agave

könyvek
Marko Kloos: Terms of Enlistment
Text copyright © 2014 Marko Kloos
Hungarian translation © Farkas István, 2016

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Marko Kloos: Terms of Enlistment – Frontlines
47North, USA, 2014

Fordította: Farkas István

ISBN: 978 96 3419 154 4

Agave Könyvek
Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője
A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund
A borítót tervezte: Kővári Nóra
Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán
Szerkesztő: Ács Eleonóra
Korrektor: Molnár Berta Eleonóra

Nyomta és kötötte: Print City Europe Zrt., 2016

Műfaj: science fiction

Robinnak, aki feleség, legjobb barát és a legtehetségesebb ember, akit
csak ismerek.
 1.
BÚCSÚ

– Elmehetnél meglátogatni apádat! – szólt anyám a konyhából.

Felnéztem a könyvolvasómból. Épp egy ételdobozt tolt a melegítőbe,
így nem láthatta a kényszeredett mosolyt az arcomon. Folytattam az
olvasást a Pequod pusztulásáról, ami ebben a pillanatban sokkal jobban
érdekelt.
– Hallasz, Andrew?
– Igen, hallak anya. Csak nem figyelek rád.
– Ne légy már ilyen. Tényleg nem fogsz elmenni apádhoz
elköszönni, mielőtt kihajózol?
– Mi a fenének mennék? Tutira be lesz állva.
Anya kivette az ételt a melegítőből, behozta, és jelentőségteljesen
elém rakta.
– Rakd el azt az izét vacsora közben, kérlek.
Felsóhajtottam, szintén némi nyomatékkal, és kikapcsoltam az
olvasót.
– Hónapokra el fogsz tűnni a kiképzésen, Andrew. Ahogy apád rákja
áll, valószínűleg nem látod már élve.
– Az a jó – feleltem.
Anya pillantásában a szomorúság és a düh keveredett, és egy percig
azt hittem, hogy lekever egy pofont, pedig tízéves korom óta nem tett
ilyet. Aztán megenyhült a tekintete, kinézett az ablakon. Az eső vastag
patakokban ömlött a szociális lakóövezetünk betonlabirintusára.
Rühellem az esős napokat, a nedvesség csak felerősíti a bűzt. Húgyszag
és rothadó szemét, a segélyváros állandó bukéja.
– Akkor is az apád – mondta anya. – Nem lesz több alkalmad, hogy
beszélj vele. Ha most nem látogatod meg, egy napon még bánni fogod.
– Te betörted az orrát, amikor otthagytad – emlékeztettem. – Azon
sem akadtál fel túlságosan, amikor kiderült, hogy rákos. Mi a fenéért
kellene, hogy engem érdekeljen?
– Annak már hét éve – felelte anya. Kihúzott egy széket, és ő is leült
az asztalhoz. – Sok minden történt azóta. Nagyon büszke volt rád,
amikor elmondtam, hogy elfogadták a jelentkezésed.
Rám nézett, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha nem hallanám,
miközben felszakítottam az ételes doboz zárófóliáját. A mai nap íze a
csirkés rizs. Szociális étkezési fejadag – sok mindent nem tudsz
kezdeni vele, hogy vonzóbbá tedd. A villámmal megpiszkáltam a
műcsirkehúsból készült fasírtot, és ahogy felpillantottam, anya még
mindig azzal a szomorú nézésével meredt rám, amellyel rendszerint
lelkifurdalást próbált kelteni bennem. Egy pillanatig álltam a tekintetét,
aztán megvontam a vállam.
– Rendben, átmegyek és meglátogatom – mondtam. – Aztán ha majd
útközben kirabolnak és megölnek, remélem, sajnálni fogod.

A szobám olyan kicsi, hogy csak egy ágy, egy asztal és egy szekrény
fér bele. A bútor rozsdamentes acélból készült, és a padlóhoz
csavarozták, hogy ne tudjuk eladni ócskavasnak. A szekrényem félig
üres. Nincs annyi cuccom, hogy telepakoljam.
Kihúztam a fölső fiókot, és az olvasót az ott heverő pár ruhadarabra
dobtam. Tavaly cseréltem egy doboz ezeréves peremgyújtásos
lőszerért, és a fickó, akitől kaptam komplett hülyének nézet. Az iskolai
leltárjelzetet lehetetlen volt levakarni róla, de a lakóövezeti rendőrök
nem csináltak nagy ügyet az iskolai tulajdonú holmikból. A rendszeres
házkutatásokkor csak fegyvereket és drogot kerestek. Az olvasót el is
rejthettem volna, de a zsaruk idegesek lesznek, ha nem találnak semmi
tiltott cuccot.
Ahogy átvágtam a lakáson a bejárati ajtóhoz, anyám kidugta a fejét a
konyhafülkéből.
 – Andrew?
– Igen, anya?
– Vasárnap van. Megállnál az ételpontnál, és felvennéd a jövő heti
fejadagodat?
– Holnap elmegyek az alapkiképzésre, anya. Nem leszek itt, hogy
megehessem.
Anya csak nézett rám, szinte már úgy, mint aki szégyenkezik.
Megértettem, és bólintottam.
– Felveszem a fejadagom, anya.
Anya nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de én megfordultam,
és becsuktam magam mögött az ajtót. Hangját elnyelte az ajtó
záródásának tompa csattanása.

A lift a mi épületszárnyunkban megint nem működött. Kinyitottam a

mellette lévő lépcsőházajtót, és hallgatóztam. A lépcsőházban szívesen
tanyáztak mindenféle gengsztertanoncok, akik előszeretettel használták
a zárt helyet mások kifosztására. A lakóövezeti rendőrség csak akkor
bukkant fel, amikor fegyver és kábítószer után kutatott, egyébként
távol tartották magukat a házaktól. Minden emeleten voltak biztonsági
kamerák, de a legtöbb már rég nem működött. A segélypatkányokat le
sem szarják.
A lakásunk a huszadikon volt, egy harmincemeletes épületben. A
lépcsőn mentem le, három-négy fokot is lépve egyszerre: a sebesség
biztosított védelmet, nem az óvatos lopakodás. A legalsó szinten
megint megálltam és hallgatóztam. Aztán kinyitottam az előtérbe
vezető ajtót, és kirobogtam az épületből, hogy magamhoz vegyem a
fegyverem.
A fegyvereket törvény tiltotta a szociális lakóövezetekben, de
nagyjából mindenkinek volt. Én nem a lakásban tartottam az enyémet,
részben a véletlenszerű házkutatások miatt, részben mert anya
szívrohamot kapott volna, ha megtalálja. Egy vízmentes csőbe dugtam,
amit az épület hatalmas, mobil szemétégetőjének egyik résébe
rejtettem. Remek hely volt, soha senki nem kotorászott benne, és a
konténert soha nem vitték máshová, ám emiatt könnyű préda voltam,
amíg ki nem jutottam az épületből. Körülnéztem, hogy biztos legyek
benne, senki sem lát, és odamentem a szemétégető konténeréhez.
Amikor a résbe nyúltam, mindig attól féltem, hogy egyszer üresen
találom. Minden egyes alkalommal, amikor az ujjaim körbefogták a
hideg, mágneses tárolóhengert, megnyugodva sóhajtottam fel.
Kinyitottam a tárolót, és kivettem a fegyverem. Egy ősöreg
forgópisztoly volt, legalább százötven éve gyártották. Csak hatlövetű
volt, de vacak lőszerrel is működött, márpedig abból felénk sokkal több
volt, mint a jóféléből. Szánalmas lőszerkészletem javát kézzel
töltögették, régi rézhüvelyekbe lopott lövedéket sajtoltak a lőpor fölé.
A revolverek népszerűbbek voltak errefelé, mint az automaták, mert ha
elcsettent egy lövés, akkor sem akadtak el.
Betűztem a pisztolyt az övembe, a derekam mögé, ahol az öv a
helyén tarthatja. Kockázatos dolog illegális fegyverrel a gatyakorcban
mászkálni, de egy szociális telepen fegyver nélkül útnak indulni még
sokkal kockázatosabb.
Egy dolog azért jó az esőben. Ilyenkor fedél alá húzódik a legtöbb
ember, a prédára lesők is. Amikor esik, az utcák szinte békések.
Felhúztam a kabátom kapucniját, és elindultam az utcán.
Öt perc alatt bőrig áztam. Ezt akár teljesen megspórolhattam volna
magamnak, ha a ponyvák és az árkádok alatt haladok, de inkább
vállaltam, hogy vizes leszek. A kapubejárók és más sötét helyek
veszélyesek. Csak elsétálsz egy bejáró mellett, ahol pár fiatal bűnöző
lebzsel, neked meszeltek. Tavaly kevés híján kétszer is kiraboltak,
úgyhogy a szokásosnál is óvatosabb vagyok.
Apám a telep túlsó végén lakott. Volt arrafelé tömegközlekedés is, de
a bejáratok fémkeresőin nem tudtam volna átmenni a pisztolyommal,
úgyhogy gyalogoltam.
Ez az a hely, ahol felnőttem. Életemben nem voltam még a Boston
metroplex határain kívül. Holnap elutazom, hogy elkezdjem az
alapkiképzésemet, és ha nem hullok ki, soha nem látom ezt a helyet
többé. Magam mögött hagyok mindent, amit valaha ismertem, és
mindenkit, aki valaha ismert.
És már alig várom.
 Apa a harmadik csengetésre nyitott ajtót. Egy éve láttam utoljára, és
megdöbbentett, hogy mennyit változott azóta. Az arca csontsoványra
fogyott. Fiatalabb korában kimondottan jóképű fickónak számított, de a
rák mostanra szinte teljesen fölfalta. A fogai rettenetes állapotban
voltak, szinte visszahőköltem, amikor elmosolyodott.
– Nocsak, nocsak – mondta. – Eljöttél elbúcsúzni?
– Anya küldött.
– Hát persze, hogy ő.
Pár másodpercig csak néztük egymást, aztán megfordult, és
visszament a lakásba.
– Gyere csak be! – biztatott.
Beléptem az előszobába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Apa
visszament a nappaliba, és halk sóhajjal a heverőjére ereszkedett. Az
előtte lévő asztalon irgalmatlan mennyiségű gyógyszer és táplálék-
kiegészítő tornyosult. Apa elkapta a pillantásom, és megvonta a vállát.
– Egyik sem használ semmit. A doki a klinikáról megmondta, hat
hónapon belül a kukacokat fogom táplálni.
Gúnyosan akartam válaszolni, de valahogy nem tudtam rávenni
magam. A szoba betegségtől bűzlött, apám pedig nyomorultul festett.
A rák belülről falja fel, és itt fog meghalni, ezen a helyen, ahol a
lépcsőházak húgyszagúak. Semmi olyat nem mondhattam volna, amitől
ő rosszabbul érezhette volna magát, de olyat sem, amitől én jobban.
Tizennégy éves koromban bármit megadtam volna azért, hogy
megölhessem apámat, bosszúból az összes verésért és megaláztatásért.
És most itt volt előttem, olyan gyöngén, hogy még az övembe tűzött
pisztolyra sincs szükség. De bennem már nem maradt semmi gyűlölet.
– Azt hittem, anyád hazudik – mondta apa. – Nem hittem volna,
hogy elfogadják a jelentkezésedet. Te meg a könyveid.
– Na, igen, lehet, hogy az is benne volt – feleltem. – Olyan emberek
kellenek nekik, akiknek agyuk is van.
– Csak a gombokat fogod nyomkodni valahol. Ki van zárva, hogy
harcba küldjenek, ahol megölhetsz másokat. Az egyszerűen hiányzik
belőled.
Miért? Csak azért, mert sohasem szálltam szembe veled, amikor
homokzsáknak használtál?
 A megjegyzése tökéletes indok lett volna arra, hogy visszavágjak, de
rájöttem, csak provokálni próbál, és nem akartam megadni neki ezt az
elégtételt.
– Majd meglátjuk – mondtam, mire halványan elmosolyodott.
Annyira hasonlítok rá, hogy szinte fáj. Ha kizúgok, visszakerülök a
szociális lakóövezetbe, és pont így fogok egy napon meghalni én is:
magányosan, rettegve, pár négyzetméterre beszorulva egy segélyváros
közepén. A szociális lakóövezetben nem sokáig maradnak üresen a
lakások, ha valaki meghal. Kihajítják a cuccod, kipucolják a kérót
valami ipari fertőtlenítőszerrel, átállítják az ajtó nyitókódját, és már
adják is oda a sorban következő segélypatkánynak, talán még aznap.
– Mikor hajózol ki?
– Holnap este. Nyolckor kell jelentkeznem a sorozóállomáson.
– Tartsd magad távol a bajtól. Ha letartóztatnak, feltöltik valakivel a
helyed a várólistáról.
– Emiatt ne aggódj. Ha elbizonytalanodom, majd megkérdezem
magamtól, te mit csinálnál, és az ellenkezőjét fogom tenni.
Apából felszakadt egy kuncogásféle. Amikor még egy fedél alatt
éltünk, egy ilyen szemtelenségért verés járt volna, de a rák mostanra
már megfosztotta a szenvedélytől.
– Micsoda kis faszfej lett belőled – csóválta meg a fejét apa. – Csak
a nagy egód, és más semmi. Igaz, ebben a korban én is pont ilyen
voltam.
– Nem hasonlítok rád, apa. Egyáltalán nem.
Apa csak derűsen figyelt, én pedig elindultam kifelé.
Az ajtónál visszafordultam.
– Csak menj – mondta, amikor el akartam köszönni. – Majd
találkozunk, miután kihullottál.
Visszanéztem rá, a férfira, akitől a genetikai kódom felét kaptam.
Azt mondtam magamnak: ez az utolsó alkalom, hogy látom,
mondanom kéne valamit, amitől azt érzem, lezárok valamit. Ehelyett
csak megfordultam, és eljöttem.
Kiléptem a mocskos folyosóra. Amikor ráléptem az első lépcsőre,
hallottam, ahogy apám lakásának ajtaja csendesen becsukódik.
 A hazafelé vezető úton megálltam az ételpontnál, hogy felvegyem a
heti fejadagomat. Lefóliázott, eldobható tálcákon kapjuk, huszonegy
tálca egy kartondobozban. Mindenki, aki segélyből él, jogosult egy
dobozra hetente, a szociális étkezési fejadag tizennégyezer kalóriájára.
Az ételben tápanyagokkal és vitaminokkal dúsított, feldolgozott
fehérje van, melyet mesterségesen ízesítenek élvezhetővé. Azt
mondják, szándékosan ízesítik éppen csak elfogadhatóra, hogy elejét
vegyék a túlzott fogyasztásnak, de szerintem nincs az a tudományos
eljárás, amely képes lenne kulináris élményforrássá változtatni a
szociális fejadagot. A végén úgyis olyan íze lesz, mint a döghúsnak,
amelyből a városi legendák szerint a nyers proteint kinyerik, és
valószínűleg nem tévednek sokat. Az egyik iskolai haverom szerint a
fejadagokat részben újrahasznosított, a szennyvíztelepekről származó
emberi szarból készítik, és ebben is lehet valami. A közösségi ivóvíz
úgyis reciklált vizelet, semmiből sem tartana rendesen végigcsinálni a
kört.
Az eső továbbra is zuhogott. A mi házunkkal szomszédos magasház
árkádjai alatt pár fickó lézengett. Kiszúrták a dobozt a hónom alatt, de
egyiknek sem volt kedve bőrig ázni pár tálca pocsék ízű szójáért. Ezért
aztán maradtak, ahol voltak.
Ahogy lépkedtem fölfelé a lépcsőkön, eszembe jutott az övembe
dugott pisztoly.
Van még egy elintéznivalóm ma estére.

Eddie-vel két toronyház között, egy mocskos kis sikátorban

találkoztam. Eddie szinte mindennel seftel, aminek értéke van,
fegyverekkel, kábítószerrel, a lakóövezeten kívül beváltható
élelmiszer-utalványokkal, és olyan hamis személyikkel, amelyekkel
néha még egy igazoltatást is meg lehet úszni.
– Mennyi lőszered van ehhez a cucchoz?
– Nyolc gyári, huszonhét kézzel töltött.
Eddie kifordította a revolver dobját és megpörgette, már
negyedszerre, mióta tárgyalni kezdtünk. Szinte fájt, hogy a
fegyveremet más kezében láttam. Tudtam, hogy ha sikerül most
megállapodnunk, soha többé nem fogom kézbe venni.
 – És persze azok is benne vannak az alkuban – mondta Eddie.
– Naná. Mi a fenét kezdenék a skulókkal pisztoly nélkül?
– A 38-as Special elég elterjedt errefelé. Eladhatnád másnak is.
– Holnap bevonulok, nem érek rá csencselni. Mondjuk azt, hogy ez
egy csomagajánlat.
– Egy csomagajánlat? – hümmögött Eddie. – Rendben.
A nepper még egyszer megvizsgálta a revolvert, és bólintott.
– Két étkezési utalvány és hatvan gramm Kanada Kék. Elég egy
hétre, vagy akár tovább is, ha nem kezded el ész nélkül osztogatni.
Megráztam a fejem.
– Az anyagot tartsd meg. Ha pozitív tesztet adok, kihajítanak. Négy
étkezési utalvány.
Eddie elgondolkozva dörzsölgette az arcát. Tudtam, hogy már abban
a pillanatban, amikor bedobtam, eldöntötte, mit felel az ajánlatomra, de
hagytam, hogy végigcsinálja a rituáléját.
– Három utalvány, és tíz tabletta, rendes gyógyszer, te választhatod
ki a készletből.
Úgy tettem, mint aki gondolkodik.
– Három utalvány, tizenöt tabletta – mondtam végül.
– Legyen.
Eddie kezet nyújtott, én belecsaptam, a pisztolyom pedig eltűnt
Eddie számos ruhadarabjának egyikében.
– Milyen tablettáid vannak?
– Lássuk csak – kezdte sorolni. – Fájdalomcsillapítók,
antibiotikumok, vérnyomáscsökkentők, stimulánsok, nyugtatók.
– Milyen fájdalomcsillapítóid vannak?
– Fejfájásra, ilyesmire okés, de ha beléd lőnek, akkor nem ez kell.
– Jó lesz ez – mondtam. – Ebből adj.
Eddie benyúlt a kabátjába, elővett egy gyógyszeres üvegcsét, és
leszámolt belőle tizenöt tablettát a tenyerembe.
– Remélem frankók – mondtam, miközben zsebre vágtam őket.
– Naná, hogy azok – felelte Eddie némi sértődöttséggel a hangjában.
– Az emberek tisztelnek, tudod. Ha kamu tablettákkal baszom át őket,
soha többé nem vásárolnak tőlem.
 Újra a zsebébe nyúlt, és három utalványt húzott elő. Úgy tartotta
őket, mint a nyerő lapokat egy kártyapartin.
– Mindig öröm veled üzletelni – mondta, miközben elvettem a
papirosokat.
– Viszlát, Eddie – mondtam, és biztos voltam abban, hogy soha
többé nem látjuk egymást.

Amikor beléptem, Anya felnézett a kertévé műsorából.

– Na, milyen volt? – kérdezte.
– Értelmetlen – feleltem.
A nappaliban álló asztalhoz léptem, és kiraktam rá a maréknyi
tablettát. Anya szemügyre vette őket, és összevonta a szemöldökét.
– Semmi illegális – nyugtattam. – Csak fájdalomcsillapító. Úgy
gondoltam, tudnád használni, ha megfájdul a fogad.
Anya előrehajolt és felmarkolta a tablettákat.
– Honnan szedted ezeket, Andrew?
– Elcseréltem pár cuccomat.
Elővettem a zsebemből az étkezési utalványokat, és anya elé tettem
az asztalra. Előrehajolt, hogy közelebbről lássa, aztán a szája elé kapta
kezeit.
– Andrew! Ezeket meg honnan szedted?
– Elcseréltem pár cuccomat – mondtam újra.
Olyan óvatosan emelte fel az asztalról az utalványokat, mintha
törékeny pergamenre nyomtatták volna őket. Minden egyes utalványért
száz új dollár értékű élelmiszert lehetett vásárolni a szociális
lakóövezeten kívüli boltokban. A kormányzat bocsátja ki őket minden
hónapban, hogy aztán egy betonfülke biztonságából kisorsolja a
segélypatkányok között.
– Használd fel, vagy cseréld el valamire – biztattam anyát. – Csak ne
hagyd, hogy átverjenek.
– Ezen ne aggódj, fiam – mondta anya, ahogy összefogta az
utalványokat és elsüllyesztette a zsebében. – Már másfél éve nem volt
utalványunk. Elpusztulok egy kis kenyérért és sajtért.
Tökéletesen fel voltam készülve, hogy mit fogok süketelni, ha anya
arról faggatna, honnan szereztem az utalványokat, de úgy
belelkesedett, hogy nem feszegette tovább a témát.
– Jó éjt! – köszöntem, és elindultam a szobámba. Anya rám
mosolygott, napok óta először.
Aztán visszafordult a plazmaképernyő felé, ahol valami ostoba
kertévés sorozat futott lehalkítva.
– Andrew? – szólt utánam, mielőtt beléptem volna a szobámba.
Megfordultam, és láttam, hogy megint rám mosolyog. – Reggel
megpróbálok elmenni egy élelmiszerboltba. Talán össze tudok rakni
egy tisztességes ebédet, mielőtt elutazol.
– Az nagyszerű lenne, anya.

Az utolsó éjszakámat a Boston-7 szociális lakóövezetben a Moby

Dick utolsó ötven oldalának olvasásával töltöttem. Holnap itt kell
hagynom a könyvolvasómat. Már legalább egy tucatszor elolvastam
Melville regényét, de nem akartam most, a vége előtt félbehagyni, egy
örökre berakott könyvjelzővel annál a pontnál, ahol elnyelik a
Pequodot a hullámok.
„A második nap vitorlás közeledett, egyre közeledett és végül
felszedett. A bolyongva járó Rachel volt, amely visszafordulva kereste
elveszett gyermekeit, de csak egy árvát talált.”[*]
 2.
BEVONULÁS

– Ne tegye! – mondta a nő.

Nyilvánvaló célpontja voltam a tiltakozóknak, akik a katonai
sorozóiroda körül vertek tanyát. Egy ütött-kopott útitáska volt csak
nálam, és megspóroltam a seregnek az első hajvágásom költségét, mert
három milliméteresre nyírattam le a hajam.
– Hogy mondja? – kérdeztem.
A nőnek kedves arca volt, hosszú hajába itt-ott már ősz csíkok
keveredtek. A toborzóiroda előtt egész kis csapat tüntetett, táblákkal a
kezükben antimilitarista szövegeket skandáltak. Persze kellő távolságra
a bejárattól, ahol két csatapáncélos katona állt őrségben, és ellenőrizte a
behívóleveleket. A katonák pisztolyt és elektromos sokkoló botokat
viseltek, és bár egy pillantásra sem méltatták a tiltakozók csoportját,
azok jobbnak látták több méteres távolságot tartani attól a sárga
vonaltól, amelyik elválasztotta a járdát az iroda területétől.
– Ne tegye! – ismételte meg a nő. – Maga nem számít. Nekik csak
egy test kell. Meg fog halni odakint.
– Mindenki meghal – mutattam rá. Ez a bölcsesség még számomra is
nagyképűen hangzott. Huszonegy éves vagyok, ő meg erős hatvannak
tűnt, és valószínűleg lényegesen többet tudott élet és halál dolgairól,
mint én.
– De nem a maga korában – mondta a nő. – Szépen belógatják maga
elé a mézesmadzagot, és amit cserébe kap csak egy zászlóval leborított
koporsó. Ne tegye. Semmi nem ér annyit, mint az élete.
– Már feliratkoztam.
– Ugye tudja, hogy bármikor visszakozhat? Itt és most elsétálhat, ha
akar, és ők nem csinálhatnak semmit.
Ebből rögtön láttam, hogy soha életében nem járt tíz kilométernél
közelebb egy szociális lakótelephez. Elmenni innen, vissza oda?
– Nem akarok, asszonyom. Már döntöttem.
Szomorú pillantással mért végig, és kicsit elszégyelltem magam,
ahogy rám mosolygott.
– Gondolja végig – győzködött. – Ne dobja el az életét egy
bankszámláért.
Gyöngéden a vállamra tette a kezét.
A következő pillanatban már az aszfalton hevert, és a két katona a
bejárattól rajta térdelt. Nem is láttam, mikor hagyták ott az őrhelyeiket.
A nő felsikított a fájdalmában és a meglepetésében. Társai abbahagyták
a skandálást, és felháborodva tiltakoztak, de a katonák ügyet sem
vetettek rájuk.
– Fizikailag beavatkozni egy sorozóiroda munkájába D osztályú
bűncselekmény – jelentette ki az egyik, miközben rugalmas bilincset
húzott elő. Fölemelték a nőt a koszos aszfaltról, és talpra állították.
Egyikük bevezette az épületbe, míg a másik újra elfoglalta az őrhelyét
a bejárat mellett. A katona, amelyik a karjánál fogva elvezette, legalább
kétszer akkora volt a csatapáncélban, mint a foglya, aki nagyon
törékenynek tűnt mellette. Az idős nő átpillantott a válla fölött, hogy
még egyszer szomorúan rám mosolyogjon, én pedig másfelé néztem.

– Az épület betonból és acélból készült – közölte az őrmester. – Igen

masszív. Nem kell a vállaival támasztania.
A fickó, aki mellettem állt, ellökte magát a faltól, aminek addig
támaszkodott, és rávigyorgott az őrmesterre. A nő már továbbállt,
mintha nem is lenne értelme több időt vesztegetni a párbeszédre.
A fogadóépület folyosóján sorakoztunk. Egy összecsukható asztalt
állítottak fel a folyosó végén, és valaki az újoncok azonosító kártyáit
szkennelte. A sor lassan haladt. Mire sorra kerültem, már késő este
volt. Egy jó órával az este nyolc órai határidő előtt érkeztem az
épülethez, és mostanra már tíz is lehetett.
Az asztal mögött ülő őrmester kinyújtotta a kezét az azonosítómért
és a behívómért.
– Grayson, Andrew – mondta a mellette ülő katonának, aki
átböngészett pár kinyomtatott lapot, és miután megtalálta, tett egy pipát
a nevem mellé.
Az őrmester, fogta az azonosító kártyámat és betolta egy olvasóba az
asztalán.
– Állami főiskolai diploma, mi? – állapította meg, hangjában gúny és
derű keveredett. – Egy túlképzett jelentkező. Egy nap még tiszt is lehet
belőle.
Felkuncogott. Azután kihúzta a kártyámat az olvasóból, és
behajította egy vödörbe az asztala mellett, amelyben már egy halom
azonosító hevert. Felzümmögött termináljának a nyomtatója, és
kiköpött egy teljesen jelentéktelennek tűnő lapot, amit az őrmester a
kezembe nyomott.
– Itt a megbízólevele, professzor. El ne veszítse. Menjen ki azon az
ajtón, és keresse meg azt a beszállókaput, ami rá van nyomtatva.
Jelentkezzen a kapuszolgálatosnál, ő majd felrakja a megfelelő siklóra.
Következő!
A sikló, amely az alapkiképző-táborba vitt, az utolsó helyig megtelt.
Az üléshuzatok kopottak voltak, a biztonsági övek szakadozottak, a
központi folyosó szőnyegéről már rég lekopott minden minta. Mintha a
kedvünkért előtúrták volna a létező legöregebb járgányt, csak hogy egy
fél dollárral se költsenek többet az újoncokra, mint az feltétlenül
szükséges.
A sikló felpörgő hajtóművei megremegtették a gép törzsét, és pár
perccel később felemelkedtünk a ködös éjszakai égbe. Páran az
újoncok közül a nyakukat tekergették, hogy kinézzenek az összekarcolt
ablakokon, de én nem erőltettem. Még ha ki is tudnék pillantani,
pontosan azt látnám, amitől mindannyian szabadulni igyekszünk:
egyforma toronyházakat, a burjánzó betonrengeteget, amely egy
irdatlan nyúlfarmra emlékeztet, kivéve hogy ez a dzsumbuj legalább
ötször olyan büdös és fele olyan tiszta.
 Az egész életemet abban a szociális lakóövezetben töltöttem,
amelyet most magam mögött hagyok, és ha a SinoRusz Szövetség épp
most vágna a közepébe egy atombombát, én meg csak a tűzgömböt
látnám a sikló mögött, akkor sem éreznék semmit.

Hajnali négyre értünk oda a bázisra.

A sikló négy órát töltött a levegőben. Bárhol lehettünk az Észak-
Amerikai Nemzetközösség területén, Észak-Kanada és a Panama-
csatorna között. Különösebben nem érdekelt. Nekem az számított,
hogy négyórányi repülőútra voltam a Boston-7 lakóövezettől.
Amikor kiszálltunk a siklóból, feltereltek egy várakozó hidrobuszra.
Ahogy a busz elhagyta a siklóállomást, láttam, hogy városias
környéken vagyunk, de sehol nem voltak a lakóövezetek toronyházai,
sőt még hófedte hegyeket is lehetett látni a távolban. A hely tisztának,
rendezettnek és csinosnak tűnt, azaz teljesen más volt, mint egy
szociális lakóövezet. Annyira más, hogy akár egy másik bolygón is
lehettünk volna.
A busz is zötykölődött velünk vagy két órát. Az indulás után nem
sokkal elhagytuk az ismeretlen város tiszta utcáit, és a lakatlan táj
elképesztően idegennek tűnt, mint egy fura és távoli gyarmatbolygó.
Sziklás dombokat láttam, a lankákon itt-ott csenevész bokrok nőttek.
Aztán megérkeztünk az úti célunkhoz.
A hirtelen váltás a katonai környezetre szinte sokkoló volt. Az egyik
pillanatban a furcsán kietlen tájat nézegettük, a következőben már egy
biztonsági kapun hajtunk át, amelyik mintha a semmiből bukkant volna
fel. Mielőtt a busz átért volna a kapun, még láttam, hogy a drótkerítés
több kilométerre nyúlik el, mindkét irányban.
Egyformának tűnő épületek és mesterséges gyepszőnyeg mellett
mentünk még vagy egy negyedórán át. Végül, számos kanyar után,
amelyek egyre néptelenebb mellékutakra vittek, megálltunk egy
alacsony, jellegtelen földszintes épület előtt, amely úgy festett, mint
egy túlméretes konténer.
A busz ajtajai kinyíltak, és mielőtt még elgondolkozhattunk volna,
hogy maradjunk a helyünkön, vagy mutassunk
kezdeményezőkészséget, és szálljunk le, egy katona lépett fel a buszra.
Terepszínű gyakorlót viselt. A zubbonya ujját akkurátusan
felhajtogatta, méghozzá úgy, hogy az utolsó hajtással a terepszínű
minta pont eltakarta a zubbonybelső világosabb árnyalatát. A gallérján
rendfokozatának jelzései; sokkal több csíkja volt, mint annak az
őrmesternek, amelyik a sorozóállomáson ellenőrizte a behívómat. Arca
enyhe ingerültségről árulkodott, mintha az érkezésünk miatt félbe
kellett volna hagynia valami kellemes tevékenységet.
– Figyelem! – szólalt meg. – Most szépen egyesével leszállnak a
buszról. Kint a betonon sárga lábnyomokat látnak. Mindenki rááll egy-
egy ilyen párra. Közben nem beszélgetnek, nem izegnek-mozognak és
nem vakaróznak. Ha bármi van a szájukban, azt kiveszik, és az ülésük
melletti szemetesbe dobják. Végrehajtani! – tette hozzá végül
ellentmondást nem tűrően, aztán lelépett a buszról, nem is nézett hátra,
mintha biztos lenne benne, hogy mindent pont úgy fogunk csinálni,
ahogyan meghagyta.
Felkeltünk az üléseinkből, és leszálltunk a betonnal borított
alakulótérre. Sárga lábnyompárok voltak több sorban a betonra fújva,
mindannyian találtunk magunknak egyet-egyet. Amikor úgy-ahogy
sikerült sorba állnunk, a katona a buszról a szedett-vedett csapatunk elé
lépett, egy feszes rántással lesimította a gyakorlója elejét, kezét a háta
mögé tette, és vállszélességű terpeszben megállt előttünk.
– Gau rangidős őrmester vagyok. Nem én leszek a kiképzőjük,
úgyhogy nem kell túlságosan hozzászokniuk az arcomhoz. Csak azért
vagyok itt, hogy átsegítsem magukat az első két napon, ameddig
elrendezzük a dolgaikat, és felkészítjük magukat a kiképzőikkel való
találkozásra.
– Figyelem! – mondta ismét, olyan hangsúllyal, mintha nemcsak a
figyelmünket akarta volna felkelteni, hanem abban is biztos akart lenni,
hogy testben és lélekben egyaránt jelen vagyunk.
– Maguk benne vannak abban a tíz százalékban, akiknek az Észak-
Amerikai Nemzetközösség Fegyveres Erői elfogadták a jelentkezését.
Azt gondolhatják, hogy ettől valamilyen módon különlegesek. Ám ez
nincs így.
– Azt gondolhatják, hogy mivel átestek az első rostán, mi majd
erőfeszítéseket teszünk, hogy katonát faragjunk magukból, és kinek-
kinek segítünk leküzdeni személyes gyengeségeit. Nem így lesz.
– Azt gondolhatják, hogy a kiképzőtábor olyasmi, mint amilyennek a
kertévékben látták. Nem olyan.
– Nem fogjuk megütni magukat, és nem fogunk rosszul bánni
magukkal. Bármikor dönthetnek úgy, hogy többé nem hajtják végre a
parancsokat, nem követik az instrukciókat. Ha nem hajtanak végre egy
parancsot, repülnek. Ha nem érik el a szükséges pontszámot vagy
eredményt bármelyik vizsgán vagy teszten, repülnek. Ha megütik egy
újonctársukat vagy elöljárójukat, repülnek. Ha lopnak, csalnak vagy
elfogadhatatlanul viselkednek, repülnek. Bármelyik kiképzőjüknek
joga van bármely okból kihajítani magukat.
– Ha repülnek, nem történik semmi. Egyszerűen csak felrakjuk
magukat egy hazafelé tartó siklóra. Nem tartoznak semmivel, nem
lesznek büntetőjogi következmények. Felbontjuk a szerződésüket, és
újra civilek lesznek.
– Az újoncok ötven százaléka repül, mielőtt befejezné az
alapkiképzést, a negyedük pedig elesik vagy megrokkan, mielőtt
kitöltené a szolgálati idejét. Most negyvenen állnak ezen a helyen, de
csak húszan fogják letenni az esküt az alapkiképzés végén. És csak
tizenöten fognak leszerelni az öt év letelte után.
– Ha úgy találják, hogy ezek az esélyek nem megfelelőek,
megfordulhatnak és visszaszállhatnak a buszra. Az visszaviszi önöket a
siklókikötőbe, ahonnan visszakerülnek a sorozóállomásukra. Ha
mindezek elvették a kedvüket a katonai szolgálattól, akkor takarítsák
meg maguknak és kiképzőiknek a munkát és a szenvedést, és
szálljanak vissza a buszra, most.
Gau őrmester várakozóan nézett ránk. Volt egy kis mormogás és
kavarodás, aztán hárman kiléptek a sorból, és visszaültek a buszra. Így,
hogy az elsők már kiléptek, a félénkebbek is megtalálták magukban a
bátorságot, hogy hasonlóképp tegyenek, és négy újabb ex-újonc lépett
ki a sorból, és somfordált vissza a buszra. Megfigyeltem, hogy egyikük
sem nézett hátra.
– Köszönöm, emberek! – kiáltott utánuk Gau őrmester. – És ezt a
legkomolyabban mondom. Jó látni, hogy néhányuknak még van annyi
esze, hogy észrevegye, ha valami dzsuvába lép.
 Aztán felénk fordult.
– Maguknak viszont tényleg csak annyi agyuk van, mint egy fél
marék lepkének, és ezt is a legkomolyabban mondom. Menjenek be
azon az ajtón, egyesével, találjanak maguknak egy-egy helyet, üljenek
le, és várják a további utasításokat. Végrehajtani!

A helyiség üres volt, leszámítva a pár sor nyikorgó, írótáblás széket.

Mindenki leült. Ezután megszámoltam az üres székeket is: pontosan
annyi volt, ahányan a sárga lábnyomokon álltunk Gau törzsőrmester
beszédének a vége előtt. Az írótáblákon egyetlen vastaghegyű fekete
filctoll feküdt, más semmi. Néhány újonc játszani kezdett a tollával,
levették a kupakot, ami nem nyerte el Gau őrmester tetszését, amikor
belépett a terembe.
– Nem emlékszem, hogy mondtam volna bármit is azokról a
filcekről. Azt mondtam, találjanak egy helyet, üljenek le és várjanak.
A megfeddett újoncok sietve rakták le a tollakat. Néhányan úgy
néztek Gau őrmesterre, mintha ezzel a vétséggel máris a kiszórandók
listájára kerültek volna.
– Fogják meg a filcet, és vegyék le a kupakot.
Tettük, ahogy mondta.
– Írják fel a bal kezük fejére a következő számokat: egy, nulla, hat,
hat.
Ráírtam a kezemre: 1066.
– Ez a szakaszuk száma. Maguk az 1066. Alapkiképző Szakasz.
Véssék az eszükbe ezt a számot.
Ezerhatvanhatban volt a hastingsi csata. Már meg is jegyeztem a
szakaszom számát. Egy pillanatra eltöprengtem, hogy vajon
folytatólagosan számozzák-e a szakaszokat, és vajon mikor kezdték.
Vajon ebben az évtizedben, évben vagy hónapban vagyunk az 1066.
újoncszakasz? Ha a jelentkezők fele kiszóródik már az elején, hány
szakaszt kell évente keresztülhajtani az alapkiképzésen, hogy
fenntartsák a fegyveres erők létszámát?
Gau őrmester egy nagy köteg papírt rakott le a vele szemben ülő
újonc asztalára.
 – Vegyen le egy űrlapcsomagot a tetejéről, aztán adja tovább a
köteget a maga mellett ülőnek. Tegye az űrlapokat maga elé, és ne
nyúljon hozzájuk, ameddig nem mondom.
A papírköteg körbejárt a teremben. Amikor elém ért, levettem egy
csomagot a tetejéről, és továbbadtam a köteget. Meglepő módon
nagyon felszabadítónak tűnt pontosan azt tenni, amit mondanak. Nem
kell azon aggódnom, hogy felmérgesítem az őrmestert, amíg pontosan
végrehajtom a parancsait. Mostanra sikerült elérnem, hogy még az
orromat sem vakartam meg, ha nem utasított rá valaki, akinek stráfok
vannak a gallérján.
– Fogják a tollat, és töltsék ki az űrlapokat. Amikor befejezték,
tegyék vissza a kupakot a tollra, és rakják a kitöltött űrlapok tetejére.
Végrehajtani!
Adminisztrációs papírmunka – némiképp fölöslegesnek tűnik.
Amikor aláírtam a sorozási jelentkezőlapomat, órákat töltöttem a
toborzóirodában azzal, hogy mindenféle űrlapot töltsék ki. Ha egy
szociális lakóövezetben élsz, a kormány nagyjából mindent megtud
rólad, ideértve a DNS profilodat is, mire egy hónapos leszel, de ahogy
kinéz, a katonai és a civil bürokrácia nemigen beszélget egymással.
Kitöltöttem hát az űrlapokat, megadva eddigi létezésem összes
adatát, ezredjére is.
Az utolsó lap egy szerződés volt, öt hosszú bekezdés, jogásznyelven
megfogalmazva. Gyorsan átfutottam. Ugyanazt írták le, amit a
toborzóirodában mondtak. Valaha, ezer évvel ezelőtt, a toborzónak az
volt a dolga, hogy bátorítsa a potenciális újoncokat, hogy rávegye őket
a jelentkezésre, hangsúlyozva a katonai szolgálattal járó előnyöket, de
nem nagyon emlegetve a hátrányokat. Mostanra megváltozott a
helyzet. Már egyáltalán nem beszélt senki az előnyökről. Mindenki
tisztában volt azzal, hogy rendes ételt fog kapni, egy bankszámlát, és
egy leszerelési igazolást, ha kitölti a szolgálati idejét. A
toborzóirodáknak mostanra az lett a dolguk, hogy a katonaélet
árnyoldalainak lefestésével tántorítsák el a jelentkezőket a
feliratkozástól. Kétségem sem volt afelől, hogy kvótájuk van arra
nézve, hány embert kell megfutamítaniuk.
 A szolgálati időm leteltével aktiválják majd a számlámat, melyen ott
vár majd hatvankét havi fizetésem, hogy felmarkoljam. Ha meghalnék,
mielőtt a szolgálati időm kitelne, a számlámon lévő összes pénz
visszaszáll az államra, fedezendő a kiképzésem és a felszerelésem
költségeit.
Aláírtam a szerződést. Végül is ezért vagyok itt, hogy kikerüljek a
szociális lakóövezetből, és hogy legyen esélyem egy valódi
bankszámlára. Nem érdekelt, mit fognak csinálni a pénzzel, ha
meghalok. Ameddig nincs a leszerelési igazolás a kezemben az a pénz
úgyis csak egy absztrakció, pár szám valahol egy banki adatbázis
mélyén.
Amikor mindenki végzett, Gau őrmester az egyik újonccal
összeszedette az űrlapokat, és a terem elejében álló asztalra rakatta.
– Gratulálok – mondta. – Önök mostantól hivatalosan is az Észak-
Amerikai Nemzetközösség Fegyveres Erői állományába kerültek.
Vigyázzanak, ez a státusz csak ideiglenes, ameddig be nem fejezik az
alapkiképzésüket.
Nem volt ünnepség, nem volt eskü, sem parádé, sem szertartás.
Aláírsz egy űrlapot, és katona vagy. Ez egy kis csalódást okozott, de
legalább következetesek.
 3.
FUTÓLÉPÉS ÉS VÁRAKOZÁS

Az első napon a legtöbb idő azzal ment el, hogy álltunk, és vártuk,
hogy történjen valami. Volt egy újabb egészségügyi ellenőrzés, két
orvos vizsgálta végig az egész szakaszt, bele is telt vagy három órába.
Csináltak egy gyors szűrést és egy vértesztet, csak hogy lássák, nem
élt-e valaki még az utolsó civil perceiben valami tiltott anyaggal. Aztán
kaptunk egy sorozat oltást: gyors egymásutánban hat injekciót nyomtak
belénk. Kíváncsinak kellett volna lennem, hogy mi mindent nyomnak
belém, de rájöttem, hogy nem érdekel. Egyébként is nem valószínű,
hogy lett volna értelme az oltások ellen tiltakozni.
Az orvosi vizsgálat után Gau őrmester egy másik épülethez vezetett
bennünket, ahol alakzatban vártunk és figyeltük a többi szakaszt, ahogy
egyesével belépnek az ajtón. Ők egyenruhát viseltek, bő szabású,
álcamintás gyakorlót, amely szerintem bárhol feltűnő lett volna.
– Ebédidő! – jelentette be Gau őrmester, és ezek a szavak végre
mosolyt csaltak az újonctársak arcára, először a kora hajnali
érkezésünk óta.
– Most egyes oszlopban bemennek az étkezdébe. Mindenki elvesz
egy tálcát a tálcatartóról. Bármiből vehetnek, nem kell külön engedélyt
kérniük. Amikor eleget szedtek, keresnek egy asztalt, és leülnek. Ha
leültek, megeszik, amit szedtek. Evés közben beszélgethetnek a többi
újonccal. Amikor a szakasz számát kiáltom, befejezik az étkezést,
abbahagyják a beszélgetést, lerakják a tálcákat a gyűjtőkre, és
felsorakoznak az étkezde előtt.
A legtöbben nem ettünk semmit azóta, hogy elindultunk otthonról a
sorozóirodába. Én is éhes voltam, és ahogy a szakasztársaim felcsillanó
szemeit néztem, nem voltam ezzel egyedül.
– Egy jó tanács – szólt még oda Gau őrmester, mielőtt bevezetett
volna bennünket az étkezdébe. – Ne szokjanak hozzá, hogy teleeszik
magukat. A belüket is ki fogják hányni, mihelyt elkezdődik a fizikai
felkészítés. Azt javaslom, mértékkel fogyasszanak.
Nem az 1066. szakasz volt az első újonccsoport, amelyik az
étkezőcsarnokba érkezett, a teret betöltötte az asztalnál ülők halk
beszélgetésének zaja. Mi viszont csendben sorakoztunk a tálcáinkkal.
De azért körül tudtunk nézni, és hitetlenkedve bámultunk egymásra. Az
étkezdét és a konyhát elválasztó üvegfalnál hatalmas fémtálcákra
voltak kirakva az ételek. Soha életemben nem láttam és nem szagoltam
még ilyen jó kajákat.
A cucc előttünk a tálcákon igazi volt. Láttam ott krumplipürét,
szaftos hússzeleteket, galuskát és rizst. Nagyon össze kellett szedjem
magam, hogy ne rohanjak a sor végére a tálcámmal, ahol fánkok,
tortaszeletek és kandírozott gyümölcsök várták azokat, akik még
éhesek maradtak. Valószínűleg csak a túlterhelt szaglásom játszott
velem, de esküdni mertem volna, hogy a sor végéről érzem a fánkról
lecsorgó csokoládémáz illatát.
Mindannyian túl sok ételt szedtünk a tálcáinkra. Én vettem salátát,
egy nagy tányér levest, amelyben zöldségek és csirkehúsdarabok
úszkáltak, és egy jókora adag krumplipürét két szelet hússal. A sor
végén át kellett rendeznem a tálcámat, hogy felférjen rá még két fánk
és egy szelet almás rétes is. Ahogy visszanéztem a sorra, alig láttam
olyat, aki kevesebbet szedett volna nálam.
Találtam egy helyet az egyik hosszú asztalnál, és mihelyt a fenekem
alatt volt a szék, fejest ugrottam a kajámba. Már engedélyezték a
beszélgetést, de az első pár percben mindenki a zabálással volt
elfoglalva.
– Ezt meg tudnám szokni – szólalt meg végül az egyik újonc az
asztalnál. Pálcikavékony fickó volt, az arcán hegek, foltokban gyér
szakáll.
– Azt majd le fogják borotváltatni veled – mutattam a szakállára.
Csak legyintett.
– Hát, bazmeg, ha ilyen kaját tolnak minden nap, felőlem aztán az
utolsó szőrszálamat is leborotválhatják.
Rajtunk kívül még négy újonc ült az asztalnál, mind azzal
kísérletezett, mennyi ételt képes a szájába tömni anélkül, hogy az
állkapcsa kiakadna. Az asztalnál egész jó volt az ivararány: három
fickó, három csaj, és ahogy körülnéztem, ugyanez volt az helyzet a
többi szakasznál is.
– Ez valódi hús – jegyezte meg egy magas, rövid, sötét hajú lány az
asztalunknál. – Érezni benne a rostokat, meg minden. Azóta nem ettem
igazi húst, mióta elköltöztem az őseimtől.
– Marhahús – mondta a szomszédja és a villájával a tányérjára
bökött. – Az ott egy százdolláros marhahússzelet.
A lány levágott egy méretes falatot és a szájába gyűrte.
– Akkor itt megy tíz dollár – mondta teli szájjal.
Biztos voltam benne, hogy később még megizzasztanak bennünket
minden egyes falatért, de abban a pillanatban csak élveztem az evést,
és igyekeztem annyi kalóriát magamba gyűrni, amennyit csak hányás
nélkül bírok. Már magában a kaja miatt megérte bevonulni, és ha az
összes katonai étkezés ilyen lesz, széles mosollyal az arcomon fogok
átugrani minden karikán, amelyet csak elém raknak.

Ebéd után Gau őrmester elvezetett bennünket egy katonai ruhákkal

és felszerelésekkel tömött raktárba. A felszerelések kiadása pont úgy
működött, mint az étkezde. Egyesével végigmentünk a
kiadóállomásokon.
Az első helyen a goromba arcú raktáros levett egy jókora hátizsákot
és egy, még annál is nagyobb vászonzsákot a polcról, és elém rakta a
pultra.
A sűrűs szövésű vásznon kopásnyomok, a színe megfakult, és még
látszott az előző tulajdonos rávarrt névtáblájának a nyoma.
A felszerelés többi darabja is használt volt, állapotuk az alig kopottól
a majdnem használhatatlanig terjedt. Egy másik állomáson adtak egy
gyalogsági ásót és egy tábori kést. A kés pengéjén látszott, hogy már
több százszor élezték. A gyalogsági ásó vasát valaha zöld festék
borította, ez mostanra már jórészt lekopott, az éle pedig több helyen
kicsorbult. Úgy festett, leginkább olyan cuccokat kapunk, melyek
szerencsés esetben kibírnak még egy kiképzési ciklust, mielőtt
kiselejteznék őket.
Méretet vettek rólunk a ruhákhoz, aztán kaptunk egy csomó
gyakorlót. Ezek is használtak voltak, de örömmel láttam, hogy legalább
az alsóneműk meg a zoknik vadonatújak. Felteszem, a kormányzati
fillérbaszásnak is van egy határa.
– Az már a magáé – mondta Gau őrmester, amikor látta, hogy az új
szürke térdzoknijaimat vizsgálgatom, mielőtt kipipálnám az átvételi
íven, és elraknám a vászontáskámba. – Ha kihullik, viheti magával a
zoknijait és alsóneműit. Úgysem akarná senki maga után viselni őket.
Tekintse apró szuvenírnek, amely a rövid katonaéletére emlékezteti.
Az egész délutánt azzal töltöttük, hogy degeszre tömjük a
hátizsákjainkat és a vászontáskáinkat egyenruhákkal, esőkabáttal,
mindenféle tasakokkal, sisakkal, bakanccsal, vegyvédelmi
felszereléssel, futócipővel, papuccsal, varrókészlettel, és egy csomó
olyan dologgal, amiről fogalmam sem volt, mire való. Amikor
eljöttünk az utolsó állomásról, késő délután volt, és mindenkin legalább
ötvenkilónyi málha lógott. A szakasz néhány kisnövésű tagja
imbolygott a félmázsányi teher alatt, ahogy felsorakoztuk a
raktárépület előtt. Ötven kilóval a hátunkon elgyalogolni a körletünkbe
tökéletes testgyakorlásnak tűnt, de Gau őrmester egy busszal várt
bennünket.
A körletünk egy nagy, lapostetős épületben volt. Hosszan sorakoztak
egymás után ezek az egyforma épületek, csak úgy lehetett
megkülönböztetni őket, ha elolvastad a bejárat feletti kijelzőn, hogy
hányas számú szakaszok körletei vannak odabent. A mi épületünkben
velünk együtt hat szakaszt helyeztek el. Központi lépcső vágta ketté az
épületet, minden emeleten egy-egy nagy helyiség volt a lépcső két
oldalán, az elhelyezési körletek. Amikor Gau őrmester bevezetett
bennünket a sajátunkba, két sor emeletes ágyat láttunk a terem két
oldalán. Az ágyak lábánál két öltözőszekrény, ezek befelé néztek az
ágysorokat elválasztó széles, középső térre.
– Mindenki neve ki van írva a priccsére – közölte Gau őrmester. –
Keressék meg a sajátjukat, és a rakják a felszerelésüket az ágyra.
Végrehajtani!
Volt egy kis zűrzavar, ahogy harminchárom újonc próbálta egyszerre
megtalálni a helyét, de hamar kiderült, hogy az ágyak névsorban
vannak kiosztva. Minden ágy fejénél két lepedő, egy takaró és egy
párna feküdt összehajtva.
Mint az kiderült, az emeletes ágyat az ebédlőben megismert sötét
hajú lánnyal osztottam meg. Bátorítóan mosolyogtunk egymásra,
ahogy a cuccainkat az ágyakra raktuk. Neki jutott a fölső ágy, kizárólag
az ábécének köszönhetően: a neve HALLEY, D., az enyém
GRAYSON, A.
A következő órát azzal töltöttük, hogy kicsomagoljuk a
felszerelésünket, és elrakjunk mindent a szekrényünkbe, Gau őrmester
iránymutatásának megfelelően. A tiszthelyettes a körlet közepére állt,
és az egyik újonc összes cuccát kiborította a lába elé. Felemelt valamit,
elkiáltotta a nevét, és megvárta, hogy előtúrjuk a saját
felszerelésünkből ugyanazt. Amikor látta, hogy mindenkinek a kezében
van, elmondta, hova rakjuk a szekrényünkbe.
Amint az összes felszerelés a helyére került, az őrmester újra
kinyittatta velünk a szekrényeket, és utasítást adott, hogy öltözzünk át
melegítőbe és futócipőbe. Átöltöztünk, és a szakasz most először
egységesen nézett ki.
– A civil ruhájukat pakolják a szekrény jobb alsó fiókjába. A
legtöbbjüknek hamarosan szüksége lesz rá.
Amikor minden felszerelést elrendeztünk a szekrényekben, az
őrmester elvezette a szakaszt az étkezdébe. A vacsora semmiben sem
maradt el az ebédtől, megint bambára zabáltuk magunkat, pirított sajtos
szendvics, marhapörkölt, háromféle gyümölcs.
Vacsora után visszamentünk a körletünkbe, ahol mindenki talált az
ágyán egy katonai tabletet. A kijelző felett egy címke, rajta a
tulajdonos neve. Ilyen tabletet még soha nem láttam. Zömök volt és
nehézkes, a monokróm kijelző mintha a múlt századból maradt volna.
Volt hozzá egy átlátszó műanyag kijelzővédő, terephasználatra, és az
egész szerkezet pontosan passzolt a korábban kapott gyakorlók
combzsebébe.
– Nem az a kimondott csúcstechnológia – susogta oda az ágytársam,
miközben a tabletjét vizsgálgatta. – Az alsó tagozatban különb
vasakkal szaladgáltunk.
– Azok az új segédeszközeik – jelentette be Gau őrmester a körlet
közepéből. – Nem tűnnek valami nagy számnak, de tartósak és
megbízhatóak. Barátkozzanak össze a KT-ikkel, és nyissák ki az 1.001-
es oktatási anyagot, amelynek a címe: „Sorállományú és hivatásos tiszti
rendfokozatok”.
Leültünk két sorban a középső térben, előkerestük az oktatási
anyagot, és az őrmester felmondatta velünk a fegyveres erők
rendfokozatainak rendszerét, az elejétől a végéig. Miután pár tucatszor
eldaráltuk a litániát, az őrmester kikapcsoltatta a KT-ket, és
elismételhettük az egészet újabb pár tucatszor. Amikor kielégítőnek
találta, ahogy memorizáltuk a rendfokozatokat, elrakatta a tableteket.
– És most megnézzük, kiknek volt annyi esze, hogy megfogadják a
délelőtti tanácsomat. Az épület előtt hármas oszlopban sorakozó!
Végrehajtani!
Rémülten néztünk egymásra. Mindannyian degeszre tömtük
magunkat mind az ebédnél, mind a vacsoránál – főleg a vacsoránál,
mivel egész nap nem nagyon mozogtunk –, és a gyomrom még mindig
kényelmetlenül tele volt. A futásnak vagy a fekvőtámaszoknak már a
gondolatától is elfogott az émelygés.
– Ez azt jelenti, hogy most azonnal, emberek! – kiáltotta az őrmester,
mi pedig rohantunk kifelé a szakaszkörletből.

Amikor összeálltunk három girbegurba oszlopba, az őrmester az

élünkre állt, és elindultunk az úton. Először csak meneteltünk, de
néhány méter után Gau őrmester futólépésre váltott.
– Ne maradjanak le! – szólt, és a hangjából kiérződött, hogy ez nem
csak egy javaslat volt.
 Az őrmester nem futott különösebben gyorsan, de tíz perc után már
szúrt az oldalam, a gyomrom pedig úgy járt föl-alá, mint egy rosszul
beállított ellensúly. Nyögtünk, köhögtünk és próbáltunk lépést tartani
az őrmesterrel, aki gyakorlóban és bakancsban futott, de még csak nem
is zihált.
Harminc perc után az első emberek oldalra tántorodtak, és kihányták
az egész vacsorájukat az út szélére. Éreztem, ahogy az epe marja a
torkomat, ahogy a gyomrom szeretné a példájukat követni, de sikerült
visszagyűrni a hányásrohamot.
Az őrmester gyaloglásra váltott. Intett a szakasznak, hogy forduljunk
meg. Körülvettük a három újoncot, akik terpeszben görnyedeztek az út
szélén a hányástócsák felett. A friss hányásszag az orromba csapott,
újból émelyegni kezdtem, és az emésztetlen gyomortartalmamat az
árokba zúdítottam.
Mire végeztem az öklendezéssel, láttam, hogy nem csak én nem
bírtam a szagot. Már a fél szakasz ott gyarapította az árok bűzölgő
tartalmát.
– Felteszem, tanultak az esetből – jelentette ki az őrmester, és a
hangjában nyoma sem volt kajánságnak vagy rosszindulatnak.

Amikor visszaértünk a szakaszkörletbe, az őrmester felsorakoztatott

bennünket a szekrények előtt. Mondjuk összehányt ruhában elég nehéz
méltóságteljesen kinézni.
– Legyen ez elég egy napra – mondta. – Ha azt kérdeznék maguktól,
miért nem repült még senki, a válasz igen egyszerű. Még nem kezdték
el a kiképzést, így nem kaptak lehetőséget arra, hogy elbasszanak
valamit. Ez holnaptól változni fog, pontosan 04:30-kor. Most viszont
kapnak tíz percet, hogy rendbe szedjék magukat a körlet végében
található vizesblokkban. Pontban 21:00-kor itt állnak sorban a
szekrényeik előtt, a rendszeresített hálóruhában. Végrehajtani!
A vizesblokk egyetlen jókora helyiség volt, az egyik falnál a vécék,
a másiknál a zuhanyzók, középen pedig kör alakban elrendezett,
rozsdamentes acélból készült mosdók. A magánéletnek sajnos már nem
jutott hely. A vécéken és a zuhanyzókon nem volt sem ajtó, sem köztük
térelválasztó.
 Megtisztálkodtunk, és átöltöztünk a rendszeresített pizsamákba, a
parancsnak megfelelően. A férfi és a női változat semmiben nem
különbözött egymástól, formátlan kék göncök voltak, és egyáltalán
nem volt bennük semmi katonás. Amikor az őrmester parancsát
követve mindenki felsorakozott a szekrénye előtt, úgy néztünk ki, mint
egy rakás túlfejlett árva az ételosztásra várva.
– Alvásidő! – jelentette be Gau őrmester egy utolsó futólagos
szemlét követően. – Mindenki lefekszik az ágyába. Villanyoltás után
már nincs beszélgetés. Vészhelyzet esetén egyikőjük kopogtasson a
rangidős kiképző szobájának ajtaján, ahol ma én fogok aludni, ahelyett
hogy a feleségemmel lennék a saját szállásomon. Ne zavarjanak, csak
ha már valaki legalábbis vért hány.
Amint végignyúltunk a priccseinken, és magunkra csavartuk a durva
katonai pokrócokat, a plafonon világító LED-ek lassan elhalványultak.
A körlet sötétbe borult, nem hallatszott más, csak az újoncok
szuszogása, és a környezetfenntartó rendszerek zümmögése, amelyek
tartották a körlet húszfokos hőmérsékletét, és kiszűrték az összes
mocskot a levegőből. Bár messze voltunk a metroplexektől, de
Chicagoföld, a Los Angeles-San Diego-Tijuana Háromszög, és Nagy-
New York lélekszáma is meghaladta már az ötvenmilliót, és nemigen
maradt olyan terület az országban, ahol nem kellett
környezetkondicionálókat használni.
Az ágytársam áthajolt priccse pereme fölött, de csak a körvonalait
láttam a majdnem teljes sötétségben.
– Annyira nem is volt rossz – suttogta.
– Kivéve a hányós részt – suttogtam vissza, mire halkan
felkuncogott.
Az itteni kaja a legjobb volt, amit valaha ettem, de az ágy semmivel
sem volt jobb, mint otthon anyámnál, a lakóövezeti lakásban. A matrac
pont olyan volt, mint az otthoni, mintha ugyanabban az állami gyárban
fröccsöntötték volna.
Ahogy próbáltam elaludni, meglepve konstatáltam, hogy utolért a
honvágy. Amennyire vágytam arra, hogy lelépjek a szociális
lakóövezetből, egy részem ugyanannyira nem akart itt lenni, ahol
teljesen idegenekkel alszom együtt, hallgatom a szuszogásukat, elvétve
a köhögésüket. Egy részem visszavágyott a régi életem
kiszámíthatóságába, ahol, ha felébredtem, pontosan tudtam, hogy mit
hoz a nap. Hogy itt mit fog hozni a másnap, arról fogalmam sem volt.
Ez felszabadító, ugyanakkor kurvára félelmetes is.
A fülemre húztam a vékony, habtöltetű párnát. Ebben a csöndben
végre elaludtam, az agyam engedett túlhajszolt testemnek.
 4.
A DOLGOK LENDÜLETE

Pontosan 04:30-kor felkapcsolódtak a mennyezeti LED-ek, Gau

őrmester pedig bevonult a körletbe.
– Ki az ágyból, de azonnal! – kiáltotta minden bevezető nélkül. –
Mozgás, mindenki! Irány a mosdó, aztán öltözzenek föl az
álcaruhájukba! Amin azok a nagy foltok vannak. Akinek nem világos,
nézzen utána a KT-jén, az „egyéni harci egyenruha” címszónál. Reggeli
szemle 04:55-kor, úgyhogy igyekezzenek!
Húsz perccel később az egész szakasz ott sorakozott felöltözve a
körlet közepén. Ha Gau őrmester örült is a ténynek, hogy öt perccel a
kitűzött idő előtt elkészültünk, ennek semmi jelét nem adta. A rangidős
kiképző irodájából kilátott a körletre, láttam, tisztában van azzal, hogy
a szakasz felsorakozott a reggeli szemlére, de nem jött ki az irodájából
egészen addig, amíg a vizesblokk ajtaja fölötti óra 04:55-öt nem
mutatott.
Elmasíroztunk reggelizni. Ez még csak a harmadik étkezésünk volt a
seregben, de az asztaltársaságok, amelyeket az első napon csak a
véletlen hozott össze, szilárd kis csoportokká váltak. A mi hatfős
csapatunk eddig minden étkezésre összegyűlt. Ott voltam én és a
priccstársam Halley. Aztán ott volt még Ricci, a sebhelyes arcú a
vicces szakállával, és Hamilton, egy atletikus alkatú, hosszú, szőke
hajú lány. Velünk volt még Cunningham, aki tele volt tetkókkal, és
akinek lány létére már akkor is rövidre volt vágva a haja, amikor még
szó sem volt a seregről. Végül pedig ott volt Garda, egy sötét szemű
fickó, aki soha nem szólalt meg, csak ha kérdeztek tőle valamit. Halley
a SeaTacVan metroplexből jött, Ricci Dallas-Fort Worth-ből, Hamilton
pedig Utahból. Cunninghamet valami tennessee-i porfészekből
szalajtották, Garda viszont csak a fejét rázta, ha a szülővárosáról
faggattuk.
– Ha ti választhatnátok ki, melyik fegyvernemhez mennétek? – dobta
be a kérdést Ricci a rántotta és a pirítós felett.
– Bazmeg – nevetett föl Halley – Örülök, ha meg tudom csinálni az
alapkiképzést. Utána oda vihetnek, ahova csak akarnak.
– Menj már – ellenkezett Ricci. – Mindenki szeretne valahova
menni.
Halley egy újabb adag rántottát lapátolt a szájába, és megvonta a
vállát, mielőtt válaszolt volna.
– Segédfogalmam sincs. Az alapkiképzés végén majd eldöntik, hogy
mire vagyunk jók. Bár én például örülnék, ha valamit vezetnem
kellene. Tengerészgyalogos deszantgépet vagy tankot például.
– És te? – kérdeztem Riccit.
– Én a flottához szeretnék kerülni – felelte. – Csűrni egy
csillaghajóval. Nem kéne futkosnom, és attól tartanom, hogy belém
akad egy skuló. Ezért tényleg bármit megtennék, de frankón. Sikálnám
a fedélzetet, takarítanám a budit, akármit.
– Úgyis tengerészgyalogos leszel – ugratta Halley. – Vagy ami még
rosszabb, benyomnak a seregbe.
A tudásunk a haderőnemekről csak a kertévék számtalan,
ellentmondásokkal teli műsorából származott, na meg azokból a
toborzóvideókból, melyeket csak akkor mutattak meg a
toborzóirodában, amikor világossá vált számukra, hogy nem tudnak
lebeszélni a jelentkezésről.
A haditengerészet tulajdonában volt a nehéz felszerelés, a
csillaghajók, melyek a gyarmatok között cikáztak, és biztosították a
nehéztüzérséget a területi viták esetén, és a tengerészgyalogosok,
akiket a gyarmatokra raktak. A haditengerészet volt a legnépszerűbb
hely, a legtöbb újonc álma, főleg hogy a reménybeli
flottaszolgálatosokat az alapkiképzés után egyből vitték a Lunára, a
Flotta kiképzőközpontjába. Mivel majdnem ötszáz gyarmatra kellett
kitelepülni, a tengerészgyalogságnál volt a legtöbb hely, ezért aztán
közülünk a legtöbben valószínűleg ott fognak kikötni.
Aki nem jutott be a haditengerészethez vagy a
tengerészgyalogsághoz, annak ott volt a Honi Hadsereg. A HH
bokorugrói őrizték a békét a Földön, a Nemzetközösség területén, és ők
dózerolták el az elmérgesedett vitákat a száz másik nemzetállammal. A
hadsereg talpasai nem utaztak csillaghajókkal, és nem védték a
gyarmatokat, ők csak fegyveres erők szarát lapátolták. A Földön a HH-
nak kellett lerendeznie az összes ellenséges hadsereget, közöttük az
olyan szegény vagy kevésbé fejlett országokét, amelyek nem tudtak
részt venni a gyarmati terjeszkedésben. De a HH volt a fő eszköze a
kormányzatnak is, ha a határokon belül kirobbant erőszakhullámot
kellett megfékezni. Veszélyes dolog új bolygókra lépni, vagy éppen
megvédeni egy gyarmatot a sinorusz tengerészgyalogosok inváziója
ellen, de ez sehol nincs ahhoz képest, amikor egy deszantgép egy
lázongó szociális lakóövezet közepén tesz ki, ahol ötmillió, mindenre
elszánt honfitársad található a békétlenség és a felajzottság különféle
stációiban.
– Ha megpróbálnak benyomni a seregbe, én frankón hagyom az
egészet a francba – jelentette ki Ricci.
– Ezt nem mondod komolyan – kételkedett Cunningham. – Azok
után, hogy végigcsináltad az alapkiképzést?
– Pedig faszán ez lesz. Nem azért zupáltam be, hogy szétlőjék a
fejem. A flotta vagy semmi. Ha minden kötél szakad, még
elmondhatom, hogy három hónapig igazi kaját ettem, nem?
– És te? – kérdezte Halley, amikor a reggeli végén pakoltuk vissza a
tálcákat a tárolókba. – Te hova akarsz menni az alapkiképzés után?
Ugyanúgy vontam meg a vállam, mint ő, amikor Ricci kérdezte.
– Akárhova – feleltem. – Bármi jobb, mint hazamenni. –
Elképzeltem, hogy apám milyen önelégült képet vágna, ha vissza
kellene sunnyognom a lakóövezetbe, mert kivágnának, mielőtt
befejezhetném az alapkiképzést. Végtelen örömmel töltené el, ha a fia
még odáig sem jutna, mint a függelemsértés miatt lefokozott és
leszerelt apja. Az életét adná, ha megtudhatná, hogy nem ő a
legnagyobb balfasz a családban, és nekem nem áll szándékomban
megadni neki ezt az elégtételt.
Elhallgattam egy pillanatra, amikor Halley elém lépett, hogy
becsúsztassa a tálcáját a gyűjtőbe.
– Ki akarok jutni az űrbe – folytattam a mondókámat, amikor én
kerültem sorra. – El erről a szaros szikláról, és talán egyszer végre
szűretlen levegőt szívhatok valami gyarmaton.
Gau őrmester hat méterről is szúrós szemeket meresztett ránk –
beszélgetni csak az asztalnál lehetett –, mi pedig igyekeztünk az
odakint felsorakozó szakaszhoz.

Reggeli után felvettük a fegyvereinket.

A fegyverszoba a századépület alagsorában volt. Nem voltak
ablakai, ellenben masszív fémajtó választotta el az alagsor többi
helyiségétől. Gau őrmester felsorakoztatott bennünket a fegyverszoba
előtti folyosón, és átvett egy puskát a szolgálatvezető őrmestertől.
Figyeltük a fegyvert a kezében, ezt a baljós fém- és polimerdarabot,
mely egyszerre tűnt karcsúnak és robusztusnak.
– Ez az M-66T fegyverrendszer, és ez lesz a leghűségesebb barátjuk
a kiképzés hátralévő idejére. A „T” jelzés mutatja, hogy ez a
gyakorlóváltozata azoknak a fegyvereknek, amelyeket majd a
szolgálati helyükön kapnak meg. Súly, egyensúly és működés
tekintetében pontos mása a majdani puskájuknak, egyetlen kivétellel.
A szolgálatvezető odanyújtott neki egy szögletes polimerdobozt,
amit Gau megfordított, és betolt a puska tusában található résbe.
– Éspedig hogy ez a fegyver nem tud éles lőszert kilőni. Ugyanolyan
előre csomagolt, eldobható tárat lehet beletenni, mint a szolgálati
fegyverekbe, de a gyakorlóváltozat tárjában csak áramkörök,
akkumulátor és súlyok találhatóak. A kilőtt lövedékeket elektronikusan
szimuláljuk és számláljuk.
Gau őrmester kivette a tárat a fegyveréből, végrehajtott egy
szabályos töltő-ürítő fogást, aztán a karjára vette a puskát, ahogy lassan
végigsétált az újoncok sorfala előtt.
– Az M-66 egy többcélú egyéni lőfegyver, amelyet számos,
különböző harctéri fenyegetés leküzdésére terveztek. A fegyver
elsődleges lőszere a három milliméteres, hüvely nélküli tűlövedék,
amelyet kétszázötvenes eldobható tárakból tüzel. A puska tud lőni sima
sorozatot, egyes lövést, illetve tetszőlegesen beállítható egyedi
sorozatokat. A tűzgyorsaság és a sorozatok hossza szabadon igazítható
a taktikai helyzethez, percenkénti kétszáz és hatezer lövés között.
– A fegyver része még a negyven milliméteres integrált gránátvető,
amellyel igen sokféle töltetet lehet célba juttatni. A bevetés céljától
függően a töltet lehet nagy robbanóerejű, páncéltörő, repesz, kartács,
gyújtó, termobárikus, vegyi vagy éppen tömegoszlató. „Válassz
csapást” fegyvernek is hívjuk. Kiüthetünk egyetlen tüntetőt, vagy egy
kisebb, vasbeton épületet, csak a megfelelő gránátot kell kiválasztani.
– Mindannyian kapnak egy névre szóló M-66T puskát. A
fegyverszámot hozzárendelik a szolgálati azonosítójukhoz, és a DNS
mintájukhoz. Egyet véssenek az eszükbe, de nagyon: ha bárki célba
vesz valakit anélkül, hogy arra engedélyt vagy parancsot kapna,
azonnal repül az alapkiképzésről. Csak akkor érnek a fegyverükhöz, ha
arra parancsot kapnak. Ha megkapták a puskáikat, a vállukra veszik, és
így megyünk vissza az elhelyezési körletbe. A puskáját mindenki a
szekrényébe teszi, de ha valaki csak egy ujjal is hozzáér a lőkiképzés
első napja előtt, annak azonnal véget ér a katonai pályafutása.
Az őrmester végignézett az újoncokon, hogy lássa, elérték-e szavai a
kívánt hatást.
– Most egyesével odamennek a szolgálatvezető őrmesterhez, és
átveszik a puskájukat. Aki megkapta a sajátját, az a sor végére áll.
Végrehajtani!
Figyeltem, ahogy az előttem sorban álló újoncok kilépnek, és
egymás után átveszik a fegyvereiket. Most először tényleg katonának
éreztük magunkat. Terepszínű gyakorlót viseltünk, és megkaptuk a
fegyvereinket, még ha ezekkel nem is lehetett éleset lőni. Néztem a
vállakon átvetett puskákat, ahogy a szakasztársaim elmentek mellettem
a sor végére. A fegyverek matt fekete műanyag ágyazásán sok volt a
görbület, és volt néhány szöglet. Már-már szervesnek tűntek.
Aztán sorra kerültem, és a nevemre írták a puskámat. A fegyver
nehezebb volt annál, mint amit zömök formája sugallt, kicsit meg
kellett igazítanom a vállamon, mielőtt a sor végére indultam volna.
 Amikor mindenki átvette a fegyverét, a törzsőrmester felsorakoztatta
a szakaszt a századépület előtt, és visszameneteltünk az elhelyezési
körletünkbe.
– Nyissák ki a szekrényüket, és rakják a puskájukat a
szorítókapocsba a szekrény jobb oldalán! – parancsolt ránk az őrmester.
– Miután elrakták a puskát, nem nyúlnak hozzá, nem néznek és nem is
gondolnak rá egészen addig, míg a kiképzőjük erre parancsot nem ad.
Minden szekrény hátfalában volt egy szorítókapocs, a szekrény
aljában pedig egy formázott bemélyedés a fegyver válltámaszának.
Rögzítettem a puskámat, aztán rázártam az ajtót, és csatlakoztam a
társaimhoz, akik a körlet közepén kezdtek felsorakozni. Gau őrmester
kezét a háta mögött tartva, laza pihenj tartásban várta meg, hogy az
egész szakasz alakzatba álljon a körlet közepén.
– Megkapták a rendszeresített felszerelésük utolsó darabját is.
Készen állnak a kiképzés megkezdésére. Most átadom magukat a
kiképzőiknek. Kövessék a parancsaikat, tegyék, amit mondanak, és
akkor talán viszontlátom néhányukat az avatáson tizenkét hét múlva.
Gau a bejárat felé fordult, ahonnan három őrmester masírozott be
lépést tartva. Nyilvánvalóan az ajtó előtt várták, hogy az őrmester
befejezze a beszédét. Rosszat sejtve figyeltük, ahogy végigmenetelnek
a körlet közepén, és megállnak pontosan Gau őrmester előtt.
Mindhárman zord arcú, szíjas katonák voltak, grammnyi súlyfelesleg
nélkül. A három őrmester közül az elsőnek egy ív is volt a stráfjai alatt,
jelezve, hogy az illető törzsőrmester. A másik kettőn a stráfok azt
mutatták, hogy sima őrmesterek. A rangidős kiképzőnk volt a
legalacsonyabb közöttük. Társai magasabbak voltak ugyan, de
feleannyira sem tűntek ádáznak. Az egyik egy borotvált fejű,
tagbaszakadt, fekete óriás volt, a másik egy vörös hajú nő. A haját a
szabályzatnak megfelelően hordta: oldalt és hátul felnyírva, és a feje
tetején sem volt hosszabb fél centinél.
A rangidős kiképző tisztelgett Gau őrmesternek, aki viszonozta. Gau
ezután hátraarcot csinált, és megkerülve a felsorakozott újoncokat, szó
nélkül kiment a körletből. A zömök rangidős kiképző úgy nézett végig
rajtunk, mint egy kisebbfajta, unalmas állatkerten.
 – A nevem Burke törzsőrmester. A társaim Riley őrmester és Harris
őrmester. A mi dolgunk, hogy a legtöbbjüket hazaküldjük, a
maradékról pedig kitaláljuk, hogy mire alkalmas.
Riley és Harris őrmester kilépett Burke mögül, és pontosan egy
lépéssel hátrébb álltak meg, a törzsőrmester jobb és bal oldalán.
– Öltözzenek át a rendszeresített melegítőbe és futócipőbe!
Végrehajtani! – vakkantotta Burke törzsőrmester. Az alakzat
felbomlott, ahogy az öltözőszekrényeinkhez rohantunk. Ahogy
behajítottuk a gyakorlót a szekrénybe, és felhúztuk a kék melegítőt,
Riley és Harris a két szekrénysor végére állt, Burke törzsőrmester
viszont maradt a körlet közepén. A három kiképző egyszerre kezdett el
hangosan számolni:
– Húsz. Tizenkilenc. Tizennyolc. Tizenhét. Tizenhat.
Fogalmam sem volt, mi történne, ha nem lennék sportfelszerelésben,
mire eljutnak a nulláig, és nem is igen akartam megtudni. Mire hétig
jutottak, már be volt kötve a cipőm, négyre pedig már újra a helyemen
álltam a sorban. Mindannyian visszaértünk az alakzatba, mielőtt lejárt
az idő, de pár tétova madár csak pillanatokkal a vége előtt találta meg a
helyét.
– Legtöbbjük nincs formában – állapította meg Burke törzsőrmester.
– Otthon bizonyára egész nap a seggükön ültek, kertévét néztek, és
szemetet zabáltak. Fogalmam sincs, hogy lehet zsírpárnákat növeszteni
abból a szarból, amit alamizsnaként magukhoz vágtak, emberek, de túl
sok itt a háj a körletben.
Burke törzsőrmester ugyanolyan hanghordozással beszélt, mint Gau
őrmester. Az enyhe déli akcentustól eltekintve pontosan úgy. Azon
morfondíroztam, vajon külön tanítják nekik a kiképző őrmester
beszédmódot?
– Most elvégeznek néhány fizikai felmérést. Megnézzük, kik azok,
akik egyáltalán alkalmasak arra, hogy elkezdjék a kiképzést.
Burke hátralépett, a vörös hajú őrmesternő vette át a helyét.
Pillantása kemény volt, akár a vídia.
– Szakasz! – süvöltötte. – Az épület előtt két sorban sorakozó!
Elrohantunk a kiképzők mellett, bár volt egy érzésem, hogy
szerintük akkor sem lennénk elég gyorsak, ha konkrétan
kiteleportálnánk az épület elé.
– Húzzanak bele, drága gyermekeim – hallottuk a nő hangját – Nem
órabérben fizetik magukat.
Úgy dübörögtünk lefelé a lépcsőn, mint egy megrémült
hegyikecskenyáj. Az épület előtt két sorban felsorakoztunk, a
parancsnak megfelelően.
A kiképzőink kiléptek az épületből. Burke törzsőrmester megállt a
szakasz előtt, a vörös hajú őrmesternő a sorok bal oldalán, a borotvált
fejű fekete őrmester a jobb oldalon foglalta el a helyét.
– Most egy játékot fogunk játszani, a neve „Kövesd a vezért!”. Riley
őrmester lesz a vezér.
Burke a vörös hajú őrmesterünk felé biccentett a sor bal oldalán.
– Riley őrmester elvezeti a szakaszt egy kis futásra. A maguk dolga
az, hogy ne maradjanak le tőle. Harris őrmester lesz az utolsó ember. A
legjobban akkor járnak, ha mindig Harris őrmester előtt és Riley
őrmester mögött maradnak.
Riley őrmester úgy festett, mint aki simán le tud futni egy maratont,
de bíztam magamban, hogy tudom vele tartani a lépést. A nő gyakorlót
és katonai bakancsot viselt, mi melegítőt és futócipőt. Én pedig az
elmúlt három hónapban a lakóövezet lépcsőin futottam rendszeresen,
hogy felkészüljek a katonai kiképzésre.
Vezényszóra balra fordultunk, Riley őrmester futni kezdett, a szakasz
pedig követte.

Egy órával később már korántsem voltam olyan magabiztos az

állóképességemet illetően.
A szakasz közepén futottam, húszméternyire Riley őrmester mögött.
Amennyire meg tudtam állapítani, még csak nem is lihegett. Az indulás
óta ugyanabba az irányba futottunk, és még mindig nem láttuk a bázis
határát. Más szakaszok futottak el mellettünk, mindkét irányba. Azok
az újoncok tökéletes szinkronban futottak. Ezzel szemben a 1066.
kiképző szakasz a zihálás, lihegés és köhögés laza bolya volt, a
szenvedés különféle stációiban trappoló újoncoké. Riley őrmester
eddig nem lassított. És eddig senki nem mert Harris őrmester mögé
kerülni a szakasz végén.
 Végül Riley őrmester kezdett elkanyarodni az egy órája követett
nyílegyenes vonaltól. Volt egy nagy telephely az út mellett, az őrmester
pedig arrafelé vette az irányt, zavarba ejtő könnyedséggel ugorva át az
út szegélyköveit. A szakasz követte, bár párunkat csak az Isten mentett
meg attól, hogy hasra essünk a járdaszegélyben. Riley őrmester előbb
lépésre váltott, majd amikor a szakasz zöme odaért a jókora üres térre,
megálljt vezényelt.
– Két sor, drága gyermekeim! Ez a katonaság, nem a kisegítő iskola.
Sorakozó!
A parancsnak megfelelően felsorakoztunk.
– Hagyjanak rendes távolságot maguk és a maguk előtt álló újonc
között – utasította a hátsó sort, én pedig tudtam, mi következik.
– Fekvőtámasz! – jelentette be Riley. – Én számolok, maguk
csinálják. Senki ne próbáljon gyorsabb lenni nálam, különben kezdjük
elölről.
Lement fekvőtámaszba, és a kezein támaszkodva nézte a szakaszt,
ahogy követjük a példáját.
– Egy.
Leengedte magát, hogy az arca kis híján a földet érte. Oldalra
pillantottam, és láttam, hogy Harris és Burke törzsőrmester együtt
csinálja velünk a fekvőtámaszokat, és közben figyelik a szakaszt,
ahogy követjük Riley őrmester számolását.
– Rendes fekvőtámaszokat akarok látni! – kiáltotta a kiképzőnk. –
Az orr minden egyes alkalommal érinti a földet.
– Egy – kezdte elölről. – Kettő. Három. Négy. Öt.
Túl voltunk a húsz fekvőtámaszon, mire az első újoncok kezdtek
összeomlani. Amikor világossá vált, hogy néhányunk már erősen
küszködik, a két tiszthelyettes a szakasz széleiről felemelkedett, és
közénk lépett.
– Ha nem tud lenyomni harminc aprócska fekvőtámaszt, akkor nincs
értelme a kiképzés hátralévő részével terhelnie magát – kiáltott oda az
egyik remegő karú újoncnak Burke törzsőrmester. – Kímélje magát, és
nyugodtan feküdjön hasra.
Az újonc még megcsinált egy utolsó fekvőtámaszt, aztán
nyöszörögve elnyúlt a betonon. Burke törzsőrmester csak megvetően
horkantott egyet, és tovább állt.
Nem sokkal később már csak igen kevesen tartottuk az iramot Riley
őrmesterrel. Én negyvenkilencig jutottam, mielőtt a karom reszketni
kezdett a fáradtságtól, és fel kellett adnom. Kicsit szégyelltem magam,
de addigra már a szakasz nagy része arccal a földön feküdt, úgyhogy a
büszkeségemen nem esett nagy csorba. Riley őrmester nyomta a
fekvőtámaszokat, és azt figyelte, hogy a szakasz még aktív része
hogyan apad négyre, majd háromra aztán kettőre. Az utolsó újonc, aki
megmaradt a kezén és a lábujjain Hamilton volt, asztaltársaságunk
szőke amazonja.
– Nos – hagyta abba Riley őrmester a fekvőtámaszokat, és talpra
pattant. – Ezen bizony még dolgoznunk kell. Csak egyikőjük van
megfelelő formában.
Hamiltont figyelte, aki maradt lent fekvőtámaszban.
– Fel! – vezényelt neki, Hamilton pedig engedelmeskedett.
– 1066. szakasz, ismerkedjenek meg a szakaszparancsnokukkal! –
jelentette be Burke törzsőrmester. – Hamilton újonc fog visszavezetni
bennünket a századépülethez. Futólépés, indulj!
Hamilton már majdnem elmosolyodott, de a parancs hallatára a
mosoly elhalt, még mielőtt láthattuk volna.

Délután a katonai mozgás alapjait tanultuk. Alaki kiképzésnek

hívják, és leginkább arról szólt, hogy a három kiképzőnk megpróbálta
rávenni a szakaszt, hogy egyszerre mozogjon, és hogy teljesen
egyöntetűen, ugyanabban a pillanatban reagáljon a mozgását irányító
parancsokra. A nálunk jobban kiképzett szakaszok ezt már a tökélyre
fejlesztették, de mi ettől még nagyon távol voltunk.
– Hát ez szar – foglalta össze tömören a véleményét Harris őrmester,
ahogy próbáltunk lépést tartva elmenetelni előtte az alakulótéren. –
Maguk úgy járnak, mint egy görcsölő kecskenyáj. Azt akarom hallani,
hogy a talpuk egyszerre csattan minden lépésnél.
Kétórányi hangos és sok ismétléssel tarkított útmutatás után úgy
találtam, hogy az alakias mozgás akkor megy a legjobban, ha teljesen
lekapcsolom az agyam, és úgy csinálok, mint egy hangvezérelt robot.
A szakasz többi része is eljuthatott erre a felismerésre. Még mindig
gyalázatosan ment, de már kevésbé, mint az elején.
Van abban valami furcsa, ahogy az ember egyszerre lép egy csomó,
ugyanúgy öltözött másik emberrel. Úgy éreztem magam, mint egy
fogaskerék a gépezetben, de ez olyan része a katonalétnek, amely nem
zavart. Ha pontosan azt teszed, amit mondanak, akkor nem lehetsz sem
a legjobb, sem a legrosszabb egy adott feladat végrehajtásában, de
eltűnhetsz a tömegben, és szert tehetsz némi magányra. Az avatás
abban a pillanatban végtelenül távoli célnak tűnt, ezért úgy döntöttem,
hogy a rövid távra fogok koncentrálni. Úgy akartam végigcsinálni egy
foglalkozást, hogy nem üvöltenek velem, és nem kell extra
fekvőtámaszokat nyomnom. Aztán jöhet a következő foglalkozás, és
talán így végig tudom tolni az egész napot.
A délután további részét a körlet középső terében, a szekrényeink
előtt ülve töltöttük, ahol a kiképzőink olyan témákról oktattak
bennünket, mint a katonai jog, a fegyveres erők fegyvernemeinek
felépítése, vagy a parancsláncok működése. Legtöbben elég fáradtak
voltunk már a délelőtti testgyakorlástól és az ebéd utáni alaki
kiképzéstől, de amikor az első újonctársunk elbóbiskolt, kaptunk egy
kis bemutatót az éberség megőrzésének fontosságáról. Burke
törzsőrmester hirtelen megszakította a Honi Hadsereg szerepéről és
történetéről folytatott fejtegetését, felegyenesedett és összefonta karjait
a háta mögött.
– Olafsson újonc! – kiáltotta el magát.
Olaffson, aki szinte pontosan velem szemben ült a középső tér
túloldalán, hirtelen megrázkódott, és rémülten nézett körül.
– Úgy tűnik, problémái vannak az ébren maradással – állapította
meg a törzsőrmester barátilag. – Az oxigénhiánytól lehet. Fel! Most!
Olafsson újonc engedelmeskedett, láthatóan zavarta, hogy hirtelen a
figyelem középpontjába került.
– Jelentkezzen Riley őrmesternél az előtérben – utalt Burke a
körletnek az első ágyak és a kiképzők irodája közötti részére, ahol
bőséges tér állt rendelkezésre. Riley őrmester már ott állt e nyílt tér
közepén, karjait hátul összefogva.
 Ha az előtérben, Riley őrmester irányítása alatt elvégzett
testgyakorlás célja az volt, hogy Olafsson szervezetébe több oxigént
juttasson, akkor szemmel láthatóan pont az ellenkező hatást érte el.
Tizenöt perccel később, amikor Burke törzsőrmester a végére ért a
Honi Hadsereggel foglalkozó tananyagnak, Olafsson újonc arca már
sötétvörös volt a hatodik fekvőtámasz-felülés kör után.
– Rám figyeljenek, ha szabad kérnem! – rivallt ránk a törzsőrmester,
amikor észrevette, hogy páran az előtér felé pillantgatunk. –
Biztosíthatom magukat, hogy az elkövetkező tizenkét hétben
mindegyikőjüknek temérdek alkalma lesz egy kis irányított szabadidő
eltöltésére az előtérben.
Aztán folytatta az értekezést a haditengerészet történetével és
szerepével, Olaffson újonc pedig folytatta erőfeszítéseit az előtérben,
az egykedvű Riley őrmester társaságában, aki az újabb fekvőtámasz-
sorozatát kísérte figyelemmel.
Még tizenegy hét és öt nap, mondtam magamnak, nyolcvankét nap
futás, üvöltözés, és büntető fekvőtámaszok az előtérben.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy felállok, odamegyek Burke
törzsőrmesterhez, és bejelentem: kiszállok, mielőtt szétizzadnám
magam a következő hetekben csak azért, hogy aztán minden
értékelhető eredmény nélkül vágjanak ki. Aztán eszembe jutott a
szociális lakóövezet, a húgy- és hányásszag a folyosókon és
lépcsőházban, a mindent elárasztó szemét, a nehéz fazonok, akik merő
gonoszságból vagy unalomból teszik pokollá az emberek életét – és
azonnal száműztem a kiszállás ötletét. Persze gyűlöltem a folyamatos
fizikai terhelés gondolatát, és hogy minden másodpercemről
megmondják, hogy mit és hogyan csináljak, de a hazarepülés
perspektívája még sokkal szörnyűbb volt. Ugyanúgy végezném, mint
anya és apa: nem élnék igazán, csak léteznék.
A francba, gondoltam, ahogy Burke törzsőrmester monoton
értekezését hallgattam a Nemzetközösség Haditengerészetéről,
legalább csúcsformában leszek, ha kibasznak.
 5.
LÖVÉSZÓVODA

A csatapáncélom kopott volt, és tele horpadással, de én imádtam.

Imádtam a puskámat is a kezemben, jobban, mint amennyire egy
épelméjű ember rajongani szokott egy tárgyért. Ezek így együtt, a
puska és a páncél különlegessé tettek engem, valamivé, ami több mint
az egyszerű énem és annak a technológiának az összege, amelybe be
voltam szíjazva.
A kiképzés hetedik hetében jártunk, és a raj szintű harcászati képzés
volt az első dolog, amelyet nem bántam, hogy naponta csináljuk. Az
elmúlt pár hetet azzal töltöttük, hogy kiismerjük a puskánkat és a
felszerelésünket, és megtanuljuk a gyalogsági harcászat alapjait: a
rajban és tűzcsoportban való mozgást, a támadást, a védekezést – annak
a táncnak az alaplépéseit, melyet úgy neveznek: modern, integrált
felszíni hadviselés.
Amikor először gyakoroltuk a rajban történő mozgást az integrált
taktikai hálózat segítségével, úgy éreztem magam, mintha egész
életemben rövidlátó lettem volna, anélkül, hogy erről egyáltalán
tudomásom lett volna, és valaki rám adott volna egy szemüveget. A
sisakomba több számítókapacitást építettek, mint a valamikori
középiskolám teljes szervertermébe. Az arcvédő lemez belső oldalán
egyfajta okulár van a bal szemem előtt. Egy holografikus
vetítőrendszer, amelyet a páncél taktikai számítógépe vezérel. Ez a
számítógép elemez mindent, amit látok, és taktikai jelzéseket ír a
látómezőmre minden olyan dologról, ami fontos lehet a közelben,
legyen az például saját erő, vagy az ellenség, sőt tovább is küldi ezeket
az adatokat a rajom többi tagjának. Bármit is látok, azt a többiek is
látják, ahogy a számítógépeik integrálják a tőlem kapott adatokat a
kijelzőikbe. Ha bármelyikünk új veszélyt észlel, az illető taktikai
számítógépe a titkosított, drótnélküli hálózaton automatikusan elküldi
az információt a raj többi tagjának, és az egész raj pillanatokon belül
értesül a fenyegetésről. Még csak két hete tanítanak bennünket a
rendszer használatára, de már annyira hozzászoktam az
adatáramláshoz, hogy vaknak és ostobának érzem magam, ha nincs
rajtam a csatapáncél.
A puska is hozzá van kötve a számítógéphez. Persze nem veszi célba
az ellenséget magától, de minden mást automatikusan csinál. Ha célra
emelem, a számítógép fogja meghatározni a célpontnak megfelelő
sorozathosszt és tűzgyorsaságot. A kiképzésen használt
gyakorlópuskám ugyan nem lőtt ki valódi tűlövedékeket, de volt egy
hidraulikus rendszer a puska tusába építve, amely kellően imitálta az
éles lövések visszarúgását. Az illúziót pedig egy, a dörrenést visszaadó
hangmodul tette teljessé.
Előrenyomulni egy rajjal, és összecsapni más rajokkal a kiképző
támaszpont mesterséges csataterein meglepően magával ragadó élmény
volt. Háborúra készültünk, és tudtam, hogy odakint, a való világban
igazi tűlövedékekkel és robbanóanyagokkal kerülök majd szembe
ártalmatlan sugarak helyett, de egyelőre ez az egész inkább valamiféle
roppant izgalmas sporteseményre hasonlított. A rajok egymás ellen
küzdöttek a kiképzésen, megnyertük vagy elveszítettük az
összecsapásokat, akárcsak egy középiskolai bajnokságban. Még a
szokásos öltözőbeli csipkelődés is megvolt a harcászati gyakorlatok
után, fennhéjázó győztesekkel és duzzogó vesztesekkel. Senki sem halt
vagy sebesült meg, leszámítva persze itt-ott néhány zúzódást. A
csatapáncél megrázott egy kicsit, ha „eltalált” egy ellenséges lövedék,
de nem volt különösképpen fájdalmas, inkább csak kellemetlen, mint
amikor megérintesz egy csupasz, alacsony feszültség alatt álló drótot.
Túl voltunk az alapkiképzés felén, és már csak huszonheten
maradtunk. A szakasz tizenhárom újoncot veszített el hat és fél hét
alatt. Az első héten csak egy lány volt, aki az első futásunk közepén
döntött úgy, hogy kiszáll, utána azonban gyors egymásutánban
mondtak csődöt az emberek.
Kilencen távoztak önként, négyet a kiképzőink tanácsoltak el, amiért
nem voltak képesek a parancsokat követni, vagy a megfelelő
eredményeket elérni. Az asztaltársaságunkból egy tagot vesztettünk,
Cunninghamet, a felnyírt hajú, kitetovált lányt. A harmadik hétig jutott,
amikor úgy döntött, elege van abból, hogy Riley őrmester oly sokszor
zavarja extra testgyakorlásra az előtérbe. A harmadik hét egyik
délutánján a priccsére dobta a tabletjét, és kisétált a körletből. Mi
elmentünk egy vegyvédelemórára, és amikor visszatértünk, az ágya
már csupasz volt, a szekrénye pedig üres. Soha nem a szakasz
jelenlétében ürítették a szekrényeket, de nem is vártak vele túl sokáig.

A városi hadviselés gyakorlóterén voltunk, egy átlagos kelet-ázsiai

gettó utánzatában. A bázis szélén volt, egy pár bokorral tarkított
sivatagos területen, és már odajutni is felért egy kiadós
menetgyakorlattal. A városi hadviselési gyakorlat harmadik napja volt.
Minden reggel 05:30-ra magunkra öltöttük a teljes harci felszerelést, és
menetkészek voltunk. Mindennap erős harminc kilométert
gyalogoltunk a sivatagon keresztül a VHGY-re, rajtunk a csatapáncél,
fegyverzet, telepakolt hátizsák, és egy tízliteres víztároló tasak. Az út
két és fél óráig tartott Riley őrmester tempójában, amely valahol a
gyors gyaloglás és a lassú futás között volt.
A szakaszunkból három kilencfős raj maradt. Minden alkalommal,
amikor elvesztettünk egy újoncot, újraosztották a rajokat, hogy
nagyjából ugyanakkora maradjon mindenhol a létszám, és már nem
tudtunk volna feltölteni egy teljes, négyrajos kiképzőszakaszt. Ezen a
gyakorlaton én vezettem az egyik négyfős tűzcsoportot, a
rajparancsnokom Ricci volt. Mi voltunk a két támadó raj egyike, a
védekező raj már beásta magát valahol a „városban”. A védekezőket az
ágytársam, Halley vezette.
Ricci gyalázatos rajparancsnok volt. Már kétszer daráltatta le a
védőkkel a rajunkat, a kiképzőknek már kétszer kellett leállítaniuk a
gyakorlatot, és ránk parancsolniuk, hogy kezdjük elölről. Ricci nem
adta fel a tervét, amelyben a főúton szökelltünk fedezéktől fedezékig.
Ricci nem akart lövész lenni, és ennek tanújelét is adta. Agresszív volt
ott, ahol óvatosnak kellett volna lennie, és tökölt, amikor rohamozásra
volt szükség. Már elvesztegettünk két órát a támadási tervének
összerakásával és végrehajtásával, csak azért, hogy Halley raja újra és
újra szitává lőhessen bennünket, én meg piszokul nem értettem, hogy a
kiképzők miért nem engednek valaki mást is oda a kormányhoz, a
változatosság kedvéért.
– Gyorsabban kéne átvinned az embereidet azon az úton – okított
Ricci, ahogy – immár harmadjára – végigmentünk ugyanazon a
mellékutcán, hogy fedező pozícióba kerüljünk a főutca egyik
kereszteződésében. Az illúzió szinte tökéletes volt: az utca tele
szeméttel, mindenféle testnedvvel összefröcskölt és telegraffitizett
fallal, a nyitott ajtajú boltokból nyekergő kínai popzene szólt. Ugyan
még sohasem voltam a Távol-Keleten, de ez a műváros pont úgy nézett
ki, mint azok, melyeket a hírműsorokban és a filmekben láttam.
Egyedül az emberek hiányoztak az utcákról.
– Tök mindegy, milyen gyorsan megyünk – mondtam Riccinek. Az
út végén, tőlünk szűk százméternyire volt egy közepesen magas épület,
pompás kilövéssel az útra. A védőraj legalább egy tűzcsoportot
biztosan felküldött oda. – Egy felállt védelmű raj ellen küldesz
bennünket, és tudják, hogy jövünk. Egy kurva tűlövedéket te sem tudsz
lefutni.
– Nos, Mindentudó tábornok, van jobb ötlete?
Bekapcsoltam a sisakom taktikai kijelzőjét, és a városka felülnézeti
képét kezdtem el tanulmányozni.
– Osszuk ketté a rajt, és ne a főutcán menjünk, hanem két
párhuzamos sikátorban. Amikor a kereszteződéshez érünk,
elpukkantunk pár füstgránátot, és két oldalról rohanjuk le az épületet.
Nem kerülhetjük ki őket, mert felülről is szétlövik a seggünket, ha
megpróbáljuk.
– Ha odavágsz egy füstgránátot, az olyan, mintha rájuk üvöltenél,
hogy „Helló, jövünk!” – ellenkezett Ricci.
– Ha nem érjük el a fedezékünket, akkor megint szitává lőnek. De a
te döntésed, főnök. – Csak egy kicsit vettem szarkasztikusra az utolsó
szót. Ricci azért bemutatta a középső ujját.
– Legyen két csoport! – adta be a derekát végül. – Én viszem az
egyiket a jobb oldali sikátorban, tietek a bal. Menjetek, és dobjatok
füstgránátokat, ha akartok. Majd mi kihasználjuk a zűrzavart, ameddig
megbasznak benneteket.
– Majd meglátjuk. Legalább nem fognak egyszerre lemészárolni
bennünket az útkereszteződésben, mint az előbb. Meg azelőtt.

Támadni elég szaros meló. A védők tudják, hogy jössz, és előbb-

utóbb ki kell lépned a nyílt terepre, hogy odamehess, ahol ők várnak.
Viszont a tied a kezdeményezés.
Háztól házig rohantunk, az árnyékvetők és portálok takarásában,
hogy álcázzuk kissé a közeledésünket a kereszteződéshez. A taktikai
kijelzőmön követtem, ahogy a másik tűzcsoport halad a jobb oldali
sikátorban.
Úgy értük el a kereszteződést, hogy nem találkoztunk ellenséggel.
Egy ideig néztem, nincs-e mozgás a kereszteződést őrző épület tetején,
de a védőraj nem mutatkozott. Tudtam, hogy legalább egy tűzcsoportot
telepítettek abba az épületbe, egy természetes útszűkületet őrzött,
amely mellett nem tudtunk elmenni anélkül, hogy fel ne fedtük volna
magunkat, de a srácok jók voltak a bújócskában.
A rajcsatornára kapcsoltam.
– Bravo csoport a megadott helyen. Kész, amikor nektek jó.
– Háromra! – vezényelt Ricci, én pedig előhúztam egy füstgránátot a
mellvértem egyik hevederéből.
– Várd meg a füstöt! – mondtam, de Ricci már számolt.
– Egy... kettő...
Elkáromkodtam magam, letéptem a biztonsági zárókupakot a
gránátról, és a kereszteződés közepébe hajítottam.
– ...három!
A taktikai kijelzőmön láttam, hogy Ricci egész csoportja kiugrott a
fedezékből. Aztán hallottam a puskáik kelepelését, ahogy a rohanás
közben csípőből lőtték a sorozatokat.
– Faszfej – nyögtem, leginkább csak magamnak, és rohamot
vezényeltem a tűzcsoportomnak. A füstgránát egy fojtott pukkanással
felrobbant, és egy pillanat alatt sűrű füstfelleg töltötte be a
kereszteződés felénk eső oldalát.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Berohantunk a füstbe, az épület felé. Alig ötven méter, de ez egy
piszok hosszú táv, ha tudod, hogy puskákkal és gránátvetőkkel
felszerelt emberek próbálják megakadályozni, hogy elérd a célvonalat.
A gyakorlópuskáknak nincs torkolattüze, de hallani azért lehetett az
épületből érkező sorozatokat, az utca mindkét oldalát megpróbálták tűz
alatt tartani. Úgy látszott, Halley épített a rajparancsnokunk
ostobaságára, hogy harmadjára is ugyanúgy fog támadni, és saját raját
zömében abba az épületbe küldte. A taktikai számítógépek számolták
az egyedi találatokat, a rajunk eredménye pedig eddig egy nagy büdös
nulla volt.
Tőlünk jobbra, ahol Ricci emberei próbáltak áttörni a
kereszteződésen, már hallottam az első szentségelő újoncokat, ahogy
Halley rajának virtuális lövedékei megszórták őket. Keresztülfutottam
a sűrű, mesterséges ködfelhőn, és hallottam, ahogy szemben legalább
két puska tüzet nyit. A gyomrom összerándult, feszülten vártam a
találatot jelző kis elektromos sokkot. Ha egy újoncot eltalál egy
virtuális lövedék, a taktikai számítógép kiértékeli a találat helyét, és a
szimulált sérülés súlyosságának megfelelően kapcsolja le a
rendszereket. Ha halálos sebet kaptál, a számítógép lekapcsolja a
kommunikátorod és a taktikai konzolod, hogy ne tudj kommunikálni,
vagy adatokat megosztani a rajod többi tagjával. Lekapcsolja a puskád
is, hogy ne csalhass, ne tudj visszalőni, ha már egyszer „meghaltál”.
Szerencsére a csapatommal szemben álló védők jobbára csak vakon
tüzeltek a füstbe, remélve, hogy eltalálnak valakit. De veszteség nélkül
jutottunk át a füstfelhőn és a kereszteződésen.
Felsorakoztunk az épület oldalfalánál, én pedig megpróbáltam a
konzolomon utánanézni Riccinek és az embereinek. Az ikonjaik
pirosan villogtak, jelezve, hogy nem jön adat a jeladóikból. A
kommunikátoron a rajcsatornára kapcsoltam, bár tudtam, hogy ennek
nincs sok értelme.
– Bravo a rajparancsnoknak. Hallotok, srácok?
 A rajcsatorna néma maradt; mindenkit ledaráltak Halley csapatának
védői, Ricci embereinek a számítógépei már lekapcsolódtak a hálóról.
– Hát, úgy néz ki, magunk maradtunk – mondtam a csoportomnak.
– Kurvára sokkal jobb, mint újra meghalni – felelte egyikőjük, és a
többiek egyetértően bólogattak.
– A játéknak még nincs vége – közöltem.
Volt egy bejárat az épület oldalán. Intettem a csoportomnak, hogy
foglalják el a helyeiket az ajtó két oldalán. Halley rendesen összekapta
a bandáját, ezért aztán nem akartam a csapattal ész nélkül berombolni
az épületbe. Levettem egy gránátot a mellvértemről, és lepattintottam a
biztonsági kupakot a hüvelykujjammal.
– Készen állunk? – kérdeztem, mire három bólintás jött válaszul.
– Repesz!
Behajítottam egy gránátot az ajtón, a folyosó falára célozva, hadd
pattanjon be a folyosóra. A gránát gellert kapott a betonfalon, és
hallottuk, ahogy továbbpattog a folyosón, de már elvesztettük szem
elől.
– Basszameg! – hallatszott, utána meg zajok, ahogy valaki
megpróbált elinalni a horpadozott fekete gömböcske elől.
A gránát hangmodulja eleresztett egy lefojtott robbanást. A
gyakorlógránát virtuális repeszekké robbant, valójában sugarakká
minden irányba, amelyek a kemény felszínen ugyanúgy irányt
változtatnak, mint az igazi szilánkok.
– Gyerünk!
Párokban rohantunk be a folyosóra, pont, ahogy a könyvben meg
van írva. A folyosón nem volt senki, de volt egy ajtó, háromméternyire
előttünk. Mozgást láttam mögötte, odarohantam, lövésre készen.
Halley egyik embere próbált meg lábra állni az ajtó mögött. Célra
emeltem a puskám, és beleengedtem a hátába két rövid sorozatot,
mielőtt megfordulhatott volna a fegyverével. Volt még egy ellenséges
katona a szobában, az ablaknál, puskájával rám célzott. Tudtam, hogy
meg fog előzni a lövéssel, és már vártam a találatjelző áramütést, de
amikor meghúzta a ravaszt, a puskája néma maradt. A velem párban
lévő újonc akkor ért oda az ajtóhoz, és mindketten belelőttünk egy
marék virtuális lövedéket a második védőbe.
 – Tiszta – mondtam a sisakmikrofonomba, mire a csoportom másik
két harcosa is felbukkant a szobában, a puskáik tüzelésre készen.
– Mi a fasz? – hitetlenkedett Halley második harcosa, miközben a
puskáját nézegette.
– Biztos eltalálta egy gránátrepesz – tippeltem.
– Lófaszt. Már az ajtón belül voltam, amikor felrobbant.
– A számítógép szerint halott vagy, szóval halott vagy – jelentette ki
a harcostársam. – Nincs értelme vitatkozni.
– Pofa be! – mondtam. – Vannak még helyiségek a szinten.
Mozogjunk.
Az akció a legtöbbször jobb, mint a reakció. Párokba állva pucoltuk
ki a szintet, szobáról szobára haladva. Beköszöntünk egy gránáttal,
aztán lőttünk mindenre, aminek páncélja volt. Csupán egyetlen
csapattársunkat vesztettük el, akit kilőtt egy „sebesült”, miután
eljátszotta a halálát. De a végére Halley egész raját kifüstöltük egyetlen
támadó tűzcsoporttal. A helyiségekben semmilyen berendezés sem
volt, ami megvédhette volna a védőket a behajigált gyakorlógránátok
szimulált repeszeitől, Halley raja pedig nem talált elég gyorsan
ellenszert a taktikánkra, ahogy párról párra levadásztuk őket.
– Egész jó – állapította meg Burke törzsőrmester a szakaszcsatornán,
miután megtisztítottuk az utolsó helyiséget is. – Szedjék össze a
vackaikat, és sorakozzanak fel az épület előtt. Szakasz, végrehajtani!

– Mit tanultunk ma délelőtt? – kérdezte Burke törzsőrmester, miután

oktatási négyszögbe álltunk a gyakorlat kiértékeléséhez.
Megtanultuk, hogy Ricci újonc milyen kurvára nem vágja ezt a
lövésztaktika-dolgot, gondoltam magamban, de a törzsőrmester
megválaszolta a saját kérdését, mielőtt hangot adhattam volna a
véleményemnek.
– Az erős felállás a barátod, ha védelemben vagy, de ellened is lehet
fordítani. A védekező raj kicsit elbízta magát a harmadik körben, mert
nem vigyázott a hátsó szektorra, és nem biztosítottak maguknak
visszavonulási útvonalat. A támadó raj megőrizte a kezdeményezést, és
felhasználta a védők egymástól való elszigeteltségét arra, hogy helyi
tűzfölénnyel győzze le a védőket. Ez azt jelenti, Halley újonc, hogy
magának több embere volt a védelemben, de nem sokra ment vele,
mert túlságosan szét voltak szóródva. El voltak szigetelve egymástól,
és a támadók emberenként győzték le a raját, pontosan, ahogyan azt
elvárták tőlük. Tíz a négy ellen volt az alapfelállás a maga rajának a
javára, de Grayson újonc csapata az egész támadás során végig négy a
kettő elleni összecsapásokat vívott, az ő javára. Úgy hívjuk ezt:
apránként győzött. Érthető?
– Igen, uram. – felelte Halley.
– Jól csinálták – mondta a törzsőrmester a rajunknak, mire a
csoportom tagjai kicsit kihúzták magukat. – Ha Ricci újoncnak sikerült
volna agyat növesztenie, és nem mészároltatta volna le az embereit a
harmadik körben is, a győzelmük egy pillanatig sem lett volna
kétséges. Ahogy kinéz, maguk közül nem mindenki teljesen
reménytelen.
Ricci rezzenéstelen arccal hallgatta Burke törzsőrmestert, de tudtam,
hogy a vacsoraasztalnál lesz majd egy kis puffogás.
– Halley, most maguk lesznek a támadók. Sorakoztassa fel a raját, és
vigye őket a gyülekezőhelyre! – Adta ki a parancsot a törzsőrmester. –
Ricci, állítsa fel a raját védekezéshez. Lássuk, hogyan megy a defenzív
harcászat.

A napot egymás vértelen mészárlásával töltöttük.

Védelemben lenni egyszerre könnyebb és nehezebb. Magunk
választhatjuk ki a helyet a harcra, fedezékkel és álcázással
készülhetünk, de ki kell várnunk, hogy az ellenség megkezdje a
támadást. Egyszer elsöpörtek bennünket, kétszer viszont mi győztük le
a támadókat, úgyhogy megvolt az elégtétel a Halley csapatától
korábban elszenvedett vereségekért. A nap végén az eredmény
döntetlen volt. Az egyéni győzelmek tekintetében Halley egyik
tűzcsoport-vezetője végzett az élen, tizennégy legyőzött ellenséggel a
neve mellett. Nagy meglepetésemre én lettem a második, pedig az első
két körben nem is volt találatom. Halley rajából tizenkétszer lőttem ki
valakit.
– Úgy fest, rátalált valamire Grayson – állapította meg Burke
törzsőrmester, ahogyan a szakasz találati listáit ellenőrizte. – Csak ne
gondolja, hogy maga egy született gyilkológép. Tudja, ez a szar azért
nem valódi harc.

– Túlságosan is csíped ezt a témát – állapította meg Halley a körlet

vizesblokkjában, miközben próbáltuk lesikálni magunkról az egész
napos koszt. – Tökre élvezted a pályát, nem?
– Talán – vontam meg a vállam, és igyekeztem nem túl feltűnően
bámulni a formás hátsóját, amikor megfordult, hogy kimossa a
sampont a hajából.
– Ha nem figyelsz, még a végén a Honi Hadseregbe fognak
beszipkázni – rikkantotta oda Ricci a vizesblokk túloldaláról.
– Szóval ezért játszottad egész nap a bazári majmot? – kérdezte
Halley, mire pár újonc elnevette magát.
– Szerinted? – kérdezett vissza vigyorogva Ricci. – Inkább hagytam
volna, hogy rám írják: „Élenjáró lövész”? Az tuti beutaló a HH-ba.
– Hát, a múlt héten a tereptanon is bénáztál – mondtam. – És mintha
a tűzvezetési gyakorlatot is az utolsók között csináltad volna meg. Csak
nem az „irodai feladatok” foglalkozásra vársz, hogy megvillantsd az
igazi képességeidet?
– Nagyon vicces – felelte Ricci, és felém hajított egy flakon
folyékony szappant. Visszaütöttem, és a flakon a két zuhanysor közé
pattant. Ricci rám grimaszolt, ahogy a vizesblokk közepére ballagott a
leesett cuccért.
Amikor lehajolt érte, Halley hangosan füttyentett. Ricci csak a
középső ujját emelte fel, vissza sem nézett Halleyre.
– Micsoda kis faszfej – dünnyögte Halley.

A kiképzés következő része már nem ment valami fényesen.

A „Légi- és űrhét”, ahogy Burke törzsőrmester nevezte, egy elméleti
oktatási nappal kezdődött, repülési elmélettel, műszertannal, a légköri
és az űrbéli közlekedés alapjaival ismerkedtünk. Az elméletet elég jól
megértettem ahhoz, hogy a tantermi képzés utáni záró teszteken jó
jegyeket szerezzek, de valahogy az agyam nagyon nehezen tudta az
elméletet átültetni a gyakorlatba. A tantermi oktatás után
szimulátorokra ültünk, egy akkora teremben, mint az elhelyezési
körletünk. A szakasz minden tagja kapott egy hangszigetelt szimulátor
kapszulát, úgy néztek ki, mint hatalmas, összenyomott tojások,
amelyekből kábelek lógtak ki, de ha beleültél, a tojáshéj belülről
egyetlen hatalmas kijelzővé változott, az ülés és a műszerek pedig a
Wasp osztályú szabványos deszantgépek pontos másai voltak. Beültél,
felcsatoltad a sisakod, becsatlakoztál a TacLink konzolba, a szimulációt
futtató számítógép pedig mindent elkövetett, hogy elhidd, a valódi
vasat repülöd. Az egész szimulátort hidraulikus emelők tartották,
amelyek képesek voltak a kapszulát minden lehetséges irányba
elforgatni és megdönteni. Amikor az első magaspályás
gyakorlóereszkedésemet csináltam, az alattam kirajzolt bolygó képétől
és a kapszula mozgásától kellemetlenül elszédültem.
Az elmélet igen egyszerű. A jobb oldalon található botkormány
vezérli a deszantgép szárnyain és farkán található csűrőlapokat. A bal
oldali gázkar szabályozza a tolóerőt, az oldalán lévő többirányú
kapcsoló pedig a manőverező fúvókákat, a légkörön kívüli
repüléseknél. Ha magad felé húzod a botkormányt, fölfelé indul az orr,
ha eltolod, akkor lefelé. Ha jobbra vagy balra döntőd, a deszantgép
abba az irányba fog elforogni a hossztengelye mentén. A pedál a lábam
alatt az oldalkormány. A pilótának nincs más dolga, mint a
botkormány, az oldalkormány és a gázkar segítségével elirányítani a
gépet oda, ahova akarja.
– Egy jó deszantgép-pilóta be tud fűzni egy tűt a Wasppal. Egy
kiváló deszantgép-pilóta ugyanezt megcsinálja egy dugig pakolt
géppel, ellenséges tűzben, egy hajtóművel, miután ellőtték a fél
szárnyát – jelentette ki Burke törzsőrmester, amikor bemutatta nekünk
a szimulátorokat.
Ahogy kinézett, én nem voltam kiváló pilóta. Még csak jó sem. Két
nap után már kiegyeztem volna egy közepessel, de egyelőre még
istentelenül gyalázatos voltam. Valahogy a térérzékem nem tudta
feldolgozni a súlytalanság ismeretlen benyomásait, az agyam pedig
képtelen volt szinkronizálni a három tengely mentén történő
manőverezést. A gyakorlatok során előírt röpterveket kellett követni
egy deszantzónába, a sisakba épített taktikai kijelző pedig segítőkészen
mutatta a megfelelő vektorokat és egyéb navigációs adatokat a
látóteremben, ahogy leoldottam a deszantgépet egy virtuális
hordozóról, és elkezdtem zuhanni az alattam lévő bolygó felé.
Ha nem volt bekapcsolva az automatikus leszállórendszer, még a gép
orrát is alig tudtam irányba állítani. A gázadás gyorsítja a járművet, de
az a fizika törvényeinek megfelelően mozog, amely szerint, ha
elfordítom az orrát, de nem járatom a hajtóművet, akkor csak a gép fog
elfordulni a haladás irányától, és nem az irány fog megváltozni. Mire
kettőt pislantottam, már oldalazva repültem, vagy a menetiránynak
háttal, és fogalmam sem volt, hogyan kéne menetirányba fordítani a
gépet. A deszantgép vezetése megköveteli, hogy folyamatosan
ellenőrizd a jármű mozgását mindhárom irányban, ami legalább
annyira összetett, mintha futás közben csapágygolyót egyensúlyoznál
egy, az ujjaid hegyén tartott tányéron. Ez meghaladta az én
képességeimet, és még a harmadik nap végén is ott tartottam, hogy
minden egyes küldetésem egy légkörben lángoló tűzgolyóban
végződött.
– Grayson újonc eddig összesen kilencszázmillió nemzetközösségi
dollárt égetett el – foglalta össze az eredményeimet Burke
törzsőrmester a szokásos, gyakorlatvégi értékelésében. Éreztem, ahogy
elvörösödöm, miközben néhány újonc elnevette magát Burke
megjegyzésén. – Sose bánkódjon, Grayson! – tette hozzá a
törzsőrmester, amikor észrevette a zavaromat. – A szakasz többi tagja
sem volt sokkal különb. Tudja, nem várjuk senkitől, hogy igazából le
tudjon szállni a géppel. Csak megpróbáljuk kitalálni, melyikükben van
annyi tehetség, hogy érdemes legyen elkezdenie a rendes repülős
kiképzést.
Hát, ezen legalább nem kellett aggódnom.

– Na, hogy ment? – kérdeztem Halleyt, ahogy ott ültünk a

priccsemen az esti zuhany után. Volt egy kis időnk szusszanni, és
ránézni a tabletjeinkre a takarodó előtt, Halley és én pedig rendszeresen
összedugtuk a fejünket, hogy egy kicsit kibeszéljük magunkból a napi
feszültséget. Nem hasonlított egy lányra sem azok közül, akiket otthon
megismertem. Halley alig mesélt az otthonáról, de azért látszott rajta,
hogy sohasem volt közelebb ötven kilométernél egy szociális
lakóövezethez. Ordított róla a kertvárosi középosztálybeliség: a
szabályos és rendben tartott fogai, ahogy ügyelt a kinézetére még a
feszesnek finoman sem nevezhető egyenruhákban is, ahogyan az
evőeszközöket használta az étkezdében.
– Kétszer is letettem a gépet – mondta halkan, és büszkén
vigyorgott.
– Ne bassz! Burke mit szólt hozzá?
– Azt mondta, úgy néz ki, van hozzá érzékem.
– Az látszik – jegyeztem meg. – Én bezzeg az összes gépemből
meteort csináltam.
– Úgy örülök, hogy legalább valamiben tehetséges vagyok.
Az eszembe villant, hogy ha sikerül befejeznünk az alapkiképzést,
különböző képességeink más és más fegyvernemekbe fognak juttatni
bennünket, és a Halleytől való elszakadás gondolata hirtelen
elszomorított. Tudtam, hogy nincs értelme ezen borongani, annyiféle
tengerészgyalogos-alakulat és flottaegység van, hogy szinte biztosan
nem szolgálnánk együtt akkor sem, ha ugyanannál a fegyvernemnél
kötnénk ki, de nem tudtam nem érezni. Egy pillanatig arra gondoltam,
hogy megpróbálom az eredményeimet az övéi felé közelíteni,
ellazulom a lövészharcászati képzésemet, hogy ne kerüljek túlságosan
Halley elé abban a kurzusban, ám esélytelen, hogy lépést tartsak vele a
szimulátoron, az pedig fel sem merült, hogy megkérjem, dobja el az
eredményeit a kedvemért. Ugyanakkor, ahogy a sereg működik, nincs
sok rendszer a szolgálati helyek elosztásában, és simán megvan rá a
sansz, hogy egymás közelébe kerüljünk.
Halley elmesélte az első sikeres leszállását a szimulátorral, én pedig
hallgattam és a kis gödröcskéket bámultam az arcán, amikor
mosolygott.
 6.
AVATÁS

Az alapkiképzés utolsó pár hetére már teljesen összefolytak a

testnevelési foglalkozások, a tantermi órák, a szimulátoros feladatok, és
a magánjellegű „elhajlásaink” Halleyvel, amelyeket az egyre
zsúfoltabb napirendünkből tudtunk csak kikanyarítani, miközben
kicseleztük a szinte állandó ellenőrzést. Az éjjeleket a szolgálatos
kiképzők mindig a rangidős kiképző irodájában töltötték, mi pedig
kitapasztaltuk, hogy az őrmestereink közül ki alszik mélyen. Riley
gyakorlatilag csak fél szemmel aludt, Burke törzsőrmester pedig
hajnalig fent volt, hogy a papírmunkát elvégezze. Harris viszont
általában gyorsan elaludt takarodó után, és húzta egészen az ébresztőig.
Ez azt jelentette, hogy minden harmadik éjjel volt egy „kimaradásunk”,
amikor Halley meg én az éjszaka közepén kilopakodtunk a
vizesblokkba, hogy egy kicsit kettesben legyünk, távol az újonctársak
szemeitől és füleitől.
A kapcsolatunk nem volt az a kimondott titok. Csak néhány, a
vizesblokkba hajnali kettőkor kicsoszogó embernek kellett átesnie
rajtunk, hogy a dolog átmenjen a köztudatba, és gyanítom, a
kiképzőink is megneszelték a dolgot. De valamiért nem avatkoztak
bele, és nem akadályozták meg, hogy kétszer-háromszor egy héten
kisurranjunk a vizesblokkba, a többi újonc pedig hallgatólagos áldását
adta az ügyre. Már nem sokan maradtunk. A szakaszunkban
tizenkettőre apadt a létszám az avatás hetére. Az asztaltársaságunk
viszont jó formát mutatott: csak Cunninghamet vesztettük el. Mindenki
más végigcsinálta, Halley, Hamilton, Garcia, Ricci és én is. Még
mindig Hamilton volt a szakaszparancsnok, ő viszi majd az erősen
megfogyatkozott 1066. szakasz zászlóját az avatáson.
Amikor az utolsó együtt töltött vacsoránkra meneteltünk az
étkezdébe, mi voltunk az abszolút utolsóhetesek: fittek és rendezettek,
tükörfényesre tisztított bakancsokban, teljes összhangban, tempósan
masíroztunk. Eltrappoltunk az újonnan érkezett szakaszok mellett;
hosszú hajú, riadt tekintetű civil ruhás kölykök nyája, akik pontosan
úgy bámultak ránk, ahogy mi az akkori utolsóhetesekre három
hónappal ezelőtt.

Az utolsó éjszakánkon Riley őrmester volt szolgálatban. Halley és én

már éppen túltettük magunkat a csalódáson, hogy aznap éjjel nem
tudunk egy utolsó kis hóka-mókára eltűnni a vizesblokkban, amikor
Riley kihozta a tabletjét a rangidős kiképző irodájából, és leoltotta a
villanyt.
– Ez az utolsó éjszakájuk – közölte a takarodóhoz a szekrények előtt
felsorakozott szakasszal. – Eljutottak idáig. Bízom abban, hogy senki
nem lesz akkora balfasz, hogy most csináljon valami baromságot,
amiért ki kellene vágnunk az avatás előtt – mondta, és már-már
elmosolyodott. Alig volt az több egy mosoly árnyékánál, de most
először láttunk ilyet az őrmester örökké zord arcán.
– Bulizhatnak egy kicsit, ha akarnak – tette hozzá, amikor
hitetlenkedve néztünk össze. – Csak ne hangoskodjanak, és ébresztőre
legyenek ott, ahol lenniük kell.
Azzal megfordult, a tabletjét a combzsebébe süllyesztette, és kiment
a körletből.
– Jó éjszakát, szakasz.
Egymásra vigyorogtunk, ahogy becsukódott mögötte az ajtó.
– Na, ehhez mit szóltok? – kérdezte kuncogva Hamilton. – Én azt
mondom, elő a tuti cuccokkal!
Mindannyian hordtunk föl kaját az étkezdéből, a kiképzőink állandó
intései ellenére. A folytonos testneveléstől és az előtéri
büntetőfeladatoktól állandóan éheztünk, az étkezések meg egyszerűen
túl távol voltak egymástól időben, hogy az a mi anyagcserénkkel
komfortos legyen. Minden alkalommal, amikor valami jól szállítható
dolog volt a desszert, számos újonc ment repetázni, aztán szalvétába
csavarták a fánkokat és sütiket, a kis csomagok pedig elsüllyedtek a
combzsebekben. A kiképzők persze nem voltak hülyék, de szemet
hunytak a dolog fölött.
Az egyik üres priccsre hordtuk össze az összes dugi kaját, jókora
adag gyűlt össze a héten felszolgált desszertekből. Volt mindenféle
fánk és süti, sokféle gyümölcs, minyon, sőt még egy pár szelet, enyhén
gyűrött almatorta is. Pia természetesen nem, de a vizesblokk csapvize
tiszta volt és hideg, mi pedig úgy fel voltunk pörögve ettől az
ellenőrzés nélküli éjszakától, meg a közelgő avatástól, hogy úgy ittuk a
vizet, mintha hideg sör lenne.
Faltuk az összehordott kaját, nemigen törődtünk azzal, hogy a
megviselt fánkok alighanem a hét elejéről származnak. Tósztokat
mondtunk egymásra hideg vízzel, serlegként emelgetve a fogmosó
poharainkat. Hogy így felszabadultunk a tilalmak alól, ugyanúgy
dumáltunk és viccelődtünk, mint az étkezdében, csak sokkal
felszabadultabban. Eddig nem nagyon volt alkalmunk beszélgetni
egymással anélkül, hogy egy kiképző ne ólálkodott volna
hallótávolságon belül, ezért aztán már maga a kötetlen beszélgetés is
élmény volt tizenkét hét szociális gúzsba kötöttség után.
Később aztán elvonultunk Halleyvel a körlet hátsó falánál található
egyik üres ágyba. El kellett viselnünk néhány jószándékú beszólást a
szakasz többi tagjától, amíg egy függönyfélét eszkábáltunk a fölső ágy
keretére ócska katonai pokrócokból. Amikor kész lett a magánkuckónk,
becsusszantunk az alsó ágyra, ahová most már nem volt belátás. A
ronda pizsamáinkat az ágy végébe gyűrtük, és végre igazi ágyban
lehettünk együtt, ahelyett hogy kapkodva kufircolnánk a vizesblokk
sarkában, arra figyelve, nem jön-e valaki a körletből. Jött még némi
füttyögés és kommentár a szakasztársainktól, de túlságosan el voltunk
foglalva egymással, hogysem figyeltünk volna rájuk, aztán visszatértek
a dolgukhoz, és békén hagytak bennünket.
 – Azért ugye tartjuk majd a kapcsolatot? – kérdezte valamivel
később Halley, ahogy a vékony matracon heverésztünk. Emlékeztem az
ágy eredeti tulajdonosára: a fickót három hét után vágtak ki,
„beilleszkedésre képtelen” minősítéssel.
– Hát persze – vágtam rá. – Majd írogatunk egymásnak a MilNeten.
– Kár, hogy az alapkiképzés nem hosszabb egy-két hónappal –
sóhajtotta Halley, és én felnevettem.
– Azt hittem, alig várod már, hogy elhúzd innen a csíkot.
– Ez így is van. De nem bántam volna, ha még egy kis időt tölthetek
veled, kockafej. Még pár hét futást és büntetőfeladatozást is
bevállalnék.
– Ó, ez olyan cuki – feleltem, és mindketten felnevettünk.
– De most komolyan. Szeretném, ha úgy lenne, de nem hiszem, hogy
van esélyünk ugyanabba az egységbe kerülni. Minden héten írnod kell,
megértetted? Tudni akarom, nem lőtték-e szét a burádat valami szaros
gyarmaton, az ismert galaxis szomorúbbik végén.
– Hé, azt sem biztos, hogy a tengerészgyalogsághoz kerülök. Lehet,
hogy hadtápos leszek egy hordozón, és a következő négy évet
törölközők és gemkapcsok kiadásával töltöm.
– Ugyan, menj már. Ötszáz csatahajója van a haditengerészetnek, és
olyan szinten vannak automatizálva, hogy tíz ember képes elvezetni
őket. Viszont van több száz gyarmat, és mindegyiken van legalább egy
századnyi tengerészgyalogos. Tutira a tengerészgyalogságnál fogunk
kikötni.
– Nekem aztán mindegy. Bármi lehet, csak húzzunk el a Földről.
– Tudod, mit? Én kezdem megszeretni. Ez lenne az otthonunk, vagy
mi. Úgy értem, a szmoggal, a bűnözéssel meg minden.
– Ez komolyan mondod? Úgy érted, hogy nem cserélnéd el ezt a
koszfészket egy olyan helyre, ahol tiszta levegőt szívhatsz? Úgy
hallottam, vannak olyan kis gyarmatok, hogy csak ezer ember él az
egész bolygón. El tudod képzelni?
– Ja, el. – Lefelé nézett és mosolygott. – A nagybátyám a családjával
feljutott egy telepes hajóra pár évvel ezelőtt. Sorshúzáson nyerték.
Most van ötszáz hektár földjük a Laconián. Néhanap szoktak képeket
küldeni.
 – Talán a végén összedobhatnánk a leszereléskor kapott dohányt.
– És akkor mi lesz? – kérdezte nevetve. – Jegyet veszünk egy telepes
hajóra, és elhúzunk a galaxis másik végébe földet túrni?
– Naná! Miért ne? Mi mást csinálhatnánk, amikor kitelik az időnk?
Inkább mennél haza, vásárolnál egy csomó szart, bámulnád a
kertévéket, amíg az agyad meg nem rohad, és maszkot húznál
mindennap, amikor rossz a levegő?
– Hát... – kuncogott Halley. – Pont erre készültem, de hogy így
összefoglaltad...
Megint rám nézett, tekintete az enyémbe kapcsolódott, és
elkomolyodott.
– Még ötvenhét hónap van addig, Andrew. Az piszok sok idő. Ebben
a melóban meg még sokkal több. – A kezét az arcomra tette, és ott
hagyta egy pillanatra. – Próbáld meg túlélni a következő öt évet, aztán
majd meglátjuk, rendben?
Tisztában voltam azzal, hogy a következő öt évet a világegyetem
különböző sarkaiban fogjuk tölteni. Mindketten tudtuk, hogy a sereg
nem az a hely, ahol párt akarsz magadnak találni, vagy ahol könnyű
egy kapcsolatot fenntartani. Ő valószínűleg össze fog jönni valami
vasalóállú tiszttel, vagy akár többel is egymás után, és nekem is
nyilván meglesznek a magam kalandjai. Mire eljön a leszerelés, nem
marad más nekünk a másikból csak egy kellemes és távoli emlék. De
az ötlet melegséggel töltött el, az elmúlt hetek még élénken éltek
bennünk.
– Leszerelés után megkereslek – fogadkoztam. – Te hozod a te
suskádat, én meg hozom az enyémet.

Az avatás napjának hajnalán egy felhő sem volt az égen.

Már jóval az ébresztő előtt ébren voltunk, hogy a körletet
szemlekész állapotba hozzuk, és hogy még egyszer kifényesítsük a
bakancsainkat és az övcsatjainkat.
Elgyalogoltunk az étkezdébe, az alapkiképzés utolsó közös
étkezésére. Reggeli után visszatértünk az elhelyezési körletünkbe, hogy
lehányjuk magunkról szakadt gyakorlóinkat, és felvegyük az ünnepi
egyenruháinkat, melyet csak pár napja osztottak ki. Burke
törzsőrmester elmagyarázta, hogy a díszegyenruhákat azért nem
osztották ki az alapkiképzés elején, mert egyrészt túl drágák ahhoz,
hogy egy csomó olyannak is a kezébe nyomják, akik úgyis kihullanak,
másrészt az újoncok rendszerint annyi súlyt vesztenek, és annyi izmot
növesztenek az alapkiképzés alatt, hogy a bevonuláskor kiosztott
mérethelyes díszegyenruha úgy lógna rajtunk az avatáskor, mint egy
madárijesztőn.
Az egész ceremóniát begyakoroltuk az avatást megelőző hetekben.
A szakaszunk – már ami megmaradt belőle – a szakaszzászló mögött
fog bemasírozni az alakulótérre, hogy elfoglalja a helyét a többi
avatásra váró szakasz között. Utána az egységparancsnok mond majd
egy rövid beszédet, letesszük az esküt, a legjobb újoncok pedig
megkapják az elismeréseket, vagy éppen az előléptetéseket. Mindennel
együtt vagy egy órán keresztül fogunk aszalódni a napon, és hallgatjuk
a parkettások beszédeit, aztán utoljára visszatérünk a körletünkbe, hogy
összeszedjük a cuccunkat, és megkapjuk a beosztásunkat. Persze
mindenki a leendő fegyvernemére és szolgálati helyére kíváncsi
leginkább, ezért aztán ez az egész cécó csak fölösleges tortúra, de
mivel megtanultuk befogni a szánkat, és parancsokat végrehajtani, így
fogunk tenni.
A sok-sok gyakorlás ellenére nem voltunk felkészülve arra a
látványra, amely az alakulótérre Burke törzsőrmester, és a zászlót vivő
Hamilton mögött bemasírozó szakaszunkat fogadta.
Az alakulótér egy óriási négyzet volt, nagyjából nyolcszáz méter
hosszú minden oldala, és tele volt az avatásra felsorakozott
szakaszokkal. Száz és száz szakaszzászló csapkodott a könnyű délelőtti
szélben, amitől a tér úgy nézett ki, mint egy színes vásznakkal díszített
erdő. Tartottuk a lépést, és nem forgattuk a fejünket, pedig a tizenkét
hetes kényszerű elszigeteltség után kicsit sokkoló volt ennyi embert
látni.
Megtaláltuk a helyünket a sorban, és ott volt már a másik két
kiképzőnk, Riley és Harris őrmester is. Elfoglaltuk a helyünket a sok
száz szakaszból álló hatalmas alakzatban. Amikor az összes avatásra
váró újonc beért a térre és elfoglalta a helyét, már több ezer újonc állt
felsorakozva a közepén felállított pódiummal szemben. Mindannyian
díszegyenruhában voltunk, amit rögtön az ünnepség után le kell majd
adnunk, és mind szikárnak és keménynek látszottunk.
Persze volt beszéd is. A kiképzőbázis parancsnoka könyörületesen
rövid ideig szónokolt a kötelességről, és a csillagok között ránk váró
kihívásokról. Egy rakás csillámporos szóvirág volt, amit mindenki
tudott már kívülről, de azt is tudtuk, hogyan kell vigyázzban állni és
figyelni.
Aztán elmondtuk az esküt. Van abban valami misztikus, ahogy sok
ezer hang kántálja egyszerre ugyanazokat a szavakat.
– Ünnepélyesen esküszöm, hogy az Észak-Amerikai
Nemzetközösség hű katonája leszek, annak törvényeit és
állampolgárainak szabadságát minden körülmények között bátran
védelmezem!
Így lettünk az Észak-Amerikai Nemzetközösség Fegyveres Erőinek
felesküdött katonái, az alapkiképzés végzősei, az a tíz százalék,
amelyik túlélte a tizenkét hét végtelen testnevelési foglalkozásait, az
oktatásokat, az elméleti és gyakorlati vizsgákat, a stressztűrési
teszteket. Készen álltunk arra, hogy szabadjára engedjenek bennünket a
világegyetemben, hogy harcoljunk, és ha kell, meghaljunk a
Nemzetközösségért. Már csak egy dolog volt hátra. Hogy megtudjuk,
hogy a sereg pontosan milyen szerepben lát bennünket a
leghasznosabbnak.

A körletünkben már üresen álltak a szekrényeink, a felszerelésünket

szépen elpakoltuk a táskánkba és a hátizsákunkba. A kiképzőink a
körlet közepén álltak, mi meg kezdtünk felsorakozni a szekrényeink
elé, ahogy szoktunk, de Burke törzsőrmester leintett bennünket.
– Pihenj, emberek. Az alapkiképzés harminc perccel ezelőtt véget
ért. Jöjjenek ide, hogy átvegyék a beosztásukat.
Harris őrmester átadott neki egy csomag kitöltött nyomtatványt, ő
pedig az elejétől a végéig végigolvasta őket. Várakozással tipródtunk
körülötte. A vezetés meghatározta a szolgálati helyeinket, és most
megtudtuk, hol és miképpen fogjuk tölteni szolgálati időszakunk
következő ötvenhét hónapját.
 – Garcia! Tengerészgyalogság. Ötödik dandár, második zászlóalj.
Harckocsizó kiképzés várja majd az orientációs tréning után.
Garcia vigyorogva vette át a nyomtatványt, Burke törzsőrmester
pedig megrázta a kezét.
– Remek. Kennedy, tengerészgyalogság. Hetedik dandár, első
zászlóalj. Lövésziskola.
Kennedy fogta a vezénylési parancsát, kezet rázott a
törzsőrmesterrel, és az újonccsoportból kilépve elkezdte a vackait
összeszedni.
– Halley! Haditengerészet.
Mindannyian ujjongtunk. A haditengerészet volt mindannyiunk
titkos álma, ahová szerettünk volna bejutni. Vigyorogtam, ahogy
Halley kilépett átvenni a menetparancsát. Burke elővett még egy
nyomtatványt, és a kettőt együtt adta át Halleynek.
– Deszantgép-zsoké lesz. És azonnali hatállyal elő is léptették L2-
nek. Magának voltak a legjobbak az összesített teszteredményei. Ez
azért szép teljesítmény. Az elmúlt három képzési ciklusban egy embert
sem vittek a szakaszomból a haditengerészethez.
– Köszönöm, uram! – Halley arca sugárzott az izgatottságtól.
Belémhasított az irigység: ő egyből a flotta iskolájában fog kezdeni, és
valószínűleg még a hét vége előtt az űrből láthatja a Földet.
– Ricci! Tengerészgyalogság. Harmadik dandár, harmadik zászlóalj.
Tábori tüzérség. Buffos lesz.
Azt vártam, úgy reagál majd a tengerészgyalogos beosztására, mint
ahogyan annak idején ígérte az étkezdében, és ott helyben visszaadja a
menetparancsot, de csak átvette a papírt Burke törzsőrmestertől, és
feszesen tisztelgett, mielőtt hátralépett volna.
– Grayson! – szólított a törzsőrmester, és az izgalomtól összeszorult
a gyomrom, ahogy a sorsomat meghatározó szavakra vártam. – Honi
Hadsereg. Gratulálok, itt marad a Földön.

Tizenkét újonc érte meg az avatást a 1066. szakaszból, és ebből

tizenegy ment az űrbe. Én voltam az egyetlen, aki a Földön fog
szolgálni, enyém a fegyveres erők legszarosabb munkája, a
Nemzetközösség háztáji szemetének a feltakarítása.
 Meg sem rezzentem Burke törzsőrmester szavaira, de az első
reakcióm az volt, hogy pofán vágom. Gratulálok? Nem hiszem, hogy
okot adtam volna neki, hogy haragudjon rám, vagy legalábbis nem
többet, mint a többiek, de nagyon úgy hangzott, mintha szórakozni
akarna velem.
Minden lelkesedés nélkül összeszedtem a holmimat, a fejem még
mindig annak a felismerésétől forgott, hogy végül nem jutok ki az űrbe.
De akkor is végigcsináltam az alapkiképzést, meg akarom kapni a
szolgálati időm végén a saját bankszámlámat, és nem akarom sutba
dobni azt a sok erőfeszítést, amit már beletoltam ebbe a pályába, ezért
aztán úrrá lettem a késztetésen, hogy a menetparancsomat odavágjam a
törzsőrmester lábai elé. Az alternatíva az lett volna, hogy felpattanok
egy siklóra, amely visszafuvaroz egy szociális lakóövezetbe, vagy
ahova a HH el tud rekkenteni, és ennél azért minden jobb volt.
– Grayson! – szólított meg a törzsőrmester, amikor vállamra dobtam
a vászontáskámat.
– Uram! – letettem a táskát, és vigyázzba vágtam magam, de a
törzsőrmester intett, hogy ne erőlködjek.
– Pihenj! Nem tűnik túl boldognak a beosztásával.
– Nem, uram – feleltem, és igyekeztem nem túl csalódottnak
látszani.
– Nincs semmi probléma a Honi Hadsereggel. Én is a HH-ban
szolgáltam, mielőtt ide vezényeltek volna kiképzőnek.
– Arra számítottam, hogy az űrbe megyek, uram. A HH csak a szar
melókat csinálja.
Burke törzsőrmester a fejét rázta.
– A HH az igazi katonaság. Hadd mondjak magának valamit az
űrbéli hadviselésről. A haditengerészek az egész életüket ablaktalan
fémhengerek fedélzetének sikálásával töltik. A tengerészgyalogosok
meg eltáncikálnak a sinoruszok katonáival, egy század egy másik ellen,
olyan szépen elrendezve, mint egy kibaszott focimeccs. Az nem
katonalét, az faszverés. Meg vannak róla győződve, hogy ők a lándzsa
hegyes vége, de tudja mit? Bármelyik HH-század, amelyben valaha
szolgáltam, az év bármelyik napján feltörölné a padlót akármelyik
tengerészgyalogos-századdal. Tudja, miért marad a HH-ra az összes
szaros meló? Mert senki más nem tudna megbirkózni vele, hát azért.
– Na, haladjon, és kapja el a buszt – mondta, és fejével az ajtó felé
intett. – Ne hallgasson az űrbusz-sofőrökre, meg a leendő gyarmati
majmokra, hogy ők milyen kibaszott szerencsések. Még szart se tudnak
semmiről, mint ahogyan maga sem. Induljon, és felejtse el, hogy „mire
számított”. Ez a sereg, és mindenki leszarja, hogy mit szeretnénk. Azt
esszük, amit elénk raknak, és repetáért jelentkezünk, mert ez már csak
így megy.

Egy busz várt ránk odakint, hogy elvigyen a siklókikötőbe. Három

hónappal ezelőtt magányos élmény volt az utazás a bázisra, a riadt és
ideges újoncok magukba fordulva ülték végig az utat. Ez a mostani
sokkal inkább volt társasági esemény, kihasználtuk az alkalmat, hogy
beszélgessünk még egy utolsót a szakasztársainkkal.
– Minden rendben lesz veled? – kérdezte Halley, miközben nézte,
ahogy a kinyomtatott menetparancsomat olvasgatom. Az ohioi Fort
Shughartban kell jelentkeznem a leendő egységemnél. Rá a Nagy-
tavaknál várt a haditengerészeti indoktrinációs tréning.
– Ja – feleltem. – Minden rendben lesz. Úgysem hittem, hogy
habzsi-dőzsi lesz ez az öt év.
– Csak húzd meg magad, rendben? És minden héten levelet akarok
kapni tőled.
– Egy hadihajón leszel. Lehet, hogy hetekig hálózat nélkül.
– De te azért csak küldözgesd azokat a leveleket. Nézni fogom rajtuk
az időbélyeget. És ha megöleted magad, kurvára le foglak ám baszni,
azt előre mondom.
– Jegyeztem – mondtam vigyorogva. – Te is vigyázz a seggedre.

A siklókikötőben elbúcsúztunk egymástól. A leendő

tengerészgyalogosokat egy sikló viszi Camp Pullerbe, ott képzik az
összes új tengerészgyalogost a Mississippitől keletre. Halley és én két
különböző siklóra szálltunk.
– Vigyázz magadra! – mondta.
– Te is.
 Megcsókoltuk egymást búcsúzóul, ezúttal inkább csak barátilag.
Figyeltem, ahogy a vászontáskájával a vállán a beszállókapuhoz ballag.
Én meg ugyanott voltam, ahol három hónappal azelőtt, amikor
felszálltam a siklóra a sorozóállomáson: egyedül, feszülten, és
fogalmam sem volt, mit hoz az elkövetkező pár nap.
 7.
ISTEN HOZOTT A
ZÁSZLÓALJNÁL

Az új egységem, a 3. Lövészhadosztály 365. Gépesített Lövész-

zászlóaljának B százada Fort Shughartban állomásozott, ezen a méretes
támaszponton, a Dayton metroplex egyik külső kerületében. A HH
döbbenetesen hatékonynak bizonyult. Arra számítottam, hogy megint
végig kell csinálnom azt a csigalassú adminisztrációs tortúrát, amit a
bevonulásom napján, de nem egészen fél órával azután, hogy
leszálltam a daytoni siklókikötőből érkező buszról, már elirányítottak a
századépületemhez, beosztottak egy rajba, és megkaptam a
szekrényemet és a priccsemet az egyik rajkörletben.
Az alapkiképzésen az egész szakasz egy körletben lakott. Itt, a B
századnál minden rajnak saját körletei voltak. A tiszteknek és a
tiszthelyetteseknek saját szobák jutottak, a legénységi állományúak
négyen osztoztak egy helyiségen. Minden legénységi körletben két
emeletes ágy, négy szekrény és egy asztal állt négy székkel. Az épület
régi volt, de jól karbantartott. A festék kifakult, a linóleum a padlón
kopottas, de minden tiszta. Minden emeleten volt egy közös
vizesblokk, minden vécé és zuhanyzó között térelválasztó.
Amikor bementem a számomra kijelölt körletbe, a bajtársaimat az
asztal köré gyűlve találtam, éppen kártyáztak. Mind felnéztek, hogy
szemügyre vegyenek, én pedig köszönésképpen intettem nekik. Az új
körlettársaim közül ketten fiúk voltak, a harmadik pedig egy nagyon
csinos lány.
– Grayson – mutatkoztam be. – Frissen az alapkiképzésről. Azt
hiszem, a ti rajotokba osztottak be.
– Bújj be! – invitált az egyikük.
Mindannyian kíváncsian méregettek, nyilvánvalóan azt latolgatták,
mennyit érek.
– Ott van a szekrényed – mutatott az egyik fickó bal felé, a falnál
sorakozó öltözőszekrényekre. – Amelyik a legközelebb van az
ablakhoz.
– Kösz.
Odamentem a szekrényhez, és kinyitottam. Egy készlet
rendszeresített gyakorló lógott benne vállfán, és az egész szekrény
olyan tökéletesre volt pakolva, mint az alapkiképzésen, még egy
vadonatúj pár bakancs is volt az alján.
– Ez már foglalt – állapítottam meg, mire a körlettársaim egyszerre
nevettek fel.
– Az a te új cuccod. A hadtáp megkapta az adataidat, amikor a
zászlóaljhoz vezényeltek. Ők töltötték fel a már előre szekrényedet.
– Hát, ez nagyon menő.
A szekrények pont olyan elrendezésűek voltak, mint az
alapkiképzésen. A pár saját ruhadarabomat és cuccomat könnyedén el
tudtam rakni az egyik üres fiókba. Volt egy zárható rekesz az
értékeknek, ebben egy katonai tabletet találtam, sokkal kisebbet és
vékonyabbat, mint amilyennel az alapkiképzésen szerencsétlenkedtünk.
Kivettem a szerkezetet a rekeszből, és amikor bekapcsoltam, kiderült,
hogy már a személyes bejelentkezésemmel várt. A főképernyőn
megjelentek olyan opciók is, amelyeket eddig nem láttam. Az
állományban lévő tabletek, szemben az alapkiképzésen használtakkal,
amelyek csak a szakasztársakkal és a kiképzőkkel engedték a
kapcsolattartást, már teljes körűen használják a hálózatot.
– Már letelt a szolgálat – szólalt meg az egyik új körlettársam
mögöttem. – Van időd elpakolni a holmidat. Az étkezde még egy
háromnegyed óráig nyitva van, ha ennél valamit.
– Köszi.
 A bajtársaim a gyakorló HH-változatát viselték. Az egyes
haderőnemek más-más színeket részesítenek előnyben. A
tengerészgyalogosok változó színű mintákat viselnek, a környezet
függvényében. A haditengerészetnél a szürke és kék dívik, amely
leginkább absztrakt illusztrációkra hasonlít. A Honi Hadsereg digitális
álcamintája a feketére, a szürkére és a fakózöldre épít, a városi
csataterek jellegtelen színeire. Az összes rendszeresített mintázat közül
ez tűnik a legfenyegetőbbnek és legkomolyabbnak. Átöltöztem én is a
gyakorlóba, hogy ne lógjak ki a sorból. Az új bakancsom tökéletesen
illett rám, de ugyanolyan bosszantóan csikorgós volt, mint minden
vadonatúj lábbeli. Majd két hetembe tellett, mire az alapkiképzésen be
tudtam törni a bakancsot a lábamra, és most kezdhetem elölről az
egészet.
– Na, és merre voltál alapkiképzésen? – kérdezte valaki, és az üres
székre mutatott. Leültem a körlettársaimhoz.
– Hát, tudod, fogalmam sincs. Soha nem mondták, én meg nem
kérdeztem.
– Mocsaras volt a hely, vagy sivatag cserjékkel, vagy kukoricatáblák,
ameddig a szem ellát?
– Sivatag cserjékkel.
– Az az oremi kiképzőbázis – mondta egy másik katona. – Én is ott
voltam. Annyira nem rossz. Nincs annyi bogár, meg akkora
páratartalom, mint amekkora a szegény charlestoni rüszüknek jutott.
Minden körlettársamnak voltak stráfjai. Az egyik L2-es volt, egy
stráffal, egy másik L3-as, egy ívvel a stráf alatt. Az embert nem
léptetik elő L2-essé rögtön az alapkiképzés után, hacsak nem végez
kiválóan a kiképzőzászlóaljban, mint Halley, L3-at meg senki nem kap
az első szolgálati évben. A harmadik harcos a szobában L4-es volt, egy
tizedes.
– Én vagyok itt az egyetlen kopasz? – kérdeztem.
– Ja – nyugtázta az egyik körlettársam. – A szakasz veled együtt
négy kopaszt kapott ebben a ciklusban. Elterítenek benneteket az
állományban, hogy menet közben tanulhassatok. Grayson a neved,
igaz?
– Igen.
 A katona kezet nyújtott az asztal felett.
– Az enyém Baker. Az a csaló geci ott, aki bele akar lesni a
lapjaimba Priest, ez a copfos meg itt Hansen.
Válaszképpen biccentettem mindegyiküknek.
– Mázlista vagy, Grayson. A mi rajunknak van a legfaszább
rajparancsnoka az egész zászlóaljban.
– Az egész dandárban – javította ki Hansen. Mandulaforma szemei
voltak, fehér és szabályos fogai, ami olyan fogászati ápolásról
tanúskodott, amilyen a szociális lakóövezeteknek a közelében sincs.
– Frankón? Hogy hívják a csávót?
– Nem csávó, csaj. – Priest feladta abbéli igyekezetét hogy Baker
lapjaiba kukkantson, és hátradőlt a székében. – Fallon főtörzsőrmester.
Már zászlós volt, de lefokozták, mert pofán vágott egy tisztet.
– Azt hittem, azonnal kivágnak, ha megütsz egy feljebbvalót –
mondtam, és azt tippeltem, hogy csak egy kopaszokat megvezető kamu
történetet próbálnak beadni.
– Ó, ez így is van – biztosított róla Hansen. – Kivéve, ha van egy
Becsületérmed. A minősített hősöket nem vágják ki. Rossz lenne a
sajtóvisszhang.
– Becsületérem? – kérdeztem, és az arcomra kiülő hitetlenség
szemmel láthatóan jól szórakoztatta a körlettársaimat. – Ti most
szopattok?
A Becsületérem a legmagasabb katonai kitüntetés, amit a bátorságért
osztanak, mindig személyesen a Nemzetközösség elnöke adja át. Burke
törzsőrmester szerint tíz esetből kilencszer egy zászlóval borított
koporsóra teszi ezt a kitüntetést.
– Eszünkben sincs. Akkor kapta, amikor a Nemzetközösség pár éve
azt a kis kirándulást tette Kínába, a daliani csatában. Ha megkapod ezt
a kitüntetést, utána magad választhatod meg a szolgálati helyed, ő
pedig visszakérte magát a régi egységéhez, mihelyt kiengedték a
kórházból.
– Ez nagyon állat. Baromi kemény?
– Egyáltalán nem. A lógósokat nem állhatja, de ameddig rendesen
megcsinálod a rád eső melót, és nem látszol teljesen fogalmatlannak,
nem fog bántani.
 – Ez annyira nem is hangzik rosszul. Arra számítottam, hogy... a
francba, igazából fogalmam sincs mire számítottam.
– Megmondom én. Valamiféle büntetőtáborra, nem igaz? – mondta
Baker barátságosan. – Azt gondoltad, kihúztad a legszarabb lapot a
pakliból, amikor bemondták, hogy a HH-ba mész.
Nem volt értelme tagadni, úgyhogy bólintottam.
– Elsőre mindenki ezt gondolja. Mi is így képzeltük mind. De ez egy
penge egység. Az őrmestereink vágják a témájukat, a tisztjeink meg
jobbára békén hagynak bennünket. Elvégezzük a melót, és vigyázunk
egymásra. Már majdnem két éve vagyok a HH-ban, és akkor sem
vállalnék el egy helyőrségi beosztást valami gyarmatbolygón, ha
kétszer ennyit fizetnének.
A többiek egyetértően bólogattak.
Még mindig csalódott voltam, amiért nem jutottam ki az űrbe, és
fogalmam sem volt, hogy vajon két év múlva én is hasonlóképpen
fogok-e majd érezni a HH iránt. De akárhogy is, ez a hely lesz az
otthonom a szolgálati időm hátralévő részében, így aztán úgy
döntöttem, megpróbálom kihozni belőle a legjobbat.
– Kártyázol, Grayson? – kérdezte Hansen.
– Hát persze – feleltem, és az asztalhoz húztam a széket.

A reggeli ébresztő nyugis ügy volt. A jelzés 05:45-kor hangzott fel a

mennyezeti hangszórókból és a tabletekből – több mint egy órával
később, mint az alapkiképzésen. Az első hangra kipattantam az
ágyamból, előkaptam a tisztálkodó szereim a szekrényemből, és
elindultam a zuhanyzó felé, de a körlettársaim nem kapkodtak.
– Nyugodtság van – intett Baker, miközben kikászálódott az
ágyából. – Senki sem jön ide ugráltatni bennünket. Az étkezdét hatkor
nyitják, a parancshirdetés meg hétkor lesz. Senki nem fogja a kezedet,
és ugráltat, mint az alapkiképzésen.
– A HH feltételezi, hogy van elég magadhoz való eszed, és tudod,
hogyan szedd rendbe magad reggelente – tette hozzá Priest a felettem
lévő ágyból. – Csak ne késs el a hét órai parancshirdetésről, ha nem
akarsz nagy szarba kerülni.
– Vágom – feleltem.
 Fura érzés volt, hogy nem csesztettek az ébresztő után. Otthon sosem
kerültem ki az ágyból reggel kilenc vagy tíz előtt, de a három hónap
alapkiképzés korán kelőt faragott belőlem. Ott nem volt ilyen
szabadság, mivel kétszer annyi újonc volt, mint mosdó, vécé,
zuhanyrózsa; senkinek sem volt ideje lazázni, de ennek megvolt a
maga célja. Egyszerűen csak lekapcsoltad az agyad, és mentél a
falkával, a napi rutin kiszámíthatósága a maga módján még komfortos
is volt. Most, hogy nekem kellett az órát figyelnem, és beosztanom az
időm a mosdókagyló és a vécé között, az alapkiképzés merev rutinja
szinte már hiányzott.
Ezért aztán azt csináltam, amit az oremi bázisra érkezésem óta
folyamatosan: követtem a falkát. A rajtársaimat nem zavarta, hogy
hozzájuk csapódtam az étkezdébe menet. Szándékosan lemaradtam
kissé, és előreengedtem a többieket a sorban, hogy ne nekem kelljen
asztalt választanom, és véletlenül se maradjak egyedül. Amíg
megpakoltam a tálcámat, fél szemmel figyeltem a többieket, és
követtem őket az asztalukhoz.
Az asztalnál ültek még más katonák is, olyanok, akiket nem
ismertem, és egy pillanatig azon gondolkodtam, hogy mégis inkább
keresek magamnak egy üres asztalt. De aztán Hansen elkapta a
tekintetemet.
– Nem kell szégyenlősködni – mondta. – Ülj csak le, majd
bemutatlak a raj többi tagjának.
Kihúzott egy széket, én pedig letettem a tálcámat, mielőtt leültem
volna.
– Fiúk, lányok, ez itt Grayson közlegény. Új hús a rajunkban.
Grayson, ez itt a teljes raj. Az a négy bohóc ott lakik a miénkkel
szomszédos szobában.
A raj másik fele is ugyanúgy méregetett, mint Hansenék az előző
napon, én pedig biccentettem nekik.
– Hála istennek – sóhajtott fel az egyikük. – Ezek szerint már
hivatalos, hogy nem én vagyok a raj kopasza. Kösz, Grayson.
– Szolgálatodra – feleltem. – Csak majd passzold le a kézikönyvet,
rendben?
 – Ó, abban nem sok minden van. Csak mindig legyen tele a frigó a
körletben, és reggelre pucold ki mindenkinek a bakancsát.
– Ne hallgass Phillipsre – szólt közbe Hansen. – Ha ehhez bármiben
is jónak kellene lenni, hát őt két napon belül kivágták volna.
Hansen bemutatta a raj többi tagját is. Phillips magas, sebhelyes arcú
fickó volt, drótszerű, vörös hajjal, és kerek szemüveggel. Jackson
hasonlóan magas fekete lány, aki a szemei alatt érdekes tetoválást
viselt, valamilyen törzsi mintát. Stratton markáns arcú mintakatona, a
tökéletességében kifejezetten félelmetes is lehetett volna, ha nem lett
volna legalább fél fejjel alacsonyabb mindenkinél a rajból. Végül ott
volt Patterson, akinek alaposan felnyírt haja sem rejtette el a tényt,
hogy már erősen kopaszodik. Jackson tizedes volt, Stratton és Paterson
L3-asok, és még Phillipsnek is volt egy stráfja. A rajból egyedül nekem
nem volt semmilyen rendfokozati jelzésem.
– Ez nem kiképző egység – állapítottam meg. – Valahogy azt vártam,
hogy valamiféle továbbképzéssel folytatom. A szakaszomból a többi
újoncot beiskolázták erre meg arra.
– Valóban nem az. Ez műveleti zászlóalj – felelte Jackson. – A HH-
lövészeket nem kell iskolába küldeni. Az alapokat beléd verik az
alapkiképzésen, a lövészharcászat meg gyakorlatilag ugyanaz
finomítva, csak éles lőszerrel. Velünk fogod kitanulni a témát, a
terepen.
– Ez egy kifejezetten aktív zászóalj – tette hozzá Stratton. – Minden
hónapban van egy-két éles bevetés. Valószínűleg hamarabb esel át a
tűzkeresztségen, minthogy betöröd az új surranódat.
Ezen nevetnem kellett, de úgy tűnt, hogy az asztal körül ülő katonák
közül senki nem veszi poénnak Stratton utolsó megállapítását. Nagyon
gyorsan a torkomon akadt a nevetés, amikor leesett, hogy Stratton
komolyan beszélt.

– Szóval maga az új ember – állapította meg Fallon főtörzsőrmester,

amikor belépett a szobánkba. Alacsony nő volt, sötét haját copfba fogta
össze, és olyan keménynek látszott, mint aki képes porhanyósra verni a
fél rajt, anélkül, hogy különösebben leizzadna. A zubbonya ujját
ugyanúgy felhajtva viselte, mint a kiképzőink, az alkarján az izmok
olyanok voltak, akár az acélsodrony.
– Igen, asszonyom! – vágtam magam vigyázzba, de ő csak intett.
– Pihenj! – mondta. – Jézusom, a kiképzői nem húzták ki a karót,
mielőtt kiküldték volna magát a való életbe?
– Nem emlékszem, hogy bármilyen rendszeresített fűrészáruval lett
volna dolgunk, főtörzsőrmester! – jelentettem, mire a rajparancsnok
elmosolyodott.
– Egy okostojás. Mintha már nem lenne elég belőlük. Szerintem jól
be fog ide illeszkedni.

A könnyűgyalogság műveleti egységeinél a napirend nem túl

bonyolult, legalábbis azoknak a bokorugróknak, akik az elsütő
billentyűt húzogatják. Ha az a munkád, hogy emberekre lőj, vagy
felrobbants mindenfélét, akkor vagy azt tanulmányozod, hogyan
tudnád a munkád jobban és hatékonyabban végezni, vagy a már
megszerzett készségeidet csiszolgatod. Legalább annyi időt töltöttünk
kinn a terepen, mint amennyit kézikönyv-olvasgatásra és tantermi
képzésre fordítottunk. Természetesen Fort Shughartban is van városi
harcra berendezett gyakorlóterület, és minden szakasznak kötelező
hetente kimennie oda, támadó és védekező harcászatot gyakorolnia,
hasonlóan az alapkiképzéshez. Van éles lőtér is, és Fallon őrmester az
első héten megcsináltatta velem a minősítő lőgyakorlatot az M-66-osra.
A rendszeresített puskám valahogy másmilyen volt, mint a gyakorló
változat, melyet az alapkiképzésen használtunk, bár pontosan
ugyanolyan súlyú volt, és ugyanúgy kellett használni. Talán csak a
tudat miatt, hogy ez a puska valódi lőszert használ, valódi, páncélt és
húst átütő tűlövedékeket az ártalmatlan sugarak helyett, amelyeket csak
számítógépek és szenzorok képesek észlelni, valahogy sokkal nagyobb
tisztelettel viseltettem a fegyverem iránt. Általában nem éles lőszerrel
gyakoroltunk, a városi harcászati képzésekre vaktöltényeket
használtunk, a csőszájakon pedig gyakorló adapterek szolgáltatták a
szimulált lövedékeket. De a lőtéren semmi virtuális nem volt az M-66
csőtorkolatát elhagyó tűlövedékekben.
 A lövészek minősítő lőgyakorlatán száz, véletlenszerű távolságban
és véletlen időpontban felbukkanó célt kell leküzdeni. Egymás után
lőttem ki őket. Az irányzékommal a célpontok közepére céloztam, és a
fegyverszámítógépre bíztam a tűzgyorsaság megválasztását. A puskám
rövid tűlövedék-felhőket böfögött minden célpontra, a legtöbb pedig
elborult, annak rendje és módja szerint. A mozgó célpontok először
okoztak némi gondot, főleg azok, amelyek keresztben mozogtak, de pár
elrontott lövés után rájöttem, hogy mennyi előretartás szükséges, és az
eredményem ennek megfelelően javulni is kezdett.
– Nem is rossz egy frissen avatott újonctól – állapította meg Fallon
őrmester, amikor befejeztem a sorozatot, és kiürítettem a fegyveremet a
biztonsági ellenőrzéshez. – Hetvenkilenc. Lövészeredmény. Még egy
találat, és meglett volna az Élenjáró lövész minősítés. Hagyhatja így is,
vagy tehet egy próbát az Élenjáróért, vagy akár a kiváló minősítésért.
– Megpróbálnám újra – mondtam, mire Fallon őrmester helyeslően
bólintott.
– A Lövész minősítés megfelel a kuktáknak és az aktatologatóknak,
de a Kiváló lövész sokkal jobban mutat a díszegyenruhán – mondta az
őrmester. – Na nem mintha számítana, ezt azért tartsa észben. Ami
számít, az az, hogy hogyan fog majd akkor lőni, ha a célpontjai
viszonozzák a tüzet.
 8.
A NAGYKÖVETSÉG OSTROMA

Két héttel az érkezésem után harci bevetésünk volt. A bakancsaim

betörése még sehogy sem állt.
– Ne pakoljanak tartalék fehérneműt – igazított el bennünket Fallon
őrmester, amikor a felszerelésünket szedtük össze a körletben. –
Könnyített felszereléssel megyünk, csak az alapvető dolgokkal.
Valószínűleg vacsorára itthon vagyunk.
– Merre megyünk, főtörzs? – kérdezte Stratton.
– Egy rutinmelóra a Balkánon. Valakik már megint bejelentették a
függetlenségüket, és csatlakoztak a sinoruszokhoz. Csak átrombolunk a
deszantgépeinkkel, és kiürítjük a nagykövetséget.
– Vacsorára itthon – dörmögte Stratton. – Olyan nagyon nem bánom,
hogy a változatosság kedvéért most egy rutinmeló jön.
– Negyvenöt perc múlva a levegőben vagyunk – mondta a főtörzs. –
Kapják föl a báli gúnyájukat, szedjék össze a fegyvereiket a
fegyverszobából, és irány a busz. Tudják, mi a gyakorlat, úgyhogy
mozgás.
Felsegítettük egymásra a csatapáncélt, ellenőriztük a kapcsokat és az
illesztéseket. Aztán lementünk a század fegyverszobájába, ahol a
szolgálatvezető őrmester és a segítői már vártak, hogy kiadják a
fegyvereinket. Már a többi raj is ott sorakozott a fegyverszoba előtt, de
a személyzet hatékony volt, és senki sem töltött tíz másodpercnél
többet azzal, hogy a nevére szóló fegyverét felvegye. A fegyvereinkkel
együtt kimentünk az épület előtt várakozó buszhoz, amely elvitt
bennünket a deszantgépekhez.
A gépesített zászlóaljunknak volt egy Hornet támadó deszantgép-
százada. Nem azok az űrjáró deszantgépek, amelyeket a
tengerészgyalogság használ: ezek csak a légkörben működnek, de
cserében több páncél borítja őket, és több fegyvert is visznek, mint a
tengerészgyalogos-változat, mert sem súlyt, sem helyet nem foglalnak
azok a vackok, amelyek az űrrepüléshez kellenek. Minden egyes
deszantgép képes elvinni egy teljes lövésszakaszt vagy egy harckocsit.
Erre a bevetésre könnyű felszereléssel mentünk, a parancsnokság
szerint nem volt szükségünk nehézfegyverzetre, ezért csak négy
madárkát vittünk a deszantgép-század tizenkét gépéből, ebbe a négy
Hornetbe szállt be a zászlóalj egyik könnyűgyalogos százada, a Bravo
század.
Négy szakaszra való HH-katona tankok és tüzérség nélkül is jelentős
tűzerőt képvisel. A Hornet deszantgépek nemcsak elvisznek bennünket
a csatába, hanem légi támogatást is nyújtanak, sőt taktikai vezetési
pontként is lehet őket használni. Amire odaértünk a kifutópályára, már
várt bennünket a négy gép, járó hajtóművekkel, villogó navigációs
fényekkel, a hátsó rakodórámpáikat leeresztve. Zömök, ádáz külsejű
járművek ezek, élek és szögek mindenhol, masszív szárnycsonkjaik
tele üzemanyaggal és lőszerrel.
– Fő, hogy utazunk! – jelentette ki Fallon őrmester, ahogy felkelt az
üléséből, mire a buszon mindenki füttyögni és hujjogni kezdett, mintha
csak a nemzeti bajnokság egyik focimeccsére indulnánk.

A repülőút kicsit rázós volt. A deszantgépek nem a komfortjukról

híresek. Két sor ülés van a rakodótérben egymással szemben, végig a
törzs hosszában, de ezek alig többek, mint egy-egy háló deréktájon
záródó biztonsági övékkel, és az egész úgy fest, mintha csak utólag
szerelték volna be.
Valahol a Földközi-tenger keleti medencéjében a szakasz
szolgálatvezető őrmestere felállt, és elkezdte kiosztani a
lőszeresládákat a rajparancsnokoknak. Fallon őrmester megfogott két
ládát, és odahozta nekünk. Felpattintotta a légmentes fedeleket, és
láthatóvá váltak a takarosan csomagolt M-66-os tárak és gránátok.
– Fejenként öt tár – utasította a rajt, kétségtelenül azért, mert én is ott
voltam. – Négyet a tárzsebekbe, egyet a puskába. Felhúzni tilos, amíg
földet nem érünk, és parancsot nem adok rá.
Két rajtársam vételezett még pár indítócsövet, felismertem őket az
alapkiképzésről: Sarissa mintájú páncéltörő rakéták voltak. Egymás
után vettük ki a lőszereskonténerből a tárakat és gránátokat, amíg meg
nem teltek a tárzsebeink és a gránáttartó hurkok a csatapáncélok
mellvértjén.
– Sisakot felvenni, TacLink ellenőrzés! Öt perc múlva műveleti
eligazítás.
– Mi lesz, ha valami balul üt ki, és több lőszerre lenne szükségünk?
– kérdeztem.
Fallon őrmester csak a raktér belső vége felé intett.
– A deszantgépeken van egy külön lőszertároló. Ha leragadnánk
valahol, akkor is lenne velünk annyi lőszer, hogy napokig
lövöldözhetnénk.
Felvettük a sisakjainkat, és leeresztettük az okulárokat. Létrejött a
taktikai összeköttetés a számítógépek között, és a látómezőmben
megjelentek az ismerős rombuszok, amelyek a rajom és a szakaszom
tagjait jelölték.
– Hangcsatorna ellenőrzés! – vezényelt Fallon őrmester a
rajcsatornán. Mindannyian bejelentkeztünk a rajból. Ma Alfa-4 a
hívójelem, én vagyok az Alfa tűzcsoport negyedik tagja. Minden raj
két, négyfős tűzcsoportból áll. A rajparancsnokok állnak
összeköttetésben a szakaszparancsnokkal, a szakaszparancsnokok
pedig a századdal. Ezzel a módszerrel a század talpasainak csevegése
nem zavarja a magasabb szintű csatornákon a kommunikációt.
– Itt jön a mai adag – szólalt meg a szakaszparancsnokunk, ahogy a
számítógépeink megjelenítették a célzóna felülnézeti képét a
kijelzőinken. – Evakuáljuk a Nemzetközösség munkatársait a
nagykövetségről.
A kiutasítást ma délelőtt kapták meg, páncéltörő rakéták formájában.
A helyi őrség még tartja magát, de nagyon rájuk férne pár profi katona
segítsége.
Az egyik térkép átalakult a követségi komplexum háromdimenziós,
sematikus ábrájává, a szakaszparancsnok pedig elkezdte megjelölni a
műveleti szegmenseket.
– Miután letettük a deszantgépeket, az első és a második szakasz
védelmi állást vesz fel, hogy tehermentesítse a nagykövetség biztonsági
személyzetét. Az első szakaszé a főbejárat és a keleti fal. A második
szakasz fedezi a hátsó frontot és a nyugati falat. Kétszáz főnyi
személyzetet és civilt kell kiemelni a nagykövetségről, ezért a gépek
kétszer fognak fordulni a nagykövetség és a kiürítési körlet között. A
harmadik és a negyedik szakasz biztosítja civileket. Amikor a
deszantgépek visszajönnek, felrakjuk rájuk a maradék civileket,
rendezetten visszavonulunk, és csatlakozunk a Bravo század másik
feléhez a kiürítési körletnél. Ott várakozunk, amíg a szállítógépek
felszedik a kimenekítetteket, azután visszaszállunk a deszantgépekbe,
és húzunk haza. Rutinmunka.
– Ahogy mindig – mormolták a mellettem ülők.
– Hallották a parancsnokot – vette át a szót Fallon őrmester. – A
második rajjal együtt miénk a főbejárat. A harmadik és negyedik rajé a
keleti fal. Ha a helyiek begorombulnának, a szarosvödör alighanem a
kapunál fog kiborulni, úgyhogy mi leszünk az egész szakasz első
lépcsője a buliban.
– Műveleti szabályok? – kérdezte Jackson tizedes. Nagyon
fenyegetően festett a csatapáncéljában, a sisakja az egész arcát
eltakarta, kivéve a szeme körüli tetoválásokat.
– Bárki, aki fegyvert fog ránk, vagy be akar hatolni a nagykövetség
területére, legális célpont. Éles lőszer használata engedélyezve.
Használják a fejüket, ahogy mindig.
– Értettem – felelte Jackson.
– Emlékeztetőül: a nagykövetség területe a nemzetközi jog
értelmében nemzetközösségi felségterület. Ha valaki kívülről ránk lő,
azt hazavágjuk. Na, nézzük át még egyszer azt a térképet, és
ellenőrizzük a tűzcsoportok pozícióit.
 – Öveket bekötni, szaktársak! – hallottuk a deszantgép közös
csatornáján fél órával később. – Megkezdtük a süllyedést a célzónába,
érkezés tíz perc múlva. Taktikai ereszkedést csinálunk, úgyhogy
mindenki kapaszkodjon az ebédjébe!
Erre szakasztársaim felnyögtek, én pedig kérdőn néztem a mellettem
ülő Strattonra.
– Taktikai ereszkedés. Nagy sebességű dugóhúzó, hogy megzavarjuk
a lőelemképzőket. Teljes gázzal csűrünk lefelé, és nyomuk egy
satuféket, hát, nagyjából öt másodperccel a földet érés előtt.
Stratton becsatolta magát, és feszesre húzta az öveket, miután
rögzítette a puskáját az ülése melletti fegyvertartóban. Sietve követtem
a példáját.
A deszantgép hajtóművei fokozták a tolóerőt, aztán a gép leborított
balra, és ijesztő sebességgel süllyedni kezdett. A gép jobb oldalán
ültem, a szoros bal forduló a törzs belső páncélborításához préselt. A
rakodótér túloldalán a harmadik és negyedik raj tagjai lógtak
ülőhálóikban, csak az övek tartották őket a helyükön. Egy pillanatra
átfutott az agyamon, hogy mi történne, ha a velem szemben lévő
bajtársamnak elszakadna az öve, és százharminc kilónyi páncélozott
katona repülne felém. Az ereszkedés rendesen megtépett bennünket, de
szerencsére rövid ideig tartott. Amikor a deszantgép felemelte az orrát
az ereszkedés befejezéséhez, nem is volt olyan erős hányingerem. A
gép törzsén nincsenek ablakok, így nem láthatjuk, hová érkeztünk,
egészen addig, amíg a leszállótalpak a földön nem állnak, és a
rakodórámpát le nem eresztik. A gép szinte gyengéden állt meg a
földön, a rajparancsnokok pedig azonnal kipattantak az üléseikből,
mielőtt a rámpa a negyedéig kinyílt volna.
– Csőre tölts! – kiáltotta Fallon őrmester.
Felkeltünk és csőre húztuk a fegyvereinket. A puskám zárszerkezete
a helyére vágódott, maga előtt tolva egy éles lőszert a töltényűrbe. Nem
ez volt az első alkalom, hogy éles lőszert töltöttem bele, de most
először lehet, hogy emberre fogok lőni vele, nem pedig valami géllel
töltött műanyag golyófogóra.
A rámpa földet ért. Odakint megláttam a körömollóval nyírt pázsitot,
és néhány alacsony épületet a háttérben. Az óceánnak ezen az oldalán
még éjjel volt, a sisakkamerám automatikusan éjjellátó üzemmódra
váltott.
– Gyerünk, emberek!
Futva hagytuk el a deszantgépet, lövésre kész fegyverekkel. A
taktikai kijelzők mutatták a követendő irányt minden egyes rajnak, így
nem kellett senkinek külön vezetnie az embereket. Stratton előttem
haladt, én pedig követtem őt a füvön át a komplexum főbejáratához.
Mögöttem jött az első és a második raj, tizenhat kicsit rombusz a
taktikai térképemen, melyet a sisak beépített okulárja vetített a
látómezőmbe.
– Alfa csoport, keressenek fedezéket a kapun belül balra, mondjuk, a
virágosládáknál! – adta ki az ukázt Baker tizedes a csoport csatornáján.
A kapu előtti járdaszigeten őrbódé, abban kucorgott két követségi őr,
tüntetésekre tervezett védőöltözetben. Maga a kapu kovácsoltvas
iparművészeti remek volt, sokkal inkább műtárgy, mint valódi védelem.
Felderültem, amikor láttam, hogy az őrök még a piros-fehér csíkos
sorompót is leengedték, mintha ez a szimbólumnál alig több műanyag
szerkezet bármi védelmet is jelentene, ha valaki elszánná magát a kapu
áttörésére.
Nehéz, beton virágtartók mögött foglaltuk el az állásainkat,
ötvenméternyire az őrbódé mögött. Az őrök futva vonultak vissza,
amikor megláttak, a sisakjuk úgy imbolygott, akár két teknősbéka. Volt
rajtuk traumapáncél, de ez a közelébe sem ér a mi csatapáncéljainknak:
egy-egy golyóálló lap a mellkason és a háton, amelyeket hevederek és
gyorscsatok fognak össze. Rövid csövű géppisztolyokkal voltak
felfegyverezve – a pisztolynál jobbak, de egy puska ezerszer jobb
náluk.
– De jó, hogy megjöttetek, srácok! – örvendezett az egyikük. –
Felőlünk már húzhatunk is innen a fenébe.
– Valami zűr van a helyiekkel? – érdeklődött Baker tizedes.
– Mondhatjuk így is. Reggel belőttek pár gránátot a központi
épületbe, azóta meg hol innen, hol onnan lőnek kézifegyverekkel.
Biztosan kifosztottak egy fegyverraktárt. Időről időre el-elhajtanak
mellettünk, de hála istennek, célozni azt nem tudnak. Inkább csak
megközelítenek egy kocsival, és nagyjából felénk eresztenek el egy
tárat.
– Rendben, a következő kör már a miénk lesz – bólintott Baker. – Ti,
fiúk húzódjatok hátrébb egy kissé.
– Nem ellenkezem – nyilatkozta a másik őr, és mindketten
hátrafutottak, hogy fedezéket keressenek valahol.
– Bravo Egy Egy, a csoport a helyén – dörmögte Baker a
sisakmikrofonjába.
– Tudom, észkombájn. Harminc méterrel vagyunk hátrébb és jobbra.
Látom magukat – Fallon őrmester a csoport csatornáján válaszolt, és
mind elnevettük magunkat.
– Ezt a szart hallgassátok – mondta Hansen. A kapun túlról, a
városból folyamatos fegyverropogás hallatszott. Láttam a sárga lámpák
világította utcákat. A nagykövetség környéke úgy festett, mint egy
üzleti negyed, bezárt portálokkal, és kikapcsolt cégérekkel.
– Vajon vannak erre menő csehók? – kérdeztem.
– Nem akarsz kimenni és megnézni? Pont nálam van a korlátlanul
érvényes hitelkártyám – lengette meg a puskáját Stratton.
Már nyitottam volna számat egy frappáns visszavágásra, de
motorzajt hallottunk az utca vége felől, a kapun túlról, és mindenkinek
fontos lett, hogy fedezéket találjon. A távoli dübörgés belsőégésű
motorból jött, abból a fajtából, amelyet nehézgépekbe szoktak építeni.
Éreztem, ahogy a járda remeg tőle a lábam alatt.
– Ez nem jelent jót – állapította meg Hansen.
– A deszantgépek most szedik fel a civileket – mondta Fallon
őrmester – Ha bármi olyan fordul be a sarkon, ami veszélyesebb egy
utcaseprő kocsinál, lőjék szét a faszba.
Mozgás támadt az utca túlvégén. Egy páncélozott jármű tömpe orra
bukkant fel a keresztutcából, és mi végignéztük, ahogy bevette a
kanyart, miközben lezúzott egy szemeteskonténert, és egy cégért egy
boltbejárat felett. Harckocsi volt, régi fajta, lánctalpas. Jóval
magasabbra emelkedett, mint a modern tankok, és a moduláris
fegyverrendszer helyett kerek, páncélozott tornya volt, amely úgy
nézett ki, mint egy feje tetejére fordított nyeles serpenyő, az ágyúja
majdnem olyan hosszú volt, mint maga a harckocsi. Egy gördülő
régiség volt, de ha találtak lőszert is hozzá, hát rendesen el tudja
rontani a napunkat.
– Bassza meg – szakadt ki Bakerből –, húzzunk a tűzvonalból,
emberek.
Nem kellett kétszer mondania. A beton virágládák bírták volna a
kézifegyverek tüzét, de nem egy harckocsi ágyújáét.
– Priest, hozd ide a páncéltörőket!
A motorzaj erősödött, és újabb tank fordult be az utcába dízelfüstöt
eregetve. Egy harmadik követte, a nyomában egyenruhába és
vértezetbe öltözött katonákkal. A harckocsik szétváltak, elfoglalták az
utca teljes szélességét. Ekkor egy negyedik fordult be az utcába, és
elfoglalta a helyét az alakzatban.
– Hát ez fasza, egy egész kurva páncélos szakasz. Főtörzs, kéne még
ide pár tankelhárító.
– Már úton vannak – felelte Fallon őrmester.
Priest a puskáját páncéltörő rakétára cserélte, és lehúzta a porvédő
sapkákat a vetőcsőről.
– Grayson, fedezd Priestet. Csináljatok nekem ócskavasat.
Priest futva indult az utcafront felé, én lövésre kész puskával
követtem. A bajtársam végig a téglakerítés fedezékében maradt,
óvatosan közelítette meg a kaput, és még óvatosabban kukucskált ki a
kapuoszlop mögül, hogy felmérje az előrenyomuló ellenséges páncélos
szakaszt. Ahogy taktikai számítógépe kiértékelte a helyzetet,
mindannyiunk látómezejében feltűnt négy piros ikon a térképen, ahol
Priest látta a tankokat.
Priest a hüvelykujjával felpattintotta az elsütő billentyűt védő
fedelet, aztán rám kacsintott. Hátralépett a faltól, és a vetőcsővel a
levegőbe célzott. Fojtott puffanás hallatszott, ahogy a kivető töltet
kilőtte a rakétát a csőből, aztán egy semmitmondó szisszenéssel
beindult a rakéta saját hajtóműve, mintha Priest csak egy nagyobbfajta
játékrakétát engedett volna el. A rakéta elsüvített az éjszakai égbe.
– Egy elefánt, két elefánt... – számolt Priest, de tovább nem jutott,
mert beleremegett a föld is a fal túloldaláról érkező hatalmas
robbanásba. A kijelzőmön az egyik tank piros ikonja kihunyt. Priest
megint kikukucskált a kapuoszlop mögül, de aztán sietve visszarántotta
a fejét.
– Ó, ó. Attól tartok, felbosszantottuk őket.
A tankok tüzet nyitottak a géppuskáikból. Betonszilánkok
röpködtek, ahogy az első sorozatok végigvertek a kapuoszlopon, amely
mögül Priest leskelődött, mi pedig a hátrahúzódtunk, végig a fal
takarásában.
Alig jártunk húszméternyire a faltól, amikor az megrázkódott, és egy
ponton betonfelhővé robbant. A sisakom fülhallgatói automatikusan
kiszűrték a robbanás hangját, de még az elektronikus zajszűrő ellenére
is majdnem megsüketültem. Amikor hátralestem a vállam fölött,
akkora lyukat láttam a falban, mint egy garázsajtó.
– Asszem, sikerült pont azelőtt ideérnünk, hogy a szarosvödör
kiborult volna – kiáltottam oda Priestnek, aki felnevetett miközben a
második rakétája kilövéséhez készülődött.
– Ez a munkánk, ember. Mi vagyunk a takarítók.
Aztán kilőtte a második rakétát is az ég felé: pár szívdobbanás után
újabb robbanás, ezúttal közelebbről. Újabb tank-ikon villant fel és tűnt
el a kijelzőről. Nagyjából száz méterre, tőlünk jobbra, ahol Fallon
őrmester és a Bravo tűzcsoport foglalta el az állását, valaki más is kilőtt
egy rakétát. Figyeltem, ahogy a karomnál alig nagyobb szerkezet egy
vakító lángcsóván egyensúlyozva felröppen az égbe.
A harmadik tank robbanása olyan volt, mint a mennydörgés,
közvetlenül a fal túloldalán. A negyedik harckocsi felpörgette a
motorját, láttam, ahogy a lámpái már a belső oldal aszfaltját világítják
meg.
– Egy átjutott a kapun! – üvöltöttem bele a TacLinkbe. A szemem
sarkából láttam még két rakétaindítás villanását onnan, ahol a harmadik
és a negyedik raj ásta be magát.
A kovácsoltvas kapu leszakadt a zsanérjairól, ahogy ötventonnányi
acél nekirontott. A piros-fehér sorompó átrepült a levegőn, és pattogva
állt meg valahol. A páncélos bedübörgött a nagykövetség területére, a
géppuskái szórták a lövedékeket, különösebb célzás nélkül mindenfelé.
Priest hátulról megragadta a taktikai mellényem hevederét, és
fedezékbe rántott.
 – Figyelj oda! – mondta.
A harckocsi enyhén kitért jobb felé, hogy ne szaladjon bele az
őrbódéba, és ne akadjon el benne. A tornya elkezdett felém fordulni.
Aztán kifényesedett az ég a tank fölött, és megpillantottam a
Sarissák lefelé tartó robbanófejeit. Bevágódtak a tank törzsébe,
közvetlenül a torony mögött, és miszlikre robbantották.
A robbanás megrázta a földet a talpam alatt, a légnyomás pedig a
mögöttem álló Priesthez vágott. Acéldarabok záporoztak a beton
terelőkordonra, amely mögé bevetettük magunkat. Hallottam, ahogy a
nagykövetség előkertjébe repeszek és alkatrészek potyognak az égből.
A tank ágyúja viszonylag egyben maradt, pont a falra zuhant vissza, és
hangos kongás meg csörömpölés közepette kiesett az utcára.
Amikor elállt az acéleső, kilestem a fedezékből. A tankból nem sok
maradt, csak a váza alsó része, pár méter szétszakadt lánctalp és a
hozzá tartozó vezetőgörgők. Meglepő módon a robbanás, mely
acélkonfettivé aprította a tankot, meg sem karcolta az aszfaltot alatta.
– Ellenséges katonák közelednek – kiáltotta az őrmester a raj
csatornán. – Mindenki a falhoz, és keressen magának lőállást.
Az én csoportom odafutott a réshez, amelyet az ellenséges
páncélosok első és egyetlen lövése ütött a falban. Térdre ereszkedtem a
félig ledőlt fal előtt, és óvatosan átlestem fölötte. A TacLink abban a
pillanatban több tucat piros jelzőt rakott a látómezőmbe, jelezve a
támadó lövészeket. A legközelebbi csoportjuk futva rohamozta kaput,
és már húsz méteren belül jártak. Felemeltem a puskám, és célba
vettem a csoport utolsó harcosát.
– Tüzet nyitok.
Elhúztam az elsütő billentyűt, mire a puskám kilőtt egy fél tucat
páncéltörő tűlövedéket. A sorozat a törzsén kapta el a sor végén futó
katonát, és azonnal leterítette. Láttam, ahogy a tűlövedékeim apró,
porzó lyukakat Ütnek az ósdi vértezeten, ahogy átvágnak rajta. Vettem
már részt balhékban a lakóövezetben is, párszor rendeztem már le
embereket jó alaposan, de most először voltam bizonyos abban, hogy
megöltem egy embertársamat. Nem volt időm ezen merengeni, mert
katonák tucatjai közelítettek felénk, és nem beszélgetni akartak.
Átemeltem az irányzékomat a következő katonára, de mielőtt lőhettem
volna, Priest és Hansen is elengedett egy-egy rövid sorozatot, és az
ellenséges katona elzuhant.
A támadók első csoportját, akik a kapu felé rohantak, már eltakarta
előlem a fal. Behúztam a fejem, ahogy a felőlük érkező ellenséges tűz
betonszilánkokat vágott az arcomba.
Hansen és Priest is lehúzódott, de nem elég gyorsan: Priest páncélját
két lövedék is eltalálta, amitől elvesztette az egyensúlyát. A földre
zuhant, a hátára hemperedett és elvonszolta magát a réstől.
– A kurva anyjukat, ezek tudnak lőni – nyögte. Láttam a két szürke
foltot a mellvértjén, ahol az ellenséges lövedékek szétkenődtek a
kemény páncélon.
Baker kivett egy gránátot a hevederéből, lepattintotta róla a
biztosítót, és áthajította a falon.
– Villanógránát!
A villanógránát nem túl hatásos modern csatapáncélt viselő katonák
ellen. A dörejt kiszűrik a sisakba épített fülhallgatók, az arclemezek
pedig maguktól megvédik a szemünket a villanástól. Ám az olyan
katonáknak, akiknek nem jutott modern felszerelés, egészen más lesz
az élmény. Mintha egy atomvillanásba néznének, miközben egy
jégcsákány vágódik a fülükbe.
A gránát olyan hanggal robbant fel a fal túloldalán, amelyhez képest
az iménti lövés a tank ágyújából csak egy nedves petárda zaja volt. A
villanástól a követség előtti terület egy pillanatra olyan fényes lett, akár
a nap felszíne, kiégetve minden védtelen retinát egy százméteres
sugarú körben. Az ellenséges tűz egy pillanat alatt abbamaradt.
– Kapjuk el őket! – adta ki a parancsot Baker. Visszalépett a réshez,
felemelte a fegyverét, és elkezdte leszedni a célpontjait.
Csatlakoztunk.
A kapunál a második raj ugyanezt tette. Egy teljes lövészszakasz
rohamozta a nagykövetség kapuját, de mostanra jobbára vakok és
süketek voltak. A mi oldalunkon tizennyolc HH-lövész küzdött,
mindegyikünk összekapcsolva a többiekkel, megosztva egymással a
célpontokat és a lehetséges fenyegetés irányait. A nagykövetség előtti
utca a pokol hetedik körévé változott, ahogy a számítógép vezérelte
puskákból érkező tűlövedékek ezrei söpörték el az élet minden nyomát.
Néhány ellenséges katona talált magának fedezéket, parkoló autókat,
szemeteskonténereket, de néhány puskagránát ezekből is füstölgő
maradványokat csinált.
Nem harc volt ez, hanem mészárlás. Az ellenséges katonák nem
voltak velünk egy súlycsoportban: úgy éreztük magunkat, mint egy
csapat profi bokszoló, akik épp most vertek péppé egy iskolaudvarnyi
asztmás alsó tagozatost. Mögöttünk két deszantgép emelkedett a
magasba, teljes teljesítményre kapcsolt hajtóművekkel.
Másodpercekkel később két másik gép is felszállt.
– Gépek a levegőben – kiáltotta Fallon őrmester. – Tizenöt perc alatt
megjárják az utat oda-vissza. Óra indul.
– Próbálunk kitartani – jelzett vissza Stratton.
Pár perccel később már semmi nem maradt, amire lőnünk kellett
volna. Az utcán testek és szétlőtt járművek roncsai hevertek. Itt-ott kis
tüzek, ahol a gránátok felgyújtottak valamit. Fanyar füst ülte meg a
levegőt, a kilőtt sok ezer, hüvely nélküli lőszer szaga.
– Tüzet szüntess! Puskákat újratölteni, és figyeljék a tűzkörleteiket.
Kivettem a majdnem üres tárat a puskámból, és végigtapogattam a
tárzsebeimet egy teli után. Négy tárzseb volt a taktikai mellényemen, és
mindegyikben egy kétszázötvenes tár, amikor kiléptem a
deszantgépből. Nem emlékszem, hogy tárat cseréltem volna a harc
során, de két zsebem már üres volt. Elparittyáztam a lőszerkiszabatom
felét egy alig ötperces lövöldözésben, több mint hétszáz lőszert. A
puskám előagya még mindig forró volt.
– Kibaszott céllövölde – mormogta Priest, miközben azt a pontot
dörzsölgette a páncélján, ahol az ellenséges lövedékek otthagyták a
nyomaikat. – Hogy lehetnek ilyen faszok, hogy csak így
végiggrasszálnak az úton, mintha egy kurva parádén, vagy mifenén
lennének.
– Ha faszok, hát faszok – vonta meg a vállát Hansen, miközben sima
és begyakorolt mozdulattal tárat cserélt a fegyverében.
Tudtam, hogy a katonák, akiket megöltünk a maguk módján hatásos
fegyverekkel támadtak ránk, és egy szerencsés lövéssel az én
mécsesemet is kiolthatták volna. Mégis, az egész összecsapás alig
különbözött a lőtéri gyakorlatoktól: bukócélok, amelyek minden
trükközés nélkül felborulnak, ha egy sorozattal telibe vered őket.
Egy puskalövés dörrenése rezegtette meg a levegőt az utcában, mély
hangú dörej, amit nem lehetett egy napon említeni a tűlövedékeink
rekedt ropogásával. A kapunál, ahol a második raj állása volt, az egyik
HH-katona elborult. Mindannyian fedezékbe ugrottunk.
– Orvlövész! – szúrta ki a második raj egyik katonája. – A kirakat
mögött, az utca végén.
Egy új ikon jelent meg a TacLinkem kijelzőjén. A látómezőmben
egy vörös rombuszt vetített a számítógépem arra a helyre, ahol az
orvlövészt sejtették, bár egy fal volt közöttünk. Az orvlövész puskája
ismét dörrent, és a lövedék átütötte az őrház falát, ahol a második raj
keresett fedezéket.
– Nem gyenge kaliber – állapította meg Priest. Mellette Hansen
töltött be egy puskagránátot a vetőcsövébe. Követtem a példáját.
Kinyitottam a gránátvető csőfarát, kivettem egy gránátot a mellényem
zsebéből, és becsúsztattam a vetőcsőbe.
Mindketten hátraléptünk a faltól, hogy legyen egy kis távolság, aztán
a gránátvető irányzékával célba vettük a vörös rombuszt, amely az
ellenséges orvlövész helyét jelezte.
– Tűz! – kiáltotta Hansen, és mindketten elsütöttük a
gránátvetőinket.
A gránátvetőnek elég határozott a visszarúgása, hátra kellett lépnem
egyet, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. A lövés hangja viszont
kifejezetten tompa, olyan, mint amikor baseballütővel megütnek egy
párnát. A gránátjaink átrepültek a fal felett, az orvlövész irányába.
Hansen gránátja ért célba először, a nagy erejű robbanófej
becsapódása port és törmeléket szórt minden irányba. Az én gránátom
berepült az összetört kirakaton.
A gránát robbanása alig volt halkabb, mint a villanógránáté az
összecsapás elején. A bolt teljes utcafrontját bejáratostul és kirakatostul
kifújta az épületből, majd pár másodperccel később a teljes homlokzat
dübörögve az utcára omlott.
Egy pillanatra döbbent csend volt, majd páran a második rajból
hangosan felujjongtak. Mellettem Stratton felnevetett.
 – Hát, ez is egy elintézési mód. Orvlövész kiiktatva.
– Tartalékolja a termobárikus gránátokat a különleges alkalmakra –
feddett meg Baker a csoportcsatornán. – Drága cuccok.
– Hogy milyen alkalmakra? – kérdeztem vissza. – Pár hete jöttem az
alapkiképzésről. Az, hogy egy ellenséges orvlövész nagy kaliberű
puskával rám lő, nekem elég különleges.
Csak amikor az egész raj felnevetett, esett le, hogy a válaszomat a
rajcsatornára küldtem.

A bevetés hátralévő része kifejezetten nyugalmas volt. A második

szakasz fölterelte az utolsó civileket az üresen visszatérő két
deszantgépre, az első szakasz pedig fedezte őket. A helyi
forradalmárok szemmel láthatóan nem keresték az újabb összecsapás
lehetőségét azután, hogy olyan alaposan lerendeztük őket a követség
kapuja előtt, mert egy árva lélek sem merészkedett az utcára a
visszavonulásunkig.
Amikor a deszantgépek készen álltak, hogy felvegyenek bennünket,
az első szakasz kettévált, és felváltva fedezve egymás seggét, visszatért
a követség kertjébe. Ez volt a küldetés legkockázatosabb szakasza,
mert minden valamirevaló taktikus kivárt volna eddig a pillanatig, hogy
a megpakolt deszantgépekre lőhessen valami nehézfegyverzettel. De a
helyiek, úgy festett, elhasználták minden bátorságukat: zavartalanul
szállhattunk be a deszantgépeinkbe, és egy puskalövés nélkül hagytuk
magunk alatt a követséget.
Nem sokkal a felszállás után a pilóta bedöntötte a gépet, és csinált
egy visszafelé hurkot. Éreztem, ahogy a nehéz bombák leválnak a
géptörzsről, és ahogy pár másodperccel később a földfelszíni
robbanássorozat lökéshullámai megdobálják a deszantgépet.
– Csak nem bombáztuk le a saját nagykövetségünket? – kérdeztem
Fallon őrmestert, aki kétülésnyire ült.
– De bizony – felelte. – Pár millió zöldhasúval már úgyis bukóban
vagyunk, akár mi magunk is felrobbanthattuk, nem igaz?
– De – ismertem el. – Elég nagy pocsékolás, nem?
Az őrmester derülni látszott a megállapításomon.
 – A háború maga a pocsékolás. Földig romboltunk egy csomó
épületet. A szerencsétlen balfaszokról, akiket megöltünk, már ne is
beszéljünk. Csak azt ne felejtsük el, hogy ezt az egész szart ők kezdték.
Én boldogan maradtam volna otthon, hogy a helyőrségi klubban
sörözhessek a haverjaimmal.

A Bravo századnak nem voltak veszteségei. A második raj egyik

katonáját, Harrisont leverte a lábáról az orvlövész első lövése, de a
páncélja megállította az.50 kaliberes lövedéket. Ez a lőszer elég erős
ahhoz, hogy átüsse az arclemezt a sisakon, és ha lövész csak egy
arasszal feljebb céloz, Harrisont azonnal megölte volna. Így viszont a
szakasztársam megúszta egy csúnya zúzódással a mellkasán, az
orvlövészből pedig egyenletesen eloszló szervesanyag-felhő lett.
A modern hadviselésben nincs helye a találgatásnak, senki nem
háryjánoskodhat, senki nem henceghet képzelt találatokkal. A TacLink
számítógépek a század minden egyes katonájának a szemszögéből
rögzítették a csatát, összesítették a találatokat, és elemezték az egyéni
teljesítményeket.
Fallon őrmester végignézte a raj találati listáját, amelyből kiderült,
hogy három ellenséges harcost lőttem le a puskámmal, már az
orvlövészen kívül, akit sikerült egy termobárikus puskagránáttal
lenullázni. Az orvlövészért járó dicsőséget 25-75 arányban osztotta el a
számítógép Hansen és közöttem, a kárbecslés alapján. Vagyis a valódi
emberek megölése egy számmá redukálódott egy összesítő listán, csak
éppen ezek az elesettek nem porolták le magukat csata után, és nem
cseréltek helyet velünk, hogy most ők legyenek védekezésben. Ma éjjel
négy ember életének vetettem véget, négy ember élettörténetére tettem
pontot a puskámmal.
Azt hiszem, ezen elmélkednem kellett volna egy sort, és
csodálkoznom azon, hogy ezek az ellenséges katonák mennyire
hasonlítottak rám – próbálták túlélni a szolgálati idejüket, hogy a végén
felmarkolják dohányt de nem tettem. Azért jöttek, hogy megöljenek
bennünket, ehelyett mi öltük meg őket, és nem éreztem lelkiismeret-
furdalást emiatt. Bizonyos szempontból ez egyfajta üzleti tranzakció
volt, semmi személyes, csak két munkavállaló-csoport tette a dolgát.
Nem éreztem dühöt vagy gyűlöletet, vagy éppen szomorúságot azok
iránt a katonák iránt. Felálltunk egy másik válogatott ellen, és elkentük
a szájukat. Még mindig lélegzem, egy nappal közelebb kerültem a
leszerelésemhez, és ez egyáltalán nem rossz.
 9.
ÉLET A SHUGHARTBAN

Fort Shughart maga is egy kis város. Minden, amire szükségünk van,
megtalálható a támaszpont határain belül. Vannak mozik, klubok,
sportlétesítmények és uszodák. Még egy kis park is van a bázis egyik
csendes sarkában egy tavacskával, benne kacsákkal, sétautakkal és
padokkal.
Amikor a helyőrségben voltunk, a munkanapok délután ötkor véget
értek. Hétköznapokon terepgyakorlatokra mentünk, meg ki a lőtérre,
tantermi foglalkozásaink voltak, vagy karbantartottuk a fegyvereinket
és a felszerelésünket. De délután ötkor véget ért a nap, és mehettünk a
dolgunkra reggel hétig. A legtöbben az étkezdében vacsoráztunk, aztán
a legénységi klubban lógtunk, elmentünk moziba, vagy softballt
játszunk a telephely mögötti jól karbantartott, fedett pályákon. A házas
katonák hazamentek a családjukhoz, a bázison található szállásaik úgy
festettek, mint akármelyik kertvárosi ház a szociális lakóövezeteken
kívül. De a hozzám hasonló, frissen sorozott népek még egyedülállók
voltak, és rajkörletekben szállásoltak el bennünket. Egy kicsit olyan
volt, mint egy kollégium, csak fegyvereink voltak meg egyenruhánk, és
trigonometria meg történelem helyett azt tanultuk, hogyan lehet
ügyesebben embereket ölni, meg felrobbantani a cuccaikat.
Csíptem a surranótársaimat. Az első raj keményebben próbálkozott,
jobban dolgozott csapatként, és többet bulizott, mint a többi. Úgy néz
ki, Fallon őrmester Becsületérmének csillogásából a rajra is vetült némi
fény, és egyfajta kimondatlan kötelességgé vált a magasabb
követelmények teljesítése. A rajom legtöbb tagja vicces volt és
barátságos, olyasféle emberek, akikkel szívesen barátkoztam volna
odahaza is. Itt a népek nem próbáltak folyamatosan átkúrni szociális
fejadagokkal vagy feketepiaci tablettákkal. Egyedül Jackson tizedes, a
Bravo tűzcsoport vezetője volt a kivétel, ő inkább elvolt magában.
Nagyon ritkán jött velünk biliárdozni, vagy bedobni egy sört a
legénységi klubban, ritkán nevetett mások viccein, és nem szokott
poénkodni sem. Volt benne valami félelmetes, és nem csak a rá
jellemző szigorú arckifejezés vagy a szeme körüli tetoválás. Ő sokkal
inkább volt elszánt arra, hogy a tökélyre fejlessze magát, mint a
többiek, és amennyire meg tudtam állapítani, szabadidejét leginkább
futással, gyakorlással és a katonai szakirodalom olvasásával töltötte.
A rajom többi tagja ennél sokkal megközelíthetőbb volt. Stratton a
csapat legsokoldalúbb tagja, Baker átgondolt és visszafogott, Priest, a
póker-rém és szoknyavadász, Paterson meg egy nagy, buta, jóravaló
mélák. Phillips egy kissé stráfbubus volt, így hívták errefelé azokat a
tagokat, akik szeretnek a rangidős tiszthelyettesekkel haverkodni, de jól
tette a dolgát, és bármikor hajlandó volt elcserélni a szaros melókat a
többiekkel, úgyhogy nem zavart senkit. Hansen volt a legmenőbb csaj a
században, gyakorlatilag az összes fickó – meg pár csaj – rá van
gyorsulva. Halálosan hatékony volt a kézitusában, amiért is a rajongói
inkább csak nézték, mintsem tapogatták. Nem tagadom, Hansen
igencsak szemrevaló látvány volt, de még élénken éltek bennem a
Halleyvel kapcsolatos emlékek.
Halley.
Kapcsolatban maradtunk a MilNeten keresztül, majdnem mindennap
küldtünk egymásnak üzenetet. Az ő képzésprogramja a Flotta
kiképzőközpontjában elég zsúfolt volt, de mindig talált időt arra, hogy
minden harmadik üzenetemre válaszoljon. Rühellte a rengeteg
asztrofizika- és algebraórát, de szerette a súlytalansági gyakorlatokat,
amellyel minden tengerészkadétot beavatnak az űrbéli szolgálat
finomságaiba. A haditengerészet összes hajóján van mesterséges
gravitáció, de a kadétoknak éppúgy meg kell tanulniuk dolgozni a
súlytalanság körülményei között, mint ahogy a tengerészeknek annak
idején kötelező volt az úszástudás. A flottás indoktrináció után elviszik
egy három hónapos deszantgép-pilóta iskolába, aztán bekerül majd
másodpilótának a haditengerészet valamelyik harcigép-századába. Ott
egy évig egy Wasp deszantgép bal oldali ülésében repül majd, hogy
aztán megkapja a saját Waspját. Nem kicsit vagyok féltékeny a jövendő
karrierjére, amely nagyjából a legmenőbb, ami egy öt évre aláírt
legénységi állományú katonával történhet. Halley az első szolgálati
évét jobbára tanulással fogja tölteni, de már zászlós lesz, mielőtt az év
véget érne, aztán pedig tengerészgyalogosokat dobál majd a
harcmezőre, és más harci bevetéseket repül, akár háromszáz tonnás
csatagépekkel. Én a jó öreg Földön fogok az ellenséggel szuttyogni, és
az első évvégén legfeljebb csak a bakancsaimnak és a mellemen
keresztbe vetett puskának parancsolok. Ő a szolgálati időnk végével
tartalékos hadnagy lesz, én meg a legjobb esetben is csak tizedes, nyolc
fizetési sávval, meg egy raklapnyi társadalmi osztállyal lejjebb.
Meglepő módon Halley volt az, aki esküdözött, hogy irigyli a
beosztásomat. Amikor egy hosszú és részletes beszámolót küldtem
neki a követség kiürítéséről, az első harci bevetésemről, szinte azonnal
válaszolt.

– Bazmeg, ez kurva jó. Bárcsak ott lehettem volna.

– Ez most komoly? – kérdeztem vissza. – Nem meggymaggal
lőttek ránk. Volt vagy két tucat fickó, akik mind meg akartak
nyuvasztani bennünket.
– Ja, frankón komoly. Az elmúlt hónapot egy
osztályteremben töltöttem, vagy a szállásomon olvastam a
tankönyveket. A szobám nagyjából akkora, mint egy
takarítószeres szekrény, és egy olyan csajjal osztom meg, aki
úgy horkol, mint egy kibaszott dokkmunkás.

Bár tökéletesen ésszerűtlen volt, de megkönnyebbülten vettem

tudomásul, hogy egy lány a szobatársa, és nem egy fiúkadéttal osztozik
a hálóhelyén.

– Azért csak tarts ki. Hamarosan már a légelhárító ütegek

tüzét fogod kerülgetni egy deszantolásnál, valami éppen csak
 terraformált sárgolyón a Külső íven.
– Hát hogy a faszba ne. Ha már kidugom az orrom, lehetnék
egy szép hullócsillag is, nem?

Nevettem a válaszán, de azért nem tudtam megfeledkezni a tényről,

hogy hány deszantgép-pilótának ért véget így a pályafutása. A gépek
nem csak a tengerészgyalogosokat hordták, ők adták a légi támogatást
is. A sinorusz tengerészgyalogosoknak is megvoltak a saját
deszantgépeik és kellően kifinomult légelhárító rakétáik. Az arzenálban
egy gép sem sebezhetetlen, még azok a hatalmas harci csapatszállítók
sem, amelyek harcosok tömegeit viszik a csatába, és annyi
atomfegyvert, amennyivel egy közepes bolygót is a sötétben derengő
salakgolyóvá lehet bombázni. A Wasp masszív járgány, de egy
szerencsés lövés puskagránáttal, amely kritikus helyen találja el, képes
tűzgömbbé robbantani az egészet.

– Rohannom kell, a következő órám öt perc múlva kezdődik.

Jövök még.

Kikapcsoltam a tabletemet, és az üres kijelzőre meredtem. Próbáltam

Halleyt elképzelni ott fenn a Lunán, ahogy órákra jár, és ide-oda pattog
a súlytalansági gyakorlatokon. Ott van, ahol én szerettem volna lenni,
én pedig szégyenszemre féltékeny voltam rá. De ami még jobban fájt,
az az a tudat volt, hogy valószínűleg soha többé nem találkozunk.

A sereg egy alapvetően törzsi rendszer. Fort Shughart hatalmas

támaszpont, a 365. Gépesített Lövészzászlóalj csak az egyik a számos,
itt állomásozó egység közül. Van még egy vegyes légi ezred, egy légi
szállító ezred, egy katonai rendész zászlóalj, a Különleges Erők egy
harccsoportja, és még fél tucat másik zászlóalj, a legkülönbözőbb
feladatokkal. Az állománytábla szerint van még itt egy rakétaezred is a
Stratégiai Nukleáris Parancsnokság alárendeltségében, de a rakétasilók
és a rakéták vagy kétszáz kilométernyire vannak Indianában, az ezred
egyetlen épülete, amely Fort Shughartban található, az az ellátó század
barakkja.
 Természetesen minden fegyvernem lenézte az összes többit, ezért
aztán rendszeres a versengés az egységek között, hivatalosak és nem
hivatalosak egyaránt. Voltak az egész támaszpontra kiterjedő
sportesemények, évente lövészbajnokság, és persze hetente történtek
verekedések a legénységi és tiszthelyettesi klubokban. A lövészek meg
voltak arról győződve, hogy az utászok mocskos földtúrók, az utászok
szerint pedig a lövészek túlságosan szeretnének meghalni. A törzsi
tagozódás folyatódott a zászlóaljakban, ahol a századok versenyeznek
egymással, és századszinten, ahol az egyes szakaszokból lesznek a kis
klánok. A szakaszokon belül folytatódott a jóféle rivalizálás a rajok
között, a rajokon belül pedig a tűzcsoportok között. A zászlóalj vagy
ezred a nemzetséged, a század a nagycsalád, a szakasz a családod, a raj
pedig a háztartásod. Mint minden családban, nekünk is megvoltak a
belső villongásaink, de mihelyt egy kívülálló kötött bele
valamelyikünkbe, összezártunk.

– Oda süssetek!
Egy asztal körül ültünk a legénységi étkezdében, és éppen
vacsoráztunk, amikor Jackson az ajtó felé biccentett a fejével.
– Úgy látszik, vacsoravendégeket kaptunk.
Az ajtó felé fordultam. Egy csoport katona jött be, szokatlan
színvilágú egyenruhában, és kellett pár másodperc, hogy felismerjem
mintázatot.
– Szent szar, ezek tengerészgyalogosok. Űrmajmok. Mi a fenét
keresnek itt?
A tengerészgyalogosok nem látszottak szuperkatonáknak. Igazából
pont úgy festettek, mint a HH talpasai: felnyírt haj, zéró testzsír,
szálkás izmú alkarok a felhajtott ujjú zubbonyokban. A zubbonyoknak
nem csak a mintája más: ők úgy hajtják föl az ujját, hogy a belső,
világosabb szín kilátszik a hajtásnál, szemben a HH katonákkal, akik
kínosan ügyelnek rá, hogy az utolsó hajtás során az álcázó szín
maradjon kívül.
A tengerészgyalogosok tüntetően lazán sétáltak be az étkezdébe,
tökéletesen tudatában voltak a figyelemnek, amelyet a felbukkanásuk
keltett a HH katonái között. Mi nagyon ritkán láttuk más haderőnemek
katonáit. Néha felbukkant egy haditengerészeti deszantgép vagy sikló,
útban a gyári karbantartás felé, de az űrjáró gépeket tisztek vezetik, és
azok nem keverednek a legénységi állománnyal az étkezdében.
Figyeltük, ahogy a tengerészgyalogosok az ételes pulthoz tartanak.
Mindegyikük elvett egy tálcát és beálltak a sor közepébe, vagy tíz-
tizenkét HH-harcos elé. Azok morgolódtak maguk között egy kicsit, de
a tengerészgyalogosak kitettek vagy két rajt.
– Nem tudom, srácok, ti hogy vagytok vele – szólalt meg Jackson –,
de hirtelen úgy ennék egy kis desszertet.
Egymásra vigyorogtunk.
– Milyen igaz – mondta Stratton. – Toljunk be egy kis sütit vagy
valamit.
Mindannyian hátratoltuk a székeinket, és felálltunk.
Körülöttünk jó pár HH-harcostárs követte a példánkat. Jackson a sor
elejére tartott, két kézzel fogta a tálcáját. Ahogy elment a
tengerészgyalogosok mellett, közülük páran azért végigmérték. Jackson
magas és szikár lány, sokkal inkább látszik futballedzőnek, mint
harcedzett lövészkatonának. Bevágott a sor elején álló
tengerészgyalogos elé, és amikor az egy desszertes tányért akart
tálcájára tenni, kivette a kezéből. A tengerészgyalogos hüledezve nézte,
ahogy Jackson a saját tálcájára tette a tányért.
– A HH még nem fejezte be az evést – tájékoztatta a döbbent
tengerészgyalogost. – Az alsóbbrendű haderőnemek addig nem esznek,
ameddig a valódi katonák nem végeztek.
A tengerészgyalogos hitetlenkedve felhorkant, megfordult, és
összenézett a bajtársaival. Jackson felvett egy villát, és belekóstolt a
sütibe, láthatóan nem törődve a ténnyel, hogy húsz tengerészgyalogos
sorát tartja fel éppen.
Két haderőnem több tucat, árgus szemekkel figyelő katonája előtt a
tengerészgyalogosnak nem sok választása maradt, el kellett fogadnia a
kihívást. Visszafordult Jackson felé, és önelégülten elmosolyodott.
Jackson magas lány volt, de a fickó vagy egy fejjel magasabb, és
súlyban is legalább a másfélszerese. Kinyúlt, és a kezét Jackson vállára
tette, hogy eltolja a pult elől.
 Jackson ledobta a villát, jobbjával elkapta a tengerészgyalogos
csuklóját, bal könyökével pedig bevágott a bordái közé. A tag
meggörnyedt a fájdalomtól, amikor Jackson egy íves mozdulattal
kisöpörte a lábait, és a tengerészgyalogos elterült az étkező padlóján.
Csak ennyi kellett, és az étkezde egy másodperc alatt csatatérré
változott. Jackson védelmére siettünk, amikor a hozzá legközelebb álló
tengerészgyalogos megpróbált valami hatásosabbat mutatni, mint
fetrengő bajtársa, és hamarosan rajunk minden tagja egy vagy két
tengerészgyalogossal hadakozott. Több mint kétszer annyian voltak,
mint mi, de egy csomó más szakaszbéli HH-katona is beszállt a
csetepatéba. Elkaptam egy tengerészgyalogost a zubbonya elejénél
fogva, és belevágtam a kajáspultba. Csak a pult átlátszó műanyag teteje
mentette meg attól, hogy fejjel beleálljon a krumplipürébe. Az egyik
cimborája elengedett egy ütést, és arcon talált, de aztán felbukkant
Stratton a jobbomon, és egy tankönyvbe illő horoggal kiütötte a tagot,
pontosan állcsúcson. Tőlem balra két tengerészgyalogos próbálta
Hansent letarolni, akinek a copfja csak úgy lobogott, ahogy oldalra
lépett az első elől, és rettenetesen tökön rúgta a másodikat. Amíg ezt
néztem, egy másik tengerészgyalogos belém szállt hátulról, és
mindketten a földre kerültünk.
A következő percekben összefolytak az ökölcsapások, a rúgások és
lökések, szemem előtt tengerészgyalogos és HH-álcaminták kavarogtak
a verekedés hevében. A tengerészgyalogosok meglehetősen jó
harcosok, de a létszámelőny a mi oldalunkon volt, a közelharc-
kiképzésünk pedig legalább olyan jó, mint az övék.
Aztán felpattant az étkezde ajtaja, és egy rakás védőpáncélos katonai
rendész esett a nyakunkba. Mindannyian sokkoló botokkal voltak
felfegyverkezve.
– Abbahagyni! Abbahagyni! – kiabálta valaki egy sisakmikrofonba.
A rendészek nem vesztegették az időt azzal, hogy megvárják, amíg
engedelmeskedünk. Sokkoló botokkal terítették le a kezük ügyébe eső
verekedőket. Hallottam a fájdalomkiáltásokat, és a HH-katonák,
csakúgy mit a tengerészgyalogosok, hamarosan a földön hevertek,
ötvenezer voltos áramütésektől letaglózva. A verekedés véget ért.
 A tengerészgyalogos, aki eddig földhöz szegezve tartott, elengedte a
galléromat. Aztán felállt, és a kezét nyújtotta.
– Tessék, hát nem elkúrták a bulit? – dörmögte, miközben segített
felkelni, és összevigyorogtunk. Az állkapcsom sajgott mindkét oldalon,
az orromból dőlt a vér, és tudtam, hogy a nap hátralévő részében
kurvára fájni fog a fejem, de akkor is ez volt az egyik
legszórakoztatóbb esténk hónapok óta.

Amikor másnap reggel kiléptünk parancshirdetésre a

századépületből, meglepetés várt bennünket: Garciano törzszászlós, a
zászlóalj vezénylő zászlósa állt a század szolgálatvezető őrmestere
mellett. Volt egy tippem, hogy mit keres itt a rangidős törzszászlós, és
ahogy a szakasztársaimon végigpillantottam, sokan szintén sejtették.
– Tiszthelyettesek, kilépni! Mindenki menjen a szolgálati helyére –
kezdett bele Garciano törzszászlós. – Ez most csak a fiatalabb
legénységi állományúakra tartozik.
A raj- és szakaszparancsnokok kiléptek az alakzatból, és visszatértek
a századépületbe. Nekik külön étkezdéjük van, és egyikük sem volt ott
a múlt éjjel, amikor mi tengerészgyalogosokkal díszítettük fel a
miénket.
– Vicces dolog történt tegnap – kezdett bele a mondókájába a
törzszászlós, miután az utolsó tiszthelyettes is eltűnt a századépületben.
– Az este felhívott az őrparancsnok egy tündérmesével, miszerint egy
rakás katonám zaklatott egy marék tengerészgyalogost a legénységi
étkezdében, a vacsoránál.
Végiglépdelt az első sor előtt, a kezeit összefogta hátul, meg-
megállt, hogy szemügyre vegye azokat, akiken egyértelmű nyomokat
hagyott a tegnap esti csetepaté.
– Azt mondtam neki, hogy bizonyára téved, mert én biztosra veszem,
hogy egyik jakumóm sem olyan ostoba, hogy belekössön egy
megbecsült testvér haderőnem tagjaiba.
Visszasétált az alakzat közepe elé. A törzszászlós nem volt magas,
de felépítése és tartása olyan volt, mint egy tapasztalt kocsmai
verekedőé. Bár az alakiasan felnyírt haja már hófehér volt, kinéztük
belőle, hogy a legtöbbünket elintézné pusztakezes harcban. A
törzszászlósnak volt egy csomó stráfja, és a zubbonya mellrészén
számos színes szalag jelezte a kitüntetéseit. Ha azt mondja „Ugrás!”, az
egész zászlóalj a levegőben lenne, és csak utána érdeklődnének, hogy
milyen magasra.
– Ezért aztán most megszemlézzük mindenki kezét. Rogers
főtörzsőrmester és én megnézünk minden kezet, hogy lássuk, kinek van
friss, és nem jelentett sérülése.
Kinyújtottuk a kezünket magunk elé, mint egy csapat óvódás, akiket
az óvó nénik ellenőriznek, megmosták-e a kezüket étkezés előtt.
Garciano törzszászlós és Rogers főtörzsőrmester végignézte a sort, és
mindenki, akinek zúzódások voltak az öklén, vagy sebek az arcán,
kapott egy szúrós pillantást és egy mélyről jövő „Maga!” megszólítást.
Amikor a főtörzsőrmester és a törzszászlós végzett a szemlével, az
utóbbi visszatért a helyére, az alakzat elé.
– Azok, akikre rámutattunk, lépjenek ki az alakzatból, és álljanak
sorba ott – mutatott a törzszászlós a háta mögé.
A bütykeim le voltak zúzva, a szám fel volt dagadva, úgyhogy
szépen kiléptem a sorból a parancs szerint. Az egész rajom
felsorakozott a törzszászlós mögött, kiegészülve majdnem a teljes
második rajjal, és jó pár katonával a harmadik és negyedik rajból.
– Aki nem volt ott tegnap este az étkezdében, az lépjen ki, és menjen
vissza a szolgálati helyére. Leléphetnek.
A Bravo század maradék katonáinak nagyjából a fele lépett ki és
ment vissza a századépületbe; az arcukon megkönnyebbülés.
– Ezek szerint maguk jelen voltak, de nem vettek részt az állítólagos
verekedésben – állapította meg a törzszászlós, az alakzatban állókra
nézve, aztán felénk fordult. – És maguk voltak azok a rosszéletűek,
akik úgy döntöttek, okos ötlet nekimenni egy fél szakasz
tengerészgyalogosnak, mi?
Nem szóltunk semmit. Parancshirdetés közben engedély nélkül
beszélni főbenjáró vétség. Csak álltunk, és vártunk a végzetünkre.
– Nos, azt mondtam a katonai rendészeknek és a zászlóalj-
parancsnoknak, hogy kivizsgálom az ügyet és személyesen fogok
gondoskodni a megfelelő büntetés kiszabásáról. Ezért aztán a maguk
hétvégi eltávozása ugrott. Lesz egy külön foglalkozásuk szombaton, és
egy külön foglalkozásuk vasárnap.
Várt egy kicsit, hogy megemésszük a hallottakat, majd sötéten
elvigyorodott.
– Kiegészítő közelharc-kiképzésen vesznek majd részt a
tornateremben. Amit tegnap este felmutattak, az egyszerűen
gyalázatos. Fel kellett volna törölniük az étkezdét azzal az
űrmajomcsordával, mielőtt a rendészek kiérnek.
Majd a század másik feléhez fordult.
– Természetesen maguk is búcsút mondhatnak a hétvégi
eltávozásuknak. A telephelyre ráfér egy alapos takarítás. Maguk pedig
önként jelentkeznek Blauser törzsőrmesternél a munkára.
A katonák arcán az önelégültséget és a megkönnyebbülést felváltotta
a meghökkenés.
– Legközelebb, amikor a bajtársaik verekedésbe keverednek, maguk
ugranak és kisegítik őket, világos? Ha nem számíthatnak magukra,
amikor egy maréknyi bőrnyakú beléjük köt, hogyan fognak majd
számítani magukra ellenséges tűz alatt?
Graciano törzszászlós sarkon fordult, újfent összefonta a kezét a háta
mögött, és megrázta a fejét.
– Oszolj, mindenkinek! A közeljövőben ne kelljen idejönnöm,
megértették?

– Hát, ez kibaszott jó volt – lelkendezett Stratton, ahogy visszafelé

mentünk. – A legpengébb seggszétrúgás, amelyben valaha részem volt.
Az öreg harcos jól vágja ezt a témát, az biztos.
– Az tuti – értettem egyet. – Elég biztos voltam benne, hogy nekünk
meszeltek.
– Ne légy már nyúlbéla – szólt közbe Hansen, aki mögöttünk jött. –
Ismered a törzszászlóst. Meg fogja hívni ugyanezeket a
tengerészgyalogosokat egy kis extra közelharc-kiképzésre, aztán ránk
küldi őket, kettőt egy ellen.
– Nekünk van a világon a legfaszább melónk – Stratton vigyorát
nem lehetett levakarni. – Lövöldözünk mindennel, felrobbantunk
minden szart, bunyózunk és még fizetnek is érte. Megtarthatják
maguknak az űrjárókat. El se hiszem, hogy valaha a kurva
haditengerészethez akartam kerülni.
Ebben a pillanatban a haditengerészet szóról beugrott Halley.
Tegnap, amikor a bedagadt számat ápolgattam a raj körletben, a
tabletem csipogott egyet. Üzenetet kaptam Halleytől, egy képet,
amelyen egy vadi új, súlytalansági harci szkafanderben pózolt, készen
a deszantpilóta kiképzésre. Nem volt képaláírás, de nem is volt rá
szükség. Olyan büszkének látszott, hogy majd kipukkadt, és csak attól,
hogy a képre néztem, jobban sajgott a szívem, mint a felrepedt szám.
Ha valaki odajött volna hozzám, és egy helyet ajánlott volna a Flotta
iskolájában, gondolkodás nélkül elfogadom.
De ez nem fog megtörténni, és tudtam, hogy a hátralévő időmet a
seregben a HH talpasaként fogom tölteni. Bírtam az itteni
harcostáraimat, és próbáltam olyan bajtárs lenni, amilyet mindenki látni
akar a saját oldalán, ha egyszer a dolgok rosszra fordulnának.
Ezzel együtt egy pillanatig sem haboztam volna, ha a
haditengerészet hív.
 10.
SZOCIÁLIS LÁZADÁS

– Kiborult a szarosvödör, kedves barátaim!

Fallon őrmester már teljes vértezetet viselt, amikor beviharzott a
rajkörletbe, ahol már kapkodva rángattuk magunkra a felszerelésünket.
A riadójel még sivított a folyosón, a körletben pedig vészjóslóan
villogott a vörös fény a rajparancsnokunk fölött.
– Mi a pálya, főtörzs? – érdeklődött Hansen, mi pedig abbahagytuk a
csörömpölést, hogy halljuk Fallon őrmester válaszát.
– Zavargás – felelte a parancsnokunk. – Az egyik szociális
lakóövezetben, Detroitban.
A körletben a lelkesedést felváltotta az aggodalom. Olyan érzés volt,
mintha az őrmesterrel együtt a nyitott ajtón a sarki szél is betódult
volna a helyiségbe.
– Nabasszameg – motyogta Hansen. A többiek egyetértően
hümmögtek.
Láttam már zavargást szociális zónában, illetve nem magát a
zavargást, csak a nyomait. Tíz éves lehettem, vagy tizenegy, amikor
kitört egy a mi körzetünkben, amikor utcai csibészek, nehézfiúk,
zavaros fejű szélsőségesek és magukat forradalmárnak képzelő
sutyerákok elfuserált szövetsége megpróbált minden kormányzati
intézményt felgyújtani a környéken. A kormányzat azt tette, amit
mindig is szokott, amikor a helyi rendőri erők már nem tudnak
megbirkózni a helyzettel: bevetette a katonaságot. Két teljes HH-
zászlóaljat, páncélosokkal és légi támogatással. Az elképesztő
technológiai fölény ellenére is két napig folytak a csatározások. Anyám
egy hétig nem engedett iskolába, aminek módfelett örültem, de nem
engedett ki az utcára sem, ami már nem volt annyira örömteli. Amikor
végül kijutottam a lakásból, három nappal a harcok elülte után, HH-
katonák álltak minden utcasarkon, az utcák még tele voltak romokkal
és kiégett autókkal.
– Cuccot fel, báránykáim. Könnyített harci felszerelés. A sátrak és a
piperecuccok maradnak, csak ide megyünk a szomszédba.
Az összes metroplex közül Detroit messze a legrosszabb. A
városközpontot nem kevesebb, mint huszonnégy szociális lakózóna
veszi körül, a metroplex lakosságának több mint nyolcvan százaléka
segélyből él. Tizenhárommillió ember lakik Nagy-Detroitban, ezek
közül tízmillió bezsúfolva száz emelet magasra tornyozott beton
cipősdobozokba. Ehhez a helyhez képest az én szülővárosom trópusi
nyaralóhely.
Beöltöztünk, és segítettük egymásnak elrendezni a páncélokat.
Ezúttal nem viccelődtünk, mindenki feszült volt és nyugtalan.
– Voltál már lakóövezetben, Grayson? – kérdezte Priest, miközben a
gyorskioldó csatokat feszítettem meg a vértezetén.
– Lakóövezetben nőttem fel – válaszoltam. – Nem para, hogy vissza
kell mennem egybe.
– Hát, most legalább lesz nálad puska, és egy deszantgép adja a légi
fedezetet a fejünk fölül. De azért még elég szaros meló.
– A legszarosabb mind közül – értett egyet Hansen.
– Legalább nem lesznek tankjaik – próbáltam vigasztalni őket.
– Viszont kurva sokan lesznek, és kurva dühösek. Ha kitör a
lövöldözés, imádkozz, hogy hamarabb fogyjon ki belőlük a bátorság,
mint a puskáinkból a lőszer.

A deszantgépek már melegítették a hajtóműveiket, amikor

leszálltunk a buszról.
– Készítsék elő a beszállókártyáikat! – mondta a deszantgép
ugratóparancsnoka, miközben feltrappoltunk a rakodórámpán.
 – Vicces vagy ám, mint a seggem, Atkins – szólt előre Fallon
őrmester a mi kis oszlopunk végéről. – Csak ne felejtsd el, hogy két
cukorral és sok tejjel kérem.
Bekötöttük magunkat, rögzítettük a fegyvereinket, és figyeltük,
ahogy a szakasz többi tagja követi a példánkat. A nyári éjszaka forró
volt és párás, a levegőt megülte az üzemanyag szaga.
– Első szakasz, figyelem! – hallottuk a szakaszcsatornán. – Csak
harminc percig leszünk a levegőben, úgyhogy most kihagyjuk szokásos
köröket és a rajonkénti eligazítást. A célpontunk egy kormányzati
adminisztrációs épület a Detroit-7-es lakóövezetben.
Az arclemezemen életre kelt a taktikai kijelző, Weavig hadnagy
pedig végigmutogatta a bevetésünk részleteit. A célépület ugyanúgy
nézett ki, mint bármelyik kormányhivatal, ötemeletes épület, apró
ablakokkal és vasbeton falakkal.
– A második szakasz a tetőre érkezik, behatol az épületbe, és felülről
lefelé kitakarítja. A mi feladatunk, hogy szálljunk le az épület mellett,
és létesítsünk egy védvonalat körülötte. Minden sarkára jut egy-egy raj.
A többi szakasz más helyeket biztosít a környéken, úgyhogy ez a buli
csak a miénk. Biztosítjuk az épületet és a benne lévő kormányzati
tulajdont. Ha bárki be akarna jönni, azt határozottan lebeszéljük.
– Akkor mi lesz, hadnagy, ha esetleg lerohan bennünket a csőcselék?
– kérdezte az egyik rajparancsnok.
– Tegyenek meg minden védelmi intézkedést, amelyet szükségesnek
látnak. A deszantgépek ott lesznek felettünk, és a rajparancsnokok
kérhetnek légi támogatást. Csak nehogy véletlenül legéppuskázzanak
egy csomó kölyköt meg kiskutyát, mert az piszok rosszul mutatna az
esti hírekben.
– Nem lesznek kölykök vagy kiskutyák a zavargó zónában – mondta
Jackson tizedes, és megveregette a harci kése markolatát. A bal
combunkon, merev tokban mindannyian viseltük a késeinket, de
Jackson a sajátját nyéllel lefelé felapplikálta a mellényére. Jó párszor
láttam, ahogy borotvaélesre fente, és biztos voltam benne, tudja,
hogyan kell használni.
Elkapta a pillantásom, ahogy a raktér túloldaláról néztem, és teljes
döbbenetemre rám kacsintott.
 A deszantgép a hagyományos módon ereszkedett le Detroitba, nem a
majrévasat szorongató taktikai landolással, hanem olyan simán, mintha
csak otthon szállnánk le, a bázison. A leszállótalpak földet értek, a
raktérajtó pedig magától lenyílt, ahogy felálltunk és összeszedtük a
fegyvereinket.
A látvány, amely odakint fogadott bennünket olyan volt, mintha egy
katasztrófafilmbe csöppentünk volna. Egy nagy téren szálltunk le, a
hivatalépület előtt, és azonnal lezártuk sisakjaink arclemezét, hogy
megvédjük magunkat a sok tucat tűz fanyar füstjétől. A zavargás teljes
erővel tombolhatott, amikor megérkeztünk a tér fölé. A távolban
fedezékbe rohanó embereket láttunk, akik igen bölcsen átengedték a
teret a teljesen felfegyverzett deszantgépeknek. Nem maradt mögöttük
más, csak pusztulat, égő szemét és felgyújtott hidrokocsik. A
hivatalépület utcafrontján égésnyomok voltak, az alsó emeletek ablakai
betörve. Mindenütt hagyományos lőszerek rézhüvelyei hevertek
szétszórva.
– Gyerünk, emberek – vezényelt Fallon őrmester a rajcsatornán. –
Az északnyugati sarok a miénk. Keressenek fedezéket, és figyeljenek a
tűzkörletekre.
A szakasz a parancsnak megfelelően szóródott szét. Az első raj futva
indult az épület bal első sarka felé. Közben hallottuk, ahogy a második
szakasz deszantgépe nagy zajjal leszállt az épület tetejére, sőt a sisak
felerősített audioáramkörei még a rakodórámpa nyitásának hidraulikus
sivítását is lehozták az utcaszintre. Mögöttünk elhagyták a gépet a
harmadik és negyedik raj utolsó katonái is. Amikor hátrapillantottam a
vállam felett, láttam, ahogy a gép lezárja a rakterét, és a pilóta már
emelte is felfelé. A deszantgépek a földön állva a legsebezhetőbbek,
ilyenkor a legkönnyebb eltalálni őket, ezért aztán a pilóták egy
másodperccel sem maradnak tovább a földön, mint az szükséges.
– Lófasz van itt, nem fedezék, főtörzs – hallottuk Bakert a raj
csatornán.
– Használják azokat az oszlopokat – adta ki a parancsot Fallon
őrmester, és a sisakkijelzőinken egy pillanatra célpontok jelei villantak
fel. A hivatalépület második emelete némileg túlnyúlt az elsőn. Ezt a
párkányt egymástól szabályos távolságban álló betonoszlopok tartották.
Behúzódtunk az oszlopsor mögé a számunkra kijelölt saroknál, és
veszélyeket keresve szemrevételeztük a területünket.
A szociális lakóövezetekben általában a kormányzati épületek
környéke számít a legértékesebbnek az ingatlanárak szempontjából. Ha
ez igaz itt is, a Detroit-7 zónában, akkor a zóna többi része bizonyára
egy szeméttelep, mert az előttünk elnyúló utca rosszabbul nézett ki,
mint a hajdani lakóövezetem legrázósabb részei. Az épületek
düledeztek, a legtöbb ablakot bedeszkázták, a házak között foghíjak
tátongtak, a régebbi épületeket elbontották, hogy széthordják belőlük
az építőanyagot. A legtöbb utcalámpa nem működött, és ha a sisakomra
szerelt infravörös érzékelők nem segítenek, hát nem sokat láttam volna
a késő esti sötétségben.
– Hova a faszba tűnt mindenki? – kérdeztem.
– Arra várnak, hogy a deszantgépek elhúzzanak a képből – vágta rá
Hansen.
Odafönt felszállt a második szakasz deszantgépe, és eldübörgött az
éjszakába. Aztán jött az ajtórobbantó töltet hangja: a második szakasz
bejáratot nyitott magának a tetőn. Minden úgy ment, mint a
karikacsapás.
– Hoppá! – szólalt meg valaki a rajcsatornán.
A taktikai kijelzőmön piros rombuszok százai bukkantak föl, ahogy
a tüntetők elhagyták fedezékeiket, és elkezdtek visszaözönleni a
kormányzati épülethez. Elképzelni sem tudtam, hogyan volt képes
ennyi ember eltűnni a szem elől a mellékutcákban és a sötét
foghíjtelkeken, de most előjöttek, előbb párosával, aztán tucatjával,
végül százával. Ránéztem a taktikai térképemre, és láttam, hogy az
épület másik sarkánál, amelyet a negyedik raj biztosított, ugyanez
történik.
– Figyelem emberek, társaságot kapunk! – hallottuk Weawing
hadnagyot a szakaszcsatornán. Olyan nyugodt volt a hangja, mintha
csak azt jelentette volna be, hogy az étkezdében ma fasírt lesz a
vacsora krumplipürével.
– Valóban? – kérdezett vissza Fallon őrmester, a hangjából csöpögött
a szarkazmus. – Gázgránátokkal tüzelésre felkészülni! – vezényelte a
rajcsatornán.
 A mellvértemen egy tucat gránát lógott a puskagránátvetömhöz.
Négy gumilövedék, két sörétes, a maradék hat tömegoszlató gázgránát
volt, az a fajta, amelyet a seregben „nem halálos”-nak neveznek, ami a
szó szigorúan technikai értelmében igaz is. Azért a becsületesebb
megfogalmazás az „épphogy nem halálos” lenne. Egy szerfelett
kellemetlen kémiai anyaggal vannak töltve, ez átmegy bármilyen
gázmaszkon vagy szűrőn, amely minőségben elmarad a teljes
csatapáncéltól. Az alapkiképzésen, amikor a vegyvédelemről tanultunk,
mindenkinek ki kellett bírnia tíz másodpercet egy oszlató gázzal töltött
térben. És tapasztaltuk, hogy ez olyan élmény, melynek során az ember
azt kívánja, bárcsak inkább éles lőszerrel lőtték volna meg.
Kihúztam egy gázgránátot a hevederemből, és betöltöttem a puskám
vetőcsövébe. Tőlem jobbra a rajtársaim ugyanezt tették. Szemügyre
vettem a közeledő tömeget, és fegyvereket kerestem. Nem volt túl
megnyugtató azt látni, hogy mindenkinél van valami, amivel ütni,
szúrni vagy éppen lőni lehet. Egy évvel ezelőtt még én is a tömegben
lettem volna, boldogan, hogy a káoszban gond nélkül lehet a dolgokat
tönkretenni vagy ellopni. De most már a másik oldalon álltam, és nem
okozott lelki törést, hogy célba vegyem a felém hömpölygő tömeget.
– NE KÖZELÍTSENEK! – mennydörögte Fallon őrmester a tüntetők
felé. A páncélunknak volt egy hangosbeszélő funkciója, amelyet
nagyon ritkán használtunk azon kívül, hogy ostoba ugratásokat
sütöttünk el vele egymás rovására.
– OSZOLJANAK, KÜLÖNBEN TÜZET NYITUNK!
A tömeg dühös kiáltásokkal válaszolt, és mostanra az első soruk már
olyan közel ért, hogy képesek voltak mindenfélét hozzánk vágni, amit
nagy lelkesedéssel meg is tettek.
– Adjatok nekik! – mondta a rajparancsnokunk. – Gránátvetők, tűz,
csak oszlató töltetekkel! Éles lőszert csak önvédelemre!
Kilencen voltunk HH-katonák, velünk szemben sok százan.
Legalább ötvenszeres túlerő, és ha elérik az állásainkat, agyonvernek
vagy agyonszúrnak. Nézetem szerint ez tökéletes definíciója a jogos
védelmi helyzetnek, de engedelmeskedtem a parancsnak, és nem
nyúltam a puskám elsütő billentyűjéhez. Mellettem a rajtársaim a
tömeg közepébe céloztak a gránátvetőikkel, és magam is így tettem.
 A puska megugrott a kezemben, ahogy a tüntetők első sorára lőttem.
A gránát egy fojtott csattanással felrobbant, és egy pillanat alatt
felcsapott az oszlató gáz fehér felhője. A raj első kilenc gránátja teljes
szélességében betöltötte az utcát fehér füsttel. A gázbarikád azonnal
megtörte az előrenyomuló tömeg lendületét, és láttam, ahogy sok
százan kapkodnak levegő után, a legtöbben négykézláb.
– Még egy kör, ezúttal messzebbre – vezényelt Baker.
Betöltöttem még egy gránátot, és átküldtem a tüntetők első sorai
fölött, bele a tömegbe, amely már igyekezett kikerülni a tüdőszaggató
fehér gázfelhőket. Tőlünk balra lövések visszhangoztak a téren,
arrafelé, amerre a negyedik raj tartotta a frontot. A lövések hangja nem
olyan volt, mint a mi rendszeresített puskáinké. Pár pillanattal később a
negyedik raj viszonozta a tüzet, először csak egy puska, aztán még egy
engedett rövid tűlövedék-sorozatokat a lövöldözők felé. Úgy festett, a
helyzet kezd eldurvulni.
– Figyeljék a tűzkörletüket! – adta ki a figyelmeztetést Fallon
őrmester. – Ha bárki éles lőszerrel lőne, azt lőjék szét a picsába.
– Ezzel zárjuk is a ma esti műsor békésebbik felét – utánozta
Stratton egy kertévés bemondó stílusát. Hansen felnevetett.
A tömeg ziláltnak tűnt, de néhány embernek még mindig a harc járt
a fejében. A tömeg szélén felropogott egy automata fegyver, tőlem
jobbra pedig Baker kiáltott fel, ahogy pár lövedék eltalálta a
csatapáncélját. Megingott egy pillanatra, aztán megvetette a lábát, és
gyorsan fedezékbe húzódott, mint egy hirtelen jött jégeső elől. Az első
sorozat éles lövedék a tömeg irányából azt jelezte, hogy a kesztyűs
kezű bánásmódnak annyi, én pedig kibiztosítottam a puskámat. Amikor
a lövész elengedett még egy sorozatot, a fegyver csövén kitóduló forró
gázok olyat villantak a sisakkijelzőmön, mint egy jelzőfáklya. Célba
vettem, és elhúztam a ravaszt. A lövész a betontörmelék közé zuhant.
Az utcán egyre több lövés dörrent. Néhány tüntető igyekezett eltűnni
a tűzvonalból, mások összeszedték a bátorságukat és újfent
megindultak. Mindenfélét hajigáltak felénk, és hallhatóan
ocsmányságokat kiabáltak. Azok, akiknél a fegyverek voltak, a
tömeget használták fedezéknek, ami okos elgondolás volt, mivel nem
lőhettünk le mindenkit az utcán, akkor sem, ha szeretnénk. Ahogy
lövedékek kezdtek becsapódni a mögöttünk lévő épületbe, behúzódtam
egy betonoszlop mögé. Az árkádok jelentették az egyetlen védelmet az
utcafront felől, ugyanakkor gyűjtötték a ránk kilőtt lövedékeket is. Az
árkádok alatti teret három oldalról beton határolta, nem volt olyan
vidám dolog ott táborozni az ellenséges tűzben. Felbátorodva a ténytől,
hogy mindannyian fedezéket keresünk, a tömeg újra megindult az
épület felé. Kipillantottam a fedezékem mögül, és a gyomromba
belemarkolt a félelem, ahogy láttam, a tüntetők első sora már csak
néhány tíz méterre van.
Előszerencsétlenkedtem a mellhevederemből az egyik sörétgránátot,
és ügyetlen ujjaimmal sikerült betöltenem a gránátvetőbe. Még nem
kaptunk engedélyt az éleslőszer-használatra, de ez a helyzetet elnézve
már csak másodpercek kérdése. Tőlem jobbra Hansen és Baker
megpróbálta figyelmeztető lövésekkel megfékezni a tömeget, de a
lövéseik hangját elnyomta a tüntetők bömbölése, és lövéseik
dörrenései. Közvetlenül előttem az egyik tüntető előhúzott egy
régimódi sörétes puskát, és felém célzott vele. Tíz méterről az öreg
szórópuska csőtorkolata úgy meredt rám, mint egy tarack
veszélyesebbik vége, és semmi kedvem nem volt próbára tenni a
sisakom arclemezét: vajon kibírja-e a lövedéket, amely azon a csövön
kijön. Felemeltem vízszintesig a gránátvetőm csövét, és csípőből
lőttem.
A gránátvető rekedtes dörrenése egy pillanatra lehűtötte a tömeget.
A betonárkádok alatt ez volt olyan hangos, hogy bekapcsolja a sisakom
túlvezérlés-szűrőit, és egy pillanatra süket csönd vett körül, hogy a
maradandó halláskárosodást elkerüljem. Előttem hirtelen rés támadt a
rohamozó tömegben. A gránátvetőm előtti harmincméteres sávban
senki nem maradt állva.
Kinyitottam a gránátvetőm, és újratöltöttem egy második
sörétgránáttal; ujjaim láthatóan maguktól tették a dolgukat. A tömeg
szétvált előttem, hogy kikerüljön a tűzvonalamból, jobbra és balra
indultak, helyettem inkább a rajtársaimat véve célba.
Hansen és Stratton követték a példámat, sörétgránátokkal lőtték a
tömeget, mire az utcán kitört az őrület. A tömeg már elég közel jutott
hozzánk, hogy az élen nyomulók megpróbálhassák kitépni a kezünkből
a puskáinkat, és páran éltek is a lehetőséggel. Valaki megpróbálta
elkapni Baker M-66-osának a csövét, de csak egy ötös sorozatot kapott
a mellébe. Morbid csodálattal néztem, ahogy a páncéltörő tűlövedékek
átütik a szerencsétlen tüntetőt, és a társát, közvetlenül mögötte.
Mindketten a földre kerültek, de még többen jöttek, és a felénk özönlő
tömeg egyszerűen megsemmisítő volt.
Tőlem balra a tüntetők egy csoportja már megkerülte a
betonoszlopot, amelyet korábban fedezéknek használtam. Az egyikük
egy ósdinak látszó pisztollyal hadonászott. Meglátott, rám emelte a
fegyverét, és miközben megpróbáltam puskámat a vállamhoz emelni,
elsütötte. Mintha egy pöröly talált volna el, és a következő pillanatban
már a hátamon csúsztam keresztül a járdán. Felemeltem a puskám, és
igyekeztem a támadóim felé fordulni. Valaki megragadta a puskám
csövét, érezem, hogy kezdi kicsavarni a kezemből. Elsütöttem a
sörétgránáttal töltött vetőcsövet. A támadó rögtön elengedte a
puskámat, ahogy telibe kapta a gránátomat, négyezer apró
fémgolyócskát, amelyek ezen a távolságon még csak férfiököl méretű
felhővé tudtak csak szétnyílni. A támadóm törzséből vér- hús- és
csontcafatok záporoztak, beterítve a páncélomat.
Körülöttem M-66-osok szaggatott sorozatai kerepeltek. Közvetlenül
mellettem három vagy négy ember vitte földre Baker tizedest. Az
egyikük megszerezte a puskáját, és igyekezett megfordítani, hogy célba
vehesse a tőle pár méternyire, a saját tüntetőivel birkózó Strattont.
Célba vettem, és gondolkodás nélkül hátba lőttem a puskást. Baker
többi támadóját annyira elfoglalta az, hogy földhöz szorítva tartsák a
tizedest, hogy egyes lövésekkel le tudtam szedegetni őket. Baker talpra
küzdötte magát, és felkapta a fegyverét.
– Ki használ éles lőszert? Ki használ éles lőszert?
Az üvöltés a szakaszcsatornából jött. Úgy hangzott, mintha a mi
szakaszparancsnokunk kiabált volna, aki az épület egyik kevésbé
frekventált sarkát biztosította a harmadik és a negyedik rajjal.
– Bravo Egyes, ha megtenné, hogy idejön – felelte Fallon őrmester. –
Épp most rúgják porhanyósra a seggünket, ha még nem vette volna
észre.
 A taktikai kijelzőnkön hemzsegtek a vörös rombuszok. Pár száz
piszok dühös tüntető vett körül bennünket. A sörétgránátjaim
elfogytak, a tár a puskámban szinte üres volt. Kiejtettem az eldobható
tárblokkot, és a suta ujjaimmal kivettem egy telit a mellvértem
tárzsebéből. Beletelt vagy három próbálkozásba, mire megtaláltam a
puskám alján a rést a teli tárnak. A kiképzésen könnyedén és minden
gond nélkül cseréltem a tárakat, de most olyan érzés volt, mintha
síkesztyűben próbálnék egy tűt befűzni. A helyére csaptam a tárat, és
tenyeremmel előrelöktem a závárt. A závár előresiklott, betolt egy
lőszert a töltényűrbe, a taktikai kijelzőm bal alsó sarkában pedig a
számláló 31-ről 249-re ugrott. A számítógépem figyeli a puskám tárját,
és jelzi, ha ideje cserélni, emellett a TacLinken keresztül értesíti a
rajparancsnokomat, ha fogy a lőszerem. Azt viszont nem figyeli a
számítógépem, hogy mennyire vagyok bepánikolva, hány találat érte
már a páncélomat, hányszor hánytam már el majdnem magamat, és
hogy mennyire szeretnék már újra a bázison lenni.
Kiválasztottam egy célpontot, céloztam és lőttem. És újra meg újra.
Célpontokból nem volt hiány. Már nem emberként gondoltam rájuk.
Csak sziluettek az irányzékom előtt, amelyekre csak egyszer lőhetek. A
rajunk összehúzódott egy szoros csoportba, és mindenki az előttünk
lévő területet fedezte, pont mint a kiképzésen. Pár pillanatig nem
lehetett hallani mást, csak a puskáink ropogását, ahogy szórták a halált,
pár ezer lövést percenként. Módszeresen és kitartóan lőttünk, akár az
éles lőgyakorlatokon, a Fort Shugharti lőtéren.
Aztán a helyieknek elegük lett.
A tüntetők újraszámolhatták az esélyeiket, mert a tömeg lendülete
hirtelen megtört, azzal a dühös energiával együtt, amely elég
bátorsággal töltötte el az élen rohamozókat, hogy ósdi
kézifegyverekkel és otthon barkácsolt kézigránátokkal próbáljanak
lerohanni teljes csatapáncélos katonákat. Az addigi formátlan tömeg
sok száz emberre esett szét, akik ezerfelé igyekeztek eltűnni a
fegyvereink csöve elől.
Zihálva kapkodtam levegő után. Úgy éreztem, azóta nem töltöttem
meg rendesen a tüdőmet, amióta kitört a tűzpárbaj. Körülnéztem, és
láttam az összes bajtársamat, álltak, fegyvereik lövésre készen
pásztázták a hullákkal elborított utcát. Az állásunk előtt valami fehér
anyag borította a földet, mintha havazott volna, és eltartott egy darabig,
míg rájöttem, hogy azok csak a tűlövedékeink műanyag burkolata,
amely leválik a wolframnyilacskákról, mihelyt a lövés pillanatában
elhagyják a csövet.
Tőlünk tíz méterre balra a harmadik raj bokorugrói fordultak be
futva a sarkon, élükön a szakaszparancsnokkal. Weaving hadnagy csak
körülpillantott és már csapta is föl a sisakja arclemezét.
– Szent szar, emberek. Hát ez nagyon gyatrán fog kinézni a kertévé
híradóiban.
Fallon őrmester már épp válaszolt volna a hadnagynak a
rajcsatornán, amikor észbekapott, és odament a szakaszparancsnokhoz.
Amikor odaért elé, maga is felhajtotta az arcvédőjét.
– Valami gond van a TacLinkjével, hadnagy?
– Nincs azzal semmi.
– Hát, azért talán mégis érdemes lenne ellenőriztetnie majd a
bázison, hogy megtudjuk, miért nem volt képes jelezni magának, hogy
nagyjából ötszáz fegyveres rohant le bennünket.
Weaving hadnagy teste megfeszült, de hirtelen olyan hang
hallatszott, mint amikor egy jégdarab megpattan a bádogtetőn, a
hadnagy pedig oldalra tántorodott és eldőlt. Éles dörrenés rázta meg a
levegőt, egy nagy erejű puskáé.
– ORVLÖVÉSZ! – kiáltottuk hárman vagy négyen is egyszerre a
rajcsatornán, és mindenki fedezéket keresett. Fallon őrmester lehajolt,
és megragadta a hadnagy egyik karját, hogy biztonságos helyre húzza.
– Kéne egy kis segítség! – kiáltotta. Elhagytam a betonpillér
viszonylagos biztonságát, az őrmesterhez futottam, és megragadtam a
hadnagy másik karját. Ketten együtt már be tudtuk vonszolni a
magatehetetlen testet egy pillér mögé.
– A hadnagyot lelőtték – kapcsolt Fallon őrmester a
szakaszcsatornára. – Valkűr Hat Egy, itt Bravo Egy Egy. Hozzák le a
gépet az épület elé, sebesültszállítás, azonnal!
– Itt Valkűr Hat Egy, vettem. Érkezés kettő perc múlva – hallottam a
választ. Valkűr volt a deszantgép-rajunk neve, a Hat Egyes hozta a
szakaszunkat.
 – Füstgránátot az utcába, és találják meg azt az orvlövészt –
rendelkezett Fallon őrmester. Priest és Patterson füstgránátokat húztak
elő a mellényükből, és az előttünk lévő utcába hajították őket.
A távoli puska ismét dörrent egyet, felporzott a beton az egyik
oszlopon, ahol a lövedék eltalálta.
– Lőjenek már vissza, a kurva életbe! – vezényelt az őrmester.
A füstgránátok tompa pukkanásokkal robbantak fel, fehér füsttel
terítve be az utcát előttünk. Az orvlövész nem zavartatta magát, újra
lőtt, mögöttünk az egyik ablak csörömpölve betört. Végre
valamelyikünk taktikai számítógépe összehozta a lövedékek
legvalószínűbb röppályáját. A TacLink mindannyiunk kijelzőjére
odapöttyintette a lövész vélhető helyét jelző ikont, pár száz méterre az
utcán, és a körülöttem lévő két raj azonnal tüzet is nyitott.
– Grayson, maga velem jön. Ellis őrmester, magáé a kormány egy
időre, rendben? Graysonnal kivisszük a hadnagyot a térre, és felrakjuk
a deszantgépre. A többiek addig fedezik a seggünket.
– Parancs, értettem! – felelte Ellis őrmester. Ő volt a harmadik raj
parancsnoka, és elvileg ugyanolyan rangidős, mint maga Fallon, de a
század nem hivatalos rangsorában a rajparancsnokunk olyan magasan
volt, hogy a többi tiszthelyettes csak jelenthetett neki.
A hadnagy eszméletlen volt. A lövedék beletépett a félig leeresztett
sisaklemezbe, és ferdén eltalálta a homlokát. Az arca csurom vér volt, a
homloka úgy nézett ki, mintha istenesen fejbe vágták volna egy
baltával, de lélegzett, és úgy látszott, a lövedék nem ütötte át a csontot.
Fallon őrmester levette a hadnagy sisakját, maga mellé ejtette, majd
kinyújtotta felém a kezét.
– Adjon egy traumacsomagot, Grayson.
Benyúltam a gyakorlónadrágom combzsebébe, és kihúztam egy
kötözőcsomagot. Feltéptem róla a fóliaborítást, kirázogattam belőle a
kötszert, és odaadtam az őrmesternek. Ő széthúzta, és a hadnagy
homlokára helyezte. A meleg kötszer azonnal ráforrt a sebre, és
elállította a vérzést.
– Túl fogja élni, hogy begyűjthesse a Bíbor Szívet – dünnyögte az
őrmester. – Segítsen a géphez cipelni.
 Mindketten megragadtuk a hadnagy egy-egy karját, hogy
megemeljük a testét, ami azért nem volt egyszerű. Magas fickó volt,
alulról karcolta a száz kilót, a csatapáncél dobott még ezen egy húszast.
– Hozza a puskáját is! – Lehajoltam, hogy fölszedjem a hadnagy M-
66-osát. Észrevettem, hogy még négy teli tár van a zsebeiben, a
számítógépem pedig mutatta, hogy még 250 lőszer van a puskában.
– Itt Valkűr Hat Egyes, egy perc múlva ott vagyunk – hallottam a
szakaszcsatornán. – Fejeket behúzni.
Az épület főbejáratához tartottunk, suta, rövid futólépésekkel:
Weaving hadnagy magatehetetlen tömege ott imbolygott közöttünk.
Voltak még tüntetők a téren mindenfelé, nem is kevesen, de kínosan
kerülték velünk a konfliktust, most, hogy így megmutattuk, készek
vagyunk éles lőszert használni.
Meghallottam a magasból érkező deszantgép turbináinak sivítását.
Nagy sebességgel jöttek, taktikai ereszkedéssel, abból is a rázósabb
fajtával.
Ahogy befordultunk az épület előtti térre, csak pislogni tudtam,
látva, mennyi test hever a földön. Lehetett akár kétszer annyi, mint
amennyit az első raj állásai előtt hagytunk. A második raj nem fogta
vissza magát.
– Bravo Egy Egy, itt Bravo Egy Kettő. Van három sebesültünk,
akiket fel kéne raknunk a gépetekre.
– Vettem, Bravo Egy Kettő. Hozzátok őket, de ne tököljetek.
A deszantgép kifejezetten látványosan érkezett meg. Kitört az
alacsony felhők közül, és csinált egy szoros utolsó fordulót. Egy
pillanatra megsuhintott valami mélyről jövő félelem, ahogy
megpillantottam ezt a hatalmas, halált hozó harci gépezetet. Akárki is
tervezte a Hornetet, egy másodpercet sem vesztegetett az esztétikára.
Csupa él és lap, megtűzdelve forgócsöves gépágyúkkal, és
fegyvergondolákkal. Úgy nézett ki, mintha valaki lázálmában
keresztezte volna a lódarazsat a szitakötővel, ezt óriásira nagyította
volna, és leburkolja az egészet rétegelt páncélzattal.
Ahogy figyeltem, a deszantgép kiengedte a leszállótalpait, és
lelassított a függőleges érkezéshez. Az utolsó pillanatban a pilóta
elfordította gépet, így a fara és a rakodórámpa nézett a hivatalépület
felé, a fegyverei pedig a lehetséges veszély irányába mutattak. Láttam,
ahogy az orrgondola gépágyúja jobbra-balra pásztáz a csövével, ahogy
a fegyvervezérlés önműködően keresi a célpontokat. Aztán leértek a
leszállótalpak, és a Hornet szinte lekuporodott az épület elé. A
rakodórámpa a hidraulika sivításától kísérve lenyílt.
– Megjött a fuvarja – mondta Fallon őrmester az eszméletlen
hadnagynak.
Kivittük a hadnagyot a térre. A deszantgép fara csak negyven-
ötvenméternyire volt az épülettől. A fedélzeti technikus kilépett a
rakodórámpára, és intett, hogy igyekezzünk.
Már tízméternyire sem voltunk rámpától, amikor egy nehézgéppuska
lövéseinek robaja rázta meg a teret. Körülnéztem a veszélyforrás után,
arra gondolva, hogy a deszantgép orrgondolájának gépágyúja talált
magának célpontot, de aztán láttam, hogy a nyomjelzők felénk húznak,
nem pedig a géptől elfelé.
– Harchoz! – kiáltotta az őrmester, és a földre vetettük magunkat,
Weaving hadnaggyal együtt. Előttünk olyan zaj hallatszott, mint
amikor a jégeső veri a bádogtetőt, ahogy az érkező lövedékek eltalálták
a deszantgépet.
– Honnan a faszból lőnek? – kérdezték üvöltve a szakaszcsatornán.
– A tetőkről – válaszolt valaki. – Géppuskák vannak a tetőkön,
jobbra és középen.
Előttünk a pilóta felpörgette a hajtóműveket, és elemelte a gépet a
földről. A fedélzeti technikus egy pillanatra megkapaszkodott, hogy ki
ne zuhanjon, aztán visszavonult a páncélozott gép belsejébe. Azon
törtem a fejem, vajon miért nem lő vissza az orr-gépágyú. A nyomjelző
lövedékek két lakóház tetejéről jöttek, az egyik a tér jobb oldalán állt, a
másik a hivatali épülettel szemben álló végében. Mindkettő szabványos
szociális panelház volt, harminc emelet magasak, én pedig rájöttem
hogy a deszantgép nem képes ilyen magasra célozni a földről a
gépágyújával.
A tetőre telepített géppuskák sorozatokat lőttek, húszasával szórták
az áldást. Fallon őrmesterrel ott maradtunk a nyílt téren, a relatív
biztonságot jelentő épület és a páncélozott deszantgép között. A gép
hátsó ajtaja volt közelebb, de a gép már egyméternyire volt a földtől, és
nem úgy nézett ki, mintha a személyzete szívesen várakozna, miközben
ellenséges lövedékek kopognak a páncélján.
– Honnan a kurva életből szereztek ezek nehézgéppuskákat? –
kérdezte Fallon őrmester. Kihúzott egy füstgránátot a mellényéből, és
intett, hogy kövessem a példáját. Kihajítottuk a térre a gránátjainkat, és
pár másodperccel később sűrű füst takarta el a pozíciónkat.
– Húzzunk a faszba – javasolta a rajparancsnokom. Karjainál fogva
újra megragadtuk az eszméletlen hadnagyot, és sietve megindultunk
vissza, az épület felé. Mögöttünk a géppuska-lövedékek staccatói
folyamatosan verték a deszantgép páncélját.
Hirtelen megváltozott a hajtóművek hangja, és még számomra is
világossá vált, hogy valami alapvető dolog ment tönkre. A turbinák
folyamatos süvöltése a megkínzottak sikolyára váltott. A vállam fölött
hátrapillantottam, és láttam, ahogy a jobb oldali hajtóműből dőlni kezd
a füst. Egy újabb sorozat nyomjelzős lövedék vágott végig a
deszantgépen, amely ekkorra már tizenöt méterrel volt a tér felett. A
lövedékek becsapódása helyén vörös és sárga szikrák pattogtak,
egyértelművé téve, hogy páncéltörő lövedékek csapódtak a kemény
burkolatba.
– Ne álljon le most várost nézni, agyaska! – kiáltotta oda az
őrmester. Végre visszaértünk a betonárkádok fedezékébe.
A második raj pár katonája ott volt az árkád pereménél, és egyik
sorozatot a másik után küldték fölfelé, a deszantgépünket tépázó
nyomjelzős sorozatok forrása irányába. Akárki is telepítette oda azokat
a géppuskaállásokat, ismerte a Hornet képességeit. A deszantgép a
földön a legsebezhetőbb, és a géppuskák magasan voltak, a tetőkön,
kívül az orrgondola és a gyorstüzelő gépágyú tűzzónáján. A
géppuskaállások helyét vagy piszok nagy szerencsével, vagy
ellenkezőleg, nagyon is gondos tervezéssel választották ki. Leraktuk a
hadnagy testét, a puskáját a nyakamba akasztottam, keresztben a
mellvértemen, és ellenőriztem a saját puskám tárát. A mellényemben
lévő gránátok csupa tömegoszlatásra való cucc volt, semmi olyan, ami
a bosszúságnál nagyobb problémát jelentene a géppuskák kezelőinek.
Különben is, semmim nincs, amit tisztességesen el tudnék lőni a
harmincemeletes épületek tetejéig.
 – A faszszopók tudják, mit csinálnak – állapította meg Fallon
őrmester, a hangjában már-már tiszteletet véltem felfedezni. Együtt
figyeltük, amint a deszantgép elfordul, ahogy a pilóta igyekezett a
fülkéjét és a megmaradt hajtóművet távol tartani a lövedékektől, és
próbálta kiemelni a gépét ebből a beton lövedékcsapdából, de egy
hajtóművel a Hornet csak lassan tudott emelkedni. A géppuskák
folyamatosan lőtték, a nyomjelzők követték a gép mozgását. Mindkét
géppuska a pilótafülkét próbálta eltalálni.
A deszantgép már vagy harminc méter magasra jutott, amikor ijesztő
hirtelenséggel rándult oldalra. A pilóta megfogta a sodródó gépet,
elfordította és leejtette az orrát, hogy sebességet gyűjtsön. Úgy döntött,
felhagy az emelkedéssel, és szintben repülve próbálja elhagyni a
halálzónát. A menekülési útvonal épp az egyik géppuskaállás mellett
vitt el, és az a géppuska el is hallgatott, amikor a deszantgép
eldübörgött mellette, a mélyen a tetővonal alatt. De a másik még ekkor
is folyamatosan tűz alatt tudta tartani, a nyomjelző lövedékek végig
követték a Hornetet, ahogy elhagyta a teret.
Felettünk magasan a második szakasz egy vagy két raja a
hivatalépület tetején foglalta el az állását. Hallottam puskáik sorozatait,
ahogy felvették a harcot a távoli tetőkre telepített géppuskafészkekkel.
Az épület csak öt emelet magas volt, így a géppuskák még mindig
jelentős magassági fölénnyel rendelkeztek. Miután pár másodpercig
puskalövedékek záporoztak feléjük a fölöttünk lévő rajok irányából, a
nehézgéppuskák kezelői úgy döntöttek, élnek helyzeti előnyükkel, és
viszonozzák a kedvességet. Az egyik géppuska, a tér szemben lévő
oldalán, újra tüzet nyitott, és a nyomjelzők ezúttal a mi épületünk teteje
felé mutattak.
– Bravo Egy, itt Valkűr Hat Egy.
A deszantgép-pilótánk hívta a hadnagyot a szakaszcsatornán. Úgy
hangzott, mintha összeszorított fogakkal beszélne.
– Valkűr Hat Egy, itt Bravo Egy Egy. A hadnagy kész. Mi a helyzet a
fuvarral? – kérdezett vissza Fallon őrmester.
– A gépnek annyi – jött a válasz. – Én a másodpilóta vagyok, a pilóta
halott, és a fedélzeti technikusomat sem érem el az interkomon. A jobb
oldali motor kész, és a pilótafülke felét is szétlőtték. Próbálok...
várjatok csak...
Hallottuk, ahogy a távolban a Hornet megmaradt hajtóműve még
felvisít, azután émelyítő véglegességgel elhallgat.
– Itt Valkűr Hat Egy, zuhanunk – jelentette be a pilóta tárgyilagosan
a szakaszcsatornán. Olyan nyugodtnak és összeszedettnek hangzott,
mintha csak a jövő heti időjárásról nyilatkozott volna.
Egy szűk kilométerről is hallottuk a zuhanás zaját. Robbanás nem
volt, csak a recsegés-ropogás, mintha egy óriás egy hatalmas,
csavarokkal teli zsákot borított volna ki egy fémasztalra. Pár pillanattal
később a zajok elhaltak.
– Ó, a kurva életbe! – nyögött fel Fallon őrmester. Aztán a
szakaszcsatornára kapcsolt. – Van egy lezuhant deszantgépünk,
emberek. A Valkűr Hat Egyes lezuhant a lakóövezetbe.
 11.
DESZANTGÉP
VÉGVESZÉLYBEN

Odafönt nehézgéppuskák lövedékei aprították a tetőt, pont ott, ahol a

második szakasz talpasai bevették magukat. Nem voltunk egy
csatornán velük, de a kiabálásból sejtettük, hogy nem állnak túl
fényesen a dolgaik.
Fallon őrmester kilesett az árkádok alól, és felnézett az éjszakai
égboltra, ahol a géppuskák nyomjelzős lövedékei úgy ostromolták az
épület tetejét, mint egy óriási raj rettenetesen dühös szentjánosbogár.
– Kirugdossa a szart belőlünk egy marék segélyen élő patkány –
dünnyögte maga elé. Aztán állított egyet a csatornaválasztóján, és
beleszólt a sisakmikrofonjába. Nem hallottam semmit a raj- vagy a
szakaszcsatornán, ami azt jelentette, hogy a századparancsnoksággal
beszélhetett.
– Valkűr Hat Négy, itt Bravo Egy Egy. Valkűr Hat Egyet lelőtték,
hétszázötven méterre keletre ért földet. Nehézgéppuskák vannak a
tetőkön, és épp most rúgják porhanyósra a második szakasz seggét. Azt
javaslom, először rendezzétek le azokat a géppuskafészkeket, utána
nézzétek meg, mi maradt a lezuhant deszantgépből, vége.
Végighallgatta Valkűr Hat Négyes válaszát, aztán visszakapcsolt a
szakaszcsatornánkra.
– A második szakasz gépe rácsapást csinál. Mindenki húzza be a
fejét.
 Valkűr Hat Négy nem vesztegette az idejét. A rohamának első
jeleként gépágyúlövedékek csíkjai húztak át az égen, és a távolból
meghallottuk a Hornet oldalgondolákba szerelt forgócsöves
gépágyúinak dübörgését.
A szemközti épület tetőszerkezete szikraesőben tört ki, ahogy a
gépágyúlövedékek becsapódtak a géppuskafészekbe. A géppuska
elhallgatott, és pár pillanattal később odafönt felbukkant maga a
deszantgép, ahogy mennydörögve befejezte rohamát a tér felett.
Észrevettem, hogy néhány gépágyúlövedék elvétette a tetőt, és lejjebb
csapódott be az épületbe, telibe találva a tető alatti lakásokat. A
harmincadikon számos ablak tört ki, és néhány lövedék hatalmas
lyukakat vágott a magasház utcafrontjaként szolgáló betonpanelekbe.
Ablakszilánkok és betontörmelék záporozott a térre.
– Bravo Egy Egyes, itt Valkűr Hat Egy – hallottuk a pilóta hangját a
szakaszcsatornán. A háttérben a műszerek elektronikus riasztásai
csipogtak és visítottak.
– Hallak, Hat Egyes. Mi a helyzeted? – jelentkezett vissza Fallon
őrmester.
– A gépnek befellegzett, bár a talpán áll egy kurva utca kellős
közepén. A műszerek meg a kommunikáció még működik, de az
orrgondolámnak vége. A pilótám és a fedélzeti technikusom halott, azt
hiszem. Kurvára elkelne itt egy kis segítség.
– Hat Egyes, maradj a seggeden. Jövünk és összeszedünk. Addig
tartsd zárva az ajtókat, elég szar környékre keveredtél.
– Vettem. Nem megyek sehova.
– Látunk a TacLinken. Nemsokára ott vagyunk.
Döbbenten néztem a rajparancsnokra, ahogy megszakította az
összeköttetést. Tényleg azt akarja, hogy kimenjünk oda, gyalog?
– Itt hagyjuk a hadnagyot a harmadik rajjal – mondta nekem. – Fogja
a lőszerét. Sétálni megyünk.
– Első raj, mögöttem sorakozó! – vezényelt utána a rajcsatornán. Én
kivettem Weaving hadnagy teli tárjait a tárzsebeiből, és átraktam őket a
sajátjaimba. Ami nem fért, azt a páncélom combzsebeibe.
– Egyetlen, tűzharcot átélt ember sem panaszkodott még soha azért,
mert túl sok lőszer lett volna nála – mondta magyarázatképpen az
őrmester.
– Gondolom – feleltem, és kissé remegő kézzel zártam le az utolsó
tárzsebet. Semmit sem szerettem volna most kevésbé, mint kimenni a
lakóövezet utcáiba, és eltávolodni a szakasztól.
Az első raj többi katonája futva érkezett. Elöl Stratton és Hansen,
mögöttük Jackson, Priest és Baker, végül pedig Paterson és Philips.
– Mi a terv, főtörzs? – kérdezte Baker, ahogy a raj összegyűlt
körülöttünk.
– A járgányunk nem egészen egy kilométernyire van abban az
irányban – magyarázta Fallon őrmester, és bejelölt egy útvonalat a
TacLink kijelzőinken, miközben beszélt. – Legalább egy pilóta még
életben van, úgyhogy odamegyünk, összeszedjük őket, és felrobbantjuk
a roncsot. Nem hagyhatjuk ott a sok finom hadianyagot, hogy a helyiek
vegyék birtokba.
– Egy éjszaka a városban? – kérdezte évődve Stratton. – Látod,
Grayson? És még te panaszkodtál, hogy sohasem kapunk kimenőt a
bázisról.
– Tudod mit? Felejtsd el, hogy valaha is mondtam ilyet – szóltam
vissza vigyorogva. Stratton jó hangulatát szemmel láthatólag semmi
sem kezdte ki, és a könnyedsége rám is megnyugtatóan hatott.
– Gyerünk, csináljuk! – vezényelt Fallon őrmester. Ellenőrizte a
puskáját, és kilépett a térre. – Laza ékalakzat emberek, mindenki
figyelje a tűzkörletét. Ha valamit meglátnak, előbb lövünk, utána
kérünk bocsánatot. És a gumilövedékeket el lehet felejteni. Bárki, aki
ez után a tűzijáték után kint van még az utcán, az ránk vadászik.

Megindultunk a szociális lakóövezet utcáin. A városvezetés végre

eljutott odáig, hogy lekapcsolja az energiát a lázadó blokkokban, ezért
aztán nem működött az utcai világítás. Cserébe volt egy csomó lángoló
jármű és szeméttároló mindenfelé. A sisakjaink képalkotó érzékelői
elláttak bennünket a megfelelő vizuális információval: alacsony
fokozatú fényerősítés, hőkép, meg még nagyjából három tucat optikai
filter dolgozott. A népeknek, akik velünk szemben álltak, nem voltak
katonai minőségű szenzoraik, de valahogy egész jól megtippelték, hogy
nagyjából merre járunk. Tüntetők kis csoportjai futottak át az utcán, és
tűntek el a mellékutcákban, jóval előttünk. Jókora távolságot tartottak
tőlünk, senki sem célzott ránk semmilyen fegyverrel, mégis úgy
éreztem magam, mint a városiharc-gyakorlatokon az alapkiképzésen,
amikor egy megrendezett rajtaütésbe gyalogoltunk bele.
A detroiti lakóövezet egy komplett pöcegödör. A hivatali épület
környéke villanegyed volt a távolabbi utcák düledező épületeihez
képest. Otthon, Bostonban a házak rém rondák, de nagyjából épek
voltak. Itt Detroitban, a szociális tömbök kétszer olyan ocsmányak
voltak, és minden második a pusztulás különféle stációiban járt. Két
utcasarok között pár épület az alapjáig le volt rombolva, másokból még
maradt egy-két emelet, meg a düledező váz. Mint egy-egy kirohadt fog
egy amúgy is gyalázatos fogsorban. Senki nem volt a romok között,
amikor lövésre kész fegyvereinkkel eltrappoltunk mellettük, de a
lángoló kukák és szétszórt ételesdobozok tanúskodtak róla, hogy a
romok lakói nem lehetnek messze.
– Bravo Egy Egyes, itt Valkűr Hat Négy. Fölöttetek körözünk, és
követünk benneteket a taktikain. Figyeljetek, egy csoport követ
benneteket a párhuzamos utcán, nektek négy óránál.
A TacLink kijelzőinken megjelent pár tucat ellenséges mozgást jelző
vörös rombusz, a szomszédos, tőlünk jobbra lévő utcán tömörültek, és
tartották a tempót a rajjal.
– Vettem – nyugtázta Fallon őrmester. – Hogy néz ki a lezuhant gép
környéke, Hat Négyes?
– Ebben a pillanatban még tiszta, de ahogy nézem, a helyi csőcselék
már gyülekezik. Azt ajánlom, ne sokat szuttyogjatok odalenn.
– Erre mérget vehetsz, Hat Négy.
– Mi a faszt csinálnak ezek? – kérdezte Paterson. – Először
belerohannak a puskatűzbe, hogy elkapjanak bennünket, most meg
visszahúzódnak?
– Dehogy húzódnak vissza, agyas – válaszolt Jackson tizedes. –
Csak arra várnak, hogy besétáljunk az egérfogóba. Pontosan tudják,
hova megyünk.
– Locsogást befejezni, alakzatot tartani! – szólt közbe az őrmester. –
Még van egy fél kilométer. Futólépés, emberek. Érjünk oda, mielőtt a
segélypatkányok ráteszik a kezüket a gép hadianyag-készletére.
 A deszantgép pont egy nagyobb útkereszteződés közepén állt, ami
elég nagy baj, mert nyílt téren volt, és minden irányból támadhatták. A
jobb oldali hajtómű még mindig füstölt, a páncélozott pilótafülkén több
lyukat is ütöttek a páncéltörő lövedékek. A bal oldali hajtómű mély,
zümmögő hangot hallatva alapjáraton pörgött. Egy fél tucat helybéli
már megelőzött bennünket, az oldalajtót csapkodták és fel-le ugráltak a
pilótafülke tetején. Fogalmuk sem volt arról, hogy közeledünk a
sötétben.
Fallon őrmester egy jól irányzott lövéssel jelezte az érkezésünket, s
közben egy pillanatra sem esett ki a ritmusból. A deszantgép tetején
ugráló zavargó lezuhant a pilótafülkéről a betonra, meg sem próbálta
lassítani a zuhanását. A többiek, ahogy meghallották a puska
dörrenését, szétszaladtak, akár a csótányok a villanykapcsoló
kattanására. Hagytuk, hadd fussanak, mi pedig odarohantunk a
megtépázott deszantgéphez.
– Hat Egyes, itt vagyunk kint. Nyisd ki az oldalajtót, ha tudod.
– Várjatok egy kicsit – felelte a másodpilóta. – Pár csontom eltört.
Odamentem a pilótafülke jobb oldalához, és benéztem. A pilóta a
műszerfalra volt dőlve, a sisakja oldalán tátongó ronda lyuk nem
hagyott kétséget az állapota felől. A pilótafülke jobb oldalát egy csomó
nehézgéppuska-lövedék találta el, és eléggé meggyengítették a
polikarbonátot ahhoz, hogy a végén egy-két lövedék bejusson a gépbe.
A Valkűr Hat Egyes pilótája sajnálatos módon pont a röppályájukban
ült.
Figyeltem, ahogy a másodpilóta kikapcsolja biztonsági öve
hevedereit, és megpróbál kikecmeregni az ülésből. Az ezt követő
sikoly elég hangos volt ahhoz, hogy kihallatsszon a páncélozott
pilótafülkéből.
– Főtörzs, az emberünknek el vannak törve a lábai. Várjon. –
Kopogtattam a pilótafülke oldalán. – Hat Egyes, le tudnád robbantani a
kabintetőt? Mint katapultálás előtt?
A másodpilóta elgyengülve biccentett, erőtlenül felemelte a
hüvelykujját, és megragadta a piros-sárga csíkos kart a pilótafülke
oldalán.
– Srácok, hátrább kéne húzódnotok. Úgy értem, piszokul hátra.
 Visszavonultunk az utca szélére, jó messzire a kabintető paneljeitől.
– Hajrá, Hat Egyes! Felőlünk mehet.
A deszantgép pilótafülkéjének paneljei tompa reccsenéssel szálltak
szanaszét. Odarohantunk, és Jackson átadta Patersonnak a puskáját,
mielőtt felmászott volna az immár nyitott pilótaüléshez.
– Valaki jöjjön még ide segíteni – mondta Jackson. Én is hátraadtam
a puskámat, és felmásztam.
A másodpilóta is elég rossz bőrben volt. Mindkét lába eltörött, a
jobb karja véres, repülős kezeslábasának ujja cafatokban. A
pilótafülkében vér, elfüstölt elektronika és az iménti robbanás szaga
keveredett. Felnézett ránk sisakjának átlátszó arclemeze mögül.
Rámosolyogtam, ahogy próbáltam olyan pózba mozgatni, hogy
Jacksonnal ki tudjuk emelni.
– Tartson ki! Semmi perc alatt kiszedjük innen.
– Vigyázat! – kiáltott valaki odakint, és a kereszteződés túloldaláról
hirtelen fegyverropogás hallatszott.
– Első raj, ellenség közeledik a pozíciótokhoz! – jelentette be Valkűr
Hat Négy meglepő hirtelenséggel.
– Nebassz, tényleg? – felelte valaki.
– Jackson, Grayson, vigyék hátra a pilótát, és nyissák ki nekünk azt a
kurva oldalajtót! – adta ki a parancsot Fallon őrmester. A raj viszonozta
a tüzet, a tüntetők fegyvereinek hangos dörrenései elkeveredtek a HH-
puskák sorozatainak kerepelésével.
Jacksonnal nagy hirtelen kiemeltük a másodpilótát az üléséből.
Sikított, ahogy hátravonszoltuk a pilótafülkét és a rakodóteret
összekötő kisméretű, de páncélozott ajtóhoz. A pilótafülke túl kicsi volt
három élőnek és egy hullának; ha valakinek sikerül belőnie az immár
védtelen fülkébe, az jó eséllyel eltalálja valamelyikünket. Jacksonon és
rajtam teljes csatapáncél volt, de a sebesült pilótanőn csak golyóálló
mellény a kezeslábasa fölött. Próbáltuk a testünkkel fedezni, amennyire
csak tudtuk, miközben Jackson megtekerte a pilótafülke ajtajának
nyitókarját. Az ajtó félrecsúszott az útból, mi pedig átpréseltük
magunkat rajta, közöttünk a sebesült pilótanő. Odakint egyre
hangosabb lett a fegyverropogás. Hallottam, ahogy lövedékek
csapódnak be mellettem a deszantgép belső kabinfalába, miközben
igyekeztem bejutni az ajtó mögötti rakodótérbe. Az ösztöneim azt
tanácsolták, hogy húzzam le a fejem, és söpörjek a raktér biztonságába,
de inkább megálltam, és meghúztam a kart az ajtó belső oldalán. A
páncélozott ajtó a helyére siklott, és a majd négy centiméter vastag,
réteges kompozitpáncéllal lezárta a nyílást.
Átvergődtünk a szűk folyosón, amely összekötötte a pilótafülkét a
raktérrel. A pilótát félig Jackson húzta, félig én toltam. Végre beértünk
a raktérbe, és lefektettük a sebesültet a gumírozott padlóra, megfelelő
távolságban az oldalajtótól. A fedélzeti technikus a rakodórámpánál
hevert, kitekeredett tagokkal, arccal lefelé, mozdulatlanul.
Jackson odafutott az oldalajtóhoz és elfordította a vészhelyzeti
nyitókart. A pilótafülke ajtajával ellentétben ez egy zsanéron fordult, és
befelé nyílt. Ahogy az ajtó nyílt, az első raj katonái kezdtek
beszállingózni a nyíláson. Odakint folyamatos volt a puskatűz
kakofóniája. A deszantgép törzsén pattogtak a kézifegyver-lövedékek.
Olyan volt, mintha kövekkel dobálnának egy polikarbonát ablakot.
A raj bebotladozott a gépbe. Az utolsó Fallon őrtmester volt. Egy
kézzel lőtt kifelé az ajtón, és csak akkor engedte el az elsütő billentyűt,
amikor az ajtó rácsukódott a csőtorkolatra. Ahogy az ajtó bezáródott,
az őrmester hátralépett, és a századcsatornára váltott.
– Valkűr Hat Négyes, itt Bravo Egy Egy. A pozíciónkat elözönlötte
az ellenség. Bezárkóztunk a deszantgépbe. Nem tudnál egy kis anyagot
dobni a környékünkre?
– Bravo Egy Egyes, itt Valkűr Hat Négy. Nem bombázhatunk civil
területet, viszont nyomhatunk egy kört az ágyúinkkal.
– Próbáljátok nem eltalálni a deszantgépet, Hat Négyes. Itt
dekkolunk a raktérben.
– Vettem Egy Egyes. Maradjatok vételen.
A TacLink kijelzőm szerint a gépet ellepte a vörös rombuszok
tengere. Ablak ugyan nincs a raktéren, de a dörömbölés a gépfalon
egyértelművé tette, hogy be voltunk szorítva. A deszantgép páncélja
elég vastag ahhoz, hogy a kiabálás zöme ne hallatsszon be, de a
lövedékek kopogása a többrétegű páncélon nagyon is hallható volt.
– Hol a puskám? – kérdeztem, mire Stratton megvonta a vállát.
– Üresre lőttem, és még kint eldobtam. Bocs.
 – Hát, bazmeg. Most akkor mi a fasszal lőjek?
– Vételezzen egy másikat a gép fegyvertárolójából – szólt közbe
Fallon őrmester – És ha már ott jár, hozzon magának lőszert is. Baker,
Jackson, menjenek Graysonnal, és hozzanak lőszert a többieknek.
Hozzanak el mindent, amit el tudunk vinni. Azt hiszem, hosszú
éjszakánk lesz.

A deszantgép fegyvertárolója a pilótafülke mögött volt, közvetlenül

a vécéfülke és az ételtároló mellett. Olyan volt, mint egy kis gardrób,
amelyet padlótól plafonig megtöltöttek a tartalék fegyverek és a
hozzájuk tartozó lőszerek. A kézifegyverek a belső falra szerelt polcon
sorakoztak, alattuk lezárt dobozokban a lőszer. Felkaptam két „TÁR,
PUSKA, M-66, 45EA” feliratú dobozt, és odaadtam Bakernek és
Jacksonnak, akik mögöttem álltak a szűk közlekedőfolyosón.
– Adj egy adag puskagránátot is – mondta Baker. Benyúltam a
polcokra, és kihúztam több, különféle műanyagdobozt negyven
milliméteres puskagránátokkal. A két rangidős átvette, és hátraadta a
dobozokat a raktérbe a többieknek, akik buzgón tárazták újra a
fegyvereiket, és pakolták tele a tárzsebeiket.
A tárolókban a fegyverek zöme a szabványos M-66-os volt, a
legtöbbünknek ez a rendszeresített fegyvere. Volt még pár Sarissa
páncéltörő rakéta a puskák mellett, ezeknek most nem sok hasznát
láttuk, és volt egy fél tucat TTR, amelyek viszont nagyon is hasznosak
lehettek. A Többcélú Taktikai Rakétavető rendszer alapja egy tömzsi
kis cső, amely tömzsi kis rakétákat tud kilőni a legkülönfélébb
robbanófejekkel. Alapvetően ugyanarra használható, mint a puskáinkba
integrált gránátvető, csak a TTR csőátmérője kétszer akkora, a rakéták
hatótávolsága kétszer akkora, a bumm meg legalább négyszer akkora,
mint a puskagránátoké. Kivettem egy M-66-ost a tárolóból,
megtöltöttem egy friss tárral, és a vállamra vettem. Egy hirtelen ötlettől
vezérelve fogtam egy pisztolyt is, és begyűrtem a mellvértemen
található egyik üres gránáttartó hurokba. Végül pedig kivettem egy
TTR csövet a rögzítő bilincséből. A hozzá való muníció az alatta lévő
polcon volt, színkódolt biztosítósapkák mutatták, hogy milyen
halálnemet szállítanak. A színkódok fele semmit nem mondott, pedig
az alapkiképzésen odafigyeltem, amikor a TTR-t tanították. Ismertem a
nagy robbanóerejű változat színkódját (vörös) és a termobárikusét
(sárga és fekete). Ezekből levettem egyet-egyet a polcról, az egyiket
betöltöttem a vetőcsőbe, a másikat a vállamra vettem, ahol
összekoccant a puskámmal.
– Valami nagy dolgot tervez ma éjszakára, Grayson? – érdeklődött
Fallon őrmester, amikor visszaértem a raktérbe.
– Csak biztos akarok lenni abban, hogy elég nagyot fog szólni,
főtörzs.
Odakint megszűnt a dörömbölés. Aztán egy sorozat gyorstüzelő-
robbanást hallottunk, mintha odakint valaki begyújtotta volna a világ
legnagyobb petárdasorát. Egy másodperccel később Valkűr Hat Négy
átdübörgött a fejünk felett.
– Bravo Egy Egyes, fedezékbe futottak. Csinálunk még egy fordulót.
– Vettem Hat Négyes, és nagyon köszönjük – nyugtázta a
bejelentkezést Fallon őrmester. – Szerelvényt igazíts, és felkészülni az
indulásra! – vezényelt utána a raj csatornán. – Bemegyünk ebbe a
mellékutcába. – A TacLink kijelzőn mutatta az útvonalat. – Mindenki
kerüljön kurva messzire ettől a géptől kurva gyorsan, mert amikor
beindul az önmegsemmisítő, ez lesz itt a világ legnagyobb
repeszgránátja.
– Valaki nézze már meg a fedélzeti technikusomat – kérte a sebesült
másodpilóta. Elég vontatottan beszélt, mert Paterson, a raj szanitéce
benyomott neki egy szabványos fájdalomcsillapító keveréket a
traumacsomagból, és az van olyan jó anyag, hogy még a törött
csontokról is megfeledkezel tőle egy időre. A nő egy pár óráig nem fog
érezni semmit deréktól lefelé, de a törött lábain amúgy sem tudott
volna futkosni.
– Eszméletlen, de él – felelte Paterson. – Rendesen kiütötte magát.
– Paterson, Baker, hozzák a technikust – vezényelt Fallon őrmester.
– Phillips, Priest, maguké a pilótanő. Robbantsuk fel ezt a gépet,
mielőtt a tömeg összeszedi a bátorságát és visszajön.
– Bravo Egy Egyes, itt Valkűr Hat Négy. Elvezényeltek bennünket,
hogy kiemeljük a második szakasz sebesültjeit. Egy darabig magatokra
lesztek utalva. Hat Kettő és Hat Öt már úton van Shughartból, becsült
érkezés tizenkilenc perc múlva.
– Csodálatos – nyugtázta a rajparancsnokunk. – Ez az időzítés
egyszerűen maga a tökély.
– A századparancsnoksággal beszéld meg – mentegetőzött a Hat
Négyes pilótája. – Mi csak azt tesszük, amit mondanak.
– Ne vedd magadra, Hat Négyes. Végül is ti vagytok a második
szakasz szállítói.
– És most mi a terv, főtörzs? – kérdezte Jackson.
– Egyeztetek a századparancsnoksággal – felelte az őrmester és a
századcsatornára kapcsolt. Pár másodpercig tárgyalt velük, majd
megrázta a fejét, és visszakapcsolt a raj csatornára. – A zászlóalj
beküldi az Alfa századot és egy páncélos szakaszt. A második
szakasznak sok a sebesültje. Mi visszatrappolunk a hivatalépülethez, és
beássuk magunkat az első és a második szakasszal, amíg meg nem
érkezik a lovasság.
– Ez egy egész értelmes tervnek tűnik – bólintott Baker. – Nagy kár,
hogy nem küldték velünk a tankokat már az elején.
– Szinte soha nem vetnek be tankokat belföldi balhéknál, Baker.
Attól olyan háborúsnak nézne ki a téma.
Nekem pedig piszokul háborúsnak tűnik ez az egész, gondoltam.
Emberek lőnek ránk, mi visszalövünk, és akit eltalálnak, az nem kel
föl. Az Észak-Amerikai Nemzetközösség állampolgárai vannak
odakint, az a nép, amelynek a védelmére felesküdtünk, de nem a
polgári jogok jutnak először eszedbe, amikor valaki elsüt egy fegyvert
feléd. Akkor és ott nem volt más, csak egyfelől a rémült és fáradt
katonák aprócska törzse, elbújva egy lerobbant deszantgépben,
másfelől mindenki más, és nem volt katona a rajunkban, aki ne lett
volna kész lelőni közülük akárhányat, csak hogy megmentsen
közülünk egyet.
– Na, húzzunk innen! – adta ki a parancsot Fallon őrmester. –
Mindenki a hátsó rámpához. Mindenki keressen fedezéket, és ne a
közelben. Repeszek fognak röpködni mindenfelé. Stratton, maga fedez,
amíg be nem élesítem a töltetet. A többieknek indulás!
 Összeszedtük a vackainkat, és felsorakoztunk a deszantgép hátsó
rámpájánál. Az eszméleténél lévő pilótát és a magatehetetlen fedélzeti
technikust két-két katona vitte. Örültem, hogy nekem csak a TTR-t kell
cipelnem, azok négyen, akik a sebesülteket viszik, aligha fognak lőni
bármire is. Jackson intett, hogy Hansennel hátulról fogjuk biztosítani a
menetet.
– Én vezetek – jelentette ki. – Ti ketten hátulról fedezetek.
Felnyúlt és elfordította a rámpa leeresztő karját, mire a raktér fényei
kialudtak, és a gép hátsó része kinyílt. A sisakkijelzőm villódzott egy
kicsit, ahogy igazodott a megváltozott fényviszonyokhoz. A rámpa
még le sem ért a földre, amikor Jackson kiugrott, és megindult futva a
mellékutca felé.
– Mozgás, mozgás, mozgás!
A deszantgép fara nyugtalanítóan kiszolgáltatott hely. Nem
előzhettem meg a két sebesülthordozó párost, mert fedeznem kellett
őket. Ezért aztán ugyanolyan lassú voltam, mint ők. Befutottunk a
mellékutcába, amint Fallon őrmester meghatározott a számunkra, és a
legtöbbünk cipelt valami nehezet.
A mellékutca torkolata szűk százméternyire nyílt a deszantgéptől. A
mi kis páncélozott csipet-csapatunknak a hordozottakkal együtt
harminc másodpercébe került, hogy leküzdje ezt a távolságot. Amikor
beértünk a mellékutcába, hátranéztem a vállam felett. Fallon őrmester
és Stratton sprintelt lefelé a gép rakodórámpáján, én pedig fél térdre
ereszkedtem, és a TTR helyett a puskámat emeltem fel, hogy fedezzem
őket. Mellettem Hansen hasalt le, puskájával visszafelé célzott. A
deszantgép mögött, a kereszteződés másik oldalán valami mozgást
támadt az épületek árnyékában, ahogy a helyiek újra megindultak a
deszantgép felé, jóval óvatosabban, mint korábban. A légi
támogatásunk már odavolt, a második szakasz sebesültjeit szállították
el, de maradt egy kis időnk, ameddig a bennszülöttek rájönnek, hogy
magunk vagyunk. Láttam valakinek a körvonalait, aki az utcán
közeledett, és a fényerősítőimnek hála, azt is láttam, hogy puska van
nála. Céloztam, és elengedtem egy gyors hármas sorozatot. A sziluett
villámgyorsan fedezék után nézett.
 Fallon őrmester és Stratton elrohantak mellettünk, puskáik zörögtek
a kemény csatapáncélon.
– Fedezékbe, de büdös gyorsan! – üvöltötte az őrmester, és még a
rádióját sem kapcsolta be. Sietve visszavonultunk a mellékutcába, a
puskáinkkal végig a kereszteződésre célozva, egészen addig, ameddig
be nem kanyarodtunk a sarkon. Aztán megfordultunk és futottunk,
elfelé a veszélyes zónától. A bajtársaink már csináltak egy
hevenyészett védvonalat két hatalmas szemeteskonténerből.
Csatlakoztunk a raj többi részéhez, és levegő után kapkodtunk.
Egy pillanatra mennyei nyugalom volt, nem volt fegyverropogás,
sem kiáltások, sem hajtóműdörgés odafentről, csak kilenc HH-katona
lihegése, miután húsz kiló páncélban, fegyverrel a kézben lefutottak
könnyű száz métert.
– Hol a nagy bumm? – kérdezett bele a csendbe Stratton. – Kellett
volna lennie egy eget-földet megrázó nagy bummnak.
Fallon őrmesternek már nyílt a szája, hogy válaszoljon, amikor fura
zaj hallatszott a távolból, mintha valaki kinyitott volna egy gigantikus
sörösdobozt, aztán a sisakom akusztikus áramkörei teljesen
lekapcsolták a hangtovábbítást.
A védőáramkörök erőfeszítései ellenére, amellyel igyekeztek a
hallásomat megóvni, a deszantgép robbanása kis híján beszakította a
dobhártyámat. Éreztem, ahogy a robbanás lökéshulláma átsugárzik
rajtam, amint a hang sebességével távolodik az epicentrumtól. Olyan
érzés volt, mintha a földhöz csaptak volna és valaki a mellemen
ugrálna. Egy pillanatra azt hittem, hogy alacsony hatóerejű atomtöltet
is volt a gép pilonjain, és meg voltam róla győződve, hogy a főtörzs
épp most rombolta porrá a lakóövezet felét, velünk együtt. Azt már alig
vettem észre, hogy a földön fekszem, mert a lökéshullám egyszerűen
levert a lábamról.
Egy ideig nem láttam és nem is hallottam semmit. Polarizált
arclemezem csak lassan vált átlátszóvá, az audiocsatornám néma
maradt. Süket és vak voltam a páncélgubómban, a beépített technológia
megfosztott az érzékeléstől, csak hogy megmentse a látásomat és
hallásomat.
 Ahogy a világ újra fókuszba állt, láttam, hogy bajtársaim szanaszét
hevernek körülöttem a földön, nagyjából ugyanúgy megzavarodva,
mint én. Térdre küzdöttem magam, megkerestem a puskámat, és
ellenőrizni akartam az állapotát a sisakkijelzőmön. Annyira
hozzászoktam már a látómezőmbe csatolt elektronikus kijelzőhöz,
hogy rosszul éreztem magam, amikor nem láttam semmit, sem
szimbólumokat sem számokat az aktív TacLink csatornákon, sem a
fegyverem töltöttségét, sem a raj útvonaljelzőit, sem a barátokat és
ellenségeket jelző, színes rombuszokat. Csak a sisakszenzorom
zöldesre színezett képét láttam, a taktikai számítógép kiegészítő
információi nélkül. A fényerősítő volt az egyetlen technológiai
előnyöm azokhoz az emberekhez képest, akik ránk lövöldöztek.
Aztán a taktikai számítógépem sikeresen újraindult, feltápászkodott
a jókora sokkból, amely kitaszította digitális egyensúlyából. Láttam a
rendszerindítás ismerős kódsorozatát végigvillanni a kijelzőn, és öt
másodperccel később már újra rendesen láttam és hallottam.
Megnyitottam a TacLinket a rajcsatornán, és megköszörültem a
torkom.
– Első raj, összeköttetés-ellenőrzés! Vesz valaki?
– Ja, ja, itt vagyunk – felelte Baker. – Öcsém, ez aztán jó nagyot
szólt, nem igaz?
– Hát nem is szarral gurítunk – válaszolt Hansen. – Nem hallottam
ilyen hangosat a kollégiumi buli óta, utolsó éves koromban.
– Védekező felállás, emberek! – szólt közbe Fallon őrmester. –
Szedjük össze magunkat, és mindenki figyelje a tűzkörletét.
Ez egy kissé feleslegesnek tűnt abban a pillanatban: bárki, akit
csatapáncél és integrált sisak nélkül kapott el a robbanás, vak és süket
lesz egy darabig. Azért még egyszer ellenőriztem a puskámat,
felszedtem a TTR-t, és felvettem a pozíciót az egyik
szemeteskonténernél, hogy ha kell, tűz alatt tarthassam a mellékutca
bejáratát.
Az egész mellékutcát beborította a törmelék, amely egy perccel
azelőtt még sehol sem volt. Mindenütt polikarbonát szilánkok hevertek.
Felnéztem a mellettünk álló házakra, és láttam, hogy minden ablakot
kitört a lökéshullám, a sok tucat, centiméter vastag polikarbonát
ablaktábla úgy tört szilánkokra, mint a jég egy pocsolya tetején.
Távolabb lángoló romok.
– Grayson, Hansen, menjenek az utca torkolatához, és nézzenek ki
óvatosan! – vezényelte Fallon őrmester.
Leporoltuk magunkat, és visszamentünk a mellékutca elejére, oda,
ahol pár másodperce voltunk.
– Szent szar! – szakadt ki Hansenből, ahogy kiértünk a sarokra.
Az előttünk lévő terület nem is emlékeztetett arra az útra, ahová pár
perce rohantunk ki. A kereszteződés, ahol a sérült deszantgép földet
ért, már nem volt az a megszokott városkép, amelynek lennie kellett
volna. Az úttestnek tőlünk úgy hetven méterre vége szakadt, és egy
füstölgő peremű kráter jelezte, hogy hol robbant fel a deszantgép. A
kereszteződést alkotó épületek egyszerűen eltűntek. A mellékutcánk
torkolatától a robbanási rádiusz peremén álló romos házakig egyetlen
egy ép ablak nem maradt. Mindent törmelék borított, betondarabok,
polikarbonát ablaktáblák szilánkjai, megolvadt és kihűlt aszfaltcseppek.
A deszantgép teljesen eltűnt, egyetlen beazonosítható darabját sem
láttam sehol.
– Mi a büdös francot tesznek az önmegsemmisítő töltetekbe? –
kérdeztem.
– Üzemanyag-levegő keveréket – felelte Hansen. – Egy kis terepi
trükközéssel. A tank van megbuherálva, beporlasztja a maradék
üzemanyagot a belső térbe. A gyújtókör ezt robbantja be, meg persze a
maradék lőszert és robbanóanyagot a fegyvertárolóban.
– Azt a picsa! Rendesen szétkúrtuk a környéket.
– Azelőtt sem volt az a kimondott üdülőövezet – kuncogott Hansen.
Végignéztem a területen a fényerősítőmmel. Sok száz kis tüzecske
lobogott mindenfelé, zöldesen világoltak a sisaklemezen. Azon
töprengtem, vajon hány embert robbantottunk fel a deszantgéppel
együtt, vajon hány embernek szakadt a fejére az otthonául szolgáló
épület. Maradt ott valaki, miután a gép lezuhant és kitört a lövöldözés?
Próbáltam kitalálni, vajon én mit csináltam volna otthon, a bostoni
szociális lakóövezetben, és arra jutottam, hogy aki ott marad, amikor a
háza elé zuhan egy deszantgép, az meg is érdemli, hogy az égig
robbantsák.
 – Fedezzenek, kijövünk – mondta Fallon őrmester. – Tűnjünk el
innen, amíg a csótányok le vannak sokkolva.
 12.
A DETROITI CSATA

Fallon őrmester a legkézenfekvőbb útvonalat választotta vissza, a

hivatali épület felé. Ugyanazon az úton hagytuk el a helyet, amelyiken
idejöttünk, a főútvonalon, mely visszavezet a nagy térre. A párhuzamos
és mellékutcák ugyan több fedezéket nyújtottak volna, de ez az
ellenfeleinknek több előnnyel járt volna, mint nekünk.
Megint a hátvédben találtam magam. Ketten-ketten közülünk a
sebesült pilótát és a fedélzeti technikust vitték. Akik nem cipeltek
nehéz terhet, elölről és hátulról biztosították őket, szintén párokban.
Hansen és én figyeltünk a mögöttünk elmaradó útra, a városkép idillien
csendes és nyugodt volt. Néha mozgást láttam az épületek kapujában,
vagy a betorkolló mellékutcákban, de senki nem lőtt ránk. Ami engem
illetett, boldogan fejeztem volna így be az éjszakát, és ahogy egymást
fedezve haladtunk a tér felé, reméltem, hogy a másik oldal is
hasonlóképpen érez.
A fejünk fölött átrepült a második szakasz deszantgépe, hogy újra
leszálljon a hivatali épület előtti térre. Visszatartottam a lélegzetem,
ahogy elhúzott a magas lakótömb fölött, ahonnan nem is olyan régen
egy nehézgéppuska páncéltörő lövedékekkel szórta Valkűr Hat Egyest,
de a deszantgép gond nélkül repült át a tető felett.
– Erős háromszáz méter, emberek – mondta Fallon őrmester. – Nem
tudom, hogy vannak vele, de nekem már jólesne egy forró zuhany, és
egy levezető kufirc.
 – Ámen! – nevette el magát Stratton.
– Gyanús ez a kurva nagy csend – dörmögött az élen Jackson. – Mi
van, ezek összepakoltak és hazamentek?
Már nyitottam a számat, hogy hozzátegyem a magamét Jackson
nagyon is közhelyes megállapításához, amikor valami a szemembe
ötlött a messzeségben. Fényvillanások jöttek egy távoli lakótoronyból,
és én felismertem ezeket a villanásokat, mielőtt a nehézgéppuska
sorozatának dübörgő hangja elérte volna az akusztikus szenzorokat a
sisakomon.
– Fedezékbe! – üvöltöttem, és balra vetődtem, ahol egy kapualj
kínált némi védelmet. A sisakkijelzőm villogott, ahogy a számítógép
frissítette a veszélyjelzéseket és az ellenséges állásokat a taktikai
térképemen.
– Magasház, tizenkét óránál, három vagy négy emelettel a tetővonal
alatt!
Az épületből érkező nyomjelző lövedékek a sötétben olyanok voltak,
akár a lézer, mint a festett vörös sugarak a régi tudományos-
fantasztikus filmekben, és nem mint a valódi lézerfegyverek
láthatatlan, nagy energiájú impulzusai. Az első sorozat pont a raj előtt
csapódott be, a vörösen izzó nyomjelzők megpattantak az aszfalton.
A rajom fedezéket keresve szétrebbent, de errefelé nagyon kevés
volt, és ráadásul semmi olyan, ami megállítana egy nehézgéppuska-
lövedéket. A lövész már követhetett egy ideje bennünket, mert csak
akkor nyitott tüzet, amikor jó messze jártunk a mellékutcáktól, és nem
volt semmi, csak az utat két oldalról határoló épületek. A legközelebbi
mellékutca több mint ötven méterre volt előttünk, túl messze, ezzel az
erővel egy kilométerre is lehetett volna.
Fallon őrmester fél térdre ereszkedett, célra emelte a fegyverét, és
visszalőtt oda, ahonnan a felénk repülő lövedékek érkeztek. A
magasház majd ötszáz méterre volt, nagyjából addig voltak hatásosak a
puskáink. Az őrmester M-66-osának hangja vékony volt és erőtlen a
nehézgéppuska mennydörgő lövéseihez képest. Az őrmester mellett
Jackson és Stratton is követte a rajparancsnok példáját.
A nehézgéppuska elhallgatott egy pillanatra, aztán újra tüzet nyitott.
Ezúttal a sorozat rajta volt a célon. Elszörnyedve figyeltem, ahogy a
nyomjelzők eltalálják Strattont, aki hanyatt zuhant.
A szemem sarkából mozgást vettem észre, és megfordulva láttam,
hogy egy puskacső tűnik fel az egyik épület tetején, mögöttünk.
Mozgolódás volt a tetőn, emberek vettek fel tüzelőállást, és a gyomrom
összeszorult, ahogy rájöttem, a helyiek nem végeztek mára a
csatározással. Ez bizony rajtaütés volt, mi pedig egyenesen
belesétáltunk.
A távoli nehézgéppuska megint tüzet nyitott. A lövész igen
fegyelmezett volt, csak rövid sorozatokat tüzelt. Akárki is kezelte azt a
géppuskát, volt már vele dolga korábban. Hansen belökött a kapualjba,
és utánam préselte magát, amikor a távoli gépágyú újabb sorozata
előttünk szántotta fel az aszfaltot. Nekiszaladtam az épület ajtajának,
páncélozott tömegem becsapódása megrázta az ajtó polikarbonát
tábláit. A TTR csöve lecsúszott a hátamról, én meg pont ráestem.
Igyekeztünk eltűnni a járdáról, az utolsó sorozat csak egy szűk méterrel
kerülte el a lábamat. Az egyik nyomjelző eltalálta a kapualjat, és letört
belőle egy jókora betondarabot, porral és törmelékkel terítve be
bennünket.
A taktikai kijelzőmön két újabb raj-ikon kezdet el villogni, jelezve,
hogy valakiknek sürgős orvosi segítségre van szüksége. Rajunk
szanitéce, Paterson volt az egyik. A raj többi tagja előrefelé mozgott, a
legközelebbi mellékutca bejárata felé, de a nehézgéppuskás már tisztán
befogta kis csapatunkat, és a következő sorozata újabb bajtársamat
terítette le, de nem tudtam, melyiküket.
Hansen már újra állt, és a mögöttünk felbukkanó tetőtéri puskásokra
lövöldözött.
– Grayson, nyisd már ki azt a kurva ajtót! – szólt oda társalgási
hangnemben, és fejével a tőlem balra lévő bejárat felé intett.
Sörétgránátom már nem volt, a nagy robbanóerejűt pedig nem lett
volna tanácsos használni, mert a robbanás lökéshulláma elől ki kellett
volna lépnünk a nyílt utcára. A gumilövedékek meg csak lepattannának
a két és fél centis, átlátszó polikarbonát lapokról. Kézi tüzelésre
állítottam a puskámat, a tűzváltót pedig folyamatos sorozatra. Az ajtó
közepére céloztam, és elhúztam az elsütő billentyűt. A torkolattűz
megvilágította a bejáratot, ahogy a puskám percenként kétezer
lövedékes sebességgel ontotta magából a tűhegyes
wolframlövedékeket, harminchárom nehézfémből készült tűt
másodpercenként. A wolframvihar könnyedén ette bele magát a
polikarbonát ajtólemezbe, pár másodperc múlva a felső panel megadta
magát, és műanyag szilánkfelhővé robbant.
Az így támadt nyíláson már be tudtam nyúlni, és működésbe hoztam
a vészhelyzeti zárkioldót. A vállammal betaszítottam az ajtót, és
megfordultam, hogy lássam, ahogy Hansen a hátán csúszik, és a
sarkával próbálja magát beljebb lökni az bejáraton. A puskája ott
hevert mellette. Kinyúltam, megragadtam a vértjét, és behúztam a
bejáraton, el a tűzvonalból. A páncéljával és a felszerelésével együtt
majdnem száz kilót nyomott, de olyan szinten zubogott bennem az
adrenalin, hogy fél kézzel be tudtam húzni az épület sötét előterébe
anélkül, hogy a puskámat letettem volna a másik kezemből.
– Megvagy? – kérdeztem, de feleletképpen csak nyögni tudott. Volt
egy lyuk a páncélján, pont ahol a mellvértje és a vállvértje összeért.
– Hozd ide a puskámat – kérte. – Egy kézzel is tudok lőni.
– Maradj a seggeden! – feleltem. A puskám már megint majdnem
teljesen üres volt, kiejtettem belőle a tárat, és betettem egy telit a
combzsebembe tömködött készletből. Aztán odaadtam Hansennek. –
Megfognád ezt egy percre?
Kimentem a bejárathoz, és felszedtem a TTR-t a földről. Az utcán
hallatszott a nehézgéppuska távoli dörgése. A taktikai kijelzőmön csak
kékben és pirosban villogó ikonok voltak, mind orvosi beavatkozásra
várt. Az utca túloldalán néhány fej lesett lefelé a tető pereméről. A
rakétavetőt átvettem a bal kezembe, a jobbommal meg kivettem a
gránáttartó hurokból az odadugott pisztolyt, amit még a deszantgép
fegyvertárolójából vételeztem. A fegyver nagyon furcsán és
szokatlanul feküdt a kezemben: csak egyszer lőttünk ilyennel az
alapkiképzésen, amikor a kézifegyverekről tanultunk. De a vértem
számítógépe azonnal felismerte, összekapcsolódott vele, segített
célozni és a kijelzőm aljában megjelent a hátralévő lövések száma.
A pisztolyban csak huszonöt lőszer volt, a tárkapacitás pont egy
tizede a puskáménak, de közelharcban még mindig jobb, mint a puszta
kéz.
 Célba vettem az egyik fejet, és meghúztam a ravaszt. A pisztoly
dörrent egyet, és a fej a célgömb mögött hirtelen eltűnt. Kiáltozás tört
ki a tetőn, azután újabb fej bukkant fel, ezúttal egy puskacső mögött.
Ahogy gyorsan meg tudtam figyelni, a rám célzó fegyver igencsak
hasonlított egy rendszeresített katonai M-66-osra. Gyors ütemben
elengedtem még három lövést, mire a puskás eltűnt a tetőről. A
fegyvere lebucskázott a tető pereméről, és nagyot csattant az aszfalton.
Egyelőre nem bukkant fel újabb fej a tetőn.
Visszaraktam a pisztolyt a vértemre, és vállamra vettem a
rakétavetőt. A távoli nehézgéppuskás időközben egész rövid
sorozatokra váltott, egyszerre csak két-három lövés, kétségtelenül
takarékoskodott a lőszerrel, míg nekünk behúzva kellett tartanunk a
fejünket. A TacLinkem kijelzője szerint Hansen beljebb húzódott az
előtérbe, miközben a rajom maradéka befutott a mellékutcába, harminc
méterrel feljebb. A kijelzőm szerint a raj több mint fele vált
harcképtelenné.
A TTR működtetése rém egyszerű. Legalább tucatszor elgyakoroltuk
a rakétavető használatát, valami, számomra is ismeretlen ok miatt
szinte hallottam Burke törzsőrmester felejthetetlen monológját, ahogy
az ujjaim önműködően tűzkész állapotba hozták a TTR-t.
Az irányzékommal a nehézgéppuska torkolattüzének villogására
céloztam, a jó háromszáz méterre álló magasház legfelső szintjén, és
meghúztam az elsütő billentyűt.
A rakéta megdöbbentő sebességgel hagyta el a vetőcsövet. Belső
hajtóműve felizzott, és az egész miskulancia elrepült a messzeségbe,
alig lassabban, mint egy nyomjelző lövedék. Azt vártam, hogy a látom
a rakétát kényelmesen felrepülni, mint a Sarissákat, amelyeket pár hete
a követségnél használtunk, de a TTR rakétája egy pillanat alatt
elszáguldott, másodpercek alatt elérve a célpontig.
A célzás nem volt épp tökéletes. A rakéta két emelettel a még
mindig tüzelő géppuska alatt csapódott be az épületbe. Hatalmas
villanás hasított bele az éjszakai sötétségbe, aztán a robbanás dörgése is
végiggördült a lakóövezeten.
Amikor felkaptam a rakétavetőt, egy nagy robbanóerejű és egy
termobárikus rakétát hoztam el hozzá, az egyiket pedig betöltöttem a
vetőcsőbe, hogy egyszerűbb legyen cipelni. A termobárikus volt az.
A TTR kilencven milliméteres rakétákat lő. Arra tervezték, hogy
ellenséges erődítményeket, megerősített építményeket romboljanak le
velük. Egy magasház ezekhez képest kifejezetten könnyed struktúra.
Acélváz, amelyre vékony betonpaneleket aggatnak fal gyanánt.
A rakétám vagy hat méterre a géppuskafészekként szolgáló ablak
alatt ütötte át a betonfalat, de a bunkerromboló robbanófej
meglehetősen nagyvonalú a célzási hibákkal szemben. A becsapódást
környező homlokzat kirobbant az utca felé, az ablakokból és falakból
milliónyi repeszt és szilánkot aprított a túlnyomás. Maga a robbanás
lényegesen nagyobb volt, mint a termobárikus puskagránáté, melyet az
épületbe rejtőző orvlövészre lőttem a nagykövetség kiürítésénél. Az
eget betöltötte a lángoló törmelék, ahogy a robbanás nyomása
szétsugárzott. Aztán a kifáradt beton elkínzott nyögésével a becsapódás
fölötti teljes homlokzat leomlott. Elszörnyedve láttam, hogy a robbanás
fölött egymásba roskad vagy négy-öt emelet. Még nagyobb
betondarabok váltak le a homlokzatból. Mire az omlásnak vége lett, a
magasház fölött már hatalmas porfelhő terjengett. Az épület felénk eső
oldalán hatalmas, füstölgő, vagy öt emelet magas, és az épület
szélességének háromnegyedét kitevő seb tátongott.
Agyam egyik részében tudatosult, hogy épp most robbantottam fel
húsz lakást, mindent és mindenkit, aki bent volt. Valószínűleg
megöltem a nehézgéppuskásokat is, de rajtuk kívül még jó sok embert
vágtam haza. Férfiakat, nőket, talán gyerekeket is. Ettől émelyegni és
szédülni kezdtem, és kis híján elejtettem a rakétavetőt.
A közelben újra puskalövések dörrentek. Fél térdre ereszkedtem, és
eltávolítottam a vetőcsőből a rakétalövedék kiürült hüvelyét. Ahogy
leejtettem az üres hüvelyt és betöltöttem a másik rakétát, újra lőni
kezdtek az út másik oldalán lévő ház tetejéről. Éreztem, ahogy valami
eltalálja a páncélomat, pont a karom alatt. A becsapódás elég erős volt
ahhoz, hogy elejtsem a rakétavetőt. Hansen puskája ott feküdt a lábam
mellett, felkaptam, aztán hátrahúztam és előretoltam a forgózárat. A
gránátvető üres volt, de a tár még félig tele.
A lövész a tetőn egy nő volt. Buggyos és formátlan ruhát viselt, de
tisztán láttam hosszú haját és nőies vonásait a sapkája alatt. Fél térden
állt a tető pereménél, és egy régi, fatusás puskát tartott. Figyeltem,
ahogy új lőszert tol be a töltényűrbe. Gyakorlottan csinálta, nem vette
le hozzá a puskát a vállától, és a szemét sem az irányzékról.
Csak néztem a nőt, pont úgy festett, mint bárki, akit otthon
ismertem, egy megélhetési bűnöző túl nagy ruhában. El akartam
hessenteni, vagy kiáltani neki, esetleg mindkettőt, csak hogy ne lőjön
rám, és ne kelljen ezért nekem is rálőnöm. Aztán elsütötte a puskát.
A lövedék pont a szemöldököm felett talált el, a peremen, ahol az
arcvédő összeér a sisakkal. Olyan volt, mintha egy jól megküldött
baseball-labdával találtak volna fejen. Megbotlottam és seggre estem.
A sisakkijelzőm egy pillanatra kihagyott az ütéstől.
Gyilkos lövés volt, amely csak milliméterekkel vétett el. A nő azért
lőtt először a páncélomra, hogy felkeltse a figyelmemet, és
megforduljak. A második lövést már a sisakom arclemezének szánta, a
vértezetem leggyengébb pontjának. Fényerősítő szenzoraim épp időben
kapcsoltak vissza, hogy lássam, ahogy újratölti ezeréves mordályát. A
jobb kezemben még mindig ott volt Hansen puskája, és az
ellenfelemmel ellentétben nekem nem kellett a vállamhoz emelnem,
hogy célozzak vele.
Ugyanabban a pillanatban lőttünk. Az ő lövedéke pont a szélénél
ütötte át az arclemezem. Ez is majdnem halálos lövés volt, de ez
előzőnél ügyesebb. Éles fájdalom vágott az arcomba a bal szemem
alatt, a fülemig sugárzott, mintha valaki végighasította volna a fejem
egy éles késsel.
Az én puskám nem egy, de hat lövedéket küldött viszonzásképpen. A
nő pont a mellkasa közepébe kapta őket, a számítógép jól célzott. Nem
sikított, nem hátrált. Csak előredőlt, és semmi nem fékezte zuhanását
az utca felé.
Ahogy alázuhant, ahogy végtagjai az ellenállás vagy az irányítás
legkisebb jele nélkül csapkodtak a levegőben, abból tudtam, hogy már
akkor halott volt, amikor átbukott a tető peremén. Mégsem tudtam
ellenállni a késztetésnek, hogy odarohanjak, ahol kificamodott
tagokkal, mozdulatlanul hevert a mocskos aszfalton.
Megragadtam a kabátja gallérjánál, és megfordítottam, hogy vessek
egy pillantást az arcára. A szeme nyitva volt, de már csak a halált látta.
Nem volt fájdalomnak jele az arcán, sem meglepetésnek, sem
félelemnek. Harmincévesnek tűnt, esetleg pár évvel fiatalabbnak. A
sapkája leesett a zuhanáskor, a haját laza copfban viselte. A színét a
fényerősített kép alapján nem tudtam megmondani, sötét volt – barna
lehetett, vagy barnásvörös. Ha otthon láttam volna a lakóövezet
utcáján, nagyjából az utolsó dolog lett volna, ami eszembe jut vele
kapcsolatban, hogy megölöm. Még így, holtan is jóval élőbbnek, jóval
létezőbbnek tűnt, mint sok, általam ismert ember a bostoni
lakóövezetben. És bár megpróbált megölni, mégis szerettem volna, ha
nem kellett volna lelőnöm.
– Grayson, ha még lábon állsz, vonszold ide a segged! – hallottam a
rajcsatornán. Most először szóltak bele, mióta a géppuska tüzet nyitott.
A sisakképernyőm szerint Jackson tizedes szólított meg, de elég fura
volt a hangja, mintha összeszorított fogakkal próbált volna beszélni.
– Vettem! – feleltem, és megnéztem a helyét a térképen. A lövedék,
amely áttörte a sisaklemezem peremét, elvétette a számítógépem
monokuláris kijelzőjét, és még mindig folyt az adattovábbítás a
látóterembe. Olyan volt, mintha az arcom bal felét törött üveggel
dolgozták volna meg. Éreztem, ahogy a meleg vér lecsorog a
nyakamon.
A raj egy mellékutcában húzta meg magát, tőlem előre és balra.
Újratöltöttem Hansen puskáját.
– Hansen, hallasz engem? – kérdeztem a rajcsatornán.
– Ja, ja, itt vagyok – felelte. – Az előcsarnok végében, közvetlenül a
kanyar előtt. Óvatosan nyúlj a ravaszhoz, amikor bejössz.
– Hogy van a sebed?
– A jobb karom üzemen kívül – jött a válasz. Fáradt volt a hangja. –
De rendben leszek. Csak adj egy másodpercet, hogy összekapjam
magam.
– Van otthon valaki?
– Ha van is, elég agyasak ahhoz, hogy ne tolják elő a képüket. Nem
vagyok éppen társasági hangulatban.
Az arcom bal felébe belenyilallt a fájdalom, ahogy elvigyorodtam. A
páncélunk termikus vérzéscsökkentő modulokkal van kibélelve,
amelyek automatikusan megpróbálják lezárni a sebeket, és csökkenteni
a vérveszteséget, de a sisakból ez a fajta bélés hiányzik, és a vér
akadálytalanul folyt le a nyakamon. Eljutottam a mellékutcába, ahol a
rajom maradéka ásta be magát. Puskám csöve végig a tetők peremét
követte az út átellenes oldalán; kész voltam rá, hogy bármilyen
felbukkanó fejbe tűlövedéket eresszek, de ha maradt is fent valaki,
bölcsebbnek látta meghúzni magát.
– Grayson, maradt még traumacsomagod? – kérdezte valaki, ahogy
befordultam a sarkon a mellékutcába. A rajom egy újabb
szemeteskonténer mögött dekkolt, sok volt szétszórva az utcán.
– Ja, van még vagy kettő.
– Ide velük!
Két bajtársam Fallon őrmestert ápolta, aki a hátát a falnak vetve ült.
Vértócsa terjengett a jobb lába alatt, és ahogy közelebb értem, láttam,
hogy a lába alsó része csúnyán szétroncsolódott. Odaguggoltam a
katonák mellé, akik az őrmesteren dolgoztak, és a combzsebemből
kivettem a traumacsomagokat.
– Strattont húzta le az útról, amikor bekapott egyet a lábába –
mondta Jackson mellettem. Odapillantottam a két mozdulatlan testre a
szemeteskonténer mellett, aztán kérdőn néztem Jacksonra.
– Strattonnak annyi, ember. Patersonnak is. Keresztül a kibaszott
páncélon, mindkettőnek.
– Bassza meg – mondtam, Jackson pedig egyetértően bólogatott.
– Ez bazmeg nem egy szociális lázadás – állapította meg. –
Hevederes nehézgéppuskák? Honnan a faszból szerezték őket? Az
kurvára katonai cucc.
– Leszedtem egy faszit egy M-66-ossal. – feleltem. – És az is
kurvaélet, hogy a nehézgéppuskás rohadéknak éjjellátó távcsöve volt.
Már az első lövésével rajta volt a célon.
– Akárkik is voltak, rendesen szétbasztak bennünket – szólt bele a
társalgásba Fallon őrmester. A hangja csak motyogás volt, minden
bizonnyal az emberes adag fájdalomcsillapítótól, amit belényomtak.
Próbáltam nem nézni arra a rettenetre, ami a jobb lábából maradt, de
nem tudtam nem odapillantani. Úgy nézett ki, mintha valaki egy apró
robbanótöltetet tolt volna bele a jobb lábszárába. Láttam a darabokra
tört páncélt, a péppé vált húst, a csontszilánkokat.
 – Mi a szart csinálunk most, főtörzs? – kérdezte Baker.
A fejünk fölött mozgás támadt a tetőn, és egy másodperccel később
egy palack repült lefelé, a szájába lángoló rongyot gyömöszöltek.
Eltalálta a konténer peremét, onnan az aszfaltra pattant, de nem tört
össze. Jackson odafutott, kesztyűs kezével felkapta, és messzire
hajította. A palack összetört, és begyulladt. Baker és én felpattantunk
és átfutottunk az utca másik oldalára, hogy célba vehessük a
támadóinkat. Nem láttunk senkit, de egy pillanattal később két újabb
palack érkezett a tető szélén túlról. Az egyik kicsit nagy ívben érkezett,
és az utca közepén csattant szét, de a másik halál pontos volt. Éppen
csak átesett a peremen, pont a konténer mögött kuporgó csoport
közepébe.
– El onnan! – üvöltötte Jackson. – A katonáknak a konténer mögött
nem kellett a biztatás, az üveg apróra tört, lángoló folyadék fröccsent
mindenfelé, mindenki igyekezett messzire jutni. Valaki Stratton és
Paterson mozdulatlan testét húzta el a konténertől. Mögöttem Baker
tüzet nyitott a tetőre.
– Ki kell jutnunk ebből a kurva utcából! – mondta Fallon őrmester a
rajcsatornába. A hangja meglehetősen közönyösen csengett, aminek
vélhetőleg nem a lelkiállapota, hanem inkább a vérében keringő
gyógyszermennyiség volt az oka.
– Az épület tiszta – javasoltam. – Hansen már úgyis ott van.
Húzódjunk be oda az áldás elől.
Kijöttünk a mellékutcából, és odamentünk a bejárathoz, ahol
Hansent hagytam egy pár perccel azelőtt. Minden katona, aki képes
volt járni, vitt vagy vonszolt valakit, aki nem. Jacksonnal ketten
Strattont vittük, akinek két, szépen vágott egycentis lyuk díszítette a
mellvértjét, egy a hasánál, egy pont a szegycsont közepénél.
– Hansen, bejövünk! – szóltam előre. – Le ne szedj bennünket, ha
egy mód van rá.
– Vettem – felelte. – El ne csússzatok a vértócsában.

Az épület nem volt túl magas, tíz lakás emeletenként. Egy szociális
lakózónában soha nincsenek üres lakások. Még ezekre a papírvékony
betonpanelekből összehányt, szaros cipősdobozokra is hosszú várólista
van. A lakók minden bizonnyal az ajtóra tapasztották a fülüket, ahogy
kis rajunk benyomakodott a földszinti előtérbe, és abban is biztos
voltam, hogy páran közülük pillanatokon belül be is csatlakoznak a
netre, hogy értesítsék rólunk a szomszédokat.
Itt vannak, gyertek, kapjátok el őket!
A halottainkat az előtér sarkába fektettük, a sebesültjeinket a
közepére, kellően messze a bejárattól. Fallon őrmestert rendesen
lezúzták, ráadásul telenyomtuk droggal. Stratton és Paterson halott, és a
raj összes többi tagjának volt legalább egy kisebb sebesülése. Végre
leszedtem magamról a sisakot, és felszisszentem, amikor az alvadt
vérbe ragadt bélés levált a sebemről.
– Szereztél egy szépségtapaszt, Grayson? – évődött Baker. –
Szerintem megmarad majd a helye.
– Fasza, de tudod mit? Ezen ráérek aggódni.
– Le kell robbantsák a fejét, hogy olyan ronda legyen, mint te – tette
hozzá Hansen reszketeg hangon.
– Ahogy a dolgok most állnak, ez még összejöhet.
– Bravo PK, itt Bravo Egy Egy – szólt bele a sisakmikrofonjába
Fallon őrmester. PK, parancsnokság, azok az emberek a századszinten,
akik a tüzet irányítják, és akik továbbítják a főnökség parancsait a
szakasz- és rajparancsnokoknak.
– Az első raj beásta magát körülbelül ötszáz méterre a hivatali
épülettől. Kimentettük a másodpilótát és a fedélzeti technikust a Valkűr
Hat Egyesről, de van két halottunk, és a többiek megsebesültek. Van
valamijük, amit ide tudnának küldeni?
Az őrmester a parancsnokság válaszát hallgatta, mi pedig próbáltunk
belehallgatni anélkül, hogy túlságosan nyilvánvaló lenne.
– Negatív, PK. Ki van zárva, hogy vissza tudjunk jutni gyalog úgy,
hogy a fél város itt van a seggünkben. Két emberem halott, és hárman
közülünk járóképtelenek. Alig van annyi emberem, hogy vinni tudjuk a
halottjainkat és a sebesültjeinket.
Újabb hallgatás, majd Fallon őrmester röviden felnevetett, mint aki
alapjában véve jól szórakozik.
– Figyeljen, ember, mást sem szeretnék, csak teljesíteni a parancsát,
de tényleg. A rajom harcképtelen. Ha most parancsot ad arra, hogy
gyalogoljunk keresztül Indiánországon, akkor holnap reggel csak a
darabjainkat kapargathatja össze. Küldjék ide a tartalék deszantgépet,
amikor megérkezik, és innen evakuáljanak. Le tud szállni az épület
előtt, és fedezheti a kivonásunkat.
A parancsnokság válaszától az őrmester csak a szemét forgatta.
– A géppuskások már készek. A Hat Négyes nullázta le az elsőt, a
másikból meg a szart is kirobbantotta az egyik emberem egy TTR-rel.
Főnök, az a deszantgép sokkal jobban bírja a kézifegyvertüzet, mint
mi.
A parancsnokunk a választ várta, mi pedig már nem is próbáltunk
úgy tenni, mintha nem hallgatóznánk.
– Vettem, hadnagy. Ha még valakit elveszítek a visszaúton, biztos
lehet abban, hogy meglátogatom, mihelyst összeférceltek. Bravo Egy
Egyes kilép.
A rajparancsok erőteljesen nyomta meg a csatornaváltó gombját a
csuklóján.
– Gyalog kell eljutnunk az épület előtti térre, ahol felszednek
bennünket. Nem akarnak kockára tenni még egy madarat. A
deszantgép várható érkezési ideje tíz perc.
Végignéztem a raj maradékán. Van két holttestünk, Fallon őrmester
és a pilóta nem tud járni, a fedélzeti technikus még mindig eszméletlen.
Hansen sem fog cipelni senkit. Mind az ötünknek, akik még járni
tudunk, vinnünk kell valaki mást is. Harcról itt már nem nagyon lehet
szó.
– Na, gyerünk, lépjünk akkor – mondta Jackson tizedes, vállára vette
a puskáját, aztán lehajolt, hogy fölszedje az eszméletlen fedélzeti
technikust.
– Grayson, te hozod a főtörzset. Húzzunk. Ha lekéssük a gépet,
nagyon meg leszünk baszva.
Nem akartam kimenni az utcára, de itt sem maradhattunk. Ha
napfelkelte után felébred a lakóövezet, és a népek elkezdik
összeszedegetni barátaik hulláit az utcán, a környéken talált katonákat
lassú tűzön fogják megsütni.
– Tíz perc – mondta Fallon őrmester, ahogy a karját átvetettem a
vállamon. – Ne álljon meg a virágokat szagolgatni.
 – Na, emiatt nem kell aggódnia.

Fallon páncélozott tömegét cipelve az első sarokra kifogytam a

szuszból. Azon az utcán futottunk, amelyik egyenes a térre vitt; minden
egyes útkereszteződésénél megálltunk, részben, hogy levegő után
kapkodjunk, részben, hogy ellenőrizzük, nem les-e ránk ellenség a
keresztutcákban.
A lövöldözés akkor kezdődött újra, amikor másfél blokknyira értünk
a háztól, ahol előzőleg meghúztuk magunkat. Előttünk, a következő
kereszteződésnél valaki kidugta a fejét, és elkezdett a megtépázott
oszlopunkra lőni. Én voltam az élen, vállamon a rajparancsnokkal,
ezért aztán futás közben nem tudtam visszalőni. Oldalra mozdultam, és
leraktam az őrmestert egy kapualj fedezékébe, de mire felemeltem a
puskám, a lövész már visszahúzódott a sarok mögé. Aztán lövéseket
hallottam, hátulról, a kereszteződésből, amelyet épp az imént hagytunk
el.
– Sarkokra vigyázni! – süvöltötte Jackson tizedes.
Felemeltem a puskám, és visszalőttem. Tűlövedékeim beletéptek a
betonba, de a lövész abban a pillanatban visszahúzódott, ahogy célra
emeltem a fegyverem. Ha így fognak zaklatni bennünket egész úton,
órák alatt sem érünk oda. Tudták, hol vagyunk, tudták, merre megyünk,
és volt annyi eszük, hogy ne álljanak bele egy rendes összecsapásba.
– Lőjetek futás közben! – vezényelt a tizedes. – Sorozatlövésre a
puskákat, és szórjátok meg a sarkokat, amint kidugják a fejüket. A
lőszerszintre figyeljetek, majd akkor cserélünk tárat, ha megállunk
szusszanni.
Így is csak fájdalmasan lassan tudtunk haladni. Fallon őrmestert
bedrogoztuk ugyan, de még magánál volt, és jobb kezével tudott
segíteni a puskájával. A rajom többi tagja csak a holt terhet vitte.
Tömbről tömbre haladtunk, olyan gyorsan futva át a
kereszteződéseken, ahogy csak bírtunk. Minden roham után
megálltunk, hogy levegő után kapkodjunk, és újratöltsük a
fegyvereinket. Kiosztottam a tartalék tárakat, amelyeket még Weaving
hadnagy készletéből vételeztem. Sorozataink fejének behúzására
kényszerítették az ellenséget, de lőszerkészletünk gyorsan apadt.
 Ahogy közeledtünk a térhez, a lövöldözés egyre intenzívebb lett. Az
előbb még egy-egy ember próbálkozott gyors kapáslövésekkel, most
hárman-négyen dolgoztak össze, akár a lövészek tűzcsoportjai. Nagyon
úgy festett, hogy akinek még volt működő lőfegyvere, az mind kint
volt az utcán, és mind tudta, merre megyünk.
A változatosság kedvéért én haladtam elöl, Fallon őrmestert cipelve
az oldalamon. Egyfajta szimbióta organizmussá váltunk, egy lassan
mozgó lénnyé, három használható lábbal és két puskával. Amikor
kereszteződéshez érünk, ő fedezi a jobb oldalunkat, nekem jut a bal. A
sisakkijelzőm célzójele nélkül nem találnék el semmit. Ezzel együtt
nem vagyok túl pontos, ahogy a könyökhajlatomból lövök, miközben
imbolygunk előre, de arra azért elég, hogy az ellenség ne merje kidugni
a fejét a sarkok mögül. Hármas sorozatokat lövök, és a tárban már csak
száz lőszer maradt, a vértem tárzsebeiben meg még kettő teli tár.
– Negyed kilométer a felszedésig – mondta Fallon őrmester a
rajcsatornán, ahogy megálltunk fújni egyet az utolsó kereszteződés
után. Ahányszor kereszteződéshez közeledtünk, lázadók lőttek ránk a
sarkok mögül, és a mellékutcák mélyéről, amikor meg főutat
kereszteztünk, a jobbról és balról jövő tűz kétszer olyan intenzív lett,
mert minden irányból lőhetett ránk az összegyűlt tömeg. A klasszikus
lövésztaktika szerint füstgránátokat kellett volna bedobnunk a
kereszteződésekbe, mielőtt átrohanunk rajtuk, de az utolsó
füstgránátjainkat sok száz méterrel ezelőtt használtuk el. Már csak
csatapáncéljaink egymásra lapolt rétegeiben bíztunk, meg a tudatban,
hogy a feketepiacon forgó kézifegyverek ezt nem képesek olyan
egyszerűen átütni.
Futócipőben kétszázötven métert egy fél percig sem tart lefutnom.
Most felőlem lehetett volna kétszázötven kilométer is. Minden egyes
keresztutcából és mellékutcából lőttek ránk. Ellőttem egy sorozatot a
következő sarok felé, ahonnan éppen most eresztettek el két lövést az
oszlopunkra. A lövész rögtön behúzta a fejét, amikor látta a
fegyvercsövemet feléje lendülni, ezért sorozatom csak a koszos betont
érte. De azért újra elhúztam az elsütő billentyűt, és küldtem még két
rövid sorozatot oda, ahol az előbb a feje volt.
 – Grayson, maradt még gránátja? – kérdezte Fallon őrmester. Elég
gyenge volt a hangja.
– Csak két gumitöltet – feleltem.
– Bassza meg. Mindjárt kifogyok.
Eközben célba vette egy mellékutca torkolatát, és elsütötte a
puskáját. Nem láttam senkit, de ahogy a sorozat elsüvített a sötétségbe,
fájdalomkiáltás harsant. Aztán az őrmester puskáján hátul maradt a zár,
jelezve, hogy a tár kiürült.
– Félre vele, és használja ezt – mondtam, és odanyújtottam a rajtam
lógó pisztolyt. A nő elengedte a puskáját, amely a szíjon lefelé billent
az oldalán, és átvette a pisztolyt.
– Honnan szedte ezt a játékstukkert? – kérdezte.
– A deszantgép fegyvertárolójából – feleltem – Ha átértünk a
kereszteződésen, majd megtöltöm a puskáját.
– Helyes. – Megemelte a pisztolyt. – Kurvára könnyebb ezt
használni fél kézzel.
A következő kereszteződés nagy volt, két főút keresztezte egymást.
Megálltam az egyik saroképületnél, és a puskámat kidugtam a sarkon
túlra. Az M-66-os össze van kötve a TacLinkkel, és kameraként is lehet
használni: úgy nézhetünk ki a fedezékből, hogy nem tesszük ki
magunkat az ellenséges tűznek. Ahogy a csőtorkolatom kibukkant a
sarok mögül, egy csomó vörös rombusz bukkant fel a taktikai
térképemen: lázadók, akik bal felől a kereszteződés felé tartottak.
Legalább százan közeledtek, a legelsők már ötven méteren belül jártak.
– Állj! – kiáltottam a sisakmikrofonomba.
– Látjuk őket – felelte Jackson mögöttem. – Ha csak a fél bandánál
van fegyver, akkor sem érünk át élve.
– Itt maradunk a főtörzzsel a sarkon, és fedezünk benneteket.
Átmentek, aztán ti fedeztek bennünket.
– Van még lőszered?
– Két tár. Úgyhogy lépjetek, de kibaszott gyorsan!
Leeresztettem Fallon őrmestert a földre, és kicseréltem a félig üres
tárat egy telire a puskámban. Az őrmester a kezét nyújtotta, neki
odaadtam a másik teli tárat. Fél térdre ereszkedtem, kihajoltam a sarok
mögül, és tüzet nyitottam.
 Az első csoport húszméternyire lehetett, amikor egyesével leszedtem
őket. Egy-egy lövés mindegyiknek. Mögöttük szétugrott a tömeg.
Páran a környező mellékutcákban kerestek fedezéket, mások
megfordultak, és futottak, amerről jöttek. Páran visszalőttek, őket
szedtem le következőnek. Fényerősítő optikám volt, számítógép
vezérelte fegyverzetem és csatapáncélom. Nekik ósdi fegyvereik
voltak, és elemes zseblámpáik. Most az egyszer mi leptük meg őket, és
egyáltalán nem éreztem lelkiismeretfurdalást, amiért törlesztek egy
kicsit.
Mögöttem a raj maradéka átfutott a kereszteződésen. Jackson vitte a
technikust, Phillips a halott Patersont, Priest cipelte a pilótát, Baker és
Hansen pedig Stratton testét. Egy harcoló zászlóalj lövészraja voltunk,
csúcstechnikájú felszereléssel, és ebből egy csoszogó
sebesültkülönítmény (és két halott katona) maradt mindössze pár
percnyi harc után, melyet honfitársaink ellen vívtunk, az egyik
városunk közepén.
Ekkora távolságon egyszerűen nem tudtam hibázni. Csak célba
vettem az előttem lévő alakokat, és módszeresen húzogattam az elsütő
billentyűt. Egy vézna fickó távcsöves puskával egy mellékutca
torkolata felé futott, elé céloztam, és egyetlen lövedékkel terítettem le.
Kezét-lábát szétvetve terült el a betonon. Egy lány futott el mellette, és
lehajolt, hogy felvegye az elejtett puskát. Mihelyst megérintette a
puskaagyat, két lövedéket eresztettem lehajló sziluettje közepébe.
Fallon őrmester fekve tüzelt a puskájából, az ő lövedékei is kivették a
részüket a mészárlásból.
A raj még éppen csak átért a kereszteződésen, amikor lövéseket
hallottam bal felől. Megfordultam, hogy beazonosítsam a forrását,
amikor valami eltalálta a páncélom bal oldalát. Jelentéktelen
becsapódás volt, éppen csak megbillentett, de utána hirtelen égető
fájdalmat éreztem, és tudtam, hogy a lövedék átütötte a vértezetemet.
Még egy találat, ezúttal lejjebb, mint az első. Olyan érzés volt, mintha
valaki izzó szöget nyomott volna az oldalamba, amit aztán egy
kalapáccsal ütött be tövig. Ott találtam magam a földön, Fallon
őrmester mellett. A tüdőmből mintha egy pillanat alatt kiszippantották
volna a levegőt. Kiáltani akartam figyelmeztetésképpen, de képtelen
voltam egy nyögésnél több levegőt kisajtolni magamból.
Egy kis csapat lázadó bukkant föl az egyik útkereszteződésnél,
melyet épp az előbb hagytunk el. Az egyikük térdelt, és egy ismerős
kinézetű puskával célzott rám. Felismertem az M-66-os duplacsövű
elrendezését, meg a rendszeresített, összetett puskairányzékot. A saját
fegyverem ott hevert előttem. Megpróbáltam felvenni, de hirtelen
háromszor olyan nehéznek érződött, mit egy perccel azelőtt. A lövész
megint célra emelte a puskáját, és én tudtam, nem lesz erőm felemelni
a sajátomat, mielőtt ő kilőne egy újabb tűlövedéket.
Ekkor egy sorozat dörgött fel mögöttem. A lövész seggre esett, az
arcán szinte már nevetséges döbbenet. Egy futó pillanatig ott ült az
utcán, a lábai szétvetve, a puskája még a kezében, de már nem célzott
semmire. Jött még egy sorozat, a lövész az egészet az arcába kapta.
Hanyatt dőlt, még mindig a puskáját markolta. Két társa viharos
sebességgel távozott a tűzvonalból, és eltűntek a sarok mögött.
Jobbra néztem, és Jackson tizedest pillantottam meg, aki fél térdre
ereszkedve célzott valahova mögém. Négykézlábra küzdöttem magam,
és a puskám után nyúltam. A kijelző szerint még 159 lövedékem
maradt a tárban. Ezek szerint az elmúlt percekben majdnem százszor
sütöttem el a puskámat.
– Grayson, megvagy? – kérdezte Jackson a rajcsatornán.
Úgy éreztem, a bal oldalamból két kés áll ki. A fájdalom olyan éles
volt, hogy alig kaptam levegőt. Csak erőlködve tudtam úgy, ahogy
teleszívni levegővel a tüdőmet, és minden egyes lélegzetvétel az
elviselhetetlenségig fokozta a kínokat. Próbáltam levegőhöz jutni a
válaszhoz, de csak egy fejrázásra futotta.
– Baker, te velem jössz – mondta Jackson. – Aki még tud, toljon
nekünk egy kis fedező tüzet.
Baker és Jackson rohant vissza, át a kereszteződésen. Mögöttük
Hansen és Priest hajolt ki a sarkokon, és tüzet nyitottak. Be akartam
szállni a zárótűzbe a saját lövedékeimmel, de már nem maradt erőm,
hogy felemeljem a puskámat. Valaki megragadott a vértezetemnél
fogva, és kezdett átvonszolni a kereszteződésen. Láttam Jacksont,
ahogy lábra segíti Fallon őrmestert, az egyik kezével tüzel a
puskájából, a másikkal a főtörzset viszi. A számítógépem közölte
velem, hogy még van egy nagy marék lőszerem a tárban, a kijelzőmön
pedig megjelölte azokat az irányokat, ahonnan még mindig lőttek ránk
a lázadók. De abban a pillanatban én már csak utas voltam, már nem
voltam képes élni a csúcstechnológia által nyújtott előnyökkel.
Egyszer csak véget ért a hepehupás utazás, át a kereszteződésen.
Arra nem emlékeztem, hogy lecsuktam a szemem, de így kellett
történnie, mert most kinyitottam, és megpillantottam Bakert, aki fölém
hajolt, és felhajtotta az arclemezét.
– Mennyire súlyos? – kérdezte. Mögötte Hansen és Priest még
mindig lőttek, oda-vissza röpködtek a lövedékek, mert az egyre
magabiztosabb lázadók úgy döntöttek, hogy maradnak, és kikészítenek
bennünket. Már látták a sebesültjeinket, a vér ott volt a vízben, a cápák
köröztek. Nemsokára erősítést kapnak, mi pedig kifogyunk a lőszerből.
Megemeltem a puskám, már amennyire tudtam, és egy kézzel
megütögettem a tárat, hogy tudassam Bakerrel, még van lőszer benne.
Ő bólintott, és kivette a puskát a kezemből.
– Priest, itt van még egy fél tár – szólt a válla felett.
– Épp ideje. Már majdnem kifogytam. – Priest átvette a puskám, és
visszament a helyére, a sarokra.
Baker szemügyre vette a sérülést a páncélomon. A bal oldalam fehér
izzásról jéghidegre váltott. Még mindig az vitte el a legtöbb
energiámat, hogy levegőt préseljek a tüdőmbe; valami fontos megtört
odabenn. Életemben először úgy éreztem, lehet, hogy meghalok. Azt
gondoltam, talán illene félnem, mert bármelyik másodpercben
elveszíthetem az eszméletem, hogy soha többé ne ébredjek fel, de már
túl fáradt voltam, és túl távolra kerültem ahhoz, hogy ez érdekeljen.
– Belőjelek, testvér?
Bakernek kábító injekció volt a kezében, úgy csattogtatta az orrom
előtt, mint egy golyóstollat. Megráztam a fejem. Nem akartam
betompulni, mert a végén még nem tudom erőltetni eléggé a
levegővételt, és itt fulladok meg.
– Bravo PK, itt Bravo Egy Egy – hallottam Fallon őrmester hangját.
– Elfogytunk. Több a sebesültünk, mint amennyit vinni tudunk. Az
ellenség körülzárt bennünket, mi pedig mindjárt kifogyunk a lőszerből.
Küldjenek egy gépet, vagy egy takarítókülönítményt hullazsákokkal.
Maga dönt.
Jött válasz a szakaszcsatornán, de már nem tudtam kivenni, ahogy
kezdtem elveszíteni az öntudatomat. Olyan volt, mint egy ütős
influenza, amikor a fejed szédül, a lábad remeg, miközben tántorogsz a
fürdőszoba felé valami gyógyszerért.
Lehunytam a szemem, és hallgattam a körülöttem dúló csatát. A
katonai puskák dörejei egyre ritkultak, már csak egyes lövések
dörrentek, néha egy-egy rövid sorozat. A civilek fegyverei egyre
sűrűbben hallatszottak, és úgy tűnt, már minden irányból lőnek ránk.
– Eltaláltak! – kiáltott valaki a rajcsatornán. Már túlságosan kész
voltam ahhoz, hogy felismerjem a hangot – Baker volt az, vagy Priest?
–, de amúgy sem tehettem semmit. Ahhoz is alig volt erőm, hogy
levegőt vegyek.
Aztán egy új hangot hallottam, menydörgő dübörgést a magasból.
Az orromat megcsapta az égő üzemanyag bűze, forró levegő vágott az
arcomba. Olyan hang hallatszott, mintha egy titáni cipzárt húztak volna
le, és felnézve megpillantottam egy Hornet osztályú deszantgép várva
várt körvonalait, amint gépágyúiból ontja a tüzet, miközben kecsesen
leereszkedik.
Egy időre megint elvesztettem az eszméletemet. Úgy éreztem,
ellebegtem a földről. Emberek beszéltek közvetlenül mellettem, de
olyan volt, mintha egy téglafal választana el tőlük, meg sem próbáltam
megérteni, mit mondanak. Kemény felszínnek ütődtem, amitől
fellángolt a fájdalom az oldalamban. Megvonaglottam, de erős kezek
szorítottak le, és egy injekció szúrását éreztem a nyakamnál.
Aztán elcsendesedett körülöttem a világ.
 13.
NAGY-TAVAK

Amikor fiatalabb voltam, gyakran álmodtam, hogy lezuhanok a

magasból. Az álom legrémületesebb része az a pillanat volt, amikor a
mélységbe lépés után elöntött a súlytalanság érzése, a másodperc,
amikor tudatosult bennem, hogy le fogok zuhanni, s a gyomrom
elindult bennem felfelé. Az álom annyira valósnak tűnt, hogy minden
alkalommal meg voltam győződve, valóban épp ezt történik velem,
minden alkalommal halálosan meg voltam rémülve, ahogy a föld felé
zuhantam, és biztos voltam abban, hogy az utolsó másodperceimet
élem.
Persze mindig felébredtem, mielőtt becsapódtam volna, de
valamelyest azért sok százszor átéltem az életem utolsó pillanatait. És
minden egyes alkalommal éreztem a megbánást, a dolgokért, melyeket
megtettem, és amelyeket elmulasztottam megtenni, és azokért,
melyeket nem sikerült elérnem. Néha anyámra gondoltam, és a bánatra,
amelyet az amúgy is örömtelen életében egyetlen fiának túlélése fog a
számára jelenteni.
Ez alkalommal nem ébredtem fel a becsapódás előtt. Most egy
valószínűtlenül hosszúnak tűnő zuhanás után földet értem. Nem
szakadt meg létezésem, ami megtörténne egy ilyen zuhanás után,
amikor a test egy töredékmásodperc alatt ízekre szakad, és az agynak
csak annyi ideje van, hogy észlelje az utolsó sokkot, mielőtt péppé
kenődik. Ehelyett tudatában voltam a becsapódásnak, az erőnek, amely
minden egyes molekulámat kibillentette pályájáról. Senki sem élhet túl
egy ilyen zuhanást, és lám, én mégis itt vagyok, fekszem a hátamon,
lélegzem. Úgy fest, semmim sem tört el, tulajdonképpen semmiféle
fájdalmat sem érzek, és amikor megpróbálok felülni, a testem tüstént
engedelmeskedik. Csatapáncélomon egy karcolás sincs, a puskám
biztonságosan rögzítve a mellvértemhez.
Ezután éles fénysugár vetült az arcomra, és összerándultam. Egy
kezet éreztem a vállamon, szilárdan tartotta felsőtestemet, és az agyam
végre úgy döntött, ideje elhagyni az álmokat, és visszatérni a való
világba.
Az éles fény egy tollszerű lámpából jött, amellyel közvetlen közelről
világítottak a szemembe. A hátamon feküdtem, de amikor
megpróbáltam ugyanazt tenni, mint az álmomban: felülni, még fél
centire sem emelkedtem, amikor két kéz gyengéden, de határozottan
visszanyomott.
– Ezzel még várjon, katona. Még ne akarjon felülni, ha nem akarja
az összes varratot tönkretenni.
A hang barátságos volt, de profi, olyasvalakié, aki rendszeresen ad
tanácsokat, és hozzá van szokva, hogy azokat követik is. Egy nő állt
fölöttem, a HH rövid ujjú ingében, de nem tudtam kivenni a
rendfokozatát. Próbáltam megszólalni, de a torkom száraz volt, akár a
pergamen, és csak egy rekedt hörgésre futotta, melyet kicsit nehezen
lehetett volna beszédnek nevezni. A nő ezzel együtt megértette, hogy
mit akarok mondani, mert kikapcsolta a lámpáját, átnyúlt felettem, és
egy műanyag bögrét emelt a látómezőmbe.
– Víz, hideg, egy deci – határozta meg a bögre tartalmát, akár egy
életunt hadtápos. – Egyszerre csak keveset igyon. A varratok a hasában
még frissek.
A számhoz emelte a bögrét. Kortyoltam egy óvatosat, aztán egy
hosszabbat. Még csak nem is éreztem a vizet, ahogy lefolyt a
torkomon, csak hideget, ami beborította a nyelvemet, és elzúdult a
nyelvcsapom alatt.
– Jobb már? – kérdezte a nő. Bólintottam. – Remek. Még egy percig
ne akarjon beszélni, jó? Van tippem, hogy mit akar kérdezni, úgyhogy
összefoglalnám a dolgokat. Ha még utána is akar beszélgetni,
megteheti. Rendben?
Bólintottam.
– A Nagy-tavaknál van, a területi egészségügyi központban. Harc
közben sebesült meg, és az orvosaink összevarrták a darabjait. A
sebesülésének részleteiről a szolgálatos egészségügyi tisztet kell
kérdeznie, de amennyire tudom, volt egy légmelle, és most egy
méterrel rövidebb a vékonybele, mint amikor behozták. Egy darabig
még itt marad, mielőtt visszaengedhetnénk az egységéhez.
Egy pillanatra elhallgatott, és röviden elmosolyodott.
– Van még kérdése?
– Hol van a rajom többi tagja?
– Fogalmam sincs. Az elsősegélygép a legkülönfélébb
intézményekbe vitte magukat. Azon az éjjelen egy csomó sérültet
hoztak, de nem tudom, kicsodák, és hol vannak. Az ügyeletes tisztet
kell megkérdeznie. Én csak egy nővér vagyok.
– Mióta vagyok itt?
– Három napja – felelte a nő. – Pontosabban két és fél napja.
Szombat hajnalban hozták be, most pedig hétfő délután van.
– Bassza meg – mondtam. – Lekéstem a hétfő reggeli
parancshirdetést. A szolgálatvezető szét fogja rúgni a seggem.
A nővér finoman felnevetett. Megint átnyúlt felettem, és felkapcsolt
egy lámpát. A LED puha fényében már el tudtam olvasni a nevét, és ki
tudtam venni a rendfokozati jelzését. Tizedesi stráfokat viselt, és a jobb
oldali zsebe fölé varrt névszalag szerint a neve MILLER C. Ezek
vagyunk mindössze: egy rendfokozat, egy vezetéknév, egy kezdőbetű.
Megkérdeztem volna a keresztnevét, de legalább három fizetési sávval
volt felettem, és nem akartam megsérteni valakit, aki az
elkövetkezendő napokban a gyógyszereimet fogja adagolni.
– Van mindenféle a fiókjában. Leginkább olyasmi, amit a ruhájában
találtunk. Ha valamelyik nem a magáé, csak szóljon, és kidobom.
– A tabletem megúszta?
– Persze. Tudja, azokat a vackokat nem lehet elpusztítani.
A nővér fölkelt a székről, melyen addig ült, és lesimította
egyenruhája ingét.
 – Most itt hagyom egy időre. A hívógomb ott van a feje mellett, ha
szüksége lenne valamire. Nemsokára hozom a vacsorát.
Megint rám mosolygott, és kiment a szobából.
A szobában gyakorlatilag semmilyen bútor nem volt, leszámítva az
ágyat, amelyen feküdtem, egy kis, fehér éjjeli szekrényt, és egy
monitort a szoba falán. Olyan steril környezet volt, amilyet csak a
szociális lakóövezet bérleményeiben látni.
Az oldalamra fordultam, és szemügyre vettem az ágyam mellett álló
éjjeliszekrényt. Két fiókja volt, odanyúltam, és kihúztam a fölsőt. Ott
volt benne a dögcédulám a láncával együtt, a tabletem, egy pakli
kártya, melyet mindenki a traumacsomagok vízhatlan zsebében szokott
hordani, meg egy fél csomag mentolos cukorka, meg is feledkeztem
róla, hogy a vértezetem jobb oldali lábzsebébe gyűrtem, mielőtt a
felszálltunk a deszantgépre. Az arcomhoz emeltem a kezem, és
találtam egy sebet, amely a bal szemöldököm sarkától húzódott
egészen a fülem mögé.
A tabletem az első gombnyomásra bekapcsolt. Az egész bevetésen
ott volt végig a zsebemben, és lehetetlennek tűnt, hogy egy elektronikai
eszköz túlélje azt a futást, zuhanást, azt hogy többször is meglőttek, de
egy karcolás sem volt rajta. Még az akkumulátor is teljesen fel volt
töltve.
Ellenőriztem a MilNet kapcsolatot. Ez egy vezeték nélküli hálózat,
amely összekapcsolja a sereg összes kommunikációs rendszerét, és
amelyet minden katonai tablet el tud érni bárhonnan a Földről és a
Lunáról. Vannak még kisebb MilNet csomópontok a haditengerészet
hajóin, és a tengerészgyalogosok távoli helyőrségeiben is, de azok csak
néhány naponta szinkronizáltak a hálózat többi részével. A
Naprendszer két lakott égitestjén azonban a hálózat folyamatosan
szinkronban volt, és csak bökni kellett egyet a tableten az eléréséhez.
A hálózatot láttam, de valamilyen oknál fogva a tabletem nem tudott
felcsatlakozni rá. Mindent tudtam használni, amihez nem kellett a
hálózati összeköttetés, a naptáramat, a kézikönyveimet, a ballisztikus
számolótábláimat, még a könyvolvasómat is, de ha olyasmit próbáltam
elindítani, amihez hálózat is kellett volna, egy hibaüzenetet kaptam,
noha üzenetet akartam küldeni a rajtársaimnak, meg Halleynek, de el
voltam vágva a világtól, s ez igen ritka élmény volt. A lakóövezet
hálózati termináljai rendszeresen összefosták magukat, ha csak egy
szúnyog elfingotta magát egy kormányzati átjátszó antenna környékén,
de a MilNet kapcsolat olyan megbízható volt, hogy hiánya kifejezetten
szürreálisnak hatott.
Az éjjeliszekrényen volt egy távirányító a szoba végében található
monitorhoz, de nem vágytam arra, hogy valami unalmas kertévés
műsorral zsibbasszam szivacsosra az agyam, és az az anyag sem
érdekelt, amelyet hírműsornak adtak el.
Mivel nem tudtam kapcsolatba lépni senkivel, úgy döntöttem,
kihasználom a lehetőséget, és lefaragok valamennyit az
alváshiányomból. A tabletet visszadugtam a fiókba, és kényelmesebb
helyzetbe tekeredtem. A matrac kényelmesebb volt, mint a bázison, a
szoba csendes, és akármilyen gyógyszerekkel is tömtek tele,
elálmosítottak.

Amikor az ajtó megint kinyílt, felébredtem. Az ablakban

csillagfényes éjszaka látszott, azaz odavetítették. A földrészen elég
kevés hely maradt, ahonnan még látszottak éjjel a csillagok, és
meglehetősen biztos voltam benne, hogy a Nagy-tavak vidéke nincs
köztük, így Chicagóval és Detroit-tal a szomszédságban.
– Hogy vagyunk? – kérdezte Miller tizedes, aki egy tálcát tartott a
kezében a vacsorámmal.
– Hogy maga hogy van, azt nem tudom, de én úgy érzem magam,
mint akit elütött egy busz – feleltem. – Mi van vacsorára?
– Magának Tizenhetes Számú Folyékony Étkezési Tápcsomag.
Választhat a vanília és az alma ízesítés között. De figyelmeztetnem
kell, az elnevezések nem teljesen pontosan írják le a várható ízélményt.
– Ehhez hozzá vagyok szokva – feleltem, miközben a jellegtelen,
fehér ételtárolókkal szemeztem. – Kóstolta valaha a szociális
fejadagokat?
– Hát persze – felelte. – A Houston-23-as lakóövezetből származom.
Higgye el, ez itt igazi ínyencség a szociális kajához képest. Gondolja
azt, hogy tejturmix. A következő pár napban úgyis csak folyékonyat
ehet. Az orvos rendelése.
 – Megkóstolnám a vaníliát. Van ötlete, hogy a tabletem miért nem
tud bejelentkezni a hálózatra?
Miller tizedes megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs. Nem vagyok hálózati mérnök. Az
anyazászlóaljának Informatikai Támogatócsoportja felel a maga
hozzáféréséért. Esetleg kérdezze meg őket, ha majd kiengedjük innen.
Még az is lehet, hogy elromlott a játékszere.
Tudtam, hogy nem a tablettel van a baj, de én is csak megvontam a
vállam. Ha Miller tizedes tudja is, hogy miért kapcsoltak le a
hálózatról, akkor sem fogja elárulni. És nekem is megvoltak az
elméleteim.
– Egye meg a vacsoráját, és hívjon, ha segítségre van szüksége.
– Attól tartok, nemsokára ki kell mennem. Szerintem nem szeretné,
ha felkelnék, és itt kódorognék.
– Nem, azt tényleg nem szeretném – mosolygott Miller tizedes. –
Van egy cső az ágya jobb oldalán. Használja, amikor csak akarja. A
belei üresek, úgyhogy a másik dolog miatt nem kell aggódnia. Az egy
darabig még nem lesz probléma.
– Ezt jó tudni. Köszönöm, asszonyom.
A nővér kiment a szobából, én pedig ittam egy kortyot az előttem
lévő tárolóból. A Tizenhetes Számú Folyékony Étkezési Tápcsomag
íze pont olyan jellegtelen volt, mint a rizskekszé, de volt valami
halvány vaníliás utóíze, így aztán megfogadtam Miller tizedes tanácsát,
és úgy tettem, mintha tejturmixot iszogatnék.
Brunyálócső, folyékony táp, egyágyas szoba és döglött MilNet
hozzáférés, gondoltam. Ez egy kurva hosszú hét lesz.
A rehab harmadik napjának reggelén látogatót kaptam. Éppen
befejeztem a reggelimet – már ehettem szottyosra áztatott
kukoricapelyhet –, amikor nyílt az ajtó, és besétált egy HH-őrnagy a
legszebb társasági egyenruhájában.
– Pihenj, folytassa tovább! – vezényelte barátságosan, mintha bizony
épp félrehajítottam volna a takarót, hogy vigyázzba vágjam magam,
amint megpillantottam az aranyszínű leveleket a váll-lapjain.
– Jó reggelt, őrnagy úr – köszöntem. Elsőre azt hittem, az
egészségügyisektől jött, de aztán észrevettem a fegyvernemi jelzést az
egyenruháján, a lövészek két keresztbe rakott muskétáját.
Automatikusan végigpillantottam a bal zsebe feletti, színes szalagok
salátáján, és láttam, hogy csak elvétve akad köztük harc közben kapott
jelzés. Volt egy „Sikeres harci bevetésért” kitűző, de ezt minden
harcoló zászlóaljnál szolgáló katona megkapja, ha letöltött legalább két
évet. Megvolt a céllövész szalag pisztolyra és puskára is, mindkettőből
az alapfok. A századunkban a legtöbb katona nem viselte ezeket,
hacsak nem érték el a kiváló minősítést, a legfelső fokozatot. A
társasági egyenruhán található kitűzők és szalagok a katona messziről
leolvasható névjegyei, az őrnagy névjegyén pedig ez állt: aktakukac.
– Jó reggelt, közlegény – köszönt vissza. Körülnézett, hogy valami
ülőalkalmatosságot keressen. Mivel nem talált, odajött az ágyam mellé,
és olyan szerencsétlen pózt vett fel, mintha nem tudná eldönteni,
maradjon hivatalos, vagy legyen inkább laza.
– A nevem Unwerth őrnagy. Én vagyok a zászlóalj S2-ese.
– Igen, uram. – A zászlóaljnál az S2-es beosztásban lévő tiszt felelős
a hírszerzésért és a biztonságért. Eddig még nem volt dolgom a
Pantheonban lakozó parkettásokkal. (A katonák Pantheonnak nevezték
maguk között a zászlóaljparancsnokság épületét).
– Ha nem bánja, lenne néhány kérdésem, közlegény.
– Természetesen, uram.
– Emlékszik, mi történt a múlt szombaton?
– Természetesen igen, uram. Egy detroiti lakóövezetbe küldtek
bennünket, és szarrá lőtték a rajomat. Uram – tettem hozzá a végén.
Az őrnagy nem volt éppen elhízva, de szálkásnak sem mondtam
volna. Puhának látszott, és hirtelen már nem tűnt túl szimpatikusnak.
Talán mert úgy nézett rám, mintha egy másik, alsóbbrendű fajhoz
tartoznék, vagy egy elromlott gépalkatrész lennék.
– Nos, nagyjából erről volt szó – ismerte el. – Hadd kérdezzek valaki
konkrétabbat. Emlékszik arra, hogy az összecsapás során kilőtt egy
termobárikus robbanófejet tartalmazó rakétát egy TTR-ből?
– Igen, uram, emlékszem. – Hirtelen ráébredtem, mit keres itt, és
hogy miért nem érem el a MilNetet.
– És meg tudná nekem mondani, hogy ki hatalmazta fel, vagy ki
adott parancsot arra, hogy éppen ilyen robbanófejet használjon?
 – Nem kaptam külön parancsot annak a rakétavetőnek a használatára
– feleltem. – A bevetésre készülve a szakaszparancsnok engedélyezte
az állományunknak a halálos eszközök használatát, önvédelmi célra.
Tűz alá vették a rajomat, több embert eltaláltak, én pedig védtem
magam, uram.
– Felteszem, azt tette, méghozzá meglehetősen határozottan. –
Unwerth őrnagy összeszorította egy pillanatra a száját. – A problémánk
csak az arányossággal van, Grayson közlegény. Maga egy nagy
rombolóerejű, erődítmények ellen kifejlesztett robbanófejet használt
egy polgári célpont, tulajdonképpen egy kormányzati tulajdonú épület
ellen. Jelentős civil áldozatokkal járt a maga önvédelmi megmozdulása.
– A két utolsó szót alig hallhatóan kihangsúlyozta. Arra jutottam, hogy
az őrnagy kifejezetten ellenszenves.
– A mi feladatunk, hogy védjük és oltalmazzuk a Nemzetközösség
polgárait, közlegény. Ha a szart is kirobbantjuk egy civil lakóépületből,
az nem annak a jele, hogy túl jól végeznénk a munkánkat, nemde bár?
Éreztem, hogy elvörösödöm.
– Mégis mi a francot kellett volna tennem, őrnagy úr? Bizonyra
megvannak a telemetriai adatok a számítógépeinkből, igaz? Talán
udvariasan meg kellett volna kérnem őket, hogy ugyan fejezzék már be
a ránk való lövöldözést?
– Úgy gondolom, választhatott volna valami arányosabb
ellenintézkedést – felelte az őrnagy. – Volt magánál más is, nem csak
az a termobárikus töltet.
– Nos, a helyzet az, hogy kicsit sietnem kellett, és nem volt időm a
címkéket olvasgatni, uram.
– Ez bizony nagy kár – felelte Unwerth őrnagy –, mert nekem kell
elrendeznem az ügyet a médiával és a hadosztályparancsnoksággal, és
higgye el, ez egy cseppet sem tölt el örömmel.
Hát bazmeg, kurvára leszarom, hogy mi tölt el téged örömmel, és mi
nem, gondoltam. Egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy kimondom
hangosan, de aztán elvetettem az ötletet. Az őrnagy elég magasan volt
a zászlóalj táplálékláncában, én pedig a legalján. Akármit is tartogatnak
számomra, nem akartam még egy függelemsértési üggyel is tetézni.
 – Csak a munkámat végeztem, őrnagy. A rajomat éppen szétlőtték,
én pedig kiiktattam a veszélyforrást. Ez minden, amit mondhatok az
ügyről.
Éreztem, ahogy a düh fellángol bennem. Ez a seggfej, az élére vasalt
társasági egyenruhájában és az aktakukac kitűzőivel valószínűleg a
shugharti parancsnokságon volt, amikor bennünket szétlőttek
Detroitban, és ha tudott is valamit a csatáról, azt a deszantgépek
kameráiból, és a rajparancsnokaink telemetrikus adataiból tudta. Nem
volt ott, amikor a semmiből hirtelen nehézfegyverekből nyitottak ránk
tüzet, és nem volt annak az ezer puskának a boldogtalanabbik végén,
amelyekből a helyiek szórták ránk az áldást azon az éjszakán. Nem
kellett valakit sok száz méteren át a hátán cipelnie, egy dühös
ellenségektől hemzsegő, városi hadszíntéren. Nagyon bennem volt,
hogy megragadjam a ránctalan egyenruhája hajtókájánál fogva, és
szétfejeljem az arcát.
Az őrnagy láthatóan észrevette érzelmeim gyors változását, mert
kissé elhátrált az ágyamtól.
– Nos, lesz még elég idő egy alapos kiértékelésre – mondta. –
Áttekintjük a kérdést a rajparancsnokával, és a csapata többi tagjával,
ha visszakerült a Shughartba.
– Már alig várom – feleltem. – Akkor talán kideríthetjük, ki volt az a
zseni, aki parancsot adott, hogy egy fél rajra való halottal és sebesülttel
gyalogoljunk vissza a térre. Csoda egy móka volt, ahogy cafatokra
lőttek bennünket.
Unwerth őrnagy szeme összeszűkült. A válaszom elsüthetett benne
valamilyen vezetői reflexet, mert kihúzta magát, kezét a háta mögé
rakta, a könyökét pedig kifeszítette, mintha pihenj állásban állna egy
díszszemlén.
– Amikor utoljára átnéztem az aktáját, Mr. Grayson, abban az állt,
hogy maga a Bravo század első szakaszában szolgál, az első rajban,
közlegényként. Nem emlékszem, hogy a törzstiszti értekezleteken
összefutottunk volna.
Ezt válasz nélkül hagytam, csak bámultam rá.
– Maga a Honi Hadsereg katonája, aki esküt tett, hogy követi
elöljáró tisztjei parancsát, függetlenül attól, hogy egyet ért-e azokkal,
vagy sem. Ha ez túlságosan nagy kihívás lenne a maga számára, csak
szóljon, és tájékoztatom a személyügyet, hogy megváltozatta a döntését
a szerződéses időszakának végigszolgálása tekintetében.
Tudtam, hogy ezt ő sem gondolja komolyan; a HH nem ereszt senkit
el idő előtt, hacsak nem lövette magát teljesen szarrá az illető, és túl
drága lenne az orvosi kezelés. A méretes elbaszásoknál inkább katonai
bíróság elé állítják és lesittelik az embert. Nem éreztem magamban a
fékezhetetlen vágyat, hogy az egyetemes katonai jog finomságait egy
ilyen aktabuzi pöcsfejjel vitassam meg, ezért aztán hallgattam.
Unwerth őrnagy ezt beleegyezésnek vette.
– Tehát, amikor elengedik ebből az intézményből, visszaszállítják
Shughartba. Amint a bázisra ér, azonnal jelentkezik a százada
szolgálatvezetőjénél. Ha munkaidőn kívül érne oda, akkor az ügyeletes
tiszt helyettesénél jelentkezik. Érthető?
– Igen, uram, érthető.
– Remek. – Az őrnagy arcán látható volt az undor, ahogy körülnézett
a szobában. Nem is tudom, talán a privát szobám luxusa nem nyerte el
a tetszését, de az is lehet, hogy lealacsonyítónak érezte, hogy egy olyan
senki, szerződéses talpassal keveredett vitába, akinek még semmilyen
rendfokozati jelzés sem virít a gallérján.
– Most ennyiben maradunk – jelentette ki, és megfordult, hogy
kimenjen a szobából. – Később visszajövök, hogy felvegyem a teljes
vallomását. Pihenj, közlegény!
Ezt volt aztán a motiváló látogatás, gondoltam, miközben
becsukódott mögötte az ajtó.

A következő két napot kitöltötték az étkezések, a fizikai

kiértékelések, és a hosszan elterülő tömény unalom. Ahogy a
gyógyszerek szintje szép lassan csökkent a szervezetemben, már nem
voltam kellemesen és állandóan álmos, és a szórakozás hiánya még
arra is rávitt, hogy belenézzek egy kertévés hírműsorba.
Bekapcsoltam a szoba átellenes végében lévő holovetítőt. Egy olyan
hírcsatornát választottam, amely nem volt elérhető anyám
lakóövezetében. Olyan cuccokat reklámoztak, amilyeneket még sosem
láttam, és egyébként sem tudtam volna megvenni: kabátokat,
amelyeket időjárásálló szálakból szőttek, melyek még a színüket és a
mintájukat is változtatták, a viselőik hangulatát követve; személyi
kommunikátor-táblákat, amelyek alig száz évvel tűntek korszerűbbnek
a mi monokróm tabletjeinknél; édességeket, melyek úgy néztek ki, akár
ehető ékszerek. Mindig is tudtam, hogy odakint két világ van: egy
kispályás, csóró, lakóövezeti söpredéknek, meg egy légkondicionált, az
elővárosi középosztálybelieknek, meg a gazdagoknak. Csak mióta
bevonultam, ez a másik, szebb világ sokkal inkább láthatóvá vált a
számomra.
Azt kértem az interfésztől, hogy mutasson nekem híreket az elmúlt
hétről, Detroitból. A számítógépes hírszerkesztő modul felrakott egy
csomó aktív hírcsempét a kijelzőre, hogy válasszak. Egy olyat
választottam, amelyik egy éjszakai légi felvétellel kezdődött, aztán
hátradőltem.
– ”...tüntetések a Szociális Étkezési Fejadag összetételének
megváltoztatása ellen. A hatóságok úgy vélik, hogy engedély nélküli
serkentőszer készítése vezetett a robbanáshoz. Három polgár vesztette
életét a robbanás során, másik tizenhét megsebesült, többen súlyosan.
A napok óta tartó lázongás miatt a mentők nem tudták megközelíteni a
helyszínt, csak negyvennyolc órával az események után. A hatóságok
szeretnék emlékeztetni a lakóövezet lakosságát, hogy minden
közszolgáltatást, ideértve a szociális fejadagok kiosztását is
felfüggesztik mindaddig, míg a zavargások során a közszolgáltatást
ellátók fizikai veszélyben forognak.”
A hírbejátszás véget ért. Választottam egy másikat, aztán még egyet.
Gyakorlatilag mind ugyanazt mondta. Nem részletezett zavargások egy
gyűlésen, aztán egy robbanás a lakóövezet egyik toronyházában, ahol
meghalt pár ember. A pontos okok ismeretlenek, de egy droglabort
sejtenek a robbanás hátterében.
Visszaültem, levettem a hangot, azt kikapcsoltam az egész
holoképernyőt. A kórterem fala visszaállt a mosolytalan, antiszeptikus
fehérre.
Vajon miért nem említették meg a katonákat, akik ott haltak meg?
Csak a mi rajunkból ketten, és tudtam, hogy a harmadik rajnak sokkal
súlyosabbak voltak a veszteségei. Azt sem mondták, hogy a tüntetők
között is volt számos halott. Teljesen biztos voltam benne, hogy sok
száz civilt öltünk meg, felfegyverzett tüntetőket, akik bennünket
próbáltak megölni, de akkor is a lakóövezet lakói voltak, és az Észak-
Amerikai Nemzetközösség állampolgárai. Úgy nézett ki, hogy a hírek
csak az épület szemmel látható sérüléséhez köthető áldozatok számát
említik, nyakon öntve a legsemmitmondóbb magyarázattal. Egy szó
nem hangzott el arról, hogy katonák civileket lőttek volna le. Nem
érzek egy csepp részvétet sem az állig felfegyverzett rohadékok iránt,
akik megpróbáltak szétlőni bennünket, és arra kényszerítettek, hogy
nem városba való tűzerővel válaszoljunk, de a lakóépület mérgezett
tüskeként lüktetett a lelkiismeretemben, amióta láttam, hogyan
omlanak egymásra a fölső emeletei. Ott nem mindenki volt tüntető, de
én megöltem őket. Véletlen volt persze, de attól még halottak, és én
lőttem ki azt a rakétát. Nem önmagukat robbantották fel egy illegális
droglaborral. Tudtam, hogy a sereg tudja ezt, a fenébe is, ott voltak a
nagyfelbontású, háromdimenziós felvételek a sisakkameráinkból.
Akkor pedig mi végre ez a tettetett tudatlanság? Miért sugallják azt,
hogy a zóna lakótornya baleset következtében repült a levegőbe?
Eszembe jutottak azok a hírek, melyeket még a lakóövezetben
láttam, amikor még anyámmal éltem. Ha az összes szart így
elmismásolják, hogy ki ne törjön valami nagy balhé, akkor sokkal
rosszabb helyzetben vagyunk, mint gondoltam.

Később aztán tettem egy kirándulást, és elhagytam a szobámat,

amitől a kedélyállapotom is rendesen megjavult. Miller tizedes szerzett
nekem egy motoros kerekesszéket, és miután elmagyarázta az
üzemeltetésének finomságait, továbbá a kórházi KRESZ
alapszabályait, elkísért az első túrámon a szobán kívülre.
– Hova szeretne menni? – kérdezte, ahogy végiggurultunk a
folyosón. A kórház a szobámhoz hasonlóan ingerszegény volt,
rozsdamentes acél bútorok, csupasz, fehér falak, betonszürke linóleum.
– Nem is tudom. Van itt valami látványosság? Például egy olyan
hely, ahol vannak színek.
– Van egy edzőterem a legfelső szinten, és egy kávézó a földszinten.
Ha akarja, próbát tehet valami szilárd táplálékkal. Az orvos szerint a
bélvarratai most már ki fognak tartani.
– Hát ez igazán remekül hangzik – feleltem. – Van ott valami ehető?
– Hát persze. A szokásos reggeli péksütemények, meg többféle kávé
– hangzott a válasz, egy halvány mosoly kíséretében. – Nem sajnáljuk
a pénzt, hogy a vendégeink számára biztosítsuk a kulináris
változatosságot.
– Akkor menjünk! Meghalok már, hogy rághassak végre valamit.

A kávézó egy fokkal vidámabb volt, mint az intézmény többi része.

A vetített ablakok párkányain kaspókban művirágok. Az ablakok
túloldalán csöndes tópart, amely vélhetőleg távolról sem emlékeztetett
a valódi látképre. Tudtam, hogy a Nagy-tavak partján már nem sok
hely maradt beépítetlenül, és ha volt is még ilyen, akkor a nagymenők
kertvárosaiban, nem egy katonai intézmény tőszomszédságában.
Volt egy ételespult a kávézó egyik falánál. Maga a helyiség olyan
volt, mint a shugharti étkezde kisebb, barátságosabb változata. Apró
asztalok álltak mindenhol a teremben, épphogy elég nagyok két
embernek. Pár beteg ténfergett bent, mindenkin ugyanaz a kétrészes,
zöld kórházi hacuka volt, mint rajtam.
Ahogy az ételespult felé gurultam, oldalamon Miller tizedessel, az
egyik asztal mellől hirtelen ismerős hang ütötte meg a fülemet.
– Grayson, aki mindig egyből kajáért indul.
Odafordultam, és Fallon őrmestert pillantottam meg az egyik
asztalnál. Ott ült a saját motoros kerekesszékében, előtte egy bögre
kávé és egy üres tányér.
– Hahó, főtörzs!
Irányt változtattam, és odakormányoztam magam az asztalához.
Fáradtan rám mosolygott, ahogy odagördültem.
– Már azt hittem, magának vége, Grayson. Elég cefetül nézett ki,
amikor a hordágyra rakták.
– Én is azt hittem, hogy befellegzett – ismertem el. – A doki szerint
két tűlövedéket kaptam be a páncélomon keresztül. Az egyik a bal
tüdőmet perforálta, a másik a vékonybelemen ütött pár lyukat.
– Aú! – mondta az őrmester – Ez már elég lehet egy Bíbor Szívre.
 – Azt erősen kétlem – feleltem. – Épp most filézett ki a zászlóalj S2-
ese, amiért belelőttem abba a magasházba a TTR-rel. Nem hinném,
hogy a közeljövőben bármilyen kitüntetést kapnék.
– Unwerth őrnagy? Az a hitvány, hájas disznó? Egyszer már pofán
vágtam, amikor szakaszparancsnok-helyettes voltam, ő meg még csak
százados. Még mindig nem tudom elhinni, hogy előléptették azt a
szánalmas szarkupacot.
Az őrmester felnézett Miller tizedesre, aki követett az asztalhoz.
– Nyugodtan itt hagyhatja egy időre velem, tizedes. Menjen és
szusszanjon egyet, vagy ilyesmi, rendben?
– Ez nem hangzik rosszul – ismerte el barátságosan Miller tizedes. –
Olyan húsz perc múlva visszajövök. Ne próbálkozzon
fekvőtámaszokkal, ameddig oda leszek, rendben?
– Nem kell aggódnia – feleltem. – Ha a pult felé megy, nem hozna
nekem valami harapnivalót?
– Van valami kívánsága?
– Bármit, ami jól néz ki.
– Rendben.
Miller tizedes odébbállt, Fallon pedig fáradt szemmel nézett utána.
Az őrmester valahogy törődöttnek látszott, mintha a személyiségének
egy részét ott hagyta volna Detroit utcáin. Lenéztem a lábára, arra,
amelyet olyan csúnyán megszaggattak a nehézgéppuska lövedékei, és
visszahőköltem, amikor észrevettem, hogy a lába már nincs meg.
Fallon jobb lába térd alatt véget ért, és a kórházi nadrág kihasználatlan
szárát szépen visszahajtották és odatűzték a felső részéhez.
– Igen, annak már annyi – nyugtázta a reakciómat rajparancsnokom.
– Az egyik lövedék szilánkokra törte a csontot a lábszáramban. Nem
maradt elég darabja, hogy összerakják. De már felkészítettek a
pótlására. Úgy hallottam, a titánötvözet úgyis jobb, mint a csont meg a
szövetek.
– Azt gondoltam, egy ilyen sebesülés automatikusan leszereléssel jár.
– Kivéve, ha egy baszott nagy kitüntetés lóg kék szalagon az ember
nyakában – mutatott rá az őrmester. – Azzal aztán minden szart meg
lehet úszni. Évente két tisztet ölhetek meg, és még csak kérdéseket sem
tesznek fel.
 Erre felnevettem és megráztam a fejem.
– Ebben az esetben ajánlanék egyet, ha még nem telt be az idei keret.
– Amikor legközelebb felbukkan az a seggfej, kérje meg, hogy
hozzon egy tisztet a jogi szolgálattól, és addig ne szóljon egy büdös
kukkot sem, amíg meg nem érkezik, világos?
Erre magam is gondolhattam volna.
– Így lesz. A nyomorult azt sem volt hajlandó elárulni, mi történt a
raj többi tagjával, és nem tudok a MilNetre feljelentkezni, hogy
üzeneteket küldhessek.
– Ne basszon fel! – hajolt előre Fallon őrmester. – Kizárták a
hálózatról?
Bólintottam, mire felháborodásában megrázta a fejét.
– Grayson, ne mondjon semmit, amíg nincs egy jogász a közelében.
Arra készülhetnek, hogy magára verjék a balhét valamiért. Maga nem
csinált semmi elítélhetőt abban a szarfészekben, úgyhogy ne hagyja.
– Ez kicsit kívül esik a hatáskörömön, főtörzs.
– Na, ennek majd utánanézünk. Merrefelé szállásolták el?
– A 3006-os szobában – feleltem. Az Unwerth őrnagy látogatása óta
érzett enyhe szorongásom most hirtelen pánikká erősödött.
– Stratton és Paterson elesett – közölte Fallon, és a hangjából eltűnt
az élet. – Hansen rehabon van, egy új vállízülettel. A többiek odahaza
vannak a zászlóaljnál, de egyelőre nem engedik őket sehova. Tisztára,
mint egy kibaszott büntetőegységnél.
– Azt hiszem, ez az én saram. Nem kellett volna azt a rakétát
ellőnöm. Bassza meg, azt sem tudtam, hogy egy termobárikus van
betöltve. Csak céloztam és lőttem: hadd menjen.
– Tudja mit, Grayson? Én pontosan ugyanezt tettem volna, mint
ahogy bárki más is a rajból. Kár erre több gondolatot vesztegetni.
Kicsit negatív a sajtóvisszhang a kertévéken, és a zászlóalj PR-esei
összefosták magukat. Majd elmúlik.
– Hát nem is tudom, főtörzs. Az őrnagy nagyon elszántnak tűnt,
hogy seggbe kúrjon érte.
– Ennek majd utánanézünk – ismételte az őrmester. – Még az is
lehet, hogy váltok egy-két szót vele. Régóta ismerjük mi egymást ezzel
az Unwerth őrnaggyal.
 – Azért ha lesittelnek, mondja meg a rajnak, hogy nem vagyok egy
csődtömeg, rendben?
– Emiatt ne aggódjon. Ha megpróbálják átbaszni, az egész zászlóalj
tudni fog róla, erről kezeskedem. Nem dobjuk oda a mieinket a
farkasok elé, csak hogy valami cukorseggű civil főmuftit
kiengeszteljünk.
Az őrmester szavai kicsit megnyugtattak, de még mindig úgy
éreztem, mintha egy kard függene a fejem felett. Fallon őrmester sok
szívességet kérhet a zászlóaljtól, elvégre nem sok Becsületéremmel
kitüntetett katona van aktív szolgálatban, ezért aztán őt különleges
megbecsülés övezi, akár egy trófeát a zászlóalj vitrinjében, de akkor is
csak egy főtörzsőrmester.
– Igaz, hogy az ember maga választhatja meg a szolgálati helyét, ha
megkapja azt az érmet? – kérdeztem.
– Igen – felelte az őrmester. – Része a csomagnak. Van még
zsoldkiegészítés, melyet haláláig minden évben megkap az ember.
Adnak még egy szép, kék zászlót egy szép fadobozban, és még a
parkettások is előre tisztelegnek. És ha új szolgálati megbízatást akar
az ember, megkapja. Csillaghajó-parancsnok persze nem lehet, de ha
tankot vagy deszantgépet akartam volna vezetni, simán beiskoláztak
volna a megfelelő okatási intézménybe.
– És miért nem akart máshová menni?
– Mert nem akartam itthagyni az embereim. Egy másik haderőnem
csak másfajta szar. Én pedig maradok annál a szarnál, amelyet már
ismerek. Azt hiszem, utáltam volna megint újonc lenni. Bassza meg, el
tud képzelni egy törzsőrmestert a Flotta kiképzőközpontjában? Ahogy
együtt ül a sok, alapkiképzésről éppen csak kikerült kopasszal?
Próbáltam elképzelni a csatákban csiszolt Fallon őrmestert, amint a
csillagközi hajózással, és a fedélzeti biztonsággal foglalkozó
előadásokon ül, miközben a többi kadét a Becsületérem szalagját
bámulja, és mosolyogva megráztam a fejem.
– Miért nem választotta a nyugállományba vonulást? Felmarkolni a
jutalmat, és haza menni?
Fallon őrmester úgy nézett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy
dobja le az összes ruháját, és táncoljon egyet az asztalon.
 – Nyugállományba, de hova? Maga azt hiszi, hogy bárki is leszerel
hatvan hónap után? Mit gondol, Grayson, mennyi a továbbszolgálók
aránya a seregben?
A fejemet ráztam.
– Kilencvenegy százalék. Száz katonából, aki megéri a hatvanadik
hónapot, kilencvenegy választja a szolgálat folytatását. Maga tényleg
azt hitte, hogy öt év után csak felmarkolja a zsetont, és megpattan?
– Hát, igen. Miért? Más nem így van vele?
– Azzal a pénzzel, amit kap? A külvilágban az szart sem ér. L3-
asként, vagy a legjobb esetben L4-esként fog leszerelni, az mondjuk,
félmillió dollár öt évre. Akkora összeg, hogy szociális lakásra már nem
tarthat igényt, de a külvárosban maximum egy seprűtartó sufnit tud
belőle venni. És kurvára kevés az a pénz ahhoz, hogy jegyet válthasson
belőle egy gyarmatosító hajóra. És ha mégis visszamenne egy szociális
lakóövezetbe, ugyan miféle fogadtatásra számít, mint a HH obsitosa?
– Nem is tudom. Apám volt katona, de még az elején kirúgták. Más
veteránt nem ismerek.
– Megvan ám annak is az oka, Grayson. Bassza meg, a múlt
pénteken vágtunk haza több száz segélypatkányt. Mit gondol, mit
éreznek most az egyenruhások iránt, mi? Mindig a hadsereget vetik be,
ha egy segélyvárosban elszabadulnak a dolgok. Mit tippel, mi fog
történni, ha felbukkan odahaza a cuccaival egy málhazsákban, meg egy
állami bankkártyával a zsebében, rajta egymillió nemzetközösségi
dollárral?
Összeszorítottam a számat. Amit az őrmester mondott,
kikezdhetetlennek tűnt, naná, én meg teljesen hülyének éreztem
magam, hogy ezen nem gondolkoztam el korábban. Nem voltak frissen
leszerelt exkatonák a lakóövezetünkben, azok, akik elmentek az
alapkiképzésre, sohasem tértek vissza. Meg voltam győződve arról,
hogy azért nem jönnek vissza, mert nem akarnak, és nem azért, mert
nem tudnak.
– Nem, nem. Mindannyian kényszerpályán vagyunk attól a
pillanattól kezdve, hogy aláírtuk a papírokat az alapkiképzés elején. Az
öt leszolgált év után már nem mehetünk haza, és nincs elég pénzünk
bármi másra, ezért aztán aláírunk újabb öt évre, aztán még öt évre.
Mire kettőt pislant az ember, már az életfogytiglanját tölti. Ráhajt a
tízéves jutalomra, aztán a tizenötösre, aztán azt mondja magának, hogy
akár húszig is kihúzhatná.
Rám nézett, egyik ujjával a kávésbögre peremén körözött.
– Tudják, hogy a többség alá fogja írni a továbbszolgáló papírt. És
komolyan, mi a faszt tudnánk mi csinálni a civil életben? Az elmúlt
tizenegy évet harcoló katonaként töltöttem. Értek a kiscsoportos
harcászathoz. Tudom, hogyan kell minden szart felrobbantani, és
embereket ölni. El tud képzelni, amint egy boltban dolgozom?
– Nem, nem tudom. A szart is kiijesztené a civilekből.
– Ez már nem a mi világunk, Grayson.
Igazából soha nem is akartam visszamenni a lakóövezetbe. Semmi
nem maradt már ott nekem, abban a másodpercben megszűnt az én
világom lenni, amikor a lábamat az alapkiképzésre induló siklóra
tettem. De volt egy homályos, ám kellemes vágyálmom, hogy ha egy
évtized után kikerülök a seregből, lesz majd elég pénzem egy jó kis
középosztálybeli, kertvárosi kéglire, ahol nem kell azon aggódnom,
hogy valaki hátba szúr egyheti szaros fejadagért. Most rá kellett
döbbenjek, hogy valójában mennyire távol kerültem az előző életemtől.
– Elkúrtam, főtörzs? – kérdeztem. – Örökre kiírtam magam?
Nem válaszolt azonnal, de a szája sarkában ott bujkált a beavatottak
mosolya.
– Ezt büntetni kéne – mondta maga elé végül. – Kölykök a maga
korában, akik még szart sem tudnak a sok szarról. Csak belengetik
eléjük a sztéket az étkezdében, és tessék, már alá is írták a papírt.
– Akkor most mit csináljak?
– Mit akart a seregtől? Mit kérne, ha az elnök holnap a nyakába
akasztaná azt az érmet? – kérdezte Fallon őrmester. A nő halvány
mosollyal figyelte az arcom, mintha már tudná, mit fogok válaszolni.
– Komolyan kérdezi?
Bólintott.
– A legkomolyabban. Grayson közlegény, Becsületérem. Kérhet
bármit. Mihez kezdene ezzel a lehetőséggel?
Nem akartam válaszolni, nehogy úgy tűnjön, nem vagyok hűséges az
egységemhez, ugyanakkor nehezemre esett volna elhallgatni az
igazságot Fallon őrmester elől. Ezért elmondtam az igazat.
– Kérnék egy beosztást egy űrjáró haderőnemnél. Haditengerészet,
tengerészgyalogosok, egyre megy. Csak legyek kint az űrben. – Ha már
el kell szakadnom a régi életemtől, akkor ez az elszakadás legyen
annyira teljes és radikális, amennyire csak lehet. És tudtam, hogy a
gyarmatbolygókon legalább friss a levegő, nem olyan, amelyen
negyedmillió szomszéddal osztozkodom egy fél négyzetkilométeres
területen.
– Na ne szívasson – emelte meg a szemöldökét Fallon őrmester.
– Nem teszem.
– Hát, végül is ez az egyetlen útja, hogy a magunkfajták
lepattanjanak erről a szaros szikláról. Most regélhetnék arról, hogy
mekkora nagy szopás a többi haderőnem, de az igazat megvallva, nem
kárhoztatom egy kurva másodpercig sem.
 14.
ÉGETŐ SZAKMAI HIÁNY

A tabletem ugyan továbbra sem engedett fel a MilNetre, de az olvasó

alkalmazás működött. A legtöbb katona a szakaszomban csak
kézikönyvek, kezelési útmutatók és szabályzatok olvasgatására
használta a tabletjét, én viszont régen rájöttem, hogy bármilyen
elektronikus szöveg megjelenítésére alkalmas. Van egy csomó nyílt
irodalmi adatbázis, és nekem legalább két órámba telt, mire egy kisebb
könyvtárra való klasszikust lapátoltam a tabletemre.
A sötétség mélyénnek a harmadánál jártam, a második fánkomnak
pedig a felénél, amikor kinyílt az ajtó, és Unwerth őrnagy lépett be
rajta.
– Pihenj, közlegény! – vezényelte, miközben megtöröltem a számat,
és a fánkot, a szalvétát meg a tabletemet letettem az éjjeliszekrényre.
Piszokul utáltam, hogy ő tökéletes társasági egyenruhát viselt, én meg
még mindig az ócska kórházi göncben parádéztam. Az öltözetünk
különbözősége miatt sebezhetőnek éreztem magam, és az, hogy ágyban
voltam, csak rontott a helyzeten. Ennél már csak akkor éreztem volna
kellemetlenebbül magam, ha a mosdóba nyit be, miközben éppen
szarok.
– Őrnagy – köszöntöttem. – Reggeli óta megjárta a Shughartot oda
és vissza?
– Így van. Az ebédnél beszélgettem a zászlóaljparancsnokkal.
Látom, magát is tisztességesen etetik itt.
 – Így van, uram. Mintha csak otthon lennék.
– Nos, ez remek. Készen áll arra, hogy kiértékeljük a küldetést?
Hivatalosan rögzítenem kell a maga változatát az eseményekről.
– Úgy tudom, jogom van a Jogi Szolgálat egy képviselőjét megkérni,
hogy tartózkodjon a helyiségben, miközben ön ezt teszi.
Unwerth őrnagy olyan arcot vágott, mintha valami kellemetlen szag
csapta volna meg az orrát. Barátságos viselkedését mintha egy pillanat
alatt elfújták volna.
– Közlegény, magának az égvilágon semmihez sincs joga. Magát
csak három nanométer választja el a hadbíróságtól, és örülhet, amiért
nem hoztam magammal két katonai rendészt a szobája elé, akik még a
mosdóba is elkísérik. A maga helyében én próbálnám ezt az ügyet nem
nagydobra verni. Szóval most vagy elmondja nekem a maga változatát
az eseményekről, hogy rögzíthessem, vagy leírom, hogy megtagadta a
beszámolót. Gondolkozzon el ezen. Örülnék, ha ezt gyorsan meg tudná
tenni, megtakarítana nekem egy csomó papírmunkát. Az igazat
megvallva, kezd egy kicsit fárasztani a hozzáállása.
Meggondoltam a dolgot a függelemsértéssel kapcsolatban.
Kinyúltam, hogy csinos egyenruhája hajtókájánál fogva megragadjam,
de mielőtt elérhettem volna, valaki hirtelen hátrarántotta. Láttam,
ahogy képén a sötét elégedettséget felváltja a hirtelen jött döbbenet.
Az őrnagy nyitva hagyta a szobám ajtaját, és egyikünk sem hallotta,
ahogy Fallon őrmester bejött. Már nem ült a motoros tolószékben, és
még így is, hogy az egyik lába térdtől lefelé hiányzott, elég ereje volt,
hogy olyan könnyedén elrántsa Unwerth őrnagyot, mint egy félig
pakolt málhazsákot. Az őrnagy meglehetősen idétlenül a seggére esett,
az őrmester pedig egy pillanat alatt ott volt rajta. Egyik kezével elkapta
a gallérját, és a padlóhoz szegezte. A másikkal kikapott egy tollat az
őrnagy ingének a zsebéből, a hüvelykujjával lepattintotta róla a
kupakot, és a toll hegyét az őrnagy torkának nyomta. Utána olyan közel
hajolt az arcához, hogy szinte összeért az orruk.
– Figyeljen, faszfej! – mondta. A hangjában annyi volt az elfojtott
düh, hogy a megszólítás csak egy durva hörgésnek hallatszott. – Az a
tag ott az enyéim közül való. Sok száz méteren keresztül cipelt
ellenséges területen. Ha még egyszer meghallom, hogy úgy beszél vele,
mint egy első időszakos kopasszal, aki nem ért vissza idejében az
eltávozásról, hát kitépem a légcsövét és lehugyozok a torkán, világos?!
Láttam, ahogy Unwerth őrnagy torka megmozdul a tollhegy alatt,
ahogy nyel egyet. A szeméből sütött a páni rémület, és ez a látvány
nem kevés elégedettséggel töltött el. Egy részem kifejezetten akarta,
hogy Fallon őrmester nyomja át azt a tollat az őrnagy torkán.
Végül az őrnagy alig észrevehetően bólintott. Az őrmester elengedte,
és leejtette a tollat is. Arcát eltorzította az utálat, mintha éppen most
fejezett volna be egy pusztakezes latrinatakarítást.
– Őrmester, maga nincs észnél – mondta Umwerth őrnagy. Próbált
magabiztosnak tűnni, de a hangja még remegett. – Ismét rátámadott egy
feljebbvalójára. Most aztán kipenderítik, Becsületérem ide vagy oda.
– Mehet és följelenthet – felelte Fallon őrmester. – Talán még
lecsukniuk is sikerül, mielőtt megint elkapom. Igazából a maga
helyében imádkoznék, hogy így legyen. De egy dolgot mondanék
magának: a zászlóalj minden egyes katonája tudni fog a maga kis
machinációjáról, ahogy Graysonra próbálja verni ezt a balhét, és
onnantól az élete annyit sem ér, mint egy vödör langyos húgy.
Remélem, élvezi majd, ahogy minden szarás előtt leellenőrzi, nem
csempészett-e valaki repeszgránátot a segge alá.
– Fallon, maga nincs eszénél – ismételte magát Unwerth őrnagy.
Felállt, megigazította a gallérját és a nyakkendőjét. – Nem fenyegethet
meg. A parancsnok bevágja egy cellába, és magára rohad a műanyag
lakat.
– Hát hogyne – értett egyet Fallon őrmester. – Lehet, hogy megteszi.
És gondolja végig, micsoda remek szalagcímek jelennek majd meg a
Honvédségi Hírekben: „Egy Becsületéremmel kitüntetett katona
próbált megölni egy tisztet”. Lelkesítő, nem igaz? Biztos vagyok
benne, hogy a civil sajtó odáig lenne érte.
Az őrmester közelebb lépett hozzá, mire az őrnagy elhátrált.
– Szarok rá, őrnagy. Le akar csukatni? Tegye. Majd meglátjuk,
hajlandó-e a parancsnok a rossz sajtóval küszködni. De ha Graysonból
csinálnak bűnbakot a detroiti fiaskó miatt, gondoskodom róla, hogy
egy hónapon belül hullazsákban meressze a seggét.
 Az őrnagy a nyakkendőjét és az ingét igazgatta. Vetett rám egy
dühös pillantást, aztán újra Fallon őrmester szemébe nézett. Szinte
éreztem rajta a félelem bűzét, de igyekezett valami tartást felmutatni
egy senkiházi közlegény és a rajparancsnoka előtt.
– A hadosztályparancsnokság parkettásai őrjöngenek Detroit miatt.
A civilek nemkülönben. Még mindig a tüzeket oltogatják, tudja? Az a
rakéta tizenkétmillió dollárnyi kárt okozott a kormányzati tulajdonban,
és megölt harminchét civilt. Maga nincs eszénél, ha azt hiszi, hogy a
zászlóalj ezt a szőnyeg alá tudja söpörni.
– Oldja meg. Nem érdekel, hogyan csinálja. De ha Graysont
lenyomják, akár csak egy hétvégi kimenő-megvonással, már kezdheti is
szopogatni a pisztolycsövét.
– És mégis hogy a büdös francba kellene ezt megoldanom?
– Tüntessen el! – szólaltam meg.
Unwerth és Fallon is meglepődve nézett rám. Az agyam ezerrel
pörgött, és eszembe jutott a beszélgetés, amit a főtörzzsel folytattam
korábban, amikor azt kérdezte, vajon milyen szolgálati helyet
választanék, ha lehetőségem lenne választani. Becsületérmet ugyan
nem szereztem, de talán adhatok Unwerth őrnagynak egy jó
lehetőséget, hogy megszabaduljon tőlem, és közben nekem is leesik
valami.
– Hogy mit csináljak? – kérdezte az őrnagy.
– Helyeztessen át – feleltem. – Helyeztessen át egy másik
haderőnemhez. Utána elmondhatja a hadosztály fejeseinek, hogy
kirúgatott, és ők is mondhatnak valamit a civil sajtónak.
– Esélytelen – vélte Unwerth őrnagy. – Senkit nem helyeznek át a
HH-ból.
– Ó, dehogynem – ellenkezett Fallon őrmester. – Mindig is csináltak
haderőnem-közi áthelyezéseket. Csipogjon csak rá az S1-es haverjaira,
és intézze el.
– Csak olyankor csinálunk ilyesmit, amikor égető szakmai hiányt
kell pótolnunk. Szar beosztásoknál. Olyan helyekre, amelyekre nincs
önként jelentkező. – Az őrnagy rám nézett, és az arcán láttam, hogy az
ötletet kezdte némiképp vonzónak találni.
 – Akkor csinálja! – mondta Fallon őrmester. – Csinálja, különben az
egész zászlóalj megtudja, hogy miért vágtam pofán először, mielőtt
lefokoztatott.
Unwerth őrnagy rámeredt az őrmesterre. Fogalmam sem volt, mije
van az őrmesternek az őrnagyról, de remek zsaroló potenciálnak kellett
benne lennie, mert az őrnagy csak lehajolt, felszedte a tányérsapkáját a
padlóról, és szó nélkül kiment a szobából. Az ajtót szinte becsapta
maga mögött.
– Egy tucat katonai rendésszel fog visszajönni, és mindkettőnket
bevarrnak – véltem.
– Nem, nem fog ő ilyet tenni – felelte Fallon őrmester. – Higgye el
nekem. Szépen fel fogja hívogatni a cimboráit, és kér néhány
szívességet. Maga meg megkapja az áthelyezését, majd meglátja.
– Nem akármilyen szart tudhat róla.
– De nem ám.
Az őrmester nem osztott meg több részletet az ügyről, de láttam,
hogy tökéletesen közömbös maradt annak ellenére, hogy épp most
támadta és zsarolta meg a zászlóalj S2-es törzstisztjét.
– Mondjuk úgy, hogy volt egy egyszer használatos
szabadulókártyám, amit most elhasználtam a maga kedvéért. Most
fejezze be az evést, és pihenjen egyet. És ne aggódjon többet Unwerth
őrnagy miatt. Amikor a legközelebb meglátogatja magát, ügyelni fog a
modorára.

Másnap reggel észrevettem, hogy a tabletemen újra működik a

hálózati hozzáférés. Éppen a reggelim közepén tartottam – rántotta és
pirítós, mellé egy tányér rizspehely –, amikor meghallottam az új
üzenet érkezését jelző halk csippanást. Az éjjeliszekrény fiókjából
elővettem a tabletet, és a képernyőre pillantva láttam, hogy
nyolcvankilenc üzenetem érkezett. Ezeknek több mint a fele hivatalos,
a századtól vagy a szakasztól érkezett körlevél volt,
beosztásváltozások, és más, általános hírek és bejelentések. De a többi
levelem személyes volt, főleg a szakasztársaim érdeklődtek a
hogylétem felől. Gyorsan átpörgettem a bejövő leveleket, amíg meg
nem találtam azt, amit csak reméltem, hogy ott lesz, egy levelet
HALLEY D/SBCFS/LUNA/HADITENGERESZET feladóval.
Olyan türelmetlenül nyitottam ki a levelet, mint ahogy egy
barbiturátfüggő tépi le a kupakot egy üveg feketepiaci
fájdalomcsillapítóról.

Minden okéság veled? Napok óta híredet sem hallottam.

Őrszoliba küldtek a bázis túlsó végére, vagy mi a tök?
Mindegy, lényegtelen, csak dobj egy üzit. Hivatalosan is túl
vagyunk a repülőkiképzés felén. Ha azt hiszed, hogy Riley
őrmester kemény volt, akkor találkoznod kellene a
repülésoktatómmal. Holnap repülök először önállóan a pilóta
helyén. Majd küldök képeket, ha megengedik, hogy
fényképezzek. Adj hírt magadról, rendben?
Ez parancs volt, közlegény! (Már magasabb a
rendfokozatom, hehe!) – D

Elolvastam az üzenetet még párszor, csak hogy biztos legyek benne,

fel tudom majd idézni, amikor csak akarom, ha valamiért megint
felfüggesztenék a MilNet hozzáférésemet.
Előhívtam a billentyűzetet, hogy válaszoljak. El akartam mesélni
neki mindent, a pénteki belföldi riasztást, a raj szétlövését, Stratton és
Paterson elestét, a sebesüléseimet, hogy a hadbíróság lebeg a fejem
felett. De ahogy ujjaimmal a billentyűzet felett simogattam a levegőt,
rájöttem, hogy egyáltalán nem tudok ezekről írni. Akárhogyan is
rendezem el a szavakat és a mondatokat a fejemben, a szöveg a
közelében nem járna annak, ami bennem kavarog. A MilNet nem
alkalmas az ilyenfajta beszélgetésre, és persze Halleyt sem akartam
terhelni a rossz hírekkel.
Elkezdtem a választ írni, annyira homályosan és általánosan,
amennyire csak tudtam, pedig annyi minden kavargott a fejemben,
hogy úgy éreztem, lerobban a koponyám teteje, ha nem oszthatom meg
a nyomorom valakivel, aki az én oldalamon áll. Megírtam Halleynek,
hogy pár napot a gyengélkedőn töltöttem, de hamarosan visszatérek a
zászlóaljhoz, hogy ő csak egy suttyó kis seggnyaló, az oktató házi
kedvence, amiért előttem léptették elő, és hogy ez egyébként sem
számít, mert belőlem hamarabb lesz kétcsillagos tábornok, mint hogy
őt a haditengerészet, minden megfontolást félretéve, rendes tisztté
avatná. Persze pont így történik majd: amikor végez a repülőiskolában,
zászlóssá fogják előléptetni, mielőtt az első haditengerészeti beosztását
megkapná. Talán akkor már nem is leszek a HH kötelékében, és soha
nem fogom hírét venni, mert nem fogom többé elérni a MilNetet. Ha
kivágnak a seregből, Halley soha többé nem fog tudni utolérni, már ha
egyáltalán szóba állna egy kirúgott exkatonával, akit függelemsértés
miatt még le is fokoztak.
A gondolat, hogy visszakerülök a lakóövezetbe, és a hátralévő
életemben azon merenghetek, hogyan basztam el életem egyetlen
lehetőségét, és hogyan vesztettem el a barátaimat, nagyobbat ütött
rajtam, mint bármi más az elmúlt héten. Az, hogy a halál épp csak
elkerült a Detroit 7-es körzetben, még feleennyire sem volt felkavaró.
Még a tény, hogy meghalt Stratton, akit legjobban kedveltem a rajból,
sem rázott meg annyira, mint az, hogy visszakerülhetek oda, ahonnan
jöttem, és arra leszek kárhoztatva, hogy örökre ott maradjak, miután
megízleltem az életet máshol. A lakóövezetben minden unalmas,
szürke és reménytelen, de erre nem jöttem rá, amíg nem éltem egy
kicsit másképpen. A dolgok nagy része, amit a seregben csinálunk
fárasztó, unalmas vagy veszélyes, de legalább élünk annyira, hogy
érezzük az unalmat vagy a félelmet. A lakóövezetben az érzelmeknek
nincs kontrasztja. Csak felébredsz minden nap, és épp olyan
élettelennek érzed magad, mint az ágy, amelyből felkeltél; a
köztulajdon egy darabja vagy, amelyet majd szétszednek és
újrahasznosítanak, ha egyszer majd nem éri meg megjavítani.
Elküldtem az üzenetet a MilNeten, fel a műholdra, aztán át a szűk
négyszázezer kilométernyi űrön, amely a kórházi szobám és a Luna
Űrhadviselési Repülőiskolája között terpeszkedett. Aztán kikapcsoltam
a tabletemet, és elraktam az éjjeliszekrény fiókjába.
Évek óta először éreztem, hogy a sírás fojtogat, és mivel senki nem
volt a szobában, aki láthatta volna, szabad folyást engedtem a
könnyeimnek.
 Délután lementem az étkezdébe, hogy megnézzem, ott van-e Fallon
őrmester. Ott találtam a sarokban, az egyik vetített ablak mellett, amint
a térdét hajlítgatta, és a lába alsó részét nézegette. Amikor meglátott,
elvigyorodott, és az ujjaival megkopogtatta új sípcsontját, amely az
anodizált fém tompaságával csillogott.
– Titánötvözet – mondta, ahogy leültem vele szemben egy székre. –
Kicsit fura érzés, de sokkal erősebb, mint a régi lábam. Lehet, hogy a
másikat is ki kéne cseréltetnem.
– Ez gyorsan ment – állapítottam meg. – Nem csak tegnap rakták fel
az illesztéseket?
– Tegnapelőtt. Előre soroltak a pótalkatrész-osztásnál. Cserében
végig kell szenvednem pár nyilvános kerekasztal-beszélgetést a
Honvédségi Hírek pojácáival. És persze le kell még nyomnom pár hetet
a rehabon. Mintha bizony hirtelen elfelejtettem volna járni.
– Köszönöm, amit értem tett, főtörzs. Nem kellett volna vásárra
vinnie értem a bőrét. A fenébe is, csak egy senki közlegény vagyok,
három hónapja a zászlóaljnál. Magának sokkal több veszítenivalója
van, mint nekem.
– Hagyja ezeket a faszságokat, Grayson – nézett rám keményen az
őrmester. – Senki nincs a rajban, aki kevesebbet érne, mint a többiek.
Felveszi a puskáját, és őrséget áll. Közülünk való, és nem számít, hány
stráf van a zubbonyán. A picsába is, nézzen Unwerthre. Őrnagy, és
mégis, bármelyik bokorugró baka tízszer többet ér bárkinél a fajtájából.
– Hát persze. De mégis ő szokott a zászlóaljparancsnokkal ebédelni,
nem mi.
Fallon őrmester erre hangosan felnevetett.
– Hadd mondjak el valamit a főnökről. Ő igazi lövészkatona.
Valójában őrmester volt, mielőtt elküldték volna a tiszti iskolába. És
kurvára ki nem állhatja a mi Umwerth őrnagyunk pofáját. Szerinte csak
egy szelvényvagdosó kis buzi, amivel nem is jár messzire a valóságtól,
ha engem kérdez.
– Szelvényvagdosó?
– Azok a figurák, akik szépen végigszambáznak a ranglétrán, és
közben csak az előléptetéseket gyűjtögetik. Ha harcolókat vezetnek, azt
hátulról teszik. És ha harcoló parancsnokként teljesítik az abszolút
minimumot a következő előléptetéshez, azonnal beadják az áthelyezési
kérelmüket. Amikor a zászlóaljhoz kerültem, Unwerth őrnagy még
csak Unwerth alhadnagy volt, és ő volt a szakaszparancsnokom. Azt
kell mondjam, ő volt a sinorusz hadsereg leghasznosabb tisztje
Daliannál.
– Ekkor volt, hogy maga kiütötte? – kérdeztem vigyorogva. A
történet legendaként járt szájról szájra a zászlóaljban, százféle
változatban mesélték, és persze mind erősen túlzott. Az még a
mérsékeltek közül való volt, amely szerint Fallon őrmester berontott a
századparancsnokságra, és puskatussal csapta le szakaszparancsnokát,
a századparancsnok és a zászlóalj törzsfőnökének a szeme láttára.
– Nos – mondta Fallon –, a főnök parancsba adta, hogy senkinek
sem mesélhetem el a történetet, a legkevésbé első időszakos
szerződéseseknek. Mondjuk úgy, hogy Unwerthnek volt egy csomó
rossz döntése, és nagy szerencse, hogy egyáltalán még lélegzik.
Az őrmester lehajtogatta új fémprotézisére a kórházi nadrág szárát.
Mindig takarékosan bánt a mozdulataival. Hatékony volt és célratörő.
Láttam, ahogy pontosan háromszor hajtja vissza a nadrág alját, és egy
végső mozdulattal az összes ráncot kisimítja a nadrágszárból.
Vajon meddig kísértheti egy ember büntetlenül a szerencséjét,
morfondíroztam. Ez a nő túlélt egy csomó veszélyes küldetést, közben
bezsákolt egy Becsületérmet, és fel sem merült benne, hogy kilépjen,
még akkor sem, amikor ezüsttálcán kínálták fel neki a fizetett
nyugállományba helyezést. Ellőtték a fél lábát, erre csak a vállát vonta
meg, és pár hét múlva már megy is vissza a tűzvonalba. Ez a munkája,
és addig fogja csinálni, amíg egy napon olyan részét fogják ellőni,
amelyet az orvosok nem tudnak helyettesíteni. Tudom magamról, hogy
engem nem olyan fából faragtak, mint Unwerth őrnagyot, de nem is
olyanból, mint Fallon őrmestert.
– Nem akarom cserbenhagyni a rajt – böktem ki végül.
Az őrmester rám nézett és elmosolyodott. Olyan ritkán mosolygott,
hogy egy pillanatra egészen más embernek tűnt.
– Emiatt aztán egy másodpercig se aggódjon, Grayson. Majd
küldenek pár új kopaszt az alapkiképzésről. Ha egyszer el tudta kapni a
sereg tökét, és rá tudja venni őket valamire, amit maga akar, akkor
használja ki az alkalmat, mert az ilyen lehetőség bizony kurva ritka.
Főleg hogy az ilyen tökszorongatósdi általában fordítva működik.
– Nem akarom, hogy a raj azt higgye, cserbenhagytam őket.
– Nem fogják azt hinni. Majd elmondom nekik, hogy mi volt itt a
háttérben.
Egymásra néztünk az asztal felett. Valami furcsa történt péntek óta.
Ő még mindig a rajparancsnokom, én meg az alárendeltje, de a
viszonyunk valahogy megváltozott. Rendfokozatban és beosztásban
még mindig ugyanakkora a távolság közöttünk, mint amikor ledobtak
bennünket Detroitban, de valami sajátos módon egyenlőek lettünk. Egy
bizonyos szemszögből nézve közelebb érzem magamhoz, mint bárki
mást, akár Halleyt is.
– Hiányozni fognak. Stratton is hiányozni fog. Elképesztő fazon volt.
– Az volt, az már bizonyos – mosolyodott el ismét Fallon őrmester. –
Soha be nem állt a szája, mindenből és mindenkiből képes volt tréfát
űzni. Hiányozni fog az az öntelt kis pöcs. Rendes fickó volt.
Egy darabig csendben üldögéltünk. Fallon őrmester az érintetlen
kávésbögréjét tanulmányozta, én az asztal sima műanyag felületének
azt a pontját, ahol a kávém gőzölögne, ha történetesen vettem volna.

A hét végére pacallá untam magam. Az agyam csak véges

mennyiségű tévénézést viselt el, utána már egy villát akartam a
fülembe szúrni.
Csak két dolog volt, ami segített megőrizni az elmém épségét: a
mindennapi csevegés Fallon őrmesterrel az étkezdében, és az üzenetek,
amelyeket Halleyvel és a surranótársaimmal váltottunk. Megtudtam,
hogy Halley kiváló minősítéssel repülte meg az első jobbüléses
vizsgáját. A deszantgépeken a jobb oldalon ülnek a pilóták, pont
fordítva, mint bármilyen más, a hadrendben található járműben.
Szemmel láthatólag Halleynek volt tehetsége a Wasphoz.
Azt is megtudtam, hogy Strattont és Patersont ezen a hétvégén
fogják eltemetni a szülővárosaikban. Stratton SeaTacVan-ból
származott, a Seattle-Tacoma-Vancouver metroplexből, Patterson
Michiganből, valahonnan a Felső-Félsziget egyik kisvárosából. A HH
hagyományai szerint az elesett katona bajtársai díszőrséget állnak a
temetésen, és a rajparancsnok vezeti a gyászkülönítményt, de Fallon
őrmester még a rehabon volt, ezért aztán a zászlóalj úgy döntött, a
szakaszparancsnokot küldi helyette. Weaving hadnagy sérülései elég
könnyűek voltak, hogy a shugharti bázis gyengélkedője is el tudja látni.
A raj legnagyobb része még mindig könnyített szolgálatban volt, de
mindenki menni akart a temetésekre. Stratton volt a legjobb barátom a
rajban, szerettem volna elmondani a családjának, hogy milyen jól
kijöttünk az első másodperctől kezdve, hogy hogyan segített
beilleszkednem, amikor megérkeztem a rajhoz. Szerintem ez olyan
dolog, amit én is szerettem volna hallani, ha a fiam csatlakozik a
sereghez, és két évvel később egy koporsóban hozzák haza.
Pénteken, pont ebéd előtt a szobám ajtaja megint kinyílt, és Unwerth
őrnagy vitorlázott be rajta, hibátlanra vasalt társasági egyenruhájában.
– Pihenj! – vezényelt, ahogy belépett. Ugyan már elég erős voltam
ahhoz, hogy újra fekvőtámaszokat nyomjak, de nem ugrottam volna
vigyázzba a kedvéért. Ő reflexből vezényelt, és ezzel megkímélt
mindkettőnket egy csomó kényelmetlenségtől.
Odajött az ágyamhoz, sapkáját a hóna alá csapta. Felnéztem rá, és
látványosan lekapcsoltam a tabletemet. Pont egy Halleynek írt üzenet
közepén tartottam, és némileg bosszantott a megszakítás, de még
mindig Unwerth őrnagy kezében volt a sorsom, ezért a bosszankodásba
egy jó adag izgalom is keveredett. Ezzel együtt eltökélt voltam, hogy
nem mutatok több gyengeséget ez előtt a pöcs előtt, ezért aztán csak
viszonoztam helytelenítő pillantását egy remélhetőleg semlegessel.
– A következő a helyzet – kezdett bele. – Szereztem magának egy
haderőnemközi áthelyezést a haditengerészethez.
Éreztem, ahogy a gyomrom összeugrik, és nyilvánvaló volt, hogy
nem igazán tudtam eltitkolni a megkönnyebbülésemet, mert az őrnagy
gonoszul rám mosolygott.
– Ellenben van pár dolog, aminek nem fog örülni. Először is
elveszíti a csapatszolgálattal töltött idejét. Ez azt jelenti, hogy úgy kezd
a haditengerészetnél, mintha csak most jött volna ki az alapkiképzésről.
A 365-ösöknél eltöltött időszaka nem számít bele az ötvenhét hónapos
szolgálati kötelezettségébe, sem az előléptetési jogosultságába.
 Igaza volt, ennek tényleg nem örültem, de ő diktálta a feltételeket, és
volt egy erős sejtésem, hogy nem igazán van helye az alkunak, ha itt
akarom hagyni a HH-t és ki akarok jutni az űrbe.
– Másodsorban a Neurális Hálózatokhoz fog kerülni. Erre a területre
keresnek most leginkább embert, ezért aztán, ha befejezi a technikai
kiképzést, az egész, a szolgálati szerződéséből még hátralévő idejét
náluk fogja tölteni.
Próbáltam felidézni, mit tudok a HH hálózatos srácairól, de csak az
jutott eszembe, hogy a NH admin felülete előtt ülnek jó sokat. Ez nem
hangzott sem túl izgalmasnak, sem túl nehéznek, de tudtam, hogy ez az
egyetlen lehetőségem, hogy azonnal átkerüljek a flottához, úgyhogy
csak bólintottam.
– És végül – mondta Unwerth őrnagy azonnal átvezénylik, mihelyst
az egészségi állapota megengedi, egyenesen innen. A Nagy-tavaknál
jelentkezik a Haditengerészet soron következő indoktrinációs
képzésére, pontosan úgy, mintha az alapkiképzésről érkezne. Ha aláírta
a papírokat, nem megy többé vissza a Shughartba.
Ezt a feltételt nehezebb volt elfogadni, mint az első kettőt együtt.
Nem bántam, hogy elbukom azt a pár hónap szolgálati időt, amelyet a
zászlóaljnál töltöttem, és azt sem, hogy miután kitanulom a módját, a
hátralévő időmet egy számítógép terminál előtt ülve fogom tölteni. De
hogy ilyen sebességgel és véglegességgel szakítanak ki a rajomból, az
bizony olyan volt, mint egy újabb haslövés. Láthatóan ezt nem sikerült
lepleznem, mert Unwerth őrnagy rosszalló pillantást vetett rám.
– Egy kicsit késő már meggondolni a dolgot. Jó néhány szívességet
kellett kérnem ehhez. Ne higgye, hogy visszacsinálom az egész
hercehurcát a papírmunkával.
– Aláírok bármit, amit alá kell írnom.
Az őrnagy letette a sapkáját és a táskáját az ágyam végébe, majd a
táskájából elővarázsolt egy helyes köteg papírt.
– Mármost, ha akarja, felolvashatom az összes apró betűs részt, de
ezt át is ugorhatjuk, és egyből aláírhatja, aztán mindketten mehetünk a
dolgunkra. Nincs benne rejtett klauzula, amelynek eredményeképp egy
finomító hajóra kerülne ércet törni.
 Amit eddig az őrnagyról hallottam, az alapján annyira hittem neki,
mint magamnak, ha azt mondanám, hogy elhúzok egy Hornet-osztályú
deszantgépet a fogammal, de tudtam, hogy tart Fallon őrmestertől, és
azt is, hogy a főtörzs kitörné a nyakát, ha megpróbálna átverni.
Kinyújtottam a kezem a papírokért. Gyorsan átfutottam a lapokat –
tömény jogászduma, pont, mint az a szerződés, melyet még Oremben
írtam alá –, és az utolsó oldalra lapoztam. Egy toll volt odatűzve a
lapokat összefogó kapocsra.
Rövid katonai pályafutásom során immár harmadjára írtam alá egy
csomó formanyomtatványt, és változtattam meg a jogállásomat egy
tollvonással.
– Ettől a pillanattól fogva ön nem tartozik a Honi Hadsereg
állományába, Mr. Grayson.
Lassan bólintottam, ahogy visszaadtam a papírköteget az őrnagynak.
Elrakta a táskájába, és várakozóan nézett rám.
– A tabletje a hadsereg tulajdona – mondta, látva értetlenségemet. –
Le kell adnia. Majd kap egy másikat a haditengerészettől.
Fogtam a tabletemet, melyen még ott volt a Halleynek írt, de
félbehagyott üzenet, és zsibbadt ujjakkal odaadtam az őrnagynak. A
tabletből senki nem tud kiolvasni semmi személyeset, az adataim meg
úgyis a MilNeten vannak. Amint megkapom és bekapcsolom az új
tabletemet, a félig megírt üzenet ott lesz a képernyőjén, pont ahogy
abbahagytam. Ezzel együtt mégiscsak olyan érzésem volt, mintha a
naplómat adnám oda egy erőszakoskodónak. Unwerth őrnagy elvette a
tabletet, és a táskájába csúsztatta anélkül, hogy egy pillantást vetett
volna rá. Aztán elővett pár összehajtott nyomtatványt a zsebéből, és az
ágyra dobta.
– A vezénylési parancsai, és ezzel végeztünk egymással. Isten önnel,
Mr. Grayson – mondta, és megfordult, hogy kimenjen.
– Egy pillanat – szóltam utána. – A személyes holmim még a
Shughartban van.
– Majd elküldetem – felelte anélkül, hogy megállt volna. Kinyitotta
az ajtót, és kiment, vissza sem nézett. Még az ajtót sem csukta be,
mintha csak sajnálta volna az ehhez szükséges energiát rám pazarolni.
Figyeltem, ahogy elsiet a folyosón a lift felé.
 A tabletem nélkül nem maradt a számomra semmi szórakozás, nem
tudtam kapcsolatba lépni sem a rajommal, sem Halleyvel. Ott feküdtem
a vékony párnán, és az ablak vetített képét bámultam, amely egy szeles,
őszi tópart illúzióját próbálta eladni nekem.
Pontosan azt kaptam, amire azóta vágytam, mióta beléptem a
toborzóirodába: helyet egy űrjáró haderőnemnél. Amint az orvosok
alkalmasnak találnak az aktív szolgálatra, felszállok egy katonai
siklóra, amely elvisz a Nagy-tavakhoz, ahol a haditengerészet összes
újonca átesik az első képzésén, és hat héttel később megyek a Lunára, a
technikusi iskolába. Végre az űrben leszek, és sok százezer
kilométerről láthatom a bolygót. A kiképzés után meg egy csillagközi
hadihajóra kerülök, amely fényévek tucatjaira visz ettől a helytől.
De akkor meg miért érzem magam úgy, mint akit az út szélére
löktek, és otthagytak?
 15.
VIGYÁZZ, MIT KÍVÁNSZ!

A cuccom már másnap megérkezett. A zászlóalj még csak nem is

futárra bízta a néhány civil cuccom. Helyette egy szabvány katonai
postadoboz érkezett, egy műanyag konténer, alig nagyobb, mint egy
ételestálca. Benne két készlet ruha, amelyek akkor voltak rajtam,
amikor az alapkiképzésre mentem, és amelyeket utoljára akkor
viseltem, amikor Fort Shughartba utaztam.
Furcsának tűnt újra látni a civil cuccaimat. Ezek az utolsó
kézzelfogható dolgok, amelyek a régi életemhez kötnek. Az egyik
együttest akkor viseltem, amikor elmentem meglátogatni apámat –
rövid ujjú ing, szintetikus gyapotból készült farmer, és egy vékony,
jellegtelen szürke kapucnis dzseki. Ócska, filléres, csóróknak való
rongyok. Amikor felpróbáltam őket, hirtelen alábbvalónak éreztem
magam, méltatlannak, idegennek. Valamiképp elkezdtem
visszaváltozni senkivé: már nem vagyok a HH katonája, és még nem
vagyok a haditengerészetnél sem.
Visszavettem a kórházi ruháimat. Akármilyen egyszerű és egyszínű,
mégiscsak egyfajta egyenruha volt, és visszaváltoztatott valakivé,
akinek helye és dolga van ebben a katonai egészségügyi intézményben.
Már nem éreztem magam utcai söpredéknek, aki beszökött valahová,
ahol semmi keresnivalója.

Amikor lementem az étkezdébe, hogy megigyam a mostanra már

szokásossá vált délutáni kávémat Fallon őrmesterrel, feltűnt, hogy a
tabletem helye az övemben, ahová be szoktam tűzni,
természetellenesen üres. Nem is voltam tisztában azzal, mennyire
hagyatkoztam rá, amíg el nem vették.
– Üdv, főtörzs – köszöntöttem Fallon őrmestert, ahogy leültem vele
szemben az asztalához. Aznap leeresztve viselte sötét színű haját, és ez
volt az első alkalom, hogy a szokásos, rohamsisak alá való frizurája
nélkül láttam. Így sokkal nőiesebbnek tűnt, fürtjei puhán keretezték
finoman kidolgozott vonásait. Az őrmester vonzó nő, és ha szemüveget
viselne, katona helyett simán könyvtárosnak néznék, feltéve persze,
hogy kellően laza ruhákat visel, amelyek elrejtenék a sziklakemény
harcos testalkatát.
– Üdv, tengerész takony!
Elvigyorodtam erre a köszöntésre.
– Még nem. Meg kell várnom, hogy a dokik elengedjenek, aztán be
kell jelentkeznem a Nagy-tavaknál, az első adandó indoktrinációs
kurzusra. Innen egyenesen oda kell mennem.
– Jó magának. Ezek szerint ma találkoztunk utoljára.
– Miért, mi lesz holnap?
– Elküldenek egy másik rehabilitációs intézménybe. Pár hétig valami
terapeuta fogja mutogatni, hogyan járjak. Teljesen le leszek eresztve,
mire visszakeveredem a zászlóaljhoz.
Le mertem volna fogadni a fél leszerelő zsoldomba, hogy Fallon
őrmester már most nyomja a fekvőtámaszokat és a húzódzkodásokat a
szobájában. Előre sajnáltam szegény gyógytornászt, aki minden
bizonnyal képtelen lesz majd lépést tartani újdonsült páciensével.
– Az őrnagy elvette a tabletemet, amikor aláírtam a vezénylési
papírokat, így aztán senkit sem tudok utolérni. Ha hamarabb jutna
vissza a rajhoz, minthogy kapnék a tengerészettől egy rendes tabletet...
Nem tudtam eldönteni, hogy azt akarom, mondja el a rajnak, hogy
sajnálom; vagy, hogy hiányoznak; vagy, hogy szégyellem, hogy
búcsúzás nélkül hagyom el őket, ezért aztán nem fejeztem be a
mondatot. Fallon őrmester csak bólintott.
Aztán áthajolt az asztal fölött, és kinyújtotta a kezét.
– Már nem vagy a rajomban. A szó szoros értelmében már nem is
vagy katona, úgyhogy akár tegeződhetünk is. Briana vagyok.
 Megráztam a kezét.
– Andrew, de ezt már úgyis tudtad.
Kicsit furcsa volt így, Brianaként gondolni rá a Fallon őrmester
helyett. Egy hete így szólítani jókora taplóság lett volna, és
valószínűleg függelemsértés is. De most csak két ember voltunk, akiket
már nem kötnek a katonai hagyományok és protokoll bonyolult
szabályai.
Ezzel együtt valahol még mindig úgy gondoltam rá, mint a
parancsnokomra. Ő volt a legkeményebb, leginkább hozzáértő,
legbiztosabb kezű katona, akivel valaha találkoztam, aki szigorúan az
érdemeik alapján bírálta el az alárendeltjeit. Ha a seregnek csak a
tizede állna a Fallon őrmesterhez hasonló katonákból, akkor már ötven
éve lerugdostuk volna az összes sinorusz katonát minden lakott
égitestről, a Földtől a Zéta Reticuliig. De ahogy a dolgok állnak,
lehúznak bennünket az Unwerth őrnagy-félék, akik úgy szambáznak
végig a rendszeren, hogy csak az éppen szükséges minimumot
teljesítik. Ha a hadsereg a tükörképe annak a társadalomnak, amelyet
védelmez, akkor kész csoda, hogy a Nemzetközösség még mindig
csúcsragadozó lehet a Terrán. Még ezzel a sok holtsúllyal is álljuk a
sarat a Sinorusz Hadsereggel meg a soktucatnyi helyi hatalommal
szemben, amelyek a Közel-Keletet és a Csendes-óceán Parti Övezetét
lakják, és melyeknek a nyersanyagkészletei szűkösek, sérelmeik a
szomszédaikkal szemben viszont számosak.
– Remélem, azért még összefutunk. Tarthatjuk a kapcsolatot a
MilNeten?
– Hát persze. És ha majd szabadságra mész, visszajössz a Földre
egy-két hétre rokonlátogatóba, akkor ugorj be a Shughartba, nézz be a
rajhoz, rendben?
– Mindenképpen számíthattok rám – feleltem, bár tudtam, hogyha
egyszer vissza is jövök a Terrára, nagyon nagy ívben fogom elkerülni a
szülővárosomat.
– Ür... – mondta olyan hangon, mintha az elmúlt hetek legnagyobb
marhaságát hallotta volna. – Nem tudnának annyit fizetni, hogy
tengerész takony legyek, az biztos.
– Sosem akartad itt hagyni a Földet?
 – De nem ám. – Felvette a műanyag kávésbögrét, és ivott egy
kortyot. – Hónapokig rohadni egy baszott nagy, ablaktalan titáncsőben,
hízni a flottakajától, ráadásul a fedélzeten a kibaszott
tengerészgyalogosok az egyedüli harcolók? Kösz, inkább kihagyom.
Maradok ezen a túlnépesedett szargolyón a kínaiakkal meg az
indiaiakkal, köszönöm szépen. Vannak ám a Terrán egész kellemes
helyek, tudtad?
– Naná – bólintottam, visszaemlékezve a békés, középosztálybeli
kisvárosra az oremi kiképzőbázis szomszédságában, a körömvágó
ollóval gondozott fákra és gyepre, a tiszta, hósipkás hegyekre a
távolban. – Csak attól tartok, sanszom sem lesz, hogy egy ilyen helyen
élhessek, legalábbis nem ezen a bolygón.
– Szóval ráúszol a húszéves szolgálatra, és egy helyre egy telepes
hajón?
Megvontam a vállam.
– A gyarmatokon sincs kolbászból a kerítés, Andrew. Azt hiszed, az
emberek csak a lakóövezetekben gonoszak és erőszakosak? Fogd az
ezer legjobbat és legnemesebbet közülünk, pakold fel őket egy
gyarmatosító hajóra, küldd el őket a Harmincason túlra, hajítsd le őket
egy még lakatlan, terraformált kavicsra, és biztos lehetsz benne, hogy
hamarosan viszontlátod az összes szaros emberi silányságot a Terráról.
Lesznek lógósok, lesznek álszentek, lesznek társadalmi világváltók,
hatalomvágyók, lesznek bigott szentfazekak, és három hónap béke után
újra bandákba fognak verődni, hogy egymást baszogassák. Azt hiszed,
az Unwerth-félék csak a seregben bukkannak fel? Egy tucat ilyen
figurát láttam a civil életben. Képzeld el, hogy egy ilyen faszfej a
gyarmati elöljáród, és a legközelebbi döntőbíróság több fényévnyire
van. A külső gyarmatokat csak egyszer-kétszer látogatja meg a
haditengerészet, aztán valami öreg csotrogány lehajítja az ellátmányt,
megnézi a műholdakat, és olyan sebességgel húzza el a belét a
rendszerből, ahogy csak a csövön kifér. Lesz majd egy darab földed, de
ott aztán tényleg magadra leszel utalva, az ismert galaxis
legeldugottabb végében.
Egy pillanatra elhallgatott, kortyolt a kávéjából, mielőtt újra
megrázta volna a fejét.
 – Ez a fajta elszigeteltség tényleg hazavágja az ember agyát: tudod,
hogy olyan messze vagy az emberiség többi részétől, hogy ha a helyi
nap novává robbanna, nemzedékek kellenének, hogy valaki a Terrán
kiszúrja, még akkor is, ha távcsövet használ. Na, és ott van a környezet.
Simán kiköthetsz egy olyan helyen, ahol mínusz tíz fok már
hőhullámnak számít. Máshol a helyi év háromnegyedéig nem kel fel a
nap, vagy éppen nem megy le.
Erre nem tudtam mit válaszolni. Minden, amit mondott, hitelesnek
hangzott. A gyarmatok nem azok a kimondott üdülőhelyek, bár a
kormánynak ki kell sorsolnia a helyeket a telepes hajókon. Pont, mint a
seregben: mindig százszor annyi jelentkező van, mint ahány hely. Ezzel
együtt is csak alig pár gyarmat lépte át az egymilliós lélekszámot. A
kilátás, hogy az egész bolygón kevesebb, mint tizedannyi emberrel
fogok osztozkodni, mint ahányan a Nagy-Boston-i metroplexben élnek,
egyszerűen felfoghatatlannak tűnt. Fogalmam sem volt, hogyan fogom
megélni, hogy ennyi helyem lesz, vagy, hogy ilyen tiszta levegőt
szívok, de nagyon szerettem volna kipróbálni.
– Azt hiszem, vállalom a pár hónap sötétséget, cserébe azért, hogy
soha többé nem kell lélegző maszkot viselnem – böktem ki végül.
Fallon őrmester pont olyan mosollyal nézett rám, mint ahogy anyám,
amikor valami elbűvölően ártatlan, ugyanakkor teljesen nevetséges
dolgot mondtam kiskoromban.
– Tudod, nincsenek ám tökéletes helyek. Az egyik így szar, a másik
meg másképpen. Ami engem illet, maradok annál a szarnál, amelyiket
ismerem.
– Hát, nekem viszont már elegem van ebből a szarból, és a
változatosság kedvéért kipróbálnék valami másfélét.
Ezen mindketten nevettünk. Nem akartam belegondolni abba, hogy
most látom őt utoljára. Az elmúlt két hónapban többet nevettem, mint a
seregbe lépésem előtti utolsó két évben. A rajtársaim majdnem olyanok
voltak nekem, mint a testvéreim, és az egyetlen dolog, amit bánok,
amikor hajóra pattanok és tengerész leszek, az az újdonsült barátaim
elvesztése. Biztos vagyok benne, hogy a flottánál majd szerzek új
barátokat, de megint én leszek az új hús, akinek bizonyítania kell.
 – Remélem, jól fogsz kijönni belőle – mondta. – Amit most
megcsíptél, meglehetősen ritkán történik a seregben, főleg a
magunkfajtákkal. Használd ki jól!
– Így lesz – feleltem. – És ha meghallom, hogy valami bőrnyakú
mocskolja a HH-t, ígérem, ott helyben pofán vágom.
Fallon őrmester helyeslően kuncogott.
– Ezt el is várom. És hogy biztosan emlékezz arra, honnan érkeztél,
gondoskodom arról, hogy megkapd a harci bevetésért járó kitűzőt. Ha
ilyet viselsz a tengerész egyenruhán, az olyan, mintha a homlokodra
tetoválnád: „A HH katonája voltam”.
A harci bevetésért járó jelvényt a frontkatonák kapják az első olyan
bevetésük után, amikor ellenséges tűz alá kerülnek. Hogy konkrétan mi
számít ellenséges tűznek, azt a zászlóaljparancsnok dönti el. Néhány
parancsnok viszonylag alacsonyra teszi a mércét, és azokat a
bevetéseket is számolja, amikor az élen haladó deszantgépet eltalálja
pár kézifegyverlövedék. A 365. GLZ parancsnoka ennél sokkal
komolyabb nézeteket vall. De kétségem sem volt afelől, hogy az, aki
képes a zászlóalj S2-esét így ugráltatni, az ezt az ígéretét is be tudja
váltani, és ráveszi a zászlóaljat, hogy adják ki a jelvényt egy
közlegénynek, aki két harci bevetésen van túl.
– Azt hiszem, már így is túl sokat tettél értem, főtörzs – mondtam.
Bár nem bántam volna, ha a bal mellzsebem fölött ott virít a harci
bevetést jelző kitűző, nem akartam, hogy Fallon őrmester túlfeszítse a
húrt a parkettásoknál. A Becsületérmet is csak véges alkalommal lehet
kihasználni, mielőtt a parancsnok úgy találná, hogy az őrmester sokkal
jobban szolgálná a sereget egy isten háta mögötti toborzóirodában,
valahol Manitoba északi részén.
– Pofa be, és amikor a jelvény megérkezik a szolgálati postával,
szépen feltűzöd a flottás gúnyádra, és megmutatod a sok aktakukacnak
és konzolhuszárnak, hogy te harcoló katona vagy.
– Parancs, értettem, asszonyom!
 16.
INDOKTRINÁCIÓS TRÉNING

A flotta hallgatójának lenni olyan volt, mint régen az iskolában. Nem

voltak a Burke törzsőrmesterhez hasonló, szigorú kiképzők, és senki
még csak a hangját sem emelte fel. Kiképzőink tengerésztisztek voltak,
tökéletesre vasalt keki színű ingekben és pantallókban.
Szállókon laktunk, minden hallgatónak külön szobája volt, és a
Boston-7 lakóövezet elhagyása óta a flotta indoktrinációs tréningjén
történt meg először, amikor egyedül aludtam a szobámban. A bútor
olyan volt, mintha még senki nem használta volna. A beköltözéskor
egy vadonatúj tablet várt az asztalon, a polcok tele voltak valódi
papírra nyomtatott tananyaggal, sőt, a szobámhoz külön fürdőszoba
tartozott, zuhanyozóval.
Az Indok, vagyis a flotta indoktrinációs képzése öt hétig tartott, és
szinte az összes időt légkondicionált osztálytermekben töltöttük.
Mindennap voltak erőnléti foglalkozások, de a legtöbbször valamilyen
labdajátékot játszottunk más kiképző szakaszok vagy századok ellen,
és soha nem futottunk fel és alá a flottabázis útjain. Kiképzőink
elmagyarázták, hogy Chicago metroplex közelsége miatt olyan
gyalázatos a levegőminőség, hogy a kültéri futás tilos. Ezért aztán
labdát rugdostunk vagy dobáltunk a „hajónk” tornatermében.
Az első héten az átvezénylésemből fakadó kultúrsokktól
szenvedtem. A sereg alapkiképzésén azt a szabályt követtem, hogy
mindig a tömeggel futok, és soha nem tűnök ki. Itt, az Indokon
kitűntem, akármit is csináltam. A kiképzőm kérdéseire adott válaszaim
túl hangosak, tisztelgéseim túl feszesek, fizikai felmérőim eredményei
túl jók voltak. Az élek az egyenruhámon túl tökéletesek, cipőm túl
fényes, tantermi válaszaim túl gyorsak. Egy hét sem kellett hozzá, és a
teljes kiképzőszázad tudta, hogy a HH-ból vezényeltek át.
Magadra maradni nem túl nehéz az Indokon. Rendes munkanapjaink
voltak, pont, mint a HH-ban, az esték és a vasárnapok szabadok. A
szabadidőmet vagy az edzőteremben töltöttem, vagy a szobámban, és a
szakirodalmat bújtam. A tabletjeinken, szemben az alapkiképzéssel,
nem volt semmilyen korlátozás, és elég sok időt töltöttem azzal, hogy
leveleket váltottam Halleyvel és a régi rajommal. A rajtól rendesen
megkaptam a magamét, hogy tengerész takony lett belőlem, Halleyt
viszont kifejezetten lenyűgözte, hogy sikerült haderőnemet váltanom.
Amikor elküldtem neki az első üzenetemet az új címemről GRAYSON
A/INDOK/RTC/TERRA/HADITENGERESZET, azzal vádolt meg,
hogy ez valami nagyon kimunkált ugratás. Két kör levélváltásba került,
hogy meggyőzzem, már tényleg a haditengerészetnél vagyok.

Fogalmam sincs, hogy ezt hogy hoztad össze, de gratulálok –

írta.

Messze vagyok már a 365. GLZ-től, és távol Unwerth őrnagy

territóriumától, de valamiért nem akartam a MilNeten keresztül írni
Halleynek Detroitról. És nemcsak azért, mert fogalmam sem volt, hogy
kettőnkön kívül ki olvassa a leveleinket, hanem mert egyszerűen nem
voltam képes szavakba önteni azt, ami ott történt. Háromszor kezdtem
bele a levélbe, de mind a három a vadonatúj tabletem elektronikus
szemeteskosarában kötött ki. Személyesen akartam neki elmondani.
Nem akartam egy MilNet üzenetre bízni, amiben nem láthatta az
arcom, és nem hallhatta a hangomat, ahogyan elmagyarázom, miért
robbantottam fel egy épületet, talán emberek százaival, csak azért,
hogy a saját életemet mentsem. Még abban sem voltam biztos, hogy én
magam el tudnám-e fogadni ezt az érvelést.
Így csak az igazság egy kis szeletét osztottam meg, hogy a
rajparancsnok közbenjárt az érdekemben.
 – Pár hét múlva jössz a Limára, a szakképzésre. Izgulsz?
– Hát hogy a fenébe ne, írtam. Én leszek az első
segélypatkány a háztömbünkből, aki kijut az űrbe. Te látod a
Földet az ablakodból?
– Nem. A szállásunknak nincsenek ablakai. Az étkezdében
van egy teljes panorámafal, de rossz irányba néz. Csak egy
csomó csillagot látsz.
– Majd megbirkózom vele. Összefuthatunk odafönt?
– Azt kétlem. A szakiskolád egy másik komplexumban van,
nem ott, ahol a katonai pilótákat oktatják. És persze amúgy
sincs sok szabadidőnk. De figyelj, akkor is ugyanazon a
sziklán leszünk. Talán ugyanarra a hajóra fognak vezényelni.
– Az piszok menő lenne – feleltem –, de azt hiszem a múlt
héten felhasználtam az összes mázlimat, úgyhogy ne állj
addig fél lábon, amíg ez összejön.

A negyedik héten végre kiszabadultunk a tanteremből. A Fedélzeti

Biztonsági Képzésre átmentünk a bázis egy másik épületébe. Ebben
egy Lancer-osztályú romboló teljes méretű szimulátorát építették fel.
Egy tökéletes, és megdöbbentően meggyőző másolatot: százötven
méter hosszú törzs navigációs fényekkel, antennarendszerekkel,
rakétasiló-fedelekkel és páncélozással. Az egész dolog úgy fest, mintha
bármikor fel tudna szállni az űrbe, és szükség esetén csatlakozhatna a
flottához.
A Fedélzeti Biztonsági Képzés a csillagközi hajózás óvodája.
Megtanultuk, hogyan kell mozogni egy hadihajó szűk lépcsőin és
folyosóin. Amilyen nagynak látszik a romboló törzse kívülről,
olyannyira szűk belülről.
Volt a kiképzésnek egy igencsak mozgalmas része, a tűzoltási és
kiürítési gyakorlat. Mindannyian oxigénpalackokkal ellátott
vákuumruhát húztunk, a hajó rendszerei pedig roppant meggyőzően
szimuláltak egy jelentős méretű fedélzeti tüzet. Felváltva kapcsoltuk
össze a tűzoltótömlőket a falakba épített tűzcsapokkal, és vonszoltuk ki
hallgatótársainkat a füstjárta folyosókról a biztonságba. Az edzőtermen
kívül itt fordult elő először, hogy jól leizzadtam az erőlködéstől.
Kifejezetten élveztem, hogy a változatosság kedvéért valami fizikai
dolgot is művelünk. Volt egy érzésem, hogy a kiürítési gyakorlatok
inkább pszichológiai célt szolgálnak, hogy a legénység érezhesse,
valamiképpen még ura a sorsának akkor is, amikor az űrhajó lángolva
sodródik a mélyűrben. Egy kiürítés még mindig jobb, mint ülni a
fenekeden és várni, hogy megégj vagy megfulladj. Így aztán
megtanultam, hogyan kell kezelni a tűzoltó berendezéseket, és hogyan
kell használni a vákuumruhába épített hőkereső szenzorokat, ha sűrű
füstben kell az áldozatokat megkeresni.
Egy egész napot töltöttünk a szimulált rombolón vészhelyzeti
gyakorlatokkal, az alacsony fokozatú riasztásoktól a mentőkapszulás
kilövésekig. A hadihajókon a mentőkapszulák egyenletesen vannak a
törzsön elosztva, hogy vészhelyzet esetén senkinek se kelljen messzire
mennie egy kapszuláért. Ha a hajó szétesőfélben van, keress egy
kapszulát, lődd ki, és reménykedj, hogy a kivetőmotor nem egy
gázóriás gravitációs kútjába hajított bele.
A szimulátor mentőkapszuláit természetesen nem lőtték ki a
törzsből. Odarohantunk a legközelebbi menekülőajtóhoz, lecsúsztunk a
kapszulákba, és lezártuk az ajtókat. A kapszula megrázkódott, imitálva
a sikeres kilövést, és ezzel a gyakorlat véget ért. Megfigyeltem, hogy
mindenki kapszulája elhagyta a hajót, és kijutott az űrbe, én meg azon
gondolkoztam, vajon a kapszulás mentések sikeressége hányszor éri el
a száz százalékot. A vezető oktató csak mosolygott, amikor kifelé
menet feltettem neki ezt a kérdést, úgyhogy kénytelen voltam magam
levonni a következtetéseket.

A képzés ötödik hetének végén csináltunk egy csomó

képességfelmérő tesztet és írásbeli vizsgát, igazolandó, hogy nem
aludtuk át az indoktrinációs tréninget, és a legtöbbünkről
megállapították, hogy alkalmas a flottaszolgálatra. Az avatás napján fel
kellett vennünk az új tengerész díszegyenruhánkat, és az
iskolaparancsnok szemlét tartott. Aztán megkaptuk a sapkánkat, és
ezzel elnyertük helyünket a flottában.
Az avatáson soron kívül előléptettek. A flotta szerint
megérdemeltem az L2-es minősítést, mert én értem el a legjobb
összetett teszteredményeket a kiképző században. Büszkének kellett
volna lennem, hogy végre előléptettek, és kaptam egy rendfokozati
jelzést az addig csupasz galléromra, de aztán eszembe jutott, hogy
mostanra már a seregben is megkaptam volna az előléptetést.
Megráztam az iskolaparancsnok kezét, és mosolyogtam, amíg feltűzte
az L2-es stráfokat. Én vittem a szakaszzászlót, miközben kivonultunk
az ünnepélyről, de nem éreztem úgy, hogy bármit is elértem volna az
elmúlt öt hétben.

– Nem érezted, hogy az Indok kicsit csalódás volt az

alapkiképzés után? – kérdeztem aznap este Halleyt a
MilNeten keresztül.
– Valamelyest – jött a válasz. – Kicsit laza volt, nem?
– Csak nem érzem azt, hogy kiérdemeltem volna azokat a
stráfokat. Túl könnyű volt az egész. Egész más, mint az
alapkiképzés.
– Azt hiszem, értem, mire gondolsz. Ne aggódj, a szakképzés
sokkal nehezebb lesz. Ha a tiéd csak egy kicsit is hasonlítani
fog az enyémre, akkor nem sok szabadidőd lesz hét közben.

Erős kétségeim voltak abban a tekintetben, hogy a Neurális

Hálózatok iskolája lenne olyan nehéz, mint a katonai pilótáké, de azt
sem hittem, hogy olyan nyugodt lenne, mint az Indok. Ha valami az
Indoknál is kevésbé formális és fárasztó, az már azzal jár, hogy a
hallgatók egész nap az ágyban fekszenek, és a kaját is felszolgálók
hordják nekik.

Másnap reggel felcipeltem az új málhazsákomat egy, a Lunára tartó

siklóra.
Soha nem voltam vallásos. Anyámat katolikusnak nevelték, pont
mint Nagy-Boston lakosságának kétharmadát, és engem is megpróbált
annak nevelni, de az elsőáldozás után többé nem mentem templomba.
A Föld körüli pályáról nézni a bolygónkat viszont szinte vallásos
élmény volt. A sikló felszállt, és tíz perc alatt átvágott kilencven
kilométernyi, egyre vékonyodó légkörön, majd a hátára fordult,
tökéletes kilátást biztosítva utasainak a tetőablakokon keresztül. Az
ilyen kisebbfajta siklóknak nincs saját mesterséges gravitációja,
hatpontos biztonsági hevederek rögzítettek bennünket az üléseinkbe.
Amikor éreztem, hogy a gravitáció gyengül, le kellett gyűrjem
magamban a késztetést, hogy kikapcsoljam az öveket, és ide-oda
pattogjak a sikló padlója és mennyezete között.
Ebből a magasságból szemlélve a Föld csodálatos helynek látszik.
Betöltött az alattam lévő bolygó hatalmassága, az örvénylő
felhőalakzatok, amelyek mintha a csillámló vízen lebegnének, a
horizont gyengéd íve. Láttam a légkör vékony és fényes rétegeit,
amelyek elválasztják a bolygó csillogását az űr feketeségétől, a szinte
jelentéktelen vékonyságú levegőpaplant, amely távol tartja a felszíntől
a fölötte tanyázó hideg sötétséget. Mióta aláírtam a vezénylési
papírjaimat, most először döbbentem rá, hogy talán utoljára látom az
anyabolygómat. Ha elesnék a feltárt galaxis valamelyik zugában, akkor
az első pillantásom a Földre az utolsó is lesz egyben. De senki a régi a
szomszédságomból nem fogja látni azt, amit én láttam ebben a
pillanatban, ezért aztán, ha a következő héten meghalnék, még akkor is
én vittem a legtöbbre.
Láttam már a Földről készített képeket, de a puszta kép nem tudja
átadni a bolygó teljes nagyságát és fenségét. Lenyűgöztek az ablakon
keresztül elém táruló hegyek, a tavak és az óceánok, és rá kellett
jönnöm, hogy az egész életemet az alattam elterülő hatalmas térség pár
négyzetkilométerére bezárva töltöttem. Egy hegyet sem másztam meg,
és egy óceánt sem szeltem át a Terrán, és ha jól mennek a dolgaim a
flottánál, soha nem is fogok.
Azt mondtam magamnak, számos gyarmat van odakint, hegyekkel,
óceánokkal és tiszta levegővel, és ezek az ismerős formájú földrészek
csak a felszín véletlen elrendeződése. De ahogy a sikló lassan elszakadt
a bolygó görbületétől, most először be kellett ismerjem magamnak,
hogy egy kicsit hiányozni fog a hely, persze nem az a része, ahol
felnőttem, a bűzlő urbánus mocsok a szülővárosomból, hanem a Föld
maga, a helyek, amelyek visszatartottak volna attól, hogy az űrbe
vágyakozzam, ha lett volna esélyem látni őket a saját szememmel.
 17.
NEURÁLIS HÁLÓZATOK

A Neurális Hálózatok Iskolája volt a negyedik szolgálati helyem

nyolc hónap alatt. Újra hozzá kellett szoknom egy új épülethez, új
napirendhez, az új oktatókhoz és az új hallgatótársakhoz.
Az iskola tantervében nem volt semmi olyan, aminek ne lett volna
köze a hálózatokhoz. Nem volt testnevelés, nem voltak lőgyakorlatok,
nem volt alaki kiképzés, és nem kellett rendfokozatokat vagy
hadtörténetet memorizálni. Ehelyett napi nyolc órát töltöttünk a tipikus
hadihajó-fedélzeti hálózatok feladatainak tanulmányozásával, és azzal,
hogy hogyan kell ezeket a hálózatokat felügyelni és üzemeltetni az
adminisztrációs konzoljainkról. Minden héten új témát kezdtünk, és
minden hétvégén vizsgát tettünk a magunk mögött hagyott hét
tananyagából. Utoljára a középiskolában töltöttem ennyi időt
osztályteremben. A mesterséges gravitáció, továbbá az ablakok hiánya
könnyen elfeledtette, hogy a Lunán vagyunk; időről időre
emlékeztetnem kellett magam, amikor esténként egy kis kocogásra
indultam volna a friss levegőre, hogy odakint bizony csak a vákuum
van.
Egy héttel a záróvizsgák előtt kaptam egy postai dobozt.
Megnéztem a kódolt címkéjét, a Honi Hadsereg 365. GLZ-jétől jött,
a régi egységemtől. Eszembe jutott Fallon őrmester ígérete, hogy küld
nekem egy harci bevetésért járó kitűzőt, és feltéptem a pecsétet.
 A dobozban nemcsak egy dobozka volt, hanem mindjárt három.
Kinyitottam az elsőt, amelyben egy csillogó, új, a harci bevetésért járó
kitűző lapult, melyet az alapszintért adnak. A másodikban egy Bíbor
Szív volt, a harmadikban pedig egy Bronzcsillag.
A medálok dobozai alatt egy takarosan összehajtogatott üzenet
lapult. Kinyitottam. Kézzel írt lap volt, Fallon őrmester határozott
betűivel.

Andrew, Itt van pár cucc a zászlóaljtól. Teljesen

szabályszerűek, és mire ezeket a sorokat olvasod, már fel is
vezették a kartonodra a flottánál. A raj minden tagja
megkapta őket, kivéve Priestet, akinél elmaradt a Bíbor Szív,
mivel olyan szerencsétlen volt, hogy megúszta az egészet egy
karcolás nélkül. Stratton és Paterson kitüntetéseit a múlt
héten küldtem el a családjuknak.
Viseld őket, kiérdemelted. A raj üdözletét küldi.
A legjobbakat,
Briana Fallon, zls, HH

Kétszer is megnéztem az aláírását, mielőtt észrevettem az új

rendfokozati jelzést: zls, zászlós. Úgy fest, Detroit után visszakapta a
régi rendfokozatát.
Kivettem a medálokat bársony bélésű tokjaikból, és a tenyeremen
méregettem őket. A Bronzcsillag vörös és kék szalagon volt, rajta egy
apró bronzszínű V betű, jelezve a vitézséget, amelyet ezzel a
kitüntetéssel jutalmaztak. A Bíbor Szív az a katonai kitüntetés, melyet
harc közben elszenvedett sebesülésért osztanak, ezt kaptam
elismerésképpen a kilyukasztott tüdőmért, és a katonai egészségügyi
központban eltöltött három unalmas hétért. A két medálhoz járt még
két vékonyabb szalag, ezeket kell viselni a társasági egyenruhán.
Kivettem a szalagokat, és a szekrényemhez léptem. Feltűztem őket a
társasági egyenruhám zubbonyának bal zsebe fölé. A harci bevetést
jelző kitűző, egy kis ezüst deszantgép szemből, amelyet két oldalról
ívelt szárnyak foglalnak keretbe, a kitüntetési szalagok fölé került.
Amikor minden dísz a helyén volt, kisimítottam a zubbonyt, és
percekig nézegettem az összeállítást: két szalag az alapkiképzésről és a
flotta indoktrinációs kurzusáról, amelyek mellé most odatűztem a
Bíbor Szív és a Bronzcsillag szalagjait, fölöttük pedig a harci
bevetésért járó szárnyacskák. A szalagok tulajdonképpen színes
szövettel behúzott bronzlemezkék, a kitűző pedig egy krómmal bevont
pléhdarab. Önmagukban nem jelentenek semmilyen eredményt vagy
dicsőséget.
Jó érzés, hogy van kézzelfogható, hivatalos bizonyítéka annak, hogy
jól végeztük a dolgunkat Detroit utcáin, de egy egész raktárra való
szalagot és kitűzőt adnék azért, ha még egyszer lemehetnék az
étkezdébe Strattonnal, és egy óráig ugrathatnánk és cinkelhetnénk
egymást a szendvics és a kávé felett. A régi rajtársaim voltak az első
korombéliek, akik úgy festett, komálnak, és nem azokért a dolgokért,
amelyeket megszerezhettem vagy megtehettem nekik, ahogy a kölykök
annak idején a szülővárosomban. A szociális lakóövezetekben
mindenkinek csak önmagára van gondja. De Detroit utcáin, a rajommal
egymásra figyeltünk.
Halley három nappal az én NH-s záróvizsgáim előtt fejezte be a
pilótakiképzést. A vizsgák másnapján küldött egy üzenetet, hogy
átment, és egy vadonatúj pár pilótaszárnyat visel az egyenruháján.

– 91%-os eredmény az utolsó repülésteszten – írta. – Én

vagyok a Wasp kibaszott királynője.
– Gratulálok – válaszoltam. – Mikor kerülsz hajóra?
– Holnap. Tegnap este megkaptuk a vezényléseinket. A
Versailles-ra megyek.

Megnéztem, mit ír a tabletem a Nemzetközösség Versailles nevű

hajójáról. A flotta egyik kiszolgált fregattja, egy régebbi osztályból.
Majdnem harminc éve állították szolgálatba, ami annyit tesz, már csak
pár év választja el az ócskavasteleptől.

– Nem is tudtam, hogy vannak tengerészgyalogosok azokon

a kis fregattokon.
– Csak egy szakasz. Egy deszantgép, meg egy másik,
tartalékban. Én leszek azon a teknőn a négy pilótából az
egyik.
 – Hát, jó neked. Lesz még eltávozásod, mielőtt kihajóznátok?
– Volt öt nap szabim, de valamiért törölték az eltávomat. Azt
mondták, majd a következő küldetés előtt kivehetem. Hé,
lehet, hogy akkorra már te is el tudsz szabadulni!
– Az menő lenne – feleltem, pedig fogalmam sem volt, mit
kezdhetnék egy-két hét szabadsággal.
– Elmehetnénk valamelyik katonai üdülőhelyre, és mást se
csinálnánk két hétig, csak zabálnánk meg kufircolnánk. Na,
mit szólsz hozzá?

Halley válasza olyan volt, mintha olvasta volna a gondolataimat.

– Vállalhatónak tűnik a program – üzentem vissza. – Írj fel

rá.

Az utolsó vizsgánk egy pokolian fárasztó nyolcórás maraton volt,

számítógépes tesztekkel és gyakorlati problémákkal. A
rendszerfelügyeleti konzoljainkat használva kellett egy fiktív hajó
tisztjeinek kéréseit teljesítenünk, és kijavítanunk egy sor, egyre
összetettebb problémát. A végső teszten el kellett hárítanunk egy, a
létfenntartó rendszerekben bekövetkezett teljes rendszerösszeomlást
tizenöt perc alatt, mielőtt a legénység megfulladt volna. A legtöbben
azonosították a probléma okát, egy rosszindulatú vírust, de voltak
páran, akik nem találták meg időben a megoldást, és elbukták a vizsgát,
ami annyit tesz, hogy újra kell járniuk a kurzust.
A nap végén jött a kötelező avatási ceremónia, és örömmel láttam,
hogy ezúttal nem kell díszegyenruhában elmasíroznunk egy csomó
magas rangú tiszt előtt. Ehelyett a részlegparancsnokunk feltűzte a
Neurális Hálózatok Adminisztrátora kitűzőt az ingünkre, megrázta a
kezünket, és leparancsolt minket az étkezdébe az avatási bulira.
Mindannyian összegyűltünk az étkezdében, elkeveredtünk a
kiképzőinkkel, és ittuk az ócska, alkoholmentes sört. Mindenki felajzva
várta, hogy kiderüljön, melyik hajóra vezénylik, és a kiképzőink
szerencsére nem hagyták a feszültséget sokáig fokozódni. Az egyik
segédtiszt behozott egy nagy műanyag kupát, és ahogy körülálltuk,
láttuk, hogy egy csomó kis, fehér henger van benne.
– Mindegyikben egy hajó neve van – mondta a parancsnokunk. –
Megkeverjük, egyenként idejönnek, és húznak egy nevet. Azért
csináljuk így, hogy mindenkinek egyenlő esélye legyen feljutni azokra
a luxuscirkálókra, amelyeken mindannyian szolgálni akarunk.
Nagyon sokféle hajó jelezte igényét hálózatos szakemberre, a kis
korvettektől a hatalmas hordozókig, és a két véglet között volt még
mindenféle: fregattok, rombolók, ellátó hajók, flottairányító cirkálók és
mélyűri felderítőhajók. Amikor rám került a sor, igyekeztem leplezni
az izgalmamat; gyorsan belenyúltam a kupába, kihúztam egy hengert
és lepattintottam a kupakját, mielőtt agyalni kezdtem volna az egész
szertartáson. Egy papírdarabot ráztam ki a hengerből, és hangosan
felolvastam az összegyűlt tömegnek.
– NACS Polaris.
Füttyögés és hujjogás hallatszott mindenhonnan a teremből, ahogy
kimondtam a hajóm nevét.
– A büdös életbe, Grayson – mondta a kupáért felelős segédtiszt
vigyorogva. – Megütötte a főnyereményt.
Kérdőn vontam fel a szemöldökömet, és már nyúltam a tabletemért,
amikor egy mellettem álló hallgatótársam készségesen felvilágosított.
– Vadonatúj hordozó. A haditengerészet legújabb és legnagyobb
hajója az új Navigátor-osztályból. A legkorszerűbb hajó a flottában,
Grayson.
Az ingem zsebébe gyűrtem a papírfecnit, és újabb italért indultam,
miközben a következő ember odajárult a kupához, hogy kihúzza leendő
szolgálati helyét.
Már majdnem a végén jártunk a húzásoknak, amikor az egyik
hallgató kihúzta a papírt a hengeréből, bejelentette az új szolgálati
helyét, én pedig összerezzentem a meglepetéstől, amikor meghallottam
a hajója nevét:
– NACS Versailles.
Volt egy kis általános mormogás, ahogy a többiek utánanéztek a
tabletjeiken, és látták, hogy a Versailles egy ócska kis fregatt, egy
mostanra már elavult hajóosztályból, amelyet már régen túlhaladtak az
újabb építésű hajók.
– Egy rozsdás teknő – állapította meg valaki kuncogva, de nekem
egyáltalán nem volt kedvem vele nevetni. Ehelyett inkább odamentem
a társamhoz, aki csalódott arccal lépett el a kupától.
– Cseréljünk! – mondtam, ő pedig a meglepetéstől tágra nyílt
szemekkel nézett rám.
– Viccelsz? – kérdezte. – Nem te húztad a Polarist?
– De. Mit szólsz hozzá? Elcserélem veled a vezénylésemet. Na?
– Ezt komolyan mondod? Miért cserélnéd el velem azt a hajót egy
fregattért?
– Van egy barátom a Versailles-on.
– Ó, vagy úgy! – szemével a legközelebbi kiképzőt kereste, az arcán
a hitetlenkedés keveredett a hirtelen jött izgalommal. – Szerinted
elcserélhetjük a megbízatásainkat, csak úgy?
– Nem látom be, miért ne tehetnénk. A menetparancsainkat úgyis
csak holnap állítják ki. Kérdezz meg egy segédtisztet.
Odament az egyik oktatónkhoz, és csöndesen pár szót váltott vele.
Amikor visszajött hozzám, már meg tudtam tippelni, mit mondott neki
az oktató, mert sugárzott az arca.
– Azt mondta, ha mindketten benne vagyunk, akkor nem probléma.
– Hát, én benne vagyok. Te hogy vagy vele?
– Viccelsz? Naná, hogy benne vagyok, persze.
Kinyújtottam a kezem, és elvettem a céduláját. Odaadtam neki az
enyémet, a jegyemet a flotta legkorszerűbb hajójára. Óvatosan vette el,
mintha azt hinné, hogy az utolsó pillanatban kiderül, csak átverés az
egész. Aztán elsétált, és úgy nézett vissza a válla fölött, mint aki azt
hiszi, nálam teljesen elmentek otthonról. Talán így is volt, de ha arra
gondoltam, hogy megint közel kerülhetek Halleyhez, érezhetem az
illatát, hallhatom a nevetését, olyan izgalom vett erőt rajtam, amit
eszem ágában nem volt elcserélni egy jobban felszerelt
szabadidőközpont, vagy egy tisztább étkezde homályos ígéretéért.

A következő reggel megint a málhám csomagolásával talált. A

személyzeti iroda kiállította a végleges vezénylési parancsainkat, mi
pedig szépen besorjáztunk az irodába felvenni a hivatalos okmányokat.
Mindannyian a társasági egyenruhánkat viseltük, mert ez az előírt a
ruházat, amelyben az új egységünknél jelentkeznünk kell. Láttam,
ahogyan néhány hallgatótársam titokban a bal mellzsebem fölötti
szalaggyűjteményre pislog.
Mindannyiunkat a flotta hajóira helyeztek, úgyhogy siklókra
szálltunk, mely a Kikötőbe vitt bennünket.
A Versailles-t a Kikötő egyik távoli sarkába dokkolták be. Úgy tűnt,
sok kilométernyi, egyre szűkebb és koszosabb folyosón kellett
átvágnom, mire elértem a NACS Versailles FF-472 feliratú zsilipet. Két
tengerészgyalogos őrizte a bejáratot, rajtuk a harci gyakorló
tengerészgyalogos változata, övükön automata pisztoly.
– Újonnan vezényeltek a hajóra – mondtam, miközben átadtam a
parancsaimat az egyik tengerészgyalogosnak. – Merre találom a
műveleti tisztet?
A tengerészgyalogos megszemlélte a kinyomtatott parancsot, majd a
mellzsebemet.
– Hú, hát próbáld meg a parancsnoki központot. Te vagy az új
hálózatos fickó?
– Igen, uram.
– Menj át a zsilipen, végig az átjárón a központi folyosóig, és ott
fordulj jobbra. Ott lesznek a liftek. Menj le az ötös fedélzetre. A
parancsnoki központ ott lesz pont előtted, ahogy kilépsz a liftből.
– Köszönöm, uram.
Visszavettem a parancsomat, felkaptam a málhám, amit a lábamhoz
tettem, és bemutattam egy tökéletesen kivitelezett HH-tisztelgést. A
tengerészgyalogos tizedes viszonozta, én pedig beléptem a zsilipbe,
hogy életemben először felszálljak egy hajóra.

A Versailles-on már kezdett meglátszani a kor. Mindenütt

felfedezhető volt az elhasználódás patinája. Az átjárók padlója fényesre
kopott az évtizedes gyalogforgalomtól, az elválasztófalakon található
jelzéseket szemmel láthatóan már jó néhányszor újrafestették. A hajó
belseje kissé zsúfoltabb és sokkal megviseltebb volt, mint a romboló-
szimulátor a Nagy-tavaknál. De azzal együtt, hogy milyen öreg volt a
hajó, az összes fedélzet és közlekedőfolyosó tiszta volt és rendezett. A
padló kopott volt, de sehol nem láttam széthagyott ellátmányos ládákat,
és a folyosókon, szemben a Kikötővel, nem tornyoztak fel
hasznavehetetlen alkatrészeket.
Lementem a lifttel az ötös fedélzetre. A parancsnoki központot
nehéz eltéveszteni. Egy jókora, kör alakú helyiség, amely a fedélzet
jelentős területét elfoglalja. A bejáratok és az ablakok páncélozottak, a
nyitott bejárat peremén látszanak azok a tömítések, amelyek önálló
életfenntartó rendszerről árulkodnak. Ez a kapitány és a rangidős
törzstisztek harcálláspontja, a hajó egyik legjobban védett része.
Odaadtam vezénylési parancsomat a PKK bejáratát őrző
tengerészgyalogosnak, aki röviden átfutotta majd intett, hogy
bemehetek.
– Hagyd itt kinn a cuccodat – mondta, és a zsákomra mutatott. – A
főnök utálja, ha a népek beviszik a motyójukat egy sima
lejelentkezéshez.
– Rendben. – Levettem a zsákom a vállamról és nekitámasztottam a
falnak, hogy ne legyen útban.
A parancsnoki központ külső ívén végig legénységi kezelők ültek a
konzoloknál. A helyiség közepén a padlót besüllyesztették, és egy
hatalmas holografikus kijelző asztalt raktak oda. A holoasztal mellett
három tiszt állt, halkan beszélgettek. Az egyikük felnézett, amikor
beléptem. Magas volt és szikár, mintha egy elit gyalogsági egységből
került volna ide. Keki ingjének gallérján korvettkapitányi aranylevelek
jelezték, hogy ő a legmagasabb rangú tiszt a csoportban. Odamentem
hozzá és tisztelegtem.
– Andrew Grayson, NH2, szolgálattételre jelentkezem, uram!
A korvettkapitány barátságos arccal viszonozta a tisztelgést. A
névtáblája szerint a neve CAMPBELL, T., az ingén csak az
űrhadviselés aranyszínű kitűzője.
– Mr. Grayson – mondta, amikor leengedtem a karom a tisztelgésből.
– Maga lenne az új hálózatos emberünk?
– Igen, uram. Tegnap fejeztem be a Neurális Hálózatok
szakképzését.
 Campbell korvettkapitány sokatmondó pillantásokat váltott a
mellette álló hadnaggyal.
– Nos, Mr. Grayson, isten hozta a fedélzeten. Én vagyok a műveleti
tisztje. Válthatnánk egy pár szót?
– Természetesen, uram.
Követtem a korvettkapitányt a folyosóra. Amikor már a PKK
hallótávolságán kívül kerültünk, megállt és odafordult hozzám.
– Minden egyes vezényléskor kapok olyan embereket, aki szeretik
kicsinosítani az egyenruhájukat, hogy elkápráztassák a fiúkat és
lányokat a Kikötőben. Na, mármost, mielőtt holmi kellemetlen
félreértések adódnának, elárulná nekem, hogy mit keres egy frissen
végzett szakiskoláson egy vitézségi kitüntetés, egy bevetési kitűző, és
egy kibaszott Bíbor Szív? És ha nem tud kielégítő magyarázattal
szolgálni, pontosan öt másodpercet kap arra, hogy eltüntesse ezeket a
zubbonyáról, mielőtt a fedélzetmesterem meglátja, és fogdába nem
vágatja jogosulatlan jelzések viseléséért.
Éreztem, hogy zavaromban elpirulok, de egy pillanattal később már
csak magamra voltam mérges, amiért elszégyelltem magam a műveleti
tiszt vádja miatt.
– Negatív, uram. A kitüntetéseim hivatalosak. Haderőnem-közi
átvezényléssel kerültem a flottához a Honi Hadseregtől. Ellenőriztesse
a fedélzetmesterével a személyi kartonomat.
Campbell korvettkapitány megemelte a szemöldökét.
– Ne bassza meg.
Elővette a rendszeresített tabletjét, és elkezdett gépelni a kijelzőjén.
– Nem kell ide a fedélzetmester. Itt és most is meg tudom nézni a
kartonját.
Megvártam, ameddig átvágja magát néhány menün. Pár másodpercig
tanulmányozta képernyőt, majd halkan felnevetett.
– Nos, azt hiszem, ezt benéztem.
Kikapcsolta a tabletjét, és zsebre vágta. Aztán kezet nyújtott.
– Elnézését kérem, Mr. Grayson. Két éve vagyok ennek a hajónak a
műveleti tisztje, de még soha nem volt a HH-tól vezényelt emberem.
– Semmi gond, uram. Nem szükséges elnézést kérnie.
 Megráztam a kezét. Egyszerre éreztem magam kényelmetlenül,
amiért a műveleti tisztet zavarba hoztam, ugyanakkor kellemesen is,
hogy tisztáztam magam.
– Hozza a felszerelését, megmutatom az irodáját.

A Neurális Hálózati Központ megerősített helyiség a hajó

tatrészében. A Foxtrot fedélzeten van, a gépészet mellett, jó messze a
PKK-tól és a legénységi szállásoktól. Campbell korvettkapitány
kinyitotta a páncélozott bejáratot, én pedig beléptem mögötte. A szoba
elejében volt egy adminisztrációs konzol és két szék, a hátsó traktus
tele volt neurális feldolgozóegységekkel és adattárolókkal.
– Mostantól ez mind a magáé – közölte a korvettkapitány. – Igazából
három hálózati adminisztrátornak kellene lennie a hajón, ideális
körülmények között. Maga lett volna a kettes számú, de a hálózatos
altisztem összeszedett valamit az utolsó utunkon. Az elmúlt pár hétben
egyáltalán nem volt hálózatosunk.
– Nem lesz egy altiszt, aki a részleget vezeti? Ki lesz akkor az
elöljáróm?
– Közvetlenül nekem fog jelenteni – felelte Campbell
korvettkapitány – Szervezetileg tartozhatna éppen a főgépész alá is, de
ő pont olyan keveset tud a neurális hálózatokról, mint én, úgyhogy
vehetjük egy kicsit áramvonalasabbra is a parancsláncot. Most maga
lesz a saját részlegvezetője. Nagyon ne lelkesedjen, ha valami elszáll,
maga viszi el a balhét egyedül.
– Majd megoldom, uram.
– A jó hír, hogy ez hivatalosan zászlósi beosztás. Nyűgözzön le, és jó
eséllyel megkapja az altiszti rendfokozatot, amint meglesz hozzá a
szolgálati ideje.
– Értettem, uram.
– Nagyszerű. Na, hadd csináljam meg magának a belépőkódot, aztán
megkeressük a fedélzetmestert, hogy kerítsen magának egy alvóhelyet
is.

Az egyágyas kabin, amelyet kaptam, közel sem volt akkora, mint

amilyenben a szakképzés alatt laktam, de még mindig lényegesen
kényelmesebb a „hárman egy kabinban” felállásnál, ahogy a legénységi
állomány új tagjait szokták elszállásolni. Volt egy priccsem, amit fel
lehet hajtani, egy apró vizesblokkom vécével, egy asztal és egy szék, a
padlóhoz rögzítve, pont úgy, mint az otthoni bútorom a lakóövezetben,
a Földön. Itt persze egész más az ok, nem a lopásokat akarják
megelőzni, hanem a károkat, amelyeket a nehéz és rögzítetlen tárgyak
okoznának, ha véletlenül a hajót valami keményebben megrázná. A
szekrényemet megpakoltam a cuccaimmal, aztán a társasági
egyenruhámat lecseréltem a lényegesen kényelmesebb fekete-kék
gyakorlóra, amelyet a legénységi állományúak viselnek napi munkájuk
során. Azután leültem az asztalomhoz, és nekiláttam annak, amire már
azóta készültem, hogy a korvettkapitány engedélyezte a hálózati
hozzáférésemet: megnéztem a legénység mozgását jelző adattáblákat,
és kikerestem HALLEY, D. zászlós nevét.
Halleyt a Versailles harcirepülő-századához osztották be, ami egy
csöppet túlzó elnevezés a pontosan kettő deszantgépre, meg még egyre,
amelyet M-zárolva tartottak a tartalékban. A hajó személyzetkövető
rendszere a dögcédulákba épített RF-chipet használta, és ezek szerint
Halley ebben a pillanatban az eligazító helyiségben tartózkodott, a
Foxtrott fedélzeten.
Mire kitaláltam, hogy pontosan merre kell menni, és eljutottam a
megfelelő folyosóra, az F5103-as helyiségben véget ért az eligazítás.
Elmentem a nyitott bejárat előtt, és próbáltam feltűnés nélkül
bekukkantani, de csak egy sor üres széket láttam. Tovább sétáltam,
mert nem akartam a folyosón előhúzni a konzolomat, hogy
megnézzem, Halley merre ment.
Ahogy követtem a folyosó kanyarulatát, szinte beleszaladtam egy
csoport pilótába, akik sötétzöld kezeslábasaikban a hirdetőtáblát
tanulmányozták, rögtön a kanyaron túl.
– Hoppá. Bocsánat – mondtam, ahogy lefékeztem, egy
századmásodperccel azelőtt, hogy felismertem, Halley is ott van a
csoportban. Abbahagyta a beszélgetést a mellette álló pilótával, és a
meglepetéstől tágra nyílt szemekkel nézett rám. Nem pontosan így
terveztem el, hogy a tudomására hozom, a Versailles-on vagyok, de
már csak egy méterre állt tőlem, esélytelen volt, hogy ezt újrajátsszuk.
 Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy csak odabiccent és mond
egy halk hellót, hogy tiszttársai ne tudják meg, egy legénységi
állományúval barátkozik, de Halley egy pillanat alatt elsöpörte ezt a
feltételezésemet.
– Hú! – tört ki belőle egy olyan ember lelkesedésével, aki épp most
talált egy rég elveszettnek hitt zsoldutalványt a zsebében.
Egy lépéssel átvágott a közöttünk lévő távolságon, megragadta a
zubbonyom elejét, és nekipréselt a folyosó falának, mielőtt szájon
csókolt volna. Mögötte a többi pilóta csak pislogott és nevetgélt.
– Szent szar, Andy, mit keresel te itt? – kérdezte, miután végül
elengedett. A szám még kellemesen zsibbadt volt a váratlan csóktól.
– Átvezényeltek – böktem ki. – Én vagyok az új hálózati
adminisztrátorotok.
– Hú! – mondta megint, és magához húzott egy újabb csókra.
Nem ellenkeztem.
– Negyed óra múlva leteszem a szolgálatot. Ráérsz?
– Az NHK-ban fogok ügyködni. Tudod, merre van? Megrázta a fejét.
– Ezen a fedélzeten, Foxtrott 7700.
– Tizenöt perc. Remélem, pihentél.
– Igen, asszonyom.
 18.
A VERSAILLES

A hajónk két nappal a fedélzetre lépésem után hagyta el a Kikötőt.

Mire leoldott a hajó rögzítése, már eléggé rajta voltam a Versailles
folyamatain, hogy ne kelljen megkérdeznem, hogy fogunk menni, vagy
mit fogunk csinálni. A Versailles-t egy sima ellátmány- és postafuvarra
küldték a Nemzetközösség egyik gyarmatára, a Willoughby nevű
bolygóra. Ez egy nem túl régen terraformált bolygó, az Auriga
csillagkép egyik csillaga körül kering. A csillagászok úgy emlegetik:
Capella Ac, a tengerészgyalogosok számára viszont „egy mocskos
pörsenés az ismert galaxis szarosabbik végén”. Halley szerint, akinek
kiváló jegyei voltak asztronómiából és asztrofizikából, ez az állítás
nem teljesen helytálló, mivel a Capella rendszer csak negyvenkét
fényévnyire van a Földtől, távolabb ugyan, mint a külső és belső
gyarmatokat elválasztó harminc fényéves határ, de jóval beljebb, mint a
már felfedezett tér pereme, amely hatvanegy fényévnyire húzódik. A
Capella Ac nem a szarosabbik végén van betelepült galaxisnak, de
hogy a nyaknál lejjebb, az biztos.
A számomra ez persze nem jelentett lényeges különbséget. Most
először fogom elhagyni a naprendszert, és bár a Versailles törzsén
nincsenek ablakok, remek kilátást élvezhettem a hajó szenzorai és
külső optikai érzékelői révén. Bár a hajó már benne járt a korban,
hálózati berendezései remek állapotban voltak, és nem sok dolgom volt
azon kívül, hogy figyeljem a működésüket, és időről időre lefuttassak
egy-egy önellenőrzést. Az űrhajóval való utazás egyáltalán nem olyan
volt, mint amilyenre számítottam. A külső vizuális viszonyítás hiánya
és a mesterséges gravitáció miatt az út olyan sima volt, hogy ha nem
tudtam volna, hogy egy űrhajón ülök, azt hihettem volna, hogy a Lunán
vagy a Földön dekkolok, egy oktatóteremben. Az út első pár napján
rendszeresen figyeltem a külső kamerák képeit, de ahogy magunk
mögött hagytuk a Kikötőt, nem nagyon maradt más látnivaló, mint a
feketeség, meg néha egy-egy távoli csillag.
Halley az őrszolgálatait eligazításokkal, szimulátoros gyakorlással és
más pilótatevékenységekkel töltötte. Én a NHK-ban, készen arra, hogy
hibajegyeket vegyek fel, és megjavítsak dolgokat, ha például az
étkezde ételkiadója valamiért nem lenne képes jelezni a raktárosoknak,
hogy kiürült. Ez pedig azt jelentette, hogy egy nyolcórás váltás során
hét és háromnegyed órám maradt a hajó adatbázisaiban turkálni, vagy
figyelni a biztonsági kamerákat, hátha rajtuk keresztül megpillanthatom
a barátnőmet.
Úgy tűnt, Halley inkább büszke és nem sértődött, amikor
bevallottam neki, hogy a hajó biztonsági rendszerén keresztül követem.
– Te aztán pokolian unhatod magad abban az irodában –
sajnálkozott. – Nagy kár, hogy nincsenek biztonsági kamerák a
zászlósok zuhanyzójában, a harmadik fedélzeten, mert akkor valami
sokkal jobbat is láthatnál, mint a seggem, ahogy a folyosókon
ténferegek abban a borzasztóan előnytelen, zöld repülős kezeslábasban.
– Teljesen jól néz ki a segged a kezeslábasban – feleltem. Az NHK-
ban voltunk, ahol Halley az utóbbi időben szeretett megbújni, ha
valami nyugodt helyet keresett a papírmunkához, vagy csak valami
másról akart beszélgetni, mint deszantgépek, ráközelítési vektorok
vagy dokkoló eljárások.
– Ó, úgy gondolod? Foster zászlós alighanem egyetérthet veled, mert
az utóbbi időben kicsit tapogatós lett.
– A zászlós cimboráid nem tették szóvá, hogy a legénységi
állományúak között vadászgatsz?
– Hát már hogy a francba ne tették volna szóvá? Csak éppen az
erkölcsi alap hiányzik. Foster és Rickman is ugyanezt csinálja. Foster
az egyik altisztet dugja a Meghajtásról, Rickman meg az egyik
bíboringesre van rágyorsulva a röpfedélzetről.
– Bíbor – melyik is az? Utántöltés?
– Igen, üzás. A vörösök a lőszeresek, a sárgák a csavarkulcs-
pörgetők.
– Ez aztán az elitizmus. És hogy hívjátok ti, menő pilóták a hálózati
adminokat?
– Hogy a többit hogy hívják, arról fogalmam sincs, de téged csak
úgy emleget Rickman hadnagy, hogy „az a szerencsés kis fasz”.
– Hát, jó tudni, hogy legalább egy dologban jobb vagyok nála.
Halley tabletje felberregett az asztalon, ő pedig sóhajtva felvette,
hogy elolvassa a kijelzőjére érkezett üzenetet.
– Ördögöt a falra. Jelentkeznem kell az eligazító helyiségben. Látlak
még este, a szolgálat után?
– Arra mérget vehetsz – mondtam. Nem vacsorázhattunk együtt,
mert más étkezdékben ettünk; engem kihajítottak volna a tiszti
étkezdéből, őrá csak fura szemeket meresztettek volna, ha a
legénységiekkel együtt eszik. De nekem külön kabinom volt, ami
szerfelett ritka kiváltság egy hadihajón, és a szabadidőnk jó részét ott
töltöttük.
– Viszlát, konzolzsoké – köszönt el egy gyors csókkal.
– Viszlát, pilótabige – viszonoztam.
Figyeltem, ahogy kilép az ajtón, és eltűnik a folyosón. A világon
semmi baj nincs a hátsó felével abban a repülősgöncben.

Éppen a legénységi étkezde felé tartottam, amikor meghallottam a

beosztásomat a hangosbeszélőn.
– Neurális hálózati adminisztrátor, jelentkezzen a műveleti tisztnél a
PKK-ban. Neurális hálózati adminisztrátor, jelentkezzen a műveleti
tisztnél a PKK-ban.
Megfordultam, és elindultam lefelé a lépcsőn az ötös fedélzetre.
A PKK-ban nagyobb volt a nyüzsgés, mint amikor először jártam
ott. A műveleti tiszt megint a holoasztal mellett állt, és egy iratköteget
nézett át éppen. Odamentem az asztalhoz, és tisztelegtem.
– Korvettkapitány úr, Grayson NH2 szolgálattételre jelentkezik.
 A korvettkapitány felnézett a papírjaiból.
– Á, Mr. Grayson.
Félretolta papírhalmot, és közelebb intett.
– Pihenj. Mr. Grayson, milyen távolságban van most a hajó a
legközelebbi távközlési átjátszóállomástól?
– Három és fél fénypercnyire. Egy orbitális átjátszó, a Mars körül
kering.
– Remek – felelte. Egészen biztos voltam benne, hogy ő is tudta a
kérdésére a választ, és csak arról akart megbizonyosodni, hogy az új
hálózati adminisztrátora képben van-e. – Nemsokára belépünk a
Capella felé vezető Alcubierre-járatba. Hajtsa végre a fénysebességet
megelőző eljárásokat, és az összes adatbázist szinkronizálja a fő
hálózattal, mielőtt fénysebesség fölé lépnénk.
– Parancs, értettem, uram. Már csinálom is.
– Nagyszerű. 18:00-kor személyesen nekem jelentse a hálózati
készenlét állapotát.
– Parancs, értettem.

Nem tudok túl sokat a csillagközi utazásra szolgáló hajtóműveinkről.

Azt tudom, hogy Alcubierre-meghajtóknak nevezik őket, és az a hajó,
amelyik egy Alcubierre-buborékban halad, sem venni, sem küldeni
nem tud üzeneteket, hiszen lehagyja még a fénysebességgel közlekedő
adatcsomagokat is. Egy Alcubierre-út előtt minden hadihajó
szinkronizálja az összes fedélzeti adatát az adott naprendszer
hálózatával. A szakképzésen megtanultuk, hogyan kell csinálni.
Gyakorlatilag csupán utasítani kell a számítógépet, de a
flottaszabályzat előírja, hogy egy szolgálatos hálózati adminisztrátor
kétszer ellenőrizze a szinkron eredményét, őt pedig egy rangidős
elöljáró ellenőrizze. Úgy találtam, hogy napi tevékenységem zöme
automata eljárások felügyelete, és az állandó készenlét arra, hogy
leharapják a fejem, ha egy hibát nem veszek észre időben.
Visszatértem az NHK-ba, kinyitottam az admin-konzolomat,
beléptem a rendszerbe, és elindítottam az Alcubierre-utazás előtti
eljárásokat. Amíg az adattárolók szinkronizálódtak a legközelebbi
haditengerészeti átjátszóállomásokkal, hogy biztosan ne egy hónappal
ezelőtti leveleket vigyünk, én végigellenőriztem a vonatkozó
üzemeltetési szabályzatot, hogy minden rendben megy. Talán egy kicsit
megilletődöttnek vagy idegesnek kellett volna lennem, amiért olyan
részleget viszek, ahol két legénységi és egy altiszti állományú
operátornak kellene dolgoznia, de az igazat megvallva olyan szinten
van automatizálva minden, hogy bárki, aki képes elolvasni az ellenőrző
listát, a székéből el tudja irányítani az NHK-t. Ezzel együtt nem
akartam okot adni a műveleti tisztnek a neheztelésre, és mindent a
könyv szerint csináltam, manuálisan ellenőriztem minden egyes
adatbázis-szinkron időbélyegét, amikor a számítógép jelezte, hogy a
művelet befejeződött. Aztán megnyomtam a kommunikációs gombot a
konzolom mellett.
– PKK, itt a Hálózat.
– Hálózat, itt a PKK. Jelentsen! – jött a válasz.
– Jelentem, a hálózat kész az Alcubierre-áthaladásra. Minden
adatbázis szinkronizált és ellenőrzött.
– PKK igazolja, hogy a hálózat kész az Alcubierre-áthaladásra.
A hajón olyan szintű az informatikai rendszerek integráltsága, hogy
egy másodpercig nem kétséges, hogy a PKK abban a pillanatban
tisztában volt az adatbázisok állapotával, amikor a szinkronizálás
befejeződött. Csakhogy ez a katonaság, és mindennek megvan a maga
eljárása és rituáléja. Olyan, mint egy kabuki színház, egyenruhában.
Megvannak a megfelelő gesztusok, szófordulatok és mozdulatok,
melyeket mindenki követ, mert ez a dolgok rendje.
A konzolomat utasítottam, hogy keresse meg azt az RFID csipet,
amelyik Halley, D. zászlós dögcéduláján található. A rendszer meg is
találta, mégpedig a tiszti étkezdében. Rákapcsolódtam az étkezde
biztonsági kamerájára, és láttam, ahogy egy asztalnál ül a
pilótatársaival, és evés közben valamiről beszélgetnek. Elővettem a
tabletemet, és egy üzenetet firkantottam neki.

Nem ülnél át az asztal másik oldalára, hogy jobban lássam a

segged? Ez a kameraszög most nem az igazi.

Elküldtem az üzenetet, és vigyorogva figyeltem a kamera képét.

Halley kiegyenesedett ültében, és előhúzta a combzsebéből a tabletjét,
anélkül, hogy abbahagyta volna a beszélgetését a mellette ülő
zászlóssal. Figyeltem, ahogy elolvassa az üzenetet a kijelzőjén.
Felnézett, megkereste a kamera lencséjét a plafonon, aztán megvakarta
az orrát a középső ujjával.
Elmosolyodtam, és küldtem neki még egy üzenetet.

Attól tartok várnod kell, amíg letelik a szolgálatom.

Nem szeretem az Alcubierre-áthaladást. Amikor a hajó belép az

Alcubierre-járatba, és bekapcsolja az Alcubierre-hajtóműveit, hirtelen
minden csontomban és izmomban kellemetlen érzés támad. Nem
kifejezetten fájdalom, csak egy különös érzés, mintha egy gyengéd, ám
ellenállhatatlan erő próbálná a testem minden molekuláját egyszerre
több irányba húzni. Az ízületeim és a fogaim mintha lötyögnének a
helyükön, a bőröm kellemetlenül bizsereg. Persze pár órányi
kényelmetlenséget valószínűleg még mindig könnyebb elviselni, mint
párévnyi unalmat egy csillagközi utazáson, de ettől még biztos, hogy az
Alcubierre-áthaladás nem lesz a kedvencem a csillaghajó-utazások
során.
A hadihajók teljes harckészültségben vannak, amikor be- vagy
kilépnek a járatokból, mert ezek a pontok rögzítettek a térben. A
haditengerészet tranzitpontjai természetesen szigorúan titkosak, nehogy
egy kilépéskor beleszaladjunk egy jó kis sinorusz rajtaütésbe, de
minden hadseregnek van hírszerzése, ezért aztán a nullánál mindig
nagyobb az esélye, hogy sinorusz rombolók fogadóbizottságába futunk
a normál térbe való visszatérésnél. Harminc perccel az Alcubierre-
járatból való kilépés előtt a Versailles-on megint elrendelték a
harckészültséget.
– Kilépésre felkészülni! – jött meg minden részlegnek a parancs a
PKK-ból. – Kilépés tíz... kilenc... nyolc... hét...
A Capella A-tól alig húsz fénypercnyire léptünk vissza a normális
űrbe, a Terrától viszont negyvenkét fényévnyire. Nem várt bennünket
sinorusz flotta, hogy lerobbantson az égről. Éreztem azt a pillanatot,
amikor az Alcubierre-meghajtás leállt, mert a kényelmetlen érzés,
amely az elmúlt tizenkét órában nyomasztott, hirtelen megszűnt. Az
előttem lévő adminisztrációs konzol kijelzője szerint a hajó neurális
hálózata megkezdte az áthaladás utáni önellenőrző tesztsorozatot.
Eltérítettem egy kis gépidőt, hogy behozzam a törzs külső héján
található optikai szenzorok képét, mert a Capella nem akármilyen
csillagrendszer. A legérdekesebb, hogy a rendszer közepén két csillag
kering egymás körül, színeik akár a Napunké, sárga, de átmérőjük majd
tízszer akkora. A csillagászok szerint volt még két vörös törpecsillag is
a környéken, „mindössze” tizenegyezer Nap-Föld távolságnyira, de
azokat nem tudtam megtalálni.
Merő kíváncsiságból megnéztem az útvonaltervet. Az Alcubierre-
járat kilépőpontja a Capella A-nál sokkal közelebb volt az úti
célunkhoz, mint a belépőpont a Földhöz. Csak tizenöt fénypercnyire
voltunk a Capella Ac-től, Willoughbytől, és órákon belül pályára állunk
körülötte. Úgy festett, a miénk az egyetlen űrhajó a környéken, sem a
Nemzetközösségtől sem mástól nem volt ott senki.
– Minden részlegnek: a harckészültségnek vége. Vissza a rendes
szolgálathoz – adta ki a parancsot a műveleti tiszt. – Isten hozott
mindenkit a Capella rendszerben.

Pont a szolgálatom végén kezdte meg a hajó a pályára állást. Bár

éhes voltam és fáradt, úgy döntöttem, még egy kicsit ott maradok az
NHK-ban, hogy figyeljem, amint közeledünk az első naprendszeren
kívüli bolygóhoz, amelyet életemben látok.
A képeket néztem, amikor felberregett a bejárati jelző. Odamentem,
és kinéztem a kémlelőnyíláson. Halley volt az.
– Halihó! – mondta, ahogy kinyitottam neki a bejáratot. – Nem
bánod, ha meghúzom itt magam egy kicsit? Ki akarom tölteni ezt a
röptervet, de anélkül, hogy Rickman hadnagy folyton a fülembe
duruzsolna.
– Hát persze – feleltem, és intettem, hogy jöjjön be. Átlépett a
bejárati nyíláson, és ledobta magát az egyik székbe a konzol előtt.
– Nem járt még le a szolgálatod? – kérdezte. – Már 22:30 van.
– De, már lejárt. Csak gondoltam, maradok még egy kicsit, és
nézem, ahogy pályára állunk. Ide süss!
 Megmutattam neki a saját konzolom képernyőjét. Előrehajolt, hogy
szemügyre vegye, és félretolta a röptervet.
– Azta! Ez a Willoughby? Nem hittem volna, hogy már ilyen közel
járunk.
– Hamarosan keringőpályára állunk. Nem kéne neked mindenfélét
furikáznod a deszantgépeddel?
– De kéne, de csak holnap reggel 06:00-tól. Azt hiszem, még
nincsenek felkészülve az éjszakai leszállásokra.
Együtt figyeltük, ahogy az azúr és barna glóbusz lassan elfordult
alattunk. Sok szempontból hasonlít a Földre, ugyanakkor számos
dologban kifejezetten másféle. Elégszer láttam a Terra ismerős képét az
űrből készített felvételeken, hogy egy másik bolygó eltérő alakú
kontinensei egy kissé megszédítsenek.
– Odasüss! – lelkesedett Halley. – Vajon hogy működik ez a
terraformálás-dolog? Vajon hoznak ide élő állatokat, amikor
felállítanak egy kolóniát?
– Maximum kémcsőben, mint genetikai mintát, vagy embriót.
Erősen kétlem, hogy egy gyarmati hajó rakterét arra pocsékolnák, hogy
élő marhákat szállítsanak benne. Van fogalmad, milyen piszok drága
lenne egy egész tehenet elszállítani negyvenkét fényév távolságba, át a
galaxison?
A hajó olyan hevesen rándult oldalra, hogy elvesztettem az
egyensúlyomat, és nekiestem az egyik adattároló szekrénynek. Halley
meglepetten kiáltott fel.
– Ez meg mi a fene volt? – kérdeztem, amikor kiegyenesedtem.
A mennyezeti világítás villogni kezdett, és átváltott a vörös-
narancssárga üzemmódra, amely az aktív harci manőverek közben
világít. A hangosbeszélő bejelentette, hogy elrendelték a
harckészültséget, de akárki is beszélt a PKK mikrofonjába, a mondat
feléig sem jutott, amikor egy reccsenéssel megszűnt az adás. Majd a
robbanásszerű dekompresszió hangja ért el bennünket az alattunk lévő
fedélzetről. A hajó megint megrándult, még erősebben, mint az előbb,
és a hirtelen mozdulat egy másik acélszekrényhez vágott. A fejem
nekicsapódott a peremének, én pedig elterültem a gumírozott padlón,
és vészes gyorsasággal csúsztam az eszméletlenség felé. Hallottam,
hogy Halley felsikít, és a PKK vészreteszei lezárják a bejáratot. Aztán
az agyam leoltotta a villanyt.
 19.
KIJUTNI!

Arra eszméltem, hogy hideg levegő simítja végig az arcom. A fejem

jobb oldalát nedvesnek és ragacsosnak érzem, és amikor a kezemmel a
homlokomhoz nyúltam, mély, véres sebet tapintottam a jobb
szemöldököm felett. Sötét volt és hátborzongató csend. Csak az
adattárolók ismerős zümmögését lehetett hallani. Felnéztem, és Halleyt
láttam magam mellett.
– Talpra matróz! Nagy szarban vagyunk. – Szemügyre vette a sebet a
fejemen, és együtt érzően fintorgott. – Elég pocsékul nézel ki. Rendben
vagy?
– Ja – feleltem. – Túlélem.
A kézi konzolom ott hevert a hátsó falnál. Odamentem és felvettem.
Még mindig működött. Visszatettem az asztalra, a gépem elé. Aztán
megnyomtam a fedélzeti kommunikátorom gombját a PKK felé.
– PKK, itt a Hálózat.
Nem jött válasz, és Halley is a fejét csóválta.
– Már próbáltam. Az egész cucc döglött. Nem mondtak semmit a
hangosbeszélőn keresztül sem. Olyan csend van, mint egy sírban.
Bejelentkeztem a kézi konzolon, és nem tartott sokáig kideríteni,
hogy a Versailles alaposan lerobbant. Gyakorlatilag az összes
életfontosságú alrendszer ontotta a riasztásokat és a hibaüzeneteket.
– Szent szar – nyögtem fel. Halley odalépett, és vetett egy pillantást
a kijelzőmre.
 – Na, mi van?
– Az energiahálózatnak annyi. Minden kész, egészen a harmadlagos
körökig. Ennek egyszerűen nem lett volna szabad bekövetkeznie. A
helyi akkumulátorokról megyünk.
– És a reaktorral mi van? – kérdezte Halley. Ellenőriztem a gépészeti
szekciót, és a rémülettől összefacsarodott a gyomrom.
– Kész. Meghajtás nélkül vagyunk az űrben. Ez nem valami jó hír.
– Hát, ja, nekem is leesett, hogy nagy szarban vagyunk.
Lejjebb lapoztam a magas prioritású üzenetek között, és a rémületet
felváltotta a pánik.
– Húsz kurva perce kiadták a parancsot a hajó elhagyására!
– Szent szar – mondta Halley is. – Mennyi ideje kuksolunk itt?
– Nagyjából már egy órája, ahogy kinéz.
Halley odament a bejárat vezérlődobozához, és rávágott.
– Pirosan világít. Nincs elég lélegzésre alkalmas levegő a túloldalon.
Nem fog kinyílni.
– Hát akkor hogy a büdös életbe fogunk innen kikeveredni? Ha
lehet, én nem szeretnék itt megfulladni.
– Nyugi, Andy! Nézd meg a ketyerédet, és találjuk ki, hogy tudunk
kijutni, mielőtt elfogy a levegő.
Megpróbáltam lekérni a rendszerből a legközelebbi használható
mentőkapszula helyét, de csak egy újabb rossz hírre bukkantam.
– Faszom. Mindet kilőtték.
– Mit lőttek ki?
– A mentőkapszulákat. Mindet kilőtték. Nem maradt egyetlen
mentőkapszula sem a törzsben. Az utolsót hét perce lőtték ki.
Halley egy bősz mozdulattal a levegőbe csapott a kezeivel, ami,
tekintettel a helyzetünkre, már-már komikusan szánalmas volt.
– Hát, ez kibaszott jó, de tényleg.
– A kézi konzollal, azt hiszem, ki tudom iktatni a vészreteszeket, de
utána nem lesz levegőnk.
– Meg semmilyen lehetőségünk, hogy lepattanjunk erről a rohadt
hajóról. – Halley egy pillanatra elhallgatott, majd pattintott egyet az
ujjaival. – Meg tudod nézni, hogy a deszantgép ott van-e még a
röpfedélzeten?
 – Igen, egy pillanat.
Gyorsan átpörgettem egy tucat helyzetleíró lapot és almenüt, amíg
meg nem találtam az egyik hangárkamera élőképét. A kamera egy
csomó üres dokkolókampót mutatott, egy lezárt hangárbejárat felett. A
röpfedélzet üres volt és sötét.
– Elment. Úgy néz ki, a spanjaid nélküled pattantak meg.
– Hát, akkor ennek annyi.
– Nincs még egy deszantgépetek ezen a teknőn?
Láttam az arcára kiülő izgalmat, amely sokkal jobb volt, mint a
félelem egy másodperccel ezelőtt.
– Dehogynem! A tartalék! Ott van lerögzítve a röpfedélzet távoli
végében. Nem mutatja a kamera?
Végigkattintottam a röpfedélzeti kamerák képeit, amíg az egyiken
meg nem pillantottam egy Wasp deszantgép gyönyörű látványát.
– Itt is van. Mintha sajnálták volna az időt a beindítására.
Halley áthajolt a vállam felett, és a képernyőt tanulmányozta.
– Ez a madár száraz és üres. Sem kakaó, sem lőszer. Még ha fel is
tudjuk rakni a dokkolókampókra, és kijutunk vele a hangárbejáraton,
ballisztikus pályára fogunk állni. Túl közel van a bolygó.
– A feltöltés nem automatikus? – kérdeztem.
– De. A lőszerész majmoknak kézzel kell betárazni a fegyvereket, de
a tankolást a számítógép csinálja. Mondjuk, fogalmam sincs, hogyan.
Tudod, általában már feltöltve és felkészítve vár, mire ideadják a
kulcsokat.
– Hát, tudni éppen én sem tudom, hogyan kell feltölteni, de fogadni
mernék, hogy a számítógép tudja.
Pár perc alatt átvágtam magam azokon, amelyek még szóba álltak a
neurális hálózattal, és arra számítottam, hogy a röpfedélzeti automaták
már üzemen kívül lesznek, vagy a biztonsági rendszer fogja
megelégelni, hogy egy távoli helyről piszkálom. Szerencsére egyik sem
következett be. Az utántöltő modul üzemképes volt, és várta az
utasításokat. Távolból bejelentkeztem a parancsfelületére, majd a
kijelzőmet megmutattam Halleynek, hogy segítsen a menükben.
– Ez lesz az – mondta és rábökött a FELKÉSZÍTÉS INDÍTÁSRA
ÖT menüpontra.
 – Kész szerencse, hogy rendesen felcímkézik a dolgokat – feleltem,
és elindítottam a műveletet. Az állapotjelző
INICIÁLT/FOLYAMATBAN státuszra váltott, én pedig
visszakapcsoltam a kamera képére, hogy megbizonyosodhassam,
valami tényleg történik a röpfedélzeten. A deszantgép mellett sárga
figyelmeztető fény kezdett villogni. Ahogy figyeltük, felbukkant a
képen az utántöltő modul robotkarja, és rácsatlakozott a Wasp tetején
található betöltőnyílásra.
– Na, kakaó már lesz. Mennyi idő alatt telik meg a tank?
– Tíz perc kell hozzá. Másik öt, hogy beindítsuk az avionikát, és
végigfussuk a felszállás előtti ellenőrzést, meg még kettő, hogy az
egész gépet odavigyük a hangárbejárat fölé.
Tompa moraj rázta meg az űrhajó törzsét a lábunk alatt. Az
adattárolók közül valamelyik sípolni kezdett, majd egy időre az összes
világítás lekapcsolt. Amikor visszatért a fény, az NHK összes
adattárolója elhallgatott. Még soha nem voltam úgy ebben a
helyiségben, hogy ne hallottam volna az adattárolók hűtőegységeinek
halk zümmögését, ezért a háttérzaj hirtelen hiánya rosszat sejtetett.
– Azt hiszem, a cuccod beadta a kulcsot – állapította meg Halley.
– De be ám.
A konzolom még működött, és a hatótávolságában lévő eszközökkel
össze is tudott kapcsolódni, de a hangár rendszerei felé megszakadt a
kapcsolat. Egy hadihajó neurális hálózata roppant ellenálló, tartalék
adatkapcsolat tartalék adatkapcsolat hátán, de most nem láttam
messzebb a konzolom hatósugaránál, nagyjából egy fél fedélzetnyire
minden irányba. Valami komoly dolog szállt el éppen, és a Versailles
haldoklott. Ha a kapcsolat fél perccel korábban szakad meg, nem
tudtam volna a deszanthajó ottlétét leellenőrizni a hangárban, és főleg
nem tudtam volna elindítani a repülésre való felkészítését.
– Húzzunk el innen, amíg tudunk – mondtam.
– Legyen így – vágta rá Halley. – Húzzunk.

Nem sokat láttam a NHK páncélajtajának kémlelőnyílásán. A

folyosó odakint sötét volt, és nem tudtam eldönteni, vajon füst van
odakint vagy vákuum. A rendszer csak annyit tudott, hogy a bejárat
kinyitása veszélyes lenne, ezért a biztonsági zárat lezárva tartotta.
– Ki tudod nyitni a kis játékszereddel? – kérdezte Halley a
konzolomra mutatva.
– Igen, felül tudom írni a biztonsági beállításokat. Viszont nincs elég
levegő a túloldalon. Ha kinyitom a bejáratot, a túlnyomás kiszívja
innen a levegőt, és megfulladunk.
– És mi van az infrás maszkokkal? Minden fedélzeten van belőlük
egy raklapnyi.
– Hát persze! – csaptam a homlokomra, hogy így elsiklottam egy
magától értetődő megoldás felett. A haditengerészet infravörös
képalkotóval kiegészített gázálarcait vészhelyzeti szekrényekben
tárolták minden fedélzeten. Volt egy saját kis oxigéntartályuk, és arra
tervezték őket, hogy a matrózok egy komolyabb fedélzeti tűz esetén is
lássanak, és levegőt kapjanak. Megnyitottam a konzolt, és
megkerestem egy alaprajzon a legközelebbi vészhelyzeti szekrényt.
– Van három tároló a falon, közvetlenül a hátsó lépcső mellett.
Tizennyolc méterre, balra. Vissza tudod tartani addig a levegőt?
– Majd kiderül. Ha elájulnék, csak oda kell vonszolnod, te ádáz,
harcedzett veterán.
– Nem sok választásom van. Én tutira nem tudom elvezetni a
deszantgépet.
Mindketten nevettünk, pedig piszokul be voltunk gyulladva.
– Merre megyünk majd, ha meglesznek a maszkok?
Megint megnéztem a konzolt.
– Le a lépcsőn, a hetes fedélzetre. Arrafelé nem látok tüzeket. A
maszk infrájával rendben kell legyünk. Csak figyelj majd a lábad elé.
– Remélem, nem téved a kütyüd – mondta Halley, ahogy felhúzta a
repülős ruhája cipzárját. – Rühellném, ha kinyitnánk az átjárót, és
ropogósra sülnénk.
– Ellenőrizd a kezeddel az átjárót, mielőtt kinyitnád – idéztem a
flotta Indok-kurzusának tűzoltással foglalkozó leckéiből.
– Rendben. Na, húzzunk a sunyiba.
Nem igazán akartam felcserélni a NHK relatív biztonságát és
önellátó oxigénkészletét a bejárat túloldalán található levegőtlen
folyosókra, de fogalmunk sem volt, mennyi ideig képes még a
Versailles kitartani. Megnyitottam a konzolt, és megtaláltam a bejárati
vezérlés vészhelyzeti nyitóját. Tartottam tőle, hogy a rendszer elutasítja
a kérésemet, de az ajtópanel színe vörösről zöldre váltott. Ráhajtottam
a fedelet a konzolomra, és elraktam a hordozózsebbe.
– Kész vagy? – kérdezte Halley, a keze a nyitópanel felett.
– Ajtó után balra, tizennyolc méter. Kész vagyok – feleltem. –
Gyerünk.
Halley a tenyerével rácsapott a nyitópanelre, mire a reteszek hangos
kattogással visszahúzódtak a fészkükbe. Halley kinyitotta a bejáratot,
és a helyiségbe azonnal betört a füst. Átléptük a küszöböt, és futni
kezdtünk a folyosón.
A levegő kellemetlen, fanyar szagú volt, mint az átforrósodó
kábeleken kigyulladó szigetelés. A szemem azonnal égni kezdett.
Semmilyen fény nem volt, még a vészhelyzeti villogok sem működtek,
amelyeknek pedig a hajó akkumulátorainak a kimerüléséig bírniuk
kellett volna. Kinyújtottam a karom, és a folyosó falát tapogatva
haladtam. Előttem Halley köhögni kezdett, pár másodperc múlva már
nekem is kellett. A levegő égette a tüdőmet, és biztosra vettem, igen
gyorsan meghalunk, ha nem találjuk meg azokat a mentőmaszkokat.
A NHK bejáratához legközelebbi tároló kevesebb, mint
húszméternyire volt, de a füstjárta, sötét folyosón sokkal többnek tűnt.
Visszatartottam a lélegzetem, hogy a mérgező füstöt távol tartsam a
tüdőmtől, úgyhogy mire elértük a tárolót, a szervezetem már friss
levegőért sikoltozott. Halley kinyitotta az ajtaját, beletúrt a sötétbe, és
ideadta az egyik gázmaszkot. Gyorsan a fejemre húztam, és ráharaptam
a csutorájára, hogy aktiváljam. Egy másodperccel később tiszta,
oxigéndús levegő tódult a tüdőmbe. A szaga ugyan olyan volt, mint az
öreg zokniké, de még így is ezerszer jobb volt, mint a maró füst, amely
mostanra már teljesen elborította a Versailles ezen részét. A maszk
optikái maguktól bekapcsoltak, és újra láttam a körülöttem lévő
dolgokat, igaz egy idegen, vöröses színvilágban, köszönhetően az
infravörös képalkotónak.
Halley haladt az élen, ahogy lefelé indultunk a lépcsőházban az alsó
szintek felé. Amikor elértük a hetes fedélzet lépcsőfordulóját, Halley
rátette a kezét a csukott bejáratra. Megkopogtattam a vállát.
Megfordult, én meg először a vállamon lógó tokban cipelt kézi
konzolomra, aztán az ajtóra böktem. Halley bólintott, én meg elővettem
a konzolt, és bekapcsoltam, hogy kiderítsem, mi vár ránk az ajtó
túloldalán.
Tűz az nem volt, de belélegezhető levegő sem. Közelebb intettem
Halleyt, és lekopogtam neki az üzenetet. Megnézte a kijelzőt, majd
bólintott, és a feltartott hüvelykujjával köszönte meg a
figyelmeztetésem. Aztán kireteszelte és kinyitotta az ajtót.
Ezen a folyosószakaszon már néhány holttest is volt. Valaki a
legénységi állományúak kék gyakorlójában hevert a fal tövében, a feje
alatt sötétlő vértócsa. Halley a hátára fordította, de még az
infraszemüveg szemcsés, vöröses képén is látszott, hogy ezen a
matrózon már nem lehet segíteni. Az arca tiszta vér volt, az orra alatt és
a szája körül megalvadt vér széles csíkjai, a szemei félig nyitva. Halley
visszaeresztette a padlóra.
A hajó következő részlegében már volt tartalékáram. A vörös
mennyezeti lámpák világítottak, a padlón futó narancsszínű jelzések,
amelyek a mentőkapszulák felé mutatták az utat, sürgetően lüktettek.
Minden egyes alkalommal, amikor elmentünk egy kapszulazsilip
mellett, megnéztem, nem tévedett-e a számítógép, de a fedélzetről
minden egyes kapszulát kilőttek, és a zsilipjeiket lezárták.
A hangár a hetes fedélzet közepét foglalta el. Jobb és bal felől egy-
egy fő közlekedési folyosó határolta. Halley odament a nyitó panelhez,
és begépelte a belépési azonosítóját. A fény narancsról zöldre váltott, a
bejárat reteszei szolgálatkészen visszahúzódtak, és az ajtó kinyílt, a
levegő pedig elkezdett kifelé áramlani.
Bent, a sötétben a deszantgép még mindig a helyén állt a falnál, az
üzemanyagtöltő csőből dőlt az anyag a tankokba. Az egyetlen fény a
helyiségben a villogó vészjelző lámpa volt a plafonon, mely a hangár
belsejét derengő, narancsszínű fénnyel töltötte meg. Halley lezárta
mögöttünk a hangár bejáratát, mire a kis légbiztonsági jelzés a maszk
kijelzőjében előbb narancs- majd zöld színűre váltott. A hangárban
még belélegezhető volt a levegő. Levettem a maszkot a fejemről, és
szippantottam egy aprót a levegőből, hogy ellenőrizzem a számítógép
helyzetértékelését. Bűzlött az üzemanyag szagától, de egyébként
rendben volt. A hüvelykujjammal jeleztem Halleynek, hogy minden
rendben, mire ő is követte a példámat.
– Bárcsak legalább hangátvitel lenne ezekben – mondta, ahogy
lehúzta a fejéről a mentőmaszkot.
– Igen, tudom. Nem kellene a madárkának mostanra már feltöltve
lennie? – kérdeztem, fejemmel a még mindig a tárolóhelyéhez rögzített
deszantgép felé biccentve.
– De – felelte Halley. – Menj, és vegyél egy repülősisakot abból a
szekrényből. Én addig ellenőrzőm a gépet.
Éppen kivettem a sisakot a Halley által megjelölt szekrényből,
amikor a mennyezeti világítótestek életre keltek, és olyan fényességgel
árasztották el a hangárt, amelybe belesajdult a mentőmaszk infravörös
fényerősítőjéhez szokott szemem. Már nyitottam a számat, hogy
mondjak valamit Halleynek, amikor a lámpák megint kialudtak, és
ezúttal a narancsszínű vészhelyzeti villogó is lekapcsolódott. A hangár
tökéletes sötétségbe borult. Az utántöltő automata mély hangú
zümmögése is elhalt.
– Bassza meg! – hallatszott Halley hangja a sötétből. – Ennyit az
akkumulátorokról.
Újra felhúztam a mentőmaszkot, hogy legalább az infrával lássak.
Halley kinyitotta a deszantgép beszállónyílását, intett, hogy siessek, és
beszállt a Waspba. Ahogy utána indultam, felkapcsolódtak a gép belső
fényei, és megint láttam az infraszemüveg nélkül is.
– A gépnek vannak saját akkui – magyarázta Halley. – Viszont csak
azokkal nem tudjuk kinyitni a hangárajtót.
– Akkor mi legyen?
– Izzítsd be a kis kézi szerkentyűdet, lássuk, nem találsz-e valahol
még egy kis energiát a röpfedélzetnek, különben itt ragadunk örökre.
Fogalmam sincs, hogy eléggé lelassultunk-e már ahhoz, hogy bolygó
körüli keringési pályára álljunk, és ha lehet, nem szeretnék a légkörbe
érve elégni ebben a szarosvödörben.
Leültem a csúszásmentes padlóra, és bekapcsoltam a konzolomat. A
helyi hálózat teljesen halott volt, még a vezeték nélküli felhőhöz sem
tudtam kapcsolódni. Végignéztem a helyi csomópontokat, de
mindegyik teljesen néma volt.
– Semmi! – kiáltottam előre a pilótafülkébe, ahol Halley becsatolta
magát a pilóta helyére. – A háló kész, szart se látok.
A hangár fényei hirtelen újra kigyulladtak. Még az utántöltő robotkar
halk zümmögését is meghallottam, ahogy újra dologhoz látott. A
konzolomra néztem, és láttam, hogy a hálózat magához tért.
– Mit csináltál? – kiáltott vissza Halley.
– Kurvára semmit. Magától jött vissza.
– Be tudsz lépni az utántöltés-vezérlésbe?
– Azonnal, már rajta vagyok.
Emlékezetből átnavigáltam a menüfán a röpfedélzeti rendszerekhez.
Az elérés szerencsére elég gyors volt, mivel itt voltam közvetlenül a
megfelelő csomópontok mellett, és nem kellett keresztüljutnom sok
száz méternyi, sérült neurális összeköttetésen. Az aktív menü szerint
még mindig a FELKÉSZÍTÉS INDÍTÁSRA ÖT művelet folyt, a
kijelző szerint már a háromnegyedénél járt.
– A rendszer szerint még öt perc.
– Szakítsd meg! Ha elmegy az energia, mielőtt a hangárajtó fölé
vinnénk a gépet, baszhatjuk.
– Megpróbálom.
Szerencsére az utántöltő rendszer funkciót elég egyértelműen
felcímkézték, valószínűleg hogy a legénységi állomány is tudja
üzemeltetni. A feladatok közül töröltem az üzemanyagtöltést, és
utasítottam a rendszert, hogy vigye a Waspot az indítóállásba. Egy
pillanattal később a töltőrendszer zajai megszűntek, és az
üzemanyagcső visszahúzódott a gépből. Majd figyelmeztető szirénák
szólaltak meg, és a dokkolókampók halk zörgés közepette a deszantgép
fölé álltak.
– Eddig remek – mondta Halley nem kevés megnyugvással a
hangjában. – Na, vonszold ide a segged, és szíjazd be magad.
Meglehetősen idegenül éreztem magam a deszantgép bal első
ülésében. Az automata dokkolókampók leereszkedtek a Waspra,
rákapcsolódtak a felfüggesztési pontokra, majd felemelték a gépet a
leszállótalpairól. Mellettem Halley a repülésvezérlő rendszerek
indításával foglalatoskodott, a fő képernyőjén ellenőrzőlisták elemeit
nyugtázta tempósan, miközben ujjai különféle képernyők és kapcsolók
fölött táncoltak. Reszkető kézzel húztam meg magamon a biztonsági
övet, miközben a dokkolódaru idegölő lassúsággal vitte keresztül a
gépet a hangáron.
– Csatlakoztasd be a sisakodat – figyelmeztetett Halley. – Ha
megsérül a törzs, jobban jársz, ha be vagy kötve az oxigénellátásba.
A fejemre húztam a sisakot, és a maszkból jövő csövet bekötöttem a
pilótafülke oldalfalán a megfelelő aljzatba. A sisakot nálam kisebb fejű
emberre méretezték, belső borítása kellemetlenül szorította a fejem.
Bekötöttem a kommunikációt is, és bekapcsoltam az interkomot.
– Ha egy kínai romboló vár bennünket odakint, akkor ez egy kurva
rövid út lesz – jegyeztem meg borúsan.
– Ha lenne odakint egy kínai romboló, már régen a fedélzetem
rohangálnának, vagy porrá lőttek volna bennünket – felelte Halley
anélkül, hogy levette volna tekintetét a kijelzőkről. – Különben is,
egészen konkrétan lófaszt sem tudunk tenni ez ügyben, kivéve, ha nem
akarsz ebben a lerobbant teknőben várni a mentőhajóra.
– Nem, köszi. Nem rajongok a fulladásért.
A dokkolódaru vízszintes mozgása leállt, majd leeresztette a gépet a
hangárzsilipbe. Már csak pár másodperc, és kijutunk a hajóból, én
pedig visszatartottam a lélegzetem, miközben a földi panteon összes
istenségéhez imádkoztam, hogy csak addig tartson még ki az energia,
ameddig leoldódunk a dokkolókampókról.
– Egyes beindít – mondta Halley, ahogy felnyúlt, és egy panelen
átkattintott egy sor kapcsolót. Mögöttünk folyamatos és hangos
sivítással beindult a deszantgép egyik hajtóműve. Amikor a hajtómű
elérte a Halley által kívánatosnak tartott fordulatszámot, egy újabb sor
kapcsoló billent át.
– Kettes beindít.
A zaj a duplájára erősödött, ahogy a második hajtómű is beindult. A
rezgés átjárta az egész géptörzset.
– Úgy érzem magam, mint amikor engedély nélkül nyúltam le a
szüleim hidrokocsiját – vigyorgott Halley. – Még soha nem vezettem
ezeket egyedül.
 – Van elég üzemanyagunk, hogy lejussunk?
Kesztyűs kezével bökött párat az egyik kijelzőre, és megvonta a
vállát.
– Félig vagyunk. Elég a felszínig, meg még egy kicsit.
A gép alatt megnyílt a padló. A hangárzsilip a törzs alsó részén
található. Normális esetben a hajó hasa néz a bolygó felé, de most csak
az űr végtelen üressége látszott a nyitott zsilipből. Halley
helyzetértékelésével szemben én még mindig egy kínai cirkálóra
számítottam, amely a Versailles közvetlen közelében várja, hogy
beélesített fegyvereivel miszlikre lőhessen bármit, aminek sikerül
elhagynia a hajót.
A hangárzsilip külső lamellái kinyíltak, a deszantgép és az űr között
nem maradt más, mint háromméternyi zuhanás a zsiliptéren keresztül.
– Indulunk – jelentette be Halley. – Kioldás három másodperc
múlva. Kettő. Egy. Kioldás.
Megnyomott egy gombot a gázkaron, és a Wasp kizuhant a hajó
zsilipjéből: hatvantonnányi űrjáró, szabadesésben. Éreztem, ahogy a
gyomrom a torkomig ugrik. Ahogy elhagytuk a Versailles törzsét és
mesterséges gravitációs mezejét, a magasról zuhanás élményét
felváltotta a hirtelen súlytalanság, amitől, ha nem lettem volna bekötve,
kilebegtem volna az ülésemből. A lebegő érzés nem tartott sokáig, mert
Halley felpörgette a hajtóműveket, és mihelyt elhagytuk a Versailles
gravitációs mezejét, meredek fordulók egész sorába csavarta bele a
deszantgépet. Előbb balra fordultunk, majd jobbra, közben a
hajtóművek alá épített védelmi rendszerek egy sorozat csalit szórtak
szét a nyomvonalunkon.
– Azt hiszem, most már jók vagyunk – állapította meg Halley,
amikor befejezte a meredek fordulókat, és átváltott egy valamivel
kevésbé gyomorhintáztató repülési profilra. Beálltunk a Versailles
körüli pályára, hogy megnézhessük.
– Szent szar! – szakadt ki belőlem, Halley csak egyet fújt a
sisakmikrofonba.
A Versailles úgy festett, mintha valaki oldalba lőtte volna egy
gigászi sörétes puskával. A törzsön vágott sok száz lyukból szürke füst
szivárgott. Alattunk a bolygó sokkal közelebbinek tűnt, mint ami egy
tisztességes keringési pályához szükséges, a megviselt fregatt pedig
meghajtás nélkül sodródott, orral a bolygó zöld és barna felszíne felé.
– Remélem, mi voltunk az utolsók – mondta Halley –, mert ez a
roncs millió izzó darabként fog a légkörbe érni.
Lassan elhúztunk a törzs mellett. A sima, szivarforma hajótestet az
orrától a tatjáig beborították a lyukak. Egyik sem volt szélesebb bő fél
méternél.
– Ezeket nem rakéták csinálták, és nem is nehézlövegek –
morfondírozott Halley. – De akkor mi a bánatos jó fene volt?
– Akármi is volt az, tisztességes munkát végzett – feleltem. –
Fogadni mernék, hogy nem maradt légmentesen záródó helyiség a törzs
innenső oldalán.
A Versailles-t törmelékfelhő követte céltalan röppályáján. Voltak
benne darabok a páncélburkolatból, megfagyott folyadékcseppek és
mindenféle maradvány azokból a helyiségekből, melyeket a vákuum
takarított ki. Ahogy a törzs mellett haladtunk, Halleynek időről időre ki
kellett térnie a nagyobb törmelékdarabok elől. Láttunk holttesteket is,
megfagyott és megfulladt tengerészeket, ahogy pörögve-bucskázva
sodródtak el a hajótól. Voltak testrészek is, karok, lábak, fejek,
amelyeket vagy a becsapódások ereje, vagy az utána fellépő
robbanásszerű dekompresszió szakíthatott le a testekről, és amelyek a
másodperc tört része alatt repültek ki az űrbe. Eszembe jutott, hogy a
műszaki legénység szállása a törzs jobb oldalának külső részén volt, és
elgondolkodtam, hogy vajon Halley és én is itt lebegnénk-e, ha a
szolgálatom végén eljöttem volna az NHK-ból. Minden elképzelhető
halálnem közül a vákuumban haldoklás tűnt az egyik legkevésbé
kívánatosnak.
– Nézzük, ki jutott még le erről a roncsról – mondta Halley. A
csatornaváltót a haditengerészet vészhelyzeti frekvenciájára állította.
– A NACS Versailles személyzetének, itt a Stinger Hat Kettes. Ha
veszi valaki az adást, a hajón vagy egy mentőkapszulában, kérem,
jelentkezzen.
Csak statikus recsegés hallatszott. Halley még kétszer megismételte
az adást, de nem jött válasz, még csak egy megnyomott ADÁS gomb
magányos kattanása sem.
 – Eltávolodunk a roncstól, és megyünk a bolygóra – jelentette be
Halley, ahogy fordulóba húzta a gépet. Addig néztem a Versailles-t a
pilótafülke oldalablakán keresztül, amíg a fregatt roncsa el nem tűnt a
szemem elől.
– A NACS Versailles személyzetének, itt a Stinger Hat Kettes –
üzente az éterbe Halley, amikor eltávolodtunk a roncsok közül. – Hall
bennünket valaki?
Ezúttal jött egy recsegős válasz a vészfrekvencián. Halley rám
nézett, és nagyot sóhajtott.
– Hála istennek. Már kezdtem azt hinni, hogy egyedül maradtunk –
mondta. – Versailles személyzet, maradjatok vonalban. Lejjebb
megyek, hogy javítsak a vételen. A következő üzenet öt perc múlva.
Elszakadtunk a Versailles maradványaitól, és megindultunk a bolygó
felé. Más körülmények között ez egy pazar panorámarepülés lehetett
volna. Közöttünk és a kékeszöld bolygó között nem volt semmi, csak
néhány műszer, és egy két és fél centis golyóálló üveg. Az előttünk
elterülő bolygón érintetlen óceánok, hósapkás hegyek, vad és lakatlan
kontinensek tárultak a szemünk elé. A Nemzetközösség telepe az
egyetlen emberi jelenlét Willoughbyn, ezerkétszáz fő mindössze, a
Terra kétharmadát kitevő méretű bolygón.
Ahogy egyre mélyebbre süllyedtünk a bolygó körüli pályán, Halley a
hátára fordította a gépet, hogy jobban lássuk a külvilágot. Nagyon
könnyű kézzel irányította a járművet, és a Wasp úgy reagált, mint egy
erős, jól idomított állat. Még emlékeztem rá, mennyire nehezen tudtam
a szimulátort még csak nagyjából is irányban tartani az alapkiképzésen,
és Halley szerint egy valódi deszantgépet repülni legalább ötször
nehezebb.
– Csodaszép, nem? – kérdezte, és csak bólintani tudtam. – Nézd csak
azt a rengeteg földet odalenn, és mind lakatlan. Lerakhatnánk a gépet a
semmi közepén, és a készleteken elélhetnénk évekig. Kicsit hamarabb
teljesülne a kívánságod, hogy legyen egy birtokod egy gyarmaton.
Válaszképpen felnevettem, de a gondolat, hogy Halleyvel kettesben
legyünk hajótöröttek egy isten háta mögötti világban, egy pillanatra
szinte már erkölcstelenül izgalmasnak tűnt.
 – A tengerészet utánunk jönne és felkutatna bennünket. Szerintem
szeretnék visszakapni a deszantgépüket, és alighanem a szerződéses
időnk még hátralévő részétől sem kívánnának eltekinteni.
– Egy frászt jönnének. A Versailles a légkörben fog elégni. A flotta
felől nézve ott égtünk a hajóban, a deszantgéppel együtt.
Egy pillanatra nem tudtam eldönteni, hogy csak viccel-e – a
lehetőség szinte úgy lebegett kettőnk között, mint valami megfogható
dolog. Aztán egy újabb recsegős üzenet jött a vészhelyzeti frekvencián,
és a fülsértő hang visszarántott bennünket a valóságba.
– Lehet, hogy nem kellett volna szétkürtölni, hogy egy működő
Wasp-pal a seggünk alatt vagyunk idefenn – állapította meg Halley. –
Így azért már nehéz lenne észrevétlenül megpattanni.
– Stinger Hat Kettes, hall engem?
A hang a vészcsatornán olyan tisztán szólalt meg, mintha a saját
rakterünkből jött volna.
– Tisztán és érthetően – felelte Halley. – Itt Stinger Hat Kettes,
kérem, azonosítsa magát.
– Stinger Hat Kettes, itt a parancsnokhelyettes. Jelentse a helyzetét
és az állapotát!
– A Stinger Hat Kettes bolygó körüli pályán van. A hajót elhagytuk,
és a felszín felé tartunk, uram.
– Hat Kettes, jelentse a fegyverei állapotát!
Összenéztünk.
– Jelentem, üresek, uram. Ez a tartalék deszantgép. Csak tankoltunk
valamennyit, de a pilonok üresek.
– Vettem, Hat Kettes. Hát ez elég szomorú.
Halley megnyomott pár gombot a taktikai kijelzőn, mielőtt válaszolt
volna.
– Uram, a TacLinkem szerint a mentőkapszulája innen négyszáz
kilométernyire van északra. Húsz percen belül maguk fölé tudok érni.
– Minél hamarabb annál jobb. Hat Kettes, van bármilyen fegyverzet
a fedélzetén?
– Jelentem, van, uram. Egy teli fegyvertároló van a raktérben a
szabványos taktikai készlettel.
 – Csodálatos! – jelentette ki a parancsnok műveleti helyettese, és a
hangjából áradó megnyugvás kifejezetten riasztó volt. – Gyorsítsa fel
az ereszkedését annyira, amennyire csak biztonságosan lehetséges. Ne
törje össze a gépét, mert ebben a pillanatban a magáé az egyetlen
vasunk a rendszerben.
– Ez vajon mi a fenéről beszél? – kérdezte tőlem Halley. – Mi van a
másik deszantgéppel? Amelyik tele van levegő-föld rakétákkal és
bombákkal.
Csak a vállamat vonogattam.
– Uram, a Hat Egyes nem ért le magukkal együtt a felszínre?
– Hát, ha le is értek, nem állnak szóba velünk. Idefelé jövet
megpróbálhatják utolérni őket. De most siessenek, ha tegnap ideértek
volna, már az is késő lenne.
– Parancs, értettem, uram. Úton vagyunk.
Halley megszakította a kommunikációs csatornát, és megint
kezelésbe vette a taktikai konzolját.
– A repülési profil szerint huszonkét perc múlva lent leszünk a
felszínen. Végig padlógázzal megyünk, úgyhogy kösd be magad
rendesen. Egy kicsit rázós lesz.
– Mi a fene folyik odalenn? Olyan volt a hangja, mintha rendesen be
lenne szarva. Gondolod, hogy a sinoruszok próbálják elfoglalni a
bolygót?
– Fogalmam sincs – felelte Halley, és módosította a röppályánkat, a
Wasp orra már a távoli horizont alá mutatott. – De húsz percen belül
minden bizonnyal megtudjuk. Úgyhogy most pofa be és kapaszkodj.
 20.
VÉSZSÜLLYEDÉS

Ha a HH taktikai ereszkedése nagysebességű süllyedés egy expressz

liftben, akkor az utunk a Willoughby légkörébe egy rakétával gyorsított
szabadesés volt a liftaknában. Ahogy beléptünk az atmoszféra felső
részébe, Halley felhúzta a gép orrát, hogy a Wasp hővédelemmel
megerősített haspáncélja kapja a légkörbe nagy sebességgel történő
belépés keltette súrlódás javát. Egy erős tíz percig mást sem láttam az
ablakon keresztül, mint a túlhevült gázok örvénylő áramlását. Halley a
gázkarral és a botkormánnyal tartotta a gépet a megfelelő röppályán, de
a mozdulatai túl finomak voltak ahhoz, hogy érezzem őket. Nekem
nagyon úgy látszott, mintha hasmánt zuhannánk a légkörbe, és csak
Halley nyugodt és összeszedett viselkedése óvott meg a totális
pániktól. Amikor a pilótafülke külső héján alábbhagyott a tűzijáték, az
űr feketesége átadta a helyét a halványkék égnek.
– Magasság harmincezer méter – jelentette be Halley, sokkal inkább
magának, mint nekem.
– Csináltad ezt már egyedül? – kérdeztem.
– Legalább Rickman hadnagy mindig ott ült a másodpilóta helyén, a
bal oldalon. Nyugi, Andrew, tudom mit csinálok.
– Soha nem kételkedtem benne – nyögtem, és még erősebben
markoltam az ülésem fröccsöntött kartámaszát, ahogy ő fokozta a
tolóerőt, és éles kanyarba fordította a Waspot.
 – Elég pocsék idő van odalent – mondta Halley, amikor hatezer
méter alá értünk. – Csak viharokat látok. Azt hittem, ezt a helyet már
terraformálták.
Kinéztem a felhőzóna tetejére: kavargó szürke és fekete massza,
ameddig a szem ellát.
– Csak azért mert terraformált, nem jelenti azt, hogy olyan, mint a
Föld tavasszal – idéztem Fallon őrmester szavait az egészségügyi
központból.
– Hát, ha így néz ki egy bolygó, miután egy évtizedig járatták a
légkörcserélőket, akkor nem akarom tudni, milyen volt, amikor a
felderítőhajók ideértek. Kapaszkodj, ez most egy kicsit rázós lesz.
Halleynek különös tehetsége van a finom fogalmazáshoz. Amikor
beértünk a Willoughby felszíne fölött fortyogó felhőzónába, a
deszantgép úgy elkezdett hánykolódni, mint műanyag zacskó egy
szélfútta mellékutcában. Még alig értünk be a felhők közé, amikor
kövér esőcseppek kezdtek kopogni a szélvédőn, olyan hangosan,
mintha puskalövedékek volnának. Aggódva pillantottam Halleyre, de ő
csak a műszereire és a repülésre figyelt. Semmiben nem tudtam a
segítségére lenni, hogy egy darabban tegye le a gépet, ezért aztán
próbáltam minél jobban belepréselődni a páncélozott ülésem vékony
párnázatába.
– Micsoda egy elbaszott időjárás – állapította meg Halley egy idő
után. – Ezerötszáz méteren vagyunk, és odakint huszonöt fok van.
Kurvára olyan, mint Florida tavasszal.
– Túl meleg van?
– Ehhez a sziklához képest? Hát hogy a faszba ne! A tegnapi
időjárási előrejelzés szerint a hőmérséklet az évnek ebben a szakában
éppen csak fagypont fölött van.
Végül beértünk a felhők alá, a sárbarna felszín kényelmetlenül
közelinek tűnt. Halley kiemelte a gépet a süllyedésből, és egy kicsit
jobbra döntötte, hogy alaposabban szemügyre vehesse az alattunk
elterülő vidéket.
– Hú, majdnem a felszínig leér ez a szmötyi – mondta. – Ötszáz
méter alatt vagyunk. – A botkormányon lenyomta az ADÁS gombot. –
Versailles legénység, itt a Stinger Hat Kettes. Tizenöt kilométernyire
vagyunk tőletek. Érkezés öt perc múlva. Keresnétek nekem egy szép,
lapos helyet, és megjelölnétek néhány infrafáklyával?
– Hallunk, Hat Kettes – jött a válasz a vészhelyzeti csatornán. – De,
khm... nem lesznek fáklyák. Ellenség van a közelben. Csak hozd le a
gépet a kapszula mellé, amilyen közelre csak tudod. És nyisd le a
rámpát, mert elég gyorsan kell megcsinálnunk az evakuálást.
– Hat Kettes, vettem – felelte Halley, és értetlenül nézett rám. –
Miféle ellenség? Miről beszél ez? A vészjelzőm teljesen üres.
– Talán helyi vadállatok? – tippeltem, de Halley a fejét rázta.
– Odalent, pár algafélétől eltekintve nincsen semmilyen élőlény,
amely nem a telepeseket szállító hajóval jött volna.
– Kínaiak? Esetleg ruszkik? Úgy gondolják, hogy ellenséges
csapatok lennének a bolygón?
– Segédfogalmam sincs, Andrew. Csak azt tudom, hogy
pillanatnyilag sajnálom, hogy nincs semmi azokon a pilonokon, mert
ha olyasmibe futunk bele, amire lőni kéne, akkor legfeljebb a középső
ujjunkat mutathatjuk be neki.

A mentőkapszula úgy nézett ki, mint egy hatalmas ágyúlövedék. Az

oldalán feküdt egy lankás dombocskán, az ejtőernyő úgy borította be,
akár egy narancsszínű takaró. Halley alacsonyan körberepülte a helyet,
én pedig embereket láttam a kapszula mellett, akik sürgetően integettek
felénk.
– Hát, ez elég laposnak látszik – mondta. – Kapaszkodj, leszállok
oda, arra a kis térre.
Alacsony szögben besiklottunk és leszálltunk, nem egészen száz
méterre a földön heverő mentőkapszulától. Amikor már stabilan álltunk
a három leszállótalpon, Halley elvette a tolóerőt, és benyomott egy
gombot a konzolján. A hátunk mögül felhangzott a leszállórámpa
hidraulikájának ismerős sivítása. Pár pillanattal később már bakancsok
dübörögtek a rámpán, majd a rakodótérben.
– Ki se kösse magát, pilóta! – hallatszott egy lihegő hang a
vészhelyzeti csatornán. – Felszáll, és felhúzza a rámpát, amint arra
parancsot adok, világos?
– Parancs, értettem.
 További dübörgés hallatszott hátulról, ahogy a legénység újabb tagjai
futottak fel a rámpán.
– Felszállás! – jött a parancs a rádión. – Húzzunk innen a bánatos
francba, de azonnal!
Halley rácsapott a rámpa kapcsolójára, aztán megragadta a
botkormányt és a gázkart, és felpörgette a hajtóműveket.
– Kapaszkodni ott hátul! – kiáltott bele a fedélzeti hírközlőbe, és
felemelte a deszantgépet. A gép farkát oldalra lendítette, így az orra
arra nézett, amerről jöttünk. Aztán fokozta a tolóerőt, és
visszaemelkedtünk a felhők közé. Nem egészen harminc másodperc
telt el azóta, hogy a leszállótalpak megérintették a bolygó felszínét.

A raktérben a műveleti tiszt a fedélzeti technikus helyét foglalta el,

és bekötötte magát a fedélzeti hírközlőbe. A rakodótér és a pilótafülke
közötti páncélozott ajtó nyitva volt, és láttam, hogy a legénység
kinyitja a fegyvertárolót, és elkezdi a kézifegyverek szétosztását, bár a
deszantgépen újra meg újra dobott egyet a turbulencia.
– Beszéljen, uram – jelentkezett be Halley. – Mi történt odalenn?
– Nem helyi eredetű fajjal találkoztunk, az történt.
Hitetlenkedve néztünk össze. A Föld űrjáró nemzetei már több száz
bolygón és holdon létesítettek gyarmatokat, a legtávolabbiakat az Eta
Coronae Borealisnál, de még soha senki nem találkozott olyan
életformával, amelyet meg lehetett volna szemlélni mikroszkóp nélkül.
– Nem helyi eredetű fajjal? – kérdezett vissza Halley. – Vagyis
kibaszott idegenekkel!
– Igen, kibaszott idegenekkel – felelte a műveleti tiszt. – Feltéve
persze, hogy a gyarmatosítók nem hoztak olyan állatokat, amelyek
huszonöt kurva méter magasak. És most keressen nekünk valami
elfogadhatóbb időjárást, és maradjon távol a felszíntől, érthető?
Halley felvitte a deszantgépet a felhőzóna fölé. Az út nem volt
annyira hepehupás, mint az ereszkedés, de még így is felsóhajtottam a
megkönnyebbüléstől, amikor kijutottunk a felhők közül, és újra a tiszta
kék eget láttam.
– Túl vagyunk a turbulencián – jelentette Halley a műveleti tisztnek
az interkomon. – Mi az utasítás, hova vigyem a gépet? Még negyvenöt
percre elegendő üzemanyagunk van.
A raktérben Campbell korvettkapitány kicsatolta magát a fedélzeti
technikus üléséből, előrejött a pilótafülkébe, és megállt a két emelt
háttámlájú pilótaülés között.
– Zászlós, milyen messze van a legközelebbi gyarmati település a
jelenlegi pozíciónktól? – kérdezte Halleyt. Ő megnézte a navigációs
képernyőjét, és megvonta a vállát.
– Jelentem, fogalmam sincs. Ez a tartalék gépünk, uram. Az
adattárolói üresek. Nem volt időnk feltölteni a navigációs adatokat,
mielőtt elhagytuk volna a hajót. A műholdak alapján meg tudom
határozni a pozíciónkat, de nincs semmi a térképemen.
– Talán ki tudom szedni a térképet a számítógépből – szóltam közbe.
A korvettkapitány rám nézett, én pedig feltoltam a sisakom arclemezét.
– Mr. Grayson – ismert fel. – Örülök, hogy lejutott a hajóról. Na,
jöjjön hátra, és indítsa be a kis játékszerét, legyen szíves.
– Parancs, értettem uram. – Kicsatoltam az övem, és kikászálódtam a
páncélozott pilótaülésből.
Még mindig elképzelhetetlennek tartottam az egészet. Az
Alcubierre-meghajtás feltalálása óta terjeszkedünk a csillagok között,
és senki nem talált még csak egy kósza rádiójelet sem egy másik
civilizációtól. Még emlékszem az iskolából azokra a vitákra, amelyek a
tudományos csatornákon folytak. Az „egyedüli Föld” hívei azt
állították, hogy valószínűleg mi vagyunk az egyetlen értelmes faj a
galaxisban, Sagan és Kopernikusz követői viszont meg voltak róla
győződve, hogy a világegyetem tele van a miénkhez hasonló űrjáró
fajjal. Ez a kérdés egészen mostanáig nem volt meggyőzően eldöntve.
Még csak hatvanegy fényévnyire jutottunk az otthonunktól, ami annyit
tesz, hogy csillagászati léptékkel nézve még mindig a saját
előkertünkben söprögetünk. De ha valóban űrutazásra képes idegen
fajba futottunk, akkor a galaxisban biztosan többen is vannak.
– Hogy néznek ki? – kérdeztem a parancsnokhelyettest –
Ellenségesek?
– Hogy ellenségesek-e? Hát, kurvára remélem, hogy nem. Amelyiket
láttam, az viszont kibaszott nagy volt. Az esőben elment a kapszulánk
mellett, alig volt pár száz méternyire. Beleremegett a föld, bassza meg.
 – Befogtam két jelet, két másik kapszuláról – szólalt meg Halley. –
Mindkettő lent van a viharzónában. Maguk aztán rendesen
szétszóródtak ezen a sziklán.
– El tud bennünket vinni hozzájuk a rendelkezésre álló
üzemanyaggal? – kérdezte a korvettkapitány. Halley végiggondolta a
kérdést, aztán megvonta a vállát.
– Éppenséggel el, de utána vége a dalnak. Az egyik háromszázötven
kilométerre van keletre, a másik háromszázra északnyugatra. És szart
se fogok látni lefelé menet.
– Akkor felejtsük el egy időre. Nézzük meg a térképet, és majd
később megpróbáljuk felvenni velük a kapcsolatot.
– Parancs, értettem!

A rakodótérben ott volt a Versailles három tisztje, mindhárman

frissen végzett fiatal tisztek a PKK-ból, és négy feszültnek tűnő
tengerészgyalogos, gyakorló egyenruhában.
– Hol van a parancsnok, uram? Nem volt ott a PKK-ban, amikor a
találat érte a hajót?
– A parancsnok egy másik mentőkapszulába szállt – felelte Campell
korvettkapitány. – Ahogyan azt a szolgálati szabályzat előírja. Ha az
egyik kapszula elég vagy összezúzódik, nem vész oda mindkét
rangidős tiszt. De most indítsuk be ezt a vackot, és nézzük, ki tudjuk-e
találni, hogy hol a fenében is vagyunk.
A konzolomon ott volt a navigációs fejtörő megoldásának a fele. Elő
tudtam varázsolni a Willoughbyt leíró teljes topográfiai adatbázist,
benne az összes, a bolygón fellelhető építmény koordinátáival, és az
összes, a bolygó körül keringő műhold pályaadataival, csak éppen azt
nem tudtam megmondani, hol vagyunk.
– Halley, tudnál nekem mondani egy koordinátapárt? – kértem tőle
az interkomon.
– Hát persze. Egy pillanat.
Ellenőrizte az egyik kijelzőjét, és ledarált egy számsort. Én beadtam
a számokat Willoughby műholdas térképének, és a konzolomon
megjelent egy szálkereszt, amely a helyzetünket jelölte, és amely
zavaróan úgy festett, mint egy intelligens fegyverrendszer irányzéka.
 – Itt vagyunk – jelentettem a műveleti tisztnek, és feléje fordítottam
a kijelzőt. Ő egy ideig tanulmányozta, majd elkomorodott.
– Na, erre varrjon gombot. Kibaszottul rossz helyen vagyunk. A fő
település a másik féltekén van. – Visszafordította a kijelzőt, és a
mutató- és a hüvelykujjával az orra tövét kezdte el masszírozni. – Hát
ez egyszerűen pazar. A járgányunkon nincs fegyverzet, és mindjárt
elfogy az üzemanyag is, mi pedig háromezer kilométernyire vagyunk a
legközelebbi töltőállomástól, közben pedig, ahogyan kinéz, éppen új
vezetőség érkezett a bolygóra.
Addig módosítottam a térkép beállításait, amíg csak azt a területet
mutatta, ameddig a gép a meglévő üzemanyagkészletével Halley
szerint még el tudott repülni. Egy széltében-hosszában több száz
kilométeres, jóformán lakatlan félsziget felett jártunk. De volt tőlünk
délre egy jel a térképen. Ellenőriztem, kevesebb, mint százötven
kilométernyire.
– Van itt valami, de fogalmam sincs, mit jelent ez a szimbólum.
Ismét a műveleti tiszt felé fordítottam a kijelzőt. Vetett egy pillantást
a térképre, és ujjával a szimbólumra bökött.
– Ez az egyik terraformáló állomás. Egy baszott nagy légkörcserélő,
alatta egy fúziós erőművel.
– Van ott vajon élelem és víz?
– Ó, igen. Vannak telepített karbantartók. Kaja, forró víz, zuhany és
alvópriccsek. Még kommunikációs eszközeik is vannak. A fenébe is,
még üzemanyagot is találhatunk. Remek gondolat, Mr. Grayson.
Visszafordította a kijelzőt felém, és összecsapta a kezét.
– Jól van emberek, találtunk egy pihenőhelyet. Menjünk, nézzük
meg, otthon vannak-e?

A terraformáló állomás egy hatalmas, dobozforma épület, hasonlít

azokra a hangárokra, melyekben a flotta fregattjait építik. A festetlen
betonépületet rendesen megviselte már az időjárás, amióta tíz éve
felállították a terraformáló hálózatot. A főépület hosszabbik oldala
mellett egy sor kisebb épület sorakozott, mindegyik tetején egy
hatalmas, négyszögletes kémény, amelyek elég nagynak látszottak,
hogy egy deszantgép is le tudjon szállni bennük anélkül, hogy
megkarcolná az oldalait.
– Ritka ronda, nem igaz? – szólalt meg mögöttem Campbell
korvettkapitány, hangot adva a gondolataimnak. – Hármas osztályú
atmoszféracserélő. Ezen kívül még hatvanhárom ilyen van a bolygón.
Piszok sokba kerül egy ilyesféle bolygó terraformálása.
Néztem az ormótlan, ronda betonhegyet alattunk, ahogy Halley
lassan körberepülte a komplexumot, és próbáltam elképzelni ebből
több mint félszázat egy sorban. Már az anyagköltsége is roskasztó
lehet, de valószínűleg eltörpül a mellett a kiadás mellett, melyet a
hatvannégy légkörcserélő gépészetének ideszállítása jelentett,
negyvenkét fényévre a Földtől. Hirtelen ráébredtem, miért voltak
mindig is anyagi gondjai a Nemzetközösségnek, és hogy miért kell a
segélyvárosokat proteinpasztával és újrahasznosított szarral etetni.
– Aki ébren van odalenn, húzza be a fejét. A Haditengerészet Stinger
Hat Kettese leszállásra készül – jelentette be Halley a nyilvános
csatornán.
A masszív főépület egyik végénél egy előre gyártott elemekből
összeállított épületcsoport állt, mellette salakos, durva, fehér
vonalakkal megjelölt leszállóhely. Erre tette le Halley a hatvantonnás
harci gépet, olyan finoman, hogy nem is éreztem, mikor értek földet a
leszállótalpak. Az isten háta mögötti hely épületei épek voltak, láttam
odabenn a fényeket. Halley lekapcsolta a tolóerőt, és aktiválta a
rakodórámpa leeresztő kapcsolóját. Aztán felnyúlt, és átkattintott egy
sor fontosnak látszó kapcsolót, a hajtóművek pedig egyre halkuló
sivítással leálltak.
– Na, nézzük, ki lakik itt – mondta.
Hátul a tengerészgyalogosok lövésre kész fegyverekkel kisorjáztak a
rakodótérből. Mögöttük haladtak a tengerésztisztek, akik sokkal
kevésbé látszottak harciasnak a köznapi egyenruháikban.
– Hát, akár mi is kiszállhatnánk – mondta Halley. – Mert hacsak nem
dugdosol valahol pár tonna deszantgép-naftát, ez a madárka nem repül
már sehová.
Kicsatoltuk a biztonsági öveket, és levettük a sisakokat. Halley az
ülésén hagyta a sajátját, én pedig követtem a példáját. Kifelé menet
Halley megpaskolta a pilótafülke burkolatát, mintha egy hűséges
paripának köszönné meg, hogy biztonságban elhozta a célig.
Kinyitottam a fegyvertároló ajtaját, és levettem egy puskát az
állványról. Halley odalépett mellém, és ő is kivett egyet. Ellenőrizte a
töltényűrt, aztán kinyitotta a lőszeresfiókot, és elkezdte adogatni a
tárakat.
– Ugye még emlékszel, hogyan kell ezeket használni? – kérdeztem
vigyorogva, mire bemutatott, és folytatta a pakolást. Egy-egy tárat
raktam a combzsebeimbe, egyet pedig a puskába toltam. Hogy megint
egy rendes puskával voltam felfegyverezve, némileg javított a
komfortomon.
Ahogy Halley mellettem töltötte a fegyverét, hirtelen déjà vu
érzésem támadt, eszembe jutottak a városi hadviselés gyakorlataink az
alapkiképzésen, amikor arra készültünk, hogy szimulált
összecsapásokban mérjük össze a fegyvereink erejét: gyakorlópuskák a
fényérzékelő páncélok ellen. Az ebben a fegyvertárolóban található
összes eszközt és felszerelést arra tervezték, hogy csatapáncélos
emberek használják őket más csatapáncélos emberek ellen. Nekem
pedig eszembe ötlött, hogy nem igazán vagyunk arra felkészülve, hogy
próbára tegyük magunkat a galaxisban, túl a mi kis békés
csillagrendszerünk langyos pocsolyáján.
– Huszonöt méter magas – dünnyögte maga elé Halley, ahogy egy
málhamellényt húzott a repülős ruhája fölé. – Fogadjunk, azt kívánod,
bárcsak lennének nukleáris töltetek is a TTR rakétái között.
Mire kiléptünk a gépből, hogy csatlakozzunk a legénység többi
tagjához, már ott várt ránk a fogadóbizottság. Egy egész raj
tengerészgyalogos jött elő az egyik épületből, hogy köszöntsön
bennünket. Nem volt rajtuk a teljes páncél, csak a mellvért és a
lábszárvédők, de nem viseltek sem sisakot, sem málhamellényt, biztos
jeléül annak, hogy az érkezésünk meglepte őket. Amikor Halley és én
csatlakoztunk a csoporthoz, a tengerészgyalogos raj parancsnoka éppen
leeresztette a fegyverét, és tisztelgett a parancsnokhelyettesünknek.
– Becker őrmester, jelentkezem, uram. Mi vagyunk a kikülönített
őrraj. És nagyon örülünk, hogy megérkezett a haditengerészet.
 – Campbell korvettkapitány, NACS Versailles. Beavatna bennünket,
őrmester, hogy mi a fene folyik ezen a bolygón?
Az őrmester elbizonytalanodva nézett össze a rajával.
– Azt reméltük, maga majd elmondja nekünk, uram. Egy hónapja
nem hallottunk semmit Willoughby City felől.

A terraformáló állomás személyzete egy raj tengerészgyalogosból és

tizenkét civil technikusból állt. Még a mi öt tengerésztisztünkkel és a
Versailles négy tengerészgyalogosával kiegészített csoport is bőven
elfért az állomás étkezdéjében. Campbell korvettkapitány volt messze a
legmagasabb rendfokozatú tiszt közöttünk, és minden teketória nélkül
vette fel a műveleti tiszt szerepét.
– Három hete nem tudják felvenni a kapcsolatot a bolygó fő
településével? – kérdezte.
– Jelentem, nem. Az egyik reggel épp kapcsolatban voltunk, a
szokásos helyzetjelentésünket adtuk le, amikor az összeköttetés
egyszerűen megszakadt, minden előjel nélkül. Végigfuttattuk az
ellenőrzéseket a berendezéseinken, egészen a műholdkapcsolatig, de
minden úgy működik, ahogyan kell.
– Becker őrmester!
– Igen, uram?
– Fogja az embereit és az enyémeket, és állítson fel körkörös őrséget
a telep körül. Harrison tizedes majd elmondja, mire kell figyelni. Ha
bármit látnak errefelé közeledni, riaszt.
– Parancs, értettem, uram! – felelte az őrmester, majd az embereihez
fordult. – Hallották a parancsnokot! Gyerünk, emberek!
A tengerészgyalogosok összeszedték a fegyvereiket, és kisorjáztak
az étkezdéből.
– Mi folyik itt, kapitány? – kérdezte a műveleti tisztet az egyik civil
technikus. – Megtámadtak bennünket a sinoruszok?
– Nos – felelte a kapitány –, a jó hír az, hogy amennyire tudjuk,
nincs egyetlen sinorusz egység sem öt fényévnél közelebb ehhez a
helyhez.
– Attól tartok, van rossz hír is. Gondolom, nem véletlenül küldte ki
az összes tengerészgyalogost őrségbe.
 – De nem ám – mondta jelentőségteljesen Campbell kapitány.

A felfedezés, hogy az emberiség most először találkozott egy

földönkívüli fajjal, láthatóan megrázta a technikusokat. Az viszont
elszomorította őket, amikor világossá vált, hogy nem azért jöttünk,
hogy elvigyük őket egy a közelben várakozó flottaegységre, és hogy a
hajó, amellyel érkeztünk, mostanra már valószínűleg szétszóródva
hever valahol a bolygón.
– Hát, ez szép befejezése egy gyalázatos hónapnak – állapította meg
a technikusok vezetője, miután Campbell kapitány befejezte a civilek
tájékoztatását mindarról, ami történt azóta, hogy pár órája elhagytuk az
Alcubierre-járatot.
– Nekem mondja? – felelte a kapitány.
– Amióta elvesztettük a kapcsolatot Willoughby Cityvel, az időjárás
teljesen megbolondult. Azóta gyűjtjük az atmoszférikus adatokat,
mióta ez az állomás üzemel, de még soha nem láttunk ilyesmit.
– Mi is láttuk, hogy piszok meleg van odakint – szólt közbe Halley.
– Úgy tudtam, hogy most éppen csak fagypont felett kellene lennie a
hőmérsékletnek.
– Ebben az időszakban az elmúlt öt évben, mióta a terraformálók
átadták a kulcsokat, mindig plusz öt fok körül alakult a hőmérséklet –
mondta az első technikus. – Most meg húsz fokkal van a normális
felett, és az elmúlt három hétben már öt-öt fokkal emelkedett hetente.
– Van egy kibaszott nagy viharzóna innen pár száz kilométerre
északra. Óránként száznegyven kilométeres szelek, és eső, háromezer
métertől egészen a felszínig.
– Több eső esett erre a múlt héten, mint az azt megelőző három
hónapban. Nagyon sok vihar volt. De hadd mutassak valamit, ami még
inkább zavarba ejtő.
A technikus elővett egy hordozható terminált, bekapcsolta és az
asztalra rakta. A műveleti tiszt és a többiek mögé gyűltek, hogy lássák
a kijelzőjét.
– A terraformáló állomások a bolygón hálózatba vannak kötve, így
meg tudjuk osztani és szinkronban tudjuk tartani az adatainkat – kezdte
a beszámolóját a technikus. – Nem sokkal azután, hogy elvesztettük a
kapcsolatot Willoughby Cityvel, az állomások kezdtek leszakadni a
hálóról, mostanra már csak negyvenkilenc állomás maradt. Mindennap
leszakad egy-kettő. De nem ez a legrosszabb hír.
Gépelni kezdett a billentyűzeten, aztán a kijelzőjére mutatott.
– Mikor átadták gyarmatosításra a bolygót, a légkör összetétele
meglehetősen hasonlított a földiére. Volt 80,3 százaléknyi nitrogén, 18
százalék oxigén, 0,8 százalék argon és 0,01 százalék széndioxid.
Előhívott egy másik képet.
– Amióta megszakadt a kapcsolat a központtal, a légkör
oxigéntartalma esni, széndioxid-tartalma viszont emelkedni kezdett.
Most ott tartunk, hogy van 15 százalék oxigén, 80 százalék nitrogén és
3 százalék széndioxid. Az oxigénszint hetente egy százalékpontot esik,
a szén-dioxid viszont egy százalékpontot nő. Ezzel az ütemmel
számolva pár héten belül nem fogunk tudni lélegezni. Ha hozzávesszük
ehhez a hőmérséklet növekedését, akkor tízévnyi terraformálás
eredménye tűnt el egy hónap alatt. Az egymás után lekapcsolódó
terraformáló állomások nem magyarázzák meg a légkör ilyen mérvű és
ilyen sebességű változását. Az állomások már csak karbantartó módban
vannak, hiszen a terraformálás már jobbára készen van. Jobbára készen
volt – igazította ki magát a mérnök.
– Gondolja, hogy ezt ők csinálták? – kérdezte a Versailles egyik
hadnagya Campbellt. Ő egy pillanatig hitetlenkedve nézett a
beosztottjára, majd olyan élesen nevetett fel, hogy összerezzentem.
– Ó, dehogy, Benning hadnagy. Szerintem csak valaki véletlenül
elállította a termosztátot a fő atmoszféracserélőn. – Körbenézett az őt
figyelő civil mérnökök és tengerésztisztek csoportján, majd megvonta a
vállát. – Hát, emberek, nagyon úgy tűnik, hogy valaki más nézte ki
magának a helyet, mi pedig megkaptuk a kilakoltatási végzést.
 21.
A GYARMAT VÉGZETE

A műveleti tiszt elküldött bennünket, hogy mérjük föl az állomás

tartalékait. Még ha beleszámoljuk azokat az embereket is, akiket mi
hoztunk, akkor is hónapokra elég élelem és víz volt. Az itteni
raktárakkal és a deszantgép fegyvertárolójával számolva mindenkit
állig fel tudunk fegyverezni, és mindenkinek jut élelem és szállás, amíg
az ellátóhajó megérkezik a Willoughbyre. Egy dolog nem volt: elég
oxigén, ha a bolygón nagyon elromlanának a dolgok.
– Milyen szállítóeszközeink vannak? – kérdezte a műveleti tisztünk,
amikor megint összegyűltünk az étkezdében, hogy számba vegyük a
készleteket.
– Van fél tucat felszíni teherhordó egy barakkban, meg két
ultrakönnyű – jelentette Halley.
– Hogyan szoktak eljutni a központi bázisra? – kérdezte Campbell
kapitány az állomás vezetőjét, egy Hayward nevű hórihorgas, ősz hajú
férfit, aki úgy festett, mint aki folyamatosan a szabadban dolgozik, és
kétkezi munkát végez.
– Pocsolyaugrókkal – felelte. – Légkörjáró siklók, amelyek havonta
kétszer jönnek Willoughby Cityből, vagy ha sürgős segítségre van
szükségünk egy olyan esethez, amellyel a mi dokink nem boldogul.
– Elég hosszú út – szólalt meg Halley. – Az a hely vagy háromezer
kilométerre van innen délre, nem?
– Kétezer-nyolcszáz. Hatórányi repülés, ha az időjárás is úgy akarja.
 – Az legalább két hét a teherhordókkal, ha elegendő üzemanyagot
tudunk vinni – számolta ki Campbell.
Hayward a fejét rázta.
– Soha nem jutnak el oda teherhordókkal. Az úton van egy hegylánc,
meg egy tengerszoros.
– Hát, bassza meg – morgott a műveleti tiszt. – Akkor majd itt
fogjuk kivárni a felmentősereget.
– Nincsenek véletlenül üzemanyag-tárolóik? – kérdezte Halley
Haywardot. – Úgy értem, kakaó másnak, mint a teherhordóknak vagy
az ultrakönnyűeknek.
– Van egy tartály beásva a leszállóhely alá. Az tele van JP-101AA-
val. A pocsolyaugrók azt használják. Azok általában annyi
üzemanyaggal jönnek, hogy elég legyen a visszaútra is, de szükség
esetére mi is tárolunk belőle majdnem húszezer liternyit.
– JP-101AA – ismételte meg Halley.
– Igen. Légköri repüléshez. Tudja használni?
– Ezek a hajtóművek sok mindennel elmennek. Kevesebb lesz a
tolóerő, és nem léphetek ki az atmoszférából, de igen, lehet használni.
– Viszont nincsen töltőberendezésünk, csak egy hordozható kézi
pumpánk. Egy örökkévalóság lesz azzal feltölteni azt a szörnyeteget. –
Kinézett az ablakon, hogy egy pillantást vessen a száz méterre
álldogáló deszantgépre. – Tényleg, mennyi üzemanyag fér bele?
– Kilencezer-kilencszáznyolc kilogramm – vágta rá Halley egy
pillanatnyi habozás nélkül.
Az egyik technikus elfüttyentette magát.
– Az majdnem tizenhétezer liter – mondta a technikus Haywardnak.
– Úgy fest, csak egy feltöltésre lesz elég, ami a tárolónkban van.
– Ó, nem probléma – felelte az állomásvezető. – Van egy sejtésem,
hogy mire a hónap véget ér, nemigen lesz már kereslet arra a cuccra.

Az utántöltés négy óráig tartott, pedig tucatnyian dolgoztunk rajta.

Egy Wasp-osztályú deszantgépet kézi pumpával és a szabványtól eltérő
csatlakozójú csövekkel megtankolni olyan feladat, mint mondjuk
teletölteni egy fürdőkádat úgy, hogy vizes törölközőket csavarunk ki
fölötte. Felváltva tanyáztunk a gép tetején, hogy kézzel szorítsuk a
töltőnyílásokba a vékony üzemanyag-csövet, amelyet a vészhelyzeti
kézi pumpa töltött meg üzemanyaggal a föld alatti tartályokból. Mire
végeztünk, mindenki üzemanyagtól bűzlött, még a műveleti tiszt is.
– Na, a madár tele van – jelentette ki Campbell kapitány, amikor újra
összegyűltünk az étkezdében. – Elmegyünk, és megnézzük, mi folyik
Willoughby Cityben. De jobb lesz, ha nem viszek el mindenkit erre a
túrára, hátha valami baj történik.
– Nem vitatkozom – értett egyet Hayward. – Mi nem vagyunk
katonák, csak a terhükre lennénk, fiúk.
– Azt javaslom, a lehető legkisebb terheléssel menjünk – szólalt meg
Halley. – Még soha nem repültem ezt a gépet légkörre szánt
üzemanyaggal, így fogalmam sincs, hogyan fog viselkedni.
– És mi lesz, ha bajba kerülnek? – kérdezte Schaefer tizedes. –
Lehet, hogy szüksége lesz fegyveresekre a felszínen, ha odaérnek.
Campbell kapitány megrázta a fejét.
– Ez nem valószínű, tizedes. Legyünk realisták, ha a telepet
elpusztították, akkor a rosszfiúknak sokkal nagyobb tűzereje van, mint
amellyel mi bármit is tudnánk kezdeni, és maguk négyen nem sok
különbséget jelentenének. Inkább tudjak gyorsan eltűnni onnan,
mintsem azon kelljen aggódnom, hogyan tudom magukat is
biztonságosan kijuttatni.
– Értem, uram – felelte a tizedes.
– Adams őrnagy, maga lesz a parancsnok, amíg távol vagyok. Ha
megszakadna az összeköttetés, és nem érnénk vissza tizenkét órán
belül, akkor beássák magukat, és várják, hogy a mentőhajó befusson.
Világos?
– Parancs, értettem, uram. Beássuk magunkat, és várjuk a felmentő
sereget.
– Schaefer tizedes, ameddig Halley zászlós felkészíti az útra a gépet,
maga és az emberei kiürítik a fegyvertárolóját és rakodó rekeszeit.
Csak három puskát és egy rakétavetőt hagyjanak ott nekünk, arra az
esetre, ha le kellene szállnunk valahol a vadonban. Ne pocsékoljuk el
azt a sok jó vasat, ha netalán lerobbantanának bennünket az égről.
– Értettem uram. Már csináljuk is.
 – Nagyszerű! – a műveleti tiszt összecsapta a kezét. – Gyerünk,
állítsuk irányba a dolgokat!

– Újra itt – állapította meg Halley, ahogy becsatoltuk magunkat a

pilótafülke üléseibe. A hajtóművek már jártak, melegedtek, de a
hangjuk valahogy más volt, mélyebb és durvább, mint azelőtt. – Húzd
meg rendesen azokat az öveket. Ha katapultálnunk kellene, gondolom,
nem akarsz a kilövéskor kicsúszni a hevederekből.
– Az tényleg gáz lenne – ismertem el. – De kérhetem, hogy ne
ecseteld tovább a katapultálás-témát? Ha lehet, nem szeretnék
ejtőernyős élményeket a mai nap számos új tapasztalatához.
– Ó, pedig remek móka. Amolyan „majd összefosod magad a
parától”– féle.
Figyeltem, ahogy végigmegy a felszállás előtti ellenőrző listán,
lényegesen kényelmesebb tempóban, mint azt pár órával ezelőtt, a
Versailles hangárjában tette.
– Oké, a gép készen áll. Minden rendben. Kapitány, maga is
bekötözködött ott hátul?
– Igen – válaszolta az interkomon a műveleti tiszt. – Ha készen áll,
indulhatunk.
Halley megmarkolta a gázkart és a botkormányt, és pár pillanattal
később már a leszállóhely felett lebegtünk. Halley óvatosan jobbra és
balra csóválta a gép farkát, hogy ellenőrizze a megváltozott működését.
Megint elcsodálkoztam azon, hogyan tud egy ilyen hatalmas és ronda
gépezet ilyen könnyedén mozogni.
– Indulunk-jelentette be Halley. – Stinger Hat Kettes újra a
levegőben.

Hamarosan megint elértük a hatezerméteres utazómagasságot a

félsziget sziklás felszíne felett.
– Mondd még egyszer a központi telep elhelyezkedését – kérte
Halley. Ellenőriztem a műholdas térképet a konzolomon.
– Willoughby City százhetvenkilenc fokra van a légkörcserélő
állomástól, a távolság kettő nyolc kettő egy kilométer.
– A koordinátákat légy szíves.
 Felolvastam a koordinátákat a kijelzőmről, ő pedig begépelte őket a
navigációs konzoljába.
– Így ni. Most már a madárka számítógépe is tudja, hogy hová
megyünk. Ettől egy kicsit kevésbé érzem rosszul magam a miatt.
A szélvédőn keresztül előremutatott egy hatalmas viharcellára,
amely eltakarta az egész szárazföldet előttünk.
Az űrbe jutás képessége nélkül a deszantgép csak egy nagyra nőtt,
bumfordi repülőgép. Halley egyáltalán nem volt boldog attól, ahogy a
gép viselkedett a nem a számára tervezett üzemanyaggal.
– Úgy mozog, mintha valaki egy fordulatszám-korlátozót rakott
volna bele – panaszkodott, amikor átrepültünk a Hayward által
korábban említett hegylánc felett. – Alig tudtam hatezer méterig
emelkedni, és csak négyszáz kilométert megyünk óránként. Legalább
kétszer ilyen gyorsnak kellene lennünk.
– Még mindig jobb, mint gyalogolni – mondtam én.
– De nem sokkal. Olyan az érzés, mintha tele lenne kővel a
rakodótér.
A központi település felé haladva több, földet ért mentőkapszulából
érkező vészeseti helyzetjelző adást fogtunk be. Mostanra már megint a
viharzóna fölött repültünk, és bár Halley ötpercenként próbálkozott a
vészhelyzeti csatornával, senki nem válaszolt odalentről. Halley
leolvasta a helyzetjelzők koordinátáit, ahogy felbukkantak a TacLink
kijelzőjén, én pedig felvittem őket a konzol műholdas térképére. Egyik
kapszula sem volt közelebb százötven kilométernél a repülési
útvonalunkhoz, és amikor rákérdeztünk az interkomon, Campbell úgy
utasította Halleyt, hogy ne térjünk el az eredeti iránytól.
– Vannak tartalékaik, és van rádiójuk. Nem akarom a madarat
megpakolni stopposokkal, és esetleg hazavágni mindenkit, ha rosszul
sülne el ez az út. Ráadásul üzemanyagunk sincs elég. Ellesznek
rendben, amíg ide nem ér a mentőhajó.
– Parancs, értettem, uram – felelt Halley.

A viharfelhők sűrűek voltak, akár egy szemfedél, semmit nem

engedtek látni a felszínből. Egy faj éppen most veszi át az uralmat a
bolygó felett, átalakítva a saját igényei szerint, és mi nem láthatjuk,
voltaképpen mivel is állunk szemben, ameddig alá nem merülünk a
sötét örvények közé, amíg a magunk sebezhetőségében fel nem
bukkanunk közöttük. Úgy éreztem magam, mint a kisgyerek, akit
valami jelentéktelen feladattal leküldték a szülei a szörnyektől
hemzsegő pincébe.
A levegőben már elveszítettem az időérzékemet, mikor végül Halley
a gép orrával megcélozta az alattunk dühösen kavargó felhőket.
– Készülj egy kis rázkódásra. Nyolcvan kilométerre vagyunk.
Lejjebb megyünk, meglátjuk, be tudom-e a fogni a leszállósugarat.
– Leszállósugarat?
– Az automatikus leszállássegítő rendszer irányítósugarát. Az le
tudja tenni a gépet úgy, hogy semmit nem látok, és nem is nyúlok a
kormányhoz.
Rettegve figyeltem, ahogy lassan a felhők közé süllyedtünk, ahol
csak elszórt villámok törték meg az ég sötétjét. Ahogy elértük a
felhőket, a szél megint elkezdte a gépet dobálni, de ezúttal a rázkódás
sokkal kevésbé volt agresszív, mint amikor először hatoltunk keresztül
a viharzónán.
– Willoughby Irányítás, itt a Haditengerészet Stinger Hat Kettes gépe
– jelentkezett be Halley. – Hetes ötös kilométerre északra, műszeres
leszálláshoz készülünk.
Csak statikus recsegés érkezett válaszképpen, Halley pedig még
kétszer ismételte meg az adást, mielőtt egy vállrándítással feladta
volna.
– Az összes repülésirányító rendszerük működik. Látom a
rádiótornyokat és a leszállósugarat. Akármi is történt odalent, kakaójuk
még van.
Amikor a felhőzóna alá értünk, még messzebb voltunk a földtől,
mint amikor a műveleti tiszt csapatáért ereszkedtünk. Az eső szitálássá
szelídült. Halley hatszáz méteren szintbe hozta a gépet, és kezdtünk
egész messzire ellátni.
– Az időjárás javul – állapította meg Halley. – Még a végén nem is
lesz szükség a leszállósugárra.
Tekergettem a nyakam, hogy lássam a felszínt, próbáltam kiszúrni
egy idegen létformát, amelyet már ebből a magasságból is észre lehet
venni, de odalenn semmi nem mozdult. A vidék pont ugyanolyan
unalmas és semmitmondó volt, mint a sziklás fennsíkok és dombok a
légkörcserélő állomásnál.
– Ötven kilométer – jelentette be Halley. – Odalent semmi mozgás.
Sem a radaron, sem infravörösben. Én csak a rádiótornyot láttam
előttünk.
– Tartsa nyitva a szemét! – utasította Campbell az interkomon
keresztül. – Ha bármi veszélyeset lát, vigyen vissza bennünket a
felhőzóna fölé.
– Ó, hát emiatt kurvára nem kell aggódnia – dünnyögte halkan
Halley, anélkül, hogy az ADÁS gombot benyomta volna a
botkormányán.

A városka, amely egy szűk kilométernyire előttünk bukkant ki a

kavargó párából, jobbára érintetlennek tűnt. Ahogy közeledtünk, ki
tudtam venni az előre gyártott épületek sorait: betonból és acélból
készült dobozokat polikarbonát ablakokkal. A házak rendben
sorakoztak a gondozott betonutak mellett. A terraformáló állomás
vezetője Willoughby Cityként hivatkozott a helyre, de ez a megnevezés
finoman szólva is túlzás volt. A talaj sápadt okker színű volt. Föntről
látszott, hogy hol próbálták meg a telepesek fűtelepítéssel
becsempészni a mi növényzetünket erre a bolygóra, de úgy tűnt, hogy a
Willoughby még nem túl barátságos a földi fűhöz.
Halley csinált egy magas átrepülést a település fölött, aztán egy
meredek fordulót, hogy lássuk a felszínt. Átnéztem mellette a
pilótafülke vastag, jobb oldali üvegén, de nem láttam semmi különöset.
A házakon és az utakon nem látszott rombolás nyoma. Sok épületben
még fényeket is láttam.
– Nekem okésnak tűnik – mondta Halley. – Gyerünk lejjebb, és
nézzük meg közelebbről.
Csináltunk még egy átrepülést, ezúttal sokkal alacsonyabban és
lassabban. Észrevettem valamit, ami nem tűnt fel hatszáz méter
magasról nézve. Voltak lent emberek, de nem reagáltak arra, hogy egy
deszantgép röpköd alacsonyan a településük felett. Csak feküdtek a
járdák betonlapjain, a falaknak dőltek, vagy arccal lefelé hevertek a
házak közötti okkerszínű porban. A legtöbben egyedül vagy párosával
hasaltak vagy hevertek a hátukon, mintha a telep egész lakossága
egyszerre döntött volna egy kis közös ejtőzés mellett. A szám egy
pillanat alatt kiszáradt, és éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog.
Ahogy Halleyre néztem, láttam, hogy az ajkába harap, miközben a lenti
látványt figyeli.
– Parancsnok, jó lenne, ha idejönne, és maga is megnézné ezt –
mondta aztán az interkomba.
Pár másodperccel később Campbell kapitány belépett a
pilótafülkébe. Megmarkolta mindkettőnk ülését, hogy stabilan álljon,
és odahajolt az ablakomhoz, hogy szemügyre vegye a városkát
alattunk. További magyarázat helyett Halley egy finom balfordulóba
döntötte a gépet, hogy a kapitány jobban láthassa a temetővé vált
városkát.
– Uramisten – szakadt ki tompán a kapitányból.
– Az épületek érintetlenek – állapítottam meg. – Nem látok rajtuk
semmilyen sérülést. Mi a fene csinálta ezt velük?
– Faszom se tudja – felelte Halley. – De ha nem bánja, parancsnok,
inkább nem szállnék le, és nem kockáztatnám meg, hogy valami
szennyeződést vagy fertőzést szedjünk össze.
Eddig eszembe sem jutott a vegyi támadás, de ahogy Halley hangot
adott az aggodalmának, hirtelen kezdtem nagyon rosszul érezni magam
az alacsony repülési magasságunk miatt. Tudtam, hogy csak a
túlfeszült és rettegő agyam szórakozik velem, de szinte láttam magam
előtt, ahogy a halálos gáz felhőjét felkavarják a hajtóműveinkből lefelé
áramló, forró gázok. A vegyi hadviselési óráinkon láttunk képeket és
videókat kémiai és biológiai támadásokról, amelyek a legutóbbi kínai-
koreai konfliktusban történtek a Földön, és a közeli felvételek a saját
véres hányásukba belefulladt szerencsétlen nemzetközösségi
katonákról rendesen beleégtek az emlékezetembe.
– Legyen így – értett egyet Halleyvel a kapitány – Nem szeretném én
sem kihányni a tüdőmet. Gyerünk feljebb, és nézzük meg, mi újság a
rádión, hátha valaki élve kijutott. Talán a tengerészgyalogosaik, ha
időben maszkot tudtak húzni.
 A magasban köröztünk a település felett egy darabig, és próbáltunk
kapcsolatba lépni a tengerészgyalogosokkal, akik esetleg kijutottak a
városkából. Halley húsz percig küldözgette a felszólításokat az általuk
használt frekvenciákon, de nem jött válasz.
– Ha nyolcvan kilométeren belül vannak, hallaniuk kellene
bennünket. De már nem sokáig tudunk itt körözni, ha vissza akarunk
jutni az állomásra azzal az üzemanyaggal, amely még a tartályokban
van.
– Világos – felelte a parancsnok. – Csináljunk még egy hurkot dél
felé, aztán irány vissza az állomásra.
– Jó sok röpködés a nagy büdös semmiért – mondtam Halleynek
halkan, ügyelve arra, hogy az ujjam távol legyen az ADÁS gombtól.
Halley csak a vállát vonta meg erre.
– Még mindig jobb, mint aszalódni a seggünkön arra várva, hogy
befusson a következő hadihajó, és összeszedjen bennünket.
Egy halk csippanás hangzott a TacLink konzolja felől, amire felkapta
a fejét. Rábökött a kijelzőre, elolvasta a kiírást, és szinte felpattant az
üléséből.
– Mi az? – kérdeztem, attól tartva, hogy újabb rossz hír esett be.
– Egy vészhelyzeti transzponder. A Versailles másik deszantgépéé. A
Stinger Hat Egyes.
Az ujjai a kommunikációs konzolon száguldoztak, ahogy új
frekvenciára állt.
– Stinger Hat Egyes, itt Halley a Hat Kettesben. Veszem a
vészjelzőtök adását négy hatos kilométerre tőlem délre. Ha valaki veszi
az adást odalenn, kérem, válaszoljon.
És megint nem jött válasz. Halley még kétszer ismételte meg az
adást, aztán dühösen fújtatott egyet.
– Esküszöm, ez a kibaszott Elromlott Rádiók Bolygója vagy mi. Tele
van már a tököm azzal, hogy magammal beszélek.
Lenyomta az interkom gombját.
– Parancsnok, bejött a másik deszantgép vészhelyzeti transzpondere.
Körberepülném a helyet, hogy lássuk, vannak-e túlélők.
– Csinálja! – hagyta jóvá a műveleti tiszt.
 Amikor újra beértünk a rázós időjárási zónába, Halley radarral
kezdte pásztázni előttünk a felszínt. Átnéztem a kijelzőjére, az előttünk
elterülő bolygófelszín egy ék alakú szeletére, melyet időről időre
végigsimított a deszantgép fókuszált radarnyalábja.
– Általában nem szoktuk így, folyamatosan pásztázni a radarral a
felszínt – magyarázta Halley, amikor észrevette, hogy a kijelzőjét
figyelem. – Egy ilyen radarcsóva működésbe hozná az ellenséges
veszélyjelzőket: úgy néznénk ki a kijelzőiken, mint egy karácsonyfa.
Ha például most sinorusz katonák lennének odalenn, olyan lenne,
mintha nagybetűkkel kiírtuk volna magunkra: Ide lőjetek!
– Tudod mit? Szinte már azt kívánom, bárcsak a sinoruszok
lennének odalent – mondtam, mire ő elmosolyodott.
– Na, ja. Ki gondolta volna, hogy egyszer idáig jutunk, mi?
Egyszerre a gép riasztó hirtelenséggel maga mögött hagyta a sűrű
felhőzetet, és egy tiszta zónába érkezett. Az egyik pillanatban még csak
méterekre láttunk előre a szakadó esőben, a következőben tiszta volt az
idő. Meglepve néztem ki az oldalsó ablakon, és láttam, ahogy a felhőfal
elmarad mögöttünk. Sok száz méterrel alattunk megpillantottam a
felszínt. Úgy festett, mintha egy hurrikán szemébe érkeztünk volna. A
tiszta időjárás e hatalmas amfiteátruma lehetett vagy harminc kilométer
átmérőjű.
– Te jó szagú úristen! – szakadt ki Halleyből a csodálattal vegyes
döbbenet.
A deszantgép előtt, a tiszta terület közepén elképesztő méretű torony
nyújtózkodott az ég felé. A színe olyan volt, mint a piszkos hóé, és
olyan magas, hogy még a pilótafülke átlátszó tetőpaneljein keresztül
sem láttam a tetejét, hiába tekergettem a nyakam. A magasságához
képest az építmény lehetetlenül vékonynak tűnt, bár ebből a
távolságból is nyilvánvaló volt, hogy az átmérője több száz méter lehet.
Az alapjánál kiöblösödött, mint egy fatörzs alsó része.
– Hát ez meg mi a kurva élet?
– Uram, idejönne, és vetne erre egy pillantást? – szólt Halley a
műveleti tisztnek, aki rögvest kicsatolta magát az üléséből, és előrejött
a pilótafülkébe.
 – Jézusom – mondta, amikor megpillantotta a távoli sötét felhők
előtt az égbe nyúló tornyot.
– A radaron nincs semmi – jelentette csodálkozva Halley.
– Hogy micsoda?
– Nem látszik a radaron – felelte pilótánk, és végigléptetett a radar
üzemmódjain. – Sem a felszíni pásztázón, sem a levegő-levegőn, sem a
milliméteresen. Ha az idő nem tisztult volna ki ilyen hirtelen, simán
nekirepültünk volna, észre sem vesszük.
– Úgy fest, elég gyorsan dolgoznak – morfondírozott hangosan
Campbell. – Mennyi idő alatt is építették ezt meg? Kevesebb, mint egy
hónap alatt?
Nekem egyáltalában nem tűnt úgy, mintha ezt a dolgot építették
volna. Nem voltak látható támaszok, sem kábelek, sem gerendák. A
torony felülete simának és tökéletesnek tűnt. Olyan volt, mint egy
gigantikus fa, amelyről lehántották a kérget.
– A vészhelyzeti transzponder ötfoknyira balra van tőlünk,
körülbelül hét kilométerre – jelentette Halley. – Majdnem pont annak
az izének a tövénél.
– Egyelőre csak repülje körül – adta ki az utasítást a műveleti tiszt. –
Tartsa a távolságot. Nem akarok még egy vészhelyzeti transzpondert az
első mellé.
A tiszta időjárás ezen szigete szinte teljesen kör alakú volt, a magas
piszkosfehér építménnyel a közepén. Halley balra húzta a Waspot, és
párhuzamos pályára állította a felhőfallal.
– Infravörösben látszik – állapította meg. – Nem éppen tűzforró vagy
ilyesmi, de határozottan hőt ad le a környezetnek.
– Eddig rendben is van, de mégis mi a fene ez?
Előrehajoltam, hogy újra kinézzek a fölső paneleken. A felhős ég
felettünk lényegesen világosabb volt, mint a távolban tornyosuló
felhőfal, és ahogy a pontosan fölöttünk lévő felhőket elnéztem,
észrevettem a gyors mozgást, a szélben vágtázó viharfelhőket.
Ólomszínű felhők tartottak a vihar szemének közepéből a falak felé.
– Ez egy terraformáló – mondtam. – Egy légkörcserélő, bárhogyan is
nevezik azok.
 Halley követte a tekintetem, és Campbell is előrehajolt a középső
konzol felett, hogy ő is megnézze.
– Azt hiszem, igaza van Mr. Grayson – mondta végül. – És ha
valóban így áll a helyzet, attól tartok, el kell felejtenünk ezt a bolygót.
Campbell visszahúzódott, és megállt a két pilótaülés között.
– Tizenöt kurva évünkbe tellett, hogy felépítsük a saját terraformáló
hálózatunkat ezen a sziklán, és alkalmassá tegyük az emberi életre. Ha
ezek a valamik képesek voltak beszambázni ide, és felhúzni a saját,
működőképes hálózatukat három hét alatt...
Nem fejezte be a mondatot, de megértettem a célzást. Ha ez itt egy
működő légkörcserélő, akkor az idegen faj olyannyival fejlettebb
nálunk, hogy versenybe szállni velük ugyanazért az űrbéli ingatlanért
körülbelül annyi eséllyel kecsegtetett, mint gyurmával és faágakkal
elindulni egy modern építészeti versenyen.
– Nézzük meg közelebbről, de óvatosan.
– Parancs, értettem, uram. A maga helyében én bekötném magam ott
hátul, csak a biztonság kedvéért.

Csináltunk egy széles fordulót, amíg a hatalmas fehér torony a

látómezőnk közepére nem ért. Halley gyorsan megmérte a Wasp
optikai irányzórendszerével, és megállapította, hogy az építmény közel
kilencszáz méter magasan tűnik el a felhők között.
– Végre van egy egészen halvány radarvisszhangom – mondta. – De
nem böködöm tovább a sugarammal. Nem akarom felbosszantani a
helyieket.
Felőlünk nézve a transzponder pont a torony túloldaláról szórta az
éterbe a strukturálatlan elektronikus sikolyait. Halley csökkentette a
magasságot, és egy lassú jobbfordulóval kerülte meg a törzset, melynek
következtében tökéletesen szemügyre tudtam venni az építményt.
Mostanra már csak néhány száz méterre voltunk tőle, és kisebb felszíni
hibákat vettem rajta észre, amelyek távolabbról nem voltak láthatóak.
Szabálytalan alakú kitüremkedések és göcsörtök, ami tovább erősítette
a sejtésemet, hogy ezt a tornyot nem építették, hanem növesztették.
– Százötven méter – jelentette Halley. – Azt hiszem, ennél
alacsonyabbra nem mennék.
 A helyet, ahol a másik deszantgép a felszínbe csapódott, nem volt
nehéz észrevenni. Az elsődleges kráter alig száz méterre lehetett a
torony alapjától. Onnan egy megperzselt szélű árok vezetett egy kisebb
törmelékmezőig. A sziklás talajba vágott fekete sebhely végén ott
feküdt a roncs, amely valaha a Stinger Hat Egyes volt. A deszantgép
annyira össze volt zúzódva, hogy ha nem tudnám, hogyan néz ki egy
Wasp, hát fel sem ismerem. Alacsonyan repültünk át a roncsok felett,
és láthattam, hogy néhány darab még mindig lángol.
– Látsz ejtőernyőket? – kérdezte Halley.
– Nem tudom. Mit keressek?
– A kupola külseje terepszínű, a belseje narancssárga. Azzal lehet
jelezni a kutató-mentőknek.
Alaposan szemügyre vettem a szerencsétlenség helyszínét, ahogy ott
köröztünk fölötte, de semmi olyat nem láttam, ami nem a deszantgép
alkatrésze lett volna. Amikor közelebbről megnéztem az idegen
építmény alsó részét, valami mást is észrevettem: égésnyomokat és
becsapódási sérüléseket.
– Úgy látszik, a cimboráid megpróbálták megdolgozni – mutattam
meg Halleynek a becsapódásnyomokat. Odapillantott az építmény
törzsére, és egy pillanatra szemügyre vette a sérülésnyomokat.
– Bazmeg. Tényleg azt csinálták. Az a barom Rickman úgyis csak a
farkával tudott gondolkodni. Azt hiszem, tényleg nekiestek ennek az
izének.
– Kíváncsi vagyok, vajon hogy szedték le a deszantgépet. Gondolod,
hogy vannak fegyvereik?
– Olyan nagyon nem szeretnék most ezen agyalni. Húzzunk innen,
mielőtt szembe találkozunk velük.
 22.
WILLOUGHBY 47

– A Versailles legénysége minden tagjának, figyelem! Itt a műveleti

tiszt. Mindenki tartsa a pozícióját, és ne próbáljon eljutni semmilyen
gyarmati településre. Ellenséges megszálló erő tartózkodik a bolygón.
A parancs: mindenki húzza meg magát, és kerülje az érintkezést, amíg
a mentőhajók meg nem érkeznek. Megismétlem, ne kíséreljék meg sem
a kapcsolatfelvételt, sem az eljutást egyik gyarmati településre sem, és
kerüljék a harcérintkezést is, hacsak támadás nem éri magukat.
Magasan repültünk, jóval a viharzóna felett, Campbell kapitány
pedig pár percenként megismételte a rádión sugárzott üzenetét. Jött
néhány válaszüzenet a hajótörött bajtársainktól, de a műveleti tiszt,
nagy megkönnyebbülésemre, minden esetben elutasította a kérést, hogy
felszedjük őket. Természetesen nem akartam magukra hagyni őket, de
nem jártak volna sokkal jobban a deszantgép rakterével sem, mint ha
odalent kitartanak a mentőkapszuláik mellett, én pedig nem akartam
újra belemerülni a viharzónába, és újabb baljós felfedezéseket tenni.
Egyébként is, az üzemanyagkészletünk éppen csak elég volt a
terraformáló állomásra való biztonságos visszajutásra, ahol a többieket
hagytuk.
– Ennyit arról, hogy belefutunk a pofonzivatarba – szólt oda Halley,
miközben a műveleti tiszt a gép rádiójával foglalkozott a fedélzeti
technikus helyén. – A hajónknak annyi, a gyarmatunkat elsöpörték, és
már építik is a saját dolgaikat.
 – Szerintem itt nem is volt szó pofonszórásról – feleltem, és
beleborzongtam a sok száz halott telepes látványának friss emlékébe.
Nem voltak látható sérülések sem a halottakon, sem az épületeken. –
Azt a helyet nem elsöpörték, hanem egyszerűen csak kifüstölték. Mint
ahogyan te kártevő-mentesítenéd mondjuk, a konyhádat, ha ellepnének
a hangyák. Bedobsz egy hangyairtó patront, aztán később visszamész,
és összesöpröd a döglött rovarokat.
– Ez aztán a lélekemelő gondolat. Mintha még annyira sem
méltatnának bennünket, hogy igazi fegyvereket használjanak.
Tőlünk balra a Capella belső ikernapjai már félig a horizont mögött
voltak. A méretük nagyobb, a színük fakóbb volt, mint a mi Napunké,
és elképesztő látványt nyújtottak: mintha egyszerre két hidrogénbomba
robbant volna föl a távolban. Az ég a horizonton egyszerre volt
narancsszínű, vörös és sötétlila. Ez volt az első, Naprendszeren kívüli
naplementém, és eszembe jutott, hogy a Földön soha nem volt
alkalmam kiülni, hogy megcsodáljam a naplementét.
– Hát, nagyon remélem, hogy a flotta egy öreg fregattnál valami
komolyabbat fog küldeni, hogy megnézze, mi történt velünk – folytatta
Halley –, különben jó sok mentőkapszula fog még idepotyogni.

Az éjjel a Willoughbyn koromsötét. Nincs holdja, mely planetáris

lámpaként szolgálna. Nem sokkal azután, hogy az ikernapok utolsó
szelete is elsüllyedt a látóhatár alá, a külvilág eltűnt. Még a horizont
cakkos vonalát sem tudtam kivenni, és a külső vizuális támpontok
hiányában kezdtem elveszni.
– Húzd le az arclemezed, és bökd meg azt a kapcsolót a bal
halántékodnál – mondta Halley, miután elpanaszoltam neki a rossz
érzésemet. – Abba a tökfödőbe építettek infravörös és fényerősítő
áramköröket is.
Amint lassan átkeltünk a hegyláncon, a hajtóművek küzdöttek
rendesen, hogy távol tartsanak bennünket a legmagasabb csúcsoktól.
Halley megpróbált kapcsolatba lépni a még mindig sok száz kilométer
távolságban lévő terraformáló állomással.
– Willoughby Negyvenhetes Terraformáló, itt a Stinger Hat Kettes.
Veszitek az adást?
 Újabb hosszú és néma szünetre számítottam, de a válasz az
állomásról szinte azonnal befutott.
– Stinger Hat Kettes, hallunk benneteket. Örülök, hogy újra itt
vagytok.
– Willoughby Negyvenhetes, kettő kilenc nulla kilométerre vagyunk
tőletek délre, és leszálláshoz közeledünk. Milyen az idő felétek?
– Pocsék – jött a válasz. – Sűrű eső, a látótávolság négyszáz méter
alatt, a szél déli, ötven kilométer per óra. Biztos le akarsz szállni ebbe a
trutymóba?
– Nincs más hely, ahova mehetnék. Még harminc percre elegendő
üzemanyagom van. Vagy ott szállok le, vagy a susnyásban. Csak
kapcsoljátok fel a navigációs fényeket. A radar fog rávezetni a
komplexumra, és a végén a fények mentén szállok le.
– Vettem, Hat Kettes. Várni fognak a fények. Sok szerencsét, és légy
óvatos.
Halley felém fordult, és elnevette magát.
– Legyek óvatos? Egy fegyvertelen géppel repülünk, fogytán az
üzemanyag, egy olyan bolygó felett, amelyen óriási és messze nem
barátságos lények kóborolnak, arra készülünk, hogy gyalázatos
időjárásban szálljunk le, műszeres támogatás nélkül, és azt mondja
nekem, hogy legyek óvatos?!
– Újragondoltam én ezt a haditengerészeti karrier-dolgot – feleltem.
– Ha egyszer megszabadulunk erről a bolygóról, irodai beosztásra
fogok jelentkezni, vagy mondjuk egy mosodába, lepedőket hajtogatni.
Valami stresszmentes beosztásra egy csöndes űrállomáson, vagy
ilyesmi.
– Erre biztosan nagy esélye lesz, fiam – szólalt meg mögöttünk a
műveleti tiszt. Olyan fáradt voltam, hogy nem hallottam meg, amikor
bejött a pilótafülkébe. – Nem akarom összetörni a hírrel, de épp most
futottunk össze az első értékelhető földönkívüli fajjal az emberiség
történetében. Ha egyszer megszabadulunk erről a bolygóról, maga lesz
az egyik legnépszerűbb fickó az egész flottában. Úgy értem, rögtön
azután, hogy a hírszerző fiúk végeztek velünk.
 Mire odaértünk az állomáshoz, határozottan el voltam szánva a
pályamódosításra egy hátországi beosztás felé, távol a deszantgépektől
és mentőkapszuláktól. A süllyedés a viharzónán keresztül olyan érzés
volt, mintha a szél összevissza lökdösné a deszantgépet, de Halley
jeges nyugalommal kezelte a kormányszerveket, úgyhogy befogtam a
számat, és igyekeztem eggyé válni az ülésemmel. Hiába volt
mindenféle csoda optikai áramkör a sisakomban, csak akkor vettem
észre az állomás fényeit, amikor már csak néhány száz méterre voltuk a
leszállóhelytől. Szerencsére gyorsabban sikerült letenni a gépet, mint
aggódni kezdhettem volna a süllyedési sebességünkön. Mihelyt a gép
talpai megcsikordultak a leszállóhely kavicsain, Halley elvette a
tolóerőt, és egy hangosat fújt.
– Majd emlékeztess rá, hogy beírjam ezt az utat a repülési naplómba
– mondta. – Méghozzá a Szar időben teljesített repülések közé.
Ötvenkilométeres széllökések, egy lófaszt.
A legközelebbi épület nem volt harminc méterre a leszállóhelytől, de
mire odafutottunk, már bőrig áztatott a zuhogó eső.
– Kész vagyok – szólt oda Halley, ahogy az adminisztrációs
épületben elkezdtük kicsavarni az esővizet a hajunkból. A gumírozott
padlón pocsolyák maradtak utánunk. – Imádok repülni, meg minden,
de több mint tíz óráig kapaszkodni a botkormányba kissé fárasztó.
– Mikor aludt utoljára? – kérdezte a műveleti tiszt.
Halley megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs, uram. Pont vége volt a váltásomnak, amikor
eltalálták a hajót. Talán huszonnégy órája?
– Menjen, és kerítsen magának valami száraz ruhát – adta ki a
parancsot Campbell. – Biztosra veszem, hogy a
tengerészgyalogosoknak vannak tartalék gyakorlóik valahol. Aztán
egyen valamit, keressen egy priccset, és aludjon egyet. Ez magának is
szól, Mr. Grayson.

A terraformáló állomáson voltak lakószobák a technikusok és a

tengerészgyalogosok számára is, de nem akartuk senki ágyát elfoglalni.
Ezért aztán szereztünk két összehajtható tábori ágyat, és felállítottuk
őket az egyik raktárhelyiségben. A Versailles-t ért támadás óta
nagyjából állandó mennyiségű adrenalin és félelem keringett bennem,
és egyáltalán nem éreztem magam álmosnak, de a meleg raktár relatív
biztonságában hirtelen erőt vett rajtam a fáradtság. A puskáinkat a
falnak támasztottuk, a ronggyá ázott haditengerészeti ruháinkat pedig
száraz tengerészgyalogos gyakorlókra cseréltük, mielőtt végignyúltunk
a recsegős tábori ágyon.
– Kurvára be vagyok szarva – mondta Halley, ahogy a
légkondicionáló halk hümmögését hallgattuk. Az ágyak rövidek voltak,
és lényegesen kényelmetlenebbek, mint a priccseink a hajón. A takarók
érdesek voltak, és szaguk alapján az elmúlt öt évet egy poros raktári
polcon töltötték.
– El nem tudom képzelni, miért – feleltem. – Egy csodálatosan buja
bolygó, barátságos bennszülöttekkel...
– Előfordul, hogy nem vagy ennyire seggfej, Andy?
– Nem, sajnos nem. Tudod, ez az én védelmi mechanizmusom,
amely elrejti a világ elől, hogy milyen kurvára be vagyok szarva én is.
– Á, értem – mosolyodott el Halley. – Örülök, hogy nem én parázom
egyedül. Nem lehetséges, hogy mi ketten bajnokok vagyunk a baj
vonzásában?
– Erről neked fogalmad sincs, hidd el – feleltem.
Az egymás mellé felállított tábori ágyak olyan közel voltak, hogy
szinte összeértünk. Átnyúltam, hogy átkaroljam a vállát, ő pedig
közelebb csúszott, hogy odafészkelje magát az oldalamhoz, mintha
csak arra várt volna, hogy átöleljem.
– Köszi, hogy ma megmentetted a seggünket – súgtam a fülébe.
Felnézett, és odahajolt, hogy megcsókoljon.
– Köszi, hogy ma nem hagytál cserben – dünnyögte.
Kis idő múlva valaki eltrappolt a raktárhelyiség ajtaja előtt, mire
hirtelen felriadtam. Olyan volt, mintha csak perceket szundikáltam
volna, de amikor az órámra néztem kiderült, hogy több mint hat órát
aludtam.
Távoli dübörgés rázta meg a levegőt, olyan halkan, hogy inkább
éreztem, mintsem hallottam. A padló alig észrevehetően vibrált az
ágyaink alatt. Aztán megszűnt a rázkódás, hogy azután pár
másodperccel később újra kezdődjön, egy kicsivel erősebben. Olyan
hangja volt, mint egy nagyon enyhe földrengésnek, vagy nagy
távolságban felrobbanó tüzérségi lövedékeknek. Volt valami ebben a
tompa és állandó vibrálásban, amitől kezdtem magam szerfelett
kényelmetlenül érezni.
Mellettem Halley forgolódott az ágyán. Odanyúltam és felráztam.
– Kelj fel, és ugorj bele a bakancsodba. Gyerünk!
Az alacsony frekvenciájú rezgések a lábunk alatt pár
másodpercenként visszatértek, minden alkalommal erősebben. Minden
rázkódást mély hangú dübörgés kísért, lassan és szabályosan, mint egy
óriási szív dobogása.
– Mi a fene ez? – kérdezte álmos hangon Halley.
– Azt hiszem, kurva nagy szarban vagyunk – feleltem.
A fejünk fölött felsüvítettek az állomás szirénái.

Felrántottuk a bakancsunkat, és fogtuk a puskánkat. A kézi

konzolom ott volt a védőtokjában a fal mellett. Azt is felkaptam, és
tokostól a vállamra akasztottam. Aztán átrohantunk az étkezdébe, ahol
kis csapatunk már javában tárazta a fegyvereket, és húzogatta feszesre
a hordozó hevedereket.
– Mindenkinél legyen rádió – szólt éppen a műveleti tisztünk,
amikor beléptünk a helyiségbe.
– Mi az ábra, uram? – kérdeztem.
– A tetőn őrködő tengerészgyalogosok szerint valami közeledik.
Még nem látják, hogy micsoda, de észak felöl jön, keresztül a
viharzónán. Van egy olyan megérzésem, hogy akármi is az, kibaszott
nagy.
A lábunk alatt megrázkódott az állomás padlózata, mintegy
megerősítve a kapitány iménti állítását.
– Katonák! – kiáltott Harrison tizedes. – Rakétavetőket fel, és irány a
tető!
A Versailles-ról érkező tengerészgyalogosaink részleges páncélt
viseltek, sisakot, mell- és lábvértet, kétségtelenül a helyi készletből
vételezték. Mindannyian magukhoz vettek egy-egy TTR indítócsövet
az asztalról, ahová a deszantgép fegyvertárolójából származó
felszerelés volt szétrakva, aztán futva indultak kifelé az ajtón. Az
étkezdében nem maradt csak a flotta pár billentyű-harcosa, és egy kis
csoport aggodalmasnak tűnő civil technikus.
– Ha valaki ért a puskákhoz, az jobban teszi, ha magához vesz egyet
– szólította meg a civileket a műveleti tisztünk.
Nálam ugyan ott volt a puskám a deszantgépről, de azért odamentem
az asztalhoz, hogy számba vegyem, mit hagytak meg nekünk a
tengerészgyalogosok. Az összes TTR vetőcsövet és a hozzájuk való
robbanófejeket elvitték, de maradt egy csomó puskagránát.
Tengerészgyalogos gyakorlómra felhúztam egy málhamellényt, és a
zsebeit kezdtem telerakni tartalék tárakkal és negyven milliméteres
puskagránátokkal. Mellettem Halley ugyanezt csinálta. A technikusok
csak idegesen ténferegtek körülöttünk, nézték, mit csinálunk, és úgy
tanulmányozták az asztalon heverő puskákat, mint mérsékelten
érdekes, ám igen veszélyes műtárgyakat.
– Mi a parancs, hová menjünk? – kérdezte Halley a parancsnokot,
amikor végeztünk a betárazással.
– Az igazat megvallva, fogalmam sincs – felelte az. – Keressenek
egy megfelelő helyet, és használják a puskáikat. A bőrnyakúak már
mind fenn vannak a főépület tetején. Valakinek itt kell maradnia, hogy
a rádiót kezelje.
– Van egy óvóhelyünk – mondta az állomás vezetője. – A főépület
pinceszintjén. Van saját levegőellátása, és hírközlő berendezései.
– Nagyszerű! – örült meg a hírnek a parancsnok. – Maguk civilek
odamennek, és meghúzzák ott magukat. Benning hadnagy, maga velük
megy, és gondoskodik arról, hogy valaki felvegye a telefont, ha a flotta
befutna, és hívogatni kezdene bennünket. A többieknek irány a tető,
legyen még több lövész a csapatban. Gyerünk, emberek, ne várassuk
meg a vendégeinket.

Az eső elcsendesedett, mióta pár órája leszálltunk a deszantgéppel.

A légkörcserélő épületének teteje lapos volt, gumírozott, és akkora
alapterületű, mint egy lakótömb. A nedves gumi nyiszogott a
bakancsaink alatt, ahogy a födém ajtótól a tető pereméig futottunk, ahol
a tengerészgyalogosok már kiépítették a tüzelőállásaikat. Az épületnek
még a keskenyebbik oldala is vagy kilencvenméteres volt; a három
tüzelőállás egyenlő részekre osztotta. Az egyes tüzelőállások között
még így is piszok sok hely maradt. Az épület jobb sarkán lévő állásban
éppen egy nehézgéppuskát raktak egy háromlábú állványra, mellette,
áttetsző rakaszokban ott állt a lőszer.
– Barátok hátul! – kiáltott Campbell, ahogy a középső tüzelőállás
tengerészgyalogosai mögé értünk. – Hoztunk még pár ravaszrángatót,
őrmester.
– Azok mindig jól jönnek, uram – felelte Becker őrmester. – Minél
több, annál jobb.
– Hová menjünk, fiam? Jobb, ha itt maga irányítja a fesztivált, mert
én pont semmit nem érek gyalogharcosként. Csak azt mondja meg,
hogy hová álljak, és mikor lőjek.
– Rendben, uram. Ha ön is egyetért vele, osszuk szét az embereit, és
egészítsük ki velük az én csoportjaimat.
– Legyen így – mondta Campbell. – Halley zászlós és Mr. Grayson,
maguk jelentkezzenek Harrison tizedesnél. Davis hadnagy és Grazio
hadnagy, maguk menjenek Schaefer tizedeshez, és tegyék, amit mond.
Én itt maradok az őrmesterrel, és ugyanezt fogom csinálni.
Mire Halleyvel elértük a födémnek azt a sarkát, ahová Harrison
tizedes állította az embereit, a közeledő dübörgés már olyan erős volt,
hogy az adminisztrációs épület előregyártott paneljei is megremegtek
tizenöt méterrel alattunk. Valami nagyon nagy tartott a terraformáló
állomás felé, az eső utáni párán keresztül. Észrevettem, hogy Halley a
leszállóhelyet figyeli, ahol a deszantgép úgy gubbasztott a salakon,
mint valami óriási rovar. Az igazat megvallva, szívesebben lettem
volna most hatezer méterrel a felszín felett, és Halley arcát elnézve, ő
sem érzett másképp.
– Itt jön! – kiáltotta az egyik tengerészgyalogos – Négyszáz méter,
egy óránál.
Arra néztünk, amerre mondta, és egy hatalmas alak körvonalait
pillantottuk meg, több száz méterre előttünk. A köd és a pára
valamelyest még mindig takarta, de az alakját és a méreteit már
nagyjából ki lehetett venni: dermesztően nagy volt, mintha egy
romboló tartana felénk a homályból. Azután látogatónk lassú, hatalmas
lépésekkel, amelyek szinte apró földrengésekként rázták meg alattunk
az épületet, kibontakozott a ködből.
– Szent szar – szakadt ki Harrison tizedesből. Hallottam, ahogy a
vékony arcvonalunkban néhány tengerészgyalogos felkiált a
meglepetéstől.
Kétség sem fért hozzá, hogy egy idegen eredetű létforma tart felénk
a sziklás fennsíkon. Az agyam próbált valamilyen párhuzamot találni a
földi biológiában, de semmire sem jutottam. A lény egyszerre tűnt
hüllőfélének, madárnak és emlősnek. Láttam egy hatalmas, szem
nélküli fejet, amely lassan pásztázott jobbról balra és vissza, tojáshéj
színű, esőáztatta bőrével be lehetett volna borítani egy futballpályát is.
A mellső végtagjai lényegesen hosszabbnak tűntek, mint a hátulsók, és
valami egészen lehetetlen módon csatlakoztak a törzséhez. Ezekre
támaszkodva haladt előre, mintha egy óriási repülőkutya mászna a
szárnyain. Még így, előregörnyedve is megvolt vagy tizenhat-
tizennyolc méter magas, és úgy festett, kétszer ilyen magasra is ki
tudna nyújtózkodni, ha felegyenesedne és a hátsó végtagjaira állna. Az
egész megjelenése egyszerre volt ismerős és hátborzongatóan idegen.
– Gépágyú! – kiáltott Becker őrmester. – Szedjétek le!
A tető másik sarkában a gépágyú személyzete tüzet nyitott. A
rajfegyvernek olyan volt a hangja, mint egy irdatlan légkalapácsnak.
Percenként háromszáz lövedéket lőtt ki, lassú, tiszteletet parancsoló
dörgéssel.
Figyeltem, ahogy a lövedékek végigkorbácsolják a ködből
kibukkanó, hatalmas testet, és ahogy szikrákat szórva mindenfelé apró,
ám fényes kis robbanásokkal lepattannak róla.
Az idegen lény felvisított, de olyan élesen, hogy még abból a
távolságból is szinte belesüketültünk. Nem hasonlított semmire, amit
valaha hallottam, magas és trillázó sikoly volt, amelytől végigfutott a
hátamon a hideg, és szerettem volna azonnal valami lyukat keresni
magamnak, ahová elbújhatok. Háromszáz méterre lehetett tőlünk,
amikor megtántorodott és oldalra billent. Aztán újra lábra állt, és
folytatta az útját. Hatalmas mérete miatt úgy látszott, mintha
nehézkesen haladna, de valójában ijesztő sebességgel fogyasztotta a
ködfal és a terraformáló állomás közötti távolságot.
 – Ez szórakozik velünk, bazmeg – nyögte mellettünk Harrison
tizedes.
– Rakétavető! – kiáltott Becker őrmester. – Tölts és célozz, de csak
akkor tüzelj, ha jelt adok!
A gépágyú továbbra is hosszú, egyenletes sorozatokkal szórta a
nyomjelző lövedékeket. Az idegen lény egyenesen a zárótűz felé
tartott, a nyomjelzők úgy pattantak le róla, mintha kerámia kompozit
páncélt viselne. A tengerészgyalogos gépágyúirányzó a törzsét célozta,
próbált gyenge pontot találni, de úgy festett, nincs ilyen. A gépágyú
rendszeresített lőszere kettős hatású, a lövedék páncéltörő csúcsa
mögött van egy nagy erejű robbanófej, beburkolva egy repeszhéjjal.
Ezekkel a lövedékekkel ezer méterről ki lehet lőni egy páncélozott
járművet. Az idegen ellenálló irháján a lövedékek csak szikraesőt
szórtak, akárcsak valami túlméretezett tűzijáték. A lény szemmel
láthatóan bosszús volt, időről időre fülrepesztőeket sikított, de továbbra
is felénk tartott.
A tető peremén tengerészgyalogosok vették vállaikra a TTR-ek
zömök indítócsöveit, és vették célba a közeledő lényt. Nálam csak egy
puska volt, a cső alatti gránátvetővel, amely éppen csak elhordott
odáig, de azért betöltöttem egy repeszgránátot én is.
– Három, kettő, egy. Tűz!
Fél tucat rakétavető dörrent ugyanabban pillanatban, fél tucat rakéta
hagyta el a vetőcsövet. Az idegen lény felé száguldottak, fúvókáik úgy
fénylettek, mint megannyi hatalmas és dühös szentjánosbogár. Az
egyik lövés túl rövidre sikerült, a lény előtt csapódott a földbe, sziklát
és sarat fröcskölve szerteszét. Egy másik alig egy méterrel az idegen
mellett húzott el. A maradék négy robbanófej a törzsét találta el,
hatalmas tűzgömbök villantak fel az éjszakában.
A TTR robbanófejek egyidejű becsapódása elérte azt, amire a
gépágyú nem volt képes, leverte a lényt a lábáról. Ott fetrengett a saras
földön, és idegtépően visított. A tengerészgyalogosok győzelmi
kiáltásokat rikkantottak.
A gépágyú is beszüntette ádáz tüzét. Belenéztem a puskám optikai
irányzékába, és a legerősebbre csavartam a nagyítást. A lény a földön
vergődött, kevesebb mint háromszáz méterre tőlünk. Az irhájából,
ahonnan a TTR robbanófejek eltalálták, füst szállt fel. Végtagjai
felcsapták a sarat, ahogy ide-oda dobálta magát. Aztán
megtámaszkodott, és lassan újra a lábra állt. Lépett egyet előre, mintha
azt próbálgatná, hogy a lábai még mindig működnek-e, majd újra
megindult a légkörcserélő felé, igaz talán nem annyira magabiztosan,
mint az előbb.
– Nabazdmeg – mondta Halley elbámulva. Én, egyetértve vele csak
a fejemet tudtam csóválni. A lény épp az imént nyelt el annyi
robbanóanyagot, amennyi képes lenne apró szilánkokra robbantani egy
deszantgépet, és újra jár, mintha csak alig viselte volna meg az ügy.
– Rakétások, újratöltés! – vezényelte Becker őrmester az általános
csatornán. – Azzal a páncéltörő szarral, de kurva gyorsan!
A TTR-lövészek új robbanófejeket töltöttek a csövekbe, és célzásra
emelték fegyvereiket. Én is felkaptam volna egy rakétavetőt, de
megerősített csapatunknak csak hat jutott, mindegyikhez három
robbanófej, és most mind a hat a tengerészgyalogosok kezében volt.
Nekem csak puskám volt, melynek gránátja elázott petárda a TTR
rakétáihoz képest, de azért csak célra emeltem, és a gránátvető
irányzólétrájával célba vettem a mennydörgő lépésekkel közeledő
idegent.
– Három, kettő, egy. Tűz!
Újra fél tucat rakétavetőcső töltete indult elfojtott dörrenéssel a
célpontja felé. Ez a sortűz már valamivel pontosabbra sikerült, mint az
első. Csak egy rakéta vétette el a lényt, a többi eltalálta. Az egyik a feje
hátsó részét ékítő, pajzsszerű nyúlványt trafálta el, láttam, ahogy a
nagy sebességgel becsapódó páncéltörőhegy darabokat tép ki belőle. A
többi rakéta a törzs közepébe csapódott, pirotechnikai szempontból az
előzőnél lényegesen kevésbé látványosan.
Ezúttal a lény, leginkább a saját lendületétől hajtva, egy fülrepesztő
sikoly kíséretében a földre zuhant. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy
milyen közel jutott hozzánk, amikor a feje a leszállóhelytől, és az alvó
rovarként rajta kuporgó deszantgéptől alig tizenöt méternyire vágott
árkot a földbe. A lábunk alatt a födém beleremegett a becsapódásba. A
lény újra felvisított, és megint kapálózni kezdett, de már nem annyira
hevesen, mint az előbb. Egy, a földön törött szárnnyal vergődő madárra
emlékeztetett; láthatóan úrrá lett rajta a rémült, kapkodó és őrült
kétségbeesés.
– Tűz! – vezényelt az őrmester, és az adminisztrációs épület előtti tér
a pokol hetedik körévé változott, ahogy egy tucat tengerészgyalogos
vette egyszerre tűz alá az idegen lényt.
Tőlünk jobbra a gépágyú újra tüzet nyitott. Végig a tető peremén
felkerepeltek a tűlövedékszóró puskák. A lényre céloztam, és
elkezdtem puskagránátokkal lőni. Mellettem Halley követte a
példámat. Kis, megerősített rajunk minden fegyverrel, amely a kezébe
akadt, a földre került idegent lőtte. A zaj fülsiketítő volt. Egymás után
vettem elő a gránátokat a málhamellényemből, és lőttem ki olyan
gyorsan, amilyen gyorsan csak a gránátvető csőfarába tudtam tömködni
őket. Amikor elfogytak a gránátjaim, a tűlövedékekkel folytattam.
Ilyen közelről a hatalmas alakot lehetetlen volt elvéteni. Egyik tárat a
másik után ürítettem bele, kétszázötven lövedéket három másodperces
sorozatokban, wolframtűket olyan gyorsan, amennyire csak a
technológia engedte.
Az alak odalent már nem mozgott, és már mind holt anyagot lőttünk.
De az irányzékom még rajta volt a célon, az ujjam még mindig húzta az
elsütő billentyűt, egészen addig, míg a zártömb hátul nem maradt,
jelezve, hogy kiürült az utolsó tár is.
– Tüzet szüntess! Tüzet szüntess! – kiáltotta valaki a közös
csatornán, és a fegyverropogás fokozatosan elhalkult. Pár másodpercig
nem volt más zaj, csak a födémen kopogó esőcseppeké. Odalent
mozdulatlanul feküdt az idegen lény, elterülve a sárban, alig pár tucat
méterre az adminisztrációs épülettől. Kiejtettem az üres tárat a
puskámból, és a mellényemet tapogattam egy teli után, de csak arra
jöttem rá, hogy ellőttem a teljes gránát- és lőszerkészletemet.
A tengerészgyalogosok hangosan hujjogattak és kiáltoztak
örömükben.
– Levarrtuk a gecit! – rikkantotta Harrison tizedes, és hasonló
kiáltások hangzottak mindenfelől. Halleyvel csak fáradt pillantásokat
váltottunk, miközben a tengerészgyalogosok egymás páncélját
csapkodták, és az öklüket lengették örömükben. Lenéztem a földön
fekvő, hatalmas idegen lényre: a bőre még mindig több helyen
füstölgött, ahol a rakétáknak és a gépágyúlövedékeknek végül sikerült
átrobbantaniuk elképesztően szívós irháját. Legyőztük, de gyakorlatilag
az összes rendelkezésre álló lőszerünket bele kellett lőnünk, és még így
is száz méternél közelebb jutott a tetőn felállított tüzelőállásainkhoz.
Halley is lepillantott a lényre, aztán fáradtan visszanézett rám.
– Ez kurva közel volt – mondta, mintegy visszhangozva a saját
gondolataimat.
A lábunk alatt finoman megremegett a terraformáló állomás, és a
levegőben felhangzott az ismerős dübörgés, amelytől összeugrott a
gyomrom. Felnéztem, és Halley arcára pillantva láttam, hogy ő is
észrevette. Körülöttünk elhalt a nevetés és az ujjongás, ahogy a
tengerészgyalogosok is észlelték a kiújuló rezgéseket. Ezúttal azonban
a rezgések disszonáns és aritmikus hullámokban jöttek, nem olyan
egyenletesen, mint a legutóbb.
– Ó, bassza meg – nyögött fel Halley.
– Fegyvereket újratölteni! – adta ki a parancsot Becker őrmester a
középső tüzelőállásból. – Fel azokkal a rakétavetőkkel, de kibaszott
gyorsan!
Minden tüzelőállás mellett volt egy kis halom lőszer. Kinyitottam
egy puskatárakkal megrakott lőszeresládát, de már félig üres volt, a
negyven tárból már húszat ellőttünk. Kivettem egy tárat, a puskámba
csattintottam, két másikat pedig a málhamellényem tárzsebeibe raktam.
Az egyik tengerészgyalogos lerakta mellém a TTR-e vetőcsövét, és
kivett egy rakétát egy nagyon kis halomból.
– Ez minden, amink maradt? – kérdeztem.
– Csövenként három robbanófejünk volt – felelte. – Ebből kettőt már
ellőttem, és a maradék már nem páncéltörő.
Riadt kiáltások törtek fel a tűzvonalban, és amikor megfordultam
nem egy, de négy újabb óriási, idegen lény imbolygott ki a ködből, alig
pár száz méterre tőlünk.
– Ó, bassza meg – ismételte magát Halley.
 23.
SÖTÉTBE BORULVA

Az újonnan érkezők nem az előző látogató útvonalát követték.

Ehelyett megálltak a köd peremén, és széles vonalban bontakoztak
szét, mintha nemcsak társuk végzetével lennének tisztában, de
kézifegyvereink korlátaival is. Amikor végül megindultak felénk, még
szélesebbre húzták szét arcvonalukat, már több mint száz méter volt két
lény között. A front már vagy négyszáz méter széles volt, és sokkal
gyorsabb léptekkel közeledtek, mint az első látogatónk. Tizennégy
katonával a három tüzelőállásban, miután a lőszer háromnegyedét
ellőttük, azonnal tudtam, hogy semmi esélyünk feltartóztatni az újabb
támadást.
A tető jobb oldalán a gépágyú kezelői újra tüzet nyitottak. A nagy
rakasz, amelyből a lövedékeket adagolták a gépágyúba, átlátszó
polimerből készült, és még így, majdnem száz méterről is látszott, hogy
a maradék lőszer milyen kétségbeejtően kevés.
– Bal szárny! – üvöltötte Harrison tizedes. – Lőjétek a bal szélsőt.
Tűz!
Mivel az érkezők széthúzták az arcvonalat, a tüzelőállások arra
kényszerültek, hogy megosszák tüzüket. A mi csoportunk, Harrison
tizedes körül, a bal oldalról érkező idegent kezdte el aprítani. Ugyanazt
tettem, mint az imént: sorozatlövésre állítottam a puskámat, és az egyik
tárat a másik után ürítettem az előrenyomuló idegenbe.
 – El ne kúrd nekem azt a rakétát! – figyelmeztette a TTR-lövészét
Harrison tizedes. – Engedd közelebb! Cohen, fogd az utolsó rakétát, és
segítsd betölteni, amilyen gyorsan csak lehet. Találjon célba mind a
kettő!
A jobbunkról, a gépágyúsok felől örömkiáltások hallatszottak. Arra
néztünk, és láttuk, hogy a gépágyúsok ezúttal a lénynek nem a törzsét,
hanem a lábát igyekeztek eltalálni, és erőfeszítéseik hatásosnak
bizonyultak. Ahogy a nyomjelzős lövedékek elkezdték az alsó
végtagjait szaggatni, lény kizökkent biztos és egyenletes járásából.
Néhány nyomjelző lepattant az irhájáról, és úgy kacsázott el a sötétbe,
mint szélfútta zsarátnok, de számos lövedék tisztán átütötte a lény
bőrét. Az megeresztett egy rettenetes, dobhártyaszaggató üvöltést, és
eldőlt. Olyan kecsesen csapódott be a földbe, akár egy összedőlő
épület.
– A lábukra célozzatok! – jött a közös csatornán. – Célozzatok lefelé,
és a lábukat lőjétek!
Módosítottuk a tüzet, és a fennsíkon felénk tartó idegen lábait vettük
célba. Az optikai irányzékomon keresztül láttam, ahogy tűlövedékeink
és gránátjaink felcsapják a sarat a hatalmas, háromujjú lábak előtt.
Csakhogy ami működött a nagysebességű gépágyúlövedékekkel, azt
sajnos mi a szánalmas kézifegyvereinkkel nem tudtuk megismételni.
Tudtam, hogy a lövéseink zöme célba talált, de az idegen
tántoríthatatlanul nyomult előre. A TTR-lövészünk kilőtte a két
megmaradt rakétájából az elsőt. Meghallottam a vetőcső ismerős
pukkanását, és felnéztem a puskám irányzékából, hogy kövessem a
rakéta útját. Az egy villanással eltalálta az idegen lábának a felső
részét, majd lepattant róla, és a lény mögött robbant fel a sárban.
– A kurva életbe! – méltatlankodott hangosan a lövész. Bajtársa
felemelte az utolsó rakétát, és hátulról betöltötte a vetőcsőbe. A
leggyorsabb TTR újratöltés volt, amit valaha láttam. Bekattintotta a
záróreteszeket, és megveregette a lövész vállát.
– Kész!
A lövész újra célzott. Ekkorra már a lény olyan közel volt, hogy egy
jól elhajított kővel is eltalálhattam volna. A rakétavető megint böffent
egyet, és a rakéta elhagyta a vetőcsövet. Egy töredék másodperccel
később a robbanófej bevágódott a bal mellső láb felső részébe, pont a
térdízület és a mar közé. Ilyen közelről a robbanás lökéshulláma egy-
két lépést engem is hátralökött. Az idegen elbotlott, és sivítva zuhant
előre a sebesült lábára. Zuhanás közben vállával nekiütődött az épület
sarkának, és levert a lábamról. A födémet szerencsére gumi borította,
de a fejem még így is olyan erővel koppant neki, hogy csillagokat
láttam. Amikor visszanyertem uralmamat az érzékeim felett, a puskám
már nem volt a kezemben.
– Gyerünk hátra! – kiáltotta az egyik tengerészgyalogos. – Ez fel fog
kelni!
A tengerészgyalogosok visszahúzódtak a tető peremétől. Két kéz
ragadta meg a kölcsönkapott tengerészgyalogos gyakorlóm gallérját, és
amikor odanéztem, láttam, hogy Halley nyúlt le értem.
– Húzzunk innen, jó uram! – kiáltotta.
Tőlünk jobbra, a két másik tüzelőállásnak még a mi csekély és
átmeneti sikerünket sem sikerült megismételnie. Az a két lény, amely
az idegenek arcvonalának közepén jött, elérte az épületet. A pajzsforma
kitüremkedés a fejükön éppen csak felért a födém pereméig, de hosszú
mellső végtagjaikkal egészen messzire be tudtak nyúlni. Láttam egy
hatalmas, háromujjú kezet, amint belemarkol a gumiborítású födémbe:
a tetőszerkezet úgy rogyott be a roppant ujjak alatt, mint a fólia az
ételtároló dobozokon. A másik lény nem vesztegette az idejét ilyen
tapogatózó megközelítésre, óriási karjával egyszerűen lesújtott a tetőre,
mely akkorát csattant, mint egy felrobbanó tüzérségi lövedék. Ez
alkalommal mindenki, aki még állt, elterült. A födém közöttünk, és
Becker őrmester meg Campbell kapitány tüzelőállása között átszakadt.
Talpra küzdöttem magam, és felhúztam Halleyt is. A födém
megbillent, és a frissen vágott hasadék felé lejtett. A puskám csak
párméternyire hevert tőlem, de amikor elindultam érte, a lény, melyet
pár pillanattal korábban terítettünk le, átnyúlt a tető peremén, és
háromujjú kezét éppen előttem mélyesztette bele a gumiborítású
födémbe, hogy megkapaszkodjon.
– Baszd meg a puskád! – kiáltotta Halley, és húzni kezdett. – El kell
tűnnünk innen, de azonnal.
 Nem láttam, hogy a parancsnok vagy Becker őrmester életben van-e,
de nem akartam parancsokra várni, miközben az idegen behemótok
éppen szétszedik alattunk az épületet.
Az út vissza a feljárathoz sokkal hosszabbnak tűnt, mint amikor
megérkeztünk a tetőre, pedig úgy éreztem, legalább kétszer olyan
gyorsan futunk. Mögöttünk olyan volt a zaj, mintha valaki a bolygó
körüli pályáról fregattokat hajigálna le a földre.
Amikor elértük a lejáratot, egy pillanatra összezsúfolódtunk, ahogy
tízen próbáltunk meg egyszerre átjutni ugyanazon az ajtón.
– Hol az a kibaszott óvóhely? – süvöltött át a lármán Halley.
– Lefelé, az alagsori szinten! – kiáltott vissza az egyik
tengerészgyalogos, miközben átjutottunk az ajtón, és robogtunk lefelé a
lépcsőkön. – Végig a lépcsőn, és az alján jobbra.
Úgy dübörögtünk lefelé, mint egy megriadt állatcsorda. Egy
pillanatra bevillant az alapkiképzés, amikor időre kellett felsorakozni
az épület előtt, és úgy találtam, hogy a halálos veszély még egy jól
felbosszantott rangidős kiképző őrmesternél is jobban motivál a
lépcsőn való gyors ereszkedésre.
Alighogy elértem a legfelső szint lépcsőfordulóját, hatalmas csapás
rázta meg az épületet, és sokan megint elvesztették az egyensúlyukat.
Nekem sikerült két kézzel megkapaszkodnom a korlátba, így nem
vertem be a fejem a lépcső fém padlórácsozatába. A fények
hunyorogtak egy darabig, aztán teljesen kihunytak.
– Mi a fene?! – mondta valaki. – Hogy a francba tudták
megszakítani az áramot? Ez a hely egy kibaszott fúziós erőmű!
– Haladj tovább, agyas! – felelte egy másik tengerészgyalogos. – Ez
most kurvára nem számít.
Lefutottunk a lépcsőn egészen az alagsorig. Az épület a fejünk fölött
minden egyes újabb csapásba beleremegett. Az áram nélkül maradt
épület pincefolyosóján csak a vörös tartalékfények világítottak, baljós
derengésbe vonva a helyet. Fölöttünk valamelyik szinten valami nehéz
csapódott mennydörgő lármával a padlóra, amitől megremegtek a
falak. Úgy éreztem magam, mint az egyszeri kismalac a mesében,
ahogy menekül a gonosz farkas elől, miközben az éppen elfújja a házát.
 Az óvóhely bejárata egy kisméretű, páncélozott ajtó volt a folyosó
végébe süllyesztve. A torlódás megismétlődött, ahogy egy tucat katona
futott össze a félhomályos alkóvban az óvóhely bejárata előtt. Az élen
álló tengerészgyalogosok előbb ököllel, majd puskatussal kezdtek
dörömbölni az ajtón.
– Benning hadnagy, kinyitná ezt a kurva bejáratot? – kérdezte Halley
a kommunikátorán keresztül.
– Azonnal – jött a hadnagy tompa hangú válasza a közös csatornán.
– Lépjenek hátra, az ajtó kifelé nyílik.
A tengerészgyalogosok szabaddá tették a bejárat előterét, valaki
pedig belülről kireteszelte és kinyitotta a páncélajtót. Maga az ajtó volt
vagy harminc centiméter vastag, a betonfal meg, amelybe vágták,
legalább kétszer ennyi, de látva azt, ami odafenn a födémmel történt,
volt bennem némi félelem azzal kapcsolatban, hogy bebújjak ide,
miközben a látogatók széttiporják fölöttünk az épületet. Egy részem
legszívesebben elrohant volna, hogy találjon egy kijáratot, aztán elinalt
volna a dombok közé. Aztán a tengerészgyalogosok löktek rajtam
egyet, átkecmeregtünk a szűk bejáraton és bejutottunk az óvóhelyre.
A vészhelyzetekre épített bunker szűk helyiség volt, amelyet már
megtöltöttek az állomás civil technikusai. Ahogy nagy hirtelen újabb
egy tucat ember érkezett, ráadásul terjedelmes csatapáncélokban, a
zsúfoltság olyan mérvű lett, mint a legénységi állomány
hálókörleteiben egy hadihajón. Valaki lezárta mögöttem a bejáratot, és
a felülről érkező rettenetes recsegés-ropogás elhalkult valamelyest.
– Mindenki lejutott épségben? – kérdezte egy hang, melyben
felismertem Campbell kapitány reszelős baritonját.
– Létszámellenőrzés! – kiáltott Becker őrmester.
– Rivers és Okuda még odafent vannak – mondta valaki. – A
gépágyúnál voltak. Már rádión sem érem el őket.
– Ó, bassza meg. – Becker őrmester ellenőrizte puskája tárját, aztán
átvágta magát az embereken. – Két ember jöjjön velem. McMurty,
Gonzales, maguk ketten.
– Függessze fel a parancsot, őrmester – szólalt meg Campbell
kapitány. – Az az ajtó most zárva marad.
 Becker őrmester megfordult, és a parancsnokunkra meredt, aki a
helyiség másik végében állt.
– A tengerészgyalogosok nem hagyják hátra az övéiket, uram. Ha az
embereim még odakint vannak, akkor kimegyek, és lehozom őket.
– Akkor a semmiért fogja széttapostatni magát. Annak az egész
tetősaroknak vége. Láttam, ahogy lezúzták a gépágyúval együtt. Az
emberei elestek, őrmester. Tegyen le erről.
Támadt némi morgás az állomás tengerészgyalogosai között, de a
műveleti tisztünk volt messze a legmagasabb rendfokozatú katona a
környéken, és McMurty meg Gonzales igencsak megkönnyebbült,
amikor közbelépett. Halley meg én átvágtuk magunkat a bejáratnál
szorongó csatapáncélos tengerészgyalogosok között, és csatlakoztunk a
kapitányhoz és Benning hadnagyhoz a helyiség túlsó sarkában.
Körülöttem hirtelen megindult a beszélgetés, a civilek tudni
szerették volna, mi történt a tetőn, a tengerészgyalogosok pedig több
mint lelkesen osztották meg az élményeiket. Campbell kapitány
Benning hadnagyot tájékoztatta a részletekről, mivel a hadnagynak
csak nagyon vázlatos képe volt a rövid összecsapásról, hisz csak az
elszórt rádióüzeneteinket hallotta.
Aztán jött egy újabb váratlan rázkódás, sokkal erősebb, mint a
korábbiak, és a helyiség vészvilágítása kihagyott egy pillanatra.
Rémisztő robajt hallottam, és kikövetkeztettem, hogy az épület
nagyobb része épp most omlott össze a fejünk fölött. Aztán jött egy
újabb, csontrepesztő rázkódás, olyan volt a hangja, mintha a sinoruszok
most találták volna el egy termobárikus tüzérségi lövedékkel az
óvóhely előterét. A legtöbb tengerészgyalogos hasra vágta magát,
kiabáltak és káromkodtak. Halleyvel együtt mi is lekuporodtunk, és a
mennyezetet néztük.
Az óvóhely alapjában véve egy négyzet alakú helyiség volt,
nagyjából tízméteres oldalakkal, és minimális mennyiségű bútorzattal.
Volt egy kommunikációs konzol a hátsó falon, és fémpadok a falak
mellett, a betonpadlóhoz rögzítve. Valami helyiség nyílt a
kommunikációs konzol mellett, de nem is ajtó, csak egy térelválasztó
zárta le. Odamentem, félrehúztam a térelválasztót, és benéztem. Egy
vegyi vécé volt ott mindössze, és néhány megpakolt polc. Semmilyen
szilárd dolog nem volt az egész óvóhelyen, amely alá érdemes lett
volna bebújni, ha egyszer a látogatóinknak sikerül áttörniük a bunker
födémét.
Odafenn a megkínzott és elgyötört fémszerkezet hangjai rettenetes
crescendóba csaptak. Éreztem, ahogy az óvóhely padlója minden egyes
rázkódásra és csattanásra megremeg. A bezárt ajtó mögött olyanok
voltunk, mint egy csapat patkány egy dobozban: sem elmenekülni, sem
elbújni nem tudunk, ha a bunker födémje, bármiből is készült, nem lesz
képes ellenállni annak, hogy huszonöt méter magas lények taposnak rá.
Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon milyen nehezek lehetnek, de
aztán úgy döntöttem, inkább nem foglalkozom ilyen becslésekkel,
miközben odafenn több ilyen lény éppen a földdel teszi egyenlővé a
terraformáló állomást.
– Mi történik, ha megroppanják a fúziós reaktort? – kérdeztem.
– A mágneses zárómező megszűnik, és az erőmű leállítja magát –
felelte az egyik civil technikus. Piszkos overallján a BARMORE név
volt olvasható.
– És amikor megszűnik, az képes megölni azokat a behemótokat?
– Sajnos nem. Amikor a mágnestekercsekből hirtelen eltűnik a
kakaó, lesz egy robbanás, de igen kicsi. Aligha fog azoknak az izéknek
ártani.
Az óvóhely újra megrázkódott. Betonpor hullott a mennyezetről.
– A picsába! – mondta Halley. Követtem a tekintetét, és észrevettem,
hogy az óvóhely fala megrepedt. Csak pár milliméteres volt a repedés,
de a padlótól a plafonig tartott. A világítás megint pislogott párat, aztán
kialudt. És ezúttal nem kapcsolódott vissza.
– Elment a vészhelyzeti energia – állapította meg az egyik technikus.
– Ne bassz! – mormolta egy tengerészgyalogos.
Körülöttünk a tengerészgyalogosok felkapcsolták páncéljaik taktikai
lámpáit, és a helyiség baljós vörös fénybe borult. A légcserélő
ventillátorai erőtlenül pörögtek még egy ideig, azután leálltak.
– És most? – kérdezte Halley.
– Van itt egy tercier akkumulátorcsomag – mondta Barmore
technikus. Odament a kis raktárhoz, a térelválasztó mögé – Valaki
idevilágítana?
 Az egyik tengerészgyalogos közelebb lépett. Barmore eltávolított
egy panelt, és felfedett mögötte egy sor biztonsági fedéllel takart,
régimódi, mechanikus kapcsolót. Néhányat felkattintott, mire az
óvóhely lámpái kigyulladtak. Pár pillanattal később, miután kifújt egy
kis betonport, a levegőkeringető-rendszer is életre kelt.
– Meddig fog ez kitartani? – kérdezte Campbell kapitány.
– Egy óráig, legfeljebb kettőig – felelte Barmore. – Egy kicsit
tovább, ha felváltva visszatartjuk a lélegzetünket.
– Mindenki ellenőrizze a fegyverét és a felszerelését – szólt oda a
tengerészgyalogosainak Becker őrmester. – Ha elfogy a levegő,
kimegyünk. Akár vannak odakint óriásszörnyek, akár nem.
Ránéztem a tengerészgyalogosakra, akik nem tűntek túlságosan
lelkesnek ettől az ötlettől. Volt egy pár M-66-os puskánk, meg néhány
pisztolyunk, de senkinek sem sikerült egy rakétavetőt megmentenie a
nagy kavarodásban. Tudtam, hogy ez a tűzerő nem lesz elég akár csak
egyetlen ilyen lény megállításához sem. Viszont a fulladás sem
szerepelt túl magasan a „kívánatos halálnemek”-listámon, úgyhogy úgy
döntöttem, a tengerészgyalogosokkal tartok, amikor kitörnek a
páncélajtón.
Ebben a pillanatban életre kelt a kommunikációs konzol. Akárki is
használta utoljára, a maximumra állítva hagyta a hangerőt: a hirtelen
zajtól összerezzentem.
– Nemzetközösségi személyzet, nemzetközösségi személyzet, itt a
NACS Manitoba, a vészhelyzeti csatornán. Ha bárki nemzetközösségi
állampolgár hallja ezt az adást, kérem, jelentkezzen.
Az óvóhelyen abbamaradt minden beszélgetés, és harminchat
szempár fordult a kommunikációs konzol felé. Egy pillanatra a
döbbenet csöndje töltötte be a teret. Aztán Campbell parancsnok
odarohant a konzolhoz, és leült elé.
– Manitoba, itt a Versailles műveleti tisztje, vétel.
Nem jött válasz, csak halvány statikus sustorgás. Azután a Manitoba
megismételte az üzenetét:
– Nemzetközösségi személyzet, nemzetközösségi személyzet, itt a
NACS Manitoba...
 Campbell kapitány megpróbált újra válaszolni, de a Manitoba nem
nyugtázta. A kapitány elkeseredésében öklével a konzol oldalára
csapott.
– Valaki megnézné ezt a kurva kommunikátort? Ha nem tudunk
segítséget hívni, nekünk befellegzett.
– A Versailles vészhelyzeti jelzőbójája eljuthatott az Alcubierre-
járatba – gondolkodott hangosan Halley. – És a flotta erősítést küldött.
Erre a hónapra csak a Versailles volt betervezve, hogy utánpótlást
hozzon ide.
– Viszont ez kurvára nem segít rajtunk, ha ez a kommunikátor beadta
a kulcsot – mondta Campbell kapitány. Mögöttünk a
tengerészgyalogosok és a technikusok izgatottan sustorogtak. Odafönt
látogatóink folytatták az épület földig rombolását, de a recsegés-
ropogás már távolabbról hangzott, ahogy a komplexum hátsó része felé
tartottak.
– A felszerelés rendben van – állapította meg az egyik technikus,
miután leellenőrizte a konzolt. – A vétel magától értetődően működik.
Amennyire meg tudom mondani, az adás is, de a vonal a tetőtányérhoz
nyilván megszakadt.
– Nem tud valaki kifutni, és a csatapáncél rádiójával válaszolni? –
kérdezte Halley. Becker őrmester megrázta a fejét.
– Kijutni éppen ki tudnánk, de a páncél rádiójának nincs elég
energiája, hogy elérjen egy bolygókörüli pályán lévő hajót. Nem érünk
fel az orbitális pályákig, és a hajó akkor sem venné az adást, ha pont
fölöttünk állna.
– Mi a helyzet a Waspoddal? – kérdeztem Halleyt. – Már persze ha
még nem vágták haza.
Halley és Campbell kapitány meglepve néztek rám.
– Hát, éppen működhetne – ismerte el Halley. – Ha fel tudunk
szállni. Csakhogy egy hideg és sötét gép előkészítése a felszállásra
legalább tíz perc. Legyen öt, ha szarsz a szabályzatra meg a biztonsági
előírásokra. De nem hiszem, hogy lenne annyi időnk, Andy.
A bezárt ajtóra meredt. Az arckifejezéséből láttam, nem rajong az
ötletért, hogy megpróbáljon a deszantgépéig eljutni, miközben odafenn
éppen eltörlik az állomást. Az igazat megvallva, én sem rajongtam. Sőt,
rögtön, miután kimondtam, szinte már azt kívántam, bárcsak
visszaszívhatnám, hogy eltüntethessem a Halley arcára kiülő
aggodalmat.
– De nem kell a gépen lenned ahhoz, hogy előkészítsd a felszállásra,
nem igaz? – kérdeztem. – Hogy csináltuk a feltöltést a Versailles-on? A
közelében nem jártunk a gépnek.
– Hát nem emlékszel? – kérdezett vissza Halley. – Azt a hajó
neurális hálózatán keresztül csináltuk. Csakhogy itt nincs ilyen
hálózatunk, vagy tévedek?
Hirtelen tudatára ébredtem a vállamon átvetett ütésálló toknak,
amelyben a kézi konzolom rejtőzött.
– Nem, az nincs – ismertem be, és végigsöpört rajtam egy
adrenalinhullám. – De egy nagyon frankó kis hordozható hálózatot
össze tudok rakni.
Megpaskoltam az oldalamon lógó tokot. Halley egy pillanatig
értetlenül nézte, aztán elkerekedett a szeme.
– Andy, ezért megint bemásznék az ágyadba az alapkiképzésen.
– Csak annyi kell, hogy rálássak a deszantgépre. A vezeték nélküli
karbantartó-hálózat hatótávolsága nyolcvan-száz méter. – Halleyre
néztem. – Mondd, hogy megvan a rendszergazda-elérésed a madárkád
hálózatához.
Egy pillanatig habozott, aztán előhúzta dögcéduláját a repülős
overallja alól. A hátoldalára laminált csíkot ragasztottak egy hosszú,
kézzel írt számsorral.
– Sosem tudtam visszaemlékezni erre a baszott hosszú kódra, ezért
aztán a fedélzeti technikusom leírta nekem.
– Nem tudnánk elérni őket a felszínről, fedezékből? – kérdeztem.
– A kommunikátor öt kilowattal ad – felelte Halley. – De itt a hegyek
között, meg ezzel a viharzónával? Nem biztos, hogy veszik az adást,
csak ha pont fölénk érnek. Ha biztosra akarunk menni, akkor fel kell
szállnunk, és a hegyek meg a viharzóna fölé kell kerülnünk. Hatezer
méterről az egész félteke fölött hallani fognak.
– Fogja a katonáit, és fedezzék Mr. Graysont és a zászlóst – mondta
az őrmesternek Campbell kapitány. – Ha valamelyik lény elindulna
visszafelé, maguknak csak annyi ideig kell elvonniuk a figyelmét, amíg
Halley zászlós fel nem száll.
Becker őrmester végignézett megviselt tengerészgyalogosainak
hevenyészett csapatán. Azután bólintott, és újra felemelte a puskáját.
– Gyerünk, emberek! Mutassuk meg a zászlósnak, milyen az, ha
tengerészgyalogosok a hátvédjei.

Jó tíz perc alatt tudtunk kikecmeregni a felszínig. Az alagsorból

kivezető rámpát beborította a törmelék, rendesen megizzadtunk és
bekoszolódtunk mire átpréseltük magunkat a lezuhant beton- és
acéldarabokon. Mikor elértük a szabadba nyíló ajtót, Halleyvel leültünk
egy kicsit, hogy összeszedjük magunkat. A szívem a torkomban
dobogott, a feszültség abroncsként szorította össze a mellkasomat.
Aztán Becker őrmester lassan kinyitotta a dupla ajtó egyik szárnyát,
és kióvakodott, hogy csöndesen felderítse a külvilágot.
– Ki lehet jönni! – szólt pár másodperccel később. A távolból még
hallatszott a recsegés-ropogás, de már nem tűnt olyan intenzívnek és
vadnak.
Kisorjáztunk az ajtón, és követtük Becker őrmestert. Ő jelzett a
tengerészgyalogosainak, hogy vegyenek föl védekező alakzatot, azok
pedig lövésre kész fegyverekkel szétváltak. Nagyon sebezhetőnek
éreztem magam, kint a nyílt terepen, fegyver nélkül.
A pusztítás valami elképesztő volt. Megfordultam, hogy
visszanézzek az épületre, de csak egy romhalmazt láttam. Az
állomásnak ezt a végét teljesen elpusztították, csak az acélváz
maradéka ágaskodott a leomlott betonfalak között, ameddig csak
elláttam. Ami valaha a Willoughby 47 terraformáló állomás elülső
harmada volt, az most csak egy romhalmaz. Száz méterrel arrébb az
épület egy része összedőlt, az emeletek úgy lapultak egymáson, akár
egy trehányul összerakott szendvics. Az épület romjain keresztül
elláttam egészen a leszállóhelyig, ahol Halley Waspja várakozott;
éppen ráláttam a deszantgép farkán található függőleges vezérsík
tetejére.
Az eső hideg, acélszürke hullámokban zuhogott. A
tengerészgyalogos gyakorlóm pillanatok alatt átázott. Kézi konzolom
vízhatlan és golyóálló tokban lógott a vállamon, és mint ilyen, ebben a
pillanatban sokkal ellenállóbb volt, mint a viselője. Halley a
falmaradvány mellé lapult, majd szorosan a fal mellett maradva futott
vagy hetven métert, az alagsori rámpa dupla ajtajától egészen az épület
sarkáig. Ha az egyik behemót épp most fordult volna be a sarkon,
Halleynek nem lett volna ideje visszafutni az óvóhelyre. Egy pillanattal
később én is összeszedtem magam, és utána trappoltam.
Hogy eljussunk a sarokhoz, törmelékhalmokon kellett átmásznunk,
és az épület acélszerelvényei és a vasbeton falak maradványai között
kellett bujkálnunk. A sisak szenzorai nélkül képtelenség volt ötven-
hatvan méternél messzebbre ellátni ebben az esőben.
Halley elérte a sarkot, és lehasalt, mielőtt kilesett volna mögüle.
Aztán vigyorogva fordult vissza.
– Még ott van. Gyerünk, Andy, csináld. És húzz bele.
Nem kellett sokat noszogatnia. Letérdeltem mellé a sárba, és
kihajtottam a konzol borítását. Halley deszantgépe talán száz méterre
lehetett az épület romjaitól, ami a gép helyi vezeték nélküli hálózatának
a maximális hatótávolsága. Bekapcsoltam a konzolt, és nekiláttam
közeli virtuális csatlakozópontokat keresni.
– Bassza meg – morogtam, amikor nem tűnt fel semmi a kijelzőmön.
– Mi a baj? – kérdezte Halley. A távolban mennydörgésszerű robaj
hallatszott, Halley odakapta a fejét, aztán visszanézett rám.
– Nem találok csatlakozópontot. Valószínűleg túl messze van. Vagy
az eső miatt. Vagy mindkettő.
Újra körülnéztem, és kifutottam a nyílt terepre, Halley hideg és sötét
deszantgépe felé. Ötven méterre hevert ott a földön egy jókora darab a
födém borításából, úgy nézett ki, mint egy vihar tépte sátor. Bekúsztam
alá, hogy valamelyest takarásban legyek. Pár másodperccel később
toccsanásokat hallottam a hátam mögött, ahogy Halley követett.
– Mondd, hogy látod a hálózatot!
Újra rákerestem a hálózati portokra. Ez alkalommal találtam egyet.
– Látom a hálózatot. Kérem a belépési kódot.
Halley lehúzta a nyakából a dögcéduláját, és a kezembe nyomta.
Beletöröltem az elázott gyakorlómba, és leolvastam a kódot, majd
begépeltem a konzolba.
 – Bent vagyok. Gyere és segíts a felszállás-előkészítő lépéseknél.
Halley közelebb kúszott, és szorosan mellém feküdt.
– Ugorjuk át, amit lehet. Kell az avionika, a kormányzás, és járjanak
a hajtóművek. Minden mást majd be tudok indítani a levegőben.
Végiglépkedtem a gép virtuális vezérlőpaneljén, és egyesével
beindítottam azokat a rendszereket, amelyeket Halley megjelölt.
– Az elektromos hálózat bekapcsolva.
Előttünk felkapcsolódott a Wasp fülkevilágítása, a szárnycsonkok
végén villogni kezdtek a navigációs fények.
– Fő adatbusz bekapcsolva. Avionika bekapcsolva.
– A hajtóműveket csak egyesével indítsd be. Mivel nincs külső
betáplálás, az akkumulátorokról fognak indulni. És azokban nincs elég
kraft, hogy mindkettőt egyszerre berántsák.
– Rendben. – Hagytam, hogy átnézze az üzemanyag-ellátó
alrendszerek menüjét. Rábökött a kijelzőre.
– Ezeket itt. Kapcsold be az átkötést, és a másodlagos szivattyúkat
is. A hajtóműveket indítsd be utoljára, mert azok piszok nagy zajt
fognak csapni.
– Mennyi ideig kell járatni őket, mielőtt felszállhatnánk?
– Egy-másfél percig.
A Neurális Hálózati Iskola egyetlen tesztje sem jelentett akkora
nyomást, mint amilyet most éreztem, ahogy Halley Waspját készítettem
elő távirányítással egy vészfelszállásra, ellenséges területen. Nem
akartam belegondolni, mi történne, ha hibáznék, és elkúrnám az
egyetlen esélyt arra, hogy a deszantgépet a levegőbe emeljük.
– Szólj, hogy mikor indíthatom őket – mondtam Halleynek. Ő vett
egy reszketős levegőt, és kinézett a gépére, amelynek navigációs fényei
zöld és vörös csíkokkal festették meg az éjszakai esőt.
– Csináld – mondta.
Esőverte kijelzőmön ráböktem az 1. HAJTÓMŰ INDÍTÁSI
FOLYAMAT MEGKEZD/MEGSZAKÍT feliratra.
Ötven méterrel előttünk a deszantgép bal oldali hajtóműve finom
sivítással elindult, és másodpercről másodpercre hangosabb lett. Tíz
másodperccel később már torokhangon üvöltött.
– Húsz százalék. Huszonöt. Harminc.
 – Negyvennél indíthatod a másikat.
– Rendben. – Ujjam ott várakozott a 2. HAJTÓMŰ INDÍTÁSI
FOLYAMAT MEGKEZD/MEGSZAKÍT felirat felett.
A hátunk mögött, a távolban a pusztítás szórványos zajai hirtelen
elcsendesedtek.
– Ó, ó – mondta Halley.
Pár pillanattal később a már ismerős tompa rázkódással megremegett
alattunk a talaj.
– Flotta, húzzanak onnan a francba! – hallottam Becker őrmester
figyelmeztetését a fülhallgatómon keresztül. – Itt mindjárt kezdődik a
tánc. Jön egy mumus a déli falból.
Néhány másodperc múlva felkerepeltek a tűlövedéket szóró puskák a
lerombolt komplexum déli oldalán; a fiúk folyamatosan tüzeltek. A
kijelzőmre néztem.
Negyven százalék.
Olyan erősen nyomtam meg a kijelzőt, hogy az majdnem berepedt.
Szánalmas fedezékünk előtt felpörgött a második hajtómű is, bár
sivítását alig hallottuk az első hajtómű bömbölésétől.
– Nyisd ki az oldalsó ajtót – kiáltotta Halley. – Aztán futás!
Úgy tettem, ahogy mondta, miközben ő talpra ugrott. Eltartott egy
darabig, mire a menüben megtaláltam az ajtók vezérlését, és mire
aktiváltam, addigra ő már félúton volt a madara felé. Felugrottam, és
utánafutottam.
A hátunk mögött elszabadult a pokol. Néhány tengerészgyalogosnak
még voltak puskagránátjai, és hallottam a gránátvető csövek
böffenéseit, amelyet a gránátok mély, de erőteljes hangú robbanásai
követtek. Utána dobhártyarepesztő sikítás hallatszott. Hátranéztem a
vállam felett, de rögtön megbántam. Az egyik óriási idegen jött elő az
esőből, ott tornyosult a terraformáló állomás délkeleti sarkának
maradványai felett. Valamelyest még elfedte a zuhogó eső és a
sötétség, de a torkolattüzek és a gránátrobbanások fényében látszott,
hogy gyorsan mozog. Pont az épület és a deszantgép között jártam, és
abból, ahogy ez az izé mozgott, csak egyfelé vezetett kiút. Soha nem
jutnék vissza az alagsori lejárathoz, melyet a tengerészgyalogosok
őriztek.
 – Tűnjön el innen! – üvöltötte át Becker őrmester a csatazajt. – Mi
tíz másodpercen belül fedezékben leszünk.
Visszafordultam Halley gépe felé, és lefutottam életem leggyorsabb
ötvenméteres sprintjét. A bejárat a deszantgép másik oldalán volt, ezért
a Wasp hasa alatt csúsztam át, nehogy a hajtóművek csóvái
elsodorjanak. Aztán felpattantam, és bevetettem magam a nyitott
oldalajtón.
A pilótafülkében Halley már az ülésében ült. Mögöttünk, a
deszantgép farkának holtterében egy újabb üvöltés harsant, olyan
hangos, hogy kis híján a hajtóművek dübörgését is elnyomta.
– Ülj le és kapaszkodj! – kiáltotta Halley. Ledobtam magam a
másodpilóta páncélozott ülésébe, miközben ő megragadta a
botkormányt és a gázkart. Még arra sem volt időm, hogy bekössem
magam, amikor a Wasp előrelendült. Odakint, a pilótafülke vastag
polikarbonát ablakain túl hevert az első, általunk megölt idegen teteme,
és elállta az utunkat. Halley káromkodva rántotta fel a Wasp orrát, és
csak centikkel kerülte el az ütközést. A maradványokon túl a sötétség
és az eső takart el mindent, mi pedig teljes gázzal indultunk meg az
éjszakába. Halley elsősorban sebességet akart, nem magasságot.
Oldalra pillantottam, és láttam, hogy még a sisakját sem vette fel, sem
éjjellátó, sem infravörös: vakon és süketen repült. Eszembe jutott, hogy
mennyi meredek domb és hegy veszi körbe a terraformáló állomást, és
már nyitottam a szám, hogy odakiáltsak Halleynek, de egy pillantás az
arcára elárulta, hogy tökéletesen tudatában van ennek a problémának.
Keményen jobbra döntötte a gépet, és felhúzta az orrát, hogy
magasságot is szerezzen.
Miután eltelt egy perc és még mindig nem bukkant ki hegy előttünk
a sötétből, hogy szétkenődjünk rajta, újra lélegzetet vettem. Halley
stabilizálta az emelkedő spirálunkat, egyenesített valamennyit a gépen,
és kapcsolókat állítgatott. A gép már nem dőlt meg olyan meredeken,
és szintbe álltunk. Aztán Halley elengedte a botkormányt, és bekötötte
magát. Követtem a példáját, és felvettem a sisakot, amelyet levertem a
helyéről, amikor kapkodva leültem.
– Mindjárt jobb – állapította meg Halley, ahogy bekapcsolta sisakját,
és leengedte az arclemezét. Amikor működésbe hoztam a saját
sisakomat, odakint a világ ismét láthatóvá vált, igaz, csak a zöld
különféle árnyalataiban. Magunk alatt hagytuk a terraformáló körüli
dombokat, és egy kényelmes jobbspirállal emelkedtünk a felhők közé.
– Hát ez a terv kurva gyorsan ment a lecsóba – állapította meg
Halley. – Azt hiszem, ez volt a leggyorsabb felszállás, amit valaha is
Wasppal megcsináltak.
Egymás után indította el az alrendszereket, miközben a gépet a
robotpilóta kormányozta. Adtam magamnak egy másodpercet, hogy
ellenőrizzem, nem kell-e cserélnem a gyakorlóm nadrágját, de
szerencsére nem kellett.
– És most? – kérdeztem.
– Most bekapcsoljuk a rádiót, felmegyünk a viharzóna fölé, és
lehívjuk a barátainkat az űrből – felelte Halley. – Aztán egy szép,
biztonságos helyen leteszem ezt a gépet, és kapok egy szívinfarktust.

– Manitoba, itt a Stinger Hat Kettes, a NACS Versailles tartalék

deszantgépe. Veszitek az adást? Vétel.
– Stinger Hat Kettes, tisztán és érthetően hallak. Mi az állapotod és a
pozíciód? Vétel.
A válasz kristálytisztán hangzott. A Willoughby 47-es fölött
köröztünk, hatezer méter magasan, de csak ezer méterrel a felhőtakaró
felett, amely, legalábbis felőlünk nézve, az egész kontinenst befedte.
– Manitoba, baráti erők vannak odalenn, akiknek légi támogatásra és
kiemelésre van szükségük a Willoughby 47 terraformáló állomáson. Az
állomás ellenséges idegen létformák támadása alatt áll. A létszám
harmincnégy fő, mindannyian visszahúzódtak a vészhelyzeti
óvóhelyre.
– Vettem Hat Kettes. Maradj vételen.
A flotta híradósa meglepően nyugodt maradt, ahhoz képest, hogy
csak az imént jutott tudomására, hogy idegenek vannak a bolygón.
Pár perccel később a Manitoba újra jelentkezett.
– Hat Kettes, itt a Manitoba. Shrike támadógépek és két deszantgép
tart a koordinátáid felé. A támadógépek várható érkezési ideje hét perc.
A hívójelük Hádész, és majd ellenőriztetik veled a célpontokat, mihelyt
a közelbe érnek. A deszantgépek azután hajtják végre a kiemelést,
miután a Shrike-ok végeztek a takarítással.
– Vettem, Manitoba – felelte Halley, és rám vigyorgott. –
Visszamegyek a felhőalap alá, és megjelölöm nektek a célpontokat. A
látótávolság gyalázatos odalent. A Wasp célkijelölőjével fogom a
rosszfiúkat megvilágítani. Nem fogjátok eltéveszteni őket, huszonöt
méter magasak.
– Ööö... vettem, Hat Kettes.

Halley visszavitte a Waspot a felhők közé. Az ereszkedés nem volt

annyira félelmetes, mint a vak emelkedésünk, de még így is ökölbe
szorított kézzel csináltam végig, míg a szél úgy dobálta a hatvan tonnás
harci gépet, mint megáradt patak a parafadugót.
Mire kiértünk a felhők alá, már kevesebb mint százötven méter
magasan voltunk. Halley visszafordult a terraformáló állomás felé,
amely sötéten állt odalent. Még egykilométeres távolságból is láttam a
hatalmas lényeket a romba dőlt épület körül. Visszatértek az állomás
lassú és módszeres elpusztításához. Feltekertem a nagyítást az
optikámon, és megcsodáltam tökéletesen idegen fiziológiájukat. Úgy
néztek ki, mintha valaki fogta volna a denevérek, gyíkok, madarak és
az emberszabásúak leghátborzongatóbb részeit, és egy lehetetlenül
magas, hórihorgas lénnyé gyúrta volna őket.
Halley imbolygó lebegésre váltott, és beindította az
irányzórendszereket.
– Istenem, bárcsak lenne pár rakétám azokon a pilonokon. Vagy csak
száz lövedék a gépágyúhoz. – Szálkereszteket illesztett mind a négy
lény sziluettjére, és ádáz mosollyal megnyomta botkormányán a tűz-
gombot.
– Stinger Hat Kettes, itt Hádész Három Nulla, jövök feléd, felszíni
célokra tárazva. Mondd, hogy ki kicsoda odalenn.
– Hádész Három Nulla, a jófiúk beásták magukat az alagsori
óvóhelyre – felelte Halley. – Egy kilométerre délkeletre lebegek az
állomástól, célmegjelölőm az ellenségeidre mutat. Megismétlem, a
jófiúk az óvóhelyen vannak. Amint lőtávolságba értek, engedjetek rá
mindent a megjelölt célpontokra.
 – Vettem, Hat Kettes. Maradjatok készenlétben, és esetleg dugjátok
be a fületeket odalenn.
Sem figyelmeztető hang, sem hajtóműdörgés nem jelezte a
támadógépek érkezését. A légi támogatás első jele egy nagyöbű
gépágyú dübörgése volt, ahogy elképesztő sebességgel ontotta magából
a lövedékeket. Egy kilométerre előttünk az egyik lény eltűnt a nagy
kaliberű lövedékek záporában. Egy pillanattal később egy Shrike
támadógép húzott el mellettünk teljes gázzal, a csóvája meghimbálta
deszantgépünket. Pilótája egy újabb sorozatot pumpált lövedékeiből a
lénybe, aztán jobbra felhúzta a gépét, és eltűnt a felhők között. Amikor
elült a porfelhő, a lény már a földön vergődött.
Egy másik irányból fél tucat, rendkívül gyors rakéta bukkant ki a
felhőkből. A lángcsóvák a terraformáló állomás felé tartottak,
mindegyik Halley irányzósugarait követte a tornyosuló idegenek felé.
A becsapódást követő robbanások olyan fényesek voltak, hogy
sisakjaink arclemezei egy pillanatra elfeketedtek, hogy megvédjék a
szemünket. Amikor újra láttunk, már egyetlen egy idegen sem állt.
Halley reszketegen felsóhajtott.
– Úgy látszik, lehet az ember annyira kimerült, hogy képtelen
ujjongani – állapította meg.

A Wasp egy kis, sima földdarabon szállt le, biztonságos távolságban

a terraformálótól. Halley leállította a hajtóműveket, és megpaskolta
maga előtt a műszerfalat. Odafenn a Shrike-ok köröztek alacsonyan,
arra az esetre, ha újabb látogatók érkeznének.
– Nyolcpercnyi üzemanyag maradt – mondta Halley. – Köszönöm,
hogy kitartottál, Hat Kettes.
A hajtóművek egy utolsó rándulással végleg leálltak, és mi kiléptünk
a gépből. Odasétáltam egy nagyobb betondarabhoz, és leültem. De
valami hirtelen jött vágy miatt inkább úgy, ahogy voltam,
végignyúltam a nedves földön. Halley odajött, és nyögve zökkent le
mellém, még azzal sem törődött, hogy valami ülőhelyet keressen.
Tőlünk pár száz méterre a terraformáló állomásból nem maradt más,
csak egy halom szanaszét hajlított acél meg betontörmelék.
 – Torkig vagyok mára a halálközeli élményekkel – nyilatkozta
Halley.
– Remélem, ez itt vereségnek számít – feleltem. – Mert ha ez
győzelem, hát kurvára nem szeretném látni, milyen az, ha szétrúgják a
seggünket.
 24.
A KEZDET VÉGE

A flotta most az egyszer felkészülten érkezett. Az esőfelhők közül

harminc perccel később leereszkedő deszantgépek szárnyvégtől
szárnyvégig meg voltak rakva levegő-föld rakétákkal. A Shrike-ok
tovább köröztek a fejünk fölött, ahogy a deszantgépek leszálltak a
Willoughby 47 romjai mellé. Amint a rakodórámpák lenyíltak az
átázott földre, mindegyik gépből egy teljes raj zárt csatapáncélos
tengerészgyalogos került elő.
– Ej, de örülök maguknak, emberek – köszöntötte a
tengerészgyalogosok rangidősét Campbell kapitány, amikor azok
odaértek a túlélők zilált és megfáradt csapatához. – Kezdett kissé
barátságtalanná válni a helyzet idelenn.
– Mi is így hallottuk – felelte a tengerészgyalogos. Mivel zárt
páncélt viselt, a hangja a sisakhangszóróból jött, amitől nyugtalanítóan
mesterségesnek hatott. – Összezördültek az új szomszédokkal, ha jól
látom.
Az újonnan érkezett tengerészgyalogosok fedezete alatt odasiettünk
a várakozó deszantgépekhez. Amikor felmentem a közelebbi Wasp
rakodórámpáján, láttam, hogy a pilótafülkébe vezető ajtót lezárva
hagyták, és a fedélzeti technikus is hermetikus vegyvédelmi ruhában
irányítja a beszállást.
A deszantgépek pilótái nem vesztegették az időt a nézelődésre.
Mihelyt a civilekből, tengerészgyalogosokból és a flotta
hajótöröttjeiből álló kis csapatunkat szétosztották a két Wasp között, a
pilóták maximális teljesítményre kapcsolták a hajtóműveket, és a gépek
a levegőben voltak, mielőtt a rámpák bezárultak volna.
– A többi emberemet is felszedik? – kérdezte a kapitány a
tengerészgyalogosok rajparancsnokától, aki ott ült vele szemben. A
tengerészgyalogos megrázta a fejét.
– Mi nem, uram. De kiemeléseket csinálnak mindenhol ezen a
bolygón. Azt hiszem, leküldték a harccsoport szinte összes
deszantgépét.
– Milyen hajók vannak a bolygó körül?
– A Hatvanhármas Hordozó Harccsoport, uram. A Manitoba, két
cirkáló, két romboló és egy fregatt.
– A mindenit! – álmélkodott a kapitány. – Tisztességes kontingenst
küldtek.
– Itt voltunka környéken, gondolom ezért. Éleslövészettel
egybekötött flottagyakorlat a Deimosnál. Nekünk a gravitáció nélküli
harcászatot kellett volna gyakorolnunk, amikor a bójájuk kibukott az
Alcubierre-járaiból, és elkezdett sikítani.
– Bocs, hogy elszúrtuk a gyakorlatukat – mentegetőzött a kapitány,
de a tengerészgyalogos csak nevetett.
– Sose bánja, uram. Egy harci bevetés mindig jobb, mint egy
gyakorlat. Még három bevetés, és meglesz a kiváló műveleti
minősítésem.
Most a kapitányon volt a nevetés sora.
– Ahogy most a dolgok állnak, fiam, maguknak
tengerészgyalogosoknak nagyon hamar meglesznek a minősítéshez
szükséges bevetéseik.

A Wasp rakterének nincsenek ablakai, de meg tudtam mondani,

mikor hagytuk el a Willoughby légkörét, mert egyszerre már csak a
biztonsági övem tartott az ülésemben. Hallottam, ahogy a hajtóművek
hangja megváltozik, a deszantgép átváltott űrrepülésre, és kiemelkedett
a bolygókörüli pályára, hogy randevúzzon a hordozóval.
A mozgás érzése és a súlyom akkor tért vissza, amikor beléptünk a
harci hordozó keltette mesterséges gravitációs mezőbe. Még soha nem
voltam olyan deszantgépen, amely egy, az űrben lebegő valamivel
dokkolt, és olyasféle élményt vártam, mint amilyen a Neurális
Hálózatok Iskolájába való érkezésem volt a siklóval a Lunára, de a
deszantgép csak letette leszállótalpait valami kemény padlózatra. Aztán
megint mozogtunk, mert egy hatalmas lift nyelte el a gépet.
Amint a rakodórámpa leereszkedett, az üdvözlő bizottság már ott
várt bennünket. A hordozó hangárja hatalmas volt a Versailles kis,
kétgépes röpfedélzetéhez képest. Waspok és Shrike-ok egész sorát
láttam ott, a hangár pezsgett, a különböző színekkel megjelölt
személyzet üzemanyaggal és lőszerrel töltötte föl a röpfedélzeten
parkoló gépeket. A mi hajóink a hangárnak egy olyan sarkába érkeztek,
melyet átlátszó és hajlékony polimerfal választott el a többi részétől, és
nem messze a gépektől egy dekontaminációs sátrat állítottak fel.
– Hát, tényleg vágytam már egy jó zuhanyra – mondta Halley
szárazon, amikor megpillantott egy csapat vegyvédelmist, akik zárt
védőruhákban integettek, hogy menjünk a dekontaminációs sátorba –,
de nem egy kibaszott hangár kellős közepén, és főleg nem úgy, hogy a
fél hordozó engem bámul.

Lesikáltak, leöblítettek és beszórtak vagy egy tucat különféle szerrel,

mielőtt a vegyvédelmisek megengedték, hogy tiszta gyakorlót húzzunk.
A Manitoba felfegyverzett tengerészgyalogosai még a mentesítés után
sem engedtek bennünket a legénység közelébe. Bevezettek egy nagy
helyiségbe, amely úgy nézett ki, mint egy sebtében kiürített raktár, és
egy tucat egészségügyi tiszt és nővér vett kezelésbe bennünket, hogy
ellássák az apróbb karcolásainkat és zúzódásainkat. Amikor végre
meggyőződtek arról, hogy senki sem fog hirtelen csápokat növeszteni,
hogy aztán felfalja a legénység többi tagját, áttereltek bennünket egy
újabb helyiségbe, egy eligazító terembe, amely elég nagy volt, hogy
egy egész század katonát befogadjon, és még hely is maradjon benne.
Az előadói pulpitus elé tálalóasztalokat toltak be szendvicsekkel és
italokkal.
Ahogy ott álltunk az asztalok körül, faltuk a szendvicseket, és ittuk a
flotta bambiját, tisztek léptek a helyiségbe. Szétválasztották a
társaságunkat, és egyesével vezettek el bennünket kisebb helyiségekbe,
hogy kikérdezzenek. Azok után, amiken keresztülmentünk, utáltam,
hogy elválasztanak Halleytől, és le kellett küzdenem a hirtelen
késztetést, hogy behúzzak egyet annak a zászlósnak, aki kivezette őt a
helyiségből, és elvitte tőlem. Én a hangár egyik karbantartó
helyiségének a sarkában felállított asztalánál kötöttem ki, velem
szemben két tiszt ült. Egy korvettkapitány, űrbéli bevetést jelző
kitűzővel, és a Katonai Hírszerzés egy hadnagya. Bár neki volt
alacsonyabb rendfokozata, mégis ő vezette a beszélgetést.
Ismerve a sereg igencsak borús álláspontját a felszerelés elvesztését
vagy tönkretételét illetően, és tudva, hogy éppen most veszítettünk el
egy több mint egymilliárd nemzetközösségi dollárt érő hadihajót, a
rajta lévő összes felszereléssel együtt, meglehetősen ellenséges
számonkérést vártam a hírszerző tiszttől. Ehelyett a kikérdezés szinte
már barátságos volt, a vádaskodás legapróbb jele nélkül. A tisztek
végighallgatták a beszámolómat az eseményekről, kezdve onnan, hogy
kiléptünk az Alcubierre-járaiból odáig, hogy megérkeztek a
mentőgépek, alig egy órával ezelőtt.
– Azt kell, hogy mondjam, leszedtek bennünket a keringőpályáról,
de fogalmam sincs, hogy történt. Amikor kijutottunk a tartalék
deszantgéppel, nem volt a környéken másik hajó, csak a Versailles.
– Nem hajó volt – mondta a korvettkapitány. – Érkezéskor az összes
szondánk ki volt engedve. Új barátaink kicsit feljavították a környéket,
és most csak ennyit mondhatok.
– Úgy érti belefutottunk valamibe? Valami bolygó körüli
aknamezőbe?
A flottatiszt a hírszerzőre nézett.
– Igen – felelte a hadnagy. – Valamilyen kapszulafélék. Ha egy hajó
közel kerül hozzájuk, felpattannak, és megszórják a környéket nagy
energiájú repeszekkel. Elsőre nem szúrtuk ki őket, mert nem látszanak
a radaron, de a Linebacker cirkálók megoldották a problémát.
Tudtam, hogy normál körülmények között ez a két tiszt azt sem
mondaná meg, hogy mennyi az idő, nemhogy részleteket osszon meg
velem az ellenséges tevékenységről, de igencsak felajzotta őket a tény,
hogy ennek az emberiség történetében egyedülálló akciónak kellős
közepén vannak, és ez az izgalom egy időre elfeledtette velük azokat a
szociális és szakmai határokat, amelyek elválasztják a törzstiszteket a
tapasztalatlan szerződéses katonáktól. Nem osztottam a lelkesedésüket.
Fáradt voltam, zaklatott, és nem akartam mást, csak keresni egy ágyat,
és aludni. Válaszoltam a kérdéseikre, elmeséltem a részleteket,
amelyekre rákérdeztek, és még párszor elismételtem, hogyan történtek
a dolgok. Végül a tisztek megelégedtek az információmennyiséggel,
melyet ki tudtak sajtolni az agyamból, és leléphettem, mehettem vissza
a legénységhez.

Visszaérve folytattuk az evést, és az információmorzsák

csereberélését, hogy összerakjuk a teljes képet. A Hatvanhármas
Hordozó Harccsoport nagyjából négy órával ezelőtt bukkant elő az
Alcubierre-járaiból, és teljes harckészültségben közelítette meg a
Versailles utolsó ismert pozícióját a Willoughby fölött, készen arra,
hogy megütközzön a sinoruszokkal. Ehelyett egy aknamezőt találtak a
bolygó körül, amely nem látszott a radaron, és nem szerepelt az űrbe
telepített fegyverek felismerését tanító kézikönyvekben. A Manitoba
deszantgépei még mindig a Versailles hajótörött tengerészeit hordták
fel a felszínről, és azt pletykálták, hogy az idegen terraformáló
építmények elpusztítására vezényelt támadógépek, miután az összes
rakétájukat kilőtték, csak azért tértek vissza, hogy nagyobb
robbanófejeket vigyenek magukkal.
– És most mi fog történni? – kérdeztem a korvettkapitányt, miután
végeztünk az étkezéssel, és arra vártunk, hogy a legénységünk
elkóborolt maradéka is befusson.
– Nos, azt hiszem, elintézik a dolgot odalenn. Erős a gyanúm, hogy
nemsokára a fél kibaszott flotta itt fog keringeni a bolygó körül. Aztán,
azt hiszem, visszavisznek bennünket a Kikötőbe. Mindannyiunkat
beraknak a vezénylésre várók állományába, amíg a flotta ki nem találja,
hogy mi a fenét kezdjen velünk. Még az is lehet, hogy végül megkapja
azt a mosodás-hajtogatós beosztást, Mr. Grayson – tette hozzá.
– Mit gondol, van arra esély, hogy eltávozást kapjunk? – kérdeztem,
mire harsogva felnevetett.
– Épp most szaladtunk bele egy értelmes idegen fajba – magyarázta.
– Ha azt hiszi, hogy vissza fognak engedni bennünket a Földre, akkor
bizony nagy csalódás vár magára. Búra alatt fognak tartani bennünket,
amíg ki nem találják, hogyan osszák meg ezt a remek hírt az
otthoniakkal.
Begyűrte szendvicse maradékát a szájába, és leöblítette az itala
utolsó kortyaival.
– Tudja, van ebben a helyzetben valami különös irónia – folytatta. –
Annak idején, a törzstiszti kiképzésen egy csomó harci szimulációt és
helyzetgyakorlatot kellett végigcsinálnunk, hogy lássák, hogyan bírják
az emberek a parancsnoki terhelést. Azokat a gyakorlatokat,
amelyekben idegen lényekkel találkoztunk csak úgy hívtuk:
„bogárcsaták”.
Letette a műanyag tányérját a széke mellé, a földre, és sóhajtva
hátradőlt.
– És tessék, itt vagyunk, az első valódi bogárháborúban, és mi
vagyunk a bogarak.

Amikor Halley visszatért a kikérdezésről, egyből odaintett magához,

amikor észrevett a helyiség hátsó részében. Odamentem hozzá, és
elhúztunk két széket egy csendesebb sarokba. Mostanra már mindenki
a székeken elnyúlva szunyókált vagy beszélgetett.
– Épp most raknak nukleáris tölteteket azokra a támadógépekre –
mondta. – Visszafelé átvágtunk a röpfedélzet egyik sarkán, és
tökéletesen láttam. Mark 65-ös irányított atomrakéták, tizenöt
kilotonnásak.
– Szent szar! – A sereg utoljára negyven évvel a születésem előtt
vetett be atomfegyvereket, az utolsó világméretű összecsapásban a
sinoruszok ellen, és csak az atomcsapásoktól meghalt ötmillió ember.
Utána alá is írták a Svalbardi Szerződést, amely véget vetett a
közvetlen földi konfliktusoknak a két tömb között. – Nyilván a
hagyományos rakétákkal nem tudták lezúzni azokat a szarokat.
– Ez azért haza fogja vágni a placcot odalenn – vélte Halley. – Ha
azok az izék csak feleannyi légkörcserélőt építettek, mint mi, akkor
majd száz rakétát fogunk ellőni. Pár évtizedig senki sem fog odalenn
földet művelni.
 Bár az ötlet, hogy lakhatatlanná bombázzunk egy bolygót csak azért,
hogy egy versengő idegen fajt levakarjunk róla, nevetségesnek tűnt, de
a detroiti tapasztalataim alapján úgy gondoltam, a flotta pontosan ezt
fogja tenni.

A legénységi szálláson kijelöltek néhány üres hálókörletet a

számunkra, távol a röpfedélzettől, hogy pihenhessünk egy kicsit.
Harminchat órája csupán hat órát aludtam, és kezdtem hangokat
hallucinálni. A hálókörletek előtt két egészségügyis osztogatta az ipari
erősségű nyugibogyót mindenkinek, aki kérte, de mi Halleyvel úgy
gondoltuk, megvagyunk nélküle: olyan fáradtak voltunk, hogy már
állva is el tudtunk volna aludni.
A Manitoba lényegesen újabb hajó volt a Versailles-nél, és minden
sokkal modernebb volt rajta, de a legénységiek priccsei ugyanolyan
szűkek. Halleyvel megpróbáltunk egy priccsre feküdni, de végül arra
jutottunk, hogy az még egy embernek is csak szűkösen elég. Úgyhogy
hagytam, hogy legyen az övé az egész, én meg bevackoltam magam az
alatta lévőbe. Elhúztam a függönyt, amely valamelyest elszigetelt a
külvilágtól, és úgy, ahogy voltam, ruhástul tekertem magamra a vékony
takarót. A hadihajó életének zajai végiggyűrűztek a törzsön – a
hangosbeszélő, bakancsok zaja a fémfedélzeteken, zümmögő gépezetek
–, de rövid haditengerészeti karrierem során már megszoktam, hogy
pontosan ilyen zajokra aludjak el.

Egy hadihajón nincs nappal vagy éjszaka, csak váltások vannak. Az

ügyeletes parancsnokság másfél váltásnyit hagyott bennünket aludni,
mielőtt egy altisztet küldtek volna, hogy felébresszen. Amikor
kikecmeregtem a koporsónyi helyemről, fogalmam sem volt, hogy az
első, a második vagy a harmadik váltás ideje van, mert a belső órám
elvesztette azt a finom behangoltságát, amelyet nagyjából akkorra
sikerült elérnem, amikor a Versailles belépett az Alcubierre-járatba, a
Capella A felé.
Amíg aludtunk a Manitoba deszantgépeinek sikerült a hajótörött
legénység újabb pár tucat tengerészét felhoznia a bolygóról. Amikor
visszatértünk az eligazító terembe, már több széksort megtöltött a
Versailles legénységi és tiszti állománya. Általános volt a nyugtalanság,
ahogy az emberek igyekeztek megtalálni a barátaikat és körlettársaikat.
Én még nem ismertem túl sok embert a legénységből, úgyhogy
maradtam Halleyvel. Ő körülnézett, hogy megtalálja a pilótatársait, és
elkomorodva jött rá, hogy nem lel egyet sem.
– Nagyon úgy néz ki, hogy én vagyok az egész repülőszázad –
állapította meg. – Rickman a többi pilótával együtt a veszteséglistán
van.
Csináltam egy gyors létszámellenőrzést, és úgy láttam, nagyjából
hatvanan lehetünk az eligazító helyiségben, ez a Versailles rendes
személyzetének kevesebb, mint a harmada. Még ha hozzászámoltam
azt a maréknyi sebesültet, akiket az egészségügyi részlegen ápoltak,
akkor is az jött ki, hogy legénységünk nagyon komoly veszteségeket
szenvedett.
– Figyelem, emberek! – szólította meg műveleti tisztünk az
összegyűlt legénységet, amikor az izgatott beszélgetés végre elhalkult
valamelyest. Mindenki abbahagyta a beszélgetést, és a
korvettkapitányra néztünk.
– Itt végeztünk – folytatta. – A Manitoba itt marad, és folytatja a
felszíni hadműveleteket. Néhányan maguk közül hazautaznak a Bunker
Hill-len. A hadnagy úr mindjárt felolvassa a névsort.
Egy pillanatra szünetet tartott, pillantása végigsöpört a Versailles
legénységének összegyűlt maradékán.
– Pár kikérdezésre még számítsanak, aztán új helyekre vezénylik
magukat, Isten tudja hová. Majd a flotta eldönti. Azt szerettem volna,
ha kapunk egy új fregattot, amelyre felfesthetnénk az „FF-472” jelet, és
újra együtt repülhetnénk, de ez a lehetőség nincs a pakliban.
Néhány matróz csendesen kuncogott és egyetértően mormogott.
– Azoknak, akik visszatérnek a Lunára az új megbízatásukért: amíg
nem jelentkeznek az új műveleti tisztjüknél vagy parancsnokuknál,
addig a NACS Versailles legénységének tagjai, és ha azt hallom, hogy
valaki nem viselkedik ehhez méltóan, hát személyesen látogatom meg
az illetőt, hogy átméretezzem a koponyáját. Érthetően fogalmaztam?
– Igen, uram! – feleltük olyan hangosan, hogy a korvettkapitány
kissé hátrahőkölt.
 – Rendben – mondta. – Örülök, hogy ezt a kérdést tisztáztuk.
– Uram! – tette fel a kezét az egyik altiszt. – Van valami hír a
parancsnokról?
– Hill sorhajókapitány mentőkapszuláját a múlt éjjel találták meg –
közölte a műveleti tisztünk szárazon. – Az ejtőernyőjük valamiért vagy
nem nyílt ki, vagy leszakadt a kapszuláról az ereszkedés során.
A helyiséget azonnal halálos csend töltötte be.
– Nem voltak túlélők. A parancsnokkal a mentőkapszulában ott volt
Schiller korvettkapitány, Munoz hadnagy, Ellis főaltiszt és Conelly
tengerészgyalogos hadnagy.
Pár másodpercig olyan csönd volt, hogy egy leeső tű neszét is meg
lehetett volna hallani.
– A visszaúton majd emlékezzenek meg az öregről és a PKK
személyzetének többi tagjáról. Lesz elég idejük az Alcubierre-járatban.
A főnök jó ember volt és remek parancsnok.
Ránézett a mellette álló hadnagyra, aki írótáblát tartott a kezében,
amelyre pár lapot csíptetett.
– Mr. Benning most fel fogja sorolni azoknak a neveit, akik egy órán
belül indulnak vissza a Bunker Hill-en. Akinek a neve nincs a listán, az
itt marad velem. Aki megy, annak sok szerencsét és biztonságos utat
kívánok.
Büszke vagyok, hogy együtt szolgálhattam magukkal, és örömmel
teszem újra, ha úgy hozza a sors.

Az én nevem rajta volt a Bunker Hill listáján, Halleyé viszont nem.

Azt reméltem, eltölthetek még egy kis időt Halleyvel, olyat,
amelyben nincs halálos veszélyből való menekülés, vagy egy néptelen
bolygó feletti röpködés egy fegyvertelen deszantgépen. De ahogy most
a dolgok álltak, nem jutott másra idő, csak egy gyors búcsúra a zsúfolt
folyosón, a hangár mellett.
– Most mondd, hát nem kibaszottul mesés ez? – kérdezte Halley,
ahogy harmadjára próbáltuk elengedni egymást. – Megmozgattál
minden kurva követ, hogy áthelyezzenek a szarosvödrömre, erre
kilövik alólunk.
– Azt hiszem, a világegyetem nem szível engem – feleltem.
 – Ó, azt éppen nem hinném, Andy – mondta, és megcsókolt. – A
végén feljutottál a megfelelő hajóra. És nem fulladtunk meg az űrben,
és nem kenődtünk szét a felszínen. Elég biztos vagyok benne, hogy
csak egy szenes folt maradt volna belőlem a földön, ha nem hagyom ott
Rickmant a váltásom végén, hogy veled lógjak.
– Hát, ez igaz – ismertem el.
– Csak vissza kell állnunk erre a távkapcsolat-dologra. Ki tudja, nem
igaz? Nem olyan nagy ez a flotta. Próbálj meg valami nagy vasra
feljutni, amelyen sok a deszantgép, oké?
– Úgy lesz.
Még egyszer megöleltük egymást, nem törődve az elhaladók
pillantásaival. Halley megcsókolt, aztán gyengéden ellökött magától.
– Menj, mielőtt valamelyikünket fogdába vágják engedély nélküli
távollét és lekésett utazás miatt.
– Vigyázz magadra! – mondtam neki, amire felnevetett, azzal a
vidám, sötét nevetésével.
– Már te is próbáltad, Andy. A Wasp másodpilótájának ülésében nem
tudsz óvatos lenni, nem tudtad?
– Viszlát, pilótabige – búcsúztam.
– Viszlát, konzolzsoké – felelte.

– Az utolsó – mondta a Wasp fedélzeti technikusa, amikor nem túl

lelkesen felmentem a rakodórámpán. – Kösse be magát, már így is
késésben vagyunk.
– Parancs, értettem, uram – feleltem, és kerestem egy helyet a hátsó
kijáratnál. A fedélzeti technikus is belépett a deszantgépbe, és egy
gombnyomással elkezdte felhajtani a rakodórámpát. Előhorgásztam az
ülésemhez tartozó, megviselt biztonsági hámot, és magamra
csattintottam.
– Sajnálom, ami a hajójával történt – mondta a technikus a záródó
rámpa zaján keresztül. Csak bólintottam. – Hát, egy héten belül a
Lunán lesz. A maguk számára véget ért a dolog.
A deszantgép hajtóművei életre keltek, én hátradőltem és lehunytam
a szemem, hogy ne is lássam a folyamatosan szűkülő hátsó nyíláson
keresztül a helyet, ahol Halley tűnt el pár pillanattal azelőtt.
 Ezt erősen kétlem, gondoltam magamban. A dolog csak most
kezdődik.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Amikor évekig dolgozol egy regényen, és az sikeres lesz, jó hosszú

azoknak a listája, akiknek köszönettel tartozol. Ha évekig dolgoztál egy
regényen, és nincs ilyen listád, akkor vagy szuperhős vagy, vagy
mindent rosszul csináltál.
Ez a regény azon az anyagon alapul, mellyel a SF/F írók Viable
Paradise workshopjára jelentkeztem. Mint ilyen, köszönettel tartozom
az összes VP XII. barátomnak kritikus meglátásaikért, javaslataikért és
bátorításukért, különösen Tiffani Angusnek, Claire Humphreynak,
Katrina Archernek, Sarah Brandelnek, Madge Millernek, Jeff Macfee-
nek, Chang Terhunenek, Steve Kopkának és Curtis Chennek, a mostani
VP XII. Twitter-csoportomnak és alkalmi kritikusaimnak. Ugyancsak
sokkal tartozom instruktoraimnak: Patrick Nielsen Haydennek, Steven
Gouldnak, Laura Mixonnak, Dr. Doyle-nak és Uncle Jimnek, Elizabeth
Bearnek, és John Scalzinak, aki nagyon kedvesen még egy személyes
kritikát is beszorított a programjába a számomra. Mindannyian
hozzájárultatok annak a kis űrhajós-robbantgatós regénynek a
sikeréhez, amelyet a Viable Paradise XII-n tettetek bírálat tárgyává.
Köszönöm barátaimnak és a családomnak, akik voltak olyan
kedvesek, és nem kezdték el a szemüket forgatni, valahányszor azt
hallották tőlem, hogy még „a regényemen dolgozom”.
Köszönöm ügynökömnek, Evan Gregorynak, az Ethan Ellenberg
Irodalmi Ügynökségnél, aki nem hagyta, hogy elkótyavetyéljem az
anyagomat némi csecsebecséért, meg egy marék, színes
üveggyöngyért.
 És végül, köszönöm az olvasóimnak – azoknak, akik most fedeztek
fel, és különösképpen azoknak, akik évek óta követik az irományaimat
a blogon. Én kitettem a kis űrhajós-robbantgatós regényemet, ti
megvettétek, kedveltétek, és innentől csodálatos dolgok történtek.
Köszönet a támogatásért és a kedves szavakért.
 MARKO KLOOS

Az eredetileg német származású, de egy ideje már az USA-ban élő

Marko Kloos az egyik legnépszerűbb military sci-fi író ebben az
évtizedben. Fiatalon hosszú ideig szolgált katonaként a hazájában, de
miután leszerelt és a tengerentúlra költözött, egyre több időt szentelt a
könyveknek és az írásnak. 2008-ban elvégezte a Viable Paradise nevű
workshopot, ahol többek közt John Scalzi is tanította az írás fortélyaira.
A Frontvonalak című első regénye először magánkiadásban jelent meg
2013-ban, és váratlan sikerének köszönhetően a folytatásokra már
lecsapott az Amazon imprintje, az SF regényekkel foglalkozó 47North.
A sorozat jelenleg négy részből áll, és 2017-ben érkezik az ötödik.

Kloos jelenleg New Hampshire-ben él a feleségével és két gyerekével.

[*]
Herman Melville: Moby Dick, a fehér bálna (Szász Imre fordítása)
196
 Table of Contents
1. BÚCSÚ
2. BEVONULÁS
3. FUTÓLÉPÉS ÉS VÁRAKOZÁS
4. A DOLGOK LENDÜLETE
5. LÖVÉSZÓVODA
6. AVATÁS
7. ISTEN HOZOTT A ZÁSZLÓALJNÁL
8. A NAGYKÖVETSÉG OSTROMA
9. ÉLET A SHUGHARTBAN
10. SZOCIÁLIS LÁZADÁS
11. DESZANTGÉP VÉGVESZÉLYBEN
12. A DETROITI CSATA
13. NAGY-TAVAK
14. ÉGETŐ SZAKMAI HIÁNY
15. VIGYÁZZ, MIT KÍVÁNSZ!
16. INDOKTRINÁCIÓS TRÉNING
17. NEURÁLIS HÁLÓZATOK
18. A VERSAILLES
19. KIJUTNI!
20. VÉSZSÜLLYEDÉS
21. A GYARMAT VÉGZETE
22. WILLOUGHBY 47
23. SÖTÉTBE BORULVA
24. A KEZDET VÉGE
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
MARKO KLOOS