Max Seeck

BOSZORKÁNYVADÁSZ

Copyright © Max Seeck, 2019

A mű eredeti címe: Uskollinen lukija
Original edition published by Tammi publishers, 2019
Hungarian edition published by agreement with Max Seeck
and Elina Ahlback Literary Agency, Helsinki, Finland.
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2020
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Huotari Olga
This work has been published with the financial assistance
of FILI – Finnish Literature Exchange

ISBN 978-963-324-773-0 (papír)

ISBN 978-963-324-774-7 (epub)
Kiadta a Central Kiadói Csoport 2020-ban
Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Zsenits Györgyi
Felelős szerkesztő: Peiker Éva
Korrektor: Pavlovic Tijana
 Borítóterv: Csernák Ákos
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.

Williamnek
Sok év telik még el, mire ezt a könyvet a kezedbe adom.
És akkor is emlékezz rá, hogy apa nem (volt) annyira őrült,
mint ahogy a szöveg sejteti.

I.

A szél megélénkült, nyugtalanul süvített az üveget és vakolt betont

ötvöző nagy családi ház sarkai mentén. A tető széle felől hallatszó
kopogás lassanként felerősödött, a tompa pufogások nyílt tűz
ropogására emlékeztettek. A teraszon feltorlódott fehér buckákból
hihetetlen gyorsasággal eltűnő hóréteg láthatóvá teszi a jeges szél
erejét. Maria Koponen szorosra köti gyapjúkardigánja övét, és a
nappali nagy ablakain át a sötétségbe mered. A befagyott tengert nézi –
amely ebben az évszakban széles, sík szántóföldre hasonlít –, majd a
stéghez vezető, térdmagasságú fényoszlopok megvilágította ösvényt.
Maria a padlót szinte teljesen beborító bolyhos szőnyegbe süllyeszti
lábujjait. A ház meleg és otthonos. Ő mégis nyugtalan, a legkisebb
rendellenesség is nagyon bosszantja. Mint például ezek az iszonyúan
drága udvari világítótestek, amik nem hajlandóak hibátlanul működni.
Maria a gondolataiba merül, és csak arra rezzen fel, hogy elhallgat a
zene. A kandalló előtt elhaladva a hatalmas könyvespolchoz megy, ahol
férje közel négyszáz vinillemezből álló gyűjteménye van öt katonás
sorba rendezve.
 Maria hozzászokhatott az évek során, hogy ebben a házban nem
mobiltelefonból szól a zene. A vinil hangzása pokolian jó. Ezt mondta
Roger már évekkel ezelőtt, amikor Maria először megállt a gyűjtemény
előtt. Az idő tájt bő háromszáz lemeze volt. Majdnem százzal
kevesebb, mint most. A lemezek száma együttlétük alatt viszonylag
lassan nőtt, s ez arra emlékeztette Mariát, milyen sokat élt már Roger
őelőtte. Őnélküle. Maria életében Roger előtt csak egy férfi volt: a
gimnáziumi szerelem fiatalon megtartott lakodalomhoz vezetett, és
a híres íróval történt találkozással végződött. Rogerrel ellentétben ő
sosem kóstolt bele a szingliéletbe. Néha azt kívánja, milyen jó lett
volna megtapasztalni a bizonytalan botladozásokat, az önmagára
találást, félrelépéseket. A szabadságot. Mariát egyáltalán nem az
zavarja, hogy Roger tizenhat évvel idősebb nála. Az a gondolat gyötri,
hogy egy napon majd nyugtalanság keríti hatalmába, ami csak akkor
fog oldódni, ha elegendő alkalommal veti magát az ismeretlenbe. Amit
Roger már átélhetett korábban. Most hirtelen, ezen a viharos februári
estén, nagy tengerparti otthonukban járkálva Maria először érzi
mindezt veszélynek. Az egyensúly hiányának, ami túlságosan
félrebillentheti a hajót, ha kapcsolatuk valamikor ténylegesen viharba
kerülne.
Felemeli a lemezjátszó tűjét, ujjai közé veszi Bob Dylan Blonde on
Blonde-lemezét, és óvatosan beteszi a kartontokjába, amelynek
borítóján velúrzakót és fekete-fehér kockás sálat viselő fiatal művész
néz magabiztos mogorvasággal a fényképezőgépbe. Betolja a lemezt a
polcra, és találomra egy másikat választ az ábécésorrendbe rendezett
gyűjtemény végéről. Egy pillanattal később, rövid ropogást követően
Stevie Wonder mézédes és jóindulatú hangja szól a hangszórókból.
És ekkor Maria ismét meglátja. Ezúttal a szeme sarkából. A parthoz
legközelebbi fényoszlop kialszik egy pillanatra. Aztán felgyullad újra.
Akár korábban, épp csak másodpercekre sötétül el. Maria tudja, hogy
a világítótestekben lévő fénycsöveket karácsony előtt cserélték ki.
Pontosan emlékszik rá, mert maga fizette ki a villanyszerelő
gátlástalanul nagy számláját. És épp ezért bosszantja ez a jelentéktelen
dolog.
Maria felkapja a telefonját, és ír egy sms-t Rogernek. Nem is tudja,
miért akarja most ezzel a semmiséggel zavarni a férjét, hiszen tisztában
van vele, hogy az író éppen az olvasóival találkozik. Talán egy hirtelen
jött magányossági roham az oka, cseppnyi bizonytalansággal és
indokolatlan féltékenységgel keveredve. Kis ideig az elküldött üzenetet
nézi, és várja, hogy az alsó sarokban kékké változzanak az apró
kampók, de nem történik semmi. Roger nem figyeli a telefonját.
Abban a pillanatban megakad a lemez. What I’m about to. What I’m
about to. What I’m… Wonder hangja bizonytalannak tűnik, amint szép
mondata a közepén félbeszakad. Roger némelyik lemeze már olyan
rossz állapotban van, hogy megtartani sem lenne érdemes. Hát semmi
sem működik ebben az átkozott házban? Hideg hullám önti el Mariát.
És még mielőtt tudatosodna benne az észrevétele, valami oda nem
tartozót lát meg az üvegajtó mögött. Az alak körvonalai egy pillanatig
összekeverednek Maria üvegről visszatükröződő képével, de aztán
megmozdul, és különálló lénnyé, önmagává válik.

II.

Roger Koponen hunyorog, és leül a székre, amelynek ülését durva,

izzasztó anyagú bevonat fedi. A konferencia-központ legnagyobb
auditóriumának plafonjáról lógó spotlámpák közvetlenül a szereplők
arcába világítanak. Egy pillanatig csak az éles fényt látja, és elfelejti,
hogy előtte és két írókollégája előtt mintegy négyszáz olvasó
zsúfolódott össze, mind kíváncsian várják részeges kedvenceik
gondolatait legújabb műveikről. Roger érti, hogy az esemény fontos
saját maga és a könyve ismertsége szempontjából is. Érti, miért veszi a
fáradságot, hogy négyszáz kilométert vezessen sűrű hófúvásban, és
valahol a főtér melletti menedékhelyen éjszakázzon, amely azért
nagyjából egészen rendes, földszintjén jellegtelen asztalterítőkkel és
felszolgálással álcázott gyorsétkezdével.
Roger csak azt nem érti, miért jönnek el ide egy ilyen estén a
savonlinnaiak. Bár könyveit világszerte több tízmillió példányban
adták el, sosem lesz belőle visítozó rajongóktól körülvett bálvány.
Kevesen gondolnak arra, hogy a zenészek és az írók nagyon hasonló
munkát végeznek – ugyanazt a szart más csomagolásban –, de csak az
előbbiek miatt dobálják fel a középkorú nők a bugyijukat a színpadra.
És az emberek mégis eljönnek. Többségükben fejüket jobbra-balra
ingató időskorúak. Nincs még elegük a sporthíradószerű banalitásokból
és a felszínes elemzésekből, amikkel az írók elárasztják őket? Úgy
látszik, nincs, mert a terem dugig megtelt.
Roger előző év tavaszán megjelent pszichológiai thrillere, a
Boszorkányüldözés-trilógia harmadik, utolsó része hatalmas sikert
aratott. Könyveit eddig is viszonylag jól el lehetett adni, a
Boszorkányüldözés-sorozat azonban aranybánya lett. Ilyen átütő sikerre
senki sem számított, különösen az ügynöke nem, aki annak idején az
egész témához szkeptikusan viszonyult; de a korábbi kiadója sem, akit
Roger az első rész megjelenése előtt hagyott ott bizalomhiány miatt.
A trilógia fordítási jogait néhány év alatt majdnem harminc országba
adták el, és még több üzlet várható. Már korábban is jómódban éltek
Mariával, de most bármit megvehetnek maguknak, amire kedvük
támad. Egyszerre csak minden lehetséges luxus és élvezet elérhető lett
számukra.
A szereplés rutinszerűen halad. Roger a turnéja során már több
százszor hallotta ezeket a kérdéseket, és négy nyelven válaszolt rájuk;
olykor-olykor változtatott beszédtempóján, hangsúlyain és apró
részleteken, hogy ébren tartsa magát az éles fények és a felhangzó
nevetések sűrűjében.
– Könyveiben meglehetősen sok az erőszak – mondja egy hang, de
Roger csak a vizeskancsót nézi, amelyből már harmadszor vagy
negyedszer tölt a poharába. Gyakran hallja ezt, ami bizony igaz is –
Roger Koponen könyvei aprólékos pontossággal írnak le brutális
gyilkosságokat, szadista kínzást, a beteg elme bugyraiban való
elmerülést, nők elleni szexuális erőszakot.
– Bret Easton Ellist juttatják eszembe, aki elmondása szerint az
erőszak részletes ábrázolásával oldotta szorongását – folytatja ugyanaz
a hang.
Roger most a terem közepe táján ülő férfira irányítja tekintetét, aki
mikrofont tart a kezében. Roger a szájához emeli poharát, és várja a
férfi kérdését. Kínosan hosszú szünet következik, mire a kérdező
összeszedi a gondolatait.
 – Ön fél? Azért ír? – teszi fel végül tompa, monoton hangon a
kérdést. Roger az asztalra teszi a poharat, és a kopaszodó, sovány férfit
nézi. Meglepő és érdekes. Szinte kihívó. Ezt a kérdést korábban még
sosem hallotta.
– Hogy félek-e? – szólal meg Roger, és az asztalra állított hajlékony
mikrofonhoz hajol. Valamiért éppen most tör rá a maró éhség.
– Saját félelmeit írta meg a könyveiben? – kérdezi a férfi, és ölébe
ereszti a mikrofont. Idegesítő magabiztossággal beszél. Nyoma sincs
benne semmilyen izgatott tapintatnak, a hírnév kiváltotta tiszteletnek,
amihez Roger hozzászokott.
– Pontosan – mondja Roger, és elgondolkodva mosolyog. Egy
pillanatra megfeledkezik a kérdezőről, és tekintete az arcok tengerét
pásztázza. – Hiszem, hogy az íróból mindig bekerül valami a műbe.
Önkéntelenül is arról ír az ember, amiről tud vagy tudni vél valamit.
Félelmek, remények, traumák, el nem végzett vagy túl könnyelműen
elvégzett dolgok…
– Ön nem a kérdésre válaszol. – A sovány férfi ismét a szájához
emelte a mikrofont.
Roger előbb meglepődik, aztán hirtelen idegesség lesz úrrá rajta.
Milyen kibaszott kihallgatás ez? Ilyen szarságot semmi körülmények
között sem kell hallgatnom.
– Lenne szíves pontosítani a kérdést? – Pave Koskinen, a
rendezvényt moderáló tapasztalt irodalomkritikus, aki az esemény
szervezője is, közbeavatkozik. Nyilvánvalóan úgy gondolta, stílusosan,
önmagát nem kímélve látja el feladatát, és most fél, hogy sztárvendége,
három nemzetközi bestseller szerzője, a nagyágyú thrilleríró
megsértődik. Roger azonban békítőleg felemeli a kezét, és
magabiztosan elmosolyodik.
– Sajnálom. Talán valóban félreértettem a kérdést. Hogy arról írok-e,
amitől a leginkább félek?
– Nem. Hanem fordítva – mondja a férfi rendkívül ridegen. Valaki az
első sorban iszonyú hangosan köhög.
– Fordítva? – kérdezi Roger, meglepetését idétlen mosollyal
leplezve.
– Igen, Roger Koponen úr – folytatja gépiesen a férfi, és ahogyan
Roger nevét kiejti, az nem csupán szarkasztikus, de némiképp
dermesztő is. – Fél attól, amit ír?
 – Miért félnék a saját fikciómtól?
– Mert az igazság felülmúlja a mesét – mondja a sovány arcú férfi, és
visszaül a helyére. Ideges csend ereszkedik a teremre.

Tíz perccel később Roger leül egy fehér abrosszal megterített hosszú
asztalhoz az emberektől nyüzsgő és beszédmorajtól hangos előtérben.
A dedikálásra várók sorában természetesen Pave Koskinen az első.
– Köszönöm, Roger. Köszönöm. És elnézést a miatt az
akadékoskodó miatt. Nagyszerűen megoldottad. Sajnos nincs mindenki
megáldva szociális képességekkel.
– Semmi gond, Pave. Fura madarak mindig akadnak. Ebben a
világban mindenki maga felel a viselkedéséért – mosolyog Roger, és
azt veszi észre, hogy a férfi a trilógia mindhárom kötetét letette elé
dedikálásra. Miközben az aláírásán kívül valami látszólag személyeset
is firkál a címoldalra, az előtte kígyózó sorra pillantva megállapítja,
hogy a sovány arcú, fura alakot nem látni sehol. Szerencsére. Nem
biztos benne, hogy szemtől szemben képes lenne ugyanilyen
diplomatikusan kitérni a provokáció elől.
– Köszönöm, Roger. Köszönöm. Kilencre foglaltunk asztalt a
szállodád éttermében. Egészen kiváló a báránysültjük – mosolyog
Koskinen, és úgy áll előtte könyveit a melléhez szorítva, mint egy
lelkes diáklány.
Roger lassan bólint, és maga elé néz az asztalra, akár a vádlott,
akinek épp most olvasták fel az ítéletet. Koskinennek nem lenne nehéz
észrevennie, hogy Roger legszívesebben elhúzna a szobájába.
Megtanulta utálni a semmitmondó társalgást és a vörösbor kényszeres
vedelését, amik aligha vannak hatással könyvei árusítására. Simán
visszautasíthatná a meghívást, és vállalhatná az antiszociális seggfej
bélyegét.
– Jól hangzik – válaszolja Roger kis idő múlva fáradtan, és szinte
hihetően elvigyorodik.
Pave Koskinen elégedetten bólint, és kivillantja frissen koronázott
fehér fogait. Bizonytalannak látszik. Azután ellép az asztal mellől,
helyet adva a könyvekkel a kezükben álló emberek százlábúként
kanyargó sorának.
 III.

Jessica Niemi bűnügyi főnyomozó lófarokba köti vállig érő fekete

haját, és bőrkesztyűt húz a kezére. Felhangzik az autó élénk
figyelmeztető jelzése, ahogy kinyitja az utas felőli ajtót, miközben még
jár a motor.
– Köszönöm a fuvart – mondja Jessica a kormány mögött ülő
férfinak.
– Biztos jobb, ha nem tudja senki, ki hozott el – feleli a férfi
ásítozva. Egy pillanatig úgy néznek egymásra, mintha mindketten
csókra várnának. De egyikük sem kezdeményez.
– Ez kibaszott nagy hiba volt.
Jessica kiszáll az autóból, és hunyorog: jeges szél nyaldossa az arcát.
Sok hó esett, és az iskolánál zörömbölő hóekék még nem jutottak el a
partig. Jessica becsapja az autó ajtaját, és egy nagy, modern családi
házat lát maga előtt. Keskeny előkert, szemmagasságig érő tujabokor
sövény, kovácsoltvas kapu. A ház előtt az utcán két rendőrségi furgon
parkol. Valahonnan szirénázás hallatszik, tehát több is jön még.
– Hel’ó, hel’ó! – Vastag kék overallba öltözött férfi közeledik
Jessicához a furgon mögül. – Koivuaho, rangidős rendőr.
– Jessica Niemi – válaszol Jessica, és felmutatja szolgálati jelvényét.
Az egyenruhás kollégák azonban már felismerték. Mindenki ismeri a
majmot, de a majom nem ismer senkit. Fél füllel hallott néhány
becenevet is. Detective Feszes Segg. Lara Croft. PILF (Professor I’d
Like to Fuck).
– Mi történt? – kérdi Jessica.
– A szentségit… – Koivuaho leveszi sötétkék sapkáját és kopasz
fejbúbját dörzsöli. Jessica türelmesen vár, míg a férfi összeszedi magát.
A ház ajtajára pillant, és látja, hogy félig nyitva van. – Negyed
tizenegykor kaptuk a riasztást. Taskinen meg én a környéken voltunk,
és mi értünk ide első járőrként – számol be Koivuaho, és int Jessicának,
hogy kövesse őt a kapun át az előkertbe.
– Milyen feladatot kaptatok a központtól? – kérdezi Jessica, és egy
fejbólintással köszön az autónál ügyelő rendőröknek.
– Azt az információt kaptuk, hogy valaki meg akarja ölni magát.
Ebben a házban – meséli Koivuaho, miközben megállnak a verandán.
Az előszoba kőburkolatú padlóján pocsolyává olvadt a hó. A szél kissé
gyengül. A férfi folytatja: – Az ajtó nyitva volt, tehát bementünk.
Jessica csak most, a veranda lámpájának éles fényében látja meg,
mennyire ijedt a nagydarab férfi arckifejezése. Elgémberedett ujjait
tornásztatva annak a kevés ténynek az alapján igyekszik elképzelni a
helyzetet, amit az előbb telefonon mondtak neki.
– Tehát a házban nincs más? – kérdi Jessica, pedig tudja, hogy a
válasz nemleges.
Koivuaho a fejét rázza és komoran a fülére húzza a sapkáját.
– Mind a két emeletet átvizsgáltuk. Be kell vallanom, majd kiugrott a
szívem. És ráadásul az a kísérteties zene, ami a hangfalakból szólt…
– Zene?
– Valahogy nem illett a helyzethez… Túl békés volt.
– Hol a holttest? – kérdezi Jessica, miközben Koivuaho átnyújtja
neki az alapvető védőfelszerelést a helyszíni szemléhez: kesztyűt,
szájmaszkot és cipővédő huzatot. Jessica lehajol, és felhúzza fekete
surranójára a kék műanyag cipővédőt. Pisztolytáskája kicsit lejjebb
csúszik.
– Igyekeztünk érintetlenül hagyni a helyeket – mondja Koivuaho, és
a tenyerébe köhög.
Jessica hátrasimítja a homlokába lógó hajtincset, és a tengerre nyíló
ablakok felé veszi az irányt. Elhalad a WC és a konyha mellett, és a
tágas, csupa üvegfal nappaliba ér. A hatalmas ablakokon tükröződő
villanófényektől a bútorok mintha kék szívdobbanások ritmusában
vibrálnának. A szoba túlságosan emlékeztet egy akváriumra ahhoz,
hogy kényelmes legyen, de az étkezőasztal végén ülő alakot meglátva
Jessica hirtelen abbahagyja a ház esztétikai vonatkozásainak
értékelését.
Egy pillanatra megáll, és igyekszik megérteni, miért látszik a székén
majdnem egyenesen ülő nő annyira természetellenesnek.
Aztán néhány lépéssel közelebbb megy, és összeszorul a gyomra.
 – Láttál már valaha is ennyire hátborzongató valamit? – szólal meg
Koivuaho a háta mögött, de Jessica nem hallja a kérdést.
A halott nő arca szinte hisztérikus vigyorba torzult. Még a szeme is
nevet. Az arckifejezése teljesen ellentmond a ténynek, hogy csak az
imént halt meg. Ünnepélyes fekete ruha van rajta, melynek jellegét a
dekoltázs határozza meg. Keze összekulcsolva pihen az asztalon. Az
asztal üres. Se telefon, se fegyver. Semmi.
– Megtapogattam a pulzusát. Semmi máshoz nem nyúltam – mondja
Koivuaho, és Jessica most megfordul, hogy a rangidős rendőrre nézzen.
Azután óvatosan a nő mellé lép és az arcához hajol, hogy megvizsgálja
természetellenes vigyorba torzult vonásait.
– Mi a fene… – motyogja Jessica olyan halkan, hogy csak a nő
hallhatná, amennyiben élne. Egy gyors pillantással felméri, hogy a nő
csupasz lába keresztbe van téve a szék alatt, egy pár mattfekete Jimmy
Choo tűsarkú cipő pedig a szék mellé állítva. A kéz- és lábkörmök
csillogó feketére lakkozva.
– Koivuaho? – szólal meg, miközben ismét a nő kényszeredetten
euforikus arcát nézi.
– Igen?
– Rögtön gyilkosságként jelentettétek. Habár igaz, ez itt nem néz ki
tipikus öngyilkosságnak sem…
– Az istenit! – nyel egyet Koivuaho, és néhány lépéssel közelebb
megy az asztalhoz. Halántékán izzadság csorog végig, a füle mögött le
egészen a vaskos nyaka és az overall gallérja közé. Láthatóan kerülve
az élettelen lény tekintetét, bizonytalanul folytatja: – Nem mondták
még neked, hogy azt a telefont a központi segélyhívóba…
– Igen? – kérdezi Jessica türelmetlenül, miután a férfi egy pillanatra
elhallgat.
– Ez a nő nem telefonált oda. – Koivuaho most néhány másodperc
szünetet tartva megnyalja kiszáradt ajkát. Jessica tudja, mivel folytatja
a férfi a mondatot, de ettől függetlenül megborzong annak hallatán: –
Egy férfi volt a telefonáló.

IV.
Roger Koponen felhajtja a maradék calvadost, ízlelgeti a szájában, de
nem érez egy leheletnyi alma- vagy körteízt sem. Olcsó szar. Maga a
vacsora viszont pozitív meglepetés volt, amiért egyáltalán nem az
esemény szervezőjét illeti dicséret, hanem a harmincas Alisát, aki a
savonlinnai könyvesbolt vezetőjeként dolgozik. Dögös kis csaj, szép
arcát és gyöngyöző kacagását alakjának rendkívül jó karbantartásával
kapitalizálta. Crossfit. Ezt említette korábban a nő, miközben
elmesélte, hogyan maradt bent exbarátja kulcsa a harmadik emeleti
lakásban, és hogyan sikerült felmászniuk oda kerti bútorok segítségével
és… Blabla. Tök mindegy. Roger a szavakat formáló, diszkrét
szájfénytől nedves ajkat nézte ahelyett, hogy a történet részleteire
figyelt volna. A lényeg, hogy az említett barát egyikük vagy
mindkettejük közös döntése alapján néhány hónapja megszerezte az ex
előtagot.
Alisa úgy néz rá, ahogy a harmincas szingli nők – akik az örök
ifjúság és a sarjadozó szaporodási szükséglet között egyensúlyoznak –
a legjobb esetben néznek. Roger élvezi a figyelmet. Fiatalkorában
sosem volt nőcsábász. Nem, éppen ellenkezőleg. A másik nemmel való
kapcsolatteremtésben már kora serdülőkorában kudarcot vallott, és az
első csalódások helyrehozatala majdnem két évtizedig tartott. Fiatal
férfiként túl furcsa és más volt kortársai számára; csak negyvenes évei
küszöbén kezdett el igazán bízni külsejében és vonzerejében, manapság
pedig már elhiszi, hogy a vele szemben ülő nő csak őt nézi nagy
szemekkel, és nem valami hülye, Shia LaBeoufra hasonlító fiatal
pincért, aki mögötte áll és tovább töltögeti a közepes almapárlatot.
A korral aztán jött a siker, a pénz, az önbizalom és mindenekelőtt az
a karizma, ami puszta mesterséges lebarnulással, az ingen át
kidudorodó hasizmokkal és dús hajzattal nem érhető el. A nők akarják
őt. Mint számos kitartó magvető, ő is megtalálta a saját termőföldjét:
azt a nőtípust, akit mindig megkap. Ehhez a szerencsés csoporthoz
csatlakozott végül Maria. És mindenképpen ide tartozik a
könyvesboltos Alisa is.
– Én vagyok az egyetlen, aki nem olvasta még a
Boszorkányüldözéseket? – kérdezi Alisa hangosan nevetve. Az
asztalnál ülő talpnyalók ironikus megjegyzéseket tesznek, és ők is
nevetnek. Alisa megkóstolja a borát, és pohara mögül játékosan Rogert
nézi; békítőleg megrándítja a vállát, mintha éppen tarkón dobta volna a
férfit egy hógolyóval. Provokatívan flörtöl. Roger szerint ez pokolian
szexis. Érzi kezdődő erekcióját, és azt fontolgatja, miként tudna felállni
az asztaltól és a férfimosdóba menni. Alisa követni fogja, kétség nem
fér hozzá. Jól meghintáztathatná a könyvesboltost anélkül, hogy rögtön
utána a kis szállodaszoba ágyában kelljen néznie őt. Mélyenszántó
témákat kitalálni, mikor semmi célja sincs már a beszélgetésnek.
– Te a kisebbséghez tartozol, Alisa – mosolyog a nő mellett ülő Pave
Koskinen, kistányérjából kikaparja az olvadt fagylaltot, és folytatja: –
Az az érzésem, hogy kivétel nélkül mindenki olvasta. Még azok is,
akik sosem olvasnak krimit.
Roger leteszi a poharát az asztalra, Koskinenre mosolyog, és biztos
benne, hogy nem sikerül utálatát a mesterkélt vigyorral lepleznie. Az
idős férfi a maradék méltóságát is elveszti azzal, hogy folytatja a
hízelgést, és olyan szurkálódástól mentegeti írósztárját, amelyben
helyzetfelismerési képességének hiánya miatt nem veszi észre a
násztáncot.
– Ki kell mennem a mosdóba – szólal meg Alisa, szája sarkát
megtörli a szalvétával, mintha ez az etikett része volna, és feláll. A lány
előbbre jár egy lépéssel. Roger a tekintetével kíséri, amint Alisa magas
sarkú cipőjében megkerüli az asztalt, aztán pedig mellette elhaladva
észrevétlenül megérinti az ő hátát. Felesleges gesztus, ez a játék
egyébként is világos. Roger körbepillant az asztal mellett ülő
dinoszauruszokon, és azt veszi észre, hogy csak Pave Koskinen kíséri
bizonytalanságot sugárzó tekintetével Alisa távolodó hátát. Ezek szerint
neked is van pulzusod, Pave. Roger a calvadosos pohár szárát
simogatja, és a következő húzását fontolgatja. Az utolsó kaland óta fél
év telt el. Utána számtalanszor megfogadta, hogy nem csinál
butaságokat Maria háta mögött. Legalábbis olyan helyzetekben nem,
amikor a lebukás kockázata nagyobb a kísértésnél. Ez határeset.
A fiatal nőt a szemében égő vágy teszi rendkívül érdekessé, bár a
vacsora során kiderült, hogy mélyebb kapcsolatra hiábavaló számítani.
Pikk-pakk. Két perc alatt elintézhető.
Roger hátrébb tolja a székét, szinte izgatottan sóhajt egyet, és feláll.
Megnézi a telefonján, hány óra, és látja, hogy három új hívása érkezett
ismeretlen számról. Ezenkívül egy WhatsApp-üzenet is jött Mariától.
Két órával ezelőtt. Az új, drága udvari világítás nem működik! Alatta
egy síró és egy dühös narancssárga szmájli.
Roger szúrást érez a gyomrában. Attól még, hogy lelkiismeret-
furdalása van a viselkedése miatt, nem látja magát kevésbé seggfejnek.
Hirtelen megérti, hiba volt csak azért elköteleznie magát, mert nem
akarta, hogy más is részesüljön a zsákmányból. Tisztában van vele,
hogy bármelyik középkorú férfi odaadná a fél veséjét, hogy egy olyan
nő mellett öregedhessen meg, mint Maria. És mégis a könyvesboltos
nőcske után fut.
Ne stresszelj. Majd holnap elintézem. Egy pillanatig vár, hogy Maria
elolvassa az üzenetet, de hiába. Így hát visszadugja nadrágzsebébe a
telefont.
– Elnézésüket kérem – mondja különösebb magyarázkodás nélkül, és
otthagyja az asztalt. Csak a különteremből kilépve hallja, hogy odabent
lassanként folytatódik a légyzümmögés. Arról, hogy milyen vidám volt
az este, és hogy Roger Koponen bizonyára sikeresnek tartja a
rendezvényt.
A szálloda éttermében rajtuk kívül nincs más; az üres termen átvágva
a mosdókhoz indul. Elhalad a recepció előtt, bólint a pult mögött álló
szállodai portásnőnek, aki épp az előbb vette fel a telefont. Észreveszi,
hogy a női mosdó ajtaja résnyire nyitva van. Egyre hevesebben ver a
szíve, lelki szemeivel már látja, amint hamarosan derékig felhúzza a
fekete-fehér csíkos ruhát, lehúzza a bugyit, és behatol a fiatal nőbe,
kezét a szájára tapasztva, nehogy felkeltse a többi vendég érdeklődését.
Alighogy megfogná a kilincset, hangot hall a háta mögött, és
megdermed. Mint egy tinédzser, aki engedély nélkül szökne házibuliba,
de anyja dühös hangja utoléri. Ez a hang azonban nem szidalmazó,
inkább bocsánatkérő. A portásnő az.
– Elnézést, ugye ön Roger Koponen? – szólal meg biztonságos
távolságból.
– Igen – feleli Roger azt fontolgatva, sikerülhet-e hihetően előadnia,
hogy elvétette a pásztorlány sziluettjét ábrázoló szimbólumot.
– Telefonon keresik – mondja a fiatal nő, és Roger gondterheltnek
látja az arcát. Telefon? A picsába, micsoda időzítés!
– A rendőrség – folytatja a nő, mielőtt még Roger kérdezhetne bármit
is.
 – Micsoda? – szalad ki nyersen Roger száján; egyszerre meglepett és
csalódott. A női mosdóban cipősarkak kopognak a csempepadlón.
– A rendőrség hívja. Állítólag valaki idetart tőlük.
– Miért…?
– A felesége. A feleségével kapcsolatban.

V.

Jessica Niemi a fekete bőrkesztyűt vékony, elasztikus gumikesztyűre

cserélte. Miközben a gyűrődéseit simítgatta, felettese, Erne szavain
gondolkodott. A kesztyű a bizonyítékokat védi a nyomozóktól, de a
nyomozókat is a bizonyítékoktól. Jelen esetben ez meglehetősen
helytálló. A holttestet nézve lehetetlen megállapítani, miben halt meg a
nő. Nincsenek vérző sebek, fojtogatási nyomok, és semmilyen más jel
sem utal a halál módjára. Az asztalon – vagy inkább az egész szobában
– lehet valami mérgező, ami szabad szemmel nem látható.
– Itt vannak a helyszínelők. – Ez Jusuf Pepplének, csoportjuk
bűnügyi nyomozójának a hangja.
Jessica a sötét bőrű férfira néz, aki fejével a nyitott bejárati ajtó felé
int. Jessica nem lát ki az utcára, de hallja az üresjáratú motor hangját és
a furgon tolóajtajának csapódását. Jusuf Jessicánál két évvel fiatalabb,
szép arcú, nagy szemű, sportos férfi, gyökerei valószínűleg Etiópiában
erednek. Jusuf azonban sosem járt Etiópiában: a Helsinki melletti
Sipoo kertváros egyik negyedében, Söderkullában született és nőtt fel,
és egy talán túlságosan is szimpatikus vidéki fiú benyomását kelti.
– Sikerült a férjet elérni? – kérdi Jessica, és behunyja a szemét.
A nagy ház a szél kénye-kedve szerint lélegzik, és szinte hallani, amint
igyekszik elmesélni saját sztoriját az itt történtekről.
– A férfit megtalálták. A savonlinnai rendőrségtől valaki útban van a
szállodába, ahol… – kezdi Jusuf, de egy mobiltelefon csöngése
félbeszakítja. Jessica kinyitja a szemét és körbepillant.
 – Hol cseng? – motyogja, és látja, hogy Jusuf a szoba másik felében
lévő ülőgarnitúra felé indul.
– Itt van, a távirányító mellett, becsúszott a párnák közé.
– Várj! – mordul rá akaratlanul Jessica, és határozott léptekkel
Jusufhoz siet. A kanapé felől, távolról ismerős dallammal szóló iPhone
képernyőjén egy férfi képe villog. Rouzer <3.
– Rouzer?
– Roger. Roger Koponen – hajol a telefon fölé Jessica.
– Pokolian ismerős ez a név…
– Nem vagy egy könyvmoly, ugye? – kérdezi Jessica lakonikusan, és
a padlóra mered.
Jusuf egy pillanatig a képernyőn mosolygó középkorú férfit nézi,
majd a felismerés öröme jelenik meg az arcán. Jessica félrehúzza a
szájmaszkot, leveszi jobb kezéről a kesztyűt, és mutatóujjának középső
ujjpercével válaszol a hívásra. Bekapcsolja a hangszórófunkciót is.
– Halló?
– Maria? – hallatszik rövid csendet követően egy határozott, de ijedt
férfihang.
– Roger Koponen? – Jessica közelebb emeli arcához a telefont.
– Ki beszél?
– Jessica Niemi bűnügyi főnyomozó, a Helsinki Rendőr-
főkapitányságtól – válaszol Jessica, és egy lélegzetvételnyi szünetet
tart. A férfi nem szól semmit, Jessica azonban kiérzi bizonytalan
hangjából, hogy eljutott hozzá a gyászhír. – Igazán sajnálom.
– De… Mi történt? – Roger Koponen hangja nem tört meg, de
intonációja tétova.
– Sajnálom. Legjobb, ha most hazajön. – Jessica torka elszorul az
együttérzéstől. Pályája során ritkán folytatott hasonló beszélgetést.
Csak pár alkalommal jutott neki a felelősség, hogy közölje a gyászhírt
a hozzátartozókkal. Viszont több kollégája is állította, hogy
sokadszorra sem lesz könnyebb ez a feladat. Hogyan is lehet elmondani
az embereknek azokat a szavakat, amelyektől mindenki a legjobban
fél? Jessica elgondolkodik, kitől és hogyan hallotta ő maga ezeket
először. Talán az intenzív osztály orvosaitól? A szociális munkástól?
Nagynénjétől, Tinától?
Jessica nyel egyet, hogy enyhítse torka szárazságát, és már éppen
mondana valamit, amikor Roger Koponen leteszi a telefont. A szél
süvítése épp jókor marad abba, és pár pillanatig világosan hallják a
helyszínelők beszélgetését a ház előtt.
– Azt mondtad, hogy Savonlinnában van a férj? – kérdezi Jessica, de
nem néz Jusufra. A telefon képernyője elsötétül. Jessica megpróbálja
visszakapcsolni, de jelszó nélkül nem sikerül. A készülék hirtelen egy
haszontalan fekete fémdarabbá válik.
– Azt mondták a fiúk.
– Basszus! – motyog ismét Jessica, és a távolabb álló rendőr
hegyezni kezdi a fülét. Micsoda egy eset! Finnország jelen pillanatban
első számú exportcikkének, Roger Koponen krimiírónak a felesége
meghalt, legalábbis gyanús körülmények között. A férj az ország másik
felében, ami statisztikailag kizárja a legvalószínűbb alternatívát. Itt, az
orrunk előtt egy mobiltelefon, amelyről Maria Koponen gyilkosa
minden valószínűség szerint csak az előbb hívta fel a központi
segélyhívót. Utána pedig távozott a viharos éjszakába. A tettes nem
lehet messze. Ugyanakkor azonban Jessica rájön, hogy
elhamarkodottak a feltételezései.
– Erről a számról telefonáltak a központi segélyhívóba? – teszi fel a
kérdést, és ellenállhatatlan kényszert érez, hogy a kanapé fölött a
hisztérikusan nevető Maria Koponenre nézzen. Vagyis ilyennek
látszana a fényképeken. Túljátszott, kitörő öröm. De ez nem fénykép.
A szobában minden más él. A kék fények, a szél, Jusuf és a kint táncoló
csupasz fák. Maria Koponen azonban halott, mint a kő.
– Nem tudom – mondja Jusuf, és lehúzza kabátján a cipzárt. A nyitott
ajtón át jeges levegő áramlik a szobába, mégis forróság van.
– Ellenőriznéd a központnál? Most azonnal. – Miközben Jessica
beszél, három fehér overallba öltözött alak imbolyog be lassan a
nappaliba, mintha nem akarnák felébreszteni az asztal végén örök
álmát alvó hercegkisasszonyt.
Jessica figyeli, ahogy a helyszínelők munkához látnak. Olyan
rutinszerűen teszik, mintha valami hétköznapi dologról lenne szó,
például egy mosogatógép kiürítéséről. Ezek a védőruhába burkolózó
embertortillák bármilyen mértékkel mérve is annyi mindent láttak már,
hogy nem ijednek meg akármitől. De Jessica akaratlanul is észreveszi,
hogy mindegyikük egyenként megáll, megszemléli a holttestet és a
csinos arcot, melynek kifejezése leginkább Jack Nicholson Jokerére
emlékeztet.
 – Az első elintézve – motyogja az egyik helyszínelő a maszkja és a
kapucnija mögül. A lépcső felől visszhangzó lépésekből következtetve
az imént jött le az emeletről, most Jessica előtt áll tétlenül, és
vizsgálódva néz körbe a szobában. A három másik helyszínelő
intenzíven dolgozik a holttest körül. Jessica a férfira néz, és összehúzza
a szemét, jelezve, hogy nem érti, amit mond. Száz százalékig megbízik
ezeknek az embereknek a szaktudásában, és eddig még sosem kellett
beleavatkoznia a tetthelyen elvégzendő rutinfeladatokba.
– Mi lett elintézve? – kérdezi mégis, de a férfi már félig megfordult,
és eltűnik a folyosón.
Jessica az asztal mellett a könyvespolchoz megy, amely dugig van
pakolva vinil hanglemezekkel. Elhalad a hosszú sor előtt, gumikesztyűs
ujjhegyei az albumok borítójának vékony gerincén ugrálnak.
Többtucatnyi LP – a házaspár nagyon szeretheti az analóg zenei
felvételeket. Az író polca tele zenével. Jessica megáll a lemezjátszó
előtt, megállapítja, hogy vadonatúj, és minden valószínűség szerint rá
van kapcsolva az épület vezeték nélküli hangfalrendszerére. A tű
felemelkedett a lemez felületéről, és a polivinil-klorid korong
mozdulatlanul fekszik a túl nagy lemeztányéron. 33-as lemez.
Kislemez. A lejátszó melletti kisasztalon ott a borító: a fekete-fehér
képen John Lennon kerek napszemüvegben néz a kamerába. Imagine.
Released as a single for the first time in the UK. Jessica kézbe veszi a
lemezborítót és megfordítja. Két oldal. Két szám. Oldalanként egy.
Imagine. Jessica hátán végigfut a hideg, ahogy eszébe jut, mit mesélt az
előbb Koivuaho. Az az iszonyú zene. Ha szólt a szám a járőr
megérkezésekor, valakinek akkor kellett feltennie a lemezt, amikor a
nyomozók beléptek a házba.
Jessica az asztalra ejti a borítót, és kabátja széle alá csúsztatja a
kezét, mielőtt még tudatosulna benne felismerésének jelentősége.
Kezét Glock pisztolya markolatára nyomja, és a holttest körül
szorgoskodó fehér angyalok felé fordul. A helyszínelők hárman
vannak. Egész idő alatt csak hárman voltak; és egyikük sem ment fel
egy pillanatra sem az emeletre!
 VI.

Jessica fürge léptekkel vág át a rövid folyosón a bejárati ajtóhoz.

Felkattintja a pisztolytáska fedelét, és kissé maga felé fordítja a
fegyvert, hogy kinyíljon a zárszerkezet. Lüktet a halántéka, ritmikus,
egyre erősödő szívverése érezteti vele, hogy eleven lény, normális
testfunkciói működnek. Az ajtóhoz érve három egyenruhás rendőrt, két
rendőrségi furgont, a műszakiak kisbuszát és egy éppen az udvarra
érkezett halottaskocsit lát. A feleslegesen hívott mentő viszont
indulóban van. A megkülönböztető jelzésű járművek villogó vörös és
kék fényei uralják az éjszaka idilli színvilágát; súrolják a szomszédos
telkeket, épületeket, és egyre több ablakban gyullad ki a
kíváncsiskodókról árulkodó villanyfény.
Mielőtt még Jessica megszólalhatna, a nyomozók észlelik, hogy
valami nem stimmel.
– Minden rendben?
– Hová ment? – kérdezi nyomatékosan Jessica.
– Ki?
– Az a helyszínelő!
– Ja, az… – mondja az egyik rendőr, és hüvelykujjával a lejtős utca
irányába mutat. – Arrafelé, az előbb…
– Futva?
– Gyalogolva.
– Egyikőtök velem jön! – kiáltja Jessica, és néhány lépést tesz
hátrafelé a lejtőn. A szélben lengő utcai lámpák megvilágítják az utat.
– Csak nem az volt a…?
– Te pedig jelentsd azonnal a központnak, hogy a gyilkos épp az
imént, gyalog hagyta el a tetthelyet. Több emberre van szükség, de
gyorsan! – adja ki az utasításokat Jessica, és kihúzza tokjából szolgálati
fegyverét. A drámai mozdulattól a szakállas rendőr összerezzen, mintha
csak most értené meg, hogy a nő komolyan gondolja, amit mond.
 Leereszkednek a hóborította utcán, amelyen olyan mély
keréknyomok vannak, hogy akár villamossíneknek is lehetne nézni
őket. A járdán világosan kivehető egy sor egészen friss lábnyom.
A fehér overallos férfi tényleg sétálva folytatta útját: ha futott volna, a
lábnyomai távolabb lennének egymástól. Utolérhetik, ha nem számít
rá, hogy ilyen hamar követik. Ennek ellenére Jessica néhány rövid
másodpercre összezavarodik, amikor a nyomok mentén a kereszteződés
felé sietnek. A gyilkos tudja, hogy utánaerednek. Nyilvánvalóan ezt is
akarta: egy pillanattal ezelőtt odament Jessicához, és kinyitotta a száját,
pedig simán, senkitől sem zavartatva elhagyhatta volna a házat. Ha
Jessica már akkor rájött volna, hogy a férfi nem helyszínelő…
Megborzongott. Szemtől szemben állt Maria Koponen szarházi
gyilkosával. És ez a seggfej most itt van valahol a közelben, szabadon
és diadalittasan.
– Nem lehet nagyon messze – mondja a tagbaszakadt rendőr.
A kereszteződéshez közeledve, ahol a behavazott magas
fenyősövénytől nem látni a keresztutcára, Jessica két kézzel fogja meg
a pisztolyát. Lelassítja lépteit, majd jelentőségteljesen a mellette haladó
rendőrre néz, aki szinte tükörképeként követi mozdulataival. Jessica
kikukucskál a sövény mögül. Néptelen utcát lát, melynek mindkét
oldalán parkoló autók sorakoznak.
– A kurva életbe… – motyogja Jessica lábnyomok után kutatva. Egy
sincs. Nemrég járt erre a hóeke, a szökevény nyugodtan folytathatta
útját látható nyom nélkül az úttesten. Jessica közeledő rendőrjárőrök
szirénáját hallja. Valahol a távolban tompán kattog a hóeke.
– Az autó mögé bújhatott. Vagy az autók alá – súgja magabiztosan a
rendőr, és nyugodtan közelít az első járművekhez.
– Csak akkor tenné, ha gyorsan kellene elrejtőznie – mondja Jessica
szinte normális hangerővel.
– Hát nem kell?
Jessica nem válaszol. Magában átkozza a hosszú másodperceket,
amikre szüksége volt, hogy ráébredjen: a gyilkos kisétált a rendőrség
által lezárt tetthelyről.
– Talán itt parkolt az autójával – véli a rendőr. Ez nem teljesen
lehetetlen. Első pillantásra azonban nem látni meleg motortól
megolvadt nyomot a havas parkolóhelyen, sem az úttestre forduló
keréknyomokat.
 – Hogy hívnak? – kérdezi Jessica, miközben óvatosan haladnak
egyik autótól a másikig.
– Hallvik. Lasse Hallvik, rangidős rendőr.
– Oké, Lasse. Ellenőrizd az autókat. Légy résen! Az erősítés úton
van – mondja Jessica, és kocogva indul el a fényesen kivilágított úton.
– Csak nem mész egyedül utána?
Jessica még csak nem is válaszol. Előhalássza zsebéből a telefonját
és a füléhez emeli, másik kezében továbbra is a pisztolyt tartva. Az
utca közepén fut, az autók között, és tudja, hogy Hallvik hátulról
fedezi. Legalábbis ezen az útszakaszon.
– Halló? – Erne Mikson főfelügyelő éber hangja válaszol a hívásra.
Jessica felettesét fél órával ezelőtt nevezték ki az ügyben nyomozó
csoport vezetőjének.
– Nem tudom, elért-e az üzenet a központon keresztül, de le kell
zárnunk a kulosaari hidakra vezető csomópontokat. Most azonnal. –
Jessica meghallja a feszültséget saját hangjában.
– Mi történik ott?
– Gyalog követem a gyilkost.
– Kivel?
– Egyedül.
– Jessica!
– Épp erre ment el. Mindenképp látnom kell… Az istenit, várj!
Jessica a kabátzsebébe csúsztatja a telefont, és ismét két kézzel tartja
a Glockot. Egy pillanatig biztos benne, hogy embert látott a földön.
A fehér overall azonban üresen rezeg az utca közepén, mint egy
Michelin-figura, amit tőrrel kiszúrtak. Egyik lábszára lebeg a szélben,
mintha az irányt mutatná, amerre tulajdonosa minden valószínűség
szerint folytatta útját. Jessica hátrapillant; látja, hogy Hallvik
százméternyire az autók között hajladozik. Szájába veszi két ujját és
füttyent, hogy felhívja kollégája figyelmét.
– Lasse! Figyeld, nehogy áthajtson ezen valaki! – Jessica nem biztos
benne, hogy kollégája meghallotta az ellenszélben eleresztett kiáltást.
De Hallvik felegyenesedik, és feléje siet. Jessica megy tovább, és már a
következő lépést fontolgatja, amikor meghallja a szirénák erősödő
hangját. Valamilyen meghatározhatatlan ösztön megállítja, és megsúgja
neki a szomorú igazságot: nem fogják el a tettest. Ezen az éjszakán
nem. Mély lélegzetet vesz, szúrást érez a tüdejében. Aztán a zsebébe
nyúl, és a füléhez emeli a telefont.
– Erne?
– A kurva életbe, Jessica! Már azt hittem, hogy…
– Ezt elcsesztem, Erne.
Hallja főnöke hangját, de lélekben már egy forgó körhintára ugrott.
Ezen a körhintán menet közben nincs helye egyetlen új gondolatnak
sem. A Maria Koponen élettelen arcára mosolyt varázsló férfi a
sötétség bugyraiból figyelheti őket. Őt sehol nem látni. Mégis ott van
mindenütt.

VII.

Erne Mikson főfelügyelőt már harmadik hete gyötri az influenza, de az

autó utasterének jellegzetes szaga – marcipán, régi, kopott bőr és
beégett kuplung furcsa keveréke – ennek ellenére behatol eldugult
orrlyukán. Tompa hangjelzést hall, és kiveszi hóna alól a lázmérőt.
37,4. Csessze meg… Ez 0,3 fokkal több, mint mikor Pasilában beszállt
az autóba. Az órájára pillant, belső zsebéből kis alakú jegyzetfüzetet
vesz elő, és beírja a számot a következő üres kockába. A vastag füzet
már több éve használatban van, az utolsókat rúgja.
Erne összerezzen, ahogy régi, 3-as sorozatú BMW-jének első ajtaja
kinyílik. Harminchárom éves, fekete hajú nő ül be, komor arckifejezése
és a homályos világítás kiemeli szép arcának szögletességét. Kis ideig
mindketten maguk elé néznek: a száz méterre lévő villa előtt tucatnyi
autó parkol. Közelebb, az úton keresztben egy rendőrségi furgon áll,
amelynek üzenetét kék-fehér kordonszalag hangsúlyozza.
– Megérkezett a cirkusz Kulosaariba – szólal meg végül Erne
Mikson, zsebre dugja a füzetet, kivesz egy nikotinos rágógumit a
csomagolásából, és a szájába teszi. A résnyire nyitott ablaknál tíz perce
elszívott cigaretta nyugtató hatása szertefoszlott. Azonkívül most már
mindenképpen csökkentenie kell. Sőt, egészen abbahagynia. Hogy ez
használ-e még valamit, akkor derül ki, amikor az orvos felhívja és közli
a mintavétel eredményét.
– Nem szándékozol bejönni? – kérdi halkan Jessica, tarkóját a
fejtámlának támasztva.
– Nem. Ha egyszer nem muszáj. – Ernének majdnem leragad a
szeme. Kissé lejjebb tekeri az ablakot. – Negyvenes férfi, normális
testalkatú, viszonylag széles vállú, 180 cm magas, kék szemű és… az
időjáráshoz képest könnyen öltözve?
– Nem hiszem, hogy az alá az overall alá vastag kabát beférne.
– Hat fazon van, akire illik a leírás, mindegyiken vastag kabát volt.
Egy az utcáról, három a bevásárlóközpont sörözőjéből. És még kettő a
gyorsforgalmi út buszmegállójából. A keresést kiterjesztettük azokra a
területekre, ameddig a férfi futva eljuthatott. Még öt perc, és a
herttoniemi tengerpartot is át kellene fésülnünk. És akkor szépen el is
fogynak az erőforrásaink. – Erne a mellette ülő nő felé fordulva
folytatja: – Te, Jessi, mindent pont úgy csináltál, ahogy kellett.
Jessica elmosolyodik a főnöke szavain, de ezek sem vigasztalják.
Erne úgy beszél vele, mint az edző az ififocistával, akit lecserélt az első
félidő után. Az empatikus hang nem feledteti a valóságot: hogy a
terepen nem sikerült minden.
– Mondd, Erne… – kezdi Jessica, nyel egyet, majd folytatja: – Mióta
vagy az egységnél? És ez alatt az ezer év alatt egy nyomozó hányszor
beszélgetett a tetthelyen a gyilkossal, akit aztán futni hagyott?
– Nézheted így is a dolgot, ha kínozni akarod magad.
– Hogy a fenébe lehetne ezt bárhogy másképp nézni?
– Hát például úgy, hogy a fickó fegyvert ránthatott és
mindegyikőtöket lelőhetett volna. Vagyis ha te abban a helyzetben
gyanakodni kezdtél volna, és el akartad volna kapni. Valószínűleg
senki sem tudott volna reagálni – mondja Erne, és lehalkítja a rádiót.
Jessica arcán látni, hogy az elhangzottakban van valami. Biztonságban
érezték magukat, és a férfi könnyen árthatott volna bárkinek, aki a
házban volt. Maria Koponenen kívül másnak is.
– Hat gyanúsított? – kérdezi végül Jessica, és lehúzza kabátján a
cipzárt.
– Az overallon található rostokat összehasonlítják a férfiak DNS-
ével.
– És a szájmaszk?
 – Azt nem találtuk meg. Biztos valamelyik szemetesben van. Vagy a
tettesnél.
– Annak nincs semmi értelme – mondja halkan Jessica.
– Mert az overallt az utcán hagyta?
– Igen.
– Hallgass ide, Jessi! – Erne krákog, hogy elejét vegye a felesleges
spekulációknak. A szemközti ház kapujából az utcára kilépő férfira
figyel, akinek Jusuf integet, hogy ne jöjjön közelebb. A kíváncsi
szomszédok gyűlnek a dögszagra.
– Gondolod, hogy felismernéd annak az alaknak a hangját? – kérdezi
Erne, miközben az egyik nyomozó kezdi feljegyezni a vastag kabátot,
pizsamanadrágot és csizmát viselő férfi beszámolóját.
– Természetesen. De fogadok, hogy a tettes nincs azok között, akik a
felvételeken láthatók.
– A pesszimista sosem csalódik. – Erne a hátsó ülésen lévő bőr
aktatáskáért nyúl, és egy tabletet kotor elő belőle. Pár pillanat múlva
odanyújtja Jessicának. – Hat videó. Ugyanaz a mondat hatszor – közli
Erne. – Az első elintézve.
Jessica végignézi a klipeket, meghallgatja a hangokat, és minden
férfinak mélyen a szemébe néz; hinni akar benne, hogy megtalálja
köztük a bűnöst. A lopakodót, aki háromnegyed órája még előtte állt,
Maria és Roger Koponen otthonában, a hanglemezpolcnál. A felvételen
az azonosítási sorban állók közül kettő láthatóan részeg, amit a
képernyő aljára írt megjegyzés szerint az alkoholszondás teszt igazol.
Egyikük meglepően – bár tulajdonképpen nem gyanúsan – nyugodt, a
többi három pedig frusztráltnak látszik. Nem csoda, kinek ne baszná a
csőrét, hogy erős fényszórók előtt állva szalagra kell szajkóznia a
rendőrök által diktált mondatot, anélkül, hogy fogalma lenne róla, mi
célból. Valaki többet tud. De ahogy Jessica feltételezte, ő nincs a
videón látható férfiak között.
– Nem – mondja, és visszaadja az iPadet Ernének.
– Biztos vagy benne? – Erne tudja, hogy kérdése válaszra sem
érdemes. Rövid hallgatás után sűrű ősz hajába túr, és igyekszik
rekedtségét kiköhögni. A torka mélyéből hallatszó zihálás azonban nem
tűnik el köhögéssel.
– Tessék. Rasmus összegyűjtött minden lényegeset Maria
Koponenről – nyújtja át Erne a nyomtatott anyagot Jessicának. A halott
nő curriculum vitae-je, alapinformációk félbeszakadt életéről.
Jessica kezébe veszi, és sorról sorra kezdi olvasni a papírt.
– Kora: 37… Iskolai végzettsége: gyógyszerész, PhD…
Foglalkozása: termékfejlesztési igazgató, Neofarm Rt…
– Nem tudom, kiderül-e ebből valami hasznosítható.
– Majd meglátjuk – mondja Jessica, összehajtja a papírt, és a zsebébe
teszi. Egy fehér nyúl ugrál át az úttesten. Talán azt is ki kellene
hallgatni.
– Most be kell ugranom Pasilába, a központba, sajtóinfóra – folytatja
Erne.
– Nem irigyellek.
– Rendkívüli a helyzet. Figyelmeztetni kell az embereket.
– Mire? Hogy ne nyissanak ajtót helyszínelőknek? – mormolja
Jessica a kézfejét simogatva.
Erne kényszeredetten felnevet. A fekete humor a munkához tartozik,
de Jessica mesterien feszegeti a határokat. Aztán csendben ülnek, hogy
összeszedjék gondolataikat.
– Ki kell terjeszteni a nyomozást. És itt van még Roger Koponen
meghallgatása is – mondja végül Erne, feltekeri az ablakot, és így
folytatja: – Mindezt én intézem. A te feladatod kideríteni, mi a fene
történt ebben a házban. Látom, a szomszédokkal már beszélnek. Valaki
talán látott valamit.
– Oké. – Jessica kinyitja az utas oldali ajtót. – Próbáld megúszni
infarktus nélkül, Ser Davos.
– Ha valaki, akkor éppen te vagy az, aki miatt kaphatok, Arya.

VIII.

Roger Koponen az asztal mellett ül, ujjait az üres vizespohár köré

fonva, és meredten nézi a vele szemben ülő nő homlokát. A szobából
az imént távozott szociális munkás közölte, hogy a szomszédos
helyiségben vár, ha Roger beszélgetni szeretne a történtekről. Sanna
Porkka felügyelő a légbuborékokkal díszített kancsóért nyúl, és vizet
önt a férfi poharába. Porkka negyvenkét éves, egyedülálló nő, egész
életét ebben a kelet-finnországi városban töltötte. A rendőri munkán
kívül a vadászat, a tájékozódási futás és három öreg nőstény finn kopó
körül forog az élete.
– Bizonyára vissza kellene indulnom Helsinkibe – mondja Roger,
üveges tekintete a fal és a mennyezet találkozási pontjára mered.
– Értem – dől hátra nyugodtan a székében Porkka. – Előbb azonban a
szondába kellene fújnia. Nyilván fogyasztott némi alkoholt az est
folyamán…
– A kurva életbe! – hitetlenkedik Koponen.
– Tulajdonképpen azt szeretnénk, ha itt maradna éjszakára
Savonlinnában, ahogy eredetileg tervezte.
– Miért?
– Az ilyen hírek hallatán mindenki megrendülne. Hazáig sokat kell
vezetni, az időjárási viszonyok rosszak, és Helsinkiben ma éjszaka
semmit sem tudna segíteni.
– Ez igaz. Ahhoz már túl késő van – mondja szinte súgva Roger
Koponen, és halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában,
arckifejezése azonban mély fájdalmat tükröz.
Porkka tisztában van vele, hogy a hozzátartozók viselkedése gyakran
furcsa és következetlen. A reakciókból csak ritkán lehet valami
hasznosítható tényre következtetni. A dermedten csillogó tekintet, a
sápadt bőr és a szapora légzés mégis valódi megrendülésről tanúskodik.
– Megtalálták a férfit? – Roger Koponen most a korábbinál kissé
határozottabban kérdez, és remegő kézzel emeli szájához a poharat.
Sanna Porkka gyorsan a jegyzeteibe pillant, hogy ellenőrizze, mit
mondtak el eddig az áldozat férjének. Roger Koponennel ezek szerint
csak annyit közöltek, hogy a felesége otthonukban, Helsinki Kulosaari
városrészében halt meg, és a rendőrségnek alapos a gyanúja, hogy
gyilkosság történt. Ezután Porkka ismét a férfi kérdésére koncentrál.
– Elnézést, de van valamilyen oka feltételezni, hogy a tettes férfi? –
kérdezi Porkka, és minden igyekezetével azon van, hogy elkerülje a
kihallgatási hangnemet. A rendőrségnek jelenleg semmi oka sincs azt
hinni, hogy Koponennek bármi szerepe is lenne a felesége halálában,
de nehéz lehet ezt majd véglegesen kizárni, ha a meghallgatásnál
ostoba figyelmetlenségi hibákat követnek el. Sanna Porkkának
tulajdonképpen nincs szerepe az ügy nyomozásában, az ő feladata
csupán annyi, hogy rövid ideig szemmel tartsa a feleségét elvesztett
celeb írót. Azonban túl nagy a csábítás, hogy néhány alapvető kérdést
feltegyen neki.
– Nem tudom. De nem ez a valószínűbb? – Roger Koponen lassan
beszél, és leteszi az asztalra a poharat. Kissé kitisztul a tekintete,
mintha büszke lenne észrevételére. Porkka összeszorítja a száját és
bólint. A statisztikákat alapul véve igaza van a férfinak. Finnországban
tízből kilenc esetben férfi a gyilkos. Ez a szám még nagyobb akkor, ha
az elkövető és az áldozat korábbról nem ismeri egymást.
– Az egyetlen cél most elfogni a tettest. És Helsinkiben úgy
gondolják, legjobban éppen számítógép mellett tud most segíteni. Itt,
Savonlinnában, a rendőrségen, ahová mindent megszerzünk, amit akar.
Nem az autóban, ahol fáradtan és megrendülten saját és esetleg más
úton lévők testi épségét is veszélyezteti – mondja Porkka, és
összeszorítja a száját, azt remélve, eléggé empatikusnak hatott. Aztán
bepötyögi a laptopba a jelszót.
– Ugyan mi hasznom lenne a számítógép mellett? – ráncolja Roger
Koponen a homlokát.
– Erne Mikson, a nyomozás vezetője Helsinkiben szeretné, ha tudna
önnel videón beszélni – mondja nyugodt hangon Porkka, és
összekulcsolja kezét az asztalon.
Roger pislog, mintha egészen abszurdnak találná a javaslatot.
Testbeszéde azonban nem utal közvetlen ellenállásra.
– Videóbeszélgetés? – mormolja, és komolyan fontolgatni látszik a
gondolatot.
– Ahogy mondtam, az egyetlen végcél elfogni…
– Az előbb célt mondott.
– Bocsánat…?
– Az előbb azt mondta, az egyetlen cél elfogni a feleségem gyilkosát.
Nem végcél – mondja Koponen, körmével a szemöldökét vakarva.
Parányi darabka elhalt bőr hullik az asztalra, a pohár mellé.
– Igen. Bizonyára ezt mondtam – próbál megértően mosolyogni
Porkka. Egy pillanatig azt fontolgatja, magára kellene hagynia a férfit,
hogy megnyugodjon. De nincs idő erre. Fél órával ezelőtt kapta meg a
jelentést, miszerint a gyanúsított továbbra is szökésben van.
A négyszögletes falióra percmutatója a tizenkettes számra ugrik.
 – Elnézést, azonnal visszajövök – mondja Porkka.
A férfi néhány másodperces késéssel bólint látszólagos jóváhagyása
jeléül. Sanna Porkka becsukja maga mögött az ajtót, és int az ügyeletes
rendőrnek, hogy figyeljen. Egy pillantást vet a viszonylag fiatal
szociális munkásra, aki épp a kávébabot hangosan őrlő italautomata
előtt áll, aztán az irodájába indul.
– Készen áll Koponen? – kérdezi Erne Mikson fáradt hangon a
telefonban. A háttérből autómotor zúgása hallatszik.
– Eléggé fel van dúlva.
– Ettől függetlenül mindenképp beszélnünk kell vele.
– Persze – mondja Porkka, és az ablakhoz lép. A sötétből csupasz
nyírfák integetnek sovány ágaikkal befelé a melegbe.
– Természetesen könnyebben menne szemtől szemben – kezdi Erne,
és Sanna Porkka hallja a fóliacsomagolás zörgését. Megszakad a
beszéd, a férfi állkapcsa egy pillanatig teljes odaadással őrli a
rágógumit, aztán Erne rekedt hangon folytatja: – Valahogy
tiszteletlennek érzem, hogy a friss özvegyet képernyőn át beszéltessem,
de muszáj mielőbb annyi információt szereznünk, amennyit csak
lehetséges.
– Okés – válaszolja Porkka, és úgy érzi, mintha egy bizonytalan tini
módján beszélne, aki érti ugyan a felnőttek nyelvét, de nem tudja azt
használni.
– Tizenöt perc. Utána a gép mellett leszek. Addig vedd gondjaidba a
férfit.
– Sorry, de még egy dolog… – szúrja közbe Porkka, mielőtt a
főfelügyelő megszakítaná a hívást.
– Igen?
– Roger Koponen… nagyon szeretné látni a feleségét. Vagy akár
csak egy fotót a tetthelyről.
– Természetesen – mondja Erne rövid hallgatás után. A motorzúgás
abbamarad, és Sanna mintha hallaná, hogy a férfi köp egyet. Aztán
becsapódik az autó ajtaja, öngyújtó kattanása hallatszik, és mély
lélegzetvétel, ahogy a férfi letüdőzi a füstöt. – Hogy a picsába ne
akarná! De bízz bennem, ha mondom, hogy érdemes még egy kicsit
halogatni.
 IX.

Jessica Niemi új cipővédőt húz a lábára, fehér overallt, kesztyűt és

szájmaszkot vesz fel. Egyszerre már nem érzi biztonságosnak a lakást,
pedig az utolsó incidenst követően ugyancsak alaposan átvizsgálták.
Jessica visszamegy a nappaliba, és látja, hogy a helyszínelők az asztal
körül kibővítették a vizsgálandó területet. Maria Koponen továbbra is
rendületlenül ül a helyén, az asztal végén, arcán ugyanaz az eszelősen
vidám vigyor. Úgy néz ki, mintha a háziasszony lenne az egyetlen, aki
nem kapta meg a gyilkosságról készített feljegyzést.
Normál esetben már zsákba tették és elszállították volna a tetthelyről
a holttestet, de valószínűleg túl sok még a nyitott kérdés. Az élettelen
test elmozdítása pedig határozottan megnehezítheti a válaszadást.
– Van-e egyáltalán valami sejtésünk arról, mi történt itt? – kérdezi
Jessica. Egy kézmozdulattal megállította a helyszínelést vezető férfit,
akiről most már biztosan tudja, hogy a csoporthoz tartozik. Az álruhás
gyilkos gyanakvóvá tette.
A jóképű férfit Harjunak hívják. Barna szemével nyugtatólag néz
Jessicára.
– Eléggé rossz sejtés – sóhajt fel Harju, és leveszi a szájmaszkját.
– Vagyis semmi?
– Csak az a biztos, hogy nem törtek be a házba. A tettes a nappali
tolóajtaján sétált be. És azután becsukta maga mögött. Nem volt
bezárva. Tulajdonképpen még most is nyitva van.
– Nem volt bezárva… – mormolja Jessica.
– Vagy pedig az áldozat és a tettes ismerte egymást, és az áldozat
engedte be.
– Valahogy nehéz ezt elhinni. A tettesnél volt egy fehér overall, és…
– mondja Jessica, és Harju mellett ellépve folytatja: – …az a valami,
amivel ezt a műalkotást varázsolta.
– A nő arca kőkemény.
 – Micsoda?
– Mintha ebbe a pozícióba kényszerítették volna. Nehéz
megmondani, hogy…
– Belefecskendeztek valamit? – kérdi Jessica hunyorogva, és most
veszi észre, hogy Maria Koponen feje egy árnyalatnyit oldalra van
billenve. Így kellett lennie egész idő alatt.
– Erre gyanakszom. De majd csak a boncolásnál derül ki.
– Ugye rögtön szólsz, ha kiderül valami meglepő?
– Természetesen.
– Köszönöm – mondja Jessica, és sarkon fordul.
A folyosó végén még mindig nyitva áll a bejárati ajtó, fények és
hangok tömege árad be rajta, a ház pedig egy jégverem. A fehér
falakon minimalista ecsetvonásokkal stilizált fehér festmények lógnak,
ezek sem sugároznak melegséget, csak a jeges hangulatot erősítik.
Jessica ismét elhalad a lemezpolc előtt, ki a folyosóra, és most először
lép be a tágas konyhába. A fekete beépített szekrények és fiókok között
hatalmas, hosszú, egyetlen kőből faragott márványpult. Jessica
gumikesztyűbe bújtatott ujjával végigsimítja a hideg követ. Minden
ragyog és tiszta. Poggen Pohl. A márványból, kiváló minőségű fából,
háztartási gépekből és csavarokból álló kirakójáték, amely ennek az
otthonnak a szíve, kétszer annyiba került, mint egy átlagos rendőr éves
fizetése. Jessica tisztában van vele; saját lakásának konyhája szinte
megegyezik ezzel. Az az ő szeme fénye, és egy a többtucatnyi ok
közül, ami miatt sosem hívhatja meg magához a kollégáit. Az igazi
otthonába.
Jessica lassan körbejáratja tekintetét a nyugatra nyíló ablakokon, a
kandallón át a könyvespolcra néz, amelyen hihetetlen mennyiségű
történet és gondolat sorakozik kemény kötésben. A polc irodalmi
kínálata első pillantásra meghökkentően egyoldalúnak tűnik. Ugyanaz
a férfinév ismétlődik minden egyes könyv gerincén. A műveknek csak
a mérete és a színe különböző, de mindegyiknek ugyanaz a szerzője.
Roger Koponen. Közelebb érve veszi észre, hogy ez a bőség nem az író
termékenységének gyümölcse. A könyvek nagyobbrészt fordítások.
Witch Hunt, Häxjakt, Hexenjagd, Caccia alle streghe. Jessica tud róla,
hogy Koponen thrillerei külföldön is sok olvasóra találtak. Ez tette
lehetővé Koponenék számára mindazt, ami itt van: a fényűző
tengerparti házat a legmodernebb kényelemmel, beleértve a német
családi autó árába kerülő konyhát is. Jessica szúrást érez a halántékán,
mintegy emlékeztetőül, hogy neki nem feladata azt boncolgatni, miből
épült fel a házaspár közös élete, hanem inkább azt kell kiderítenie,
hogy mi szaggatta azt az imént darabokra.
A hűtőgépből kattanás hallatszik: automatikusan bekapcsol a
kompresszor. Mély búgás tölti be a konyhát. Jessica egy
szemmagasságban lévő angol nyelvű kötetet vesz kézbe és a borítóját
vizsgálgatja. A lángok közepén álló, cölöphöz kötözött nőalak és a gót
betűkkel írt Witch Hunt heavy metal együttesek plakátjaira hasonlít.
Jessica megnézi a hátsó borítót. Over 2 million copies sold worldwide.
Eszébe jut a finn nyelvű zsebkönyv, amely otthon hever olvasatlanul a
komódján. Több évvel ezelőtt kapta ajándékba egy barátjától, és
nemcsak időhiány vagy tunyaság miatt nem olvasta, hanem mert
bizonyos előítélettel viszonyul a szépirodalomhoz. az a fixa ideája,
hogy az olvasással mindig tanulni is kell valami újat és hasznosat.
Hogy valakinek a képzeletéből feltörő mese ebben a hektikus világban
puszta időpocsékolás.
Ujjhegyei izzadnak a gumikesztyűben. Serial killer… going after
witches. Jessica nem egészen érti, miért ragadtak le gondolatai a könyv
hátsó borítójánál, a cselekmény összefoglalásánál. Egy perccel később
ismét megfordítja a könyvet, és a borítóképre mered. A könyv koppan a
padlón. Jessica nem szándékosan ejtette le, szinte kicsúszott a kezéből,
mikor a többi kiadást kezdte szemlélni. Japán, lengyel, cirill betűk.
Hirtelen úgy tűnik, hogy a különböző országok kiadói mind másféle
borítóképet választottak. Azonban csaknem mindegyiken szenvedő
boszorkány látható. Néhány kivételtől eltekintve, melyeken szinte
azonos téli táj díszeleg: a fehér, befagyott Finn-öböl. Nordic noir. De a
legtöbbjén mégis máglya. Lángok. Kínoktól vonagló fiatal nő, fekete
ruhában. A német nyelvű Hexenjagd borítóján valamiféle kínpad van,
amihez csuklójánál és bokájánál kötözték oda az áldozatot.
Ünnepélyesen. Ahogy pontosabban megnézi a nőt, Jessica észreveszi,
hogy amit egy pillanattal előbb kínnak vélt, az a lehető legkajánabb
vigyor. A mosolyban van valami őrület, valami kényszeredett
önelégültség. Jessica szinte hallja a saját szívverését, a vére zúgását.
Erne Mikson válaszol a telefonjára, és Jessicának eltart egy ideig, míg
rájön, hogy az iménti másodpercek alatt ösztönösen hívta főnöke
számát.
 – Halló, Jessica? Sikerült már…?
Jessica szaggatottan lélegzik, és félbeszakítja:
– Figyelj! Olvastad Koponen könyveit?
– Nem mondhatnám…
– A kurva életbe, Erne! Úgy látszik, a gyilkos olvasta.

X.

Roger Koponen az ablak előtt állva néz ki a sötétbe. Az üveglapok

közé szerelt reluxák szinte teljesen be vannak fordítva, de Roger nem
veszi a fáradságot, hogy nyitott állásúra fordítsa őket az ablakkerethez
rögzített hosszú szabályzóval.
– Itt az idő – mondja Sanna Porkka nyomozó puhatolózva, és
ásványvizet tölt Roger poharába.
Az ital szobahőmérsékletű, egy idióta a pihenőhelyiség padlóján
hagyott egy rekesznyi palackot ahelyett, hogy betette volna a
hűtőgépbe. Roger nem veszi le tekintetét az ablakról.
– Bocsánat, a nyomozás vezetője van a vonalban – szólal meg ismét
Porkka. Roger lustán hátrapillant.
– Akkor talán legjobb, ha elkezdjük – mondja, és visszafordul a
hóborította fakoronák felé. Kezét összekulcsolja a háta mögött,
tekintete a semmibe mered; megrendült lelkiállapotában talán ott
próbálja megtalálni a szúró fájdalomban rejlő jelentést. Roger Koponen
testtartása a titkos bunkerében a következő lépését fontolgató diktátorra
emlékezteti Sanna Porkkát.
Egy pillanat múlva a férfi megpördül, és lassú léptekkel az asztalhoz
megy, fájdalmasan töprengve, mintha éppen elhatározta volna, hogy
kilövi az atomfegyvert.
– A nyomozás vezetője? – Hangjában először érezni egy kis
ingerültséget. A férfi helyben tartása óráról órára nagyobb kihívást
jelenthet.
 – Igen. Erne Miksonnak hívják – válaszolja Porkka, és néhány
egérkattintással megkezdi a videóbeszélgetést.
A név láthatóan bántja Koponen fülét, mert összevonja a
szemöldökét. És most meghallja Mikson észt akcentusát is, amely
távolról felidézi a tallinni hajóutakat és a hajón elhangzó tax-free
hirdetményeket. Porkka megfordítja a laptopot, és feláll a székéről,
ellenőrzi, hogy a beszélgetés résztvevői látják-e egymást.
– Roger Koponen.
Erne arca megjelenik a képernyőn, és eltart egy kis ideig, amíg a
szemcsés kép tűrhetővé élesedik. A hang néhány másodperc késéssel
követi a képet.
– Először is szeretném kifejezni őszinte részvétemet a felesége
elhunyta miatt.
– Köszönöm – nyugtázza Roger Koponen lakonikusan, bár az
elhunyta terminust, amit a nyomozásvezető használt, nyilván
abszurdnak érzi.
– Erne Mikson főfelügyelő vagyok, és én vezetem az ügyben a
nyomozást.
– Igen, ezt mondták nekem – mondja Roger Koponen, és
megkóstolja a málnaízű ásványvizet. Az ital hőmérséklete nincs
hatással Koponenre, ennek láttán Sanna Porkka megkönnyebbülten
felsóhajt.
– A helyzetet sajnos egyáltalán nem lehet megkönnyíteni. Keményen
neki kell látnunk, hogy biztosan elfogjuk a tettest.
– Hogyan? – kérdi Koponen, és elnémul, mintha a nyelve egy
pillanatra elakadna a torkában. Nagyot nyel, és folytatja: – Mi történt
Mariával?
– Hamarosan megtekintheti a rendőrjárőr beszámolóját. A halál
okára a boncolás derít fényt, amit nemsokára elvégeznek.
– Bassza meg! – Roger Koponen majdnem sziszeg. Néhány
másodperc alatt reflektorfénytől bénult, megszeppent őzikéből vicsorgó
vadállattá változott. – Maga látta Maria holttestét, ugye?
– Igen, de…
– Akkor mondja meg nekem, mi történt vele!
– Még nem tudjuk…
– A kurva életbe, mondjon a saját szavaival valamit! Lelőtték?
Megfojtották? Meg… megerőszakolták? – Koponen hangja reszket,
remegő ujjait ökölbe szorítja.
– Mint említettem, a halál okát még nem tudjuk. Eddig semmilyen
szexuális cselekedetre utaló nyomot nem észleltünk. De a helyszínen
lévő nyomozó hasonlóságot talált a bűncselekmény és…
– Hasonlóságot mivel?
– Az ön által írt Boszorkányüldözés-sorozat egyik könyvével –
válaszol Erne, majd szünetet tart, időt adva Koponennek, hogy
reagáljon a váratlan hírre. – Vagy többel is. Nem tudom, mert sajnos…
– Milyen kibaszott hasonlóságot?! – kiáltja Koponen. Az asztal
másik végén ülő Sanna Porkkának nem nehéz megértenie az író
dühkitörését. A főfelügyelő rejtélyesen beszél, pedig Koponen
megérdemelné az egyenes beszédet.
– Küldök most csatolmányban egy fotót. Megértem, hogy… megrázó
látvány. De indokolt a gyanúnk, hogy a tettes az ötletet… Hogy a
gyilkosság elkövetési módját az ön könyvéből másolta – mondja Erne a
képernyőn, és tekintetét a billentyűzetre szegezi.
Roger Koponen nem válaszol. Nehezen lélegzik, és vár. Egy perc
múlva rövid üzenetjelző hangot hallani. Sanna Porkka épp felállna a
székéről, hogy ellenőrizze, ki tudja-e nyitni Koponen a csatolt fájlt, de
a férfi a szája elé tett kézzel mutatja, hogy nem szükséges.
– Mi a franc… – Koponen szeme csészealjnyira tágul. Kezét szájától
felfelé csúsztatja, s összeráncolt homlokára szorítja.
Sanna Porkka nem látta a képet, de gyötrő kíváncsisága ellenére is
tapintatlanságnak tartaná, hogy az asztalt megkerülve megnézze, mi
történt a nővel. Előbb-utóbb úgyis megtudja.
– Sajnálom, hogy ezt meg kell mutatnom. De megerősítené, hogy
egy női áldozatot pontosan így ábrázolt a Boszorkányüldözés-trilógia
első részében?
– Marián… Marián fekete ruha van? – kérdezi Koponen. Egy
szempillantás alatt visszaváltozott azzá a félénk emberré, aki az előbb
bámult ki az ablakból a februári éjszaka vigasztalan sötétségébe.
– Igen – feleli Erne.
– A körme feketére lakkozva? – folytatja Roger, és hangjából
sugárzik a szilárd elhatározás, hogy próbálja tartani magát. Szemét
azonban le nem veszi a tetthelyen készült fényképről, amelyen halott
felesége látható.
– Igen.
 – Bassza meg – suttogja erre Roger, és a hajába túr, hátradönti a
fejét, mintha valaki a haját cibálná. Aztán kiegyenesedik, és két kézzel
megragadja a számítógép képernyőjét. Ádámcsutkája felugrik az álla
alá. – Voltak… voltak lent a parton? – kérdezi egyre sápadtabban.
– A parton?
– Igen. A parton. Voltak-e lent…
– A nyomozóink találtak nyomokat, és indokolt feltételeznünk, hogy
a tettes a jégen át jött a telekre.
– Az istenit neki, senki sem olvasta maguk közül azt a könyvet?!
Hosszú másodpercek telnek el anélkül, hogy egyikük is megszólalna.
– Mi van a parton, Roger? – kérdi Erne Mikson.
– Ha egy kibaszott őrült pontosan úgy akarta rekonstruálni azt a
jelenetet, ahogy a könyvben le van írva, akkor Maria nem az
egyetlen…
– Hogy érti ezt? Hogyhogy nem az egyetlen?
– Mert egész idő alatt két boszorkány volt. A másikat a jég alá
temették.

XI.

I’m sorry for your loss. A szavak olyan élénken visszhangzanak Jessica
fülében, hogy úgy érzi, mintha ő mondta volna ki azokat. Elhalad a
sarkán ülő, ruganyos, olajszín bőrű alak mellett, akinek bánattól
megtört tekintete a fehér kőbe vésett névre tapad. A férfi halkan szipog,
leszegi a fejét, és hüvelykujja tövével megdörzsöli könnyező szemét.
Lófarokba fogott fekete haja alól elővillan tetovált nyaka. A nagy
nyakkivágás láthatóvá teszi napbarnított, izmos vállát. A férfi ismét a
sírra emeli tekintetét, ujjhegyével megérinti a virágokkal díszített
nyílást, amely mögött az elhunyt hamvai pihennek. Jessica már a sírok
közötti kikövezett ösvényen észrevette a férfit, de csak most, közelebb
érve látja, mennyire jóvágású.
 I’m sorry. A szavak ismét megakadnak a torkán, és a férfi észre sem
veszi a mellette ellépdelő Jessicát, nemhogy felé fordulna. Jessica még
gyorsan visszapillant, és megkönnyebbülést érez, hogy hirtelen ötlettől
vezérelve nem ütötte bele az orrát olyasmibe, ami nem rá tartozik. Nem
lett volna korrekt. Mégis úgy érzi, vágyik valamire. A férfi szeme…
Amilyen áramvonalasan szép volt a profilja, a szemét viszont nem
látta. Barnának és mélabúsnak kell lennie.
A levegő nyomasztóan forró, elektromosságát nyirkos érintésként
érzi a bőrén. A távolban derengő koromfekete felhők vihart sejtetnek.
Jessica húsz perccel korábban a vízibusz fedélzetén a korlátra
könyökölve nézte a horizontnál feketére színeződő égboltot, és arra
gondolt, hogy az eső még otthonosabbá tenné a több mint száz szigeten
elterülő várost.
Jessica útja Muranóból Velence történelmi központja felé
megszakadt, amikor a vízibusz megállt a magas fallal körülvett,
ciprusok szegélyezte San Michele temetőszigetnél, és ő hirtelen ötlettől
vezérelve kiszállt.
Most békésen sétál a hatalmas fehér sírkövek között, és csodálkozik
a látványon. San Michelében földfelszín feletti katakombákban,
egymás felett nyugszanak a halottak, néhol akár kilenc szinten, mint
egy toronyház lakói. Az összhatás azonban lenyűgöző: szinte minden
nyílást virágcsokrok díszítenek, és az elhunyt fényképe be van ágyazva
a kőbe. A képeken sokak arckifejezése mogorva, különösen a fekete-
fehér fotók sugároznak szigort, de sok mosolygó arcot is látni. Néhol
giccsesnek és erőltetettnek ható képet választottak, ami valahogy
kínossá, majdnem szomorúvá teszi a végső nyughelyet.
A hozzátartozók valószínűleg olyan képet választanak elhunyt
szeretteikről, amilyennek emlékeikben meg akarják őket őrizni. Talán
egyszerűen nincs is mindenkiről elegendő fénykép.
Hirtelen megdördül az ég, és Jessica meleg szélfuvallatot érez az
arcán. Néhány lépcsőfokon egy homokos ösvényre ér, amelyet félkör
alakban sírboltok szegélyeznek. A középen magasodó fák levelei
táncolnak a széllökésekben. Szereti a ciprusokat és az ernyőfenyőket,
különösen a közöttük magasba nyújtózkodó pálmákat, amelyek
látványa apját, anyját és az öccsét juttatja eszébe.
A homok csikorog az edzőcipője alatt, de amikor megáll, a kis térre
néma csend borul. Még az imént a búvóhelyén búgó galamb is
elhallgatott.
Jessica emlékszik a temető bejáratánál lévő tiltó táblákra. Vietato
fotografare, bere e mangiare. Körbepillant, sehol egy lélek.
A válltáskájába csomagolt útravalót majd csak a vaporettón eszi meg,
Velencébe menet, de valamilyen emléket el akar raktározni erről a
sajátságos szigetről. Kezébe veszi a nyakán lógó fényképezőgépet, és
készít néhány fotót az elragadó térről és az azt körülvevő sírokról.
Ezután elengedi a gépet, hogy a szíján lógjon, elindul megkerülni az
íves épületet, és óvatosan bekukucskál egy nyitott kriptába. Minden
ízléses és gondozott, mindent szép patinával vont be az idő.
Az ajtóhoz lép, és tekintete egy ember nagyságú nőalakra esik,
akinek melléhez szorított keze alól töviskorona látszik ki. A figura
mélabúsan tekint ferdén lefelé, mintha nehéz kérdésre keresne választ;
fehér szemében van valami ellenállhatatlan. Jessica ég a vágytól, hogy
bemenjen a sírkamrába, megérintse Szűz Mária arcát, és érezze a meleg
gondolat és a hideg valóság kontrasztját. Óvatosan belép, és érzi, hogy
a vastag kőfalakon belül hűvösebb van, mint kint. Összehúzza vékony
kabátját, és közelebb megy a fehér márványfalhoz, amelybe
aranybetűkkel vésték a halottak nevét. Némelyiknél friss az elhalálozás
ideje, de van olyan is, ahol egyáltalán nem szerepel. Egyesek
lefoglalták a helyet szeretteik mellett. A gondolat egyszerre tűnik
szépnek és hátborzongatónak.
Jessica kinyújtja a kezét, ujjait a szent szüzet ábrázoló szobor
kézfejére teszi, vigyázva, hogy lakkozott körme még véletlenül se
karcolja meg annak hófehér bőrét. Egy múló pillanatig valamiféle
összetartozást érez – mintha két teljesen más világ és korszak
kapcsolódna egymásba –, olyan vigaszt, amit csak megosztott bánat
szülhet. Jessica keze átkulcsolja a szoborét, a márványujjak nem
tűnnek hidegnek; pont ez az, amire vágyott. Ez a támogatás, amit
nyújtanak, őszinte és kendőzetlen. Az intim pillanat Máriával
kábítószerként hat, teljes erővel csap be a tudatába, mint a távolban
dübörgő viharban a villám. Senki sem értheti meg ezt az érzést. Senki
sem nyújthat vigaszt. Minden itt és most van.
Jessica mély lélegzetet vesz, lassanként elengedi Mária ujjait, és
kézfejével megsímítja a szobor sima arcát. Köszönöm. És bocsánat a
betolakodásért.
 Ebben a pillanatban vészjósló dördülés hallatszik kívülről. Jessica
kisiet, de nem lát senkit. Valahonnan vibráló, mérges olasz nyelvű
beszéd hallatszik. Jessica próbálja kideríteni, honnan. Mintha
mindenfelől hallatszana. A temető hangosbemondója, jön rá.
A hangszórókból visszhangzó üzenetben van valami félelmetes.
A második világháborúról szóló filmeket idézi fel, a masírozó
katonákat és a náci üdvözlésre kinyújtott karokat. Jessica ijedten
körülnéz; talán megszegte a szabályokat azzal, hogy bement a
sírboltba. Egy darabig figyelmesen hallgatva azonban megérti, hogy a
bemondóból harsogó üzenet felvételről szól: bezárják a temetőt.
A következő vízibusz valószínűleg az utolsó.

XII.

Jessica szaporán lépked a kapun át a kikötőhíd felé. Észrevette, milyen

gyorsasággal közelednek délről a sötét felhők, és már menet közben
begyömöszölte fényképezőgépét a válltáskába. Meglátja Murano
szigete előtt a fehér tajtékos hullámokat szelő vízibuszt, és lelassítja
lépteit. A meleg szél a szemébe táncoltatja a haját. Hátraveti a fejét, és
ugyanabban a pillanatban összeszorul a gyomra. A férfi ott áll a
megálló teteje alatt. Egyedül. Az a szép profil, amit már sikerült
száműznie gondolataiból, ismét itt van előtte. Bizsergető várakozás és
izgalom keríti hatalmába. Jessica nem könnyen rajongó típus, de a
férfiban van valami lenyűgöző. Talán a bánat okozta érzékenység.
A férfi megfordul, most látni először erős állát és sírástól
kivörösödött barna szemét. Pont olyan szimpatikus és mélabús,
amilyennek Jessica elképzelte.
– Buona sera – szólal meg a férfi, miután őt nézte pár pillanatig, és
ujjával megtörli a szemét, mintegy biztosítékul, hogy ne maradjon egy
könnycsepp sem benne. Hangja meglepően fiatalos, de kellemesen
mély.
 Jessica óvatos mosollyal válaszol a köszönésre, és a mólóról a tető
alá lép. A férfi visszafordítja tekintetét a tengerre, kezét csípőre teszi.
Kis ideig ott állnak szótlanul, közel egymáshoz. Jessica szégyenkezik,
hogy puszta kíváncsiságból jött a temetőbe – keresni valamit a
fotóalbumába. A férfi ellenben gyászolni jött valakit, akit valamikor
szeretett. Szerencsére a fényképezőgép már a táskájában van, gondolja,
és a szeme sarkából gyűrűt vesz észre a férfi bal kezének gyűrűsujján.
A horizonton a vízibusz közeledik San Micheléhez. A férfi ismét
Jessicára néz.
– Sta per piovere – mondja, és elmosolyodik. Mindjárt esni fog.
Arckifejezésében van valami együttérzés, mintha mindketten egy
hajóban eveznének. És egy perc múlva így is lesz.
Jessica megigzítja a táskáját.
– Si, purtroppo – feleli, és tudja, akcentusa leleplezte. Dél-európai
öltözködési stílusa, fekete haja és élénkzöld szeme alapján könnyen
lehetne akár helyi lakos is. És bár a gimnáziumban fellángolt a nyelv
iránti lelkesedése, s ennek köszönhetően folyékonyan beszél olaszul,
ámde nem hibátlanul. A férfi egy pillanatig meglepettnek látszik,
bólint, de most nem tekint vissza a tengerre. Tetőtől talpig megszemléli
őt, mintha előre választ akarna kapni a kérdésekre, melyeket még fel
sem tett. A szomorú szemek kutató pillantását azonban Jessica nem érzi
tolakodásnak. Ellenkezőleg, úgy érzi, észrevették.
– Szép hely – folytatja Jessica olaszul, hogy megtörje a rövid
csendet.
A férfi ismét bólint, és két kezével a hajába túr. Az inak és a vastag
erek kidudorodnak napbarnított kézfején. Bicepsze fehér trikójának
feszül, melynek ujja alól több tetoválás villan elő.
– Így igaz – válaszolja a férfi, és a cipője orrát kezdi nézni. Nála a
labda. Különben nem folytatódik természetesen a beszélgetés. De a
férfi nem szólal meg. Arcán továbbra is bánat ül, és úgy tűnik, újra meg
újra harcolnia kell ez ellen.
A csendben Jessica a vízibusz közeledését figyeli; az állomásra
érkezése egyszerre idegesítő és felszabadító. A kapitány tolatásba
kapcsol, hogy lassítsa a hajó sebességét, a motor zúgása egy pillanatra
elnyomja a mennydörgés hangját. Az ügyetlen kikötésnél a vaporetto
oldala nekiütődik a mólónak. Egy türkizkék pólót viselő matrózlány a
cölöphöz lasszózza a kötelet, és a stéghez húzza a hajót. Benvenuto.
A vízibusz motorjai bugyognak, mint egy fazék kása. A levegőben sűrű
dízelszag terjeng.
A férfi ujjai észrevétlenül Jessica vállára lopakodtak, és gyengéden a
fedélzetre tolják őt.
– After you – mondja nyugodt hangon a férfi. A hajóra lépve Jessica
bizsergést érez a gyomrában, Szűz Mára fehér kézfejét a bőrén, és
növekvő elektromosságot a levegőben.

XIII.

– Honnan származol? – kérdezi a férfi most angolul.

– Finnországból.
– Oh. Finlandia. Mika Salo. Mika Häkkinen – mosolyodik el a férfi,
miközben ülőhelyet keresnek a vaporetto műanyag padján. A vízibusz
majdnem üres, a férfi úgy választotta ki a helyét, hogy a folyosó két
oldalán legyenek. Az egymás mellett ülés furcsa is lett volna.
– Colombano – böki ki a férfi, és egy izzadságcseppet töröl le a
halántékáról.
– Elnézést?
– Ez a nevem – folytatja, és kezet nyújt. Jessica a kézfej repedezett
bőrére pillant, amelyre betűk vannak tetoválva. Megfogja a férfi nagy
kezét, és angolosan mondja a nevét, ahogy gyerekkorában megszokta.
– Zesika. Szép név.
– Köszönöm.
– Most először Velencében? – kérdi a férfi. Jessica bólint, és az ablak
felé fordulva kinéz a tengerre. A hajót eloldották a mólótól, orrát
Velence felé kormányozták.
Jessica a fülcimpáját nyomogatja. Colombano társasága valamiért
zavarba hozza. A férfi minden tekintetben teljesen más, mint azok a
bizonytalan, nagyra nőtt kamaszok, akikkel általában nyárestéken
találkozott a Kaivohuone teraszán.
 Itt ülnek, két egymás számára idegen felnőtt, akik közül az egyik
jóval érettebbnek látszik a másiknál. És az is. Colombano jó tíz évvel
idősebb lehet nála, talán még többel is.
– Egyedül utazol? – töri meg Colombano a pillanatnyi csendet.
Jessica kínosan hosszú szünet után válaszol. Torkán akadnak a
szavak. Bölcs dolog-e leleplezni az igazságot egy olyan ember előtt,
akivel csak pár perce találkozott? Európa körbeutazása egyedül vajon
az introvertált személyiség jele? Vagy a bátoré, mi több, a
mulatságosé? És mindennek miért van jelentősége?
– Nem – mondja Jessica, és libabőrös a háta a hazugságtól. –
A barátaim Muranóban vannak. Túl fáradtak voltak…
– Eljönni veled a temetőbe? Fura egy ifjúság – vigyorodik el
Colombano. Ezt a mosolyt látva Jessica sajnálja, hogy nem az igazat
mondta. Aztán látja, ahogy a férfi arcára üresség lopakodik, aligha az ő
válasza miatt, hanem mert az érzelmek hullámvasútján ismét sötét
alagútba száguldott.
Kit gyászolsz, Colombano? – gondolja Jessica, miközben apró
vízcseppek fröcskölnek az arcára a nyitott oldalablakon át. Kinyitja
válltáskája cipzárját, előhalássza zsebméretű útikönyvét és lapozgatni
kezdi; hagyja, hogy Colombano rendezze a gondolatait.
Egy órája, amikor Muranóban elindult a szállodájából, elhatározta,
hogy végigjár minden fontosabb látványosságot: a dózse-palotát, a
Szent Márk-bazilikát, valamint a Canal Grandét a Rialto híddal. Talán
egy ráérős ebéd a Caffè Chioggia teraszán, utána beugrani néhány
márkaboltba. A San Michelén tett spontán látogatás azonban teljesen
összezavarta a tervet. A vaporetto néhány percig facölöpökkel jelölt
útvonalon halad a lagúnákban. Jessica végül az ülés rezgéséből érzi,
hogy a kapitány csökkenti a gázt. Visszadugja a könyvet a táskájába.
– A te megállód? – kérdezi Colombano.
– Igen. Azt hiszem – válaszolja Jessica, és összeharapja a száját.
– Azt hiszed?
– Vagyis hogy… Nem ismerem túl jól a várost.
– Értem. Én rendkívül jól ismerem, mégsem vagyok biztos.
– Miben?
– Hogy ez az én megállóm-e – neveti el magát Colombano, és mélyet
lélegzik.
 – Nos? – Jessica talpa bizsereg. Vállára veszi a táskáját, és feláll. –
Ez?
Nehéz megmondani, mi történik. A kérdés flörtölésnek hangzik,
pedig nem ez volt a szándéka. Vagy mégis? Jessica reménykedik
benne, hogy az arcát hirtelen elöntő forróság nem látszik pirulásként.
– Nem – válaszolja végül Colombano majdnem hidegen. – Még
tovább megyek.
Jessica torka összeszorul. Úgy érzi, mintha kihúzták volna a
szőnyeget a lába alól. A férfira néz, és bizonytalan abban, hogyan
kellene befejezni a beszélgetést. Az ablakok mögött megjelenik a móló.
A motor ismét zúgni kezd, és a vaporetto megbillen, ahogy a
kikötőhídnak ütközik.
– Arrivederci, allora – mosolyodik el Jessica, és a felső fedélzetre
vivő lépcső felé fordul. Mit is gondolt tulajdonképpen? A férfi vagy
nős, vagy friss özvegy. Mi is juthatott…
– Zesika?
A háta mögött hallja a hangot, és megáll. Colombano mögötte
lépked, és ahogy Jessica megfordul, ismét megcsapja erős arcszeszének
illata.
– Nem tudom, szeretitek-e a barátaiddal a klasszikus zenét – kezdi
Colombano, és egy prospektust nyújt át. – Vivaldi, A négy évszak. Este
fellépek.
Jessica meglepődve nézi a papírt. A képen egy vonósötös látható.
Középen egy jóképű férfi áll, erős karján hegedű pihen.
– Megkérdem… Megkérdezem a többieket.
– Két tiszteletjegyet tudok szerezni. A többieknek fizetniük kell.
– Köszönöm – mosolyog Jessica, és kettéhajtja a prospektust.
Aztán sarkon fordul, és kilép a partra. A levegő nyomasztóan párás,
trikója a hátára tapad. Mégis, már nagyon régen érezte magát olyan
könnyűnek, mint most.

XIV.
A rendőrök kézilámpáikkal a partvonal felé rohannak, a lámpák
fénysugarai az udvart pásztázzák. Távolabb a tenger felett két
helikopter köröz, nyomokat keresve a hóban.
– Sorban haladjatok, és nézzétek, hová léptek! – kiáltja Jessica,
figyelmesen maga elé nézve.
A telek bal széle mentén lépkednek, ugyanazon a nyomon, amelyet a
helyszínelők és a járőr követtek a partra. A lábnyomok, amelyekről már
korábban fényképeket készítettek és mintát vettek, a nagy udvar
közepén lévő ösvényt követik.
Jessica felemelt kézzel megállítja a csoportot, és maga is lassít,
amikor elérik a befagyott víz határát. A part tele van a havazástól
elkenődött nyomokkal, amiket valószínűleg a gyanúsított hagyott.
A helyszínelők beszámolója szerint ezek a nyomok a Koponenék
partjától kétszáz méternyire lévő, hóekével megtisztított túrakorcsolya-
pályához vezetnek.
– Itt valahol van valami tákolmány, ami egy helyben tartja – mondja
Jessica, és megáll a jég szélénél.
Lasse Hallvik rangidős rendőr megáll mellette. A férfi arca nyugodt,
mintha biztos volna benne, hogy szolgálati feladat furcsábbá már nem
változhat.
– Tákolmány? – kérdezi, és vállán pihenteti hosszú kézilámpáját.
– Ezt mondta Koponen. Különben lehetetlen megtalálni.
– Mit?
– A másik holttestet – válaszolja Jessica, és teleszívja tüdejét a szúrós
hideg levegővel. Tekintete a parton kalandozik. Középen egy fastéget,
néhány méternyire két hósapkás, piros bóját látni, amelyeket a jég
körülzárt. A gyanúsított nyomai nyílegyenesen dél felől vezetnek, és a
stéget elhagyva, azzal egy irányban folytatódnak felfelé a partig.
Azután oda-vissza cikáznak egy tízméteres sugarú körben, közvetlenül
a vízhatárnál.
– Itt várjatok! – mondja Jessica, és a jégre lép.
Mintegy három méterre a parttól egy négyzetméternyi területen a hó
össze van taposva.
– Bassza meg… – súgja Jessica, és óvatosan közelít valamihez, ami
egyszerre csak csapdának látszik. Egy lék az, amit valaki legjobb
tudása szerint be akart temetni. Koponen könyvében jéghez
horgonyozták a boszorkányt. Erne szavai visszhangzanak a fülében.
– Hallvik! – kiált fel Jessica, és lehajol a nedves hó fölé. A jégbe
fűrészelt nyílás nem nagyobb egy strandlabdánál. Jessica hallja, hogy a
rangidős rendőr közeledik, de nem képes tétlenül várni. Megpróbálja
bedugni az ujját a vastag jég és a léket borító jégrög közé, de a víz már
befagyott.
– Próbáljuk meg ezzel – mondja Hallvik, és az övéből egy
többfunkciós szerszámot vesz elő, amely gyakorlott kezében pillanatok
alatt késsé változik. Letérdel Jessica mellé, néhány gyors ütést mér a
jégre, és a jégdarab elmozdul, mint egy kútfedél.
– Az istenit! – Hallvik arcán rémülettel vegyes hitetlenkedés jelenik
meg.
Jessica nyel egyet, és érzi, ahogy a hideg borzongás végigfut a hátán.
A rendőr a kezében tartott jégrögbe applikált tákolmányt nézi: egy
darab műanyag, ami köré vastag spárgát kötöttek. Jessica gyomra
kavarog.
– Hívd a fiúkat segíteni – mondja halkan. – Ki kell húznunk.
Hallvik összecsukja a szerszámot és visszateszi az övtokjába, közben
szorosan markolja a kötelet. Aztán feláll és odanyújtja Jessicának.
– Jöjjön ide valaki segíteni! – hallja Jessica a férfi hangját.
A kötél nedves és jéghideg. Kesztyűs ökle köré csavarja, és a léket
nézi: fekete a vize. Olyan, mint a cseppfolyóssá változott sötétség.
Valahol ott lenn, a fagyos víz mélyén pihen minden valószínűség
szerint egy halott. Közötte és Jessica között csak a kötél van. Élet és
halál közötti híd. Bár Jessicán pehelykabát van, hirtelen mégis fázni
kezd.
– Nos, odaadod nekünk? – szól Hallvik, s a gondolataiba merült
Jessica összerezzen.
Átnyújtja a pányvát a rangidős rendőrnek, s a kötél rosszat sejtetően
megfeszül. Tényleg holttest van ott. Feláll, és csak most érzi, mennyire
elzsibbasztotta a térdét a jég a vékony farmeren át. Hallvik egy másik
egyenruhás rendőrrel felhúzza a kötelet a vízből. A műveletet minden
irányból zseblámpákkal világítják meg. Olyan, mintha hallal teli szákot
emelnének ki egy tóból. A kötél hosszú; először egyméternyi, majd
még egy hever a jégen. Végül valami sötét és hínárszerű kerül a
felszínre. A nő haja koromfekete, akárcsak Maria Koponené.
 XV.

Az élénk szél pörgeti a porzó havat a jégen. Jessica nézi, ahogy a

halottaszsákba csomagolt nőt hordágyon a halottszállító autóba teszik.
Egy pillanatra behunyja fáradt szemét; retinájába beleégett az áldozat
tágra nyílt barna szeme és hófehér bőre.
– Micsoda este! – mondja Jusuf Jessica mögött, és cigarettára gyújt.
A kolléga szabadidejében a másodosztályú bajnokságban floorballozik,
és ritkán dohányzik, csak ha végletesen stresszes állapotban van.
– Adj nekem is egyet – mondja Jessica, de Jusuf – szájában a
cigarettával – a fejét rázza, és az egyenruhás rendőrök felé bólint, akik
a furgonnál dohányoznak. Aztán szív egyet a cigarettájából, és
Jessicának kínálja. – Á, hagyd! – sóhajt Jessica, és a kabátzsebébe
süllyeszti a kezét.
– Van valami hír Ernéről? – kérdezi Jusuf, és rövid, gyors
szisszenésekkel fújja ki a füstöt.
– Roger Koponennel beszél. A könyvsorozat gyilkosságait veszik
végig. Elkövetési mód, helyszínek…
– Shiiit. Mennyi van? Mármint gyilkosság?
– Nem tudom. Ez a kettő az első könyv első részéből van.
– Jézusom! – mondja Jusuf, és feljebb húzza a cipzárját. – Mi
következik?
– Erne bármelyik pillanatban telefonálhat – mondja Jessica, és int
Jusufnak, hogy menjenek távolabbra. A rendőrségi szalag mögött a
sajtó képviselőin kívül még néhány bámészkodó civil is van, pedig már
éjfél múlt. Féltucatnyi rendőr figyeli az utcát és az udvart, hogy ne
tévedjen illetéktelen a tetthelyre. Ideges a hangulat. Az este váratlan
fordulatai minden egyes jelenlévőt éberré tettek.
– Éppen most nem sokat tudunk tenni – mondja csendesen Jessica, és
megáll Koponenék telkének kerítése mellett. – Csak annyit tudunk,
hogy a tettes a túrakorcsolya-pályán közelítette meg a helyszínt.
 – Tehát lehetetlen megállapítani, milyen irányból jött a férfi.
– Ha nem is lehetetlen, mindenesetre átkozottul nehéz. Egész este
havazott. A műszakiak most vizsgálják át a korcsolyapályát.
– Mondták a mentősök, hogy megfulladt a nő, vagy…?
– Hamarosan kiderül. – Jessica a Jusuf orrlyukából a jeges levegőbe
szálló cigarettafüstöt nézi.
– Senkit sem jelentettek eltűntnek – mondja Jusuf, és lopva a
telefonjára pillant.
– Még nem. De az áldozatot nagyon pontosan választották ki.
Külseje alapján akár Maria Koponen ikertestvére is lehetett volna.
Jusuf a földre ejti a cigarettáját, és hirtelen felfigyel:
– Miért, van neki?
– Micsoda? Nővére? Nincs.
Az egyik helikopter rotorlapátjai most közelebbről zúgnak. Jessica a
luxusvilla homlokzatát nézi, és felsóhajt. Tudja, mit jelent egy olyan
házban felnőni, ahol annyi szoba van, hogy akár egy kisebb szálloda is
lehetne. Hirtelen felidéződik benne a fekete autó hátsó bőrülésének
szaga, a magas fémkerítés és a barátságosan köszönő kövér férfi, aki
úgy öltözött, mint egy rendőr, pedig csak biztonsági cégnél dolgozott.
Finnországban nincsenek ilyen sorompók, kerítések és őrök, itt
egyetlen lakóterület sincs elkülönítve. Itt bárki gond nélkül
becsöngethet bárkinek az ajtaján. Kulosaari partja egész Finnország
egyik legdrágább lakóhelye, ennek ellenére valaki észrevétlenül
bement az író házába, és meggyilkolta Maria Koponent.
– Jessica! – Jusuf hangjára felocsúdik töprengéséből. A férfi az út
túloldalán integető rendőr felé biccent, aki mellett egy vattakabátot
viselő idős nő áll. Gyorsan odamennek hozzájuk.
– Niemi, bűnügyi főnyomozó – mutatkozik be Jessica, és kezet nyújt
az idős hölgynek. Tenyerében érzi a törékeny, csontos ujjakat. A nő
ráncos arca tele van májfoltokkal, beszéde vontatott, tekintete azonban
élénk. Jessica észreveszi, hogy az apró szempár Jusufra tapad, és
gyanakvás villan benne.
– Elnézést, hogy csak most jöttem ki – hebegi halkan a nő, és
gondterhelten Koponenék házára néz. – De én olyan mélyen alszom,
hogy…
– Semmi baj, asszonyom – mondja Jessica. A zöld fémkapura és a
mögötte meredeken emelkedő útra pillant, és azon csodálkozik, hogyan
sikerült az idős hölgynek letipegnie az utcáig anélkül, hogy elcsúszott
volna. Jessica kis időt hagy neki, hogy nyugodtan összeszedje
gondolatait. Jusufra néz, aki kissé csalódottnak látszik. Nyilván nem ok
nélkül; az imént még mély álomba merült nyugdíjas aligha látott vagy
hallott bármi lényegeset a gyilkosság idején.
– Egészen furcsa dolog – szólal meg végül, és felhúzza a vállát
vastag kabátjában. Jessicának egy didergő teknős jut róla az eszébe.
A nő szemében hirtelen félelem jelenik meg. Jessica közelebb lép
hozzá.
– Mi a gond?
– Velem kell jönniük. Ugyanis már nem emlékszem… – mutatja az
utat maga mögött a rendőröknek. Jessica és Jusuf meglepődve néznek
egymásra, de az idős nő után indulnak, aki óvatos léptekkel halad az
udvarán. Jusuf int az egyenruhás rendőrnek, hogy maradjon az utcán.
– Talán eldugult a lefolyója, vagy…
Jessica Jusufba fojtja a suttogást, miközben lassan másznak fel a
meredek úton. A nagy telek tetején díszes faház áll, melynek legfelső
emeleti ablakában ég a villany. Az este elképesztő eseményei és a
csikorgó fagy ellenére az idős nő résnyire nyitva hagyta a bejárati ajtót.
– Fel kell jönniük oda – folytatja, amikor belépnek a házba.
Felakasztja a kabátját a fogasra, és elutasítóan legyint, amikor Jessica
és Jusuf le akarják venni havas cipőjüket az előszobában. A lakkozott
parketta nyikorog a lábuk alatt. Az előszoba régi farönkök és
nyirkosság szagát árasztja.
– Mi van fent? – kérdezi végül Jessica kicsit türelmetlenül, amikor az
idős nő az első lépcsőfokra lép. Gondolatban végigveszi a különböző
alternatívákat, de nem tudja elképzelni, hogy a nyomozás
szempontjából mi fontosat találhatnának az emeleten.
– Ezt a saját szemükkel kell látniuk – hebegi az idős nő, és lassan, de
határozottan megy tovább, fel a lépcsőn. Jessica ismét Jusufra néz, aki
megvonja a vállát.
A lépcső egy folyosóra vezet, melynek falain több tucat fekete-fehér
fénykép lóg. Túlnyomó többségük csoportkép: egy viszonylag fiatal
nő, valamint egy tucatnyi gyerek és fiatal néz a kamerába. Talán
valamikor régen tanárnő lehetett a hölgy. A folyosó végén nyitva lévő
ajtóból fény szűrődik ki. Az idős nő vezetésével oda tartanak.
 – Ez a hálószobám. Bocsánat, nem volt időm megágyazni – mondja,
mikor átlépik a küszöböt. Jessica megértően elmosolyodik, és
körbetekint a szobában. Ágy, tükör, íróasztal, szék, fotel.
Perzsaszőnyeg, kis csillár. Minden tökéletes rendben. Az idős nő az
ablakhoz megy, és ott marad állva, háttal nekik. Jessica lopva a
karórájára pillant. Igaza lehet Jusufnak, talán a magas kor
elhomályosította a nő realitásérzékét.
– Akart valamit mutatni nekünk, asszonyom – mondja Jessica, és
hátrasímítja a havazástól nedves haját.
– Malleus maleficarum – válaszolja a nő, és lassan megfordul.
Hangja fagyos és gépies.
– Bocsánat? – ráncolja a homlokát Jessica, és egy lépést tesz a szoba
belseje felé.
A nő megismétli a szavakat, latinnak tűnnek. A helyzet hirtelen
hátborzongatóvá válik. A szavak úgy hagyták el az idős nő száját,
mintha az ajkait elvarázsolták volna. Arckifejezése egyszerre tűnik
meglepettnek és ijedtnek. Jessica ujjai ösztönösen szolgálati fegyvere
tokja felé tapogatnak. Teste azonnal riadót fúj.
– Ebben a korban már gyengül az emlékezet – szólal meg halkan az
idős nő. – De a látásom még megvan – folytatja, és az ablakra mutat.
Jessica és Jusuf óvatosan odalépnek az ablak elé. A domb tetejére épült
háromszintes faház legfelső emeletén állnak, jóval magasabban, mint a
parton épült házak. És ekkor Jessica megérti, hogy a nő olyasmit mutat,
amit ők az utcáról nem vehettek észre.
– Mi a fene?!
MALLEUS MALEFICARUM. A szavakat nagybetűkkel írták
Koponenék házának hóborította tetőjére.
Jessica füléhez emeli a telefonját, és Jusufra néz. Kollégája arcán
nyoma sincs a gúnynak, ami az előbb még ott parázslott. Úgy néz ki,
mintha kísértetet látott volna.

XVI.
Erne Mikson főfelügyelő hátradől a székében, és a csuklóját
masszírozza. Az asztal tele van ötletszerűen kinyomtatott papírokkal.
Szövegrészletek és képek, amiket a neten talált a böngészővel. Malleus
maleficarum. A szópár a francia black metal együttesen kívül az 1400-
as években kiadott Boszorkányok pörölye című, boszorkányüldözéseket
tárgyaló könyvre utal. A Wikipedia szerint a Heinrich Kramer
inkvizítor által összeállított, kétes hírnevet szerzett opus részletes
utasításokat ad, hogyan kell a boszorkánysággal gyanúsítottakat
kihallgatni, megkínozni és büntetni. Gyorsan kiderítették, hogy a
könyvnek van finn fordítása, s azt már el is küldték nekik.
Erne éppen befejezett egy telefonbeszélgetést, melynek végén főnöke
plusz erőforrásokat ígért a nyomozáshoz, rögtön reggeltől. A tetőre írt
szöveg tovább bonyolította a titokzatos gyilkosságot, különösen, mert
erről egyetlen szó sem esik Roger Koponen könyveiben. A két
emberölést tehát a Koponen által kitalált fikciót hűségesen követve
hajtották végre, viszont a tett színhelyéül szolgáló villa tetejére rajzolt
szöveg pillanatnyi szeszély szülte tréfának tűnik.
Erne halk hangjelzést hall, ránéz a lázmérőre. 37,7. A kurva életbe, ez
nem lehet igaz! Ha felmegy a láza, általában hőhullámokat és
gyengeséget érez. Most egyiket sem tapasztalta. Idegesen megtapogatja
a homlokát, és visszadugja a lázmérőt a hónaljába, ellenőrző mérésre.
Aztán egy nikotinos rágógumit pattint a buborékcsomagolásból a
szájába. A gyümölcsíz gyorsan eltűnik, és égető érzés terjed szét a
torkában. Odakint elcsendesedett az egész este süvítő szél. Most
zavaróan csendes az emelet.
– Jessi – mondja Erne, és lenyeli az égető ízt.
– Van valami újság? – A telefon hangszórójából fáradt, de határozott
női hang hallatszik.
– Mindjárt beszélek megint Koponennel. Arra az eredményre
jutottunk, hogy neki a legjobb lesz most elindulnia Helsinkibe. Valaki
elhozza őt Savonlinnából.
– Értem.
– Reggel kapunk segítséget – mondja Erne, és megérzi a fiatal
nyomozó türelmetlenségét. Szokásával ellentétben ő hívta fel
beosztottját, pedig nem volt szinte semmi új mondanivalója.
– Jó.
 – Menjetek haza. Korán reggel szükségem lesz rátok. Ma éjjel csak a
gyanúsított követésére koncentrálunk, járőrökkel és kutyákkal.
Elkapjuk azt a seggfejet.
– Azt hiszed?
– Persze! – mondja Erne magabiztosan, és az egyik kinyomtatott
rajzért nyúl. Jellegzetesen középkori stílusú kép, átlagos embereket
ábrázol, akik szarvas lényekkel beszélgetnek. Ördögökkel, talán
démonokkal. A mellette levő kép technikailag realistább rajz, azon egy
nőt lógatnak fejjel lefelé, a kezénél meg a bokájánál összekötözve.
Sötét ruhás, mogorva tekintetű férfiak vallatják a foglyot. Ez kétséget
kizáróan valamilyen önkényes tárgyalás. Vagy kínzás. A nő
mindenesetre meg van rémülve.
– Ha te mondod… – Jessica hangja a rémképek között éri el.
– Mi van?
– Megyünk egy kicsit aludni.
– Reggel találkozunk – feleli Erne lélekben már máshol járva, és
hallja, amint Jessica leteszi a telefont. Számítógépe képernyőjén
megnyitja a fotókat Maria Koponenről és a nőről, akinek a
helyszínelők azt a kísérteties, de találó nevet adták: Jéghercegnő.
A gyönyörű nő fehér arca nyugodt, mintha százéves álmát aludná,
amiből valamikor még felébred.
Erne néhány középkori rajzot keres ki, amelyek máglyát ábrázolnak.
Cölöphöz kötözött nőket. Éljenző tömeget. Lángokat. Kínszenvedést.
Mindez ismerős: ugyanezt a képanyagot használták Roger Koponen
könyveinek borítóin is.
Az összes ilyen bűncselekményben az inkvizíció, a katolikus egyház
eretnekséget üldöző szervezete volt vétkes. Ernét kirázza a hideg.
Boszorkányok sosem léteztek, ennek ellenére megtörténhetett mindez.
Ártatlan nőket gyilkolt meg az inkvizíció. És most valaki utánozni
kezdte a borzalmas bűntetteket. Egy szadistáról van-e szó, aki a
középkori opusban és Roger Koponen könyvsorozatában megfelelő
témát talált a gyilkosságaihoz? Vagy talán annyira erős téveszméi
vannak, hogy azt képzeli, helyesen cselekszik, ha boszorkányokat öl?
Erne mélyet sóhajt, és behunyja a szemét. A lázmérő jelez. 37,7. Már
ettől a puszta ténytől is hideg verejték üt ki a halántékán. Évek óta
szinte kényszeresen méri a testhőmérsékletét. A legrosszabb időkben
akár óránként négyszer is bedugta a lázmérőt a hóna alá, és naponta
több mint ötven értéket írt be a füzetébe. Utólag nézve teljesen
fölöslegesen. Most már tudja, semmi haszna sem volt. Az orvos azt
ígérte, holnap megtelefonálja a legutóbbi vizsgálatok eredményét.
A hívás a teljes munkanap ideje alatt várható – mintha egy ennyire
komoly ügyben nem lehetne pontosabb időpontban megállapodni.
Kibaszott nagyképű sarlatánok.

XVII.

Jusuf a Töölönkatu és a Museokatu utcák sarkán áll meg az autóval.

A város fényei és a hold által megvilágított sötét égbolt hátterén a
Nemzeti Múzeum tornya majdnem szürreálisnak látszik – olyan, mint
egy felhőkarcoló Gotham Cityben. A levegőben szállingózó hópelyhek
annyira aprók, hogy a színeket tompító szűrőként működnek.
– Emlékeztess, hogy reggel valakinek beszélnie kell Maria Koponen
munkatársaival és a főnökével – mondja Jessica, mire Jusuf bólint.
– Érted jöjjek holnap? – kérdezi. A légkondicionáló rendszer forró
levegőt fúj az autó belső terébe.
– Nem kell, köszönöm. Majd odajutok magam. Aludj olyan sokáig,
ameddig csak bírsz. Megint hosszú nap lesz. – Jessica egy pillantást vet
az autó középső konzoljának kijelzőjére. Éjjel 2 óra 13 perc van.
Kinyitja az ajtót, jeges szél áramlik be a meleg kocsiba.
– Találkozunk az állomáson.
– Nyolckor. Kösz a fuvart. – Jessica felrángatja a cipzárját, és kiszáll
az autóból. A szomszédos taximegállóban taxi áll, pedig elég
valószínűtlen, hogy februárban egy keddi éjszakán valaki odatévedne.
Jessica nézi, amint Jusuf Volkswagen Golfja a Mannerheimintiére
fordul és eltűnik a látóköréből. Előveszi a telefonját. Vajon Fubu ébren
van még? Jessica kimerült, de tudja, hogy nem képes rögtön elaludni.
Maria Koponen és a jég alól kihalászott, egyelőre ismeretlen nő körül
forognak a gondolatai. Két teljesen különböző gyilkosság. Két szép,
fekete hajú nő. Jessica érzi, hogy meleg áramlik az ujjaiba. A vér
sebesen kering ereiben, hallja fülében a zsongását. Az áldozatok
erőteljes, hangsúlyozott nőiessége hatással volt rá; attól, ahogy az
élettelen, mégis szép nőkre gondol, szexuális lényként látja önmagát is.
– Jessi? – válaszol a kimerült férfihang a telefonban, majdnem
meglepetésszerűen.
– Te… alszol?
– Hogy alszom-e? Hogy a picsába? Készen állok, várlak.
– Én… – sóhajt Jessica, és a telefonját a füléhez tartva átmegy a
zebrán. A szél lóbálja a drótkötélre függesztett utcai lámpákat.
– Minden rendben? – A férfi már komolyabb. Nyilvánvalóan hallja
Jessica hangján, hogy nem szokványos hívásról van szó.
– Őrült este.
– Akarsz beszélni róla?
– Nem lehet, még ha szeretnék is. – Jessica előszedi lakáskulcsát a
kabátzsebéből. Hallja, hogy a vonal másik végén helyére koppan a
vécéülőke. Maga elé képzeli Fubu rendetlen legénylakását, érzi a
hálószoba áporodott levegőjét, az ágynemű szagát, amiből árad a szex
és az illatszer párája. Nemcsak a sajátja, hanem valaki másé is. Jessica
hozzá akar simulni a férfi testéhez. Magában akarja érezni a férfit.
Olyan keményen és olyan sokáig, ameddig csak bírja, s amikor már
olyan fáradt, hogy magától jön az álom. Annak tudatában akar reggel
felébredni és munkába menni, hogy talán soha többé nem tér vissza a
lakásba.
– Fel akarsz jönni? – kérdezi Fubu pillanatnyi csend után.
– Talán. De már öt óra múlva fel kell kelnem.
– Nem kell, ha egyáltalán nem alszol – mondja a férfi, és Jessica
hallja, ahogy lehúzza a vécét. Bő bokszerében az ágyra lehuppanó
Fubura gondol. Meleg és biztonságot nyújtó kép. Azonban gondolatai
visszakanyarodnak Maria Koponen megmerevedett arcához, tökéletes
sminkjéhez, estélyijéhez és kilakkozott körméhez. Hideg áramlik végig
a testén.
– Talán holnap. Klassz, hogy válaszoltál – mondja Jessica, és kinyitja
a C lépcsőház kapuját.
– Bármikor, zsarukám.
 XVIII.

Jessica az ötödik emeleten száll ki. Behúzza a liftajtót, a kulcsot a zárba

dugja, amely fölött aranyszínű névtáblán az áll: Niemi.
Belép az ajtón, és meggyújtja a villanyt a garzonlakásban. Az
ablakok a belső udvarra nyílnak. Leveszi a cipőjét, felakasztja kabátját
az előszobafogasra, és felszedi a padlóról a reklámokat, amiket a postás
dobott be a levélnyíláson. A papírokkal a kezében megáll a szoba
közepén, és körülnéz.
Néha, különösen, ha nagyon fáradt, itt marad aludni. Egyfajta
szerepjáték ez, mint a családi ház udvarán felhúzott sátor, ahol az
ember rövid időre, igazi veszély nélkül maga mögött hagyhatja a
kényelmet. Már két hete annak, hogy a garzonban töltötte az éjszakát.
Azon az estén Fubu záróra táján hívta fel tökrészegen – de ugyanolyan
vonzóan, mint mindig –, és saját szavai szerint élete legjobb szerelmi
élményével akarta megajándékozni őt. A teljesítmény aztán a nagy
szavak ellenére a lehető leggyengébbre sikeredett, s végül Jessica
takargatta be kidőlt vendégét az ágyban, ő takarította fel az elernyedt
kezéből kiesett borospohár nyomait.
Jessica az asztalra teszi a postát, és a kulcscsomóból kikeres egy
kulcsot. Az ajtótól nézve a jobb oldali falon, közvetlenül az alkóv
mellett egy másik bejárati ajtó van. Két kijárat egy ilyen kis lakásban –
ezt mindig mulatságosnak találták alkalmi látogatói.
Jessica kinyitja az ajtót, és zokniban lép ki a másik lépcsőházba. Ott
nincs lift, csak lépcső, ami az alsóbb emeletekre és a
szellőztetőerkélyre vezet, illetve a padláson lévő raktárba. Az emeleten
csak két bejárati ajtó van, az egyik névtábla nélkül. Jessica nem
kapcsolja fel a villanyt a lépcsőházban. Hallja, amint becsukódik
mögötte az ajtó. A zöld karikával megjelölt kulcs besiklik a zárba. Az
ajtón át fény árad a sötét lépcsőházba.
 Jessica bepötyögi a riasztórendszer számkódját. Azután a hosszú
folyosón rutinosan áthaladva egy nagy terembe jut, amelynek kiugró
ablakaiból teljes panoráma nyílik a park fölött az öbölre, a Parlamentre
és mögötte a fényesen kivilágított Mannerheim sugárútra. A nappali
berendezése a legújabb dizájnbútorokból és régi berendezési tárgyakból
áll; a konzervatív és a modern művészet ötvözete. Két kanapé mögött a
hosszú falon féltucatnyi festmény díszesen bekeretezve. Különböző
stílusuktól függetlenül egymással tökéletes harmóniában
Munsterhjelm, Schjerfbeck és Edelfelt képei.
Jessica keresztülmegy a szobán, elhagyja a felső szintre vezető
csigalépcsőt, és belép a konyhába. Bekapcsolja a vízforralót, kivesz a
szekrényből egy fehér bögrét, és a pultra támaszkodik. Poggen Pohl.
A konyha a szekrények színétől eltekintve pontosan olyan, mint
Koponenék házában. Három éve a gépekkel és a beszereléssel együtt
hatvanháromezer euróba került.
A víz forrni kezd a krómozott forralóban. Jessica felnyitja a pulton
lévő laptopja fedelét, bepötyögi a jelszót, és beírja a böngészőbe, hogy
malleus maleficarum. Egy órával ezelőtt a Boszorkányok pörölye nem
mondott volna neki semmit. Miután látta a feliratot Koponenék
háztetőjén, nem tudott várni, azonnal be kellett írnia a gugliba.
Azonban nem az ő felelőssége a műben és történetében elmerülni. Erne
azonnal ráállította erre a csoport diótörőit, Ninát és Mikaelt, akik már
intenzíven foglalkoznak Roger Koponen könyveivel, ezenkívül
felkutatnak minden lehetséges információt a Boszorkányok pörölyéről,
ami az éjszaka kellős közepén elérhető. Nina és Mikael a csoport
szuperduója, csalhatatlan szemük észreveszi a nyomozás
szempontjából értékes részleteket. Jessica véletlenül tudja, hogy
magánéleti kapcsolatuk is van, amit ugyan titkolnak mindenki előtt.
Jessica szúrást érez a szívében. Nina jobb férfit – és barátot –
érdemelne.
Jessica egy angol nyelvű Wikipedia-cikkre klikkel, ez jóval átfogóbb
a finnél: középkori rajzokat is tartalmaz különböző ölési módszerek
részletes bemutatásával. Alaposan tanulmányozza a szöveget, némely
mondattól eláll a szívverése. A boszorkánysággal gyanúsítottat
engedélyezett volt addig kínozni, amíg be nem vallotta, hogy
boszorkány. Jessica tudja, hogy a szellemi vagy fizikai erőszakkal
kikényszerített beismerő vallomás nem ritka jelenség – számos
autoriter államban manapság is megtörténik –, de a boszorkányság mint
bűncselekmény abszurd vád. Hány ártatlan embernek kellett borzalmas
módon szenvednie csak azért, mert a katolikus egyház szemében
eretnek volt?! Egy rossz megszólalás, gonosz pletyka vagy pontos
időjárásjóslat bárkit a lángokba sodorhatott, miközben a vérszomjas
tömeg ujjongott.
Jessica széthajtja az Ernétől kapott printet. Bepötyögi a böngészőbe
Maria Koponen munkáltatójának nevét, és átnézi a Neurofarm nevű
cég oldalait. Neuroleptikus gyógyszerek szerződéses gyártója. Bármit is
jelentsen ez, rálőcsölheti a bogarászást Rasmusra, a csoport
mindentudójára.
A forralóban bugyog a víz. Jessica leveszi szemét a képernyőről, egy
teafiltert pottyant a bögrébe és forró vizet önt rá. A bögre átforrósodik,
zsibbasztja az ujjhegyeit. Volt idő, amikor Jessica testének minden
porcikáját el akarta zsibbasztani.
Lehajtja a laptop tetejét, és megdörzsöli a szemét. Ég a vágytól, hogy
nekilásson az ügynek, de az agyának lélegzetvételnyi szünetre van
szüksége. A meleg itallal a kezében átmegy a nappaliba. Olyan, mint
egy múzeum, amit évről évre apránként fiatalít. Az öreg zongorától
megvált, a családban egy évszázad óta generációról generációra
öröklődő dohányzóasztal-garnitúrától szintén. A liliommintájú tapéta
világosszürke festéknek adta át a helyét. A lakás mégis valahogy
tudathasadásosnak látszik. Mintha a lakója nem tudná eldönteni,
harminc- vagy nyolcvanéves-e. Az új és a régi nincs harmóniában.
Valami okból ez az utóbbi időben zavarta Jessicát.
Fázik, mintha a kint zúgó szél beköltözött volna a bensőjébe. Már
bánni kezdi, hogy nem ment fel Fubuhoz. A lakást, ahol egykor
született, Jessica mindig biztonságosnak érezte. Sosem tűnt túl
nagynak, barátságtalannak vagy magányosnak. Most azonban biztos
benne, hogy nem fog tudni itt elaludni.

XIX.
Suttogás. Nem közelről hallatszik, hanem túl messziről ahhoz, hogy
valóságos legyen. És pont ezért olyan különleges. Jessica kinyitja a
szemét. A nappali sötét, az időzítő kikapcsolta a televíziót. A digibox
órája fél négyet mutat. Kint süvít a szél, az ablakok ropognak tőle. Bent
ennek ellenére fullasztó meleg van.
Suttogás. Jessica felül. Ki az? – kérdi gondolatban, pedig tudja, hogy
az anyja hangja. Valamikor ez volt a legszebb hang a világon.
Emlékszik még, ahogy fülében érezte suttogását, amikor a napsugarak
áthatoltak lehunyt szemhéján. Emlékszik a törékeny kezekre, amelyek
ölbe emelték. Ahogy találkozott az orruk az eszkimópuszinál.
Suttogás. Anyának tudnia kell, hogy ő ébren van. Miért suttog
mégis? Mi van, anya? De anya nem válaszol, csak ül a nappaliban, a
hosszú asztal mellett, háttal neki. Lekéstem a reggelit? Mérges vagy?
Ne legyél mérges, anya!
Suttogás. Jessica lassan feláll. Pillekönnyűnek érzi a lábát. Térde
biztosabb, mint általában reggel. Nem fáj semmije. Könnyedén az
asztalhoz csúszik.
– Anya? – kérdezi, és most veszi észre, hogy nem ismeri fel a saját
hangját. Nem gyerekhang, hanem egy felnőtt hangja. De anya nem
fordul meg. Fekete haja csupasz vállára omlik. Olyannak látszik,
mintha ünnepelni indulna. Szép magas sarkú cipője a szék alá van téve,
csupasz lába mellé. A fekete estélyijét vette fel, azt, amelyiket az első
díjátadó gáláján viselt.
Suttogás. Jessica mosolyog, megérti, hogy anya idegen nyelven
beszél. Jessica angolul beszél a barátaival, otthon anyával svédül,
apával finnül. De azt a nyelvet, amin anya ma reggel suttog, Jessica
nem ismeri. Nem érti, mit jelentenek a szavak, de abban, ahogy anya
beszél, van valami vészjóslóan gépies. Úgy hangzik, mintha papírról
olvasna valamit, amit maga sem ért. Hirtelen félelmetes gondolat keríti
hatalmába Jessicát. Hátha a neki háttal ülő alak nem is anya, bár a
hangja olyan. Még mindig nem látja az arcát. A válla hófehér. Az
ablakon át beszűrődő holdfény hidat rajzol a székhez, amelyen anya ül.
– Anya? – mondja Jessica halkan, és az asztal felé megy. Azt akarja,
hogy anya megforduljon, és szép mosolyát mutassa neki. Vegye őt
ölbe. Gyereknek akarja érezni magát. Azt akarja, hogy a világ ismét
olyan legyen, amilyennek hatéves korában látta.
 A hangfalból John Lennon Imagine-je szól. A szobában savanyú szag
terjeng, biztos az a gezemice, amit apa néha a lefolyóba önt. Apa
azonban ma reggel nincs sehol.
Suttogás. A szavak sziszegnek, mintha a fogak közül tolakodnának
elő, elfojtott agresszióra utalnak. Jessica most anya mögött áll,
megérinti csupasz vállát. Anya lassan megfordul. Tényleg anya az. De
a mosolya nem olyan, amilyet Jessica szeretett volna, nem az a mosoly,
amellyel az arcán anya oly sokszor ébresztette. Ez minden, csak nem
boldog mosoly.
Jessica érzi, hogy erőt vesz rajta a rémület, megbénítja a testét,
mozdulni sem tud. Kiabálni próbál, de csak egy sóhaj lesz belőle. Anya
lassan feláll a székről, mozgása merev és természetellenes, mintha
valaki összetörte volna minden csontját, és utána ötletszerűen
összeszögezte volna. Jessica hátra akar lépni, de talpa szorosan a
padlóhoz tapad, nem mozdul. Odaragasztották.
– Nézz a tükörbe – súgja anya, és kinyújtott karral egy lépést tesz
felé, ujjai behajlítva, mint a keselyű karmai, készen arra, hogy a hajába
markoljanak.

Ebben a pillanatban Jessica érzi, hogy leesik. Ujjai a takarót szorítják, a

kanapé izzadságtól nedves. A nappali sötét, az időzítő kikapcsolta a
televíziót. A digibox órája fél négyet mutat. Kint süvít a szél, az
ablakok ropognak tőle.

XX.

Középkorú, éles arccsontú nő nézi bírálóan Jessicát az asztal mögül.

Jessica az imént közölte vele, hogy Colombano meghívására érkezett.
– Két jegy van foglalva – mondja a nő olaszul.
– Én… egyedül vagyok.
– Természetesen – mondja a nő, és mesterkélten mosolyog. – Isten
hozta!
 Jessica a táskájába dugja a jegyet és a műsorlapot, továbbmegy a
terem felé. Elhalad a jegyszedő mellett, hátában érzi bíráló tekintetét.
Bent kellemesen hűvös van. A terem díszes és templomszerű, de
hiányzik belőle minden vallásos kellék és festmény. A kis
koncertterembe folyamatosan érkeznek az emberek, egyesek pólóban
és sortban, mások olyan öltözékben, mintha egy operagálára jönnének.
A magas helyiségben különböző nyelvek morajának szimfóniája
visszhangzik. A közönség döntő része nyilvánvalóan turista. Az utcára
kitett tábla szerint a koncertjegy csak néhány tíz euróba kerül, tehát
világraszóló előadásról aligha lehet szó.
Jessica sötétkék ruhát és tűsarkú cipőt visel. Tudatában van, hogy jól
néz ki, de nem biztos benne, vajon a koncert, vagy kizárólag
Colombano miatt öltözött-e így ki.
Amikor a szemét festette ki a hotelszobában, hirtelen bizonytalanság
fogta el. Felidéződött benne a síró Colombano, és bal keze gyűrűsujján
az a gyűrű. Hogy két jegyet foglalt Jessicának, bizonyára azt jelenti,
nem vágyik társaságra. Így tehát furcsa lehet, hogy egyedül jött, és
mindenekelőtt leleplezné, hogy hazudott, amikor a barátait említette.
Felismeri-e őt Colombano a közönség soraiban? Köszön-e neki? Lesz-e
lehetőségük pár szót váltani a koncert után?
Jessica újra előszedi a jegyet és megnézi. Számozatlan helyek. Az
első sorok már megteltek. A közönség döntő többsége idős ember, de
néhány fiatal párt is látni. Jessica egy sor szélén ül le a terem közepe
táján, és ölébe teszi a táskáját. A színpadon négy vonós hangszer van:
nagybőgő és cselló az állványaiknak támasztva, két széken hegedű.
Jessica savanyú ízt érez a szájában. Mielőtt a koncertre indult volna,
egy kávézóban egy üveg pezsgőt rendelt, megivott belőle két pohárral,
aztán a szinte teli üveget otthagyta a leszálló velencei alkonyban. Az
ital melegíti a gyomrát, nyugtatóan hat, mint egy barát keze a vállon.
Eltelik még tizenöt perc, mire az utolsó vendég is helyet talál
magának. A koncert nem telt házas, itt-ott üres szék látható. Végül
felharsan a jel a hangszórókból. A fények kissé elhalványulnak, a
beszédmoraj abbamarad, mintha valaki kikapcsolta volna. A terem
végéből léptek zaja hallatszik, és a közönség tapsolni kezd. Az
ünnepélyes öltözetű zenészek, különböző korú férfiak és nők,
céltudatosan haladnak el Jessica mellett saját helyükre, és kézbe veszik
rőt fa hangszerüket. A csendes teremben megkezdődik a hangolás,
Colombano azonban nincs a színpadon. Jessica egy pillantást vet hátra,
de az ajtó csukva van. Mi a csuda? Jó helyen jár, hiszen ott volt a neve
a listán. És Colombano maga mondta, hogy szerepel.
Előveszi táskájából a műsorlapot. A fényképen ez a koncertterem
látható. A zenekar összetétele legalábbis részben ugyanaz, mint a
képen. Miért nincs a színpadon? Történt valami?
A hangszerek megtalálják helyüket az őket biztosan tartó kezekben.
A vonók a levegőbe emelkednek. A zenészek bólintanak egymás felé.
A vonók a feszesre húzott húrokat simogatják, szabályosan mozognak
oda-vissza, és olyan tiszta hangzást varázsolnak elő, hogy Jessica
libabőrös lesz tőle. Belepillant a műsorba. J. S. Bach – Air on G String.
Akadozni kezd a lélegzete. A melódia hihetetlenül gyönyörű. Behunyja
a szemét, és virágokkal borított sírhantot lát maga előtt, önmagát a sír
szélén. Érzékeli a körülötte álló embereket és a vállán Tina nagynénje
kezét. Ömlenek a könnyei. A virágcsokrok fehérek. Ez anya kedvenc
színe.
A darab alig tart néhány percnél tovább, de Jessica számára
szívszorító időutazás a múltba, túl sebesen haladó örökkévalóság.
És aztán vége. A közönség ismét tapsol, s eltart egy kis ideig, mire
Jessica képes összeszedni gondolatait, és csatlakozik a
tetszésnyilvánításhoz. A taps rövid időre abbamarad, de hamarosan
újrakezdődik. Mosolygó férfi halad el mellette a színpad felé,
hegedűvel a kezében. Colombano. Ő a szólista. Ő az előadás sztárja.
Jessica keresztbe teszi a lábát, és lejjebb húzza ruhája szegélyét.
Lélekben megkönnyebbült. Kezét ölébe eresztve nézi, amint a délceg
férfi felmegy a színpadra, álla alá helyezi a hegedűt, és a közönségre
mosolyog. De Colombano legfőképp rá mosolyog.

XXI.

Sanna Porkka a kormányt szorítja, és az elé táruló látvány szinte

hipnotizálja. Az országút felületén kavargó porhó táncot jár az autó
reflektorfényében. A fénycsóva nemcsak az út szélére eltakarított havat
világítja meg, hanem a csupasz fatörzseket is, amelyek mögött végtelen
sötétség rejtőzik. Már egy órája hajtanak a hófúvásban, de Helsinkiig
megállás nélkül is még több mint három óra az út. Erne Mikson
hangsúlyozta a telefonban, hogy nem kell sietni. A legfontosabb, hogy
Koponen épségben eljusson Helsinkibe, hogy reggel nyugodtan
átbeszélhessék a dolgokat.
Porkka a műszerfal navigátorára néz. Juva után az 5-ös útra fordul
Mikkeli felé, utána Lahtin keresztül Helsinkibe. Az út csak Heinolától
lesz autópálya. A keskeny országutakon fáradtan vezetni idegesítő, bár
forgalom alig van. Csak egy-egy kamion jött szembe, és előznie
egyszer sem kellett.
– Csak szóljon, ha meg kell állni – mondja Porkka a visszapillantó
tükörbe nézve. Az indulás óta meg sem szólaltak. Roger Koponen
olyan néma az Audi hátsó ülésén, hogy Porkka kétszer is azt hitte,
elaludt. De Koponen le sem hunyta a szemét, üres tekintetét szünet
nélkül a monoton filmet idéző erdei tájra szegezte. A szálloda
minibárjából néhány törpe méretű üveg töményet hozott magával.
– Megállni? – mondja Koponen, és az első ülés felé fordul. Porkka
érzi leheletén a whiskyt.
– Igen. Ha…
– Éjjel fél kettő van. Hol a picsában állhatnánk meg? – folytatja
halkan a férfi, és összeráncolt homlokát dörzsöli.
Sanna Porkka töpreng egy kis ideig, aztán úgy dönt, nem válaszol.
Elég, ha legalább megpróbál barátságos lenni. Talán senkitől sem lehet
elvárni normális viselkedést hasonló helyzetben. A férfi nyilván
valamiféle sokkban van, talán csak haza akarna jutni, leülni a felesége
mellé a kanapéra, és elmesélni, mennyire össze van zavarodva
mindenki. De Maria Koponen halott. Sanna Porkka most már tudja, mi
az, amiről mindenki más beszél; belepillantott a fájlokba, amiket Erne
Mikson küldött. A nő euforikus vigyorba merevedett arca belevésődött
a szaruhártyájába. Oda tudja képzelni az autó fénycsóvájában szikrázó
hópelyhek közé.
– Elnézést – sóhajt fel Koponen. Csavaros kupak nyílik reccsenve a
férfi kezében.
Porkka felrezzen képzelődéséből. A téli kerekekkel felszerelt autó
sebességmérője picivel többet mutat száznál, ez meghaladja a
sebességkorlátozást, és az uralkodó időjárási viszonyokat figyelembe
véve egyébként is túl sok.
– Nem akarok goromba lenni – folytatja Koponen fáradt hangon, és
szájához emeli az üveget.
Porkka nem tudja, ajánlatos-e a férfi italozása. Másrészt viszont ez
nyugton tarthatja, talán el is alszik néhány percre. Mikson utasításai
nem tértek ki a részletekre: „Hozd Koponent a saját autóján
Helsinkibe!”
– Semmi baj – mondja Porkka, és a válla fölött gyors pillantást vet
hátra. A sötétben nem látja Koponen arckifejezését, de feltételezi, hogy
békülékeny.
Porkka leveszi a lábát a gázpedálról. A motorháztető alatt doromboló
V6-os fordulatszáma csökken. Ujjai a kormánykerék szépen
kidolgozott bőrbevonatát simogatják. Pompás szerkezet. Egy napon
talán ő is vehet magának olyan autót, amilyet szeretne, nem csak olyat,
amire szüksége van.
– Legkorábban fél négykor leszünk Helsinkiben – mondja Porkka, és
egy dohánypárnácskát tol nyelvével a felső ajka alá. A férfi nem
válaszol, de Porkka látja, hogy fejét a nyaktámasznak dönti.
Sanna Porkka ősidők óta nem járt Helsinkiben, és most sem áll
szándékában akár egy perccel is többet időzni ott a szükségesnél.
Egyébként is ügyeletre van beosztva, és teljesen mindegy, hol tölti a
munkaidejét: Savonlinnában, a rendőrőrsön, vagy a megözvegyült
bestsellerírót fuvarozva. Azonkívül ritkán adatik meg, hogy egy
vadonatúj luxusautót vezethessen.
– Olvasta a könyveimet?
– Nem – válaszolja gyorsan Sanna. A magyarázkodás furcsán hatna.
Koponen mélyet sóhajt.
– Egész sötét dolgok vannak ott… Ha az mind… Te jó ég!
– Mindent meg tud majd beszélni Helsinkiben – mondja Porkka
nyugodtan.
Kis ideig csend van. Aztán szipogást hall a hátsó ülésről. Nem tudja
eldönteni, ez a hirtelen érzelemkitörés annak a következménye-e, hogy
feleségének halála végre valóság lett az író fejében, vagy annak, hogy
visszapörgeti a szörnyűségeket, amiket képzelete a könyvben
produkált. A borzalmas fantáziákat, amik egy beteg elmét arra
ösztönöztek, hogy megölje a feleségét. Porkka valami vigasztalót
szeretne mondani, de nem talál szavakat. Minden elhangzott már
egyszer. A távolság a hátsó ülésig nagyobbnak tűnik egy fényévnél.
Kamionszerelvény suhan el mellettük. A nehéz gépjármű légáramlata
megbillenti az Audit. A kavargó hó örvényként korbácsolja az aszfaltot.
És ekkor Sanna éles fényt lát a visszapillantó tükörben.

XXII.

A whisky égeti a torkát, de nem zsibbaszt. Nem eléggé. Az autót vezető

rendőrnő az országutat nézi. Roger Koponen érzi, hogy vére forrón
áramlik az ereiben, aztán ez az érzés hirtelen eltűnik, és ettől
jéghidegek lesznek az ujjai. Az ablakon túl elsuhanó monoton
erdőségektől meg a havas fenyvesektől totális unalom és rosszullét
kerülgeti. Égő vágyat érez, hogy elfogadja a nő ajánlatát, és álljanak le
az út mentén. Be akar rohanni az erdőbe, a fák közé vetni magát, mint
az oxigénhiány miatt elalgásodott tóba lebukó vízimadár. El akar tűnni
ennek a jellegtelen mocsárnak a sűrűjében, a földre vetni magát, a hóba
temetkezni. Téli álomba akar merülni, mint a medvék, nem szorongani
az eljövendő tavasz miatt.
Ő a hibás. Ő ölte meg Mariát. A gondolat áttör benne egy gátat. Érzi,
hogy könnyek folynak végig az arcán, és szája vigasztalan sírástól
remeg. Mindent megkapott, amit akart: irodalmi sikert és szép
feleséget, aki vár rá a nagy tengerparti villában. De most minden
véglegessé válik. mintha eddig kizárólag Mariának írt és élt volna, az ő
reakcióin keresztül létezett volna, az ő perspektívájából nézte volna
magát. Onnan csodálta volna magát, ahol Maria éppen állt. És most
Maria elment. Végleg.
Szerette Mariát? Talán. Legalábbis a maga módján. Kész volt
gondoskodni róla, hogy ne szenvedjen semmiben sem hiányt. Szerelem
volt ez, vagy csak tisztán tartotta az akváriumát és etette a halat? Nem
tudja a választ, és ettől fojtogató bűntudatot érez. Most már késő
tisztázni a dolgot, az elvesztett boldogság örök időkre be fogja
aranyozni az emlékeket.
Nagy kamion jön szembe. Az autó megbillen. Az ablaktörlő lapátok
csápolnak egy percig, mint a karok egy rockkoncerten. Az autó még
csak hathetes. Minden egyes részletet – az extrákat és a bőr üléshuzatot
is beleértve – már tavaly gondosan kiválasztott. De a kocsinak már
nincs olyan illata, mint az új kezdetnek. Halálszaga van. Olyan, mint
egy 340 ló vontatta halottaskocsi.
– Reflektor, a kurva életbe!
– Mi van? – kérdi Roger szipogva, és szájához emeli az üveget.
A rendőrnő újra és újra a visszapillantó tükörbe néz. A hátsó ablakon
át éles fény szűrődik be.
– Be van kapcsolva a reflektora a mögöttünk jövőnek – ismétli meg
Porkka, és félrefordítja a tükröt.
Roger a kabátujjával megtörli a szemét, válla fölött hátrapillant, és
azonnal elvakítja a fény.
– A rohadék… – mordul fel Roger, és gyorsan visszafordul. Annyit
azonban látott, hogy az autó mindössze tízméternyire van tőlük.
Egy pillanat múlva kialszik a fény.
– Most előzni kezd – mondja halkan Porkka. Mindkét kezével
szorítja a kormányt.
Roger a melléjük suhanó autót nézi. A rendőrnő nyolcvan alá
lassított, mégsem történik meg az előzés. Egy utcai terepjáró
motorháztetejét látja, amely az Audi hátsó ablakánál halad.
– Mi a picsát akar ez? – néz ki Porkka dühösen az ablakon.
Az első ülésen az autó áramrendszerére kapcsolt rendőrségi kék
villogó van, amit minden eshetőségre számítva magával hozott.
A mellettük hajtó vezető rögtön abbahagyná a baromkodást, ha
bekapcsolná.
Roger a műszerfalra pillant. Hetvennel mennek. A mellettük haladó
autó árnyékként tapad rájuk, mint egy oldalkocsi. Előttük a hosszú,
egyenes útszakasz kihalt.
A rendőrnő keze a villogót keresi. A műszerfalra emeli és
bekapcsolja. A kék fénycsóva az őket kitartóan követő autó ablakait
súrolja. Aztán kinyílik a terepjáró hátsó ablaka. A felbontott üvegből
Roger ujjaira folyik az ital. Felismeri az autóból rámeredő sovány
arcot, és emlékszik az arc közepén tátongó fekete szájból elhangzott
kérdésre: Fél attól, amit ír?

XXIII.

A telefon csörgése összekeveredik az álmával. Eltart egy kis ideig, mire

Erne Mikson felocsúdik a kopott bőrkanapén, és felül.
A klímaberendezés hideg levegőt fúj az arcába, és fáj a nyaka. A láza
valószínűleg tovább emelkedett. A telefon kijelzőjén Sanna Porkka
száma villog. Negyed négy van. Az iroda kihalt.
– Halló? – Alig jön ki hang a torkán, és köhögnie kell.
– Respice in speculo resplendent – mondja egy női hang. Sanna
Porkkáéra hasonlít, de vontatott és remegő.
– Micsoda?
Aztán csend. A háttérben zúgás hallatszik. Egy nő szipog. Erne
igyekszik feldolgozni a hallottakat, gondolatai még zavarosak az
álmosságtól.
– Porkka?
– Respice in speculo resplendent.
– Nem értem – hebegi Erne, és feláll. Túl kába még ahhoz, hogy
megértse a helyzetet. – Mi baj van? – kérdezi egyre jobban szorítva a
telefont. – Hol van Koponen?
Aztán egy kiáltás hallatszik. Végül megszakad a hívás. Erne egy
pillanatig a telefon kijelzőjét nézi, majd az előző hívások közül
újraválasztja Sanna Porkka számát.
A hívott szám jelenleg nem kapcsolható.
Picsába! Erne két órával ezelőtt elmentette Roger Koponen számát
is, de az sem kapcsolható. Valami nagyon nincs rendben. Erne erősen
megdörzsöli az arcát, és az irodájába indul. Telefonja menüjéből
kikeresi a következő számot, és megnyomja a hívás gombot.
– Ügyelet, Savonlinna – válaszol az időponthoz képest energikus
férfihang.
 – Mikson, Helsinki Bűnügyi Rendőrség. Hánykor indult el Porkka és
Koponen Savonlinnából?
– Pillanat…
– Hánykor indultak el az autóval Helsinki felé? – pattog Erne, és
hallja, ahogy az ujjak dolgoznak a billentyűzeten. Kínzóan hosszú tíz
másodperc telik el.
– A nyilvántartási adatok szerint 01:03 órakor távoztak az állomásról.
De nem az író autójával indultak?
– De igen. Miért?
– Úgy értettem, hogy azt el kellett még hozni a szálloda
parkolójából, tehát eltelt egy kis idő, mire útnak indultak – mondja az
ügyeletes.
Erne a számítógépéhez ül, és közben a nyaki pulzusát tapogatja.
– Sanna nem veszi fel a telefont? – kérdezi az ügyeletes.
– Nem.
– De hát… ha útközben történt volna valami, akkor arról mi kaptunk
volna…
– Balesetről kaptunk volna.
– Mi más…
– Jelentsd nekem azonnal, ha hallasz valamit – mondja Erne, és
leteszi a telefont. Fülében zúg a vér. A nyírfa csupasz ágai az ablakot
kaparják.
Erne egy térképprogramot nyit meg a képernyőn. Elindult-e
egyáltalán Porkka és Koponen? 01:03… Plusz húsz perc… Maximum
két órát jöttek… Erne a kurzorral rajzolja az útvonalat a savonlinnai
Sokos Hoteltől, majd Mikkeli és Heinola között megállítja.
– A kurva életbe! A picsába! A kurva picsába! – súgja, és kikeresi a
rendszerből a mobilszolgáltatók hatósági számát. Ismét füléhez emeli a
telefonját, ugyanakkor próbálja felidézni, mit mondott az előbb Sanna
Porkka a telefonban. Respis… – Az istenit! A szavak eredetileg sem
jelentettek neki semmit.
A mobilszolgáltató éjszakai műszakos dolgozója válaszol, de Erne
csak akadozva tudja előadni az ügyét. Jeges borzongás fut rajta végig.
Porkka latinul beszélt.
 XXIV.

Jessica a kanapén ül és az étkezőasztalt bámulja. Felkapcsolta a kanapé

melletti állólámpát, mert ebben a helyzetben, éppen most a sötétség
indítaná be a képzeletét. Nem emlékszik, hogy bármikor is tapasztalt
volna hasonlót. Soha nem érezte még ilyen valóságosnak az álmát.
A most vizsgálandó esetben van valami rendkívüli. Talán a
bűncselekmény torz megvalósítási módja az. talán alaposan
megrendítette a tény, hogy előző este a tetthelyen találkozott a
gyilkossal. Talán mindkettő.
Jessica kinyújtja a lábát, és feláll. Fájnak az ízületei, a csípőjében
szúrást érez. Néha fontolgatja, lehetne-e valamit tenni a fájdalom ellen,
de ez csak ritkán annyira erős, hogy orvoshoz kellene mennie.
A fájdalom már annyira régen kíséri, hogy részévé vált a testének – a
test saját emlékévé, amit nem akar megvonni tőle. Fejben már régen
feldolgozta a történteket, de testének annyi időt akar adni, amennyire
csak szüksége van. Ennyivel adósa.
Jessica elmegy a szék mellett, amelyen álmában az anyja ült. Szeme
sarkából vet rá egy pillantást, és egy másodpercre visszatér a
nyomasztó rémálom közepébe, a középpontjában lévő nőre, aki anyára
hasonlított, de nem ő volt. Nézz a tükörbe!
A parketta recseg a lába alatt. A konyhaajtóban megáll, és görcsbe
rándul a gyomra. Mi a… Teste egy pillanat alatt megtelik adrenalinnal.
A magas bárszék háttámláján fekete fürdőköpeny lóg. Pontosan ott,
ahová zuhanyzás után tette. A konyhában nincs senki. Csak a
fürdőköpeny, amely a sötétben hihetetlenül meggyőző optikai csalódást
okozott. Jessica összehajtja és leteszi az asztalra, miközben hallja saját
nehéz légzését.
A vízforraló bekapcsol. Az ébresztőórás rádión 03:46 villog. Aludnia
kell még egy keveset, különben túl hosszú lesz a nap.
 Jessica az ablak felé fordul, és látja a lámpák fényében fürdő konyha
tükörképét, annak közepén pedig magát, dzsoggingnadrágban és
trikóban. Fekete haja lófarokba fogva. Az arcvonásait nehéz kivenni.
Nézz a tükörbe!
Az álomban Maria Koponen pontosan ugyanabban a pózban és
ugyanabban a ruhában ült Jessica konyhájában, mint a tetthelyen. De az
arca anya arca volt. Jessica sosem vette magának a fáradságot, hogy
értelmezze az álmait, pedig a terápián beszélnie kellett róluk. Mégsem
tud szabadulni a gondolattól, hogy az anyja álmában elhangzott szavai
jelentettek valamit.
Korog a gyomra. Nem evett semmit a tegnapi késői ebéd óta.
Előhalássza a kenyereskosárból a kenyérzacskót, betesz két szeletet a
pirítóba és teljes fokozatra tekeri, mert egy másodpercet sem akar
fölöslegesen várni. Forr a víz a készülékben. A laptop továbbra is a
pulton hever. Jessica tiszta bögrét vesz elő a szekrényből, és teavizet
tölt magának. Nadrágja zsebében rezegni kezd a telefonja. Jessica érzi,
ahogy gyorsul a pulzusa. Erne nem telefonálna éjjel, ha nem lenne
halálosan komoly a helyzet.
– Halló?
– Ébren vagy.
– Yes.
– Sorry. Úgy is gondoltam, ahogy mondtam korábban. Hogy
pihenhetnétek…
– Mi történt?
– Van még két holttestünk.
– Oké – mondja Jessica figyelmesen. Erne hírei, bármennyire
szörnyűek, nem lepik meg. Valami várható volt. Jessica kivár egy
kicsit, időt ad, hogy Erne megfogalmazza mondandóját. A telefonból
sokáig csak nehéz lélegzés hallatszik.
– Hívd fel Jusufot, hogy jöjjön érted – szólal meg végül Erne.
Jessica a konyhaablakhoz megy. Tükörképe lépésről lépésre
élesebbé, ismerősebbé válik. Furcsa megkönnyebbülést érez, mintha
attól félt volna, hogy az ablak leleplez valamit, amit nem akar látni.
– Erne… – mondja végül. – Mi történt?
– A holttesteket Juvánál találták az erdőben, a Salajärvi-tó közelében.
Savonlinnától hatvan kilométerre nyugatra.
 – Savonlinnától… – mondja halkan Jessica, és az ablakhoz nyomja
az ujját. Az üveg hideg, mintha a jeges szél azon át áramlana a testébe.
Némán hallgatja Erne szavait, pedig már sejti, mit fog hallani. Koponen
elhagyott Audija. A felügyelőnő mobiltelefonja, a furcsa hívás. Végül
Erne drámaian felsóhajt:
– Minden okunk megvan feltételezni, hogy a holttestek…
– Feltételezni? Nem…
– Jessica! A holttesteket nem könnyű azonosítani. Elégették őket.
– Te szentséges…
Ebben a pillanatban éles kattanás hangzik fel a konyhában. Jessica
szívverése elakad. Telefonja a kőpadlóra hullik.
A konyhában égett szag terjeng. Jessica meredten nézi a
kenyérpirítót, amely két fekete pirítóst lökött ki magából.

XXV.

A tárgyalóban cigarettacsikk szaga terjeng, pedig hivatalosan csak

valamikor az évezred elején lehetett ott utoljára dohányozni. Kora
reggel van, a szél enyhült, de kint még sötétség. Az ablakból a vasúti
pálya környékén folyó hatalmas építkezésre nyílik kilátás, amely a
ragyogóan fényes megvilágítás ellenére néptelen. A magas daruk állva
alvó dinoszauruszokként nyúlnak az ég felé.
Jessica a teásbögre köré fonja ujjait és szájához emeli a forró italt.
Erne kivételével itt van az egész csoport: Jusuf, Nina, Mikael és
Rasmus, aki szokás szerint izzadságszagot áraszt. Az állomáson
keringő vicc szerint Rasmus dezodorja a világtörténelem legnagyobb
disznója, mert mindennap cserben hagyja őt. Felfoghatatlan, hogy a
gúnyolódás eddig nem jutott el a füléig. ha hallotta volna, talán tett is
volna valamit ellene. A Jessicával szinte napra pontosan egyidős
Rasmus Susikoski jogász végzettségű, de egyetlen napig sem végzett
szakmai terepmunkát. Ennek ellenére jó megfigyelőképességének és
széles körű műveltségének köszönhetően már több nyomozásnál igazi
kincsnek bizonyult.
Nina Ruska nyugodtan nyomogatja a telefonját, mintha csak az
üzenet elküldése után térne vissza a rendőrségi székház sivár
tanácstermébe, a mesénél is borzalmasabb valóságba. Nina túl van a
negyvenen, arca markáns vonású, tele szeplőkkel. Mindig szép, annak
dacára, hogy szinte kizárólag farmert és kapucnis pulóvert hord.
A mellette ülő Mikael Kaariniemi rágógumit rág vadul: Micke
ugyanannyi idős, kopasz férfi, aki a hajhullás elleni harcot nemrég adta
fel, és akinek mindig meghökkentően szépen vasaltak az ingei.
Jessicára néz és felvonja a szemöldökét, de Jessica gyorsan másfelé
tekint.
– Jó reggelt! – lép be Erne, és becsukja maga mögött az ajtót.
A többiek motyognak valamit válaszul. – A sajtótájékoztató nyolckor
kezdődik. Addig ki kell alakítanunk legalább egy előzetes nyomozati
irányvonalat – folytatja, és a távirányítóval bekapcsolja a
videokivetítőt. A termet betölti a mennyezet alatt függő berendezés
diszkrét zúgása. – Te kezded, Rasse – mondja Erne az asztalra
támaszkodva.
Az izzadságszagú férfi köhint, és mutatóujjával feljebb tolja orrán a
szemüvegét. Azután gyors pillantást vet a többiekre, és kissé akadozva
megszólal:
– Végigolvastuk Koponen trilógiáját, és már megkezdtük a második
fordulót, hátha találunk valamit, ami első olvasáskor elkerülte a
figyelmünket. Összesen nyolc életellenes bűncselekményt találtunk,
ezek közül hetet rituális gyilkosságként definiálhatunk. A nyomozással
kapcsolatos minden egyes életellenes bűncselekménynek van
megfelelője Koponen sztorijában.
Rasmus szavai oldják a termet betöltő feszültséget. megerősítik, amit
mélyen legbelül már mindenki tudott.
– Pontosan ebben a sorrendben történnek a gyilkosságok a
könyvekben? – kérdi Erne meglepő nyugalommal, és karba teszi a
kezét.
Jessica a főnökére pillant, majd a mellette ülő Rasmusra néz.
– Nem – babrálja Rasmus idegesen a szemüvege szárát. –
A gyilkosságokat nem abban a sorrendben követték el, mint a
könyvekben. Illetve az első kettőt igen, de ha a hajnali gyilkosságokat
máglyán történt elégetésként akarjuk látni… Itt vannak másolatok…
Vékony papírköteget tol az asztal középére, melyből mindenki
azonnal megtalálja a magáét. Jessica a listát nézi, és összevonja a
szemöldökét.

A Roger Koponen Boszorkányüldözés-könyvsorozatában elkövetett

gyilkosságok:
I. könyv
Egy nőt vízbe fojtanak (jég alá teszik)
Egy nőt megmérgeznek (a könyvben az elhelyezés pontosan olyan,
mint Maria Koponen holttestéé)
Egy férfit megköveznek
II. könyv
Egy férfit tőrrel megölnek
Egy férfit máglyán elégetnek

III. könyv
Egy nőt halálra préselnek (lassan, kősúllyal)
Egy nőt máglyán elégetnek

– Pillanat – mondja Erne a papírból felnézve. – Megerősítették, hogy

Maria Koponen halálának oka mérgezés?
– Tudtommal nem – válaszol gyorsan Rasmus. Hangja bizonytalan. –
De más tekintetben a tett megfelel a könyvben leírtaknak. És az
áldozatok pontosan ugyanolyanok… Fekete hajúak, szépek.
– Jól van – mondja Erne, fölveszi a fénymásolatot az asztalról és
közelebb emeli a szeméhez.
– És az a két máglyán elégetés… – kezdi Jusuf.
Erne jelentőségteljesen bólint. Egy pillanatig néma csend van a
szobában, mindenki újra meg újra elolvassa a szöveget. Jessica
megkóstolja a csipkebogyóteáját. Vasízű.
– Ha azt feltételezzük, hogy az elkövető vagy elkövetők végigveszik
az egész listát, akkor még három új gyilkosságra számíthatunk.
– Elkövetők? – kérdezi Nina, miközben valamit ír a papír felső
szélére. Mikael a nőre, utána a jegyzetre pillant. Jessica nézi őket, és
azon gondolkodik, magának írt-e valamit Nina, vagy Mickének üzent.
Tekintetük azonban komoly.
– Valószínű, hogy a juvai gyilkos nem ugyanaz, mint aki megszökött
Koponenék házából – mondja Erne, és kitér a videokivetítő kék
négyzetének útjából. – De egyáltalán nem biztos. A kulosaari tettes
23:04-kor lógott meg. Én 03:15-kor kaptam hívást Sanna Porkkától. Ha
a tettes Kulosaariban rögtön autóba ugrott, és Savonlinna felé indult, a
múlt éjszaka rossz időjárási viszonyai ellenére is Juva környékére
érhetett, hogy lesben várja Koponen autóját.
– A tettes szempontjából talán amúgy is észszerű választás volt
eltűnni a városból – szólal meg Jusuf kissé rekedten.
– Én mégis azt gyanítom, hogy nem ugyanarról az emberről van szó.
– Miért?
– Mert ebben az elméletben van egy alapvető probléma. Honnan
tudta volna a gyilkos, hogy Koponent Helsinkibe viszik? És hogy
hánykor – mondja Erne, és most Jusufra néz, aki elgondolkodva rázza a
fejét. – Nehezen hihető, hogy a férfi vaktában, pontos terv nélkül indult
útnak, Juvánál felismerte a szembejövő Audit, és megfordult, hogy
kövesse. Ráadásul ott sűrű havazás volt éjjel. Szarok voltak a látási
viszonyok – folytatja Erne, és leül.
– az a valaki mégis tüzet tudott gyújtani az erdőben – szólal meg
halkan Jessica, szemét le nem véve a papírról. Senki sem nevet. Ez
persze nem is volt cél.
Az utcán felharsan egy sziréna. Jessica Fubura gondol, aki mindig
ideges lesz a megkülönböztető jelzésű járművek hangjától. Az ember
elhagyhatja Kelet-Helsinkit, de Kelet-Helsinki soha nem hagyja el az
embert.
– Valószínűbb, hogy valaki követte őket Savonlinnából. Valakinek
tudnia kellett minden lépésükről. A Helsinkibe indulásról csak
éjféltájban született döntés – közli Erne, és ádámcsutkája idegesen fel-
alá jár. Jessica jól ismeri ezt a mozgást. A döntést Erne hozta meg.
Utólag lehetne okoskodni, hogy Koponennek rendes védelemre lett
volna szüksége a visszaúton. Erne talán magát okolja a történtekért,
legalábbis tudat alatt.
– Van még néhány figyelemre méltó tényező – folytatja Erne
komolyan. – Először is: Sanna Porkkánál ott volt a fegyvere. Mégsem
tudott védekezni a támadó ellen. Miért? A támadó is fel volt
fegyverkezve? Talán több fegyverrel is?
A teremben a kivetítő zúgásán kívül egy hangot sem hallani. Még
Mikael álla is megállt egy pillanatra rágás közben.
– Másodszor – Erne összevonja a szemöldökét, mintha fájdalmat
okozna a szavak megformálása –, Koponen Audiját sértetlenül találták
meg a tetthelyen. Tehát nem lőttek rá, nem szorították le az útról. Vagy
Porkka maga vezette az autót az erdei útra, vagy valaki más. Ki? És
végezetül: csak egyfajta lábnyomot találtak a helyszínen. Más szóval,
ha több elkövető volt, mindegyikük egyforma, vadonatúj 45-ös katonai
bakancsot viselt. Olyan sok nyom van, hogy nagyobb mozgás is
lehetett.
– De a lábnyomok Kulosaariban is…
– Pontosan ugyanilyenek. De mint mondtam, azt hiszem, más a
tettes.
– Egy pillanat – szakítja félbe Mikael a fejét dörzsölve. – Több
elkövető Juvában. Valamint a férfi Kulosaariban. Feltételezhetjük-e,
hogy…
– Igen – mondja Erne, és mély lélegzetet vesz: – Minden arra utal,
hogy három elkövető van. Vagy több.
Jessica a papírjából a bögréjére néz. A teafilter sötétvörösre színezte
a vizet. Vasízt érez a nyelvén, és valami okból az ötlik az eszébe, hogy
vért főzött magának. Egy pillanatra minden vörös lesz. A falak, a fehér
vászon, az asztal és a körülötte ülő emberek arca. Rosszullét
környékezi.

XXVI.

Jessica ujjai a mosdókagyló szélét szorítják. Mély lélegzetet vesz.

Tudja, hogy a fáradtság és a stressz miatt van rosszul, és ezen nem segít
a hányás. Vizet szürcsöl a csapból, és a tükörbe néz. A szeme fáradt,
egy perc alatt kifestett arca barázdált. Nézi a tükörképét, amely tegnap
óta valahogy idegennek tűnik, egyáltalán nem a sajátjának. Közelebb
húzódik a tükörhöz, vonásai élesebbé válnak, pupillája kitágul: anyja
néz vissza rá, szája visszataszító mosolyba merevedve.
– Jessi? – hallatszik Erne aggódó hangja az ajtó mögül. Azután
száraz, kongó dohányosköhögés, ami csak az utóbbi hónapokban lett
krónikus.
– Minden rendben – mondja Jessica, letép egy hosszú darabot a
papírtekercsről és megtörli vele a szemét. Utolsó pillantás a tükörbe.
A beteg vigyor azonnal eltűnik, de be kell hunynia a szemét. a
recehártyáján megtapadt. Néhány mély lélegzetvétel. Kinyitja az ajtót.
– Tényleg minden? – kérdi Erne a falnak támszkodva, és mikor
Jessica nem áll meg, a markába köhögve utánaindul. – Te nem vagy…
– Tessék? – Jessica olyan gyorsan áll meg, hogy Erne majdnem
beleütközik.
– Csak nem vagyok hozzászokva, hogy ilyennek lássalak… – dadog
Erne.
– Milyennek? Gyengének?
– Nem gyengének, hanem…
– Az istenit, már rosszul sem lehet lenni néha reggelenként? –
fortyan fel Jessica csípőre tett kézzel, és észreveszi, hogy az utolsó
szavaknál valami megváltozott Erne tekintetében. – Bazmeg, nem!
Nem vagyok terhes. És az istenit, nem tartozik rád, még ha az lennék is
– folytatja a tanácsterem felé indulva.
– Jessica! – mordul fel Erne. Hangszíne egy pillanat alatt bosszússá
változott.
Jessica megáll. Erne hozzá lép, és megfogja a karját.
– Tőlem olyan rosszul lehetsz, amennyire csak akarsz, és akár
hármas ikreket is várhatsz. De azt akarom, hogy tiszta legyen a fejed.
Tiszta?
– Igen.
– Mondd ki!
– Tiszta a fejem.
– Mi?
– Valami kibaszott rockkoncert ez? Azt akarod, hogy elordítsam
neked, és mindenki őrültnek tartson itt?
– Oké – lép oldalra Erne, és arcán megjelenik sajátos, szorongó
mosolya. Ezt látva Jessica rögtön megbánja kitörését. Szinte naponta
elveszti vele szemben a türelmét valami miatt, de egy percnél tovább
nem lehet rá mérgesnek lenni. Nagy szíve kompenzálja azt, hogy Erne
betegesen gyámkodni akar beosztottjai felett. Gondoskodni Jessicáról,
aki mintha a lánya lenne, akire mindig vágyott.
– Ez a mostani esetünk talán a legkülönlegesebb mindegyikünk
pályáján. Ugye megérted, hogy pokoli nyomás van rajtam, hogy
megoldjuk?
– Természetesen.
– Gyorsan kell eredményeket produkálnunk. Ezért mindent
figyelembe kell vennem. A csoport fizikai és lelkiállapotát is.
– Értem.
– Nincs sok időnk emésztgetni az ügy méreteit. Tegnap este, amikor
az autóban beszélgettünk, még csak egy holttest volt.
– Most már négy van.
– És ha az előjelek beigazolódnak, hamarosan még három lesz… –
Erne mondatát a folyosó végi ajtó kinyílása szakítja félbe, a csendes
teret határozott lépesek zaja tölti be. Egy kosztümöt viselő nőt és egy
magas, rendőrtiszti egyenruhás férfit látnak belépni a tanácsterembe.
– Lönnqvist az országos kapitányságról. Totális fasz – jegyzi meg
halkan Erne. – Jön a sajtótájékoztatóra. Meg valaki a
belügyminisztériumból is…
– És ha már most hét van? – mondja halkan Jessica. Erne ingének
nyitott gombját nézi.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Mi van, ha a gyilkosságok mégis sorrendben történtek? Csak még
nem találtuk meg a többi holttestet. – Jessica látja felettese tekintetén,
hogy a gondolat fájón találó. Egyáltalán nem kizárt.
– Akárhogy is van, hamarosan kiderül – válaszolja Erne.
– Arra gondoltam, hogy Jusuffal elmegyünk a gyógyszergyárba, ahol
Maria Koponen dolgozott.
– A patológus perceken belül idejön. Addig várjatok.
– Ki az ügyeletes?
– Mit tippelsz?
 XXVII.

Jusuf a székére támaszkodva nézi, amint Jessica és Erne visszajönnek a

terembe és leülnek a helyükre. A fehér vetítővásznon a vízből
kihalászott nő holttestéről készült fotók láthatók. A korábbi képek
vigasztalanul sötét háttere hideg klinikai alumíniumasztalra és fehér
lepedőkre cserélődött. A nő arca sápadt és nyugodt.
Jusuf lehúzza pulóverén a cipzárt – a szoba levegője áporodott lett.
További emberek érkeztek: két műszaki szakértő, az országos
rendőrkapitányság képviselője, valamint Sissi Sarvilinna, a boncolásért
felelős patológus.
– Az előzetes vizsgálat alapján bizonyossá vált, hogy a halál oka
vízbe fúlás… – mondja Sarvilinna, és egy kis távirányítóval új diára
kapcsol. A távirányító lézermutatója nyugtalanul ugrál a vásznon.
Jusuf korábban nem találkozott Sissi Sarvilinnával, de hallotta, hogy
a nő rideg, megdöbbentően szókimondó, és még akkor sem vidám,
amikor sajátságos fekete humorát villogtatja. A száraz igazságügyi
orvos szakértő prototípusa, egy hívő republikánus habitusával
megtoldva.
Jusuf hunyorogva csodálkozik, hogyan látszhat egy halott ennyire
nyugodtnak. Azt hinné az ember, hogy a fulladás a félelem és a pánik
nyomait hagyja az arcon.
– …a diatómiai vizsgálat azonban kimutatta, hogy a nőt valahol
máshol fojtották vízbe – folytatja Sarvilinna, és a teremben lévők
elképedt reakcióit szemléli, mintha élvezné, hogy a talány egy
következő szintre vezet. Kizárólag Nina és Mikael azok, akiket nem
látszik meglepni az információ.
– És aztán a jég alá temették – súgja Erne komoran. – Ahogy ezt
Koponen a videóbeszélgetésben kifejezte, valahogy abszurdnak is
hangzott.
 – A tüdő tele van édesvízzel – folytatja Sarvilinna, mintha Erne nem
is szakította volna félbe. – Pontosabban vezetékes ivóvízzel.
– Mikor halt meg a nő?
– Durva becslés szerint este hat és kilenc között. Ezenkívül elég
biztosan kijelenthetjük, hogy maximum két órát volt hideg vízben.
– Vagyis valahol vízbe fojtották tegnap kora este, és utána majdnem
azonnal Koponenék tengerparti vizébe vitték – mondja Jessica, és
közben jegyzetel.
– És miután a tettes kifúrta a jeget, elsüllyesztette a nőt és betakarta
hóval a léket, keresztülment az udvaron, be a házba, és meggyilkolta
Maria Koponent – mondja Jusuf, és úgy pillant az orvos szakértőre,
mint egy bizonytalan iskolás fiú. Sissi Sarvilinna egyetlen gesztust sem
tesz válaszképpen. Unottan az órájára néz. Nem feladata megerősíteni a
rendőrök találgatásait. Azért jött ide, hogy a tényeket közölje. A hideg
tényeket.
– Mi történt a könyvben? – kérdezi Jessica, és kíváncsi tekintetek
fordulnak Mikael felé. Mikael kék zacskóját zörgeti, és egy rágógumit
dug a szájába. Aztán Ninára nézve nekikezd:
– A könyvben a boszorkánysággal gyanúsított bokáját és csuklóját
összekötözik. Utána medencébe dobják. Ez egyfajta középkori
boszorkánypróba, vagy brutális bírósági tárgyalás, nézőpont kérdése.
Ha a gyanúsított az összekötözés ellenére lebeg, biztonsággal
megállapítható, hogy boszorkány, és azonnal halálra ítélhető.
– Mi a fene alapján? – rázza a fejét Jessica.
– Erre két válasz is van. Sokan hittek abban, hogy mivel a
boszorkányok megtagadták keresztségüket, amikor az ördög
csapataihoz csatlakoztak, a víz kiveti magából őket. A másik hiedelem
szerint a víz azért veti ki magából a boszorkányt, mert a tisztaság
szimbóluma. A legvadabb azonban ez: ha az áldozat lesüllyedt a
fenékre és megfulladt – ami meglehetősen gyakori végeredmény
lehetett –, felmentették a gyanú alól. A próba mindenesetre
elkerülhetetlen volt a bizonyosság megszerzéséért. Szar ügy, de meg
kellett történnie.
– Te jó ég! Ennek semmi értelme – mondja Jusuf, és a farmerjébe
törli izzadt tenyerét.
– Az áldozat tehát egy ilyen próba következtében halt meg? –
kérdezi Erne.
 – Lehetséges. Amennyiben a gyilkosok Koponen regényét utánozták.
A könyvben pontosan így történik a bűntett.
– A sérülések alátámasztják ezt a teóriát. Az áldozat csuklóján és
bokáján kötözés nyomai láthatók – mondja Sissi Sarvilinna, és egy
közelképet kattint elő a halott arcáról.
– Hol történik ez a tárgyalás? Mármint a könyvben – kérdezi Jessica.
– A főinkvizítor otthonában – feleli Nina.
Egymásra néznek Mikaellel, és szinte egyszerre felsóhajtanak.
A többiek további kérdésekkel szándékoznak bombázni őket.
– Mindenkinek, aki nyomoz az ügyben, jó lenne elolvasnia a
könyveket. Vannak kapcsolódási pontok, de… – Nina behunyja a
szemét.
– Ez az – folytatja Mikael. – Valamennyi van.
– Nézzétek… A jelenlegi helyzetben feltétlenül hangsúlyoznunk kell
mindenki számára – mondja Nina kihúzva magát –, hogy Koponen
könyvei részben sci-fik: természetfeletti dolgok történnek bennük.
A történetben vannak boszorkánysággal meggyanúsítottak és igazi
boszorkányok is. Például az asztalnál ülő nőt Koponen könyvében
egyszer már megölték, de ünnepélyes öltözékben megjelenik az asztal
végén, borzalmas vigyorral az arcán.
– A gyilkosok tehát nem betű szerint utánozták a tetteket, hanem
általában követték az eseményeket? – kérdezi Erne. A hátsó falnak
támaszkodó rendőrségi főember a szemöldökét dörzsöli.
– Úgy látszik – mondja Nina, és kibontja szőke haját, hogy aztán újra
lófarokba fogja.
– És a juvai gyilkosságok az elégetéssel? – kérdezi Erne, és
egyidejűleg a kis jegyzetfüzetébe ír.
– A könyvsorozatban ez két teljesen különálló esemény. Az
elkövetési módon kívül az az egyetlen kapcsolódási pont a múlt
éjszakai gyilkosságokkal, hogy egy férfi és egy nő az áldozat – mondja
Mikael, nyelvével a rágógumit forgatva.
– Bebizonyosodott már, hogy Porkka és Koponen a juvai áldozatok?
– kérdezi Nina.
– Én válaszolhatok erre – emeli fel a kezét Jessica. – A férfi áldozat
fogait eltávolították. Nyilvánvalóan azért, hogy valamilyen okból
megnehezítsék a felismerést. A DNS-tesztek azonban már
megerősítették az áldozat személyazonosságát. A Koponenéknél talált
higiéniai termékekről vett DNS megegyezik a férfiholttestről vett
mintával.
Több másodperc eltelik, nem szólal meg senki. Most akkor
hivatalossá vált. Roger Koponen meghalt.
– Még a jéghercegnőre visszatérve – szólal meg Jessica, és azonnal
meg is bánja, hogy a groteszk munkanevet használta a teli
tárgyalóteremben. – Továbbra sincs még semmi elképzelésünk az
áldozat személyazonosságáról?
– Nincs. Senkit sem jelentettek eltűntnek, akire illene a
személyleírás.
– És akire nem illene?
– A gyilkosok kedvük szerint festhették ki és öltöztethették fel a nőt,
de mindez nem tudna egy kilencvenegy éves Alzheimer-beteget
leplezni, ha erre gondolsz.
– Rendben. És Maria Koponen? Őt hogy gyilkolták meg?
– Külső sérülések nincsenek – válaszolja Sarvilinna, és
összekulcsolja a kezét maga előtt. – Valószínűleg megmérgezték. De a
dolog kivizsgálása még egy kis időt vesz igénybe.
– De az a mosoly…? – kérdi Erne.
Sissi Sarvilinna egy Maria Koponent ábrázoló diára vált. Majd egy
másikra és egy harmadikra. Aztán továbbpörgeti a felvételeket,
mígnem addig a fotóig ér, amelyen valamiféle pöckökből álló
szerkentyű látható.
– Ezek itt tamponok, amiket az arcában találtunk. Vékony damilra
vannak felfűzve, amit a nő feje köré kötöttek. A damilt nehéz volt
észrevenni, mert vastag sminket és az arcot megkeményítő lakkot
kentek rá – magyarázza Sarvilinna a fülcimpáját vakargatva.
– Elmebeteg dolog – mondja Erne.
A következő tíz másodpercben mindenki a fejét rázza. Végül Jessica
azt veszi észre, hogy a vezető tiszti egyenruhában feszítő magas férfi az
órájára pillantgat, és magához inti Ernét. Erne komótosan áll fel a
székéről. Kilépnek a folyosóra.
Jessica megérzi főnöke gyötrődését. Erne helyzete a nyomozás
vezetőjeként valóban nem könnyű. Négy holttest néhány óra leforgása
alatt bármilyen mércével mérve ritkaság.
Sorozatgyilkos. Mindenki, aki súlyos bűncselekményekben
nyomozott, tudja, hogy ez Finnországban rendkívül szokatlan. Az
ország történelme csak maroknyi esetet ismer, amelyek tág
értelmezéssel megfelelnek a kritériumnak: két vagy több életellenes
bűncselekmény, amelyeket külön cselekedetként hajtottak végre. Most
is minimum kérdéses a terminus használata: a tények amellett szólnak,
hogy Kulosaariban és Juvában az esetek hasonlósága ellenére más-más
személy követte el a gyilkosságokat.
– Néhány órán belül megkapjuk az előzetes laboratóriumi
eredményeket – mondja Sarvilinna, és bőr aktatáskájából vastag
dossziét vesz elő. – Ebben megtalálható minden, amit már tudunk.
Tudjátok, hol értek el.
Óvatos beszédmoraj tölti be a termet. Erne visszatér. A felettesétől
kapott szidás rövid, de intenzív volt. A stressz lerí az arcáról. Senki
nem szól egy szót sem.
Jusuf megnyit a telefonján egy újságapplikációt, pedig tudja, az csak
növelni fogja a kínjukat. A főcímek zavarosak, az újságírók nem
tudják, hol kezdjék. Rendőrség. Celeb író. Feleség.
A mennyezeti fénycsövek megvillannak, mikor Sissi Sarvilinna kis
idő múlva becsukja maga mögött az ajtót.

XXVIII.

A rendőr-főkapitányság auditóriuma ma reggel olyan, mint egy másik

dimenzió: világos és élő sejt az egyébként szürke irodaház testében.
Erne Mikson a hosszú asztal legszélső székére ül le, az egyetlen még
szabad helyre. A mellette kék egyenruhában pompázó Jukka
Ruuskanen maga elé bámul, és még egy köszönő gesztust sem tesz.
A helyzet ugyan mindenkit feszélyez, de a férfi már évek óta
távolságtartó és öntelt seggfej. Mintha egy örökkévalóság telt volna el
azóta, hogy csoporttársak voltak a főiskolán, és sok vidám, piálós estét
is együtt töltöttek.
Az asztalon különböző színű és nagyságú mikrofonok és magnók
összevisszasága. Mögöttük nyílik a nézőtér, a sorokat fáradt, de
figyelmes közönség tölti meg. Villognak a vakuk, a nagyobb kamerák
egyenesen közvetítenek a neten és a televízóban. Erne nem emlékszik
rá, hogy bármikor is lett volna ennyi ember az auditóriumban; ám
ebben az ügyben kivételesen sok az érdekfeszítő elem. Erne köhög.
Kiszáradt a szája, és az asztalra nem tettek vizet. Az orrához kap, ujján
érzi az öt perce elszívott cigaretta illatát.
– Pontosan nyolc óra van. Kezdünk – mondja végül Ruuskanen, és
abbamarad a moraj. Sűrűsödik viszont a vakuk kattogása, mintha az
esemény megnyitása valamilyen módon növelte volna az ott ülő
rendőrök fotogenitását.
– Jukka Ruuskanen vagyok, a Helsinki Rendőr-főkapitányság
parancsnoka. tőlem balra Jens Oranen parancsnokhelyettes és Joonas
Lönnqvist az Országos Rendőr-főkapitányság parancsnokságáról. – Az
előtte kattogó fényképezőgépek felé néz. Erne elbizonytalanodik, hogy
Ruuskanen talán megfeledkezett az ő létezéséről. – Jobbra pedig a
nyomozást vezető Erne Mikson főfelügyelő ül a Helsinki Bűnügyi
Rendőrségtől – mondja végül Ruuskanen Ernére nézve. Erne érzi,
amint felé fordulnak a fényképezőgépek és a kamerák, s felgyorsítják
fáradhatatlan dokumentációs tevékenységüket. Most tehát hivatalos:
ismét ő adja az arcát a nyomozáshoz, a munka során történő hibákhoz
és az esetleges eredménytelenséghez. A vakuk fénye láthatóvá teszi
arcának barázdáit és hangsúlyozza az oda lerakódott éveket. Erne
tisztában van azzal, hogy törékenynek látszik. Az idő megtette a dolgát,
de sokat köszönhet az észt Rumbának, ennek a papírtekercsbe
csomagolt méregnek is: az évek során talán többet szívott belőle, mint
tiszta oxigént.
Ruuskanen röviden összefoglalja az este és az éjszaka eseményeit.
Erne hátán végigcsorog a verejték, hónalja izzad. Egy pillantást vet
Ruuskanenre, csak hogy ne kelljen a nagy fekete szemekként rámeredő
objektívokba néznie.
Roger Koponen… feleség… rendőrség… Ruuskanen lakonikusan
beszél. Erne nem figyel rá, kívülről el tudná mondani mindezt. Ehelyett
a Ruuskanen másik oldalán ülő férfiakat nézi, akik szintén a tisztikar
sötétkék díszegyenruháját öltötték magukra. Erne az egyetlen, aki gond
nélkül viselhet fekete farmert, inget és kopott tweedzakót. Ez az ő
egyenruhája. Az észt kifutófiú munkaruhája. Ő az egyetlen közülük,
akinek a tájékoztató után válaszolnia kell az újságírók telefonhívásaira,
a másik három visszatérhet politizálni és olyan dolgokkal foglalkozni,
amiknek semmi köze a tulajdonképpeni rendőri munkához.
A nagykutyák korosztályabeliek, sőt, Jens Oranen jóval fiatalabb. Azt
lehetne gondolni, hogy Erne alaposan lemaradt. De ő maga mindig azt
érezte, pályája pont úgy halad előre, ahogy szeretné. Ötvenéves korára
éppen ott van, ahol lenni akar. Azt a munkát végzi, amiről kisfiú
korában álmodott. És mégis, ilyen eseményeken kiviláglik egyfajta
különállás és különbözőség.
– …és magával a nyomozással kapcsolatos kérdésekre a nyomozás
vezetője válaszol – mondja végezetül Ruuskanen, s még mielőtt
befejezné a mondatot, már több kéz emelkedik a levegőbe.
– Van már a rendőrségnek gyanúsítottja? – kérdezi az első sorban ülő
nő, akiről Erne tudja, hogy az állami műsorszolgáltató újságírója.
A rendezvény tipikusan a legáltalánosabb kérdésekkel kezdődik, de
Erne tapasztalatból tudja, hogy egyre bonyolultabbak következnek
majd.
– Birtokunkban van a kulosaari gyilkosságok gyanúsítottjának
személyleírása. Jelenleg annyit mondhatok, hogy tősgyökeres finn férfi
– válaszolja Erne, és a mikrofonra néz. Ez az a morzsányi információ,
amit átadhatott. A minisztériumból konkrét utasítás jött, hogy az etnikai
alapú terrorizmussal kapcsolatos minden lehetséges spekulációt
csírájában el kell fojtani.
– Vagyis nincs gyanúsított?
– Mint az elhangzott, megvan a személyleírása. Senkit nem
tartóztattunk le az üggyel kapcsolatban, és a nyomozás során kiderülő
részletek alapján folytatjuk a keresést. – Erne ökölbe szorítja az ujjait.
A mennyezeti halogénlámpák fénye mintha élesebbé válna.
– És a juvai rendőrgyilkosság? Biztosan tudják, hogy más a tettes?
– A távolságot figyelembe véve ez felettébb valószínű.
– Lehetséges, hogy több elkövetőről van szó, akik együttműködnek?
– A jelen fázisban ez semmiképpen sem zárható ki.
– Roger Koponent vagy a feleségét megfenyegették korábban?
– Nem jutott tudomásunkra semmilyen erre utaló tényező.
– Mi a kulosaari gyilkosságok elkövetési módja?
Erne pislog néhányat. Most van szükség arra a híres pókerarcra.
– A nyomozásra való tekintettel nem…
 – Az elkövetési mód ugyanaz, mint a juvai erdei gyilkosságok
esetében?
– Mint mondtam, nem tudok…
– Gyanakszik-e arra a rendőrség, hogy a gyilkosságok elkövetési
módja Roger Koponen művein alapszik?
Na, itt van. Megtörtént az elkerülhetetlen. Pedig a bűncselekmények
részleteit igyekeztek szigorúan titokban tartani.
– A nyomozás jelenlegi szakaszában nem lehet, vagyis nem akarok
állást foglalni az életellenes bűncselekmények elkövetési módját
illetően.
Erne tudja, hogy nem válaszolt a kérdésre. A csavart labdákat dobáló
hivatásosok közönsége nem elégszik meg ennyivel.
– Az erdőben elégették a holttesteket?
Erne keze izzad. Kikerült az információ. Ruuskanen oldalba nyomja
őt az öklével, Oranenhez hajol, valamit súg a fülébe, aztán bólint Erne
felé.
– Igen. Az áldozatok holttestét elégetve találták meg – mondja Erne,
és vizespohár után nyúl, de észreveszi, hogy még mindig nem hoztak
poharakat az asztalra. Minden egyes szó fájdalmat okoz a torkában.
A következő másodpercekben a kamerák, a laptop-billentyűzetek és a
sugdolózások zenekara hangos morajlássá változik.
– Koponen könyvében embereket égetnek. Ez nem világos
kapcsolódási pont?
– Nyomozóink most tanulmányozzák Roger Koponen irodalmi
munkásságát. Amennyiben a bűncselekmények és a könyvek tartalma
között kapcsolat van, igyekszünk ezeket megtalálni és hasznosítani a
nyomozásban.
– A kulosaari gyilkosságoknak van irodalmi mintája?
– Ha felelnék erre a kérdésre, az ellentmondásban lenne az iménti
válaszommal.
– Beszélhetünk sorozatgyilkosról?
– Jelenleg ezek a kritériumok nem teljesülnek.
– Van-e oka a rendőrségnek feltételezni, hogy ismét támad a férfi?
– Nincs.
Ruuskanen és Oranen megint összesúg. Újabb kezek emelkednek a
magasba, pedig már senki nem ad szót. Gyors kegyelem nem várható.
 – A rendőrség miért… – a kérdés félbeszakad. A kérdező bozontos
szakállú férfi szája tátva marad.
Most először teljes csend támad a sajtótájékoztatón. Az újságíró
tekintete laptopja képernyőjére szegeződik, mint mindenki másé is.
Hitetlenkedő moraj kezd terjedni a teremben, és a hangerő egészen
magasra csap. Az újságírók telefonjuk után kapnak, és a kijelzőn
pötyögtetnek. Azok, akik még nincsenek tisztában a helyzettel, a
padsorok fölött nyújtózkodnak, hogy mások képernyőjéről tudják meg,
mi történik. Döbbent és hitetlenkedő arckifejezések, sőt lelkesedők is.
Az eddig uralkodó fáradtságnak nyoma sincs.
Ruuskanen alsó ajkát beharapva pillant körbe, mintha magyarázatot
várna a hirtelen bekövetkezett változásra. Erne megnézi a telefonját,
csak hogy megbizonyosodjon arról, nem küldött-e új üzenetet a
csoport.
– Mi történik? – mordul fel Ruuskanen. Hallhatóan bassza a csőrét,
hogy ő az egyetlen, aki nincs tisztában a helyzettel.
– Roger Koponen YouTube-csatornájára egy videót töltöttek fel az
előbb – mondja hangosan a közszolgálati média újságírója. – Videót a
feleségéről.
Erne a vastag mikrofont szorítja. Egy másodpercre behunyja a
szemét, és maga előtt látja az arcot, amelyen a száj természetellenes
mosolyba merevedett.

XXIX.

Malleus maleficarum. Malleus maleficarum. Malleus maleficarum.

Jessica az íróasztalánál ül, Jusuf mellette az asztalra támaszkodik.
A számítógép képernyőjén Roger Koponen YouToube-csatornája van
nyitva, amelyre éppen egy drámai videót töltöttek fel. A felvétel
nyilvánvalóan telefonnal készült. Az eszelősen mosolygó Maria
Koponen látható rajta, ismerős helyén ül a hosszú asztal végén.
A háttérben az Imagine szól, azonkívül egy monoton, visszataszítóan
prédikáló hang hallható, erős recsegéssel keveredve. A hang újra és
újra ugyanazokat a szavakat ismétli. Pontosan ugyanazzal a
hangsúllyal: Malleus maleficarum. A videó egyperces, és a meggyilkolt
nőn kívül más nem látható rajta. Valószínűleg mindössze néhány
perccel azelőtt készült, hogy a tettes telefonált a központi segélyhívó
számra. Vagy a felvétel alatt telefonált.
– Kibaszottul undorító hang. A felvételről jön? – kérdezi Jusuf a latin
nyelvű kifejezést ismétlő férfihangra utalva.
– Úgy hangzik.
– Mennyi ideig tart, amíg a YouTube eltávolítja a videót?
– Nincs jelentősége. A videót már látták, letöltötték, és terjesztették –
válaszolja Jessica résnyire szorított szájjal, és lefelé görgeti az egérrel a
kurzort, hogy megnézze a hozzászólásokat. A világsiker ellenére
Koponen csatornájának csak néhány ezer követője van, de a videó
láthatóan futótűzként terjedt. A hozzászólások száma több száz. Jusuf
száját egy füttyentés hagyja el.
– A rohadt életbe! Erne figyelmeztetett a szardobálásra, de erre ő sem
számított.
– Hogyan számíthatna erre bárki is? – nyel egyet Jessica.
A látvány gyomorforgató. A hozzászólók nagy része az egész
történetet viccnek tartja, valamiféle megkésett halloween-tréfának,
vagy az író marketingfogásának. De az egyperces felvétel elég hosszú
ahhoz, hogy rámutasson, nincs minden rendben. Maria Koponen nem
lélegzik. Ezenkívül a halottakból mindig sugárzik valami
megmagyarázhatatlan véglegesség, valami, amit szinte lehetetlen
utánozni. Ennek ellenére a hozzászólásokban nincs semmi empátia. Az
emberek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. És buták. Winston
Churchill mondta valamikor, hogy a legerősebb érv a demokrácia ellen
egy rövid beszélgetés az átlagos szavazóval. A mondat végét be lehet
helyettesíteni ezzel: pillantás a közösségi média „hozzászólások”
rovataira.
– Mit csináljunk? – kérdezi Jusuf.
– Hívd fel a műszakiakat. Ki kell derítenünk, milyen IP-címről
jelentkezett be a gyilkos Roger Koponen YouTube-csatornájára.
– Oké – fújja ki a levegőt Jusuf, és már épp eltűnne, amikor Jessica
felnéz a számítógép mögül.
 – Jusuf… Valahogy az az érzésem, hogy időpocsékolás felkeresni a
Neurofarmot. Megkérnéd Ernét, hogy a Központi Bűnügyi
Rendőrségtől menjen oda valaki, ha már egyszer felajánlották a
segítségüket?
Jusuf bólint, és folytatja útját.
Jessica visszapörgeti a képernyőn a képet, és ismét elindítja a videót
az elejétől. Már háromszor látta, és aligha talál ez alkalommal valami
újat. A kép stabil, de a kis mozgások elárulják, hogy a kamerát nem
támasztották az asztalnak, hanem kézben tartották. Malleus
maleficarum. Malleus maleficarum. A mindig ugyanazt ismétlő hang
dermesztő, de Jessica nem némítja el a videót. Újra és újra hallania
kell, meg kell értenie, mit akart üzenni tettével és videójával a villába
behatoló férfi. Jessica a nő széles vigyorba merevedett arcát nézi: a
szemek mintha egyidejűleg segítségért kiáltanának és gúnyosan
kidüllednének.

XXX.

Jessica még a helyén ül, pedig a közönség már elhagyta a termet.

Vivaldi örök érvényű szerzeményének hangjai még mindig a fülében
csengenek. Nem rajong különösebben a klasszikus zenéért, de a
velencei zeneszerző kétségkívül leghíresebb concerto-sorozata ma
felejthetetlen hatást gyakorolt rá. Igaz, ehhez hozzájárult az is, hogy
Colombano volt a koncert szólistája, aki amellett, hogy izgatóan
titokzatos és jóképű, igazi hegedűvirtuóz is.
Colombano nem kérte Jessicát, hogy várja meg. Csak futólag nézett
rá, amikor a terem végében lévő ajtó felé távozott a színpadról. Valami
mégis arra késztette, hogy a helyén maradjon. Colombano tényleg
meghívta volna a koncertre, ha nem állt volna szándékában üdvözölni
őt az előadás után? A fények lassan kialszanak, és Jessica mégis azt
kezdi érezni, hogy Colombano nem hölgytársaságot keresett, csak
nagyobb közönséget akart.
 – Már zárunk – szólal meg a nő olaszul.
Jessica összerezzen és elpirul.
– Értem – válaszolja, és nyugtalan ujjaival táskája bőrszíját babrálja.
Az éles arccsontú nőre néz, és ragadozó madár jut róla az eszébe.
A szemében azonban nincs már az a hűvösség, ami a koncert kezdete
előtt: együttérzéssel nézi Jessicát. Sőt, talán szánakozva. Mintha azt
mondaná: Ne vedd személyeskedésnek. Nem te vagy az első. Nem te
vagy az egyetlen.
– Ideje lenne indulni – mondja a nő, és megvonja a vállát.
Jessica gyomra összerándul a csalódástól, feláll, és búcsúzásként
diszkréten bólint a nőnek, aki most a padsorok között sétálva gyűjti
össze az üléseken felejtett műsorlapokat. Jessica lépései
visszhangzanak a nagy teremben, nehéznek érzi a lábát. A pezsgő
nyugtató hatása a koncert alatt elszállt, csak ürességet hagyott maga
után. Jessica nem tudja, hogy az éhség, a csalódás vagy a kettő együtt
okozza-e ezt az érzést.
Kinyitja a nehéz ajtót, és látja, hogy újra eleredt az eső. Az apró
cseppek könnyűek és melegek. A nedves szél tengerillatú, távolról
enyhe fém- és vizeletszagot is hoz magával. Valahonnan messzebbről,
a Szent Márk tér irányából egy ismert dalt éneklő tenor hangja
hallatszik.
Jessica a nedves macskakövekre lép, és majdnem elveszti az
egyensúlyát. Bokája gyenge, és az idegvégződésekben ismét megjelent
a hasogató fájdalom, a semmiből. Mindig a bokája fölött kezdődik,
onnan terjed a lábszárán a térde felé, közben egyre mélyebbre fúródik,
mint egy vékony szög, amit valaki éles kalapácsütésekkel ver be a
csontjába.
Tisztában van vele, hogy vissza kellene fordulnia, megkapaszkodni a
nehéz ajtó kilincsében, leülni mellette, és megvárni, amíg elmúlik a
görcs. Büszkesége azonban megakadályozza ebben. Maga mögött
akarja hagyni a díszes koncerttermet, amely ezen az estén a megalázás
és a csalódás színpada volt.
A fájdalom minden lépéssel erősödik. Az út túloldalán észrevesz egy
szökőkutat, azt veszi célba botladozva, mint egy hosszú lábú őz a síkos
jégen. Újabb szögek jelennek meg, egy a vádlijában, másik a
combjában. Végül elviselhetetlenné fokozódik a kín. Jessica tudja, nem
bírja ki a kőből faragott szökőkútig. Leguggol, lábszára ég, kezével
megtámaszkodik az utca nedves felületén.
Ekkor valaki megfogja. Erős ujjak nyúlnak a hóna alá, a karjára
fonódnak, bőrén érzi a rajtuk lévő kőkemény repedéseket. A fogás nem
gyengéd: céltudatos és határozott. Olyan erő nyúlt hozzá, amely nem
kér bocsánatot.
– Zesika – szólal meg halkan a férfi, és az utolsó métereken a
szökőkútig támogatja.
Colombano leülteti a kút peremére. Jessica lehajol, leveszi a cipőjét,
és lábát az utcai gödörben összegyűlt tócsába süllyeszti. Csak ezután
néz fel segítőjére. Hát itt van. Csak és kizárólag az ő számára. Könny
csordul végig az arcán. A fájdalomtól és a megkönnyebbüléstől. Az
örömtől és a szégyentől.
– Mi történt? – kérdezi Colombano, és diszkréten valahová Jessica
mögé néz. A kínos tántorgása biztos aggodalmat keltett másokban is, és
ráirányította a járókelők figyelmét. Mégsem sietett a segítségére senki
más. Kizárólag Colombano.
– Hol hagytad a hegedűdet? – kérdi végül Jessica. Nem viccnek
szánta, de úgy hangzik.
Colombano megkönnyebbülten mosolyog. Aztán elkomolyodik,
megnyalja az ajkát, és az égre emeli a tekintetét, mintha csak jobban
akarná érezni a magasból aláhulló esőt. Jessica lehunyja a szemét, és
mikor kinyitja, Colombano tekintete már visszatért. Kissé közelebb
húzódott hozzá.
– Hová indultál?
Egy pillanatig egymást nézik.
– Tetszett? A koncert…
– Miért hívtál meg? – kérdezi Jessica, és azt veszi észre, hogy a
fájdalom szinte ugyanolyan gyorsan megszűnt, mint ahogy kezdődött.
Már csak a csiklandozó izgalom maradt. És egy csipetnyi
szégyenkezés.
Colombano melengető nevetésben tör ki. Ahogy nevet, arca fölött
keskeny réssé húzódik a szeme, széles szájából kivillan fehér fogsora.
– Tante domande, Jessica, ma nessuna risposta.
 XXXI.

Jusuf felrezzen kollégája motyogására, és az előtte váró briósról

Jessicára néz.
– Mit mondtál?
Jessica felpillant a telefonjáról, és kérdőn nézi. A kezében lévő
golyóstollal az asztalt kopogtatja. Mint mindig, ha gondolataiba merül.
– Már te is latinul kezdesz beszélni? Domande… Risposta…
– Nem, hanem… – súgja Jessica a torkát köszörülve. Tényleg
kimondta volna ezeket a szavakat? – Nem latin volt. Hanem olasz –
folytatja. – Azt jelenti: Milyen sok kérdés, de semmi válasz.
– Szép megfogalmazás. És jó tömör – mondja Jusuf bólogatva, és
visszafordítja tekintetét a rá váró finomságra.
Ninának a kaotikus reggel ellenére sikerült süteményeket hoznia a
közeli boltból. A gyilkossági csoport kávézással egybekötött
tanácskozásai rendszeres szokássá váltak, miután észrevették, ez
mennyire termékeny talajt nyújt a beszélgetésekhez. Egy kívülállónak
– a vizsgálandó bűnügyek természetét figyelembe véve – ez a gyakorlat
túlzottan lezsernek és ráérősnek tűnhet. De éppen ez a cél.
Jessica ledörzsöli tenyeréről a cukrot és óvatosan egy papírtányérra
söpri. Az asztal mellett ülő nyomozók süteményt majszolnak, senki
sem beszél. Mikael négy fényképet ragasztott a táblára, amelyek az
előző este és éjjel holtan talált embereket ábrázolják. Roger és Maria
Koponen, Sanna Porkka bűnügyi felügyelő, valamint a jég alól kiemelt
szép, fekete hajú nő, akinek a személyazonossága továbbra is
misztérium.
Nyílik az ajtó, Erne lép be egy tablettel a hóna alatt. Az éppen
kiszellőztetett szobába szúrós cigarettaszag áramlik. Rasmus gyorsan a
szájába tömi a briós maradékát, mintha attól félne, megbüntetik, ha
rajtakapják az evésen.
 – Üljetek le! – mondja Erne, és az asztal végéhez megy. Tenyerére
támaszkodik, és töredezett körmeivel az asztallapon dobol.
Jessica a férfit nézi. Régóta ismerik egymást, sok kemény helyzetben
voltak együtt, de nem emlékszik rá, hogy bármikor is ennyire
idegesnek látta volna. Vajon az eset iránti nyilvános érdeklődés és a
felettesektől ránehezedő nyomás gyötörte meg így, vagy mégiscsak egy
rendkívül agresszív férfiinfluenzáról van szó?
– Jessica vezeti a nyomozást – mondja Erne, és mindenki bólint.
Jessica volt az ügyeletes, őt riasztották elsőként a helyszínre, tehát
kezdettől fogva egyértelmű volt a dolog. Bármi más döntés
bizalmatlansági nyilatkozat lett volna Jessica ellen.
Erne nadrágzsebében rezeg a telefonja, de figyelmen kívül hagyja.
– Az első főcímek meg is jelentek a bulvárújságok honlapjain.
A bűntényeket már rituális gyilkosságoknak nevezik, és úgy hiszem,
beindult a spekuláció a lehetséges új áldozatokról. – Erne zsebre teszi a
kezét. Aztán az asztal közepéhez lépdel, és az utolsó briósért nyúl. –
Azt akarom, hogy felejtsétek el a médiát. Majd én intézem. Minden
esélyünk megvan a gyors áttörésre. Segít nekünk a Kelet-Finnországi
Rendőrkapitányság, és mivel az egyik áldozat rendőr, a Központi
Bűnügyi Rendőrség is részt vesz a nyomozásban.
– De mi vagyunk a fő felelősök, ugye?
– Aha. A tettek feltételezhetően kapcsolódnak egymáshoz. A KBR és
Kelet-Finnország a juvai esettel foglalkozik, de nekünk felelnek, és
tájékoztatnak minket a nyomozás előrehaladtáról.
– Oké – mondja Jessica, és bizsergést érez az ujjaiban. Az ügy
hihetetlenül jelentős, és vezető nyomozóként ő felel azért, hogy
megoldják.
– Van valami hírünk, Jessi? – kérdezi Erne a brióst majszolva, és
letörli a cukrot a szája széléről. Jessica kiegyenesedik, és a lehető
leghatározottabbnak igyekszik látszani.
– Meg kell tudnunk, milyen eszközről jelentkeztek be ma reggel
Roger Koponen YouTube-csatornájára. Mivel az elégett férfiholttest
környékén nem találtak telefont, lehetséges, sőt valószínű is, hogy a
videót Koponen saját mobiltelefonjával töltötték fel a hálózatra.
– Hívásadat-információk?
– A telefont utoljára egy olyan adótoronynál lokalizálták, amely
közel van a tetthelyhez. Fél órán belül kiderül, hogy bekapcsolták-e ma
reggel.
– Ha a videót valóban Koponen mobiljáról töltötték fel a netre, egyre
nyomósabb okunk van gyanítani, hogy a kulosaari és a juvai gyilkosok
együttműködnek – állapítja meg Erne.
Mindenki bólint. Erne leveszi gyapjúzakóját a széktámláról.
Mozdulatai valahogy merevek és lassúak már egy ideje.
– A dolog jó oldala, hogy nem kell tovább gondolkodni a
tájékoztatási stratégián. Megtették helyettünk a bűnösök – mondja
Erne, és az ajtóhoz lép. – A média és a közvélemény levonja az ügyből
a saját következtetéseit. Érdemes felkészülnünk egyfajta pánikra.
– Szükségünk van gyanúsítottakra. Minél előbb – jelenti ki Jessica,
és ő is feláll.
– Kezdjétek a kiadóval – utasítja a csoportot Erne.
– Miért?
Erne arcán hosszú idő óta először óvatos mosoly jelenik meg.
– Tudomásom szerint egyedül ők profitálnak ebből a káoszból.
Hallottam a sajtótájékoztatón, hogy Koponen Boszorkányüldözés-
könyvei két óra alatt elfogytak az északi országok összes webboltjában.

XXXII.

Jessica befejezi a hívást, és melléhez szorítja a telefont. A KBR

Neurofarmnál járt emberei beszéltek Maria Koponen főnökével és
néhány kollégájával, de semmi szokatlanra nem derült fény.
Jessica visszaül a számítógéphez, és egy pillanatig a fekete képernyőt
nézi. Az egér felé nyúl, hogy mozgatásával felébressze a gépet, de a
mozdulat közben megáll a keze. Homályos tükörképét nézi; feje
körvonalai kirajzolódnak, de arcvonásai alig kivehetőek. Mintha a múlt
éjszaka ismétlődne meg, amikor az ablakban nézte saját tükörképét.
Mintha az üveg mögül valaki más nézett volna vissza. Egy idegen a
hideg és sötét univerzumból, mintegy emlékeztetőül, hogy nem találta
meg a helyét ebben a világban. Soha nem lehet átlagos ember, még ha
az államnak dolgozik is, és eljátssza, hogy abból a fizetésből él meg,
amit a rendőrségtől kap havonta. Szélhámos. Hazug. Álszent. Svindli
von Hellens.
– Jessica! – rikkantja Jusuf, mintha egy kutyát hívna. A szemközti
paraván mögül előbukkanó férfi arckifejezése azonban az
alkalmazkodás mintaképe. – A hívásadat-információk – mondja most
halkabban, de láthatóan izgatottan.
Jessica életre kelti a képernyőjét, és átmegy Jusuf asztalához. Az
ugyanolyan rendetlen, mint mindig. Legalább hat vagy hét mosatlan
kávéscsésze, a szélükön odaszáradt kávéfoltok. Nem csoda, hogy a
konyhában alig lehet tiszta edényt találni. A papírkupacok mögött két
serleg áll, melyeket az osztály gokartbajnokságának győzteseként
nyert, és boldogan mutogat mindenkinek, aki odatéved hozzá.
– Roger Koponen telefonja 08:02-től 08:09-ig be volt kapcsolva –
mondja Jusuf karba font kézzel.
– Hol?
– A központi pályaudvarnál. Talán alatta, a metróállomáson.
– Természetesen. – Jessica körmei Jusuf széktámlájának kárpitjába
mélyednek. – Ott rengeteg ember van…
– Át fogjuk vizsgálni a felvételeket – ígéri Jusuf, és egy számot
pötyög be a telefonjába.
Jessica kiegyenesedik, teleszívja tüdejét az áporodott levegővel, amit
a rendőrszékház fáradhatatlanul lélegző klímaberendezése sajátos
illattal, porszívózsák- és fémszag keverékével fűszerez. A csuklóját
dörzsöli és kitapintja a pulzusát, ami a tegnap esti események óta
továbbra is szapora. Nem megy ki a fejéből a gyilkossal való
találkozás. A szájmaszkos, kapucnis arc, a szem, amelynek a színére
nem képes emlékezni. A szavak, amiket még mindig nem ért. Az első
elintézve. Nem tud szabadulni a gondolattól, hogy „az első” utal
valamire, ami nekik még eszükbe sem jutott; valamire, amit a tettes
tudatni akart velük. Vagy inkább sejtetni.
– Jessi? – A számítógép képernyőjén létrejött a távkapcsolat a
pályaudvar térfigyelő kameráival. – Ez eltarthat egy kis ideig –
folytatja Jusuf. – A szalagokat vizsgálva…
– Hagyd a…
– …szerelmeseknek? – mosolyog Jusuf Jessica meglepett
arckifejezését látva. Aztán megrázza a fejét. – Mi? Azt hitted, nem
tudok róla, hogy Nina és Micke dugnak? Azt hitted, hogy Erne nem
tudja?
– Teljesen mindegy. Mondd meg nekik. Azután indulunk – mondja
Jessica, felkapja Jusuf asztalon heverő pehelykabátját, és a férfi ölébe
dobja.
– Hová?
– Kulosaariba. Nappali fényben akarom látni azt a helyet.

XXXIII.

A kristálytiszta fagyos idő szürke latyakká változott, mintha osztozna

az elmúlt éjszaka horrorisztikus eseményeiben.
Jusuf felhajt a keleti gyorsforgalmi útra. Jessica a hidat körbevevő
építési területet és a közepén épülő toronyházat nézi az ablakon át.
Amikor elkészül, állítólag ez lesz Finnország legmagasabb lakóépülete.
Jessica látott nyári szemléltető képeket a felhőkarcolónak nevezett
épületről, mely fehéren izzó toronyként tör az égbe. A valóságban
azonban szürke. Talán az időjárás miatt, vagy mert az építőanyagok
jobban mutatnak az építészek számítógépének képernyőjén.
– Ernénél rendben van minden? – kérdezi Jusuf, és lehalkítja
a rádiót.
– Hogyhogy?
– Csak úgy tűnik, mintha…
– Túl ideges lenne?
– Nem csak az. Mintha nem érezné jól magát.
– Fizikailag?
– Igen – feleli gyorsan Jusuf.
Jessica az autót vezető kollégájára pillant, majd az utat nézi.
Természetesen tudja, miről beszél Jusuf. Jobban ismeri Ernét, mint
bárki más a csoportban. Már régen észrevette a változást rajta.
Betegnek látszik és hallatszik. De még a találgatásoknál is hiábavalóbb
lenne tőle magától érdeklődni hogyléte felől. Önfejű észt főnöke még
utolsó leheletével is azt mondaná, hogy életereje teljében van, és a
többieket hibáztatná a fölösleges hűhó miatt.
– Ha Ernének valami baja lenne, a gyászjelentéséből értesülnénk róla
– mondja végül, és elgondolkodik, miért érzi szükségesnek eltitkolni,
hogy ő is aggódik Erne miatt.
– Csodálatra méltó hozzáállás. Az, hogy sosem panaszkodik.
Pedig…
– Talán nincs semmi oka panaszkodni. Csak te úgy hiszed.
Most Jessica hangosítja fel egy árnyalatnyit a rádiót, és kinéz az
ablakon. A hőmérséklet emelkedésével Mustikkamaa szigete
elvesztette fehér takarójának egy részét, itt-ott zöld sávok látszanak ki a
hó alól. Jessica összevonja a szemöldökét.
– Jusuf!
– Tessék?
– Mit csinált volna a gyilkos, ha a tenger még nem lett volna
befagyva?
– Megvárta volna a kemény fagyokat.
– De ha arra a pillanatra akarták időzíteni a tettet, amikor Koponen
az ország másik végében van, Maria Koponen meg otthon, egyedül?
Koponen elmondása szerint ez volt az egyetlen éjszaka januárban és
februárban, amikor nem volt otthon.
– Általában véve eléggé valószínű, hogy február közepén be van
fagyva a tenger – mondja Jusuf, és letér az autóútról a Kulosaari felé
vezető kijáratnál. – Azonkívül Roger Koponent is meggyilkolták. Ha
otthon lett volna, biztos ott ölték volna meg. A feleségével együtt. Most
csak az történt, hogy a könyvét reklámozta, nem?
– Az történt, hogy a könyvét reklámozta? A könyvét? – Jessica
beharapja az alsó ajkát. Koponen könyve a kulcsa mindennek. Semmi
sem véletlen, ami azzal kapcsolatos. Nem lehet véletlen.

XXXIV.
Nina Ruska összegyűri az üres cukorkásdobozt és a szemétkosárba ejti.
Az imént ült le az asztalhoz, melyen a laptopon kívül két külön
képernyő is áll. A középsőn egy lista látható videófájlokról. Összesen
negyvenötről. Mindegyik térfigyelő kameráról egy. A feladat
lehetetlennek tűnik, különösen, hogy senki sem tudja, kit kell keresni a
szalagokon. Azonban a Jessicától kapott hétperces időintervallum
jelentősen megkönnyíti a dolgot. Ezenkívül a helymeghatározás, amely
a Koponen telefonjának bluetoothából továbbított Beacon-rádiójelekre
és a MAC-kódra épül, pontos koordinátákat ad a készülék mozgásáról.
– Hét perc – mondja Mikael, és leül Nina mellé.
– Ennyi idő alatt kapta a videót és töltötte fel a YouTube-ra.
– Hány kamera van hátra?
– A szűrés után kilenc. A rohadt életbe! Erős a gyanúm, hogy a pasas
a metróperonon áll. És ezért tűnik ez olyan kurvára hiábavalónak.
– Mire gondolsz? – pörgeti a kiskanalat a teásbögrében Mikael.
– A pasas tudja, hogy kamerákkal keresünk egy kezében telefont
tartó személyt. Tehát oda megy, ahol átkozottul sok ember álldogál…
– …és ahol szinte mindenki a telefonját nyomkodja.
– Nem szinte mindenki, hanem kivétel nélkül mindegyikük. – Nina
kinyit egy fájlt. – Nézd! Sok szempontból elkeserítő. Még azok is, akik
valakivel jönnek, srégen lefelé bámulnak, kinyújtott kézzel.
– Kétségtelenül disztópikus látvány.
– Szóval biztos vagyok benne, hogy a keresett fazon látszik
valamelyik képen. Csak nem tudjuk, ki az a sok közül. Legalább százan
vannak a peronon.
– Mióta vagy ennyire pesszimista? – kapja ki Mikael az egeret Nina
markából. – Azonkívül nincs benne logika.
– Miben?
– Azt mondod, a pasas tudja, hogy a telefon mozgását nyomon lehet
követni. És ennek ellenére bekapcsolja, az ország legjobban megfigyelt
és őrzött területén. Szerinted ez mit jelent?
– Hogy… – Nina mélyet sóhajt és mosolyog – azt akarja, hogy
meglássák.
– Meglássák, de ne feltétlenül ismerjék fel – fűzi hozzá Mikael, és
kacsint.
 Nina hátradől a székén és a férfit nézi. Már évekkel ezelőtt
beleszeretett abba a megingathatatlan magabiztosságba, ami Mikaelből
sugárzik. Akkor is, ha nem indokolt. Talán épp ezért nem mert
közeledni hozzá. Arra gondolt, hogy a férfi gondtalansága és lezsersége
annak a jele, hogy elégedett a szingliléttel, és nem kíván senkit maga
mellé, vagy ha mégis, az biztosan nem a hetente ötször jógaedzésen
izzadó rendőrkolléga. És aztán, öt hónappal ezelőtt, Mikael végre
kezdeményezett egy szokásosnál intenzívebb munka után. Záróráig
ültek egy étteremben, mindenről beszélgettek, amiről a munkában soha
egy szót sem ejtettek, és megállapították, hogy vonzódnak egymáshoz.
És hogy már hosszú ideje.
– Tehát valamiféle beteges játékról van szó? – kérdezi Nina.
– Persze. Egész idő alatt. A tettes hergel minket. Úgy helyezi el a
holttesteket, hogy az egész osztály nagyítóval olvasson egy közepes
fikciót. Üzenetet ír a családi ház tetejére. Szemtől szemben beszél a
tetthelyen a nyomozás vezetőjével. Az áldozat telefonjával tölt fel
videót a netre, pedig tudja, hogy lekövetjük. – Mikael a szájához emeli
a bögréjét.
Nina kinyitja a következő fájlt.
– Gyomorforgató gondolat – szólal meg.
– Mi?
– Az, hogy azokat a nyomokat követjük, amelyeket a tettes
kifejezetten hagyni akart. Mintha az ember egyenesen az egérfogóba
dugná a fejét. Vagy a tökét egy pirájákkal teli medencébe…
– Éppen most nincs más nyomunk. Ráadásul akármilyen jól is van
megtervezve a kincskereső térkép, a készítője követhetett el hibát.
Senki sem tökéletes. És talán a tettesnek sincs sejtelme arról, mi
mindenre képes manapság a rendőrség.
– Biztos vagy benne? – mosolyog Nina.
– Nem – mondja Mikael hosszú szünet után. – Talán az Országos
Rendőr-főkapitányság parancsnokságán ül.
– Lönnqvist? A gonosz fehér varázsló?
– Az egész parancsnokság?
– Talált!
– Az aztán az igazi boszorkánykör – mondja Mikael, és óvatosan
Nina combjára teszi a kezét. Nina diszkréten ráüt.
– Koncentrálj csak arra a videóra!
 XXXV.

Jessica és Jusuf Koponenék háza előtt száll ki az autóból.

A szalagokkal elkerített terület összezsugorodott, és már csak egy
rendőrjárőr irányítja az ide érkező és innen távozó lakosokat. Az éjféli
apokaliptikus káosz már csak halvány emlék.
Jessica mélyen a tüdejébe szívja a mikroszkopikus vízcseppekkel teli
levegőt, és egy pillanatig körülnéz: latyakos keréknyomok a
letakarítatlan utcán, a szomszédos telkeken a magas erdeifenyők
roskadoznak a nehézzé vált nedves hó súlya alatt. Feltekint a domb
tetején álló faházra, melynek felső ablakából nézték tegnap este a tetőre
taposott szavakat. Malleus maleficarum.
Felhúzzák cipőjükre a védőhuzatot, bár éjjel már a földszinttől a
padlásig átvizsgálták a házat. Beljebb lépve hirtelen Jessica eszébe jut a
zene, ami a járőr megérkezésekor szólt. John Lennon Imagine-je.
A szám utat talált az álmába. Jessica meglátja az előszobában a nagy
tükröt, és szinte kényszeresen úgy akar elhaladni mellette, hogy ne
pillantson oda. Mintha az leleplezhetne valami nemkívánatosat.
A szeme sarkából mégis ránéz a tükörképére. Az alak olyan, mint ő, de
minden fonák: az érzelmek, az indítékok, a szándékok. A tükörben csak
a burok villan fel, egy ügyesen elkészített viaszbaba. Az te vagy. Jessica
nyaka nyilallni kezd. Ujjhegyével nyomkodja, és kényszeríti magát,
hogy koncentráljon.
A villában hideg van. Nem csoda, a bejárati ajtó egész este és még
késő éjjel is nyitva volt. De a zord idő valahogy mégis illik a
hangulathoz: a ház egy hatalmas hűtőgép, melynek színvilága és hideg
bútorzata alátámasztja ezt a benyomást.
Jessica zsebre tett kézzel lépked a folyosón át a nappaliba, és az
étkezőasztalt nézi, amely mellett már nem ül senki. Az ünnepélyesen
öltözött, borzalmasan mosolygó nő látványa olyan erősen bevésődött a
tudatába, hogy a holttest akár nyugodtan ott is lehetne még a helyén.
 – Hallod? – szól hozzá Jusuf. Jessica becsukja a száját és nyel egyet.
Tekintete kicsit sokáig ragadt le egy helyen. Pont annyi ideig, hogy
Jusuf úgy érezze, fel kell ráznia.
– Merre ment fel a tetőre? – folytatja.
– A karbantartólétrán. Az épület oldalán – fordul Jessica fiatalabb
kollégája felé. Jusuf egy köteg fényképet szedett elő a zsebéből, az
egyiket az öreg hölgy ablakából készítették. Fényszórók és utcai
lámpák világítják meg a tetőre írt szavakat.
– Egyetlen fölösleges cipőnyom sincs. Taposással írta a szavakat.
Egyik lábát a másik után téve – mondja Jusuf, és folytatja: – A szöveg
egyenletesen van elosztva a tető teljes szélességében. Minden betű
egyforma nagy.
– Szép munka, kétségtelen. Akartál mondani is ezzel valamit?
– Ha én részegen ki akarnám írni a mezőre vagy a szauna tetejére,
hogy pina vagy szar – kezdi Jusuf, és elégedetten állapítja meg, hogy
Jessica elmosolyodott –, akkor örülnék, ha azt legalább valamennyire
el tudná olvasni egy sárkányrepülő.
– Mire gondolsz? Hogy nem volt tökrészeg a tettes? Vagy hogy
neked mint művésznek nincs túl sok mondanivalód?
– Nem, hanem hogy ennek a műalkotásnak a létrehozására pokoli
sok időt fordítottak, ami az események lefolyását figyelembe véve
tulajdonképpen nem volt lehetséges. Vagy pedig előre begyakorolták.
És hogy a művész pontosan tudta, mennyi Koponenék háztetejének
hossza és szélessége – nyújtja át Jusuf a képet Jessicának.
– Eszembe se jutott, hogy improvizálták volna. Biztosan mindent
előre megterveztek.
– És ha a szavakat már korábban odataposták a tetőre? Teljes
nyugalomban…
– Nem. Tegnap este történt. A bűnügyi technikusok kiderítették az
elmúlt néhány nap csapadékmennyiségét és a hó rétegeződését a
területen – mondja Jessica, majd az asztalhoz lép, amely most, hogy
nem ül mellette senki, hosszabbnak tűnik.
– Okés. De ennek nincs jelentősége. Mert ha gyakorolták korábban,
akkor ugyanezt a szöveget megtaláljuk valahol máshol is.
Jessica felszegi a fejét és csípőre teszi a kezét.
– Pontosan ugyanebben a nagyságban – folytatja Jusuf, és
megkönnyebbültnek látszik.
 Jessica összevonja a szemöldökét, és Jusufot nézi. Talán érdemes
lenne megfontolni ezt a gondolatot. Vagy talán nincs semmi értelme.
De jelen pillanatban semmi másnak sincs. Ha ki akarják bogozni ezt az
őrült bűnténygombolyagot, talán a korábbinál kreatívabb és egyúttal
őrültebb módszereket kell használniuk.
– Mit javasolsz? – kérdezi Jessica, és látja, hogy kollégája szép
szeme sugárzik a lelkesedéstől.
Jusuf mindig helyes volt. De mindig vigyázott, hogy a haveri és
kistestvéri szinten maradjanak. Talán azért, mert Jusuf már a
menyasszonyával, Annával járt, amikor először találkoztak. Olyan
szűziesen szerelmesek voltak egymásba, hogy halálos bűn lett volna
megzavarni azt az idillt. Amíg Anna és Jusuf együtt vannak, nekik,
többieknek is van reményük.
Jusuf csípőre tett kézzel rendezi gondolatait.
– Szerintem Erne szólhatna, hogy fésüljék át helikopterrel a
környéket. Vagy röptessenek drónokat. Legrosszabb esetben néhány
órát berreg fölöslegesen a kopter a mezők fölött. De az időjárás-
előrejelzés szerint holnap megint havazni fog. Vagyis ha sötétedés előtt
meg akarjuk nézni, nem árt sietni – mondja Jusuf, és megvonja a vállát.
Jessica mélyet sóhajt. Ekkor megszólal a telefonja.
– Szia, Micke!
– Be fogsz szarni…
– Jó kezdés. Nem csoda, hogy kirúgtak a telefonos értékesítéstől.
– …ugyanis itt valami átkozottul fura dolog van. Ninával átnéztük a
biztonsági kamera kazettáit. És azt hiszem, megtaláltuk a keresett
pasast.
– Fel lehet ismerni a személyt a képről?
– Fel. És éppen ez az állatira hátborzongató – mondja Mikael, és
krákog egyet.
– Na? – kérdi Jessica, miközben Jusuf kíváncsi arccal közelebb lép
hozzá.
– A férfi… teljesen úgy néz ki, mint Roger Koponen.
– Micsoda?
– És ha a DNS-tesztek nem mutatták volna ki, hogy a múlt éjjel
kétszersültté égett Juva mellett az erdőben, meg is esküdnénk rá, hogy
ő az.
 XXXVI.

Erne Mikson megfújja a kávéját, de meg sem próbál inni belőle.

Néhányat szív a cigarettájából, ami ettől a harmadára fogy.
A felmelegedés ellenére átkozottul hűvös az idő, az élénk szél
elviselhetetlenné teszi a nyirkos hideget. Furcsa, de a dél-franciaországi
Carcassonne erődítménye jut eszébe: évekkel ezelőtt egy decemberi
napon a vár falán állt túl könnyen öltözve, mellette akkori felesége.
Arcát jeges eső verte, a fák ágairól és a háztetők ereszeiről nagy
darabokban zúdult le a hó. Cipője átázott, a torka fájt. Akkor mindenért
a gyorsan múló megfázást lehetett okolni, most más is van a tünetek
mögött. Köhögnie kell. Tüdeje ég az utolsó slukkoktól, elege lett. Túl
régen feszegeti teste tűrőképességének határait: fiatalon a
halhatatlanságában hitt, a későbbiekben pedig már puszta
megszokásból. Az alkohol súlyos árat követelt, de sokat is nyújtott a
félszeg embernek. Erne sosem érezte jól magát egyedül a
gondolataival, hát még más emberek társaságában – az ital mindkét
esetben segítségére volt. A dolog iróniája, hogy talán épp az a
folyékony idegméreg, amely most megöli őt, tette lehetővé számára az
eddigi hosszú és fordulatokban gazdag életet. Az induláshoz képest jó
életet. Két okos, felnőtt fiú, tisztességes munka a rendőrségnél, és egy
csomó jó kolléga, köztük Jessica, aki a legközelebbi, a legkedvesebb.
A cigaretta az ajtó mellé szerelt hamutartó aljára hullik. Az, hogy
üres, bűntudatot ébreszt Ernében. Talán épp most ürítették ki. Vagy
talán ő az egyetlen dohányos az egész épületben. Az előbbit szeretné.
Egy pillanatig mélabú, a régi idők utáni vágyakozás lesz úrrá rajta.
A nosztalgiahullámot talán az elnyomott cigaretta és a manapság már
szinte dohányfüstmentes rendőrszékház okozta, vagy talán az, hogy az
utóbbi hónapok során jobban foglalkozott saját halandóságának
gondolatával. A közeledő öregség és az azzal járó testi gyengeség
mindaddig távoli rémképek az emberi elme számára, amíg nem
kopogtatnak az ajtón. Erne ötvenéves, de apja nem érte meg ezt a kort.
Novemberben megünnepelt születésnapja után Ernét hatalmába
kerítette a gondolat, hogy az emberben alapvetően megváltozik valami,
ha idősebb lesz, mint az apja. Mivel Erne az apjánál hosszabb időt
töltött el ezen a planétán, érettebbnek és bölcsebbnek kell lennie nála.
Mintha inasból mesterré lett volna. Most apja kérne tanácsokat és
életbölcsességeket, ha még valamilyen formában létezne. És ha élne, az
egész gondolat megcáfolná önmagát.
A lázmérő ismét sípol. 37,3. Nem katasztrófa. De aggasztóan magas.
A zsebébe csúsztatja a lázmérőt, és megfogja az ajtót, amit
ugyanebben a pillanatban nyit ki belülről valaki egy határozott
mozdulattal.
– Erne? Miért nem válaszolsz a telefonra? – Mikael úgy áll az
ajtóban, mint egy portás.
– Hogyhogy? – kérdezi Erne, és akkor jut eszébe, hogy az íróasztalán
hagyta a telefonját. Legalább tíz percig nyugton akart lenni. – Mi
történt?

XXXVII.

Erne karba tett kézzel áll a tárgyalóban az asztal mellett, és a nagy

tévéképernyőt nézi, amelyre Mikael az előbb kivetítette a biztonsági
kamera képét. Nina az asztal mellett ül és gyümölcslevet hörpöl.
Levette kapucnis pulóverét, trikója alól előbukkan izmos karja.
– Valami itt most nem stimmel – mondja Erne, és felváltva pillant két
beosztottjára.
Mikael ismét arra a férfira közelíti a képet, aki egészen a metróperon
szélén áll, kezében okostelefonnal. A Roger Koponenre
meghökkentően hasonlító alak elfordítja a fejét, és szinte egyenesen a
kamerába néz. A kép éles, nem hagy semmi kétséget. A férfi
arckifejezése tartózkodó, de higgadt.
 – A kibaszott kurva életbe! – dörzsöli Erne a homlokát. Kis idő
múlva felnéz, és elkezd rázkódni a válla, kezdetben alig észrevehetően,
aztán gyorsabban. Elneveti magát. Mikael és Nina egymásra
pillantanak.
– A szentségét! – mondja Erne, és letöröl egy könnycseppet a szeme
sarkából. Aztán meghökkentő gyorsasággal elkomorodik. – Azt a
hétszentségét!
– Másnak is észre kellett vennie Koponent a dugig teli metróban –
kezdi Mikael óvatosan Ernére pillantgatva. – Hiszen celeb. És bár a hír
nem került be a reggeli ingyenes újságokba, a neten már akkor fent
volt.
– Képzeld el a helyzetet, hogy a telefonodon éppen olvasod valami
celeb halálhírét, felnézel, és ott van, teljes életnagyságban veled
szemben a metrón – mondja Nina, és leteszi az asztalra üres bögréjét. –
Én biztos meghúznám a vészféket.
– Elsőnek az jutna az eszembe, hogy hű, de hasonlít rá ez az alak. És
éppen erről van itt is szó. Így kell lennie – mondja Erne.
– Mert összehasonlították az elégett holttest DNS-ét a Roger
Koponen cuccaiban találttal? – kérdezi lakonikusan Mikael.
– Igen.
– Biztosak lehetünk abban, hogy a kulosaari férfi, miután megölte
Maria Koponent, nem szórta szét ezeket a dolgokat a lakásban?
Borotva, fogkefe, dezodor… – simogatja Mikael a kézfejét. – Valami
okból azt akarja elhitetni velünk, hogy az egyik juvai holttest Roger
Koponené. Talán a helyszínelőnek öltözött alak pont ezt tette az
emeleten.
Erne a képen látható kísértetre szegezi tekintetét.
– Hova megy a metróval?
– Rasse épp ennek néz utána.
– Jól van – mondja Erne, és az asztalra támaszkodik; földbarna
nyakkendője kicsúszik a zakója alól. Nina látja, hogy Mikael megállítja
a nyelve alatt a rágógumit. Hallja Erne szörcsögő lélegzését az
egyébként csendes szobában. A férfi elgondolkodva babrálja ősz
szakállát.
– Ha Roger Koponen mégsem halt meg hajnalban, hanem
makkegészségesen megérkezett Helsinkibe, és a metróra várva
feltöltötte telefonjával a YouTube-ra azt a megrázó videót a halott
feleségéről… Ez azt jelenti, hogy Koponen maga a sátán.
– Egy dolgot nem értek – töpreng Nina, és lófarokba fogja a haját,
csak hogy utána újra kibonthassa. – Miért fáradozott bárki is annyit
azzal, hogy megrendezze Roger Koponen halálát… ha várható volt,
hogy mindössze néhány órával később megjelenik a telefonjával a
metróperon reggeli csúcsforgalmának kellős közepén?
– Koponen benne lehet a cselszövésben…
– De a kérdés mégis ugyanaz – mondja Nina. Csend üli meg a
termet.
– Jessica tudja? – kérdezi végül Erne.
– Ja. Jusuffal Kulosaariban vannak. Jessica helyszínelőket rendelt
oda, hogy újabb DNS-mintákat ássanak elő. Olyanokat, amik tényleg
Koponenhez tartoznak.

XXXVIII.

Jessica megáll a havas eső áztatta üvegajtóknál, és az elé táruló nagy

kertudvart nézi. Az est leple alatt a parton elsüllyesztettek egy
holttestet, aztán valaki átjött az udvaron, be a házba. Utána pedig a
bejárati ajtón ki. És végül éles fények, a rendőrség nyomozói és kutyái
lepték el a területet. Jessica hátán hideg borzongás fut végig.
– Megjöttek a bűnügyi technikusok. – Jusuf lép be, érezni rajta az
éppen elszívott cigaretta szagát. Mindenki másképp kezeli a stresszt.
Most a stressz az, ami összeköti valamennyiüket.
Jessica a nyakát nyújtogatja.
– Mondd el nekik, amiről az előbb beszéltünk.
– Te mit csinálsz?
– Lemegyek oda, az udvarra.

Jessica belélegzi az erősen fújó tengeri szelet. Behúzza maga mögött az

üveg tolóajtót, és egy pillantást vet a fogantyújára meg a zárra. Semmit
sem törtek fel. De a gyilkos mégis ezen az ajtón jött be. Maria Koponen
valószínűleg ismerte a tettest, aki talán itt vacsorázott náluk, a
kanapéjukon nézte a televíziót, és a vendégszobában aludt. Talán
felmászott valamikor a karbantartólétrán a tetőre. Valaki, akinek eleve
az volt a célja, hogy ott is legyen a teraszukon a téli estén. Valaki, akit
Maria várt.
A kert nappali fényben nagyobbnak látszik, mint este. Jessica a telket
határoló tujákat szemléli, az alacsony fatönköket és a két magas
erdeifenyőt, amiket meghagytak, mikor a többi fát a zavartalan tengeri
kilátás érdekében kivágták. A partvonaltól a teraszig vezető ösvényt
kék-fehér szalaggal kerítették el.
Jessica megfogja a fekete vaskorlátot, és óvatosan lépked lefelé a
néhány lépcsőfokon. A vizes hó fröcsög a cipője alatt. Az edzőcipője
nagyszerűen funkcionált az előző napok alatti fagyban, de latyakos
időben magába szívja a nedvességet, és ettől fázik a lába.
Visszanéz a házba, és látja, hogy Jusuf a helyszínelőkkel beszélget.
A hír, hogy Roger Koponen talán életben van, bizonytalanságot ébreszt
Jessicában. Az áldozatnak hitt ember hirtelen az egyik gyanúsított lett.
Koponen maga töltötte fel hidegvérrel a hálóra a videót halott
feleségéről, azután felugrott a metróra. És senki sem tudja, hol van.
Talán hazafelé tart.
A szél már nem tépi annyira a fenyők ágait, Jessica telefonja
csengeni kezd. Nem ismeri a számot.
– Jessica Niemi.
– Nos, itt meg Pave Koskinen beszél Savonlinnából. Vagyis már
útban vagyok visszafelé Turkuba, és…
– Miről van szó? – kérdezi Jessica hűvösen, és két varjút figyel,
amint az egyik fenyőről a másikra röpködnek. Hallani véli az ágak
ropogását, ahogy a madarak karmai közé kerülnek. Heves lélegzésüket
és a könnyed csapkodások sorozatát, ahogy lerázzák tollaikról a
vízcseppeket. Őt nézik.
– A nyomozás vezetőjétől kaptam meg a számát. Mikkelsontól… –
mondja a férfi pillanatnyi habozás után.
– Miksontól.
– Természetesen. Pontosan. Nagyon meg vagyunk döbbenve ettől az
egésztől. Roger Koponen nagyszerű író, volt, és… Pokolian őrületes,
hogy tegnap este még együtt vacsoráztunk, a legkellemesebb
hangulatban. Azután, hogy programja volt a Savonlinna-teremben…
– Miben segíthetek? – Jessica igyekszik elkerülni a gorombaság
látszatát, pedig már másodszor szakítja félbe a telefonálót. Becsukja a
szemét. Túlfeszítettnek érzi magát, minden érzéke kihegyezve.
A madarakat nézné, de nem találja őket a sűrű ágak között. Talán egész
idő alatt csak képzelődött.
– Az a helyzet, hogy… Eszembe jutott valami, ami esetleg
kapcsolatos Roger Koponen és a felesége meggyilkolásával, de nem
tudom, van-e bármi haszna…
– Minden hasznos lehet.
– Egyébként biztosan nem emlékeznék rá, de most…
– Mi az? – Jessica nem képes tovább titkolni türelmetlenségét. Most
észreveszi a madarakat. A varjak egymás mellett ülnek az erdeifenyő
legalsó ágán. Fejük idegesen mozog előre-hátra.
– A tegnapi rendezvényen, ahol Roger Koponen beszélt, a közönség
köréből egy különös kérdés hangzott el. A kérdező nagyon magabiztos
volt. Sőt, kissé agresszív is. De így utólag átgondolva valahogy
fenyegető is. Különös kérdést tett fel Roger Koponennek…
A telefonáló szünetet tart, hogy megfontolja szavait, és Jessica úgy
dönt, időt ad neki, hogy összeszedje a gondolatait. A sürgetés most
csak ártana.
– Eh, az előbb már megfogalmaztam magamban, de…
– Csak nyugodtan. Fontos, hogy mindenre a lehető legpontosabban
emlékezzen.
– Nos, először is, férfi volt a kérdező. Olyan középkorú, kopasz,
sovány… Valahogy antiszociális és félelmetes kinézetű alak – habogja
Koskinen, miközben Jessica a vállával a füléhez szorítja a telefont, és
előveszi zsebéből a jegyzetfüzetét és a tollát. A telefonáló felkeltette az
érdeklődését.
– Mit kérdezett? – mondja Jessica, és megnyomja golyóstollát.
– Hogy… fél-e Roger a saját könyveitől.
– Hogy fél-e tőlük?
– Igen. A kérdés igazán furcsa volt, és nem hiszem, hogy Roger
teljesen megértette volna. És talán ezért nem is nagyon tudott
válaszolni rá. Legalábbis kezdetben.
– Mi mást kérdezett a férfi?
 – Ugyanazt a kérdést tette fel néhányszor. Újra, kicsit más szavakkal.
– Az ön véleménye szerint arra gondolt a kérdező, hogy Koponennek
félnie kellene fikciója megvalósulásától? – Jessica azonnal meg is
bánja a kérdését. Túlságosan rávezető volt. Visszanéz a házra. Az udvar
felől még nagyobbnak látszik, mint az utcáról nézve. Az éjszakai
sötétben nehéz volt kialakítani róla az összképet.
– Nos, ez az… Pontosan ilyennek hangzott a kérdés. Bár csak ezek
miatt az iszonyatos események miatt gondoltam át a dolgot… Hogy így
utólag szinte fenyegetésnek hatott – mondja a telefonban Koskinen
remegő hangon.
– Van a rendezvényről videó- vagy hangfelvétel? Voltak ott
újságírók?
– Nem hiszem. Újságírókról nem tudok. Talán egy-kettő. Én csak
moderáltam az eseményt.
– Rendben. Mit gondol… Pave, ugye?
– Igen, Pave Koskin…
– Képes lenne felismerni fényképről a férfit?
– Nem tudom. Talán. Igen, azt hiszem. Annyira különös kinézetű
alak.
– Rendben van. Tegyen meg nekem egy szívességet, Pave! Tartsa
folyamatosan bekapcsolva a telefonját. Vissza fogom hívni.
Jessica befejezi a beszélgetést, és visszakeresi a hívó számát. Felírja
Koskinen nevével együtt a kis noteszbe, és visszagyömöszöli a
zsebébe. Ha a Savonlinna-teremben vagy a közvetlen közelében van
kamera, megtalálhatják a férfit. Egy ilyen kérdés azonban még nem
tesz senkit bűnössé. Mindenesetre a tippben van lehetőség.
Jessica fülére húzza a gyapjúsapkáját. Ostobának érzi magát.
Mindent, amit tudnak az ügyben, ezüsttálcán kínáltak nekik. De
tapasztalatból tudja, hogy azok a morzsák, amiket a gyanúsítottak
dobnak a rendőröknek, nem ehetők; mindig van bennük valami
mérgező. Különben eredetileg sem kínálták volna fel nekik ezeket.
Viszont nagyon kevés a nyomra vezető szál. A sovány férfi a
közönségben, valamint Jusuf habkönnyű teóriája, hogy a Malleus
maleficarum-szöveg esetleg máshol is megtalálható, talán éppen hóba
írva. Szükségét érzi, hogy felhívja Ernét, de úgy határoz, majd a
kapitányságon beszél vele. Bár Erne a legkedvesebb ember a világon,
valami fura módon mégis sikerül neki elérnie, hogy a telefonban
mindig seggfejnek hasson. Számos beszélgetés siklott vakvágányra
csak azért, mert a férfiból sugárzó melegséget nem közvetíti a
telefonvonal. Ahhoz, hogy szeresse az ember, szemtől szemben kell
találkoznia Ernével.
Jessica a nedves hóban gázolva teszi meg a néhány tucat méternyi
utat a partig, és megáll a stégnél. A varjak mögötte kárognak. A stég
mindkét oldalán két, helyére fagyott, hótól fehérlő bója meredezik. Bal
oldalon van a lék, ahonnan múlt éjjel a jéghercegnőt kihalászták. A lék
még mindig nyitott, közepén a jeges víz olajként feketéllik.
Jessica a hosszú, keskeny szoroson át vezető túrakorcsolya-pályát
nézi, amelyen a nyomok alapján a gyanúsított érkezett tegnap este.
Mögötte Kruunuvuori és Kaitalahti sziklás, beépítetlen partjai
derengenek fel. Valamikor régen sok más fiatalhoz hasonlóan Jessica is
sokat italozott arrafelé.
Jessica jobbra fordítja a tekintetét. A korcsolyapálya és Laajasalo
között, néhány száz méternyire tőle egy alak áll. Kutya vagy
lékhorgász-felszerelés sehol. Talán egy lelkes újságíró áll a jégen
félméteres objektívval felszerelt fényképezőgéppel.
Jessica furcsa remegést érez a gyomra tájékán. Hirtelen megbánja,
hogy egyedül indult a partra. Hunyorít. Egyszerre csak az alak vállából
valami kezd kiemelkedni. Jessica egy pillanatig azt gondolja, hogy
lassan felemeli a kezét, de aztán rájön, hogy szarvakat lát, és azok
egész idő alatt ott voltak. Az alak felemelte a fejét, és most a stég felé
néz, ahol ő áll. A velencei csatornák áporodott bűze csapja meg az
orrát: iszap és só keveréke.
Jessica fegyvere markolatához nyúl, dermedten bámulja a fura lényt.
Kiabálni szeretne, megparancsolni a lénynek, hogy ne mozduljon, és
odarohanni hozzá. Ég a vágytól, hogy hívja Jusufot, az utcán ügyelő
egyenruhás rendőröket, de összetapadnak az ajkai. Az alak felemeli a
jobb kezét, mintha integetni akarna. De a kéz nem mozog. És pont
amikor Jessica kiveszi pisztolyát az övén lógó tokból, s határozott
léptekkel megindul a jégen, valamit hall. A hang közelebbről jön.
A háta mögül. Légbuborékok pezsegnek a lékben, mintha forrni kezdett
volna a víz.
– Mi az isten… – szalad ki a száján, és bénultan megáll.
És azután, mintha egy rémálomból még csak a vérfagyasztó előzetest
látta volna, állati sikolyt hall, egy fejet lát a lékből kiemelkedni –
csillogó haj tapad a fejbőréhez –, s egy pillanat múlva kékes ujjakat és
körmöket, melyek az olvadt havat kaparják.

XXXIX.

Colombano kinyitja a franciaerkély ajtaját, fény áramlik be a lakásba.

A keskeny csatornán átsikló csónak motorjának zaja szőnyegporoló-
ütésekkel keveredik. Sós illat száll befelé, kiérezni belőle a csatornák
szélén apálykor csupasszá vált iszap szagát.
– Tudod mit, Zesika? – mondja Colombano, és az erkélyajtóhoz lép.
– Ha mi lennénk a Le quattro stagioni Vivalditól, ez a reggel, éppen ez
a reggel lenne a La primavera. A tavasz.
– Az jó dolog? – kérdezi Jessica mosolyogva.
– Persze hogy jó dolog, kis bolond. Azt jelenti, hogy valami új
kezdetén vagyunk, de még jobb fog következni. A nyár még előttünk
áll.
– De valamikor eljön az ősz. És a tél.
– L’inverno. Ez elkerülhetetlen. De megfelelő társaságban nagyon
szép lehet a tél – mondja Colombano az erkélyajtón kinézve. – Tudod,
mit szeretnék ma csinálni? – kérdezi a válla fölött visszanézve. Erős
kezével az ajtókeretet fogja, és előretolja mellkasát, hogy a hátát
nyújtóztassa. Az ajtónyíláson beáramló fényben kidomborodnak
vállizmai, épp úgy, mint Leonardo da Vinci L’uomo Vitruviano című
rajzán, amelyen meggyőzően valósághű árnyékolás emeli ki a
részleteket.
Jessica feljebb húzza a lepedőt, és kisimítja homlokából a haját.
– Szeretnék kimenni a tengerre – folytatja Colombano, és megfordul.
Meztelen testét tucatnyi nagy méretű tetoválás borítja. Jessica azonban
nem találja ezeket félelmetesnek. Ellenkezőleg. Colombano bőre olyan,
mint egy illusztrált mesekönyv, amiben kedves és tanulságos történetek
olvashatók. Jessica tanulmányozta ezeket, ujjhegyével végigkövette
sötétzöld körvonalaikat. Kérdezett, és több tucat történetet hallott.
 – A tengerre? – kérdezi Jessica kíváncsian. Velencében a tenger
annyira jelenvaló, hogy furcsának tűnik külön beszélni róla. A csónak
itt közlekedési eszköz és szerszám. Űrállomáson laknak, és Colombano
rakétarepülésre akarja vinni őt.
– Miért is ne? – néz rá a férfi. Jessica megismerte ezt a nézést az
elmúlt néhány nap során. A ferde mosoly nem csupán kedves. Talán
egy picit kaján is.
– A kis Zesika nem elégelte még meg a benti játékokat? – mondja
Colombano, két nagy ugrással az ágyra veti magát, és karjába zárja
Jessicát. – Telhetetlen az északi hercegkisasszony?
– Menjünk csak a tengerre – válaszolja mosolyogva Jessica, és
behunyt szemmel fogadja a hosszú csókot. Ajkuk, nyelvük, fogaik
egymáshoz érnek. Ki tudja, hányadik csók ez, mégis mintha az első
lenne.
– Jó. Úgy érzem, máris indulnunk kell a tengerre. Most azonnal. –
Colombano olyan gyorsan ugrik ki az ágyból, hogy Jessica egy
pillanatig egyedül fekve azt hiszi, még mindig csókolóznak.
– Van egy motorcsónakom – kiáltja a fürdőszobából, és kinyitja a
zuhanyzó csapját. – Húsz lóerős. A vizek Ferrarija.
Jessica nyújtózkodik, és letolja magáról a vékony takarót. Két napot,
pontosabban három éjszakát töltött a lakásban. Napközben a várost
járták, gondolán siklottak Velence több száz csatornáján, összebújtak,
miközben a gondolás hosszú evezőjével irányította csónakját, vagy
csendben egymásnak támaszkodva ültek. Jessica a világ legnagyobb
kliséjének kellős közepében él, a romantika bölcsőjében játszódó
váratlan szerelmi történetben, melynek főszerepébe magányos utazása
közben került.
Olykor-olykor elhalványul a minden racionalitást félrelökő rajongás
eksztázisa, és Jessicának eszébe jut a gyűrű, amely Colombano bal
kezének gyűrűsujját díszítette, amikor San Michele
vízibuszmegállójában találkoztak. A gyűrű már nincs, és a halvány
csíknyomot, amit hagyott, csak az látja, aki tudja, hol keresse.
Jessicát bűntudat keríti hatalmába: tudja, hogy valakinek a lábujjára
lépett. Bárki is az, nincs itt. Talán meghalt, talán őmiatta folytak
Colombano könnyei a temetőben. Ettől a gondolattól dögevő madárnak
érzi magát Jessica, pedig tudja, nem tolvaj. Ha valaki arra kérné, adja
vissza Colombanót, azonnal megtenné, és folytatná útját. De tiszta
szívből kívánja, hogy ez ne történjen meg. Ő fiatal, szabad, és egész
teste vibrál a szerelem erejétől.
– Ma kellene kijelentkeznem a szállodából – kiáltja, de Colombano
nem hallja őt a zuhany zubogásától. A hálószobában friss szappanillat
lebeg.
A koncert óta Jessica csak egyszer járt muranói szállodájában, tiszta
ruháért. Colombano még akkor sem kérdezte meg, mit szólnak Jessica
barátai az eltűnéséhez. Talán tudja, hogy nem léteznek a barátok. Végül
is ennek nincs jelentősége.
Az idő vad sebességgel rohant. Beszélgettek, ettek, ittak, felfedezték
a várost, és szeretkeztek. Csak a múlt éjjel, mikor a sötétben felébredve
Colombano horkolását hallgatta, gondolkodott el Jessica azon, hogy
szinte semmit sem tud a férfiról. A fontos kérdések feltétele valóságos
művészet: a románc kezdetén tolakodó és túl korai lehet, néhány nap
eksztázis után pedig már olyan nagy a tét, hogy igen alaposan
megválogatja az ember a szavait.
Jessica felül, és a napfényben fürdő szobát nézi. Nem túl nagy, mint
ahogy a lakás sem, amely régi közép-európai szokás szerint nagyon
kompakt. A bútorok összeérnek, minden hely tele van pakolva.
Egyetlen fölösleges négyzetméter sincs.
Jessica feláll az ágyról, sarka alatt érzi a kopott hajópadlót, és
meztelenül a régi szekreterhez megy. Colombano énekel a zuhany alatt
– valami olasz sláger lehet. Jessica megsimogatja a szekreter tetején
sorakozó fényképek díszes kereteit, és vékony porréteg tapad az ujjaira.
Több mint tíz fotó. Néhány kifakult fekete-fehér képen valószínűleg
Colombano nagyszülei láthatók. A többi fotó hétköznapibb, spontánul,
különösebb beállítás nélkül készült. Colombano vonószenekarral,
Colombano hegedűvel, Colombano egy csapatnyi férfival, Colombano
és egy nő arccal egymáshoz simulva. Jessica a hátul lévő fotóért nyúl,
és óvatosan maga elé emeli. A háttérben kéken csillogó tenger és
ragyogó napsütés. Két szép ember mosolyog a fényképezőgépbe.
A férfi nem látszik fiatalabbnak annál, akit Jessica az elmúlt néhány
nap során megismert, és aki úgy néz Jessicára, hogy tudtára adja, rajta
kívül nincs más. Hogy nem is volt soha.
Jessicának ismét eszébe jut a San Michele temetőben síró
Colombano, és arra gondol, nem is kell tudnia mindenről. Csak nemrég
találkoztak, alig ismerik egymást, és talán így is kellett lennie. Talán
olyan gyorsan véget ér az egész, ahogy kezdődött. Talán ma felszáll a
Milánóba induló vonatra, amint azt eredetileg tervezte.
A zuhany zúgása abbamarad. A dal folytatódik. Jessica visszateszi a
képet, de az felborul a szűk helyen, és a dominóhatás ledönt egy egész
sornyi fotót.
Jessica érzi, hogy elpirul, alig tudja megakadályozni, hogy az első
fénykép leessen a padlóra. Hallja a férfi lépteit, mosolyra húzza a száját
és valami bocsánatkérőt készül mondani, de a férfi hirtelen megragadja
a vállát, és elrántja. A mozdulat váratlan és kemény. Fájdalmat érez.
– Bocsánat… – motyogja Jessica. Remeg a hangja az ijedségtől.
Colombano törülközővel a kezében áll a szekreter előtt, és egyenként
felállítja a bekeretezett fotókat. Nem szól egy szót sem, még csak rá
sem pillant Jessicára. Nedves testéről a lába alá csöpög a víz.
Mozdulataiból düh sugárzik. Kinyitja a tenyerét, engedi, hogy a
törülköző lecsússzon a padlóra, és Jessicához fordul, aki közben az ágy
mellé húzódott és hanyagul maga köré tekerte a lepedőt.
– Mit csináljak veled?
– Tessék? – motyogja Jessica, és egy pillanatig úgy érzi, hogy
valahol máshol kellene lennie, egy másik helyen, talán vonaton a
következő célállomás felé.
De Colombano már nem is látszik dühösnek. Jessica óvatosan
szemléli. A férfi tekintetében nyugtalanító szenvedély lobog. Nehéz
megállapítani, mit érez. Talán szerelmet.
– Mit csináljak veled? – ismétli meg nyugodtan.
lassan Jessicához lép, érdes ujjaival a nyaka mögé nyúl, és beletúr a
hajába.
– Hogy érted? – kérdezi Jessica. A tusfürdő illata erős. Az izmos
mellkason egymásba fonódó, sötétzöld galambok az arcához
közelednek.
Colombano Jessica homlokára nyomja az ajkát. Jessica nedves
leheletet érez a fülében. A kéz erősebben fogja a nyakát, a lepedő
eltűnik, és a férfi ujjai benyomulnak a lába közé. Jessica feljajdul. az
érintés jólesik, bár hiányzik belőle mindaz a gyengédség, amiben
Colombano korábban részesítette. És amikor visszanyomja őt az ágyra,
a hasára, Jessica meglátja magát a fürdőszoba ajtaja mellett lévő
tükörben. Sötét haja az arcába lóg, feketére lakkozott körmeivel a
lepedőt szorítja, nyitott szájából nyögés hallatszik. Colombano izmos
hasa ritmusosan mozog a fara fölött. Nem ismer magára a képmásában.
Úgy nézi, mint egy vadidegent, akivel most találkozik először. És egy
pillanat múlva, az orgazmus küszöbén arra gondol, milyen
hajszálvékony különbség van az élvezet és a szenvedés között. Azután
következik a mérhetetlen bizonytalanság, félelem és magány.

XL.

Jessica egy pillanatig mozdulatlanul áll, és próbálja megérteni, amit lát.

A lékben egy ember van. Egy nő. Jessica futásnak ered, keresztülrohan
a stégen, és a jégre ugrik.
– Jusuf! – kiáltja teljes erejéből, és térdre rogy a lékben kapálódzó nő
mellett. Néhány másodpercbe telik, mire összeszedi magát.
Gondolatban végigpörgeti a különböző alternatívákat, hogy tisztában
legyen ezzel a felfoghatatlan helyzettel. Nézi az arcra tapadt fekete
hajat és a kéklő, rémülettől eltorzult arcot. A nő felváltva köhögi ki a
tüdejébe került jeges vizet, és ordít teli torokból.
A part felől futólépések zaja hallatszik. Jessica megragadja a nő
karját, és minden erejét megfeszítve igyekszik kihúzni a vízből. A nő
kapálódzása megnehezíti a műveletet. A víz jéghideg, Jessica fogása
lazul. És pont mikor erején felülinek kezdi érezni a feladatot, a nő
mintegy magától felnyomul a lékből, és úgy rángatózik a jégen, mint a
partra vetett hal.
– Mi a fasz! – üvölti Jusuf a lékhez érve. Jessica leveszi a kabátját, és
a minden porcikájában remegő nő köré tekeri.
– Valaki felfelé lökte! Éreztem… A jég alatt volt valaki – mondja
Jessica, a pisztolyához nyúl, és feláll.
– Melegbe kell vinni! – veszi ölébe Jusuf a visító és csuromvíz
teremtést. Jessica hol a léket, hol a nő arcát, hol pedig a fekete
hajtincsek mögül elővillanó rémült szempárt nézi.
– Egy búvár… Az istenit, ott a jég alatt van valaki! – kiabál Jessica a
lékre mutatva.
 Jusuf egy pillanatig ijedten bámul Jessicára, majd ölében a nővel
futni kezd a part felé.
– Valami búvár hozta őt ide…
– Gyere el onnan! – mondja Jusuf először nyugodtan, de mikor
kolléganője nem mozdul, üvöltve megismétli: – A kurva életbe, gyere
el onnan a léktől, Jessica! Mindjárt megvizsgáljuk. Be kell vinni a nőt!
– és Koponenék háza felé fordul.
Jessica megkerüli a léket, pisztolyával a vizet célozza, és követi a víz
alatti képzelt útvonalat, végül felemeli a fegyver csövét, azt a helyet
megcélozva, ahol az imént a szarvas fejű alakot látta. De az mostanra
eltűnt.

XLI.

Erne gondosan megtörli a lábát az előszoba lábtörlőjében. Ez most

fölöslegesnek és idétlennek hat.
– Hol van Jessica?
– A nappaliban – válaszolja Jusuf, és utat enged az előszobában
felettesének. Erne gyors léptekkel halad a nappaliba, ahol majdnem
annyian vannak, mint tegnap este. Jessica a hosszú asztal mellett ül
azon a széken, amelyen legutóbb Maria Koponen foglalt helyet. Jessica
ökölbe szorított keze maga előtt az asztalon. Arckifejezése halálosan
komoly.
– Rendben vagy? – áll meg Erne Jessica mellett.
– Ki, én? – kérdezi Jessica anélkül, hogy felemelné tekintetét az
asztalról.
Erne kinéz a partra, ahol a különleges egység féltucatnyi
géppisztolyos tagja áll. Távolabb a jégen ugyanennyi fegyveres
szorgoskodik.
– Ez nem egy átlagos gyilkossági nyomozás, Erne – mondja Jessica,
és lassan kinyitja az öklét.
 – Ez már tegnap este óta világos. – Erne Jessica kézfejére teszi ujjait.
Jessica a szemével kíséri a mozdulatot, de arca meg sem rezdül.
– Csúfot űznek belőlünk… Belőlem… Nem lehet véletlen, hogy épp
akkor voltam a parton…
– Ez nem személyes ügy. Bármelyik rendőr lehetett volna a parton.
Jusuf, én… valaki az overallosok közül…
– Nem lennék ebben annyira biztos, Erne. Van itt valami átkozottul
fura… Nem tudok szabadulni a gondolattól.
– Pedig most azt kell tenned. Különben hátráltatod a nyomozást.
– Igen, valószínűleg – mondja Jessica, és lassan kihúzza a kezét Erne
fogásából.
Erne feláll és a tolóajtóhoz sétál. – Az a nő… – kezdi.
– Milyen…
– A körülményekhez képest jó állapotban van. Átfázott és sokkot
kapott. De azt mondja a doki, hogy felépül.
– Mikor tudjuk kihallgatni?
– Hamarosan, azt hiszem. Az előbb vették fel a Töölői Kórházba.
– És az őrzése?
– Meg van szervezve. Senki sem férkőzhet a közelébe – mondja
Erne, és végigfuttatja tekintetét a nappalin. Hallja, amint Jessica halkan
átkozódik és rázza a fejét.
– Az a kibaszott szarvasfejű mit…
– Jessica – sóhajt fel Erne. Többet nem kell mondania.
– Nem hiszel nekem?
Erne nem válaszol. Nem érdemes erről vitatkozni. Csak egyszer látta
korábban Jessicát ilyen állapotban, és annak is már majdnem tizenöt
éve. Az akkori események után egyikük sem maradt az, aki volt.
– Mi? – sürgeti Jessica.
– Átfésülik a területet. Egyelőre nem talált senkit a rendőrség a
környéken, akire illene a személyleírás.
– Vagy úgy, senkinek sincs szarva… – sóhajt Jessica, mire Erne
elmosolyodik.
– És léket sem találtak a környéken, amelyből a feltételezett búvár a
vízbe merülhetett volna az áldozattal. A parti őrség vette át a dolog
kivizsgálását.
Jessica a homlokát dörzsöli. Jusuf belép a szobába, közben magára
húzva a kabátját. Erne int neki, hogy üljön Jessica mellé, és Jusuf
engedelmeskedik.
– Figyeljetek ide! Bár az eset egyedülálló, nem bénulhatunk meg,
cselekedni kell. Öt áldozatunk van most, közülük az utolsó életben
maradt…
– Mert valamilyen okból nem akarták megölni – teszi hozzá Jessica,
és ujjával egy nyolcast rajzol az asztallapra.
– Épp az előbb beszéltem telefonon a parancsnoksággal. Kapunk
erősítést. Jusuf, te leszel az összekötő a Központi Bűnügyi Rendőrség
embereivel.
– Értettem – mondja Jusuf karba tett kézzel.
– És a térfigyelő kamera felvételén látható férfi? – jegyzi meg
Jessica.
– Jelenleg úgy néz ki, hogy tényleg Roger Koponen az,
akármennyire is hihetetlennek hangzik.
– Hogyan kezeljük a médiát?
– Most tárgyalják meg éppen.
– Koponen a fő gyanúsított?
– Ezt nekünk kell eldöntenünk mihamarabb.

XLII.

Jessica behúzza maga mögött az ajtót, és hallja, amint Jusuf autója

berregni kezd az út szélén. A ház előtt megint olyan a helyzet, mint egy
hollywoodi film forgatásán: az udvarra nagy járműveken egy csomó
embert és felszerelést hoztak. A cirkusz megérkezett, eltávozott, majd
visszatért Kulosaariba. Ráadás.
Jessica felhúzza a cipzárt; a kabát nem a sajátja. Az ő pehelykabátja
a kórházba száguldó mentőautóban van, a jeges vízből kihúzott nő köré
tekerve. Kabátja zsebében van a pénztárcája, a telefonja és a notesze is,
amibe felírta a Savonlinnából telefonáló férfi nevét.
Az ujjai merevek, ízületeiben szúrást érez. Csak egész rövid ideig
volt a keze a vízben, mégis az az érzése, hogy még mindig nem kering
benne rendesen a vér.
Jusuf a bejárati ajtóhoz hajt, Jessica lassan odamegy az autóhoz, és
kinyitja az ajtaját. Aztán beül, utolsó pillantást vet a házra, és becsukja
az ajtót.
– A kórházba?
– Aha – mondja Jessica, és a nyaktámasznak dönti a fejét. Kint most
már világosabb van, bár felhők takarják a napot.
– Micsoda egy tapasztalat! – mondja Jusuf, és betolja az autó
középkonzoljának rekeszét. Jessica egy piros cigarettásdobozt pillantott
meg benne. – Az nem az enyém.
– Nem vagyok a nővéred, tudod.
– Na, az már abból kiderül, hogy másképp barnultunk le – mosolyog
Jusuf, és egy intéssel üdvözli az egyenruhás rendőrt, aki ellenőrzi, hogy
illetéktelenek ne jöhessenek a területre.
– Tőlem füstölhetsz, amennyit akarsz. Csak legyen erőd futni a
floorballpályán – mondja Jessica, és az oldalablakon át a sovány arcú
férfit nézi, akinek kopasz fején finn címeres kötött sapka van.
Az autó ugyanazon az útvonalon halad, amelyen előző este a
helyszínelőnek öltözött gyilkos gyalog menekült. Jessica élénken
emlékszik rá, milyen őrülten száguldott a pulzusa, és mennyire csípte
tüdejét a fagyos levegő. A rezgő overallra az utca közepén. A félelemre
és a csalódásra. A dühre, ami úrrá lett rajta az ijedtség elmúltával.
A férfi egyértelműen valami játékot játszott vele. Nem volt véletlen,
hogy éppen ő találkozott vele tegnap este a házban, ma pedig a jégen.
A férfi azt akarta, hogy meglássák, és ez így van jól. A következő
alkalommal le fogja lőni.
– Állj meg! – csattan fel Jessica, amikor Jusuf jobbra fordul az
útkereszteződésnél. Eszébe ötlik a telefonhívás, amit mindössze egy
pillanattal a szarvasfejűvel való találkozása előtt kapott. Középkorú.
Kopasz. Sovány.
Jessica kinyitja az autó ajtaját.
– Most meg mi van? – kérdezi Jusuf, de Jessica már kiszállt.
Koponenék háza felé tartva Jessica megbizonyosodik arról, hogy
pisztolya azonnal használható. Hallja, hogy a kocsiajtó becsapódik
mögötte, és Jusuf követi őt.
– Hé! – kiáltja Jessica, és füttyent a rendőröknek, akik a ház előtt
őrködnek. A sovány rendőrt nem látni sehol. Jessica érzékszervei
éberré válnak. Hová tűnhetett?
– Elfelejtett valamit? – kérdezi az egyikük. A férfi hangjában egy
cseppnyi lázadó szarkazmus érezhető.
Jessica a férfi szemébe néz, majd a járőrtársához fordul. Jusuf kissé
kifulladva áll meg mellette, és meglepetten pillant rá.
– Hol van az a másik? – kérdi Jessica. Izgalom vibrál a gyomrában. –
Hol az a magas, sovány társa? – ismétli meg.
– Hogy?
– Az a másik, aki ott állt az előbb a szalag mellett! – fortyan fel
Jessica, mire az egyenruhások szórakozva méregetik egymást.
– Hol van? – kérdezi Jessica követelőzve.
Jusuf egy lépést tesz feléjük, már mondana valamit, de gyorsan
becsukja a száját. Jessica mögül köhécselés hallatszik.
– Engem keres, főnyomozó?
Jessica gyorsan megfordul. Koponenék házának bejáratánál az a
rendőr áll, aki az előbb kiengedte Jusuf autóját az elkerített területről.
– Főnyomozó asszony… – mondja a férfi, kezét békítőleg felemelve.
– Valami gond van velem?
– Az egyik overallos elneveti magát. Jessica lefelé néz, és most látja,
hogy jobb kezében a pisztolyát tartja.
– Láthatnám a szolgálati igazolványt?
– Természetesen – feleli a férfi, és komótosan kigombolja a
mellzsebét.
– Mi a picsáért forgatod a szemed?
– Sorry, de nem egészen értem…
Jessica elveszi az igazolványt. Felváltva nézegeti a nevet, a
fényképet és az előtte lévő arcot.
– Csak hugyozni mentem, és hirtelen…
Jessica visszanyújtja az igazolványt.
– Gyere, Jusuf!
Jessica az autóhoz indul. A háta mögött futótűzként terjed a férfiak
között a hangtalan nevetés. Hülye skizo.

– Elmondanád nekem is, miről volt szó az előbb? – kérdezi Jusuf

nagyobb sebességbe kapcsolva, ismét reménytelenül elkésve. Vezetési
stílusa, hogy folyton magas fordulatszámon bőgeti a motort, mindig is
idegesítette Jessicát.
 – Az udvaron telefonáltak nekem. Épp mielőtt… az történt, ami
történt.
– Ki telefonált?
– Valami férfi Savonlinnából. Valószínűleg ő beszélgetett tegnap este
Roger Koponennel. Mesélte, hogy valaki azt kérdezte a közönségből,
fél-e Koponen a saját szövegétől.
– Eléggé terhelő, ha figyelembe vesszük az éjjeli eseményeket.
– Kopasz, sovány, fura kinézetű… Középkorú – néz
jelentőségteljesen Jusufra Jessica.
Jusuf felsóhajt.
– Megértem, hogy ez marha nehéz neked. Nekünk, többieknek is az,
de…
– Mit de? Te sem bízol bennem?
– Én sem?
– Ott a jégen egy szarvas fejű alak volt, és énmiattam jött oda.
– Okés. De én nem láttam.
Kis ideig némán ülnek.
– Nem. És az egész eset lényegét sem látod.
– Ami?
– Ha nem mentünk volna Koponenék házához, azt a nőt nem lökték
volna a tengerbe.

XLIII.

Nina Ruska tekintetével kíséri az egyenruhában díszelgő tisztet, amint

az savanyú arccal elhalad a csoport íróasztalai mellett, még csak egy
gesztust sem téve, hogy üdvözölje az ott szorgoskodó rendőröket.
Hamarosan egy óra lesz, Erne új sajtótájékoztatót készített elő a fejesek
számára.
Nina ujjaival dobol az asztalon. Nézi, ahogy Mikael a
konyhafülkében forró vizet önt a csészéjébe, és két nagy kanálnyi
instant kávét lapátol rá.
 – Előbb a kávét kellene beletenni – mondja Nina.
– A fenét. Ha csak a végén szórom bele, egy pillanatig oxigént kap,
mielőtt átnedvesedik és összekeveredik a vízzel. A végeredmény: jobb
íz.
– Ezt magad sem hiszed.
– Azt nem hiszem, hogy téged tényleg érdekelne, milyen sorrendben
kerül a kávé és a víz a csészémbe.
– Nyilván egy könnyű receptet is el lehet cseszni – jegyzi meg Nina,
mikor Mikael leül mellé.
– Azon gondolkodtam… – mondja Mikael a kávéját kevergetve.
– Nyilván máson, mint ezen a kávéfőzésen.
– Azon gondolkodtam, hogy klassz lenne igazán együtt lenni –
folytatja Mikael csendesen, és körbepillant.
– Igazán?
– Hogy ne kelljen már lopakodni. Hiszen még moziba sem mehetünk
együtt, a fene enné meg.
– Nem éppen a lopakodás volt szerinted vicces? – teszi Nina a kezét
a férfi combjára.
– De, az volt. Pár pillanatig. Mindent meg lehet unni.
– Engem is? – Nina visszahúzza a kezét, és eltúlzottan sértődött
pillantást vet Mikaelre.
– Téged is. Igen. Ha még egy kiskarácsonyi bulin ki kell bírnom,
hogy Ahonen próbálkozik nálad. Nincs bennem elég férfiasság ahhoz,
hogy ezt szótlanul tűrjem. Azt akarom, hogy az enyém legyél. Ki
akarom mondani, hogy hozzám tartozol, és behúzni egyet Ahonennek,
ha tovább próbálkozik – súgja Mikael az utolsó szavakat Nina fülébe.
– A tiéd legyek? Milyen fene barlanglakó ősember vagy te? –
húzódik el Nina Mikaeltől. A fülében érzett meleg lehelettől felgyorsult
a vérkeringése, és erősebben ver a szíve.
– Akarlak. – Mikael megfogja Nina kezét, és visszateszi a combjára.
– Én meg nem akarok lemondani a munkámról.
– Tök mindegy. Elmehetek akár motoros rendőrnek is. Te
megtarthatod ezt a melót.
– Miért pont most jössz ezzel, Micke? – Nina hagyja, hogy keze
lecsússzon a férfi combján a térdéig, és megszorítja azt. Tudja, hogy
örömet okoz vele.
 – Nem tudom. Talán ez a boszorkányügy valahogy óvatossá tett.
A világ olyan kibaszottul beteg hely. Közelebb akarlak tudni
magamhoz. Jobban akarok vigyázni rád.
– Nem kell rám vigyáznia senkinek. Fekete övem van dzsúdóban.
– Ez az. Azt akarom, hogy csak engem szoríts le.
– Mindjárt karprésbe foglak, ha nem kezdesz el viselkedni –
mosolyog minden igyekezete ellenére Nina. – Majd valamikor később
beszélünk erről.
– Mikor?
– Majd ha felderítettük ezt az ügyet.
– Okés. Megígérted – húzódik távolabbra Mikael, amikor Nina
telefonja hangjelzést ad.
– Showtime. Mehetünk videót nézni.
– Miről?
– A Savonlinna-terem parkolójáról.

XLIV.

Jessica a száján keresztül veszi a levegőt, igyekszik elkerülni, hogy

érezze a sebtapasz és a fertőtlenítőszer szagát. Ezek a halálra és a
valamikor régen kórházban töltött magányos hetekre emlékeztetik.
A lift dugig tele emberekkel, egy részük kórházi pizsamában van. Az
ajtóhoz legközelebb egy középkorú nő ül, kerekesszékére
oxigénpalackot rögzítettek. Jessica egy perccel korábban látta őt a
kórház előtt cigarettázni.
Jessica és Jusuf a hatodik emeleten száll ki a liftből, és a padlóra
ragasztott piros vonalat kezdik követni. A folyosó végén sötétkék
melegítőt viselő izmos férfit látnak, fülhallgatóval a fülében. Jessica
felismeri: néhány évvel ezelőtt ugyanazon a személyvédelmi bevetésen
voltak. Utána találkoztak néhányszor munkán kívül, Jessica egyszobás
lakásában.
– Szia, Teo! – nyújt kezet Jessica.
 – Detectives – mondja a férfi reszelős hangon, és mindkettőjükkel
kezet fog.
Jessica tudja, hogy Teo rekedtségének oka az a gégefősérülés, amit
még portásként szerzett, mikor egy elégedetlen ügyfél borosüveggel
nyakon ütötte.
– Ez itt Jusuf Pepple. Talán már találkoztatok.
– Talán – mondja Jusuf, és a nagydarab férfi sötét szemébe néz.
Teo a félelmet keltő biztonsági őr prototípusa; még az arcán
felvillanó mosoly sem igazi, csak valami tanfolyamon tanulta.
– Aligha. Mi újság, Jessica?
– Ugyanaz az újság, mint a fülhallgatódban.
– A kilencvenes évek rapje?
Mindketten fáradtan elmosolyodnak. Jusuf meghökkenten néz rájuk.
A bennfentes vicc következtében létrejött nosztalgikus pillanat azonban
gyorsan véget ér, és elkomorodnak.
– Hol a kezelőorvos? – kérdezi Jessica, mielőtt még Teo inthetne
fejével a folyosóról hallatszó léptek irányába. Majdnem kétméteres,
szakállas férfi közeledik feléjük, hóna alatt egy táblagéppel. Fehér
orvosi köpenye alól türkizkék műtősruha villan ki.
– Alex Kuznetsov főorvos – mondja és biccent.
– Jessica Niemi bűnügyi főfelügyelő.
– Jusuf Pepple.
– Mielőtt a szobába mennénk, néhány dolgot ismertetnék a beteg
egészségi állapotával kapcsolatban.
– Természetesen – mondja Jessica. Teo udvariasan félrehúzódik.
– A beteg azt közölte, hogy Laura Helminen a neve. Ez megegyezik
az általa megadott személyi számmal.
– Hozzátartozókkal sikerült beszélni?
– Még nem.
– Hogy van?
– A körülményekhez képest jól. A testhőmérsékletnek nem volt ideje
végzetesen lesüllyedni… – mondja Kuznetsov, és megvakarja az orra
tövét. – Tudják, mennyi ideig volt a vízben?
– Nem. Gondoltam, hogy önök talán képesek megállapítani. – Jessica
az órájára pillant. Az idő döbbenetes gyorsasággal múlik. Hamarosan
ismét este lesz.
 – A test lehűlésére hatással van a víz hőfoka, a beteg fizikai állapota,
kora, testalkata és esetleges korábbi kitettsége a hideg víznek, egyfajta
hozzászokás. Például a lékúszás. És mivel a víz közel nullafokos volt, a
beteg huszonöt éves, és jó kondícióban lévőnek tűnik, azt mondanám,
mindenképpen tizenöt percnél rövidebb ideig. Ennél hosszabb idő
valószínűleg eszméletvesztést okozott volna. Az pedig, hogy kiabált és
kapálózott a felszínre jövetelekor, arra utal, hogy a periódus még ennél
is rövidebb volt.
– És a tüdeje? Nyelt vizet?
– Csak egy keveset. Saját szavai szerint légzőcsöve volt – válaszolja
Kuznetsov, és kérdőn néz Jessicára. – Nagyon szeretném tudni, hogy
mi a csoda történt tulajdonképpen ezzel a fiatal nővel.
– Úgy látszik, valamifajta búvárfelszerelést használt. Szájcsutorát és
oxigénpalackot – mondja Jusuf.
Kuznetsov hosszas, érdeklődő pillantást vet rá.
– Értem.
– Mi mást mondott? Például hogy került a vízbe?
Kuznetsov a fejét csóválja és karba teszi a kezét.
– Erre nem tudott válaszolni. De azt hiszem, most könnyebb vele
beszélgetni, mint korábban. A sokkos állapot hatással van az
emlékezetre is. Biztos vagyok benne, hogy az események kezdenek a
helyükre kerülni a fejében.
– Tehát készen áll?
– Mint mondtam, sokkot kapott, de felépülőben van a fizikai
megterhelésből. Ezért javasolnám, hogy a kihallgatásnál a kórházi
pszichológusunk is legyen jelen…
– Tudunk tapintatosak lenni – jegyzi meg Jessica.
– Nem arról van szó, hogy ne tudnának.
– Hol a pszichológus?
– Fél órán belül itt lesz.
– Sajnos nem várhatunk egy félórát. Okunk van gyanítani, hogy ez
az esemény egy nagyobb bűnténysorozat része. És ez a nő esetleg látta
a tettest.
– Úgy érti…
– Azonnal beszélnünk kell vele, ha el akarjuk kerülni az újabb
bűncselekményeket.
 – Akkor rendben van – mondja Kuznetsov, és közelebb lép
Jessicához. – De én kezdem a beszélgetést, hogy megbizonyosodjak
róla, erős-e már ennyire a beteg.
Jessica összeszorítja a száját. Cipője orrára pillant, és bólint. Aztán
sarkon fordul, és a magas orvost követve az ajtó felé indul, amelyet Teo
már kinyitott előttük.

XLV.

Jessica hallja, amint becsukódik mögötte az ajtó. Gyorsan körbepillant,

de nem látja a kabátját, amibe néhány órával azelőtt a hidegtől reszkető
nőt bugyolálta. A mosdókagyló melletti fogas üres. Biztos az ápolónők
szobájában van, hacsak a sürgősségiek nem felejtették a mentőben.
Jusuf csípőre tett kézzel megáll az ajtóban Jessica mellett, Kuznetsov
pedig nyugodt léptekkel az ágyhoz megy. Laura Helminen a
betegágyában fekszik, életfunkciókat mérő berendezésekkel és
állványokkal körbevéve, melyeken infúziós zacskók lógnak. Szeme
csukva, szája nyitva, mintha a tévéműsor mellett aludt volna el a
heverőn. Kuznetsov óvatosan köhint egyet a tenyerébe, mire Helminen
felocsúdik.
– Hogy vagyunk? – kérdi Kuznetsov meleg hangon, megsimítva a
szakállát. A beteg cuppantgat a szájával, miközben az orvos gyors
pillantást vet az ajtóban álló rendőrökre. Aztán visszafordul, hogy
megnézze az infúziós zacskót és a monitort. Jessica az ágyban fekvő
nőre, majd Kuznetsovra néz. Most jön rá, miért tűnik ismerősnek: a
hasonlóság egyenesen megdöbbentő. Père Tanguy, Vincent van Gogh.
A festmény a Rodin Múzeumban látható.
– Jobban érzi már magát valamivel?
– Hát… valahogy olyan furcsán… Mintha megnőttek volna az
izmaim, nagyon kemények…
– Ez a maga helyzetében eléggé normális érzés. Az izmok lehűltek.
Néhány napig fájhatnak és feszesek lehetnek – mondja az 1800-as évek
végének párizsi kereskedőjére hasonlító doktor, és orvosi köpenyének
zsebébe dugja a tabletet.
– Itt vannak ketten a rendőrségtől. Szeretnének feltenni néhány
kérdést, ha lenne ereje válaszolni.
Laura Helminen fáradtan néz az orvosra.
– Nem tart sokáig – veregeti meg Kuznetsov gyengéden a vállát.
– Kezdek emlékezni… – mondja a nő. Alsó ajka remeg, szemét
erősen összehúzza. Kuznetsov csóválja a fejét, és rosszallóan néz
Jessicára, mintha ő tehetne arról, hogy a nő kórházba került. Ekkor
ismét Jessica fejébe villan a borzalmas gondolat: Tulajdonképpen igaz
lenne? Mindez miatta történik?
– Az jó jel. Jó, hogy az események felidéződnek – mondja
Kuznetsov, és az ajtó felé indul. A rendőrök előtt megáll, Jessicának fel
kell emelnie a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. – Öt perc.
A betegnek pihenésre van szüksége.
Ez nem javaslat. Ez orvosi utasítás, melynek figyelmen kívül
hagyása komoly következményekkel járna a rendőrség számára. Jessica
az orvos szeméről a szakállára, inggallérjára, fehér köpenyére és a
névkitűzőjére néz. Furcsának tűnik, hogy az orvos azzal hangsúlyozza
tekintélyét, hogy ennyire közel jön hozzá.
– Sajnáljuk, hogy zavarnunk kell – kezdi Jessica, miközben az orvost
megkerülve az ágyhoz lép –, de rendkívül fontos megtudnunk, mi
történt magával.
Laura Helminen halkan szipog, kézfejével megtörli a szemét, és
tekintetét Jessicára emeli. Kis ideig úgy tűnik, mintha élesítené a
látását, akárcsak a megfelelő távolságot kereső kameraobjektív. Azután
arcán a szomorúságot és megrendülést kiszorítva rémült vigyor jelenik
meg. Mielőtt még Jessica bárhogy is reagálhatna, vigasztalan és
fülsiketítő kiabálás tölti be a kis szobát.
– Mi a… – szólal meg Jessica, miközben Kuznetsov beront mellette.
A kiabálás folyamatosan erősödik, Helminen kiesik az ágyból és
magával rántja az infúziós állványt. A szoba sarkába érve kezébe
temeti az arcát.
– Ő volt az! – kiáltja. Jessica Jusufra pillant, aki ugyanúgy elképedt,
mint ő. Teo kinyitja mögöttük az ajtót.
Kuznetsov lehajol a padlón jajveszékelő nőhöz, és nyugtatni
próbálja.
 – Ő volt az! A sátán! – kiáltja most Helminen teli torokból. Ujjával
Jessicára mutat. – Emlékszem az arcára!
Jessica ismét érzi azt a vasízt a nyelvén. Mintha az egész szoba
forogni kezdene.

XLVI.

Erne Mikson a férfimosdó tükrébe néz és megigazítja a nyakkendőjét.

A begombolt inggallér szorítja az érintésre érzékeny nyirokcsomókat,
de az ilyen kellemetlenséget most egyszerűen el kell tűrni.
A világoskék ing állt már jobban is rajta. ez egyike a három ingnek,
amiket szabónál varratott magának. Néhány nadrággal együtt ezeket a
ruhadarabokat viszi rendszeresen tisztítóba. Szép, drága ingek; jobban
kellett volna bírniuk a használatot. A kirojtosodott mandzsettákat,
amelyekre egykor sötétkék cérnával az E. M. monogramot hímezték, a
barna zakó ujjai takarják el. Hangjel. 37,8. A kurva életbe!
Erne kilöki az ajtót, és az előtte álló Mikaelbe ütközik.
– Micke?
– Remek. Végre megtaláltalak.
– Nem tudtam, hogy el vagyok veszve.
– Jusuf telefonált az előbb, azt mondta, hogy egy kopasz, sovány
férfi furcsa kérdéseket tett fel Koponennek tegnap este a Savonlinna-
teremben.
– Honnan van ez az információ?
– Egy Pave Koskinen nevű embertől. Ő volt az est moderátora.
A kelet-finnországi rendőrség kutatott az alak után, de senki sem
ismerte fel – számol be Mikael, és titokzatosan mosolyog.
– De?
– A terem előtt egy mindent rögzítő biztonsági kamera van.
– Látszik a férfi a képeken? – kérdezi Erne, és nyel egyet, de a
gombóc nem tűnik el a torkából.
Mikael bólint.
 – Még az autót is látjuk, amibe beszáll. Meg a rendszámot.
– Szent egek!
– Persze még korai az öröm. Hiszen tudtunkkal a férfi csak kemény
kérdéseket tett fel, és…
– Pofa be, Micke! Kinek a nevén van az autó?
– Torsten Karlstedt, espooi lakos – mondja Micke, és csettint a
nyelvével, majd egy még meleg printet ad oda Ernének.
Fénymásolat Karlstedt útleveléről. Azonban a fényképen látható férfi
nem sovány, nem kopasz, és semmiképp sem fura kinézetű.
– Ez nem ugyanaz a pasas.
– Nem. De talán Karlstedt vezette az autót. A biztonsági kamera
felvételén ugyanis az látszik, hogy a kopasz férfi Karlstedt autójának
hátsó ülésére ül be.
– És hogy az autó kimondottan őt várja?
– Tizenkét percig.
– A szentségét! Ez áttörés lehet. Hívtad Jessicát?
– Próbáltam. Úton vannak Jusuffal a kórházba.
– Oké. Utasítsd Rassét, hogy derítsen ki minden lehetségeset Torsten
Karlstedtről. Ellenőrizd, hogy legyen elegendő segítsége.
– Hozzuk be kihallgatásra?
– Még ne. Előbb kissé utánanézünk. Tulajdonképpen semmi sem
kapcsolja a bűncselekményekhez. Ellenkezőleg. Maria Koponen
meggyilkolását illetően a lehető legjobb alibije van. Azért állíts rá
valakit, hogy merre jár. Semmiképp sem szökhet meg.

XLVII.

Magas, sötét bőrű ápolónő tol egy ágyat, a rajta fekvő idős ember feje
szinte teljesen bekötözve. Az ágy fémrácsa rázkódik, amikor a kerekek
a padló apró egyenetlenségeibe ütköznek.
Jessica fel-alá járkál a folyosón. Jusuf Kuznetsovval és a helyszínre
rohant ápolóval visszament Helminen szobájába tisztázni a helyzetet.
 – Minden rendben, Jessica? – kérdi karba tett kézzel Teo.
– Nem tudom. – Jessica a falnak támasztja a hátát. Muszáj most
megnyugodni, még ha tucatjával cikáznak is a kérdések a fejében.
– Az a nő nyilvánvalóan kemény megpróbáltatásokon ment
keresztül. Akármi is történt ott…
– Hagyd abba! Légy szíves, hagyd abba! – mondja Jessica, és
elutasító mozdulatot tesz. – Bazmeg, nem kell mindig vigasztalni
engem.
– Okés – szól halkan Teo, és megigazítja a fülhallgatóját. Talán mert
nem volt jól a helyén, de valószínűbb, hogy a beszélgetés hirtelen
befejeződése nyugtalanítja.
Egy pillanatig néma csönd van a folyosón. Aztán Jessica megrázza a
fejét, és felnéz a padlóról.
– Sorry, Teo. Itt most mindenkinek kissé túl vannak feszítve az
idegei.
– Értem. A te munkádhoz képest ez az én házőrzőkutya-melóm
eléggé stresszmentes.
– Tudod, hogy ez nem így van. Én is tudom.
– Esete válogatja, gondolom – mosolyodik el Teo. – Mindegyik
másmilyen.
Teo hirtelen felfigyel, mert kinyílik a liftajtó. Az ápolónő betolja az
ágyat a liftbe.
– Már egy jó ideje, Jessi.
– Bizony. Hogy vagy? – kérdezi Jessica anélkül, hogy a férfi
szemébe nézne.
Teo ide-oda forgatja a fejét, mintha csak meg akarna bizonyosodni
róla, hogy legalábbis a következő mondat közben senki sem fog a
liftekből Helminen szobájába rontani.
– Egész jól – mondja, és kifejezéstelen arccal felemeli jegygyűrűs
ujját. – Asszony és ikerlányok, öt hónaposak.
Jessica mély levegőt vesz:
– Hát ez… Hát ez nagyszerű.
– Eléggé fárasztó, őszintén szólva. Nem csak a kisbabákra értve. Bár
ők is képesek… De ez a meló… Csak ebből nem lehet megélni.
Portáskodni is kell. Múlt héten meg háztetőkről toltam le a havat
Eirában. Érted, mire gondolok? – sóhajt Teo, és szinte észrevétlenül
megrázza a fejét.
 Jessica épp valami együttérzőt akar mondani, amikor különös érzés
lesz úrrá rajta. Mintha Teo tudna valamit. Talán a minisztériumban
furcsa, de kitartó pletyka kering a milliomos rendőrről, aki minden
lehetséges módon el akarja rejteni vagyonát, eltitkolni azt a tényt, hogy
a sajátján kívül az egész osztály munkabérét ki tudná fizetni a
következő ötven évben. Egy ilyen híresztelés elterjedéséhez elég egy
fecsegő adóhivatalnok, vagyonfelügyelő, jogász vagy pszichiáter.
– Minél több éhes száj, annál…
– Majd megint lottóznom kell – mosolyog Teo keserűen. Jessica
legbelül tudja, hogy megérzése célba talált.
– Ne is mondd – húzza össze a szemöldökét.
– Neked vannak gyerekeid?
– Gyerekeim? – nevet fel Jessica úgy, hogy maga is meglepődik. Már
régóta nem kérdezte ezt tőle senki. – Nincsenek.
Teo bólint, és vállát hátrafelé forgatva kiegyenesedik. Ez korábban
tetszett Jessicának.
Jessica ismét az órájára pillant, aztán int és a liftek felé indul.
– Figyu, mondd meg a kollégámnak, hogy lent várom a kávézóban.
– Vigyázz magadra, Jessi.
– Te is.
És vigyázz a családodra, te kibaszott kétszínű seggfej!

XLVIII.

A kávézó zsúfolásig telt betegekkel és az őket meglátogató

hozzátartozókkal. Jessica már felhörpintette a teáját, mikor Jusuf
sietősen leül vele szemben.
– Gyanúsítanak engem valamivel? – Jessica a tenyerébe fogja a
bögrét. Még meleg.
– Laura Helminent Laajasalóból, kelet-helsinki otthonából rabolták
el tegnap este. Mindössze néhány órával Maria Koponen
meggyilkolása előtt. Emlékszik, hogy a kanapéjáról nézte a tévét,
mikor csöngettek. A következő emlékképek már homályosabbak. Azt
mondja, egy sötét és dohos helyen ébredt fel, egy másik nővel együtt.
– Az a másik a jéghercegnő volt?
– Yes. Helminen képről felismerte. De korábban sosem látta.
– És még?
– A szakállas szent azt mondta, kis idő múlva folytathatjuk a
kihallgatást. Merthogy Helminen nem volt képes leírni a tetteseket…
– Egyáltalán nem?
– Annyit tudott mondani, hogy többen voltak. A hangok alapján
férfiak.
– Akkor miért ijedt meg tőlem?
Jusuf egy pillanatra elhallgat, az egyszer használatos asztalterítőt
simítgatja.
– Egy festmény lógott a falon.
– Milyen festmény?
– Laura Helminen azt mondta, hogy a képen egy sötét hajú nő volt…
– És hogy ez a kép… engem ábrázolt?
– Jessica, Helminen össze van zavarodva, még mindig sokkos
állapotban. Gondolj bele – sóhajt fel Jusuf.
– Az istenedet, Jusuf! És mi van, ha tényleg én voltam? Mi van, ha
az én képemet mutatták az áldozatoknak? Talán az egész színjátékot
csak nekem rendezték: talán valaki bosszút akar állni.
– Ebben egy másodpercig sem hiszek – hajol át Jusuf az asztal fölött,
és Jessica kézfejére teszi az ujjait. – Hamarosan megoldódik ez az ügy.
Elkapjuk azokat az őrülteket, és meglátod, hogy az esetnek semmi köze
hozzád.
– Talán ki kéne már lépnem a dologból.
– Hogy érted?
– Hosszú idő óta most érzem először, hogy nem tudom összefogni az
egészet – mondja Jessica, és a mennyezeten lévő fénycsövekre néz.
Szinte hallja a gázosodó higany zúgását. Ég az arca, vibrál a szeme.
– Össze kell szedned magad, Jessi. Szükségünk van rád. – Jusuf
előszedi kabátzsebéből a cigisdobozt, és feláll. – Most kimegyek
bagózni egyet. Utána befejezem Laura Helminen kihallgatását.
– Okés. Talán jobb, ha egyedül intézed.
– Keresd meg addig a telefonodat. Mindenki engem hív állandóan,
mert nem érnek el téged.
 – Van valami új?
– A szerelmesek találtak egy nyomot a Savonlinna-terem biztonsági
kamerájának felvételén. Azzal a kopasz férfival kapcsolatban.
– Rendben. Ne indulj el nélkülem!
– Nem fogok.
– És figyu, a pénztárcám is a kabátom zsebében van. Hitelbe kaptam
a teát.
Jusuf elmosolyodik, előveszi a pénztárcáját, és leteszi az asztalra a
hitelkártyáját.
– A PIN-kódot tudod. Aztán ne nyúlj le mindent! – mondja, és a
liftekhez siet.

XLIX.

– Kipp-kopp!
Erne felnéz, és Rasmus Susikoskit látja az ajtónyílásban. Szürke,
magas nyakú pulóvert visel, kezében laptop, és egy köteg kinyomtatott
papír.
– Gyere be, Rasse!
– Fura, de az az érzésem, hogy itt az irodában hidegebb van, mint
tegnap, pedig enyhült az idő – mondja Rasmus, és leül. Arcán
bizonytalan vigyor. Erne látja, hogy mozog a férfi szája, de agya nem
hajlandó az üres csevegést befogadni.
– Miben segíthetek, Rasse?
– Hol van Jessica? Jó párszor próbáltam hívni…
– Jessica telefonja elveszett. De eléred, ha Jusufnak telefonálsz.
– Okés – bólint Rasse, és kezdi lepakolni a cuccait Erne íróasztalára.
Erne fintorog, pedig a vastag gyapjúpulóver meglepően hatékonyan
blokkolja az izzadságszagot. Nem tehet róla, de valahányszor meglátja
Rasmust, szúrós verejtékszagot érez, még ha az éppen az előbb
zuhanyozott is.
 – Először is azt kell mondanom, hogy a dolgok szép simán haladnak,
ha van elég ember. Bárcsak mindig kaphatnánk ennyi segítő kezet…
– És másodszor? – mordul fel Erne.
– Igen, tehát két dologgal foglalkozom… Először is…
– Az először már megvolt.
– A feltételezett Roger Koponen 08:08-kor a központi pályaudvaron
szállt fel a Mellunmäki felé közlekedő metróra. A telefon egy perccel
ezután kikapcsolt. Itt a biztonsági kamera képe a metrókocsiról –
mondja Rasmus, és Erne felé fordítja a számítógépet. – Az első ajtó
alul – folytatja, és ujjával a nyíló metróajtóra mutat.
Erne az orrára teszi nyakában lógó szemüvegét, és a képernyőhöz
hajol. Egy pillanat múlva Roger Koponen beszáll a kocsiba. A kép éles,
és a kamera olyan közel van, hogy a személyazonossághoz nem fér
kétség. Hacsak nem egypetéjű ikertestvérről van szó, aki tudomásuk
szerint nem létezik.
– Az ördögbe… És senki sem ismeri fel.
– Az írókkal az a fura helyzet, hogy ha nem látod állandóan az
arcukat a televízióban, például valamelyik heti szórakoztató műsorban,
senki sem ismeri fel őket. Akkor sem, ha több millió példányt adnak el
a könyveikből. Megismernéd J. K. Rowlingot a metrón, ha nincs
kifestve?
– Kit?
– Nem fontos. Várj! – mondja Rasmus, és a képernyőre klikkel.
A felvétel felgyorsul. A következő másodpercek során az ajtók
kinyílnak és becsukódnak, az emberek úgy sietnek ki és be, mint a
dolgozó hangyák. De Roger Koponen csak egy helyben áll.
– 08:16-kor Koponen leszáll a metróról.
– Melyik megálló?
– Kulosaari.
– A kurva életbe! Tényleg hazafelé megy?
– A környékére mindenképpen. Sajnos azonnal kikerül a kamerák
látóköréből, amint elhagyja a metró peronját.
– Autó a parkolóban?
– Nem volt. Azt észrevettük volna.
– Bassza meg!
– De Koponenék házánál tegnap este óta volt legalább egy járőr. Ők
reagáltak volna, ha Koponen megjelenik a helyszínen. Azonkívül miért
tette volna ezt… Hogy leleplezze, hogy életben van?
– Talán… – mondja Erne, aztán a tenyerébe temeti arcát. – Talán ő
maga sem tudja, hogy halott.
– Micsoda?
– Talán nem olvas híreket. A picsába! Nem tudom. Ezt most
nyugodtan át kell gondolni. Kösz, Rasse, most el kell intéznem pár
telefont. – Erne hátrébb tolja irodaszékét az asztalától, és kinéz az
ablakon. Egy repülőgép száll az égbolton.
– És akkor itt van még az a másik dolog… Torsten Karlstedttel
kapcsolatban – folytatja Rasmus, és lehajtja laptopja képernyőjét.
Nyelvével megnedvesíti az ujját, és a papírköteg lapjai közé dugja.
Erne érdeklődve néz vissza rá. – Valóban érdekes eset. Finn,
negyvenéves. Büntetlen előéletű. Espoo Westend városrészében lakik,
három iskoláskorú gyermek. Ügyvezető igazgató, az igazgatóság
elnöke és a részvények egyetlen tulajdonosa a Tors10 Oy Ab nevű IT-
cégnél. Az éves forgalom csinos 2,4 millió euró. Ennek majdnem a fele
nyereség.
– És övé a Savonlinnában látott autó?
– Porsche Cayenne, 2018-as modell. Vadonatúj.
– Azt mondtad az előbb, hogy érdekes eset. Egyelőre az a
benyomásom, hogy egy espooi faszkalap…
– Éppen ellenkezőleg: valamiféle okkultizmus-szakértő. Két könyvet
publikált a titkos tudományokról. A művek többek között a titkos
társaságokkal, ezotériával, mágiával, sőt boszorkánysággal is
foglalkoznak. Finnországban ugyanaz a kiadója, mint akinél Roger
Koponen trilógiája is megjelent.
– Lassíts csak egy kicsit! Az okkultizmus ugyanaz, mint a titkos
tudományok?
– Leegyszerűsítve igen. A terminus a latin occultus szóból ered,
amely rejtettet jelent. Az okkultizmus a hétköznapi valóságon kívüli
világot kutatja. Az okkultizmus célja, hogy hidat építsen a valóságból
egy másikba, a hétköznapiból a titkos világ felé. Céljuk elérése
érdekében az okkultisták különböző szertartásokat és tárgyakat
használnak, úgymint amuletteket, nyúllábakat, bármi ilyesmit. Vagy
akár varázsigéket és mágiát.
– Mi az értelme mindennek a zagyvaságnak?
 – A csak kevesek számára megnyíló titkos tudás hihetetlen
lehetőségeket kínál, segít megérteni az élet értelmét. Hatni az irányára.
Esetleg legyőzni a halált.
– Az okkultizmus tehát jóra törekszik?
– Sokféle mágia létezik. Míg a fehér mágia jóra törekszik, a fekete
mágia…
– Rosszra. Értem. Vagyis beszélhetünk valamifajta vallásról?
– Vannak közös vonásaik. De a mágia és bármelyik uralkodó nagy
vallás között van egy alapvető különbség. És épp ebben rejlik az
okkultizmus varázsa.
– És mi az?
– Mindenki hihet istenben, ha akar. A vallások versengenek a
hívekért, a hitet térítéssel és egyéb hőzöngéssel tukmálják az
emberekre. A titkos tudományok ellenben nevüknek megfelelően
exkluzívak, vagyis kizárólag a kiválasztott keveseknek szánt
ismeretanyagok.
Erne összeszorítja a száját, és Rasmusra néz.
– És Torsten Karlstedt, az okkultizmus szakértője tehát
szántszándékkal Savonlinnába vezetett, hogy meghallgassa, mit mond
Roger Koponen az ugyanezeket a témákat tárgyaló regényeiről?
– Aligha. Roger Koponen ugyanis a múlt héten háromszor szerepelt
Helsinkiben is: a Casinóban, a Börzepalotában és a Paasitorniban.
Tehát miért vezetne négy órát Savonlinnába, hogy ugyanazt a fecsegést
hallja? – motyogja Rasmus.
– Talán nem tudott elmenni a helsinki rendezvényekre. Vagy pedig
igazi rajongó.
– Koponennek a jövő héten is lett volna néhány fellépése főváros
környéki könyvesboltokban.
– Ha Karlstedt tudta, hogy Koponen meg fog halni, akkor tudta, hogy
az utolsó előadását látja.
– Vagy pedig tudta, hogy Koponen igazából nem fog meghalni.
– Bassza meg, micsoda katyvasz! És ha nem is vezetett oda-vissza?
Talán még mindig Savonlinnában van.
– Az autója mindenesetre Westenden van, a háza udvarán.
– Ez azt jelenti, hogy része lehet a Juva melletti gyilkosságokban.
Vagy ez legalábbis logisztikai szempontból lehetséges.
 – Így van – helyesel Rasmus, és néhányszor mély lélegzetet vesz.
Magatartása sokkal oldottabb, mint korábban: mintha az eset
előrehaladtával felszabadulna. – Mint említettem, két könyve van –
folytatja, és két kinyomtatott oldalt helyez az asztalra: mindkettőn
könyvborító látható.
Okkultikus tanítások, Torsten Karlstedt (2002)
Hermetikus és ezoterikus tudományok, Torsten Karlstedt, Kai
Lehtinen (2007)
– Ki az a Kai Lehtinen?
– Hirtelenjében nem találtam róla semmi információt. Valószínűleg
csak ebben a projektben vett részt, mást nem írt. Felhívtam a kiadót,
érdeklődtem náluk. Abból sem derült ki semmi említésre méltó. De
ezen az úton megkaptam a személyi számát – húzza elő Rasmus a
köteg legalsó lapját.
A képen egy férfi látható, aki bizony kopasz és valahogy fenyegető
kinézetű. Merev tekintete mögött valami kiszámíthatatlanság, valami
féktelenség rejtőzik.
– Kai Kalle Lehtinen, negyvennyolc éves. Építésvezető, lakhelye
Vantaa. Családja nincs.
– Ez az a férfi, aki furcsa kérdést tett fel, és utána beszállt Karlstedt
autójába?
– Elküldtem a fotót Pave Koskinennek, aki azt mondta, hogy 90%-ig
biztos benne.
– Jó munka, Rasse. Adj tíz percet, hogy megemésszem ezt – mondja
Erne, és kézbe veszi a mobilját.

L.

A lift ajtaja a hatodik emeleten nyílik ki. Jessica a halántékán érzi Teo
pillantását – nyilván még Laura Helminen szobája előtt áll –, és elindul
az ápolónők ügyeleti fülkéje felé. Az üveg tolóablakot félrehúzzák,
mielőtt még kopoghatott volna rajta.
 – Jessica Niemi, rendőrség.
– Igen? – széles arcú nő néz rá gyanakvóan vastag lencséjű
szemüvege mögül.
Jessica előhalássza pulóvere alól a nyakában lógó személyazonosító
kártyáját, és a nő elé tolja, aki alaposan megnézi azt. Ezért persze
senkit sem lehet hibáztatni.
– Laura Helminen, 14-es szoba. Pár órával ezelőtt hozták ide a
mentők – mondja Jessica, és visszaakasztja a nyakába a vékony zsinórt.
– Igen… Egyenesen a sürgősségiről jött az osztályra.
– Szeretném tudni, hol vannak a dolgai. A ruhái, satöbbi…
– A ruhái?
– Ráadtam a kabátomat, hogy ne fázzon…
– Pillanat – húzza be az ablakot a nő, mintha meg akarná
akadályozni, hogy Jessica ellopja a sötétkék tűzőgépet és a töltőtollat.
Aztán kényelmesen feláll, és eltűnik a hátsó szobában.
Jessica körülnéz, hirtelen ötlettől vezérelve néhányszor megnyomja a
kézfertőtlenítő adagolóját, és vadul a tenyerébe dörzsöli a gélt.
Tulajdonképpen nem irtózik a baktériumoktól, hiszen munkájából
kifolyólag sok időt töltött kórházakban és halottasházakban egyaránt.
De éppen most nem bírja a teljes tétlenséget, a várakozást zsebre tett
kézzel. Tegnap óta csupasznak és védtelennek, céltáblának érzi magát:
ezért nem akar megállni, mozgásban van. A mozgó célpontot nehezebb
eltalálni. Minden áldozat hasonlított rá, sok szempontból: viszonylag
fiatal, sötét hajú, karcsú nők voltak. Ezenkívül tudja, hogy vannak
ellenségei. Tavaly októberben szerepelt a nyilvánosság előtt, mert ő
volt a főnyomozó egy ügyben, melynek keretében egy motoros banda
két tagját tartóztatták le gyilkosság alapos gyanújával. De minél többet
gondolkodik a dolgon, annál biztosabb benne, hogy a
boszorkányvadászok hátterében nincsenek elkeseredett motorosbanda-
tagok, sem mások, akik börtönítélet miatt lennének dühösek rá. Viszont
a szarvas fejű alak látványa a jégen felidézett benne valamit, amit
csaknem tizenöt éve igyekszik elfelejteni.
– Azt mondja a kollégám, hogy már elvitték a kabátot.
A szavak fokozatosan csapódnak Jessica tudatába, és eltart néhány
másodpercig, mire képes megszólalni:
– Micsoda? Ki?
– Egy férfi…
 – Hogy a francba adhatták oda valakinek? – Jessica úgy érzi, elakad
a szava.
– Egy pillanat. Megkérdem még, hogy…
– Azonnal jöjjön ide az a kolléga! – förmed az ápolónőre Jessica, és
a pultra támaszkodik. – És ne húzza be ezt az ablakot!
Az ápolónő ijedten áll fel a székéről, most gyorsabban, mint az
előbb, és ismét eltűnik a hátsó szobában. Jessica érzi a kórházi
fertőtlenítőszer szagát, ami eszébe juttatja a rendszeres orvosi
vizsgálatokat, a röntgeneket, MRI-ket, kortizon-injekciókat,
csavarokat, merevítőket, neurológiai vizsgálatokat, az oszteopátiát és
akupunkciót.
– Hol a fenében van a kabátom? – Jessica szinte már kiabál, és
öklével a pultra csap.
– Itt, Jessi! Az előbb… jöttem elkérni.
Jessica megfordul, és meglátja Jusufot. Egy pillanatig kollégája ijedt
arcát bámulja, látja a kabátját a férfi hóna alatt, és kezében a mobilját.
Távolabb a folyosón Teo feléjük fordul.

LI.

Az autó ablakain a vízcseppek arról árulkodnak, hogy odakinn már

olvad. Jessica becsapja az ajtót, Jusuf elindítja a motort. Egyetlen szó
nélkül mentek el a parkolóig. Jessica a mobilja nem fogadott hívásait
pörgeti.
– Csak segíteni akartam – mondja Jusuf.
– Jó, jó. Nem úgy értettem…
Az ablaktörlő lapátok ritmikusan csapkodják a szélvédőt.
A vízcseppek egy része ott marad. A jobb oldali lapát gumija látott már
jobb napokat is.
– Mit mondott Helminen? – kérdezi végül Jessica, és kisimít egy
hajtincset a homlokából.
 – Hallgassuk meg újra – javasolja Jusuf, és egy kismagnót vesz elő a
zsebéből.

Jusuf Pepple: …először is biztosíthatom, hogy Niemi nyomozó

semmilyen formában sem érintett a bűncselekményben.
Laura Helminen: Ő volt az a nő… Azt mondták, hogy ő van
minden mögött. (sírás)
JP: (hosszú szünet) Erre mindjárt visszatérünk. Meg kell értenie,
hogy itt teljes biztonságban van. Az ajtó előtt egy nagyon éber és
erős fickó őrködik. Senki nem fogja bántani, világos?
LH: (szipogás)
JP: El tudná mondani, mi történt? Kezdhetné a legelején.
LH: Nem emlékszem…
JP: Mi az utolsó dolog, amire emlékszik?
LH: Otthon voltam… Csöngettek az ajtón…
JP: Egyedül volt?
LH: Egyedül élek.
JP: Ki volt az ajtóban?
LH: Nem emlékszem… Többre nem emlékszem. És aztán,
emlékszem, valami homályos helyen voltam. Kicsit olyan volt, mint
egy pince vagy…
JP: Tehát ott nem voltak ablakok?
LH: Sötét volt. És olyan áporodott és penészes szag.
JP: Jól van. Nagyon jól megy. Mi mást látott azon a helyen?
LH: Azok a ruhák nem az enyémek voltak.
JP: A fekete estélyi?
LH: Nekem egyáltalán… Nem az enyém volt.
JP: (szünet) Mi másra emlékszik?
LH: Ott a pincében volt… (sírás) egy másik nő. Nem ismertem, de
rajta is fekete estélyi volt és drága cipő…
JP: Vagyis ugyanúgy öltöztették fel magukat.
LH: És aztán bejött az a férfi. (sírásban tör ki)
JP: Le tudná írni azt a férfit?
LH: Szarvak… Teljesen mintha valami átkozott állat lett volna.
Kos vagy bakkecske…

Jessica Jusufra néz, miközben a felvételről sírás és vigasztaló

nyugtatás hallatszik. Azután lépések. Kuznetsov főorvos mond
valamit.

JP: Azután mi történt?

LH: Latinul beszélt… Tudom, hogy latin volt, mert jártam egy
kurzusra.
JP: Értette, amit mondott?
LH: Nem… Olyan kurvára féltem. De aztán… Egy pillanat múlva
elkezdett táncolni… és valami botot lóbálni. Olyan volt, mint
valami átkozottul beteg rituálé. Mind a ketten pokolian féltünk. És
aztán jött egy másik férfi. Annak a fején is szarvas álarc volt.
JP: Folytassa, legyen szíves.
LH: Levették a falon lógó leplet. És megláttam a festményt. Egy
boszorkányt ábrázolt. Azt a boszorkányt, aki itt volt az előbb a
szobában. (sírás)
JP: (hosszú szünet) Mit mondtak?
LH: (sírás)
JP: Laura, koncentrálnia kell. A lehető legtöbb információra van
szükségünk, hogy elkapjuk őket.
LH: A szomszéd szobába vonszoltak minket. Egy nagyon nagy
fadézsa volt ott. Hallottam, ahogy az egyik a kezével fröcskölte a
vizet. Azt mondták, hogy itt az ideje elvégezni egy tesztet, és hogy
ha nincs semmi titkolnivalónk, nem kell aggódnunk. És aztán…
(hosszú szünet) Aztán már nem emlékszem semmire.
JP: Emlékszik arra, hogy vitték a jég alá? Ez fontos, Laura.
LH: Talán a vízben ébredtem fel… Mintha valaki jéghideg vízben
szállított volna engem. (szipogás) De talán csak képzelem. (halk
sírás)
 Alex Kuznetsov: Rendben. Ennél a pontnál jó lenne szünetet
tartani. Valószínűleg minden lényegeset megkérdezett már.
JP: Oké. Köszönöm, Laura. És ha még eszébe jut valami, bármi,
közölje a doktorral. Ő majd hív minket… (szünet) Visszahív engem
ide. Megfelel? Jó.

Jusuf megállítja a felvételt. Az ablaktörlők a szélvédőt súrolják.

A kórház tetejéről nehéz hó zúdul le, a puffanások behallatszanak az
autóba.
– Jól csináltad, Jusuf. Többet nem lehetett volna kiszedni belőle.
– Ez a meló belülről marja az embert, Jessi – mondja Jusuf üveges
szemmel. – Ott bent csak arra koncentráltam, hogy kihámozzak minden
lényegeset a mondottakból. Csak most, a felvételt hallgatva értem meg
igazán, mennyire meg volt rémülve az a lány. – Jusuf behunyja a
szemét.
Jessica a kollégájára pillant, aki ujjaival az orrtövét szorítja. Néha
elfelejti, mennyire érzékeny Jusuf. A holttestektől, vértől és
béldaraboktól nem riad meg. Azonban az emberi tragédiák, a
hozzátartozók szenvedése és a borzalmakat túlélők belső fájdalma
gyakran hallgataggá teszik. Tavaly néhány hét betegszabadságra ment,
miután részt vett egy nyolcéves kislány meggyilkolásának
nyomozásában. A kislányt a saját apja ölte meg. Jusufnak nagyon
nehéz volt feldolgoznia az esetet, még most sem akar beszélni róla. És
miért is kellene?
– Laura Helminen tehát kiállta a boszorkánytesztet – szólal meg
Jessica kis idő múlva.
– De hát ennek nincs semmi értelme… Nem az az egész teszt eredeti
ötlete, hogy a boszorkányok lebegnek a vízen, és az ártatlanok
elsüllyednek?
– De igen, Micke így magyarázta.
– Ezek a szerencsétlen nők aligha lebegtek a vízen.
– Aligha.
– Vagyis Helminennek valami más okból kegyelmeztek meg?
– A jéghercegnő nem volt ennyire szerencsés – mondja Jessica, és
Jusuf besorol az autóval a csúcsforgalomba.
 LII.

37,5. A napi átlag: 37,4.

Erne Mikson a hosszú asztal mellett ül, és a Rasmus főzte híg kávét
kortyolja. Száraz és repedezett bőrű kézbütykeit nézegeti, melyeket
élessé és szögletessé faragtak az évek.
– Jessica és Jusuf úton vannak ide – mondja Mikael, és leül. Rajtuk
kívül Nina van még a szobában, és Rasmus, aki felfedezéseiből új
energiát merített. Nagyon régen látszott ennyire lelkesnek és frissnek.
– Mi baj van? – kérdezi Erne anélkül, hogy levenné tekintetét a
kezéről. Az évek során mester lett abban, hogy észlelje a
hangulatváltozásokat. Apró dolgokat, gesztusokat, szavakat.
Csoportjából jelen pillanatban sugárzik a negatív energia. – Nos,
Micke? Ki vele!
– Mindenképpen az a véleményem, hogy haladéktalanul be kellene
hoznunk ezeket a férfiakat kihallgatásra – mondja Mikael karba tett
kézzel, és fogai között pukkantgatja a rágógumit.
– Az a véleményed? – jegyzi meg Erne, pedig egyáltalán nincs
meglepve.
– Az a kettő nyilvánvalóan követte Savonlinnából Roger Koponent
és Sanna Porkkát, és felgyújtotta őket. Letartóztathatnánk mindkettőt
annak alapos gyanújával, hogy…
– Roger Koponen életben van.
– Na és?
– Ha Karlstedt és Lehtinen tényleg követték Savonlinnából a Porkka
vezette autót, megállították azt Juva mellett, és megöltek két embert,
akik közül az egyiket az újabb információk fényében még nem lehetett
azonosítani, akkor feltételezhető, hogy Roger Koponen a gyilkosság
után azzal a kettővel folytatta útját Helsinkibe.
– Persze.
 – Így Koponen is gyanúsított lett. És ha meg akarjuk találni
Koponent, érdemes megfigyelnünk egy darabig Karlstedtet és
Lehtinent.
– És lehallgatni – emeli fel ujját figyelmeztetően Rasmus.
– Ez el van intézve. Az előbb kaptam meg az engedélyt a bíróságtól.
Rasse, a te feladatod lesz. Minden egyes beszélgetést lehallgatsz, és
mindenről beszámolsz, ami akár érintőlegesen is kapcsolódik az
ügyhöz, vagy egyébként csak furcsának tűnik. És természetesen fontos
az adótoronyadatok alapján kiderítened, hogy a mobiltelefonok
mozogtak-e Savonlinnából Helsinki felé, és voltak-e ott hosszabb ideig,
ahol a gyilkosság történt.
– Világos. – Rasmus elégedetten mosolyog. Erne tapasztalatból
tudja, hogy Rasmus szereti a kihívásokat. Egész nap kiváló formában
volt.
– És ezzel egyidejűleg, Micke, rendkívül fontos, hogy egyikük se
tűnjön el a látókörünkből. – folytatja Erne. – A megfigyelésben nem
lehetnek hézagok. Nem lehetnek ostoba hibák. Nina felemelte a kezét,
Erne egy bólintással szót ad neki.
– Nem tér el a véleményem a tiédtől, Erne. Szerintem okos ez a
megközelítés… – kezdi Nina, és láthatatlan négyzeteket rajzol az
asztallapra.
– De?
– De szerintem valamilyen módon figyelembe kellene venni, amit
Jessica többször is említett ma. Vagyis azt a tényt, hogy reménytelenül
le vagyunk maradva egy lépéssel ezektől az emberektől. Kezdettől
fogva.
– Folytasd – néz Erne az összevont szemöldöke alól Ninára.
– Az az érzésem, hogy mindent, amit kiderítettünk… Azt akarták is,
hogy kiderítsük.
– Értem a szempontot. De másrészről, drága kollégák – mondja Erne
most a korábbinál élesebben –, ebben az a veszély rejlik, hogy
túlbecsüljük ennek a bandának az intelligenciáját és azt a képességét,
hogy félrevezessenek minket. Lépjünk vissza egyet: miért érezzük
egyáltalán, hogy szándékosan adták nekünk ezeket az
információmorzsákat?
– Mert a gyanúsítottak által elkövetett hibák… – Nina rövid szünetet
tart, és ujjával idézőjeleket rajzol a levegőbe; ez a szokás mindig
hihetetlenül idegesítette Ernét – olyan kurvára ostobák. Miért kell
Roger Koponent halottnak beállítani, ha ugyanez a férfi másnap reggel
a saját okostelefonjával egy videót tölt fel az internetre a meggyilkolt
feleségéről, olyan helyen, ahol százhúsz biztonsági kamera van? Nem
kell túl tájékozott állampolgárnak lenni ahhoz, hogy tudja az ember,
telefonokat és más intelligens eszközöket könnyű lekövetni. Ezek a
faszkalapok azt akarják, hogy lássuk őket.
– És ezért kell rögtön elfogni őket – veti közbe nyomatékosan
Mikael.
– Biztos vagyok benne, hogy a Savonlinna-terem kamerájáról is
tudtak. Lehtinen mégis feltette azt a kérdést a teremben. A kérdést,
amire biztosan felfigyelt a közönség. És aztán a kamera előtt egy vadiúj
Porschéba száll be, aminek a rendszámát meg sem kísérelték eltakarni
– folytatja Nina. – Kibaszottul ostoba hibák. A nélkül a provokatív
kérdés nélkül nem lenne meg nekünk ezeknek az okkultistáknak a
neve.
– Jól van – mondja Erne, és feláll. – Úgy érzitek, barmok vagyunk,
és náluk van annak a kötélnek a vége, amit a nyakunkra kötöttek.
– A tökünkre – mondja Mikael, és a többiek bólogatnak. – Az egész
egy kibaszott színjáték. Pont erre gondolunk, Erne. Abba kell
hagynunk, hogy úgy táncoljunk, ahogy ezek a szadista gyilkosok
fütyülnek, nekünk kell lépnünk. – Mikael egy papír kéztörlőbe köpi a
rágóját.
Erne az asztalnál ülő nyomozókat nézi. Őt nem zavarják az eltérő
vélemények; mindig kritikus gondolkodásra buzdította a sajátjait. Talán
épp ezért volt mindig magasabb az átlagnál a csoport által felderített
bűncselekmények százalékos aránya. Erne begombolja zakója felső
gombját, és kirojtosodott mandzsettáját a zakó ujja alá húzza.
– Köszönöm a gondolatokat. Meg akarom még hallgatni Jessica
véleményét. Addig is a ti feladatotok biztosítani, hogy ne maradjunk le
ennek a kettőnek a legapróbb mozgásáról vagy telefonjáról sem. –
Ezzel Erne kisétál a tárgyalóból.

LIII.
A városra ismét leereszkedett a homály. A szürke felhőtakarón
átderengő nap ebben az évszakban olyan rövid ideig van az égen, hogy
az embernek az az érzése támad, mintha valaki először fel-, majd
letekerné a fényszabályzós kapcsolót.
Jessica és Jusuf éppen kiszállnak az autóból a pasilai rendőrszékház
garázsában, amikor megszólal Jessica telefonja.
– Niemi. Igen. Rendben. Elküldené a beszámolót? Rendben.
Köszönöm.
Jusuf érdeklődéssel figyeli kolléganője visszafogott beszélgetését.
Jessica elveszi a telefont a fülétől.
– Sarvilinna volt. Azonosították a jéghercegnőt.
– Oké, és? – Jusuf könyökével az autó tetejének támaszkodik.
– A neve Lea Blomqvist. Huszonkilenc éves.
– Ki ismerte fel a holttestet?
– Állítólag a fivére, aki ma reggel jelentette be az eltűnését.
– A fivér ott van még a törvényszéki orvostanin?
– Igen. Most rögtön beszélni kell vele.
– Erne azt kívánta, hogy előbb tartsuk meg a megbeszélést – közli
Jusuf, és becsapja az autó ajtaját.
– Hát akkor talán meg kell tartani.

Az ajtó nyitva, Jessica és Jusuf kopogás nélkül lépnek be Erne kicsi

dolgozószobájába.
– Pörgős napotok volt – jegyzi meg Erne. szeme továbbra is a
képernyőre tapad, mutatóujjával az egér gombját nyomogatja.
– Valóban – mondja halkan Jessica, és lehúzza kabátja cipzárját. –
Sarvilinna neked is telefonált?
– Telefonált. Már korábban is próbált téged elérni, de nem vetted fel.
– Kis ideig el volt veszve a telefonom.
– Igen, gondoltam.
– Tehát hallottad, hogy felismerték a jéghercegnőt.
– Hú… – vonja össze a szemöldökét Erne. – Nem szeretem ezt a
becenevet.
– Én se. És most már nem is szükséges használni – mondja Jessica,
miközben Jusuf leül a szoba sarkában álló székre.
 – Most tehát mindenki más személyazonosságát ismerjük, csak a
juvai férfiét nem – engedi el Erne az egeret.
– Ja. – Jessica a térdkalácsát dörzsöli. Baljóslatú szúrásokat érez
benne. Az előző rohama óta hónapok teltek el, de most is emlékszik a
bénító fájdalomra, ami napokra cselekvésképtelenné tette.
– Mi a terved? – kérdezi Erne.
– Beszélni Laura Helminen és Lea Blomqvist hozzátartozóival. És
talán Maria Koponen legközelebbi barátaival.
– Miért?
– Biztos vagyok benne, hogy a három nő között találunk valami
kapcsolódási pontot. Mást is, mint hogy valami beteg faszfej szerint
boszorkányok voltak.
Erne mosolyog. Jessica ismeri Erne mindhárom mosolyát. A most
látott elégedettségről tanúskodik.
– Nagyon jó – helyesel Erne, és görcsösen köhögni kezd. Jessica
aggódva nézi. Mióta látszik ilyen öregnek és legyengültnek?
– Helminent és Blomqvistet is elkábítva vitték egy pincehelyiségbe,
ahol egyforma ruhába öltöztették őket – folytatja Jessica, mikor Erne
köhögőrohama alábbhagy. – Azután valószínűleg mindkettőn
elvégezték a boszorkánytesztet, ugyanazt, mint amiről Micke korábban
beszélt. A nőket egy nagy dézsába süllyesztették.
– És ez mind Helminen elbeszélésén alapul?
– Igen. Azt is említette, hogy az elrablói fején egyfajta állatálarc volt,
mint annak a faszkalapnak is, akit ma a jégen láttam. – Jessica
hosszasan nézi Ernét, vizsgálja, hogyan reagál. Ernének most végre el
kell hinnie, hogy a jégen hadonászó szarvas fejű alak nem az ő
képzeletének a terméke.
– Tehát azt hiszed, hogy Helminen elbeszélése megbízható.
Jessica megborzong. Tévedett. Erne nem hisz egyik észrevételben
sem.
– Mire gondolsz? Nem értem, miért ne lenne az.
– Egy ilyen megrázkódtatás után az emberi elme mindenfélét
elképzelhet.
A méregtől Jessica keze ökölbe szorul farmerja hátsó zsebében.
– Mint az előbb mondtam, az elbeszélés minden szempontból
tökéletesen beleillik az összképbe – állítja nyomatékosan, és Jusufra
pillant, aki csak kis késéssel érti meg, hogy vegyen részt a
beszélgetésben.
– Pokolian igaz, Erne – erősíti meg ő is, bár hangján átüt a
bizonytalanság. Jusuf csak egy-két éve van a csoportban, és továbbra is
fél, hogy feldühíti Ernét a mondandójával. De Erne most jóindulatúan
felnevet.
– Pokolian igaz – ismétli meg csendesen Jusuf szavait, és a
papírjaiba merül.
Jessica nagy paksaméta kinyomtatott ívet lát az asztal szélén,
Koponen könyveit és Karlstedt Okkultikus tanítások című művét,
amelyet Erne valahonnan megszerzett.
– Abban egyetértek veletek, hogy a nők között kell lennie más
kapcsolódási pontnak is, mint a karcsú alak és a sötét haj. Szerintem ez
jó nyomozati vonal.
– Még nem volt időm beszélni Mickével arról, mi történt ma
Koponenék partján… – kezdi Jessica, és maró éhséget érez. Nem volt
alkalma enni.
– Tudni akarod, hogyan kapcsolódik mindez Koponen könyvéhez?
– Persze.
– Elég pontos a párhuzam. A könyvben a boszorkánysággal
gyanúsított egyik nő kiállja a próbát. Más szóval elsüllyed ahelyett,
hogy lebegne. Az inkvizítorok kihalásszák a vízből és szabadon
engedik. Valószínű, hogy Laura Helminen éppen ennek a
szerencsétlennek a szerepét játssza el a csúfondáros színjátékban.
– Szerintetek nem furcsa, hogy a könyvben elkövetett
bűncselekmények egy részét iszonyú pontosan lemásolták, de a
többiben csak utalásszerű a kapcsolódás, mint Laura Helminen
esetében?
– Ez igaz. De mégsem szabad elfelejteni, hogy mi magunk
feltételeztük: a banda Koponen könyvének eseményeit utánozza. És
még ha helytálló lenne is, a bűnözőknek nincs feltétlenül szükségük
arra, hogy szóról szóra kövessék a könyvek cselekményét.
– Értem – bólint Jessica, majd előveszi kabátzsebéből a
jegyzetfüzetét, és valamit ír bele.
Egy pillanatig szótlanul ülnek. Csak Erne nehéz légzését hallani a
szobában.
 – Aztán van még egy dolog, amiben szeretném, ha állást foglalnál
főnyomozóként, Jessi – áll fel komótosan a székéből Erne. – Karlstedt
és Lehtinen. Nincs információnk az autó múlt éjszakai mozgásáról.
Elméletben lehetséges, hogy a férfiak valamilyen formában
kapcsolódnak a juvai gyilkosságokhoz. Ha így van, nem zárhatjuk ki
azt a lehetőséget, hogy a duó együttműködik Roger Koponennel.
– De nincs semmi konkrétum? Semmi más, mint a Lehtinen által
feltett kérdés? – pattogtatja Jessica a golyóstollát.
– Pontosan így van. Mindkettőt folyamatos megfigyelés alatt tartjuk.
Ott vannak az autóink Westenden és Vantaaban. A telefonlehallgatási
engedélyt megkaptuk, és forrók a vonalak. Nina és Micke szerint mégis
azonnal be kellene őket hozni kihallgatásra.
– Azt akarod tudni, mi a véleményem erről?
– Alig várom.
– Nem az az elsődleges célunk, hogy megtaláljuk Roger Koponent?
Akkor pedig türelemmel kell lennünk, és kivárni, míg az egyik vagy a
másik férfi kapcsolatba lép Koponennel – vagy Koponen velük.
– Ugyanez a véleményem – mondja Erne, és egy árnyalattal
megkönnyebbültebbnek látszik.
– De nem koncentrálhatunk csak Koponenre. Ő bizonyíthatóan
Savonlinnában volt, amikor Maria Koponen és a jéghercegnő…
– A nőnek már van neve, Jessica – lép asztala mögül az ablak elé
Erne. – Lea Blomqvistet Kulosaariban ölték meg. – Erne az
ablaküveghez nyomja az ujjhegyét. – Tehát ha meg is találnánk
Koponent, a gyilkos továbbra is szabadlábon lenne.
– Pontosan – vesz egy mély levegőt Jessica. – Tehát kimondottan
ostobaság lenne most behozni Karlstedtet és Lehtinent.
– Jessica látta a jégen a szarvas fejű alakot – kezdi Jusuf a
gondolataiba merülve. – Ezzel egyidejűleg valaki Laura Helminent a
jég alatt a lék felé úsztatta.
– Na és?
– Karlstedt és Lehtinen akkor már megfigyelés alatt állt?
– Nem. De hamarosan azután Karlstedtet lokalizáltuk Westenden, az
otthonában, Lehtinent pedig Kivistőben, a munkahelyén. Elméletben
esetleg lehetséges, de baromira valószínűtlen, hogy Kulosaariban lettek
volna az adott pillanatban. Ezzel szemben Roger Koponen 08:16-kor
Kulosaariban szállt le a metróról.
 Jessica lehajtja a fejét, és érzi, hogy szörnyű borzongás járja át a
testét.

LIV.

Jessica Erne irodájában a hátsó falnak támaszkodik. A kis szobában

velük van még Micke, Nina és Rasmus is. Feltűnő, hogy Jessica nem
tartja vissza a lélegzetét, pedig Rasmus pontosan előtte áll. Nyilván
valaki végre névtelen üzenetet küldött neki, hogy a jövőben fordítson
figyelmet a személyes higiéniájára.
– Akkor ez világos – mondja Mikael, és összecsapja a tenyerét.
Erne egy perccel ezelőtt lesöpörte az elképzelését, miszerint azonnal
el kell fogni a duót, de Mikael egy cseppet sem látszik csalódottnak. Ő
ilyen; szinte mindenről megvan a véleménye, de semmiféle nehézséget
sem jelent számára főnöke döntéseinek tiszteletben tartása. Abszolút
tisztában van vele, hogy aki a döntéseket hozza, az vállalja a
felelősséget is azok következményeiért.
– Akkor más ügyekre térünk – folytatja Erne. Ő az egyetlen a
szobában, aki ül. – Először is, Jusuf és Jessica az előbb azt javasolta,
hogy keressük helikopterről a Malleus maleficarum-szöveget.
– Ez tulajdonképpen Jusuf ötlete volt – veti közbe Jessica, és maga
sem tudja, hogy udvariasságból szólt-e, vagy hogy mentse a bőrét, ha
szar az ötlet.
– Mit jelent ez? – kérdezi Nina, és ujjaival kidolgozott vállát
masszírozza.
– A Koponenék háztetejére taposott feliratot talán gyakorolták
máshol – ahogy Jusuf feltételezte –, vagy pedig több egyformát
csináltak. Utalásként nekünk – magyarázza Erne.
– Utalásként nekünk. Tehát belemegyünk abba, hogy ezeknek a
seggfejeknek a feltételei szerint játsszunk – csóválja a fejét Micke.
– Lehet, hogy ezek a seggfejek így jelölték meg például az új
áldozatot. Akkor a rendőrség érdekében áll megtalálni ezt a helyet –
mondja Erne most keményen, és egy pillanatra felvillan a régi Erne, aki
határozott és célratörő előadásmódjával nem ad teret a latolgatásoknak.
Aztán összekulcsolja kezét az asztalon.
– Másodszor: egyelőre nem tudatjuk a sajtóval, hogy Roger Koponen
él. Van egy minimális esély, hogy a boszorkánybanda nem tudja, hogy
tudjuk. Legalább estig eszerint folytatjuk. Harmadszor: haladéktalanul
elkezdjük az áldozatok hozzátartozóinak és barátainak meghallgatását.
Jessica és Jusuf intézik ezt, szükség esetén a KBR embereinek
segítségével. És nem szégyenlősködtök, ha pluszkezekre vagy friss
szempárra van szükségetek – lóbálja Erne az ujját abba az irányba, ahol
feltételezése szerint a KBR munkatársai ülnek.
– Negyedszer: Rasmus, beszámolót kérek mindenről, ami
feltehetőleg megtörténhet, amennyiben a boszorkánybanda úgy döntött,
hogy megvalósítja Koponen könyveinek minden bűntettét. Nem csak a
gyilkosságokról, amikből tudtommal három van hátra…
Rasmus bólint, és ujjaival számol, miközben beszél:
– Egy nőt kősúlyokkal összeroppantanak, egy férfit megköveznek, és
egy másikat tőrrel megölnek.
– …hanem minden egyéb, a bűncselekmény ismérveit kimerítő
eseményre. Emberrablások, bántalmazások, erőszaktételek.
Kutyaszarba lépések. Minden, ami a könyvben van, valamilyen módon
meg fog történni.
Pillanatnyi csend borul a szobára.
– Nina és Mikael! Próbáljátok meg kideríteni, hol vannak
Laajasalóban és a környékén földbe ásott pincék. Laura Helminen
elmondása alapján nem valami társasházi kerékpárraktárról van szó.
Olyan helynek kell lennie, ahová senki sem téved be véletlenül. És ahol
lehet zajongani, nem kell félni attól, hogy a szomszédok kihívják a
rendőrt. Óvóhely, privát raktár, családi ház pincéje. Egyúttal nézzetek
utána kádimportőr cégeknél, kinek szállítottak vagy adtak el
fürdődézsákat. Keressétek jelmezboltokban azokat az álarcokat.
Minden apró nyom értékes most. És Jessicához hasonlóan ti is
használjátok a KBR-eseket. Várják az utasításaitokat.
Mindenki bólogat a szobában. A feladatkiosztás világos és hatékony.
Erne naponta egyszer kiadja az utasításait, utána általában nem zavarja
a csoportot. Mikael jelentkezik, mintegy utolsó hozzászólást kérve, és
Erne bólint.
 – Laura Helminen azt mondta, hogy a dézsa nagyon nagy volt.
Nagyjából mit jelent ez?
– Azt kérded, hogy mekkora a nagyon nagy dézsa? – néz fel Jessica a
plafonra.
– Igen.
– Ha az embernek lebegnie kell anélkül, hogy a végtagjai
hozzáérnének a fenékhez… Más szóval, ha bele lehet fulladni… Azt
mondanám, hogy…
– Talán 2000–3000 liter? – szól közbe Rasmus. – Anyámnak van
Hankóban egy 1500 literes kültéri jakuzzija, abba szinte lehetetlen
belefulladni.
– Oh, really? Kipróbáltad anyai felügyelet és karúszók nélkül? –
mondja Mikael, szemmel láthatóan zavarba hozva ezzel Rasmust, aki
hevesen dörzsöli szemüvege szárát. Erne jelentőségteljes pillantást vet
Mikaelre: „Hagyd abba!”
– Hová akarsz kilyukadni, Micke?
– Ha azt feltételezzük, hogy a bűncselekmény-sorozat csak tegnap
kezdődött, nem lehetséges, hogy a dézsát csak a közelmúltban töltötték
fel? – folytatja Mikael. – A patológus beszámolója szerint a víz
vezetékes volt.
– Tetszik a gondolkodásmódod – széles mosoly terül el Nina arcán. –
Mennyi vizet fogyaszt egy finn?
– Átlagosan napi 150 litert.
– Vagyis egy kétszemélyes háztartásban egy ilyen dézsa feltöltése
ezerszázalékos hirtelen fogyasztási csúcsot jelent.
– Megtaláljuk ezt?
– Felhívom a vízműveket.
– Először Kulosaari és Laajasalo helyzetét kérdezd, szükség esetén
terjeszd ki a keresést Helsinkire és a környékére – csapja össze
elégedetten a kezét Mikael.
– Jól van! Mindenről beszámoltok Jessicának. – Erne a zakója belső
zsebét tapogatja. Arckifejezése elárulja, hogy van még cigarettája. – Ja
igen – mondja aztán, és hangjának csengése láthatóan őt magát is
meglepi. – Sissi Sarvilinna beszámolója, mind Maria Koponen, mind a
jéghercegnő…
– A nőnek van neve – mondja hidegen Jessica, és Ernére kacsint.
 – Lea Blomqvist, béke poraira – folytatja Erne, látszólag gyilkos
pillantást vet Jessicára, felteszi az orrára az olvasószemüvegét, és az
asztalon lévő papírért nyúl. – Mindenesetre mindkettőjük vérében
bizonyos anyagokat találtak, amelyek rosszul használva vagy nagy
dózisban halált okoznak. Tiopentál, pankurónium-bromid és kálium-
klorid. Ezenkívül úgy néz ki, hogy kloroformmal altatták el őket.
A szobát halk beszéd moraja tölti be.
– A halálra ítélt koktélja. Nemrég olvastam egy könyvet, Hammurabi
angyalai a címe, ebben a gyilkos valószínűleg ugyanezt a kombinációt
használta – fejti ki érdeklődéssel Mikael. – A gyilkosok mást is
olvastak, mint Roger Koponent.
– Az elkövetés módját tehát valamennyire… emberségesnek
ítélhetjük meg? – vonja össze Nina a szemöldökét.
– Talán nem emberséges. De fájdalommentes – szól közbe Jessica, és
előszedi a jegyzetfüzetét.
– Laura Helminent is kloroformmal kábították el. A nőket
valószínűleg eszméletlenül dobták a dézsába. Így tehát a fulladás is
fájdalommentes volt – mondja Erne. Hirtelen mindenki elhallgat.
– A gondolat kétségtelenül vigasztaló – dugja zsebre a kezét Rasmus.
– Vékony ezüstszegély ezen a gigantikus szennyfelhőn. Nina és
Mikael, derítsétek ki, hogyan lehet ilyen mérgekhez hozzájutni
Helsinkiben!
– Világos.
– Ennyi volt. Köszönöm – mondja Erne, és a halk moraj ismét betölti
a szobát.
Jessica fellapozza a jegyzetfüzetét, Pave Koskinen nevét és
telefonszámát nézi az utolsó lapon. Ez alá írt feljegyzéseket Ernével
folytatott korábbi megbeszéléséről. Amikor lapoz, hogy felírja a
mérgeket, amiket Erne említett, kiesik a kezéből a toll. Hideg hullám
fut végig a lábán. Hirtelen minden elhomályosodik. Hallja saját nehéz
lélegzését, az emberek hangja a háttérben visszhangzik. Ez nem létezik.
– Mi a baj, Jessi? – Erne van ott mellette, Jessica érzi a vállán a
kezét.
– Nem lehet… – súgja Jessica, és melléhez szorítja a noteszt.
– Mutasd! – nyúl érte Jusuf.
– Ezt nem én írtam… – nyújtja át Jessica Jusufnak a jegyzetfüzetet,
és a nyaka mögé teszi a kezét. Jusuf arckifejezése mindent elárul.
Malleus maleficarum.
 LV.

Kellemes ez a szél.
A szél meleg és párás. A csónak a várostól keletre, a Lido
homokzátonynál ring a könnyű hullámzásban, néhány száz méterrel
előttük húzódik a két kilométer hosszú strand. Jessica anya szavaira
gondol; azon ritka megjegyzések egyikére, amelyeket – úgy emlékszik
– nem csak egyszer hallott a szájából. Bel Airben, a ház medencéjénél
csak vizes bőrén érezte hidegnek a szelet, csak egy pillanatig, mielőtt
apa bebugyolálta a nagy törülközőbe. Általában meleg volt a szél, csak
árnyalatnyival hűvösebb a fülledt levegőnél, mégis felfrissítette,
különösen forró nyári napokon. Emlékszik, ahogy a szél belekapott a
magas pálmafák leveleibe, ahogy törzsük lélegzetelállítóan meghajlott,
de nem tört el, pedig fülére tapasztott kézzel nézte, várva a nagy
csattanást.
– Mire gondolsz? – Colombano hangja egészen a füle tövénél
hallatszik. Érdes ujjhegyei a hajában vándorolnak, úgy simogatják a
fejbőrét, hogy a gyomráig érzi.
– Semmire. – Jessica úgy fordítja a fejét, hogy lássa magát
Colombano pilótaszemüvegének lencséjében. Gyönyörűen néz ki,
pedig a tengervíz lemosta a sminkjét, és bőréhez tapasztotta a haját.
Nyolc nap telt el azóta, hogy fel kellett volna szállnia a milánói
vonatra. Maga mögött hagyta régi életét, és egy alternatív valóságba
ugrott, amibe nem tartozik bele Torino, sem a sílesiklás az Alpokban, a
vonatút Grenoble-ba és a vízparti üdülés Marseille-ben. Közép-
Európában most a legszebb a nyár, és nem kell sietnie haza. És van-e
egyáltalán otthona? Volt-e valamikor is egy hely, ahol biztonságban és
szeretve érezte magát? Az otthon ott van, ahol a szív. Az ő otthona most
Colombanónál van.
Néha az az érzése, hogy sokkal régebben van Colombanóval.
Amikor leül a koncertterem süppedős székébe meghallgatni a négy
évszakot, amikor reggelit készítenek maguknak, bejárják a várost,
amikor egyedül ül a lakásban, és várja, hogy Colombano hazajöjjön.
Amikor csókolóznak, szeretkeznek, egymás bőrét simogatják, vagy a
Szent Márk téren etetik a galambokat… Olyankor végre eltűnik a
végtelen különállóság érzése, és nyugodtság veszi át a helyét.
– Menjünk úszni? – simogatja meg Colombano az ujjával Jessica
arcát.
– Menjünk csak – mosolyog Jessica, és felül. Leveszi a
napszemüvegét és hunyorog. Az égbolt közepéről tűz a nap. Megfogja
a vízmerítőt, amely fekvéskor a hátának nyomódott, és a csónak elejébe
dobja. A csónak nem egy nagy szám, semmi luxus nincs benne.
Cseppnyi sincs benne abból a glamúrból, amibe az előző nyáron
belekóstolhatott néhány hét során a francia Riviérán. És pont ezért
tökéletes.
Jessica nézi, ahogy Colombano kibújik fehér trikójából, és
könnyedén beugrik a vízbe, mint egy delfin. nyomában a kis csónak
úgy billeg, akár a hintaszék. Colombano atletikus teste siklik az
áttetsző víz felszíne alatt, majd néhány méterrel távolabb felbukkan a
feje és a válla.
– Gyere, hercegnő! – kiáltja, és hátrasimítja szeméből vizes haját.
– Jövök – áll fel Jessica.
Colombano utánoz valamit, ami távolról műúszásnak látszik, azután
ismét a felszín alá bukik.
Jessica éppen a csónak szélére lép, hogy elrugaszkodjon a vízbe,
amikor éles szúrást érez a sarkában, és visszahuppan a fenekére.
Megvizsgálja a talpát, és a sarka közepén egy fémkarikát lát
beszúródva, amely kis sebet ejtett a bőrén. Megfogja a karikát, és
óvatosan kihúzza. Egy gyűrű. Díszes aranygyűrű, üres foglalatában
valamikor valószínűleg gyémánt volt. A foglalat szélei most apró, éles
csukafogakra hasonlítanak.
Jessica a csónak alján ülve a törött gyűrűt babrálja, és egyidejűleg a
sebet masszírozza. Vékony csíkban csordogál belőle a vér,
összekeveredik a bőrén csillogó vízzel, izzadsággal és napozókrémmel.
Hallja, hogy Colombano vadul fröcsköl.
– Gyere már!
Jessica a gyűrűt forgatja. Belsején vésés van.
– Jessica?
 Per il mio amore, Chiara.
– Jövök, Bano!
20.2.2003. – xx.xx.2103.
Jessica a szépírással vésett szöveget nézegeti. Szerelmemnek,
Chiarának. A dátum – nyilván esküvő – óta csak egy év és néhány
hónap telt el.
Ekkor megbillen a csónak, Jessica látja a benyúló erős ujjakat, és a
gyűrű kicsúszik a kezéből a csónakfenék piszkos pocsolyájának aljára.
Colombano felkönyököl a csónak szélére.
– Mi baj van? – kérdezi, és előrenyújtja a nyakát, hogy lássa Jessica
lábát, amit a lány már két kézzel tart.
– Beütöttem valamibe a lábujjamat – válaszolja gyorsan Jessica.
– Vérzik? – ráncolja a homlokát Colombano, és Jessica ujjaira mutat.
Pirosak.
– Ezek szerint. – Jessica óvatosan feláll.
– Haza akarsz menni? – Colombano visszamerül a vízbe.
Közvetlenül a csónak mellett lebeg a hátán fekve, és Jessicát nézi.
Jessica érzi, hogy a vállán, amin az előbb még vékony lenkendő volt,
perzseli a nap a bőrét. A víz hívogatóan csillámlik a csónak körül.
Mintha már hűsítő ölelésébe merülne a teste. Szereti a sós víz illatát,
ízét a nyelvén. De valami elbizonytalanítja. Az a mód, ahogy
Colombano nézi őt.
– Még nem – mondja. – De nincs kedvem úszni.
– Hogyhogy? – Colombano hangjából minden játékosság eltűnt.
– Csak nincs kedvem!
– Ugorj be!
– Én…
– Ugorj be, Jessica! – fogja meg újra a csónak szélét Colombano.
Jéghideg ujjak fonódnak Jessica bokája köré. Colombano arckifejezése
gyanakvóvá vált.
– Nem akarok. – Jessica észreveszi, hogy remeg a hangja. Az ujjak
egyre jobban szorítják, a csónak billegni kezd. Előbb lassan, majd
egyre gyorsabban. A víz átcsap a csónak szélén, cseppeket formál a
bőrén. Remegő sóhajtás csúszik ki a száján. Ekkor Colombano
arckifejezése ismét megváltozik: a felbukkanó együttérzés olyan, mint
a jeges vízbe dobott mentőöv.
 – Oké, csak bosszantottalak egy kicsit – engedi el Jessica bokáját, és
a kormányrúd felé tempózik, ami mellett a kis úszólétra található.
Jessica a sötétszürke pocsolyát nézi, és azt kívánja, hogy az örökre
rejtse el a gyűrűt.

LVI.

– Mit gondolsz, mi történhetett? – kérdezi Erne, és becsukja az ajtót.

Csak ketten vannak a szobában, mindenki más elindult már a dolgára.
– A notesz egész idő alatt a kabátom zsebében volt – mondja Jessica,
tekintete nem mozdul az Erne íróasztalán álló kis kék-fehér zászlóról,
amely alig észlelhetően leng. – Vagy a mentőben, vagy a kórházban
kellett megtalálnia valakinek.
Erne csípőre tett kézzel az ajtónak támaszkodik, és tanácstalannak
látszik.
– Jusuf az ápolónők szobájából hozta el a kabátomat… Úgy értettem,
hogy a mentősök vitték oda.
– A kabátod zsebében volt a telefonod is. Ha valaki megszerezte a
jegyzetfüzetet, az a telefont is megszerezte.
– Az kóddal védett.
– Beszélj mégis Mickével. Én olyan béna vagyok ezekben a
dolgokban, nem tudom felmérni, kockázatos-e a telefon használata,
vagy ajánlatos lecserélni.
– Nem értem, hogy a fenébe…
– Ha valaki hozzáfért a dolgaidhoz, az kiderül a kórházi kamerák
segítségével. Rasse utánanéz.
– Hogy érted azt, hogy ha? Hiszen magad is látod ezt, az istenit neki!
– nyitja ki Jessica a noteszét ott, ahol a latin nyelvű szavak díszelegnek.
Oda-vissza lapozgat, hogy ki tudja, hányadszor megbizonyosodjon
róla, nincs több szöveg. A jegyzetfüzet többi oldala érintetlen.
– Csak arra gondoltam… – dörzsöli meg az orrát Erne – talán
lehetséges, hogy valaki már korábban hozzáfért. És hogy direkt
hagytak néhány üres oldalt előtte, hogy csak később találd meg a
szöveget.
– Nem tudom, Erne. Tényleg nem tudom. De éppen most úgy érzem,
hogy egy bábu vagyok ebben a kibaszottul beteg játékban. Gondolj
bele, kétszer láttam a gyilkost. Tegnap Koponenék házában, ma a
jégen. És most meg üzenetet írt a noteszembe.
– Attól ez még nem személyes. Te vagy a főnyomozó az ügyben. Az
üzeneteket valószínűleg az ügyet vizsgáló hatóságnak szánták, nem a
Jessica Niemi nevű nőnek. – Erne lassan az asztalához megy, és leül.
Jessica lopva nézi a legyengült férfit. Erne beteg, tudja, még ha nem
is hajlandó beszélni a dologról. Még neki sem.
– Van itt más is, Erne. Nem volt még időnk mindent elmondani a
kórházi látogatásról. Laura Helminen összeszarta magát, amikor
meglátott engem – néz Jessica Ernére, aki erre hirtelen felélénkül.
– Hogy érted?
– Az a festmény, amit Laura Helminen a pincében látott…
– Mi van vele?
– Azt mondta, hogy engem ábrázol.
Erne mondani akar valamit, de aztán összehúzza a szemöldökét.
– Azt mondta, száz százalékig biztos benne.
– Helminen érthető okokból sokkos lelkiállapotban volt, és…
– De ha az összes többi eseményt figyelembe vesszük, már
egyáltalán nem tűnik erőltetettnek. Én vagyok a célpont.
– Ja, szóval te egy criminal mastermind vagy, aki másokat gaztettek
elkövetésére ösztönöz?
– Akkor azok a seggfejek miért tették fel a pincében az én
bekeretezett képemet?
Erne felsóhajt. Jessica tisztában van vele, hogy a követelőzés most
nem korrekt. A helyzet mindegyikük számára egyformán felkavaró.
– Tudják, Erne. Tudják, mit tettem.
– Miről beszélsz? – kérdezi Erne a homlokát ráncolva, de aztán
megérti. – Nem, Jessica. Most paranoiás vagy. Soha nem kell azzal
foglalkoznunk. És beszélni sem róla.
– De…
– Szép, sötét hajú nő. Jusuf elmondása szerint így írta le Helminen a
festményen látható nőt. Igen, illik rád a leírás. De illik Maria
Koponenre, Lea Blomqvistre és magára Laura Helminenre is. És talán
még több ezer nőre Helsinkiben. – Erne szavai hihetőnek hatnak,
meggyőző tud lenni. Jessica már évekkel ezelőtt megtanulta ezt.
– Világos – sóhajt Jessica, és megfordul, hogy távozzon a szobából.
– De ettől függetlenül – mondja Erne, amikor Jessica megfogja a
kilincset – ki akarok próbálni valamit.
– Kipróbálni? Mit? – Jessica látja, hogy Erne feláll a székéből, és
háta mögött összekulcsolt kézzel lassan közeledik hozzá. Arca
halálkomoly.
– Le akarom tesztelni a teóriádat.
– Hogyan?
– Azt akarom, hogy egy rövid ideig ne lépj a pályára. Legalább
holnapig.
Jessica az asztalon álló kis zászlót bámulja. Most láthatóan lobog:
biztos bekapcsolt a légkondicionáló. Erne javaslata egyszerre vált ki
megkönnyebbülést és dühöt. Nyilvánvalóan félti őt. nem egyedül
Jessica gondolja ezt. És ez nem feltétlenül jó dolog.
– Holnapig? Akkor mit csináljak? Menjek falat mászni?
– Maradj négy fal között. Maradj higgadt. Tartsd kézben a szálakat.
Telefonod és laptopod továbbra is van.
– Azt akarod, hogy menjek haza?
– Azt.
– Erne! Félreállítasz?
– Dehogyis! – fortyan fel Erne, és úgy forgatja a szemét, mint a rossz
hazudozó, ha marhaságot beszél. Erne azonban nem rossz hazudozó, és
marhaságokat sem beszél. – Nem állítalak félre. Ellenkezőleg.
Lehetőséget adok a teóriádnak.
– Akarod látni, hogy követik-e a tettesek a mozgásomat?
– Ez téged is érdekel.
– És ha nekem van igazam?
– Ha neked van igazad, és a boszorkánybanda kimondottan a te
figyelmedet akarja felhívni, akkor vagy abbahagyják a gyilkolást, vagy
valamilyen formában közelednek hozzád.
– Tehát csali vagyok?
– Ha így akarod látni. Azonkívül jobb csalinak lenni, mint
céltáblának. Otthon biztonságban vagy. Intézkedem, hogy a biztonsági
rendőrség kisbusza ügyeljen az utcádban, a Töölönkatun.
 Jessica kitartóan, kutakodó tekintettel néz a főnökére, mintha hinne
abban, hogy ezzel képes lesz megváltoztatni az elhatározását.
– Nem tudom. Ez tényleg szar ügy, Erne.
– Otthonról folytatod a munkát. Most annyi segéderőnk van, hogy
Jusuf nélküled is könnyen intézi a kihallgatásokat. Rögtön holnap
reggel ismét értékeljük a helyzetet. – Erne mintha Jessica vállára
akarná tenni a kezét. De olyan jól ismeri, hogy tartózkodik ettől. –
Tudod, hogy ez a helyes megoldás – mondja, és a kézfejét dörzsöli.
Jessica megrázza a fejét, kinyitja az ajtót, és kilép a folyosóra.

LVII.

Jessica karba tett kézzel leül a masszív irodaszékre. A csendes

szobának elnevezett helyiségben egyetlen ablak sincs, szinte a teljes
falfelületet fémpolcok takarják, középen egy asztal székekkel.
– Ez a rossz lány rendben van – mondja Mikael, és leteszi az asztalra
Jessica pisztolyát.
– Vagyis az a véleményed, hogy nem vettek ki belőle töltényeket,
amíg a lányt halásztam ki a lékből… – dugja vissza a fegyverét Jessica
az övén lógó tokba.
– Erne nem akar kockáztatni. Miért is akarna? – pattogtatja nyelvével
a rágógumit Mikael. – Mindenesetre most le van ellenőrizve.
– Hurrá.
– És a telefonod… Hatékony biztonsági kódod van?
– Igen, azt hiszem.
– Tudja valaki más is?
– Lehet erre igenlő választ adni anélkül, hogy megcáfolnám a
hatékonyságról mondottakat?
– Vagyis nem tudja?
– Persze hogy nem.
– Oké. Bekapcsolnád mégis? – Mikael ledörzsöli ujjairól a
láthatatlan port. Jessica engedelmeskedik, és átnyújtja a telefont
Mikaelnek. Kis ideig kollégáját nézi, aki elmélyülten babrálja a
készüléket.
– Azt, hogy mikor oldották fel utoljára a telefon kódját, marhára
bonyolult kideríteni, de csinálhatunk egy másfajta ellenőrzést…
Beállítások… Általános… – mondja Mikael a kijelzőt nyomogatva. –
Tárhely… Rendben. Itt látjuk, milyen alkalmazásokat használtál
legutóbb. Belenézhetek, vagy…
– Nyugodtan. Csak nem ijedsz meg a Tindertől?
– Aha, te is fent vagy… Van-e…
– Nézd csak meg, Micke, használták-e a telefonomat.
– De nincs is szükségünk semmiféle Tinderre – mosolyog Micke a
kijelzőt nyomogatva.
Jessica az órájára néz. Egy pillanattal sem szeretne a szükségesnél
több időt eltölteni Mickével a kis szobában. A kávézás eredetileg sem
volt jó ötlet. Most, egy nappal később a világ legnagyobb tévedésének
érzi. Pillanatnyi mámor, borzalmas morális másnaposság. Ahogy Nina
Mickére néz… Annyira boldognak látszik.
– Ismerős? – nyújtja át a telefont Mikael Jessicának.
A nő mereven nézi a kijelzőn látszó ikonokat és dátumokat. Minden
olyan, mint lennie kell. Valójában karácsonykor használta utoljára a
Tindert. Fubu is azon keresztül került a képbe.
– Normálisnak látszik.
– Jól van. Azért nézd még meg a kimenő hívásokat és az sms-eket.
Nem akarom, hogy egy új Malleus maleficarumot találj, miközben
egyedül vagy otthon – tolja Mikael Jessica elé a telefont.
– Rendben. Köszönöm, Micke – áll fel Jessica. – És figyelj…
– Felejtsd el. Menjünk tovább, Jessi.

LVIII.

Jusuf a Töölönkatu és a Museokatu utca sarkán, a zebra előtt áll félre

az autóval, ugyanazon a helyen, ahol már eddig is többtucatszor.
 – Látod azt a furgont? – mutat Jusuf a régi, sötétszürke Toyota
Hiacéra, melynek oldalára egy költöztető cég logóját ragasztották.
– Tapintatos. Jó, hogy nem valami rovarirtó cég.
– Két fickó van benne, meg kamera. A járőrök pedig szükség esetén
kétpercnyire.
– Azt hiszem, boldogulok.
– Ez csak biztonsági intézkedés. El fogjuk kapni őket – mondja
Jusuf, és kinyitja az autó ajtaját.
– Te hová…
– Megígértem Ernének, hogy az ajtódig kísérlek.
– Bejössz megvizsgálni, nincsenek-e az ágy alatt mumusok?
– Bármit, amit csak kell – mosolyodik el Jusuf, és egy cigarettát tesz
a szája sarkába. Rágyújt és hosszút szív belőle. Az utcai lámpák sárga
fényében, cigarettával a szájában pokolian jól néz ki Jusuf. Ilyen
pillanatokban Jessica elgondolkodik, vajon hűséges lehet-e a
barátnőjéhez. Akárkit megkaphatna, akit akar. Egy napon talán Jessica
félreteszi magasztos elveit, és bevet mindent egy kiskarácsonyi bulin.
A döntést Jusufra hagyná.
– Kérsz egy cigit? – kérdezi a férfi.
– Ez nem neked való, sportolófiú – csóválja a fejét Jessica.
– Mondjál csak egyvalakit, akinek való.
A liftből egy harmadikon lakó hölgy lép ki, ölében világosbarna
kutyával. Edelweiss tízéves selyemszőrű terrier, éles hangú ugatása
reggelenként visszhangzik a lépcsőházban, amikor gazdája sétálni
rángatja az ellenkező ebet. Az asszony rutinszerűen köszön Jessicának,
és lenézően végigméri Jusufot, aki felvillantja udvarias mosolyát, de
minimális visszajelzést sem kap rá.
– Tudja, hogy rendőr vagy? – kérdezi Jusuf, miközben a nő
kutyájával együtt eltűnik a kapun át a sötétkékbe forduló délutánba.
– Tudja. A szomszédok mindig megállítanak a lépcsőházban, ha
szerintük valami gyanús esemény történik. Például ha valaki zajong ott
a taxiállomáson. Miért?
– Úgy nézett rám, hogy ha nem tudta volna, hogy rendőr vagy, biztos
telefonál a segélyhívó központba – mondja Jusuf, és mindketten
mosolyognak.
Jessica behúzza a liftrácsot és megnyomja a legfelső gombot. Az
öreg lift lassan, búgva halad, és minden emeletnél rosszat sejtetően
kattog.
– Mikor voltam utoljára nálad?
– Május elsején?
– Ja, igen, amikor azokért a pezsgőkért jöttünk…
– Ja – néz a tükörbe Jessica. Fáradtabbnak látszik, mint reggel. Ez a
különös nap megköveteli az árát.
A lift zökkenve áll meg a legfelső emeletnél. Jessica hirtelen
megborzong; nem kellett volna beszélnie az ágy alatti mumusokról.
Elhúzva tartja a rácsot Jusufnak, aztán kinyitja garzonja ajtaját.
A padlón nincs posta. Jusuf körbenéz a lépcsőházban, és óvatosan lép
be a lakásba, mintha biztosra venné, hogy valamilyen kellemetlen
meglepetés várja.
– Van bármiféle riasztód? – kérdi, mikor Jessica meggyújtja a
villanyt.
– Nincs – válaszolja Jessica. Pontosabban van, de nem itt.
– Oké – mondja Jusuf, és kérdően a cipőjére mutat.
– Nem kell levenni – sétál be Jessica kabátban a szobába, és
lehuppan a kanapéra, mintha mindig ezt tenné hazaérkezéskor.
Valójában már olyan régen ült rajta, hogy puhasága teljes
meglepetésként éri.
Jusuf gyorsan körbejárja a lakást, bekukkant a fürdőszobába, és
kinéz a belső udvarra nyíló ablakokon. Aztán karba tett kézzel megáll a
szoba közepén.
– Kérsz valamit inni? – kérdezi Jessica. A hűtőgépben mindig van
sör és üdítő, akár egy szálloda minibárjában.
– Köszönöm, nem. Megyek is tovább.
– All right – rúgja le a cipőt a lábáról Jessica. A gesztus tisztán
teátrális, fölöslegesen igyekszik hangsúlyozni azt, ami egyébként is
nyilvánvaló: az otthonában van.
– Az az ajtó mindig ott volt? – kérdezi Jusuf.
Jessica érzi, hogy elpirul.
– Mindig? Nem, tegnap jelent meg itt – nevet fel, és a homlokát
ráncolja.
– Hová vezet? – áll meg Jusuf a fehérre mázolt ajtó előtt, és
a kilincsre teszi a kezét.
– A B lépcsőházba.
 – Na de ilyet! Biztos ez az egyetlen garzon Helsinkiben, amelyiknek
két bejárata van.
– Lehet. – Jessica próbál közömbösnek látszani. Még csak ez
hiányzott. Mindjárt egy furgonnyi műszaki helyszínelő és valaki az ő
csoportjukból is vizsgálni kezdi a társasház lakásainak
tulajdonviszonyait. Az, hogy az igazság kiderülhet, felgyorsítja Jessica
pulzusát. Gondosan épített fel magának egy normális, nem feltűnő
életet: havonta megjelenik a bankszámláján az állami alkalmazottként
kapott fizetése, évente egyszer Spanyolországba utazik szabadságra, és
együtt aggódik kollégáival a finn jóléti társadalom biztonsági hálójának
tartósságáért. Ha elterjed belvárosi, háromszáz négyzetméteres
lakásának híre, ez az aprólékosan kidolgozott kulissza gyorsan
összeomlik, és ismét teljesen egyedül lesz. Nem azért, mert a többiek
idegenkednének a gazdagságától, hanem mert hazudott nekik, azoknak
az embereknek, akik a munkatársai és egyben közeli barátai.
– Ki lehet menni ebből a lépcsőházból az udvarra? – kérdezi Jusuf
hirtelen. Jessicát idegesíti az aprólékossága. Most teljesen más színben
tűnik ez fel, mint általában, amikor ugyanabból a szempontból nézik a
dolgokat, közös munkájukat végezve.
– Ja. És az udvarra kizárólag a kapualjból lehet kimenni, ami be van
zárva, és rálátni a kisbuszból – áll fel Jessica a kanapéról. – Itt
biztonságban vagyok, hidd már el!
– Okés, ha rápillantok? – kérdezi Jusuf, és még mielőtt Jessica
válaszolhatna, kinyitja az ajtót. Kidugja a fejét a sötét lépcsőházba.
– Hallgass ide, Ghostbuster! Értékelem a gondoskodásodat, de
szeretném, ha eltűnnél innen a francba, és folytatnád a nyomozást.
– Persze – csukja be az ajtót Jusuf, és elmosolyodik. – Erne… és én.
Mi mind aggódunk kicsit e miatt az ügy miatt. Érted? – folytatja, és
lassan Jessicához lép.
Jessica az ajkába harap, és oldalra néz. Hozzászokott, hogy egyedül
boldoguljon, de hirtelen hívatlan vendégek törtek be az életébe.
Egyszerre nagyon patriarchális lett a világa. Ismeretlen férfiak
riogatják. Ismerős férfiak nyitogatják az ajtaját, figyelik, gondját
viselik, oltalmazzák. Most nehéz elválasztania a dolgokat egymástól.
Mindent iszonyúan nyomasztónak érez, mintha mindenki más
irányítaná a cselekedeteit, csak ő maga nem. Jusuf azonban nem
ellenség. Erne sem. Jessica enyhén megrázza a fejét, hogy kitisztuljon
az agya.
– Köszönöm, Jusuf. Elkapjuk azokat az alakokat, és akkor senkinek
sem kell aggódnia. Senkiért. Legalábbis értem nem.
Jusuf mobilja megszólal. A kijelzőre pillant, és lehalkítja a csengést.
– Bírd ki itthon. Csak ezt az estét, Jessi. Én mindjárt találkozom Lea
Blomqvist fivérével. És elmondom, ha kiderül valami – bokszol bele
öklével gyengéden Jessica vállába. Aztán felveszi a telefont, eltűnik a
folyosón, és behúzza maga mögött az ajtót. Na szia, drágám. Jessica
megkönnyebbül. A veszély elmúlt. Vagy éppen ellenkezőleg? Csak
most kezdődik igazán?
Jessica becsukja a belső ajtót, és a lépcsőházból hallatszó lépéseket
figyeli. Jusuf a lift helyett a lépcsőket választotta. Semmit sem bíz a
véletlenre. Éles ugatás tölti be a lépcsőházat. Jessica mosolyog, maga
elé képzeli a harmadik emeleti asszonyt, amint még jobban magához
szorítja az ölebét a fekete férfival találkozva a sötét lépcsőházban. Ez
alkalommal kettesben.
Felakasztja a kabátját, és előveszi a zsebéből a telefonját. Fubu sms-t
küldött.

Hogy vagy, zsaru? Helyzet van? Mai terv?

Jessica nézi az üzenetet. Három kérdés, amiket már korábban többször

is megírt neki Fubu. A válasz általában mielőbbi találkozáshoz és
szexhez vezetett. Fubu a gyors felfrissülést jelentette Jessicának, a
találkozások segítségével el tudott távolodni a bonyolult ügyektől, el
tudta felejteni a hektikus hétköznapokat és a munka során látott
szörnyűségeket. Kimondottan csodának számít, hogy a rendszeres
randevúk és az erős fizikai vonzalom ellenére Jessica nem táplált
romantikus érzelmeket a férfi iránt. Másrészt megvan ennek az oka.
Nagyon is különböznek egymástól. A nála néhány évvel fiatalabb Fubu
lazasága és közömbössége olyan tulajdonságok, amelyek nem
összeegyeztethetők az életellenes bűncselekményeket vizsgáló rendőr
munkájával. Fubu olyan, mint a szűzies, kezdődő részegség, havonta
egyszer-kétszer klassz. Jó szolga, de rossz gazda. Ezért sosem tudnának
együtt élni.
 Munka. De feljöhetnél este.

Jessica elküldi az sms-t, és egy percig a különböző színű

beszédbuborékokat nézi a kijelzőn. Aztán kikapcsolja a telefont. Erős
teát főz magának, és felvázol egy papírra mindent, amit a
boszorkánybandáról tudnak. Utána várja a híreket a terepről. Jókat
vagy rosszakat. Kiveszi kabátzsebéből a kulcscsomót, és zokniban a
hátsó ajtóhoz lépked.

LIX.

Jessica kikapcsolja a riasztórendszert, a billentyűzet hangjelzést ad.

Aztán becsukja az ajtót, és beállítja az itthon állapotot: ekkor a lakás
mozgásérzékelői inaktívak, de a bejárati ajtók mágneses leolvasói be
vannak kapcsolva. Jessica tehát nyugodtan alhat éjszaka annak
tudatában, hogy nem törhetnek be a lakásba a riasztást elkerülve.
Keresztülmegy a nappalin, gyors pillantást vet a hosszú asztalra,
aztán a konyhába indul; ott bekapcsolja a vízforralót, és leemel a
szekrényből egy bögrét. A krómozott mosogató tele van ugyanilyen
fehér bögrékkel, a belső felületüket világos rózsaszínűre festette a
csipkebogyótea. Kis ideig a bögréket, a mosogatót és az azt körülvevő
pultot nézegeti. Hirtelen már nem is tűnik furcsa véletlennek, hogy a
konyhája szinte teljesen egyforma Koponenékével. Másrészről viszont
nem tud rájönni, miért bajlódott volna valaki ilyen sokat csak azért,
hogy felkeltse az ő figyelmét. Kinyitja a mosogatógépet, és orrát
megcsapja az állott víz meg az edényekre száradt zsír áporodott szaga.
Szép sorban berakja a használt teásbögréket a felső rácsra. Az edények
csörömpölnek, mikor összetolja őket, hogy minden beférjen.
A vízforraló bugyogni kezd.

Jessica a konyhaasztal mellett ül és számítógépe képernyőjét nézi. Ujjai

a billentyűzeten pihennek, de karnyújtásnyira ott hever a szolgálati
fegyvere. Kint ismét sötét lett. Előhívja a képernyőre a tábláról készült
fotót, amelyre öntapadós jegyzetlapokat, valamint helyszínekről és
emberekről készült fényképeket rögzítettek – ezek valamilyen
formában kapcsolódnak az ügyhöz. Jessica kitép egy oldalt A4-es
vázlatfüzetéből, és kezdi lerajzolni a csoport által közösen létrehozott
munka- és ötlettérképet.
Ernével folytatott reggeli beszélgetésére gondol. Tényleg várhatók-e
további gyilkosságok, vagy csak nem találták még meg az összes
holttestet?
Kinagyítja a fényképeket a képernyőn. Ott a hisztérikusan nevető
Maria Koponen, a visszafogottan nyugodt Lea Blomqvist. Laura
Helminen képét láthatóan a közösségi médiából másolták: sárga,
mélyen dekoltált trikóban pózol, egy pohár pezsgővel a kezében. Ő
életben van, a továbbiakban is csinálhatja azt, amit a fényképen,
Koponen és Blomqvist már nem. Minél alaposabban vizsgálja a sötét
hajú, szép nők arcát, annál világosabb számára, hogy ő is egy közülük.
Testvérek is lehetnének.
A gondolat egyszerre vált ki megkönnyebbülést és megvilágosodást.
Megkönnyebbülést, mert a pincében rabként senyvedő Helminen simán
tévedhetett a festményen ábrázolt személyt illetően, semmiképp sem
lehet egészen biztos benne, hogy az egyértelműen Jessica portréja.
Mégis erősen nyugtalanítja a gondolat: úgy érzi, valahová tartozik,
ahová nem akar tartozni. Mintha egész identitását és testét egy hirtelen
született rizikócsoportba lökték volna. Gondolatai elmúlt századokban
kalandoznak, a közelmúlt önkényesen meghatározott
referenciacsoportjainál, amelyeket hazug ismeretek nevében üldöztek.
Eretnekek, nem igazhitűek, alsóbbrendű emberek, boszorkányok,
mágusok. Propaganda segítségével kipellengérezett népek és emberek
csoportjai, akiket származásuk, külsejük, vallásuk vagy ideológiájuk
iszonyatos és teljesen igazságtalan sorsra predesztinált. A népirtás és az
egyes bűncselekmények méretaránya természetesen abszolút eltérő, de
a szabadon garázdálkodó sorozatgyilkosok társadalomra gyakorolt
pszichológiai hatása kiválthat széles körű üldözést. Az üldöztetés
bizonytalanságot és félelmet kelt, identitása eltitkolására kényszeríti az
embereket. Menekülnek, biztonságot keresnek, és abban
reménykednek, hogy egy napon még visszaáll a régi helyzet.
 Jessica egy pillantást vet a konyha falán lévő nagy órára. A falra
ragasztott körök közepén két hosszú, kvarcszerkezettel működtetett
mutató meredezik. Fél hatot mutatnak.
Az asztalon rezegni kezd a mobil.
– Életben vagyok, Erne – szól bele Jessica a telefonba, és
összerezzen, mert a fal mélyéből gyenge pattogásokat hall. A régi ház
szerkezete önálló életet él.
– Kétségtelenül. – Erne hangja a korábbinál is rekedtebb. – Pár dolog
még…
Erne krákog, Jessica távolabb tolja fülétől a telefont. Erne köhögése
úgy hangzik, mintha baltát csapnának jeges sziklába.
– Rasse átnézte a felvételeket. A mentős egyenesen a nővérszobába
vitte a kabátodat, ahonnan Jusuf hozta el. Holtterek ugyan vannak, de
Jusuf beszélt az ápolónővel, aki azt mondta, végig a szobában volt.
– És ott senki nem nyúlt hozzá?
– Nagy valószínűséggel nem.
– De valamikor beírták azt a szöveget. Mert én továbbra sem írtam
bele.
– Igen, az a kiindulópont, hogy emlékeznél rá, ha te írtad volna –
válaszol Erne.
Jessica egy cseppnyi iróniát sem talál a szavaiban. Erne úgy beszél,
mintha ezt az alternatívát is alaposan átgondolták volna, és mint
valószínűtlent, de korántsem lehetetlent, elvetették volna. Jessica
hallja, hogy Erne becsukja irodája ajtaját, és lezöttyen a székébe. Szűk
légcsövében sípol a levegő.
– Lehetséges, hogy valaki bejutott a lakásodba?
Jessica bizsergést érez a lábszárában. Bár Erne tudja – és ő az
egyedüli, aki tudja –, hogy nem a kis garzonban lakik, Jessicának
mégis nehezére esik beszélni erről vele.
– Tudod, hogy mindig be van kapcsolva nálam a riasztó. Éjjel-
nappal. Azonkívül sosem hagyom itthon. Mindig vagy a rendőrségen
van, vagy velem a terepen – mondja Jessica, pedig tudja, hogy nem
igaz az állítás.
– Jól van. Nem vonunk le elhamarkodott következtetéseket.
Jessica hallja főnöke szavait, de a kérdés ott motoszkál a fejében. Ez
a lehetőség már korábban eszébe jutott, pedig tudja, hogy senki sem
juthatott be a lakásba anélkül, hogy bekapcsoljon a riasztó. Kivéve a
Fülöp-szigeteki nőt, aki már több éve hetente egyszer jár takarítani. Az
előző alkalom óta azonban már majdnem egy hét telt el, és a takarítónő
látogatása látszana a rendszer naplófájljában.
– És mi van még? – kérdezi Jessica, hogy elűzze a nyomasztó
gondolatot.
– Kai Lehtinen és Torsten Karlstedt telefonja is tegnap egész nap
kibaszottul az otthonukban volt, Espooban és Vantaaban.
– De azt biztosan tudjuk, hogy legalábbis Lehtinen Savonlinnában
volt.
– Azzal az autóval, amelynek Torsten Karlstedt a tulajdonosa. Aki
esetleg a sofőr volt.
– A seggfejek otthon hagyták a telefonjukat.
– Tudják, mit csinálnak. Vagy legalábbis ügyesen elkerülik a kezdők
hibáit.
– Egyelőre tehát semmi sem utal arra, hogy Torsten Karlstedt tegnap
Savonlinnában volt?
– Nem. Elméletben mondhatná, hogy kölcsönadta Lehtinennek az
autót. És ha ezt Lehtinen megerősíti, semmink sincs ellene.
– Talán ez az igazság.
– Mi?
– Talán Karlstedt kölcsönadta az autót Lehtinennek. Talán nem volt
Savonlinnában.
– Valaki vezette az autót.
– Néhány embernek van jogosítványa Finnországban.
– Jó észrevétel, Saga Norén.
– Nincs semmi más? – kérdi Jessica, miközben Maria Koponen
nevető arcára közelít a képernyőn. Valamiért nem tud betelni vele,
bámulja, mintha egy optikai csalódást akarna megfejteni. Mi olyan
marhára mulatságos?
– Torsten Karlstedt sokat telefonál. Egyelőre semmi terhelő nem
derült ki a beszélgetésekből – mondja Erne, és ismét köhög.
– Basszuskulcs!
– De Micke kiemelt egy érdekességet. Karlstedt egy szóval sem
kommentálta az eseményeket, amikről ma részletesen beszámoltak a
hírekben. Senkinek sem. Ami elég különös, ha figyelembe vesszük,
hogy valószínűleg ő maga – vagy legalábbis Kai Lehtinen az ő
autójával – tegnap Savonlinnában volt Roger Koponen előadásán.
 – Ez is csak azt bizonyítja, hogy belekeveredett az ügybe.
– Karlstedt telefonált Kai Lehtinennek is. Húsz perccel ezelőtt – teszi
hozzá Erne, és Jessica hallja, hogy az íróasztalán heverő papírkupacban
lapoz.
– Karlstedt azt kérdezte Lehtinentől, hogy az autóban hagyta-e a
sapkáját.
– Na és ott hagyta? – sóhajt fel Jessica a homlokát dörzsölve.
– Valószínűleg igen. Az egész beszélgetés rendkívül gyors és casual
volt. A fene enné meg, ha legalább lenne valami fogódzónk!
– Meglátjuk, hogy alakul a helyzet. – Jessica mobilja rezeg, bejövő
hívás. A kijelzőre pillant. Ismeretlen szám. – Várj, Erne. Valaki
telefonál. Mindjárt visszahívlak – mondja, és megszakítja a
beszélgetést.
A kijelzőn villogó ismeretlen számot nézi. Most folytatódik?
Ugyanazt a hangot fogja hallani, ha válaszol, mint tegnap este
Koponenék házában? Bizsereg a gyomra.
– Niemi – veszi fel a telefont Jessica, és visszatartja a lélegzetét. Az
ablakkeretek ropognak a szélben.
– A lépcsőházba most lépett be egy férfi.
– Bocsánat, ki beszél? – szól vissza ingerülten Jessica, és feláll. Ujjai
szorosan az asztalon fekvő pisztoly köré fonódnak.
– Uolevi. A biztonsági rendőrségtől. Mi ügyelünk az autóban a házad
előtt.
– Rendben. – Jessica a fegyverrel a kezében a nappaliba megy.
– Harmincas férfi vastag kabátban… A kapuban állt egy kis ideig,
aztán beslisszant, amikor egy idősebb úriember kijött a házból. Úgy
látszik, nincs kapukulcsa.
– Honnan tudjátok, hogy hozzám…
– Nem is tudjuk. Többször nyomogatta a hívógombokat. Nálad
csöngött?
Jessica visszatartja a lélegzetét. A picsába! Nem tudja, hogy
csöngött-e a kaputelefon a garzonjában. És nem készült fel arra, hogy
hazudjon ezzel kapcsolatban.
– Nem vagyok benne biztos. Éppen zuhanyoztam – válaszolja.
– Megfelel, ha egy kicsit a vonalban maradunk arra az eshetőségre,
hogyha közbe kellene avatkoznunk? – kérdezi gépiesen a férfi,
miközben Jessica a nappali közepén áll, és a következő lépését
fontolgatja. Itt biztonságban van, de ha a BR embereinek követniük
kell a férfit a garzonba, hamar kiderül, hogy ő nincs ott. És akkor
minden lelepleződik.
– Megfelel – válaszolja Jessica, és igyekszik magabiztosnak
hangzani. Melléhez szorítja a telefont, és gondolkodik. Van fegyvere,
és kiképzést kapott. Csak vissza kell térnie a garzonba és kinézni a
kukucskálón, hogy a kapun besurrant férfi odajön-e az ajtaján
kopogtatni. Ennyi az egész. Szükség esetén meg tudja védeni magát.
Az előszobába siet, és kinyitja a lépcsőházba vezető ajtót. Aztán
becsukja maga után, és egy pillanatra megáll a sötétben. Kulcscsomója
hangosan csörög a visszhangos térben, kicsúszik a kezéből, és leesik a
lábához. Leguggol, hogy felvegye, és gyorsan körbenéz, le és fel a
lépcsőkre. A sötétség bármit elrejthet. És bárkit. A villanykapcsoló
szinte karnyújtásnyira van. A pokolba! Riasztóval lepecsételt
luxuskéglijében kellett volna maradnia. Talán az egész egy csapda.
Talán a telefonáló nem is a biztonsági rendőrség embere, hanem…
– Halló? – Jessica összerezzen a telefonjából hallatszó hangra.
Megtalálja a megfelelő kulcsot, és érzi, hogy hideg hullámok futnak
végig a hátán.
– Halló, Niemi?
Jessica visszatartja a lélegzetét, és bedugja a kulcsot a zárba. Az ajtó
kinyílik, és ő beront a garzonba. Abban a pillanatban valaki kopog az
ajtón.
– Halló – szól halkan a mobilba Jessica, és az ajtóra szegezi a
pisztolyát.
– Minden rendben? – kérdezi Uolevi. – Szükség esetén egy percen
belül ott vagyunk. De fölöslegesen nem kell lelepleznünk az őrzést, ha
csak vakriasztásról van szó.
– Valaki van az ajtónál – súgja Jessica.
– Van nálad fegyver?
– Igen.
– Be akar menni a férfi?
– Kopog…
– Oké, jövünk. – Jessica hallja, hogy kinyílik a furgon ajtaja.
– Ne! Várjatok – mondja, és lassan az ajtóhoz lép. Ismét kopogás
hallatszik, ritmikus, de nem követelőző. – Van kukucskálóm – súgja
Jessica.
 – Figyelj, Niemi! Fél percen belül hallani akarom a telefonban, hogy:
Egy barát jött látogatóba. Különben felmegyünk.
– Világos – súgja Jessica, és leteszi a telefont a kanapé kartámlájára.
Az ajtóhoz lopakodik, visszafojtja a lélegzetét, és a kukucskálóhoz
hajol. Aztán meghallja. Az ismerős, enyhén becsípett hangot, amely az
ő nevét ismételgeti. Fubu.

LX.

Jusuf keresztbe teszi kezét az asztalon, és türelmesen várja, hogy a

fiatal szőke férfi összeszedje a gondolatait. A Timo Blomqvistként
bemutatkozott fiatalember a hajába túr.
– Nem értem, hogy tehet valaki ilyen… Lea a legkedvesebb ember
volt a világon…
– Őszintén sajnálom – mondja Jusuf, szemét a tarka szőnyegre
szegezve. Úgy érzi, elsüllyed a hihetetlenül puha, kék bársony borítású
fotelben. A Kallio városrészben lévő egyszobás lakás tiszta, de
rendkívül ízléstelen a berendezése. A sötétzöld falak a sötétvörös
falvédőkkel és a borzalmas szőnyegekkel egy másik évtizedbe visznek.
Valószínűleg a múltba, bár Jusuf ebben sem biztos. – Ugye megérted,
hogy fontos most azonnal beszélnünk – állítja az asztalra a magnót.
– Kávé? Te is kérsz? – kérdezi szórakozottan Timo Blomqvist, és
feláll.
– Nem, köszönöm. – Jusuf a főzőfülke felé lépkedő férfi után néz. –
Van valami elképzelésed arról, ki tehette ezt a testvéreddel?
– Nincs. Mint mondtam, Lea kedves ember volt. Vidám és
barátságos… Természetes. Nem tudom felfogni, valaki miért… –
Blomqvist kinyitja a csapot, és vizet ereszt a kannába.
– Volt-e Leának új kapcsolata a közelmúltban? Barátok? Élettárs?
– Lea… – Timo Blomqvist üveges szemmel néz Jusufra. Aztán
megtörli az orrát, és kávét kanalaz a kanna szűrőjébe. Remeg a keze. –
Lea már néhány éve szingli volt. Nem hiszem, hogy talált valakit. Én
legalábbis nem hallottam róla.
– Közel álltatok egymáshoz?
– A családunk Spanyolországban él…
– Vagyis?
– Viszonylag szoros volt a kapcsolatunk. Bár most egy rövid ideje
nem nagyon. Ma reggel is találkoznunk kellett volna Leánál,
Laajasalóban. Elég sokáig csöngettem az ajtaján…
– Volt valami oka a találkozásnak?
– Tessék? – Timo Blomqvist meglepettnek látszik.
– Melyikőtök javasolta a találkozást? Te vagy Lea?
– Nem emlékszem. Nem volt semmi napirendünk. Csak felmentünk
havonta egyszer-kétszer egymáshoz kávézni, vagy…
– Jól van. Eszedbe jut valami szokatlan? Mondta-e Lea, hogy valami
rendkívülit csinál, valakivel találkozik?
– Két hete nem is beszéltünk telefonon. A WhatsAppon egyeztettük a
találkozót.
A megrendült fiatalember lassan visszatér a dohányzóasztalhoz,
amely mellett két fotel áll. A forró kávé az ujjára löttyen, de nem veszi
észre.
– Lea kutató volt – folytatja Jusuf.
– Így van. Az egyetemen dolgozott.
– Két éve doktorált a pszichológia tanszéken?
– Lea egy meglehetősen specifikus témával foglalkozott. Munkáról
alig beszélgettünk, mert egyikünk sem értette, mit csinál a másik –
nevet fel szomorúan Blomqvist. – De… itt van… – mondja gyorsan, és
leteszi a kávéscsészét az asztalra. A könyvespolchoz lép, és leemel egy
könyvet.
– Az mi?
– Lea disszertációja.
Timo Blomqvist átnyújtja a kötetet Jusufnak.

Lea Blomqvist: Toxoplazmózis és agresszivitás. 2017

– Miről van benne szó? – lapozza Jusuf a munkát.

– Fogalmam sincs – harapja be az ajkát Blomqvist. Láthatóan
sírással küszködik. – Én egy reklámirodában dolgozom.
 – Kölcsönkaphatom? – áll fel Jusuf a fotelből.
A fiatalember bólint, és a kezébe temeti az arcát. Jusuf odalép hozzá,
és egy pillanatig fontolgatja, hogy a vállára tegye-e a kezét. Valahogy
mégsem találja ezt helyénvalónak.
– Sajnálom – elégszik meg az ismétléssel, és az ajtóhoz megy.

LXI.

Jessica kinyitja az ajtót. Részeg ember áll előtte, szája flörtölő

mosolyra húzódott.
– Mi a fenét keresel te itt? – kérdezi, és a pisztolyra pillant, amit az
imént dugott a fogas kalappolcára.
– Sorry, zsaru. Itt voltunk egész közel egy bárban, és…
– Azt mondtam, hogy talán este találkozhatunk… – kezdi Jessica, de
eszébe jut, hogy a telefonvonal továbbra is él. Kikukkant az üres
lépcsőházba, beengedi Fubut, és kézbe veszi a mobilját. – Egy barát
jött látogatóba – súgja, és Fubut nézi, amint leveszi vizes kabátját, és a
fogasra akasztja.
– Világos.
– Köszönöm nektek – teszi hozzá Jessica, mielőtt lerakja a telefont.
– Munka? – Fubu leveszi a cipőjét, otthonosan begyalogol a
nappaliba, és lerogy a kanapéra.
– Nem azt mondtam? – Jessica kikap a konyhaszekrényből egy
poharat és megtölti csapvízzel.
– Elvesztettem a telefonomat – nevet hitetlenkedve Fubu.
– De hát nincs két órája, hogy üzenetet küldtél nekem.
– Ez az. És aztán eltűnt… Talán megfújták. Nem tudom.
– Hol? – kérdezi Jessica, és megissza a vizet.
– Egy bárban, Kamppiban. Elég vegyes társaság volt ott. A kurva
életbe…
– És aztán úgy döntöttél, hogy idejössz. Nyilván tudod, hogy nem
veszek át feljelentéseket.
 – Spekuláltam, hogy akár előbbre hozhatnánk a randit.
– Mindenesetre jobb állapotban vagy, mint legutóbb – ül le a kis
étkezőasztal mellé Jessica.
– Sorry. Eléggé be voltam szívva.
– Be bizony.
– Na, mi a helyzet?
– Tessék?
– Maradhatok?
– Dolgoznom kell.
– Dolgozhatsz nyugodtan. Én meg akár tévézhetek. First Netflix.
Then chill – mosolyog szélesen Fubu, fején még mindig a Montreal
Canadiens piros-kék, nagy bojtos sapkája. Kapucnis pulóverének
feltűrt ujja alól kikandikál sovány, de izmos karja, rajta néhány
szándékoltan ízléstelen tetoválással.
Jessica leteszi a vizespoharat az asztalra, és a homlokát dörzsöli. Az
elmúlt huszonnégy óra kimerítő volt. Testének minden egyes sejtje
tudja, hogy még több következik. Hogy az ijesztgetésnek nincs vége.
Teste és lelke kis szünetért kiált, rövid kikapcsolódásért a valóságból.
Hisz ezért jött fel Fubu. Minden itt van tálcán. Tizenöt perc. Kész,
passz. Valami mégsem stimmel. Egy nap leforgása alatt annyi halált
látott, hogy ezek után az élvezet nem lehet helyénvaló.
– Sorry – áll fel Jessica csípőre tett kézzel. – Most el kell menned.
Túl sok a melóm.
Fubu túlzottan lebiggyeszti a száját, mint egy tragikus bohócfigura.
Aztán összecsapja a tenyerét, és meglepő fürgeséggel felpattan a
kanapéról.
– Akkor kabát, kalap, tűnés a picsába. Neki az éjszakának – mondja,
és kitrappol az előszobába.
Pont ez a vonzó Fububan. Magabiztos, szinte arcátlanul rámenős. De
sosem kezd nyafogni, és elsőre megérti, hogy nem. Megszokta, hogy
kap egyet a pofájára. És ezzel együtt mást is.
– Csak azt nem értem… – mondja hirtelen, miközben felhúzza a
cipőjét.
– Mit nem értesz?
– Miért kapálózol? Mi lenne, ha csak itt maradnék?
Jessica érzi, hogy fogyóban van a türelme. Fubu mégis nyafogós lett.
– Most menj!
 – Mitől félsz?
– A kurva életbe!
Fubu mosolyog és bólint.
– Okés. De emlékezz rá, zsaru, ha most innen a Storyville-be
megyek, és még két sört tankolok, és rákapcsolok… Egy majdnem
olyan jó csaj, mint te, biztos eljön velem. És akkor szomorkodhatsz. Itt
malmozol egyedül, közben meg valami német krimit nézel…
– Vállalom ezt a rizikót – mosolyog vissza Jessica.
– Hívj fel, ha meggondoltad magad – mondja végül elkomolyodva
Fubu, kinyitja az ajtót, és a homlokára csap. – Csakhogy nem tudsz
felhívni, mert nincs meg a telefonom.
Jessica elvesz egy tollat az asztalról, letépi egy régi újság sarkát, és
felírja rá a számát. Az ajtóhoz megy, megszorítja Fubu orrát, és a
gallérja alá dugja a cédulát.
– Soha ne add fel!
Fubu eltűnik a lépcsőházban. Jessica a csukott ajtónak támaszkodik,
és érzi, hogy hevesen ver a szíve. Mély levegőt vesz. Muszáj
rendszereznie a gondolatait. Dolgoznia kell. De épp most, évek óta
először helytelennek érzi, hogy visszamenjen a szomszéd lépcsőházba.
A luxuskégli idegennek, átláthatatlanul nagynak tűnik. Áthozza a
számítógépét, és a garzonban fog éjszakázni, úgyis azt feltételezi
mindenki, hogy itt van.

LXII.

Colombano átnyújtja az étlapot a pincérnek, elfordítja a fejét, és a

karóráját kezdi bámulni. Jessica türelmesen várja, hogy az asztalról őrá
emelje a tekintetét. Ez elég lenne. Nincs mindig szükség szavakra, se
szépekre, se másmilyenekre. Sokáig volt egyedül, és már régen
megtanulta, hogy minél kevesebbet vár az emberektől, annál könnyebb
minden. Colombano felnéz az órájáról, és a szomszéd asztalnál ülő
páron járatja a szemét. Egy apró jel, egy utalás a melegre talán nem
túlzott igény egy ilyen szép napon. Jessica erős nyomást érez a
mellkasában.
Néhány egymást követő estén Jessicán úrrá lett az érzés, hogy
Colombano egyedül akar lenni, hogy térre van szüksége maga körül,
szabadon akar lélegezni, és nélküle akar csinálni dolgokat. Az elmúlt
hetek rendkívül intenzívek voltak, és Jessica szeretné, ha együttélésük
így is folytatódna, annak dacára, hogy a rajongás és az újdonság
varázsa lassanként elszáll, és a másik hibái is feltűnnek már.
Apróságok, amiken Colombo néhány napja még szórakozva
elmosolyodott – Jessica döcögő olasz nyelvtana, állandó fotózása, és az
a szokása, hogy evés közben az ételt bámulja –, mostanra viccnek
álcázott szurkálódások tárgyává váltak. Jessica úgy érzi, mindössze pár
nap alatt egyik kategóriából a másikba került át: felnőttből
visszaminősítették gyerekké. Eddig koránál érettebbnek érezte magát
Colombano társaságában, azt gondolta, a férfi nemcsak a szépséget
látja benne, hanem az érdekes, intellektuális kihívásokat kínáló
beszélgetőtársat is. Most azonban Colombano úgy mereszti rá a
szemét, mintha kényszerítve lennének az együttlétre, és egy légüres,
impulzusmentes térben kellene egymást nézniük. De Jessica tudja, az
ingadozó kedélyállapot nem annak a jele, hogy Colombano ne szeretné.
Anya ugyanilyen volt, és mégis teljes szívéből szerette őt.
– Minden rendben? – kérdi végül Jessica, és sötétvörös ruhája
mellrészére pillant. Hamu hullott oda az előbb mellettük elhaladó idős
férfi szivarjából, de szerencsére nem hagyott nyomot.
– Miért kérded? – Colombano még mindig nem néz rá.
– Nem tudom – mosolyog bizonytalanul Jessica, de ez észrevétlen
marad. A bizonytalanság megmérgezi a kapcsolatot, ezt saját
tapasztalatból tudja: minél jobban nyafogtak utána a fiúk a
gimnáziumban, annál kevésbé érdekelték őt. Beharapja az ajkát, és
Colombano vaskos kézfejére teszi az ujjait.
– Hallgass ide, Jessica, drágám – szólal meg Colombano, és
szembogara lassan Jessica felé fordul. – Mint tudod, kedden teljesen új
repertoárral kezdünk… Ez egy hegedűduó. És nekem keményen
gyakorolnom kellene.
– Persze – mondja Jessica, miközben a pincér két borospoharat tesz
az asztalra, kinyitja az üveget, és kóstolót önt Colombano poharába.
 Colombano nézegeti a bor színét, orrát mélyen bedugja a magas
pohárba, forgatja a poharat a borral, hogy az minden aromáját
kiengedje, figyelemmel kíséri a beltartalmat, a nyomot a pohár oldalán,
és a végén felhajtja az italt, ami láthatóan nincs rá nagy hatással.
Megissza, de értésre adja, hogy a lötty épphogy súrolja a lécet.
– Nem is tudod, milyen szívesen tölteném az időt a hercegnőmmel,
de tökéletesen kell tudnom a darabokat – mondja hamarosan, és
felemeli a poharát, amibe közben újra töltött a pincér. A mód, ahogy
kiejti a hercegnő szót, egyáltalán nem hízelgő.
– Biztosan nagyszerűen fog menni – biztatja Jessica. Koccintanak.
A bor egészen elfogadható. Az étterem mellett egy nagy német
juhászkutya lépdel el, gazda nélkül.
– Akarsz kérdezni tőlem valamit?
Colombano kérdése olyan, mint derült égből a villámcsapás. A férfi
tekintete Jessica szemébe mélyed.
– Tessék?
– Tudom, hogy akarsz kérdezni tőlem valamit. – Colombano
mosolyában van valami utálatos, talán egy kevés káröröm.
– Nincs semmi…
– Hagyjuk abba ezt a színjátékot. Légy őszinte, jó? Láttam, ahogy
lopakodsz a lakásban, és lázasan kutatsz információmorzsák után.
Hogy ki vagyok. És hogy ez – a mi kettőnk dolga itt – mi lehet. Mi
lehet belőle – mondja Colombano, és az asztal közepére nyomja az
ujját. Szavai a támadástól függetlenül nem agresszívak. Hiányzik
belőlük a fenyegetés, s így közönyösen hangzanak. Ez még rosszabb.
– Lopakodom?
– Igen. Settenkedsz. És ez teljesen oké. A kíváncsiság teljesen oké.
Ez fontos neked. Mert hiszen itt vagy, pedig már hetekkel ezelőtt
tervezted, hogy elutazol.
– Én tényleg… – mondja Jessica, de Colombano olyan erővel teszi a
tenyerét az asztalra, hogy a vörösbor táncolni kezd a poharakban.
– Tényleg. Tényleg. Ne legyél ilyen baromi kedves, oké?
Jessica úgy érzi, megbénult, és nem tudja, hogyan reagáljon. Nézi
Colombano céltudatos, komoly, nyugodt arcát.
– A világ rossz hely… – folytatja a férfi. – A világ rideg. Elég
bátornak kell lenned, hogy kiderítsd a dolgokat, amikről azt akarod,
hogy kiderüljenek. Nem szabad cincogni, mint egy kisegér.
 Jessica a borospohár talpát babrálja. A tekintet, amelyre úgy vágyott
az imént, gyámkodóvá és nyomasztóvá vált. A köztük lévő
korkülönbség most először fordul ellene és hoz létre olyan helyzetet,
amelyben csak az egyik fél tud tanulni a másiktól. Ostobának érzi
magát, nemcsak azért, mert tudja, Colombanónak legalább valamelyest
igaza van, hanem mert annyit várt ettől az estétől. Új ruhát vett
magának a Marina Rinaldinál, olyan frizurát csinált, amiről azt
gondolta, tetszeni fog, és új parfümöt permetezett a nyakára.
– Hogy ízlik a bor? – kérdezi Colombano, és a gyors témaváltás
egyidejűleg jelent megkönnyebbülést és csalódást Jessicának.
– Jó.
– Hát persze – nevet fel Colombano. Jessica szúrást érez a
gyomrában. Colombano másfelé néz, a teraszon vacsorázókra. –
Holnap nálam próbálunk – mondja végül, és leteszi az asztalra üres
poharát. – Tehát ha például autót akarnál bérelni és a szárazföldre
kirándulni… A holnapi nap alkalmas lenne rá.

LXIII.

– Toxoplazmózis? – kérdezi Jessica, a füle és a válla között tartva

telefonját, miközben leszakít a tekercsről egy darab WC-papírt.
A konferenciahívás többi résztvevője: Jusuf, Rasmus, valamint Sissi
Sarvilinna patológus. A háttérben Jusuf autójának zúgása és Rasmus
lelkes pötyögése hallatszik. Sarvilinna Jessica elképzelése szerint
kifejezéstelen arccal áll a krómkoporsók között, fején az érintés nélküli
telefonálás fülhallgatójával.
– Úgy gondoljátok, hogy az elkövető indítéka valahogy kapcsolódik
az áldozat disszertációjának témájához? – kérdezi gépiesen Sarvilinna,
megerősítve ezzel Jessica iménti elképzelését.
– Őszintén szólva fogalmunk sincs róla. De ha Lea Blomqvist több
évet fordított a kérdéses téma kutatására, nem akarjuk kizárni ezt a
lehetőséget – válaszolja Jessica. Feláll az ülőkéről, lehajtja a fedelét, és
úgy dönt, majd később húzza le vécét, hogy az öblítés ne hallatsszon be
a telefonba.
A zúgást és a pötyögést egy pillanatig mély sóhajtás kíséri.
– Lea Blomqvist nem volt orvos, így nem egészen értem, miért
választotta témának…
– Please, Sissi. Takarékoskodjunk mindannyiunk idejével – mondja
Jessica, rögtön meg is bánva szavait. Olyan sok másodperc telik el,
hogy ellenőriznie kell, vonalban van-e még az igazságügyi orvos
szakértő.
– Halló, ott vagy…
– A toxoplazmózis parazitás fertőzés – sistergi Sarvilinna, mintha
csak arra várt volna, hogy félbeszakíthassa Jessicát. – Tulajdonképpen
a legáltalánosabb fajtája. Például nyers hústól vagy macskaürüléktől
lehet megkapni.
– A kurva életbe! Nem úgy hangzik, hogy ebből valami hasznunk
lenne – dünnyögi Jusuf rosszkedvűen.
Jessica a tükör előtt áll, füléhez tartva a telefont. A tükörből nézi a
fürdőkádat és az ott lógó fekete zuhanyfüggönyt. El tudja képzelni a
zuhany zubogását, és magát, amint a kádban ül, vizes haja az arcára
tapad.
– Hogy függ ez össze az agresszivitással? – kérdezi Jessica, és
gyorsan levegőt vesz.
– Őszintén szólva nem vagyok benne egészen biztos. Talán el kellene
olvasni a disszertációt – jelenti ki Sarvilinna, és a többiek tudják, ő nem
viccel.
– Okozhat agresszivitást?
– Az infekció tudtommal gyakorlatilag csak a magzatra és olyan
személyre veszélyes, akinek eleve gyenge az immunrendszere. Mint
például az AIDS-betegeknek. Olvastam valahol, hogy a gyermekként
megkapott infekció eltérő agyi tevékenységhez vezethet. De ez számos
más betegség esetében is így van.
Jessica néhány lépést tesz a fürdőkádhoz, megfogja a műanyag
függönyt és oldalra húzza.
– Oké, köszönöm, Sissi. – Jessica látja, hogy a nő neve egy pillanat
múlva eltűnik mobilja kijelzőjéről.
– Nem hangzott túl relevánsnak – kételkedik Rasmus. Most szólal
meg először a rövid beszélgetés során.
 – Még nem tudjuk, mi releváns – sóhajt Jessica. – Hol vagy, Jusuf?
– Sörnäinenben. Útban Kulosaari felé. Ott már megvan a kézzel írt
beszámoló arról, amit a szomszédok mondtak.

LXIV.

Nina Ruska a feje fölött a lapockája felé nyújtja az ujját, másik kezével
a könyökét nyomja. A deltaizom jólesően nyúlik. A karja és a nyaka is
merev még a tegnapelőtti mérkőzés miatt. Azóta, hogy utoljára feküdt
arccal a tatamin, nyakán az ellenfél csuklójával, már bő egy év telt el.
Az izomfájdalmon és a merevségen kívül az a keserű tény is
bosszantja, hogy egy nálánál tíz évvel fiatalabb rendőr győzte le a
kelet-finnországi kapitányságról. Ráadásul elég fölényesen.
– Az anyag, amit keresünk, nem tiopentál – mondja Mikael, és
megfordul a székével. Az emelet egyik utolsó vonalas telefonjának
kagylóját szorította a melléhez, és most az asztalra teszi.
– Hogy érted?
– A laborral beszéltem. Tiopentál-nátriumot keresünk. Ez tiopentállá
alakul a szervezetben.
– Mit mondtak még? – engedi le lassan oldalra a kezét Nina.
– Mindent felírtam, várj! – Mikael felemeli a noteszét az asztalról. –
Három anyag… Először is a tiopentál-nátrium elkábítja az áldozatot.
Ez kevesebb mint egy perc alatt történik…
– De ezt már megtette a kloroform, nem? – kérdi Nina. – Elájult tőle.
– Igen. Nem tudták teljes bizonyossággal megmondani az okát, miért
használták mindkét anyagot az áldozatoknál, de van egy egészen jó
elméletük.
– Ami?
– A kloroform a légutakon jutott be az áldozat szervezetébe. A többi
anyagot egyenesen az erekbe adták. A laborban arra tippelnek, hogy a
kloroformos altatást használták elsőként, így könnyebb volt az
áldozatokat kezelni. A kanült, amin keresztül a többi anyagot
adagolták, pokolian nehéz bekötni, ha a beteg ellenkezik.
– Van értelme – mondja Nina.
Mikael előszedi a fiókjából rágógumis zacskóját.
– Aztán tiopentál-nátriumot fecskendeztek az érbe, ami megerősítette
az öntudatlan állapotot. Aztán pankur… – Mikael néhány rágógumi-
párnácskát dob a nyelvére, és a jegyzetei fölé hajol – pankurónium-
bromidot. Ez egy izomrelaxáns, ami megbénítja a légzőszerveket. És
végezetül kálium-kloridot adtak, ami szívbénulást okoz.
– És ezt a három anyagot a kanülön keresztül adagolták az érbe?
– Igen. A kézfejen látható véraláfutások erre utalnak.
– Ehhez azért valamennyi tudás szükséges. És talán valami
felszerelés is: gyógyszeradagoló tasak, infúziós állvány meg ilyesmi?
– Bizony. Az anyagokat nemcsak hozzávetőlegesen spriccelték be az
áldozatok vérkeringésébe, hanem pontosan lemérték a mennyiségeket.
A Maria Koponen és Lea Blomqvist vérében talált anyagtartalmak
szinte azonosak. Ez pedig azt jelenti, hogy a gyógyszereket a súlyuk
szerint adagolták. Az áldozatokat tehát valószínűleg lemérték, hogy
pontosan a hatékonynak ítélt mennyiséget tudják beadni nekik.
A mérgezőjük tehát azonkívül, hogy be tudta kötni a kanült, a halált
okozó adagot is pontosan ki tudta számolni.
– Te mondod ki, vagy én?
– A tettes orvos volt.
– Vagy ápolónő.
– Vagy állatorvos.
Nina és Mikael egy pillanatig egymást nézik, ugyanúgy, ahogy néha
szeretkezés után: elgondolkodva és szótlanul. Most azonban
mindketten kizárólag a vizsgálandó ügyre gondolnak.
– Vagy pedig nem – mondja végül Nina, és karba teszi a kezét. –
A beavatkozáshoz tulajdonképpen nincs szükség többéves
specializációra. Az instrukciók valószínűleg megtalálhatók a
varázslatos interneten.
– De egy egészségügyi szakember lényegesen könnyebben fér hozzá
ilyen anyagokhoz.
– Miért lennének a kórházakban halálos mérgek?
– Valójában egyik anyag sem méreg. A tiopentált altatónak
használják, a pankur… pankurónium-bromidot is, ezt viszonylag
egyszerű anesztéziát igénylő esetekben is. Megtalálhatók minden
kórházban.
– És a kálium-klorid?
– E508.
– Tessék?
– Adalékanyag. Megtalálod a fagyasztott pizzában is a sarki boltban.
Kis adagban még egészséges is.
– A francba. Akkor talán nem is olyan könnyű az anyagok nyomára
jutni – töpreng Nina.
– Talán. Talán nem. Most már tudjuk, hogy a tetteseknek nem
feltétlenül kellett a feketepiacra támaszkodniuk. Ami az első két
vegyszert illeti, a kórházak nagyon pontos nyilvántartást vezetnek
róluk.
– És Maria Koponen munkahelye? A Neurofarm? Hiszen ott
gyógyszereket gyártanak…
– Azt az alternatívát kizárhatjuk – mondja Mikael, és az asztalról
átnyújt egy printet Ninának. – A cég neuroleptikumokat, vagyis
antipszichotikus gyógyszerhatóanyagokat készít, amiket tablettákat
gyártó vállalkozásoknak ad el. Itt a lista.
Nina egy pillanatig nézi, aztán csalódottan sóhajt.
– És Torsten Karlstedt meg Kai Lehtinen? – veti fel Nina. Feláll a
székéről, és a falhoz megy, amelyen fényképek, öntapadós jegyzetlapok
és papírívek kontrollált káosza uralkodik. Jobban a táblához nyomja a
férfiak fotóit rögzítő celluxot. – Számítástechnikai vállalkozó és
építésvezető. Van valamelyiküknek bármi kapcsolata kórházakkal vagy
gyógyszerraktárakkal?
– Azonnal utána kell nézni – mondja Mikael, és ismét füléhez emeli
a vezetékes telefon kagylóját. Mielőtt hívná a számot, Ninára néz,
akinek az arcán nyilván látni, hogy ebben a másodpercben nem az
ügyön jár az esze. Nina szereti a munkáját. Amikor elmerül egy
ügyben, gyakran olyan az arckifejezése, mint a kitűnő érdemjegyre
törekvő érettségizőé: elgondolkodó, nyugodt és céltudatos. Most
azonban sugárzik róla a gondterheltség.
– Jessicára gondolsz? – teszi le Mikael a kagylót. Nina bólint, és
csípőre tett kézzel megáll a munka- és ötlettérkép előtt. – Jessica tud
vigyázni magára – folytatja Mikael.
 – Ebben nem kételkedem, de… Valaki túl közel van. És ez borzalmas
érzés.
– Megoldjuk ezt az ügyet.
– Gondolkodtál valaha is azon, hogy gyilkosságot madártávlatból
vizsgálni egyfajta luxus? Hogy kiváltság volt megoldani olyan
problémákat, amelyek nem… reaktívak. Dinamikusak. Olyan
problémákat, amelyek nem változnak aszerint, ahogy követjük a
nyomra vezető jeleket.
– Nem, de értem a lényeget. Ez sajnos nem olyan ügy.
– Nem. Nem olyan. Ez minden, csak nem olyan. Ez olyan, mint egy
kibaszott szuperbaktérium, amelyik az antibiotikumok ellenére él és
fejlődik.
– Mi vagyunk az antibiotikumok?
– Hűha, értetted a metaforát.
– Te érted ezt a metaforát? – kérdezi Mikael bizalmaskodó hangon,
és ujjaival félre nem érthető gesztust tesz.
– Bohóc vagy, Micke. Intézd el azt a kibaszott telefont – mondja
Nina, és eltűnik a folyosón.

LXV.

Az autó vakító fényeivel szemben az egyenruhás rendőr

szemellenzőként emeli fel a kezét. Jusuf a középkonzolon lévő
cigarettásdobozért nyúl, de eszébe jut Erne, a szörcsögő légzése,
aminek olyan a hangja, mintha egy műanyag csövet fémkefével
dörzsölnének belülről, és úgy dönt, mára már eleget szívott.
Nem állítja le a motort. Koponenék házán és az előkerten járatja a
szemét, meg a szomszédos és a szemközti telkeken. Néhány ház régi,
de a többségük új, leválasztott telkekre túlnyomórészt vakolt betonból
és üvegből épült fényűző villa. Az utcában lévő épületek közül egy sem
vált tulajdonost millió euró alatt, Koponenéké pedig kétségtelenül több
millióba került.
 Jusuf a magasba ívelő domboldalt nézi. A tetején ott áll az idős nő
nagy faháza, amely a Múmin-házat juttatja eszébe. Nem azt a japán
rajzfilmekből ismert kerek, kék tornyot, hanem a villaszerűbb verziót,
amelynek a makettjét maga Tove Jansson építette. Jusuf
rendőrfőiskolás korában látta a Tamperei Művészeti Múzeumban. Egy
napsütéses szombati napot töltött ott kilencéves húgával. Nezha most
tizenhat éves, és már nem szereti a múminokat. És mást sem nagyon.
Jusufnak tulajdonképpen fogalma sincs arról, mit szeret Nezha, és mit
vár az élettől. Már egy jó ideje, hogy alaposan elbeszélgettek. Jusuf
nem ismeri már Nezhát úgy, mint régen. Nem is emlékszik, mikor
kapott utoljára rendes választ a húgától, amikor megkérdezte tőle, mi
újság. Olyat, ami elárul valami valóságosat a válaszadóról.
– Halló!
Jusuf felocsúdik a gondolataiból. Az ajtó mellé szinte észrevétlenül
egy kék overallos rendőr lépett. Nem ismerős Jusufnak. Kopog az
ablakon. Jusuf kinyitja az autó ajtaját.
– Yes?
– Hmm… Ugye a gyilkossági csoporttól vagy?
– Igen. – Jusuf a biztonság kedvéért felmutatja a személyi kártyáját.
– Rendben. Csak ellenőrizni akartam…
– Hogy nem hajt-e be egy random nigger a tetthelyre – hunyorít
Jusuf, és leállítja a motort.
– Nem, hanem… – nyel egyet a rendőr, de Jusuf mosolyát látva
elhallgat.
– Csak vicceltem. Értem a helyzetet. Ezen a tetthelyen fura alakok
ólálkodnak – mondja Jusuf, aztán mégis felkapja a cigarettásdobozt, és
kilép az autóból.
A jeges szél dermesztően hideggé teszi a levegőt, a hőmérséklet is
megint fagypont alá zuhant.
– Koivuaho – mutatkozik be a rendőr, és kezet nyújt Jusufnak.
– Pepple – üdvözli Jusuf is, és rágyújt, aztán cigarettát tartó ujjával
kérdőn mutat a férfira. – Koivuaho? Nem éppen te voltál tegnap
elsőként a helyszínen?
– De, én voltam – húzza fel jobban a kesztyűjét Koivuaho. –
Megmutattam a helyeket Niemi főnyomozónak. Idejön?
– Nyilván nálad van a beszámoló a szomszédok válaszairól.
 – Aha. De nincs legépelve. – Koivuaho összehajtott papírlapokat
szed elő overallja mellzsebéből. – Elmentünk minden házhoz, néhány
száz méterre mindkét irányban. Csak egy volt üresen egész nap. És a
nyilatkozatok egy részét már tegnap összegyűjtöttük. Mint Adlerkreutz
asszonyét is – folytatja Koivuaho fázósan, megtörli az orrát, és az utca
túloldalán lévő faházra mutat. A Múmin-házra, amelynek felső emeleti
hálószobaablakából nem egész egy napja Jessicával kémleltek kifelé.
– Vagy úgy, Adlerkreutz? – mosolyodik el akaratlanul Jusuf.
Koivuaho bólint, és elfogadja a Jusuf által kínált cigarettát. Egy
pillanat múlva mindkettőjük ujjai között rövid papírtekercs izzik.
– Vannak csemegék? – kérdezi Jusuf, és rövid sercegésekkel fújja ki
a füstöt. A fagy teltebbé teszi a füstkarikákat.
– Senki nem vett észre semmi rendelleneset. Vagy gyanús személyt.
Senki nem emlékszik, hogy látta volna Maria Koponent a nap során, és
még Roger Koponent sem elindulni az autójával az udvarról tegnap
reggel. Az egész utca mély álomba merült.
– Hát ezért senkit sem lehet vádolni – veszi át Jusuf a papírköteget
Koivuahótól.
A rangidős rendőr alacsonyabb nála, de sokkal testesebb. Arcán
olyan durva a borosta, hogy vattadarabokat lehetne ráaggatni. Mintegy
tíz évvel lehet idősebb Jusufnál, rendőrként pedig garantáltan jóval
tapasztaltabb. És mégis csak járőröző rendőr. Jusuf tudja, hogy
korántsem akar mindenki főnök lenni, még nyomozó sem, de nem győz
csodálkozni azon, hogy olyan sokan szeretnek kisbuszt vezetni,
bírságolni és részegeket szállítani. De Koivuaho tekintetében nincs egy
cseppnyi keserűség vagy irigység sem, és Jusuf nem fedez fel a
viselkedésében öltözői humornak álcázott rasszizmust sem, amit
különböző variációiban el kellett tűrnie egész pályája és élete során.
– Köszönöm. Átnézem ezeket – mondja Jusuf, és nagy ívben
Adlerkreutz asszony sövényének tövébe pöcköli a csikket. – Ja, és
melyik az a ház, ahol nem volt senki otthon?
– Fel van írva a papírra. A 12-es számú ház – válaszolja Koivuaho
cigarettával a szája sarkában, és a zárószalagokon kívülre mutat. –
Régi, nagy, vörös téglás ház. A kapun a Von Bunsdorf név olvasható.
 LXVI.

A 12-es számú ház néhány száz méternyire van, Jusuf úgy dönt, hogy
gyalog megy oda. A meleg autóban ülve a sapka és a kesztyű
fölöslegesnek tűnt, de most, hogy már öt perce ki van téve a jeges szél
kényének-kedvének, hirtelen hiányozni kezdenek. Hiba volt a
műszerfal és a szélvédő között hagyni őket.
Egy piros-fekete dzsekit viselő kövér férfi jön vele szembe, aki apró
kutyája pórázát a csuklója köré tekerte. Az utca jobb oldalán nagy telek
kezdődik, ennek végében díszeleg a vörös téglás ház. Jusuf megáll és
felemeli a kezét, amikor a férfi a kutyájával mellé ér.
– Bocsánat. – Jusuf ismét előveszi a személyi kártyáját. – Rendőrség.
A férfi magához húzza a kutyát, összevonja a szemöldökét, és mohón
megfogja a kártyát, amelyet Jusuf a kezében tart. Hosszasan és
elmélyülten nézi. Nem, seggfej. Nem hamisított.
– Normális körülmények között nem álltam volna meg beszélgetni,
de kivételt teszek – mondja aztán, és Jusuf nem érti, mire utal a
kivétellel. Arra-e, hogy ő rendőr, vagy hogy ebben az utcában két
emberölés történt éppen? – Szörnyű eset. Kiderítettek már valamit?
– Erre lakik? – dugja vissza a zsebébe a kártyáját Jusuf.
– Elég közel – válaszol a férfi, és arra int a fejével, amerről jött.
– Követi a híreket.
– Kulosaari kis hely. Nincs már itt olyan közösségi szellem, mint
régen, jó, ha a szomszédok köszönnek. De hát Koponenéket mindenki
ismeri. A ház üresen állt, mielőtt megvették. Mennyi idő telt el azóta?
Két év? Három?
– Meddig állt üresen?
– Az építése óta. Egy helyi építész tervezte magának, de szinte
rögtön az elkészülte után elvált, és áruba bocsátotta. Nagy parti telek
egy ilyen helyen, nagy ház… Úgy emlékszem, egészen ízléstelen volt
az ára. Talán négy.
 – Millió?
– Nem, hanem ezer – nevet fel a férfi, és újra közelebb rántja a
kutyát. – Persze hogy millió. Aztán engedtek belőle félmilliót. És
később többet. Nem hinném, hogy Koponenék akár hármat is fizettek
volna érte. Bár honnan tudhatnám…
– Értem – bólint Jusuf, és azt fontolgatja, érdemes-e leírnia mindezt.
A favágódzsekis férfi borzalmas embernek látszik. Olyannak, aki azt
képzeli magáról, hogy tud dolgokat, de aki a valóságban – jelen
esetben Jusuf bosszúságára – semmi érdekeset nem tud.
– Itt a forróvonal száma. Hívja fel, ha valami eszébe jut. Bármi – kéri
Jusuf, és egy névjegyet nyújt át a férfinak. Ez az utolsó előtti.
A férfi nézi, és hangosan felnevet. Jusuf csak találgatni tudja, miért.
Aztán elkomolyodik, kutyakakizacskót szed elő a zsebéből, és
meglepően udvariasan további szép estét kíván Jusufnak.
Micsoda őrültek! Az egész szigetet be kéne keríteni.

LXVII.

Von Bunsdorf.
Jusuf néhányszor megnyomja a csengőt. Miután választ nem kap,
megfogja a díszes kilincset, csak hogy megállapítsa, nincs bezárva a
pattogzó festékű, sötétzöld fémkapu. Mellette automatikus
kocsibehajtó, és egy régi típusú biztonsági kamera.
Az előkert meglepően nagy. A kerítés mellé sűrű tujasövényt
ültettek. Jusuf felfelé sétál az aszfaltozott kocsiúton, és az előtte
magasló vörös téglás épületet nézi: fehér ajtó- és ablaktokok, fekete
fazsindelyes, meredek nyeregtető, hosszú kémény. A bejárati ajtóhoz
alacsony lépcsőfokok vezetnek. Az épület egyáltalán nem úgy néz ki,
mint egy helsinki családi ház; sokkal inkább emlékeztet egy angol
vidéki arisztokratakúriára. A kocsiutat alacsony almafák szegélyezik,
mögöttük legalább két autó számára elég, nagy garázs rajzolódik ki.
Keréknyomok nem látszanak a hóban, de a Jusuf cipője alatti vékony
hóréteg arról árulkodik, hogy az utat a tegnapelőtti hóvihar után
hóekével megtisztították. Valaki itthon volt nemrég. Talán itt van most
is. Legalábbis az emeleten éles fény világít.
Jusuf felmegy a rövid lépcsőn, és megáll az ajtóban, melynek felső,
íves részét fehér dísztéglák keretezik. Az ajtó közepén ököl nagyságú
vas oroszlánfej, szájában kopogtató. Csengő nincs, ami elég logikus, ha
a látogató már csöngetett a kapunál. Jusuf megfogja az oroszlán
harapta karikát, és háromszor kopog. Vár. Ajtót azonban senki sem
nyit.
Ekkor rezgést érez a zsebében. Sms Jessicától. Hívj, amikor tudsz.
Jusuf lezárja a kijelzőt, és az állához nyomja a telefont. Von
Bunsdorfék – akárhányan is vannak a rezidencián – nincsenek itthon.
Holnap eljöhetne újra ő vagy valaki más. Vagy ki lehet deríteni a
számot, és telefonálni a tulajdonosnak. Bár aligha látott valamit.
Koponenék háza messzebb van, és a tujabokrok hadserege mögül még
az utcára is nehéz kilátni.
Jusuf zsebre dugja a kezét, és lemegy a lépcsőn. Jessicát hívja, de
tekintete megakad valamin, amit az előbb nem vett észre. Visszateszi a
mobilt a zsebébe, és az ujjait tornáztatja. Mi a picsa?! Távolabb az
udvaron egy térdmagasságú, kövekből álló tákolmány van, mint valami
kis Stonehenge. Közepén alacsony, szarvas fejű figura. A letisztított
útról lelép az udvarra, amelyet több tíz centiméteres hóréteg borít.
Felülete egyszer már elolvadt, és ismét megfagyott. Jusuf roppanásokat
hall a lába alatt, és úgy érzi, mintha minden lépése egy hatalmas crème
brûlée-edénybe süllyedne.
A hóban caplatás után Jusuf leguggol a kövek elé, megszemléli a
méter nagyságú szobrot, és rájön, hogy az egy szökőkút. A görbe
szarvak egy kecskefejen vannak, amely félig csupasz emberi testben
folytatódik. A lény jobb keze úgy emelkedik, hogy a kar derékszöget
alkot, a mutató- és a középső ujj pedig felfelé mutat. Nyakában
pentagram lóg. A lábfejek helyén paták vannak.
Jusuf megfogja a szobor szarvát, megrázza, és megállapítja, hogy
szilárdan áll a helyén. Nézi a kecske vad szemét, a nyakában lógó
szimbólumot, és érzi, hogy hideg hullám fut végig a testén.
Körbepillant. Az emlékművet pontosan az udvar közepén állították fel.
Jessicára gondol; mi mindent kellett tapasztalnia ennek a rövid
nyomozásnak a során! Hogy éppen Jessica lenne itt, ha nem
parancsolta volna haza Erne. Jusuf nyel egyet. Kínzóan tudatában van
annak, hogy soha semmi sem véletlen. Egyetlen gyilkossági
nyomozásnál sem, ennél az ördögi kirakójátéknál meg különösen nem.
Jusuf az udvaron guggol, amelyet csak a fehér hótakaró és az utcai
lámpák tuják fölött beszűrődő fénye világít meg. Hihetetlenül
védtelennek érzi magát.
Felnéz az ablakra, látja, hogy bent ég a villany. Aztán a kőből
faragott, félig kecske, félig ember démonra pillant, amelynek halott
szemei a házra merednek.

LXVIII.

Néhány örökkévalóságnak tűnő perccel később Jusuf hallja a fémkapu

kilincsének koppanását, és két egyenruhás rendőrt lát belépni az
udvarra. Az elsőben felismeri Koivuahót. Kissé előrehajolva halad,
mint az amerikai fociban a sípszóra váró támadó falember.
– Mi a helyzet? – kérdezi Koivuaho Jusufhoz érve. A másik rendőr a
kocsiúton maradt, és óvatosan lépked a garázs felé.
– Nem tudom. De rossz érzéseim vannak – áll fel Jusuf. Talpa fáj a
hosszas lábujjhegyen guggolástól, a hideg szél érzéketlenné tette a
fülét.
Koivuaho a kőszobrot nézi.
– Értem – nyugtázza.
– Korábban csak a kapunál voltatok? – kérdezi Jusuf, és mikor
Koivuaho bólint, folytatja: – Láttátok, hogy ég fent a villany?
– Nem tudom megmondani. Az utcáról nem látni az egész házat.
Azonkívül akkor még világos volt…
– Oké. – Jusuf a kézfejével megtörli az orrát, és int Koivuahónak,
hogy kövesse.
Jusuf és Koivuaho kilábalnak a hóból, és a ház letisztított bejáratához
indulnak.
– Valaki nemrég kotorta el itt a havat – súgja Koivuaho.
 – Szerintem is.
Jusuf körbenéz, és most látja meg, hogy az ajtó fölött, a tető szélén
ugyanolyan kamera van, mint a kapunál. Ha van valaki a házban, akkor
oka lehet nem beereszteni a rendőröket. A fiatalabb rendőr még mindig
a garázsnál áll, és figyel.
– Mit tegyünk? – kérdezi Koivuaho.
– Nem tudom. Egy sátánista szobor még nem ad okot arra, hogy
berúgjuk az ajtót.
– Ez világos.
– Mondd a társadnak, hogy várjon itt elöl. Mi megkerüljük a házat.

Jusuf megriad a kemény hó ropogásától, ami minden lépését követi.

A ház oldalsó falán több ablak van, de mindegyik sötét és
elfüggönyzött. A sarok után a hátsó udvarra érnek, amely jóval kisebb
az almafákkal benépesített előkertnél.
– Nézd! – súgja Koivuaho.
– Az istenit!
A havas udvar közepén egy másik szarvasfejű áll.
Jusuf rövid ideig fontolgatja a lehetőségeiket. Bűncselekmény
gyanúja nélkül magánterületre hatoltak be. Másrészt a szobrok
nyilvánvalóan jelzik, hogy a ház lakói valamilyen formában
kapcsolódnak az ügyhöz. Ez a napnál világosabb.
Jusuf a ház felé fordul. A hátsó udvar teraszára nagy üvegajtó nyílik.
Megfogja a pisztolyát, és óvatosan az ajtóhoz lépked. A függöny félre
van húzva, de nehéz belátni. A nagy, kandallós szoba koromsötét. Az
üvegajtón azonban van valami szokatlan. A belső felületén
pókhálószerű mintázat látható. Mintha ki akarták volna törni az üveget.
Jusuf az üveghez nyomja a fejét, kezét a halántékához emeli, hogy
belásson. A fehér márványpadlón fekete foltok vannak, amelyek
alaposabban nézve nem is simák, inkább egyenetlen, háromdimenziós
tárgyak. Különböző nagyságúak és formájúak. Kövek.
– Koivuaho! – szól Jusuf keményen, és hallja, ahogy a rendőr
bakancsa gyors tempóban szántja a havat. Jusuf felidézi Rasmus listáját
a Roger Koponen könyvsorozatában elkövetett gyilkosságokról.
Álmában is tudná.

I. könyv
 Egy nőt vízbe fojtanak
Egy nőt megmérgeznek
Egy férfit megköveznek

– Zseblámpát! – nyújtja a kezét Jusuf, mint a fogorvos az

asszisztensének.
Koivuaho fekete kézilámpát vesz le az övéről.
Éles fénycsóva pásztázza a sötét szobát, a padlót, ami tele van
kövekkel. Bent ülőgarnitúra a kandalló előtt, és egy fotel, amely körül a
legtöbb kő van. És most Jusuf egy villanást lát valamiből, ami a fénylő
szőrcsomókból ítélve valakinek a feje búbja lehet. Egy zöld fotel
háttámlája mögül tűnik elő.
– Kérj egy másik járőrt! És felszerelést, amivel be tudunk menni a
házba – súgja Jusuf, miközben a fém ajtókilincsre teszi a kezét.
Az ajtó zárva, az ablaktáblák pedig betörésbiztos páncélüvegből
vannak. Erre azokból a mintázatokból következtet, amelyeket a kövek
becsapódásai hagytak az üveg belső felületén.
Koivuaho kézbe veszi a szolgálati rádiótelefonját.

LXIX.

Erne Mikson erősebben az oldalához szorítja a karját, de az össze nem

tűzött papírcsomó már a padló felé tart. Zabolátlanul hullanak le és
csúsznak szerteszét a laminált padlón, egyre nagyobb
összevisszaságban.
– Kurat! A picsába! – szitkozódik fennhangon Erne, és ha nem lenne
ilyen kaotikus a helyzet, biztosan elmosolyodna kétnyelvű kitörésén.
Letérdel és összeszedi a papírokat. A tüdeje minden előrehajlásnál
összenyomódik. A vér az eddiginél könnyebben tolul a fejébe.
Ujjhegyei érzéketlenné válnak.
– Várj! Segítek – mondja Mikael néhány gyors lépést téve. Éppen a
folyosóról nyíló férfimosdóból lépett ki.
 – Ne! – tolja félre Erne. – Ne, Micke!
– Oké, oké. – Mikael távolabb húzódik, és csípőre teszi a kezét.
Erne összegyűjti a papírokat, és a rendezetlen, minden irányba
meredező kupacot a hóna alá gyűri.
– Valami baj van? – kérdezi Mikael, miután hagyta Ernét egy darabig
lihegni.
– Igen. Hívd Ninát és Rassét a tárgyalóba. Azonnal!
– Lázas vagy? – kérdezi Mikael.
– Hogyhogy?
Mikael a padlón heverő lázmérőre mutat, arra a helyre, ahol Erne az
előbb térdelt. Erne úgy érzi, jeges borzongás fut végig a testén.
– Nem, az istenit. Csak a zsebemben maradt…
– Okés – bólint Mikael, és távozik.
– Jusuf hívott az előbb – mondja Erne, miközben Rasmus behúzza az
ajtót. – Megvan az ötödik holttestünk. Egy otthonában, Kulosaariban a
foteléhez kötözött és halálra kövezett idős ember. Mindössze néhány
száz méterre Koponenék házától.
– Ki az? – ráncolja a homlokát együttérzőn Mikael. – Albert von
Bunsdorf.
– Nem mond semmit. De arisztokratának hangzik.
– Így van – sóhajt Erne, és igyekszik egy kupacba rendezni az
asztalon az imént szétszóródott papírokat. Mikael, Nina és Rasmus
mellette állnak; túl izgatottak ahhoz, hogy leüljenek.
– Mi egyebet tudunk az áldozatról? – kérdezi Nina.
– Hetvenes özvegyember. Egészségügyi tanácsos. Nyugdíjba vonult
pszichiáter. A gyilkosság elkövetési módján kívül az udvarán lévő
kecskeszobrok is összekapcsolhatják az üggyel.
– Mutasd! – kéri Mikael.
Erne átlapozza a papírokat. Aztán megtalálja a printet, amelyen
néhány, vakuval lőtt fotó látható a kőszobrokról. Odanyújtja a papírt a
triónak.
– Baphomet – mondja Rasmus halkan.
– Mi?
– Ahogy sejtettem. Jessica azt mondta, hogy az alak, akit a jégen
látott, felemelte az egyik kezét. De a kéz nem volt ökölbe szorítva,
hanem éppen így, mint a szoboré. Jessica ezt nem látta, mert annyira
messze volt…
 – Várj, várj, várj… Lassíts egy kicsit, Rasse! – szól neki nyersen
Mikael. – Sebamed?
– Baphomet. Ez egyfajta ősi istenség, de az általános véleménnyel
ellentétben tulajdonképpen semmi köze a sátánizmushoz. Az
eretnekséghez igen, tehát feltételezhetjük, hogy von Bunsdorfot ennek
imádatáért büntették meg – magyarázza Rasmus. Egy pillanatig néma
csend ereszkedik a szobára.
– Két szobor volt. Egy az előkertben, egy a hátsó udvaron. Úgy
lettek felállítva, hogy a házra nézzenek – közli Erne, mire az asztal
sarkánál nyugtalan beszélgetés kezdődik.
– Ezeket a gyilkosok hozták… – kezdi Nina.
– Jusufnak az a véleménye, hogy a nyomokból ítélve a szobroknak
már legalább néhány napja a helyükön kellett lenniük. Talán a
tegnapelőtti hóvihar előtt hozták őket.
– Mióta halott a férfi?
– Hamarosan megtudjuk a halál pontos idejét. De a holttest teljes
rigor mortisa arra utal, hogy az áldozatot 9–14 órával ezelőtt ölték
meg.
– Tehát a szobrokat simán oda lehetett hozni… – kezdi Mikael, de
elhallgat, mert Rasmus torkát rikácsoló hang hagyja el. Mindenki felé
fordul. Fekete pulóverjének válla tele van korpával.
– A pokolba is, hát nem hallotok? – tör ki Rasmus, és a halántékát
dörzsöli. Erne Ninára pillant, aki akaratlanul elmosolyodik. Az
általában annyira visszafogott férfi nyomozói pályája során most
először adja jelét saját erős akaratának. Valódi temperamentumának.
– Parancsolj, Rasse – mondja Erne békítőleg, és mindenki Rasmusra
néz –, világosíts fel minket, légy szíves!
– Veszélyes hiba van a gondolkodásotokban. Nem értitek? Nem a
gyilkosok hozták a Baphomet-szobrokat von Bunsdorf udvarára.
Ellenkezőleg. Von Bunsdorf valószínűleg éppen ezek miatt a szobrok
miatt halt meg.
– Mindenki üljön le! – parancsolja Erne, és biccent Rasmusnak. –
Folytasd csak!
– A kecskefej hagyományosan a termékenységet szimbolizálta. Az új
élet kezdetét. Az embertestű és kecskefejű Baphomet tehát a
termékenység egyfajta istene. Értitek, mire gondolok?
 – Arra, hogy von Bunsdorf azért halt meg, mert pogány istent
imádott?
– Ez magyarázat lenne az inkvizíció dühére. Például
Franciaországban az 1300-as években templomos lovagokat
tartóztattak le, mert az akkori király azt hitte, Baphometet imádják.
Megkínozták őket, és többen a kényszer hatására beismerték a dolgot.
– A templomos lovagok sátánisták voltak?
– Nem. Mint mondtam, Baphometnek eredetileg semmi köze a
sátánizmushoz. A hozzá lényegileg kapcsolódó pentagramot azonban
az 1960-as években kiszakították ebből a kontextusból, és kecskefejet
rajzoltak bele. Így született a sátánista szimbólum. És figyeljetek, a
sátánizmus más, mint a sátánimádás.
– Ugyan már, hogyhogy? – nevet fel Mikael, de hamar észreveszi: ő
az egyedüli, aki mulatságosnak találja ezt.
– A sátánimádat nevének megfelelően tartalmazza a hit gonosz
erejét, a sátánt. A sátánizmusban pedig a sátán az ember állati oldalát
szimbolizálja, a természetes igényt a szexre és más hedonista
élvezetekre, amelyeket az egyház az évszázadok során igyekezett
kiirtani az emberből. A sátánisták tehát sokkal inkább a középső ujjukat
mutatják a keresztény erkölcsi koncepciónak, mintsem hogy a sátán
létében hinnének.
A folyosóról az alkalomhoz nem illően hangos nevetés hallatszik,
ahogy néhány rendőr elsétál az ajtó előtt.
– Jól van. Arra gondolsz tehát, hogy a svéd anyanyelvű finn
egészségügyi tanácsos megrögzött sátánista volt, és ezért halt meg? –
kérdezi Mikael a zaj elültével.
Rasse a kezébe temeti az arcát annak jeléül, hogy a kérdések
színvonala rekordmélyre zuhant.
– Nem sátánista, hanem Baphomet szolgája – sóhajt. – A tettesek
valamiért boszorkánynak tartották Maria Koponent és Lea Blomqvistet.
Valamiféle inkvizítoroknak nevezték ki magukat, akiknek
engedélyezett az eretnekek megbüntetése. Ezért jutott von Bunsdorf
ugyanerre a sorsra.
– Van ebben bizonyos logikátlanság – jegyzi meg Nina, gondosan
reszelt körmeit vizsgálgatva. – Korábban azt feltételeztük, hogy a
gyilkosok az okkultizmus követői. Rasse most mint inkvizítorokról
beszél róluk, és az inkvizíció – legalábbis a középkorban – éppen az
okkultista cselekedeteket elkövetőket gyilkoltatta meg. Akkor most
melyik?
– Jó észrevétel, Nina – helyesel Erne, és tenyerébe rejti ásítását.
– Hogy gyilkolják meg von Bunsdorfot a könyvben? – kérdezi
Mikael, mivel senki sem válaszol Nina felvetésére.
– Az áldozatot halálra kövezik, mint von Bunsdorfot. Egyebekben az
egész szcenárió teljesen más – mondja Rasmus.
– Ha von Bunsdorf a sátánizmusa miatt megérdemelte a halált az
elkövetők szerint, mi a helyzet Maria Koponennel és Lea Blomqvisttel?
Ők is sátánisták voltak? Vagy pusztán a külsejük miatt bélyegezték
meg őket boszorkányként? – kérdi Nina.
Rasmus frusztráltnak látszik. Úgy tűnik, iménti előadása süket
fülekre talált.
– Érdekes kérdés. Eddig azt feltételeztük, hogy pontosan így van.
Hogy a nők között csak a külsejük a kapocs.
– És a szar balszerencse.
– De ha itt valami világnézet vagy filozófia van a háttérben…
Valami, amiben Maria és Lea osztoztak életükben… Az előrevihetne
minket.
– Beszéltünk Koponenék legközelebbi barátaival, és semmi ilyesmi
nem merült fel.
– Talán nem tudtuk feltenni a helyes kérdéseket – töpreng Nina az
ujjait ropogtatva.
– Talán – dünnyögi Erne, és olyan mélyet sóhajt, hogy az utolsó
leheletig kiürül a tüdeje. – Látjátok?
– Mire gondolsz?
Erne kifejezéstelen arccal néz maga elé.
– Lea Blomqvist az agresszivitást kutató neuropszichológus volt,
Albert von Bunsdorf nyugdíjas pszichiáter. Maria Koponen pedig egy
antipszichotikumokat készítő gyógyszergyár termékfejlesztési
igazgatója.
– Most, hogy ezt így mondod… – Mikael a nyakát vakargatja.
– A kapcsolat nyilvánvaló, de nem túl specifikus. Itt legjobb esetben
is csak egy olyan sémáról beszélhetünk, amelyben az emberi elme
területén végzett munka kapcsolja össze az áldozatokat.
– Pontosan. Képzeletet felcsigázó, de mégis túl tág a keret.
A valóságos munkafeladatok teljesen eltérőek. Az áldozatok
munkahelyének semmi köze egymáshoz. Helsinki Egyetem, Neurofarm
Rt. És von Bunsdorf egyszemélyes magánpraxisa 1968-tól 2009-ig.
– Tehát nem ugyanazok az ügyfelek, ellenségek… Semmi közös.
– A Neurofarm ügyfelei nagy gyógyszergyárak. Míg a…
– A rohadt életbe! – fortyan fel Erne, és ajkai közül stresszről
árulkodó szisszenés hallatszik. Szúrós pillantást vet Ninára. – Von
Bunsdorf esetét illetően úgy járunk el, mintha különálló gyilkosságról
lenne szó. Mi az első gondolatod, Nina?
– A tettes egy volt betege.
– Pontosan. Szerezzetek listát minden betegéről! És gondoljátok át,
mi az, ami összeköti ezeket az embereket. Specializálódott-e Albert
von Bunsdorf egy bizonyos típusú pszichiátriai problémára?
– Értettem.
– És végül: most, hogy beszéltünk az összes lakossal Koponen
utcájában, készüljön ezekről a beszélgetésekről egy összegzés. Lista a
lakosokról és a Koponenékhez fűződő lehetséges kapcsolataikról.
– Én elkészítem – ajánlja fel Mikael.
– Csodálatra méltó önkéntesség. Most beszélnem kell Jessicával.
Aztán meg kifingani egy sajtóközleményt erről a legújabb
gyilkosságról – ássa elő cigarettásdobozát Erne. – Tehát munkára,
csirkefogók!

LXX.

Jessica a kintről hallatszó zajra riad fel. A franciaerkély elé húzott

függöny lustán leng. Augusztus első éjszakája kínzóan forró.
Az utcáról felhallatszó zajongás részeg angol turisták éneklése. Egy
kis ideig hamisan visszhangzik, aztán a sarkon túlra távolodik.
Jessica felül, és látja, hogy üres az ágy másik fele. Colombano azt
mondta, Jessica ne virrasszon fölöslegesen őt várva, mert a nyári
szezon utolsó koncertje mindig a zenészek közös vacsorájával
fejeződik be az óváros valamelyik szigetén.
 Három és fél hét telt el azóta, hogy Jessica találkozott Colombanóval
San Michele temetőjében. Az eredeti terv szerint már az előző napon
vissza kellett volna érnie Helsinkibe. Ennek ellenére továbbra is
Velencében van, ott, ahol az utazása kezdődött, és nem látta a sok
várost és tengerpartot, amelyek meglátogatását tervbe vette. Helyettük
azonban kapott valamit. Megismert egy férfit, egy igazi férfit, a szó
valódi értelmében. Egy férfit, akinek határtalan tehetsége és
magabiztossága mintha egy másik világból való lenne. Beleszeretett
abba, amilyen közvetlenül közeledik hozzá Colombano. Ahogy
megérinti. Ahogy megcsókolja. Colombano mozdulataiban nincs
bizonytalanság, engedélyt kérő tapintás. Nem egy tinédzser fiú izzadt
ujjai keresik a felhatalmazást, hogy a karja köré fonódhassanak.
Colombanóval kívánatosnak érzi magát, és biztonságban van.
Bizonyos pillanatokban azonban megmagyarázhatatlan komorság
lesz úrrá Colombanón, mint a derült égből meglepetésszerűen kitörő
vihar. Ilyenkor viselkedése következetlenné és impulzívvá változik.
Könnyű érintéséből hirtelen szorítás lesz a nyakon, körmei
belefúródnak a haja tövébe, ujjai az álla köré fonódnak, hogy Jessica
úgy érzi, leválik az állkapcsa. Colombano jóképű, izmos, bárkit
megkaphatna, de őt akarja. Ezért akkor csinálják, amikor Colombano
akarja, és úgy, ahogy akarja. Ez a minimum, amit Jessica megtehet:
elfogadni a férfi primitív és zabolátlan vágyát olyannak, amilyen,
amilyenné az evolúció szánta. Jessica megtanulta, hogy puszta
tekintetéből olvassa Colombanót. A barna szempár elárulja, mi
következik, de csak egy pillanattal azelőtt, hogy a nyugodtság totális
viharba váltana át.
Ami huszonnégy napja Jessica szerint izgató és izgalmas volt,
mostanra megváltozott. Szerelemmé és ragaszkodássá. Ami kezdetben
felébresztette a vágyát, most egészen más ösztönökre hat. Colombano
kedvében akar járni, megteremteni neki a lehetőséget, hogy kiadja
frusztráltságát és stresszét, ami a művész életének óhatatlan velejárója.
Tudja, hogy akik a tökéletességet keresik, elkerülhetetlenül egyedül
maradnak, mert a csillagot akarják lehozni az égről. Dühkitörésein át
akarja látni Colombanót, megszelídíteni kiszámíthatatlan természetét,
és mindenekelőtt meg akarja érteni.
Jessica felkel az ágyból, és a hátát tapogatja. Az egyetlen dolog, ami
hiányzik neki otthonról, az a széles ágyának vastag, rugós matraca,
aminek nincs száradt izzadság- és zsíros haj-szaga. Colombano
lakásának keskeny, nyikorgó vaságya a göröngyös matraccal nem tesz
jót sérült gerincének.
Az erkélyajtóhoz lép, résnyire elhúzza a függönyt, csak hogy lássa az
ismerős, szűk csatornát és a szemközti rózsaszín ház ablakait, amelyek
annyira közel vannak, hogy könnyen lehetne egyik ablakból a másikba
papírrepülőt dobni. Megszorítja a vaskorlátot, a málladozó festék szúrja
az ujjait. Aztán a szekreterhez megy, amelyen a Colombano életéről
szóló fényképek állnak. Egy már hetekkel ezelőtt eltűnt. Az a fénykép,
amelyen két mosolygó arc, egy férfi és egy nő néz a kamerába.
Colombano és az a szép, sötét hajú nő, akinek az arcvonásait Jessica
már nem képes felidézni. Csak egyszer nézte meg alaposabban a
fényképet, amely még aznap este eltűnt. Mikor Jessica észrevette ezt,
arra gondolt, hogy Colombano figyelmességből akarta elrejteni múltját
új szerelme elől. És ha majd elmélyül a kapcsolatuk, el fog mesélni
mindent a nőről: hogy ki volt, és miért halt meg.
Jessica időnként mérhetetlen honvágyat érez, ami mégis inkább
nosztalgikus bizsergés, és nem kapcsolódik egy bizonyos helyhez vagy
időhöz. Örökbe fogadó szüleinek halála óta nincs senki Helsinkiben,
akire támaszkodhatna. Csak kényszeredetten mosolygó ügyvédek,
bankárok, és korábbi gyámok, valamint a magánbank
értékpapírszámlái, amelyeken annyi a szüleitől örökölt pénz, hogy
megvehetné Colombano egész lakóházát a környező történelmi
épületekkel együtt. És Tina. Anya nővére, aki ennyi év után is be akar
férkőzni az életébe. Látni sem akarja Tinát, aki mindig a földbe
döngölte a húgát. Talán testvérféltékenységről volt szó, talán Tina
egyszerűen annyira kisstílű ember, hogy nem akart hinni húga
képességeiben, a lehetőségben, hogy nagyszerű karriert csinálhat a film
világában.
Jessica Los Angelesre gondol. A várossal kapcsolatos emlékeit
erősen átszínezik a filmekben és a televízióban látottak, mert
mindössze hatéves volt, amikor a szerencsétlenség történt. Ennek
ellenére emlékszik az égbe nyúló pálmafákra, a meleg sivatagi szélre és
az enyhe napozókrém-illatú telekre. A fokozatosan sötétedő estére
gondol Nyugat-Hollywoodban, a vöröslő napra a horizonton Santa
Monicában, a Csendes-óceán fölött. Emlékszik apa és anya
veszekedésére, az érre, amely kövér kukacként tekereg apa halántékán,
anya fehér kézfejére a bőrborítású kormányon. Mennyire érzi már a
baleset bekövetkezte előtt, hogy mindennek vége! Öccse kezét szorítja,
elegük van a kiabálásból és a veszekedésből. Az öccsére néz, aki két
évvel fiatalabb nála, és aki éppen abban a pillanatban halálosan fél.
Mintha sejtené legbelül, hogy az autó bármely másodpercben áttérhet a
szembejövő sávba.
Könnycsepp csordul végig Jessica arcán. A magány és a
gyökértelenség űzte, hogy egyedül járja be Európát. Hogy senki ne
tudjon róla. Tizenkilenc évesen már nem köteles beszámolni senkinek
sem. Nem tulajdona senkinek, még Colombanónak sem, bár a férfi
elmúlt napokbéli viselkedése alapján ezt lehetne hinni.

Nyílik az ajtó. Jessica megriad, és elhúzódik a szekretertől, az egyetlen

helytől, ahol Colombano nem akarja látni őt.
– Zesika! – szólal meg Colombano, és olaszul kezd beszélni.
Láthatóan részeg. És nincs egyedül.
– Alszom – mondja Jessica rekedt hangon, beugrik az ágyba, és
gyorsan befúrja magát az ágynemű közé.
– Már nem – mondja az ajtóból Colombano, és hallatszik, ahogy
valamilyen folyadék meglöttyen egy üvegben. – Találkoztál már
Matteóval?
Colombano most a hálószoba ajtajában áll, frakkingben, kioldott
csokornyakkendője a nyakában lóg, kezében címke nélküli vörösboros
üveg.
– Tessék? – hebegi Jessica, és Colombano halk nevetésben tör ki.
Kopasz, bajszos férfi áll meg mögötte, Colombanónál alacsonyabb, de
zömökebb.
– Ciao! – köszön, és az üvegért nyúl, amit Colombano rezzenéstelen
arccal nyújt át neki.
Colombano kigombolja a mandzsettáját, és leül az ágy szélére.
– Hercegnő! Jó voltam hozzád, ugye?
Jessica nyomást érez a mellkasában.
– Aludni szeretnék, Colo.
 – Matteo itt… a testvérem. Nem a szó hagyományos értelmében,
nem ugyanaz az anyánk, de… hisz tudod. Mint a legdrágább barátom.
A kopasz férfi büszkén bólint, kiráz a dobozból egy cigarettát, és az
ajkai közé teszi.
– Szeretném, ha tennél nekem egy szívességet.
– Nem – húzza el a kezét Jessica, mielőtt Colombano megfogná.
– Hercegnő! Nem is tudod, mit kérek tőled.
– Aludni akarok. Majd holnap beszélgetünk.
Képtelen mozogni. A fájdalom a térdéből a lábszárán át a lábujjaiba
sugárzik, és mozdulatlanná bénítja.
– Matteo látni akarja, amikor szeretkezünk – gyűri fel Colombano az
ingujját a könyökéig.
Jessica az ablak felé fordítja a tekintetét. Hallja, amint a Matteóként
bemutatott férfi, Colombano testvére és legjobb barátja kihúz egy
széket magának a szekreter alól. A szék lábai az egyenetlen
deszkapadlót karcolják.
Jessica kiabálni akar, ordítani. A falat verni. De az arca sem rezdül.
Totálisan elzsibbadt.
– Nem – mondja tompán. Halottnak érzi magát. Ismeri a Colombano
bensőjében tátongó komorságot, lelkének kiégett részét, amiről azt
hitte, meg tudja majd gyógyítani. De tudja azt is, hogy most, amikor
Colombano tökrészeg, nem segít sem szó, sem tett.
– Matteo nem ér hozzád. Ígérem. Csak fogadj szót! – sürgeti
Colombano, és Jessica mellé fekszik.
– Colombano! Nem – súgja Jessica, de már érzi is nyaka mögött az
érdes ujjhegyeket. Érzi a férfi leheletében a vörösbor és a cigaretta
szagát. Hallja, hogy felkattan Matteo öngyújtója. Aztán a láng elalszik.
Cigarettaszag terjeng a szobában. Colombano nyelve a nyakán, fogai a
fülcimpáján. Pontosan úgy, mint valamikor réges-régen. Miként lehet
ugyanaz különböző körülmények között teljesen más – mint az éjszaka
és a nappal? Mennyország és pokol. Colombano ujjai a lába között.
Jessica a mennyezetre, a pattogzó festésre szegezi tekintetét. Holnap
reggel elmegy, amint felkel a nap.
 LXXI.

Jessica fogoly. Nem szabad. De rögtön reggel nekiindul, és folytatja az

életét, mintha mi sem történt volna. Visszatér a munkahelyére, a
rendőrség székházába, oda megy, ahova akar, és nagy ívben leszar
mindenféle szarvasfejűt, aki ijesztgetni próbálja.
Garzonjának fehér plafonját nézi. Néhány kezdődő repedés már
látszik rajta, pedig Fubu januárban festette ki. Az asztalos szakmával
büszkélkedő síelő potyázónak két napra volt szüksége a munkához, és
bár ragaszkodott hozzá, hogy a munkabért természetben (kaja és punci)
kéri, Jessica a Stockmann áruház százeurós ajándékutalványát is a
kezébe nyomta, azt állítva, hogy a munkahelyi tombolán nyerte.
Mindent egybevetve Fubu szorgoskodása talán több kárt okozott, mint
hasznot – amiről a pácolt deszkapadlóra fröcskölt fehér festék is
árulkodik.
Csöng a telefon, Erne végre úgy döntött, hogy visszahívja.
– Mi a franc van, Erne? Már legalább négyszer hívtalak…
– Rövid sajtótájékoztatót tartottam von Bunsdorf esetéről. Beszéltél
Jusuffal?
Erne hangja fáradt. Szinte tompa.
– Beszéltem. Mindjárt jön ide.
– Van valami újság?
– Volt időm gondolkodni, Erne – áll fel Jessica a kanapéról. – Ha az
áldozat hullamerevsége a megtalálás pillanatában volt a csúcspontján,
az azt jelenti, hogy…
– Minimum kilenc, maximum huszonnégy órája volt halott. Na és?
– Roger Koponen. Jusuf fél hétkor találta meg. Koponen 08.16-kor
lépett ki a kulosaari metróállomásról.
– Azt gondolod, hogy Koponen becsöngetett az ajtón, és egyúttal,
csak úgy alkalmilag, megkövezte von Bunsdorfot?
– Ki tudja? Talán átcsúszott a beszélgetés a politikára.
 – Az mindig rizikós.
– Az író életben van, basszus, és nyakig belekeveredett ebbe az
ügybe. Ki állíthatja, hogy nem éppen Koponen hadonászott a jégen
kecskeálarcban, vagy rémisztgette Laura Helminent a pincében?
– Igazad van. Azonkívül Koponen talán ismerhette is von
Bunsdorfot. Két évig néhány száz méternyire laktak egymástól.
– Talán ezért engedte be von Bunsdorf.
– Akkor is, ha őt és a feleségét aznap reggel halottnak mondták a
hírekben?
– A legfrissebb teória szerint az egészségügyi tanácsos a
termékenység istenében hitt. Nem tudom, miért ne hihetett volna
egyúttal a kísértetekben vagy az angyalokban. A holt írók társaságában.
– Költők… De ez is igaz – mondja Erne, és bár Jessica nem látja az
arcát, tudja, hogy elgondolkodva dörzsöli a homlokát. – És te? Nálad
minden rendben? – kérdezi Erne.
Jessica sóhajt, és az ablakhoz megy. Hallja, hogy Erne kilép az ajtón,
és a szél süvít a telefon mikrofonjában.
– Itt, a Töölönkatuban nem látni szarvasfejűeket, ha erre gondoltál.
– Pontosan.
– Simán visszajöhetnék már a terepre.
– De nem jössz – mondja Erne. Meggyullad a cigaretta. Az öngyújtó
fedele visszakattan.
Jessica behunyja a szemét.
– Nem hangzol jól, Erne.
– Nem hangzom jól? Valami kibaszott Voice of Finlandben vagyok?
Nem fordul meg Niemi széke?
– Csak mondtam. Beszéljünk még nemsokára – teszi le Jessica a
telefont.
Jessica bekapcsolja a laptopját, és megnyit két hírportált a
könyvjelzők közül. A szalagcímek össztüzet nyitottak, és versenyeznek
bombasztikus és ötletes leleményeikkel.
Ismét lecsapott a boszorkánybanda… Kulosaari, a borzalmak
szigete… Friss hír! A sorozatgyilkos legújabb áldozata.
Az eseményeket kiaknázó szociális pornó mennyisége szinte
felfoghatatlan. Másrészt, ha az elmúlt huszonnégy óra alatt történt
bűncselekményeket nézzük, azt mondhatjuk, hogy sok dolog rejtve
maradt a nagyközönség előtt.
 Jessica kitép egy lapot a jegyzetfüzetéből, és ceruzát hegyez. Bár az
iPad és a többi elektronikus készülék teret hódított a nyomozók
körében, Jessica mindig a hagyományos eszközökben bízott. Az
asztalra teszi Lea Blomqvist disszertációját, amelyet Jusuf küldött át e-
mailben. Az imént nyomtatta ki, és a végére lapoz, hogy lássa az
oldalszámot. 230. A franc egye meg.
Megszólal a kaputelefon szignálja. olyan a hangja, mint a
varjúkárogás. Jessica fontolgatja, vajon felismerik-e a biztonsági
rendőrség emberei Jusufot, vagy mindjárt cseng a mobilja. Talán már
bilincsben van, arccal a havas aszfaltra szorítva.
– Halló?
– Malleus maleficarum, motherfucker – súgja a hang, és nevet,
mielőtt még Jessica megértené, mit hallott.
– Balfácán – nyomja meg Jessica a kapunyitó gombot.

Jusuf leül az asztalhoz, letesz rá egy zöld dossziét, és a tenyerét

nézegeti. Fáradtnak és zaklatottnak látszik.
– Rendben van minden? – kérdezi Jessica, és két csészét hoz.
Jusufnak kávét, saját magának csipkebogyóteát.
– Nincs. Nézd csak ezeket – nyitja ki Jusuf a dossziét. Jessica kiveszi
a fényképeket, és szétteríti azokat az asztalon. A fotókon egy fotel
látható, benne egy csupa vér emberi alak. Arca a felismerhetetlenségig
összeroncsolva.
– Te jóisten! – súgja Jessica, mert így szokás tenni, ha valami
borzalmasat lát az ember.
Valójában nem nagyon rázzák meg a megkövezett férfit ábrázoló
képek. A borzalmas felvételek legfeljebb csak természetes
folytonosságot alkotnak a tegnap kezdődött bűnténysorozattal,
valamint az összes korábbi emberölési üggyel, amelyben az évek során
nyomozott.
A formátlanná roncsolt férfi sötétkék fürdőköpenyt visel. A válla és a
háttámla között van néhány kő; von Bunsdorf koponyájáról
visszapattanva ezek mozgási energiája nem volt elég ahhoz, hogy
eljussanak a padlóig.
– Honnan vannak a kövek? Az udvarról?
– Nehéz megmondani, amikor minden be van havazva. De tudok egy
helyet, ahol vödörszámra lehetne gyűjteni ilyen köveket.
 – Koponenék partja. Ha nem lenne befagyva.
– Pontosan – dől hátra Jusuf a székében.
– Mit tippelsz, Roger Koponen maga kövezte halálra?
– Rögtön erre gondoltam. Koponent reggel látták Kulosaariban, ami
potenciális bűnössé teszi.
– De továbbra sem értem, miért. – Jessica hosszan, odaadóan
kortyolja forró teáját. – Mit akar tulajdonképpen Koponen? Tudja,
hogy előbb vagy utóbb elkapják. Egyszerűen nem teheti meg, hogy
halottnak színleli magát, bújócskát játszik velünk, és eltűnik.
Mégiscsak egy celeb, ismert arc. Ráadásul nemzetközileg is.
– Talán nincs más választása. Talán zsarolja őt valamivel a
boszorkánybanda.
– Mivel? Azzal kezdték, hogy megölték a feleségét. Szerintem elég
szar stratégia, ha zsarolni akarják valamivel, rögtön az elején eldobni a
legjobb kártyát.
– És a pénz? Koponen többszörös milliomos.
– Micsoda? Ha nem kövezed meg az öreg fazont a szomszédban,
fizetned kell egy milkát?
– Nem tudom.
– Talán még egy olyan pöcs is, mint Koponen, többre értékeli a
feleségét a millióinál – mondja Jessica, és elgondolkodik a saját
szavain. Úgy beszél a pénzről, mintha annak birtoklása miatt kevésbé
lenne humánus valaki. Gyakran tesz így, ez része az álcájának, és
mindig álszentnek érzi magát tőle.
– Szerintem mégis két alternatívánk van. Koponen vagy benne van a
boszorkánybandában, vagy valaki irányítja…
– Vagyis benne van. Önként, vagy akarata ellenére.
– Különben felvette volna a kapcsolatot a rendőrséggel.
– Kétségtelenül – mondja Jessica, és egy pillanatra a gondolataiba
merül. – Hacsak nem a felesége halálát bosszulta meg.
– Hogy von Bunsdorf ölte volna meg Maria Koponent?
– Igen. És Roger valahogy megtudta. És bemasírozott a pasas
házába, és…
Jessica behunyja a szemét, és úgy tűnik, Jusuf is. Több percig
csendben ülnek, gondolkodnak és kortyolgatják az innivalójukat.
Jessica papírra írja az áldozatok nevét, a tetthelyeket és mást is, ami az
eszébe ötlik. Meghökkentően egyenes vonalakat, szimmetrikus köröket
és négyszögeket rajzol az ábrába.
– Kezdek Micke véleményére hajlani – szólal meg végül Jusuf.
Jessica leteszi a ceruzáját az asztalra.
– Hogy érted?
– Talán le kéne tartóztatnunk Karlstedtet és Lehtinent.
– Ezen kár filóznunk. Erne dönti el.
– Vagy ebben az esetben nem hoz döntést.
– Erne nem döntésképtelen, Jusuf. Ellenkezőleg. Pontosan azt
döntötte el, hogy várunk. Talán a telefonlehallgatásból kiderül valami.
Jusuf majdnem észrevétlenül megcsóválja a fejét. Láthatóan más a
véleménye. Újabb néma pillanat következik, nézik a fényképeket, és
ujjaikkal dobolnak a lakkozott asztalon. Jusuf egy köteg jegyzőkönyvet
szed elő a mappa aljáról: beszámolók és az áldozatok hozzátartozóinak
felvételről leírt meghallgatásai.
– Ebből kiderül valami? – kérdezi Jusuf a nyitott disszertáció felé
biccentve.
– Csodálatos módon igen… úgy hiszem – lapoz fel Jessica egy
megjelölt oldalt. – Ebben a disszertációban minden a macskák körül
forog.
– Macskák körül? Hogy én nem jöttem erre rá! – nevet fel Jusuf.
– E tanulmány szerint olyan családokban, ahol a gyerekeknél komoly
mentális problémák léptek fel, megdöbbentően gyakran macska a házi
kedvenc.
– Na, én is inkább kutyapárti vagyok, de azért csak nem csinálnak a
macskák mindenkiből őrültet!
– Az egyenlet egyszerű. A toxoplazma-parazita a macska ürülékéből
terjed át az emberre, és a fertőzöttek kétszeres kockázattal betegednek
meg például skizofréniában.
– Skizofréniában?
– Egy olyan betegségben, amit kimondottan a Neurofarm által
készített antipszichotikumokkal kezelnek.
– A kapcsolat erősödik. De továbbra is ingatag. Albert von Bunsdorf
kezelt skizofréniás betegeket?
– Egyelőre nincs rá utalás. De ennek utána kell néznünk.
– Rasse előadása alapján azt gondoltam, hogy ez az Albert von
Bunsdorf a kecskeszobraival eléggé világos eset… Hogy az áldozat
eretneksége az indíték. De Maria Koponennek és Lea Blomqvistnek,
úgy tűnik, nincs semmilyen fura hobbija vagy hiedelme. Nem is
beszélve a savonlinnai Sanna Porkka felügyelőről, aki valószínűleg
csak rossz időben volt rossz helyen. Porkka még külsejében sem
passzol a boszorkánybanda többi áldozatához – mondja Jusuf, és egy
borítékot vesz elő a mappából, benne fotókkal. Egy fához kötözött,
megszenesedett személyt ábrázolnak.
– És ez itt?
– X úr. Sissi Sarvilinna jelentése szerint egy negyvenes férfi.
– Aki egyelőre senkinek sem hiányzik.
– Egy nap rövid idő. Különösen, ha egyedül élőről van szó.
– X úr aligha volt rossz időben rossz helyen. A gyilkosság színhelye
annyira félreeső, hogy ha valaki pont abban a percben téved oda, az a
világ legpechesebb bogyószedője.
– És a világ legostobábbja. A szamócák elég kicsik ebben az
évszakban.
– Bizony.
– Egész idő alatt Karlstedt Cayenne-jében kellett utaznia – mondja
Jusuf.
– Vagy Roger Koponen csomagtartójában – vágja rá gyorsan Jessica,
és úgy tűnik, a gondolat zavarja Jusufot. – X úr valószínű haláloka –
folytatja Jessica Sarvilinna jelentését olvasva – szívroham, amit ilyen
esetekben gyakran a fájdalom kiváltotta adrenalinömlés okoz.
Ezenkívül megégett a tüdeje. Tehát életben volt még odaérkezésekor,
és élve égették el. A fogait nyilvánvalóan csak az égetést követően
távolították el.
– Talán az egész dolog meglepetésként érte X-et. Talán egész idő
alatt ott ült a Cayenne-ben Karlstedttel és Lehtinennel, és azt hitte,
hogy együtt fogják Koponent elintézni. De aztán a karmester úgy
döntött, felcseréli a két férfi helyét. Ki tudja, talán Koponennek is
meglepetés volt.
– Van benne valami. Talán kényszerítették Koponent, hogy
végignézze, amint Porkkát és X urat a fatörzsekhez kötözik és elégetik.
Talán úgy vették rá a játékra, hogy ugyanez a sors vár rá, ha nem
csatlakozik – töpreng Jessica, és kinyújtja a nyakát.
– Koponenből marionettfigurát csináltak, aki azt teszi, amit
parancsolnak neki. Ez megmagyarázná, miért nem tud figyelni a
metróállomás biztonsági kameráira. Lehet, hogy fél, és egész
egyszerűen nem jut eszébe, hogy a rendőrség képes lokalizálni a
mobilt.
– Ez egyébként logikus, de Koponen nyugodtnak látszik a kamera
felvételén. Nem remeg a keze, az arckifejezése olyan, mint Mona Lisáé
– mondja Jessica, és néhány kattintással előhívja a metróbeli
videófelvételt.
– Igazad van, Jessi. Ez a seggfej maga a nyugalom. Pedig előző este
halt meg a felesége. És valószínűleg közvetlen közelről látta a juvai
kettős gyilkosságot.
– Igaz, a sokkban lévő ember viselkedhet pont így – mormogja
Jessica csalódottan, majd hátradől, és kinyújtja karját a feje fölé.
Trikója felcsúszik a köldökéig. Szeme sarkából látja, hogy Jusuf
gyors pillantást vet csupasz hasára.
– Visszamész még a székházba? – kérdi egy pillanat múlva Jessica.
– Visszamenjek? – ásítozik Jusuf.
– Igen. Beszélj Rasséval, ő az, aki a telefonokat hallgatja. Alaposabb
képet szeretnék kapni Torsten Karlstedtről és Kai Lehtinenről is – tolja
hátrébb a székét Jessica.
Jusuf komótosan feltápászkodik. A kanapén heverő dolgokra néz.
– Ja, a kártyám.
– Tessék? – Jessica nyel egyet. Tudja, miről beszél Jusuf, de a
pénztárcája, és benne a kártya nem a garzonban, hanem a szomszédos
luxuskégli konyhájában, a pulton van. Bassza meg.
– Elfelejtettem visszakérni.
– Jaj… Sorry, Jusuf – mondja Jessica, és felfogja, hogy a
kényszerhazugság már most döcög.
– Ugye megvan? – neveti el magát Jusuf.
– A székházban hagytam. Sorry. Biztos ott van az íróasztalodon.
– Szar helyzet. Meg kell tankolnom az autót, és… gondoltam,
kajálok is valamit.
Jessica összeszorítja a száját. Ha sikerülne egy percre megszabadulni
Jusuftól, átszaladna a kártyáért, és utána telefonálna azt állítva, hogy
mégis megtalálta a kabátja zsebében.
– Ha most úgysem mész sehová, kölcsönadhatod a tiédet…
Ismét hideg borzongás fut végig Jessicán.
– Nem.
 – Mi?
– Hülyén hangzik, de… az én kártyám nem működik. Nem tudom,
mi a baja.
– Nem működik?
– Nem. Rendeltem újat.
– Van készpénzed?
– Nincs. Sorry.
Jusuf összehúzza a szemöldökét, aztán megrántja a vállát, és felkapja
a kabátját a szék támlájáról. Jessica nem biztos benne, hogy hihetően
hangzik-e a füllentése, de nem talál okot rá, miért gondolná Jusuf, hogy
hazudik. A világon senki sem találná ki, hogy a fal túloldalán egy
másik lakás van. Jusuf lassan az ajtóhoz megy, és felhúzza a cipőjét.
– Volt benne valami furcsa? – kérdi végül Jusuf.
– Miben?
– A pénztárcádban. – A kérdés logikus, megalapozott, és
kellemetlenségeket okozhat.
Jessica mély levegőt vesz, és feláll.
– Csak szóltam volna, basszus, ha valami furcsa lett volna benne!
– Alaposan megnézted? Mert ha valaki tudott írni a noteszedbe…
– Megnéztem – fortyan fel Jessica, és hangszíne eléri azt, amire
hosszú ideje nem volt szükség. Főleg nem Jusuffal. Emlékeztet a
szolgálati rendre.
– All right. Visszatérünk rá – mondja Jusuf, kinyitja az ajtót, és
eltűnik a lépcsőházban.

LXXII.

Jusuf behúzza a kocsi ajtaját, és az utca túloldalán parkoló sötétszürke

Toyotára néz, amelyben a biztonsági rendőrség emberei ülnek. Az autó
adatrögzítő készülékkel és nyolc szuperéles kamerával van felszerelve,
amelyekkel kis képernyőn is lehetséges 360 fokos kilátás a külvilágra.
Bent két férfi ül. Folyamatos felügyelet esetén az egyik a képernyőt
nézi, a másik pihenteti a szemét. A kukucskafurgon felszereléséhez
jelentős víz- és konzervraktár, hordozható WC-kagyló, valamint
tartalék áramforrás is tartozik: ezek lehetővé teszik a többnapos,
megszakítás nélküli megfigyelést. A feladat nem túl kellemes: Jusuf
tudja, hogy a Chinatownhoz hasonló filmek romantizált izgalma a
kezdeti lelkesedés után igen gyorsan vált át szarszagú klausztrofóbiába.
Jusuf beindítja az autót. Szegény Jessica! Ez az ügy kizökkentette. Ő,
aki annyira gondos és lelkiismeretes, most kezdi elhányni a dolgokat:
telefon itt, hitelkártya ott. Jusuf kénytelen lemondani a gyomrát
melengető pizza gondolatáról.
Tolat egy keveset, megfordul, és a Hesperianpuisto park irányába
hajt a Töölönkatun. Ismét sűrűn hull a hó az égből, a járdán a
gyalogosok fejükre húzzák vastag kabátjuk kapucniját.
Az autó bluetoothára kapcsolt telefon csengeni kezd, a kijelzőn
Mikael száma villog. Jusuf felsóhajt. Nem szereti Mikaelt. Nem mintha
valaha is bántotta volna; egyszerűen csak nagyon különböznek
egymástól. Azonkívül Mikael egy beképzelt szoknyapecér, és
viszonyuk előrehaladtával Nina kemény árat fog fizetni emiatt. Nina
egyáltalán nem ezt érdemli.
– Mi az, Micke?
– Igazad van, bazmeg – szólal meg Mikael, és rövid hatásszünetet
tart.
– Miben?
– Malleus maleficarum. A szöveget észrevették a levegőből. Ezúttal
lángoló betűkkel.
Jusuf égető fájdalmat érez a gyomorszájánál.
– Micsoda? Hol?
– Egy szántóföldön. Haltialában, Vantaaban.
– Ne hülyéskedj! – veszi le Jusuf a lábát a gázról. Az autó tovább
csorog a kereszteződés felé. – Helikopter szúrta ki…?
– Az Erne által kiküldött helikopter Kelet-Helsinki fölött körözött.
De Haltiala olyan közel van a Helsinki–Vantaa reptérhez, hogy számos
bejelentés érkezett a rendőrséghez. A riasztást tereptűzként
továbbították. Már több tűzoltóegység is kiért a helyszínre, de sikerült a
levegőből néhány felvételt készíteni a szövegről. Semmi kétség nem fér
hozzá.
– Odamegyek – mondja Jusuf, és a karórájára pillant.
 – Jó. A helyszínelőket már riasztották.
– Miért?
– Egy halott nőt találtak ott, Jusuf.
Az autó megáll a zebra előtt. Jusuf behunyja a szemét.
– Koponen könyvéből? – Jusuf hangja rekedt suttogássá mélyült. –
Halálra préselt…
– Valami ilyesmi. Tényleg a legjobb, ha rögtön odamész.
– Küldd el a címet! – fejezi be a hívást Jusuf. Gombócot érez a
torkában, és hiába nyel, nem tűnik el. Az elmúlt nap bűntényei Nezhát
juttatták eszébe. Hogy soha nem tudná megvédeni fiatal felnőtté lett
húgát, ha valami őrült rajta akarná kitölteni a gyűlöletét.
Gázt ad, áthalad a zebrán, és félreáll az autóval a Hesperianpuisto
sétányai közé. Ujjai a kormányt szorítják, körmei a tenyerébe vájódnak.
Csak akkor veszi észre, hogy remeg a keze, amikor elengedi a
kormányt. Üresbe kapcsol, behúzza a kéziféket, és bekapcsolja a sárga
vészvillogót. Aztán kiszáll az autóból, miközben a motor továbbra is
jár, és rágyújt. A mögötte jövő kocsi folyamatosan dudálva hajt el
mellette.

LXXIII.

Pasilába visszatért a sötétség, ismét az építkezés sárga fényei uralják az

ablakból nyíló kilátást. Nina és Mikael megállnak Rasmus két oldalán,
miközben az befejezi a telefonbeszélgetését.
– Mi van? – kérdezi Rasmus, és leteszi a telefont az asztalra.
– Karlstedt és Lehtinen. Van alibijük a haltialai eset idejére?
– Megkaptuk a legfrissebb áldozat halálának időpontját? – kérdez
vissza Rasmus.
– Nem, de a szöveget az előbb gyújtották fel. Több bejelentés
érkezett róla 19:15 és 19:30 között.
– Mindketten otthon voltak – válaszolja Rasmus, és kattint az
egérrel. Nina semmit sem ért a képernyőn kinyíló nézetből.
valószínűleg egy olyan programról van szó, amivel monitorozni és
lehallgatni lehet a megfigyelendő telefonokat, valamint archiválni a
hívásokat. – Viszont épp az előbb érdekes beszélgetést folytattak.
– Kapcsold be – húz maga mellé Mikael egy üres széket. Nina
körbenéz, de aztán megelégszik az állóhellyel.
Rasmus kikeresi a listáról a beszélgetést.
– Itt következik.

Kimenő hívás: +3584002512585

Időpont: 19.15:23

(tárcsázás)
Torsten Karlstedt (TK): Szia.
Kai Lehtinen (KL): Szervusz.
(hosszas csend)
TK: Halló?
KL: Halló?
(ismét hosszú csend)
TK: Van ott valaki?
(csend)
KL: Nem úgy tűnik.
(halk nevetés)
TK: Van ott valaki. Ez biztos.
KL: Mindjárt visszatérünk a dologra. Minden rendben van. És szép.
(beszélgetés vége)

– Ez meg mi a fene volt? Nem hallották egymást? – kérdezi Nina.

– Nem egymásnak beszéltek, Nina – feleli Rasmus.
Amint elkapta a fonalat, Nina egy pillanatra ostobának érzi magát.
– Ezek… Ezek nekünk beszéltek – suttogja.
– Pontosan.
– A picsába, micsoda szenny! – mordul fel Mikael, és a markába
köpi a rágógumiját. – Rögtön be kell hoznunk ezeket a seggfejeket.
– Én is kezdek ezen a véleményen lenni, de… – jegyzi meg Rasmus,
Mikael azonban már felpattant a székről, és Erne irodája felé törtet,
Ninával a sarkában. – Várj, Micke! Nem érdemes most idegeskedni…
 – Erne! – löki be Mikael a főnöke ajtaját. Erne az ajtó másik oldalán
áll, és épp a kabátját kanyarítja a nyakába, majdnem homlokon csapja
az ajtó. Nina állva marad odakint a folyosón.
– Udvarias szokás a kopogás, Micke – jegyzi meg Erne, és felhúzza
kabátján a cipzárt.
– Karlstedt és Lehtinen. Tudnak a lehallgatásról. Basztattak minket a
telefonban.
Erne Mikaelre néz.
– Volt-e a basztatásban a sorok közül kiolvasható beismerés? Vagy
bármi más, ami a gyilkosságokhoz kapcsolná őket?
– Ezek a seggfejek nem fognak semmiféle beismerő… – kezdi
Mikael határozottan, de Erne olyan erővel csap öklével az ajtóra, hogy
Mikael és Nina összerezzen.
– Mi a pokol van veled, Micke? Én vezetem ezt a nyomozást.
Mindegyikőtöket haza kell küldenem, hogy tanulja meg a szolgálati
rendet?
– Ezért van Jessica otthon? Házi feladatot csinál? – kérdezi Mikael
már csendesebben, de még mindig dacosan.
– Ha problémát okoz neked, ahogy itt a dolgokat intézzük,
elhúzhatsz a picsába a csoportból. Jelentkezőkből nincs hiány – lép
közelebb Erne Mikaelhez. Nina lesüti a szemét, de egy villanásnyira
látja Erne szikrázó szemét. A beteg férfi arcán nyoma sincs a
gyengeségnek. Most nincs.
– Milyen alapon? Azért, mert a saját agyammal gondolkodom? –
erősködik még Mikael.
Erne hosszan nézi, aztán Ninára tekint, végül fáradtan, örömtelenül
elmosolyodik.
– Hülyének néztek engem, turbékoló galambocskák? Az egyetlen ok,
ami miatt nem választottalak szét benneteket, az, hogy bürokratákat
utáló, örök romantikus vagyok. De az istenit neki, ne kísértsétek a
szerencséteket!
Erne kilép mellettük a folyosóra. Nina érzi, hogy lángol az arca.
Mikaelre pillant, aki fáradtan visszamosolyog rá.
 LXXIV.

Jessica az órára pillant. Mindjárt kilenc. Még mindig a garzonban ül az

asztalnál, és az előtte fekvő plakátot bámulja, amely négy, celluxszal
egymáshoz ragasztott A4-es ívből áll. Mindent összegyűjtött rá, amit az
elmúlt 24 óra alatt történt bűntényekről megtudott.
Jusuf az előbb küldött egy csomó fotót a haltialai áldozatról.
Harmincéves nő. Fekete hajú. Szép. Fekete ünneplőruhába öltöztetve.
Pontosan, mint a másik három áldozat, akik közül csak Laura
Helminen maradt életben.
Az egyelőre ismeretlen nő két vastag farostlemez között fekszik a
képeken. A felső lemezre nehéz köveket raktak, amiknek a súlyától a
védekezésre képtelen áldozat lassanként meghalt. Jessica
összehasonlítja a tetthelyen készült fényképeket az interneten talált
történelmi rajzokkal, valamint Roger Koponen trilógiája utolsó
részének véres tettével.

III. könyv
Egy nőt halálra préselnek (lassan, kősúllyal)

A haltialai gyilkosság és Roger Koponen könyvének jelenete is hűen

követi a Wikipedia Crushing (Execution) cikkében található rajzot,
amely Giles Corey földműves halálra préselését ábrázolja a salemi
boszorkányperekben, az 1690-es években.
Jessica a helyszínelők által készített közelképet nézi a nő arcáról.
Nem szenvedés látszik rajta, sokkal inkább zavartalan nyugalom. El
kellett hogy altassák, mielőtt rápakolták a köveket. Ez a gondolat
egyszerre borzasztó és vigasztaló. Bármi jobb, mint a lassú és
fájdalmas halál. És az azt megelőző rettegés.
Jessica a mennyezet felé emeli a kezét, és érzi, ahogy merev
bordaközi izmai megnyúlnak. Az utóbbi fél évben jóval kevesebbet
mozgott a szokásosnál. A hatéves korában autóbalesetben szerzett
gerincvelő-sérülés már nem gyötri annyira, mint korábban, de ha
továbbra is elhanyagolja a kifejezetten neki előírt regeneráló
tornagyakorlatokat, garantáltan visszatér a fájdalom. Néha, amikor
feláll a kanapéról, vagy felkel az ágyból, nem érzi az első lépést, nem
érzi, hogy sarka a padlóhoz ér, hogy testsúlya a talppárnájára
nehezedik. Nem feltétlen érzi, ha a munkahelyi kosárlabda-mérkőzésen
valaki a karjába könyököl; a fájdalom csak később jelentkezik, amikor
kemény idegi megterhelés éri. Teste már sosem fog normálisan
működni, de elszánt edzéssel olyan fizikai kondíciót ért el, hogy a
rendőrfőiskola felvételije gyerekjáték volt számára.
Jessica egészségügyi nyilvántartásában azonban nem található
említés a gerincvelő-sérülésről. Soha nem történt semmiféle baleset. Ő
sosem volt von Hellens. Soha nem voltak igazi szülei, sem
gyermekkora Bel Airben, sem kisöccse, akinek szép barna szeme
segélykérően néz rá.
Jessica érzi öccse ujjait, amelyek az övéit szorítják.
Nincs semmi baj, Toffe. Minden rendben lesz.

LXXV.

Az utcai zenész harsonájának rezes hangja betör Jessica álmába, a

tudatalattijából előtoluló képek folyamába. Kinyitja a szemét, és
felfogja, hogy Colombano ölében van. Ott feküdt egész éjjel, a férfi
erős karjainak fogságában. Jessica ébren volt, nyelte sós könnyeit, azt
kívánva, hogy a férfi dobként verő szíve álljon meg, hogy az őt
megbilincselő, alkoholszagú test kihűljön, hogy Colombano
meghaljon, és ő végre szabadon elmehessen. Valamikor éjjel a
fájdalom robbanásként tört a térdébe, a lábszárába és a lábujjaiba, és ő
mozgásra képtelenül, bénultan szipogva feküdt egy helyben, miközben
Colombano egyre erősebben szorította magához, és simogatta
verejtéktől csapzott haját. Jessica végül feladta, egész teste megadta
magát; az álom és az ébrenlét valamiféle köztes állapotába, szürreális
kábulatba zuhant. A franciaerkélyről, a függönyön át szemlélte magát,
mint egy angyal, aki gyönyörködik a szobában uralkodó szerelmes
jelenet szépségében, de egyúttal csodálkozik az ő vigasztalhatatlanul
szomorú arcán.
– Zesika!
A legrondább hang a világon. Jessica összerezzen. Kihagy a
szívverése, öklendezés kerülgeti. Még mindig hallja a férfiak nevetését,
érzi csupasz fenekén az ütéseket, Colombanót a testében,
céltudatosabban és vadabbul, mint bármikor korábban.
– Zesika!
– Tessék, drágám – súgja Jessica. A szavak maguktól hagyják el a
száját, egy másik időből valók, ami már több fényévnyire van. Csorog
a könnye. Ragacsos spermát érez a combján.
– Ugye nem vagy mérges? – A kar szorítása erősödik, mintegy
utalásként arra, mit kell válaszolnia.
– Itt van… Itt van még az a férfi?
– Matteo? – nevet fel Colombano, csókot nyom Jessica arcára, és
legördül az ágyról. Jessica most szabad, mégsem képes mozogni. –
Hiszen megígértem, hogy nem fog hozzád nyúlni – folytatja.
Jessica felnyög.
– Na, hozzád nyúlt? – kérdezi Colombano. Jessica hallja, amint
kicsoszog a fürdőszobába. Undorító csorgás tölti be a lakást.
Colombano nagyokat nyög, miközben a vécékagylóba üríti a hólyagját.
Jessica behunyja a szemét. Nem tudja, mit mondjon. Nem emlékszik.
Talán nem nyúlt hozzá. Talán csak nézte. Tulajdonképpen teljesen
mindegy.
– Nem – mondja halkan, a falat nézve.
– Szeretted volna? – Colombano lehúzza a vécét. – Igen? – jön
vissza a szobába. A víz zubogása abbamarad, a lefolyóból nyikorgó
hang hallatszik.
– Én…
– Nem igazán törődöm az ilyesmivel. Nem szeretem megosztani a
dolgokat. Persze nem tiltakozom, ha valaki nézni akarja, de a
megosztás, az egészen más. – Jessica érzi, ahogy a vaságy matraca
besüpped Colombano súlyától. – De kivételt tehetek, ha akarod.
– Nem. – Hirtelen elfogy az oxigén.
 – Nem. Ezt mondtad tegnap is, hercegnő. És mégis hevesebben
szeretkeztünk, mint bármikor. Néha jó dolog tévedni, ugye? – Nevetés.
Jessica fájdalmat érez a hasában.
– Most rögtön telefonálhatok Matteónak.
– Nem.
– De őszinte akarok lenni hozzád. Soha nem osztanék meg Matteóval
olyasmit, amit igazából szeretek. Kedves lány vagy, Zesika. De
lassanként rájöttem, hogy nekünk nincs jövőnk. Te még éretlen vagy.
Csak egy gyerek.
Jessica szipog, Colombano a vállára teszi a kezét.
– Az őszinteség brutális lehet, gyermekem. De egy napon majd hálás
leszel nekem, hogy ilyen voltam. Brutálisan őszinte.
– Te… – suttogja Jessica, de a sírás elszorítja a torkát, és elmosódott
hüppögéssé változtatja a szavakat.
Colombano most fölé hajol, és ajkával egészen a füle tövéhez
közelít.
– Ezért most azt javaslom – mondja szinte súgva –, hogy
szeretkezzünk még egyszer búcsúzóul. Aztán megyek próbálni. És mire
visszajövök, te összepakoltad a bőröndödet, és elindultál folytatni az
utazásodat. Azt a gyönyörű felfedezőutat, amelyen most is lenned
kellene.
– Indulok – mondja Jessica, és feltornássza magát ülésbe. Hallja,
ahogy a vér zúg a fülében.
– Igen, indulsz. De előbb a búcsú.
Jessica érzi a karján az érdes ujjakat, és kiszakítja magát.
– Ne érj hozzám! – tiltakozik remegő hangon, és felugrik.
Colombano vigyorogva bámul rá. Jessica nem képes a szemébe
nézni, a hatalmas tetoválásokra szegezi a tekintetét, amelyek a férfi
erős felsőtestét díszítik.
– Ne szórakozz! – Elkések a próbáról – mondja Colombano, és
letörli a mosolyt az arcáról.
Jessica észreveszi, hogy szaporán lélegzik. Kintről beszédmoraj
hallatszik, összekeveredik a csatornában lebegő csónakok
farmotorjának zúgásával. Jessica megfordul, elrántja a függönyt, és
éppen segítségért kiáltana, amikor Colombano elkapja a haját, és olyan
erővel húzza vissza őt a lakásba, hogy azt hiszi, leszakad a fejbőre.
Tarkója a deszkapadlón koppan, ujjak szorítják a torkát. Colombano
szabadon lógó, zsíros haja az arcát nyaldossa, orrát megcsapja az
alkohol és az arcvízzel keveredett izzadság bűze.
– L’inverno. Tél – mondja Colombano. Fehér fogai közül kispriccel a
nyál.

LXXVI.

Jessica egy pillantást vet a telefonjára. 22:22 van, a kívánságok ideje.

Annak a valószínűsége, hogy az emberek pont ekkor nézik meg, hány
óra, érdekes módon nagy. Természetesen ez pusztán illúzió, azon a
tényen alapuló tévedés, hogy a 22:22 könnyebben megjegyezhető, mint
például a 21:19. Mégis különösképpen baljós érzetet kelt ezen a sötét
estén, amikor a szél süvít a kéményekben és az öreg ablakok kereteit
ropogtatja.
Bugyog a víz a fazékban. Jessicának nincs a garzonban vízforralója.
Talán mert tulajdonképpen sosem lakott itt, vagy mert ennek hiánya
alátámasztja a fedőtörténetet: otthona egy kopott szinglidoboz, ahol
minden kissé esetleges. Mindemellett a forró víznek ugyanolyan az íze,
függetlenül attól, hogy egyszerű fazékban vagy krémszínű Kitchen Aid
forralóban melegítették.
Jessica kortyol az asztalon kint felejtett bögréből; az előző teaadag
már kihűlt. Most összesen tizenhét A4-es ív hever az asztalon,
némelyik kisebb cédulákra szakítva, némelyik nagyobb egységgé
összeragasztva. A bűncselekményeket és az áldozatokat ábrázoló fotók
alá néhány mondat van másolva Roger Koponen könyveiből:
szövegrészek, amelyek nyilvánvalóan a gyilkosságok mintájául
szolgáltak. De vajon nem kerülte-e el valami a figyelmüket, amikor
arra koncentráltak, hogy Koponen könyveiben keressék az utalásokat?
Mikael szavai jutnak eszébe: Pontosan azt tudjuk, amit akarnak. Csak
azt, semmi mást. Mikael cinikus pesszimizmusa gyakran bosszantja, de
kollégájának sokszor van igaza.
 Jessica kiissza a bögréjét, az utolsó csepp cigányútra megy.
A tenyerébe köhög, és egy futó pillanatig tudni véli, milyen érzés
megfulladni. Mikor a légcsőbe tévedt folyadékot nem lehet kiköhögni,
s az megtölti a tüdőt, meggátolja az oxigénhez jutást.
A mosogatóhoz lép, kifújja az orrát, és forró vizet önt a bögrébe.
Kinyitja az Ikea konyhaszekrényt, és a teászacskókat rejtő befőttesüveg
után tapogat. Az szinte teljesen üres, a maradék két zacskó is valami
vacak vaníliás tea.
Ekkor megszólal a telefonja. Ismeretlen szám. Nem ugyanaz, mint
amiről a furgonban lesen lévő biztonságis korábban hívta. Lehet, hogy
Fubu, aki a haverjától kölcsönkért mobilról bombázza. Kitartó pasi.
– Niemi.
– Halló? – a női hang bizonytalan és félénk.
– Rendőrségi üggyel kapcsolatos a hívása?
– Igen – válaszol most gyorsan a nő.
A háttérben csengés hallatszik, ami a tehenek nyakában lógó kolomp
hangjára emlékeztet. Aztán motyogást hall; a nő a kagylóra tette a
kezét és valakivel beszélget. Néhány másodperc múlva köhécselés.
– Bocsánat. Én… Igen, kapcsolódik. Azért telefonáltam.
– Rendben. Miről van szó? – kérdezi Jessica, és visszaül az
asztalhoz. A lépcsőházból behallatszik, hogy egy vagy két emelettel
lejjebb becsukják az ajtót.
– Szóval… Irma Helle a nevem. Nőiruha-üzletem van itt, a
Korkeavuorenkatuban…
Jessica tekintete a papírra fókuszál.
– Milyen ruhaüzlet? – kérdezi feszült figyelemmel.
– Varroda. Estélyi ruhák…
A lépcsőházból felhallatszik a kis termetű kutya ugatása.
– És?
– Várjon egy pillanatig – mondja a nő, és megint valaki máshoz
fordul.
Jessica az imént hallott csengésre gondol. Valószínűleg az ajtóra
szerelt csengő, ami jelzi a belépő ügyfeleket.
– Nyitva van ilyenkor az üzlet?
– Dehogyis… Hiszen már… De félben van a varrás, és…
– Egyedül van? – kérdi Jessica, bár maga sem érti a kérdés
szükségességét.
 – Csak elfelejtettem bezárni az ajtót… Nos, most egyedül vagyok.
– Rendben – simítja el homlokából a haját Jessica. – Miben
segíthetek?
– A bejelentési számot hívtam, ami…
– Igen, a hívások egy része közvetlen hozzám jön. Jessica Niemi
főnyomozó vagyok a helsinki rendőrségtől – tisztázza Jessica, és az
idegességtől bizseregnek az ujjhegyei. Sejti, miért telefonált a nő;
tudja, hogy az estélyikkel kapcsolatban, amikbe az áldozatokat
öltöztették.
– Ismertem Maria Koponent – mondja Irma Helle, és hosszú szünetet
tart. – Vevőm volt. Járt itt egypárszor.
Jessica kiegyenesedik, és megragadja a ceruzát. Gyötri a kíváncsiság,
de mégis úgy határoz, csendben marad, és figyelmesen végighallgatja a
telefonálót.
– Nagyon megrázott, amikor hallottam, hogy őt… Hogy
meggyilkolták…
– Értem.
– De aztán felhívott a lányom. Néha segít nekem… Kiválóan ismeri
a női ruhákat és a divatot. Textil- és divattervező szakon tanul…
– Mit mondott a lánya?
– Hogy látott egy YouTube-videót. Reggel terjedt el a diákok között.
Jessica a nyakát vakarja, hogy fékezze a bizsergést. Irma Helle lánya
látta a halott Maria Koponenről készített videót. Azt a videót, amelyet a
portál szinte azonnal letörölt a szervereiről, de ami hamarosan önálló
életet kezdett élni. Jessica hallja a felvételen szinte hipnotikusan
ismétlődő szavakat: Malleus maleficarum. Malleus maleficarum.
– A lányom megdöbbent. Az egész dolog beteges tréfának tűnt. Ő
nem ismeri Maria Koponent, de felismerte a ruhát, ami rajta volt.
– Az ön varrodájában csináltatták?
– Igen. Minden kétséget kizáróan. – Irma Helle hangja hirtelen
nagyon megrendültnek tűnik. – Te jó ég! A lányom elküldte nekem azt
a képet, de kivágta belőle az arcot. És azután megértettem, hogy a
képet a halott Maria Koponenről készítették, és a lányom nem akarta,
hogy lássam azt az arcot.
– Értem – nyugtázza Jessica, és igyekszik minél nyugodtabb
maradni. Mély levegőt vesz, és remegő ujjait az asztalhoz nyomja. Ez a
hívás áttörés lehet. Mind a négy nőn pontosan ugyanolyan estélyi ruha
volt. Ugyanolyan cipő. Még a körömlakkjuk színe is egyforma volt. Az
asztalra teszi a mobilt, és bekapcsolja a kihangosítót. – Folytassa.
– Lehet puszta véletlen, hogy Maria pont az általam tervezett ruhát
viselte, de… – Jessica szipogást vél hallani –, de Maria Koponen
körülbelül egy hónappal ezelőtt jött megvenni… Méretet vettünk, és
kiválasztottuk az anyagot…
– Igen, és?
– Nem csak egyet rendelt. Hanem összesen ötöt.
Jessica testén hideg borzongás fut végig.
– Öt estélyit?
– Öt egyformát.
Jessica tudja, hogy a maradék négy nem lóg a kulosaari ház
gardróbszobájának fogasán.
– Mindegyik más méret – folytatja Helle.
Mi a picsa? Ez lehetetlen.
– Feljegyezte a méreteket? – dobol ujjaival az asztalon Jessica.
– Igen, a füzetembe. Minden adatot. Összesen öt különböző méretet,
amelyek alapján meg kellett varrni a ruhákat. Nem mondta meg az
okát, de feltételeztem, hogy valami esküvői dolog lehet. Vagy más
ünnepség, ahol a nőknek egyformán kell öltözniük…
– Maria Koponen tehát megvette ezeket a ruhákat? És helyben
kifizette?
– Igen.
– Meddig van még benn ma az üzletben? – kérdezi Jessica az órájára
pillantva. 22:27. Valakinek azonnal oda kell mennie. Ha senki más nem
ér rá, ő maga megy. Akármit is mond Erne.
– Biztos eltart legalább éjfélig…
Jessica most ismét zavaros hangokat hall a vonal túlsó végén.
– Mi a csodát akar az a nő? – bosszankodik Helle.
– Mi történt? – kérdezi Jessica éberen.
– Ugyanaz a nő van az ajtónál.
– Milyen nő?
– Aki az előbb berontott… Jaj, borzasztó, akár Maria Koponen
ikertestvére is lehetne… Várjon egy kicsit!
Jessica hallja, hogy Helle leteszi a kagylót az asztalra.
– Halló! Várjon! – áll fel Jessica. – Halló? Irma?
 De a telefon már nincs Irma Helle fülénél. Jessica lépéseket hall,
kopogtatást, és egy pillanat múlva a kolompszerű csengést.
– Ne nyisd ki azt az ajtót – súgja Jessica, és kezét a homlokára
szorítva az ablakhoz megy.
Tompa beszéd szűrődik be a vonalba: Bocsánat, de már tényleg
zárva vagyunk. Reggel kilenckor ismét nyitunk. Bocsánat, hallotta?
Zárva vagyunk. Kérem, legyen szíves…
Aztán megszakad a beszéd, és Jessica három rövid dudáló hangot
hall.

LXXVII.

A lépcsőházban néma csend van. Jessica a telefont a füléhez tartva

kinyitja az ajtót, és megáll a riasztó billentyűzete előtt, csak hogy
megállapítsa, nem kapcsolta be, amikor este átsietett a garzonba.
– Mi az? – Jusuf hangja ugyanolyan friss, mint korán reggel. Nyilván
érzi a Jessica szavaiból sugárzó sietséget és izgatottságot.
– Az előbb hívott fel egy Irma Helle nevű nő. Úgy hiszem, közvetlen
veszélyben van. Korkeavuorenkatu. Riasztottam a járőrt, bármelyik
pillanatban ott lehetnek.
– Ki az?
– Egy ruhaüzlet tulajdonosa. Ő varrta az áldozatok estélyijét.
Mindegyiket.
– Miért gondolod, hogy veszélyben van?
– Valaki, aki Maria Koponenre hasonlít, az előbb be akart jutni az
üzletbe – siet át Jessica a nappalin a konyhába. Pénztárcája pont ott
van, ahol korábban hagyta. Miért is ne lenne ott? Minden
homályosnak, szürreálisnak tűnik. Egy emberélet megint veszélyben
van.
– Maria Koponenre… – hümmög Jusuf gyanakodva, kis csendet
követően. – Tehát nő?
 – Igen. Nő. Maria Koponen maga vásárolta az estélyi ruhákat.
Szerinted mit jelent ez?
– Hát tényleg nagyon furcsán hangzik.
– Maria Koponen adta meg ennek a varrónőnek a nők ruhaméretét,
tehát minden áldozatot személyesen ismernie kellett. Vagy legalábbis
tudnia a pontos méretüket.
– De… Kapcsolatokat kerestünk az áldozatok között. És eddig nem
találtunk semmit. Nincs közös hobbi, nem telefonálnak egymásnak…
Még csak nem is ismerősök a Facebookon. És Laura Helminen azt
mondta, hogy sosem hallotta a többi áldozat nevét, nemhogy
találkozott volna velük.
– De Maria Koponen mégis tudta a ruhaméretüket.
– Ez még nem jelenti azt, hogy ismerte volna őket. Valaki adhatott
neki egy listát.
– De ki? Maria és Roger Koponen együttműködtek? Erről van itt
szó? Maria és Roger segítettek valami beteg fasznak megvalósítani ezt
a színjátékot?
– Maria Koponen továbbra is halott, Jessica. Nem hiszem, hogy
direkt elősegítette volna a saját meggyilkolását.
– Rogernek kellett annak lennie, aki továbbította a ruhákat.
Néhány másodpercig egyikük sem szólal meg.
– Merre vagy? – kérdi aztán Jessica.
– Most fordultam az autóval Ullanlinna felé.
– Gyere értem!
– Micsoda?
– Gyere értem ide! Én is jövök.
– Nem jössz.
– De jövök.
– És Erne?
– Erne kinyalhatja a seggemet.
– Á, nem tudom. És ha tényleg te vagy a célpont? Nem lenne
okosabb egy percig távol tartani magad a tereptől?
– Úgy érzem, itthon inkább célpont vagyok.
– Gyere taxival. Különben én is kapok a fejemre…
– Jusuf, bazmeg, most azonnal idehajtasz a járgányoddal a kapum
elé!
– Tényleg boszorkány vagy, Jessica.
 – Meddig tart?
– Tíz perc.
– Lejövök.
– Várj! – mondja Jusuf, és Jessica hallja, hogy felhangosítja a
rendőrségi rádiót. Szinte minden szót megért a világosan artikulált
rádióüzenetből.

…Korkeavuorenkatu, utcára nyíló üzlet. A kirakaton át a padlón

fekvő, mozdulatlan embert észleltünk. Kopogásra nem reagál. Betörjük
az ajtót, hogy bejussunk. A mentőket riasztottuk.

LXXVIII.

Világos parancsot adtam neked, Jessica. Azt hiszed, hogy szemet

hunyok az ilyen önkényeskedés felett?
Erne lekattintja az öngyújtó tetejét, a lehető leghosszabbra nyújtja az
első slukkot, aztán nagy, szőrös orrlyukán át gyorsan kifújja a
légútjaiban alig időzött füstöt. A rendőrszékház dohányzóhelyének falát
nézi. A piszok és a kipufogógáz befeketítette; még az elemek
szegélyeiben lerakódott hó sem képes szebbé tenni. Az épület olyan
borzalmasan ronda, hogy kiválóan megfelel a fantázia nélküli hivatalok
klubházának, melyben az ott dolgozók egymás előítéleteit és üldözési
mániáit erősítik. A csúf épületben van valami keletnémet vonás; a
Stasira vagy valami hasonló zsarnoki szervezetre emlékeztet, amely
meg sem próbálja leplezni cinikus viszonyulását a környező világhoz.
Tény, hogy az átlagember félelmet érez, amikor a rendőrségre jön
beadni az útlevélkérelmét. Az épületen kívül ezt a merev és
bürokratikus ügyintézési szokásrend is okozhatja. Ehhez a pokolian
csúnya, sárgán virító monstrumhoz, egész Nyugat-Pasilához – amit
minden valószínűség szerint labilis idegállapotban terveztek és
építettek – a tollat tartó kéz a Plattenbaukat ábrázoló képeslapokból
kereste az inspirációt.
 Hangjel. 37,9. A kurva életbe!
Ez a hülye Jessica.
A cigaretta vége égeti a mutató- és a középső ujját. Gyűrűsujja szinte
megfagy a jeges szélben. Kisujja és hüvelykujja egymást öleli.
Fél év. Ha azonnal elkezdjük a kezelést.
Erne a nyomozás közben figyelte a telefonját. A privát
szakrendelőben azt ígérték, nyolc és húsz óra között telefonálnak. Az
ilyen híreket általában szemtől szemben közlik a beteggel, de mivel
csak az egyszer már megkapott rossz hírek pontosításáról volt szó,
valamint a körülményeket figyelembe véve, telefonos időpontban
állapodtak meg.
És pontban 20:00-kor dr. Pajunen onkológus a maga lakonikus
stílusában felsorolta a telefonban, hogy a mellüreg CT-je, valamint a
gyomortükrözés során vett szövetminták igazolják azt, amit már
korábban is valószínűnek tartottak. A daganat a májon és a csontozaton
kívül a nyelőcsőre is átterjedt.
Jessica, Jessica.
Erne a hívás után váratlanul furcsa nyugalmat érez: amikor végre
bekövetkezett az, amitől mindennél jobban félt, megszűnt a félelme.
Kimerült, természetesen csalódott és megrendült, ugyanakkor azonban
halálának tudata nyugodttá teszi. Nincs több kérdés, találgatás.
Hamarosan megtörténik minden.
A hamutartó szélén elnyomja a cigarettát, és rágyújt egy másikra.
Bárcsak megértené Jessica, hogy azt kell tennie, amire utasította őt!

LXXIX.

Mikael két papírzacskóval a kezében lép be. A tárgyalót zsíros

pitakenyér, vaj, fokhagyma és koriander illata tölti be.
– Rassénak bárány… – szakítja fel Nina a fóliába és hungarocellbe
csomagolt adagokat.
 – Nekem is bárány volt – kapja el Rasmus orra elől a csomagot
Mikael.
Nina a szeme sarkából figyeli a zsákmányosztást. Mikael semmiképp
sem klasszikus értelemben vett zaklató, bár fizikuma és verbális
képességei ezt könnyűvé tennék. Rasmus pedig korpás fejbőrével,
kopasz fejbúbjával és hajlott tartásával túl könnyű célpont. Néha úgy
tűnik, szinte akarja, hogy átgázoljanak rajta, mintha egyébként
elfelejtené, hogy létezik.
De Rasmus most egy pillanatig kissé neheztelően néz Mikaelre.
Aztán elveszi a másik papírzacskót az asztalról, és óvatosan kibontja.
– Hallom, hogy Jessi nem bírt otthon maradni – ragadja meg Mikael
két kézzel a fóliából kikandikáló pitáját, és nagyot harap belőle.
– Honnan tudod?
– Hallottam, ahogy Erne kiabált vele a telefonban. Odament a
Korkeavuorenkatuba, a tetthelyre.
– Nem csoda. Az áldozat felhívta, amikor történt – mondja Nina, és
nézi, ahogy a férfiak nagyokat harapnak a bárányhúsos pitájukba.
– Azt hiszitek, hogy ez véletlen? – kérdezi Rasmus, és ingujjába törli
a száját. Mikael ráfüggeszti a tekintetét. – Jessica egész idő alatt az
események középpontjában volt. Aztán Erne megparancsolja neki,
hogy maradjon otthon. Szigorú rendőri őrizettel. De a vérontás oda is
követi – folytatja Rasmus.
Nina bólint, és Mikaelre néz. Rasmusnak kétségtelenül igaza van.
Kezdettől fogva ő volt közülük leginkább a helyzet magaslatán, főleg
azért, mert minden Pasilában ülőnél alaposabb háttérmunkát végez.
– Csak biztonságban legyen most – mondja végül Nina karba tett
kézzel. Mindig kedvelte Jessicát: megvesztegethetetlenségét és teljes
elkötelezettségét, hogy aszerint cselekedjen, amit a legjobbnak lát.
Többször próbált közelebbi ismeretségbe kerülni vele, de Jessica
valami okból bizonyos távolságot akar tartani a kollégáitól. Ám ezt is
sikerült udvariasan tennie, senkit meg nem bántva.
– Jessica már nagylány – válaszol Mikael, és a tábla felé biccent,
amire Rasmus az imént új fényképet tett fel. – Irma Helle.
– A hetedik áldozat.
– A csoport sok szempontból heterogén – állapítja meg Nina, és a
táblához megy.
– Mint például? – kérdi Mikael.
 – Nos, először is, ketten egyelőre ismeretlenek. Azonkívül kettő
férfi. És végül: hármat egyforma estélyibe öltöztettek. Négyet, ha
Laura Helminent is bűncselekmény áldozatának tekintjük. Nincs
semmi közös nevezőjük.
– Maria Koponen öt estélyi ruhát rendelt. És ha Sanna Porkkát is
ugyanilyen ruhába öltöztették a felgyújtása előtt? – kérdezi Mikael.
– Utána kell nézni – állapítja meg Nina, és felírja a kérdést a táblára.
– Minden estélyi mérete fel van jegyezve Irma Helle
megrendelőkönyvében. Biztosan le lehet ellenőrizni, hogy Porkka
méretei szerint készítettek-e egyet.
– Az, hogy éppen Sanna Porkka fuvarozta Koponent Helsinkibe,
biztos csak véletlen – jegyzi meg Mikael hitetlenkedve.
– Biztos? Nem éppen ma ellenezted az ilyesféle veszélyes
feltételezéseket? – firtatja Rasmus, és Mikael gyilkos tekintete a
jutalma. Rasse egy teljesen új, pimasz oldalt fedezett fel magában.
Nina elégedett mosollyal nyugtázza ezt. Szereti Mickét, de élvezi, ha
valaki néha megpiszkálja az egóját. Különösen, ha a lövések egészen
váratlan irányból dördülnek el.
– Szerinted hogyan lehetett volna Porkka részvételét megbízhatóan
eltervezni? Emlékezetem szerint spontánul jött az utasítás Koponen
Helsinkibe hozataláról, ráadásul Ernétől.
– Aki most szenved a döntése miatt – veti közbe Nina.
– Pontosan.
– Ne feledjétek, hogy Porkka Koponent szállította. Azt, akinek a
gyanú szerint jelentős szerepe van az egész katyvaszban. Koponen
valamilyen formában hatással lehetett arra, milyen módon és ki
induljon el vele éjszaka, hogy Savonlinnából Helsinkibe szállítsa őt –
folytatja Rasmus.
– Bassza meg! – kiált fel hirtelen Mikael. Feláll és a tenyerébe köpi
az ételt. – A picsába… Ebbe beletörik az ember foga – dörzsöli meg az
arcát, és ujjával a tenyerén lévő, megrágott kenyeret nyomkodja.
– Mi van? – kérdi Nina.
– Kövek vannak benne vagy valami ilyesmik. – Mikael a szájába
dugja a mutatóujját, és egy pillanat múlva kis fehér csontdarabot vesz
ki onnan, s mutatja a többieknek.
– A pokolba!
– Kiesett egy fogad? – kérdi meghökkenve.
 – Nem… nem esett ki – válaszolja Mikael, és ujjával végigtapogatja
szája minden zugát.
Pillanatnyi csend után Rasmus eltolja magától a kenyerét, és
láthatóan rosszul van.
– Az enyémben is – krákog a markába.
– Mi? Mi van benne? – Nina elveszi az asztalról a saját kenyerét, és
kibontja a köré tekert fóliából. Hallja Rasmus öklendezését, és a
reakció rá is átragad.
– X úr fogai – közli Mikael. Feláll, és összekulcsolja a kezét a nyaka
mögött.

LXXX.

Jessica a padlón fekvő nő mellett guggol. Az üzlet nagy ablakait

vízhatlan ponyvával takarták le, de a kék fény villogása így is
beszűrődik.
– Eléggé egyértelmű – mondja Jessica gumikesztyűs ujjait dörzsölve.
Irma Helle hason fekszik a puha fehér szőnyegen, karja a teste
mellett. Tarkóján nagy, véres zúzódás. Mintegy kétméternyire tőle
hever a valószínűsíthető gyilkos fegyver: egy réz függönyrúd, egyik
végét vörös massza borítja.
– Ez abból a szempontból is eltér az összes többi gyilkosságtól, hogy
Koponen könyveiben semmi ilyesmi nem található – mondja Jusuf
halkan, és kikerüli a fehér overallos helyszínelőt.
A kis üzlet zsúfolásig telt ruhaállványokkal, s ez megnehezíti a
mozgást. Az ajtó zárva van, ők mégis suttognak, mintha a falnak is füle
volna. És talán ez is a helyzet. Már semmi sem tűnik lehetetlennek.
– Más szóval ez az első emberölés, amelyet nem terveztek meg
alaposan.
– De mégis kétséget kizáróan a korábbi gyilkosságokkal kapcsolatos.
– Feltétlenül. És a tettes mindennek a tetejében még nő is. Aki úgy
néz ki, mint az áldozatok egy része.
 – Talán Irma Hellét el akarták hallgattatni.
– De miért csak most? Helle megtelefonálhatta volna már ma
korábban is az információit.
– És milyen információkról van szó… A megrendelt estélyi ruhák
méretéről? – kérdezi Jusuf, és a pulthoz lép, amelyen egy számítógép
áll.
– Ha Maria Koponen öt estélyit rendelt, és eddig négyet találtunk
meg, feltételezhető, hogy egy áldozat még nincs felöltöztetve – mondja
Jessica, és körbejáratja tekintetét az üzleten.
A helyiség végéből egy ajtó nyílik, onnan rövid lépcső vezet le a
pinceszerű műhelyszobába, ahol két nagy varrógép áll.
– Helle említette a telefonban a füzetét. Látsz ilyet?
– Nem. De ceruzát többet is – mutatja Jusuf, miközben telefonjával
az asztalt fotózza.
Jessica felsóhajt, és a telefonjára pillant. Erne kétszer hívta.
– Helyzet van?
– Erne dühös, mert nem engedelmeskedtem.
– Minden oka megvan, hogy taccsra tegyen – csettint az ujjával
Jusuf.
– Nem fog. Most, hogy ekkora káosz van.
– Reméljük. És most mit csinálunk? – teszi csípőre a kezét Jusuf.
– Pasilába megyünk. És kitalálunk valami megoldást, mielőtt megint
meghal valaki.
– A Meki érintésével. Van nálad pénz? – húzza be a kabátján a
cipzárt Jusuf.
– Egyébként megtaláltam a kártyádat. Mégis a kabátom zsebében
volt – vonja a fejére a kapucnit Jessica.

LXXXI.

Erne az asztal mellett ül és ökölbe szorított kezét nézi. Este

háromnegyed tizenegy van, és ismét összegyűltek a tárgyalóban.
Rasmus komoran ül az asztalnál, és mintha az ujjait számolná. Nina a
mennyezeti fénycsövekre szegezi fáradt tekintetét.
Hosszú rendőri pályafutása során Erne Mikson számos üggyel
találkozott, amelyeket a kitartó erőfeszítések ellenére sem sikerült
megoldani. Ez az eset túl nagy ahhoz, hogy a felderítetlen ügyek
mappájába lehessen tenni. Legrosszabb esetben még azután is sokáig
folytatódik a nyomozás, hogy ő belehalt a betegségébe.
A gyógyíthatatlan kórt hirtelen szinte felmentő ítéletnek érzi:
menetjegynek valami jobb helyre, ahonnan száműzve van a gonoszság.
Nyílik az ajtó, Mikael lép be a szobába.
– Nos? – kérdezi Erne. Az asztalnál ülő Nina és Rasmus továbbra is
sápadtnak látszik.
– Elértem az ételfutárt. És bezárattam az éttermet. A vezető
bizonygatta, hogy az ételt a konyhából közvetlenül adták oda a
futárnak, és az teljesen kizárt, hogy a konyhában kerültek volna a fogak
az adagokba.
– Melyik szakaszban…
– Bármely szakaszban. Mindjárt kihallgathatjuk a futárt – mondja
Mikael, és leül.
– Hol vannak a fogak?
– Lefényképezték és elküldték Sarvilinnának. Nem tudom, talál-e
bennük valami hasznosat.
A mennyezeti fénycsövek néhányszor megvillannak.
– Ez kibaszottul beteg dolog, Erne – sopánkodik Mikael a kezét
dörzsölve. – Meddig kell ezt bírni?
– Miért tőlem kérded? Nem én szórtam a halott férfi fogait a
hamburgeredbe – fortyan fel Erne.
– Pitakenyér volt… – motyogja Rasmus.
– Tőlem lehetett akár gecikenyér is – dörög Erne, aztán párszor a
tenyerébe köhög, és rekedtebb hangon folytatja: – Nyilván be akarod
hozni Karlstedtet és Lehtinent. Nem hiszem, hogy az bármin is
változtatna.
– De azt el kell ismerned, Erne – szólal meg Nina elgondolkodva, a
legcsekélyebb dac nélkül –, hogy az óra ketyeg. A két férfi
megfigyelése jó ötlet lehetett korábban, de az események fényében nem
hinném, hogy a továbbiakban haszna lenne.
 – Főleg mert tudják, hogy lehallgatjuk őket. Ez legkésőbb akkor
kiderült, amikor…
– Meghallgattam a felvételeket – szakítja félbe Erne, és megint a
tenyerébe köhög. A légcsövéből felköhögött váladékban a nyelve
felismeri a vér ízét.
– Hány embernek kell még meghalnia?
Erne az asztal mellett ülő triót nézi, és mérhetetlenül üresnek érzi
magát. Az orvos telefonja talán valóban jelentéktelenné tett mindent.
Behunyja a szemét, és hirtelen rádöbben, hogy nem a saját halál
tudatosítása a legrosszabb, hanem ha tudja az ember, mikor következik
be. Hogy mindaddig lehet próbálkozni a halandóság elfelejtésével,
amíg az élet egy napon kínzóan egyértelmű menetrendet nem kap.
Határidőt. Talán mégis váratlanul, egészségesen szeretett volna távozni.
Szívinfarktust kapva síelés közben, vagy álmában. Autóbalesetben, jó
zenét hallgatva.
– Megbeszéljük ezt mindjárt, ha Jessica és Jusuf is itt lesz – mondja
Erne, a többiek pedig egyetértőleg hümmögnek. Világos, hogy a
farkascsorda észlelte az ő gyengeségét. Sarkos vélemények, a
közvetlen parancs figyelmen kívül hagyása eddig elképzelhetetlen volt.
Épp ekkor nyílik az ajtó, belép Jessica, mögötte Jusuf. Erne
jelentőségteljes pillantást vet a főnyomozóra, de úgy dönt, hogy a
gondolatban előkészített szidásokat későbbre hagyja.
– Rasmus! – szólítja Erne, és lenyeli a szájába toluló undorító ízt.
Rasmus megigazítja orrán a szemüveget, és bizonytalanul babrálja
szürke ingének gallérját.
– Üljetek le! Rassén a sor – elégszik meg ennyi közléssel Erne.
Rasmus a nap folyamán derekas adag önbizalmat gyűjtött, de az a
szokása, hogy úgy pillantgat körbe, mint a megdorgált kutya, nem tűnt
el.
– Úgy áll a dolog, hogy a varrónő megöléséhez is található megfelelő
rész a könyvekben, még ha nem is rituális gyilkosság – kotor elő
Rasmus a vastag papírköteg alól egy zsebkönyvet, amelynek oldalai
közül több tucat különböző színű jelzőcédula kandikál ki. Aztán nyel
egy nagyot, és olvasni kezd.

De az a furcsa árnyék eltűnt ugyanott, ahonnan egy pillanattal

korábban felbukkant. Olyan simán és fürgén, hogy Esther már nem
 is volt biztos benne, hogy látta. Tudta, hogy egyedül van, mert az
utolsó ügyfél után bezárta az ajtót. Soha azelőtt nem félt az
üzletében, nem hagyta, hogy elszabaduljon a képzelete és úrrá
legyen a gondolatain. Valami megváltozott. Talán amiatt, amit
aznap látott. És csak most értette meg, hogy ez nem volt véletlen.
Jeges borzongás öntötte el a testét. És még mielőtt tudatosodott
volna benne az észrevétele, valami oda nem tartozót látott meg az
üvegajtó mögött. A kinti jelenés körvonalai egy pillanatig
összekeveredtek az üvegfelületről viszaverődő saját tükörképével,
de aztán az alak megmozdult, és különálló lénnyé, önmagává
változott.

– A következő fejezetben a rendőrök holtan találják Esthert az

üzletében. A fejére mért ütéssel ölték meg – mondja Rasmus, és
becsukja a könyvet.
– Miért nem került ez szóba korábban? Hogy egy varroda… – kezdi
Jusuf, de Rasmus éles nevetésére félbehagyja a mondatot.
– Esther nem varrónő. És a történetben más azonosság sincs. Csak az
elkövetési mód. A fejre irányult ütés. Ami a legáltalánosabb emberölési
mód a világon.
– De nem azt mondták a könyvben, hogy látott valamit? Valamit,
aminek a jelentőségét pont azelőtt értette meg, hogy valaki megölte? –
kérdi Jessica. A hangja felrázza Ernét elmélyült lelkiállapotából.
– Igen. Ez a gyilkosság indítéka Koponen könyvében, de nem
kapcsolódik a maihoz. Esther az inkvizíciót vezető papot látja
csókolózni egy boszorkánysággal gyanúsított nővel.
– És ez a papocska öli meg a nőt?
– Igen. A boszorkánysággal gyanúsított nővel való viszony nem
derülhet ki, ezért a pap belopakodik Esther pékségébe, és meggyilkolja.
– Vagyis Irma Hellét egy női pap ölte meg, akinek titkos viszonya
volt a kántorral? – dobja be Mikael, és néhány mosolyt kap válaszul.
– Valószínűnek látszik, hogy ezt a gyilkosságot csupán abból az
okból követték el, mert a könyvben megöltek egy péket – mondja
Rasmus, és a nyelvét forgatja a szájában, mintha keresne ott valamit.
– Egy holttest hiányzik – szólal meg hirtelen Erne.
– Így igaz – folytatja Rasmus. – Tőrrel még nem öltek meg senkit.
 Erne lustán bólint, az asztalra könyököl, és kezével a fejét támasztja.
– Tehát feltételezhetjük, hogy jelen pillanatban valahol
Finnországban – valószínűleg itt, a főváros környékén – fekszik egy
férfi tőrrel a mellkasában. Csak még nem találtuk meg.
– Ki állítja, hogy megtörtént a bűncselekmény? – válaszol Rasmus,
az asztalra néz, és valamit ír a noteszébe.
– Hallottad, mit mondott Rasse, Erne – vesz elő egy felbontatlan
rágógumicsomagot Mikael. – Ha behozzuk ide azt a két seggfejet, talán
megmenthetjük egy szerencsétlen férfi életét.
– Veréssel gondoltad megtudni tőlük az információt a következő
áldozatról? – kérdezi nyugodtan Erne.
– Ha ez azt jelenti, hogy egy ártatlan férfi elkerüli a halált: igen.
– Hoppá! Álljunk meg itt egy percre! – mutat Erne Mikaelre. –
Ártatlan férfi. Biztosak vagyunk benne, hogy ártatlanok az áldozatok?
– És hogy nem bűnösek például boszorkányságban? – ráncolja a
homlokát Nina.
– Maria Koponen a sajátján kívül még mások halotti ruháját is
megvarratta. Az én fülemben ez nem hangzik egészen ártatlannak.
– Kétségtelen, hogy ez kibaszottul furcsa – erősíti meg Jusuf, és
ujjhegyével tenyere életvonalát követi. – De én mégis abból indulnék
ki, hogy Maria Koponen valakinek az utasítása szerint cselekedett, és
sejtelme sem volt arról, milyen célra rendeli a fekete ruhákat Irma
Hellétől.
– Természetesen a férje utasításai szerint – szól közbe Mikael.
– Talán – áll fel Erne. – Szerintem még egyszer beszélnetek kellene
Laura Helminennel. Kérdezgetni, megforgatni, megérteni, vigasztalni,
megszorongatni… hogy megnyíljon. Mert ha Helminen eltitkol
valamit, ha valami kapcsolata van a többi áldozattal, akkor azt, az
istenit neki, ki kell deríteni!
– Igazad van, Erne – mondja Jessica, és tenyerébe támasztja az állát.
– Ha az, ami a boszorkánybanda áldozatait összeköti, valamilyen
szempontból gyanús, sőt törvénybe ütköző… Akkor Laura
Helminennek oka van rá, hogy hazudjon.
– Pontosan.
– Mi megyünk Jusuffal.
– Légy óvatos, Jessica. Semmi sem változott délután óta.
Vigyázzatok, hogy az a nő ne kapjon megint rohamot – inti Erne.
 – És Karlstedt meg Lehtinen? – kérdi Mikael.
Erne öszevont szemöldöke alól beosztottjára néz, aki rágógumival a
szájában egy nagy, ártalmatlan tehénre hasonlít. Talán igaza van.
Vállalni kell a kockázatot. A presztízsharc mehet a szemétkosárba.
– Rendben van. Ügyelj rá, hogy ugyanabban a percben legyenek ott
értük.

LXXXII.

Kimenő hívás: +3584002512585

Időpont: 23.31:22

(tárcsázás)
Torsten Karlstedt (TK): Üdv.
(több másodperc csend)
Kai Lehtinen (KL): Te is úgy érzed, hogy történik valami?
TK: Fura, hogy kérded. Igen. Nagyon is.
KL: Akkor épp ideje készülődni.
TK: Még nem látszik semmi…
KL: Várj csak, fráter.
(hosszú csend)
TK: Lehet, hogy egy kis ideig nem beszélünk.
KL: Ez valószínű.
TK: Minden jót, fráter.
KL: Neked is.

LXXXIII.
A Volkswagen lengéscsillapítójából kemény csattanás hallatszik, ahogy
Jusuf egyenesen a kátyúba hajt, amit a fagy vájt az aszfaltba. Jessica a
visszapillantó tükörben az őket követő kisbuszt figyeli.
– Bassza meg… Tropára megy a lengéscsillapító – átkozódik Jusuf.
– Ne aggódj! A bébiszitter is belehajtott ugyanebbe.
Jusuf bekanyarodik a Töölői Kórház udvarára, és közvetlenül a
bejárat előtt áll meg. A kint cigarettázó ápolónő rosszallóan néz rájuk.
– Rendőrség – mondja halkan Jusuf, miközben a rendőrségi kisbusz
is leparkol mögöttük.
– Riasztás? – fújja ki az ápolónő ingerülten a füstöt. – Ha nem,
parkolhatnának ott, ahol a többiek is.
Jusuf ránéz, elneveti magát, és megcsóválja a fejét.
– Mitől van ez az általános negatív viszonyulás…
– Onnan, hogy szar a világ – mondja Jessica.
Két tolóajtón át bemennek az előcsarnokba. A kék overallosok tíz
méter távolságból követik őket. Keresztülvágnak az ismerős, magas
csarnokon, ahol a padlóra ragasztott különböző színű szalagok segítik a
látogatók tájékozódását.
– Figyelj, Jusuf! – nyomja meg Jessica a lift hívógombját. – Laura
Helminen mélyen megrendült fiatal nő benyomását kelti. Annyira
megrendült, hogy korábban szinte lehetetlen volt vele beszélni.
– És?
Jessica a cipője orrát nézi, és megvárja, amíg kinyílik a liftajtó.
A fülke üres, és csak ők ketten lépnek be. Furcsának tűnik, hogy a
biztonságukra kirendelt járőrök az előcsarnokban maradtak, de Erne
megtiltotta nekik, hogy Laura Helminen szobájába kövessék őket.
– Irma Helle gyilkosa feltételezhetően nő – folytatja Jessica, amint
becsukódott az ajtó. – Aki ugyanúgy néz ki, és nagyjából ugyanakkora,
mint a többi áldozat, beleértve Laura Helminent is.
– Laura Helminen végig itt volt a kórházban.
– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy a tettes nem lehet nő.
Jusuf elmosolyodik, aztán lassan bólint.
– Pontosan. Azt feltételeztük, hogy a nők kizárólag áldozatok.
Jessica visszabólint, és jobb keze mutatóujján a beszakadt
körömágyát vizsgálja. Jusuf mondatában valami zavarni kezdi.
– Várj! Mit is mondtál? – néz fel rá.
 – Arra gondoltál, ugye, hogy azt feltételeztük, a tettesek férfiak?
Hogy mindez valami szadista férfiak…
– Igen. De ahogy megfogalmaztad az előbb, nyilván véletlenül, az
tulajdonképpen zseniális – mondja Jessica, miközben a lift megállás
nélkül folytatja útját a hatodik emeletre.
– Mit mondtam pontosabban?
– Hogy a nők kizárólag áldozatok.
– Kizárólag áldozatok. Nem kapcsolok…
– Azt gondoltuk, hogy a gyilkosok férfiak, akik valami miatt meg
akarják büntetni női áldozataikat. De mi van, ha ezek is nők?
A lift sípol, és egy női géphang bemondja az emelet számát. A hang
egy YouTube-videóra és az abban ismételt latin szavakra emlékeztet.
– Hát igen, hogy Maria Koponen maga rendelte meg a ruhákat…
– Valamilyen oknál fogva rögtön azt feltételeztük, hogy Roger
Koponen manipulálta a feleségét. Ez persze természetes magyarázat,
mert ki a fene akarja megtervezni a saját meggyilkolását?
A liftajtó kinyílik. A folyosó meglepően csendes.
– Várj – mondja Jusuf most halkabban, és óvatosan megfogja Jessica
kabátjának szélét. – Úgy érted, hogy Laura Helminen nemcsak áldozat,
hanem tettes is volt?
Jessica Jusufra mered, nem szól egy szót sem. Aztán megrázza a
fejét, és örömtelenül felnevet.
– Tulajdonképpen pontosan így értettem. Őrült vagyok?
– Igen. Meg vagy te mindig kergülve. De azért igazad lehet –
válaszolja Jusuf.
A liftajtó becsukódik mögöttük. Jessica sóhajt, és a folyosót szemléli.
A nővérfülke ablaka behúzva, bentről éles fény szűrődik ki. Távolabb,
a folyosó végén Laura Helminen betegszobája előtt őr ül. Teo.
– Oké, Jessica. Tételezzük fel, hogy Helminen többet tud, mint
amennyit elmond. Hogyan kellene szerinted intézni a dolgot, hogy így
vagy úgy ne fuccsoljon be minden?
– Az a gondolat, hogy valaki hagyja magát elrabolni, elkábítani,
elaltatni, és jéghideg vízben majdnem megfullasztani, nagyon
erőltetett. Olyannyira, hogy senki nem hiszi, miszerint ez az alternatíva
egyáltalán eszünkbe juthat. Tehát nyugodtan elvégezhetünk egy apró
tesztet – néz jelentőségteljesen Jusufra Jessica.
 LXXXIV.

Nina egy nagy espooi családi ház előtt parkol le, amelyik így első
pillantásra ugyanazt a korszakot és stílusirányzatot képviseli, mint
Koponenék háza Kulosaariban. Nina nem volt Koponenéknél; sem ő,
sem Mikael nem járt az ügy során a számos tetthely egyikén sem,
ellenben bámulta a több száz, ha nem több ezer fényképet, amit a
többiek hoztak vagy küldtek. Ezekből Koponenék és von Bunsdorf
rezidenciáján kívül megismerte a korkeavuorenkatui üzlethelyiséget,
valamint egy jó adagnyi partvonalat, szántóföldet és erdőt is. A helyek
nem kapcsolódnak egymáshoz, azonban összeköti őket Finnország
bűnügyi történetének talán legborzasztóbb sorozatgyilkossága.
– Mire tippelsz, hogy kerültek X úr fogai a vacsoránkba?
– Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy ez a seggfej – biccent a ház
felé Mikael – húzgálta ki őket az áldozat szájából múlt éjjel.
Nina az autó újra bepárásodott szélvédőjére irányítja a légkondit.
– Jössz te is? – kérdezi Mikael, és ellenőrzi golyóálló mellényén a
tépőzárakat. Nem várható, hogy a letartóztatásnál erőszakot kell
alkalmazni, de tudják, hogy a boszorkánybanda esetében nem érdemes
fölösleges kockázatot vállalni.
– Menj csak a fiúkkal – válaszolja Nina, és egy pillanatra sem veszi
le a szemét a házról. A fehér vakolatot nyaldosó kék villanófények
modern fényművészeti alkotást idéznek. Szinte minden ablakban ég a
villany.
– Ő az? – mutat Nina a padlótól a plafonig érő ablakra a második
emeleten. Az ott megjelent férfi fehér tréningnadrágot és fekete
pulóvert visel.
– A rohadt életbe! – dob a szájába egy rágót Mikael. – Az ott
Torsten.
Torsten Karlstedt üdvözlésre emeli a kezét.
– Mi az ördög?
 – Na éppen az – mosolyodik el Mikael, és az órájára pillant.
Éjfél van. Megszólal a telefonja, egy szóval válaszol rá, és befejezi a
beszélgetést: Vantaaban a Kai Lehtinen házához kivonult csoport is
készen áll.
– Mindjárt megkérdezheted tőle magától – nyitja ki Mikael a
kocsiajtót. Nina érzi arcán a jeges szelet, aztán becsukódik az ajtó, és
Mikael csatlakozik a négy overallos rendőrhöz. Látja, ahogy
áthaladnak a kis előkerten, majd a bejárathoz érve egyikük megkerüli a
házat, és a hátsó udvarra indul. A nyugtalanságtól remeg a lába. Nem
valószínű, hogy Karlstedt szökni próbálna. De szinte minden egyéb
lehetséges. Csapda lenne? Vajon mindjárt felrobbantja magát és a
házát, hogy még több káoszt okozzon?
Torsten Karlstedt eltűnik az ablakból, és pár másodperc múlva nyílik
a bejárati ajtó. A férfi a küszöbön áll, és láthatólag nyugodtan
viselkedik. Egy pillanatra eltűnik, aztán megjelenik piros
pehelykabátban. Nina tekintetével követi a rendőrautóhoz békésen
közeledő kíséretet. Mikor Karlstedtet végre beterelik a kisbusz hátsó
ajtaján, Nina behunyja a szemét, és hosszan, megkönnyebbülten
felsóhajt.
Hamarosan nyílik a kocsiajtó, és Mikael ül be mellé. Nina továbbra
is csukva tartja a szemét, de álmában is felismerné a rágógumit őrlő áll
csendes hangját.
– Pfuj, de undorító! – mondja Mikael, és lehúzza kabátján a cipzárt.
Nina kérdőn néz rá. – Látni a képéről, hogy bűnös.
– Torsten homlokára van írva?
– Igen. Nagybetűkkel. És egyetlen becsületes embert sem hívnak
Torstennek.
Nina mosolyog, és megfogja Mikael felé nyújtott kezét.
– Aggódtál?
– Ne gondold, hogy mostantól akciófilmhősnek tartalak. Ennyi
erővel barbikkal is játszhattatok volna ott az udvaron. Ugyanolyan
veszélyes.
– A büdös francot! Nem nézted? A helyzet rendkívül veszélyes volt.
Torsten fokhagymával akart megölni.
– A vantaai letartóztatás is ennyire drámai volt? – nevet Nina, és
beindítja a motort.
– Úgy hallom. Lehtinent békésen vezették az autóba.
 – Egyébként, tökfej, fokhagymával vámpírokat űznek el, nem
boszorkányokat – jegyzi meg Nina, miközben a két kisbusz elindul
előttük.
– Sorry. Nem olvastam a herripottereket.

LXXXV.

Ébredj, Jessica!
Anya ezen a reggelen szebb, mint valaha.
Mi az?
Kirándulni megyünk.
Anya megsimogatja Jessica haját. A reggeli napfény beáramlik a
redőny résein át. Jessica felemeli fejét a párnáról. Öccse már fent van;
az ágya mellett dörzsöli álmosan a szemét. Apa az ajtóban áll, és
gondterheltnek látszik. Talán mérgesnek. Az utóbbi időben Jessica
gyakran látta ezt a kifejezést apa arcán.
Ma szombat van.
Megint anya beszél. Jessica nem biztos benne, mire gondol anya.
Szombat reggelente általában nem szoktak kirándulni. Legfeljebb
apával játszanak a medencében. Az utóbbi időben anya többet volt
munkában, mint otthon.
Hipp-hopp, öltözzetek fel!
Anya még mindig simogatja Jessica haját. Ha a fülkagylójához ér,
meleg rezgést érez, egészen a nyakáig. Anya mosolyog, de
arckifejezésében van valami furcsa. Anya színésznő, Jessica sokszor
látta már a televízióban, és megtanulta: anya munkája az, hogy valami
mást játszik. Néha színházban, máskor a televízióban és filmekben.
Anya olyan jó ebben, hogy Jessica néha fel sem ismeri, amikor a
tévéképernyőn látja. Jessica egyszer megkérdezte, hogyan tudja anya
eljátszani a szomorút. Valami szomorúra kell gondolni, mondta anya.
Anya feláll az ágy széléről, és elindul kifelé. Elmegy az ajtóban álló
apa mellett, de még egy pillantást sem vetnek a másikra. Mintha
láthatatlanok lennének egymás számára. Jessica most veszi észre, hogy
az ajtóban egy bőrönd van. Apa közelebb lép, és karba font kézzel leül.
Jessi és Toff! Nincs semmi baj. Minden rendben lesz.
Apa mosolya szomorú, de sokkal valóságosabb, mint anyáé. Mintha
apa lenne kettőjük közül a jobb színész.
Gyere ide te is!
Öccse ügyetlenül magára húzza fekete Ghostbusters-felsőjét, és
odacsoszog Jessica ágyához.
Apa felváltva nézi és magához húzza őket. Beszívja az illatukat.
Miért sírsz?
Apa pár másodpercig csak szipog, aztán gyapjúpulóvere ujjába törli
az orrát.
Apának el kell utaznia egy kis időre.
Miért?
Így állapodtunk meg anyával.
Jessica iszonyú szorítást érez a mellkasában, és megragadja apa
csuklóját. Tudja, hogy nincs minden rendben. A hatalmas ház már
régóta túl csendes. Előző éjjel sokáig virrasztottak Tofféval, hallgatták
a falakon átszűrődő kiabálást és csapkodást, és Jessica azt gondolta,
végre elmúlt a csend, végre történik valami. De most, hogy apa azt
mondta, elmegy, Jessica behunyja a szemét, és azt kívánja, hogy
folytatódjon a korábbi csend. Akármi, csak minden úgy legyen, mint
eddig.
Gyertek. Bekapunk valamit a repülőtéren.

Egy hatéves emlékezete szelektív. Jessica utólag képtelen volt

megállapítani, hogy mi történt a következő percekben. Az autóban
elhangzott beszélgetések és a hátsó ülésre visszhangzó szavak
tulajdonképpen csak a képzelet termékei, amikkel igyekezett kitölteni
memóriája fekete lyukait?
Valamire azonban elevenen emlékszik. Öccse ujjaira, amint
összefonódnak a sajátjaival. Anya sötét szemére a visszapillantó
tükörben.
 LXXXVI.

Nézz a tükörbe! Jessica a mosdókagyló fölé hajolva nézi tükörképét az

aranykeretben. Sötét szeme alig látszik a homlokára tapadt vizes
hajtincsek mögött. A meleg víz végigcsorog a hátán, és megáll a
mellére csavart törülközőn.
A nyitott ablakhoz megy. Murano csatornái csendesek: októberben
lényegesen kevesebb a turista, mint nyáron, pedig az időjárást
figyelembe véve éppen ilyenkor lenne érdemes ellátogatni a városba.
Helsinkiben valószínűleg már őszi színekben pompáznak a levelek, és
költöző madarak v alakzatai szántják az égboltot. Ma reggel volt
pontosan négy hónapja, hogy Jessica Velence földjére lépett. A nyári
San Michele és az európai körutazás terve most ugyanolyan távolinak
tűnik, mint Los Angeles, másrészt viszont hihetetlenül gyorsan telt el
az idő.
Ködbe vesző, irreális távolság választja el a jelent és azt az esős kora
reggelt, amikor összepakolta a bőröndjét Colombano lakásában. Karját
és nyakát véraláfutások borították, alfele vérzett. a férfi útját állta a
bejárati ajtóban, és torkán lenyomta érdes nyelvét. Jessica szívből
kívánta, hogy ez az egy csók elég legyen. Hogy vége legyen, és hogy
végre szabadon elmehessen.
Jó hazautat, Zesika! Emlékezz arra, amit mondtam. A történeted nem
fog senkit érdekelni, tehát jobb, ha nem meséled el.
Ölelés. Arc a tetovált mellkasához. A bőréből áradó bűz. A férfi
gesztusai oldottan gyengédek, mintha egy álmatlan, de szerelemmel teli
éjszaka lenne mögöttük. Bizonytalanságnak vagy megbánásnak semmi
jele. Nem is volt semmi megerőszakolás. Elváltak egy rövid viszony
után. Teljes egyetértésben, minden dráma nélkül. Az élet néha ilyen.
Kár, hogy így történt.
Fehér mosoly. Kézfej az arcon.
 Az utolsó, amit Jessica az ajtó becsukódása előtt lát, az előszoba
asztalán állványon pihenő hegedű és a vonó. Azután a keskeny
lépcsőház, ahol most először látja csúnyának a tapétákat; mintha
rozsdás kútfedelek lennének.
Egy perccel később megáll a csomagjaival egy keskeny csatorna
menti mellékutcában. Túl fáradt folytatni az utat, túl megrendült sírni.
Leül a csatornaszegély kövezetére, a víz fölött lóbálja a lábát, és nézi a
kikötött csónakokat. Mérhetetlen szégyenérzet tölti el. Aztán a
különállás, a teljes magány és céltalanság következik. Mindazok után,
amiket az utóbbi hetekben átélt, lehetetlen feladatnak tűnik vonatra ülni
és Helsinkibe repülni. Nincs ereje a jövőre gondolni, arra, hogy mit fog
csinálni, ha nagy lesz. Nem akarja látni Tina nénjét, aki kétségbeesetten
igyekszik betemetni a szakadékot, amit valamikor maga hozott létre.
Jessica egyszerűen csak lenni akar. Itt és most.

Az itt és most észrevétlenül három hónapra nyúlt. Az őszi tenger illata

más. Őszintén friss. Jessica visszatért abba a szállodába, ahol
Velencébe érkezésekor eredetileg megszállt. Ideális vendég: naponta
kétszer-háromszor a hotelben étkezik, nagyvonalúan osztogatja a
borravalót, és hetente kifizeti a számláját. Az átlagos szobát július
végén kislakosztályra cserélte. Az épületet csak ritkán hagyta el,
olyankor mindössze néhány száz métert sétált az esti sötétben. Nem
akarja, hogy lássák. azt akarja, hogy a sötétség takarja el csúnyaságát,
undorító bőrét és zsíros haját.
Néhány alkalommal az a nyomasztó érzés kerítette hatalmába, hogy
valaki követi. Hátulról hallatszó léptek, amik abbamaradnak, ha ő
megáll. Egy árny villanása, ha visszapillant a válla fölött.
A szállodában biztonságban érzi magát. Ott senki nem tesz fel ostoba
kérdéseket, bár valószínűleg olyan nőnek tartják, aki valami emír
vagyonából dőzsöl, és egyszerűen nem akar hazamenni.
Nagy ágyában fekve, televíziót nézve tölti a napokat. Néha az
idegfájdalom annyira felerősödik, hogy megmozdulni is képtelen.
Ilyenkor a lepedőt gyűrögeti ujjai között, és behunyja a szemét:
megpróbálja felidézni azt a felszabadultságot, amit a vízibuszon érzett
aznap, mikor először találkozott Colombanóval. De sosem kiabál. Ezt
az elégtételt nem adja meg a világnak. A fájdalmat gyakran nyomasztó
gondolatok okozzák: villanások anyáról, apáról, az öccséről és
Colombanóról. A rohamok olyanok, mint só a sebekre, melyeket a
tudatalatti szakított fel. Mindig együtt jönnek. Szorongás és fájdalom.
De nem mindig ebben a sorrendben.
Meghízott, de ez most teljesen lényegtelennek tűnik. Ha kilép a
szobából, sortot és kapucnis pulóvert vesz fel, szőlőzsírt ken a szájára,
és haját szoros lófarokba fogja. Csak árnyéka korábbi önmagának, aki
mindig ápolt volt, és gyönyörűen nézett ki, ha elindult valahová. Most
egy lassan haldokló, furcsa szerzet, idegen országban, egy ragyogóan
szépből rondává változott városban. Magányos, és éppen ezért kész
feladni. Milyen idiótának tartaná őt anya és apa, ha élnének! Szorítaná-
e még Toffe a kezét? Megfogná-e egyáltalán?
Valahol egy utcazenész hegedül. Vivaldi: A négy évszak. L’inverno.
A tél valóban közeleg.
Jessica a tálcát nézi, amit tegnap este rendelt a szobaszerviztől.
A tányéron félig megevett entrecôte és fonnyadt hasábburgonya.
A fogazott pengéjű steakkésért nyúl, ujjai a fanyelet keresik. Nedves
hajából a padlószőnyegre csöpög a víz. A kintről hallatszó zene szép, a
dallama időtlen, zseniális.
Jessica fogása gyenge; a kés a lábfeje mellett esik le a padlóra. Egy
pillanatig úgy néz a tárgyra, mintha az eljátszotta volna a bizalmát.
A háttérben vonósok szólnak, egyre magasabban. Egyre gyorsabban.
Becsukja az ablakot, és remegő kezét vizsgálja. Talán már itt a
legfőbb ideje, hogy tegyen valamit. Elmenjen a koncertre. Friss
szemmel lássa az előadást.

LXXXVII.

A mennyezeti fénycsövek zúgása olyan hangos, hogy felkelti minden

kihallgatandó figyelmét. Nina gyakran gondolt arra, hogy szándékosan
nem javítják meg ezeket; hogy a hang pszichológusok által kidolgozott
módszer az emberi elme megtörésére. Torsten Karlstedt azonban nem
figyel a zajra. Tulajdonképpen úgy viselkedik, mint aki már korábban
is ült ebben a szobában: nem törődik a rideg környezettel, hanem
közvetlenül Ninára irányítja nyugodt tekintetét. Ötven körül járhat, az
évszakot tekintve feltűnően napbarnított, és korához képest jó
állapotban van. Sűrű haja aranybarna.
Nina bekapcsolja a magnót.
– Hol volt tegnap este? – kérdezi. A kihallgatás mindössze néhány
perce tart, de valamiért Nina örökkévalóságnak érzi a szobában eltöltött
időt.
– Savonlinnában – válaszolja Karlstedt, és a tenyerébe köhint.
– Miért?
– Roger Koponen előadását meghallgatni, természetesen. De hát ezt
tudják maguk.
– Kivel?
– Kaitsuval. Kai Lehtinennel. És ezt is tudják.
– Úgy látszik, tudja, hogy mit tudunk.
– Nem tudom. De maguk tudják. Különben nem lennék itt.
– Maga szerint miért van itt?
– Komolyan így megy ez? Milyen hülye játékot játszanak?
Nina az asztalon lévő magnóra pillant. Aztán a férfi fekete
pulóverjére, mellén lósportot ábrázoló logóval.
– A maga Porsche Cayenne-jével mentek Savonlinnába.
– Igen. Bűn ez? Túl provokatív autó?
Nina fáradtan elmosolyodik.
– Tudja mit? Igaza van, Torsten. Mindezt tudjuk. Engedelmével most
olyasmit kérdezek, amire nem tudjuk a választ.
– Parancsoljon.
– Nem hagyta el az autót Savonlinnában. Miért?
– Nem volt kedvem.
– Vagyis a barátja, Kai Lehtinen egyedül ment meghallgatni Roger
Koponen előadását. Maga pedig több mint egy órát ült az autóban.
Csak mert nem volt kedve bemenni.
– Pontosan.
– Volt valaki más az autóban?
Torsten Karlstedt titokzatosan mosolyog.
– Nem.
– Miért hagyták otthon a mobiltelefonjukat?
– Néha jót tesz kikapcsolódni.
 – Kétségtelenül – mondja Nina, és összefonja a karját. Több száz
gazembert hallgatott már ki, egyesek minden hájjal megkentek és
sikamlósak voltak, mások ostobák és átlátszóak. Torsten Karlstedt nem
tartozik egyik csoportba sem. Nina kezd egy véleményen lenni
Ernével: túl korán hozták be a két férfit.
Torsten Karlstedt acél karórájára pillantva ellenőrzi, mennyi az idő,
aztán lecsatolja és maga elé teszi az órát az asztalra. Mozdulatai
nyugodtak és kiszámítottak.
– Nina Ruska – jegyzi meg Karlstedt, miután megnézte a Nina
nyakában lógó azonosító kártyát.
– A közösség szolgálatában – mondja Nina szárazon.
– Megértem, hogy Kaitsu és az én vidéki utazásom furcsának hat.
Különösen, hogy Roger Koponen Juvában életét vesztette.
Nina alaposan szemügyre veszi a férfit. Torsten Karlstedt tudja, hogy
amit az imént mondott, nem helytálló. És ami a legfontosabb, tudnia
kell, hogy a rendőrség is tisztában van ezzel.
– De nekünk semmi közünk a halálához – folytatja. Akármilyen
abszurd is, de igazat mond. Semmi közük a halálához, mert él. De
Sanna Porkka és a még mindig ismeretlen férfi halálához van.
– És a rendőrnő halálához?
– Semmi kifogásom a rendőrnők ellen, Nina Ruska.
Nina figyelmen kívül hagyja a választ, megnyalja az ujjhegyét, és
lapoz egyet a jegyzetfüzetében.
– Okkultikus tanítások – mondja.
– Nagyszerű mű, még ha magam mondom is – mosolyog Karlstedt,
és átveti egyik lábát a másikon.
– Mindig érdeklődött a mágia iránt.
– A mágia iránt? Nem, nem, az okkultizmus sokkal több, mint mágia.
A titkos tudományok izgalmas világáról van szó, ahol a varázslatnak
csak kis szerep jut. Feltételezem, hogy nem olvasta.
– Nem olvastam. De azt véletlenül tudom, hogy a műve annak idején
éles kritikát váltott ki. Nem elégedett meg a titkos tudományok széles
skálájának ismertetésével, hanem meglehetősen támadó hangnemben
védelmezte a jelenség részben kérdéses történetét. Többek között azt
írta, hogy a nácik harmadik birodalma nem omlott volna olyan gyorsan
össze, ha mert volna bízni az ezoterikus tanokban. Hogy… idézem:
A náci Németország egyik legbefolyásosabb személyének, Heinrich
Himmler belügyminiszternek bátran folytatnia kellett volna okkultista
kutatásait.
– Azt kérdezi, hogy náci vagyok-e?
– A lehetséges antiszemitizmus egy cseppet sem érdekel minket, ha
nem kapcsolódik hozzá emberölés. Az ilyen részletek azonban
alátámasztják azt a véleményünket, hogy maga mindig a figyelem
középpontjába akart kerülni. Mint ahogy most is, itt az asztalnál,
provokál a viselkedésével. Hogy emlékezzenek magára.
– Hűha! Nina Ruska elvégzett néhány pszichológiakurzust a
szakfőiskolán? – kulcsolja össze a kezét Karlstedt az asztalon.
Nina elmosolyodik, de nem néz a férfi szemébe. Te meg a geci
seggfejek kurzusát végezted a közgázon?
– Ismerte személyesen Roger vagy Maria Koponent?
– Roger könyvsorozatának őszinte csodálója vagyok.
– A kérdésre válaszoljon.
– Nem ismertem.
Ekkor nyílik a kihallgatószoba ajtaja, és Mikael áll ott.
– Nina, ki tudnál jönni?
Nina az asztalon dobol a tollával, és mereven néz Karlstedtre. Azután
feláll. Lassan, mert nem akarja azt a benyomást kelteni benne, hogy
kutyaként ugrik a füttyentésre. Egy férfi füttyentésére.
– Vár egy pillanatot, Torsten?
– Minden további nélkül, Nina Ruska – hangzik a higgadt válasz.
Attól, hogy a seggfej a teljes nevét használja, Nina kényelmetlenül érzi
magát. Nyilván ez is a cél.
– Most meg mi van? – kérdezi Nina, miután becsukódott az ajtó.
Valami nem stimmel Mikaelnél. Eltart egy darabig, mire Nina rájön,
hogy nem rágja a gumiját.
– Sikerül kiszedni belőle valami érdekeset? – kérdi Mikael csípőre
tett kézzel.
– Az égvilágon semmit. Talán igaza van Ernének.
– A kurva életbe!
– És Lehtinen? – néz Nina Mikael válla fölött a csukott ajtóra, amely
mögött a másik kihallgatandó férfi ül. Mikael a fejét csóválja, és
legyint.
– Tök ugyanaz. Nyugodt, mint a kő. Sorok közti fura utalgatások. Ad
ízelítőt, de nem adja fel.
 – Van még valami, vagy folytassuk?
– Van – mondja gyorsan Mikael, és int Ninának, hogy húzódjanak
távolabb az ajtóktól. – Wang telefonált a bűnügyi technikusoktól. Az
áldozatok altatásánál használt gyógyszerek, a tiopentál és a pankroni…
A picsába, az a másik, tudod. És a kloroform, sőt még a kanülök és az
infúziós palackok is… Egy magánklinika Helsinkiben válaszolt az
információkérésünkre. A raktárnyilvántartásuk szarban van.
– Ez isteni, Micke! – kiált fel Nina, és a lelkesedéstől bizseregni kezd
a gyomra. – Kiderült, hogy ki mindenkinek van hozzáférése a
gyógyszerekhez és az eszközökhöz?
– A személyzet csak mintegy húsz fő. Az igazgató találkozni
szeretne velünk, és mielőbb tisztázni a dolgot. Nyilván minimalizálni
akarja a hírnevüket érő károkat, amik mindenképp bekövetkeznek, ha
az információ elterjed a sajtóban.
– Találkozni akar? Ilyenkor, éjjel?
– Igen. Még ott van.
– Akkor már úton kéne lennünk.
– Szerintem Jessica és Jusuf gyorsabban odaér Töölőből, azonkívül
itt még nem végeztünk a kihallgatásokkal.
– Melyik klinika az?
– A Bättre Morgondag. A Bulevardin.
– Vagyis „Jobb Holnap”? Soha nem hallottam…
– Több mint ötvenéves cég. Valami mindfulness-humbugnak tűnik.
– Ezt legjobb lesz azonnal intézni, Micke. Tudsz figyelni erre a két
őrültre, ha odaugrok autón a Bulevardira?
– Persze. Idehívom Rassét, ha szükségem lesz rossz zsarura –
mosolyog Micke.
– Jól van. Valami azt súgja nekem, hogy már ma éjjel a nyomára
bukkanunk ezeknek a geciknek.

LXXXVIII.
A kórterem előtt őrködő Teo kinyitja az ajtót, és Jusuf egy tablettel a
hóna alatt belép a betegszobába. Laura Helminen ébren van, a televízió
bekapcsolva, ő pedig az okostelefonján pötyög.
– Helló, Laura! – köszönti Jusuf, miközben becsukódik mögötte az
ajtó.
– Ne már megint! – sopánkodik unott hangon Helminen. – Már
elmondtam mindent, amire emlékszem…
– Szeretnék még mutatni néhány fényképet.
– Igazán fáradt vagyok…
– Csak pár másodperc, Laura – mosolyog Jusuf együttérzőn. Egy
széket húz magának az ágy mellé. – Megnézné még ezeket a
fényképeket? – fordítja az iPad képernyőjét az ágyban fekvő fiatal nő
felé. – Egészen biztos benne, hogy senkit sem ismer ezek közül a nők
közül?
– Hiszen ezeket már átnéztük egyszer…
– Egyáltalán nem lenne szokatlan, ha valami csak most jutna az
eszébe.
Laura Helminen a képeket nézi, és a fejét rázza.
– Nem…
– Hoppá, egy pillanat… – mondja Jusuf szórakozottan. –
Idekeveredett egy nem idetartozó kép.
Laura Helminen gyanakvóan néz Jusufra.
– Kinek a képe?
– A kolléganőmé… Azé a főnyomozóé, aki itt volt ma korábban. Aki
kimentette magát a jéghideg tengerből – mondja Jusuf a fejét csóválva.
Laura Helminen arca most halálkomoly.
– Megijedt tőle ma napközben, amikor meglátta. Emlékszik?
– Mint mondtam, nagyon fáradt vagyok.
– Biztosan. Ez meglehetősen kemény nap volt mindannyiunknak,
magának pedig különösen. De mi a rendőrségen minden gyanút
komolyan veszünk. Az, hogy ma olyan erősen reagált a főnyomozó
arcára, oda vezetett, hogy elvették tőle az ügyet – meséli Jusuf, és
lustán ásít.
– Micsoda?
– Valaki más jön a helyére.
– De…
 – Mit de?
– Amint látja, elég fáradt voltam. Az előbb sem ismertem fel…
– Ne aggódjon. Már meghozták a döntést – áll fel Jusuf, hogy
induljon.
– Várjon! – rezzen össze Laura Helminen. Most rémültnek látszik. –
Folytatnia kell.
– Hogy érti ezt?
– Mindent visszavonok. Nem láttam azt a festményt.
– Hogyhogy nem látta?
– Még a pincében sem voltam – csorognak a könnyek az arcán. Jusuf
előveszi telefonját a zsebéből.
– Hallottad, Jessica?
Kinyílik az ajtó, és Jessica belép a betegszobába.
– Próbáljon meg most nem sikítani – csukja be az ajtót.
Laura Helminen felváltva néz a két nyomozóra.
– Várjuk a magyarázatot, Laura. Hogyhogy nem volt a pincében?
Elég pontosan leírta, mi mindent látott ott. Beleértve az engem
ábrázoló festményt – mondja Jessica, és megáll az ágy mellett. Laura
Helminen riadtan tekinget körbe, az ágy szélén lógó segélyhívó gomb
után nyúl, de Jessica elhúzza előle, hogy ne érje el. – Beszéljen, vagy
tényleg komoly problémái lesznek.
– Megölik a családomat.
– Kik?
– Nem tudom. Egyszerű utasításokat adtak… Ki kellett találnom egy
történetet.
– Miért nem mondta el az igazságot, Laura? Nem tudhatják meg,
hogy mit mond nekünk. Senki sem hall minket.
– Ez nem így van! – sír fel Helminen.
– Hogyhogy?
– Mert állítólag van a közelében valaki, aki mindent megtud.
– Hogy a francba? – kérdezi Jessica, és Jusufra pillant, aki
ugyanannyira el van képedve.
– A közelemben? Ki? A rendőrségen?
– Nem tudom. Esküszöm, hogy nem tudom.
– Miért olyan fontos magának, hogy ne állítsanak félre?
– Azt mondták, hogy annak magának kell lennie.
– Annak?
 – Annak, aki megoldja az ügyet.
Jessica lelöki a padlóra az éjjeliszekrényen heverő tálcát, és
mutatóujját Laura Helminenre szegezi.
– Most pedig elmondja az egész történetet! Mit hazudott még?
– Csak a pincéről hazudtam. Mert megparancsolták! Másra nem
emlékszem, mint hogy elindultam otthonról… Azután egy idegen
helyen ébredtem fel, és egy álarcos férfitól kaptam utasításokat. Azt
mondták, életben maradok, ha nyugodt leszek, és pontosan azt teszem,
amire utasítanak.
Jessica leül az ágy melletti üres székre, és kezébe temeti az arcát.
– Rendben, Laura. Biztonságban van, nem tudnak ártani magának. –
a nő vállára teszi a kezét. Aztán biccent Jusufnak. – Menjünk.
– Van még valami – mondja Laura Helminen.
– Mi?
– Valami, amit hallottam…
– Mit hallott, Laura?
– Hogy csak a hóba taposott szöveget látták meg, de a legfontosabbat
nem.
– Valamit, ami az ablakból látszott?
– Igen.
– Más semmi?
– Azt mondták, meghal a családom, ha elmondom az igazat… Meg
kell védeniük a szüleimet, a fivéreimet…
– Gondoskodunk róluk – mondja Jessica, aztán Jusuf mellett az
ajtóhoz megy.

– Úgy látszik, ti, lányok nem jöttök ki egymással – jegyzi meg Teo
fanyar mosollyal, amikor Jessica és Jusuf kilépnek a folyosóra.

Jessica szúrós szemmel néz rá.

– Van egy kis feladatom a számodra.
– Majdnem az jött a nyelvemre, hogy tanulmányozd a szolgálati rendet,
Niemi kisasszony. Azt az utasítást kaptam…
– Elfaxolom neked a parancsot lepecsételve. Míg várod, tegyél meg
nekem egy szívességet – áll Jessica karba tett kézzel a jól megtermett
férfi elé. Megcsapja az orrát az ismerős citromos arcszesz illata.
Valamikor szerette, de most rosszul van tőle.
– Mit parancsolsz, Jessi?
– Először is, tartsd rajta a szemed ezen a betegen. Nem bízunk
benne. Másodszor, vedd el tőle a telefont biztonsági okokra hivatkozva,
és juttasd el Rasmus Susikoskinak Pasilába. Ideküldök érte valakit.
– Miért nem teszed meg ezt most rögtön?
– Mert sietünk. És mert tudni akarom, telefonál-e valakinek
Helminen a következő tizenöt percben.
Teo mosolyog, kivillan egészséges fogsora.
– Világos. Elfelejtheted azt a faxot. De te is tehetnél egy szívességet:
elmehetnénk egyik nap fagyizni – néz hosszan Jessicára.
– Mehetünk. De hozd a családodat is – fordul Jessica a liftek felé.
Jusuf bizonytalan árnyékként követi.

LXXXIX.

A kapucsengő berreg, Nina megfogja a fakilincset. A díszes lépcsőház

burkolata gránit, vagy valami hasonló kő, csillogó felületének fehér
erei beleolvadnak a világosbarna háttérbe. A kapu és a liftek között
néhány gyönyörű oszlop hangsúlyozza a tér belmagasságát. Nina az
aranyszínű névtáblára néz. A klinika az első három emeleten van. Az
irodák a harmadikon.
Nina puha talpú edzőcipőjében hangtalanul halad a piros
futószőnyegen. Határozott léptekkel indul felfelé a lépcsőn, és a
harmadikon bekopog a tölgyfa ajtón, amelyet láthatóan nemrég
alakítottak át betörésbiztossá, és teljesen elüt a több mint százéves
szecessziós épület stílusától. Észreveszi, hogy a Bättre Morgondagon
kívül egy azonos nevű alapítvány is található az emeleten.
Kis idő múlva rózsaszín inget, sötétkék nyakkendőt és egyenes
szabású nadrágot viselő, simára borotvált arcú, de rendkívül idegesnek
látszó negyvenes férfi nyit ajtót. Homlokán egy nagy, majdnem szív
formájú anyajegy díszeleg.
– Nina Ruska. Rendőrség – mondja Nina, és az órájára pillant.
Hamarosan éjjel kettő lesz, és Daniel Luoma igazgató még a
munkahelyén van. – Nagyszerű, hogy sikerült ilyenkor találkoznunk…
– Szundítottam egyet, amíg vártam – nyújt kezet. – Daniel Luoma.
Nina kezet ráz vele, és belép. Az irodában frissen fűrészelt fa és lakk
szagát érezni.
– Nemrég tataroztak itt? – kérdezi Nina, és követi a férfit a folyosón.
A mennyezetről éles fényű lámpák világítanak.
– Most lett kész két hónapja. Folyamatosan újítottuk fel a padlót, az
ajtókat és az ablakkereteket. Itt, az irodai részen, és az alsóbb emeleti
klinikán is.
– Ez tehát egy régi vállalkozás?
– Igen. És ugyanezen a helyen van 1969 óta. Ősszel lesz ötven éve.
Az egész épület a Bättre Morgondag Alapítvány tulajdona, beleértve a
klinikát is – mondja Luoma, majd int Ninának, és az irodára mutat,
amely előtt éppen megálltak. Nina megszemléli az elegáns helyiséget: a
Bulevardira nyíló ablakokat, kint a sötétben a világító havazást. Belép a
szobába, és leül a Luoma íróasztala előtti bőrbevonatú székre.
– Egyenesen a lényegre térek. Azt jelezte, hogy gyógyszerek és az
adagolásukhoz szükséges eszközök tűntek el a raktárukból – mondja
Nina, és megdörzsöli a szemét. Halálos fáradtságot érez, de nincs mit
tenni, folytatni kell. Közel az áttörés.
Daniel Luoma megvakarja az állát mutatóujja körmével, és egy
leheletnyivel túl hosszúra nyúlt szünet után bólint.
– És ezt leltári ellenőrzéskor vették észre?
– Ma, amikor a rendőrség… vagyis önök felvették velünk a
kapcsolatot. Én magam végeztem el a leltározást.
– Nem bízott meg senkit ezzel a feladattal?
– Őszintén szólva, ha egy ilyen feladatot másnak ad az ember,
bárkinek, sosem lehet száz százalékig biztos abban, hogy helyes az
eredmény.
– Úgy érti, hogy a rendelő tizennyolc dolgozója közül bárki elvihette
ezeket?
– Elméletileg. Tizenhétből, ha engem nem számítunk. És hát én
vettem észre és jelentettem be a hiányt, tehát remélem, hogy nem
szerepelek a gyanúsítottak között.
– Ön orvos?
– Igen. Pszichiáter vagyok.
– Kaphatok egy listát az összes dolgozóról? – kérdi Nina, és
hamarosan egy papírlap van a kezében, amelyet valószínűleg csak pár
perce nyomtattak ki. Egyik név sem kapcsolja be a riasztót. A név és a
születési idő után mindenhol olvasható a beosztás. Öt orvos, hat
ápolónő és hat adminisztrációs munkatárs. Nina felnéz a papírból
Luomára, aki aggódva tekint ki az ablakon. Bal fülkagylója valamikor
beszakadhatott, és a seb furán forradt össze.
– Pszichiátria… A Bättre Morgondag kizárólag mentális
betegségekre specializálódott klinika?
– Ó… azt hittem, tudják – válaszolja Luoma, és lassan előrehajol. –
Igen. Különösen a pszichózisos betegekre specializálódtunk.
– Privát klinika pszichózisos betegek számára? És van elég
páciensük? – kérdi hitetlenkedve Nina, és a listát böngészi.
– Mondhatnánk azt is, hogy sajnos – hajlítja be ujjait Luoma annyira
lassan, hogy a mozgás követése szinte hipnotikusan hat.– Vegyük
például a pszichózis egyik okozóját, a skizofréniát. Finnországban egy
százalék a gyakorisága. Csak Helsinkiben több ezren szenvednek
skizofréniában. És egy részük, vagy hozzátartozóik egy része kész
áldozni a minőségi kezelésre.
– Egy százalék? Elég magas számnak hangzik.
– Megértem. Filmekre gondol: Norman Bates, John Nash,
hallucinációk, képzeletbeli barátok… Nincsenek minden betegnek
ilyen erős tévképzetei. Néha lehet csak egyetlen tünet: depresszió,
hangulathullámzás.
– Tehát altatáshoz szükséges gyógyszereket és eszközöket loptak el
innen. Önök mire használják ezeket? – kérdezi Nina a széke karfáját
szorítva. A friss tatarozás ellenére nehéz a szoba levegője.
Luoma kis ideig a számítógépe képernyőjét nézi, aztán fáradtan
elmosolyodik.
– A pszichózisos betegeket néha el kell altatni.
– Értem – pillant Nina gépiesen az órájára. – Van-e bármilyen
gyanúja, ki vihette el a dolgozói közül a gyógyszereket?
– Nincs. – Luoma mogorván néz vissza Ninára. Nem is annyira
Ninára, mint inkább át rajta.
 – Rendben – áll fel Nina kezében a listával.
– Üljön le még egy percre – kéri Luoma nyugodt hangon, és a szék
felé int.
Nina még nem engedte el a szék karfáját. Visszaül, közben nem veszi
le a szemét Luomáról.
– Mégis gyanakszik valakire?
– Nem igazán. Nem hiszem, hogy a dolgozóink közül lopta el valaki
a gyógyszereket.
– Akkor ki?
– Van valami, amit tudniuk kell – hunyja be a szemét a pszichiáter.
Hirtelen elsápadt. – Hiszen Roger Koponen halálát vizsgálják…
– Igen?
– Ő az egyik legrégebbi betegünk, és amit most mondani fogok,
lehet, hogy teljesen őrülten hangzik… De elég biztos vagyok benne,
hogy ma láttam őt az utca túloldalán állni, a klinikával szemben. –
Luoma döbbentebbnek látszik a saját szavaitól, mint Nina.

XC.

Jusuf gázt ad a gyorsforgalmi út felhajtóján Kulosaarinál.

A szürkésfekete felhőfürtök kitértek a hold útjából, a magas fák
hajladoznak az erős szélben. A rádióban a JVG együttes Vezércsillag
című száma szól.
Jessica egy pillantást vet az éppen most érkezett sms-re. A szám
ismeretlen, de a részeg, tolakodó tartalom és a nagytök88 aláírás
egyértelművé teszi a feladót.
– A legfontosabbat nem láttuk? Mi a picsát jelent ez? – szólal meg
Jusuf hosszú csend után, és kettesbe vált a feljáró közepén hatvanas
sebességnél, jól megbőgetve ezzel a motort.
– Rajtunk kívül a helyszínelők is jártak fent abban a hálószobában, és
fotóztak – mondja Jessica az iPadje képernyőjét lapozgatva. –
A képeken nem látni semmi különöset.
 – És ha a hölgy nem vette volna észre a szöveget?
– Legkésőbb akkor meglátták volna, amikor a helikopterből
átfésülték a korcsolyapályát.
– De Adlerkreutz ablakára utaltak azok a férfiak? Arra, ami onnan
látszik? Koponenék háza, a szomszédos házak, az utca, udvarok,
tujasövények…
– A tenger, a szemközti sziget…
– Amit iszonyú alapossággal átfésültek.
– Talán a jégen volt valami? Ábra vagy szöveg, amit nem vettünk
észre?
– Az is látszott volna a helikopterből.
– Csessze meg! Ott van még a járőr Koponenék házánál?
– Ott. Kérhetünk erősítést is, ha izgulsz.
– Nem izgulok – mondja Jessica.
Jusuf az iraki nagykövetség előtt elhajtva a part felé veszi az irányt.
– És az, amit Helminen mondott, hogy valaki a közelemben van? –
kérdezi Jessica kifejezéstelen arccal.
– Lehet, hogy ijesztgetés.
– De ha mégis igaz? Gondolj bele! A jegyzeteim között megjelent
szöveg. A fogak a rendőrségre hozott pitakenyérben. És mi van akkor,
ha a boszorkánybandának téglája van a rendőrségen?
– Hú, a szentségit!
Jusuf Koponenék és Adlerkreutz háza között parkol le az utcán. Az
ügyeletes rendőrautó ott van a helyszínen.
– Na, menjünk, hozzunk szívbajt a hölgyre! – nyitja ki Jusuf az autó
ajtaját.

XCI.

Nina meglepetten bámul Daniel Luomára. Szúrós szagot érez. Akármi

is az, egyre erősebbnek tűnik. Vagy csak az érzékszervei vannak
túlfeszítve.
 – Roger Koponen? – kérdezi fejét oldalra billentve.
– Amikor ma a rendőrség információt kért tőlem, azonnal tudtam,
hogy az ügy valamilyen formában Koponennel és a felesége
halálhírével kapcsolatos. Valahogy sejtettem. Aztán megláttam
Koponent az utcán… Lehetséges ez?
– Mesélje el, miért volt Koponen a betegük – kerüli ki Nina a
kérdést, amely mindent figyelembe véve – valószínűleg indokolt.
– Roger Koponen az 1990-es évek végén súlyos és hosszadalmas
pszichózisba sodródott. Paranoid skizofréniát diagnosztizáltak nála,
vagyis üldözési mániás képzetek gyötörték, amelyek hol nagyon
erősek, hol pedig enyhék voltak, vagy akár meg is szűntek.
– Egy pillanat – szedi elő Nina a telefonját. – Felvehetem ezt?
Kizárólag a nyomozás érdekében.
Luoma vállat von.
– Nem látom akadályát.
Nina bekapcsolja a felvételt.
– Kezdettől fogva én voltam Roger orvosa. Az ilyen eseteket
általában antipszichotikumokkal kezelik, melyek segítségével a
központi idegrendszer tevékenységét akarják tompítani. Ezeknek
azonban számos ártalmas és a hétköznapi életvitelt korlátozó
mellékhatása van. A Bättre Morgondag az alapítása óta kissé más
kezelési módszert alkalmaz: mi az enyhe gyógyszerezés mellett
egyfajta nyílt dialógusos modellre koncentrálunk, amely a beteggel
való folyamatos párbeszéden alapul.
– Párbeszéd? Segít az valóban, ha valaki súlyos hallucinációktól
szenved?
– Rendkívül hatékonynak bizonyult.
– Oké – mondja Nina, és felfigyel a folyosóról beszűrődő hangokra.
Mintha valaki letörölné a cipőjét az előszobában.
– Mindent egybevetve Roger Koponen rendkívüli eset volt. A nyílt
dialógust illetően a kezelési eredmény kiváló volt. saját beszámolóim
szerint a betegséget többé-kevésbé kontrolláltuk, kivéve az esetlegesen
előforduló rövid pszichotikus időszakokat a teljesen tünetmentes
hónapok, sőt évek között.
– De miért…
– Koponen egészen normális életvitelre volt képes, és el tudta
titkolni a betegségét, előbb a közvetlen környezete, később a
nyilvánosság előtt, azonban pszichotikus időszakai mindig nagyon
erősek voltak. Mintha kiújulásakor a betegség mindig követelné a
járandóságát. Kamatostul.
– Miben nyilvánult ez meg?
– A skizofrénia köznyelvi megnevezése a tudathasadás, és a szó elég
jól írja le Roger állapotát. Pszichózisba kerülve Roger egy másik
emberré változik. Teljesen más személyiséggé.
Nina az előtte ülő férfit nézi, aki hirtelen valahogy
megkönnyebbültnek látszik. Mintha hatalmas terhet emeltek volna le a
válláról.
Basszus. Egyszerre csak minden értelmet nyer.
– Úgy véli, hogy éppen Roger vitte el a gyógyszereket?
– Remélem, hisz nekem. Arra gondolok, hogy ez teljes őrültségnek
hangzik, ha egyszer bizonyíthatóan megölték őt.
– El kell intéznem pár telefont – áll fel Nina. – Hol tudok nyugodtan
beszélni?
– Az egész emelet üres. És a folyosó végén van a tárgyalóterem.
Nina bepötyögi Erne számát, és a folyosó végi ajtó felé megy. Sehol
nem látni senkit, de szinte minden szobában ég a villany.
– Halló, Nina? – szólal meg Erne száraz hangon.
– Erne, bomba hír! Döbbenetes bomba hírem van! – csukja be maga
mögött az ajtót Nina.
– Nos?
– A Bättre Morgondag igazgatójánál vagyok. Ez az a klinika,
ahonnan az áldozatok altatásánál használt gyógyszereket ellopták, és…
– Nina megfordul, és a falon lévő festményt nézi a hosszú
tárgyalóasztal végénél. A látvány hatására egy percre megfeledkezik
Ernéről. – A pokolba is! – átkozódik olyan halkan, hogy Erne alig
hallja.
– Halló? Nina?
Nina elveszi a fülétől a mobilt, és az asztal mentén óvatosan a
festményhez közelít. Erne követelődző hangját hallani a telefonból,
Nina visszasúg valami csitítót.
A nagy méretű festmény körülbelül egy méter széles és másfél méter
magas, díszes, aranyozott keretben. Egy dohányzóasztalnál ülő, fekete
ruhát viselő szép nőt ábrázol, akinek dús, koromfekete haja van.
– Meg kell veszni…
 A képen egyaránt lehetne Maria Koponen, Lea Blomqvist, Laura
Helminen – vagy akár Jessica Niemi. De az arc egyiküké sem. Az egy
szép, harmincas nő arca. Erős, határozott vonásokkal.
– Erne… Itt valami kurvára furcsa van – mondja Nina, és észreveszi,
hogy remeg a hangja. A vastag keret alsó szélére csavarozott,
aranyozott névtáblát nézi.
Camilla Adlerkreutz, 1969. Elnök, Bättre Morgondag Alapítvány.

XCII.

A vonósok elhallgatnak. Pillanatnyi csend következik, ezalatt a zenekar

és a közönség is mintha visszatartaná a lélegzetét. Aztán
összecsapódnak a tenyerek, először kettő, utána másik kettő, végül
futótűzként terjed a taps a teremben. A zenészek meghajolnak.
Colombano meghódítja a közönséget, magasba emeli vonót tartó kezét,
hátranéz a hűséges hadseregként mögötte álló zenekarra, és egyetlen
kézmozdulatára mindenki meghajol. Colombano olyan, mint az isten,
akinek érintése szemmel nem látható, de aki marionettként irányítja a
zenészeket.
Az emberek önfeledten fütyülnek. bravo, bravissimo – kiáltják,
pedig csak egy alig közepes turistakoncertről van szó. Colombano
élvezi a tetszésnyilvánítást. Taps közben az arcán eláradó önelégültség
és büszkeség annyira feltűnő, hogy nem lehet megjátszott.
Jessica nem veszi le a szemét Colombanóról.
Nézz rám, drágám.
Jessica a nézőtér közepén ül, és valószínűleg ő az egyetlen, aki nem
vesz részt a túláradó tetszésnyilvánításban.
Tudom, hogy látsz engem.
Colombano még egyszer teátrális meghajlásra vezényli csapatát,
aztán átteszi vonóját a hegedűt tartó kezébe, és szabad ujjait a mellére
nyomja.
Nézz rám, drágám.
 Végül megtörténik: Colombano tekintete kis ideig az arcok
tengerében kalandozik, és hirtelen dermedten rászegeződik.
Most látsz.
Colombano arcán rémült kifejezés jelenik meg, mintha kísértetet
látna. A negédes mosoly azonban csak lassan tűnik el, akárha valami
akadályozná a helyzet megértésében és a látott arc felismerésében.
Aztán kényszeredetten másfelé néz, és ismét mosolyog, ezúttal
erőltetetten húzódik a szája széles vigyorra, akárcsak egy szomorú
bohócé. Néhány gyors lépéssel elhagyja a színpadot, a terem végében
lévő ajtó felé veszi az irányt, és a középső padsor mellett elhaladva újra
Jessicára pillant.
Megvárlak.

Az emberek elégedetten csevegve tódulnak ki a koncertterem ajtaján.

Egy középkorú, bézs zakót és farmert viselő szőke férfi visszanéz a
válla fölött Jessicára, mielőtt eltűnik a kijáraton át. Ismerősnek tűnik,
de Jessica nem törődik vele.
A terem hamar kiürült. Az éles arccsontú nő összeszedi a székeken
hagyott műsorlapokat, vizesflakonokat és az egyéb szemetet. A néhány
hónappal korábbi helyzet ismétlődik, amikor Jessica első alkalommal
ült be a koncertterembe meghallgatni a jóvágású és ellenállhatatlan
férfi játékát. Akárcsak akkor, először megtelt, majd kiürült a terem.
Azután Colombano eltűnt a hátsó szobában. Csend lett. Jessica most is
csak saját szívverését, valamint a rideg nő kongó lépteit hallja, amelyek
visszhangzanak az elnéptelenedett koncerthelyiségben.
– Már voltál itt korábban is – mondja a nő olaszul, Jessica mögött
megállva.
– Igen, voltam – feleli Jessica anélkül, hogy megfordulna. Régóta
nem beszélt már senkivel, és száraz a torka.
– Te… Te Colombanóval voltál – folytatja a nő, és lassan megjelenik
Jessica látóterében.
– Igen, vele.
Jessica nem tudja, mit gondoljon a nőről, a kérdéseiről, az üres
koncertteremről, bármiről. De ezúttal nem áll szándékában úgy távozni
innen, mint a sebzett állat, botladozni a macskaköves utcán. És nem
akarja, hogy Colombano megmentse. Úgy érzi, az ő kezében van az
irányítás, tudja, hogy ma este éppen a megfelelő helyen van. Hónapok
óta most érzi először, hogy él.
A nő elsimít egy hajtincset szögletes homlokából, nyugtalanul figyeli
a csukott ajtót a terem végében, és leteszi a lábához a nagy
szemeteszsákot. Aggódva néz Jessicára.
– El kellene menned – szólal meg végül. Nem durva a hangja. Szavai
inkább baráti tanácsnak hangzanak.
– Tudom – szegezi tekintetét a nőre Jessica.
– Nem hiszem, hogy…
– Indulóban vagyok. El. Végre. Elbúcsúzni jöttem tőle – mondja
Jessica. A nő egy pillanatra két tenyere közé rejti az orrát.
Hosszabbítás. Ki vele, ha van valami mondanivalód.
– Hallgass ide – lép végül közelebb a nő. Beszéde suttogássá
változott. – Én megértelek téged.
– Mire gondolsz?
A szeme most szomorú, mi több, sajnálkozó. Jessica tudja,
borzalmasan néz ki; még a szép fekete estélyi ruha sem tudja leplezni a
tényt, hogy hónapok óta nem képes gondot fordítani a külsejére.
A nőnek van elég élettapasztalata, hogy értse, mindez Colombano miatt
van. Jessica nem az első. Nem az egyetlen.
– Nem tartozik rám a dolog – mondja a nő még mindig az ajtó felé
pillantgatva, és néhány székkel odébb leül. – De láthatóan nem érzed
jól magad…
– Igazad van. Nem tartozik rád.
Minden szürreálisnak tűnik, mintha valahonnan a távolból követné a
beszélgetést.
A nő sóhajt, de semmi jelét nem mutatja a visszavonulásnak.
– Colombano… ezt csinálja. Úgy értem, hogy… mindent tönkretesz.
– Tényleg? – kérdezi közönyösen Jessica. Érzi térdében a fájdalmat,
de nem engedi, hogy ez befolyásolja az összpontosításban. Persze.
Hülyének nézel?
A nő most szomorúnak látszik. Tudja, hogy túl sokat beszél, elárul
valamit, amit nem kellene, de egyszerűen nem képes csendben
maradni.
– Ha azért vagy itt, mert… mert meg akarod érteni… Felejtsd el!
Colombanót nem lehet megérteni. Valami nem stimmel vele. Valami
nagyon nem stimmel.
 Kis ideig szótlanul ülnek. Jessica kitartóan bámulja a nőt, aki lesütött
szemmel keresi a megfelelő szavakat.
– A saját bőrödön tanultad meg? – kérdezi Jessica rezzenéstelen
arccal. Egész reggel nézte magát a tükörben. Megpróbált részvétet,
félelmet, sajnálatot, reményt érezni, de egyik sem sikerült.
– Nem. De régóta ismerem őt. – A nő beharapja az ajkát, mintha meg
akarná akadályozni annak remegését.
– Rád nem hatott a sármja?
A nő rövid, gyors mozdulatokkal rázza a fejét.
– Félreértettél. Colombano az öcsém.
Ekkor nyílik az ajtó, és súlyos lépések visszhangja tölti be a teret.
A nő feláll, és kisiet a teremből, mint a megfenyített kutya.

XCIII.

Nina Ruska befejezi a hívást. Néhány fotót készít a festményről, és

kisiet a folyosóra. Camilla Adlerkreutz neve távolról ismerősnek tűnik,
mintha valaki említette volna a nyomozás során, de képtelen felidézni,
milyen összefüggésben.
Gyors tempóban Luoma dolgozószobájához megy, de lelassítja
lépteit, mert hangokat hall. Luoma egy nővel beszélget.
Nina kopogtat a résnyire nyitott ajtón, kitárja, és látja, hogy Daniel
Luomával szemben egy vastag kabátot és sapkát viselő, kisírt szemű nő
ül. Luoma arcán is valamifajta döbbenetet látni.
– Bocsánat, itt van valaki… a rendőrségtől – szól sietve Luoma.
– Ruska. Nina Ruska.
– Igen. Ő itt a feleségem, Emma Luoma.
– Jó estét! – köszön Nina idegesen, és a listára pillant, ami ott fekszik
Emma Luoma előtt, ahol az előbb hagyta. Aztán az orrát kifújó nőre
néz. Kipirult arcát szeplők borítják.
– Emma is itt dolgozik orvosként – mondja Daniel Luoma feszengve.
– És Camilla Adlerkreutz? Ő is orvos?
 – Igen, ő is, de már régen nyugdíjba vonult. Talán tizenöt éve.
– Roger Koponen a páciense volt?
– Igen. Camilla alapította ezt a klinikát.
Luoma a homlokát masszírozza. Nina egy pillanatig nézi. Nem tudja,
mit gondoljon erről az egészről.
– Mennem kell – lép az ajtó felé, de akkor villan az agyába, hogy
figyelmen kívül hagyta a síró nőt. – Bocsánat, akart valamit közölni?
– Talán én vagyok a hibás… – mondja halkan Emma.
– Tessék?
– Abban, hogy Koponen megszerezte azokat a gyógyszereket.
– Hogy érti ezt?
– Nagyon meggyőző tud lenni.
– Mi történt? – kérdi Nina az asztalhoz visszatérve. Annyi minden
történik most egyidejűleg, hogy nehéz világosan gondolkodnia.
– Roger nemrég betoppant ide, és közölte, hogy szüksége van
valamire. Hogy csak nyissam ki a gyógyszerraktár ajtaját, és egy
pillanatra tekintsek másfelé – néz kivörösödött szemmel Ninára Emma
Luoma.
– Valamire?
– Azt hittem, nyugtatókról van szó. Roger szedett ilyeneket
alkohollal. Tudta, mit keres. És én bíztam benne, hogy csak néhány
tablettát visz el saját használatra. Soha az életben nem gondoltam
volna…
– Nem értem. Miért nem írt neki csak receptet?
– Mert viszonyuk volt – szólal meg hirtelen Daniel Luoma, és kezébe
temeti az arcát. Azután mélyet sóhajt, és nyugodtabban folytatja: –
Most ki lett mondva. A feleségem és Roger Koponen találkozgatnak
egymással. Minden átkozott szakmai etika, erkölcsi szabály és
házassági eskü ellenére.
– Daniel… – zokog fel fojtottan Emma Luoma.
– A féligazságok most nem segítenek, Emma. Őszintének kell
lennünk a rendőrséggel.
Nina beszívja az iroda áporodott levegőjét. Vissza kellene mennie
Pasilába Emma Luomával, hogy alaposan kihallgassák.
– Tudom, hol bujkál – mondja Emma Luoma váratlanul.
– Tessék? Hol?
 – Rogernek van egy búvóhelye Laajasalóban. Egy másik lakás, ami
nem az ő nevén van. Ott szokott írni. És nőkkel találkozni.
– Tudja a címét?
– Nem… De jártam ott néhány alkalommal.
– El tudná magyarázni az odavezető utat?
– Persze – válaszolja Emma, és férje felé nyújtja a kezét az asztalon
át, aki azonban nem fogja meg azt. – Te magad mondtad, drágám.
Féligazságokat ne.
A házaspár rövid ideig a könnyeit nyeli.
– Roger belekeveredett azokba a gyilkosságokba? Megölte a saját
feleségét? – kérdezi végül Emma Luoma.
Nina nem felel. Lázasan fontolgatja következő lépését.
– Oké. Szeretném, ha megmutatná nekem azt a helyet. Most azonnal.
– Nina a nyaka köré tekeri a sálját.
– Most?
– Most.
– Jól van – törli meg kabátujjával a szemét Emma Luoma.
– Én is jövök – áll fel a székéről a férje.
– Rendben. Vegye a kabátját – mondja Nina, és hívja Ernét.

XCIV.

Erne nagy léptekkel szeli a folyosót, karját az oldalához szorítja, s így

olyan, mint egy röpképtelen madár. Most azonban mell- és
vállizmainak mozgásától hasogató szúrást érez a tüdejében.
Megáll a két kihallgatószoba között, egy pillanatig átgondolja,
melyikben kit hallgatnak ki, és kopog az egyik ajtón. Mikael nyitja ki,
aki az időponthoz és a helyzethez képest meglehetősen frissnek látszik.
Behúzza maga mögött az ajtót, de előtte még Erne egy villanásnyira
meglátja Kai Lehtinent: a kopasz, sovány arcú férfit, aki az életben
pont olyan ijesztő, mint amilyennek elképzelte.
– Van valami? – kérdezi Erne.
 – Még semmi. Mondtam Ninának, hogy neked lehet igazad. Talán
folytatni kellett volna még egy darabig a megfigyelést – közli halkan
Mikael, pedig az ajtó hangszigetelt.
– Ami történt, megtörtént. Most a jelenlegi helyzetből kell kihozni a
legtöbbet. Azonkívül lehet, hogy Nina talált valamit ott a Bulevardin –
pillant hátra Erne, hogy megbizonyosodjon arról, nem hallja senki. –
Szorongasd még egy kicsit a faszit. Negyedóra múlva a tárgyalóban –
veregeti vállon Mikaelt.
– De titokzatos! – mosolyodik el Mikael.
– Ja, és még egy, Micke – fordul vissza Erne. – Mond neked valamit
a Camilla Adlerkreutz név?
– Mi? Adlerkreutz? Bunsdorf? Már csak Károly Gusztáv hiányzik.
– Mond?
– Nem jut eszembe. Ki ő?
– Mindjárt elmondom – folytatja Erne az útját. Megint felgyorsítja
lépteit, de lelassít, mielőtt belépne a folyosóról a nagy, egyterű irodába,
ahol féltucatnyi adatbányász ül az asztalok mellett.
Egy fiatalos, a képernyőt intenzíven bámuló, iPhone-ját a füléhez
szorító nőhöz megy. Leteszi elé a lapot, amelyen Ninának a
festményről készített fotója látható.
– Derítsd ki, él-e még ez a nő, és hol lakik!
– Teljesen olyan, mint egy boszorkány.
– Éppen azért.

XCV.

Rasmus Susikoski összekulcsolt ujjain pihenteti az állát, és a fényképek

meg a szövegrészletek falra gyűjtött kollázsát szemléli. A tárgyaló
csendes. Nem hallani Micke rágógumi-csámcsogását, Nina
sóhajtozását, Jusuf füttyentgetését, Erne szörcsögő légzését vagy
Jessica körömpattogtatását. Végre egyedül lehet. Mindig szeretett
egyedül lenni, már a jogi karon is legszívesebben a könyveket bújta, a
kakaskodást és a társasági életet meghagyta azoknak, akiknek ez
természettől fogva ment. Magányos farkas ő, nem érezte soha, hogy
tartozik valahová, még munkahelyi közösségbe sem.
Tudja magáról, hogy sok szempontból más, mint a többiek:
introvertált könyvmoly, aki sosem tud megszólalni akkor, amikor
kellene. Mindig azokban a pillanatokban marad néma, amikor a dolgok
kimondása a kívánt irányba vinné az életet. Ez az ő nagy tragédiája.
Gyakran elgondolkodik azon, hogy sikertelensége a nőügyekben ennek
az egésznek az oka-e, vagy a következménye. Valószínűleg mindkettő.
Kopognak.
– Susikoski – mondja az ajtóban megjelenő Riikka Woodward, és
belép. Rasmus szívverése kihagy egyet. Nem azért, merthogy a
nyomozást segítő asszisztensnek az üggyel kapcsolatos új információja
lenne, hanem mert Rasmus az októberi csapatépítő hajókiránduláson
néhány italtól felbátorodva romantikus szándékkal közeledett hozzá. És
fájó kosarat kapott.
– Igen? – Az egyszerű válasz majdnem Rasmus torkán akad.
– Megjött a vízművek kimutatása.
– Kiderült valami? – veszi le Rasmus a szemüvegét; a szára nyirkos
tapintású az izzadságtól. Megdörzsöli a szemét, és egy pillanatig
homályosnak látja a szobát. Talán ezt is kívánta. Talán így Riikka sem
látja most.
– Körülbelül 2500 literes kiugró fogyasztásokat kerestem. Problémát
az okozott, hogy a társasházak és ingatlanok legnagyobb részében régi
típusú a vízóra, amit évente egyszer vagy kétszer olvasnak le. Viszont
van távleolvasásos vízóra is, amelyik közvetlenül a felhőbe továbbítja a
fogyasztási adatokat, és…
– Nos? Találtál?
– Találtam. Szabadidőlakás Kaitalahtiban. A fogyasztás majdnem
nulla, de öt nappal ezelőtt kiadósan pancsoltak. Mintegy három-
négyezer litert.
– És a…
– És találd ki, kinek a nevén van a nyári lak: Maria Koponenén!
Rasmus visszateszi a szemüvegét az orrára.
– Viccelsz. Hogy a csodába nem vettünk észre egy ilyen nyaralót? –
Hirtelen nehezére esik egy helyben maradni; feláll az asztaltól. – Ha
nem volt ott csőtörés…
 – Amit ráadásul még aznap lokalizáltak…
– … akkor ott van a keresett medence. Kétség nem fér hozzá.
Azonnal razziáznunk kell abban a házban – nyitja ki Rasmus az ajtót.
Hitetlenkedve felnevet.
– Mi olyan nevetséges?
– Most elkapjuk azokat a seggfejeket. És ezt Micke ötletének
köszönhetjük, basszus!

XCVI.

Nina melegebbre kapcsolja a fűtést, miközben az autó áthalad a

Herttoniemit és Laajasalót összekötő hídon. A hátsó ülésen az
orvosházaspár közötti feszültség szinte tapintható, mint egy hatalmas
jéghegy, amely a klímaváltozástól függetlenül nem olvad. Nina a
visszapillantó tükörből a síró nőre néz. Egyenesen felfoghatatlan, hogy
egy pszichiáter, azonkívül, hogy szexuális kapcsolatot létesít az általa
kezelt skizofrén beteggel, még segít is neki életveszélyes
gyógyszereket lopni a klinikáról. Bármi is lesz, Emma Luoma orvosi
pályájának valószínűleg vége. A házasság kimenetelét már nehezebb
megjósolni. Az sem látszik túl rózsásnak.
Nina telefonja navigátorára pillant. A különleges egység két
kisbusznyi, tetőtől talpig felfegyverzett emberével van találkozója
Laajasalóban, a Neste benzinkútnál. Innen együtt folytatják útjukat
Emma Luoma navigálásával Koponen feltételezett rejtekhelyére. Nem
kockáztatnak többé. Mostantól kezdve kemények lesznek.
Erne neve jelenik meg a kijelzőn. Nina kezébe veszi a telefont; nem
akarja kihangosítani Luomáék jelenlétében.
– Szia, Erne, mindjárt a találkozóhelyen vagyok – mondja. Az út
kihalt, csak a honvédség kisbusza jön velük szemben.
– Hallanak engem az utasok?
– Nem.
 – Jó. Új információink vannak. A vízművek talált egy kiugró
fogyasztást Kaitalahti környékén. Ott néhány nappal ezelőtt derekasan
használtak vizet. Valamiféle nyaraló, a ház Maria Koponen nevén van.
A netes térképből kiindulva stimmel a dolog: kőalapozású kégli,
keskeny ablakokkal a talaj szintjénél. Az építési hatóságtól megkaptuk
az alaprajzát. Nagy pincéje van, és a tengerparton található.
– Fuck!
– Ugyanannak a háznak kell lennie, ahová a dokinő vezet titeket –
mondja Erne.
– Így van. De nem kéne mégis megbizonyosodni róla?
– Most azt csináljuk, hogy Luomáékat egy rendőrautóban hagyjuk a
Neste kútnál. Az egységgel razziázunk a kaitalahti nyaralóban, és ha
nem találunk semmit, újraértékeljük a helyzetet. Jobb nem vinni oda
civileket, ha tényleg a tetthelyről van szó.
– Értem – néz ismét a visszapillantó tükörbe Nina.
Az orvosok egymás kezét fogják. Nagy a megbocsátás ereje.
Különösen ilyenkor, amikor tombol a káosz, és maga alá temeti azokat
a bánatokat és gondokat, amelyek különben emberfelettinek tűnnének.

XCVII.

Erne befejezi a beszélgetést, és az épp most érkezett sms-re klikkel.

Jessicától jött.
Helminen hazugságokkal etetett minket. Utánanézünk egy dolognak,
aztán felhívunk.
Rasmus a tárgyaló asztalánál ül, előtte laptop.
– Hogy az a kibaszott… – ül le Erne Rasmus mellé.
– Tudja Micke, hogy Nina Kaitalahtiba tart?
– Még nem. Azt a két seggfejet hallgatja ki felváltva.
– Na és kiderült valami?
Erne megrázza a fejét, és előkotorja zsebéből a cukorkásdobozt.
Nézi, amint Rasmus bepötyögi a böngésző címsorába, hogy
www.battre-morgondag.fi, és megnyitja a klinika honlapját.
– Valami nagyon nincs rendben ennél a cégnél, ha a járóbetegek
életveszélyes gyógyszerekhez juthatnak.
– A nő ellen vádat emelnek majd a szerencsétlenkedései miatt –
mondja Erne, és behunyja a szemét. Teljes szívéből kívánja, hogy
Roger ott legyen a nyaralóban. És hogy ez a borzalmas gubanc kezdjen
végre kibomlani. Az ügy méreteire gondol: milyen parányi is mindenki
ebben az univerzumban! Milyen kevés kárt képesek végül is ezek a
seggfejek okozni a földgolyónak! És végezetül ők is meghalnak, és a
feledés homályába merülnek.
Amikor az ügy megoldódik, ő mindenesetre leteszi a lantot, és
betegszabadságra megy, ahonnan már nem tér vissza a munkába.
Érzi, hogy Rasmus oldalba böki.
– Erne… Nézd – mondja szinte súgva.
– Mit? – Erne kinyitja a szemét, és érzi, hogy csak pár másodperc
választotta el az alvástól. A betegség elszívta az erejét, azt a
képességét, hogy tűrje a fáradtságot. – Mi az? – mordul fel ismét.
Rasmus megnyitotta a honlap Munkatársak oldalát, amely a Bättre
Morgondag alkalmazottait mutatja be, fényképekkel együtt. Egy
kedvesen mosolygó, sötét hajú nőre mutat.
– Neked Emma Luoma nem tűnik ismerősnek?
Erne a képernyőre koncentrál, amelyet Rasmus odafordított feléje.
– Most, hogy mondod… Talán egy kicsit. Elég sok hasonló nőt
láttam az elmúlt huszonnégy órában. – Erne elnémul, és Rasmusra néz.
– Pillanat… Mit akarsz ezzel mondani?
Rasmus a képet bámulja, mintha azt várná, hogy a képernyőről
visszatekintő Emma Luoma pislogjon előbb. Aztán a fogai közé dugja
hüvelykujja körmét.
– Eléggé biztos vagyok benne, hogy… Várj! – mondja, és feláll.
A nagy táblához megy, amelyen a fotókból, hívásinformációkból,
találkozókból és kapcsolatokból álló munka- és ötlettérképet
összeállították.
– Kit keresel tulajdonképpen?
– A kurva életbe, Erne! Ha igazam van… A kurva életbe!
Erne élénken figyeli, amint Rasmus levesz egy fényképet a tábláról,
bizonytalan léptekkel visszatér az asztalhoz, és a képernyőre helyezi
Emma Luoma képe mellé.
 Erne a két egymás melletti fotót nézi. Először túl hihetetlennek tűnik
a gondolat ahhoz, hogy igaz legyen. Döntő fordulatot jelent: az
eseménylánc felbontását a végéről kell kezdeni.
– Emma Luoma a haltialai X asszony – szólal meg Rasmus.
A tárgyilagosan mosolygó orvos mellett a kősúllyal összepréselt nő
arcképe van. Erne orrát szúrós szag csapja meg. Rasmus ismét izzadni
kezdett.
– Nem jelentették be eltűntként – motyogja Erne. Csend van.
Mindketten értik, mit jelent mindez. Mégis teljes bénultságban telnek a
másodpercek.
Erne remegő kézzel nyúl a telefonjáért. Ninának már a benzinkútnál
kell lennie, ott, ahol a különleges egység emberei várják. Biztonságban
kell lennie.
– Mert… a férje is meghalt – mondja Rasmus sokkosan, és az
asztalon heverő éttermi papírzacskóra néz. X úr fogai=Daniel Luoma
fogai.
– Nina nem az orvosházaspárral találkozott.
A másodpercek örökkévalóságnak tűnnek a néma szobában.
A képernyőn Nicorette rágógumit reklámozó ablak ugrik fel, és Erne
cigarettára vágyik.
– Te jóisten! – mondja mobilját a fülénél tartva, és felpattan. – Nina
nem veszi fel a telefont!

XCVIII.

Jessica kitartóan kopog a bejárati ajtón. Jusuf mögötte áll. Kellemetlen

érzés éjjel háromkor kirángatni az ágyából az idős hölgyet, de most
nincs más választása.
A sötétzöld ajtót és ragyogóan fehér keretét nézi. Olyan meglepően
friss rajta a festék, mintha nemrég mázolták volna. A domb tetejére
épített díszes, nagy faház mintha egy más korból, más helyről került
volna ide. Kulosaari legrégibb épületeinek egyike kell legyen, a múlt
fuvallata.
Jessica látja a kis ablakon, hogy az előszobában felkapcsolják a
villanyt. Utána félénk hang szólal meg az ajtó mögött.
– Ki az?
– Rendőrség. Niemi és Pepple. Tegnap este voltunk itt önnél.
Pár másodpercig úgy néz ki, nem történik semmi. Azután mégis
lassan nyílik az ajtó, és az idős nő ott áll az előszobában, ijedten,
álmosan. Világoskék selyempongyolát visel, alóla azonos színű
pizsama kandikál ki.
– Emlékszem rád – mondja, de nem húzódik félre az ajtóból. A hideg
szél összeborzolja bodorított frufruját.
– Adlerkreutz asszony, bejöhetünk? Fontos lenne.
– Mi a baj?
– Bejöhetünk? – ismétli meg Jessica a lehető legnyugodtabban, az
előszoba felé biccentve.
– Jóságos ég, nem akármilyen időpontot választottatok! – morog a
hölgy, és int Jessicának, hogy lépjen be.
– Igazán sajnálom, hogy fel kellett ébresztenem, de rendkívül sürgős
a dolog.
– Kétségkívül – mondja Adlerkreutz asszony, miközben Jusuf
behúzza maga mögött az ajtót.
Jessica beljebb lépne, de a hölgy a cipőjére mutat, és az ujját rázza.
– Lennél szíves levenni a cipődet?
– Én… persze – csodálkozik Jessica. Tegnap este még pont az
ellenkező volt ezt illetően Adlerkreutz véleménye.
– Újra be kellene mennem a hálószobájába.
– Már nem látni onnan azt a szöveget…
– Ha csak egy mód van rá, szeretném mégis megnézni – folytatja
Jessica, leveszi a másik cipőjét is, és leteszi egymás mellé mindkettőt
az előszoba lábtörlőjére. Régi fa és nedvesség szaga lengi körül.
– Én itt várok – mondja Jusuf csípőre tett kézzel, és a cipőjére néz.
Jessica elmosolyodik. Jusuf túl lusta ahhoz, hogy kifűzze, majd
hamarosan újra befűzze a cipőjét.
– Oké – nyugtázza Jessica, és az idős nő felé fordul.
– Jóságos ég! Hát akkor menjünk az emeletre. – Kissé mérgesnek
látszik, és szorosabbra köti a pongyolája övét. – Kiderült valami? –
kérdezi, amint lassan haladnak felfelé. Olyan lassan, hogy Jessica a
lépcsőfeljáró falán lógó fényképeket kezdi nézni. Csakúgy, mint az
emeleten, ezek is nagyrészt fekete-fehér csoportképek.
– Ne aggódjon, asszonyom. Az eset meg fog oldódni – feleli Jessica,
és maga sem tudja, miért akar üres ígéreteket tenni az idős hölgynek.
A lépcsőfokok nyikorognak a lába alatt. Hallja, hogy a nő ásítozik
menet közben. A folyosó végi nyitott ajtóból fény szűrődik ki.
– Koponenék házát szeretnéd megnézni… – motyogja Adlerkreutz
asszony.
– Csak egy pillanatra van szükségem az ablaknál. Utána visszafeküdt
aludni – mondja Jessica a reszketeg nő mögött lépkedve a hálószoba
felé.
– Tessék, parancsolj. Érthető okokból nem ágyaztam be.
Jessica rámosolyog az asszonyra, és belép a hálószobába. Lassan az
ablakhoz megy, és megérinti a keretet.
A legfontosabbat nem látták meg…

XCIX.

Erne irodájának fehér falai mintha pillanatról pillanatra közelednének

az asztalhoz, ami mellett a főfelügyelő ül, füléhez tartva a hatósági
hálózatba kapcsolt piros rádiótelefont. A készülék hosszú antennájával
a kilencvenes évek bombabiztos Nokiáit idézi. Erne homlokáról csorog
a verejték; a stressztől és a szervezetét uraló gyulladástól ismét
felszökött a láza. Minden valószínűség szerint már 38 fok fölé. Bár
ennek nincs többé jelentősége. A lázmérést be lehet fejezni. Most, hogy
megkapta a halálos ítéletét.
– Mit tegyünk? – Mély férfihang hallatszik a vonal túlsó végén: a
különleges egység csapatvezetőjéé. Nina, akit Erne az imént nevezett
ki a művelet helyszíni parancsnokának, nem jelent meg a találkozási
ponton, és nem veszi fel a telefonját. Erne pár másodpercig kibámul az
ablakon. A darukkal körbefogott, alvó építkezési területre mered,
amely néhány óra múlva felébred. Megszorítja a telefont, és Rasmusra
pillant, aki ijedt tekintettel néz rá az asztal túloldaláról, karba tett
kézzel, ujjait mélyen pulóverje ráncaiba rejtve. A csapatot Nina
keresésére kellene küldeni. Nem lehet túl messze piros Škodájával.
– Nálatok van a cím? – kérdezi Erne, és észreveszi a remegést saját
hangján. Ez pályafutásának legnehezebb döntése.
– Igen.
– Haladjatok a tervek szerint. Jelentés nekem valós időben.
– Vettem, vége.
Erne leteszi az asztalra a rádiótelefont, majd a mobiljáért nyúl.
– Rasse, azonnal tegyél jelentést eltűnt rendőrről. Minden
mozgósítható járőr induljon Nina Škodájának keresésére,
feltételezhetően Laajasalóban van. Nina még tudott telefonálni, hogy
egészen a találkozóhely közelébe ért.
– Világos – mondja Rasmus, és olyan sebességgel ugrik fel a székről,
ami külső megjelenését figyelembe véve lehetetlennek tűnik.
– És Rasse, hívd ide Mickét! Indulhat a terepre.
Rasmus bólint, és eltűnik a folyosón. Erne megint a füléhez emeli a
mobilját, egy pillanatig hallgatja a kicsengést.
Az istenit, Jessica! Mi a fasz történik itt?
A mellkasát dörzsöli, hogy lecsillapítsa vadul verő pulzusát. Jusuf
számát hívja. Nincs válasz. Itt valami átkozottul nincs rendben.
Nyugalom. Valamelyikük mindjárt visszahív. Jessica és Jusuf együtt
vannak. Náluk nincs baj…
Mi a francért nem ragaszkodott jobban a döntéséhez, hogy otthon
tartsa Jessicát, őrizettel, amíg meg nem oldják ezt a rendkívüli
bűnténysorozatot?
Jessica mindjárt hív. Vagy Jusuf.
– Erne? Jelentés leadva, a riasztás megtörtént – szól be Rasmus az
ajtóból. – Laajasalóból Herttoniemi irányába a hídon útzárat állítottak
fel.
– Rendben. És Micke?
– Nem láttam…
– A kurva életbe, kerítsd elő! – mordul rá Erne, utána köhögni kezd.
Rasmus újra eltűnik a folyosón.
Erne üresben zongorázik a billentyűzet fölött, aztán beírja a
böngészőbe, hogy bättre morgondag helsinki, és ráklikkel az első
eredményre. Kiválasztja a Munkatársak oldalt, és felváltva előhívja
Daniel és Emma Luoma képét. Rosszullét környékezi.
Luomáék meghaltak… Daniel Luomát tegnapelőtt este Savonlinnába
vitték Torsten Karlstedt csomagtartójában. Élve, mint azt a halottkém
megerősítette. Megállították Sanna Porkka autóját, akit felgyújtottak
Luomával együtt. Ezalatt valaki szétszórta Luoma DNS-ét Koponen
parti házában. Emma Luomát elrabolták, valószínűleg a férjével
egyidejűleg, és Haltialába vitték. Végül pedig valakik az orvosházaspár
kulcsaival bementek a Bättre Morgondag Bulevardin lévő irodájába,
felhívták a rendőrséget, és találkoztak Ninával. Most pedig… minden
félresikerül.
Erne megnyitja a Rólunk oldalt, és a klinika történetét olvassa.
A pszichotikus betegek kezelésére és terápiájára specializálódott
Bättre Morgondag… az azonos nevű, 1959-ben létrehozott alapítvány
vezetésével… alapítója és elnöke Camilla Adlerkreutz pszichiáter…
Alternatív, gyógyszermentes kezelések… nyílt dialógusos modell.
A történeti áttekintés tucatnyi fekete-fehér fényképpel van
megtűzdelve. Legfelül az első klinika, a Villa Morgon képe. Utána egy
1960-as években készült portré az alapítvány létrehozójáról. A nő
arckifejezése pontosan olyan, mint a festményen. Csak a háttér más.
– Hat perc a célpontig – harsogja egy hang a rádiótelefonban.
Erne visszaigazolja az üzenetet, és tenyerébe temeti az arcát.

C.

A legfontosabbat nem látták meg…

Mi a fenét kellene innen látni?
Jessica összeharapja a száját, és igyekszik koncentrálni. Hihetetlenül
fáradt, de akár reggelig is virraszt ezen az átkozott ablakon kibámulva,
ha az segít megoldani az ügyet. A Koponenék háztetejére taposott
Malleus maleficarum az olvadásnak, az új hórétegnek és a
helyszínelőknek köszönhetően már csak halvány emlék; mint egy
graffiti, amit megpróbáltak lemosni és festékkel elfedni. Látja az utcát,
a környező házakat, Koponenék nagy telkét és a befagyott tengert.
Több száz méter távolságban a szigeteket. Mi a fenének kellene innen
kiderülnie?
A ház előtti utcaszakaszt nézi, ahol előző este a fehér overallos
gyilkos után rohant. A tujabokrok sövényét. A jégre tudja képzelni a
szarvas fejű alakot, amint üdvözlésre emeli a kezét a sötétség közepén.
Jessica eközben jön rá, hogy a szobában égő villany zavarja a
kilátásban. Minden, ami kint történik, összekeveredik Adlerkreutz
asszony hálószobájának tükörképével. Az ággyal, tükörrel, íróasztallal,
székkel, fotellel. A perzsaszőnyeggel, a kis csillárral. Az ajtóban álló
asszonnyal. És Jessicával saját magával.
– Elnézést, asszonyom! Lenne szíves leoltani a villanyt itt a
szobában? – kéri Jessica, és próbálja kintre összpontosítani a tekintetét.
Eltelik néhány másodperc, de nem történik semmi.
– Lenne szíves leoltani a villanyt itt a szobában, csak egy pillanatra?
Jessica ismét az idős hölgyet nézi az ablak tükrözésében. Aztán
magát. A tükörkép pontatlan, mintha önmaga rossz másolata lenne, aki
csak távolról emlékeztet a Jessica von Hellens nevű nőre. A nőre, aki
nem létezik. Szemgödre hatalmas fekete tányér, mély kút, amely
ismeretlen, sötét helyre vezet. Látja a fejéből kihajtó szarvakat. És látja
a lányt, aki mozdulatlanul fekszik a muranói szállodaszoba ágyában, s
talpától az ujja hegyéig minden idegszála tűzben ég. Mintha egy
lángoló máglya közepén lenne. A plafont bámulja, a stukkódíszítést, és
gyűlöli magát, az életét. Hogy hatalmas vagyona van, egyáltalán nem
teszi ezt elviselhetőbbé, talán épp ellenkezőleg. Minden, amihez
hozzáér, szarrá változik. Csuklóján érzi a szobaszerviz steakkését.
Megkönnyebbülés az a tudat, hogy bármely pillanatban vége lehet
mindennek. Csak egy apró mozdulatra van szükség, és örökre
megpihenhet a közepes kategóriájú hotel szvitjében, a halaspultbűzű
városban.
Könnyek szöknek Jessica szemébe. Nem a bánattól vagy a
meghatottságtól, hanem a félelemtől. Most érti meg, hogy saját
tükörképét jött nézni a szobába. Pont erre utasította őt anya az álmában.
Tükörbe néz.
Lassan megfordul, kezét a pisztolytokra teszi. Az öreg nő még
mindig az ajtóban áll, kezét a mellén keresztbe téve. Nem néz
Jessicára. A hálószobáját szemléli elégedetten, aztán behunyja a
szemét. Mélyen belélegzi a régi faház gerenda- és kátrányszagú
levegőjét. Jessica hallja, hogy csöng a telefonja, de nem válaszol.
Tudja, most két szabad kézre van szüksége. Ki kell jutnia innen. Jusuf
lent van a földszinten.
– Mi most indulunk – nyel egyet Jessica, és közelebb lép a nőhöz.
– Teljesen olyan vagy, mint anyád – szólal meg Adlerkreutz, és
szinte kedvesen mosolyog.
Jessica libabőrös lesz, a szíve előbb kihagy, majd őrülten dobogni
kezd, hogy behozza a lemaradást.
– Tessék? – motyogja, és kinyitja a pisztolytáskát. Az idős nő már
nem törékeny és nem álmos.
– Neked is megvan.
– Mit beszél?
– Az agyad. Különleges agyad van. Ezért vagy olyan, amilyen.
– Én most megyek. Jusuf! – kiáltja Jessica rekedten, de nem jön
válasz lentről. – Jusuf! – ismétli hangosabban, és Adlerkreutz felé
indul. Valahonnan lépések zaja hallatszik. Nem a lépcső felől,
közelebbről. Egy ajtó nyikorog.
– Theresa beteg volt – mondja Adlerkreutz, miközben Jessica kézbe
veszi a pisztolyt.
– Jusuf!
– Ennek ellenére a kedvenc tanítványom – folytatja az idős nő, és
felnevet.
– Mi az ördögöt magyaráz? – kérdi Jessica remegő hangon.
Adlerkreutzra és mögötte az ajtónyílásra emeli a pisztolyt. Kedvenc
tanítványom. A folyosón és a lépcsőfeljárón látott fényképek törnek be
a tudatába.
– Félre! – szorítja egyre erősebben a pisztolyát Jessica.
Ugyanebben a pillanatban két alak jelenik meg az ajtónyílásban.
Jessica felismeri a folyosó sötétjében a görbe szarvakat, és felkiált.
A fegyver remeg a kezében, ahogy visszahátrál az ablak felé.
– Jusuf!
– Jusuf nem jön – mondja Adlerkreutz, miközben az egyik férfi belép
mellette a szobába. – És a te pisztolyod… Leengedheted.
Hatástalanítva van.
 Jessica érzi, hogy egész testén úrrá lesz a pánik; zúg tőle a füle, és
elhomályosodik a szeme. Azután érzi a fájdalmat. Megcélozza a lassan
közeledő szarvas fejű szörny lábát, de a ravasz nem engedelmeskedik:
az ütőszeg be van szorulva. Mi a franc van ezzel? Micke ellenőrizte.
A fegyver a lábához hull. Egy testes férfi karját érzi magán, az arcán
pedig egy nedves törülközőt. Miközben teljes erővel hadakozik, azt
érzékeli, hogy mind mélyebbre süllyed egy sötétedő, egyre zavarosabb,
iszapos tavacskába, ahová nem jutnak el a napsugarak. Minden
rendben, kincsem.

CI.

Erne néma telefonjára néz, és összekulcsolja ujjait a nyaka mögött.

Nina életveszélyben van, és még ha a helsinki rendőrség fele keresi is
mindjárt, valami azt súgja Ernének, nem fog jól végződni a dolog.
Nemsokára magyarázkodhat Mikaelnek a tárgyalóban, miért küldte
Ninát autókázni két gyilkossal. Negyvennyolc órán belül már második
alkalommal utasít valakit, hogy gyilkost fuvarozzon. És hol a picsában
van Jessica? Az sms óta se híre, se hamva.
– Két perc a célpontig – hallatszik az asztalon fekvő rádiótelefonból.
– Rendben – feleli Erne, és nyel néhányat.
Rasmus jelenik meg az ajtóban. Arckifejezésén az aggodalom helyét
valamiféle döbbenet foglalta el.
– Mi a baj?
– Nem találom Mickét…
– Hogyhogy nem találod?
– Elment… Elment az épületből.
– Mit beszélsz? – Erne leveszi szemüvegét a homlokáról. Rasmus
néhányat lép előre, és kezét csípőre téve megáll a szoba közepén.
Hangja bizonytalan.
– Ezt mondták nekem. Hogy Micke bilincsben vitte el Karlstedtet és
Lehtinent. Állítólag a liftekhez mentek. A földszinten azt mondták,
hogy kimentek. Kabátban…
– Hová a picsába vinné Micke a két főgyanúsítottat az éjszaka kellős
közepén?
– Talán hallotta, hogy Nina bajban van? Talán a keresésére indult –
mondja Rasmus.
– A gyanúsítottakkal együtt? Ennek nincs értelme. És honnan hallott
volna Nináról? Te mondtad neki?
– De hát meg sem találtam… Talán Nina maga telefonált Mickének?
– Na ez aztán érdekes. Felhívom Mickét.
– Már hívtam – csóválja a fejét Rasmus.
Kopognak az ajtón, Riikka Woodward, a nyomozást segítő
asszisztens dugja be a fejét. Egy ceruzát harapdál.
– Itt vannak a kért információk, Erne – adja át a papírt Rasmusnak,
aki felé nyújtotta a kezét. Rasmus néhány lépést tesz Erne felé, de
megáll, és összevonja a szemöldökét, ahogy a jelentést olvassa.
– Camilla Adlerkreutz? Az alapítvány vezetője?
– Kértem utánanézni… Mi szerepel ott? – kérdezi Erne. Felállt és
teljes súlyával az asztalra támaszkodik. Woodward eltűnik a folyosón.
– Hogy a lakcíme Kulosaariban van. Hisz ez pontosan szemben van
Koponenék házával! – nyújtja át Rasmus a papírt Ernének.
– Pillanat… – Erne visszarohan a székéhez, és megragadja az egeret.
Előhívja az egyik fényképet a történeti ismertetőből. Egy régi, díszes
faház van rajta. Villa Morgon. – Lehetséges, hogy ez ugyanaz a ház…
– fordítja Erne a képernyőt Rasmus felé –, amelynek az emeletéről
Jessica és Jusuf Koponenék háztetejét nézték.
– A cím stimmel.
– De… – Erne megint feláll. Fogja szürke pulóverét, felveszi, aztán
sötétzöld zakója ujjába dugja a karját. – Az előbb kérdeztem Mickétől,
mond-e neki valamit az Adlerkreutz név, de azt válaszolta, sosem
hallotta.
A rádiótelefon hangjelzést ad. Erne kézbe veszi és a melléhez emeli.
Csúcs hívja Műhelyt!
– De hát Micke megkapta Jusuftól a listát az összes szomszédról –
motyogja Rasmus.
– Talán elkerülte a figyelmét a név.
– Vagy pedig…
Csúcs hívja Műhelyt!
 – Remélem, hogy ez történt, Rasse – mondja Erne, és szájához emeli
a rádiótelefont. – Műhely figyel.

CII.

Jessica kinyitja a szemét, és pislákoló lángokat lát a homályban. Orrát

megcsapja a szoba dohos levegője, amelybe üzemanyag szúrós szaga
keveredik. Az oszlopok tetején lobogó tüzek sistergését nem számítva
teljes csend van.
Szemhéja elnehezült. Viszont nem fáj semmije. Olyan könnyűnek
érzi magát, mint egy tavirózsa levelén megpihenő pillangó. Néhány
méternyire a padlón nagy, sötétvörös takaró hever, alatta van valami.
– Jessica von Hellens – szólal meg mögötte egy női hang.
– Tessék! – válaszol Jessica szinte akaratlanul.
– Üdvözöllek.
Jessica nem lát senkit. Oldalra próbál nézni, de hamarosan rájön,
hogy a feje egy fa nyaktámaszhoz van rögzítve, ami megakadályozza a
mozgását.
De primo, fratribus et sororibus.
Jessica behajlítja az ujjait. Csuklóját bilincsek szorítják. Ekkor
félmeztelen emberek bukkannak fel valahonnan. Mindkét oldalról
elhaladnak mellette. Négyen, öten, hatan, heten, nyolcan. Csak egy
fekete köpeny van rajtuk, melynek nagy kapucnija eltakarja az arcukat.
A kőpadlón csúszó lépések halkan surrognak.
Jessica most érti meg, hogy fekete estélyi ruha van rajta. A padlón
egy pár magas sarkú cipő a csupasz lába mellé állítva.
Gondolatai kezdenek tisztulni. Légzése felszínes, a levegő megakad
a torkában.
– Mi történik itt?
– Maradj nyugodtan, Jessica – mondja a nő.
Jessica a sovány, meztelen testre, a lógó melleket borító vastag kék
erekre mered. A nő felemeli törékeny kezét, és leveszi a kapucniját. Az
álarc alól előtűnő mosoly meleg, majdnem szórakozott. Pontosan
olyan, mint korábban a hálószobában.
– Nem tudom, bemutatkoztunk-e már illően. A nevem Camilla
Adlerkreutz – tesz egy lépést a szék felé, amelyen Jessica ül. A többiek
továbbra is a helyükön állnak. Jessica végigjáratja tekintetét a meztelen
testeken. Férfiak és nők egyaránt vannak köztük.
– Biztosan sok kérdeznivalód van – jegyzi meg az idős nő.
Jessica nyelve elnehezült, szájában valamilyen furcsa, idegen ízt
érez. Minden zavaros. Nehezére esik rendezni a gondolatait.
– El akarok menni innen – szólal meg halkan. – Ernét akarom látni.
– Tudom, hogy nincs túlságosan sok időnk, Jessica. Különösen, hogy
az én időm fogyóban van – mondja Adlerkreutz, és egy lépést tesz
oldalra, hogy Jessica lássa a falat a szoba végén.
Egy szép, fekete hajú nőt ábrázoló festmény függ ott.
– Látod? Akár te is lehetnél.
Igaza van. A hasonlóság megdöbbentő.
– De nem te vagy az, Jessica. Hanem én. – Most már kevésbé látszik
barátságosnak.
– El akarok menni innen – súgja Jessica.
– El akarsz menni. Az a probléma, drága Jessica, hogy nem tudod,
mit akarsz. Egészen olyan vagy, mint az anyád. – Camilla Adlerkreutz
odalép hozzá, és nehézkesen letérdel előtte. – Szép volt és romlatlan
lelkű, ugyanakkor azonban önfejű nőszemély, aki hátat fordított
nekünk.
– Nem értem, miről beszél – mondja Jessica, és észleli, hogy
szaporán és felszínesen veszi a levegőt.
– Igen, drágám. Persze, nem igazán tudhatod… Vedd csak a világot,
amiben élsz… Szerintük te biztos beteg vagy, Jessica. Annak hívják
ezt, betegségnek. Te, akárcsak anyád, különleges elmével vagy
megáldva. Olyan aggyal, amelynek egyszerűen nem lehet
hiábavalóságokat parancsolgatni. Olyan értelemmel, amely elveti a
társadalom által rákényszerített igazságokat.
Camilla Adlerkreutz teátrálisan a homlokához emeli a kezét. Az idős
nő mozdulatai könnyedek, törékeny és ráncos keze a levegőbe lendül,
majd visszaereszkedik, és ősz haját simogatja.
– Mi… Én és a húgaim meg a fivéreim itt… Mindaz, amit az elmúlt
két nap alatt tettünk, számodra szívtelennek tűnhet, de a valóságban mi
csak egy jobb holnapot akarunk. Ezt képviseljük. A jobb holnapot.
Mindegyik előtted álló nővér és fivér megesküdött, hogy a végsőkig
védi az eszmét.
– Mi a pokol… – motyogja Jessica.
– Folytatnád innen, fráter? – szól Adlerkreutz, és behunyja a szemét.
A jobb szélen álló férfi a kapucnijához nyúl, és felfedi az arcát.
Jessica felismeri, bár sosem találkozott vele szemtől szemben. Roger
Koponen pupillái tányérnyiak, arca élénkvörös. Úgy néz ki, mint aki
bármelyik pillanatban felrobbanhat.

CIII.

Erne hallja a férfi szavait, de nem akarja felfogni azokat.

– Ismételd meg!
– A célpont üres.
A szavak visszhangzanak Erne fülében. A rádiótelefon mikrofonja
korábbi használóinak rossz leheletétől szaglik.
– És a medence? – Erne szíve szaporán ver.
– Nincs semmiféle medence. A pince tele van lommal és szeméttel.
– Mi a pokol…
– Első pillantásra úgy néz ki, ez nem az a ház, amit keresünk.
– De hát annak kell lennie – veti ellen Erne halkan.
– Megvizsgáljuk a környéket – válaszol a hang a rádióban.
– Vettem.
Erne leteszi a rádiótelefont az asztalra; szíve olyan gyorsan ver, mint
egy cickányé. Az asztalon lévő telefon ismét cseng. Belső vonal.
A mobil kijelzőjén Lönnqvist száma jelenik meg a parancsnokságról.
– Mi a fasz történik itt? – csattan fel Erne, és nem képes felvenni
egyik telefont sem.
– Azt hiszem, tudom – nézi a mobilját elmélyülten, homlokát
ráncolva Rasmus.
– Mi az?
 – Új videó a neten… Most az instagramon – lép oda Rasmus,
kezében a telefonjával.
– A kurva életbe, mi ez? – Egy homályosan megvilágított kórházi
ágyat látnak, amelyben egy szép, fekete hajú nő fekszik. – Ez…
– Ez Laura Helminen.
A képernyő alján folyamatosan új kommentek futnak.
– Élőben megy? – kérdi Erne halkan. A szobában csengő telefonok
hangja mintha valahonnan a távolból jönne.
– Igen… @malleusmaleficarum…
– Valaki élő közvetítést ad Helminen szobájából. A picsába, miért
nincs ott az őr az ajtónál? – dühöng Erne, és eszébe jut Jessica sms-e.
Helminen hazugságokkal etetett minket. – Azok ott… Mi az a szám? –
mutat a kijelző alsó szélére.
– Az adást követő emberek száma.
– Azt a kibaszott…
Több tízezer követő. @malleusmaleficarum. Több száz komment,
legnagyobb részük angolul.
– A kommentekben valami olyasmihez szólnak hozzá, amit a videó
elején mondott.
– Vissza tudod tekerni? – kérdezi Erne, de ekkor fekete ruhás,
tagbaszakadt férfi jelenik meg a képernyőn. Megáll az ágy mellett.
– Ott az őr…
– Pszt! Hallgasd.
Sajnos el kell vennem a telefonját.
Miért?
Parancs. Hol van?
Ott, a polcon.
A nő egyenesen a kamerába mutat, és a biztonsági őr megfordul.
– Teo… – súgja Erne. Belügyminisztériumi feladatokat láttak el
együtt. Szakember, bár Jessica szerint öntelt seggfej.
Teo néhány nyugodt lépést tesz a telefon felé.
– Mi a pokol… – súgja Rasmus, és Ernének néhány másodpercbe
telik megértenie, mire utal. Laura Helminen már nem fekszik az
ágyban, hanem odalopakodott Teo mögé. Kócos fekete haja a szemébe
lóg.
– Mit csinál az a lány… – kezdi Erne, de rögtön a szája elé emeli a
kezét.
 Minden gyorsan történik. Teo már a telefon után nyúlt, de mozdulata
félbeszakad, mintha falba ütközött volna. Magabiztos arckifejezése
zavarodottá válik, és néhány másodperc múlva sötétvörös folyadék
lövell ki a nyakából. Ezután csak Laura Helminen áll a képen, hideg,
beképzelt vigyorral az arcán.
Malleus maleficarum.

CIV.

Egy pillanatig olyan csend van a szobában, hogy Jessica hallja a

faoszlopok tetején táncoló lángok sisterését. Az égő olaj szaga felidézi
gyermekkori emlékét: a forróságtól vibráló autópályát.
– Mater pythonissam – mondja Roger Koponen, és meghajol az idős
nő előtt. Azután megrendülten Jessicára néz. – Mindennek megvan a
célja, Jessica. Az előbb feltettünk a hálóra egy rövid, de velős
kiáltványt, amelyben az újliberalizmus által szétzüllesztett modern
társadalom miatti aggodalmunkat fejezzük ki. Elítéljük a
zabolátlansághoz vezető szabadságot, ami megakadályozza az
embereket a koncentrálásban. A megbecsülésben. Hogy bármiben
elmélyüljenek – hirdeti kifejezéstelen arccal, akárha papírból olvasná
fel a mondatokat.
Jessica érzi, hogy ismét elernyed. Mintha a testében ható méreg kis
lökésekként terjedne szét a szervezetében.
– Maga… megölte a saját feleségét? – kérdezi Jessica, és nyel egyet.
Zsibbad a torka.
– Maria maga pecsételte meg a sorsát. Ellenállt a szabad elmének és
a jobb holnapnak. Nem voltam képes hatni rá. Még csak nem is tudtam,
hogy ennek meg kell történnie. Valószínűleg megpróbáltam volna
megakadályozni, hiszen Maria a feleségem volt… De így utólag
mindent teljesen világosan látok.
Jessica igyekszik kiszabadítani magát. Végletekig megfeszíti az
izmait, de keze és lába szorosan a faszékhez van kötözve.
 – Hallgass ide, Jessica. Minden előre meg van írva. Ahogy Roger
könyvei. Ez mind kezdettől fogva egyértelmű volt.
– De… miért? – kérdi Jessica, és érzi, hogy könnyei végigcsorognak
az arcán. A félelem áttört az érzelmeket bénító gyógyszerek hatásán.
– Kissé meglepőnek találhatod mindezt, Jessica drága… – mondja
Camilla Adlerkreutz, és int Roger Koponennek, hogy menjen vissza a
sorba. – Neked tulajdonképpen nem kell megértened, mit akarunk
elérni, a tanainkban való elmélyedéshez több év szorgalmas tanulás
szükséges. És bár erősen ragaszkodunk a régi értékekhez, nyitottak
vagyunk az új módszerekre mondanivalónk hatékony terjesztése
érdekében. Roger gyűlöli a mai társadalmat, s ez egy hihetetlenül
izgalmas történet megírására ösztönözte. Több tízmillióan olvasták
világszerte. Egyenesen ostobaság lenne nem kihasználni ezt a
lehetőséget. Most, hogy az emberek Roger könyveinek köszönhetően
végre kezdik megérteni, mi a mai társadalom hibája, hogy bánik az
olyan emberekkel, akik képesek a fölénk vont ködfátyol mögé látni,
hatékonyabbá kell tennünk a tanulási folyamatot. Tudod, hány ember
beszél jelenleg a Jobb holnap mozgalomról? A Malleus maleficarum, a
Boszorkánypöröly ma több millió nyugati családban aktuális
beszédtéma. Manapság eléggé könnyen megy a térítési munka, csak
tudni kell kihasználni minden rendelkezésre álló eszközt.
– De…
– A szekulárissá változott világ igyekszik elhallgattatni azokat,
akiket széles látókörrel áldott meg az isten. És mint tudjuk, a kritikus és
alkotó gondolkodásra való képesség, az erdő meglátása a fáktól
veszélyt jelent a szervezett társadalomra. Az ilyen egyéneket
őrülteknek akarják nyilvánítani: diagnózisokat dolgoznak ki számukra,
és gondolatokat tompító gyógyszereket etetnek velük. Az én
küldetésem volt biztosítani, hogy használjuk a potenciáljukat, és ne
kallódjanak el kórházakban vagy rokonoknál. Én soha nem kezeltem
beteg embereket, Jessica. Igaz, eljátszottam a szerepemet, és olyan
terminusokat használtam a dolgokról, amelyeknek engedelmeskedik a
társadalom. De kizárólag azért, hogy meglegyen a nyugalmam a
munkához. Nem, nem kezeltem betegeket, mert ezek az emberek, ti, itt
körülöttem, egyáltalán nem vagytok betegek. Ti fénysugarak vagytok
ebben a kaotikus, liberálisok által meghódított pokolban.
 Jessica sós könny ízét érzi a szája sarkában. Az idős nő csontos keze
letörli azt. Jessica légzése akadozni kezd. Hátában bizsergést,
lábizmainak idegvégződéseiben szikrázó, apró villámokat érez. Az égő
fáklyák fényében egy villanást lát. Egy tőrt.
– Én vagyok a hetedik áldozat? Az utolsó boszorkány? – kérdi súgva.
– Hogy te? – jegyzi meg Adlerkreutz kuncogva. – Hát még mindig
nem értetted meg, miért csináltuk mindezt?
Egyre nehezebb a lélegzés. Az orra el van dugulva, torkában
hatalmas csomót érez.
– Több tucat lelket mentettem meg, Jessica. Megakadályoztam, hogy
megmérgezzék az elméjüket. Garantáltam, hogy egyetlen betegem
életét se fékezze az úgynevezett szakemberek által gyártott diagnózis.
Senki sem szolgál rá, hogy őrültnek bélyegezzék. Még azok sem, akik
hátat fordítanak nekem. Gondold el, nekem köszönhetően azok a
szerencsétlenek, akiket gyógyszerekkel pumpáltak és ágyhoz szíjaztak
volna, szabadon megválaszthatták tanulmányaikat és pályájukat. Az én
gyermekeim nem elégszenek meg alkalmi munkákkal. Ők mindenütt
ott vannak. Szárazföldön, tengeren, levegőben – folytatja Camilla
Adlerkreutz.
– Anya… – szólal meg Jessica halkan, de a torkában lévő gombóc
elfojtja a hangját.
– Luomáék, ők sokáig a Bättre Morgondag legjobb orvosai voltak.
De aztán elbizonytalanodtak, és eladták a lelküket a gyógyszeriparnak.
Albert von Bunsdorf szintén.
– Bunsdorf azért halt meg, mert nem hitt Istenben? – kérdezi Jessica.
– Jaj, Jessica, drágám! Teljesen félreértetted. A Malleus maleficarum
csupán egy fedősztori. Itt nem istenről vagy ördögről van szó, hanem
arról, hogy Albert fokozatosan áttért azoknak a csoportjába, akik
szerint az eltérő agytevékenységet mindig diagnosztizálni, kezelni és
gyógyszerezni kell. Skizofrénia, betegség, kór, hallucináció,
pszichózis… ez mind támadás a másság ellen – mondja Adlerkreutz, és
elmerülni látszik a gondolataiban. Egy pillanat múlva azonban kajánul
felnevet, mintha egy vidám emlék jutott volna eszébe:
– Nem is beszélve arról a bolondos Blomqvistról – folytatja
mosolyogva. – Az utóbbi évek egyik legmegdöbbentőbb egyetemi
kutatása ennek a fiatal doktoráló nőnek a disszertációja, amely szerint a
fő áramlattól eltérő agytevékenységet, amellett, hogy betegség, valami
átkozott élősködő okozza.
– De…
– Nem fogtad fel, hogyan működik ez a rendszer, Jessica? Nyilván
nem, mert nem volt rá szükséged. Azt hiszed, boldogultál volna az
életedben, ha nem befolyásoltam volna? Azt hiszed, átmentél volna
bármikor is a biztonsági rendőrség átvilágításán? Azt hiszed, a barátod
átment volna?
– Micsoda? – súgja Jessica, és sírva fakad.
Camilla Adlerkreutz leszegi az állát, és úgy tűnik, mintha
imádkozna. Azután feláll, és égnek emeli a kezét.
– Detego.
A félkörben álló meztelen alakok egymás után leveszik a
kapucnijukat. Sima arcú férfi, arcán anyajeggyel. Torsten Karlstedt.
Kai Lehtinen. Roger Koponen… Szép, fekete hajú nő, akit Jessica nem
ismer. Valószínűleg ő lehet az, aki előző este bekopogott Irma Helle
üzletének ablakán, és megölte. Az utolsó pedig…
– Sajnálom, Jessica – szólal meg Mikael, és összekulcsolja a kezét.
Jessica nem kap levegőt. Mert állítólag van a közelében valaki, aki
mindent megtud. Figyeli és kontrollálja a helyzetet. Ostobának érzi
magát. Egyszerre magától értetődőnek tűnik minden.
A vízfogyasztásmérő, a pisztoly, a notesz. És hogy milyen fontos volt
Mickének tegnapelőtt este a szállodában együtt töltött pár óra után
kocsikázni indulni vele. Hogy garantálja, Jessica legyen az első
nyomozó Kulosaariban, a tetthelyen, amikor a járőr leadja a riasztást.
– Segíts, Micke! – kéri Jessica halkan, miközben döbbenete
fokozatosan dühbe vált át. Szavait már akkor fölöslegesnek érzi,
amikor kiszaladnak a száján. – Segíts kiszabadulnom innen, kibaszott
seggfej! – ordítja, de Mikael rezzenéstelen arccal néz vissza rá.
– Jessica, barátom. A mi utunk ma befejeződik, de a tiéd folytatódik.
– A francba, Micke, mi van? Megzavarodtál? Megölted…
– Nyugodj meg, Jessica – csitítja Adlerkreutz óvatosan mosolyogva.
– Elköveted a hibát, hogy úgy gondolkodsz, mint a legtöbb ember.
Ugyanolyan szűklátókörűen nézed a világot. Nekik bűnözők vagyunk.
Azonban oly sokaknak hősök! El sem tudod képzelni, mennyire
elterjedt a mozgalmunk. Világszerte vendégszerető testvéreink vannak.
És hamarosan még sokkal többen lesznek. Roger könyveit
szétkapkodják a boltokban, a kiáltványunkat pedig több százezer
alkalommal nézték meg az interneten.
– A kurva életbe, meg van zavarodva…
– Látod? Ismét azt csinálod, Jessica. Próbáld megérteni, hogy
mindez, ez a fáradsággal kidolgozott kincstérkép, csak és kizárólag
üzenetünk terjesztését célozza. Az információ terjesztését.
Camilla Adlerkreutz megfordul, és a vörös takaróhoz lépked.
A fáklyák fényében bőre irreálisnak látszik; mintha nedves
papírmasszát ragasztottak volna egy drótból formált vázra. Az idős nő
csupasz teste a takaró fölé hajol, felcsippenti feketére lakkozott
körmével, és lehúzza a leplet két meztelen alakról.
Jessica felsikít rémületében.
– A tőr nem neked van szánva, Jessica, drága – mondja Camilla
Adlerkreutz, és nehézkesen felegyenesedik. – A te sorsod nem az, hogy
meghalj, hanem hogy folytasd az életet még akkor is, ha mi már
mindannyian meghaltunk.
– Jusuf! Nina! – kiáltja Jessica, de egyikük sem válaszol, mindketten
eszméletlenül, csukott szemmel fekszenek ugyanazon a hideg
kőpadlón, amelyet Jessica érez a talpa alatt.
– Maria öt szép ruhát csináltatott, Jessica. Pontosan ugyanolyanokat,
mint amilyet anyád viselt első díjátadó gáláján. Maria természetesen
nem tudta, mit kezdek én, a szomszéd öregasszony a ruhákkal, de
hajlandó volt segíteni nekem.
– Nina, ébredj fel! Jusuf! – dadogja Jessica, de legbelül tudja, hiába.
A plafon irányából hirtelen tompa kopácsolás hallatszik.
– Itt vannak – mondja Mikael a tetőgerendákat nézve.
– Sietnünk kell, Mater pythonissam – szól közbe valaki, de Camilla
Adlerkreutz nyugodtnak, ráérősnek látszik.
Jessica kiabálni akar, hogy a rendőrök megtalálják ezt a helyet,
amely feltehetőleg a nagy faház pincéjében van. Azonban nem jön ki
hang a torkán. A félkörben álló meztelen emberek nem mozdulnak,
kísérletet sem tesznek a menekülésre.
Jessica látja, hogy a tőr ismét megvillan, ezúttal az idős nő kezében.
– Van, aki marad. Van, aki elmegy. De te folytatod. Mert te, Jessica
von Hellens, akárcsak az anyád, Mater pythonissam vagy.
Jessica hallja, hogy az emberek énekelni kezdenek mögötte. Egy
dalt, amely nagyon távolról ismerős. Azután lecsapódik valami a
közelében. Patakzanak a könnyei. Egész testét forróság önti el,
behunyja a szemét. Ezt a dalt dúdolta anya azon a reggelen az autóban.
Respice in speculo resplendent, Jessica.

CV.

Jessica kinyitja a szemét, de nem fordul a közeledő felé. Megvárja,

amíg az édes arcszesz illata megcsapja az orrát.
– Zesika! – Colombano hangjában kevéske szarkazmus van, amivel
valószínűleg meglepődését és bizonytalanságát igyekszik leplezni.
Jessica feléje fordul. A férfi kezét mélyen khaki nadrágja zsebébe
dugva néz rá, fehér inge majdnem a köldökéig ki van gombolva.
– Visszatértél Velencébe – mondja, miközben a nő, akiről az imént
derült ki, hogy a nővére, eltűnik, és becsukja maga mögött az ajtót.
Most kettesben vannak.
– El sem mentem – válaszolja Jessica, és észreveszi, hogy remeg a
hangja.
– Mi? – nevet fel Colombano.
– Végig Muranóban voltam.
Colombano a fejét csóválja, mintha Jessica teljesen őrült lenne. És
talán az is. Nem azért, mert hónapokig feküdt bénultan a szállodai
szobájában, hanem mert visszajött.
– Figyelj! Sajnálom, hogy úgy lett vége a kapcsolatunknak.
– Nem hiszem, hogy sajnálod.
– Jaj, Zesika! Nézz már magadra… Egészen borzalmasan nézel ki.
Hogy változhatott egy annyira szép és ápolt lány ilyen… lompos, kövér
trollá?
– Már nem vagyok többé a hercegnőd? Valami, amit meg akarsz
osztani a barátaiddal?
Colombano harsány nevetésben tör ki.
– Soha nem osztottalak meg senkivel.
– Hát nem. A barátod csak nézte, ahogy megerőszakolsz.
 – Bolondokat beszélsz. Gyere, menjünk ki!
– Tudom, hogy Chiara halála nem baleset volt.
– Mi a francról beszélsz?
– Tudom, hogy öngyilkos lett, mert nem bírta tovább. Mert te egy
minden oxigént elszívó, nárcisztikus alak vagy. Elhiteted az emberrel,
hogy fontos és kívánatos, de még ügyesebben visszadobod a földre,
megfosztod minden önbecsülésétől, az önérzetétől.
– Fogd be a pofád!
– De én azt akartam, hogy tudd… – folytatja Jessica, és hosszú idő
óta most először telik meg könnyel a szeme, mintha a testét-lelkét
hónapok óta béklyóban tartó zsibbadtság egy mondattól kezdene
megszűnni –, átlátok rajtad. És megvetlek. És ugyanígy megvet a
nővéred is.
– Van bőr a képeden?! – nevet fennhangon Colombano.
– Nevess csak, mindketten tudjuk, hogy színjáték.
– Nem tudsz te semmit, te kibaszott kurva! – lép oda hozzá fürgén
Colombano, és a csuklójánál megragadva felrántja. – Tudod, mit
gondolok? Hogy még mindig olyan szerelmes vagy belém, hogy nem
voltál képes elmenni ebből a városból. És végül visszajöttél hozzám,
mint a tékozló fiú, igazam van? Visszajöttél, hogy kapjál még abból,
amit gyűlölni vélsz… De amit valójában szeretsz. – Az utolsó szavakat
közvetlenül Jessica fülébe mondja; meleg nyála a lány nyakára
spriccel.
Jessica a szemébe néz, és érzi magában a növekvő pánikot.
Colombano erős ujjai vékony csuklója köré fonódnak. Önszántából jött
ide, kitette magát a szadista férfi kényének-kedvének. Ketten vannak a
koncertteremben, senki sem jön a segítségére.
– Gyere – rángatja Colombano a széksorok között az ajtó felé.
Jessica beüti a térdét egy székbe, ami felborul.
– Nem! – szorítja magához szabad kezével kis retiküljét. Kiáltása
visszhangzik az üres térben. Colombano egyre erősebben fogja a
csuklóját, ujjhegyeiben, ahol nem kering rendesen a vér, szúrást érez. A
férfi a magas oszlopok mellett egy kisebb terembe, és azon át a hátul
tátongó ajtó felé vonszolja. – Engedj el!
– Ne játszd meg magad, ne játszd meg, hogy csak beszélgetni jöttél
ide…
 Colombano úgy löki be az ajtón, hogy Jessica hasra esik a padlón.
Annyit lát a szobából, hogy az valami irodaféle, falát régi
hangversenyplakátok borítják, középen íróasztal és számítógép, a falnál
kopott kanapé és egy kijárati ajtó. Hallja, hogy valami súrlódik és
zörög Colombano kezében, azután egy bőrövet érez a nyaka körül.
– Csak azért jöttél ide, hogy baszogassál! Hogy elrontsd a
koncertemet… Hogy ne legyek képes koncentrálni.
Jessica próbál levegőt venni, a nyakához kap, ami körül szorul az öv.
Érzi, amint Colombano felemeli fekete ruháját, és ujjaival a fenekébe
markol. Jessica felsikolt, és a padlóra esett retikülje után nyújtózkodik.
Eléri a szíját, magához húzza, és megfogja a táskából kikandikáló
fanyelet.
– Nem érdemelsz te semmiféle elszámolást… Csak egy lány voltál a
temetőből. Azt hiszed, te voltál az egyetlen? Ti mind olyan kibaszottul
kiszámíthatóak és gyengék vagytok. És ostobák! Idejössz egyedül
bosszantani, ostobaságokat kérdezni. Hogy sajnálom-e? Hát nem, te
ostoba tehén. Nézz már magadra! Meghíztál. Húszéves csitri… Ha nem
fegyelmezésről lenne szó, még egy hosszú bottal sem érnék hozzád
Colombano mondatát éles puffanás szakítja félbe. Pillanatnyi néma
csend, aztán elordítja magát és feláll. Jessica érzi, hogy lazul nyakán az
öv, sikerül a hátára fordulnia. Colombano néhány lépést hátrál,
elképedve próbál odanézni, ahová nem egészen ér el a tekintete, és
meglátja a kulcscsontja alól kiálló steakkés nyelének egy részét.
Feljebb a nyakán, az ádámcsutka mindkét oldalán két szúrt sebből
folyik a vér. Hirtelen úgy néz ki, mintha szarvai lennének, de mikor
előrelép, kiderül, hogy a Faust opera plakátja van mögötte.
– Mi a fasz… – hörög egyet, és megragadja a kés nyelét. Ujjai közül
csöpög a vér.
Csodálkozva néznek egymásra, mintha most először találkoznának
egy teljesen kiszámíthatatlan helyen és időben. A kés csak hüvelyknyit
mozdul, Colombano arca eltorzul a fájdalomtól.
– Kibaszott kurva!
Colombano szeméből eltűnt minden számítás és céltudatosság. Csak
a puszta düh maradt. Pár gyors lépést tesz, és minden erejével Jessicára
veti magát. Jessica érzi arcán az oda csöpögő vért, nyakán az erős,
érdes ujjakat. Hallja az állati ordítást. És csak most érti meg, miért jött
vissza ebbe az átkozott épületbe, miért akart újra találkozni ezzel a
szörnyeteggel. Azt hitte, Colombano megteszi, amire ő a szállodában
eltöltött hónapok alatt egyedül nem volt képes. Egy pillanat múlva
mindennek vége lesz.
Colombano fogása azonban ellazul. Jessica kinyitja a szemét. Az
imént még teljes súlyával rajta fekvő férfi eltűnt.
Oletko kunnossa?
Jessica nem ismeri a hangot. A szavak finnül vannak.
Aztán Colombano elhaló kiáltását hallja. Ismeretlen férfi lép át
fölötte. Jessica mozdulatlanul fekszik, és igyekszik a légzését
egyensúlyba hozni. Végül letörli a vért az arcáról, és felül. A bőröv a
padlón hever, de a szorítását továbbra is érzi a nyakán.
Colombano néhány méternyire fekszik, mellében a késsel. A nehezen
lélegző sebesült mellett egy negyvenes férfi áll. Ugyanaz, akit
korábban este látott a koncerten. Egy kis szobrot tart szorosan a
kezében: feltehetőleg ezzel ütötte tarkón Colombanót.
– Ki… ki vagy te? – kérdezi Jessica. A finn szavak nagyon furcsán
hangzanak az ő szájából, régóta nem beszélt már finnül.
– Jessica, figyelj ide! – mondja a férfi, és letörli homlokáról a vért. –
Ez önvédelem volt. – Nyugodt hangon szól, Jessica valamilyen
nyelvjárást vél felfedezni a beszédében.
– Ő már…
– Nem tudom. Nem tudom, az istenit…
Abban a pillanatban Colombano teste elernyed, és keze élettelenül
hullik maga mellé. Jessica hangtalan sírásban töri ki.
– El kell tűnnünk innen – folytatja a férfi, és nyugtalanul körülnéz.
Gyors léptekkel az ajtóhoz megy, ahonnan az előbb bejött;
megbizonyosodik róla, hogy a koncertteremben nincs senki. Aztán
bezárja az ajtót, és a szemközti falhoz siet, az ott lévő bejárati ajtóhoz.
Óvatosan résnyire nyitja, kidugja a fejét, majd visszatér Jessicához.
– Nem akarsz itt maradni, hogy a velencei rendőrséggel tisztázd a
dolgot, igaz? Én sem akarok. Magunk mögött kell hagynunk ezt az
egész felfordulást. Vissza kell mennünk Helsinkibe.
– Mennünk? Ki… Ki a fene vagy te?
– Érted jöttem, hogy hazavigyelek. Aggódnak miattad.
– Ki aggódik?
– A nagynénéd.
– De…
 – Jessica – szorítja meg a férfi a vállát. Dohány- és enyhe
whiskyszaga van. Arca kemény vonású és barázdált, de barátságos. –
Ott a kagyló – mondja határozott hangon. – Mosd meg az arcodat, és
menj ki ezen az ajtón. Egy keskeny csatornához vezet, ahol az előbb
nem volt senki. De ellenőrizd, mielőtt kilépsz. Semmi esetre sem
láthatnak meg.
– De mit… – dadog Jessica, miközben a férfi gondterhelten a földön
fekvő Colombanóra tekint. A hegedűs nyitott szeme a messzeségbe
mered.
– Én eltakarítom ezt a felfordulást. Menj Muranóba, a szállodádba,
ott várj meg. Amint tudok, odajövök. És aztán elindulunk. Ígérem,
minden rendben lesz.
Jessica szipogva néz a férfira. Csak most érti meg, hogy beszédén
nem nyelvjárás, hanem idegen kiejtés érződik.
– Ki vagy te?
– Erne – veszi elő a férfi a mellényzsebéből a személyi kártyáját. –
Megbízhatsz bennem.

CVI.

Erne Mikson leguggol a kőpadlón fekvő holttest mellé, és letörli

homlokáról az izzadságot. A pince falára tűzött fáklyák lángja melegíti
az alacsony termet. A melegtől inge a hátához tapad, pedig borzongató
jeges hullámok járják át a testét. Még gondolni sem akar arra, mit
mutatna a lázmérő, ha most a hóna alá dugná.
– Eltart még egy kis ideig, hogy járhatóvá tegyük a folyosó bejáratát
– jelenti a különleges egység tagja, aki megállt Erne mellett.
– Nincsenek már a folyosón.
– Valószínűleg így van – válaszol a férfi, visszaigazolja a
rádiótelefonján érkezett rövid üzenetet, és a hátsó falhoz indul,
melynek közepén egy méter magas nyílás látható. Mellette a falnak
támasztva hatalmas, a fiatal Camilla Adlerkreutzot ábrázoló
olajfestmény.
Erne behunyja a szemét, és beszívja a puskapor édes illatát. Hallja a
tucatnyi rendőr, mentőorvos és helyszínelő beszédének moraját,
valamint a lépcső felől közeledő bizonytalan léptek zaját.
– Erne!
Rasmus az, de Erne nem válaszol neki azonnal.
– Erne! – ismétli Rasmus.
– Tessék?
Rasmus beljebb lép, kezét mélyen barna pehelykabátjának zsebébe
süllyeszti.
– Elindult a mentő.
– Van most Jessicával biztonságis? – sóhajt Erne, és kinyitja a
szemét.
– Van.
– Rendben.
– Nem hiszem… Úgy értem, hogy… ha meg akarták volna ölni
Jessicát, akkor megtették volna az előbb – mondja Rasmus, és cipője
orrát kezdi nézni.
Erne lassan feláll, és Rasmusra pillant. Kedve lenne megparancsolni
neki, hogy hagyja abba a feltételes módot, de legbelül tudja, hogy
beosztottjának igaza van. Adlerkreutznak megvolt rá az oka, amiért
előbb annyi fáradsággal tőrbe csalta Jessicát, majd megelégedett azzal,
hogy viszonylag csekély ijesztgetés után elengedje. Jessicának biztosan
van erről valami fogalma. De ő most túlságosan sokkos állapotban van
ehhez. Ráérnek később is. Kettesben, csak ő és Jessica.
– Sikerült megszereznem a várostól a tervrajzokat… – mondja
Rasmus.
– Az alagútról?
– Igen, bár nincsenek róla hivatalos iratok, kizárólag a terv és az
építési engedély az 1950-es évekből. Helsinki városának nem volt
tudomása róla, hogy az alagutat ténylegesen megásták, vagy hogy
mikor és ki…
– És ezért nem tudtuk eredetileg sem keresni.
– A tervek szerint az alagút a Kluuvinlahti-öböl hídja alatt
vezet Kulosaariba, a lakossági óvóhelyre. A különleges egység az
előbb ellenőrizte, de már elmenekültek onnan. Valószínűleg autó várta
őket.
– Kamerák?
– Nincsenek – vakargatja Rasmus a tarkóját.
– A Kluuvinlahti-öböl hídja alatt… – ismétli Erne halkan. – Ez a
magyarázata, hogyan bukkanhatott Laura Helminen pont Koponenék
partjánál a felszínre.
– És annak is, hogyan tűnhetett el Maria Koponen gyilkosa, mint a
kámfor – szed elő a zsebéből egy kerek dobozkát Rasmus.
Erne hitetlenkedve nézi, ahogy a személyes higiéniáját egyébként
hatékonyan elhanyagoló nyomozó ujjhegyével elmélyülten szőlőzsírt
ken száraz ajkára.
– A fagyban kiszárad…
– Mi hír a külvilágból? – szakítja félbe Erne, és a másik holttesthez
lép. Az elsőhöz hasonlóan ennek a mellkasán is véres szúrt seb van.
Kést azonban sehol sem látni.
– Bättre Morgondag… A Jobb Holnap mozgalom felkavarta az egész
közösségi médiát. Helminen kórházi videóját már eltávolították az
instagramról, de az interneten mégis saját életét éli. A Roger Koponen
YouTube-oldalára feltöltött kiáltvány világszerte a mai nap egyik
legnézettebb videója.
– Miről szól?
– Hosszú a szöveg…
– Dióhéjban.
– Kedvem lenne azt mondani, hogy hagyományos értelemben vett
anarchiáról van szó, de valójában mindez csak anarchiának álcázott
álszentség.
– Ezt hogy érted? – Erne Rasmusra néz, és valami szokatlant lát az
arcán: dühöt és elszántságot.
– Eléggé világos… – kezd bele Rasmus, aztán rövid szünetet tartva
folytatja: – hogy Camilla Adlerkreutz kihasználta ezeket az embereket.
Lelkileg labilis egyéneket tartott a hatalmában, elhitetve velük, hogy a
javukat akarja. Sokat közülük már kiskoruk óta.
– És nem akármilyen egyéneket – sóhajt Erne.
– Így igaz. A társadalom szempontjából jelentős feladatokat ellátó
embereket, akiket az úgynevezett filozófiájával manipulált. Ahelyett,
hogy ezek az emberek szokásos kezelést és gyógyszereket kaptak
volna, Adlerkreutz gyakorlatilag leigázta őket, és megparancsolta, hogy
változtassák meg a világot. És képzeld, mindaz a pénz, amit
kezelésekre és gyógyszerekre fordítottak volna…
– Egyenesen Adlerkreutz zsebébe vándorolt. – Ha Roger Koponen
egész idő alatt be volt vonva, lehetséges, hogy ezt a tervet szem előtt
tartva írta a könyveit – jegyzi meg Erne halkan, és leguggol a másik
holttest mellé.
– Nem hiszem – válaszolja Rasmus csendesen. – Ebben az esetben
képesnek kellett volna lennie arra, hogy megjósolja a regények elsöprő,
minden valószínűségnek ellentmondó sikerét.
Erne bólint, és előhúzza a cigarettásdobozt a zsebéből.
– Vagy csak remélte, hogy így lesz.
Kivesz egy cigarettát és a szájába teszi. A padlón egymás mellett
fekvő halott férfiakat nézi. És nem tud szabadulni a gondolattól, hogy
Roger Koponen és Mikael Kaariniemi arcán mindig is valami
iszonyúan furcsa kifejezés ült. Mintha mindig is nagy titkot őrizgettek
volna magukban.

CVII.

Jessica kinyitja a szemét, szemhéja ólomsúlyú. Egy vitorlást ábrázoló

festményt lát, egy fa tárolószekrényt, egy akadálymentes WC széles
ajtaját és a falra magasan felfüggesztett kis televíziót. Tudja, hogy
kórházban van, hogy Jusuf és Nina élnek, és ugyanebben a kórházban
fekszenek, a szomszédos szobákban. Erne rögtön reggel elmondta neki
a híreket, amikor magához tért.
– Jessica – szólal meg mellette egy hang.
Az arc ismerős. szorosan feltűzött konty és az éles napfényben egy-
két megcsillanó hajtincs.
– Tina?
Ráncos kéz szorítja meg a kezét. Könnyek csorognak végig a sovány
arcon.
 – De jó látni téged ennyi idő után…
Jessica a vörösesre festett hajú nőre néz, aki számos ráncfelvarrási
műtétje ellenére idősebbnek néz ki, mint amilyenre emlékszik.
A büszkeség és a reprezentatív külső szomorúsággá és törékenységgé
változott.
– Nem is tudod, hányszor gondoltam rád, Jessica.
– Mit akarsz? – fordítja tekintetét az ablak felé Jessica.
Csend száll a szobára. Tina láthatóan nem gondolkodott előre a
válaszon. Talán megpróbálta, de nem találta.
– Azt akarom, hogy ne tarts ellenségednek – szólal meg végül, és
megtörli könnyes szemét csipkés zsebkendőjével, amit a retiküljéből
vett elő.
Jessica megrázza a fejét. Nehéz megértenie, miért jött el épp most,
annyi év után a nagynénje. Legutolsó találkozásuk óta olyan hosszú idő
telt el, hogy nem ismerte volna fel Tina hangját, ha nem látja az arcát.
– Nem tartalak annak. De barátként sem gondolok rád, Tina. –
Jessica torka összeszorul, meglepően rossz érzés kimondani az egyenes
szavakat.
– De… – suttogja Tina.
Jessica kezével a levegőbe csap.
– Anya nem bízott benned. – Jessica hangja suttogássá halkul. Egy
pillanatig néma csend van.
– Édesanyád beteg volt – mondja Tina remegő hangon. – Édesanyád
a legtehetségesebb és legszebb ember volt a világon, de nagyon,
nagyon beteg is volt.
Jessica elfordítja a fejét, és behunyja a szemét. Már korábban is
hallotta ezeket a szavakat, de nem emlékszik rá, hol.
– Hogy érted ezt?
Kis ideig úgy tűnik, mintha Tina visszakozna, és lenyelné, amit
mondani akart. Még a következő harminc évben is hallgatna. Mély
sóhajtása azonban végül akadozó szavakba torkollik:
– Édesanyád nem volt egészséges lelkileg. Már nagyon fiatalon
paranoid skizofréniát állapítottak meg nála. – Tina halvány mosolya
megkönnyebbülésről árulkodik. Mindig elkezdeni a legnehezebb. –
Azonban a gyógyszereknek köszönhetően egészen normális életet
tudott élni. Ami pedig a színészi munkáját illeti, abban kiváló volt, nem
a betegségétől függetlenül, hanem, mondhatni, éppen amiatt. De a von
Hellensekhez hasonló finnországi svéd, arisztokrata családoknál az
1970-es években fel sem merülhetett, hogy nyíltan beszéljenek lányuk
mentális problémáiról. Hogy ez titokban maradjon, Theresát a Camilla
Adlerkreutz vezette privát pszichoterápiás központba irányították,
amelyik gyermekekkel és fiatalkorúakkal foglalkozott.
– De… – motyogja Jessica. Érzi, hogy a gyomrából kiinduló erős
nyomás a mellkasa felé terjed.
– Ha figyelmen kívül hagyjuk az enyhe paranoiát és a hirtelen
dühkitöréseket, Theresa nagyon jól boldogult a mindennapi életben.
Húszévesen szüleink megrökönyödésére felvették a színművészetire, és
hamarosan elkezdte a színészi pályát, amely, mint jól tudod, finn
viszonylatban továbbra is egyedülálló. Találkozott a Helsinki Városi
Színházban díszlettervezőként dolgozó apáddal, és hamarosan
megszülettél te. És két évre rá Toffe. Azután már el is költöztetek az
Egyesült Államokba. – Tina kortyol egyet műanyag vizespoharából.
Vékony nyakának ráncai kakastaréjra emlékeztetnek.
– Miért meséled el ezt most nekem?
– Apád nem akart az Egyesült Államokba menni. Szerinte
mindenképpen bölcsebb választás lett volna Helsinkiben maradni. Ha
másért nem, hát miattatok, gyerekek miatt. Olyan sok pénzt is
örököltetek, hogy a tengerentúli anyagi siker nem változtatott volna az
életeteken.
– Anya az álmát ment megvalósítani…
– Nem az volt a legfőbb indok. Anyád azért ment, mert félt maradni.
– Mitől félt?
– Camilla Adlerkreutztól. – Tina rövid szünetet tart. A folyosóról
behallatszik az edényes kocsi zörgése. – Adlerkreutz azzal cáfolta
Theresa állítását, hogy a lány téveszmés. Szó volt szó ellen. Kitalálod,
melyiküknek hittek: a skizofrénnek vagy a köztiszteletben álló
pszichiáternek?
– De… Tulajdonképpen mit mondott anya?
Tina hosszan néz Jessicára, aztán elmosolyodik, mintha minden túl
hihetetlen lenne ahhoz, hogy igaz legyen.
– Hogy Adlerkreutz titkos tudományokat űzött a pincéjében, aminek
gyerekek és fiatalok agymosása volt a célja. Theresa elmondta, hogy
Adlerkreutz olyan szertartásokra kényszerítette a betegeit, melyek
során vízbe merítették őket… Fizikailag bántalmazták a betegeket,
mindenekelőtt azonban lelkileg. És hogy amit Adlerkreutz tett velük,
az tényleg sikerült. Mindannyian a hatalmában voltak.
– Kivéve anyát?
– Abból kiindulva mindenképpen, hogy milyen határozottan
ellenállt, és próbálta elmesélni a szüleinknek, mi is történt valójában a
terápián.
Tina hangtalan sírásban tör ki. Az ablakra függeszti tekintetét,
ahonnan fény árad be a szobába, megtörli az orrát, aztán összeszedi
magát.
– Miután nagykorú lett, Theresa nem volt hajlandó elmenni az
ülésekre. De Adlerkreutz köre nem hagyta őt békén. Mesélte, hogy
esténként követték az utcán, és furcsa telefonhívásokat kapott.
Megfenyegették, hogy borzalmas dolgot csinálnak, ha nem tér vissza.
– Egy paranoiás beszéde…
– Pontosan. Nem tudom, lehet-e hibáztatni a szüleinket azért, hogy
sosem vették komolyan, amit Theresa mondott. Ezért akart elmenni.
Minél messzebbre.
– Elmondta mindezt apának is? Elmondta-e anya bármikor, miért
volt annyira fontos a kultusz híveinek?
– Theresa szerint Adlerkreutz őt választotta ki kultusza jövendő
vezetőjének, munkája folytatójának. Valami egyedülállót látott benne,
talán olyasmit, ami Theresa érzékenységével, vonzó kisugárzásával
volt kapcsolatos. Ugyanazokat a tulajdonságokat, amelyek a
későbbiekben filmcsillaggá tették. Édesanyádban talán túl sok
lehetőség volt ahhoz, hogy lemondjanak róla. Értékes eszköz volt a
propagandájukhoz.
Jessica egy darabig kifejezéstelen arccal mered maga elé. Egyszerre
érez megdöbbenést, dühöt és szomorúságot, de egyik érzés sem érinti
meg mélyebben.
– És apa… Apa tudta ezt? – suttogja végül.
– Theresa nem akarta, hogy édesapád megtudja az igazságot.
Kétségkívül lassanként megismerte anyád labilis oldalát, de nem
hiszem, hogy akár csak sejtelme is lett volna arról, mi okozta a hirtelen
hangulatváltozásokat és az arányérzék időszakonkénti elvesztését. Így
hát kitartott.
– Miattam és Toffe miatt?
 – Persze! De biztos vagyok benne, hogy szerette is Theresát –
mondja Tina, és kiissza a poharát. – A sok siker… Élet a
reflektorfényben és a vörös szőnyegen… Nem tudom, hogy ez végül
nehezebbé vagy könnyebbé tette-e a szüleid életét, de néhány év
múltán annyira ellehetetlenült a helyzet, hogy apád úgy döntött,
elköltözik.
Jessica szíve hirtelen kihagy egy ütemet.
– Az a reggel… – suttogja, és iszonyú száraznak érzi a torkát.
– A baleset előtti estén apád felhívott Los Angelesből. Évek óta nem
hallottam egyikükről sem, ezért nagyon meglepett a telefon. Anyád
minden tőle telhetőt megtett, hogy befeketítsen engem és az egész von
Hellens családot előttetek, de együttélésük egyre nehezebbé válásával
apád lassan rájött, hogy a hiba mégis valahol máshol keresendő.
Röviden elmondta, hogy kapcsolatuk már jó ideje zsákutcába jutott;
hogy beleszeretett valakibe, és elköltözik hozzá Palo Altóba.
Édesanyád éppen egy új filmezésre készült, és apád szeretett volna
magával vinni benneteket, de Theresa élesen ellenezte ezt.
Mindenesetre édesapád telefonált nekem, és nagyon kért, hogy repüljek
oda, támogassam a nővéremet, és segítsek neki a gyerekek ellátásában.
– És te elrepültél Los Angelesbe?
– Természetesen. Theresa a testvérem volt. De sajnos túl későn
érkeztem…
– A baleset addigra már bekövetkezett… – mondja Jessica, és kinéz
az ablakon. A fagy szép, szimmetrikus csillagot varázsolt az
ablaktáblára.
– Amikor történt, még a repülőn ültem… Hogy pontos legyek,
Nevada légterében – töröl le Tina egy könnycseppet hüvelykujja
hegyével. – Csak azután tudtam meg, hogy két órát vártam a taxi hátsó
ülésén Bel Airben, a bekerített lakóparkotok kapujánál. Végül a
rendőrség jött értem, elmagyarázták a helyzetet, és a kórházba siettek
velem. Nem hitték, hogy túléled, Jessica… Sosem felejtem el, milyen
aprónak látszottál a rengeteg gép között…
– Vagyis te ott voltál…
– Mindennap. Négy hétig tartott, amíg összeférceltek téged.
A nagyszüleid is eljöttek. Őket is rendkívüli módon megviselte…
Különösen azért, mert a hosszú ideje megszakadt kapcsolat után végleg
elvesztették idősebb lányukat és a családját. Anélkül, hogy lehetőségük
lett volna megállapodni, rendezni a megromlott viszonyt. De ők
továbbra sem voltak képesek vádolni magukat azért, hogy annak idején
nem hitték el a lányuknak, amiket Camilla Adlerkreutz terápiájáról
mondott.
– De te elhitted? – fordítja vissza tekintetét az ablakról Jessica. A nap
már régóta nem sütött ilyen ragyogóan.
– Hallgass ide, Jessica! Szerettem volna gondoskodni rólad, de egész
egyszerűen nem volt lehetséges.
– Mert nem szeretted a gyerekeket?
– Túl fiatal voltam az örökbefogadáshoz, és anyám rossz állapotban
volt a mellrákja miatt. Apád nővére volt az egyetlen logikus lehetőség.
És bár ő sem kedvelte von Hellenséket, tudtam, hogy a te
szempontodból ez a legjobb megoldás. Niemiék jó emberek voltak.
– Igen. Azt hiszed, nem gondoltam életem minden második napján,
hogy el vagyok átkozva? Hogy kétszer vesztettem el a szüleimet? Ki a
fene vesztette el húszéves koráig a testvérét és kétszer a szüleit? Én
vagyok itt az igazi boszorkány – mondja Jessica, és már nem tudja
visszatartani a sírást. – Azt hiszed, hogy a pénz könnyebbé teszi ezt?
– Ha valaki, akkor én nagyon jól tudom, hogy nem, Jessi – simogatja
meg Jessica haját Tina. A gesztust nem utasítja el Jessica, saját maga is
meglepődik rajta. – És biztos nem emlékszel már rá, de azután is
próbáltunk kapcsolatban lenni veled, hogy Niemiék örökbe fogadtak.
Komolyan azt gondoltuk, hogy egy idő után már nem neheztelsz ránk,
és elmehetünk fagylaltozni, vagy a vidámparkba… Hogy csinálhatunk
valami klasszat.
– És a férjed halála után nem volt más dolgod, mint nyomozni
utánam Velencében…
– Mindenki aggódott érted, Jessica. Elkezdődtek az egyetemi
kurzusok, a töölönkatui lakás közös költsége nem volt kifizetve,
számlák a végrehajtónál. Utánad kellett küldenem valakit.
– Te miért jöttél ide?
– Mert úgy éltél le több mint harminc évet az életedből, hogy nem
tudtad az igazságot. Különféle elképzeléseken rágódtál a szüleid
szerencsétlenségéről. Tudtad, hogy anyád utált minket. Biztos több
tucat indokot hallottál erre, döntő többségük kétségkívül édesanyád
képzeletének a terméke volt. És most tudod az igazságot: hogy azért
gyűlölt minket, mert nem hittünk neki. Paranoid skizofrénnek tartottuk,
mert az is volt, és nem hittük el a beszámolóit arról, amiket Adlerkreutz
tett vele.
Tina felemeli szürke retiküljét a padlóról, és egy összehajtott papírt
vesz ki belőle. Jessica egy pillanatig nézi, aztán gyanakodva elveszi és
kinyitja.

Kalifornia Állam, Balesetkivizsgálási Központ

Hely: Los Angeles, 4280 Lincoln Blvd 33°58’41.1”N 118°26’08.9”W
Idő: 7:45 am 05/04/1993

Pillanatnyi csend áll be, a berendezések zúgása szünetel, a folyosóról

már nem hallatszanak lépések. Jessica megérti, hogy mindig tudta, de
nem akarta elhinni. Hogy ha egy dolgot elég mélyen elfojtunk, akkor
nincs szem előtt, de igazából sosem tűnik el. Érzi, amint öccse egyre
erősebben szorítja a kezét. Látja, amint anya a visszapillantó tükörből
nézi őt. Szeme már nem szomorú, inkább bizakodó. Tekintete őt keresi,
mígnem találkozik a szemük. Anya fekete szemöldöke felszalad, szája
mosolyra húzódik. A bánat elmúlt, és mintha a szeme is nevetne.
Mindjárt rendben lesz minden, kincsem. Apa kibámul az ablakon, és
összerezzen, mikor az autó átvág az útpadkán. Aztán visszafordul,
felordít, és megpróbálja elkapni a kormányt.
Mindjárt boldogok leszünk megint.
Csend, véget nem érő csend. fehér színű. Forróaszfalt- és
kipufogógázszaga van. Üresség, ami elkíséri ide, a kórházi szobába,
ahol minden ismét jelentést nyer.

CVIII.

Erne azt kívánta, hogy szóljak ma néhány szót. Ez nagy megtiszteltetés,

és mondtam neki, hogy mindenképpen így szándékoztam tenni, akár
akarja, akár nem.
 Mindannyian szerettük Ernét, ennek kifejezéséhez nincs szükség
hosszú beszédre vagy több ezer szép szóra. Mert Erne valahol ott ül, és
egyfolytában a karórájára tekinget. És ez a látvány, mint tudjuk,
mindig felgyorsította a beszélőket. Tehát nagyon röviden szólok.
Ernével utolsó közös nyomozásunk az az eset lett, amelynek egyik
tettese egy híres író. Ezért – akármilyen borzasztónak is tűnhet – az
írásról szeretnék beszélni nektek.
Hiszem ugyanis, hogy mi mindannyian magunk vagyunk életünk írói.
Minden áldott nap írjuk saját történetünket, egyszerűen úgy, hogy
megéljük azt. Látunk, hallunk, tapasztalunk, hibákat követünk el, és
remélhetőleg tanulunk belőlük. Egyesek történeteit csodáljuk és
irigyeljük, másokét sajnáljuk, vagy akár helytelenítjük. Az irodalmi
ízlések száma végtelen, a kritikusoké úgyszintén. Ők annak az
értékelését gondolják feladatuknak, ahogy mások leírják az életüket.
Szerintem az enyémnek nem kell sikerkönyvnek lennie. A kritikusok úgy
ítélhetik meg, ahogy akarják. Az én történetemnek nem kell több tíz,
több száz vagy több ezer embert elérnie. Sőt, jobb a kis közönség: nem
akarom ugyanis, hogy unalmasnak vagy semmitmondónak tartsanak
csak azért, mert az olvasó nem ismer eléggé. Itt is, mint annyi más
esetben, a minőség fontosabb a mennyiségnél. Azt akarom, hogy aki
kinyitja a könyvemet, annak tartalmától függetlenül tisztelje és becsülje
az íróját. Azt akarom, legyen valaki, aki akkor is folytatni szeretné az
olvasást, amikor már nincs semmi mesélnivaló. Olyan olvasót akarok,
aki hűséges a szövegemhez.
Erne felnőtt életem lektora, kiadói szerkesztője és kritikusa volt egy
személyben. Nem értettünk mindig mindenben egyet, de tudtam, hogy
tiszteletben tartja a szövegeimet. Elkalandozó, szeszélyes stílusomtól
függetlenül valahogy mindig tudta, milyen irányba tart a szöveg. És az,
hogy általában nyugodt arckifejezéssel olvasta, elárulta nekem, hogy
mindennek ellenére egészen jól fogok boldogulni. A kisebb hibákkal
együtt.
Most, hogy már nem vagy jelen, nehezemre esik az írás folytatása.
De pontosan ezért fontos ezt megtenni. A mi történeteink folytatódnak,
és a te történeted ezekben él tovább.

Köszönöm, drága Erne! És jó utat!

 – Eláll a szavam – mondja Erne, amikor Jesssica leteszi a papírlapot
az asztalra. Mindketten a szemüket törölgetik. Erne nehezen beszél,
minden arról árulkodik, hogy a hangok megformálása nagy erőfeszítést
igényel tőle.
Jessica kifújja az orrát, és a sovány férfira mosolyog, akinek csontos
keze békésen pihen a kerekesszék karfáján.
– Te tényleg tudsz írni, Jessica.
Jessica akaratlanul elneveti magát, és elfújja a haját a szeméből.
– Ettől nem leszek vidám. Most nem.
– Köszönöm, hogy felolvastad nekem.
– Úgy éreztem… – fogja meg Jessica elérzékenyülve Erne kezét –,
valahogy fontosnak éreztem, hogy halljad. Mert mindenki más hallani
fogja. Hogy ne maradj le semmiről. Különösen azért, mert rólad szól.
Erne mosolyog, már amennyire ziháló köhögésétől tud.
– Na, majd meglátjuk, eljön-e egyáltalán valaki – legyint sovány
kezével.
– Persze hogy eljönnek. Ne bolondozz! – Jessica megpaskolja a férfi
kezét.
A forralóban bugyog a víz. A nappaliban Erne abszolút kedvence, a
Fly Me to the Moon szól Frank Sinatrától.
– Kérsz teát?
– Köszönöm, nem. Azt hiszem, most lepihenek.
– Biztos? És szendvicset? – Jessica hallja a hangjából sugárzó
ijedtséget. Nem akarja, hogy véget érjen ez a pillanat. Erne olyan
félelmetesen nyugodtnak és magabiztosnak hat. Késznek. Megbékélt az
őt körülvevő világgal, elfogadta saját kicsinységét és mikroszkopikus
szerepét az évmilliók folytonosságában.
– Most le kell feküdnöm.
– Persze… Hadd segítsek.
– Jessica… – fogja meg gyengéden Jessica csuklóját Erne, és
finoman visszairányítja a székére.
Rövid ideig csak így ülnek. Erne mélyen Jessica szemébe néz.
– Köszönöm, Jessica.
– Jó lesz most pihenned, Erne. Holnap jönnek a fiúk – mondja
remegő hangon Jessica, de Erne fáradtan elmosolyodik.
– Most aztán jönnek elbúcsúzni… Nem is mutatkoztak már jó ideje.
 Erne a kezét nézi. A szemközti parkban otthonosan csiripelnek a
verebek; a fák csak nemrég zöldültek ki. Most a legszebb a tavasz.
– Köszönöm, hogy itt tölthettem nálad ezeket a heteket – mondja
végül Erne mosolyogva. Nyugodt tekintetét körbejáratja a tágas
konyhán, aztán behunyja a szemét. Szemhéja olyan súlyosan csukódik
le, hogy felnyitása bizonyára kemény munka lesz.
Jessica nyel egyet, és az asztalon lévő emlékbeszédre pillant.
Legközelebb Erne már nem fogja hallani.
– Tetszik az a pasi? – kérdezi váratlanul Erne.
– Ki? Fubu? Talán igen. Vidám. És egyértelmű.
– Jó, hogy vidám.
– De nem elég?
Erne mosolyog, és megrázza a fejét.
– Ígérj meg nekem egy dolgot, Jessi.
– Mit?
– Soha ne nézz hátra! Mindig csak előre…
– … mert csak elöl van élet.
– Pontosan.
Rövid hangjelzés hallatszik, és Erne nehézkesen kiveszi a lázmérőt a
hónaljából.
– Van lázad?
Erne arcán euforikus mosoly jelenik meg.
– 36,5.
– Nagyszerű. Gyere csak, Ser Davos. Besegítelek az ágyba –
csippenti meg a férfi arcát Jessica. – Holnap új nap lesz.

CIX.

Jessica!
Jessica kinyitja a szemét. A nappali sötét, az időzítő kikapcsolta a
televíziót. Az adapter órája fél négyet mutat. Kint süvít a szél,
recsegnek tőle az ablakok.
 Valaki ismét szólította. Erne hangja volt. Az egészséges Ernéé, nem
azé a törékeny férfié, akit a súlyos és gyors lefolyású betegség
legyőzött. Ernéé, akinek a sírjára egy csokor pitypangot vitt.
Jessica!
Már nem biztos benne, hogy női vagy férfihang-e. Hirtelen azt veszi
észre, hogy talpon van. Az este zuhanyzás után maga köré csavart
törülköző a padlóra csúszott. Tesz egy lépést. Azután egy másikat.
Tagjait könnyűnek érzi, nem fáj semmije. Mintha a parketta fölött
siklana. Levitálna. Lebegne anélkül, hogy talpa és a padló között
súrlódás jönne létre, bármiféle érintkezés a matériával.
Gyere ide, kincsem!
A beszélő egyszerre nő és férfi. Lehetne Erne, Nina, Jusuf, Tina, apa,
anya – együtt.
Jessica a hosszú ebédlőasztalhoz közelít, amely körül délceg tartású
emberek ülnek. Az asztal közepén fekete, szép estélyi ruha van
kiterítve, tiszta, frissen vasalt. Az ötödik ruha. Mellette egy pár
csillogó, kecses, magas sarkú cipő. A világ legszebb cipője.
Jessica megáll könnyed mozdulata közben, és arcát a tükör felé
fordítja. Valami nem stimmel. Mintha a visszatekintő tükörkép egy
árnyalatnyi késéssel ismételné az ő mozdulatait; a hajszálpontos
másolat helyett spontánul reagálna Jessica valóságos jelenlétére.
Respice in speculo resplendent.
Én vagyok az.
Persze hogy te, kincsem.
Jessica a szeme sarkából látja, hogy az asztal végénél ülő, fekete
estélyit viselő nő egy régi, vastag könyvet olvas. A nő mellett Camilla
ül. Nem az öreg, törékeny Adlerkreutz asszony, hanem a fiatal Camilla,
akinek fizikai erőtere a tükörig sugárzik.
Emlékezz rá, mit tettem, Jessica. Emlékezz rá, hogy megkíméltelek
téged és a barátaidat. Ez egy olyan ajándék, amit bármikor
visszavehetek.
Jessica bólint. Camilla alig észrevehetően mosolyog, és elfordítja a
tekintetét.
Jessicát váratlanul erős gyermeki szeretet és a szülei iránti
ragaszkodás keríti hatalmába, meg akar felelni nekik. Azt akarja, hogy
anya büszke legyen rá.
 A nő lassan feláll. De hiszen ez anya. Mozdulatai merevek és
gépiesek. Olyan, mint egy ügyetlen bábművész marionettje, aminek
összegubancolódtak a zsinórjai.
Jessica behunyja a szemét, és mikor egy pillanat múlva kinyitja, anya
mögötte áll. Arca minden más, csak nem szép. Szinte a
felismerhetetlenségig össze van zúzva, a behorpadt feje tetejéről az
egyik szemén át az állára folyik a vér.
Jessica érzi, hogy könnyek szöknek a szemébe.
– Miért sírsz, kincsem?
– Tudom, mit tettél, anya. Akkor reggel az autóban.
– Nem akartam, hogy sírjál, kis szívem.
Anya hideg keze a vállán.
– Nem. Nem azért sírok, mert megtetted.
– Hát akkor miért?
– Mert megértem.

CX.

A tükörbe nézek.

KÖSZÖNET

Marko Lehtoranta főnyomozó, a finn rendőrtiszti főiskola, a Police

University College tanára, gyilkossági és erőszakos bűncselekmények
szakértője
Petra Maisonen kiadói szerkesztő
A Tammi Könyvkiadó csapata
Család és barátok
Elina Ahlbäck Literary Agency: Elina, Toomas, Nicole és Julia
Férfi a tükörben