tömeg szélén áll.
Amikor látja, hogy odanézek, hüvelykujját feltartva kíván
szerencsét. A mosolya azt üzeni, ismerlek, Benny Silva.
Mindent tudok rólad, és hiszem, hogy bármire képes vagy.
Ezeknek a gyerekeknek a számára én jelentem azt, amit
Nathan jelent nekem. Ő az, aki jobban hisz bennem, mint én
magamban. A mai nap a diákjaimé. Meg az Eltűnt
testvéreinké.
– Legalább meséljük el, mi történt velünk, nem? Hogy
fennmaradjon a nevünk. – Most ismét a szerepemet
játszom, a tizenkilencedik századi tanárnőét, nem
utolsósorban azért, mert az orrom előtt hirtelen feltűnik a
hosszú rúd végén imbolygó mikrofon. – Tudod, van egy régi
közmondás: „Először akkor halunk meg, amikor utolsó
leheletünk eltávozik a testünkből. Másodszor pedig akkor,
amikor utoljára mondják ki a nevünket.” Az elsőre nincs
befolyásunk, de a második… nos, azért sokat tehetünk, hogy
ez minél később következzen be.
– Ha maga mondja… – sóhajt LaJuna, mire összerezzenek;
remélem, ez nem hallatszott be a mikrofonba. – De jobb, ha
azonnal nekilátok, különben még jobban fogok izgulni. Nem
lehetne, hogy az olvasással kezdjem?
Megkönnyebbülten bólintok.
– Ha te kezded, a többiek biztosan követik majd a
példádat – mondom. Őszintén remélem, hogy így lesz.
 Összeszorított foggal szurkolok, még az ujjamat is
keresztbe fonom a fodros nyakú, pettyes ruha zsebében.
Őszintén remélem, hogy minden a terveink szerint alakul
majd, és a történeteink képesek lesznek megváltoztatni
valamit a fejekben és a szívekben. Nem messze az Eltűnt
testvéreink könyve fekszik üvegdobozba zárva az
időkapszulából kiemelt többi lelet, feljegyzések,
kézimunkák és egyéb emléktárgyak mellett. Eltűnt
testvéreink járnak az eszemben, azok az emberek, akiknek
volt hozzá bátorságuk és lelkierejük, hogy eltűnt
hozzátartozóik keresésére induljanak. Vállalták a kudarc
kockázatát, hiszen azzal kellett számolniuk, hogy talán a
leggyötrőbb félelmeik fognak beigazolódni. A levelükre
talán sosem érkezik válasz.
Ha eljön az a nap, én is vállalni fogom a kockázatot. Én is
megkeresem majd azt a kislányt, akit mindössze fél óráig
tarthattam a karomban, mielőtt a nővér elvette volna tőlem,
hogy szögletes műanyag lapot nyomjon helyette a kezembe.
Írómappa volt, rajta a papírok, amelyeket alá kellett írnom.
Minden idegszálam azt súgta, hogy tépjem össze,
söpörjem le az ágyról azokat az űrlapokat. A legszívesebben
a nővér után kiabáltam volna, aki nyikorgó talpú kórházi
cipőjében távolodott a folyosón: Hozza vissza! Látni akarom
még egyszer… hogy majd emlékezzek az arcára, a szemére,
az illatára.
Meg akarom tartani.
De azt tettem, amit vártak tőlem. Az egyetlen dolgot, ami
megengedett volt a számomra. Nem volt más választásom,
aláírtam a papírokat, az éjjeliszekrényre tettem őket, aztán
amikor nem látta senki, belezokogtam a párnámba.
Így a legjobb mindenkinek, hajtogattam, amit anyám, a
tanácsadók, a nővérek mondtak. Apám ugyanezt mondta,
amikor tanácsot kérve felkerestem.
Ugyanezeket a szavakat ismételgetem magamnak azóta
is, a lelkiismeretem megnyugtatására ezekbe kapaszkodom
minden egyes születésnapon, minden karácsonykor,
minden ünnepen. Immár tizenkét éve. Tizenkét éves a
lányom.
Remélem, igazán jó szülők vették magukhoz, akik soha
nem tagadják meg tőle a szeretetüket. Ha egyszer még
látom az életben, elmondom neki, hogy soha, egyetlen
pillanatra sem szűntem meg szeretni őt. Tudnia kell, hogy
volt valaki, aki az első lélegzetvételétől kezdve szerette és
akarta őt, aki a legjobbat kívánta neki.
Nem felejtettelek el. Sosem felejtettelek el.
Ha egyszer újra találkozunk, ezek lesznek az első szavak,
amelyeket mondani fogok az én „eltűnt testvéremnek”.
 A szerző utószava

Amikor egy új könyv megjelenik, az olvasók leggyakrabban

azt a kérdést teszik fel vele kapcsolatban, hogy honnan jött
az ötlet, mi ihlette az alkotót arra, hogy megírja a történetet.
Nem tudom, hogy más íróknál hogy működik a dolog, de az
én esetemben mindig tetten érhető az az élményszikra,
amely elindítja a folyamatot, és szinte mindig véletlenül
találok rá. Ha szándékosan keresném, valószínűleg sosem
akadnék rá.
Nem tudhatom, mi lesz a következő élmény, és mikor
kerül az utamba, de ha elérkezik, azonnal megérzem a
jelenlétét. Meglódul a képzeletem, és a nap, amely úgy
indult, mint a többi, hirtelen különleges nappá válik.
Magával ragad valami, elsodor, akár akarom, akár nem.
Tudom, hogy hosszú lesz az út, és a cél merőben
bizonytalan, mégsem állhatok ellen neki.
A szikra, amely Hannie és Benny történetét ihlette, a mai
kornak megfelelően egy e-mailnek köszönhetően gyúlt
bennem. Az üzenetet az egyik olvasóm küldte, akinek az
Elrabolt életek olvasása közben eszébe jutott, hogy hiszen ő
is ismer hasonló történeteket, és úgy gondolta, ezt muszáj a
tudomásomra hoznia. Mint kiderült, a New Orleans-i
helytörténeti gyűjtemény önkéntes munkatársaként ismerte
meg azt az adatbázist, amelyben jó száz évvel korábbi
újsághirdetések szerepeltek. Az „Eltűnt testvéreink” című
rovat feldolgozásával a gyűjtemény kezelőinek az volt a
céljuk, hogy a történelmi tanulmányok és családtörténeti
kutatások elősegítése céljából hozzáférhetővé tegyék az
adatbázist. „Minden egyes hirdetés kész regény”, írta a
hölgy. „Lenyűgöző, hogy ezek az emberek mennyire
ragaszkodtak a családjukhoz, a szeretteikhez, akiket sok
esetben több mint negyven éve láttak utoljára.” Az Elrabolt
életek első oldalain álló mottó szavai mélyen felkavarták:

A százakért, akik eltűntek,

és az ezrekért, akik megmaradtak.
Hogy történetüket ne borítsa
a feledés homálya.

Ő segített, hogy betekintést nyerhessek az Eltűnt testvéreink

adatbázisába, ami olyan varázskapunak bizonyult a
számomra, mint a mesebeli Alice számára a nyúlüreg:
órákra elmerültem a régi újságlapok megfakult, foltos
oldalain megelevenedő, rég leélt életek, történetek és
érzelmek csodavilágában. Elbűvölt a gondolat, hogy ezeket
a neveket talán soha többé nem írta le, nem ejtette ki senki,
hogy ezeket a kétségbeesett hangú könyörgéseket
hevenyészett osztálytermekben, konyhaasztaloknál,
templomi padokon írták, gőzmozdony vontatta vonatokkal
és postakocsikkal, folyami gőzösökkel és az ország
legtávolabbi pontjait is bejáró lovas futárokkal juttatták el a
címzettekhez. Azok a levelek sok-sok ember számára az
utolsó reménysugarat jelentették.
Az Eltűnt testvéreink rovatban megjelenő felhívások,
melyeket a metodista egyház lapja, a Southwestern Christian
Advocate adott közre, közel ötszáz gyülekezethez, nyolcszáz
postahivatalba és több mint négyezer előfizetőhöz jutottak
el. A rovat fejlécén a szerkesztők arra kérik a
lelkipásztorokat, hogy a szószékről olvassák fel a
hirdetéseket, hogy minél többen tudomást szerezzenek az
eltűnt személyekről. Kérték, hogy akiknek a próbálkozásait
siker koronázta, jelezzék ezt az újságnak, hogy mások is
értesülhessenek róla. Az Eltűnt testvéreink hirdetéseket a
mai közösségi oldalak jól működő, tizenkilencedik századi
megfelelőinek tekinthetjük, amely a háború után
nagymértékben hozzájárult a megosztott, számos feszítő
ellentéttel terhelt régió talpra állításához.
Az Eltűnt testvéreink hirdetéseit látva azonnal tudtam,
hogy a mohóság és kegyetlenség áldozataivá vált családok
történetét regénnyé kell formálnom. Tudtam, hogy az Eltűnt
testvéreink alkalmas lesz arra, hogy visszahozzák a reményt
azok szívébe, akik rég letettek már minden reményről.
A hirdetmény szavai már első olvasásra Hannie hangján
szólaltak meg:
 Eltűnt testvéreink
Az itt következő leveleket díjmentesen közöljük. A többi
hirdetményért ötven centet számolunk fel. Kérjük a
lelkipásztorokat, hogy a szószékről olvassák fel az alábbi
szöveget, és értesítsék a SOUTHWESTERN szerkesztőségét,
amennyiben tudomást szereznek arról, hogy a nyílt
leveleknek köszönhetően testvéreink újra egymásra találtak.

Tisztelt Szerkesztőség! A családtagjaimat keresem. A

nevelőapámat George-nak, az anyámat Chaniának hívták.
Tíz gyermek közül én vagyok a legidősebb, a nevem
Caroline. A többiek, életkoruk sorrendjében, a következők:
Ann, Mary, Lucinda, George Washington, Right Wesley,
Martha, Louisa, Samuel Houston, Prince Albert.
Mindannyian az anyánkkal voltak, amikor elválasztottak
bennünket. Az első gazdánk Jephta Wooten volt, aki
Mississippiből Texasba hurcolt minket, ahol meghalt. Green
Wooten, Jephta unokaöccse elrabolt bennünket Texasból,
aztán a Pearl folyón visszavitt minket Mississippibe, ahol
eladott egy Bakers Baken nevű ügyvédnek, aki azonban, úgy
tűnik, nem zetett értünk. A nevelőapámat és a legidősebb
öcsémet elrabolta, és a Mississippi állambeli Natchezbe vitte,
ahol eladta őket. Minket, akik megmaradtunk, Mississippi
államba, Pike megyébe, Holmesville városba vittek.
Börtönbe zártak, hogy biztonságban legyünk, utána pedig
egy másik ügyvéd, John Lambkins tulajdonába kerültünk,
aki mindannyiunkat eladott. Anyámat és három gyermekét
Bill Filesnak, Pike megye, Miss.; Ann húgomat egy Coleman
 nevűnek, ugyanabba a megyébe. Mary húgom egy Amacker
nevű emberhez került, aki a Mississippi állambeli
Gainesville-ben lakott. Lucindát Louisianába adták el. Right
Wesley-t ugyanekkor adták el, de hogy kinek és hova, azt
nem tudom. Marthát is eladták valahova, olyan helyre, ami
közel volt anyámhoz, de nem tudom, kinek. Engem, aki elég
atal voltam még, Bill Flowers vásárolt meg. Most 60 éves
vagyok, egy am van, Orange Henry Flowers, lelkész a
mississippi gyülekezetben Pearlingtonban, Hancock
megyében, Miss., Bay St. Louis tartozik még hozzá. Minden
információt hálával fogadok. Írjanak Caroline Flowers
nevére, O. H. Flowers tiszteletes címén, Pearlington,
Hancock megye, Miss.

Az első pillanattól tudtam, hogy Hannie regényét bizonyos

mértékig a hirdetést megfogalmazó Caroline Flowers
életének momentumaira fogom építeni, de Hannie
történetében a keresés motívuma jóval nagyobb hangsúlyt
kapott. A kaland, amibe félig véletlenül keveredett, az egész
életét megváltoztatta, utazása során ő maga is más ember
lett, olyan, aki maga veszi kezébe a sorsát. Mivel a háború
utáni Texas veszélyekkel teli világát, törvényen kívüli
állapotát szerettem volna megjeleníteni, történetemet az
1870-es évek közepén indítom, tíz évvel a háború befejezése
után. A családjuktól megfosztott emberek már közvetlenül a
háború után hirdetéseket helyeztek el különböző
újságokban, ám az „Eltűnt testvéreink” rovat valójában csak
1877-től jelent meg az újság hasábjain, és még a huszadik
század elején is működött.
Remélem, éppen annyira élvezték a Hannie-val és
modern párjával, Bennyvel töltött időt, mint amilyen
élvezettel írtam kalandjaikat. Azoknak a nagyszerű nőknek
szerettem volna emléket állítani általuk, akiknek oly sokat
köszönhetünk mi, kései utódok. Anyák, nevelők, tanárok,
üzletasszonyok, aktivisták, gazdálkodók, akik maguk
vezették a farmjukat, egy-egy közösség vezető személyiségei
voltak, akik hittek abban, hogy jobbá tehetik ezt a világot a
jelen és a jövő nemzedékei számára. Akik mertek
kockáztatni, mert tudták, hogy álmaikat csak így
valósíthatják meg.
Kövessük a példájukat, tegyünk meg mi is mindent azért,
hogy megtaláljuk önmagunkat.
Remélem, ez a könyv is kiveszi a részét ebből a
feladatból.
 Köszönet

A festő egyedül is dolgozhat: egymaga megrajzolhatja a

vázlatot, felrakhatja a színeket, megfestheti az apró
részleteket. A történeteket azonban sohasem egyedül írja az
ember. Az írói munka magányos firkálgatással kezdődik, de
ahogy halad előre, egyre több alkotótárs csatlakozik hozzá.
Mintha a falfestményen fehér foltokat hagyna a festő, és a
nézőkre és alkotótársakra várna a feladat, hogy kitöltsék
ezeket az üres felületeket. Az Eltűnt testvéreink könyve sem
kivétel, és megbocsáthatatlan hanyagság volna részemről,
ha mielőtt távozom, nem írnám fel a falra azoknak a nevét,
akikre alkotótársaimként gondolok.
Kezdem mindjárt azokkal a szorgalmas munkatársakkal,
akik a New Orleans-i Helytörténeti Gyűjtemény
hátországában dolgoznak, és akik létrehozták az Eltűnt
testvéreink című, felbecsülhetetlen értékű adatbázist. A ti
érdemetek, hogy egy régió, egy kor és sok ezer család
életének dokumentumait nemcsak megőrizni sikerült,
hanem ma már a nyilvánosság számára is hozzáférhető, és
nemcsak a kutatók, hanem a családi gyökereiket kereső
magánszemélyek is használhatják. Külön köszönet illeti
Jessica Dormant, Erin Greenwaldot, Melissa Carriert és
Andy Forestert azért az odaadó munkáért, amelyet a New
Orleans-i Helytörténeti Gyűjtemény javára, az Eltűnt
testvéreink anyagának gondozása érdekében végeztek.
Diane Plauchét külön ki kell emelnem az alkotótársak közül.
Ha ő nem nyújtja tálcán elém az Eltűnt testvéreink kincseit,
talán sosem szerzek tudomást e páratlan anyagról, és akkor
Hannie és Benny nem léteznének. Köszönöm, Diane, hogy
bemutattál nekik, hogy a hirdetések digitalizálásával,
melyet önkéntes munkaként végeztél, hozzájárultál az
adatbázis fejlesztéséhez, és köszönöm, hogy megosztottad
velem a saját családod történetét is. Mindig hálás leszek
neked és Andynek azért a csodálatos napért, amelyet az ősi
családi fészekben töltöttünk, melynek történelmi levegője
egészen elvarázsolt, és ahol tanulmányozhattam a
családtörténeti dokumentumokat, beszélgethettem Jess-szel
és a rokonaival, a szomszédos temetőben olvasgathattam az
idő marta sírkövek feliratait, azon tűnődve, vajon hányan
lehetnek, akik nyomtalanul távoztak ebből a világból.
Ezeknek az „irodalmi célú” vendégeskedéseknek olyan
nyeresége is volt, amire nem számítottam: új barátságokra
tettem szert általuk. Megtiszteltetés, hogy a barátaim között
tudhatlak benneteket.
Sok kedves emberrel találkoztam, akik louisianai
utazásaim idején időt és figyelmet szenteltek nekem,
vendégül láttak birtokaikon, és megosztották velem
ismereteiket. Persze nem kellett volna meglepődnöm a
kedvességükön és nagylelkűségükön, hiszen az itt élők
vendégszeretete messze földön híres. Külön köszönet illeti
vendéglátóimat, a nagyszerű idegenvezetőket, a Whitney-
ültetvény és a Cane River Creole National Historical Park
kurátorait. Köszönet Matt Housch erdőőrnek, amiért a
szárnyai alá vett, és személyemre szabott túrát állított össze
nekem, és minden kérdésemre készségesen válaszolt, sőt
még a rejtett csapóajtót is megmutatta az
ültetvényesházban.
 Mint mindig, én és a könyvem sokkal tartozunk azoknak
a régi barátainknak, akik első olvasókként bábáskodtak a
mű létrejötténél. Mindenekelőtt Judy Christie-t illeti hála.
Judy, köszönöm, hogy már a kezdeti „firkálás” szakaszában
türelmesen hallgattad az ötleteimet, kiegészítve a saját
ötleteiddel. Köszönöm, hogy elolvastad az egymást követő
vázlatokat, és nemcsak a louisianai történelemre és
kultúrára vonatkozó szakértelmedet osztottad meg velem,
hanem bátorító szavaidat is – a verhetetlen Paul Christie-
féle tyúkhúslevesről és csiliről nem is beszélve. Hálával
tartozom anyámnak, Sandy néninek, Duane Davisnek, Mary
Davisnek, Allan Lazarusnak, Janice Rowley-nak és a
nagyszerű Kim Floydnak, akik mindenben a segítségemre
voltak. A legjobb olvasószerkesztői csapat segített a történet
kidolgozásában. Hannie és Benny rengeteget köszönhet
nektek, nem is tudom, mi lett volna a sorsuk nélkületek.
A kiadó részéről nagyszerű ügynököm, Elisabeth Weed
munkáját szeretném kiemelni, aki az első pillanattól kezdve
hitt ebben a könyvben, és mindvégig biztatott. A legjobb
vagy a szakmában, Elisabeth! Susanna Porter szerkesztőnek
köszönöm, hogy jó szemmel kiszúrta a szövegben az
ismétlődéseket, hibákat. Hozzáértő kiadói munkatársak
nélkül nem születhet jó könyv. Kara Welsh, Kim Hovey,
Jennifer Hershey, Scott Shannon, Susan Corcoran, Melanie
DeNardo, Rachel Parker, Debbie Aroff, Colleen Nuccio és
Emily Hartley, köszönet nektek, amiért a motorjai voltatok
ennek a projektnek, amiért a kiadás minden egyes
mérföldkövét velem ünnepeltétek. Öröm volt veletek
dolgozni. Hálás vagyok a marketing-, a PR- és a terjesztői
csapatnak is, Andrea Launak a könyv belső dizájnjának
megtervezéséért, Scott Bielnek és Paolo Pepének a gyönyörű
könyvborítóért. Ha ti nem vagytok, e történet sosem talál
utat a könyvespolcokra, éjjeliszekrényekre és az olvasók
kezébe.
Ha már az olvasókról van szó, végtelenül hálás vagyok a
könyvforgalmazóknak, könyvtárosoknak és
közönségszervezőknek az író-olvasó találkozók,
felolvasások és dedikációk megszervezéséért, és azért, hogy
szívesen láttak a városukban, könyvesboltjukban. Végül (de
legfőképp) az olvasóimat illeti köszönet a világ minden
részén. Köszönöm, hogy a könyveim szerető otthonra
találnak nálatok. Köszönöm, hogy megosztjátok a
barátaitokkal és a családotokkal, hogy idegenek kezébe
adjátok a reptereken, és könyvklubokban ajánljátok
olvasásra. Ti vagytok azok, akik a személyes történetet
közös üggyé teszitek. Ezért pedig mindörökké az adósotok
maradok.

Lisa
 Bibliográfia

INTERNETES ÉS ÉLŐ FORRÁSOK

„Lost Friends Exhibition.”
https://www.hnoc.org/database/lost-friends/. Historic
New Orleans Collection. Web. 2019.
„Piecing Together Stories of Families Lost in Slavery.”
https://www.npr.org/2012/07/16/156843097/piecing-
together-stories-of-families-lost-in-slavery. National
Public Radio. Web. July 16, 2012.
„Purchased Lives Panel Exhibition.”
https://www.hnoc.org/exhibitions/purchased-lives-panel-
exhibition. Historic New Orleans Collection. Web. n.d

NYOMTATÁSBAN MEGJELENT FORRÁSOK

Federal Writers’ Project: North Carolina Slave Narratives:
Slave Narratives from the Federal Writers’ Project, 1936–
1938. Bedford, Mass.: Applewood Books, 2006
Federal Writers’ Project: Texas Slave Narratives and
Photographs: A Folk History of Slavery in the United States
from Interviews with Former Slaves, Illustrated with
Photographs. San Antonio: Historic Publishing, 2017
Howell, Kenneth W.: Still the Arena of Civil War: Violence
and Turmoil in Reconstruction Texas, 1865–1874. Denton:
University of North Texas Press, 2012
Jacobs, Harriet: Incidents in the Life of a Slave Girl: Written
by Herself. Szerk. Marie Child. Cambridge, Mass.: Harvard
University Press, 2000. Első megjelenés 1861
Katz, William Loren: The Black West: A Documentary and
Pictorial History of the African American Role in the
Westward Expansion of the United States. New York:
Broadway, 2005
Minges, Patrick, szerk.: Black Indian Slave Narratives. Real
Voices, Real History. Winston–Salem, N. C.: Blair, 2004
Mitchell, Joe és Federal Writers’ Project: Former Female
Slave Narratives & Interviews: From Ex-Slaves in the
States of Arkansas, Florida, Louisiana, Tennessee, Texas,
and Virginia. San Antonio: Historic Publishing, 2017
Northup, Solomon: Twelve Years a Slave. New York:
Penguin, 2016. Első kiadás 1853
Smallwood, James M., Barry A. Crouch, Larry Peacock:
Murder and Mayhem: The War of Reconstruction in Texas.
Sam Rayburn Series on Rural Life. College Station: Texas
A&M University Press, 2003
Sullivan, Jerry M.: Fort McKavett: A Texas Frontier Post.
Learn About Texas. Austin: Texas Parks and Wildlife
Department, 1993
Washington, Booker T.: Up from Slavery. Szerk. William L.
Andrews. Oxford: Oxford University Press, 1995. Első
kiadás 1901
Williams, Heather Andrea: Help Me to Find My People: The
African American Search for Family Lost in Slavery. The
John Hope Franklin Series in African American History
and Culture. Chapel Hill: University of North Carolina
Press, 2012
 A szerzőről

LISA WINGATE a New York Times sikerlistájának első helyén

szereplő Elrabolt életek című könyv szerzője. Több mint
harminc regénye jelent meg, a Megtalált életek című
dokumentumkötetet Judy Christie-vel közösen írta.
Díjnyertes alkotásait több mint negyven nyelvre
lefordították, és a világon mindenütt a bestsellerlisták élére
kerültek. Az Americans for More Civility nevű szervezet a
National Civics-díjra jelölte, melyet olyan művek szerzőinek
adományozzák, amelyek az Egyesült Államok polgárai
közötti megértést és megbékélést segítik elő. Lisa Wingate
Észak-Texasban él. További információk a lisawingate.com
weboldalon érhetők el, ahol az olvasók a hírlevélre is
feliratkozhatnak, illetve a közösségi oldalakon kifejtett
tevékenységet is nyomon követhetik.

Facebook.com/LisaWingateAuthorPage
Twitter: @LisaWingate Instagram: @author_lisa_wingate
 Forgalmazza:
eKönyv Magyarorszag Kft.

Felhasznált betűtípusok:
Droid Serif – Apache License 2.0
IM FELL DW Pica PRO – SIL Open Font License 1.1
{1}
Knights of the White Camelia – a Ku-Klux-Klanhoz hasonlóan a fehér
faj felsőbbrendűségét hirdető szervezet az USA déli államaiban a 19.
században.

{2}
Confederate States Army – a konföderációs államok hadserege.

{3}
Underground Railroad – az Egyesült Államokban a 19. század elején
szerveződött hálózat, amely titkos útvonalakkal és biztonságos
házakkal segítette a szökött rabszolgákat, hogy a szabad államokba,
illetve Kanadába juthassanak.

{4}
Gal 6,7