Alácsi Gabriella

LÉLEKFORGÁCSOK

A lélek utazásai Földtől az Égig…

1
Szeretettel ajánlom ezt a könyvet
imádott Nagynénémnek, Mari Tantinak,
és életem egén legfényesebben
ragyogó csillagaimnak, Nórinak,
Panninak és Misinek!
Bevezető

Az olvasás gyógyír a léleknek. Egy jól összerakott

mű csodákra képes. Képes felemelni, kioldani,
gyógyítani. Képes a fájdalmat csillapítani, a
magányt enyhíteni, a történések miértjét
megérteni.

Az olvasás meditatív állapotba visz. Olyankor

kizárom a külvilágot, és csak a könyvre figyelek.
Eljuthatok messzi vidékekre, átélhetek izgalmas
kalandokat és ráláthatok az életemben történő
dolgok igazságára.

Mindenki másfajta könyvet kedvel. Minden

egyes művészeti alkotásnak, így az írásnak is, van
egyfajta energiája, rezgése. Ha ez összecseng az
én egyéni szintemmel, akkor jólesően merülök el
a képzelt világ érzelmekkel teli csodáiban.

Írásaim a lélek rejtelmeit kutatja. Honnan jövünk,

hová tartunk, mi mozgatja a világot. Belőlem és
általam születtek, az én szűrőmön keresztül
engedi láttatni az ezerszínű valóságot.
Kérdéseket teszek fel és válaszokat keresek, mint
mindannyian.

3
Olyan világot engedek át magamon, ami szelíd
határozottsággal tör magának utat az egyetlen
és örök igazság, a szeretet felé.

Hódmezővásárhely, 2016. február 14.

A Szerző
TARTALOM

TÚLÉLNI A MOST-OT 7
Rozsdás Remény 8
Az Áldozat 9
Illúzió 14
Önmagam előtt 15
A remény hullámai 20
Hiány 24
Meggyalázott nőiesség 25
Mélypont 31
Süteményes gondolatok 36
Szenteste 40
Fénykép a múltból 51

HETEDHÉT SZERELEM 60
Lelkem határai elmosódnak 61
Megváltás 62
Vágyakozás 69
Szerelem 70
Elveszetten hánykódom 81
Beteljesülés 82
Akarom 87
Egyesülés 88
Vágyom 91
Szenvedély 92

5
ÁTLÉPNI A VALÓSÁGOT 97
Vágyódás 98
Éloé és Ántiri 99
Milyen jó lenne 109
A fiú 110
Egy pillanat 118
Kegyelem 119
Megtervezett véletlen 126
Száll a lélek 140
Pipacsmező 141
Fehér és fekete 145
Újjászületés 151
Szeretet mese 152
 TÚLÉLNI A MOST-OT

Hiszem, hogy semmi nem ok nélkül történik.

Legyen az jó vagy rossz, fennkölt vagy alantas,
végtelenül boldog, vagy mélyen fájdalmas. A
rendszer működését én is csak sejtem még, de
abban teljesen biztos vagyok, hogy minden
elszenvedett történés az életünkben egy előző
következménye. Abban is biztos vagyok, ha a
legsötétebb percben sem veszítjük el hitünket
önmagunkban és a Teremtő gondviselésében,
akkor sikerül túlélnünk a Most-ot.

7
Rozsdás Remény

Létem kiszáradt tengerén ülök,

Lelógó szívvel és álmokkal,
Mint a viharvert bádogtető,
Üldözöm a napfényes holnapot.
 AZ ÁLDOZAT

A nő hirtelen, izzadtságban úszva felriadt az

éjszaka közepén. Ránézett az órára, fél három
volt. Általában ilyenkor szokott felébredni, ha
valami nagyon foglalkoztatta vagy
nyugtalanította. Felült az ágyon és arra gondolt,
hogy száraz ruhát keres, iszik vizet és visszafekszik.
Ahogy a tudata egyre tisztább lett, egy régi
emlék vulkánként tört elő és ott dörömbölt és
zakatolt a fejében. Olyan élesen jött elő minden
finom kis rezdülése, hogy kénytelen volt
belemélyedni, visszamenni és újra átélni.

A Csöndes Kislány a lépcsőházban üldögélt, kint

tombolt a nyár augusztus elején. A
négyemeletes bérházban ez volt a leghűvösebb
helyiség, itt szoktak a többi gyerekkel kártyázni
és játszani, de most egyedül volt. Azon
gondolkozott, mit is kellene csinálni, hogy teljen
az idő. Kimegy és szed virágokat, hogy koszorút

9
fonjon. Ezt nagyon szerette. Már éppen indulni
akart, amikor összeugrott a gyomra. Még pár
percig ülve maradt, mert nagyon jól tudta mit
jelent ez. Egy újabb félelmetes délutánt, amikor
az anyja ráborítja nyomorult sorsának minden
cseppjét. Minden porcikájában érezte az apja
borgőzös, elkeseredett harcát a kőkemény,
zsarnok anyja ellen. És ő állt középen kettejük
között. Lesöpörte a félelmet és kirohant az
udvarra. Odaszaladt a virágokhoz, de alig
szakította le az elsőt, máris hallotta anyja
kiáltását. „Gyere csak föl!” Tudta mi következik.
Amikor belépett a lakásba, az anyja már felvette
a színészi álarcot és nekifogott. „Hát kisbogaram,
szaladj már el apád elé a munkahelyére és
kérdezd meg tőle, mi legyen vacsorára!”
Gyűlölte ezt a játszmát. Szó sem volt semmilyen
vacsoráról; fizetés nap volt és ő volt a csali, hogy
az apja ne a kocsmába menjen. „Nem akarok!”
- mondta és dacosan bekucorodott az ágyára.
Az anyja elkeseredetten próbálta különböző
trükkökkel manipulálni. Ahogy telt az idő egyre
dühösebb lett és azzal fenyegetőzött, hogy
beadja nevelőotthonba, ha azonnal nem indul
el. Ez azért is hatott, mert a nevelőotthon
vezetője, egy ronda vénlány a szomszédjukban
lakott. Felállt és elindult, de a lába sehogyan
sem vitte. Tyúklépésben haladt, amit az anyja
nagyon jól látott az erkélyről. Három házzal
arrébb megállt és még mindig abban bízott,
hogy kegyelmet kap, és nem kell hajnal kettőig
álldogálnia a szutykos, füstös talponállóban az
állomáson, alkoholtól eltorzult arcú és
személyiségű férfiak és nők között. Ilyenkor a
padló kockáit számolta, már kívülről tudta hány
szürke, hány fehér és fekete van és azok milyen
sorrendben haladtak. Amikor bezárt a resti,
beültek az autóba és a kétségbeesése
fokozódott. Vajon eljutnak-e a garázsig
épségben, vagy a keskeny kishidat elvétik és
beleesnek az árokba. A Csöndes Kislány
azonban hiába teljesítette a feladatot és vitte
haza részeges apját, a Zsarnok már az ajtóban
várta őket és indult a cirkusz. Az anyja sokszor
fakanállal püfölte az apját, az apja viszont
kínjában összetört mindent, ami a keze ügyébe
akadt. Nem voltak náluk hosszú életűek az
üvegezett ajtók és a poharak, tányérok sem.

Felpillantott és látta, hogy az anyja az erkélyről

int, hogy menjen vissza. Határtalan jókedve lett,
és könnyű léptekkel szaladt egészen hazáig. Az
ajtón belépve csak egy pillanatra látta anyja
dühtől eltorzult arcát. Kezében a gumipapuccsal

11
elkezdte folyamatosan ütni, ahol csak érte.
Sorsának minden keserűségét, fájdalmat a
kilencéves Csöndes Kislányra zúdította. Sebzett
állatként vonított és szűkölve rohant az ágyára.
Nem az ütések fájtak, hanem a kegyetlenség, a
szeretetlenség és a ridegség. Egyetlen kérdés
visszhangzott a fejében az ütlegek zuhataga
alatt: „Miért? Istenem, miért, miért nem szeret? „
S akkor még nem is sejtette, hogy soha nem is
fogja.

Ahogy a nő az emlék végére ért, felállt. Nem

érzett semmit, nem sírt, csak elkezdte felismerni
eddigi megnyomorított lelke kivetüléseit. Azért
nem mert az emberek szemébe nézni, mert úgy
gondolta, még arra sem méltó, hogy egyáltalán
ránézzenek. Ő nem szerethető, hiszen az anyja
sem szerette és ezt még felnőtt korában is
sokszor a fejéhez vágta. Ezért választott olyan
férfiakat, akik büntették, mert legbelül olyan
mélyen gyökerezett a bűntudata amiatt, hogy
az anyja nem tudta szeretni, hogy képtelen volt
felismerni a fájdalom mélységét és eredetét. S
közben a saját lelkét, a saját önvalóját bezárta
egy vastag fal mögé, s mind ez idáig nem merte
megmutatni a világnak. Ez a felismerés
megkönnyebbülést hozott. Száraz ruhát cserélt
és lefeküdt aludni. Azt álmodta, hogy beszállt
egy liftbe, ami nyíl egyenesen felfelé vitt, a fény
felé. Határozottan és bátran szállt be és biztos
volt abban, hogy többé nem elégszik meg a
köztes állomásokkal, csakis a végső,
felszabadító, eget rengető, korlátok nélküli,
szeretetteljes világgal.

13
ILLÚZIÓ

Szaftos felhők szélén,

mélázva járok egyedül,
a tisztaságot vágyom egyre,
lelkem mélyén legbelül.

Rózsaszín egekbe kacsintva,

sötét lángok mardosnak,
szilánkos álmok tetején,
puha szavak égnek ajkamra.

Céltalan gondolatok szárnyán,

messze repülök magamtól,
megváltó látomások végén,
édes tündérek dalolnak.

Megtépázott, rongyos hitem,

visszahúz e karcos létbe,
messze száll a tündérének,
illúzióim bársonyos egére.
 Önmagam előtt

Ült a nappaliban és bámult ki az ablakon. Korán

reggel volt, szürke, esős őszi reggel, de mégis
lehetett érzékelni a fény változását, ahogy
haladt az idő előre. Szeretett itt üldögélni és
kifelé nézni a nagy földig érő ablakokon, mert
látta az egész kertet, a madarakat és a
gyönyörű virágokkal teli lonckerítést. Ma nem
ment dolgozni, így egyedül volt otthon és a
gondolataiba merült.

 Ugye milyen szép a kert?

 Nagyon, olyan békés és megnyugtató. Ki
tudja, meddig élvezhetem.
 Ameddig akarod.
 Hát hogyne, te csak tudod.
 Már hogyne tudnám, hiszen én te
vagyok.
 Mi van? Te most szórakozol? Van így is
elég bajom.
 Nem, nem szórakozom. Beszélgetek
veled.
15
 Hát beszélgessünk. Akkor tudod biztosan,
hogy a bank bármikor elveheti a házat, és
hogy nincs rendes munkám, se pénzem,
és hogy az élet szar.
 De van két csodálatos lányod, rettentő
kreatív szellemed és intelligenciád, és
megújulni akarásod.
 Meg betegségeim és lelki nyomorom.
Meg magányom és csekkjeim.
 Na és volt már olyan, hogy nem tudtál
valamit befizetni, nem tudtál egyáltalán
enni adni a gyerekeidnek, nem tudtál
télen fűteni, vagy nem volt egyetlen
ruhád sem?
 Hát…..
 Őszintén!
 Nem. Az utolsó pillanatban mindig történt
valami, vagy megoldódtak a dolgok.
 Ezek szerint nem volt ilyen!
 Nem!
 Akkor mitől félsz?
 Hát hogy nem lesz elég pénzem befizetni
a csekkeket és ennivalót venni és….
 Állj! Te nem figyelsz eléggé! Az előbb
mondtad, hogy igazából, még sosem volt
ilyen!
 Nem, de…
 Muszáj a „de”?
 Most fel akarsz bosszantani?
 Sosem tennék ilyet, csak szeretném, ha
figyelnél. Ha odafigyelnél magadra.
 Már hogyne figyelnék magamra? Ezért is
aggódom állandóan és jár az agyam.
 Mi lenne, ha csak egyszerűen szeretnéd
magad!
 Mi vaaan??? Én szeretem magam.
 Ha szeretnéd, akkor nem gyötörnéd
állandóan aggódással, félelemmel,
kétségbeeséssel.
 Most már komolyan ideges leszek tőled!
Ilyen az élet, tele gondokkal és
problémákkal….
 Mert te ezt akarod, és erre
összpontosítasz. Ha szeretnéd magad,
akkor simogatnád a lelked, állandóan
dicsérnéd és megmutatnád neki mire
képes.
 Kicsit sem értelek!
 Hatalmas képzelőerőd van, de állandóan
negatív képeket gyártasz. Nincs pénz,
nincs ennivaló, magány és a többi. Mi
lenne, ha boldognak látnád magad.
Kiegyensúlyozottnak. Látnád magad,
ahogy alkotsz, nevetsz, szeretsz!
17
  Hm……
 Tisztában vagy vele, hogy mire vagy
képes. Remekül írsz, faliképeket és
táskákat tervezel, tortakölteményeket
alkotsz és még angolul is jól beszélsz.
Hatalmas szeretet van benned, szeretsz az
embereknek segíteni, és mégis állandóan
rettegsz. Nem értem.
 De ahhoz, hogy varrni tudjak, alapanyag
kell, meg varrógép….
 Már megint ez a „de”! Kifogásokat
keresel, és már előre eldöntöd, mi legyen.
Úgysem sikerül, úgysem tudom
megcsinálni, stb. Dönts úgy, hogy minden
sikerül! Vedd elő a kreatív, szabad
szellemedet és alkoss! Veszteni valód
nincs. Mit gondolsz?
 Igaz, talán megér egy próbát.
 Az önsajnálatodra fordított energiát
használd másra. Alkotásra.
 Te könnyen beszélsz, mert te már tudsz
mindent és nem vagy valóságos!
 Tévedsz! Elfelejtetted? Én TE vagyok!

A telefon hirtelen megszólalt az asztalon, és

gyorsan odanyúlt. Várt még egy percig, hogy
felvegye. Az előbb átfutott gondolatok még ott
dörömböltek a tudatában. Kicsit álomittasan
kereste a valóságot és elhatározta, ha leteszi a
telefont, szétnéz a padláson régi ruhák után
kutatva.

19
 A remény hullámai

Már harmadszor látta ugyanazt a filmelőzetest a

TV-ben és kicsit felidegesítette. A történet
szokványos, csöpögősen romantikus. Egy
negyvenes szingli nőt elküldenek a barátai
Hawaii-ra, hogy pihenjen és kikapcsolódjon, és
ott a Földi Paradicsomban megismerkedik egy
fiatal szörfoktatóval, aki jóképű, szellemes és
imádja a nőt. Persze van némi bonyodalom,
hiszen ilyenkor előkerülnek a volt férjek, akik mint
egy precíziós műszer érzékelik, hogy mikor kell a
volt feleség életébe úgy belekavarni, hogy az
nekik örömet okozzon. Aztán előkerülnek még a
kamasz gyerekek is, akik kicsit gonoszkodnak a
sikeres vállalkozó anyjukkal, de a végén minden
jóra fordul és élnek, mint hal a vízben.

Először arra gondolt, hogy régebben már látta

ezt a filmet, jó kis laza, romantikus történet,
gyönyörű tengerparttal, kigyúrt testű pasival és
csöpögős érzelmekkel. Nem kell hozzá más csak
egy doboz fagyi és némi ráhangolódás.
A következő gondolata viszont az volt, hogy
milyen egy bugyuta kis történet ez, ami ráadásul
olyan messze van tőle térben és időben, hogy
kár pazarolni rá egyetlen percet is. Errefelé
maximum a csatornapartjára tudna kimenni,
ahol nemhogy szörfoktató, de még egy kóbor
horgász sem bukkanna fel. Messzebbre csak a
lelke kívánkozott, de az anyagi világ igen komoly
gátat szabott ennek, így mostanában már
lélekben sem utazott sehova. Teljesen
bezárkózott egy olyan mikrovilágba, aminek
határai alig nyújtóztak magasabbra, mint saját
elszigetelt énje. Még a vágyakozás csíráit is jó
mélyen elásta, nehogy egyetlen kósza gondolat
felkavarja a szürke állóvizet és a remény
befészkelje magát a szépen kordában tartott
érzései közé. Ezért is kerülte az ilyen filmeket,
mert azok reményt keltettek. Hamis reményt.
Abban a pillanatban, hogy eszébe jutott ez a
szó: remény; egy olyan régen elfeledett érzés
borzolta fel az idegeit, amire csak nagyon ritkán
mert emlékezni.

Jó néhány évvel ezelőtt az érzés vulkánikus

erővel tört elő belőle, lesöpörve minden
racionális érvet és viselkedést, és felforgatva az
addigi jól megszokott életét. Minden

21
figyelmeztetés és előrejelzés nélkül robbant be a
mindennapjaiba, és olyan érzékien szabad
állapotba repítette, amit alig bírt elviselni. Néha
annyira feszítette a felfokozottság, hogy pár órai
alvás is elég volt, vagy éppen több tíz
kilométeres kerékpártúrákon vezette le a
feszültséget. Azóta sem érzett olyan
könnyedséget és örömet. Ez a fajta boldogság
beragyogta a nappalokat, éjszakákat, még a
problémákat is. Nem hagyta el jó sokáig, a
Remény hatalmas lobogó tűzzé táplálta az
érzést, egészen addig, amíg rá nem jött, hogy az
beteljesületlen marad. A Remény gonosz játékot
űzött vele, becsapta és elhagyta és vele együtt
eltűnt a könnyedség is.

Nem értette és haragudott, amiért besétált a

kelepcébe, amiért nem tudott parancsolni az
érzéseinek, amiért nem tudta kezébe venni saját
sorsa irányítását. A lobogó tűz kis izzó parázzsá
hamvadt és ő ott ült felette kifosztva és
megtörten. Hiába próbálta locsolni hideg vízzel
a parazsat, nem tudta teljesen eloltani. Elég volt
egy sóhajtás, egy kósza gondolat és máris újult
erővel lángolt, égett és égetett. Végül kemény
munkával mégis csak sikerült eltemetnie a
Reményt egy vastag jégpáncél alá.
Hirtelen felállt és kiment a konyhába. Most, hogy
újra eszébe jutott ez a történet, nem hagyta
nyugodni. Remény, remény, remény……. Miért
került ebbe a helyzetbe? Miért hagyta magát?
Miért volt az olyan nagyon-nagyon jó? Mert az
volt. Lélekemelő, felszabadító és falakat lebontó.
De ha ilyen jó volt, akkor most miért szomorú,
megtört és ideges? Nem lehetne, hogy
mindig…..nem lehetne, hogy állandóan érezze a
könnyedséget? Nem lehetne megtartani ezt az
érzést örökre….? Állt a hűtő előtt és a
bizonyosság meleg hulláma öntötte el a
gyomrát. Az Érzés lehet, hogy nem is függ sem
személyektől, sem helyektől, a boldogság érzése
ott van benne a kezdetektől fogva, és csakis
tőle függ, hogy mikor talál vissza hozzá. Benyúlt a
hűtőbe, kivett egy nagydoboz jégkrémet és
kezébe vette a távirányítót, hogy újra megnézze
azt a történetet, ami rövid időre reményt adhat
széthullott életének.

23
HIÁNY

Messze szálló csúcsos felhők,

keresem a holnapot,
hol lelem a boldogságom,
kérdezem a csillagot.

Vadvirágok illatában
keresem a tegnapot,
hol lelem a megbocsátást,
kérdezem a csillagot.

Napégette, sivár földön,

keresem az angyalom,
hol lelem az üdvözülést,
kérdezem a csillagot.

Bíborszínű hajnal alján,

keresem a magzatom,
hol lelem az eggyé válást,
kérdezem a csillagot.

Óceánok nedves partján,

keresem a vad dalom,
hol lelem a szenvedélyem,
kérdezem a csillagot.

Tudattalan álmok mélyén,

keresem a holnapot,
hol lelem az életemet,
kérdezem a csillagot.
 Meggyalázott nőiesség

Reszketve ült a fürdőszobában, hangtalan sírás

rázta a vállát. Mint a csapdába esett állat, úgy
vergődött az elmúlt félóra súlya alatt. Nem
akarta elhinni, hogy ez megtörtént. Csak
homályos képfoszlányok maradtak, no meg a
szégyen és a megalázottság. Sokáig üldögélt a
hidegben, görcsösen összerogyva. Amikor már
elkékült a szája, bemerészkedett a szobába. A
férje elégedetten nézte a TV-t, mintha semmi
nem történt volna. Az undor, a harag és a
gyűlölet hullámai ostromolták a gyomrát.
Odament a kéthónapos kislányához, magához
húzta és beszívta a csodálatos babaillatot. Kicsit
megnyugodott. A kislány békésen szuszogott,
mintha azt üzente volna, minden rendben lesz.
Visszatette a kiságyba és ő is lefeküdt. Éles
fájdalom nyilallt az alhasába. Könnyű szülés volt,
de a varrat elfertőződött és se állni, se ülni nem
tudott már több mint két hónapja. A férje utálta
az egészet, türelmetlen volt és erőszakosan

25
elvette, ami járt neki. Nem emlékezett a
részletekre, csak abban volt biztos, hogy valami
eltörött benne visszavonhatatlanul.

Tudta, hogy mihamarabb véget kell vetnie

ennek a lelket és testet romboló kapcsolatnak.
Már látta, ahogy hazaköltözik és megpróbálja
elfelejteni az egész borzalmat, az egész helyet,
az egész férfibőrbe bújt Gonoszságot.

Amikor reggel a férje elment dolgozni, beállt a

zuhany alá. Órákig súrolta magát, hátha
lemossa az éjszakai gyalázatot nem csak a
testéről, de a lelkéről is. Felöltözött és elindult a
kórházba kontrollra. A szülész megnézte a
varratot, adott néhány gyógyszert és a lelkére
kötötte, hogy még egy kis ideig bírják ki a
férjével egymás nélkül. Erre a mondatra
felfordult a gyomra. Amikor kilépett az utcára,
gyönyörűen sütött a tavaszai nap, és
elhatározta, hogy a parkon keresztül sétál haza.
A madarak hangos csivitelése és a színpompás
virágok elfeledtették vele a valóság szennyes
emlékmorzsáit. Leült egy padra és még egy
fagylaltot is vett, bár mostanában nem volt
étvágya. Belemerült a pillanatba és elképzelte,
ahogy ez az egész eltávolodik tőle olyan
messzire, hogy a feledés fátylán soha nem jut át
egyetlen meggyalázott perc emléke sem.

Látta magát, ahogy bűbájjal, nőiességének

fegyvertárával ráveszi a férjét, hogy
hazamessenek nyaralni, hogy a nő szülei is
láthassák az unokát. Nem lesz könnyű, mivel más
országban vannak, útlevelet kell csináltatni és ez
az apa nélkül nem lehetséges. Ráadásul mintha
gyanakodna a férje, és nem nagyon akarja őket
elengedni. Mégis mikor elindult haza, biztos volt
abban, hogy a terve sikerülni fog.

Az elkövetkező két hétben különösen kedves volt

mindenkivel. Az anyósát a bizalmába fogadta
és részletesen mesélt neki az otthonáról, és hogy
mennyire hiányzik neki. Még az apósára is rámert
nézni, bár ha lehetett kerülte az öreget, mert ő
volt a család vaskalapos feje és nem tűrte a
lázadást, az új dolgokat, és még azért is rászólt a
menyére, ha rosszul vágta a káposztát. A férjével
is kedves volt, örömmel várta haza a munkából,
és teljes mértékben kiszolgálta. Törölközőt vitt
neki, elébe rakta az ételt és odakapcsolt a
kedvenc műsorára. Közben legbelül már érezte
a gyökeres változás előszelét. Izgatott volt és a
gyomrában apró remegéseket érzett, mint
amikor valami nagy öröm éri az embert. Nem
27
sokkal később sikerült rávennie a családot, hogy
útlevelet kapjon a kicsi lánya és megbeszélték,
hogy a nyár elején hazautazik egy hónapra.
Győzelemittas mámorban úszott. A sebe
gyorsan gyógyult, így még néha hajlandó volt
elfogadni a férje közeledését is, úgysem tart már
sokáig.

Egyik reggel szörnyű émelygéssel ébredt. Nem

tudta mire vélni. Úgy hitte a teste és a lelke
tiltakozik az elmúlt hónapok eseményei miatt.
Nem is nagyon figyelt erre a kellemetlenségre,
míg egyik reggel annyira rosszul lett a
konyhában készülő étel szagától, hogy a
felismerés jeges rémülettel markolta a szívét.
Abból a gyalázatos éjszakából egy új élet
fogant. Kirohant a fürdőszobába és görcsösen
hányt vagy fél óráig. A félelem, a
meggyalázottság, a zavarodottság csak úgy
ömlött ki a száján. Hideg verítékben úszva térdelt
a földön, mikor belépett az anyósa. Nagy
nehezen elmondta neki, hogy úgy néz ki, újra
terhes és elkezdett sírni. Bevitték és vigasztalták,
hogy ne sírjon, majd csak megoldják valahogy.
A férje, a megtestesült Gonosz köpött egyet a
földre. Már megint egy gyerek, hát ennek sose
lesz vége, mondta és dühösen nézett az
összetört feleségére.
A meggyötört nő nem volt hajlandó tovább
hallgatni a megvető szavakat és kikapcsolt az
agya. Üveges tekintettel ült ott egy darabig,
mikor durván, fölényesen rászólt a férje, hogy
miért nem figyel. A többiek azt javasolták, hogy
vetesse el ezt a babát, hiszen most szült, és most
nem jó az időzítés. Legbelül ő is erre vágyott, de
megrémítette a gondolat. Minden olyan dolog
megrémítette, ami nem természetes volt és
erőszakhoz kapcsolódott. El sem tudta képzelni,
hogy mi is fog történni.

A családban volt egy idősebb nőgyógyász, aki a

vagyonát illegális abortuszokból gyűjtötte
külföldön. Másnap elmentek hozzá és az
alacsony, szikár kis ember mézes-mázosan
mosolygott és azt mondta, hogy nem kell
aggódni, megoldható a dolog, mivel a magzat
még fiatal. Előjegyezheti a műtétre, de annak a
költsége magas. Esetleg otthon is
megcsinálhatja, hiszen ez neki csak rutin. A
megrémült nő térdei remegtek és a sírás
fojtogatta. Gépiesen bólintott, de nem fogta fel
mire.

Pár nap múlva elmentek a nőgyógyász villájába.

Végig azt gondolta, hogy biztosan van neki
otthon rendelője, és talán még így jobban is jár.
29
A valóság azonban letaglózta. Nem volt
rendelő, a műszereket a konyhában főzték ki
egy nagy lábasban, a család többi tagja pedig
vidáman mulatozott a terített asztal mellett. A
Gonosz rögtön kért egy italt és élénk
beszélgetésbe kezdett, mintha ő ott se lett
volna. Lementek az elsötétített garázsba, ahol
fel kellett feküdnie egy asztalra. Karcsú teste
remegett a jéghideg asztalon. A nőgyógyász és
a felesége rendre utasították, hogy itt nincs hiszti,
mert ha valaki rájön, hogy itt mit csinálnak,
elveszik az orvos engedélyét. Fogja be a száját
és tűrjön. Összeszorított szájjal feküdt és
patakokban, hangtalanul folytak a könnyei. A
bűntudat, a kín és meggyalázottság egyszerre
mardosták a lelkét, de ő ellenállt. A spaletta
résein át beszűrődő napfénybe kapaszkodva
imádkozott. Nem hiába. Sok-sok év múlva
találkozott azzal a férfival, aki türelemmel és
lélekemelő szerelemmel összerakta
megcsonkított lelkét, és begyógyította csontig
hatoló sebeit.
 Mélypont

Már órák óta ült a fotelban és nézett maga elé.

Odakint közben besötétedett, és hiába úszott
virágillat a levegőben, ez most nem tudta
elterelni a figyelmét a szívét és lelkét szorító
rémülettől.

Nem tudta és nem akarta elhinni, hogy egy

újabb idegtépő, lelket, testet facsaró
próbatételt állított elé az élet. Mindig
észrevétlenül érkezik, és mindig akkor, amikor
végre feltűnik némi reménysugár egy könnyebb,
kiegyensúlyozottabb, naposabb lét felé. Amikor
a régi kudarcok, sebek és fájdalmak elcsitulnak,
és helyükbe a vidámság és a fényes jövő
merészkedik, elfelejt óvatosnak lenni. Elfelejt
aggódni, borúsan látni és szomorkodni. De ez az
állapot sosem tart sokáig.

Az alattomos fájdalom csak úgy előbukkan a

semmiből és keserű méregfogát mélyen
belemélyeszti az idilli állapotot fenntartó vékony

31
hálóba. Úgy érezte, mintha éles pengék
hasítanák a szívét, a fizikai fájdalom szétterült a
testében és görcsös zokogásban tört elő.

Miért, miért, miért? Ilyenkor ez a kérdés

visszhangzott legbelül és elindult az önsajnálat
lefelé vezető útján, ami bűntudattal, haraggal
és keserűséggel volt kikövezve.

Ilyenkor számba vette nyomorúságának minden

pillanatát. Hogy miért ilyen magányos. Hogy
mindig is az volt. Gyerekként visszahúzódó
csendes természetével gyakran volt céltáblája a
többiek játékának. Ráadásul kétségbeesésében
állandóan evett, így egy kis időre meg is hízott,
ami nem segítette beilleszkedését a gyerekek
társadalmába. Később, kamaszkorában már
nyúlánk termetével nem lógott ki a többiek
közül, de lelkének rejtett zugaiban ott maradtak
a magány elhintett morzsái. Egyetlen igazi
barátra sem tudott visszaemlékezni, aki
elfogadta volna őt úgy, ahogy van.

A zokogás rázta a vállát és innen már csak egy

ugrás volt áttérni egy másik fájdalmas témára, a
férfiakra. A zaklatott sírás csak fokozódott,
amikor hiába próbált csak egyetlen kósza férfit is
felmutatni a múltjából, aki örökre mély nyomott
hagyott volna benne. Minden férfi kihasználta,
becsapta vagy éppen csak tárgyként,
tulajdonként kezelte, míg ő mindent beleadott.
Csak szeretett és szeretett és csak adott és
adott, de vissza soha nem kapott semmit. Hiába
vágyott kiegyensúlyozott, harmonikus
kapcsolatra, ez ideáig nem kapta meg. Még
csak olyan szerelem sem jutott az eszébe, amire
egész életében szívesen emlékezett volna. A
nyomorúságos érzés csak tovább fokozódott és
csak rázta a sírás.

És ott van a családja. Mindig is egy összetartó,

szeretetteljes családról ábrándozott, ami neki
sohasem adatott meg. Az anyja gonoszságával
nem tudta felvenni a versenyt, a fia
betegségével nem tudott megküzdeni.
Tulajdonképpen mindenki elfordult tőle, mert
fontosabb volt nekik a látszat, és a szomszédok
véleménye, mint a szeretteik érzései és helyük a
világban. Egyedül kellett megküzdenie
mindennel az életében, szegény gyerekei
tartották benne a lelket. Egy idegileg gyenge,
sírós, csődtömeg anyát istápoltak, aki nehezen
találta az utat a vidámabb dolgok felé. A harag
és keserűség patakokban folyt az arcán.

33
Se vagyona, se karrierje. Mindent elveszített,
nem kell a kutyának se. Már jó ideje nincs rendes
munkája, nincs rendes jövedelme, nem látja a
jövőt. Mi lesz így vele, majd lóg a gyerekei
nyakán idős korában?

És csak szította a kétségbeesést, csak szította és

most már hangos sírása betöltötte az egész
házat.

Most az következett, hogy milyen szívesen

befejezné ezt az egészet, de nem teheti. Mert
kötelességei vannak, és nem lehet ilyen önző. A
gyerekei számítanak rá, még akkor is, ha néha
belefeledkezik a szomorúság testet, lelket
romboló érzésébe. Tudta, ha nem teljesíti a
felvállalt feladatokat, akkor újra kell csinálnia
mindent, újra megkapja a leckéket.

Amikor már az összes sebet felszakította, nem

volt több könnye. Fáradtan ült a kanapén és az
érzelmi kirohanások által meggyötört lelke
csillapodni kezdett.

Honnan jön a megváltás, ki hozza el a

megnyugvást, ki temeti be újra és újra a
sebeket, ki simogatja megtépázott lelkét, ki söpri
össze a lélek forgácsait? Ezen gondolkozott,
miközben lassan bebotorkált a hálószobába és
lefeküdt. Háborgó lelke elsimult, mint vihar után
a tenger. Mély álomba zuhant.

Reggel frissen, pihenten ébredt. Nyoma sem volt

a tegnapi zaklatottságnak. Sorban jutottak
eszébe a szebbnél szebb pillanatok, nagy
szerelmek, vágyódások, családi meghittségek,
sikerek, nevetések. Máskor szégyellte ilyenkor
magát, de már tudta, hogy néha előtör belőle
ez a mély fájdalom, és ilyenkor bele kell mennie,
teret kell adnia, és utána könnyedén tovább kell
lépnie. Előre, a jövőbe nézve, az élet minden
pillanatát kiélvezve, az Isteni gondviselés óvó
szeretete által követve. Mert semmi sincs
véletlen és a játékszabályok szigorúak, de ha
betartjuk őket és szabad akaratunkból végig
megyünk az úton, a végén mindannyian
megkapjuk méltó jutalmunkat.

35
 Süteményes gondolatok

Végig nézett a konyhán. Micsoda csatatér!

Mégsem volt ideges. Az is előfordult, hogy csak
két nap után mosogatott el, és rakott rendet, de
nem zavarta egyáltalán.

Pedig jól emlékezett még azokra az időkre,

amikor minden tányér, minden rojt, minden
könyv milliméter pontossággal a helyén volt.
Nem tűrte a sáros cipőket, a szétdobált zoknikat,
a mosatlant és a rendetlen nappalit. Állandóan
pakolt, rendezett, előkészített, szervezett, néha
éjfélig is. Minden iskolatáska bepakolva,
másnapi ruha kikészítve, szobák rendbe rakva,
tisztaruha elpakolva, konyha kisúrolva. Reggel
korán fürdő végig takarítva, uzsonnák
bekészítve, reggelik feltálalva, napi rutin és
vacsora átgondolva. A munkahelyén minden
feladat pontosan teljesítve, a túlórázás zokszó
nélkül tudomásul véve.

Lazán állt a konyhapult mellet és mosolygott.

Fogalma sem volt, hogy csinálta végig a hosszú
éveken át tartó idegőrlő robotot. Ahogy végig
nézett a morzsás szőnyegen és hanyagul
ledobott takarókon és könyveken a nappaliban,
rádöbbent, hogy élete nagy részét egy olyan
dolognak szentelte, ami adni ugyan nem adott
semmit, de annál többet vett el tőle. A kínos
maximalizmusával és a pedantériájával olyan
dolgoktól vette el az időt, mint a közös
társasjátékozás, beszélgetés, sétálás, heverészés,
és a létezés. Lehet, hogy minden gyerek tiszta
volt és jól táplált, de vajon a lelkük kapott-e elég
figyelmet, simogatást, törődést.

Ezen morfondírozott és a sülő sütemény illata

sem derítette jobb kedvre. Kicsit elszomorodott a
felismeréstől. Tisztán látta félelmektől korlátolt
életének minden pillanatát. Félt, hogy
megszólják a gyerekeit, ha nem elég csinosak,
nincs elég uzsonnájuk, és nem járnak
különórákra. Félt, hogy nem felel meg az anyja,
a férje, a kollégák, a szomszéd elvárásainak, így
mindenkinek egyszerre akart megfelelni. Csak
önmagát felejtette ki a történetből.
Gyerekkorában mindig egy puha, ölelő,
mosolygós családról álmodott, és azt hitte a
külsőségek állandó fényezésével, a belső is
nemesebb lesz. Mindig mindent átlátott,

37
irányított, felügyelt, kényelmes és szépen
berendezett otthon, okos és jól nevelt gyerekek
és kívülről irigylésre méltó életet eredményezett
az állandó készenlét és fegyelmezettség. Soha
egyetlen perc lazaság sem fért bele ebbe a jól
megtervezett látszatba. Mint ahogy az anyja is
felállt minden közös étkezés végén és
elmosogatott, még akkor is, ha éppen egy
felemelő beszélgetés közepén tartottak. Sosem
engedte el magát, a kötelesség volt az első, mit
is kezdjen ő a lélekkel, érzésekkel, pillanatokkal.
Mint ahogy az anyja, ő is a fizikai valóságra
figyelt, és csak nagyon ritkán mert a lelke hívó
szavának engedni és önmagába merülni.
Sokszor bűntudata volt, ha rendetlenséget
hagyott este, ha meg nem volt bűntudata a
rendetlenség miatt, akkor azért ostorozta magát.
Bűvös ördögi kör. Ha másképp csinálta volna, ha
jobban odafigyelt volna az érzéseire, ha
másképp próbálta volna…..

Hirtelen leguggolt a sütő elé, és megnézte a

szépen emelkedő süteményeket. Tudta, hogy itt
most meg kell állnia, mert ez az irány rossz. Ezek
a gondolatok bevisznek egy olyan erdőbe,
ahonnan nehéz kikeveredni. Nagyon jól tudta,
hogy a múlt sarában tocsogni teljesen
fölösleges. Változtatni rajta nem tud, így minden
hozzá kapcsoló rossz érzés is hiábavaló. A múlt
része marad örökre, de már nincs jelentősege,
csak a mostra kell koncentrálnia.

Kivette az ínycsiklandó sütiket és a pultra tette.

Nem várta meg, hogy kihűljenek, nem rakta őket
süteményes tányérra, nem vett villát és szalvétát,
és nem ült le az étkezőasztalhoz. Csak gyorsan
kikapott egyet és várt néhány percig, majd félig
könyöklő állásban beleharapott. A selymesen
elomló csokoládés íz szétterült a szájában. Biztos
volt benne, hogy a tepsit csak harmadnap fogja
elmosni, és az is lehet, hogy holnap reggel az
egészséges és tápláló reggeli helyett
pizsamában bekuckóznak a kanapéra, és a
sütemények boldog majszolása közepette
kitárgyalják az élet nagy és jelentőségteljes
dolgait.

39
 SZENTESTE

Karácsonyi szentség

Három nő ült a szépen megterített karácsonyi

asztal körül. Az Anya túl már élete felén, mégis
mindig bizakodva és újat várva. A Nagylány, aki
már nem lakott velük, aki már önállóan élt, s aki
már maga irányította sorsát és mindennapjait. A
Kislány, aki már nem volt annyira kicsi, de mégis
ő volt korban a legkisebb, aki épp a kamaszkor
adományaival és nyűgével küszködött.

Korábban sokkal többen ültek ennél az

asztalnál, de sosem volt még olyan békés és
szelíd az ünnep, mint ezen a napon. Az Anya
örömmel nézte, ahogy a lányok jóízűen végig
eszik a menüt. A Nagylány, szokás szerint
panaszkodott, hogy el fog hízni, nem kellett
volna ennyi mindent főzni. Az Anya büszkén
nézett magas, karcsú lányára, aki beragyogta
mindannyiuk életét. Türelmes szeretete és kedves
bája biztosíték volt arra, hogy ennek az igencsak
megfogyatkozott családnak derűt és nyugalmat
hozzon az olykor rozsdásan döcögő
hétköznapjaiba. Az Anya ebben a pillanatban
döbbent rá, hogy az élet mennyi terhet rakott rá
erre a gyerekre, és ezt ő zokszó nélkül, szeretettel
cipelte és teljesítette. Az Anya érezte, hogy itt az
idő elengedni őt, felszabadítani eme nehéz
kötelesség alól. A Nagylánynak el kell indulnia az
úton, felfedezni a világot és önmagát. Abban is
biztos volt, hogy aki ennyi szeretettel és jósággal
érkezik a földre, annak csodálatos és boldog
élete lesz. Meghatottan nézett gyönyörű
gyerekére.

A Kislány komótosan evett, és amikor

felpillantott, látta anyja szemében az érzelmes
könnyeket. Na, most következik a beszéd,
mondta kissé szemtelenül, de lehetne, hogy az
idén nem sírsz, Anya? Az Anya most már nem
kerülhette el a régi szokást, amit minden évben
megtartottak. A vacsora végeztével
mindannyian elmondták, hogy miért hálásak
abban az évben, mit csinálnának másképp és
mik a terveik a jövőre nézve.

A Nagylány beszélt arról, hogy örül, hogy önálló

életet kezdhetett, örül, hogy élvezi a munkáját
41
és örül, hogy az anyja felébredt hosszú téli
álmából, ismét tud nevetni, és visszatalált
önmagához.

A Kislány flegmáskodott, hogy mit tudja ő, miért

hálás, de aztán gyorsan elhadarta, hogy azért,
mert megtalálta azt az embert, akit régóta
keresett, de azért annyira nem örül; meg hogy
befesthette a haját, meg hogy diákelnök lett, és
hogy ennyi ajándékot kapott. A Kislány volt a
jövő az asztalnál, tele indulatokkal, lázadó
gondolatokkal és néha fájdalmas útkereső
magatartással. Érett szellemisége és felnőtteket
megszégyenítő józansága kiemelte a hasonló
korú társai közül. Ő még nem tudta, még nem
hitte, hogy szépségének kibomló csírái egy okos,
büszke és melegszívű, igazi nő életét vetítik a
jövőbe.

Az Anya megköszönte a lányoknak, hogy

támogatták, és hálás volt azért, amiért el tudta
engedni a múltja minden keserű élményét és a
mostban ragadt szereplőit. Mindannyian tudták
mire gondol.

Beszédes csönd telepedett rájuk és egy angyal

suhant át a szobán, majd megállt egy pillanatra.
A Nagylány megérezte a szabadság édes illatát.
Tudta, hogy már nem kell olyan éberen őrködni
az anyja és a testvére felett, mert a családfő
átvette igazi szerepét, újra féltő gondoskodással
és teljes felelősséggel irányította és figyelte a
kicsi család életét. A Kislány biztos volt benne,
hogy a mellette ülő két nőre mindig számíthat,
akármi is történik vele. Legbelül azért imádkozott,
hogy el tudja engedni a szorongást a
gyomrából, a lelkéből és a testéből, ami miatt
mostanában nehezebben találja helyét a
világban. Az Anya tudta, hogy sikerült leraknia jó
néhányat a lelkét szorító súlyos terhek közül.

Felálltak és odasétáltak a hatalmas fához és

meggyújtották a gyertyákat. Amikor felhangzott
a Mennyből az angyal meghitt dallama,
megfogták egymás kezét és boldogan
énekeltek. Szívük megtelt hálával és szeretettel
és azzal a bizonyossággal, hogy a köztük lévő
erős köteléket sem földi, sem égi beavatkozás
nem tudja elszakítani soha. Az angyal
továbbsuhant a kristálytiszta, csillagos ég felé.

43
A Vörös Függöny

A Vörös Függöny ott állt a gyönyörű karácsonyfa

mögött. Büszkén kihúzta magát, mert még
életében nem látott ilyen pompás fenyőfát.
Magas, tömött ágain csupa aranyszínű díszek
lógtak és a tetején a csúcsdísz éppen felért a
plafonig. Büszke volt magára, amiért ő védte,
oltalmazta a fát és ő adott hátteret a
pompázatos karácsonyfa ragyogásának.
Napközben engedte, hogy a fény bejusson a
földig érő ablakokon át a szobába, de ha leszállt
az éj, újra a helyére került, és így védte nem csak
a fenyőfát, de a szoba lakóit is a hidegtől és az
avatatlan szemektől. Különös este volt a mai. A
lakók, három különböző korú nő, egész nap
sürögtek, forogtak, takarítottak, sütemény illata
szállt és valami különös érzés fogta el a Vörös
Függönyt. Nosztalgikus hangulatban végig
gondolta eddigi életét, hol, milyen helyeken
teljesített szolgálatot.

Elsőször egy nagyon messzi országba került az

ablak elé, egy tágas lakásban, de nem sokáig,
mert a gazdája elköltözött onnan egy másik
messzi országba, ahová vitte magával a Vörös
Függönyt is. Egy darabig egy poros raktárban
hevert, de egy nap a gazdája elvitte őt egy
nőnek, hogy használja egészséggel, mert
sajnálta a szép függönyt a raktárban tartani.

A Vörös Függöny ekkor egy régi házba került, a

hálószoba ablakai elé. A szoba legszebb éke
volt, az ablak az utcára nézett, így élvezettel
figyelte a járókelőket, a postást, a kutyát
sétáltató szomszédot és a szemközti házetetőn
élő galambokat. Belül, a szobában mámorító
pillanatok tanúja volt, nagy összebújások,
nevetések, néha könnyes kibékülések váltották
egymást. Egy nap egy gyönyörű kisbaba
érkezett a szobába. Angyali szemeivel, békés
természetével és bájos lényével még a Vörös
Függönyt is elvarázsolta.

A lakók a kisjövevény érkezésével kinőtték a

házat, így egy nagyobba költöztek, ahol a
függöny szintén a hálóban kapott helyet. Ez a
szoba kisebb volt, mint az előző és nem az
utcára nézett, ebből az ablakból csak a hátsó
udvarra és a szomszéd kertjére látott. Nem
szerette a helyet és belül sem volt már olyan
nagy szeretet és békesség. A kisbaba külön
szobában lakott, és a benne lakó nő és férfi
között egyre csak nőtt a feszültség. Kevesebb
volt az örömteli egymásra találás, és több a sírós,
magányos éjszaka. A Vörös Függöny bánatosan
45
figyelte az eseményeket és egyre többször
fordult elő, hogy róla is megfeledkeztek.

Aztán kis időre megint raktárba került. Nem is

nagyon bánta, legalább pihenhetett egy kicsit.
Nem sokkal később, egy nagyon hideg, havas
téli napon újra elővették és elvitték a mostani
helyére, egy hatalmas nappali földig érő ablakai
elé. Nagyon, de nagyon szerette a helyet, bár
nem mindig bántak kesztyűs kézzel vele.
Kezdetben csak felakasztották néhány szögre és
még a kifoszlott széleivel sem törődtek. Hirtelen
sokan lettek, bár gyanította, hogy korábban is
többen voltak, de ő ezt nem érzékelte. A nagy
ablakok egy gyönyörű kertre néztek tele
virágokkal, bokrokkal és gyümölcsfákkal. A
szoba bútorzata többször változott, de a
jelenlegi berendezés már évek óta itt állt. Bár
éjszaka általában nem tartózkodott senki a
nappaliban, bőven volt élményben része itt is.
Családi ünnepek, gyerekzsúrok, veszekedések,
örömteli pillanatok és magányos, hosszú esték. A
kisbaba felcseperedett, szülei pedig egyre
távolabb kerültek egymástól, míg végül útjaik
elváltak. A Vörös Függöny szomorúan követte az
eseményeket. Egyetlen öröm volt az ürömben,
hogy a nagy változáskor a nő végig takarította a
lakást, kifordította minden szögletét, és kidobált
mindent, ami a régi életére emlékeztette. Sorra
került a függöny is, megvarrta, rendbe rakta,
kimosta és szépen, rendezetten visszatette a
helyére. Azóta áll itt a hatalmas fenyők
árnyékában. A nappaliban egyre csendesebb
lett az élet, végül már csak a kislánnyá
cseperedett kisbaba és a nő töltötték be a teret.
De a mai este különleges volt. A nagyobb lány is
előkerült és újra élettel telt meg a szoba. A
három nő ott állt a ragyogó karácsonyfa előtt és
egy szép dalt énekeltek. A Vörös Függönyt egy
édes fuvallat lebbentette meg. Hirtelen jóleső
borzongás futott át rajta. Megérezte, hogy
gazdái örökre kitartanak mellette, s ha egyszer
lejár az ideje igazán tartalmas és izgalmas életet
mondhat magáénak.

Cicatestvérek

A két süldő cicafiú a kanapén üldögélt.

Figyelték, ahogy az emberek kicsit
tempósabban mozognak, mint szoktak. Nem
olyan régen kerültek ide, és még nem mertek
teljesen otthonosan mozogni, de a cirmos,
nagyobb termetű és a fekete-fehér, kisebb

47
termetű cica jólesően szippantott bele a sült hús
illatú levegőbe.

Az előző gazdájuknál kezdetben minden jól

ment. Nagyokat hancúroztak a házban és a
gazdival aludhattak az ágyában. Első osztályú
eledelt kaptak, simogatást és szabadságot.
Azután hirtelen minden megváltozott. Kizárták
őket a teraszra, többet nem mehettek be a
házba és a gazdájukat is egyre kevesebbszer
látták. Ekkor kerültek erre az új helyre.

Először berakták őket egy mozgó dobozba, ahol

nagyon féltek. Amikor végül kiszállhattak, egy
nagy kertet pillantottak meg, sok-sok bokorral,
érdes törzsű fával és felfedezésre váró rejtett
zugokkal. Óvatosan lépkedtek a járdán, de
ahogy egyre közelebb jutottak a barátságos
házhoz, kezdtek megnyugodni. Rögtön kaptak
ételt és vizet, és élvezettel mélyeszthették
karmaikat az öreg fűzfa repedezett törzsébe. Új
gazdáik beengedték őket a házba és örömmel
fedezték fel a hatalmas kanapé bársonyos
ölelését. A fekete-fehér cica a nagyobb gazdát
vette párfogásba. Az ölébe telepedett, vagy ha
a gazda megengedte, akkor felmászott a
mellkasára és hangos dorombolással fejezte ki
háláját és szeretetét. A cirmos fiú a kisebb
gazdit kényeztette, és ha nem tudott befészkelni
az ölébe, akkor mellé feküdt és szintén hangos
dorombolással tudatta elégedettségét és
jóllakottságát.

A testvérek nagyon örültek, hogy nem zárták be

őket, így amikor csak akartak kimehettek és
csatangolhattak a környéken.
Megismerkedhettek a szomszédos cicákkal,
kutyákkal és más állatokkal. Néhányan közülük
barátságosan fogadták az új jövevényeket, de
voltak, akik hangos csaholással tudatták nem
tetszésüket az új lakókkal szemben. A környék
csendes volt, távol a város zajától, nagy füves és
bokros területekkel. A gazdáik pontosan tálalták
a reggelit és a vacsorát, de ha kedvük szottyant,
egy-egy rágcsálót is elkaphattak valamelyik
szomszédos padláson vagy pincében. Csuda jól
érezték magukat.

A mai különös nap délutáni sétáján semmi

említésre méltó nem történt velük, a környék
még a szokásosnál is csendesebb volt, és az
ablakokban fényesen ragyogó fenyőket láttak.
Amikor újra letelepedtek a meleg szobában,
jólesően nyújtóztak egyet és készülődtek egy
újabb szundikáláshoz. A délutáni sziesztázásból
ébredve, elégedetten mosakodtak a hatalmas
49
kanapén. Egy óriási fenyőt pillantottak meg a
nagy ablak előtt. A gazdáik fényes, apró
tárgyakat akasztottak rájuk. Érdeklődéssel
figyelték az eseményeket, és a meleg szoba
hangulata, valamint a finom illatok még egy kis
lustálkodásra késztették a cicatestvéreket.
Hirtelen mindkét cica egyszerre ült fel és az
étkező plafonjára szegezték tekintetüket. Egy
fényes alakot pillantottak meg a csillár körül és le
sem bírták venni róla a szemüket. A fényes alak
rózsaszín fénnyel borította be a teret és az ott
ülőket. Amikor az ünneplő emberek átvonultak a
fenyő elé és felhangzott egy kellemes dallam, a
fényes alak maradt még néhány pillanatig,
majd rákacsintott a csillogó szemmel figyelő
cicatestvérekre és tovább suhant a szikrázóan
ragyogó csillagok felé.
 Fénykép a múltból

Takarítás közben egy régi fénykép akadt a

kezébe az íróasztal fiókjában. Nem tudni, hogy
került oda, de most kezébe vette és leült a
díványra, majd alaposan szemügyre vette a kép
minden alakját. Egy gyerekkori ünnepi
összejövetelen készült, ahol a család apraja-
nagyja a kanapé köré gyűlt, ki rajta, ki mellette,
előtte, sőt a gyerekek még a tetejére is
felmásztak. A kanapé jobb oldalán drága
nagymamája ült, egyenes tartással, büszke
nézéssel. Bár a fénykép fekete-fehér volt, mégis
látta a gyönyörű tengerkék szemeket, amilyen
kéket azóta sem látott soha. Fájdalom, szépség
és tartás volt ezekben a szemekben. Kettétört
életének minden szilánkja tükröződött a
lényében. Keveset nevetett, inkább szeretett
magában tevékenykedni, kötni, varrni, de az
unokáját, aki most a képet tartotta, nagyon
szerette.

51
Régen, mikor még nem volt saját otthonuk, egy
darabig a kislány és a nagymama egy kis szoba-
konyhás melléképületben laktak. A Mamával
esténként összebújtak, és az érzékeny,
ragaszkodó gyerek áhítattal hallgatta a valaha
ismert és neves grófi család leszármazottjának
meséit. Ilyenkor a Mama úrilánnyá változott,
arcának vonásai meglágyultak és mély
átérzéssel haladt végig emlékeinek szívet
melengető tárházán. Olyan messzi helyekre
utaztak kettesben, ahol a csipkés hegygerincek
csúcsait télen, nyáron hósapka takarta, és a
harsogóan zöld legelőkön komótos tehenek
legelésztek. A svájci leány nevelde volt az akkori
elit és jómódú polgárság kedvelt intézménye a
fiatal lányok számára. Irodalmat, zongorát,
filozófiát, művészetet, nyelveket tanultak itt a
lányok, és szabadidejükben kuncogva álmodtak
a fehér lovon érkező hercegről, aki majd életük
párjává szegődik. A Mama magas karcsú
alakjával, ragyogó kék szemével, göndör
fürtjeivel és büszke tartásával állandóan éberen
tartotta a feleséget kereső fiatalemberek
érdeklődését. Otthon, a nagy polgári házban
tartott estélyeken, teadélutánokon a gyönyörű,
fiatal lány élvezte a művelt és jómódú ifjak heves
és szenvedélyes udvarlását. Egyik ilyen
alkalommal egy új úriember érkezett a
társaságba. Magas termete, hollófekete haja és
kackiás bajusza nyugalmat és derűt sugárzott.
Megvárta, míg a siserahad elvonul a szalon felé,
és bársonyos, mély hangján megszólította a
királynői tartásban üldögélő Mamát. Szerelem
volt első látásra. A jóképű férfi nemcsak
rettentően művelt volt, de saját ügyvédi irodával
is rendelkezett. Az esküvőre az irodalmi és
művészeti élet minden neves szereplője
meghívót kapott, a mennyasszonyi ruhát, pedig
Párizsból hozatták. A személyzet meghatottan
figyelte az ifjú pár bevonulását a ceremónia
után. A Mama életének legboldogabb,
legteljesebb szakaszát élte. Kislányuk születése
teljesítette ki közös életük boldogságát. A
gyermek szépen cseperedett, az ügyvédi irodát
pedig annyi munkával látták el, hogy néha
napokig nem is találkoztak az ifjú házasok.

Egy borongós, szeles kora őszi napon a

tisztiszolga falfehéren kopogtatott a szalon
ajtaján. A Mama éppen a könyveket
katalogizálta, amikor meghallotta a kopogást.
Ahogy a tisztiszolga belépett, a Mama minden
érzékszerve figyelmeztette a közelgő veszélyre.
Éles fájdalom hasított a halántékába, fejéből

53
kiszökött a vér és még mielőtt bármit is
mondhatott volna a hírvivő, a Mama ájultan
esett össze. Bevitték a hálószobába és
lefektették az ágyra, majd a szobalány repülő
sóért szaladt. A Mama a rákövetkező néhány
hétre nem nagyon emlékezett. Imádott férje az
irodában szívinfarktust kapott és holtan esett
össze. A Mama paradicsomi élete egy
szempillantás alatt darabokra hullott. Büszke
tartását nem engedte, hogy a sors meghajlítsa,
de szíve millió darabra tört és a szilánkok szűnni
nem akaró fájdalmat okoztak a lelkének. Már
nem járt társaságba, nem énekelt és
zongorázott, a napi feladatait gépiesen
végezte.

Amikor a kislánya iskoláskorú lett, kénytelen volt

eljárni az emberek közé, kapcsolatot tartani a
szülőkkel és nevelőkkel. Ekkor történt, hogy egy
jótékonysági bálon felkérte egy módos gazda a
csinos fiatalasszonyt. A Mama igent mondott,
bár a férfi termete és modora semmiben nem
emlékeztette élete nagy szerelmére.
Csodálkozva tapasztalta, hogy nem bánja a férfi
közelségét és még az is átfutott az agyán, hogy
itt az ideje újra kilépni a világba. Talán ez a férfi
tudja majd oldani az önként vállalt magányát és
megoszthatja vele fájdalmas terheit. A gazda
annak rendje és módja szerint megkérte a
Mama kezét. A szülők örültek, és nem bánták,
hogy messze kerül a lányuk; úgy gondolták a
változatosság jót tesz majd testének, lelkének
egyaránt. A gazdának több száz hektáros
birtoka volt Bácskában, ahol a Tisza a Dunába
ömlik. Javarészt gyümölcsöst telepítettek, de
szálas gabona és legelő is tarkította a
végeláthatatlan birtok gyönyörű látképét. Az
udvari ház hűvös és tágas szobái barátságosan
berendezve. Más volt itt az életvitel, mások
voltak a szokások, a művészet nem játszott olyan
fontos szerepet a család életében. A föld és a
természet kapott elsőséget, ehhez kapcsolódott
a munka, minden ünnep és rokonlátogatás. A
Mama sokat mesélt egy farkaskutyáról, aki
éberen őrizte a ház minden mozdulatát. A ház
lakóival kezes bárány volt, de az idegeneket és
betolakodókat nem szívelte. A Mama azt is
nevetve mesélte, hogy ha berakta a kutya
szájába a garabolyt, benne a cédulával és a
pénzzel, a hűséges négylábú átballagott a
fűszereshez és bevásárolt. Ilyenkor a vásárlók
tisztes távolból figyelték, ahogy a fűszeres
bepakolja a felírt árut és a visszajáró pénzt, majd
a négylábú komótosan hazaballag. A második
kislánya születése környékén már egyre
55
aggasztóbb hírek érkeztek a háborúval
kapcsolatban. Érezhető volt a nyugtalanság a
lakosság körében és néha az indulatok is igen
magasra csaptak a kocsma épületében. A
Mama sírva vette át a rettegve várt behívót a
küldönctől. A gazda felbontotta azt, és sötét
ború ült az arcára. Felkapta a kalapját és vadul
kilovagolt a gyümölcsösbe. Csak estére került
elő fáradtan, nyúzottan. Nem sokat szólt, nem is
evett csak bement és lefeküdt. Hajnalban arra
ébredt a Mama, hogy az új férje béres ruhában
áll az ágy végénél és őt nézi. Döntöttem,
mondta. Én nem vagyok hajlandó részt venni
ebben a kegyetlen játékban. Nem tudom végig
nézni, ahogy minden elveszik, amiért egy életen
át dolgoztam. Átszökök a határon, és amint
lehet titeket is viszlek! Azzal sarkon fordult és öles
léptekkel kirohant az udvarra. A Mamának
másodszor tört ketté az élete. Az iszonyú
sokkhatásból a másik szobában felsíró pici lány
zökkentette ki. Minden tagja zsibbadt, de
odavonszolta magát a kiságyhoz és erősen
magához húzta a gyereket.

A háború nem kímélt sem embert, sem álaltot.

Egy tavaszi hajnalon zörgettek az ablakon, hogy
meneküljenek, mert itt vannak az oroszok. A
Mama felkapta a totyogós kislányt,
felébresztette a nagyot, magára kapott valami
ruhát és úgy menekültek a többiekkel a
borzalom elől. Egy alföldi városig jutottak.
Néhány napig az árokparton aludtak. A hold
tisztán világított, ragyogtak a csillagok, a Mama
pedig felfelé nézett és nem értett semmit. Fel
sem fogta, ami történt. Nem értette, hogy miért
bünteti a Jó Isten, nem követett el ő semmit az
égvilágon. Jó tanuló volt, szerette a szüleit, nagy
műveltségre tett szert, szerette és tisztelte a
férjeit, a személyzetről mindig gondoskodott,
etette, ruházta, iskolázta őket. Úgy gondolta,
hogy őt is szerették. De akkor miért vett el tőle
mindent a Teremtő? Életében először és utoljára
hangos zokogásban tört ki. Majd megrázta
magát, abbahagyta a sírást és
megkeményedett szívvel és még egyenesebb
derékkal nézett a jövőbe.

A férje sosem került elő többé, és az unoka az

okra nem emlékezett. Hogy a Mama nem akart
menni, vagy a férj nem akarta, hogy menjenek,
ezt már a feledés homályába vész. A Mama
nehéz személyiség lett, a lányokat keményen
nevelte, sokat nem mosolygott, tette a dolgát.
Takarított, varrt, így tengették életüket. A kisebb
lány családjával maradt, sokat segített nekik, de

57
a múltja néha elemi erővel tört felszínre, s
ilyenkor feldúlt lelkének nehéz volt kordában
tartani heves indulatait. Nagy élvezetét lelte a
kézimunkázásban, az unoka, aki a képet még
mindig a kezében tartotta, jól emlékezett, hogy
milyen szép kabátokat, ruhákat, pulóvereket
készített neki a Mama. Szép, hosszú életet élt, és
még a halála előtti utolsó napokban is az
udvaron tevékenykedett, amikor elesett és
combnyaktörést szenvedett. Az unokája ekkor
már egy távoli országban élt, és nem tudott
hazajönni, elbúcsúzni tőle. A kórházban
vidáman fecsegett a többi beteggel és
gyönyörű dalokkal szórakoztatta a közönségét.
Éppen egy ilyen dalt énekelt, amikor a végén
elszenderedett. Örökre.

Amikor az unoka az emlék végére ért, nagyot

sóhajtott. Örült, hogy a Mamának könnyű halála
volt és el sem tudta képzelni, hogy hogy volt
ereje kibírni a kibírhatatlant, átélni a leírhatatlant
és túlélni az elviselhetetlent, de abban az unoka
biztos volt, hogy az erőt és a kreativitást a
Mamától örökölte.

A fényképet visszatette a fiókba és elhatározta,

hogy felkutatja kik is az ősei valójában. Nem sok
konkrétumot tudott, de néhány részletből talán
sikerül összeraknia személyiségének különös és
néha ellentmondásos jegyeit. Sikerül megértenie
a család múltjának kihatásait a jelenre, és sikerül
elfogadnia sorsának minden egyes gyötrelmes
és szépséges pillanatát is.

59
HETEDHÉT SZERELEM

Hiszem, hogy a világot a legmagasztosabb,

legtisztább érzés, a szerelem mozgatja.

A Teremtő a hatodik napon mély álmot

bocsájtott Ádámra, és belőle leválasztotta Évát.
Ekkor még Egységben éltek a Paradicsomban,
de Éva szakít egy gyümölcsöt a Tudás fájáról, így
felvállalja azt, hogy megismeri a poláris világot.
Megismeri a jót és rosszat, a hideget és meleget,
a szeretetet és gyűlöletet. Maga hoz döntéseket,
de állandóan és rendíthetetlenül keresi az utat
Istenhez, mert időközben rájön, hogy mégiscsak
az volt a legtökéletesebb hely a világon.
Istenhez közel jutni a legtisztább szerelem
megélésével lehet. Ezért keressük, kutatjuk
állandóan a másik felünket, hátha megélhetjük
azt a fajta szeretetet, ami mentes minden földi
hívság által megélt kinyilatkoztatástól. Nem
egyszerű ez az út, néha göröngyös, néha mély
gödörbe kerülünk, néha letérünk róla és nagy
kerülőket teszünk; de szemeink előtt mindvégig
ott lebeg a magasztos cél, a Hazajutás
lehetősége.
Lelkem határai elmosódnak

Lelkem határai elmosódnak,

párás szerelem ül rajta.
Várom már a pillanatot,
mikor áthatolsz majd rajta.

Forr a vér és forr a víz,

a tea már az asztalon.
Lázas sóhajok után,
heverünk a pamlagon.

61
 Megváltás

Reggel arra ébredt, hogy egy név dörömböl az

agyában. Hidas Péter. Hidas Péter. Honnan is kell
neki őt ismernie? Á, megvan. Diákkori szerelem,
de nem nagyon emlékezett a részletekre. Ennek
ellenére olyan intenzíven jött elő a fiú emléke,
hogy elhatározta, később majd megkeresi a
közösségi oldalon.

Egész délelőtt ekörül forogtak a gondolatai, és

mikor végre odajutott a számítógéphez,
perceken belül meg is találta a férfit. Péter
vagányan mosolygott egy tengerparti képen,
pont úgy, ahogy halvány emlékeiben élt.
Bejelölte, de nem volt benne biztos, hogy a férfi
is fog rá emlékezni jó 30 év távlatából. Tévedett,
igen gyorsan jött a visszaigazolás és elkezdtek
levelezni.

Izabellát valami megmagyarázhatatlan érzés

kerítette hatalmába. Nem tudta pontosan mi az,
de a problémák eltűntek és még szürke
napokon is rámosolygott a szomszédra. Könnyed
volt és bizakodó, szinte repült a munkahelyére és
vidáman énekelt a konyhában. Aztán amikor
rádöbbent, hogy szerelemes, le kellett ülnie.
Ahogy az érzés világos és tiszta lett, nagyon
megrémült. Rögtön ezer és ezer ellenérv jutott az
eszébe, hogy ez miért képtelenség. Először is
öreg, és a karcsúsága is oda már, és hát ő nem
egy könnyű eset, ki is szeretne egy érzékeny,
bezárkózott, női csődtömeget. A házasságai
kudarcba fulladtak, és egyetlen értelmes vagy
szenvedélyes kapcsolatot sem tudott felmutatni
az elmúlt jó pár évből. Teljesen bepánikolt, ha
belegondolt, hogy ez a férfi esetleg megérintheti
vagy gyöngéd lehet hozzá, és kiverte a hideg
veríték. Pedig évek óta mélyen legbelül arra
vágyott, hogy rátaláljon az a szerelem, ami
felszabadítja megnyomorított nőiességét és
visszaadja önbecsülését.

Hozzáfogott a házimunkához, kisúrolta a lakás

minden szegletét, megvarrta a lukas zoknikat,
még az udvaron is összesöprögetett, de
akárhova ment, az érzés vele maradt.
Elképzelte, ahogy a férfi mélyen a szemébe néz,
és a rémület és fájdalom szinte azonnal leolvad
kalodába zárt lelkéről. Képek villantak elő,
ahogy kávéznak és Péter megfogja a kezét.

63
Máskor látta, ahogy gyöngéden magához húzza
első nagy szerelme és puhán megcsókolja. Az
érzékeit állandóan borzolta a vágy, és néha
levegőt is alig kapott az elképzelt mámoros
pillanatok után.

Először haragudott a sorsra, amiért ilyen gonosz

tréfát űz vele. Azután kezdte élvezni a dolgot.
Sűrűn leveleztek mindenféléről, családról, a régi
időkről, míg egyszer csak Péter elhívta randevúra
egy kávézóba. Izabella nagyon boldog volt,
ugyanakkor rettegett is, hogy ez már nem a
virtuális valóság. Itt most személyesen szemtől-
szembe fognak találkozni. Mi van, ha Péter
csalódik benne, vagy nem tetszik majd neki,
vagy egyszerűen csak tényleg kávézásról van
szó. Aztán arra jutott, már az is megéri, hiszen
időtlen idők óta nem kávézott egyetlen férfival
sem.

A nevezetes napon elment a fodrászhoz és

kényelmesen készülődött. Feltette a sminket és
miközben a tükörbe nézett, elöntötte a
nyugalom. Maga sem tudta miért, de érezte,
hogy a mai napon valami olyan dolog fog
történni, ami örökre megváltoztatja az életét.
Hidas Péter ritkán ült a számítógép előtt és a
közösségi oldalakat sem sűrűn látogatta.
Egyrészről a munkája miatt sokat utazott, így
kevesebb idő jutott az internetre, másrészről a
felesége halála óta igencsak visszahúzódó
életet élt. Ritkán járt társaságba, és ha nem
kellett utaznia, inkább otthon pihent, vagy
olvasott. A barátai hiába hívták el egy sörre
vagy kirándulásra, mindig nemet mondott. Úgy
érezte nem lenne tisztességes a feleségével
szemben. Hogyan is élvezhetné az életet
nélküle? A lánya is noszogatta, hogy ideje lenne
visszatérnie az életbe, és letenni az önsajnálatot,
de Péter csak legyintett és továbbra sem
hagyta, hogy mélyen eltemetett életéről akár
egy centi réteget is arrébb toljanak.

Amikor aznap este megpillantotta a monitoron a

Székelykúti Izabella nevet, egy apró remegés
futott át a gyomrán. Rögtön tudta kiről van szó,
azonnal előtte volt a nő karcsú alakja, a hosszú
szőke haja és a mindig szomorkás mosolya. Jó
érzéssel töltötték el a hozzá fűződő emlékek, a
táborozások, a pingpongozások és a nagy és
tartalmas beszélgetések. Szerette, hogy a lány is
aktívan élte az életet, mindig tudott lelkesedni és
jóízűen tudott nevetni. Aztán eszébe jutott az a

65
bizonyos koncert, ami igen rosszul sült el. A lány a
születésnapjára meglepte két koncertjeggyel,
de pechjére a dátum egybe esett a foci
világbajnokság döntőjével. Péter kicsit dühös
volt, de nem akarta megbántani a lányt. A
koncerten nagyon kevesen voltak, és Izabella
nagyon rosszul érezte magát. Ezzel az
eseménnyel tulajdonképpen meg is szakadt a
kapcsolatuk. Péter egyetemre ment a
fővárosba, Izabellának még volt egy év az
érettségiig. Péter pontosan nem tudta felidézni a
történteket, de abban biztos volt, hogy akkor ott
valamit nagyon nem jól csinált. Visszajelölte
Izabellát és elhatározta, hogy kideríti, mi is történt
valójában.

Péter azt vette észre, hogy alig várja, hogy a nő

írjon neki. Sok emléket felidéztek, kibeszélték a
családot és az élet nagy dolgait. Pár heti
levelezés után Péter ösztönösen elhívta Izabellát
kávézni. Maga is meglepődött ezen a lépésén,
de aztán a lesz, ami lesz érzéssel várta a
találkozást.

A kávéházban kevesen voltak, kellemes halk

zene szólt és Péter mindjárt felismerte Izabellát.
Rövidebb volt a haja és asszonyosabb az alakja,
de határozottan jól állt neki. Izabella észrevette,
hogy Péter rajta felejtette a tekintetét. A
kölcsönös üdvözlés után, kicsit zavarban voltak,
de később sok humorral és fordulatos
szócsatákkal visszataláltak a közös hanghoz. A
kávé után rendeltek süteményt is. Amikor a
pincér letette eléjük és élvezettel belekóstoltak,
Péter hirtelen megszólalt: Olyan édes és habos
ez a sütemény, mint Te egykor ás ma!

Izabella erre a mondatra felkapta a fejét. S

akkor ott megfordult benne valami. Már nem
látta önmagát szürke, jellegtelen, fájdalmakkal
teli embernek, hanem királynőnek érezte magát.
Igazi nőnek, aki a szó legnemesebb értelmében
birtokolta ezt az állapotot. Bizonyos volt benne,
hogy itt most ő dönt merre tovább. Már nem
könyörgően nézett a férfira, hanem kihívóan. A
lényéből áradó kacérság, bujaság és
magabiztosság letaglózta a férfit. A játszma tőle
függött. Megtalált valamit, a női énjét, amit
valamikor régen elvesztett és most újra
összerakta. Ebben a sikerben fürdött most
határtalanul.

Péter hirtelen megérezte a változást. Nem tudta

volna pontosan megfogalmazni mi változott, de
Izabella tekintete ebben a pillanatban
felkorbácsolta minden vágyát és ösztönét. Újra
67
férfinak érezte magát, és kezdte élvezni a
játékot. Minden érzékszervével arra koncentrált,
hogy a mellette ülő nőt meghódítsa. Szinte
beleszédült az érzésbe és az édes kihívásba.

Amikor a kávéház előtt búcsúztak, mindketten

bizonyosak voltak abban, hogy olyan dolgot
kaptak egymástól, ami visszavonhatatlanul
megváltoztatta az életüket. Nem látták a jövőt,
de már ott élt bennük az ősbizalom a
legtisztább, legmagasztosabb érzés iránt. Csakis
rajtuk múlott, hogy átadják-e teljesen magukat a
mindnet elsöprő, égig emelő érzésnek, a
szerelemnek.
Vágyakozás

Emléked fájón beleégett

Lelkem rothadó tükrébe,
Csak a vágyam izzik halkan
Elmerülve éber mindenségben.

Illatok, hangok, ábrándok,

Élesztik jeges érzékszervem,
Hiába hallom hangod régen,
Eltemetlek a messzeségben.

Kéjesen rezgő éjszakákon,

Arcoddal takarom a forró testem,
Mint lelked elszakított mása,
Érzem minden rezdülésed.

Szertefoszló, hazug álmok

Hozzátok a bíbor hajnalt,
Nincs megnyugvás soha talán,
Csak az átkos túlsó parton.

69
 Szerelem

A Szerelmes nő gyerekei tátott szájjal figyelték

anyjuk ragyogó énjét. Régóta, vagy talán
sohase látták ilyennek. Mindig mosolygott és
olyan derű áradt belőle, hogy elfelejtettek
rosszalkodni. Elfelejtettek szemtelenek,
közönyösek és rosszkedvűek lenni. Eltűnt a hosszú
ideje náluk lakó ború és sötétség, a
panaszáradat, a szomorú csönd. Szerelemes
anyjuk nem érzékelt sem rossz időt, sem
problémákat, sem befizetésre váró csekkeket.
Egyszerűen csak létezett. Könnyedén, szívében
határtalan szeretetettel és boldogsággal. Úgy
érezte bármikor felnyúlhat a csillagos égre és
megsimogathatja a holdat, és útmutatást adhat
a Fiastyúknak vagy a Göncöl szekérnek.

Reggelente megcsodálta a pipacsok és

szarkalábak gyönyörű színét, és figyelte a
fecskék cikázó röptét. Ebben az állandó
izzásban élte mindennapjait. Sokszor úgy
feszítette az érzés, hogy azt hitte földig rombolja,
kicsavarja, összerogy alatta, de mindig talált
valamit, ami ellensúlyozta azt. Földi dolgok, mint
a mosás, takarítás, gyereknevelés, túrázás,
megoldásra váró pénzügyi gondok. Váratlanul
érte ez a szerelem, de olyan jól esett lelkének,
mint a kiszáradt földnek a könnyű nyári zápor.

Amikor lezárta életének elmúlt szakaszát, még

nem is sejtette, hogy egyáltalán létezik ilyen.
Keresett valamit, ami kitölthetné az űrt, örömet
hoz a mindennapjaiba és elősegíti lelki
fejlődését. Így bukkant egy bulvár újságban arra
a hirdetésre, ami egy spirituális tanfolyamra
invitálta az olvasót. Sosem szokta megvenni ezt
az újságot, de azt már régóta tudta, hogy
véletlenek nincsenek. Elhívta a barátnőjét is, és
tavasz elején nekivágtak a kalandnak. A budai
domboldalon egy régi villában gyűlt össze a
társaság. Nem voltak túl sokan, a hely és a
hangulat családias volt. Már mindenki
megérkezett a jelentkezők közül, elfoglalták
helyeiket és el akarták kezdeni a bemutatkozást,
amikor csöngettek. Az oktató megkérte a
Szerelmes Nőt, hogy nyisson ajtót, mivel ő ült
legközelebb a bejárathoz. Itt kezdődött minden.

A nő kinyitotta az ajtót és földbe gyökerezett a

lába. Az ajtóban álló férfi szintén megállt egy
71
pillanatra. Mintha villámcsapás érte volna őket,
úgy néztek egymásra, belefeledkezve a
pillanatba. A Szerelmes nő visszatért a jelenbe
és beinvitálta a Jóképű férfit.

A képzésen a természetfeletti dolgokról,

energiákról és gyógyításról tanultak. Gyorsan
elszállt a két nap. A második nap végén a
Jóképű férfi adott mindenkinek egy
névjegykártyát búcsúzóul. Hazafelé az autóban
a Szerelemes nő sokat emlegette a Jóképű férfit,
és mire hazaértek, egy olyan érzés kerítette
hatalmába, amit már régen nem érzett, de az is
lehet, hogy sohasem érzett. Nem tudta kiverni a
fejéből a férfit sem a munkahelyén, sem a
boltban, a kocsiban, a konyhában és a TV előtt
sem. Elővette a névjegyet és elhatározta, hogy ír
néhány kedves sort, megkérdezi, tudja-e
hasznosítani a tanfolyamon tanultakat, így nem
tűnik nagyon tolakodónak. Amikor elküldte az e-
mailt, rettentő izgalom fogta el. Állandóan
figyelte a monitort, hogy van-e jelzés beérkező
levélről, de a hőn áhított válasz csak másnap
délben érkezett meg.

A Jóképű férfi régóta vergődött sorsának

megkeseredett szakaszában. A két gyönyörű
kisfia, a felesége és a kellemes otthonuk mellett
valamit nagyon hiányolt. Fáradtnak és
kiégettnek érezte magát, a munkája sem
okozott örömet és nem bírta a feszültséget.
Kerülte a konfliktusokat, mert utált őszinte lenni,
azt gondolta abból soha semmi jó nem
származhat. A szülei is csak egyszer ültek le
komolyan beszélgetni, és annak is válás lett a
vége. Inkább sokat kertészkedett és olvasott,
mostanában egyre inkább a lélek dolgai
kezdték foglalkoztatni. Egy munkahelyi ebéd
alkalmával a kolléganője egy érdekes
tanfolyamról beszélt. Miután végig hallgatta a
nő beszámolóját, beszéltek még pár szót a
témáról, és a Jóképű férfi elhatározta, hogy
jelentkezik.

Azon a reggelen gyönyörűen sütött a nap és

érezni lehetett a tavasz bársonyos leheletét a
levegőben. Miután a Jóképű férfi felvette a
kolléganőjét, elindultak a város másik végébe.
Mivel kicsit eltévedtek, késve csöngettek be a
régi bérház faragott ajtaján. Az ajtó kinyílt és a
férfi úgy érezte, egy pillanatra megállt az idő.
Megbabonázva nézett az ajtóban álló nőre,
majd némi habozás után beléptek a lakásba és
elfoglalták helyeiket. Valami furcsa érzés
kerítette hatalmába a Jóképű férfit, és néha

73
lopva rápillantott a Szerelemes Nőre. Próbált az
előadásra figyelni, de gondolatai el-elidőztek az
ajtóban történteken. Annyit érzékelt csupán,
hogy a nőből olyan erő áradt, ami fogva
tartotta testét, lelkét és szellemét. A tanfolyam
végén mindenkinek adott egy névjegyet, és ha
nem is tudatosan, de remélte, hogy a Szerelmes
nővel még lesz dolguk egymással.

Amikor pár nap múlva megjelent a nemrég

megismert név a monitoron, ösztönösen
elmosolyodott. Hirtelen nem is tudta mit
válaszoljon, így csak másnap délben írt pár
szívélyes sort, bár a kommunikáció nem volt erős
oldala. Nem tudta, és nem is akarta kifejezni az
őszinte érzéseit, mégis ezzel a rövid válasszal
elindította közös létük táncának első felvonását.

A tavasz abban az évben legszebb arcát

mutatta. A kellemes napsütés, a szelíd fuvallatok
és illatos záporok friss energiát leheltek minden
élőbe. A pipacsok büszkén hajladoztak
tűzpirosan izzó koronájukkal a vasúti sínek
mellett, a színes énekes madarak szívesen
látogatták a Szerelmes Nő és a Jóképű Férfi
kertjét is. Szenvedélyes levelezés kezdődött. Az
elektronikusan megjelenő betűk olyan érzéseket
közvetítettek, amik nemcsak lelküket izzították
fel, de az egész teret, ahol dolgoztak, mozogtak,
léteztek. Sok mindenről beszélgettek, családról,
hitről, álmokról, karrierről, de a sorok között ott
bujkált láthatatlanul a mindent elsöprő
vonzalom, mint egy szunnyadó, kitörni készülő
vulkán.

A Szerelmes Nő nyár elejére nem bírta tovább és

egy szikrázóan ragyogó vasárnap reggel
megvallotta érzelmeit a Jóképű Férfinak. Az
elektronikus levél olyan szerelmet tükrözött, ami a
legtisztább forrásból vetült papírra. Aznap éjjel
azt álmodta, hogy kicsi, gyönyörű angyalokként,
hófehér ruhácskában ülnek egy tarka virágos rét
szélén, és fogják egymás kezét. A rét és közöttük
egy árok húzódott.

Amikor a Szerelmes Férfi elolvasta a levelet,

gyorsan becsukta és felugrott a helyéről. Ideges
lett. Olyan szenvedély áramlott a monitoron
keresztül, ami meghökkentette, amivel még
soha nem találkozott, s ami kizökkentette a
mindennapi ritmusból. Ugyanakkor élvezte is,
hogy ő egy ilyen kitárulkozó, gyönyörű levelet
kapott. Sejtette, hogy nem sokan részesülnek
ebben a kegyben. Megbolydított lelke csak pár
nap múlva nyugodott meg. A napok óta tartó
vajúdás végén arra a következtetésre jutott,
75
hogy ő nem bír el ezzel az erővel, ezzel a
tisztasággal. Nem teheti. Nem szabad. Nem
készült fel rá. Ő még nincs ezen a szinten.
Válaszában el is mondta mindezt a Szerelmes
nőnek és felajánlotta a barátságát.

A nő elolvasta a választ, de nem fogta fel. Olyan

intenzíven élt benne ez a felfokozott állapot,
hogy elsőre nem tudatosult benne a leírtak
értelme. Még mindig a föld felett röpködött húsz
centiméterrel, és csak később kezdte megérteni
a válasz lényegét. Szomorúan vette tudomásul,
hogy le kell halkítania a szívében muzsikáló erős
dallamot. Ritkábban váltottak levelet és a téli
hónapok egy időre megdermesztették a lángoló
szenvedélyt.

A következő év március első hetében

beköszöntött a tavasz. Nem csak a növény és
állatvilág kapott új erőre, de a nő és a férfi is
egyre többször gondolt egymásra. Egy átlagos,
csípős reggellel beköszöntő nap délelőttjén
egyszerre, egy órában és percben küldtek
egymásnak e-mailt. Mindketten ledöbbentek.
Honnan van ez az összhang közöttük, hogyan
tudják látni és érezni egymás rezdüléseit?
Elkezdődött közös létük táncának következő
felvonása.
A Szerelemes Nő nem zúdította a Jóképű Férfi
nyakába sóvárgó vágyakozását. Könnyedebb
hangnemet ütött meg és türelmesen várta a
lehetséges végkifejletet. Miután többször
találkoztak, megbeszéltek egy vacsorát egy
felkapott étteremben. Mindketten tudták, hogy
ez az este vízválasztó lehet a kapcsolatukban.

A Szerelmes Nő izgatottan készülődött és hirtelen

ötlettől vezérleve felhívta a barátnőjét, és
megkérte, hogy menjen vele. A barátnő elég
furcsa ötletnek tartotta, de beleegyezett. Amikor
a Jóképű Férfi megpillantotta a Szerelmes Nőt a
barátnője társaságában, először némi
megkönnyebbülést érzett, s csak utána kezdett
el bosszankodni. A vacsora kellemesen telt, és
amikor elbúcsúztak, a Jóképű Férfi átölelte a
Szerelmes Nőt és hosszan, gyöngéden
megszorította a nő kezét. Ebben a szorításban
benne volt a bosszúság, a vágy, a
megbocsátás, az elengedés, a szeretet.

Többet nem találkoztak személyesen. Továbbra

is leveleztek, de egyre ritkábban. A harmadik
tavaszon elérkezett közös létük táncának utolsó
felvonása. A Szerelemes Nő hiába próbálta
elfelejteni a Jóképű Férfit, nem sikerült neki.
Tudta, hogy amíg nem teszi helyre a dolgokat a
77
szívében, addig nincs lehetősége tovább lépni
és felszabadítani magát ez alól a nehéz és
szerelemittas kötelék alól. Nem tudta, hogy ki
küldte ezt az érzést, miért küldte és miért hagyta
nála ilyen sokáig. Csak azt tudta, hogy
rengeteget kapott ettől a helyzettől, sok
mindenen átsegítette, reményt adott élete
következő szakaszának beteljesítésére. Hálás volt
mindezért, de most eljött az idő, hogy
véglegesen tisztázza a köztük lévő kapcsolat
minőségét.

A Szerelemes nő mindent feltett egy lapra.

Hosszú kihagyás után olyan levelet küldött a
férfinak, ami nem engedett semmilyen kétséget
a választ illetően. Felvállalni és belemerülni, vagy
elhagyni örökre.

„Életem!
Érezlek........Látlak........Az érzelmi és fizikai
tartalékaid vészesen csökkenek. De ott van
benned a Fény és a Szeretet. A Szeretet az
egyetlen ezen a földön, ami képes bármit -
mocskot, szennyet, fájdalmat, félelmet, sötétet
Fénnyé alakítani.

A Teremtéskor szétszakított lelkünk felismerte

egymást. A Felismerés nem ismeri a félelmet és
fájdalmat, nem tud mit kezdeni a pénzzel és
hatalommal, és nem érdekli sem tér, sem idő. A
Felismerést ősi vágy fűti és halad a Beteljesedés
felé. Az Atya óvó tekintete védelmezi. A lelkek
várják azt a pillanatot, amikor újra felismerhetik
egymást és teljes lehet az Egység.

Ott vagy minden fában, a csípős szélben és a

szerelmes dalokban. Ott vagy minden sóhajban,
álomban és szürke hétköznapban. S ott vagyok
én is....

Szeretlek! „

Amikor a Jóképű Férfi elolvasta a vallomást,

dühös lett. Már annyiszor megbeszélték, hogy
nem lehet közöttük semmi, akkor miért csinálja
ezt, gondolta és leviharzott az ebédlőbe.
Később el is küldte a választ, ami egyértelművé
tette, hogy ő nem akar semmit a Szerelmes
Nőtől, kizárólag barátságot.

A nő nem lepődött meg a férfi reakcióján.

Régóta sejtette, hogy a férfi nem vállalja fel őt,
nem elég bátor hozzá. A férfi nem volt rá méltó,
hogy a nő maga mellé emelje.

79
A Szerelemes Nő újra elolvasta az évek alatt
összegyűlt sok levelet, majd berakta őket egy
mappába és archiválta azt. Ugyanígy tett
rendet a lelkében is, szabad utat engedve ezzel
annak a férfinak, aki majd beteljesítheti
küldetését a Szerelemes Nő oldalán.

Aznap éjjel megint a jóképű Férfival álmodott.

Egy hatalmas, világos bérházba költöztek
mindketten, a Szerelmes Nő a felső szintre, a
Jóképű Férfi az alsó szintre, de sajnos nem látták
és érzékelték egymást. Reggel a nő világosan
megértette az álom üzenetét, de a férfi és a
hozzákapcsolódó, mindent elsöprő érzés
lenyomata ott maradt benne örökre.
Elveszetten

Elveszetten hánykódom
jelen valóm felszínes létén,
eldönteni nem tudom,
lesz-e közös utunk a végén.

A felismerés villámként hasított,

az illúzió kegyetlenül vigyorgott.
Az érzések ide-oda lebegnek,
jelenben, jövőben téged kereslek.

Szemed kékjének végtelen óceánja,

ráborul fázós lelkem magányára.
Mint a vadul megáradt folyó,
látomások színes árja sodor.

Elveszetten hánykódom,
szívem kapuja szélesre tárva,
S a nagy kékség mögött távol,
Fellobban az örök szerelem lángja.

81
 Beteljesülés

Lassan nyitotta ki a szemét, az álom és az

ébrenlét határát még nehezen tudta átlépni.
Ahogy tisztult a tudata, körvonalazódott az
ízlésesen berendezett hálószoba, a karcsú fotel,
rajta a tegnapi mámoros éjszaka emlékei, ruhák
félig lelógva, mellette a kisasztal, rajta pezsgő,
pár szem eper és tortamaradványok. A teljes
éberség ráébresztette arra, hogy nem álmodik,
valóban itt fekszik ebben a kényelmes és
hatalmas francia ágyban, és ha oldalra pillant,
megláthatja azt a férfit, akiért mindig imádkozott
elhagyatott, sötét éjszakákon és fájdalmasan
vergődő nappalokon.

Minden este azzal a kérdéssel aludt el

mostanában, hogy ugye nem álmodik és reggel,
mikor felébred, nem a régi életében találja
magát kétségbeesetten, elhagyatottan,
magányosan. És ugye ez nem egy amerikai
csöpögős film tele szerelemmel, romantikával,
meseszerű boldogsággal. Izgatottan várta a
reggeleket, de amikor megérezte a férfi meleg
testét az övé mellet, mindjárt tudta, hogy ez a
valóság.

Óvatosan oldalra fordította a fejét, és nézte,

ahogy a férfi békésen szuszog. Magas termete
és igencsak deresedő halántéka sem tudta
legyőzni kamaszos báját, és mindig mosolygós
tekintetét, valamint a belőle áradó vidám
életérzést, miszerint jöhet bármilyen akadály az
életben, én azt úgy is legyőzőm; a végén mindig
én nyerek.

A hajnali napsugarak betáncoltak az ablakon és

egyre beljebb merészkedtek, át a függönyön, fel
a polcig elérve az ágy háttámláját. Szerette a
hajnalokat. Ilyenkor tisztának, frissnek érezte
magát. A hajnalban benne volt minden új
lehetősége.

Ugyanilyen gyönyörű májusi reggel volt pont egy

éve, amikor először találkoztak. Azon a napon
valamiért úgy érzete, el kell mennie otthonról,
lelke kivágyott a szabadba, ahol nézheti a fák
bontakozó rügyeit, beszippanthatja az igazi
tavaszillatot és figyelheti a jövő-menő
embereket. Csak a létezést akarta élvezni.
Felvette az új virágos, pillangós ruháját, és mint

83
aki tudja, hogy ez egy rendkívüli nap lesz,
elindult a hatalmas fákkal övezett parkba. Az
öreg platánfák hűs árnyékot borítottak a
sétálókra, a jácintok, tulipánok és nárciszok
szelíden ringatóztak a kellemes tavaszi
fuvallatban. Körbesétálta a parkot és le akart
ülni valahová, hogy tovább gyönyörködhessen
a színpompás forgatagban. Elindult az egyetlen
szabadon álló pad felé, amikor egy magas
alakot vett észre, aki szintén a kiszemelt pad felé
közeledett. Hirtelen mindketten megálltak, de a
férfi udvariasan megszólalt. Hölgyeké az
elsőbbség! – mondta. Hogy leküzdje zavarát,
meginvitálta a jóképű idegent is a padra. Először
bosszankodott, hogy a tervezett, nyugalmas
délután terve elszállt, de azután ránézett a
mellette ülő férfira. Egy gyönyörű, kék szempár
mosolygott rá derűsen. Tekintetük
összekapcsolódott. A kékségen át feltűnt az
óceán végtelenje, melyben elomlott
nőiességének minden fájdalma és nyomora,
mint a hullámzó tenger tajtékos habjai a
homokos parton. Mögötte felsejlett a határtalan,
időtlen szerelem látképe elsöpörve minden
szenvedést és kétséget. A férfiből nyugalom és
derű áradt, megbabonázva minden
érzékszervét. A pillangók ruháján szelíd
násztáncba kezdtek, majd tovább kúsztak
egészen a szívéig. Hosszúra nyúlt beszélgetésük
alatt észre sem vették a múló időt. Ezeréves
ismerősökként váltak el. Innentől a dolgok a
megszokott mederben haladtak. Találkoztak,
vacsoráztak, sokat beszélgettek, ráéreztek
egymás lelki rokonságára. Nem siettek, nem
kapkodtak, ez már nem egy kamaszkori
fellángolás forgatókönyve volt. Ez egy érett,
bölcs, életeken át tartó, örök szerelem tánca
volt.

Az első együttlétük előtt rettenetesen izgult a

sokévi kihagyás után, de ahogy a férfi magához
húzta, a félelme elszállt. Ismerős volt minden, az
érintések, ölelések, a mozdulatok. Olyan
magasságokba repült, ahol azelőtt sohasem járt.
A megálmodott gyönyör mesze alul maradt a
fizikai valóságban átélt szenvedélytől. Ebben az
állapotban már nem számított semmi, sem kor,
sem súly; sem karrier, sem vagyon, itt már csak a
két lélek tiszta ragyogása vetült egymás
tükörképére Tudta, hogy felszabadult.
Felszabadult a régi fogadalmak, démoni
mesterkedések, az önkorlátozó hiedelmek alól,

85
szabad szívvel és könnyű lélekkel szerethette a
mellette lévő férfit.

Elmosolyodott, mert magán érezte a férfi, forró

tekintetét. Átölelte és belegömbölyödött az
ölébe, mint egy kismacska. Szeretett így feküdni,
ilyenkor úgy érzete teljes biztonságban van. A
reggeli nap sugarai táncoltak a vállán, a férfi
ráhajolt a hajára és mélyen beszívta az illatát. Ez
a mozdulat rádöbbentette, hogy nincs mitől
tartania többé, mert ez a pillanat örökre így
marad. A boldogság könnyei patakokban
folytak az arcán. A férfi szavak nélkül is értette mi
játszódik le benne. Ebben az örökkévalóságig
tartó pillanatban tudták, hogy újra megtalálták
egymást és végleg feloldódhatnak egymás
létezésében.
Akarom

Akarom, hogy rám figyelj,

ölelő karodba emelj,
minden kérdésemre felelj,
akarom, hogy rám figyelj.

Akarom, hogy bátor légy,

az élettől sose félj,
a csillagos égig elérj,
akarom, hogy bátor légy.

Akarom, hogy imádkozz,

minden percben békét hozz,
mindenkire áldást ossz,
akarom, hogy imádkozz.

Akarom, hogy Isten légy

csakis jó dolgokat tégy,
örök szerelemben élj,
akarom, hogy Isten légy.

Akarom, hogy őrülj meg,

veszítsd el az eszedet,
a szenvedélynek engedek,
akarom, hogy őrülj meg.

Akarom, hogy szelíd légy,

szemed, mint a derült ég,
szeress engem eléggé,
akarom, hogy szelíd légy.

87
 Egyesülés

Hazafelé tartottak a kellemes este után. A

májusi, fűszeres levegő betöltötte az autót és
gondolataikba merülve ültek egymás mellett. A
friss és mégis biztos kapcsolat érzete lengte körül
őket. Minden olyan gyorsan és természetesen
történt. Összefutottak, megismerkedtek,
kinyitották a szívüket és hamarosan össze is
költöztek. Ma egy baráti meghívásra kerti partin
vettek részt. Sokat beszélgettek, nevettek, és bár
fizikailag nem sokat találkoztak az este
folyamán, lelkük állandóan érezte a másik
jelenlétét.

Amióta beszálltak a kocsiba, nem szóltak egy

szót sem. Volt valami különös a mai estében,
amit nem, tudtak megmagyarázni. Amikor a
fényszóró rávilágított a jól ismert sövény rózsaszín
virágaira, egymásra néztek és kiszálltak a
kocsiból. Hirtelen egy ismeretlen-ismerős érzés
kezdett el lüktetni a nő ereiben. Elindult a ház
felé.

A férfi úgy döntött, ma nem áll be a garázsba, s

ahogy a nő után nézett, férfias ösztönei
elkezdtek dörömbölni az ágyékán. Bementek a
házba, megfogták egymás kezét és felmentek a
hálószobába. Még mindig nem szóltak egy szót
sem. A nő selyem ruhája lágyan omlott a földre.
A férfi nehezen tudta kordában tartani vad
mohóságát, de most nem siettek sehová. Nem
követelőztek, egymás érintésével kizárták a
külvilágot. Fokozatosan vesztek el egymás
felfedezésében és szeretetében. Amikor
feljutottak a csúcsra, túlléptek a tér és idő
korlátain. A Paradicsomban szétválasztott lelkük
gyöngéden és szabadon egyesült újra a
Mindenség határtalan ege alatt. Ebben a
feledhetetlen és beteljesült pillanatban egy
látomás bukkant elő. Egy hófehér ruhás nő és
egy fekete szmokingos férfi táncolt a
tengerparton. A végtelen, nagy kékség ritmusos
morajlása adta a háttérzenét, a hajnal első
sugarai bearanyozták a könnyű fehér ruha
fodrozását a homokos parton. A férfi olyan
gyöngéden, és mégis erősen tartotta a nőt a
karjaiban, hogy úgy tűnt, mintha csak

89
lebegnének. Táncuk olyan összhangot és
harmóniát sugárzott, ahová a végtelen szerelem
érzésén kívül semmilyen más érzés nem juthatott
be.

Újra visszatértek a fizikai sík valóságába. Amikor

lélegzetük lelassult és szívverésük visszaállt a
normális ritmusra, megbűvölten néztek
egymásra. Tekintetük nem engedte a másikat.
Elmerültek egymás létezésében. A földön túli
élmény kimosta belőlük a kétség, a fájdalom és
a szomorúság utolsó morzsáit is. A felismerés
szétterült a zsigereikben. Az elmúlt életeik karmái
feloldódtak és eltűntek, a Teremtő megmutatta
nekik a legtisztább, legmagasztosabb érzést,
amit földi halandó elérhet, vállalt feladatai
teljesítése után. Megkapták a jutalmat, életük
hátralevő részét kiteljesedve, gátló erők nélkül,
igazi boldogságban élhetik le.

Mély és pihentető alvás borult rájuk. A

csillagokkal teleszórt, bársonyos ég puha
takaróként ölelte körbe az egymásra talált
szerelmeseket.
VÁGYOM

Hiányod mélyen beleégett

Rózsaszín álmok tetejére.
Az idő kegyetlen múlása,
Elmossa fáradtan ébredő reményem.
Vágyom látni tiszta arcod,
Szemeidben tükröződő magam.
Vágyom hallani nyugtató hangod,
Fülembe suttogó édes szavak.
Vágyom érezni rebbenő kezed,
az idő csak egyre jobban halad.
Vágyom élni szenvedélyes létünk,
Minden megélt pillanat alatt.
Vágylak Téged nem múló hévvel,
Feláldozva legtisztább magam.

91
 Szenvedély

Amikor egymásra néztek, nem bírták tovább.

Ahogy a nő kinyitotta a szállodai szoba ajtaját és
visszanézett, a férfi odalépett hozzá és őrült
módon el kezdtek csókolózni. Szinte tépték
egymás húsát, ínyük összenyomódott és fogaik is
koccantak néha. A hónapok óta vibráló
szenvedély vulkánként tőrt elő belőlük.

Amikor már sajogtak ajkaik a heves kitöréstől,

lassítottak. Gyengéden simogatták egymást és a
gyönyör végtelen hullámain lebegtek. Érzékien
egymás szemébe néztek és a férfi becsúsztatta
kezét a nő combjai közé. Mikor ujjai elérték a
csupasz szeméremdombot, a férfi nagyon
meglepődött és olyan izgalomba jött, hogy nem
bírta tovább türtőztetni magát. A nő mikor
megérezte a férfi ujjait végigsiklani
legérzékenyebb pontján, kéjesen felhördült.
Még soha nem érzett ilyen vágyat egy férfi iránt
sem.
Pillanatok alatt ledobálták a ruháikat. A nő
érezte a fehérnemű nedvességét, tudta, hogy
kész befogadni a férfit egész valójában. Amikor
rápillantott a nadrágból szabaduló férfiasságra,
már tudta, hogy végleg elveszett. Már nem
akart tovább védekezni, rejtőzködni, oda akarta
adni magát teljesen, szabadon, szerelmesen.

A férfi szorosan rásimult a nőre, a nő pedig

feltette a lábait a szemközti falra. Maga is
meglepődött saját rugalmasságán és
találékonyságán. A férfi magához húzta a nő
ölét és mindketten kéjesen felnyögtek, amikor a
férfi követelőzően a nő ölébe hatolt. Szinte
eszüket vesztették a felbukkanó gyönyörtől.

A beteljesülés után odamentek az ágyhoz és

percekig feküdtek némán. Mindketten azon
gondolkoztak, hogyan lehetséges ilyen
fantasztikus dolgot megélni ennyi év kihagyás
után.

A nő már hosszú évek óta egyedül élt, a férfi

pedig hosszú évek óta kínlódott egy
házasságban, ami inkább tűnt gazdasági
közösségnek és gyerekneveldének, mint
szerelmes párkapcsolatnak. Az évek óta

93
felgyülemlett hiány, szeretetéhség, vágy és
remény elemi erővel tört utat magának.

Már régóta érezték, sejtették és tudták, hogy ez

elkerülhetetlen. A nő várt és figyelt és néha arra
gondolt, hogy talán csak magányos
képzelgésnek tűnik, hogy a férfit ott érzi legbelül
magában, a lelkében, a szívében, az álmaiban.

A férfi, mikor meglátta a nőt, kitavaszodott. Alig

várta, hogy megpillantsa és beszélhessen vele,
de nem volt elég bátorsága megtenni az első
lépést. Mindig visszabújt a megszokott élete
mögé, azt hitte ott biztonságban van.

De a sors nem nézhette tovább kínlódásukat és

úgy rendezte, hogy lehetőséget kapjanak. Ezen
a kiküldetésen nem tudták elkerülni egymást.
Amikor vége volt a hivatalos vacsorának és
mindenki elment, ittak még egy italt a bárban és
elindultak a szobáikba. A lift megállt a nő
emeleténél, és a férfi tudta, hogy itt az idő.
Felajánlotta, hogy elkíséri a nőt a szobájáig,
hiszen ő egy úriember. A nő csak mosolygott és
minden idegszálával a következő pillanatra
koncentrált.

Miután légzésük lecsendesedett, és elméjük

visszatért a valóság szállodai szobájába,
félénken egymásra néztek. Nem tudták
eldönteni, hogy mindezt csak álmodták, vagy
életük legszenvedélyesebb perceit élték át az
imént. Tekintetük összekapcsolódott és kétségük
sem volt afelől, hogy teljesen ráhangolódtak a
másikra. Az egymás iránti vágyuk nem hogy
apadt volna, de hatalmas lángként égett
tovább lelkük legszentebb zugában.

A férfi megérintette a nő kezét és máris újra

repültek a korlátok nélküli extázis világába hol
szelíden, hol sietve, mint aki be akarja pótolni az
elvesztegetett időt. Nem tudtak betelni egymás
gyöngédségével és szeretetével. A hajnal még
mindig ébren találta őket. Fáradtan és
boldogan nézték a felkelő nap ragyogását a
nagy üvegablakon keresztül.

A férfi felállt, felöltözött, ránézett a nőre és

csendben elhagyta a szobát. A nő sem szólt egy
szót sem. Úgy érezte sírnia kell. A könnyek
patakokban folytak az arcán. Hálás volt az
elmúlt éjszakáért, és miután egy gyors imafélét
mormogott, mély álomba zuhant.

A férfi miután belépett a szobájába, leült az

ágyra és a kezébe temette az arcát. Vegyes
érzések kavarogtak benne. Szinte fájt a falakat

95
lebontó kielégülése, a lelkében, csöndben
nyugodó férfiassága. Ránézett a telefonjára. Két
nem fogadott hívása volt a feleségétől, de most
még ez sem tudta kizökkenteni fáradt
nyugalmából. Lefeküdt és azonnal elaludt.

Reggel, mikor először pillantottak egymásra,

szemükben tükröződött a szerelem legtisztább
kivetülése sorsuk idővonalán. Csak álltak és
szabadon belemerültek a régóta keresett,
csodálatos érzésbe, a szerelembe.

Hazafelé nem beszéltek személyes dolgokról,

csak általános és üzleti ügyekről. Egyikük sem
erőltette, nem a bizonytalanság miatt, hanem a
miatt a bizonyosság miatt, hogy bármi is
történjen ezután, ők már megtalálták egymás
felét, és ha fizikailag nem is, de szellemi szinten
örökre beleivódtak egymás létezésébe.
 ÁTLÉPNI A VALÓSÁGOT

Hiszem, hogy a világot egy intelligens erő

működteti, ami nem engedi, hogy az
aprólékosan megtervezett rend és folyamat
felboruljon. Mindennek rendelt helye és ideje
van. Égi segítőink éberen figyelik és követik
minden gondolatunkat és tetteinket. Hol
észrevesszük a segítséget, hol nem. A felbukkanó
álmaink, a csodálatos véletlenek, a
megérzéseink és a hihetetlen csodák mind
bizonyítékai annak a valóságon túli világnak,
ami akarva akaratlanul átszövi mindannyiunk
életét.

97
VÁGYÓDÁS

Egyre csak kereslek, kutatlak,

erdő mélyén, megáradt folyó szélén,
felszakadt sebek szilánkos élén,
érzelmek zuhanó legmélyén.

Egyre csak kereslek, kutatlak,

csillagos égbolt végtelen ölén,
madarak magasan szárnyaló röptén,
évszázados platánfa repedt törzsén.

Egyre csak kereslek, kutatlak

meghitt pillanatok tovatűnő emlékén,
egy ölelés meleg menedékén,
egy szerelem tüzes szenvedélyén.

Még mindig kereslek, kutatlak,

ábrándos hajnalok nyirkos magányán,
a legsötétebb, hideg éjszakán,
tajtékzó szürke habok hátán.

S ha majd végre megtalállak,

tekintetem felemelem az égre,
betölt majd a felismerés fénye,
s tudom, hogy mindez megérte.
 Éloé és Ántiri, a kezdetek

Éloé nehezen aludt el, mivel Maximalista

anyukája bejelentette, hogy holnaptól óvodába
fog járni. Nem nagyon tudta mi az az óvoda,
csak azt, hogy távol lesz az anyukájától,
nélkülöznie kell a biztonságot adó illatot és
ölelést. Megfelelniakaró apukája pedig
kijelentette, hogy egy férfi az minden helyzetben
férfi, és legyőzi az akadályokat. "Micsoda
marhaság! - gondolta - ezt pont a te szádból
hallani!".

Éjszaka álmában elrepült egy csodálatos

szigetre, ahol sok hasonló gyerekkel találkozott.
Nagyokat játszottak és nevettek a színpompás
rét közepén. A vigyázók, akiket nem látott, csak
a hangjukat hallotta, szeretettel beszéltek
hozzájuk, és megkérték őket, hogy a rét szélénél
távolabb ne merészkedjenek.

Miért? - kérdezte Éloé.

99
Mert ott távol már nem látunk és érzünk titeket,
magatokra maradtok, és egyedül kell
boldogulnotok, egyedül kell visszatalálnotok
hozzánk!"

Éloé nem nagyon értette az egészet, ezért

felkapott egy harsogó zöld lapulevelet és a
többiekkel vad és önfeledt futkározásba
kezdtek.

Reggel nagyon gyorsan ébredt és átszaladt a

szüleihez. Az ismeretlentől való félelem és az új
élmények izgalma ült a gyomrában. Maximalista
anyuka kávét főzött, Megfelelniakaró apuka
pedig borotválkozott. Érezte a kettejük között
lévő diszharmóniát. Az energiák csak úgy
cikáztak az éterben, de most ezzel nem volt
hajlandó foglalkozni. Odaszaladt Maximalista
anyukájához, és megkérdezte, hogy mit vegyen
fel. „Korán keltél - válaszolta anyuka - de
természetesen kikészítettem a ruhádat. Farmer
és hozzá azt a színes pólót, amit szeretsz. Nagyon
férfias leszel!” - mondta. Miután felöltözött, apu
behívta a fürdőbe és igazi férfias frizurát fésült
neki. Kicsit még be is zselézte a móka kedvéért.
Amikor elkészült, leültek reggelizni. Éloé nagyon
vidám és nyugodt volt, csak fél szemmel észlelte
a gyűlölködő pillantásokat, amiket a szülei
küldtek egymás felé a kávéjuk felett. Amint
azonban ránéztek, mindkettőnek fülig ért a
szája. Azt hiszik, nem tudom, mi folyik itt –
gondolta és nagyot sóhajtott, hogy elűzze a
rossz érzéseket maga körül és rákoncentráljon a
mai nap legfontosabb eseményére.

Ahogy haladt az óvoda felé, izzott a virágok és a

fű színe, aurájuk áttetsző ragyogása tükröződött
a reggeli napfényben. Éloé tudta mit jelent ez,
bár biztos volt benne, hogy senki más nem látja
azt, amit ő. Az óvoda épülete fehér-arany
színben ragyogott, a nagy ablakok, mint
mosolygós szemek biztatóan kacsintottak a kis
jövevényekre. Csordultig telt szívvel lépett a
terembe és minden porcikájában érezte a
csodálatos találkozás feledhetetlen élményét.
Körbe nézett és feltérképezte az ott játszó lelkek
minőségét. Először a Mindigszomorú kislányt
pillantotta meg, mellette pedig a
Molyosgósszemű kisfiút, aki a lényéből áradó
derűvel és nyugalommal tompította a
Mindigszomorú kislány terheinek nehéz súlyát.
Hirtelen jobbra nézett és a látványtól földbe
gyökerezett lábbal, megbabonázva meredt
Ántirire. Szőke fürtös hajának omlása és
gyönyörű kék szemei fogva tartották Éloé

101
minden érzékszervét. Abban a pillanatban
benne volt minden. A lélek korlátok nélküli
szabadsága, az Egységtudat, ami oly közel visz
Istenhez és a beteljesülés. Ekkor Ántiri közelebb
lépett hozzá és azt mondta: Szia! Ántiri nem
tudta mi vonzza ebben a kisfiúban, de az ő
tekintete sem tudott szabadulni Éloétól.
Belenézett a meleg, barna szemekbe és
egyszerre felsejlett benne a női lét összes
gyönyörűsége és kínja. A varázslatos pillanatot a
Vékonyszájú óvó néni törte meg, aki odalépett
hozzájuk, hogy elvigye őket a reggelihez.

A Vékonyszájú óvó néninek szürke volt az aurája,

bár nagyon színes ruhákat hordott. Ezt érezte
először Éloé a közelében. Meg azt, hogy valami
nagyon elszívja az óvó néni életerejét, de
egyelőre pontosan nem látta mi. A reggeli tea
és májas kenyér volt. A gyerekek többsége
jóízűen evett, de Éloé nem szerette a májast.
Megitta a teáját és csillogó szemmel nézte Ántirit
a másik asztalnál. A kislány magán érezte Éloé
ragyogó tekintetét és rámosolygott. A délelőtt
játékkal és ismerkedéssel telt. Nem voltak sokan
a csoportban, Éloé elégedetten nézett szét. Egy
agresszív kisfiún és egy nagyon elveszett
kislányon kívül, rendben voltak a többiek. Nem
lesz sok dolgom, gondolta. Ántiri a
babaszobában játszott a többi kislánnyal, de
nem tudott szabadulni Éloé mágikus bűvköréből.
Akkor is érezte, amikor nem látta őt, vagy éppen
teljesen belefeledkezett a játékba. Az érzés vele
maradt egész nap és a délutáni alváskor furcsa
álmot látott.

Egy gyönyörű szigeten játszottak, ahol

mesebelien ragyogtak a növények, és furcsa
áttetsző, rezgő burok vette őket körül.
Könnyűnek érezte magát, és önfeledten figyelte
a többiek játékát. Hirtelen meglátta Ántirit és
boldog mosollyal odaszaladt hozzá.

- Hol vagyunk? – kérdezet a lány.

- Egy csodálatos helyen!- mondta a fiú.
- De mégis hol? - kíváncsiskodott a lány.
- Az óperenciás tengeren túl, az
üveghegyen innen….
- Te most kinevetsz engem!
- Jaj dehogyis! De tényleg ott vagyunk!
- Jó! - mondta duzzogva Ántiri – ahogy
akarod! – és elfutott a többiek után.

Éloé szeretettel nézett a lobogó fürtök után.

Ébredéskor Ántiri nehezen tért magához. Amikor

végre felült a kiságy szélére, tekintete

103
összekapcsolódott Éloéval. Visszatért a jelenbe,
de álombéli feledhetetlen emlékei szétterültek a
zsigereiben. Furcsa mód visszavágyott a szigetre
és sajnálta, hogy felébredt. Ösztönösen szaladt ki
a kérdés belőle.

- Visszamegyünk az Óperencián túlra?

- Hát persze! – kacsintott Éloé.
- Mikor!
- Amikor csak akarod!

Ántiri nem nagyon értette, hogy hogyan

lehetséges az, mivel nem alszanak egész nap,
de felsejlett benne valami ősbizonyosság azzal
kapcsolatban, hogy Éloé lesz földi életének
legfontosabb szereplője.

A többiek elindultak a mosdó felé. Éloé még

üldögélt az ágya szélén és próbált teljesen
visszatérni jelenbe. Az álomvilág varázslatos
érzete nem tűnt még el teljesen. Révetegen
bámulta a Csupaderű daduska nénit, ahogy
elkezdte összeszedni a kiságyakat. A révület
mögött a semmiből képek bukkantak elő.

Először egy óriási templomot látott, csupa arany

díszekkel és szobrokkal. a templom közepén egy
hatalmas trónus, amin egy férfi ült fehér lepelben
az egyik vállán átvetve, fején furcsa alakú,
magasított koronaszerű fejdísz. Fonott
kecskeszakáll díszítette az arcát és szemei fekete
tussal voltak körberajzolva. Egyik kezében egy
aranyozott korbácsot tartott, a másikban pedig
egy pálcát, melynek egyik vége körkörösen be
volt hajlítva. Mellette egy ébenfekete hajú nő
szintén fehér lepelben, rengeteg arany és fekete
kővel kombinált ékszerrel a nyakában. Arcán a
korabeli smink kiemelte gyönyörű szemeit. A
terem két oldalán félmeztelen férfiak hasonló
öltözetben, de aranyozás és díszek nélkül álltak
és figyelmüket a két trónon ülő alakra szegezték.
A nő mögött szolgálólányok serege figyelte
űrnőjük minden rezdülését.

A következő látomásban hatalmas pusztát

látott, lovakkal és csúcsos, kör alakú sátrakkal. A
legnagyobb sátorban hosszú hajú, bőrruhás, kék
szemű férfi ült egy kerek asztal mellett. Társai
hasonló ruhában kupával a kezükben iszogattak
valami tejszerű folyadékot. A csapzott hajú, kék
szemű férfi odavágta az üres kupát az asztalhoz,
mire a háttérben álldogáló szolga már ott is
termett a szomjas gazdája mellett és teletöltötte
az üres kupát. A férfiak hangosak, fáradtak és
kimerültek voltak, mégis a társaságon látszott a
diadalittas ünneplés öröme. Hirtelen fénycsík

105
zúdult az asztal közepére és a bejáratnál egy
izmos, vörös hajú nő jelent meg hasonló
bőrruházatban, ami pompásan kiemelte
ruganyos teste minden porcikáját. Az
izzadtságszagú, nehéz levegő keveredett a
beáramló friss levegővel és a nőből áradó
jázminillattal. A kékszemű férfi ránézett a
jövevényre és határozottan feltartotta a kezét,
ami annyit jelentett, hogy az ünneplésnek vége
és az ott lévők villám gyorsan hagyják el e
helyiséget. A kiürült sátorban a nő puha
léptekkel odasétált a férfihoz, és mint egy
doromboló macska belegömbölyödött az
ölébe.

A harmadik kép egész más helyszínt mutatott. A

szőke, magas férfi egy hatalmas üvegablak előtt
álldogált. Az ablakon túl nem látszott a nap,
viszont a sötét égbolton csillagok millió tűntek fel
és tűntek el mellettük a másodperc törtrésze
alatt. A férfi egy olyan jármű ablakán nézett ki,
ami szédületes sebességgel száguldott a galaxis
kisebb nagyobb bolygói között. Mellette egy
szintén szőke hajú nő állt, egyenruhájuk
ugyanazon kék színű anyagból készült kezes-
lábas overáll volt. Egymásra néztek, de nem
szóltak egy szót sem, mégis értették egymást.
Egyszerre indultak el az űrhajó közepén felállított
vezérlőpult felé. A hatalmas kivetítőn egy
hasonló kinézetű férfi jelent meg, aki felvázolta a
következő lépést a gyönyörű Kék Bolygó
megmentésére létrehozott küldetésben.

A révületet a Vékonyszájú óvó néni törte meg.

Régóta figyelte az ajtóból az elbambult kisfiút.
Szerette nézni ezt a gyereket. Ahányszor csak
ránézett, úgy érezte odabent kisüt a nap. A
lelkét takaró nehéz szürke felhők arrébb kúsznak,
helyet engedve a beáramló fénynek.

- Kisbogaram! – szólalt meg szokatlanul

kedvesen. – szaladj gyorsan, moss kezet,
mert mindjárt uzsonnázunk.

A délután hátralevő része eseménytelenül

zajlott. Éloé nem lepődött meg a felbukkant
víziókon, máskor is előfordult ilyen. Igazából az
tetté izgatottá, hogy felismerte Ántirit minden
helyszínen és minden életében. Hálás volt azért,
hogy újra találkoztak, és titokban abban
reménykedett, hogy végre beteljesíthetik
küldetésüket és visszatérhetnek igazi otthonukba,
a kezdetekhez, ahonnan indultak.

Ántiri szülei le voltak nyűgözve. A kislány az esti

mese után maga kérte az anyukáját, hogy

107
fürödjenek. Nem érzed jól magad, Csillagom? –
kérdezet az anyuka, de Ántiri biztosította, hogy
minden rendben, csak nagyon elfáradt a sok, új
élménytől. Az anyukája kicsit furcsállta a
mindennapos könyörgés és huzavona után ezt a
változást, de örömmel teljesített a kislány
kérését. Ántiri alig várta, hogy újra eljusson a
varázslatos világba, ahol találkozhat Éloéval.
Gyorsan felvette a cicás pizsamáját és
várakozással telve várta az álom felszabadító
erejét a földi kötelékek alól.

Reggel csalódottan ébredt. Vagy nem álmodott

a gyönyörű hellyel, vagy nem emlékezett rá.
Reggeli közben elhatározta, hogy mindent
megtud Éloétól. Hogyan juthatnak el a
varázslatos kertbe? Hol van az a kert? Miért nem
látja mindenki? És és….egyáltalán miért hat rá
ilyen elemei erővel Éloé és az álmok? Még
rengeteg kérdés bukkant fel az elméjében, és
csak egy dologban volt biztos. A válaszok és a
kulcs az ismeretlen megismeréséhez és
felfedezéséhez Éloé kezében vannak.
Milyen jó lenne

Milyen jó lenne,
kora reggel a harmatos fűben topogni,
a nádirigó énekét hallgatni,
a ragyogó napfelkeltét éltetni.

Milyen jó lenne
a madarakkal a kék ég felé repülni,
a nappal, széllel huncutul mókázni,
a napos csibe tollát felszárítani.

Milyen jó lenne,
a legmagasabb hegycsúcsra felmászni,
Isten előtt mélyen meghajolni,
s tőle imámra válaszokat várni.

Milyen jó lenne,
fűszeres nyári estén a csillagokat bámulni,
szempillantás alatt a galaxist bejárni,
s az idő kerekét megállítani.

Milyen jó lenne,
lelkem tengerében fürdeni,
a nehéz súlyokat az angyaloknak átadni,
s a szeretet fényében újjászületni.

109
 A fiú

Biribel gondterhelten üldögélt a nagyteremben,

ami a magas kupolás épület tetején
helyezkedett el. A falak körben üvegből voltak
és a napfény szabadon áramolhatott benne
beragyogva mindent és mindenkit, aki az útjába
került. Biribel ezüstös ruháját kék berakások
díszítették, és a rávetődő fénytől úgy ragyogott,
mint egy sokkarátos csiszolt gyémánt. Az angyal
megjelenése ellenére komoly arcot vágott,
amikor pártfogoltja életfilmjét tanulmányozta, és
nem volt elégedett az eredménnyel. Itt valami
magasabb beavatás szükséges, gondolta és
elhatározta, hogy a Nagytanács elé viszi az
ügyet. Még egyszer végig nézte a filmet.

Az általa védelmezett lélek, már utolsó életeinek

egyikét élte. Nehezen született, bár újjászületése
előtt gondosan kiválasztotta a helyet és időt, és
minden részletet kidolgozott a most férfi testben
élő lélek, mégis a magzati állapotban
meggondolta magát és vissza akart térni a
védett zónába. Természetesen a dolgok nem így
működnek, így az utolsó pillanatban fentről
küldtek egy segítőt, aki az anya és a magzat
életét is sikeresen megmentette. Az anya hiába
kereste a megmentő orvost pár héttel később,
senki nem emlékezett rá.

A kisfiú rengeteget sírt, a szülők és a nagyszülők

teljesen kifáradva és elcsigázottan figyelték a
pici fejlődését. Az anya túl fiatal volt, és nehezen
birkózott meg a nehéz helyzettel, frusztráltságát
sokszor a csöppségre vetítette. Az sem segítette
anya és fia kapcsolatát, hogy az apa és
családja dogmatikus és babonákkal terhelt
gondolkodása és viselkedése kiborította a
magasan szárnyaló szellemiséggel rendelkező
anyát. A fiú hároméves korában otthagyták azt
a környezetet és visszaköltöztek az anya
családjához.

A fiúcskának nem csak levállalt feladataival

kellett megküzdenie, de a nehéz szüléskor
elszenvedett terheket is cipelnie kellett tovább.
Az új környezet zárkózottá tette, sokáig nem volt
hajlandó beszélni. Volt benne valamiféle dac az
élete ellen, nehezen illeszkedett be, a társadalmi
normákat elutasította. Érzékeny gyerek volt, és
amikor kapott még maga mellé testvért és új
111
apát is, végképp elfordult az anyjától. Először a
virtuális világba menekült. Sokszor hajnalig
játszott a számítógépen. Anyja aggódva figyelte
az amúgy is vékony gyereket, ahogy a sötét
karikák egyre mélyültek a szeme alatt. Aztán
egyik éjjel lebukott. Kitört a botrány, de ekkor
már annyira hatalmába kerítette a hamis
valóság, hogy a démonok szabadon
járkálhattak ki-be a fiú szívében lakozó szeretet
kapuján.

Az anya kétségbeesett szélmalomharcot vívott a

látható és láthatatlan erőkkel. Mivel a
családjától nem szeretet alapú, hanem hatalom
és tekintélyelvű nevelést kapott, így nem csak
saját démonaival kellett hadakoznia, hanem a
fia lelkét is ki akarta vezetni a sötétből a fényre,
de ez annál is inkább nehéz feladat volt, mivel
neki sem mutatta meg senki az odavezető utat.

A kamaszkor nem hozott enyhülést a bajokra, az

amúgy is gyönge idegzetű fiú kijelentette, hogy
a szeretetnek nincs értelme, és ekkor az anya
tudta, hogy itt nagy baj van. Próbálkozott
különböző módszerekkel hatni a fiára,
terápiával, beszélgetésekkel, odafigyeléssel, de
már késő volt. A szeretet kapuját hét lakattal
őrizte egy ocsmány, bűzös leheletű, piros szemű
démon, a gyűlölet démona. Mindig új és új
trükköket eszelt ki, hogy a kapuhoz vezető utat
eltorlaszolja. Amikor a fiú kezébe került egy keleti
filozófiával foglalkozó könyv, és a fiú minden
segítség nélkül kezdte értelmezni, a démon
kihasználva az alkalmat, finoman suttogásokkal
ártó gondolatokat ültetett a fejébe. A fiú
agresszív lett, manipulálta családját,
követelődzött és végleg elutasította a
megélhető valóság igaziságát. A démon
örömtáncot járt és a legutolsó pici rést is
eltorlaszolta a szeretethez vezető úton.

Az anya teljesen belebetegedett a történtekbe,

házassága tönkre ment és ott állt egyedül, súlyos
terheket cipelve, kétségbeesetten. Ekkor a fiú
már egyetemre járt, családjától teljesen
elfordult, barátaival megszakított minden
kapcsolatot. Lelkében óriási viharok dúltak. A
földi élet törvényeit követve néha vulkánikus
erővel tört elő belőle a vágy a fiatal férfiak
életritmusának megélésére, de ő ezt
erőszakosan visszafojtotta. A felgyülemlett és ki
nem élt energiák durvaságban törtek elő, hol
önmaga ellen fordult, hogy az anyját és
testvéreit tartotta rettegésben. A legszomorúbb
az volt, hogy annyira elhomályosította látását az

113
ördögi mesterkedés, hogy nem ismerte fel önnön
elveszettségét. Nem lehetett rajta segíteni. Egy
spirális alakú sötét körön bolyongott
végeláthatatlanul. A két világ közötti vékony
korlátot könnyedén átléphette volna. Ha balra
fordul, véget vethetett volna mostani
szenvedésének és újra kezdhette volna
küldetését egy másik életben. Elég lett volna
csak egy pici lökés, hogy jobbra forduljon, és
apró léptekkel elkezdjen kikászálódni a
gödörből. De a démoni centrifugális erő nem
engedte, saját akaratát érvényesíteni nem
tudta.

A helyzet odáig fajult, hogy az anya elküldte a

fiút otthonról a hónapok óta tartó terror miatt.
Testvérei a rettegéstől kimerülve és lefogyva
még sokáig nyugtalanul aludtak. Az anya
nehezen hozta meg döntését. A végkimerülés
határán mindent számba vett. A fiú már felnőtt,
el tudja látni magát, dolgozhat, és ha egyedül
fog élni, talán sikerül neki kiszabadulni a lelkét
nyomorító illúziókból. Azt is tudta az anya és
érezte, hogy a legnagyobb gyűlöletet iránta
táplálta a fia. Gyűlölte, amiért mégiscsak
megszületett, gyűlölte, amiért nem sajátíthatta
ki, és nem csak őt szerette, gyűlölte, amiért mást
is tudott szeretni és kedves ember volt, és
gyűlölte, amiért nem szolgálta őt, és
messzemenőkig ellenállt neki.

Egy év kellett ahhoz, hogy kiheverjék a sokévi

megpróbáltatást. Lassan helyreállt a
mindennapi élet. Az anya sokat gondolt a fiúra
és azért imádkozott, hogy a fia végül megkapja
a segítséget fentről, hogy végre ki tudjon szállni
az ördögi körből.

Biribel nagyot sóhajtott. Látta a lélek összes előző

és lehetséges következő életeit is. Nagy dolgokra
volt hivatott. Az angyal nagyon jól ismerte az
univerzális törvények. Ahhoz, hogy az emberek
megtapasztalják a feltétel nélküli szeretetet és
Isten közelségét, néha először le kell merülniük a
Pokolba.

Az angyal látta, amikor a fiú nőként élt a

középkorban és boszorkánysággal vádolták,
majd megölték. Rengeteg embert
meggyógyított és azt terjesztette, hogy az
egyház hazug és eltakarja a lényeget, hogy
Isten sohasem büntet, mert ő maga a Szeretet.

Hamarabb is látta a fiút Jézus mellett. Az egyik

legígéretesebb tanítványként buzgón és tiszta
szívvel hirdette az igét. Fiatalon halt meg, a

115
hitetlenek egyszerűen agyonverték egy széles
folyó partján, ahol a hívekhez beszélt és meg
akarta keresztelni őket.

Biribel tudta, hogy a fiúnak nehéz

megpróbáltatásai voltak, de eljött az idő. Eljött
az idő, hogy újra hirdesse az igét. Azért született
ebbe a korba, mert az emberek tudata
elkezdett kinyílni. Elkezdték látni a láthatatlant,
érezni a megfoghatatlant. Nem akarnak tovább
manipulált, pénz és hatalom irányította világban
élni. Rájöttek az illúzióra és keresik az igaz
valóságot. A fiúnak újra meg kell nyitnia a
Szeretet kapuját minden szívben.

Biribel tudta, hogy eljött az idő az égi

beavatkozásra. A fiút fel kell szabadítani a sötét
körforgásból, hogy tiszta szívű ébredőként
hatalmas fáklyával mutathasson utat a fényt
keresők reménykedő tömegeinek. Szélesen
elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy ez a
hatalmas, mély szellemiséggel megáldott lélek
nem véletlenül kapta ugyanazt a nevet, mint az
arkangyali rend egyik tagja. Biztos volt benne,
hogy holnap a Nagytanács minden tagja,
különösen Miháel arkangyal, messzemenően
támogatni fogja a fiú küldetésének
beteljesítését.
Biribel előre tekerte az életfilmet. A képsorok
gyorsan lefuttatták a fiú felépülésének
mozzanatait, majd hirtelen kinagyított egy
képkockát. A fiú egy hatalmas asztal mellett ült
egy kertben. Az asztal körül családtagjai és
barátai foglaltak helyet. Az immár megtermett,
középkorú férfi arcán a vonások kisimultak,
szeméből derű és harmóniai áradt. Szeretettel
beszélt és az ott ülők éberen és kíváncsian
figyelték a férfi minden szavát és rezdülését. A
kertet a lemenő nap bíborszínű sugarai
beborították, az angyali és isteni áldás
tapintható volt a fizikai valóság eme kicsiny
szegletében.

117
Egy pillanat

Csak egy pillanat volt,

az idő megállt felettem,
földi testemet szépen letettem,
összes életemben egyszerre léteztem,
a csillagösvényen felfelé eveztem.

Csak egy pillanat volt,

megismertem az örök szerelemet,
a szeretet lángja szívemben felsejlett,
figyelmem a mostban felejtett,
s lelkem húrjai pendültek bennem.

Csak egy pillanat volt,

a tavaszi erdő illatát éreztem,
a tenger zúgását figyeltem,
a madarak énekét követtem,
a boldogság cseppjeit ízleltem.

Csak egy pillanat volt,

minden létformát egyszerre éreztem,
létem határát túlléptem,
a fényes égi kapun bementem,
s a Teremtő előtt leültem.
Csak egy pillanat volt, de benne volt Minden!
 Kegyelem

Ozrael és Sántiriel elmélyülten beszélgettek az

ezüstös szökőkút mellett. Mint őrzőangyalok, az
volt a feladatuk, hogy az általuk kiválasztott
lelkeket támogassák és felügyeljék.
Természetesen csakis kérésre segíthettek az
embereknek, és az általuk védelmezett férfi és
nő már régóta feladatuk volt, de azok olyan sok
haragot és fájdalmat cipeltek, hogy az angyalok
képtelen voltak feloldozni közös karmájukat.
Most viszont tudták, érezték, hogy eljött a
pillanat. Ragyogóan sütött a nap, a szökőkútból
finom permetként szétáramló vízcseppek a
szivárvány minden színében táncoltak. Ozrael és
Sántiriel elindultak, hogy rezgésükkel,
szeretetükkel áldást hozzanak az
elkövetkezendő órákra.

Ozraelnek könnyebb dolga volt, a Szomorú Nő

már előrébb tartott a felemelkedésben, mint a
Lecsúszott Férfi. A Szomorú Nő lelkére ráégett
fájdalmas emlékek elkezdtek finoman leperegni.
119
Egyre többször sikerült már neki félelem és
aggódás nélkül megélni egy-egy órát, napot
vagy helyzetet. Sántirielnek nehezebb dolga
volt. A Lecsúszott Férfi már nem küzdött a lelkét
szorosan körbefogó démonokkal, az alkohollal és
a bűntudattal. Ha véletlen egy-egy tiszta pillanat
bevillant elhomályosult elméjébe, nem bírta
annak fényét és máris hívta segítőit, hogy
visszavigyék őt a félhomályos, mocsaras delirium
tremensbe.

Ozrael a fürdőszobájában figyelte a Szomorú

Nőt, ahogy készülődött. Hosszú évek után ma
fog először találkozni a volt férjével. Az angyal
látta a nő gondolatait és pontosan tudta követni
érzéseit. Éppen szárította a haját. Szeretett volna
jól kinézni, nehogy azt higgye a férje, hogy ő
tönkre ment és nem tud nélküle élni. De nem,
nem is ezért, hanem azért, mert jól akart kinézni,
nem a férfi miatt, hanem saját maga miatt.

A nőnek eszébe jutottak a kezdetek, amikor

olyan szerelmesek voltak, mint a mesében.
Kitalálták egymás gondolatát és úgy tűnt azonos
a világnézetük, az ízlésük, még a kreativitásuk is.
Meg akarták váltani a világot. A nő már akkor is
látta, hogy vannak a férfinak gyengeségei, de
nem vett róla tudomást. Nem akart róla
tudomást venni. Annyira szerette a férfit, hogy
mint a gép haladt előre, teljesítette a feladatát,
mosott, főzött, lakást rendezett, szeretkezett,
gyereket nevelt és dolgozott. Mindenben
tökéletes akart lenni. Mindent irányítani akart,
meg akart felelni az elvárásoknak. Görcseit és
megszállottságát rávetítette a párjára, aki
fuldoklott ebben a rákényszerített
boldogságban, s mivel neki is szüksége lett volna
egy kis térre és léleksimogatásra, inkább máshol
kereste azt.

A Szomorú Nő kisminkelte magát, miközben

előbukkantak múltjának emlékképei.
Belegondolt, hogy bizonyára a férjének sok volt
az új család, a két idegen gyerek, majd a
harmadik a sajátja, hiszen még ő maga is gyerek
volt, aki az anyja végtelen szeretete után
áhítozott, és akit csak dolgoztattak már
gyerekkorában is, de egy jó szó, annyit se kapott
érte soha.

Nem tudtak bízni egymásban és nem mertek

szembenézni egymás gyengeségeivel. Nem
tudták egymás traumáit feloldani, házasságuk
utolsó szakaszában már csak marták egymást.
Amikor a nő már elengedte a férjét és azt
kiabálta neki: Remélem, találsz majd egy
121
vékony, barna nőt, aki úgy tud szeretni, ahogy
arra neked szükséged van, mert én már nem
tudlak, nincs több erőm! - a férfi nagyon sírt.

Az emlék végén a Szomorú Nő belenézett a

tükörbe és megállapította, hogy korához képest
még mindig jól néz ki. Nem érzett sem haragot,
sem gyűlöletet a volt férje iránt, már
megbocsátott. Szeretettel gondolt rá, és kérte
az angyalokat, hogy vigyázzanak rá. Ozrael
elmosolyodott.

Sántiriel szomorúan figyelte a Lecsúszott Férfit a

kocsma sötét szegletében. Egy nagy pohár sör
volt előtte, de a felesekből már több is legurult.
A férfi fejében száguldoztak a gondolatok és
emlékek. Látta magát, amint a Szomorú Nővel
boroznak éppen a konyhában és órákig
beszélgetnek. Látta, ahogy a karjaiba zárja és
még az illatát is megérezte. Látta a kislányát,
amint szőke fürtös fejével pancsikol a kádban és
nevet őrá. Az apjára. Nem bírta az emlékek
súlyát és újra kért egy felest. Sajnálta, hogy
elrontotta; hogy nem volt erős; hogy nem mert
beszélni, kérni, szeretni…..Tudta, hogy már soha
többé nem lesz igazi családja, nem lesz gőzölgő
húsleves a körbeült asztal előtt, és nem lesz
műhelye, ahol szenvedélyesen alkothat és
elvonulhat a kicsit hangos és olaszos, de annál
inkább szerethető család elől. Nem lesznek
párás, szerelemittas éjszakák, áhítattal és
szeretettel átfűtött karácsonyok és botladozó
kutyakölykök az udvaron. Már bánta, hogy soha
nem mert beszélni a Szomorú Nőnek az igazi
érzéseiről, kételyeiről, félelmeiről. Bánta, hogy
soha nem merte elhinni, hogy őt is szeretik,
tisztelik és felnéznek rá. A Lecsúszott Férfi tudta,
hogy elvesztett mindent és ő maga is elveszett.
Sántiriel szeretettel figyelte a férfit, aki minden
ízében remegett. Egy újabb töményet akart
rendelni, de hirtelen meggondolta magát.
Elhatározta, hogy amennyire lehet erős és tiszta
marad a holnapi találkozásig. Hazafelé vette az
irányt és nem vett tudomást az éjszaka
sötétségéről.

Másnap verőfényes napsütéssel és csípős széllel

érkezett a hajnal. A férfi felöltözött és olyan
érzés fogta el, mint mikor először randevúzott a
nővel. Az izgalmas várakozás öröme átjárta
egész lényét. Amikor megpillantotta a volt
feleségét kiszállni a kocsiból, jóleső érzés fogta el.
A nő szép volt és rendezett és biztos volt benne,
hogy jó anyja a kislányuknak. Egymásra néztek.
A Szomorú Nő meghatottan nézett a férjére.

123
Tudta, hogy a férfi nem talált vissza önmagához,
de a látvány megdöbbentette. A férje gyönyörű
égkék szemeiből eltűnt a csillogás, a fény.
Élettelen, szürke tekintetében látta a fájdalmat,
a bűnbánatot és a bocsánatot. A valaha
jóképű, életvidám, energikus családapa helyett
egy rendezetlen, árnyékembert talált. Szeretettel
nézett rá, mert tudta mi mindenen megy
keresztül. A Lecsúszott Férfi látta felesége
szemében a megbocsátást és ez
megkönnyebbülést adott neki. Mindenféléről
beszélgettek, de nem volt már egyikükben sem
harag, vagy ellenállás. Elfogadták egymást és
vele együtt a múltjukat olyannak, amilyen volt.
Tudták, hogy jelenleg nincs közös útjuk tovább,
de szívükben megőrizték az igaz szerelem
emlékét és reményét.

Ebben a pillanatban az őrzőangyalok elindultak

vissza a szökőkúthoz. A sikeres küldetésről
beszélgettek, és ahogy belenéztek a szökőkút
kristálytiszta vizébe, meglátták a Nőt, aki már
nem volt szomorú; és a Férfit, aki már nem volt
lecsúszott egy következő életükben. Ozrael
elégedetten mosolygott Sántirielre. A Gyönyörű
Nő és az Életvidám Férfi végül beteljesíti az igaz
szerelmet, amire mindig vágytak. Előző életeik
tapasztalataiból egy hosszú, boldog és
szeretetteljes karmát építenek fel, ami után
végleg kiszállhatnak a földi élet körforgásából.

125
 Megtervezett véletlen

Az angyalok a hófehér, csupa üveg épület

legfelső szintjén, a nagyteremben gyülekeztek,
hogy egy fontos eset értékeljenek. A terem
kupoláján keresztül beragyogott a nap, sugarai
behálózták a helyiség minden egyes részletét,
majd tovább kúszva a hatalmas üvegasztalon
megcsillantak az ott ülő angyalok ruháján és
káprázatos, színes fénynyalábként tükröződtek
vissza a kupola alatt. Olyan hatása volt a
jelenségnek, mintha mindenki egy gyönyörű
szivárványban üldögélne.

Az asztal végénél egy feltűnően férfias

vonásokkal bíró angyal beszélgetett a mellette
ülő társával. Ozrael hosszú szőke haja, aranyos-
zöldes ruhája és kék szeme megnyugtató hatást
keltett. Nagy tiszteletnek örvendett, mivel
közvetlen kapcsolata volt az arkangyali
tanáccsal, azon belül is Miháel arkangyallal.
Ozreal egy öreg lélek sorsvonalát követte immár
150 életen keresztül, aki jelenleg női minőségben
létezett, és aki szépen haladt a teljesítendő
életfeladatok útján. Ozrael szerint, ha sikerül
legyőznie a legnagyobb és legrégebbi félelmét,
akkor már szabad lélekként juthat haza, ahol
eldöntheti, milyen minőségben kívánja tovább
folytatni létezését.

Ozrael mellett Minael éppen elmerülten nézte az

előtte megjelenő életképeket és gondolataiba
merült. Minael mindig mosolygott, derűs
kisugárzása és kamaszos bája miatt hasonlított
egy óriási csecsemőre, akinek arcát aranyló,
göndör fürtök szegélyezték. Az ő pártfogoltja is
tapasztalt lélek volt, és most fontos szerepet
kapott Ozrael küldetésében.

Háliel igen nőies megjelenésével hívta fel

magára a figyelmet. Bíborszínű selyemruhája
olyan lágyan tapadt a testére, hogy láttatni
engedte karcsú alakját. Finomság, báj és
nyugalom áradt belőle. Feladatai a nőiesség
köré csoportosultak. Megmutatni és felszínre
hozni a mélyen eltemetett, megsebzett, fel nem
vállalt női minőség arculatait és
megnyilvánulásait. A hozzárendelt lélek nehezen
találta az egyensúlyt a családi kötelességek, a
karrier és a női minőség megélése között. Ez
utóbbiról, mintha megfeledkezett volna.
127
Háliellel szemben Gogeniel foglalt helyet, a
művészetek nagy kedvelőjeként maga is igen
elvarázsolt figura volt. A többiek csak Picassonak
becézték, mert egyik legfontosabb küldetése a
nyughatatlan lelkű, kora művészetét
meghatározó, óriási festő zabolátlan lelkének
kordában tartása volt. Jelenleg is egy művész
beállítottságú lélek mellett szorgoskodott, bár
ebben a küldetésben könnyű feladatot kapott,
mégis nagyon figyelnie kellett az időzítésre.

Ninettel, aki szintén női kisugárzással bírt, nem

régen kezdte a szolgálatot. Korábban egy másik
minőségben létezett, de most egy 13 éves,
érzékeny kamaszlány útját kísérte szeretettel.
Ninettelnek nem volt könnyű feladata, ugyanis a
kamasz lélek rejtelmei és nehézségei mellett, a
szorongás és pánik démonaival is küzdött
folyamatosan.

- Köszönöm, hogy itt vagytok – szólalt meg

Ozrael.

- Azt hiszem, mindannyian ismeritek

nagyjából az esetet, de azért röviden
felvázolnám – mondta és kivetítette a szóban
forgó lélek jelenlegi fizikai megjelenését.
- Mint tudjátok, a mostani életében az Ellának
nevezett egyén éppen a 150. életét éli.
Szépen halad a megvilágosodás felé, de a
legnagyobb feladatát még nem teljesítette.
Vissza kell szereznie az ősbizalmat, azt a
bizalmat, amit a félelem egyetlen cseppje
sem szennyez be, még gondolati szinten sem.
Állandóan fél mindentől, szegénységtől,
magánytól, attól, hogy nem elég jó, nem
elég hasznos, nem elég szerethető. Ez nyílván
sokféle aspektusban megjelent az eddigi
életeiben.

A probléma gyökere a Gepida törzsbeli

időszakból ered, amikor a törzsfőnök lányaként
élte életét, és mégsem kaphatta meg azt, amire
vágyott. Az igaz szerelemben való hitét itt
veszítette el.

- Mi történt? – kérdezte Háliel.

- Nos, beleszeretett egy férfiba, aki nem
tetszett az apjának és hozzá kényszerítették
egy másik magas rangbeli férfihoz. Ella szíve
majdnem meghasadt és továbbra sem tudta
elfelejteni egyetlen igaz szerelmét. Később is
gyakran találkoztak, és egyszer egy ilyen
alkalommal a nőnek féltékenységből
elvágták a torkát. Későbbi életeiben ezért
129
nem tudott soha elaludni állva, vagy ülve
sehol. Ha becsukta a szemét, mindig ez a
kép jelent meg előtte. Szerencsére ebben a
létsíkban sikerült kioldania ezt a traumát az
érzelmi lenyomatokból. Ellát, azóta is hajszolja
valami az örök szerelem felkutatására.
Állandóan ezt keresi, kutatja, s így néha
hajlamos elfelejtkezni igazi önvalójáról.
Későbbi életeiben is találkozott ezzel a
problémával. Mátyás király korában férfi
minőségben létezett. Mint jómódú
nemesember élte életét, de a társadalmi
különbségek miatt sohase vehette el azt a
cselédlányt, aki bearanyozta a
mindennapjait. Hiába adott neki és a
családjának birtokot és nemesi rangot, a
királyi udvar nem nézte jó szemmel
kapcsolatukat. Ráadásul annyira
belefeledkezett a szerelembe, hogy az
egyéb kötelességeit elhanyagolta.
Később újra nőként jelenik meg, az 1700-as
években, Párizsban, amikor is szegény
varrólányként talál rá a szerelem egy magas
rangú férfi személyében, de a lány nem tudja
őt elfogadni, nem hiszi, hogy méltó lenne rá.
Gondolom, sejtitek, hogy a lélekpárja mindig
ugyanaz a lélek, a be nem teljesült szerelem
 férfi szereplője. Sok-sok életet élnek meg
együtt, hol nyugalomban, hol vad csatában,
gyűlölködő szenvedéllyel, de mindezidáig
nem sikerült beteljesíteniük a vágyott
egységet.
- Akkor tulajdonképpen itt az ideje, hogy Ella
megtalálja az igaz szerelemet és ez által
föloldhatja a nehéz karmát, amit cipel
évezredek óta? – kérdezte Ninettel.
- Leegyszerűsítve igen. – válaszolta Ozrael. –
Ella az a lélek, aki mindig is hitt az Isteni
gondviselésben, és valahonnan mindig is
sejtette, hogy a világot egy magasabb erő
uralja. Persze voltak időszakok, mikor ezt a
gondolatot elhomályosították egyéb
minőségek, mint a bűntudat és a szégyen, de
most, ha sikerül neki megszabadulni a
szeretet gátló démonoktól, azt is tudni fogja
hogyan vállalja fel az igaz és égig emelő
érzelmet, a szerelmet.
- Na és hol tart az önismeret útján? –
érdeklődött Minael.
- A falak, melyeket maga köré épített szép
lassan kezdenek leomlani. Egyre több
helyzetben ismeri fel a tanítás lehetőségét és
látja, hogy ki is ő valójában és miért van itt és
most. A régóta mélyen szunnyadó tehetsége
131
 végre felszínre bukkant és megállíthatatlanul
veti papírra az érzéseit, gondolatait, a
képzelőereje által felbukkanó színes és
szenvedélyes átéléseket és víziókat. Az írás
által elkezdődött nála a tisztulás, és első
könyve megjelenésekor egy magasabb
szintre léphet. Már hall engem egyre
többször, és a sötét démonok csalódottan
fújtak visszavonulót az elmúlt időszakban.
Persze mindig vannak csábító helyzetek, és
még fel-felbukkan a kétely, de olyan erősen
és határozottan halad előre, hogy itt az ideje
megadni neki a lehetőséget.
- Micsoda művek születhetnek egy ilyen
katartikus élményből! – sóhajtott fel Gogeniel.
- Fantasztikusak! – felelt Ozrael. – Minael, a te
pártfogoltad lesz Ella következő feladata.

Minael elgondolkozva nézett a többiekre.

- Igen, igen. Láttam a sorsfilmeket. Ella már

nem csak sejti, de tudja az élet
körforgásának törvényeit. Tudja, hogy voltak
előző életei, és azt is, hogy nincsenek
véletlenek, az életünkben felbukkanó
személyek és helyzetek valaminek a
következményei, amik megoldásra,
feloldásra várnak. Az én pártfogoltam, az
 évezredek óta vágyódó szerelmes férfi, még
nincs tudatában ennek, de ő is szűknek érzi a
mostani kereteit. Itt ebben az élethelyzetben
egy darabig közös volt a gyerekkoruk, de
aztán szétváltak útjaik. Itt az ideje újra
összehozni őket. Szerelem?
- Szerelem, mégpedig nem akármilyen. A két
léleknek először is fel kell ismernie egymást,
utána pedig meg kell szabadulni a szorító,
lehúzó kötelékektől és fel kell oldaniuk
egymás karmáját. Ella egy ilyen kapcsolattól
szárnyakat kap, és szédítő sebességgel
haladhat önmaga felé. A férfi pedig kiléphet
a mindennapi rutin szürke függönye mögül és
rácsodálkozhat a mély, és testet, lelket,
szellemet beragyogó, a férfiasságot a
legmagasabb szintre emelő érzelem
gyönyörűségére.
- Bírni fogják? – kérdezte Háliel és minden
angyal érdeklődve és várakozással nézett
Ozraelre.
- Ella igen érzékeny lélek, nehezen bírja a
stresszt, legyen az akár negatív, akár pozitív,
ezért úgy gondoltam fokozatosan adagoljuk
a helyzetet.
- Ez jó ötletnek tűnik. – mondta Gogeniel.

133
- Minael már tett ez ügyben lépéseket. A férfi
elkezdte használni a közösségi oldalt, így
először egy munkakapcsolatot, rövid
találkozást hozunk létre és rájuk bízzuk a
felismerést.
- A férfi néha úgy érzi, hogy hiányzik valami az
életéből, de nem tudja mi. Egészen idáig a
földi élet legegyszerűbb forgatókönyve volt
az övé. Viszonylag rendezett család, iskolák,
nősülés, gyerekek, felfelé ívelő karrier. –
mondta Minael.
- Igen, a feleség szintén kötelességtudóan
végzi a feladatát. Otthonteremtés,
gyereknevelés, a férje támogatása, de a női
oldala egészen el van temetve mélyen
legbelül. Ideje kiugrasztani a nyulat a
bokorból!

Háliel felszólalása nagy derültséget keltett az

asztal körül ülő angyalokban. Szerették hallgatni
a földi élet kommunikációjának eme
megnyilvánulásait közmondások és szólások
formájában, de a legnagyobb kedvencük a
szleng használata volt.

- Amint tudjátok, a két lélek szerződést kötött

leszületésük előtt, hogy most milyen
 élethelyzetben kell segíteniük egymást. -
folytatta Ozrael.
- Ezek szerint a Gepidák idejéből megmaradt,
fájdalmas súlyokat felszabadíthatják ezzel a
mostani új lehetőséggel? – kérdezte Ninettel.
- A kérdés nagyon jó és rámutat a lényegre.
Ennek a bizonyos ciklikus körforgásnak most
vége lehet. Legyőzhetik saját magukat és a
korlátaikat is, ha sikerül felismerniük egymást.
– válaszolt Ozrael.
- Nagyon izgalmas életszakasz ez. Ki a többi
szereplő? – érdeklődött Minael.
- Az apa, aki nem engedte a lányát igaz
szerelméhez, Ella kislánya, akinek muszáj lesz
támogatnia az anyját, és lemondani
önzéséről és birtoklási vágyáról. A gyilkos,
vagyis a rákényszerített férj a férfi felesége,
akinek át kell élnie ugyanazt az elutasítást,
mint korábban, de most gyilkos indulat
helyett meg kell tudnia bocsájtani és
elengedni a másikat. Fel kell ismerni, hogy
erőszakkal semmi sem működik, csakis a
szeretet lehet az irányadó. Ezáltal lesz ő is
szabad.

Gogeniel csalódottan nézett körül.

135
- Sejtem, hogy nekünk itt nem sok babér
terem! – és jóízűen nevetett.
- Ebben a történetben a te pártfogoltad csak
előzékeny és nagyon elfoglalt lesz. –
válaszolta Ozrael.
- Zsííír! – kiáltott fel Gogeniel, megcsillogtatva
tudását a kamasz szlengről. – Vagy
mondhatnám, király! Sirály!

Az angyalok jóízűen nevettek, de a szőke hajú,

zöld ruhás, tiszteletre méltó angyal felemelte a
kezét, mire mindenki elhallgatott.

- Kérlek, nézzétek végig a filmet, amiben látni

fogjátok, kinek miben kell segíteni, kinek
milyen feladatot kell elvégezni ahhoz, hogy a
küldetés sikeres legyen. Ha megjegyeztétek a
részleteket, akkor tovább küldöm Miháel
arkangyalnak jóváhagyásra. Nos, akkor
csapjunk a lecsóba! – mondta hamiskás
mosollyal Ozrael és a film elindult betöltve a
hatalmas üvegasztal egész felületét.

Ella vezetés közben azon morfondírozott, hogy

mostanában egyre kevesebb rossz gondolat
fordul meg a fejében. Már kevesebbet néz
hátra, inkább a jövőre koncentrál, és már nem
fél helyzetektől és emberektől sem úgy, mint
korábban. Tudta ő mindig is, hogy az isteni
gondviselés rajta tartja a szemét, de nehezére
esett azt elhinni, hogy ha nem egy előre kitalált
módon alakul az élete, attól az még fantasztikus
lehet. Mostanában egyre többször engedte át
az irányítást annak a bizonyos láthatatlan
erőnek, és nem pazarolta energiáját az
aggódásra és a félelemre. Az írás határtalan
örömet adott és titkon abban bízott, hogy talán
olyan sikert érhet el, ami nyomot hagy majd
utána és az elkövetkező generációknak is
örömet okoz.

Amikor hazaért, bekapcsolta a számítógépet és

felnézett a közösségi oldalra. Örömmel látta,
hogy egyre több gyerekkori barátja kerül elő.
Voltak gyakorlott netezők és voltak, akik csak
mostanában kezdték használni az oldalt.
Szélesen elmosolyodott, amikor egy személyes
levelet talált a hírfolyamban, nyílván az írója
nem a gyakorlott netezők közé tartozott. Amikor
elolvasta a szöveget, hirtelen válaszolni akart rá,
bár nem neki szólt a kérés. Az egyik beregisztrált
tag keresett segítséget sürgősen. Néhány percig
gondolkozott, majd privát üzenetben értesítette
a férfit, hogy ha esetleg más nem ér rá, ő
szívesen segít. Másnap megcsörrent a telefonja,

137
és a régi gyerekkori pajtása szólt bele.
Ugyanolyan vidám és kedves volt, mint sok évvel
ezelőtt és megbeszélték a részleteket. Elmondta,
hogy akit eredetileg felkért, nem ért rá, sőt még
ő is Ellát javasolta a helyzet megoldására. A
munka után pár nappal, a férfi elhozta a pénzt,
és leültek beszélgetni pár percet. Ella rettentő
zavarban volt, de nem tudta miért. A férfi
kedvesen és érdeklődően beszélt vele, úgy
mintha még mindig a gyerekkor felhőtlen
korában élnének, és búcsúzáskor gyengéden
átölelte. Amikor a kocsijához indult, a férfi még
visszanézett a lépcső tetején álldogáló Ellára.
Ettől a tekintettől a nőben felszakadt valami.
Abban a pillanatban beleszeretett a férfiba, és a
szédítő felismerésnél csak a végtelen öröm
hatott nagyobb erővel szívére és lelkére. Az
ismeretlen-ismerős érzés megrohanta Ellát és
látta összefonódó sorsuk kiteljesedését a
jövőben.

A férfi csak később idézte fel a pillanatot, ami

valami nyugtalanságot hozott szépen felépített,
megszokott életébe. Még nem fogalmazódott
meg benne tisztán a változás minősége, de az
ismeretlen-ismerős érzés beköltözött létének
minden szintjére.
Az angyalok szeretettel figyelték az
eseményeket és áldásukat küldték a látszólag
véletlenül született pillanatra.

És a film megállíthatatlanul pergett tovább…

139
Száll a lélek

Száll a lélek, messze száll,

Héthatáron árva jár;
Hegyre föl és völgybe le,
Örömből szőtt a kedve.

Száll a lélek, hova száll,

Bokor alján nagyot hál;
Virágillat altatja,
Szelíd szellő ringatja.

Száll a lélek, meg-meg áll,

Áldott pillanatra vár;
Boldogság a kedvese,
Kegyelem a kenyere.

Száll a lélek, haza száll,

Leporolja batyuját;
Emlékeit kirakja,
Csillagporral takarja.

Száll a lélek, tovaszáll,

Újabb kihívásra vár;
Égi fény a lámpása,
Angyalének biztatja.
 Pipacsmező

A májusi nap még nem tűzött elviselhetetlenül, a

földre érkező sugarai lágyan simogatták a
násztáncot járó madarakat, a lustán nyújtózó
cicakölyköket és a mindig rohanó, igazi
önvalójukról elfelejtkező embereket.

Nagyon szerette ezt a hónapot. A természet

megújulása ilyenkor volt a leglátványosabb. A
fák harsogó zöld levelei és a pompás, színes
virágok mind az új élet, az új lehetőségek
születését ünnepelték. Éppen befejezte az ebéd
utáni mosogatást, és arra gondolt, biciklire ül és
körbekerekezik a környéken. A város szélén
lakott, így nem sokat kellett haladnia, hogy a
határ nagy összefüggő, zsendülő gabonatábláit
megpillantsa. A kiépített bicikliúton egész messze
eljuthatott, miközben lelkében elkísérte a
végtelen szabadság érzése.

Kellemes szellő fújdogált, minden érzékszerve

mohón itta a tavaszi illatok, hangok, színek

141
változatos összhangját. A távolban egy piros
pont bukkant fel, ami egyre nagyobb és
nagyobb lett, ahogy haladt az úton előre.
Határtalan öröm borította be, amikor megállt a
vörösen izzó, tengerként hullámzó pipacsmező
előtt. Ilyen gyönyörű pirosat csakis a Teremtő
alkothat, gondolta és belegázolt a szemet
gyönyörködtető, csodálatos virágtengerbe. A
pipacsok hetykén hajladoztak a tavaszi szélben,
bársonyos szirmaik és apró fekete magvaik derűt
és békességet árasztottak. A sötétzöld, néha
girbe-gurba szárakon szőröcskék vigyázták a
királynői pompával táncoló puha, vörös
virágfejeket. A lángtengerben úszó mezőt néhol
egy-egy magasra törő, lilán illatozó szarkaláb
törte meg. Úgy érezte a látvány betölti a szívét,
és túlcsordulva kellemes bizsergést okozott a feje
búbjától a lábujja hegyéig.

Lefeküdt a rét közepén, kezét a feje alá tette és

belebámult a ragyogó kék ég végtelenségébe.
Először őrületes sebességgel rohantak a
gondolatok a fejében, de végül sikerült elméjét
lecsillapítani, és már csak a madarak trillázó
énekét és a mező susogását hallotta maga
körül.
Amikor lassan oldalra fordította a fejét, egy
óriási, fényes gömbszerű valamit látott
leereszkedni a pipacsmező távolabbi végénél.
Kíváncsisága arra késztette, hogy felálljon és
elinduljon az égi tünemény felé. Ahogy egyre
közelebb haladt, a fényességen túl egy alak
körvonala bontakozott ki. Hosszú fehér ruháját és
fehér szakállát gyengéden felkapta a szél, és
zöldeskék szemeinek ragyogása betöltötte a
körülötte fehéren izzó teret. Megbűvölten állt
meg az isteni jelenség előtt. Szólni akart, de nem
volt rá szükség, mert gondolataik könnyedén
haladtak egymás felé. Ki vagy Te? - akarta
kérdezni a látomástól, de csak rá kellett
tekintenie az előtte állóra, aki megnyugtatóan
rámosolygott. Felé nyújtotta a kezét, és amikor
ujjaik összeértek, villámcsapásként terjedt szét
egész testében egy felszabadító érzés, ami
kimosott belőle minden bizonytalanságot,
kétséget és félelmet. Én Te általad és Te benned
létezem! - mondta a látomás és olyan fehéren
szikrázott és izzott körülötte a levegő, hogy majd
belevakult. A szavak mélyen beleivódtak
elméjébe, és az átélt élmények súlya alatt
lerogyott a földre.

143
Amikor kinyitotta a szemét, a nap még
szikrázóbban ragyogott, a pipacsok még
vidámabban hajladoztak és nem tudta felmérni,
hogy tíz perce vagy tíz órája fekszik ott. Azt sem
tudta eldönteni, hogy álmodott vagy tényleg
látott valamit a rét túloldalán. Én Te általad és Te
benned létezem! Ez a mondat visszhangzott a
fejében, és arra a következtetésre jutott, hogy
mindegy hogy és hol történt a találkozás, ez az
élmény megerősítette azt a hitét, hogy nincs
egyedül a világban. Hogy minden mindennel
összefügg, hogy az Isteni szeretet fényében
tükröződik a valóság, és egyedül csakis és
kizárólag rajtunk múlik, hogy kitárjuk-e szívünket
ennek a felemelő érzésnek.

Könnyű szívvel lépkedett a kerékpárja felé, majd

a rét széléhez érve még egyszer visszanézett a
festői szépségű tájra. Otthon rápillantott az
órára, és csodálkozva vette tudomásul, hogy
több mint három órát tartott a nem mindennapi
kirándulás, melynek minden egyes
emlékmorzsája örökre beleivódott létezésének
körforgásába.
 Fehér és fekete

Az Őrző izgatottan tekintett körbe a mediterrán

stílusú szállodai szobában. Kellemes hangulatú
helyiség volt, nem túl kicsi, és nem túl nagy, és
gyönyörű kilátás nyílt a fehéren habzó tengerre.
Ideális helyszín, gondolta és lényével teljesen
beragyogta a helyiség minden egyes részletét.

Tudta, hogy itt ma nagy dolgok vannak

készülőben és a küldetés sikeréért bármit
megtett volna. Nem rendelkezett még túl nagy
gyakorlattal az ilyenfajta támogatói
eljárásokban, de óriási hittel és szeretettel
gondolt az elkövetkezendő órákra. Egyetlen
dolog aggasztotta, a Sötét Őrző, akivel
hamarosan össze fog találkozni, és egyetlen
feladata lesz, hogy ne engedjen teret semmilyen
módon a másik oldal képviselőjének.

Hideg borzongás futott át a szobán, és az ablak

felől megjelent a Sötét Őrző. Az Őrző
elcsodálkozott egy pillanatra, ugyanis a Sötét

145
Őrző megjelenése egyáltalán nem volt
visszataszító. Férfias, fiatalos vonásai és ezüstös
kisugárzása nem keltett benne ellenérzést.
Egyetlen hivalkodó jel utalt szeretet nélküli
mivoltára, a körülötte halványan hömpölygő
nyirkos köd, és szemeinek acélos villanása.

- Üdvözöllek szépségem! – szólította meg a

ragyogó kisugárzású, nőies vonásokkal
bíró Őrzőt.
- Üdvözöllek! – mondta a másik és egy
szeretetteljes mosolyt küldött a hidegen
gomolygó köd felé.

A Sötét Őrző nem sokat udvariaskodott, rögtön

harciasan nekitámadt a fényben úszó alaknak.

- Nem fog sikerülni, ugye tudod? – nevetett

gúnyosan – Mindig elhibázza. Igazi jó
barátja a félelem és kétség. Imádom ezt
a nőt. Elég csak egy kis gondolatot a
fejébe ültetni és máris az enyém! – tárta
szét a karját elégedetten.
- Én másképp látom a helyzetét. Az utóbbi
időben rengeteget fejlődött, ezt te is
tudod, és ma úgy érzem, tovább léphet
egy következő szintre. Én támogatni
fogom minden erőmmel!
 - Én is, angyalom! – nevetett elégedetten a
ködös alak és jeges csókot dobott a
vidáman álldogáló Őrző felé.

A szállodai szoba ajtaja kinyílt és egy alkalmazott

lépett a szobába, kezében egy karcsú váza,
benne vörös, hosszú szálú rózsákkal. Mikor a
szobalány letette a csokrot az asztalra,
elgyönyörködött benne egy pillanatra, majd egy
kártyát dugott a virágok közé.

- Gyönyörű virágok, ugye? – kérdezte

kihívóan az Őrző a mellette álló hideg
alakot.
- Ez még semmit nem jelent. Az utolsó
pillanatban be fog pánikolni. – válaszolta
mérgesen.
- Várjuk ki a végét! – szólt lágyan az Őrző és
alaposan szemügyre vette az ellenfelét,
aki ezt észre sem vette a szoba túlsó
sarkában. A köd egy idő után oszladozni
kezdett, ahogy az Őrző egyre nagyobb
csodálattal figyelte sötét társát, de az
időben észbe kapott és egy rövid
sóhajtással helyre hozta a hidegséget
maga körül.
- Miért félsz tőlem, tudod, hogy én nem
árthatok neked.
147
- Nekem árt a mézes-mázos nézésed és
meleg mosolyod, és ki nem állhatom a
csöpögős, érzelmekkel teli drámákat! –
válaszolta, de hangjában már nyoma
sem volt az előbbi harciasságnak.
- Nehéz lehet állandóan készenlétben
tartani a hidegséget, közönyt, a
keménységet……
- Na, állj! – kiáltott fel a Sötét Őrző - Te most
meg akarsz téríteni? Nagy fába vágtad a
fejszét, kislány. Foglalkozzunk inkább a
feladatunkkal, és támogassuk szépen az
éppen érkezőket.

A szoba ajtaja kinyílt és egy középkorú nő és

férfi lépett be rajta. Jókedvűen beszélgettek,
és amikor a nő megpillantotta a virágokat,
elakadt a szava. Odarohant a rózsákhoz,
kivette a kártyát és olyan boldogság öntötte
el, hogy majdnem sírva fakadt. Odafordult a
férfihoz, hogy megköszönje a pompás
csokrot. Ilyen gyönyörű születésnapja még
sosem volt. Odakint a tenger, idebent élete
nagy szerelme és a vörös rózsák. És egy óriási
dilemma. Szabad-e engedni ennek a
határtalan érzésnek? Szabad e felborítani a
régit, és teljesen újat kezdeni? Szabad-e
szeretni ezer fokon égve, figyelmen kívül
hagyva konvenciókat, józan észt és logikát?
Megérdemli-e ezt a boldogságot? Nem
okoz-e másoknak ezzel nagy fájdalmat?
Szabad-e beteljesíteni az elérhetetlennek
tűnő idilli állapotot? Ezek a gondolatok
kavarogtak benne, ahogy odafordult a
magas, jóképű, őszes halántékú férfihoz. A
Sötét Őrző elégedetten dörzsölte a tenyerét.

A férfi elbűvölten nézett a gyönyörű nőre, aki

lágyan omló vöröses hajával, édes
mosolyával és szerelemittas pillantásával
fogva tartotta minden érzékszervét. Alig
merte elhinni, hogy átélheti az igaz szerelem
érzését, amiről azt hitte csak a mesékben
létezik. Nem is sejtette, hogy akkor talál rá ez
az érzés, amikor a legkevésbé számít rá.
Hagyta magát beleolvadni a pillanatba és
gyöngéden magához húzta az előtte álló
nőt.

Mindkét őrző látta és érezte a köztük vibráló

őrjítő feszültséget. Tisztán látták, hogy a nő és
férfi aurája ezer színben ragyog és teljesen
összefonódott. Tisztán érezték, hogy a férfi
eszeveszetten kívánja a nőt, a nő pedig
minden idegszálával a pillanatra koncentrál.
Szívük teljesen kitárult a másik felé, és ahogy
149
mélyen egymás szemébe néztek, megszűnt a
külvilág körülöttük. Beléptek az Isteni szeretet
által vezérelt világba, ahol lecsupaszított
lelkük szelíd vadsággal haladt a régóta
áhított egyesülés felé.

A Sötét Őrző csalódottan figyelte az

eseményeket. Nem tudta elhinni, hogy az
önbizalom hiányos, súlyproblémákkal küzdő
nőnek sikerült őszintén megnyílnia, a szigorú
korlátok között élő férfinak pedig sikerült
felvállalnia szabad önvalóját.

- Még találkozunk! – vetette oda

foghegyről ragyogó társának és eltűnt
hűvös fuvallatot hagyva maga után.

Az Őrző elégedetten figyelte az alvó

szerelemes párt. Nyugodtan lélegeztek és
olyan mélyen aludtak, hogy friss emlékeik
beleivódtak végtelen létezésük idővonalába.
A fénylény küldetését maradéktalanul
teljesítette és titokban abban bízott, hogy
sötét társát mihamarabb újra láthatja. Maga
is meglepődött ezen a gondolaton, de isteni
mivoltából eredően biztosan tudta, hogy
közös utuknak még koránt sincs vége.
Újjászületés

Elsimul a csönd fáradt létemen,

Puhán omlok régi emlékek hátán,
Készülődik várva várt újjászületésem,
Mohón elkap e szép új ábránd.

Visszanézek hosszú utam elejére,

Büszkén látom lassú feltámadásom,
Mint a bábjaiból támadt lepke,
Többé nincs már maradásom.

Álmaim sűrűn szőtt hálóján,

Fel-felbukkan valóságom mása,
Kezemet a magasba emelve,
Elmozdulok súlytalan lebegve.

Finoman szövődik a fény,

A jövőm élesen rajzolt árnyain.
Nincsen más a belső csöndben,
Néha csak a szívem dobban.

Feltárul a szép, új világ,

Feledve a sűrű múltat.
Szárnyalok már egyre feljebb,
Néha csak a szívem dobban.
151
 Szeretet mese

Lassan közeledett az év vége és ezzel együtt a

Karácsony is. Égen és Földön ez volt a
legnagyobb és legmeghittebb ünnep, ami
mindenki szívét és lelkét melegséggel töltötte el.
Ezekben a napokban minden élő lelassult a
Földön, az emberek nem dolgoztak és próbáltak
egymásra figyelni. Még a természet is átvette a
lassú ritmust, hiszen ilyenkor volt leghosszabb az
éjszaka és legrövidebb a nappal.
Ezzel ellentétben, az égi berkekben nagy volt a
sürgés-forgás, mindenki izgatottan készülődött a
Szenteste megrendezésre kerülő eseményre. Az
éves nagygyűlés óriási ünnepségnek számított az
angyalok között, akik mindannyian egy-egy
tulajdonságot képviseltek. A poláris világ
természete szerint az égi küldöttek két csoportra
oszlottak, a jó és rossz tulajdonságokra. A Földön
élő embereknek mindkettőt meg kellett
tapasztalniuk ahhoz, hogy felismerjék
elveszettségüket és visszataláljanak a legtisztább
forráshoz. Az angyalok természetéből adódóan
az általuk képviselt viselkedési mintát nem vették
át, csakis az éppen adott élethelyzethez
igazították és sohasem feledték isteni küldetésük
magasztos célját. Így fordulhatott elő, hogy egy
elhagyott és kitartott feleség szívében fészkelő
gyűlölet olyan erőt adott a nőnek, ami tanulásra,
továbblépésre ösztönözte; vagy a sziklaperem
szélén ugrásra készülő elkeseredett férfi szívébe
költöző gyávaság mentette meg őt élete
legnagyobb tévedésének elkövetésétől.
Minden tulajdonságnak kötelező volt az Atya
színe előtt megjelenni és áttekinteni az eltelt
évet, valamint kötelező volt egy ima keretében
megtisztulva, megbékélve felkészülni a
következő esztendőre. A dolog kötelező részét
egyikük sem bánta, mert tudták, hogy itt
nemcsak finom ételeket, jó társaságot kapnak,
de emellett teljesen feltöltődhetnek lélekben is.
A vendégek sorban érkeztek, ki hintón, ki lovon,
ki csak úgy gyalogosan a monemuntális
üvegépület kapuja elé. Ünnepi ruhába öltözött
lakájok szorgoskodtak és széles mosollyal
fogadták az érkezőket. Bár éjszaka volt és a
csillagokon kívül más nem látszódott a mélykék
égbolton, az épület mégis aranyfényben
ragyogott, és úgy tűnt, mintha belülről
világították volna meg, és tündöklése
153
beborította a vidéket, ameddig csak a szem
ellátott.
Első vendégként a Szomorúság érkezett, kísérője,
a Vidámság szivárványszínű ruhája majdnem
eltakarta társa egyszerű fekete öltözékét. A
Vidámság fülig érő szája és tarka öltözéke jól
kiegészítette a Szomorúság egyhangú szürke
megjelenését. Látványban nagyon különböztek,
mégis illetek egymáshoz. A nagyterembe érve
ketté váltak, egyikük a jobb oldalon, másikuk a
baloldalon foglalt helyet.
Sorban érkeztek a többiek is, a Kapzsiság a
Jószívűséggel, a Gőg az Alázattal, a Kedvesség
a Pökhendiséggel, a Jóság a Rosszasággal.
Mindenki párban érkezett, mégpedig úgy, hogy
egymást kiegészítsék. A belépők olyan
összhangban voltak, hogy a nagy és látványos
különbségek ellenére, nyugalmat sugároztak.
A teremben kétoldalt hosszú asztalok sorakoztak,
rajtuk gyönyörű kristály edények roskadásig
megpakolva minden földi jóval. A teríték
meseszép darabjai gyémántragyogással
borították be a teret. Az egész egy díszes
palotára emlékeztetett, ahol a királykisasszony
menyegzőjére készülnek, azzal a különbséggel,
hogy itt a párokat nem az esküvői fogadalom
kötötte össze, hanem a feladat, amit kaptak a
legfelsőbb tanácstól.
A baloldalon a Hitetlenség, a Kapzsiság, a
Fösvénység, a Közöny, a Lustaság, az
Utálatosság, az Erőszakosság sötétebb, szürkés,
barnás ruházatot viselt, kevés díszítéssel és
inkább fém kiegészítőkkel.
A szemben lévő asztalnál viszont pompás estélyi
ruhák színes kavalkádja hívta fel magára a
figyelmet. Itt az elegancia, a könnyedség és
ízlésesség uralkodott. A Kreativitás napsugaras,
csillagos hímzett uszálya mindenki tetszését
elnyerte, akárcsak a Jószívűség egyszerű, csipkés
betétekkel díszített koktélruhája.
A karzat egyik oldalán puttók, angyalok,
koboldok, törpék és manók suttogtak izgatottan,
zsibvásári hangulatot keltve. A szemben lévő
karzaton a zenészek hangolták a trombitáikat,
harsonáikat, hegedűiket és hárfáikat.
A két hosszú asztalt a terem végében egy
rövidebb kötötte össze. Egy nagy faragott
trónszék kapott helyet középen, míg két oldalt
két kisebb, kevésbé díszes szék volt az asztal
mögé állítva.
Hirtelen a harsonák hangjai csendre intették az
egybegyűlteket, akik felállva szegezték
tekintetüket a nagy, aranyozott, kétszárnyú ajtó
155
irányába. Amikor az ajtó kinyílt, szintén egy
ellentétes páros lépett a terembe.
A Gyűlölet páncélszerű ruházata, acélos
tekintete, ezüstös fegyverzete nehéznek,
sötétnek tűnt a Szeretet légiesen áttetsző,
aranyozott és hímzett ruhája mellett. A Gyűlölet
nehéz, hangos léptekkel közeledett a helyéhez,
míg a Szeretet alig érintette a földet talpaival. A
Gyűlölet tekintélyt parancsoló megjelenése
félelmet keltett, míg a Szeretethez mindenki oda
kart szaladni és meg akarta őt ölelni. Mikor a
helyeikhez értek, nem ültek le, hanem állva
maradtak és ők is az ajtó felé fordultak.
A teremben elhallgattak a harsonák és néma
csendben mindenki a felbukkanó alakot nézte.
Öltözéke egyszerű, fehér tóga volt, szemei
kéksége az óceánéra emlékeztettek, hosszú,
vállig érő, világos haja és kortalan arca bizalmat
sugárzott.
Az Atya a hatalmas trónszékhez érve finoman
intett a kezével, hogy leülhetnek.
- Szeretettel köszöntök mindenkit eme jeles
napon! – a hangja finoman betöltötte az
egész termet, és védelmező palástként
borult az ott lévőkre.
- Földi idő szerint újra eltelt egy esztendő.
Az emberek ilyenkor ünneplik a fény és
Jézus születését. Egyre inkább befelé
figyelnek és a leghosszabb éjszaka után
újra reménnyel telve, a jövőbe tekintve
várják az újjászületést és a tavaszt. Ebben
az időszakban önmagukkal is számot
vetnek, mit csináltak rosszul vagy jól, hol
hibáztak, hol értek el sikereket, és jó
esetben levonják a megfelelő
következtetéseket és tanulságokat. Mi
egész évben segítjük az útjukat, persze
nagyon sokan vannak még, akik nem
hallják a hangunkat. Továbbra is azt
gondolják, hogy csak véletlenek
sorozatára épül az életük és nem egy jól
megtervezett, felvállalt és égi áldással
kísért rendszer részei. Még mindig sokan a
vagyonban, a külsőségekben keresik a
boldogságot, holott az mindenki számra
elérhető. Továbbra is segítsük őket!
Adjunk nekik bátorságot tovább lépni,
erőt újra kezdeni, és hitet talpra állni, hogy
miután megtapasztalták a maguk által
választott duális világ fénytelen oldalát, a
gyűlöletet, a félelmet, a gonoszságot, újra
kinyissák szívüket a szeretet felé, mert az
egyetlen, igaz út a boldogsághoz csakis
azon keresztül vezet. – amikor az Atya
157
 elhallgatott, lassan odasétált a terem
közepére. A padlón egy hatalmas csillag
alakú berakás volt, belsejében színes
mintákkal. A csillag csúcsaiban a 12
hónapot jelképező szimbólumok, míg
alatta a körökben egy-egy tulajdonságot
megjelenítő, mozaikból kirakott kép
kapott helyet. A legbelső körben a
hármas egység összefonódó alakjai
aranyozott színben ragyogtak. Az egész
kompozíciót átszőtte a galaxis megannyi
csillagát jelképező üvegberakások
véletlenszerű elhelyezkedése.
Az angyalok az Atya köré gyűltek és megfogták
egymás kezét.
- Imádkozzunk! Küldjünk fényt a Földön
élőkre, hintsünk szeretetet a legsötétebb
pillanatokra, szórjuk el a Kegyelem
magjait a legreménytelenebb
helyzetekben, gyógyítsuk be a
meghasadt szíveket, mutassunk utat
minden élőnek a legtisztább és
legszentebb valóség felé.
Ebben a pillanatban egy óriási fényoszlop haladt
át az üvegépület tetején. A különböző angyali
és isteni minőségek ezerszínű energiája egyesült
ebben a csodálatos látomásban, ami áttetsző
permetként hullott alá, beborítva a végtelen
mindenséget.
A bérház ablakában könyöklő kisfiú elmélyülten
tanulmányozta a csillagos égboltot. Szeretet itt
nézelődni lefekvés után. Kicsit szomorú volt, mert
nem kapta meg azokat a játékokat, amit kért
karácsonyra, és az Apukája sem tudott eljönni,
mégis bizakodón nézett a bársonyos égbolt felé,
ami békét és nyugalmat sugárzott. Amikor
megpillantotta a hatalmas fénycsóvát átsuhanni
a csillagok alatt, először azt hitte álmodik.
Gyorsan odanyomta orrát a hideg
ablaküveghez és a következő pillanatban a hála
és a szeretet érzése teljesen betöltötte egész
lényét a feje búbjától a kislábba ujjáig. Széles
mosollyal merült mély álomba. Álmában
könnyedén és szabadon repült a csillagokig, akik
rési ismerősként köszöntötték és szikrázó
fényükkel beborították a kisfiú időtlen
létezésének minden formáját.

159