Prológus

A Csernye feszten voltunk unokatesóimmal. Jól éreztük magunkat, hülyéskedtünk, énekelgettünk.

Egyszerre csak azt vettük észre hogy, az ég egyre sötétebben, borongósabban nézett le ránk. A vihar
felhők szép számban gyülekeztek a fejünk felett. A látszat azt sugallta nagy vihar közeleg így
elindultunk hazafele.
Az úton már rengeteg ember futott hazafele, vagy menedéket keresni az eső elől. Mi, a focipálya
közepén járhattunk amikor hirtelen megmozdult a föld. SZÓ SZERINT!!

Mindenki elkezdett kiabálni, sikítozni és menekülni. A járdán tolongtak az emberek, egymást fellökve
próbáltak minél gyorsabban eltűnni a helyszínről.
Az unokatesóimmal, három lépést sem tehettünk meg amikor megnyílt az ég. Ezt szó szerint értsétek!
Nyílt egy "rés" a felhők között.
Az égből, pedig alászálltak valamik vagy valakik...
Rémisztő volt. Hatalmas színes szárnyaikkal és világító (szintén színes) szemeikkel.
A félelemtől földbe gyökerezett a lábam, mozdulni se tudtam.
Ahogy jobban megnéztem őket, észrevettem, hogy mindegyikük különbözően nézett ki. Volt köztük
szitakötő, nagy pillangó és denevér szárnyú is.
Aztán, ezek a tündér szerű valamik egy része, elkezdtek a vásári forgatag fele szállni.

Ott megérintettek néhány, még nem menekülő járókelőt, akik szárnyas rémekké változtak. A másik
részük a menekülő emberekhez szállt oda és ők is szárnyas rémekké változtak.
Az unokatesóimhoz is odaröppent, egy sárga szárnyas alak és megérintette a vállukat.
(3 unokatesóm volt velem)
Annának halvány fű zöld, Jázminnak ezüst szürke, Sárának pedig narancs színben pompázott mind a
szárnya, mind a szeme.

Ami még meglepőbb volt, hogy egy azúrkék szárnyú akármi (fogalmam sincs mi a pontos
megnevezése), odajött hozzám és megérintette a kézfejemet.
Ami ezután jött, az szinte elképzelhetetlen.
Elkezdtem szédülni, elfogott egy furcsa érzés, de nem rossz volt, hanem inkább jó.
Becsuktam a szemem. Mikor kinyitottam ugyanott álltam, az azúrkék előtt.

Minden olyan más volt, valahogy élesebb. Mintha mindent és mindenkit éreztem volna.
Egy pókháló szerű valami közepén álltam. Mindenkitől szálak indultak ki felém és tőlem is feléjük.
A szálak segítségével, érzékeltem Anna meglepődöttségét, Jázmin tehetetlenségét, Sára
értetlenségét, az azúrkék szárnyú tiszteletét felém.
Hú, hát elég furcsa egy érzés volt, az biztos!
Mivel értetlenkedve néztem az azúrkék szárnyúra, elkezdett valamit mondani nekem. De nem
figyeltem rá, hanem inkább, elmerültem az érzelmekben. Megpróbáltam értelmezni, mi történt most
velem.
Éreztem az egyik kék szárnyú irigységét, a sárga szárnyú(aki megérintette az unokatestvéreimet)
undorát, egy rózsaszín boldogságát és azt a valakit akire most a legkevésbé sem számítottam.
hívták az illetőt. Van egy kis gondunk egymással, de az egy másik történet...
A legnagyobb gond mégis az volt hogy éreztem, sőt láttam az érzéseit, amire most a legkevésbé
vágytam, így visszatértem a valóságba.

Az azúrkék még mindig magyarázott valamit, aztán rájött hogy nem figyeltem rá.
Sóhajtott egy nagyot és belekezdett újból:
- Réges-régen, három fő boszorkány uralta az univerzumot. Lucy, Liana, és Lora. Ők alkották meg a
földet, ahol egy ideig békében éltek az emberek a "más" népekkel. Tündérekkel, kentaúrokkal,
nimfákkal, sárkányokkal, szatírokkal, törpékkel, alakváltókkal és még sorolhatnám...
De aztán az emberek lázadozni kezdtek mind a három boszorkány, mind a többi varázslénnyel
szemben.
Így a Hármaknak nem volt más választásuk, kisebb univerzumokat hoztak létre a többi lénynek.
Így békét hoztak a földre, majd szép lassan feledésbe merültek. De nem vesztek el hanem a többi
kisebb univerzum fölött uralkodtak.
Még ma is élnek, habár már rég nem hallott róluk senki.
Mi a tündérek univerzumából jöttünk, Guptarból. A feladatunk az hogy megtaláljuk a Levendula jel
viselőjét, vagyis téged...
 Első Fejezet

Oké, na én teljesen lesokkoltam!!

Kit, mikor és hogyan???
Percekig csak álltam ott, teljesen mozdulatlanul.

Majd lassan felemeltem a fejem, belenéztem az azúrkék szárnyú, szintén azúrkék színű szemébe és
életem legértelmesebb mondatát tudtam kinyögni:
- He? - az értelem sugárzott a szavaimból. Erre elismételte a monológja végét:
- A feladatunk az, hogy megtaláljuk a Levendula jel hordozóját, vagyis téged... - erre megint
lesokkoltam. Én, hercegnő, tündérek, hercegnő, én.
Vagyis én hercegnő vagyok, tündér hercegnő...
Valószínűleg sokáig állhattam mozdulatlanul, mert arra eszméltem fel, hogy az azúrkék szárnyú
rázogat.
Meg kéne tudni a nevét. Meg is kérdeztem:
- Hogy is hívják magát? - kérdeztem.
- Leopold, de szólítson csak Leonak, kisasszony. - Erre megint kiakadtam. Aztán kérdés lavinát
zúdítottam, szegény Leora:
- Maga teljesen me - még csak meg sem lepődött.
Felháborítóan nyugodtan válaszolt:
- Nyugodjon meg, kisasszony. Nem nézzük bolondnak. Az édesapja és az édesanyja küldött magáért.
Ők rendelkeztek úgy hogy, átváltoztathatjuk a kisasszonyt. Nem, kérem teljesen normális vagyok.
Hát, öhm... Lehetséges. Levendulának hívják magát. A szárnya és a szeme lila, ezért kapta a
Levendula nevet.
- Asszem értem... - nem tudom mit gondoljak.
- Most kérem jöjjön velünk. - kérte Leo - A szülei utasítására.
- Okéé... De, hova megyünk? - kérdeztem.
- Ja, igen majdnem elfelejtettem. - válaszolt - A szülei szeretnék ha velünk jönne Guptarba. Ott
mindent meg tudna tanulni a tündérekről és a többi varázslényről. Megtanítanák önállóan átváltozni,
harcolni, az ősi tündér nyelvre és mindenre amire hercegnőként szüksége van.

- Szuper! Mikor indulunk? - tudakoltam Leotól.

- Amíg felséged azt nem mondja.
- Éljen! - morgolódtam - Akkor akár indulhatunk is. - mire ezt kimondtam elkezdtek felfele repülni.
Az égen nyílt rés felé.
Na ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy hiába vagyok tündér, nem tudok repülni.
Nevetést hallottam a hátam mögül. Megfordultam és Balázzsal találtam szembe magam, aki éppen
röhögött... Rajtam.
Sértődötten néztem rá, majd megkérdeztem:
- Ahelyett hogy röhögnél, nem akarsz inkább segíteni?
- De persze. - felelte, még mindig röhögve.
Rávágtam a vállára, mire abba hagyta a nevetést és csúnyán nézett rám.
Majd megfogta a könyököm és elkezdett repülni velem a többiek után.
Repültem, nem magamtól, de repültem. Leírhatatlan érzés, ahogy a szél a hajadba kap.
Aztán rájössz, hogy az az ember segít neked aki a legjobban utál, de ez most részlet kérdés.
Be értük a többieket és eggyütt haladtunk át velük a résen.
Ami ott fogadott az a legvadabb álmaimat is túlszárnyalta...
 Első Fejezet

Oké, na én teljesen lesokkoltam!!

Kit, mikor és hogyan???
Percekig csak álltam ott, teljesen mozdulatlanul.
Majd lassan felemeltem a fejem, belenéztem az azúrkék szárnyú, szintén azúrkék színű
szemébe és életem legértelmesebb mondatát tudtam kinyögni:
- He? - az értelem sugárzott a szavaimból. Erre elismételte a monológja végét:
- A feladatunk az, hogy megtaláljuk a Levendula jel hordozóját, vagyis téged... - erre megint
lesokkoltam. Én, hercegnő, tündérek, hercegnő, én.
Vagyis én hercegnő vagyok, tündér hercegnő...
Valószínűleg sokáig állhattam mozdulatlanul, mert arra eszméltem fel, hogy az azúrkék
szárnyú rázogat.
Meg kéne tudni a nevét. Meg is kérdeztem:
- Hogy is hívják magát? - kérdeztem.
- Leopold, de szólítson csak Leonak, kisasszony. - Erre megint kiakadtam. Aztán kérdés
lavinát zúdítottam, szegény Leora:
- Maga teljesen me - még csak meg sem lepődött.
Felháborítóan nyugodtan válaszolt:
- Nyugodjon meg, kisasszony. Nem nézzük bolondnak. Az édesapja és az édesanyja küldött
magáért. Ők rendelkeztek úgy hogy, átváltoztathatjuk a kisasszonyt. Nem, kérem teljesen
normális vagyok. Hát, öhm... Lehetséges. Levendulának hívják magát. A szárnya és a szeme
lila, ezért kapta a Levendula nevet.
- Asszem értem... - nem tudom mit gondoljak.
- Most kérem jöjjön velünk. - kérte Leo - A szülei utasítására.
- Okéé... De, hova megyünk? - kérdeztem.
- Ja, igen majdnem elfelejtettem. - válaszolt - A szülei szeretnék ha velünk jönne Guptarba.
Ott mindent meg tudna tanulni a tündérekről és a többi varázslényről. Megtanítanák
önállóan átváltozni, harcolni, az ősi tündér nyelvre és mindenre amire hercegnőként
szüksége van.
- Szuper! Mikor indulunk? - tudakoltam Leotól.
- Amíg felséged azt nem mondja.
- Éljen! - morgolódtam - Akkor akár indulhatunk is. - mire ezt kimondtam elkezdtek felfele
repülni.
Az égen nyílt rés felé.
Na ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy hiába vagyok tündér, nem tudok repülni.
Nevetést hallottam a hátam mögül. Megfordultam és Balázzsal találtam szembe magam, aki
éppen röhögött... Rajtam.
Sértődötten néztem rá, majd megkérdeztem:
- Ahelyett hogy röhögnél, nem akarsz inkább segíteni?
- De persze. - felelte, még mindig röhögve.
Rávágtam a vállára, mire abba hagyta a nevetést és csúnyán nézett rám.
Majd megfogta a könyököm és elkezdett repülni velem a többiek után.
Repültem, nem magamtól, de repültem. Leírhatatlan érzés, ahogy a szél a hajadba kap.
Aztán rájössz, hogy az az ember segít neked aki a legjobban utál, de ez most részlet kérdés.
Be értük a többieket és eggyütt haladtunk át velük a résen.
Ami ott fogadott az a legvadabb álmaimat is túlszárnyalta...
 Második Fejezet

Ami a résen túl fogadott az a legvadabb álmaimat is felülmúlta.

Amerre csak néztem tündéreket láttam repkedni, a házaik körül.

A házak pedig...
Szintén repültek, vagyis inkább lebegtek.
Leginkább túlméretezett fügékre hasonlítottak, csak egy kicsit külömböztek. Színesek voltak!!
Nem hivalkodóan, nem feltűnően.
De ha jobban megnézted őket, volt ott sárga, zöld, kék, piros, rózsaszín, stb.
Eszméletlen volt, csak ámultam-bámultam.
El sem hittem hogy majd itt fogok élni.

Amikor ide értem a gondolat menetemben, észrevettem valamit ami leginkább egy színes felhőhöz
hasonlított.
Mivel úgy láttam senkit sem zavar, úgy döntöttem nézelődöm tovább.
De egyszerűen nem tudtam, nem foglalkozni a felhővel.
Egyszerre volt ijesztő és megnyugtató. Mikor közelebb értünk hozzá rájöttem, hogy nem felhő volt,
hanem pici szárnyas állatok tömege.
Akik mintha várnának valamire/valakire.

Aztán rájöttem...
Ránk vártak.
A sok tündérre akik a Földről jöttek.
Leo hátrafordult hozzánk és magyarázni kezdett nekem:
- Ők a Latmarok. Kicsi szárnyas állatok, - úgy mondta mintha nem jöttem volna rá - olyan segítő félék.
Minden tündérnek van ilyen kis segítője. Persze más és már alakban, nincs két egyforma Latmar.
Neked is van egy, most fogsz elöször találkozni vele. A születésedtől kezdve végik kísérte az életedet.
Mindent tud rólad. - mire ezt mind elmondta oda is szállt hozzá egy aranyos kis oroszlán Latmar.
- Úúriisteen!! De cukiiiiii - visítottam fejhangon.
- Na de kérem kisasszony, csendesebben! - szólt rám a picike oroszlán, meglepően vékony hangon.
- Bocsesz. Ez annyira király!! - néztem körbe.

Körülöttem mindenkihez odament a Latmarja, csak én maradtam egyedül.

Annánál egy picike panda, Jázminnál egy tigris, Sáránál egy apró polip, Balázsnál pedig egy T-Rex(!!!).
Kicsit elszomorodtam, már csak én voltam egyedül.

Ekkor megláttam...
Egy Latmar pont felém tartott,majd megállt elöttem.
- Szia, a nevem Helga. Gondolom te vagy Linett. Örülök, hogy megismerhetlek. - mondta nagyon
aranyos hangon és várakozva nézett rám.
De a meglepettségtől meg se tudtam szólalni.
Egy aprócska lila sárkány lebegett elöttem.
Még mindig várt a válaszomra.
- Szia, Helga! Igen én vagyok Linett. Én is nagyon örülök. - mosolyogtam rá.
- Gondolom Leo már elmondta, kik is a Latmarok - mondta enyhe szomorúsággal.
- Igen. Szerintem nagyon aranyosak vagytok.
- Ha lehet a többi Latmarnak ne mond hogy cukik. Úgymond, allergiásak rá. Úgy érzik mintha rájuk
támadnál.
- Jajj! Én nem tudtam, - szomorkodtam - senkit nem akartam bántani.
- Semmi baj, nyugi.

- Khm - Balázsról el is feledkeztem. - Szerintem menni kéne a többiek után. A palotába mennek.

A kis T-Rex gyorsan bemutatkozott nekem.

- Szia, Bobo vagyok. Örvendek.
- Szia, én Linett vagyok. Nagyon örülök. - mosolyogtam.
- Éljen ismeritek egymást. De most már mehetnék. - morgolódott Balázs. Elindultunk a házak között a
palotához.

Mikor befordultunk a sarkon, megláttam a palotát.

Hát, az valami elképesztően szép volt. Mint egy óriási, halvány kék körte. Nem volt nagyobb a többi
háznál.

Balázzsal együtt léptünk be az ajtón...

 Harmadik Fejezet

Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. A meglepetéstől megszólalni sem tudtam, hirtelen két kislány és
egy kisfiú máris ölelgetett.
- Anyu, apu, gyertek megérkezett. - kiabálták,majd felnéztek rám és bemutatkoztak.
- Szia, Lili vagyok, 10 éves ők a tesóim. Boróka, 5 és Huba, 8 éves. - mutattot a kislányra, majd a
kisfiúra.
- Sziasztok engem Linettnek hívnak, 13 éves vagyok. - mutatkoztam be én is.
- Tudjuk! - vágták rá, mire meglepődötten néztem rájuk.
- Honnan? - kérdeztem.
- Anyu és apu mondta. - válaszolta Huba.
- Okéé... És ők hol vannak?
- Itt. - felelte egy idegen női hang.
Megfordultam... És szembe találtam magam a szüleimmel. Majdnem elsírtam magam. Anyám úgy
nézett ki mint én, csak a szeme és a szárnya volt halvány szürke. Apám olyan volt mint egy viking
harcos a hosszú, válig érő hajával meg a fura sisakjával.
Rögtön odarohantam és megöleltem őket. A meglepettségtől elöször nem öleltek vissza, de aztán
feleszméltek és magukhoz szorítottak.
Miután elengedtek észrevették a még mindig ott lévő Balázst. Apa elkezdte fenyegetően méregetni.
Ekkor már sejtettem hogy ennek nem lesz jó vége.
Te ki vagy? - szegezte neki apa a kérdést - Csak nem a lányom pasija? Honnan ismeted Linettet? Mik a
szándékaid az én kislányommal?