Viola Stern Fischer-Veronika H.

Tóth
A MENGELE-LÁNY
Bevezetés
Az auschwitzi szelekció
Olyan szépen éltünk...
Az én nagy szerelmem
Drága Lilykém!
A visszacsatolás
Autószerelő, asztalos, varrónő
Ki a zsidó?, és a bazsarózsás esernyő
A terror első áldozata
Fischer Gyurka szökése
A munkaszolgálat
Cipők a Duna-parton
Eichmann, Horthy és a zsidók
A három bőrönd
A gettó
Sanyi halála
A gettóból a transzportba
Bevagonírozás
A mentesség
A vonaton
A koncentrációs tábor
Mengele és a kisfiú
A kísérletek
Anna
Bébi, Irma és az öt SS-gyerek
Újabb kísérletek. Találkozás Eszterrel
Birkenauból Ravensbrückbe
Ravensbrück
Buchenwald
Szökés
A hazatérés
Fogják meg! Gyilkos!
Szökevényből harckocsiparancsnok
Váratlan találkozás
Befejezés
A MENGELE-LÁNY
A négy koncentrációs tábort túlélő szlovákiai magyar nő

igaz története

animus

A mű eredeti címe: Mengeleho dievca

Text © 2016 by Viola Stem Fischerová,

Veronika Homolová Tóthová

Borítófotó © Viola Stem Fischerová, Stanislav Guzák

Belívfotók © Jaroslav Cvancara, Viola Stem Fischerová, Puntigán

József, az SNP (vagy SzNF - Szlovák Nemzeti Felkelés)
Múzeumának archívuma, Slovensky národny archív (Szlovák
Nemzeti Levéltár), a Yad Vashem archívuma, Häftlingspersonalkarte
KZ Ravensbrück, Rotzsi STERN 1.1.5.4/7729941, ITS
Digital Archive, Bad Arolsen Häftlingsfragebogen KZ Buchenwald,
Rozsa STERN 1.1.5.4/7729947, ITS Digital Archive, Bad Arolsen
VHA Bratislava, Stanislav Guzák, Miroslav Homola, Veronika
Homolová Tóthová

Fordította: Mészáros Tünde A fordító a Műfordítók Egyesületének

tagja

A fordító munkája során a szlovákiai Kisebbségi Kulturális Alap

ösztöndíjában részesült.

This book was published with a financial support from SLOLIA,

Centre for Information on Literature

Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2019

A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.

ISBN 978-963-324-637-5 (papír)

ISBN 978-963-324-635-1 (epub)

Kiadta a Central Kiadói Csoport 2019-ben

Felelős kiadó: dr. Novák Kinga

www.animuscentral.hu

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők

Egyesülésének tagja

Felelős szerkesztő: Peiker Éva

Korrektor: Aranyossyné Bondi Judit

A borítót Juraj Sramko terve alapján Csöngető Csaba készítette.

Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.

Ez a könyv a Stern Rózsa Ibolyaként született Viola Fischerová

életéről szól. Viola a történtek után hetven évvel tér vissza az
emlékeihez, és úgy adja át a második világháború előtt, alatt és után
történteket, ahogy az emlékezetében

megmaradtak.

Tartalom

Bevezetés

Az auschwitzi szelekció Olyan szépen éltünk...

Az én nagy szerelmem Drága Lilykém!

A visszacsatolás
Autószerelő, asztalos, varrónő

Ki a zsidó?, és a bazsarózsás esernyő

A terror első áldozata

Fischer Gyurka szökése

A munkaszolgálat

Cipők a Duna-parton

Eichmann. Horthy és a zsidók

A három bőrönd

A gettó

Sanyi halála

A gettóból a transzportba Bevagonírozás A mentesség A vonaton

A koncentrációs tábor Mengele és a kisfiú A kísérletek Anna

Bébi. Irma és az öt SS-gyerek

Újabb kísérletek. Találkozás Eszterrel

Birkenauból Ravensbrückbe

Ravensbrück

Buchenwald

Szökés

A hazatérés

Fogják meg! Gyilkos!

Szökevényből harckocsiparancsnok

Váratlan találkozás

Befejezés
Bevezetés
Mengele-lány voltam. Egyike a sokaknak, akiknek el kellett viselniük
a kísérleteit. Egyike a keveseknek, akik ezt túlélték. És talán az
egyetlen, aki legyőzte. A doktor és csapata olyasmiket művelt velem,
amik miatt elvileg soha nem részesülhettem volna az élet
legnagyobb ajándékában: a gyermekáldásban. Nekem mégis két
csodálatos lányom született. Kétszer győztem le őket.

Voltam már életemben elképzelhetetlenül boldog, és voltam már

darabokra törve is. Elveszítettem egy nagy szerelmet, hogy aztán
szép lassan, fokozatosan találjak egy másikat, egész életen át tartót.
Túléltem négy koncentrációs tábort: Auschwitz-Birkenaut,
Ravensbrücköt, Buchenwaldot és Neustadt bei Coburgot, ahol a
Siemens-gyárban dolgoztam; szerveztem szökést, és szerepem volt
az egyik legkegyetlenebb birkenaui felügyelőnő kézre kerítésében.

Én, a hajdani Stern Rózsa Ibolya, ma Viola Fischerová. A

keresztnevemet a háború után változattam meg. Azokon a
területeken, amelyeket a háború alatt Magyarországhoz csatoltak,
negyvenöt után mindennapos volt a magyar nevek szlovákosítása,
sőt helyenként a hivatalos szervek ezt meg is követelték.
Engem nem zavart a dolog. A Rózsát meg az Ibolyát a lágerekben
hagytam, és az utóbbit a szlovákul is létező Violára módosítottam.
Ha velem tartanak a könyv végéig, kiderül, miért ilyen értékes
számomra ez a név, bármilyen formában is.
A húszéves Stern Rózsa Ibolya

Az én kezemen nincs tetoválás. Mire elértek hozzám, kifogyott a

tinta, így nem is tudom, milyen szám alatt írtak be a listájukra. Már
ha beírtak egyáltalán. Minket, az utolsó transzportokkal érkezőket
néha már nem is iktattak. Nem túlélni mentünk oda, hanem
meghalni. De ha volna ilyen tetoválásom, az lenne az én
kitüntetésem. A férjemnek több is volt: a legbüszkébbé a
francia köztársasági elnöktől kapott Becsületrend tette. Nekem
szerencsém volt. Vele, a családommal, a túléléssel.
Az auschwitzi szelekció
1944 júniusa

A doktor viszonylag alacsony volt, sötét haja hátrasimítva. Az ember

azt gondolná, a női láger főorvosa, akinek ki kell találnia, hogyan
alkossa meg az árja fajt, szőke lesz és kék szemű, de az alig
százhetven centis Josef Mengele haja sötét volt, szeme barna, két
elülső foga között rés. És sokkal magasabbnak tűnt. Félelmetes volt.
Leginkább azért, mert a szelekciós káosz során mindvégig higgadt
maradt. A többiek kiabáltak, rohangáltak, hajtották a foglyokat a
sorba, de ő csak fütyörészett vagy cigarettázott, és békésen
várakozott. Tudta, mire vár, és hogy amire vár, attól azt kapja majd,
amit a legjobban szeret - új kísérleti lehetőségeket. Erről persze
fogalmam sem volt, amikor először megpillantottam a doktort. És
tulajdonképpen neki sem. Pedig én, pont én lettem az egyik
új „örömforrása”. A játékszere. Az egyik új Mengele-lány. Mert így is
neveztek minket: a Mengele-lányok.

A mi vagonunkból mindenkit kitereltek már a rámpára. Mindvégig

édesanyám mellett álltam, szorosan fogtam a kezét. A meleg júniusi
este ellenére reszkettem. Nem a hidegtől, hanem az
idegfeszültségtől. Inkább csak sejtettem, mint tudtam, hogy ami most
következik, az végzetes lesz. Hogy minden megváltozik. Végleg
szertefoszlott a hamis illúzió, hogy Losonc 1938-
as visszacsatolásának köszönhetően megmenekültünk. A szlovák
területeken maradiaknak már negyvenegytől kellett viselniük a
csillagot, negyvenkettőben pedig indultak velük a transzportok.
Eközben mi viszonylagos biztonságban tudhattuk magunkat -
egészen 1944 júniusáig. Ekkor a magyarok, de legfőképpen a
németek, Eichmann-nal az élen, nyolc hét alatt négyszázezer zsidót
indítottak útnak a marhavagonokban. Már nem az olcsó
munkaerőt jelentettük számukra, hanem egy likvidálandó tömeget.
Ennek nem kellett volna bekövetkeznie. De ők ezt akarták.
Megsemmisíteni bennünket. Így most az auschwitzi rámpán
személyesen a haláldoktor, Josef Mengele várt.
Vagy harmincméternyire álltunk tőle. Aztán elindult a felsorakoztatott
tömeg mellett, és csak az ujját mozdítva mutatta mindenkinél, hogy
merre. Ha balra, az a gázt jelentette, ha jobbra, az munkát, vagy
hogy kísérleti alany lesz az illető. Élet, halál, élet, halál... Felfogható
egyáltalán, micsoda hatalma volt? Hogy nem arról döntött, ki megy
jobb és ki rosszabb barakkba. Hogy ki kap jobb ételt vagy rosszabb
cipőt. Arról döntött, ki fog élni, és ki nem.

Láttam, ahogy megáll a mi sorunk elején. Nézte az embereket, és

billegett az ujja. Jobbra, balra. Mint valami élettelen anyagot, úgy
szemlélt minket. Tudtuk, hogy a lágerekben zajlik egy úgynevezett
szelekció. Hogy elkülönítik a férfiakat és a nőket, majd kiválasztják
közülük azokat, akik alkalmasak nehéz munkára. Tudtuk azt is, hogy
igyekezni kell a munkára alkalmasak közé kerülni, mert azok állítólag
több ennivalót és jobb ruhát kapnak, mint akik nem bírnak
dolgozni. Legalábbis ez a szóbeszéd járta.

Lesütöttem a szemem, így nem láttam az arcát. Csak a kezét. A

balját az egyenruhája gombjai közé dugta. A ruha tipp-topp volt,
rendezett, tiszta. Tökéletes. Olyan hatást keltett, mintha a gazdája
sosem izzadna bele, mintha egy kicsit sem gyűrődne meg, ha leül.
Übermenschsé tette. A mi szelekciónk során nem viselte a híres
fehér köpenyét.

Szóval abban a pillanatban Mengele legfontosabb testrészét láttam,

azt, amelyik rólam, rólunk döntött. Jobb keze kinyújtott mutatóujját.
Fogolytársak mesélték, hogy voltak szelekciók, amikor valcert fütyült,
és mintha táncolna a keze, ritmusra mutogatott. Pa-ra-raram, pa-
pam, pa-pam. A mi rostálásunk során csend volt, csak a mutatóujj
intett jobbra vagy balra.

Mengele nem tudott rólunk semmit. Nem tudta, hogy édesanya süti
Losonc legjobb almás pitéjét, és azt sem, hogy milyen finom, meleg
sálakat és zoknikat köt nekünk. Nem tudta, milyen jó vagyok
számtanból, és hogy a háború előtt orvos akartam lenni. Nem tudott
rólunk semmit. És nem is érdekelte semmi. Nem volt számára
emberi értékünk.
A kezét láttam. Balja az egyenruhája kabátjába dugva, jobbja
csuklóban meghajlítva, mutatóujja akár a tájoló mágnestűje. Már
csak hárman voltak előttünk, egy tizenkét év körüli fiú az anyjával,
meg egy idősebb nő. A doktor a fiúra meg az anyára pillantott. Balra
mutatott. Aztán az idősebb nőre nézett. Balra mutatott. Ott már
sokan zsúfolódtak. A másik oldalon néhányan álldogáltak csupán.
Köztük egy púpos fiú. Az jutott eszembe, hogy nem lesz túl sok
esélye, hiszen nem bír majd dolgozni. Vagyis biztos a bal oldal a
jobb. Akiket oda küldött, egészségesnek és elég erősnek tűntek. Az
anyákat pedig együtt hagyta a gyerekekkel. Ezt bölcs és logikus
döntésnek láttam, hiszen nyilván jobban dolgoznak a nők, ha tudják,
jó helyen van a gyerekük, gondoskodnak róla.

Egyszeriben ott állt mellettünk. Lenézett a kezünkre, látta, milyen

görcsösen kapaszkodunk egymásba anyukával, és elmosolyodott.
Nem is mosoly volt. Megvető vigyor. Ahogy feljebb emelkedett a
tekintete, elfordítottam a pillantásomat. Nem akartam ott lenni, nem
akartam, hogy ránk nézzen, el akartam tűnni, szerte akartam
foszlani, így ösztönösen félrenéztem. Azt azonban, ami következett,
nem tudtam szertefoszlatni.

Néztem a kezét. A kinyújtott mutatóujját. Balra. Balra mutatott!

Mindkettőnket balra küldött. A gázba. Ezt akkor persze nem tudtam
még. A korábbi elméletem szerint a jó oldalra kerültünk, nem is
tiltakoztunk hát. Megfordultunk, hogy csatlakozzunk a
halálraítéltekhez, mikor egyszer csak megállt Mengele, és azt
mondta, jó hangosan:

- Komm her! Gyere ide!

Körülnéztem, hogy vajon kihez beszél. Engem nézett. Jaj, istenem,

mit akar tőlem? Mit csináltam rosszul? Túl gyorsan léptem ki a
sorból? Vagy túl lassan? Odamentem hozzá. Tágra nyílt szemmel
néztem rá. Emlékszem, biztattam magam, hogy pislogj egyet,
pislogj, ne mereszd a szemed, de képtelen voltam nem mereszteni.
Megálltam előtte.

- Hány éves vagy? - kérdezte.

- Huszonkettő. - A hang furcsa reccsenéssel tört fel a torkomból.

Mengele hosszan nézett, egyenesen a szemembe. Az övé sötét volt,

mint az éjszaka. Átható, szúrós. Az enyém kék. A hajam
világosbarna. Sokkal árjábbnak néztem ki, mint ő. Alaposan
végigmustrált - a szememet, a hajamat, a termetemet -, aztán
egyszer csak jobbra mutatott. Jobbra! Elszakít anyukától! Ekkor
döbbentem csak rá, hogy még mindig görcsösen markolom a kezét.
Ott állt mögöttem, igyekezett észrevétlen maradni, de már nem
tudott. Nem akartam őt elengedni. Nem bírtam. Összetartoztunk, a
lényem része volt, a lénye része voltam. Nem szerettünk egymás
nélkül létezni. Bárhova vinnének, egy a fontos: hogy együtt menjünk
oda. Mi ketten. Legjobb barátnők, rokonlelkek. Ő volt a világom fix
pontja. Nélküle nem is lett volna világom. Mengele azonban
úgy döntött, nélküle lesz.

A doktort általában úriemberként írják le. Nekem sokkal durvább

emlékem van róla. Lehet, hogy már az aznapi ötödik transzport
voltunk, és lehet, hogy feldühítette, hogy meghalt műtét közben a
„kedvenc” kísérleti alanya (állítólag kioperálta a gyerek hangszálait,
hogy ne zavarja a sírása, miközben érzéstelenítés nélkül belevág a
húsába). És lehet, hogy csak az bosszantotta, hogy olyan eltökélten
kapaszkodom anyukába. Lepillantott összefonódó ujjainkra. Fehérek
voltak, olyan szorosan fogtuk egymást. Végignézett a szemmel
láthatóan nem makkegészséges édesanyámon, akinek csak egy
veséje volt, a kezelés pedig akkoriban még gyerekcipőben járt. És
akkor egyszer csak belerúgott. Anyukába. Mengele belerúgott az
édesanyámba! Anyuka leesett a földre, és onnantól kezdve nem
voltunk többé együtt. Abban a pillanatban, ott, a rámpán a doktor
rúgásával véget ért az én addig csodásan
hétköznapi, eseménytelen, érdektelen kis életem. Megszűnt létezni a
családom. Ott, a rámpán vette el tőlem a vigyorgó fenevad azt, ami a
legfontosabb volt nekem, amit annyira szerettem.

A kápók áttaszigáltak a másik oldalra. Nem álltam ellen. Nem

omlottam össze. Azt hittem, engem küld a „rossz” oldalra, és anyuka
megmenekül. De csak míg a kápó, aki belökött a sorba, a fülembe
nem sziszegte:

- Kuss! Örülj, hogy te megvagy. Az anyádnak már mindegy.

Szóval pont fordítva van minden, mint aminek látszik. Ránk, a jobbra
állók kis csoportjára rettegve, sajnálkozva néztek a többiek. Mi
voltunk a szemükben azok a szerencsétlenek, akiknek rögtön a
megérkezés után ilyen pechje van. Nem is sejtették, hogy épp
ellenkezőleg: mi kaptunk esélyt arra, hogy legalább az első napot
túléljük. És ebben a csoportban voltam én, a szemmel
láthatóan egészséges, fiatal nő, és rajtam kívül még tizenkettő
magamfajta. Mindegyik kicsit más, csak a korunk hasonló, tizennyolc
és huszonöt év között. Itt állt továbbá a púpos fiú, meg egy
negyvenöt év körüli, dongalábú férfi. A két láb hossza közötti
különbségen annak idején úgy segítettek, hogy a suszter
vastag talpú cipőt varrt az érintetteknek, ami gyakran úgy nézett ki,
mintha patája lenne az illetőnek. Hozzánk került még hat állapotos
fiatal nő, egy áthatóan kék szemű fiú, meg tíz rendkívül jókötésű
férfi; utóbbiaknál a kor szemmel láthatóan nem számított, mert
tizenhattól ötvenévesig akadt köztük mindenféle.
Harmincegyen voltunk összesen.

Néztem anyukát a másik csoportban. A szelekció végeztével sok

ember állt a bal oldalon. Fiatalok, idősek, családok gyerekekkel.
Mengele elment, a kápók vették át az irányítást. Olyan zsidók, akik
az SS parancsára őriztek minket. Foglyok voltak ők is, de a németek
kiválasztották őket a többi lágerlakó közül, hogy segítségükre
legyenek a piszkos munkában. Egyikük odaállt elénk, és azt mondta:

- Ez a csoport velem jön, kiállítjuk a papírokat. Ez meg - mutatott

anyukáék felé - csak ide, a közeibe. A hosszú út után biztosan
szívesen megmosakodnának. Zuhanyozás után majd jönnek kitölteni
a blankettákat, és az első csoport megy mosakodni. Indulás! -
kiáltotta hirtelen, és a kápók már tereltek is bennünket.

Más-más irányba. Felesleges kérdésekkel, hogy például minek

osztottak bennünket két csoportra, nem foglalkoztak. Még egyszer
egymásra pillantottunk anyukával. Tágra nyílt szemmel, rémülten
néztem, mert a fülemben csengtek a kápó szavai, amelyeket nem
akartam, nem tudtam elhinni. Az anyádnak már mindegy! Anyuka
biztos azt hitte, magamat féltem, mert rám mosolygott, és
odakiáltotta:

- Ne félj, csillagom! Később találkozunk, valahol megvárlak. És

tudom, hogy még mindig vár. Valahol.
Olyan szépen éltünk...
Losonc - Lucenec, 1938-ig

Mi nagyon szépen éltünk odahaza. Anyuka háztartásbeli volt, apuka

pedig az Első Trencséni Borovicskafőzde (Prvá trencianska
borovicková továren) üzleti képviselője. Két bátyám volt, Sándor és
György, vagyis Sanyi és Gyuri. A tágabb família ennél persze jóval
népesebb volt. Egyetlen családi képem maradt meg azokból a
gyönyörű szép időkből, amelyek ma már olyan távolinak tűnnek,
hogy alig hihető: léteztek valaha.

Olyan ez a fénykép, mintha egy családi ebéden készült volna, pedig

műtermi. Magda unokatestvérem készítette, aki hivatásos
fotográfusként kereste a kenyerét. Én a felső sorban álló fekete
masnis, fehér galléros lány vagyok. Balomon Berkó Sándor, egy
másik unokatestvér, okos tekintetű, rendkívül eszes, tehetséges
diák, mindenki szép jövőt jósolt neki. Gyönyörű verseket írt, a
háború előtt hozták is a lapok, sőt egy kötetet is kiadott 1940-ben, Az
ördög köpenyében címmel. Azt a köpenyt két évvel később rá is
adták: Sanyi munkaszolgálatosként halt meg valahol a fronton.

1944. június 13. - ezen a napon halt meg a családom nagy része és
további, számomra fontos emberek. Azok, akik a világomat alkották -
anyuka, apuka, Blanka néni, a kedvenc nagynéném, Jozefin néni és
Gizella néni. Bözsi, az én imádott, gyönyörű és elegáns
unokatestvérem egy jónevű helyi ügyvédnél dolgozott titkárnőként,
Ernő pedig, a férje, fess ember és rendkívül jó férj volt. Virággal
árasztotta el Bözsit, megvárta az iroda előtt, együtt jártak
bevásárolni, együtt olvastak újságot, megvitatták az élet dolgait,
sokat nevettek, és Ernő közben meg-megfogta a felesége kezét,
nagy szeretettel, aki ezt gyengéd, odaadó pillantással viszonozta.
Mindig úgy képzeltem, hogy ilyen lesz majd az én házasságom is.
Hogy olyan társam lesz, akire mindig szeretettel, tisztelettel tudok
majd nézni. És ezt meg is kaptam az élettől. A férjem nemcsak
férjként, emberként is nagyszerű volt. Egy igazi lovag. Jacques
Chirac francia elnöktől megkapta a Becsületrend lovagi rendjelét. De
a háború előtt úgy tűnt, valaki egészen másnak leszek a felesége...

A Stern család álló sor, balról jobbra: Stem Sándor és Haas Árpád,
Ibolya nagybátyjai, Reich Sándor, a család barátja, Stern Ibolya,
Berkó Sándor, Ibolya unokatestvére, Stern György, Ibolya bátyja,
Haas Imre, Ibolya unokatestvére ülő sor, balról jobbra: Reichl Berta,
az egyik unokatestvér felesége, Reiter (szül. Berkó) Erzsébet, a
„Bözsi”, Ibolya unokatestvére, Reiter Ernő, Bözsi férje, Stern Gizella,
Ibolya nagynénje, Reiterné, távoli rokon, Berkó Jozefin, Ibolya
nagynénje, Stern Ilona, Ibolya édesanyja, Haas Blanka, Stern Andor
nővére, Stern Andor, Ibolya édesapja

Bözsi és Ernő is a gázban végezték 1944. június 13-án. Fiatalok,

egészségesek voltak mindketten. Egy gyönyörű pár, két ember,
akikről egyszer csak úgy döntött valaki, hogy nem érdemlik meg az
életet.

Győzött a gonosz. Legyőzte őket. Nem adatott meg nekik, hogy

egymást támogatva haljanak meg, hogy elmondják egymásnak
mindazt a szépet, amit még szerettek volna. Csak kínlódhattak, nem
tudva, mi történik épp a másikkal. Még mindig fáj, ha rájuk gondolok,
mert ilyenkor eszembe jut, mennyire nem igaz, hogy a szerelem
legyőzi a halált is. Ilyen esetben nem győzi le. A szerelmükből nem
maradt semmi. Belőlük sem. És ha én is meghalok majd, olyan lesz,
mintha ez a szerelem sosem létezett volna, hiszen már senki sem
fog emlékezni rá.

A mai Szlovákia déli részén éltünk, Losoncon (Lucenec). Nálunk az

a szólás járta, hogy amit az ember nem kap meg Pesten vagy
Bécsben, azt biztos megtalálja Losoncon. Leendő apósom pedig
mindig hozzátette: „Sőt azt is, amit Berlinben vagy Hamburgban
nem. Mert én felvásároltam és elhoztam ide.” Hát ezért lehetett
nálunk mindent megvenni.

A Fischer-fivérek üzlete

Gyula bácsi, ahogy leendő apósomat hívtam, amikor még egyikünk

sem sejtette, hogy egyszer majd hozzámegyek a fiához, bátyjával
együtt vezette az üzletét. Fischer testvérek, hirdette a tábla a Fő
utcai bolt fölött. Az utcát akkor éppen Masarykovának, Masaryk
utcának hívták az első csehszlovák államelnök tiszteletére, aki 1930-
ban ellátogatott Losoncra. A Fischer fivérek földszinti boltja fölött,
ahol festéket, olajat, benzint és vasárut kínáltak, tizenhat
szobás szálloda működött, Slávia néven; ez szintén az ő
érdekeltségük volt.

Talán meglepő, hogy az üzletben benzint árultak, de így volt;

üzemanyagot akkor még nem kizárólag a benzinkutak tartottak. A
két háború közötti időszakban csak a Fő, vagyis Masaryk utcán hét
üzlet is volt, ahol benzint lehetett venni. 1911-től, amikor Losoncon
megjelent az első két autó, megállíthatatlanul terjedt a
közlekedésnek ez a módja. Aki csak tehette, gépkocsit tartott.
Egyrészt a fejlődés jelképeként, másrészt pedig ez lépéselőnyt is
jelentett a konkurenciával szemben. Nem kellett vonatra várni, és a
szállítás is sokkal egyszerűbbé vált. Meg persze gyorsabbá. Aki
pedig elsőként hozta be az új árut, annál vásárolt a nép.
A Slávia szálló, szintén Fischerék tulajdona. Ma a losonci Városi
Hivatal székhelye

Ha Losonc nagyobb, a főutcáját bulvárnak nevezték volna - szép,

széles utca volt, három szekér is kényelmesen elfért egymás mellett.
Magas fák szegélyezték. Ez volt a város szíve, mindenki megfordult
itt. Vásárolni jöttek az emberek, az ismerőseikkel találkozni, vagy
egyszerűen csak erre vezetett az útjuk hazafelé. Igazi főutca volt.

Mi a Masaryk utca egyik végébe torkolló Nagybég utcában laktunk.

1922. november 14-én születtem. Csodaszép időszak volt, négy
évvel Csehszlovákia megalakulása után. Négy évvel az első
világháború után. Akkor még csak világháborúnak vagy nagy
háborúnak mondták. Nem gondolta volna senki, hogy még egyet átél
majd az emberiség, egy sokkal szörnyűbbet,
sokkal érthetetlenebbet. Legalábbis nekünk, zsidóknak ilyen volt.
Losoncon körülbelül kétezer-kétszázan voltunk, ebből vagy
kétszázötven ortodox. A többség azonban, a mi családunkat is
beleértve, a neológ irányzathoz tartozott.
Akkoriban népszámláláskor a „vallása” rovatba nem azt írtuk, hogy
zsidó, hanem hogy izraelita. Anyuka tartotta ugyan az ünnepeket, de
nem vitt kóser konyhát. Nem voltak külön tejes meg húsos
edényeink, és disznóhúst is ettünk. Mi több, a neológ rabbi, doktor
Reschofszky Artúr is rendkívül haladó szellemű volt, keresztény
feleségével és katolikus pap sógorával.

A zsidók, elsősorban a tehetősebbek, összefogtak a század húszas

éveinek elején, és a neves Baumhorn Lipót tervei alapján építtettek
egy gyönyörű zsinagógát. A templom kupolamagassága
harmincnégy méter fölött van. Ha az ember felnézett a tetejébe, úgy
érezte, ellát egész a mennybe. Négy felirat volt ott, ahol a kupola
kezdett kiemelkedni a falból, minden sarokban egy. Gyermekként Az
Ezeregyéjszaka meséiből idevarázsolt csodapalotának láttam
az orientális-bizánci stukkókkal díszített épületet. Apám azt mondta,
ezerkétszázan is elférnek benne, de szerintem ennél néha többen
voltunk. Anyámmal a karzaton álltunk a többi nővel és a kisfiúkkal, a
srácokkal. Lent a férfiak voltak a tizenkét évnél idősebb fiúkkal.
A neológ zsinagóga. 1945 után takarmány- és műtrágyaraktár volt,
majd szinte romos állapotból újították fel 2016-ban. Ma társadalmi és
kulturális események színhelye

Anyuka gyakran emlegette, hogy nemigen igyekeztem kifele a

világra, farfekvéses voltam. A bába és az orvos szó szerint
kinyomott a hasából, de úgy, hogy közben a veséje is megsérült. És
mivel betegen nem tudott gondoskodni rólam, néhány nappal a
születésem után a magyarországi Hevesen élő gyermektelen nővére
vett magához. Hatéves koromig maradtam náluk. A tenyerükön
hordoztak. Megkaptam mindent, hiszen pótoltam egy időre
a gyermeket, akit hiába vártak. A nagynénémet hevesi anyunak
hívtam. Rendszeresen jártunk persze látogatóba Losoncra.
Emlékszem egy esetre, ami pont egy ilyen alkalommal történt.
Anyukámnak három nővére volt. Felállítottak egy székre, lehettem
vagy három-négyéves, és a négy testvér körbeállt:
- Na, mutasd meg, melyik a te anyukád?

És én azonnal, pillanatnyi habozás nélkül odabújtam az

édesanyámhoz. A másikra meg rámutattam, és azt mondtam:

- Ez a hevesi anyu!

Szokatlanul erős kötelék volt köztem és anyám között, még ha

hatéves koromig ritkán voltunk is együtt. Közvetlenül az
iskolakezdés előtt költöztem haza, és az időm nagy részét otthon is
töltöttem aztán. Nagyon jól éreztem magam ott, nem kívánkoztam
sehova. Gondoztam anyukát, segítettem neki. Olyan volt, mintha
barátnők lennénk. Együtt vásároltunk a piacon, együtt főztünk,
varrtunk, szabásmintákat és ruhadíszeket készítettünk.
Nagyon szerettem anyukát, és ő is engem. A szüleim mindig úgy
hívtak: kislányom. Az olyan szülőket, mint amilyenek az enyémek
voltak, Isten küldi ajándékba. Velünk, gyerekekkel, de egymással is
nagyon jók, kedvesek voltak. Nap nap után láthattam, hogyan
kellene egy férfinak viselkednie a feleségével. Hogyan kell szeretnie,
óvnia, tisztelnie. Apuka Ilonkának vagy anyuskámnak hívta anyukát,
ő pedig gyakran mondta neki: „Andorkám, szívem!” Apám
kicsit alacsonyabb volt anyámnál, és emlékszem, hogy ha
fényképezkedni mentek, apámat kis sámlira állította a fotográfus.
Ezen mindig jót nevettek, és én örültem, hogy apukát nem bántja a
dolog. Nagyon jó ember volt, és minden helyzetben feltalálta magát.
Annak ellenére, hogy igazán nem vetett fel bennünket a pénz,
sikerült titokban összegyűjtenie annyit, hogy anyukának jó helyet
vásárolhasson a zsinagógában. Merthogy az üléseket meg kellett
venni. Mikor anyuka könnyes szemmel hálálkodott, apuka csak
ennyit mondott: „Az én Ilonkámnak bármit a világon.”

Szóval éltem boldogan, egészen 1938-ig. Majdnem tizenhat voltam,

és úgy éreztem, lassan nyílik előttem az élet. Jött az első szerelem,
és azt hittem, a világ csak arra vár, hogy elinduljak felé az én
városkámból, tanuljak, tapasztaljak, aztán férjhez menjek, és nekem
is olyan népes, boldog családom legyen, mint amilyenből jöttem.
Anyuka, ahogy ez akkor megszokott volt, nem dolgozott, apuka
pedig üzletkötőként sokat utazott, hogy eltartson minket, meglegyen
mindenünk. És meg is volt. Mi több, a fizetéséből nemcsak ötünket
tartott el, hanem négy gyerekkel özvegyen maradt húgát és anyuka
szintén megözvegyült, a fiát egyedül nevelő nővérét is segítette. Ha
szerettem volna valamit, mondjuk, új blúzra fájt a fogam - nem
szükségből, csak puccból -, nemegyszer ezt válaszolta: „Előbb az
unokatestvéreidről kell gondoskodnunk. Ők már nagylányok,
eladósorban vannak. Te majd később következel.”
Apai nagyanyámat is mi gondoztuk. Hat gyereke volt ugyan, de
mikor megbetegedett és segítségre szorult, nem hozzájuk, hanem a
menyéhez, az ő Ilonkájához kívánkozott, így hát hozzánk költözött.
Ómamának magas volt a vérnyomása; mi, gyerekek hordtuk neki a
gyógypiócát. Örült, hogy nálunk maradhatott élete végéig. Annak
idején otthon volt szokás meghalni. Ez teljesen természetes volt, és
megkönnyítette a gyász feldolgozását is, azt hiszem. Nem kellett
gyötrődnie a családnak amiatt, hogy volt-e, aki a szerettüknek egy
pohár vizet adjon, megsimogassa vagy fogja a kezét, mikor eljött az
utolsó óra.

Nem volt saját házunk. Lakást béreltünk a Nagybég utcában. Folyó

víz nem volt a házban, a kútra jártunk. Az utca neve arra az időre
utal, amikor Losoncon még csak úgy hemzsegtek a török bégek, a
város ugyanis az 1554-1593-as török megszállás idején a
mindenkori bég székhelye volt. Lakóbástyája még 1800 körül is állt,
legalábbis így beszélték.

Sokan voltunk otthon, így a bátyáimmal osztoztam egy szobán. Nem

zavart ez minket - szerettük egymást, és így legalább társaság is volt
mindig. A zsinagógából jövet mi, gyerekek mentünk elöl, a szüleink
pedig karon fogva mögöttünk, és hallottam, ahogy apuka
elégedetten így szól: „Gyönyörű családunk van, igaz, Ilonkám?”
Anyuka válaszképpen csak rámosolygott, és ballagtak tovább
hazafelé csendesen, békésen.

A vallás érezhetően jelen volt az életünkben. Anyuka péntek este

meggyújtotta a menórát, megültük a sábeszt, és tartottuk az összes
nagyobb ünnepet, a hanukát, a jóm kippurt, a pészahot, a purimot
meg a többit.

A családunkban elsőrendű fontosságú volt a tanulás. Mindhárman a

zsidó elemibe jártunk, majd gimnáziumba. Apuka mindent megtett
azért, hogy az összes gyereke, azaz én, a lány is, eljusson az
egyetemre. Idősebb bátyám, Sanyi gond nélkül bekerült a prágai
Károly Egyetem orvosi karára. A példaképem volt, én is orvos
akartam lenni.

Anyuka roppant büszke volt a fiaira. Sanyi élvezte az egyetemet,

kiválóak voltak az eredményei, és azt mondta, megtalálta a
hivatását. Leghőbb vágya volt segíteni a szenvedőkön, és azt
hiszem - bár ezt sosem mondta ki -, elsősorban édesanyánkon.
Hitte, hogy megtalálja a módját. Anyuka ugyanis a hiányzó veséje
miatt sok gyógyszert szedett, és ezeknek számos
kellemetlen mellékhatása volt. Gyuri pedig, a fiatalabb bátyám... hát
olyan matematikust nem látott még a világ! Egyszer még gimnáziumi
tanárát is figyelmeztette, hogy hibás a felírt példa. Az osztálytársai
mesélték aztán, hogy nem akarta nevetségessé tenni, nem
szemtelenül mondta, csak udvariasan elmagyarázta neki, hol a hiba.
A tanár viszont ahelyett, hogy megköszönte volna a figyelmeztetést
és megértette volna, milyen szenvedélyes matematikai érdeklődés
munkál a diákjában, odament a bátyámhoz, és olyan két
csárdás pofont lekevert neki, hogy Gyuri kiesett a padból. Heves
kamasztermészete nem engedte, hogy ezt a megaláztatást annyiban
hagyja - mikor a tanár megfordult és elindult vissza a katedra felé,
Gyuri rá akarta vetni magát. Az osztálytársai azonban szerencsére
lefogták és haza is kísérték. Gyurit annyira megviselte az eset, hogy
két napra ágynak esett súlyos migrénnel.

Ezzel a tanárral nekem is volt egy kellemetlen élményem. Magyar

vezetékneve volt ugyan, de sosem felejtette el hangsúlyozni, hogy ő
német. Már a háború előtt is gyűlölte a zsidókat. Egyszer kiszólított
felelni. Napok óta fájt a fogam, attól pedig a fél arcom, így
zsebkendőt tartottam a szám előtt. A tanárt ez annyira felbőszítette,
hogy kitépte a kendőt a kezemből, letörölte vele a táblát, aztán
megcsapdosta a mocskos textillel az arcomat. Fájt, amit csinált, és
ezt tudta. Ütött, és közben azt kiabálta:

- Tudom jól, ki vagy te! A Gyuri húga, mi?! - Mintha a bátyám

valami gonosztevő lenne, és általa persze én is.

De valamicskét visszakapott ebből a tanár úr az érettségin. Ő volt az

egyik vizsgáztató, és annyi szőrszálhasogató, becsapós kérdést tett
fel, annyira be akarta bizonyítani, hogy nem tudok eleget és nem
kaphatok érettségi bizonyítványt matematikából, hogy végül a
vizsgabizottság elnöke avatkozott be. Mindmáig emlékszem, mit
mondott neki.

- Kolléga úr, látom, mire törekszik. Ez a diák helyes feleleteket ad,

maga pedig össze akarja zavarni. Hagyja végre békén, és maradjon
csendben!

Még a teremből is kiutasították, én pedig békében

leérettségizhettem.

Emlékszem a nevére, nagyon is jól emlékszem, de nem írom le. Az

utódai élnek, és ők talán kedves, odaadó apaként, nagyapaként
ismerték. Az pedig, amit elkövetett ellenünk, tulajdonképpen
semmiség volt ahhoz képest, ami később várt ránk.

Ettől az egy tanártól eltekintve, szerettem a gimnáziumot. Izgalmas,

olvasott, világlátott oktatóink voltak, akik tudatosították bennünk,
milyen fontos a műveltség, és milyen szerencsések vagyunk, hogy a
szüleink biztosítani tudják ezt számunkra - mi pedig ennek
megfelelően viselkedtünk.
Az én nagy szerelmem
Losonc, 1938. január-augusztus

A gimnázium ötödik osztálya egyszerűen csodálatos volt. És

nemcsak azért, mert tanulhattam, hanem mert szerelmes lettem. Az
idolom, az első szerelmem nem velem egykorú fiú volt, hanem egy
nálam hét évvel idősebb fiatalember. A barátnőim mind irigyelték
tőlem ezt a romantikus szerelmet.

Az osztálytársainknak akkor tulajdonképpen semmi esélye nem volt

nálunk. A korunkbeli fiúk ugyanis vagy túl szégyenlősek és
gyerekesek voltak, vagy olyan módon juttatták kifejezésre
érdeklődésüket, hogy az nekünk, ifjú hölgyeknek, a legkevésbé sem
volt ínyünkre. Például kiabáltak utánunk, csúfolódtak, vagy éppen
azzal okoztak bosszúságot, hogy folyton ott sündörögtek körülöttünk,
mint a kiskutyák a gazdi lábánál. Mi viszont egy széles vállú
védelmezőre vágytunk, egy igazi gavallérra, akinek szikrát hány a
szeme, és aki bricskán, vagy nem is, inkább taxival jönne értünk, de
nem, ez túl merész álom, elég lesz az a bricska... Végighajtatnánk a
városon, a korzónál leszállnánk, és süteményt ennénk a Corso
kávéházban. Figyelmes lenne ez a fiatalember, kihúzná a széket, ő
rendelné a kávét-süteményt. Ismerőseinek, mindenféle mélyen
tisztelt uraknak, miután barátságosan üdvözölnék egymást, azt
mondaná: „Elnézést, de most nem tudok önre időt szakítani.
Bizonnyal megérti, hogy ez bájos ifjú hölgy előnyt élvez. A hivatali
ügyeket majd holnap, az irodámban megbeszéljük. Alászolgája.” És
tekintete újra elmerülne a miénkben.

Nos, velem valami nagyon hasonló történt. Néhány héttel a nyári

szünet előtt korzózni voltam anyukával. Sétálgattunk, és egyszer
csak megéreztem, hogy valaki néz. Biztos mindenki találkozott már
ilyesmivel. Nem is kell keresni a tömegben, hogy ki lehet az - az
ember csak megfordul, és... Hát így pillantottam meg életemben
először Markovics Artúrt.
Vagyis biztos nem először, hiszen losonci volt ő is, de ekkor vettem
először úgy igazából észre. Magas volt, és egy kicsit hasonlított
Clark Gable-re.

Egyszóval elegáns, finom úriembernek látszott. A posta előtt állt, és

nézett. Nem úgy, mint amikor a fiúk, férfiak egy-egy pillantással
értékelik a nőt. Úgy nézett, mintha engem várna. Mintha ott lenne
mellette a helyem. Mintha csak azt várná, mikor elégelem meg végre
a céltalan őgyelgést a korzón és megyek oda hozzá.

Barna haj, szalmakalap, világos, háromrészes öltöny, hóna alá

csapva egy újság. Ahogy találkozott a tekintetünk, megemelte a
kalapját, meghajolt és elmosolyodott. Egy kicsit meg is ijedtem -
tényleg engem néz ez a jóképű fiatalember? Ki lehet vajon?
Szerencsére anyuka is észrevette őt, és elindult a fiú felé.

- Jó napot, Artúr, újra itthon, látogatóban? - kérdezte a

fiatalembertől.

- Kezét csókolom, nagyságos asszonyom! Bizony, hamarabb

letettem a vizsgáimat, és hazajöttem megnézni az én drága
édesanyámat.

- És hogy van anyuka?

- Köszönöm szépen, egész jól. Fürdőre akartak menni édesapával,

de valószínűleg tavaszra halasztják az utazást - felelte a fiú, és
átsiklott rám a tekintete.

Éreztem, hogy elpirulok, de úgy tűnt, őt a legkevésbé sem

feszélyezi, hogy zavarba hoz. Szerencsére anyuka a segítségemre
sietett.

- Ibolyka, emlékszel még Artúrra?

Nem emlékeztem, és kisvártatva az is kiderült, miért nem.

Artúr szemmel láthatóan örült, hogy anyuka ezzel bevont engem a
társalgásba. Így már nem tűnt udvariatlanságnak, hogy nekem
címezze a mondanivalóját és én megtudjam, hogyan lehetséges,
hogy nem tűnt fel nekem Losoncon egy ilyen fess fiú.

- Kétlem, nagyságos asszonyom, hogy ez az elbűvölő ifjú hölgy

emlékezne rám. Még matrózruhás leányka volt, amikor elmentem az
internátusba.

Ehhez tudni kell, hogy matrózruhát mintegy hároméves korukig

viseltek akkoriban a gyerekek, fiúk-lányok egyaránt.

- Tényleg, hiszen édesapád Bécsbe küldött iskolába, onnan meg

mentél egyenesen Prágába, igaz? A jogi karra, ha jól tudom -
mondta anyuka.

- Bizony. Az internátusi esztendők alatt módomban állt alaposan

megismerni Bécs szépségeit, ezért döntöttem úgy, hogy továbbállok
a száztornyú városba. Jártak már Prágában?

Úgy éreztem, a kérdés főleg nekem szól.

- Nem, még soha. Főleg Pestre járunk, az közelebb van, és élnek

ott rokonaink.

- Ez esetben megtiszteltetésnek venném, ha egyszer

kalauzolhatnám magukat abban a gyönyörű városban - szólt
mosolyogva, majd hirtelen elkomorodott. - Ó, hiszen én még be sem
mutatkoztam! Bocsássanak meg. Megengedi, kisasszony? - kapta le
a kalapját. A melléhez szorította, és enyhén meghajolt. -Markovics
Artúr, szolgálatára. Nagyon örülök, hogy megismerhetem.

A látványtól hirtelen elszállt minden belém nevelt jó modorom, csak

álltam és bámultam, elfelejtettem, mit kell mondani. Biztos remekül
szórakozhat a mulyaságomon, gondoltam, de addigra össze is
szedtem magam.
- Örvendek. Rózsa Ibolya vagyok - nyújtottam a kezem, amit
ő megtámasztott a sajátjával. Nem tudok erre megfelelőbb
kifejezést, ugyanis tényleg nem megfogta, hanem csak finoman
alátámasztotta és megcsókolta.

Szinte lebegtem. Melegem volt és fáztam. Csak félig érzékeltem,

hogy elbúcsúzik anyukától, aki megkérte, adja át üdvözletét a
szüleinek, és már mentünk is.

Én pedig szerelmes lettem. Életemben először, egy szempillantás

alatt. Őrülten szerelmes. Fogalmam sem volt, hogy látom-e még
valaha, hogy lesz-e alkalmunk találkozni, beszélgetni. 1938 ugyan
már nem a sötét középkor idejére esett, de fiatal lányoknak nem volt
ildomos csak úgy korzózgatni-cukrászdázni a fiúkkal. Úgy meg pláne
nem, hogy én még tizenhat sem voltam, ő pedig huszonhárom múlt.

Egész este Artúr körül forogtak a gondolataim. Próbáltam másra

koncentrálni, de hiába. Ábrándjaimban prágai utcákon andalogtunk,
és rögtön el is szégyelltem magam, hogy ilyesmiken jár az eszem.
Kavarogtak bennem az érzések, nem tudtam, mihez kezdjek velük.

Reggel összekészülődtem az iskolába, és az utcán vártam Ágit meg

Bertát, az osztálytársnőimet. A közelben laktak, együtt jártunk
reggelente, és mindig leszóltuk vagy épp megdicsértük egymás
öltözékét, összehasonlítottuk a házi feladatok eredményét, és
persze be nem állt a szánk egész úton. Én azonban aznap
hallgattam. Ha megszólítottak, feleltem valamit kurtán, de
nem kapcsolódtam be a beszélgetésbe, mint máskor, és ez hamar
feltűnt a barátnőimnek.

- Mi van veled? Valami baj van? - kérdezte Ági, akit néha Nessie-
nek becéztünk, mert az olyan filmes névnek hangzott, és Ági a fitos
orrával, az aranyhajával meg a bájos kis pofijával tényleg olyan volt,
mint egy filmcsillag.

- Rosszul vagy? Szóljak az osztályfőnöknek, hogy engedjen el

orvoshoz? - aggódott Berta, aki viszont a nyakigláb típushoz
tartozott. Kamaszkorában nem volt nagy szépség, de elegáns,
kecses hattyúvá nőtte ki magát. Kedves, melegbarna szeme és
gyönyörű, telt ajka volt.

- Á, dehogy, csak rosszul aludtam - hárítottam el a kérdéseiket.

És abban a pillanatban megláttam őt az utca túloldalán. Ott állt. Úgy

tűnt, az imént vásárolt újságjába merül. Mintha villámcsapás ért
volna. De próbáltam észhez téríteni magam. Ne légy ostoba, biztos
nem miattad van itt, csak leszaladt újságért, és véletlenül pont azon
az utcán megy haza, ahol te laksz. Valamiért azonban egy szavamat
sem hittem, és a következő pillanatban bebizonyosodott, hogy
jogosan. Odalépett hozzánk, megemelte a kalapját, ezúttal
egy hagyományos fazonú, széles karimájút. Meg is hajolt, és közben
mindvégig engem nézett. Én meg csak álltam az iskolatáskámmal a
kezemben, mint akit megbűvöltek. A lányok persze észrevették ezt,
de nehéz is lett volna nem észrevenni, hogy szinte belegyökerezik a
lábam a járdába, és csak bámulok, mint egy riadt őzgida. Artúr
azonban nem zavartatta magát. Nekik is odabólintott, aztán még
egyszer rám mosolygott, és ment az útjára. Mintha mi sem
történt volna.

És tulajdonképpen mi sem történt - a lányok mégis szenzációt

szimatoltak.

- Ismered? Te ismered a Markovics Artúrt? Mióta? Miért nem

mondtad? És ez most mi volt? Te... ti...? Tud róla az anyukád?

Záporoztak a kérdések, én pedig hallgattam - fogalmam sem volt,

mit feleljek. A válaszaim dadogós-zavarosak lettek volna. Nem, nem
ismerem Markovics Artúrt. Tegnaptól. Nem volt mit. Nem tudom. Arra
a kérdésre, hogy mi ketten... arra nem is válaszolnék semmit, csak
felháborodott pillantást vetnék rájuk. Igen, anyuka tud róla. Vagyis
arról, hogy bemutatkoztunk egymásnak, mert ez volt az egyetlen,
ami történt köztünk.

De nem mondtam az égvilágon semmit. Az mentett meg, hogy már

az iskola közelében jártunk, és láttuk, amint a pedellus látványosan,
komótosan előveszi a méretes kulcsot, amelyikkel be szokta zárni a
kaput, hogy a későn jövőknek csengetniük kelljen - a csengő pedig
felhallatszott egyenesen az igazgatói irodába! Azt pedig nem úsztuk
volna meg prédikáció nélkül arról, hogy mikor kezdődik az tanítás és
miért olyan fontos mind az iskolában, mind az életben a pontosság.
Ami tudvalevőleg a királyok udvariassága. Erről persze
a hegyibeszédet elszenvedő lányok nagy része úgyis azt gondolta,
hogy így van, a király legyen pontos. A királynőre viszont várakozni
szokás.

Alig zuttyantunk be a padba, becsengettek, így lett negyvenöt

percem arra, hogy lecsillapodjak és kitaláljam, mit mondok majd a
lányoknak.

De nem akadt több mondanivalóm az óra végére sem. A

barátnőimet azonban mindez nem zavarta.

- Hol ismerkedtetek meg? - támadott Ági abban a pillanatban,

ahogy a tanár behúzta maga mögött az ajtót.

- Anyukával korzóztunk tegnap, ő meg ott állt a posta előtt. Anyuka

ismeri a szüleit, ezért megállt vele beszélgetni.

- És te nem is tudtad, ki az?! - kérdezte Berta olyan

arckifejezéssel, mintha legalábbis Charlie Chaplint vagy egy hasonló
formátumú hírességet nem ismertem volna meg.

- Nem. Honnan tudtam volna? Mondta is, hogy bentlakásos

iskolában tanult és most Prágában van.

- De közben azért hazajött néha! Mindenki, érted, mindenki

észrevette őt - pillantott Ági sokatmondón Bertára. - Na de te nem
jársz velünk vasárnap délután sétálni. Olyankor szoktuk látni. A
kaszinóba jár sakkozni az apjával.

- És most mi lesz? Eljár majd hozzátok?

- Mi?! Miért járna hozzánk?

- Hát mert tetszel neki, nem tűnt fel? - vigyorgott rám Ági.

- De hát sokkal idősebb nálam. Ráadásul az ország másik

végében tanul - soroltam az ellenérveket.

- Mi az, hogy sokkal? Te majdnem tizenhat vagy, ő meg

huszonkettő vagy huszonhárom, nem tudom pontosan, de ne félj,
kinyomozom!

- Te csak ne nyomozz semmit! Fölösleges - hűtöttem le a

lelkesedését.

- De hát miért??? - nézett rám tátott szájjal Berta, mintha azt

mondtam volna, hogy elmegyek a Rusnák tanár úrhoz, hogy adjon a
kémia kitűnőm helyett inkább hármast, mert az egyest - az volt a
legjobb jegy - nem érdemiem meg.

- Hogyhogy miért? Hát nem hallottátok, mit mondtam? Nem is

ismerem, nem tudok róla semmit, és ez a ma reggeli találkozás
valószínűleg véletlen volt.

- Az lehet, drágám - mondta Ági -, de ahogy ránéztél, abban aztán

semmi véletlen nem volt. Abban szerelem volt.

- Ugyan. Csak meglepődtem, hogy ott látom. Azonkívül pedig,

ismétlem, sokkal idősebb nálam.

- Ez igaz - szólt közbe Berta. - Anyukám szerint az ilyen fiúk csak

szédítik a lányokat, aztán továbbállnak.

- Az anyukád biztos nagy szakértő ebben. Hány év is van közte

meg az apád között? - kérdezte csúfondáros mosollyal Ági.

Berta valami csípős visszavágásra készült, de csengettek, és már

jött is a történelemtanár.

Ági megjegyzése azonban ott maradt a levegőben. Meg az én

fejemben. Berta szüleinek kapcsolatát a tisztes kispolgárok nagy
része felháborítónak találta. Az anyja híres szépség volt. Az apja
gazdag. És húsz évvel idősebb az anyjánál. Nem ismertem őket
közelebbről, de úgy láttam, a nagy korkülönbség nem gátolja őket
abban, hogy tiszteljék és, amennyire meg tudtam ítélni,
szeressék egymást.

Tulajdonképpen ez a gondolat kínzott az előző nap óta: ha be is

vallanám magamnak, hogy tetszik a Markovics Artúr, úgyis hiába,
hiszen hét évvel idősebb. És tudtam, hogy az én anyám pontosan
ugyanazt mondaná erre, amit a Bertáé. Anyuka és apuka között két
év volt csupán, és hangsúlyozta is mindig, hogy igyekezzek
korombeliekkel barátkozni. De hátha mégsem olyan sok az a hét
év... A tanítás végéig ezen járt az eszem.

Otthon anyuka kitálalta a levest, megettem, majd kötényt kötöttem,

hogy elmossam a tányéromat meg a kanalat. Furcsa csend volt a
konyhában. Máskor anyuka rögtön azután, hogy jóllaktam,
kérdezősködni kezdett az iskoláról, esetleg megbeszéltük az otthoni
teendőket vagy hogy mit kell hozni a Fischertől. De aznap nem így
volt. Felnéztem a mosogatásból.

- Valami baj van?

Anyuka a széken ült, keze az ölében pihent.

- Vendégem volt - felelte.

Vajon ki lehetett? Ha rokon vagy barát lett volna, akkor azt mondaná,
hogy itt járt ma a Blanka vagy a Gizi...

- A Markovicsné.

Szerencse, hogy épp a kredencnek támaszkodtam. Éreztem, hogy

megrogy a térdem, és azt hittem, összecsuklik alattam a lábam.
Mintha villanyáram futott volna rajtam keresztül.

- Gyere, ülj le. Meg kell beszélnünk valamit - mondta anyuka.

Ráparancsoltam a lábamra, hogy tartson erősen, bírja ki azt a két
lépést.

Meglepetésemre sikerült egész könnyedén leereszkednem a székre,

és már csak arra kellett vigyáznom, hogy közben izgalmamban fel
ne borítsam.

- Markovicsné azért jött, hogy elmondja, Artúr alkalomadtán

szívesen találkozna veled.

Valószínűleg nagy szemeket mereszthettem, mert átnyúlt az asztal

fölött, megfogta a kezem, és gyorsan hozzátette:

- De nem kell beleegyezned, ha nem akarod. Ne félj, az anyjának

majd én elmagyarázom.

- Én... én nem félek - mondtam bizonytalanul.

Anyuka hosszan nézett, aztán finoman elmosolyodott.

- Tetszik neked? Merthogy te neki igen, az elég valószínű, ha

rögtön másnap elküldte hozzám az anyját.

- Nem tudom.

- És szeretnél vele találkozni? Persze csak úgy, hogy én is ott

vagyok. Vagy az ő anyja. Elmehettek, mondjuk, a cukrászdába,
korzózhattok, beszélgethettek egy kicsit. Így kiderülne, van-e
egymás számára mondanivalótok vagy csak megszédítette egy
csinos pofika - mosolygott anyuka rendületlenül.

Csak tátogni tudtam. Artúr elküldte az anyját az enyémhez, hogy

megbeszéljék, hogyan találkozhatnánk mi ketten hivatalosan is!
Lehet, hogy tényleg tetszem neki, örvendeztem magamban.

- Markovicsné holnap újra eljön, van valami elintéznivalója a

szomszédban, a jegyzőnél. Arra kért, hogy beszéljem ezt meg veled
még ma. Na? Mit mondjak neki? Hajlandó vagy találkozni Artúrral?
- És téged nem zavar, hogy annyival idősebb nálam? - kérdeztem
lesütött szemmel.

Rögtön tudta, mire gondolok.

- Azt gondolom, Artúr nem egy zsúrfiú, és főleg abban bízom, hogy
elég jó nevelést kaptál és megvan a magadhoz való eszed.
Különben is, ezekre a dolgokra ráérünk még; lehet, hogy unni
fogjátok egymás társaságát. Mi van, ha, mondjuk, végig csak a
paragrafusokról fog beszélni? - Újabb mosoly. - Szóval
a Markovicsnénak azt mondom, hogy beleegyezel a találkozóba, ha
én is ott lehetek. Jó lesz így?

Bólintottam.

Anyuka felállt, megsimította a hajamat, és a kezembe nyomott egy

cédulát. Egy pillanatra azt hittem, Artúr küldte, de aztán jobban
megnéztem: négy tojás, vaj, kávé. A bevásárlólista. Levetettem a
kötényt, fogtam a bukszát, leakasztottam az előszobai fogasról a
neccet, és elindultam a boltba.

Mintha hirtelen színesebbé vált volna a világ. És egyszeriben

mindenütt szerelmeseket láttam. Míg a Nagybég utcából egy
saroknyit kanyarodva elmentem a Masaryk utca végén álló YMCA-
hez - azzal szemben volt a Fischerék üzlete -, több pár is
szembejött. Például Évi meg Matyi. Ők már járhattak így, együtt,
mert eljegyezték egymást. De itt volt a maturandus Zsuzsa is a
gimnáziumból; kísérője, egy magas, fekete fiatalember le sem vette
róla a szemét. Még a járdán is oldalazva ment, hogy jobban lássa.
És nyilván valami szórakoztatót mesélhetett neki, mert Zsuzsu,
ahogy a barátnői hívták, mosolygott, sőt időnként felkacagott, kezét
a fiú karjára tette. Egy pillanatra elábrándoztam, hogy vajon a mi
első találkozásunk is ilyen könnyed, szórakoztató lesz-e. Ha rajtam
múlik, hát biztos nem. Olyan ideges leszek, hogy ne mondjak valami
butaságot vagy ne essek el a saját lábamban, hogy kínszenvedés
lesz az egész, és Artúr pillanatok alatt rájön, hogy gyerek
vagyok még, és tulajdonképpen nem is tetszem neki. Gyorsan
elhessegettem ezeket a gondolatokat, és elhatároztam, hogy
lefekvés után egyszerűen begyakorolom az egészet. Hogyan fogok
ránézni, hogyan fogok mosolyogni. És készülök néhány kérdéssel is.

Végig ezen járt az eszem, míg meg nem érkeztem a Fischer-üzletbe.

A pult mögött Gyurka állt, Gyula bácsi fia, az iskolatársam - én
ötödikbe jártam, ő meg nyolcadikba. Kiskorunk óta ismertük
egymást, barátkozott a testvéreimmel. Az ő üzletükben vásároltunk,
és apukának mintha üzleti ügyei is lettek volna Gyula bácsival.
Gyurka közepes testalkatú fiú volt, sötét haja mindig
simán hátrafésülve. Orra feltűnő, tekintélyes, mandulametszésű
szeme mintha mindig nevetne. Nem volt könnyű élete. Anyja, Gyula
bácsi első felesége Gyurka kétéves korában meghalt, és az apja
hamar megnősült újra, mert azt tartotta, a háztartásnak meg a
gyereknek is szüksége van a női kézre. A második feleségétől
három gyereke született: Éva, Lívia és Tamás. A lányok azonban
még csecsemőkorukban meghaltak, és nem sokkal később elment
utánuk a második feleség is. Ernesztina lett a harmadik, ő viselte
gondját Gyurkának és a tíz évvel fiatalabb Tominak. A mostohák
lehetnek jók és rosszak, de a jó mostoha is csak mostoha, így
Gyurka több időt töltött az üzletben vagy bárhol máshol, mint otthon.
Ennek köszönhetően rendkívül tájékozott, merész és céltudatos volt
a korához képest. Mindig megvédte a gyengébbeket, és a gyerekek
szót is fogadtak neki. Volt valami természetes tekintélye, és ez
népszerűvé tette őt a lányok körében. Én azonban mindig csak
barátként tekintettem rá.

- Szervusz, virágszál! - mondta, amikor beléptem a boltba.

Virágszálnak hívott, amióta az eszemet tudom. A nevem, a Rózsa
Ibolya miatt. De nem csúfolódásnak szánta, úgyhogy nem zavart.

- Szervusz! - nyújtottam felé a cédulát. - Ezeket kérem.

De Gyurka csak állt és nézett. Mintha várna még valamit. Értetlenül

vontam fel a szemöldököm. Elnevette magát.

- A táskát nem adod? Hát hol jár az eszed, virágszál?

Költői kérdés volt, nem várt választ, és magam sem tudom, hogy
csúszott ki a számon, de kimondtam:

- Markovics Artúron.

Valószínűleg szükségét éreztem, hogy elmondjam valakinek, hogy

hangosan kimondjam: egy jóval idősebb fiatalember jár a fejemben.
Eszembe sem jutott végiggondolni, hogy Gyurka ehhez megfelelő
alany-e vagy sem. Régóta ismertük egymást, és igazából nem is
vártam semmiféle reakciót. Gyurka meglehetősen visszafogott volt, a
legkevésbé sem pletykás természet. Az üzletben pedig nem volt
rajtunk kívül senki.

Megállt a keze a levegőben, miközben újságpapírba tekerte a

tojásokat.

- Te ismered az Artúrt? - nézett föl meglepetten.

Kiszáradt a szám. A hangjából, az arcából világos volt, hogy nem

mindegy neki, mi lesz a válasz. És hogy amit mondtam, az nemigen
tetszik neki, bár nem értettem, miért.

- Igen. Egy kicsit.

- Ha csak egy kicsit ismered, akkor miért gondolsz rá? - kérdezte,

aztán leellenőrizte, betett-e mindent a szatyorba. De nem adta még
oda.

- Mindegy. Felejtsd el.

Kínosan éreztem magam, szerettem volna már kívül lenni. De

Gyurka csak markolta a táskámat, és csak nézett, olyan... hogy is?
Szemrehányón? Meglepetten? Döbbenten? Valószínűleg mindez
benne volt abban a nézésben.

- Mennem kell - mondtam végül lesütött szemmel.

Hallottam, hogy a pult fölé emeli a táskát. Közelebb léptem, hogy

elvegyem, de nem engedte el. Összeért a kezünk. Felnéztem rá.
Pontosan ezt akarta elérni. Rám mosolygott.

- Vigyázz magadra, virágszál. Ha szükséged lenne valamire,

engem megtalálsz.

Bólintottam, bár fogalmam sem volt, miért mondja ezt. Amikor

évekkel később újra találkoztunk, és én már egészen más voltam, ő
pedig még bátrabb, még lovagiasabb, akkor vallotta csak be, hogy
mennyire fájt az neki akkor. És hogy mennyire féltett. De szólni nem
mert, mert attól még jobban félt, hogy kinevetem, és nemcsak hogy
a szerelmemet nem nyeri el, de még a barátságomat is elveszíti.
Nekem akkor eszembe sem jutott, hogy Gyurka netán
érezhet irántam valamit. Mindig kedves volt hozzám, de hát ő
mindenkivel az volt. Azt hiszem, hogy mindazt a békességet,
szeretetet, összetartást, elfogadást, amiből túl kevés jutott neki
otthon, a viselkedésével biztosította magának barátai, osztálytársai
körében.

Teltek a napok. Csigalassúsággal. Legalábbis én úgy éreztem.

Vasárnapra beszéltük meg, vagyis beszélték meg anyáink a
cukrászdát. Úgy tűnt azonban, hogy Artúr számára is lassan telik az
idő a randevúig, hiszen mikor iskolába mentem, véletlenül mindig a
közelben volt ő is, hogy legalább köszönni tudjon. Egyszer pont arra
ment biciklin, másszor a borbélytól jött ki épp, megint máskor leesett
a lánc a biciklijéről, és mit tesz isten, pont arrafelé kellett a kerékpárt
a javítóműhelybe tolnia. Érdekes módon mindig a mi utcánkban
működő mesterembereket választotta. Nyilván ezek voltak a
legjobbak a városban. Akadt ott női szabó is, vártam hát, hogy
pénteken felbukkan a mamá - így hívta az anyját - valamelyik
szakadt cipzárú ruhájával. De Artúr pénteken nem mutatkozott. Az
iskolába vezető út első részét rendes, vagyis mivel
sokáig piperészkedtem reggel, a szokottnál gyorsabb tempóban
tettem meg, és lestem, mikor bukkan fel. Lesett a két barátnőm is,
akik ekkorra románcunk szerves részévé váltak. De Artúr nem volt
sehol. Nem vásárolt újságot, nem ácsorgott a járdán. Egyszerűen
nem jött el. Tűkön ültem egész nap. Csak nem történt baja? A
szerelmesekben felmerülő legelső kérdés. Vagy már nem kellek
neki?! A szerelmesek második, óhatatlanul felmerülő kérdése. Más
lány van a dologban? A harmadik, igencsak gyötrő kérdés.

Hazaérve már az előszobából kiabáltam:

- Anyuka, nem volt ma itt a Markovics néni?

- Nem. Miért? Úgy volt, hogy jön? - kérdezte anyuka meglepetten.

Észbe kaptam. Azt mégsem mondhatom neki, hogy aggódom, mert

Artúr ma reggel nem volt ott, hogy köszöntsön iskolába menet.
Hiszen titokban járt csak arra, és anyuka ezt nehezményezhetné,
még talán a randevút is visszamondaná! Persze, ha egyáltalán van
még randevú.

- Csak... csak eszembe jutott, hogy nem akart-e még valamit

megbeszélni, hogy... hogy, mondjuk, máskor találkozzunk... vagy
ilyesmi.

- Jaj, te kis lámpalázas madárka - nevetett anyuka -, ne félj, nem

változott semmi.

Ettől persze féltem és izgultam tovább, de mivel péntek lévén egy

csomó dolgunk volt, hogy idejében felkészüljünk a sábeszra, nem
sok időm maradt a tépelődésre.

Aztán egyszer csak vasárnap délután volt. Anyuka a kedvencemet

főzte, marhahússal és rizzsel töltött szőlőlevelet, de nem bírtam
lenyelni egy falatot sem. Csak megturkáltam az ételt, hogy úgy
tűnjön, ettem belőle, de szerencsére nem foglalkozott velem senki.
Apuka a bátyáimmal beszélgetett, anyuka pedig békén hagyott.
Talán emlékezett még rá, milyen volt, amikor az első
„hivatalos” randevújára készült apukával.

Nemegyszer mondta már, milyen szerencséje volt, hogy pont vele.

Megalázó lett volna számára, ha a randevú nem sikerül, ha kiderül,
hogy nincs egymás számára mondanivalójuk, hogy nem
rokonszenves a másik. Mert ezek a legfontosabbak, mondta. Hogy
legyen miről beszélnünk, hogy megértsük, tiszteljük egymást.
Először józanul fel kell mérni, hogy illünk-e egymáshoz. Aztán jöhet
az, amiről minden fiatal álmodozik: a szerelem.

Ezt nem értettem. Tizenhat éves voltam, és szerelmes. Biztos voltam

benne, hogy jól megértjük majd egymást, hogy lesz mit mondanunk
egymásnak. Hiszen megvan köztünk a vonzalom. Évekkel később
fogtam csak fel, hogy mit próbált velem, a tapasztalatlan kislánnyal
megértetni. És most már azt is tudom: mi sem természetesebb, mint
hogy akkor nem értettem vele egyet.

A férfiak felálltak az asztaltól. Apuka megcsókolta anyuka arcát,

megköszönte az ebédet, és azt mondta, amit vasárnap ilyenkor
mindig:

- Elmegyek egy kicsit a fiúkkal, kitudjuk, történt-e a valami fontos a

világban - és ezzel elindultak a Masaryk utca és a Vasút utca sarkán
álló Szüsz-kávéházba.

Csodálatos egy hely volt Szüsz Miksa intézménye, nem holmi

közönséges kis kávéház. Gyönyörű termébe az ember nem is mert
volna másképp belépni, mint ünneplőben. Az épület gazdagon
díszített, szecessziós elemekkel tarkított homlokzatába hatalmas
ablakokat ültettek. A terem márványoszlopait tükrök borították. A
főutcára néző terasz fölé mutatós, bojtos napellenző nyúlt,
az ablakok belső oldalán pedig tapacírozott bokszok várták a
vendégeket. A székkel kiegészített bokszokban öten is kényelmesen
elfértek. A többi asztalt négy-négy tonettszék vette körbe. A magas
mennyezetről szépséges art deco csillárok lógtak. Ha az ember nem
tudta volna, hogy Losoncon van, Párizsba gondolhatta magát, olyan
remekbe szabott kávéház volt a Szüsz. Nemcsak szép, híres is.

1936 táján itt játszott szimultánt a kor sakkmágusa, a világbajnok

Salo Flohr, és évekig itt muzsikált az ugyancsak világhírű
cigányprímás, Danyi Rudi. Meg Lehár Ferenc, de az még a
tizenkilencedik század végén volt, amikor itt szolgált. A nagymamám
mesélte, hogy rendszeresen vezényelt a Tiszti
Kaszinó hangversenyein, mígnem egyszer egy kései órán
felszólította egy őrnagy, hogy játsszon neki hegedűszólót. Lehár ezt
elutasította, mire másnap behívták raportra, és az ezredese azt
követelte, kérjen bocsánatot az őrnagytól. Ezt is határozottan
elutasította, és állítólag hozzátette: „Nem vagyok cigány,
aki parancsra bazsevál!” És azonnali hatállyal beadta a felmondását.
Rendeztek még neki egy búcsúkoncertet a Vigadóban, majd az
egységét és Losoncot hátrahagyva elindult a világhír felé.

Én pedig a romantikus, nagybetűs élet felé indultam el aznap. Úgy

készültem a randevúra, mintha egy koronaherceggel találkoznék.
Térdig érő, drapp ruhát vettem fel. A szoknyának olyan szabása volt,
hogy minden lépésnél hullámzott egyet, mintha táncolnék. Testszínű
harisnya, fekete, csatos magassarkú, fekete kiskabát drapp övvel, és
ugyancsak drapp kalapka. Na még a kesztyű, fekete retikül, és kész.
Előtte persze felpróbáltam még a sötétkék rakott szoknyámat fehér
blúzzal - unalmas, gyerekes.

A fehér csipkegalléros fekete ruhát - kimért, túl szigorú.

A flitteres bordó ruhát - túl ünnepélyes.

A sötétzöld szoknyát a fehér gombos zakóval - ebben meg úgy

nézek ki, mintha nem lenne fenekem. Tudom, hogy ez viccesen
hangzik, mert ma a lányok mind kis feneket szeremének, de mi
annak idején szép, telt, nőies idomokra vágytunk.

A drapp ruha ideális volt, látszott rajta hogy nem hétköznapra való
darab. Elegáns, kellemes viselet, a szoknyarésznek köszönhetően
érdekes; a „csábos” szó használatát igyekeztem még gondolatban is
elkerülni. Egyszóval csinos voltam benne.

Ahogy közeledett a találkozó ideje, úgy lettem egyre idegesebb.

Szerencsére anyuka szólt, hogy segítsek neki a készülődésben.
Megfésültem, és a frizuráját kétoldalt gyöngyös díszfésűvel
rögzítettem.

A kék bársonyruháját vette fel, aminek a felső része olyan volt,

mintha fehér blúz lenne és rajta zakó, miközben egy ügyes
megoldású egyberuha volt. Nagyon jól állt neki, áradt belőle a
nyugodt elegancia. Velem ellentétben. Biztos nagyon látszott rajtam
az idegesség, mert egyfolytában bátorító mosolyokat küldött felém,
és időnként megszorította a kezemet. Szólni nem szólt, és
én roppant hálás voltam ezért. Nem férjhez menni készülök,
nyugtattam magam, csak korzózni és süteményt enni.

Elindultunk. Belekaroltam anyukába, és ballagtunk szép lassan a

főutca felé. Mikor befordultunk a sarkon, az az érzésem támadt,
hogy ennyi embert egy rakáson még nem láttam. Pont ma támadt
korzózhatnékja az egész városnak?! Ugyanez juthatott az eszébe
anyukának is, mert azt mondta:

- Úgy tűnik, a randevúd híre minden helyi pletykafészekhez eljutott.

Ne is törődj vele. Egy dologra ügyelj: magadat add. Ha így tetszel
majd neki, az jó. Ha nem, az se baj. Nehéz sorod lenne, ha most
megjátszanád magad, hogy elnyerd a tetszését, aztán meg esetleg
úgy kellene leélned vele az életedet.

- Igen, anyuka - motyogtam, és úgy éreztem, mindenki engem

bámul. Hogy pontoznak - a ruhámat, a kalapomat, a kesztyűmet, a
járásomat. Mintha keresnék bennem azt a pluszt, amire felfigyelt az
egyik legkívánatosabb partinak számító fiú.

Megkerültünk egy élénken beszélgető csoportot, és egyszer csak ott

állt előttünk Artúr az anyjával. Ragyogóan nézett ki hajszálcsíkos,
barna öltönyében. Mintha direkt a drapp ruhámhoz öltözött volna.

Először kezet csókolt anyukának, majd a szemébe nézve mondta:

- Kezét csókolom, nagyságos asszonyom.

Varázsa részben ebben rejlett - a figyelmét mindig arra

összpontosította, akivel épp beszélt, és ettől az ember
különlegesnek, fontosnak érezte magát

Anyuka után én következtem.

- Boldoggá tesz, hogy nem tartotta a kérésemet túl merésznek, és
beleegyezett a találkozóba - hajolt most az én kezem fölé.

- Nagyon örülök, hogy hajlandó vagy meghallgatni a fiamat,

Ibolyka, drága -kapcsolódott be az anyja is. - Úgy elbűvölted, hogy
azonnal szekírozni kezdett, menjek el édesanyádhoz, aki régi
barátnőm nekem különben, ugye, Ilonkám?, és hozzak össze neki
veled egy találkozót. De ne félj, ha netán elkezdene szemtelenkedni,
itt leszünk a közeletekben - bökte finoman oldalba a fiát.

Látszott, hogy nagyon jó, bensőséges a kapcsolat köztük.

- Biztos vagyok benne, hogy ilyesmire nem kerül sor, hiszen Artúr
rendkívül jólnevelt fiatalember, és abban is biztos vagyok, hogy jól
kezeli majd a kislányom esetleges zavarát, akinek ez egy merőben
új helyzet - mondta anyuka.

- Efelől egészen nyugodt lehet, nagyságos asszonyom, és higgye

el, én még a kisasszonynál is jobban izgulok. Főleg most, hogy
látom, milyen sokan kijöttek ma a korzóra.

Körbenézett. Mindenki minket figyelt. Volt, aki leplezni próbálta, és

gyorsan hátat fordított, mintha a legkevésbé sem érdekelnénk, és
volt, aki nyíltan bámult.

Egyszer csak megpillantottam a tömegben Ágit Bertával, és rögtön

tudtam, honnan fúj a szél, kinek köszönhető a népes közönség ifjabb
hányada.

Várjatok csak, pletykafészkek, kaptok majd tőlem az iskolában!,

gondoltam.

Anyáink közben összekapaszkodva, hajdani barátságukat

felelevenítve elindultak, én pedig vártam, mit fog csinálni Artúr.
Elmosolyodott, és nyújtotta a karját. Erre nem számítottam. Azt
hittem, hogy csak ballagunk majd egymás mellett, de mivel sem
Markovics néni, sem anyuka nem emelt kifogást, úgy döntöttem,
nincs ebben kivetnivaló, és belekaroltam. Vagyis... Átdugtam
ugyan a kezemet a karján, de aztán igyekeztem a levegőben tartani,
nehogy túlságosan ránehezedjek. Észre kellett vennie, hiszen emiatt
görcsös-mereven lépdeltem mellette, de csak annyit mondott:

- Igazán nagyon örülök, hogy eljött.

- Hümm.

- Bíztam benne, hogy nem fogja kellemetlennek érezni a velem

való találkozás gondolatát, még ha nem is ismerjük egymást.

- Hümm.

- És hát pont azért találkoztunk, hogy megismerkedjünk, ugye?

- Hümm.

- Maga eszperantóul beszél? - kérdezte.

- Én? Dehogy! Miért? - hadartam riadtan, mintha mielőbb ki

akarnám köpni a

szavakat a számból.

- Ó, nagyszerű, már megijedtem, hogy erre is egy világszerte

érthető nyelven óhajt majd válaszolni, hiszen a hümmöt
Németországban, Ausztriában, de még Prágában is használják -
felelte mosolyogva.

Nem szóltam semmit, csak lesütöttem a szemem. Kinevetett. És

tulajdonképpen igaza van. Hümm. Hát miféle válasz ez?! Nagyon
haragudtam magamra.

- Meséljek egy kicsit Prágáról?

Már majdnem azt mondtam, hogy ühüm, de szerencsére észbe

kaptam, és sikerült udvariasan válaszolnom.

- Igen. Legyen szíves.

- Prága gyönyörű. Több országban, sok városban jártam már, de
Prága egészen különleges. Őrzi a régi idők báját, de nem áll ellen
semmi újnak, pártolja a haladást. Prága fenséges, de nem olyan
rémisztő módon, mint Berlin. Szívélyes és barátságos. Mintha csak
hosszú sétákra, békés Moldva-parti olvasgatásra teremtették volna.
Egyszer majd megmutatom magának.

Ezt olyan természetesen mondta, mintha az, hogy leszünk-e valaha

együtt Prágában, nem is lenne kérdés. Csak a mikor. Sugárzott
belőle a magabiztosság, látszott, hogy pontosan tudja, mit kell tennie
ahhoz, hogy övé legyen a világ.

Legalábbis az ő világa. Én viszont össze voltam zavarodva. A

randevú, a séta kiszakított a biztonságot jelentő mindennapokból. Az
életem mindeddig anyuka, az iskola, egy kis torna és az
alkalmankénti bevásárlások körül forgott. Pontosan tudtam, milyen
lesz a napom, milyen lesz a holnapom, milyen lesz a péntekem két
hét múlva. Nem voltam az a kalandvágyó típus, aki gyorsan
megunja, ami épp van, és más szórakozást keres. Nekem
biztonságra volt szükségem. Elképzelni sem tudtam, hogy egyszer
majd, talán már néhány hónap múlva egy akkora város utcáit járjam,
mint Prága. Méghozzá egy férfi társaságában.

A randevút Artúr mentette meg. Beszélt és beszélt, az egyetemről, a

kollégiumról, mókás történetekkel szórakoztatott, csupa olyasmivel,
amit csak kamasz fiúk tudnak kitalálni és véghezvinni, és mindvégig
nagyon igyekezett, hogy jól érezzem magam. Ezt a legkevésbé sem
kínos vagy idegesítő módon tette, hanem nagyon természetesen,
könnyedén, és sokat segített abban, hogy feloldódjak.

A cukrászdában dobostortát ettünk, habos kávét ittunk, aztán

hazakísért. Anyáink szorosan a nyomunkban.

A házunkhoz közeledve egyszer csak az mondta Artúr:

- Mit szólna hozzá, ha jövő szombaton meghívnám ötórai teára a

Pannóniába? Ott lesz néhány barátom, szeretném őket bemutatni.
Van zenekar, igazán kellemesen muzsikálnak, és ha akarja,
táncolhatunk is. Már persze, ha nem félti a cipellőjét - nevetett rám.

- Nem féltem. Egész jól táncolok, és gyorsan kapkodom a lábam -

mosolyogtam vissza.

Átnézett a vállam fölött, és valószínűleg úgy ítélte, hogy

gardedámjaink biztonságos távolban vannak, mert közelebb simult,
és azt mondta:

- Vagyis éltethet a jövő hét folyamán az édes tudat, hogy legalább

egy percre a karjaimban tarthatom majd?

Az utolsó szavakat már szinte súgta. A fülembe. Éreztem a leheletét,

az illatát, a teste melegét. Meg hogy elvörösödöm.

- Ó, ne haragudjon, nem akartam zavarba hozni. Igazán szolid

hely, és ezeket a táncos délutánokat azért kedveli az ifjúság, mert
azon nem botránkozik meg senki, ha ilyen módon töltik együtt az
idejüket.

Ekkorra azonban majdnem odaértek anyukáék, így megúsztam a

válaszadást. Artúr észrevétlenül elfogadható távolságba húzódott.

- Nos, gyerekek, úgy látom, egész jól szórakoztok - mosolygott

ránk Markovics néni.

- A magam részéről elmondhatom, hogy csodás délután volt, és

boldog lennék, ha megengedné, asszonyom, hogy jövő szombaton
elvigyem Ibolykát ötórai teára a Pannóniába.

Anyukán látszott, hogy kissé meglepődik.

- Ezt még meg kell beszélnünk odahaza, kedves Artúr. Ibolyka

gimnazista, nem illő, hogy táncmulatságokba járjon.

- Bocsásson meg, asszonyom, ne vegye szemtelenségnek, de

változóban a világ. Felgyorsult, a fiatalok hamarabb érnek, és fontos
számukra, hogy találkozhassanak a kortársaikkal. Ezekre a teákra
eljárnak a gimnazista fiúk és lányok, sőt időnként az igazgató úr,
családi barátunk is benéz. Múltkor például az 1937-es párizsi
világkiállításról társalogtunk, mivel két építész barátom is jelen volt.
Az egyik prágai, a másik bécsi, és roppant érdekesen beszéltek
arról, hogy miért pont a mi csehszlovák pavilonunk kapta a
nagydíjat. De számtalan hasonló beszélgetés zajlik ott ilyenkor.

Artúr tudta, mivel lehet hatni az emberekre. Még anyukára is. Az

igazgató említése pedig szemmel láthatóan szintén célba talált.

- Ha Ibolyka hétre hazaér, és lesznek ott más lányok is az

iskolából, akkor talán elmehet.

- Köszönöm, hogy ilyen megértőn viszonyul a kérésemhez,

nagyságos asszonyom. Ibolykára természetesen vigyázok, és
időben hazakísérem.

- Nincs okom rá, hogy kételkedjem a szavaiban - mosolygott a

férfira anyuka.

- Viszontlátásra, Ibolyka. Nagyon várom a szombatot.

Háromnegyed öt körül eljövök magáért.

- Várni fogom - feleltem.

Artúr mindkettőnknek kezet csókolt, nyújtotta a karját anyjának, majd

kalapot emelt, és elindultak hazafelé.

- Szó sem lehet róla! Mit jelentsen ez? Nem is ismered, és már
táncolni mennél vele! - kiabálta apuka.

Döbbenten álltam. Miután a mai séta ellen nem volt semmi kifogása,
nem vártam ilyen ellenállást.

- De...

El akartam neki mondani, hogy nem egyedül leszünk ott, hogy

eljárnak a Pannóniába az iskolatársnőim is, és hogy ez ma a
fiatalság szórakozásának teljesen elfogadott formája, de nem volt rá
lehetőségem.

- Erről egy szót se többet. Túl fiatal vagy, ráérsz még az ilyesmivel!

A könnyeimmel küszködtem. Tíz perc sem kellett hozzá, hogy a

felhőtlen boldogságot felváltsa a legmélyebb boldogtalanság. De jó
dolgom volt akkor még, hogy úgy érezhettem, ez a legrémesebb,
ami valaha is történt velem...

Anyuka látta a kétségbeesésemet. A vállamra tette a kezét, biztatón

rám mosolygott.

- Menj, Ibolyka, öltözz át. Neki kell látnunk a vacsorának.

Kimentem a konyhából, kinyitottam a szobám ajtaját, de nem

mentem be, hanem lábujjhegyen visszaóvakodtam a konyháig.
Hallgatóztam.

- ...igazán szolid fiatalember. Mintaszerűen viselkedett ma, és úgy

tűnik, jól megértik egymást Ibolykával. A családot is ismerjük - hát
tényleg azt hiszed, hogy valami rossz fog vele történni, csak mert
elmegy vele táncolni?

- Nem hiszem...

Nagyot ugrott a szívem. Anyuka meggyőzte!

- ...mert nem megy sehova.

- Na de apuka, hát mi ütött beléd? Nem látod, hogy Ibolyka már

nagylány? Felnőtt a mi kicsi lányunk, bizony, és ennek megfelelően
kéne vele viselkednünk. Ibolykát nem kell féltened. De hohó, én
látom már, mi a te bajod -féltékeny vagy! Úgy bizony, Andorkám, te
féltékeny vagy! Rosszul viseled, hogy a te egyetlen leánykád tetszik
a fiúknak és hogy neki is tetszenek a fiúk. Vagyis hát, hogy ez az
egy tetszik neki, ugye?
- Ugyan, miket beszélsz! Dehogy vagyok féltékeny! Csak úgy
gondolom, ráér még.

- Én sem voltam sokkal idősebb, mikor megismertelek.

- Azok más idők voltak. Különben is, én már az első randevú után
tudtam, hogy el akarlak venni.

- Más idők voltak, ebben igazad van. De honnan tudod, hogy Artúr
nem érez ugyanígy? Én úgy látom, nagyon tetszenek egymásnak.
És azt mondom, engedjük el, bízzunk a nevelésünkben, és hagyjuk,
hogy megtalálja a helyét az életben.

Míg beszélt, lassan közeledett apukához. Felemelte apám az

asztalon pihenő kezét, odavonta a derekához, és beült az ölébe.
Apuka keze eleinte kelletlenül, éppenhogy csak támasztotta anyuka
testét, de egy perc sem telt bele, és úgy ölelte, ahogy az a
nagykönyvben meg van írva. Anyuka mindig értette a
módját, hogyan szerelje le őt.

- Hiszen nem megy el a háztól. Csak táncol egy-két órácskát... Mi

meg idehaza örülünk szépen az örömének. Nekem mindmáig
gyönyörű emlékem a mi első táncunk... - ábrándozott el anyuka.

Apukát nem láttam jól a behajtott konyhaajtó mögött, de a beálló

csendből világos volt, hogy mind a ketten visszarévedtek a régi szép
időkre.

- Kivéve persze az izzadó tenyered! - törte meg a csendet

incselkedve anyuka.

- Rettentően meleg volt abban a teremben - dörmögte apuka, de

már sokkal oldottabb volt, nevetés bujkált a hangjában.

- Meleg volt, Andorkám, nagyon meleg - hagyta rá anyuka, és

csókot lehelt a hajába.
Eljött a hétfő, és vele az iskola. A két pletykafészek, vagyis a legjobb
barátnőim lent vártak a ház előtt.

- Na végre! Mi tartott ilyen sokáig? Nem lesz időd becsengetésig

elmesélni, mi volt! - háborgott Ági.

- Tessééék? Nekem kéne mesélnem? Ugyan mit? Hiszen eljöttetek

megnézni az előadást! És szóltatok a többieknek is, hogy ki ne
hagyják! - mennydörögtem tettetett haraggal, miközben igazából
büszke voltam rá, hogy együtt látott Artúrral a fél város.

- De kérlek... Mi csak látni akartuk... hogy... hogy - dadogta

meglepetten Ági. Ritkán mondtam ugyanis ellent neki, és most
magabiztos fellépésemmel kirántottam a talajt a lába alól.

- ...hogy összeilletek-e - segített neki Berta befejezni a mondatot. -

Tényleg nagyon szépek voltatok együtt, Ibolyka. Miről
beszélgettetek?

- Prágáról, a tanulmányairól, megkérdezte, engem mi érdekel,

mivel foglalkozom, mit olvasok...

- És ő, ő milyen?

- Kedves és figyelmes. Azt mondta, szívesen sétálgatna velem

Prágában is, és hogy megmutatja majd Bécset meg Berlint. Művelt,
világlátott. És annak ellenére, hogy én nem vagyok az, mégis
egyenrangúnak érezhettem magam vele, úgy láttam, tényleg érdekli
minden, amit mondok. És olyan jóképű... - mosolyodtam el, mire a
két kerge tyúk úgy elkezdett vihogni, hogy egy szigorú pillantással
kellett beléjük fojtanom a féktelen jókedvet.

- Szerelmes vagy? - kérdezte Ági.

- Igen - feleltem, és amint ezt kimondtam, valami különös

melegség áradt szét bennem.
A hét szinte elrepült. Részint persze annak köszönhetően, hogy
Artúr minden alkalmat megragadott, hogy lásson. Reggelente,
iskolába menet köszöntött az utcán, sőt egyszer friss perecet is vett,
mindhármunknak. Máskor pedig pont akkorra időzítette az átkelést
az út túloldalára, amikor nekünk is át kellett mennünk. Jött szembe a
ruganyos lépteivel, és várta, melyik oldalra térek ki. A lányok
félreálltak, hogy szorosan mellettem mehessen el. De ő mást
gondolt. Mikor már csak kétlépésnyire volt, kicsit jobbra léptem, ő
pedig ugyanakkor balra. Most már csak egylépésnyire volt. Kiléptem
balra. Ő jobbra. Meglepetten vontam fel a szemöldökömet, és
megálltam az út közepén. Artúr elmosolyodott.

- Úgy látom, nagyon jól megy majd nekünk a tánc szombaton -

emelte meg a kalapját, és mély meghajlás után folytatta útját.

Én meg csak mosolyogtam, szinte észre sem vettem, annyira

magától értetődően örült neki minden porcikám. Aztán észbe
kaptam, és átszaladtam az úton az iskola felé. Artúr a túloldalon
felemelte a jobbját, és tett néhány tánclépést. Kedves volt, játékosan
pajkos, derűs.

Minden lánynak járna egy ilyen szerelem. Egy ilyen könnyed, mégis
mély, egy ilyen vidám, mégis felelősségteljes, egy ilyen bolondos,
mégis a másikat tiszteletben tartó. És a mi szerelmünk pont ilyen
volt. A kezdetektől fogva.

A szombati táncra nem mehettem ugyanabban a ruhában,

amelyikben először randevúztam, így hát anyukával egész héten
szabtunk-varrtunk. Habkönnyű, lila organzából; a szoknya libbent,
mint egy álom. Gyönyörűnek éreztem magam az új ruhában, és
tudtam, hogy neki is tetszem majd. A bal fülem mögött
ibolyás díszfésűvel tűztem meg a hajam.

Pontban háromnegyed ötkor szólt a csengő. Apuka ment ajtót nyitni,

és ettől kicsit ideges lettem. Mint nem sokkal később kiderült,
jogosan. Behallatszott a beszélgetésük a nappaliba, ahol épp a
zsebkendőt és a tükröt készítettem össze a retikülömbe.
- Tiszteletem, Stern úr. Örvendek, hogy hosszú idő után újra
láthatom - mondta Artúr kedvesen, ám nem kedélyeskedve, amit
apám esetleg frivolnak, és nem is túl alázatosan, amit viszont
hízelkedésnek ítélhetett volna.

- Jó napot, Markovics úr - fogadta a köszönést apuka kimérten.

- Na de Stern úr, magának csak Artúr, hiszen pólyás koromtól

ismer!

- Kétségkívül, de mintha valahogy túl gyorsan felnőtt volna.

- Gyerekekkel előfordul az ilyesmi, Stern úr.

Közelebb húzódtam az ajtóhoz, hogy jobban halljam, mi történik a

folyosón, hogyan alakul a párbaj. Merthogy apuka annak fogja fel, az
világos volt.

- De azért egyesek tovább maradnak gyerekek, mint mások, nem

igaz?

- Így van. Vagy legalábbis az apjuk annak látja őket.

Ezen a ponton muszáj volt közbelépnem, fennállt ugyanis a veszély,

hogy Artúr önbizalma annyira felhecceli apukát, hogy nem lesz a
táncból semmi.

- Artúr, megbeszélte édesapámmal, mikorra kísérjen haza? -

kérdeztem színlelt könnyedséggel, mintha mit sem hallottam volna a
szóváltásukból.

- Éppen most tértünk volna rá, igaz? - siklott Artúr pillantása

apukára, aki már nyitotta volna a száját valami csípős válaszra, de
abban a pillanatban előbukkant a konyhából anyuka. Vanília- és
karamellillat úszott utána, mert szombat délután mindig sütött valami
finomat.

- Szóval, ahogy megegyeztünk, Ibolyka, hétre itthon leszel. Igaz,

Artúr? - nyújtotta anyuka a kezét.
- Ahogy mondja, nagyságos asszonyom! - mondta a táncosom, és
jelezte a kézcsókot, hiszen mint jólnevelt és világlátott férfiú, tudta,
hogy épületen belül nem illik kezet csókolni, csak jelezni a
szándékot.

- Hétkor jövök! - nyomtam gyorsan egy puszit anyuka arcára, és

cinkosan megszorítottam a kezét.

Válaszképpen becsukta mindkét szemét, mert kacsintani nem tudott.

Azt állította, hogy hiányoznak az ehhez szükséges izmai, de nem
baj, mert ami nincs, az nem is satnyulhat el, és így legalább nem
lesznek ráncai. És tény, hogy ötvenéves korára alig néhány
szarkaláb volt a szeme körül. Sarkon fordultam, kapott apuka is egy
puszit. Még mindig komoly, szinte komor képet vágott, de azért
megsimogatta az arcomat. Szegény biztos úgy érezte, hogy valaki -
egy másik férfi! - nemcsak táncolni viszi a lányát, hanem elrabolja
szerető otthonából, és soha többé nem hozza vissza.

Artúr a karját nyújtotta. Anyuka a kezembe nyomta a kalapomat, és

elindultunk.

Ezúttal magabiztosan, boldogan lépdeltem mellette, hiszen mostanra

egyértelművé vált, hogy tetszem neki. Ettől szinte megrészegültem,
és szerettem volna, ha mindenki megtudja, hogy tetszem, hogy az
árgus pillantások kereszttüzében lezajlott első randevúnk jól sikerült,
és ez a fiatal, művelt, tájékozott, intelligens, elegáns férfi
(sorolhatnám még a dicsérő jelzőket) pont velem tart most a
táncmulatságba. Ezzel a korántsem jómódú családból származó,
hétköznapi lánnyal. Állítólag szép voltam. Legalábbis annak
mondtak, bár én persze nem így láttam.

Ez volt a nap, amikor úgy igazából fellobbant köztünk a szerelem.

Innentől fogva nemcsak arról szólt a dolog, hogy felkeltsük az új, az
izgalmas másik figyelmét, ami azonban el is múlik gyorsan, ha
kiderül, hogy valami fontos hiányzik. A szikra, a láng, az illat. Nálunk
mindez megvolt - szikráztunk, lángoltunk, szerettük a másik illatát.
Két héttel ezelőtt nem éreztem, hogy bármi is hiányozna az
életemből, jó volt minden úgy, ahogy volt. Most ez érthetetlennek
tűnt, hiszen Artúrnak köszönhetően ugyanez az élet
szebb, színesebb, szórakoztatóbb, teljesebb lett. Nem is tudtam
volna már visszatérni a régihez. Van is olyan bölcs mondás, hogy a
rabszolga, aki ha csak egy pillanatra is megízleli a szabadságot,
sosem tud újra rabszolga lenni. Fellázad és megszökik, vagy ha ez
nem sikerül neki, belepusztul a vágyakozásba. A megízlelt
szabadság létfontosságúvá válik. Én a szerelemmel voltam
így. Megismertem, és nem tudtam volna többé élni nélküle.

A tánc, a zene, a beszélgetés, az egymás pillantásába mélyedés

aznap délután öt és hét között megváltoztatott mindent. Elsősorban
engem. Belépett az életembe egy férfi, akit akartam, mert oly nagyon
akart ő is engem. Egyszeriben megértettem a lányregények minden
erre vonatkozó mondatát - nem tudott élni nélküle, furcsa szédülés
vett rajta erőt, mindahányszor a férfi rápillantott, bele akart olvadni
az ölelésébe.

Egy másik férfi, életem másik fontos férfija viszont egészen másként
élte meg ezt az estét. Szerencsére nem tudtam róla, csak anyuka
mesélte később.

Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, apuka elkezdett fel-alá

járkálni, mint oroszlán a ketrecben. Anyuka megkérte, hogy segítsen
neki fonalat gombolyítani. Le akarta foglalni egy kicsit, mert látta,
milyen feszült. Apuka fél percig se bírta.

- Ne haragudj, Ilonkám, de el kell mennem! A díványra hajította a

motringot, és határozott léptekkel kimasírozott az előszobába.

- De hát hova mész, apuka? - kiáltott utána anyuka, de már csak a

becsapódó ajtónak. Felugrott ő is, szaladt apuka után.

Sejtette, hova indult. És jól sejtette: apuka ott állt a Pannónia előtt. A
táncterem nagy ablakai az utcára néztek. Homokfúvott üvegükön
méretes szecessziós betűkkel, Mucha-féle cirádákkal körberajzolva
a szálló neve. Ez bizonyos mértékű intimitást biztosított a
vendégeknek. Az arra járók nem láthatták csak úgy, odapillantva,
hogy ki kivel táncol. De ha valaki közelebb lépett és szó szerint
odanyomta az orrát a felirat alsó része és a ciráda közé, az előtt
feltárultak a terem titkai. És apuka pontosan ezt csinálta. Meg
akart győződni róla, hogy minden rendben van. Anyuka az utca
túloldaláról figyelte. A féltő atya vagy két perc elteltével levált végre
az ablaküvegről. Talán attól tartott, hogy meglátja valaki odabentről,
mondjuk, pont mi, netán éppen arra jár egy barátja vagy üzletfele -
mindenesetre sarkon fordult és hazaballagott. Anyuka alig bírt elé
kerülni, hogy ő legyen előbb otthon. Ha apuka először a konyhába
lép be, azonnal látta volna, hogy anyuka alig kap levegőt és
hogy nincs felgombolyítva a fonal. De apuka nem a konyhába ment.
Talán egy kis időre volt szüksége, hogy feldolgozza: a lányát az
imént egy idegen férfi karjaiban látta. Boldog vagyok, hogy anyuka
mindezt elmesélte nekem. Mindmáig dédelgetem ezt a gyönyörű,
megható emléket. Annak az emlékét, hogy mennyire szeretett. Hogy
mindig meg akart óvni mindentől. De azért örülök, hogy nem
pillantottam meg véletlenül az üveghez tapasztott orrát.
Biztos jelenetet csináltam volna. Dacos, sértődött, csúnya bakfis
jelenetet. Ő pedig rettentő kínosan érezte volna magát, amiért
rajtakapták. Egy ilyen emlék mindmáig nagyon fájna.

Artúrral majdnem mindennap találkoztunk, míg tartott a szünidő.

Amikor valami halaszthatatlan dolga vagy éppen apuka dohogása
miatt mégsem, akkor levélben üzentünk egymásnak. Ezekben
mindig Drága Lilymnek szólított, azt mondta, az első pillanattól
kezdve így nevezett magában.

„Miért pont Lily?”, kérdeztem az egyik levelemben, mert szerelmes

lányként mi más jutott volna azonnal eszembe, mint hogy nem volt-e
esetleg egy Lily nevű elődöm.

Gyanakvásomat azonban a romantikus válaszlevél nyomban

szertefoszlatta.

„Mert az ibolyát angolul úgy is mondják, hogy lily of the violet. És te

olyan finom, olyan gyengéd benyomást keltesz, mint valami ritka,
talán éppen angol virág.”
Nagyon tetszett ez a magyarázat, egyrészt, mert roppantul hízelgett,
hogy ilyen hatást tettem rá, másrészt pedig, mert ezen a közvetett
módon újra bebizonyosodott, milyen művelt és sokoldalú. Apuka
mindig hangsúlyozta, hogy egy férfi legyen művelt, és minden más
téren is üssön meg egy bizonyos színvonalat. Én pedig Artúr
nívójával roppant elégedett voltam, és egyszeriben már nem
Ibolykának, hanem Lilynek éreztem magam.

Közeledett a szünidő vége és ezzel a búcsúnk ideje is. A

tanévkezdés előtti napon sétálni mentünk a parkba. Artúr ugyan
csak egy hétre rá indult Prágába, de apuka azt kívánta, hogy az
időmet teljes mértékben a tanulmányaimnak és a háztartásnak
szenteljem. Így most lehajtott fejjel vonszoltam magam Artúr mellett,
a torkomban gombóc. A losonci park az egyik legszebb, legnagyobb
a maga nemében Szlovákiában. Gyönyörű, magas platánok,
százesztendős páfrányfenyők, ősöreg hársak szegélyezték utunkat.
A közkedvelt kis sziget után, ahol a losonciak a fehér és fekete
hattyúk, valamint megszámlálhatatlan kacsa etetésének hódolhattak,
és ahol akkoriban még a Csónakház étterem állt, elmentünk a
pavilon mellett, ahol hétvégenként zenekar játszott, egészen
a néptelen kis ösvényig. Kettesben akartunk lenni. El akartunk
búcsúzni egymástól. Anyuka és Markovics néni a pavilonnál maradt,
és megbeszéltük, hogy majd csatlakozunk hozzájuk kávéra-
süteményre a Csónakházban.

Lépdeltünk az ösvényen, és hallgattunk.

- Lilykém, könyörgök, ne légy ilyen szomorú! Hiszen nem örök

időkre búcsúzunk - szólalt meg végül Artúr egy biztatónak szánt
mosoly kíséretében.

- De te... elmész abba a nagy városba, és ki tudja, mi minden

történik majd ott veled...

- Mi történne? Elüt talán egy villamos? Vagy megszédülök a

Légionáriusok hídján, és belezuhanok a Moldvába? - kérdezte, és a
hangjában nevetés bujkált.
Elém penderült, lekapta a kalapját, majd jobbját a szívére szorítva,
balját esküre emelve mély, ünnepélyes hangon zengte:

- Szívem bájos hölgye! Ezennel ünnepélyesen esküszöm, hogy

nem hagyom magam villamos által elüttetni, nem lépek, mit nem
lépek!, nem ugrom meggondolatlanul elébe, és a hídon a korlát
közelébe se megyek, nehogy túlbucskázzak rajta valahogy!

Olyan kedves volt, olyan aranyosan igyekezett felvidítani, hogy végül

tényleg elnevettem magam. Felragyogott a szeme, amikor látta,
hogy a bohóckodása hatott.

- Ne félj, Lilykém, kibírjuk, mindent kibírunk. Néhány hét

múlva hazalátogatok, és együtt töltjük az egész hétvégét, elkérlek
kedves édesapádtól.

- Ki tudja, vissza akarsz-e majd jönni egyáltalán. Ki tudja, ki örül

most Prágában, hogy mész vissza, ki az, aki alig vár.

Kiböktem. Annyira nyomasztott a gondolat, hogy várja ott valaki

más, hogy muszáj volt. Megkönnyebbültem, hogy sikerült kimondani,
de rettegve vártam a választ. Mit fog mondani? Mellébeszél? Az
rosszat jelentene. Vagy azt mondja, hogy nem érdekli más, míg
engem maga mellett tudhat? Ez is kész katasztrófa lenne, mert azt
jelentené, hogy ha én nem leszek mellette, márpedig nem
leszek, akkor bizony érdekelni kezdi majd valaki más. És egy ilyen
lovagias, férfias, jóképű fiú mellé biztos akad jelentkező tucatszám.

Komoly arccal nézett rám.

- Igazad van.

Elállt a szívverésem. Igazam van? Miben? Melyik

katasztrófaforgatókönyvemnek valós az alapja? Az összesnek?

- Lesz egy nő, aki nagyon fog örülni nekem.

Ó, istenem, miért is hoztam elő ezt a témát! Inkább nem akarok tudni
semmit! Vagyis igen. Tudnom kell! Jaj, ne, ne mondjon semmit!
Mondjon el mindent! Mindez végigcikázott a fejemen, mialatt Artúr
levegőt vett.

- Úgy távoztam ugyanis Prágából, ahogy egy úriembernek sosem

lenne szabad. És most bizony rendeznem kell az adósságomat.

Adósság? Miféle adósság? Na, ugyan milyen, te naiv liba?! Mivel

tartozhat vajon egy férfi egy nőnek? Biztos... biztos viszonyuk volt,
és Artúrnak most el kell őt vennie.

Azt hittem, menten elájulok. Artúr, az én Artúrom egy másik nőé

lesz? Hát lehetséges ez? Semmit sem jelent az együtt töltött három
csodálatos hónap? Miért bolondított, ha tudta, hogy Prágában...
tartozása van?

- Micsoda?! És ezt csak így mondod? És csak most? Miért nem

beszéltél erről eddig?

- Nem akartalak ilyesmivel terhelni. Tudtam, hogy a dolog nem

sürgős, és a legelső prágai estémen elintézem majd.

Este?! Ki ez a szoknyapecér!? Kinek mentem én lépre!? Zúgott a

fejem, kiszáradt a szám. Nagy levegőt vettem, felszegtem a fejem,
harciasan előretoltam az államat.

- Markovics úr, ön nyilván összetévesztett valakivel. Nem szoktam

olyan úriemberekkel találkozgatni, akiknek rendezetlen adósságaik
vannak, és...

Méltóságteljes szónoklatomba egyszerűen belenevetett. Kinevet?!

Most vallotta be, hogy repesve várja őt Prágában valaki más, és ő
nevet?!

- Jaj, Lilykém, ne haragudj, de te is nevetnél, ha lámád magad. Hát

mi jut eszedbe, madárkám?! Te azt hiszed, hogy van Prágában
valakim? Én adósságról beszélek, te pedig valami romantikus
kalandot képzelsz mögé? - nevetett, egyre nevetett.

- Miért, milyen más adósság jöhet még szóba? - kérdeztem

meglepődve.

- Hát, egy teljesen hétköznapi adósság. A kocsmában, ahová az

előadások után be szoktunk ülni a fiúkkal egy sörre, tartozom vagy
tizenöt koronával. De elbűvölő vagy, mikor így haragszol, és végül a
büszkeséged győz minden más érzésed felett!

Megfogta a kezemet, megcsókolta.

Hatalmas kő gördült le a szívemről. Szóval nincs Artúrnak senkije

Prágában, nem várja egy másik lány. Vagy mégis? Erre
tulajdonképpen nem is válaszolt!

A kérdést azonban kiolvasta a szememből.

- Nem vár senki Prágában, Lilykém. Nincs olyan ismeretségem,

akinek beszámolni vagy magyarázkodni tartoznék.

Megfogta mindkét kezem, és forró tenyerébe zárta.

- Nincs mitől tartanod, Lilykém - mondta mélyen a szemembe

nézve. -Tudnod kell, hogy holmi prágai nők nem vehetik fel veled a
verseny. Nemcsak azért, mert gyönyörű vagy, kedves, finom és
okos, hanem mert olyat is adsz, amit ők nem tudnak adni: a
lelkedben, a szívedben ott van a szülővárosom. Úgy, ahogy ott van
az én lelkemben és szívemben is. Ismered azokat az utcákat, azokat
az embereket, akiket én is. Mind a ketten tudjuk, hogy ha nyáron
finom, hideg vizet akarunk inni, akkor nem a városi, hanem az artézi
kúthoz megyünk. És tudjuk, miért van a Rakottyay-kripta angyalának
olyan áthatóan kék szeme. Meg hogy melyik pincében rejtegették a
törökök elől a koronaékszereket, és melyik ablakban borotválkozott
reggelente a Szilassy gróf látogatására érkezett Stefánik úgy, hogy
csodálhassa közben a város valamennyi tisztes dámája. Te mindig
értenéd, mennyire hiányzik nekem a világnak ez a darabkája,
mennyire hiányoznak az itteni emberek, amikor távol vagyok. És
bárhová sodorna is a sors, ha te velem leszel, velem lesz az én
drága Losoncom is.

Meglepődtem. Meghatódtam. És még szerelmesebb lettem.

Összemosolyogtunk, és elindultunk a kávé meg a dobostorta felé.

Talán furcsának, sőt hihetetlennek tűnik, hogy Artúr számára ennyire

fontos volt, hogy földik vagyunk, és lehet, hogy azok csodálkoznak
ezen a leginkább, akik ismerik a mai Losoncot. De vigyázat! Ez a
Losonc egészen más, mint az én ifjúkorom Losonca. A
szülővárosom a háború előtt építészeti műremekek, kultúra és
virágzó kereskedelem otthona volt. Nemcsak Közép-Európa egyik
legszebb zsinagógája állt itt, hanem számos neves mester alkotása,
például a Kaszinónak is nevezett Vigadó. Mai fenséges külalakját
1856-ban kapta a bécsi Franz Wieser tervei alapján. A legszebb
épületek nagy részét ugyanis az 1849-es nagy tűzvész után
építették vagy alakították át. Az oroszok gyújtogattak, bosszúból.
Mikor ugyanis a Bécs-Budapest konfliktus háborúvá fajult,
egy magyar szabadcsapat legyilkolta az itt gyógykezelt, sebesült
orosz tiszteket, akiket Ferenc József hívott segítségül a magyarok
ellen. A többi orosz arra kényszerítette az elfogott támadókat, hogy
saját kezűleg ássák meg a három tiszt sírját a losonci temetőben,
majd felgyújtották a várost. Leégett háromszáznegyvennégy ház,
három templom, két gimnázium és a városi levéltár. Három épület
maradt csupán épségben.

Losonc azonban főnixként éledt újjá hamvaiból. Virult a város, és

virult a lakossága is. Számos gyár üzemelt itt, volt öntöde,
posztógyár, szeszfőzde, gőzmalom, tégla-, műtrágya-, élesztő-,
sörét-, sőt cirokkefegyár is. És persze a világhírű Rakottyay-
zománcgyár. Ezer embernek adott munkát,
saját szakmunkásképzője volt, hitelprogramja, munkáslakásai, és
áruját egész Európába exportálta. Kuriózum, hogy ugyanabban az
utcában egy további világhírű zománcgyár állt, Sternlicht Sámuel és
fiai üzeme, ez azonban „csak” hétszáz embert foglalkoztatott,
termékeit viszont egész Amerikáig vitte. Mi több, ez volt az első
üzem az akkori Magyarország területén, ahol zománcozott
edényt gyártottak.

Mivel a vállalkozások jól mentek és munkában sem volt hiány, a

losonciak megengedhették maguknak, hogy szépeket építsenek.
Például a Nagy Virgil és Kolbenheyer Viktor tervei alapján készült
városházát. Nagy Virgil ugyanabban az évben két másik jelentős
munkával is büszkélkedhetett, a budapesti Ferenc József (ma
Szabadság) és az eredeti Erzsébet híddal.

Ezek az épületek mind álltak már a születésemkor, de számos

továbbival gazdagodott a város 1922 után is - például a mi gyönyörű
zsinagógánkkal. Ha feljöttem Hevesből meglátogatni anyukát, mindig
elsétáltunk arrafelé, hogy megnézzük, mennyit nőtt. Vagy például a
hajdani YMCA épülete (ma zeneiskola működik a falai között),
amelyet Milan Michal Harminc tervezett. Ez a híres építész
autodidakta volt, a szakmát segédként tanulta különféle
építészeti műhelyekben, iskoláit csak később végezte el. Harminc
rendkívül tevékeny volt. Európa-szerte több mint háromszáz épület
tervei fűződnek a nevéhez, ebből százhetven a mai Szlovákiában.
Jelentős munkái közé tartozik például a turócszentmártoni (Martin)
Szlovák Nemzeti Múzeum eredeti épülete.

Losonc továbbá a neves személyiségek városa volt. Apuka azt

szokta mondani viccből, hogy ez 1451-ben kezdődött, a losonci
csatával, amikor Jiskra seregei megverték Hunyadit, és Alois
Jirásekkel folytatódott, aki eljött megnézni az ütközet helyszínét,
mikor a Testvériség című ciklusában erről az eseményről írt. De egy
időben Losoncon élt Janko Král’ költő, Petőfi Sándor, Koloman
Bansel író és a már említett Lehár Ferenc. A losonci gimnázium
diákja volt Janko Alexy, a későbbi híres festő, és a városhoz kötődik
a Forgách család is.

Forgách Antal grófhoz fűződik egy kis anekdota. Kora ifjúságától

egészen haláláig egy különös, lelakatolt arany karkötőt kellett
viselnie a jobbján. Úgy hírlett, ez volt a büntetése, amiért egyszer,
mikor bohó ifjúkorában veszített a budapesti Úri Kaszinóban, kilopta
egy gazdag úr tárcáját a télikabátja zsebéből.
Éveken át Valihora János, a bolgár Ferdinánd cár korábbi nevelője
volt Losoncon a plébános. Meg is állt nála Ferdinánd mindig,
ahányszor csak Garamszentbenedekre (Hronsky Benadik) utazott,
hogy lerója tiszteletét a Coburgok családi sírboltjánál. Eljárt
Losoncra látogatóba Ludovít Bazovsky jogászdoktorhoz a neves
államférfi, Milan Rastislav Stefánik is, aki franciára tanította a
Bazovsky fiúkat és más környékbeli pubikat - főleg
pikáns versikékre.

Losonc modern, haladó szellemű városnak számított, mozink

például már 1910-től volt, alig öt évvel az első pozsonyi
mozgóképszínház után. A parkban strand is működött, sőt egy
csodaszép városi fürdő, amit olyan mélyre rejtettek a fák közé, hogy
a közönsége nemcsak a víz örömeit élvezhette, hanem csendet,
jó levegőt és nyugalmat is.

Losonc elegáns volt és előkelő, Losoncnak stílusa és jövője volt.

Mindezt sok lakójától elvették, és ezt megsínylette a város is. A
kommunizmus agyara belevájt, lyukakat mart bele, és a lyukakat
csúf, stílustalan szürke kockákkal tömték be. A régi, szépséges
városnak, amelyre lakosai joggal voltak oly büszkék, mára csupán
az árnyéka maradt. Vagyis még az sem, hiszen árnyéka csak annak
van, ami létezik, és az a Losonc, amit én ismertem, amit Lehár
és Stefánik ismert, sehol sincs már.

A Csónakházban (amit aztán 1943-ban műszaki okokból szintén

lebontottak), kellemesen telt az idő anyuka és Markovics néni
társaságában. Nevettünk, hallgattuk a fölénk nyúló teraszon játszó
zenekart, és Artúr mindig rám mosolygott, ahányszor csak
összeakadt a pillantásunk. Biztató mosoly volt ez, azt üzente, hogy
minden rendben lesz, kibírjuk az elválást, hiszen erősek vagyunk
így, együtt. Bánkódtam ugyan, hogy elmegy, de legbelül éreztem,
hogy igaza van: kibírjuk. Hiszen, mint erről az imént bizonyságot
kaptam, mindketten ugyanazt akarjuk. Nagyon.

Furcsa érzések kavarognak bennem, ha visszagondolok erre az

időszakra. Ezek voltak a családom utolsó jó évei - én pedig annyira
önzőn éltem meg ezt az időszakot! De azzal vigasztalom magam,
hogy minden pont úgy volt, ahogy annak lennie kellett, hiszen akkor
voltam a legboldogabb, amikor még a többiek is azok lehettek. A
huszadik század harmincas éveinek vége pont az az időszak volt,
amit utána a leginkább meg akartam őrizni az emlékeimben. Ha az
életem továbbra is a nyugalom, békesség, szeretet és siker akkori
kulisszái között játszódott volna, hétköznapi élet marad. A szüleim
lánya, feleség, anya, húg, barátnő lettem volna. Születésnapokat és
vasárnapi családi ebédeket szervezek, eljárunk sétálni a parkba,
lamentálok az időjárás miatt meg mert a gyerekeim megint nem
mostak kezet evés előtt, örülök az új ruhának, amit én
varrtam magamnak, és örülök, hogy jól megy a férjem ügyvédi
praxisa.

Az életem azonban nem lett szürke, érdektelen. Mengele-lány

lettem, kísérleti anyag, túléltem négy koncentrációs tábort, szökést
szerveztem, sok száz kilométert gyalogoltam végig, megtaláltam, de
el is engedtem az elveszett szerelmemet, és egy olyan városban
éltem, ahol szívesebben vették volna, ha nem látnak többé.

A hajdani losonci városháza

Drága Lilykém!
Losonc, 1938 szeptembere

A botanikatanár magyarázatát határozott kopogás szakította félbe.

Az igazgató lépett be. Alacsony, tömzsi férfiú, brillantinnal hátrafésült
hajában tökéletes választék.

- Nem kell felállni - szólt mély hangon sűrű fekete bajusza alól,
fölöslegesen, hiszen az évek során belénk nevelték, hogy ha belép
az igazgató úr, akkor fel kell pattanni.

- Elnézésedet kérem, tanár úr, hogy megzavarom a magyarázatot,

de sürgős ügyben beszélnem kell az egyik diákkal.

Lélekben azonnal kombinálni kezdtünk mindnyájan, hogy ki lehet az

a szerencsétlen, aki elkövetett valamit, vagy meglátták takarodó után
az utcán. Abban az időben ugyanis nemcsak a szülők, hanem az
iskola is megszabta a diákok kimenőit. A mi évfolyamunknak
hétköznap este hétig, hétvégenként nyolcig szólt az engedélye,
nehogy elcsábítson, netán megrontson az éjszakai élet, és hogy
rendesen kipihenjük magunkat tanítás előtt.

- Parancsolj, igazgató úr, mi sem természetesebb - hajolt meg

enyhén a tanár. - Kiről lenne szó?

Feszült csendben várta az osztály a nevet, mert annak alapján meg

is lehetett saccolni, miről van szó.

- Stern Ibolya!

Minden szempár rám szegeződött. A homlokukra volt írva, hogy mit

gondolnak. Vajon mit követhetett el? Összeszorult a gyomrom.
Feljelentett valaki, hogy Artúrral randevúzom? De hát ez nem tilos,
ráadásul mindig szülői felügyelet mellett történt a dolog! Vagyis... a
parkban eltöltöttünk egy kis időt kettesben, de ott még egymás kezét
se fogtuk meg! Ez csak valami tévedés lehet, nem csináltam semmit,
amiért raportra kellene mennem! Indulj, intett a szemével Ági. Menj
már! De én csak álltam a helyemen. Talán azt vártam, hogy
az igazgató azt mondja, Elnézést, tévedtem, nem Stern Ibolyáról van
szó, hanem...

De nem mondta, így hát elindultam. Mintha vattából lett volna a

lábam. Nagyon kellett igyekeznem, hogy a megfelelő irányba vigyen.

Kimentünk a folyosóra. A csukott ajtó mögül is kihallatszott a

csörömpölés, ahogy az osztály leült, és biztos voltam benne, hogy
ők is hallanak majd mindent, amit az igazgató mond.

De ő csak intett, hogy kövessem. A földrajzszertár előtt, az udvarra

néző ablak mellett álltunk meg.

- Maradjon itt. Ha nem magáról lenne szó, sosem egyeztem volna

bele - mondta titokzatosan, és ott hagyott.

Hallottam, hogy elindul felfelé a lépcsőn. Lassan, csoszogva lépdelt,

fürgébb mozdulatokra nem telt a széles testtől. De a súlyos, lassú
csosszanásokba váratlanul gyors, ruganyos, hosszú léptek zaja
vegyült. Az ablak felé fordultam, hogy az arra elsiető ne lássa az
arcomat.

- Lily - szólalt meg valaki a hátam mögött.

Hitetlenkedve fordultam meg. Ő volt. Artúr ott állt mellettem, az

iskola folyosóján.

- Te mit keresel itt?! Hogy kerültél ide?

- Téged kereslek, és az ajtón át kerültem ide. Az esőcsatornán

kétségkívül romantikusabb, ám kissé körülményesebb lett volna -
felelte mosolyogva.

Ennél is romantikusabb?? Hát lehet annál bármi romantikusabb,

mint hogy Artúr bejön hozzám az iskolába? Hogy megküzd a
pedellussal és az igazgatóval, csak hogy láthasson?

- Hát ezt meg hogy csináltad?

- A pedellusnak azt mondtam, fontos megbeszélésem van az

igazgató úrral, és mázlim volt, elhitte. A szerencse néha nem az
óvatosak, hanem a magabiztosak pártján áll - fordult csibészesre a
mosolya.

- Vagy a szemtelenekén - próbáltam lehűteni, ám sikertelenül.

Rám kacsintott, vállat vont.

- Az igazgatónak pedig elmondtam, milyen reménytelen helyzetben

vagyok. Hogy találkoztam egy csodálatos, elbűvölő hölggyel, akitől a
kegyetlen sors most elszakít - tette a szívére a kezét, majd
teátrálisan eltépte onnan. - És hogy én holnap visszautazom
Prágába, de előtte még legalább egyszer látnom kell azt a hölgyet,
különben meghasad a szívem.

Az eleje még tetszett annak, amit mondott, de a végén tudtam már,

hogy csak komédiázik, és bosszúsan néztem rá.

- Ugyan, Lilykém, ne haragudj, nem akartalak cukkolni. Valóban

látni akartalak, mégpedig nagyon. De hogy ez sikerült, annak
reménytelenül prózai a magyarázata, én pedig inkább valami líraival
próbáltam neked szolgálni. Az igazgató úr családi barátunk, és látott
már minket együtt a korzón. Látta azt is, hogy voltak gardedámjaink,
így nem lehet kétsége afelől, hogy a kapcsolatunk hivatalos, és
bátran engedélyezhet számunkra néhány percet kettesben.

Elakadt a szavam. Artúr bejött hozzám az iskolába, hogy lásson még

egyszer, mielőtt elutazik!

- Hát nem is örülsz, hogy itt vagyok? - kérdezte kissé

elbizonytalanodva.

- Ó, te kis bolond! - próbáltam visszafogni a kiáltásomat, és a

nyakába ugrottam. - Hát hogyne örülnék!
Belebújtam az ölelésébe, ő pedig a hajamba fúrta az arcát.

- Ó, Lily, ha tudnád, mennyire fogsz hiányozni... Tudom, hogy

őrültségnek hangzik, hiszen rövid ideje ismerjük csak egymást, de
nagyon-nagyon fogsz hiányozni.

- Te is nekem. Ígérd meg, hogy gyakran írsz.

Kissé elhúzódtam, hogy el tudjak mélyedni a tekintetében.

- Ígérem, madárkám. Szép hosszú leveleket fogok írni, hogy

mindig úgy érezd, veled vagyok. Lilykém, drága Lilykém, lehet, hogy
ez nem illendő, de nem tudok úgy elmenni, hogy el ne mondjam.
Szeretlek, kicsi lány, és tudom, hogy nekünk kettőnknek egy az
utunk. Hogy te meg én sok szépet élünk még át együtt. Várj rám.
Visszajövök!

Végig a szemembe nézett közben. Éreztem, hogy feltolulnak a

könnyeim és végigfolynak az arcomon. Olyan fajta könnyek voltak,
amelyek nem elcsúfítják a nőt, hanem védelemre szorulónak,
szeretnivalónak mutatják. Artúr pedig óvni, szeretni akart.

- Ne sírj, szivecském. És csitt, ne mondj semmit. Biztos

megriasztott ez a szóáradat, de a telkemből fakadt, ki kellett törnie.
Nem várom tőled, hogy te is mondj most valami szépet, gondold
végig nyugodtan. Aztán egyszer majd talán megírod levélben.

Rám mosolygott, tenyerébe fogta az arcomat, és finoman letörölte a

könnyeimet. És akkor megtettem. Lábujjhegyre álltam, odasimultam
hozzá. Megcsókoltam. Vagyis tulajdonképpen csak hozzáérintettem
a számat a szájához. Artúr egy pillanatig dermedten állt, majd
magához vont, és odaszorította az ajkát az enyémhez. Aztán lassan
elhúzódott.

- Köszönöm, szívem. Megértettem. Köszönöm.

Abban a pillanatban meghallottuk a csosszanó, súlyos lépteket.

Elhúzódtunk egymástól, de tekintetünk továbbra is a másikéba
kapaszkodott.

- Remélem, sikerült minden szükségeset megbeszélniük - lépett

hozzánk az igazgató. - Markovics úrnak most már mennie kell, maga
pedig, ifjú hölgy, jöjjön be egy kicsit az irodámba, lecsillapodni.

Artúr csókot lehelt a kezemre, a levegőbe firkantva jelezte, hogy

majd ír, és fürge léptekkel távozott. Én pedig követtem az igazgatót
az irodába.

Naphosszat Artúrról ábrándoztam. Elképzeltem, hogyan utazom fel

hozzá Prágába, hogyan sétálgatunk a városban, hogyan ülünk be a
Moldva-parti Sláviába vagy abba a csodaszép kávéházba a Vencel
téren. Mesélte, hogy például a Sláviába csupa érdekes ember jár -
professzorok, színészek, gyárosok, bankigazgatók. Láttam
magunkat, ahogy lovas kocsin döcögünk át az Óvárosi téren, ahogy
küzdünk az Orloj tornyába vezető lépcsőkkel, ahogy a Petfínen vagy
a Letnán andalgunk. Ahogy az Aranyművesek utcáján át bevesszük
a Hradzsint. Ahogy az egyetemen bemutat a diáktársainak, és ahogy
ők azt mondják neki, jól választott. Legalábbis bíztam benne, hogy
ezt mondanák. Álmaimban mindig rendkívül magabiztos és elegáns
voltam, a frizurám csodaszép. Tudtam, hogy ezt az álombéli
magabiztosságot neki, a szerelmünknek köszönhetem, hiszen a
valóságban nem ilyen voltam, sőt Artúr előtt még az álmaimban
sem. Csak mióta ő van. Hogy passzoljak hozzá.

Artúr elutazott, és a postás három nappal később már kopogtatott is.

Egyetlenegy sem maradt meg azokból a csodás levelekből, nincs az
emlékeimnek tárgyi formája. Csakis az emlékezetemre
támaszkodhatom. Furcsa, de úgy tűnik, hogy mi, akiktől elvették a
fényképeiket, szerelmes leveleiket, színházi műsorfüzeteiket meg
minden ilyesmit, jobban emlékszünk ezekre a dolgokra, mint azok,
akik bármikor kinyithatják a fiókot vagy leemelhetik a
cipősdoboz tetejét, hogy végignézzék a fényképeket, az első
randevún kapott csokoládé papírját, a belépőjegyet a
hangversenyre, ahol végig fogták egymás kezét. Ha valamit
elfelejtettek volna, van, ami eszükbe juttatja. Számunkra viszont az,
ami kihullik az emlékezetünkből, megszűnik létezni, és nem
juttathatja többé eszünkbe senki vagy semmi.

De Artúr leveleire emlékszem. Meg az enyémekre is. Talán nem szó

szerint, de a lényegre, a remegő izgalomra, az ígéretekre és a
bizonykodásokra, hogy hiába van köztünk annyi kilométer és annyi
év, a szerelmünk mindezt legyőzi, arra nagyon jól emlékszem.

Az első levél valahogy így hangzott:

Drága Lilykém!

Szépséges virágom, el sem tudod képzelni, milyen boldog vagyok,

hogy megismerhettelek. Ahányszor hazautaztam Losoncra, majd
újra vissza Prágába, mindig az volt az érzésem, hogy valamit
elmulasztottam. Hogy rejteget valamit előlem a város.

Most már tudom, hogy Te voltál az. Akkor engedte a sors, hogy
megismerjelek, amikor már nem lehetett Téged nem észrevennem.
Amikor gyermeki szépséged hamvas leányszépséggé formálódott,
és amikor alkalmam nyílt arra, hogy találkozót kezdeményezzek.

Tudom, hogy most szomorú vagy, amiért nem vagyok Melletted. De

hidd el, igazából nagyon közel vagy hozzám - itt hordozlak a
szívemben, és ahová én megyek, jössz te is velem. Most ugyan egy
kis időre el kellett válnunk egymástól, de csak azért, hogy egyszer
majd, néhány röpke év múlva szép életünk legyen. És én ezért
örömmel dolgozom, hiszen kettőnkért teszem.

Írj nekem, kicsi lány, írj gyakran és sokat. Mindent tudni akarok: mit
csinálsz, mit olvasol. Küldök postán a kedvenc könyveimből, aztán
majd beszélgetünk róluk így, levélben. Ezzel is megtudhatunk
egymásról sok mindent, szépen kihasználjuk az időt a távolság
ellenére. Írd meg, minek örültél, min lepődtél meg, min
szomorkodtál. Boldog lennék, ha mindent elmesélnél.
Bizalmas barátod szeretnék lenni, mert számomra csak a
barátságon, a másik megismerésén és tiszteletén alapuló
szerelemnek van értéke.
Nem fogom most itt leírni, hogyan jutottam erre a megállapításra,
mert nem akarom, hogy emiatt gyötrődj. De Te okos vagy, tudni
fogod úgyis. Különben is: ez már mind a múlté, semmi jelentősége.
Mostantól fogva csak a Tiéd vagyok, és mindaddig a Tiéd is
maradok, amíg a magadénak szeretnél tudni.

Odaadó szeretettel, tisztelettel: a Te hű Artúrod

Teltek-múltak a hetek, írtuk egymásnak napszámba a végtelen

hosszúságú leveleket, és nemigen vettük észre, mi történik
körülöttünk. Anyuka drukkolt a szerelmünknek, és lassacskán apuka
is hozzászokott a gondolathoz, bár valószínűleg örült, hogy Artúr jó
messze van. Sanyi bátyám megígérte, hogy szemmel tartja majd
Prágában. Ezt nem valamiféle féltékenységi kontrollnak szántam,
inkább abban bíztam, hogy közelebbről megismerik
egymást, összebarátkoznak. Na jó, persze egy kicsit azért
kontrollnak is szántam. Csak Gyuri bátyám szemében volt tüske az
én nagy szerelmem, és igyekezett is kioltani a lobogását. Ez először
meglepett, de aztán elintéztem azzal, hogy biztos csak a
féltékenység beszél belőle, és nem foglalkoztam tovább a dologgal.

A két bátyám annyira különbözött egymástól, amennyire csak

lehetett. Sanyi magas, sötét hajú, fess fiatalember volt, és a lányok
közül sokan csupán azért barátkoztak velem, hogy bekerüljenek a
látómezejébe. De a bátyám csak az orvosi tanulmányaival
foglalkozott. Nem tudom, azért-e, mert nagyon fegyelmezetten így
döntött, vagy azért, mert egyikük sem keltette fel az érdeklődését.
Persze az is lehet, hogy olyan lányba volt szerelmes, akibe nem
lehetett volna, más pedig nem kellett neki. Gyuri szőke volt, szeme
áthatóan kék. Nagyon okos, hallgatag, magának való fiú. A lányok
tartottak tőle, mert rendkívül igényes volt mind magával, mind pedig
a környezetével szemben. Tudvalevő volt róla, hogy matematikai
zseni, így az okosabb lányok azt hitték, hogy csúnyán
leszerepelnének mellette, a butábbak meg őt nem érdekelték.

A szüleink büszkék és elégedettek voltak. Örültek, hogy Sanyi

orvostanhallgató, hogy a lángeszű Gyurira fényes jövő vár, hogy jók
az iskolai eredményeim és boldog vagyok. Ez utóbbi ugyanis
kilométerekre sugárzott rólam. Megvolt mindenünk. Talán ezért fájt
annyira, amikor elvették tőlünk. Ha hagyják, Sanyiból nagyszerű
orvos, Gyuriból műszaki szabadalmak gazdája, belőlem pedig
Markovics Artúrné lehetett volna. Mindez karnyújtásnyira volt. Így
kellett volna történnie. Ilyennek volt megírva az életünk. De nem
ilyen lett.

A vége felé járt a harmincnyolcas esztendő, alig két hónap volt hátra
belőle. És pont ebben a két hónapban váltak tapinthatóvá az első
jelei annak, ami később hamuvá emésztett bennünket. Nálunk a
családban nem volt szokás politizálni. Apuka úgy tartotta, hogy az
nem vezet semmi jóra, és ha mindenki csak a maga dolgával, a
családja boldogulásával törődne, sokkal biztonságosabb hely lenne
a világ. De akadtak, akiknek a „maga dolga” már annyira jól ment,
hogy elirigyélték a más jódolgát is.
A visszacsatolás
Losonc, 1938 novembere

- Ébredj, Ibolyka, készülődnünk kell! - keltegetett aznap reggel

anyuka. 1938. november 10. volt, két héttel a tizenhatodik
születésnapom előtt. Ehhez azonban semmi köze nem volt anyuka
izgalmának. Az kizárólag annak szólt, hogy aznapra vártuk a magyar
hadsereg bevonulását a városba, mivel a müncheni egyezmény és a
bécsi döntés értelmében Losoncot
visszacsatolták Magyarországhoz.

Kimentem a konyhába. Anyuka a tükör előtt állt.

- Szerinted melyik lenne jobb?

Két kendő volt a kezében, az orgonamintás kék, meg a piros-fehér

csíkos. Kérdő türelmetlenséggel pillantott fel.

- Na, melyik legyen?

Azon a reggelen azonban reménytelenül lassúnak bizonyultam a

lelkesedéséhez, úgyhogy csak legyintett, és odatartotta ruhája jobb
oldalához a kék, a balhoz a csíkos kendőt, majd kis gondolkodás
után felvette a kéket. Jó választás volt. Persze a másik is az lett
volna, hiszen gyönyörű volt mind a kettő, finom, élénk színű selyem.
Apuka hozta őket ajándékba üzleti útjairól.

Akkor vettem csak észre, hogy nem ül a konyhában az újságjával,

mint máskor.

- Hol van apuka?

- Elment a rabbihoz, vitte a fiúkat is. Majd a Vigadónál találkozunk.

Logikus volt, hogy a katonák arrafelé, a Füleki útnál fognak

bevonulni, az
ugyanis, mint a neve mutatja, Fülekre vezetett, és onnan már csak
egy macskaugrás volt Sátorosbánya, a határfalu.

- Mozogj, kérlek, ne ácsorogj ott. Mint egy alvajáró! Mosakodj

meg, megcsinálom közben a kávédat - sürgetett anyuka.

Megmosakodtam, kihörpintettem a kávémat, megettem a

vajaskenyeremet, felvettem a kötött kék ruhámat, vastag harisnyát
húztam, a fejemre nemezkalap.

Anyuka közben izgatottan kapkodott, futkosott jobbra-balra. Na még

a kesztyű.

Az utcára érve nyomban látszott, hogy ez a nap más, mint a többi.

Az emberek magyar zászlókat tűztek az ablakaikba, a Masaryk utcát
pedig girlandokkal, fenyőágakkal díszített hatalmas diadalkapu ívelte
át. A kapu nemcsak széles volt, hanem olyan magas is, hogy a
lovasok is kényelmesen átférjenek alatta. Két oldalán többsoros
felirat hirdette, hogy Losonc, 1938. november, meg Éljen Horthy!, és
Mindent vissza!, valamint: Éljen Nagy-Magyarország! Tanultunk
persze Trianonról, így tudtam, mennyire várta a magyar nép ezt a
pillanatot. A napot, amelyen visszakerülnek a háború után elvett
területek.

Az egész város kicsődült a katonák fogadására. A losonciak nagy

része egyformán jól beszélt magyarul és szlovákul, az ilyesmi sosem
jelentett mifelénk gondot. Tipikus losonci mondat volt például, hogy
Mindjárt prídem, len idem do városa. Vagyis mindjárt jövök, csak
bemegyek a városba.

A tömeg a Vigadó felé sodródott, azaz sodródott volna, de már a

Masaryk utca közepén megrekedt, dugig volt minden. Mi sem bírtunk
utat vágni apukáékhoz, így hát csak álltunk a sok ember között, és
vártunk. Egyszer csak muzsikát hallottunk. Katonazene, valami
induló. Eleinte a távolból, majd ahogy erősödtek a hangok, úgy lett
egyre hangosabb a taps és a kiabálás is. A helyünkről láttam, ahogy
a református templom mögül a kanyarból előbukkan három tiszt,
kettő fekete lovon, az egyik almásderesen. Szálegyenesen ültek a
paripán, integettek a tömegnek. Igazán fess fiatalemberek voltak.
Mögöttük a bakák ötös sorokban. Apuka mesélte aztán este, hogy
mikor az elsők odaértek a templomhoz, a menet másik vége még
kívül volt a városon, és úgy tűnt, a végtelenbe nyúlik.

Másnap, november 11-én pedig azt olvashattuk az újságban, hogy

Horthy kormányzó személyesen lovagol be Kassára, a kormányzóné
asszony kíséretében.

A Felvidék déli részének visszafoglalása november ötödikétől a mai

napig tartott, a feladatot seregeink sikeresen végrehajtották -
jelentette az újság.

Nem emlékszem, hogy örültem-e. Tényleg nem. Valószínűbb, hogy

egyszerűen nem érdekelt különösebben az egész. Mindegy,
gondoltam, az életem, az életünk ettől még ugyanolyan marad.
Magyarul tudtunk mindnyájan, hiszen anyuka színmagyar volt, és ő
örült is nagyon, hogy újra ugyanabban az országban él majd, mint a
szülei meg a rokonai. Nálunk senki sem politizált. De egy másik
emlékem is van arról a napról. Ahogy oszladozott a
tömeg, megpillantottam Stefan Tuhárskyt, a református líceum egyik
tanárát, ahogy a Rakottyay-ház falát támasztja. Vele volt a felesége
és a három gyereke; a legidősebb, Anna egykorú volt velem.

- Jó napot, tanár úr!

- Jó napot, Ibolyka! Bár ki tudja, mennyire lesz jó... - tette hozzá,

inkább csak úgy magának.

Akkor vettem észre, hogy mind az öten, a szülők, a kis Stevko, Mária
meg Anna is milyen csöndesek, szemük lesütve. Azon a napon,
amikor mindenki ujjongott és az ég felé nézett, hogy elkapja
levegőbe hajított kalapját, szokatlan látvány volt ez.

- Jössz holnap tornázni? - fordultam Annához.

A lányok ugyanis péntekenként fél ötkor eljártak gimnasztikázni a

református líceum tornatermébe.
- Még nem tudom - felelte, de nem nézett rám.

Az anyja csendesen sírni kezdett.

- Ne félj, Zelka, valahogy majd csak lesz - vigasztalta a tanár úr.

Nem tudom, milyennek képzelték azt a valahogyot, de az a valami,

ami pár nap múlva lett, nem volt biztató. Rögtön másnap kezdődött.
A csendőrök mindenkinek bedörömböltek az ajtaján, aki a
népszámláláskor szlováknak vallotta magát, és közölték vele, hogy
pakoljon. Huszonöt kilót vihet magával minden felnőtt. Mármint
hivatalosan, mert volt, akinek aztán még ennyit sem engedtek. És
hogy várakozzanak szépen odahaza. És az emberek vártak - ki
két órát, ki négy napot. A házban vagy a lakásban, amit a maguk
pénzéből vettek vagy építtettek, és ami egyszeriben mégsem az
övék volt. Mint például a Tuhársky tanító úréknál. Addigi barátjából,
akivel azelőtt a könyvtár épületének gyönyörű kávéházában
sakkozott, egyik napról a másikra polgármester-helyettes lett. Mert
magyar volt. Mert megbízható. Mert hirtelen úgy tett,
mintha szlovákot életében nem látott volna, pedig egész életében
Tuhárskyék mellett lakott, a felesége vasárnap délelőtt a tanár úr
feleségéhez járkált át kölcsöntojásért, hogy jaj, Zelka, ezek a
mihasznák megint felfalták reggelire az összes tojást, nincs mivel
paníroznom, mire Tuhárskyné, hogy hát persze, Katikám, szívesen.
És ez az ember most egyetlen tollvonással eldöntötte, hogy
a Tuhársky családnak, akik régebb óta laktak Losoncon, mint az ő
famíliája, nincs helye a városban. Hogy el kell kotródniuk,
hátrahagyva a munkájuk minden gyümölcsét olyanoknak, akiknek
ahhoz semmi közük. Ez az ember egyszerűen elvette tőlük a
házukat, a vagyonukat, a gyerekek barátait - a szülők
ugyanis megértették, hogy nekik Losoncon biztos nincs az adott
pillanatban barátjuk, és azokat, akik ha némán is, de mellettük álltak,
nem akarták terhelni. Ez az ember ilyet tett, csak mert tehette. Mert
volt neki stemplije. De annyi kurázsija már nem, hogy maga vigye át
a papirost. Csendőröket küldött, azok szólították fel a családot, hogy
csomagoljanak. Tuhársky meghallgatta őket, elolvasta a végzést, és
megkérdezte, mikor kellene kiköltözniük.
- Majd megtudod időben - förmedt rá a fiatalabb csendőr. - Még talán
válogatnál is, hogy mikor költözz, mi? Te csak pakolj szépen össze,
aztán várj!
A magyar hadsereg bevonulása Losoncra 1938. november 10-én

Vártak. Tuhárskyné még játszani sem engedte ki a gyerekeket az

utcára, annyira félt, hogy pont akkor jönnek értük a csendőrök, és ő
soha többé nem látná Stevkót meg a két lányt.

Négy napig várakoztatták őket. Négy, végigrettegett nap, riadalom,

ahányszor elment valaki az ajtajuk előtt. És mivel egy négyemeletes
ház második szintjén laktak, ez bizony elég gyakori volt. Végül aztán
eljöttek értük. Egy rozoga szekérrel, ami pár nappal korábban
érezhetően még trágyahordásra szolgált. Feldobálták rá a néhány
batyunyira zsugorodott földi javaikat, és már vitték is őket. Úgy
tudom, nem tértek vissza Losoncra. A lakásukat pedig, hiába
volt lepecsételve, a magáéhoz csapta a szomszéd.
Apuka azt mondta, mintegy háromezer szlovákot seprűztek ki
Losoncról azokban a napokban.

Feszült volt a hangulat jó néhány napon át. Azokat, akik most

elveszítették néhány barátjukat vagy családtagjukat,
megdöbbentette ugyan az „új rend”, de nem tettek ellene semmit.
Főleg, mikor látták, hogy a helyi notabilitások nemcsak támogatják,
hanem egyenesen ünnepük, ami történt. Hiszen csak kiköszörülték a
tizennyolc utáni sérelmeket, amikor a magyarokat kergették el innen.
Szívesen megkérdeztem volna, hogy ha akkor elüldözték őket,
akkor hogy lehet most legalább a fél város magyar. Meg hogy miért
jó a régi hibákat újakkal „helyrehozni”. És megkérdeztem volna, hogy
vajon a Tuhársky, akinek az apja jegyző volt, csizmadia nagyapja a
k. u. k. számára is varrta a lábbelit, nagyanyja pedig egyaránt
segítette világra a cseheket, szlovákokat, magyarokat és zsidókat,
ugyan kit kergetett el. De mindössze tizenhat éves voltam, és
nem kérdeztem semmit. Hiányzott nekem Anka Tuhárska. Nem
tartozott a legjobb barátnőim közé, de itt-ott elbeszélgettünk lányos
dolgokról. Viszont így, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnt,
hiányzott. Ki tudja, én hiányoztam-e a többieknek, mikor egyszeriben
nem járhattam el a tornára, mert már nem az Ibolya voltam, hanem
„mocskos zsidó”.

Apukáékat félelemmel és csalódással töltötték el a történések, pedig

eleinte örültek a magyarok visszajövetelének, hiszen a Monarchia
nagyon is élhető helyként maradt meg az emlékezetükben. Egy
héttel a nyalka huszárok bevonulása után azonban tudták már, hogy
ez nem lesz jó.

Az élet ment tovább. Mi pedig éltük. Nem úgy, mint azelőtt, de éltük.
Még iskolába is járhattunk, Gyuri meg én. A tanárainkat lecserélték,
magyarok jöttek az elkergetett csehek és szlovákok helyett. Az
osztályteremben kifüggesztették Horthy portréját és a magyar
himnusz szövegét, amit minden reggel el is kellett énekelnünk. A
magyarosítás gyors volt és könyörtelen - eltűnt az összes
szlovák felirat, és az iskolákban is csak az új államnyelven folyhatott
a tanítás. Aki esetleg nem tudott magyarul vagy nem tudott eléggé -
hiszen sokan csak a konyhamagyart beszélték -, annak pechje volt.
Meg nádpálcával összevert tenyere.

A magyarok, mármint az igaziak, a Magyarországról jöttek, kezdettől

fogva gyűlöltek bennünket, nem voltunk nekik elég jók. A szlovákok
magyaroknak, a magyarok szlovákoknak tartottak, hiába beszéltük
egyformán jól a két nyelvet. Nem tudom, hogy az antiszemitizmus
tipikus nemzeti vonásnak tekinthető-e, de ha igen, akkor szerintem a
magyarok dobogósok a zsidógyűlölők között. Én legalábbis így
tapasztaltam. És most már a szlovákok is gyűlölni kezdtek. Az olyan
lapokban, mint a Gárdista meg a Slovak, amikkel apuka néha
hazaállított, míg dolgozhatott üzletkötőként, olyan cikkek jelentek
meg, amelyek szerint a területek visszacsatolásáért a zsidó-bolsevik
lobbi a felelős. Hogy milyen módon, azt nem írták, valószínűleg
mindenki elképzelte szépen a saját szájíze szerint.

Az első bécsi döntés során Magyarország a Dévény-Pozsony-Nyitra-

Garamtolmács-Léva-Losonc-Rimaszombat-Jolsva-Rozsnyó-Kassa-
Tőketerebes-Pálóc-Ungvár-Munkács, és a Munkácstól a román
határig terjedő vonal mentén követelte a visszacsatolást. Pozsonyt
azonban maga Hitler vétózta meg, így Magyarországhoz a Szenc-
Galánta-Verebély-Léva-Losonc-Rimaszombat-Jolsva-Rozsnyó-
Kassa-Alsómihályi-Nagykapos-Ungvár-Munkács, és a Munkácstól a
román határig terjedő vonaltól délre fekvő területek kerültek.
Szlovákia ezzel területének több mint a negyedét elveszítette.

A legnagyobb küzdelmet Pozsony mellett állítólag Kassáért vívta

Tiso. Az akkori igazságügy-miniszter, Ferdinand Durcansky szerint
még november másodikán is próbálta meggyőzni Ribbentropot a
bécsi Imperial szállóbeli rövid délutáni találkozójukon. Ribbentrop
azonban csak annyit vakkantott oda, hogy „Hogy képzeli?! Hagyjuk
maguk miatt veszni a Róma-Berlin tengelyt?”

Vagyis elérkezett a történelemben a pillanat, amikor megint

mindenről a zsidók tehettek. Ezúttal Benes, a csehek meg a
szabadkőművesek is rajta voltak ugyan a felelősök listáján - de
elsősorban mégiscsak a zsidók.
Az első komolyabb zsidóellenes hangulatot Szlovákiában az váltotta
ki, hogy a bécsi döntés előestéjén, tehát 1938. november 1-jén
Pozsony visszacsatolása mellett tüntetett a magyar ifjúság. A
rendőrség letartóztatott néhány manifesztálót, és a letartóztatottak
között állítólag zsidók is voltak. Több se kellett: a zsidók el akarják
venni tőlünk Pozsonyt! Szét akarják zúzni Szlovákiát! A magyarok
szekerét tolják! A válasz nem váratott sokáig magára. A
döntés napján, november másodika estéjén zsidóellenes tüntetésre
került sor, ugyancsak Pozsonyban. A feldühödött ifjak beverték a
Széplak utcai zsidó üzletek kirakatait, és kiabálták, hogy
Szlovákoknak Szlovenszkó, Palesztinába, zsidó!

Ismerőseim, főleg a nemzsidók, és később a gyerekeim is gyakran

kérdezték tőlem, hogy miért nem menekültünk el, miért nem
mentünk, amíg még lehetett, miért vártuk ki, hogy lesz-e még
rosszabb, és én erre mindig csak azt tudtam felelni, hogy ha tudtuk
volna, milyen rossz lesz, elmentünk volna. De nem tudtuk.

Fogalmunk sem volt róla, hogy ennyire rossz lesz. Azt hittük, nem
tarthat sokáig, hogy a zsidók elleni harag elpárolog lassan, és újra
teret nyernek az észérvek. Mi több, azt hittük, szükségük van ránk,
mert, mondjuk, az orvosok között sok volt a zsidó, és orvosra
mindenkinek szüksége van, biztattuk egymást. Rendületlenül bíztunk
benne, hogy most már hamarosan vége a mellőzésünknek, hogy
már csak ezt kell kibírni. Például, hogy nem járhatunk iskolába, már
csak ezt kell beszolgáltatni. Például nem lehetett a zsidók
tulajdonában egy idő után rádió, szőrme, autó vagy bicikli, már csak
ezt kell betartani. Például nem járhattunk moziba, nem mehettünk be
az üzletekbe, nem használhattuk a járdát, de mi egyre hittük, hogy
már csak ezt, és rendben lesz minden újra.

Azt hittük, ha elmegyünk, azzal csak veszíthetünk. Nem tudhattuk,

hogy ez lenne az egyetlen módja, hogy megmentsük a családunkat.
Hogy mentsük az életünket. És ha valaki ezt akkor elmondja nekünk,
valószínűleg nem hittünk volna neki.

- Eddig is tisztességesen éltünk, tisztességesen fogunk ezután is -

jelentette ki apuka. - Továbbra is betartjuk a rendeleteket meg a
törvényeket, és akkor nem lesz okuk arra, hogy belénk kössenek.

De nekik nem volt szükségük semmiféle okra. Pontosabban nem volt

szükségük semmiféle új okra, jó volt a régi is: zsidók voltunk. Ez volt
az ok.

Az első két csapás két héttel a visszacsatolás után következett be.

Hazajöttem az iskolából, bevágtam magam mögött az ajtót. Csak

egy kicsit, és csak mert tudtam, hogy apuka nem ért még haza. Ő
ugyanis nem szerette az ajtócsapdosást. Lerúgtam a cipőmet,
papucsot húztam, és szaladtam anyukához. A konyhában ült, mint
mindig. Meleg házi ruha volt rajta a szép, virágos köténnyel. A
kötényre együtt varrtuk a fodrot, vagy ahogy nálunk mondták,
a fodrickát, így ez egy roppant elegáns kötény volt, örült is neki
anyuka.

De fel sem emelte a fejét, mikor beléptem. Valami papírt tartott a

kezében. Közelebb lépve láttam, hogy anyuka sírt.

- Mi történt?! - kérdeztem riadtan.

Leültem mellé, megfogtam a kezét. Végre felnézett. A szeme

könnyes volt.

- Jaj, kislányom... - csak ennyit bírt mondani, aztán szorosan

magához ölelt. Fogalmam sem volt, mi történhetett. Úgy meg voltam
ijedve, hogy lélegezni is

alig mertem.

- Anyuka, mi a baj? Kitől jött a levél? Mitől keseredtél így el?

Jozef Tiso és Hitler berlini találkozója 1938. március 13-án

- El kell mennünk - emelte rám fájdalommal teli pillantását, és a

feltörő zokogástól nem is tudott többet mondani.

- Hogy mi? Kinek kell elmennie? És hova?

Anyukának nem volt ereje felelni, nekem viszont válasz kellett,

azonnal. Mardosni kezdett a félelem. Finoman kihúztam anyuka
kezéből a levelet.

A városi hivataltól jött. A magyar helyhatóságtól.

Jelen rendelet értelmében felszólítjuk, hogy az Ön által használt

lakásból 48 órán belül költözzön ki. A rendelet értelmében ugyanis
zsidók nem lakhatnak főbb, valamint olyan utcákon, amelyek magyar
vagy német hősök, szellemóriások nevét viselik.

Éljen Horthy!
Elvették a lakásunkat. Az otthonunkat. A hír letaglózott, de anyuka
miatt össze kellett szednem magam. Olyan boldogtalan volt, olyan
szerencsétlen, hogy már-már attól tartottam, összeesik.

Szorosan átöleltem.

- Ne félj, anyuka, rendben lesz minden, apuka majd kitalál valamit,

és egy jobb lakásba költözünk, meglátod - próbáltam vigasztalni.

- De én nem akarok költözni, Ibolyka. Ez a mi otthonunk, ezt

rakosgattuk össze apukával a sok-sok év alatt.

Könnyes szemmel nézett szét szépséges kék-fehér konyháján, ahol

annyi éven át sütött-főzött, ahol mindig rend volt és tisztaság. Itt
gyűlt össze esténként a család a vacsoraasztalnál, itt ettük a finom
vasárnapi ebédeket, itt beszéltük ki anyukával minden fájdalmunkat
és sérelmünket.

- Nem akarok elmenni. Túl sok emlék fűz ide. Itt születtetek mind a
hárman, itt lélegzett utolsót a nagyanyád, és ebben a konyhában
ölelgettél agyon, mikor felvettek a gimnáziumba...

Ekkor már mind a ketten sírtunk, mert anyuka szavai megértették

velem annak a levélnek a súlyát. A véglegességét. Nekik csupán
néhány szó - zsidók nem lakhatnak a főbb utcákon -, nekünk az
életünk, az otthonunk, a biztonságunk.

- Tudod, kislányom, ez már nem csupán néhány kellemetlen

szabály és rendelet. Ez már a gyűlölet, az ártani akarás. Nem
tudom, miért csinálják, de csinálják. Rendes embernek egy másik
rendes emberrel nem szabadna így viselkednie.

Ültünk a konyhában, amely olyan sokat jelentett számunkra, hogy

eggyé akartunk válni vele, bele akartunk nőni, hogy ne
szakíthassanak el az emlékeinktől.

Anyuka fehér zsebkendőjével megszárogatta a szemét, majd

betűzte a kendőt a köténye derekába, és főzte tovább a vacsorát.
Próbáltam nem gondolni arra, ami történt, és beálltam mellé
segíteni.

Hazaért Gyuri. Odanyújtottam neki a levelet. Összeszorított foggal

olvasta, rángtak az arcában az izmok. Mikor befejezte, szó nélkül
visszaadta a papírt, és eltűnt a szobában. Gyuri acélos természet
volt. Keveset szólt, és szigorú, gyakorlatias gondolkodása távol állt
az enyémtől, de végül mindig igazat kellett adnom neki. A háború
után is, amikor újra fellobbant a lelkemben az elfeledettnek hitt láng.
Gyuri roppant észszerűen elmagyarázta, miért kell hagynom, hogy
ez a láng kialudjon. A segítsége nélkül nem lettem volna erre képes.
Propagandaplakát az 1939-1945 közöm szlovák államból (Ez Ő!
Megismered a csillagról. Ez Ő! Mindent magának akar Ez Ő! Aki az
állam és barátai ellen uszít. Jegyezd meg jól azokat, akik
melléállnak!)

Vacsora előtt kivittem Bundit sétálni. A kutyus mintha tudta volna,

hogy fel kell vidítania, ugrándozott körülöttem, folyamatosan
figyelmet és simogatást követelt, én pedig, míg fogócskáztam vele
és a hasát vakargattam, valóban el is feledkeztem egy kis időre a mi
nagy bajunkról. Bundi nagyon aranyos kutya volt. A térdemig sem
ért. Hófehér, finom, enyhén hullámos szőrét egyetlen fekete folt
tarkította a szeme körül. Úgy nézett ki, mintha mindig mosolyogna. Ő
volt a mi udvari bolondunk. Tudott a hátsó lábán ülve nyalánkságért
pitizni. De táncolni is tudott, meg forogni két lábon maga körül. Ha
bemutatta valamelyik produkcióját, és nem kapott utána finomságot,
lefeküdt a lábunkhoz, mancsát a füléhez nyomta, és nézte, nézte a
kiszemelt alanyt nagy, bánatos szemekkel. Bundi elsősorban az én
kutyám volt, sokáig kellett rimánkodnom, míg megkaptam, de a
többiek is nagyon megszerették.

Apuka is otthon volt már, mire megjöttünk a sétából, de ahelyett,

hogy anyukát vigasztalta és valami megnyugtatót, határozottat tett
volna, csak ült magába roskadva az asztalnál. Azt hittem, attól olyan
boldogtalan, hogy anyuka szenved, és gondoltam, felvidítom egy
kicsit.

- Olvastad a levelet, ugye? Mondtam anyukának rögtön, hogy te

nem engeded, hogy kidobjanak innen, vagy pedig szerzel nekünk
egy még szebb lakást, mondjuk a parknál. Mi ott is nagyon jól
megleszünk, igaz?

Apuka felnézett, szomorúan elmosolyodott.

- Ibolyka, kérlek hívd ide Gyurit, meg kell beszélnünk a dolgokat.

Szóltam Gyurinak, és leültünk apukával szemben.

- Gyerekek... muszáj valamit elmondanom. Bíztam benne, hogy a

rossz dolgok nem egyszerre, hanem fokozatosan jönnek majd, és
hogy ez a mostani az utolsók között lesz. Sajnos nem így történt. Ma
voltam bent utoljára dolgozni. Az Első Trencséni Borovicskafőzde
szlovák üzem, és a szlovák törvények szerint zsidó nem lehet többé
üzleti képviselő, a mai nappal megkaptam az utolsó fizetésemet és
az azonnali felmondást. Holnaptól nincs munkám.
Döbbenten ültünk. Apukának nincs munkája! Ennek a szorgos,
ügyes embernek, akit néhány hónapja még úgy megbecsültek. Ma
meg már nem kell? Miből fogunk élni? Apuka munkája jelentette a
család egyetlen bevételét, és mivel a nővérét is támogatta, elsejétől
elsejéig éltünk, tartalékot gyűjteni nem volt miből.

Két csapás ért bennünket egyszerre: pénz és fedél nélkül

maradtunk.

Negyvennyolc óránk volt, hogy kiköltözzünk, így sírás-rívásra,

sajnálkozásra nemigen maradt időnk. Több ismerősünk jutott
hasonló sorsra, csak az utcánkban volt öt ilyen család.

Rendes lakást szerezni nem volt könnyű, hiszen a rendelet miatt

sokan kerestek most egyszerre fedelet a fejük fölé. Nemegynek
viszont pénze is volt hozzá. Mi nem tartoztunk ezek közé, apuka
mégis talált nekünk helyet. A lakás két fontos feltételt teljesített: meg
tudtuk fizetni, és viszonylag közel volt a piachoz meg a
városközponthoz. A Nagybég utcából, ami ma a Kármán utca,
a Kisbég, vagyis a mai Begova utcába költöztünk.

Anyuka eleinte kétségbe volt esve. A lakás nyirkos falú, dohos

házban volt, és olyan lakótársakkal kellett osztoznunk az udvarán,
akik nem tudtak, de nem is akartak a középosztályhoz tartozni. Ami
talán még jobban riasztotta, az a szomszédság volt: közvetlenül
mellettünk egy úgynevezett piroslámpás ház várta a kuncsaftokat.
Losoncon négy bordély működött, mindegyik más-más ügyfélkört
szolgált ki. Érdekes, hogy ez annak idején nem igazán háborított
fel senkit, kivéve talán azokat a tehetősebb dámákat, akiknek a férje
szívesen megfordult e műintézetek közül azokban is, amelyek „nem
a megfelelő színvonalon” álltak. Merthogy a „színvonalasak” finom
kluboknak álcázták magukat, ahol az urak éves tagsági díjat fizettek,
és azon túl senki sem firtatta, milyen típusú szórakoztatásban
állapodtak meg az ott dolgozó hölgyekkel, akik dizőznek,
táncosnőnek mondták magukat. A kevésbé elegáns helyek
kevésbé finomkodtak - kell a lány? Ezt meg ezt akarod tőle? Ennyi
meg ennyi lesz. Mi pont egy ilyen mellett laktunk. A nap és az
éjszaka bármelyik órájában kopogtattak a kapuján a kuncsaftok,
ráadásul nem is kevesen, pedig olyan idők jártak, hogy meg kellett
fogni a pénzt nagyon. Bandi bácsinak, a szomszédunknak volt egy
mondása, amit anyuka szívből gyűlölt, bár a Bandi szomszédot sem
kedvelte igazán. „Enni kell, a szórakozást meg kívánja az ember.”
Bandi bácsi nem egészen úgy mondta, hogy szórakozást,
de neveltetésem tiltja leírni a szót, amit valójában használt.

A lakás, amit az új helyzetben megengedhettünk magunknak,

feleakkora volt, mint a régi. A konyha kicsi és sötét, egyik falát szinte
kidomborította a nedvesség. Anyuka mindig azt mondta, hogy a
konyha a ház lelke, és amilyen a konyha, olyan a családi légkör.
Amikor az új konyháját meglátta, nekidőlt az ajtófélfának, kezét a
szájára szorította. Nem siránkozott, nem akarta tetézni apuka
gondjait.

- Ha sütök valamit, legalább gyorsan bemelegszik, és kevesebbet

kell fűteni -mondta végül.

Nappali ebben a lakásban nem volt. Furcsa volt a beosztása: a

konyhát és a spájzot a két nem túl nagy, sötét szobától egy hosszú,
széles folyosó választotta el. Ezen a folyosón tároltuk aztán
bútoraink nagy részét. Mármint amíg nem kezdtünk belőle
eladogatni, hogy megéljünk valahogy. Vízért az artézi kútra jártunk.

A költözést sikerült két nap alatt lebonyolítanunk. Az egyetlen, aki

örült a Kisbég utcának, Bundi volt. Felajzották az új szagok -
márpedig ezekből akadt elég -, az új, megjelölésre váró szegletek,
az új megvédendő terület.

Mi pedig megszoktuk, hogy most itt lakunk, de sosem neveztük ezt a

lakást az otthonunknak. Ha elmentük valahova, és azt akartuk
mondani, hogy visszamegyünk a lakóhelyünkre, akkor azt mondtuk,
a Kisbég utcába megyünk. A Kisbég utcához nem volt semmi
közünk, nem tartoztunk oda, és nem is akartunk odatartozni.

Ahányszor csak elmentem a régi házunk, az igazi otthonom mellett,

ahol a szobám volt, könnybe lábadt a szemem. El tudják képzelni,
hogy egy napon nem térhetnek vissza az otthonukba? Mert,
mondjuk, az utcát a Reich valamelyik főmuftijáról vagy egy fontos
magyar emberről nevezték el? Én itthon vagyok, ők meg idegenek!
És ezek az idegenek, pusztán a nevükkel, elvettek tőlünk mindent.
Azért kellett kiköltöznünk a lakásunkból, mert a szomszéd
főutcát Masarykról Rákóczira keresztelték. Zsidók pedig a fontos
személyek nevét viselő főutcákba torkolló mellékutcákban sem
lakhattak.

A régi házunk mellett mentem el akkor is, amikor a postára siettem,

hogy feladjam a levelemet Artúrnak. Elpanaszoltam neki, milyen
igazságtalanság ért bennünket, és elküldtem neki az új címünket,
nehogy véletlenül elvesszenek a küldeményei. Ez még a
kilakoltatásnál is nagyobb tragédia lett volna. Artúr levelei ebben a
helyzetben még fontosabbá váltak. Erősítették az elhatározásomat,
hogy bármi is lesz, kibírom. Hogy mindez úgyis csak ideiglenes.
Hogy Artúr egy szép napon eljön majd értem abba az
utálatos, barátságtalan, nyirkos házba, és magával visz új, tiszta,
illatos otthonunkba. Mindvégig úgy éreztem, hogy ez az áldatlan
állapot nem tarthat már sokáig, és hogy hamarosan vége, mégpedig
jó vége lesz.
Autószerelő, asztalos, varrónő
Losonc, 1939-1940

A következő csapás nem sokáig váratott magára. Hazajött Sanyi. De

nem látogatóba. El kellett hagynia Prágát. A cseh egyetemeken is
életbe lépett az úgynevezett numerus clausus. Ez a törvény
meghatározta, hogy a zsidó diákok száma nem lehet több, mint
számarányuk az összlakosságban. Sanyi meg most ráadásul
magyarországinak számított, ahol a numerus clausust már 1920-
ban bevezették.

Sanyi tehát hazajött. Anyuka bánkódott, keservesen siratta orvosnak

készülő, tehetséges fiát, aki nagyszerűen teljesített az egyetemen,
vizsgáit csupa kitűnőre tette le, akit a tanárai nem győztek dicsérni.

Sanyit is megviselte a dolog, de igyekezett gyakorlatiasan

hozzáállni.

- Rossz idők járnak most ránk - mondta. - Próbáljunk ezzel

megbékélni, esetleg valami jót is kihozni belőle. Ezt nem azért
mondom, mert valami naiv, romantikus lélek vagyok, hanem mert ez
a legjobb módja, hogy ennek a korlátolt társaságnak megmutassuk:
nem tudnak ártani nekünk. Hogy bármit tesznek ellenünk, az nem
küld minket a padlóra, és a helyzet ellenére a lehető legnormálisabb
módon élünk tovább.

Nagyon jól értettem, mire gondol. Elvettétek tőlem, amit szeretek, de

én nem szerzem meg nektek az örömet, hogy lássátok, ez mennyire
összetört, hanem találok valami mást, amit szerethetek. Legalább
ideiglenesen.

Tetszett nekem ez a hozzáállás. Tetszett az én okos, derék

nagytestvérem életfelfogása.
Egy darabig sikerült is ennek megfelelően berendezkednünk, sőt
még örülni is tudtunk néha. Anyuka például annak, hogy otthon van
mindhárom gyereke, és próbálhat mindig valami újat alkotni a
konyhában - krumpliból és káposztából, leggyakrabban ugyanis az
került. Magyarország gazdasága már a háború előtt is sokkal
gyengébb lábakon állt, mint Csehszlovákiáé. Az ellátás akadozott,
de igazából nem is nagyon volt miből biztosítani. A harmincas évek
eleji gazdasági válság telibe találta Magyarországot, és ez az állapot
nem sokat javult azóta sem.

Amint megjött Sanyi és én meghallottam, mi a váratlan hazatérés

oka, nyomban eszembe jutott Artúr. Hát vele mi van? Neki is ott kell
hagynia az egyetemet? Sanyi nem tudott róla semmit, az orvosi kar
máshol volt, mint a jogi, ráadásul Artúr nem a kollégiumban lakott,
így ritkán botlottak egymásba. Megkérdeztem hát anyukát, nem
szaladna-e át Markovicsékhoz megtudakolni, nem jön-e véletlenül
haza ő is. Tartottam nagyon a választól - örültem volna persze, ha
újra együtt lehetünk, ugyanakkor szívemből kívántam, hogy egyike
lehessen a keveseknek, akik tovább tanulhatnak. Azzal akkor még
nem számolt senki, hogy a németek nemsokára valamennyi
felsőfokú tanintézményt bezáratják a Protektorátusban. Erre 1939.
november 17-én került sor.

Anyuka másnap elment Markovicsékhoz. Nagyon szerettem volna

elkísérni, de nem akartam túl mohónak, türelmetlennek tűnni. Húsz
perc múlva jött is vissza, de nem sokat tudott meg.

- Markovics néni nem volt otthon. A cseléd meg csak annyit tudott,
hogy a fiatalúr egyelőre nem jött haza. Délután majd megpróbálom
újra.

De anyuka délután sem talált Markovicséknál otthon senkit, így nem

maradt más hátra, mint várni a szerelmem levelét.

Itt-ott találkozgattam még Ágival és Bertával, de ahogy az lenni

szokott, most, hogy nem voltunk naponta együtt az iskolában, egyre
kevesebb mondanivalónk lett egymás számára. Ági apja a magyar
helyhatóság valamiféle tanácsadója lett. Köztiszteletben álló
vállalkozó volt, ismert a városban mindenkit, tudta pontosan, ki kivel
üzletel, kinek mekkora a vagyona meg más hasonló dolgokat, amik a
hatóságot érdekelni szokták. Ági Pestre járt hálózni. Sőt nemcsak
hálózni - kapott egy kisebb színházi szerepet is, és beíratta az apja
egy jónevű leányneveidébe. Ő egy más világban élt, és nem tudta
vagy legalábbis nem akarta elképzelni, hogy nem mindenkinek megy
olyan jól a sora, mint neki. Ezt bizonyította az egyik vitánk is.

- Ugyan, kérlek, Ibi, csak nem akarod nekem bemesélni, hogy csak
úgy, ok nélkül kiköltöztettek titeket! Biztos volt ott valami... Nem
fizettétek a lakbért vagy ilyesmi. Apám is mondja, hogy nem könnyű
a zsidókkal. Folyton csak panaszkodnak, és közben várják, hogy
ingyen hulljon az ölükbe minden. De más világ van most már, meg
kell szolgálni mindent becsülettel! - oktatott ki az az úrilányka, akinek
életében nem kellett egy szalmaszálat sem keresztbe tennie azért,
hogy meglegyen mindig mindene.

- De Ági, hiszen ismersz évek óta, ismered anyukát is! Tényleg

úgy gondolod, hogy mi a potyára ácsingózunk? - kérdeztem
felháborodva.

- Nem mondom, hogy ti. A zsidók általában. És nem akarják

betartani a törvényeket, folyton spekulálnak, mesterkednek
valamiben. Hiszen állítólag a sábeszetek is arra van, hogy
találkozhassatok... - itt olyan csúnyán néztem rá, hogy egy pillanatra
elhallgatott, és kicsit általánosabban folytatta. - Szóval,
hogy megbeszélhessék, hol tudnának még ártani. Apuka szerint, ha
a zsidók megértik végre, hogy nem csak ők jogosultak arra, hogy
vagyonuk és tekintélyük legyen, akkor vége lesz ennek az egésznek,
és újra boldogan élünk mindnyájan.

Ági nem volt rossz, csak rettentő naiv és egy kicsit buta. Vagy
egyformán naiv és buta. Vitához mindenképpen nagyon rossz
kombináció. A privilegizáltak világában élt, de ezt nem látta, mert
úgy érezte, erre ő „jogosult”.

Bertával más volt a helyzet. Ő elkezdte gyűlölni a zsidókat. Otthon

ugyanis azt mesélték neki, hogy a nagyanyja, aki kiskorában
nevelte, csak azért halt meg, mert egy pénzéhes zsidó orvos olyan
sokat kért a gyógyításáért, amennyit a család nem tudott
összeszedni, és a doktor hagyta a nagymamát meghalni. Hogy az
elhunyt súlyos cukorbeteg volt, és elüszkösödött a lába, mire ehhez
az orvoshoz fordult, nem számított. Berta családja ugyanis szintén
aláfeküdt „a zsidók az oka minden rossznak” propaganda-
úthengernek. A zsidók ráadásul olyan rafináltan csinálták az
egészet, hogy észre se vette senki, míg Hitler fel nem nyitotta az
emberek szemét, közölte hajdani barátnőm. Emlékeztem még
az időre, amikor a nagyanyja meghalt. Bertát nagyon megviselte a
dolog, nem győztük Ágival vigasztalgatni. És jól emlékeztem arra is,
hogy azt mondta, találtak egy nagyon kedves orvost, aki segíteni
próbált, pedig nem is tudtak neki fizetni, de legalább
fájdalomcsillapítót adott a nagymamának, hogy ne szenvedjen
annyit. Ugyanarról az Oppenheimer doktorról beszélt, aki a
család későbbi állítása szerint hagyta meghalni ugyanazt a
nagymamát, mert nem tudtak neki fizetni. Arról az Oppenheimer
doktorról, aki a családjával együtt ugyanabban a vagonban érkezett
Auschwitzba, mint mi.

Talán hihetetlenül hangzik, hogy az emberek, akikkel évekig éltünk

együtt, akik jól ismertek, akik a barátaink voltak, egyszeriben elhitték,
hogy „gonosz zsidrákok” vagyunk. De most már voltaképpen értem.
Egyszerűbb volt ez így számukra. Egyszerűbb volt ezt elhinni, mint
szembemenni a „társadalom egészével”. Éppen csak azt nem vették
észre, hogy pont így, az ő közreműködésükkel jött létre a hajdani
barátokat és szomszédokat gyűlölő „társadalom egésze”. Akik
zsigerből, a lelkük legmélyéből gyűlöltek minket, nem voltak sokan,
de elegen ahhoz, hogy terjesszék a meggyőződést, mely szerint mi
vagyunk a megtestesült Gonosz. Az ilyen mértékű
gyűlölettől meghökkenő többiek pedig gondolták, hogy valami
mégiscsak lesz benne... Érdekes, hogy eddig észre se vettem.
Nagyon jól álcázzák magukat ezek a zsidók, közben meg csinálják a
rovásunkra a disznóságaikat. Akkoriban nem állt az emberek
rendelkezésére annyi hírforrás, és az információk hitelességét sem
volt olyan könnyű ellenőrizni, mint manapság. A propaganda
gyorsan, hatékonyan terjedt.
Berta ennek ellenére nem volt velem ellenséges. Tulajdonképpen
egyikük sem éreztetette velem, hogy gyűlölnének, és nem is
szakították meg velem a kapcsolatot. Inkább csak sajnáltak. De nem
azért, mert nem tanulhatok, mert elvették a lakásunkat és mert
nyomorgunk. Azért sajnáltak, mert „azokhoz” tartoztam. A zsidókhoz.

Így egy idő után nem kerestük már egymás társaságát.

A bátyáimmal viszont igazán szorosra fűződött a kapcsolatunk.

Mindig közel álltunk egymáshoz, hiszen Sanyi csak három, Gyuri
pedig másfél évvel volt idősebb nálam. Én voltam a királykisasszony,
a vágyott kislány. A bátyáim felvették velem szemben a védelmező-
pártfogó szerepet, és én ezt egyáltalán nem bántam. 1939-ben
Sanyi húszéves volt, Gyuri tizennyolc és fél, én pedig tizenhét.

Sanyi nem akart ölbe tett kézzel ücsörögni otthon, elhatározta hát,
hogy szakmát tanul.

- Élni ezekben az időkben is kell, senki sem fog bekopogni az

ajtón, hogy egy másik életet kínáljon ahelyett, amit elvettek tőlünk.
Olyasmit akarok csinálni, amiből megélünk.

Az autószerelést választotta. Anyuka nehezen fogadta el a döntését.

- De anyuka, hát ez olyan, mint a sebészet. A műtőben felvágjuk a

pácienst, és megkeressük, hol a hiba. A műhelyben meg a kocsi
motorházát nyitom fel, ott keresem a hibát. Aztán úgyis könyökig
turkálok benne, hogy megpróbáljam a hibát helyrehozni, akár
betegről, akár autóról van szó. Néha kiveszek belőle valamit, néha
csak áttisztogatok ezt-azt, aztán drukkolok, hogy működjön a dolog
újra. És mikor végzek, nyakig mocskos vagyok. Véres vagy olajos,
egyre megy - magyarázta.

Sanyi sosem füstölgött sokáig azon, hogy milyen lapot osztottak

neki; abból próbálta kihozni a maximumot, ami éppen a kezében
volt.
Gyurira viszont a legrosszabbkor sújtott le a változás.
Leérettségiznie még éppen sikerült, de a továbbtanulás szóba sem
jöhetett. Gimnáziumi tanárai pontosan tudták, hogy számára a
műegyetem az egyetlen üdvözítő megoldás, és hogy ott egész
biztosan remekelne. De ezt az utat a rendszer elzárta előle.
Nem bontakoztathatta ki matematikai és műszaki tehetségét. És
Gyuri nem Sanyi volt, nem volt hajlandó mást választani az álma
helyett. Tanulni akart, újításokon, találmányokon dolgozni, jó lenni
abban, amit csinál. Logikus, következetes gondolkodásával nem
értette, hogy mondhat le önként a társadalom, amely a haladásról
beszél meg arról, hogy tehetséges fiatalokra van szüksége, egy
olyan elméről, mint ő. És ez nem beképzeltség volt a részéről. Gyuri
nem gondolta magáról, hogy kivételesen tehetséges. Csak tudta,
hogyan gondolkozik, tudta, hogy kapcsolódnak össze a fejében a
képletek meg a lehetséges megoldások, és nem értette, miért nem
kamatoztathatja ezt. Nem a saját érdekében. A társadalomért. Gyurit
nem érdekelte, milyen kétkezi szakmát fog tanulni. Onnantól kezdve,
hogy nem mehetett a műegyetemre, mindegy volt neki, mi
lesz tovább. Így lett belőle asztalos. A munkaügyi hivatal találta neki
a helyet a műhelyben, ahova pont tanoncokat kerestek, mert a
Harmadik Birodalomnak sok asztalosra meg ácsra lesz szüksége a
Führer dicsőségét hirdető pompás, hatalmas városok építésénél,
magyarázta a beamter, aki még Gyuri életkorát sem tudta
kiszámítani a születési dátumából. A munkakönyvét állította ki. Az
egyik rubrikába a születési dátumot kellett beírni, a másikba pedig a
tanonc életkorát.

- Született?

- 1921. július 6-án.

- Életkora?

- De hát az kiderül a születésem dátumából! - hökkent meg Gyuri.

- Fiatalember, hivatalos személlyel beszél! - szólt rá szigorúan a

férfi.
- Elnézést. Csak nem értettem, miért tőlem kérdezi, hány éves
vagyok, ahelyett, hogy kiszámolná.

- Nem azért ülök itt, hogy számolgassak! - kiabált most már az

ügyintéző. - És különben is, mi van, ha hamis születési dátumot
adott meg, az életkora bediktálásánál meg elfeledkezik erről, és a
valódit mondja. Volt már, hogy így bukott le valaki! Azt hiszik
egyesek, hogy ezzel megússzák a behívót!

- Már megbocsásson, de én nem hazudok. Ha pedig valamilyen

oknál fogva mégis azt tenném, egész biztosan odafigyelnék, és
olyan életkort adnék meg, ami megfelel a születési dátumnak.

- Most már persze könnyen okoskodik, hogy elárultam ezt a zsidó

fifikát, mi? De ne próbáljon összezavarni, hanem diktálja, amit
kérdezek, különben mehet a munkakönyve nélkül.

Ilyen emberek döntöttek arról, hogy Gyuri tudása és tudásvágya egy

asztalosműhelyben kamatoztatható a leghasznosabban...

Én varrónőnek álltam. Ha nem jött volna a háború és nem csatolnak

vissza minket Magyarországhoz, Sanyi nyomdokaiba léptem volna.
Gyerekorvos akartam lenni. Sokáig tanakodtunk anyukával, mi
legyen. Egyrészt, mert a lányoknak kevesebb lehetőségük volt,
másrészt pedig, ha már így alakult, akkor valami hasznosat
szerettem volna csinálni, és azt mondtuk, hogy így még
szebb ruhákat tudunk majd varrni magunknak idehaza.

Mikor túltettük magunkat egyetemi álmaink meghiúsulásán és

munkába álltunk, kicsit nyugodtabb lett az életünk. Félreértés ne
essék, egyikünk sem becsülte le a fizikai munkát, de voltak terveink,
vágyaink, és azok között bizony nem ezek a szakmák szerepeltek.

Apuka nyitott egy kis üzletet. Bérbe vett a Kisbég utcai házban egy
apró helyiséget, amelyben a füleki zománcgyárban készült
edényeket árulta. Ezzel éppen csak annyit keresett, hogy ne haljunk
éhen. A nemzsidók ugyanis eleinte azért nem vásároltak tőlünk, mert
nem akartak, aztán meg már nem is tehették.
Akkor jött, amikor már nem is vártam. Levél, Artúrtól. Nagyon
megörültem. És nagyon féltem, hogy mi lesz benne.

Drága Lilykém!

Most csak úgy sebtiben írok Neked. Azt biztos tudod már, hogy
kirúgtak minket az egyetemről. Még a saját maguk által hozott
törvényt sem tartották be! A numerus clausus szerint legalább
hatszázaléknyi zsidó tanulhatna nálunk tovább, de nem maradhatott
egy sem. Ez annyira elkeserítő, hogy nem is tudom szavakba önteni.

Rossz idők várnak ránk, kicsi lány. Édesanyám nem akarta, hogy
megírjam Neked, amit most meg fogok, de ezt nem tehetem Veled.
Nem akarom, hogy gyötrődj, kétségek közt hányódj. Most egy
darabig valószínűleg nem tudok majd írni. Kérlek, ne is menj
hozzánk kérdezősködni, hogy mi van velem, jövök-e.
Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk innen, nem várjuk ki, míg ezt is
megtiltják. A losonci házat megtartjuk, a cselédséget a nagybátyám
fogja fizetni. Ebből is láthatod, hogy nem örökre távozunk. Vissza
akarok jönni. Hozzád. Édesapám egyik üzletfele felajánlotta, hogy
segít a családunknak átvészelni ezeket a nehéz időket.

Nagyon fáj, hogy nem vihetlek magammal, de bízom benne, hogy

nem tart ez sokáig, hiszen őrültség az egész, értelmes emberek és
gondolkodó politikusok nem engedhetik meg, hogy ilyesmik
történjenek. Előbb-utóbb megálljt parancsol majd valaki, meglátod.

Ígérd meg, kicsi lányka, hogy nagyon vigyázol magadra. Bánt, hogy
azon a rémes helyen kell most laknotok, de ennek köszönhetően
talán békén hagynak végre Titeket, hiszen ezt már csak nem irigyli el
tőletek senki.

Arról, hogy elutazunk, ne beszélj senkinek, kérlek. Ha majd lehet, és

lesz állandó címem, ahová várhatom a leveleidet, azonnal
jelentkezem.

Várj rám, édes virágszálam, nagyon szépen kérlek, várj! Mindennap

gondolok Rád. A szép kis arcodra, a kedves mosolyodra. Arra,
ahogy együtt táncoltunk. Ahogy gyengéden a karomban tartottalak.
Még mindig érzem a belőled áradó finom ibolyaillatot.. És látom
magam előtt a könnyeidet, mikor az ajkadat az enyémhez
szorítottad...

Most egy időre el kell válnunk, de csak azért, hogy annál jobban
örüljünk majd egymásnak. Vésd jól az emlékezetedbe mindazt, ami
történik veled, részletesen el kell majd mesélned, ha újra
találkozunk. Én is el fogok mondani mindent, hogy életünknek ez a
két darabkája is, ami egymás nélkül telik el, összekapcsolódjon
legalább az emlékeinkben.

Az enyém vagy, és én a Tiéd. De kérlek, ne feledd: ha az utad során

olyasvalakivel találkoznál, aki nálamnál jobban tud Rád vigyázni, aki
meg tud nevettetni, és aki azt tudja veled éreztetni, hogy Te vagy az
egyetlen nő a világon, azt meg fogom érteni. Meg fogom érteni, hogy
másvalaki is láthatja benned azt, amit én. Meghasadna ugyan a
szívem a bánattól, de ha Te boldog leszel, az boldoggá tesz engem
is. Egyszóval azt akarom mondani, hogy erre a nehéz időszakra
visszaadom a szabadságodat - de nem lesz nálam boldogabb ember
a föld kerekén, ha a viszontlátásunkkor, melyet hiszek és remélek,
azt mondod majd, hogy vártál rám. Hogy nem volt senki, aki
olyannak látott volna, amilyennek én látlak. Mert csak abból tudok
erőt meríteni, hogy mi ketten újra együtt leszünk, ha ennek az
egésznek vége.

Ölel forrón szerető, hű Artúrod

Sírtam. Zokogtam, bömböltem. Ha megmaradt volna ez a levél,

valószínűleg olvashatatlan lenne. Hullottak rá a könnyeim, és ahogy
próbáltam őket felitatni, hogy ne mázolják szét a betűket, még
mielőtt elolvasnám őket, a levél perceken belül csupa maszat és
paca lett. Egyszeriben úgy éreztem, egyedül maradtam. Most
nehezedett rám igazán a súlya mindannak, ami történt velünk.
Mindeddig volt egy titkos mankóm. Artúr ugyan Prágában élt, de
pont azért, hogy előkészítse a közös jövőnket. Ezt írta a leveleiben,
és én tudtam, hogy igazat ír. Ez a belső biztonság most összeomlott.
Artúr elmegy, fogalmam sincs, hova, és azt sem tudhatom, mikor
hallok felőle legközelebb. Nem tudok neki írni, nem tudom
elpanaszolni, ami bánt, nem tudom elmondani, mennyire szeretném,
ha itt lenne, mennyire várom.

Hihetetlen, hogy így tudjon hiányozni valaki, akit bő fél éve még nem
is ismertem, és aki nélkül mindaddig nyugodt, hétköznapi életet
éltem, hogy aztán egyszeriben kitöltsön minden teret az én kis
világomban, rajta múljon a boldogságom. Vagy a boldogtalanságom.

Nem tartottam be az ígéretemet. Elmondtam anyukának, hogy

Artúrék elutaztak, mert valakinek ki kellett öntenem a szívemet,
annyira rám nehezedett a bánat. Ennyire csak az első szerelem tud
fájni, meg annak az elvesztése. Még ha állítólag csak ideiglenesen
veszett is el.

- Elment! Anyuka, Artúr elment! - zokogtam a nyakába borulva.

- Tudom, kislányom. Gondoltam, hogy ezért nem mutatkozik

nálunk sem ő, sem az édesanyja.

Odaadtam neki a levelet, olvassa el. Anyuka vigasztalt, azt mondta,

nagyon szép tőle, hogy ebben a helyzetben egyáltalán írt. És örüljek,
amiért annyira megbízik bennem, hogy édesanyja határozott
kívánsága ellenére értesít a terveikről.

- És most mi lesz velem?

- Hogyhogy mi, szivecském? Hát ugyanaz, ami eddig. Élünk, és

bízunk benne, hogy visszatér majd minden a rendes kerékvágásba.
A levélből ítélve nagyon szeret téged ez a fiú, és ezt ráadásul érett
férfi módjára írta meg. Azt akarta, hogy tudd, mit jelentesz számára,
és hogy hisz abban, hogy együtt lesztek majd újra. És tett még
valami nagyon elismerésre méltót. Nem tudja senki, meddig fog
tartani a háború. Egy évig? Vagy majdnem ötig, mint az
előző? Megírta hát neked, hogy szabadságot ad. Nem hagy el, de
mivel az egymástól távolt töltött idő alatt megjelenhet az életedben
valaki más, elmondja, hogy jogod van nélküle is boldognak lenni. Az
nem létezik, gondoltam, és ez ki is ült az arcomra. - Tudom én,
kislányom, hogy nem ezt érzed, nem ezt akarod, sőt fel sem fogod
most ennek a jelentőségét. De ha mégis találkoznál valakivel,
akkor megértenéd, milyen komoly gesztus ez Artúr részéről. Hogy
nem kellene úgy érezned, elárulod őt, valami rosszat teszel.

- De én soha, soha! - mondtam félig kiáltva.

- Éppen ezért nem is kell most ezzel foglalkoznod. Gondolj inkább

arra, mi mindent tanulsz meg, amíg nem lesztek együtt. A varrást is
ügyesen hasznosíthatod majd fiatalasszonyként - mosolygott rám
biztatón. - Várd Artúrt, gondolj rá sokat, bízz benne, hogy újra együtt
lehettek majd, hiszen úgy tűnik, mindketten ezt szeretnétek. Közben
pedig használd ki az időt, hogy a lány, akit itt talál, készen álljon arra,
hogy jó feleségévé váljon.

Anyukának sikerült úgy elmagyaráznia Artúr levelét, hogy egy kis

időre megint boldog voltam. És még szerelmesebb. Nem tudom,
komolyan gondolta-e, amit mondott, vagy csak meg akart
vigasztalni, hogy ne emésszem magam, de ez tulajdonképpen nem
számít. A lelki békémet helyreállította, és megerősítette
az elhatározásomat, hogy emelt fővel csinálok végig mindent, hogy
ha majd - és ez a „majd” az én elképzeléseimben pár hónapot,
legfeljebb egy évet jelentett - együtt leszünk Artúrral, büszke
lehessen rám, amiért olyan derekasan helytálltam és megvártam őt.
Nagy ajándék volt ez anyukától, és később, mikor a lányaim szerelmi
bánatait kellett orvosolni, mindig eszembe jutott.
Ki a zsidó?, és a bazsarózsás esernyő
Losonc, 1939

Az 1939-es esztendő a rádió éve volt a családunkban. Hosszú

órákat töltöttünk a készülék mellett. Apuka sorra fogta be a
különböző adókat, és mi faltuk a híreket. 1939 márciusában
Szlovákia elszakad Cseh- és Morvaországtól. Hitler látogatást tesz
Prágában és Pozsonyban. Áprilisban a szlovák állam
törvényben határozza meg, ki a zsidó: mindenki, akinek legalább
három nagyszülője az volt. Akinek csak egy vagy kettő, az Mischling,
azaz keverék.

1939 májusában a két fasiszta diktátor, Hitler és Mussolini aláírta az

Acélpaktum nevű katonai szerződést. És aztán elkezdődött a
háború. Németország 1939. szeptember 1-jén lerohanta
Lengyelországot. Két nappal később Nagy-Britannia és
Franciaország hadat üzent Németországnak. Lengyelország három
hétig volt képes ellenállni, aztán kapitulált, és Németország meg a
Szovjetunió elosztották egymás között a területeit. 1940-ben
megindultak a harcok a nyugati fronton is. Május-júniusban Hitler
Párizs ellen indult, és egy hónap alatt be is vette. El akarta viszont
kerülni a háborút Nagy-Britanniával, és békét ajánlott. A brit kormány
élére azonban akkorra a gyengekezű Chamberlain helyett
Winston Churchill került, aki az ajánlatot elutasítva a háború
folytatása mellett döntött. Hogy az invázió megvalósulhasson,
Hitlernek légi túlerőbe kellett kerülnie, másképp nem tudta volna
fedezni a hadak átkelését a La Manche-csatornán. Megkezdődött a
Nagy-Britanniáért vívott légi háború, amelyben a csehszlovák pilóták
is kitüntették magukat. Miután két hónapig, 1940 augusztusában
és szeptemberében eredménytelenül próbálkoztak a támadással,
Németország a légierejében elszenvedett óriási veszteségek miatt
kénytelen volt lemondani az invázióról. Ez volt az első jelentősebb
német katonai kudarc, és mi nagyon örültünk neki.

1940-ben azonban ez maradt az egyetlen okunk az örömre.

Nem állíthatom, hogy rosszul éreztem magam a divatszalonban, sőt
tulajdonképpen szívesen jártam oda. A tulajdonos szolid, kellemes
hölgy volt, aki semmi módon nem éreztette velem, hogy
„másodrendű állampolgár” vagy egyenesen „mocskos zsidó” lennék,
mint ahogy az az utcán vagy a hivatalokban oly gyakran előfordult.
Mivel ruháink nagy részét otthon öltöttük össze anyukával, tisztában
voltam a varrás alapjaival, így nem tartott sokáig, míg „bedolgoztam”
magam. Szerettek is a szalonban. Fiatal voltam, jól öltözött, és mivel
apuka annak idején gyakran hozott nekem divatlapokat üzleti
útjairól, tanácsot tudtam adni a kuncsaftoknak, hogy mi állna nekik
jól, melyik fazon emeli ki és melyik rejti el, amit kell.

Leginkább azonban anyuka miatt örültem annak, hogy megtanultam

rendesen varrni. Apukának sikerült Budapesten egy csodálatos
ruhaanyagot vennie. Brokát jellegű, smaragdszínű, rendkívül
formatartó kelme volt. Anyuka méreteit tudtam fejből, a szalonban
pedig megengedték, hogy megvarrjam a ruhát géppel; gyorsabb és
szebb lett így, mintha kézzel öltögettem volna össze. Akkor
vittem csak haza, amikor már majdnem kész volt.

- Anyucikaaa! Van számodra egy meglepetésem! Titokban akartam

tartani, amíg teljesen elkészülök vele, de aztán úgy gondoltam,
mégiscsak jobb, ha te mondod meg, milyen hosszú legyen -
mondtam, miközben kibontogattam a ruhát a papírból. Anyukának
felragyogott a szeme, majd rögtön el is futotta a könny.

- Istenem, Ibolyka, hát ezt mikor győzted megcsinálni? Annyi

munkád van a szalonban, és ahelyett, hogy pihennél vagy
magadnak varrnál valamit, te rám gondolsz... Gyönyörű ez a ruha! -
simogatta meg az arcomat.

- Jaj, de örülök, hogy tetszik! Vedd fel, légy szíves, aztán állj ide a
székre, megnézzük, milyen hosszú legyen.

Rengeteget nevettünk a próba közben. Anyuka a nevetéstől még a

székről is leesett, de nem történt baja, mert tulajdonképpen csak
lejjebb csúszott, és egyenesen a fenekére tottyant, amin aztán még
többet kacagtunk. Ez volt az utolsó alkalom, hogy nevetni hallottam
anyámat. A ruhát büszkén, boldogan viselte. Úgy festett benne, mint
egy királynő.

Volt még egy másik alkalom is, amire szívesen emlékszem. Néhány
hónappal azután, hogy apuka elveszítette a munkáját, a piacra
menet végigsétáltunk a főutcán, és megpillantottunk a divatáruüzlet
kirakatában egy csodaszép esernyőt. Drapp alapon fáradt rózsaszín
bazsarózsaminta. Tényleg gyönyörű volt, láttam anyukán, hogy
nagyon tetszik neki. És tudtam, hogy sose venné meg
magának, pláne a jelenlegi helyzetünkben. Az ernyő drága volt. Nem
annyira, hogy az ember rögtön kiverje a fejéből még a gondolatát is,
de ahhoz eléggé, hogy átszámolja, hány motring pamutot, hány liter
tejet, hány kiló krumplit vehetne az árából. Szóval számunkra akkor
luxusnak számított.

Mikor megkaptam az első fizetésemet, tehát egy olyan összeget,

ami nem volt bekalkulálva a családi költségvetésbe, elmentem az
üzletbe. Nagyon drukkoltam, hogy meglegyen még az ernyő. A
kirakatban nem volt, de ez nem tántorított el.

Mikor beléptem, megcsendült az ajtó fölé szerelt csengő. Az

üzletben szerencsére nem volt senki. A tulajdonos ismert bennünket,
így, bár nem volt különösebben szívélyes, nem zavart ki. Sőt
udvarias volt, ami azokban az időkben a magunkfajtával szemben
már ritkaságszámba ment.

- Parancsol a kisasszony?

- Jó napot! Nemrég láttam a kirakatban egy nagyon szép ernyőt.

Bazsarózsásat. Nincs már meg?

- Nincs - felelte, és én egészen elkámpicsorodtam.

De a boltos folytatta:

- Az a darab nincs meg, azt eladtam. De volt egy hölgy, aki akart
egy ugyanolyat, megrendeltem hát neki, de nem jött el érte. Óhajtja,
hogy megmutassam?
Micsoda véletlen! Vagy nincsenek véletlenek? Néha arra gondolok,
hogy anyuka életének könyvében az „örömök” oldalon hátravolt még
egy darab, és mivel a sors tudta, mit tartogat számára, legyintett
egyet, és azt mondta, egye fene, kapja meg az ernyőt. A lányától.

A konyhában találtam, mint mindig. Krumplit pucolt.

- Merre jártál, Ibolyka? Már kezdtem aggódni!

- Bocsáss meg, anyuci - nyomtam egy puszit az arcára. - Hoztam

neked valamit.

Kinyújtottam a hátam mögé dugott kezemet, és átadtam neki a

szegények selyempapírjának csúfolt zörgő papirosba burkolt,
hosszúkás csomagot.

Anyuka megtörölgette a kezét a kötényébe, és érte nyúlt. Csak

álltam, és vártam. Egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor
nagyon fontos a megajándékozott reakciója. Mit szól majd hozzá?
Örülni fog, hogy megvettem neki? Vagy megharagszik, amiért
elherdáltam egy csomó pénzt az első fizetésemből? Nem tudtam,
mire számítsak.

Lassan, óvatosan bontogatta a csomagot. Mivel ült, én pedig fölötte

álltam, nem láttam az arcába, csak azt vettem észre, hogy rázkódik
a válla. Sírt.

- Istenem, drágaságom... hát ez meg... ezt meg hogy... - nem bírta

befejezni a mondatot, csak ült az esernyővel az ölében, simogatta az
ajándékot, és sírt.

Letérdeltem mellé, és odahajtottam a fejem az ernyő mellé.

- Neked vettem. Az első fizetésemből. Ajándék a világ legjobb

anyukájának.

- Ez igazán nagyon szép tőled! Annyira, de annyira örülök! És

nemcsak az ajándéknak, hanem annak is, hogy ilyen jó, ilyen kedves
és figyelmes vagy. Büszke vagyok a nevelésünkre.

Aznap este nem jutott a bánatnak és a jövő feletti aggodalomnak

egy csepp helye sem az aprócska, rozzant konyhában. A szép
színes ernyő beragyogta, az örömünk és szeretetünk pedig
betöltötte a sötét kis lyuk minden zugát.
A terror első áldozata
Losonc, 1940

1940 őszén egyszer a szokásosnál később indultam haza a

szalonból. A zsinagóga mellett elhaladva vagy tíz csendőrt és
néhány civil ruhás férfit pillantottam meg.

- Ha csendőröket látsz valahol, onnan gyorsan menj el - szokta

mondani apuka. - De ha a csendőrök mellett öltönyös urak is
vannak, akkor fuss!

Így hát futottam. Nem a legrövidebb úton, mert az ott vezetett volna
mellettük, hanem az artézi kút felé. Átrohantam a patak fölött,
bekanyarodtam a sarok mögé, és egyenesen nekiszaladtam Fischer
Gyurkának. Majdnem ledöntöttem a lábáról.

- Megbolondultál, virágszál? - kérdezte mosolyogva.

- Ott vannak... - lihegtem, és nem is bírtam többet kinyögni.

A rohanástól már karikák táncoltak a szemem előtt.

- Kik? Hol? - kérdezte értetlenül, és látszott rajta, hogy kezdi

kínosnak találni ezt az utcai közjátékot.

- A csendőrök... meg a titkosok... a zsinagógánál.

Gyurka kihúzta magát, és megragadta a vállam.

- Most már nem kell rohannod - mondta határozottan -, de menj be

apámhoz az üzletbe, és mondd el neki, mit láttál. És azt is, hogy én
odamentem.

Bólintottam, és gyors léptekkel a Masaryk, vagyis most már Rákóczi

utca felé vettem az irányt. Gyula bácsit szerencsére egyedül
találtam.
- Adjonisten, Ibolyka, mi járatban? - kérdezte szokásos
kedvességével az örökké mosolygó Fischer bácsi, aki csak a jót volt
hajlandó meglátni mindenben és mindenkiben. Az volt a krédója,
hogy a rossz mindannyiunkban ott van, a jót kell megkeresni, azt kell
dédelgetni, arra kell odafigyelni!

- Gyurka a zsinagógához ment - tudattam olyan feldúltan, mintha

azt mondtam volna, a sínekhez ment, hogy a vonat alá ugorjon.

Gyula bácsi nem értette az összefüggést, így kissé meglepetten

nézett.

- Biztos az Unsdorferékhoz - mondta végül olyan hangsúllyal,

ahogy az ember egy kotnyeles gyereknek válaszol, akinek mindig
van valami „fontos” közlendője.

Az Unsdorfer fiúk, az ortodox rabbi fiai hárman voltak.

- Nem, nem! Ott vannak a csendőrök. Meg a titkosrendőrök. -

Ekkor már majdnem sírtam.

Gyula bácsi letépte magáról a kötényt, a pultra hajította, majd olyan

sebességgel kapta le a fogasról a felöltőjét és a kalapját, hogy a
fogas nagy robajjal ledőlt a földre. Fischer bácsi rohant kifelé, vissza
se nézett. Visszaállítottam a fogast a helyére, aztán leültem a hátsó
sarokban gubbasztó liszteszsákokra. Finom felhő puffant fel belőlük,
hogy kis idő múlva beszitálja a cipőmet és a padlót. Nem tudtam,
mitévő legyek, ott maradtam hát az üzletben.

Jó fél órába telt, mire Gyula bácsi visszatért. Vele volt Gyurka is.
Engem észre se vettek. Lehúzták a redőnyöket, de ez nem volt
feltűnő, mert öt órára járt az idő, besötétedett közben. Fojtott hangon
beszélgettek. Gyula bácsin látszott ugyan egy kis feszültség, de
nyugodt hangon beszélt. Gyurka viszont szemmel láthatóan
rendkívül feldúlt volt.

- Miért nem hagytad, hogy odamenjek!? Még elmenekülhettek

volna! - mondta szemrehányón, és nyilván nem először, mert Gyula
bácsi nem védekezett, csak a fejét ingatta.

- Késő volt már ahhoz.

- És most mi lesz? Ülünk és várunk, mint a birkák, hogy kiért

jönnek el legközelebb? És mit akarnak majd ráhúzni? Még hogy
csehszlovák zászló! Minek akasztott volna ki Bélus a Büchler
doktorral csehszlovák zászlót? Ráadásul a zsidó szeretetotthonra,
közvetlenül a csendőrség mellett! Annyira közvetlenül, hogy szépen
át lehet mászni egyik tetőről a másikra!

Gyula bácsi csak állt és hallgatott.

- De apa, te nem látod, mi történik? Miért nem megyünk el innen?

Hiszen hívnak Amerikába a rokonok.

- Ugyan már, nem kell annyira felfújni a dolgot! Hiszen csak

letartóztatták őket, láttad, hogy a csendőrségre mentek velük.
Fényes nappal, a fél város szeme láttára, szóval rendes, hivatalos
vizsgálatról van szó. Holnap kiengedik őket.

Hallgattam a két férfit, akik szemmel láthatóan megfeledkeztek

rólam, és láttam, micsoda különbség van köztük. Gyurka fiatal,
lobbanékony, azonnali választ, azonnali megoldást keres mindenre.
Akár erővel is. Vele szemben pedig a megfontolt, felelősségteljes
apa, akiről akkor azt hittem, hogy talán egy kicsit gyáva. Ma azonban
tudom már, hogy a családja iránti felelősség volt, ami fékezte Gyula
bácsit, aki még mindig hitt abban, hogy a törvények egyformán
vonatkoznak mindenkire. És ha valaki nem csinált semmit, nem is
eshet bántódása.

- Zárd be az üzletet, és szólj otthon, hogy később jövök - mondta

Gyurkának. - És légy szíves, innen egyenesen haza menj.

Ezzel sarkon fordult, és sietve távozott.

Gyurka csak akkor vette észre, hogy ott vagyok. Egy pillanatra
meglepődött, aztán rájött, hogyan kerülhettem oda.
- Apám csak úgy itt hagyott, mi?

Bólintottam.

- Mi történt tulajdonképpen?

- Bélust meg Büchler doktort letartóztatták a Chevra Kadisa-

ülésen.

A Chevra Kadisa azt jelenti, hogy szent egylet, de emögött nem kell
semmiféle összeesküvést vagy titkot keresni. A név arámi eredetű,
és a judaizmus történetének talán legrégebbi jótékonysági egyletét
jelöli. Az egylet tagjai látják el a temetkezéssel kapcsolatos
teendőket, de foglalkoznak a betegekkel és azok családjával is.
Gyűjtést szerveznek, és az így összeszedett pénzből támogatják a
szegény családokat, a diákokat, az árvákat és
özvegyeket, segítenek kelengyét vásárolni a szegény sorsú
lányoknak. A hitközség minden tagja számára megtiszteltetés, ha
beválasztják az egyletbe és részt vehet a munkájában. Mint Büchler
doktor, aki a zsidó közösségben, de városszerte is nagy tiszteletben
álló orvos volt.

- Miért tartóztatták le őket?

- Állítólag kitűztek egy csehszlovák zászlót a menházra.

- Bélus? Miért tett volna ilyet? Pont ő mondta mindig, hogy nem
kell provokálni.

Kohn Bélus a barátunk volt. Huszonegy éves, rendkívül jóképű fiú.

Fülig pirultak a lányok, ha elment mellettük és esetleg rájuk
mosolygott. Bélus Pozsonyban lakott, amíg haza nem küldték az
egyetemről őt is. A fővárosban eljárt valami egyletbe, ahol
harcművészetet tanultak. Ezt a fajtát állítólag egy zsidó fiú találta ki,
hogy sikeresebben védhessék magukat a Hlinka-gárdisták vagy más
antiszemita csoportosulások ellen. Bélus pedig titokban - vagyis
hát annyira nagy titokban mégsem, ha én is tudtam róla - továbbadta
az itthoni fiúknak, amit Pozsonyban megtanult. Többek között Sanyi
bátyámnak is.

- Igen. Bélust is elvitték.

- Mi lesz velük?

- Nem tudom - felelte gondterhelten Gyuri.

Egy darabig hallgattunk, aztán megkérdeztem:

- És most mit fogunk csinálni?

- Az biztos nem jó, ha csak ülünk és várunk, hogy kit visznek el

legközelebb.

Tavaly nyáron remek embereket ismertem meg Csehországban.

Nem igaz, hogy a csehek mind örülnek a németeknek. Én pont
olyanokkal találkoztam, akik rühellik, hogy bejöttek a fritzek, és akik
elhatározták, hogy harcolni fognak ellenük, hiába kellett a
hadseregnek letennie a fegyvert.

- És hogyan akarnak harcolni? Lázadást szítanak?

- Lázadást börtönökben és laktanyákban szokás szítani -

magyarázta türelmesen. - Valószínűleg felkelésre gondolsz. De nem
ilyesmiben gondolkoznak, hanem elmennek, vagyis pontosabban
kiszöknek Nyugatra, hogy csatlakozzanak az ott alakuló csehszlovák
hadsereghez.

- De hát ez biztos nagyon veszélyes!

- Az. Manapság azonban minden helyes út veszélyes.

Azon a délutánon zajlott le addigi leghosszabb beszélgetésem

Fischer Gyurkával. Meglepett, milyen türelmesen válaszolgat a
kérdéseimre, meg hogy ragaszkodott ahhoz, hogy hazakísérjen,
pedig alig százméternyire laktam. Bezártunk, és ballagtunk a Kisbég
utca felé. Megálltunk a házunk előtt. Épp meg akartam köszönni,
hogy hazakísért, amikor egyszer csak elkapta a kezemet.

- Ne hidd, hogy jobb lesz. Hogy hamarosan vége az egésznek. A

legrosszabbra kell számítani. És főleg küzdeni kell ellene, mert azt
senki nem teszi meg helyettünk. Ha ránk gyulladna a ház, még fát is
hordanának bele. Vigyázz magadra, és próbálj életben maradni!
Minden körülmények között.

Míg ezeket mondta, végig a szemembe nézett. Aztán sarkon fordult,

és fürge léptekkel elindult hazafelé.

Felszaladtam a lépcsőn, kinyitottam az ajtót, besurrantam a

folyosóra, és vártam a fejmosást. Mikor anyuka meghallotta, hogy
koppan a levetett cipőm, kiszaladt a konyhából. Már-már
mentegetőzni és magyarázkodni kezdtem, de váratlanul magához
ölelt, olyan hevesen, hogy majdnem elestünk. Meg
kellett kapaszkodnom a szekreterben.

- Tudok mindent, szívem, a Fischer Gyula megüzente, hogy ne

aggódjak, minden rendben van veled. Apuka átment
Unsdorferékhez, hátha többet tudnak.

De nem tudtak. Senki sem tudta, mi volt ez az egész, és azt sem,

hogy mi van a letartóztatottakkal.

Három nappal később megtudtuk. Büchler doktort a hadbíróság

magyarországi kényszermunkára ítélte. Kohn Béla nem élte túl a
kihallgatást. A jóképű Bélus, aki mindig úgy nézett ki, mintha övé
lenne a világ. Előtte volt az élet, és neki kellett volna gondoskodnia
az anyjáról, aki özvegyen maradt, miután a férje belehalt
világháborús sérüléseinek később jelentkező következményeibe.
Bélust halálra kínozták. Azt beszélték a városban, hogy eltörték
kezét-lábát, kiszúrták a szemét, hosszában kettévágták a nyelvét
(járta Magyarországon olyan szólás, hogy „sziszeg a zsidó kígyó”),
és még egy csomó szörnyű dolgot műveltek vele, amikről anyuka
sírva mondta, hogy olyat tisztességes lánynak hallania sem szabad.
De mi azért beszéltünk róla egymás között. A combja belső részéről
levágtak egy darab bőrt, és fitymát fabrikáltak neki belőle. Hogy ez
igaz volt-e vagy sem, nem tudom. A testét nem adták ki a családnak,
titokban temették el. Csak a háború után jött el a sírásó segédje
a hitközségre, hogy elmondja, rettenetes állapotban volt a holttest.
Kiderült az is, hogy egy hátramaradottak nélkül elhunyt hajdani
finánc sírboltjába temették, mert tudták, hogy oda nem jár gyertyát
gyújtani senki, nem veszik észre, hogy megbolygatták a kriptát.

A városban mindaddig csupán néhány kisebb csetepaté volt zsidó

fiúk és csendőrök között, de egy kis verésen és néhány étlen-
szomjan töltött fogdanapon kívül nem esett bántódása soha
senkinek. A háború után megtudtuk, hogy Bélus kihallgatására
egész Budapestről utaztak le a titkosrendőrök, hogy megmutassák a
helyieknek, hogyan kell az ilyesmit csinálni.

Onnantól fogva rettegésben éltünk. Mindenhatók voltak, bármit

tehettek velünk. Tettek is.
Fischer Gyurka szökése
Losonc, 1940

Gyurka a Bélus-ügy óta gyakrabban járt hozzánk. Pontosabban a

bátyáimhoz, beszélgetni. Mivel azonban közös szobánk volt, én is ott
maradtam ilyenkor. Gyurka sokat mesélt a besztercebányai
diákéveiről meg az utazásairól, amelyekre az apja küldte, hogy
megtapasztalja, hogy élnek másutt az emberek. Elismeréssel
beszélt a fiatalokról, akik a szökés mellett döntöttek, hogy Hitler ellen
harcolhassanak a szövetségesek oldalán.

- Elárulok nektek valamit, de nem mondhatjátok el senkinek -

szólt ünnepélyesen.

- Nem mondjuk - ígérte mindhármunk nevében Gyuri bátyám.

Gyurka rám pillantott, majd Sanyira. Mindketten bólintottunk.

- A futáruk vagyok.

- Futár? Miféle futár? Kiknek a futára? - kérdezte értetlenül Gyuri.

- A fiúknak, akiket Csehországban megismertem. A túloldalon

harcolnak, és nem küldhetnek levelet a Protektorátusba, mert a
családjuknak baja lenne belőle, így hozzánk címezik őket.
Magyarország egyelőre nem csinálja magát annyira össze az
ilyesmitől, mint Szlovákia. A leveleket becsomagolom az üzletünk
meg a szálloda szórólapjaiba, és továbbküldöm a családjuknak.

- Ez nagyszerű! - lelkesedett Sanyi. - Biztos nagyon örülnek az

otthoniak, hogy hírt kapnak róluk. Ez nagyon szép és igazán bátor
dolog tőled.

- A francokat! Nincs ebben semmi bátorság, de hát apám nem

akar elengedni...
- Miért, mennél harcolni? - kérdezte Gyuri.

- Nem tudom. Nem tudom, hogy képes lennék-e rá. De valamit

mégis szeretnék tenni azért, hogy véget érjen a háború, és a fritzek
csúnyán kikapjanak. Hogy végre békén hagyjanak mindenkit.

Gyurka harcos szellem volt. És nemsokára megmutatta, hogy nem

csak a szelleme az.

Időnként együtt sétáltattuk Bundit, és néha csak úgy benéztem

hozzá az üzletbe. Mindig volt miről beszélgetnünk. Jó volt, hogy
semmiféle módon nem próbálta kihasználni a helyzetet, nem
próbálta jelezni, hogy érdeklődik irántam. Tiszteletben tartotta, hogy
a szívem már foglalt.

Aznapra is találkozót beszéltünk meg, de Gyurka nem mutatkozott.

Sétálgattam egy darabig Bundival fel-alá, majd elfáradtam, és
leültem egy padra. Vártam. Egy óra, két óra... Gyurka sehol. Ilyesmi
sosem fordult még elő. Ha késett is olykor, néhány perccel később
lihegve befutott, és mosolyogva elnézést kért.

Hogy másnap sem jelentkezett, elmentem hozzájuk. Kisírt szemű

mostohaanyja nyitott ajtót.

- Jó napot, Erna néni!

- Szervusz Ibolyka, gyere beljebb.

- Valami baj van? Gyurka? Nincs itt?

Kérdésemre újabb könnyáradat volt a válasz. A néni egyik kezét a

szájára szorította, a másikkal a szoba felé mutatott. Annak ellenére,
hogy a mostohaanyja volt csak, úgy tűnt, nagyon elkeseríti, ami
Gyurkával történt. A szoba ajtaja félig nyitva állt. Most már biztos
voltam benne, hogy valami szörnyű történt. Gyurka megsebesült
vagy megverték, és most ott fekszik a szobában. Élve? Holtan?
Összeszorult a gyomrom. Nem bírtam elképzelni, mi vár rám
odabent.
Odaértem az ajtóhoz. A kilincsre pillantottam, de nem nyúltam
hozzá, csak két ujjal megböktem egy kicsit az ajtót, és az lassan
kinyílt. Amit láttam, valóban meglepő volt.

Gyurka apja egy fotelben ülve olvasott. Csodaszép szoba volt. Most
jártam itt először. A gyönyörű mahagónibútor, a nagy ablakok, a
drapériák, a díványpárnák mennyisége együttesen adta ki azt, amire
az ember azt mondja, hogy ez pont így ízléses. Egyetlen plusz elem
vagy egyetlen darabbal kevesebb megbontaná a hatást.

Nem értettem semmit - a néni zokog, Gyurka sehol, az apja meg

olvasgat.

- Szervusz, Ibolyka, Gyurkát keresed? - kérdezte anélkül, hogy

felnézett volna a könyvből, pedig nyilván hallotta, amit Erna nénivel a
folyosón beszéltünk.

- Igen.

- Sajnálom, de nincs itthon.

- És hol van?

Most végre felnézett, letette a könyvét a kisasztalra, felállt és odajött

hozzám.

- Gyere, üljünk le egy kicsit. Tessék, foglalj helyet - mutatott a

díványra.

Csak a szélére ereszkedtem le, ő meg elég közel, de nem bizalmas

közelségben ült le.

Idegesen gyűrögettem térdig érő szoknyám szegélyét, és vártam.

- Gyurka elment. Vagyis el kellett mennie. Szöknie. El kellett

menekülnie.

- Micsoda?! Mi történt?
- Fennállt a veszélye, hogy beviszik. Tegnap este telefonált egy
ismerősöm, hogy figyelmeztessen. Azt mondta, ha nem akarjuk,
hogy Gyurkát letartóztassák és elítéljék, azonnal el kell mennie. És
igazat mondott. Hajnalban eljöttek érte, de akkor már szerencsére
messze járt.

- De miért? Miért akarták letartóztatni?

- A jó szíve meg a forró feje miatt.

Vártam, hogy folytatja, de Gyula bácsi hallgatott. Én viszont nem

mehettem el anélkül, hogy meg ne tudjam, mi történt Gyurkával.

- Ezt hogy tetszik érteni? Hol van most?

- Nem tudom, Ibolyka. És ha tudnám, sem mondanám meg.

Legyen elég annyi, hogy sikerült elmenekülnie. Hogy mi lesz tovább,
azt nem tudom, abban már nem tudunk neki segíteni, egyedül kell
boldogulnia. De én bízom benne, hogy tud magára vigyázni.

- Persze, hogy tud. De legalább azt tessék elárulni, miért kellett

elmennie. Gyula bácsi, kérem szépen, ne tessék engem ilyen
bizonytalanságban hagyni!
Fischer György 1946-ban

- Gyurka mondta, hogy biztos átjössz majd. Hogy ha más nem is,
te biztosan, mert derék, rendes lány vagy. Elmondom hát, de erről
soha, senkinek ne beszélj! Ha kérdezné tőled bárki is, hogy hol van
Gyurka, mondd meg az igazat. Hogy nem tudod. És ha azt kérdezik,
tudod-e, miért szökött el, akkor hazudj, és mondd arra is, hogy nem
tudod. Fogsz tudni hazudni, Ibolyka? Vagy inkább mégsem akarod
tudni, hogy miért? - nézett rám kutató tekintettel.

Megértettem. Óvnia kellett a fiát, és legalább abban a pillanatban,

amikor elmondja nekem, biztosnak kell lennie abban, hogy képes
leszek megőrizni a titkot. Hogy képes leszek Gyurka és az egész
család érdekében hazudni.

Biztos voltam benne, hogy képes leszek, így gyorsan rávágtam,

hogy hazudni fogok, akárki kérdez is.

- Na jó - vett egy nagy levegőt Gyula bácsi. - Azt tudod, hogy

Gyurka leveleket továbbított a Protektorátusba?

Bólintottam.

- Tudom. A németek ellen harcoló katonák családjának.

- Így van. A múlt héten is jött egy küldemény. Ezúttal azonban nem
levél, hanem képeslap. És a lapon egy Hitler-karikatúra.

Forogni kezdett velem a szoba. Nem is kellett folytatnia, el tudtam

képzelni, mi történt. Egy ilyen képeslap biztos feltűnt. És látták a
pecséten, honnan jött. Aztán valószínűleg megnézték a
postakönyvben, milyen küldemények jöttek az utóbbi időben
Fischerék címére. Az meg világos volt, hogy ezek után
eljönnek megkérdezni, mi a fenét jelentsen ez.

- Először rettentő dühös voltam a fickóra, aki ezt a lapot küldte -

folytatta Gyula bácsi. - Hogy képzeli, hogy ilyen ostoba módon
ekkora bajba sodor minket?! De Gyurka, mielőtt elment, azt mondta,
hogy: Apa, ez a fiú fegyverrel a kezében harcol ellene, nem bujkál,
nem csak várja, hogy vége legyen már, hanem irtja a fritzeket, ahol
csak tudja. Neki joga van hozzá, hogy kinevesse őket. Nekünk
viszont nincs jogunk ahhoz, hogy ezért elítéljük. Igaz, veszélybe
sodort minket, de nem szándékosan tette. Abban a ritka szabad
pillanatában, amikor egy rövidke üzenetet tudott írni haza, ez nyilván
jó ötletnek tűnt neki. Úgy gondolhatta, biztatás lesz az otthoniaknak,
hogy vannak még országok, ahol kifigurázzák Hitlert. És Gyurkának
tulajdonképpen igaza van, bár kétségkívül jobban örültem volna, ha
nem kell ilyen váratlanul világgá futnia.

- Harcolni ment, ugye? Tudom, hogy úgyse mondja meg, és nem is

akarom, hogy megmondja. Nekem viszont el kell mondanom, hogy
azt hiszem, vagyis biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.
A háború után itt, maguknál találkozunk, és Gyurka késő éjszakáig
meséli majd a kalandjait.

Az utolsó mondatot már alig bírtam kipréselni magamból. Remegett

az állam, összekoccantak a fogaim, de a könnyeimet még vissza
tudtam tartani. Épp a kicsordulás határán, de visszatartottam.

Egészen addig, míg Gyula bácsi olyat nem csinált, hogy nem bírtam
tovább. Megölelt. Nem jött közelebb, onnan ölelt magához
ügyetlenül, ám erősen, ahol ült.

- Köszönöm, hogy eljöttél. Hogy fontosnak tartottad megtudni, hol

van, de főleg azt köszönöm, amit most mondtál. Legyen úgy,
Ibolyka... Legyen úgy, és én leszek a legboldogabb apa a világon.
A munkaszolgálat
Losonc, 1941

Háborús időkben a postás általában nem a jó hírek hozója. Éppen

ellenkezőleg. Azon a napon sem számítottunk semmi jóra, amikor
újra beállított a kék biciklijén, a vállán átvetett nagy bőrtáskával. De
ennyire rosszra sem.

- Nem, nem, nem, nem!

A kiabálásra beszaladtam anyukához a konyhába. Aznap csak délre

kellett a szalonba mennem, délelőtt ugyanis a helyi nőegylet hölgyei
jöttek körülnézni, és engem, a zsidót a biztonság kedvéért
hazaküldtek.

Sanyinak és Gyurinak másnap jelentkeznie kellett a vasútállomáson,

munkaszolgálatra viszik őket Magyarországra. Nagyon sok zsidó fiút
hurcoltak el így hazulról.
Gyula bácsi, Fischer Gyurka édesapja első feleségével, Saroltával

A bátyáim férfiasán viselték a csapást. Összepakoltak, főleg meleg

ruhát a fejenként engedélyezett egy-egy bőröndbe, és elindultak,
hogy elbúcsúzzanak a barátaiktól. Este elköltöttük utolsó közös
vacsoránkat, és imádkoztunk a biztonságukért meg a mielőbbi
hazatérésükért.

- Hát fiúk... - szólt apuka az ima után nehéz szívvel engedlek

utatokra. Mindig szerettem volna félretenni annyi pénzt, hogy
iskoláitok befejeztével utazhassatok, megismerhessetek más
országokat, megtapasztaljátok, hogyan élnek ott az emberek, aztán
hazahozzatok magatokkal valami jót abból, amit láttatok. Nem
tudom, hova mentek most, Magyarországon maradtok-e
vagy átvezényelnek máshová, de reménykedem abban, hogy jó
embereket sodor utatokba a sors, még ha nem önként láttok is
világot. És legyetek ti is jók másokhoz. Csak így lehet túlélni ezeket
a nehéz időket.
- Apám - kezdte válaszát ünnepélyesen Sanyi, de rögtön kijavította
magát. - Apuka, ne aggódj miattunk. Jó nevelést kaptunk. Gyurival
segítjük majd egymást, és igyekezni fogunk, hogy a lehető legtöbbet
tanuljunk az úton.

- Bizony, segítsétek egymást, drága kisfiaim! - zokogott fel anyuka.

- Ne sírj, Ilonkám. Tudnak vigyázni magukra - csitította apuka.

Anyuka olyan hevesen pattant fel az asztaltól, hogy beleremegtek a

poharak.

- De én nem akarom, hogy vigyázniuk kelljen magukra. Nem

mennek sehova!

Apuka is felállt, odament hozzá, próbálta megölelni, de anyuka nem

akarta,

hogy lecsillapítsák. Ő küzdeni akart a fiaiért. Akár a férje ellen is, ha

szükséges. Apukának végül sikerült átölelnie, de anyuka próbált
elhúzódni tőle.

- Nem engedem! Hallod? Miért nem bújtatjuk el őket? Mehetnének

Imréhez Pincre, a tanyára. Reggel meg azt mondjuk, megszöktek.

A szemével kérlelte apukát, hogy hagyja jóvá az ötletet, és apuka

talán így is tett volna, mert látta, mennyire rosszul viseli a helyzetet
anyuka, hogy félti a fiúkat. A munkaszolgálat azt jelentette, hogy az
embert kivihették, mondjuk, Németországba valami
rabszolgamunkára, de kerülhetett a front közelébe is, lövészárkot
ásni.

Sanyi lépett közbe.

- Ezt nem tehetjük. Mindnyájatokat veszélybe sodornánk.

Bevinnének, kihallgatnának. Ezt nem engedhetem. És különben is,
tudjátok, mi lenne velünk, ha megtalálnának. Így legalább van némi
esélyünk.
Igaza volt. Ha elkapják, szökevényként azonnal agyonlövik őket.
Ennek a helyzetnek egyszerűen nem volt jó megoldása.

Szomorúan telt az este. Sokáig üldögéltünk a konyhában. Nem is

nagyon beszélgettünk, csak fogtuk egymás kezét.

Reggel mindannyian kimentünk az állomásra. Fél hatkor indult a

vonat, talán hogy lezavarják az egészet, még mielőtt felébred a
város. Baktattunk a csendes utcákon. Hűvös volt a szeptember végi
hajnal. Nem beszélgettünk. Egyrészt mindenki a gondolataiba
merült, másrészt pedig mintha nem is engedett volna beszélni a még
néma város, mintha nem lett volna illendő megszólalnunk. Az út első
részét úgy tettük meg, mint máskor, mintha csak úgy kísérnénk őket
a vonathoz, ahogy Sanyit szoktuk, amikor Prágába járt. De az
állomáshoz közeledve egyre lassultak a lépteink, és anyuka sírva
fakadt. A fiúk két oldalról belekarolva támogatták, ő meg hol az
egyiknek, hol a másiknak dőlt neki. Nem akarta elengedni a fiait az
ismeretlenbe. Mi apukával mögöttük mentünk. Szívszorító volt a
látvány. Michelangelo a Pietával kőbe faragta az anyai szenvedés és
fájdalom szimbólumát. Ha ezt a jelenetet, mondjuk, megfesti valaki,
akkor a mű egy olyan anyát ábrázolt volna, aki érzi, hogy elveszítheti
a fiait.

Három alak távolodik a néptelen utcán. Balra egy magas, büszke

tartású fiatalember, ereje kibontakozóban, és éppen kezdi felfedezni,
mit jelent férfinak lenni. Középen egy idősödő, alacsony, nehéz léptű
asszony, a magas fiú vállának támaszkodik. A másik oldalán lépdelő
alak már nem fiú, de még nem férfi. Ő ugyan annak látja magát, de
fiú mivolta erősen ül még a külsején. Sovány, inas, zabolátlan
sörényű. Tulajdonképpen felnőttnek néz ki, de gyereknek hat. Az
asszony gyerekének, aki szorosan kapaszkodik bele, markolja kissé
még nagy zakójának ujját is. Így látom őket magam előtt, utolsó
közös útjukon. A vonat felé, amely elvitte őket, és egyiküket nem
hozta vissza.

Az állomáson nagy volt a sürgés-forgás. Sok család kísérte ki a fiait.

Mindegyiküknek jelentkeznie kellett a kirendelt hivatalnoknál és a
csendőröknél is. Nagyon megszervezték. Mivel nem akarták, hogy
ribillió törjön ki, mikor az anyák felfogják, hova is küldik a fiaikat,
gyorsan, következetesen dolgoztak. Név, személyazonossági
igazolvány, a behívó, bumm egy pecsét, kész. Mindenki kapott egy
számozott cédulát, azzal kellett felsorakozni a megfelelő
vagonok mellett. Nagyon gyorsan lezajlott az egész, és a
tulajdonképpeni búcsúra alig néhány percünk maradt.

Sanyi megölelte anyukát.

- Ne aggódjatok, vigyázni fogunk egymásra!

Anyuka csak bólogatni bírt, és magához szorította Sanyit. Apuka

közben Gyuritól búcsúzott. Aztán még egyszer összeölelkeztünk
mindnyájan, és már terelték is őket a vonatra a csendőrök, az
esetleges jeleneteket elkerülendő. Sanyi még visszakiáltott:

- Amint lehet, megírjuk, hol vagyunk! Vigyázzatok magatokra ti is! -

És már csapódott is utánuk a vagon ajtaja.

Felhangzott a sípszó, pöffentett a mozdony, és a szerelvény

csikorogva elindult. Sanyi a vonatajtó ablaka mögül is mosolyogva
integetett, Gyuri meg csak állt komoly arccal, mint mindig. Anyuka
olyan vadul integetett utánuk fehér zsebkendőjével, mintha egy
galamb küzdene az ellenszéllel. Az utolsó kocsi látszott már csak, de
mi nem mozdultunk. Az emberek lassan szállingóztak el az
állomásról, és mi még mindig ott álltunk. Apuka középen, én a
jobbján, anyuka balról. Aztán jöttek a csendőrök, és elzavartak.

Egyetlen levél sem jött tőlük. Gyuri a háború után azt mondta,
legalább tízet írt. Afféle fecniket leginkább, amelyeken értesített,
hogy életben van és éppen hol. De hogy egyikre sem kapott választ,
felhagyott az írással. Pestre érve azonnal elválasztották őket. Sanyit
Ukrajnába küldték lövészárkot ásni. Gyuri előbb Rimaszombat mellé,
majd Pelsőcre és Rőcére került. Mindeközben nem tudott Sanyiról
semmit. De kicsi a világ, és kiderült, hogy a barátnőm bátyját
Sanyival együtt vitték el, és később is együtt maradtak. Ez a fiú
hazajött, és ő mesélte el, hogy mi történt a testvéremmel.
Cipők a Duna-parton
Néhány hónappal a bátyáim elhurcolása után egy éjjel fojtott
hangokra ébredtem. Felkaptam a pongyolámat, és kitapogatóztam a
konyhába. Sötét volt, de anyuka pont akkor gyújtott gyertyát, mikor
beléptem, és akkor láttam, hogy Eszter van nálunk Dáviddal, a
férjével és a kis Juditkával. Eszter távoli unokatestvérem volt apai
ágon, Rózsahegyen (Ruzomberok) éltek. Látogatóba nemigen
jártunk egymáshoz, de levélben tartottuk a kapcsolatot.
Anyuka leültette őket, karjába vette az alig egyéves Juditkát, és
megpróbálta elringatni.

Eszter pedig mesélni kezdte, mi minden történt velük, hogy kerültek

hozzánk éjnek idején.

- Negyven tavaszán kijött Szlovákiában az első arizációs törvény,

amelynek alapján a zsidó kereskedőknek üzletük ötvenegy
százalékát át kellett engedniük bérbe egy árjának. A zsidó tanítók és
újságírók pedig nem dolgozhattak tovább, vagyis Dávidnak is
mennie kellett a szerkesztőségből. Csatornát ásott,
földeken dolgozott alamizsnának is kevés, nevetséges pénzért.
Negyven szeptemberében pedig létrehozták a Központi Gazdasági
Hivatalt, hogy előbb részletesen felmérje a zsidók vagyonát, aztán
pedig megfossza őket tőle. A második arizációs törvény nem
finomkodott, egyszerűen elvette a zsidóktól a cégeiket, üzleteiket,
szállodáikat, kocsmáikat, elvett mindent. Nem megvette,
nem kibérelte a háború idejére - elvette. Csak úgy. Minket ez ugyan
nem érintett, nem volt semmiféle vállalkozásunk, de láttuk, mit tett a
dolog ismerőseinkkel, barátainkkal. Egy hónappal ezelőtt pedig
elfogadtak egy Zsidókódexnek nevezett törvényt.

Itt megtört Eszter hangja, látszott, hogy nehezére esik erről

beszélnie. Odanyújtottam neki egy bögre hársfateát, amit közben
főztem. Szomorúan elmosolyodott, óvatosan beleszürcsölt a teába,
majd egy darabig csak bámult a bögréjébe.
- A zsidóknak innentől fogva nem lehet semmijük - folytatta végül. -
Be kellett szolgáltatnunk a fényképezőgépeket, rádiókat, elvették az
autókat, a bicikliket. A gyerekek csak hatodikig járhatnak iskolába,
nem tanulhatnak tovább. Nem sétálhatunk a parkban, nem
mehetünk uszodába, színházba, moziba. Sőt a lakásunkból is
kiköltöztettek, mert az utcánk most Hitler nevét viseli, és zsidók nem
lakhatnak a Vezérről elnevezett utcában. De hát ez nektek sem
újdonság. Az öreg Singerné házában kaptunk egy szobát. De a
legjobban azon dühödtem fel, hogy a szőrméket le kellett adni. Most,
hogy jön a tél! Még Juditka lábzsákját sem tarthattam meg! Így végül
a szökés mellett döntöttünk, Magyarországon nincsenek ilyen
szigorú zsidótörvények.

Eszter sírva fakadt. Fájdalmas, szaggatott sírás volt. Az sír így, akitől
elvették mindazt, ami meghatározta az életét. Fáj a veszteség, úgy
érzi, mindentől megfosztották, ami számított. Hogy tényleg
mindentől, azt csak két évvel később fogja megérteni. A pesti Duna-
parton, ahová a hároméves Juditkával a karjában hajtják ki. Amikor
majd odamegy hozzájuk az egyik nyilas, elveszi tőle a gyereket,
leállítja a földre, lehajol hozzá, és nyájasan kérdezi:

- Szeretnéd megetetni a halacskákat, kislány?

Juditka ijedten bólint, a nyilas kézen fogja. Eszter minden ízében

reszketni kezd. Nem akarja, hogy elvigyék tőle a gyereket, de nem
tehet semmit, fegyveres őrök sorakoznak mindenütt. És a nyilas, aki
kézen fogva ballag Juditkával a Duna felé, kedves a gyerekkel.
Lehet, hogy neki is van otthon ilyen kislánya, és rég nem látta már.
Ezekre próbál gondolni Eszter, de igazából tudja már, mi következik.
A szívével tudja, ami vadul ver, szinte kiugrik a mellkasából. Juditka
mellett akar lenni, meg akarja őt védeni. A kislány és a nyilas odaér
a parthoz. Másfél méternyire alattuk ott hömpölyög a folyó. A nyilas
megfordul, Eszterre néz, arcán a jóságos kifejezés gonosz
vigyorrá torzul. Tartja nehéz, kérges markában az apró fehér
gyerekkezet, és egyszer csak elkezdi húzni felfelé. Juditka már
lábujjhegyen áll, már a levegőben lóg. Sírni kezd. Fáj, amit a bácsi
csinál. És fél. A nyilas előrelép, és Juditka most már nem a part,
hanem a víz fölött lóg. Eszter kiabál, sír.

- Nem tud úszni! Nem tud úszni! Kérem szépen, ne csinálja, nem
tud úszni a gyerek!

Juditka is sír, meg van rémülve, az anyjához akar menni. A nyilas

pedig, a szörnyeteg, csak elmosolyodik.

- Kit érdekel? - mondja, és elengedi a kis kezet.

A kislány a vízbe csobbant, elmerült. Mikor újra felbukott, vitte rögtön

tovább az ár. De a hangja még kiért a partra.

- Anyúúúúü Anyucííííí! Segítsééég! Húzzál ki! Anyucin! Anyúúú!

Anyúúú!

Eszter azonnal utána akart ugrani, de nem engedték. Erősen fogták,

és a partról kellett végignéznie, hogyan fullad meg a kislánya. Látta
a fejecskéjét, a kezét, hallotta, ahogy szólongatja, a rémületet a
hangjában, ahogy a víz beáramlott a tüdejébe, hallotta fuldokló
köhögését és sírását, ahogy próbálta a fejét a víz fölött tartani. Aztán
már semmit. A Duna lehúzta a kislányt. Eszter ott helyben
megőszült. Huszonnégy éves volt. Remélte, hogy most ő
következik. Próbálta magát kitépni, a vízbe ugrani, megütni az
őröket, hogy öljék meg, ott helyben. A kislánya után akart menni.
Ehelyett a hajánál fogva vonszolták a kövön egész az odébb
várakozó kocsiig. Mivel továbbra is ellenállt,
összeverték puskatussal, a lánya gyilkosa pedig belesziszegte az
arcába:

- Meg akarnál dögleni, mi? Ne félj, megdöglesz majd a gázban, mint

a patkányok. Most jó leszek hozzád, és életben hagylak, hogy
álmodhass szépeket a pancsoló kisasszonykáról!

Eszteren kívül vagy tíz nő volt még ott, akiket gyerekestül hajtottak ki
a partra. A gyerekeket mind megölték, az anyák szeme láttára.
Néhány csecsemőt a levegőbe hajítottak, és úgy lőttek rájuk, mint az
agyaggalambokra. Akit nem találtak el, szörnyethalt az eséstől.
Másokat bedobtak a Dunába, és Eszterhez hasonlóan arra
kényszerítették az anyjukat, hogy végignézzék a
gyerekük fuldoklását. Mind fiatalabb volt Juditkánál.

Felmerülhet a kérdés, honnan tudom, mi történt velük. Hát Esztertől.

Auschwitzban mesélte el nekem. Azt is, hogyan álmodik minden éjjel
a fuldokló kislányáról, hogyan visszhangzik a fülében kétségbeesett
sírása. Számára valóban a halál jelenthetett csak megváltást.

Budapesten, nem messze a Parlament fenséges épületétől, hatvan

pár cipő áll a Duna-parton. Hatvan pár vascipő. Azoknak az
emlékére, akiket legyilkoltak itt a nyilasok. Leginkább úgy, hogy
felsorakoztatták az odaterelt embereket, majd levetették velük a
cipőjüket. Lánccal összekötötték az egész sort, majd a legelején állót
hátulról fejbe lőtték, és az áldozat magával rántotta a vízbe
a többieket is. Így takarékoskodtak a lőszerrel. A vascipő szimbólum,
örök mementó. A meggyilkoltak lábbelijét nem hagyták ott.
Összeszedték, eladták...

De addig még két év volt hátra. Aznap éjjel örültünk, hogy együtt
lehetünk újra. Dávid részletesen elmesélte a szökést meg az öt nap
történetét, hogyan bujkáltak napközben az erdőben és gyalogolták
végig az éjszakákat, míg eljutottak hozzánk. Megették a
kukoricakását, amit anyuka főzött nekik, és lefeküdtek. Másnap késő
délutánig aludtak. Este csomagoltunk nekik vizet és úti
elemózsiát, majd apuka kikísérte őket az állomásra, és felültette őket
a pesti vonatra, 1941-ben ugyanis Magyarországon még utazhattak
vonaton a zsidók. Sárga csillagot sem kellett viselniük. A
szlovákoknak már igen. Nekünk csak 1944 tavaszától.

Nem tudom, miért volt ilyen eltolódás a szlovák és a magyar

zsidótörvények között, de tény, hogy Magyarországon akkor még
jobban ment a sora a zsidóknak. Horthyt ugyan nem lehet
filoszemitizmussal vádolni, valamilyen oknál fogva azonban mégis
ellenezte a gondolatot, hogy magyar állampolgárokat, még ha csak
zsidók is, összegyűjtsenek és elvigyenek valahová keletre.
Szlovákiából már 1942-ben elindították az első transzportokat.
Ezeket tiltakozástól tartva egy időre leállították, és csak 1944-ben
újították meg ismét. A szlovák kormány minden elhurcolt zsidóért
ötszáz birodalmi márkát fizetett a németeknek. Ez az összeg
hivatalosan a szállítási költségeket és az utazás idejére szóló
étkezést (!) foglalta magában, nem hivatalosan viszont a szlovák
állam háláját fejezte ki, amiért Németország segít megszabadulni a
zsidaiktól.

A németeknek temérdek munkájuk volt a többi országgal, ahol

szintén zsidótlanítani akartak, így a transzportok ötletéért
különösebben nem lelkesedő Magyarországot nem is nagyon
piszkálták. A zsidókat a munkaszolgálatos behívókon kívül nagyjából
békén hagyták. Még utazhattunk vonaton, lehetett rádiónk - bár
kizárólag a német és magyar adók hallgatását engedélyezték
-, használhattuk a járdát, és nem kellett a megalázó sárga csillagot
viselnünk. Mindez megerősítette a szüleimet a hitükben, hogy ha
véget ér a háború, hazatérnek a testvéreim és összerakosgatjuk újra
a mi szép életünket. Ez volt a helyzet 1944 tavaszáig. Akkor
azonban Magyarországra érkezett egy jelentéktelen külsejű
hivatalnok. Igaz, SS-egyenruhában. Adolf Eichmann-nak hívták.
Eichmann, Horthy és a zsidók
Ha Mengele az angyala, akkor Eichmann bízvást a tervezőmérnöke
volt a halálnak. A szervezője, a műszaki háttér megvalósítója.
Eichmann karrierje 1934-ben kezdődött, amikor a dachaui
koncentrációs táborban szolgált. A lágert politikai foglyok és olyan
személyek számára létesítették, akik nem mutattak megfelelő
mértékű lelkesedést az új birodalmi kancellár, Adolf Hitler iránt.

Eichmann kezdetben az SD, azaz Sicherheitsdienst (Biztonsági

Szolgálat) kötelékében működött, ami tulajdonképpen az SS
hírszerzési egysége volt. A berlini Abteilung Juden (a Birodalmi
Biztonsági Főhivatal Zsidóügyi Ügyosztálya, hétköznapibb nevén
zsidóügyi referatúra) vezetőjeként az ő gondjaira volt bízva a
zsidókérdés. 1938 márciusában, az Anschlusst követően őt is
kiküldték Bécsbe, hogy felügyelje a letartóztatásokat és a likvidációt.

Két nappal a bécsi döntés és egy nappal a már említett pozsonyi

zsidóellenes tüntetések után Eichmann Szlovákiába érkezett, hogy
Alexander Mach belügyminiszterrel együtt megtegye az első
komolyabb lépéseket. Ez azt jelentette, hogy mintegy hétezerötszáz
zsidót „átraktak” Szlovákiából a Magyarország által visszafoglalt
területekre. Mivel azonban ezeket a zsidókat Magyarország nem volt
hajlandó befogadni, nemegyszer maradtak esőben-hóban a senki
földjén. Losoncra is érkezett az akció keretén belül néhány zólyomi
és besztercebányai család. Elmondták, hogy odahaza felpakolták
őket teherautókra vagy autóbuszokra, elvitték Zólyom határán túl,
majd ott fegyverrel kényszerítették a leszállásra. Körülöttük csak a
szántóföldek, és felharsant a parancs, hogy Indulás!

De hova?, kérdezték. Gyerekek voltak köztük, öregek, terhes nők.

Egyenesen a nagy orrotok után! Csak vissza ne jöjjetek, mert

lövünk! Na, indíts, mocskos bagázs! Így hát elindultak. Étlen-
szomjan gyalogoltak, míg el nem értek hozzánk, Losoncra. Nagy
részük azonban ment is rögtön tovább, rokonokhoz, ide-oda. Aki
tehette, a családjánál keresett menedéket.

Eichmann 1940 augusztusában kidolgozott egy tervezetet a zsidók

Madagaszkárra telepítésére, de Heydrichnek és Hitlernek akkor már
más elképzelései voltak.

Az üggyel kapcsolatos legfontosabb tanácskozást Wanseeben

tartották. Ebben a Berlin közeli kis kastélyban találkozott 1942.
január 20-án több, magas rangú náci. A napirenden egyetlen pont
szerepelt: a zsidókérdés végleges megoldása. Endlösung der
Judenfrage. Eichmann és tizennégy társa kilencven percen
át tárgyalták, hogyan lehetne a lehető legtöbb zsidót
megsemmisíteni. A tanácskozás után Eichmann lett a megszállt
Lengyelországban felállított náci haláltáborok felé egész Európából
induló transzportok felelőse.

Horthy több éven keresztül ellenállt a deportálással kapcsolatos

német követeléseknek; a magyar kormány 1944 tavaszáig egyetlen
transzportot sem engedélyezett.

1944. március 19-én, amikor a Wehrmacht a Margarethe-

hadművelet keretében megszállta az országot, ennek vége lett.
Hitler ugyanis attól tartott, hogy Horthy különbékét akar kötni a
Szovjetunióval.

A Wehrmacht után megérkezett Eichmann is, tarsolyában a terv,

hogy miként lehetne a lehető leggyorsabban megszabadulni a
hétszázhuszonötezer magyar zsidótól. A deportálás 1944. május 15-
én kezdődött. Naponta tizenkét-tizenöt ezer embert szállítottak el.
Horthy a világ közvéleménye felől érkező nyomás hatására 1944.
július 9-én leállíttatta a transzportokat. A nyomás nagyrészt
annak volt köszönhető, hogy nyilvánosságra hozták az úgynevezett
Auschwitz-jegyzőkönyvet. Két szlovák fogolynak, a tapolcsányi
Rudolf Vrbának (eredeti nevén Walter Rosenberg) és a
nagyszombati Alfréd Wetzlernek sikerült megszöknie Auschwitz-
Birkenauból, és jelentést írtak a lágerben uralkodó állapotokról. A
jelentést beolvasta a brit BBC, és megjelent a The New York Times
hasábjain is. Albert Einstein, Franklin D. Roosevelt, valamint
más politikusok és fontos közéleti személyiségek már 1944
júniusában követelték Horthytól, hogy állíttassa le a transzportokat.
A náciknak május 15. és július 9. között, tehát nem egész két hónap
leforgása alatt több mint négyszázhúszezer embert sikerült
deportálniuk. Magyarországon akkorra már nagyjából csak
a budapesti zsidók maradtak, mintegy kétszázhatvanezren.

Horthy azonban ráfizetett a németekkel való kelletlen

együttműködésére és a Szovjetunióval folytatott titkos
tanácskozásokra. 1944. október 15-én még beolvashatta a rádióba,
hogy Magyarország számára véget ért a háború. A kiugrás azonban
elszigetelte volna a Balkánon harcoló német egységeket, és ezt
Németország nem engedhette meg. Így még aznap Budapestre
érkezett a Waffen-SS-különítmény, amely rövid tűzharc után elfogta
Horthy fiát, akit aztán egy szőnyegbe csavarva Bécsbe, majd onnan
a mauthauseni koncentrációs táborba szállítottak. A kommandó
ezután elfoglalta a budai Várat, és arra kényszerítette Horthyt, hogy
vonja vissza proklamációját és adja át a hatalmat Szálasi Ferencnek.

Hogy Eichmann valóban rendkívül alapos hivatalnok volt és

lelkiismeretesen végezte munkáját, arról az a tény is tanúskodik,
hogy még 1944 októberének végén is, amikor a szovjet hadak már
alig kétszáz kilométernyire voltak Budapesttől (a város 1945. február
13-án szabadult fel), mintegy ötvenezer embert akart deportálni az
osztrák munkatáborokba. Mivel akkor már komoly nehézségekbe
ütközött ilyen mennyiségű üres vasúti szerelvény előállítása, az első,
huszonhétezer főt számláló csoportot - gyerekek is voltak köztük -
gyalog indította útnak Ausztria felé. Sokan nem tértek vissza ebből a
halálmenetből.
A három bőrönd
Losonc, 1944 májusa

Kiseprűztek a házunkból, nem tanulhattunk tovább, a testvéreimet

elvitték munkaszolgálatosnak.

És mi még mindig reménykedtünk abban, hogy ennyivel

megelégszenek.

Ha okosan viselkedünk, megértik végre, hogy mi nem ártunk nekik,

mondogatta apuka. Ma már tudom, miért. Félt. Egészen hétköznapi
félelem irányította. A helyzet nem volt még annyira rossz, hogy
megérje mindent kockára tenni. Még volt vesztenivalónk. És még
aznap is így gondoltuk, amikor bekopogtak és közölték, hogy estig át
kell költöznünk a gettóba, fejenként egybőröndnyi holmival. Nem
tiltakoztunk, nem ültünk le megbeszélni, hogy mi legyen.
Csomagoltunk.

- Meleg holmit is tegyél be - szólt rám anyuka.

Ez a tanács feleslegesnek tűnhetett, ám nagyon is helyénvaló volt.

Május közepén nem sokan gondoltak a télre. Csak a zsidók. Nyitva
állt a három bőrönd a konyhában. Anyukáé az asztalon, hogy ne
kelljen hajlongania, apukáé a padon, az enyém az egyik széken.
Vigyáznom kellett, hogy le ne billenjen.

- Főleg praktikus holmit pakoljatok, lányok, fehérneműt,

munkaruhát, erős cipőt. Azt a magassarkút be se tedd! - szólt rám
apuka.

- Vigyem a csipkegalléros bordó ruhát? - fordultam anyukához,

mintha nem is hallottam volna, mit mondott az imént apuka.

Ha a körömcipő nem jöhet, mit veszek fel hozzá? Akkor még nem
sejtettem, nem is olyan sokára mennyire fogok gyűlölni egy
pillangóhímzéses, gyönyörű estélyi ruhát.

- Tedd be először azt, amit apuka mondott, aztán majd meglátjuk.

Anyuka egy zokniba rejtette a gyűrűket, az aranymedált és a

nyakláncát.

- Ezt nem vihetjük magunkkal - szólt rá apuka. - Ha megtalálják

nálad, nagy baj lesz belőle. Hallottad, hogy ékszert és más értékeket
nem szabad vinni.

- Persze, hogy aztán ők szedjék össze az üres lakásokból! Én ezt

bizony itt nem hagyom, Andor!

Ha anyuka a keresztnevén, nem becézve szólította meg apámat,

mindig tudtam, hogy valami nincs rendben. Általában ugyanis
apukának hívta. Az „Andor” megszólítást összesen háromszor
hallottam tőle. Egyszer egy háztartási pénzügyi vita során,
másodszor pedig akkor, amikor apuka „ottfeledkezett” egy barátja
születésnapi ünnepségén, és nem töltötte otthon az éjszakát. Ez
még önmagában nem lett volna baj; akkoriban a házastársak talán
kevésbé ellenőrizték a másikat, talán nagyobb szabadságot
biztosítottak egymásnak. Talán, mert akkor még komolyan vették a
hitvesi esküt. Másrészt viszont egy olyan kisvárosban, mint Losonc,
négy nyilvánosház üzemelt, és biztos vagyok benne, hogy
ügyfélkörüket nem csak nőtlen férfiak alkották. A városba
vándor revüszínház is járt, és a „színésznők” mindig az egyik
bordélyban szálltak meg. A bordély látogatása általánosan
elfogadottnak számított. A férjek nem érezték úgy, hogy a
házasságuk rabság lenne, és az sem nagyon fordult elő, hogy
eszüket vesztették volna az egzotikus táncosnők miatt. Az „indiai
bajadérok” környékbeli cigánylányok voltak, a madámok által
elszegényedett orosz főrendi kisasszonyként prezentált „hölgyek”
pedig kárpátaljai parasztlánykák. Már akkor is tudták, hogy
kelendőbb az áru, ha van története. A feleségek meg nem rendeztek
jeleneteket, ha a férjük péntek esténként elnézett a „házba”.
Nálunk ilyen nem fordult elő, legalábbis apuka péntek esténként
mindig otthon volt, hiszen kezdődött a sábesz.
Ezért is emlékszem olyan élénken, hogy anyuka Andornak szólította
apukát az utolsó Kisbég utcai esténken. Akkor, ott a konyhában,
abban a pillanatban ő volt az erősebb, ő döntött a család nevében.
Aztán még egyszer, utoljára elhangzott az „Andor”. A vagonban.
Több órája utaztunk már, és apukának nagyon kellett vécéznie.
Anyukának pedig sikerült egyesítenie nyolcvan halálra rémült
embert, és megadnia nekik az érzést, hogy ha mindenüket elvették
is, a méltóságuktól nem tudják őket megfosztani.

De ez egy későbbi történet. Egyelőre még nem a vagon, hanem

csak a gettó vár. És egy szörnyű hír.
A gettó
Losonc, 1944 májusa

Losoncot 1944. március 19-én foglalta el a német hadsereg, és

azonnal megfosztották a zsidókat emberi jogaiktól és a vagyonuktól.
Apukának is át kellett adnia a kis üzlet teljes felszerelését a
csendőröknek. Eddig csak szegények voltunk, mostantól koldusok.
Aztán jött a rendelet is, amely szerint „minden, hatodik esztendejét
betöltött zsidó köteles a felsőruházata bal oldalán tíz centiméter
átmérőjű sárga csillagot viselni”.

A csillagokat a hitközség biztosította. Fejenként kettőt. Akinek többre

volt szüksége, mindig átvarrta egy másik ruhára, vagy szerzett sárga
anyagot, és gyártott néhány további csillagot. A legtöbben úgy
oldották meg a problémát, hogy a zakójukra vagy egy nyáron is
viselhető, könnyű ballonra erősítették fel.

1944. május 5-én létrejött a város legszegényebb, legmocskosabb

részén a gettó. Mindmáig emlékszem azoknak az utcáknak a
nevére. Van, amelyik már nem létezik, és van olyan, amit azóta
ámeveztek. A losonci gettót a következő utcák alkották: Búsbak utca
(ma Adyho), Kis utca, Kisvarga utca, Könyök utca, Telep utca,
Malom utca, Rét utca, Valihora utca, Temető utca (ma
Cintorínska), Torna utca, Varga utca (ma Husova), Zöldfa utca, Zsák
utca. A zsidó elemi és a zsinagóga is a gettóhoz tartozott. Ha a
város mai térképét nézzük, a gettó a Husova utcától a zsinagóga
felé terjedt, egészen a Vajansky utcai lakótelepig.

A gettó nem volt messze a Kisbég utcai lakásunktól. Anyuka még

éjjel sütött egy nagy kenyeret, hogy legalább az első két napra
legyen ennivalónk, aztán vártuk, hogy jöjjenek értünk. Bőröndjeink
az előszobában sorakoztak, de folyton úgy éreztem, hogy valami
fontosról megfeledkeztem. Aztán hirtelen eszembe jutott: Bundi! Mi
lesz az én kiskutyámmal? A gettóba nem vihetem magammal, és
nincs kire bíznom.
- Apuka, van még azokból a kis táblákból, amikre az üzletben
kiírtad az árakat?

- Igen, van a szekreterben kettő is. A csendőröknek nem kellett,

kidobták az utcára. Miért kérdezed? Mire kéne?

- Majd meglátod. Vegyél elő egyet, légy szíves, én addig vágok

madzagot.

A költözködési hercehurcában teljesen megfeledkeztünk a

családnak arról a tagjáról, aki nem jöhetett velünk tovább az úton.
Okos tekintetű, hűséges kis barátunk egyformán szeretett,
egyformán ragaszkodott hozzánk, akár szép, akár csúnya lakásban
éltünk. És nekünk most a sorsára kellett őt hagynunk.
Valamit tennem kellett, hogy észrevegyék, hogy befogadja valaki.

Fogtam a táblát meg a krétát, és írni kezdtem. A nevem Bundi.

Nagyon kedves, barátságos kutya vagyok. Kérem, ne öljenek meg!
A táblát a spárgával a nyakába kötöttem. Bundi ugrándozott, örült,
mintha csak értette volna, mi van ráírva, mintha tudta volna, hogy ez
segíthet neki új gazdát találni.

Nem akartam, hogy lásson minket elmenni, így hát elkergettem. Volt
egy szertartásunk. A kutya annak idején elkísért reggelente az
iskolába, a pedellus viszont nem nézte jó szemmel, hogy aztán ott
cselleng az iskola körül. Mivel nem akartuk, hogy kihívja rá a sintért,
megtanítottuk Bundinak, hogy ha hármat toppantunk, el kell
szaladnia. Most még utoljára megsimogattam, kezembe fogtam a
fejét, odabújtam hozzá, beszívtam az illatát.

- Minden jót, drága kis barátom! Nem tudom, látjuk-e még egymást
valaha, de tudnod kell, hogy nagyon szerettünk, és azt kívánjuk,
hogy ugyanolyan jó gazdát találj, mint amilyenek mi voltunk. Vagy
inkább még jobbat! Olyat, aki mást is tud adni neked, mint krumplit
és káposztát.

Felálltam. Bundi leült elém, és várta, hogy induljunk sétálni. Tettem

néhány lépést, ő pedig szokásához híven vidáman előreszaladt.
Aztán megállt. Mivel nem hallotta a lépteimet, körülnézett, és oldalra
hajtotta a fejét, mintha azt kérdezné: Hát te nem jössz velem?

- Nem, Bundi, nem megyek - feleltem a kimondatlan kérdésre, és

jó erősen toppantottam hármat.

A kutya elszaladt. Kicsit bizonytalanul, mert nem látott semmiféle

veszélyt, ami miatt el kellett volna kergetnem. Toppantottam hát még
egyszer, és ezúttal győzött az ösztöne: a gazdám toppant,
veszedelem leselkedik rám, jobb lesz, ha elszaladok. Néhány
pillanattal később el is tűnt a szemem elől a fehér fenék a magasra
tartott farokkal.

Alig értem vissza a lakásba, már hallottuk is a csendőrcsizmák

dobogását.

- Megjöttek. Induljunk! - szólt apuka.

Lementünk a ház elé a bőröndjeinkkel. Apuka a másik kezében a

lenvászon kendőbe bugyolált kenyeret hozta. Az utcára érve kiderült,
hogy tévedtünk: nem a csendőrök csapták a zajt, azok alig
néhányan voltak. A végtelennek tűnő emberáradat vonulását
hallottuk, akik a mi szűk utcánkon át igyekeztek a városból a gettó
felé. Mint később megtudtam, kétezernél is többen voltak.

A németek mindenütt ugyanazt a forgatókönyvet alkalmazták:

megkeresték, megjelölték a zsidókat, elvették a vagyonukat, aztán
gettóba zárták, elhurcolták őket. A csillaggal és a gettóba zárással
egyebek mellett jelezni akarták a többségi lakosságnak, hogy jobb,
ha ettől a csürhétől távol tartják magukat - hiszen ha valóban nem
követtek volna el semmit, nem lenne oka, hogy elkülönítsék őket
a társadalom „rendes” részétől, hát nem? És nem baj, ha nem hiszik
el rögtön az emberek, hogy a zsidók mind megátalkodott
gonosztevők. Elég, ha felébred bennük a kétely. Nehezemre esik ezt
leírni, de akadtak Losoncon olyanok, akik örültek annak, ami velünk
történik. Ahogy a gettóba vonultunk - az úton, hiszen a járdát
untermenschként nem használhattuk már -, kétoldalt kisebb-
nagyobb csoportok ácsorogtak, és nézték, ahogy hajtanak minket.
Elégedetten, megvetően néztek, az arcukra volt írva, mit gondolnak:
végre ezeknek is megmutatja valaki! Volt, akit leköpdöstek közülünk,
és akadt, akit kővel dobáltak meg. De a legrosszabb talán az Úgy
kell nektek! volt; ez a kiáltás harsogott végig a gettó felé vezető
utcákon. De hát miért? Kinek ártottunk? Megalázó volt
így végigmenni a városon, nehezen viseltem. Sárga csillaggal
megbélyegezve, lehajtott fejünket behúzva vonultunk végig a
városon, amely immár nem volt a miénk. Nem kellettünk neki.
Egykori ismerőseink, szomszédaink, meg még sokan, akiket csak
látásból ismertünk, örültek ennek, és azt mondták, megérdemeltük.
Senki sem emelte fel értünk a szavát. Nem volt két csoport,
nem voltak a köpdösők meg azok, akik odanyújtottak volna egy
kendőt, hogy a nyálat letöröljük magunkról. Csak azok voltak itt, akik
szerint úgy kell nekünk. És mi nem tiltakoztunk. Igyekeztünk
gyorsan, csendben átsurranni a gettóba, amely börtönünk és egyben
menedékünk lett ezekkel az „emberekkel” szemben.

A gettót körbekerítették. Egy darabon fakerítéssel, másutt dróttal

vagy bádoggal. Egyszerűen fogták magukat, és elkerítették a város
egy részét. Az eredetileg itt lakókat kiköltöztették, általában jobb
lakásba, minket pedig bezsuppoltak a helyükre. A kapu nyitva állt,
köszöntötte az új lakókat. Egyetlen szobát kapott minden család,
függetlenül attól, hányan voltak. Mi csak hárman, így egész
jól elfértünk. Egy olyan házban jelölték ki a szállásunkat, amelyik
még a Kisbég utcainál is rosszabb állapotban volt. Még konyha sem
volt benne. Illetve eredetileg volt, de valaki vette a fáradságot, és
szétverte a század eleji cserépsparheltet, kitépte a kéménybe vezető
kályhacsövet, így a falban csak egy fekete lyuk maradt, amelyből
időnként kipergett némi korom. Az emelet egy másik lakásában
azonban találtunk egy tűzrakó helyet. Ebbe a szobába
olyan családot költöztettek, ahol három kisgyerek volt. Az anyjuk
kétségbe volt esve, hogy hogyan tud majd itt vigyázni rájuk, de végül
akadt a házban egy csomó önkéntes pesztra. Az idősebb nők
szívesen foglalkoztak a kicsikkel. Így legalább hasznosnak
érezhették magukat. A gyerekek mellett felvidultak egy kicsit, és
az idő is gyorsabban telt.
Ami a leginkább zavart mindannyiunkat, az a magánélet teljes
hiánya volt. Egy átlagos háromszobás lakásba három családot
zsúfoltak úgy, hogy a legkisebb lyukat is szobának számolták. Ha
három-négy személy kapott ilyet, az még elviselhető volt, de abban
a lakásban, ahová minket beutaltak, nyolctagú családé lett a
legkisebb helyiség. Akkor sem fértek volna el, ha lett volna
két négyemeletes ágyuk. Nekünk egy hajszálnyival nagyobb szoba
jutott, és apuka úgy döntött, cserélünk. A családfő nem győzött
hálálkodni, amit apuka azzal hárított el, hogy hiszen ez természetes.
Volt a cserének előnye is - a sufni a lakás utolsó helyisége volt, tehát
senki sem mászkált rajtunk keresztül. Ha viszont mi akartunk
kimenni vécére vagy vízért, ennivalóért, parancshirdetésre, esetleg
csak járni egyet, hogy meg ne bolonduljunk a bezártságtól, át kellett
vágnunk a másik két szobán, át kellett gázolnunk két idegen család
életén. Az első napokban a mindkét oldalt jellemző udvariasságnak
köszönhetően nem volt ebből semmi gond, később viszont zavarni
kezdte őket, és ezt időnként a tudomásunkra is hozták. Persze,
hiszen kinek tetszene, hogy valaki naponta többször végigsétál
a magánéletén... Számomra mindig rendkívül kellemetlen volt, ha
ezt meg kellett tennem. Az út ráadásul nem volt akadálymentes -
gyakran előfordult, hogy valaki éppen aludt, és mert máshol nem
akadt helye, hát csak úgy, a földön, nekünk pedig át kellett
lépkednünk az alvókon.

Míg idáig szabadon mozoghattunk és a csendőrök legfeljebb

csúnyán néztek ránk, vagy éppenséggel úgy tettek, mintha nem
látnának, a gettóban ez megváltozott. A gettó börtön volt. Nem volt
szabad kimennünk a kapuján, nem mehettünk a kerítés közelébe,
nem gyűlhettünk túl sokan egy helyre, mert a kakastollasok azonnal
ott termettek és puskatussal szétcsaptak köztünk, nem nézték, hogy
férfit, nőt, gyereket vagy öreget ér-e az ütés. Látszott rajtuk
a feszültség, idegesek voltak. Valami készült.

Egyszer alkonyattájt kiabálás, sírás-rívás, dühös ordibálás verte fel a

gettót.
- Mi az, mi történik? - kérdezte riadtan anyuka, aki állandóan
lehangolt volt, és gyakran pityergett, mióta a Kisbég utcából
eljöttünk.

- Ne félj, Ilonka! Mindjárt utánanézek - mondta apuka, és már

indult is volna, mikor egyszeriben két csendőr rontott be a szobába.
Az egyik a kezében tartott papírlapot nézte, a másik végigjáratta a
szemét az aprócska helyiségen, és mikor meglátott engem,
megkérdezte: - Stern Ibolya?

Bólintottam. Felelni nem tudtam, mert hirtelen olyan száraz lett a

szám, mintha hetek óta egy korty vizet sem ittam volna.

- Velünk jössz! - jelentette ki a csendőr. A másik megnyálazta a

ceruzáját, és a papírjait a falnak támasztva, kihúzta a nevemet a
listáról.

- De miért? Mi történt, uraim? Ibolyka nem csinált semmit, velünk

volt egész idő alatt, amióta idejöttünk! Ez csak valami tévedés lehet!
- próbált beavatkozni apuka.

- Nincs itten semmiféle tévedés. Összeszámoljuk a tizenöt és

huszonöt év közötti lányokat, úgyhogy maga ne próbálja itten
akadályozni a hatósági eljárást! Te meg vedd a kabátodat, és gyere!
Estére visszajön - nézett vissza apámra az első.

Ahogy vettem a kabátomat, a másik furcsa pillantást vetett rám, és

azt mormogta:

- Talán...

De a társa ekkor már a könyökömnél fogva kormányozott kifelé a

lakásból.

Az utcán már vagy háromszáz lány ácsorgott. A két csendőrhöz

most újabb kettő csatlakozott, ezeket nem ismertem. A tájszólásuk
alapján, vagyis annak hiányában rájöttem, hogy magyarországiak. A
zsidó elemihez vezettek bennünket. Útközben hallottam, ahogy a két
idegen csendőr beszélget.

- Nem lett volna jobb egyszerre elvinni mindet? Ha meglátják, hogy

ezek milyen állapotban jönnek vissza, és aztán akarjuk vinni a
maradékot, még elkezdhetnek hőzöngeni.

- Annyi baj legyen - röhögött a másik -, ha békétlenkednének,

akkor előbb bemelegítünk az apukákon-anyukákon, és csak aztán
élvezzük a leánykáik társaságát.

Hallottam mindent, az utolsó szóig. Még csak nem is igyekeztek

halkan beszélni. Mindegy volt nekik, hogy hallom-e. Mit tehettem
volna? Menekülés? Merre? A legközelebbi kerítésig? Hogy
levadásszanak, mint egy állatot? Tudtam, mire készülnek, de azt
nem, hogyan védekezhetnék ellene.

Egyetlen helyiségbe tereltek be mindannyiunkat. Itt hat csendőr

felügyelt ránk. Kettőt ismertem közülük, hiszen harmincnyolc
novemberétől, mióta bejöttek a magyarok, mégiscsak eltelt már hat
év. Ez a kettő idősebb volt, ötven körüli. A jobbak közül voltak, ami
annyit jelentett, hogy ragaszkodtak ugyan a szabályok és a rend
betartásához, de nem provokáltak, nem vegzáltak fölöslegesen
senkit. Ezek ugyanis már azelőtt is csendőrök voltak, és volt
még bennük egyfajta szakmai becsület. 1938 novembere után aztán
olyanok is bekerültek az állományba, akiknek egyetlen
mesterségbeli erénye a szolgálatkészség volt. Készségesen
szolgálták a magyarok érdekeit a zsidókéval szemben. És ha akadt
köztünk, aki betartotta a törvényeket és próbált
csendesen, észrevétlenül élni, az még gyanúsabb volt a szemükben,
egy rafinált biboldó, aki szép csendben, alattomosan próbál ártani.
Az ilyet pedig móresre kell tanítani, mondjuk, egy szeges végű,
hosszú bottal.

A másik négy csendőr pont ez a fajta volt. Fiatal, huszonöt-harminc

éves férfiak, jól látható undorral az arcukon. Mintha egy zsák undok
kígyót, pókot vagy nyálkás békát bíztak volna az őrizetükre.
- Leülni! - harsogta az egyikük.

Forgattuk a fejünket, hogy hova. Ez feldühítette. Fogta a gumibotját,

és elkezdte vele ütni a hozzá legközelebb álló lányokat.

- Azt mondtam, leülni! Hát nemcsak hülyék vagytok, hanem

süketek is? Vagy olyan úrikisasszonyoknak hiszitek magatokat, hogy
nektek már nem is kell szót fogadni?!

A lányok igyekeztek elbújni a gumibot elől, de nem volt hova.

Leültünk hát a földre, és vártunk. A csendet csak a megvert lányok
fojtott zokogása törte meg.

- Így marad mindenki, amíg nem hívják be. Aki hallja a nevét, az
felteszi a kezét, és azt kiáltja: Jelen!, aztán megvárja, míg szólítják,
hogy álljon fel.

Félve, sőt rettegve bámultunk rá. Ha valaki nem tudja, miért vitték el
valahova és mit akarnak ott vele csinálni - vagyis pontosabban
reméli, hogy nem azt akarják vele csinálni, amire gondol -, és azt
sem tudja, mikor engedik el, az fél. A félelem pedig megbénítja.
Csak arra tud figyelni, hogy lélegezzen és ne ájuljon el. És csak arra
tud gondolni, hogy nem akar ott lenni, hogy vissza akar menni a
családjához, hogy vissza akarja kapni azt a hamis biztonságérzetet,
ami fél órája még az övé volt. Ketten a fiatalabb csendőrök közül
elkezdtek járkálni közöttünk. Ha valamelyik lány nem nézett rájuk, és
nem láttak az arcába, felemelték a fejét. Vagy a hajánál fogva, vagy
az álla alá nyomott gumibottal. Eltartott pár percig, míg végignéztek
mindnyájunkat. Én farkasszemet néztem velük. Nem akartam, hogy
észrevegyék, mennyire félek. Nem tudom utólag se megmagyarázni,
miért tettem, nem vagyok egy hősies vagy dacos természet,
de akkor ezt éreztem helyesnek.

- Te meg te, felállni! - parancsolta a másik fiatal.

Láttam, hogy merre mutat, de eltartott egy darabig, míg rájöttem,

hogy felém. Vagyis nemcsak felém, hanem egyenesen rám. A másik
gumibotos mutatóujja Klárára szegeződött, egy fiatalka, mindössze
tizenöt éves kislányra. Látásból ismertem.

Lassan kászálódtam. Nehezen ment. Az agyam mintha nem

engedte volna, hogy a testem felegyenesedjen és megtegye azt a
pár lépést a csendőrig. Úgy éreztem, egy örökkévalóságig tart a
mozdulatsor, de mivel senki sem sürgetett vagy ütött, valószínűleg
elég gyors voltam. Az egyik csendőr a vállunkra tette a kezét, és a
szomszéd helyiség felé vezetett. A másik kinyitotta előttünk az ajtót.

Egy iroda volt. Két súlyos íróasztal állt benne, mindkettőn egy-egy
nyitott füzet, tintatartó, lámpa, néhány bélyegző. És mindkettőnél
fekete egyenruhás férfi ült.

Nem csendőrök voltak, hanem valamiféle biztonsági egységtől

lehettek. Az asztalok mellett egy-egy további szék állt.

- Leülni! - kiáltotta az egyik fekete ruhás, és őt magát is

meglephette, milyen hangosra sikeredett a felszólítás, mert utána
köhintett egyet, és úgy tett, mintha a füzetbe jegyezgetne valamit. A
csendőr odataszigált a székhez, és olyan erővel nyomott le rá a
vállamnál fogva, hogy a fájdalomtól összegörnyedve rogytam le rá.

- Neved?

- Stern Ibolya.

- Születtél? - kérdezte a fekete, és rögtön írta is be a válaszaimat.

- 1922. november 20-án.

- Anyád neve?

- Stern Ilona.

- Apád neve?

- Stern Andor.
Végzettséged?

- Gimnáziumi érettségi.

- Foglalkozásod?

- Varrónő.

- Le a cipőt!

- Tessék?

A felszólítás annyira meglepett, hogy azt hittem, rosszul hallok. Miért

kellene levenni a cipőmet ahhoz, hogy felvegyék az adataimat? Nem
mozdultam.

- Süket vagy? Le a cipőt!

Ezt már nem lehetett félreérteni. Tényleg azt mondta, hogy vegyem
le a cipőmet, és a hangsúlyából meg az arckifejezéséből ítélve nem
viccelt.

Lehajoltam a magas szárú bőrcipőmhöz. A fűzőjét a bokám köré

tekertem, hogy jobban tartsa a lábamat. Kioldottam a bogot,
letekertem a fűzőt, lehúztam mindkét cipőt, és szépen, katonásan
beállítottam a szék mellé.

- A harisnyát is - mondta szenvtelenül a fekete írnok.

Vigyázva, hogy ne látszódjon a szükségesnél több, benyúltam a

szoknyám alá, kioldoztam a kötőket, majd lehúztam a harisnyát
előbb az egyik, majd a másik lábamról. Abban az időben még
harisnyatartóra csatolva viselték a nők a harisnyát, esetleg
megkötötték térd fölött egy zsinórral vagy
szalaggal. Összehajtogattam a harisnyámat, és a cipőre helyeztem.
Közben láttam, hogy Klárika is mezítláb van már.

- Térdelj fel a székre, és fogd meg az asztalt - utasított a fiatal

csendőr, aki behozott.
Szót fogadtam. Felálltam, rátérdeltem a szék faülésére, és
megmarkoltam a masszív asztal szélét. Egy századmásodperccel
azelőtt, hogy a nehéz, homokkal töltött gumibot lesújtott a talpamra,
tudtam már, mi fog történni. Rettenetes volt a fájdalom. Égetett,
csípett, mart. A legtöbb embernek rendkívül érzékeny a talpa, és ha
rácsapnak, a fájdalom szétárad az egész testében. Amint az első
ütés lesújtott a meztelen talpamra, a fekete ember odaszorította a
csuklómat az asztalhoz úgy, hogy mozdulni se bírtam. A kezem
mintha harapófogóban lett volna, a térdemet a szék kemény fája
nyomta, a testem többi részét megbénította az ütések okozta
fájdalom.

Nem emlékszem, melyikünk kezdett előbb sírni és kiabálni, Klárika

vagy én. A szomszéd asztalnál ugyanis pontosan ugyanez zajlott. Az
aprócska, halálra riadt kislányt durván lefogta az egyik férfi, a másik
meg közben verte kicsi, fehér lábait. Klári próbálta magát
kiszabadítani, egyik talpát a másik mögé rejteni, de csak azt érte el
vele, hogy most már a bokáját és a vádliját is érték az ütések.

Üvöltöttem a fájdalomtól. Nem játszom meg a hőst, és nem álhtom

azt: találtam elég erőt magamban ahhoz, hogy ne szerezzem meg
nekik az általuk okozott fájdalmam örömét. Látták. Minden egyes
ütésnél. Lehetetlen volt elrejteni.

- Kiabálj csak, te rohadék! Büdös csürhe vagytok mind egy szálig,

és ideje megtanulnotok, ki itt az úr - mondta megvetően, haragosan
a fekete ruhás, aki a kezemet lefogta.

Valószínűleg azt hitte, hogy nem hallom, amit mond, mert odaszólt a
csendőrnek, hogy álljon meg egy pillanatra. Az abbahagyta a verést,
és várta, mit mond a fekete.

- Túl sokáig hagytunk titeket itt terpeszkedni. De most majd

elmentek szépen jó messzire, keletre, oda valók vagytok. Előbb
azonban móresre tanítunk! - bólintott oda a csendőrnek, és feldagadt
talpamra záporoztak a további ütések.
Azok ketten meg élvezték. Többször is elégedetten összenéztek,
látszott rajtuk, hogy igencsak tetszik nekik a dolog. Az történt, amit
akartak: tehetetlenül, megalázva, meggyötörve sírtunk, üvöltöttünk a
fájdalomtól.

Amikor negyedszer vagy ötödször sújtott le a gumibot, a saját

kiáltásainkon túl is meghallottam, hogy a szomszéd teremben
sikoltozni, kiabálni kezdenek a lányok. Az üvöltésünk nyilván
kihallatszott a vastag ajtón túlra, és ebből kitalálhatták, mi vár rájuk.
A csendőrök rájuk ordítottak, néhány ütés csattant, aztán csend lett.
A gettóban mesélték aztán, hogy csak ültek rémülten, sírtak,
és bámulták meredten az ajtót, ami mögött ott kínoztak bennünket.

Nem tudom, hányat húztak rám a gumibottal. Tizenötöt? Húszat? A

fekete egyenruhás egyszer csak elengedte a kezemet. A csendőr
abbahagyta a verést, megragadta a karomat, és lerántott a földre. A
lába elé zuhantam. Lehajolt, és a hónom alá nyúlva lábra állított. Ha
a fájdalom eddig rettenetes volt, akkor most elviselhetetlen lett.
Remegett a lábam, nem bírtam a bokámat egyenesen tartani, és a
talpam úgy feldagadt, mintha hintaszék talpa lett volna helyette
a lábfejemen.

A csendőr csak röhögött.

- Na mi van, kisasszonyka? Felkérnélek táncolni, de mintha egy

kicsit ügyetlenke lennél. Talán elfelejtetted a lépéseket? Nemigen
hinném, hiszen ti zsidók becsületes munka helyett csak
szórakoztatok, míg a többiek keservesen dolgoztak rátok! Na
gyerünk, táncolj szépen!

Cibált, rángatott jobbra-balra, mint egy rongyot. Úgy éreztem

magam, mint Andersen kis hableánya - mintha késsel szurkálnák a
talpam minden lépésnél. Sírtam, nagyon sírtam. A fájdalom, a
tehetetlenség, a gyűlölet, az önsajnálat miatt. És a könnyeim mögül
úgy láttam, Klári nem bírta tovább a verést. Elájult. Kínzói pofonokkal
és hideg vízzel próbálták magához téríteni.

Aki pofozta, odaszólt a másiknak:

- Ezek a kis taknyos firlefrancok semmit se bírnak. A múltkor is a
kupiban - hát nem be kellett állnia egy ilyesmi penészvirág helyett
egy rendes kancának? A csitri nem győzte az iramot. - Ezen
kórusban röhögtek.

- Hát minek jársz te a bordélyba? Van itt a gettóban anyag elég, te

meg fizetsz érte? - értetlenkedett a másik.

- Azt meg ki mondta neked, komám, hogy fizettem érte?

És nekem közben mindvégig táncolnom kellett. Egyszer csak nyílt az

iroda másik ajtaja, és belépett egy magas, egyenruhás férfi. A
könnyeimen át nem láttam jól az arcát. Az engem táncoltató csendőr
azonban hirtelen megállt, én pedig elestem.

- Mit művelnek maguk itt? - förmedt rájuk az újonnan érkezett.

Már-már azt hittem, a védelmébe vesz, ledorongolja a csendőröket,

minket pedig hazaenged. De a magas folytatta:

- Ha mindegyikkel ennyit vacakolnak, két napig itt fogunk

kotlani. Kihallgatni, beírni, a makacskodóknak megmutatni, ki az úr a
háznál, és jöhet a következő.

Lepillantott rám.

- Hát ez meg mit hentereg itt a földön?

- Leborul maga előtt, parancsnok úr - felelte csúfondárosan, aki

lefogott a verésnél, és erre mindnyájukból kitört a nevetés.

Felnéztem a parancsnokra.

- Maga az, Alberthy úr? - kérdeztem meglepődve, ugyanis Berta

nagybátyja állt fölöttem.

- Hát te honnan ismersz engem? - lepődött meg ő is.

Tulajdonképpen nem nagyon ismertük egymást, de én emlékeztem
rá; Berta néha pesztrálta a két gyerekét.

- Berta osztálytársnője voltam. Kérem szépen, szóljon nekik, hogy

hagyjanak békén! Nagyon fáj a lábam.

Csend lett a szobában. A verőlegények várták, mit tesz a

parancsnok. Én is vártam, mit tesz a parancsnok. A parancsnok
maga is várt, és valószínűleg erősen gondolkodott, hogy mit tegyen.
Nem engedhette meg magának, hogy lágyszívűnek lássák az
alárendeltjei, de nem tudott mit kezdeni a ténnyel, hogy felismertem.
Egy idegent könnyű bántani. De ha az illető tudja a nevünket
és össze tudja kötni az arcunkkal, akkor a folytatáshoz vagy valami
személyes ok szükséges, vagy szadistának kell lenni. Alberthy
szerencsére nem volt az.

- Dobják ki! - vakkantotta, és leült az asztalhoz.

Nem mozdult senki.

- Nem hallották a parancsot? Azonnal dobják ki! - üvöltötte úgy,

hogy kidagadtak a nyakán az erek.

A „táncosom” a hónom alá nyúlt, és megpróbált felrántani a földről.

Én pedig igyekeztem felkelni, de nem sok sikerrel. Minél messzebb
akartam azonban lenni innen, úgyhogy félig tántorogva, félig kúszva-
mászva, de elértem az ajtót, és az végre becsapódott mögöttem.
Már-már sírva fakadtam megkönnyebbülésemben és fájdalmamban,
mikor a ház mögül előlépett valaki. Egy kakastollas csendőr.

- Hova-hova csak így egymagádban? - kérdezte, és meg akarta

fogni a vállam, mire én megráztam magam, nehogy hozzám érjen. A
mozdulatom azonban olyan hevesre sikeredett, hogy elveszítettem
az egyensúlyomat és négykézlábra estem. A csendőr azonnal rám
vetette magát.

- Nézd csak, milyen kis türelmeden, már tartja is a seggit! -

szuszogta a fülembe, és közben a mellemet próbálta tapogatni.
Tudtam jól, mit akar. Védekeztem, próbáltam távolabb kerülni tőle.

- Most meg mit finnyáskodsz, he? Biztos volt már egy csomó
manusod. Csupa ronda zsidó. Mert ti csak egymással, mi? Aztán ha
valakire rájön közülük, már tartja is neki a seggit egy ilyen
magadfajta kis zsidó kurva, mi? Ki volt az első, na, mondd meg
szépen! És hány éves voltál? Tizenhárom? Tizenkettő?

Ó, mekkorát tévedett ez a jóember! Engem nagyon rövid pórázon

tartottak odahaza. Huszonkét évesen persze tudtam már, hogy
létezik férfi és nő között testiség, de ennél tovább nem jutottam. Az
én ifjúságom idején még számított, hogy a leendő férj legyen az
egyetlen, aki a testemet megismeri.

Ahogy a csendőr nyomakodott rám hátulról, egyszeriben

megéreztem könyörtelenül ágaskodó férfiasságát, amellyel arra
készült, hogy kettéhasítson, cafatokra szaggasson, hogy egy
értéktelen, selejtes semmit csináljon belőlem.

Nem tudom, honnan jött az erőm. A verés után fájt mindenem, de

tudtam, hogy ha most megadom magam a fájdalomnak és a
félelemnek, akkor nőként számomra soha nem lesz semmi olyan,
mint azelőtt volt. Átlendítettem a súlyomat az egyik oldalamra,
összehúztam magam, elfordultam, és rúgtam. Erősen. Eltaláltam.
Pontosan. Felvinnyogott fájdalmában, leroskadt, és
csak markolászta magát. Ott.

- Megölleeek... ááááá! Megölleeeeeek... Hallod?... Büdös kurva!

Kiabált, de felkelni nem bírt. És nem is vártam meg, míg

megpróbálja. Dagadtra vert lábamon futásnak eredtem.

Szinte önkívületben tettem meg az utat hazáig. Nem találkoztam

közben egyetlen strázsával vagy csendőrrel sem. Felmentem a
lépcsőn, kinyitottam a lakás ajtaját. Ahhoz azonban, hogy a
szobánkig eljussak, végig kellett mennem a folyosón és a két másik
szobán. Mindenütt alvó emberek feküdtek az utamban, az én
állapotomban pedig nem voltam képes halkan, óvatosan
mozogni. Véletlenül ráléptem a matrac szélére, amelyen három
gyerek aludt, és hogy el ne essek, belekapaszkodtam a közelben
álló szekreterbe, amiről levertem valamit -a zajos földet éréséből
ítélve valami evőeszköz lehetett. Azon nyomban felriadt mindenki.

- Mi az? Mi történt? Ki maga? - tudakolta egy ingerült férfihang a

sötétből.

- Elnézést, csak a szobánkhoz szeretnék eljutni - nyögtem ki, és

próbáltam valóban folytami az utamat.

Még hallottam, ahogy mondja az asszonynak:

- Aludj, biztos csak kint volt a budin.

- Hát miért nem használ éjjelit, felébreszti a gyerekeket is! -

zsémbelt a női hang.

- Jól van, jól, van, a gyerekek visszaaludtak, aludjál te is.

Sugdolóztak még egy darabig, de már nem tudtam kivenni a

szavaikat.

A következő szobán gond nélkül átjutottam. Emlékeztem rá, hogy ha

az ajtó után rögtön balra fordulok, és a fal mellett maradok, ott nincs
minek nekimennem. És jól emlékeztem; nem ébredt fel senki. Végre
a saját kilincsünket foghattam, de az egyszer csak megmozdult a
kezem alatt, és az ajtó majdnem fellökött, olyan hirtelen nyílt ki.
Apukáék ugyanis ébren vártak, hiába volt már két óra, és amint
meghallották a zajt, szaladtak kinyimi az ajtót.

- Édes jó istenem, hát mi történt veled?! - jajdult fel anyuka, és

azonnal a segítségemre sietett. - Gyertek, gyertek be gyorsan! -
sürgetett apuka, aki az ajtót tartotta.

Lerogytam egy székre, és sírva fakadtam. Zokogtam, nem bírtam

abbahagyni. Rángott az egész testem, fuldokoltam a könnyeimtől.
Anyuka szorosan ölelt, és ő is sírva kérdezte:
- Mi történt, Ibolykám, kislányom, az isten szerelmére, mondd már,
ki bántott?

Nem bírtam megszólalni, nem jött ki más hang a számon, csak a

zokogás. És nem is akartam beszélni arról, ami történt. Itt voltam
azokkal, akik a legfontosabbak voltak számomra. És ki másnak
mondtam volna el, ha nem nekik. De nem ment. Borzasztóan
szégyelltem magam - hát hogy mesélhetném el, hogy az imént
megpróbáltak megerőszakolni?!

- Hagyjad, Ilonka, most semmit nem tud mondani - kelt a

védelmemre apuka. - Ibolyka, hallasz engem?

Lehajolt hozzám, és mélyen a szemembe nézett. Nem álltam a

tekintetét. Szégyelltem magam, és ugyanakkor sajnáltam, hogy
ilyesmikről kell beszélnie a lányával.

- Ibolyka, elszaladjak a Bokros nyanyáért? Csak bólints, ha igen.

Hallod? Elmenjek érte? Mondjad, kislányom... - biztatott apuka
kedvesen.

Tudtam, miért kérdezi, hogy elmenjen-e a Bokros nyanyáért.

Bokrosné bábaasszony volt, és jól kiismerte magát a női dolgokban.
Apuka ezen a mindkettőnk számára elfogadható módon kérdezte
meg tőlem, hogy nem tett-e kárt bennem valami férfi.

Nemet intettem a fejemmel, és hallottam, hogy mindketten

megkönnyebbülten felsóhajtanak.

- Jól van, szivecském, jól van. Derék, bátor lány vagy. Feküdjünk
le, reggelre jobb lesz minden - mondta apuka.

Anyukát kerestem a tekintetemmel.

- A Klári... - zokogtam azzal a fuldokló sírással, amitől az ember

levegőt se tud venni és nem bír kipréselni magából két összefüggő
szót sem. - ...a Klárika... ott maradt...
Patakokban ömlöttek a könnyeim.

- Úristen! - kiáltott fel anyuka, majd rögtön a szájára tapasztotta a

kezét.

Apuka látta, hogy az összeomlás határán vagyunk mindketten.

- Ibolyka, menj lefeküdni, szivecském. És te is, Ilonka. Kialusszuk

magunkat, megnyugszunk. Reggelre jobb lesz minden - győzködött.

Anyuka bekente a talpamat kámforos kenőccsel, apuka pedig hideg

vizes rongyokba burkolta, hogy lelohadjon.

Nem tudom, jobban lettem-e reggelre, de ahogy telt a nap, be kellett

látnom, hogy minden okom megvan rá, hogy jobban érezzem
magam. Sok lánynak nem volt olyan szerencséje azon az éjszakán,
mint nekem. Klárika soha senkinek nem mondta el, mi történt vele
ott. De hogy szörnyű lehetett számára, az biztos, mert azt állította,
hogy neki ugyan nem verték a talpát, és másféleképpen sem
bántották. Egyszerűen úgy döntött, hogy mindez nem történt meg.
Néhányan pedig azt kívánták, hogy bárcsak ne élték volna túl. De
túlélték. Néhány teljes hétig. Az apáknak bűntudatuk volt, amiért
nem tudták megvédeni a lányaikat. És dühítette őket, hogy azoknak
a disznóknak a haja szála sem görbül, hogy büntetlen marad az a
szörnyűség, amit elkövettek. Sőt azok a gazemberek még bele is
vigyorognak a képükbe, és megjegyzéseket tesznek a lányuk
testére. Azt talán elképzelni se tudja senki, mennyire szégyellték
magukat azok a lányok. Hogy mit összekínlódtak. Egyikük nem is
bírta ki a megaláztatást és a szégyent, felakasztotta magát a
pincében.

És míg addig az éjszakáig néhányan még hitték, hogy talán

megelégszenek azzal, hogy elveszik a vagyonunkat, a lakásunkat,
megfosztanak a tanulás lehetőségétől, egy olyan élet lehetőségétől,
amilyet elképzeltünk magunknak, ez után a gyalázatos dolog után
mindenki számára világossá vált, hogy gyűlölnek és mindent
megtesznek azért, hogy megalázzanak, tönkretegyenek,
likvidáljanak. És közben még szórakozzanak is egy jót.
A gettóba tényleg be voltunk zárva. Nem úgy, ahogy azt egyesek
eleinte gondolták, hogy pár napig őrizgetnek majd minket, aztán
biztos enyhül a szigor és kijárhatunk, csak éjszakára kell
visszajönnünk. Nem így történt. Nem engedtek sehova. Üzletbe
sem, orvoshoz sem. Sehova. És jött az éhség. Alig akadt család,
akinek az első két nap után volt még mit ennie. A csendőröktől pedig
nem kaptunk semmit. Az első, ami ilyen helyzetben egy gettóban
vagy lágerben kialakul, nem az összetartás és egymás segítése.
Hanem a feketepiac. Veszélyes és nélkülözhetetlen. Épp ezért
rettentően drága. Aki pedig egy ilyen helyzetben rendelkezik
olyasmivel, ami iránt van kereslet, vagy be tudja azt szerezni,
meggazdagszik. Vagy, ami talán még fontosabb, befolyásossá válik.
És az embereknek mindig van igényük valamire. Hol tágas villára és
drága bundára, hol kaviárra és pezsgőre, néha pedig csak kenyérre,
kininre vagy sóra.

Élelmiszerjegyeket a gettóban már nem kaptunk, de a hitközség

legalább a lisztet biztosította számunkra, így az idősebb asszonyok
nekiálltak maceszt, kovásztalan kenyeret sütni. Minden mást venni
vagy cserélni kellett. Ilyen üzletet kétféleképpen lehetett kötni. Az
elsőnek az volt a módja, hogy az ember összeszedte a bátorságát,
és odamerészkedett a kerítéshez, amelynek a túlfelén ott ácsorogtak
a nepperek. A legkeresettebb árucikkek közé a kenyér, a tej, a tojás,
a só, a krumpli és a dohány tartozott. A kerítésen túl az üzérek
negyven fillérért vettek egy vekni kenyeret. Azzal, hogy
pénzbüntetést vagy börtönt reszkírozva hajlandók voltak ezt
benyújtani a kerítésen, a vekni negyven forintra drágult. A dohány
két forintról kétszázra, és így tovább. A vevő ráadásul az agyonlövés
kockázatát is vállalta. A másik módszerhez, amikor az ember a gettó
falain kívül élő ismerőseivel vásároltatta meg a szükséges dolgokat,
szintén sok pénz kellett. Az ismerősök ugyanis a parancsnoknak
adták le a csomagot, aki jó esetben továbbította ezt a címzettnek -
még felháborítóbb haszonkulccsal persze. Emlékszem, hogy a
szomszédasszony egy vekni kenyérért, egy darabka vajért és a
lázas kisfiának szánt pár szem kininért csodaszép gyémánt
brosstűvel fizetett, és még örülhetett, hogy elfogadta a parancsnok
fizetségképpen, és nem vette el tőle csak úgy. Abban az időben már
tilos volt értéktárgyakat tartani magunknál.

Felmerülhet a kérdés, hogy a feketézők miért nem adták az árujukat,

mondjuk, feleannyiért, hiszen úgyis fejedelmi hasznot hozott volna. A
felével olcsóbb áru viszont több embert vonzott volna a kerítéshez,
és több ember több problémát, nagyobb kockázatot jelent. Így is
akadtak elegen, akik megengedhették maguknak a vásárlást.
Jobban mondva, meg kellett engedniük maguknak. A felnőtt ugyanis
bizonyos mértékig el tudja viselni az éhséget, de az éhes gyereket, a
saját éhes gyerekét nem bírja látni.

A várakozás volt a legrosszabb. Tétlenül ültünk naphosszat, nem

adtak semmi munkát, nem kellettünk, nem voltunk jók semmire.
Csak őriztek. Mintha veszélyesek lennénk. Kétezer embert, akik azt
sem tudták, mi lesz velük tíz perc múlva - itt maradnak? Átviszik őket
máshová? Rendes körülmények között az ember nagyon ki tudja
élvezni a semmittevést. De ha be van zárva, ki tudja, meddig, miért,
és munkát sem adnak neki, az szorongással tölti el. Egyrészt
nem támaszkodhat többé arra a mankóra, hogy miért bántanának,
szükségük van ránk, szükségük van az olcsó munkaerőre, másrészt
pedig nincs semmi, ami elterelné a figyelmét az éhségről, piszokról,
bűzről, betegségről. A gettóról. De mi azért találtunk magunknak
tennivalót. Takarítottunk, bár seprű vagy partvis híján nemigen volt
mivel; főztünk, bár azon a kevéskén kívül, amit a hitközségből
szereztünk, nemigen volt miből; varrtunk, vigyáztunk a
gyerekekre, próbáltuk őket elszórakoztatni. Még iskolát is csináltunk
nekik az egyik ház udvarán. Mi, akik tudtunk varrni, javítgattuk a
ruhaneműt, átalakítottuk a nagyobb testvértől örökölt holmit a
kisebbre, és megpróbáltunk pokrócból kabátot fabrikálni. Itt, a
gettóban örültem életemben a legjobban, hogy tudok varrni, hogy
tudok valamit, amivel másokon segíthetek.
Sanyi halála
Oroszország, 1942

Egy hete lehettünk a gettóban, amikor felkeresett Pali, a barátnőm

bátyja.

- Beszélnem kell veled. Sanyiról van szó.

- Te tudsz róla valamit?! Mi csak egy értesítést kaptunk a

Vöröskereszttől, hogy nem tudják, melyik táborban van, és eltűntként
tartják nyilván.

- Ne várjátok haza - mondta a szemembe nézve. - Nem fog

visszajönni. Meghalt. Ott voltam.

- Micsoda?! Hogyan? Mikor? Hol?

- Gyere, üljünk le, elmesélem.

Leültem egy fatönkre a hátsó udvarban, ahová a kimosott ruhát

teregettük. A nagy, megsárgult lepedők elrejtettek bennünket,
elválasztottak a világnak attól a részétől, ahol az embernek nem azt
kell ebben a pillanatban megtudnia, hogyan halt meg a testvére.

- Losoncról együtt vittek el Sanyival és Gyurival - vágott bele Pali. -

Pestig mentünk, ott kettéosztottak minket. Sanyi meg én egy
csoportba kerültünk, Gyuri a másikba, róla nem is tudok semmit.
Minket rögtön felültettek egy másik vonatra, és vittek
Oroszországba. Egy Judino nevű falu közelébe. Lövészárkot ástunk.
Rettentő hideg volt. Ruhát nem adtak, csak azt tudtuk felvenni,
amit otthonról hoztunk. A munkához kiosztottak néhány lapátot, és
akinek nem jutott, egy vasrúddal dolgozott. Nem tudom, az oroszok
ismerik-e a csákányt, én mindenesetre nem láttam ott egyetlen
darabot se - lapáttal-vasrúddal próbáltunk árkot ásni a fagyos földbe.
A fabarakkjainkon átfújt a szél. Ablak nem volt, csak a vastag
deszkából összetákolt fal, néhol centis résekkel. És rengeteg hó. A
szél meg mindig máshonnan fújt, így hol a barakk déli, hol az északi
oldalán alvók ébredtek behavazva. Korpakenyér volt a koszt. Még
melegen, egyszerre meg kellett enni az egészet, különben
szétmállott a kezünkben, és elfújta a szél. Sanyi derekasan tartotta
magát, talán a legjobban közülünk. Megmutatta, hogyan öltözzünk
fel, hogy a lehető legtovább tartsa a testünk a meleget, hogyan
tekerjünk kapcát a lábunkra. Segített a betegeskedőknek. Napi
tizenhat órát dolgoztunk, és mikor visszamentünk a barakkba, Sanyi
megkezdte a második műszakot. Kezelte, gyógyította az embereket,
tanácsokat adott. Rettenetes hely volt. Fagy, éhezés,
rabszolgamunka nap mint nap. A vasdoronggal nagyon nehezen
ment a munka. Ahhoz, hogy egyáltalán behatoljon a fagyos
talajba, alaposan neki kellett rugaszkodnunk és teljes erővel
belevágni a földbe. Ettől már a harmadik-negyedik mozdulatnál fájt a
karunk és a hátunk, de ha nem ütöttünk elég erőset, akkor a
felügyelők ütöttek. Bennünket.

Hallgattam Palit a langyos májusi szellőben, és próbáltam elképzelni

azt a szörnyű fagyot. Azt hiszem, a családban eszébe sem jutott
senkinek, hogy Sanyi vagy Gyuri Oroszországban lehet. A messzi,
hideg Oroszországban...

- Egy hónapja voltunk ott - folytatta Pali. - Lesoványodva,

kimerülve, kialvatlanul, agyonfagyva, örökké éhesen. De Sanyi
mindig, mindenkinek segített. Az utolsó két napon főleg az egyik
fiúval foglalkozott, akit leterített a láz. Alig élt a kölyök, de Sanyinak
mindig sikerült valahogy meggyőznie, hogy keljen fel és menjen
dolgozni. Azt mondta neki, hogy ezzel másképp hevül fel a teste,
mint a láztól, és így könnyebben legyőzi a betegséget. Nem
akarta otthagyni a barakkban, a priccsen. Tudta: ha a felügyelők
észreveszik, hogy nem bírja a munkát, agyonlövik. Sanyi azon a
napon a fiú mellé állt be dolgozni, hogy szükség esetén segíthessen
neki.

Pali most már sírt, folytak a könnyei megállíthatatlanul.

- Elkapta tőle a betegséget, és belehalt? - kérdeztem alig
hallhatóan.

Pali nemet intett.

- Hát mi történt?

- A kölyök végigdolgozta majdnem az egész napot. Sanyi

megetette, sőt azt hiszem, a saját kenyeréből is adott neki. Aztán
folytatták a munkát. Egyszer csak hatalmas üvöltést hallottunk.
Sanyi a földön feküdt, a lába átütve a vasdoronggal. Akik ott
dolgoztak mellettük, elmondták, hogy a beteg fiú teljes erejéből
nekirugaszkodott a rúddal, mert pont arra ment a felügyelő. De
nem bírta rendesen megfogni a vasat, megcsúszott a kezében, és a
talaj helyett Sanyi lábát találta el. Szétroncsolta a lábfejét, és eltörte
mindkét csontját a lábszárában.

- Vérmérgezést kapott? - kérdeztem, de igazából nem akartam

tovább hallani a történetet.

Meghalt a testvérem. A mi szép, okos, szellemes, bátor Sanyink

nem volt többé. És mi nem is tudtuk, hogy nincs már.

- Nem, nem vérmérgezés. Térd alatt le kellett vágni a lábát. Két

fogolytársunk lefogta, a száját kipeckelték egy faággal, és
érzéstelenítés nélkül lefűrészelték a lábát. Túlélte. Vagy egy
hónapba telt, míg a seb valamennyire begyógyult, és akkor azonnal
munkaképesnek nyilvánították újra. Igaz, már nem árokásásra
osztották be, csak a köveket kellett elhordania egy rakásra. Mankót
nem adtak neki hozzá. Valószínűleg nem gonoszságból, hanem
egyszerűen, mert nem volt. Így hát mi támogattuk, mi segítettünk
neki hurcolni a követ. Ezt Sanyi nehezen viselte. A lába elvesztése
megtörte.

Pali elhallgatott, hosszan bámulta a kezét.

- De hát akkor mi történt? Lelőtte a felügyelő? Igazából nem

akarom tudni... de mégis tudnom kell. Kérlek, mondd már, hogy volt!
- kérleltem.

- Nem lőtte le. Ő maga döntött úgy, hogy nem akar élni. Mi
segítettünk volna neki szívesen továbbra is, de ő egy napon, amikor
a szokásosnál is hidegebb volt, azt mondta: „Drága barátaim,
köszönök mindent. Nagyon sokat tettetek értem. De a terhetekre
vagyok. Idő kérdése csupán, mikor bosszulja meg valamelyikünkön
a felügyelő, hogy miattam lassú a csapat. És attól tartok, hogy nem
feltétlenül rajtam töltené ki a haragját. Ezt nem csináljuk tovább. Van
az út mellett az a nagy hótorlasz, abba ültessetek bele, mikor
elindultok dolgozni. Az iskolában úgy tanultuk, hogy a fagyhalál akár
kellemes is lehet, az ember tulajdonképpen csak hallucinál közben.”
Próbáltuk győzködni, kérleltük, de a szívünk mélyén tudtuk, hogy
igaza van. Sanyi különben is hajthatatlan volt. Nem ingott meg egy
pillanatra sem, kitartott az elhatározása mellett. Mindenkinek külön-
külön megköszönte, hogy heteken át cipelte, támogatta. Jöttek
a felügyelők, menni kellett dolgozni. Fogtuk hát Sanyit, és elindultunk
vele. Négyen vittük, hogy a felelősségen és a bűntudaton egyenlően
osztozzunk. És hogy kimutassuk az iránta érzett tiszteletünket.
Leültettük a hóba, kezet fogtunk vele. Sanyi mosolygott, és még
egyszer megköszönt mindent. Az én kezemet kicsit hosszabban
fogta, majd azt mondta: „Ha hazamész és találkozol az enyémekkel,
mondd meg nekik, hogy nem hoztam itt rájuk szégyent és
hogy megbékélten távozom. Ha ez volt az én utam, akkor a tőlem
telhető legjobban jártam végig. Mondd meg nekik, hogy most is rájuk
gondolok. Hogy mindig rájuk gondolok.”

Nehezen buktak ki a szavak Paliból. Nekem meg nehéz volt

hallgatnom a kibukó szavakat. De hálás voltam Palinak meg a
bátyámnak is, hogy üzent. És hogy úgy tudott viselkedni a
fogságban, ahogy viselkedett. Hálás voltam a társainak, ezeknek a
húsz év körüli fiúknak, hogy mellette álltak, hogy heteken át
hordozták, támogatták. Ők talán bírták volna tovább is. Sanyi nem
bírta. Legyőzte őt a lába elvesztése és hogy ezzel együtt szétfoszlott
az álma, hogy egyszer majd orvos lesz belőle; legyőzték őt az
életkörülmények, a büszkesége és az együttérzése a többiekkel...
Külön-külön talán bírta volna, de így, együtt sok volt.
Mikor munka után hazamentek, Sanyit ott találták, ahol reggel
hagyták. Behavazva, megfagyva, holtan. Huszonhárom éves volt.
Csak apukának mondtam el. Apuka nagyon sírt. Elment a
zsinagógába, és miután visszajött, megegyeztünk, hogy anyuka nem
tudhat meg semmit. Már csak azért sem, mert két éve volt egy álma,
és most már tudtam, hogy pont ezt jelentette. Sanyi 1942 telén halt
meg. Az álomban bekopogott, anyuka ajtót nyitott, és azt mondta
neki: „Hát megjöttél végre, kisfiam, gyere be, gyere, biztos nagyon
fázol.” Mire Sanyi azt felelte: „Nem, anyuka, ne félj, most már nem
fázom. De nem akartam búcsú nélkül elmenni.”

Anyukát nagyon felzaklatta az álom, és sokáig tartott, mire végre ki

tudta verni a fejéből. Ezért is döntöttünk úgy, hogy nem mondjuk el
neki. Nem élte volna túl. Még az auschwitzi gázkamrában is élőnek
tudta mindhárom gyerekét.
A gettóból a transzportba
Losonc, 1944 júniusa

Nem egész három hetet töltöttünk a gettóban. Mindennap,

különösen estefelé rettegtem, nehogy értem jöjjön a parancsnok
vagy a kakastollas, de nem láttam többé a támadómat. Vajon azért,
mert elpárolgott a dühe, és tudta, hogy könnyen talál magának
másik lányt, vagy azért, mert nem látott az arcomba rendesen,
így nem is volt hogyan megtalálnia, nem tudom.

A biztonság kedvéért az eset után jó pár napig nem aludtam otthon;

sötétedés után mindig átmentünk anyukával a szomszéd ház
pincéjébe. Hogy mégse adjam olyan olcsón a bőrömet, ha
eljönnének értem. De szerencsére nem jöttek. A sors valószínűleg
úgy döntött, hogy a lágerben lesz majd részem bőven az
efféle gyalázatos dolgokban, ezért most még megkímél tőlük.

Tudtuk, hogy a gettóból tovább fognak küldeni. Mindig ezt csinálták.

A Magyarországra szökött szlovákok elmesélték, mi várható: ha
egyszer összegyűjtenek valahova, mindegy, hogy azt gettónak vagy
munkatábornak hívják, az csak átmeneti megálló a bevagonírozás
felé.

Hogy a vonat hova visz, arról mindenki mást mondott. Egyesek azt,
hogy Ausztriába, egy Bécs közeli kőbányába. Ez volt a mauthauseni
koncentrációs tábor. Mauthausenben nemcsak kőbánya volt, hanem
föld alatti alagútrendszer is, amelyben repülőgépalkatrész-gyárat
rendeztek be. Mások szerint a keleti frontra megyünk árkot ásni,
hogy a katonák pihenhessenek közben. Megint mások azt
hajtogatták, hogy Auschwitz meg Birkenau. Ma már
hihetetlennek, sőt abszurdnak tűnik, hogy nem tudtunk semmit az
egészről, vagy inkább nem akartuk elhinni: ezek a táborok nem azért
létesültek, hogy mi ott szorgalmasan dolgozzunk, ők pedig úgy
gondoskodjanak rólunk, hogy minél jobban bírjuk a munkát.
Legalábbis a környezetemben élők zöme azt gondolta, hogy
„Nem kedvelnek minket, de szükségük van ránk. Olcsó munkaerőt
jelentünk számukra, és ezekre a feladatokra nem találnának senki
mást. Szükségük van ránk.” Ezzel nyugtatták magukat az emberek,
vagy talán abban bíztak, hogy a sokszor ismételt hazugság
igazsággá válik.

Részben igaz volt, amit gondoltak: a nácik valóban nem találtak

volna senkit, aki hajlandó lett volna azt a rabszolgamunkát olyan
körülmények között elvégezni. A zsidók is csak azért csinálták, mert
nem volt más választásuk, és mert abban bíztak, hogy ha
megtesznek mindent, amit akarnak tőlük, akkor életben hagyják
őket.

1944. június 5-én jöttek értünk. Nem szóltak előre, hogy mi

következik. Egyszerűen csak bejelentették reggel, hogy két óra
múlva sorakozó a ház előtt, és az őrség kíséretében kivonulunk az
állomásra. Két óra elég a csomagolásra, úgyis alig van valamink. És
ne feledjük, hogy fejenként egy bőröndöt hozhatunk csak.

Igazuk volt. Azt a pár holmit, amink még volt, negyedóra alatt
összepakoltuk. A fennmaradó időben körbejártuk a gettó
szomszédos utcáit, és elbúcsúztunk az ismerősöktől meg a
rokonoktól. Nem tudtuk, hogy ugyanoda visznek-e mindannyiunkat,
de azt sejtettük, hogy ha az állomásig együtt megyünk is, az nem túl
valószínű, hogy egy vagonba kerülünk.

Beköszöntünk Bözsi unokatestvéremékhez is. Az ő férje volt az az

Ernő, aki mindig virággal jött haza, aki lépten-nyomon hangoztatta,
milyen büszke a gyönyörű feleségére. Ernőék nem nyugtalankodtak
különösebben.

- Ne féljen, Ilonka néni, nemsokára vége lesz ennek az egésznek, és

mi visszatérünk a régi életünkhöz. Aztán majd egyszer elmesélheti
az unokáknak, hogy volt ilyen is. Azok meg nem fogják elhinni -
mondta Bözsike mosolyogva, és erre a mondatára mindmáig
pontosan emlékszem.
Ráadásul igaza volt. Ha időnként meséltem volna a lágerről a
lányaimnak, nem akartak meghallgatni. Valószínűleg nem is hittek
nekem. Megértem, hogy nem szívesen hallgatták a
lágerélményeimet. Nekem is nehezemre esett róluk beszélni.
Idegennek könnyebb elmondani. A lányoknak persze erősen
szűrve tálaltam a dolgokat, de még így is nehezen hihetőnek, túl
fájdalmasnak találták. Nem akarták hallani, hogy kínozták az
anyjukat, mert ez azt jelentette volna, hogy anya nem tudta
megvédeni magát. Mert gyenge volt. És az anyák nem lehetnek
gyengék. Az anyáknak kell a világon a legerősebbnek lenniük.

A háború után, talán az Eichmann-per során megütötte a fülemet a

mondat, hogy a koncentrációs táborokat több nő élte túl, mint férfi.
Hogy bár a százalékarányuk hasonló volt a foglyok között, több nő
maradt meg. Ezt az én tapasztalataim is megerősítették. Ha egy nő
túlélte a szelekciót, utána már ritkán adta fel, és a férfiakkal
szemben az sem volt jellemző, hogy rávetette volna magát a
villanykerítésre. Van bennünk valami óriási erő, ami életben
maradásra kényszerít. A férfiak hamarabb elveszítik a túlélésbe
vetett hitüket, mert általában inkább az erejükre és a merszükre
hagyatkoznak, a lágerben viszont ezeket nemigen hasznosíthatták.
Vagy ha mégis, akkor csak nagyon rövid ideig. Aztán agyonlőtték
vagy felakasztották őket, hogy példát statuáljanak.

Az unokatestvéreméktől jövet mintha könnyebb lett volna a szívünk.

Bözsi nagyon kedves lány volt, csodás mosolyú, jószívű. Mindez a
legkevésbé sem érdekelte azokat, akik felírták őt a
transzportálandók listájára és egyenesen a gázba küldték.

Gyula bácsihoz is benéztem. Ült a bőröndjén, mellette Erna néni

fogta a tizenhárom éves Tomi kezét. Gyurka nem szerette, ha Tomit
a féltestvérének mondták, mert ő teljesen annak tartotta. Azt
mondta, akkor lenne fél, ha hiányozna az egyik fele.

- Búcsúzni jöttem, Gyula bácsi. Ki tudja, hova visznek és hogy

lesz-e még erre idő az állomáson. Ha úgy csinálják, mint a
munkaszolgálatosokkal, akkor pár perc, és indulunk is.
- Nagyon kedves tőled, hogy eljöttél. Gyurkával álmodtam az éjjel.
Búcsúzni jött. Mintha tudta volna, hogy ma elvisznek.

- Mondott is valamit? Mondott valamit az álomban? - kérdeztem

izgatottan, és végigszaladt a hátamon a hideg arra gondolva, hogy
Sanyi, aki szintén megjelent anyuka álmában, nem él már. Lehet,
hogy Gyurka...?

- Nem. Semmit. Csak állt, valami egyenruha volt rajta, és

integetett. Ahogy az állomáson szokott, amikor fürdőre utaztam.

- Hátha ez jó jel! Hátha azt jelenti, hogy néhány hét múlva

hazajövünk, ahogy maga is a fürdőből! - vágtam rá gyorsan, ami
először eszembe jutott.

Gyula bácsi csak sóhajtott, és szomorúan elmosolyodott.

- Nem hiszem én azt, kislányom. Amikor Gyurka belekeveredett

abba az ostobaságba a cseh levelekkel, nagyon haragudtam rá.
Hogy veszélybe sodorta magát, hogy veszélybe sodort
mindnyájunkat. De most már örülök neki. Egyrészt, mert
megmutatta, hogy nem fél tőlük, másrészt, mert kénytelen volt emiatt
elmenekülni, így most nem kell velünk itt ülnie a bőröndön és
várnia, hogy elvigyék, ki tudja, hova. Bízom benne, hogy azért harcol
most valahol, hogy aztán hazajöhessen.

- Ha így lenne, tessék neki megmondani, hogy üdvözlöm.

- Megmondom, Ibolyka. És ha netán te találkoznál vele előbb,

akkor mondd meg neki, hogy büszke vagyok rá. Nekem abban a
nagy felfordulásban nem maradt rá időm.

Nagy szavak... Azt mondják, jobb, ha nem mondjuk ki őket

hangosan, mert az túl patetikus. Vannak azonban pillanatok, amikor
ez nem számít. Például mikor arra vár az ember, hogy elhurcolják
egy koncentrációs táborba.
Anyuka lent várt az utcán. Siettünk haza. Apukát meglehetősen
rossz lelkiállapotban találtuk. Szapulta magát, amiért nem képes
minket megvédeni, amiért a hosszan tartó viszonylagos biztonság
miatt veszített az éberségéből. És hogy ezzel, ami most jön, nem
számolt. Hiába győzködtük, hogy nem az ő hibája. Nyomasztotta az
is, hogy Gyuriról nem tudunk semmit, Sanyi pedig meghalt. Ezt
önmarcangoló dühében majdnem el is árulta anyukának,
aki nehezen viselte csüggedt apám látványát, hiszen arra számított,
hogy mindvégig a támaszunk lesz. Azt várta, hogy ha könnyíteni
nem tud rajta, legalább nehezebbé nem teszi a helyzetet, hogy
megőrzi józan gondolkodását, megmarad a kedvessége, és talán
még a humorából is valami. Ott és akkor azonban úgy tűnt, hiába
várja.

- Na de apuka, szedd össze magad, hosszú út áll előttünk! - szólt

rá. - Ki tudja, hova visznek!

- Hogy nem jó helyre, az biztos!

- Mit tudhatod! Talán csak azért kell áthelyezniük minket, hogy ne

legyünk a németek szeme előtt, ne vethessék Horthy szemére, hogy
ő az egyetlen, aki nem csinált rendet a zsidókkal.

- Ostobaság! - robbant ki apuka. - A transzportokat nem Horthy

szervezi, az legföljebb bólogathat a zsöllyéből! A transzportok a
németek kezében vannak. Azok pedig meg akarnak szabadulni
tőlünk.

- Persze, igazad van - próbálta lecsillapítani anyuka -, de egyikünk

sem tudhatja, hova visznek. És egyelőre együtt vagyunk. Ha pedig
veszik a fáradságot a transzportokkal, akkor biztos szükségük van
ránk valahol.

- Hogy mi?! Együtt vagyunk? Hogyhogy együtt? Hát hol van a

Gyuri? Hol van a Sanyi? Együtt?! Hiszen ő... - szerencsére nem
fejezte be a mondatot.
Apuka kiabált, mit kiabált, üvöltözött, de a haragja, tehetetlensége és
félelme mellett győzedelmeskedett benne valami erősebb: a
felesége iránti szeretet és tisztelet. A két érzés elválaszthatatlanul
összenőtt, tovább erősítve egymást. Annyira, hogy azt a szörnyű
fájdalmát, amit az arcába akart kiáltani, még azt is le tudta küzdeni
az utolsó pillanatban. Tudta, hogy rögtön megbánná és csak nézné
iszonyodva, mit tesz anyukával a rettenetes hír. Hogy az ő drága
Sanyija nincs többé. Hogy már két és fél éve nincs. És hogy ő ezt
nem tudta. Hogy nem érezte meg.

És apuka az utolsó pillanatban visszahőkölt, tudta, hogy ezt nem

teheti vele. Hogy nem akarja ezt tenni vele. Hogy inkább hazudni
fog, még ha ez azzal is jár, hogy Sanyit csak titokban sirathatja.
Hogy a szörnyű titkot akkor is megőrzi, ha az darabokra szaggatja a
lelkét.

De anyuka várt. Várta a mondat folytatását. Nem gyanakodva, nem

volt a szemében a kérdés, hogy tulajdonképpen mit akartál ezzel
mondani. Vannak kérdések, amelyekre az ember nagyon nem
szeretne választ kapni, ugyanakkor tudja, hogy egyszer úgyis meg
kell kapnia. De anyuka szemében most nem volt ilyen kérdés. Csak
várt türelmesen, hogy apuka kikiabálja magából a dühét.

- ...nem is találna itt minket, ha visszajönne.

Tudom, hogy Gyurira gondolt. Csak Gyurira. De anyuka nem tudta.

- Hát akkor megvár minket itt. És most már elég a veszekedésből!

Mit érünk vele? Értem én, hogy lelkifurdalásod van, de azt akarom,
hogy felejtsd el. Mindent megtettél azért, hogy nekünk jó legyen,
hogy szeretetben, békességben éljünk. Mindig megkaptunk tőled
mindent, amire szükségünk volt.

Odalépett hozzá, megcsókolta, apuka pedig magához vonta, ringatta

szoros ölelésben.

- Mit lenne velem nélküled, drága Ilonkám... Meg a gyerekeink

nélkül... - nyújtotta felém is a karját.
Összeölelkeztünk mind a hárman. Apukával egymásra pillantottunk,
és mindkettőnk szemében ugyanaz a kérdés volt: vajon Gyuri él-e
még? Aztán csak álltunk egymást ölelve, vártuk, mit tartogat
számunkra a sors.

A sors néha várat magára, néha meg pillanatok alatt intézkedik.

Ezúttal körülbelül tíz percébe telt. Anyuka gyorsan megnézte még,
hogy benne van-e a bőröndjeinkben a meleg ruha, mert igaz, hogy
június van, de bárhova visznek is, legalább egy telet biztosan ki kell
ott húznunk.

És már jelentették is, hogy sorakozó a ház előtt.

Fogtuk a bőröndjeinket - apuka anyukáét is vinni akarta, de ő nem

engedte -, és kiléptünk az ideiglenes lakásunkként szolgáló sufniból.
Nyomasztó érzés volt végigmenni a másik két szobán. A gettóban a
legelső zavaró momentum az volt, hogy mindenkinek kirakatba
került a magánélete - olyan szűk helyre zsúfoltak össze minket, hogy
amerre léptünk, belebotlottunk valakibe. A pincében, a padláson, az
udvaron, a ház mögötti füves területen, mindenhol. Most meg,
hogy végigmentünk a lakáson, ahol húsz ember nyomorgott
csaknem három héten át, hirtelen baljóslatúnak tűntek az üres
szobák. Mintha kellemetlen élősködőktől megszabadulva újra
önmaguk lehetnének. Mintha a tapétafoszlányokkal ékes, málló
vakolatú falak is azt mondanák, hogy semmi keresnivalónk ott, és
milyen jó, hogy valaki végre kitakarított minket innen.

A szobák üresek voltak, a folyosó viszont éppen ellenkezőleg.

Várnunk kellett egy darabig, hogy besorakozhassunk a többiek közé,
akik mind le akartak jutni az utcára. Most látszott csak, milyen
sokunkat préseltek be ebbe a nem túl nagy házba.

A gettó kapujánál gyülekeztünk. Felsorakoztattak, nem túl katonásan

-nagyjából hat ember került egy sorba. Mi hárman együtt maradtunk.
Mellettünk az özvegy Ledererné ment a fiával meg a lányával, Mária,
a menye meg mögötte, karján két év körüli kislányával, így az ő
bőröndjét tizenkét éves sógora cipelte. Nagyon halkan hagytuk el a
gettót. A kétezres tömeg szinte néma csendben vonult az állomás
felé. Csak lépteink zaját lehetett hallani, csoszogást, meg ahogy
néha egymásnak vagy egy-egy ház falának csapódnak a bőröndök;
itt valaki köhintett, ott valaki köpött egyet. Néhány kisgyerek sírt. De
szólni nem szólt senki. Június volt, az állomás felé haladó csoport
képe azonban novembert mutatott. Akinek volt télikabátja, az a
júniusi forróság ellenére magára vette. A koffert ugyanis kitéphetik az
ember kezéből, és volt kabát, nincs kabát, a transzportba menők
igyekeztek hát minden értéküket a testükön viselni. Az izzó júniusi
városon télikabátos, strapacipős zsidók bizarr menete vonult végig.

A piacról hazafelé vagy éppen a postára, kávéházi randevúra

igyekvők nagyrészt úgy tettek, mintha nem látnának. Kétezres
tömeget lehetetlen nem látni. De ők képesek voltak erre. Talán
féltek. Talán csak megvetettek minket. Vagy talán tényleg nem
érdekeltük őket. Nem tudom. Akkor nagyon szenvedtem ettől a
„nemlátástól”. Talán még rosszabb volt, mint amikor a gettóba menet
azt kiabálták, hogy „Úgy kell nektek!” meg hogy „Tűnjetek a fenébe!”
Abban legalább volt érzelem, még ha negatív és bántó is, de
érzelem volt. Itt most nem volt semmi. Az ő számukra mi már nem
léteztünk. Mintha teljesen mindegy lett volna nekik, mi lesz velünk.
És tulajdonképpen mindegy is volt. Nem akarták tudni. Örültek, hogy
elvisznek minket.

Mikor az artézi kút mellett mentünk el, Mária, Ledererné menye a

bebugyolált gyerekkel a karján nekiiramodott, és mire a hozzánk
legközelebb haladó csendőrök észbe kaptak, átszökkent az
alacsony kőfalon és belegázolt a patakba. A csaknem
embermagasságú cső felé szaladt, ami arra szolgált, hogy
magas vízállás esetén elvezesse a fölösleget és a patak ne öntsön
ki. A csőhöz érve kicsit összegörnyedt, és eltűnt a belsejében.

Két csendőr utánavetette magát, a többiek maradtak, vigyázni a

csoportot. Nem engedték, hogy megálljunk, de a tempó érezhetően
lassult. Nyújtogattuk a nyakunkat, mindenki látni akarta, mi történik.
De inkább csak hallottuk, ahogy trappolnak a csendőrök Mária után,
és kiabálják, hogy Állj! Állj! Aztán víz loccsanása, csobogás, fúj
tatás, döngve visszhangzó léptek, amelyek meglepő módon nem
távolodtak, hanem közeledtek. Mária szaladt ki a csőből, kiabált.

- Ne lőjenek, kérem szépen, ne lőjenek!

A csendőrök úgy meglepődtek a visszatértén, hogy leeresztették a

puskáikat, kiosztottak neki pár pofont, jól hátba vágták néhányszor,
és visszalökdösték a sorba. Biztos örültek, hogy végül nem szökött
meg. Csuromvíz volt Mária, meg a melléhez szorított batyu is, de
úgy tűnt, ezenkívül nincs bajuk. Ledererné odasziszegte neki:

- Kellett neked ilyen butaságot csinálni! Agyonlőhettek volna mind a

kettőtöket!

Mária nem felelt. Lehajtotta a fejét, és egész úton sírt. Biztos

megértette, hogy fölösleges bármivel is próbálkozni, nincs hova,
nincs hogyan menekülnie. Sajnáltam. És később még jobban
sajnáltam, ugyanakkor csodáltam is. A vonaton ugyanis megtudtam,
mi volt a tulajdonképpeni célja a szökéssel.

Folytattuk utunkat. Úgy vezettek ki minket a városból, ahogy hajdan

a hamelni patkányfogó a patkányokat, aki a kártevőket furulyája
szavával a folyóba vezette és elpusztította, megmentve ezzel a
várost a patkányvésztől. A városi tanácsnokok azonban nem voltak
hajlandók kiadni a fizetségét, így egy másik dallammal a gyerekeket
csalta el. Ez a legenda tökéletesen illett a helyzetünkre. Vannak, akik
úgy vélik, nincs a patkányfogó történetének valóságalapja. A
némettanárunk azonban azt mondta, a tizenharmadik
században valóban rejtélyesen eltűnt egyszerre százharminc gyerek
Hamelnből, akiket többé nem látott senki se elevenen, se holtan.

Évekkel később jutott csak eszembe: milyen furcsa, hogy akkor pont
erre a legendára gondoltam. Azokban az órákban ugyanis egy másik
legenda keletkezésének voltam a tanúja, amelynek a főhőse ott
ballagott a sorban mögöttem, vizes ruhában.

Gondolataimból az riasztott fel, hogy észrevettem: nem jó irányba

megyünk. A menet ahelyett, hogy továbbhaladt volna az állomás
felé, lekanyarodott egy utcába, ahol csak raktárak, gyárépületek
álltak. Az utca végén a téglagyár. Nem tudom, mi történhetett, hogy
aznap nem vagoníroztak be. Hogy sürgősen máshol volt-e szükség
a vasúti kocsikra vagy szándékosan félreinformáltak a rendőrök, és
igazából csak közelebb akartak tudni minket az állomáshoz -
magyarázatot nem adott senki. Minek is? Nekik úgyis mindegy volt,
hogy ma, holnap vagy egy hét múlva visznek-e el. Minket viszont
felőrölt a bizonytalanság. Semmire sem tudtunk felkészülni lélekben.

A téglagyárban végül több napot töltöttünk. Hogy pontosan hányat,

nem emlékszem már. A gettót, a gyárat és a lágert összehasonlítva
elmondható, hogy fokozatosan adagolták, amit nekünk szántak. A
gettóban rossz volt, de legalább meghagyták a hétköznapi élet
látszatát. Főzhettünk, tető volt a fejünk felett, és napközben
szabadon mozoghattunk a gettó területén. A téglagyárban
mindebből nem maradt semmi. Együtt aludtunk mindannyian egy
nagy csarnokban, földre szórt szalmán, nem volt hol
megmosakodnunk, nem volt hol elvégezni a szükségünket.
Rémesen nézhetett ki a gyár környéke, mikor a kétezer embert végül
elvezényelték onnan. Főzni sem volt hol, hiába kaptunk lisztet.
Vagyis nem hiába. Mikor már nem volt más, megettük nyersen.
Összekevertük egy kis vízzel, aztán ezt a ragacsos masszát
próbáltuk lenyelni. Össze is ragadt tőle a szánk nemegyszer.

És alig két utcával odébb még mindig egészen normálisan éltek az

emberek. Munkába jártak meg a piacra, főztek, ruhát varrtak,
elmentek sétálni, randevúzni. Mi pedig ott feküdtünk a szalmán a
téglagyárban, víz meg latrina nélkül, és ettük a csirizt. Nem
szeretném, hogy ha ez úgy hangzana, mintha irigyeltem volna őket,
de tulajdonképpen nem is hangozhat másképp. Igenis, irigyeltem
őket. Hogy lehet az, hogy ők élhetik tovább az életüket, mi meg
nem? Nem bántottunk senkit, azt a keveset, amink van, nem loptuk,
senkinek sem ártottunk. Akkor meg miért kínoznak bennünket? Miért
kell minden éjjel rettegnem, hogy nem szemel-e ki magának megint
valamelyik csendőr, és nem erőszakol-e meg, ahogy azt
éjszakánként többször is hallom magam körül? Hiszen ugyanolyan
ember vagyok, mint azok ott a kerítésen túl, hát nem látják? Miért
nem akarják látni?

Június lévén legalább a hideg nem kínzott, de egyfolytában éhesek

voltunk, egy pillanatra sem lankadhatott a figyelmünk, őriztük-védtük
azt a keveset, amit még magunkkal hozhattunk. Merthogy már loptak
is. Kezdett kiütközni az emberi farkastermészet. Aki őrizetlenül
hagyta a bőröndjét, szinte biztos lehetett benne, hogy nyitva találja,
a holmijait szétszórva, és a hűlt helyét mindannak, aminek értéke
volt - ez jelenthetett pénzt, ékszert, de akár egy kötött pulóvert
is. Akkor még felháborodtam ezen. Nem értettem, hogy azok, akik
ugyanabban a nyomorúságos sorsban osztoznak, hogyan bánthatják
egymást. Ha az embernek kirabolták a kofferét, az olyan volt, mintha
a lakásába törtek volna be. Nem érezte biztonságosnak többé. És
mintha idegenné vált volna az a bőrönd, mert hívatlan vendég
mászkált az ember magánéletében. Titokban. Amitől egyszeriben
mintha résztulajdonossá vált volna, sőt fölénybe került a
lakás gazdájával szemben. Mintha pecsétet nyomott volna rá: itt
jártam, és jövök újra, amikor csak akarok. Utolsó vagyontárgyunkkal,
a bőrönddel ugyanez volt a helyzet, hiszen a koffer óvta mások elől
azt a keveset, amire még azt mondhattuk: az enyém. Az én ruhám,
az én cipőm, az én könyvem, az én sálam. És egyszer csak idegen
kéz fogdossa azt, ami az enyém. Akkor ez még megdöbbentett, sőt
dühített. A lágerben aztán megértettem, hogy nem volt ebben semmi
személyes. Annyi volt csak a különbség, hogy a téglagyári
tolvajoknak korábban jelentkezett a létfenntartási ösztönük. Előbb
jutottak arra a megállapításra, hogy minél több „előnyre” -
értéktárgyra, ruhadarabra, ennivalóra - tesznek szert, annál nagyobb
az esélyük a túlélésre.

Én sosem loptam el senkitől semmit, de a lágerben már nem tudtam

elítélni azokat, akik megtették. Nem kedvtelésből csinálták. Igaz,
hogy veszélybe sodorták az életét annak, akitől elvették az utolsóját.
Ehhez nem volt joguk. De az ösztönük mást diktált. Vidd el, és
túléled. Én anélkül igyekeztem túlélni, hogy elvegyek bárkitől bármit
is. A holmimra viszont nagyon vigyáztam, mert tudtam, hogy nem
mindenki gondolkodik így.
A napok nagyon lassan teltek a téglagyárban, nem léphettünk ki a
csarnok ajtaján. Vagyis hát az eredeti elgondolás szerint nem
léphettünk volna. Hamar rájöttek azonban, hogy ha abban a zárt
térben akár csak egyszer ürít naponta mindegyikünk, akkor abban a
bűzben ők sem fogják kibírni. Így legalább a dolgunkat kimehettünk
elvégezni. Persze csak meghatározott időben. És aki nem győzte
akkor, meg kellett várnia a néhány óra múlva esedékes,
újabb „pisiszünetet”.

Ha azt mondtam, végtelenek voltak a napok és nehezen teltek, hát,

az éjszakák még rosszabbak voltak. A csendőrök reggel és este
váltották egymást. Az éjszakai szolgálatba általában részegen
érkeztek. Nem tudom, azért-e, hogy gyorsabban teljenek az órák,
vagy azért, hogy bátorságot merítsenek az italból ahhoz, amit aztán
műveltek.

A gyerekeket hosszú órákon át térdepeltették fahasábokon, a

serdülő lánykákat arra kényszerítették, hogy vegyék le a blúzukat,
aztán kiröhögték bimbózó mellüket. Az idősebbeket
megerőszakolták. Minden éjjelre kinéztek maguknak kettőt-hármat,
és átvitték őket a raktárba. Engem anyuka mentett meg. A
téglagyárban töltött legelső délutánon így szólt:

- Vedd fel a ruhámat, és piszkold össze a kezedet meg a hajadat.

- De miért? Itt megmosakodni sincs hol.

- Ne törődj vele, azt majd megoldjuk később. Nem akarom, hogy

ezek közül valamelyik - bökött állával az őrök felé - bántson téged
éjszaka. Szép vagy és fiatal. Ezek meg állatok.

Elővette a bőröndjéből a régi, kifakult flanelruháját. Olyan nagy volt

rám, hogy kényelmesen levethettem alatta a saját ruhámat Anyuka
aztán úgy elrendezte rajtam a bő ruhát, hogy a lehető
legformátlanabbnak tűnjek, és még kendőt is kötött a fejemre. Ahogy
az öregasszonyok szokták, áll alatt megcsomózva. Nem hittem,
hogy ez hatásos védekezés.
- De hát a maskara alatt még mindig én vagyok. Senkit sem
fogunk ezzel megtéveszteni.

- Tévedsz, szivecském. Zsákmányt fognak keresni. És

válogathatnak, látod. Remélem, így azért néhány napig
biztonságban leszel. Hát honnan tudhatnák, hogy a maskara alatt
egy gyönyörű fiatal lány rejtőzik? Te pedig tegyél meg mindent, hogy
ne is tudják meg.

Az első éjszaka nyugalom volt. A téglagyár elcsendesedett, csak

szuszogást és a csendőrök beszélgetését lehetett hallani. A
következő éjjel azonban elkezdődött. Megvárták, amíg az emberek
nagy része elalszik, aztán lámpával a kezükben nekiálltak válogatni.

Négyen voltak. Az egyiknél a lámpa, a másiknál pisztoly, ketten meg

fogták a lányt. Könyörgés, sírás, alkudozás, nem segített semmi.
Voltak anyák, akik megpróbáltak felajánlkozni a lányaik helyett, de
csak annyit értek el, hogy megverték őket, és röhögve mondták:

- Ugyan ki döfködné a vasvilláját öreg trágyába! - röhögtek.

Eleinte be sem tömték a szájukat, hallottuk a sírásukat és

kiabálásukat. Meg a csendőrök röhögését, fújtatását. És egyikünk
sem tehetett ellene semmit, úgy lebénított a félelem és a tudat, hogy
ha ellenállunk, azonnal agyonlőnek. Szörnyű helyzet volt - az eszünk
azt mondta, hogy védekeznünk kellene, hogy meg kellene védenünk
azokat a szerencsétlen lányokat. Sokkal többen voltunk, mint
a csendőrök. Igen, biztosan lelőnének közülünk néhányat, de a
végén mi győznénk. De nem tettünk semmit. Csak imádkozott
mindenki, hogy ne az ő lányát válasszák legközelebb.

A negyedik éjszaka azonban változás állt be. A közelben lakó tisztes

polgárok ugyanis panaszt tettek. De nem az ellen, amit a csendőrök
csináltak, hanem hogy azok a „ribancok” zavarják az éjszakai
nyugalmat, és a rendes emberek már ki sem aludhatják magukat.
Azok a „ribancok” gyakran alig voltak tizenöt évesek, és olyan
sérüléseket szenvedtek, hogy néhány nappal később úgy kellett
őket felrakni a vagonba, mert azt a néhány lépést se bírták
megtenni. A panaszok hatására a csendőröknek nagyszerű ötlete
támadt. Az áldozatuk szájába harisnyát tömtek, egy másikkal
szorosan átkötötték, és onnantól fogva nem lehetett hallani semmit.
A lányoknak általában felrepedt ettől a szájuk, mert ahogy a benne
lévő gombóc megtelt nyállal, nem tudtak tőle lélegezni, ezért
igyekeztek egy kicsit kijjebb nyomni, ettől viszont a szorítóharisnya
még erősebben dörzsölődött a szájuk sarkához. Így akárhogy
próbálta is titkolni egy lány, hogy megerőszakolták az éjjel, véres,
repedt szája elárulta.
Bevagonírozás
Losonc, 1944. június 10.

1944. június 10-én indult a transzportunk, négy nappal a normandiai

partraszállás után. Amiről mi nem is tudtunk. Nem volt honnan
megtudnunk.

- Ébresztő, mocskos zsidó csürhe! Felkelni! Most! Mozgás! Fogjátok

a pakkotokat, és ötösével sorakozó!

Elérkezett a perc. Mindeddig a városon belül rakosgattak minket ide-

oda. Most elvisznek. Megszabadulnak tőlünk végre. Losonc lesz az
újabb pont a németek térképén, amelyik mellé felírhatják, hogy
Judenfrei. Zsidómentes.

Kitereltek az állomásra. Ábécérendbe szedett lajstromokból

keresgélték ki a nevünket. Öt betű egy dosszié. A-E, F-I, J-N és így
tovább. Bejelentkeztünk, az írnok kipipált minket. A kilences
vagonba osztottak be, szerencsére mindhármunkat együtt. Előfordult
ugyanis, hogy az apa a nyolcvanadik volt a sorban, a család többi
része pedig már egy másik kocsiba került. Esetleg elszakítottak
egyet az anya három-négy gyereke közül. Merthogy Ordnung
muss sein, rendnek lenni, a számoknak stimmelni kell. Nem lehet az
egyik kocsiban hetvenkilenc, a másikban nyolcvanegy ember.

A marhavagonok nyitott ajtóval vártak. Annak idején a jószágot

vasúton szállították nagyobb távolságra. A vagonoknak stabil, erős
szerkezete volt, hogy még egy nyugtalan bika se okozzon gondot.
Vastag deszkából volt az oldaluk meg a padlójuk. Az oldalfalakra
karikákat forrasztottak, ezekhez láncolták az állatokat. Minket nem
láncoltak meg.

A vagonhoz rögtönzött lépcső is járt. Összeütöttek hosszában

három, egyenként mintegy huszonöt centi széles deszkát, és erre
keresztben rászegeztek néhány lécet lépcsőfokoknak.
Megtámaszthattuk rajta a lábunkat, és felkapaszkodhattunk a
vagonba. De ez nem volt egyszerű. A deszka hajlott, félrecsúszott,
és nem mindenki tudott úgy felszaladni rajta, hogy ne veszítse
el közben az egyensúlyát. Főleg, ha gumibottal sürgették a
csendőrök.

Amikor mi beszálltunk, már vagy tizenöten voltak a kocsiban, és akik

már feljutottak, azok segítettek felkapaszkodni a többieknek. Apuka
ment elsőnek, és nagy nehezen fel is mászott a deszkán. Aztán
következett volna anyuka. A második lépcsőfokig jutott, de onnan
egy tapodtat sem. Apuka meg a többiek nyújtogatták felé föntről a
kezüket, hogy felhúzzák, de hiába, túl messze volt még.

- Gyere szépen, Ilonka! Csak egy fokkal gyere feljebb, ott már el
tudom kapni a kezedet! - biztatta apuka. Anyuka nekidurálta magát.
Felemelte a jobb lábát, hogy a következő fokhoz lendítse, de a
deszka himbálózni kezdett alatta, és anyuka leesett. Azonnal oda is
pattant egy csendőr, és elkezdett vele üvöltözni.

- Miféle komédia ez itt? Mars fel azonnal a vagonba! Hogy

képzeled, hogy feltartod itt a munkát?

A gumibot szerencsére nem került elő. Gyorsan felsegítettem a

földről, és két kézzel, tiszta erőből toltam felfelé az ingatag deszkán.
Felülről apuka nyújtogatta felé a kezét, így végül közös erővel
sikerült feltuszkolnunk.

A vagon megtelt. Olyan szorosan voltunk, mint a szardíniák. Gyula

bácsi is hozzánk került Tomival, Erna néni viszont egy másik
kocsiba. A hivatalnok még egyszer átfutotta a listát, megnézte, ki
van-e pipálva mind a nyolcvan név. Aztán odabólintott az utasítást
váró csendőrnek, és az minden erejével nekifeszült a vagonajtónak,
hogy behúzza. Az ajtó először nem mozdult, de miután lökött rajta
még egyet, megindult a sínben, és nagy csattanással ránk záródott.
Kattant a zár nyelve. Sötét lett. Az egyetlen fényforrás a kocsi jobb
felső sarkában lévő apró, drótos ablak volt. Ezt az ablakot nem
sokkal később jó okkal meggyűlöltem.
Igyekeztünk úgy elhelyezni a bőröndjeinket, hogy le tudjunk rájuk
ülni, de ez nem volt egyszerű. Hogy ezt mindenki megtehesse, tíz-
tizenöt emberrel kevesebbnek kellett volna lenni a kocsiban.

Bevagonírozás Szlovákiában, fekete egyenruhás Hlinka-gárdista az

előtérben
Dél felé járt az idő, és odakint legalább huszonöt fokot mutathatott a
hőmérő. Melegünk volt. Már csak azért is, mert a legtöbbünk még
mindig télikabátban, felöltőben vagy vastag kötött kendőben ült. A
kendő bizonyult a legpraktikusabbnak - akinek ilyen volt a vállára
terítve, most maga alá hajtogatta. Így melege sem volt, és puhább
ülése esett a bőröndön. Nevetségesnek tűnik, hogy a kényelmünk
foglalkoztatott, miközben egy haláltáborba indítottak minket, de nem
tudhattuk, meddig tart az út és mi lesz utána, így hát mi sem volt
természetesebb, mint hogy próbáltuk a körülményekhez képest
elviselhetővé tenni. Az esetleges közelgő halál a legkevésbé sem
csökkenti az ember abbéli vágyát, hogy a hosszú úton ne törje fel a
fenekét a koffer.

Útitársaink nagy részét ismertük. Itt volt Oppenheimer doktor a

feleségével és a családjával, Schwarzné, akinek az aprócska
üzletében vásároltuk a ruhaanyagot, itt voltak a csemegés Grünék,
Olbracht ügyvéd úr a feleségével és a nálam két hónappal idősebb
lányával. Ez utóbbi ténynek nemsokára fontos szerepe lett. A mi
kocsinkban utazott, mint már említettem, Gyula bácsi meg Tomika,
továbbá Ledererné a gyerekeivel és Máriával, de itt volt doktor
Reschofszky is, a rabbink.

Jóval a háború után tudtam csak meg, hogy neki nem is kellett volna
a vonaton lennie, nem kellett volna velünk jönnie a lágerbe. De így
akarta. A felesége pedig majdnem belebolondult. Nagyon-nagyon
szerethette a férjét, hogy végigcsinálta mindazt, amit végigcsinált,
hogy megmentse. Két órán múlott csupán, hogy nem sikerült.
A mentesség
Budapest, 1944 és Losonc, 1975 körül

A háború után találkoztam vele. Egy öregotthonban. Azonnal

megismertem. Azon az irigylésre méltó módon öregedett meg,
ahogy a gyönyörű nők szoktak: eleganciájuk megmarad, hajdani
szépségüket pedig őrzi a tekintetük, a tartásuk, az arcvonásaik. Ilyen
volt például Audrey Hepburn. Az otthonban ápolónőként dolgozó
barátnőmet látogattam meg, és egyszer csak ki jön szembe a
folyosón? A Reschofszkyné. Ő is megismert, pedig szerintem
addigra sokat változtam.

- Ibolyka drága, hát te vagy az? Jaj, de örülök neked! - lelkendezett

a törékeny, idős hölgy.

- Én vagyok, Klári néni!

Reschofszkyné sosem várt el megkülönböztetett tiszteletet csak

azért, mert a rabbi felesége volt. Azt mondta, szeretné, ha az
emberek nem a férfiak terén tanúsított ízlése miatt tisztelnék, és nem
azért, mert a legjobbat választotta közülük. Így hát nyugodtan
szólíthattuk Klárikának, Klári néninek. Ha zsidó lett volna,
valószínűleg nem engedtük volna ezt meg magunknak, és ő sem
ajánlotta volna fel. De katolikus volt, és a puszta tény, hogy
mindkettejük családjával szembeszállva összeházasodtak, komoly
erőt adott nekik. Akkoriban igencsak rendhagyó párnak számítottak.

- Hogy tetszik lenni? - kérdeztem vidáman, és ebből is látszik,

hogy sok év telt el a háború óta, mert közvetlenül utána, és még sok
éven át kerültük ezt a kérdést. Senki sem akarta feltépni a sebeket.

- Köszönöm, drágám, jól vagyok. Gyakran gondolok Artúrra, és

örülök, hogy hamarosan újra együtt lehetünk - felelte mosolyogva.
A rabbi nevének említésekor egy pillanatra belenyilallt a szívembe a
fájdalom.

- Most már mosolyogva is tud rá emlékezni, igaz?

Megengedhettem magamnak, hogy ilyet kérdezzek. Néha én is

tudtam már így gondolni az enyéimre.

- Így van, drágám. De még mindig nagyon bánt, hogy nem értem el
a vonatot.

- Miféle vonatot?

- Hát a transzportot, amivel elmentetek.

- De hiszen magát úgysem vitték volna el, maga katolikus.

- Nem is azért. Artúrt akartam megmenteni.

- De hát hogyan? Tele volt minden csendőrrel!

- Szereztem neki mentességet - felelte szomorkásan.

- Mentességet? És miért nem használta ki?!

Abban az időben is el lehetett intézni mindenfélét. A mentesség egy

igazolás volt arról, hogy az illető gazdasági vagy egyéb szempontból
fontos zsidó, tehát maradnia kell, nem vihetik el a transzporttal. Ez
sok helyen csak a legutolsó transzportig számított, azzal ugyanis
vittek mindenkit, a papírjára való tekintet nélkül, de akadt több család
is, akik pont a kormányzói mentességnek köszönhetően menekültek
meg. Mit szépítsük a dolgot: a mentességet meg is lehetett
vásárolni. Persze csak feketén. Az ember lefizette a hivatalnokot,
akitől kapott egy blankettát, lefizette a másikat, aki a kitöltött űrlapot
átvette és lepecsételte, végül egy sokkal komolyabb összeggel azt,
aki a kérvényt jóváhagyta. Magyarországon ez Horthy volt.

- Mert nem volt nála a papír. De tulajdonképpen nem is akarta.

Mindig azt mondta, hogy ahová a nyájam megy, oda megyek én is.
Próbáltam meggyőzni, hogy nekem szükségem van rá, és a
gyerekeinknek is szükségük van rá. Talán még emlékszel, hogy a
bátyám pap volt. Megígérte, hogy segít elintézni a mentességet.
Artúr rám hagyta, intézzem csak, ha annyira akarom. Ez még azelőtt
volt, hogy be kellett vonulnotok a gettóba. Közben viszont elment
a bátyámhoz a plébániára, és megkérte, hogy ne intézkedjen, úgyis
fölösleges lenne; ő nem hagyja el azokat, akik rábízták magukat. A
bátyám ezt nagyon is értette. Amikor létrehozták a gettót,
felkerestem, hogy megvan-e a papír, és ha nincs, mennyi időbe telik,
míg kiállítják. Azt mondta, nem tudja, de mikor harmadszor is
visszamentem, bevallotta, mi történt. Őrjöngtem.
Dühömben, félelmemben. A férjemre voltam dühös, vagyis
elsősorban rá - mondta, és könnyek csillantak a szemében.

- Elmeséli, hogy volt tovább? Én meg elmondhatom, hogyan

viselte az utat, ha nem okozok vele túl nagy fájdalmat - biztattam.

- Jaj, dehogy, nagyon örülnék! Nem is tudtam, hogy egy vagonban

voltatok... Amikor megtudtam, hogy nincs folyamatban a mentesség
intézése, próbáltam rávenni a bátyámat, hogy kössön össze azokkal,
akik hozzásegíthetnek a papírhoz. Vonakodott. „A szavamat adtam,
hogy nem fogok intézkedni az ügyben.” „Neked nem is kell. Majd én
fogok. Én nem adtam a szavamat. Csak mondd meg, kit keressek.
Olyat nem ígértél, hogy nekem nem segítesz, igaz?” Végül nagy
nehezen meggyőztem. Azonnal fel is utaztam Budapestre, és
végigkilincseltem az összes hivatalnokot, helyettest, titkárt meg
hasonló fontos embert a bátyámtól kapott címeken. Sajnos túl sokáig
tartott. Nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, a két szép
szememért odaadják a papírt, de hogy ilyen sokat kérnek majd érte,
arra nem számítottam. Mikor elfogyott a pénzem és az ékszereim,
vissza kellett mennem Losoncra, hogy eladogassak valamit,
a hiányzó összeget pedig kölcsönkérjem. Utána nagyjából egy hétig
tartott, mire bejutottam Horthy szárnysegédjéhez. Tulajdonképpen
furcsa volt az egész. Akármelyik láncszemnél elakadhatott volna az
ügy. Előfordulhatott volna, hogy elveszik a pénzt, megígérik, hogy
továbbítják a kérvényt, aztán szépen elsüllyesztik a fiók mélyére.
Nem tudtam volna rájuk bizonyítani semmit. Ehhez képest még csak
azt sem vágta a fejemhez senki, hogy minek akarok megmenteni
egy büdös zsidót, az ország és szövetségesei legnagyobb
ellenségét, ami annyi antiszemita között, amennyi akkor
Magyarországon volt, igencsak különös. Ez a tapasztalat
megerősítette a véleményemet, hogy ők nem is igazán akarták ezt a
háborút. Nekik csak az elveszített területek kellettek, amit
még mindig a sajátjuknak éreztek, és miután megkapták, a
propagandával kapcsolatos többletmunkához már nem volt sok
kedvük. De eltértem a tárgytól, ne haragudj.

Szóval végül eljutottam egészen Horthyig. Duna-partra néző,

gyönyörű irodában fogadott. Magas volt, udvarias. Higgadt ember
benyomását keltette. Teával kínált. Roppant ideges voltam, de nem
akartam a türelmetlenségemmel megsérteni vagy elrontani a
hangulatát, szépen a kezembe vette a csészealjat, a másikba a
fülénél fogva a csészét, és belekortyoltam a teába. Így tett ő is.
Aztán így szólt:

- A férje ügyében jött, ha jól tudom.

- Igen, kormányzó úr. Mentességet szeretnék kérni számára, hogy

ne kelljen elmennie a transzporttal.

- Értesüléseim szerint mind érte, mind önért számos magas rangú

egyházi személy kezeskedett, és az embereimre mély benyomást
tett, hogy olyan kitartóan küzdötte el magát egészen az irodámig.

Talán inkább a baksis tette rájuk azt a mély benyomást, gondoltam.

- Három kisgyermekünk van, kormányzó úr, és szerintem nagyon

fontos, hogy együtt maradjon a család. Úgy hallottam, a közeg,
ahová a férjemet deportálnák, nem alkalmas családi életre, így az
sem lenne megoldás, ha követnénk őt. Éppen ezért rendkívül hálás
lennék, ha ön biztosítaná a mentességét, és velünk maradhatna
Losoncon.

- Magam is úgy hallottam, hogy az a környezet kevéssé alkalmas

családok számára. Német barátaink azonban azt kívánják tőlünk,
hogy a győztes oldalhoz csatlakozott többi országhoz hasonlóan
támogassuk törekvésüket egy jobb társadalom kialakítására, és
ehhez munkaerőre van szükségük.

Tűkön ültem. Kívülről a tökéletes úrihölgy látszatát keltettem, a

lelkemben azonban egy reszkető kislány kuporgott. Meg egy
anyaoroszlán, amely legszívesebben ott helyben leharapta volna az
ellentengernagy fejét.

A programbeszédnek is beillő bevezető után azt gondoltam, minden

elveszett. Pedig előző este találkoztam a szárnysegédjével, hogy
megkérjem, adja át „szívélyes üdvözletem a kormányzó úrnak”, több
százezer forint formájában.

- Mivel azonban az ön férjének nincs semmi olyan speciális

képesítése, amelyre az új társadalom építésénél feltétlenül szükség
lenne, tehát nem építész, vagy legalább kőműves, esetleg ács, talán
meglesznek nélküle. A mentességet megadom. Kérem, várja meg a
kis szalonban, míg a szárnysegédem átadja önnek. Asszonyom -
örvendtem a szerencsének, jó utat kívánok!

- Jó lesz, kormányzó úr, nagyon jó. Hálásan köszönöm.

Boldogan vártam a szalonban a kincset érő papirost, és közben arra

gondoltam, hogy íme, jóságos az Úr, hiszen meghallgatta
imáimat, megszereztem Artúrnak a mentességet. Valamit azonban
elronthattam abban az imában.

Vártam egy kicsit, folytatja-e. De hallgatott.

- Mit rontott el, Klári néni?

- Nemcsak azért kellett volna imádkoznom, hogy a

mentességet megszerezzem, hanem azért is, hogy időben oda
tudjam adni neki - felelte csüggedten.

Most értettem csak meg az összefüggést. Először nem értettem,

miért meséli ezt a történetet a mentességről, sőt bevallom, az
idősödő elme szüleményének tartottam az egészet. Olyasminek,
amit azért kreált az emlékezete, hogy könnyebb legyen a lelke:
próbálta megmenteni a férjét. Hiszen ha lett volna a rabbinak
mentessége, mit keresett volna velünk a vonaton? És ha a papírral
a zsebében akart volna felszállni, nem engedték volna. Ordnung
muss sein - a mentesség az mentesség, maga szépen itt marad, nix
vagon, nix láger! Egész pontosan el tudtam képzelni, mit mondtak
volna neki.

- De Klári néni, maga biztos megtett mindent, hogy odaérjen.

- Nem eleget. Úgy látszik, nem eleget. Horthy június 10-én, reggel
nyolckor fogadott. Mire a papírt megkaptam, majdnem kilenc óra
volt. Délután háromra értem Losoncra. Akkor már két órája úton volt
a vonat. Autót fogadtam, és rohantunk a transzport után,
megnéztünk minden egyes állomást, amiről azt gondoltam,
megállhat ott a vonat. De nem értünk utol benneteket - fejezte be
az elbeszélését, és nekem összeszorult a szívem. Sejtettem, milyen
fájdalmas lehet számára ez az emlék, és megértettem, hogyan
kísérhette végig Klári néni életét sok-sok éven át a hiábavalóság, a
tehetetlenség érzése. Megkapja a mentességet, egyenesen
Horthytól. És nem ér vele vissza időben. Milyen érzés lehet, hogy
kezemben a papír, amivel megmenthetem, akit szeretek, de két
nyomorult óra miatt mégsem sikerül... Micsoda kín. Talán könnyebb
lett volna, ha nem sikerül megszereznie a mentességet.
Csalódottan, szomorúan tért volna haza. A gettó kapuját zárva
találja. Rájön, hogy elvittek bennünket. Szaladt volna az állomásra,
és talán látta volna még a távolodó szerelvényt. Futott volna
utána egy darabon, míg meg nem állítja egy csendőr, és rá nem
formed, hogy ha nem akar a dutyiban tölteni néhány napot, ne
csináljon jelenetet. Akkor ő megállt, majd lassan térdre rogyott volna
a peron porában, és szívszaggató sírásra fakad. Siratta volna a
férjét, a gyerekeit, önmagát. Aztán feláll és hazamegy, megöleli
a gyermekeit, és megérti, hogy ő megtett minden lehetségest, de az,
akinek a hatalmában áll kiadni az igazolást, nem segített. Ő maga
többet nem tehetett.
Így viszont azt érezte, hogy csődöt mondott. Hogy nem tett meg
mindent a férje megmentéséért. A papírt ugyan megszerezte, de a
vonatot nem érte utol. Az ő hibája. Ő rontotta el. Azzal a tudattal
kellett tovább élnie, hogy cserben hagyta a férjét. Mert egyszeriben
nem is számított, hogy az igazolást megszerezte, azt később már
magától értetődőnek érezte. Egyetlen dolog számított:
elkésett. Elkésett.
A vonaton
1944. június 10-13.

Reschofszky doktor jó rabbihoz méltón viselkedett az úton.

- Drága barátaim - kezdte nyomban, amint a vonat elindult

bizonytalan útra megyünk. De főként rajtunk múlik, hogyan éljük
meg. Nem kétséges, hogy ez az út nehéz lesz, hiányozni fog
minden, amit hátrahagytunk - a szeretteink, a hajdani életünk.
Szeretném azonban elmondani, hogy a nyomorúság, a szenvedés
csak annyira sújt majd benneteket, amennyire megengeditek.
Ha folyton sopánkodtok, hogy milyen rossz nektek, hogy éhesek
vagy szomjasak vagytok, hogy melegetek van vagy fáztok, akkor
mindig arra fogtok figyelni, amit az adott pillanatban úgysem
változtathattok meg. Arra, amit csak elfogadni lehet. Alázattal és
eltökélten. Egyetlen dologra szabad csak gondolni: hogy túlélitek. Ne
csüggedjetek! Az akadályok azért vannak, hogy leküzdjük
őket. Életben kell maradnotok. Magatokért, a szeretteitekért, a
népünkért. Az ellenség el akar minket pusztítani. És biztos, hogy
lesz, akit sikerül is, de ne adjuk olcsón a bőrünket! Aki elhagyja
magát, és csak a sérelmeire, fájdalmaira figyel, könnyű prédává
válik. Ti ne váljatok könnyű prédává, ha egy mód van rá.

A rabbi ezután átrendezett bennünket úgy, hogy mindenkinek legyen

helye leülni. Az idősebbeket az ajtótól balra ültette le, ahol
beáramlott a réseken egy kis levegő, a kisgyerekes anyákat pedig a
jobb hátsó sarokba, ahol a kis ablak biztosított némi légmozgást.
Felszólította az anyákat, hogy szép egymásutánban húzódjanak a
nekik kijelölt helyre. Nehézkesen ment a dolog, hiszen nagyon össze
voltunk zsúfolódva, de végül átküzdötték magukat az emberek
között. Ekkor a rabbi észrevette, hogy Mária a helyén maradt.

- Gyere, jobb lesz itt neked a kislánnyal! - szólt rá.

De Mária csak intett a fejével, hogy nem.

- Na gyere szépen, itt a helyed.

- Köszönöm, rabbi, adja csak másnak. Nekem már nincs

szükségem rá.

Elcsendesedett a kocsi. Miért mondta ezt? Miért nem akar odamenni

a többi anyához? Hogyhogy nincs szüksége arra a helyre?

A rabbi értetlenül állt, aztán lassan utat tört magának Mária felé.

- Valami baj van? A kislánnyal van gond? - kérdezte, és közben

lepillantott a vastag, fekete sálba tekert bugyorra, amit Mária a
melléhez szorított.

- Nincs túl melege a gyereknek? - tudakolta a rabbi. - Hadd szívjon

egy kis friss levegőt! Add, segítek - nyúlt a bugyorért.

Mária sírva fakadt. Nagyon-nagyon sírt. Fuldoklott a zokogástól, szó

szerint patakokban folyt a könnye. Lélegzet-visszafojtva vártuk, mit
talál a rabbi a sálban. Mi történhetett a kislánnyal? Baja esett, amikor
az anyja szökni próbált? Vagy a téglagyárban sebesítette, ne adj’
isten ölte meg valamelyik csendőr?

Vagy Mária szorította magához olyan erősen, belebugyolálva a

vastag sálba, hogy megfulladt?

Valószínűleg ezek a gondolatok fordultak meg mindnyájunk fejében.

A rabbi kivette a fiatalasszony kezéből a batyut, és óvatosan
bontogatni kezdte. Kővé meredve néztük a széthajtogatott sálat. A
gyerek nem volt benne. Csak egy összegöngyölt pulóver.

- Hol van a kislány? Mi lett vele? - hasította végig a csendet

Ledererné kiáltása.

Mária felpillantott az anyósára.

- Nagyon remélem, hogy biztonságban van. Imádkozom érte. Ott

hagytam, ahol legalább egy kis esélye van rá, hogy túléli.
- Hol? Mária, hol hagytad a gyereket? A téglagyárban rejtetted el?
- kérdezte a rabbi.

Mária nemet intett. Abban a pillanatban összeállt a kép - a patak! A

széles cső! Azért ugrott ki Mária a sorból. Nem szökni akart, csak
elrejteni a gyereket.

- Mákteát itattam vele tegnap este meg ma reggel, hogy aludjon,

ne sírjon fel. Aztán, mikor a patak mellett mentünk el... mire
utolértek, sikerült őt letennem. Nem a vízbe; volt ott egy lábas
vasrács, arra fektettem.

A többi anya azonnal nekitámadt.

- Hogy tehettél ilyet?!

- Hogy érezhette magát szegénykém, amikor felébredt és csupa

sötétség volt körülötte?!

- És ha megrágták a patkányok?! - „segítettek” a

legkülönfélébb rémképekkel, egymás szavába vágva.

Mária csak ült, és sírt.

Először engem is megdöbbentett, amit csinált, de aztán jobban

belegondoltam. Az egyetlen dolgot tette, amit ebben a helyzetben
tenni lehetett. Esélyt adott a kislánynak arra, hogy rátaláljon valaki,
aki segíteni tud rajta. Rettentő nehéz döntés lehetett. Nem tudhatta
biztosan, rábukkannak-e. És ha igen, akkor olyasvalaki találja-e
meg, aki hajlandó segíteni rajta.

Embertelenül nehéz lehetett sorsára hagyni a gyermekét a

csatornában. Nagyon megszenvedte, hogy nem tudja, mi lehet a
kislányával. De erős volt, mert a bizonytalanságot választotta.
Azoknak, akik olyan elítélőn beszéltek vele a vonaton, talán eszébe
jutott, amikor a gázkamrában a Zyklon-B-ből felszabaduló hidrogén-
cianidtól fuldokló gyermekeiket a karjukban tartották. Ők ugyan
tudták, hol van a fiuk-lányuk, de biztos bármit megadtak volna a
világon, hogy ne ott legyen.

Nem tudom, anyaként hogy döntöttem volna. Hogy vállaltam volna-e

az elválás okozta bizonytalanságot és fájdalmat, vagy inkább a
közös halált választom. Egy biztos: Mária döntését színtiszta
önzetlenség vezérelte. Esélyt akart adni a kislányának, még azon az
áron is, hogy utána élete végéig kínozza a bizonytalanság.

Mária nem érte meg a háború végét, és hogy a kislányával mi

történt, nem tudja senki. Nemcsak bizonyíték, utalás sincs rá, hogy
1944 júniusában talált volna valaki egy elhagyott gyermeket. Ez
persze nem jelenti feltétlenül, hogy nem talált. Mert ha igen, és
helyén volt az esze meg a szíve, akkor biztos nem a csendőrökhöz
szaladt vele. De az ötvenes években szárnyra kapott egy
legenda Losoncon: nyári estéken gyereksírás hallatszik a patak felől.
Mintha a cső belsejéből jönne a hang. Azt beszélik, nyomozott
arrafelé a rendőrség is, de nem találtak semmit. Van, aki szerint a
kislány szelleme sír, mások meg azt mondják, csak a szél fütyül.
Nem tudom. Én sosem hallottam azt a sírást. Igaz, inkább nem is
mentem a patak felé nyári éjszakákon.

A közjáték után a rabbi áttért egy másik fontos megbeszélnivalóra.

- Mint látjátok, két vödröt kaptunk. Az egyikben víz van, ehhez

adtak egy bádogbögrét is. A másik vödör a szükségünk elvégzésére
szolgál. Mivel nem tudjuk, milyen hosszú lesz az út, kérem, ivás
közben gondoljatok a többiekre is. Ami a másik vödröt illeti, meg kell
beszélnünk, ki fogja üríteni. Ki kell önteni azon a kis ablakon át -
mutatott a jobb felső sarokba.

Önként természetesen senki sem jelentkezett, ellenben elhangzott

egy javaslat, hogy csinálja a vagon legfiatalabb utasa. Nem
tiltakoztam - eszembe sem jutott ugyanis, hogy én leszek az. Volt
velünk ugyan néhány tíz-tizenkét éves is, de ők még nem lettek
volna képesek a vödröt a fejük fölé emelni és kiönteni az ablakon.

Erre jutott az anyákkal folytatott rövid vitát követően a rabbi is.

- Sajnálom, Ibolyka, de a te feladatod lesz.

- Tényleg én vagyok a legfiatalabb? Nem a Jula Olbrachtová? -

kérdeztem csendesen, reménykedve.

Rám nézett, összeszorította az ajkát, és nemet intett.

- Te novemberi vagy, igaz?

Bólintottam.

- Ő meg szeptemberi. Sajnálom. De ne félj, majd én segítek.

Az első, akinek szüksége volt a vödörre, pont apuka volt. Mindenki

próbálta kitolni a pillanatot. Senki sem akart az első lenni, aki ráül a
vödörre, kellemetlenné téve ezzel a szégyennel a maga, az ürítést
kísérő hang- és főleg szaghatásokkal pedig hetvenkilenc utastársa
életét.

Apukának viszont nagyon fájt, görcsölt már a hasa, a homlokára

hatalmas verejtékcseppek ültek.

- Mi a baj? - kérdezte ijedten anyuka.

Apuka sápadt volt, izzadt, nehezen vette a levegőt.

- Én... azt hiszem, hasmenésem van... - felelte tanácstalanul, a

hasát fogva.

Látszott, hogy a belei már nem sokáig bírják el a tartalmukat. Majd

belepusztult a gondolatba, hogy neki, a köztiszteletben álló

polgárnak ennyi ember előtt kelljen ráülnie a vödörre. Inkább
visszatartotta, és kínlódott.

- Jaj, szegénykém! Itt bizony nincs mit tenni, szívem, irány a vödör!
- biztatta anyuka kedvesen, de apuka úgy nézett rá, mintha azt
mondta volna, hogy ölje meg a szomszéd macskáját, és egye meg a
szívét. Anyuka azonban nem hagyta annyiban.
- Andor! Tudom, hogy megalázó, de meg kell tenned. Elfordulunk,
én elkezdek énekelni, a többiek csatlakoznak, te meg közben
elintézed a dolgodat.

Apuka küzdött még egy darabig a beleivel, de azok erősebbnek

bizonyultak nála. Előregörnyedve, araszolva megindult hát a vödör
felé. Mikor a többiek látták, mi készül, igyekeztek minél távolabb
kerülni a „vécétől” vagy legalább hátat fordítani neki.

Apuka odaért. Elgyötört pillantást vetett anyukára, aki rámosolygott,

és elkezdett énekelni. Egyesek eleinte értetlenül, mi több, haragosan
néztek rá, hogy mi ez a dalolászás, de aztán megértették. Hátat
fordítottak apukának, és a lehető leghangosabban énekeltek, hogy
legalább méltóságának foszlányai megmaradjanak, és ne érezze
magát rettentő kínosan minden egyes hangnál, ami a belei ürítése
közben elhagyja a testét. Dolga végeztével visszaverekedte
magát anyukához, erősen magához ölelte, és láttam, hogy könnyes
a szeme. Anyuka megsimogatta az arcát.

- Jóban-rosszban. És ez nem volt olyan rossz. Csak egy kicsit

szokatlan - mondta mosolyogva.

Aprócska győzelem volt ez a brutalitás, a megaláztatás ellen.

Onnantól fogva, ha valakinek használnia kellett azt a rémes vödröt,
hangosan énekeltünk.

El akarták venni a méltóságunkat. De mi nem adtuk. Ami velünk

történik, az önmagában nem jó vagy rossz. Azon múlik minden, hogy
állunk hozzá. Az elgázosításra ez persze nem vonatkozik. Ott már
nem számít a hozzáállás. De az nem is a méltóságról, hanem az
embertelenségről szól. Az ellen pedig csak még nagyobb
embertelenséggel lehet harcolni. És azt mi nem tehettük. De
én hallottam, hogy még ott, a gázba menet is akadt, aki tudott
énekelni.

Sokszor öntöttem ki azt a vödröt. Hogy hányszor, nem emlékszem,

pedig akkor mintha számoltam is volna. Ha kétharmadig megtelt, ki
kellett üríteni, különben hevesebb fékezésnél vagy induláskor
kilöttyent belőle.

Rögtön az első alkalom kisebb katasztrófával végződött. Ahogy

igyekeztem minél kijjebb billenteni az ablakon, a szél visszacsapta a
tartalmát a kezemre, az arcomra, a ruhámra. Csupa mocsok lettem.
Anyuka előkotort nekem egy másik blúzt meg szoknyát, és segített
átöltözni. Mivel nem akartuk pazarolni az ivóvizet, nem mosakodtam,
csak megtörölgettem magam egy nedves zsebkendővel. A piszkos
ruhát aztán köténynek használtam minden további vödörürítésnél.
Rémes volt.

Legalább három napig voltunk úton. Ez idő alatt a vonat vagy

harmincszor megállt, de egyszer sem nyitották ki a vagon ajtaját,
senki sem adott be vizet vagy ennivalót. Úgy tűnhet, a háromnapos
vonatút nem olyan vészesen hosszú. Nekünk azonban fogalmunk
sem volt, mennyi ideig fogunk utazni. Senki nem mondta, hogy
három napig mentek majd, és hogy Lengyelországba. Mert
ha mondta volna, akkor jobban be tudtuk volna osztani az erőnket a
hosszú, kényelmetlen, büdös, fájdalommal, félelemmel, könnyekkel
teli úton.

És azt hiszem, ennek is szerepe volt abban, hogy apuka ott a

vagonban megháborodott, bár lehet, hogy nem ez a megfelelő orvosi
terminus. Talán helyesebb lenne, ha azt mondanám, megroppant.
Hogy teljes súlyával ránehezedett az utolsó hónapoknak a terhe,
meg a bizonytalanság, hogy hova visznek. A Sanyi halála okozta
fájdalom, amelyet magába kellett fojtania, az irántunk érzett
aggodalma és hogy bizonyára félt is, féltette az életét.
Mindez együttesen okozhatta, hogy míg az első napon
kiegyensúlyozottnak tűnt és segített a rabbinak bátorságot önteni a
többiekbe, másnap már csak ült némán. Ha szóltunk hozzá,
megeredt a könnye. Nem zokogott, nem sírt hangosan, csak
a könnye folyt. Nagyon rossz volt ezt látni. Apuka hagyományos fajta
férfi volt: erős, határozott, a családjáról mindig gondoskodni kész. És
most nem volt képes erre. Kivették a kezéből a lehetőséget, és ő úgy
érezte, csődöt mondott férfiként. És apaként. Sanyi halálhíre nagyon
megrázta. Szétesett tőle a lelke. Nem hitt benne többé, hogy túléljük.

- Ilonka - szólalt meg végül -, mondanom kell valamit.

- Mondjad csak, Andorkám, hallgatlak.

- Bocsáss meg. Bocsáss meg nekem, ha tudsz!

- Mit kellene megbocsátanom?

- Hogy nem tettem értetek, értünk többet. Hogy most itt ülünk ezen
az átkozott vonaton, és visznek a vágóhídra, ugyanúgy, ugyanabban
a kocsiban, mint azelőtt a borjakat. Nem hittem, nem is sejtettem,
hogy ennyire elfajulhat az egész. Neked volt igazad. El kellett volna
bújtatnunk a fiúkat, és nekünk is velük kellett volna szöknünk.

- Te megtettél mindent, szerelmem. Gondoskodtál rólunk,

gondoskodtál a többi rokonról, nem hagytál el bennünket, példás férj
és nagyszerű apa maradtál ezekben a szörnyű időkben is. Nincs
semmi, amiért hibáztathatnád magadat. És ki tudja, mi lett volna
velünk, ha elmenekülünk. Hova mentünk volna? Túl egyszerűen
képzeltem el az egészet. De ne félj, valahogy majd csak
kibírjuk! Van egy olyan érzésem, hogy nem tart már sokáig.
Elfáradtak a németek, nem mennek túl jól a dolgaik, és mindenkinek
elege van a háborúból, így öt év után. Békességre vágynak az
emberek. Azt a néhány hónapot kibírjuk valahogy,
aztán hazamegyünk - biztatta anyuka.

- Nem, nem, Ilonka - ingatta a fejét apuka. - Mi nem megyünk

többé haza. Ott fogunk elpusztulni. Ahol ez a vonat megáll és kinyílik
az ajtaja, ott lesz a sírunk. Minket most kivégzésre visznek! Én pedig
itt ücsörgök ezen a bőröndön, és engedtem, hogy téged meg
Ibolykát bezárjanak ebbe a marhavagonba. Jöttünk, felszálltunk
szép szófogadón - mondta, és sírva fakadt újra.

- De mit tehettünk volna? Agyonlőnek, ha ellenállunk.

- Lehet, hogy még az is jobb lett volna, mint az, ami vár ránk.

- És lehet, hogy nem. Hát lenne szíved, lenne bátorságod

eldönteni, hogy jobb, ha Ibolykát most rögtön agyonlövik, anélkül
hogy tudnád, hova is megyünk tulajdonképpen? Látod, milyen
butaságokat beszélsz? Nem adhatod fel a reményt! Ha gyerekeid
vannak, mindig abban kell hinned, hogy van esély a túlélésre, és
olyanra gondolni sem szabad, hogy véget vetsz az egésznek,
csak mert attól félsz, hogy ami jön, az még rosszabb lesz! Ha meg
kell halnunk, hát meghalunk. De mi van, ha mégse kell? Mi van, ha
tényleg munkatáborba visznek, akármilyen kegyetlen feltételek közé
is? Mi van, ha a legrosszabb, ami ott történhet velünk, az a nehéz
munka, az éhség és a hideg? Ha ezt tudnád, mernéd mondani, hogy
jobb lenne, ha inkább most halomra lőnének mindnyájunkat? - porolt
anyuka, de a szemében szánalom ült.

Sajnálta apukát, amiért ilyen lelki gyötrelmeket él át.

- Nem. Nem merném. És ez az egészben a legrosszabb. Érted?

Hogy nem tudom, érdemes-e kibírni! Ha belegondolok, milyen
csúnyán bánthatnak téged meg Ibolykát, én meg nem tudom, hogy
lenne-e még utána erőtök, kedvetek élni.

Hogy nem lenne-e jobb, ha most rögtön megölnélek benneteket, és

akkor megkímélnélek a szenvedéstől.

- Mit beszélsz?! Megölni? Neked elment az eszed! - meredt rá

anyuka hitetlenkedve.

- Nem. Nem tudom. Talán. Nagyon féltelek benneteket, Ilonkám -

tördelte reszkető kezét apuka. Rettentő sápadt volt, az arca beesett,
szemében szorongás ült. - Annyira, hogy inkább holtan látnálak, mint
szenvedve, megtörten. Ki garantálja, hogy ott, ahová visznek, nem
történik meg Ibolykával is ugyanaz, ami a téglagyárban a lányokkal?
Ki garantálja, hogy nem kínoznak meg benneteket?

- Senki. Az égvilágon senki - felelte anyuka.

Ott ültem mellettük a földön, a térdemet átkarolva. Sírtam.

- Nagyon szerencsésnek kell lennie, hogy ne történjen vele ilyesmi

- ezt apukának mondta, de közben végig engem nézett.

Szomorúan, de nem megtörten. Egy kicsit el is mosolyodott, majd

visszavándorolt a tekintete apukára.

- Veled ellentétben én azonban még mindig hiszek abban, hogy

szerencséje lehet. Egyébként meg mi volt a terved? Meg akartál
fojtani? Vagy kilökni a vonatból? - kérdezte úgy, hogy érezhető volt:
az egyetlen lehetséges válasz a nem tudom, ami egyben azt mutatta
volna, hogy csak a bizonytalanság és a sorsunk feletti aggodalom
okozta pillanatnyi gyengeségről volt szó.

Apuka felpillantott, és hosszan, nagyon hosszan nézett anyuka

szemébe. Aztán lassan benyúlt a kabátja belső zsebébe. Rongyba
tekert kést vett elő.

- Te jó ég! - szörnyedt el anyuka, amikor megértette, hogy apuka

komolyan gondolta.

Hogy lélekben erre az eshetőségre is felkészült. Hogy megöl minket.

Csak hogy kevesebbet szenvedjünk.

- Add ide! Kérlek szépen, add ide. Nem szeretném, hogy újra
kísértésbe ess. Ez nem a te dolgod, hallod? Erről nem neked kell
döntened! Sőt nem is szabad!

Letérdelt apuka mellé, aki még mindig a bőröndön ült, és megfogta a

szabad kezét.

- Értelek, Andorkám. Pontosan tudom, mi bánt ennyire, de ezt

nem engedhetem meg. Túl nagy teher lenne. Nem a mi dolgunk, és
nem a tiéd a döntés. Majd dönt a Mindenható. Nekünk azért kell
megtennünk mindent, hogy megmutassuk neki: életben akarunk
maradni. Add ide!
Apuka odaadta a kést, és egészen kicsire összehúzta magát. Sokkal
kisebbnek, sokkal öregebbnek nézett ki, mint amilyen valójában volt.
A helyzet alakulása összeroppantotta. Mindeddig még volt választási
lehetősége. Igaz, rossz és még rosszabb dolgok között választhatott,
de választhatott. Mostantól fogva ki volt szolgáltatva annak, ami jön.
Anyuka odaverekedte magát a kis ablakhoz, és kihajította a kést.
Apuka csak nézte és sírt. Most már tényleg nem volt semmi, amivel
befolyásolhatta volna, mi történik velünk. Most már csak a
szerencsében bízhatott, arra viszont ebben a helyzetben nem volt
képes. Elveszítette a reményt. A sok-sok órán át, amit még a
vonaton töltöttünk, mindvégig a bőröndjén ült, az elviselhetetlen
hőség ellenére a télikabátjába burkolózva, szemét a földre
szegezve. Megpróbáltam közelebb húzódni hozzá, beszélgetni vele,
de csak ingatta a fejét.

- Bocsáss meg, Ibolyka. Erős apát érdemelnél, és én nagyon

szégyellem, hogy nem vagyok az. Próbáljatok együtt maradni
anyukával. Remélem, a sors kegyes lesz hozzátok. Ez az egyetlen,
amit még szeretnék, ez lesz az utolsó gondolatom is.

Rettentően sajnáltam, elkeserített az állapota. Egyrészt miatta, mert

szinte fizikailag észlelhető volt, hogyan emészti fel a rettegés.
Másrészt miattunk, mert így magunkra maradtunk anyukával még
azelőtt, hogy a rámpán elszakítottak volna apukától.

A negyedik napon megállt a vonat, kinyílt a vagon ajtaja.

Auschwitzban voltunk.
A koncentrációs tábor
Auschwitz-Birkenau, 1944. június-augusztus

1944. június 13-án, délelőtt tíz óra tájban érkeztünk meg

Auschwitzba. Keddi nap volt.

Megállt a vonat. Kutyák csaholását, német vezényszavakat

hallottunk. Kinyílt a vagon ajtaja. Az ajtón beáradó napfény egy
pillanatra mindenkit elvakított. Nyolcvan ember. Nyolcvan
agyonizzadt, piszkos, éhes, szomjas, kimerült, rémült ember. A mi
vagonunkban mindenki túlélte az utat. A háború után tudtam meg,
hogy cukorbeteg nagyanyám nem bírta ki. A második napon
meghalt.

Amikor a szemünk hozzászokott a fényhez, először pillanthattuk

meg a jellegzetes, auschwitzi kék-fehér csíkos mundért és az
azonos anyagból készült, lapos sapkát. Ebből is látható volt, ki az,
aki már hosszabb ideje a tábor lakója. Nekünk, az utolsó
transzportokkal érkezetteknek ugyanis nem jutott már ebből
a csúnya, ám tartós öltözetből.

- Raus! Alle raus! Kifelé! Mindenki kifelé! - kiabálta németül a

komor, beesett arcú rabruhás.

Mellette egy SS-katona állt, farkaskutyát tartott láncon. A fenevad

ugatott és ugrált, míg a katona rá nem rivallt. Ekkor azonnal leült, és
várta a további utasítást.

Mi pedig igyekeztünk eleget tenni a felszólításnak. Mivel azonban itt

nem volt palló, a kocsi pereménél leguggoltunk vagy leültünk, és
ugrottunk. A fiatalabbak segítettek az idősebbeknek. Akkor
érinthettem meg utoljára apukát. Nagyon féltem, hogy jelenetet
csinál vagy megtagadja a kiszállást.
- Megérkeztünk, apuka. Gyere, szálljunk le - mondtam
mosolyogva.

Elkínzott, fáradt arcán egy pillanatra felvillant az érdeklődés. Nem

tudom, mennyit fogott fel abból, amit mondtam neki, mindenesetre
nagyon megkönnyebbültem, hogy ellenkezés nélkül velem tart. Én
szálltam le először. Leültem, lelógattam a lábamat a kocsi széléről,
és ugrottam. Apuka leadogatta a bőröndjeinket, aztán megfogta a
kezemet, hogy el ne veszítse el az egyensúlyát, miközben próbál
lecsusszanni. Anyukát együtt segítettük le. Apuka
meglepően nyugodt volt. A szörnyű feszültség miatt, amit a vonatban
átélt, attól tartottunk, hogy ráveti magát az első őrre és lelöveti
magát. De nyugodt volt. Szinte természetellenesen. Kapkodás volt
mindenütt, zűrzavar, senki sem tudta, merre induljon, útban volt
mindenki mindenkinek. De apukán ebből semmi nem látszott. Mintha
hirtelen megtalálta volna elvesztett egyensúlyát. Amint
anyukát lesegítettük a kocsiról, máris ott termettek a kápók, és
hajtották apukát másfelé. Akkor láttam őt utoljára. Ahogy tartja a
kalapját és igyekszik besorakozni a többi férfi közé.

A rámpán ugyanis azonnal elválasztották a férfiakat a nőktől. Máig

sajnálom, hogy nem mondtunk egymásnak semmit, el sem
búcsúztunk. De a gyengéd szavak nem illettek a rámpán uralkodó
hangulathoz, és nem akartam őt újra felzaklatni. Különben is azt
gondoltam, hogy néhány órán belül úgyis találkozunk valahol,
bármekkora is az a tábor. Lehet, hogy csak szögesdróton át - mert
azt tudtuk, hogy el van különítve a férfi meg a női rész -, de biztos
látjuk majd egymást. Nem mondtam hát neki semmit.

A vonatunk Auschwitz II-Birkenau, a legnagyobb német haláltábor

rámpájára gördült be. Birkenau egyetlen céllal épült:
megsemmisíteni a lehető legtöbb zsidót és a birodalom többi
ellenségét. A mi transzportunk érkezésének idején a kapacitása napi
tizenkétezer ember elgázosítása és elégetése volt. Egy
városnyi emberé.

Ez a vasúti szakasz a rámpával együtt mindössze egy hónappal a

megérkezésünk előtt készült el. A vonat közvetlenül a II-es és III-as
gázkamrák mellett állt meg. Ezekről első pillantásra nemigen lehetett
megállapítani, milyen célt szolgálnak. Alacsony téglaépületek,
amelyekben akár zuhanyozók is lehettek, amint azt az SS-ek és a
kápók állították.

Felsorakoztattak bennünket. Több fénykép is dokumentálja a

magyar zsidók 1944 májusi és júniusi érkezését. Mindenkin, még a
kisgyerekeken is kabát van, amit gondos anyáik adtak rájuk. Hiszen
a nyár után jön a tél, és szükségük lesz rá. Észszerű, ám naiv
gondolatmenet volt. A vonatról leszálló gyerekek számára már azon
a meleg júniusi napon eljött a tél.

Harmincegyünket, akiket különválasztottak a gázkamrákba

indulóktól, valóban zuhanyozni vittek egy olyan barakkba, amely az
új foglyok fertőtlenítésére szolgált.

- Vetkőzni! Mindent levenni! - adta ki az ukázt az egyik kápó.

Nem mozdultam. Meztelenre kell vetkőzni?! De hiszen itt van egy

csomó idegen férfi! Ezt nem gondolhatják komolyan!

De komolyan gondolták. A lányok, nők bizonytalanul tekergették a

fejüket, hogy nincs-e valahol egy öltözőfülke vagy legalább függöny,
de nem volt. Csak néhány fapad, és fölöttük falra szerelt fogasok;
ezekre kellett akasztani a ruhát. A férfiak nekiláttak a vetkőzésnek,
és mikor a kápók észrevették, hogy mi csak állunk, egyikük dühösen
kiabálta:

- Vetkőzni! Azonnal! Láttunk mi már eleget a fajtátokból, azt

hiszitek, kíváncsiak vagyunk rátok?!

- Én igen! - szólt a sarokból egy derűs hang.

Hatalmas termetű férfi volt. A mészárosokat képzeltem mindig

ilyennek. Az a fajta, aki puszta öklével képes letaglózni egy ökröt.
Nagy, kerek fej, rövid bikanyak, amely szinte beleolvadt a széles
hátba és mellkasba. Karja a teste többi részéhez képest kissé rövid,
ám rendkívül izmos, és olyan sűrű fekete szőr borította, hogy nem
szőrre, hanem egy állat bundájára emlékeztetett.

A hentes szemtelenül, kihívóan bámult minket.

- Ha nem akartok rögtön az elején egy jó verést, azonnal fogjatok

neki! - ordított megint az első kápó.

A lágerben idővel megtanultam, hogy nem azok a legrosszabbak,

akik kiabálnak. Gyakran volt érvényes az „amelyik kutya ugat, az
nem harap” elv. Az ordítozó kápó nem üt. Vagy csak ritkán. A
legrosszabbak azok voltak, akik csendesen vagy egyáltalán nem
beszéltek, sőt néha kedvesen mosolyogtak.

Tekintetemet a földre meg a blúzom gombjaira szegezve vetkőzni

kezdtem. Nehéz lehet elképzelni, mennyire szégyelltem, mennyire
megalázva éreztem magam. A testem mindaddig kizárólag az
enyém volt, utoljára három-négy éves koromban látott valaki
meztelenül. És most egyszeriben itt volt ez a csomó idegen tekintet.
Igyekeztem legalább a kezemmel eltakarni azt, amit nem akartam
nekik megmutatni. Amikor mindannyian pucérok voltunk, öt
további fogoly jött be, kezükben borotva, zsilettpenge. Ötösével
felsorakoztattak, és nekiláttak minket leborotválni. Az első ötös
sorban három nő és két férfi volt. Letérdeltették őket, úgy estek neki
a fejüknek. A pengék szemmel láthatóan életlenek voltak, és inkább
csak nyúzták, mint borotválták a fejbőrt. Ráadásul nagyon
felületesen dolgoztak, gyakran akár teljes haj tincseket is
meghagyva. Az áldozatok így még rosszabbul néztek ki, mint
teljesen kopaszon. És az a hang! Ahogy a borotva kaparta a bőrt,
tépte a hajat! Iszonyú volt hallgatni, főleg hogy tudtuk, ránk is ez vár
hamarosan. De aztán még megdöbbentőbb dolog következett:
amikor a fejek úgy-ahogy elkészültek, utasították a
„kuncsaftokat”, hogy emeljék fel a karjukat, és nekiláttak leborotválni,
azaz megint inkább lenyúzni a hónalj szőrzetüket. Aztán fel kellett
állniuk, és olyasmi következett, ami szinte letaglózott: az emberi
méltóság teljes semmibevétele.
A férfiaknak olyasmit mondtak, hogy „Markold meg rendesen, ha
nem akarod, hogy véletlenül lenyisszantsam!”, a nőknek meg hogy
„Szét a lábat, és tartsd ki rendesen azt a terpeszt!” Ezt fogják
csinálni velem is?! Leborotválják a... a...? Undorodva, rémülten
néztem a jelenetet.

Igen. Azt csinálták velem is. A hajamnak a tarkómtól a homlokom

felé estek neki, így még jobban fájt, és tényleg sokkal inkább tépték,
mint borotválták. A hónaljamat úgy összevagdosták, hogy egy
darabig nem tudtam rendesen leereszteni a karomat, különben
izzadni kezdtem, és úgy éreztem, mintha sóval hintették volna be a
sebeimet. És amit odalent csináltak... Rettenetesen csípett, mart,
fájt. Sírtam, de a rémülettől, undortól és szégyentől megmerevedve
tűrtem. Amikor a nő, aki borotvált, durván a combomba markolt,
hogy jobban hozzáférjen a munkához, úgy éreztem, a bőrömbe égett
a keze nyoma.

Amint mindannyiunkkal végeztek, lekenték frissen borotvált

testrészeinket valamiféle fertőtlenítőoldattal. Fogtak egy
festőpemzlit, bemártották egy fehér folyadékkal teli vödörbe, és
végigmentek a lenyúzott, sebes bőrfelületen. Borzasztóan csípett.
Amikor ott, alul húzta végig az ecsetet, úgy éreztem, mintha lángba
borult volna az egész bensőm. Nem voltam többé ember. Nem
voltam már Ibolya. Legalábbis kívülről nem. És olyan zaklatott,
megalázott, megszégyenült voltam abban a pillanatban, hogy ha
valaki azt mondja, véget vet az egésznek, elfogadtam volna.
Reszkettem szégyenemben, szerettem volna elsüllyedni.
Hányingerem volt, úgy éreztem, elrabolták a
lelkemet, megerőszakoltak, ezt nem lehet túlélni.

Végül azonban ez a rémes élmény is hozzásegített ahhoz, hogy

mégis életben maradtam. Akkor tényleg olyan szörnyűségnek éltem
ezt meg, hogy amikor később, józanul átgondoltam az egészet, jól
leszidtam magam, hogy miért kellett ettől annyira odalennem. Hiszen
nem önként mutogattam magam, és hogy így elcsúfítottak - valóban
szörnyen néztem ki kopaszon -, segített abban, hogy ne akadjon
meg rajtam a kápók szeme és ne hívjanak be a szobájukba. Azzal
is vigasztaltam magam, hogy a fertőtlenítésnek köszönhetően
legalább elkerülnek majd a lapos- és közönséges tetvek meg az
egyéb élősködők, amelyek a legkülönfélébb betegségeket
terjesztették a lágerben. És azt is ennek köszönhettem, hogy a
későbbiekben rám váró, sokkal kegyetlenebb, sokkalta megalázóbb
helyzeteket már könnyebben viseltem lelkileg. És azt hiszem,
ennek köszönhettem, hogy életben maradtam. Csak mert az út
legelején tragédiaként éltem meg egy olyan jelentéktelen dolgot,
mint az intim testrészem leborotválása. Ami miatt akkor
legszívesebben meghaltam volna. És mikor rájöttem, hogy ez
micsoda butaság volt, soha többé nem engedtem, hogy bármi is
ilyen mélyen a lelkembe gázoljon. A Mengele csapatába tartozó
orvosok fájdalmas, megalázó, kegyetlen kísérletei sem. Fizikailag
persze fájt, de nem engedtem, hogy ez a fájdalom túl mélyre
hatoljon. Hogy valaki fogdossa, szétfeszegeti a legintimebb
testrészemet, különböző tárgyakat dugdos bele, azt sem a saját
szégyenemnek tartottam többé. Hanem az övéknek.
Magyar zsidók érkezése Birkenauba 1944 júniusában

A borotválás-fertőtlenítés után átvittek egy másik barakkba ruhát

meg cipőt vételezni. Nem is barakk volt az, hanem hangár, tele
ruhával, bőrönddel, cipővel. Halomba hányva az egész. A gyakorlat
ugyanis az volt, hogy az érkező transzportnak a rámpán kellett
hagynia a bőröndjeit. Azt mondták nekik, később visszakapják.
Mintha szállodába érkeztek volna, ahol majd a boy felviszi
a poggyászt a szobájukba. Valójában azonban az történt, hogy míg
a csoportot terelték a gázba, jött egy fogolykommandó, átvitte a
csomagokat a hangárba, és átadta az itt dolgozó női foglyoknak.
Ezek sorra kinyitották a koffereket, kiszórták a tartalmukat egy
lepedőre, és nekiláttak a holmi osztályozásának. Pénz, arany,
ékszerek, egyéb értéktárgyak, például ezüst gyertyatartók vagy
a Tóra olvasásánál használt mutatópálcák. Ha az SS-eknek nem volt
kedvük sokáig várni, hogy a frissen érkezett, pucér foglyok megfelelő
öltözékhez jussanak, akkor a raktárosok az éppen beérkezett
bőröndökből nyomtak valami ruhát a kezükbe. Hogy a mérete jó volt-
e vagy sem, nem érdekelt senkit. A rabok jó esetben elcsereberélték
egymás között a nem passzoló darabokat.

Ez történt a mi csoportunkkal is. Mikor a hangárba betereltek, pont a

mi bőröndjeink tartalmát szortírozták a raktárosok, és mindenkinek a
kezébe nyomtak valamit a halomból. Én egy aprócska nőhöz
kerültem. Könyökig beletúrt az egyik kupacba, és előhúzott belőle
valami feketét. Megörültem, hogy nem a csíkos rabgúnyában kell
majd járnom, de csak addig tartott az örömöm, míg meg nem
néztem alaposabban, mit kaptam. Hosszú, fekete estélyi ruha volt,
mellrészén pillangót formázó csipke, ujjak helyett csupán vékony
vállpántok. Mire számított vajon a tulajdonosa, mikor a lágerba
készülve ezt pakolta a kofferébe? Évekkel később visszagondoltam
egyszer a pillangós estélyire, és az jutott eszembe, hogy ez volt a
legszebb, legdrágább, legpompásabb ruha, amit valaha is magamra
öltöttem. Akkor azonban világos volt, hogy itt ez ügyetlen viselet
lesz, hogy fázni és bukdácsolni fogok benne. De nem adtak helyette
mást. A nő kifejezéstelen arccal a kezembe nyomta az estélyit, az
SS meg hajtott is a következő állomáshoz. Itt egy pár facipőt
kaptam. Valódi facipőt, biztos valami holland nőé lehetett. Szűk volt
és kicsi, de ez volt a legkisebb kínom. Kopasz voltam, a hónaljam és
az ölem csupa seb, csípte mindenemet a fertőtlenítőszer. Ilyen
állapotban öltöttem magamra a fogolymundéromat: egy estélyi
ruhát. Csipkepillangóval a mellrészén. Halálfejes lepkének láttam
abban a pillanatban. Én is annak éreztem magam. Belebújtam a
szűk facipőbe. Az igazi rabruhások jobban jártak. A csíkos uniformis
ugyan kemény, merev, szúrós anyagból készült, és rettentően
bűzlött, amint egy kis nedvesség érte, de a zubbonyt nyakig fel
lehetett gombolni, és kis szerencsével viselhető volt alatta
más ruhadarab is. Erre az én pántos ruhámban nem volt esélyem,
azonnal észrevették volna a felügyelők. És ha valakinél plusz
ruhadarabot találtak, azért büntetés járt: korbácsolás vagy gödör. Ez
utóbbinál a vétkest leeresztették egy szűk gödörbe, ahol épp csak
annyi hely volt, hogy összekuporodva leüljön. Sokakat már csak
holtan húztak ki onnan.

A rendes női egyenruhához nadrág és kék kendő is járt. Ezt eleinte

elcsúfított fejük elfedésére használták, később azonban, mikor
hűvösre fordult az idő, inkább a nyakukon, a gallérjuk alatt kötötték
meg, hogy ne fújjon be a szél a zubbonyuk alá.

- Los! Los! Mozgás, mozgás! - üvöltöztek az SS-ek.

Fel kellett sorakoznunk. Miután felöltöztünk, elkülönítették a férfiakat

a nőktől. A lágerben ugyanis nem lehettünk együtt, nehogy véletlenül
sor kerüljön arra, amit ők úgy neveztek, hogy nemkívánatos
érintkezés.

Én több más nővel a csoportból az A4-es büntetőbarakkba kerültem.

Hogy miért pont oda helyeztek minket, nem tudom. Ebben a
barakkban - vagy ahogy nevezték: blokkban - köztörvényesek voltak.
Nők, akik megölték a gyereküket, férjüket vagy épp a
vetélytársnőjüket. És valóban veszélyesnek tűntek, már ránézésre
is. Voltak itt továbbá prostituáltak - öregek, fiatalok, szépek,
kiéltek, mindenféle fajta. Ezerkétszázan voltunk összesen. Egy olyan
épületben, ami ötszáz embernek is szűkös lett volna.
Mivel már délután volt, mire a szállásra értünk, ebédet nem kaptunk.
Vártam, hogy valaki megmondja, mit kell most csinálni, hova tegyük
a holminkat, de gyorsan rájöttem, hogy ezt ugyan hiába várom.

- Újak vagytok, mi? - szólt a hátam mögül egy rekedtes hang.

Megfordultam. Megállapíthatatlan korú nő állt előttem. Éppúgy

lehetett

harminc-, mint ötvenéves. Pár centis barna hajából arra

következtettem, hogy biztos eltöltött már itt néhány hónapot.

- Igen - bólintottam, és nyújtottam a kezem. - Ibolya vagyok,

örvendek.

- Hát, nemigen hiszem, hogy örvendesz, és ezeket az úri

huncutságokat úgyis hamar el fogod itt felejteni. Itt egy cél van,
túlélni. Annak az egynek örvendhetsz - bökte oda nyersen, mikor
azonban látta, hogy ezen mennyire meghökkenek, kissé
barátságosabb hangnemben folytatta. - Anna vagyok. Négy
hónapja jöttem.

- És milyen rendszerben működik a tábor?

- Működik? Hát, azt nem tudom, hogy működik-e. Az egésznek az

a lényege, hogy ők próbálnak megölni, te meg próbálod ezt legalább
egy kicsit megnehezíteni.

- Értem - bírtam nagy nehezen kinyögni.

Anna valószínűleg megsajnálta a kis zöldfülűt, vagy csak szórakozni

akart egy kicsit - nem tudom, de így szólt:

- Gyere, körbevezetlek. Nekem ugyan senki sem fogta a kis

kacsomat, amikor idejöttem, de tulajdonképpen miért is ne
segítenék.

- Nézz körül jól! - mondta, mikor kiléptünk a barakkból, és a

jobbjával széles ívet írt le.
- Ez itt Birkenau. Lengyelül Brzezinka. Munkatábornak nevezik, de
ez ne tévesszen meg. Ne hidd, hogy azért hívják így, mert te
szorgalmasan dolgozol, ők meg cserébe enni adnak. Kétféleképpen
„munka” a tábor: vagy mi dolgozzuk magunkat halálra, vagy ha
mégsem, akkor nekik van dolguk azzal, hogy megöljenek. A
kamrában vagy abban a blokkban, ni, ahol embereken kísérleteznek
- mutatott egy közeli barakk felé.

- Miféle kamrában? És hogyhogy kísérleteznek?

Riogatni akar, gondoltam, és kételkedni kezdtem benne, hogy a nő

épelméjű. Tudtam, hogy a táborban nem nehéz megbolondulni. Egy
ismerősünk levelezőlapot kapott a lágerben raboskodó húgától. Azt
írta, hogy jól van, egy raktárban dolgozik, a koszt bőséges, hetente
egyszer színházi előadás van, és üdvözletét küldi mindenkinek, főleg
édesapának. Ez furcsa volt, hiszen az apjuk vagy húsz éve meghalt.
A zlatnói üveggyárban dolgozott, ott érte valami szörnyű baleset az
olvasztókemencénél. Amikor odahaza felolvasta nekünk az
ismerős ezt a lapot, azt hittem, elmentek otthonról a húgának,
hülyeségeket beszél összevissza. Később értettem csak meg, hogy
ezen a fortélyos módon igyekezett jelezni: a láger élet-halálról szól.
Kemencékről.

Anna rám bámult, aztán kissé ellágyultak kemény arcvonásai.

- Nem tudsz semmiről, igaz? Azt mondták nektek, hogy dolgozni

jöttök, előkészítitek a helyet a többi zsidónak, akiket később
idehoznak?

Bólintottam.

- Hazudtak, Ibi. Nem fogunk mi itt építeni semmit. Legalábbis

magunknak meg a többi zsidónak biztos nem. Látod ott azokat a
kéményeket? - mutatott a sűrű fekete füstöt okádó négy oszlop felé.
- Mit gondolsz, mi az ott?

- Nem tudom. Valami gyár?

- Hát... Tulajdonképpen az - felelte Anna, és egy darabig nézte a
füstöt némán. - Egy rendkívül jól teljesítő gyár kéménye. A
halálgyáré.

- Ezt hogy érted?

- Hát te még mindig nem kapiskálod? - kérdezte ingerülten. -

Istenem, hát hogyan mondjam el?! Szóval, amit ott látsz, az a
krematórium. Éppen azoknak a holttestét égetik benne, akiket az
imént öltek meg a gázkamrában.

- Mi? De hogyan? És miért?

- Hogy hogyan? Gázzal. Azt mondják nekik, hogy zuhanyozni

mennek. Sőt néha még pár darabka szappant is kiosztanak köztük.
Rájuk parancsolnak, hogy vetkőzzenek le, aztán beterelik őket egy
nagy, ablaktalan helyiségbe. Közvetlenül a mennyezet alatt csövek
húzódnak, és ettől tényleg úgy néz ki, mint egy zuhanyozó. A
bizalmatlanabbak talán észreveszik, hogy az ajtó a helyiség
rendeltetéséhez képest milyen súlyos; annyira nehéz, hogy két
ember kell hozzá, hogy becsukják. De akkor már késő. Rájuk zárult
az ajtó. Légmentesen. Azért ilyen vastag és nehéz. A zuhanyozóban
sötét lesz. Először a kisgyerekek kezdenek sírni és kiabálni, de a
többiek is gyorsan rájönnek, hogy valami nincs rendben. A
zuhanyozókban nem szokott sötét lenni. A tarkójuk tájékán megérzik
azt a kis hidegséget, az előérzet jeges ujját, hogy ennek nem lesz jó
vége, hiába próbálták maguknak bebeszélni.

Elhallgatott. Úgy beszélt az egészről, mintha csak valami

rémtörténet lenne, színpadra alkalmazva. Egy antik tragédia. De
nem az volt. Nem a régmúltban játszódott. Hanem itt és most. Ebben
a pillanatban is, hogy a füstölő kéményeket nézem.

- Aztán megjelenik a fejük fölött egy kis fény. Az egyik SS húzta

félre a fedelet, hogy beszórja a kékes kristályokat. Aztán újra
becsukódik a fedél. A kristályok pedig reakcióba lépnek a levegővel,
és gáz szabadul fel belőlük. Ciángáz. Az emberek fuldokolni
kezdenek. Eluralkodik a pánik. Van, aki menekülne. A masszív ajtón
át. Mások a falat kaparják. Ezt utálják a kápók, mert véres lesz tőle a
fal, telemegy köröm- és húsdarabkával, ők meg pucolhatják, és még
le is kell meszelniük újra. Az emberek nyomakodnak, eltapossák,
lökdösik egymást. Menekülni próbálnak. És közben fuldokolnak.

Elhalkult a hangja.

- De tulajdonképpen jól teszik. Minél többet kalimpálnak, annál

gyorsabban veszik a levegőt, és annál gyorsabban túl vannak rajta.
Legelőször a gyerekek halnak meg, ezért vannak mindig ők a kupac
legalján. Gyakran a saját anyjuk fekszik fölöttük, aki próbálta védeni
a gyerekét. És van, akinek ez sikerül is. Előfordult már, hogy élő
gyereket találtak a gázkamrában. Eszméletlenül persze. A továbbiak
az ügyeletes SS-en múlnak - vagy fejbe lövi a gyereket,
vagy egyenesen bedobatja a kemencébe. Vannak anyák, akik
holtukban is úgy magukhoz szorítják a gyereküket, hogy nem tudják
őket szétválasztani. Ilyenkor mennek a kemencébe együtt.

Rosszullét fogott el, hányingerem támadt. Mi van? Hát hova hoztak

minket? Itt megölik az anyákat, gyerekestül? És ha valaki túléli a
mérgezési kísérletet, akkor még szörnyűbb halált kell halnia? Ez
nem igaz! Ez nem lehet igaz! Hiszen ez a pokolnál is szörnyűbb!
Megszédültem. Le kellett ülnöm a fűbe, hogy el ne vágódjak.

- De hát ez... ezt nem tehetik! Édes istenem, hát miért csinálják
ezt?! Miért? - zokogtam.

- Mert megtehetik. És meg akarják tenni. Azért csinálják.

- De vannak olyanok, akiknek azt mondják, hogy zuhanyozni

mennek, és tényleg zuhanyozni viszik őket! Hisz minket is
mosakodni vittek - próbálkoztam még, de éreztem, ahogy nő
bennem félelem.

- Igen, van, akit tényleg zuhanyozni. Akit jobbra küld Mengele. Akit
balra, az már ott van - mutatott a füstre, ami mintha hirtelen
megsűrűsödött volna. Mintha alá akarná támasztani Anna szavait.
Hatalmas, sötét gomolyagokban nyomakodott ki a kéményből, a
levegőben pernye szállongott. És miből volt ez a pernye?
Emberekből! Az én anyukámból.

A női tábor a sínek felől

Anyukából? Nem! Nem! Ez nem lehet igaz! Nem voltam képes erre
gondolni. Zúgott a fülem, dobolt benne a vér. Nem bírtam elhinni,
amit hallottam. Nem tudtam, és nem akartam elhinni. Képtelen
voltam elfogadni, hogy igaz. Inkább tovább kérdezősködtem, mert
balgán azt hittem, hogy ha nem hiszem el, akkor biztos nem is
történhetett meg.

- Ki volt az, aki a rámpán szétosztott minket? Az az a Mangele?

- Mengele. Megjegyzed, ne félj. Téged kiválasztott a kísérleteihez,

szóval ha túléled, a büdös életben nem felejted el a nevét. Ha meg
nem éled túl, és a másvilágon megkérdezik, ki segített át, te
megmondod, hogy Mengele, ők meg húznak mellé egy újabb
strigulát.
Egy darabig némán ültünk. Képtelen voltam szólni, képtelen voltam
mozdulni. Nem bírtam felfogni, feldolgozni, amit Anna elmondott.
Átérezte, mi játszódik le bennem, vagy pedig emlékezett még rá,
milyen volt, amikor ő szembesült először ezekkel a szörnyűségekkel.
Négy hónapja volt a lágerben. Négy évnek érződött, mert itt
másképp telt az idő.

Csapatokban jártak-keltek körülöttünk a rabtársaink. Birkenau ugyan

nemcsak halál-, hanem munkatábor is volt, de a környezetemben élő
nők közül nem sokan dolgoztak. Nagy részük csak úgy tengett-
lengett a táborban, de kéznél kellett lenniük, ha a laborba hívták
őket. Persze mindez csak fokozatosan derült ki. Ma már tudom,
mekkora szerencsém volt, hogy a kezdet kezdetén
Annába botlottam. Rengeteget segítettek a tanácsai, a tapasztalata.
Részben ezeknek köszönhetem, hogy életben maradtam. A
„hatparancsolatát” sosem fogom elfelejteni.

- Na gyerünk, mert még észrevesznek. Ez a második legrosszabbb

dolog, ami történhet veled - hogy felhívod magadra a figyelmet.
Igyekezz láthatatlan maradni, legalábbis számukra.

Megragadta a karomat, és segített felállni.

- Szóval az első tanácsom: kerülj mindent, ami rád irányítaná a

figyelmüket. Hé, hallod egyáltalán, amit mondok? - kérdezte
ingerülten, mikor észrevette, hogy a fekete füstöt bámulom. - Értem
én, hogy sok ez így, egyszerre, és én biztos nem fogom kérdezgetni,
hogy kivel jöttél meg hogy honnan. De amit most mondok, jól
jegyezd meg. Ha enni adnak - bármit! -, mindig vedd el az
ételt. Próbáld meg ezt a facipőt valami erős bakancsra cserélni.
Sose mondj ellent Bébinek, ő a bloková, vagyis a barakkparancsnok.
Blockälteste. Soha, de soha ne fogadd el egyetlen SS segítségét
sem, ha felajánlja, hogy elvisz a kocsiján, akármilyen fáradt legyél is!
És még egy utolsó tanács, talán a legfontosabb: próbálj
egészségesnek látszani. Minden körülmények között.

A női táborban más blokkok voltak, mint a férfiak részén. Ők a

hajdani istállókban aludtak. Ezek hosszú fabarakkok voltak, két
végükön egy-egy nagy kapu. Némelyikben megmaradtak még a
falon a karikák, amelyekhez kikötötték a lovakat. De míg lóból annak
idején összesen huszonötöt helyeztek el ide, most ötszáz-ezer
ember élt itt összezsúfolódva. Minden barakk közepén állt
egy kemence kéménnyel, és a két fal mentén, a barakk teljes
hosszában háromemeletes fapriccsek sorakoztak. A priccsek
deszkái ferdén álltak.

Erre azért volt szükség, mert a foglyok nagy részét hasmenés, tífusz
kínozta. Mivel azonban a barakkból éjszaka még a latrinára sem volt
szabad kimenni - az ilyesmiért azonnal agyonlőtték volna az embert
-, hát maguk alá csináltak. A híg lé a megdöntött priccsen a lábukhoz
csörgött, és ha netán folytatta útját az alsó szomszédok felé,
azoknak is csak a lábára csepegett. Feltéve persze,
hogy ugyanabban az irányban feküdtek, mint a fölöttük lévők.

Fény annyi volt, amennyit az istálló tetején keskeny sávban

végigfutó világítóablakok adtak.

A női barakkok első pillantásra jobban néztek ki. Téglafaluk volt és

ablakaik. Mivel azonban a tábor egy mocsaras laposra épült, amit
csak tessék-lássék csapoltak le, folyton nedves, nyirkos volt minden.
Nem emlékszem olyan napra, hogy ne láttam volna a tábor területén
sarat. Még a legforróbb nyári napokon is volt. A barakkokat
közvetlenül a nedves talajra építették, méghozzá alapozás nélkül.
Csak úgy egymásra rakosgatták a téglákat, és kész. Szigetelés híján
a falak felszívták a talaj nedvességét, amitől olyan érzése volt
odabenn az embernek, mintha pincében lenne. Egy nedves, dohos,
rossz levegőjű pincében.

- Nézz jobbra! - szólt Anna, mikor beléptünk újra a barakkba. - Az

a bloková szobája. A miénket úgy hívják, hogy Bébi.

A barakkparancsnoki szoba apró helyiség volt, közvetlenül az ajtó

mögött.

Rendes házban szobának semmiképp, legfeljebb kamrának

nevezték volna. Itt azonban abszolút luxusnak számított. Saját
szoba, saját ágy. De hogy igazából mekkora luxus ez, nem sokkal
később tudtam meg.

Beljebb mentünk. Egy kicsit meg kellett hajolnunk és lehajtani a

fejünket, mert az ajtófélfa alacsonyan volt. Később láttam olyan
barakkokat, ahol a fal két oldalán falazott alvórekeszek húzódtak
végig. A rekeszekben három-három prices volt. A legalsó
közvetlenül a földön, ebbe négykézláb kellett bemászni; a középső
pont ülésmagasságban, a legfelsőre pedig a középsőre lépve
kellett felhúzódzkodni. Néhol akadt ugyan erre a célra egy rövid
létra, de nem ez volt a jellemző.

A mi barakkunkban rekesznek, priccsnek nyoma sem volt. A hideg

földön aludtunk. Nem volt a padlón szalma, és nem volt takarónk
sem. Csak a puszta föld. A büntetőbarakk minden tekintetben
büntetett.

- Kizárólag az oldalunkon alszunk. Este így oldalt fekve

egymáshoz lapulunk, a következő sor meg ráfekszik a lábunkra. Éjjel
kettő körül fordulunk a másik oldalunkra. Mindnyájan, egyszerre.
Másképp nem megy. Megszokod.

- Aludhatok melletted?

- Hogyne. Persze, ha itt leszek még akkor. Ne nézz ilyen rémülten!

Itt egyikünk sem tudhatja, lefekszik-e még este erre a hideg földre.
Van olyan is, aki úgy dönt, hogy inkább megcsókolja a drótot.

- A drótot?!

- Itt nincs szabad akaratod. Parancsra csinálsz mindent. Még

szarni is csak reggel meg este lehet, és kapsz rá húsz másodpercet.
De két döntési lehetőséged mindig marad: igyekszel juszt is életben
maradni, vagy pedig megszabadulsz az életedtől még azelőtt, hogy
ők szabadítanak meg tőle. Van, aki a másodikat választja. Például,
mert olyan beteg, hogy tudja, már csak a méreginjekció vagy a
gázkamra várja. És akkor inkább nekirohan a szögesdrótnak, amibe
áramot vezettek. Persze meghalna mindenképpen, de így legalább ő
döntött a haláláról. Ezt most még nem értheted. Egyelőre olyan
ember szemével nézed a dolgokat, aki nemrégiben még normális
életet élt. Egy kicsit kellemetlent ugyan, egy kicsit korlátozottat és
felügyeltet, de a családoddal lehettél, általában ennivaló is akadt, és
volt mindenkinek ágya, még ha netán osztozott is rajta valakivel. Volt
hol megmosakodnod, volt mibe átöltöznöd, volt kivel beszélgetned.

Könnyek tolultak a szemembe. Az emlékezés, az elhagyatottság, a

magány könnyei, és nem értettem, hogy lehettem olyan buta, hogy
valaha is panaszkodtam arra, milyen nehezen élünk.

- Itt már nem ember vagy. Tulajdonképpen nem is élsz már, a világ
nem számol veled, nincs szüksége rád, sőt nem is kívánja, hogy
létezz. Minél előbb elfogadod, hogy tulajdonképpen meghaltál már,
csak a korlátozott kapacitás miatt elhalasztották a végrehajtást,
annál hamarabb fogsz tudni ellene küzdeni. Furcsán hangzik, de így
van. Mert ha elfogadod, akkor nem gyötrődsz tovább amiatt, hogy
megölnek-e. Mert biztos megölnek, és te ezt tudomásul veszed.
És amint tudomásul vetted, minden erőddel összpontosíthatsz az
életben maradásra. Már nem kell azon törnöd a fejed, hogy van-e
vesztenivalód. Nincs. Halott vagy, csak nem szálltál még ki a
kéményen. Talán sikerül életben maradnod, de a lelkedben
mindörökre ott marad, hogy halott vagy. Ha ennek ellenére is a
túlélés mellett döntesz, akkor amire a leginkább szükséged lesz, az
a szerencse. És még valami: még több szerencse. Más nem segít.
Az sem, ha okos vagy, az sem, ha jó vagy valamiben. Volt egy lány,
öt nyelven beszélt. Beosztották tolmácsnak az orvosokhoz. Egyszer
hazaküldték a munkából, hogy hozza a barátnőjét is, aki szintén
beszélt nyelveket. Mikor visszafele tartottak, lelőtte őket egy SS,
mert nem tetszett neki, ahogy mentek. Örömükben ugyanis, hogy
együtt fognak dolgozni, ugrándoztak, mint a gyerekek. A szépség
sem segít. Inkább hátrány. A németek ugyan nem gyalázhatják meg
a fajukat azzal, hogy zsidó nőnek nemzenek gyereket, de megoldják
úgy, hogy gyerek ne legyen. A Führer pedig túl messze van ahhoz,
hogy lássa, mit művel hű katonája. Van köztük olyan, aki a telt ajkú
lányokat szereti. És kiveri az összes fogukat, hogy ne
tudják megharapni. Úgyhogy itt a szerencsén kívül tényleg nem segít
semmi. Ha úgy érzed, imádkoznod kell, hát azért imádkozz, hogy
szerencséd legyen akkor, amikor épp szükséged van rá.

Hirtelen nagy nyüzsgés támadt, rohant mindenki az ajtó felé.

- Gyere, gyere gyorsan! Mozogj, mert nem marad nekünk semmi! -

kiáltott rám Anna, és rájöttem, hogy a vacsorát hozták.

Odakint egy kiskocsi állt, mellette két nő. A barakk lakói látszólag
szép rendben besorakoztak. Látszólag. Közben ugyanis
megpróbáltak előrefurakodni. Nem túl feltűnően, de mégis. Az egyik
nő valami folyékonyat mert a csajkákba egy hordószerűségből, a
másik pedig valami kenyérnek látszót osztott.

Mi következtünk. Anna előkapott a zubbonya alól egy pléhbögrét, és

a hordós nő elé tartotta, aki belecsorgatott egy merőkanálnyi
zavaros löttyöt.

- Az övét is add ide - biccentett felém. - Új még, nincs csajkája.

A nő végigmért.

- Ne izélj már! Neki is jár a leves! Öntsd ide, az enyémbe,

megosztozunk -emelte fel a hangját Anna.

- Na, csak aztán úgy is legyen! - morrant vissza a nő, de töltött

még egy merőkanálnyit. A bögre most már tele volt. Anna a
biztonság kedvéért két kézzel fogta.

Odébb léptünk, a kenyereshez.

- Hozd az enyémet is, és gyere utánam - szólt rám Anna.

Elvettem a két darab kenyeret, és követtem. Leültünk a földre,

hátunkat a barakk oldalának támasztottuk.

Anna kanalat húzott elő a zubbonya alól, és nekilátott a zavaros

löttynek. Amikor nagyjából a felénél tartott, átadta nekem.
- Nesze, egyél. És add ide a kenyeremet.

A lé büdös volt. A színe mint a víz, amiben az ebédhez való, nem túl
sáros krumplit lemosta az ember. Nagyon hamar kiderült, hogy ez az
észrevételem nagyjából helytálló.

A számba tettem az első kanálnyit. És azonnal ki is köptem.

- Mi a fenét csinálsz? Hát nem figyeltél arra, amit mondtam? Ne

vond magadra a figyelmet, és mindig vedd el az ételt, amit adnak!
Máris elfelejtetted a tanácsaimat? Azt hiszed, a levegőbe
beszéltem? - nézett rám Anna dühösen, de közben végigpásztázta a
szemével a környéket is.

Nem figyelt ránk senki, mindenki az ennivalójával volt elfoglalva.

- Ne haragudj - mondtam bűntudatosan -, de én ezt nem bírom

megenni. Undorító.

- Miért, mit vártál? Kacsapecsenyét? Ha nem kell, add ide.

Átadtam neki a bögrét, ő meg kanalazni kezdte a maradékot. Olyan

természetességgel, mintha rendes leves lenne, nem pedig bűzlő,
zavaros lötty.
A férfitábor néhány barakkja

- Mi ez tulajdonképpen?

- Mi lenne? Leves. Krumplihéjból. Rohadt krumplihéjból - mondta,

és közben nyelte tovább az ételt.

- Rohadtból? De hát a rohadt krumpli nem ehető!

- Itt igen, amint látod. Az SS-ek és a kápók kapják a krumplit. Mi a

héját.

Talán kétszer is előfordult már, hogy nem volt rohadt. Legalábbis

nem az összes - tájékoztatott, és alaposan lenyalogatta a kanalát.

- Hát ez? Miféle kenyér? - kérdeztem.

- Fűrészporból sütik. De néha van benne liszt is. Kukoricaliszt.

Amint megkapod, rögtön meg kell enni, mert ha kihűl, a fűrészpor
nem marad egyben, szétporlik a kezedben.

Beleharaptam. Kemény volt, faízű. Fűrészporral lett tele a szám.

Igazi fűrészporral. Anna és a többiek úgy harapták, rágták és
nyelték, mintha rendes kenyér lenne. Én képtelen voltam erre, de
legalább meghálálhattam Annának, hogy foglalkozott velem: aznap
dupla vacsorát kapott. Repetát a rohadtkrumplihéj-levesből és a
fűrészporkenyérből.

Vannak olyan lágerbéli napjaim, amelyek egyáltalán nem maradtak

meg az emlékezetemben. A legelső azonban beleégett. Azt nem
lehet elfelejteni. Riadt voltam, csüggedt, megdermesztett a
mindenütt jelen levő kegyetlenség, a tehetetlenség, a
reménytelenség. És a füst, elsősorban a füst. Amelyikben benne volt
az én anyukám is.

Barakkbelső
Falazott, háromszintes priccsek egy női barakkban

Lassan hatalmába kerített a bánat. Ahogy múlni kezdett az első

döbbenet, a megszégyenülés érzése, lassan elért a tudatomig, hogy
mi történt anyukával, miután elvitték az állítólagos zuhanyozóba.

Elképzeltem, hogy együtt megyünk be az épületbe. Az előtérben

levetkőzünk, egymás előtt is takargatva meztelenségünket. Együtt
megyünk a csempepadlós helyiségbe, ahol a mennyezet alatt
vascsövek húzódnak, és ott van valahol a fémdeklivel fedett nyílás
is, amit eleinte nemigen vesz észre senki. Ott állunk egymás mellett,
mikor az őrök ránk csukják a zuhanyozóhoz képest
szokatlanul súlyos ajtót, amely a levegőt ugyan nem, de a fuldokló
emberek szörnyű üvöltését, jajveszékelését, dörömbölését átereszti.
Átöleljük egymást. Átöleljük egymást imádott anyámmal, akitől az
életemet kaptam, aki a világon a legjobban szeretett, aki mindig
hazavárt. Aki meggyőzte apukát, hogy engedje meg a Bundit, és
akinek a keze mindig süteményillatú volt. Ha Mengele nem az
életben maradókhoz int, akkor ott lettem volna vele. Nem egyedül
rettegett volna abban a sötét sírkamrában, ahová a két gázmaszkos
SS beszórta a nyíláson át a Zyklon-B kristályait. Vele lettem volna,
fogom a kezét, együtt fuldoklunk. Látnám a szemében a
kétségbeesést, amiért nem tudott megoltalmazni, és talán még
lenne időm odasúgni neki, hogy ne eméssze magát, jó ez így -
belőle születtem, és számomra ajándék, hogy vele halhatok meg.

De nem így történt. Anyuka egyedül pusztult el a gázkamrában.

Elképzeltem, ahogy beterelik abba a helyiségbe, és ott marad sok
száz idegennel együtt a sötétben. Ahogy egyre nehezebbé válik a
lélegzetvétel. És elképzelem a rémületét, a halálfélelmét, amikor
rájön, hogy meghalni zárták be oda. Tudom, hogy ránk gondolt.
Apukára, Sanyira, Gyurira. Meg rám. És biztos örült szegénykém,
hogy nem vagyok ott vele. Könnyebb volt úgy elmennie,
tudom. Könnyebb volt úgy meghalnia, hogy én megmenekültem.
Biztosan értünk imádkozott, mikor a lába nem tartotta már meg, és a
földön heverő többi testre szédült. Kérte az istent, hogy segítsen
meg minket. Hogy elégedjen meg egy áldozattal. Egyre nehezebben
lélegzett. Végül nem bírt már levegőt venni. Reménykedtem, hogy
hamar elveszítette az eszméletét, hogy nem kellett tiszta tudattal
megélnie a véget.

Elmondtam érte a kaddist, a halotti imát. Anna kölcsönadta a

kendőjét, hogy legyen mivel letakarnom a fejemet közben. De nem
tudtam az ima szövegére figyelni. Egyetlen dolog zakatolt bennem:
megölték az anyámat! Meghalt. Megölték, az én anyukámat.
Számukra nem volt semmi értéke. Tőlem a legdrágább embert
vették el. Néhány órája együtt érkeztünk ide. Fogtam a
kezét. Éreztem a teste melegét. Mosolygott rám. Bíztunk benne,
hogy ha apukától elválasztottak is, mi ketten együtt maradhatunk.
Együtt kellett volna maradnunk! Soha többé nem mondhatom el
neki, hogy szeretem, nem hozhatok neki egy szál virágot csak úgy,
hogy örüljön, nem ölel meg többé, nem szívhatom be az
illatát. Anyuka nincs már. És Sanyi sincs. Ordítani akartam, bőgni,
sikoltozni, jajgatni.

Anna odajött hozzám.

- Sírd csak ki magad. Utána már nem lesz rá időd. Holnaptól

kezdve magadra kell koncentrálnod. A szeretteinket majd a háború
után siratjuk tovább. De ehhez először is életben kell maradnunk.

Másnap reggel kezdődött számomra az igazi lágerélet. Annának

köszönhetően tudtam, mikor mit kell csinálnom. Fél ötkor ébresztő. A
felügyelőnők meg a bloková gumibottal és pálcákkal csapkodták a
barakk oldalát, de nem kímélték az alvókat sem.

- Siess, időben ott kell lennünk a sorakozón. Maradj mellettem! -

mondta Anna, és már taszigált is kifelé.

A barakk előtt felsorakoztunk. Kettesével. Én Annával maradtam.

Félhomály volt, a nap éppen csak kezdett felkapaszkodni az
égboltra. Először láttam a lágert ebben a fényben. Elképesztő volt,
hatalmas. Nem látszott a vége.

Minden barakksor elején állt egy őrtorony, elég magas ahhoz, hogy a
strázsa ellásson a felügyelete alatt álló utolsó épületig is. Hét barakk
volt egy sorban. És ha mindegyikben csak hétszázan - de inkább
többen - laktak, akkor egyetlen sorban négyezer-kilencszázan.
Három sorban pedig többen, mint egész Losoncon.

- Állj egyenesen, ne mocorogj, ne nézz a szemükbe - utasított

halkan Anna.

Egy SS-tiszt járt fel-alá a sok száz, felsorakozott nő előtt, mögötte

két másik, kezükben a lista. Körülöttünk pedig a kápók mászkáltak,
figyelték, hogy rendesen állunk-e, nem ül vagy támaszkodik-e valaki,
hogy nincs-e nálunk tiltott holmi. És ha valakiről úgy vélték, nem azt
teszi, amit kell, megverték.
Végtelen hosszan ácsorogtunk az Appellplatzon. Fájt a lábam, fájt a
hátam a földön alvástól és attól, hogy éjszaka nem fordulhattam a
másik oldalamra, amikor szerettem volna, hanem csak a többiekkel
együtt. Elkeseredett voltam, szemem dagadt a sírástól, torkomat
szorította a bánat.

Az első auschwitzi létszám-ellenőrzés, vagyis Zählappell viszonylag

gyorsan lezajlott. Két óra elteltével oszoljt vezényeltek, és
átmehettünk a vécéblokkba. Az épület kívülről pont úgy nézett ki,
mint a többi barakk, de belül csak latrinák voltak. Semmi köze nem
volt ennek a vécének a rendes illemhelyekhez. Nem voltak fülkék.
Nem volt vécécsésze. Nem volt vízöblítés. Nem lehetett
egyedül lenni.

A látvány megbénított. A barakk hosszában három árok húzódott.

Kettő a fal mentén, egy középen. Az árkok mindkét oldalára hatvan
centi magas falat húztak, felülről pedig bedeszkázták. A deszkalapba
húsz centi átmérőjű, kerek nyílásokat vágtak kétoldalról, tehát
nemcsak egymás mellett, egymásnak háttal is ültünk rajta. Egy
soron hatvan, tehát az egész barakkban egyszerre száznyolcvan nő
végezte a dolgát. Erre körülbelül húsz másodperce volt mindenkinek.
Nem is azért, mert a SS-ek így parancsolták volna, hanem
mert annyian voltunk, hogy másképp nem is lehetett győzni. Ha
valakinek még „nem kellett”, maga elé engedte azokat, akik már
nehezen bírták visszatartani. Nem emberségből, hanem gyakorlati
oknál fogva. Ha ugyanis az illető nem tudta volna kihasználni a kerek
nyílás fölött tölthető húsz másodpercét, később már nem lett volna
hol elvégeznie a dolgát. A biokovák ugyanis fel-alá járkáltak
a vécézők előtt, és elzavarták azokat, akik szerintük túl hosszú ideje
ücsörögtek már ott. Szigorú büntetés járt érte, ha valaki a
latrinablokkon kívül végezte el a dolgát, komoly problémát jelentettek
ugyanis a fertőző betegségek.

Nekünk, „kísérleti nyulaknak” legalább annyi előnyünk volt, hogy

napközben is használhattuk a latrinát. Aki dolgozni járt, annak erre
nem volt módja. Vagy megtanulta a napirendnek megfelelően
szabályozni a bélműködését, vagy „vett” engedélyt a kápótól. Elég
gyakran előfordult persze, hogy a szerencsétlen egyszerűen a
nadrágjába csinált.

A reggeli vécézés után megmosakodhattunk. Erre a célra egy

hosszú vályú szolgált, és persze erre is csak másodperceink voltak.
Zuhanyozásról vagy mosásról legfeljebb álmodhatott a közönséges
fogoly. De mi, Mengele-lányok a kísérletek előtt általában
lezuhanyozhattunk. A többieket csak a fertőtlenítőbe vitték el
időnként. A foglyok zöme rettenetesen bűzlött. Izzadságtól,
vizelettől, ürüléktől. De leginkább talán szomorúság- és
reménytelenségszaguk volt.

A hétköznapi életben ezeknek az érzéseknek nincs szaguk. Mikor

azonban más túlélőkkel beszélgettem erről a háború után, többen
mondták, hogy a lágerben ezt bizony lehetett érezni. Olyasmi volt,
mint amikor az embernek fájni kezd a torka, és megjelenik a
jellegzetes, undorító, fémes íz a szájában. Hát ilyen szaga volt
Auschwitzban a fájdalomnak és a kilátástalanságnak.

A kápóknak és barakkparancsnokoknak járt a tiszta ruha. A

közönséges fogolynak csak akkor volt erre lehetősége, ha rokona
vagy ismerőse dolgozott a Kanadában, és az hajlandó volt értük
kockázatot vállalni. Persze nem az országra gondolok, és nem is
véletlenül írtam névelővel. A lágernek azt a részét, ahová
a transzportok holmiját begyűjtötték és osztályozták, Kanadának
nevezték. Volt egy Mexikó nevű hely is. Ez azoknak a zsidó nőknek
volt az épülőfélben lévő gyűjtőtábora, akiket továbbküldtek gyárakba
vagy más lágerekbe dolgozni. Manapság nem sok szó esik már róla,
de Auschwitzban nem két tábor volt, ahogy a köztudatban él, hanem
három. Az első a főtábor, az Auschwitz I. koncentrációs táborrá
alakított hajdani laktanya. Mutatós téglaépületek,
összesen huszonnyolc. Rendezett környezet.

A foglyok a hírhedtté vált Arbeit macht frei - a munka szabaddá tesz

- feliratú kapun léptek be a lágerbe. A feliratot Rudolf Höss
lágerparancsnok készíttette, és állítólag nem szarkazmusnak szánta,
nem úgy kell értelmezni, hogy miután itt halálra dolgozza magát az
ember, valóban szabaddá válik. Hanem úgy, hogy ha valaki dolgozik,
és csak arra összpontosít, amit csinál, nem foglalkozik azzal, hogy
tulajdonképpen rab, akkor egy kis időre szabaddá válik.

Hát, nem is tudom. Engem valószínűleg más fából faragtak.

Egyetlen pillanatra sem tudtam elfelejteni, hogy rab vagyok, kísérleti
nyúl, hogy éhes vagyok, mocskos és tehetetlen.

Redőny nem volt az ablakokon. Kivéve a főtábor 10-es blokkját.

Annak az ablakai be voltak deszkázva. De csak azok, amelyek a 10-
és és 11-es blokk közötti udvarra néztek. A 11-es barakkban volt a
lágerbörtön. A két barakk közötti udvar végébe, a vörös téglafal elé
farostlemezekkel borított, két végén enyhén behajló falat emeltek,
hogy a golyók ne pattogjanak összevissza. Ez volt a Schwarze
Wand, a halálfal. Itt végezték ki eleinte a foglyokat. Naponta
sokat. Vér volt mindenütt. A falon, a murván a fal tövében, a járdán,
a barakkoknál. Mindenütt.

Höss lágerparancsnok egyszer állítólag elpanaszolta a feleségének,

hogy nem tudja, mitévő legyen, mert az emberei lassan beleőrülnek
a mészárlásba. Hiába kapnak alkoholt, az sem segít már. A
helyettese azonban kitalált valamit. A 11-es barakk egyik cellájában,
amelyet le lehetett zárni, mivel vasrács helyett rendes ajtaja volt,
próbakivégzést hajtottak végre néhány orosz hadifoglyon. Azzal
a szerrel, amit addig a ruhák tetvetlenítésére és általános
fertőtlenítésre használtak.

A Zyklon-B-vel. Az első kísérletek nem bizonyultak különösebben

sikeresnek, legalábbis a nácik részéről - néhány fogoly még egy
nappal azután is életben volt, hogy bedobták a helyiségbe a mérget
tartalmazó, nyitott fémdobozt. De innentől kezdve már csak
adagolás kérdése volt - a módszer maga működőképesnek
bizonyult. További nehézségek is felmerültek azonban. Megoldották
ugyan, hogy lehet egyszerre nagyobb mennyiségű embert
megölni úgy, hogy az SS-katonák idegeit megkíméljék, de mihez
kezdjenek a sok holttesttel? A lágerben egyetlen krematórium volt,
így a testeket nemcsak ott, hanem az e célra ásott gödrökben is
égették. Ettől azonban kellemetlen, édeskés szag terjengett, és az
égő holttestek látványa, érvelt a tábor vezetősége a kérvényben,
amelyben további krematóriumok építéséhez szükséges
anyagot kért, „...a foglyokat idegessé, ingerültté, lehangolttá teszi,
nehezebben kezelhetők miatta, főleg, ha felismerik családtagjaikat a
kivégzettek között”.

Így jött egy új láger, egy megsemmisítőtábor építésének az ötlete.

Auschwitz II. A főtábortól három kilométerre húzták fel. Nevét az
eredetileg ott található falu, Brzezinka - Birkenau után kapta. A falut
ledózerolták, a helyére építették fel a tömegmészárlásra
berendezkedett lágert. A vonat a kerítésen belülre hozta
a transzportokat, a gázkamráktól néhány lépésnyire állt meg. Az
embereket a leszállás után a rámpán azonnal kiszelektálták. Nagy
részüket nyomban a gázba küldték, és míg azok, akik egyelőre
halasztást kaptak, igazi zuhanyozóba mentek fertőtlenítésre, a másik
csoportból a tábor fölött szüntelenül ott gomolygó füst lett.
Birkenaunak több gázkamrája és négy, nagy kapacitású
krematóriuma volt. Ezekben férfi foglyok dolgoztak, az úgynevezett
Sonderkommando - Különleges Egység. Nekik kellett az áldozatokat
elkísérni a gázkamrába, gondoskodni róla, hogy ne fogjanak gyanút,
és rávenni őket, hogy vetkőzzenek le gyorsan, mert zuhanyozni
mennek. Azután várni fél órát, hogy a Zyklon-B biztosan végezzen
mindenkivel, bekapcsolni a ventilátorokat, kiszellőztetni a kamrát,
kihúzgálni belőle a holttesteket, lezuhanyozni róluk meg a padlóról
a hányást, az ürüléket és a vért, majd teherautókra dobálni és a
krematóriumba szállítani őket. Ott lehajigálni a testeket a platóról, és
egyesével a kemence előtt álló sínkocsira helyezni. A kocsin betolni
a holttestet a kemencébe, várni egy kicsit, majd betolni a következőt.
A kommandók „élettartama” körülbelül tizenkét hét volt. Ez idő alatt
jobb kosztot kaptak, jobb hálóhelyet, sőt néha még a bordélyba is
elmehettek. És tudták, hogy míg sonderesek, nem fogják
őket kiszelektálni. A ciklus végéhez közeledve a szokásosnál is több
alkoholt kaptak, és gyakran önként, a legcsekélyebb ellenállás nélkül
bementek a gázkamrába. Sokan tulajdonképpen örömmel mentek.
Míg szolgálatuk elején azt hitték, hogy a kommandós létnek
köszönhetően egy időre nyugtuk lesz, a hullákat meg csak kibírják
valahogy, legnagyobb részüket tönkretette az itt töltött idő,
belerokkantak. Abba, hogy az új transzportokkal érkezőknek azt
hazudták, zuhanyozni mennek. Abba, hogy az anyák néha rájuk
bízták a kisgyereküket, míg ők levetkőztek. Abba, hogy láttak belépni
egy lányt, aki a megszólalásig hasonlított a húgukra, a szerelmükre
vagy a lányukra. Abba, hogy ezt a lányt nem sokkal később holtan
húzták ki a kamrából, szép arca eltorzulva. Abba, hogy amikor már
nem akarták a holttesteket takarítani a gázkamrából, cseréltek egy
másik sonderessel, hogy egy darabig az égetőkemencéknél
dolgozzanak. Ahol egyszer csak apjuk holttestét dobták le a platóról.
Ahogy ez az Unsdorfer fivérekkel történt. Ortodox rabbink két fia,
akik még apjuk előtt érkeztek Auschwitzba, önként jelentkezett a
kommandóba. És néhány nappal később az ő holttestét kellett a
tűzbe verniük.

Ittak. Sokat ittak. De nem segített semmi. A lágerben sehol sem volt
olyan, hogy „jobb”. A németek remekül megszervezték az egészet. A
piszkos munkát a zsidókkal és a többi rabbal végeztették. Ők csak
felügyeltek. A Sonderkommando feladata nem merült ki abban, hogy
beterelték az embereket a gázba és utána elégették a holttestüket. A
két fázis között négy kommandós osztag lépett színre. Az egyik a
hullák haját nyírta le, a másik értékeket keresett a testükön és a
testükben, a harmadik az aranyfogakat törte ki a szájukból,
a negyedik pedig elszállította az immár értéktelenné vált testeket.
Birkenauban naponta tizenkétezer embert tudtak elgázosítani és
elégetni. A hamut a folyóba szórták vagy eladták trágyának a helyi
parasztoknak. A sonderkommandósok azonban végül fellázadtak.
Akkor én már nem voltam Auschwitzban, de közeledett a Vörös
Hadsereg, és ebből bátorságot merítettek. 1944. október 7-én a
levegőbe röpítették az egyik krematóriumot, megsebesítettek
tizenkét SS-t, hármat pedig megöltek (egyiküket állítólag élve dobták
a kemencébe). Nem volt sok esélyük, és ezt tudták. Mégis
megpróbálták. Az őrség végül legyőzte őket, és a bosszú nem
maradt el - négyszázötven foglyot végeztek ki a felkelés miatt. Még a
haláltáborban is működött az ellenállás.
A latrina
Az auschwitzi főtábor kapuja

Akik ma mennek Birkenauba, már csak a romjait láthatják a

krematóriumoknak - az egyiket a sonderkommandósok
semmisítették meg, a másik hármat pedig a németek repítették a
levegőbe 1945 januárjában, hogy eltüntessék a nyomokat. A
törmelék mindmáig ott hever.

A harmadik tábor, Auschwitz III. - Monowitz eredeti neve Buna volt.

1944 nyarán tizenegyezer foglyot őriztek itt. A tábort 1942-ben
alapították, a BunaWerke nevű, szintetikus gumit és folyékony
üzemanyagot előállító gyár tőszomszédságában. A gyár a hírhedt IG
Farbenindustrie konszern része volt, azé a cégé, amely a Zyklon-B-t
is gyártotta. Monowitzról azonban nem sok szó esik; talán mert a
láger felszabadítása után a Vörös Hadsereg felszámolta, a földdel
egyenlővé tette. Ma csak egy emlékmű őrzi a nácik áldozatává
vált monowitzi foglyok emlékét.
Birkenauból sem sok maradt. A területét ugyan szögesdrót veszi
körül, és áll még a baljós kapu, sőt az őrtornyok is, a barakkok nagy
része azonban már a múlté, a mintegy háromszáz blokkból
mindössze hatvannégy maradt meg. Falaik legalsó téglasora
azonban ma is látható, és ott meredeznek a barakkok
hajdani kályháinak kéményei is. Az épületek anyagát alkotó fa, kő és
tégla jó részét pedig az oroszok hordták szét. A fával a szállásaikat
fűtötték, hiszen január volt, a többit pedig eladták építőanyagnak a
helyieknek, akik lassan visszaszivárogtak Birkenauba, azaz
Brzezinkába.

A villa, amelyben annak idején Rudolf Höss és családja élt, és

amelynek a közelében a háború után a lágerparancsnokot
felakasztották, ma valakinek az otthona. A házat a hajdani lágertől
egy pléhkerítés választja el.
Mengele és a kisfiú
A barakkunk valamennyi lakóját Mengele céljaira szemelték ki. Vagy
közvetlenül a kísérleteihez, vagy arra, hogy a kísérletekhez használt
nyulakat gondozzák, a padlót sikálják, lerajzolják a rabok arcát vagy
deformált testrészeit, amelyek alapján Mengele bizonyítani próbálta
más fajok alárendeltségét az árja fajjal szemben. A zsidóknál a
tipikus hegyes, horgas orr volt az, ami taszította és egyben
lenyűgözte, a cigányoknál az eltérő fülforma, az oroszoknál a
kerek koponya. A legjobban azonban a különféle testi deformációkat,
a törpe növésűeket és az ikreket szerette.

A 10-es és 11-es blokk közötti tér a halálfallal

Mikor egyszer Annával a kórházblokk mellett mentünk el, ahol az

embertelen kísérletek zajlottak, összeszedtem a bátorságomat, és
megkérdeztem, amit addig nem mertem.
- Harmadik napja vagyok itt, és még nem hívtak sehova. De láttam,
hogy másokat elvittek, és ők nagyon rossz állapotban jöttek vissza.
Értem is el fognak jönni? Mikor?

- Nem tudom. Engem egy hét után hívtak először. Attól függ,
mennyi anyaga van még a listán előtted, és hogy azokkal mit akar
csinálni.

- De hát mi történik ott tulajdonképpen? Nagyon félek tőle.

- Sajnos van is rá okod. Nem akartam beszélni róla, de ha már

rákérdeztél, akkor gyere, bemutatlak valakinek.

Az épületre pillantott, amely a nyári napsütésben egész

barátságosnak tűnt. A tábori kórháznak ezt a barakkját világos
deszkából ácsolták. A főbejárat és az ablakok zöme nyitva állt. Nem
tűnt félelmetesnek, de Anna szemében végtelen szomorúság
tükröződött, ahogy nézte, így inkább nem kérdezősködtem tovább.

Vacsora után voltunk. Ezúttal valami fűből főzték a levest,

szürkészöld szálai ott úszkáltak a lében, és megkaptuk hozzá a
szokásos fűrészporkenyeret. Most már én is megettem.

A tőlünk balra álló barakkba igyekeztünk.

- Itt van a Gizi? - szólította meg Anna az egyik nőt.

Az csak a fejével intett a sarok felé. Gizi, ez a huszonöt év körüli

alacsony, fekete lány asszisztens volt Mengele kórházában. Mikor
felnézett rám, szinte hátrahőköltem, olyan mélységes bánat ült a
tekintetében. Egyáltalán nem illett fiatal arcába törődött szeme,
amely mintha százéves lett volna.

- Ez itt Ibi, vagyis Ibolya. A mi barakkunkban lakik, és

valószínűleg hamarosan jönnek majd érte.

- Egyszer mindenkiért eljönnek... - mondta Gizi, de Anna úgy tett,

mintha nem hallaná. - Ibolya szeretne tőled kérdezni ezt-azt.
Gizi rám se nézett.

- Mit? Hogy fog-e fájni, hogy lehet-e majd gyereke vagy hogy
egyáltalán túléli-e? - kérdezte ingerülten, és kifejezetten ellenséges
volt Annára szegezett tekintete.

- Ne haragudj, úgy látom, ma nagyon rossz napod lehetett, nem

most fogunk alkalmatlankodni - mondta Anna, és elindult kifelé.

Követtem. A barakk közepe felé jártunk, amikor futó léptek zaját

hallottunk magunk mögött. Gizi úgy rohant el mellettünk, mintha
kergetnék. Kiszaladt a barakkból.

Mikor mi is kiértünk, Anna benézett az épület sarka mögé.

- Itt várj meg - mondta, és eltűnt a sarok mögött.

Ácsorogtam egy darabig, de mivel egyedül nem éreztem magam

biztonságban, elnéztem arra, amerre Anna eltűnt.

Vagy húszméternyire állt, átölelve tartotta Gizit, akinek az egész

teste rázkódott. Tenyerét a szájára szorította, a szemét szorosan
összezárta, és szívszaggatóan sírt. Elindultam feléjük. Anna
csitítgatta Gizit.

- Sírj, szívem, sírd csak ki magad! Sirasd el magadat is, őt is. Sírj,
attól megkönnyebbülsz, és lesz újra erőd odamenni, segíteni
nekünk. Össze kell szedned magad. Szükségünk van rád.

Gizi felnézett rá, levette a szájáról a kezét, letörölte a könnyeit.

- Nem hiszem, hogy képes leszek még rá. Nem lehet ezt kibírni.
Ez a mai, ez volt a legrosszabb... Úgy érzem, a pokol legmélyebb
bugyrába fogok kerülni már csak azért, mert láttam, mert ott voltam.
Nem segítettem neki, érted? Nem segítettem!!!

- Mert nem tudtál. Rajta már nem lehetett. És ha tettél volna

valamit, nem tudnál többé segíteni azoknak, akiknek szükségük van
rád, akiken még lehet segíteni. Neki most már jó, nem fogják többé
kínozni, nem kell félnie, nem fognak mindenféle csöveket dugdosni
bele. Ő már megtalálta a nyugalmát.

- De miért pont ő? Hiszen úgy látszott, hogy szereti azt a gyereket!

Még játszott is vele, cukorkát hozott neki! Ez egy vadállat! Egy
lelketlen, gonosz szörnyeteg!

- Mi történt? - kérdeztem, mert azt a kétségbeesést, azt a

feneketlen reménytelenséget, ami Gizi szavaiból áradt, nem tudtam
feldolgozni anélkül, hogy megtudnám, kit ölt meg Mengele.

Annyit ugyanis kivettem Gizi szavaiból, hogy ez történt.

Anna Gizire pillantott, és felvonta a szemöldökét. Így kérdezte meg,

hogy akar-e róla beszélni. Gizi hosszan nézett Anna szemébe, majd
átsiklatta a tekintetét rám, és azt mondta:

- Mengele ma megölt egy kisfiút, akiről azt mondta, szereti. Akinek

ennivalót hordott meg édességet, sőt egyszer még játékot is kapott
tőle a gyerek, aki több mint fél éve volt itt. Már szinte biztosak
voltunk benne, hogy ennek a kisfiúnak sikerül. Hogy áttöri ennek az
érzéketlen szörnyetegnek a páncélját, és ha mást nem is, de
legalább őt élni hagyja.

Kibontotta magát Anna öleléséből, és felém fordult.

- Tudni szeretnéd, mi vár rád, igaz?

Bólintottam.

- Jó, akkor elmondom. De ha úgy érzed, nem bírod, és többet

inkább nem akarsz hallani, szólj.

Gizi Prágából származott, utolsó éves orvostanhallgató volt, amikor

ott kellett hagynia az egyetemet. Auschwitzba Terezínből, azaz a
theresienstadti munkatáborból érkezett 1944 januárjában. Vegyes
családból származott: apja cseh zsidó, anyja szlovák keresztény.
Theresienstadtba csak őt hurcolták el a családból, 1942-ben.
Keverék volt, nemkívánatos elem. Apja akkor még árja párjaként az
anyjával maradhatott, de később őt is elvitték Treblinkába.

- A mi transzportunkkal jött az a kisfiú is meg az anyja. Gyönyörű

kisgyerek volt. Két és fél éves lehetett, nagy kék szeme csupa öröm,
szőke haja enyhén hullámos, pici szája akár egy eperszem. Nagyon
barátságos kisfiú volt. Még ezen a szörnyű helyen is. A legtöbb
gyerek görcsösen kapaszkodott az anyjába, és megrettentek minden
mozdulattól, minden parancstól. De ő nem. Vidám volt és játékos,
nyújtogatta a karját még a legmogorvább SS-ek felé is, akik ettől
rögtön egy kicsit barátságosabb képet vágtak. Gyönyörű, kedves
gyermek, aki mintha azért jött volna a világra, hogy örömet hozzon
bele. Mintha az Isten vagy valaki más tömény jóságot, kedvességet,
boldogságot küldött volna le a személyében. Mengele azonnal
felfigyelt rá. Odament hozzájuk, és megkérdezte az anyját, felveheti-
e a kisfiút. Persze, mondta az anya. Azt hiszem, az a gyerek azért
volt olyan jó meg kedves, mert ilyen volt az anyja is. Csak úgy
sugárzott belőle a szívélyesség. Gyönyörű, törékeny nő volt, de
látszott rajta a belső erő és a szelíd alázat. Sosem panaszkodott,
sosem kiabált a fiúcskával, mindig türelmesen magyarázott neki.
Mesélte, hogy a vagonban azt játszották, ki tud több
gyereket megnevettetni...
A II-es számú krematórium romjai

Mengele felvette a kisfiút, aki félelem nélkül megkapaszkodott dundi

kis kacsóival az egyenruhában, és rámosolygott az orvosra.

- Milyen gyönyörű gyermek! - dicsérte Mengele.

Magával vitte mindkettejüket. Néhány nappal később, mikor

beosztottak a kórházba, újra találkoztam velük. Közös szobát
kaptak, amit Mengele kiüríttetett számukra - vagyis megölette
azokat, akik előtte ott laktak. Egy halom kérdőívet töltetett ki az
anyával, rengeteg kérdése volt - ki a gyerek apja, hány éves
volt, amikor teherbe esett, az év melyik hónapjában történt ez,
milyen volt a terhesség. A legapróbb részletre is kitért. Vért vett
tőlük, analizáltatni akarta. Ott voltam, amikor szabadkozott, hogy egy
kicsit fájni fog, és adott a kisfiúnak egy almát, mert sírt egy kicsit.
Mindenféle más vizsgálatot is végzett a gyereken -megmérte a fejét,
a végtagjait, megvizsgálta a reflexeit, megfigyelte játék közben.
Aztán nagyjából két hónap után, amikor elfogytak a kérdések
és elvégzett az anyával is minden vizsgálatot, de nem jutott
semmire, megölte a nőt. Bement a szobájukba, elővette a
fonendoszkópját. Eva, az anya levetette a blúzát, és minthogy ez
megszokott dolog volt, még el is beszélgettek közben. Mikor
azonban már levetkőzve odafordult Mengeléhez, a doktor
leeresztette a fonendoszkópot, és azt mondta: „Egy pillanat, kérem,
kipróbálok valamit.” Felvette a kis fémasztalkáról az odakészített
fenolinjekciót, és bedöfte fentről a melle fölé, egyenesen a szívébe.
Aztán mosolyogva lenyomta a dugattyút. „Nincs már magára
szükségünk.”

Eva pár másodpercen belül halott volt. Meglepett arckifejezéssel

zuhant a padlóra. Az ott játszadozó kisfiú mellé. Sose hallottam még
gyereket így kiáltani. Rávetette magát az anyjára, a nyakába
csimpaszkodott. Kapaszkodott bele, ölelgette, simogatta kis
kezecskéjével az arcát, próbálta kinyitni a szemét, és kiabálta, hogy
„Anyuuu! Anyuci!” Mengele lehajolt hozzá, és kedvesen így szólt:

„Anyuka elment. Nagyon sajnálom, de ne félj, majd én gondoskodom

rólad.”

Simogatta a kisfiú hátát és fejét, míg az az anyját ölelgette, akit a

doktor az imént gyilkolt meg. Most pedig vigasztalta a gyereket. A
kicsi végül elengedte az anyját, és a gyilkos karjára kéredzkedett.
Mengele fel is vette azzal, hogy „Jól van, jó kisfiú vagy. Bizony, most
már csak ketten maradtunk.”

Rettenetes, fájdalmas történet volt. És még nem ért véget.

- Aztán elszabadult a pokol. Voltak napok, amikor imádta a gyereket,

hosszan elnézte, ahogy játszik, és voltak napok, amikor megkínozta.
Főleg, ha sírt a kicsi az anyja után. Dühítette ugyanis, hogy nem
talált semmi nyomravezetőt arra vonatkozón, hogyan kell ilyen szép
gyerekeket „gyártani”. Na, vajon hogy? Kell hozzá egy szép férfi és
egy gyönyörű nő, mint amilyen ennek a kisfiúnak az anyja volt, és
kész. Mit kell ehhez kísérletezgetni? Mengele azonban rá akart jönni
valamire, fel akart fedezni valamit, és a kisfiút büntette azért, hogy
ez nem sikerült. Eltiltotta még attól a kevés ennivalótól is, amit addig
kaphatott. Éheztette. Bezárta a szobába, hogy ne tudjon bejutni
hozzá senki. Ó, hányszor hallottam, hogy ott ül az ártatlan az ajtó
túloldalán, kopog a pici ujjaival... Vagy hogy dörömböl, és azt
kiabálja, hogy „Kenyéj! Kenyéjke!”, és sír. Előbb ordítva, dühösen,
aztán jajgatva, aztán már csak a szomorúságot lehetett hallani
a hangjából, ahogy az ajtóra tapadva könyörgött, hogy „Kéjek,
kéjek.” Minden kéjeknél azt hittem, hogy menten megbolondulok.
Minden kéjek azt jelentette, hogy szenved, hogy rosszul érzi magát,
hogy egyedül van, hogy fél, hogy éhes. Nem érthette, miért vagyunk
vele ilyen gonoszak. Legszívesebben széthasogattam volna azt az
ajtót egy fejszével, hogy a karomba kapjam, adjak egy darab
kenyeret a kezébe, felkapjam és elszaladjak vele. De nem tettem.
Nem tehettem. De nem tudom, hogy ez így igaz-e. Néha úgy érzem,
meg kellett volna tennem. Miatta meg miattam. Ő azzal a tudattal
halt volna meg, hogy valaki meghallgatta a kétségbeesett kéréseit és
hogy a felnőttek mégiscsak jók, én pedig elégedetten, amiért
meghallottam a lelkem kiáltásait, hogy segíts rajta! Az
isten szerelmére, segíts azon a szerencsétlen kisfiún! Nem
hagyhatod ott, bezárva! De én nem segítettem. Azzal áltatom
magam, hogy azért, mert azt hittem, hogy most ugyan bünteti, de
aztán megint jó lesz hozzá. De nem így lett. Arra is gondoltam, hogy
ha most próbálnám megmenteni a siker legcsekélyebb esélye nélkül,
akkor megfosztom őt a túlélés lehetőségétől. És ha valakitől
elvesszük a túlélés lehetőségét, az ugyanaz, mintha megölnénk. Ha
tudtam volna, mit fog vele művelni az a szörnyeteg, akkor biztos
megpróbálom megmenteni. Ha másképp nem, hát úgy, hogy
gyorsabban ölöm meg.

Amikor a doktor bement hozzá, és a kicsi enni kért, Mengele azt

hazudta, hogy de hiszen már kapott, és nem szabad olyan sokat
enni, mert rosszul lesz. Három étien töltött nap után a gyerek talált
valahol egy kis vattát, és azt ette meg. A doktor akkor megengedte,
hogy legalább levest kapjon. Másnap, mikor a kicsi újra enni kért,
megint azt mondta neki, hogy már evett, és többet nem kaphat. A
gyerek keservesen sírni kezdett, a doktor feldühödött, és rákötözte
arra a miskulanciára, ahol ikreket szokott kényszertáplálni.
Beszorította a kisfiú fejét a satuba, lenyomta a torkán a gumicsövet,
és öntötte bele a levest. Úristen, az a rettegés, az a fájdalom a kis
szemében! Szörnyű volt. Iszonyatos. Aztán Mengele váratlanul
kihúzta a csövet, leoldozta a gyereket, magához ölelte, és
duruzsolt neki. „Látod, nem lehet ilyen sokat enni, mert aztán fáj a
hasikád. Ugye, fáj a hasikád?” A gyerek sírt és bólogatott. A doktor
átadta az ápolónőnek és ráparancsolt, hogy nyomja le az ujját a
gyerek torkán, hányassa ki vele a levest, amit az előbb beletöltött. A
kicsi védekezni próbált, de hiába. Nem bírtam nézni, ahogy görcsbe
feszül a kis teste a hányástól...

Aztán egy kis időre békén hagyta. Megnövelte az ételadagját, és

hozott neki egy fakatonát, játsszon vele. A kisfiú lassan helyrejött,
újra tudott mosolyogni, imádtuk mindannyian. Tündéri gyerek volt.
Néha megkérdezte, mikor jön az anyukája, de azt mondtuk neki,
hogy át kellett mennie egy másik kórházba, mert nagyon beteg volt.
De hogy mindig csak rá gondol abban a másik kórházban is, és sok
puszit küld neki. A gyerek erre a szájához nyomta a kis kezét, és
küldött ő is egy ügyetlen puszit az anyukájának. Gizkának újra könny
csillant a szemében, és sírva folytatta.

- És ma... ma megölte. De előtte kitépte a haját, és betette egy

papírzacskóba. Jó sok vért vett tőle, aztán szikével levágott egy
darab bőrt a combjáról, formaldehidbe dobta, és elküldette a
mintákat Berlinbe. A kisfiú üvöltött a fájdalomtól és a félelemtől, be is
pisilt, Mengele pedig úgy tett, mintha nem történne semmi. Mintha
nem hallaná a gyereket. Végül fogta a fenolt, és teljes nyugalommal
indult a gyerek felé. Mintha csak vitamint készülne beadni,
nem halálos mérget.

Gizi zokogott, és én vele sírtam.

- Olyan sokszor láttam már ilyet, hozzá kellett volna szoknom.

És tulajdonképpen nem is az zaklatott fel ennyire, hogy végül
megölte. Hanem amit a kisfiú csinált. Amikor Mengele belevágta az
injekciót a szívébe, még a szájához tette a kis kezét. A kolléganőm
szerint a fájdalomtól. De én tudom, hogy az anyukájának küldött egy
utolsó puszit.
Magam elé képzeltem a sovány, törékeny kis testet. A fürtös haját.
Nagy kék szemét és csücsöri száját, amelyikkel mintha folyton puszi
küldene. És a fájdalmát. Hogy elszakították az anyjától, hogy
megkínozták, bezárták egyedül egy szobába, levágtak róla egy
darab bőrt és végül tűt döftek a szívébe. És neki még volt ereje
ahhoz, hogy elbúcsúzzon az anyukájától.

- Mikor elernyedt az injekció után és megállt a szíve, akkor azt a

gyönyörű kék szemét is kivágta, beledobta egy üvegedénybe,
lehúzta a kesztyűjét, és elment. Vitte magával az üveget, és nézte a
gyerek szemét. A megkínzott kis test úgy hevert ott, mint egy baba.
Letörölgettem a vért az arcáról, kimostam a szeme helyén maradt
sebet, lezártam a szemhéját. Amikor leoldoztam az asztalról, sírt. A
szeme helyén, a sebben maradhatott valami folyadék, az csöpögött
kifelé. De úgy nézett ki, mintha igazán sírna. A halott gyerek sírt.
Mikor jöttek a sonderesek a hullákért, a kisfiút nem adtam oda nekik.
Bebugyoláltam egy fehér lepedőbe, és magam vittem el a
krematóriumba. Egy volt osztálytársam dolgozik a kemencéknél, őt
kértem meg, hogy a gyereket egy kicsit szebben, óvatosabban tegye
be. Szerencsére pont nem volt ott egy SS sem. Körbeálltuk a kocsit,
amin ott hevert a lepedőbe csavart, megkínzott kis test, és gyorsan
elmondtunk egy imát a kis angyalkáért.

Miután elmesélte, Gizi kissé megkönnyebbült. Anna aztán éjjel

elsugdosta nekem, hogy Gizi sok embert megmentett már. Mikor
például Mengele vagy más orvosok körüljárták a szobákat és
feljegyeztették a legyengült vagy már „fölösleges” betegeket, akik
mehetnek a gázba. Ha nem vitték magukkal a listát, Gizi átírta, és
olyan páciensek számát írta oda, akik nem élték túl a műtéteket vagy
betegségben, leginkább tífuszban haltak meg. És mikor jött az SS a
listáért, ő mutatta rögtön a holttestet is, a tiszt meg kipipálta a
számot. Gizi gyógyszert és más felszerelést is lopott azoknak,
akiknek szükségük volt rá. Kezelni próbálta a betegeket, ha éppen
nem látta senki. Csodálatra méltó nő volt, sokat kockáztatott, de ő
erre csak annyit mondott mindig: „Nincs tétje a dolognak. A
legrosszabb esetben megölnek - és tényleg az lenne a legrosszabb
mindazok után, amik itt történtek velünk?”
Remélem, Gizi túlélte a lágert. Míg én ott voltam, ott volt ő is, de
hogy mi lett vele azután, nem tudom. Sosem mentem vissza
Auschwitzba, és nem is jártam utána, ki maradt életben a
lágerismerőseim közül. Ha Gizi nem tartozik közéjük, akkor a
mosolygós kisfiú emlékét én őriztem tovább...
A kísérletek
Birkenau, 1944. június-augusztus

Másnap vasárnap lévén Gizinek nem kellett bemennie a kórházba,

mesélt hát a tapasztalatairól.

- Embereken kísérleteznek. Nem tudnám megmondani, mi a

legrosszabb abból, ami ott történik.

Ebben a kórházban boncolnak. Felvágják a testet, kiveszik a szívet,

a tüdőt, a májat, a beleket. Lehet, hogy ez nem hangzik olyan
szörnyűnek - de ők mindezt élő embereken csinálják. Azokat
szeretik a legjobban, akiknél valamilyen torzulás áll fenn, mondjuk,
baleset következtében vagy születésüktől fogva tölcsérmellkasuk
van. Meg akarják nézni, hogy tolódtak el ennek következtében a
belső szerveik. Rákötözik hát őket az asztalra, a szájukba rongyot
tömnek, hogy ne üvöltsenek, aztán egyszerűen felvágják őket egy
szikével. Ha szerencséjük van, akkor ezen a ponton elájulnak a
fájdalomtól, a félelemtől és a vérveszteségtől. Ha nincs, akkor
végignézhetik, hogyan fűrészelik szét a szegycsontjukat. Ezen a
ponton a legtöbben már elveszítik az eszméletüket. A folytatás attól
függ, hogy mire kíváncsiak. Vizsgálhatják például azt, hogy meddig
van még az embernek pulzusa, miután kivágták a máját. Vagy,
mondjuk, kiveszik a szívüket, aztán méricskélik, összehasonlítják.

Volt egy férfi. Magas, jól megtermett ember. Tetőfedő. Egyszer

lezuhant munka közben. Túlélte, és járni is tudott, de kacska volt az
egész teste. Ennek adtak egy kis altatót, mert nem akarták, hogy idő
előtt elvigye egy szívroham. Felvágták a mellkasán a bőrét,
szétfűrészelték a szegycsontját, aztán felébresztették. Azt akarták
megnézni, hogy működik így a teste és meddig bírja olyasvalakivel
összehasonlítva, akit nem ért baleset. Az ép, egészséges,
huszonöt év körüli fiú a szomszéd asztalon feküdt, felnyitott
mellkassal. Azt vizsgálták, hogy az átélt trauma ellenállóbbá teszi-e
az embert a továbbiakkal szemben. Nem tudom, rájöttek-e valamire.
Mindkét férfi meghalt. A kacska talán egy perccel később, mint a
másik.

Agyműtétekkel is kísérleteznek. Ezeket a pácienseket éterrel

elaltatják arra az időre, míg körbevágják a bőrt a fejükön és
lefűrészelik a koponyájuk tetejét. Aztán megpróbálják felébreszteni
őket és beszélgetni velük, hogy lássák, mi játszódik le közben az
agyukban. Mengele ezt állítólag úgy szereti csinálni, hogy ott áll
fölöttük, és miközben beszélget velük, ujjával az agyhártyájukat
tapogatja. Aztán veszi a szikét. Van, aki azonnal meghal, mások
viszont olyan görcsös fájdalmak közepette, hogy hiába vannak
lekötözve, ugrál velük a műtőasztal vagy óriási csörömpöléssel
feldől.

A szívem összevissza ugrált, az ájulás kerülgetett, kivert a hideg

veríték.

- Velem is ezt fogják csinálni? - kérdeztem alig hallhatóan.

- Nem tudom. Szerintem nem. Ezeket inkább férfiakon

próbálgatják. Leginkább az orosz hadifoglyokon. Van olyan is, hogy
kivéreztetik őket. Múltkor is odahoztak kettőt. Nem is férfiak, inkább
csak fiúk voltak még, húsz év körüliek. Rémültek voltak, szörnyű
állapotban, de a testükön látszott, hogy régebben erősek, izmosak
lehettek. Felkötözték őket a műtőasztalra. Leült velük szembe négy
orvos, és az egyik fogolynak felvágták a karján az erét.
Nem keresztben, hosszában. Vagy tíz centi hosszan. Ömlött belőle a
vér. A másiknak a combján ejtettek hasonló vágást. Aztán figyelték,
mi történik. Érted - két élő embert elvéreztettek, csak hogy
megnézzék, melyikük hal meg előbb. Állítólag a parancsnokság
óhaja ez, mert tudni akarják, melyik katonának van nagyobb esélye
a túlélésre, melyiket mentsék a sebesültek közül: aki a karján vagy
aki a lábán sebesül meg. Mintha ezt így el lehetne dönteni!

Olyat is csinálnak, hogy csak egy liter vérüket folyatják ki. Aztán
elállítják a vérzést, és figyelik, rendbe jön-e a páciens, s ha igen,
mennyi idő alatt. De lecsapolhatnak belőlük akár két litert is. Három
nap múlva pedig újra felvágják őket, és hagyják teljesen elvérezni.
Hogy megállapítsák, újratermelte-e a test a három nap alatt a
hiányzó vért. Ennek az a célja, hogy tudják, nagyobb vérveszteség
esetén mennyi idő múlva lehet a sebesült katonát visszaküldeni
a harctérre.

Van, aki kiabál közben, oroszul káromkodik a szájába tömött

rongyon át is. Mások lehunyt szemmel imádkoznak. És volt egy, aki
egészen mást csinált. Vagyis nem csinált semmit, csak nézett.
Végignézte az összes orvost, olyan merőn tapasztotta rájuk a
szemét, mintha emlékezetébe akarná vésni a vonásaikat. Azok
kifejezéstelen arccal ültek. Mintha a tudomány
érdekében összpontosítanának. Mintha egy patkányt vagy békát
boncolnának. De pár perc után nem bírták, letakartatták az arcát. És
még így se bírták. A lepedő alól is sugárzott, hogy nézi őket. Hogy
tudja, kicsodák. A három idősebb orvos rábízta a legfiatalabbra a
megfigyelést és a jegyzetelést azzal, hogy nekik valami dolguk van,
menniük kell. Nem mentek sehova. Bezárkóztak az irodájukba, és
szlopáltak. Disznók. Mocskos disznók.

Döbbenten, undorral meredtem Gizire. Hogy gázban gyilkolnak

halomra, mint a patkányokat, vagy agyonlőnek, az se jobb persze
végeredményben, de ilyet tenni, ilyen kísérleteket végezni
embereken?! Hiszen orvosként, kutatóként tudniuk kell, hogy ilyet
nem szabad! Hogy erre a háború sem mentség. Hogy nem lehet arra
hivatkozni, hogy hja, kérem, olyan idők voltak! Pontosan tudták, mit
csinálnak, tudták, hogy a kísérleti alanyaik szenvednek és hogy meg
fognak halni! Szadista módon meggyilkolták őket, és úgy tettek,
mintha a tudomány nevében történne.

- Gyakran a szemük színén próbálnak változtatni - folytatta Gizi. -

Persze kékre, mi másra? Hiszen tudod, hogy szőke, kék szemű
nemzetet akarnak létrehozni. Szóval behoznak öt-hat barna szemű
férfit és nőt vegyesen. Leültetik őket egy magas támlájú székre, egy
bőrszíjjal odakötözik a fejüket a támlához, és azt mondják nekik:
„Kaptok egy injekciót a szemetekbe. Nem fáj, csak kicsit kellemetlen.
Aki nem működik együtt, az helyben agyon lesz lőve.” Egy
férfit láttam, aki nem hagyta, hogy beadják neki az injekciót. Olyan
szorosan lezárta a szemét, hogy erőszakkal sem bírták felnyitni, így
ültő helyében nyakon lőtték. Pár másodpercig hörgött, aztán
meghalt. A többiek bíztak benne, hogy az lesz, amit ígértek: egy
injekció, ami nem fáj, aztán mehetnek is. Persze hazudtak nekik. A
szembe beadott injekció önmagában is pokoli fájdalmas, és hozzá
még a szer, amit befecskendeztek... Az egyik embert annyira csípte,
hogy mikor eloldozták, kikaparta a saját szemét. A legtöbb kísérleti
alany meghalt. Aki nem, az megvakult, úgyhogy mehetett a gázba.
Régóta próbálkoznak már ezzel, különféle oldatokkal kísérleteznek.
És nem adják fel, hiába látják, hogy nem megy.

A kék szeműek sincsenek biztonságban. Ha a színe megtetszik

Mengelének, akkor kivájatja a szemüket. Azokat szereti a legjobban,
akinek eltérő színű a két szeme. Eleinte élve csinálták. Rákötözték a
szerencsétleneket - férfiakat, nőket, de gyerekeket is - a
műtőasztalra, és egy speciális kanállal kivájták a szemüket. Most
legalább megölik őket előtte, legalábbis egy részüket. Attól
függően, melyik kváziorvos van szolgálatban. Mengele több tucat
szemet tart a dolgozószobájában, egy pohár formaiinban.

Felfoghatatlan volt. Feldolgozhatatlan. Iszonyat. Ezek a bestiák

tényleg megcsinálták, ami csak eszükbe jutott. Az orosz katonákon
például szerettek azzal kísérletezni, hogy túlélik-e az érzéstelenítés
nélkül elvégzett kasztrációt úgy is, ha a levágott here helyén a
vérzést csak a seb kiégetésével állítják el. Vagy arra voltak
kíváncsiak, hogy az oroszok tényleg ellenállóbbak-e a
hideggel szemben. Ehhez beültették őket egy kád jeges vízbe, és
figyelték, mikor hűlnek ki. Vagy kikötözték őket télen az udvaron, és
rendszeres időközönként leöntötték őket vízzel. Aztán ott hagyták
őket másnapig. Ha akadt köztük, aki megérte a reggelt, azt bevitték
melegedni, aztán végigcsinálták vele a procedúrát újra. A másodikat
nem élte túl senki. Olyat is csináltak, hogy mezítláb kiállították
az embereket a hóba, hogy olyan fagydaganataik keletkezzenek,
mint a fronton harcoló katonáknak. Aztán próbálták ezeket a
fagyásokat „meggyógyítani”, hogy tudják majd kezelni a saját
katonáikat. Vagy fordítva - nem a hideggel, hanem a meleggel
kísérleteztek. Forró vizes katlanokba nyomták bele az oroszokat,
és feljegyezték, ki meddig bírta. Ennek aztán tényleg semmi értelme
nem volt. Az égvilágon semmi. A fagydaganat-kísérletek legalább
szolgáltak valami tudományos célt. De megfőzni az embereket - ez
már csak a „tudósok” szadizmusát elégítette ki.

- És az olyan nőkkel, mint én vagyok, mit szoktak csinálni? -

kérdeztem.

Rám pillantott, vett egy nagy levegőt, aztán lassan, hosszan kifújta.

- Sterilizálják őket, vagy mindenféle nőgyógyászati kísérletet

végeznek rajtuk. De erről nem is fogok neked beszélni, hátha
tényleg megúszod és nem hívnak be. Nem akarom, hogy előre
nyugtalankodj emiatt. Elveszi az erődet, megfoszt az
elszántságodtól. Nézd, ha az a sorsod, hogy túléld a lágert,
akkor túléled Mengelét is. Láttam egy lányt, akit megfertőzött
tífusszal, és megtiltotta, hogy gyógyszert adjanak neki. Mikor
megállapította, hogy a lány néhány órán belül meg fog halni,
elkezdtük őt titokban kezelni. És a lány meggyógyult. És láttam olyat
is, hogy csak vért akartak venni egy nőtől, de ott helyben
meghalt, mert félelmében, hogy mit fognak vele csinálni, infarktust
kapott. Nem bírta el a szíve a rettegést. Azért mondom, hogy jobb,
ha nem félsz előre. Semmi értelme. A fájdalomtól se félj. Tudom,
hogy ezt könnyű mondani, de az emberi test jóval több fájdalmat
elvisel, mint hinnénk. Persze, csak ha életben akar maradni.
Az egyetlen fennmaradt kórházbarakk, több kísérlet helyszíne

Gizinek igaza volt, és én igyekeztem is magam ehhez tartani. De

nem mindig sikerült.

Pontosan egy hete voltam a lágerben, amikor eljött az én időm. Meg

tizennégy másik nőé.

- Elmentek megfürödni - mondta aznap Bébi, a bloková.

Mikor látta az arcunkra kiülő rémületet, a levegőbe suhintott a

botjával, és üvöltve mondta:

- Ne merészeljetek nekem itt cirkuszolni! Ha azt mondtam, fürödni

mentek, akkor fürödni mentek, slussz! Orvoshoz tisztán jár az
ember, nem ilyen büdösen és mocskosan. Kettesével sorakozó!

Említettem már, hogy a táborban mindig sár volt, és mi valóban nem

voltunk tiszták, hiszen ráadásul a szintén sáros padlón aludtunk.
Felsorakoztunk, és Bébi meg néhány SS-felügyelőnő elvitt a
zuhanyozóba; ugyanoda, ahol a lágerbe érkezésünk után
fertőtlenítettek. Viszonylag nagy helyiség volt. A zuhanyokon kívül,
amik tulajdonképpen csak a mennyezet alatt futó csövekre
egymástól szabályos távolságban felszerelt rózsák voltak, méretes
kádak is álltak benne. Fölöttük egy tábla:

A fürdőhasználat sorrendje:

1. angolok

2. hollandok

3. franciák

4. spanyolok

5. lengyelek

6. oroszok

7. cigányok

8. szolgálati kutyák

9. zsidók

A vizet csak azután cserélték ki, hogy a fenti listán szereplők mind
megfürödtek benne.

De minket most zuhanyozni vittek.

- Rendesen mosakodjatok meg, főleg a lábatok között! - instruált

Bébi.

Egész testemben reszketni kezdtem. Szörnyű volt belegondolni, mi

mindent csinálnak majd velem. De mosakodtam, mert nem akartam,
hogy valaki erőszakkal mosson meg. Ellenőrizték ugyanis, hogy
rendesen csináljuk-e. Aztán egyszer csak elzárták a vizet. A
mosdóban nehéz öntöttvas asztalka állt, rajta biciklipumpára
emlékeztető tárgy meg egy üvegedény, benne sárga por.

Bejött egy fehér köpenyes orvos. A nővérke odaugrott hozzá, és

elétartotta a szétnyitott gumikesztyűt, hogy neki már csak bele
kelljen tolnia a kezét. A nővér elengedte a kesztyűt. A csattanás
visszhangzott az egész fürdőszobában. Aztán beállt az orvos mögé,
bekötötte a hátán a kötényt három masnira, az arca elé fehér
pamutmaszkot helyezett. Az orvos intett Bébinek, aki nyomban
elkiáltotta magát:

- Egyesével idejöttök a doktor úrhoz, megálltok előtte háttal,

lehajoltok, és a kezetekkel széthúzzátok a feneketeket!

Rémülettől tágra meredt szemmel néztem, ahogy a doktor elé

vezették az első áldozatot. A nő szinte sokkban volt, nem tudott
mozdulni magától, így derékban meghajtották, és az egyik kápó
húzta szét feneke két félgömbjét. A nővér felszívott a pumpába a
sárga porból, aztán valami fejet tett az eszköz végére, és átnyújtotta
az orvosnak. Az fogta a pumpát, és gyors egymásutánban
kétszer lenyomta a dugattyút. Az elsőnél csak levegő, a másodiknál
viszont egy nagy sárga porfelhő szállt ki belőle. Az orvos odament a
lehajolva tartott nőhöz, és a mintegy tíz centi hosszú fejet mélyen
feltolta a végbelébe, majd kétszer megnyomta a dugattyút. A nő
kiáltott valamit lengyelül, mire az egyik kápó szintén lengyelül
odasziszegte neki, hogy kussoljon. Közben két másik kápó odacipelt
a sarokból egy magas, döntött támlájú faszéket, amin kartámasz
helyett lábtámasz volt - afféle hevenyészett nőgyógyászati
vizsgálószék. A szerencsétlen nőt beleültették, lábát a fakengyelbe
szíjazták. A nővér széthúzta a hüvelyét, hogy az orvos bele tudja
dugni a pumpa fejét. Most is kettőt nyomott rajta. Aztán leoldozták a
kísérleti alanyt, és félretaszigálták. A nő a földre zuhant. De ez már
senkit sem érdekelt.

- Jöhet a következő! - kiáltotta a nővér.

Negyedik voltam a sorban. A pumpa fejét természetesen nem

cserélték, és nem is mosták le közben. Megkövülten álltam a
helyemen, a kápóknak úgy kellett odavonszolniuk az orvos elé. Nem
küzdöttem, nem tiltakoztam, egyszerűen csak megdermedtem.
Eltartott nekik egy darabig, míg sikerült meghajlítaniuk a derekamat.
Hogy éreztem magam? Meztelen voltam, idegen férfiak fogdostak,
és egy orvos pumpát dugott a fenekembe. Hát így éreztem magam.
A pumpa feje önmagában is fájdalmat okozott, de mikor a
dugattyút megnyomta, akkor a sárga poron kívül, amiről fogalmunk
sem volt, mi lehet, egy csomó levegőt is belém pumpált, és az
nagyon fájt. Nem tudom, hogyan kötöztek fel a székre. Arra
emlékszem már csak, hogy ott fekszem, és a nővér széthúzza a
hüvelyemet.

- Szűz - mondta az orvosnak.

Az rám pillantott, aztán lehajolt, és bebámult a lábam közé.

Próbáltam elfordítani a tekintetemet, felfelé tartani a fejemet, hogy
ne lássak semmit. De mindent hallottam, és mindent éreztem. A
nővér elvette az ölemből a kezét, de csak hogy a következő
pillanatban a doktor gumikesztyűs ujját érezzem magamban.
Rettenetes volt. Egy náci nővér meg egy náci orvos nézegette
a nőiségemet. Mintha egy darab húst néznének. Fogdosták,
rángatták, tágították, huzigálták. Az orvos átnyújtotta a pumpát a
nővérnek.

- Fogja ezt meg egy percre!

Aztán az egyik, undorító barna gumikesztyűs kezével lenyomta a

hasamat, a másik keze két ujját pedig beletaszította a hüvelyembe.
A fájdalom megbénított, és a lábam begörcsölt, annyira feszítettem.

- Most már rendben van - mondta az orvos, és nyújtotta a kezét a

pumpáért.

A nővér átnyújtotta, ő pedig azt is feltolta belém. Kétszer lenyomta a

dugattyút, és kész. Odavolt a szüzességem, pedig sosem ismertem

férfit. Csak egy sárga porral töltött, undorító pumpát.
Mikor valamennyiünkkel végeztek, azt hittük, mehetünk vissza a
barakkunkba. A megaláztatás és a durvaság mindnyájunkat
megsemmisített, és az érzést fokozta, hogy láttuk, ahogy a
többiekkel ezt csinálják, és hogy a többiek látták, ahogy velünk
csinálják. A biokovák azonban nem vezényeltek sorakozót.
Hamarosan kiderült, miért. Hat SS vonult be a terembe.

- Látom, minden rendben ment. A léggömbök készen állnak,

kezdhetjük.

Zsenge vesszőt tartottak a kezükben mind a hatan. Vékonyat,

erőset. Olyat, hogy amikor a levegőbe suhintottak vele, surrogott.
Nem értettem, mire kell ez és milyen léggömbökről beszéltek. De
hamar megértettem. Körbeálltak bennünket, és elkezdtek ütni az
ágakkal. Ütni, verni, csépelni. Mindegy volt nekik, mit talál az ütés.
Hátat, mellet, arcot. Az volt a lényeg, hogy szaladgáljunk,
igyekezzünk elkerülni az ütlegeket. Mi voltunk a léggömbök. Ahogy
ugyanis próbáltunk félreugrani az ütések elől, jött ki belőlünk
a felpumpált levegő. Elöl is, hátul is. Ők meg remekül szórakoztak
ezen. Borzasztóan szégyenkeztünk. Láttam, hogy az ajtónak
támaszkodó Bébi is velük mulat. Egy zsidó nő, aki nevet azon, hogy
megaláznak más zsidó nőket. Amikor észrevette, hogy nézem,
gyűlölködő, megvető pillantást vetett rám.

Néhány nappal később újra felsorakoztattak, és vittek mosakodni. A

fertőtlenítőblokkban azonnal feltűnt, hogy ezúttal nincs itt se orvos,
se nővér, egyszóval semmi fehér köpenyes. A felügyelők sürgettek,
hogy vetkőzzünk. Valahol legbelül felébredt bennem a félelem. A
csoportban ezúttal itt volt Anna meg néhány más ismerős is.
Vetkőzés közben lopva összenéztünk, és mindenkinek egyetlen
kérdés tükröződött a szemében: mit fognak velünk csinálni? Ez most
egészen más, mint a múltkor. A felügyelők idegesek, kiabálnak,
néhány gumibotütés is csattant már.

Mikor mindannyian meztelenek voltunk, betereltek a zuhanyozóba.

Többször is jártunk már itt, nem volt ismeretlen a terep. Most mégis
volt benne valami új elem. Hirtelen ráébredtem, mi az: kapkodjuk a
levegőt. Hallani, hogy csak gyorsakat, laposakat lélegzünk.
Félelmünkben. Én is fújtattam. Kezem, lábam remegett. A
zuhanyozó fala visszaverte a zihálásunkat.

De még mindig nem történt semmi olyan, ami korábban ne történt

volna már.

- Nem jönnek! Nem jöttek be velünk! - suttogta mellettem rémülten

magyarul egy nő, és tágra nyílt szemmel bámult a folyosóra, ahol
hátramaradtak az őrök.

Zuhanyozáskor mindig ott állt a helyiség végén egy falazott dobogón

két őr vagy felügyelőnő, hogy jól lássanak ránk. De most... a dobogó
most üres volt.

És ahogy visszanéztem én is a felügyelők komor, kimért vagy éppen

undorodó arcába, olyasmit láttam, amitől felállt a szőr a hátamon. Az
ajtó. Ránk zárják az ajtót! Ilyet zuhanyozáskor sosem csináltak!! A
kapkodó lélegzetvételt, apró jajdulásokat most mintha elvágták
volna. A helyiségben halálos csend lett. Egy pillanatra mindnyájan
visszafojtottuk a lélegzetünket. Két őr nekiveselkedett a nagy, súlyos
ajtónak, és nekiálltak becsukni. Szép lassan. Valójában nem
tudom, hogy tényleg lassan csinálták-e, vagy csak úgy tűnt, de én
mindenesetre úgy érzékeltem, mintha lassított filmet néznék. Ahogy
az ajtó záródott, úgy lett egyre sötétebb az ablaktalan helyiségben. A
homály egyre több arcot, egyre több mozdulatlanul álló testet nyelt
el. Aztán egyszeriben vaksötét lett. Hangot csak a bekattanó ajtó
adott, meg a retesz nyiszorgása. Ma már tudom, hogy
csupán másodpercekig tarthatott az egész, hiszen nem bírtuk volna
sokkal tovább levegővétel nélkül, néma csendben.

Mindenki arra gondolt, hogy most szórják majd be a nyíláson a kék

kristályokat. Nem láttam ugyan a sötétben, mit csinálnak a többiek,
de biztos vagyok benne, hogy mindenki a plafon felé fordította a fejét
és várta, hogy mikor jelenik meg a lassan négyzetté szélesedő kis
fénynyaláb. És abban a négyzetben gázmaszkos katonát láttunk
volna, ahogy egy pléhdobozból beszórja Zyklon-B-t, és egy másikat,
szintén gázmaszkban, aki gyorsan visszazárja a nyílásra a fedelet.
Ezért kaptuk mindnyájan az első adagot az arcunkba, a szemünkbe.
A forró gőzt. Ma ugyanis nem zuhany, hanem szauna volt a műsor.
Nem mosakodni hoztak, hanem tetvetleníteni.

A forró gőz megégette az arcunkat, de inkább a

megkönnyebbüléstől, mint a fájdalomtól kiáltottunk fel. A fájdalmat
csak néhány másodperccel később érzékeltük. Néhányan
hisztérikusan nevetni kezdtek, a legtöbben azonban olyan hangot
adtak ki, amiről nehéz volt megállapítani, hogy nevetés vagy sírás.
Sőt azt is nehéz lett volna megmondani, hogy embertől vagy állattól
származik. A megkönnyebbülés hangja volt, hogy nem az jött, amitől
rettegtünk, de benne volt a leforrázott bőrünk okozta fájdalom is.

Tíz percig tarthatott a szaunázás, aztán leállították a gőzt, és

kitereltek a zuhanyból. Volt, akit úgy kellett kitámogatnunk-
kivonszolnunk. Gőzölgött a bőrünk, volt, akié meg is égett; akik
testileg nem bírták ki a puszta életükért való rettegés lelki terhét,
ürüléktől voltak mocskosak. De az átéltek
mindannyiunkat kimerítettek. Senki sem vette a fáradságot, hogy
elmondja, mi fog történni. Pedig megtehették volna. Megkímélhettek
volna a halálfélelemtől. De nem akartak.

És ezzel még nem volt vége. Pucéran kihajtottak minket a

fürdőépület elé, ahol kutyás őrök vártak. Körbe kellett állnunk. És
másnap reggelig úgy kellett maradnunk. Ez első hallásra talán nem
tűnik olyan szörnyűnek, de Auschwitzban a nyári éjszakák is elég
hűvösek voltak. Gőztől felforrósodott testünk most reszketett, és
tudtuk, ha most megfázunk és megbetegszünk, végünk.
Gyűlöltem őket, akkor és ott rettenetesen gyűlöltem. Beterelnek egy
szaunába, ahol azzal kínoznak, hogy azt hisszük, a gázban
vagyunk. De rendben, ők az őrök, mi a foglyok, nem kötelességük
tájékoztatni minket. Aztán forró gőzt eresztenek ránk. Rendben, ki
akarják irtani a testünkön élősködő férgeket. Ha nagyon akarom,
még ezt is megértem. De hogy utána ott kell állnunk egész éjszakán
át, miközben látják, mennyire fázunk, hát azért gyűlöltem őket.
Ennek nem volt semmi célja, ez nem indokolható semmivel. Csak a
kegyetlenséggel. Kínozni akartak. És ez a kínzás sokak számára a
halált jelentette, mert megfáztak, és néhány nappal később
kiszelektálták őket.

Amint már említettem, hogy ha épp nem hívtak be valami

áltudományos kísérletre, nem csináltunk semmit. Legfeljebb
lődöröghettünk a táborban. Nem volt azonban tanácsos túl messzire
eltávolodni a barakkunktól. Arrafelé ugyanis nem ismerte már az
embert a többi fogoly meg a biokovák, és ezzel meg is szegtük az
egyes számú szabályt: felhívtuk magunkra a figyelmet.

Így leginkább csak a saját barakkunk meg a szomszéd blokkok körül

sétálgattunk. Mármint aki bírt. Napról napra gyengültünk ugyanis. A
koszt rettenetes volt, néha még rohadt krumplihéj sem volt a
levesben, csak víz és homok. Ránézésre is, ízre is. Nagy ritkán
kaptunk egy kis főtt lóhúst. De hogy ne örüljünk túlságosan a
változatosságnak, szenet kevertek hozzá. Megvolt azonban ennek is
az előnye - könnyebben emésztettük a számunkra már
szokatlanul nehéz táplálékot.

A kenyér továbbra is fűrészporból készült. Fájt a szám, sebes volt a

mandulámba meg az ínyembe fúródott szálkáktól. Főleg éjszaka fájt,
néha annyira, hogy elhatároztam: többé hozzá sem nyúlok a
kenyérhez. Az éhség azonban nagyobb úr és jobban megkínoz, mint
a szájfájás, így valahogy csak megrágtam mindig azt a fűrészport.
Ha sikerült Annával lennem ételosztáskor, akkor az ő csajkájából
ettünk. Ha nem, maradt a kezem. Ez úgy történt, hogy körülbelül
tízen kaptunk egy kisebb lábasnyi levest, amit körbeadogattunk,
és mindenki szürcsölt belőle. Magától értetődő, hogy gyakran tört ki
vita vagy verekedés, ha az ételen osztozók közül valaki úgy érezte,
a másik nagyobbat nyelt a löttyből. A barakkunkban nem sok
barátság született. Talán mert büntetőblokk volt. Mindenki
elsősorban saját magával próbált törődni. Nekem ugyan ott volt
Anna, de hát nem lehettünk folyton együtt. Gyakran nehezedett rám
a magány. Annával ugyanis előfordult néha, hogy nem viselte el
más társaságát, egyedül akart lenni. Ilyenkor fel-alá járkált a
táborban. Ment, ment egész nap, csak enni jött vissza, aztán ment
tovább, míg el nem jött a lefekvés ideje. Álmában néha sírt, és azt
kiabálta, hogy „édes kicsi lánykáim!” Ebből megtudtam, hogy neki is
van kit gyászolnia. Hogy őt is kínozta a fölösleges veszteség. Hogy
tulajdonképpen ő is meghalt már, csak egyelőre életben hagyták a
testét.
Anna
A háború előtt cseléd volt. A történetét szépítés nélkül mesélte el.

- Nem vagyok zsidó. Sem vallásomban, sem máshogy. Apám

azonban az volt, így félzsidónak számítok. Akkor is, ha apámat
sosem láttam, zsinagógában életemben nem jártam. Egy kereskedő
fia volt, aki elcsábította az akkor tizenhat éves anyámat. Aztán
persze nem érdekelte már, én meg pláne nem. De az első két évben
legalább küldött néha pénzt. Aztán egy nap eljött, és azt
mondta anyámnak, nősül, nem tudja többé rendszeresen támogatni,
de most elhozta a pénzt egy évre előre. Anyám sose kért tőle
semmit. Mindig elszerezte magát szolgálni valahova. Fiatal volt és
naiv, de nagyon kedves. Roppantul igyekezett, hogy ne szenvedjek
hiányt semmiben. Nem nagy sikerrel. Hároméves koromban pedig
meg is halt. Máig sem tudom, hogy történt. Állítólag elesett a
lépcsőn, és bezúzta a koponyáját. Most már inkább azt gondolom,
hogy valószínűleg meghajkurászta a háziúr, akinél szobát béreltünk,
és anyám védekezett. Hogy aztán tényleg maga esett-e le azon a
lépcsőn vagy lökték, nem tudom.

Háromévesen ott maradtam árván. Távoli nagynéném vett magához,

anyám unokatestvére. Úgy tartottak, mint egy kisborjút. Az istállóban
laktam, oda hozták az ennivalómat is. Karácsonykor sem engedtek
be a házba, hiszen zsidó vagyok, nem? Azok meg úgyse ünnepük
Jézus születését. Tizenöt éves koromig maradtam náluk. Írni-olvasni
nem tanultam meg. A két fiuk próbált ugyan tanítgatni, de nemigen
ment nekem a dolog, nekik pedig nem volt elég türelmük hozzá.

Az apjukat, a nagynéném férjét mindössze háromszor láttam.

Először háromévesen, amikor megérkeztem hozzájuk. Aztán még
kétszer. Amikor megerőszakolt. A szokásos történet - a segítségükre
szoruló süldőlány, akinek nincs hova mennie, és a gazda, aki úgy
érzi, jár neki valami azért a sok esztendőért, míg etetett.
Megszöktem, cselédnek álltam. Három év alatt megtanultam
mindent - főzni, mosni, vasalni, ellátni a gyerekeket, megtanultam
mindig kéznél, ugyanakkor mindig láthatatlannak lenni. Ez nagyon
fontos cselédtulajdonság. És nekem jól ment, úgyhogy egy
köztiszteletben álló családhoz kerültem. A gazdám bíró volt, a
felesége szigorú, kellemetlen asszony hírében állt. Az a fajta volt,
akinek az arcára, az egész lényére rá van írva a természete.
Paszulykaró. A keze akár egy ragadozó madár karmai, orra mint a
borotvapenge, szeme hidegkék. Mintha semmi érzés nem lett volna
benne. A férjével magázódtak. Gyerekeik nem voltak. Tizennyolc
évesen kerültem hozzájuk. Az asszonyom negyvenéves volt, az úr
negyvenöt. Szinte tapintható volt, hogy nem illik egymáshoz ez a
két ember. A gazda természeténél fogva derűs, őszinte, becsületes,
nagylelkű ember volt. Az asszony felfuvalkodott, kimért, kellemetlen
kispolgár. De gazdag. És, ahogy az lenni szokott - ahol nincs a
házasságban gyerek és szerelem, ott lesz szerelem a házasságon
kívül.

Ő lett először szerelmes. Én addig nem is mertem rá másképp

gondolni, mint a ház urára. Ő azonban egyre gyakrabban jött ki
hozzám a konyhába, vagy kísérgetett a piacra azzal az ürüggyel,
hogy bent felejtett valamit a hivatalban. Eleinte észre sem vettem,
hogy szándékosan csinálja, hiszen nem is mertem volna soha arra
gondolni, hogy ez lehetséges. Egyszer azonban, amikor megint kijött
hozzám a konyhába, átölelt és megcsókolt. Elhúzódtam tőle, sőt
még egy pofont is kapott. Döbbenten állt, én pedig szörnyen
megijedtem. Ezért most biztosan kitesznek, gondoltam. Hova fogok
menni? De ő csak állt, bámult, és végül azt mondta:

- Bocsáss meg, Anna. Az irántad érzett szenvedélyem úgy

elvakított, hogy megfeledkeztem a jómodorról.

Nem értettem semmit. Ő kér bocsánatot? De nem sokáig

tűnődhettem ezen, mert ismét közelebb lépett.

- Beléd szerettem, Anna. Tudom, hogy ez nem illendő, sőt

őrültség. Te cseléd vagy, én meg bíró. Ráadásul az én házamban
vagy cseléd. Micsoda klisé... Ahányszor a fülembe jutott efféle
ügyecskének a híre, mindig arra gondoltam, hogy velem ilyen nem
történhet meg. És megtörtént. Te olyan kedves vagy, olyan jó,
mosolygós, gyengéd. Megtestesíted mindazt, amire vágyom és
amit hosszú évek óta nélkülözök. Amit tulajdonképpen egész
életemben nélkülöztem.

Aztán egyszerűen csak megtörtént. Hogy ő meg én. Hosszú heteken

át annyi volt csupán, hogy kijött utánam a konyhába vagy a
mosókonyhába, és tartottuk egymást, átölelve. Beszélt nekem
zenéről, művészetről, verseket olvasott. Én meg mosolyogtam rá, és
időnként megsimítottam az arcát. Sokáig, nagyon sokáig nem volt
köztünk semmi más, így nem is vett észre senki semmit. Egyszer
azonban megbetegedett az asszony, és szanatóriumba kellett
vonulnia. Három hétig volt el. Én három hétig kerültem esténként a
gazdát. Néha hallottam, hogy járkál a folyosón, de az ajtómig sosem
jött el. Csak az utolsó estén.

Lehet, hogy szégyellnem kellene magam, de mindmáig ez az egyik

legszebb emlékem. Reggel azonban gyötrelmesen nehéz volt az
elválás. A felesége hazajött, és megint úgy kellett lennie mindennek,
mint azelőtt.

Rövidre fogom - nagyjából egy évvel később teherbe estem.

Borzasztóan örült, madarat lehetett volna vele fogatni.

- Tudtam, hogy egyszer majd lesz gyermekem, tudtam! De neki nem

lehetett. És nem volt hajlandó elmenni orvoshoz. Mindig azt mondta,
hogy ez az isten akarata, és kész. Azt hiszem, nem is vágyott soha
gyerekre. De én igen. Anna, édes Anna, én olyan boldog vagyok!

Persze addig volt ennyire boldog, míg vissza nem kellett térnie a
valóságba. Örült ugyan továbbra is, de tisztában volt vele, hogy a
helyzet megoldást kíván.

Én viszont kétségbe voltam esve. Tudtam, hogy ki fog törni a

botrány. De végül kitalált valamit. Íratott egy hamis levelet a
nagynéném nevében, aki felnevelt. Az állt benne, hogy a néni
nagyon beteg, és sürgősen oda kellene utaznom, mert szüksége van
a segítségemre. A bíróné azonban az istennek sem akart elengedni.
Sírva kérleltem, hadd menjek, és a könnyeimet meg se
kellett játszanom, hiszen félelmemben bőgtem, tudtam, hogy
hamarosan meglátszik majd rajtam az állapotom. De nem hatotta
meg a könyörgésem. Egy héttel később azonban... Óvatlanok
voltunk. Hozzászoktunk már, hogy senki nem vesz észre semmit, és
veszítettünk az éberségünkből. Az asszony belépett a konyhába. Mi
egymással szemben álltunk, és mosolyogtunk. Semmi több.
Csak mosolyogtunk a másikra. De ez elég volt neki. Nem tudhatta
ugyan, milyen messzire ment el ez a mocskos kis affér, ahogy ő
nevezte, de azonnal mehettem a „nénikémhez”.

A gazda gondoskodott róla, hogy befogadjanak az egyik közeli

tanyán, és hetente egyszer eljött hozzám. Olyankor hivatalosan
mindig vadászni volt, esetleg tárgyaláson. Vagy amit éppen kitalált.
Az igazat megvallva mindig számítottam arra, hogy egy napon hiába
várom majd. Hogy a háziasszonyom közli: az úr egy évre előre
kifizette az ottlétemet, és kész. Mint ahogy anyámmal történt. De ő
jött, mindig. És láttam, milyen őszintén örül szerelmünk
születendő gyümölcsének.

A Jóisten meg biztos kárpótolni akarta a sok évért, míg hiába

vágyakozott gyermekre, mert most rögtön kettőt adott. Ikreink
születtek, két kislány, úgy hasonlítottak egymásra, mint két zsenge
borsószem. Gyönyörűek voltak, puhák, jószagúak. Karolinka és
Komélia.

Nem mentem vissza hozzájuk szolgálni. Írattam az asszonynak egy

levelet, hogy nem javul a nagynéném állapota és sokáig lesz még
szüksége rám, nem is tudom pontosan megmondani, meddig,
úgyhogy talán jobb lenne, ha szerezne a helyemre valaki mást. Ebbe
persze örömmel beleegyezett.

Gyorsan teltek a hónapok. A gyerekeim apja vett nekünk egy kis

tanyát egyórányira a várostól. Nagyon jól megvoltunk ott. Volt egy
tehenem meg két kecském, hogy legyen a kislányoknak tej, és
voltak libáim, tyúkjaim, egy befogadott macskám és egy félvak
kutyám, akit kidobtak valahonnan, és addig kóborolt, míg otthonra
nem talált nálunk. A lányok apja mindent megtett értünk, ami tőle
telt. Gyakran több napig is velünk maradt. Sosem kérdeztem, hogy
tudja ezt otthon megmagyarázni. Kínosnak éreztem volna, és nem
akartam, hogy abban a kis időben, amit a lányokkal tölthet, azon
kelljen tépelődnie, hogy hazugságban él.

Anna elhallgatott. A kezét nézte, mintha az imént kiesett volna belőle

valami nagyon értékes, és nem értené, hova lett.

- Nyolc évig tartott a boldogságunk. Elég sokáig. Ugyanakkor alig

egy pillanatig. Rossz idők jöttek. Mint bíró és mint köztiszteletben
álló ember, aki gyakran találkozik más fontos emberekkel, az elsők
között tudta, hogy ennek nem lesz jó vége. Azt is tudta, hogy zsidó
őseim vannak. Ragaszkodott hozzá, hogy magához vegye a
lányokat.

- Ugyan ki merné őket elhurcolni egy bíró házából? - mondta.

- Hát a feleségednek hogy magyarázod meg?

- Azt mondom majd neki, hogy egy hajdani kedves diáktársam

árvái. Nagyok már a lányok, biztos megértik, hogy az ő érdekükben
történik...

Sehogy se tetszett nekem a dolog, de attól még jobban féltem, hogy

a tanyán bármikor ránk törhetnek a nácik és elvihetnek. Vagy valami
mást tesznek.

Nekem is talált helyet, ahol pár hétig meghúzhattam magam. Egy

öreg erdészlak, mondta. Az egyik barátjáé.

Nem is tűnt rossznak a terv ahhoz a veszélyhez képest, ami

hármunkra leselkedett, hiszen a törvény szerint a lányok, mivel az
egyik nagyszülőjük zsidó volt, szintén zsidókeveréknek számítottak.
Az a nagyszülő, akit én magam sem láttam soha életemben.

Elvitt az emberem az erdészházba, elbúcsúztam a lányoktól. Be volt

nekik tanítva, hogy ha kérdezik, azt kell mondani, hogy anyuka és
apuka meghalt autóbalesetben.

Most már látom, hogy életképtelen volt a terv. Akkor csak annyit
akartam, hogy biztonságban legyenek, de azt nem tudtam felmérni,
hogy a legnagyobb veszély, a gyűlölet pont abban a házban
leselkedik rájuk, ahová menekültek volna.

Az asszony hajthatatlan volt. Hiába próbálkozott az ura akárhogy,

hiába hivatkozott a keresztényi szeretetre és könyörületességre,
hiába magyarázta, hogy segíteni kell a rászorulókon, az asszony
kijelentette, hogy ő a házában semmiféle idegen kölyköt meg nem
tűr. Felőle akár éhen is dögölhetnek, nem érdekli. Vigye be őket az
árvaházba, ők ketten már öregek a gyerekneveléshez, és ha az
Úristen nem akarta, hogy nekik legyen, akkor miért kellene a
máséval kínlódniuk. Az apjuk akkor már nem bírta tovább és kibukott
belőle, hogy az Úristen valószínűleg tényleg nem akarta, hogy neki
gyerekei szülessenek, mert gonosz és lelketlen asszony. Neki
viszont mégis lettek. Kettő is.

- Olyan gyűlöletet, ami akkor a szemében lobbant, soha nem

láttam még - mondta néhány órával később, amikor visszajött
hozzám a gyerekekkel az erdészházba.

De örültünk, hogy mindannyian együtt vagyunk.

Nyúlfarknyi ideig tartott ez a családi boldogság. Tíz napig. Ennyi

időbe telt, míg megtaláltak minket. Az asszony jelentett fel. Nem
tudom, hogyan jött rá, hogy én vagyok a gyerekek anyja, és
egyáltalán tudta-e biztosan. Azt sem tudom, hogy gyanította-e a
zsidó származásomat, vagy csak lőtt egyet vaktában, és talált.
Mindenestre eljött értünk a Gestapo. A gyerekek annyira
hasonlítottak rám, hogy ha akarom, sem tudom őket letagadni. De
én már nem is akartam. Velük akartam maradni. Tudtam, hogy
nehéz lesz, de azzal akartam őket megvédeni, hogy velük vagyok.
Egyszer talán majd megbocsátják az ostobaságomat. Én sosem
bocsátom meg magamnak.
Az utolsó pár percben egyre halkabban beszélt, és egyre jobban
összehúzta magát, mintha el akarna bújni saját magában. Aztán
egyszer csak kiegyenesedett, és acélos hangon folytatta.

- Hajnalban törtek ránk. Fogalmunk sem volt, mi történik, kik ezek,

mit keresnek itt. Kornéliát és Karolinkát kirángatták az ágyukból; az
udvaron kellett ácsorogniuk egy szál hálóingben. Nekem
megparancsolták, hogy öltözzek fel. Karl...

Itt hirtelen elhallgatott. Eddig nem mondta ki előttem a nevét. Azt

hittem, védeni akarja - a lágerben sosem lehetett tudni, ki kinek az
ismerőse. De nem ezért volt.

Hanem mert csak így, név nélkül volt képes beszélni róla. Amint
azonban kimondta, és hallotta magát, ahogy kimondja, összeomlott.
Egyszeriben nem volt sehol a kemény, cinikus, szívós Anna. A
tenyerébe rejtett arccal sírt. Némán. De rázkódott tőle az egész
teste. A hátára tettem a kezem, úgy csitítgattam. Kisvártatva
megnyugodott.

- Bocsáss meg, tudom, hogy megvan neked is a magad baja... De

ha már egyszer elkezdtem, végigmondom. Nem számított semmit,
hogy Karl bíró. Amíg csak szóban tiltakozott, békén hagyták, de
kijelentették, hogy a lányok meg én velük megyünk. Az sem hatott,
hogy az ismeretségeivel fenyegetőzött. Mikor azonban az egyikük a
karomnál fogva elkezdett rángatni kifelé, Karl megütötte. A
gestapósok nagyon megverték, minket pedig elhurcoltak. Azt sem
tudom, túlélte-e a verést.

Amint leszálltunk a vonatról, azonnal vittek Mengeléhez a kórházba,

mert akkor pont nem ő végezte a szelekciót. Nem tudom, miért
döntöttek úgy, hogy megyek velük én is. Talán mert annyira
hasonlítottunk egymásra. A lányok tényleg olyanok voltak, mint az
én kicsinyített másaim. A szemük színe, a hajuké, az arcvonásaik...
még a járásunk is egyforma volt. Azt mondták,
ikerkutatásokkal foglalkoznak és hogy ennek köszönhetően nekünk
nem kell majd nehéz munkát végeznünk. Nagyon megörültem,
hiszen féltem tőle, hogy bírnának az én nyolcéves gyerekeim a
földeken vagy egy kőfejtőben dolgozni, mert hát akkor még azt
hittem, hogy erről szól a láger. Megmérték a magasságunkat,
a testsúlyunkat, minden egyebünket, tanulmányozták a koponyánk
formáját. Engem többször is fájdalmas nőgyógyászati vizsgálatnak
vetettek alá. Az orvos, hogy megállapítsa, nem nagyobb-e a méhem
a szokásosnál, körbetapogatta. Belülről. Hogy van-e a méh
nagyságának köze az egyszerre kihordott gyerekekhez. Logikus,
mi? Nagyobb a méhed, többet szülsz. A lányok rosszul érezték ott
magukat. Orvost életükben nem láttak, nemigen voltak
betegek. Mengele Karolinkát választotta kísérleti alanynak, Kornélia
volt a kontrollminta. Rettentően furdal emiatt a lelkiismeret.

- De hát miért? - kérdeztem.

- Én mondtam neki.

- Mi?! Te mondtad meg neki, hogy melyiket válassza?

- Nem egészen. Mengele megkérdezte, hogy szerintem ki kettejük

közül az ellenállóbb, a szívósabb, és én Karolinát mondtam. Koni
valóban érzékenyebb volt egy kicsit.

- De hát ez nem a te hibád! Biztos azt hitted, ez is valami

adatgyűjtés a statisztikájukba vagy a kutatáshoz. Honnan tudhattad
volna, hogy ez alapján választ?!

- És mégis így történt. Mikor mondtam, hogy Karolina,

elmosolyodott. „Köszönöm, ezzel igazán sokat segített.” És meg is
kezdte a kísérletezést. De engem előbb kirakott a kórházból. A
büntetőbarakkba.

A lánykáim meg ott maradtak egyedül. Nem tudom pontosan, mi

mindent művelt Karlával, és azt hiszem, nem is akarom tudni.
Elválasztották, két külön szobába vitték őket. Karolinkát lekötözte, és
tűvel szurkálta. Egy másik orvos azt figyelte közben, hogy érzi-e a
szúrásokat a testvére is. Hogy van-e köztük ilyen fajta összeköttetés.
A másik szobából jelentették, hogy nem történik semmi, Kornélia
nem panaszkodik fájdalomra. Akkor kihúzta Karolinka négy
fogát. Megint semmi. Megfogta a karját, és kificamította a vállát. A
gyerek úgy felkiáltott fájdalmában, hogy még én is meghallottam.
Csak épp nem tudtam, hogy az én kislányom az. Sosem hallottam
ugyanis még fájdalmában kiabálni, és a hang, ami utolért, olyan erős
volt, olyan kétségbeesett, hogy azt hittem, felnőtt kiabál, nem egy
nyolcéves gyerek, akit éppen kínoznak. Ekkor már azt jelenthették
neki, hogy Kornélia nyugtalan, sírva is fakadt. Hát mi értelme
volt ennek? Mi a fenét bizonyítottak ezzel? Koni nem érezte a
testvére fájdalmát, csak megriasztotta az állati üvöltés. Aztán
mindkettejüknek adott valami injekciót, amitől magasra szökött a
lázuk. Karolinkának begyulladt a kihúzott fogai után maradt
sebhelye. Ekkor került oda mellé Gizi. A lehető leggondosabban
ápolta, de a gyerek állapota nem javult. Kornélia viszont
szépen felépült. És ekkor Mengelének támadt egy ötlete: kicseréli a
vérüket. Felkötözte őket két egymás melletti műtőasztalra, bevezette
a tűt az egyik gyerek karjába, a cső másik végén lévőt pedig a
másikéba. Karolinka ugyanolyan beteg maradt, Kornélia viszont pár
nap alatt megint meggyógyult. És akkor Mengele olyat csinált, ami
épeszű embernek soha nem jutna az eszébe. Csakhogy ő
őrült, szabályos őrült. Összevarrta a két gyereket. Koni három
nappal a műtét után meghalt. Gizi azt mondta, leállt a szíve, nem
bírta. De Karolinka még küzdött. A doktor azonban azt az utasítást
adta, hogy ne válasszák le róla a halott testvérét, és a kislányom
vérmérgezést kapott. Gizinek köszönhetően még egyszer láthattam,
és elmondhattam neki, mennyire szeretem. Gizit Karolinka kérte
meg, hogy hívja oda neki az anyukáját. Fogalmam sincs, hogyan,
hiszen akkor még nem ismertük egymást - de Gizi megtalált. Bevitt a
gyerekhez. Előtte meg kellett ígérnem, hogy nem csinálok semmi
ostobaságot. Nem cirkuszolok. Megesketett rá. Gizi elmondta ugyan,
miket művelt velük Mengele, de arra a látványra nem lehetett
felkészülni. Feküdtek a kórházi ágyon, és Gizi betakargatta őket egy
lepedővel, hogy ne lássam a megnyomorított testüket. Koni úgy
nézett ki, mintha csak aludna. Karolinka sápadt volt, csapzott,
szeme alatt fekete karikák, és az a foghíjas szája... Rettenetes volt.
Egyszeriben a saját testemen éreztem mindent, amit elkövetett
velük, és gyötört a bűntudat, amiért nem velem csinálta mindezt.
Csak velem. Nem pedig az én kislánykáimmal. Szólítottam a
gyereket, és ő kinyitotta a szemét. Tágra nyitotta, mintha
biztos akarna lenni benne, hogy jól lát.

- Karolinka!

- Anyuci? Anyuci! - szakadt ki belőle, és sírva fakadt.

- Ne sírj, kicsikém, itt van anyuci, itt vagyok, ne sírj - simogattam

az arcát.

- Hát te nem mentél el? Nem hagytál itt minket?

- Nem, édes kicsi szívem, dehogy hagytalak! Csak nem akartak

beengedni hozzátok. Bocsáss meg, szivecském, ha tudtam volna,
hogy bántanak titeket, bejöttem volna, bármi áron! De nekem azt
mondták, jól vagytok.

- Nem szabad nekik hinni, anyuci. Hazudnak, és nagyon rosszak!

Nagyon fáj, amiket csinálnak velem.

Olyan meggyötört volt, olyan riadt, olyan elkínzott... Ez a bestia két

hét alatt roncsot csinált az egészséges gyerekekből... Elmondani
sem lehet, hogy néztek ki.

- De most már nem fogod engedni, hogy bántsanak, ugye? -

kérdezte Karolinka.

Mit mondhattam volna neki erre? Hogyan ígérhetek neki ilyet, ha

nem tudom betartani?! Imádkoztam, hogy legyen erőm megígérni.
És megesküdtem magamban, hogy ha tényleg így lesz, és valóban
nem tudják majd többé bántani, akkor felajánlom cserébe azt, hogy
életben maradok. Hogy a soha nem szűnő fájdalmammal fizessek
azokért a rettenetes napokért, amiket végig kellett szenvednie.
Vagyis megegyeztem az Istennel, hogy ha még az éjjel
békében meghalhat a gyerek, akkor én egész életemben szenvedni
fogok, amiért nem tudtam őket megvédeni. Nem fogok vigaszt
keresni az öngyilkosságban, ki fogom bírni. Hogy életben tudjam
tartani az emléküket.
Fogtam a kis kezét, és ingattam a fejem, hogy nem, nem fogom
megengedni, hogy bántsák. És akkor egyszeriben megéreztem,
hogy most már nyugodtan megígérhetem. Nem tudom, hogyan
történhetett, lehet, hogy csak elhitettem magammal, hogy meg ne
bolonduljak ott helyben. De megígértem.

- Nem, szívem, nem fog már fájni semmi, és nem fog bántani
senki.

Rám mosolygott.

- Anyuci, megmondod Kornéliának, hogy szeretem? Napok óta

csak alszik, nem is beszélget velem. Biztos nagyon fáradt. Nagyon
szeretnék már innen elmenni, és azt is szeretném, hogy olyanok
legyünk, mint azelőtt.

- Hát persze, hogy olyanok lesztek, kicsikém.

Akkor már fuldokoltam a visszafojtott sírástól.

Karolinka megint rám mosolygott.

- Köszönöm, anyucika. Most szundítok egy kicsit, jó?

- Aludj csak, madárkám, aludj. Énekeljenek neked altatódalt az

angyalok... Nagyon szeretlek.

- Én is nagyon szeretlek, anyuci.

Ezzel becsukta a szemét, és többé nem is nyitotta ki. Gizi mondta

meg, hogy egy órával később meghalt. Átmentem az ágy túloldalára.
Megsimogattam Kornéliát. Olyan rettenetesen hideg volt a bőre....
Kisimítottam az arcából a haját, megsimogattam az arcát,
megcsókoltam a homlokát. Neki már nem tudtam megmondani,
mennyire szeretem, így legalább a fülébe súgtam. Hátha ott
van még velünk a kis lelke, és hallja.

Nem értettem, hogy van Annának ereje beszélni arról, ami a

lányaival történt, nem értettem, hogy nem szalad neki a
szögesdrótnak, jelentkezik önként a gázba... Kitalálta a
gondolatomat.

- Most be kell tartanom az ígéretemet, mert megtette az Isten, amit

kértem tőle. Magához vette Karolinkát, hogy ne bánthassa többé
senki. Nekem pedig élnem kell és a kislányaimra gondolnom, a
fürtjeikre, a vidáman csillogó szemükre, a nevetésükre, meg hogy
milyen erősen tudtak ölelni kétfelől. De jó, hogy az anyukáknak két
keze van, mondták ilyenkor, így egyszerre tudják simogatni a két
gyereküket. Így fogok rájuk gondolni és emlékezni életem végéig. A
szívemben teremtettem nekik egy világot, ahol mindig
velem lehetnek, ahol biztonságban felnőhetnek, ahol boldogok
lesznek.

Azt hiszem, Anna volt a legerősebb ember, akivel a lágerben

találkoztam. Kibírhatatlanul szenvedett, de képes volt rá, hogy
elfogadja a sorsát, és még másoknak is segítsen. Ő ugyan azt
mondta, nincs választási lehetősége, de én ezt másképp látom.
Összeomolhatott volna, megadhatta volna magát a bánatnak,
és megölhette volna magát - senki sem vethette volna a szemére.
De ő úgy döntött, életben marad. És szenved. Mert be akarta tartani
az ígéretét, amit azért adott cserébe, hogy teljesüljön az az egy
dolog, amit a gyermekének még kívánhatott. Hogy senki ne kínozza
többé.

Körülbelül két héttel később épp a kerítés közelében álló barakkok

mellett sétáltam. A túloldalon gödröt ásott néhány fogoly. Egyszer
csak a nevemet hallottam.

- Te vagy az, Ibolyka?

A hang irányába kaptam a fejem. A kerítés másik oldalán

serénykedő férfiak mind rabruhában voltak, mind kopaszok, mind
csontsoványak. Néhánynak volt ásója vagy lapátja, más a puszta
kezével vájta a földet. De csak az egyikük szemében tükröződött
meglepetés, és valami gyengédség. Egyébként meg pont úgy nézett
ki, mint a többiek. Jobban megnéztem az arcát. Ő lenne
az? Lehetséges? A szeme és a hangja alapján jöttem rá. Másból
nem is nagyon lehetett volna.

- Én vagyok, Árpi bácsi, igen!

Haas Árpád, a nagybátyám. Hát van élő rokonom ebben a pokolban!

Nagyon megörültem neki.

- Árpi bácsi, apukát nem látta? Két hete jöttünk - tettem fel a
legfontosabb kérdést.

Tekergettem közben a fejemet, de nem volt felügyelő a láthatáron.

- Nem láttam, kislányom. De a tábor óriási, és lakhat akár a

szomszéd blokkban is úgy, hogy nem tudok róla. Ne félj, biztos jól
van - mosolygott biztatón.

Nem tudta, hogy én már tudom, mi történt anyukával. És feltehetően

apukával is. De hátha mégsem. Hátha igaza van Árpi bácsinak. Hisz
mennyi nő van a mi barakkunkban is, és jó, ha a harmadát
felismerem látásból.

- Van miből enned? Van kanalad? - kérdezte gyorsan.

Nemet intettem. Körülnézett, és hogy ő sem látott senkit, közelebb

lépett a kerítéshez.

- Ne félj, most nincs benne áram. Nesze, itt van, tedd el gyorsan!
Majd szerzek magamnak másikat - nyújtott felém egy pléhbögrét
meg egy kanalat, ami addig madzagra kötve lógott a zubbonya alatt.

- De akkor maga miből fog enni?

- Ne félj, van a raktárban ismerősöm. Vedd el gyorsan, nehogy

meglássanak!

Nyúltam a kincsekért, átvettem, fogtam őket, aztán egyszer csak

kihullottak a
kezemből. Értetlenül néztem, ahogy ott hevertek a földön. A
fájdalmat abban a pillanatban még nem is éreztem. Csak a hátamat
érő, második ütés segített megértenem, mi történt.

Bébi úgy üvöltött, mintha eszét vesztette volna.

- Te meg mit kurválkodsz itt nekem a kerítésnél? Látom, már a

fizetséget is megkaptad érte! Hallatlan, mit meg nem engednek
maguknak ezek a zsidó ringyók! Még a kerítésen át is képesek
kefélni! A férfi és női foglyok között szigorúan tilos a kapcsolattartás,
tudod jól, nem?! - üvöltötte, és közben mindvégig csapkodott egy
hosszú, keskeny léccel.

Ütötte a hátamat, a combomat, ütött, ahol csak ért. Próbáltam védeni

az arcomat és a fejemet. Lekuporodtam, összegömbölyödtem.
Záporoztak az ütések. Kezemmel a fejemet védtem. Aztán hirtelen
valami roppanást hallottam, és úgy éreztem, mintha egy éles tárgyat
dugtak volna a fülembe. Bébi akkorát húzott rám, hogy abban a
pillanatban megsüketültem a bal fülemre. Nem hallottam azon az
oldalon semmit. Sem akkor, sem utána. Soha többé. Csak néha van
olyan érzésem, mintha odabenn, a fülem legbelsejében egy zenekar
valcert játszana. Azt, amit Mengele dúdolt, amikor szelektált minket.
Tata-ta-ta, tatam...

Amint Anna észrevette, ahogy utolsó erőmből bevonszolom magam

a barakkba, rohant azonnal Gizkáért, aki nem ért rá, de jött helyette
valaki más. Meg is ijedtem - ugyanis ismertem az illetőt. Húsz perc
leforgása alatt találkoztam a lágerben a nagybátyámmal és egy
közeli barátnőmmel. Aduka! Nálam valamivel idősebb, rendkívül
intelligens lány volt. Budapesten járt egyetemre.

De mikor ott, a barakkban megláttam, tiltakoztam, el akartam

küldeni. Féltem, hogy ha Bébi megint rajtakap, hogy a régi életemből
beszélgetek valakivel, megint megver.

- Nem, nem, menj el innen! Nem beszélgethetek veled, mert megver!

- sírtam félelmemben és fájdalmamban.
- Ne félj, Ibolyka, nem jön most ide. Hadd nézzem a sebeidet!

- Hagyd abba a hisztériázást, különben kaphatsz egyet tőlem is! -

dörrent rám Anna. - Meg kell néznünk, hol tett benned kárt. Hagyd a
cirkuszt, inkább segíts.

A szavaitól egy kicsit lecsillapodtam, és hagytam, hogy megnézzék a

sérüléseimet.

- Mióta vagy itt, Aduka? - kérdeztem, miközben veréstől feldagadt

bőrömet kenegette valamivel.

Láttam, hogy mozgatja az ajkát, de nem hallottam, mit mond.

- A jobb fülembe beszélj, légy szíves, erre nem hallok semmit.

Akkorát csapott rá azzal a léccel, hogy valami elrepedt benne.

Aduka leült mellém úgy, hogy a jobb fülemhez legyen közelebb.

- Május elejétől. Győrben voltam, ismerősöknél, onnan vittek el.

- A kórházban dolgozol?

- Nem egészen, de bejáratos vagyok.

- Mit csinálsz?

- Nyulakat tenyésztek Mengele kísérleteihez. És néha segítek

elkészíteni a gyógyszereket meg a kenőcsöket. Az mentett meg a
szelekciónál, hogy gyógyszerész vagyok. Csak ötünket választottak
ki az egész transzportból. Éjjel érkeztünk meg. Esett. Biztos nem volt
kedvük végigkérdezgetni, hogy ki mit tud, csak megparancsolták,
hogy lépjenek ki az orvosok, gyógyszerészek meg a bábák.

Két hét alatt egyetlen ismerőssel sem találkoztam, egyetlen ismerős

arcot sem láttam a transzportunkból, a vagonunkból. Az egész
hatalmas lágerben senkit. Egyetlen embert sem, akit legalább
látásból ismernék. Erre most fél óra leforgása alatt kiderül, hogy itt
van a nagybátyám meg egy barátnőm. Nem mondhatnám, hogy
könnyebb lett a szívem, de egyszeriben mégis másképp éreztem
magam. Már nem volt teljesen idegen a láger, nem egy idegen pokol
volt. Megvolt már benne a helyem nekem is.
Bébi, Irma és az öt SS-gyerek
Bébi, amióta megvert, jobban odafigyelt rám. Megszegtem a
szabályt, amit rögtön az első napon megpróbált belém sulykolni
Anna - felhívtam magamra a figyelmet.

Nem haragudtam Árpi bácsira. Csak segíteni akart. Bébire viszont

haragudtam. Nemcsak felügyelő volt, hanem zsidó is.

A lágerélet kemény volt. Könyörtelen. Tulajdonképpen nem is élet

volt. Nem vonatkoztak rá a megszokott társadalmi szabályok.
Félretettél magadnak egy darabka kenyeret, és őrizetlenül hagytad?
Ellopták. Levetted éjszakára a cipődet, és nem úgy kötözted
magadra, hogy felébredj, ha megpróbálnák levenni rólad? Ellopták.
Volt egy kanalad, de letetted valahová? Volt kanál, nincs kanál.
Ezt értettem. A túlélésért loptak. Nem tetszett, hogy ezt csinálják, és
én nem is loptam, de meg tudtam érteni. És nagyon vigyáztam a
holmimra. Már amikor éppen volt bármim, amire vigyáznom kellett.
Megértettem azt is, hogy ha valaki meghalt, azt levetkőztették, a
ruháját elosztották. Vagyis néha még meg se halt.

De hogy vannak zsidók, akik önként jelentkeznek arra, hogy más

zsidókat őrizzenek, verjenek, kínozzanak - azt nem bírtam
megérteni. Ha nem vállalták volna, és minden ilyen feladatot az SS-
ek látnak el, az sem lett volna jobb, de számunkra mégis más.
Világos lett volna, hogy ki az „ők” és a „mi”. Sőt, személyes
tapasztalatom alapján úgy gondolom, ilyen felállásban
elviselhetőbb lett volna az élet a lágerben. Mármint azok számára,
akik túlélik a szelekciókat és egyéb veszedelmeket, teljesítik a
normát és betartják a szabályokat. A kápók mindenféle
különszabályt találtak ki a már meglévőkhöz. Minket pedig
azért ütöttek, hogy behízelegjék magukat az SS-ek kegyeibe. Meg
azért, mert élvezték, hogy hatalmuk van fölöttünk. Úgy érezték, ők
valóban kiválasztottak. A németek megvetették a kápókat, és lehet,
hogy ha a nácik végzik ezeket a feladatokat, akkor talán kevésbé
vagy másképp lettek volna kegyetlenek a foglyokkal. Így viszont a
legpiszkosabb munkát elvégezték helyettük a zsidók vagy más
foglyok. A nők pedig - biokovák vagy felügyelők -
szörnyetegek voltak. A szenvedésben és a fájdalomban élték ki
magukat. A rettegésben és a megalázásban. Két biokovát ismertem
közelebbről: a mi Bébinket és Irmát.

Irma istennő volt. Életemben nem láttam szebb nőt. Magas volt,
alakja egy antik szoboré: lába hosszú, karcsú, izmos, arcát sűrű
aranyhaj keretezte. Nem szőke volt, hanem nagyon világos barna,
de ha rásütött a nap, valóban úgy nézett ki, mintha folyékony arany
lenne a fején. Irma lengyel volt, legalábbis ez a hír járta róla.
Beszélni kizárólag németül hallották ugyanis. 1940 óta volt a
lágerben. Az a történet keringett róla, hogy egy SS még a gettóban
beleszeretett. Le kellett volna lőnie Irmát, amiért az segített a
felkelőknek, de nem bírta megtenni. Irma ott térdelt előtte, és csak
nézte a katonát, míg annak remegni nem kezdett a pisztolyt tartó
keze. Később állítólag azt mondta a lánynak, hogy úgy
érezte, ártatlan, és sosem bocsátotta volna meg magának, ha
ártatlanul megöli. Ehelyett berakta őt egy lágertranszportba azzal a
hivatalos magyarázattal, hogy fölösleges rá golyót pazarolni,
dögöljön bele inkább a munkába. A felettesei még meg is dicsérték
érte. De a katona addigra már kitalált egy tervet, és önként
jelentkezett őrnek a lágerbe. Az efféléket szívesen felvették, mert azt
hitték, újabb szadista, aki jól megmutatja majd a mocskos zsidóknak
és a tetves lengyeleknek. Nem tudom, mennyire volt szadista ez a
katona. Irmába azonban beleszeretett, és megígérte neki, hogy
megmenti, ha hajlandó neki gyerekeket szülni. Azt mondta,
jelentkezzen barakkparancsnoknak. Irma így is tett, és a
lágerélete viszonylagos nyugalomban telt. Állítólag öt gyereke volt az
SS-től, aki valamennyit elküldte „átnevelésre” Németországba, amint
elmúltak félévesek. Mindig egy új transzporttal érkezett nőhöz
jegyezte be őket, és német apát tüntetett fel. Ez tulajdonképpen igaz
is volt.

Mindezt persze nem Irma mesélte nekünk, ő nagy ívben kerülte a

foglyokat. Még a gumibotjával is csak a barakk falát vagy a
priccseket csapkodta. Nem annyira tapintatból, hanem mert félt a
betegségektől. Egy idősebb nő mesélte a történetet, akit Irma nagy
becsben tartott. Ez az asszony ugyanis bába volt, ami nagyon jól jött
a szép biokovának.

Ez furcsának tűnhet, hiszen más lágerfoglyok emlékirataiban vagy a

velük készült beszélgetésekben talán az hangzott el, hogy az efféle
német férfi-zsidó nő kapcsolatok szóba sem jöhettek ott, nem is volt
példa ilyesmire. Vagy ha észrevették volna, hogy a nő gyereket vár,
SS-től vagy bárki mástól, akkor egyenesen a gázba küldik. Nem
mondom, hogy akik ezt állítják, tévednek. Valószínűleg azonban
Birkenau egy másik részében vagy más lágerben éltek, ahol
feltehetően olyan SS-ek voltak, akik - már elnézést - inkább
levágatták volna a szerszámukat, semmint hogy lealacsonyodjanak
egy zsidó nőhöz. De voltak olyanok, akiket ez a legkevésbé sem
zavart, mert, mondjuk, szerelmesek lettek. Vagy mert nem fanatikus
antiszemiták voltak, csupán katonák, akik úgy érezték, a zsidó nők a
hadizsákmány részét képezik. Vagy mert a környezet olyan mértékig
nyomasztotta és frusztrálta őket, hogy kellett egy meleg, ölelő kar.
És mindegy volt, hogy az esetleg éppen egy zsidó kar. A pucér
testén egyiknek sem volt rajta a sárga csillag.

Auschwitzban 1943-tól bordély is működött, Himmler parancsára

hozták létre. Az ott dolgozók kizárólag a foglyokat voltak hivatottak
kiszolgálni - a kápókat, a blokkparancsnokokat, a Sonderkommandót
és azokat, akik százhúsz százalék felett teljesítették a normát. A
kiszolgálószemélyzetet közvetlenül az érkező transzportokból
válogatták, és sokan bizony szívesebben mentek oda, mint
a barakkba. Gyakorlati szempontok vezérelték a döntést: a
bordélyban saját ágyat kaptak, jobb kosztot, mosakodási lehetőséget
és nagyobb esélyt a túlélésre. De nem volt könnyű rászánni
magukat, hiszen ezek a nők előző életükben nem prostituáltak
voltak, hanem hétköznapi emberek, akiknek másodpercek
leforgása alatt kellett dönteniük a gázkamra, a nehéz fizikai munka
és a bordély között.

Az SS-nek is lett idővel ilyen intézménye. Ebbe főleg nemzsidókat

válogattak, köztük lengyel, szlovák meg magyar, valamint a külön
kategóriának számító francia, belga és holland nőket. Ezek
nagyrészt azok közül a lányok és fiatal nők közül kerültek ki, akik
országukban csatlakoztak az ellenállási mozgalomhoz. Az SS-
bordély ezért megkapta a „francia” jelzőt.

De nem volt könnyű ezeknek a nőknek a helyzete. Jórészt nem

önként hozták meg a döntést; sokukat egyáltalán nem kérdezték
meg, akit pedig igen, az csak rossz és rosszabb között választhatott.
És ha véletlenül előfordult, hogy a „kiválasztott” nem akart
együttműködni, azt brutálisan megerőszakolták, majd a többiek
szeme láttára felakasztották vagy agyonlőtték, így mindenki
jól meggondolta, hogy viselkedik. Az ember ragaszkodik az élethez.
Élni akar. Túlélni. Ha tudatosan nem is, a tudatalattija, a
létfenntartási ösztöne arra kényszeríti, hogy ezért megtegyen
mindent. Akár azt is, hogy kurvának áll.

Ami egyebek mellett azért sem volt könnyű, mert az SS-ek

olyasmiket is követeltek tőlük, ami egy rendes bordélyban szóba
sem jöhetett volna, és a lányok így gyakran olyan sérüléseket
szenvedtek, hogy néhány heti „szolgálat” után a gázban végezték.
Azokat pedig, akik túlélték, és akikről a háború után kiderült, hol
„dolgoztak”, vitte az NKVD Szibériába mint
kollaboránsokat. Kollaboránsok?! Ha az NKVD-s urak akár csak
sejtették volna, mit kellett azoknak a nőknek kiállni, biztos békén
hagyták volna őket.

A hivatalos tábori előírások általában egyértelműek voltak. És

szigorúak. Nagyrészt be is tartották őket a lágerlakók. De nem
mindig, és nem mindenütt egyformán. Vannak olyan hajdani foglyok,
akik azt mondanák, hogy ha valakinél találtak ruhadarabot azon
kívül, amit a megérkezésük után vételeztek a hangárban, az
legalább húsz korbácsütést és háromnapnyi sötétzárkát
jelentett, étien. Vagy akár golyót is. Aszerint, milyen hangulatban volt
épp az Oberscharführer. Mások úgy mesélnék, hogy a pluszruhát
csak elvették, kapott a vétkes pár pofont és kész.

Szóval állíthatja valaki egy bizonyos dologról, hogy azt nem volt
szabad, nem lehetett csinálni, másvalaki pedig, aki két barakkal
odébb lakott, mondhatja ugyanarról, hogy nem jelentett problémát.
És mindketten igazat mondanak. A láger hatalmas volt, így nem
tudtak a felügyelők mindenre egyformán odafigyelni. Ha olyan
barakkparancsnoka volt az embernek, aki mások szenvedésében
élte ki magát, vagy olyan SS került az útjába, aki rühellte, hogy ilyen
helyen kell szolgálnia, és az ebből fakadó dühét átvitte a foglyokra,
hiszen azok tehetnek róla, hogy neki itt kell lennie, és
tulajdonképpen igaza is volt, hisz kinek építették a lágert, ha nem a
birodalom ellenségeinek? - szóval ha ilyenekbe ütközött az ember,
akkor engedély nélkül - már elnézést - el se finghatta magát.

A lágerterhesség viszont nagyon veszélyes dolog volt. Ha várandós

nő érkezett a transzporttal, és látszott már rajta az állapota, Mengele
azonnal vitte a saját céljaira. Ha a szelekciónál még el tudta titkolni,
de később kiderült, ment a gázba. Volt, aki egészen a szülésig
titokban tudta tartani. Hogy a foglyok közül szült valaki, az leginkább
úgy derült ki, hogy megtalálták a gyereket. A latrinában. Átharapott,
el nem kötött köldökzsinórral. Nem tudatlanságból - szándékosan
nem kötötték el. Az elvérzés ebben a pokolban
könyörületes halálnak számított.

Bébi zsidó volt, úgy hírlett, Pozsonyból. Nem volt csúnya, de volt
benne valami, amitől az ember úgy érezte, jobb tőle távol maradni.
Nem az a típus volt, akihez a férfiak szívesen odabújnának. Állítólag
önként jelentkezett a lágerbordélyba, de nem vették fel. Cserébe
viszont csináltak belőle biokovát. A bögrés-kanalas eset óta
fokozottan figyelt rám. Amikor sorakozóra siettünk, előszeretettel
vágott hátba, rúgott belém vagy lökött meg úgy, hogy elestem.
Zahlappelnél mindig a közelemben maradt és figyelte, egyenesen
állok-e. Egy, két, három órán át. Ha fészkelődtem egy kicsit is vagy
próbáltam megmozgatni zsibbadt lábamat, azonnal ütött. A
legrosszabbnak azonban, amit a lágerben elkövetett, nem én voltam
a közvetlen áldozata.

Valamivel több, mint két hete lehettem Birkenauban, amikor

megérkezett a következő transzport. Ebből vagy ötven magyar nőt a
mi barakkunkba hoztak. Éjszaka. Abba a blokkba, ahol
ezerkétszázan voltunk már. Aludtunk, amikor megérkeztek, később
mesélték el, hogyan is kezdődött az egész.

- A bloková megparancsolta, hogy feküdjünk le, és maradjunk

csendben reggelig. Forgattuk a fejünket abban a sötétben, hogy
hova feküdjünk, de nem volt egy talpalatnyi hely sem. Hiszen belépni
se tudtunk, mert már az ajtóban is aludtak. Nem mozdultunk, erre
ránk förmedt, hogy talán nem hallottuk, mit mondott? Mire valaki
vette a bátorságot, és visszaszólt neki, hogy ide nem tudunk belépni
se, nincs hely. Erre Bébi nekilendült, félrelökött minket az ajtóból, és
szó szerint beugrott a helyiségbe. Rá az alvókra. Szörnyű
roppanás hallatszott, ahogy az egyiknek eltört valamelyik csontja.

- Majd csinálok én nektek helyet! - üvöltötte, és taposta tovább

azzal a nehéz bakancsával az álmukból ébredő nőket, akik hirtelen
azt sem tudták, hol vannak.

Rettenetes volt. A vaksötétben csak Bébi ordítozását és a

megtaposottak sikolyait lehetett hallani. Tiporta a hasukat, a
nyakukat, a hátukat, mindent. Olyan volt, mint akinek elment az
esze. A padlón fekvők próbáltak kitérni előle, de nem tudtak, mert a
lábukon ott feküdt a következő sor. Nem volt hova odébbmenni,
elmászni a bakancsa elől. Moccanni se tudtak.

- Adok én nektek hentergést, büdös kurvák! Ha azt mondom,

helyet csináltok a többieknek, akkor azonnal pattantok!

Úgy kiabált, mintha köpte volna a szavakat. Akkorra már mind

felébredtünk és próbáltunk gyorsan felállni, hogy elkerüljük a
bakancsát. Sötét volt ugyan, és nem láttuk, mit csinál, de a
fájdalmas kiáltásokból és a repedő csontok hangjából kitaláltuk. A
blokk hátsó felében aludtam, odáig szerencsére nem jutott
el. Tízpercnyi őrjöngés után elfáradt, és belökdöste az újonnan
érkezetteket az ajtón.

- Most mindenki ledöglik, és reggelig egy mukkot se akarok hallani,

értve vagyok?
Valahogy sikerült összepréselődnünk, és a barakkban pár perccel
később már csend honolt, mintha nem is történt volna semmi.

A reggel azonban iszonyú volt. Két nő még az éjjel meghalt; az

egyiknek a nyakát roncsolta szét, a másiknak a koponyáját. Sok
sebesült is volt, és fogalmam sincs, hogy bírták ki reggelig némán
törött combcsonttal, nyílt kartöréssel, törött ujjakkal, bakancstól kékre
dagadt arccal.

Hogy a bloková az SS-ek előtt üvöltözik velünk, azt még meg

lehetett érteni. De ez gyilkosság volt, céltalan emberölés,
gonoszság, szadizmus, az emberi élet teljes semmibevétele.
Bébinek fogalma sem volt róla, hogy ki az, akire ráugrik, akit
megsebesít, akit megöl. Az áldozatok vétlenek voltak, nem tettek
semmi rosszat. Bébit nem csak az nem érdekelte, megsebesít-e
valakit. Hogy megöli-e, az sem számított. Pedig fogoly volt ő is,
akárcsak mi. Azt nem vártuk el, hogy kedves, barátságos legyen,
hiszen nem ezért választották pont őt a németek, de ilyen messzire
nem lett volna szabad elmennie. Nem tartottak pisztolyt a fejéhez,
hogy ezt tegye. És az áldozatai nem vétettek semmiféle szabály
ellen - egyszerűen csak nem fért be ötven további ember egy olyan
helyiségbe, amiről ő maga is tudta, hogy reménytelenül tele van. És
ez a szörnyeteg, miután megölt két nőt és sokakat megsebesített,
nyugodtan lefeküdt aludni. Akiknek a szobájához közel jutott hely a
barakk padlóján, hallották a horkolását. Bébi számomra rosszabb
volt, mint Mengele.

- Ki ez a nő tulajdonképpen? - kérdeztem másnap Annát. - Mi az

igazi neve? Barbara? Berta? És tudja valaki a vezetéknevét?

- Nem. Én nem tudok róla semmit - felelte. - És nem ismerek

senkit, aki tudna. Erről biztos gondoskodott - valószínűleg igyekezett
megszabadulni mindenkitől, aki a háború után árulója lehetne. Tudja
jól ez a disznó, hogy ennek itt egyszer vége lesz, és benyújthatják
neki a számlát mindazért, amit művelt.

Sokféle sorakozót, appellt éltem meg a lágerben. Volt, hogy reggel

négykor, délelőtt tízkor vagy éppen délután háromkor számoltak meg
minket. Amikor csak eszükbe jutott. És ameddig csak akarták.
Egyszer két napig álltunk az Appellplatzon. Két teljes napig. Míg el
nem kapták a szökevény foglyot. Mert akadt, aki rászánta magát a
szökésre. Akinek volt még ereje harcolni, aki nem adta meg magát,
aki nem csak életben maradni próbált a rendszerben - a legtöbbünk
ezt az utat választotta -, az szökéssel próbálkozott. Volt, aki
olyan átgondoltan csinálta, mint Vrba és Wetzler, akik először adtak
hírt a külvilágnak Auschwitzról (az úgynevezett Auschwitz-
jegyzőkönyv), mások az őrök figyelmetlenségét próbálták
kihasználni a táboron kívüli munkák alkalmával. És volt, akinek
sikerült. A szökevények zömét azonban elkapták. Igyekeztek
élve elfogni őket, hogy a lágerben aztán elrettentő példaként
felakaszthassák. Ez szörnyű volt ugyan, de pár percig tartott csak a
szenvedés, és a németek egy idő után látták, hogy a megtorlás
nincs már az elvárt hatással a többi fogolyra. Egy olyan helyen, ahol
lépten-nyomon az ember nyakába liheg a halál, nem
igazán hatékony a vele való fenyegetőzés. Új büntetési módot
eszeltek hát ki szökés esetére. Már nem lőtték le a szökéssel
próbálkozókat menekülés közben, pedig néhányan tulajdonképpen
ezért csinálták az egészet. Nem igazán hitték, hogy sikerül. Csak le
akarták magukat lövetni. Hogy gyorsan vége legyen az egésznek.

Az új rend szerint, ha valakit elkaptak szökés közben, azt

visszahozták a táborba, és kikötötték egy oszlophoz. Aztán
otthagyták. Pusztítsa el az éhség és a kimerültség. Ez a többi foglyot
is megviselte, főleg az áldozat családját és barátait. A kikötöttek nem
sokáig bírták némán, a második-harmadik napon már általában
könyörögtek, kiabáltak, szólongatták a rokonokat-barátokat,
hogy adjanak nekik legalább egy kis vizet. Akkor már az sem
érdekelte őket, hogy ha valaki meghallgatná a rimánkodásukat, az is
ugyanerre a sorsra jutna. Mert előfordult, hogy valaki nem bírta
tovább, és inni adott a szerencsétlennek. Kikötötték őt is. Neki pedig
már senki sem mert segíteni. Rettenetes, fájdalmas, az őrület
határát súroló volt az a három-négy nap, amíg az elítéltek
bírták. Ismerőseikben eleinte erősen munkált az érzés, hogy
segíteniük kell rajtuk. Hogy nem lehetnek ilyen gyávák, nem
hagyhatják szenvedni a fivérüket, a barátjukat. Kínlódtak, amiért
mégis ezt kell tenniük. És ettől még jobban gyűlölték a nácikat -
azért, amit a szökevénnyel tettek, és azért, amit velük tettek. Hogy
nem segíthetnek neki, hiába kéri. Hogy végig kell nézniük a
szenvedését. És ha netán a fiuk, a testvérük vagy közeli barátjuk
volt, akit kikötöztek, akkor néha nem bírták, és inkább felakasztották
magukat, mint hogy hallgassák a könyörgését és ne segíthessenek
rajta. De a legtöbben csak elmentek mellette, lehajtott fejjel. Az első
napon még a nácikat gyűlölték. Hogy hagyhatnak így kínlódni egy
emberi lényt? A második-harmadik napon már az elítéltre is
haragudtak. Miért szólongatja őket folyton, ha tudja, hogy úgysem
segíthetnek? Azt akarja talán, hogy őket is odakössék mellé?! Aztán
már csak azért imádkoztak, hogy ne kiabáljon tovább. Hogy ne
könyörögjön. Hogy ne nézzen így rájuk. Hogy meghaljon végre.

A női táborban ilyen jelenetekkel nem találkoztunk, de tudtunk róla,

hogy vannak - elsősorban a láger teljes területén mozgó
Sonderkommandótól. Nálunk azt büntették nagyon keményen, aki
lopott a konyhán. A konyhai munka ugyan vonzónak tűnhet, mégis a
kínok kínját élte át, akit ide osztottak be. Végigdolgozta ott a napot,
rendes élelmiszer is került a kezébe, és nem ehetett belőle, hiába
volt rettentő éhes. Az nem az övé volt. Az övé a rothadt volt.
Akit rajtakaptak, hogy az SS-eknek szánt élelmiszerből eszik, annak
többféle büntetést tartogattak. Egyet láttam én is. Odahoztak az
appellre egy negyven körüli nőt. Sovány volt, rémült, megviselt.
Megevett egy aprócska, nyers krumplit.

- Ez a személy itt veszélybe sodort benneteket - kezdte

szónoklatát az SS-felügyelőnő. - Annak ellenére, hogy az
élelmiszeradagja biztosítva van, elvett olyan ételt, ami nem az övé.
És ezzel benneteket veszélyeztetett.

Végignézett rajtunk, és a szemünkből kiolvashatta a kérdést: ugyan

mivel veszélyeztetett volna minket ez a szerencsétlen? Hiszen még
csak nem is a mi ételünkből lopott! Abból a krumpliból mi ugyan egy
grammnyit sem láttunk volna.

- Ha tolerálnánk, hogy a foglyok lopkodják az élelmiszert, ami nem

nekik, hanem az SS-őrségnek van szánva, az katasztrófához
vezetne - folytatta a felügyelőnő. - Az őröknek nem lenne mit enniük,
benneteket nem lenne kinek őriznie, és fel kellene számolni a tábort.
Ez túlzásnak tűnhet, de valóban ez a helyzet. Így hát nem
tolerálhatjuk egyetlen szem krumpli eltulajdonítását sem. Mert mi
lenne, ha mindenki elkezdene lopni? Hova jutnánk akkor?

Mindezt teljes meggyőződéssel mondta. Ez az SS-nőszemély hitte,

hogy a konyhás szörnyű bűnt követett el, olyat, ami kihathat a tábor
teljes működésére. Az eszébe sem jutott, hogy azért csinálta, mert
éhes. Hiszen megvan a „neki járó fejadagja”. Hogy ez nem olyan
táplálék, ami képes életben tartani az embert, nem számított.

Két felügyelőnő lefogta a vétkest, a harmadik pedig nekilendült, és

ököllel gyomron vágta. A konyhás kétrét görnyedt, de cerberusai
felállították, és még erősebben tartották. A szerencséden nő a
harmadik ökölcsapásnál elhányta magát, az SS-hölgyek pedig
kényszerítették, hogy megegye a hányadékot.

Hogy milyen abszurd módon tudtak szabály követők lenni a

németek, a saját bőrömön is megtapasztalhattam. Egyszer nem az
elsők, hanem az utolsók között voltam sorakozóra menet. Odaértünk
volna mi is időben, de belebotlottunk Bébibe. Szó szerint. Ahogy
ugyanis futottunk kifelé a barakkból, kitette elénk a lábát, és ettől
hárman is orra buktunk. Rugdosni kezdett, üvöltözött.

- Mit henteregtek itt? Disznók! El akartátok szabotálni az appellt,

mi?

Pechemre pont a közelében estem el. Megmarkolta azt a pár szál

hajamat, ami véletlenül hosszabb maradt, és úgy rángatott fel a
földről. Azt hittem, leválik a fejbőröm a koponyámról. A másik
kezével közben pofozott.

- Te még mindig nem tudod, hogy kell viselkedni, mi? Úgy látom,
ideje lenne neked is kiszállnod a kéményen! Az ilyenek miatt utálja a
zsidókat mindenki, mint te! Megjátszod, hogy milyen kis kedves
vagy, közben meg áskálódsz, kavarod folyton a szart! - ordítozta, s
közben rángatta a fejemet jobbra-balra.
- Jaj, ne, áúúúú, kérem szépen, hagyja abba! - sírtam,
könyörögtem. - Kérem szépen, tessék elengedni, lekésem a
sorakozót! Sötétzárkát kapok! Kérem szépen, tessék elengedni!

- Csukjanak csak be, legalább megdöglesz ott és elrohadsz, nem

kell többé néznem azt a mocskos pofádat!

- Was ist denn hier los? Mi folyik itt? - szólalt meg egy hang a
hátam mögött.

Bébi olyan hirtelen engedett el, hogy térdre estem.

- A fogoly nem akar appellre menni, Herr Oberscharführer!

- Du bist ein Schwein! Te disznó! - háborodott fel az SS.

Bébi elégedetten mosolygott, én meg csak vártam, mi lesz most.

- Mit vigyorogsz? Rólad beszélek!

Hitetlenkedve pillantottam fel. Nem nekem szólt a jelző, hanem

Bébinek! A bloková arcáról mintha letörölték volna a mosolyt.

- Láttam, hogy szándékosan elgáncsoltad, aztán megverted.

Miközben beszélt, lassan Bébi háta mögé került. A bloková

vigyázzba vágta magát, és ijedt arccal várta, mi fog történni. Egy SS
az ember háta mögött nem jelent semmi jót.

- Azt hiszed, te jobb vagy, mint ez a fogoly? Mocskos munkát

végzel, és élvezed a szenvedésüket! Ugyanolyan senki vagy, mint
ezek. Sőt még senkibb! Egy német sosem bánna úgy egy másik
némettel, ahogy ti bántok a sajátjaitokkal. Aztán csodálkoztok, hogy
megvetünk benneteket? Hát ezért vetünk meg! Nekünk akartok
ezzel hízelegni? Lehet, hogy van, akinek ez tetszik, talán meg is
veregették már érte a válladat - persze gumibottal, hiszen
kinek lenne kedve hozzád érni -, de biztos lehetsz benne, hogy se
nem tisztelnek, se nem csodálnak a viselkedésedért. Nevetségesnek
tartják, amit csinálsz, és még ezeknél a szerencsétleneknél is jobban
megvetnek. Eredetileg azért alkalmaztunk zsidó kápókat, mert úgy
véltük, mégiscsak közelebb állnak a fajtájukhoz, és így jobban szót
értünk a foglyokkal mi is. De a kápók ezt úgy értelmezték, hogy
ők többek a társaiknál. Hogy ha kegyetlenek lesznek és
kíméletlenek, akkor nem tartoznak majd többé a zsidókhoz. Idióták!
És ha azt hiszed, hogy az ilyen viselkedés megvéd téged bármitől is,
hát nagyon tévedsz. Lehet, hogy túléled a lágert. De túlélik olyanok
is, akik emlékezni fognak rá, mit csináltál.

Láttam, hogy Bébit minden szónál egyre jobban elfogja a rettegés.

Eddig csak dicsérték őt az SS-ek (a gumibotos vállveregetésre
ráhibázott a tiszt - talán látta, amikor az őrök ezt csinálták), amiért
olyan gonosz és kegyeden. És Bébi ettől talán kezdte úgy érezni,
hogy titokban elfogadják őt és tetszik nekik, amit csinál. És hogy
ettől már nem is annyira zsidó. Mintha minden ordítással, ütéssel
és megalázással, amit a sajátjai ellen elkövet, lekopna róla egy kis
zsidóság. Közben csak feleslegesen túlteljesített. És ezért még
jobban megvetették. Még nálunk is ócskább selejtnek számított a
szemükben.

Az Oberscharführer odafordult hozzám.

- Szaladj az appellre, még eléred.

Ezt ugyan nem hittem, de kapkodtam a lábam, ahogy csak bírtam,

és gyorsan becsusszantam a helyemre a többiek közé. Senki sem
vette észre, hogy késtem. Nem kezdődött még el a létszám-
ellenőrzés. Leírhatatlanul megkönnyebbültem, de közben vadul vert
a szívem. A barakk felől az Oberscharführer közeledett. Mikor
odaért, az őrök vigyázzba vágták magukat, és egy fiatal SS
átnyújtotta neki a listát.

Igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem késem le az appellt. Ő

tartotta aznap.
Újabb kísérletek. Találkozás Eszterrel
Birkenau, 1944 augusztusának eleje

A megalázó pumpás kísérletet még vagy ötször végigcsinálták

velem. Nem tudom, hogy a sárga por okozta-e vagy hogy a pumpa
feje tele volt baktériummal, de hüvelygyulladást kaptam, az utolsó
adag után pedig erős hasmenésem lett. Akiknél ez már az első adag
sárga por után jelentkezett, azokat elvitték, és többé nem láttuk őket.
Akiket a harmadik adag után kapott el a hasmars, azokat bevitték a
kórházba, ahol további vizsgálat céljára lekapargattak egy kis mintát
a beleikről és a méhükről. Én kibírtam mind az öt adagot. Az orvos
megvizsgált abban a „nőgyógyászati” székben, valamit felírt
magának, és mehettem. Egy olyan apróság mentett meg, hogy
utolsóként kaptam hasmenést. Mindmáig nem tudom, miféle por volt
az. Meg hogy milyen hatást vártak tőle. Gizi szerint meddőséget
okozó szer lehetett, mert a nőkön leggyakrabban ilyen kísérleteket
végeztek. Hát, nálam nem értek célt. Ezt akkor persze még
nem tudtam.

A porpumpálás után másféle kísérletekhez osztottak be. Reggel

behívtak a kórházba. Egy orvos várt meg egy német nővér, vagyis
tulajdonképpen SS-felügyelőnő fehér köpenyben. És Gizi. Az orvos
kezében egy kartonlap volt, rajta a nevem. Felírt rá valamit, majd
odament a gyógyszerszekrényhez, és egy súlyosnak tűnő üvegtálból
fecskendőt meg tűt vett elő. Ráhelyezte a tűt a fecskendőre, és
valami opálos fehér folyadékot szívott fel bele egy lombikból. Az
injekciót átnyújtotta Gizinek. Gizi odajött hozzám, és vetett rám egy
rövid pillantást azzal a szomorú szemével. Próbáltam kiolvasni az
arcából, mire számítsak. Hogy ott helyben meghalok-e, vagy majd
csak azután, hogy visszamentem a barakkba. Megérthette, mire
gondolok, mert alig láthatóan rám mosolygott. Többet nem tudott
tenni anélkül, hogy észrevennék. Szóval valószínűleg nem méreg,
különben csak nem mosolyogna, gondoltam. Gizi igyekezett
kíméletes lenni, még fertőtlenítette is az injekció előtt a szúrás
helyét. Beledöfte a tűt a felkaromba, és lenyomta a dugattyút. Mikor
a fecskendő kiürült, odafordult az orvoshoz. Az közelebb lépett,
megnézte a karomba fúródó tűt és a fecskendőt, majd bólintott.

- Gut. Rendben van - mondta, és én mehettem is.

Este átjött hozzám Gizi.

- Hogy érzed magad? Nem vagy lázas?

- Egyelőre nem. Mi volt abban az injekcióban?

- Nem tudom, Ibi, nem láttam a kartont. Remélem, nem tífusz.

- Mi? Tífusz!? De hát miért fecskendeznének belém tífuszt?

Hiszen továbbterjedhet! Megölnek minden beteget, nehogy járvány
törjön ki, engem meg szándékosan megbetegítenek?

- Szoktak ilyet csinálni. A fertőzött pácienseken tesztelik aztán a

Németországban kifejlesztett oltóanyagokat.

- De hát miért nem azokon tesztelik, akik már úgyis betegek?

- Azokon is szokták, de náluk nem lehet pontosan tudni, mikor

fertőződtek meg és hány nappal azután tört ki a betegség, hogy a
bacilusgazdával kontaktálódtak. Azoknál viszont, akiket ők fertőznek
meg, mindezt tudják.

- És ha tényleg tífusz volt, mikor fogok megbetegedni? Mik a

tünetek?

- Fejfájás, hasmenés, kimerültség és láz. A mellkason és a hason

rózsaszínes foltok jelennek meg, a nyelven pedig V vagy W alakú
lepedék. Általában tíz nappal a fertőzés után tör ki a betegség.

Aznap éjjel nem bírtam elaludni. A tífusz rettegett betegség volt a

lágerben, nagyon sokan belehaltak. Elképzeltem, ahogy a
testemben abban a pillanatban tífuszbaktériumok keringenek, sorra
támadják meg a szerveimet, én pedig küzdők ellenük. Nagyon el
voltam keseredve. Hogyan fecskendezhetnek egészséges emberbe
ilyen szörnyű betegséget? Hiszen a táborban két dologra kellett
elsősorban vigyázni: hogy ne soványodjunk le túlságosan és hogy
ne betegedjünk meg. Az ocsmány moslékot, amit ők kosztnak
neveztek, rég megettem már, mert nem volt más választásom. És
mindeddig sikerült egészségesnek maradnom. Most meg ezt teszik
velem? Hajnal felé mégis elszenderedhettem egy kicsit, mert azt
álmodtam, hogy egy orvos injekciót akar döfni belém. Mosolyogva
közelít felém, és azt mondja, ne féljek, semmiség az egész. Én
hirtelen rávetem magam, kitépem a kezéből a fecskendőt, és a
nyakába döföm. Ő felüvölt, és egyszer csak elkezd szétesni az arca,
lehullik darabokban, csak a puszta koponyája marad, én meg azt
kérdezem tőle: - Miért kiabál? Hiszen semmiség az egész.

Két hétig éltem a rettegésben, hogy reggel lázasan vagy

hasmarsosan ébredek. Megkértem Annát, hogy nézze meg a
nyelvemet, én pedig figyeltem, nem jelennek-e meg a foltok.

Egy héttel később újra behívtak. A rendelőben csak a német nővér

volt. Amint beléptem, szó nélkül nekidöntött a falnak, elhúzta a
mellemről a ruhát, és belevágott egy injekciót a mellkasom
közepébe. Úgy éreztem, felrobban bennem a fájdalom. Valószínűleg
a szegycsontot találta el. Próbálta mélyebbre döfni a tűt, de a csont
nem engedte. Elöntött a verejték, a szám kiszáradt. A nővér forgatta
a fecskendőt mindenfelé, nyomta, erőltette, különböző
szögekből próbálkozott. Végül lenyomta a dugattyút két kézzel úgy,
hogy a tű eltörött.

- Scheisse! - bosszankodott.

Elhajította a fecskendőt a tűcsonkkal, sarkon fordult, és tovább már

nem érdekeltem. Én pedig visszamentem a barakkba a sebes
mellkasomba beletört tűvel.

Estére alaposan megduzzadt a szúrás helye, fényes vörösre

változott. Eltakartam a ruhámmal. Három nappal később azonban
eltakarni sem lehetett már, és látszott rajtam, hogy nem vagyok
egészséges. Sápadt voltam, láztól csapzott, a mellkasom jobb
oldalát pedig hatalmas, vörös duzzanat csúfította. Ezt már Anna is
észrevette, és vitt azonnal Adukához.

- Te jó ég, Ibi, hát miért nem szóltál rögtön? - kérdezte a

barátnőm elszörnyedve.

- Nem akartalak zavarni.

- Micsoda tapintat. Inkább szép csendesen meghaltál volna? -

mondta szemrehányón.

Megnézegette a sebet, nagyon finoman megnyomta az ujjával, de

még így is felszisszentem.

- Ki kell vennem azt a tűt. Ne félj, pontosan érzem, hol van. Kicsit
felvágom itt a bőrt, és egykettőre megvagyunk.

Ez a mondat határozottan kevésbé hangzik fájdalmasnak, mint

amilyen a valóság volt. Adukának nem volt szikéje, csak egy fél
zsilettpengéje. Meglehetősen tompa. A zsilettet megtörölgette egy
darab gézzel, amelyen egy rettentő büdös barna folt éktelenkedett.

- Jódtinktúra. Más nincs. A németek inkább spiritusszal fertőtlenítik

a sebeiket, de azt nem tudok lopni, túl nagy üvegekben tárolják. A
jódtinktúrát viszont kis kémcsövekben. Abból néha zsebre tudok
tenni egyet-egyet.

Aztán vágott. Mivel azonban a penge tompa volt és olyan kicsi, hogy
nem tudta rendesen tartani, erősen meg kellett nyomnia.
Rettenetesen fájt. Úgy össze kellett szorítanom a fogamat, hogy azt
hittem, kitörik mind egy szálig. Kiabálni nem volt szabad, mert
azonnal megjelent volna Bébi. Anna erősen tartotta a kezemet a
hátam mögött, nehogy ösztönösen ellökjem Adukát. A feszes
bőr végül engedett és szó szerint szétfakadt. Az a tengernyi genny
meg a bűz, ami kidőlt belőle... Förtelmes volt. De semmiség ahhoz
képest, ami következett. A tű nagyon mélyre ágyazódott be, és
Adukának azzal a tompa zsilettel kellett eljutnia egészen odáig.
Olyan érzés volt, mintha rostonként tépdesné a húsomat. Végül
sikerült benyomnia a pengét a tű alá. Nyomott rajta egyet. A
tű megmozdult, de nem jött kijjebb. Ömlött rólam a veríték,
reszkettem a fájdalomtól és attól, hogy kiabálással sem enyhíthetek
rajta. Megnyomta még egyszer, és a tű kilőtt a sebből, leesett a
földre. Ekkorra a végsőkig kimerültem. Aduka elszaladt valahova, és
jóddal átitatott gézdarabbal tért vissza.

- Csípni fog, de ki kell bírnod. Nagyon nagy a seb, és ha elfertőződik,

meghalsz.

Ezzel rányomta a gézt a sebre. Igaza volt. Rettentően csípett, de én

azt gondoltam, csípjen csak, azzal megöli a nyomorult német
bacilusokat, amiket belém nyomtak. Biztattam magamban a jódot,
hogy csípj! Csípj! Csípj csak bátran! Anna azt mondta, félelmetesen
fújtattam közben, de erre egyáltalán nem emlékeztem.

Aduka ezzel a beavatkozással egész biztosan megmentette az

életemet. Minden este elmentem hozzá sebtisztításra. Auschwitzban
a legkisebb seb, mondjuk, a szűk cipő okozta vízhólyag is halálossá
válhatott. A fertőzés mindenütt lesben állt. A levegőben, a
barakkokban, a tömegbudin (elnézést, de toalettnek nem
nevezhető), a földön. Még a föld is halált hordozott. Mire
1944 nyarán Auschwitzba érkeztünk, több százezer ember
megfordult már itt. És azoknak latrinára volt szükségük. Ezek
eredetileg máshol álltak, mint a mi tömegvécénk. Amikor ezt a régi
latrinát felszámolták, az ürülékkel és húgylével teli gödröt csak
beszórták homokkal és kaviccsal. A foglyok zöme tudta, hol van, de
tábla nem figyelmeztetett rá. A talajt azon a részen nemcsak a
korábbi mocsár áztatta fel, hanem a maradék latrinaproduktum is.
Ha valaki véletlenül mégis rátévedt, az első lépésnél még nem tűnt
fel semmi. A másodiknál viszont besüppedt egy kicsit a lába.
Ilyenkor az illető megfordult, és ment volna vissza, de a bűzlő
mocsár nem engedte. Ha nem mozdult, akkor lassan lesüllyedt
a mocsokba. Ha pedig próbálta kirángatni beragadt lábát, és
áthelyezni testsúlyát a másikra, akkor ugyanez történt, csak
gyorsabban. A három hónap alatt, míg ott voltam, két embert láttam
belefulladni a pöcegödörbe. Segítségért kiabáltak. Sírtak.
Könyörögtek. A férfi kérte az SS-eket, hogy lőjék agyon. A nő
azért rimánkodott, hogy dobjanak be neki egy kötelet, ő
kikapaszkodik, és vihetik egyenesen a gázba. Már nem a haláltól
féltek. Nem azért könyörögtek, hogy életben maradhassanak. Azt
kérték csak, hogy ne egy gödörnyi szarban kelljen meghalniuk. Hogy
ne kelljen arra a szörnyű és elkerülhetetlen pillanatra gondolniuk,
amikor bezárul fölöttük az első pillantásra szilárdnak tűnő felszín, és
nekik ki kell nyitni a szájukat. Biztos szorosan zárva tartották a
szemüket, a fülüket bedugták az ujjukkal, és az utolsó levegő, amit
még a felszínen be tudtak szívni, marta már a tüdejüket. Ajkukat
szorosan összezárták, és nem akarták, nem tudták elfogadni, hogy
néhány másodperc múlva arra kényszeríti őket létfenntartási
ösztönük, hogy azt az utolsó levegőt kiengedjék, és
szippantsanak egy mélyet. A híg fosból és húgyból. És úgy haljanak
meg, hogy előbb a szájuk, aztán a tüdejük is megtelik a mocsokkal.

Birkenau - és biztos vagyok benne, hogy más koncentrációs táborok

is -maga volt a pokol. Nem csupán egy drasztikus tábor szigorú
napirenddel és kegyetlen őrökkel. A színtiszta pokol volt, amit
emberek teremtettek más emberek számára itt a földön.

Az ő számára is. Véletlenül botlottam bele. Rettenetesen szomorú

találkozás volt, mégis örülök, hogy sor került rá.

A hatodik sor barakkjai mellett bandukoltam épp, amikor

megpillantottam. A földön ült. Nem foglalkoztam volna vele
különösebben, mert azt, aki úgy ült a földön, hogy felkelthette a
kápók vagy az őrök érdeklődését, jobb volt elkerülni. Aki ült, annak
nem volt ereje. Akinek nem volt ereje, az beteg volt. És aki
beteg volt, azt minél előbb likvidálni kellett.

De ahogy elmentem mellette - annyit érzékeltem csupán, hogy egy

ősz, görnyedt öregasszony ül ott -, összeakadt a pillantásunk. Tágra
nyílt szemmel bámult, aztán felugrott és rám vetette magát. Azt
hittem az első pillanatban, hogy egy őrült támadt rám, de az
öregasszony egyre a nevemet motyogta.

- Ibolyka, Ibolyka, Ibolyka, Ibolyka...

Kullancsként kapaszkodott belém. Rettenetesen sovány és gyenge
volt, de a kezében annyi erő maradt, hogy szinte fájt, ahogy markolt.

- Maga kicsoda? Hahó, hallja, amit mondok? Honnan ismerjük

egymást?

Lazult egy kicsit a szorítása.

- Hát nem ismersz meg, Ibolyka? Én vagyok az, Eszter!

Nem Eszter volt. Hanem az, ami a gyönyörű, okos, csupaszív

Eszterből maradt. Csont és bőr, a haja ősz kóc, felismerhetetlenné
vált, mély árkok szabdalta arcában kihunyt szempár. Két fekete,
semmiféle érzelmet nem tükröző gödör. Ha a szem a lélek tükre,
akkor Eszter lelke halott volt. Nagy, fekete üresség maradt a helyén.

- Eszter, édes istenem, Eszter, tényleg te lennél? Miért ülsz itt így?!
Még meglátnak, és összeszed a kocsi.

- Tudom. Úton van már a mentő.

- Mit beszélsz!? - hőköltem vissza, és gyorsan körülnéztem.

A „mentő”, vagyis a likvidálandókat begyűjtő kocsi egyelőre nem volt

sehol.

- A bloková felírt a listára. Én kértem, tegnap este. Kár, hogy nem

előbb találkoztunk - emelte rám a szemét.

Szegény, nem iratkozott volna fel önként a halállistára, ha tudja,

hogy nem egyedül van a lágerben, gondoltam, de megsejthette, mi
jár a fejemben, mert ingatni kezdte a fejét.

- Nem, nem. Félreérted. Ma mindenképpen meg akarok halni,

hiába tudom már, hogy itt vagy te is. Végre kiszabadulok innen. Amit
mondtam, úgy értettem, hogy ha már tegnap tudtam volna, hogy itt
vagy, akkor biztos megkereslek. Annyi mindent kell elmondanom!
Valakinek muszáj. Hogy legalább az emléke fennmaradjon a
családunknak.
- Mi történt veletek?

- Ne haragudj, hogy ilyen rettenetes történettel terhellek, de nem

tudnék úgy meghalni, hogy nem mondom el senkinek. Hogy nem
hagyom rá senkire az én kislányom emlékét.

És Eszter elmesélte, mi történt velük Budapesten.

- Eleinte minden rendben volt. Dávid egy suszternél kapott munkát,

és szerényen, de boldogan éltünk. Aztán jöttek a németek, és
gettóba zártak. De még itt is együtt lehettünk, míg egy este el nem
vitték az összes fiatal férfit. Ketten maradtunk Juditkával. És három
hétre rá kihajtottak minket sok más nővel meg kisgyerekkel együtt a
Dunához. Juditkát beledobták. Engem meg kényszerítettek, hogy
nézzem, ahogy megfullad a kislányom. Nem segítettem neki! Nem
engedték, hogy utána ugorjak. Pedig annyira, de annyira ott
akartam lenni vele... Azóta minden éjjel azt álmodom, hogy sikerült.
Hogy beugrottam a folyóba, és odaúsztam hozzá. Magamhoz
öleltem az én kicsikémet, és aztán ott éltünk együtt a víz alatt, ahol
békén hagytak, nem bántottak többé. Minden egyes éjjel ezt
álmodom. Csak a kis arca néz ki néha szörnyen, mikor odaúszom
hozzá. Össze van harapdálva. De mindig odabújik hozzám. Már ott,
a parton meg akartam ölni magam, vagy legalább elérni, hogy a
nyilasok megöljenek. De nem tették. Felraktak a vonatra, és
elküldték ide. Juditkám halálsikolyain kívül csak arra tudtam gondolni
egész úton, hogy ha kinyitják a vagon ajtaját, leugrom, és elkezdek
futni. Hogy agyonlőjenek. Vagy összeverekszem egy SS-szel.

Mikor aztán tényleg megállt a vonat és kinyílt az ajtó, egy rabruhás

férfi terelt ki minket a vagonból. Földbe gyökerezett a lábam. Az ő
hangja volt. Dávid! Összenéztünk, és én arra gondoltam, hogy ez a
jel. A mi kicsi angyalkánk elintézte odafenn, hogy apuka és anyuka
találkozzanak. Dávid gyorsan odasúgta, hogy mondjam azt, varrónő
vagyok. A szelekciót túléltem. Aztán láttam néha a férjemet, amikor
a halottakat szedte össze vagy újabb csoportot kísért a rámpáról. Az
én drága, jó Dávidom. Másokat is próbált megmenteni. De az egyik
SS észrevette. A kerítésnél álltam, láttam mindent. Dávid az
újonnan érkezettek között járkált, és mikor elvette tőlük a
bőröndjüket, valószínűleg odasúgta nekik, mit mondjanak, hogy
életben maradjanak. Ahogy nekem is megsúgta. Az SS odakerült a
háta mögé. Dávid nem vette észre. És mikor odahajolt a
következőhöz, a német fejbe lőtte. Láttam, ahogy eldől és fekve
marad a földön. Holtan. Az én Dávidom. Az én uram. Most már nem
volt senkim. Se Juditka, se Dávid. Mind a kettőt láttam meghalni.
Nem kiáltottam fel, és nem vetettem rá magam a villanykerítésre.
Csak álltam és néztem, ahogy felemelik és rádobják a kocsira, a
többi hulla mellé. A felsorakoztatott emberek reszkettek félelmükben.
Az SS tett két lépést, aztán megfordult, és visszament ahhoz az
emberhez, akinek Dávid segíteni akart. Agyonlőtte azt is. Mikor
a földre zuhant, tizenkét év körüli kislány vetette rá magát a
holttestére. Dávid biztos azt akarta mondani az apának, hogy
hazudják idősebbnek a gyereket. Hacsak nem választották ki őket
valami kísérletre, akkor a tizenhat éven aluliakat általában
egyenesen a gázba küldték. A férfit is felhajították a hullaszállító
kocsira, és a kislány oda is ment utána, rázta, ölelgette. Az az
ember egyáltalán nem illett a többiek közé. A kocsin csontsovány,
meztelen holttestek voltak, akik így, egymásra hajigálva nem is
ébresztettek már sajnálatot. Túl soványak, túl csúnyák voltak, szinte
már nem is emberek. De ez az öltönyös férfi, akinek telt arcából nem
álltak ki a csontjai, az igazi halál volt. Fölösleges, iszonyatos halál,
amely megsemmisítette azt, ami eddig egy család volt. Együtt jöttek.
Nem tudták, mi vár rájuk. Még hitték, még bíztak benne, hogy
életben maradnak. És most három helyett egyszeriben ketten
vannak csak. A férj, az apa nem tett semmi rosszat. A csíkos ruhás
beszélt hozzá! Apuka nem csinált semmi rosszat, miért lőtték le? Az
anya elrángatta a kislányt apja holttestétől, és szorosan fogta. A
gyerek ölelte az anyja derekát, a fejét a mellébe fúrta. Rázkódott a
teste a zokogástól. Még egyszer megnéztem Dávidot, ahogy
ott fekszik a kocsin. Sápadt és sovány a csíkos egyenruhájában, a
fején véres seb. Békés, nyugodt volt az arca. Nem fájt neki már
semmi. Már Juditkával volt.

A kerítéstől egyenesen a biokovához mentem. Hogy írjon fel a

listára. Azokhoz, akiket ma visznek a gázba. A bloková csak nézett,
hogy komolyan gondolom-e. Mondtam neki, hogy meg akarok halni,
nincs már miért élnem, de talán akad azon a listán, akinek még van.
Cseréltem hát egy nővel, akinek itt van a lágerben a fia is, tizenhat
év körüli gyerek. Nem is beteg az asszony, csak pechje volt, hogy
felírták a listára a számát. Így meg hátha túlélik mind a ketten.

Éppen befejezte, amikor hallottuk, hogy jön az autó.

Kórházbarakk alapja. Ebben a blokkban folytak többek között a

sterilizációs kísérletek

- Menj, Ibolyka, nehogy téged is felpakoljanak. Szaladj, és ne felejts

el bennünket! Ezzel lefeküdt a földre, eszméletlennek tettette magát.

Felgyorsítottam a lépteimet, és átmentem a következő utcába, ahol

járt már a „mentő”, és tudtam, hogy nem arra fog visszafelé menni.
Nem láttam, ahogy Esztert felrakták, de amikor elment a kocsi, nem
feküdt már ott. A szívem szakadt meg érte. Közben pedig csodáltam,
hogy volt bátorsága cserélni azzal az asszonnyal. Egy másik
anyával. Tudtam azt is, hogy mindazok után, amit tettek vele, a halál
az egyetlen megváltás számára. Várta, örült neki. Nem annak,
hogy megfullad a gázban, hanem hogy nem hallja majd egyfolytában
Juditka kiabálását, és hamarosan magához ölelheti a mennyben.
Sosem volt számomra kétséges, hogy ott vannak mind a hárman.
Együtt.
Birkenauból Ravensbrückbe
1944 augusztusa

Birkenauban két hónapig maradtam. Napra pontosan: 1944. június

13-án hoztak, és augusztus 13-án elvittek egy transzporttal.
Birkenaut elsősorban Annának köszönhetően éltem túl, akitől
mindjárt az első napon megkaptam a szükséges útmutatást, és
Adukának, aki meggyógyított. De csak Annától
sikerült elbúcsúznom.

Semmi jele nem volt, hogy aznap történni fog valami. Csak vártam,
nem hívnak-e be újra injekcióra vagy más kísérletre. A csontba
beletört tű helye begyógyult. Maradt ugyan utána sebhely, és
érintésre érzékeny volt az a rész, de nem gennyezett már. Egyszer
csak látom, hogy fürge, határozott léptekkel Bébi robog a barakk
felé, a kezében valami papír.

- Sorakozó! Mindenki! Azonnal! - ordította.

Felsorakoztunk, ahogy appellhez szoktunk.

- Most felolvassuk azoknak a számát vagy nevét, akiket

áttranszportálunk egy másik táborba - mondta az ügyeletes SS-tiszt.
- Ezek a foglyok itt maradnak, a többiek visszamennek a barakkba.

Bébi kiabálva olvasta a neveket és a számokat. Kettőre emlékszem

csak.

- ...Grün Ruth, Stern Ibolya...

Meg kellett kapaszkodnom Annában.

- De hát hova visznek, az istenért? - suttogtam, hogy Bébi vagy az

SS meg ne hallják.
- Nem tudom. De ha túlélted Birkenaut, némi szerencsével más
lágert is túlélsz.

Megkockáztattam, és rápillantottam. Maga elé nézett, próbálta nem

felhívni magára a figyelmet. Anna sokkal következetesebben tartotta
be a saját tanácsait, mint én.

- Köszönöm, Anna. Látod, a vezetéknevedet nem is tudom -

suttogtam tovább.

- Nem baj, Ibi. Ne is foglalkozz vele. Ha nem élem túl, akkor úgyis
mindegy, ha pedig igen, soha életemben nem akarok látni senkit,
akivel a lágerben találkoztam. Téged sem - mondta kedvesen.

- Értem - feleltem, és a kislányaira gondoltam.

Nem volt más, aki fontos lett volna számára. Ez a két lény volt az
egyetlen, akivel a lágerlakók közül találkozni akart volna még. De
már sosem fog.

- Imádkozom majd érted.

- Ez nagyon kedves tőled, de azért ne emlegess túl gyakran. Az ott

fent még esetleg kedvet kap, hogy ő is mihamarabb találkozzon
ezzel a különleges nőszeméllyel.

A fekete humor és a gyakorlatias hozzáállás nagyon annás volt.

Mindvégig hittem, hogy sikerült neki. Hogy hazatért és élte tovább az
életét a kislányai emlékére.

- Örülök, hogy elmész innen. Neked sikerülni fog! - tudta még

odasúgni, és Bébi már hajtotta is őket vissza a barakkba.

Amikor a bloková elment mellettem, gyűlölködő pillantást vetett rám.

Hiába riasztott az ismeretlenbe vezető út - a gondolat, hogy nem ő
lesz a közvetlen felettesem, határozottan jó jelnek tűnt. Egyikünk
sem sejtette, hogy nem utoljára látjuk egymást.
Most megint a kisebbik csoportban találtam magam, megint abban,
amelyik kapott egy új esélyt. Hogy az életre vagy a halálra, akkor
még nem tudhattam. Lehet, hogy épp a halálra. De nem
Birkenauban.
Ravensbrück
1944 augusztusa

A második transzport is négy napig tartott. 1944. augusztus 13-tól

16-áig. Csak most valamivel kevesebb ember került egy vagonba, és
olyan soványak voltunk, hogy kisebb helyet foglaltunk.

Megállt a vonat, kinyílt az ajtó. Egy másik lágerbe érkeztünk. Kisebb

volt, mint Birkenau, a fabarakkok ablakán a ráma fehérre festve. A
nőkön itt is a már jól ismert csíkos ruha volt, nadrág helyett azonban
szoknya meg egy sötét színű kötény. És dolgoztak. Kapálták a
kertnek azt a részét, ahol az SS-ek számára termett a zöldség.

De gyorsan eltereltek minket a közelükből, hiszen Birkenauból

jöttünk, betegségek fészkéből, ilyen szempontból a lágerek
legrosszabbikából. Három hétig tartottak karanténban. Annyi ideig,
hogy kitörhessen rajtunk az esetleg magunkkal hozott fertőző
betegség.

Hogy hol vagyunk, csak azután tudtuk meg, miután bezártak a fallal
elzárt karanténblokkba. Ravensbrück. Női koncentrációs tábor
Berlintől kilencven kilométerre. A karantén egészségügyi
személyzetét ugyanis foglyok alkották, ők tájékoztattak mindenről.
Például a francia, arisztokrata származású Amélie doktornő, aki
hazája ellenállási mozgalmának tagjaként került a
lágerbe. Megtagadta, hogy részt vegyen a kísérletekben, így a
legsúlyosabb eseteket bízták rá. Gondolták, majd elkap ő is valamit
és meghal. De a mellé kirendelt lengyel nővérrel együtt állták a
sarat. Megvizsgált mindnyájunkat, és akinek láza volt vagy nagyon
legyengült, elküldte a „körletbe”, azaz a kórházba.

A lengyel nővér nagyon megörült, amikor rájött, hogy tudok

szlovákul, mert a határvidékről, Nowy Targ közeléből származott, így
gond nélkül értettük egymást. Magdalena elmesélte, hogyan
ismerkedett meg a doktornővel.
- Auschwitzba deportálták. Odahaza elismert orvos volt, és a tudását
a lágerben is ki akarták használni, de ő elutasította, hogy részt
vegyen a kísérletekben. Nem lőtték agyon. Elküldték ide. Talán azt
gondolták, hogy megtörik, és megérti, hogy nem kap újabb esélyt.
De ő itt sem volt hajlandó közreműködni a kísérleteknél. Az egyik
náci orvos, aki igazán tisztességesen viselkedett vele, próbálta
elmagyarázni neki, mire szolgálnak ezek, és közben azt mondta:
„Tudja, a zsidók mások, mint mi vagyunk.” „Igaza van - felelte
a doktornő. - Ebben a táborban sok ember van, aki más, mint én.
Például maga.” Így karanténba helyezték.

Magda a Ravensbrückben végzett kísérletekről is mesélt.

- Próbálják rábeszélni a nőket, hogy jelentkezzenek, és alá is íratják

velük, hogy önként vesznek részt az orvosi kísérletekben. Olyan
foglyokról van szó, akiket halálra ítéltek, de megígérik nekik, hogy ha
hagyják megoperálni a lábukat, megkegyelmeznek nekik. Szinte
mindenki aláírja. Ezeknek a nőknek aztán átvágják a lábizmait, kicsit
megfűrészelik, majd eltörik a combcsontjukat, a sebbe pedig piszkot,
baktériumokat meg üveg- vagy fémszilánkokat szórnak, hogy
szimulálják a frontkatonák sebesüléseit. Aztán néhány órán át
ellátatlanul hagyják őket, nagyjából annyi ideig, amíg a sebesült
katonához is megérkezne a segítség, majd megkezdik a
szulfonamidos kezelést.

A szulfonamidok afféle pre-antibiotikumok voltak. Antibiotikum a

második világháború idején csak az angoloknak, majd később az
amerikaiaknak állt rendelkezésére, és nekik is csak korlátozott
mértékben. Sir Alexander Fleming ugyan már 1928-ban felfedezte a
penicillint, de csak az 1941-42-es év fordulóján sikerült belőle a brit
tudósoknak laboratóriumi körülmények között elegendő mennyiséget
előállítaniuk. Egyikük Ernst Boris Chain biokémikus volt, egy német
zsidó, aki a náci üldöztetés elől menekült Nagy-Britanniába. A
penicillin nagybani gyártását katonai felhasználásra csak 1943-ban
kezdték el az amerikai és brit gyógyszergyárak, a világ többi
részébe, tehát Németországba is csupán 1945 után jutott el.
A kísérletekbe sokan belehaltak; különféle fertőzések vagy
vérmérgezés okozta a halálukat. Ha túlélték, előfordult, hogy rosszul
nőtt össze a csont, és egy életre megnyomorodtak.

Ravensbrückben egy másfajta, transzplantációs kísérletsorozatra is

specializálódtak: végtagokat „cseréltek” foglyok között, leginkább
lábakat, hiszen a robbanások során a katonák gyakran szenvedtek
ilyen típusú sebesülést.

Kerestek két nőt, akinek azonos volt a vércsoportja, elaltatták őket,

majd mindkettejüknek amputálták egy-egy lábát, és rávarrták a
másik hiányzó lábának a helyére. A beavatkozást egyikük sem élte
túl. A kórházkörlet főépületében, a laboratóriumban több láb is el van
téve formaldehidbe. Bevallom, hittem is, nem is, amit Magdalena
mondott, de a tábor felszabadítása után a lábakat valóban ott
találták.

Ravensbrück kiképzőtáborként is szolgált azon női SS-tagok

számára, akik úgy döntöttek, vagy akiket az a megtiszteltetés ért,
hogy KZ-felügyelőnek választották őket, így nagyban ment a
szadizmus és a fogolykínzás. Hiszen „valamin” csak be kellett
tanulniuk...

Hermine Braunsteiner volt az egyik ilyen felügyelőnő és egyben az

első amerikai állampolgársággal rendelkező náci háborús bűnös,
akit kiadott az Egyesült Államok. Gúnyneve a „majdaneki kanca” volt
- előszeretettel tiporta ugyanis vasalt bakancsával a női tábor
foglyait, és közben nevetett, röhögött, nyihogott, mint egy ló. Erősen
emlékeztetett Bébire.

A háború után a foglyok kínzásáért és egyéb gonosztetteiért elítélték

ugyan három évre, de ebből csak kettőt ült le. Néhány esztendővel
később férjhez ment egy amerikaihoz, és kitelepült vele az Egyesült
Államokba. Sok év elteltével aztán, a nácivadász Simon
Wiesenthaltól kapott információk alapján megtalálta őt egy fiatal
riporter. Mikor Hermine ajtót nyitott neki, állítólag azt
mondta: „Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap. És most eljött.” A
szomszédai kedves, rendes háztartásbelinek ismerték, a férje pedig
a per legvégéig állította, hogy Hermine a legjobb ember a világon, a
légynek sem tudna ártani. Az amerikaiak azon az alapon, hogy
eltitkolta náci múltját, megfosztották amerikai állampolgárságától, és
1973-ban kiadták Nyugat-Németországnak, ahol 1981-ben
életfogytiglani börtönre ítélték, majd 1996-ban súlyos
cukorbetegsége és lábának elvesztése miatt szabadon engedték.
Három évvel később meghalt.

Én nem emlékszem Herminére, bár biztos találkoztam vele, hiszen

akkorra már visszatért Ravensbrückbe előző állomáshelyéről,
Majdanekből, ahol a foglyok elleni legdurvább gaztetteit elkövette.

A karanténunk 1944. szeptember 6-án ért véget. Kiengedtek a

szeparált barakkból, és hozzácsaptak az egyik munkacsoporthoz.
Követ szedtünk, kiskocsira raktuk, és elvittük a folyóhoz. Mikor az
első adagot kiszórtuk a parton, megkérdeztem a mellettem dolgozó
nőt, hogy mire lesz a kő, gátat építenek-e belőle.

- Nem. Most szépen felrakjuk újra a kocsira mindet, visszavisszük,

ott kiszórjuk, megint felrakjuk, idehozzuk, és így tovább.

- De hát ez teljesen értelmetlen munka!

- Az. Csak arra szolgál, hogy halálra fárasszanak, tönkretegyenek.

A harmadik fordulónál már csuromvíz voltam. Amikor a parton raktuk

a köveket, hosszú estélyi ruhám vége mindig beleért a folyóba; a
szabása akadályozott a mozgásban, beleakadt a facipőm, ami
viszont néha leesett a lábamról, mert kicsi volt, és csak a
lábujjaimmal tartottam valahogy magamon.

- Halt! Állj! - kiáltotta hirtelen az egyik, közelben ácsorgó SS-tiszt.

Megállt mindenki, vártuk, mi lesz. A rettegett egyenruhás magas férfi

rám mutatott.

- Komm her! Gyere ide!

Déja vum volt. Mengele is így szólított magához Birkenauban.

- Schnell! Mozogj! - kiáltotta.

Elengedtem a kezemben tartott követ. Tompán puffant, én pedig

lehajtott fejjel elindultam az SS felé. Másfél méternyire tőle
megálltam.

- Geh! Indulj! - parancsolta, és jobbra mutatott.

Indultam. Fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem. Nem tettem

semmit, amivel magamra haragíthattam volna. Ugyanúgy hordtam a
követ, mint a többiek. Néhány lépéssel lemaradva jött mögöttem ő is,
de nem mertem hátranézni.

Odaértünk egy barakkhoz.

- Geh hinein! Befele! - mondta.

Megfogtam a kilincset, és próbáltam elképzelni, mi lehet odabent.

Zuhany? Börtön? Kivégzőszoba? Gázkamra Ravensbrückben akkor
még nem volt, csak negyvenöt januárjának elején építettek, amikor
nem bírták már fogadni a női foglyok tömegeit, akiket a Vörös
Hadsereg közeledtével a lengyelországi koncentrációs táborokból
küldtek ide.

Kinyitottam az ajtót, és majdnem elmosolyodtam. Raktár volt.

Ruharaktár. Megálltam a folyosón, az SS jött utánam. Becsukta az
ajtót, odament az asztalhoz, amelynél két női fogoly állt.

- Arbeitskleidung und Schuhe, munkaruhát és cipőt.

Az egyik végignézett rajtam, és ment a ruháért, a másik pedig

megkérdezte:

- Was ist deine Schuhgröße? Hányas a lábad?

- Fünf - feleltem, és nem sokkal később már hozta is az egyik a

sötét színű egyenruhát, a másik meg a cipőt. Hatost ugyan, de
később rájöttem, hogy ez áldás. Belefért ugyanis a kapca, és nem
fázott a lábam.

- Marsch! Arbeiten! Und besser! Vissza! Dolgozni! De jobban! -

adta ki az ukázt az SS.

Szigorú volt ugyan és kimért, de nem kellemetlenkedett.

Tulajdonképpen segített rajtam. Kiszaladt belőlem egy danke!, nem
is értem, miért. Mit a fenét kellene neki megköszönnöm? Ha ők nem
lennének, én nem lennék itt, és nem kellett volna a raktárba
kísérgetnie. Abban a pillanatban mégis úgy éreztem, hogy meg kell
köszönnöm, hiszen ez tényleg nem lett volna a kötelessége. És hogy
azért csinálta-e, mert látta, milyen nehezen megy így a munka,
vagy másért, nem számított. Megtette. Én pedig megköszöntem. Ez
őt is meglephette, mert csak köhintett egyet, és kilépett az udvarra.

Átöltöztem, és visszamentem dolgozni. Ebédre nyers marharépát

kaptunk.

Marharépát! Rettenetesen megörültem. Végre más rágnivaló, mint a

fűrészpor! A répa kemény volt ugyan, mocskos és ízetlen, de úgy
örültem neki, mintha csokoládét kaptam volna. Mikor ebéd után
elindultunk vissza dolgozni, nők egy csoportja ment el mellettünk.
Két lábon járó csontvázak. Beesett arc, parázsló, hatalmas szempár,
élesen kiálló arccsont. Szerszámmal megrakott kézikocsit húztak
négyen. Bámultuk őket, mintha kísértetet látnánk. A mögöttük
masírozó felügyelőnő kezében ostor volt. Lóostor.

Este megkérdeztem Magdát, aki átjött a barakkunkba kezelni valakit,

hogy kik lehettek azok a nők.

- Csehek. Lidicéből. A legnehezebb munkát végeztetik velük, és

még kevesebb ennivalót kapnak, mint a többiek.

Így hát a távolból láttam őket is. Ezek a szerencsétlenek nem

követtek el semmit. A vádról, mely szerint Lidice segítette a helyettes
birodalmi protektor, Reinhard Heydrich elleni merénylet elkövetőit, a
háború után bebizonyosodott, hogy hamis. De a Gestapo ezt a falut
használta fel bűnbaknak, és bűnjelként elrejtett itt egy lőszerrel és
pisztolyokkal teli hátizsákot. Felsorakoztattak minden tizenöt évesnél
idősebb férfit. Fiúkat, férjeket, fivéreket, apákat, nagyapákat. A
falhoz odavonszoltatták velük a matracaikat az ágyukból, amelyben
mit sem sejtve aludtak az éjjel, majd tízesével odaállították és
lelőtték őket. Százhetvenhárom embert. A nőket és a gyerekeket
Kladnóba szállították, a tizenöt évnél fiatalabbakat pedig elvitték
valahova. Az újszülötteket is. Átnevelésre elküldték Németországba
tizenhét, „fajilag megfelelő” gyermeket. Nyolcvankettőnek nem voltak
elég árja vonásai, ezeket a chelmnói haláltáborban elgázosították.
Egy speciális autóban, amelybe csövön keresztül bevezették
a kipufogógázt. Száznyolcvannégy lidicei nőt pedig Ravensbrückbe
transzportáltak. A lágerben, valamint az azt követő halálmenetben
ebből ötvenhárman meghaltak.

Ravensbrückben összesen huszonhárom napot töltöttem. Ebből

huszonegyet karanténban. A lágerélet második napján
mindnyájunkat, akik az auschwitzi transzporttal érkeztünk, az
Appellplatzra szólítottak.

- Nagy megtiszteltetés ért benneteket - mondta az SS-tiszt, aki

mellett ezúttal két civil állt. - A Siemens gyárba mentek dolgozni. A
harctereken megrongálódott kábeleket és vezetékeket fogjátok
javítani, hozzájárulva ezzel a német csapatok dicsőséges
győzelméhez. A harctérre nem mehettek, ez lesz hát a ti harcotok, a
Német Birodalomnak nyújtott segítségetek. Ha valaki netán
nem értené igazán, hogy mi a feladata, és lassan vagy helytelenül
próbálna dolgozni, az elveszíti ezt a lehetőséget, és agyon lesz lőve.
Azokkal együtt, akik mellette dolgoztak a gyárban, és nem
jelentették, hogy az illető szabotál.

Ismerték a dörgést. Ha valaki úgy döntött, hogy nem fog dolgozni,

tudta, mi vár rá. Az oroszok elég gyakran csináltak ilyet - nem voltak
hajlandók segíteni a németeknek. Mivel a tiltakozásnak ez a formája
egyre nagyobb méreteket öltött, a németeknek lépniük kellett. És
feltalálták magukat. Nem akarsz nekünk dolgozni? Rendben, de
akkor rajtad kívül agyonlőjük a szomszédodat is, aki pedig szeretné
ezt itt túlélni, mert gyerekei vannak. Még élő gyerekei. Meg azt
a másikat is, akinek sikeresen megszökött a férje, és ő hiszi, hogy a
háború után találkoznak. Vagyis ha az ember megtagadta a munkát
vagy szabotált, nemcsak önmagát ítélte halálra, hanem a társait is,
akik talán szerették volna, akiknek lett volna okuk túlélni ezt a poklot.
Így tulajdonképpen kölcsönösen ellenőrizték egymást a foglyok,
nézték, hogy rendesen dolgozik-e a szomszédjuk, nem vádolható-e
szabotázzsal. A munkatáborokban éppen ezért szoros
barátságok születtek. Igyekezett mindenki barát vagy ismerős mellé
kerülni, vagy pedig összebarátkozni azzal, akit beosztottak mellé. Ha
az ember ismer valakit, tudja a történetét, már nehezebben áldozza
fel, mint egy vadidegent. Azok pedig, akik szabotálni akartak,
olyanokat kerestek maguk mellé, akiknek ugyanez volt a céljuk.

Stern Ibolya ravensbrücki nyilvántartási lapja

A hajszálcsíkos fekete öltönyben és sötétszürke kalapban feszítő két
elegáns úr a Siemens képviseletében érkezett, hogy átvegyenek
minket. Előbb azonban meg kellett mutatnunk nekik a kezünket,
szánkat, torkunkat. Beteg darabok nem érdekelték őket, egészséges
munkaerőre volt szükségük. Átmentem a mustrán. A három hét alatt
begyógyultak a sebek és a hólyagok, amelyeket az
auschwitzi fűrészporkenyér okozott.

1944. szeptember 7-én megint egy transzportban ültem. Tudtuk,

hogy egy gyárba megyünk, de fogalmunk sem volt, hogy ez a gyár
hol van, mennyi ideig tart oda az út, és megint csak nem vette senki
a fáradságot, hogy felvilágosítson. Hiszen a faanyagnak, téglának és
a gépeknek sem mondja meg az ember, hova viszi őket. És
számukra mi szintén csak a szükséges anyag voltunk. Fogyóanyag.
Buchenwald
1944 szeptembere - 1945 áprilisa

Jedem das Seine. Mindenkinek, ami jár. Suum cuique. Cicero híres
mondása.

Ez áll a következő láger kapuja fölött, amit túléltem. Buchenwald.

A zsidókon kívül a bolsevikok számítottak a németek fő

ellenségének. Hacsak nem voltak valamiben kiemelkedően
tehetségesek. A kaput ugyanis a tábor egyik bolsevizmussal vádolt
politikai foglya, Franz Ehrlich, a neves építész és grafikus tervezte.
Hajdani iskoláját a németek már 1933-ban betiltották. A Staatliches
Bauhaus eredetileg állami főiskola volt, ahol együtt képezték
a művészeket és iparművészeket. Aztán pedig egy olyan kapu
vezetett a koncentrációs táborba, amelyet a bolsevista tevékenység
gyanújával bezáratott iskola stílusában készített egy olyan ember,
aki azt képviselte, amit a nácik gyűlöltek.

Új helyünkön megint csak a karanténban kezdtük. A buchenwaldi

lágernek mintegy nyolcvannyolc altábora volt, nagyrészt kőfejtők
vagy éppen hadi- és építőipari gyáregységek.

Buchenwald különlegessége, hogy parancsnokát, Karl-Otto Kochot

közvetlenül a parancsnoksága alatt álló táborban végezték ki. A
németek. Koch koncentrációstábor-specialista volt. Első lágervezetői
tapasztalatait már 1935-ben megszerezte a birodalom ellenségei
számára alapított berlin-tempelhofi koncentrációs táborban.

A tempelhofi repülőtér mentette meg a második világháború után

Nyugat-Berlin lakosságát az éhínségtől. Az oroszok ugyanis lezárták
az utakat, és nem voltak hajlandók az élelmiszer-utánpótlást szállító
amerikaiakat beengedni a városnak a szövetségesek kezén levő
részeibe. Az amerikaiak így fentről dobálták le a csomagokat -
hárompercenként szálltak fel a gépek a Tempelhofról.
Koch ezt követően az esterwegeni KZ-ba került; 1936-ban részt vett
Sachsenhausen, majd egy évvel később Buchenwald
megalapításában.

Kezdte úgy érezni, hogy bármit megengedhet magának. Hogy KZ-

specialistaként nagy szüksége van rá a rendszernek, és ehhez
képest nem méltányolják kellőképpen. Méltányolta hát saját magát.
A foglyok értékeinek egy részét nem listázta, és ezeket nem a tábor,
hanem a maga raktárában gyűjtögette. További rossz pontot
szerzett, mikor egyszer a felettese, Josias waldeck-pyrmonti
koronaherceg, rendőrtábornok és SS-vezér, akinek a felügyelete alá
tartozott Buchenwald, megpillantotta a fogolylistán egy
ismerőse nevét. Walter Krämer doktorét, aki egyszer
meggyógyította. Meg akarta látogatni az orvost, de a feljegyzések
szerint Krämert Koch parancsára szökés közben agyonlőtték. Josias
azonban kiderítette, hogy ez nem igaz. Krämer nem szökni akart,
hanem Kochot kezelte szifilisszel, és a parancsnok félt, hogy
az orvos ezt elárulja a hercegnek.

Az sem hajtotta a parancsnok malmára a vizet, hogy a felesége a

buchenwaldi boszorkánynak vagy buchenwaldi szukának nevezett
Ilse Koch volt. Ez a felügyelőnő azzal vált hírhedtté, hogy különös
kegyetlenséggel kínozta a rábízottakat. Érdeklődése homlokterében
álltak a tetovált foglyok - ezek nem maradhattak életben. A tetovált
részt aztán kivágatta és kipreparáltatta. Több szeretője volt, állítólag
nemcsak a tábor vezetőségéből, hanem a foglyok között is. Volt,
hogy kipreparáltatta az áldozatok belső szerveit is. Kedvence az
egyik fogoly profilból kettévágott feje volt. Állítólag azelőtt, hogy
kettévágatta, még eltöltött a férfival egy pásztorórát.

1943-ban őt is letartóztatták a férjével együtt, de végül bizonyíték

híján szabadon engedték. Karl-Otto Kochot, akiről azt állította, hogy
homoszexuális, ezért szorult a feleségeként más férfiakra, néhány
nappal a tábor felszabadítása előtt, 1945. április 5-én,
Buchenwaldban agyonlőtték az SS meggyalázása miatt.

Ilse Kochot az amerikaiak kétszer is perbe fogták, de sosem tudták

rábizonyítani, hogy embereket öletett meg azért, hogy a bőrüket
preparáltassa. A védelem állítása szerint ezek a foglyok betegségbe
vagy a kimerültségbe haltak bele, a tetoválásokat pedig Erich
Wagner tábori orvos gyűjtötte megírandó tudományos munkájához.
A hajdani foglyok tanúvallomása, mely szerint Ilse emberbőrből
készíttetett magának lámpaernyőt, szintén hiábavaló volt. A védelem
kijelentette, hogy a lámpaernyő nem ember-, hanem
kecskebőrből készült.

Volt Ilse Kochban valami bűverő, amivel nagyszerűen tudott élni.

Pere idején már negyvenegy éves volt, és nagy manipulátor hírében
állt. Meg nagy csábítóéban - állítólag nem sokan tudtak ellenállni
neki.

Az amerikaiak már 1945. június 30-án letartóztatták, és börtönben

tartották egészen 1947-ig, a tárgyalás megkezdéséig. Elkülönítve
őrizték, kizárólag az amerikai nyomozókkal, túlnyomórészt zsidókkal
találkozhatott. Ennek ellenére Ilse Koch a dachaui börtönben
teherbe esett. Az apa nevét nem volt hajlandó elárulni, és nem is
derült ki soha. Fiát, Uwét a börtönben szülte meg. A
gyereket elvették tőle, de amikor a fiú tizenkilenc éves korában
megtudta, ki az anyja, rendszeresen látogatni kezdte az
életfogytiglanra ítélt Ilsét. Az egyik ilyen látogatásakor közölték vele,
hogy az anyja előző éjjel öngyilkosságot követett el. Hatvanéves
volt.

Buchenwaldi tartózkodásom idején ott voltak Kochék is, bár az ő

börtönük feltehetően jóval kényelmesebb volta miénknél. Az
elkerülhetetlen, háromhetes karantén után újra vonatra tettek.
Buchenwaldban csak regisztráltak, és amint lehetett, elküldték
dolgozni. A százharminc kilométernyire fekvő Neustadt
bei Coburgba kerültünk. Itt alapította meg ugyanis kábel- és
vezetékgyárát 1944 szeptemberében, azaz egy hónappal a
megérkezésünk előtt a Siemens cég. Elsősorban magyar és szlovák
zsidó nők dolgoztak ott, több mint négyszázan.

Az üzem nemcsak gyártással, hanem a fronton megrongálódott

kábelek javításával is foglalkozott. Ezek elsősorban rádióállomások
és -adók kábelei voltak. Egy hónapja működött még csak a gyár,
mire mi október végén megérkeztünk, de már kialakult a munkarend.
Tízes csoportokba osztottak bennünket. Közvetlen társaim közül
egyiket sem ismertem, a többi négyszáz között viszont akadtak már
familiáris arcok, például Amélie, a francia orvosnő és a lengyel
Magda nővér. Kicsit csodálkoztam, mert egyikük sem említette, hogy
ők is jönnek, de nyomban eszembe jutott, hogy valószínűleg ők
maguk sem tudták. Egy SS bevezényelt a szerelőcsarnokba, és ott
átadott bennünket a művezetőnek. A mester helyi német volt, akin
látszott, hogy az egy hónap alatt nemigen szokta még meg, hogy női
foglyoknak parancsoljon. A buzgó, fiatal SS újra átszámolt
bennünket, majd vigyázzba vágta magát, és jelentette:

- Harminc fő női fogoly előállt!

- Köszönöm, látom, majd beosztom őket.

- Aztán ügyeljenek rájuk rendesen, és ne hagyja, hogy

megtévesszék holmi érzelgős komédiával! Ezek zömmel zsidók,
mint tudja, és még azt a kampós orrukat sem szabad nekik elhinni a
szemük között.

- Persze, persze...

A mester számára nyilván kínos volt, ami elhangzott, mert igyekezett

kerülni a tekintetünket.

A katona kissé elbizonytalanodott a művezető visszafogott

reakcióján, így csak szalutált, és elment.

- Nem lehet maguknak hinni - szólalt meg új főnökünk, miután a

katona elment.

Nini, egy újabb fanatikus náci, derék antiszemita, gondoltuk, tart

most itt nekünk egy szép szónoklatot arról, hogy micsoda szigor lesz
itt, és ha nem dolgozunk elég szorgalmasan, azt ő azonnal jelenti, és
a delikvenst ott helyben, a gyártósoron agyonlövik.
- Nem lehet hinni... Azért küldik magukat egy olyan gyárba, ahol
kábelt kell javítani, ami ugyanolyan fontos számukra, mint a fegyver,
hiszen rádióadók nélkül nem tudnák fogadni a Berlinből érkező
parancsokat...

Ez nagyon merész beszéd volt. Ha a fiatal SS hallotta volna vagy

valamelyikünk jó pontot akar szerezni és feljelenti, komoly gondjai
lettek volna belőle.

Döbbenten bámultuk, és vártuk, mond-e még valamit.

A mester nézegetett minket. Ötven körüli férfi volt, nagy kezű,

komoly arcán kerek szemüveg. Kék köpenyt viselt az inge fölött.

- Dolgozott már maguk közül valaki gyárban? - kérdezte, és

kutatón végighordozta rajtunk a tekintetét.

Hallgattunk.

- Gondoltam. Akkor most figyeljenek jól. Tíz-tíz ember lesz egy

csoportban. Az első csoport kiveszi a ládákból a kábeleket, és
kibogozza őket. A második levágja a sérült részeket, a harmadik
pedig javítani fog. Először is, mindenki megtanulja az összes
munkafolyamatot, hogy tudják egymást helyettesíteni, ha... - itt
hirtelen elhallgatott.

Nyilván olyasmit akart mondani, hogy ha valakit agyonlőnének vagy

visszavinnének a koncentrációs táborba, de végül így fejezte be:

- ...ha valaki véletlenül megbetegedne.

Ez észszerűen hangzott. Ha megbetegszünk, kicserélnek valaki

másra. Mint a sérült kábelt. Annyi különbséggel, hogy minket ebben
az esetben nem megjavítanak, hanem csak „elvágnak”.

A kábelbogozó csoportba kerültem, és örültem neki. Nagyon

drukkoltam, hogy ne a reparátorokhoz osszanak be. Úgy éreztem, a
vezetékek javítgatása meghaladná a képességeimet. Itt viszont nem
volt mit elrontani. Egy nagy asztalnál dolgoztunk, erre szórtuk ki
mindig a soron következő dobozból a nagy csomó összegabalyodott,
rossz állapotú kábelt. Mikor kibogoztuk, továbbadtuk a következő
csoportnak, amelyik aztán szétválogatta, és levágta róluk a
sérült részeket.

- Hova valósi vagy? Mi a neved? - kérdezte a mellettem álló nő.

- Ibolya. Losoncról.

- Komolyan?! Én Erzsi vagyok, Ipolyságról. Eljártunk Losoncra a

nyári vásárra.

Ahogy a vásárt említette, szinte éreztem a perec és a törökméz

illatát. Apuka mindig vett nekünk tíz deka törökmézet és egy-egy
friss, még meleg perecet; ropogtak a nagy sókristályok a fogunk
alatt. A mogyorós törökméz édes volt és finom, szétolvadt az ember
nyelvén, ha sikerült elég aprót harapni belőle. A nagyobb darabok
szó szerint összeragasztották a fogunkat. Kiskorunkban mindig
teletömtük vele a szánkat, aztán versenyeztünk a bátyáimmal, ki
tudja előbb szétnyitni a fogsorát és kié kattan nagyobbat.

Elfutotta a könny a szememet. Túl fájdalmas volt az akkor oly

természetesnek tűnő, boldog idők emléke.

- Ne haragudj, nem akartalak megríkatni. Eszedbe juttattam a

vásárral valakiket, akik pár hete még voltak, és most már nincsenek?
- kérdezte Erzsike.

- Ühüm - bólintottam, és beletöröltem a könnyeimet a zubbonyom

ujjába.

- Bocsáss meg, kérlek. Nehéz mostanában úgy beszélgetni

valakivel, hogy fel ne zaklasd. Főleg egy KZ-ben - mondta szelíden,
és aztán már csak járt a keze némán.

Egyszer csak felsivított egy sziréna, és mi rémülten néztünk össze.

De a mester, aki kicsit odébb állt, nyugodtnak tűnt, így azt gondoltuk,
nincs nagyobb baj, pláne, hogy rövid ideig tartott csak az egész.

- Ebéd! - kiáltotta a mester. - Tegyenek le mindent, és jöjjenek

enni.

Az ebédlő a szomszéd teremben volt. Minden újonc kapott saját

csajkát és kanalat, a csajkába pedig főtt krumplit káposztával és
marharépával. Még meg is sózták egy kicsit! Isteni csemege volt.
Nagyon lassan ettem. Alaposan megrágtam minden falatot, és
boldog voltam, hogy nincs benne homok, romlott íz és
azonosíthatatlan, nyálkás-rothadt darabok. Mintha álmodnék. Öt
hónappal azelőtt volt utoljára rendes étel a számban.

Ebéd után folytattuk a munkát. A kábelek szörnyű állapotban voltak.

Ragacsosak, mocskosak, gyakran teljesen beborította őket a rájuk
száradt sár. És nyüzsögtek rajtuk a tetvek. Az első nap végére
agyoncsípték a kezemet.

A munka végeztével átkísértek a barakkunkba, és itt újabb

meglepetés várt. Nem a földön, és nem puszta fapriccsen kellett
aludnunk, hanem kaptunk egy-egy jutazsákot, amit megtömhettünk
szalmával. Itt legalább egy kicsit embernek tekintettek. Azt akarták,
hogy bírjunk dolgozni.

Tömtem a szalmát. Lassan telt a zsák, mert a szalma önmagában is

szúrós, de most a tetvektől agyoncsípett kezemet szúrta, így többet
vakaróztam, mint tömtem.

- Add, segítek - mondta Erzsike.

- Köszönöm. Rettenetesen viszket!

Szívesen átengedtem neki ezt a feladatot. Mikor befejezte, hóna alá

kapta mindkettőnk szalmazsákját, és elindultunk helyet keresni.

Letettük a cókmókunkat, és hívtak is vacsorázni. Kenyeret kaptunk

és tejeskávét. Igazi kenyeret. Többnaposat ugyan, kissé szárazat,
de a kávéba mártogatva mennyei manna volt.
- Istenem! Olyan régen ettem utoljára kenyeret, hogy már el is
felejtettem, milyen az íze!

Erzsike rám mosolygott.

- Ha vége lesz a háborúnak, sütök én neked jó szagú kenyeret!

Ropogós lesz a héja! Szállodában vagyok szakácsnő, és mi
készítjük a kenyeret is. Amióta ott dolgozom, döglődik a pék boltja,
mert mindenki az enyémet akarja! - mondta büszkén.

Fejedelmien bevacsoráztunk, és lefeküdtünk aludni. Kilenckor volt a

takarodó, fél ötkor az ébresztő, és öttől este nyolcig, vagyis napi
tizenöt órát dolgoztunk a gyárban.

Feküdtünk a szalmazsákon, és hallom, hogy Erzsi folyton forgolódik.

- Te se bírsz elhelyezkedni? - suttogtam bele a sötétbe. - Túl puha,

mi?

- Az. Valószínűleg a puszta földön alszom majd életem végéig.

Állítólag jó a hátnak, ha keményen alszik az ember. - Anyám is
mindig ezt mondta. Most jövök rá, hogy a lágerben igazából csak az
egészségünket féltették, azért kellett a földön aludnunk! Ezek szerint
valami német bölcsesség lehet, hiszen az anyám is német volt -
nevetett Erzsi.

- Tényleg?

- Igen. Mikor megismerkedett apámmal, aki magyar volt, egyikük

sem beszélte a másik nyelvét, de ez valószínűleg nem zavarta őket,
mert három hónap után összeházasodtak. Apám mindig azt mondta,
hogy jó így, legalább nem veszekednek. Hiszen fogalma sincs, hogy
anyám nem szapulja-e épp, mint a bokrot, és anyám sem érti, ha ő
morog valamin. De lassacskán azért megtanultak mind a ketten, én
meg kiskoromtól beszéltem magyarul és németül is. A
szomszédokkal meg az utcabeli gyerekekkel pedig szlovákul.

- És miért voltál a lágerben? - kérdeztem.

- Ugyanazért, amiért az emberek nagy része. Zsidó vagyok.
Mármint az ő törvényeik szerint.

- És melyik táborban voltál?

- Birkenauban.

- Én is.

Hallgattunk egy darabig. Aztán Erzsi megszólalt.

A buchenwaldi tábor kapuja

- Mindannyiunkat elvittek: engem, a férjemet, a négyéves kisfiamat,

a beteg apósomat. Mire megérkeztünk Auschwitzba, az apósom
teljesen összetört, alig állt a lábán. A férjem támogatta. Amikor
rászóltak, hogy engedje el és menjen át a másik oldalra, nem volt
hajlandó. A gyerek ott kóricált körülöttem, de egyszer csak fogta
magát, és odaszaladt hozzájuk. Hagytam, hiszen az apjával meg
a nagyapjával volt, úgyis szétválasztották a férfiakat a nőktől. A
férjem egyik kezével az apósomat támogatta, a másikkal Henrik
kezét fogta. A gyerek integetett nekem. Aztán beállt egy nyitott
platós teherautó, és arra felparancsolták őket. Gondoltam is, milyen
kedves a németektől, hogy ebben a hatalmasnak tűnő táborban
autóval furikázzák a gyerekeket meg az öregeket. Felmásztak a
platóra, leültek a szélére, és néztek felém. Mosolyogtak. Az
én drágáim. Életem három férfija. Henrik hívott engem is, hogy
„Anyu, gyere te is a kocsira!”, és én indultam is feléjük, de egy kápó
elállta az utamat, hogy „Itt maradsz! Nem hallottad, hogy külön a
férfiak és külön a nők? Majd később találkoztok!”. Úgyhogy ott
maradtam, és csak odakiáltottam a gyereknek, hogy „Most nem
mehetek, kicsikém, de ne félj, majd megkereslek benneteket!” A
férjem még egyszer rám nézett, olyan nagyon szépen, és bólogatott,
hogy igen. A kocsi elindult, ők integettek nekem. Mindig ezt látom
magam előtt. Csodaszép nyári nap volt, és olyan volt az egész,
mintha csak kirándulni mentek volna. Másnap megtudtam a
többiektől, hogy mit jelent, ha Birkenauban valakit kocsin visznek.
Csak azt remélem, hogy nem tartott sokáig. Az a legfájóbb,
hogy Henrik biztos szólongatott engem, mert félt a sötétben... és én
nem voltam ott. Tudom, hogy a férjem biztos megpróbálta a puszta
öklével szétverni a falakat meg azt a vastag ajtót, hogy megmentse
őket. És mikor rá kellett döbbennie, hogy nem tudja... Gyakran
álmodom, hogy ott vagyok velük. Csak mint egy szellem. És amikor
már nem kapnak levegőt, amikor fuldokolnak, a karomba veszem
őket, altatódalt énekelek nekik, ők pedig mosolyognak rám,
lehunyják a szemüket, és az ölelésemben halnak meg. Nem abban a
kiabálásban, sírásban, rettegésben. Hanem csak elalszanak a
szeretetemben.

Ahogy hallgattam őt, vele sírtam. Aztán elmeséltem neki az én

történetemet. Ő is velem sírt. Azon az éjszakán olyan barátság
született köztünk, amilyen csak azok között szokott, akik át tudják
érezni a másik fájdalmát. Mert a saját lelkükön tapasztalták. Nem a
bőrükön. Az túl egyszerű lenne.
A mesterünket Hansnak hívták. Szerencsénk volt, hogy ő lett a
felettesünk. Úgy viselkedett, mint egy hétköznapi főnök. Ha jól
dolgoztunk, megdicsért, ha ügyetlenkedtünk, felemelte a hangját. De
nem úgy, hogy megalázó legyen. A másik részleg mestere naponta
megmotozta a nőket, hogy nem loptak-e véletlenül a kábelből.
Azokat választotta motozásra, akiken még volt egy kis hús.
Valószínűleg amatőr antropológusként és az eugenika lelkes
híveként ítélte őket a mellük formája alapján született tolvajoknak.
Vagy csak pucér nőket akart látni, a helyzetet kihasználó,
közönséges disznóként.

Közeledett a karácsony. A legtöbben odahaza is ünnepeltük mindig,

zsidóság ide vagy oda. Három társnőnk - egy svéd és két holland -
csomagot kapott a Vöröskereszttől. Néhány ország ugyanis
kiharcolta magának a lehetőséget, hogy fogva tartott
állampolgárainak élelmiszert, tisztálkodószereket vagy ruhát küldjön.
A leggyakrabban olyanokat érintett ez, akiket ellenállói
tevékenységük miatt tartottak fogva. A magyar kormány nem küldött
semmi ilyesmit, hiszen tulajdonképpen nem is létezett már, a szlovák
meg nem is akart. A németek időnként engedélyezték ezeket a
csomagokat. A küldemények egy része „elveszett”, de így karácsony
előtt azért többekhez is eljutott az ajándék. A pakkok az ünnep előtti
héten kezdtek érkezni. Főleg meleg ruha, zokni, sál, sapka volt
bennük, meg C-vitamin-tabletta, kétszersült, papírtégelyben
darabos gyümölcsíz.

Irigyeltük a társnőinket, irigyeltük, hogy gondolt rájuk az országuk, a

kormányuk, hogy gondoltak rájuk a honfitársaik, gondoltak arra,
hogy ne fázzanak és karácsonykor legalább egy kis lekváros
kétszersült jusson nekik. A Vöröskereszt ugyanis részben a
kormánytól kapta, részben a civilektől gyűjtötte a csomagokra a
pénzt. Akinek nem volt pénze, legalább meleg ruhát vitt a
gyűjtőhelyekre. Ez az összetartás komoly erőt adott a
megajándékozott foglyoknak. És a biztonságot, hogy van hová
visszatérniük. Hogy az országuk várja, nem felejtette el őket, és nem
tetszik ennek az országnak, hogy hová kerültek a polgárai.
Mi ennek épp az ellenkezőjét érezhettük. Hogy nem érdeklünk
senkit, nem vár senki, nem kellünk senkinek, és a legszívesebben
elfelejtenének. Néhány hónappal később ki is derült, hogy ez
pontosan így van.

Hans látta, mennyire el vagyunk szontyolodva. Próbált vigasztalni,

hogy háború van, és vannak országok, ahol nagyobb az ínség, mint
másutt, de Erzsi közbeszólt:

- Azt mondták a hollandok, hogy náluk akkora a nyomor, hogy az

emberek tulipánhagymát esznek. De csomagot azért küldtek nekik.
Stern Ibolya buchenwaldi nyilvántartási lapja

Dolgoztunk karácsony napján is, de csak délig. Nem azért, mert a

felügyelők azt akarták, hogy legyen nekünk is karácsonyunk. Hanem
hogy nekik legyen.

Tizenegy körül megjelent Hans. A kezében apró, barna

csomagocskák, rajtuk vörös kereszt. Abbahagytuk mind a munkát,
és vártuk, mi lesz.

- Látják, lányok, magukra is gondol valaki - mondta, és

szétosztotta az ajándékot.

Pici kis bugyrok voltak, elfértek a tenyerünkben, és a vörös keresztet

egy nem túl magabiztos, nem túl ügyes kéz rajzolhatta rá. Egy olyan
kéz, ami talán túl nagy volt a ceruzához.

Hans kiosztotta az ajándékot, és békés karácsonyt kívánt.

Magamban köszönetet mondtam neki, amiért még arra is odafigyel,

mit kívánjon nekünk. Mert mondhatta volna, hogy boldog vagy
kellemes karácsonyt, de hiába nem ismerte a történetünket,
megérezte, hogy ez nem lenne helyénvaló. Mint később megtudtuk,
azért volt képes ezt megérteni, mert a lelkét hasonló bánat nyomta,
mint a miénket.

Kibontottam a kenderkóccal átkötözött csomagot. Széthajtogattam a

merev, kemény papírt. Egy apró alma volt benne, négy darabka
pucolt dió, és hentesbolti zsírpapírba göngyölve még valami. Azt is
kibontottam. Három kiskanálnyi lekvár volt benne. Baracklekvár.
Édes. Isteni.

Sírtunk mind a tízen. Rájöttünk, hogy az ajándék Hans privát

Vöröskeresztjétől származik. Mikor a mester látta, mennyire örülünk,
és látta, hogy sírunk örömünkben, meghatottságunkban és
mélységes szomorúságunkban, elkezdett könnyezni ő is. Hans
német volt. De elsősorban ember.
- Csak azt akartam mondani, hogy tudom, milyen nehéz lehet
maguknak ez az ünnep. És milyen nehéz marad azután is, hogy
ennek a ronda háborúnak vége lesz. Számomra már második éve
ezek az év leggyötrelmesebb napjai. Negyvenkettőben egy héttel
karácsony előtt kaptam meg a levelet, amelyben tudatták, hogy
Joachim és Paul, a fiaim, elestek Sztálingrádnál. Egyedül maradtam.
A feleségem meghalt, még amikor a fiúk kicsik voltak. Nekem ez
a háború nem hozott semmi jót. Maguknak sem. És
Németországnak sem. Nem akarom összehasonlítgatni a sorsunkat,
mert a maguké sokkal keservesebb, de a fájdalom, a szívünkbe és
lelkünkbe telepedett fájdalmunk közös.

Szomorú karácsony volt. Az első, amit egyedül kellett töltenem.

Akkor is egyedül kellett volna, ha nem egy koncentrációs táborban
vagyok. Anyuka, apuka és Sanyi meghalt, ami pedig Gyurit illeti,
nem nagyon bíztam benne, hogy újra látjuk egymást.

Januárban változni kezdett a helyzet. Lecserélték a felügyelőinket,

minden harcképes férfit kivezényeltek a frontra. Az őrzésünkre már
csak nőket és hadra nem fogható sebesült vagy idős katonákat
hagytak hátra. De azok is másképp viselkedtek már velünk. Mintha
egyszeriben felfogták volna, hogy mi is emberek vagyunk.

Hans azonban feltárta előttünk a pálfordulás okát.

- Közelednek az oroszok. Auschwitzot meg a közeli lágereket

már felszabadították.

Nagyon megörültem a hírnek. Hiszen ez azt jelenti, hogy aki ott

maradt és megérte ezeket a napokat, megmenekült! És akkor talán
majd mi is! Annára gondoltam és Adukára.

- Ez azt jelenti, hogy szabadok a foglyok, hazamehetnek? -

kérdezte Eva, akinek a férje volt Auschwitzban.

Legalábbis augusztusban, amikor elment onnan, még ott volt.

- Nem tudom - mondta lassan Hans. - Olyan hír is járja, hogy akik
még lábra bírtak állni, azokat magukkal vitték az őrök, és gyalog
hajtják őket Németország felé.

Dermedten hallgattuk. Gyalog? Ebben a hidegben?

Lengyelországból Németországba? Egyre gondolt mindenki - hogy
élheti túl ezt a sok nyomorult, csonttá soványodott, halálosan
kimerült ember?

A Siemens gyárban töltött három hónap alatt egész ügyesen

megtanultam kábelt javítani, mert néha valóban előfordult, hogy
helyettesíteni kellett valakit a másik két csoportban. Általában
azonban „bogozó” voltam, és megvoltak már a
magam munkatrükkjei is. A kábelen előbb jó erősen végighúztam
egy rongyot, hogy a lehető legtöbb tetűt agyonnyomjam, és csak
aztán láttam neki a bogozgatásnak.

Aznap reggel lázasan ébredtem. Fájt az egész testem, pedig

lefekvéskor nem volt még semmi bajom. És hólyagok jelentek meg
rajtam. Eleinte csak elvétve néhány a kezemen, a mellkasomon meg
a fejemen, úgyhogy azt hittem, megtámadott néhány agresszívebb
tetű, hiszen meg sem lehetett fogni tőlük a kábelt.

Amint Hans megpillantott, azonnal rám parancsolt, hogy menjek a

kórházba. Erzsike támogatott el odáig, így kísért be a rendelőbe. Az
orvos felnézett a papírjaiból, és kiabálni kezdett.

- Engedi el azonnal, eszement nőszemély! Hát el akarja kapni a

fertőzést?

Erzsikére kiabál, jutott el a tudatomig lassan. A barátnőm óvatosan

lefejtett

magáról. Nem azért, mert megijedt, hanem mert nem akarta, hogy
kiabáljon az orvos, aki közben kesztyűt húzott, maszkot kötött az
arca elé.

- Már csak ez hiányzott! - morogta ingerülten. - Vetkőzzön le!

Lehántottam magamról a zubbonyt, és láttam, hogy egy óra alatt
igencsak

megszaporodtak a hólyagok.

- Mi bajom, doktor úr? Milyen betegség ez? - kérdeztem riadtan,

ugyanis az orvos olyan ijedtnek és gondterheltnek tűnt, hogy azt
képzeltem, egy órán belül meghalok valami egzotikus nyavalyában.

- Himlő. Fekete himlő! És ha maga elkapta, akkor itt két héten belül
mozdulni sem lehet majd a himlősöktől. Mondtam én nekik, hogy
fertőtleníteni kéne azokat a kábeleket, de persze fütyülnek rá, hogy
ilyesmire nincs pénz meg idő! Akkor most itt van, amit akartak! -
füstölgött tovább az orvos.

- És ez gyógyítható? - kérdeztem félve.

- Igen. Általában. Főleg, ha nincs háború, és nem akar mindenki

mindenen spórolni - vetette oda. - Mész az elkülönítőbe, aztán
meglátjuk, mi lesz. Elsősorban a testednek kell most megküzdenie
kórral.

Hátranéztem, de Erzsike nem volt már ott.

Bezártak egy kis helyiségbe, ahol a szalmazsákon kívül csak egy

szúrós, szürke pokróc volt. De legalább meleget adott. Az ennivalót
az ajtó előtt hagyták, magamnak kellett volna bevinnem, én azonban
olyan gyenge voltam, hogy nem bírtam felkelni a szalmazsákról. A
lázam egyre magasabbra kúszott, rázott a hideg, és szabályosan
éreztem, ahogy nyomakodnak kifelé az újabb hólyagok. Nem tudom,
mennyi ideje feküdhettem ott, mikor egyszer csak nyílt az ajtó, és
belépett a francia orvosnő a lengyel nővérrel.

- Segíteni jöttünk, ne félj.

A „ne félj”-t valószínűleg azért tette hozzá, mert az arcukat kendő

fedte, kezükön kesztyű volt.
Amélie lehúzta rólam a pokrócot, kigombolta a zubbonyomat, és
alaposan megnézegetett, majd mondott valamit Magdának, aki
lefordította.

- Azt mondja a doktornő, hogy nem olyan rossz a helyzet. Fel kell
vágnia a hólyagokat, és a nedvüket a nyelvedre fogja kenni. Ez
meggyógyít.

Alig érzékeltem, mit mond, és nem érdekelt, mit fognak velem

csinálni. Abban a pillanatban mindegy volt. Rettentő rosszul éreztem
magam, rázott a hideg, és tudtam, hogy a gyár orvosától nem
várhatok semmit.

Magdalena meggyújtotta a magukkal hozott gyertyát, a doktornő

pedig a láng fölé tartotta a kés pengéjét. Az így fertőtlenített
bicskával aztán felszúrta azokat a hólyagokat, amelyek már
megteltek nedvvel. A harmadik után odatartotta a számhoz a pengét,
és Magda mondta, hogy óvatosan nyaljam le.

Kinyújtottam a nyelvem. Nem volt íze, és alig egy csepp volt. Ezt
még vagy ötször megismételtük. Amélie aztán kiégette a felszúrt
hólyagokat. A kést a láng fölé tartotta, majd a sebre szorította. Fájt,
de ki lehetett bírni.

Aztán felöltöztettek, betakargattak. Magda rám szólt, hogy nyissam

ki a számat, és belepottyantott egy savanykás-kesernyés tablettát.

- Harapd ketté, és szopogasd. A holland lányok küldik. C-vitamin.

Segít a gyógyulásban.

Magda és az orvosnő mindennap bejártak hozzám a műszak

végeztével, és ebben senki sem akadályozta őket. Az üzemorvos
úgyse jött volna, a többieket meg már nem érdekelte igazán, mi
történik. Ha pár hónappal korábban, a gyári munka elején kapom el
a himlőt, agyonlőttek volna, hogy ne terjedjen a ragály. Most csak
igyekeztek úgy tenni, mintha nem léteznék.
Az első hét napon nem lehetett tudni, mi lesz velem. Nemigen
emlékszem arra a hétre, de mondták, hogy nagyon magas volt a
lázam, félrebeszéltem. A nyolcadik napra azonban jobban lettem.

A felszúrt, kiégetett hólyagok gyógyulni kezdtek. A kiégetés azért

volt fontos, hogy ne gyulladjon be a helyük, ne fertőződjön el, mert
abba belehalhattam volna. A fekete himlő vírusos megbetegedés,
nem volt ellene semmi közvetlen orvosság, a páciensek jó része
pedig még valami bakteriális eredetű nyavalyát is elkapott hozzá. Ezt
én szerencsésen megúsztam.

Mikor aznap este bejöttek, ültem a szalmazsákon.

- Nahát, te jobban vagy! - kiáltott fel Magda, és majdnem

megölelt örömében.

Amélie megnézegetett, és elégedetten mosolygott. Megint franciául

mondott valamit.

- Mit mond? - kérdeztem Magdát.

- Hogy Mária Teréziát és Goethét is így gyógyították ki a fekete

himlőből.

A doktornőhöz fordultam.

- Merd, merd nagyon szépen.

Az elkülönítőben kellett maradnom, míg be nem gyógyult az utolsó

hólyagom is. Mikor lehullott az összes var, következett a kontroll, és
csak utána állhattam vissza a munkába. Furcsa, hogy rajtam kívül
senki sem betegedett meg a csoportunkból. Az első munkanapomon
láttam, hogy Hans óvintézkedéseket vezetett be: a társaim
kesztyűben bogozták a kábeleket. Engem áttett oda, ahol a sérült
részeket vagdosták ki, mert ott már nem volt annyi tetű.

1945 márciusának elején jártunk, és sokkal kevesebb javítanivaló

kábel érkezett, mint azelőtt. Jó, ha feleannyi. Ekkor már mindenütt
nyíltan beszéltek arról, hogy hamarosan vége lesz a háborúnak. Az
őrök meg a mesterek könnyen beszéltek, nekik néhány hét ide vagy
oda nem sokat számított, de mi tűkön ültünk. Az anyák akár gyalog
is nekieredtek volna, hogy megtudják, mi lett a gyermekeikkel, akik
életben voltak még, mikor a lágerek valamelyikéből deportálták őket.
Feszülten várakoztunk.

Hans nagyon szomorúnak tűnt, meg is kérdeztem tőle, mi a baj.

- Csak várok. Várok, és sejtem, mi fog következni. Németország

romokban hever. Nemcsak a szövetségesek légitámadásai miatt,
hanem elsősorban erkölcsileg. Majd persze mindenki azt fogja
mondani, hogy ő nem tehetett semmiről, csak parancsot teljesített,
vagy élt a csigaházába húzódva, és fogalma sem volt, mi történik
körülötte. Meglátja, úgy tesz majd mindenki, mintha őt nem érintette
volna, mintha nem tudott volna semmiről. Ezt ne engedjék meg! -
mondta a szemembe nézve. - Maguk, akiknek a legtöbbet ártottak,
maguknak kell most felvenni a harcot. Küzdeni azért, hogy ezeket az
őrülteket, szadistákat, beteg elméket példásan megbüntessék. Hogy
elmenjen az emberek kedve a gyilkolástól, mások megalázásától.
Nem szabad most úgy tenniük, mintha csak felejteni és továbblépni
kellene!

Nemigen értettem akkor, mit akar ezzel Hans. Ugyan ki akarna úgy
tenni közülünk, mintha semmi sem történt volna? Mindnyájan
elveszítettünk valakit, mindnyájunkat megkínoztak, éheztettek,
kísérleteztek rajtunk! Azt hittem, Hans nem tudja, mit beszél. Hát
hogyne ragaszkodnék hozzá, hogy megbüntessék a vétkeseket?
Nem sejtettem akkor még, milyen bölcs ember a mesterem
és milyen pontosan kikövetkeztette, mi lesz a helyzet a háború után.

Március utolsó hetében nemigen volt már munkánk. Néhány

doboznyi kábel jött ugyan, de nem sok, akadozott a posta is.

Nekünk meg az járt a fejünkben, hogy vajon mihez kezdenek majd

velünk. A négyszáz női fogolyra nagyjából tíz felügyelő maradt, és
ez nem lett volna elég ahhoz, hogy megakadályozzanak minket, ha
szökést terveznénk. De a józanabbak azt mondták, hogy ha
sikerülne is a szökés, nem szabad elfelejtenünk, hogy
Németországban vagyunk.

- Szerintetek segítene bárki is? Adna enni meg inni? Azt hiszitek,
megmutatják, merre induljunk hazafelé? - érveltek, és mivel igazuk
volt, félretettük a szökés gondolatát. Hosszú idő után újra volt
vesztenivalónk. Igaz, hogy ez a vesztenivaló édeskevés volt - egy
szalmazsák, rendszeres koszt és alapvető higiéniai szükségleteink
biztosítása -, mégis sokkal több, mint pár hónappal korábban.

Április 6-án reggel azonban mégis elbizonytalanodtunk, hogy nem

követtünk-e el végzetes hibát. Pénteki nap volt. A gyárudvarra két
katonai furgon gördült be. A buchenwaldi láger SS-ei ugráltak le róla,
néhányat felismertem közülük. Ketten egyenesen Hanshoz mentek.

- Heil Hitler! A foglyokért jöttünk. Küldje őket a csarnokba,

létszámellenőrzés.

- Még nem fejezték be a munkát. Szükségünk van rájuk - próbálta

menteni a helyzetet Hans.

Az SS kutatón nézett az arcába, aztán még jobban kihúzta magát,

és előretolta az állát. Kezét összekulcsolta a háta mögött, és
végigsiklatta tekintetét a szinte üres műhelyen.

- Kétlem. További kábelszállítmány nem várható. Elszállítjuk a

foglyokat egy bizonyos helyre, ahol majd átveszi őket a
Vöröskereszt.

- Hova? - kérdezte Hans.

- Az nem tartozik magára. Maga csak küldje le őket, a többi a mi

dolgunk. - Ezzel sarkon fordult, és átment a csarnokba.

A műhely sarkába húzódva vártuk, mi lesz.

- Eljöttek magukért - lépett hozzánk Hans. - De nem tudom, hova

mennek, nem akarták megmondani. Remélem, nem hazudnak, és
valóban olyan helyre, ahol a Vöröskereszt veszi át a csoportot. Ha
azonban valami gyanúsat tapasztalnának, mindenképpen
próbáljanak megszökni. Napok kérdése, és véget ér a háború. Ha
ezt egy erdőben bujkálva kell is kivárniuk, az már túlélhető. Isten
velük, vigyázzanak magukra!

Odaléptem hozzá, megöleltem. Először mereven állt, aztán

elengedte magát.

- Köszönjük, Hans, nagyon jó volt hozzánk, hozzám meg

különösképpen. Nagyon köszönjük.

- Többet kellett volna tennem! Sokkal többet! Bocsássanak meg,

hogy nem voltam rá képes.

Rázkódott a válla, de könnyek nélkül sírt.

- Maga megtett mindent, amit tehetett. Vagyis többet tett, tíz

karácsonyi ajándékkal többet. Sosem fogjuk elfelejteni.

- A Vöröskereszt volt. Egy kis fiókintézménye - mosolygott rám.

- Egy egészen kicsi - mosolyogtam vissza.

Indulnunk kellett, ha nem akartuk, hogy az SS-ek kergessenek ki.

Még egyszer összeölelkeztünk mindannyian, és elindultunk.

A csarnok négy fala mentén fegyveres őrök álltak, szabályos

távolságban egymástól. Talán tíz percig tartott, mire az utolsó fogoly
is leért, és további fél óra volt, mire összeszámoltak.
Négyszáztizenegy fő. Az SS, aki Hansszal is beszélt, felállt egy
felfordított kábelesládára, és szónoklatot intézett hozzánk.

- A feladatotok ebben a gyáregységben véget ért. Most egy másik

helyre kerültök, ahol megfelelőbben tudnak majd gondoskodni
rólatok. Gyalog fogtok menni, mert a vasúti közlekedés sok helyen
szünetel a légitámadások miatt.
Ezzel leugrott a ládáról, és kimasírozott a teremből. Az őrök is
elindultak, tereltek a kijárat felé. Elhagytuk a gyárépületet. Aztán a
gyárudvart. Végigvonultunk a városon. Egy nagy csapat munkaruhás
nő, fegyveres SS-őrök kíséretében.

Pozsony két napja felszabadult, de mi még a németek tulajdonát

képeztük. Az őrök komoly tempót diktáltak, látszott, hogy nagyon
sürgős nekik. Erzsi, Amélie, Magda meg én együtt meneteltünk.
Nem beszélgettünk, hiszen volt mit csinálnunk, hogy bírjuk az
iramot. Két óra elteltével már nagyon fáradtak voltunk, dőlt rólunk a
veríték. A gyárban egész nap talpon voltunk ugyan, de nem sokat
mozogtunk, elszoktunk a járástól, pláne ennyitől. Az idő is
nagyon kellemetlen volt, éles szél fújt.

- Ha legalább megmondanák, hova visznek - sóhajtotta Erzsike.

A doktornő valószínűleg megértette, mert mondott valamit

Magdának, az meg fordított:

- Amélie azt mondja, délnek tartunk, vagyis biztos nem

Buchenwaldba, mert az északra van Neustadtól. Lehet, hogy
Dachauba megyünk.

És mentünk, nagyon gyorsan. Az SS-ek egyrészt azért hajtottak,

hogy minél előbb leadjanak minket a rendeltetési helyünkön,
másrészt pedig ők maguk is menekültek. Világos volt, hogy a
háborút elvesztették. És hogy most ők lesznek azok, akiknek félniük
kell.

Ezt igazolta az is, amit magunk körül láttunk. Háromórányi erőltetett

menet után egy vasúti átjáróhoz értünk. Hajdani átjáróhoz. Most már
csak egy mély kráter volt. A szövetségesek lebombázták, hogy
akadályozzák a vasúti közlekedést. Mi is ezért meneteltünk - nem
volt már sín, amin a transzportokat szállítani lehetett volna.
Elfacsarodott a szívem a gödör láttán. Miért? Miért csak most? Hát
nem ment volna ugyanez pár hónappal korábban? Nem kellett
volna embert ölni hozzá, elég lett volna a síneket bombázni. És
akkor minket nem vittek volna el Auschwitzba. A szanaszét álló,
darabokra szakadt sínek láttán eszméltem csak rá, hogy pont ennek
a „nüansznak” volt döntő szerepe abban, hogy kényelmesen -
mármint az ő szemszögükből - elszállíthattak minket egészen
Lengyelországig. Ahol elküldhettek zuhanyozni. És ahol, nyilván
csak valami tévedés folytán, nem vizet, hanem gázt kapott az
érkezők nagy része.

A romos síneknek örülnöm kellett volna - nem lesz több transzport!

Mégsem tudtam örülni. Minket még győztek elvinni, amíg ép volt a
sín.

Erzsike észrevette, hogy valami baj van.

- Ne sírj, Ibikém, kérlek, ne sírj, takarékoskodj az erőddel. Nem

adhatjuk fel! Eddig túléltünk mindent, most már csak gyalogolni kell.
Egyik láb, másik láb, ennyi az egész. Majd utána szomorkodunk
meg sírunk, jó? Most le kell győznünk őket. Ezek menekülnek. Csak
azt nem értem, minek vacakolnak velünk - ha otthagytak volna a
gyárban, sokkal előbbre járnának, hiszen mehetnének kocsin.

Alig tette ki a pontot a mondat végére, lövés dörrent.

Összerezzentünk, mert közelről érkezett a hang. Körülnéztünk, és
láttuk, hogy az egyik SS leereszti a fegyverét. Egy idősebb nő volt az
áldozata.

- Láttátok? - kérdezte Magda. - Az előbb mentünk el a

szerencsétlen mellett, ott ült az út szélén. Biztos nem bírt már menni.

Én nem láttam. Úgy belemerültem a saját gondolataimba, hogy nem

érzékeltem semmi mást. Erzsi sem.

- A menet elején volt - mesélte Magda. - Láttam, amikor kivált a

többiek közül, és odatántorgott az út széléhez. Lerogyott, és aztán
csak ült. Biztos meg kellett egy kicsit pihennie, hogy tovább tudjon
menni. Mikor odaértünk mellé, láttam, hogy nehezen veszi a levegőt,
vörös az arca. Biztos a vérnyomásával volt gond. Csak meg akart
pihenni... - nézett értetlenül Magda.
Ez a nő volt az első, de korántsem utolsó áldozat. Többen is
elkezdtek lemaradozni. Nem győzték az iramot. A menetet két SS
zárta, és agyonlőttek mindenkit, aki lemaradt vagy leült az út szélére.
Nem hagyták, hogy pihenjenek pár percet, hanem kivégezték őket.

- De hát miért? Miért nem hagyják, hogy leüljenek egy kicsit?

Hiszen nem bírnak menni! Mitől félnek? Hogy fejbe csapják őket
hátulról egy ággal ezek a szerencsétlenek? - kérdeztem
felháborodva.

A választ Amélie-től kaptuk, Magda közvetítésével.

- Nem. Nem a támadástól félnek. Hanem attól, hogy életben

maradunk. És ezt nem akarják. Nem a Vöröskereszthez visznek
minket, hanem egy olyan helyre, ahol likvidálhatnak. És akinek nincs
annyi ereje, hogy odáig elvonszolja magát, azt már útközben
elintézik. Tudják, hogy olyan dolgokat műveltek velünk, amit a világ
sosem bocsátana meg nekik, ezért el akarnak hallgattatni
mindannyiunkat, hogy ne maradjon tanú, hogy csak az ő
magyarázatuk maradjon: dolgozni vittek, munkára, de sokan
elpusztultak közülünk a háborús körülmények között. Értitek már?
Meghalni visznek!

Ebben volt ráció. Valóban gyorsabban haladtak volna nélkülünk. És

hogy csak azért lassan mennek, hogy minket átadhassanak a
Vöröskeresztnek, azt úgysem hittük el nekik.

- Meg kell szöknünk! - jelentettem ki határozottan.

A többiek rám meredtek. Értetlenül, riadtan. Elutasítón. Nem örültek

neki, hogy kimondtam, mert bennük is ugyanez munkált, de annyira
féltek a gondolattól, hogy nem engedték a felszínre bukkanni. Nem
akartak szökni. Persze szabadok akartak lenni, SS-ek nélkül, de
szökni nem akartak. Annyi sikertelen kísérletet láttak már, és tudták,
mi történik azokkal, akiket elfognak, hogy már a gondolat is
lebénította őket. Mintha az őrök belelátnának a fejükbe, és nyomban
agyon is lőnék őket, csak mert ez megfordult benne.
Amélie szólalt meg elsőnek.

- Elle a raison!

- Igaza van! - tolmácsolta automatikusan Magda, és meg is ijedt

attól, amit kimondott.

- Nem szökhetünk meg. Németországban vagyunk. Elkapnak és

megölnek. Nem fog segíteni senki. Nem létezik, hogy sikerülne -
hadarta suttogva Magda.

A menet egyszer csak megállt. Olyan váratlanul, hogy nekimentem

az előttem haladó nőnek. Egy széles földúton voltunk, két szekér is
elfért volna rajta egymás mellett. Kétoldalt néhány bokor, pár
csenevész fa. A háború előtt talán őzek és rókák menedéke.

Nem értettük, mi történik. A távolból furcsa zúgás hallatszott. Az őrök

fel-alá rohangáltak körülöttünk, igyekeztek minket a lehető
legszorosabban összeterelni, míg végül egy tömör kört alkottunk.
Négyszáz nőből álló kört. Körbeálltak, fegyverük ránk szegezve. A
zúgás egyre erősebb lett. Az egyik SS elkiáltotta magát.

- Senki se mozduljon! Aki megpróbál elbújni, agyon lesz lőve!

Eljöttek titeket megmenteni! Eljöttek, hogy lebombázzanak,
élvezzétek hát ki!

Ordítania kellett, hogy túlharsogja a zúgást.

Honnan jön ez a hang? Ki jön minket lebombázni?! Miről beszél ez

az ember? Nem voltam benne biztos, hogy jól értettem, hiszen a bal
fülemre nem hallottam. Az őrök elbújtak a bokrok közé. Minket ott
hagytak az úton, puskáik csöve továbbra is felénk fordítva. Halálra
ítéltek. Ha menekülni próbálunk, ők lőnek le, ha maradunk, akkor a
szövetségesek bombáznak szét, valami lövészárokásó alakulatnak
gondolva.

Fülét-fejét védte mindenki a kezével, nyomakodtunk egymáshoz. A

zaj elviselhetetlenné erősödött. Felnéztem az égre. Most már
látszottak. Négy repülő. Légitámadás! Ezek támadni jönnek! Ezek
tényleg lebombáznak minket! A háború után kiderült, hogy a
németek azokon a szakaszokon, ahol erre még lehetőség volt, olyan
vonatokra rakták a foglyokat, amelyek - gyakran már nem működő -
haditechnikai felszerelést szállítottak. Ez volt a csali. A
szövetségesek pedig bekapták, és lebombázták a szerelvényt. A
vagonokba zárt foglyokkal együtt. Az SS-ek a lassan döcögő vagy
félreállított vonatból időben kimenekültek.

Erzsi állt mellettem. Odahajoltam hozzá, és beleüvöltöttem a fülébe:

- Van tetoválásod?

Úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.

- Van vagy nincs, mondd már! - sürgettem.

Erzsi bólintott.

- Akkor csináld, amit én!

Ezzel feltűrtem a ruhám ujját, és az ég felé tartottam a karom. Erzsi

követte a példámat. Nekem ugyan nem volt tetoválásom, de
gondoltam, ilyen sebességnél úgysem veszik észre a pilóták. Csak
jelezni akartam, hogy foglyok vagyunk. Nem tudtam, hogy tudnak-e
a tetoválásról, de mivel Auschwitzot az oroszok már három hónapja
felszabadították, bíztam benne, hogy igen.

Négy repülőgép. Ezüstszínű, vakítón csillogó. Ahogy közeledtek, az

egyik ereszkedni kezdett. A nők kiabáltak, sírtak, félelmükben a
földre kuporodtak. Erzsi meg én pedig csak álltunk, jobb karunk
kinyújtva, a ballal a tetoválást mutatva. Vagyis hát én a helyét.

Néztem, ahogy közeledik felénk a repülő, és úgy éreztem, olyan

alacsonyan van már, hogy letépi a kezemet. Persze nem volt, de egy
ilyen pillanatban másképp érzékeli a valóságot az ember. Ahhoz
viszont elég alacsonyan szállt, hogy lássam a pilótát. Fiatal volt,
szinte gyerek még, húsz év körüli. Dülledt szemmel bámult minket.
Összeakadt a pillantásunk. Az égnek emelt kezű fogolyé. A
bombázási paranccsal érkező pilótáé. Nézett a szemembe,
és bólintott. Elrepült mellettünk, aztán emelkedni kezdett.
Csatlakozott a másik háromhoz, és elzúgtak. Tizenöt másodperccel
később süvítő hangot, majd vagy nyolc robbanást hallottunk. Újabb
síneket röpítettek a levegőbe.

Miután elült a zaj, előbújtak a bokrok közül az őrök is. Néhányan

láthatóan szégyenkeztek, nem néztek a szemünkbe, nem is
próbálták megjátszani a világmindenség urait. A menet újra úrnak
indult.

Két nőt kivéve, akik ott maradtak a földön. Nem bírták ki a

feszültséget és a félelmet. Az egyik nyilvánvalóan halott volt - üres
tekintettel meredt az égre, arcára dermedt az iszony. A másik súlyos
sokkot kapott, de élt. Még vagy fél percig. Bumm! Két lépés. Bumm!
Az SS előbb a sokkos nőt intézte el. Tarkón lőtte. Nehogy véletlenül
magához térítse a másik lövés hangja, és aztán még neki kelljen
hajkurásznia. Odalépett a másik halotthoz. A homlokához nyomta
a pisztolyt, kissé félrehúzódott, és lőtt. Egyetlen csepp vér sem
mutatkozott a lövés után. Csak egy apró, fekete lyuk maradt a
homlokán. Majd szép lassan egy sötétvörös tócsa keletkezett a feje
alatt. Helga volt. A két fia még a háború elején átszökött a
szövetségesekhez. Tudta, hogy eljutottak Angliába és hogy
bevették őket repülősnek. Talán nem is a bombázástól rémült
halálra, hanem attól, nem a tulajdon fia ül-e az egyik pilótafülkében...
Nem valószínű, hogy ott ült. Ezek amerikai repülők voltak.

A földút egy kisváros közelében ért véget. Kronach, olvashattuk a

nevét a táblán. A városban meghökkentő látvány fogadott. És nem
csak minket. Az egyik SS nem is bírta, előkapta a fegyverét, és
lövöldözni kezdett az ablakokba. Azokba, amelyekből fehér lepedő
lógott. Nem azért, mert a háziasszonyok épp nagymosást csináltak,
nem a családi tűzhely, a rendes ház szimbóluma volt. Hanem a
kapitulációé. Fehér zászlóként szolgáltak a lepedők. Azt
hirdették, hogy Kronach lakói megadják magukat. Hogy már nem
akarnak háborút.
- Verräter! Verräter! Árulók! - kiáltozta az SS, és lőtte az ablakokat.

Miután elfogyott a muníciója, nekidőlt a főtér közepén álló szökőkút

peremének. A kút magasba szökő oszlopából, amelynek a tetején
valamikor talán Szűz Mária állhatott a kisdeddel, négy vízköpő állt ki.

A parancsnok megengedte, hogy igyunk belőle, míg ő rendet csinál

a lövöldöző katonával. Egy lélek sem volt sehol. Úgy tűnt, a
kronachiakat nem izgatta fel annyira a lövöldözés, hogy megnézzék,
mi történik. Vagy éppen ellenkezőleg, annyira felizgatta, hogy még
csendesebben kuporogtak a búvóhelyeiken.
Szökés
1945. április 6.

Kronachot elhagyva egy fákkal viszonylag sűrűn benőtt területen

haladtunk vagy két óra hosszat. Lehetett az persze több is; nem volt
mihez mérni az időt menetelés közben. Egy biztos, a nap lejjebb
szállt az égen. Nem sötétedett még, de az ilyen erdős részeken
mintha hirtelen zuhanna le az éjszaka.

Köhintettem. Magda és Erzsi kérdőn pillantottak rám. Bólintottam.

Fáradtak voltunk ugyan, de a szökéshez még találtunk magunkban
erőt. Most már csak nyerhetünk. Ekkorra beértünk az erdőbe. Itt
könnyebb lesz elbújni, és a sötétség is minket segít majd. A
városban kilógatott fehér lepedők azt mutatták, hogy a német
közembernek is elege van már a háborúból. Vesztenivalónk nem
volt. Ha maradunk a csoporttal, és nem bírunk tovább menetelni,
agyonlőnek. Ha pedig elvonszoljuk magunkat a célig, amelyről nem
tudjuk, milyen messze van, ott ölnek meg. A szökés az egyetlen
esélyünk. Nem volt ebben különösebb bátorság, nem voltunk hősök.
Csak életben akartunk maradni, és józan paraszti ésszel arra
jutottunk, hogy erre kizárólag így van esélyünk. Már csak a
megfelelő pillanatot kellett kivárni, és ez nem is váratott magára
sokáig.

A parancsnok megálljt vezényelt. Tíz perc pihenő. Leültünk a fák

tövébe. Egy sűrű fenyőt választottunk, amelynek az ágai lecsüngtek
a földig. Nem volt a közelünkben őr.

- Másszatok át a doktornővel az ágak alatt a másik oldalra -

súgtam oda Magdának. - Mi várunk egy kicsit, aztán megyünk
utánatok. Siessetek a patakhoz, vágjatok át rajta. Ha nagyon
keskeny, akkor gázoljatok benne legalább ötven métert, mielőtt
kiléptek a túloldalon.

- De miért? - kérdezte Magda.

- Hogy a kutyák elveszítsék a szagot, ha ránk uszítanák őket.

A menet közepén ugyanis két kutyás őr haladt.

- Szerinted ránk uszítják őket? - kérdezte Magda riadtan.

- Nem tudom. Ezért kell nagyon gyorsnak lennünk. Induljatok. Ne

nézegessetek hátra, hogy hol vagyunk, ne várjatok ránk, nehogy
ezért kapjanak el titeket. Lehet, hogy mi csak kicsit később tudunk
menni.

Támasztottuk a hátunkkal a fát, és közben óvatosan hátranyúlva

megemeltük a lelógó, szúrós ágakat, hogy Magda és Amélie be
tudjon bújni alájuk. Ügyesek voltak, nem vette észre senki. Egy
darabig még ücsörögtünk, aztán átcsusszantunk mi is. Egy kicsit
vártunk, figyeltük, történik-e valami. Egyszer csak leült valaki a
helyünkre. Egy fogolytársunk, ismertük is őt. Hátrafordította a fejét,
és odasúgta magyarul, hogy sok sikert! Rájöttem, miért csinálta. Ha
az SS visszajön és üresen találja a helyünket, miközben körülötte
minden foglalt, gyanút fog. Így, hogy legalább egyvalaki ült ott,
kevésbé volt feltűnő. A cinkosunk nevét nem is tudom, de ezzel
egész biztosan segített rajtunk. Neki valószínűleg nem volt már ereje
szökni, vagy nem hitte, hogy sikerülhet, de nekünk meg akarta adni
az esélyt. Apróság volt, mégis nagyon fontos gesztus.

Lassan, óvatosan kimásztunk a fa túloldalán, majd elindultunk,

vigyázva, hogy ne roppanjon a lábunk alatt száraz ág. Magdát és
Amélie-t nem láttuk sehol; nyilván tartották magukat az
utasításomhoz, hogy ne várjanak ránk.

Távolodtunk a csoporttól, az őröktől, a halálmenettől. Most már

futva. Négy lágerfogoly szökésben.

Vagy negyedórán át rohantunk anélkül, hogy kiabálást, lábdobogást

vagy kutyaugatást hallottunk volna. Valószínűleg nem fedezték még
fel a szökésünket. Mióta úton voltunk, egyszer sem számoltak meg
minket. Biztos azt gondolták, túl rémültek, túl kimerültek vagyunk a
szökéshez, és elhisszük a meséjüket, hogy csupán a
Vöröskereszthez akarnak minket eljuttatni a területről, ahol
harcok várhatók. A háború után megtudtam, hogy a csoportunk a
csehországi Domazlicébe, Kronachtól mintegy kétszáz
kilométernyire ment. Két napon át meneteltek megállás nélkül. Hogy
mi lett volna az eredeti úti cél, nem tudni, mert Domazlicénél
megálljt, majd leüljt parancsoltak, aztán egyszerűen otthagyták őket.
A Vöröskereszt természetesen nem volt sehol. Az SS-ek
pedig sarkon fordultak, és visszamasíroztak Németországba.

Mintha elvégezték volna a rájuk bízott feladatot - eljuttatták a

foglyokat valahova, most már gondoskodjanak magukról. Mintha
testőrök, nem pedig gyilkosok lettek volna. Feltehetően parancsot
kaptak közben, hogy forduljanak vissza, így nem maradt idejük az
eredeti rendeltetési helyére kísérni a csoportot. A foglyok nagy
szerencséjére.

Húsz percbe telhetett, míg elértünk a patakhoz. Keskeny volt és

sekély, így egy darabon a medrében trappoltunk. Nagyjából ötven
méter után vizes lábnyomokat pillantottam meg a parton. Ez csak
Magda és Amélie lehetett, gondoltam. Kiléptünk mi is a vízből,
futottunk tovább. Egyszer csak mintha reccsent volna valami.
Megálltunk, hallgatóztunk. Csend volt. Aztán megint reccsenés,
de ekkor már láttuk, hogy Magdáék szaladnak felénk, akik az imént
a dobogásunkat hallva a biztonság kedvéért inkább elbújtak.

- Sikerült, sikerült! - örvendeztünk, és ölelgettük egymást.

Tovább már együtt mentünk. Az erdőre hamarosan leereszkedett a

sötétség. Úgy döntöttünk, ideje megpihenni. Magda és Erzsi ment
először aludni, mi Amélie-vel úgysem bírtunk volna. Megbeszéltük,
hogy ha nagyon elálmosodnánk, felébresztjük őket, és cserélünk. A
kimerültségtől és az idegfeszültségtől azonban hamarabb
elaludtunk, mintsem hogy rájöttünk volna, mennyire elfáradtunk.
Reggel pihenten ébredtünk, és azonnal útra keltünk.

Éhesek, szomjasak voltunk. Utoljára a kronachi kútnál ittunk előző

nap, ételt pedig a tegnapelőtti vacsora óta nem láttunk.
Összeszedtük a bátorságunkat, és bekopogtunk az első utunkba
kerülő házba. Magányos kis tanya volt, gondoltuk, itt talán
megszokták az emberek, hogy segítenek a másikon.

A németül tökéletesen, akcentus nélkül beszélő Erzsi lett a

szószólónk.

Megtermett parasztasszony nyitott ajtót, jellegzetes bajor ruhában.

- Ja ?- méregetett bizalmatlanul.

- Jó napot! Ne haragudjon, hogy zavarjuk, de kényszermunkások

vagyunk, és a gyárat, ahol dolgoztunk, lebombázták. Mi pedig
szeretnénk hazajutni a Protektorátusba - hazudta Erzsi az előre
megbeszélt forgatókönyv szerint.

Az asszony szúrós szemmel vizslatott.

- Und? Na és?

- Éhesek, szomjasak vagyunk. Tudna adni egy kis ennivalót meg

vizet?

Látszott az asszony arcán, hogy a fenébe kíván minket, mégsem

csapta be az

orrunk előtt az ajtót. Mást talált ki.

- Hiába próbálsz itt nekem rendesen németül beszélni, tudom én

jól, mifélék vagytok. Ott vannak a kutya táljai. Ne mondhassátok,
hogy nem segítettem - öt percre bezárom a kutyát. Öt perc! Aztán ne
lássalak itt titeket! - és ezzel csukódott az ajtó.

A kutya egyik táljában víz, a másikban az, ami nyilvánvalóan a

háziak vacsorájából maradt: gersli, egy darab kenyér, szalonnabőr.
Mindez nyakon öntve valami levessel. Lehajoltam a vizestálkáért.
Majdnem kicsúszott a kezemből - csupa kutyanyál volt. De a víz
jólesett, ittunk belőle mind a négyen. És megettük, ami a másik
tálkában volt. Gyorsan. Felfaltuk. Nem tudhattuk, betartja-e az
asszony az öt percet.

Továbbindultunk. Amélie kiismerte magát az égtájakban, így rá

hallgatva délkelet felé tartottunk. Óvatosnak kellett lennünk, bárhol
lehettek még a környéken harcok. A háborúnak hivatalosan egy
hónap múlva lett csak vége.

Patton seregei is csak két héttel később lépték át a csehszlovák

határt. Az amerikaiak most azokon a színtereken harcoltak,
amelyeket magunk mögött hagytunk. Buchenwaldot már április 11-
én felszabadította az USA, Ravensbrücknek viszont április 30-ig
kellett várnia a szovjetekre, pedig nem egész négyszáz kilométerre
estek egymástól. Ravensbrück viszont csak kilencven kilométernyire
volt Berlintől, amelyre még kemény harc várt.

Másnap délután újabb tanyához értünk. Szomjasak voltunk,

bekopogtunk hát a szokásos történetünkkel a kényszermunkáról és
a gyárról meg a bombáról, ami miatt irataink sincsenek. Egy paraszt
nyitott ajtót.

- Ne haragudjanak, nem hívom be magukat - mondta -, egy héttel

ezelőtt született a fiam, és hát maguknak lehet mindenféle
betegségük. De az istállóban ellehetnek, és holnap megpróbálok
maguknak papírokat intézni a hazaútra. Iratok nélkül ne menjenek
tovább!

Adott enni, megmosakodhattunk, kimostuk a ruhánkat. Kint már nem

volt túl hideg, és melegített a szalma meg az állatok is, így az
alsóneműben feküdtünk le aludni, amit a gazda felesége küldött
nekünk.

Reggel nem bírtam kinyitni a szemem. És iszonyú büdös volt

körülöttem. Odanyúltam az arcomhoz, és majdnem szörnyethaltam
ijedtemben. Kérges volt és repedezett, ráadásul az érintést csak az
ujjamon éreztem, az arcomon nem.
- Segítség, lányok, keljetek fel gyorsan, azt hiszem, megbénult az
arcom! Nem látok semmit! - kiabáltam rémülten.

Hallottam, ahogy ébredeznek, zizeg a szalma, felállnak. Aztán egy

kis csend, amit kisvártatva kiáltás hasít ketté.

-Te jó ég!

Nem, gondoltam, ez nem lehet igaz! Túléltem a lágereket, sikerült

megszöknöm, és most, karnyújtásnyira a szabadságtól terít le valami
rettenetes betegség, amibe bele is vakultam?! Ekkor egy olyan hang
ütötte meg a fülemet, amit az adott pillanatban a legkevésbé vártam.
Nevetés. Lehet, hogy hallucinálok? Vagy tényleg nevetnek?!
Nevettek. Mind a hárman. Kirobbantam.

- Ti nevettek, miközben én megvakultam és megbénult az arcom?!

Inkább segítenétek! - kiabáltam sírós-mérgesen.

- Bocsáss meg, Ibikém, ne haragudj! - mondta Erzsi, és megfogta

a kezemet. - Ne félj, nincs nagy bajod!

- Nincs nagy bajom? Csak annyi, hogy nem látok, rapancos a bőr
az arcomon, és ráadásul nem is érzem, de különben semmi nagy
bajom, igazad van! - replikáztam felháborodva.

- Jaj, nem, dehogy, tényleg semmi bajod! Csak leszartak éjjel a

tehenek, és rászáradt az arcodra a lepény. Minket is leszartak, de
nem a szemünket.

Erzsi odakormányozott a vályúhoz, és óvatosan, kis darabokban

lehántogatta a száraz trágyát az arcomról meg a szememről.
Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor az egyik szemem szabaddá
vált! Addig ugyanis félig-meddig hittem csak, amit mondott, de fél
szemmel már láttam, hogy igaz. Mindannyiunkat megjelöltek a
tehenek. Erzsikének az arcán, a nyakán meg a bal vállán volt
a pakolás, Amélie-nek kis kalapként ült a fején - hiába, a francia nő
akkor is sikkes, ha épp leszarta egy tehén -, Magda pedig tetőtől
talpig koszos volt, valószínűleg mocorgott a ganajban az éjjel. Most,
hogy tudtam, mi a nagy vidámság oka, csatlakoztam az általános
jókedvhez én is. Nagyon hosszú idő után először hallottam a
nevetésemet.
A hazatérés
Losonc, 1945 májusa

1945 májusának végén értem haza. Egész úton mondogattam

magamnak, hogy megyek haza, megyek haza. Mikor azonban
megérkeztem a városba, tudtam, hogy nem haza érkeztem. Ez már
nem az én otthonom volt. Apáti felől érkeztem, vagyis végig kellett
mennem a Nagybég utcán, ahol a régi életünkben laktunk, még
mielőtt az egész tragédia elkezdődött volna. Bementem a házba,
kicsit körülnézni.

A kapu, mint azelőtt is mindig, nyitva állt. Felbaktattam a másodikra.

Becsengettem. A szívem hevesen vert. Nem tudtam, mit mondok
majd annak, aki ajtót nyit, és fogalmam sem volt, ki fogja kinyitni.

Fehér kötényes, kövér nő volt. A profilját láttam először, ahogy kiabál

befele a lakásba, hogy „... azt a tepsit békén! A bukta még forró!”

- Parancsol? - kérdezte felém fordultában, arcán szívélyes

mosollyal.

Ami le is hervadt azonnal, amint a szeme és az agya értelmezte a

helyzetet.

- Te vagy? - kérdezte meglepetten, és azt hiszem, nem túlzok, ha

azt mondom, undorral. - Mit keresel itt?

És egyszeriben tudtam, mit mondok neki. A hajdani

szomszédasszonyunk volt ugyanis, aki azelőtt a szűkös, földszinti
házmesterlakásban lakott. Szemmel láthatóan felvitte az isten a
dolgát azóta.

- Hazajöttem. Ez a mi lakásunk.
- Mit nem mondasz?! A lakás azé, aki becsülettel fizeti érte a bért!
Ti elmentetek, és vissza se kellett volna jönnötök! - kiabálta. - A
tisztességes ember meg féljen, hogy kiteszik az utcára, mi? Hát
hányatokat esz még haza a fene?! - kérdezte, de a választ nem
várta meg.

Nagy dörrenéssel becsapta az ajtót.

Én meg csak álltam. Szomorú voltam és rettentően magányos.

Annyira, amennyire talán még Birkenauban sem. Mert valamikor ez
az „enyém” volt - az én menedékem, az én szobám, az én otthonom.
És most már nem az.

Elindultam lefelé a lépcsőn, és közben az motoszkált a fejemben,

amit a házmesterné mondott. „Hányatokat esz még haza a fene?”
Mire gondolt? A zsidókra általában vagy... Vagy esetleg járt már nála
valaki más is? Tudtam, hogy egy óra hosszat is nyomhatnám most a
csengőjét, akkor se nyitna ajtót, és ha kinyitná, akkor sem felelne a
kérdésemre. De már tudtam, hol kaphatok választ.

Hazafelé jövet két dolgot véstem az eszembe - ha meg akarsz

valakit találni, menj a postára vagy a helyi Vöröskereszthez.
Azoknak ugyanis vannak valamiféle listáik a lágerekről meg a
munkaszolgálatosokról. A Vöröskereszt a város túlvégén volt. A
posta a sarok mögött. Futásnak eredtem. Útközben ismerős arcok is
jöttek szembe. De nem szólított meg senki. És az esetek
egy részében nem azért, mert nem szívesen láttak a városban.
Hanem mert féltek. Nem tudták, hogyan üdvözöljenek, mit
mondjanak. Főleg, hogy látták: egyedül vagyok. A „Hogy van a
család?” kérdés azokban a napokban a „nem helyénvaló”
kategóriába tartozott.

Odaértem a postához. Vagyis ahhoz a helyhez, ahol a postahivatal

lenni szokott. De most nem volt. Csak egy csomó törmelék.
Közvetlenül azelőtt rombolták le a németek, hogy a szovjetek
felszabadították Losoncot 1945. január 14-én. Megkérdeztem, hol
működik most a posta; nem is volt messze.
A hivatal egyik falát elborították a listák. A másikon plakátok,
üzenetek. Ha nem találta meg az ember a rokonát a hivatalos
jegyzékben, mint például én, akkor odaállt a másik fal elé, és
végigböngészte az üzeneteket. Az persze ábécérend híján némileg
bonyolultabb volt, így végigolvastam, hogy „Dr. Oppenheimer keresi
a feleségét. Várom a róla szóló híreket a Varga utca 31-ben.” Szóval
a doktor túlélte a lágert, gondoltam.

„Drága gyermekeim, hisszük, hogy életben vagytok. Otthon ne

keressetek, elmentünk Fábiánkára a Róza nénihez. Titeket is vár ott
egy szoba. Szeretettel édesanya és édesapa, Stein család”

„Kurva zsidók, minek jöttetek vissza? Nem volt ott elég kemence?
Majd én keresek önkéntesseket mingyár, hogy be legyen fejezve ez
a ügy” - írta egy helyi entellektüel.

Végül megtaláltam. Rövid volt. Egyértelmű.

„A Stern család részére: a Jókai utca 15. alatt vagyok. Gyuri.”

Gyuri! A testvérem él! És itt van Losoncon! Pár utcányira!

Kiszaladtam a postáról, végignyargaltam a Nagy bég utcán, és

befordultam a Jókai utcába.

Hosszú, szürke ház volt a tizenötös szám. A kaputól jobbra is, balra
is három ablak nézett az utcára. A feketére festett, súlyos, felső
részén üvegezett kaput fafaragások díszítették. Nem tudtam, ki lakik
itt és hogy miért pont ide jött Gyuri. Lenyomtam a kilincset, de nem
engedett. Bekopogtam hát a jobbra eső legelső ablakon. Semmi.
Odaléptem a következőhöz. A redőny le volt
eresztve. Megkocogtattam azt is. Semmi. Az utolsó ablak ki volt
törve, csak belülről vertek rá pár deszkát, így azzal nem is
próbálkoztam. Átmentem a bal oldalra. Első ablak. Begörbített
mutatóujjammal megkopogtattam az üveget. A függöny mögött
mintha mozdult volna valami. Valaki nézett. Egyszer csak
félrerántották a függönyt, kicsapódott az ablak, és az a valaki
kiugrott az utcára. Olyan lendülettel, hogy majdnem elesett.
Elkaptam a billegő alak vállát, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
Egymásra néztünk. Annyi gyengédséget, mint abban a szempárban
akkor, sosem láttam még. Gyuri.

- Hugi! - kiáltotta, magához kapott, szorított, ölelt.

- Gyuri... - suttogtam a hajába.

Olyan sovány volt, hogy az ingén át is éreztem minden bordáját.

Beesett arca egy öregemberé, szürkés bőrét majd kidöfték a
csontjai, orra valószínűtlenül hegyes volt. Csak a szeme árulta el,
hogy ez a mi Gyurink. A mienk? Most már csak az enyém.

- Gyere, menjünk be - húzott maga után.

Kiderült, hogy a ház Misié, hajdani osztálytársáé, akivel együtt

vészelték át a munkaszolgálatot és az egész szörnyűséget. Misi
szülei elpusztultak Auschwitzban, de annyi szerencse volt a
szerencsétlenségben, hogy a házukat egy valóban jó barát
„igényelte ki”, aki a háború után szó nélkül vissza is adta neki.

- Megtaláltad az üzenetet a postán, igaz? - kérdezte Gyuri,

vaslogikával.

- Igen.

- És mivel egyedül jöttél ide, nyilván egyedül vagy - mondta

inkább, mint kérdezte.

- Anyuka és apuka meghalt. Tavaly júniusban vittek el minket, és

őket rögtön beküldték a...

Nem bírtam kimondani. Nem tudtam, mennyit tud, és nem lett volna
erőm magyarázgatni, miféle gázról van szó, és mi történt ott velük.

De Gyuri csak bólintott. Hogy tudta-e, miről van szó, vagy nem
számított, hova küldték őket, ha egyszer úgyse jönnek vissza onnan,
nem tudom. Nem kérdezősködött.
- Elnéztem haza is. A régi lakásba. Már egy hete itt vagyok. De
most a Mariska lakik a helyünkön.

Bólintottam. Néztem őt egy darabig, majd megkérdeztem:

- Elmondod, hogy veled mi történt?

- Nemigen van mit elmondani. Sanyitól rögtön az első

állomáson elválasztottak. Őt Ukrajnába vitték, engem csak Jolsvára.
Lövészárkot ástunk, építőanyagot trógeroltunk, benzineskannákat
töltöttünk. Csináltuk, amit éppen kellett. Aztán Rimaszombatba
kerültem, ott a kaszárnyát készítették elő a sereg számára. Enni alig
adtak, szabad ég alatt aludtunk. Egy nap aztán jött a vonat, és elvitt
Mauthausenbe. Ott láttam először két lábon járó hullákat -
halálra éheztetett emberi roncsokat. Mi is nagyon soványak voltunk
akkor már, de azokhoz a csontvázakhoz képest volt rajtunk vagy tíz
kiló. Hiába fogy el szinte az ember teste, akkor is kapaszkodik az
életbe. És hiába szenved nagyon, akkor is bízik benne, hogy életben
marad. A kőbányában dolgoztam. Százötven kilométeres sugarú
körben minden osztrák út és tér mauthauseni kőből készült. A
bécsiek is véres utcakövön járnak. A kőbányából száznyolcvanhat
lépcső vezet felfelé. Minden egyes alkalommal megszámoltam,
mikor a harminc-négyvenkilós tömbökkel a vállamon fel kellett
mennem rajtuk. Hogy tudjam, mennyit kell még kibírnom. És volt,
hogy aki felment, túl gyorsan lejutott újra - lelökték az őrök egy
sziklafal mellől. Ejtőernyősök fala, így hívták. Vagy lerúgtak fentről
egy kőtömböt, és nézték, eltalál-e valakit. Ha nem, akkor
addig rugdosták le a továbbiakat, míg sikerrel nem jártak -
harmadszorra-negyedszerre mindig agyonsújtott valakit a kő. A
legjobban azt szerették, ha úgy találta el a szerencsétlent, hogy csak
a koponyáját zúzta péppé, a teste sértetlen maradt. Olyankor
nagyokat röhögtek, hogy nézd, kifeküdt napozni ez a naplopó, és
még arra is van gondja, hogy a feje árnyékban legyen. De biztos
nem volt könnyű neked sem. Ha akarod, majd elmeséled. De nekem
most még gyógyulnom kell. A lágerben tífuszt és tüdőgyulladást
kaptam. Minket csak május 5-én, az utolsók között szabadítottak fel.
A tábori kórházból tizenkét nap után elengedtek ugyan, de csak mert
kellett a hely másoknak. Nem vagyok még egészséges.

- Ne félj, Gyurikám, az leszel, teszünk róla, te meg én. Rendben

lesz minden, veled maradok, segítek.

- Komolyan!?

- Hát persze!

És ezt az ígéretemet nem szegtem meg soha, még akkor sem,

amikor egyszer majdnem beleszakadt a szívem.

Hosszan, nagyon hosszan beszélgettünk aznap. Elmondtam neki

Sanyit meg Esztert, elmondtam, hogyan mentett meg Aduka,
meséltem Erzsiről, Magdáról, Amélie-ről és Hansról, meg arról,
hogyan szöktünk meg. Elmeséltem, hogy a parasztnál öt napig
maradtunk, aztán továbbmentünk Csehország felé. Ott kettéváltunk.
A doktornő és Magda úgy döntött, csatlakoznak az
amerikaiakhoz, akik biztos hasznát veszik Amélie tudásának. Mi
meg Erzsivel elindultunk haza. Gyalog. Vonatra a világ minden
kincséért sem szálltunk volna. Ő elment Ipolyságra, én meg
hazajöttem Losoncra. Abban maradtunk, hogy ha nem találok itthon
senkit, akkor elmegyek hozzá. De én találtam.

- Gyere, elmegyünk a Kohn Félix házába - szólt másnap Gyuri.

- Minek?

- Gyűjtőhelyet létesítettek benne. Oda hordják az emberek a

holmit, ami a zsidóké volt. Lehet, hogy találunk valamit mi is a
magunkéból.

- Csak nem képzeled, hogy Mariska bármitől is hajlandó lesz

megválni? -néztem rá hitetlenkedve.

- Nem tudom - vonta meg a vállát -, de ha nem megyünk el oda,

akkor nem is tudjuk meg.
A Kohn-lakás zsúfolásig megtelt. Emberrel, bútorral, szőnyeggel,
edénnyel, étkészlettel, gyertyatartóval, festménnyel, dobozokkal. A
szovjetek január 14-én felszabadították a várost, és azóta hordják
ide az emberek a hajdani zsidó vagyontárgyakat. Vagyis azt, ami
megmaradt belőlük. Voltak ugyanis, akik látták, miféle helyzet
várható, és elrejtették nemzsidó barátaiknál vagy üzletfeleiknél
vagyonuk egy részét - értékes képeket és szőnyegeket,
porcelán étkészletet, ezüst evőeszközt, gyertyatartókat. Vagy éppen
családi fényképeket. A bőröndben, amit magukkal vihettek,
fontosabb holminak kellett a hely, de ha a lakásukban hagyták volna,
az új tulajdonos biztosan kidobja. Az átmeneti
gazdák becsületesebbje pedig ezeket is vissza akarta adni, még ha
gyakran nem is volt kinek. Létrehozták hát ezt a múzeum jellegű
gyűjtőhelyet.

Nekünk nemigen volt értéktárgyunk, azokkal nem is foglalkoztunk

hát.

- Nézzük át a fényképeket - mondta Gyuri. - Fogod bírni?

Bólintottam. Nem tudtam ugyan, hogy valóban fogom-e bírni, de

gondoltam, hátha van közte a mieinkből is.

Fogtunk hát egy-egy nagy dobozt, és nekiláttunk az összevissza

bedobált fényképeknek. Volt köztük olyan, amit szemmel láthatóan
albumokból szedtek ki, és akadtak gyűrött vagy kettétépett képek is.
De megmaradtak. Valaki megmentette őket.

Néztem sorban a fotókat. Voltak teljesen idegenek, és voltak,

amelyekről hajdani osztálytársak, barátnők, szomszédok köszöntek
vissza. Néztem a képeket, és arra gondoltam, hogy talán ez az
egyetlen, ami maradt utánuk. A dobozba hajigáit fotók. És ha nem
jön értük senki, mi lesz velük? Elégetik ezeket is? Mint a rajtuk
szereplőket?

Én találtam meg. A kezembe vettem, hosszan néztem. A családi

fényképünk, 1937 tájáról. Tizenöt éves voltam. Anyuka negyvenhét,
apuka negyvenkilenc. Hét év volt hátra az életükből.
Sanyi nem volt akkor velünk, így róla nincs is képem. De még mindig
látom őt magam előtt. Olyannak, amilyen az állomáson volt, amikor
elbúcsúztunk.

- De hát ez a festmény az édesanyámé volt. Hozományba kapta -

zökkentett ki a gondolataimból egy halk, sírós hang.

- Na de ilyet! Ez a kép a miénk, csak valaki a tudtom nélkül

idehozta tőlünk!

- De hát M. bácsi, együtt vittük át anyukával magukhoz, és M. néni

azt mondta, ő megőrzi, míg anyuka vissza nem jön. Hiszen barátnők
voltak!

- Na és visszajött? Nem jött vissza! Slussz! A kép a miénk!

- De én be tudom bizonyítani, hogy a miénk! Tudom, mi van a

vászon hátsó oldalára írva. Ha széttépi azt a barna papírt, van alatta
egy titkos ajánlás. Hogy mindig meg lehessen találni a képet -
próbálkozott kitartóan a lány.

- Te szemtelen kis taknyos! Azt mered állítani, hogy én ezt a képet

elloptam?!

- magasodott fölé a férfi.

- Nem. Csak azt, hogy valószínűleg nagyon szeretné, ha a magáé

lehetne. De nagyon kérem, higgye el, hogy számomra sokkal többet
jelent. Van itt más holmink is, vigyen abból, csak a képet, csak azt
adja vissza, kérem.

A férfi elvörösödött, látván, hogy minden szem rászegeződik.

- Mit képzelsz magadról?! Azt állítod, hogy én idegen holmit

gyűjtögetni jöttem ide? Utoljára mondom, hogy a kép a miénk, és
csak tévedésből került ide!

- Nem. Nem a maguké - mondta a lány nyugodt hangon.

Ilyen békés ellenállásra nem számított M. úr, és kínos volt számára,
hogy rajtakapta őt a lány. Ezt is pont most ette ide a fene,
gondolhatta. De sarokba szorították. Mindenki tudta, hogy hazudik,
és a lánynak van igaza.

Egyik kezében a képet tartotta, a másikkal pedig egyszer csak

letépte a barna papírt. Azt hittük, a dedikációt akarja megkeresni,
elismerni a tévedését, békésen kihátrálni. De ő ökölbe szorította a
kezét, és belecsapott a kép közepébe. A vászon széthasadt.

- Adok én neked drága képet, nesze! Itt a szaros emléked, még

dedikáltam is!

- ordította, és hozzávágta a képet a lányhoz. - Engem fog

letolvajozni ez a mocskos zsidó csürhe! Az ember segít nekik, tartja
a hátát, aztán ez a hála! Mocskos bagázs! - csörtetett ki üvöltözve a
lakásból.

A lány csak állt, és nézte a képet.

Odamentem hozzá.

- Sajnálom... Rémes, mit művelt ez a goromba fráter.

- Nem számít - felelte. - Neki csak azért kellett, mert pénzt ér, de
számomra egészen más értéke van. Még így, szakadtan is.

- Értékes kép? - kérdeztem.

Bólintott.

- Katona Ferdinánd munkája. Mednyánszky-tanítvány volt. Anyuka

kapta hozományba, és mindig mondta, hogy ha férjhez megyek,
nekem adja.

Végigsimított a tátrai bércek között csúfoskodó szakadáson.

- Segítsek megkeresni a többi holmitokat? - ajánlkoztam.

Nemet intett.

- Amit kerestem, meglett, és nem akarok többet huzakodni

senkivel.

A „múzeum” még számos csúnya konfliktus forrása volt. Előfordult,

hogy valaki leadta a holmit, aztán, mivel senki nem jelentkezett érte,
próbálta visszaszerezni. Mint az a bizonyos M. Bár neki esze
ágában sem volt visszaadni semmit, a felesége vitte be a rábízott
darabokat, titokban. A férfi pedig eldöntötte, hogy legalább a képet
visszaveszi, mintegy kárpótlásképpen azért, amiért „olyan sokat
kockáztattak értük a háborúban”.

Ez az epizód csak rátett egy lapáttal a városban uralkodó

hangulatra. Döntöttünk: elmegyünk Losoncról. Nem volt semmi, ami
itt tartson minket.

A közönyös többség továbbra is közönyös maradt. Vagy csak

szégyellték magukat, azért tettek úgy, mintha mi sem történt volna.
Azok pedig, akik azelőtt sem szíveltek minket, egyértelműen a
tudtunkra adták, hogy jobb lett volna, ha nem jövünk vissza. Hogy
ilyesmivel nem számoltak. Nem gondolták, hogy van képünk hozzá.

Egyvalaki azért mégis akadt, aki örült a visszatértünknek. Annyira,

hogy egész testében remegni kezdett, mikor megpillantott. A
Losoncon töltött napok azzal teltek, hogy főztem Gyurira, hadd
erősödjön, és gondoskodtam róla mindenféleképpen. És eljártam
sétálni. Elnéztem a zsinagógához is, a hajdani iskolámhoz, majd
hosszas habozás után útba ejtettem a házat, ahonnan a
gettóba vittek. Ott volt. Nem akartam hinni a szememnek. De mikor
felugrott rám, a kezemet nyalogatta és nyüszített örömében, már
elhittem.

- Bundi! Bundikám, drága kiskutyám! Leguggoltam hozzá, ő meg a

karjaim közé vetette magát, bújt, nyalogatta legördülő könnyeimet,
csóválta a farkát, vinnyogott. Mintha elmesélné, mennyire
hiányoztam neki, mennyire várt, és panaszolná, hogy nem talált
itthon senkit, mikor elkergettem, és ő újra hazamerészkedett.
- Néni, ez a mi kutyánk - szakított ki a nagy örömködésből egy
gyerekhang.

Felpillantottam. A kislány ötéves lehetett, haja két egérfarkincába

fonva, nővérétől örökölt ruháján mocskos kötényke.

- Tényleg? - kérdeztem.

- Igen. Úgy találtuk, mikor ideköltöztünk. Vagyis ő talált minket.

- És hol laktok?

A kis kéz annak a lakásnak az irányába mutatott, ahonnan

elindultunk a gettóba.

- Te ismered a mi kutyusunkat? - kérdezte, és Bundi odaszaladt

hozzá, aztán ott sertepertélt a lába körül.

A kislány lehajolt, megvakargatta a hátát. A kutya állt mellette,

kinyújtott nyelvvel lihegett. Olyan volt, mintha mosolyogna.

- Nekem is volt ilyen kedves kiskutyám, egyszer régen. És a tiéd

most eszembe juttatta. Látom, hogy szépen törődsz vele, szeret
téged a kutyus.

- Igen. És én is szeretem őt.

- Az nagyon jó. Megsimogathatom még egyszer?

A gyerek komoly arccal bólintott.

Odamentem Bundihoz, megvakargattam a füle tövét.

- Isten veled, drága kis barátom, nagy örömet szereztél ma nekem.

A kutya úgy nézett rám, mintha azt mondaná: túléltük. Mindketten

túléltük. Én találtam magamnak jó embereket - most rajtad a sor.
Fogják meg! Gyilkos!
Prága, 1945 júniusa

Június elején Gyuri egy újsággal a kezében jött haza a postáról.

- Készülj, hugi, megyünk Prágába. Érted? Prágába!

- Prágába? De hát minek?

- Itt írja az újság - nyomta a kezembe a lapot -, hogy a Károly

Egyetem meg a Műszaki Főiskola is új évfolyamokat nyit két hét
múlva! És felvesznek mindenkit, akinek van érettségije! Tanulni
fogunk, Ibolyka! Ahogy azt apukáék mindig is szerették volna!

Így hát elindultunk Prágába. Egy-egy bőrönddel a kezünkben. És

beiratkoztunk. Gyuri a műszaki főiskolára, én az orvosira.

Kollégiumi szoba azonban nem jutott, réges-rég foglalt volt minden

hely. A Letnán találtunk egy kis lakást egy gangos házban. A vécé
és a fürdőszoba a folyosón volt, másokkal osztoztunk rajta. De
Prágában voltunk, és tanulhattunk.

Gyuri azonnal kapott ösztöndíjat is, abból éltünk.

Napközben az egyetemen voltunk, este otthon magoltunk. Nagyon

élveztük. Ki voltunk éhezve a tudásra, és tisztában voltunk vele,
micsoda esélyt kaptunk most. Be akartuk pótolni a sok-sok elvesztett
évet.

Az iskola gyorsított üzemmódban működött; a háború után alakuló

társadalomnak szüksége volt a diplomásokra. Egy hónapnyi
előadás-sorozat után jöttek is az első vizsgák. Ezeket mindketten
kitűnőre letettük, és eldöntöttük, hogy ezt méltóképpen meg is
ünnepeljük egy olcsó étteremben, ahová nagyrészt a szegényebb
diákok és munkások jártak. Mi még ezt sem engedhettük
meg magunkat. Én főztem kettőnkre, vagy kenyeret ettünk
margarinnal és mustárral megkenve, esetleg egy kis porcukorral
megszórva.

Ez azonban kivételes helyzet volt. Mikor beléptünk a kifőzdébe,

egyikünk sem sejtette még, milyen jelentőssé válik majd ez a nap.

Gyuri csoporttársainak az asztalához ültünk le. Mi csak egy-egy

gulyáslevest kértünk, ahhoz járt fejenként két szelet kenyér ingyen.
A forgalmas étteremben nagy volt a nyüzsgés, jöttek-mentek az
emberek folyamatosan. Ennek megfelelően nagy volt a zsivaj is, az
embernek majdhogynem kiabálnia kellett, ha a szomszédjához szólt.

Kihozták a levest. Forrón gőzölgött. Vettem egy kicsit a kanalamra,

fújkáltam. Pillantásom közben az ajtó felé tévedt, amin épp egy
öttagú diáktársaság nyomakodott kifelé, szemből pedig egy hajlott
hátú nő igyekezett bejutni. Nem szenteltem különösebb figyelmet az
életképnek, de valami mégis megállította a tekintetemet. Nem ugrott
be rögtön, hogy mi az. Csak néztem, ahogy jön befelé. Egy idegen
nő, sose láttam. De mintha unszolt volna egy belső hang, hogy
nézd meg! Nézd csak meg jobban!

Mindenki ismeri az érzést, amikor ott van a nyelve hegyén egy szó,
de nem bírja kimondani. Pontosan így éreztem magam ebben a
pillanatban én is. Hogy mi történt aztán, csak Gyuri elbeszéléséből
tudom.

- Rákvörös lettél, a szemed majd kiugrott a helyéből. Remegni

kezdett a kezed, és a kanál nagy csörrenéssel a tányérodba esett.
Lassan magad elé nyújtottad a kezedet, előreszegezett mutatóujjal.
Aztán egyszer csak felugrottál a székről, és borzasztó hangosan az
kiáltottad, hogy „Ő az! Fogják meg! Gyilkos! Kapják el! Kapják el!”

A nő döbbenten nézett rád, majd megfordult, és mire valaki észbe

kapott volna, már szaladt is a kijárat felé. Te meg utána. Mi meg
utánad. Rohant a nő az utcán, te meg a nyomában, és egyfolytában
kiabáltad, hogy „Fogják meg! Fogják meg azt a nőt! Gyilkos!”
Két nagydarab férfi jött szembe, azok széttárták a karjukat, elállták
az útját. A nő próbált szabadulni, de keményen tartották, míg oda
nem értek a rendőrök, akiket a te kiabálásod riasztott ki a sarkon
túlról.

Így kapták el Bébit, egyikét azoknak a Blockältestereknek, akiknek

sikerült a káoszban kimenekülniük a halálmenetből. Fogolynak
tettette magát, és tulajdonképpen az is volt. Talán sose kapják el, ha
akkor nem megyünk el Gyurival megünnepelni a sikeres vizsgát.

Gyuri elkísért a rendőrségre, ahol felvették a jegyzőkönyvet arról,

hogy ki ez a nő és miket csinált. De hogy valójában ki is ő, nem
derült ki. Kérdeztem a rendőröktől, mi a valódi neve, de nem tudták
ők sem, Bébi nem volt hajlandó elárulni. És nem is tudtam meg
soha. Egy évbe telt, mire sor került a bírósági tárgyalásra. Akkor már
az első kislányomat vártam, és a férjemmel úgy döntöttünk, hogy
nem fogjuk az egészségét meg az enyémet se veszélyeztetni
a bírósági tárgyalás okozta stresszel.

Nyilvánosan kellett volna beszélnem olyan dolgokról, amiket még a

tulajdon férjemnek sem mondtam el. A koncentrációs táborban
tanúsított brutális viselkedéséről megtettem a vallomásomat a
rendőrségen, és tudom, hogy sikerült további tanúkat is találniuk.

Nekem az is elégtételt jelentett, hogy láttam menekülni, és láttam,

ahogy elkapják. Annak köszönhetően, hogy ráismertem. Én, akit
„különleges elbánásra” ítéltek, én, akinek a visszatérése
nemkívánatos volt. A legtöbbünknek, akiket az utolsó transzportokkal
vittek el, ez a megjegyzés állt ugyanis a neve mellett: visszatérése
nemkívánatos.

Prágában nem volt könnyű az életünk. Gyuri ösztöndíja nagyon

szerény volt - miután kifizettük a lakbért, annyi pénzünk sem maradt,
hogy legalább kenyér jusson minden napra. A bátyámat szerencsére
gyakran meghívták ebédelni a tanárai, mert szívesen beszélgettek
vele szakmai problémákról, és néha nekem is jutott egy tál étel az
évfolyamtársnőmnél, akinek az anyja nagyon sajnált minket.
Általában egyszerre értünk haza Gyurival. Aznap azonban már egy
órája otthon voltam, és a bátyám még sehol. Aggódni kezdtem,
merre járhat, nem esett-e baja. Aztán egyszer csak meghallottam a
hangját a gangon. Vidáman beszélgetett valakivel. Az én csendes,
visszahúzódó testvérem, akit a háború vége óta nem hallottam még
senkivel ilyen fesztelenül társalogni.

De amint nyílt az ajtó, világossá vált minden. Egy jóbarátja volt vele.
Aki tulajdonképpen az én barátom is volt - a Fischer Gyurka.

- Micsoda meglepetés! - kiáltottam, és hirtelen nem tudtam, hogy

kezet nyújtsak-e neki vagy megöleljem.

De megoldotta a problémát helyettem - odalépett hozzám, és

megölelt.

- Szervusz, virágszál! Jaj, de nagyon örülök neked!

Öt éve lehetett, hogy utoljára láttuk egymást. Öt hosszú év,

amelynek során többet éltünk meg mindketten, mint azt valaha
képzeltük volna, és jóval többet annál, mint amennyit szerettünk
volna. Ez a Gyurka, vagyis most már Juraj egészen más volt, mint a
losonci jóbarát. Az fiú volt. Ez itt férfi. Ráadásul brit katonai
egyenruhában, úgynevezett battle dressben.

- Gyere, ülj le, aztán mesélj! Hova is szöktél akkor

tulajdonképpen? - kérdezte Gyuri.
Szökevényből harckocsiparancsnok
1939-1945

- Amikor aznap este csengett otthon a telefon, már sejtettem, hogy

ez nem jelent semmi jót - fogott bele a történetébe Juraj. - Apám
mellett álltam, így hallottam, amint a vonal túlvégén csak annyit
mond egy hang: „Hajnalban jönnek a postásért”, és leteszi a telefont.
Világos volt, hogy rólam beszél, és hogy a cseh levelekkel függ
össze a dolog. Tíz percen belül össze volt csomagolva a holmim egy
hátizsákba; a koffer nem lett volna a szökéshez-bujkáláshoz túl
praktikus. Apám adott némi pénzt az útra. Felébresztettem az
öcsémet és Erna nénit, elbúcsúztam.

Gyalog vágtam neki, igyekeztem észrevétlen maradni. Egy füleki

ismerősöm fogadott be az éjszaka hátralevő részére, majd másnap
átvitt Salgótarjánba, ahol kimentem a pesti vonathoz. Az állomáson
cseh szó ütötte meg a fülemet. Egy fiúnak beakadt a hátizsákja a
vonatajtó kilincsébe, és kicsit felrepedt. „Do prdele!” A fenébe!

Akkor még nem szólítottam meg, mert az állomáson csak úgy

hemzsegnek a spiclik. Megvártam, míg felkapaszkodik a vonatra.

„Cseh vagy, igaz?”

Bizalmatlanul nézett rám.

„Ne félj, én is szökésben vagyok” - próbálkoztam tovább, de ő csak

hallgatott.

„Továbbküldtem a cseh barátaim franciaországi leveleit a

Protektorátusba, hogy hírt kapjon róluk a családjuk. Juraj vagyok.
Juraj Fischer” - és nyújtottam a kezem. A fiú előbb a kezemre, aztán
a szemembe nézett. Még mindig habozott. Én azonban álltam a
tekintetét, és a kezemet se vettem el. Talán ez győzte meg. Nyújtotta
ő is az övét, és emberesen megszorította a jobbomat.
„Honza Hruby” - árulta el a nevét is - „Nagyon óvatosnak kell
lennünk. Egyszer már megpróbáltam átjutni Franciaországba, de két
másik barátommal együtt elkaptak és visszaküldtek.”

„De jó, hogy találkoztunk! Nekem fogalmam sincs, merre induljak.”

„Elmegyünk Belgrádba, és az ottani nagykövetségen belépünk a

csehszlovák hadseregbe.”

Így is lett. Sikerült eljutnunk Belgrádba, és jelentkeztünk a

követségen. Onnan azonban hosszú út állt még előttünk,
Franciaországba jó nagy kerülővel tudtunk csak eljutni.
Görögországon és Törökországon át Libanonba mentünk,
majd Bejrútból hajóval Franciaországba. Honza nagyon kedves,
nyugis fiú volt, rendkívül ügyes és kitartó. Mindenre elszánt. Nem is
lepődtem meg, mikor kiderült, hogy különleges feladatokra
választották ki. Elvégzett egy szabotázstanfolyamot, ejtőernyős-
kiképzésen vett részt, majd negyvenkettő áprilisában a Bioscop
ejtőernyős brigád tagjaként bevetették a Protektorátusban. A
Heydrich-merénylet után, amelyet az Anthropoid csoportbeli fiúk
hajtottak végre, Honza is ott rejtőzött Jozef Gabcíkkal és Jan
Kubissal a prágai Resslova utcai templomban. Összesen heten
voltak, mind ejtőernyősök. Erre a hét emberre a németek egy
ejtőernyős bajtársuk, Karel Curda árulását követően hétszáz katonát
küldtek. A fiúk órákon át állták a sarat. Az utolsó golyót
megtartották maguknak.

Honzát Angliában még az emigráns csehszlovák hadsereg

propagandaplakátjára is lefotózták, örök mosolyával. És én mindig
így fogok emlékezni rá.

- És veled mi lett? - törte meg Gyuri bátortalanul Juraj emlékező

csendjét.

- Velem? - sóhajtott nagyot a vendégünk. - Az alapkiképzést a 3.

csehszlovák gyalogezrednél kaptam, és utána nyomban kiküldtek a
frontra lövészként. Végre harcolhattam a fritzek ellen! Sajnos csak
rövid ideig. Franciaország 1940. június 22-én kapitulált, és nekünk
villámgyorsan el kellett hagynunk az országot. Sikerült feljutnunk a
Neuralia fedélzetére. A fedélközben aludtunk, függőágyon, de akadt,
aki inkább a padlót választotta, mert hogy a hajó is mozog meg az
ágy is, az már sok volt... Engem nem zavart. A délfrancia partokról
Gibraltár mellett elhajózva Liverpool felé vitt a Neuralia. Az út
majdnem három hétig tartott, és azóta nem nagyon szeretem a
nyers hagymát. Ez volt ugyanis a hajón a fő táplálékunk.

1940. július 12-én kötöttünk ki Liverpoolban, majd gyalog mentünk át

a városon a vasútállomásra. Az emberek köszöntöttek, integettek,
örültek nekünk, örültek, hogy jöttünk, hogy segítjük a harcukat. Az
állomáson személyvonatra ültettek, hatunkat egy kupéba, és elvittek
a negyven mérföldnyire fekvő Cholmondeley-ba, ahol egy
csodaszép kis kastély mellett katonai sátortábor fogadott.

Ott aztán felgyorsultak az események: kiképzés, angol

nyelvtanfolyam, kiképzés, aztán elölről az egész. Elég jól céloztam,
így lövészosztag-parancsnoki kiképzést is kaptam. Őrvezetői, majd
tizedesi rangra emeltek.

Egy hónapos kerekesjármű-tanfolyamon is részt vettem az 1.

gyalogezrednél. Mindannyian harcolni szerettünk volna már, alig
vártuk, hogy bevessenek. Három éve voltunk Angliában, és még
mindig nem történt semmi. A pilótáink és az ejtőernyőseink persze
részt vettek a harcokban, és igencsak kitüntették magukat, de mi
továbbra is várakozásra voltunk ítélve.

1943-ban létrejött Nagy-Britanniában az önálló csehszlovák

páncéloshadosztály. Fő ütőerejét a harckocsik képezték. És akkor
jöttek azzal, hogy képezzem át magam lövészparancsnokból
harckocsitüzérré. Nem tiltakoztam, gondoltam, ha már harc nincs,
legalább szerezzek egy új tapasztalatot. Nem sokat vártam az
egésztől, de végül igazán sikeresen végeztem el a tanfolyamot.
Közvetlenül utána rádióstanfolyamra küldtek, majd beosztottak az 1.
páncéloszászlóalj 2. századához.

1944 májusában átvezényeltek Délkelet-Skóciába, Edinburgh

közelébe. Itt fejeződött be a kiképzésünk, és itt ért a nagyszerű hír: a
szövetségesek partra szálltak Normandiában! Súlyos veszteségek
árán ugyan, de a mieinknek, a mi pilótáinknak köszönhetően, akik
odafentről fedezték őket, mégis sikerült. És mi mehettünk utánuk!

Augusztus végén szálltunk partra Normandiában, Courseulles-ben

és Arromanches-ban. Október 5-én új parancsot kaptunk: vonuljuk át
a bekerített dunkerque-i kikötőhöz. Három nappal később átvettük az
angoloktól és a kanadaiaktól a város ostromát.

A németek rögtön másnap támadással próbálkoztak. Minden

bizonnyal azt hitték, dísznek vagyunk csak ott, és ha ránk ijesztenek
egy kicsit, akkor halálra rémülünk és a nyakunkba szedjük a
lábunkat. De nem így történt. Viszonoztuk a tüzet, és nem hátráltunk
egy tapodtat sem.

Az angoloktól kapott információ szerint a városban tizenkétezer

német katona volt, ebből kétezer a Waffen SS kötelékébe tartozott.

Mi csak hatezren voltunk. Ágyúk, motorbiciklik, autók álltak a

rendelkezésünkre, háromszázhét tank, ezt tudom egész pontosan,
és körülbelül kétszázhetven páncélozott harckocsi.

De nem akartuk és nem is tudtuk volna a várost a végtelenségig

ostromolni.

Az első nagy támadást Csehszlovákia megalakulásának

évfordulójára, 1944. október 28-ra időzítettük. Ötven ellenséges
katonát öltünk meg, és néhány foglyot is ejtettünk. Még ugyanaznap
újabb támadást indítottunk, és ezúttal még sikeresebbek voltunk:
százötven halott, háromszázötven foglyul ejtett német. Mi a két
támadás során összesen háromszáz embert vesztettünk. A sikerhez
maga Montgomery tábornagy is gratulált.

A következő támadásnál azonban megrekedtek a harckocsijaink egy

aknamezőn. Szörnyű volt. Én voltam az egyik tank, egy amerikai
Sherman parancsnoka. Jó kis bestia, csak lassú. De ott és akkor
megvédett bennünket, a mi tankunkból nem halt meg senki.
Visszafojtott lélegzettel hallgattuk. Kutatva pillantott ránk:

- Nem untatlak benneteket? Ha nagyon terjengősen beszélek,

állítsatok le, kérlek. Kicsit berozsdásodott a modorom a sok háborús
év alatt, és néha hajlamos vagyok belefeledkezni a beszédbe -
mosolygott rám bocsánatkérőn.

- Ó nem, dehogy! Rendkívül érdekesen mesélsz! És csodálom a

bátorságodat. Mindnyájatok bátorságát.

- Valóban derekasan harcoltak a fiúk. Az aknamezőn

száznyolcvan baj társunkat veszítettük el. A halál mindenütt jelen
volt. Lelőhettek, aknára léphettünk, eltalálhatták a tankunkat.
Megszámlálhatatlan módja volt ott a meghalásnak. Az első
halottainkat nem ismertem személyesen. Egyiküket felderítő
járőrözés közben fejbe lőtte egy mesterlövész. Utána azonban
két, közeli barátom nem tért vissza az őrjáratból. Egy S-akna ölte
meg őket. Az amerikaiak Pattogó Bettynek becézték. Ez egy német
gyalogsági akna - ha ráléptek, felugrott derékmagasságba a
levegőbe, és ott robbant úgy, hogy acélgolyókat és -repeszeket szórt
szanaszét, minden irányba. Mindenki nagyon félt tőle, főleg a
gyalogosok. Leszaggatta az ember végtagjait, a nemi
szervét, széttépte a hasfalát. Rettenetes sebesülések voltak,
hallottuk, hogy üvöltenek kínjukban a szerencsétlenek. Bettyt
kevesen élték túl, és aki mégis, nyomorék maradt.

Látszott Jurajon, hogy nehéz az emlékezés. Túl friss volt még az

élmény. Túl jól emlékezett még a baj társai arcára, a hangjukra. Ez
még nem az a szakasza volt a visszagondolásnak, amikor az ember
csak a szépre és a jóra emlékszik, hanem az, amikor gyászol.
Amikor elszomorítja, hogy a baj társainak nem volt olyan
szerencséje, hogy megérjék a győzelem napját.

- És te? Te is megsebesültél? - kérdeztem szorongva.

Felemelte a fejét, és kissé elmosolyodott.

- Á, semmi komoly. Néhány karcolás, apró égési sérülések. Szóra
sem érdemes. Csak ez az ujjam lett egy kicsit kacska - mutatta jobb
keze mutatóujját.

Görbe volt, vékonyabb a többinél, és két, hosszú sebhely húzódott

végig rajta.

- De ez tényleg semmiség. Csak Simon Zbirka barátom, nagyon jó

ember egyébként, és bátor, kitűnő katona (Miroslav Zbirka szlovák
énekes apja, aki a Juraj Fischer parancsnoksága alatt harcoló tank
legénységéhez tartozott - a szerző megjegyzése), csapta le a tank
fedelét egy kicsit előbb, mint győztem volna minden ujjamat elvenni
onnan. De a mi ügyes orvosaink szerencsére vissza tudták varrni,
így megmaradt az összes. Szóval ez nem is számít
harci sebesülésnek.

- Szörnyűek lehettek azok a csaták - mondtam.

- Azok voltak. A nálunk kevésbé elszántak biztosan

megfutamodtak volna. Hallottuk, ahogy süvöltenek a golyók, ahogy
pattognak le a tank faláról. Szerencsére nem futottunk aknára,
ahogy törtünk előre. Egyszer csak hatalmas robbanást hallottunk.
Egészen közelről. A sofőrünk felkiáltott: „Eltalálták őket!” Abban a
tankban volt Imro Glasel is, jó barátom. Együtt fentük a fogunkat
a németekre, tervezgettük, hogy majd jól megkergetjük őket, majd
mi megmutatjuk nekik! És elég volt egyetlen nehézlöveg-találat, és
Imi számára véget ért a háború. Meg az élete.

Aznap, amikor aztán a háború is véget ért, elmentem hozzá, hogy

megmondjam neki, vége. Az adinkerke-i temetőbe. Ott pihentek a
mieink.

Az ostrom hét hónapig tartott. Néha sikerült előrenyomulnunk pár

méternyit, máskor meg ők szorítottak vissza. Másnap megint mi
következtünk. Kezdett fárasztóvá válni. Azt akartuk, hogy végre
megadják magukat. 1945 januárjától ezért mindent megtettünk, hogy
eljuttassuk hozzájuk az angoloktól kapott propagandaanyagot, amely
hírt adott a lebombázott német városokról, a szövetségesek és a
szovjetek sikereiről, Auschwitz felszabadításáról. Vagyis mindenről,
ami demoralizálhatja őket, de csak pár száz katona, köztük
néhány tiszt adta meg magát.

A parancsnokuk azonban, a fanatikus náci Friedrich Frisius

altengernagy nem akarta feladni. Április 9-én sikerült áttörniük az
állásainkat. Két nap múlva visszaszereztük őket. De sok-sok élet
árán. Fölösleges vérontás volt.

Megtudtuk, hogy az angolok meg az amerikaiak már a cseh határ

közelében járnak. Nagyon szerettünk volna részt venni a hazánk
felszabadításában, amint erre előzőleg ígéretet is kaptunk. Sergej
Ingr nemzetvédelmi miniszter kérte is az angolokat, hogy engedjék
át erre a célra a brigádunkat, de nem teljesítették a kérését. Hosszas
unszolás után azonban legalább egy sebtiben összeállított, vegyes
osztagot szabaddá tettek a feladatra. Száznegyven katonát
válogattak össze erre a célra. A többieknek azt mondták, hogy
sokkal nagyobb szükségük van ránk ott, ahol most vagyunk. Bántuk
nagyon, hogy így alakult, de katonák voltunk, és a parancs, az
parancs.

A száznegyven kiválasztott már a felszabadított Prágába érkezett

meg május 9-én este. Nekünk pedig ugyanazon a napon végre
megadták magukat a németek.

Olyan egyszerűnek hangzott minden, ahogy elmesélte. De ma már

tudom, hogy a legkevésbé sem volt az. Mindent tudtam Jurajról.
Hogy elszántan harcolt, de közben félt. Hogy hitt a győzelemben, de
abban néha kevésbé, hogy ő maga életben marad. Évekig tartott
persze, mire mindez kiderült, és biztos vagyok benne, hogy nem is
mondott el mindent. Ugyanúgy, ahogy én sem voltam képes mindent
elmondani neki. Egy idegennek néha könnyebb ezekről
a szörnyűségekről beszélni, mint a szeretteinknek. Mert ők
szenvednének tőle. Az idegen csak megdöbben, iszonyodik, néhány
napig talán rosszabbul alszik, és gyakrabban ölelgeti a gyermekeit,
de számára az egész csak egy történet marad. Tényként
raktározódik el, nem érzésként. A szeretteinknek azonban marná
a lelkét. És ezt egyikünk sem akarta.
Aznap este nagyon örültünk egymásnak, a viszontlátásnak. Késő
estig beszélgettünk, nálunk töltötte az éjszakát. Vissza-
visszarévedtünk a háború előtti időkbe.

Másnap aztán a családjáról is szó esett. Juraj tudta már, hogy

egyikük sem maradt életben. Arra kért csak, mondjam el, hogyan
viselte a vonatutat Tomi meg az apja és hogy emlékszem-e bármi
másra, ami azokban az években történt, amikor ő távol volt.
Elmondtam hát neki, hogy az apja nagyon büszke volt rá.

- Büszke? - kérdezte meglepetten.

- Igen. Amikor eltűntél, átmentem hozzátok megkérdezni, mi

történt. És Gyula bácsi elmesélte, hogy összevesztetek a levelek
miatt. A vonaton aztán azt mondta: „Jaj, Ibolyka, mit nem adnék én
most egy olyan levélért! Ha valaki továbbítana nekem egy
nyúlfarknyi üzenetet a Gyurkától! Most tudom csak átérezni, micsoda
örömöt szerzett azoknak a szülőknek, micsoda megkönnyebbülés
lehetett a számukra - és ehhez kellett az az ismeretlen, akinek volt
bátorsága továbbítani nekik a fiuk levelét. És ez az ember az én fiam
volt, az én Gyurkám!”

Jurajnak könnybe lábadt a szeme.

- Sosem gondoltam volna, hogy ezt képes így átérezni. Azt hittem,
csak dühös rám, mert fölösleges veszélybe sodrom mindnyájunkat,
ahogy ezt gyakran hangsúlyozta. De nagyon örülök neki, hogy végül
így látta a dolgot. Gyakran, nagyon gyakran gondoltam rá meg
Tomira. A legtöbbet a partraszállás után. Pedig akkor már egyikük
sem élt. Milyen furcsa, hogy az élet megy tovább akkor is, ha az
embernek nincs kihez hazatérnie, ugye? - nézett rám
végtelen fájdalommal.

- Borzasztó nehéz. Egyre csak várom, hogy megjelenik az

újságban egy hirdetmény, hogy a Vöröskereszt rábukkant egy eddig
ismeretlen táborra, ahol elhelyezték mindazokat, akikről úgy tudjuk,
a gázban végezték. Mindennap ott munkál bennem az érzés, hogy
jön majd egy ilyen hír. Hiszen nem hajthattak csak úgy be a gázba
százezreket, sőt milliókat! Másrészt persze tudom,
hogy megtehették. Ott voltam. Láttam. Láttam az elégetett testek
füstjét.

- Csodállak, hogy életben tudtál maradni - mondta Juraj komoly

arccal.

- Te engem? Én csodállak téged, amiért szembeszálltál velük,

harcoltál ellenük! Én csak mentem mindig szófogadón, ahová
küldtek vagy vittek - a gettóba, a marhavagonba, a lágerbe.

- Ez nem igaz! Legyőzted őket! Meg akartak ölni, meg akartak

semmisíteni, de te túléltél mindent! Nekem volt fegyverem, lőhettem
rájuk, de neked nem volt semmid. Neked sokkal erősebbnek kellett
lenned, mint nekem.

Bámultam rá, és szavainak értelme csak fokozatosan jutott el a

tudatomig. Mindeddig áldozatnak láttam magam, és haragudtam
magamra, amiért olyan „szófogadó” voltam. De Juraj most
megmutatta, hogy lehet ezt más szemszögből is nézni.
Stern Ibolya (Viola Fischerová) pólyás kislányával

- Tényleg így látod? - kérdeztem meglepetten.

- Igen. Nagyon erős vagy. Mondhatni, kivételes. De ezt már rég

tudom.

Meghökkentem.

- Mit tudsz régen?

Óvatos pillantást vetett rám. Úgy is mondhatnám, hogy

szégyenlőset.

- Hogy kivételes nő vagy. Vagyis akkor, régen még csak lány.

Olyan kis virágszál - mosolygott rám. - Sokat gondoltam rád. Imivel
ebben is egyek voltunk: ő is hagyott otthon egy lányt, akire sokat
gondolt. Megegyeztünk, hogy ha túléljük a háborút, akkor ezt
elmondjuk nekik. És hogy megkérjük, nem venné-e fontolóra, hogy
velünk élje le életünk hátralevő részét.
Elhallgatott, de még mindig engem nézett. Nyíltan, őszintén. Ahogy
az életét is élte.

És én abban a szűk kis prágai odúban megértettem, hogy ez az a

férfi, akire támaszkodhatom, akivel mindig lesz egymás számára
mondanivalónk, és akit tisztelni, becsülni tudok majd. Pontosan úgy,
ahogy anyuka mondta.
Váratlan találkozás
Prága, 1945

Gyuri nagyon megörült, mikor meghallotta, hogy Juraj megkérte a

kezemet és én igent mondtam. Kicsit talán gyors volt az egész, de
én úgy éreztem, helyesen cselekszünk. Régóta ismertük egymást,
megbíztunk a másikban, összekötött a közös múlt, amelyre együtt
emlékezhettünk, és összekötött az, hogy szörnyű körülmények
dacára maradtunk életben mindketten. És elsősorban
összekötött az, hogy fel akartunk építeni egy új életet. Juraj megint a
legmegfelelőbb időben bukkant fel az életemben. A háború végét
követő kezdeti lelkesedés, amikor az emberek segítették egymást,
közelebb érezték magukhoz a másikat - persze, ha nem zsidó volt -,
kezdett lankadni. És egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy
Gyuri ösztöndíjából ketten nem élünk meg. Egyhavi lakbérrel
tartoztunk már, és a háziúr büntetésből kikapcsolta az áramot.

- Menj haza Jurajjal, hugi. Nekem holnaptól van helyem a

kollégiumban, az egyik csoporttársamnál. Ha pedig majd megkapom
a diplomámat és munkába állok, te pedig még mindig szeretnél
tanulni, támogatni foglak, ígérem - mondta ünnepélyesen.

- Igazad van. Otthagyom az egyetemet, bármennyire is sajnálom.

De szavadon foglak majd - ha a kísérletek miatt nem lehet
gyerekem, visszamegyek tanulni, hogy mások gyerekeit
gyógyíthassam. Gilt?

- Gilt, hugi!

Bementünk hát Jurajjal a városba, és ott el is búcsúztunk, mert neki

a parancsnokságon kellett valamit elintéznie. Abban maradtunk,
hogy másnap találkozunk. Én kimentem az állomásra megvenni a
vonatjegyünket. Hogy hazautazzunk Losoncra, és próbáljunk új
életet építeni abból, ami a régiből még ott maradt.
Hihetetlennek tűnt, hogy nemsokára férjes asszony leszek. Juraj
Fischer felesége. Ezt aztán nem gondolta volna a háború előtt senki!
Rajta kívül. Beléptem a nagyállomás csarnokába. Tele volt emberrel,
és mind el akart jutni valahova.

Én láttam meg előbb. Mintha kísértet lenne, egy másik világ

kísértete. És még jóképűbbnek tűnt, mint ahogy az emlékeimben élt.
Jöttek-mentek az emberek, meglöktek, belém botlottak, aztán néztek
felháborodva, hogy miért állok az útjukban, de nem érdekelt. Néztem
a múltból elém vetített életemet. Ami az életem lehetett volna.

Egyszer csak ő is odapillantott felém. Az arca mintha hirtelen

megmerevedett volna. Előredőlt kissé, lépett egyet, aztán még
egyet. Én csak álltam mozdulatlanul. Most már sietett. Szaladt.
Rohant felém, és még lendületből a karjai közé kapott.

- Lilykém, szerelmem, édes, kicsi lányka, hát te élsz?! Te élsz! Itt

vagy! Ez fantasztikus, ez nem lehet véletlen! Köszönöm, istenem,
köszönöm, hogy meghallgattad a fohászaimat! - hadarta még mindig
a karjában tartva.

Artúr. Az én Artúrom.

Aztán eltartott kicsit magától. Fülig ért a szája.

- Lilykém, én olyan boldog vagyok, hogy látlak! Ráadásul

Prágában! Ez égi jel! Mindig hittem, hogy mi ketten egyszer még
találkozunk!

Én viszont alig bírtam elhinni. Mintha visszaforgatták volna az idő

kerekét. Újra tizenhat éves voltam, fülig szerelmes Artúrba. Ő pedig
belém. Életem szerelme. Azé az életé, amely akkor lett volna az
enyém, ha nem jön a háború. És most - és most visszakaphatom!
Artúr itt van, itt áll mellettem.

- Artúr! Nem hittem volna, hogy valaha még viszontlátlak!

- Én hittem. Mindig hittem benne, hogy olyan lesz minden, mint
azelőtt. A sok év alatt mindig, de mindig gondoltam rád.

- Én is rád! Annyira szerettem volna, hogy visszajöjj és elvigyél a

gettóból meg a többi szörnyű helyről! - zokogtam.

- Ne sírj, Lilykém, most már jó minden, most már együtt vagyunk!

Sikerült! Életben vagyunk, és megtaláltuk egymást. Az utolsó
pillanatban, drága szerelmem.

- Az utolsó pillanatban? Hogy érted? - néztem rá kérdőn, és az

jutott eszembe, hogy talán tud a Jurajnak tett ígéretemről?

De le is intettem magam mindjárt, ugyan honnan tudna, hiszen

Gyurin kívül nem mondtuk még senkinek.

- Csak a poggyászomért jöttem. Holnap indulok Amerikába, új

életet kezdeni. Van ott egy nagybátyám, az hívott meg. Apám nem
élte túl a háborút, anyám meg a húgához költözött, aki szintén
megözvegyült.

Szóval elmegy. Artúr elmegy Amerikába. A világ végére. Soha többé

nem látjuk egymást.

- Vagy úgy. Értem. Hát, jó utat - mondtam, és el akartam húzódni

tőle.

De Artúr nem engedett.

- Te kis bolond, hát te nem változtál semmit! Az az imádnivaló

büszkeséged! Hát így most már hogy mehetnék el? Nélküled egy
tapodtad sem! Ez égi jel! Együtt megyünk Amerikába. Együtt
kezdünk új életet!

- De hát nekem nincs vízumom, nincs repülőjegyem, nincs

pénzem. Semmim sincs.

- Itt vagyok neked én! Mindent elintézek. De hogy gyorsabban

megkapd a vízumot, még itt Prágában össze kell házasodnunk. Most
rögtön elmegyünk az anyakönyvi hivatalba, és egybekelünk.

Csak úgy ragyogott a szeme a boldogságtól. És komolyan gondolta.

Tényleg azonnal el akart venni feleségül és másnap magával akart
vinni Amerikába.

Ebbe beleszédültem.
Jan (Honza) Hruby a plakáton

- Várj, én... Ez nekem így nagyon gyors. Nem mehetek csak így el.
Itt van a bátyám.

- Sanyi itt van? Folytatja az egyetemet?

- Nem. Sanyi nem. Gyuri - feleltem szomorúan.

Megértette.

- Ó, Lilykém, rettenetesen sajnálom... Sanyi kivételes ember volt.

Nagyszerű orvos vált volna belőle.

- Igen, az biztos.

- Ne haragudj, hogy így sürgetlek, de valójában az idő az, ami

sürget. Majd elmesélsz mindent, ha szeretnéd, de most a tettek
mezejére kell lépnünk.

Minden porcikám boldog volt, hogy újra látom. Mintha egy másik
világból jött volna. Abból a jobbikból. Amelyikről az imént még azt
hittem, hogy nem maradt belőle semmi. Eksztázisban voltam. Nem
gondoltam senki másra, csak magamra.

- Akkor gyerünk! Menjünk Gyurihoz. El kell tőle búcsúznom.

- Ez csak természetes. Induljunk!

Fischer György (Juraj Fischer) nagy-britanniai katonaképe

Gyuri otthon volt. Én léptem be elsőként az ajtón.

- Milyen hamar végeztél - mosolygott rám.

Aztán meglátta Artúrt.

- Hát ez meg mit keres itt?

- Szervusz, Gyuri! Micsoda meglepetés, ugye! - mondta Artúr
vidáman.

- Véletlenül összefutottunk az állomáson - magyaráztam a

helyzetet.

Gyuri ellenségesen méregette a vendéget.

- És minek hurcoltad ide magaddal? Talán megint bujkálnia kell

valahol?

Megdermedtem. Nem számítottam ilyen fogadtatásra. Artúr sem.

- Úgy tűnik, nem vagyok itt túl szívesen látott vendég. Na mindegy
- csak azt akarom mondani, hogy szeretem a húgodat. Sajnálom,
hogy ilyen ellenséges vagy velem, de tiszteletben tartom az ehhez
való jogodat. Csak azért jöttünk, hogy közöljük, Ibolya holnap
elutazik velem Amerikába.

- Hogy mi?! Miket beszélsz?! Igaz ez? - fordult felém haragosan.

- Megmagyarázom!

- Remélem is! Ez csak valami félreértés lehet. A húgom nem megy

sehova. Hallod? Csak mi ketten maradtunk, szükségünk van
egymásra! Nem mehetsz el! - fordult újra felém. - Viszont te - nézett
most Artúrra -, te tűnj el innen, de azonnal!

- Na de Gyuri! - próbáltam csitítani.

- Apánk már nincs itt, hogy a lelkedre beszéljen, és

megakadályozza, hogy hülyeségeket csinálj, így nekem kell rád
vigyáznom!

Tett két öles lépést az ajtóhoz. Úgy feltépte, hogy megnyekkent a

vasalat, és megmarkolta Artúr felöltőjének ujját.

- Takarodj!
Artúrt hozzám hasonlóan úgy megdöbbentette a bátyám reakciója,
hogy nem ellenkezett. Látta, hogy itt minden további vita fölösleges,
így csak annyit mondott:

- Engedj el, légy oly kedves. Magam is kitalálok.

Aztán odafordult hozzám.

- Lily, holnap reggel várlak a Vencel-szobornál. Nyolckor. Ha

eljössz, lesz még időnk elintézni minden szükségeset.

És elment.

Gyuri úgy vágta be mögötte az ajtót, hogy az magától kinyílt.

Másodszorra már szelídebben próbálkozott.

- Megbolondultál? Tegnap megígéred Jurajnak, hogy hozzámész,

ma meg megjelensz itt ezzel a gigerlivel, hogy mégis inkább
Amerikába?

- De én...

- Nincs de! Térj észhez! Nem vagy már kisgyerek, sőt süldő lányka
sem, nem ígérgethetsz bele a világba! Nem gondolhatsz
egyszeriben mást! Be kell tartanod a szavadat.

- Juraj meg fogja érteni - mondtam bizonytalanul.

- Juraj talán, bár kötve hiszem. De én, én nem értem meg! Azt
ígérted nekem Losoncon, rögtön az első napon, hogy nem hagysz
el, hogy gondoskodni fogsz rólam. Én meg rólad. Hát nem érted?
Nem engedhetlek el Amerikába! Lehet, hogy sosem látnálak újra. És
Jurajjal sem tehetsz ilyet. Ő az, aki illik hozzád. Mellette
biztonságban leszel. Ő nem fog magadra hagyni, és nem fog elbújni,
ha megint baj lenne, mint ez az anyámasszony katonája.

Nem bírtam tovább.

- De hát nem vihetett magával, mert...

- Mert mi? Mert megtiltotta az anyukája? Az isten szerelmére,
huszonhárom éves volt, felnőtt! Magával vihetett volna, és
bujkálhattatok volna együtt. De ő nem jött el érted, nem vitt magával,
mert az eggyel több ember, és csak a kockázatot növelted volna,
hogy lebuknak! Hát nem érted? Ő sosem fogja megérteni, hogy min
mentünk keresztül! Sosem fogod tudni neki elmondani, mennyire
féltél, hogyan kínoztak, mennyit szenvedtél! Nem tudná
megérteni! Juraj viszont igen.

Csak álltam sóbálvánnyá válva a konyhában, amely ugyanakkor

lakásunk egyetlen szobája is volt. Ebben igaza volt Gyurinak. Artúr
az állomásról jövet megkérdezte:

- Hol voltál te tulajdonképpen a háború alatt? Valahol itt a

közelben? Képzeld, mi egy kettős fal mögött bujkáltunk. Napközben
egyáltalán nem mutatkozhattunk, és csak esténként hoztak nekünk
ennivalót. Szörnyű volt.

Mit felelhettem volna erre, ha neki a duplafal mögötti bujkálás és a

csak este kapott étel volt a szörnyű? Így csak annyit feleltem, hogy
igen, itt a közelben. Négyszáz kilométer, gondoltam, ha Prágából
számoljuk, Auschwitz négyszáz. Ravensbrück hozzávetőleg
ugyanannyi, Neustadt bei Coburg pedig harminccal kevesebb.

- De én vele akarok menni!

Gyuri olyan kedvesen nézett rám, hogy hirtelen elbizonytalanodtam.

- Nem, Ibolyka, dehogy akarsz. Az a tizenhét éves kislány, az

akarna, de te már nem az a kislány vagy. Tudom, úgy érzed most,
hogy ő az egyetlen kapocs ahhoz a világhoz, amikor még
mindannyian együtt voltunk. De tévedsz. Azzal, hogy ő nem élte
meg ugyanazt, amit mi, mindig emlékeztetni fog arra, hogy
ki mindenkit veszítettél el. És hol volt ez az ember, míg te az
életedért küzdöttél? Elbújt valahová, mint egy svábbogár! Juraj
viszont harcolt! Próbálta legyőzni azokat a bestiákat. Szembeszállt
velük, pedig tudta, hogy abba bele lehet halni.
Ez az a férfi, aki megérdemel téged.

- De én szeretem Artúrt.

- Nem, Ibolyka, nem szereted. Te azt szereted, hogy felidézi

benned a régi szép idők emlékét, amiknek annak idején ő is részese
volt. De ez már mind a múlté. Sajnálom, hogy ez most fáj neked, és
így felzaklattad magad, de elmúlik, hidd el. Nyugodj meg szépen,
gondold át a dolgokat, aludj rá egyet. Holnap reggelig van időd.

Dacosan felvetettem a fejem.

- És honnan tudod, hogy holnap reggel nem osonok ki szép

csendesen, és nem megyek el vele?

- Nem kell halkan kiosonnod, menj, búcsúzz el tőle nyugodtan. De

én tudom, hogy nem mész el vele.

- Honnan tudod?

Elmosolyodott.

- Ha nem így lenne, rohantál volna utána, amikor kidobtam, nem

maradtál volna itt, hogy meghallgasd az érveimet. A lelked mélyén
tudod, hogy igazam van.

Háromnegyed nyolcra értem a Vencel térre. Artúr már ott volt.

Kezében egy csokor vörös rózsa, és a nap úgy sütött rá, hogy glóriát
vont a feje köré. Elindultam felé. Amint meglátott, boldog mosoly
terült az arcára. Elém szaladt.

- Jaj, Lilykém, rettenetesen örülök, hogy eljöttél. Meg kell

mondanom, hogy azután a kellemetlen fogadtatás után, amiben a
bátyád részesített, egyáltalán nem voltam biztos benne.

- Szeretlek! - suttogtam.

Artúr a karjába kapott.

- Én is téged, szerelmem! Így már minden rendben!
Összeházasodunk, és férjfeleségként megyünk új életet kezdeni az
Újvilágba, ahol senki sem ismer bennünket, és élünk boldogan, míg
meg nem halunk!

- Én nem mehetek - suttogtam.

Talán azért mondtam olyan csendesen, mert azt reméltem, hogy

nem hallja meg, hogy megfogja a kezemet, elcibál az
anyakönyvvezető elé, és mire felocsúdok, már Markovics Artúrné
leszek. Talán meg tudnám magyarázni. Jurajnak. Gyurinak.
Önmagamnak. De Artúr meghallotta. Leállított a földre.

- Ezt hogy érted? Hiszen idejöttél...

Kutatón nézett az arcomba.

- Neked van... Értem! Hát hogy lehettem ilyen bolond, hogy azt
gondoltam, más nem látta meg benned azt a szépséget,
gyengédséget, kedvességet...

A kezemre pillantott.

- De úgy látom, gyűrűd nincs.

- Tegnapelőtt mondtam igent.

- Tegnapelőtt? Akkor nem sokon múlott. Egy napot késtem.

- Bocsáss meg, én...

Megcsóválta a fejét, és az ujját a számra tette.

- Értem, és a legjobbakat kívánom neked. Legyél mindig boldog,

Lilykém. Ha a férjed akár csak feleannyira fog szeretni, mint én,
akkor csodálatos életed lesz. De számomra mindig az én Lilym
maradsz. Hát nem különös? Az ember váratlanul megpillantja élete
boldogságát, közvetlenül azelőtt, hogy örökre elhagyja a vén
Európát, de tulajdonképpen csak azért pillantja meg, hogy az máris
elillanjon, hogy megtudja, sosem lesz az övé.

- Nem akarom, hogy elmenj - mondtam.

Hosszan nézett rám.

- De nekem el kell mennem. Most még inkább el kell mennem,

mint eddig kellett. Nem foglak kínozni többé sem téged, sem
magamat. Szeretlek, Lilykém, és ezért érvényes, amit akkor írtam
neked: „Ha az utad során olyasvalakivel találkoznál, aki nálamnál
jobban tud Rád vigyázni, aki meg tud nevettetni, és aki azt tudja
Veled éreztetni, hogy Te vagy az egyetlen nő a világon, azt meg
fogom érteni.”

Elfutotta a könny a szememet, majd egyre gyorsabb egymásutánban

gördültek végig az arcomon.

- Te még emlékszel erre? - kérdeztem hitetlenkedve.

Bólintott.

- Minden egyes szavára.

Ezzel magához húzott, és csókot lehelt a hajamba.

- Isten veled, drága Lilykém! Én örökké a te Artúrod maradok, az

óceán túlpartján is. Nagy szerencsém van ezzel az utazással. Nem
bírnék itt élni azzal a tudattal, hogy megtaláltalak, de csak azért,
hogy újra elveszítselek. Isten veled, drága kislányka!

Lehunyt szemmel hallgattam. Vallomása a szívemet marcangolta.

De nem tehettem mást. Elengedett, nem éreztem már az érintését.
Csak távolodó lépteit hallottam. Hosszú, határozott, gyors lépteket.
Elment. Megrémültem, és némán kiabáltam utána, hogy „Ne, Artúr,
ne menj, várj! Vigyél magaddal, veled akarok menni, veled akarok
lenni, hozzád akarok menni! Ne hagyj el újra! Ha most visszafordulsz
és megfogod a kezem, itt hagyok mindent, és megyek
veled! Felrúgok, eldobok mindent, búcsúszó nélkül felszállok veled a
repülőre. Szeretlek!”

Szerencsére nem fordult vissza. Amikor kinyitottam a szemem, nem

volt már ott. Csak a rózsák hevertek a földön. Akkor azt hittem,
megszakad a szívem.

Ma már nagy-nagy szeretettel, tisztelettel, hálával köszönöm neki.

Befejezés
Szerencsém volt a férfiakkal. Mind a kettővel. Az egyik annyira
szeretett, hogy el tudott hagyni, hogy ne kelljen egész életemben
önmagam előtt szégyenkeznem, a másiktól pedig lovagi védelmet,
szeretetet tiszteletet kaptam. Imádtam a beszélgetéseinket, és hogy
nagyokat tudtunk együtt nevetni.
Juraj Fischer (balra) egy barátjával Prágában, 1946-ban

1946. február 26-án lettem Juraj Fischer felesége. Két lányunk

született: Helenka és Vierka. Hatvanegy évet éltünk le együtt. Jurko
szíve egy igazán szimbolikus napon dobbant utolsót: 2007. május 9-
én, a háború végének évfordulóján.

Minden fontosabb évfordulón elment Dunkerque-be.

- Megyek megnézni a fiúkat, elmondom nekik, mi újság - mondta.

- Üdvözlöm Imit! - feleltem erre én.

Ilyenkor mindig elmosolyodott.

- Átadom. Tetszenél annak a lókötőnek!

Mikor utoljára ment Dunkerque-be, 2004-ben, a partraszállás

hatvanadik évfordulóján, megkérdeztem tőle:

- Még mindig?

- Még jobban, mint akkor - felelte.

Az évfordulós ünnepségen kapta meg a francia becsületrend lovagja

kitüntetést. Nekem viszont egész életemen át a lovagom volt.

Néhány évvel azután, hogy drága, imádott férjem meghalt, a

dédunokám, aki ismerte ifjúkori szerelmem történetét, megkérdezte,
ne próbálja-e megkeresni Artúrt. Próbálja, feleltem, de nem akarok
vele kapcsolatba lépni, csak szeretném tudni, él-e és jól megy-e a
sora. Számítógép segítségével, amit én már nem fogok megtanulni
kezelni, megtalálta Artúr dédunokáját. Amerikában. Az
amerikai dédunokának pedig volt egy fényképe a dédnagyapja
sírjáról. Néhány évvel azelőtt halt meg. A képen egy kis sírkő, rajta
Artúr neve, előtte pedig egy csokor ibolya. A kép alatt pedig egy
mondat, amit a dédunokám lefordított nekem: „Vittünk
dédnagyapának a kedvenc virágából...”
Becsületrend - az adományozást igazoló okirat
Juraj Fischer a dunkerque-i emlékünnepélyen

Találkoztam én is a háború után azzal a nézettel, hogy amit a

koncentrációs táborok hajdani foglyai állítanak az ott történtekről, az
nem igaz. Hogy nem lehet igaz. Ugyan hogy lehetne bárki is ilyen
kegyetlen? Hogy hogyan, arra nem tudok válaszolni. Csak azt
tudom, hogy kegyetlenek voltak. És hogy a perek során azzal
védekeztek: ők csak parancsot teljesítettek. Megértem azt is, hogy
az emberek nem szeretnek ilyesmit hallani. Azok meg, akik túlélték,
gyakran nem szeretnek róla beszélni. Túl embertelennek, túl
fájdalmasnak tartják ahhoz, hogy bárki is megértse. Mert erre nem
lehet csak annyit mondani, hogy szörnyű volt. Ez több volt, mint
szörnyű.

Én is csak most szántam rá magam, hogy elmúltam kilencvenéves.

Anna, Karolinka és Kornélia emlékére, Eszter és Juditka emlékére.
Nem hiszek abban, hogy a halál után újabb életek következnek, és
abban sem, hogy egy más téridőben boldogabban élhettek volna. De
abban hiszek, hogy újra találkoztak. Mint ahogy abban is, hogy
hamarosan én is találkozom anyukával, apukával, Sanyival, Gyurival
és a férjemmel. És ha hármat füttyentek, odaszalad hozzám Bundi.
A nyakában kis táblácska lesz, amin ez áll: Drága
Lilykémnek, szeretettel.
A Fischer család 1962-ben Helena (1947) és Viera (1951) lányukkal