Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2023

Írta: Malev Jenner
A mii eredeti cime: Impact
Copyright © 2019 by Haley Jenner
Fordította: Komáromy Zsófia
A szöveget gondozta: Eszes Rita
Cover design: Ellie McLove
Cover image: Shutterstock
Ez a könyv egy kitalált történet. A nevek, a szereplők, a helyszínek
és az események a szerző képzeletének szüleményei.
Valós eseményekkel, helyekkel és élő vagy elhunyt személyekkel
való egybeesés pusztán csak a véletlen műve.
A sorozat terv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 597 016 2
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Korom Pál, Gera Zsuzsa
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes
 Figyelmeztetés:
Ez a könyv olyan témákat tartalmaz, amelyek felzaklathatnak
vagy érzékenységükben sérthetnek egyes olvasókat,
különösen azokat, akik maguk is nemi erőszak túlélői.
 AJÁNLÁS

A harcosoknak; azoknak, akiktől elvettek a jogot,

hogy nemet mondhassanak.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Ó, mennyire vártuk már, hogy végre megírhassuk a köszönetnyilvánítást a
legújabb regényünkhöz! Minden egyes könyvünkben ez a néhány oldal az
egyik legfontosabb - ha nem a legeslegfontosabb - rész. Hogy miért? Mert
itt, ezekkel a szavakkal - amikkel valószínűleg sosem tudjuk eléggé
kifejezni a hálánkat - köszönetét mondhatunk minden egyes személynek,
aki ismét segített valóra váltani az álmunkat azzal, hogy megjelenik egy
újabb történetünk.
Zoe és Tripp sztorija egy este berobbant az agyunkba, és attól a
pillanattól kezdve egyetlen más ötletünk sem bírt lekötni minket. Csakis ők
ketten léteztek a számunkra, senki más. Azt akarták, hogy papírra vessük a
szerelmük történetét, és ugyan, hogy is tagadhattuk volna meg tőlük a
kívánságukat?
Köszönjük a családunknak, amiért elviselik szűnni nem akaró igényünket
arra, hogy elbújjunk a világ elől és írjunk. Az irántatok érzett szeretetünk
nem ismer határokat. Kezdettől fogva támogattok minket az írói utunkon, és
ez inspirál minket, hogy soha ne adjuk fel. Köszönjük, hogy ilyen
odaadással szerettek minket, és hogy ugyanilyen odaadással támogattok.
Mint mindig, köszönjük a szerkesztőnknek és borítótervezőnknek, Ellie
McLove-nak! Nélküled egyszerűen nem tudnánk ezt csinálni. Habár a
„köszönjük rém gyenge szónak tűnik arra, amilyen hálásak vagyunk
mindenért, amit értünk teszel. Ugyanolyan rendületlenül támogatsz minket,
amilyen megingathatatlanul mi szeretünk téged. Köszönjük, hogy
csiszolgatod a szavainkat, hogy ilyen szeretettel tervezed mega borítóinkat,
hogy továbbra is velünk tartasz a HJ utón, bármilyen nehéz is velünk néha.
Alig várjuk, hogy végre ehessünk egy jót együtt a Waterlooban (igen, H
valószínűleg megint sertéshúsos tacót fog rendelni), és hogy mindenféle
hülyeségekről dumálhassunk, mint például, hogy melyikünk bírna lehagyni
egy prérifarkast, vagy hogy szükség esetén ki kit lökne elé, hogy magát
mentse. (Veled még akkor is élvezet dumcsizni, ha éppen egy üvöltő pólyás
mellett kell végigülnünk egy tizennégy órás repülőutat!)
Michelle Clay és Annette Brignac: mindketten abszolút ISTENIEK
voltatok ezzel a könyvvel! Az élet határozottan keresztbe tett nekünk az
elmúlt évben, de a segítségetekkel minden SOKKAL könnyebb volt a HJ
világban. KÖSZÖNJÜK SZÉPEN! Ezek a szavak nem tűnnek elég
kifejezőnek, de akkor is, mindkettőtöket imádunk, és hálánk nem ismer
határokat. Alig várjuk, hogy alaposan megölelgethessük mindkettőtöket!
(És Michelle, hogy nem kerítettünk erre sort a BBTB alkalmából?) Mi
álljuk a margaritát!
Serena... Csajszi! Nincs is rá szó, milyen izgatottak voltunk, amikor
üzentél nekünk, hogy szívesen lennél előolvasó ehhez a regényhez. Az
igazat megvallva eléggé aggódtunk a sztori miatt (értsd: H nagyon aggódott
a sztori miatt) - hiszen annyira, de annyira más téma, mint amibe általában
bele szoktunk menni a könyveinkben, és nem voltunk százszázalékosan
biztosak abban, hogyan fogadják majd az olvasók. De te eloszlattad az
aggodalmainkat. Teljesen. Rajtad keresztül átélni, milyen ez a sztori olvasói
szemmel, olyan élmény volt, amit örökké nagy becsben fogunk tartani. A
reakciód láttán az egész napunk az eszeveszett vigyorgás és a diadalittas
pacsizás jegyében telt. Nagyon szeretünk! És ígérjük, hogy a következő
könyvünkben lesz hátsó bejáratos szexjelenet, külön a te kedvedért.
Köszönjük a recenziós csapatunknak! Addig fogjuk mondogatni, hogy
„SZERETÜNK TITEKET!”, amíg garantáltan el nem hiszitek, hogy ez
bizony örökre szól, visszavonhatatlanul. Mindegyikőtöknek végtelenül
hálásak vagyunk, de tényleg, komolyan, tiszta (mocskos kis) szívünkből.
Köszönjük, hogy velünk tartotok ezen az úton!
Örök hálánk minden egyes bloggernek, aki valaha is esélyt adott egy HJ
regénynek. Nélkületek nem tudnánk ezt csinálni. Köszönünk szépen
minden egyes megosztást, minden egyes kommentet, minden egyes lájkot!
Látunk titeket. Megbecsülünk titeket. Ti vagytok a legjobbak! Köszönjük,
hogy ilyen ellenállhatatlan lelkesedéssel beszéltek ebben a közösségben a
könyvekről, amiket olvastok. Mindegyikőtöket nagyon- nagyon szeretünk!
Köszönet illeti a szerzőtársainkat, mert bakker, a magánkiadású szerzők
összetartásától újra meg újra eldobjuk az agyunkat! Egészen különleges egy
ilyen közösség részének lenni, aminek tagjai ennyire rendületlenül
támogatják egymást. Mind csodálatosak vagytok. A szavaitokkal, az
elhivatottságotokkal és a szeretetetekkel minden egyes nap inspiráltok
minket.
Éljen az olvasói csoportunk, a Group Therapy! Nincs rá szó, menynyire
szeretünk titeket, drágák. Egek, napestig hálálkodhatnánk nektek. Már
többször elmondtuk, de ezt nem lehet elégszer elmondani: a rajongóink FB-
csoportja a legkedvencebb helyünk az egész interneten! Mindig
megmosolyogtattok és megnevettettek minket. A szeretetetek megmelengeti
a szívünket. Köszönjük, hogy a legeslegtámogatóbb közösség vagytok,
akiket csak ismerünk. A szerzőség sokszor elég magányos tud lenni (még
úgy is, hogy mi kerten vagyunk), de nektek hála telis- telinek érződik a
világunk. Szeretünk titeket.
A végére hagytuk a legfontosabbakat: az olvasóinkat. Ti vagytok a
mindenünk, szeretünk titeket! Eldobjuk az agyunkat, valahányszor az egyik
könyvünkre esik a választásotok, akkor meg aztán pláne, ha még imádjátok
is! Most komolyan, tényleg ez az életünk? Emberek nemcsak hogy olvassák
a sztorijainkat, hanem még csípik is őket! Köszönjük, köszönjük,
köszönjük, hogy valóra váltjátok az álmunkat! Mindörökké hálásak leszünk
nektek.
Tudjuk, tudjuk, milliószor elismételtük, milyen hálásak vagyunk
mindenkinek, de akkor is, tényleg így van. Higgyétek csak el, oké? Mert
pontosan így gondoljuk. Minden egyes nap.
Reméljük, élvezitek Zoe és Tripp történetét! Ez a sztori nagyon fontos
nekünk. És nagyon- nagyon- nagyon imádnánk, ha megírnátok róla a
véleményeteket! Imádjuk hallani a gondolataitokat.
Sok-sok szeretettel, mint mindig: H és J.
LEJÁTSZÁSI LISTA A REGÉNYHEZ
Shawn Mendes: Bad Reputation
Ilie Weekend, Ed Sheeran: Dark Times
5 Seconds of Summer: Lie To Me
Maroon 5: Lips On You
Adele: Remedy
James Bay: If You Ever Wanna Be In Love
Sam Smith: Life Support
Jess Glynne: Broken
Isak Danielson: Broken
Halsey: Bad At Love
Live: Overcome
R.E.M.: Everybody Hurts
Jess Glynne: Take Me Home
Kesha: Praying
Demi Lovato: Skyscraper
Pretenders: TH Stand By You
Pink (feat. Chris Stapleton): Love Me Anyway
 1. FEJEZET

V .M .
Egy depresszáló spektrum két vége. Két egymással teljesen ellentétes
pontja. Az egyik azt jelzi, hogy az ember alulmaradt egy erősebb,
hatalmasabb féllel szemben. Azt, hogy valaki más győzött. A másik ennek
az ellentéte. Feladás. Fehér zászlót lengetsz, alárendeltséged üvöltő
szimbólumát.
Az emlékeinket úgy tároljuk- kategorizáljuk, hogy egy adott érzék
bármikor előhívhassa: valamilyen ismerős emlékeztető egyből megidézi,
elénk vetíti múltbéli tapasztalatainkat. Hogy ezt akarjuk-e vagy sem, az
nem számít. Egy szag, egy íz, egy érintés, valamilyen látvány. Mind egy-
egy benyomás, amit az elménk az évek során begyűjt és megőriz. Ebből
épül fel az élettapasztalatunk. Legyen akár pozitív, akár negatív.
Úgy sejtem, a legtöbben élvezik a cédrusfa illatát ebben a helyiségben.
Erős aroma, ami kellemesen bizsergeti az orrukat, és emléke fontos,
tekintélyt parancsoló benyomásként marad meg bennük. Számomra viszont
undorító ez a szag. Sőt egyenesen fojtogató. Olyan emlék, ami életem
végéig kísérteni fog. Annyira áthatja a vereségem és kudarcom bűze, hogy
még rendesen levegőt venni sem bírok tőle.
Megcsal a saját fülem. Valahogy úgy érzem magam, mint amikor az
ember víz alá merül, és semmi mást nem hall a külvilágból, csak tompa
visszhangokat. Egy szék csikorgása, egy torokköszörülés... Mind túl távol
van tőlem, ugyanakkor közelebb is, mint szeretném.
Mély levegőt veszek a számon át, és érzem a saját gyengeségem keserű
ízét. Remeg a kezem, még görcsösebben markolom a nyirkos tenyeremben
szorongatott, vékony lapokat.
Leteszem a meggyűrődött papírt a pódiumra, és kisimítom. Sűrűn
pislogok, próbálok a kék tintával, kuszán írt sorokra, alig kiolvasható
macskakaparásomra összpontosítani.
A szívem üvölt velem, hogy ne szólaljak meg. Hogy meneküljek innen.
Hogy hagyjam, hadd történjenek a dolgok nélkülem, maguktól; lesz, ami
lesz. Nem vagyok elég erős ehhez - bizonygatja a szívem. Nem bírok
továbbmenni ezen az úton. Csak aludni akarunk - sugallja nekem. Bebújni
a jó meleg ágyamba, és soha többé nem fölkelni. Ott biztonságban leszünk.
Biztonságban.
De még mindig nem adtam fel az elmém legeslegutolsó erőtartalékát.
Úgy kapaszkodom belé, akár egy mentőövbe. Ennek köszönhetem, hogy
tudok lélegezni, legalább most, egy kicsike időre. Nem kétlem, hogy ma
elhasználom ezt a kevéske kis maradékot is. Ezután az elmémet is
ugyanolyan üresnek fogom érezni, mint a testemet és a szívemet.
- Nyolc hónappal ezelőtt... - A szavak recés fémként marnak a
hangszálaimba. Akadozva, gyengén buknak ki belőlem. Megköszörülöm a
torkomat, makacsul bámulom a szavakat a papíron, nem vagyok hajlandó
máshová nézni. - Előttem állt az egész életem. Fiatal voltam. Boldog
voltam - folytatom. - Nyolc hónappal ezelőtt a testem az enyém volt. Az
elmém az enyém volt.
A hangom megremeg, majd elcsuklik. Elhallgatok, és a fogamat
csikorgatom. Az ajkamba harapok, magamba fojtom a kitörni készülő,
heves zokogást. Egy kis hüppögés mégis kibukik belőlem, akadozó
lélegzettel.
- Annak az éjszakának egyes pillanataira csak tompán, homályosan
emlékszem. Más töredékek, felvillanások, percek viszont kristálytisztán
élnek bennem. Ez az én valóságos, eleven rémálmom, és bármennyire is
igyekszem... nem bírok szabadulni tőle.
Ekkor végre felpillantok, a bírótól várok némi megnyugvást. Középkorú,
ősz hajú, fehér férfi. Az ügyvédem biztosított arról, milyen jó, hogy őhozzá
került az ügyem. Ez a bíró sok - nagyon sok - ügyet tárgyalt már, és a
döntéseiből világosan kiderül, hogy őszintén elkötelezett a női
egyenjogúság mellett.
Élemedett, ráncos arca semmit sem árul el. Szenvtelenül figyel engem,
kedves tekintete mégis megnyugtat, bátorságot ad, hogy folytassam, a
vádlottak padján ülő férfihoz intézve a szavaimat.
- Olyat tettél a testemmel, amihez nem volt jogod. De ez nem minden.
Habár úgy gondolom, ez eszedbe se jutott, vagy talán még csak nem is
érdekelt - vállat vonok, és önkéntelenül is védekezőn behúzom a nyakam -,
azzal a döntéseddel, hogy kisajátítod a testem, elvetted tőlem az elmém
szabadságát is. A te tetteid, a te döntésed... most már ez az, ami uralja az
életemet.
Szünetet tartok, kell néhány másodperc, hogy összeszedjem magam.
Mély levegőt veszek, ellazítom görcsösen felhúzott vállamat, már nem
próbálom elrejteni vele a nyakam.
 - Az életem azóta óda lett mindahhoz, amit elraboltál tőlem. Először is a
testemet, a jogomat arra, hogy döntsék, hogy nemet mondjak. Aztán
összezúztad a méltóságomat. Ez fájdalmasan tudatosult bennem akkor,
mikor azon a kórházi ágyon feküdtem, széttárt lábakkal, és az orvosok az
általad meggyalázott testemet böködték-vizsgálgatták.
Ekkor megrohanják az agyamat annak a pillanatnak az emlékképei, és
megint úgy érzem, nem kapok levegőt. Elfog a hányinger, de lenyelem a
keserű, savas epét, és magamba fojtom a perzseli) emlékeket.
- Megfosztottál attól, hogy bárhol is biztonságban érezhessen) magam.
Pánikolok a tömegben, de rettegek egyedül lenni. Ami azt jelenti, hogy már
nem tudom, hova tartozom ebben a világban... Azt viszont tudom, hogy van
egy sebhely a combom belső felén. Amit te hagytál rajtam. Olyan brutálisan
megharaptál, hogy a nyoma tetoválásként égett a bőrömbe. Ez az egyetlen
látható emlékeztető. Döbbenetes módon még hálás is vagyok a sebhelyért,
mert ez vezetett a letartóztatásodhoz. Csúnya heg, és valószínűleg örökre
ilyen csúf is marad. Ami tulajdonképpen illik hozzám, mert most már így is
érzem magam. Csúnyának. Sebzettnek. Roncsnak.
Érzem, ahogy a férfi égető tekintete az arcomra szegeződik. Ez a maró
bámulás riaszt föl minden éjjel; sikoltva, verítékben úszva, meggyőződve
arról, hogy kész vagyok meghalni.
- Rákerestem a Google-n, hogy mennyi időbe telik, amíg az ember bőre
regenerálódik. Az internet szerint huszonhét napba. Ez nem tűnik soknak,
de számomra egy örökkévalóságnak érződött, mire a bőrréteg, amihez
hozzáértél, lecserélődött a testemen. Azt viszont nem tudhattam, hogy az
érintésed beleégett a lelkembe. Így még ha le is vethetném a bőrömet,
ahogy reméltem, akkor sem tudnék megszabadulni tőled.
Hallgatom, ahogy a Bírósági jegyző rögzíti a nyilatkozatomat, szóról
szóra. Az ujjai alatt halkan katt-katt-kattogó billentyűk követik a szavaim
ritmusát.
- Téged látlak minden egyes férfiban, aki csak elém kerül. A postásban.
A rendőrben, aki fölvette a vallomásomat. A kutyáját sétáltató idős
bácsiban, aki minden reggel és minden este elmegy a házam mellett.
Mindegyikük te vagy. Félek tőled. Félek tőlük. Nem érzem magam
biztonságban. Nem hagyom el a házam, hacsak nem feltétlenül muszáj. Az
életem visszavonhatatlanul megváltozott attól a pillanattól kezdve, mikor te
meghoztad azt a döntést, hogy a beleegyezésem nélkül behatolj a testembe.
Egyedül élek, és úgy gondolom, ez soha nem is fog megváltozni.
Borzasztóan nehéz lett bármiféle interakciót folytatnom másokkal. Egyre
csak az jár a fejemben: vajon látják rajtam a szégyenemet? Tudják, milyen
undorító vagyok? Milyen mocskos?
Kicsordul a könnyem, és gyorsan letörlöm az arcomon legördülő csöppet.
Bosszant, hogy ez a férfi megint sírni lát.
- Nyolc hónappal ezelőtt még előttem állt az egész életem. -
Kényszerítem magam, hogy rápillantsak. A tekintetünk csupán a másodperc
törtrészére találkozik, ám ez is elég ahhoz, hogy úrrá legyen rajtam a sírás,
megfékezhetetlenül peregnek a könnyeim. - Mostanra ellöktem magamtól
minden barátomat. Feladtam a munkámat. Véget vetettem egy
kapcsolatnak, amitől egészen addig, amíg te meg nem támadtál, a
legkülönlegesebb lánynak éreztem magam a világon. Most egy senkinek
érzem magam. Fogalmam sincs, hogyan és merre tovább, mert teljesen
elveszett vagyok. És mindegy, merre fordulok, ^W találom szemben
magam.
A férfi kifejezéstelen képpel mered rám. A tökély szobra, mint aki nem is
a vádlottak padján ül.
- Nyolc hónappal ezelőtt fiatal voltam. Boldog voltam. Most a legtöbb
napon úgy érzem, meg akarok halni. Az önbecsülésem annyira mélyponton
van, hogy azt fontolgatom, nem lenne-e jobb hely nélkülem a világ. A
boldogság csak egy emlék, amit már nem indok rendesen felidézni. Nem is
emlékszem semmi más érzésre, csakis erre az ürességre, ami most elemészt.
Elvetted tőlem az életemet, Miller Jacobs. Azzal, hogy meggyaláztad a
testemet, elraboltad az életem. Egy napon ki fogsz szabadulni a börtönből,
és folytathatod az életedet. Akadályokba ütközöl majd, ebben biztos
vagyok, én viszont életem hátralévő részében az elmém börtönébe leszek
zárva. Átkozlak ezért, amiért nemcsak áldozatot, hanem elítéltet is csináltál
belőlem.
Összehajtom a papírt, és remegő kezemben szorongatom. Elfordítom a
fejem a férfitól, aki megerőszakolt, és ismét a bíróra összpontosítok.
Tudom, hogy épp most mondtam le az erőm legutolsó kis maradékáról,
amibe egészen eddig kapaszkodtam. Igazam volt. A fejem búbjától a
lábujjam hegyéig üresnek, semminek érzem magam. Zoe Lincoln többé már
nem létezik. Eltűnt erről a világról. Feladta a lelke legutolsó darabkáját,
hogy elég ereje legyen ehhez a pillanathoz - ám ezzel mindent elveszített.
 2. FEJEZET

NÉGY ÉVVEL KÉSŐBB

- M ! - Elég hangosan mondom a nevet, hogy a tulajdonosa

meghallhassa a kávézó állandó zsibongásában. Odacsúsztatom a pulthoz
lépő pasinak az americanóját, közben kerülöm a szemkontaktust, és elég
gyorsan elkapom a kezem, hogy a bőrünk még véletlenül se érjen
egymáshoz. Megköszöni a kávét, de nem is reagálok, máris a következő
rendelésre koncentrálok.
Így töltöm a műszakom hátralévő részét. Így töltöm minden műszakomat.
Kerülöm az emberi interakciót, amennyire csak lehet. Akik ismerik a
történetemet, könnyen azt hihetnék, hogy félek másoktól, hogy
feszélyeznek vagy megriasztanak az emberek. Én nem teljesen értek egyet.
Az ódzkodásom inkább az emberi természetnek abból a dühítő
jellegzetességéből fakad, hogy mindenki olyan kíváncsi. Az emberek
mindig meg akarnak ismerni másokat. Én ezt ki nem állhatom. A múltam
csak rám tartozik. Ha úgy döntök, hogy bármennyit is hajlandó vagyok
elárulni az életemről, akkor annak körülményeit csakis én döntöm el.
Semmiképpen nem lehet beleszólása senki másnak. Többé már nem.
 Amikor a műszakom ötórányi szenvedés után végre lejár, hátramegyek a
raktárba, szépen összehajtom a kötényemet szabályos négyzetbe, aztán
becsúsztatom a táskámba.
- Taylor!
Ez én vagyok. Taylor lettem. És nemcsak a nevem változott meg, hanem
az egész identitásom. Most már Taylor Smith vagyok. Aki négy évvel
ezelőtt még nem is létezett.
Felpillantok a táskámról Myára, szótlanul várom, mit akar mondani.
- Ja, igen. Nem beszélsz sokat - sóhajt Mya, és gúnyosan forgatja a
szemét, de azért barátságosan mosolyog rám. - Eljöhetnél néha bulizni
velem és a barátaimmal. Egy kicsit, nem is tudom, zárkózottnak tűnsz.
Lazítanod kéne.
Össze se hajtja a kötényét. Csak gombóccá gyűri, köréje tekerve a pántot,
majd begyömöszöli a táskájába. Bosszant a hanyagsága. Jobban, mint
kellene. Igaz, tudom, hogy Mya azért viszi haza a kötényét, hogy kimossa,
de akkor is. Ez tökéletesen illusztrálja, milyen lehet az élete. Kaotikus,
kapkodó. Nyilván nincs benne se rend, se rendszer.
- Ma este a Kulcs bárba megyünk. A Tizenharmadikon - magyarázza
fölöslegesen.
- Kösz a meghívást, Mya, de nem igazán vagyok az a klubba járó típus.
- Na, ne!- mímel megdöbbenést, de továbbra is őszintén, kedvesen
mosolyog rám. - Feszélyezetten viszonzom a gesztust. - Gyere velünk! Jó
muri lesz. Azt a helyet nem is igazán lehet klubnak nevezni. Totál laza, meg
minden.
Már azelőtt csóválni kezdem a fejem, hogy befejezhetné a mondatot.
- Légyszi!- kérlel, és el kell ismernem, kitartó. Fogalmam sincs, miért.
Hiszen nem vagyunk barátok. Nem szoktunk dumálni. Ami azt illeti, szinte
biztos, hogy ez az eddigi leghosszabb beszélgetésünk. - Van egy haverom,
akinek tutira bejönnél.
- Nem érdekel - vágom rá nyersen, mire Mya a homlokát ráncolja.
- Azért nem kell undinak lenni. Én csak azt mondom, hogy nagyon
rendes srác, és...
- Én pedig megmondtam, hogy nem érdekel - fojtom belé a szót
udvariatlanul.
Bosszúsan motyog valamit, és felkapja a táskáját.
- Figyelj, Mya... - kezdem, és megvárom, hogy rám nézzen. - Sajnálom,
én csak... Tényleg nem igazán akarok randizni senkivel.
Néhány pillanatig az arcomat fürkészi, szeme olyan, akár egy ablak,
amiből előbb együttérzés süt, majd mintha elhúznák előtte a függönyt,
tekintete átvált szánakozóra.
- Volt egy csúnya szakításod?
Legszívesebben a képébe röhögnék. Csúnya szakítás? Jó is lenne...
- Ja - hazudom. - Valahogy úgy.
- Megértem. - Integet búcsúzóul. - Majd talán legközelebb.
Azzal sarkon fordul, és kivonul, mielőtt megint nemet mondhatnék.
Nagyot sóhajtok, és kimegyek utána a raktárból.

- Nem is annyira rossz ötlet, Zoe.

Döbbenten bámulok Hannah-ra a laptop képernyőjén, az elképedéstől a
szemöldököm felugrik majdnem a hajamig.
Van egy folt a monitoron, amitől Hannah arca homályosan látszik,
úgyhogy előrehajolok, és letörölgetem.
- Mármint, nem magára a klubra gondolok - pontosít, és a tollával babrál.
- Bele se menjünk, milyen sok lenne ott a veszélyes, potenciálisan
felzaklató inger. Csak kis lépések, nem kell kapkodni. Úgy értettem, hogy
maga a kimozdulás nem rossz ötlet.
 Fészkelődőm a kanapén, fölhúzom a lábam.
- Ki szoktam mozdulni. - A saját fülemmel is tisztán hallom, milyen
védekező a hangnemem.
Hannah elmosolyodik.
- Zoe, heti három napot dolgozol egy kávézóban, ahol úgy teszel, mintha
részt vennél emberi interakciókban. Ez nem kimozdulás. Hány vendéggel
folytattál ma rendes kommunikációt? - Lehajtom a fejem, megsimogatom
Potter bundáját, mire dorombolni kezd. - Na, ugye. Az állás remek ötlet
volt, Zoe - nyugtat meg a terapeuta. - Segített hozzászoknod, hogy megint
használd a tömegközlekedést, és emberek között legyél. A következő lépés
az, hogy kommunikálj. Beszélgess másokkal.
Bólintok.
- Hát, láttam, hogy a könyvesboltban, ahova járni szoktam, hirdetnek egy
könyvklubot... Havonta egyszer jönnek össze, szombat délelőttönként.
- Szerintem ez remek ötlet - lelkesít Hannah. - Ez a házi feladatod a
következő hónapra. Szánd rá magad, hogy részt veszel a következő
alkalmon, és tényleg menj is el!
- Oké - egyezem bele könnyedén.
- Oké?
Magamba fojtom a nevetést.
- Mondom, oké.
A kandallópárkányomon álló óra rendületlenül, egyenletesen ketyeg,
számolja a kettőnkre telepedő csönd másodperceit.
- Mi a helyzet a rémálmokkal?
Védekezőn karba teszem a kezem.
Úgy tűnik, ez az önkéntelen gesztus a szokásommá vált, valahányszor
Hannah szóba hozza a zaklatott álmaim témáját.
- Ritkábban törnek rám - ismerem el. - Attól Függ, milyen napom volt.
 A terapeutám néhány pillanatig fürkészi az arcomat, majd szépen lerakja
a tollát az íróasztalára, és közelebb hajol.
- Judod, ami a poszttraumás stressz szindrómát illeti, mindig lesznek
traumatikus ingerek, amik felzaklathatnak. A kognitív terápia, amin
dolgoztunk, amíg még itt laktál, roppant sikeres volt abban, hogy túljuss a
téged megakasztó pontokon. A bűntudatodon. Feltártuk és leküzdöttük azt a
meggyőződésedet, hogy rajtad múlt, ami történt.
Az incidenst követő hónapokban teljesen eltöltött engem az önutálat.
Teljes szívemből saját magamat hibáztattam. Napokon át megszállottan
agyaltam azon, hogy mi mindent csinálhattam volna másként, hogy milyen
„könnyen” elkerülhettem volna, ami velem történt. Életem legnehezebb
feladata volt elfogadni, mennyire helytelen így gondolkodnom, de Hannah
segítségével sikerült megértenem, hogy semmi felelősséggel nem tartozom
Miller tetteiért. Hogy csak és kizárólag ő maga a bűnös abban, amit
elkövetett.
Am attól még, hogy eljutottam az elfogadásig, még nem sikerült
feldolgoznom a támadás okozta traumát. Még mindig rám törnek pillanatok,
teljesen váratlanul, amikor úgy érzem, mintha újraélném azt az éjszakát, és
tehetetlen vagyok a saját emlékeim miatti félelemmel szemben.
- Most már készen állsz arra is, hogy megküzdj a betolakodó
gondolatokkal, amik arról próbálnak meggyőzni, hogy a traumád újra meg
fog történni, hogy minden férfi, akivel csak találkozol, képes ugyanarra,
amit Miller tett veled. Készen állsz arra, hogy folytasd az életed, márpedig
ez hatalmas lépés.
- Lehetetlennek érzem. - Ez a beismerés szinte a torkomon akad, alig
bírom kinyögni, elfúló lélegzettel.
- Az is annak tűnt, hogy megbékélj a ténnyel, miszerint a téged én
támadás nem a te hibádból történt. Mégis sikerült. A támadód letartóztatását
követei években olyan komoly fejlődést mutattál, hogy tökéletesen érthető,
ha most visszaesés jelentkezik nálad a félelem terén. Ez normális, Zoe. A
bántalmazódat kiengedték, visszatérhetett a társadalomba. Az elméd újult
erővel érzékeli a léged fenyegető veszélyt. Szépen békére fogsz lelni, csak
idő kell hozzá. Továbbra is rendszeresen gyakorlód a tudatos jelenlétet, a
meditációt?
- Igen - bólintok. - Minden este és minden reggel.
- Helyes - dicsér meg, láthatóan elégedett az elkötelezettségemmel.
Bírom Hannah Blackhaust. Ő volt a legelső terapeutám az incidens után.
Egyből megtalálta velem a közös hangot. Olyannyira, hogy hiába hagytam
el Charlottcsville-t, fölvettem vele a kapcsolatot, miután Miller szabadon
bocsátását követően pánikrohamok törtek rám.
Három év. Összesen ennyit ült le. A jó magaviseleté miatt - vagy valami
hasonlóan röhejes indokkal - engedték ki ilyen hamar. Ha nem lennék
teljesen összetörve attól, amit művelt velem, akkor tényleg nevetséges
volna a helyzet. Ez a férfi rám erőszakolta magát, brutálisan meggyalázta a
testemet; erre elég volt mindössze három évig jól viselkednie egy olyan
környezetben, ahol nem is volt más választása, mint betartani a szabályokat,
és jutalmul visszakaphatta a szabadságát. Az mintha nem is számítana,
hogy én még mindig az elmém börtönében élek, ahová az ő tettei zártak be.
Úgy saccolom, hogy Hannah nem sokkal múlt negyven. Bubifrizurájának
szőkesége kihangsúlyozza bőre hűvös árnyalatát. A megjelenése teljesen
átlagos, hajói sejtem, nagyon is szándékosan. Minden visszafogott rajta, a
hangjától a kinézetén át a viselkedéséig. Szelíd és szolid. Halkan beszél,
szinte monoton hangszínnel, ami olyan lágy és megnyugtató hatást kelt,
mintha az óceánt hallanám. A frizurája mindig ugyanolyan, soha nem
sminkeli magát, és csakis a szürke, a bézs meg a fehér természetes
árnyalataiba öltözik. Még a gesztusai se nagyon látványosak, keze és arca
minden mozdulata megfontolt.
Hannah Blackhaus olyan személyiséggé formálta magát, akiben az ember
nyugodtan megbízhat. Egyáltalán nem fenyegető, semmilyen szempontból.
Ez a nő gyógyír, balzsam a léleknek. Olyan terapeuta, akinek tudatos
erőfeszítés nélkül, könnyedén meg lehet nyílni. Akivel felszabadultan
megoszthatjuk akár a legsötétebb titkainkat is, mert még a maga
visszafogott módján sem akad ki emiatt. Elfogadja, sőt direkt kiszemeli a
kliensei keszekuszán összegabalyodott lelki csomóit, és elszántan tesz azért,
hogy segítsen kibogozni mindazt, ami addig gúzsba kötötte az embert.
- Futni kezdtem - mesélem. - Mármint, csak az edzőteremben, futópadon.
Arra nem bírnám rávenni magam, hogy a Central Parkban fussak. De azért
futok, heti néhány alkalommal. Úgy érzem, segít kontrollálnom a
stresszelést.
Hannah mosolyán meglátszik a büszkeség, én pedig önkéntelenül is
kihúzom magam. Olyan magabiztosság tölt el, amit már több mint négy éve
nem éreztem.
- Zoe... - kezdi elérzékenyülve, majd némi hallgatás után hozzáteszi: -
Óriási haladást értél el. Igazán csodás látni.
Csalónak érzem magam. Meg kéne mondanom neki, hogy még mindig a
régi énem megtört bábja vagyok. Hogy mindezeket a mechanizmusokat,
amikkel túlélem a napokat, gyermeteg hülyeségnek tartom.
Hiszen nem kellene rettegnem attól, hogy beszéljek egy másik emberrel,
félve, hogy talán föltesz nekem egy személyes kérdést.
Nem kellene az ajtóhoz húzódnom a metrón, mert szükségem van a
menekvés lehetőségének megnyugtató közelségére ahhoz, hogy ne érezzem
magam csapdába esve a többi utas között.
 Nem kellene kerülnöm a szemkontaktust a férfiakkal, csak mert félek,
hogy bármelyikük lehet az, aki megtámadott.
Mégis ez a helyzet.
Egyik ilyen berögződésemtől sem bírtam megszabadulni. Minden egyes
napom kész kínszenvedés, és csak azért élem túl egyiket a másik után, mert
arra sem bírom rávenni magam, hogy bedobjam a törülközőt.
- Már majdnem lejárt az időnk - pillant Hannah az órájára. - Ne felejtsd
el, milyen fontos, hogy mélyeket lélegezz! A pszichológiai triggerek
sajnálatos módon mindig is jelen lesznek az életedben, Zoe. Megteszed a
helyes lépéseket, hogy ne legyenek rád olyan erős hatással, mint a múltban.
De azokban a pillanatokban, mikor a tudatos jelenlét és a meditáció nem
hat, akkor lélegezz!- Be is mutatja a technikát, bármennyire szükségtelen ez
mostanra. Mély levegőt vesz az orrán át, és tenyérrel felfelé fölemeli a
kezét maga előtt, miközben megtölti a tüdejét. Nagyot sóhajtva, a száján át
fújja ki a levegőt, és tenyérrel lefelé engedi le a kezét, ahogy a tüdeje
kienged.
Azon kapom magam, hogy pontosan leutánzom, és a testem szépen
ellazul, miközben tudatosan jó nagy, mély levegőket veszek.
- Mindig legyen nálad a talizmánod, tartsd a kezed ügyében! - Várja,
hogy bólintsak.

- Szükséged lenne egy talizmánra.

- Talizmánra? - értetlenkedek, és szorosabban össze húzóin magamon a
dzsekimet.
Hannah máshogy helyezkedik a kanapén.
- Nem mindenkinek válik be. De van, akinek olyan, ni int egy amulett,
védelmező kabala.
Hitetlenkedve felvonom a szemöldököm, ö pedig elneveti magát.
 - Nem azt mondom, hogy varázslattal megoldhatod a problémáidat, Zoe.
Arra gondolok, hogy kereshetnél magadnak egy tárgyat, ami segíthet
magadra találni. Valamit, aminek komoly jelentősége van a számodra.
Lehet egy gyűrű, egy nyaklánc, egy pénzérme, bármi, ami arra emlékeztet,
hogy ki vagy, hogy ki voltál, mielőtt a téged ért erőszak ennyire eluralta az
életed.
Megfontolom a javaslatát.
- Ne gondolkold túl! Lehet bármilyen egyszerű tárgy, csak emlékeztessen
mindarra, amid még mindig megvan.
„A királynő a vezér, ő a legerősebb bábu a táblán, Zoe” - magyarázza
apám. - „Ezt soha ne feledd! Félelmetes figura.”
- Tudom is, mi lehetne az - jelentem ki magabiztosan.
- Remek. Mindig tartsd magadnál! Szorítsd a markodba, ha elfog a pánik.
Lélegezz, és koncentrálj arra, hogy miért fontos neked ez a tárgy!
- Nagyon szépen haladsz, Zoe - zökkent ki Hannah a merengésből. -
Büszke lehetsz magadra. Az erőd rendületlenül küzd érted. Megvan benned,
csak egy kis támogatással vissza kell csalogatnunk a felszínre.
- Akkor jövő hónapban ugyanekkor?
A terapeuta elmosolyodik.
- Ne feledd a házi feladatod: menj el abba a könyvklubba! Néhány hét
múlva beszélünk. És tudod, hogy elérhetsz, ha addig is szükséged volna
bármire.
Integetek neki, és előrehajolok, hogy bontsam a Skype-hívást. Lecsukom
a laptopom, és vagy tíz percig csak bámészkodom körbe a szobában. Az
agyam totál üres, mint egy tiszta lap. Gyakran érzem így magam a terápiás
ülések után. Egyszerre vagyok zsibbadt és nyugodt. Nem tudnám
megmondani, hogy a nyugalmam a zsibbadtság következménye-e, mivel az
érzelmeim szinte teljesen eltompulnak, míg végül el nem tölt a béke... Vagy
talán épp ellenkezőleg, annyira nyugodt vagyok, hogy elcsitul bennem az
érzelmek vihara. Akárhogy is, élvezem az érzést.
Nem mondom, azért vannak ülések, amikor Hannah nagy nehezen kihúz
belőlem valamit, amitől olyan csupasznak, védtelennek, kiszolgáltatottnak
érzem magam, mint azon az iszonyatos éjszakán, és az azt követő nyolc
kínkeserves hónapban. Az biztos, hogy gyakrabban történik ilyen, mint
szeretném, és az adott pillanatban nem igazán vagyok oda érte -
bármennyivel jobban is érzem magam mindig az utána következő
napokban.
A telefonom óraműpontossággal megcsörren, és grimaszt vágok Potterre.
Ám ő még csak nem is látja az arckifejezésemet, mert teljesen lefoglalja,
hogy a mancsát nyalogassa. Szóval, esze ágában sincs biztosítani nekem az
érzelmi támogatást, amiért beszereztem. Rohadt macskák.
- Szia, Anyu! - veszem föl a telefont, és felállók a kanapéról, hogy
beszélgetés közben mászkáljak kicsit a lakásban.
A mozgás nagyon fontos. Az okosok azt mondják, hogy az embernek
napi tízezer lépésre van szüksége. Tudjátok, milyen nehéz ennyit megtenni
mindennap? Azokon a napokon, amikor a kávézóban dolgozom, nem olyan
vészes összehozni, hiszen folyamatosan mozgásban vagyok. De az igazi
munkám miatt hosszú- hosszú órákig szoktam ülni egy helyben idehaza.
Gyerekkönyveket illusztrálok. Órákig ücsörgők egyhuzamban, miközben
rajzolok, satírozok, színezek. Belesajdul a kezem, a fenekem pedig
általában egy óra után elzsibbad. Amikor szünetet tartok, sétálok körbe-
körbe a lakásomban, mint egy páciens a zárt osztályon, aki a falakhoz
beszél. És nem szégyellem bevallani, hogy bizony én is szoktam beszélni a
falakhoz. Nem sok barátom van, a falak pedig nem ítélkeznek. Ők
szeretnek, örülnek, hogy in vagyok. Elbújtatnak a kegyetlen világ elől.
- Zoe, édesem, Apu is itt van.
 - Szia, Apu!
Potter a hangom hallatán felül, és figyeli, ahogy föl-alá járkálok a
lakásban, láthatóan nincs ínyére a dolog. A folyamatos mozgásom addig
idegesíti, míg végül felül, hátat fordít nekem, és visszafekszik aludni.
- Nem látom őt - motyogja Apu.
- Nem videóhívást csinálunk, Richard - morogja Anyu. Némán hagyom,
hogy még egy percig zsörtölődjenek egymással, amíg Apu ismét bele nem
szól a telefonba.
- Zoe, nem hallunk. Ott vagy?
- Igen, Apu - sóhajtom. - Itt vagyok.
- Hogy vagy, édesem?
- Jól, Apu - válaszolom halkan, igyekszem csillapítani a hangjából
kihallatszó nyugtalanságot.
- Biztos? Olyan messze vagy. Aggódom érted. Manhattan annyira
túlzsúfolt...
Hetente lefolytatjuk ezt a beszélgetést, mióta csak három évvel ezelőtt
ideköltöztem. Na most, nem vagyok matematikus, de akkor is le merném
fogadni, hogy apám meg én legalább százötvenszer kitárgyaltuk ezt a
témát.
- Igen, Apu, biztos- erősködöm. - Esküszöm. Nagyon jól vagyok. Ha már
in tartunk, Hannah épp az előbb dicsért meg, hogy milyen szépen fejlődők
ülésről ülésre.
- Tényleg? - kérdezi anyukám meglepetten.
- Megható, hogy ennyire hiszel bennem, Anyu.
Nagyot sóhajt.
- Tudod, hogy nem úgy értettem. Ritkán beszélsz az üléseitekről. Örülök,
hogy nem hagytad abba a terápiát Hannah-val.
Nagyot nyelek, és feszengve mozgatom meg a vállamat.
 - Egy időre abbahagytam - vallom be. - De utána megrekedve éreztem
magam. Nem haladtam előre. Úgyhogy felhívtam Hannah-t.
- Amikor készen álltái, folytattad az üléseket, ez a lényeg - dicsér meg
apukám.
- Hát, igen - ismerem el. - Valahogy úgy.
- Mi újság a kávézóval?
Sarkon fordulok, és megint átvágok a lakáson. Kihangosítom a telefont,
és leengedem a karomat.
- Semmi különös.
- Hogy vannak a barátaid?
Erre azonnal megtorpanok. Egyszerűen földbe gyökerezik a lábam.
Mintha a mozgással eltávolodnék a társas életemről kitalált hazugságtól,
amivel évek óta etetem őket.
- Mindenki jól - kamuzom. - Ami azt illeti, lehet, hogy ma este bulizni
megyek az egyik munkatársammal, Myával.
Hallom anyám hangján, hogy úgy mosolyog, mintha nem választana el
minket majdnem hatszázötven kilométer.
- Jaj, édesem, ez szuper! Nagyon szívesen találkoznánk vele, amikor
legközelebb meglátogatunk.
- Oöö... Aha. Talán meg tudjuk szervezni valahogy - vágok grimaszt. -
Mikor jöttök?
- Ö, még nincsenek konkrét terveink - válaszolja apám. - Talán
karácsonykor.
Megkönnyebbülten sóhajtok. Nem mintha ne hiányoznának a szüleim.
Csodás emberek, csak eléggé... túlaggódósak. Nem akar- nak rosszat, de
minden jóindulatuk dacára állandóan megnehezítik az életem. Feszültebbé
tesznek, mint bárki vagy bármi más a világon.
- Min dolgozol most?
 Hálásan kapva kapok a lehetőségen, hogy témát váltsunk, és a következő
negyvenöt percben a legújabb megbízásaimról mesélek nekik. Egyem
anyukám lelkét, mindig úgy tesz, mintha érdekelné a munkám, pedig sose
bírta igazán felfogni a tényt, miszerint azért fizetnek, hogy „rajzolgassak”.
Kölcsönös „szeretlek”-kel búcsúzunk el, és megígérjük egymásnak, hogy
„jövő héten ugyanekkor” megint beszélünk.
Ledobom a mobilt a kanapéra, és csekkolom a csuklómra csatolt
lépésszámlálót. Diadalittasan a levegőbe öklözők, mikor látom, hogy
sikerült kétezer- ötszáz lépést beletennem a napi adagomból.
Már csak hétezerötszáz van hátra.
 3. FEJEZET
A K K pont olyan illata van, amilyennek az
ember elképzeli egy könyvesbolt illatát. Egy régi regény megsárgult
lapjainak illata jut róla eszembe, pedig a zsúfolt polcok új kiadásokkal
vannak tele, frissen nyomott példányok várnak a vevőkre. Mélyen beszívom
a kötetek illatát, mintha a könyvtárban lennék, széles mosollyal lélegzem be
a bolt falai között megbújó történetek varázslatának aromáját.
Korán érkeztem. A szorongásom annyira fölerősödött, hogy a kelleténél
egy órával hamarabb hagytam el a lakást. Az elmúlt két napot azzal
töltöttem, hogy az összes lehetséges eshetőséget lejátszottam a fejemben,
ami csak megtörténhet itt.
Féltem, hogy későn fogok érkezni, így amikor belépek, az egész társaság
elhallgat majd, és minden egyes személy megbámul engem, egészen addig
várva, amíg félszegen be nem mutatkozok nekik. Várva, hogy megosszak
magamról dolgokat, mert ezzel kéne megtörnöm a jeget.
Féltem, hogy összekeverem a dolgokat, és a rossz napon jövök el a
boltba, aztán egy órán át üldögélek itt, az emberek pedig feszélyezetten
megbámulnak, miközben egy olyan csoportra várok, ami valójában
vasárnaponként találkozik, nem pedig szombatonként.
 Féltem, hogy kiderül, az egész csoport csak férfiakból áll.
Huszonnégy óráig görcsöltem mindezen, mire nagy nehezen sikerült
rájönnöm, hogy ha eljövök a könyvklubba - akár korán, akár késein
érkezem -, és nem érzem jól magam, akkor... egyszerűen leléphetek. Ezek
az emberek néni ismernek. Nem fogják tudni a nevemet. Tényleg számít, ha
hülyét csinálok magamból?
- Segíthetek? Konkrétan keresel valamit?
A halk hang hallatán megfordulok. Egy fiatal nő szólított meg.
Valószínűleg korombeli lehet, legalább egy fejjel alacsonyabb nálam.
Borzas, szőke fürtjeit feltornyozta a feje tetejére, így néhány centivel
magasabbnak tűnik. Barátságos, közvetlen modorú, az arcára van írva, hogy
tényleg olyan személyiség, aki szívesen segít másoknak.
Mosolyt erőltetek az arcomra. Nem nevezném széles vigyornak, de
legalább sikerül elérnem, hogy a szám fölfelé görbüljön.
- Köszi, megvagyok. Csak nézelődöm, amíg elütöm az időt.
Bólint.
- Persze, csak nyugodtan. És szólj bátran, ha bármire szükséged lenne!
Még egy háromnegyed órát itt vagyok. - A karórájára pillant, és
mosolyogva vállat von, mielőtt otthagy.
Lopva figyelem, milyen könnyedség sugárzik belőle. Nem kell erőltetnie
magát, hogy rá tudjon mosolyogni másokra. Ösztönös, őszinte boldogsággal
üdvözli az idegeneket. Lendületes és kecses léptekkel szinte körbetáncolja a
boltot. A frizurájából ki-kiszabaduló hajtincseit azonnal visszatűzi. A
körmeit halvány rózsaszínűre lakkozta, élesen és feltűnően elütnek az
enyémektől, amik egytől egyig töredezettek, lerágottak.
Abszolút, csüggesztő példája mindennek, ami un nem vagyok. Maga a
megtestesült elevenség.
 Elhessegetem a búskomorságomat, és visszafordulok a
könyvespolcokhoz, vágyakozva húzom végigaz ujjaimat a kötetek gerincén.

Belépek a könyvesboltban található Starbucks kávézóba. Az ajtóban

megtorpanva körbepásztázok a tekintetemmel, olyanokat keresek, akik
„könyvklubos típusának néznek ki. Van ilyen egyáltalán? Jó, tudom,
általánosítok. De azért reménykedem, hátha mégiscsak akad valami kis
árulkodó jel, ami megakadályozza, hogy hülyét csináljak magamból.
Észreveszem a szőke eladócsajt a könyvesboltból: egyedül üldögél,
körülötte néhány hevenyészetten összetolt asztal. Egy könyvbe temetkezik,
olvasás közben összpontosítva ráncolja a homlokát, ami éles ellentétet alkot
az ajkán játszó mosollyal.
A kinyíló ajtó a hátamhoz ér, emlékeztetve arra, hogy közvetlenül előtte
álltam meg. Oldalra húzódom, és motyogva bocsánatot kérek az idősebb
nőtől, aki elmegy mellettem.
- Ahhoz képest, hogy könyvesboltban dolgozol - lép oda a szőkéhez,
hangja túlharsogja a kávézó alapzaját -, te vagy az egyetlen, aki soha nem
olvassa el időben a kiválasztott könyvet. Elmagyaráznád, hogy is van ez?
- Szia, Vera! - A csaj grimaszol, és becsukja a puha fedelű regényt. - És
hogy tudd, igenis elolvastam a könyvet. Csak újra átfutottam egy fejezetet,
ami nagyon tetszett.
Hátralépek, fesztelen kedélyeskedésüket ugyanannyira találom
megfélemlítőnek, amennyire irigylésre méltónak. Már éppen sarkon
fordulnék, hogy kinyissam az ajtót, amikor a fülembe cseng Hannah hangja,
és megdermedek.
Lélegezz!
Sűrűn pislogok, és nagyot sóhajtok. Megropogtatom a nyakamat, hogy
igyekezzek enyhíteni a testemen eluralkodó feszültségen. Ha bárkinek fel is
tűnik a mini összeroppanásom, senki sem teszi szóvá, sőt alig vetnek rám
egy futó pillantást. Kezd enyhülni a szorongásom.
Ahelyett, hogy kinyitnám az ajtót, a dzsekim zsebébe dugom a kezemet.
Újra meg újra ökölbe szorítom és ellazítom az ujjaimat, hogy
megszabaduljak a kiakadásom maradékától is.
Összeszedem minden bátorságomat, és elindulok az asztal felé.
Számolom a lépteimet. Ez mániákus szokásommá vált, képtelen vagyok
megszabadulni tőle. Megrögzötten igyekszem mindig tudatában lenni,
milyen gyorsan bírnék elmenekülni valahonnan, ha arra volna szükség.
- Sziasztok! - szólalok meg, a hezitálásom és bizonytalanságom kicsend
ül a hangomból.
- Szia! - felel Vera.
- Lehet, hogy fura kérdés, de... Ti is benne vagytok a könyvklubban, amit
a könyvesbolt kirakatában reklámoznak?
- Nem annyira furcsa. Sőt, éppenséggel nagyon is jó kérdés - teszi hozzá,
kissé komolykodva. - Vera vagyok. Te is csatlakozol hozzánk?
A két nő mosolygós arcát látva legyűrőm a szorongásomat.
- Ha nem baj...
- Örömmel látnánk, ha van kedved beszállni. Szia, Quinn vagyok - áll fel
a szőke, és kezet nyújt. - A Könyves Kultiban találkoztunk.
- Emlékszem - válaszolom, és vonakodva kezet fogok vele.
Gyorsan leülök Quinn mellé, mielőtt még Vera is kezet nyújthatna, vagy
még rosszabb: próbálna megölelni. Jó lenne, ha legalább helyet tudnék
foglalni, mielőtt megsértek valakit azzal, hogy háklis vagyok az érintésre.
- Hogy hívnak, kedvesem?
Feszengve nevetek, és átkozom magam, amiért ennyire kijöttem a
gyakorlatból az emberi kommunikáció terén.
- Jaj, bocsi... Taylor vagyok.
 - Örvendek a szerencsének, Taylor. Ahogy mondtam, én Vera vagyok, a
csoport vénsége.
Quinn legyint.
- Oda se bagózz! Épp most töltötte be a negyvenet, és nem bírja elviselni
ezt a tudatot, egyszeriben nagymamának érzi magát. Na, megyek, veszek
egy kávét, mielőtt a banda ideér.
Elsétál a pulthoz, Vera pedig feláll, hogy kövesse.
- Jó ötlet. Neked mit hozhatok, édesem? Az első könyvklubos kávédat én
állom.
Már éppen vitatkoznék, de megcsóválja a fejét.
- Ne akard megbonyolítani, hadd ne legyen már ciki! Különben csak
erősködünk itt fel-alá. Hadd vegyek neked egy kávét, és kész!
Meghat a nyers kedvessége, a kendőzetlen stílusa. Szétárad bennem a
nyugalom.
- Akkor egy jegeskávét kérek szépen, tej nélkül. Köszönöm!
Nem válaszol. Semmi szívesen vagy akár egy mosoly a hálás
köszönetemre.
Bírom a nőt. Nagyon. Azon kapom magam, hogy önkéntelenül is
elmosolyodok.
Mire Quinn és Vera visszaérnek az asztalhoz, már négy másik ember is
leült közénk.
Az egyik nő nem mond semmit. Egy szót se szól. Nem tudom, hogy ez
egyéni döntés, vagy valamiféle egészségügyi probléma, mindenesetre azért
érzékelteti a jelenlétét: pislogás nélkül mered rám. Borzasztóan zavaró, és
ha nem keltenék feltűnést azzal, hogy kivonulok, akkor valószínűleg le is
lépnék. Így kénytelen vagyok azzal beérni, hogy elfordulok bámuló
tekintetétől.
 Vera mellett egy ikerpár foglal helyet. A két nő a megszólalásig hasonlít
egymásra, leszámítva, hogy egyiküknek rikító rózsaszínű a haja, három
karika van az orrában, a bal szeme alatt pedig egy aprócska, rózsás
tetoválás díszeleg. Úgy mutatkoznak be, mint Kosé és Tamra, és meglepő
módon kettőjük közül pont, hogy nem Rose az, akinek a virágos tetoválása
van. Hamar belemerülnek a beszélgetésbe egymás között, megfeledkezve
mindenki másról, így még jobban feszélyez engem a nő, akinek bámuló
tekintete mintha lyukat égetne a képembe.
- Kár, hogy itt nem lehet elszívni egy spanglit... - A negyedik érkező nő
mellém ül le. - Szia! Ne is törődj Joanie- val, eleinte egy kicsit bizalmatlan.
Új vagy. Csak próbál kiakasztani. Rae vagyok. - Kezet nyújt, de fürkész
tekintete azonnal észreveszi, hogy a szemem egy icipicit elkerekedik.
Egyből leengedi a kezét, és inkább áthajol az asztal fölött, hogy
megpöckölje Tamra fülét. - Okés, tehát nem szereted, ha hozzád érnek.
Vettem, és tiszteletben tartom. Csá, szívd - irányítja figyelmét a
bosszankodó Tamrára. Sóhajtva hátradől a székén. - Tamra egy hónapja
nem áll szóba velem. A legutóbbi könyvklub óta. Nem tetszett neki a
véleményem a hepiendről a szerelmes regényekben.
- Taylor vagyok - mutatkozom be. - Mi volt a véleményed a hepiendről?
A beszélgetés fölkelti a többiek érdeklődését, abbahagyják a csevegést.
- Kisebbségben voltam vele.
- Egyedül voltál vele - fakad ki Tamra.
- Úgy érzem, nem minden szerelmes regény végére kell a „boldogan
éltek, míg meg nem haltak” befejezés. Szeretem az olyan könyveket is,
amiknek a végére mindenkinek össze van törve a szíve.
Néhány pillanatig kíváncsian fürkészem Rae-t, alaposan szemügyre
veszem őt. Magas és vékony. Hamvas bőre olyan árnyalatú, akár a
borostyán, nincs rajta smink, a járomcsontja mentén sötét szeplők
sorakoznak. Az ajka lazacszínű: nem egészen rózsaszín, nem egészen
narancssárga, pont a kettő közötti halovány árnyalat. A szája széles, telt.
Olyan nagy, hogy szinte már duzzadtalak tűnik. Ázsiai származású,
sötétbarna szeme az ajkához hasonlóan nagyon karakteressé teszi az arcát,
és szintén túl nagynak tűnik a többi vonásához képest. De mégis összeillik
az egész. Gyönyörű szép nő. A haja koromfekete, ilyen sötét árnyalatot még
életemben nem láttam. A rövid tincsek középen a homlokától a tarkójáig az
ég felé meredeznek.
- Hozzá fogsz szokni a látványához - szólal meg egy hang az asztal vége
felől, én pedig összerezzenek a hallatán. Zavarba jövök, amiért valaki
rajtakapott a bámuláson.
- Bocsi. - Alig merek Rae szemébe nézni, de ő csak vállat von.
- Á, megértem. Úgy nézek ki, mint egy ázsiai Disney- hercegnő,
kakastaréj frizuval és bőrdzsekiben.
Csak ekkor döbbenek rá, hogy Joanie volt az, aki az imént hozzám szólt.
Enyhe brit akcentus érződik a szavain.
- Te mit gondolsz, Taylor? - érdeklődik, föl sem tűnik neki, menynyire
megdöbbentett, hogy hozzám szólt. - Mi a véleményed a hepiendről?
Csíped vagy sem?
Minden szempár rám szegeződik, én meg kényelmetlenül helyezkedni
kezdek a székemen.
- Ööö... - Megköszörülöm a torkomat. - Azt hiszem, én Rae-vel értek
egyet? - A válaszom kérdésnek hangzik. - Szerintem... Az élet nem mindig
tündérmese. Bírom, amikor a könyvek reálisan bemutatják ezt.
- Ezazzz!- rikkant Rae, és diadalittasan az asztalra csap.
A jegeskávémat iszogatva igyekszem leplezni a mosolyomat.
- Érdekes - jegyzi meg Joanie. - Azt hittem, romantikus lélek vagy. Kitör
belőlem a kacagás.
 - Na, én aztán nem!
- Bocs, hogy késtem. - Egy a húszas évei elején járó férfi dobja le a
táskáját az asztalra. - Ez a kurva tömeg mindenhol... Emlékeztessetek csak,
miért is élek itt?
- Mert itt több a facér faszi - vágja rá Rae, mire a pasi csettint, és rámutat.
- Ahogy mondod, húgi.
Na most, a hugi lehetne totál szimplán egy kedves, baráti megszólítás,
viszont abból a tényből kiindulva, hogy hátborzongatóan hasonlítanak
egymásra, könnyen lehet, hogy a srác szó szerint úgy érti: Rae a húga. Az
utóbbira tippelek.
A fiatalember haja úgy ki van szőkítve, hogy az se lepne meg, ha
világítana a sötétben. A fejtetőn oldalra fésülte, kőiben fölnyíratta.
Akárcsak Rae-nek, neki is sötét a szeme, de a pontos árnyalatot még nem
tudom megállapítani, mivel a pasi túl messze áll tőlem. Nem ugyanolyan
nagy a szeme, mint Rae-nek, de így is feltűnő, markáns. A bőrük árnyalata
is megegyezik, és neki is vannak szeplői, csak az orrnyergét pöttyözik. Ha
nem csal a szemem, az ajka mintha még Rae ajkánál is vastagabb lenne.
Akárcsak a testvére, ő is fantasztikusan néz ki.
- Húúúúú - pillant rám, láthatóan csöppet sem zavarja, hogy bámulom. -
Friss hús. Szia, Dex vagyok.
- Taylor - mutatkozom be halkan.
- Udvariatlanság, ha azt mondom, hogy a neved nem illik hozzád? -
Lecsücsül egy székre, és megigazgatja az inge rövid ujját. A minta irtó
rusnya, de neki valamiért még ez is jól áll.
- Tényleg olyan szép lány, hogy egy szebb név jobban illene hozzá - teszi
hozzá Joan, de nem szánja bántónak. - Nem mintha a Taylor nem lenne szép
név, de tény, ami tény, uniszex.
Pontonul ezért választottam - vágom rá magamban.
 - Ühümm - helyesel Dax, és Joanre néz, majd megint rám. - Valami
nőiesebbre számítottam. Amúgy baromira dögös vagy. Csak úgy mondom.
- Ööö.. kösz szépen! - válaszolom, feszélyezetten elnyújtva a szavakat.
- Zabosán reagálsz a bókolásra. Érdekes.
- Nem is zabosán - vitatkozom. - Csak nem rajongok azért, ha velem
foglalkoznak. És te mindig mindenkit kivesézel, mint valami önjelölt
kritikus?
Vállat von.
- Vettem. És igen, amikor csak lehet.
- Eleinte nagyon idegesítő - szól közbe Rose, és megigazgatja a haját,
hogy ne lógjon a szemébe. - De egy idő után hozzá lehet szokni. Én már
észre se veszem.
- Rose pedig behunyja a szemét, valahányszor bármelyikünk ásít, nehogy
átragadjon rá is... Ja - vág grimaszt a nőre. - Mind észrevettük. -
Diadalittasan karba teszi a kezét, roppant elégedettnek tűnik magával. -
Joanie folyton meredten bámul, hogy kiakasszon mindenkit, csak a jó ég
tudja, miért. Tamra keresztezi az ujjait, mikor tüsszent, Vera egyfolytában
panaszkodik a korára, Quinn sosem ül az ajtónak háttal, Rae pedig úgy tesz,
mintha vegetáriánus lenne, pedig nagyon is húsevő. - Pislogva hallgatom
mindezt. - Azt próbálom elmagyarázni neked - folytatja -, hogy mind
kívülállók vagyunk. Egy csapatnyi fura szerzet... De a magunk módján egy
kis család vagyunk.
Elmosolyodok.
- Én nem szeretem, ha hozzám érnek.
Dex tapsikolva elrikoltja magát:
- Közénk tartozol, cica, ez a sors akarata. Isten hozott a családunkban!
Körülnézek a csoportban. Mindenki arcán kis mosoly játszik, kié
gúnyosabb, kié derűsebb. Lehajtom a fejem, hogy elrejtsem a saját
mosolyomat. Egy kicsit zavarba jövök, amiért ennyire boldoggá tesz, hogy
ez az eklektikus kis csoport befogadott. Már túlságosan rég nem éreztem
magam ennyire békében. Nagyon jó érzés.
- Most pedig - szólal fel ismét Dex, továbbra is hangosabban a kelleténél
- ismertetem a könyvklub szabályait.
- Vannak szabályok?
A homlokát ráncolja.
- Naná, hogy. Rohadt komolyan vesszük ezt a cuccot... Na, figyú,
szavazhatsz egy műfajra, ami szóba se jöhet nálad. Csoportszavazásra
bocsátjuk a dolgot, és ha a többség ellene voksol, akkor a maga hónapjában
se választhatja senki azt a műfajt.
Hét nagyon kritikus tekintet szegeződik rám.
- Most rögtön kell választanom?
- Igen - sóhajt Joanie.
- Sci-fi? - vetem föl.
Rae tapsol.
- Ez az, baszki! Döntetlen, bébi. Jöhet a random játék.
Dexre nézek.
- Rae ezer éve ugyanezt kifogásolta, akkor négyen a sci-fi mellett
szavaztak, hárman ellene, így a te ellenszavazatoddal most döntetlen az
állás - magyarázza.
- Random játék? - kérdezek vissza.
- A legelső embertől, aki elmegy az asztalunk mellett, megkérdezzük,
hogy olvas-e sci-fit, és bárhogyan válaszol, az a döntő szavazat.
- Lezárja a vitát - magyarázza Quinn. - Az olvasók nagyon csúnyán össze
tudnak kapni a könyveken.
- Elnézést! - állít meg Vera egy jól öltözött pasast, akire úgy illik az
öltönye, mintha ráöntötték volna. - Olvas sci-fit?
 A fickó undorodva ráncolja a homlokát.
- Nem, én nem szoktam olvasni. A filmeket preferálom.
Tamra és Rose grimaszt vágnak, aztán röhögőgörcsöt kapnak, mikor a
férfi feszengve egyik lábáról a másikra áll.
- Köszönjük szépen. - Vera egy intéssel továbbengedi a fazont.
- Fogadjunk, hogy azt se tudja a szerencsétlen, hogyan találja meg a
csiklót - morogja Joanie.
- A sci-fi kiesett - mosolyog Rae. - Taylor, te meg én... legjobb barátnők
leszünk.
 4. FEJEZET
R , , a szívem pedig sokkal gyorsabban
kalapál a normál tempónál. Kavarog a gyomrom, a hányinger nem
csillapodik.
Haza kéne mennem.
Kéne.
De idáig már eljöttem. Szó szerint tíz lépésre vagyok a Kávékómától,
ahol dolgozom, és nem bírom rávenni magam, hogy hátat fordítsak.
Pattanásig feszültek az idegeim. Törékenynek érzem magam. Olyan, mintha
menten összeroppannék, és fogalmam sincs, miért. Így ébredtem, minden
különösebb ok nélkül. Időről időre előfordul ilyen, de a mai nap ezzel a
törékeny érzéssel kezdődött, aztán csak még rosszabb lett. Szinte olyan,
mintha az univerzum engem pécézne ki aznapra szórakozásnak, és csak
figyelne, mikor roppanok össze. Alig várná, hogy széttörjek egymillió
parányi darabkára, olyan picike szilánkokra, amiket aztán össze se lehet
ragasztani.
A törékenység érzését valami random pasas is toxikusán fokozta a
vonaton. Külső szempontból nézve teljesen ártalmatlan volt a fazon,
leszámítva azt az aprócska tényezőt, hogy túlságosan közel állt hozzám.
 Jócskán a személyes terembe hatolt, és ami rosszabb, csapdába estem
ebben az éber rémálomban.
Nem vagyok hülye, tisztában vagyok a tömegközlekedés rizikóival. Hogy
a rengeteg utazó miatt úgy összezsúfolódunk, mint a szardíniák. De a
„közel” még csak nem is a helyes kifejezés, a teste az enyémhez
préselődött. A „közel” zsúfoltságra utal, a pasas rajtam volt. Nem bírtam
megmozdulni. Valahányszor arrébb húzódtam, pont ott volt egy másik test,
úgyhogy inkább visszacsoszogtam a korábbi helyemre. A fickó
kényszeredett mosollyal újra meg újra bocsánatot kért, miközben én csak
arra tudtam gondolni, hogy milliszekundumokra vagyok attól, hogy
sugárban hányva beterítsem epével.
Azon kaptam magam, hogy behunyt szemmel lélegzem: mély, egyenletes
levegővételekkel töltöttem el a tüdőmet, aztán hosszan, jó nagyokat fújtam
a résnyire összeszorított számon át. Teljes erőfeszítéssel arra
összpontosítottam, hogy ne vegyek tudomást a környezetemről, a
túlságosan sok érzékszervi ingerről, ami szinte már fojtogat. A hárítás
biztonságosabbnak tűnt, mint ténylegesen megbirkózni ^ dologgal, kezdeni
valamit annak keserű valóságával, hogy egyenesen a hisztériába hajszolom
magam.
Annyira megfeledkeztem önmagámról, hogy közben elfelejtettem
leszállni a megállómnál. Igyekeztem visszatalálni a jelenbe, teljesen
elveszettnek, szétszórtnak éreztem magam. Tehetetlenül bolyongok az énem
különböző verziói között.
Zoe Lincoln. Áldozat.
TaylorSmith. Kísértet.
Az igazság az, hogy fogalmam sincs, ki vagyok.
Levegő után kapkodva kirohantam a metróból, amint kinyíltak az ajtók.
Csakhogy erre mintha azonnal megcsapta volna az orromat a támadóm
arcszeszének szaga. Ez is megesik időről időre, és általában túl tudok
lendülni rajta anélkül, hogy úgy kiakadnék, mint amennyire most. Ám a
már amúgy is reszketem és dezorientált énem kis híján a földre rogyott a
megállóban. Úgyhogy gyorsan megkerestem a legközelebbi padot, és
lehuppantam rá, hagytam kitörni magamból a zokogást. Szét vagyok esve.
Vagyis pontosabban még a szokottnál is jobban szét vagyok esve.
És így kerültem ide, a kávézó elé. Úgy érzem, menten lángra kapok.
Ahogy már mondtam, haza kéne mennem. De odahaza csönd van. Ott
egyedül vagyok, nincs más társaságom, csak a közönyös macskám meg a
saját űzött gondolataim és paranoiám.
Benyúlok a zsebembe, és megragadom a faragott sakkfigurát.
Végighúzom hüvelykujjamat a királynő kemény élein, majd a talpa puhább
borításán. Mélyeket lélegzőm. Ahogy Hannah emlékeztetett rá. Kibaszott
traumatikus ingerek. Mindenhol ott vannak, körbevesznek. De akárcsak a
talizmán, amit választottam, én is kibaszott erős vagyok. A legerősebb
játékos életem történetében. Nem a támadóm. Se akárki más. Csakis én.
- Hé, Taylor - dugja ki a fejét az ajtón Rake. - Jól vagy? Úgy nézel ki,
mint aki kísértetet látott.
Erőltetetten nevetek, és visszaejtem a királynőt a dzsekim zsebébe.
- Ja, valahogy úgy. De minden oké.
Bemegyek utána, és elgondolkodom azon, hogy Rake egyike annak a
nagyon- nagyon kevés férfinak a világon, akiknek a közelében
biztonságban érzem magam. A hatvanas évei közepén járhat. Hosszú, ősz,
mikulásos szakáll borítja be az arcát, ami egészen a mellkasáig ér. A karját
színes tetoválások borítják, amihez örökösen fekete pólót és ugyanolyan
combzsebes nadrágot visel, szinte egyenruhaként hordja a sötét holmikat. A
tekintetéből viszont sugárzik a kedvesség, a jelleme pedig még annál is
kedvesebb. Amikor megismerkedtünk, elég volt meglátnia, és egyből
levette, hogy szükségem van a személyes térre, sőt, hogy a zérónál is
kevesebb tényleges emberi kontaktust igényelek. Fölvett, hogy kávét
főzzek, és hagyja, hogy mindent úgy csináljak, ahogy nekem jó.
- Nagy ma a forgalom, Swiftykém.
Aznap, amikor megismertem Rake-et - akinek ez az igazi neve,
rákérdeztem -, a bemutatkozásomat előbb néma csönddel fogadta, és még a
fejét is oldalra biccentette, a nyomaték kedvéért.
„Mint az énekesnő?” - kérdezte végül, és attól a pillanattól fogva nem is
nevezett semmi másnak. Még a névtáblámon is az áll, hogy „Swifty”.
Nevetséges becenév, de Rake adta nekem. Bírom Rake-et, úgyhogy a nevet
is bírom.
Bemegyek a raktárba, és keresgélek a szekrényemben. A szorongás elleni
gyógyszerek az incidens óta az életem részét képezik. Ami azt illeti, eleinte
orvosságok egész koktélját szedtem, hogy nyugodt tudjak maradni, hogy
legyen, ami erőt ad, amikor a világ szürkesége és feketesége ugyanolyan
sivárnak tűnik, mint a hangulatom. Manapság nem szedek ugyanolyan erős
nyugtatós koktélt, de a Valium továbbra is alapszer. Nem kell mindig. Nem
mindennap, sőt nem is minden héten. De időről időre, olyan napokon, mint
a mai, amikor az idegeim mintha szikráznának, a szívem pedig annyira
feszül a mellkasomban, hogy úgy érzem, a bordáim nem elég nagyok a
kordában tartásához, és menten kirobban közülük - az ilyen napokon
szükségem van segítségre. Lenyelem az apró pirulát, és hátradöntöm a
fejemet, lehunyt szemmel koncentrálok arra, hogy ne felejtsek el mélyeket
lélegezni. A szép, egyenletes levegővételre összpontosítok, hogy teljesen
átjárjon, a jelenhez kapcsoljon.
A nyakamba akasztom a kötényt, aztán megkötöm a madzagot a hátam
mögött, a derekamnál. A pulthoz megyek, beállók mögötte a szokott
helyemre, és néma integetéssel üdvözlöm Myát. A következő két órában
belefeledkezem a kávékészítésbe. A hangom robotpilótára kapcsol, és nem
remeg, amikor kimondom a neveket az elvitelre kért rendelésekhez. Rake és
Mya kivételével mindenkivel kerülöm az interakciót.
Befejezek egy szójatejes kávét, és a pult végébe csúsztatom.
- Szója latte... - A névhez felpillantok a képernyőre, és elcsuklik a
hangom. - Millernek? - Egy fiatal srác lép oda a pulthoz, és mosolyogva
megfogja a papírpoharat.
Elhűlten meredek rá, az elmúlt néhány órában meglelt kellemes
zsibbadtságom úgy foszlik szét, akár egy füstfelhő. Mellbe vág a fájdalmas
tény, hogy a támadóm lényegében még mindig irányítja a pszichémet. A
félelmemen keresztül, amit, úgy tűnik, nem vagyok hajlandó elengedni, és
ami folyton nagyobbnak bizonyul, mint az erőm.
Mosolyt erőltetek a képemre, és elfordulok, mielőtt láthatnám, ahogy az
idegen pasi arckifejezése barátságosról értetlenre vált.
A fekete kurzorra koncentrálok, ami előttem villog a képernyőn.
Összefogom a hajamat, és magas lófarokba kötöm, hogy ne lógjon a
nyakamba. Szükségem van rá, hogy levegő érhesse a nyirkos bőrömet.
- Szuper tetkó.
Felpillantok a pult előtt álló lányra, és értetlenül ráncolom a homlokomat.
- Mi? - bököm ki, nem valami udvariasan.
- A pontosvessző a füled mögött. - A csaj mélyen a szemembe néz,
mintha próbálna üzenni valami komolyabbat, de ügyet se vetek rá, nem
érdekel a támogatása.
- Anyajegy - hazudom, és kirántom a gumit a hajamból, hogy megint a
vállamra hulljon.
A mosolya szomorkásra vált, szánalom ül ki az arcára, ami feltüzeli a
haragomat.
- Ha te mondod.
 Elkészítem a kávéját, közben igyekszem ügyet se vetni fürkész
bámulására.
- Egyszer majd képes leszel félelem és szégyen nélkül felvállalni - jelenti
ki, és elveszi a kávét, amit feléje csúsztatok a pulton. - Rá fogsz jönni, hogy
kitüntetés, ami egyértelműen azt jelzi, hogy túlélő vagy. Harcos.
Egy pontosvesszőt pillantok meg a csuklóján, és a tekintetem az arcára
vándorol.
- Remélem, még találkozunk, Swifty.
Habozok, önkéntelenül is halovány mosoly ül ki az arcomra. Csak ekkor
döbbenek rá, hogy a csaj egész kis közönséget is kreált nekünk: a pult előtt
sorban állók kíváncsian figyelnek minket.
A félszegen formálódó kis mosolyom azonnal lelohad, és olyan szörnyen
zavarba jövök, hogy az arcomba szökik a vér.
Tíz perccel később a szívem még mindig úgy dübörög, mint egy
versenyló patadobogása. Hiába enyhült a pirulásom, még mindig nem megy
ki a fejemből a lány.
Túlélő. Harcos.
Eltűnődőm azon, hogy talán igaza lehet. Sőt, remélem, hogy tényleg
igaza van.
- Tripp! - mondom hangosan. - Presszókávé!
Senki sem indul a pult vége felé a pohárért, én pedig megismétlem a
nevet.
Vállat vonok, és továbbmegyek a következő rendelésre.
- Swifty! - szól oda Rake a kasszától. - Azt a sarokban ülő csávó rendelte,
és borravalót adott, hogy valaki vigye oda neki.
A pohárra sandítok, aztán vissza Rake-re, aztán megint a pohárra.
Rake azonban egy pillantást se ver rám, máris a következő vevőt
szolgálja ki, úgyhogy kelletlenül megfogom a kis pohárnyi erős kávét, és
átkozom magamban ezt a Tripp nevű fazont.
Reggel óta jelentősen csökkent a forgalom a kávézóban. De mivel
megállás nélkül csináljuk a kávét és szolgáljuk ki a vevőket, mostanra kész
katasztrófa, ahogy a Kávékóma kinéz. Üres poharak állnak a foltos
asztalokon, nedves kanalak kenik össze a felületeket, morzsák szóródtak
szanaszét. Nyomós emlékeztető arra, hogy az emberek disznók.
Visszafordulok a pulthoz, fogok egy tiszta rongyot, és bedugom a
kötényem madzagjába, miközben az orrom alatt szitokszavakkal átkozom
úgy általában az emberiséget. Az asztalokat kerülgetve a kellemes, füstös
hang felé tartok, ami halkan betölti a helyiség túlsó sarkát. A férfi úgy
belemerül a telefonálásba, hogy észre se veszi a közeledésemet, én pedig
hálás vagyok, amiért meg se próbál majd csevegni. A lábát szétveti, a
könyöke a térdén nyugszik, miközben a fejét lehajtva beszél. Nagy keze
belemarkol jellegtelen árnyalatú barna hajába, olyan erővel, hogy
elfehérednek tőle az ujjai, világosan jelezve a frusztráltságát. Kaotikusán
szanaszét heverő iratok borítják be előtte az asztalt. A laptopja bekapcsolva
áll a halom tetején, a képernyőt lehajtotta annyira, hogy ne lehessen látni,
mi van megnyitva rajta. Lerakom a kávéját az asztal egyetlen szabadon
maradt kis pontjára, a papírjai közé, és elfordulok, mielőtt felnézhetne.
Egymásba rakom a poharakat a szomszéd asztalon, és letörölgetem a
karcos felületről a foltokat, hogy legalább tiszta legyen. Levakargatom a
deszkalapra kenődött csokimorzsákat, a homlokomat ráncolva próbálom
eltüntetni valaki reggeli teázásának a maradványait.
Kihúzom magam, és visszadugom a rongyot a kötényembe, hogy
fölkapjam a piszkos poharakat. Ezután minden olyan gyorsan pereg le,
hogy alig fogom fel, mi is történt tulajdonképpen. Mire észbe kapok,
céklavörös vagyok a szégyenkezéstől, és egyfolytában mentegetőzöm.
 A férfi keze nagy, erős, és határozottan markolja meg a csuklómat. Egész
testemben összerezzenek, a poharak kirepülnek a kezemből. Kávémaradék
teríti be a fehér ingét, és tejes csőként hullik a vászon tornacipőjére.
Elkapja a kezét a bőrömtől, és megadóan föltartja.
- Jaj, bocsánat! - mentegetőzik fojtott hangon. - Nem akartalak
megijeszteni.
Lenyelem az epét, ami felszökött a torkomba. Az érintésének sokkja úgy
vibrál bennem, akár a morzekód.
- Nem lenne szabad csak így megragadnia másokat - feddem meg a férfit,
a hangom remegése nyilvánvaló és zavarba ejtő.
- Teljesen egyetértek. Csak meg akartam köszönni, hogy kihoztad a
kávémat. - Az asztalára int, és óvatosan hátrébb húzódik. Inkább miattam és
a zavaros agyam miatt, mint a saját biztonsága érdekében.
Hülyének érzem magam. Még csak nem is az a tény verte ki nálam a
biztosítékot, hogy a pasas konkrétan megérintett. Megjegyzem, ez már
önmagában is meglepő, és tutira olyasmi, amit tudom, hogy Hannah
fontosnak tartana. Azt hiszem, sokkal inkább az okozta az irracionálisa
reakciómat, hogy nem számítottam az érintésre. Teljesen váratlanul ért.
- Iszonyúan sajnálom - sütöm le a szemem. - Totál beterítettem kávéval a
pólódat meg a cipődet. Idióta vagyok.
A fejét csóválja.
- Ha valaki engem ragadott volna meg úgy, hogy nem számítok rá, akkor
valószínűleg én is ugyanígy reagáltam volna. - Világos, hogy hazudik.
- Ugyan már, dehogyis. - Alig állom meg, hogy grimaszt vágjak. - De
nagyra értékelem, hogy próbálsz felvidítani. Tényleg nagyon- nagyon
sajnálom. Nem vagyok ám mindig ilyen, csak most pont rossz napom van.
Ez is hazugság. Amit, ha jól sejtem, a pasi valószínűleg lát abból, hogy az
arcomba szökik a vér, de nem tesz rá megjegyzést.
 Leguggolok, hogy összeszedjem a poharakat, amiket ijedtemben
gyakorlatilag csak úgy hozzávágtam. Követi a mozdulataimat, segíteni
próbál.
- Hagyd csak! - tolom félre a kezét. - Inkább csak... Nem is tudom... Menj
és panaszolj be Rake-nél, amiért leöntöttelek kávéval, vagy folytasd a
munkát, akármin is dolgoztál éppen! Hagyd meg a pultnál a paypalos vagy
a venmós adataidat, és küldök pénzt, hogy új holmit vehess e helyett.
Egy pillanatra se hagyja abba a takarítgatást, amivel csak még jobban
felidegesít. Megdermedek, és a lehajtott feje búbját bámulom.
Észreveszi, hogy a kezem mozdulatlan, és felnéz rám.
- Mi a baj?
Kék a szeme. Vagyis ami azt illeti, inkább ezüstös. Az a
meghatározhatatlan, határeset árnyalat, ami egyes napokon szürkének tűnik,
máskor meg határozottan kék. Ha magát Tripper kérdeznénk, valószínűleg
azt mondaná, hogy az árnyalat attól függően változik, mit visel éppen, vagy
hogy milyen a hangulata. Sűrű, összevont szemöldök ül tökéletlenül kék
szeme fölött, hasonló árnyalatú, mint szintén sűrű, bozontos haja. Egyenes
vonalú orra tökéletesen arányos az arcával, és halkan szuszogva veszi rajta
keresztül a levegőt. Enyhén borostás az arca, ami illik a lezser öltözékéhez.
- Tripp vagyok - mutatkozik be.
- Tudom.
Folytatom a takarítást, és kiveszem a kezéből az összeszedett poharakat,
közben gondosan ügyelek, hogy ne érjek hozzá.
- Swifty - olvassa el a névtáblámat. - Tényleg így hívnak?
Az akcentusa alapján nem tősgyökeres New York- i, és igencsak
meglepetten tapasztalom, hogy tetszik a hangja. Halk, de nem gyenge. Kar-
cos, de a legkevésbé sem motyogós, minden szava tisztán és világosan
artikulált.
 - Bőven elég ennyit tudnod rólam - válaszolom, ahogy felállók. - És még
egyszer nagyon sajnálom, hogy tönkretettem a ruhádat. Ragaszkodom
hozzá, hogy újat vehessek helyette.
Erre csak legyint.
- Nem szükséges, Swifty. - A homlokát ráncolva mondja ki a nevem,
mintha nem jönne jól a nyelvére. - Az a fehér póló már amúgy is vén volt. -
Mindketten lepillantunk, ti pedig a pulcsiját becipzározva vállat von. -
Kész, probléma megoldva, a csukámat meg bedobom a mosógépbe. Olyan
lesz, mintha mi se történt volna.
Pár másodpercig méregetem, mielőtt bólintok.
- Ha tényleg biztos vagy benne.
Sarkon fordulok, mielőtt még valamit mondhatna.
- Minden rendben? - kérdi Rake, ahogy visszaállok a pult mögé.
Bedobom az üres poharakat a kukába, és a fejemet csóválom.
- Épp most öntöttem le kávéval a pasit, aki olyan bőkezűen jattolt. Ki
fogsz rúgni? - Feléje fordulva várom a választ.
- Ő láthatóan nem csinált nagy ügyet belőle, akkor nekem miért kéne? -
ráncolja a szemöldökét.
Vállat vonok.
- Talán soha vissza se jön, és elveszítesz egy jó kuncsaftot. Vagy talán
egy csillagra értékeli a kávézót a Faccbookon vagy valami.
- Most járt itt először, úgyhogy részemről nem nagy veszteség, ha nem
jön vissza... De azért meg kell mondjam, eléggé magadba voltál fordulva
egész nap ... Biztos, hogy jól vagy? Most már nincs akkora forgalom, nem
lenne vele semmi gondom, ha kivennéd a nap hátralévő részét.
Az órámra nézek, és bólintok.
- Igen, az lehet, hogy jót tenne. Talán (titok egyet, kiszellőztetem a fejem
- vetem föl teljesen fölöslegesen.
 - Ja, ez szerintem is jól hangzik. Találkozunk szerdán!
Kioldom a kötényem zsinórját, és hálásan mosolygok a főnökömre.
- Köszi, Rake.
Válaszul csak kacsint, majd arrébb megy, hogy kiszolgálja a következő
kuncsaftot.

Sajog a tüdőm, és majd szétfeszül, úgy vágyik több levegőre. Még jobban
nekidurálom magam, mélyeket szippantok az orromon át. A cipőm talpa
hangosan csattog a futópadon, ahogy szaporázom a lábam. Újra és újra
dobban a körbe- körbe forgó szalagon, egyre gyorsabban. Veríték lepi be a
bőrömet, és fölkapom a törülközőmet, letörölgetem az izzadságcseppeket a
homlokomról. A mellettem lévő nő leugrik a futópadról, talpa a masina fix
peremén landol, a szalag rémisztő sebességgel pörög tovább a két lába
között, mialatt nagy kortyokban nyeli a vizet. Hallom a fülhallgatóból
kiszűrődő zenéjét, a dübörgő ritmus tisztán kivehető kettőnk között. Elrakja
a vizespalackját, könnyed mozdulattal visszaugrik a pörgő szalagra, és a
következő másodpercben már úgy folytatja a futógép taposását, mintha
pillanatnyi szünetet se tartott volna.
Jesszusom.
Bármilyen kellemes is lenne inni egy kis vizet anélkül, hogy le kelljen
állítanom a gépet, én azonnal pofára esnék, amint megpróbálnék valami
ilyen kunsztot végrehajtani. Efelől zéró kétségem van.
Na, csak az hiányzik nekem: még több megszégyenülés...
Nem, köszönöm szépen, én inkább itt maradok a picike
komfortzónámban, ahová jó mélyen bevackoltam magam, megfelel nekem
az ügyetlenségem. Óvatos vagyok.
Máris jobban érzem magam. A lázas szorongás, amit egész nap éreztem,
minden egyes lihegő lélegzetemmel enyhül. Megesik időről időre, hogy így
elfog a pánik. Ahogy telik-múlik az idei az incidens óta, ez egyre ritkábban
fordul elő. De akkor is váratlanul ér. Nevetséges. A testem és az elmém úgy
reagál, mintha még soha nem tapasztalt volna meg pánikrohamot. A mai és
ehhez hasonló pillanatok miatt érzem magam teljesen hasznavehetetlennek
a saját bőrömben. Borzalmas érzés, ha az ember így ítéli meg magát. Ha
ennyire eltölti az inkompetencia tudata. A futástól elég időre kitisztul a
fejem ahhoz, hogy vissza tudjam nyerni az elmémet. Segít, hogy elűzzem a
gondolatokat, amik feketén-szürkén örvénylenek az elmémben, és azt
sulykolják nekem, hogy örökké ilyen maradok. Ha kimerítem a testem, az
fizikailag elveszi az erejüket, és segít annak látnom az ilyen gondolatokat,
amik valójában. Hazugságoknak. Amik csak és kizárólag az önszabotázs
végett fészkelik be magukat a tudatomba.
 5. FEJEZET
N , és bosszúsan ledobom a
kanapéra. A borítóra pillantok, amin a netflixes feldolgozás reklámja virít, a
férfi főszereplő hátborzongató tekintete mintha engem bámulna. Ettől
megint grimaszt vágok. Előrehajolok, fogom a laptopomat, és a körmömet
rágcsálva bejelentkezem az Amazonra. Olvasgatom az olvasói
értékeléseket, és egyre jobban ráncolom a homlokomat.
Mindenki a főhőst méltatja.
A főhősnőt meg dühös és utálkozó megjegyzésekkel bombázzák.
Megnyitom a csevegőt a laptopon, és kikeresem Rae nevét.

Taylor: Mi a jó édes volt ez a könyv?

A tekintetem megint a puha fedelű kötetre téved, és újabb grimaszt

vágok rá.

Rae: Csodás, nem?

Taylor: Szerintem inkább durva... Láttad az olvasói kommenteket? Az emberek

meg vannak húzatva.
 Rae: Haha! De ebben a sztoriban pont ez a zseniális. Van egy ilyen beteg
rohadék, egy totál perverz faszi... De a közönség mégis együttérez véle...
Valamennyire... Érdekes a fazon. A belső monológja annyira beteges és nem
is tudom... Elbűvölő?

Taylor: A fél világ belezúgott egy ragadozóba.

Rae: Igen. Felejtsd el a világot, amiben élünk! Inkább gondolj bele, milyen
zseniális a szerző. Fogott egy olyan alakot, amitől félnünk kéne, és olyan
figurát gyúrt belőle, aki kívülről nézve teljesen... szimpatikus. Egy olyan
pasast, akivel bárki randizna.

Taylor: Ha a pasas csúnya és félszeg lenne, akkor az olvasók nem lennének

ennyire oda érte.

Rae: Pontosan. Nem minden ragadozó rusnya és fura, T.

Elhallgatok, az üzenete szavait bámulom.

Nem minden ragadozó rusnya.
Ezt saját tapasztalatból tudom. Az én támadóm első benyomásra nem
csupán jóképű volt. Hanem egyenesen gyönyörű.
Markáns áll. Telt száj. Magas. Széles vállú. Gyönyörű.
A járomcsontját mintha kőből vésték volna, szabályosan keskenyedő arca
erős állban csúcsosodott ki. A mosolya elsöprő volt, az egész arcán
eluralkodott, az ember lélegzete is elállt a láttán. Sűrű, sötét szempillája
ráborult csokoládébarna szemére. Magas volt, de nem égimeszelő. Széles,
de nem nagydarab. Tökéletes. Gyönyörű... legalábbis ránézésre.
A szeme árulta el, abban a pillanatban, hogy az enyémbe nézett. Azonnal
a frászt hozta rám. Azzal, ahogy mintha belém hatolt volna a tekintete. Egy
szimpla pillantásáról ösztönösen éreztem, ahogy fellobbant bennem a
nyugtalanság lángja, és ahogy telt az este, ez csak egyre erősödött. Felfalt a
szemével, anélkül, hogy nyíltan bámult volna. Már jóval azelőtt
mocskosnak éreztem magam, hogy az engedélyem nélkül hozzám ért volna.
 Az én támadóm maga volt a megtestesült, javíthatatlan gonosz, szépséges
csomagolásban. Ettől olyan veszélyessé vált, amihez a nők nincsenek
hozzászokva.

Taylor: Igazad van. A szerző beleszőtte a történetbe a létező legijesztőbb

gonoszt, méghozzá annak a hősnek álcázva, akire vágyunk.

Rae: Pontosan. Alig várom, hogy kibaszottul kivesézhessem mindenki

gondolatait a könyvklubban!

A könyv ködében készülődőm össze a munkába, a gondolataimat teljesen

eltereli a kitalált könyvesbolt kitalált tulajdonosa, és annak az olvasókra
gyakorolt, feltűnésmentesen ellenállhatatlan csábereje. Rae véleménye
nemcsak fölkeltette az érdeklődésemet, hanem egyenesen kihívást jelent.
Már nagyon régóta nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy
ilyesmit érezzék, kivéve persze az üléseimen Hannah-val.
A kávézó csöndes, amikor belépek az ajtón, és nem is tudom, hogy
örüljek vagy csalódott legyek. A csend hagyja, hogy a gondolataim
elkalandozzanak, és amilyen állapotban most vagyok, nem tudom biztosan,
hogy ez jó dolog-e vagy sem.
- A pasas, akit leöntöttél kávéval, megint itt van - közli velem Rake
üdvözlésképpen, és a helyiség sarka felé int. - Mondtam, hogy nincs miért
aggódunk.
Arrafelé pillantok, amerre Rake mutat, de a pasast elrejti a fotel háta,
amiben ücsörög. A lábát viszont látom, a bokáig érő, fekete Converse
kikandikál a szék mellett.
- Rendelt már?
- Hmm? - néz rám Rake. - Nem. Csak kábé két perccel ezelőtt jött.
Fölveszem a kötényemet, és bólintok, ahogy a pult mögé lépek.
 Kezemben a presszókávéval a kávézó sarka felé bámulok, kicsikét remeg
a kezem.
- Nem harap, Swifty.
Magamba fojtom az idegességemet, és Rake-re pillantok, majd merev
mozdulattal biccentek.
Ez teljesen idegen tőlem. Interakció. Normál emberi interakciói. Hannah
folyton erre próbál rávenni.
Menni fog ez nekem. Kávét zúdítottam erre a szerencsétlen pasasra.
Aztán rázúdítottam az attitűdömet, mert úgy meglepett, mikor hozzám ért.
Az a legkevesebb, amit megtehetek, hogy viszek neki egy ingyen kávét
bocsánatkérésként, figyelembe véve, hogy nem hagyja, hogy új cuccot
vegyek neki ahelyett, amit tönkretettem.
Kihúzom magam, és elindulok a fotel felé, amiben a pasas ül. A lelkem
mélyén abban reménykedem, hogy megint telefonál, és akkor nem kell
beszélnem vele. De úgy mégiscsak elmondhatnám magamról, hogy
megpróbáltam.
Legalábbis valamennyire.
Pechemre telefonálás helyett megint egy óriási halom papír fölé hajol, és
olyan erősen ráncolja a homlokát, hogy szó szerint fájdalmas ránézni.
Megkerülöm az asztalát, és leteszem elé a kávét, mire azonnal felnéz
rám.
- Swifty! - üdvözöl nagy örömmel. Őszinte lelkesedés váltja fel az arcán
a feszült koncentrációt, ami pillanatokkal ezelőtt még teljesen eluralkodott
rajta.
A szám széle apró mosolyra görbülne, de magamba fojtom az ingert,
mielőtt vigyorrá szélesedhetne.
- Igazából Taylornak hívnak. Rake, a tulaj találta ki nekem ezt a
becenevet - magyarázom. - Szerinte vicces.
 A férfi a homlokát ráncolja.
- Nem értem.
A felsőm ujját babrálom, és feszengve állok égjük lábamról a másikra.
- Tudod, mint Taylor Swift - próbálkozom megértetni vele. - A popsztár.
Az ajkát biggyesztve csóválja a fejét.
Még a fészkelődést is abbahagyom döbbenetemben.
- Még sosem hallottál Taylor Swiftről? Nem láttad, ahogy Kanye West
odaugrott hozzá a színpadon azon a díjátadón, és megszégyenítette azzal az
egész „tutira Beyoncé albumának kellett volna nyernie, az a világtörténelem
egyik legászabb lemeze” beszólással?
Borostás arcán még hangsúlyosabban rajzolódnak ki az erős vonások,
miközben ajka vigyorrá húzódik.
- Szuperül utánoztad Kanyét - dicsér meg, és kacagás tör ki a számból,
mielőtt uralkodhatnék magamon. - Még szép, hogy tudom, kicsoda Taylor
Swift. Csak tetszett, hogy beszélsz hozzám, ahelyett, hogy leöntenél
kávéval.
Az arcomba szökik a vér.
- Ha már itt tartunk... - kezdem, és megköszörülöm a torkomat. - Nagyon
rossz passzban voltam aznap. Ami azt illeti, a legtöbb napon rossz passzban
vagyok, de aznap különösen béna formámat hoztam. Sajnálom, hogy
leöntöttelek állott kávéval, és aztán még úgy is tettem, mintha a te hibád lett
volna.
Erre csak legyint.
- Taylor - mondja úgy a nevemet, mintha ízlelgetné a nyelve hegyén -,
nincs miért bocsánatot kérned. Ezt már megmondtam. Nézd csak! - tartja
felém a lábát. - Mintha vadonatúj lenne.
Lenézek a csukájára, és bólintok.
 - De akkor se hagyod, hogy másik pólót vegyek neked. Szóval az a
minimum, hogy meghívjalak egy kávéra.
Az asztalra pillant, és lerakja a tollát, hogy csakis rám figyeljen.
- Ez azt jelenti, hogy csatlakozol hozzám?
Nagyot nyelek, annyira megdöbbent a felvetése.
- Ööö... Izé... Dolgozom... Én most... Nem. En...
- Taylor - fojtja belém a hebegést-habogást -, semmi baj. Csak vicceltem.
Vagyis hát igazából nem, de mindegy. Meg van bocsátva az ügy. És
köszönöm a kávét.
Figyelem pár másodpercig, tekintetem nyíltan fürkészi az arcát. Hagyja,
hogy némán vizslassam. Aztán mosolyt erőltetek a képemre, és otthagyom.
- Örülök, hogy megismertelek, Taylor.
Hátrasandítok a vállam fölött. Kifacsarodik a széken, hogy utánam
nézzen. Az ajkamat harapdálva igyekszem leplezni a bizonytalanságomat.
Minden idegszálammal tudatában vagyok a jelenlétének a helyiségben.
Ami kész őrület, mert alapvetően nem zavar sok vizet. Halkan beszél,
fojtott hangját csak akkor hallani, mikor a kávézóban teljes a csend. El se
mozdul a fotelből, az asztaltól. Issza a kávéját, és dolgozik.
Rake elindul fele, én pedig anélkül, hogy belegondolnék, abbahagyom,
amit csinálok, és figyelem őket. Úgy tűnik, könnyeden elcsevegnek, engem
pedig elfog az irigység. Az ilyen pillanatokban szoktam azt kívánni, bár ne
lennék ennyire félszeg, ennyire feszélyezett, ennyire feszengős.
Az igazat megvallva még csak meg sem tudom mondani, pontosan miért
vagyok ilyen. Jó, persze, átéltem egy traumát. De az egy nagyon specifikus
trauma volt. Egyetlen incidens, ami egyetlenegy adott emberi lényhez
kötődik. Fel nem foghatom, miért félek ennyire attól, hogy interakciót
folytassak az emberiség bármely másik tagjával. Tisztában vagyok vele,
hogy nem mindenki erőszaktevő, akivel kontaktusba kerülök. Tudom, hogy
a világ több milliárd embere közül nagyon- nagyon sokan nem erőszakosak.
Mégis távolságot tartok mindenkitől, és rettegek még a saját kibaszott
árnyékomtól is.
Már be se merem vallani, hogy Hannah meg én milyen sokszor
beszélgettünk erről. Ő intruzív gondolatoknak nevezi ezeket. Fenyegető és
nemkívánatos gondolatoknak, amik befurakodnak az agyamba, és nem
hajlandóak békén hagyni. Azt mondja, a szorongásom táplálja őket.
- Tipp szeretne még egy kávét, kedvesem.
Rake bariton hangja szabadít ki elmém börtönéből, és bólintok.
- Persze, máris.
Meg se kér, de tudom, hogy azt akarja, én vigyem ki a presszókávét
Tripp asztalához.
- Nem ülsz le? - kérdezi Tripp, miközben lehajolok, hogy óvatosan
lerakjam az iratai közé.
- Már mondtam, dolgozom - vonakodom.
Pár másodperc hallgatás után azt feleli:
- Rake pont most mondta, hogy éppen ideje lenne szünetet tartanod.
Magamba fojtom az ellenséges reakciót, és bosszúsan pillantok Rake-re.
- Nem szeretem, ha mások hoznak döntéseket rólam a beleegyezésem
nélkül. - Megint szembenézek eltűnődő arcával.
- Nem hoztunk döntést rólad, Taylor, pláne nem nélküled. Eszünkbe se
jutna. És nem fogok megsértődni, ha nemet mondasz. Rake egyszerűen csak
megjegyezte nekem az előbb, hogy még akkor is dolgozni szoktál, amikor
elméletben szüneted lenne.
Lehajtott fejjel tanakodom a választási lehetőségeimen. Szó nélkül
elvonulok, belépek a pult mögé, és mielőtt meggondolhatnám magam,
leveszem a kötényemet. Előhúzok a hűtőből egy palack vizet, visszaindulok
Tripphez, egy pillanatra megtorpanok, majd ismét nekivágok.
 Elmosolyodik, amikor leülök vele szemben, a kellemes meglepetéstől
leteszi a tollát, és előrehajol ültében.
- Hivatalosan még be sem mutatkoztunk egymásnak. Tripp Tanner
vagyok - nyújtja a kezét.
Pislogva sandítok le.
Eskü Hannah szavai visszhangzanak a fejemben.
- Nehezemre esik idegenekhez érnem - motyogom.
Arra számítok, hogy homlokráncolva néz rám, máris megbánja, hogy az
asztalához invitált. Ehelyett könnyedén rábólint a közlésemre.
- Korrekt.
- Taylor Smith - mutatkozom be, és hosszú idő óta először furdal a
lelkiismeretem a hazugság miatt.
Tripp őszintének tűnik. Jóindulatú, legalábbis a tekintete annak mutatja.
Most úgy néz rám, hogy szinte azt várom, legyint a nevemre,
szemrehányást tesz, amiért nem mondok, igazat. Persze semmi ilyesmi nem
történik.
- Örülök, hogy hivatalosan is megismertelek, Taylor Smith.
Iszom egy korty vizet.
- Ezt már mondtad - jegyzem meg, és visszacsavarom a palack kupakját.
- Igaz - nevet -, de ez most már hivatalos.
Egyetértőleg biccentek.
- Örvendek a szerencsének.
Újra megfogja a kávéját, a kezemben szorongatott vizespalackra néz.
Idegességemről árulkodik, hogy a körmömmel a címkét tépkedem.
- Nem szoktál kávézni?
Megköszörülöm a torkomat, leteszem a palackot a lábamhoz, igyekszem
parancsolni a kezemnek, hogy abbahagyja a babrálást.
 - De, szoktam. Munka közben állandóan körülvesz a kávé illata, olyankor
egész nap nem kívánom. Min dolgozol? - terelem őrá a társalgást, és a
papírjaira pillant.
- Egy jogi eseten. Ügyvéd vagyok.
Az öltözékére pillantok: mellkasán szürke póló, a combján sötét farmer
feszül. Fölvonom a szemöldököm.
- Nem úgy festesz, mint egy ügyvéd.
Elvigyorodik, viszonzom.
Jól áll neki, ha mosolyog, legalábbis úgy vettem észre. Egész jóképű így.
Tökéletesen egyenetlen árnyalatú szemében fény csillan. Eddig kétféle
mosolyát észleltem. A zárt ajkút és a teljes fogsorvillantót. A nyílt vigyor
jobbára nevetéssel együtt fordul elő, hiánytalanul bemutatja glédában álló,
hófehér fogait, széthúzott ajka annyira feszül, hogy szinte elfehéredik. A
leggyakrabban látható zárt változat öntudatlan gesztus, elégedettségének
őszinte kifejeződése.
- Nem teljes munkaidőben dolgozom üzleti alapon, sok ügyet
szívességből, ingyen vállalok. A grátisz feladatokkal szeretek az irodámon
kívül foglalkozni, hacsak tehetem - magyarázza. - Az öltönytől néha
kényszerzubbonyban érzem magam.
- Nem látszol olyan öregnek, aki félig-meddig nyugalomba vonulj.
Elneveti magát. A harminckét fogas vigyorral. Azután elhal a kacagása,
ismét hátradől a széken, fél lábát a térdére teszi.
- Nem is azt mondtam - ért egyet. - Ez családi vállalkozás. Apám
egyelőre még nagyon aktívan dolgozik, ez lehetőséget nyújt, hogy azt a
munkát végezzem, ami igazán kedvemre való.
Lesütöm a szemem, meghökkent a nyíltsága.
- És olyan nagyon fiatalnak sem számítok - teszi hozzá kacsintva.
- Milyen öreg vagy? - szalad ki a számon. - Bocs, bunkóságot kérdeztem.
 - Egyáltalán nem. Harminchat vagyok. Hát te?
- Harmincegy - felelem, mielőtt ráeszmélek, hogy személyes kérdésre
válaszoltam, és még csak ki sem borított.
- Mit kezdesz magaddal, amikor nem itt vagy? - folytatja, mit sem sejtve
a vívódásomról.
- Nagyobbrészt otthon dolgozom. Ezt az állást éppen azért vállaltam,
hogy kimozduljak, máskülönben az ember könnyen leragad a
komfortzónájában, és ki se dugja az orrát. Az emberekkel nem nagyon
tudok bánni, az itteni munka éppen emiatt, erőpróbának kellett.
- Ez tetszik - dünnyögi. - Mi az igazi foglalkozásod?
Kényelmesen elhelyezkedem a székemen, fölveszem a vizespalackot,
lecsavarom a kupakját.
- Könyveket illusztrálok.
Ettől elkerekedik a szeme, mosolyra késztet.
- Ez király - mondja elismerően.
- Az - bólintok -, korábban grafikai tervezéssel foglalkoztam, de a
rajzolás a szerelmem. Néhány évvel ezelőtt több szempontból változtattam
az életemen, ez a pályámat is érintette. Most elégedett vagyok azzal, amit
csinálok. Magam osztom be az időmet, és azt csinálom, amit szeretek.
- Ez jó életnek tűnik.
Pislogok.
Ez jó életnek tűnik.
Tényleg az lenne?
Jó? Az én életem?
Úgy vélem, a munkám tényleg egy része az életemnek.
- Aha - értek egyet -, azt hiszem, igazad van. És te milyen grátisz
munkákat végzel?
Kortyintok a vízből, közben őt figyelem.
 - Egy kicsit besegítek az ártatlansági programba.
Kihúzom magam ültömben.
- Elítéltek szabadon bocsátásáért dolgozol?
Hangváltásom annyira nyilvánvaló, hogy kifent borotvaként hasít
köztünk a levegőbe.
- Ártatlanokéért - nyomatékosítja-, igen.
- Honnét tudhatod, hogy ártatlanok? - firtatom emelt hangon.
- Áttanulmányozom a periratokat - magyarázza rezzenéstelen
higgadtsággal. - Föltárom, ha nem kétséget kizáró a bizonyítás.
- Nem kétséget kizáró - kóstolgatom a kifejezést.
Úgy marja a nyelvemet, mint a sav.
- Az - jelenti ki magabiztosan. - Nem kétséget kizáró.
- És ha bűnösek? - rebegem.
Előrehajol, farkasszemet néz velem.
- És ha ártatlanok?
Fontolgatom az álláspontját.
- Évezredes vita ez, Taylor. Vajon mi a jobb: ha egy bűnös mászkál
szabadon, vagy ha egy ártatlan tölti rács mögött az eletet olyan
bűncselekményért, amit nem követett el?
Megszólalnék, de torkomon akad a válasz.
- Pontosan ez az! - dől hátra a széken. - Igazságszolgáltatásunk úgy épül
föl, hogy ha valakit szabadságvesztésre ítélnek, az mindenképpen a
legszigorúbb bizonyítási kényszerrel történjen. Néha helytelenül
alkalmazzák.
- Néha pedig futni hagynak olyanokat, akik rászolgáltak, hogy börtönben
sínylődjenek.
Megremeg a hangom, és dühít, hogy elárultam magam neki, meglátta a
lelki sebeimet, kedvére vájkálhat bennük.
 - Igaz - bólint. - Azon fáradozom, hogy a hibás bírói döntések egy részét
helyrehozzák.
- De miért? - csattanok föl türelmetlenül. - Csak van valami ok, egy
meghatározó mozzanat, ami ebbe az irányba terelt.
Végignéz rajtam, görcsös tartásomon, haragosan összeszorított fogamon.
- Miért ne? Újra meg újra akadnak olyanok, akiket igazságtalanul
vádolnak.
- Honnét tudhatod, ha nem voltaijelen, amikor a dolog történt?
Felszegen megvakargatja a tarkóját. Megszólal a telefonja, és
kihasználom a kínálkozó alkalmat a távozásra.
- Hagyom, hogy fölvedd.
Sóhajtva a kezébe veszi a mobilját, végighúzza az ujját a kijelzőn.
- Tanner.
 6. FEJEZET
T T K , és az elmúlt hónapban
mindösszesen nullaszor beszéltem vele. Meghagyja nekem azt a
mozgásteret, amit kimondatlanul igényelek. Megrendeli a kávéját,
köszönetképpen rám mosolyog, amikor kiadom neki, de nem próbál
társalgást kezdeményezni, és már azt sem várja, hogy az asztalánál
szolgáljam ki. A másodperc törtrészéig azt képzeltem, talán megharagudott
rám, de a mosolya most is ugyanolyan barátságos, mint a legelső
találkozásunkkor. Nyilvánvaló, hogy a térfelemen hagyja a labdát. Átengedi
nekem a döntést, hogy akarok-e újra szóba állni vele. A foglalkozása az,
ami, és mindketten nagyon is tisztában vagyunk a ténnyel, hogy ha
egyáltalán ismerni akarom őt, akkor tudomásul kell vennem, mi mellett
kötelezte el magát.
- Miért kerülöd őt?
Hannah kérdésén agyalok, figyelemelterelésként fölveszem Portért, és a
kandúr mogorva képébe bámulok.
- Nem tudom - hazudom.
Hannah azonban átlát a szitán, csöndben várja, hogy átgondoljam a
dolgot.
 Leugrasztom a macskát a kezemből, és mélyet sóhajtok.
- Azt hiszem, érzékenyen érintett, hogy Tripp olyanokat támogat, akik
nem érdemlik meg, olyanokat, mint Miller.
- Ha a téged ért támadás előtt ismerkedsz meg Tripp-pel, hogyan
vélekedtél volna a tevékenységéről?
Próbálok visszaemlékezni arra az időre, amikor az az élmény még nem
árnyékolta be a gondolkodásomat.
- Talán csodálattal? - felelem kérdő hangsúllyal, egyből elbizonytalanítva
saját kijelentésemet, Hannah pedig ismét a folytatást várja, hagyja, hogy
megbirkózzak a gondolataimmal.
- Érzékelem a pozitívumot abban, amit csinál - nyögöm ki az igazságot,
és tovább vívódom -, de nem tudom túltenni magam a tényen, hogy képes
egy olyan ragadozó, erőszakos alak szabadon bocsátásán fáradozni, akinek
igenis fizetnie kellene a cselekedeteiért.
- Az előéletedet tekintve, nem indokolatlan, ha így reagálsz. De hogy
brutálisan őszinte legyek, ez kivetítés. A saját kedvezőtlen tapasztalatodat
erőlteted rá olyasmire, amit valaha nagyra becsültél. Annak alapján, amit
meséltél nekem, úgy tűnik, ezt a férfit fölkavarta a reagálásod, és
megértőbbé tette, nem gondolod?
Elgondolkodom Trippen és az utóbbi hetekben mutatott viselkedésén. Az
eddig velem töltött időben, bár az nem volt sok, egyáltalán nem látszott
ellenségesnek. Kifejezetten körültekintő, figyelmes, tiszteletben tartja azt az
igényemet, hogy időre van szükségem a történtek feldolgozásához, és ehhez
mozgástér is kell.
Hannah abból indul ki, hogy a hallgatás beleegyezés, és lélegzetvételnyi
szünet után folytatja.
- Rendkívül izgalmas, Zoe, hogy érdeklődsz ez iránt a férfi iránt. Ez
óriási előrelépés.
 Zavartan fészkelődők.
- Szerintem csak belemagyarázod.
- Nem. Néhány hónappal ezelőtt saját jószántadból semmi szín alatt nem
ültél volna le egy férfival, hogy kötetlen beszélgetést folytassatok.
Őmellette fesztelenül, voltaképpen biztonságban érzed magad.
- Ez nem elvarázsolt dolog? - hajolok előre, őszintén igénylem
szakavatott okfejtését egy idegen pasiról, aki összezavarta a gondolataimat.
Sóhajt.
- Ugyan, Zoe! Az a célunk ezekkel az ülésekkel, hogy visszatérítsünk
téged abba az életbe, amit kívánsz magadnak. Abba az életbe, amiben jut
hely barátságoknak, párkapcsolatoknak, komoly szándékoknak, szexnek.
Nap mint nap akadályokat küzdesz le, szembenézel hegyként előtted
tornyosuló szorongásaiddal, és túlteszed magad rajtuk. Még mindig
rendszeresen beszélsz Rae-vel?
Eszméletlen a memóriája. Elkottyantok egy apró részletet, ő pedig
gondosan megőrzi azt a jelentéktelen adalékot, készen áll munícióként
elsütni, hogy azzal semlegesítse a sorompókat, amiket magam emelek, ha
kikényszerítenek a komfortzónámból.
- Ja - felelem. - Csak üzenetben, de most vasárnapra hívott, hogy
reggelizzek vele.
- Tökéletes! - Hannah elismerően tárja szét a kezét, azután ismét
összecsapja. - Teljesen érthető, ha egy férfi érdeklődést ébreszt benned. Erre
előbb-utóbb számítani lehetett.
- Mindössze két alkalommal váltottam szót vele, ebből az egyikben
leöntöttem kávéval. Nem mondhatnám, hogy én is érdeklem őt. Csak
barátságos.
Hannah elneveti magát.
 - Nem sok olyan férfit ismerek, aki társalgást folytatna egy számára
érdektelen nővel, miután az lelocsolja kávémaradékkal. Bármi is az
indítéka, akár gyöngéd érzelem, akár más, mi a véleményed róla?
- Jóképű. - Lesütött szemmel nyomkodom a tenyeremet. - Könnyen
beszélgethetnék vele az apró-cseprő eddigi közös emlékeink alapján.
Tulajdonképpen... vonzerő, delejes vonzerő árad belőle.
- Hát akkor beszélgessetek! - biztat Hannah.
Tenyeremmel végigdörzsölőm az arcomat, és felnyögök.
- Mondjuk, hogy beszélgetek vele. Mondjuk, hogy alakul a dolog, és
valami csoda folytán tényleg érdeklem Tripper. Fogalmam sincs, hogyan
irányítsak egy párkapcsolatot.
- Ezt vitatom - ellenkezik Hannah. - Miller előtt egészséges
párkapcsolatokat létesítettél, és utána is fogsz. A téged ért támadás élménye
nyilvánvalóan befolyásolni fogja a párkapcsolatokhoz való hozzáállásodat,
de a kulcs az őszinteség. Ahogy kezd kibontakozni a kapcsolatotok,
megmagyarázod neki a korlátáidat, és azt, hogy lassan haladhattok. Ha
komolyan vesz, meg fog érteni.
- A történtek után nem tudok irányítani.
- Persze hogy nem. - Behunyja a szemét, majd újra kinyitja. - De azt
megmondhatod, hogy neked valószínűleg lassúbb tempó felel meg, mint
amihez hozzászokott. Hangsúlyozd, hogy egyelőre korlátáid vannak. Okos
férfi, fogékony a jelzéseidre. Nem kell hazudnod, Zoe, csak annyi igazságot
ossz meg vele, amennyire kész vagy. Ha olyasmibe bocsátkozik, amiről
nem tudsz fesztelenül beszélgetni, mondd meg neki!
- Félek! - bukik ki belőlem hangosan.
- Azzal nincs semmi baj, nem jelenti azt, hogy el kell rejtőznöd valami
jónak, sőt nagyszerűnek ígérkező elől. Ne riadj vissza a megérdemelt
boldogságtól, Zoe!
 Hagyom, hogy csönd telepedjen ránk.
- Újra beszélsz vele? - töri meg a némaságot suttogva föltett kérdésével
Hannah.
Nyelek egyet, fölnézek rá.
- Talán.

Néhány nap múlva Tripp a szokott helyén ül, a laptopja a térdén, a szeme
a képernyőn. Megint a homlokát ráncolja, ott a koncentrálást jelző mély
barázda, amitől még komolyabb, még imponálóbb. A hárommal odébb lévő
asztalt törölgetem, közben leplezetlenül őt bámulom. Annyira a munkájába
merül, hogy nem veszi észre, így nyugodtan folytathatom.
Negyvenhez közeledve is megőrzi fiatalos könnyedségét, cseppet sem
zavartatja magát attól, hogy mindinkább középkorúnak számít. Tripp
Tanner szépen öregszik. Igaz, a szeme sarkában szarkalábak gyülekeznek, a
szája szögleténél halvány vonalak jelentek meg, mintegy a gyakori
mosolygás mellékhatásaként. A nők vagyonokat fizetnek az ilyen ráncok
kisimításáért, ő viszont kitüntetés gyanánt viseli őket, és jól is állnak neki.
A zakóját a mellette lévő székre dobta, napbarnított karján kidagadnak az
izmok, valahányszor megmozdul. Itt egy kis hajlítás, ahogy előregörnyeszti
a vállát. Gépeléstől megerőltetett kezén lüktetnek az erek, amikor ökölbe
szorítja, hogy pihentesse. A mandzsettája alól tetkó kandikál ki, és közelebb
lépve meregetem a szemem, hogy jobban lássam a bőrén elszórt kis
madárrajt. A különféle szárnytartásban megörökített madarak az alkarja
tenyér felőli oldalának közepéig sorakoznak. Bal kezén nem visel
jegygyűrűt, az ujjai hosszúak, erőteljesek, ujjperceitől jól kirajzolódó vénák
futnak a csuklójáig és tovább.
Megdörzsölgeti a szemét, ásít, jobbra-balra hajlítja a nyakát.
Még az ásítás is jól áll neki.
 Lövésem sincs, miként lehetséges ez, Tripp Tannernél mégis működik.
Ahogy széles tenyerét az arcára tapasztja, orrát- száját eltakarja, közben
behunyja a szemét. Az ásítás végén halk nyikkanást hallat, ökölbe szorítja a
kezét, majd elhúzza, kinyílik a szeme, végigsiklik a tekintete a kávézón.
Szokatlan árnyalatú szeme elcsípi bámulásomat, gyorsan elkapom onnét
a fejemet, és újra letörölgetem az asztalt, aminek a tisztogatásával az elmúlt
tíz percben foglalkoztam.
Amint kellően biztos vagyok abban, hogy sikerült magamhoz térnem az
iménti lebukás után, óvatosan rásandítok. Az előbb szíveskedett ugyan
elfordulni dermedt megszégyenülésemtől, de szája sarkában továbbra is
szelíd mosoly bujkál, így egyrészt magamban káromkodom egyet, másrészt
csodálom a tapintatosságát.
Kihúzom magam, és mély lélegzetet veszek. Először nem reagál a
közeledtemre, csak akkor emeli föl a fejét, és üdvözöl, amikor közvetlenül
előtte megállók.
- Leülhetek? - kérdezem kissé tétova hangon.
- Parancsolj! - int a vele szembeni székre, és lecsukja a laptopját, hogy
osztatlanul nekem szentelje a figyelmét.
- Félszeg alak vagyok - jegyzem meg bocsánatkérően.
- Ahogy az igazán érdekes emberek mindegyike.
Kicsit elmosolyodom, ég az arcom zavaromban.
- A foglalkozásoddal kapcsolatban fölmerült... egy s más, amire én
személyes okokból... elég bénán reagáltam.
Előrehajol ültében, a laptopját az asztalra csúsztatja.
- Ugyan már, az őszinte reagálásért nem kell elnézést kérni. Nekem
igazán elhiheted, Taylor, hogy a válaszod még szelíd volt azokhoz képest,
amiket eddig tapasztaltam. Nem muszáj egyetértened a munkámmal, attól
még nyugodtan... barátkozhatunk.
 - Nem tősgyökeres New York-i vagy - jegyzem meg, hogy eltereljem a
társalgást a kettőnk közötti kapcsolat feszélyező és szükségtelen témájáról.
- Igaz - ismeri el. - A legkülönbözőbb helyeken nőttem fel. A szüleim
kiskoromban szétmentek, és megosztoztak a felügyeletemen. Apám
jóformán egész életében New Yorkban lakott, anyám viszont rengeteget
költözködött. Nemrégiben néhány évig Londonban is dolgoztam.
- Testvérek?
A fejét rázza.
- Egyke vagyok.
- Akárcsak én.
- Te hová valósi vagy?
Az arcomat fürkészi, hunyorítva tanulmányozza vonásaimat.
Igazgatom a kötényemet a térdemen, megköszörülöm a torkomat.
- Charlottesville- be - felelem. - Pár éve a levegőváltozás kedvéért
költöztem ide.
Tekintete selymes barna hajpászmáimra siklik, amik valahogy
kiszabadultak a lófarokból.
- Ott is laktam egy darabig. - A szemembe néz, szolid, zárt ajkú mosolyát
elismerően ragyogtatja rám. - Zöld a szemed - állapítja meg mintegy
mellékesen.
- A tiéd különös árnyalatú kék, olykor szürkés. Talán acélszürke?
Visszafogott mosolya széles vigyorba megy át, egy másodpercre kivillan
a fogsora. Tetszik neki, hogy észreveszek ilyesmit. Hogy elég alaposan
megnéztem magamnak, és céltudatosan az emlékezetembe véstem valami rá
vonatkozót.
- A szabad idődet mivel szoktad tölteni, Taylor?
Enne! kínosabb kérdést föl sem tehetett volna.
Kerülöm az emberekkel való érintkezést.
 Valaki másnak tettetem magam.
- Olvasok - válaszolom a fentiek helyett. - Ami azt illeti, épp most léptem
be egy könyvklubba. Mivel egyedül költöztem ide, eddig nem sok
alkalmam nyílt ismerkedésre, barátkozásra- magyarázom. - Mint már
mondtam, nem kicsit félszeg vagyok. Ismeretségeket kössek,
kitárulkozzak? A gondolattól is kiütést kapok. - Megdöbbenek a saját
őszinteségemtől, de nem annyira, hogy elnémuljak. - Otthonülős fajta
vagyok, tökéletesen megelégszem azzal, ha a munkámba merülhetek, és jut
időm a macskámra. Potterre is.
- Potterre? Csak nem Harry Potterről nevezted el?
- De - kuncogok. - Súlyos Harry Potter-függő vagyok.
- Én viszont nem olvastam a könyveket, még a filmeket sem láttam.
Leesik az állam.
- Micsoda? Az meg hogy lehet?
Könnyed vállrándítás kíséretében nevet.
- Sok az elfoglaltságom, a legutóbbi ideig rendszeresen túlóráztam, a
mozizás nem igazán élvezett elsőbbséget.
Huncutkodva hunyorítok rá.
- Logikus... Szóval amikor épp nem kávét borítanak rád a törzshelyeden,
mihez kezdesz magaddal?
- Bénának fogsz tartani.
Nem bírom megállni, kitör belőlem a nevetés.
- Pont most utaltam rá, hogy a Harry Pottert szoktam nézni a
macskámmal.
Jön a fullos vigyor. Rövid kacaj is kíséri.
- Én meg a fejben baseballozásra cuppantam rá.
Pislogok.
- Tényleg bénának tartasz - kuncog elnémulásomon.
 - Dehogy! - vágom rá. - Csak azt hittem, ilyen nincs is, csak a filmesek
találták ki.
Hahotája úgy bezengi a kávézót, hogy fejek fordulnak felénk. Mélyről
jövő, öblös hang, csupa elégedettség, némi reszelősség vegyül bele.
- Akkor mindketten súlyosan függők vagyunk - jelentem ki, miután
lecseng a kacagása.
- Súlyosan függők - ért egyet.
A következő húsz percet önfeledt társalgásba merülve töltjük, Tripp
megpróbálja elmagyarázni, hogyan történik a fejben baseballozás, de
beletörik a bicskája. Teljes kudarc. Mégis újra nekiveselkedik, nem
hajlandó föladni a reményt, hogy végül megérteti velem.
- Vissza kell mennem dolgozni - motyogom, ahogy társalgásunk kezd
megfenekleni.
Sajnálkozva bólogat, tekintete az arcomat pásztázza.
- Ez jólesett.
- Nekem is - állok föl mosolyogva.
- Szia, Taylor!
Utolsó csalónak érzem magam. Hazugnak. Szélhámosnak. Bármennyire
igyekszem azonosulni a Taylor névvel, az az igazság, hogy tátongó
szakadék választ el tőle. Hannah szeretné azt hinni, hogy az igazi énem,
maga Zoe áttörhet az álcafalon, amit azért emeltem, hogy megbirkózzak a
fájdalmammal.
Teszek egy lépést, majd visszafordulok.
- A barátaimnak Zé vagyok. - Fölvonja sötét szemöldökét. - Az
előzményéről egyelőre nem beszélnék.
Fenntartás nélkül elfogadja a magyarázatomat.
- További kellemes napot, Zé!
 Nem vonok le elhamarkodott következtetéseket abból, hogy teljesen
föloldódtam vele, mert az igazi nevemet használom. A múlt belopózik
lelkem repedésein, úgyszólván a felhatalmazásommal.
Fölemelem a kezem, búcsút intek, elindulok, és ügyet sem vetek Rake
vizsla tekintetére, ahogy visszatérek a kávéfőző mögé.
- Tíz perce lejárt a műszakod, Swiftykém.
A karórámra pillantok.
- Jaj, bocs, Rake! Szívesen itt maradok, bepótolom, amit mulasztottam.
Rake elmosolyodik.
- Sosem szoktál szünetet kivenni, kedvesem, úgyhogy ezt most örömmel
láttam. Eredj haza, élvezd ki az estédet!
 7. FEJEZET
-S ?
Tripp a kezében tartott kemény fedelű kötetről rám emeli a tekintetét,
nyílt, barátságos arccal fogadja felbukkanásomat.
- A vasárnap szent - szögezi le, és csippent a szemével. - Majdnem
minden vasárnap itt vagyok, de eddig nem láttalak ebben a műszakban.
Lepillantok a kezemben tartott kötényre.
- Mya, a reggeles nem tudott bejönni, és Rake szólt, hogy segítsek be a
délelőtti csúcsforgalomban. - Mozdulok, hogy visszatérjek a pulthoz. -
Rátöltsek?
A fejét rázza.
- Kösz, galambom, nem kérek.
Galambom. Nem Taylor. Még csak nem is Zé. Galambom.
Nem győzők pislogni. A becézés megdöbbent, ugyanakkor nagyon
jólesik. Tempót parancsolok a lábamnak, zavartan botorkálok a műanyag
padlón, egyszersmind örömmámorosan attól, amilyen érzéseket Tripp
ébreszt bennem.
- Zé! - szól utánam, erre megállók, és hátraperdülök, hogy ránézzek.
- Meg sem kérdezted, mit olvasok.
 Óvatos mosoly terül az arcomra.
- Tényleg, Tripp, mit olvasol?
Fölmutatja a könyvet, a borítón díszelgő címre sandít - Hány Potter és az
azkabani fogoly -, én pedig vele együtt heherészek, nem bírom megállni.
- Légy szíves, nyugtass meg, hogy elolvastad az első két kötetet, mielőtt
belefogtál a harmadikba!
Mutatóujját a lapok közé dugja, becsukja a kötetet, és az ölébe fekteti.
- El.
Csücsörítek, meglepetten szalad föl a szemöldököm.
- Le vagyok nyűgözve.
Valahogy megfog, ha egy férfi olvas. Amikor könyvet szorongat, minden
figyelme a kezében tartott világra irányul. Tudja, hogyan kell álmodni,
elképzelni a lehetetlent. Ez hihetetlenül vonzó.
- Épp azon gondolkodtam, vajon nincs-e kedved belépni a
könyvklubomba - folytatja a csevegést.
- Könyvklubhoz csatlakoztál? - adok hangot kétkedésemnek.
Elgondolkodva billenti oldalra a fejét.
- Úgy áll a helyzet, hogy momentán egy személyben alkotom a csoportot,
de társat keresek, ha téged érdekel a dolog. Az első taggyűlésünk ma lesz,
pontosan... hánykor végzel itt?
Elnevetem magam.
- Ebédidőben.
- Tehát az első taggyűlésünk ma pontosan ebédidőben kezdődik. Várj! -
tartja föl a tenyerét. - Olvastad az első három Harry Pottert? - Kihívóan
vonja föl sötét szemöldökét. - Ma azt tárgyaljuk ki.
- Hát tudod - vigyorodom el -, azt hiszem, olvastam.
- Jól van, akkor természetesen örömmel látunk sorainkban, köszönöm az
érdeklődést! Alig várom, hogy kezdjünk.
 Fejcsóválva fordulok el, és a pulthoz megyek.
- Csak nincs valami baj? - tudakolja Rake. - Mosolyogsz, de értetlenül
ráncolod a homlokodat.
- Hogy? - pillantok föl. - Nem, nincs semmi baj - hessegetem el az
aggodalmát, és áthúzom a fejemen a kötény nyakpántját.
- Hamarosan halloween, lélekben fölkészültél a sütőtökpite-
fűszerkeverékre? - viccelődik, és undorodva fintorgok.
- Még mindig nem bocsátottam meg, hogy engedményt tettél a
tömegízlésnek. Förtelmes az a cucc - fanyalgok.
- Nem is olyan rossz az, Swifty.
Olyan megrökönyödve nézek rá, hogy hahotára fakad.
- Igazad van, kurvára undorító. De az üzlet az üzlet. A vendég azt kapja,
amit a vendég kíván.
- Ha a halloween előtti időszak nem lenne olyan rohadt hosszú,
tiltakozásul az egész hónapot kivenném.
Ezzel újabb gurgulázó nevetést váltok ki.
- Annyi szabadságot nem adhatok. Akkor ki mentene meg attól, hogy
folyton A Nagy Ő legújabb adásának ismertetését hallgassam Mya
előadásában?
Magamban mosolygok, közben jár a kezem, tej melegítéssel
foglalkozom.
- Mostanáig azt hittem, a kimagasló munkateljesítményemért tartasz meg.
- Azért is. - Ahogy elhalad mellettem, gyöngéden megbök a vállá- val. -
Köszi, hogy ma beugrottál, jövök neked eggyel.
Egy pillanatig rámeredek.
- Nem tartozol semmivel, Rake. Leköteleztél, amikor fölvettél ebbe az
állásba.
Kemény arca megenyhül a szavaimtól.
 - Akkor mondjuk, hogy kvittek vagyunk!
Bólintok, ehhez nincs mit hozzátenni.
Rake tudja, hogy kockázatot vállalt velem. Megszólalni is alig bírtam,
amikor állást keresve betoppantam az üzletbe. Arról végképp fogalmam
sem volt, hogy kell egy tisztességes csésze kávét lefőzni. Nem rettentette
vissza a félszeg csetlés- botlásom, a teljes gyakorlatlanságom. Csak a
szemembe nézett, és helyből fölvett. Talán a szánalom hajtotta, legalábbis
eleinte, de azóta úgyszólván összebarátkoztunk. Azon kevesek közé
tartozik, akik megértik, hogy nem szeretek magamról beszélni, vagy talán
jobban elfogadja, hogy inkább nem tárulkozom ki. Nem szokott faggatni,
nem erőlteti tovább a társalgást, mint amennyire számomra kellemes. Veszi
az adást, és baromira imádom ezért.

- Köszi, hogy délelőtt besegítettél, kedvesem! Mya most már fél órán
belül várható, nyugodtan fájrontot csinálhatsz.
- Persze - felelem a pult törölgetése közben föl sem nézve. - Csak még
főzök kávét Trippnek meg magamnak.
Rake egy másodpercre megdermed, de úgy teszek, mintha a
meghökkenése elkerülné a figyelmemet.
- Eredj, ülj csak le, majd én megfőzöm és kiviszem!
- Nem kell - rázom a fejemet. - Én tudom, hogyan szereti.
Rake tekintete oldalról az arcomba fúródik, de rá sem hederítek, a
feladatomra, Tripp presszókávéjára összpontosítok.
Közeledtemre Tripp összecsukja a kezében tartott telefont, zsebre dugja,
és osztatlanul nekem szenteli a figyelmét.
- Köszönöm! - veszi el a feléje nyújtott kávét.
- Kiolvastad a könyvet? - foglalok helyet vele szemben, és kortyolok a
jegeskávémból.
 - Ejha, feketén. Kemény! - cukkol. - Igen, kiolvastam, láthatod, hogy
könnybe lábadt a szemem.
Szótlanul ülök, hirtelen elbizonytalanodtam, magam sem tudom, miért
fogadtam el Tripp ajánlatát.
Ez most randi? Randi előfutára? És ami még fontosabb kérdés: vajon
annak remélem-e?
- Hiszel a varázslatban, galambom? - fogja halkabbra a hangját,
szavainak finom suttogása teljesen megragadja a figyelmemet, és minden
erőfeszítés nélkül kirekeszti az önbizalomhiányomat.
Már megint így hívott. Galambom. Fontolgatom, hogy kérdőre vonom
emiatt, de inkább nem, mert félek, mit válaszolna.
- Szeretném, ha valóság lenne - felelem az igazsághoz híven. - Az illúzió.
A lehetetlen. A rendkívüli. El tudod képzelni? - kérdezem izgatottan,
örömömben remény és csodálat szikrái villognak.
Reagálásomra fölkapja a fejét, arcának barázdáit elmélyíti a széles
mosoly.
- Te hiszel benne? - faggatom. - A varázslatban.
Kortyol a kávéjából, a csésze pereme fölött néz rám. Nem sieti el a
válaszadást, átgondolja a szavait, mielőtt szabadon ereszti őket.
- Bénának fogsz tartani - vigyorodik el, és az asztalra, a könyve mellé
teszi a csészét.
Nagy a keze. Nem visszataszítóan nagy, csak épp annyira, hogy ordít róla
az erő, a férfiasság. Az a fajta kéz, ami alighanem kérges, mert Tripp nem
fél a fizikai munkától, az a fajta, ami egyszerre érdes és bársonyos, amikor
az ember bőréhez ér, a szenvedély gyöngéd kínja rejlik tapintása mögött.
- Nem foglak - tiltakozom, bosszant, hogy szemlátomást ilyen kevésre
becsül, és ilyen keveset képzel a róla alkotott véleményemről.
 - Én hiszek a varázslatban - vallja be oldalra hajtott fejjel, tekintete szünet
nélkül az arcomon barangol. - De nem úgy, ahogy a könyvben olvasható -
int a kávéja fölött a becsukott, kemény fedelű kötetre. - Az életben látom a
varázslatot. Úgy vélem, varázslat az eső illata és a bőrünket melengető
napsütés. Szerintem varázslat a nevetés hangja és a könnyek íze, amiket
valaki más bőréről szárítgatunk föl. Új barátok felfedezése - vigyorog rám. -
Az, amikor beleszeretünk valakibe, az első csókok, a kávé aromája, amikor
először halljuk fölcsendülni a legújabb kedvenc számunkat, aztán könyvek,
filmek... - vált a hangja elégedett sóhajra, és előrehajol, hogy biztosan
közelebb kerüljünk egymáshoz. - Csupa varázslat a világ, Zé. Nem is
nagyon kell keresni, hogy megtaláljuk. - Kifejezéstelen arccal meredek rá. -
Nincs szükség teszlek süvegre, bűbájos pálcasuhintásra, elvarázsolt
kastélyra, csak ki kell nyitnod a szemedet, galambom. A varázslat, ami után
kutatsz, baromira körülvesz, könyörög, hogy lásd meg.
Nem találok szavakat. Többször is próbálok megszólalni, de kudarcot
vallók, kinyitom a számat, majd újra becsukom.
- Amikor legelőször pillantasz meg valakit - suttogja Tripp. - A
másodperc, amikor rálel a szemed, és a szíved vágtázni kezd a
mellkasodban. - Rám szegezi a tekintetét, elmélyült figyelme felém irányul.
- A pillanat, amikor eltűnik a világ, és bármit megadnál, hogy az a másik
meglásson téged, szóljon hozzád... Az bizony - hajol közelebb, egy
szemvillanásnyi időre végighúzza a fogait az alsó ajkán - mind-mind
varázslat. A legjava, szemernyi illúzió sincs benne. Baromira valóságos.
Ég a szemem. Csípik a könnyek, pislognom kell.
- Irigylem a látásmódodat - nyögöm ki, és lenyelem a torkomban
kaparászó zsilettpengéket.
- Ha nem húzódoznál a világtól, meglátnád, hogy az is pont így lát téged.
Rendkívüli vagy, Zé. Már-már azt hiszem, hogy illúzió.
 Erre elnevetem magam, pirulás kúszik föl a nyakamon, tűzforró, esküdni
mernék, hogy Tripp fölcsapódó lángokat lát.
- Aligha. Az életem távolról sem bűbájos, én sem vagyok az. Kísértet
vagyok, Tripp. Nekem így tetszik.
Olyan hosszasan vizslat, hogy feszengve fészkelődők a széken.
Köhécselek, megköszörülöm a torkomat, várom, hogy mondjon már
valamit.
- Nem hiszem - szólal meg végül. - Szerintem kínoz téged valami, és
fájdalmadban fordítasz hátat mindannak a szépnek, amit a világ kínál. De
még így rejtőzködve is harsányabb jelenség vagy, mint bárki más, akivel
eddig találkoztam. Úgy látszik, nem tudlak figyelmen kívül hagyni,
galambom. Nem mintha nagyon próbálkoznék vele - fejezi be gyöngéden.
Nem kapok levegőt. Olyan erővel hatnak rám a szavai, akár egy
fojtófogás, a nyakamat szorítják, belefullasztanak a szépségükbe. Forró az
arcom, zavaromban tutira elvörösödtem. Lehorgasztom a fejem, próbálom
visszanyerni a normális arcszínemet. Festett gesztenyebarna hajtincseim
lehullanak, védőfüggönyt képeznek fürkész tekintetétől.
- Nincs bennem semmi különös- nyögöm ki, de ellenvetésem alig
hallható. - Hidd el, inkább rontás vagyok, semmint bűbáj.
- Szívesebben hiszek a saját megítélésemnek - vitatkozik. - Az ember
alapvetően gyarló, hajlamos a legrosszabbat látni saját magában, nem pedig
azt, ami valójában.
Teljesen magával ragad. Megfog az, amit mond, az, ahogyan mondja, a
hangjából kicsendülő hit. Lenyűgöz.
- Szívesebben látjuk magunkban azt, amit előnytelennek ítélünk. Így
aztán nem lepődünk meg, ha mások kedvezőtlen véleményt alkotnak
rólunk. Te kísértetet látsz, rontást, én meg baromira egy angyalt, Zé. Fény
és árnyék viaskodik az uralomért. Az önmarcangolás szelleme erős benned,
de a fény a lelkedben, az igazán hatalmas. Bárcsak ne hagynád, hogy a
válladra telepedett kisördög tévútra terelje az önértékelésedet!
Kihúzom a papírpohárból a szívószálat, aztán visszanyomom. Egyre ezt a
műveletet ismételgetem, közben Tripp tekintete perzseli az arcomat.
- Nem ismersz.
- Nem annyira, amennyire szeretnélek ismerni, legalábbis egyelőre nem.
Viszont jó megfigyelő lévén, látom, amit elrejteni próbálsz. Látom a
fájdalmat a mosolyodban, az óvatosságot, amivel a világot szemléled.
Hallgatok. Nehogy barátságtalanul viselkedjek. Legalább szándékosan
ne. Ez muszájból alakult így. Igazából nem tudom, mit mondjak, illetve
hogyan mondjam. Most vajon köszönjem meg neki, hogy ilyen pozitív
képet fest rólam, amit őszintén szólva, egyáltalán meg sem érdemiek?
Cáfoljam az állításait? Győzzem meg, hogy nekem van igazam?
Érzékelem az igazságot a szavaiban. Az emberek tényleg mindig a
legrosszabbat akarják látni magukban, bármennyire igyekszik a
környezetük jobb belátásra bírni őket. Tényleg szomorú, mekkora
erőbedobással súlyosbítjuk saját önbizalomhiányunkat, romboljuk lépten-
nyomon a magunkba vetett hitet.
- Mi a helyzet a varázserővel? - szakít ki gondolataimból Tripp, és
visszazökkent a jelen pillanatba. - Ha rendelkezhetnél ilyesmivel, mifélét
szeretnél? Eláruljam, hogy én mit? - folytatja anélkül, hogy egyáltalán
lehetőséget hagyna nekem a válaszra. - A gondolatolvasást. Hogy
kideríthessem, mit forgatsz abban a szép kis fejedben.
- Én azt szeretném, ha meg tudnám változtatni a múltat - vallom be
halkan.
- A múlt megváltoztatása nincs baromira összeütközésben a jövővel?
Nem arra szoktak hivatkozni, hogy a jövőt non változtathatjuk meg? így
aminek a megváltoztatásáért körömszakadtáig küzdesz, végül mégis
bekövetkezik.
Elmerengek a szavain, és a megbánás tüze lyukat éget a gyomromba.
- Ezt nem hiszem el - ellenkezem erőtlenül. - Nem akarom elhinni, hogy
az életemnek mindenképpen így kellett alakulnia.
Jól megfontolja a szavait, látom a szemében a vívódást, a belső
küzdelmet, amit önmagával folytat, ahogy igyekszik eldönteni, hangot
adjon-e a gondolatainak.
- Figyelj, Taylor, ha a múlt megváltoztatásáról fantáziálsz, attól az még
nem fog megtörténni. Nem állítom, hogy tudom, mi okozott neked akkora
fájdalmat, hogy az egész világmindenséggel kívánsz kicseszni, de jobban
hasznosíthatnád az erőfeszítéseidet, ha inkább a jövődet tennéd olyanná,
amilyennek szeretnéd.
Haragudnom kéne rá, mert ezt mondja. Mert elítéli a létfontosságú
döntéseimet. Sőt, talán haragudni akarok rá. Talán elítélve akarom érezni
magam, hogy ennek ürügyén eltaszíthassam ezt az embert.
- Én rühelleném, ha olvasni tudnék mások gondolataiban - váltok hirtelen
témát, eszem ágában sincs mentegetőzni. - Elborzaszt a lehetőség, hogy
kihallgassam, mi jár a fejükben rólam.
- Ismétlem: másokra vetíted ki a saját elmarasztaló önértékelésedet.
Honnét veszed, hogy bárki is rémségeket gondol rólad? Mit szólnál hozzá,
ha azt hallanád, hogy valaki szépnek, érdekesnek tart, és az illető már hetek
óta abban reménykedik, hogy leülsz vele, lehetőséget adsz neki, hogy
megismerhessen?
- Szívesen megvárom, hogy ezt személyesen közölje velem, elvégre,
hogy jövök én ahhoz, hogy befurakodjak a bizalmas gondolataiba, mielőtt
hajlandó elárulni őket nekem?
 Erre elmosolyodik, istenigazából, kivillan a fogsora, halk nevetés is kíséri
a gesztust.
- Hát, ha ez a helyzet, szépnek tartalak - suttogja. - És izgalmasnak.
Kizárólag azzal a szándékkal jöttem ebbe a kávézóba, hogy leülj velem, és
megismerhesselek. Tetszel nekem, galambom. Nagyon tetszel.
 8. FEJEZET
MAJDNEM ÖT ÉVVEL KORÁBBAN

-N , ZÉ! - T . - Ne nyomasd ezt a bulifóbiás műsort!

Én is morcos arcot vágok.
- Hogyhogy bulifóbiás? Úgy csinálsz, mintha egyáltalán nem járnék
szórakozni.
Leteszi a barna ceruzát, felém fordul, provokálóan vonja föl félig
átrajzolt szemöldökét.
- De hát nem iszol...
- Sosem szoktam inni - szakítom félbe színpadiasán égnek emelt
tekintettel.
- Úgy öltözöl, mint egy zárdaszűz - vagdalkozik tovább. Lepillantok
farmer- pulóver szettemre, és a homlokomat ráncolom.
- Mi bajod a szerelésemmel?
- Semmi - dohog. - Amennyiben ötven múltai, és anyád barinőivel
indulsz borozni.
Szürke felsőmet igazgatom. Puha anyagú, mandzsettás ujjú, a
nyakkivágásnál selyemmasnival megkötve.
 - Ez csinos.
- Buliba megyünk - morogja. - Ott dögösen kell kinézned, nem csinosan.
- Nem értem. Miért kellene dögösen kinéznem? Senkit se akarok
elkápráztatni. Kényelmesen akarom érezni magam.
Visszafordul a tükörhöz, újra megtámadja a szemöldökét.
- Csak azért, mert jut neked rendszeres dugás, még nem tilos nemi
figyelmet ébresztened.
- Brady biztos odáig lesz a megtiszteltetéstől, hogy most már nemes
egyszerűséggel a rendszeres dugásomnak, nem pedig a pasimnak minősül.
Rám nevet.
- Te is tudod, hogy értettem, ne lovagolj a szavakon! Csak... mit tudom
én... kapj ki valamit a szekrényemből, hogy úgy nézz ki, mint aki tényleg
szeretné megünnepelni a szülinapomat.
- Az agyamra mész - sóhajtom. - Kénytelen leszek föl frissíteni a baráti
körömet - indulok méltatlankodva a ruhásszekrényéhez.
Miután kiszállok a taxiból, igazgatom magamon Tash ruciját.
- Állj már le! - legyint a kezemre. - Istenien nézel ki, hagyd abba a
parázást!
A lila anyag a szoros derékrésztől pörgős szoknyává bővül. A szél
megcsiklandozza a combomat, magamban zsörtölődve szorítom le a
szoknyát. Még az a szerencse, hogy a felsőrészt nem kell folyton
húzkodnom, mert ujjatlan ugyan, de nyaknál van összefogva, a mellemet
teljesen eltakarja.
Az ajtónál fölmutatjuk a személyinket, a biztonsági őr jóformán ránk se
néz, egy intéssel betessékel.
Odabent bömböl a zene, a basszus kérlelhetetlen, idegesítő ütemben
dübög a dobhártyámon. Úgy kell befurakodnunk a szorosan egymáshoz
préselődött testek közé, libasorban nyomulunk a bárpult felé, ki-ki
belekapaszkodik az előtte haladóba.
- Töményét? - kérdezi Ella, Tash nővére, és tekintete végigsiklik kis
csoportunkon.
- Kólát zöldcitrommal - mosolygok félszegen.
Ella nem hoz kínos helyzetbe, minden hűhó nélkül fogadja el, hogy
vonakodom a szesztől. Mobilt elő, a mosolygó arcokra irányítom a kamerát,
a többiek közben az ajkukhoz emelik a stampedlit. Mutatóujjam a
képernyőt ütögeti, sorra lekapom hirtelen hátradöntött fejüket, az arcukon
átsuhanó grimaszt, amikor a kupicányi alkohol végigperzseli a torkukat.
- Jesszus, bakker, ez nagyon durva! - krákogja Ella, és keze fejével
törölgeti a száját.
- Hölgyeim!
Férfiak bandája közeledik, kezükben pohár, arcukon hanyag mosoly, a
szemük kifejezetten üveges.
Tash szokás szerint bedobja ragyogó mosolyát, és csípőre teszi a kezét,
ahogy előrehajol köszönni. Barátnőm mesterfokra fejlesztette a kacérkodást
a kifejező testbeszédével, a doromboló hanghordozásával, a tekintetével.
Kész szakértő a témában.
Feltűnés nélkül félrehúzódom, hagyom ügyeskedni a srácokat, akik végül
italt rendelnek nagyon is készséges barátnőimnek.
- Odanézz, hogy kidüllesztik a mellüket! - A beszélő lehelete
megcsiklandozza a fülemet. Megdöbbenek, mert nem vettem észre az illető
közeledését, és gyorsan odébb lépek. - Baromira igyekeznek jó benyomást
kelteni. Illegetik- billegetik magukat, vazze, akár a pávák.
Nevetek a helyzetértékelésén, mert alapvetően igazat adok neki. A lányok
nyújtogatják a nyakukat, erősen homorítanak, hogy hangsúlyozzák
mellbőségüket.
 - Miller vagyok - nyújtja a kezét a férfi.
- Zoe- helyezem a jobbjába az enyémet, röviden megrázom, majd
elengedem.
Mivel a barátainkat figyelve elfordítja a fejét, csak profilból látom, de ez
pont elegendő, hogy jócskán megigézzen a szépsége. Kész fotómodell.
Markáns állát a világ legjobban fizetett topmodelljei is megirigyelhetnék,
némi halvány borostaárnyék az egyedüli tökéletlensége, mármint, ha ez
egyáltalán annak nevezhető, mert a vonzerejét tekintve inkább hozzáad a
hatáshoz, mint elvesz belőle. Telt ajka, mármint a szó szoros értelmében
telt, annyira párnás, olyan túljátszott csücsörítésként dudorodik ki, amilyet a
nők manapság injekciók segítségével szoktak elérni. Jó fél fejjel magasabb
nálam, borotvált, napbarnított arcú.
Zavarba jövök saját bámészkodásomtól, lesütöm a szememet, bár nem
valószínű, hogy észrevette, hiszen azzal van elfoglalva, hogy a barátait lesi,
és jót derül rajtuk.
- Meghívhatlak valamire? - néz végre rám, és a tekintete arra kényszerít,
hogy egy lépést hátráljak.
Kiráz a hideg. Nem tudom, mi ez, nevezzük hatodik érzéknek, de a
szeme csillogása a legkevésbé sem ébreszt bennem vonzalmat. A
rosszindulat két csokoládébarna tava tekint rám, hanyagul könnyed
természetet tükröz, figyelme nem annyira fesztelen, mint inkább alattomos.
- Oöö... kösz, nem kérek többet - emelem föl félszeg mosollyal a még
majdnem teli kólás poharamat, és elfordulok.
- Csak egy pohárral - unszol, és közelebb húzódik a testemhez.
Ellához oldalazok, a fejemet rázom.
- Tényleg nem kell, de köszönöm a kínálást!
Ella a beszélgetéséről rám irányítja a figyelmet, belém karol.
- Minden tuti?
 Hevesen bólogatok.
- Naná!
- Italfronton mi a helyzet? - Búcsút int a fiúnak, akivel addig csevegett,
hogy osztatlanul nekem szentelhesse a figyelmét.
- Még teli - mosolygok rá.
- Ez a srác halálra untatott - súgja a fülembe, és elnevetem magam.
- Pfuj! A haverjától a hideg futkos a hátamon.
- Attól a dögöstől? - pillant oda a vállam fölött, mire bólintok.
- Épp téged stíröl.
Megreszkírozok egy hátrasandítást, és ahogy a tekintetünk találkozik, a
homlokomat ráncolom. Nem pont stírölésnek nevezném, amit művel.
Inkább valahogy nyugtalanító. Gúnyt érzek benne, a felszín alatt lappangó
ellenséges indulatot, ami szinte perzsel. Bosszantó ez a bámulás, egyszerre
idegesítő és viszolyogtató.
- Ugye, megmondtam? - erősködöm. - Frászt kapok tőle.
Ella vállat von.
- Talán csak berúgott vagy betépett. Az emberek olyankor irtó furán
tudnak viselkedni. Rá se hederíts!
Egy órával később megint érzem a pasit a hátam mögött.
- Mi a bajod?
- Tessék? - öltök műmosolyt, és erőt veszek magamon, hogy a szemébe
tudjak nézni.
- Azt kérdeztem, mi a bajod.
- Nekem? Semmi - rázom a fejemet, kényszeredetten próbálok jó képet
vágni a dologhoz.
- Túl sokat képzelsz magadról. Kezdjük ott, hogy nem is vagy annyira
bombázó.
Összevonom a szemöldökeimet.
 - Mi van? - csattanok föl. - Még véletlenül sem hiszem magam
bombázónak. Csak nem érdekel a téma. Az mióta bún? Van pasim, úgyhogy
őszintén szólva, csak az idődet vesztegeted. Biztosra veszem, hogy egy
rakás érdekesebb és sokkal csinosabb nőt találsz, akivel kedvedre
beszélgethetsz.
A szívéhez kap, mint akit megrázott a hír.
- Minden rendben? - ballag hozzánk Ella, és átfogja a vállamat.
- Idát peeeersze! - kedélyeskedik Miller. - Ez a Zoe épp most világosított
föl, hogy bár ő már foglalt, ne izgassam magam, mert egész biztos találok
beszélgetőpartnernek valami kedves lányt. Ezen a lepratelepen.
Ella mellbe taszítja a férfit, ezzel hátraléptet bennünket.
- Figyelj, seggfej, vágom, hogy bájgúnár létedre szokatlan neked, ha a
csajok nem tartanak rád igényt, de az a nagy hírem, hogy nem minden
nőismerősöd kíván lefeküdni veled. Higgadj le a csába, és keress olyan
puncit, akinek tényleg kellesz
Maga felé fordít, és elhúzza a száját.
- Brrr! Micsoda szemét állat!
A karórámra pillantok.
- Asszem, elpályázok.
- Nyuszikám, alig tíz óra, és Tash szülinapja van. Ne hagyd, hogy egy
görény hazavágja az estédet! - győzköd. - Gyere, táncoljunk, szakadjunk le
erről a seggfejről!
Vonakodva követem.
Egy óra múlva egész testem verejtékben úszik, és talán egy icipici
hálával tartozom Tashnek, aki miatt kénytelen voltam átvedleni a farmer-
pulcsi kombóból. A bárpulthoz lépek. Kérek még egy zöldcitromos kólát, és
fizetés közben hálásan mosolygok a mixerre.
 - Szia! - hallatszik közvetlen közelről, és a görény kölnijének illata
csiklandozza az orrlyukamat. A férfi a hátam mögött áll, elrugaszkodom a
bárpulttól, és megfordulok.
Erélyes mozdulatom valósággal leszakítja a kezét a pult széléről.
Megadóan emeli föl.
- Csak bocsánatot akartam kérni - kezdi engesztelő hangon. - Igaza volt a
barátnődnek, nem vagyok hozzászokva a visszautasításhoz.
Karba tett kézzel, némán biccentve fogadom a bocsánatkérését.
- Indulófélben vagyok, de nem akartam lelépni anélkül, hogy elnézést
kérnék. Mázlista a pasid - teszi hozzá elismerően. Két kézzel megmarkolja
a pult szélér, közelebb hajol, kénytelen vagyok miatta jobban a testem köré
szorítani a karomat. - Kellemes estét, Zoe!
Kivárom, hogy elhúzódjon, kényszeredetten mosolygok.
- Köszönöm! - préselem ki majdhogynem fogcsikorgatva a szót, majd
megkönnyebbülten lélegzek föl, amikor hátralép.
Rám kacsint, ettől kurvára hideglelést kapok, fegyelmeznem kell
magamat, hogy végignézzem a távozását, közben az idegeim egész idő alatt
szikrát hánynak a bőröm alatt.
- Micsoda görény! - dünnyögöm, visszafordulok a poharamhoz, és három
jókora slukkra ledöntöm a tartalmát.
- Az a srác megint kikezdett veled? - nyomul mellém néhány perccel
később Ella, és igyekszik magára vonni a pultos figyelmét.
- Nem - felelem idegesen. - Bocsánatot akart kérni.
- Hmm - biggyeszti le az ajkát. - Ki sem néztem volna belőle.
Abba az irányba pillantok, ahol az imént még láttam a fickót, ahogy a
zsúfolt szórakozóhelyről távozott.
- Én sem.
 Viszonylag csöndben ácsorogva figyeljük a tömeget, közben Ella az italát
szürcsölgeti.
Tash néhány másik lánnyal visszaballag hozzánk, rástartolnak a bárpultra
és a további iszogatásra.
- Jól vágyé - kérdezi Tash.
Pislognom kell, homályosan látok.
- A, szarul érzem magam - panaszkodom, és imbolyog előttem a kép. -
Mintha migrén törne rám.
Megint mond valamit, de ködbe vész a hangja, megrázom a fejemet,
hátha azután jobban hallom. A mozdulattól azonban fölkavarodik a
gyomrom, az orromon át mély lélegzetet veszek, hogy a belsőmet birizgáló
hányingert elfojtsam.
- Hazamegyek.
Fogom a retikülömet, fölemelem a kezemet, búcsút intek.
- Elkísérlek - ajánlkozik Ella, ő is a retiküljéért nyúl, de elkapom a kezét,
nem hagyom.
- Semmi vész, csak elfáradtam - bizonygatom nehezen forgó nyelvvel, a
teremben dübörgő zene azonban elfedi hangom egyenetlenségét.
Indulást parancsolok a lábamnak, óvatosan lépkedve furakodok át a
tömegen. Kicsit forog velem a világ, egy pillanatra megállók, találomra
belekapaszkodom valaki karjába, nehogy elvágódjak.
- Hol a kijárat? - kérdezem tőle, közben a lábamra szegezem a
tekintetemet, nehogy kicsússzon alólam a padló.
Az illető hiába válaszol, zsong a fejem, nem hallom, mit mond.
Előremutat, elengedem a karját, és a jelzett irányba tartok.
Egy erős marok ragadja meg a bicepszemet, próbálom lerázni magamról.
- Eláztál, aranyom - dörmögi a mély hang. - Ideje hazamenni.
 Fölpillantok, hunyorogva igyekszem kivenni az alakját. Nagydarab férfi,
fekete póló feszül a mellkasán. A fülese megreccsen, a férfi előregörnyedve
magyaráz valami olyasfélét, hogy éppen kikísér egy vendéget a helyiségből,
én pedig eközben ismét megpróbálok kiszabadulni a szorításából.
Sikertelenül.
- Egy másodperc, hercegnőm, mindjárt taxiba ültetlek. Aludd ki magad!
Ahogy kilépünk az utcára, friss levegő csap az arcomba, megdermedek,
kihúzom magam. Az orromon át mély lélegzetet veszek, vadul pislogva
igyekszem talpon maradni. Minden egybemosódik körülöttem, már csak
arra vágyom, hogy ágyba bújjak, és száz évig aludjak.
- Hát itt vagy! - úszik mellém egy hang, és a férfi, aki mostanáig állva
tartott - gondolom, biztonsági őr lehet-, közelebb von magához.
- Maga kicsoda?
- A lány pasija - feleli a hang, mire a homlokomat ráncolom, mert a
legkevésbé sem emlékeztet Bradyre. - Zoe, kincsem! - férkőzik a kezembe
egy kéz, belé is kapaszkodom, támasztéknak használom.
- Épp taxiba akartam ültetni, teljesen kikészült - jegyzi meg rosszallóan a
biztonsági őr.
- Ühüm - válaszolja a hang. - A legjobb barátnője szülinapját ünnepelték,
és szokás szerint elfajult az ünneplés.
Fölemelem a fejemet, kettős látásom jóvoltából mindjárt két határozott
arcéi jelenik meg előttem, és hiába akarom elhúzni a kezemet, a férfi erősen
szorít.
- Miller? - hebegem.
- Igen, picim, én vagyok - gügyögi. - Gyere, hazaviszlek! Kösz, haver! -
bocsátja el a védőhálómat. A fejemet ráznám, de a testem nem
engedelmeskedik.
Miller előrevonszol, összeakad a lábam.
 - Ne! - ellenkezem, ám a pániktól a torkomon akad a hangom. - Marad...
Kinyílik egy taxi ajtaja, Miller betuszkol, azután becsusszan mellém.
Sikítani akarok. Kiáltani akarok. Mozdulnom kellene, de mindenem
működésképtelen. Mintha elfelejtettem volna beszélni, a fejem
másodpercről másodpercre ködösebb.
A hang mellettem a sofőrrel beszél, de egy szavukat se hallom. Minden
erőmet összeszedve emelem föl a fejemet, a visszapillantó tükörbe
bámulok, magamban rimánkodom a taxisnak, hogy nézzen rám. Némán
győzködöm, hogy lássa meg könnyes szememet, az arcomra kiült a páni
félelmet, de nem fordul felém, tekintetét az útra szegezi, nem ram, hiába
fohászkodom megmentőmhöz, ha nem hajlandó észrevenni.
- Sss! - csitít a fülemhez hajolva Miller, közben a szoknyám alá nyúl. -
Ne félj, Zoe, vigyázok rád.
Zokogás tör fel a torkomból, de Miller rám tapadó ajka belém fojtja, a
nyelve a számba nyomul, erőtlen próbálkozásom nem tudja megállítani.
Kényszerít. Megfoszt az első szabadságjogomtól, aztán az este folyamán
még sok másiktól. A komiszul lopott csók olyan félelmetes ízt hagy a
számban, hogy hányinger fog el, kézzelfoghatóan kikívánkozik belőlem az
undor. A visszapillantó tükörre szegezem a tekintetemet, és érzem, hogy
Miller a torkomat szorongatja.
- Türtőztesd magad, ribanc! - suttogja olyan halkan a fülembe, hogy saját
öklendezésem zajától alig hallom. - Ne akard, hogy bántsalak!
A nyelve nyálas nyomot hagy a fülcimpámon, sikítani szeretnék, de nem
tudok. Úristen, bárcsak a testem ne ellenem küzdene!
A legrémisztőbb lidércnyomás azonban most a saját életem. A testem
nem engedelmeskedik, a tudatom összevissza csapóiig világosság és köd
között. Magatehetetlenné váltam.
Teljesen.
 Végképp.
Megsemmisítőén.
Tehetetlenné.
Könyörgök, hogy az ajkam megszólaljon, hogy a sofőr halljon.
Szánalmas próbálkozás, hogy megmentsenek, egy vadidegen mentsen meg,
akinek semmi köze hozzam.
Magamra maradtam. És ez a borzalmas felismerés az utolsó emlékem,
azután minden elsötétül, Miller hívatlan szája az enyémre tapad, nyelvének
kíméletlen íze olyan láthatatlan forradást éget az ajkamra, amit egy
örökkévalóságig fogok viselni.
 9. FEJEZET
- JÓ IDEJE NEM AKARTÁL BESZÉLNI ARRÓL AZ ESTÉRŐL - tesz
próbára Hannah.
Fontolgatom a kijelentését, és igazat adok neki. Többnyire minden
erőmmel kerülni igyekszem ennek a bizonyos témának a lényegét.
- Kupán tudnám vágni magam, mert akkor nem hagytam, hogy Ella
hazakísérjen. Pedig tudtam, hogy valami nem gömbölyű. Azt azonban nem
is álmodtam volna, hogy bedrogoztak.
- Zoe... - szólna rám Hannah, de nem hagyom, hogy félbeszakítson.
- Nem fogok visszaesni az önmarcangolásba. Csak néha rettentően
bepipulok magamra, hogy olyan hülyén viselkedtem abban a helyzetben.
- Ezt már kitárgyaltuk - torkol le Hannah. - Pontosan így hat a csekély
mennyiségű GHB, összezavarja az áldozatot, elködösíti az érzékeit.
A helyiség túloldalára, a csupasz falra szegezem a tekintetemet, és
bólintok.
- Pontosan tudta, mi a kellő adag - mormolom. - Ijesztő, nem? Precízen
kiszámította, mennyi kell ahhoz, hogy a számára megfelelő állapotba
hozzon. - Ismét a képernyőre koncentrálok. - Vajon máskor is művelt már
ilyet? - firtatom. - Abból kiindulva, amilyen jól felkészült. Éppen a
szükséges dózist alkalmazta, hogy viszonylag éberen tartson, ugyanakkor
elég engedelmesen ahhoz, hogy kihasználhasson.
Várom Hannah válaszát, de hallgat. Csigalassúsággal vánszorognak a
másodpercek.
- Semmi értelme ezen rágódnod.
A szememet forgatom.
- Na, de ha máskor is elkövette, hogyhogy nincs hivatalos nyoma?
Nyilván egy másik nő is panaszt tett, hogy Miller rátámadt. Ha pedig nem,
miért nem? Akkor elejét vehették volna, hogy... hogy engem is...
- Hagyd abba! - vág közbe szelíd hangon Hannah. - Zoe, ezen töprengeni
semmivel sem jobb, mint az az önvád, amivel közvetlenül a támadás után
gyötörted magad. Semmilyen formában nem fog békességet szerezni neked,
a továbblépésre koncentrálj, ne a múltban merengésre!
- A minap Tripp-pel kávéztam - váltok témát hirtelen, nincs kedvem a
jövőre összpontosítás fontosságáról szóló prédikációját hallgatni. - Saját
könyvklubot indított - kuncogok. - Egyelőre csak kettőnkből áll a tagság,
de... - hallgatok el mosolyogva, nem nagyon tudom, mi mást mondhatnék.
- Szóval említetted neki, hogy szeretsz olvasni?
Bólintok.
- Ő pedig még a Harry Potterbe is belekezdett. Az előző beszélgetésünk
után fogta magát, és elolvasta az első három kötetet. Kész őrület, nem?
- Egyáltalán nem - mosolyog nyájasan Hannah. - Kiszemelt valamit, ami
téged érdekel, és rászánta az idejét, hogy megismerjen téged. Szerintem
tetszel neki.
- Ezt mondta is - motyogom. - Mondta, hogy tetszem neki.
- És te mondtad, hogy ő is neked?
Gyors, kurta mozdulatokkal rázom a fejemet.
 - Nem. Tulajdonkeppen nem tudtam, hogyan mondjam meg. Még most is
meg vagyok szeppenve. Provokált, szemrebbenés nélkül meg- kérdőjelezte
az egész életfelfogásomat. Elvileg haragudnom kellett volna rá, amiért
olyan baromi eltökélten noszogatott, mégsem haragudtam. De hát miért
nem?
- Amikor én noszogatlak, sosem tűnsz mérgesnek.
Sóhajtok.
- Mert veled biztonságban érzem magam. Tudom, hogy a véleményeddel
nem kívánsz pálcát törni felettem.
Figyelem, ahogy a füle mögé simítja a haját, és közben fölszalad a
szemöldöke. Ettől halkan elnevetem magam.
- Azt hiszed, ugyanígy érzem magam Tripp mellett is?
Vállat von.
- Te mondtad ki, nem én. Én csak azt kérem, hogy vedd észre.
- Meséltem a könyvről, amit nemrégiben olvastam?
Hannah hátradől a karosszékben.
- Nem - rázza a fejét.
- A Netflixen ment a belőle készült sorozat. Egy pasiról szól, aki a
könyvesboltban megismerkedik egy nővel, és leskelődni kezd utána.
Pillantásom végigsiklik a kanapé fölötti polcon, keresem a könyvet, hogy
megmutassam neki.
- Láttam a sorozatot - szakítja félbe a fürkészést Hannah, úgyhogy ismét
a számítógép képernyőjére nézek. - Tényleg olvastad a könyvet? - kérdezi,
és hangjából félreérthetetlenül kicsendül a megdöbbenés.
- Igen - vágom rá magabiztosan. - Akadtak pillanatok, amikor le kellett
tennem, de sikerült pánikroham nélkül a végére jutnom. Persze ez talán nem
is olyan nagy dolog - vonok vállat, hirtelen elbizonytalanodom abban, amit
jelezni akartam, vagyis, hogy valóban visszaszereztem-e azt az erőt, amit
újra a magaménak hittem.
- Abban a történetben egy szexuál is ragadozó szerepel. Végig szem előtt
van, de az igazi lénye rejtve marad. Szerintem óriási nagy dolog, hogy nem
borultál ki tőle. Kíváncsi lennék, eredetileg miért jutott eszedbe, hogy
elolvasd a könyvet? Kipróbáltad, mit bírsz?
- A könyvklub miatt - felelem. - Rae javasolta, és nem akartam
kérdéseket provokálni, hogy miért zavar a választása... úgyhogy befaltam.
- Egyszerűen kihagyhattad volna az ajánlatot, átugorhattál volna a
következőre - veti föl Hannah.
Megvonom a vállam, aztán nehézkesen leejtem.
- Azt nem akartam. Szeretem a társaságot, nem akartam kudarcot vallani
úgy, hogy meg sem próbálom.
Az ilyen mozzanatok miatt utálom, hogy a terápiás üléseink Skype-on
zajlanak, nem tudok úgy egy hullámhosszra kerülni Hannah-val, mintha
ugyanabban a helyiségben tartózkodnánk. Nem érzékelem a hangulatát,
csak az arckifejezéséből próbálom megtippelni. Mivel nála higgadtabb
lénnyel még sosem találkoztam, ez a saccolgatosdi egyhén szólva lehetetlen
vállalkozás.
- Lincoln kisasszony, üdv újra a való életben! - ejti ki Hannah a mondatot
olyan büszkeséggel, amilyet még sosem hallottam tőle, és önkéntelenül
elnevetem magam. - Nevethetsz, ameddig csak jólesik - reagál a hangra. -
Akkor is ez az igazság. Nézzenek oda, kiléptél a komfortzónádból, hogy
barátságokat köss, és azon fáradozol, hogy tőled telhetőleg ápold ezeket a
barátságokat. És ez még nem minden, készségesen társalogsz egy férfival,
aki szemlátomást gyöngéd érzelmeket táplál irántad, amelyekben minden
jel szerint osztozol. Soha nem láttalak ennyit mosolyogni. Te boldog vagy,
Zoe.
 Szavai beszivárognak a lelkembe, és igazat adok neki. Tényleg boldog
vagyok, vagy legalábbis pillanatnyilag annak érzem magam.
- Végre ráeszméltél, hogy élsz.
Mosolyra húzódik az ajkam» és a tenyerembe temetem az arcomat, hogy
leplezzem a zavaromat.
- Ne bújj el! - kérlel Hannah. - Rettentő büszke vagyok rád.
- Köszönöm! - rebegem, és az ölembe ejtem a kezemet. - Most hogyan
tovább? - Elillan a mosolyom, őszinte aggodalom áramlik az ereimbe. -
Mármint Tripp-pel - pontosítok. - Nem tölthetjük az egész hátralévő
életünket a Kávékómában, viszont a hideg futkos a hátamon a gondolattól,
hogy kimerészkedjek ebből a védőburokból.
- Azt nem ajánlom, hogy a kapcsolatotok ennyire kezdeti stádiumában
olyan helyzetbe hozd magad, ahol úgy érzed, egyedül maradtál vele. De egy
étteremben, egy parkban, egy moziban... emberek vesznek körül.
- A bárban is emberek vettek körül - suttogom remegő hangon.
- De más közegben, Zoe. Valami olyan helyet gondolj ki, amit
biztonságosnak tartasz. Ha a férfi randira hív, te válaszd meg a helyszínt.
Mindig mindenben te diktáld a tempót!
- Nem fogom elriasztani, ha ilyen, hogy is mondjam, akadékoskodó
vagyok?
Hannah oldalra hajtja a fejét.
- Most barátként szólok hozzád, nem terapeutaként. Ha zavarja az illetőt,
hogy te szabod meg az ütemet, nem érdemes időt pazarolni rá.
- Igaz - bólintok elégedett mosollyal. - Tényleg tetszik nekem a srác.
Nem akarom ezt csak azért elcseszni, mert én el vagyok cseszve.
- Mindannyiunkban hibádzik valami, Zoe. Hidd el, Trippnek is ki fognak
derülni fogyatékosságai.
- A fejben baseballozásról olvasok.
 Tripp arca földerül a hangomtól, felém fordul, hogy a látóterébe kerüljek.
Tényleg jóképű, na. Nem is kicsit. Utánakapják a fejüket a nők,
alaposabban megnézik maguknak, tudatában vannak, hogy egy futó
pillantással nem mérhették föl férfias szépségét. Részemről bármilyen
gyakran látom - márpedig szinte naponta -, a hatása mit sem csökken. Ha
meglátom, eláll a szavam, és a vigyorból ítélve, ami ilyenkor a szeme
sarkáig elönti az arcát, pontosan tudja ezt. Nagyon is tetszik neki.
- És? - biztat folytatásra.
Mellette ülök, nem vele szemben, mint immár hetek óta rendszeresen.
Elgondolkozva csücsörítek.
- Kérdések merültek föl bennem - vallom be. - Az idény kezdetén zajlik a
játékosok kiválasztása, igaz?
- Igaz - erősíti meg.
- Mi a helyzet, ha a bajnoki tabellán egy másik csapat ugyanazt a játékost
szemeli ki, akit te? Hogyan döntitek el, ki kapja meg?
Előrehajol, megpaskolja a térdemet.
- Az idény kezdetén játékosbörzét tartunk.
- Aki nagyon szeretné az illetőt, túllicitálja a többieket - értelmezem a
kifejezést.
- Pontosan - bólint Tripp.
- „Lacikonyhát” játszotok?
Könnyeden megnyomkodja a térdemet, és fölnevet.
- Látom, a szakzsargonból is készültél. Le vagyok nyűgözve.
Széttárom a kezem.
- Miután elolvastál három Harry Pottert, ez igazán a legkevesebb, amit
tehetek.
Ez tetszik neki. Díjazza, hogy észrevettem, nem sajnálja a fáradságot,
mert szeretne jobban megismerni, pláne díjazza, hogy én is ugyanígy álltam
hozzá.
- Igen, a ligámban az úgynevezett lacikonyhás pontrendszert alkalmazzuk
- feleli. - Sajnos online, mert a játszótársaim a legkülönbözőbb helyekről
valók. Pedig remek móka lenne személyesen megtárgyalni a dolgokat.
- Fogadásokat is köttök az idényre?
- Ühüm - dünnyögi. - Ki-ki megkockáztat egy szerény tétet.
Csak most tűnik föl, hogy nem vette 1c a kezét a térdemről, a
farmeromon át is érzem a tenyere melegét. Ösztönösen elhúzódnék,
félretolnám a kezét, de fegyelmezem magam, az agyam igyekszik
eldönteni, utálom-e ezt a közeledést. Megdöbbenésemre nem. A legkevésbé
sem. Sőt, még élvezem is, hogy hozzám nyúl, és ez az egyszerű fizikai
kontaktus egy kis rokonszenvet árul el. Tekintetem a kezére siklik, arra a
helyre vonja a figyelmét, ahol a testünk egymáshoz ér.
- Velem vacsorázol?
Fölsandítok rá, mély lélegzetet veszek, kifújom az idegességet, beszívom
a magabiztosságot, amit érezhetően egyetlen pillantással hozott felszínre
belőlem.
- Örömmel.
- Holnap este? - dünnyögi.
Szó nélkül, egy kurta biccentéssel egyezem bele.
- Érted menjek, vagy...
- Ott találkozzunk! - vágom rá.
- Hm, pompás. Már csak a telefonszámod, e-mailed kell, vagy valami,
ahol utolérhetlek, hogy elküldhessem a tudnivalókat.
Előhúzza a zsebéből a mobilját, feloldja a képernyőt, és átnyújtja a
készüléket.
A kezemben tartott telefonra meredek, a gyomrom liftezik, a
hüvelykujjammal ügyködök a képernyőn. Tripp nevet, amikor visszaadom a
mobilját, és meglátja, hogy a számomat a tőle kapott becenéven mentettem
le.
- Mondtam már, hogy tetszel nekem, galambom?
- Nem - incselkedem vele, és magam is megdöbbenek a könnyedségen,
ahogy kijön belőlem a huncut válasz. - Nem rémlik, hogy mondtad volna.
- Pedig tetszel. - Egy pillanatra föláll, majd visszatelepszik mellém, és
megfogja a kezemet. - Nem is kicsit - suttogja.
Rám szegezett tekintettel fölegyenesedik ültében, és föléin hajol.
Mozdulatlanná dermedve várom, hogy hozzám érjen, és ez éppolyan
felvillanyozó, amilyen félelmetes. Elakad a lélegzetem, ki kéne engednem a
tüdőmbe szorult levegőt, de képtelen vagyok rá.
Az arcomhoz nyomódik az ajka, finoman megpuszil, egy pillanatig ott
marad, majd hátrahúzódik. Nem egészen kék szeme leheletnyi távolságból
figyel.
- Olyan lassúra vesszük a tempót, amilyet igényelsz.
Szökőárszerű érzelemhullám önt el, az ereimben áramló, eddig nem
ismert szenvedélyek valósággal elborítanak.
Ez a férfi a világon minden, amiről egy nő álmodhat. Minden, amiről én
álmodozom. Kedves és türelmes. A lelke ugyanolyan vonzónak tűnik, mint
az arca.
Nem tudom, miként keveredett Tripp éppen abba a kávézóba, ahol
dolgozom. Nem tudom, hogyan akadt meg rajtam a szeme. Végképp nem
tudom, miért reagál rá a szervezetem úgy, ahogy soha nem hittem volna,
hogy egy férfira ismét reagálni fog. Mindezekkel a kérdésekkel és
bizonytalanságokkal együtt csak annyi telik tőlem, hogy mégis hálás
vagyok. Hálás azért a jó lélekért, aki ugyanúgy rákattant az enyémre,
ahogyan én az övére.
 10. FEJEZET
R Á rázza a fejet a ruhára, amit a szekrényemből
húzok elő.
- Nem!
- Azzal az ürüggyel kényszeríted rám kezdettől fogva az akaratodat, hogy
segítesz a randimra készülődésben, és ehhez képest mindenre nemet
mondasz. Ezzel még véletlenül sem segítesz, sokkal inkább hátráltatsz.
Nevet, előbb derűsen, azután csúfondárosan, mert a macskám közben a
lábamhoz dörgölőzik, majd fölugrik az ágyamra.
- Ugye, tudod, hogy a macskák gonosz lények?
Visszalököm a ruhát a szekrénybe, és a szememet forgatom.
- Csakugyan?
- De még mennyire! Közismert tény. Gondolj csak bele, hogy a világon
létező összes rajzfilmből egyetlenegyben sem láthatsz macskafőhőst. A
macskák mindig a cselszövőt alakítják.
Most rajtam a nevetés sora.
- Újabban rajzfilmekből szűrünk le életbölcsességeket?
- Na, persze - pattan föl ingerülten, ahogy Potter közelebb húzódik hozzá.
- Bibliáin a kibaszott Disney csatorna, pipóca.
 Elkuncogom magam, a hang önállósítja magát, és igazi, jóízű nevetéssé
változik.
- Mit nevetsz? - méltatlankodik Rae.
- A tökös Rae beparázott egy icipici cicától - gügyögőm Potternek,
fölveszem, és megpuszilom a bundáját.
- Ez nem parázás! - vágja rá Rae. - Körültekintő elővigyázatosság. Az a
macska arra hajtott, hogy kikaparja a kurva szememet.
- Aligha - rázom a fejemet, és visszahelyezem a macskát az ágyamra. -
Lusta ahhoz, hogy ilyen megerőltető tevékenységet fontolóra vegyen. Mi
baj volt azzal a ruhával?
Rae belehuppan a szobám sarkában álló öblös fotelba, az egyik karfán
átveti a lábát, a másikra a hátát támasztja. Fejjel lefelé szemlélget.
- Hideglelést kapsz, valahányszor szoknyát veszel a kezedbe. Miért
próbálsz olyasvalakivé válni, akinek a bőrében nem érzed jól magad?
- Hát... ez mégiscsak randi, és én... úristen, talán egyszerűen le kéne
mondanom.
Villámgyorsan fölegyenesedik, és hozzám vág egy párnát.
- Mi a problémád azzal, ha szimplán azt a holmit veszed föl, amiben
kényelmesen mozogsz? - kérdezi nevetve. - Csíp téged úgy, ahogy a
kávézóban dolgozol: farmerben és pólóban. Fütyül rá, mit hordasz.
Sóhajtok.
- Honnét tudod?
- Te talán nem tojod le, miben jelenik meg ma este?
- Dehogyisnem! - vonom össze a szemöldökömet.
Fölfordított tenyérrel tárja felém a kezét, és várakozóan tekint rám.
- Akkor mérget vehetsz rá, hogy neki is teljesen mindegy. Csak veled
szeretné tölteni az idejét.
 Kivonul a helyiségből, én meg gyorsan felöltözöm, farmert rántok
magamra, hozzá fehér blúzt, és Rae után megyek.
- Ez megfelel?
Mostanáig a rajzaim fölé hajolt. Rám pillant.
- Mi a frászkarikának dolgozol a kávézóban? - hozzám lép, tekintetével
végigpásztázza az alakomat. Megragadja a farmerom korcát, betűri a blúzt a
nadrágba, és körbefordít, hogy mindenütt betűrje. Hátralép tőlem,
csücsörítve értékeli a látványt. - Jó lesz így?
A bejárati ajtó melletti tükörhöz fordulok, aztán jobbra-balra.
- Aha - árulja el meglepődésemet a hangom. - Egy kérdés.
- Kérd! Es? - poénkodik, úgyhogy a szememet forgatom.
- Mi a pálya veled meg Tamrával?
Fel nyög.
- Most mi van? Folyton fanyalogsz miatta, de látom, hogy feszt őt
sasolod. Odáig vagy érte.
- Éles szemű megfigyelés - fintorog. - Egyetlenegyszer jöttünk össze, és
mindjárt ki is borult attól, hogy csajjal volt. Most az a stratégiája, hogy
nagy ívben elkerül.
- Nem valami hatékony- jegyzem meg, és őszintén sajnálom Rae-t.
- Igyekszem semmit sem belemagyarázni. Tetszik a csaj. Nagyon. Nem
tudom, miért olyan kurvára szeszélyes, de baromi szép, és öcsém, ahogy
beszél... olvasásról, zenéről, az életről, csupa tűz. Csak ne szégyellné
annyira, hogy a saját neméhez vonzódik.
- Miért, szégyelli? - feszegetem. - Nem lehet, hogy csak összezavarodott?
Rae vállat von.
- Nem mindegy? Rám se hederít. Azért piszkálom, hogy megtörjem az
ellenállását, legalábbis most ezt a játékot eszeltem ki. Próbáltam a kedvében
járni, próbáltam közömbösen viselkedni, egyik se jött be.
 Ő meg csak néz rám, néha üzenetet ír, fárasztgat egy kicsit, aztán
lepattint, mielőtt horogra akasztana.
- Ez nem szép tőle - ráncolom a homlokomat.
- Besüssem a hajadat? - vált témát, és hagyom, engedek a kívánságának,
nem beszélünk tovább a dologról, Tamra pedig egy kicsit kevésbé
rokonszenves, mint két perccel ezelőtt volt.
- Aha - bólintok és vonok vállat egyidejűleg, közben megtapogatom
vállamra omlott hajamat.
Mezítláb a fürdőszobatükör elé állok, Rae a hátam mögött várja, hogy a
sütővas fölmelegedjen.
- Azért dolgozom a kávézóban, hogy megrögzött otthonülő létemre
kénytelen legyek emberek közé menni. Legszívesebben ki sem dugnám az
orromat. Olyan félszegen mozgok a társaságban, mint egy remete. De
magányosan mégsem az igazi az élet - ismerem be szomorúan. - Így pedig
hetente néhányszor garantált a környezetváltozás - válaszolok a korábban
elhangzott kérdésre.
Elválasztja a hajamat, nagy részét a fejem búbján föltornyozva, csattal
összefogja. Figyelem a szorgoskodását, a csuklója ide-oda forog, ahogy
egy-egy tincsemet a forró vasra tekeri, azt végighúzza rajta, majd a kész
csigát hagyja kipöndörödni, lazán a vállamra hullani.
Tükörképemre kacsint, azután ismét a hajamra koncentrál.
- Természetes barna?
A fejemet rázom, erre bosszúsan összevonja a szemöldökét.
- Bocs! - dermedek mozdulatlanná. - Szőke.
- Ha legközelebb festeni akarod, légy szíves, szólj! Hátul kihagytál egy
sávot.
- Jesszusom, tényleg? - nyúlok hátra, hogy megfogjam a hajamat, de
elhessegeti a kezemet.
 - Alul van, nem látszik.
A tekintetem a kezére szegeződik, és érzékelem, hogy egyszer csak
megfeszül a teste. Elveszi a fejemtől a sütővasat, félretolja a hajamat, és
végighúzza az ujja hegyét a fülem mögé tetovált pontosvesszőn.
A tükörben váratlanul összetalálkozik a tekintetünk, és most hálás
vagyok az üveglapnak, amiért elválaszt bennünket, el attól a valóságtól,
ahol Rae úgy láthatja a démonaimat, hogy nem kell ereznem a leheletén a
szánalom jelenlétét. Az durva lenne.
Egy pillanatra elfordítja a fejét, leengedi a fejem tetején a csattal
összefogott hajamat. Nézem, ahogy ismét elválasztja a tincseket, azután
gondolataiba merülve, ügyesen manőverez a hajamban a sütővassal.
- Mennyi ideje? - szólal meg végül, szavai tompa visszhangot vernek a
fürdőszoba falán.
- Néhány éve - válaszolom gondolkodás nélkül. - Nem kíséreltem meg... -
harapom el a mondatot, és leejtem a vállamat. - Bár megfordult a fejemben.
- A tükörben figyel. - Volt egy férfi... és őmiatta...
Eddig ő az első, mármint Hannah-n kívül persze, akinek nyíltan beszélek
a történtekről. Legalábbis azóta, hogy a bírósági eljárás vagy négy éve
véget ért. Most talán azért, mert ebben a világtól elzárt, szűk térben, a
fürdőszobám falai között biztonságban érzem magam. Talán azért, mert Rae
nem akárki, ő az első, aki szánt rám annyi figyelmet, hogy barátságot
kössön velem, miután hátat fordítottam a régi életemnek.
- Igazságot szolgáltattak neked?
Ezek szerint megértette, amit nem bírtam kimondani.
Lenézek a lábamra, nem szól rám a mocorgásért, csak áthelyezi a
súlypontját, hogy tovább bíbelődhessen a frizurámmal.
- Egyesek úgy vélik - vallom be. - De én nem úgy látom.
 Amint elkészül, Rae a mosdópultra csúsztatja a sütővasat, aztán a
halántékomhoz nyúl, ujjaival finoman megemelgeti a hajamat.
- Mennyit ült a pasas?
Egyetlen makacs könnycsepp buggyan ki a szememből. Hagyom, hogy
legördüljön az arcomon.
- Három évet.
Nagy, barna szeme elsötétül a dühtől, orrlyukai ingerülten kitágulnak, de
nem szól semmit. Nincs is szükség szavakra.
- Ismered? - rebegi olyan halkan a kérdést, hogy alig hallom.
Nem felelek. Nem tudok. A szavak savként folynak át a hangszálaimon,
ami olyan gyötrelmes, hogy jobb nem is próbálkozni. Inkább némán
megrázom a fejem, egyetlen kurta jobbra-balra mozdulat válaszol
helyettem.
Rae nem prédikál igazságtalanságról, se elégtételről, tekintetében nyoma
sincs kritizálásnak, szánalomnak. Haragszik értem- miattam, de nem ad
hangot ennek, s ezt hálásan nyugtázom. Barátnők vagyunk, és ebben az
egyszerű, mesterkéletlen, nyílt légkörű pillanatban Rae ezt azzal bizonyítja,
hogy elfogad annak a lánynak, akivel egy könyvklubban akadt össze. Nem
áldozatnak. Nem szánalomra méltó szerencsétlennek.
- Bakancs? - váltok témát, a tekintetemmel könyörgök, hogy engedje.
Olyannak ismertem meg Rae Saitót, aki mindenki másnál jobban képes
értelmezni a néma jelzéseket. Ráadásul baromira tiszteletben tartja őket.
Fesztelenül elfogadja a témaváltást, és egy lépést tesz hátra.
- Naná! Dzsekit is vegyél, hűvös van.
A tekintetével követ, amint kijövök a fürdőszobából, közben visszatér az
íróasztalomhoz.
- Ki sem néztem volna belőled a képzőművészt - vallja be, amikor
bakanccsal és dzsekivel a kezemben kilépek a szobámból. – Most viszont,
hogy magam előtt látlak, egyszerűen... nem is tudom, mit mondjak...
stimmel?
Válasz helyett mosolygok, ledobom magam a kanapéra, hogy fölhúzzam
a bakancsomat.
- Hány órát beszéltél meg Tripp-pel?
- Nyolcat - felelem, fölállok, belebújok a dzsekimbe.
- Szuperül nézel ki, T.
Megtorpanok, leengedem a kezemet, és elgondolkodom új barátnőmön.
Még inkább azon a tényen, hogy sajnálatosan hosszú kihagyás után
ténylegesen találtam valakit, akiben annyira megbízom, hogy közel
engedem magamhoz. A kettőnk kapcsolatában nincs semmi erőltetettség,
egyszerűen csak... létrejött, létezik.
Néhány hónappal ezelőtti megismerkedésünktől fogva a
reménysugarammá vált. Olyanná, aki mintha bármikor rendelkezésre állna.
Üzenetekben vicces mémeket küld, ha úgy gondolja, bejövősek nekem.
Ijesztő cicamémekkel igyekszik meggyőzni arról, hogy a macskám a
tönkretételemen mesterkedik. Elhív reggelizni. Bejelentés nélkül toppan be
hozzám házimozizni, és legnagyobb megdöbbenésemre egy cseppet sem
bánom. Nemhogy nem bánom, még hiányzik is, amikor nincs velem.
Egy olyan pillanatban, amikor rendes körülmények között teljesen
bezárkóznék, eléggé összeszedettnek érzem magam, hogy ha csak egészen
kicsit is, de megnyíljak. Rae kiérdemelte a bizalmamat, a megbecsülésemet,
mert nem zavartatta magát attól, amit készségesen megosztottam vele. Nem
kíváncsiskodott. Nem nógatott. Kérdezett, feleltem és pont.
Megköszörülöm a torkomat, ezzel magamra vonom a figyelmét, és a
rajzaim helyett énrám koncentrál.
- Elmondanék neked valamit, de csak ha becsszóra köztünk marad. A
környezetemben senki sem tud róla, és szeretném, ha ez nem változna.
 - Hm... oksi - mormolja, az íróasztalnak támaszkodik, és osztatlanul
nekem szenteli a figyelmét.
- Csak azért árulom el neked, mert úgy érzem, tényleg a barátnőm lettél,
olyan jó barátnőm, amilyen már igazán hosszú ideje nem volt.
Aggodalom suhan át az arcán, és ha nem kötne le az, amibe beavatni
készülök őt, mulatnék azon, mennyire megrökönyödött.
- Nem Taylor a nevem - vallom be, és aggódó arca a szemem láttára
simul ki, majd pedig a szemöldöke a haja tövéig fölszalad. - A történtek
után megváltoztattam. Tiszta lappal akartam elindulni, hogy elfeledtessem
azt, aki voltam.
- Akkor most miért mondod el nekem? - érdeklődik szelíden.
- Mert nem akarom hazugsággal kezdeni a barátságunkat - teszem
próbára. - Addig könnyű más néven futni, amíg a környezetemben
számomra fontos emberek nem azt használják rendszeresen. Viszont, ha
valaki, akit a barátomnak tekintek, olyan néven szólít, ami nem az enyém...
Elhallgatok, vállat vonok.
- Logikus. Szóval?
- Zoe - mutatkozom be. - Zoe Lincoln.
Telt ajka széles vigyorra húzódik.
- Örülök, hogy megismerhetem, Zoe Lincoln. És ha már olyan titkokat
osztunk meg egymással, amiknek köztünk kell maradniuk - nyújtja előre a
kisujját, és összeakasztom vele az enyémet -, a teljes nevem Raelene, de ha
valaha is el merészeled árulni valakinek, kizsigerellek.
Nevetek, holott zavarba kellene jönnöm.
Az igazi nevein hallatán lelepleződve, kiszolgáltatva erezhetném magam.
Mégsem úgy érzem, hanem szinte felszabadultan, ami elég fura, ha
figyelembe vesszük, hogy pontosan tudom, Rae soha, sehol másutt nem
fogja használni a valódi nevemet, csakis itt, e falak között, szigorúan
kettesben. De a lány, akiről szilárdul hittem, hogy évekkel ezelőtt végleg
eltemettem, felszínre tör a maszk alól, amit az évek során elszántan
vastagítgattam az arcomon, és vakuljak meg, ha nem piszok jó érzés, hogy
valamicskét visszaszerezhetek önmagámból.
 11. FEJEZET
E . A potenciális katasztrófa szent grálja. Az a pont az időben,
amikor önmagunk legeslegjobb verzióját törekszünk a kirakatba tenni. A
legkimerítőbb és legprózaibb emberi interakció. A megismerkedés. Kiráz a
hideg.
Egy keskeny idősáv, amelynek a letelte után döntenünk kell, váltatjuk-e a
kockázatot, megér-e ennyit a másik személy.
Kívülállóként kellő derültséggel szoktuk figyelni, ahogy az első randi
lebonyolódik. Étteremben könnyen kiszúrjuk az ilyesmit, egymás közt
röhögcsélünk rajta.
Fogadásokat kötünk rá, vajon azok kerten célba érnek-e, netán egyik,
másik vagy mindkettő suttyomban üzenget-e a haverjaival, könyörögve
nekik, hogy mentsék ki innét valami kamu vészhelyzettel, és annak
jóvoltából anélkül léphessen le, hogy vérig sértené a másik felet, mert az
mekkora gáz már, nem? Banyek, még az is előfordulhat, hogy a saját, már
hosszabb távú partnerünkkel „szinkronizáljuk” a beszélgetésüket, közben
eljátsszuk, hogy a mi kapcsolatunk sokkal előrébb tart.
A ma estet viszonylag pozitív lelkiállapotban kezdtem, de mióta Rae
elment, megváltozott a hangulatom. A csüggedés sötét fellege gomolyog
fölöttem, nem hajlandó elvonulni.
Próbálnám eloszlatni, de épp úton vagyok a fent említett társas kapcsolati
kísérlet irányába. Az az előérzetem, hogy kudarcot fogok vallani, de nem
tudom pontosan megjelölni az okát. Pedig ahhoz képest, amin mások
keresztülmennek, ez az első randi igazából még könnyű is lehetne. Tripp
meg én nem vagyunk a szó szoros értelmében idegenek. Persze ismerni még
nem ismerjük egymást, de tudunk alapozni valamire, úgyszólván bimbózó
barátságfélére.
Csak hát az agyamban motoszkál ez az előérzet. A feszültség. Ez a
nevetséges megfelelni vágyás. Pedig az a helyzet, hogy ha mindenki
kezdettől fogva egyszerűen önmagát adná, tájékozott döntést hozhatnánk,
folytassuk-e. Megkímélnénk magunkat az idegtépő átmeneti időszaktól. A
kudarctól. A csalódástól.
Iszonyat.
Ma délelőtt kierőszakoltam cg}7 rögtönzött ülést Hannah-nál. Nem
meglepő, hogy szokásához híven azt sulykolta belém: legyek önmagam.
Ugye, hogy első hallásra milyen egyszerű?
Egy frászt egyszerű. A legkeményebb feladat, amire az ember
vállalkozhat. Eszményien tökéletlen önmagunkká válni. De hát hogyan
várhatjuk másoktól, hogy szeressenek bennünket, ha mi többnyire
megvetjük magunkat? Jó, talán nem teljesen, de annyira igen, hogy
másoktól igényeljünk igazolást és jóváhagyást. Szerelmes címkét csapunk a
tetejére, és az emberek őrjöngenek a vágytól, hogy átérezzék.
Személy szerint azt hiszem, egyetértek azzal az állásponttal, hogy amíg
az ember nem szereti önmagát... amíg nem boldog és elégedett a saját
egyéniségével... addig nem várhatja másoktól, hogy szeressék.
De hát én próbáltam szeretni magamat. Arra a keserves felismerésre
jutottam, hogy úgy látszik, egyedül nem vagyok képes rá. Emlékeztető kell,
bármilyen önzőén hangzik is ez. Vajon mi ragadja meg annyira a másik
figyelmét, hogy újra és újra visszatérjen hozzám? Pokolian nyomasztó, de
valaki másnak kell emlékeztetnie, miért vagyok rá méltó.
Miller előtt jártam egy sráccal. Micsoda meghatározás ez: Zoe Lincoln
eredeti élete - Miller előtt és Miller után.
Szóval jártam egy fiúval, Bradyvel. Tipikus sportösztöndíjas
egyetemistával, de levett a lábamról, befészkelte magát az életembe a
fárasztó favicceivel, az übergáz benyögéseivel. Egyszer azt mondta, hogy
amikor legelőször meglátott, elállt a lélegzete. Ebbe belepirultam. Brady
imádta, ha elpirultam a szövegétől. Zsiványnak becézett, ő pedig igazi jó fiú
volt, és mellette legyőzhetetlen nek éreztem magam.
Olyan baromi magasra tornázta föl az önértékelésemet, hogy el sem
tudtam képzelni, milyen iszonyatosat zuhanhatok az önszeretetnek arról a
csúcsáról. Illetve ami annál is durvább: milyen nehezen kapaszkodhatok
vissza oda.
Sokat beszélgettünk a majdani közös életünkről. Milyen esküvőt
rendezünk, hány gyerekünk születik, hol fogunk lakni. Istenem, milyen
naivan gondolkoztunk! Kapcsolatunk során egyáltalán nem ütköztünk
akadályokba, bakkor, jóformán zökkenőket sem észleltünk a két év alatt,
amíg szerelmesek voltunk egymásba.
Millerig.
Miller utánig.
Az aztán mindent megváltoztatott. Az addig verőfényes égbolt úgy
beborult fölöttünk, hogy végül már egyikünk sem tagadhatta a félhomályt.
A bizonytalanság és fájdalom tornádójának sűrűn gomolygó felhői
dühöngtek körülöttünk. Foggal- körömmel kapaszkodtunk,
felelősségtudatból tartottunk ki. Cipeltük tovább egykori összetartozásunk
terhét, és még lebegett fölöttünk a remény, hogy ha egyszer már eljutottunk
valahová, a szerelmünk ereje visszajuttat bennünket oda.
Valaha magabiztos, elégedett, boldog voltam az életemmel. Ebbe Brady
nagyon is beletartozott. Gondolom, ezért azt hitte, hogy mivel egyszer már
fülig szerelmes volt belém, csak ugyanúgy kell folytatnia, és az elég lesz
ahhoz, hogy segítsen meggyógyítani a telkemet.
De hát nem lett elég. Nyaktörő mélységbe hullottam, és bár Brady
tényleg segítő kezet nyújtott felém, próbált újra fölhúzni a sziklapárkányra,
én nem viszonoztam, nem bírtam visszanyúlni, nem maradt hozzá erőm. Az
elmémben tobzódó démonok tévútra térítették minden gondolatomat,
bebeszélték nekem, hogy már nem érdemlem meg Bradyt, a szerelmét, amit
pedig olyan készségesen kínált nekem.
A szerelmét.
Vitán és kétségen felül a legeslegkomplikáltabb emberi érzelmet.
Sokan esküsznek rá, hogy ez a legnagyszerűbb érzés a világon. Azt
elmulasztják hozzátenni, hogy egyúttal a legkínzóbb is. És ne feledjük,
hogy alighanem a legveszedelmesebb. A legjobban kifent kétélű kard.
Olyan lelkiállapot, ami a lehető legerőtlenebbül hagy. Védtelenül.
Kiszolgáltatottan. Olyan heves, olyan erős érzés, hogy teljes boldogságot
ígér. Mindent megkapunk általa.
Míg egyszer csak mégsem.
Ez a bökkenő. Semmi sem tart örökkön örökké. Az a kérdés, hajlandó-e
az ember a saját önértékelését olyasvalamiért kockára tenni, aminek
meghatározatlan a szavatossági ideje. Mert a szerelem egyfelől kiteljesedést
kínál, másfelől képes csupaszra vetkőztetni bennünket. Képes elpusztítani.
Mondhatjuk, hogy Miller szúrt meg elsőként, ő döfte belém a gyűlölet
mindennél hegyesebb tőrét, de azután Brady egyre újabb sebet ejtett rajtam
azzal, hogy velem maradt, megpróbált visszaszeretgetni magához.
Elviselhetetlenül fájt hasztalan igyekezetének látványa, a saját elutasításom,
merev és teljes ellenállásom: nem is kívántam talpra állni.
A szerelem a végérvényesség ígéretével bűvöli el az embert. A boldogság
fénye olyan tündöklő, ami miatt el sem tudjuk képzelni, hogy másképp is
érezhetnénk magunkat. Ez az emberi természet megtréfálásának netovábbja.
Az egyedüllét miatti ostoba bizonytalanságunk elvakít minket, nem látjuk
tőle önnön fogyatékosságainkat.
Szeretsz?
Meg sem tudom mondani, hányszor kérdezte ezt tőlem Brady a
kapcsolatunk kimúlásához vezető úton.
Szeretsz?
Mindenki hallotta már a kérdést, és megrökönyödünk, ha a másik fél nem
válaszol. Persze hogy megrökönyödünk, mert hogyhogy valaki nem
áhítozik a szerelemre? Igazán egyszerű végiggondolni a dolgot. Vagy igen,
vagy nem.
Álljon mega menet!
Ez nem ilyen egyszerű. Egyáltalán nem. Azt kérdezzük valakitől,
hajlandó-e félretenni a saját boldogságát a miénkért. Ez dominanciaharc.
Valójában azt kérdezzük, ki uralkodik, kié a fölény a világunkban.. . te vagy
én?
A szerelem feltétel nélküli. Na, ez is jó szöveg.
Bradyvel szerelmesek voltunk egymásba. Hajdanán. Vagy talán
definíciószerűen nem is. Talán csak egy bizonyos határig voltunk fontosak
egymásnak. A szerelmünk végeredményben nem volt feltétel nélküli.
En ragaszkodtam feltételekhez. Brady szerethetett, de nem nyúlhatott
hozzám.
Ő is szabott feltételekét. Nem tudott a nélkül szeretni, hogy hozzám nyúlt
volna.
 Mire juthattunk így?
Nem váltam legyőzhetetlen né, holott a szerelem képzelt védőgubója azt
hitette el velem, hogy igen. A Bradyvel kialakult kapcsolatom nem adott
annyi erőt, hogy valami szórakozóhelyi seggfej ne tudjon megerőszakolni.
Talán Bradyvel nem is voltunk szerelmesek egymásba. Nem tudtam az ő
boldogságát az én szenvedésem fölé helyezni. Nem bírt akkora
fontossággal. Életemnek abban a szakaszában nem tudtam ennél okosabbat
kitalálni. Azért választottam ezt, mert az alternatívát - vagyis, hogy
másszam meg a hegyet, aminek a tetején az egykori Zoet, egykori
önmagamat találhatom - végrehajthatatlanul nehéz feladatnak véltem.
Mielőtt valaki ebben az összefüggésben lökött- nek bélyegezne,
megjegyzem, hogy Brady semmivel sem volt különb. Nem tudta elfogadni
kapcsolatunk újragondolt feltételeit, próbálkozott ugyan, de ez érnem tette
boldoggá.
Vagy talán, talán eléggé szerettük egymást ahhoz, hogy lemondjunk a
kapcsolatunkról. Talán cinikus szívem arra indított, hogy feketére fessem a
szenvedély vérvörös folyóját. Igaza van Hannah-nak, a megtámadásom után
éveken át hagytam, hogy az határozza meg a kilétemet. Hát rózsaszín
szemüveg csakugyan nincs az eszköztáramban. Kizárólag fekete-fehérben
látom a dolgokat, még az elcseszett szürke zóna is hiányzik.
- Megjöttünk - ráncigái ki nyomasztó gondolataimból az überes sofőr,
köszönetképpen biccentek, és kikászálódom a kocsiból.
Megállók a járdán, a vendéglőre meredek, ahol Tripp-pel fogok
találkozni, azon morfondírozok, hogy ismét megnyitom az überes
alkalmazást, kocsit keresek, és egyenesen hazavitetem magam.
A telefonom fülsértő csengőhangja ráz föl merengésemből, a retikülömbe
nyúlok, előhúzom.
- Kiborultál, mi?
 Félig nevetve, félig sóhajtva fogadom Rae cukkolódását.
- Ki.
- Állj le, ne agyaid túl! Kávézgatás közben mindig jól érzed magad a pasi
társaságában, mitől lenne más ugyanez vacsorázás közben?
Hátat fordítok az étteremnek.
- Hivatalosabb benyomást kelt.
- Zoe! - szól rám. - Ha mindenáron indokot keresel, hogy meghiúsítsd ezt
a dolgot, tutira fogsz találni. De hát tetszik neked a srác, érdekel, egyáltalán
nem hagy hidegen, ráadásul szexis - teszi hozzá.
- Beparáztam.
- Mitől?
Megköszörülöm a torkomat.
- Attól, hogy fárasztó esetnek hisz.
- Csessze meg, ha annak hisz - morogja Rae. - Az emberek terheket
cipelnek, lefogadom, hogy a te szívrabló Tripped vállát is nyomja egy s
más. Ne beszéld be magadnak, hogy egy bizonyos módon gondolkozik
rólad, amíg esélyt sem adtál neki, hogy saját véleményt alakítson ki, ez nem
korrekt vele szemben.
Megérti hallgatásomat.
- Mulass jól, Zoe! Egyél együtt egy érdekes pasival, és ha borzasztóan
rémesnek találod, nem muszáj megismételned. Lépj ki az agyad háborús
övezetéből, és kurvára kezdj el élni, különben szólok Dex-nek, hogy teljes
átváltoztatást szeretnél.
- Jesszusom! - nevetem el magam. - Lécei ne!
 12. FEJEZET
A , Tripp épp az egyik felszolgálóval társalog,
így bőséges lehetőségem nyílik, hogy leplezetlenül megfigyeljem. Tetszik a
felvillanyozottsága, osztatlan érdeklődése, ahogy a másikkal beszél.
Általában nem szokta hagyni, hogy a környező világ elterelje a figyelmét,
teljesen belemerül abba, amit pillanatnyilag csinál.
Nevet valamin, amit a pincér mond, hátrahajtja a fejét, öblös hangja
bármilyen muzsikánál kellemesebben zeng a helyiségben. Fölkelti az
emberek figyelmét, nem mintha ő maga észrevenné ezt, ahhoz túlságosan
leköti a saját mulatsága, hogy bármi effélén alaposabban elgondolkodjon.
Ezt a magabiztosságát, öntudatosságát szintén csodálom.
Figyelem, mennyire bejön a nőknek, nem mintha felrónám ezt nekik.
Csodás férfi, és nem csak a külsejének köszönhetően. A magatartása a
kedvesség netovábbja. Rámosolyog vadidegenekre, előzékenyen kinyitja
nekik az ajtót, grimaszolással nevetteti meg a kicsinyeket. Biztosra veszem,
hogy habozás nélkül átadja a helyét a metrón, idős néniknek segít átkelni az
utcán. Eredendő jóság lakik benne, és valósággal sugárzik a szeméből.
Adjuk ehhez még a tetszetős csomagolást, ami mindeme kiváló
jellemvonásokat burkolja, és cseppet sem meglepő, ha mágnesként vonzza a
nőket.
Kezet nyújt, a pincér megfogja, megszorítja, majd megy a dolgára. Tripp
a tekintetével követi, azután az órájára pillant. Ez az a mozzanat, amikor
kiszúrom az idegességét: tétován izeg-mozog, nem leli a helyét. A bejárat
felé sandít, meglát, és szinte azonnal elillan a nyugtalansága.
Félt, hogy nem jövök cl.
Elmosolyodik. Szélesre húzódik az ajka, kivillan a fogsora, markáns
arcába mosolybarázdák mélyülnek.
Három hosszúra nyújtott lépés kell, hogy elérjen hozzám.
- Hát eljöttél, Zé.
- Bocs a késésért! - felelem üdvözlésképpen.
Két kezét fölemelve jelzi, hogy semmi gond, majd megsimogatja az
arcomat, és egy pillanatig tanulmányozza.
- Szuperül nézel ki - állapítja meg.
Ajkának puha érintésétől az arcomon önkéntelenül behunyom a
szememet.
Évek óta nem csókolóztam, attól fogva nem, hogy Bradyvel szakítottam.
Még annak idején, közvetlenül a támadás után is csak egyszer, az pedig
katasztrofálisan végződött. Kapkodva bocsátkoztunk a gyatrán kivitelezett
tervbe, hogy semmivé tegyük azt a fájdalmat és lelki sérülést, amibe
keveredtünk.
Na de ez, Tripp ajkának gyöngéden óvatos érintése a bőrömön most
lángra lobbant bennem valamit, amiről már azt hittem, végleg kihunyt.
Vágyakozást. Sóvárgást. Éhséget.
Fölrebben a szemem, azután az arcán állapodik meg a tekintetem. Nem
szokta palástolni az érzéseit, nyitott könyvként tárul elém, tápot ad az
agyamban kavargó gondolatoknak.
 - Jó illatú a hajad, galambom - mormolja, ahogy végighúzza az ujjait egy
tincsemen.
Fél kezét a derekamra tapasztva indul el, de kitérek az érintése elől.
A taxi. A taszigálás, hogy engedjek az akaratának. Tenyerének perzselő
érintése a hátamon, ahogy betuszkolt a hátsó ülésre, ahol aztán még csak
elkezdődött a lidércnyomásom.
- Nem szeretem, ha terelgetnek - vallom be röstelkedve. - Lehet, hogy
furának tűnik... - Behunyom a szememet, hogy kizárjam a grimaszt, amit
Tripp most egész biztosan vág. - De...
- Véletlenül se mentegetőzz, ha valami feszélyez! Mivel tisztellek, a
korlátáidat is tiszteletben tartom.
Azonnal fölpattan a szemem, Tripp kuncogva nyugtázza
megdöbbenésemet. Előrelép, az asztalunk felé int, de én nem mozdulok,
áhítattal bámulok rá.
Fogalmam sincs, mitől ilyen. Miért ennyire figyelmes, miért törődik
ennyire az igényeimmel. Belemagyarázhatnék a dologba valamit,
meggyőzhetnem magam, hogy a háttérben több húzódik meg, mint amit
első látásra érzékel az ember. Bebeszélhetném magamnak, hogy valami
hátsó szándék mozgatja, de ezt nem hiszem. Egy pillanatig sem. Kizárólag
abban hiszek, hogy Tripp eredendően jó ember.
- Galambom? - pillant hátra, meghökkenés barázdálja máskülönben
tökéletes arcát.
- Én is nagyon kedvellek - bizonygatom olyan lelkesen, amitől azt
remélem, elhiteti vele, hogy megérem a fáradságot.
Enyhül a zavarodottság, ami az imént összerántotta a szemöldökét,
mosoly váltja föl, attól pedig szaporábban dobog a szívem.
- Remélem is. Gyere, együnk!
 Amint letelepszünk az asztalhoz, megjelenik a pincér, akivel Tripp az
előbb beszélgetett.
- Jól átvertél, Tripp, egy szóval sem mondtad, hogy ilyen gyönyörű a
csajod.
Zavartan sütöm le a szememet, majd újra fölnézek, és mosolyogva
köszönöm meg a bókot.
Evek óta próbálok az árnyékban lapulni, a világ szemében láthatatlanná
válni. A szépet, amit mások láttak bennem, én átoknak láttam. A kilétem
visszataszítóan rút igazságát takargató kápráztatnak.
- Nem akartam, hogy megpróbáld lenyúlni, Nico.
Az évek múlásával önutálatom fokozatosan halványult, olykor még most
is tisztátalannak, bemocskoltnak érzem magam. Néha mértéktelenül túlzásba
viszem a zuhanyozást, hétköznapi tevékenységből beteges mániává fajul.
Sebesre súrolom-sikálom a bőrömet, hogy Miller érintésének az emlékét is
nyomtalanul eltüntessem.
Tripp mellett azonban nem hiányzik, hogy azzá legyek, akivé időnként
válni hagyom magam. A hatására az a szépség akarok lenni, akinek ő lát.
Sehol sincs már az összetört lány, akinek valaha teljes egészet alkotó
lénye elhagyatottan szerteszóródott a padlón. Ehelyett széthullott darabkáim
lassanként fölemelkednek a földről, ahol eddig nyugodtan hevertek. Egyik
törött darab a másikhoz illeszkedik, hogy új egészet hozzon létre. Kicsit
persze másvalakit, mert bár az összeragasztott részek törésvonalai szabad
szemmel láthatatlanok, a figyelmes szemlélő számára mégis felismerhetők
mostani lényemen.
- Hiába is próbálnám, haver - zökkent ki gondolataimból Nico -, ez
nyilvánvaló abból, ahogy rád néz.
A pasas alighanem hatvanhoz közeledik, fejét ősz haj koronázza,
kidomborodó pocakján erősen feszül a fekete szövetnadrág.
 - Taylor - szólal meg Tripp -, ez Nico, a családunk régi barátja. Nico,
bemutatom a galambomat.
Miközben a barátjához intézi szavait, továbbra is kizárólag énrám
koncentrál, kedvességtől ellágyuló vonásai magukhoz vonzanak.
A galambomat.
- Örülök, hogy megismerhetlek, kicsi lány! No akkor... - Nem vesz
tudomást a tényről, hogy Tripp-pel teljesen egymásba feledkeztünk. -
Ragaszkodom hozzá, hogy merlot- t válasszatok, én is azt iszom -
dünnyögi. - Helyi pincészetből való különlegesség.
Vonakodva szakítom ki magam Tripp bűvköréből, és Nico felé fordulok.
- Bármilyen pompásan hangzik, azt hiszem, részemről maradok a víznél,
ha nem bánja.
- Én is, Nico.
- Ne! - kapom el Tripp kezét. - Légy szíves, ne passzold miattam!
Összetöröd Nico szívét.
Egy pillanatig az arcomat fürkészi.
- Máskor is megkóstolhatom. Buborékosat?
Nyilván észreveszi, hogy elhúzom a számat, mielőtt észbe kapok, mert
harsány kacagásban tör ki.
- Sima csapvizet kérünk. Kösz, öregem!
A felszolgáló kurtán biccent, majd elsiet.
- Ne már, Tripp! - szorítom meg a kezét, igyekszem nem gondolni rá,
hogy mindeddig el sem engedtem. - Nyugodtan borozhattál volna. Ha én
nem iszom, az nem jelenti azt, hogy ki kell hagynod a lehetőségeket.
Közelebb hajol, megnyalogatja a szája szélét.
- Tudom, hogy elfogadhattam volna, de jól megvágjak a vízzel. Tetszik
így kibontva a hajad - mormolja, és ahogy témát vált, tekintete végigsiklik
az arcomat keretező, besütött fürtökön.
 - Kicsit más, mint a lófarok - vigyorgok.
- A lófarok is tetszik.
- Sokat bókolsz.
Ezen elkuncogja magát.
- Ami a szívemen, az a számon. Egyszer valakitől azt hallottam,
gondolatolvasás helyett jobban szereti kivárni, amíg a másik hajlandó
elárulni neki, mi jár a fejében. - Érzem, hogy az arcomba szökik a vér. - Hát
így fest az, ha bepillantást engedek neked a gondolataimba.
- Tetszik a nevetésed - folyamodom én is bókhoz. - Ahogy ma este
beléptem ide, rettenetes szorongással küszködtem. Nem is emlékszem,
mikor voltam utoljára ilyen ideges. Azután meghallottam a nevetésedet, és
rögtön elcsitította a bennem tomboló vihart.
Kidugja a nyelvét, megnedvesíti az ajkát, behunyt szemmel, hamiskásan
mosolyog.
- Tetszik, hogy betekinthettem a gondolataidba, galambom.
Nico egy kancsó vízzel lép az asztalunkhoz. Amíg tölt a poharakba,
jóleső hallgatásba merülünk. Leteszi a kancsót, Tripp megkéri, hogy
hagyjon nekünk még egy kis ideit, erre biccent, és szó nélkül távozik.
- Mesélj Angliáról!
Tripp félretolja az evőeszközt, közelebb hajol, könnyedén a könyökére
támasztja az ál Iát.
- Azt hiszem, már említettem, hogy anyám afféle világcsavargó - jegyzi
meg olyan kedves mosollyal, ami végtelen szeretettről árulkodik. -
Kölyökkoromban rengeteget utazott, és sokszor magával vitt. Hol vele, hol
apámnál voltam. Anya egy ideig Angliában élt, és beleszerettem az
országba. Londonban a város szívében dolgoztam, ami egyfelől
nyomasztóan forgalmas, másfelől sokszínű, életteli és otthonos érzetet ad. -
Vállat von. - De igazából a kistelepülések igéztek meg. A régimódi vidéki
helyek. A fű zöldje, a levegő üdesége. - Hümmög, mely lélegzetet vesz,
mintha most is erezné az imént hullott cső meg a frissen lenyírt pázsit
illatát. - Az egy másik világ, Zé.
- Akkor miért jöttél vissza? - kérdezem, és négyszögbe hajtogatom a
szalvétámat.
- Apám azt szeretné, hogy egyszer majd én vegyem át a vállalata
vezetését. Szükségessé vált a jelenlétem, hogy részt vehessek a
cégvezetésben. - Tripp tekintete az összehajtogatott szalvétára siklik.
Megfogom, az ölembe terítem, elteszem a kísértés útjából. - Hát te? Sokat
utaztál?
- Nem mondhatnám - rázom a fejemet. - Charlottesville- ben nőttem föl,
még egyetemre is a közelben iratkoztam be. Manhattanben már korábban is
megfordultam a szüleimmel, így amikor elérkezett az ideje, hogy
elköltözzek otthonról, olyan helyet kerestem, amit félig-meddig ismerek.
Ahol nem érzem elveszettnek magamat.
- New Yorkban nem érzed magad elveszve?
Hitetlenkedés. Döbbenet. Nem valószerűtlen reakciók.
Fölemelem a poharamat, kortyolok a vízből, a pohár pereme fölött
Trippre sandítok. Türelmesen várakozik, tekintete egy pillanatra sem
kalandozik el az arcomról.
Visszateszem a poharat az asztalra, végighúzom az ujjam az oldalára
lecsapódott párán.
- Szeretek láthatatlanná válni. Manhattan lehetővé teszi nekem a
névtelenségnek ezt a szintjét. Igen, azt hiszem, könnyen el tudok veszni,
csakhogy éppen ezt akarom, ami persze rettentő hülyén hangzik - nevetek
föl -, de úgy érzem magam tőle, mint aki megállapodott, célba ért.
- Egy arc a tömegből, akár a többi - kockáztatja meg Tripp.
 - Igen, az. - Eltolom a poharamat. - Csak egy névtelen arc. Tű a
szénakazalban.
- Rejtőzködsz?
- Leginkább önmagam elől - vallom be gondolkodás nélkül. - Mi a
kedvenc helyed a világon? - váltok témát, nehogy mélyebbre áshasson a
pszichémben, mert félek többet megmutatni magamból, mint amennyire
már fölkészültem.
- Könnyű kérdés: Ausztrália! - vágja rá, a szeme sem rebben a hirtelen
iránymódosítástól.
- Jártál Ausztráliában? - bökkenek meg. - Mennyi az repülővel, tizenöt
órás út?
- Ja, plusz- mínusz egy óra.
- Azta! Na, és kenguruk ugrándoznak az utcákon?
Nevet, öblös hangja megreszketteti közöttünk a levegőt, és mágnesként
vonz hozzá.
- A, dehogy. Alaptalan híresztelés, pedig nagy kár.
- Úgy hallom, rengeteg életveszélyes dolog akad arrafelé.
Megint az a bizonyos nevetés, ezúttal olyan hosszan, hogy a környező
asztaloknál ülők figyelmét is magára vonja. Ő persze észre sem veszi,
annyira énrám koncentrál.
- Én sértetlenül megúsztam. - Derültsége lecsillapodik. - Gyönyörű szép
az a vidék. Tenger menti kisvárosok olyan stranddal, olyan csodás
tengerparttal, amilyenen életedben nem jártál.
- Az könnyen lehet, mivel még soha nem jártam tengerparton - vallom
be.
- Tényleg nem? - hökken meg, sötét szemöldöke a hajáig szalad föl. -
Muszáj elvinnem oda téged, kicsim. A homok apró szemcséi finoman
csúszkálnak a lábujjaink között, a nap csókolgatja a bőrünket. - Behunyja a
szemét. - Még a strand hangja is különleges, mint valami zene, amit soha,
senki nem tudna leutánozni. A partvonalnak csapódó hullámok loccsanása,
a sirályok rikoltozása, hú, bakker, a végtelen tágas tér, ez az egész valami
veszettül csodás muzsika.
Kinyitja a szemét, és vágyakozva sóhajt.
- A bőröd tapintása az óceánban fürdőzés után semmihez sem
hasonlítható. A rátapadt sótól feszes, egyszerre érződik száraznak és
nedvesnek.
- Igencsak csábító képet festesz, olyan óceán után sóvárgok, amit soha
nem is láttam.
- De ha először Ausztráliába viszlek el - veti ellen -, akkor más strandot
soha többe nem tudsz értékelni. Nem mintha azért kár lenne. A tökéleteset
semmi sem helyettesítheti, galambom.
A mondat lezárása azt sejteti, hogy már nem a strandolásról beszél, az
írisze barátságos kék árnyalatra vált, a tengerre emlékeztet, ahová vágyódik.
- Ha az ember följutott a dobogó legfelső fokára, attól kezdve nem
érdekli a második hely - jegyzi meg, közben hozzám ér, bütykös
hüvelykujja gyöngéden végigsimítja a kézfejemet.
A dobogó legfelső foka. Tripp Tanner, aki ebben a zsúfolt étteremben ül
velem, első díjnak, főnyereménynek tart engem, és hazudnék, ha tagadnám,
hogy ebben a pillanatban pontosan annak is érzem magam.

Miután belépek a lakásomba, bezárom magam mögött az ajtót. Mind a

három zárral. Uralkodom magamon, hogy sietség nélkül, megfontoltan,
precízen hajtsam végre a műveletsort. Így gondoskodom róla, hogy nyugodt
lehessek: bármiféle betolakodótól biztonságosan megvédtem az életteremet,
a valóságosaktól éppúgy, mint a fejemben tanyázóktól.
Potter halkan dorombolva a lábamhoz dörgölőzik.
 - Szia, kis haver! - Fölveszem, megpuszilgatom a bundáját. -
Hiányoztam?
Kificánkol a markomból, kelletlenségével összetöri sebzett szívemet.
- Mondtam már, milyen undok társaság vagy?
Gőgös kandúrom egyetlen további pillantásra sem méltat, farkát
fölcsapva vonul el, ahogy egy ilyen rátarti nagyúrhoz illik.
Megszólal a táskámban a telefon, előveszem, és rögtön megfeledkezem
macskám elutasító magatartásáról, amint Tripp neve villan föl a kijelzőn.

Tripp: Remélem, nem hatok túlzottan nyomulósnak, de ma este elköszönni tőled

kínszenvedéssel ért föl. Mondhatni, fantasztikus első randi volt, de részemről
a kávézói találkáinkat tekintem elsőknek, xx

Galamb: Nem is emlékszem, utoljára mikor éreztem magam ennyire jól.

Köszönöm! Tényleg. Csodálatos volt, x

Tripp: Holnap reggel 9 körül egy megbeszélés előtt a Waldorfban reggelizem.

Semmi kifogásom ellene, hogy egy bájosan csillogó zöld szemű illető velem
tartson... ha ráérsz.

Az üzenetre meredek, úgy kiguvad a szemem, hogy már-már kocsányon

lóg.

Tripp: Túltoltam, mi? Bocs, hogy ennyire rád mozdultam.

Galamb: Semmi baj. Szívesen megyek. 9-kor találkozunk!

Tripp: Alig várom, galambom. Szép álmokat!

 13. FEJEZET
-S , és még egy órája sem értél haza, amikor újabb
ralira hívott? Mindjárt másnap reggelre?
Bólintok Dex kérdésére.
- Te bűvész vagy, baszki. Okosíts ki engem is! - kérlel úgy, hogy nem
bírom ki nevetés nélkül. - Lécei, mondd, hogy nemcsak gyógyíthatatlanul
romantikus alkat, de mániákus lepedőakrobata is!
Körbe sandítók, nem hallotta-e meg valaki, és szúrós tekintetet vetek a
haveromra. Rae meg kupán vágja.
- Jesszusom, Dex, kurvára tapintatosan lökőd!
- Bocsesz! - horgászt ja le a fejét a srác, és röstelkedő arcot ölt. - Néha
egyszerűen rám jön a száj menés.
- Semmi gáz, az az igazság, hogy... még csak nem is smároltunk.
- Bűvész, baszki, bűvész! - dünnyögi, és a fejét ingatja ámulatában. -
Tisztázzuk gyorsan: úgy ismerkedtetek meg, hogy leöntötted kávéval?
Bólintok.
- Az első beszélgetésetek után pedig elég faramuci módon belekötöttél a
pályaválasztásába, és egy hónapig nem álltái szóba vele?
 - Ühüm - erősítem meg.
- Attól fogva hetente kétszer- háromszor együtt kávéztok, most jutottatok
túl hivatalosan az első randin, de még egymáshoz sem értetek. Egy ujjal
sem.
- Megfogtuk egymás kezét - vallom be mentegetőzve. - És megpuszilta
az arcomat.
Dex pislog rám, mint egy bagoly, valószínűtlenül nagy szeme
hitetlenkedve elkerekedik.
- Létezik egyáltalán ez a pasi?
- Én egyszer már láttam - nevet Rae. - Ráadásul baromi dögös.
- Hát persze. - Dex sóhajt. - Bocs, de átlépek a Kávékómába, hogy ott
várjam a mesebeli királyfimat. - Úgy tesz, mintha menni készülne, a
hátizsákjáért nyúl. - Egy pillanat! - torpan meg. - Miért csoportosulunk
továbbra is a gagyi Starbucksban, mikor Taylor munkahelyén is
összejöhetnénk? Üzenek a többieknek, szólok nekik, hogy ma délelőtt ott
ralizunk. Időnként helyszínt változtatunk.
Hátat fordít nekünk, az ujjai riasztó sebességgel cikáznak a telefonján.
- Félelmetes.
Rae elmosolyodik.
- Nekem mondod? Képzeld el, milyen egy fedél alatt lakni vele. Gyere,
jobb, ha elhúzunk, mielőtt jelenetet rendez.

Letelepszünk a Kávékómában, és hallgatom, ahogy Rae meg Joanie az e

hónapra választandó kötetről vitatkoznak.
- Joanie, nem szokásom sci-fit olvasni. Lefektettük a szabályokat,
megszavaztuk, hogy mindegyikünk megjelölhet egy műfajt, ami nem jön be
neki. Mindannyian megszavaztuk, hogy a sci-fi lehetőségét kizárjuk.
Joanie fejcsóválva morog.
- Csak fölvetettem.
 - Holott most Tamra a soros, ő választ - ellenkezik Rae. - Minden
hónapban ezt csinálod. Dühítő. Várd ki a sorodat!
- A kakastaréj elszívja a vért az agyadtól, rohadtul bosszantó vagy.
- A bosszantásod az életcélom, Joanie - nevet Rae.
- Rake vajon facér? - fordul felém sóhajtva Joanie.
Társalgásunk váratlan fordulatától döbbenten nyitom ki a számat, és
rögtön be is csukom.
- Hát... Igazából fogalmam sincs.
Joanie összevonja a szemöldökét, rosszallóan néz rám.
- Az biztos, hogy nem nős - mentem ki magam a kínos helyzetből, hogy
szinte semmit sem tudok a munkaadómról. - De azt egy szóval sem
említette, hogy együtt van-e valakivel.
Joanie biccent, föláll.
- Helyes! Elnézést, most randit kérek tőle.
- Tiszta diló a csaj - mondja fogcsikorgatva Rae, miután Joanie
hallótávolságon kívül kerül.
- Ugye, tudod, hogy csak téged cukicol? - kérdezi fojtott hangon Tamra.
Rae vállat von, kerüli Tamra tekintetét.
Eddigi mérsékelt érintkezésünk alapján kedvelem Tamarát, rendes
csajszinak látszik, de az, hogy egy szájból fúj hideget- meleget Rae-re,
kicsit sem tetszik nekem. Megértem, ha valaki bizonytalan az érzéseiben,
bakker, én úgyszólván a téma szakértőjének számítok. De ha olyannál
tapasztalom, akit haveromnak tekintek, ha közvetlenül látom, micsoda
fájdalmat okoz, már azt is bánom, hogy miattam efféle lelki állapotba
kerülhetett valaki.
- Hellóka, szépfiú! - ütögeti meg a térdemet Dex, és az ajtót lesi.
Fölnézek, látom, hogy Tripp épp benyomul, a mobilja a füléhez
tapasztva, arcát ingerült kifejezés öregíti.
 - AzTaylor pasija - óvja Dexet a nyálcsorgató ábrándozástól Rae.
Annyira magával ragad a Trippből áradó vonzerő, hogy megszólalni sem
bírok. Máskor is láttam már feldúltnak, kissé morcosnak, de ellenségesnek,
az alig elfojtott dühtől fortyogónak eddig soha.
Elveszi a fülétől a mobilt, föladja a rendelést Rake-nek, odacsúsztat neki
a pulton egy bankót, és azonnal visszatér a figyelme a telefonálásra.
Türelmetlenül vár, újra meg újra az órájára pillantgat, az üzletnek háttal, a
többi vendégtől jó egyméternyire áll. Amint befejezi a telefonbeszélgetést,
ujjai máris heves támadást indítanak a billentyűk ellen, üzeneteket és e-
maileket küldözget.
Gondolkodás nélkül fölállok, óvatosan elindulok felé. Ahogy
megveregetem a vállát, zsebre dugja a mobilt, és hátraperdül.
- Galambom! - suttogja, és a színpadiasán erőltetett sóhajtól kicsit
megroggyan a válla. - Istenem, de jó, hogy láthatlak! - A másodperc
törtrészére elhallgat, majd közelebb lép hozzám. - Megcsókolhatlak?
Szépen kérlek!
Gyöngéd hangjától meghökkenten hebegek.
- Ümmm... oksi!
Megkönnyebbülten hunyja be a szemét, széles tenyerével jobbról- balról
közrefogja az arcomat, és alig marad időm levegőt venni, az ajka az
enyémhez ér. A csókja pont olyan, mint ő. Magabiztos, gyengéd,
szenvedélyes. Azonnali függőséget okoz. Puha ajka sürgetően súrlódik az
enyémhez, szomjának csillapítására készteti a számat. A nyelvem hegye
előrelendül, hogy megízlelje az ajkát, mire halkan felnyög, közelebb
kényszerít magához. A nyelve finoman siklik az enyémhez, nem
emlékszem, hogy valaha is átéltem volna ehhez hasonló érzést. Tripp
Tanner ezzel a csókkal a világon mindent nyújt, egyidejűleg érezteti velem,
hogy kíván, becsben tart és szüksége van rám.
 Hátrahúzódik, fölrebben a szeme, a színe olvadt ezüst, ami eddig ólmos
szemhéj alatt rejtőzött. Közelebb hajol, az ajka a fülemhez ér.
- Látod, galambom, ez a varázslat.
Lehajtom a fejem, a mosolyomat éppúgy igyekszem elrejteni, mint azt,
hogy alighanem elvörösödtem.
Tripp egy ujjal fölemeli az államat.
- Sejtelmed sincs, mennyire bearanyoztad a napomat a mosolyoddal.
Megnyalogatom a szám szélét, élvezem Tripp ízét. Észreveszi a
mozdulatot, az ajka újra az enyémhez ér, de most csak egy pillanatra, azután
hátrahúzódik. A pulthoz lép, elveszi a kávéját, és köszönetképpen Rake-re
hunyorít.
- Ma is dolgozol?
- Nem - rázom a fejem, és abba a sarokba mutatok, ahol a könyvklub
tagsága egy emberként tátja a száját. - A könyvklubbal jöttem, Dex úgy
döntött, ideje helyszínt változtatnunk.
- Agyas gyerek. Boldogan maradnék, betolakodnék a bulitokba, de
rengeteg marhasággal kell megbirkóznom a munkámban. Az egyik ügy,
amit viszek, szanaszét zuhan, ugyanakkor szívesen megismerkednék a
barátaiddal.
Bólogatok, nem bírom elrejteni a mosolyomat.
- Azt én sem bánnám.
Kézen fogva kísér a csoporthoz.
- A, Tripp, örülök, hogy újra találkozunk- szólal meg elsőként Rae. Tripp
a baljával integet neki, közben tovább szorongatja a kezemet.
- Dex, Joanie, Tamra meg a húga, Rose, Vera és Quinn - mutogatom
végig a csoportot.- Emberek, ez itt Tripp Farmer, az én...
- A pasija - fejezi be helyettem Tripp, megszorítja a kezemet, felém
fordítja a fejét, és rám kacsint. Döbbenten kerekedik el a szemem. - Csodás,
hogy mindannyiukkal megismerkedhettem. - Rá se hederít a
megdöbbenésemre. - Bárcsak maradhatnék, megfigyelhetném a
könyvklubom konkurensét, de vár a munkám. - Lehajol, az ajka a fülemhez
ér. - Mindjárt újra megcsókollak. - Mire fölfoghatnám szavai értelmét, már
meg is teszi, ezúttal az ajka finoman az enyémhez dörzsölődik. - Este
hívlak, galambom.
És már indul is, egy utolsó mosoly erejéig még egyszer hátrapillant rám,
majd kifordul az ajtón, és eltűnik a szemem elől.
- Te tényleg bűvész vagy, baszki - rikkantja Dex. - Figyeltétek, milyen
dühösen rontott be az ajtón, aztán észrevesz téged, megcsókol, és egyből
kiszippantottál belőle minden haragos indulatot. Ezt tanítsd meg nekem is!
Idegesen fölnevetek.
- De hát semmit sem csináltam.
- Nem is kellett csinálnod, bébi - kacsint Rae. - Ugyanúgy higgasztod le
őt, ahogy ő életre keltett téged. Igaza van Dexnek, ez bűvészmutatvány.
 14. FEJEZET

H azt mondja nekem, zárt ajtók mögött,

kettesben fogok ülni egy férfival, meg lettem volna győződve róla, hogy
nem normális, aki ilyet állít. A félelmem rákos daganatként terjeszkedett a
lelkemben, mérgezte az elmémet, torzította az önértékelésemet. Saját
biztonságomba vetett hitemet tévútra vitte az ereimben akadálytalanul
keringő rosszindulatú kór. Tripp azonban sajátos sugárterápiaként
működött, kiirtotta az ártalmat, ami belülről gyilkolt. Biztonságba helyez,
szelleme gyógyírjával dédelget. A jelenlétében egy percig sem érzem
magam veszélyben. Úgy hat rám, mint valami védőháló, maga a
megtestesült biztonság, akárcsak a kisbaba alvókája, eloszlatja a
félelmeimet, az ismerteket és a meg sem fogalmazottakat egyaránt.
Az első randink óta számtalan órát töltöttünk kettesben. Jólesik a tudat,
hogy nincs itt más, csak ő meg én, elkülönítve környezetünk durván
figyelemelterelő tényezőitől. Soha nem hittem volna, hogy létezhet ennyire
felszabadító érzés. Az ő társaságában békesség áraszt el, amit bizony az
egyedüllétről a legritkább esetben mondhatok.
Áthelyezem a súlypontomat a kanapémon, megköszörülöm a torkomat,
érzem, hogy a vacsora feszíti a hasamat. Az elmúlt néhány órát a
lakásomon töltöttük, Tripp főzött nekem. A tenger gyümölcseivel megrakott
paella ízbombaként hatott a nyelvemen, de most ólomsúlyként nehezedik a
bendőmre, múltam titkaival összegabalyodva már-már hányingert okoz.
A kapcsolatunk halad előre, noha tudom, hogy részemről visszafogom.
Egyelőre muszáj. Hogy is adhatnám át magam teljesen Tripp-nek, ha a
múltam jókora szelete mocskos titokként gennyed bennem?
Szeretném, hogy Tripp igazán megismerjen. Testestül-lelkestül, a
rémisztő, sötét árnyakkal együtt.
- Szeretnék elárulni neked valamit - mondom szemlesütve.
Motyogásom ellenére tisztán hallja a szavaimat.
- Ennek örülök, de légy szíves, nézz rám! Bármi is az, biztosra veszem,
hogy nem olyan szégyellni való, amiért rejtőzködnöd kellene előlem.
Mély sóhajjal erőt veszek magamon, fölemelem a fejemet.
- Miért szoktál a galambodnak hívni? - kérdezem.
Az asztalra teszi a borospoharát, megfogja a távirányítót, kikapcsolja a
tévét, de már felém is fordul, minden figyelmét nekem szenteli.
- Talán tisztának, ártatlannak tartasz? - firtatom páni félelemtől fojtott
hangon.
Közelebb húzódik.
- Megfoghatom a kezedet?
Lepillantok a kezemre, figyelem, mennyire reszket, ahogy fölgyorsult
pulzusom a hatalmába kerít. Ökölbe szorítom a kezemet, hogy véget vessek
ennek a citerázásnak.
- Remeg - állapítom meg a nyilvánvalót.
- Éppen azért szeretném megfogni - feleli Tripp fesztelenül. - Szeretném
a tudtodra adni, hogy vigyázok rád. Mindig bátran beszélhetsz velem. Az
égvilágon bármiről.
 Elernyesztem ökölbe szorított kezemet, homlokráncolva nyugtázom a
tenyerembe vájt körmöm hagyta nyomokat. Előrenyúlok, Tripp tenyerébe
helyezem a kezemet, hagyom, hogy jólesően melengető érintése elzsongítsa
egész testemben a nyughatatlanul vibráló idegeimet.
- Azért hívlak galambomnak, mert abban a pillanatban, ahogy
megláttalak, békesség töltött el. Még a tekintetedben tükröződő vihar
ellenére is. Volt benned valami akadálytalan nyíltság. Az egész világ
számára láthatóan viselted a fájdalmadat, mégsem próbáltál valaki másnak
tűnni, és ezt elbűvölőnek találtam. Nem, ártatlannak nem mondanálak, de
igenis tisztaságot érzékelek benned, amihez vonzódom.
Behunyom a szememet. Megbántam, hogy föltettem a kérdést. Eleve
sejtettem, hogy olyasmihez vonzódik bennem, ami nem igaz, és letaglóz,
hogy ezt most a saját szavaival is megerősíti. Totálisan belerúgtam Tripp
Tannerbe.
- Nem vagyok tiszta - jelentem ki. - Bemocskoltak.
Megrándul az állkapcsa, látom rajta, hogy szólni akar, de összeszorítja az
ajkát, néma marad. Meghagyja nekem a lehetőséget, hogy beszéljek.
- Bemocskolták a testemet - nyöszörgőm elkínzottan. - A lelkemet, a
szívemet - ütögetem meg a mellkasomat. - Mindenemet
megszentségtelenítették.
- A pontosvessző.
- Mi? - hebegem.
- A füled mögött - érinti meg a saját testén az említett pontot. - A legelső
nap megláttam, amikor a kávézóban jártam.
- Tényleg? - pihegem.
Bólint.
- A lány mellett ácsorogtam, aki épp a tetoválásról kérdezett téged. Akkor
fogtad össze hátul a hajad - emlékszik vissza. - Gyönyörű szép voltál. Nem
bírtam megállni, hogy bámuljalak, hallottam a rnegjegyzést a tetkóról, és
figyeltem, mennyire fölhúzott.
Tehát ott volt. Látta a bőrömön a jelet, ami az életem újrakezdését
képviseli. A pillanatot, amikor úgy döntöttem, folytatom az életet.
- Tudod, hogy ha feszengsz, mindig odanyúlsz? Ha nem a saját pályádon
érzed magad, szórakozottan végighúzod a középső ujjadat a tetováláson.
Ügy teszek, ahogy most mondta, fölnyúlok a tarkómon a hajam tövéhez,
megdörzsölgetem a fülem mögé rejtett apró jelet.
- Azután megérintettelek. - Beszéd közben kitágul az orrcimpája,
kezemet szorító tenyere idegességtől nyirkos. - Az a félelem, ami fogva
tartotta a tekintetedet! - Megcsóválja a fejét. - Soha nem láttam ahhoz
foghatót.
Mélységesen mély csönd telepedik közénk, a némaságban egyedül éles
szuszogásom hallatszik. Összefonódik a tekintetünk, kalapáló szívünk tüze
foglyul ejti, rezzenéstelenül farkasszemet nézünk. Teljesen lebilincsel a
velem szemben lévő férfi. A férfi, aki a szemében tükröződő fájdalommal
unszol, hogy folytassam. Hogy beavassam az előéletembe. Hogy
beengedjem a szívembe, bármilyen sérült és megkeseredett is
pillanatnyilag.
- Az öngyilkosság rettentően megbélyegzett dolog - mondom
homlokráncolva. - El sem merem mondani, milyen sokat törtem már rajta a
fejem. Vaksötét verembe zuhantam, ahová semmilyen irányból nem
szűrődött be fény, semmi sem kecsegtetett jobb élettel a meglévőnél.
Megdöbbent a saját hangom. Olyan rémisztőén áll közénk, mint egy
csuklyás hóhér, aki alig várja, hogy lecsapjon a bárójával, szétvágja a
kapcsolatunkat, mielőtt voltaképpen megkezdődhetne.
- De te küzdöttél...
 Vállat vonok, egyetértőén bólintok, bár nem vagyok biztos benne, hogy
ez igaz.
- Asszem. Úgyszólván kihúztam magam a gödörből.
- Megpróbáltál véget vetni...
Tripp be sem fejezheti a mondatot, már a fejemet rázom.
- Nem voltam rá képes. Rám nehezedett a nyomás, ami mindig visszatart
attól, hogy továbblépjek abba a realitásba. Elvesztettem a
céltudatosságomat, az akaraterőmet. Azt hiszem, a túlélési ösztönöm
kerekedett felül, bár akkor ezt még nem ismertem föl.
- Volt valami konkrét oka?
A kérdés satuként szorul a nyakamra, olyan brutálisan, hogy görcsösen
köhögők tőle.
- Nem muszáj elárulnod - segít korrekten, pedig barázdált homlokára van
írva az aggodalom.
- Egy férfi - hagyom figyelmen kívül az engedékenységét. - Erős volt -
hangsúlyozom. - Erősebb nálam. Nem mintha ez sokat számítana, de azt
hiszem, az ereje biztosította, hogy meghiúsítsa az ellenállásomat.
Úgy érzem, visszanyertem az irányítást. A titkom most már nem
mocskos. Nem rejtegetni való. Inkább az életem egy fejezete, amit saját
jószántamból tárok föl. Meglehet, hogy ez véget vet annak a
párkapcsolatnak, amiről soha nem hittem volna, hogy kívánni fogom. De ha
eltitkolnám életemnek, saját lényemnek ezt a részét, azzal hosszú távon
mindkettőnknek csak ártanék.
- Csaknem öt esztendeje történt - folytatom, miután nem szól semmit. -
Az akkori legjobb barátnőm élt-halt a bulizásért. - Kényszeredetten
nevetek, ahogy arra gondolok, miként kerülhettünk Tash- sel valaha is közel
egymáshoz. A lehető összes szempontból egymás szöges ellentétei voltunk.
Ha jobban belegondolok, azt hiszem, úgy éreztük, kötelességünk kitartani
egymás mellett, elvégre pici korunktól fogva barátkoztunk. Így illik, nem?
Az ember életben tartja a gyermekkori barátságait. - A lényeg az, hogy
szórakozni mentünk, és valami seggfej belecsempészett valamit az
italomba.
Megértőén bólogat, és szükségét érzem, hogy tisztázzak egy részletet.
- Még csak nem is emiatt nem iszom - nevetek föl, de cseppet sem
jókedvűen, hanem kifejezetten ellenségesen. - Soha nem voltam odáig a
piálásért. Kóláztam, a kurva életbe!
Nem látszik felháborodottnak a káromkodásom miatt, bármenynyire
ellentétes is ez a természetemmel. Persze, mert nyilvánvaló, hogy dühbe
gurultam.
- Kikészültem. - Fejemet ingatva emlékszem vissza arra, hogy ködbe
borult az agyam, összezavarodtam, azt sem tudtam, hol vagyok. - Azt
hitték, berúgtam.
Összeszorítom az ajkamat, mosolyt erőltetek az arcomra. Érzem,
mennyire szomorú ez a gesztus, milyen reménytelen próbálkozás.
Vállat vonok.
- Az az éjszaka legnagyobbrészt homályos, de annak a férfinak a szagára,
a rám nehezedő teste súlyára ma is emlékszem. Az az illető, az a férfi... -
Bámész tekintetem elvándorol Trippről, a nappali fehérre meszelt falán
állapodik meg, ami mintha mozivászon lenne, hogy arra vetítsem az egykor
engem ért támadás kísértő emlékét. - Az a vadidegen... - Nyelek egyet. -
Kértem, hogy hagyja abba, könyörögtem neki. Kapálóztam... már
amennyire bírtam, de a testem elnehezedett - idézem föl a történteket. -
Mozdulni sem bírtam - élem át újra akkori pánikolásomat. - Bántott,
fájdalmat okozott, fenyegetett, befurakodott a testembe, én pedig nem
voltam elég erős, hogy visszaverjem. - Tripp megszorítja a kezemet,
magának követeli a figyelmemet, és meg is adom neki, amit kíván. - Nem
szeretnék sokat beszélni arról az éjszakáról, az akkor történtekről.
Remélem, megértesz - szögezem le. - Igazából most már eleget tudsz a
dologról.
Várom, hogy nyugtázza ezt, és csakugyan: egy kurta biccentéssel
megteszi.
- Utána szinte sötétség vett körül, az egész bírósági tárgyalás meg az
ítélethirdetés alatt. Egyszerűen azt kívántam, hogy legyen már vége, múljon
el. Az emlék. - Szorosan behunyom a szememet. - Az önvád, a kínlódás...
Legszívesebben úgy elaludtam volna, hogy soha többé ne ébredjek föl.
Akkor legalább végleg biztonságba kerültem volna, hiszen, ha nem létezem,
senki sem árthat nekem.
Tripp arca ijesztően szenvtelen, összeszorított ajka rövid, egyenes vonal,
tekintetében azonban alig leplezett érzelmek kavarognak. A felém fordított,
csillogó szempár haragot, fájdalmat tükröz, és azt az igényt, hogy
oltalmazzon engem.
- Ezt azért varrattam ide - dörzsölgetem meg a fülem tövében a tetoválást
-, hogy arra a pillanatra emlékeztessen, amikor önmagamat választottam.
Külső szemlélőnek talán nem idilli, nem teljes az életem, de nekem
elegendő. Élek, és ez bizonyság arra, hogy átvészeltem a támadást, talpon
maradtam.
Tripp a szája szélét rágcsálja, majd köhint, megköszörüli kiszáradt torkát.
- Nem akarok mást, Taylor, csak hogy biztonságban érezd magad. Jól
érezd magad a bőrödben, a társaságomban, azzal, amit közösen csinálunk.
Ha csak egy pillanatra nem így érzed magad, légy szíves, azonnal szólj
nekem!
Fantasztikus, mennyit számít az életkor. Bradyvel meg gyerekek voltunk,
amikor engem megerőszakoltak, a húszas éveink közepén jártunk, amikor
végérvényesen megváltozott az életünk. Ő dühében, hirtelen felindulásból
reagált. Sértődötten, elkeseredetten egyre csak arról fantáziáit, hogy megöli
azt az embert, aki elvett kettőnktől valamit. Nem tőlem. Tőlünk. Brady
annyira belemerült a saját tehetetlenségébe, hogy rólam teljesen
megfeledkezett. Engesztelhetetlen bosszúvágya csak még inkább
megnehezítette a sérelmem feldolgozását. Erőfeszítéseket tettem, hogy
magam mögött hagyjam az egészet, ő pedig elégedetten fetrengett a
haragjában, és túszul ejtett engem, akár fölfogta ezt, akár nem. A legkisebb
inger, rossz álom, kelletlen grimasz azonnal felbőszítette. Dúlt- fúlt
magában, tört-zúzott, a puszta öklével csapkodta a falat, sírva fakadt.
A kapcsolatunk romokban hevert. Képtelen voltam megvigasztalni
Bradyt. Hozzáérni sem bírtam. Beszélni is alig tudtam arról az éjszakáról,
nemhogy Bradyt megnyugtatni. Ugyan mit ígérhettem volna neki? Hogy
minden rendbe jön köztünk? Hogy túljutunk rajta? Na, ne már! Ezt magam
sem hittem. Egy másodpercig sem. Ahogy Brady sem. A kelleténél tovább
gubbasztottunk ebben a lélekmérgező buborékban, pedig több eszünk is
lehetett volna.
Brady nem akart elhagyni engem, mert félt, hogy az milyen színben
tüntetné fel őt, én meg hasonlóképpen nem akartam eltaszítani őt, mert
azzal áldozattá tettem volna. Kelepcében vergődtünk, valaki más tetteinek
csapdájában, és semmi eszközünk sem volt a szabaduláshoz.
Tripp viszont, bár a tekintetéből biztosra veszem, hogy fontolgatott egy-
két gyilkos gondolatot, kizárólag énrám koncentrált, arra, hogy
végeredményben jól érezhessem magam a bőrömben. Kíváncsi vagyok,
huszonhat évesen is eljutott volna-e erre a megértő szintre. És vajon több
élettapasztalat birtokában Brady is könnyebben úrrá lett volna a helyzeten?
- Dühít, hogy ekkora megpróbáltatáson mentél keresztül. Dühít, hogy
nem tudom egyszerűen kitörölni a múltadból. De már jó ideje megmondtam
neked, hogy tetszel nekem, és így is van. Nagyon tetszel. Egyre jobban
vonzódom hozzád, úgy látszik, már nem tudok féket vetni az érzéseimre, és
nem is akarok - mosolyodik el Tripp. - El sem tudom mondani, milyen
hálás vagyok, hogy megosztottad velem az életednek ezt a részét, csak
elképzelni próbálom, milyen nehéz lehet visszagondolni rá, beszélni róla.
Bármilyen segítséget igényelsz, mindig melletted állok. Építsük föl a
kapcsolatunkat olyan ütemben, ami neked megfelel.
- Minek kínzód magad tovább? - kérdezem elmélkedő kíváncsisággal.
Értetlenül csücsörít, oldalra hajtja a fejét.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Magamról - magyarázom. - Nekem annyi, Tripp. Velem maradni örökös
nyűglődés, minden egyes sérült porcikám pátyolgatása. Soha nincs vége.
Furcsa grimaszt vág, amit nem tudok értelmezni. Nem tudom eldönteni,
ingerült-e, vagy zavarodott, vagy mindkettő egyszerre.
- Én csak... - Elhallgatok, mély lélegzetet veszek, hogy lecsillapítsam
túlfeszített idegeimet. - Teljesen össze vagyok törve, és az irántad táplált
érzéseim egyre erősebbek, képtelen vagyok kézben tartani őket. Hosszú
éveken át tekertem magamra szögesdrótot, kizárólag azzal a céllal, hogy
mindenkit elriasszak, egy léleknek se jusson eszébe közelebb férkőzni
hozzám. A gyűlölet tüskéi meredeznek a bőrömről, és elégedetten bújtam
meg mögöttük. Mármint egészen addig, amíg... meg nem ismertelek. Mert
te szép lassan, apránként kibontottál.
- Galambom!
Föltartom a kezemet, hogy megállítsam.
- Hadd fejezzem be! - Dörzsölgetem a homlokomat, újra összeszedem a
gondolataimat. - Fáj - ismerem be. - Ahány szál szögesdrótot kihúzol a
védőkerítésemből, annyiszor kerülök ismét szembe minden egyes fájó
emlékkel. Ebben az az ijesztő, hogy bármennyire gyötrelmes, mégis jobb
érzés, mint képzeltem volna. - Szomorkásán elmosolyodom. - Azt hittem,
védőkerítés, de kiderült, hogy igazából önként vállalt börtön. Te most
megmentesz a szabadságvesztéstől, amit életfogytig tartónak gondoltam,
ugyanakkor kiszolgáltatottá teszel.
- A szerelem már csak ilyen.
- Félek - vallom be fojtott hangon. - Nagyobb fájdalmat tudsz okozni,
mint amilyet más férfiról feltételeztem volna. Újra összeraktad a darabokra
tört szívemet, és hihetetlenül félek, hogy most már hatalmat szereztél, hogy
ízzé- porrá zúzod. El tudnál pusztítani, Tripp.
- Azt hiszed, én nem ugyanígy érzem magam?
Fölkapom a fejem, döbbenten tágra nyílik a szemem.
Tripp nevet.
- A szerelem nemcsak vak, de mámorítóan tudatlan is. Bűnösen
elővigyázatlan. Az emberek a legvalószínűtlenebb körülményekkel
összefüggésben szoktak félelemről beszélni. Cápák, hegycsúcsok, kísértetek
kapcsán. Holott leginkább a saját érzelmeinktől kellene félnünk. - Közelebb
húzódik hozzám, még mindig a kezemet szorongatja. - Taylor, a szerelemtől
kéne a világon a legeslegjobban félnünk - győzköd. - Az képes elpusztítani.
Egyesek az életüket áldozzák érte. A megszállottaivá válnak, hagyják, hogy
föleméssze őket. Félsz, hogy összetörőm a szívedet, és én ugyanúgy félek,
hogy megteszem.
Savként marnak a szavai.
- Ezt magad is beláttad - folytatja. - Attól félsz, annyira összetörtél, hogy
nem lehet szeretni, ha egyáltalán létezik ilyesmi. Félsz, hogy megbántasz,
és én is ugyanattól tartok.
A szemébe nézek, és igazat adok neki. Nem tudnám megmondani, mi
zavar jobban: az a gondolat, hogy össze fogja törni a szívemet, vagy az,
hogy én az övét.
 - Nem idegen tőlem a szerelem, kétszer már jártam a tájékán. Nem
hazudok, ha azt mondom, nálad szemrevalóbban összerakott emberrel még
soha az életben nem találkoztam. A mindenit, galambom. Te összetörtet
látsz, én kifogástalant. Összeszedtél minden szilánkot, és újra fölépítetted
magadat. Tüneményes vagy - suttogja. - Te tökéletlenségeket látsz, én meg
a lényed legnagyszerűbb vonásait. A társaságban érzékelhető félszegséged,
tétovaságod, az élethez való lassú és mértéktartó viszonyod elbűvöl. Jól
láthatóan, fényesen ragyog a te néma erőd. Már mondtam, galambom, hogy
nálad lármásabbat még sosem láttam, és minden hangodat hallani
szeretném.
Kinyitom a számat, hogy válaszoljak, de gyors fejrázással a szavamba
vág.
- Csak annyit kérek, hogy ne emelj további falakat. Én komolyan
elszántam magam, szerintem te is azt szeretnéd. Persze mindketten
megsérülhetünk. Rettenetesen, fájdalmasan. De ugyanakkor olyan
szerelembe is eshetünk, amilyet soha egyikünk sem érzett.
Megtapasztalhatjuk a legeslegjobbat, amit a szerelem és az élet kínálhat, és
lehet, hogy azután boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
Parázsló tekintetétől lefegyverezve, némán ülök, nem merek megszólalni.
- Tudom, hogy én melyik utat kockáztatnám meg - árulja el, és térdre
ereszkedik előttem. - Veled bármikor azt választanám, hogy boldogan
élünk, amíg meg nem halunk. Baromira bármikor.
Megrándul az állam, lehorgasztom a fejemet, hogy ne lássa, menynyire
remeg az ajkam.
Mutatóujjával megtámasztja az államat, fölemeli a fejemet.
- Remélem, úgy gondolod, érdemes miattam ezt a kockázatot vállalni.
- És ha majd megbánod? A tétovázásomat, az óvatos tempómat... mi lesz,
ha megbánod, hogy velem kezd tél?
 - Ugye, most viccelsz? - bukik ki belőle. - Nyisd ki jobban a szemed, nézz
meg magadnak alaposabban! Hiszen pont ezt szeretem benned a legjobban.
Sürgető hangját egyszerűen nem hagyhatom figyelmen kívül.
- Hogyhogy? - nyögöm ki hitetlenkedve, még mindig cáfolni próbálom a
szavaiból kicsendülő igazságot.
Megint nevet.
- Olyan, mintha újra meg újra először élnénk át mindent. Az első csókunk
eltörölt minden korábbit.
Még soha nem hallottam így beszélni valakit. Ezt a sóvárgást,
vágyakozást abban, ahogy megfogalmazza az érzéseit. Ez egyszerre
mérhetetlenül sok és mégsem elég. Minden egyes kijelentése letaglóz a
komolyságával, de még véletlenül sem kívánom, hogy elhallgasson.
Gyöngéd, de nincs benne semmi sablonosság, és talán maga sincs
tudatában, hogy a saját képére formálja darabokra tört szívemet, ahogy
ismét összerakja.
- Tudom, hogy egyikünknek sem ez volt az első- folytatja-, viszont az
előzmény, az odáig vezető út... hát, ha nem is a legelső volt, de elmehet a
sunyiba akárki, ha megpróbálja bemagyarázni nekem, hogy nem ez volt a
legfontosabb csók, amit valaha is adtam, amit valaha is kaptam.
Hunyorít, egy röpke másodpercre elhallgat, hogy lenyelje az érzelmi
gombócot, ami fátyolossá teszi a hangját.
- Veled minden pillanat ilyen. A múlt nem létezik többé. A kettőnk
mindent elölről kezdő világában élünk. Ez igazán szívderítő. Felszabadító.
Veszett nagy varázslat.
Bólintok, megszólalni nem merek, érzem, hogy a lelkem mélyéig hatol
mindaz, amit mond.
- Bevallom, néha... - Megköszörülöm a torkomat. - Bekeveredek a
fejemben egy igencsak sötét zugba. Annyira sötét, hogy eltévedek benne.
 Elmosolyodik.
- Még szerencse, hogy ez itt - bök a szívemre - úgy szól hozzám, amit
lehetetlenség nem meghallani. Nyugodt lehetsz: bármilyen sötétségbe
kerülsz, mindig meg foglak találni, és visszahozlak.
- Most megcsókollak - közlöm vele, fátyolos hangom is elárulja, hogy a
szemem könnyekben úszik.
Kidugott nyelvének hegye végighalad ajka csábító vonalán,
megnedvesíti, majd elvigyorodik.
- Én pedig visszacsókollak, galambom.
 15. FEJEZET
K , magamhoz húzom, és ő zokszó nélkül
jön. Hagyja, hogy az ajkam súrolja az ajkát, de ígérete ellenére nem
viszonozza a csókomat. Egyelőre nem. Inkább engedi, hogy én csókoljam.
Az ajkam gyöngéd cirógatással mozog a száján.
Valahányszor ide-oda húzom, fokozódik bennem a vágy. Többet kívánok.
Azt, hogy visszacsókoljon.
Vissza kell csókolnia.
De behunyta a szemét, épp csak egy picit szaporább a légzése, ez minden,
amit kapok tőle.
Hátrahúzódom, őrá fókuszálok, heves zihálásom a sajátját visszhangozza.
- Azt mondtad, visszacsókolsz.
- Azt - ismeri be. Ádámcsutkájának vastag vonala föl-alá ugrál. - Egy
hajszálon függ minden, galambom. Borzasztóan szeretnélek megérinteni, de
nem akarlak sürgetni.
- Érints, érints! - küzdők mindenre elszántan. - Légy szíves!
Alásikló kezem kíméletlenül dörzsölődik az arcához, halkan felnyög, a
hangjából kicsendülő türelmetlenségtől azonnal pozíciót változtatok.
 - Húzódj ki a szélre! - buzdít kedvesen, ezzel megnyugtat, hogy
biztonságban érezhetem magam. Hogy nem fog bántani.
Végigcsusszanok a kanapén, megállók, amikor a hátsóm a karfához
ütközik.
Törökülésbe helyezkedik előttem, tekintete végigszánkázik az arcomon, a
testemen. Lassan elmosolyodik, várakozóan hunyorít rám.
. Kivillan a fogsora, ráharap az alsó ajkára, a nyomástól elfehéredik a
bőre,
- Te irányítasz, galambom. Ha azt mondod, gyerünk, együtt indulunk el.
Ha megálljt parancsolsz, baromi gyorsan megállunk.
- Okés - mormolom, alig bírok magammal attól a kilátástól, hogy
mindjárt hozzám ér.
- Akkor most megcsókollak.
- Okés - ismétlem, ezzel mosolyra ingerlem.
Föltérdel, széles tenyerét jobbról- balról a kanapénak támasztja
mellettem. Nem ér hozzám, a kezével nem. Még nem.
A tekintete, a szuszogása azonban valósággal megfürdet a gyönyörében.
Hunyorító szeme eltökélten célba vesz. A légvétele szaggatott, orrlyukai
minden reszketeg kilégzésnél lassan kitágulnak.
Kitámasztott karja merev, mozdíthatatlan, akár egy márványszoboré.
Duzzadó bicepszén szembeötlően rajzolódnak ki a vastag erek, és erősebb
nálam, de engem nem tántoríthat el, Tripp karja semmiképpen sem. Épp
ellenkezőleg, kedvtelve siklik végig rajta a tekintetem, viszket a kezem,
mozdulna, hogy megérintse.
- Egy-két megjegyeznivaló. - Suttogó szavaival szinte csókolgatja az
ajkamat, olyan közelről, hogy megízlelhetném őt, ha akarnám. Először is
neked egyáltalán nincs szükséged engedélyre, hogy megérints engem.
Feltétel nélküli felhatalmazással rendelkezel.
 A tenyerem a csuklójától indulva fogadja be bőrének lágy melegét.
Fölemelem a fejem, a szemébe nézek, lassan fölfelé csúsztatom a kezemet,
közben végigtapogatom öt. A szeme fáradhatatlanul, ráérősen, egyenletes
ütemben, gyöngéden pásztázza az arcomat.
- Másodszor ennek, amit éppen csinálunk, elvileg jól kell esnie, sőt még
annál is jobban. Ha csak egy pillanatra is másképp érzed magad, egyből
szólj, és behúzzuk a féket.
- Behúzzuk a féket - visszhangzom. - Vágom.
- Te ülsz a kormánynál, galambom, fogd jó erősen! - hajol előre, kiölti a
nyelvét, a hegye a felső ajkamnak vágódik, kóstolgat.
Kinyílik a szám, engedelmeskedik néma felszólításának. Finoman,
résnyire nyitott ajkakkal várok rá, tekintetem a szemébe mélyed.
Megmarkolom a bicepszét, minimálisra csökken köztünk a távolság, és
Tripp megcsókol. Puha párnának érződik a szája, ahogy csókot lehel előbb
a felső, azután az alsó ajkamra.
Harmadjára már visszacsókolom. Még jobban szorítom a karját, közelebb
húzom, és szó nélkül jön, a mellkasa szinte az enyémhez tapad.
Kiment a fejemből, milyen kellemes ez. A csókolózás. Az egyszerű
meghittség, ami képes lángra lobbantani az ember idegvégződéseit.
Az egyszerű érzés, ami lényünk legmeghatározóbb zugaiba furakodik. A
szívünkbe, az elménkbe, a gyomrunk legmélyére, minden múló
másodperccel beljebb nyomul, olyan kívánságokat ébreszt bennünk,
amikről rég megfogadtuk, hogy hallani sem akarunk róluk.
Tripp ajka erélyesen dörzsölget, mégsem tolakodó. Befolyása alá von, de
nem telepszik rám fojtogatóan. A nyelve táncra kel az enyémmel, én pedig
lelkesen hagyom, hogy melódiája magával ragadjon. Engedem, hogy
érezzem az ízét. Egy holnap ígérete rejlik benne, a holnapé, amiről már rég
megfeledkeztem. Akár valami részegítő elegy, amelyben a tavaszi zápor
illatához a buján tűző nyári nap első tétova felvillanásai társulnak. Minden,
de minden, amire valaha is vártam.
Kissé visszahúzódik, a nyelve az ajkamat nyalogatja.
- Kapaszkodj a csuklómba! - utasít.
Nyelek egyet.
Oldalra billentett fejjel végigszánkázik a nyelve az állkapcsomon.
- Most hozzád fogok érni.
Majszolgatja a nyakamat.
Felnyögök, szinte önkívületben feszítem még jobban hátra a nyakamat,
annyira kívánom, hogy folytassa.
- Ne ereszd el a kezemet! Ki ül a kormánynál, galambom?
Ujjai hegyével körberajzolja a combomat, elakad a lélegzetem.
- É-én.
- Jól mondod - dörmögi, a keze a szoknyám korca alatt mocorog,
gyöngéden dörzsölgetve araszol a combom érzékeny bőrén.
Nyújtogatom a nyakamat, sikítani tudnék, annyira hiányzik az ajka, de
merő nézése, perzselő tekintete egészen másfajta sikolyt csal ki belőlem.
Kéklő medencék figyelnek, mialatt ujjai épp célba érnek, leheletfinom
érintéssel csusszannak a combom tövéhez.
Szaggatott lélegzetvétel rezegteti meg a hangszálaimat, mosolyra készteti
őt.
- Jól érzed magad? - kérdezi.
Nem bízom a szavakban, nem bízom a saját hangomban, csak bólintok, a
mozdulat éppen annyira reszketeg, mint amennyire lelkes.
- Rám nézz!
A felszólítás kétségkívül parancs, de úgy mondja ki, mintha repedt
üvegdarab lennék, ami bármelyik pillanatban ezer meg ezer szilánkra
hullhat. Szeretnem azt felelni neki, hogy szó sincs róla, épp ellenkezőleg,
ténylegesen izzó- porrá voltam törve, méghozzá akkori meggyőződésem
szerint helyrehozhatatlanul, ö pedig pont azon dolgozik, hogy minden egyes
apró szilánkot ismét összeragasszon.
Tripp Tanner újra teljes egésszé varázsol, és valószínűleg halvány
segédfogalma sincs róla.
Szót fogadok neki, rá, egyedül őrá szegezem a tekintetemet. Nem létezik
más, csak mi kerten. Múltam rútságai olyan elérhetetlen messzeségbe
kerültek, hogy úgy érzem magam, mintha repülnék. Minél magasabbra
szállók, annál könnyebben lepereg rólam a fájdalom.
Dédelgetése kitölti a lelkemben helyenként tátongó űrt. Nem azzal, amit
művelünk, hanem azáltal, ahogyan hozzám ér. Foglyul ejt a puhatolódzó
parancs, ami a szemében tükröződik. Nem engedi, hogy rajta kívül bárki
vagy bármi mást lássak.
Értelemmel teli tekintete csillapítja a lelkemben vérző sebek fájdalmát.
Pedig azokról azt hittem, hogy már évekkel ezelőtt elcsitítottam őket. Tripp
hozzám súrlódott, akár egy szál gyufa, és lényemnek az a része, ami
önmagámmá tesz, lángra lobbant tőle. Aprócska láng, de tagadhatatlanul ég,
és szemének minden egyes csodásán gyötrő villanásával jobban erőre kap.
- Mindjárt becsúsztatom az ujjaimat - duruzsolja. - Abban a pillanatban,
ahogy azt akarod, hogy abbahagyjam, szorítsd meg a csuklómat!
Hívogatóan még inkább széttárul a combom.
Teljesen megdöbbentő és mellbevágó, mennyire felszabadítóan hat rám,
hogy beavattam a múltamba. Biztosra vettem, hogy mindkettőnknek időbe
telik majd levezetni az ebből eredő feszültséget, megbékélni az
előéletemmel, pláne a tartós hatással, amit az efféle dolog alighanem
bármely párkapcsolat kibontakozására gyakorol. De épp ellenkezőleg,
olyasformán fokozta a vonzalmunkat, amit semmiképpen nem sejthettem.
Tripp végtelenül megértő, egyre azon igyekszik, hogy jobban földerítse azt,
amiben osztozunk, miközben tudja, milyen rögös út várhat ránk. Ez még
mélyebbre merített az érzéseimben, és bármilyen különös, most nagyobb
biztonságban érzem magam, mint valaha.
Hüvelykujjának hegye végighalad az alsóneműm oldalán, izgató érintése
próbálgatja a határaimat. Nyelek egyet, továbbra is állom a tekintetét,
sóhajtásnyi táv választja el egymástól az ajkunkat.
Tripp hüvelykujja a reagálásomtól magabiztosan férkőzik a textil alá,
kacérkodik a bőrömmel, amihez már majdnem öt éve senki sem nyúlt.
Halkan nyüszítek, Tripp orrlyukai elismerően tágulnak ki.
Felmordul, egy pillanatra behunyja a szemét, ezzel erősíti a hang hatását.
- Nedves vagy, galambom.
Hüvelykujja a bejáratomnál köröz, majd följebb siklik, és a csiklómon
folytatja ugyanezt a mozgást. Alig-alig ér hozzám, nem annyira, mintha
csak mímelné, de olyan leheletfinom a tapintása, hogy homorítok tőle.
Bütykös hüvelykujja folytatja a fáradhatatlan rohamot, föl-alá jár, apró
köröket rajzol nyirkos bőrömre.
- Még?
Megnyalogatja az ajkát.
Elhaló hangon rebegek igent.
- Jólesik, kicsim? - kérdi vigyorogva.
Közelebb húzódik, szabad keze elhagyja eddigi helyét a kanapén, és
benyúl a szoknyám alá. Ujjai duzzadt középpontomhoz dörzsölőd- nek, és
amint végképp félrehúzza a bugyimat, fölszisszenek: a hang döbbenten
szűrődik át az ajkaim között. A kezem még mindig óvatosan a csuklójára
kulcsolódik, a karunk ide-oda csavarodik, két erős ujj masszírozza a
bejáratomat, majd könnyedén becsússzan.
Meghökkenek, milyen egyszerűen, mégis bátorítóan csatlakozik
tapogatózásához a kezem. Tripp imponálóan erős, nem vitás, hogy
különösebb viaskodás nélkül legyűrhetne. És mégsem félek. A szimpla
körülmény, hogy a kezem irányítja a kezét, a hatalom olyan érzetével ruház
föl, amilyet hosszú évek óta nem tapasztaltam.
Még jobban széttárul a lábam, a testem reflexszerűen alkalmazkodik a
benyomulásához. Úgy érzem, megteltem, kifeszültem, ahogy szintén évek
óta nem.
- Már az ujjaimmal teljesen megteltél - dörmögi, gyönyör önti el a
vonásait, nyers, nemigen visszafogott vágy árad a szavaiból. - Tűzforró
vagy; vajpuha és baromi lucskos.
Utasítást sem várva mozdul a kezem, mélyebben a testembe rántom őt,
erre felnyög, a feje a mellkasomra bukik, ám ugyanolyan gyorsan hátra is
húzódik, ismét rám szegezi a tekintetét, és huncut mosolyra húzódó szám
láttán megcsóválja a fejét.
- Nézzenek oda, a kis csalafinta!
A szeme sötétebb árnyalatra vált, közben begörbülő ujjaival dörzsölgeti
testemben azt a bizonyos pontot, én pedig már-már elájulok a gyönyörtől.
Ezüstösen izzó tekintet figyeli örömömet. Még soha nem kerültem ilyen
felfokozott lelkiállapotba. Egyszerre vadul és ráérősen pillantunk egymásra.
A félig leeresztett szemhéja vágyakozásról tanúskodik, a szeme csupa tűz,
vibrál a hévtől. Tripp ezzel a tekintettel fogva tart, gondoskodik róla, hogy
ne mehessek máshova, csakis vele maradjak. Nem bírom elfordítani a
fejemet, pedig csak úgy zsibong az egész testem. A szemem le akar
csukódni, hogy átadjam magam a gyönyörnek, a kezem viszket, hogy
eleressze Tripp csuklóját. Hogy ökölbe szoruljon, a hajamba kapaszkodjon,
a mellemhez nyúljon, megérintse öt. A szeméből sütő felszólítás azonban
nem engedi, én pedig egyszerre vagyok felajzott és hálás.
Tripp Tanner parancsoló tekintetével visszaadja nekem a testemet.
Egyszerre vagyok zavarodott, örömmámoros és kellemesen zsibbadt.
 Tenyerét hiperérzékennyé vált csiklómra nyomja, nyelve hegyét kiölti,
megnyalogatja az alsó ajkamat. Eláll a lélegzetem, egész testemmel
sóvárogva, epekedve homorítok.
- Te lüktetsz, galambom - suttogja. - Készen állsz, hogy elélvezz?
Úgy érzem, mintha felvillanyozna a szavaival. Meghitten incselkedő
hangjától minden tagom izgatottan vonaglik.
- Igen! - nyüszítem.
- Mozogj, kicsim! - sürget.
Akadozik a lélegzetem, de szót fogadok, az ölemet ringatva préselödőm
erőteljesebben a tenyeréhez. Hosszú ujjai tovább ügyködnek bennem,
ráérősen masszíroznak, hol puha, hol kemény körökben dörzsölgetnek.
A szám szóra nyílik, vagy nyögésre, sikoltásra, de a hang a torkom
mélyén szorul, csak a kéj és megadás fojtott sóhaja jön ki onnan.
- Ez az - dörmögi Tripp. - Használj engem, galambom! Keféld az
ujjaimat. Keményebben! - vezényel.
A szívem vergődik a mellkasomban, a szemem már-már leragad, hogy
elmerülhessek az örömszerzésben, de hiába is próbálnék nem Trippre nézni.
Szemének mélységes mély tavában nagyobb erő tükröződik, mint az én
pillanatnyi igényem. Eltökélte magát, hogy átadja nekem, segít
fölszabadulnom az érzésben, ami az ereimben kering, a tekintete a
gyönyörömhöz szegez. Ki sem kell próbálnom a gyakorlatban, anélkül is
tudom: ha beadnám a derekamat, és a csúcshoz közeledve a szemhéjam
lecsukódna, az tutira hazavágná az orgazmusomat, lidércnyomásos
emlékeim teret nyernének, hogy valami sötétté torzítsák ezt a mozzanatot.
Erélyesen Tripp tenyeréhez nyomom magam, fél kézzel szorítom a
csuklóját. Egy pillanatra döbbenten mozdulatlanná dermedek, ahogy belém
hasít az orgazmus. Néma sikolyra tátott szájjal csókolom az ajkát,
előregörnyedő gerincem szinte azonnal visszahomorít.
 A legkevésbé sem gyöngéd, dörmögő hang lopakodik a bőrömön, mint
Tripp újabb csókjának előjele. Végighullámzik a testemen, izgalom ébred a
nyomában.
A tüdőmbe tóduló és onnan kiáradó levegőtől hevesen zihál a mellkasom,
félig leeresztett szempillámon át Trippre sandítok, szája jobb oldala hetyke
vigyorra húzódik, a látvány ismét lökéshullámokat hajt végig a gerincemen,
egészen odáig, ahol a keze még most is a testemhez tapad.
Továbbra is rám szegezi a tekintetét, kihúzza az ujjait a testemből.
Nyüszítek, ellenszegülve szorítom a csuklóját. Hangtalan kuncogás rázza
meg a vállát.
Úgy érzem, megfeszülök, amint távozik a testemből, a veszteség tompa
sajgást hagy maga után.
Az enyémmel együtt fölemeli a kezét, keresztben áthúzza a mutatóujját
résnyire nyitott ajkamon. A saját nedveim sós íze ingerli türelmetlenül
kóstolásra kinyújtott nyelvemet. Tripp hátrahúzódva figyel, ujjai
megkeresik a saját száját, az ajkai köréjük záródnak.
Lassan ereszti el őket. A mozdulat bepillantást enged abba, milyen
szerető válhat belőle. Érzéki, durva testiségben tobzódó. Amilyen után
epekedik az ember. Annyira önzetlen, hogy az örömszerzésemet a sajátja
elé helyezi, mégis olyan buja, hogy eljuttasson oda.
Egy szívdobbanásnyi idő telik el.
Egy lélegzet-visszafojtott pillanat.
Es az ajkunk máris egymáshoz csattan, vágytól fűtött csókban keres
megnyugvást, mindkettőnk számára föl foghatatlan intenzitású érzelmek
förgetege kavarog körülöttünk, akár a tomboló tornádó. Tripp a hajamba
markol, fölemelkedik, majd a mellkasa az enyémhez csapódik.
A számba nyög, bársonyos nyelve az enyémhez siklik.
 Jól mondta, valahányszor egymáshoz érünk, az olyan, mintha a legelső
lenne. Végtelenül mélyreható mozzanat, minden előzményt eltöröl, tiszta
lapot teremt. Csak mi ketten létezünk. Nincs múlt. Nincsenek bemocskolt
emlékek. Nincsenek elvárások.
Tripp indulatos morgással kihúzódik a csókunkból, megnyalogatja az
ajkát. Kinyitja a száját, mintha szólni kívánna, de meggondolja magát, és
inkább újra megcsókol. Gyorsan, keményen az ajkamhoz cuppan. Egyszer,
kétszer, háromszor.
- Nem bírok leállni - neveti el magát. - Baromi fincsi vagy.
Kuncogva lökőm el az arcát.
- Nincs kedved mozizni? - kérdezi.
- De, van - bólintok. Fölállok. - Válassz filmet! Addig főzök teát, kérsz?
- Az jólesne!
A csaknem öt év óta első társas orgazmusomtól nedves bugyiban
álldogálok a konyha közepén, és elmerengek a legutóbbi hónapokban
bennem lezajlott változásokon.
Tudom, hogy Zoe Lincoln talán soha többé nem tér vissza úgy, ahogyan
emlékszem rá. Az életemre gyakorolt külső behatás visszavonhatatlanul,
alapjaiban dúlta föl a személyiségemet. Mégis maradtak darabkák,
töredékek a lányból, áld azelőtt voltam, áttörik a falakat, amik mögött az
utóbbi években rejtőzködtem. Soha nem hittem volna, hogy eljutok erre a
pontra, hiányolni fogok valamit. Görcsösen igyekeztem eljátszani, hogy
zsibbasztó elégedettséggel kuksolok a kis buborékomban, és közben
megfeledkeztem az élet örömeiről.
Barátokról.
Társaságról.
Kapcsolatokról.
 Nem mondom, hogy Tripp a mostani változások előidézője, de az biztos,
hogy reménysugár. Akárcsak Rae és Dex. Újból közösségre lelek, és
túlontúl hosszú idő óta először úgy érzem, tartozom valahová, nem
hazugságban élek.
Két bögrével a kezemben ballagok vissza a nappaliba, elmosolyodok a
kanapén ülő Tripp láttán, akinek Potter lelkesen az ölébe fészkelte magát.
- Harry Potter jöhet? - hajol előre Tripp, elveszi a feléje nyújtott bögrét.
- Szörnyeteget teremtettem - ugratom, és letelepedők mellé.
Tekintetem a képernyőre tapad, közben érzékelem, hogy Tripp az
arcomhoz simul. Odafordítom a fejem, várakozóan vonom föl a
szemöldökömet.
- Nincs semmi baj, galambom?
Gyengéd hangjától elérzékenyülve pislogok.
- Persze hogy nincs - nyugtatom meg. - Semmi.
- Akkor jó - dörmögi, előrehajol, és még egyszer megcsókol.
 16. FEJEZET
- ZOE, . Nem csupán a testiség miatt, amiben
osztoztatok. A múltad feltárása Tripp előtt rendkívül jelentős mozzanat.
Kényszeredetten piszkálgatom a kardigánomból kihúzódott szálat.
- A valódi nevemet nem árultam el neki.
Hannah vállat von.
- Jókorát léptél előre, nem szükséges mindent elmondanod, amíg nem
készültél föl. Ráérsz, nem hajt a tatár.
- Szerinted Tripp haragudni fog rám?
Megigazítja a haját, fontolgatja a kérdésemet.
- Nem tudom megjósolni, ki mire hogyan reagál. Azokból a morzsákból,
amiket elhintettél nekem Trippről, megértő fickónak látszik. - Miután néma
maradok, folytatja: - Egyetlen dolgot másítottál meg, Zoe, a nevedet. Az
összes többi igaz. Nem a neved határozza meg, ki vagy. - Sóhajtok. - Az a
lényeg, hogy csak akkor mondd majd meg neki, ha már kész vagy rá.
Bradyt is beleértve a traumád óta ő az első pasas, aki iránt tényleges
érdeldődést mutatsz. Ne ugorj fejest semmibe, mi több, vélelmezett
elvárások miatt belekényszeríteni se hagyd magad semmibe.
 Bólintok, a gyors fejmozdulattal nyugtázom a szavait, majd visszatérítem
a társalgást az előző témához.
- Azt hittem, ki fogok akadni, ha hozzám nyúl - vallom be. - Ahogy annak
idején Bradyvel.
- Mit gondolsz, most miért nem így történt?
Utálom, amikor ezt csinálja. Velem válaszoltatja meg azt is, ami előtt
tanácstalanul állok. Rákényszerít, hogy átverekedjem magam a saját agyam
romhalmazán. Ami egy végeérhetetlen útvesztő, minden sarkon forgalmi
akadállyal.
- Hosszú idő telt el - vélem.
- Tény - tűnődik.
- De? - kérdezem, mert kihallom a hangjából, hogy nem ért egyet velem.
- Te mondd meg!
Hátrahajtom a fejem, tettetett dühvel fölmordulok, ezen láthatólag jól
mulat. Kiegyenesítem a nyakam, a szemébe nézek.
- Gondolkozz rajta! - noszogat.
Elfordítom a tekintetem a számítógép képernyőjétől, átlapozom az
illusztrációkat, amiken most dolgozom.

- Felébresztettelek? - próbálkozik Brady, némi tétovázás csendül ki a

hangjából.
Az agyamra meg), ha mindenáron lábujjhegyen akarnak tipegni
körülöttem, mintha tojáshéjon lépkednének, rettentően erőlködnek, nehogy
megzavarjanak.
- Nem.
Sóhajt a kurta válaszon, az ágyam végére veti magát. Fölhúzom a
lábamat, közelebb a testemhez. Brady érzékeli a védekezve
összegömbölyödő mozdulatot, dühösen fölparazslik a szeme.
- Soha nem bántanálak, ZZ.
 Az ajkamba harapok, hogy a torkomban a hangszálaimat birizgáló
zokogást visszafojtsam.
- Tudom - krákogom másodpercnyi késéssel, de már magabiztosan, mert
anélkül tudok beszélni, hogy elcsuklana a hangom.
Az események után hazaköltöztem anyuékhoz. Ennek már majdnem
három hónapja.
Jóformán ki sem teszem a lábam a szobából. Idebent, a saját teremben
nem fenyeget veszély. Senki sem kényszeríthet, hogy a történtekről beszéljek.
Senki sem meregetheti rám a szemét lesajnálóan, együttérzően vagy ami
annál is rosszabb, elítélően, mintha engem hibáztatna. De főleg: itt senki
sem bánthat.
Rendszerese?! eszem, hogy leszereljem anyámat. Hogy enyhítsem a
fájdalmat, ami ráncokat gyűr a szeme sarkába. Tehetetlennek,
alkalmatlannak érzi magát. Mintha az ő feladata lenne, hogy segítsen
begyógyítani a sebeimet. Na hiszen, a sebeimet! Micsoda röhej. Külsőleg
semmi baj sincs velem. A nyakamon annak a rohadéknak az ujjnyomai, a
véraláfutások már láthatatlanná halványultak, de senki nem fogja föl, hogy
ettől még egy életre ott maradtak. Ma is érzem őket. Ma is érzem a fickó
kezét. Ahogy szorosan a nyakamra tapad, nem kapok tőle levegőt. A
reménytelen vergődést a levegőért, a kiszolgáltatottságot egy szörnyeteg
kénye- kedvének, aki élvezettel figyelte a szenvedésemet. Az emberek mintha
nem fognák föl, hogy a lelkem mélyén úgy érzem magam, mintha savban
fürösztenének. Végérvényesen megváltoztattak, reményem sincs, hogy a
sebhelyeim eltűnjenek.
Kiléptem az állásomból.
Nem könnyű a munkáltatónak tovább fizetnie azt, aki nem hajlandó
kimozdulni otthonról. Ez volt a legegyszerűbb megoldás.
 Nem alszom. Lesem hunyom a szememet. Ameddig csak nyitva bírom
tartani. Ha ébren maradok, elparancsolhatom a gondolataimat a pasas
sötétbarna szempárjától és gonosz mosolyától. Úgy tehetek, mintha soha
nem éreztem volna rám nehezedni a testét. Almomban más a helyzet.
Hívogatóan szélesre tárul a kapu annak a borzalmas éjszakának a
legapróbb részletei előtt. Üldöznek, csúfot űznek belőlem.
- Zé!- noszogat Brady, és megszorítja a könyökömet.
Elrántom a karomat, mintha megégettem volna magam.
- Jesszusom, Zoe! Szólj már hozzám, a rohadt életbe! Szeretlek, mi bajod
azzal, ha hozzád érek, átkarollak, melletted akarok lenni, bazmeg! Ne lökj el
magadtól!
- Ne haragudj!- horgasztom le a fejemet, hogy ne lássa a könnyeimet,
pedig tud róluk. A felsőmre potyogó kövér cseppek keserves endékeztetők a
viharra, ami elkapott.
Ezt mostanában gyakran csinálom. Bocsánatot kérek. Már nem is tudom,
miért. Mert magamba roskadtam, mert nem eléggé javul az állapotom, mert
nem fáradozom rajta, hogy a hátam mögött hagyjam ezt az... incidenst.
Mert egyáltalán megtörténhetett. Mert a környezetemben mindenkit, de
mindenkit utálok. Pláne saját magamat.
- Azt olvastam - kezdi Brady, és közelebb húzódik -, hogy miután a nemi
erőszak áldozatai újra visszanyerik az irányítást, tényleg nyeregben érzik
magukat. Tudod, Zoe, ha csókolóznánk, valahogy egymáshoz érnénk, és úgy
éreznéd, én vagyok az, aki korábban...
Lenyelem az epét, ami feltörni igyekszik a torkomon, és fintorgok a
számat elöntő íztől.
Brady most komolyan beszél?
- Szeretsz engem?- kérdezi.
 - Igen - hazudom. Az az igazság, hogy én mar semmit sem szeretek. Ha
körülnézek, nem látok mást, csak emlékeztetőket mindarra, amit
elveszítettem. Mindarra, amit elraboltak tőlem.
Sötétséget látok. Gyűlöletet. Egy olyan élet ígéretét, ami számomra
immár végképp elérhetetlen.
- Én is szeretlek téged. Rettentően tehetetlennek érzem magam...
legszívesebben kinyírnám azt a rohadt szemétládát - csóválja a fejét, és
megint arra eszmélek, hogy nyelek. Ezúttal a sértődöttségemet nyelem le.
Dühít a bosszúvágya, a megtorlásra sóvárgása. Mert ez fölemészti.
- Eszembe jut, mi mindent vettek el tőlünk, tőled, tőlem - folytatja, mit
sem törődve fortyogó dühömmel.
- Csókolj meg!- szakítom félbe, nincs gyomrom hozzá, bog) akár még egy
másodpercig, egyetlen további szó erejéig hallgassam a tombolását.
Elnémul, döbbenten elkerekedik a szeme.
- Tényleg?- győződik meg róla, hogy jól hallotta-e.
Kalapál a szívem, bólintok, annak ellenére, hogy minden porcikám sikítva
tiltakozik. Reszketek, és egyre biztosabban érzem: ez az egész azzal fog
végződni, hogy a gyomrom limitált tartalmával dekorálom ki a pasim
képét... de legalább megpróbáltam.
Brady fölém hajol, és már nem vágtázik a szívem, hanem teljesen leáll.
Mozdulatlanságba dermed, ahogy a félelem szétárad az ereimben.
Micsoda hülyeség!
Hiszen ez itt Brady. A pasi, akivel már majdnem két éve járok. Akinek a
szerelmemet ígértem. Számtalan csókot váltottunk, közel ugyanannyi
szexuális élményt szereztünk egymással. Itt és most mégis sarokba szorítva
érzem magam. Egy idegen, egy nálam erősebb férfi olyasmire kényszerít,
amiben egyáltalán nem kívánok részt venni.
 - Bradyvel nem álltam készen - jelentem ki. - Közel sem jutottam hozzá.
Azért is tettem, hogy kiengeszteljem... nem pedig azért, mintha kívántam
volna.
Hannah diadalmasan elmosolyodik.
- Ő figyelmes volt hozzám - magyarázom neki. - Mármint Tripp. Tudta,
milyen könnyen belesüppedek az emlékeimbe. Valaha rég a szeretkezés
vagy bármiféle intim együttlét közbeni túlzott szemkontaktus kiakasztott
volna - magyarázom dacosan -, de úgy látszik, Tripp tudta, hogy az adott
esetben végig pontosan arra van szükségem.
- Idősebb Bradynél - érvel Hannah. - Az érettség, élettapasztalat jócskán
hozzájárul a megértő, együttérző magatartáshoz. Egy huszonéves fiú
hozzáállása a traumákhoz egészen más, mint egy erős harmincas férfié.
Legalábbis az esetek túlnyomó részében.
- Félek pár dologtól - vallom be. Megigazítom a laptopom képernyőjét, és
kivilágosítom, hogy jobban lássam Hannah-t.
- Vegyük sorra! Mi az első?
Megköszörülöm a torkomat, és hangot adok a legkevésbé súlyos
aggodalmamnak.
- Az, hogy ha eljön a továbblépés ideje, vagyis megpróbálunk közösülni,
össze fogok omlani.
- Eléggé gyakori félelem - véli Hannah. - Nem szokatlan, nem is váratlan.
- De hogy akadályozzam meg? - siránkozom, és mintha égne a nyakam, a
pánik alattomosan kúszik fölfelé, nem tudom lerázni ezt a rettegést.
- Csodagyógyszer nincs erre, Zoe - int le. - Amíg nem állsz készen, ne
próbálkozzatok, ez az első tanácsom.
Az ingerültségtől ködbe borul előttem a világ. Nem Hannah-ra
haragszom, sőt még csak nem is magamra. Ez az egész helyzet
katasztrofális. Meg azt sem tudom, miért kísérletezem bármiféle
párkapcsolattal.
- A második tanácsom az - folytatja egy oktávval lejjebb ereszkedő
hangon -, hogy fogjátok lassúra a tempót, mert hatalmas akadályt ugrottatok
már át együtt. Tripp láthatólag megérti a helyzetet, szóval, ha kiborulsz. ..
bűt kiborulsz. - Vállat von. - Attól még nem dől össze a világ.
Azt hiszem, igaza van.
- Aztán itt ez a forradás - tapogatom meg szórakozottan a nadrágom alatt.
Brutális harapásnyom, a pasas olyan erővel mélyesztette belém a fogsorát,
hogy most is szembeötlő a helye a bőrömön, akár egy tetkó, amit sosem
kívántam. Csúnya. Ronda. Bár majdnem ötéves, máig sem tűnt el;
megvastagodott, fájdalmasan feszül, lelkileg meg olyan, mint egy nyílt seb.
Emlékeztető, ami soha nem akar elhagyni. Torz jelképe annak, amit
átvészeltem. - Visszataszító.
- A forradások nem kimondottan szépek. Akár láthatók, akár nem.
- És ha Tripp emiatt undorodik tőlem?
Figyelem, ahogy Hannah iszik egy korty vizet, majd a szájához emeli a
kezét, megtörölgeti az ajkát, közben a most következő szavait fontolgatja.
- Te undorodnál Tripptől, ha valami hasonlót látnál rajta?
- Nem! - vágom rá azonnal.
Fölvonja a szemöldökét.
- Akkor miből gondolod, hogy ő másképp viszonyulna hozzád?
Hallgatok, nem nagyon tudom, mit feleljek.
- Ha Brady most előtted állna - folytatja Hannah -, ő mit szólna ehhez?
Áss mélyre, Zoe! Két évet töltöttél vele az életedből.
- Dühbe gurult, amikor meglátta - felelem.
- Undorítónak, visszataszítónak nevezte? Adta bármiféle jelét, hogy
emiatt fizikailag nem vonzódik hozzád?
 Elfordítom a fejemet, megint nem találom a szavakat.
Az az igazság, hogy Brady fizikailag továbbra is százszázalékosan
vonzódott hozzám. Győzködött, hogy engedjem a testemhez nyúlni,
osztozzunk abban, amiben azelőtt. Hiszen a fizikai érintkezés lobbantotta
lángra az érzelmi kapcsolatunkat. A szex közelebb hozott bennünket
egymáshoz, elmélyítette bennünk az összetartozás érzését. Mindvégig
sóvárgott utána, utánam. Legalábbis így gondolom.
- Ezek tolakodó gondolatok, Zoe. Csak arra jók, hogy összezavard velük
a saját agyadat. Ne feledd, milyen stratégiákat tanultunk a leküzdésükre!
- Beszélni könnyű erről, csinálni nehezebb - sopánkodom.
- Nagyon is jól csinálod, Zoe. Értem, hogy elkeserítő lehet újra meg újra
ugyanazokba az akadályokba ütközni, de nézd meg, hogy ténylegesen
mennyit haladtál már előre! Ugyanúgy megtanulod majd irányítani a
visszajutásodat a nemi élethez, ahogy minden máshoz.
- Belezúgtam Trippbe - suttogom. - Még néhány hónapja is a valóságtól
elrugaszkodott gondolatnak tűnt, hogy beleszerethetek valakibe, de
megtörtént, és halálra rémít. Hátha az érzéseim valóságosak, de ezt a hegyet
mégsem tudom megmászni? Hátha nem tudom átélni a szenvedélyt, amit a
szextől vár az ember?
Hannah bólogat, teljesen megérti a félelmemet. Ettől jobban érzem
magam, ha csak egy icipicit is. Cseppet sem lepődött meg a
zaklatottságomon, ez azt sejteti, hogy nem először foglalkozik pontosan
ilyen jellegű szorongással.
- A nemi erőszak áldozatai mind mások. Némelyek egyenesen újra
belevetik magukat a szexbe, eszközül használják, tegyük hozzá, nem
mindig a legegészségesebb módon, hogy túljussanak a megrázkódtatáson.
Közelebb hajol a képernyőhöz, megváltozik az arckifejezése.
 - Mások viszont kerülik. - Semmi többet nem kell mondania, hogy
jelezze: rólam beszél. Talán nem konkrétan, csak statisztikai kategóriaként.
- Tartózkodnak mindenfajta nemi érintkezéstől, mert félnek a gondolatoktól,
amiket fölkavarhat. Ismét mások pedig - teszi hozzá- szándékosan vesznek
részt szexuálisan is egy párkapcsolatban, azzal a kizárólagos céllal, hogy a
partnerüket kielégítsék. Nélkülözik a szenvedélyt, kínlódnak, hogy felszínre
hozzák a saját libidójukat, a szexuális étvágyukat. Ebben a tekintetben nincs
helyes vagy helytelen megközelítés. A célhoz vezető út teljes mértékben
egyéni. Te is rátalálsz majd a magadéra.
Szeretnék hinni neki. Lelkem minden sérült és fogyatékos pontja hinni
kíván neki, de sajnálatosan hosszú ideje az égvilágon semmiben sem
hiszek, elővigyázatosan rakosgatom egyik lábamat a másik elé,
egyensúlyozgatok az életnek nevezett valami nyaktörő sziklaszirtjein, és
nem vagyok biztos benne, hogy óvatos természetemmel engedhetek-e a
bennem fortyogó reménynek.
- Egyvalamit ne felejts el! A legeslegfontosabb tényezőt, amit mindig
szem előtt kell tartanod. - Hannah kivárja, hogy igazán őrá figyeljek. - A
szex nem pusztán fizikai tevékenység, jelentést hordoz. Legyen bár kéj,
szerelem, vagy akár düh, valami mélyebb érzés jut benne kifejezésre.
Semmihez sem hasonlítható kötődést hoz magával. Csak azért, mert valaki
olyasmire ragadtatta magát, aminek minden esetben két egyetértő felnőtt
közötti megnyilatkozásnak kellene lennie, még nem kell azt hinned, hogy
ennek muszáj végleg így maradnia. A szex mulatság, Zoe. Öröm, érzelem
és önkifejezés. Kapcsolatteremtés, Méghozzá pozitív. Megérdemled a
meghittséget, az örömöt, az élvezetet, amit a szex adni tud. Éppúgy jogod
van hozzá, mint bárki másnak. Amint ezt átlátod, visszaszerezheted
magadnak.
Hallgatok, nem tudom eldönteni, hogyan reagáljak.
 - Valószínűleg nem jutottál el még oda, hogy magadévá tedd ezt a
felfogást. De majd eljutsz.
Megdörgölöm az arcomat, tehetetlen hosszúságomban felnyögök.
- A fene essen Tripp Tannerbe, aki rosszul időzítette a megjelenését az
életemben.
Hannah a homlokát ráncolja.
- Mi az? - kérdezem.
- Micsoda? - kérdez vissza.
- A homlokod ráncolod.
Megvakargatja a homlokát.
- Tényleg? Én csak... Nem számít - intézel egy legyintéssel, mint aki
tulajdonképpen nem is gondolt semmi különösre. - Az időzítés sohasem
tökéletes - mormolja zavartan.
- Lejárt az időnk - jegyzem meg óvatosan, kicsit szorongva feltűnő
érzelemnyilvánítása miatt, ami teljesen összezavar.
- Le - bólogat szórakozottan.
Befejezzük a beszélgetést, közben Hannah homlokán továbbra is mély
barázda húzódik.
 17. FEJEZET
A , döntésképtelenül meredek a mobilomra,
Hannah szavai visszhangzanak a fülemben, mint egy fáradhatatlan szúnyog
zümmögése.
Ha Brady most előtted állna - folytatja Hanna!) -, ő mit szólna ebhez?
Áss mélyre, Zoe! Két évet töltöttél vele az életedből.
- Valószínűleg megváltozott a száma - fordulok Potterhez, aki azonban
nulla figyelmet szentel nekem, mivel teljes odaadással a mancsát
nyalogatja. - Ugye, tudod, hogy pocsék társaság vagy?
Mintha a falnak beszélnék.
Kurva macskák! Talán igaza van Rae-nek. Lehet, hogy gonosz lény a
macskám. Csak egy pillanatig lesem még, majd, amikor fölnéz, rögtön
elfordulok, nehogy rajtakapjon.
Kibuktam. Kár tagadni.
Morogva masszírozgatom a halántékomat.
Evek teltek el, de még most is fejből tudom Brady telefonszámát.
Fogalmam sincs, hogy ez szánalomra vagy inkább elismerésre méltó-e.
Miután leléptem, épp elégszer tárcsáztam, mert hallani akartam a hangját. A
benne rezgő elégedettséget. Az az igazság, hogy miután minden lezajlott, az
a mosoly a hangjából éppúgy elveszett, ahogy mi ketten elvesztünk. Brady
fuldoklott, akárcsak ón, és tudtam, nem fog arra a döntésre jutni, hogy
megkímélje ettől az egésztől saját magát.
Kicseng a telefon, a hang újra lüktet a dobhártyámon, és tetőtől talpig
libabőrös leszek.
- Halló? - Fontolgatom, hogy máris leteszem, Brady hangja úgy csap
meg, mint egy robogó tehervonat, minden odaveszett remény áramütésként
hasít a testembe, egyszerre gyötrelmes és gyógyhatású. - Halló?- ismétli.
- BRae - nyögöm ki.
A vonal végén süket csönd, elveszem a telefont a fülemtől, hogy
megnézzem, nem szakadt-e meg a kapcsolat.
- Zoe? - hangzik végre a kérdés.
- Én vagyok - felelem.
A szó éppolyan reszketeg, amilyennek érzem magam, mégis föl-állok,
járkálok, nem bírok veszteg maradni.
- Szia! - próbálkozom újabb terhes csönd után.
- Szia! - sóhajtja Brady. - Egyfolytában reménykedtem, hogy nem fogom
elfelejteni a hangodat, te zsivány. - A gyöngéd becézés mosolyt csal az
arcomra. És könnyeket a szemembe. - Hogy vagy mindig, ZZ?
Megtorpanok, lehorgasztom a fejem, összeszorítom a fogam, magamba
fojtom a könnyeimet.
- Köszi, jól vagyok - préselem ki a választ. - Napról napra jobban.
- Ennek tényleg kurvára örülök - vágja rá Brady, de elcsuklik a hangja.
- Anyu azt mondja, megnősültél - vetem föl, ezzel megkímélem az
amiatti feszengéstől, hogy neki kell közölnie velem a dolgot.
- Meg. Emlékszel a suliból Kenzie-re?
- Aha, emlékszem Kenzie-re - mosolyodom el. - Illik hozzád.
- Szerintem is - heherészik.
 Gépiesen ismét rákezdek a végeérhetetlen járkálásra, csak ezúttal nem az
idegesség, nem is a bizonytalanság hajt előre.
- Féltem, hogy lecsapod a telefont - vallom be.
Tisztán látom magam előtt az arcát. Kristálytisztán. Csupa értetlenség,
ahogy szemöldöke vastag vonalát szorosan összehúzza.
- Mi a francért csapnám le?
- Teljes joggal utálhatsz.
Sóhajt.
- Egy: nincs rá jogom, hogy utáljalak, kettő: nem is lehetséges.
- Valaha régen azt mondtad, ha egyszer már nem szeretnénk egymást,
nem tudnál tovább barátkozni velem.
Hallom, hogy mozgolódik, valószínűleg otthon - bárhol legyen is az -
mászkál föl-alá, akárcsak én. Azt hiszem, annak idején őt figyelve tanultam
el ezt a szokást.
- Ezzel a kijelentéssel arra a tényre célzol, hogy már nem szeretlek.
Megnyilatkozásától földbe gyökerezik a lábam, és döbbenten szisszenek
föl.
- Nyugizzál! - kuncog a vonal végén. - Többféleképpen lehet szeretni,
ZZ. Én most is szeretlek - győzköd. - Csak nem azon a módon, hogy mialatt
önfeledten egymást bámuljuk, szünet nélkül szívecskék táncolnak a
szemünk előtt. Ez nem jelenti azt, hogy nincs fontos helyed a szívemben.
Mindig is lesz.
Lenyelem a torkomban nőtt gombócot.
- Kenzie-vel mi a helyzet?
- Jól van. - Félreérthetetlenül megváltozik Brady hangja, fájdalma helyére
a boldogság nyomul, amivel a felesége veszi körül. - Gyereket vár.
Megszorítom az államat, hogy abbahagyja a remegést.
- BRae...
 - Tudom - suttogja.
Némi időt hagytunk magunknak, hogy a múltba feledkezzünk, de ez most
félbeszakad: eszembe villan a jövő, amit kettőnknek terveztünk, és Brady
immár valaki mással éli meg. Legfeljebb az a hang nyújt vigaszt, ahogy
Brady a vonal túlsó végén levegő után kapkod. A fogamat csikorgatva
igyekszem megálljt parancsolni a pillanatnyi zokogásnak, ami feltörni
próbál a torkomból.
- Még mindig csikorgatni szoktad a fogad, hogy a kisegér ne pityeregjen?
El nevetem magam, ami a sírással vegyülve csúnya csuklást eredményez.
- Nem szomorúságomban sírok - sietek megnyugtatni Bradyt. - Nagyon
örülök, hogy jól vagy, Brady. Azt hittem... és most már tudom, hogy
bántottalak, méghozzá csúnyán.
- Dehogyis, Zoe. Szó sincs róla, basszus - hadarja. - A kapcsolatunk
annak a háborúnak a járulékos áldozatául esett, amit az a szemétláda... -
Elcsuklik a hangja, és ahogy lehunyom a szememet, kibuggyannak a
könnyeim. - Amit az a szemétláda - ismétli - robbantott ki a lelkedben. -
Egy pillanatra elhallgat. - Meg az én lelkemben is - fejezi be sajnálkozva.
Súlyos csönd telepszik a vonalra.
- Te nem bántottál engem, tényleg nem... inkább megmentettél
mindkettőnket - erősködik. - Ha akkor nem szakítasz velem, ZZ, maradtam
volna - vallja be.
- Tudom.
- Ha pedig maradok, te is tudod, mi történt volna. A végén én bántottalak
volna téged. Nem szántszándékkal, de... belefulladtam volna a saját
tehetetlenségembe. Maradtam volna, próbálkoztam volna, de végül másutt
kerestem volna vigaszt. Rühellem beismerni. Úristen, úgy beszélek, mint
egy szemétláda.
 - Semmi kivetnivaló sincs abban, Brady, hogy valaki szerelmet keres, ha
az, akitől kapnia kellene, szándékosan megfosztja tőle.
- De, igenis van, ZZ. Ha önhibáján kívül fájdalmat okoz, akkor valami
nem stimmel.
Az elmúlt években sokkal érettebbé vált. Sajnálom, hogy ebből
kimaradtam, de örülök, hogy mégis békességre lelt.
- Gyerekek voltunk, ne haragudj magadra olyasmiért, amiről csak azt
hiszed, hogy megtetted volna.
Mélyet sóhajt.
- Te jártál el helyesen, amikor szakítottál. Neked volt igazad, ahogy
mindig. - Keserűen nevet. - Muszáj volt eltávolodnod ettől az élettől, az
emlékektől, amik fojtogattak.
Azt a félelmét már nem önti szavakba, amitől nem tudott aludni. Azt, ami
feldühítette, amiért annyira akarta, hogy rendbe jöjjek. Hogy a végén
magamnak is ártottam volna.
Nagyon hosszú időre ártó szellemek kerekedtek felül bennem. Megadtam
volna magam. Ő is tudja, én is tudom.
A kapcsolatunk lezárása biztosította, hogy mindketten túléljük a dolgot.
De hát ilyen az élet. Előfordul, hogy megszakad az ember szíve. A jelek
szerint azután meggyógyul. Legalábbis egyeseké. Bradyé bizonyosan. És
attól kezdve talán kicsit másképp működik. Az átélt megpróbáltatás
valószínűleg kissé zaklatottá teszi. Ez a boldogság ára, azaz meg kell
szakadnia a szívünknek, mielőtt eljutunk a hepiendig, a végül megtalált
örök szerelemig. Így legalább tudjuk, mi az, amit szereztünk, amibe
belekapaszkodhatunk, ha az élet újabb próba elé állít.
- Brady?
- Tessék!
 - Köszönöm szépen! Mindent köszönök. Hogy próbáltál kitartani. Hogy
próbáltad meggyógyítani a szívemet. Te még akkor sem mondtál le rólam,
amikor én már föladtam a reményt. Sajnálom, hogy ezt eddig nem mondtam
el. Tudom, hogy egyszerűen... megfutamodtam.
- Nem futamodtál meg, te zsivány, hanem az életben maradást
választottad, akár magad is beláttad ezt annak idején, akár nem. Egyszer
majd belátod. Irányt változtattál, baromi szívósan küzdöttél. Gratulálok,
kisasszony, ilyen elszánt harcossal még sosem találkoztam.
- Örülök, hogy annak látsz.
Hümmög.
- Bárcsak végre te is annak látnád magadat, ZZ!
- Megismerkedtem valakivel.
Másodpercnyi csönd támad, azután hallom a mosolyát a vonal végén.
- Ez most egy picit jobban fájt, mint gondoltam volna. - Kuncog.
- Fogadok, hogy nem elég jó hozzád - cukkol.
- Egészen megfelelő - motyogom.
- Már megint lélegzetrablással zsiványkodsz.
Nincs lelkierőm, hogy újra nevessek, mert nyomaszt, hogy amit éppen
kérdezni akartam tőle, egyszerre kínos és illetlen.
- ZZ! - szól rám. - Ott vagy még?
- Igen, figyelj, nem kellett volna telefonálnom, tiszta hülye vagyok...
- Zoe - állítja le összevissza hebegésemet azzal, hogy fejbe kólint a
nevemmel. - Nekem bármit elmondhatsz.
- Undorítónak találtál? - nyögöm ki. - Tudod, amikor te meg én... amikor
először... mármint azután, hogy... - Mély lélegzetet veszek, erőlködőm,
hogy lecsitítsam a mellkasomban tomboló vihart. - A sebhely - pontosítom
a kérdést. - Visszataszító volt?
- Jesszus isten, Zoe! Ugyan már! Adtam rá bármi okot, hogy ezt hidd?
 A fejemet rázom, aztán ráeszmélek, hogy nem lát.
- Nem. Csak hát irtó ronda. Hogy akarhattál... tudod...
- Kefélni veled? - szakít félbe. - Hozzád nyúlni!
- Aha.
- Nem múlik el nap, hogy ne akarnám kinyírni azt a lélekmérgező
rohadékot! - heveskedik. - Nem tudom, mit mondjak, Zoe, hogy elhidd. -
Egy pillanatra elhallgat, és a folytatásra várva lehuppanok a kanapéra. - Az
a nyom, amit a rohadék a bőrödön hagyott, kurvára a legjelentéktelenebb
dolog rajtad. Mindenki hordoz forradásokat, ZZ. Láthatókat vagy
láthatatlanokat, és rendszerint azok a legrondábbak, amiket senki sem lát. A
szemmel láthatók csupán bepillantást engednek az agyunkban uralkodó
kupiba, és hidd el, ha azt mondom, benned jóval nagyobb rend van, mint
egy-két emberben, akivel találkoztam. Csodaszép vagy anyaszült
meztelenül is, Zoe, kurvára különleges. A bájos arcod, a gyönyörű tested...
hidd el, hogy azt a jelentéktelen nyomot észre sem veszi az ember. Egy
ilyen tündöklő jelenségnél a kutya sem keresi a szépséghibákat.
- Nem szeretném elriasztani...
- Ha elriasztod, akkor igazam volt, nem méltó hozzád, azonnal fordíts
hátat neki! Lincoln kisasszony, maga gyönyörű, basszus, bárcsak te is
látnád ezt a mocsoktól, amit a rohadék belemázolt az életedbe!
- Köszönöm! - rebegem.
- Szívesen, máskor is! - feleli gyöngéden. - De a feleségem is itt áll
mellettem, és bólogatva biztat, hogy dicsérjem nyugodtan a testedet, és ez
több szempontból is kurvára fura.
Fölnevetek.
- Add át üdvözletem Kenzie-nek! Nem rabolom tovább az idődet, Brady.
Köszönöm! Jó volt beszélgetni veled. Hiányzott a hangod.
 - Nekem is a tiéd. Legközelebb ne várass ilyen sokáig! Úgy tűnik, jó úton
haladsz a boldogsághoz, ZZ. Nem hazudok, ha azt mondom, nem sok
mindenért fohászkodtam ennyire az életben.
Az ajkamba harapok, hogy ne remegjen.
- Szia, Brady!
- Szia, Zoe!
 18. FEJEZET
CSAKNEM ÖT ÉVVEL KORÁBBAN

F , és bármennyire igyekszem tisztán látni, a szemem

megtagadja az együttműködést. Az agyam helyét egy üstdob foglalta el a
koponyámban. Mintha pöröllyel püfölnék a törékeny csontot, bármelyik
pillanatban megrepedhet, ripityára zúzódhat.
A szám egyszerre száraz és nyirkos. Teljesen kitikkadtam, ugyanakkor
riasztó sebességgel gyűlik a nyálam, háborog a gyomrom, hányinger
szorongatja a torkom. Másodpercről másodpercre sürgetőbb az
öklendezhetnékem, de legyöngült a testem, nincs ereje együttműködni.
Helyette szánalmasan levegő után kapkodok, mind reménytelenebb a
helyzetem. Már a gondolataimat sem tudom uralni. Az agyam éppúgy
túszul esett, mint a testem, biztonság után sikoltozik, egy férfi önkényének
kiszolgáltatva, akinek esze ágában sincs megkönyörülni rajtam.
- Itt is vagyunk, kislány, kerülj beljebb!
Aszóba nem nagyon olyasforma, mint az enyém, és ami azt illeti,
Bradyére sem hasonlít.
- Mi...
 Nehezen forog a nyelvem, a szavak tétován billegnek a hegyén,
belevesznek az összetorlódott szó tagok nyálasán motyogó zűrzavarába.
- Csitt! - int le a férfi.
Elrugaszkodok tőle, valami falnak ütközünk, erre elkáromkodja magát.
- Nanananana, gyere csak ide vissza!
Úgy megszorítja a karomat, hogy fölvisítok, de akárcsak imént a szavak,
a kiáltás is csak összekuszált hangok zagyvalékaként tör elő. Hallom, hogy
a férfi nevet, a legkevésbé sem jóindulatúan.
Fogalmam sincs, hol vagyok, és ami ennél is nagyobb baj, lenullázódott
memóriámból semmit sem bírok előbányászni arról, hogyan keveredtem
ide. Addig megvan, hogy Ellával szórakozni mentünk, a folytatás helyén
azonban fekete lyuk tátong.
Egy kéz nyúl a fejemhez, gorombán a hajamba kapaszkodik, előrelök.
Négykézlábra esek, térdemet-tenyeremet finom smirgliként dörzsöli a
szőnyegpadló.
- Kelj föl! - rí vall rám a férfi, de újra élések, a testem nem hajlandó
ködös elmémnek engedelmeskedni.
Föl! Újra meg újra ez kering az agyamban. Föl! Mintha ez az egyetlen
szótag fölidézhetné bennem a képességet, hogy talpra álljak.
- Ócska kis kurva - morogja.
Durva kezek nyúlnak a hónom alá, nyögdécselek, ahogy kérlelhetetlenül
föl rángatnak. Szédülök, minden összemosódik a szemem előtt, egészen a
teljes vakságig, és a következő pillanatban elsötétül a világ.
Egy visszakézből lekent pofon ránt vissza az eszméletbe, égő arcomnál
kegyetlenebb ébresztőt elképzelni sem lehet. Eleve homályos látásom még
tovább romlik, támadómat több különböző lénnyé torzítja. Azt sem tudom,
melyikre koncentráljak.
 A férfi megállás nélkül szövegel, jóformán levegőt sem vesz. A fülem
működésképtelen, odabenn fáradhatatlanul szól az üstdob, semmit sem
hallok tőle. Egyes szavak mégis világosabbak másoknál.
Cafka.
Ribanc.
Finnyáskodik nekem.
Folyton röhög, megtestesíti az örömöt, amit a fájdalmamban lel.
Most meg akar leckéztetni, amiért állítólag visszautasítottam?
Erőszakosan kioktat az erejéről, vagy inkább a hozzám viszonyított
erőfölényéről?
- Könyörgök! - hallom a saját rimánkodásomat, erőteljesebben, mint
képzeltem volna.
- Kívánságod parancs! - vigyorog rám, majd úgy mellbe taszít, hogy
hanyatt esek, és jókora puffanással terülök el az ágyán.
Vergődöm, próbálnék elszakadni tőle, de nem tágít mellőlem. Bármerre
fordulok, mindig ott van, beférkőzik a személyes terembe, megrontja.
Körülvesz. Nincs menekvés. A saját testem alkalmatlanságának csapdájába
estem, míg fogva tartóm most képességeinek teljes birtokában van.
Fázom, a huzat mintha millió tűvel szurkálná meztelen bőrömet. Egy szál
ruha sincs rajtam, fogalmam sincs, hogyan került le rólam minden. A
rettegés jéghideg könnyei potyognak a szememből, végigszántják a
halántékomat.
Nem tudom megállapítani, melyikünk teste érződik nehezebbnek, a
férfié-e vagy az enyém. Az enyém tehetetlen tömegét elnyeli a matrac,
amire löktek. Az agyam sikolt, hogy mozduljak, küzdjek, de a tagjaim
merev betontömbök, túlterhelik az izmaimat. A férfi teste olyan, mintha egy
tonna víz zúdult volna rám. Úgy beborít, alányom, összeprésel, hogy
bármiféle ellenállás hiábavaló.
 Gyönge vagyok. Ő meg erős.
Lehunyom a szememet a csüggesztő gondolattól, hogy most bármennyire
küzdenek ellene - márpedig ebben a rám kényszerített szituációban nincs
sok erőm -, úgyis ő győzne. Iszonyatos hányinger fog el. Mindig ő fog
győzni. Mert erős, én pedig gyönge vagyok.
A tenyere fájón súrlódik az államhoz, megrázza a fejemet, ismét
eszméletre térít, noha szívesebben választanám az ön tudatlanságot. Ha nem
vagyok ébren, akkor legalább nem kell a tanújává válnom, hogy megadom
magam neki, nem kell tudatosodnia bennem a csapásnak, amit a testem
meggyalázásával a szívemre- lelkemre mér.
De ezt persze hiába is kérném. Elvezettel néz le a könyörgésemre. Az
összeroppanásomra. A vereségem siralmas beismerésére.
- Könyörgök! - zokogom, nyál tapad az ajkaimhoz, mint valami ragasztó,
ami egymáshoz tapasztja őket.
Megkísérlem lelökni magamról a férfit, minden erőmet megfeszítem,
hogy föltoljam a csípőjét. Halkan kuncog szánalmas próbálkozásomon.
Mintha savat izzadna a tenyere, érintésétől ég a nyakam. Megszorítja,
ezzel elorozza az utolsó szabadságjogomat: a levegővételt. Próbálok nyelni,
belélegezni, de hiába. Lehajol, rosszindulatú szavai a fülembe marnak.
- Simán kinyiffanthatnálak - tűnődik el, a fenyegetést még rémisztőbbé
teszi az öröm, amivel közli. - Gyerünk, Zoe! - szólít a nevemen, mintha jól
ismernénk egymást. - Talán élvezni fogod. - Végigcsúsztatja rajtam az
ujjait, halk nyögéssel kitapogatja testem bejáratát. - Vagy nem.
- SEGÍTSÉG!
Sikolyom visszhangot ver a falakon. Hallom a sikoltó lányt. A kiáltás
reszketeg hangjára épült rettegést. Megrázza kalapáló szívemet. Bárcsak
segíthetnék neki! Bárcsak megmenthetném a kínzástól, amiben
nyilvánvalóan vergődik.
 De hát én vagyok ő, és ebben a pillanatban az égvilágon semmi hatalmam
sincs. Nem segíthetek neki, a lánynak, aki sikoltozik, hogy mentsék meg.
Mert én fekszem benne: megtört lélekkel, megnyirbált szárnnyal, tétlenül
heverek, készen arra, hogy életem legszörnyűbb pillanatát a vereség keserű
szájízével fogadjam.
Velőtrázó sikoltásom felbőszíti a férfit. Elvörösödik a dühtől, foltok
gyúlnak ki az arcán, az állán, a nyakán, mint valami beteges kiütés. Még
mostani, kótyagos állapotomban sem tartom valószínűnek, hogy egy kicsit
is vonzónak találtam ezt az embert. Hiszen visszataszítóan ronda. A
szurokfekete belsejétől a nagyjából rendezett arcvonásaiig az. Rémisztő
szörnyeteg, rosszindulatú daganat a társadalom lelkében.
Áthelyezi a súlypontját, ezzel levegőhöz juttat, és hagyja, hogy
föltámadjon bennem a remény. Érzem is, hogy éledezni kezd bennem,
mintha imádságaim meghallgatásra találtak volna.
Am ekkor belemélyeszti a fogát a combom belső oldalába.
A szám néma üvöltésre nyílik. Eddig soha nem tapasztalt kíntól lüktet a
lábam. Föltépte a húsomat! Ez olyan érzés, mintha a végtagomat
leválasztották volna a testemről. A fogát továbbra is összeszorítja, úgy
tűnik, egy örökkévalóságig.
Most föltérdel mellettem, vörösre festi a vér a fogát, mint egy való
életbéli vámpírnak, lecsorog az állán. Végighúzza a nyelvét a vércsíkon.
- A következő a torkod lesz, baszd meg! - acsarkodik.
Behunyom a szememet, mialatt a keze a farmerje övcsatjára siklik. Ebben
a pillanatban a világ zajai mind elnémulnak, nem marad más, csak a baljós
hang, ahogy kirántja a nadrágszíját az övtartókból, röpke hussanás, majd a
szíj a szívdobbanásom mai egyidejűleg a szőnyegpadlóra hull.
Lehúzott cipzárjának zizegése centiméterről centiméterre csipkedi-
szorongatja a gerincemet, és valósággal megdermedek a félelemtől. Már az
előbb is azt hittem, nem bírok mozogni, annyira elnehezült a testem. Most a
rémület fogságába estem, és a testemen végigsöprő, nyavalyatörős
rángatózáson túl úgy érzem magam, mint akit betonba ágyaztak. Végleg
tartósítottak ebben a borzalmas pillanatban. Örökre emlékezetes marad, ezt
a vadállati kegyetlenséget nem lehet elfelejteni.
Halálközeli élményekről ámuldozva szokás beszámolni. Az érintettek azt
mesélik, az életük villanásokban pereg le a szemük előtt. Emlékképeik és
szeretteik úgy sorjáznak az elméjükben, akár egy diavetítésen.
Miközben a férfi befurakodik a testembe, kitár, szinte szétszaggat, azon
okoskodom, hogy a halálvágy más. Görcsösen azon drukkolok, hogy álljon
le a szívem, ne kelljen tovább elviselnem a férfi lökéseinek gyötrelmét.
Ezért imádkozom. Könyörgök, hogy ha valaki meghallgat, vessen véget
ennek, vessen véget az életemnek, fojtsa belém a szuszt, soha, de soha
többé ne kelljen átélnem a mostani pillanat gyötrelmét.
Nyögdécsel, és arra jutok, hogy jobb lenne lassan elvéreznem.
A keze rátalál fedetlen mellemre, bütykös ujjai közé csippenti a
mellbimbómat, és ahelyett, hogy összerándulnék a fájdalomtól, azt
fontolgatom, mennyivel inkább azt kívánnám, hogy egy golyó fúródjon a
testembe.
Nem kapálózom.
Eleve nem is tudnék, de még ha a testem ebben a pillanatban úgy
döntene, hogy visszatér az irányításom alá, akkor is mozdulatlan maradnék.
Elszenvedném ezt az egészet. Minek hadakoznék ellene?

A kártétel már megtörtént, abban a pillanatban bekövetkezett, amikor ez

a férfi valamit az italomba csempészhetett, és megfosztott a
döntésképességre.
Követeli, hogy nyissam ki a szemem. Rá se hederítek. Pofon üt, és mégis
dacolok az óhajával. Ujjai már így is véraláfutásos nyakamat szorongatják,
elzárnak az éltető levegőtől. Mintha tudná, hogy éppen ezt kívántam, tehát
továbbra sem törődőm vele.
Végeredményben nem tudom megmondani, milyen hangot hallatott,
amikor elélvezett, és tett-e valami lefitymáló megjegyzést, ahogy kiontotta
a magját. Óvszert használt, azt tudom, mert láttam az ágyra dobott gumit,
amikor fölrántott, és rám szólt, hogy öltözzek föl.
Figyelte a csetlés- botlásomat, ahogy igyekeztem fölhúzni a ruhámat
továbbra is ólmos testemre. Félresöpört, mintha egyéjszakás kaland lettem
volna, akitől képtelenség megszabadulni, nem pedig az a lány, akit épp
megerőszakolt. A mellemhez vágta a cipőmet, mocskos kezét a derekamhoz
tapasztva kísért ki az ajtóhoz, a lifthez.
Úgy lépkedek, mint egy zombi. Egyik lábamat a másik elé rakva, lesütött
szemmel, óvakodom a környezetemtől, mint a dögvésztől. Csilingel a
felvonó, szétnyílik a tolóajtó, és mielőtt beugorhatnék, a férfi fölemeli az
államat, szájon csókol.
- Az erőltetett punci mindig sokkal, de sokkal feszesebb - suttogja, és
hátralép.
Hátborzongató magabiztosságot áraszt. Hidegen hagyja a gyalázatos
gaztett, amit most követett el. Legyőzhetetlennek, kikezdhetetlennek képzeli
magát. Egy szál szabadidőnadrágban áll velem szemben, a vérem még az
állára tapad, mint valami trófea. Biztosra veszem, hogy ha le mernék nézni,
a lábamat is hasonló állapotban látnám. Az iménti események beteges
szemléltetéseként vörös csíkok, a harapása által fakasztott könnyek
dekorálnák a bőrömet.
Belepek a liftbe, közben megkülönböztetett figyelmet fordítok a műanyag
padlóra, nem merek egyenesen a férfi szemébe nézni, mert attól félek, hogy
összeomlók. Lélegzet-visszafojtva nézem a becsukódó ajtót, és amikor a két
szárny összezáródása jelzi: szabadon engedett a szörnyeteg, akiről soha
nem gondoltam volna, hogy az utamba fog kerülni, fölszakad a gát. A rám
törő nyomorúságos zokogástól reszketve jut ki az eddig bent tartott levegő.
Fázom. Egész testemben remegek, de nem tudom, van-e ennek bármi
köze a bőrömre tapadó jégkéreghez. Könnyen lehet, hogy szívem
elhalásának tünete, hiszen már nem kering meleg vér a szervezetemben,
helyette önvád és bűnbánat lövell az ereimbe, mindent kiüresít és
megdermeszt. Némán patakzanak a könnyeim, meg sem próbálom
letörölgetni őket. Mi értelme lenne? Egy másodperc alatt megérkezne az
utánpótlás.
Átvánszorgok az épület előcsarnokán, ügyet sem vetek a felém küldött
rosszalló pillantásokra. Tudom, milyen látványt nyújthatok. Valaki más
lakásából surranok ki, neonbetűkkel van a bőrömre írva a mélyen átérzett
szégyen. Dicstelen kinézetem eredetét nem sejthetik. Úgy merednek rám,
mintha koszos lennék, és nem is tévednek. Látják botorkálásomat, amit a
mértéktelen éjszakai kicsapongás következményeként könyvelnek el. Ebben
sem járnak messze az igazságtól. Úgy festek, mint aki egyéjszakás
kalandból támolygott ki, és ennek megfelelően ítélkeznek. Honnét
tudhatnák az igazságot? Le- horgasztom a fejem, nem láthatják könnyeimet,
nem láthatják páni félelmemet, hogy esetleg valaki meg talál szólítani, és
ezzel fölnyitja érzelmeim zsilipét. Egy lányt látnak, aki bemocskolja az
előcsarnokuk fényűző pompáját, és már megint nem tévednek.
Nem tudom megmondani, mennyi időt töltöttem a férfival, de ahogy
kilépek az épület kapuján, s mindannak a következményei, amit tőle
kaptam, percről percre halványulnak, a reggel olyan ragyogó fénnyel
üdvözöl, ami korábbi szorult helyzetemben teljesen elhagyott.
A taximat szótlanul ülöm végig. Nem tudom, hogy a sofőr érzékeli-e a
lelkiállapotomat. Azt, hogy muszáj a két kezemet a mellemhez szorítanom,
máskülönben láthatóan reszketne.
 - Ez itt? - A fejem lehajtva marad, nem látok, nem hallok. - Aranyoskám!
- vált hangosabbra a sofőr, rákényszerít, hogy fölnézzek. - Ez itt? - int ki, az
ablakon túlra, és tekintetemmel követem a gesztust.
A ház, ahol Bradyvel lakást bérlünk, pont olyan, mint máskor. Mintha mi
sem történt volna.
Bólintok, beleköttök a táskámba, odahajítok a sofőrnek egy marék
bankjegyet, és gyorsan kikotródok a kocsiból.
Keservesen vonszolom föl magam a lépcsőn. Sajog a lábam, fájdalmasan
lüktet, megtorpanok, kitapogatom a sebemet, de csak annyit észlelek, hogy
friss vér áztatja a ruhámat.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő eltelte után jutok el az ajtónkig.
Benyitok, végtelenül lassan, nesztelenül, baromira reménykedők, hogy
Brady még alszik.
Odabent háttal az ajtónak támaszkodva a földre rogyok, a fejem közben
olyan erővel ütődik az ajtóhoz, hogy a koponyám csak úgy rázkódik.
Hallom Brady közeledő lépteit, csattog a talpa az előszobánk
deszkapadlóján.
- Zoe, hol a pi... - Elakad a szava. Aggódó tekintete előbb az arcomat
pásztázza, majd rémülten siklik végig a testemen. - Mi történt veled?
Ahogy odasiet hozzám, és elcsuklik a hangja, amint meglát, az végképp
kikészít. Jóindulatának megnyilvánulásai még inkább föl-nagyítják a
kegyetlenséget, amit nemrég szenvedtem el.
Összetörök.
A felismerhetetlenségig.
Hajdani személyiségem széthasadt, üres burkává válók.
Többé nem létezik semmi, ami előtte volt.
Most már minden utána kezdődik.
 Az utána pedig pusztító örvény, amiben tehetetlenül sodródva várom a
halált.
Amikor Brady át akar ölelni, elhúzódom előle. Amikor felém nyúl,
elrántom a kezemet, mintha égetne az érintése. Összekuporodok, amilyen
kicsire csak tudok, áthatolhatatlan erőteret létesítek magam körül, és
megtagadom Bradytől a belépést.
- Zoe! Ki a fasz művelte ezt?
- Nem tudom - dadogom szívfacsaró nyöszörgéssel kísérve.
- És meg is... Azt is?
Olyan halkan kérdezi, annyira nyilvánvalóan kicsendül belőle a félelem,
hogy közben szinte a reccsenést is hallani vélem, amint megszakad a szíve.
Összepréselem a szemhéjamat, egyetlen szót sem birok kinyögni.
- Kicsim- sajnálkozik, és néma közlésemtől megdöbbenve lehuppan
mellém, de máris föltápászkodik. - Azonnal hívjuk a rendőrséget!
- Ne! - próbálok ellenkezni, bár az ő elszánt kijelentése mellett nem is
hallható a hangom. - Ne! - ismétlem, erre megtorpan.
- Elsőre is hallottalak, Zoe. - Beütögeti a számot a mobiljába, haragosan
tágra nyílt szemmel mered rám. - De kurvára nem hagyhatjuk, hogy az a
szemétláda megússza ezt! Az egy... az egy...
- Igen, tudom, mit művelt! - mordulok rá. - Én voltam ott! - Megremeg az
állam, és az ajkamba harapok, hogy elmúljon a remegés. - El akarom
felejteni, nem hiányzik, hogy...
Elhal a hangom, rettentően szeretném, ha Brady így is megértene.
Leguggol elém, gyöngéden távolságot tart. Úgy érzem magam, mintha a
világ kettéhasadt volna, a törésvonal az utána földrengésével egyre
szélesedik. Az innenső oldalon egyedül vagyok, a túlsón terül el a
biztonságosan védett világ.
 - Sokkot kaptál - veti föl Brady. - Zoe, ha ezt valaki más szenvedte volna
el, te is azt kívánnád, hogy az a szemét állat megkeserülje. Igazságot
akarnál szolgáltatni az áldozatnak. - Igaza van. Száz százalékig. Ha
valamelyik barátnőm gubbasztana itt, én meg Brady helyén, ugyanezt a
szöveget nyomnám. Nem tagadom, hiába is tagadnám. - Hátha már mással
is megtette? Hátha újra megteszi? - A lelkiismeretemre apellál, ezt nagyon
rühellem. - Le kell csukatni azt a rohadékot!
Behunyt szemmel bólintok.
- Már nem is emlékszem... Nem tudom.
- Semmi baj - engesztel. - Kezdjük azzal, hogy fölhívjuk a rendőrséget,
azután kórházba viszlek, hadd rakjanak rendbe.
Rakjanak rendbe.
Legszívesebben nevetnék ezen a képtelenségen. Brady valószínűleg föl
sem fogja, mi szaladt ki a száján. Visszarángatnám ide, magamhoz, és
elmagyaráznám, hogy engem helyrehozhatatlanul tönkretettek.
Megértetném vele, hogy a rendbehozatal nálam többé nem opció. De a
hangja már bezengi a lakást, ahogy a mobiljába beszél, és az immár engem
meghatározó szavak úgy szorulnak rám, ahogy nemrég annak a férfinak a
keze a torkomra.
- A barátnőmet megerőszakolták.
 19. FEJEZET
F , , izzadt testemre tapad,
helyhez köt. Úgy zihálok, mint aki most futotta le a maratoni távot.
Nehézkes légzésemtől ütemesen emelkedik és süllyed a mellkasom.
Ingerülten próbálok kigabalyodni, lehántom a bőrömre ragadt ágyneműt,
megkönnyebbülten lökőm a matrac mellé.
Leteszem a lábam a padlóra, mély lélegzetet veszek, a térdemre
könyökölök, hogy lehiggasszam fölkorbácsolt érzelmeimet. Sosem
gondoltam volna, hogy lehetséges belül reszketni. Az idegeim annyira
kikészültek, hogy vibrálnak a bőröm alatt. Ez szinte mindennél rosszabb. A
végtagjait lefoghatja az ember, lecsitíthatja őket, ha nem bírják remegés
nélkül, de ami a bensőnkben kavarog, afölött semmi hatalmunk sincsen. Azt
hiszem, ez a szív igazsága. A szívünk úgy vélekedik, ahogy akar,
bármennyire igyekszünk jobb belátásra bírni. Az elménkkel ugyanez a
helyzet: töprenghetünk, koncentrálhatunk, de abszolút hatalmunk nincs. A
gondolataink elkószálhatnak, amerre kedvük tartja. Csak a legerősebbek
tudják egyszerűen leállítani, kikapcsolni az agyukat, vagy talán azok,
akiknek nincs semmi vesztenivalójuk.
 Halálosan unom már, hogy magamba zárkózom. Hogy éppen úgy felek a
külvilágtól, ahogy a saját gondolataimtól és emlékeimtől. Utálom, hogy
egyetlen kiemelkedő mozzanat határozza meg, milyen életet élek. Az utána
valahogy görcsösen Miller Jacobsról szól, mindent ő irányít, és dühít, hogy
ellenállás nélkül tűröm ezt.
Rengeteget vett el tőlem. Sokkal, de sokkal többet, mint amennyit valaha
is adni kívántam. A testem, a szabad választásom egy dolog. Na de a
családom, az otthonom, a kapcsolataim? Belezuhantam a nyomorúság sötét
vermébe, és hagytam magam ott vergődni.
Kellett valami, ami emlékeztet, miről szól az élet. Emlékeztet, mit
nélkülözők. Igaza volt Hannah-nak, mert ahogy újra kimerészkedtem a
világba, megtaláltam azt, ami hiányzott. Megtaláltam őket.
Rae-t. Tripper. Dexet. Rake-et. Hannah-t, bármilyen zord pillantást vetne
is rám, amiért a barátomnak tekintem.
Most már be tudok nyomulni egy idegen térbe, és nem számolgatom,
hány lépés szükséges, hogy kimenekülhessek onnét.
Tudok társalogni, és nem roskadok azonnal magamba, ha vitába szállnak
velem.
Szívesen látok idegeneket az otthonomban, a biztos menedékemben.
Már randiztam is.
Megcsókoltak, megérintettek.
Es túléltem.
Sőt, kurvára élveztem, a magaménak éreztem. Beleéltem magam.
Ritkulnak az olyan lidérces álmok, amilyen most is fölébresztett. Már
nem kényszerítenek arra, hogy a visszatérésüktől rettegve
összegömbölyödjek, és szinte megbénuljak.
Na jó, fölkelek. Igaz, hogy remegek, de akkor is talpra állok, és kész!
Kibírom.
 Mert küzdő típus vagyok.
A tetkómhoz nyúlok, szeretettel tapogatom meg a környékét.
Mindent túlélek.
Fölállok, nem törődőm vele, hogy majd kiugrik a helyéből a szívem.
Megkeresem a mobilomat, közben átlépek Potter fölött, aki épp a lábamhoz
dörgölőzne, a figyelmemre pályázik.
- Persze, most szeretnéd, ha veled foglalkoznék. Mondtam már, hogy
rettenetes társaság vagy?
Ide-oda cikáznak az ujjaim a képernyőn.

Galamb: Reggeli?

Tripp: Tényleg varázsló vagyok. Pont erre gondoltam, és tessék! A jövőbe látok.

Galamb: Ha van kedved átruccanni hozzám, eszelős rántottét csinálok.

Tripp: Hm, bárcsak elő tudnám adni azt a teleportálós hogyishívjákot... Félóra
múlva?

Galamb: Tökéletes!

Tripp: Az te vagy. Én még mindig nem tudok teleportálni.

Tutira beleszerettem. Ez az egyedüli magyarázat a fültől fülig érő idióta

mosolyra a képemen. Az egyedüli lehetséges indok arra, hogy megáll
bennem az ütő, valahányszor Tripp a gondolataimba lopózik. Abban a
minutumban, amint elköszönők tőle, máris hiányzik, fájdalmas
veszteségként élem meg, hogy nincs mellettem. Olyan nevetést tud kicsalni
belőlem, amiről már el is felejtettem, hogy képes vagyok rá. Próbára tesz,
arra ösztökél, hogy kilépjek a zsibbadtságból, és döbbenten ismerem be,
mennyire élvezem ezt.
 Felkészültnek érzem magam az életre, és felkészültnek arra, hogy ővele
éljek.
Huszonnyolc perc múlva érkezik, szükségesnek tartotta, hogy ezt
tudomásomra hozza.
- Egy lépéssel közelebb vagyok a teleportáláshoz, galambom - mondja,
mikor belép.
Hátradől a székén, és rám mosolyog.
- Tényleg eszelősei tudsz csinálni! Mármint rántottét.
Diadalmasan vonom föl a szemöldökömet.
- Mondtam.
- Mióta szokás kedvező értelemben használni az „eszelős” jelzőt?
Fölállok, megfogom a tányérokat, ő pedig követi a példámat, befejezi az
asztal leszedését.
- Dunsztom sincs - vonok vállat, és berámolom a tányérjainkat a
mosogatóba. - De a hangsúlyozáson múlik.
Nevetve letörölgeti az asztalt. Háttal áll nekem, és kedvtelve figyelem,
ahogy a válla a derültségtől finoman rázkódik. Szeretem a nevetését, mi
több, szeretem megnevettetni. Kellemes ez a hang. Jól- esően melengeti
olyan részeimet, amikről komolyan azt hittem, hogy kiszállt belőlük minden
élet.
Felém fordul, elkapja a pillantásomat, tüstént elhallgat, résnyire húzott
szemmel figyel, arckifejezésében a vidámságot az a komótos, sietség
nélküli kéjvágy váltja föl, amitől a pulzusom az égbe szökik.
Kényelmes léptekkel közeledik hozzám. Lassúságával lehetőséget kínál,
hogy elhárítsam az előrenyomulását. Derekamat a konyhapultnak támasztva
nyelek egyet, hogy megnyugtassam az idegeimet.

Mintha egyszerre egy örökkévalóságig tartana, hogy Tripp eljusson

hozzám, mégis azonnal ott teremne. A szemem sarkából látom, hogy
mozdul a keze. A keze, amit úgy jellemeztem, hogy egyszerre érdes és
bársonyos. Valóban: kérges, mégsem durva, és gyöngéd, mégsem erőtlen.
Derékon ragad, és úgy fordul velem, hogy most ¿5 szorul a pulthoz.
Gesztusa egészen lenyűgöz a figyelmességével, ami annyira jellemző rá.
Egy pillanatra sem feledkezik meg róla.
- Mindjárt megcsókollak, galambom - hajol előre.
- Én meg viszonozni fogom.
- Látod? - mormolja az ajkunk közötti leheletnyi térközbe. - Varázslat.
Tripp Tanner lassú égéssel kínálja az érzések netovábbját. Eleinte
óvatosan csókolgat, gyöngéden cirógatja az ajkával az enyémet. Kóstolgat,
végigsiklik a nyelve az alsó ajkamon, módszeresen fölfedezi.
Brady mindig úgy csókolt, mint valami vadászzsákmányt, heves
szenvedélyével szinte behabzsolt. Oldalra hajtott feje biztosította, hogy
maradéktalanul kiélvezhesse a szám ízét. Vadul megmarkolt, és ugyanúgy
csókolt is. Arra szomjazott, hogy birtokoljon, hatalmába kerítsen.
Tripp úgy csókol, mintha a királynője lennék, föl fal a vallásos
imádatával, és a vágya az én örömszerzésemet célozza. Ahelyett, hogy egy
férfihoz tartozónak erezném magam, inkább úgy élem meg, hogy a részévé
váltam, ő pedig az enyémmé. A szerelem erősebb így. Két teljes egyéniség
a rajongás és imádat kölcsönös érzésével. Ki-ki oda akarja adni magát a
másiknak. Nem kiegészíti, hanem gazdagítja. Társául szegődik, hogy
összefogva vészeljék át a nehézségeket, amiket az élet a vállukra terhel.
Sikerekre buzdítja, azután vele ünnepli az eredményt.
Óvatosan kidugom a nyelvemet, amíg Tripp nyelvéhez nem ér. Felnyög,
erre a lába közé lépek, hozzásimulok, élvezem, hogy a mellkasa keményen
nekem ütközik. Ráérős fölfedező kedvvel nyal bele a számba. Nem siet,
belefeledkezik az együttlétiink pillanatába. Időről időre szünetet tart, a foga
végigsúrolja az alsó ajkamat, és ezt az alig-alig harapdálást még
gyöngédebb csók követi. Tripp úgy csókol, hogy attól a másodperctől fogva
tart, amikor forró leheleté megcsapja a számat. Azután minden egyes kimért
szájmozdulattal hevesebbé válik. Érti a dolgát, tudja, hogyan kell
istenigazából csókolni. Minden porcikám bizsereg, mintha szikrák
pattognának az ajkam körül. Örökké csókolóznék vele, és eszembe sem
jutna, hogy lélegzetvételnyi szünetet tartsak.
A kezem rátalál a pólója szegélyére, fölsiklik alatta, hogy érezhessem a
bőre perzselő forróságát. Olyan izgatóan kellemes a tapintása, hogy
nyüszítek. Kemény, forró, a bőre egyszerre selymes és lángoló. Tripp fel
mordul, elmélyíti csókunkat, és az ajkamon hümmögő hang arra késztet,
hogy viszonozzam a fokozott intenzitást.
Végül ő húzódik vissza előbb. Leheletünk összetorlódik kettőnk között, a
mellkasunk egymáshoz nyomódik, majd kilégzéskor különválik, azután
ismét érintkezik.
- Nem tudok uralkodni magamon miattad, galambom - cukkol Tripp.
Nem árulom el neki, hogy ő ugyanilyen hatást gyakorol rám, de nem is
kell, mert könnyen leolvashatja alaposan megcsókolgatott ajkam
dudorodásából. A tágra nyílt szememben tükröződő vágyból.
Hátralépek, kelletlenül húzom ki a kezemet a pólójából. Máris fázom,
hiszen izzó teste immár nem melegíti az enyémet.
Fölegyenesedik, és kezébe veszi a konyharuhát.
- Te mosogatsz, én törölgetek.
Arrébb húzódik a mosogatótól, elfoglalom a helyét, a víz csobogása
visszhangzik közöttünk, segít, hogy elszakadjunk a gondolatainktól.
- Az a madaras tetkó a karodon - fordulok Tripp felé, és a pólója alól
kikandikáló sörét alakokra intek. - Jelképez valamit?
A karjára pillant, a pultra dobja a konyharuhát, és feltűri a pólója ujját.
- Ezek igazából denevérek - magyarázza. Öt darab.
 Elzárom a csapot, közelebb lépek.
- Jé, tényleg! Hihetetlen, hogy eddig nem vettem észre.
- A kínaiak szerint a denevér szerencsét és hosszú életet hoz.
Tátott szájjal hallgatom. A hangja elcsitítja a lelkemben a démonokat.
Tripp Tanner nekem gyógyír, amiről többé nem kívánok lemondani.
- Öt denevér együtt - folytatja, mit sem sejtve szerelemtől ködös
agyamról - még valamit jelképez: a hosszú élet öt áldását.
- Mégpedig? - nyújtom ki a kezemet, sorban megérintem a denevéreit,
ujjam hegye szeretettel siklik végig a bőrén.
- Magas kort.
Tekintetével követi ujjam mozgását, nagyot nyel, újra föllángol a
szemében a vad vágy.
- Jólétet.
- Ühüm - értek egyet, mialatt körberajzolom a vállát.
- Megbecsülést - nyögi összeszorított foggal, orrcimpája kitágul a
féktelen sóvárgástól.
- Hát persze - mosolyodom el, ujjam befurakodik a pólója alá, végighalad
a kulcscsontján.
- Egészséget - nyel ismét, odavonzza a pillantásomat, azután az ujjamat
is, megtapogatom erőteljesen kidudorodó ádámcsutkáját.
- És végül... - lép közelebb, a testünk lázban ég, a karom kettőnk közé
szorul, Tripp lehelete megcsapja az arcomat. - Természetes halált.
Mélyen egymás szemébe nézünk, és elakad a lélegzetem.
- Elemző elmémnek időbe telt fölfognia, hogy a világ másképpen
működik - magyarázza -, nem csupa tényből, adatból és egyértelmű
válaszból áll. Vélekedések és érzelmek fodrozzák a víztükröt. A lényünk, az
egyéniségünk nem mindig engedelmeskedik a józan észnek, hanem az
irányítja, ami idebent található - bök a szívemre. - Nagyobb erő rejlik
mindabban, ami a szemünknek láthatatlan.
- Valójában létezel te egyáltalán?
Szavak helyett csókkal válaszol, két keze ezúttal a hátsómra simul,
fölemel. Lábammal átkulcsolom a derekát, és szenvedélyesen viszonzom a
csókját.
Már a pulton ülök, kezem közé fogom az arcát, ujjaim a hajába túrnak.
Elhúzódik a számtól, ajka végigsimítja az állkapcsomat.
Ez nem jó ötlet - tolja az agyam a kéjvágy ködébe, de máris visszalököm,
lecsúsztatom a kezem, megcibálom Tripp pólójának szegélyét.
Ő hátralép, egy másodpercig engem fürkész, hátha bármiféle tétovázás
kavarog a szememben. A látványból bizonyosságot merít, a tarkójánál
megmarkolja a pólója nyakát, és lerántja magáról.
Jesszusmária!
- Úristen! - ámulok el. - Ugye csak álmodlak téged? - kérdezem széles
mellkasától. - Nyomod a nagy dumát a varázslatról, meg minden, és közben
igazából tündér vagy, vagy mittudoménmicsoda.
Hátravetett fejjel hahotázik, öblös hangja elhódít, mint valami drog,
amivel boldogan túladagolnám magam.
Kiegyenesedik, rám néz. Harminckét fogas vigyora boldogságbarázdákat
mélyít az arcába.
- Igaz, ami igaz, a tündérek rendkívül előnyös külsejükkel elterelik az
ember figyelmét - intek a bársonyos, aranybarna bőrre, ami
márványkemény hasizmain feszül. - Úgy értem - pihegem -, hogy negyven
felé senki nem néz ki ilyen jól.
- Harminchat - feleli megrovóan. - És kivételesen jól nézek ki, nem?
Ahogy közelebb lép, fölvonom a szemöldökömet.
- Uraságod bókokra utazik?
 - El tetszett találni.
Most rajtam a hahotázás sora, illetve csak lenne, mert Tripp csókba fojtja.
Semmi előkészítő ajakmajszolgatás, nyelve hegyével bökdösés. Egyből a
tárgyra tér, mélyre hatol, megigéz, függőségbe hajszol.
Ez nem veszélytelen - figyelmeztet az agyam.
Túlhajtod magad - int elővigyázatra.
Talán igaz. Talán olyan lépésre vállalkozom, amire még nem
százszázalékosan készültem föl, na de honnét tudhatnám, ameddig nem
próbálom ki?
Sietségre semmi ok- folytatja a belső hang. - Trippnek nincs szüksége a
testedre ahhoz, hogy beleszeressen a szívedbe.
Utálom, amikor az agyam arra kényszerít, hogy szembenézzek a
legsötétebb félelmeimmel. Miként várhatnám el Tripptől, hogy mellettem
maradjon, miért remélhetném, hogy az érzelmei valaha is tükrözzék az
enyémeket, ha továbbra is elzárkózom tőle?
Elcsitítom saját kételyeimet. Tripp széles mellkasának támasztott
kezemmel visszanyomom őket.
Igenis készen állok.
Akarom ezt.
- A kanapén - motyogom Tripp szájánál.
- Biztos vagy benne? - Hátrahúzódik. - Semmit sem kell elkapkodnunk,
galambom.
- Kérlek rá! - vág könyörgésem borotvaéles pengeként a kétségeibe.
Újra fölemel, átgyalogol velem a lakásomon, az ajka egész idő alatt az
enyémre tapad.
A kanapé puhán támasztja a hátamat, Tripp teste keményen nekem feszül,
ahogy lefektet. Kelepcébe kerültél!
 Közelebb húzom Tripper, olyan mélyen csókolom, ahogy csak bírom.
Jókora kezek keresik meg a felsőm szegélyér, és fölcsúsztatják rajtam.
Visszafojtom a fenntartásaimat. Ez Tripp keze. Trippé - nyugtatgatom
magam.
Meztelen felsőtesttel nyög, egyik kezével fölemeli a lábamat, és a
derekára igazítja, a másikkal megmarkolja a mellemet, a nyelve lassan
átsiklik a mellbimbómon.
Homorítva sóhajtok. Örömmámor árasztja el a testemet, a könnyed
érintéstől libabőrös leszek.
Ne mozdulj! Bántani fog.
Legörnyesztem a vállamat, ezzel tovább fokozom az engedélyem nélkül
gerjesztett feszültséget.
- Minden rendben? - ellenőriz Tripp, a szeme az ajkamra villan, majd
visszatér iménti foglalatosságához.
- Aha - hazudom, fölnyújtózom, hogy birtokba vegyem a száját, a
nyelvünk táncra kel. Az övé a sürgető vágytól kemény és súlyos, az enyém
attól az igénytől, hogy kirekesszem a gondolatokat, amelyek a bennem
örvénylő fekete lyukból kavarodtak föl.
Egész testem remeg, és nem tudom eldönteni, hogy a gyönyörtől vagy a
félelemtől. Ugyanez érvényes a szívemre, ami pillanatnyilag vágtázik,
olyan eszeveszetten kalapál a mellkasomban, mintha bármelyik
másodpercben kirobbanhatna belőlem.
Az orromon át mély lélegzetet veszek, majd az ajkam között óvatosan
lehelem ki, amíg Tripp nyelve és szája táncot jár a mellemen, föl-alá a
szegycsontomon, jobbra-balra pucér mellbimbómon.
Izzadok. Már nem érzem jól magam a bőrömben, mert pokolian lángol
valamitől, amit nem nagyon tudok néven nevezni, és újabb forradásokkal
fenyeget.
 - Á... Állj! - suttogom akadozva, kiszáradt torokkal, de Tripp nem hallja,
az ajka épp fölfelé haladtában csókolgatja a nyakamat. A nyaki ütőérnél
megtorpan, hosszan álldogál, hozzányomja a nyelvét, kitapintja a
megvadult iramú lüktetést. Fogával súrolja ugyanazt a pontot, és a testem
mozdulatlanná dermed. - Állj! - sikoltóm.
Vérfagyasztó a hang. Tripp úgy lendül hátra, mintha megégettem volna,
rémülten zihál.
- Galambom! - tartja föl engesztelőén a kezét. - Ne haragudj!
Elragadtattam magam. Basszus!- morogja.
Amíg megtörtén dörzsölgeti az arcát, kihasználom az alkalmat, hogy
föltápászkodjak a kanapén, a bútor sarkába kuporodjak, és egy
díványpárnával takarjam el meztelenségemet.
- A francba, kicsim, kurvára sajnálom! - kér bocsánatot.
A fejemet rázom, vívódok, hogy megmondjam neki: nem ő az oka.
Hanem én. Az én reménytelen, tönkrement lényem.
- Most muszáj el menned innen - nyöszörgőm, zokogás kaparja a
torkomat, és csuklás képében tör fel.
- Most nagyon nem szeretnélek magadra hagyni, Taylor - ellenkezik
szelíden. - Hadd maradjak! ígérem, egy ujjal sem nyúlok hozzád, csak meg
akarok győződni róla, hogy nem esik bajod.
Heves rángatózással rázom a fejemet.
- Légy szíves! Egyedül szeretnék lenni.
Egy-két másodpercig csöndben figyel, bánat sötétíti el az arcát.
Elkeseredetten áll föl. Hallom, hogy a konyhába ballag, a testem képtelen
kiszabadulni a pózból, amibe kényszerítettem magamat. Tripp immár ismét
pólóban tér vissza hozzám, leguggol mellém, vigyáz, hogy véletlenül se
érjen hozzám.
 - Az, hogy éppen most hagylak itt, kiáltó ellentétben áll lényegében
mindennel, amit képviselek. Egyszerűen úgy érzem, nincs rendjén.
Kapkodva próbál rábeszélni, hogy mégis marasztaljam. Ennek nem bírok
megfelelni, úgyhogy inkább hallgatok.
- Siettettem a dolgokat, galambom, nem győzők bocsánatot kérni érte.
Remélem, meg tudsz bocsátani. Basszus, remélem, meg tudod tenni. Szépen
kérlek, mihelyt készen állsz rá, hívj fel!
Várja, hogy a reményét megerősítsem, amit tétova bólintás formájában
teljesítek.
Megcsókolja összeszorított ujjai hegyét, és gyöngéden nyomja remegő
ajkamhoz.
- Bocsáss meg! - bököm ki.
- Neked aztán végképp nincs miért bocsánatot kérned - vitatkozik. - Nézz
a szemembe, és mondd, hogy belátod ezt!
Fölemelem a fejemet, érzem, hogy a szemem sarkából legördülnek a
könnyeim, és oldalt lepotyognak az arcomról.
- Belátom.
Erőtlenül és valószínűtlenül hangzik, reményvesztett sóhajjal mégis
elfogadja, és ahogy elhagyja a lakásomat, éppolyan letört, mint én.
Öt lélegzetvétel. Számolom. Tetovált denevéreinek kimerevített képe
beleégett az agyamba. Ötször teleszívom a tüdőmet, és lassan kifújom a
levegőt. Öt lélegzetvétel azután, hogy kattan a bejárati ajtóm zárja, és
semmi sem akadályozná, hogy teljesen szétzilálódjak. Mélyről jövő,
kétségbeesett zokogás rázkódtatja meg gyötrelmesen a testemet. És késő
délután, amint végre a legutolsó könnyeim is fölszáradnak, itt állok testileg-
lelkileg teljesen kimerültén.
 20. FEJEZET
- JÓ REGGELT, NAPSUGARAM! - kezdi Rae.
- Szia! - motyogom a telefonba, közben kitérek egy öltönyös elől, aki úgy
csörtet végig a járdán, hogy az égvilágon senki másra nincs tekintettel.
- Olyan a hangod, mintha egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtál
volna.
Megállók, hogy a társalgásunkra koncentráljak, az útba cső legközelebbi
üzlet falának támasztom a hátamat.
- Azért, mert tényleg nem.
- Hívott?
Szabad kezemet a halántékomhoz emelem, egy ujjal bedugom a fülemet,
hogy jobban halljam a barátnőmet.
- Igen, még tegnap este, és néhány bocsánatkérő üzenetet is küldött. Nem
hiszem el, hogy még ö kér bocsánatot tőlem. Hiszen én viselkedtem totál
hülyén.
Megrovó morgás a vonal túlsó végén.
- Kezdjük azzal, hogy nem viselkedtél hülyén, és mióta beszélsz úgy,
mint Mr. T? Persze hogy bocsánatot kér. Nem azt mondom, hogy bármi
rosszai köveiéit el - magyarázza Rae. - De a tettei kényszerítették a
gondolkodásodat olyan útra, ahová magától nem kívánkozott volna.
- Lehet - sóhajtom.
- Nem lehet, hanem biztos - mérgelődik. - Visszahívtad?
Nyelek egyet.
- Pont az előbb próbáltam, de hangpostára kapcsolt.
- Mi a helyzet Hannah-val? - kérdezi.
Körbepillantok az utcákon, figyelem a néhány járókelőt, aki a dolgára
siet. Azt sem tudom, hol vagyok, mit csinálok. Csak azért jöttem el
otthonról, mert levegőre kívánkoztam, most meg konkrét cél nélkül
lődörgők. Ez a ténfergés egyáltalán nem jellemző rám, és tessék, most
mégis itt állok, merő véletlen, hogy épp ezen a manhattani utcán, nézem,
amint egy férfi föltakarít a kutyája után, mert az eb úgy döntött, a járdára
végzi a dolgát, egy másik férfi meg folyton az óráját lesi, jobbra-balra
kémlel a csaknem kihalt utcán, taxit keres.
- Este többször is próbáltam elérni - válaszolom szórakozottan. - De nem
volt fenn a neten, és az üzeneteimre sem reagált.
- Ez szívás. Sokszor előfordul ilyesmi?
- Nem. - A homlokomat ráncolom. - Nem mondhatnám, de amikor
legutóbb beszéltem vele, akkor is furán viselkedett. Alighanem egy másik
páciense miatt - vélelmezem.
Fintorogva nyugtázom, hogy egy taxi minden különösebb ok nélkül
dudák
- Na, és hol vagy most?
Vállat vonok, csak aztán kapok észbe, hogy Rae nem látja a mozdulatot.
- Fogalmam sincs. Nem bírtam a négy fal között, járni akartam egyet.
Most itt állok valami utcán, és azt bámulom, hogy egy fazon kutyapiszkot
kapar össze.
 - De durva!
- Ja - értek egyet, elfordulok, végignézek az utcán, próbálom kiismerni
magam. - Itt egy kávézó, talán beugrók, és leküldök egy jegeskávét.
- Találkozzunk?
Mérlegelem az ajánlatát.
- Nálam? Kérhetem elvitelre a kávét. Neked is vigyek valamit?
- Aha, egy lattét. - Hallom, hogy becsukódik a bejárati ajtaja. - Akkor
kábé negyedóra múlva?
- Oké, csá - teszem le a telefont, és zsebre dugom a mobilomat.
Egész életemben azt hallgattam másoktól, hogyan találtak rá a testi- lelki
jó barátjukra, akivel tökéletesen egymáshoz illenek. Mindig azt hittem, ez
csak kamu. Olyanok találják ki ezeket a meséket, akik ezer éve ismerik
egymást. Persze, én is kötöttem barátságokat, közel kerültem emberekhez,
akiket akkor jó barátomnak tekintettem.
De olyanom sosem volt, mint Rae.
Most már értem.
Attól a pillanattól fogva, hogy a könyvklubban leült mellém, eredendő
kapcsolat jött létre közöttünk. Olyan alap, ami végképp megerősödött, mire
bemutatkozott. Fura, egyszersmind felszabadító érzés. Nekem is van
valakim. Nekem! Olyan barátnőm, akinek bármit, tényleg bármit
elmondhatok, és meghallgat. És nem csak nem fél szóvá tenni a
marhaságaimat. Törődik az érzéseimmel, de nem olyan mértékig, ami már
bármilyen szempontból ártana nekem. Nem csupán támogat, hogy azzá
váljak, akivé valóban akarok, hanem kiprovokálja belőlem.
Belépett tehát valaki az életembe, akiben vakon megbízom. Amióta az
eszemet tudom, ez az első eset. Rae-vel nem kell megjátszanom magam.
Világosan lát engem, azt, aki igazából vagyok: az összetört lányt, aki
küszködve igyekszik újból talpra állni, ő pedig minden önös érdek nélkül
segít nekem ebben.
Most például a szívével, és minden valószínűség szerint az agyával is
érzékeli a védtelenségemet. Szavakba öntenem sem kell, tudja, hogy
szükségem van rá, és habozás nélkül siet, hogy ténylegesen mellettem
legyen.
Ettől a gondolattól nyugalom árad szét a tagjaimban. Rae elfogad engem
annak, aki vagyok, és ha ez nem a barátság legtisztább kifejeződése, akkor
nem tudom, mi az.
Egy lépést teszek a kávézó felé, és megborzongok. Fázom. Jeges szél
fütyül a házak között, és ostorcsapásként éri a bőrömet. Mérges vagyok
magamra, hogy hebehurgyán dzseki és kötött sapka nélkül rohantam el
hazulról. Annyira menekülni igyekeztem a saját gondolataimtól, hogy föl
sem mértem, mit művelek.
Szorosan átölelem magamat, és gyorsabban szedem a lábamat,
fontolgatom, hogy a jegeskávét talán inkább kihagyom, most jobban elkél
egy forró kávé. A kezem is sajog a gondolattól, hogy valami meleget
foghat, és szórakozottan a karomhoz préselem ökölbe szorított kezemet, a
felsőm vékony anyagán át dörzsölgetem.
A süvítő szélben leszegett fejjel, elszántan, céltudatosan haladok előre... a
kávé felé.
Próbálok nem gondolni a tényre, hogy Tripp nem hívott vissza. Fészket
vert az agyamban a szorongás, és valósággal tobzódik benne. Hát persze,
Tripp végül rájött, hogy nem érem meg a fáradságot. Még csak nem is
hibáztatom, amiért lemond rólam. Fájni ugyan fáj, nem képzeltem volna,
hogy ennyire fájhat. Mély lyukat éget bennem, ami a visszahívás nélkül
elmúló minden újabb másodperccel egyre hatalmasabb.
 A bizonytalanság, hogy vajon együttérez-e velem, olyan, mintha most
hiányozna belőlem valami. Az, amit hónapokon át segített visszanyernem.
Nekem adta, és nem hittem volna, hogy ilyen könnyen újra elveheti. Csak
ezúttal még nagyobb az úr, még kínzóbb, még valóságosabb a hiány.
Ahogy a kávézóhoz közeledve fölemelem a fejemet, kis híján elbotlom a
saját lábamban. Mintha a töprengésemmel megidéztem volna őt. Erélyes,
hosszú léptekkel, célirányosan vág át az utcán, szeme a mobiljára villan,
amit görcsösen szorongat, majd a kávézó cégérét azzal az eltökéltséggel
olvassa el, ami annyira tökéletesen jellemző rá, hogy belefájdul a szívem.
Most először fordul elő, hogy nem összeszedettnek látom. Kócos hajával,
trehányul magára kapkodott ruhájával pont úgy fest, ahogyan magamat
érzem. Elgyötörtnek. Kihívóan öntudatos magatartása olyan
bizonytalanságnak adta át a helyét, ami általában nálam honos. Akárcsak
én, ő is úgy néz ki, mint aki nem aludt az éjjel, beesett, karikás a szeme.
Nem vesz észre engem, mert annyira leköti a pillanatnyi célja, hogy nem
ér rá a környező világot érzékelni. De ezt eddig is tudtam róla.
Rákiálthatnék. Olyan hangosan szólíthatnám a nevén, hogy az utcazajban
is meghallja. Pláne, hogy egyáltalán nincs is zaj. De cseppet sem meglepő
módon inkább hallgatok. Az az igazság, hogy meg vagyok sértve. Nem
veszítette el a telefonját. Sőt, nagyon is vigyáz a kis készülékre, a kezében
szorongatja. Ami azt jelenti, hogy még ha nem látta is az elmulasztott
hívásomat, nyilvánvalóan úgy döntött, hogy ő nem hív engem.
Aú!
Szükségtelenül erélyesen tépi föl az ajtót, beviharzik, eltűnik a szemem
elől. Önkéntelenül hátrálok, már-már elszaladok, de valami odacövekel.
Nem tudok mozdulni.
Odébbállhatnék.
 Megfutamodhatnék. Menekülhetnék a problémáimtól, elrejtőzhetnék az
életem elől, mihelyt egy meredező tüskét találok az utamban. Ahogy
mindig.
Vagy... Egyenes gerinccel beléphetek a kávézó ajtaján, és beszélhetek
vele.
Elvégre fontos nekem. Azt mondja, én is fontos vagyok neki, és nem
biztos, hogy valamiféle lezárás nélkül tovább tudok lépni. Ha Tripp úgy
döntött, hogy az én sérült lelkem túl sok erőfeszítést követelne tőle,
legalább tudjak róla, igaz? Nem fogok sopánkodni. Nem fogom emészteni
magam. Pontosan tudni fogom, hányadán állunk.
A szememet forgatom. Na persze, Zoe, mert ez ilyen egyszerű.
Úristen, az ehhez hasonló pillanatokban szeretném, ha Rae itt lenne. Ő
továbblendítene. Rám szólna, hogy ne parázzak. Ez igenis olyan egyszerű,
mint egyik lábamat a másik után rakosgatva lépkedni.
Es igaza lenne.
Ha elhoztam volna a dzsekimet, itt lenne a sakkfigurám. Itt lenne a
királynőin. Az erő fából faragott apró szimbóluma, ami tovább nógatna. De
nincs itt, tehát saját magamból kell erőt merítenem.
Nehezemre esett Bradyt elhagynom, elmondanom neki, hogy
kikészültem, nem bírom folytatni a kapcsolatunkat. Ez olyan emlék, amit
aligha felejtek el, amíg élek. Brady persze vitatta a döntésemet, de addigra
úgy kiveszett belőlem minden emberi érzés, hogy üres tekintettel néztem rá,
látszólag teljesen érzéketlenül. Utálta ezt. A szenvtelenségemet.
Most viszont kinyílt a szívem, mint egy sokszirmú tavaszi virág.
Védtelenné váltam a szerelemmel szemben, vagyis kitettem magam annak a
veszélynek is, hogy összetörjék a szívemet. Ezt nevezem kétélű kardnak.
Pont akkor gyöngül el az ember, amikor lekaszabolnák.
 Behunyom a szememet, az orromon keresztül mély lélegzetet veszek. A
hideg levegő égeti az orrcimpámat, csípi odabent a nyálkahártyám.
Hagyom, hogy a metsző érzés a fejem búbjáig hatoljon, még egy szív-
dobbanásnyi ideig bent tartom, azután engedem kiszivárogni, tudatosan
lélegzek ki, ahogyan Hannah és a meditáció tanított rá. Apró lökésekben
tessékelem ki a szervezetemből a káros energiát, az idegességemet, a
szorongásomat, a határozatlanságomat. Sorra ellazul az arcom, a vállam, a
rekeszizmom és a hasam, ahogy utasítom rá.
Mert én irányítok.
En vagyok a saját történetemben a királynő.
Kinyitom a szemem, begörbítem az ujjaimat a tenyerembe, ökölbe
szorítom a kezemet, majd elernyesztem.
Egyik lábamat teszem a másik után.
Minden felhajtás, minden problémázás nélkül jutok el a kávézó
bejáratáig, és majdnem vállon veregetem magam a büszkeségtől.
És mindez szertefoszlik, ahogy a kilincshez nyúlok.
A zsibbadtság sötét verme nyel el. Szürke felhő gomolyog körülöttem,
azzal fenyeget, hogy kivon ebből az új életből, amit építgetek magamnak,
egyenesen visszahelyez a múltba, amiben mostanáig olyan elégedetten
próbáltam letáborozni.
Pislogok egyet- kettőt, megrázom a fejemet, hogy újra kiélesedjen a kép.
Biztos, hogy csak képzelődőm. Mert más magyarázat nem lehetséges arra,
hogy ebben a vaktában választott kávézóban, Manhattan kellős közepén
Tripp Tanner, a pasim, a terapeutámmal ül, élénk társalgásba merülve,
ahogy régi barátok között szokás.
Hannah rendezett benyomást kelt, ahogy mindig, csak ezúttal valami,
amit nemigen tudok meghatározni, egy cseppet eltorzítja szokásos, derűsen
higgadt vonásait. Testbeszédük közeli, jó viszonyra utal, régi ismerősök
módjára hajolnak egymáshoz... Vacillálok, borzasztóan szeretnek többet
megtudni, ugyanakkor legszívesebben világgá szaladnék, hogy továbbra se
sejtsek semmit kettejük kapcsolatáról.
Kitalálni a legcsapongóbb fantáziával se bírnám ezt a jelenetet, az tuti.
Mihez kezdjek vele? Tanácstalanul téblábolok. Moziban láthat, könyvben
olvashat ilyet az ember. A szereplők rosszkor keresztezik egymás útját,
ezáltal lelepleződik az addig gondosan őrzött titok, amiről sosem hitték
volna, hogy napvilágra kerül.
Nyugtalan kíváncsisággal figyelem, hogyan viselkednek egymással. Nem
valami barátságosan. Mi több, mintha ellenséges indulatok kavarognának
kettejük között. Tripp az asztalra könyökölve hallgatja Hannah beszédét,
közben a fejét rázza. Nehéz megállapítani, mi ez - elutasítás, vagy talán
hitetlenkedés? -, mivel nem hallom, tulajdonképpen mit mondanak. Hannah
vádlón bök előre az ujjával, és Tripp arca megnyúlik.
Cseng a telefonom, gépiesen előveszem a zsebemből.
- Hali - szól bele Rae. - Odaértél?
- Ja - motyogom.
- Mi a helyzet?
Tétova hangja arra késztet, hogy ellépjek az ajtótól, szembefordulok az
üzlet homlokzatával.
- Tripp van itt - tájékoztatom, és bekukucskálok a kirakaton. - Hannah-
val.
Hallgatás.
- Nem tudtam, hogy ismerik egymást.
Lenyelem a torkomban nőtt gombócot.
- Én sem.
- Hűha!- sóhajtja. - Odamentéi hozzájuk?
Homlokomat ráncolom a tükörképemre.
 - Naná, hogy nem.
- Hát, akkor menj oda! Derítsd ki, mi a franc folyik!
- Nem.
- Nem? - rökönyödik meg. - Ezek eltitkolnak előled valamit, és...
- Le kell tennem - szakítom felbe, és válaszát meg sem várva vetek véget
a hívásnak.
Mindig megdöbbenek azon, ahogy az érzelmek a testünkre hatnak. Én
most önkéntelenül remegek. Egész bensőm reszket, ettől a szívem feltűnően
kalapál a mellkasomban. Mégsem tudnám mondani, pontosan miféle
érzelem okozza ezt a felfordulást.
Haragszom?
Nem hinném.
Sokszor dühbe gurultam már, de még csak ehhez hasonlót sem éreztem.
Elkeseredtem?
Ezt sem mondhatnám. Hogy kesereghetnék, ha voltaképpen nem tudom
biztosan, mit látok?
Azt hiszem, leginkább meglepődtem, egyértelműen elbizonytalanodtam.
Szorongok is, igen. És kifejezetten csalódtam.
Nyirkos a bőröm, ami tiszta röhej, ha belegondolok, milyen hideg levegő
vesz körül. Az imént még dideregtem, most pedig izzadok a
megdöbbenéstől.
Tripp minden figyelmeztetés nélkül föláll, a vér lefut az arcából,
bizonytalan tekintettel fordít hátat Hannah-nak, és kirobog a kávézóból.
Elfordulok, leszegem a fejemet, az orra előtt próbálok rejtőzködni. De nem
vesz észre. Annyira a gondolataiba merül, hogy ügyet sem vet másokra.
Figyelem, ahogy elvonul a járdán, abba az irányba viszi a lába, ahonnét alig
néhány perce jöttem. Leforrázottal! görnyed előre, behúzza a nyakát a
hidegben.
 Megvárom, hogy kikerüljön a látóteremből, azután Hannah felé fordulok,
aki mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal még most is a helyén ül.
Megszólal a zsebemben a mobilom, de rá sem hederítek, arra a nőre
koncentrálok, akire sajnálatosan sok évig hagyatkoztam. Akivel énem
legmélyebb, legsötétebb, legsérültebb részeit osztottam meg. Akit a
barátaim közé soroltam.
Épp csak fölemeli a fejét, amikor becsusszanok az ülésre, ami még
mindig meleg Tripp előző jelenlététől. Hannah üveges tekintettel mered
maga elé, szeme alján könnyek csillognak, bármelyik pillanatban
legördülhetnek a szempillájáról.
- Te hoztál össze bennünket? - kérdezem halkan. - Trippet meg engem -
pontosítok. - Hogy kiösztökélj a komfortzónámból, az életbe. Így akartál
próbára tenni?
Fölnéz, rám villan a szeme, a könnyei már nem csupán fenyegetnek a
kibuggyanással, a megbánás nyilvánvaló erecskéi fénylenek az arcán.
- Nem - rázza meg a fejét, szinte észrevehetetlen a gesztus, én mégis
látom a gyors jobbra-balra mozgást.
Hiszek neki. Nem tudom, miért. Talán mert olyan megtörtnek néz ki,
amilyennek én is érzem magam, és ez alátámasztja a feltételezést, hogy
többé nincs mit rejtegetnie. Elvégre megláttam. Megláttam őket. Mi értelme
lenne?
“ Ismered Tripper?
“ Nem - feleli immár magabiztosabb hangon, fölemeli a kezét, és
letörölgeti a könnyeit. - Nem ismerem. - Némán várakozom, lehetőséget
adok neki, hogy föltárja az igazságot. Megmagyarázza, mi a nyavalya
folyik itt. - Nem kezelhetlek tovább - döbbent meg a kijelentésével.
Nyilván leplezetlenül az arcomra van írva, mit gondolok, mert lélegzetet
vesz, hogy folytassa a beszédet. Egy pillanatra az ajka közé szorítja a
nyelve hegyét, tekintete a kettőnket elválasztó asztalra szegeződik.
- Átléptem a határt - magyarázza. - Már jó ideje. Megszűntem a
páciensemnek tekinteni téged - ismeri be szégyenkezve. - Barátnődként
viselkedtem. Túlságosan közel kerültem hozzád, Zoe.
Vállat vonok, nem zavartatom magam a vallomásától.
- Barátnők vagyunk.
- Ez probléma, Zoe. Érdekütközés, emiatt nem tudlak kielégítően kezelni,
nem tudom megőrizni az objektivitásomat. Mint barátnőd, határozottan
elfogult vagyok a boldogságod iránt, ez pedig gátol abban, hogy megfelelő
tanácsokat adjak. Túlzottan érintett vagyok - teszi hozzá halkan.
Fölzaklatta a saját közlése. Kudarc érzése sötétíti el a tekintetét, szinte a
bocsánatomért könyörög.
- Ez nem magyarázza meg a...
Két kézzel megtapogatja a homlokát, majd imádkozó mozdulattal a szája
elé viszi a kezét.
- A legutóbbi ülésünkön mondtad ki először a nevét, a teljes nevét.
- Tripp Tannerét? - kérdezem.
- A név fölkeltette a kíváncsiságomat. Egy Tanner családnevű ügyvédet
juttatott eszembe.
- Nem értem - ráncolom a homlokomat.
- Miller Jacobs ügyvédjét - suttogja.
A szívem kihagy egy ütemet, homlokomon elmélyülnek a barázdák.
- De én... Akkor ő...
- Theo Tannert - közli éppolyan halkan, mint az eddigieket.
Úgy idéződik föl bennem a férfi, mintha csak tegnap kereszteztük volna
egymás útját.
Tekintélyes külsejű, érett korú, markáns arcú, őszülő hajú férfi.
Tárgyalóterembe illő magabiztossággal, aljas játékot űzött velem. Porig
alázott. Szanaszét cincálta életem legapróbb mozzanatait is. A családomat.
A barátságaimat. A párkapcsolataimat. A nőni életemet. Úgy vonultatta föl
Millert, mint áldozatot. Az én áldozatomat. Engem pedig
párkapcsolatommal elégedetlen nőnek mutatott be, azt állította,
egyértelműen másutt keresgéltem örömöt, de miután Brady rájött a
hűtlenségemre, megbántam, amit tettem.
Az ő beszámolója szerint egyedül én voltam a hibás. Hamis képet festett,
amibe nem sok ponton lehetett belekötni. Sarokba szorított. Védekező
érvelésével elhúzta a mézesmadzagot az ügyvédem előtt, aki azt tanácsolta,
egyezzünk bele.
Azt mondta, ötven százalék az esélyünk.
Nyerhetünk, mert a harapásnyom és a szervezetemben kimutatott GHB
talán, ismétlem: talán elegendő, hogy a nemi erőszak vádja megálljon.
De veszíthetünk is. Miller Jacobs úgy hagyhatja el a tárgyalótermet, hogy
nem esik folt a nevén. Theo Tanner fellépése ennyire meggyőző volt.
Erőszakos nemi közösülés kísérlete. Végül így hangzott a vád. Millert
rábeszélte az ügyvédje, hogy ehhez ragaszkodjon. Ne ismerje be az
erőszakos nemi közösülést, ami sokkal súlyosabb tényállás.
Miután az ügyvédem tájékoztatott, mi a vád, szétgugliztam a nemi
erőszakot. Kiderült, hogy az erőszakos nemi közösülési ügyek kevesebb
mint egy százaléka végződik elmarasztalással. Kevesebb mint ^százaléka!
Nem csoda, hogy olyan kétségbeejtően kevés esetet jelentenek be. Minek
vesződnének vele? Ha a támadójuk valószínűleg szabadon távozhat, miért
tennék ki magukat a megrázkódtatásnak?
- Az az ember Tripp édesapja, Zoe.
Behunyom a szememet, nem akarom hallani Hannah-t. Halk hangja
mégis úgy csapódik belem, mint az egyenesen a szívembe célzott
puskagolyó. Megrázkódik a fejem, az állam önkéntelenül, tagadókig inog.
 - Nem!
- Nem bírtam átsiklani a nevén. Rágugliztam. Az a terv, hogy Tripp
átveszi az apja cégét.
Tripp ezt maga is mondta nekem.
- Emlékszem, a bírósági tárgyalásodról szóló hírlapi tudósításokban
olvastam, hogy Millert szoros, bizalmas kapcsolat fűzte az ügyvédhez.
- Ne mondd ki többet a nevét! - Nincs egy épkézláb gondolatom sem. Az
asztalra könyökölve markolok a hajamba, próbálom lecsillapítani az
elmémben dühöngő vihart. - Hazudsz! - vádolom, a fejem nem hajlandó
abbahagyni a rázkódást, tagadja Hannah állítását.
- Zoe! - kérlel ő könyörgő hangon.
- Minek találsz ki ilyen szörnyűségeket? Mire célzol? Hogy Tripp tudta,
ki vagyok? Hogy az apjával kitervelték ezt?
- Dehogy! - tagadja gyanúsításomat, ami készületlenül érte.
- Miért csinálod ezt? Trippről akarod ezt elhitetni velem, akivel együtt
járok, akibe szerelmes vagyok? - vallom be hirtelen, egyszerre fölvillanyoz
és kizökkent a könnyedség, amivel beismerem. - A férfiról, aki visszahozott
az életbe? - zokogom. Tiszta égő: zokogok. Nem bírom megakadályozni,
hogy az érzelmek zivatara kitörjön belőlem. - Azt mondod nekem... - mély
lélegzetet veszek, rendezem vonásaimat - .. .hogy átverés volt ez az egész?
Hogy nem lehet valóságos, amit érzek, mert Tripp sem valóságos?
Tudatában vagyok a szavaim élének. A rám nem jellemző, heves
hangnak, ami gondoskodik róla, hogy a kávézó összes vendégét bevonjam
az életembe.
Hannah közelebb hajol.
- Nem az a szándékom ezzel, hogy bántsalak - bizonygatja bepánikolva. -
Először magam sem hittem el.
 - Na, ne fárassz! - rikoltom, a környező halk zsongás elhal, a vendégek
tekintete ránk szegeződik. - Szóval merő véletlenségből rábukkantál erre a
kapcsolatra? És ezt most higgyem is el?
Legszívesebben földhöz vágnék valamit. Nem sül le a bőr a képéről?
Hogy van mersze ehhez? Se szó, se beszéd, durván szétzilálja az életemet,
engem még csak meg sem kérdezett előtte.
- Most dühös vagy - mondja fojtott hangon. - Teljes joggal. Először
hozzád kellett volna fordulnom. Hagynom kellett volna, hogy megbeszéld
Tripp-pel.
Mérgesen nézek rá.
- Hát, ez kurva jó! Még szép, hogy nálam kellett volna kezdened! Miért
nem tetted? Miért Tripper hívtad fel? Azt csináltad, nem igaz? - fröcsögőm.
- Felhívtad, és találkozót kértél tőle! - Bólint. - Miért? Miért csináltál ilyet?
Elfelejted, hogy én fizetlek? Mi a büdös franc közöd van Tripphez?
- Pontosan erről beszélek - siránkozik. - Én is érdekeltté váltam. Tudnom
kellett, miben mesterkedik az az ember, mielőtt rád zúdítottam ezt.
- Ne már! - nevetek keserűen. - Hirtelen a megmentőmmé léptél elő.
Összevissza vagdalkozom. Nem tudom, mit érezzék, mit gondoljak.
Villámgyorsan omlik össze a világom, amiben az elmúlt hónapokban
valami kívánatosat igyekeztem fölépíteni, holott korábban azt hittem, félek
ettől, és most újra tehetetlennek érzem magam.
- Zoe!- győzköd Hannah.
- Tévedsz! - jelentem ki magabiztosan. - Tutira tévedsz. Mindjárt
fölhívom Tripper, és meg fogja magyarázni. Azt fogja mondani, hogy
összetévesztetted őt valakivel.
Szinte könyörgök neki, szuggerálom a tekintetemmel, hogy szívja vissza.
Muszáj visszavonnia a szavait.
Muszáj kiderülnie, hogy nincs igaza.
 - Tévedsz! - szögezem le ismételten, de a hangomból már eltűnt a
harciasság.
- Mély levegő! - nyugtatgat Hannah.
Szót fogadok, engedelmeskedek az útmutatásának.
- Ugyanúgy meg volt döbbenve, ahogy mi - árulja el. - Nem tudott róla,
Zoe.
Nem felelek, még ha képes lennék kinyitni a számat, akkor is
elfelejtettem beszélni. Egyébként is mit lehet itt még mondani?
Összedörzsölöm az ujjaimat, fölidézem a sakkfigura tapintását, a
királynőét, akinek most igazán hasznát venném.
A kezembe képzelem a fából faragott apró tárgyat, ami az évek során
egészen elkopott, de még így is valóságos védőpajzs, és nem szeretném
hátrahagyni.
- Semmivel sem vádoltam - magyarázza Hannah. - Teljesen
összezavarodott. Valahányszor kimondtam a nevedet, az igazi nevedet, úgy
nézett rám, mintha kínaiul beszélnék. Azt hitte, összetévesztettem őt
valakivel. Meg kellett magyaráznom, hogy te vagy Zoe, hogy Taylor Smith
tényleg7Loe Lincoln.
- Hogyhogy?
Eléggé ismer ahhoz, hogy tudja, mit kérdezek.
- Ez egy rettenetes véletlen.
Nyelek egyet.
- Hát mégis? Komolyan?
- Persze. Mit nyerhetne azzal, ha belemanipulál téged egy kapcsolatba?
A fájdalom jut eszembe, amit Miller Jacobs mért rám, az életemre.
- Megtörhetne. Végképp.
Hannah szomorúan hunyja le a szemét.
 - Én hiszek neki - ismeri el. - Miután összerakta a képet, mintha villám
hasította volna ketté.
Ez még mindig jobban hangzik, mint ahogy én érzem magam: ízzé-porrá
zúzva. A törmelék szétszórva hever a földön, semmi remény, hogy újra
összeragasztgassák.
- Kávét? - kínál Hannah.
Bólintok.
A kezemért nyúl, megszorítja.
- Ez csak egy újabb akadály az úton. Tudom, hogy reménytelennek tűnik,
de majd megoldod. Higgy nekem!
Egy másodpercig merőn nézem.
- Persze.
Fásult válaszom nem nyugtatja meg. Nem hibáztatom, mert magam sem
hiszem, hogy van remény. Mégis sarkon fordul, és a pulthoz indul, hogy
kávét rendeljen.
Kihasználom az alkalmat, hogy háttal van nekem, fölállok, és kiosonok a
kávézóból, fittyet hányok a szökésemen meghökkent, kérdő pillantásokra.
 21. FEJEZET
A , kinyomja belőlem a szuszt.
Levegő után kapkodok. A kihagyott légvételt súlyosbítja a zokogás, ami
kiszakad belőlem. Maga a hang is fáj. Azt jelzi, hogy kíméletlenül
kettéhasadt a szívem. Fülsiketítőbb, mint a puskalövés, mint a
bombarobbanás. Olyan elviselhetetlenül gyötrő, mintha egy kegyetlen kéz
betörné a szegycsontomat. Szinte hallható a recsegés- ropogás is, azután
könyörület nélkül kitépik belőlem azt a szervet, ami életben tartana.
Miller után végtelen űrt éreztem. Zsibbadtságot. Mintha meghaltam
volna. Egy ideig azt is hittem, hogy arra vágyom. De ez most más. Az
életemet is odaadnám, hogy újra az a zsibbadtság fojtogasson. Mert ezúttal
mindent élesen érzékelek.
Eláraszt az összes kellemetlen érzés, amit csak el tudok képzelni, remeg,
vadul rázkódik a testem, kész helyreállíthatatlanul millió darabra
szétrobbanni.
Útnak indulok, sietve visz a lábam, mert muszáj elrejtőznöm.
A biztonságban.
A gubómban.
A menedékemben.
 Nem törődőm a zsebemben egyfolytában rezgő telefonom szüntelen
csengésével. Az emberek, akik mellett elnyargalok, sajnálat és megvetés
keverékével néznek rám. Kétségkívül siralmasan festhetek. Kisírt szem,
foltos bőr, rendetlenül a szemembe lógó, csapzott haj. Mégsem próbálom
rendbe hozni, hagyom, hogy akadályozza a látásomat. Reszketek. A
hidegtől és a mérhetetlen szorongástól egyaránt.
Dühös vagyok. Kurvára dühös. Forr bennem a méreg. Végre kezdtem
ismét összerakni az életemet. Lassanként hozzáláttam, hogy fölépítsem azt
az életet, amit én kívántam. Amit megérdemeltem. Föltámasztottam
magamban a küzdőszellemet, amiről éveken át mindenki győzködött, hogy
bennem lakozik. Megvívtam minden harcot, amit Miller és a belém
telepedett démonok rám kényszerítettek. Kibírtam, és győzelemre álltam, a
szentségit!
Győzelemre álltam.
Rettentő sokáig tartott, hogy eljussak a felismerésig: a boldogságom
igenis fontos... Hogy elérkezzek arra a pontra, ahonnét képes vagyok a
tükörbe nézni, és átérezni, hogy többet érdemiek annál, amit addig kaptam.
Tripp, Rae, Rake noszogattak, szították bennem a tüzet, én pedig úgy
döntöttem, hogy életben maradok.
Most pedig ismét bukásom puskacsövébe nézek.
Végem.
Elvesztem.
Bezárult a kör. Ezt diktálja a világmindenség törvénye. Igen, meg vagyok
győződve róla. A bukásomat. Az önként vállalt vereségemet.
De miért?
Mi az ördögöt ártottam valaha is bárkinek?
Talán egy korábbi életemben olyan galádságra vetemedtem, ami miatt a
balsorsnak gondoskodnia kellett róla, hogy ebben a mostaniban jól seggbe
rúgjon?
Talán így működik a dolog. Ez a karma. Talán az új életben fizetünk a
régiben elkövetett vétkeinkért, ez biztosítja, hogy a rákövetkezőben ne
folytatódjon a lejtmenet a pokolba.
Talán Miller is így fog majd végre vezekelni. A mai bűneit különösebb
következmények nélkül megúszta. Talán, ha átlép a holnapba, majd
megtanulja, hol lakik a jóisten.
Ördögi körbe hagytam elkalandozni a gondolataimat. Ha igaz ez, és egy
hajdani Zoe bűneiért fizetek, az azt jelenti, hogy indokolt a szenvedésem?
Nem, ez nem lehet! Éveket fordítottam terápiára, hogy kikapaszkodjak az
önostorozásból, és egy szempillantás alatt minden széteshet.
Ahogy belépek a kapun a földszinti előtérbe, a bérház fűtött levegője
körülölel. Beburkol, mint a kandallótűz melege, nekigyűrkőzik a
lehetetlennek, hogy fölolvassza a szívemben terpeszkedő jeget.
A lábam fölvonszol a lépcsőn, és megtorpan, amikor a szemem elé kerül
a lakásom.
A küszöbömön bokánál keresztbe vetett lábbal Rae ül, az ajtónak
támasztja a hátát, aggodalmas homlokráncolással figyeli Tripper, aki föl-alá
járkál előtte. Hallgatnak, csak Tripp léptei ütnek zajt.
- Zoe! - áll föl Rae, óvatosan Trippre sandít, majd előreiramodik.
Hagyom, hogy átöleljen, de képtelen vagyok viszonozni a gesztust. A
szememet rajta tartom Trippen, aki most abbahagyta a járkálást. Éppolyan
tanácstalannak látszik, mint én.
Tekintete úgy kémlel, mintha most látna életében először. Mintha
vadidegen lennék, aki déjà vu érzést ébreszt benne, azaz valahonnét
ismerős, mégis határozottan idegenként jelenik mega tudatában.
Szó nélkül Rae kezébe nyomom a lakáskulcsomat, elveszi, ugyanúgy szó
nélkül nyitja ki az ajtót. A nyomába szegődőm, de a küszöbön megállók.
 - Tudtad? - Tripp előrelép, kénytelen vagyok behátrálni előle a lakásba, ő
is követ, becsukja maga mögött az ajtót, ezzel bezár bennünket abba a térbe,
amit valaha menedéknek éreztem. - Hannah szerint nem tudtad. - Gyorsan
elhallgatok, így álcázom, hogy elcsuklott a hangom. - De tőled is hallani
szeretném. Légy szíves, mondd, hogy fogalmad sem volt, ki vagyok!
- Nem tudtam - jelenti ki olyan halkan, amilyen szenvedélyesen.
Körül sem kell néznem, anélkül is tudom, hogy Rae diszkréten
félrevonult, a helyiséget most csak kettőnk kétségbeesett jelenléte tölti ki,
így is fulladozunk benne.
- Hogy történhetett ez? - firtatom, nem konkrétan tőle, inkább a lakástól.
A körülmények felhőitől, amik pusztító szélviharként kavarognak
körülöttünk. Tripp zsebre dugott kézzel vállat von. - Honnét ismered őt?
Utálom magamat, hogy egyáltalán megkérdeztem, utálom a hangomba
lopózó tragikus kíváncsiságot.
- A legjobb barátom. - Elkomorul az arca, hunyorít, összeszorítja a fogát,
megcsóválja a fejét. - Világéletemben ismertem.
Jobban jártam volna, ha ököllel gyomorszájon vág.
Megtántorodom, fölkapom a kezem, hogy kiegyensúlyozzam magam, az
érzéseimet.
Reszket a kezem.
- Tudtál róla? - vonom felelősségre. Szívfájdalmam enyhe dadogással
párosul. - Arról, amit velem művelt... Tudtál róla?
Kihúzza a kezét a zsebéből, megfogja a fejét, összeérinti a könyökét,
ezzel eltakarja az arcát.
Az eszem, a lelkem, a szívem, azért rimánkodik, hogy nemet mondjon.
Tagadja, hogy bármit is tudott arról a szörnyetegről, aki a legjobb barátja.
Leengedi a kezét, fájdalmasan mered rám.
- Felelj! - sürgetem.
 - Azt hittem, hazudsz.
- Micsoda? - hebegem.
Láthatólag szégyelli magát - jogosan -, de ez mit sem csökkenti
kijelentése magabiztosságát. A meggyőződését azokban a szavakban,
amikkel az imént felöklelt.
- Kölyökkorom óta ismerem őt, Zoe. - A valódi nevemen szólít, ezzel
aláhúzza a pillanat jelentőségét. A kísértet, amit elaltattam, nagy dérrel-
dúrral föleszmél. - Azt mondta, nem követte el azt, amivel vádolják, és
hittem neki.
Úgy érzem, mintha meztelenre vetkőztettek volna, pucérra, föltárva a
sebhelyeimet, mint a legocsmányabb áldozati tárgyat.
- Akkoriban jártam egy fiúval - kezdem. - De ezt tudod. - Bólint. -
Boldog voltam. - Az arcomon most bizonyára nyoma sincs az említett
érzelmi állapotnak, mert gyötrelmesen fáj, mintha vérezne. - Boldogok
voltunk Bradyvel, épp ellentétben az apád által festett képpel. Úgyhogy
amikor Miller abban a bárban megszólított, úgy döntöttem, hogy nem
foglalkozom vele. Pláne, hogy a hideg futkosott a hátamon tőle. Az
ösztöneim nem tévedtek.
Tripp feszélyezetten vakargatja a tarkóját.
- Nem muszáj elmesélned...
- De, okvetlenül - szakítom félbe dühösen. - Az ő verzióját már hallottad,
az enyémet is végighallgathatod! Végighallgathatod, menynyire begurult a
visszautasításomtól - teszem hozzá fogcsikorgatva.
Úgy kiráz a hideg, hogy nem bírok talpon maradni. Egyetlen könnyed
pöccintés gyógyíthatatlanul megroppanhatná dermedt gerincemet. Ahogy
meghasadt a szívem, úgy a lelki nyugalmam is. Mit számít, tudok-e
egyenesen állni, ha minden más egyébként is összetört bennem?
 - Az este végén bocsánatot kért. Vagy amit én az estéje végének hittem -
helyesbítek.
Ajkamhoz emelem a kezemet, ujjaimmal megdörzsölgetem a számat,
szinte ízlelgetem azt az utolsó kólát, mintha csak az imént fogyasztottam
volna el.
- Kólát ittam, arról is hazudott. Nem voltam berúgva, se betépve. Ahogy
már mondtam neked, sosem piáltam. Színjózan voltam, amíg Miller be nem
gyógyszerezett.
- Zoe - kérlel Tripp, bár nem nagyon tudom, mire.
- Azaz éjszaka legnagyobbrészt ködbe borul, de a legrettenetesebb
részeire emlékszem. - Potyog a könnyem, tulajdonképpen nem vettem
észre, mikor fakadtam sírva, de a bőröm feszül a rászáradt sótól, az orrom
folyik, mint a vízcsap, szaggatottan lélegzőm, és csak dadogva tudok
beszélni. Mégis folytatom.
- Emlékszem, hogy teljesen tehetetlennek éreztem magam. - Behunyom a
szememet. - Gyöngének, bénának, szánalmasnak.
Nem áll jól nekem a sírás. Viszket az orrom, megdörgölöm, aztán a
felsőm ujjába törlőm, hogy ne folyjon tovább. A félelemtől felgyűlik a
számban a nyál, a szememet elviselhetetlenül égetik a könnyek,
kibuggyantom őket az arcomra. Tripp mindeközben szánakozva figyel.
Szánakozva.
- Borzalmasan egyedül éreztem magam - mondom neki, próbálom
figyelmen kívül hagyni a gyöngeséget, amit teljesen nyilvánvalóan lát
bennem. - Persze egy csomóan nyüzsögtek körülöttem, de segíteni senki
sem akart, lehetetlen és magányos voltam - merengek. - Elkeserítőbb
helyzetet elképzelni sem tudok.
Megköszörülöm a torkomat, és Tripp még mindig figyel rám, törődik
velem, hallgatja a történetemet.
 - Lelökött az ágyára...
- Hagyd abba! - vág a szavamba, de a fejemet rázom, gyűlöletteli
mosolyra húzódik a szám.
- És egyszer csak meztelenül feküdtem. Arra nem emlékszem, hogy
levette a ruhámat... ezt apád föl is használta ellenem a tárgyaláson. Azt
mondta, magamtól vetkőztem le, ez pedig a beleegyezésemre utalt, a
barátod joggal hihette, hogy benne vagyok a buliban. De én nem vettem le a
ruhámat, Tripp - jelentem ki, bár félek, hogy nem hisz nekem. - Ezt
egyértelműen tudom, mert eleve oda sem akartam menni arra a helyre.
Tripp nem szól semmit. Semmi jelét sem adja, hogy számára továbbra is
Miller hazugsága- c az igazság, vagy nekem hisz. Feldühít, hogy olyan
helyzetbe hoz, amelyben szükségesnek vélem, hogy megvédjem magamat.
- Egy darabig kapálóztam - tartok ki, félreteszem az önérzetemet, az
emlékek most éppolyan gyötrelmesek, mint az a bizonyos éjszaka volt,
rákényszerítenek, hogy minden egyes kétségbeesett másodpercet újraéljek. -
Nemet mondtam. Egyértelműen - hangsúlyozom. - Ő pedig válaszul... -
Fölemelem a kezemet, átfogom a nyakamat, hogy megmutassam. - Úgy
szorongatta a nyakamat, hogy nem kaptam levegőt.
Láthatólag forr Trippben az epe, eltorzul az arca az undortól.
Ahogy kibontakozik az elbeszélésem, önkéntelenül fölemelem a
hangomat, tüzel a harag, és most Trippre irányul. Arra a férfira, akinek
fokról fokra megnyitottam a szívemet, és aki hazugnak hitt engem.
- Olyasmiket súgott a fülembe, hogy: „Simán kinyijfanthatnálak.
Gyerünk, Zoe! Talán élvezni fogod."
Figyelem, ahogy ökölbe szorul, majd elernyed a keze.
Ökölbe szorul. Elernyed.
- Hát nem - vallom be a nyilvánvalót. - Cseppet sem élveztem. Miller
nem tette lehetővé. Egy pillanatra az egész megpróbáltatás közepette
rátaláltam a hangomra... Sikoltottam, könyörögtem, hogy valaki segítsen.
A combom lüktet a fájdalomtól, Miller harapása olyan elevenen fáj»
hogy esküdni mernék, csupán az imént mélyesztette belém a fogát, vadállati
kegyetlensége nyomán csorog a vér a bőrömön.
- Megharapott - nyögöm ki, fölhúzom a sortot a sebemről, kényszerítem
Trippet, hogy lássa a forradást, amit Miller végleg a bőrömön hagyott. -
Olyan rohadt vadul, hogy máig megmaradt a nyoma. Ez neked
hazugságnak tűnik?
Tripp egy lépést tesz előre, az arcára van írva, hogy ösztönösen
védelmezni, segíteni szeretne.
Hátralépek, megfosztom ettől a lehetőségtől, amit annyira keres.
- Olyan fájdalmat hagyott hátra, amihez foghatót sosem éreztem. Föltépte
a fogával a bőrömet, de még ez is semmi ahhoz a gyötrelemhez képest,
ahogy beletiport a lelkembe.
Rátukmáltam Trippre a fájdalmamat.
Lenyomtam a torkán. Megforgattam szenvedésem kését a szívében, és
benne hagytam, hadd véreztesse. Egy könnycsepp gördül le a szeméből,
tekintetemmel követem az útját a bőrén, a járomcsontján, az állkapcsa
szélén.
- Ezért vállalod a szívességi munkákat, igaz? - vádolom halkan. - A
grátisz feladatokat.
Fölemeli a tenyerét, ledörgöli a sós nedvességet a bőréről.
- Ezért. - Elcsuklik a hangja, úgyhogy megismétli. - Ezért.
Ledobtam a kapcsolatunkra a rádöbbentés bombáját. Ácsorgunk annak a
romjain, ami lehetett volna, mindössze néhány lépésre egymástól, mégis
egy világ választ el bennünket.
Összetörtnek, elveszettnek érzem magam.
 Tripp éppolyan megsemmisültnek látszik, mint én, de most nincs erőm
miatta aggódni. Teljesen lefoglal a saját nyomorúságom, az övé csak még
inkább haragra gerjeszt.
- Most menj cl!
Összevonja a szemöldökét.
- Micsoda? Ne már! Beszéljük meg!
- Nem hallottad, mit mondtam?
Hátralép.
- Nem vétettem semmit - ellenkezik. - Engem éppolyan váratlanul ért ez,
mint téged.
- Hazugnak neveztél! - fakadok ki.
A fejét rázza, az ajtó felé fordul, hogy kimenjen.
- Nem, ez nem igaz. Azt mondtam, azt hittem, hogy hazudsz. De az még
azelőtt volt, hogy megismertelek. Amikor még helytelenül olyasvalakiben
bíztam, akit tisztességesnek hittem. - Megfogja a kilincset, és újra megáll. -
Azért kértelek, hogy hagyd abba, mert már nem kellett a történeted ahhoz,
hogy tudjam: igazat mondasz, galambom. Amint Hannah elmondta nekem,
kicsoda vagy, tudtam, hogy ostobán hagytam magamat becsapni. A
barátomhoz való húségem megfosztott attól a képességemtől, hogy tisztán
lássak. Lehet, hogy idióta vagyok, de ártatlan ebben a rohadt helyzetben.
Ahogy te is.
Figyelem, ahogy kilép az ajtón, magával vonszolva darabokra tört
szívemet.
- Jól vagy?
Rae-re pillantok, ellekapom róla a tekintetemet, mielőtt kiolvashatná a
szememből a szívfájdalmat.
- Istenien!
- Zoe!
 Hallom, hogy felém indul, de odaperdülök, előretartom a kezemet, nem
hagyom közelebb jönni.
- Szeretném, ha te is elmennél!
Eltorzul az arca, mintha pofon ütöttem volna.
- Azt lesheted!
Összeszorul a torkom, égeti a szememet a könnyek emléke.
- Menj már! - ordítok rá, szeretnék egyedül maradni, hogy közönség
nélkül roskadhassak össze.
Rae karba teszi a kezét.
- Világos, hogy nem sok barátod maradt melletted úgy, ahogy kellett
volna. Most azon igyekszel, hogy eltaszíts, mielőtt magamról hagylak
faképnél. - Kitágul az orrcimpám a rémülettől. - A barátaid lebőgtek -
folytatja feldúltan. - De én nem. Kurvára kiborulhatsz, ordibálhatsz,
sikítozhatsz, átmehetsz hülye picsába, amilyenbe csak akarsz. Azt javaslom,
vésd az okos pici fejecskédbe, hogy én nem megyek innét sehova.
Pislogok.
- A nyakadon maradtam, mert ilyen a barátság. És neked pillanatnyilag
kurvára barát kell. Hát ide Figyúzz, Zoe, pontosan ezért vagyok itt, hogy a
vállamra borulhass, és hogy talpra rángassalak, ha elesel.
Megroggyan a térdem, de Rae elkap, mielőtt eltanyáznék. Fülsértőén
ronda zokogásom rázza a vállát, egyik roham a másikat követi. A zaj
visszhangzik a lakásomban, belém döf, mint egy fűrészes élű kés, ettől még
jobban bőgök. Rae egész idő alatt szorosan átkarol, maga mellett tart.
Ahogy ígérte.
 22. FEJEZET

TRIPP

Z . Gondolatok és érzelmek vad vihara ostromol, mint hullámok

a tengerpartot, hogy végül óhatatlanul eltűnjek, megsemmisüljek. Már azt se
tudom, hogy próbáljam meg egyáltalán összeilleszteni ennek a kurva
kirakós játéknak a darabkáit.
Egyik se illik sehová. Mindegyik magában áll, semmihez sem passzol a
széle. Mert az egészben nincs semmi logika. Hogy is lehetne? Hogy a kurva
életbe lehetne?
A Szememet dörzsölgetve gyalogolok Zoe utcáján. Zoején. Zoe
Lincolnén. Annak a nőnek az utcáján, akire sokáig haragudtam, mert
hamisan vádolta nemi erőszakkal a legjobb barátomat. Nemi erőszakkal
Hittem a barátomnak. Fenntartás nélkül. Persze hogy hittem, ezer éve
ismertem, kölyökkorom óta, tudtam, milyen ember. Illetve tudni véltem.
 Miller meggyőzött, hogy a lány változtatgatja a vallomását.
Apám biztosított róla, hogy a bizonyítékok nem sokat érnek.
Ezért mondták, hogy maradjak Angliában. Egy buta csaj megcsalta a
pasiját, és nemi erőszakkal vádaskodott, hogy a hazugsággal kihúzza magát
a pácból.
A kurva életbe! Hogy hihettem el ezt?
Úgy, hogy ezt akartam hinni. Kurvára ezt akartam hinni. Mi más
választásom maradt? Megvizsgálni a lehetőséget, hogy a legjobb barátom
szexuális ragadozó.
Kizárt dolog! Miller? Nem létezik!
Pedig igaz. Most már tudom. Az az ember, akiben vakon bíztam, akit
szinte befogadtam a családunkba, közönséges szörnyeteg, aki nőkre támad.
Zoe élete nem olyan, amit meg lehet játszani. Semmiképpen sem. Attól a
másodperctől, hogy először megláttam, addig a pillanatig, hogy elhagytam
a lakását, szó szerinti és átvitt értelemben is rácsuktam a kapcsolatunkra az
ajtót, szikrányi hamisság sem volt ebben a lányban. Mindaz, amit akár
szavakkal, akár más módon a tudtomra ad, színtiszta igazság. Nem sötétben
bujkál, bárki láthatja, milyen valójában.
Az agyam mintha végtelenített szalagról idézné vissza újra meg újra az
elbeszélését. A szemében tükröződő fájdalom beleégett a memóriámba,
mint valami tetoválás. Hazudni lehet szavakkal, áradhatnak az ember
ajkáról, és tétovázás nélkül lenyelhetők. Az igazság azonban az ember
lelkében fészkel, a szeméből ragyog, arra vár, hogy meglássák.
Zoe igazsága csak úgy tündököl a szeméből. Még erőlködni sem kell,
hogy az ember észrevegye. Attól a másodperctől, ahogy megláttam őt,
tudtam, hogy olyan pokoljárásban volt része, amilyet nem sokunknak kell
valaha is átvészelnie. Amikor a bárban az idegenről mesélt nekem, nem
kételkedtem az elbeszélésében. Ebből következően abban a pillanatban,
ahogy Hannah Blackhaus fölhívott, és elmondta nekem az igazságot,
tudtam, hogy Miller hazudott.
A legjobb barátom egy erőszaktevő, ráadásul az apám a bíróságon úgy
védte őt, hogy tudta, mit tett.
Megtorpanok, leintem az első taxit, amit meglátok. Odavetem a sofőrnek
apám irodájának címét, a gesztus még a bennem fortyogó haragnál is
hevesebb érzelmeket tükröz.
- Tanner úr! - mosolyog rám szívélyesen apám recepciósa. - Nem vártuk
mára.
- Küldje be a Lincoln kontra Jacobs ügy összes aktáját! - felelem
szenvtelenül. - Az irodámban leszek. Igyekezzen!
Ellenséges hangomtól elkerekedik a nő szeme, hiszen egyáltalán nem
jellemző rám, és valójában nem is neki szól.
- Máris!
Biccentek, sarkon fordulok, és elvonulok az irodámba.
Órák múltán a helyiségben minden felületen kiürített dobozok hevernek,
én pedig apám galádságaival körülvéve, falnak vetett háttal, hátradöntött
fejjel ülök a földön.
- Raehel szólt - mondja apám, kénytelen vagyok kinyitni a szememet.
Az ajtóban áll, mint a higgadt derű szobra.
- Azt mondja, furcsán viselkedtél. Elárulnád, mi dolgod Miller ügyének
aktáival?
A földre dobom a kezemben tartott iratot, figyelem, ahogy ráhull egy
másik bizonyítékfoszlányra, ami Miller bűnösségéről árulkodik.
Megvakargatom az államat.
- A lány nem változtatgatta a vallomását - jegyzem meg. A némán
üldögélésben kiszáradt a torkom, most meg kell köszörülnöm, mert az érdes
szavak ingerük. - Egyetlenegyszer sem változtatott rajta. Attól a pillanattól
kitartott mellette, hogy feljelentést tett a történtekről.
Apám bejön a szobámba, átlépked hazugságainak bizonyítékai fölött, és a
legközelebbi üres karosszékbe telepszik.
- Mit törődsz vele?
- Az a vadállat akkorát harapott a combjába, hogy a mai napig ott a
nyoma. Ezt tudtad? Belerögzült a bőrébe, mint egy nemkívánatos anya jegy.
Legalább annyi tisztesség szorult apámba, hogy olyan képet vág, mintha
szégyellné magát.
- Honnét tudsz erről?
Keserűen nevetek.
- New Yorkban megismerkedtem a lánnyal. Most persze más nevet visel,
így nem is sejtettem, kicsoda... Beleszerettem. Kurvára valószínűtlen, mi?
Szerelmes lettem a lányba, akit a legjobb barátom begyógyszerezett,
összevert és megerőszakolt! - Apám lehunyja a szemét, és csak most tűnik
föl, milyen fáradt, az évek során mennyire megöregedett. A bűntudat bánik
így el az emberrel, felemészti az élni akarását. - Elmondta neked, vagy csak
megtudtad?
Kerüli a tekintetemet, pillantása végigsiklik a padlón.
- Elmondta. Azt gondoltam, fiam, hogy helyesen járok el. Miller
úgyszólván családtag.
- Miller erőszaktevő! - bukik ki belőlem, fölpattanok, apám fölé
tornyosulok, ahogy bennem ágaskodik a harag. - Egy kibaszott erő-
szaktevő! Hogy tehettél ilyet?
Hallgat, de hát mit is mondhatna? Amit művelt, arra nincs mentség, nincs
indok.
- Bedrogozta őt, mert visszautasította - mondom fogcsikorgatva. - Akik
segíthettek volna neki, mind sorsára hagyták. A biztonsági őr, a taxisofőr, a
szállodai személyzet, a kibaszott haverjai! Miller ügyelt rá> hogy Zoe
eléggé összezavarodjon, hogy engedelmeskedjen neki, de annyira azért
magánál legyen, hogy mindent érezzen.
Igyekszik legyűrni a lelkifurdalást, eltorzul az arca, mintha a döntésétől
feltört volna a sav a nyelőcsövébe.
- Miután Zoe ellenkezett, dulakodni próbált, Miller fojtogatta. - A
kezembe veszem az orvosi látlelethez csatolt fotókat: lila véraláfutások az
áldozat nyakán, tisztán kirajzolódó ujjnyomok a bőrén. Apámhoz vágom a
képeket, figyelem, amint ismét becsukódik a szeme, ahogy a földre
hullanak körülötte. - Beléharapott! - bömbölöm, ennek a szívfacsaró
látványnak a fényképeit egyenesen az arcához frizbizem, és nézem, ahogy
lepattannak a homlokáról a padlóra. - Azután - üvöltöm - elővette a tetves
farkát, és beleerőszakolta a testébe! Te pedig a bíróságon védted! Sőt,
meggyőzted Zoe nyavalyás ügyvédjét, hogy beszélje rá az alkura!
- Tripp! - próbál engesztelni.
- Mivel? - kérdezem. - Mivel győzted meg az ügyvédnőt?
Vállat von.
- Viszonylag kezdő volt. A nemi erőszakos ügyeket szinte lehetetlen
megnyerni. Ezzel éppúgy tisztában volt, ahogy én. A bizonyítékok javarészt
közvetettek voltak.
Elborítja az agyamat a köd.
- Közvetetteké
- Tripp! - áll föl könyörgő tekintettel.
- Látni sem akarlak többé! Számomra megszűntél létezni. - Fölkapom a
dzsekimet, kifelé menet az ajtónál megállók. - Nekem kurvára nincs többe
apám. Miller a családod, hát csak tessék, sok boldogságot hozzá!

Ahogy kitettem a lábam apám irodájából, rögtön üzentem Millernek.

Megmondtam neki, hogy hamarosan a városban leszek, és megállás nélkül
öt órát autóztam Charlottesville- ig. Most azonban a kocsiban ülök, és a
szívem tétován kalimpál. Elhajthatnék, és egy életre megfeledkezhetnék
erről a szemétládáról. De az már-már túl egyszerűnek tűnik. Hat évre
ítélték, hármat ült le. Hármat baszki! Egy árva nappal se többet. Azért, amit
művelt, megérdemelné, hogy a dutyiban dögöljön meg a bosszúszomjas,
rohadt strici.
Előregörnyesztem a vállamat, fegyelmezem magamat, ötször egymás
után mély lélegzetet veszek, hogy enyhítsem a szorongás lelkemben
tomboló viharát. Mindazonáltal fölpaprikázva, dühösen szállók ki a
kocsiból, becsapom az ajtót, szapora, nyújtott léptekkel indulok a bár felé,
ahol Miller találkozót kért, és eltűnődőm a tényen, hogy a lecsillapodási
próbálkozásommal húsz másodpercet elvesztegettem.
A gyéren megvilágított, viszonylag zsúfolt bár küszöbén megtorpanok,
szememmel pásztázni kezdem a helyiséget. Tekintetem szinte azonnal
Milleren állapodik meg, és automatikusan rosszallóan vonom össze a
szemöldökömet. Nem vesz észre, egy nővel beszélget, én pedig olyan
alaposan megnézem magamnak, amennyire az ebből a távolságból
lehetséges.
Ezt a nőt is be fogja drogozni?
Zoe előtt vajon hányszor tette már meg?
Vajon újra megteszi, annak ellenére is, hogy lecsukták miatta?
Határozottan lépkedek felé, ahogy meglát, még szélesebb vigyorra nyílik
a szája, megérinti a nő vállát, kimenti magát, és megkerüli, úgy jön elem.
Kétlépésnyire tőle az öklöm önállósítja magát, előrelendül, és jókora
reccsenéssel vágódik az orrába.
A hang zene füleimnek. Dől az orrából a vér, akár egy vízesés, lefolyik az
arcáról az ingére.
- Mi a fasz? - motyogja, eltört orrát tapogatva.
 Nem elégít ki az eredmény, ismét hátrahúzom az öklömet, ezúttal a
mellkasát veszem célba. Fájdalmas nyögéssel görnyed kétrét, mindjárt meg
is ragadom a lehetőséget, tenyérrel teljes erőből fejbe csapom, és figyelem,
ahogy hanyatt esik.
Hangosan szuszogva állok mellette, ujjaimmal végigszántok a hajamon,
szíves- örömest folytatnám Miller gyepálását.
- Mi bajod, bazmeg?
Vért köp a padlóra, keze fejével megdörgöli a száját.
- Hogy nekem mi bajom? - ordítom. - Zoe Lincoln, nem emlékszel rá?
Na, ez a bajom, te hazug fostalicska!
Szemöldöke a hajáig szalad, a fejét rázza.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Leguggolok, és mélyen a nyomorult, gonosz szemébe nézek.
- Nézz a szemembe, és mondd, hogy nem erőszakoltad meg azt a lányt!
Forgatja a szemét, képtelen szót fogadni és szemkontaktust létesíteni.
- Mondd, hogy nem csempésztél valamit az italába, és nem verted agyba-
főbe csak azért, mert visszautasított, baszki!
Elfordítja a fejét.
- Hanyagoljál már, leszartam, hogy kellek-e annak a kis kurvának!
Olyan vészjóslóan nevetek, amilyen minden bizonnyal a tekintetem is.
- Nyilván ő akarta, hogy fojtogasd, amikor dulakodott veled - jegyzem
meg hátborzongatóan higgadt hangon, aminek hallatán kapkodva próbál
odébb kúszni- mászni tőlem. - És persze kurvára igényelte, hogy föltépd a
combját a fogaddal, miután sikítani merészelt. Egyértelmű.
Hátrál, föl akar tápászkodni, de újra a földre lökőm.
- Kurvára kinyírhatnálak - fenyegetőzöm. - Addig üthetnélek, amíg az az
elbaszott agyad föl nem mondja a szolgálatot. Fojtogathatnálak, ahogy te
tetted ővele, de egy lépéssel tovább is mehetnénk, kiszoríthatnám belőled a
szuszt, amit rohadtul meg sem érdemelsz.
- Mi a faszt törődsz azzal a megjátszós kis ribanccal?
- Szerelmes vagyok belé.
- Micsoda?- torzul el hitetlenkedve az arca.
Az ágyékára taposok, majd még erélyesebben odalépek, egész
testsúlyommal ránehezedek..
Felordít fájdalmában.
- Ha még egyszer egy ujjal is hozzáérsz egy másik emberhez az illető
engedélye nélkül, kurvára meg fogom tudni! - fenyegetem tovább. -
Életcélomul tűzöm ki, hogy tönkretegyelek. Nem nyugszom addig, amíg ezt
meg nem valósítom! Értve vagyok?
Tökön rúgom, és élvezem, hogy ordít kínjában.
Hátralépek, körbepillantok az elnémult bárban, az aggódó érdeklődéssel
figyelő szempárokon.
- Hölgyeim és uraim! - harsogom úgy, hogy bezengje az egész légteret. -
Ez a földön fetrengő gennygóc egy erőszaktevő. Bedrogozza a nőket, és
brutálisan bántalmazza őket. Ne tévessze meg önöket a kellemes arc, mert
kurvára velejéig romlott ez az alak!
Arcul köpöm, sarkon fordulok, és elhagyom a bárt anélkül, hogy
hátrapillantanék arra az emberre, akit eddigi életem legnagyobb részében a
testvéremnek tekintettem. Gyáva vagyok, de mialatt kilépek az utcára, és
arcomba csap a friss levegő, legalább nem félek beismerni: azért
imádkozom, hogy abban a bárban valami nálam erősebb egyén eléggé kétes
erkölcsi elveket valljon, és végleg kiiktassa a rongyos életünkből ezt a
szemét stricit.
Tenyeremmel végigdörzsölőm az arcomat, elfintorodom. Lenézek a
kézfejemre, behajlítom és kinyújtom az ujjaimat, fölszisszenek. Vér
szivárog a kezemből, erélyes hullámokban lüktet benne a fájdalom.

Próbálom kirázni belőle, egyfolytában csak arra tudok gondolni, milyen

szívesen újra és újra megtenném. Ököllel az arcára sújtanék, megint és
megint és megint, amíg az összes csontját szilánkokra nem zúzom.
Hogyhogy nem láttam ezt? A legjobb barátom egy szörnyeteg. A
legelvetemültebb fajtából.
- Bazmeg! - bukik ki belőlem.
Gondolataim, ahogy mindig, most is Zoéhoz kalandoznak. Elképzelni
sem tudom, mi mindent kellett az évek során kiállnia. Attól a bizonyos
pillanattól fogva, amikor Miller kipécézte magának, és úgy döntött, hogy
szerencsétlenné teszi.
Zoe valami gyöngeséget érzékel saját magában, és ez elszomorít. Bárcsak
látná magában a küzdőszellemet, amit én látok benne, ami úgy hatol át,
mint fénykévék a lelke törött ablakán. Csodaszép nő: csupa világos és sötét,
teljes egész és megtört. Zoe Lincoln megveszekedett harcos, és a szíve úgy
dalol az enyémhez, hogy nem bírom nem meghallani.
Vajon szabad-e arra kérnem, hogy tegye túl magát azon az
összeköttetésen, ami egymáshoz kapcsol bennünket? Kérhetek ilyet tőle?
Bármennyire ártatlanok vagyunk mindketten ebben az őrült zűrzavarban, a
párkapcsolatunk sorsa akkor is okvetlenül megpecsételődött? Rettentően
nyomasztó gondolat, hogy tulajdonképpen eleve semmi esélyünk sem volt.
Micsoda kiszúrás! Mintha a szerelem nem adhatna elég erőt. Az ember
talál valakit, aki szépen lecsiszolgatja benne az önző, basáskodó hajlamot,
azután az élet minden adandó alkalommal akadályokat gördít az útjukba.
Jaj, mekkora csődtömeg vagyunk mi kerten Zoéval! Hogy vészelheti át ezt
a szerelem? Miként küzdhet le a legkomplikáltabb emberi érzés az
égvilágon mindent, hogy érvényre jusson?
 Most már attól felek a legjobban, hogy Zoe megadja magát a feleimének.
Tudom, milyen érzéseket táplál irántam, még hangot sem kell adnia nekik,
és azt hiszem, magának sem vallja be, mennyire megijeszti ez. Elvégre
egész világszemléletét kétségessé teszi. Elhalványulnak a feketék és
szürkék, amikhez szokott, teret engednek az élet szivárványos
színskálájának, mindannak, amit kínálhat. Csak nem tudja, hogyan vegye
tudomásul ezt a realitást. Legalábbis egyelőre nem.
Azt hiszem, mindazok után, amiket eddig leküzdött az életben, fél úgy
szeretni valakit, ahogyan engem szeret. Vágyik rá, epekedik utána, de még
ez is megrémíti. Minden ellenkező tapasztalat dacára abba a reménybe
kapaszkodom, hogy igaz a mondás: a szerelem mindent legyőz.
 23. FEJEZET
A K , rögtön megdermedek. A kintről beszűrődő
háttérzaj eltompul, ahogy halk, tompa kattanással becsukódik mögöttem az
ajtó. A szívem súlyos, erőteljes dübögése a dobhártyámban már úgy
visszhangzik, akár a mennydörgés.
Bumm! Bumm! Bumm!
Tripp talpra áll, azonnal fölpattan, ahogy beteszem a lábam az ajtón.
Nem indul felém. Körültekintőbb annál. Kivárja, hogy én menjek oda
hozzá. Ha pedig nem megyek, hát akkor nem megyek, azt is tudomásul
veszi.
Farmerje zsebébe dugott kézzel ugyanazt a bizonytalanságot sugározza,
ami az ereimben is kering. A lábam magától tesz egy lépést, mielőtt az
agyamban megbékélek a dologgal. Azután még egyet. És még egyet. Amíg
csak annyira közel nem érek, hogy érzem Tripp illatát, látom a szeme alatt
húzódó fáradt vonalakat.
- Szia! - dünnyögi.
- Szia!
Kihúzza a kezét a zsebéből, int, hogy foglaljak helyet.
- Leülsz?
 Magamba fojtom tétovázásomat, bólintok, és lehuppanok a leg
közelebbi székre.
Megnyugodva, hogy a lehetőségekhez képest kényelembe helyeztem
magam, követi a példámat, velem szemben telepszik le. Térdére könyököl,
előrehajol, tekintete mohón fürkészi az arcomat.
- Minden rendben nálad?
Tényleg: vajon minden rendben nálam?
Érzelmeim zavaros előtörténete alapján az emberek zöme azt feltételezné
rólam, hogy nem, nem minden. Meglepő módon azonban nincs teljes
katyvasz bennem. Nem süppedtem magamba, nem hagyom, hogy az
életkörülményeim lesújtsanak. Na, jó, nem teljesen. Az utóbbi időben is
becsúsztak rossz napok, olyanok, amikor azt hittem, újra minden szétesett.
De ha a szívemre teszem a kezemet, azt hiszem, megerősödve kerültem
ki ebből az egészből. Vagy talán azelőtt is erősebb voltam, ezért a mostani
vihar átvészelése könnyebben ment annál, amit légen tapasztaltam.
Az igazat megvallva, talán kissé előreszaladtam, elvégre csak egy hét telt
el azóta, hogy minden összedőlt. Hét nap zajlott le attól fogva, hogy az
életem úgy eltorzult, kifordult a sarkaiból, hogy világgá kellett volna
futnom.
Ehelyett Rae segítségével összeszedtem magamat, na meg Hannah-éval,
aki Tripp távozása után kábé negyedórán belül betoppant a lakásomba.
Szétzilálódtam, napokig a gondolataimba vesztem, de erőnek erejével
talpra álltam. Mi több, túlléptem a rejtőzködés! vágyamon. Azon az
igényemen, hogy rettegve begubózzak. Taylor Smith, a fantom, az árnyalak,
akit választottam magamnak, eltűnt, és helyette újra föltámadt Zoe. Pedig
nem is hittem volna, hogy ez bekövetkezhet.
A könyvklubnak és Rake-nek is előhozakodtam a valódi nevemmel,
közöltem, hogy egyelőre nem tudok magyarázattal szolgálni, és
mindannyian szemrebbenés nélkül tudomásul vették ezt. Sőt, úgy tűnik,
még inkább elfogadnak. Alighanem tudták, hogy titkolok valamit, csak
annyit adok ki magamból, amennyit jólesik megosztanom velük.
Némi időbe tellett, hogy fölfogjam, de a rejtőzködésem csak arra volt jó,
hogy még több hatalmat juttasson Millernek. Csak akkor tud továbbra is
bántani, ha hagyom.
Márpedig úgy döntöttem, hogy nem hagyom.
Végeztem ezzel a lélekmérgező rohadékkal, aki már csak kísértő
emlékével vette el a boldogságomat.
Alsó ajkamba vájom a fogamat, bólintok, a gesztus távolról sem
meggyőző.
- Hol jobb, hol rosszabb. Sokat kellett megemésztenem... Néhány napra a
mélybe zuhantam, magamba zárkóztam. De most már kimászok a sötét
veremből.
A körmét piszkálgatja, ez egyáltalán nem jellemző rá. Tripp Tanner
általában határozott, magabiztos. Itt és most nem ez látszik. Ahogy
előregörnyesztett vállal ül velem szemben, tanácstalannak tűnik.
Megdörzsöli az orrát, majd ujjai hegyével masszírozgatja a szeme alját,
azután leveszi a kezét.
- A múlton nem változtathatok - jelenti ki letört, fásult, bánatos hangon. -
Még csak azt sem játszhatom meg, hogy olyan életet nyújthatok neked, ami
majd elfeledteti. - Újra behunyom a szemem, mintegy védekezésképpen a
remény ellen, amit a szavai ébresztenek bennem. - Most már megértem -
bólogat. - A vágyadat, hogy megváltoztasd a múltat. Hogy visszautazz az
időben, és kitöröld azokat a mozzanatokat, amik rengeteg fájdalmat okoztak
neked. - Remeg az állkapcsom a magamba fojtott ordítástól. - Az életemet
is odaadnám, hogy ezt lehetővé tehessem neked, Zoe.
 Lehorgasztom a fejemet, kibuggyannak a szemembe gyűlt könnyek, és
kövér cseppekben hullanak a farmeromra. Figyelem, ahogy az anyag
árnyalatot változtat, a világoskékre koptatott pamutot sötétebbre festi
érzelmeim zápora.
- Sajnálom, hogy az életem java részében egy szörnyeteggel barátkoztam,
ráadásul nem is láttam, hogy az. - A fejemet rázom, fölnézek rá. Az arca
akár az enyém: könnyek patakzanak rajta. - Kinyírnám azt a disznót, ha
tudnám. - Ádáz hanghordozása hitelt ad szavainak. - Mindent elvennék tőle,
a szuszt is kinyomnám belőle!
- Az sem változtatna semmin - nyögöm ki, végre beletörődve a
valóságba.
Ha kioltaná Miller életét, azzal semmilyen célt nem szolgálna nekem.
Nem hozna se boldogságot, se békességet. A gazember akkor is az
emlékeimben motoszkálna, ahol akár élve, akár holtan, örökre megmarad.
Tripp oldalra fordítja a fejét, tenyerével erélyesen nyomkodja a tarkóját.
- A kezed... - veszem észre.
Az ujjai háta csupa véraláfutás, helyenként csúnyán fölhorzsolódott a bőr,
másutt már varasodnak a sebek.
Leejti a kezét a nyakáról, lenéz rá, szabad kezének hüvelykujjával
végigsimítja a zúzódásokat.
- Ennél rosszabbat érdemelt volna - suttogja.
Higgadt csönd borul ránk.
Az én hallgatásomat mélységes hála tölti ki, de vastag réteg irigységgel
bélelve. Mit nem adnék, ha én okozhattam volna fájdalmat annak a
pasasnak! Ha ököllel úgy képen vághatom, hogy kiserkenjen a vére.
Tripp némasága más, talán bánja, hogy nem bánt meg keményebben a
haverjával, ugyanakkor szégyenkezik, mert hagyta, hogy a haragja erőt
vegyen rajta.
 - Apád volt... - Félbehagyom, krákogok. - Miller ügyvédje.
Ez nem kifejezetten szemrehányás, de ahhoz elegendő, hogy bűntudat
suhanjon át a vonásain.
- Apám számomra meghalt - szögezi le. - Abban a pillanatban, amikor
elvállalta annak a seggfejnek a védelmét, holott tudta, mit követett el.
Bocsáss meg Zoe, én...
- Tripp! - szakítom félbe. - Te semmit sem vétettél! Nincs miért
bocsánatot kérned. Aznap, amikor hazugsággal vádoltalak, rossz passzban
voltam. - Megcsóválom a fejemet, undorodom magamtól. - Nem gondoltam
komolyan, amit mondtam. Eltitkoltam a nevemet, te pedig a viselkedésed
tényleges indítékait. Ki hitte volna, hogy valaha is egymás útjába kerülünk,
nem beszélve arról, ami aztán kettőnk között...
Mélyet sóhajtok, keserű nevetéssel jelzem azt, amit szavakkal képtelen
vagyok.
- Nekem jó élet jutott - tárulkozik ki Tripp váratlanul, a mondatot bánat
felhőzi. Furdalja a lelkiismeret, bűntudatot érez, mert ígéretesebben alakult
az élete, mint az enyém. - Soha senki és semmi nem forgatta úgy föl az
életemet, hogy azután a következmények diktálták volna minden további
döntésemet. Sosem szenvedtem el olyan megrázkódtatást, ami után
keserves kínlódásnak tűnt volna az élet. - A szeme színe megváltozik a
búslakodástól, az alatta csillogó könnyek olyan kékké varázsolják,
amilyennek még sosem láttam. - ]ó élet jutott nekem - ismétli. - De közben
még sosem tapasztaltam olyan boldogságot, amilyet veled.
Megdöbbenten villan rá a szemem, elkerekedik a meglepetéstől,
mosolyra készteti, bár az még mindig szomorkás, egyáltalán nem olyan,
mint a tőle megszokott mosolyok.
- Igaz, hogy világot láttam. - Vállat von. - Az nem szégyen. Boldog
családi otthonban nőttem fel, még ha a szüleim külön éltek is. Szeretetben
neveltek, gondoskodtak rólam. Úgy végeztem el a középiskolát, hogy
azután tetszés szerinti egyetemet választhattam. Szeretet vett körül. A világ
legkáprázatosabb helyeire jutottam el, fantasztikus emberekkel
ismerkedhettem meg. Mindez sehol sincs attól, amit veled éltem át. Az
égvilágon mindent odaadnék, hogy ebben a kávézóban ücsöröghessek
veled, Harry Potterről dumáljunk, meg fejben baseballozásról, meg arról,
hogy létezik-e varázslat.
Egy pillanatig engem ügyel, látja a könnyeimet, mosolyogva mérlegeli
lehetséges jelentésüket, a mögöttük rejlő érzelmeket.
- Nem erőltetem, hogy még ma döntést hozz. Nem győzködlek, hogy
felejts el mindent, és mégis engem válassz. Éppen elég döntéstől fosztottak
már meg téged a hozzájárulásod nélkül. - Lehajtott fejjel tördelem a
kezemet, drukkolok, nehogy újra sírva fakadjak. - De azért mondok neked
valamit... - Megvárja, hogy fölemeljem a fejemet, maradéktalanul
élvezhesse a figyelmemet. - Szeretlek téged, Zoe Lincoln - közli halkan, de
végtelenül határozottan. - Szeretem a küzdőszellemed minden rezdülését, a
vastag védőfal mögé zárt szíved minden zegét-zugát. - Tenyerembe
temetem az arcomat, mintha ezzel elrejthetném a sírást. - Attól a
másodperctől, hogy legelőször megláttalak, többé nem bírtam másfelé
nézni. Gyönyörű vagy, tüneményes, a legnagyobb varázslat a világon.
Nincs boszorkányos bűbájod, galambom... Mégis a kezdet kezdetétől fogva
megigéztél. - Letörölgetem a könnyeimet. - Egyszer azt mondtam neked,
hogy soha életemben nem láttam nálad harsányabb dolgot, hiába is próbálsz
rejtőzködni... Akár érdekel téged, akár nem, kezdettől mindenestül
hatalmadba kerítettél. Megkaphatsz, ha kellek. Tiéd a szívem - teszi
világossá. - Teljesen rád cuppant. A szerelem egyben félelem is - dünnyögi.
- Már beszéltünk erről, de azt hiszem, most jobban értem a dolgot. Mert
nem attól félek leginkább, hogy összetöröd a szívemet, hanem attól, hogy
viszonzatlan szerelemmel kell átbukdácsolnom az életen. Az a legnagyobb
tragédia, ha tudod, hogy holtod napjáig szerelmes vagy valakibe, de szembe
kell nézned a lehetőséggel, hogy magányosan kell átélned ezt a szerelmet.
Még mindig hallgatok. Teljesen megdöbbentett a kitárulkozása. Nem
nagyon tudom, hogyan reagáljak. Az az igazság, hogy nem vagyok biztos a
saját érzéseimben.
- Szeretnék segíteni, hogy rátalálj arra az életre, amit élni kívánsz, amit
megérdemelsz. Akár kölcsönös ez, akár nem, szeretném, ha tudnád, hogy
úgy foglak szeretni, ahogy érdemled. Mindig. Akár közvetlen közelről, akár
a messzi távolból. - Föláll, sóhajt. - Életem legfontosabb döntése volt, hogy
beléptem ebbe a kávézóba. - Körülnéz, őszinte mosolyra húzódik az ajka. -
Életem legnagyszerűbb mozzanata volt, amikor egy szomorú szemű,
gyönyörű szép idegen lelocsolt jéghideg kávéval. - Közelebb lép, egy
pillanatig hallgat. - Senki sem állandóan erős, galambom. Aki mást mond,
hazudik. A gyöngeség nem fogyatékosság, mit sem vesz el az egyéniséged
erejéből. A nehézségek az élet szerves részét képezik. Alighanem az élet
egyik legfontosabb alapszükségletét. Figyelj, Zoe, se te, se én, se senki a
világon... nem a személyiségében eredendően meglévő erővel születik. Az
erőt meg tanuljuk. A szívós kitartást... megtanuljuk. Az erőnk az idők során
csiszolódik, tökéletesedik. Csakis az akadályok leküzdésével- lép még
közelebb - jutunk el hozzá. Mit gondolsz, hogyan találsz rá a lelked mélyen
az ellenálló képességre? Ügy, hogy a körülmények addig a pontig
lökdösnek, ahol nincs más választási lehetőség. Vagy kibírod, vagy
megadod magad. - Vállat von, mintha a legegyszerűbb feladatot fogalmazta
volna meg. - Minden botlás hozzáad valamit az erődhöz. Ha elesel, újra
fölállsz. - Fürkészi néma arcomat. - Akárcsak a gyémánt, egyikünk sem
törhetetlen. Ez nem jelenti azt, hogy nem vagyunk erősek. Hogy
megmutatkozhasson a lényegünk, az a csodálatos, ragyogó valaki, akik
vagyunk, metszésre és csiszolásra szorulunk. A folyamat talán kíméletlenül
durva, de az eredmény lélegzetelállítóan különleges. Akárcsak te.
Hátrébb lép, sarkon fordul, a válla fölött visszasandít rám.
- Remélem, nem bánod, ha majd üzenetet küldök. Ahogy mondtam, nem
foglak erőltetni, de az szóba sem jöhet, hogy teljesen kivonjam magam az
életedből, egészen addig nem, amíg azt nem mondod, hogy muszáj. -
Bólintok, habozás nélkül egyetértek. - Rövidesen beszélünk, galambom.
Fölemelem a kezem, hogy némán búcsút intsek, attól félek, hogy ha
megszólalnék, marasztalnám. Félek, hogy kérlelném, úgy szeressen, ahogy
az iménti szavai szerint képes. Ezt azonban nem bírom megtenni, egyelőre
nem, előbb meg kell győződnöm róla: képes vagyok anélkül ránézni, hogy
Millert, a kapcsolatunk nem kívánt résztvevőjét látnám terpeszkedni
mellette. Tartozom neki ennyivel. Nem törhetem össze a szívét, nem, azt
nem fogom megtenni.
Így hát figyelem, amint távozik a kávézóból, a szívem sikoltozik, hogy
szaladjak utána, az agyam vállon vereget, amiért hidegvérrel, józanul
gondolkozom.

24. FEJEZET
Tripp: Könyvklub, Kávékóma, dél, A Főnix Rendje. Ha jössz, ott találsz. Sokat
gondolok rád, galambom.
 - Eszerint hány könyvklubot mulasztottál el eddig?
A kanapéra dobom a telefonomat, és Rae-re pillantok.
- Ezzel a tegnapi üzenettel együtt?
Bólint.
- Csak kettőt.
- A kelleténél kettővel többet - mormolja, mire mérgesen meregetem rá a
szememet.
- A barátnőknek elvileg nem támogatniuk kellene egymást?
A mennyezetre emeli a tekintetét, és egy párnát vág a képemhez.
- Meg elvileg számon kellene kérniük egymáson a marhaságaikat, ha
valamelyikük átmegy gyagyinkába.
A homlokomat ráncolom.
- Mi az a gyagyinka?
Megint az iménti vállrándítás.
- Hát idióta. - Sóhajt. - Imádlak, csajszikám, de egyezerre kerülöd a pasit,
megepekedsz is utána. Gondosan felkészülsz, elolvasod a könyveket, már
nem is először. Felszedelőzködsz, mint aki mindjárt indul, aztán inadba száll
a bátorságod, és a kanapén gubbasztasz. - Mérgesen nézek rá, mert érzem,
hogy ég az arcom. - Mi ez a műsor? - kérdezi.
- Elégedett voltam az életemmel - felelem. - Kényelmesen éreztem
magam, mint árnyék.
Rae nincs meggyőzve, ez fölvont szemöldökéből világosan kiderül.
- Elégedettségről és kényelemtől nagyon messze voltál. Rejtőzködtél,
levegőt venni is alig mertél. Az valami egészen más.
- Hogyhogy hirtelen pálcát törsz felettem?
Morogva fölkapja a fejét.
 - Nem török pálcát fölötted, Zoe. Kurvára nem csinálok olyat. De kerek
perec megmondom, hogy egészen más az az élet, amit eddig éltél, mint az,
amit tulajdonképpen élni szeretnél.
Egy párnát ölelek magamhoz, riaszt a szavaiból kicsendülő igazság.
- Élhetsz egy szál magadban is, Zoe. Átlebeghetsz a napjaidon a
magánnyal elégedetten. De a barátaid, a szeretteid létezése azt ígéri, hogy a
szivárvány tövében megtalálod majd az elásott kincset. Az élet éppolyan
kiszámíthatatlan, mint a vihar, de a borús pillanatokban, napokon, heteken,
hónapokon, talán éveken át - vállat von - a tieid jelentik a fényt az alagút
végén. A kibaszott szivárványt. És ha a szivárvány tövében nem találod
meg az arannyal teli fazekat és a körülötte táncikáló manót, akkor
megtalálsz bennünket. A kompániádat. A választott családodat, mert... a
borús pillanatok, a sötét napok, amikor biztosra veszed, hogy a világ
feketéin és szürkéin túl nincs semmi más, mi tartjuk benned a lelket, mi
gondoskodunk róla, hogy meglásd a következő napot, a további küzdelmet.
Az élet fabatkát sem ér, ha nincs kivel megosztani, Zé. Figyelj, baszki,
elzárkózhatsz Tripptől, félrelökdöshetsz engem a többi haveroddal együtt,
de mire jó az? Mi a kurva haszna az egésznek, ha nem ücsöröghetsz egy
kávézóban, nem traccsolhatsz Harry Potterről és a varázslatról, nem
röhögcsélhetsz a kilötyögtetett kávén? Mi a kurva haszna, ha nincs senkid,
aki egy hülye kurva mémet küldhet neked, aminek semmi értelme sincs, de
te akkor is kurvára ugyanúgy vigyoroghatsz? Mi haszna, ha senki sem ölel
magához, amikor sírsz, senki sem ujjong, amikor győzöl?
- Te lennél az arannyal teli fazekam? - cukkolom.
Újabb párna vág képen.
- Kurvára az vagyok, igen, az arannyal teli fazekad. Ahogy Dex is, csak
ne mondd meg neki, hogy tőlem hallottad. És Hannah, Quinn, még Joanie
is, baszki - torpan meg. – És Tripp is - teszi hozzá szelíden. - Sőt, azt
hiszem, ő a legnagyobb kincs, ami vár rád. A szerelem kemény dió, Zoe.
Zűrös, fájdalmas, de ugyanakkor az egyik legnagyszerűbb dolog az életben.
Semmi máshoz nem hasonlítható. Mindazok után, amit leküzdöttél, az
ember nem szeret valakibe csak azért, hogy simán veszni hagyja.
- Na és ha összetöri a szívemet? - rebegem.
- Na és ha annyira nagyon szeret, hogy soha nem ismertél ahhoz fogható
boldogságot?
Igaza van. Ezt különösebb fejtörés nélkül is belátom. A legnagyobb
kockázat az életben az, ha semmit sem merünk kockáztatni. Ha a biztos,
megszokott környezetünkben éldegélünk, ki sem dugjuk az orrunkat a
komfortzónánkból, még véletlenül sem tesszük próbára magunkat. Akárki
megmondhatja, hogy a legnagyobb kockázatból ered a legnagyobb
nyereség. És ha jól belegondolunk, ugyan mi jelenthet nagyobb kockázatot,
mint a szívünkre hallgatni?
Az elmúlt öt évben az életem olyan meredeken változott, amit senki sem
tudott volna megjósolni. Az egyik legszerencsétlenebb módon szaggattak
szét. Elkeseredetten küzdöttem, hogy talpon maradjak, és ez néha alig-alig
sikerült. Két egyénre, két különálló személyiségre hasadtam: a történtek
előttire és utánira. Megtaláltam az erőt, amit elveszettnek hittem. Zoe
Lincolnként és Taylor Smithként egyaránt fejlődött a személyiségem.
Zoe Lincoln soha többé nem lesz az öt évvel ezelőtti egyénisége. De
vajon elmondhatja-e magáról bárki is, hogy ugyanaz az egyéniség, mint öt
évvel ezelőtt? Az én azelőtti lényem soha többé nem válik a valóságommá,
de soha nem hittem volna, hogy eljutok a felismerésig, miszerint többé nem
kell az azutáni állapotomtól fulladoznom.
Márpedig eljutottam oda.
Meg tudom ragadni Zoe azon vonásait, amik átvészelték a
megrázkódtatást, kézbe tudom venni őt, a mostani Zoe erejével formálni
tudom, és egészen őszintén szólva, tetszik nekem ez a verzióm. Nagyon
csípem. Életem legutóbbi hónapjai a legkedvesebbek közé tartoznak. A
legnagyszerűbb ismerőseim közül nem is egyet mostanában szereztem.
Olyan barátságokat kötöttem, amilyenekben már nem is reménykedtem.
Szerelmes lettem.
Jesszusom!
En, Zoe Lincoln, szerelmes lettem!
Önkéntelenül elmosolyodom, kipirulok a gondolattól, hogy Tripp-pel
milyen újdonságokat tapasztaltunk, és még sokkal több új élmény vár ránk.
Ez nem jelenti azt, hogy már nem kell időnként küszködnöm, hogy nem
kell kibírnom a lidércnyomásokat, amik örökre velem maradnak.
Karnyújtásnyi közelségbe került az önmegvalósítás, és ez igencsak
megdöbbentő.
Fölpattanok.
- Mit csinálsz? - rökönyödik meg Rae.
Úgy nézek rá, mintha magától is tudnia kellene.
- Előkerítem a „Felvér Hercegemet, hogy a jövő hétre biztosan lépést
tartsak a fejleményekkel.
Földerül az arca, telt ajka széles mosolyra nyílik.
“"Vagy pedig... mivel kívülről fújod az egész könyvet, akár most rögtön
üzenhetsz neki.
Lenézek a szerelésemre: túlméretes kenguru, szabadidőnaci, szőrmók
csizma.
- Egyébként... nem ártana előbb átöltöznöd, hagyd meg neki legalább a
benyomást, hogy nem ment el teljesen az eszed.
Legyintek a megjegyzésre, és a hálószoba felé indulok. A szabadidőnacit
farmerre, a szőrmókot fekete teniszcipőre váltom, a kengurut magamon
hagyom.
 Ahogy kilépek a szobából, Rae a kezembe nyomja a könyvet,
lábujjhegyen megperdül, és ismét ledobja magát a kanapéra.
Fölkapom mellőle a telefonomat, és előkeresem Tripp legutóbbi üzenetét.

Galamb: Könyvklub, Kávékóma, dél? A Félvér Herceg. Ne görcsölj, ha még nem

olvastad, úgy látom, én a legutóbbi két alkalmat elmulasztottam. Én is sokat
gondolok rád.

Tripp: Galambom, pontosan erre a pillanatra várva olvastam ki az összes kötetet.

Találkozunk a Kávékómában. Alig várom!

- Na, milyen? - nézek le Rae-re, aki a távirányítóval a kezében a

Netflixen kattintgat.
- Te, Noah Centinco bejön neked? Inkábba nekik foglalkoztatnak, de
Centinco a kelleténél jobban fölbirizgál.
Elfordulok tőle, a tévére pillantok.
- Nekem kicsit fiatal - felelem. - De én is érzékelem a vonzerejét.
- Hány éves? - firtatja.
- Asszem, húsz körül.
- Nem létezik, baszki! - Fölül, a mobilja után tapogat. - Mindjárt
lecsekkolom. - Abbahagyja a keresgélést. - Jól nézel ki.
- Köszi! Léptem. Drukkolj nekem!
- Nincs rá szükséged, Zé - nevet. - A szerelem elég.
Az ajtóból visszanézve ráncolom a homlokomat, de nem látja.
- Huszonkettő, baszki! - rikkantja.
Kilépek az ajtón, magára hagyom a zsenge korú színész miatti
dilemmájával.
Amikor belépek a Kávékómába, Tripp nincs ott, de nem hagyom, hogy
ettől bepánikoljak. Azt mondta, ott lesz, tehát bíznom kell ebben.
 - Swifty! - kurjant rám Rake. Még mindig inkább az általa választott
becenevemen szólít, mint a fölvett nevemen. Nem mondhatnám, hogy
csalódott vagyok. Tetszik a dolog.
- Helló, Rake! - mosolygok rá, ahogy odamegyek hozzá.
- Hogy érzed magad? - hajol át a kávéfoltos pulton, és végigmér.
- Köszönöm, jól!
- Ennek a mosolynak van valami köze egy bizonyos ügyvédhez, aki most
toppant be az ajtón?
Hátraperdülök, hallom, hogy Rake kuncog mögöttem.
Tripp az ajtónál megáll, előbb a szokott helyünkre szegezi a tekintetét,
azután végigpásztázza a helyet. Egy-két másodperc múlva megpillant, és
azonnal elmosolyodik. Ez az a széles mosoly, kivillanó fogsorral,
nyughatatlanul csillogó, különleges árnyalatú szemében ugyanazzal a
boldogsággal.
Így állunk egy kis ideig, talán öt hosszú lépés távolságban. Amikor
utoljára láttam, mintha egy világ választott volna el bennünket. Éreztem,
hogy kölcsönös neheztelésünk súlya még inkább eltávolít minket
egymástól.
De akkor sebzett voltam, lesújtott egy erő, aminek évekig átengedtem az
irányítást.
Tripp pedig tehetetlenül vergődött, nem tudta, miként manőverezzen egy
mindkettőnktől annyira idegen helyzetben, hogy a hepiend majdhogynem
lehetetlennek látszott. Súlyos kommunikációs zavar támadt köztünk, soha
az életben nem találtunk volna közös kiutat.
El kellett jutnom odáig, hogy a szívemre hallgassak, és ezáltal még akkor
is bízzak Tripp Fannerben, ha figyelembe veszem, hogy köze van életem
leggyötrelmesebb mozzanatához.
 Trippnek bele kellett nyugodnia, hogy összeveszett a családjával,
azokkal, akiket ismert, akikben megbízott, azzal a helyzetmegítéléssel,
amire hajdan a nézeteit alapozta. Megtévesztésre építette a pályáját, az
érzelmi életét. Amit a világról igaznak vélt, arról nagyrészt az ellenkezője
derült ki.
Mindeközben a Tripp iránti érzéseim nem enyésztek el. Nagyon is
szárnyaltak. Hiányoltam őt a mindennapjaimból. Először kitöltötte a
szívemben a hasadékot, amit aztán kétszer olyan tátongónak éreztem,
miután nélküle maradtam.
A szívem rég megszokta, hogy semmit sem érez, most pedig váratlanul
sajgott. Óvatos integetésre emelem a kezemet, erre magához tér ámulatából,
és szapora léptekkel indul felém.
Bárcsak a karjába kapna, magához szorítana, és megcsókolna! Bárcsak
megnyugtatna, hogy ez a mi életünk! De tudom, hogy az nem illene hozzá.
Bármilyen nagy szenvedély és vágy izzik pillanatnyilag a szemében, a
vérmes reményeket elutasítja. A maga részéről már szerelmet vallott, de
nekem is meg kell tennem ezt.
Megáll előttem, és mély lélegzetet vesz.
- Szia, galambom!
A karjaiba vetem magam. Egyedül ez tarthatja vissza a szemembe gyűlt,
kibuggyanással fenyegető könnyeket. Tripp vastag karja körém fonódik,
fölemel, lassan körbefordul velem, a nyakamba temeti az arcát, és teleszívja
a tüdejét.
- Basszus, hiányoztál!
A vállára támasztott kézzel picit hátrahúzódok, szemügyre veszem az
arcát.
- Te is rettentően hiányoztál nekem.
 - Csudára szeretnélek megcsókolni - tájékoztat halkan. - Szabad? Az
ajkammal válaszolok, erélyesen az ajkára tapasztom.
Két kézzel a hajamba túr, és mély nyögéssel határozottan viszonozza a
csókomat. A nyelve a számba hatol, mozdulatában lelkem elkeseredett
sóvárgása tükröződik.
Ölelésében békesség áraszt el, a mellemen érzem erős, egyenletes
szívdobogását. A sötétség, amelyben reményvesztetten sínylődtem,
szájának minden egyes gyöngéd érintésével még inkább szertefoszlik,
színárnyalatokat sziporkáz beárnyékolt világomba.
Hátrahúzódok, fölmosolygok rá.
- Beszélhetünk?
Megragadja a kezemet.
- Persze. Naná.
A szokásos asztalunkhoz telepszünk, Tripp most inkább mellem ül, nem
velem szembe, ón pedig hálásan fogadom a lehetőséget, hogy tovább
szorongathatom a kezét.
- Még mindig sok a feldolgoznivalóm az életemben - kezdem. -
Némelyik nap irtó jó, úgy érzem, mintha már magam mögött hagytam
volna mindent, ami visszatartott. Azokon a napokon erős, elégedett,
magabiztos vagyok. Más napok viszont rettente) gyászosak, olyankor úgy
érzem, nincs kiút. Ezek a pocsék napok mindig még rosszabbak a
korábbiaknál.
Szótlanul hallgat, százszázalékosan nekem szenteli a figyelmét.
- Miután Miller... - Elhallgatok. - Miután Miller megtámadott, biztosra
vettem, hogy végleg el vagyok zárva a szerelemtől, barátságról és
boldogságtól. - Megszorítja a kezemet, rámosolygok. - Tévedtem, Tripp. A
legutóbbi hónapok rengeteget jelentettek az életvitelemben. Addig
méltatlannak éreztem magam a szerelemre, te azonban megmutattad nekem,
mennyire tévedtem. Azt hittem, lehetetlen, de a szívembe fészkelődőn
gyűlöletet, haragot és félelmet a szerelem szorította ki. Szeretlek!
Az ölébe von, szorosan átölel.
- Galambom!
Két kezem közé fogom az arcát, a szemébe nézek. A szemébe, amiből
abban a pillanatban, amikor először találkozott a tekintetünk, azonnal
eredendő kedvességet, jóságot olvastam ki.
- Régen azt mondogattam magamnak, hogy valamelyik előző életemet
alaposan elbaltázhattam, azért kellett a mostaniban ilyen rémségeken
átesnem. De most már tudom, hogy tévedtem. Mert ahhoz, hogy ilyen
szerelmet találjak, mint a tiéd, bármit tettem is, annak egészen
rendkívülinek kellett lennie.
Hozzám hajol, gyöngéden megcsókol.
- Ne feledd, galambom: varázslat!
- Csak viccelsz - mondom. - De igaz. Ami idebent motoszkál érted -
ütögetem meg a szívemet -, jesszusom, Tripp, az egyáltalán nem normális.
- A szerelem eleve nem normális, Zoe. Rendhagyó, meghökkentő, és
minden egyes embernél más és más. Ahogy te szeretsz engem, valószínűleg
különbözik attól, ahogy én szeretlek téged. Az egyedüli hasonlóság
kettőnkre nézve az, hogy mindent elborít. A többi teszi egészen tökéletessé:
az, hogy teljesen eltérő módon szeretjük egymást. Erősségeink és
gyengeségeink nem tesznek tönkre bennünket, éppen ezek nyitnak távlatot
előttünk, ezek nyújtanak védelmet, mert amikor én gyönge vagyok, te erős,
amikor te gyönge, akkor meg én erős. Adunk és kapunk, ez a rendkívüli a
szerelemben.
Rámeredek, próbálom megállapítani, valóság-e ez, vagy álom.
- Pár dologhoz még idő kell nekem.
Mutatóujját az ajkamra tapasztja, elhallgattat.
 - Olyan lassúra vesszük a tempót, amennyire neked szükséges. Az irántad
érzett szerelmemnek semmi köze ahhoz a szükségletemhez, hogy
megdugjalak, Zoe. Kívánni kívánlak - mosolyodik el, ez a gesztusa
éppolyan szemérmes, amilyen buja. - De nem kell elkapkodnunk.
- És mi van, ha végleg el vagyok fuserálva? - suttogom, és elvörösödőm
attól, amit éppen kimondtam.
Tripp hahotázása csiklandozza az ajkamat, a vörösség továbbterjed,
lekúszik a nyakamra.
- Kicsim! - Előrehajol, halkabbra fogja a hangját. - Ereztelek belülről.
Láttalak elélvezni. Csókoltalak. Nekem elhiheted, ha mondom, hogy az
kurvára kizárt dolog.
Fél kézzel eltakarom az arcomat, és a vállára hajtom.
- Lesznek napok, amikor ez kiborít - próbálkozom, és a testhelyzetünkre
mutatok.
- Akkor lesznek napok, amikor csak egymás kezét fogjuk.
- Fogadok, hogy csak hitegetsz.
- Galambom, sokkal előbb álmodoztam rólad, mint te énrólam. Az egész
kurva életben csak terád vártam.
- Én meg rád - bizonygatom, és mosolyára tapasztott csókkal pecsételem
meg a szavaimat.
 25. FEJEZET

TRIPP

FÉL ÉVVEL KÉSŐBB

- Ez - pillant hátra Zoe, állát a köntöse bolyhos anyagán nyugtatva.

- Megunhatatlan!
Teleszívja a tüdejét, behunyja a szemét, a nap az arcára tűz. Az ágyon
fekve leplezetlenül figyelem, ahogy mezítláb, arccal az óceán felé álldogál
az erkélyen. Sydney leghíresebb strandja, a Bondi Beach a hullámok szünet
nélküli ostromában olyan hangélményt nyújt, mintha az ember ismétlésre
állítva hallgatná a kedvenc számát.
Megmondtam neki, hogy elviszem a tengerpartra, és szavamon fogott. A
legjobbat igényelte. Ausztráliát ígértem, tehát pontosan ott vagyunk. Már
több mint egy hónapja. Mégis minden reggel ezt műveli.
- Végtelenül szabad - lelkendezik. - Kaotikus, de szabad.
 Mosolyogva ballag vissza a szobába, tekintete végigsiklik meztelen
felsőtestemen.
A szex utazás a számunkra. Lassan fölfedezgetve élvezzük ki.
Tulajdonképpen élvezetesebb így, a saját megfontolt tempónkban haladva,
mint előzetesen gondoltam. Nem hazudtam neki, amikor azt állítottam,
hogy vele minden olyan, mintha előszűr történne. Zoe minden vonzalmat és
figyelmet meghittségre fordít. Nem emlékszem, hogy más nővel ennyire
élveztem volna a testiséget.
Magabiztossága minden érintéssel erősödik. Önmagára talál, ismét
megleli saját szexualitását, és ennél izgatóbbat soha életemben nem láttam.
A körültekintést, ahogyan a saját testéhez nyúl, kideríti, mi hozza lázba. A
mohó, noha még mindig tétova megközelítés, amivel az én testemet
térképezi föl. olyan, mintha benzinnel locsolná a libidómat. Elképzelni sem
tudtam volna ilyen jót.
Lidérces álmai egyre ritkulnak. Nyugodtan alkatunk egy ágyban, és
többnyire békésen, gyönyörű ajkán mosollyal ébred.
Az éjjeliszekrényre teszi a kávésbögréjét, rám néz, buja vágy cg a
szemében.
- Most mire gondolsz? - kérdezi.
- Rád.
Elvigyorodik, elégedett a válasszal. Megrántja a köntöse övét, kioldja, a
köntös széttárul, lazán redőződő függönyként keretezi a testét, hófehérsége
éles kontrasztot képez napbarnította bőrével. Fürdőruhája szegélyének
nyoma szembeötlő; itt tejfehér, amott aranybarna árnyalat.
Tudtam, hogy Zoe Lincoln egészen különleges, na de pucéran látni! Fú,
azta... Minden, amiről álmodtam, sőt annál is több.
Keskeny váll, vékony derék, finom csontú, kis termetű, de nem törékeny.
Nem magas, de nem is kifejezetten alacsony. A cicije egy-egy könnycsepp,
halvány rózsaszín bimbóval, és mintha az ajkához hasonlóan csókra nyúlna.
Hosszú combú, de nem nyakigláb, és a bőre, baszki, akár a bársony
Nap nap után reggeltől estig tapogatnám, és nem elégedetlenkednék az
életem miatt.
Ledobja magáról a köntöst, keresztben átmászik hozzám az ágyon,
tartózkodóan az alsó ajkába harap. Olyankor viselkedik így, ha konkrétan
kíván valamit, de néni viszi rá a lélek, hogy kérje. Úgy vélem, idővel ez a
viselkedése háttérbe szorul majd, ahogy a magabiztossága nő, és hazudnék,
ha azt mondanám, hogy ez a gondolat elsőre nem tűnt kiábrándítónak.
Szemérmességétől ugyanis vigyázzban áll a farkam.
- Mit szeretnél, galambom? - gügyögőm, figyelem, ahogy nyel egyet,
mintha a kéjt nyelné le, és élvezgetné az ízét.
- Csókolj meg! - feleli olyan halkan, hogy alig hallható az ablakunk alatti
hullámverés felszűrődő zajától.
- Gyere ide! - nyújtom felé a kezemet, de a fejét rázza.
- Nem itt - érinti meg az ajkát, és a mosolya szélesebbre húzódik.
Már eddig is kőkemény farkam lüktetni kezd a szégyenlős invitálástól.
Fölkelek, megkerülöm az ágyat, Zoe térdelve követ, mozdul felém.
- A hátsódat a szélre, kicsim!
Elakad a lélegzete, de szót fogad, kinyújtja a lábát, teljesen kitárulkozik
előttem.
Letérdelek, fölfelé haladva nyalogatom a combját.
- Ki vezet?
Csókolgatom a puha bőrt a combja belső oldalán, figyelem, ahogy
megremeg az érintésemtől.
- Én - nyögi ki.
Egyetlen erélyes mozdulattal végignyalom a punciját, kóstolgatom
vonagló bejáratától a máris duzzadt csiklója hegyéig.
 Hátradöntött fejjel, szaggatottan lélegzik, ágyékát fölemelve, némán
könyörög folytatásért.
Egyszerre édes és sós, akár a parti föveny; zabolátlan, kissé kaotikus,
ugyanakkor mégis megnyugtató.
Kiegyenesíti a nyakát, rám néz, szemhéja félig leeresztve, zöld szeme
szinte lángol. Kidugom a nyelvem hegyét, lassan végigsiklatom rajta,
jóformán hozzá sem érek, úgyhogy a leheletem szinte erősebben ingerli a
bőrét. Vágy és kielégülés rafinált hangjai töltik be a szobát, közelebb
nyomulok, keményebben érintem a nyelvemmel. Tekintete a legapróbb
mozdulatot is követi, fogai az alsó ajkába vájnak, nyüszít, ezzel még jobban
fölszítja a vágyamat.
A csiklójára zárom az ajkamat, és megszívom.
Fölsikolt.
Még többért könyörög.
- Úristen, hagyd abba! - rebegi, szöges ellentétben azzal, ahogy az ágyéka
fölemelkedik, az arcomhoz dörzsölődik, többet kér.
Alig bírom elhúzni tőle a nyelvemet, annyira kívánatos az íze.
- Hadd élvezzek el úgy, hogy bennem vagy! - tolja hozzám az arcát, mire
tiltakozva mordulok föl. - Tripp! - neveti el magát, a hangban több a
kérlelés, mint a derű.
Fölállok, közben őt is fölemelem, nyögők, ahogy a lábával átfogja a
derekamat, forró teste a hasamhoz préselődik.
Tekintetét a tőle nedves ajkamra szegezi, előrehajol.
- Most megcsókollak.
- Én pedig viszonzom - csökkentem nullára a kettőnk közötti távolságot,
ajkamat az ajkára forrasztom, mialatt fenékkel az ágyra huppanok.
Zoe csak annyi időre szakítja meg a csókolózást, amíg finom kezével
átfogja vaskos farkamat. Puha érintése maga a mennyország, végigsimítja a
bőrömet, hogy máris lüktetek.
Makkomat a bejáratához igazítja, ráharap a nyelvére, és leereszkedik.
Szoros, forró teste pulzál körülöttem, tövig magába fogad. Hagyja, hogy
teljesen kitöltsem, csiklója a medencecsontomhoz préselődik.
Egy pillanatig vár, hozzászokik örömmel fogadott behatolásomhoz,
hagyja, hogy a teste kitágulva adjon helyet nekem.
- Kitöltesz!- gyönyörködik, a mellbimbója megkeményedve áll, a puncija
elismerően szorul rám.
Hátratámaszkodom a könyökömre, figyelem, ahogy Zoe mozgásba
lendül. Ölének lassú hullámzása szembefeszül velem. A keze fölcsúszik a
hasán, megragadja a mellét, elfúló nyögéssel csípi meg a bimbóját.
Hagyom, hogy továbbra is ő irányítson, tekintetem végigsiklik a testén,
ahogy mozog rajtam, mindkettőnknek gyönyört szerez.
Leejti a kezét, a mellkasomra támaszkodik, erélyesebben nyomul,
mozgása a tetőpont felé sietve gyorsul. Keményen belehatolok, fél kézzel
elkapom a hátsóját, szorosan magamon tartom. A mozgása szaggatottá
válik, a lélegzése szintiig}.
Félig kinyitja a szemét, lenéz az arcomra, szája szögletében mosoly
játszik.
- Irtó jó érzés - sóhajtja, mialatt belényomulok, teste mélyére érek.
A nyakát nyalogatom, a torkán lüktető érnél egy pillanatra megpihenek.
Erőteljes, egyenletes a pulzusa. A hónapok során megtanultam, hogy
amikor pánikba esik, ez változik. Fölgyorsul, ettől izzadni, reszketni kezd.
Már elég jól kiismerem magam rajta, szükség esetén visszavonulok. Ez
most nem az a helyzet. Az érverése erős, gyors, de nem rémült. Nyirkos a
bőre, nem félelemtől verejtékes. A teste meg- megrebben a határtalan
érzelmektől, de nem reszket.
 Kérlel, hogy keményebben folytassam, és a nyakához simulva
mosolygok.
Derekamon átkulcsolt lábát még jobban összeszorítja, azt kívánja, hogy
mélyebben beléfúródjak. Él-hal az egymáshoz kötődésért. Azt igényli, hogy
belérögzüljek, mintha én is ő maga lennék.
Fel kézzel a matracnak támaszkodva lökőm fel magam, másodpercről
másodpercre mélyebben benyomulok.
- Igen!- sóhajtja.
Elhúzom az arcomat a nyakától, nyújtózkodom, hogy megcsókoljam őt,
vadul birtokba veszem a száját. Éppolyan szilajul csókol vissza, a teste az
orgazmus árulkodó jeleivel rázkódik.
- Szeretlek! - vallom be az ajkának.
Ez átlöki a csúcson, és hangtalan sikolyban tör ki. A csókunk
félbeszakad, a nyaka a néma kiáltással egyidejűleg hátrafeszül.
A puncija rángatózik körülöttem, felnyögök, a golyóimat szorongatja a
vágy, hogy elélvezzek. Ledöntöm őt, ennél több kell, tompa puffanással a
matracra fektetem.
- Rám nézz, kicsim! - mondom neki, szót fogad, és kéjesen ködös
tekintete az arcomra irányul.
Kétfelől megfogom a csípőjét, fölrántom, a testébe lökőm magam, így
várom ki az orgazmusa végét. Soha nem fogok betelni ezzel az érzéssel.
Azzal, ahogy megszorít, rám idomul. Magával a közös élmény
mélységével. Több ez szeretkezésnél, több ez két ember puszta testi
érintkezésénél. A lelkünk úgy kapcsolódik egymáshoz, amihez hasonlót
soha életemben nem éreztem. Legbelül forrong, olyan érzés, mint a remény
és a szerelem és a kettő között minden más varázsitala.
A mellbimbója az én lökéseimmel összhangban ugrál, kezével a paplant
markolássza, mialatt én a saját kielégülésem felé nyargalok.
 - Galambom! Basszus! Micsoda érzés!
- Szeretlek! - pihegi, fölemeli magát, hogy teste összecsapjon az
enyémmel.
Nyögve élvezek el, ágyékunk összesimul, ahogy beléfröcskölők.
Mellézuhanok az ágyon, magammal húzom, most már rajtam nyugszik.
Hangosan szuszogok, a szívem kalapál, Zoe teste velem együtt mozog.
Összefüggéstelenül motyog valamit. Csókot nyomok a feje búbjára.
- Mit mondasz?
Fölemeli a fejét, a mellkasomra fekteti az állát.
- Azt, hogy ezért hiszel te a varázslatban.
Nevetek, érdes hang tör lel a torkomból.
- Persze, kicsim. Ha ez nem varázslat, akkor nem tudom, mi az.
- Ühüm - ért egyet, előrehajol, az ajka az ajkamhoz súrlódik. - Hihetetlen,
hogy néhány nap múlva haza kell mennünk.
- Maradjunk végleg! - indítványozom.
Nevetve lehemperedik rólam, és a fürdőszobába indul.
- Nem bírnék. Szeretek itt, de túlságosan hiányozna Rae, Hannah és Dex.
Azonkívül Rae nógat is, mert Potter az életére tör, meg minden - nevet
ismét, és a hang engem is mosolyra késztet.
Egy pillanatra elhallgat, nem aggódva, inkább tűnődve.
- Sokáig éltem magányban - mereng az ajtófélfának támaszkodva. -
Elviselhetetlen a gondolat, hogy elszakadjak tőlük. Ausztrália megvár
minket, bármikor visszajöhetünk látogatóba. - Elmosolyodik. - A rokonok
és ismerősök fontosabbak.
Felülök, elvigyorodom, bámulatos, milyen messzire jutott egy év alatt ez
a lány. Amikor megismerkedtünk, szinte tetszhalott volt, egy megtörtén is
gyönyörű nő, aki félt az örömöktől, amiket az élet nyújthat neki. Küzdött,
kitartott, felülkerekedett. Zoe Lincoln legyűrte a démonait, már nem ő tűzi
ki a megadás fehér zászlaját. Nem bizony, az most már a démonoké, akik
éppen elég sokáig gyötörték. Először a vereség jutott neki osztályrészül, de
eltökélte magát, hogy a lehető legtöbbet- legjobbat hozza ki az életből, amit
csak tud.
 EPILÓGUS
T kietlen pusztaságként festett az életem, amit a
könyörtelen világ feketesége és szürkesége borított. Öregebbnek éreztem
magam harmincegy esztendőmnél, a boldogság csupán emlékké vált, amit
küszködve próbáltam megőrizni. A testem mintha valami idegenhez
tartozott volna. Az elmém önkínzásom fogságába esett.
Soha nem felejthetem el azt az éjszakát, de már nem szivárog be minden
gondolatomba, akár egy makacsul vissza- visszatérő rémálom. Ha évekbe
telt is, végre győzelemre állok életem legádázabb csatájában, hogy
visszaszerezzem a saját elmémet. Többé nem Miller Jacobs irányítja az
életemet. A tettei kétségkívül kihatnak arra, ahogy bármilyen helyzethez
viszonyulok, de elfogadtam, hogy ez általános élet tapasztalat. Nem az ő
hatalmát, befolyását tükrözi. Ezek a saját tapasztalataim, a saját döntéseim
arra vonatkozóan, ahogy a saját életemet intézem.
Többé nem sóvárgok hathatósabb igazságszolgáltatásra. Kívánom, de
nem sóvárgok utána. Nem töröm a fejemet Milleren, se azon, ahová az élet
juttatta. Nem tudom, nem fog-e újra a börtönben kikötni. Nem tudom,
másoknak is ártott-e. A fene vigye el, az sem érdekel, ha jó útra tért, ahogy
a hatóságok hittek benne. Amíg csak élek, megvetéssel gondolok rá, de
anélkül, hogy további jóvátételt követelnék. Az hosszú távon csak még több
kárt okozna nekem, márpedig megfogadtam, hogy nem adok neki többet
magamból.
Megtaláltam a helyemet a világban. Sokáig álnév mögé bújtam, csak úgy
tettem, mint aki gond nélkül boldogul. Zoe azonban mindig is jelen volt,
megnyilvánulásai átférkőztek a falakon, amelyek mögé kénytelenségből
zártam őt.
Maradtak forradásaim, láthatóak és láthatatlanok egyaránt, de ezek most
már az egyéniségemhez tartoznak. Megtanultam, hogy a forradások nem
csúfságok, nem szégyenfoltok a testünkön vagy a lelkűnkön. Ezek harctéri
sebesülések. Érdemjelek, azt mutatják, mit kellett elviselnünk, hogy odáig
jussunk, ahol most tartunk, azzá az egyéniséggé váljunk, amire eleve
hivatva voltunk.
Ha egy évvel ezelőtt megkérdeznek, azt feleltem volna, hogy az életem
már négy évvel korábban véget ért. Most eleven bizonyság vagyok, hogy a
kitartás elnyeri jutalmát. Barátokat szereztem, akik nagyon fontosak nekem,
a családomhoz számítom őket. A munkám remekül megy.
Belépett az életembe egy férfi, aki fölszedegette szívem széttöredezett
darabkáit, és fáradságos munkával összeragasztgatta őket. A szívem most
ép egész, a mellkasomban dobog, csupa szeretet és rokonszenv, túlcsordul a
boldogságtól.
Megjártam a poklok poklát, hogy elérhessem a szivárványt. Annak a
tövében ráleltem az arannyal teli fazékra, ami gazdagabbá tett, mint valaha
is hittem volna. Nem egyedül jutottam el idáig. Segítők csapata haladt
mögöttem, előrébb ösztökélt, támogatott, amikor a saját lábamon nem
tudtam volna megállni. Ez egymagában még becsesebbé teszi a győzelmet.
Igaza volt Rae-nek, ha megosztjuk az életünket azokkal, akik szurkolnak
nekünk, az máris értelmet ad az egésznek.
 A SZERZŐKRŐL
Egy szőke. Egy barna. Egy teaimádó. Egy kávéfüggő. Két nő. Egy közös
írói álnév. Barátnők, öribarik, mondhatni, lelki társak. Kerten együtt
alkotnak egy egészet, mintha egyetlen tudat két fele lennének: teljesen
egyformák, ugyanakkor totál különbözőek.
Ausztrália napsütötte állama, Queensland híres Aranypartján laknak.
Dolgozó anyukákként rettentően tevékeny életet élnek, de el sem tudnák
képzelni másként. Életük fontos részét képezik a könyvek. Kezdettől
mindmáig szilárdan hisznek abban, hogy az olvasás az élet nélkülözhetetlen
összetevője. A hétköznapok bosszúságai elől egy jó történetbe feledkezni az
egyik kedvenc elfoglaltságuk, akár az alvás rovására is.
Imádják a kiadós röhögcsélést és az erős, domináns alfahímeket, de ami a
legfontosabb, tudják, mennyit segíthet a mély, igaz barátság abban, hogy
egy életen át megőrizzük a józan eszünket és a boldogságunkat.