A Mesterkurzus legújabb kötetének szerzői felteszik a kérdést: a

magányos, szeretetre éhes embernek miért a legegyszerűbb, ha erotikus

tárgynak kínálja fel magát - „a tiéd leszek, legyél az enyém”.

Szabadságra áhítozunk és lázadozunk a korlátok ellen. Mit jelent a

szabadság a szexualitásban? A határok nélküli ösztönkiélést? És mit
jelentenek a korlátok? Tabukat? Csakhogy a tabuk világában a
neurózisok, pánikbetegségek, súlyos gátlások, bűntudatok teszik tönkre
a szexuális életet.

És mennyire vagyunk toleránsok a másság, a homoszexualitás

kérdésében?

„Homo mensura” - az ember a mérték - mondta a görög bölcs; Buddha

pedig a szenvedések elkerülése érdekében az arany középútról beszél.

Vajon lehet-e érzelmi állapotokat előre elhatározni? Elhatározhatom-e,

hogy valahol, valakivel boldog leszek? Mert az akaratom szabadsága
talán valóban végtelen, de az akaratom megvalósítása már nem. Az
emberi cselekvés szabadságfoka nagyon korlátozott. S vajon mennyi
erő van bennünk a lemondások, a csalódások mély keserűség
nélküli elviselésére?

Fenti kérdéseket próbálják a kötet szerzői.

Dr. Lux Elvira, Dr. Popper Péter, Dr. Ranschburg Jenő, Tari Annamária

Öröm, fájdalom, tabu

Dr. Lux Elvira - Tiltások, tabuk és a devianciák kapcsolata
Tari Annamária - Szerepválság és konfliktusok a
fogyasztói társadalomban
Dr. Popper Péter - A szexuális szabadság előnyei és hátrányai
Dr. Ranschburg Jenő - Szerepek és szerepzavarok
A kerülő út
A kötet szerzői
Homofóbia
Öröm, fájdalom, tabu
Boldogság és keserűség a szexben

Borítóterv: Malum Stúdió

© Lux Elvira, Popper Péter, Ranschburg Jenő, Tari Annamária - 2006

ISBN 963 7168 49 4

ISSN 1585-4000

ISSN 1786-2817

Saxum Kiadó - Affarone Kft.

Felelős kiadó: Jenei Tamás

Felelős szerkesztő: Zsolnai Margit

Tördelőszerkesztő: Jeges Erzsi

Nyomta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 260257

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Dr. Lux Elvira - Tiltások, tabuk
és a devianciák kapcsolata
A mi zsidó-keresztény kultúránkban a tiltás már Mózes első könyvében
megjelenik. Mózes jól ismerte az emberi pszichét, és a későbbiek során
kőbe vésett tíz parancsolata közül csak három tartalmaz pozitív
felszólítást. A többi hét az emberi természet rossz indítékainak
tiltásáról szól: Ne lopj, ne ölj, ne paráználkodj, ne kívánd
felebarátodnak se házát, se mezejét, se feleségét stb... Az első tiltás a
teremtés birtoklásával kapcsolatos.

A kert minden fájáról bátran egyél

De a jó és gonosz tudásnak fájáról, arról ne

egyél, mert amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz. (1M:16-17)

S ezután teremté Isten az első asszonyt, akit - kígyó képében - a gonosz

szellem arra csábított, hogy egyék a tiltott fa gyümölcséből. Azaz,
szegje meg a parancsolatot. Ahogyan azt Lucifer, az egyik főangyal is
megtette. Éppen ő, a „fényvivő” (lux-lucis = a fény, faire = vinni), aki
később a Sötétség hatalmasa lett. Vajon mi is lehet az a jó és gonosz
tudása? Amibe való belekóstolás miatt az ember a saját halálával lakol,
s örökre kiűzetik a Paradicsomból? Talán éppen a
halhatatlanság titkának ellopása? Hiszen nincs olyan emberi alkotás,
amely idővel ne pusztulna el. Kivétel ez alól a legtökéletesebb emberi
alkotás: az utód.

A tiltás isteni eredetű, a tagadás pedig a lázadó angyaloké és az

emberé. Illetve az asszonyé. Az asszony a férfit, az asszonyt a tagadás
szelleme - a legősibb fallosz-szimbólum képében - csábította az
engedetlenségre.

Egyéb őskultúrákban is ismeretesek a tiltások, s az azokat megszegők

halálbüntetése. A vad és félvad népeknél végzett kutatások - ahol
még szinte semmi társadalmi szerveződés nem található (lásd
Ausztrália őslakossága) már ismeretesek hasonlók. A vallási és
társadalmi szerveződések előzménye a totemizmus szellemi
tartalma. Ahogyan az Isten lelket lehelt az emberbe, úgy az ősi
hordákban az ember lehelt „lelket” a körötte lévő dolgokba, animizálva
ezzel az őt körülvevő világot.

Ausztrália belsejének őslakói nemzetségekbe, klánokba tömörülve

élnek ma is, és mind a saját klánjuk totemjének nevét örökítik át. A
totem nagy hatalommal felruházott szimbólum, amely rávetül
különböző tárgyakra, élőlényekre; állatra is. De lehet növény vagy
természeti erő: eső, víz stb. A totem elsősorban a nemzetség ősapja
és egyben védőszelleme, segítője is, aki jóslatokat küld nekik. Más
nemzetséghez tartozók számára lehet veszedelmes is, de fiait ismeri és
kíméli. Maga is védelmet nyer nemzetségétől: elpusztítani tilos! A
totem nem egyetlen egyed, hanem a fajtájához tartozó minden egyedre
vonatkozik. Nem egy turulmadár védett, hanem minden egyes tagja
ennek a madárfajtának.

Az azonos totem védelme alatt állók egymással nem házasodhatnak, és

szexuális viszonyuk is tiltott. Ez az alapja a totemizmus és exogámia
összefonódásának. Az azonos totem alá tartozó klán tagjai számára a
nemi kapcsolat akkor is tilos, ha a felek között nincs vérrokonság. A
szaporodás szempontjából ideális keveredést segíti a tilalom. A
korcsosodás tapasztalata, de inkább ösztöne volt a vezérelv, hiszen
nemcsak a vérrokonokra vonatkozott a tiltás, hanem az azonos klán
minden tagjára, amely az ideális vérkeveredést többszörösen
biztosította. A tilalmat megszegőknek halálbüntetés járt. Hogyan
került egymással ilyen szoros kapcsolatba az exogámia és a
totemizmus, az ma is a kutatás egyik tárgya. Mint ahogy az is, hogy
hogyan és miért teremtett magának totemet az ember? A totem
többnyire állat, amelytől önmagát származtatni véli. Az ember miért
éppen a totemállatot tette meg szociális kötelezettségei
meghatározójává és szexuális viselkedése morális bázisává? Ezzel a
kérdéssel számos kutató foglalkozott és foglalkozik ma is (J. G. Fraser:
Totemism and Exogamy. 4 kötetben, 1910.; Ferguson McLeman:
1870.; Wundt; Freud; Jung; Róheim Géza stb.)

Nemcsak Ausztráliában, de az Észak Amerikában élő indiánoknál is

találtak totemizmusra utaló nyomokat, és még több kelet-indiai
népcsoportnál, az óceániai szigetvilág népeinél, Afrika egész területén
stb.
A totemizmus tehát azt jelenti, hogy nemcsak a vérrokonságra érvényes
az incesztus tilalma, hanem az egész azonos totemmel
rendelkező nemzetségre is. Még a mi nyelvünkben is élnek a régi korok
társadalmi kapcsolatait szinte rokonsági szintre tágító szavak: „néném”,
„uram-bátyám”, „kedves öcsém”, „atyám fia” stb.

Ausztriában élt egy magyar származású történésztudós, akit Zombatnak

hívtak, ősei Szombathely környékéről származtak. Négy vaskos kötetet
írt a magyarság származási összefüggéseiről. Érdekes volt látni, hogy
Magyarországon szinte mindenki rokoni viszonyban volt egymással,
főleg azok, akiknek családfáját számon tartották. A könyv adatai
leginkább a magyar levéltárak anyagaiból származnak. Az első kötet,
első mondata ez: Árpád, de genere Turul. A mi őseink is Ázsiából
származnak, ahol szintén létezett a totemizmus. A magyarok
totemállata - mint tudjuk - a turulmadár volt (Emese álma). Talán a
törzsfejlődés, az evolúció valamelyest korai megsejtése adhatta az
ötletet az alacsonyabb rendű fajból való származtatáshoz. Ki tudja?

Az emberiség gyermekkorában nemcsak a totemkultusz valósult meg,

hanem a tabué is. Freud szerint a tabu lélektani megjelenítése -
korunkban - a neurotikus ember élményvilágában tükröződik
leginkább. A tabu polinéziai szó, lefordítása nehéz, mert az eredeti
jelentése, amire vonatkozott, az a mai nomenklatúrákból már hiányzik.
A görögöknél az agos ugyanazt jelenti, mint a régi Rómában a sacer, a
héber nyelvben a kodaus jelenti azt, hogy szent, hasonlóan a tabuhoz.
A tabu értelmezése ambivalens. Részint olyasmi, ami szent,
megszentelt, sérthetetlen, részint azt, ami tilalmas, tisztátalan, ijesztő,
veszedelmes. A mi „szent borzadály” kifejezésünk sokszor fedhetné a
tabu jelentését, írja Freud a Totem és Tabu című könyvében: A
tabutilalmakból hiányzik minden indoklás, származásuk ismeretlen,
akkor is így van, ha számunkra ez érthetetlen...

Wundt a tabut az emberiség legrégibb, megíratlan törvénykódexének

nevezi. Azt tartják, hogy keletkezése régibb, mint az istenek;
olyan időkből ered, amikor isten- és vallásképzet még nem létezett.
Tabu az, ami szent, a közönségesen felülemelkedett, de egyúttal
veszedelmes és tisztátalan is. Az emberi értelmezés szerint a
viszonyulás hozzá és a tabu viszonyulása az emberhez éppúgy
ambivalens, kétpólusú, mint maguk az érzelmek. Nemcsak a totem, de
az állat is lehet tabu. Annak leölése, elpusztítása, elfogyasztása -
ahogyan a totemizmusban -, mint ős szerepel, mely csak más klánokra,
más totemet tisztelő csoportra veszedelmes, de a sajátjait ismeri, védi.
Ha valaminek az érintése is tabu, akkor az azt megérintő is tabuvá
válik.

A tabu démoni hatalommal bír, érintése az elvarázsolódás bosszújával

jár. Wundt szerint a tabu a teljesen tárgyiasított szorongás
félelemmé alakulása. Szorongás - félelem. A szent és tisztátalan
ellentéte, két mitológiai fok. A gondolat is lehet tilalmas, azonban a
cselekvési tilalom még nem szünteti meg a cselekvési vágyat, de az
elfojtható, s így a kielégítetlen késztetés a tudatalattiba kerül. A
gondolat, a vágy is lehet bűnös, és csakúgy büntetendő, mint maga a
cselekedet, ezért tanácsos a vágy teljes elfojtása.

Az elfojtott libidó, ha nincs is a tudat kontrollja alatt, létezik.

Feszültsége levezetésre törekszik. Minden újabb késztetési lökésére a
tilalom újabb szorítása a válasz. A tabu ősrégi tilalom, amely a primitív
népek valamelyikére egykor külső nyomás, erő kényszerített rá, olyan
tilalmak, amelyek a társadalomra és az egyénre egyaránt rossz hatással
voltak az uralkodó szellemi vezérek szerint. Ezek a tilalmak
beivódtak részint a tudatba, részint a kollektív tudatalattiba, és szinte
szervültek nemzedékről-nemzedékre örökítve a tilalmas cselekedet
végrehajtását. A tilalmak áthágásának a vágya minden emberben
tudattalan, de ott jelen van, és szorongatja a tudatba törés határát.
Amikor a tudati kontroll fellazul neurózisban vagy éppen
pszichózisban, ezek a késztetések áttörik a morális gátakat, és
aszociális cselekvésre késztetik az egyént.

A legrégibb és legfontosabb tabutilalom a totemizmus két

alaptörvényére épül. Tilos a totemállatot (az apát!) megölni, és tilos a
totemtársakkal való nemi érintkezés. Mindaz, aki áthágja a tabut, maga
is tabuvá válik, mert tette példává válik, és másokat is rossz útra térít,
mint Éva tette Ádámmal. Így az ilyeneket kerülni, kiközösíteni kell.
Tehát ő valóban „fertőző”. Példája környezetét a tilalom áthágására
bátorítja. Tudjuk, hogy a leghatásosabb nevelési eszköz a minta, a
példa legyen az akár pozitív, akár negatív előjelű. S ezt már az ősember
is tudta. Jó lenne tudni, miért édesebb a tiltott gyümölcs, és
miért zöldebb a szomszéd kertje?
Az apa megölésén túl - aki nemcsak a hatalmat képviseli, de uralkodik
a nőstények felett is, kisemmizve fiait - s az inceszt tilalmon túl
egyéb tabuk is léteznek. A tágabb értelembe vett hatalom birtokosai: az
uralkodók tabuja, a holtak tabuja és még sok egyéb, ami az ember
természetes vágyai ellen emelt gátat. Ezeknek a gátaknak az áthágása
miatt bűntudatot éreztek még azelőtt, hogy az istenhit s a morális
törvényrendszerek kialakultak volna.

A különböző kultúrákban más-más totem- és taburendek voltak, de

majdnem mindegyik tárgya a hatalommal és a nemiséggel van
szoros kapcsolatban. A tilalmak bizonyos érzelmi késztetések
cselekvési megvalósítását ellenezték, s akár halálbüntetéssel is sújtották
az engedetleneket.

Mióta az ember ennek tudatára ébredt, szembe került érzelmeinek és

racionalitásának oly gyakori ellentmondásával. Amit szeretne,
az többnyire tilos, és amit tennie kell, azt érzelmileg elutasítja. A
motívumok harca sokszor kétes kimenetelű. A vágyak útjába épült
tilalmas gátak nemzedékről nemzedékre átöröklődve viszik tovább a
rögzült tiltásokat és az azok áthágására törekvő vágyakat. A tudati,
morális kontroll gyakran olyan cselekvésekre készteti az
embert, amihez egyáltalán nincs kedve. Az akarat a tudat kiszolgáló
leánya, és amit megvalósítani akarunk, azt egyáltalán nem biztos, hogy
érzelmeink is támogatják. Azonban az élet gyakran követel olyan
cselekedeteket tőlünk, amelyek kötelezettségeinkkel - és nem a
vágyainkkal -vannak szinkronban.

Minden érzelem ambivalens, azaz kétpólusú: jó - rossz; kellemes -

kellemetlen; szép - csúnya; szeretem - nem szeretem; imádom -
gyűlölöm. Az érzelmek intenzitása egy képzeletbeli skálán ábrázolható.
Ezen a skálán középre helyezzük a nulla pontot, amely érzelmileg a
közönyt jelképezi. Innen jobbra, illetve balra rangsorolhatók a pozitív,
illetve negatív érzelmek, intenzitásuknak megfelelő emelkedő
sorrendbe, a hangulattól az indulatig terjedően.

Ha egy házaspár azzal az okkal keres meg, hogy el akarnak válni, mert
meggyűlölték egymást, akkor - ők nem tudják, de én tudom - még van
remény a rehabilitációra. Ilyenkor a kapcsolat feszülő érzelmekkel
telített, de a negatív töltés megváltoztatható. Energia nem vész el, csak
átalakul. Ha viszont arról panaszkodnak, hogy a partnerük már teljesen
érdektelen számukra - mindenféle vonatkozásban -, akkor valóban
megfontolandó a válás.

A totem- és tabu-témakör is az érzelmek ambivalenciájáról szól. A

szent és a szentségtelen egymásnak épp úgy kiegészítő társa, mint
az imádom - gyűlölöm. Freud az ellentét érzékelésére a „szent
borzadály” kifejezést használja, mert ez teszi számunkra leginkább
érthetővé azt a fogalomkört, amely eredetét tekintve ma már valójában
kifejezhetetlen.

Bátor következtetés részemről az a vélekedés, hogy az ősember - aki a

törzsfejlődés alacsonyabb fokán volt, mint a modern ember -
talán ráérzett a filogenezis törvényeire, az evolúciós hierarchiára, s
ezért „bújtatta” állatbőrbe az ősapát. Ugyanis totem ide, tabu oda, egy
állat elpusztítása mégis kisebb bűntudati következménnyel járhatott,
mint a valódi apa megölése. Oidipusz nem tudta, hogy a saját apját öli
meg.

Azt sem sejtette, hogy saját anyjával fajtalankodik, és tőle nemz

utódokat. Amikor azonban ráébredt erre az incesztus bűnére, kiszúrta a
saját szemét, és földönfutó lett. Nem tudta megbocsátani magának még
a tudatalatti lelki vakságot sem. Meg kellett volna éreznie, hogy a
„tilosban” jár. Ez is arra utal, hogy a régmúlt időkben az intuíciót
sokkal többre tartották, mint napjainkban. Nagyobb szerepe volt az
emocionalitásnak, befelé figyelésnek, mint a tudatosságában egyre
fejlettebb homo sapiensnek. Nem lehet elhanyagolni, hogy a
mitológiában szereplő jósok többnyire testileg vakok voltak ugyan, de
lelki szemeik áthatoltak a közönséges ember számára áthatolhatatlan
ködön át a jövőbe.

A legerőteljesebb ősi szorongás a haláltól való non-direkt félelem,

ennek oldására születtek meg a totemek és tabuk, ezekben tárgyiasult
az ismeretlen eredetű szorongás. A szorongás és a félelem között az a
különbség, hogy a szorongás tárgya a tudat számára ismeretlen, míg a
félelemé ismert. Mitől fél a kisgyerek a sötétben? Mindentől és
semmitől: szorong. A szorongás megszállja az egész személyiséget,
míg a tárgyiasított félelem célzott és körülhatárolt. Ha félek attól, hogy
elveszítem a pénztárcámat, félek a kutyától, attól, hogy lekésem a
buszt, ez a célzott félelem mentesít az egész személyiséget fenyegető
diffúz feszültségtől.
Az ősember a barlang falára festette azokat a nagy és veszedelmes
állatokat, amelyeket nem is ismert pontosan. Ezzel a körülhatárolással
oldódott generális feszültsége, és ezáltal a továbbiakban jobban tudta,
hogy mitől is kell félnie. A továbbiakban már „csak” félelme valós
tárgyát kellett elkerülnie vagy elpusztítania.

A magzat a méhen belüli fejlődés kilenc hónapja alatt reprodukálja -

újra éli - a törzsfejlődés jelentős állomásait. A születés utáni
ontogenezisben a korábbi nemzedékek pszichés és mentális fejlődési
szakaszai - szintén felgyorsult ütemben megismétlődnek. Az
emberiség „gyermekkorában” a mágikus gondolkodás volt az egyik
vezérelv. Az ember belső világát rá vetítette a környező világra, abban
az értelemben is, hogy az történjék, amit ő szeretne, és kerülje el azt,
ami rá nézve káros. A gyerek is elhiszi, hogy a napocska azért fog
kisütni, hogy megszárítsa az ő babájának kiteregetett ruháit, s ezt csak
kérnie kell. Erről szól az egyik régi gyermekdalunk.

A hatalom megszerzésére, azaz a környezet dolgainak irányítására való

késztetés már a gyermekben is erős hajtóerőt képvisel. Ahhoz,
hogy valakit le lehessen győzni, ahhoz riválisra van szükség. Amikor a
gyermek a világra jön, egyetlen lény tölti be világát, akivel
szimbiózisban él, akivel egységet alkot, és aki nélkül
életképtelen lenne. Az anyja szoptatja, gondozza és tanítja őt a
legintimebb érzelmi kötődésre: a szeretetre.

Az asszonynak kétféle nemű gyereke lehet: lány és/vagy fiú. Az anya

és a lánya között a nemi státusz azonos, míg az anya és a fia
között ugyanez különböző. A gyerek a születésével csak a genitáliáinak
meghatározott ágát, nemi státuszát hozza magával, de a nemének
megfelelő szereptanulás - a környezet támogatásával -
a pszichoszexuális fejlődés során épül személyiségébe. Az anya
mindkét nemű gyermekét hasonló viselkedésformákkal szeretgeti,
dédelgeti, becézgeti, gondozza, de a szeretet megnyilvánulási módjai
nem azonos „talajba” hullnak. Anya és lánya között „nemtelen” a
szeretet érzülete, míg az anya és fia közötti érzelmi intimitás
erotikus tartalmakkal színezett. A kisfiú az anya gondozási
manővereire, érintésére olykor erekcióval reagál. Ezt a biológiai
történést szexuális színezetű jóérzés kíséri. A gyermek ezt az
élményt szeretné megismételni, s amennyire azt anyja engedi, meg is
kísérli. Kétéves kor körül kezdi az anya szocializálni a kis „hím”
erotikus törekvéseit, és tanítgatja arra, mit szabad, és mit nem. Ilyenkor
az ősi tabu, az inceszt vezérlésű kötődés tilalmait építi be a fiába,
gyakran anélkül, hogy gondolna erre.

A gyermek a saját nemének megfelelő szerepformákkal

pszichoszexuális fejlődése során ismerkedik, s ezt környezetének
támogatásával sajátítja el. Az egyed és a világ homológ egybeolvadása
akkor módosul, amikor a gyermekben kialakul az én-tudat, a nemi
tudat és a világtól való megkülönböztetettséget jelentő, ún. testvázlat
fogalma — inkább élménye. Ilyenkor kerül heterológ helyzetbe
egymással az egyén és a környezet. Ennek egyszerű demonstrációja az,
amikor a kisgyerek már képes eldönteni azt, hogy elfér-e, avagy sem
egy szék alatt? Kialakul benne, hogy mennyi helyre is van szüksége a
világban való szabad mozgáshoz és tájékozódáshoz.

Később ez az ún. testvázlat rávetül az autóvezetőre is, és megtanulja,

hogy elfér-e előzéskor a másik autó és az útpadka között. Ezt a fajta -
tapintással is fejleszthető észlelési tehetségünket a keleti kultúrákban
mint hatodik érzékszervet tartják számon, és nem is helytelenül.

Az ön- és a nemi tudat azonban még nem jelenti egyben a nemével

való azonosulást. Ahhoz, hogy a lány az anyával, a fiú pedig az apával
azonosuljon, egyfajta pszichoszexuális folyamatra van szükség. A
gyermek érzi, hogy az anya és az apa közötti érzelmi kapcsolat nem
azonos azzal, amit az ellenkező nemű szülője vele szemben érez.
Szeretné ellenkező nemű szülője teljes érzelmi spektrumát birtokolni.
Ami hiányzik számára, az a két szülő közötti szexuális
vonzás feszültségének megérzése. Ez hiányérzetet mozgósít benne, és
ennek betöltéséért száll harcba az azonos nemű szülővel úgy, hogy
megpróbálja elsajátítani annak szokásait, tulajdonságait, képességeit.
Belebújik a papa papucsába, felteszi az apa kalapját, a kislány a mama
ruhadarabjaiban ékeskedik - kényeskedik a papa előtt, s kirúzsozza a
száját stb.

Az azonos nemű szülővel való azonosulási folyamat motivációja és

célja a másik nemű szülő feletti hatalom megszerzése, és teljes érzelmi
szférájának meghódítása. Így válik érthetővé az apa, a vezér
elpusztításának vágya, és egyben az anya birtoklásának elérése. Ez a
belső erő alakította ki a hatalom védelmére rendelt tiltásokat és az
incesztus tabuját is.
Az a nő, akinek van fia, minden bizonnyal hallotta tőle a megfelelő
korban: „anya, ha felnövök, feleségül veszlek” szlogent, ami
verbális megfogalmazása az amorális kis bestia vágyának. Lányoknál a
fordítottja ennek távolról sem ilyen szembetűnő, mert apa és lánya
között soha nincs olyan intim kapcsolat, mint az anya és fia között.

A lány- és fiúgyerek anyához való viszonyának különbözőségéből

erednek azok a - felnőtt nemi életben oly gyakran fellelhető -
problémák, amelyek sok kapcsolatot rontanak meg. A kisfiú anya felé
irányuló vad, de természeteses vágyait az anya szexuális szocializálás
során meggátolja, és elfojtja a gyerekben. Amikor a fiatal férfi
összekerül azzal a fiatal nővel, aki megtetszik neki, a libidó sodrása
átszakítja azt a gátat, amely az incesztus ellen épült a fiú
személyiségébe. Az elszabadult energia a gyors birtokba vételre
készteti a fiatal férfit azzal a nővel szemben, aki nem tabu. Ebből a
mohó birtoklási vágyból születnek azok a női érzelmek és
megfogalmazások, hogy „te csak azt akarod tőlem”. Van is benne
valami, főleg, mert a férfiak az előjátékot gyakran tekintik
„lóversenynek”.

Pedig a nők éppen arra vágyódnak, hogy a szeretett férfi párját a

szeretet bölcsőjéből átringassa a szerelem nászágyába. Hiszen ők az
anyától nemi megkülönböztetettség nélkül tanulták meg a szeretet
nyelvét. A nők valóban - előtte - egy kicsit szeretkezni szeretnének,
míg a férfiak gyorsan koitálni akarnak.

Ez a pszichoszexuális fejlődési igény különbség gyakran rontja meg az

egyébként legjobb kapcsolatokat is. Azonban nincs mit tenni, mert a
férfi és a nő között nemcsak ez az egyetlen jelentős különbség.
Nemrégen tudjuk - kb. harminc éve -, hogy a női és a férfi agy
anatómiai és morfológiai szempontból különböző. Sokáig azt hittük,
hogy az agy nemtelen, de ez nem így van. A különbség sok mindenben
meghatározza egyedfejlődésükön túl kommunikációjuk sajátosságait is.
Empátia, megértés, elfogadás és alkalmazkodás szükséges ahhoz, hogy
két ellentétes nemű és neveltetésű ember egy életen át jól megférjen
egymással. Az ütközések éleit a szerelem és szeretet képes lecsiszolni.
Ehhez azonban megfelelő időre és türelemre van szüksége egy párnak.

Nemcsak a totemek és tabuk világa járt le, de a morális gátak is

elszabadultak. Fegyelmezés nélkül nem lehet önfegyelemre nevelni
senkit. Bármilyen kultúrában megvoltak a szokások, írott és íratlan
törvények, amelyekhez a társadalomban élőknek alkalmazkodniuk
kellett, akár tetszett ez az egyénnek, akár nem. Napjaink demokratikus,
liberális világának gyeplői annyira lazák, hogy nem alkalmasak az
„aureus mediocritas”-on megtartani a társadalom szekerét.

Az emberiség - úgy tűnik - még nem jutott el a számára egyetlen

megfelelő izmus, a humanizmus korának szintjére, s ebből igen sok
baja származik. Korábban a fiatalok szerettek volna mielőbb felnőttek
lenni, ma pedig minél tovább szeretnének farmernadrágos fiatalok
maradni. Az ifjúság korábban soha nem képezett önálló társadalmi
réteget, a felnőttek szabályai voltak rájuk is érvényesek. A második
világháború után azonban az új isten, a zene hangos
művelőinek bandáiba verődtek össze. Soha nem volt ilyen - az egész
világra kiterjedő - forradalmi ifjúság, mint van még napjainkban is. A
régi világ szabályait, törvényeit ugyan elutasították, de nem találtak ki
maguknak jobbakat. Megálltak az elutasításnál, de nem lehet egy egész
társadalmi rétegnek eszmei „senki földjén élni”. Legalábbis hosszú
távon nem tanácsos.

Áthágtuk a szabályokat, morális gátakat, lenézünk minden totemet és

tabut, és a semmi sem szent korszakában élünk, a szent
borzadály szorongása nélkül. Példát mutatunk a lopásra, csalásra,
agresszióra (ölésre a tévécsatornákon), obszcén beszédre, megcsalásra,
házasságtörésre, válásra, és mi, felnőttek csak csodálkozunk. Nem
igen vagyunk tekintettel a még fejlődő utódaink helyes utat kereső
érzékenységére. A szülők azelőtt válnak el, hogy a gyerekben
megszilárdulhatott volna a saját nemével való teljes azonosulás
folyamata. Ezen túl példát adunk nekik sok más helytelen
viselkedésmódra. Már pedig - mint tudjuk - a példa a
leghatásosabb nevelő eszköz, legyen akár negatív, akár pozitív az
előjele. A csonka családban felnőtt gyerek számára akkor minta a
szülők válása, ha majdnem belehalt a bánatba miatta.

A szexuális neurózis is nyilván ritkább volt azokban az időkben,

amikor a tiltott vágyakat valóban elfojtották. Amikor a felnőtt nők,
akár anyák-apák is betartották az incesztus tilalmait, és nemcsak a
rokonaik felé, hanem például a munkahelyeken sem inzultálta a főnök
a beosztottjait. A hatalom mindig is adott lehetőséget -a javak
birtoklásán túl - a szexuális hatalomra is. Lásd a földesúr „jus primae
noctis” jogát (az első éjszaka joga).

Ha nem létezett volna az anyának mint szexuális tárgynak a tabuja,

soha nem alakult volna ki a prostitúció. Talán azért találnak „vevőt”
a legócskább nők is az „árujukra”, mert a kurva élesen elkülönül az
anyafogalomtól. Az anya akkor sem kurva a fia számára, ha van
bárcája. Ha fiúgyerekek vitatkoznak egymással, és az egyik lekurvázza
a másik anyját, az azonnal verekedéssel védi meg az anyai presztízst.
Ugyanakkor, amikor esetleg még azt sem tudja, hogy mit is jelent
valójában ez a szó. A férfiaknak okozhat bűntudatot és totális szexuális
gátlást, ha olyan nőhöz vonzódnak és olyat vesznek feleségül,
aki hasonlít az édesanyjukra. Érzelmi ambivalencia alakul ki bennük, s
a feleségre rávetül az anyakép, és ezzel együtt a szexuális tiltás is. Úgy
tudom, hogy egyetlen férfi sem vetíti rá anyja képét egyetlen kurvára
sem, akárhánnyal is volt dolga életében.

Én viszont találkoztam több olyan szexuális problémával küzdő

férfivel, akinek éppen az incesztus tilalmának gondolati, illetve
érzelmi áthágása volt kudarca hátterében. Egy házaspár akkor keresett
meg, amikor újból kudarcba torkollott szexuális kapcsolatuk - már
másodszori házasságkötésük után. Nagyon szerették és tisztelték
egymást. Mindketten mindenféle szempontból igen vonzó fiatalok
voltak. Szépek, okosak, műveltek. Panaszuk szer nt a férfi merevedési
zavarral küzd, és emiatt házasságuk „nincs elhálva”. Éppen ezért
bontották fel egyházilag is az első házasságukat. Viszont a sikertelen
nemi élet ellenére sem tudtak elszakadni egymástól válás után sem, s
újra próbálkoztak. A férfi ismét kudarcot vallott. Mindkettőjük szűz
volt, amikor összeházasodtak, és azóta sem pótolták mással az addigi
mulasztásukat. Számomra igen hamar kiderült, hogy a férfi özvegy
édesanyja állt a háttérben: egyetlen fiacskája még huszonévesen sem
vált le érzelmileg édesanyjáról, aki nagyon korán maradt özvegy egy
szem imádott fiával. A lány, akit feleségül vett nagyon helyes, bájos,
nőies nő volt. Próbáltuk közösen rendezni fontos dolgaikat, de nem sok
eredménnyel. Egyszer a férfi édesanyja hívott fel telefonon, s miután a
neve - természetesen - megegyezett menye nevével, először azt hittem,
hogy a fiatalasszonnyal beszélek. Felvilágosított, hogy ő a mama, de
hozzá tette, hogy mások is mindig összetévesztik a hangjukat.
Elég hamar kiderült az oki háttér, hogy az anya képe - a hasonlóság
miatt is -, rávetül a fiatalasszonyra, és gátlást jelent számára a
nemi tevékenységben. A fiatalasszony külön is felkeresett, és
megkérdezte, hogy hosszú távra vonatkozóan mi a véleményem a
probléma megoldásáról. Nem biztattam. Azt a tervét erősítettem benne,
hogy fogadja el a külföldi állásajánlatot, és újból váljanak el. Ez
történt. A férfi, amikor felesége végleg külföldre utazott, újból
eljött hozzám, és közel egy órán át rázta a zokogás ezt a gyönyörű,
hatalmas férfiembert. Elsiratta a feleségét, aki képtelen volt
leválasztani őt az anyjával való szimbiotikus kötődésről. Aztán ő
még járt hozzám, mert - joggal - azt gondolta, hogy mással is kudarca
lesz a nemi életben. Elég hamar keresett vigasztalást, és talált is. Íratni
szoktam a pácienseimmel a szexuális eseményeket, azok sikerét,
kudarcát, hogy ne csak a szubjektív megítélésükre legyünk utalva a
javulás-romlás értékelésekor. Ez a fiatalember olyan statisztikát hozott
az új partnerrel való nemi történésekről, hogy kiszaladta a számon egy
pont: „Gyónni jöttél fiam, vagy dicsekedni?” Ettől kezdve még egy-
kétszer újból hozott statisztikát, mert az is elképzelhető volt, hogy az
újdonság varázsolta el az új kapcsolatban. Miután hiba nélküli volt
a teljesítménye, mondtam, hogy abbahagyhatja a statisztikakészítést.

Az anya mint tabu egy másik férfi páciensemnél még élesebben jelent
meg, még jelentősebben tört a tudati felszínre. Harmincöt éves,
kellemes külsejű férfi keresett meg, aki kora dacára még szűz volt.
Elmondta, hogy a szülei elköltöztek a nagyszülők házából, de őt „kicsi
a lakás” ürüggyel a nagyszülőknél hagyták, s csak hétvégeken
látogatták, úgy, hogy soha nem vitték „haza” magukkal, csak a
nagyszülők házában találkoztak néhány órára. Ő egész héten ezt a
látogatást várta, és minden este titokban sírt az anyja után. Alig volt
egyéves, amikor végleg távoztak a szülei. Az óvodásban, iskolában,
ha ünnepélyt rendeztek, őt is megpróbálták szerepeltetni, de amint
észrevette, hogy a szülei nincsenek a nézők sorában megnémult, és
meg sem szólalt.

Ugyanezt a „néma leventét” játszotta felnőttként is. Itt-ott közlekedés

közben megtetszett neki egy-egy nő, akit aztán követni kezdett az utcán
vagy közlekedési eszközön. Nem szólt, csak némán bámulta a nőt
megszállott szerelmesként. Volt, hogy egy-egy nőt éveken át követett,
néma hódolattal. Nincs olyan nő, aki ennyi idő után el nem
érzékenyülne. Minden esetben kiszemelt szerelmei szólították meg,
hiszen ezt ő nem tette. Oda mentek hozzá az utcán, buszmegállóban,
ahol éppen őket várta. Megszólították, felvitték a lakásukba,
befektették az ágyukba, majd - hogy őt idézzem „se kép, se hang”.

Azt mondta, mint a torinói lepelre Jézus alakja, anyja képe úgy vetült a
nőre, s ettől ő totálisan „megbénult”. Kamaszkorától voltak hasonló
élményei, megtoldva azzal, hogy a genitális tájékon ilyenkor éles
fájdalmat érzett. Végül feladta a küzdelmet, és megkeresett engem, de
ő maga sem hitte, hogy lehet rajta segíteni. Nem lehetett. Legalábbis én
nem tudtam.

Egy másik páciensem szülei elváltak, mikor ő kétéves volt. Anyja újból
férjhez ment korábbi szeretőjéhez, aki természetesen a fiú apja volt. Ezt
azonban az asszony sem a volt férjével, sem a fiával nem közölte.
Furcsa anya volt, mert amikor a gyerek négyéves lett, odaadta a
fiát előző férjének, aki elperelte tőle, abban a hiszemben, hogy az övé.
Miután az anya megcsalta a férjét, s az ő hibájából mondták ki a
válást, a férfi megkapta a gyereket, bár akkor már együtt élt egy fiatal,
huszonnégy éves nővel. Hozzájuk került a kisfiú.

Marika kacér, lusta teremtés volt. Öreg barátja egésznap dolgozott,

hogy teljesíteni tudja fiatal barátnője minden óhaját. A lány egész
nap otthon heverészett, és „vigyázott” a kisfiúra. Az apa álmában sem
gondolta volna, hogy ebből még bármi baj lehet. Pedig lett, igaz, hogy
ezt az apa soha nem tudta meg. Az anya sem.

Az történt, hogy a kisfiú látott egy vendégségben egy olyan képet,

amin egy meztelen pár állt egymással szemben. Talán Ádám és Éva
lehettek. Nem tudta elképzelni, hogy mit tesznek ott a képen
meztelenül, de nagyon izgatta a fantáziáját. A vendégségben
megkérdezte, hogy mit csinál a néni és a bácsi a képen, és egy felnőtt
azt válaszolta: „mimózáznak”. Mit akart ez a buta felnőtt ezzel
mondani, ezt senki nem tudja. Ő otthon elmesélte Marikának a
történetet, és kérte a lányt, hogy csinálják ők is ezt. A lány megengedte,
hogy a négyéves kisfiú meztelenül mellé bújjon az ágyba. A kisfiú a
hálóinge alá nyúlt, és simogatta a lány nemi szervét. Marika nem
tiltakozott, hanem úgy irányította gyerek kezét, hogy az érintse a
csiklóját, és hangos nyögésekkel kielégült.

A fiú is jól tudta, hogy ez a „játék” tiltott, de gyakran akarta

megismételni. Aztán az anyja végre magához vette, amikor iskolába
került, és ő elfelejtette a „mimózázást. Boldogan élt édes szüleivel, az
apja akkor halt meg, amikor ő tizennyolc éves volt. Az anya ekkor
árulta el neki, hogy az édesapját siratja és gyászolja Józsi bácsiban. A
fiú férfivé vált, négyszer nősült meg, de soha nem találta meg azt az
élményt, amiben kisgyerekként része volt. A neveletlen nevelőanya
után sóhajtozott még harmincéves korában is. Minden válása után haza
költözött az édesanyjához, és vele is maradt annak haláláig.

Az incesztus vágyak nagyon mélyen gyökereznek a személyiségben, de

a hozzá fűződött tiltások, tabuk sem sekélyesek. Mélyen gyökereznek
ezek a kollektív tudatalattiban csakúgy, mint az egyénében. Ezek a
tartalmak nagyon komoly problémákat jelentenek a
túlérzékeny neurotikusoknál, akiknek tudatküszöbe lazább az
átlagosnál, és tönkre tehetik az egyén érzelmi és szexuális életét
egyaránt. Igazi elfojtásuk kemény munkát igényel pszichológustól,
pácienstől egyaránt, és a sikerre nincs garancia.

Nemcsak férfiaknál fordul elő ez, hanem nőknél is, de náluk

lényegesen ritkább. Volt egyszer egy óvónő páciensem, aki boldog,
szexuálisan kiegyensúlyozott házasságban él. Nem volt gyerekük, noha
erre egyik részről sem volt szervi akadály. Ő emiatt keresett meg.
Beszélgetéseink során kiderült, hogy a meddőségen túl más problémája
is van.

Vallásos családból származott, az apjának volt két apáca nővére. Az

egyik a páciensem keresztanyja volt. Miután az ötvenes évek
elején szélnek eresztették a nővéreket, mindkettőt a testvérbátyjuk, az ő
apja fogadta be házába. Keresztmama és keresztlány nagyon szerették
egymást. Egy alkalommal a keresztmama ölébe ültette az akkor kamasz
kislányt. Ebben a pozícióban beszélgettek egymással. Az apa
végigvonult a szobán, egy pillanatra megállt, s így meredt rá a húgára
és a lányára. A lány valami rosszallást vett észre apja pillantásán, és
mélyen elpirulva zavarba jött. Nem értette, hogy apja mi kivetnivalót
talál abban, hogy ő a keresztanyja ölében ül. Ettől kezdve szorongani
kezdett, ha valamilyen tekintélyt képviselő nővel volt dolga. A
kolleganői nem zavarták, de a feljebbvalói igen. Megkérdezte tőlem,
mit gondolok, hogy azért jön-e zavarba, mert ő esetleg
homoszexuális? Miért lenne az? - érdeklődtem. Mert az apja olyan
szemmel nézett rá akkor.
Erre faggatni kezdtem, hogy emlékszik-e gyerekkorából valamiféle
szexuális jellegű élményre az apjával kapcsolatban. Körömszakadtáig
állította, hogy a világon semmi ilyesmire nem emlékszik. Egyikünk
sem adta fel. Én a kérdezést, ő a „hárítást”. Ő mindig nagyon szerette
az apját, az is őt. Ő volt az egyetlen gyerek, a papa szemefénye, de
ennyi. Makacsul kitartottam, az unalomig vagy éppen a frusztrációs
szintig fokozva kérdéseimet. Egyszerre merőn rám nézett, és azt
mondta: „Mégis, volt valami”. Kiderült, hogy az apa három műszakba
járt dolgozni, az anya mindig nappalos volt. Amikor az apa délutános
volt, akkor reggelenként heverészett az ágyban, és a kislány gyakran
hozzábújt a „nagyágyban”. Előfordult, hogy úgy feküdtek egymás
mellett, mint a „kanalak”: a kislány háta mögött az apa. Olyan is volt,
hogy mindketten elaludtak, és olyan is, hogy ő arra ébredt, hogy valami
keményet érzett a fenekénél. Ennyi történt, de ez mélyen rögzült benne,
és a bűntudat is, hogy vele és az apával valami olyasmi történik, ami
tilos. Amikor az apa azon az ominózus napon vádlón nézett rá, arra
gondolt, hogy az apja talán azt hiszi, hogy ő homoszexuális. Nem ritka
eset, hogy az incesztus elfojtásának vágya, feszültsége kiterjed minden
ellenkező nemű egyénre. Hasonló módon történik ez, mint amikor az
azonos totem-klán tagjai is szexuális tilalom alatt álltak és nemcsak a
vérrokonok.

Férfiaknál gyakoribb, hogy az anyát megkívánó tilalom lesz az alapja a

libidó tárgyának inverz váltására. S már gyerekkorban az egész női
nemre kiterjedő generális tilalom miatt a szexuális vágy tárgya az
azonos nemű társ, barát lesz.

Ma már látszik a nemi szerepek összecsúszása is. Nem véletlen ma ez a

rengeteg kielégületlenség.

Az evolúció nem állt meg azzal, hogy kialakult az ember, az

folytatódik. A tesztek már mutatják az összecsúszást. Ahogyan ma a
nők nadrágot hordanak, a férfiak meg ékszereket, talán egyneműek
leszünk megint, mint ahogy voltunk. Mert azok voltunk. A felnőttek
nemi élete igen problémás ma. Amikor a petesejt megtermékenyül, és
az embrió kialakul, akkor egynemű, méghozzá nőnemű. Ha a
kromoszomális determináció XY, tehát férfi utódot sejttet, akkor is. A
női nemi szervi fejlődés az alap. Aztán a nagyajkak összenövése
eredményezi majd a herezacskót, melynek a felületén ott van az
összenövés nyoma. Ide száll le aztán a hasüregből a here majd a
születés környékén. Ha nem száll le, akkor a klitorisz, ami úgy is
működik, mint egy kis pénisz, merevedik, van makkja, megáll
a fejlődésben, amikor a nemi determináció megtörténik. A fejlődés
során, amikor a nemi kettéválás megtörténik, a hormonális fejlődés
veszi át a kromoszomális fejlődés helyett a koordinációs vagy irányító
szerepet. A fiúban kialakul a hereszövet, a lányban a petefészekszövet,
ezek termelik a saját hormonjaikat, és ezek válnak a dominánssá. Tehát
a klitorisz fejlődése megáll, pedig ebből lenne a pénisz. Hiszen a sejtek,
melyek tulajdonképpen szövetek, a sejtosztódáskor összegyűlnek egy
helyen - a nőknél a csikló környékén megtelepülnek -, nagyon gazdag
neuron ellátottságúak. És ezek akkor sem vándorolnak onnan el, ha az
egyed lány lesz. És ezek azért vándoroltak oda, mert a hímvesszőnek -
ami innen alakulna tovább - rengeteg szerepe van. Vizelet-, ondó-
elválasztás, vérbőség, merevedés, pszichés gátlás bekapcsolása stb. És
ez ott marad akkor is, ha az egyed lány lesz. Ezért van az, hogy a csikló
kiválóan alkalmas arra, hogy ott a nő orgazmust érjen el megfelelő
inger esetén. A hüvelyt nem arra találták ki, hogy ott bárki élvezkedjen,
hanem arra, hogy bemenjen a pénisz meg a spermium, és kijöjjön a
gyerek. Erre való a hüvely. Ez egy tévhit, hogy hüvelyi orgazmus
a normális orgazmus. A nőknek ez a fő hibája. El kellene fogadniuk a
csíklón keresztüli kielégülést. Ez egy komoly probléma a nőknél.
Egyes arab törzseknél még ma is a klitoriszt kivágják a gyerekből,
hogy a nő ne örömködjön, hanem szüljön. Ez így van.

És ez az uniszex világ elmossa a határokat. Mennyi impotens húsz és

harminc év közötti fiatal van ma. Ezeket a nemi szerepeket,
melyek tradicionálisan száz éve alakultak ki, nem lehet napok alatt
eldobni. Itt van a női erőszakosság. Megvan az oka. Azelőtt a
létfenntartás a férfi szerepe, a fajfenntartás pedig a nő szerepe, feladata
volt. Például az én lánykoromban - elismerem, régen volt, akkor még a
dolgok másképpen mentek. Akkoriban a nőnek a létfenntartáshoz való
eszközeit a férfi teremtette elő; míg ma, a második világháború óta, a
nőnek fontos kenyérkereső szerepe van. A nők is meg tudják keresni az
alap létfenntartáshoz való pénzt. Mióta a nők dolgoznak, nincsenek
olyan mértékben kiszolgáltatva a férfiaknak, mint voltak. Ezáltal, hogy
ezeket a nő már elő tudja teremteni, a szexualitásban is helyet kér
magának.

Fiatalkoromban még azt is elutasította a társadalom, ha egy nő

véletlenül kiejtette a száján, hogy neki jó a férjével a szex. De ahogy a
nők keresőképesek lettek, a szexben is helyet kértek maguknak - az
anyaságon túl.

Volt nekem páciensként egy fiatal párom. Volt egy gyerekük, a férfi
egy szép ember volt. Azzal kerestek meg, hogy a nő nem kívánja a
férjét, mert az nem tudja kielégíteni, nem is hajlandó vele lefeküdni. De
van egy szeretője, azzal megy a dolog. Kérdezem a nőt, valóban, az a
szerető ki tudja elégíteni az aktus során? Pironkodva bevallotta, hogy
nem. Na, a férjének is van keze, meg nyelve, meg orra, nem? De ő
akkor sem hajlandó a férjével lefeküdni, de elválni sem. Mondom neki,
nem hallott még arról, hogy asszonyi kötelesség? A férj felugrott erre,
velem ne feküdjön le velem a feleségem kötelességből. Hát hogy?
Szeressen, kívánjon. Hát itt a lehetőség, mondja meg neki. Szeresse,
kívánja, legyen magába szerelmes...

De ez nem így van. Ezt nem lehet megparancsolni. A nőiesség és a

férfiasság igazi jellegvesztése nagyon szorosan összefügg. Itt van a
szingli élet. Én elnézést kérek, de ez egy marhaság. Minden normális
nő férjhez akar menni, és gyereket akar szülni. Nagyon szomorú, hogy
napjainkban a női és férfi szerepek között elmosódott az az éles határ,
ami korábban volt, pedig vannak olyan dolgok, melyek tipikusan férfi-,
illetve tipikusan női jellemzők.

A nőknél természet adta módon - és ez az anyasággal nagyon fontos

korrelációban áll - egészen más a viszonyulás a férfihez.
Egészen másként néz egy nő egy férfire, mert a nő férjhez akar menni,
anya akar lenni. Én ezt a szingli dolgot nem fogadom el. Jó, lehet, ez
már az emberi törzsfejlődés következő lépcsője, lehet, hogy majd
nekünk, nőknek a fütyink is kinő, hiszen a lehetőség a klitorisszal adva
van... De azt tudom, hogy ez a szerepváltás már jelen van, és nem jó.
Tragikusnak tartom. A lombikprogram is e felé vezet, de most átmeneti
korszakban vagyunk. Látom ezeket a helyes, stramm fiúkat, akiket
teljesen leblokkol, hogy a választottja kifizeti a cehhet, és már a
megismerkedéskor berántja az ágyba. Ez az ősi programnak
teljesen ellentmond.

Búcsúzóul egy fontos üzenet. Ha valami nem megy funkcionálisan,

illetve bármi baj van, ez mindig oda vezethető vissza - ha az ember
mélyre ás -, hogy nem reális az önértékelés. Hogy nem az átlaghoz
méri és viszonyítja a képességeit, hanem vagy a saját ideáljához - amit
persze éppen azért nem lehet elérni, mert idea -, vagy túl alul, vagy túl
fölül, de nem reálisan. Amikor a férfi reggel felkel - ezt szoktam
tanácsolni a pacienseimnek -, a borotválkozó tükörben merjen
szembeköpősdit játszani, de aztán merje kihúzni magát, és azt
mondani, hogy én vagyok a legjobb, a legszebb, hülye, akinek én nem
kellek! És akkor nem lesz semmi baj. Önbizalom! A Csipke Rózsikák
korszaka lejárt. Az embernek megfelelő áron kell árulnia magát.

Mert nem az a tehetséges, aki naponta száz kerti törpét megcsinál, de

egyet sem ad el, hanem az, aki naponta egyet csinál, és azt el is adja.
Egyszer, amikor ezt a példát elmondtam, valaki bekiabált, az a
tehetséges, aki naponta egy kerti törpét csinál, és kettőt ad el! Ön nyert!
- mondtam...
Tari Annamária - Szerepválság
és konfliktusok a
fogyasztói társadalomban
A fogyasztói társadalomban, miután a profitorientált érdekek mentén
az az elsődleges cél, hogy jól alkalmazkodó fogyasztókká váljunk, nem
meglepő, hogy a média és a szépségipar, a divat diktálja a trendeket.

A hagyományos női és férfi szereptulajdonságok mára már

felülíródtak, és új vonások jelentek meg. Ismerjük a jellemzően női
dilemmát, a karrier versus család kérdését, de látjuk azt is, hogy a férfi
családfenntartói pozícióból már kiszorult. Megismertük a lúzer
fogalmát, aki valahogy mindig lemarad és kimarad.

Szaporodtak az étkezési zavarok, megjelent az ortorexia, valamint

megismerkedhettünk a metroszexuális férfi fogalmával is.

Tudjuk, hogy kötetnyi szakirodalma van a szingli jelenségnek, az

ismerkedés csapdáinak és receptjeinek, egyszóval szemünk előtt zajlik
egy változás.

Először a társadalmi háttérről érdemes beszélnünk, milyen térben zajlik

le mindez.

A fogyasztói kultúra a narcizmus kultúrája is egyben (Lasch, 1974). A

szlogen, melyet a társadalmi elvárások elénk állítanak így hangzik:

Jól kinézni, és remekül érezni magunkat...

A fogyasztói kultúrában a média és a reklámok nyomása valójában

egyfajta szerepjátszásra sarkallja mindazokat, akik „sikeresek”
akarnak lenni.

A testi megjelenés és a külső benyomás immár elsőrendű fontosságú,

de meghatározó eleme is a jól működő karriernek.
A test és szexualitás egyre szabadabb megjelenési formái a
reklámokban arra sarkallnak mindenkit, hogy észrevegye az üzenetet:
aki izmos, karcsú, vékony és szexualitásában felszabadult, az a mai kor
figurája; aki kövérkés, átlagosan öltözött, az depressziót sugall, és —
vélhetőleg - sikertelen.

A fogyasztói kultúrában új viszony alakult ki a test és én között.

A manapság gyártott, piacra dobott és árusított diétás, karcsúsító,

testedző és kozmetikai karbantartó termékek hosszú sora jelzi, hogy
a jó megjelenésnek és a testi erőnlét megőrzésének rendkívüli
jelentősége van a kései kapitalista társadalomban (Turner).

A reklámok, a populáris sajtó, a televízió és a filmek a test stilizált

képeinek tömegét nyújtják, gyakorlatilag a tökéletest ábrázolják, ezzel
is hangsúlyozva a megjelenés és a „kinézet” fontosságát. A topmodell
külső és az állandó boldog mosoly az arcokon olyan életérzést is
közvetít, ami észrevétlenül állít elénk elvárásokat. Tudattalanul kötjük
össze a két információt, ami a képekből felénk sugárzik, ezzel
pszichésen befogadva a látványt és érzést.

Az aszketikus testi munka jutalma már nem a kirobbanó egészség,

hanem az egyfajta feljavított megjelenés, egy „eladhatóbb” én. A
munkaerő piacon és a magánélet területén egyre nagyobb fontosságú a
„jó termék” előállítása, erről szólnak azok a tréningek és képzések is,
melyeket azért szerveznek, hogy sikeresen és megfelelően értékesítsük
magunkat.

Két alapvető kategóriát figyelhetünk meg: a test belső aspektusából az

egészségi állapot és optimális működés fenntartására vonatkozó
karbantartó ajánlásokat (az étkezési reklámok, gyógyszernek nem
minősülő szerek), ezek ara szolgálnak, hogy szembeszállhassunk a
betegségekkel, romlással, az öregedési folyamattal. A külső vonatkozik
pedig a megjelenésre, valamint a társadalmi téren belüli mozgására és
kontrolljára (a kozmetikai és szépségápolási reklámok).

Pachter szerint: Az igazán népszerű hősök ma már nem a hatalmasok,

nem a birodalomépítők, a feltalálók, akik véghez vittek valamit.
Notabilitásaink filmsztárok, popénekesek, a szabadidőnkben látható
„szép” emberek, akik inkább az élvezet filozófiáját hirdetik, mintsem a
fegyelemét és a nehéz erőfeszítésekét. Ez olyan paradoxon, amit a
realitásban bármikor érzékelhetünk. Manapság már komoly
iskolázottság és képzettség szükséges egy jobb állás betöltéséhez, nem
igaz, hogy szerencsével és „jó időben, jó helyen lenni” elvével
megtarthatná bárki is hosszú távon a pozícióját.

A fogyasztói kultúra képi világában végtelenül kombinálható témák

ismétlődnek: a fiatalság, szépség, energia, jó kondíció, mozgás,
szabadság, romantika, egzotikum, fényűzés, élvezet, szórakozás.

Az embereket rá kellett venni - úgy tűnik sikeresen -, hogy kezdjék

kritikusan figyelni testüket, énjüket és életstílusukat. Egy olyan világ
teremtődött tehát, melyben az egyének arra kényszerülnek, hogy
sebezhetően és enyhe szorongással folyamatosan ellenőrizzék magukat,
vajon nincsenek-e olyan testi hibáik, melyeket már nem lehet
természetesnek tekinteni. Tudjuk, hogy a plasztikai sebészet egyre
szélesebb szolgáltatást nyújt, ma már nem csak nőknek, hanem izom-
implantátumokkal férfiaknak is.

Minden elérhető és minden megcsináltatható, vagyis az emberi test

szinte teljesen formálhatóvá vált.

Tapasztalataim szerint a jobban kvalifikált pozíciót betöltő

alkalmazottak komoly gondként kezelik, hogy testi, külső jegyeikben
és kulturális szignáljaikban ne tévedjenek. Szorongásaik egyik forrása
ennek az imágónak a tökéletes előállítása.

Mondhatnánk persze, hogy ez felszínes jelenség, és a ruházat

kiválasztása nem válhat pszichológiailag megoldandó kérdéssé,
azonban valójában egy olyan én-aspektusnak a működését figyelhetjük
nyomon, mely az intézményi, tekintélyelvárások nyomására mozgósítja
a szorongások egész tárházát, esetenként regresszív mintázattal.

Kern írja: Olyan kor ez, melynek a fiatalság, az egészség és a testi

szépség a rögeszméje. A tévé és a mozi, e vizuális domináns
médiumok kitartóan emlékeztetnek arra, hogy a karcsú, kecses test,
valamint a vonzó arcon felvillanó gödröcskés mosoly a boldogság
kulcsai, sőt talán ezek alkotják a boldogság lényegét.

A fogyasztói kultúra a testet kiáltotta ki az öröm hordozójává, hiszen

vágyat keltő és ugyanakkor vágyakozó. Minél közelebb áll a tényleges
test a fiatalság, az egészség, a jó kondíció és a szépség idealizált
képeihez, annál nagyobb a csereértéke. A fogyasztói kultúra megengedi
a test abszolút kirakatba állítását, szemben például a 19. századdal,
mikor a ruhák a test elleplezésére szolgáltak.

Annak ellenére, hogy a test rendelkezik olyan eleve adott

lehetőségekkel, mint magasság és a csontváz felépítése, a fogyasztói
kultúrán belül az a tendencia érvényesül, hogy a testi jellemzőket egyre
inkább formálhatóbbakként kezelik, tehát a meggyőzés arra szolgál,
hogy némi erőfeszítéssel bárki elérheti a kívánt megjelenést (Turner).

A magazinok és tanácsadó rovatok folyamatosan azt sulykolják, hogy

mindenkinek vállalnia kell azért a felelősséget, ahogy kinéz.

A képek összehasonlításra ösztönöznek, hogy milyenek vagyunk,

illetve milyennek kellene lenni. A mozi és a reklámok segítségével
létrejöttek a testi megjelenés új szabványai, miután tudatára
ébresztették a tömeget, a közönséget, hogy mennyire fontos a jó külső.

A populáris média és a kereskedelmi érdekek működése nyomán a „jól

kinézni, és remekül érezni magunkat” egészségnevelési üzenet eladható
árucikké vált.

A testkarbantartás szilárd pozícióra tett szert, a képeken karcsú,

csillogó szemű, szép emberek láthatók a meztelenség különböző
fokozataiban, akik élvezik a testedzést. A kövér embereket általában
letörten, komoran ábrázolják vagy mulatságos figurákként, egy letűnt
kor maradványaiként.

E tárgykörben a 20. század figyelemre méltó vonásainak egyike -

Theodore Zeltin szerint - a sovány nő győzelme a kövér felett.

A fogyasztói kultúrában a karcsúság összekapcsolódott az egészséggel,

és az az egészségnevelési üzenet, miszerint túlsúlyosnak lenni komoly
egészségi kockázatot jelent, beleépült az egyezményes bölcsességek
tárházába.

A nők nagyon is tudatában vannak, hogy a diétázás fő oka szépészeti,

és hogy a jó külső nem csupán a társadalmi elfogadhatóság eléréséért
szükséges, hanem kulcs lehet egy izgalmasabb életstílushoz is. Ez a
tézis mára az étkezési zavarok nagy számának a jelentkezésével
valósággá vált, sok esetben derül ki, hogy például a betegek
fantáziáiban ez a fajta izgalmas, szinte vizuálisan is megjeleníthető
életstílus kudarcot, csalódottságot hordoz.

Az olyan kultúrában, amelyben a test az útlevél mindenhez, ami jó az

életben, az én megőrzése a test megóvásán alapszik. Egészség,
fiatalság, szépség, szex, fitnesz - ezek azok a pozitív tulajdonságok és
tevékenységek, amelyeket a test elérhet és megőrizhet. Minthogy a
megjelenést az én egyfajta tükrözésének tekintik, a test elhanyagolása
komoly szankciókat vonhat maga után, az embert kevésbé fogadják el,
rásütik a lustaság bélyegét, csökken az önbecsülése, sőt átélhet erkölcsi
kudarcot is.

Az étkezési zavarok számának emelkedése jelzi, hogy a női és anyai

identitás kialakulása és jól működő önértékelés harmonikus viszonya
egyre több zavart szenved. Egyre inkább érződik, hogy a fogyasztói
társadalom elvárásai emelkednek, a külsőségek és az érdekviszonyok
szerepének erősödése kifejezett destruktív hatásként értékelhető.
Cikkeket olvashatunk arról, hogy új szociológiai fogalomként
megjelent a beautizmus, ami nem jelent mást, mint a szépség és
attraktivitás prioritását össztársadalmi szinten.

Ennek az új gondolkodásnak az alaptétele: a szép jó, a csúnya rossz!

Vagyis olyan előítéletek születése indul meg, amelyek már
társadalmi méretekben is hatnak. Szociológusok szerint ennek a
változásnak vannak egyéb tovagyűrűző hatásai is. Ma egyrészt
jelentősen felértékelődött a nők szerepe, és ez a nemek kapcsolatában
további konfliktusokhoz vezethet, másrészt ez egyfajta gazdasági
manipuláció, aminek a nyomában kialakuló kulturális és eszmerendszer
új kiváltságokat és új elitet teremt. Mindez azt is jelenti, hogy a
kedvezőtlenebb adottságúak számára ez egyre áthághatatlanabb
akadályokat emel, és komoly negatív diszkriminációt jelent.
Olvashatunk arról, hogy európai országokban elbocsátások okaként sok
esetben a túlsúlyt jelölik meg, mint elfogadhatatlan alkalmazotti
jelenséget.

Ez a társadalmi trend pedig együtt jár majd azzal a jelenséggel, hogy a

szorongásos kórképek és az étkezési zavarok száma tovább növekszik.

Ha az étkezési zavart, mint társadalmi metaforát vizsgáljuk, akkor

társadalomlélektani szempontból krízishelyzetet látunk.
A sikeres énről alkotott képhez „sikeres testre” van szükség, melyet
fegyelmezni, formálni kell, ezt szolgálják ki a test- és szépségipari
szolgáltatók. Turner szerint az önkiteljesítés iránti küzdelemben az
egyének értéke mások értékítéletétől függ. Az emberek önértékelése
egyre rosszabb nívón van, sokakban a külső környezetnek tulajdonított
elvárások olyan mély szorongást mozgósítanak, amiket képtelenek
uralni, és állandó nyomásként élik meg azt.

Ebben a folyamatban a test külsejének, a megjelenésnek jelentős

szerepe van. A jó külső a látható teljesítmény narcizmusára utal. Ebben
a formában például az anorexia túlhajtott testkontrolija, a külsővel való
törődés szenvedélyessége a modern narcizmus szélsőséges formájának
is tekinthető.

A bulimia mintha a fogyasztói társadalom instabil kettős kötését

szimbolizálná: egyfelől a féktelen fogyasztásra irányuló éhség a
falásrohamokban nyilvánul meg, a teljesítményelv pedig, mely a
szigorú kontroll alá vonást jelenti, a testsúlycsökkentő módszerekben
ölt testet.

A korunkra jellemző teljesítményhajszolást a munka terén - ami az

egzisztenciális szorongások következtében a „nemet mondás”
képtelenségében manifesztálódik - hasonlóképpen értelmezhetjük, mint
a bulímiás betegek érzelmi viszonyát a visszautasíthatatlan étellel
szemben.

Ebben a társadalomlélektani térben azon nők csoportja, akik

kamaszkoruktól szenvednek étkezési zavarban, nehezebben
szabadulnak meg tüneteiktől, hiszen a külvilág számukra már
a realitásban is agresszív elvárást sugall.

Az emberi kapcsolatokról...
Szalai Erzsébet szociológust idézve, a politikai rendszerváltás óta a
politikai, gazdasági és kulturális hatalmat koncentráló új elit és a
hozzájuk kapcsolódni képes társadalmi csoportok, valamint a
leszakadóban lévő elszegényedettek fogyasztási szintje és életmódja
között áthatolhatatlan szakadék alakult ki.
A választható értékek és szerepkészlet csak az elit és a hozzájuk
kapcsolódók számára bővül, de számukra is csak átmenetileg. A
többség számára ez az elvi bővülés inkább frusztrációt okoz, hiszen
valós lehetőségeik egyre inkább szűkülnek. Ahogy differenciálódnak a
lehetőségek, mindkét csoport lélektani szempontból egyre nehezedő
helyzetbe kerül. Az egzisztenciális pozícióját megőrzött, illetve
emelkedő státuszba kerülők folyamatos önérvényesítési,
érdekérvényesítési harcot folytatnak, hiszen nincsenek biztonságban,
jólétük nem prolongált.

Ennek következtében az addigi emberi kapcsolataikban jellemző

érzelmek helyét átveszik újabbak, a kapcsolati tőke folyamatos építése,
az őszinte emberi érzések, félelmek, szorongások szinte teljes hárítása,
illetve tagadása. Energiáik ebben az egzisztenciális harcban fogynak el,
és egyre kevesebb jut akár a szűkebb családi környezetre, illetve saját
magukra.

Az elszegényedőben lévő emberek életérzése -annak ellenére, hogy

más fogyasztói szinten, más hétköznapi problémákkal küszködve
élnek - ugyanígy jellemezhető.

A megélhetésért folytatott harc ugyanúgy felőrli emberi kapcsolataikat,

a kénytelenül átélt értékválság, a megszokott életszínvonal feladása és
a prolongált egzisztenciális szorongás devalválja viszonyaikat; érzelmi
energiáik nagy részét a depresszív, szorongásos állapotok
feloldására használják.

Miközben a média egyre gyönyörűbb színekkel ábrázolja a tökéletest

és az elérendőt, a realitásban egyre inkább mélyül a szakadék a
tényleges és a fantáziáit javak között.

Ebben a társadalomlélektani állapotban törvényszerűen jelenik meg az

agresszió - a tehetetlenség következtében valamint egyfajta csodaváró
attitűd, ami a kilátástalanság képét enyhíti. Az előbbi öndestrukció
formájában (önpusztítás) vagy heteroagresszióként jelentkezik, ami
az emberi kapcsolatokban, a frusztrációs tolerancia erőteljes
csökkenésében, egyszóval a viselkedés megváltozásában látható. A
társadalmi, morális konvenciók átértékelődése egyre inkább
szembeszökő a hétköznapi emberi magatartásban is.
Az emberi kapcsolatokban érzékelhető problémák nagy része abból
származik, hogy az emberek egymás felé bizalmatlanok, kevéssé
őszinték, és tudatosan és tudattalanul is legjobban a visszautasítástól és
a fájdalomtól félnek. Miután az egzisztenciális javak megszerzése
lassan mindennél fontosabbá válik, új elem tarkítja az ismerkedési
nehézségeket, és ez már az időhiány és megszerzett javak védelmén
alapszik. Az a férfi, aki kemény munkával és heti hatvan-hetvenórás
munkával tartja fenn magát egy jó minőségű egzisztenciális nívón, nem
valószínű, hogy ezt feltétlenül és jóindulattal akarná megosztani valaki
mással. Annak az idejébe nem fér bele egy normális párkapcsolat
kiépítése, tehát maradnak a kampányszerű, epizodikus kalandok,
amikkel a hétvégi űrt kitölti, ezzel - ideiglenesen - a magány érzését is
távol tartja. Sem javai közé, sem az érzelmeibe nem óhajt befogadni
senkit, mert az csak hátráltatná az életét, ami amúgy sem könnyű.

De mielőtt ezt a típust elítéljük, gondoljunk arra, hogy a fogyasztói

társadalom éppen az egyedülálló státuszt méltányolja, hiszen
munkavállalóként ők a végtelenségig terhelhető réteg.

A pozíció eléréséhez és megtartásához olyan sebesség kell, amelyben

már nincs idő az érzelmekre, biztonságot nyújtó emberi kapcsolatokra,
ugyanakkor a környezettel szemben egyre erősödő projektív tendenciát
érzékelhetünk, melyet a bizalmatlanság, a gyanakvás és a folyamatos
rivalizáció jellemez.

A fogyasztói kultúra megteremtette azt a pszichés légkört, amiben a

közepesen kvalifikált rétegben már az elért pozíciók megtartása csak
folyamatos készenléti állapottal működik, melytől a
szorongáscsökkentést várja mindenki. Manapság egy-egy munkahelyen
a biztonság érzését csak az adja, ha az informális
kommunikációs rendszerrel tisztában van valaki, ha folyamatosan
monitorozza a környezetét, állandó készültségben van saját helyzete
védelmezésére.

Ezt azt jelenti, hogy stratégiai és hierarchikus szempontból is tisztában

kell lennie a kollégák napi helyzetével, tudni kell, kinek mi a célja,
milyen kapcsolati tőkével rendelkezik, hol húzódnak a határai, és
meddig ér el a keze. Pontosan tudja mindenki, kivel kell jóban lenni
minden áron, kitől kell tartani, és hogy senkit nem szabad valódi
őszinteséggel megközelíteni, mert az könnyen visszaüthet. Gyakoriak a
csalódások, mert a látszólagos baráti kapcsolatok is
azonnal összeomlanak, ha valamilyen előnyhöz jut az egyik fél - hiszen
ezek érdekvezérelt viszonyok, melyeket kizárólag az anyagi érdek vagy
a megszerezhető narcisztikus gratifikáció jellemez.

A bizonytalanság mára szokásos életérzés lett, és nem csak

egzisztenciális szempontból.

Amit régebben szenzitív tendenciának éreztünk egy-egy páciens

terápiájában, ma gyakorta a túlélő stratégia egyik eleme. Azt
mondhatnánk, hogy akár munkahelyi, akár társadalmi méretekben
elemezzük a lélektani viszonyokat, az egyre inkább paranoid színezetű
pszichés munkamódot hív életre, aminek legfőbb elvárása
az alkalmazotti szinten való tökéletes megfelelés.

Megfigyeléseink szerint a mai páciensek nagy része ennek a rétegnek a

tagjaként, nárcisztikus személyiségvonásai felerősödésével reagál, a ma
sikeresnek mondható karakterek a pozitív érzelmeket takargatják, a
kötődés, a bizalom és a szeretet - mint fogalmak - számukra
leszűkülnek olyan definíciókká, melyek érezhetően üres struktúrát
takarnak, valódi tartalom nélkül.

Az élet fontos értékei mint materiális értékek jelennek meg: gyakran

látjuk az öndefiniálás folyamatát a márkákon keresztül. A jellemző
szorongásforrás, melyek miatt segítségért fordulnak szakemberekhez,
sok esetben látszólag munkahelyi vagy párkapcsolati konfliktus,
miközben annak hátterében olyan diffúz szorongásérzést látunk,
melynek átélése sokszor már évek óta tart.

Depresszív érzések jellemzik őket, melyben a tüneti kép mögött

kiüresedés, elégtelenségérzés és projektív identifikációs mechanizmus
érzékelhető.

Általában jellemző, hogy a társadalmi elvárások, a folyamatos

egzisztenciális szint megtartása és a munka megőrzése mindent felülír.
A menedzsereknél gyakori, főleg a multinacionális cégeknél és a
szoros konkurenciával jellemezhető média-, reklám- és kommunikációs
ügynökségeknél, hogy kampányszerű munkákat kapnak, melyek több
napig tartanak, és a szoros határidők miatt gyakorlatilag 20-22 órás
munkát igényelnek naponta. Ilyenkor szinte bent laknak a cégnél,
ami egyben azt is jelenti, hogy az élet egyéb területeivel nem
foglalkoznak, sem érzelmi, sem gyakorlati téren. Jellemző, hogy a
kapcsolatrendszerük hasonló életvitelű emberekből áll, tehát mobilon
és interneten tartják a kapcsolatot. A menedzsment vagy a felső vezetés
minden igényét kielégítve igyekeznek megfelelni, mert
tisztában vannak vele, hogy nem pótolhatatlanok, bármikor felvehető
helyükre más valaki. Ez lélektanilag olyan érzelmi munkamódot és
reakciókat indít be a páciensek nagy részénél, amiben a cég vagy a
főnök projektív felületként megfelel a rideg és kiszámíthatatlan
anyának, akivel a tárgykapcsolat bizonytalan, és az egyetlen esély
a munkahely megtartására a tökéletes megfelelés.

Szinte ellenvetés nélkül élik így a napjaikat, csak éppen az állandó

projektív készenlét eliminálja az egyéb fontos értékeket.

Nagyon fontos tényező az is, hogy a már megszerzett javak és pozíció

elvesztését mindenki olyan veszteségként vagy hiányként
definiálja, amit nehezen élne túl.

A fogyasztói kultúra egyik csapdája ez, hogy miközben gyakorlatilag

nincs ideje és tere jól és élvezetesen elkölteni a pénzét, mégis beáldoz
érte szinte mindent, és azt éli át, hogy képtelen lenne más nívón élni
már. Nem véletlen, hogy az ún. kényszeres vásárlás és kontrollálatlan
pénzköltés is jellemzi őket, hiszen a rendelkezésre álló hétvégi napban
a hét minden feszültségét és frusztrációját oldják egy-egy plázában. A
praktikus megoldás nagyon hamar átfordul tünetté, amit már nem
képesek uralni. Sok esetben derül ki terápiás helyzetben, hogy az illető
egyébként megszállottan vásárol cipőket, kiegészítőket, ruhákat,
egészen a bankkártyája teljes lementéséig.

Miután a mai kor egyik elvárása, hogy negatív érzések nem jelenhetnek
meg a külvilág előtt, egyre gyakoribb a pszichoaktív szerek, a baráti
úton beszerzett szorongáscsökkentők alkalmazása.

Nagy mennyiségű pszichés kapacitást emészt fel ez az „öngyógyítás”,

melynek eredménytelenségét hosszan rejtve marad, gyakoriak az
alkohol problémák, a hétvégi „resetelések”, melytől mindenki a tünet
spontán enyhülését várja. Miután a páciensek nagy részének a
kapcsolatai felszínesek, nincs tere az őszinte érzelmeknek, tehát
folyamatosan el kell raktározniuk indulataikat és szorongásaikat.
Általában mindenki igyekszik a csúcsformáját hozni a munkaideje
alatt, a „remekül kinézni, és jól érezni magunkat” szlogen egyre
erősebb nyomás alatt tart mindenkit.

A párkapcsolatok terén is észlelhetjük, hogy bizonyos női magazinok

egyre agresszívabb viselkedést javasolnak a fiatal nőknek, miszerint:
„szerezd meg őt, és tedd a magadévá”, ami lassan teljesen lefedi a
hagyományos férfi szerep, a kezdeményező, domináns pozíciót. Ahogy
néhány évszázaddal régebben a társadalmi szerepek szoros
hierarchiában és ismert működési elven működtek, tehát ha egy nő
leejtette a keszkenőjét, akkor a férfi tudta, hogy közeledhet; manapság
úgy érzékelhetjük, hogy sem gesztus, sem szavak tekintetében nincs
már biztos fogódzó. Mindkét nem elbizonytalanodva próbál megfelelni
az új elvárásoknak, miközben fantáziájában lehet csak biztos, mert ott
nyugodtan építheti a történetet, szemben a valósággal, ahol már minden
képlékeny.

Ahogy a nők agresszívabb viselkedése kialakul, úgy érzékelhető, hogy

a férfiak maszkulin vonásai átalakulnak, és femininné válnak. A
metroszexuális férfi alakja már több nőies részletet hordoz, mint
gondolnánk, és céljaiban is határozottan hirdeti, hogy egy férfinak is jár
mindaz, ami egy nőnek. Megnőtt a saját testével való foglalkozás
időtartama, ami megint csak a nárcisztikus érzelmek előretörését
jelenti, hiszen olyan autoerotikus tendencia érezhető ebből, ami
aggasztó.

Ahogy régen és az állatvilágban ma is, a feromonok szerepe fontos volt

a párzás és megtermékenyítés szempontjából, gondoljuk végig, hogy a
teljesen szőrtelenített két nem lassan már csak művi és szintetikus
anyagok segítségét veszi igénybe a pártaláláskor.

Annak ellenére, hogy kutatások szerint mindenki a hagyományos

szerepekre vágyna, ezt az élet másként diktálja. Ebből következően
nem meglepő, hogy a válások száma emelkedik, és a kapcsolatok
frusztrációs toleranciája egyre alacsonyabb. A valódi érzelmek
kezdenek kiszorulni, lassan már csak üres szóvirágokká válnak, és
mindenki elfelejti, mit jelent a kölcsönösség és a bizalom a társ felé.

Ha a világ ijesztő és szorongáskeltő, akkor legalább a párkapcsolat és

az otthon legyen az a színtér, ahol nem a gyanakvás és a bizalmatlanság
az úr....
Dr. Popper Péter - A szexuális
szabadság előnyei és hátrányai
A tudományos gondolkodás már régóta elindult egy válaszúton, ami -
éppen azért, mert válaszút - kettős. Ez a két út az analízis útja és a
szintézis útja. Az indulás az ősi mágikus kultúrából való, ahonnan
kibontakozik a modern tudomány, és ez az analízis útja. Vagyis, hogy
elkezdenek egyre jobban specializálódni az ismeretek. És az ősi mágia
itt már széthasad tudománnyá, vallássá és művészetté. Mind a
három egy világ-megismerési kísérlet. Más módon, más módszerekkel
ugyan, de az eredmény, a kérdés mindig ugyanaz: hogy milyen a világ,
milyen az ember ebben a világban? Ki vagyok én? És ez tovább
differenciálódik, kialakulnak a szaktudományok, már nincs olyan, hogy
tudomány; hanem van matematikus, fizikus stb. Azután
a szaktudományok tovább differenciálódnak, kialakul a szak, az alszak,
a szakabb szak stb., és ez a folyamat a mai napig tart. Ma már ugyan
vannak próbálkozások arra, hogy valamilyen szintézist kellene
teremteni, mert ebben a specializálódó szemléletben lassan eltűnik
maga az ember. És maradnak a specifikumok, a tulajdonságok,
maradnak a képességek - de az ember, aki mindezeket hordozza, már
nincsen sehol.

Most engedjenek meg egy rövid kitérőt, annak érdekében, hogy jobban
értsenek. Régi hagyomány volt olvasni a Bölcsesség vallása című
filozófiai iratot, amely sok vonatkozásban polemizált a hagyományos
felfogással. A bölcsesség vallásának csak egyetlen nagy tilalma van:
NEM SZABAD NAGYON HINNI SEMMIBEN. A hit minden
gonoszságoknak anyja. Aki nem tud kételkedni: rossz ember. Semmi
sem bizonyos, de minden igaz lehet. Ezért minden iránt türelmesnek
kell lennünk, kivéve a türelmetlenséget.

A kételkedés nélküli hit megszüli a kötelességet. Aki úgy mond ítéletet,

hogy kész saját ártatlan életét is feláldozni egy eszméért, a jövő
boldogságáért, nem habozik más életeket is ártatlanul feláldozni.

Aki kételkedés nélkül hisz, úgy véli, hogy birtokában van az

igazságnak, a bölcsességnek, a legfőbb jónak, övé az erő, mert látta az
Istent. Tehát ellenfeleik tévednek és gonoszok, méltók a pusztulásra, az
elpusztításra.

Ne akarj találkozni az Istennel, mert minden Isten vért szomjazik.

A más istenekben hívők vérét.

Mindez dermesztően ellentmond hagyományos értékeinknek,

törekvéseinknek. Hitért könyörgünk, mint kegyelmi állapotért, nem
hitetlenségért. A rendíthetetlenül hívő ember szemünkben a szentség
ragyogását hordozza. A tökéletesen zárt hitet és bizalmat az élet nagy
ajándékának érezzük, amelyik halálig tartó kapcsolatot ígér, nem
szellemi rabságot, kiszolgáltatottságot és lemondást a szabadságról; a
másképp élőkkel és gondolkodókkal szemben pedig nem kelt előítéletet
és gyűlöletet.

Isten felé törekszünk teljes szívünkkel, lelkünkkel és minden

tehetségünkkel, azért, hogy jobb emberekké váljunk, nem pedig
gonoszabbakká.

A főpapok messziről úgy tűnnek, mint rejtelmességbe burkolt őskori

Isten-kisugárzások, egyiptomi istenszobrok, középkori szigorú szentek.
Tökéletesen vallásos képzetek kapcsolódnak hozzájuk. De közelről
feltűnik bennük egy vakbuzgó pap korlátoltsága, ostoba
meggyőződése, gyávasága.

Az antropomorf istenkép, a személyesség - az emberfeletti mágustól a

jóságos nagypapáig - lehetővé teszi, hogy Istent emberi
tulajdonságokkal ruházzuk fel jósággal, igazságossággal, szeretettel,
haraggal, büntető indulattal -, és emberi érzelmeket, indulatokat
vetítünk rá: imádatot vagy gyűlöletet, ítélkezést és irgalmat...

A távol-keleti vallások - buddhizmus, taoizmus, konfucianizmus -

szelídsége éppen abból ered, hogy nincs személyes istenségük, akinek
híveiért és tagadói ellen harcba lehetne szállniuk. A zsidóság, a
kereszténység, az iszlám erkölcse tiltja az ölést, de milliókat gyilkolnak
meg a Kánaán elfoglalása, a keresztes háborúk, a szent dzsihád, a
reformáció és ellenreformáció, a fajelmélet hevületében. Az európaiak
szemében „közönyös” távol-keletiek semmit sem tiltanak, semmit
sem tanítanak szeretetről, alázatról, csak éppen soha nem ölnek.
A mi vallásaink a Világosság és a Sötétség, az Isten és a Sátán halálos
küzdelméről szólnak. Egy távol-keleti ember szemében „God’s in
his Heaven, all’s right with the world”, vagyis: Isten az Egekből a
világot rendben lévőnek látja.

Istenről, Szentlélekről beszélünk, de a valóságban a Földre és a Föld

Szellemére gondolunk. A Föld Szellemét csak az egészséges
emberek pillanthatják meg, mint a Természet és a Jóindulatú Emberi
Közösség kisugárzását. Mi az, ami sugárzik? Hát egyetlen látható
barátunk, a Föld szeretete, akitől mindent kapunk: az életet, és a halált,
a szeretetet és a felháborodást, Jézust, a mártírokat, a költőket, a
kenyeret és a bort. Aki tényleg szereti a Földet, az nem tud betelni a
jelennel, elfelejti a múltat, és nem kérdezi a jövőt.

A szereteten túl nincs semmi, csak hallgatás. „The rest is silent...” -

leheli ki a lelkét Hamlet királyfi.

Nézem a divatos filmeket. Mintha szó- és kifejezéshiányban

szenvednének. Tabi László arra gyanakodna, hogy „fogalmazásgátlót”
szedtek. Talán egy ide nem illő, profán intermezzo segít a megértésben.

- Hajolj közelebb... Mondok valamit, de az egy nagy titok... Szeretlek.

- Szeretsz?

- Szeretlek.

- Mióta szeretsz?

- Amióta apa elvesztette a kapucniját. Emlékszel?

- Hát ez fantasztikus! Én is...

- Csak nem?

- De igen...

- Szeretsz?

- Szeretlek.

- Nagyon szeretsz?
- Még annál is jobban szeretlek.

- De senki ne tudja meg, hogy szeretjük egymást.

- Senki, csak az esküvőnkön.

- Anyunak se mondjam el, hogy szeretlek?

- Annyit mondhatsz, hogy szeretsz, de azt nem, hogy menyire.

- Pedig annyira szeretlek, hogy muszáj valakinek elmondanom.

- Jó, akkor Zsuzsinak elmondhatod, hogy rólam van szó, de azt nem,
hogy szeretlek.

- Tényleg ennyire szeretsz?

- Annyira szeretlek, amennyire csak bírok szeretni.

- Szoríts magadhoz! Mennyire bírsz szeretni?

- Ennyire.

- Ez semmi. Most én szorítlak magamhoz, hogy lásd, mennyire

szeretlek.

- Isteni, hogy ennyire szeretjük egymást.

- Apropó, nőgyógyásznál voltál?

- Voltam. De nem szeretem azt a pasit.

- Miért nem szereted?

- Undok fráter. Nem szeretem azt a nagy szőrös fülét.

- Nőgyógyásznak nem a fülét kell szeretni.

- Ne nézz hülyének. Én is azért járok hozzá, mert szeretem, hogy

olyan megbízható.

- Azt nem szereted, hogy nagyon jó orvos?

- De azt is szeretem.

- Na látod. Én csak olyan orvoshoz bírnék járni, akit szeretek.

- Én is. Akit nem szeretek, az nekem nem jó orvos.

- Nana! Azért lehet ügyes keze, mert te nem szereted.

- Ez olyan, mint a nagymama. Mindenki azt mondja, hogy

nagyszerűen főz, de én nem szeretem a töltött paprikát úgy, ahogy ő
csinálja.

- Miért nem szereted?

- Tudja az ég. Nem szeretem a szagát. Tudod, minek szeretem a

szagát? A tömjénnek.

- Mit szeretsz rajta?

- Számomra ez Isten szaga. Szeretem, hogy Isten tömjénszagú.

- Akkor nem az Istent szereted, te őrült, csak a szagát.

Ekkora nagy szívünk van, tele szeretettel. Belefér a szerelmünk,

szülőanyánk, az orvos füle, a nagymama töltött paprikája, a jóisten
tömjénszaga, egy focicsapat vagy beategyüttes, néhány barátnő, kutya,
papagáj... ó, mennyire szeretjük őket.

Egészséges ember nem tartja számon, hogy lélegzik, nem szimatolja

állandóan a levegőt. Ha ezt teszi, akkor baj van a lélegzésével.

Egészséges ember nem beszél a szeretetről, nem fontolgatja,

méricskéli, hiszen benne él. Baj akkor van, ha felfedezi önmagáról,
hogy lelki korcs, hogy szeretetképtelen. Nem a szeretetben él, hanem
csak értesül a létezéséről, de ő kizáratott belőle. Akkor egyszerre
nagyon fontos lesz, hogy kivel, mennyire, meddig és hogyan. Kinek
mond igent és nemet. És mi az „igen” és a „nem” jelentése, azon túl,
hogy igen és nem? De ez csak a gonosz emberek foglalatossága, akik
nem hiszik el Jézusnak, hogy ami ezen túl van, az a Sátántól való.

A szeretni nem tudást mindenáron leplezni akarják. Elsősorban

jósággal, segítőkészséggel. Vonzódással a segítő és tanító szakmák
iránt. „Adni” akarnak valamit a szeretet helyett. Ez az adni akarás a
szeretetet pótló mű-érzelem. Használd ki őket, de ne légy hálás érte.
Sajátmagukat ajándékozzák meg. S ha önmagadban fedezel fel
ilyesmit, vesd ki a szivedből. Inkább legyél hitelesen rossz ember, mint
hamisan jóságos.

Ne tedd magad nevetségessé azzal, hogy olyasmit akarsz, amit nem

lehet akarni. Például: ne akarj boldog lenni! A boldogság pillanatait
megkaphatod, de csak úgy, mint a bűnök bocsánatát, „ingyen
kegyelemmel”. Nem kell érte jónak lenned, sem bűnbánónak. Isten
áldása ingyen van, nem lehet alkudni érte.

A boldogságért sem lehet küzdeni. Megkaphatod váratlanul, egy laza

pillanatodban, amikor oda sem figyelsz. Utazhatsz, házasodhatsz,
elválhatsz, leborulhatsz arra méltó és méltatlan oltárok előtt, hátat
fordíthatsz nekik vagy leköpheted őket... Az oltárok hallgatni fognak,
az istenek némák lesznek, s te majd utólag megtudod - vagy talán
sohasem dereng fel neked -, hogy megkaptad-e a választ arra is, amit
nem kérdeztél meg sohasem.

Mindezt együtt SZABADSÁG-nak nevezik. Csak kevesen méltók rá.

Analitikus és szintetikus szemlélet a beteg és az orvos kapcsolatában

A specialista valami szervet gyógyít, és én váltig hangoztatom, hogy az

indusztriális orvoslásban ma már ez katasztrofális méreteket ölt.
Amikor én az orvosegyetemen dolgoztam, ingyen fogkezelés járt
nekem. Amit én ott megtanultam, azt máshol nem tanulhattam volna
meg. Mindenféle bajaim voltak a fogaimmal, elmentem hát egy ilyen
fogműhelybe. Mondtam volna, mi a bajom, de elküldtek először is a
bajmegállapítóba. Ott megállapították, hogy van egy gennyes, tályogos
fogam meg két lyukas. Mondom, rendben. A gennyest ki kell húzni.
Menjek a foghúzóba - mondták. Mentem a foghúzóba. Ott ült egy
szomorú ember. Mondom, te vagy a foghúzó? Ő. Akkor húzd! Te
semmit nem csinálsz, csak fogat húzol? Igen, már három éve.
Tedd meg - mondtam. Ragyogó ügyesen kihúzta. Mondom neki: és
betömöd? Azt nem, menjek a konzervatív fogászatra. Mentem a
konzervatív fogászatra, hogy lyukas. Beültem a székbe, de mondom,
gyakran vérzik az ínyem fogmosáskor. Nem baj professzor úr, mindjárt
áttelefonálunk a megfelelő osztályra. Nevezetesen a
nyálkahártyaosztályra. Felálltam és hazamentem. Mert engem ne
kezeljen olyan orvos, aki nyálkahártya-specialista! Ne! Mert ebben
benne van az egész orvoslás tragikuma, a specializáció. Ami nem adja
meg az embernek azt az érzést, hogy ő az én betegem.

Persze jöhetnek specialisták, küldhetnek a páciensemről leletet,

elolvasom, de hogy mi lesz vele, azt én döntöm el, mert ő az én
betegem, én meg az ő orvosa vagyok! És nincs küldözgetés. Ha van, az
katasztrofális. Én most egy ideig beteg voltam, és amit ezalatt
megéltem, azt el sem mesélem - szakmai szolidaritásból.

Az az analitikus látásmód, ami megnövelte a részterületek szaktudását,

az tönkretette az egész látását számos tudománynak és főleg azoknak a
tudományoknak, melyek az emberrel foglalkoznak.

Megkérdezek valakit, mi a foglalkozása? Szexológus? Mi az, hogy

szexológus? Van az embernek egy ilyen külön funkciója, hogy szexus?
Gyurika, sicc a többivel, engem csak a szexus érdekel belőled.
Hogyan? Ezt ki lehet külön szedni egy emberből? Lehet valaki
emóciológus? És ő csak érzelmekkel foglalkozik? Intellektológus? Aki
csak a gondolkodási- és megismerési funkciókkal foglalkozik? Hogy
van ez? Így szétszedhető egy ember? Az emberi élet egy-egy területe
így nézhető; mondjuk a szexusa? Függetlenül érzelmektől, szociális
helyzettől, intellektustól? Én ezt nem tudom elfogadni. Például azt a
különvált kezelését a szexnek, ahogy a pszichológia ezt végzi.

Egyáltalán, miért pszichológia? Embertan! Amiben benne van az

ember teste is és a lelke is. Külön a psziché, külön a test - ugyan! Ezek
a legnagyobb hazugságai a világnak. Mert ha én megvágom az ujjamat,
az egy testi történés, az egy roncsolás, ami fáj. De az igazi fájdalom
az lelki. És ha elhagy a szeretőm, az fáj, és az lelki, de ebben az
izgatott lelki állapotban különböző testi tüneteim lesznek: hasmenés,
étvágytalanság - és ezek testi tünetek. Együtt járnak, nincs külön útjuk.

És az a baj, hogy sajnos mindez ebben a hamis, kettős

hipotéziskeretben történik. Vagyis nagyon eluralkodott ez az analitikus
látásmód, hogy az embert a részletek érdeklik, nem az egész. Mutasd a
nyálkahártyádat!

Az általam indusztriálisnak nevezett orvoslás alatt azt a jelenséget

értem, amikor egy kórház vagy rendelőintézet úgy működik, mint egy
autójavító műhely. Beállok a kocsimmal, és jönnek a specialisták: a
karosszériás, a motorjavító, a dukkózó... vagyis a belgyógyász, a
kardiológus, a sebész, a nefrológus, a nőgyógyász... Ha nekem
történetesen a vesém fáj, az orvost a beteg szerv érdekli, nem én, és
belőlem rögtön egy tok lesz, a beteg szerv tokja.

Bárcsak lenne ilyenkor egy cipzár, amit az orvos lehúzhatna, és kézbe

is vehetné a beteg szervet. De a tok legyen szerény, ne pofázzon sokat,
és fogadja örömmel, hogy foglalkoznak a beteg veséjével.

Ez az analízis-szintézis egyre problematikusabbá válik az emberi

tudományok körében. És egyre inkább kapkodni kezdünk a szintetikus
emberlátás felé, hiszen a beteg Kovács Mária, de nincs külön Kovács
Mária szexusa, külön intellektusa meg érzelemvilága, hanem egyben
van egy nő, egyben van egy ember. Őt kéne megérteni a maga
egészében, és nem szétszedni darabokra.

Mindez tőlem ellenségesen hangozhat, most, amikor a szexről kellene

beszéljek. De miért? Beszélhetek a szexről anélkül, hogy az
érzelmekről vagy a lélekről beszélnék? Nem.

A másik dolog az, hogy el lehet-e választani a szexualitást a vallástól,

az istenhittől, és lehet-e mint önálló folyamatot nézni, kezelni az
emberi életben. Nyilvánvaló a válaszom: nem! Itt
hatalmas összefüggések vannak. Ha megnézzük a nagy
erkölcstanítókat, a nagy vallásalapítókat, ők három dologtól féltik a
híveket: a pénztől, a hatalomtól és a kritikátlan szextől. Mózes,
Buddha, Jézus mind ettől félti a híveket. Ez a három dolog az, ami
tönkreteszi az ember lelkét. Tönkreteszi az ember karakterét. Ezért
foglalnak ellene állást.

A keresztény Jézus azt mondja a fiatalembernek, aki követni akarja, és

kérdi, mit csináljon, hogy ez hogyan néz ki?

- Tartsd be a törvényeket.

- Betartom.

- Add el, amid van, és oszd szét a szegények között.

És itt elakad a pasi. És erre mondja Jézus, hogy: könnyebb a tevének

átmenni a tű fokán, mint gazdag embernek bejutni a mennyországba.
Ha én ezt most komolyan veszem, akkor lehet egy multimilliárdos jó
keresztény? Csak kérdezem.

De most nem ezzel foglalkozunk, hanem azzal: a vallásnak mi a baja a

szexszel? Hát azt látják, azt vélik felismerni, hogy a szerelem egy
imádásnak a lehetőségét hordozza magában. Ezt egy vallás nehezen, de
leginkább sehogyan sem viseli el - hogy lehetne Istenen kívül mást is
imádni! Egy másik embert például a szerelemben. Be kell látni, és ez
tény, hogy a szerelem egy olyan rajongást hordoz magában, amely felér
a vallásos imádással, az eksztázissal, és nem tudnak vele mást csinálni,
mint azt mondani, hogy jó, legyen szerelem, legyen szexus, legyen
férfi- nőkapcsolat - de a valláson belül. Vagyis rendeljük alá az
istenimádásnak. És így alakul ki az a vallásos elképzelés, hogy a
vallásos rítuson belül legyen a házasság, templomban, és ne azon
kívül. Ne legyen konkurencia, rivalizálás az imádás terén az ember és
az Isten között. És ezért minősíti a vallás a valláson kívüli szexualitást
bűnnek. Ezt értik félre Pál egyik levelében például: amikor Pál
ostorozza a népet szexuális szabadosságuk miatt, ezt félreértették, és
elkezdtek szűzen élni tanítása nyomán, de Pál ettől megijedt. Ekkor írja
meg nékik, hogy: ... nem hús és vér ellen van nekünk
tusakodásunk, hanem a sötétség hatalmai ellen, a világ gonosz
erői ellen, az életellenes világhatalmak ellen.

Vagyis azt mondja, nem a szexszel van baj, hanem azzal, mikor úgy
lehet szexuális életet élni, hogy abba egy másik ember tönkremegy, és
sátáni erőket szabadítunk a kapcsolatba, agressziót, áldozatot - erre
mondja, hogy ezt nem!

A másik, amit a vallásalapítók nem szeretnek, amikor a szex leválik az

érzelmekről, a hitről, az imádásról, és lesz belőle egy kizárólag testi
örömforrás. Miért csinálod? Mert jó. Ez a kizárólagosan testi élvezet...

Freud már korai műveiben felemlegeti, hogy a legegyszerűbben,

legprimitívebben, legkönnyebben úgy lehet egy másik emberrel
kapcsolatot létesíteni, ha erotikus tárggyá válok a szemében, vagy ha ő
erotikus tárggyá válik az én számomra. Ennél könnyebb nincs. Ez a
legegyszerűbb, legősibb formája az emberi kapcsolatoknak: erotikus
tárgyak vagyunk egymás számára. Az ember számára ősi igény az
erotikus tárggyá válás kapcsán az érints meg, fogj meg, simogass.

És ennek az igénylése és elutasítása ősidők óta létezik az emberben.

Az ember úgy jön a világra, hogy kilenc hónapig lebeg a
magzatvízben, simogatják, simogatja a magzatvíz, így az egyetlen és
legfőbb kapcsolata a külvilággal a bőrérzékenység, az érintés. A másik
kapcsolat a lebegés. Egyrészről a víz simogatja, meleg, másrészt lebeg
benne. Ma egy modern klinikán olyan gépben tartják a csecsemőt, ami
ring és meleg. A modern inkubátor meleget ad és ring. A bölcső nem
volt rossz megoldás. Ma sem butaság, amikor az ember felveszi, és
ringatja a síró gyereket.

Az erotikus kapcsolatban, a szerelmi kapcsolatban ennek szintén nagy

szerepe van. A bújás, az ölelés, a ringatás, az érintés. És ezt - az
érintést - a legkönnyebb megadni egy másik ember számára, akár
őszintén, akár őszintétlenül. A legkönnyebb erotikus irányba fordítani a
kapcsolatot.

Dolgoztam olyan osztályon, ahol haldoklók voltak, és amikor eljött a

vég, amikor már nem volt verbális kapcsolat, akkor át lehetett ölelni a
beteget, meg lehetett simogatni. Szó már nem volt, de nyugalom volt,
és lehetőség is arra, hogy érezzen.

Akinek érzelmi éhsége van, mert emocionálisan úgy élt a családjával,

hogy kevés szeretetet kapott, az először így próbál kompenzálni,
úgy próbál megoldást keresni, hogy a szexhez nyúl.

Egy olyan fogyasztói társadalomban, ahol semmire nincs idő, ahol arra
sincs idő, hogy intim együttlétek legyenek egy családban, ott nem
kell csinálni semmit, de legyenek együtt, és néha az ember nyúljon oda
a másikhoz, érintse meg, simogassa meg. A jelenlét, az érintés a
legtöbb, amit meg lehet adni. De ha az ember ezt nem kapja meg, ha
érzelmileg kiéheztetett a gyerek, akkor először jön az a fázis, hogy
elkezdi ezt máshol keresni.

Tessék megnézni egy állami gondozott gyereket, hogy rohan egy

idegenhez, bújik, törleszkedik, aztán később beáll a korai szexuális
kezdés. Tehát úgy kompenzálják az érzelmi kiéheztetettséget, hogy
elkezdenek nagyon korán szexelni. Messze korábban, mint azt a
személyiségének szellemi érettsége vagy fiziológiás érettsége
érzelmileg és szociálisan azt engedné. Azelőtt kezdi a szexet, még
mielőtt megérett volna arra, hogy partnere legyen. Vagy megjelenik az
intenzív autoerotizmus, az onánia, a maszturbáció, és akkor is a
szexussal szerzi az örömöt, azt az örömöt, amit nem kap meg
érzelmileg. Függetlenül attól, hogy ehhez a felnőttek mit szólnak,
mert ez az, amivel pótolni próbálja az érzelmi hiányait. A szexussal.

Erre mondja Freud, hogy ez a legegyszerűbb forma az érzelmi hiány

pótlására. Hogy ennek mik lesznek a következményei, abba most
nem mennék bele: hogy csalódnak, új partnert keresnek stb., ez már a
dolog következménye, de az alapprobléma, amiből pedagógiát
próbálnak csinálni meg tanácskozást, hogy mikor lehet elkezdeni.

Azért kezdi az ember korán a szexuális életet, mert érzelmileg

éheztetve van. És ezzel pótolnak. Ez a titka.

És az a baj, hogy mivel ilyenkor az ember még éretlen arra érzelmileg,

hogy partnere legyen, hogy szexuális életet éljen - ez az éretlenség
elszürkíti a szexet. Méghozzá azért, mert újabb és újabb csalódásokat
hoz, nem teljes, csak részleges kielégülést hoz - vagy semmilyet és
azután ezek a labilis, korai szexuális kapcsolatok kikerülnek abból a
szférából, amit szerelemnek nevezünk. Valami más lesz belőle:
kritikátlan szex.

Időnként elszörnyedve hallom, hogy a diszkóban ismeretlen lányok

ismeretlen fiúkkal mennek a mosdóba fellációra, aztán visszaülnek az
asztalhoz. Hát mi ez? Vagy, kérdezem, mi megy a tévében, mi megy
egyes pornócsatornákon? Érzelem nélküli felláció. Ijesztő ez a leválás,
a szex leválása az érzelmekről. Elkopott a fény. A Szerelem eposzából
című versében hogyan is mondja Ady?

... Nekem a szerelem nem volt víg ajándék,

Lovagi birkózás, tréfás kopja-játék,

De volt ravatalos, halálos-víg torna,

Játék a halállal, titkos élet-forma.

Akárhol s bárkiért vágyódásba estem,

Vér áztatta nyomom Párisban vagy Pesten,

Mindig önnön-vérem és soha a másé,

Soha a levésé, mindig a múlásé ...

Hol van Ady romantikája, önátadása és a szerelme? Már a
lovagkorban, amikor sokat foglalkoztak a szerelemmel, volt
Franciaországban egy asszonykonferencia, egy
feleségkonferencia, ahol határozat mondta ki, hogy a házasság és
a szerelem összeegyeztethetetlen. Olyan nincs. Egy tisztességes
lovagnak van egy felesége, az viszi a gazdaságot, az szüli és neveli a
gyerekeket, az ápolja a lovagot, és van Belinda a tornyok tetején. A
szerelem, akiért meg kell halni.

Vagyis szétválik a szerelem és a praktikus kapcsolat. Már a lovagkor

szemléletében! És most éljük azt a kort, amikor tudományos, orvosi
segédlettel választjuk el a vágyat az érzelemtől. Be kell kapni egy
tablettát, és akkor jön a vágy, lehet szexelni, de érzelemről már szó
sincs.

Milyen lesz az a világ, ahol tényleg elválik az érzelem a testiségtől?

Elképzelni sem tudom. De hogy efelé tartunk, az biztos. Egyelőre még
nagy az öröm, a propaganda: nincs impotens férfi, nincs frigid nő, nem
is lesz, hiszen az egész egy tablettán múlik. De a dolog érzelmi része
lassan elsüllyed, és eltűnik valami irreális távolságba. És bizony ez az
érzelemnélküliség itt van a nyakunkon.

Az ember mindennapi élete tulajdonképpen vándorlás két pokoli, de

mindenképpen ijesztő végpont között. Mert az ember úgy van
ezzel, hogy van benne egy hatalmas vágy, hogy tartozzon valakihez,
hogy ne legyen magányos. Beépülni egy másik ember életébe, és ő
épüljön be az övébe. A MI! Nem a TE meg ÉN, hanem a MI felé
vágyódik az ember. És ez nem csak szerelem lehet. Lehet vallás,
politikai fanatizmus, sok minden lehet. De ez a MI nagyon közel jön,
az ember beépül egy közösségbe, egy másik emberbe, és jön a rémület,
hogy jaj, mi lesz velem? Énvelem, az ÉN-emmel. És meg lehet
figyelni, hogy az ember egy ilyen nagy beolvadási kísérlet után elkezd
hidegülni. Elkezd távolodni. És elkezd a másik végpont felé
menni, ahol csak a magány, az egyedüllét, a semmi található. És annak
a hidegsége az embert nagyon megcsapja. És ha megcsapja, akkor
megy visszafelé, és keresi, hová tartozhatna.

Igen, az egész lét egy ilyen ingajárat, hogy ha már nagyon forró,
kihúzódik egy hidegebb szférába, és ha nagyon hideg, akkor a
melegebbe. És ezzel el is telik az ember élete...
A Doktor Faustusban Thomas Mann Sátánja azt mondja a
zeneszerzőnek, akit megkísért, hogy a Pokol nem lesz olyan nagy
meglepetés, mert a Pokol nem más, mint két lehetőség: az
elviselhetetlen forróság és az elviselhetetlen hideg közötti kétségbeesett
menekülés - egyikből a másikba, a másikból az egyikbe. És van, aki
már a földi életében ezt éli, csak kisebb intenzitással. De ebben az
értelemben már a Pokolban él.

Anyám nagyon szerette az intim hangulatokat. Késő délután, amikor

sötétedett, csak a kályhánkban lobogtak a fahasábok, ölébe vont.
„Beszélgessünk Péterként.” És én ott ültem az ölében megnémulva.
Rengeteget tett értem, elmondhatatlanul sokat, és én mégsem
tudtam soha feloldódni vele.

Aztán történt egy napon, hogy az egyik unokahúgom orvosi műhibából

egy halott gyermeket szült. És anyám is vigasztalta többek között.
Anyám úgy szeretett vigasztalni, hogy a saját nyomorúságát mesélte,
hogy lássa a másik: nem egyedül van a poklok mélyén. És ekkor
mesélte el, hogy neki egy kétségbeesése volt az életben, egyvalamiért
imádkozott, hogy ne szülessen fia.

Anyám nem szerette a férfiakat, nem szerette a fiúkat. És erre

megszülettem én. Meg kell mondjam, nagyon becsületesen próbált
helytállni, de én megéreztem ebben valami „nem valódit”. Mikor ezt
elmondta, és persze az unokahúgom visszamondta, akkor oldódott fel
bennem minden, attól kezdve kerültünk jó viszonyba egymással. Mert
megéreztem, hogy itt van ez az asszony, aki lányt szeretett volna, és
lány helyett én jöttem, és ezzel mekkora bajt okoztam az ő életében. De
tudtam, milyen becsülettel próbál helyt állni, és attól kezdve igazán
szerettem. Attól kezdve tudtunk beszélgetni, és
beszélgetünk mindmáig, pedig már nem él. Még sok a restanciánk...

A lelkek mélyén nagyon sok furcsaság lappang, de a szeretetet nem

lehet elhatározni.

Sose felejtem el, amikor fiatalon Hermann Imréhez jártam

pszichoanalízisbe, aki egy nagy klasszikus analitikus volt. Ez
elsősorban abban nyilvánult meg, hogy négy hónapig nem szólt egy
szót sem. Én csak feküdtem a díványon, mondtam a magamét, és ő
csak hallgatott. Igen ám, de ezzel elérte azt, hogy amikor négy hónap
múlva először megszólalt, az olyan volt, mintha az Úr hangja szólalt
volna meg mennyekből, és azt mondta a maga sajátos hanglejtésével,
hogy:

- Kérem, maga méricskélni akarja a szeretetet. A szeretetet nem lehet

méricskélni, az vagy van, vagy nincs.

És elhallgatott. Azóta sok idő telt el, évtizedek, és én viszem ezt a

mondatot magammal, hogy a szeretetet nem lehet méricskélni.
Nem lehet bizonyítani; érezni lehet. És ez egy nagyon fontos mondat
lett az életemben.

Én azt gondolom, hogy a szeretet az érzelmi világ, az érzelmi élet

levegője. Egészséges ember nem foglalkozik azzal, hogy van-e
levegője, vagy nincs. Intézi a dolgát, és lélegzik. Ha elkezd azzal
foglalkozni, hogy van-e elég levegője, hogy kap-e elég szeretetet,
akkor már biztos, hogy valami baj van. Nem biztos, hogy a szeretettel,
lehet, hogy az igénnyel, de valami baj biztosan van. Sokféle baj lehet,
például az, hogy tényleg nem kap elég szeretetet, de az is lehet,
hogy megőrzött gyermekkorából egy olyan túlzott szeretetigényt, amit
felnőttkorban már nem kaphat meg. A felnőttség ugyanis azzal jár,
hogy az a szeretet, amit a magzat megkap, azt utána már nem kapja
meg az ember. És így gyakran van zűr a szeretet körül.

Nagyon sokan úgy vagyunk, hogy egy napon felfedezzük magunkban,

hogy nem vagyunk szeretőképesek. Ez egy lelki fogyatékosság. Ha
durván fogalmazok, akkor azt mondom, hogy lelki korcsok vagyunk.

Sok mindent próbálunk ennek a kompenzálására. Leginkább a jósággal

próbáljuk a kompenzálást. Most már felnő egy olyan embertípus, aki
morálisan és erkölcsileg is, mindig csak adni akar. Aki mindig segíteni
akar. Akinek az életvezetésében a legfontosabb elem az adok neked,
a segítek neked. Akár tanítás formájában. Vagyis, hogy jó vagyok
hozzád, hogy rendes vagyok veled. Tehát ezzel a jósággal, ezzel a
segítéssel akar kompenzálni.

Nekem erről az a véleményem - sok az úgynevezett segítő szakma

hogy akit ez vonz, ilyen területen mozog segítőként, annak pont
a szeretetképességével van baj. És azért vonzza ilyesmi, mert
kompenzálni akarja a hiányt. Néha mókás is ez a nagy segítőkész
attitűd.
Elgondolkodtat, hogy úgy negyven-ötven-százezer éve élnek férfiak
nők együtt különböző kapcsolati formákban, és mi még ma is
összeülünk - most éppen a Mesterkurzus keretén belül és arról
beszélgetünk, hogy hogyan is van ez a dolog a köztünk - a
szeretetünkkel, a hitünkkel, a szexszel?

Hát bizony, sok keservünk van nekünk a férfi-női-kapcsolatokban, és

persze a szex környékén is. És ezek a keservek rendszerint depressziót
szülnek. Ám azt a furcsa dolgot vettem észre, hogy nem szégyelljük a
depressziónkat. Büszkék vagyunk rá! Miért? Miért nem szégyelli
magát az ember? Dicsőség ez? A Bibliához nyúlva ez
igen problematikus. Mert ott van az a nagyon fontos, gyakran
ismétlődő mondat, hogy: És látta Isten hogy jó. Akkor ne álljon elő
nekem Tökmag Jani, hogy rossz! Ez istenkáromlás, nem? Én is azt
hiszem, hogy jó. Ez egy nagyon jól megteremtett világ, és ami el van
rontva benne, azt az ember rontotta el. Ami tönkre van téve, azt az
ember tette tönkre a nyüzsgésével, a tevésével, az akarásával, a
becsvágyával, a hiúságával, a dühével, a gonoszságával, hadd ne
soroljam tovább...

Jung óva inti a kollégáit, hogy nem kellene minden egyes személyes
depresszióból patológiát csinálni. A világ elég ronda, elég rothadt és
erkölcstelen, miért kell azon csodálkozni, hogy némely ember rosszul
érzi magát ebben a világban, és miért kell ezt kórosnak felfogni?
Lehet, hogy az a kóros, aki ennek ellenére csodálatosan érzi magát.

Többen használják fel a depressziót tulajdonképpen önigazolásra és

önfelmentésre: nekem a depresszió sok mindenre jogot ad, sok
minden alól felment, amit különben el kellene végeznem a világban, de
nem végzem el a dolgomat, mert hiszen depressziós vagyok. Szóval a
depresszió, mint engem akadályozó végzet jelenik meg így. Én az idők
során gyanakvó lettem minden ideológiával szemben, ami az
önfelmentés irányába hat, mert jó, meg van az ok, na és? Mitől ment fel
ez engem? Mi alól mentesít? Semmi alól. Az embernek csinálnia kell a
dolgát a Földön, akkor is, ha depressziós, akkor is, ha nem.

Vagy ott van Luther, aki azt mondja, hogy a depresszió a Sátán
támadása az ember lelkében. Hát akkor arra ne legyen senki büszke,
hogy az ördög őt megkísértette.
Az ember próbál szabályokat és rendet keresni, rendet a világban és
maga körül, ami szerint élhet. De ezt a rendet soha nem találja
meg, legalábbis addig nem, amíg nem történik valami teljesen
irracionális csoda. Az ember hosszú ideig, évekig, évtizedekig keresi
ezt a rendet, a saját életének a rendjét, törvényét, de nem találja, és
egyszer csak fölragyog a csoda. Ezt nálam sokkal-sokkal szebben
mondja el Babits Mihály a Hadjárat a semmibe című versének utolsó
két versszakában:

... Így írom én is hősi versem hősen,

amelynek hőse egy és ezer-egy,

ki régi-gyengén s mindig új-erősen,

halni-születni testből testbe megy,

a végtelen végét nem éri ő sem

s az én mesém is végtelenbe megy,

hisz benne olyan dolgok vágya szólal,

miket nem mondhatsz véges számú szóval.

Mert minden szó új korlátot teremt,

a végtelen testének szabva formát

s e korlátok közt kígyózik a rend

lépcseje, melyen addig járjuk ormát

új és új látásnak, mígnem messze lent

köddé mosódik minden régi korlát,

s képekből összeáll a képtelen

korlátokból a korlátlan végtelen.

Dr. Ranschburg Jenő - Szerepek
és szerepzavarok
Részlet Ranschburg Jenő: A meghitt erőszak c. könyvéből

...Mi férfiak, férfiak maradjunk, S nők a nők. Szabadok, kedvesek...

(József Attila)

A nemek közötti eredendő munkamegosztás a társadalom szociális és

technológiai fejlődése révén vezetett el a női szerepkör -
gyermekgondozás, a meleg és biztonságos „fészek” biztosítása -
elértéktelenedéséhez. A külvilágban elérhető siker vagy kudarc
büszkesége, illetve félelme, a kenyérkereset felelőssége és az ebből
származó döntési és cselekvési jogok egyértelműen a férfi személye
körül összpontosultak. A nő pedig „hűséges oldalbordája” volt:
igyekezett meleggé varázsolni az otthont, beosztotta a kosztpénzt, és
világra hozta, gondozta a gyermekeket. A „küszöbön túl” gyakorlatilag
nem rendelkezett jogokkal (például szavazati joggal sem), és —
korábban szóltam már erről - az adott „patriarchális szisztémától”
függött, hogy a családon belül milyen szintű „hatalom” birtokosa
lehetett. Mindkét nem ismerte a dominancia-küzdelmek csínját-bínját -
de a „harcot” mindeddig kizárólag intraszexuálisan, azaz saját nemén
belül folytatta. A férfi a férfi-világban küzdött az egzisztenciáért, a
státuszért, a nő pedig a többi nővel viaskodott az ígéretes férfiért, a
lehető legsikeresebb gyermek megszületéséért. A férfi mindig a
külvilágban - hatalom, gazdagság, siker a nő mindig a férfiban -
házasság, család, gyermek - fogalmazta meg önmagát. Ahogy Virginia
Woolf írta: Minden férfi holdkóros és minden nő idióta. A feministák
állításában, amely szerint a nő a férfi rabszolgája (finomabb
megfogalmazásban: „játékszere”) volt, kétségtelenül rejlik igazság: a
nő „világi érvényesülését”, szexualitását, agresszivitását jogi és morális
törvények - nyomasztó előítéletek - béklyózták, szocializációja pedig
egyértelműen és feltartóztathatatlanul terelte őt a „hűséges és gondos
háziasszony” szerepköre felé. De újra hangsúlyozom: túl egyszerű
lenne azt hinni, hogy a nő pusztán passzív elszenvedője volt a
nyomásnak, melynek révén - a „patriarchátus” rendje szerint - a
családfő alárendeltjévé vált. G. B. Shaw, aki egyébként - Strindberggel
és Ibsennel együtt - a női jogokért folytatott küzdelem elkötelezett
harcosa volt, egyik Elen Terryhez írott levelében így fogalmaz: „De
hiszen az egész világon mindenütt csak hurkok, tőrök, vermek, csapdák
vannak, amelyekkel a nők a férfiakat megfogják.”. Aztán így folytatja:
„A férfiak viszont megtorló intézkedésekkel kötik össze a házasságot,
amikor megfosztják a nőket a tulajdontól, a szavazástól... és mindentől,
aminek a nélkülözésére a nőt úgy tudja rákényszeríteni a férfi, hogy
neki magának a nőt ne kelljen nélkülöznie. Hiába minden. A
nőnek férjhez kell mennie, mert az ő anyai gyötrelmei nélkül
kipusztulna az emberiség: ha a halál kockázata, és a fájdalom,
veszedelem és elmondhatatlan kellemetlenségek bizonyossága sem
rettenti vissza, a rabszolgaság és a bokáit verdeső szoknya nem fogja
visszariasztani.”

Valami biológiai alapú játszma zajlott évszázadokon keresztül: a nő a

házasság csapdájába csalta a férfit, vállalva a jogfosztottságot, a
megaláztatást is azért a célért, hogy asszonnyá és anyává válhasson.
Lehetett hódító démon, szerető feleség, gonosz boszorkány, megtiport
cseléd, szerepköre mindig a férfihoz kapcsolta, életcélja, ha nem is
maga a „férfi” volt, de a szociális létezésnek azok a szegmensei
(otthonteremtés, család, gyermek), melyek a férfi közreműködése
nélkül elérhetetlenek. A férfi pedig, amikor önérzetesen „családot
alapított”, észre sem vette, hogy belesétált az ősi csapdába:
lehetőséget adott a nőnek arra, hogy gyermeket hozzon a világra,
vagyis - Nietzsche gondolatát követve -megvalósítsa az egyetlen célt,
amit igazán és kezdettől fogva elérni akart. Engedje meg az olvasó,
hogy ismét Shaw-t idézzem: „Kétségkívül vannak pillanatok, amikor a
férfi kínosan megalázónak érzi neme korlátait. Amikor a szülés iszonyú
pillanatában, a dolog fontossága és az emberfeletti küzdelem és veszély
láttán, amelyből az apa nem veszi ki a részét, hitvány senkinek érzi
magát, a legegyszerűbb asszonyszemély útjából is szemlesütve tér ki, s
örül, ha kituszkolják a házból, s részeg vigalmakba fojthatja szégyenét.
De amikor a válságnak vége, bosszút áll: azzal büszkélkedik, hogy ő a
kenyérkereső, s a nő »kör«-éről leereszkedően, sőt lovagias
udvariassággal beszél, mintha bizony a konyha, meg a gyermekszoba
csak egy kicsit is kevésbé fontos volna az ő City-beli irodájánál.”

Az olvasó bizonyára emlékszik még Caporael és Buss evolúciós

elméleteire. De a pszichoanalízis klasszikusai közül többen is - Shaw-
hoz nagyon hasonlóan - hangsúlyozzák, hogy a férfiak szociális
sikerorientáltságának eredetét abban az irigységben kell keresnünk,
amit a nők biológiailag adott kreativitása - a gyermekszülés -
miatt éreznek. (Miután a nőkéhez hasonló biológiai kreativitással nem
rendelkeznek, kénytelenek „beérni” az otthonon kívüli, szociális
alkotómunkával). Ez a magyarázata annak is, mondják, hogy a férfiak
által szervezett és irányított társadalom - a maszkulin rangsorképzést
követve - lenézi, másodrendűnek tekinti azokat a „humán
minőségeket” (otthonteremtés, gyermeknevelés), melyekben a nők
egyrészt biológiai adottságaiknál fogva, másrészt az ezekből
származtatható hagyományok okán otthonosabban mozognak, mint a
férfiak. A nők „felszabadítása”, egyenjogúsága ebből a nézőpontból
lényegében azt jelenti — mint ezt Shaw a fenti idézetben meg is
fogalmazza —, hogy azoknak a humán minőségeknek, melyekre a nők
alkatilag jobban predesztináltak, mint a férfiak, a többiekkel azonos
értékűvé kell válniuk. Tudjuk, Ibsen Nórája elhagyta a „babaházat”, és -
a 19. század elejének angol családi életéről értekezvén - Shaw is
megjegyzi: az ilyen családokban nevelkedő lányok annyira „házi
lények”, hogy „emberek közé már nem is valók”. Az emancipált,
egyenjogú nő tehát több, mint lekezelt háziasszony, és kevesebb, mint
körülrajongott, piedesztálra emelt múzsa. Mindkét említett minőség
ugyanis a biológiai kreativitás lehetőségétől megfosztott férfiak
kompenzációs törekvéseinek következménye.

A „patriarchális”, apaközpontú család mindössze néhány ezer éves -

ami az emberiség történetének több millió esztendejéhez viszonyítva
valóban nem hosszú idő. Ahhoz azonban mindenképpen elegendő,
hogy körvonalazódjék és megszilárduljon a férfi „férj” és „apa”, illetve
a nő „feleség” és „anya” szerepköre. Bemutattam már azokat a
koncepciókat, amelyek magyarázatot keresnek a kérdésre: miért vált a
férfi a család „fejévé”, aki asszonyának és gyermekeinek anyagi
biztonságáéit és társadalmi elismertségéért felel, míg az asszony az
otthon harmóniájáról, a gyerekekről és „uráról” gondoskodik. A család
„szereposztása” egészen a múlt század közepéig - természetesen
tekintetbe véve a korszakonként, kultúránként és akár családonként is
érzékelhető egyedi vonásokat - lényegében stabilnak mutatkozott. Ettől
kezdve azonban a nők felszabadításáért folytatott küzdelem - amely
részben a demokratizálódó társadalmak spontán fejlődése, részben az
erősödő feminista mozgalmak következtében egyre sikeresebbé vált -
drámai módon bolygatta meg a család struktúrájának illetve a hatalom
családon belüli megoszlásának hagyományos rendjét. A nők, miközben
a férfiakkal azonos jogokat szereztek a társadalomban, tömegesen
jelentek meg az „otthonon kívüli” világban, a dominancia-küzdelmek
tradicionálisan férfias porondján. Talán mondanom sem kell: a
jogegyenlőség igazán kijárt a nőknek, akik - ha vonásaikban fel is
fedezhetők speciális, a férfiakétól különböző elemek -
személyiségük, intellektusuk egyetlen apró részletében sem
alávalóbbak a férfiaknál. A probléma abból adódott, hogy a férfi
egyszercsak szembe találta magát a nővel - mint riválissal - egy olyan
pályán, ahol ősidők óta saját nemének tagjaival, saját, apáról fiúra
szálló eszközeivel harcolt, és - ami a paradoxont teljessé tette - ahol a
küzdelem valódi célja (mondhatnánk így is: a zsákmány) éppen az a nő
volt, aki most hirtelen ellenféllé változott. A nő mint a „világi”
pozíciókért folytatott háborúk résztvevője (mint „főnök”,
mint „beosztott”, mint „kolléga”), ismeretlen és zavarbaejtő
helyzeteket teremtett - és teremt még ma is - mindkét nem képviselői
számára (nem tudom, igaz-e például a férfi gépkocsivezetőknek az a
gyakori állítása, amely szerint a nők a volán mögött gyakran elvétik a
jobbkéz-szabályt, mert a mindennapi életben megszokták, hogy őket a
férfiak előreengedik), miközben talán nincs is a családon kívüli
társadalmi létezésnek olyan szegmense, ahol a „klasszikus”
férfimezőnyben ne jelennének meg a nők. Amellett, hogy sok
országban már fegyveres katonai szolgálatot is teljesítenek, a
folyamatot, melynek során a nők elárasztják a férfiak küzdőtereit,
talán az egyes sportágak nemi összetételének alakulásában érhetjük
tetten a legérzékletesebben. Pár évvel ezelőtt még sajtószenzáció volt,
hogy Muhammad Ali lánya az ökölvívás iránt érdeklődik, mára a nő
szinte megszokott látvány a ringben, és a női futball- és
vízilabdacsapatok bajnokságai számos országban a férfiakéhoz hasonló
módon zajlanak. Rengeteg pszichológiai vizsgálat (például Leschied és
munkatársai, 2000) igazolja, hogy a lányok, a nők agresszivitása
növekszik, és a bűnözési statisztikák — a hazaiak is! — azt mutatják,
hogy a nők „kriminalizálódása”, részvételi aránya a hagyományosan
férfiasnak tekintett bűn-cselekményekben egyre nagyobb. Attól tartok,
egy olyan folyamatnak vagyunk tanúi, amit akár Jeanne d’Arc-
szindrómának is nevezhetnék: annak érdekében, hogy az otthonon
kívüli világban a férfival egyenlő esélyekkel rendelkezzék, a nő egyre
férfiasabbá válik: haját a sisakja alá gyűri, páncélt ölt, és felcsatolja a
kardot is.
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a nő a családon kívüli
dominancia-küzdelmekben férfiasan öltözködik, bár a
„menedzsment” világában - a vezető pozíciót betöltő nőknél - ez is
gyakran megfigyelhető. Sokkal inkább arról van szó, hogy az
emancipált, független, a „világi” karrier felé orientálódó nőnek jóval
kevésbé van szüksége a „családfenntartó” férfira, mint azelőtt, így
azután agresszivitása is nyíltabbá válik irányában. Engedje meg az
olvasó, hogy röviden elidőzzem a férfi „feleslegessé válásának”
kérdésénél, hiszen a korábbiakban már több tudományos elmélet
kapcsán szóba került. A hazai statisztikák is egyértelműen mutatják,
hogy a mai nő elkötelezettsége a házasság és a gyermekszülés
iránt drámai módon csökkent. Hol vagyunk már Nietzsche és Shaw
gondolataitól, melyek szerint a nő nem is akar mást, mint férjhez menni
és gyermeket szülni! A lányoknak mostanában 24-25 éves koruk előtt
eszükbe sem jut a házasság, és 28-30 éves koruk táján hozzák világra -
általában egyetlen - gyermeküket. Mindehhez hozzátartozik az is, hogy
a házasság és a gyermekszülés igénye nem is kapcsolódik olyan
szorosan össze, mint régen; gyermekeink számottevő része hosszabb-
rövidebb ideig tartó élettársi kapcsolat gyümölcse, miközben az
anyaotthonokban - például abban is, ahol én dolgozom - alig találunk
olyan asszonyt, aki érvényes házasságból menekült az otthon falai
közé! A házasság a magányos életformánál és a labilis élettársi
kapcsolatnál több védelmet nyújt a nő számára, aki — mindennek
ellenére - egyre kevésbé akar férjhez menni. (Emlékeztetni szeretném
az olvasót, hogy a hivatalos brit vizsgálati adatok szerint minden 1000
házasságban élő nő közül 12,6 válik erőszak áldozatává, míg a
magányosan élő, „szingli” nők közül 43,9, az elvált, vagy különélő nők
közül pedig 66,5). A „mai nő” egyre jellemzőbben az autonóm
életformát részesíti előnyben: tanul, szakképesítést, oklevelet szerez,
gazdaságilag független, és egyre érzékelhetőbben jelenik meg a
vásárlási döntésekben, még a klasszikusan „férfias” piacokon is, a
barkács-áruházaktól kezdve az autószalonokig. Természetesen
szexuálisan is szabaddá vált: az egyenjogúság és a fogamzásgátló
tabletta lehetővé tette, hogy a nemi élet „férfias” örömforrássá váljék a
számára, így aztán a szexus és a gyermekszülés - az asszonyi szolgálat
- elválaszthatatlannak vélt összefonódása lassan semmivé foszlott. A
lányos szülő ma már csak azért aggódik, nem felejti-e el kislánya
bevenni a tablettát, mielőtt barátjához indul, hogy vele töltse az
éjszakát, sőt megágyaz a „dupla rekamién”, ha a gyerekek úgy
döntenek: ma otthon fognak aludni. A szexuális szabadság a nő
„elférfiasodásának” sajátos megnyilvánulása. Korábban említettem: a
történelem során a nő, ha „harcossá” vált, férfias öltözéket húzott, és
„szüzességi fogadalmat” tett. A mai jól pozícionált nő ruhatárában
gyakran felismerhető a férfit utánzó „puritán” jelleg (nyakkendő, a
zakóra emlékeztető kosztümkabátok, a kevésbé harsány színek),
a „szüzességi fogadalomnak” azonban látszólag nincs nyoma. Ha
viszont tekintetbe vesszük, hogy a szüzességi fogadalom az egyetlen
férfihoz való hűség, a „házastársi alárendelődés”
tagadásának szimbóluma volt, el kell ismernünk: a nők mai -
helyenként a promiszkuitásra emlékeztető - szexuális szabadsága
gyakorlatilag ugyanezt a célt szolgálja! VIII. Henrik angol király egyik
leánya - neve Bloody Maryként vonult be a történelembe - elsorvadt
férje, a spanyol király hűséges feleségeként, nővére, Erzsébet viszont a
brit történelem talán legnagyobb uralkodója lett. Nem ment férjhez
soha; ő volt a „szűz királynő”, noha mindenki tudta, hogy számos
szeretőt tart.

Az ezredfordulón jelent meg Angliában Melanie Phillips sokat vitatott

könyve A nemek változása a társadalomban (The Sex Change Society)
címmel. Melanie Phillips úgy véli: a női nem - a nők szexuális
attűdjében és viselkedésében bekövetkezett változás - a felelős
azért, hogy a családot működtető morális értékek semmivé váltak, az
asszonyok és a gyerekek pedig áldozatokká. Hiszen a nőknek - akár
azért, mert „szingli”-ként vállalkoztak a gyermekszülésre, akár pedig
azért, mert a szülés után elváltak férjeiktől - gyakorlatilag egyedül kell
felnevelniük gyermekeiket, viselve ennek minden anyagi és szociális
kockázatát. A múltban — írja a szerző - a nőnek döntő szava volt a
szexuális kapcsolat létrejöttében: a férfiak versengtek kegyeiért,
ő pedig, a megfelelő időben, választott közülük. A társadalom és a
vallás normái azt igényelték a nőtől, hogy szexuális aktivitását
szigorúan a házasság keretein belül valósítsa meg, napjainkra azonban
a szexualitás és a házasság „összetartozása” megszűnt: a nők - az
egyenlőség nevében - kapcsolataikat egyre inkább a szexuális
örömszerzésre redukálják. Kétségtelen, hogy a nők házasságtörését a
társadalom sokkal szigorúbban szankcionálta, mint a férfiakét. Ennek
oka azonban - mint erre korábban utaltam már - a genetikai örökség
integritása volt: a férj soha nem tudhatta teljes bizonyossággal, hogy
apja-e a gyermeknek, akit felesége a méhében hordoz. A feminista
szerzők gyakran írják, hogy a válásokért elsősorban a férfiak a
felelősek, akik szerep zavaraik miatt képtelenek arra, hogy egy-
egy kapcsolat mellett tartósan elkötelezzék magukat. Phillips
hangsúlyozza, hogy a probléma sokkal összetettebb: egyrészt - saját
szerepzavaraik miatt - a nők is gyakran hagyják el a férfiakat, másrészt
a férfiak szerepzavaráért mindenekelőtt a nők okolhatók! A férfi
ugyanis elsősorban azért szorította kordába promiszkuitásra nagyon is
hajlamos természetét, mert ezt párja -a nő - igényelte! Így azután a
férfiban élő kétféle vágy - hogy minél több szexuális
kapcsolatot teremtsen, valamint, hogy szeressék és szerethessen - a
házasságban sajátos kompromisszummá alakult. Phillips szerint a
szexuális egyenlőség tragikusan téves gondolat, mely a férfit elijeszti a
tartós kapcsolat vállalásától, a nőt pedig - ha anya, akkor gyermekével
együtt - tönkreteszi.

Említettem már, hogy az emancipált „fiús” nő anyagi és pszichológiai

függetlensége, szellemi és fizikai mozgékonysága, agresszivitása
szexuálisan vonzó lehet a férfi számára, de tartós kapcsolat
teremtésére, házasságra semmiképpen sem inspirálja. A kérdéskörrel
foglalkozó munkáimban (A nő és a férfi, Egymást keresik) régebben is
hangsúlyoztam már: a férfinak szüksége van arra, hogy „szükség
legyen rá”, és a nő autonómiája, szellemi, anyagi függetlensége (netán
fölénye) gyakran elijeszti őt. Ezekben az írásokban a tradicionális női
gondolkodásmódot - amely úgy tesz, mintha önfeladó módon
meghátrálna a férfi mentális és fizikai fölénye elől, majd szinte
észrevétlenül diadalmaskodik felette - McClelland nyomán Démétér-
Perszephoné-stílusnak neveztem, és mintegy 15 évvel ezelőtt így
fogalmaztam: „Amikor modern korunk mindent elkövet, hogy az
egyenjogúság elvét hangoztatva, a nőt pszichológiai értelemben férfivá
formálja, szeretném, ha elhinnék nekem, hogy nem a státuszomat
féltem. A szociális érdeklődés, a Démétér-Perszephoné-stílus - amely a
türelem, a kivárás stratégiája, szemben a ma oly divatos, törtető
Ikarosz-stílussal - az emberiség nélkülözhetetlen értéke, amelyet
ápolni, óvni kellene, ahelyett, hogy egyszerűen leemeljük az
emberi kapcsolatok palettájáról. Ha figyelem a válópereket,
amelyeknek jelentős részét nők indítják el, és bizony nemegyszer -
helyzeti előnyüket kihasználva - kiforgatják volt házastársukat
mindenéből, nem restellve azt sem, hogy a gyermeket eszközként
használják fel az ikaroszi küzdelemben, arra gondolok, hogy a nők
félelmetesen jól megtanulták új szerepüket, és a szociális érdeklődés, a
Démétér-Perszephoné-stílus lassan a múlté lesz.”
„Amint a nők függetlenekké váltak a férfiaktól - írja Melanie Phillips -,
egyszeriben agresszívabbakká is váltak velük szemben - hiszen
nélkülözhetők”. Azt hiszem, ez az „érzékeltetett nélkülözhetőség” a
mai férfiak szerepzavarának legfontosabb oka. A modern, emancipált
nő számára - írja Amneus a Hulladék generáció (Garbage Generation)
című könyvében - már csak két feladat ellátására nélkülözhetetlen. Az
egyik a gyermek fogantatásánál játszott ősi szerep, melyben a férfi
funkciója egyelőre valóban elkerülhetetlennek látszik, a másik pedig az
állam által odaítélt tartásdíj rendszeres és pontos átutalása. Lehet, hogy
Amneus túloz. Ugyanakkor magam is sokszor tapasztaltam, hogy a jól
kereső, autonóm nő a gyermek megszületése után viszonylag könnyen
megválik a férfitől. Ha házasságban él, a válást gyakrabban
kezdeményezi, mint a férj, és attól a perctől kezdve, hogy a férfi
kilépett egykori otthona ajtaján, az asszony mindent elkövet annak
érdekében, hogy ez az ajtó még közös gyermekük láthatására se
nyíljon ki többé a számára. Ha 25-30 évvel ezelőtt megkérdeztem egy
férfit: miért vállal annyi túlórát és „fusimunkát”, rendszerint előhúzta
tárcájából családja fényképét, és valami ilyesmit felelt: „Tetszik látni,
ez itt a nagylányom, az idén érettségizik, ruhát kell csináltatnunk neki a
bankettre, ez meg itt a kisfiam; szinte hetente »szétfocizza« a cipőjét.
Tudja ön, hogy mennyibe kerül egy masszív, 43-as férficipő?” A
férfiak jelentős része nem az öncélú karrierért dolgozott, hanem a
családjáért - feleségéért, fiaiért, lányaiért -, és amikor elkészült a báli
ruha, vagy kisfia a lábára húzta az új cipőt, jutalma az a jóleső érzés
volt, hogy szükség van rá!

Napjainkban egyre gyakrabban fordul elő, hogy a feleslegessé vált férfi

- minden, gyermekéért folytatott pereskedést véglegesen elveszítvén -
kilép családja életéből, és többé már semmi nem motiválja arra, hogy
„hajtsa magát”. Kezdetben még kéthetente láthatja gyermekét, de a
„vasárnapi apukaság” egyre üresebbé, egyre tartalmatlanabbá válik: ha
a szülő nem vesz részt gyermeke hétköznapi életében, a két embernek
mind kevesebb mondanivalója akad egymás számára. Az anya közben
élettársi kapcsolatba lép egy „új férfival”, és kialakul benne az
a „téveseszme”, hogy a család egysége ismét helyreállt: a volt férj, az
apa tehát - ha ez egyáltalán lehetséges - az eddiginél is feleslegesebbé,
kifejezetten teherré válik. Már csak egyetlen feladatát kell
lelkiismeretesen teljesítenie: havonta be kell fizetnie a csekket: a
tartásdíjat, amit a bíróság volt felesége számára megítélt. A férfit,
aki úgy érzi, testileg, lelkileg egyaránt kifosztották, ilyenkor már nem
motiválja semmi. Legfeljebb az, hogy nem fizet! Nem dolgozik -
kizárólag be nem jelentett alkalmi munkát vállal -, fokozatosan
lerongyolódik, és gyötrelmeit a kesernyés gőg enyhíti: most próbálja
meg az asszony behajtani rajta a tartásdíjat! A nagyvárosi aluljárók
hajléktalanjai között meghökkentően sok olyan férfit találunk, akit volt
felesége kiforgatott mindenéből; elvesztette az otthonát, a gyermekeit,
a munkáját - és végül a hitét abban, hogy tisztességesen dolgozni
(húzni az igát) egyáltalán érdemes.

A közelmúltban többször írtam már arról (Az én és a másik, 2003;

Sorsdöntő találkozások, 2005), hogy az apa jelenléte a családban
kiemelkedően fontos a gyermek egészséges szocializádójához.
Legfontosabb feladatát abban jelölhetném meg, hogy ő az, aki „átemeli
gyermekét a küszöbön”, azaz kivezeti a család biztonságot nyújtó
„fészek-jellegű” melegéből, és megtanítja azokra a legfontosabb
gondolkodás- és viselkedésformákra, amelyeknek birtokában a
siker esélyével szállhat be az otthonon kívüli világ teljesítményorientált
és sokszor bizony könyörtelen küzdelmeibe. Amikor birkózik vele,
magyaráz neki, vagy éppen csak beszélgetnek, amikor edzésre viszi,
vagy a garázsban a kocsi alá fekszik vele, hogy közösen „autót
javítsanak”, tulajdonképpen a családot övező személyi és tárgyi világot
mutatja be gyermekének, és viselkedési stratégiákra tanítja őt, melyek -
akár évekkel később - nélkülözhetetlen ismeretekké válnak. A modern
pszichológiai vizsgálatok sorra igazolják, hogy az apa nélküli
családban nevelkedő gyermek, amikor eléri a serdülőkort, lényegében
fegyvertelenül lép a külvilágba. Minden valószínűség szerint ez a
magyarázata annak, hogy - akár fiú, akár lány - könnyen eltéved az
„útvesztőben”; statisztikai adatok mutatják, hogy a
különböző magatartási zavarokban szenvedő lányok és fiúk, valamint a
fiatalkorú bűnözők kétharmada ún. „egyszülős család”-ban, tehát
kisgyermekkorától apa nélkül nevelkedett. Ugyancsak statisztikai
tény az is, hogy az apa nélküli családban élő lányok a többieknél
gyakrabban esnek teherbe - szülnek gyermeket — 16 éves koruk előtt,
és életvezetésük sajátos jellemzője a meggondolatlan, korai
(tizenéves korban kötött) házasság, amely rövid időn belül váláshoz
vezet.

Az anyaotthonban, amelyről többször tettem már említést az olvasónak,

gyakran találkozom olyan fiatal anyákkal, akik - elvált szülők
gyermekeiként - maguk is egyszülős családban nevelkedtek. Ezek a
lányok 14-16 éves korukban képtelenek voltak ellenállni a
„rohamszerűen udvarló vitézeknek” (akikről korábban beszámoltam
már), és ezzel talán végérvényesen tönkretették mind a maguk, mind
megszülető gyermekeik életét. Ezek az anyák ugyanis nem a modern,
emancipált nő típusából valók: sem szakmájuk, sem jövedelmük nincs,
ezért végletesen kiszolgáltatottak élettársaik önkényének, és csak akkor
menekülnek el, amikor már nemcsak a maguk, de gyermekeik élete is
veszélyben forog. Soha nem felejtem el azt a 10 esztendős
kisfiút, akivel évekkel ezelőtt az anyaotthonban foglalkoztam.
Anyjával és kisebb testvérével akkor kerültek hozzánk, amikor apja -
letöltvén börtönbüntetését - hazatért közös otthonukba. A büntetést a
férfi azért kapta, mert kisfiát - akiről történetem szól - felakasztotta. A
gyereket anyja vágta le a kötélről, aki - mi mást tehetett volna? -
amikor élettársa letöltötte büntetését, gyermekeivel együtt elhagyta
otthonát. A kisfiú depressziós volt, zárkózott, mogorva, nehezen
oldódó. Amikor - többszöri találkozásunk eredményeként - kicsit
beszédesebbé vált, gyorsan kiderült, hogy kétségbeesetten vágyódik
apja után! „Tessék elhinni nekem - mondta apu jó ember. Igaz, hogy
amikor iszik, szeret egy kicsit akasztani, de különben ő szeret engem,
és én is őt.” Mit lehet ilyen esetben tenni? Mi a helyes cselekedet? Ha
az „igazság” nevében elszakítjuk ezt az apát gyermekétől, jogi
értelemben minden bizonnyal helyesen járunk el, és a „távolság-tartás”
- amely, mint lehetséges szankció, abban az időben még fel sem merült
- kétségtelenül kézenfekvő megoldásnak látszik. De a legsúlyosabban
éppen a gyereket büntetjük vele, aki ragaszkodik apjához, és szenved a
hiányától. Meggyőződésem, hogy ilyen esetekben - természetesen a
megfelelő ellenőrzés mellett - biztosítani kell apa és gyermeke
találkozását, ugyanakkor minden pedagógiai, pszichológiai és
pszichiátriai eszközt fel kell használnunk annak érdekében, hogy az apa
méltóvá válhasson a szeretetre, amit a gyerek iránta érez.

A szakmával, önálló jövedelemmel rendelkező, emancipált nő

házassága - és válása - egészen másképp történik. A faluban, ahol
történetem szereplői élnek, egy jóképű, de iskolázatlan legény feleségül
vette a szomszéd érettségizett, szakmát tanult, bár éppen állás nélküli
lányát. A fiú apja a telek végében álló kicsi házikóba (talán valamilyen
raktárféle lehetett valaha) költözött, és otthonát átengedte a fiataloknak.
Alig egy év múlva megszületett a gyermek is, a kis család békében, de
meglehetősen szegényen élt. A fiú egy kőműves brigádban dolgozott,
de bármenynyire igyekezett, képtelen volt négyük számára (rokkant
apját is támogatnia kellett) eleget keresni. Csendes, szorgalmas,
igénytelen, kicsit félénk fiatalember volt, aki szabad idejében - szinte
teljesen egyedül - felújította az öreg családi házat, és nem vágyott
semmi másra, csak arra, hogy megteremtse a „betevőt”, és minél többet
együtt lehessen feleségével és gyermekével. Az asszony azonban
korántsem volt ennyire elégedett. Egyre jobban zavarta férje
rendíthetetlen nyugalma és örökös elégedettsége, mert megérezte, hogy
ilyen férfi oldalán megáll az idő, és vele együtt előbbre jutni - a szó
anyagi és kulturális értelmében egyaránt - szinte teljesen lehetetlen.
Amikor gyermekük betöltötte a harmadik esztendőt, az asszony állást
kapott a közeli városban, és dolgozni kezdett. Egy év sem telt
el, amikor benyújtotta a válókeresetet. A nagypapát elhelyezték egy
városi rokkantotthonban, és mire a fiú egyáltalán érteni kezdte, hogy
mi történik körülötte, már régen ő lakott az udvaron álló kis
vityillóban, és az örökségét képező családi házba - amit a két kezével
újított fel - be sem tehette a lábát. A válást viszonylag gyorsan
kimondta a városi bíróság: a gyermek és a ház az asszonyé lett, volt
férjének nem maradt semmije. A kunyhójából is ki kellett költöznie -
még szerencse, hogy valamelyik rokona befogadta.

A nő szerepzavarát, amit az „elférfiasodás” folyamataként jellemeztem,

a férfi oldaláról egy ellenirányú folyamat kíséri, amit - a
párhuzam kedvéért - „elnőiesedés"-nek nevezhetnék. A jelenségnek
számos összetevője van, melyek közül talán a metró-szexualitás (ahogy
ezt egy brit szatirikus író — a nagyvárosok fiatalságára utalva —
elnevezte) a leglátványosabb. A szó elsősorban a férfi testkultúrájára,
de lelki megnyilvánulásaira is vonatkozik. A „metró-szexuális férfi”
rendszeresen fodrászhoz (tehát nem borbélyhoz: fodrászhoz) jár,
manikűröztet és pedikűröztet, különböző illatszereket - parfümöket -
használ, csipkés ingeket, élénk színű zakókat és nadrágokat visel, a
lábára nem annyira cipőt, mint inkább szandált vagy csinos „lábbelit”
húz, szemöldökén, köldökén, vagy testének más tájékán pedig ott
találjuk a piercinget is A piackutatások és a vásárlási statisztikák
egyértelműen mutatják a férfi testápolószerek forgalmának drámai
növekedését, és a nagy - hagyományosan a női igényeket kielégítő -
cégek, mint például a Nivea, az Estéé Lauder, a L’Oreal speciális,
férfiak számára készülő krémekkel, parfümökkel, make-upokkal
jelenik meg a piacon. Az Avon című amerikai magazin, amely
elsősorban kozmetikumokat reklámoz, 2004 októberében
„férfikatalógust” jelentetett meg, mely szemkrémeket és különféle
testgéleket mutat be, amelyek a férfiak bőrét lággyá és finom
tapintatúvá teszik. Talán mondanom sem kell, hogy a metró-szexuális
férfi a plasztikai sebészt is egyre gyakrabban keresi fel. Az Esztétikai
Plasztikai Sebészet Amerikai Társasága tette közzé, hogy 2004-ben
1,1 millió kozmetikai műtétet végeztek el férfiakon, ami az összes
hasonló típusú sebészeti beavatkozás 13 százaléka. Egyre több szó esik
a metrószexualitás lélektani vonzatairól is. Érdekes módon elsősorban
Indiában beszélnek egyre többet arról, hogy a hagyományos női
jellemzők - a gondoskodás, az empátia, az odaadás - jóval fontosabb
értékek, mint a férfiak dominanciaversengései, és a metró-szexuális
férfiak ezeket a női értékeket részesítik előnyben.
Ugyanakkor hangsúlyoznom kell, hogy a metró-szexuális férfi nem
homoszexuális! Az irányzat (ha szabad így neveznem) emblematikus
figurája David Beckham, az angol futballválogatott kapitánya, nős
ember, és a másik „idol”, Brad Pitt, a filmszínész, szintén a nők
bálványa. Nem igazán értek hozzá, de megemlítem: mintha a férfi
filmsztárok esetében is megfigyelhető lenne egyfajta eltolódás a
femininitás irányában. Az ötvenes évektől egészen a kilencvenes
évekig a darabos, harcias, szőrös mellkasú, klasszikusan maszkulin
színészek - James Dean, Jack Nicholson, Sean Connery - hódítottak a
filmvásznon, míg az utóbbi tíz-tizenöt évben a náluk sokkal lágyabb,
kifinomultabb, „femininebb” Leonardo Di Caprio, Orlando Blum
váltak a legnépszerűbb csillagokká. Valaha, amikor egy
lánynak megtetszett egy fiú, elsősorban azért vonzódott hozzá, mert
partnere „markáns” és „férfias” volt, ma inkább azt szereti benne, hogy
„olyan édes!”.

Másrészről, ha az ember a reklámokban vagy a divatbemutatókon

szereplő hölgyeket figyeli, szintén érdekes tapasztalatokra tehet szert:
a „mai nő” keményléptű, határozott, testtartásán, mozgásán
felismerhető egyfajta maszkulin jelleg, és a régi, hagyományosan nőies
lágyság már csak a babakrémek és a háztartási tisztítószerek - tehát a
tradicionális női szerephez kötődő árucikkek - reklámozásakor jelenik
meg.

Az előző fejezetekben kifejtettem, a dominancia-küzdelmekből

nemcsak a férfi, de a nő is kivette a részét, a versengés azonban mindig
az adott nemen belül folyt: férfi a férfival, nő a nővel rivalizált. A
család, amelyben a két nem „találkozott”, nem tudott igazán küzdőtérré
válni, hiszen a „patriarchátus” eleve biztosította a férfi dominanciáját,
illetve az otthonnak azokból a szféráiból, ahol a nő „uralkodott”
(például a konyha), a férfi eleve visszavonult. A modem
idők „demokratikus szerveződésű” családja két autonóm, független
ember önként vállalt kapcsolata, amelyben az egyik nem
„természetes”, társadalmilag biztosított fölénye többé már nem
érvényesül. Mindez törvényszerűen vezetett oda, hogy a
dominanciaküzdelmek megjelentek a családon belül is, ráadásul a
nemek között. Azt hiszem, ez a döntő oka annak, hogy a válások az
utóbbi negyedszázadban ennyire megszaporodtak, és ez az oka
a házastársak közötti erőszakos cselekmények döntő többségének is.
Az asszony számára semmiféle - sem biológiai, sem szociális -
akadálya nem volt annak, hogy a férjével, vagy élettársával vívott
dominancia-harcban azokat az eszközöket, stratégiákat alkalmazza (a
„figyelemkeresés” és a „kerülőút” stratégiáiról a következő fejezetben
részletesen beszámolok), amelyeket a nemen belüli versengései során
begyakorolt. Az emancipált nő számára nem okoz biológiai problémát
az sem, hogy a férfit alkalomadtán fizikailag is bántalmazza (mint
emlékszünk rá, a férfi - szemben a nővel - mindkét nem
számára kézenfekvő „tárgya” a fizikai agressziónak), és szóltam már
arról is, hogy az ilyesfajta női cselekedet bizonyos körülmények között
társadalmilag is elismert.

Ugyanakkor a férfinak komoly konfliktusokkal kellett - kell -

megküzdenie! A nő ugyanis (mint láttuk, ez annál inkább igaz, minél
magasabb a férfi szociális státusza) fizikailag nem bántalmazható, így a
férj az interszexuális versengések során nélkülözni kénytelen azt az
eszközt, ami a férfiak közötti dominancia-küzdelmekben a
legfontosabb „fegyvere”! A férfi tehát aki a női stratégiákat alig ismeri,
saját fegyverétől pedig megfosztja szocializációja - az interszexuális
dominancia-küzdelmek megindulásakor a nőnél jóval eszköztelenebb
volt! Gyakran előfordult - és előfordul még ma is -, hogy tűrni
kénytelen a női erőszakot (mind a fizikait, mind a pszichológiait), mert
ilyen esetekben ő csak ütni tud, erre irányuló tendenciáit viszont letiltja
a beléje nevelt szociális gátlás. Illetve egyetlen eszköze mégis maradt:
az ordítás és a káromkodás, amit a szakirodalom a „pszichológiai
erőszak” kategóriájában tart nyilván, én azonban inkább „prefizikai
agressziónak” nevezek, hiszen a férfi, aki ordít és káromkodik
asszonyával való „nézeteltérése” során, a lelki feszültségnek
nyilvánvalóan arra a szintjére jutott, amelyen - ha gátlásai nem
fékeznék - okvetlenül alkalmazná agresszivitásának ősi kifejezési
formáját, a fizikai bántalmazást. Hosszú pályafutásom során sokszor
tapasztaltam, hogy a férj tehetetlenül tűri a fizikai erőszakot (a
hozzávágott tárgyakat, a karmolásokat, a rúgásokat és a pofonokat),
amit asszonyától szenved el, mindenekelőtt a gyerek (vagy a gyerekek)
miatt; pontosan tudja ugyanis, hogy egy gyermek-elhelyezési perben
semmi jóra nem számíthat, és ha megindítja, minden bizonnyal
a „vasárnapi apukaság” reménytelen sorsa vár rá. De nem panaszkodik
- és nem próbál kilépni a házasságból - azért sem, mert mélységesen
szégyelli magát. Képzelje el az olvasó, hogy a férj, akihez asszonya
éppen hozzávágta a Révai Nagylexikon valamelyik kötetét, felhívja a
rendőrséget, és segítséget kér, mondván: „Jöjjenek gyorsan, mert ver a
feleségem!”. Bizony, a férfi, akit asszonya bántalmaz, könnyen
nevetségessé válik (pedig az esetek jelentős része nem is olyan tréfás),
így azután a férfi inkább hallgat, és az arcán, nyakán, lábán, testén
olykor jól érzékelhető nyomokra különféle magyarázatokat
(sportbaleset, szexuális játékok) keres.

Mindez elvezet oda, hogy megjelenik a férfi „elnőiesedésének” másik

jele: egyre gyakrabban visszaüt, és fokozatosan elsajátítja az
erőszaknak azokat a technikáit, amelyek korábban elsősorban a nőket
jellemezték. Valaha már az óvodai nagycsoportban jól látható volt,
hogy a fizikai agresszió egyértelműen a fiúk ügye: naponta többször is
egymásnak rontottak, mint a kis bikák, de a lányokat nem bántották
soha. Igaz ugyan, hogy ezeknek a „fiú-verekedéseknek” a 90 százaléka
„rituális játék” volt, és Margaret Mead joggal jegyezte meg:
érdemesebb a háborúskodást a férfiakra hagyni, ők ugyanis - éppen
a ritualizálás miatt — nemcsak elkezdeni, de befejezni is képesek, míg a
nő - ha egyszer harcba indul — a küzdelmet önmaga, vagy ellenfele
utolsó csepp véréig folytatja. Visszatérve a gyerekekhez: ma
már egyáltalán nem ritkák az olyan óvodai verekedések, melyekben a
fiúk mellett részt vesznek a lányok is! A napokban láttam a tévében
egy régi - talán a harmincas években készült - magyar filmvígjátékot.
Az egyik jelenetben a mogorva, depressziós főhős (Ráday Imre)
céltáblára lövöldöz a kertben. Megjelenik a „kisasszony” (Tolnay
Klári), kiveszi a kezéből a fegyvert, és könnyedén célba talál. „Hol
tanult maga célba lőni?” - kérdi a férfi. - „Az Angol Parkban.” - feleli a
lány. A mai filmekben már ott vannak a női akcióhősök: ismerik a
kung-fu minden csínját-bínját, és a fegyvereket is úgy használják,
mint a férfiak. A nő harcostársa, vagy méltó ellenfele a férfinak a
családon kívül - és a családban is.
Ebben a fejezetben sokszor idéztem a Hulladék Generáció (Garbage
Generation) című könyvet. Szerzője Daniel Amneus, egy neves
amerikai egyetem „emeritus professzora”, ami azt jelenti, hogy hozzám
hasonlóan idős ember már. Daniel Amneus, egy nemrégiben tartott
konferencián, előadásában feltette a kérdést: „Mikor fognak a nők újra
engedelmeskedni a férfiaknak?” Tisztelt Professzor Úr, ezúton
üzenem Önnek: ez a nap nem jön el többé soha! De talán nem is
érdemes nosztalgikus érzéseket táplálni iránta. Inkább azon kellene
gondolkodnunk, hogyan lehetne a mainál harmonikusabbá tenni a nő és
a férfi újfajta együttélését. Nem igaz, hogy a mai nő a családon belül
alárendelt a férfinak, sőt: olyan előnyökkel rendelkezik, melyek
közrejátszanak abban, hogy a férfi - saját szerepkörén belül - egyre
bizonytalanabbá válik. Önnek igaza van: ma ötször annyi nő
panaszkodik férje nyámnyilasága, határozatlansága, testi és lelki
erőtlensége miatt, mint ahányan nyomasztónak érzik férjeik
erőszakosságát. Én az Ön helyében inkább úgy tenném fel a kérdést:
mikor jön el az idő, amikor a nő és a férfi úgy lehetnek egymás
egyenrangú társai, hogy a nőnek nem kell „férfiassá”, a férfinak pedig
nem kell „nőiessé” válnia?

A „nőies” erőszak
Minden kegyetlenség a gyengeségből fakad (Seneca)

Az elmúlt századok férfiközpontú világképének talán legsúlyosabb

bűne az, hogy szinte észrevétlenül megfosztotta a nőt emberi
mivoltától.

A körülrajongott, imádott „múzsa”, vagy a szelíd, önfeláldozó „anya”

és „feleség” több annál, amit „emberinek” nevezhetünk, miközben
a „buta tyúk”, a „szőke nő”, a „domináns férfi oldalbordája”, aki
ártatlan együgyűséggel sodródik a számára érthetetlen világban,
kétségtelenül kevesebb. Az egyenjogúság, az esélyegyenlőség -
amelyért jogos küzdelem zajlott, és zajlik ma is - éppen azt jelenti,
hogy a nő is ember, tehát nem lehet tőle idegen semmi, ami
emberi: karakterében - az értelem, a szeretet és a jóindulat mellett -
éppen úgy megtalálható az ostobaság, a gyűlölet és a rosszindulat, mint
a férfiéban! Tagadhatatlan azonban, hogy egészen a legutóbbi időkig a
nyílt, fizikai agresszivitás a nő számára tiltott magatartásforma, azaz
„tabu” volt, életének szinte valamennyi szférájában. Említettem már,
hogy véleményem szerint a „gyengébb nem”-et a fizikai erőszak
alkalmazásában nem hormonális vagy éppen evolúciós adottságai
akadályozták (az elméletet, amely szerint a nő félelemküszöbe
alacsonyabb, mint a férfié, képtelen vagyok elfogadni), sokkal inkább
az a társadalmi folyamat, melynek során a női identitást biztosító
biológiai előnyt (a gyermekszülést) a férfi azzal ellensúlyozta, hogy -
kihasználva alkati adottságait - magához ragadta a „harcos” szerepét.
Mindebből következik, hogy a nő, akiben az agresszivitás indítékai —
az indulat, a gyűlölet és a hatalomvágy - éppen úgy megtalálhatók,
mint a férfiban, arra kényszerült: az erőszakot ne fizikai, hanem
pszichológiai eszközökkel valósítsa meg! Így azután az erőszak
hagyományosan „nőies” formái kevésbé látványosak, mint a férfi nyílt
agresszivitása, nem hagynak nyomot (legfeljebb csak a lélekben),
nehezen bizonyíthatók, és - hadd tegyem mindjárt hozzá -
nehezebben is kutathatók, hiszen számos olyan, szociálisan elismert
tulajdonság és viselkedésforma („jóság”, „segítőkészség”, „igyekezet”)
mögött bújnak meg, melyek rendszerint elfedik a cselekvés valódi
célját.

Az alábbiakban a „nőies erőszak” két típusát szeretném bemutatni. Az

egyiket „kerülő út"-nak, a másikat "figyelemkeresés”-nek nevezem, de
az olvasó látni fogja majd, hogy a két típus időnként összemosódik, és
meglehetősen nehéz eldönteni, hogy egy-egy viselkedésformát milyen
kategóriába soroljunk. Mielőtt azonban belevágnék, szeretnék
előrebocsátani két fontos megjegyzést.

1. Amikor az erőszak nőies formáiról beszélek, nem gondolom úgy,

hogy az idesorolható viselkedéseket kizárólag nők produkálják! Az
elnevezéssel tulajdonképpen az erőszak e típusainak eredetére utalok;
arra, hogy az embert a nyílt, fizikai erőszak szociális tilalma
kényszerítette rá a bonyolultabb - az intelligencia magasabb
fokát igénylő - pszichológiai eszközök alkalmazására. Napjainkban a
„nőies erőszak” eszköztárát ugyanúgy felhasználják a férfiak is, mint
amennyire a hagyományosan „férfias” erőszak módszereivel - mint
láttuk - egyre gyakrabban élnek a nők.

2. Szeretném, ha az olvasó szem előtt tartaná: témám nem a nő és a

férfi agresszivitása, hanem a családon belüli erőszak. Tehát:
miközben egy-két utalás erejéig kénytelen leszek „kilesni” a magamra
vállalt keretek közül, törekedni fogok arra, hogy szigorúan a családon
belül megnyilvánuló erőszakos aktusokkal foglalkozzam. A feladat,
aminek most nekirugaszkodom, nem könnyű. A kép, ami a „nő”-ről
bennünk él - de úgy is fogalmazhatnám: a társadalmi sztereotípiák -
erősen akadályoznak bennünket - engem mindenképpen - abban, hogy
úgy nézzük őt, mint olyan személyt, aki alkalmas arra, hogy erőszakot
kövessen el. Márpedig ha azt valljuk, hogy a két biológiai nemnek
azonos jogokkal és azonos esélyekkel kell élniük a Földön, be kell
látnunk, hogy az egyenlőség a személyiség és a viselkedés kellemetlen
vonásaiban is érvényesül.
A kerülő út
A kerülő út stratégiái közé azokat a magatartás-formákat sorolom,
melyeknek nyilvánvaló célja a megtorlás, mélyebbről fakadó indítéka
azonban a családon belüli hatalom biztosítása: aki a kerülőút
stratégiáit alkalmazza, tulajdonképpen ugyanúgy viselkedik, mint a
„vitéz”, aki megveri a feleségét, mert nem elég meleg a leves a
vacsoraasztalon. Arra törekszik, hogy uralkodjon a másik felett; ő
döntse el, mire költik a pénzt, kivel barátkoznak, milyen programot
csinálnak, még azt is, mikor szabad nevetni, és mikor kell komolynak
maradni, egyszóval: irányítani, mozgatni, manipulálni akarja a család
valamennyi tagját. A sértett, illetve önmagát sértettnek, megbántottnak,
megalázottnak érző asszony - akit valójában az bánt, hogy szándékai
megvalósítása elé valaki akadályokat gördít - tulajdonképpen ütni
szeretne, fájdalmat okozni annak, aki „ezt tette vele”, a nyílt agresszió
azonban - a kockázat és a nyereség viszonyában - nem látszik
kifizetődőnek. Ennek lehet oka az is, hogy már tapasztalta: férjének
(vagy élettársának) nincsenek „gátlásai” a fizikai erőszak
alkalmazásában, de az is, hogy tudja: „az ártatlan áldozat” szerepében
egy-két kék-zöld foltnál sokkal súlyosabb károkat képes okozni
indulata tárgyának. E stratégiák gyakran olyan játszmákra épülnek,
melyeknek alapja a „segítségkérés”.

1992-ben jelent meg Shelley Taylor A segítő ösztön című könyve,

amely kísérletet tesz a klasszikus női szerep korszerű biológiai
(endokrinológiai) magyarázatára. A nő - írja Taylor - biológiailag
„huzalozott” arra, hogy gondozzon és gondoskodjék, de arra is, hogy
stressz idején szociális támogatást keressen. Amikor otthon valami baj
történik, a férfi merészen felveszi a harcot, vagy éppen visszahúzódik
és duzzog. A nő viszont valószínűleg a telefonhoz lép, hogy „jól
kibeszélje magát” a barátnőjével. A gyermek védelme és a táplálékról
való gondoskodás alapvető női ösztön, és a legprimitívebb vadászó-
gyűjtögető kultúrákban „a nők, akik barátnőjükhöz fordultak
segítségért, valószínűleg sikeresebbek voltak életfontosságú feladataik
megvalósításában, mint azok, akik ezt nem tették”. A konfliktus, a
veszély esetén alkalmazott segítségkérés tehát egyértelműen „nőies”
megoldásforma (talán emlékszik még az olvasó, hogyan okítja
kislányát az édesapa: „Ha bántanak, szaladj a tanító nénihez, majd ő
megvéd!”), ami mindaddig természetes és ésszerű, amíg a veszély
valódi! A nők azonban — különösképpen a családon belül — egyre
gyakrabban alkalmazzák a segítségkérés stratégiáját olyankor is,
amikor veszély valójában nincs, vagy olyan esetekben, amikor a
veszélyt, amelynek megszüntetése érdekében rokonaikhoz,
ismerőseikhez vagy éppen hivatalos szervekhez fordulnak, maguk idézik
elő!

A segítségkérő játszmák a társadalmi sztereotípiákra épülnek: a férfi

eleve hajlamos arra, hogy asszonyával kíméletlen és brutális legyen,
a nő pedig - a családban legalább annyira, mint a külvilágban - született
áldozat, aki, ha segítséget kér, nyilvánvalóan bajban van, és megóvása
a brutális férj vagy élettárs agresszivitásától a demokratikus társadalom
alapvető kötelessége!

Az asszony tehát, amikor veszélytelen helyzetekben riasztja környezetét,

vagy mesterségesen kiprovokálja a veszélyhelyzetet, amelyben
biztonságának megvédése lényegében férje vagy élettársa
bántalmazásában, megalázásában, morális tönkretételében mutatkozik
meg, valójában a társadalom „jóindulatú” előítéleteit fordítja a maga
javára, és a kerülő út stratégiája révén férjén (vagy élettársán)
durva erőszakot követ el. Azt javaslom, vizsgáljunk most meg néhány
segítségkérő játszmát, melyeknek közös célja, hogy a férfi - vagy más
családtag -„megbüntetése”, gyötrelme, „sárba taposása” révén, az
asszony érezhesse - és éreztesse — fölényét, szociális hatalmát a
családban.

„Felhívás táncra”
Néha egyszerű, percek alatt lezajló, a legtöbbször azonban bonyolult
szövetű, számos „játszótárs” bevonásával megvalósuló játszma,
melyben a játék irányítója (a továbbiakban általában „játékos"-nak
fogom nevezni őt) arra törekszik, hogy az áldozat - a férj - elveszítse a
türelmét, és hirtelen indulatában fizikai erőszakot alkalmazzon. A
provokáció, melynek felhasználásával az asszony rendszerint célt ér,
sokféle lehet, legtöbbje azonban a férfi önérzetét célozza meg, vagyis a
játékos a férfias dominancia legkényesebb területein - szexualitás,
fizikai és szellemi rátermettség - támad, ott, ahol a leginkább
megalázhatja áldozatát.
„Laci órákig vacakolt azzal a lámpával - meséli a telefonáló asszony a
barátnőjének »ártatlanul«, mintha nem tudná, hogy a másik szobában
férje minden szót hall -, pedig én mondtam neki, hogy ne nyúljon
hozzá, mert abból csak baj lehet. Végül sejtheted, mi történt: az egész
háztömbben megszűnt az áramszolgáltatás, másnap a szerelők egész
délelőtt dolgoztak, amíg megjavították.” Amikor később a férfi
ingerülten számon kéri az asszonytól, miért hozta őt ilyen kínos
helyzetbe - ráadásul nem is egészen úgy történt, ahogy a telefonba
elmesélte -, a perzekutor gúnyosan így válaszol: „Ugyan,
drágám, mindenki tudja, hogy kétbalkezes vagy. Évek óta a te
ügyetlenségeden mulat az egész rokonsági” A férfi elvörösödik, és
egyre dühösebben dadogja el, hogy mindezt a feleségének köszönheti,
aki nemcsak folyton pletykál, de összevissza hazudozik is, hogy
lejárassa őt. „Most mit üvöltesz? - kérdi fölényesen az asszony. - Még a
végén megüt a guta! Üss meg, ha mersz!”

Pályám során azt tapasztaltam, hogy az asszony a leghatékonyabban -

érdekes módon, hiszen a „módszer” nincs egyenes összefüggésben a
férfi képességeivel - a „tagadás” révén provokál. Az Asszony és a Férj
között lezajló alábbi két beszélgetéstöredék között körülbelül
egy órányi idő telik el.

A: Hát te miért készítetted ki az öltönyödet?

F: Azt mondtad, hatra Péterékhez megyünk. Gondoltam, ideje

elkezdeni az öltözködést.

A: Én? Éppen hogy azt mondtam: nincs kedvem elmenni.

F: Úgy emlékszem, azt mondtad, mégis megyünk. Tudod, a névnap

miatt...

A: Dehogy mondtam! Jó lenne, ha néha odafigyelnél arra, amit

beszélek.

Egy órával később:

A: Te még mindig a garázsban matatsz? El fogunk késni!

F: Honnan?
A: Hát Péteréktől! Nem emlékszel, hogy ma van a felesége névnapja?

F: Egy órája sincs, hogy azt mondtad: nincs kedved elmenni!

A: Egy szóval sem mondtam ilyet. Említettem ugyan, hogy fáj a fejem,
de a névnapról nem maradhatunk el. Most azonban el fogunk késni
miattad. Lehet, hogy te még nem is borotválkoztál?

F: (pulykavörösen): Nem is fogok! Csak nem képzeled, hogy

újrakezdem az öltözködést, csak azért, mert te össze-vissza beszélsz?

A: Velem (értsd: „a gyenge nővel”) bezzeg tudsz kiabálni! Talán még

meg is versz? Amikor a főnököd nem fizette ki a túlórát, miért
hallgattál, mint a sülthal?

A játszma mindenekelőtt arra irányul, hogy a férj elveszítse a fejét, és

nyílt fizikai agresszióval reagáljon. Céljának eléréséhez a nő általában
a megvetést, a fölényes lekezelést alkalmazza, melynek révén
áldozatában bűntudatot, szégyenérzetet, zavart, és ehhez kapcsolódó
ingerültséget ébreszt. Képzeljük el, hogy valaki egy olyan emberrel
él együtt, aki következetesen letagadja, amit az előző nap - vagy az
előző órában - mondott. Ha a férfi „ellenáll a kísértésnek”, és mégsem
üti meg az asszonyt, akkor is egyre nyugtalanabbá, egyre idegesebbé
válik. És ilyenkor következik a játszma kiterjesztése. Az asszony -
hangjában őszinte aggodalommal - panaszkodni kezd a barátoknak,
ismerősöknek férje rossz idegállapotára. „Nem tudom, mi történt
Jóskával az utóbbi időben - mondja kétségbeesetten a sógornőjének. -
Figyeld meg, egyszerűen nem lehet elviselni őt. Talán a munkahelyén
történt valami, de tudod, milyen tartózkodó, nem beszél róla. Én meg
már nem is merek szólni hozzá!”

Ha a férj üt, az asszony gyakorlatilag megnyerte a játszmát; azonnal

hívja a rendőrséget, védelmet kér, látleletet vetet, és megindítja a
válópert, melynek kimenetele nem lehet kétséges: a bíróság
felfüggeszti a férfi apai jogait, kitiltja őt az otthonából, és megítéli a
tartásdíjat a gyermekek neveléséhez. Ha a férfi mégsem üt, az asszony
valószínűleg akkor is nyertes: a sógornő és a barátok nem is sejtik,
hogy egy később meginduló válóper potenciális tanúi, és
bizonyítják majd: az asszony évek óta panaszkodik a férje rossz
idegállapotára!
„Hamis riasztás”
Az asszony terjeszthet úgy is híreket férje „idegességéről”, „gyanús
kimaradásairól” és „fenyegető magatartásáról”, hogy mindebből
gyakorlatilag egyetlen szó sem igaz. (Természetesen ez fordítva is
lehetséges: a férj is panaszkodhat teljesen alaptalanul felesége
„megbízhatatlanságára”, „rendetlenségére”, „kacérkodására”.) Játszma
esetén a szemrehányás, a gyanúsítás, a vádaskodás mögött, mint rejtett
cél, mindig meghúzódik a dominancia-küzdelem, a másik
„legyőzésének”, a felette gyakorolt hatalom kivívásának, illetve
biztosításának vágya. Éppen ezért - mint a fentiekben láttuk - a játékos
igyekszik hihető, valódinak látszó bizonyítékokkal alátámasztani
állításait, így az egyértelműen hamis riasztást ép házasságon belül
ritkán alkalmazza (például valószínűleg nem mondja, hogy férje
bántalmazza őt - vagy a gyerekeket -, ha ilyesmi bizonyíthatóan nem
fordult elő soha). Egészen más a helyzet a válás folyamatában, illetve a
válást követően! A válás hazánkban megszokott, szakértők hadával,
tanúk felvonultatásával terhelt, végtelenbe nyúló folyamata az eljárást
könyörtelen dzsungelharccá aljasítja, ami a házasfelek énjéből a
leggonoszabb, legsötétebb vonásokat csalja elő. Ilyenkor jelenhet meg
a „hamis riasztás”, mint a másik fél megalázására, erkölcsi és anyagi
tönkretételére irányuló játszma. Úgy vélem, különös pszichológiai
jelentősége van annak, hogy ebben a gyűlölködő, késhegyre menő
küzdelemben az anya képessé válhat gyermekét is bevonni a játszmába,
amit férje „megsemmisítéséért” folytat. Sokszor tapasztaljuk például,
hogy mindent elkövet a kötelezően előírt „láthatás” megakadályozása
érdekében. Tele van „aggodalommal”, hogy apja nem vigyáz
megbízhatóan gyermekére, aki rendszeresen ápolatlanul és lelkileg
zavartan érkezik haza a láthatásokról. Ugyanakkor a gyerek
alkalomról-alkalomra tapasztalja, hogy szeretetet, megértést, jutalmat
akkor remélhet anyjától, ha vonakodik elmenni apjával, és
hazaérkezvén arról számol be, hogy nem érezte jól magát a láthatás
időszakában. Pedig - különösen alacsony életkorban - a gyerek
mindenre képes annak érdekében, hogy kivívja anyja „elismerését”;
arra is, hogy a láthatás előtti napon rendszeresen belázasodjék, és arra
is, hogy végül maga is elhiggye: nincs annál rosszabb, mint kéthetente
egy-két napot apuval tölteni. Az asszony pedig - és ez a játszma
csúcspontja — széttárja a karját, és sajnálkozva mondja: „Én igazán
mindent elkövetek, de mit tegyek, ha a gyerek nem akar az apjához
menni?”

Nem hallgathatom el azt sem, hogy az utóbbi években látványosan

megszaporodtak az olyan esetek, amikor - a gyermek
elhelyezéséért folytatott bírósági „háború” során - az anya pedofil
közeledéssel, vagy éppen a közös gyermek elleni szexuális erőszakkal
vádolja meg válófélben lévő férjét. Mindez - véleményem szerint -
szorosan összefügg azzal, hogy a pedofília, a kóros szexuális
magatartásnak talán legvisszataszítóbb formája megjelent a világhálón,
és a napi sajtó is rendszeresen foglalkozik vele, jogosan váltva ki a
közvélemény elementáris felháborodását. Az a gyanúm, hogy a
válófélben lévő anyák azért fedezik fel egyre gyakrabban az
„aggodalomra okot adó” jeleket (egy ágyban alszik a kislányával,
„tiltott testtájakon” simogatja őt stb.) különélő férjeik viselkedésében,
mert pontosan tudják: a pedofília olyan bélyeg, amit még akkor sem
lehet teljes mértékben letörölni a gyanúsítottról, ha a pszichológiai
vizsgálatok a vádat nem igazolják. Az asszony, aki ilyen
esetekben heteken, hónapokon át faggatja kislányát - és ezzel mintegy
automatikusan rávezeti a gyereket arra, hogy bizonyos apai
cselekedeteket megtörténteknek minősítsen - nem veszi észre
(vagy észreveszi, de nem bánja), hogy gyermekét játszmájának
szereplőjévé tette, és saját dominanciája érdekében gyermeke
egészséges szocializációját kockáztatja.
A kötet szerzői
Dr. Lux Elvira

Klinikai szakpszichológus, aki a Semmelweis Orvostudományi Egyetem

I. sz. Női Klinikáján először oktatott pszichoszomatikát, az ELTE-n
pedig — szintén úttörőként — szexuálpszichológiát.

Tíz népszerű tudományos könyvet írt, számos könyvrészletet, cikket.

Törekvései az emberközpontú orvosi szemlélet kialakítására irányultak.

Huszonöt éves oktatói működése eredményeként számos volt hallgatója

követi szakmai útmutatását.

Munkásságának elismeréseként 2004-ben Batthyány-Strattman László

életmű-díjjal tüntették ki.

Dr. Popper Péter

Eredetileg klinikai pszichológus, a Semmelweis Orvostudományi

Egyetem Orvospszichológiai Csoportjának vezetője volt.

Élt Indiában, tanított három évig a Bar Ilan egyetemen, Izraelben.

Jelenleg az Országos Rabbiképző Intézet tanára, a Tan Kapuja

Buddhista Főiskola és a Színház- és Filmművészeti Egyetem megbízott
előadója.

A vallásos és művészeti hatás lélektanával foglalkozik.

Dr. Ranschburg Jenő

Főiskolai tanár, klinikai gyermekpszichológus. 1977-ig az ELTE

Pszichológiai Tanszékén tanít, majd 1996-ig az MTA Pszichológiai
Intézete Fejlődéslélektan Osztályának tudományos osztályvezetője.

1975-80 között a Magyar Pszichológiai Társaság főtitkára. Oktatóként,

kutatóként és gyakorló klinikusként is évtizedek óta a fejlődéslélektan,
illetve a gyermekpszichopatológia területén dolgozik. 1987-ben
tanulmányútja alkalmával a tokiói, az oszakai és a kiotói egyetemeken
tartott előadásokat. Számos tanulmány és könyv szerzője, melyek
közül a Félelem, harag, agresszió több külföldi kiadásban is megjelent.
A világ megismerése óvodáskorban című könyvét 2004-ben adták ki
japán nyelven. 2001 óta a Szolnoki Főiskola tanára.

Tari Annamária

Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, pszichoanalitikus

kandidátus.

A hallgatók-nézők több helyen találkozhattak vele a médiában: az RTL

Kub reggeli műsorában, előtte a VIVA TV Intim szféra című
műsorában, a Magyar Rádió, a Kubrádió és a Radiocafé adásaiban.

Legfontosabb célkitűzése a pszichológiai ismeretek széles körű

terjesztése, a pszichológiai kultúra fejlesztése.

2003-ban jelent meg első könyve Intim szféra címmel, amely a 17—25
éves korosztály problematikájával foglalkozik.
Homofóbia
Egy magánkutatás margójára

Messze kinn, a Galaxis Nyugati Spirálkarjának soha fel nem

térképezett, isten háta mögötti zugában található egy sehol sem jegyzett
sárga nap.

Durván kilencvenmillió mérföldre tőle kering egy tökéletesen

jelentéktelen, kékeszöld bolygócska, melynek majomtól eredő
civilizációja oly döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig
pompás dolognak tartja.

Douglas Adams: Viszlát, és kösz a halakat

Az emberi butaság és tájékozatlanság alapvető emberi és társadalmi

problémákat és feszültségeket generál. A szocializáció során
elsajátított ismereteink és attitűdjeink nagy része nem megismerésen
alapul, hanem automatikusan rögzül. Olykor nem is vagyunk tisztában
ismereteink hiányosságával, tájékozatlanságunkkal. Nehéz például a
bulvársajtóból politizálni, mégis jellemzően ez történik. Mintha nem
lenne igény a megismerésre, a tájékozottságra, ráadásul olybá tűnik,
mintha társadalmi normáink nemigen befolyásolnák életünket,
mintha normáinkat igazítanánk cselekedeteinkhez.

Az ember megszűnt racionális lénynek lenni, jobbára racionalizáló

életet élünk. Ahelyett, hogy megfontolás előzné meg cselekedeteinket,
megnyilvánulásainkat, utólag racionalizálunk, gyártunk ideológiát a
már meglépett lépéseinkhez.

Van még mit tanulnunk. Kérdés: bekövetkezik-e valaha egy olyan

átalakulás, mely egy emberibb, igényes, őszinte és valóban
felvilágosult társadalmat lenne hivatott teremteni.

Miért is sorolom ezeket? Tény, hogy társadalmunk bizonyos kérdéseket

és problémákat nem, avagy csak igen felületesen képes kezelni,
illetve megoldani. Ilyen kérdés a homofóbia témája.
Ahogyan én látom, ez megfigyelhető, létező jelenség, és „dicső múltra”
tekint vissza. Az európai típusú modem kori társadalomfejlődés
alapvető és ma is jellemző vonása a társadalmi jelenségek különböző
csoportjainak artikulálása és elválasztása. (Lásd: Tóth László: A
homoszexualitásról.)

Így van ez a homoszexualitással kapcsolatban is. De mi az oka ennek a

távolságtartásnak, kirekesztésnek? Miért él még ma is társadalmi
fóbia a homoszexualitással szemben? Miért annyira kirekesztőek e
fogalmak: meleg, meleg társadalom, meleg szubkultúra, homoszexuális
stb.? Miért tabutéma ez a jelenség, és miért számít devianciának?

Magánkutatásom ezekre a kérdésekre keresi a választ, bár attól tartok,

csak megerősíteni tudja a homofóbia hisztérikus és minden
racionalitást nélkülöző mumusának jelenlétét. Annyi azonban
bizonyos, érdemes a vizsgálódás, hiszen előbb, avagy utóbb, megfelelő
példákkal, óvatos útmutatással talán megváltoztatható lesz ez
a szemlélet.

De mi is a homofóbia? Irracionális félelem az azonos neműekhez

fűződő vonzalomtól, illetve azoknak az embereknek az utálata, akik
azonos neműekhez vonzódnak. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy e
definíció túlzás a jelenség megfogalmazását illetően, had
emlékeztessek a Szigetfesztivál Melegsátor-botrányára, ahol a
megkérdezettek hisztérikusan tiltakoztak a sátor léte ellen. Egyesek a
homoszexualitás terjesztésének legális lehetőségét látták benne.

A kutatásom céljául már 2002-ben kidolgoztam egy tervet, mely aztán

alaposan továbbgondolva, módosítva, kiegészítve valósult meg.
Ahogy a munka haladt, be kellett lássam, hogy nehéz elszakadni a
beidegződésektől, és nem kis fáradságomba telt, míg magamat is
megszabadítottam minden befolyásoló tényezőtől, és viszonylag
objektív készenlétben tudtam fogadni minden információt.

A kérdőív elkészítése szintén próbára tett, nehezebb volt, mint

gondoltam. Ahhoz, hogy elemezhető, kiértékelhető legyen, több
változatot teszteltem, míg a végső formáját elnyerte. Tartalma,
végleges változata végül azzal a biztonsággal nyert megerősítést -
okulva egy ezt megelőző kisebb felmérés tapasztalataiból -,
hogy mindenképpen kiegészül jelentős számú interjúval. Ennek okáról,
fontosságáról alább még szólok.
Fontos szempont volt a kérdések megválasztásánál, hogy - amellett,
hogy kiértékelhetővé váljon - minden társadalmi rétegben, minden
fókuszcsoportban megválaszolhatóak legyenek.

A kérdőíveket offline és online igyekeztem eljuttatni minél szélesebb

körben, ehhez számos segítő munkáját igénybe vettem.

Az offline megkeresés viszonylag hamar eljutott Magyarország majd

minden megyéjébe, de természetesen kiemelkedően magas
számban Budapest és Pest megye volt a fókuszcsoport.

Az online megkereséshez létrehoztunk egy saját, erre a célra készített

internetes oldalt, melyet egyebekkel is kiegészítettük, hogy az
odalátogató a kérdőív kitöltésén túl egyéb információkhoz is
hozzájuthasson. Mivel weboldalunkat meglepően magas látogatottság
jellemezte, így az online kérdőívek kitöltési száma is viszonylag magas
lett.

A kérdőíves módszert nem tartottam elegendőnek, így számos interjú

elkészítését is célul tűztem ki. Azonban hamar rá kellett jöjjek, hogy az
emberek meglehetősen álságosan nyilatkoznak. A megszólaltatottak
többnyire - mintha meg akarnának felelni valamiféle elvárásnak vagy
közakaratnak —, a jobban hangzó, ám nem biztos, hogy hitelesebb
válaszokat próbálták megjelölni.

Felhagytam a diktafonos „én kérdezek — ő felel” módszerrel, és

inkább kötetlen beszélgetéseket provokáltam egy, kettő, gyakran több
emberrel is. Ez a módszer beváltotta a hozzáfűzött reményeket.
Beszélgetőpartnereim megnyíltak, és érvekkel - vagy a nélkül -,
érzelemmel és őszintén beszéltek a témáról.

Mindezek eredményeként körülbelül háromszáz interjú született, és

közel ezernyolcszáz kérdőív került kitöltésre. Ezek képezték - az egyéb
forrásanyagok mellett - a feldolgozás és kiértékelés alapját.

Maga a feldolgozás számítógéppel került megvalósításra. Ehhez

létrehoztunk egy adatbázist, melynek segítségével viszonylag pontos
arányokat, százalékos adatokat mutathattunk ki. A kiértékelés már
hosszadalmasabb, kissé körültekintőbb munkát igényelt, hiszen itt már
minden kapcsolódó témát, összefüggést, háttér-információt figyelembe
kellett venni.
A kérdőíves adatokat négy aspektusból vizsgáltam:

- kor

- nem

- foglalkozás

- végzettség

Az interjúk anyagait pedig érzelmi aspektusból értelmeztem.

A kutatási anyagból fókuszcsoportokat emeltem ki, melyek külön

megfigyelés és értékelés tárgyát képezték. A fókuszcsoportok között
átfedés van, hiszen izolálni ilyen módon nem is lehetséges.

Az első felosztás korcsoportonként történt:

- 16-30 év között

- 30-50 év között

- 50 év felett

A megkérdezettek kb. 40 százaléka 30 év alatti, kb. 40 százaléka 30-50

év közötti és kb. 20 százaléka 50 év feletti volt.

Foglalkozás szerint két fókuszcsoportot vizsgáltam.

- szellemi dolgozók

- fizikai munkások

E fókuszcsoportok figyelembevételével vizsgáltam a kérdőíves

válaszok korrelációit és átfedéseit két dimenzió alapján.

- elfogadás-elutasítás

- megítélés

A homoszexualitás társadalmi jelenség, és néhány kérdésének

felvetéséhez feltétlenül tisztázni kell azt, hogy vajon deviancia-e az
azonos neműek közötti érzelmi és szexuális kapcsolat.

Ismét Tóth Lászlótól idézek:

A deviancia problémakörében született két nagy elmélet, Durkheim

társadalmi anómiaelmélete és Merton devianciaelmélete meglehetős
pontossággal határozza meg a társadalmi normáktól eltérő mögött
rejlő alaphelyzetet. Mindkét elmélet lényege, hogy az emberek
szemléletét, gondolkodását és viselkedését irányító társadalmi normák
érvényessége meggyengül. E mögött olyan társadalmi mozgások
rejlenek, melyek megkérdőjelezik a normák működőképességét. A
deviáns viselkedés e felfogásban a társadalmi a társadalmi normák
meggyengülése miatt tanúsított olyan magatartás, mely érvényesnek
tekintett normákat sért. A deviancia tehát az általánosan elfogadottnak
tekintett normák közül egyesek megsértése. Az említett elméletektől
némileg elvonatkoztatva a társadalmi alaphelyzet az, hogy az
elfogadott normák a modem európai társadalmakban önmagukban is
ellentmondásosak. A normák ellentmondásosságát a társadalmak úgy
igyekeznek feloldani, hogy valamilyen fontossági sorrendbe rendezik
őket. Ez a sorrend annak alapján alakul ki, hogy az egyes normák
mennyire játszanak szerepet az adott társadalom folyamatos
működésének biztosításában. E szerep jelentőségéhez viszonyítva jelöli
ki azután a társadalom a magatartásoknak azt a körét, amit deviánsnak
minősít: e minősítés előfeltétele, hogy az adott norma megsértése
komolyan veszélyeztesse a társadalmi működés zökkenőmentességét.

Így a devianciának meg kell különböztetnünk egy értékmentes és egy

értékelemeket tartalmazó értelmezését.

A rádióból, a televízióból és a nyomtatott sajtóból nap mint nap

értesülhetünk arról, hogy egyre inkább jelen van Magyarországon a
mássággal szembeni türelmetlenség. Ennek egészen durva és látványos
megnyilvánulási formáitól (idegenverés) finomabb és nehezebben
átlátható jelenségekig (a véleménynyilvánítás korlátozása) terjed a
skála. A különbözés tűrhetetlenségének érzése mögött egy általános
társadalmi jelenség áll: a társadalom értékrendjének széthullása, a
társadalmi anómia állapota. A történelem tanulsága szerint az
értékzavar fokozódása előbb-utóbb eljuttatja a társadalom tagjait oda,
hogy tájékozódásukhoz már csak egyetlen szilárd pontot találnak: ez
pedig íz önazonosság olyan megteremtési módja, ahol az egyén vagy
csoport a más, tőle különböző egyénekkel vagy csoportokkal
szembeállítva határozza meg magát. E kétpólusú szemléletben, a mi és
ők dichtihómájában az önazonosság biztosításának egyik fontos
eszköze a másik különbözőségének hangsúlyozása és érzelmi elemekkel
történő felruházása.

A kérdőívben megkérdezetteknek csak 18 százaléka gondolta úgy,

hogy betegséggel állunk szemben, míg a szóban megkérdezetteknek
több mint 50 százaléka. Furcsa arány, bár - és erre még többször utalni
fogok - a kérdőívben egymást megerősítő kérdésekként más
aspektusból többször fölmerül ugyanaz a kérdés, tehát a végső
következtetést nem statisztikailag kell levonjuk, hanem (sajnos)
következtetéssel.

Megfigyelhető, hogy - feltételezésem ellenére -a mai 16-30 éves

korosztály lényegesen elutasítóbb, mint az 50 év feletti korcsoport.
Hiába a felvilágosultabb élet, viszonylagos szabadság, liberális
gondolkodás, e kérdés megítélése valamiért sötét folt maradt e
generáció életében. Több fiatallal beszélgetve arra a
következtetésre jutottam, hogy bár közöttük - elmondásaik alapján -
valós jelenség a melegség vagy divat a bi-ség - az ellenállás részükről
maga a szocializációs folyamat (iskola, család) hibájának tudható be.
Nem csoda, hogy nemcsak a homoszexualitás, de sok egyéb lényegi
kérdésben is ekkora ellentmondásosságot mutat e korcsoport.

A társadalom ítélete ugyancsak nagyon ellentmondásos. Megfigyelhető

egy teljesen jellemző elutasító tendencia, de a kérdőív és a személyes
beszélgetések itt is ellentmondtak egymásnak. A végső következtetés
ugyan így nehéz, de nagyjából fedi azt a tendenciát, melyet
alapvetően ma megfogalmazhatunk. Egyszerre kellemes és lesújtó az
eredmény. 12 százalék vállalja fel véleményét, miszerint elítéli a
homoszexuálisokat. E válaszolók többsége nyíltan is vállalja
véleményét. A 88 százalék pedig tükröz egy udvarias, de semmiképp
nem őszinte szándékot. Azért merem így kétségbe vonni az eredményt,
mert a későbbiekben az a gyanúm nyert megerősítést, hogy az emberek
lényegi kérdésekben - még ma is - névtelenül sem merik felvállalni
véleményüket.

Arra a kérdésre, hogy a megkérdezettek környezete elítélően

nyilatkozik-e a homoszexualitással kapcsolatban, a válaszok
kedvezőtlenebb, de igazabb eredményt mutatnak. A
megkérdezettek közel 70 százaléka (körülbelül 1400 fő)
olyan környezetben él, ahol napi szinten jelen van az elutasítás mellet
az elítélés is.

A homoszexualitást elítélők nagyjából 40-40 százalékban 16-30 év

közötti, és 30-50 év közötti, általában alacsonyabb végzettségű, nem
szellemi foglalkozásúak, illetve tanulók, többségében férfiak
(körülbelül 70 százalék).

A negatív hozzáállást mutató környezetet megjelölők azonban igen

széles skálát fednek le mind kor, mind foglalkozás szerint, és itt
már nem sokkal több a férfi, mint a nő.

Hogy jellemzően az elutasítás lényegesen nagyobb arányban van jelen

a férfiaknál, hozzájárul, hogy a férfikollektívákban, - közösségekben a
férfiszerephez hozzátartozik - például a nőkről lealacsonyítóan való
beszélgetések mellett - az általános meleggyűlölet.

Ám észrevehető a bizonytalanság annak a kérdésnek a kapcsán, hogy

miért jogos ez a hátrányos megkülönböztetés? Bár az elítélők
legtöbben gödörbe lőnék, gettóba zárnák a homoszexuálisokat, kevés
valódi érvet tudnak felsorakoztatni érzelmeik ilyetén kitöréseinek
indoklására. Társadalmunk e kérdéshez is inkább kognitív módon
áll hozzá, vagyis minden érvet, ismeretet, tényt háttérbe szorít az
érzelmi alapú megítélés. Ráadásul a legtöbb ember úgy alkot ítéletet,
hogy közben nem ismer egyetlen homoszexuálist sem. Olyan
sztereotípiák alapján ítélik meg e szubkultúrát, melyek a televízió vagy
a környezete elbeszélései által közvetve érnek csak el hozzá.
Kérdésemre, hogy: van-e az Ön a környezetében homoszexuális nő
vagy férfi? - 50 százalék mondta azt, hogy igen, 30 százalék nem tudja,
20 százalék állítja, hogy nincs. El kell ezen gondolkodnunk. Az 50
százalék egy jelentős része valójában csak tudni véli, hogy egy-egy
ismerőse esetleg meleg. Ha valakiről megbeszéljük, hogy az, ha valaki
úgy viselkedik, vagy úgy tartja a kezét, ujját stb., akkor e titkos jelek
alapján máris kinevezünk valakit melegnek. Eközben elvárjuk a meleg
társadalomtól a promiszkuitást, rejtőzködést, hogy ne verjék
nagydobra, ne kérkedjenek vele. Eléggé elterjedt mondat: nekem
semmi bajom a melegekkel, de... Sokat sejtető ez a de. Hangsúlyozom,
leginkább azok mondják ezt, akik nem is ismernek egyetlen
homoszexuálist sem.

Ha van is némi tolerancia velük szemben - ami lényegében csak a

megtörés - az elvárás mégis az, hogy tartsák titokban. Ez az
elvárás kényszeríti egyfajta promiszkuitásba a melegeket, mivel a
társadalom normáival nem fér össze egy-egy azonos nemű párkapcsolat
felvállalása, tehát az állandóság lehetősége majdhogynem kizárt a
legtöbb ilyen kapcsolat esetében.

Hogy mi ennek az idegenkedésnek az oka, arra egyértelmű válaszokat

nem adtak a megkérdezettek. Feltételezem, hogy értékelhető
válasz nem is létezik. Néhány a válaszok közül: KÉRDÉS

Ön szerint miért idegenkednek az emberek a homoszexuálisoktól?

VÁLASZOK Mert gusztustalanok.

Mert undorítóak.

Mert természetidegen.

Mert ráerőszakolják magukat másokra.

Mert ők a legtöbb vírushordozók.

Mert dögöljenek meg!!!

Mert hangoztatják a másságukat.

Mert másnak tartják őket, pedig nem is fertőzőek.

Mert félnek a fertőző betegségektől.

Mert az AIDS a homoszexuálisok betegsége.

Don’t ask, don’t tell. (Ne kérdezd és ne beszélj róla.) Így hangzik,
jelmondat szintjén az amerikai haderők számtalanszor bírált, hivatalos
meleg-politikája. A Clinton-kormányzat ennek jegyében lehetővé tette,
hogy homoszexuálisok szolgáljanak a fegyveres erőkben. A Bush-
adminisztráció változtatás nélkül fenntartotta e politikát.
Magyarországon a mottó az egész országra vonatkozik. Megtűrt dolog
a homoszexualitás, ám cserébe elvárják, hogy akkor legalább ne
beszéljünk róla. A gond csak az, hogy a nézetek, az életkörülmények, az
azonosságok és a különbségek a társadalomban megjelennek.
Nyilvánosan artikuláljuk őket. Magyarországon a homoszexualitás a
hatvanas évek óta nem ütközik törvénybe. De a hallgatás börtöne
ugyanúgy elszigetel, kirekeszt a polgárok joggyakorló gyülekezetéből.
Lélektipró éppúgy, mint a vasból öntött börtönrács.

Radics Péter: Tisztítótűz most

Természetesen senki sem vallja be, hogy befolyásolható, mégis az a

tapasztalatom, hogy ha valami, akkor a környezet döntően
befolyásoló tényező. Hiszen az említett környezet az, ami a legnagyobb
nyomást gyakorolja az emberre azzal az intoleráns, kirekesztő
magatartással, amivel a homoszexuálisok megítélése sok helyen
elfogadott. Az igazság az, hogy a befolyás sohasem tudatosan formálja
az ember véleményét, hanem észrevétlenül szövi be
mindennapjait. Észre kell vennünk azonban azt is, hogy a környezet,
mint befolyásoló tényező, igen intenzíven jelen van mind a családon
belül, mind a munkahelyi közösségekben, mind a
kortársi csoportokban. Ha már gyermekkorunktól azt halljuk, hogy ez
meg ez buzi, hamar elsajátítjuk ezt a kifejezést anélkül, hogy a szó
valódi értelmével, illetve jelentésével tisztában lennénk. Azzal viszont
hamar tisztában leszünk, hogy a kifejezés negatív, vagyis
mindenképpen pejoratív jelző, és homályos jelentése mindenképpen
degradáló.

Kint élő magyaroktól hallottam, hogy Norvégiában a gyerekeket már

az iskolában felkészítik arra, hogy vannak az életben furcsa dolgok. Ha
egy bácsi egy másik bácsival csókolózik, mint apu anyuval, azon nem
kell csodálkozni, hiszen szeretik egymást. Persze ezt kissé
burkoltabban, de lényegét tekintve így tálalják a gyerekeknek, ami nem
is szül további kérdéseket a gyerekekben, legalábbis egy ideig.

Addigra azonban megszokottá válik számukra a gondolat, hogy ez is az

élet része, és nem bámulnak meg egy vakot vagy egy heroinistát
vagy egy meleg párt sem. Nagy szerepe van tehát a szocializációs
folyamatnak, és különösen nagy szerepe a családnak és az iskolának a
személyiségfejlődés e szakaszában is e fontos kérdés szempontjából.
Ennek igazát támasztják alá az alábbi kérdésre adott válaszok is,
melyekben azért megfigyelhető, hogy ha a megkérdezett nem a
személyét érintő kérdéssel találkozik, bizony viszonylag objektív
választ ad a feltett kérdést illetően:

Ön szerint mi befolyásolja leginkább a környezete véleményét?

A megkérdezettek 3 százaléka szerint a sajtó, 29 százaléka szerint a

tévé-rádió és 68 százalék szerint az általános közvélemény.

Az Alkotmánybíróság 2002. szeptember 3-án hozott határozatában a

büntető törvénykönyv két, homoszexuálisokkal foglalkozó
paragrafusát találta alkotmányellenesnek, ezért mindkettőt
megsemmisítette: a 199. §-t, a természet elleni fajtalanságot; és a 200.
§-t, a természet elleni erőszakos fajtalanságot büntető
törvényeket. Történt ez sokak felháborodására, de a melegek nagy
örömére. Tele volt a média show-műsorokkal, melyekben a
homoszexuálisok folyamatosan jelen voltak. Ám a homoszexualitás
nagyobb nyilvánosságra jutása önmagában nem elegendő, hiszen a
megítélésen ez még nem változtat: sokszor inkább csak borzolták a
közvéleményt. Azonban ez is valami. Ha már beszélni lehet róla,
legalább esély van egy kis figyelemfelkeltésre, felvilágosításra.

Könnyebben úszott be életünkbe a szappanoperák, valóságsók

lélekpusztító dömpingje, mint bármi egyéb. A közvélemény még
mindig könnyebben kezeli a leányanyaságot, a családon belüli
erőszakot vagy a környezetünket elárasztó súlyos szennyezés kérdését.

Melegnek lenni, hiába a liberalizálódás, még mindig súlyos

devianciának számít! Pedig a homoszexualitás nem döntése, hanem
állapota az egyénnek.

Történt-e változás a rendszerváltás óta - erre a válasz a következő: a

megkérdezettek 80 százaléka felelte azt, hogy igen, történt, és 88
százalék szerint pozitív módon!

A fentiekkel kapcsolatban azonban meg említenem, hogy a melegek

megítélése nem, csupán a hozzájuk való viszony mutat javuló
tendenciát, ráadásul nagyon lassút.
Már a rendszerváltás környékén megjelent egy népszerű teleregényben
Oli, a homoszexuálisnak beállított fodrász Bajor Imre
megszemélyesítésében. Nem is tudok embert, akinek ne lett volna
szimpatikus e sztereotípiákoan megfogalmazott figura. A
homoszexualitás ilyen direkt, mégis távolságtartó belopása a
televíziónézők mindennapjaiba szerencsés vállalkozásnak bizonyult.
Idősebb, e kérdésben járatlan nézőkhöz került közel a
homoszexualitással való ellenérzés kiváltása nélkül.

Egy megjegyzés Rab Zoltántól:

Az újságokban, tévéhíradókban nagyon könnyű egyébként valós híreket

hamis színben feltüntetni azzal, hogy milyen módon vezetik fel a hírt,
mivel magyarázzák. Ezek a tömegkommunikációs, tömegtájékoztatási
eszközök igen alkalmasak arra, hogy bármely magatartásformát,
viselkedést elfogadtasson, vagy lejárasson a nézők, illetve az olvasók
előtt.

Mondhatjuk azt, hogy a tömegkommunikációs, tömegtájékoztatási

eszközök alkalmasak a tömegek véleményének formálására.

Rab Zoltán: A kivezető út

És valóban, amit nem tudott elérni semmilyen kiáltvány, felvonulás,

felvilágosító propaganda, azt a média e tekintetben igen hamar
megvalósította. Vagyis belopta a köztudatba a melegkérdést, méghozzá
pozitív felhanggal.

Itt meg kell jegyezzek valamit. Amikor a médiáról beszélünk,

figyelembe kell venni azt a tényt, hogy az emberek döntő többsége jó
része a kereskedelmi csatornák műsorait és a bulvársajtó híreit
fogyasztja. Innen aztán nem nehéz következtetéseket levonni. Igen
elcsodálkoztam, mikor közel 50 százalékos igen jelent meg az
odafigyel-e ön a melegekkel foglalkozó híradásokra kérdésre, hiszen
több mint 70 százalék szerint nem tényszerűek ezek a híradások.
Megnyugtató, hogy nagyjából 50 százalék helyesli, hogy a média
foglalkozik e kérdéssel, és nagyjából ugyan-ennyien soknak találják az
ezzel való foglalatoskodást, néhányan túl soknak. 72 százalék viszont
úgy gondolja, hogy kell is ezzel a kérdéssel foglalkozni. Ugyanakkor
mindenki más-más aspektusból közelítené meg a kérdést. Ezt nem
állt módomban felbontva vizsgálni, de gyanítom, igen magas
százalékban az ellentábor is képviseltetné magát. Sajnos, sokan
gondolják úgy, hogy a meleg-téma médiában való szerepeltetése csak a
homoszexualitás terjesztését és népszerűsítését szolgálja.

Személyes példákra, tapasztalatokra van szükség. A saját

környezetünkben épp úgy, mint a nyilvánosságban, mert más az, ha
valaki azt mondja: meleg a tüdőgyógyászom, a fodrász, a boltos fiú,
a szomszédom vagy a Híradó riportere. Rendesek hozzám az emberek,
számíthatok rájuk, jól teszik a dolgukat; látom, hogy szeretetben,
békességben élnek. És megint más az, ha egy arctalan
mumustól viszolyog az ember, és retteg a szülő. Ott kell lennie a
példáknak: sikeres, kiegyensúlyozott, szeretetteljes élet vár a
homoszexuálisokra is, ha ők maguk is megtesznek mindent, hogy
előrejussanak az életben.

Radics Péter

Megállapíthatjuk, hogy a média tehát - azon kívül, hogy belopta

hétköznapjainkba a kérdést -, nem sokat tett az ügy érdekében. A
felelőtlenül, aránytalanul használt hangsúly nem tesz jót a meleg
társadalom identitásának.

Egy képmutató társadalomnak nem tesz jót a képmutató stratégia. Ha

homofób voltán változtatni akarunk - márpedig, mintha maga a
média is erre törekedne -, nem kezelhetjük vásári látványosságként a
homoszexualitást.

Megváltoztathatatlanul sokat rontott a valóságsók világa a

közmegítélésen, és ez újra komoly feladat elé állítja azokat, akik eddig
is azon munkálkodtak, hogy némileg csökkentsék a heteroszexuálisok
és a homoszexuálisok közötti szakadékot.

Mivel valóban éles határok választják el a társadalmi csoportokat, ne

csodálkozzunk ezeken a feszültségeken. Ma ugyan bizonyítottan
nagyobb az átfedés a társadalom rétegződésének tekintetében, és
nagyobb eséllyel tehető meg egy rétegváltás (természetesen följebb
lépésre gondolok), ennek hiánya vagy kilátástalansága - vagy épp
a sikertelenség - igen nagy tragédia.

Egyéb okai is vannak e jelenségnek és egyéb veszélyei is. Emile

Durkheim szerint a modern kori társadalmakban a hagyományos
normák és szabályok föllazulnak, újak pedig nem váltják fel őket. A
világos szabályok hiányában pedig kialakul a társadalmi anómia.
Robert K. Merton anómiafogalma már inkább arra a feszültségre utal,
mely az elfogadott normák és a valós társadalmi konfliktusok miatt
alakul ki az emberben. Hiszen az általánosan elfogadott, ma
érvényes értékek pénzen alapulnak (karrier, meggazdagodás), és
elérhetőnek tűnnek minden ember számára, mivel, látszólag, kemény
munkával mindez elérhető. De a valóságban ez nem így van. A legtöbb
embernek kicsi esélye van arra, hogy valaha előrejusson.

Anthony Giddens a homoszexualitással szembeni igen erős

intoleranciát már múltnak tekinti, szerinte mára jelentősen javult a
helyzet... Azonban attól, hogy mindennapjaink témája lett, és már nem
büntetendő melegnek lenni, még semmi sem oldódott meg. Valóban
sikerült néhány tévhitet eloszlatni, de az elutasítás keselyűje in kering
felettünk.

A párkapcsolatok furcsán köttetnek, sem gyereknek, sem felnőttnek

lenni nem könnyű. A mai felnőtt társadalom szorongásokkal,
szerepkonfliktusokkal, kognitív disszonanciától sújtva futja a versenyt
az idővel és önmagával. Tehát még egyszer: ilyen ingatag társadalmi
rendszerben lehet e helye a homoszexualitásnak? Nemigen.

A homoszexualitás kérdésének felvetése - a napi szenzációtól

eltekintve - csakis indulatokat szül. Az önmagával, családjával,
munkájával, anyagi helyzetével, férfiasságával,
nőiességével, gyerekével, autójával, fogkrémjével, tamponjával
elégedetlen embertől elvárható-e a tolerancia? A frusztráltan hazatérő
családanyától, a szorongó, komplexusait alkohollal tompító
családapától elvárható-e a tolerancia? Amíg minden hatodik gyereket
vernek a családban, amíg minden harmadik nőt ver a férje, amíg
hátrány, ha alacsony az ember, amíg hátrány, hogy nincs munka a
diplomával rendelkezők (meg mások) kezében, amíg a családok
jelentős része nélkülözik fizetéstől fizetésig, addig elvárható-e a
tolerancia?

A homoszexualitástól való félelem jellemzően az önmagában

bizonytalan, céltalan ember félelme, de az emberek egy másik, jelentős
hányada is elutasító. Ők az igazi családféltő, minden nőtől öt gyereket
elváró, politikailag határozottan és szándékkal erre vagy arra tolódott
polgárok. Túlhisztériázott nézetük - hogy a melegek nem emberek,
nincs helyük a társadalomban - ráadásul nem talál süket fülekre. Az
önmagukat másoktól megkülönböztetően megfogalmazó
emberek ugyanis szívesen kiáltják ki magukat normálisnak, és minden
ettől eltérőt abnormálisnak.

Társadalmi létünk egyik velejárója a szexualitás. Az azonos neműek

párkapcsolatában a szexualitás szintén csupán a párkapcsolat
velejárója. Nem a szexuális orientáció a lényeg, hanem a párkapcsolat.
Persze pusztán a tudat, hogy azonos neműek között szövődik szerelem,
visszatetsző. Sajnos maga a homoszexuális jelző is a szexuális
beállítódásra helyezi a hangsúlyt, pedig, ahogy említettem, ez csupán a
kapcsolat velejárója. Nincs megfelelő jelző a homoszexuálisokra, így
az amúgy is merev beidegződések tipizált fogalmakra épülnek. Amúgy
is megfigyelhető, hogy a szexualitás előtérbe került a szeretettel és a
szerelemmel szemben. Pedig...

Ne feledkezzünk meg a legfontosabb dolgokról. Ha két ember szereti

egymást, nem zavarva ezzel az égvilágon senkit és semmit, megnyitva
ezzel a világot egymás számára, mi jogon ítélkezik felettük bárki is? A
fő érv, hogy ne teregessék viszonyukat: banális hisztéria. Manapság az
utcán bárki megverheti gyermekét, feleségét, bárki szemetelhet,
óbégathat, káromkodhat, de ha két férfi pusztán megfogja egymás
kezét a buszmegállóban, az botránkoztat meg igazán mindenkit.

A homofóbia, mint társadalmi jelenség, sokkal mélyebb, összetettebb

vizsgálatot, de mindenképpen mélyrehatóbb elemzést kíván.

Társadalmunk még nincs felkészülve e probléma ésszerű kezelésére,

befogadására. Mindaddig, míg értékrendünk csorbáit ki nem javítjuk,
morális széthullásunkat és jellemzően mély társadalmi apátiánkat nem
orvosoljuk, e probléma sem élvezhet prioritást.

Talán óvatosan meg kellene ismertetni az embereket a homoszexualitás

kultúrtörténetével. Ó, mennyi heteroszexuálisnak vélt példakép és nagy
ember nem heteroszexuális...! Állást foglalni nem tisztem, csupán azt a
megközelíthetetlen miértet keresem, mely közelebb vihetne e szellemi
anomália megértéséhez.

Az élet rövid, valóban rövid. Mi pedig bambán bámulva magunk elé,

leszegett fejjel ballagunk a felejtés felé. Ha eszmélünk is, szitkokat
szórunk az államra, Amerikára, a zsidókra, a cigányokra, a buzikra.
Nincsen egyéb menedékünk. Porszemek vagyunk e világegyetemben.

Érdemes lenne elgondolkodni ezen...

Matolcsi Papp Zoltán