A frankok eredete

A Nyugat-római Birodalom bukása utáni időszakot "sötét középkor"-nak is szokták nevezni.

E századokban a népvándorlás jelentősen átformálta Európa térképét, hosszabb-rövidebb életű
"barbár királyságok" jöttek létre, majd tűntek el. A középkor ezen időszaka valóban joggal
nevezhető sötétnek - főként, ha az előző időszakkal hasonlítjuk össze -, hiszen a római
civilizáció értékei eltűntek, a kereszténység súlyos harcokat vívott a pogányokkal, és még
nem született meg az az erő, amely e nehéz, változó időszakban új civilizációt teremthetett
volna.

A "barbárok" között volt azonban egy nép, amelynek sikerült viszonylag tartós és erős, a
római egyház által is támogatott államot teremtenie. Ezt az újjászületést a frankok hozták el,
akik a későbbi keresztény Európa alapjait is lerakták: az új civilizáció súlypontja a Földközi-
tengerről immár északnyugatra tevődött át.

A középkor a frankok történetével kezdődik, akik germán eredetűek voltak, és két nagyobb
törzsszövetségben éltek. Észak felől vándorolva költöztek be a Római Birodalomba, Gallia
provincia északi részére. Ebben a provinciában az őslakos gallok már erősen romanizálódtak,
a frankok pogányok maradtak, a kereszténység egyik ágát sem követték. A megtelepedés után
a frankok Róma szövetségesei lettek, és részt vettek a hun terjeszkedést megállító catalaunumi
csatában is (451).

A Merovingok
A Római Birodalom bukása után a két frank törzset a Meroving-dinasztiából származó
Klodvig (482-511) egyesítette, aki a törzsi területekből és hódításaiból megalapította a frank
államot. Súlyos harcokat vívott germán "testvéreivel", legyőzte az alemannokat, a
burgundokat és a vizigótokat, hatalmát a Pireneusokig terjesztette ki. Korán felismerte, hogy
uralmának egyik fő támasza az egyház lehet, és miután maga is megkeresztelkedett, a pogány
frankok között megkezdődött a római hittérítés.

Halála után úgy tűnt, hogy királysága a többi barbár állam sorsára jut és végleg eltűnik
Európa térképéről. Így is történt: az utódai között elmérgesedő trónviszályok és a leigázott
népek felkelései a korai frank állam széteséséhez vezettek. A Meroving királyok utódai már
csak kisebb területek felett uralkodtak, hatalmuk névleges volt, és csupán annak a frank
felfogásnak köszönhették, mely szerint erejük nyíratlan hajukban és szakállukban rejlik. A
"szent" királyok mellett egyre nagyobb hatalomra tettek szert a majordomusok, az
udvarnagyok, akik a királyi udvar vezetői voltak, felügyelték a király birtokait és a
hadsereget.

Közülük is kiemelkedett Martell Károly udvarnagy (714-741), aki után később

az új frank uralkodóházat Karoling-dinasztiának nevezték. Martell Károly erős katonai
kíséretet szervezett maga körül, ismét egyesítette a frank területeket és visszaszerezte az
elveszett tartományokat. Európai hírnevét akkor alapozta meg, amikor 732-ben a galliai
Poitiers mellett megállította a támadó arab seregeket. Ezután kapta a Martell nevet, amely
kalapácsot, pörölyt jelent. A csata döntő fordulatot hozott, az iszlám terjeszkedés véget ért
Európában, a mórok visszaszorultak Hispánia területére. Károly lett a kereszténység
védelmezője, de bármekkora volt is hatalma, a királyi címet nem tudta megszerezni a
Merovingoktól.

A Frank Birodalom virágkora

Eszköztár:

A Karolingok

Nagy Károly császár lovas szobra Martell

Károly fia, Kis Pippin (741-768) már nem érte be az udvarnagyi címmel mint apja, ezért az
utolsó Meroving uralkodót kolostorba záratta, haját, szakállát levágatta, megfosztva ezzel őt a
szentnek tartott hatalomtól. Pippin tudta, hogy királyságát csak a római egyház erősítheti meg,
ezért megsegítette a tőle védelmet kérő pápát, akinek hatalmát Itáliában a longobardok
veszélyeztették. Pippin nem számította el magát, a segítségnyújtás után a pápa küldötte
királlyá kente fel, a pápa pedig elismerte őt "Isten kegyelméből" uralkodó királynak. Ezzel
kezdte meg uralkodását az új Karoling-dinasztia a frankok fölött.

Pippin fiát, Károlyt már kortársai is "Nagy"-nak nevezték. Hatását misem bizonyítja jobban,
mint az, hogy király szavunk az ő nevéből eredeztethető (Carolus (=Károly) > szláv "král" >
király). Élete és uralkodása példaként szolgált a későbbi korok nagyra törő királyainak és
császárainak ugyanúgy, mint a háborút és a hódításokat hivatásuknak tekintő lovagoknak,
vagy a "pogányok" ellen harcoló keresztes hadaknak. Európa valamennyi uralkodója
mindenekelőtt őt tekintette példaképének, hiszen a keresztény államszervezés mintáját főként
az ő életéből tanulhatták meg.

Károly hatalmát és birodalmának egységét hódító hadjáratainak köszönhette. Uralmának 47

esztendeje alatt több mint ötven hadjáratot indított, a legtöbben személyesen is részt vett.
Seregei csak ritkán szenvedtek vereséget, birodalmának határait eredményesen terjesztette ki,
és mint a régi germán fejedelmeknek, a győzelmek neki is zsákmányt, újabb területeket és
tekintélyt szereztek.
Először a hajdan frank uralom alatt álló területeket szerezte vissza, és uralmát a Pireneusokig
megszilárdította. Több hadjáratot vezetett Itáliába, végleg leverte a longobárdokat, apjához
hasonlóan megsegítette ezzel a fiatal Pápai Államot. Háborúzott a hispániai arabokkal is: két
hatalmas hadsereget küldött ellenük, az egyiket személyesen vezette. Útközben lerombolta a
harcias baszk nép egyik városát, akik látván, hogy a frankok jól felszerelt lovas hadával nem
tudnak szembeszállni, átengedték az uralkodó vezette előhadat a Pireneusok szakadékos
sziklái között, majd rejtekhelyeikből előbújva lemészárolták az utóvéd seregeket. Ebben a
mészárlásban lelte halálát Roland gróf, a király unokaöccse, akinek emlékét egy 11. századi
hősköltemény, a Roland-ének örökítette meg.

Kelet felé először a germán bajorokat igázta le, majd a Pannónia területén élő avarok ellen
indult, akiket több hadjáratban szinte teljesen megsemmisített. Immár a Dunáig terjedő
hatalmát a megmaradt avarok és a mai Dunántúlon élő szláv népek is elismerték. A frankoktól
északra élő pogány szászok meghódítása több mint 30 éven át tartott. A szászok ellenállása és
felkelései újabb és újabb véres megtorló hadjáratokat eredményeztek, ami együtt járt a
kereszténység erőszakos terjesztésével is ezen a területen.

Minek köszönhették a frankok ezeket a hatalmas katonai sikereket? Frank (germán) szokás
szerint minden szabad ember kötelessége volt a hadi szolgálat. Egy ilyen kiterjedt
birodalomban ez gyakorlatilag lehetetlenné vált, és mivel a hadsereg magvát ekkor már nem a
gyalogosok, hanem a lovasok alkották, a kisebb birtokosok a felszerelés magas költségei miatt
már nem tudtak hadba vonulni. A katonai szolgálat így a módosabb szabadok kiváltsága lett, a
szegény szabad parasztok már nem katonáskodással, hanem csak földműveléssel foglalkoztak
- ezzel indult meg a szabad parasztok lesüllyedése. A király a hozzá hűséges szabad birtokos
katonáknak szolgálatuk fejében újabb földbirtokot adományozott, ezzel szilárdítva meg
katonai erejét.

A Frank Birodalom szervezete

Nagy Károly szinte korlátlan királyi hatalmat gyakorolt: a királyi udvar irányítása, a
hivatalnokok és főpapok kinevezése, a hadjáratok meghirdetése, a törvénykezés és
igazságszolgáltatás mind az ő királyi akaratától függött. Bár működött egy általa kinevezett
királyi tanács is, ennek feladata a tanácsadásra korlátozódott. A meghódított területek
igazgatása több gondot okozott, mint megszerzésük. Károly birodalma hatalmas területeket
ölelt fel, ahol sokféle nép élt eltérő hagyományokkal, vallással, ahol hiányzott az egységes
hivatalszervezet.

A király egész birodalmát egy új, általa építtetett központból, Aachenből irányította. Pompás
császári palotájában a kor legkiválóbb tudósait gyűjtötte egybe. Nem kegyencekkel, hanem
általa kinevezett, felkészült, írástudó hivatalnokokkal vette körül magát. A királyi udvart a
palotagróf irányította, az ellátásáért az asztalnok és a főpohárnok volt felelős, akik az
élelmezésről gondoskodtak. A főlovásznak (marsall) a királyi lovasság ellátása és vezetése
volt a feladata. A kamarás kezelte a befolyó jövedelmeket, a királyi kincstárat. A kancellária
foglalta írásba a törvényeket, az okleveleket, a királyi rendeleteket. Károly udvarában vált
szokássá a fontos királyi dokumentumok latin nyelven történő lejegyzése. Az írásbeliség
általánossá válása és elterjedése fordulatot hozott az írás történetében is: Nagy Károly
udvarában, a tudós szerzetes, Alkuin műhelyében született meg a latin kisbetűs folyóírás, a
karoling minuscula.
Bár Aachenben volt királyi udvar, birodalmi központ Károly az év nagy részét mégis
nyeregben töltötte. Ennek kettős oka volt: egyrészt állandó hadjáratai kényszerítették erre,
másrészt a király birtokai a birodalomban szerteszét terültek el. A király - országának
legnagyobb birtokosa - utazgatva élte fel a királyi uradalmak jövedelmét, amelyet - ismerve a
kor gazdasági és közlekedési viszonyait - képtelenség lett volna egy vagy akár több központba
szállítani. A királyt állandó utazásai során követte az udvar is: a főhivatalnokok, a grófok, a
tudósok, a püspökök élvezték a királyi birtokok vendégszeretetét.

A birodalmat kisebb területi egységekre, grófságokra osztotta fel, amelynek élén az általa
kinevezett és megadományozott tisztségviselő, a gróf állt. Feladata a központi törvények
betartatása, a helyi ügyek intézése, az ítélkezés és a hadba hívás volt. A háborús veszélyt
jelentő határvidékeket őrgrófságok védték. A király - hogy elkerülje "hűséges" embereinek
visszaéléseit és önállósodását - udvarából küldöttekkel ellenőriztette a grófokat, A királyi
küldöttség általában egy világi hivatalnokból és egy püspökből állt.

Károly maga gyakorolta a püspökök kinevezésének jogát is, akik egyházi méltóságuk mellett
fontos kormányzati feladatokat is elláttak. Udvarában tanultak a leendő egyházfik és
hivatalnokok, Aachen a kor kiemelkedő kulturális központja lett.

A Frank Császárság kialakulása

A frankok és a pápaság kapcsolata Kis Pippin óta hagyományosan jó volt. Károly elvben
elismerte ugyan a pápa egyházfőségét, a gyakorlatban azonban maga gyakorolta a főkegyúri
jogot, püspökségeket és monostorokat alapított, és egyre gyakrabban nevezte magát a
keresztény birodalom védelmezőjének.

800-ban Károly Rómába ment, hogy a Szent Péter templomban részt vegyen azon az ünnepi
misén, ahol a pápa királlyá keni fel fiait. Éppen letérdelt és imádkozott, amikor a pápa
váratlanul hozzálépett és megkoronázta őt, majd bizánci szokás szerint letérdelt elé
homlokával a földet érintve. Károlyt császári jelvényekkel ékesítették, és a római nép
ünneplése közepette hagyta el a székesegyházat. A király nem sejtette a pápa szándékát, de
nem is tiltakozott ellene, legfeljebb szívesebben koronázta volna meg saját magát, ahogyan
ezt később fiával is tette.

A császári cím felújítása nem a kettős - a római és a bizánci - császárság visszaállítását

jelentette, hanem annak hangsúlyozását, hogy a Nyugat véglegesen különvált a keleti
területektől. Károly a nyugati kereszténység császára lett, a császári címben Róma hajdani
dicsősége és a keresztény Nyugat egysége jelent meg. A császár ettől fogva Európa első
számú uralkodójának számított - Krisztus földi helytartója, az egyház védelmezője, akinek
feladata lett a hit terjesztése és védelme, a keresztény birodalom földi kormányzása.

Bizánc természetesen elutasította a nyugati császárkoronázást, mivel a császárságot

oszthatatlannak ítélte, és egyedül magát tekintette e cím birtoklására érdemesnek. Később a
Bizánci Birodalom - belső nehézségei miatt - kénytelen volt beletörődni az adott helyzetbe, és
elismerte a nyugati császárságot.

A Frank Birodalom bukása

Eszköztár:
Bár a császári cím a birodalom egységét volt hivatott jelképezni, a valóságban a Frank
Császárság sem etnikai, sem vallási, sem gazdasági-politikai téren nem volt egységes. A
birodalom területén sokféle leigázott törzs és nép élt, akiket csak katonai erővel lehetett a
"határokon belül" tartani . Ellentétben a fejlett és jól kiépített bizánci és arab
hivatalnokszervezettel, a császárnak minden tudása ellenére sem sikerült tartós
adminisztrációt létrehoznia. A kinevezett főméltóságok, a megadományozott nagyurak
jelentős része saját hatalmát építgette és megpróbált függetlenedni a központi kormányzattól.
Ez, tekintettel a birodalom hatalmas kiterjedésére, nem is volt olyan nehéz. A kor gazdasági
viszonyai nem lépték túl a természeti gazdálkodás kereteit, az önellátásra berendezkedett
falvak és kisebb térségek között szinte nem létezett kereskedelmi kapcsolat. A városok
fejletlensége, a gazdasági elzártság, az erősödő nagybirtokos réteg, a Károly halála utáni
területi felosztások, majd trónviszályok nem a Frank Császárság egységét erősítették, hanem
az önmagát túlnövő birodalom területi széttagolásához vezettek. Károly 72 éves korában halt
meg. Birodalmát még életében három fia között osztotta szét, akik közül csak az egyik maradt
életben, így a császárság rövid időre még egy kézben maradt. Az unokák végül mégis
felosztották egymás között a területeket, a viszályok, a területekért folyó harc ezzel azonban
nem szűnt meg, inkább elmérgesedett. A végső megegyezésre 843-ban került sor, amikor
Károly örökösei a verduni szerződéssel a volt frank államot három részre osztották fel egymás
között. A frank területek keleti részét és a császári címet "Német" Lajos kapta meg, ez lett a
későbbi német birodalom és császárság magva. A nyugati rész "Kopasz" Károlyé lett, ebből
szerveződött újjá a Francia Királyság. A legtöbb vitát a középső rész okozta, amely Lotharra
maradt (nevét Lotharingia őrzi). E terület, a két nagyobbik közé ékelődő keskeny, de hosszú
"ország" az Északi-tengertől Közép-Itáliáig terjedt. Lothar halála után azonban a terület
birtoklásáért "testvérháború" tört ki, majd északi területeit hamarosan "Német" Lajos országa,
a Keleti Frank Királyság olvasztotta magába. Így a 8. század végére többé-kevésbé
kialakultak a későbbi német és francia birodalom, valamint Itália határvonalai.