A gyógypedagógus társadalom nemi és életkori összetétele és ezek

pedagógiai és szociális hatásai

A gyógypedagógiai munka nemcsak szakmai, de szociális tevékenység is egyben.

Illyés (1993, id Bánfaly) szerint a gyógypedagógia háromféle felfogáson alapszik: etikai-,
kisebbségjogi- és professzionalizációs felfogáson. Az etikai felfogás esetében úgy tekintenek
a gyógypedagógusokra, mint a „szegény fogyatékosok” segítőire, a kisebbségjogi felfogás
szerint a gyógypedagógusi munka a fogyatékossággal élők támogatását és érdekvédelmét
képviseli, valamint a professzionalizációs felfogás alapján hatékony feladatmegoldó
szakmának tekintik.

Ebben a szakmában túlnyomórészt a nők vesznek részt, így a női viselkedésminták és

értékrendek érvényesülnek a különböző gyógypedagógiai foglalkozásokon, terápiákon, az
iskolákban. A férfiak száma a szakmában kevesebb, az ő arányuk a vezető állásúak között
magasabb. Általában a gyógypedagógusi szakmában elhelyezkedők középosztálybeli
családból jönnek és abban is maradnak.
Kijelenthető, hogy a szakma „teljesen elnőiesedett” (Balázs-Bass 2005,17., id Bánfaly),
ezek közül többen élnek házasságban, utánuk viszont a hajadon nők is szorosan következnek
az életkori összetétel sorában.

A gyógypedagógusok társadalmát nagyban az jellemzi, hogy minden korosztály

képviselve van, így a szakmai átörökítés is biztosítva van. Annak ellenére azonban, hogy ezek
a szakemberek magasabb szintű végzettséggel rendelkeznek, mint például egy átlagos tanító,
a gyógypedagógusok helyzetét státus-inkonzisztencia jellemzi. Ugyanis mindmáig érvényes,
hogy a gyógypedagógusi szakma nincs kellőképpen megfizetve.
Vizsgálatok kimutatták, hogy a gyógypedagógusok mintegy kétharmada pályaelhagyó,
melynek következménye, hogy a közoktatásban jelenleg szakemberhiány van. A
diplomázottak többsége kutatóintézetekben, a tömegkommunikációban vagy az
államigazgatásban helyezkedtek el. Nincs eléggé felbecsülve az általuk elvégzett munka,
holott nehezebb feladatkörrel rendelkeznek egy átlag pedagógusnál.
Aki tehát ezt a pályát választja érdemes mérlegelnie, hogy mennyire elhivatott a választott
szakmához.

Ebben a szakmában sem ritka jelenség a generációs konfliktus. Mint fentebb említésre
került, minden korosztály képviseltetik, így létrejön a szakmai hierarchia, melyben a fiatalabb
és idősebb korosztályok nem egyenlő mértékű tudással rendelkeznek. Ez normálisnak
tekinthető, hiszen egy kezdő gyógypedagógus állhat bizonyos dolgok tudatában, amelyeket
egy már több évtizede a pályán dolgozó kolléga rutinszerűen végez. Más értékrendek
mutatkoznak meg a különböző korosztályoknál, tekintsük az öltözködést, stílust, beszédet,
életvitelt stb. Egy idősebb gyógypedagógusnak, aki már több éve gyógypedagógusi munkát
végez, több tapasztalata van, viszont egy fiatal gyógypedagógus esetleg több, a mai modern
ellátásban már szükséges technológiát ismerhet. Tehát elmondhatjuk, hogy attól függetlenül,
hogy fennáll egy bizonyos generációs feszültség, még a fiatalabb generáció is mutathat újat
egy idősebb korosztályú kollégának, ahogyan ez visszafele is működik.

Nemrégiben szerencsém volt meghallgatni egy friss, két éve végzett fiatal
gyógypedagógust arról, hogyan sikerült elhelyezkednie logopédusként a munkaerőpiacon.
Utazó-gyógypedagógusként kezdett dolgozni, viszont látva, mennyire alacsony a jövedelme,
elkezdett magánterápiákat vállalni és egy pszichiátriai szakrendelő is alkalmazza. Belátása
szerint másképpen nem tudna eszközöket vásárolni a foglalkozásokhoz, és saját megtakarítása
szinte nem is lenne. Számomra azóta is fontosnak tartandó, hogy jóval a szakma elvégzése
előtt tudatosítsuk magunkban, mi a célunk majd a munkánkkal, és milyen munkakörnyezetben
szeretnénk elhelyezkedni, mint kezdő szakemberek.

Ebből kifolyólag az is megemlítendő, hogy a tanári pályákon igencsak megfontolandó,

mikor emeljék fel a hangjukat vagy álljanak sztrájkba. Viszonylag ezt ritkán is teszik. Negatív
következményként előfordulhat, hogy a gyermekek elveszítik érdeklődésüket az adott
tanítóval szemben, ez pedig a pedagógusi hivatás kudarca is lehetne. Egy pedagógusnak a
gyermek segítése és nevelése a vezető motiváció a munkája során, ugyanúgy a
gyógypedagógusnak is a legfőbb célja elhivatottan segíteni és támogatni a fogyatékossággal
élő gyermekeket és szüleiket is egyben.

Egy gyógypedagógus ma is akkor érezheti magát hivatásos szakembernek, hogyha

munkakörét teljes egészében elvégzi, a rábízott fogyatékossággal élő személyeket
megfelelően ellátja terápiás, integrációs, pedagógiai és más különböző foglalkozásokon,
tudva, hogy ő erre hivatott és ebből a munkából kapja a jövedelmét.

Mindenek mellett, a gyógypedagógusi munka egyben szakma, foglalkozás és hivatás.

Mint szaktudást igénylő munka, mint foglalkozás, melyért fizetést kapnak, mint
elhivatottságot igénylő munka, melyben a személyek azonosulni tudnak a tanult szakmával,
nemcsak jövedelem szempontból vagy egy foglalkozás elvégzése miatt dolgoznak ezen a
pályán.
Tehát az, hogy valaki meddig marad ezen a pályán vagy egyáltalán ebben a szakmában fog-e
elhelyezkedni, az nagyban a hivatásérzet, a szakma iránti vonzalom és lelkesedés szerint fog
eldőlni.

A gyógypedagógusok társadalma remélhetőleg a jövőben is egyre összetettebb és

társadalmi érdekeltségű is lesz. Személy szerint, fontosnak tartom, mint leendő
gyógypedagógus, hogy ennek a szakmának is lehessen „hangja” a modern társadalmunkban.
Egy gyógypedagógus a hivatását illetően a hátrányos helyzetűek érdekeit képviseli és ezáltal
önmagát is képviselheti oly módon, hogy megoszthatja a saját szakmájának értékét és
szociológiai hatását is.

Felhasznált irodalom:
Bánfalvy Csaba: Gyógypedagógiai szociológia 2012. Budapest ELTE Bárczi Gusztáv
Gyógypedagógiai Kar, A gyógypedagógusok társadalma (II. rész)
 A fogyatékosság evidens és nem evidens fogalma

Számos olyan tagja van a társadalomnak, akik a fogyatékosságot sokszínűségként

fogják fel. Ők nem arra fókuszálnak, hogy mi az, amire nem képesek a fogyatékossággal élő
személyek, hanem sokkal inkább arra, hogy egyenlőként kezeljék őket a többi emberrel. Úgy
tekintenek rájuk, mint jogok birtokosaiként, ezzel önbizalmat és lehetőségeket adva nekik.
Viszont általánosságban az embereknek a „fogyatékos” kifejezésről azok a személyek jutnak
eszükbe, akik valamilyen testi hiányossággal rendelkeznek vagy érzékszervi, értelmi
képességeik sérültek. Negatív eltérésnek tartják, ha valakinek a látása, hallása, mozgása vagy
értelmi szintje különbözik a társadalom tagjainak többségére jellemző szinttől. A test egy
tulajdonságaként értelmezik a fogalmat, az ember van a fókuszban ahelyett, hogy valóban a
személyiségükre koncentrálnának.
Az emberek nézőpontja folyamatosan változik életük során és egyes korokat nézve.
Ma már „szakirodalmi közhelynek tekinthető, hogy a fogyatékosság (disability) az egyik
leginkább átalakult, legtöbbet változott társadalomtudományi fogalommá vált az utóbbi
évtizedekben.”1.
Ugyanakkor felvetül a normalitáskérdése is. Mit tekintünk normálisnak és mit nem?
Ahhoz, hogy megállapíthassuk, mi számít normálisnak a mai világban, először el kell
döntenünk, hogy mi nem az. A fogyatékosság mintegy „tükörképe” a normalitásnak a modern
társadalom szemlélete szerint.
A fogyatékosok és az épek a társadalom szubkultúráját jelenítik meg: amely az
egyik életében előnynek számít, a másikéban ugyanaz hátrányt jelent. Például, az épek több és
jobb munkalehetőséggel rendelkeznek, mint a fogyatékosok, viszont ők meg nagyobb
juttatásokat kaphatnak különböző anyagi támogatások, segélyek által. Megkülönböztetünk
evidens és nem evidens fogyatékosságokat. Evidens fogyatékosság minden olyan
rendellenesség, amely szemmel látható, nem elrejthető a társadalom elől, egyértelműen
diagnosztizálható. Minden más fogyatékosság, mint például a gyengénlátás, nem minősül
evidens fogyatékosságnak, mivel az nem észlelhető mások által, nem nyilvánul meg látható
rendellenességként.
A gyógypedagógia természettudományi és társadalomtudományi fogalom.
Gyakran említhetjük, hogy sok esetben egy fogyatékossággal élő embert nem maga a
fogyatékossága, hanem a társadalom teszi hátrányos helyzetűvé, tehát társadalmilag
1
(Könczei és Hernádi, 2009, 7.)
fogalmazódnak meg a különböző fogyatékosságok. Ez alapján „a gyógypedagógiai
ismereteket szociológiai alapra és szociológiai keretbe kell helyezni.” (Bánfaly 2012)
Lényegében tehát a gyógypedagógiai fogalmakat kell szociológiailag megalapozott
gondolatokra építeni.
A fogyatékosság evidens és nem evidens fogalma a társadalmi felfogások szintjén
különbözik. Amit ugyanis az emberek nem látnak, úgy tartják, hogy az a jelenség nem is
létezik.

Felhasznált irodalom:
- Bánfalvy Csaba: Gyógypedagógiai szociológia 2012. Budapest ELTE Bárczi Gusztáv
Gyógypedagógiai Kar, A fogyatékosságok szociológiai értelmeződése.
- Carissimi – Mi jut eszébe erről a szóról: fogyatékosság? Horváth Péter, 2020/1 13
 A fogyatékosság abszolút és relatív fogalma

A sokszínűség az élet minden területén megjelenik. Legyen szó személyiségekről,

véleményekről, készségekről vagy akár a fogyatékossággal élő emberek fogyatékosságairól,
nehézségeiről. Fontos, hogy a társadalom elfogadja az embereket olyannak, amilyenek. Ne
érje őket megkülönböztetés azért, mert valaki másképp gondolkozik, más területeken sikeres
vagy éppen más, mint a többi ember. Mindenki egyenlő, és mindenkinek egyenlő jogai
vannak. A fogyatékossággal élő embereknek is.
A Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény szavaival élve:
„fogyatékossággal élő személy minden olyan személy, aki hosszan tartó fizikai, értelmi,
szellemi vagy érzékszervi károsodással él, amely számos egyéb akadállyal együtt
korlátozhatja az adott személy teljes, hatékony és másokkal egyenlő társadalmi
szerepvállalását”. Ebből kiindulva tehát minden olyan személy, aki szellemi, testi és szociális
téren egészséges, és nem rendelkezik semmilyen fogyatékkal, és nem éri megkülönböztetés,
az normálisnak tekintendő.
Nem mindegy az sem, hogy valakit egy gyógypedagógus vagy orvos fogyatékosnak
diagnosztizál, vagy a társadalom tekinti annak. Ez alapján születik meg a fogyatékosság
relatív és abszolút fogalma. Fogyatékossággal élőnek számít az, ha valakinek a látása, hallása,
mozgása vagy értelmi szintje különbözik a társadalom tagjainak többségére jellemző szinttől.
Ez a meglátás egy konkrét társadalmi elvárásból ered, és ezen is alapszik a fogyatékosság
relatív fogalma.
A fogyatékosság abszolút fogalma esetében „előre kialakítjuk a fogyatékosság fogalmát és
kritériumát, abszolút mérőszámát”, vagyis egy előzetesen meghatározott fogalomhoz
csatoljuk a különböző rendellenességeket. Ilyen például, amikor azt mondjuk, hogy akiknek a
központi idegrendszere sérült, az értelmi fogyatékosnak számít vagy gyengénlátó az, aki egy
bizonyos tárgyat nagyobb távolságból nem képes felismerni. Különböző kategóriákat hozunk
létre a fogyatékosságok alapján, és ezekbe soroljuk be az illető személyeket.
Ezen felfogások alapján kapnak helyet a különböző fogyatékossággal élő személyek a
különböző, fogyatékosságuk típusai szerinti kategóriákban, és ezek alapján kapnak megfelelő
segítséget. A gyógypedagógiában elengedhetetlen, hogy valakit a saját rendellenessége
alapján kezeljenek és fejlesszenek, nem pedig a társadalom elvárásai szerint.
Felhasznált irodalom:
- Bánfalvy Csaba: Gyógypedagógiai szociológia 2012. Budapest ELTE Bárczi Gusztáv
Gyógypedagógiai Kar, A fogyatékos emberek társadalma (I. rész).