Károli Gáspár Református Egyetem

Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar

Levelező tagozat- 4 féléves magyartanár képzés
Műelemzési gyakorlatok 4. – Világirodalom
(RCL MR 3321)
Oktató: Horváth Csaba Gusztáv

Anton Pavlovics Csehov:

Sirály

Név: Vuity Mirjana

Neptun kód: BRKWE4
 Dolgozatomban Anton Pavlov Csehov egyik legsikeresebb művét, a Sirály című drámáját
igyekszem minél átfogóbban bemutatni, mely az orosz irodalom jelentős alkotása. Munkám
során a csehovi dráma fogalmára is igyekszem kitérni, azaz a drámaiatlan dráma kifejezésre,
ami úgy gondolom elengedhetetlen a mű teljes és sikeres értelmezéséhez a diákok körében is.

Mielőtt rátérnék Csehov új drámaíró szemléletre, mely a századfordulón elég jelentős, és

egyben maradandó változást is hozott, fontosnak vélem a Csehov előtti dráma fogalmát, azaz
a hagyományos dráma jegyeit megerősíteni. Általánosságban elmondható, hogy a dráma
olyan műfaj, amelyben a karakterek párbeszédeken és cselekedeteken keresztül ábrázolnak
egy eseményekkel teli történetet. Ebben a megközelítésben a hangsúly a cselekedeteken és az
eseményekkel teli történeten van. Azonban a csehovi drámában éppen ezek a jegyek
halványulnak el. Jellemző, hogy a szereplőknek csupán saját a monológjukat halljuk, nem
pedig egy szó szerinti értelemben vehető párbeszédet. Tehát olyan dialógusok jelennek meg,
melyekben mondhatni, nem feltétlenül egymásra reagálnak. Fontos megemlíteni, hogy ezen
drámákban az efféle beszédeknek is megvan a szerepe. A néző többet tud a szereplőkről, mint
ők egymásról. Ez a megoldás a komédiának az egyik mozgatórugója. Azért komikus és
nevettető, mert a néző tudja, de a szereplő nem.

A szereplőknek sokszor nehezére esik a saját gondolatinak kifejezése is. Csehov túllép a
hagyományos értelemben vett cselekményvezetésen és dialógus- írás sémáin. Annak ellenére,
hogy látszólag esetleges, nagyon szigorú szerkezeti egység jellemzi a csehovi drámákat,
leginkább a dramaturgia felől megközelítve. Ezt Mácsai Pál, az Örkény István Színház alapító
igazgató és rendező szavaival igyekszem alátámasztani: „ez a szelíd orvos a legkegyetlenebb
ismerőnk…mondhatni a legkegyetlenebb ellenfél…mert noha mindent úgy lehet nála csinálni,
ahogy az ember akarja, ahány színész, annyiféle, ahány megközelítés, annyiféle, közben a
lehető legszigorúbb szerkezet van ebbe a tágasságba beleépítve” (Mácsai Pál). A szigorú
szerkezeti szabályt az ún. csehovi puska jelenség is igazolja. Azaz, hogyha egy drámájában
megjelenik egy puska, akár egy pillanatra, a mű bármely részében, az a történet végéig
biztosan el fog sülni. Előrevetítve a Sirály történetét, ez ott is beigazolódik.

A továbbiakban fontos rátérni arra, hogyha Csehov drámáiból hiányzik a történések és

cselekedetek sora, akkor hogyan is fogalmazható meg ezen drámák stílusjegyei. Ennek
kifejtéséhez Szondi Péter szavait használom: „Csehov drámáiban az emberek a lemondás
jegyében élnek. Mindenekelőtt a jelenről és a kommunikációról való lemondás jellemzi őket:
lemondásuk a valóságos találkozás boldogságáról. A jelenről való lemondás az emlékekben
és az utópiában való életet jelenti, míg a találkozásról való lemondás a magányt.” (Szondi
Péter) Tehát Csehov drámáiban a látszólagosan érdektelen mindennapiságból az emberi élet
diszharmóniáját fejtette ki. A szereplők sosem élnek a jelenben. A múltról elmélkednek, vagy
a jövőről ábrándoznak, de a jelen pillanatokat, érzéseket sosem élik meg. Ezért sem lehetnek
boldogok, folyamatosan hajszolják a boldogságot, de mivel nem látják meg a jelen pillanatait,
sosem érik el igazi céljaikat.

Ez a drámaiatlan drámaiság jellemzi a Sirályt is, melyet Csehov 1895 nyarán már kezdett
el írni, de befejezni csak 1896 őszére sikerült. Mélyen árnyalt karakterekkel és szuggesztív
atmoszférával mutatja be az emberi vágyak és a hiábavalóság összefonódását. A darab
központi motívuma a művészi ábrándok és azok tragikus összeütközése a valósággal, melyek
a szereplők életét és kapcsolatait áthatják.

A hagyományos értelemben vett drámaszerkezet is átalakul, illetve felbomlik Csehovnál.

Két drámaműfaj jellemzőit is megtalálhatjuk benne. Egyrészt nevezhetjük középpontos
drámának, hiszen a viszonyok átrendeződése után egy olyan eszmei középpont köré épül,
amely minden szereplőre ráerőlteti a hozzá való viszonyulást. Ebben a műben ez a középpont
az önmegvalósítás kérdése. A cselekmény is ehhez a viszonyuláshoz kapcsolódva halad előre.
Arkagyina és Trigorin folyamatosan azért küzd, hogy az eddig elért sikereiket fenntartsa.
Nyina és Trepljov pedig próbál megbecsülést kivívni, de sikertelenül. A két erős személyiség,
akik felettük állnak, elnyomják őket, és lehetetlenné teszik boldogulásukat. Másik
szempontból nevezhetjük a művet kétszintes drámának is, hiszen a vágyak szemben állnak a
valósággal, valamint a jó élet és a rossz élet kettősségének folyamatos megjelenése is ezt
erősíti.

A történet a 19. század végén játszódik, egy orosz vidéki birtokon, ahol a főszereplők együtt
próbálnak megbirkózni saját vágyaikkal és ambícióikkal, négy felvonáson keresztül. A birtok
tulajdonosa Szorin, az ő testvére Arkagyina, a híres és sikeres színésznő. Fia Trepljov a fiatal
író, aki új művészi meglátásokkal teli darabokat ír, de ezek nem találnak pozitív fogadtatásra.
Párja, Nyina a fiatal, kezdő színésznő hírnévről álmodik, melyet a színpadon találhatna meg.
Fontos szereplő Trigorin, Arkagyina párja, aki híres író. A karakterek közötti bonyodalmak és
szerelmi szálak állandó feszültséget teremtenek a darabban, miközben Csehov finoman játszik
az illúziók és a valóság határán.

A cselekmény központi konfliktusa a művészi kifejezés és a külső elvárások közötti

ellentétben rejlik. Nyina és Trigorin kapcsolata például nevezhető egyfajta művészi
vetélkedésnek az elismerésért és a személyes boldogságért. Nyina ábrándozása a színészetről
és Trigorin állandó írói ambíciói mindkettejüket a hiábavalóság és a kiábrándultság felé
sodorják. A darabban megjelenő más karakterek, mint például Arkagyina és Trepljov, szintén
az önmegvalósítás és az elfogadás keresésében vergődnek, és ezzel párhuzamosan az életnek
és a művészetnek azon kérdéseivel foglalkoznak, hogy milyen áron érhető el az igazi
boldogság. Teljes mértékben kirajzolódnak a fentebb említett jellemzők, azaz, hogy a
szereplők folyamatosan hajszolják saját boldogságukat, mindig azon vélekednek, hogyan
érhetnék el azt, miközben megfeledkeznek a jelenről, a jelen értékeit, pillanatait képtelenek
értékelni.

Csehov stílusa a minimalizmus és a mély jellemábrázolás felé hajlik, mely által az emberi
lélek rejtett mélységeibe enged bepillantást. A színpadkép egyszerű, a dialógusok
visszafogottak, ám érzelmileg intenzívek. A dráma atmoszférája melankolikus és szomorú,
mely visszatükrözi az emberi élet múlandóságát és a vágyak megfoghatatlanságát.

A Sirály című dráma ősbemutatója 1896. október 17-én volt, Szentpéterváron a Sándor
Színházban. Első előadásán a mű hatalmasat bukott, amit Csehov nagyon nehezen viselt, és
elutazott a városból. Az első kudarc után igazi sikeres előadás a Moszkvai Művész
Színházban volt, ami után a mű igazi diadalt aratott 1898. december 17-én.

Dolgozatom további részében arra fektetem a hangsúlyt, miszerint a mű alapgondolata,

hogy a művészek kiválasztott emberek. Azaz, hogy Csehov milyen módon kérdőjelezi meg,
illetve ironizálja ki ezt a romantikában elterjedt felfogást. E szerint a művészek kiválasztott
emberek, akik képesek a tökéletes önmegvalósításra, míg a hétköznapi emberek életük
beteljesületlenségével kell szembenézzenek. A téma, melyet Csehov a művében az olvasó elé
tár, az emberi élet kilátástalansága, a remények és életcélok széthullása, az emberi
kapcsolatok kuszasága és üressége, valamint a boldogtalanság minden szereplő számára. A
csehovi drámára jellemzően valósághű képet fest az emberi lélekről és az emberi
viselkedésről, és nem feltétlenül hagyják a nézőt vagy az olvasót egyértelmű, boldog
befejezéssel. Ez a kétségbeesett boldogságkeresés kérdőjelezi meg a bekezdés elején említett
romantikus felfogást arról, hogy a művészek kiválasztott emberek, különleges személyiségek,
akikre egy sors vár, a teljes siker és boldogság. Ez a dráma tökéletesen rávilágít arra, hogy az
emberi boldogság és beteljesülés nem mindig garantált, még a látszólag kivételes emberek
számára sem, és hogy az élet kérdéseire nincsenek könnyű vagy egyértelmű válaszok.
Láthatóan a különbség nem a művész és a hétköznapi ember között van, hanem az életét jól és
rosszul élő ember között. Vagyis a céltudatos, értelmes, az önmegvalósításra képes, valamint
a tévelygő, és az önmegvalósításra képtelen ember között rajzolódik ki fő különbség.
Szemlélteti is ezt számunkra a műben néhány párhuzam, ami a szereplők közt fellelhető.
Elsőként Trigorin és Szorin párhuzamát említem. Trigorin, aki író, éppen olyan boldogtalan
az életben, mint Szorin, a nyugalmazott hivatalnok. Nincs sikeres magánéletük, a hivatásuk
sem kielégítő, vagyis életük és boldogságuk nem sokban különbözik a másikétól. Ezzel
ellentétben egy másik párhuzam a szereplők tekintetében, Nyina és Dorn élete. Nyina a dráma
során színésznővé vált, és Dorn is rátalál arra a foglalkozásra, amely boldoggá teszi.
Mindkettőjük önmegvalósítása sikeres, így mindketten megtalálják az értelmet életükben.
Ezzel Csehov rávilágítja az olvasót arra, hogy a művészek is hétköznapi emberek.

A továbbiakban azt vizsgálom, hogy a Sirály mennyire sorolható a művészdrámák közé, és

hogyan reflektál a művészi kifejezésmód kérdéseire, valamint hogyan ábrázolja a művészek
társadalmi megítéléseit. Művészdráma műfajába sorolható, hiszen középpontjában a
művészet, a művészeti alkotások létrejötte és az alkotók közötti kapcsolatok állnak. A darab
fő témája az alkotói vágy, az élet értelme, keresése és az emberi lélek bonyolultsága. A
darabban jól láthatóak az új kifejezésformák iránti vágyak és az ezzel járó konfliktusok. A
fiatalabb művészek, mint például Trepljov kísérletezik az új művészeti stílusokkal és
formákkal, még az idősebb generáció, például Trigorin, inkább a hagyományos művészeti
értékek és technikák híve. Ez a konfliktus a művészeti kifejezésmód változásának és
fejlődésének általános témáival kapcsolódik össze. A darabban bemutatott művészek
társadalmi megítélése kettős lehet. Egyrészről vannak olyan karakterek, akik elismerik és
támogatják a fiatalabb művészek kísérletező kedvét és vágyát az új kifejezésmódok
keresésére. Másrészről azonban van egy társadalmi réteg, amely inkább a hagyományos
művészeti értékekhez ragaszkodik, és nehezen vagy egyáltalán nem fogadja el az új
irányzatokat. Ez a konfliktus a művészet társadalmi szerepének és befolyásának megvitatott
kérdéséhez kapcsolódik.

A dráma egyik alapvető problémája az, hogy mindenki másba szerelmes, így minden
szerelem viszonzatlan és reménytelen marad. Például Medvegyenko, a szegény tanító
szerelmes Másába, a jószágigazgató lányába, de Mása Trepljovba szerelmes. A fiatal író
viszont Nyinát szereti, aki egy darabid viszonozza is érzéseit, azonban első találkozása
Arkagyina szeretőjével, Trigorinnal, új érzések kapuit nyitja ki a fiatal színésznő számára.
Beleszeret Trigorinba, aki látszólag ugyan, de egy ideig viszonozza is a lány érzéseit. A
viszonzatlan szerelmek és az összezavarodott érzelmek komoly feszültséget okoznak a
szereplők között, és ez által lehetőséget teremtenek a konfliktusra és a drámára. Annak
ellenére, hogy a helyzet alapvetően komikus lehetne, a szereplők szenvedése és állandóan az
érzelmek körül forgó beszélgetések árnyalják a hangulatot, és átadják a drámai jellegét a
történetnek. Így válnak az egyéniségek, az érzelmek és a vágyak a mű fő mozgatórugójává. A
szerelmek összezavarodása és a viszonzatlanság az emberi természet és az érzelmi élet széles
skáláját mutatja be. Minden szereplő különböző módon kezeli az érzelmi kihívásokat. ami
izgalmas és sokszínű karakterdinamikát eredményez. A komikus elemek gyakran a tragikus
helyzetből születnek. Azáltal, hogy a szereplők helyzetének komikus oldalait is
hangsúlyozzák, a nézők, vagy az olvasók megértik és azonosulnak velük, miközben együtt
éreznek a szenvedésükkel és kudarcaikkal.

A másik alapvető probléma a szerelmi kudarcok mellett, hogy minden szereplő élete
megfeneklett, zsákutcába futott. Nyina, a fiatal színésznő, szívügye a színészet, de apja és
mostohaanyja nem támogatják ebben. Azonban elmondható, hogy ő az egyetlen szereplő, aki
tud és akar is változni a műben. Naivitása miatt sokat szenved, de anélkül nem is érhető el a
siker és a boldogság. Trigorin, a tapasztalt író már csak robotként tekint az írásra, és
elégedetlen az általa létrehozott művekkel. Állandóan egy jegyzetfüzettel a kezében járkál, és
amint történik körülötte valami, egyből le akarja írni. Egyfajta kényszer mutatkozik meg
ebből, muszáj írnia, hiszen fenn kell tartania azt, amit idáig elért. Arkagyina fia, Trepljov, a
fiatal író ambíciózus céljai ellenére is sikertelen, és nem képes kihozni magából azt, amit
szeretne. Ez azért sem lehetséges a számára, mert gyenge jellem, és nem képes a saját céljaiért
kitartóan küzdeni. Azonnal összetör, és magába fordul, amint bármilyen negatívum éri. „Ő
nem szeret és már írni sem tudok.” – mondja Trepljov, mikor összeveszett édesanyjával,
akivel alapvetően egy bonyolult érzelmi kapcsolatban van, hiszen úgy érzi, hogy Arkagyina
Trigorint szereti, és őt nem. Trepljov gyenge személyisége a mű végén is erősen tetten érhető:
„Maga megtalálta a maga útját, maga tudja, merre tart, de én még mindig a lázálmok és
képek káoszában kóválygok, és nem tudom, minek és kinek kell ez az egész. Én nem hiszek, és
nem tudom, mi a hivatásom.” – olvashatjuk a dráma utolsó oldalain a fiatal író szavait. Ez az
érzelmi gyengeség vezethet ahhoz, hogy a mű végén öngyilkosságot követ el. A csehovi
újfajta drámaszerkesztés jegyeire itt is felfigyelhetünk, hiszen a haláleset a színfalak mögött
történik, a szereplők nem tudják, hogy a fiatal fiú végzett magával. A dráma végéig saját
anyja előtt is rejtve marad ez a fontos információ. Tehát a közönség tudja, átéli a Trepljovval
történteket, viszont a szereplők nem. Visszatérve a szereplők megfeneklett életéhez,
Arkagyina személye mellett sem mehetünk el. Egy középkorú, sikeres színésznő, akin azért
már mutatkoznak az öregedés jelei, és érzi, hogy ez veszélybe sodorhatja munkáját.
Nevezhető nárcisztikusnak is akár az ő jelleme, hiszen a műből kiderül, hogy önmagán kívül
nem képes igazán szeretni senkit. Trigorint, a szeretőjét sem, hiszen ő csupán a karrierje
szempontjából fontos a nőnek, vagyis, hogy kifejezetten neki írjon műveket. Valamint fiát
sem képes igazán szeretni, ez a drámában folyamatosan érzékelhető.

A dráma elemzése során nem mehetünk el maga, a cím mellett sem. A sirály szimbólum
már a dráma elején megjelenik a műben, mikor Trepljov lelő egy sirályt, és Nyina elé veti,
szimbolizálva ezzel azt, hogy ő is így fog végezni magával. Ekkor már érezte, hogy a lány
beleszeretett Trigorinba. Ez egyfajta előreutalás is a történetben, hiszen mikor Trigorin
meglátja a lelőtt állatot, ezt mondja Nyinának: „Egy kis elbeszélés témája: egy tó partján
gyermekkora óta ott él egy fiatal lány, olyan, mint maga: szereti a tavat, akár a sirály, és
boldog és szabad, akár a sirály. De véletlenül jött egy ember, meglátta, és unalmában
elpusztította, mint ezt a sirályt.” Nagyon érdekes, hogy már a dráma elején megjelenik ez a
szimbólum, és Trigorin be is azonosítja Nyinával. Elmondja azt, ami később a drámában meg
is történik. Kettejük kapcsolatát fejezik ki ezek a sorok, azaz, hogy Trigorin ”unalmában”
kezdett bele a kapcsolatba Nyinával, mert úgy érezte, hogy alkotói válságban szenved, és
szüksége van arra, hogy valami felpezsdítse életét. Abban bízott, hogy majd a szerelem új erőt
ad neki, de természetesen ez nem sikerült neki. Az elválás után Trigorin nem tört össze,
viszont Nyinát nagyon megviselte ez, mondhatni tönkrement benne. Ilyen módon véletlenül,
unalmában tette tönkre egy fiatal lány életét.

A dráma előzményeként megemlíthetjük Shakespeare Hamlet című drámáját. Leginkább az

első felvonásban fedezhetünk fel egy Hamlet – szituációt, melyben a szereplők párhuzamba
állíthatók. Például Trepljov és Hamlet: Trepjlov legnagyobb fájdalma az egész mű során,
hogy anyja nem szereti őt viszont. Néhány szembeállítást is kiemelnék a Hamlet kapcsán a
csehovi műből: Shakespeare művében a szereplők egy királyi család tagjai, a Sirály c.
drámában pedig hétköznapi emberek; Shakespeare-nél van drámai hős, Csehovnál nincsen,
sőt, a szereplők között sem tudunk egy egyértelmű rangsort felállítani. A Sirályban a haláleset
nincs hatással a többi szereplőre, se a dráma világára, vagyis nem hoz létre új harmóniát.
Nevezhetjük értelmetlen halálnak is. Ezekből kirajzolódik, hogy a Sirály című drámát
olvashatjuk ellen- Hamletként is, hiszen felülírja a tragédia hagyományát.

Csehov Sirály című műve egy örökérvényű dráma, mely mélyen megérinti az emberi lélek
legmélyebb rétegeit. Az író kritikusan vizsgálja az emberi vágyak természetét és azok
összecsapását a valósággal, miközben megkérdőjelezi a művészet és az élet közötti határokat.
Egy olyan dráma, mely örök dilemmáinkról és belső vívódásainkról árulkodik, és melynek
hatása generációkon átível.
 Középiskolás diákok számára is fontos és érdekes ez a dráma, pontosan az örökérvényűsége
miatt. Azon túl, hogy a művészet iránti érdeklődésüket fokozza, lehetőséget is ad arra, hogy a
bemutatott karakterek és konfliktusok megismerése révén, átgondolják saját érzéseiket az élet
és a művészet kapcsolatáról. A tanulóknak alkalmuk adódhat a mű által arra is, hogy
megfigyeljék és megértsék a darabban szereplő különböző karakterek motivációit, félelmeit és
vágyait. Ez segíthet nekik abban, hogy jobban megértsék önmagukat és másokat is, valamint
fejlesszék empátiájukat és az emberi kapcsolatokhoz való érzékenységüket. Összességében
úgy gondolom, hogy a mű által nem csupán a művészetről és az emberi pszichológiáról
tanulhatnak, hanem fejleszthetik érzelmi kompetenciájukat, valamint a kritikai
gondolkodásukat is.

Felhasznált irodalom:

1. Wikipedia: Sirály (dráma)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Sir%C3%A1ly_(dr%C3%A1ma)

2. verselemzesek.hu: Anton Pavloviv Csehov: Sirály

https://blog.verselemzes.hu/jegyzet/anton-pavlovics-csehov-siraly-elemzes/9/

3. Távoktatás magyar nyelven: Csehov: Sirály – youtube csatorna

https://www.youtube.com/watch?v=flaMMhpNV9w&t=1036s

4. Anton Pavloviv Csehov: Sirály

https://misogaeva.weebly.com/uploads/1/4/7/3/14732092/csehov_siraly.pdf