Írta: Alexandra Bracken

A mű eredeti címe: In Time

Fordította: Bozai Ágota

Szerkesztők: Fodor Zsuzsa, Vajna Gyöngyi Nyelvi korrektor: Tolnai Panka
Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit
© Alexandra Bracken
© Bozai Ágota
© Maxim Könyvkiadó Kft.
A kiadvány a Hyperion engedélyével készült, amely a Disney Book Group
imprintje.
Borítóterv: Debreczeni Kinga (vintezis Creative stúdió)
ISSN 2063-6989
ISBN 978 963 499 039 0 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1094

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Derecskey László
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve
rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást - nem sokszorosítható.
 TARTALOM
ELŐSZÓ
EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ÖT
HAT
HÉT
 ELŐSZÓ

Néha még akkor is, amikor csendesek voltak az utak és a többiek aludtak,
átadta magát az aggodalomnak és azon gyötrődött, hogy rossz döntést
hozott.
Nem mintha nem szeretné a csoportot - szereti őket. Igazán.
Összetartanak és okosan játszanak, vagyis amikor csak lehet, mellékutakon
haladnak, nem az autópályákon, nyílt terepen, ahol végtelen a félelem. Nem
erőszakosak, csak akkor, ha túl sokáig nem ettek, esetleg nem aludtak, vagy
nem ettek és nem aludtak, vagy ha félnek. Ha éjszakára tábort vernek, nagy
körben alszanak, és a lányok szeretnek mesélni a többiekről, akikkel
Virginiában, az East River táborban találkoztak. Mindenki nevet, de neki
nehézséget okoz az arcokat összehozni a nevekkel. Nem emlékszik, hol volt
a tó a tűzrakóhelyhez viszonyítva, és nem volt ott azon az egyetlen
alkalmon, amikor játszottak egymásnak. Nem volt ott, mert akkor éppen a
barátaival volt. Egy másik kocsiban, egy jobban, aminek az utasai
boldogabbak voltak. Mert amikor a lányok elhallgatnak, amikor már nem
mesélik újra és újra ugyanazokat a történeteket, csak csend van.
És hiányzik neki a barátai hangjának melegsége, akkor is, ha csak
suttogtak egymás között, és azt hazudták, hogy minden rendben lesz.
Lehet, hogy rossz - bár nem tudja eldönteni, hogy valóban az-e -, de
titokban örül, mert senki nem várja el tőle, hogy elmondja a saját történetét,
így megtarthatja magának, szorosan szívéhez ölelve azt. Ha fél valamitől,
ha el akarja hitetni magával, hogy nem mások, hanem ők nevetnek,
viccelődnek, kiabálnak körülötte, a szívére szorítja a kezét. És akkor is,
amikor biztonságban akarja érezni magát.
Folyton a szívén tartja a kezét. Most is.
Száguldanak mellette a hegyek, a lányok sikítanak, hogy gyorsabban,
gyorsabban, még gyorsabban kellene menni. A SUV hátsó szélvédőjén át
látja a kocsit. A kocsi jobb első ablakán kihajoló férfi fegyverével mintha
egyenesen rá célozna. A sofőr úgy néz ki, mintha tűzviharon is hajlandó
lenne áthajtani, hogy utolérje őket, és gyűlöli ezért azt a sofőrt.
 Azt akarja, hogy az ő hangja is szóljon a többiek sikolya és kiáltása
között. Torkában ragadnak a szavak. A fiúnak, aki vezet, meg kell állítania
a kocsit, a fékre kell taposnia, hadd szálljanak ki az őket üldöző
szörnyetegek, hadd gondolják azt, hogy győztek. Mi öten vagyunk, ők
ketten, gondolja, és ha meglepetésszerűen rajtuk tudunk ütni…
A SUV azonban hirtelen megugrik, mintha valami rámpára hajtott volna.
A biztonsági övek annyira megfeszülnek a mellkasukon, hogy abban a
pillanatban levegőt sem kapnak… aztán pörögnek; üveg törik, a kocsi
karosszériája csavarodik, és már ő sem tudja visszatartani kétségbeesett
sikolyait.
 EGY

Figyelj, mindegy, ki mit mond, ezt a munkát senki nem akarja igazán.
Nagyon hosszú a munkaidő, a fizetés pedig szar. Nem, ezt azért
visszavonom. Nem a fizetés szar. Jó pénzt lehet vele keresni, ha elég nagy
halra tudsz akaszkodni. Csak az a gond, persze, hogy mindenki horgászni
ment, és túlhorgászták a nyavalyás folyókat. Annyi horgot dobhatsz be,
amennyit csak akarsz, a legfényesebb csalikat aggathatod rá, de egyszerűen
nincs elég belőlük ahhoz, hogy a csontsovány pénztárcád egy kicsit
meghízzon ebből.
Ez volt az első, amit Paul Hutch elmondott nekem, amikor ma délután a
bárban találkoztunk. Dolgozni jöttünk, de Hutch úgy ítéli meg, hogy ez a
tanítás pillanata is. Miért érzik úgy az emberek, hogy folyamatosan
okítaniuk kell engem az életben? Huszonöt éves vagyok, de úgy néz ki,
hogy abban a pillanatban, hogy az igazi gyerekek kikerülnek a lépből,
harmincéves kor alatt hirtelen mindenki „fiam” vagy „kölyök” lesz, mert
ezek az emberek, az „igazi felnőttek”, úgy érzik jól magukat, ha valakit
lekicsinyelhetnek. Kösz, nem érdekel a lehetőség, hogy valaki képzeletében
szerepelhessek, vagy az önbecsülését növeljem. Ettől valósággal rosszul
vagyok - mintha a saját gyomromat emészteném. Senkinek nem vagyok a
fia, és nem is hallgatok a „fiam” szóra. Nem vagyok a nyomorult halott
gyereked.
Mögöttünk az egyik sötét bokszban valaki cigarettázik. Majdnem annyira
gyűlölök ide jönni, mint amennyire az itt kísértő gyanúsítottakat gyűlölöm.
Az Evergreen nevű kocsmában minden giccses smaragdzöld műanyag és
sötét fa. Azt hiszem, azt akarták, hogy úgy nézzen ki, mint valami
síparadicsom, örökzöldekkel és egyebekkel, de az eredmény közelebb áll a
szegények Oktoberfestjéhez, csak szomorúbb: részegek ténferegnek, és
kevesebb a habzó söröskorsót markoló bögyös csaj.
Amerre a szem ellát, fehér hósapkás hegyeket látni. Poszterek. Legalább
annyi idősek, mint én. Tudom, mert a mi hegyeinken legalább tizenöt éve
nem esett rendes hó, és öt éve nem volt akkora kereslet, hogy érdemes lett
volna megnyitni. Iskola után én üzemeltettem a sílifteket az összes
pályához. Nyáron is, amikor az emberek a völgyből csak fel akartak jönni,
hogy 46 fok alatti hőmérsékletben sétáljanak. Azt mondogatom magamnak,
hogy legalább már nem kell vesződnöd azokkal a taknyos turistákkal, akik
úgy viselkedtek, mint aki még sosem látott igazi fát, és egyszerre nyomják a
gáz- meg a fékpedált egészen a Humphreys’ kanyargó útjáig. Egyáltalán
nem hiányoznak.
Ami hiányzik, az a fizetésem.
Hutch úgy néz ki, mintha a ló seggéből mászott volna elő. A szaga is
olyan. Egy ideig az egyik turista-terelgető cégnél dolgozott, akik szamarat
adtak a vendégeik alá, azért, hogy azok leszamaragolhassanak egészen a
Grand Canyonba. De a nemzeti parkokat bezárták, és a tulajnak vissza
kellett vinni az állatokat Flagstaffba, végül aztán kénytelen volt eladni őket.
Ott már nincs munka Hutch-nak, de egészen biztos, hogy a nő engedi az
istállóban aludni.
Már órák óta itt van; elég elázottnak tűnik, és amikor beléptem a sötét
söntésbe, vizenyős, zavart tekintettel nézett fel rám, ahogy a tojásból frissen
kitörő csirke pislog a héjból. Kopaszodik, egyre magasabb a homloka és
egyre hosszabb a haja, amit hanyagul, bőrszíjjal köt hátra.
Próbálom felgyorsítani a dolgokat, egy halom papírpénzt csúsztatok elé.
A halom pénz többnek tűnik, mint amennyi a valóságban. Olyan sokáig
csak tízesek, húszasok kerültek a kezembe, hogy meggyőződésem volt,
hogy már nem is nyomtatnak nagyobb címleteket.
- Nem mintha azt gondolnám, hogy nem tudod megcsinálni, fiam -
mondja Hutch a pohár alját bámulva. - Csak könnyebbnek hangzik, mint
amilyen.
Jobban kellene figyelnem rá, mint amennyire figyelek. Ha valaki tudja,
milyen ez a munka valójában, akkor az ő. Az öreg Hutch hat hónapig
próbálkozott a fejvadász munkával. A félresikerült kaland jutalma: égett,
megcsonkított, négy ujjú kéz. Előszeretettel mondogatja mindenkinek, hogy
valami kölyök kapta el, de mivel tudom, hogy sikerült két lakókocsit is
felgyújtania úgy, hogy cigarettával a kezében elaludt, inkább nem hiszem el
ezt a gyerektámadásos történetet. Mégis, minden lehetőséget kihasznál,
hogy valami kis nyereségre tegyen szert ebből a szerencsétlenségből. A
béna kéz látványára sajnálatból meghívják pár italra az Evergreenbe kijáró,
itt megálló városiak. Időnként kap egy-egy öt- vagy tízcentest, ha a 66-os út
mentén vagy a Leroux Streeten bádogbögrével koldul, és fehér létére úgy
tesz, mintha a navaho népből való veterán katona lenne. Valahogy úgy
gondolja, hogy ez a kombináció a többi semmirekellő fölé emeli.
- Odaadod a kulcsot? - kérdem. - Hol parkoltál?
Mintha meg sem hallaná, amit mondtam. Az Eagles egyik dalát dúdolja.
„Take It Easy.” Ebben a kocsmában ezt sorozatban játsszák, csak azért, mert
a szövegben egyszer előfordul Arizona állam neve.
Nem kellene megvennem ezt a kocsit tőle. Tudom, hogy valami nem lesz
rendben vele. A járgány öregebb, mint én. De csak ezt tudom megfizetni, és
ki kell jutnom innen. Ki kell jutnom ebből a városból.
- Még egyet - szól makacsul; megpróbálja felhívni magára a pultos
figyelmét, Amy azonban minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne vegye
figyelembe Hutch nyomorult létezését. Amy és én beszéltünk már erről…
Elég nehéz Hutch látványát elviselni. A fogai az évek során
megszuvasodtak, arca olyan mélyen lóg, mint a nyakán a ráncok. Még csak
negyvenöt éves, de máris úgy néz ki, mint egy metamfetamin-függő Utána
fotója - mint az egyik tévés bűnügyi műsorban bemutatott gyilkos képe. A
lehelete olyan, mintha ököllel csapnának az ember arcába.
Régebben nagyon kedveltem ezt Hutch nevű alakot. Úgy ismerte meg az
apámat, hogy friss zöldséget, gyümölcsöt hozott az étterembe. Most olyan,
mintha… Nem is tudom, hogyan magyarázzam, hogy értelme legyen.
Olyan, mint egy tanmese, csakhogy fék nélkül száguldasz felé. Pillantás a
jövőbe vagy valami ilyesmi. Csak ránézek és tudom: ha nem jutok ki erről a
helyről, olyan leszek, mint ez az öregember, aki nem is öreg, de olyan a
szaga, mint aki rendszeresen összepisálja magát. Az alak, aki forog, forog,
csak forog a bárszékén, mintha a játszótéren valami régi körhintán ülne.
Hutch előveszi a kulcsot a zsebéből, de amikor érte nyúlok, ráteszi a
kezét. Másik kezével csapdába ejti a kezem, és könnybe lábadt, láz
vizenyős szemmel néz rám.
- Nagyon szerettem az apádat, Gabe, és tudom, hogy ő ezt nem akarná
neked.
 - Megadta magát, bedobta a törülközőt, ami azt jelenti, hogy ebben
nincsen szavazata - feleltem, és elrántottam a kezem. - Kifizettem. Most
mondd meg, hol parkoltál!
Egy pillanatig biztosra veszem, hogy azt mondja, a bevásárlóközpontnál
parkolt, és vagy egy órát kell gyalogolnom az autópálya mentén, hogy
eljussak a kocsihoz. De nem ezt mondja. Vállat von, és végre kinyögi:
- A lakókocsipark északi felén. A Birch Streeten.
Lecsusszanok a bárszékről, felhörpintem a korsó sörömet, amiért az
imént fizettem tizenöt dolcsit. Hutch még mindig olyan tekintettel néz rám,
amit képtelen lennék leírni. Egy ideig hallgat, aztán megszólal:
- De már most megmondom neked, ha találkozol valakivel, akinek tetszik
ez a munka, jobb, ha azonnal elrohansz a közeléből, és vissza se nézel, mert
igazi szörnyeteggel álltál szemben. Igazi szörnnyel.

***

Ráérősen sétálok a belvárosban… Pontosabban a „történelmi

belvárosban”, mert így nevezik, mintha azért tennék ezt a
megkülönböztetést, mert létezne egy másik, fontosabb, felhőkarcolós
belváros is Flagstaffban. Kényelmesen, laza léptekkel haladok, mert süt a
nap és gyönyörű kék az ég ezen a délelőttön… Olyan szép, amitől minden,
ami a kék ég alatt van, az összehasonlítástól sokkal nyomorultabbnak tűnik.
Ma azonban nem ez a helyzet.
A szemem sarkából látom a régi vasútállomást, ahol apám és én aprót
szoktunk a sínekre tenni, hogy a vonat összelapítsa. Évek óta először jut
eszembe, hogy átmenjek az utca túloldalára, és leüljek az egyik padra, mert
tudom, hogy ezt soha többé nem fogom megtenni. Nincs más ötletem, hogy
mivel üthetném el az időt azon kívül, hogy leülök, bár az a néhány vonat,
ami még közlekedik, már régen nem ezen a vonalon jár. Mostanában sokat
voltam így. Csak ülök, és nem csinálok semmit, és arra gondolok, hogy
dolgozni kellene, de nem találok munkát. Szerintem a sok üléssel van baj.
Azért gondolok ilyen sok baromságot a parkokról, amikből kénytelenek
voltak temetőt csinálni, apa étterméről, ami annyi év után még mindig kong
az ürességtől és arról, hogy új lakókocsiba kellett költöznünk, mert a régi
falairól nem tudtuk eltüntetni a vért.
A fene enné meg Hutch-ot, gondolom. Apa csak kiutat akart ebből az
egészből.
Bedeszkázott üzletek előtt haladok. Kölyökkoromban… Nagyon sokat
használom ezt a kifejezést: kölyökkoromban. De mikor volt az? Tizenöt
éve? Tízéves korában az ember még kölyök? Azt hiszem, ez nem is számít,
de akkoriban volt, hogy a városnak ezt a részét tatarozták a turisták miatt.
Az épületek, arizonai mértékkel mérve, egészen régiek. Apa azt mondta,
hogy a többségük, köztük a tornyos, vörös téglás ház is szálloda volt
egykor. Most bizsuboltok vagy Sedonából hozott misztikus kristály izéket
vagy hamis megkövesedett fadarabokat árulnak. Ezek a boltok élték túl a
gazdaság pofára esését.
Ezen a délelőttön senki sem bóklászik a környéken és a forgalom is gyér.
Csak ezért hallom a kántálást háromsaroknyira tőlem, ahol a „tiltakozás”
folyik. Arra gondolok, hogy sétálok még egysaroknyit, és a hosszabb úton
közelítem meg kocsit, de a város felépíttetett egy borzalmas emlékfalat,
amitől feláll a szőr a hátamon, valahányszor elhaladok előtte. A falfestmény
öt gyereket ábrázol egy virágos mezőn. Egyikük felhőből lógó hintán
hintázik. A kép címe: „Játszóterük a Mennyország”. Mindenképpen
érdemes megnézni, ha valaki esetleg Flagstaffban jár, és még jobban akarja
utálni az emberiséget, mint azelőtt.
Az anyakommandó teljes haderővel állt ki a városháza elé. Hát, persze,
így megy ez minden nap. Pár éve még azt hittem, hogy elérhetnek valamit,
annyi sütit sütöttek és árultak, hogy pénzt szerezzenek a Hozzátok haza
őket! kampányra. Most viszont már teljesen világos, hogy nem ez volt a
céljuk.
Lehajtott fejjel, sapkámat a homlokomba húzva lépkedek, tudomást sem
veszek a testes nőről, aki túl szűk nyanyafarmerben, élénksárga Anyák a
táborok ellen feliratú pólóban a képembe nyomja az aláíróívet.

- Aláírta már a Hozzátok haza őket! petíciót?

- Nem, hölgyem.
- És szeretné aláírni?
 Nagyjából annyira szeretném, mint egy tál üvegcserepet lenyelni.
- Miért nem?
Azért, mert nem igazán tetszik az ötlet, hogy pár ezer kistermetű
szörnyeteg rohangásszon a környéken, és kedvük szerint robbantgassanak.
Átveszem a nőtől a mappát és firkantok valamit az egyik üres rubrikába.
Remélem, ez elég ahhoz, hogy békén hagyjon. Az viszont igazán meglep,
hogy bár ezek az aktivisták többen vannak, mint korábban, mintha mégis
kevesebbet érnének el. Még a belőlük kinőtt Apák a táborok ellen csoporttal
együtt sem sikerült semmilyen információt kicsikarniuk a kormánytól, ezt
biztos forrásból tudom.
Biztosan ők is tudják, milyen szánalmas látványt nyújtanak. Makacsul
összegyűlnek, mint macskaszőr a fekete pulóveren, de mostanság nincs
senki a városházán. Időnként buszra ültetnek pár embert Phoenixben, azok
feljönnek ide, hogy hivatalosan is megállapítsák, a város nem merült
káoszba, lakói nem barikádozták el magukat, vagy ilyesmi. A szülők
egyszerűen képtelenek felhagyni ezzel a sémával. Minden nap ugyanaz a
jelenet megy: ácsorognak, egymással beszélgetnek, összeölelkeznek és
sírnak, szörnyeteg kölykeik rongyos szélű fotóit szorongatva. Ezek az
emberek - anyám szerint az „igazi felnőttek” - a bűnösöktől kérnek
bocsánatot. De ha tényleg el akarnának érni valamit, lent lennének
Phoenixben. Vagy Washington D.C.- ben vagy New York-ban és
megpróbálnák előrángatni Gray elnököt, akármilyen lyukba ásta is be
magát, aztán elszámoltatnák azért, amit tett.
Úgy látszik, azt sem veszik észre, hogy a szabadságuk utolsó morzsáit is
elvették tőlük, mindannyiunktól; őket csak a kölykeik érdeklik, a kölykök, a
kölykök, a nyavalyás kölykök.
Legszívesebben megmondanám Mrs. Roberts-nek, hogy ne legyen már
ilyen átkozott álszent, megmondanám Mr. Monroe-nak és Mrs.
Gonzaleznek és Mrs. Hartnak, hogy ezt ők csinálták maguknak. Ők küldték
„az ő kicsikéiket” iskolába azon a napon, és aztán ott álltak a játszótér
kerítésénél velünk együtt és nézték, ahogy a fekete egyenruhások buszokra
terelik a szörny kölyköket. Már bánják; most már tudják, amit szinte
mindannyian egész végig gyanítottunk. Azok a buszok egyetlen irányba
közlekedtek: el. És vissza nem.
 De van valami, amit nem értek: a kormány folyton azt sulykolja nekünk a
tévék híradóiban, az újságokban, a rádióban, hogy ezek a szörnykölykök
csak úgy maradhatnak életben, ha ezekben a táborokban rehabilitációs
kezelést kapnak. Az elnök kölykét is elvitték egy ilyen táborba, hogy
bizonyítsák, a kezelés „működik”, és végigparádéztatták az országban
valami ünnepi turnéval, ami nyilván arra szolgált, hogy megpuhítsák az
emberek hozzáállását, ha a szörnykölykeiket elküldik maguktól. Oké,
persze, rendben.
De eltelik egy év, kettő, és egyre több szörnykölyök érintett. Az
elkeseredett szülők még többet küldenek ezekbe a rehabilitációs táborokba.
Közben viszont egyetlen „meggyógyított” szörnykölyök sem jön ki onnan.
Három év, négy év, öt év alatt se. Egyetlen egy se. Ha ezek a szülők az
elejétől jobban figyeltek volna, ha nem rohangáltak volna, mint a fejetlen
csirke, ha nem ragadták volna meg az utolsó reménysugárnak beállított
lehetőséget, ha csak egy közülük hajlandó lett volna felszólalni és
megkérdőjelezni ezt az intézkedést, egy kilométerről láthatták volna, hogy
hazugság. Akkor senkinek nem jutott volna eszébe regisztrálni a kölykét az
online adatbázisba, amiből a kormány később olyan hálózatot csinált,
amivel a fejvadászokat és a PSF-eket segítette, hogy begyűjtsék a
szörnykölyköket, akiket a szüleik maguktól nem küldtek táborba.
Már hat éve. A kölykök nem jönnek vissza. És ha visszajönnének is, csak
azt látnák, hogy ezek az „igazi felnőttek” mivé tették ezt az országot.
Ugyan miért akarnának visszahozni kölyköket egy ilyen helyre? Egy olyan
helyre, ahol az újság, amit olvasnak, tele van hazugságokkal, ahol minden
lépésüket figyelik, ahol minden szavukat lehallgatják. Olyan világba, ahol
egész életükben dolgozhatnak, és lassan elsorvasztja őket a tudat, hogy soha
semmit nem érnek el és soha semmi nem lesz jobb nekik.
Csak azt akarom, hogy beismerjék, hogy maguk okozták ezt maguknak:
hagyták, hogy Gray elvegye tőlük a kölykeiket, és azt is hagyták, hogy
Gray ellopja tőlük a jövőbe vetett hitüket. Rohadtul elegem van abból, hogy
sajnáljam ezeket az embereket, amikor mindenki más is szenved.
Csak azt akarom, hogy beismerjék maguknak, hogy többet vesztettünk
néhány szörny kölyöknél.
Csak azt akarom, hogy mindenki hagyja abba a hazudozást.
 ***

A vén kék teherkocsi tankja üres. Hát persze. Most le kell mennem a
városba stoppal, és könyörögnöm kell az embereknek egy negyed liter
benzinért itt, egy másik negyedért ott, és ezek az emberek közben úgy
néznek majd rám, mintha azt kértem volna tőlük, hogy gyújtsák fel
magukat. De én tudom, kikkel kell beszélnem, hogy benzinhez jussak.
Azokkal, akik elég okosak voltak ahhoz, hogy megőrizzenek minden
benzinjegyet, amit a Nemzeti Gárda fejadagként szűkmarkúan osztogatott a
régi Sinclair benzinkútnál. Emlékszem, hogy a benzinkút lógója alatt álltam
- nagy zöld dinoszauruszként -, reszketve, mert mínusz 15 fok alatt volt a
hőmérséklet, és az egész város ott állt sorban az autópályán üzemanyagért.
Körülbelül két éve a Nemzeti Gárda már nem jött, és amikor eltűntek, velük
tűnt el a benzin is.
Ahogy sok más dolog.
A régi játszótereket lakókocsiparkká és kempinggé alakították. Ha tíz
évvel ezelőtt azt kérted volna tőlem, hogy képzeljek el egy olyan világot,
ahol több ezer ember zsúfolódik össze néhány négyzetkilométernyi
területen, miközben több ezer ház üresen áll, mert azokat lefoglalták és
lezárták a bankok… Hát nem tudom, mit gondoltam volna. Talán azt, hogy
valami rossz filmről beszélsz.
Hutch szerint minden kölyök körülbelül tízezer dollárt hozhat. Tízezer
dollárt. Egy vagy kettő nem lesz elég, hogy igazi házat vegyek magamnak
vagy ilyesmi, de arra elég, hogy elvégezzek egy kétéves egyetemi kurzust.
Diplomával már találhatok magamnak állást egy másik városban, és akkor
talán lehetőségem lesz arra, hogy saját otthonom legyen, ha nem is a
közeljövőben. Ha itt maradok, semmi esélyem sincs.
Háromszor ellenőrzöm, hogy rendesen be van-e zárva a kocsi, aztán a
sáros gyepen át elindulok hazafelé. Máris érzem, hogy kíváncsi tekintetek
követnek; aztán a kocsimra pillantanak. Mérlegelnek. Jártam már így.
Mindannyian jártunk már így. Mindig könnyebb elvenni valamit, mint
megdolgozni érte… De nem tudom, hányan akarnának olyan harmincéves
benzinzabálót, amiről nagy foltokban mállik a festék.
 És akárhogy is, nem leszek itt elég hosszú ideig ahhoz, hogy elcsórják.
Csak bemegyek és kijövök. Ezt mondogattam magamnak egész úton. Csak
bemegyek, és már jövök is ki.
A lakókocsink ajtaja nyikorogva nyílik, és zörögve csapódik be
mögöttem. Az Amerikai Egyesült Államok ajándéka, de sok alkatrészén
virít a Made in China felirat. Az alumíniumlemez oldalfalak olyan
vékonyak, hogy kidudorodnak vagy behorpadnak, attól függően, hogy
merről fúj a szél.
Nem sok hely van odabent; csak két priccs fér el hátul és egy kiskonyha,
de anya megtalálta a módját, hogy egy tenyérnyi kis tévé elférjen a
lehajtható asztalon, ahol ennünk kellene. Már senkinek nincs pénze vagy
ideje, hogy valami újat alkosson, ezért a tévében folyton hírek vagy
ismétlések mennek. Most mintha a Szerencsekerék valamelyik 1990-es
évekbeli részét adnák. Néha arra gondolok, jobbak azok a napok, amikor
nincs áram, mert csak az áramszünet zökkenti ki anyámat elég hosszú időre
a tévénézés transzállapotából ahhoz, hogy olyankor eszébe jusson, hogy
együnk, és hogy hajat kellene mosnia.
Fel sem néz, amikor belépek, de rögtön látom. Fogta az eredeti
behívómat és a kis hűtő oldalára ragasztotta.
- Megint itt voltak a PSF-toborzók - mondja, de tekintetét nem veszi le a
képernyőről. - Említettem nekik a problémádat, és azt mondták, be kellene
menned és ellenőrizni kellene, ilyesmi. Tudod, csak a biztonság kedvéért.
Behunyom a szememet, húszig számolok, aztán abbahagyom, mert
eszembe jut, hogy apám is ezt csinálta. Anya kócos szőke haja úgy néz ki,
mintha hetek óta nem fésülködött volna; farmernadrágot, Mickey-egeres
pólót és halvány rózsaszín köntöst visel. Abban a pólóban aludt az éjjel és
az előző éjjel is. Kinyitom a hűtőt, csak hogy megnézzem, helyes volt-e a
feltételezésem, és igen. A végtelen, tátongó semmi. Tegnap este vacsorára
megettük az utolsó leveskonzervet, vagyis ha nem ment el ma reggel a
fejadagjáért…
- Miért van füstszagod? - kérdi hirtelen. - A kocsmában voltál? Apád régi
kocsmájában?
Hátramegyek a priccsemre, felveszem a kis fekete hátizsákomat, és a
vállamra lendítem.
 - Most elmegyek.
- Hallottad, amit a PSF-ekről mondtam, kölyök? - kérdi. Tekintete lassan
visszacsúszik a tévére. Hangja nagyon, nagyon gyenge.
- Tudod, mit válaszoltam erre a kérdésre a legutóbbi tízezer alkalommal,
amikor ezt kérdezted? - mordultam rá, és haragudtam magamra azért, mert
megint a harag győzött. - Nem vesznek fel. A Nemzeti Gárda sem.
Szerintem azt reméli, hogy végül eléggé meg lesznek szorulva ahhoz,
hogy engem is felvegyenek. De a legutóbbi öt alkalommal, amikor
találkoztam a toborzókkal, azt mondták, hogy a focizás közben kiment
térdem miatt, amit a kórházban az orvosok csavarokkal raktak össze,
alkalmatlan vagyok. Mindent megpróbáltam… papírokat hamisítottam,
próbáltam más megyében jelentkezni. Nem sikerült. Tudják, hogy sokan
szeretnének bekerülni… ebben az országban ez az egyetlen munka, amiért
garantált fizetés jár. Az ember leszolgál négy évet a pokolban, és minden
hónapban megkapja a fizetési csekkjét.
- A barátaid bekerültek - mondja anyám. - Ők nem tudnak segíteni
neked?
Négy éve nem is hallottam róluk, fogalmam sincs mi lett velük, amióta
szolgálatba léptek. Úgy látszik, aki felveszi az egyenruhát, azt beszívja
valami fekete lyuk. Csak onnan tudjuk, hogy még élnek, hogy a kormány
rendesen küldi a fizetési utalványaikat a családjuknak, és a
fejadagdobozaikban pár konzervvel több szokott lenni.
- Elmegyek - mondom, és erősebben szorítom hátizsákomat. A
mozdulattól a kulcsaim megcsörrennek a zsebemben; olyan hangosan, hogy
anyám megint felnéz.
- Mit csináltál? - kérdi, mintha bármi joga lenne rá. - Elvetted a
tandíjpénzt? Megvetted azt a tragacsot?
Nevetek. Nagyon-nagyon nevetek. Nyolcszáz dollár arra sem elég, hogy
főiskolára vagy egyetemre gondoljak. A jelentkezéshez is kevés. A tanulás
azelőtt is drága volt, de most őrült drága. Nem is beszélve arról, hogy csak
néhány egyetem maradt. Az Észak-Arizonai Egyetem bezárt, az Arizona
Egyetem bezárt, Új-Mexikó és Utah iskoláinak többsége is. Azt hiszem,
Kaliforniában még van néhány állami iskola és a Texas Állami Egyetem
egyik kampusza is működik. Texasban jó lesz nekem. Nincsenek olyan
tévképzeteim, hogy azt higgyem, meg tudnám fizetni a keleti parti felkapott
magániskolákat, mint a Harvard.
Csak két szörnykölyök kell. Annyi elég is. Ha kiderül, hogy jó vagyok
ebben a szakmában, az jó. Félreteszem a pénzt, amit a harmadik, negyedik,
ötödik szörnykölyökért kapok. Az igazi gond az, hogy anyám és a többiek a
városban nem gondolkodnak nagyban. Ők megelégszenek azzal a kevéssel,
amit az élet adott nekik; nem is gondolnak arra, hogy valahol máshol
nagyobb a húsos fazék.
Nem értik, hogy a j övömbe fektetek. Ők már túl sokat fektettek ebbe a
városba.
- Ó, te átkozott bolond! - súgja anyám, ahogy kirúgom az ajtót. - Vissza
fogsz jönni. Fogalmad sincs, hogyan kell vigyázni magadra, kölyök.
Amikor az egész a képedbe robban, ne vonszold ide a segged! - Úgy érti, ha
nem sikerül, amit terveztem. - Átkozott bolond vagy, és úgy végzed, mint
az apád.
Egészen a kocsimig jön utánam, undok szavakat kiabál, amiket az agya
elég gyorsan fel tud lökni. Ő is pontosan tudja, mi az igazság, ahogy én is
tudom: egész végig én gondoskodtam róla, és nélkülem nem fogja sokáig
bírni.
És nem érdekel. Tényleg nem érdekel. Nem voltak szüleim, mióta apám
golyót repített a fejébe.
A hangoskodás érdeklődő tekinteteket vonz felénk a körülöttünk álló
másik harminc ezüstszínű lakókocsi tengeréből. Remek. Akarom is, hogy
lássák: elmegyek. Azt akarom, hogy tudják: megtettem, amit rajtam kívül
senki más nem tudott megtenni. Elmondhatják a történetet a
szomszédaiknak, álmélkodó csodálattal suttoghatják körbe vele a várost. A
legutolsó, amit látnak belőlem a fejem, hátulról, ahogy elhajtok. Amikor
évek múlva beszélni fognak rólam, csak egy dolog számít majd igazán.
Elmegyek.
 KETTŐ

Két hete kavargok az I-17-es úton, töröm magam, hogy meglegyen az

első elfogásom; kénytelen vagyok beismerni, hogy Hutch egy valamiben
igazat mondott: a többi fejvadász már túlvadászta a területet, annyira, hogy
a szörnykölykök eltűntek.
Ne érts félre, nem arra számítottam, hogy odamegyek az első fához,
megrázom, és leesik róla pár szörnykölyök. Már évekkel ezelőtt az volt a
megérzésem, hogy azok, akiknek sikerült meglépniük, akik bujkálnak, mert
nem akartak beülni a rehab táborokba menő buszokba, kevesen vannak és
tőlem messzire. Ez egyszerű statisztika. Ha elveszítjük egy populáció
tagjainak 98%-át, és a maradék 2% háromnegyede táborokban, 25%-a
pedig szökésben van, akkor… kis számokban kell gondolkodni.
Nagyon kis számokban.
Becsapom magam mögött a szobám ajtaját; nem érdekel, hogy ferde
szemmel néz rám a nő, aki a motelt üzemelteti. Kint van, a vízmérő
állásokat ellenőrzi, hogy senki ne lépje túl az engedélyezett vízmennyiséget,
ami nem sok, mert csak heti tizenöt dollárt fizetünk a szobáért. Két
középkorú fia segít neki, hogy elbírjon a jövő-menő gyülevész népséggel;
ők szedik be a bérleti díjat és gondoskodnak arról, hogy senki ne
trükközzön, senki ne áruljon olyasmit, amit egy tisztességes vállalkozás
ingatlanában nem szabad árulni. A cégtábla szerint ez a hely motel, de a
gazdaság összeomlása óta amolyan rövid távú lakásbérleti hellyé vált.
A motel az 1960-as években épült, és azóta nyilvánvalóan nem is
renoválták. Emeletes, koszosbarna építmény, mindenből csak a
legszükségesebbek vannak benne; néhány cserép fonnyadó virág hivatott
egy kicsit vidámabbá tenni a helyet. De ezen a nyáron olyan nagy a
forróság és a szárazság még idefent, Cottonwoodban is, hogy ezeknek a
növényeknek esélyük sem volt.
- Visszajön kifizetni a kétheti lakbért, amivel tartozik? - szól utánam az
öreg nő, ahogy kinyitom a kocsim ajtaját. Név szerint Beverly, de
egyfolytában a halott férje régi tekés pólóját hordja, és a névhímzés alapján
az embert Philnek hívták. Ezért az agyam automatikusan beáll arra, hogy
Phyllisnek hívom.
- Estére visszajövök - felelem neki.
Vissza kell jönnöm. Cottonwood biztonságos és elég eldugott hely, de
Phyllis annyira oda meg vissza van a profitjáért. Simán kinézem belőle,
hogy kidob és valaki mást fogad a helyemre, ha napnyugtára nincs a
kezében a bérleti díjam készpénzben. Időnként észreveszem, ahogy figyel
engem, és aggódom, hogy valami különleges képessége van, amivel meg
tudja állapítani, hogy az erszényem lassan teljesen kiürül.
Barátságosan intek neki, ahogy kihajtok a parkolóból, aztán amikor
látom, hogy visszafordult a munkájához, a középső kivételével minden
ujjamat lehajtom.
Remek. Nyavalyás öregasszony.
Nem vagyok hülye. Elég pénzt tettem félre ahhoz, hogy megéljek, amíg
nem sikerül elfogni az első prédát. Feltéve, ha az első préda egy-két
hónapon belül az utamba kerül. Csak azt nem gondoltam át elég alaposan,
hogy hol és hogyan kezdem a keresést. Hutch odaadta nekem A szökevény
Pszíré vadászok kézikönyvét, de a kézikönyvben megemlített eszközeit
eladta sörért, amikor visszatért Flagstaffba. Az egésznek a legrohadtabb
része az elindulás: el kell fogni egy kölyköt, és be kell vinni a hatóságra;
csak ezután regisztrálhat az ember hivatalosan a fejvadászrendszerbe.
Akkor adnak egy táblagépet, ami a profilhálózatukkal van összeköttetésben.
Akkor el lehet kezdeni pontokat gyűjteni és felfelé haladni a ranglétrán.
Olvastam a könyvben, hogy minél több pontot gyűjtünk azzal, hogy
észleléseket és jó tippeket töltünk fel a hálózatba, annál nagyobb
hozzáférést ad a kormány olyan hálózatokhoz, mint az internet.
Internettel ezt vagy kétezerszer könnyebb, gondolom, és ráfordulok az
autópályára. A benzintankom kiürülőben, villog a lámpa. De kidolgoztam
egy rendszert, így azt hiszem, még legalább két portyára elég lesz.
Azért nevezem rendszernek, hogy jobban elviseljem a tényt, hogy az
elképzelhető legnyakatekertebb módon keresek nyomokat. Elmegyek az
egyik közeli kisvárosba, például Wickenburgbe vagy Sedonába vagy
Paysonba, kiszállok, olyan helyen hagyom a kocsit, ahol úgy gondolom,
hogy a lakosok nem éreznek kísértést, hogy megpróbálják ellopni vagy
leszívni az üzemanyagot a tankból. Sétálok egyet a környéken, úgy, hogy
helyi iskolák is essenek az utamba. Az emberek hajlamosak kint hagyni az
Eltűnt, keressük posztereket a zörgő fémkerítéseken. Talán azt gondolják,
hogy a kölykök ott bóklásznak az utcákon, ahol azelőtt járkáltak, és
meglátják ezeket a posztereket, majd azt jut eszükbe, hogy hát azt hiszem,
tényleg haza kellene mennem… anyámnak biztosan nagyon hiányzom.
Egyenként szedem le ezeket a hirdetményeket; gyűjtöm őket, hogy később
majd összevethessem a fejvadászrendszer fotóival. Ha egyszer
hozzáférésem lesz a rendszerhez. Miután tényleg találok egy kölyköt, és
beviszem.
Még egy nap, elhatározom, hogy még egy napot maradok, a hét végéig,
aztán a maradék pénzemen benzint veszek és lemegyek Phoenixbe. Az
nagyobb város, több az elhagyott épület, milliónyi család… ott nagyobb
szerencsém lehet. Csak fáj egy kicsit. Nem tetszik, hogy máris engednem
kell a tervemből.
Egyetlen dolog tűnik egészen biztosnak manapság: az, hogy rohadtul
nincs szerencsém.
Úgy döntök, hogy ma az I-17-esen megyek Camp Verde felé; csak azért,
mert már több mint egy hete nem jártam arra. Az egyik benzinkút arrafelé
még üzemel, bár a hely igazi értéke abban áll, hogy sok kamionsofőr fordul
meg ott, és híreket hoznak mindenfelől.
Kikapcsolom a rádiót és a légkondit, így próbálok benzint spórolni.
Lehúzom az ablakot, friss levegőt és napfényt engedek be. Apa mindig azt
mondta, hogy a jó, pozitív gondolatokhoz erőfeszítés kell, de könnyű az
embernek hagyni, hogy a gondolatai leszálló örvénybe kerüljenek, és egyre
csak a szörnyű következményekre tudjon gondolni, valamint olyan
dolgokra, amik még be sem következtek. Ennek igazságát most minden
eddiginél jobban érzem, mert csak annyit kell tennem, hogy apámra
gondolok: erre rögtön a hatalmába kerít az érzés, hogy kicsúszik alólam a
talaj. Kezdem kapisgálni, miért tette. Megalázónak érezte, hogy elvesztette
az éttermet; tudom, hogy így volt, de nem csak erről volt szó… arról is,
hogy tudta: az étterem az élete. És amikor a világ elvette tőle, apámnak
hirtelen nem maradt más választása. Ott voltunk mi, és nem volt elég pénze,
hogy máshová költözzön, azt meg, hogy együtt, hárman menjünk, még
inkább nem engedhette meg magának. Mi zártuk csapdába a puszta
létünkkel, és úgy gondolta, nincs más kiút számára.
Megtanítottam magamnak azt a trükköt, hogy amikor én is kezdem ezt
érezni, akkor kimegyek a szabadba, és kisétálom magamból. Le kell
húznom valamelyik ablakot, be kell engednem a zöld fűszagot, hogy
kimossa a vér bűzét, ami talán örökre beivódott az orromba.
Piros SUV villan a visszapillantó tükrömben, visszaránt a sötét, veszélyes
gondolatokból az előttem húzódó útra. Döbbenten pislogok, mert az a
rohadék nagyon, de nagyon a gázba taposott, mintha a mögötte magasló
hegyek elől akarna menekülni. A következő másodpercben elhúz
mellettem, és laza kormánymozdulattal bevág elém. Megremeg a kocsim,
ahogy az első autó után egy bézs szedán is elhúz mellettem olyan
sebességgel, hogy ösztönösen a padkára húzódok, bár már régen eltűnt
mind a két kocsi az úton. Szívem a torkomban dobog. Annyira
kiakasztottak a seggfej sofőrök, hogy még mindig bennem van az a kép, az
utolsó, ahogy apa hason fekszik a régi lakókocsiban. Eltelik egy pillanat,
mire magamhoz térek.
Nyomorult. Homlokomat dörzsölöm. Nyomorult, nyomorult, nyomorult.
Ha azok a seggfejek versenyezni akarnak, választhattak volna maguknak
valami mellékutat, ahol senkivel nem ütközhetnek össze. Persze
Cottonwoodtól rajtuk kívül egyetlen kocsival sem találkoztam, de mégis.
Nyilván nem a tervem része, hogy járulékos kárként sebesség-túllépéses
balesetben haljak meg.
- Mozdítsd már meg a seggedet! - mordultam magamra. - Jesszus, te
balfék!
Indexelek, jelzem, hogy indulok, vissza a sávba aztán ráeszmélek,
mennyire idétlen elővigyázatosság ez. Az úttest közepén is mehetek, ha
akarok… és akarok. Csak hogy tudjam, milyen érzés. És tudod mit?
Rohadtul jó érzés! Mintha az enyém lenne az előttem elterülő egész széles
völgy, mintha meg tudnám…
A fékre taposok, a kocsim nagyjából a másiktól két köpésnyire áll meg.
A SUV felborult, szó szerint, a tetején áll az északra és délre vezető
sávok közötti füves elválasztó részen. Füstöl. Két kereke még forog. A
sávokon keresztben áll a bézs szedán. Két férfi ugrik ki belőle giccses
terepszínű szerelésben. Puska van náluk. Az egyik olyan, mint a másik,
csak magasabb. Mind a kettőnek hosszú a haja, sötét, a sapka alatt göndör
felhőbe tömörödik. Szakállasok, nagy hasúak, és egy pillanatra elfog a
nevetés. Ám ekkor megjelenik a lány.
Sötét, göndör haja van, pántos pólót és farmernadrágot visel. Tőle jobbra
egy alacsony szőke lány áll egy túlméretezett fekete kapucnis felsőben.
Mögöttük egy náluk is fiatalabb lány tűnik fel; ázsiai; hosszú, egyenes szálú
fekete haja van. Az ázsiai lány folyton vissza akar menni a SUV-hoz, de a
szőke újra és újra visszarántja magához.
Hirtelen vállmagasságba emelkednek a puskák, és az egyik férfi a SUV
hátsó ablakára céloz. Szétlövi az üveget. Hallom a lány sikolyát. Hirtelen
kint vagyok a kocsiból, mind az öten engem néznek.
- Menj innen a büdös francba! - kiált rám az egyik férfi, fegyverét felém
fordítva. Felemelem a kezemet, mert mi mást kellene tennem? Ez az egész
nem tűnik valóságosnak. Hat év után először látok gyereket és kamaszokat;
mintha az agyam nem tudná felfogni, mit érzékel.
A lányok rohannak. A szemem sarkából látom, hogy futnak át az
úttesten. Az idősebb megérinti az egyik elhagyott kocsi motorháztetejét; a
lámpák felvillannak, a motor felbőg. Ez a mozdulata olyan, mintha csak a
port törölné le a kocsiról, de az hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés
nélkül száguldani kezd a felezővonalon át a férfiak felé… Fejvadászok!
A rohadt életbe!
Az ember hall ezt-azt, hogy mire képesek ezek a szörnykölykök, de azt
gondolja, hogy az ilyen beszámolók egy része nyilván túloz. Olyan nincs,
hogy valaki egy szempillantás alatt lángba borít egy egész házat, ugye? De
az a lány… az a lány most… éppen azt…
A két fejvadász kénytelen elugrani, nehogy elüsse őket a kocsi, de
akármilyen őrült erő keltette életre az autót, az hirtelen lemerül, és a
szemközti padkán lassan megáll. Nem hiszem, hogy el akarta ütni őket,
csak akkora ütést akart bevinni nekik, amivel elvonható a figyelmük.
Rémülettel vegyes csodálattal nézem, ami történt.
- Menekülnek! - üvöltök a férfiakra, miközben a szökevényekre mutatok.
A lányok a Tonto Nemzeti Park erdejében próbálnak menekülni.
 A két férfi gyalog ered utánuk; olyan pillantást vetnek rám, mintha az
egész az én hibám lenne. Nem tudom. Lehetséges. Lehet, hogy nekem is a
szörnykölykök után kellene erednem, hátha egyet magamnak is
szerezhetek. A kézikönyvben nem írnak semmit arról, hogy ezt ne lehetne
megtenni, vagy hogy ne lehetne megosztott pontokat szerezni. Egyszerűen
csak úgy tűnik, veszélyes, ha az embert hirtelen üldözni kezdi valaki, akitől
lopott.
De lehet náluk olyasmi, amire szükségem van.
Nem vagyok rá büszke, mégis odamegyek a kocsijukhoz. Szemembe süt
a nap, de benézek a sofőr oldali ablakon, hátha elöl hagytak valami
értékesebb tárgyat. Az egyik italtartóban van egy köteg pénz, de a technikai
cuccaikat nem látom sehol. Hát, persze.
Az ajtó nincs lezárva, ami számomra el is dönti a kérdést. Zsebembe
csúsztatom a pénzt, és tisztelgek abba az irányba, amerre eltűntek. Azt
mondogatom magamnak, hogy ez az összeg nem fog hiányozni nekik.
A kézikönyv azt írja, hogy ne gondoljunk rájuk úgy, mintha igazi
emberek lennének. Ez könnyebb így, hogy láttam, amint az őrült nindzsa
egyetlen érintéssel beindította a kocsit és meglódította, de még mindig nem
tudom, képes vagyok-e betartani ezt a tanácsot. Az egyik fejvadász a
könyvben azt nyilatkozta, hogy kutyáknak tekinti őket… illetve
kölyökkutyáknak. Olyan teremtményeknek, akik nem olyanok, mint mi, de
vannak szükségleteik. Ebből indulok ki. Kölyökkutyák… nem, a
kölyökkutyák jó fejek. Maradok a szörny köly köknél.
És ez a legfurcsább az egészben, mert ahogy elhaladok a felborult SUV
mellett, meg mernék esküdni, hogy a közelben valahol kutya nyüszít.
Biztatom magam, hogy menjek tovább, tűnjek onnan, amíg a szakállasok
vissza nem érnek és észre nem veszik, hogy mi hiányzik, de a tekintetem
folyton a SUV kormánya mögött ülő alakra téved. A szélvédő kitört. Látom
a kölyök nyakának természetellenes szögét. Hosszú haja elterül a kocsi
tetejéhez nyomódott feje körül, de a hajfürtök nem takarják el a torkába
fúródott üvegszilánkokat. Álláról még csöpög a vér, sötét bőrén folyik a
nyitott, merev szemébe.
Még ki sem hűlt.
A holttest. A kölyök… az…
 Eszembe jut, hogy tízéves koromban egyszer apa éttermében voltam két
barátommal. Egyik délután elhatároztuk, hogy feldöntjük az összes kukát,
mert egyikünknek az a zseniális ötlete támadt, hogy átugratunk rajtuk
biciklivel, mint azok a srácok, akiket a tévében láttunk… valamelyik idióta
műsorban. Csakhogy amikor az elsőt feldöntöttük, egy döglött macska volt
mögötte. Soha életemben nem felejtem el azt az átkozott macskát. Ahogy a
szürke szőre összetapadt a vértől, testének hátsó része összelapítva; autó
hajthatott át rajta. Ott guggoltunk mind a hárman és csak bámultuk;
felváltva próbáltunk közel hajolni hozzá úgy, hogy ne hányjuk el magunkat.
Órákig nem csináltunk mást.
Ez a macska volt az első, amire gondoltam, amikor aznap este
megtaláltam apa holttestét.
Miért van az, hogy a szörnyű, erőszakos dolgok ennyire érdekelnek
bennünket? Addig a pillanatig egyetlen halottat sem láttam, se állatot, se
embert, de eltelt néhány év, és egyik temetés jött a másik után, és mindenki
mindenről mindent tudni akar. A huszonnégy órás hírműsorok már nem is
igyekeztek más történésekről beszámolni. Mindannyian rákattantunk a
hírekre, mint a drogosok: hallgattuk, néztük, olvastuk, hogy százak, ezrek,
milliók halnak meg, és tudni akartuk, mennyire rosszabbodik a helyzet.
Szinte belefulladtunk a hírfolyamba. Aztán amikor a washingtoni bombázás
megtörtént, arról ne is beszéljünk. Hetekig nem mentem dolgozni, hogy
túladagoljam a CNN-t.
Pillanatnyi csend. Aztán dörömbölést hallok; kicsi, sápadt kéz üti a hátsó
ablakot. Érzem, hogy mozdul a lábam, rohanok, a SUV másik oldalához
futok, ahol az ajtók nyitva lógnak.
Közvetlenül a sofőr mögött van a lány; a romok fölött bámul rám, arca
csupa vér. Fejjel lefelé lóg, a biztonsági övvel bajlódik. A sofőrülés mintha
teljesen kettétört volna, annyira hátrahajlik, hogy a kis kölyöklány
beszorult. Egy pillanatig kételkedem első benyomásomban, és arra
gondolok, hogy talán mégis fiút látok. Fekete haja tüskésen feláll, mintha
valami manó lenne, és eltelik egy pillanat… talán a kelleténél hosszabb
pillanat, amíg felfogom, hogy a lány… a lény… élénkrózsaszín ruhát visel.
Azt hiszem, a biztonsági öv beragadt. Halványan tudatában vagyok
annak, hogy a kezem felé nyúl… és hirtelen megragadom az övet, és
próbálom erővel kitépni. Bemászok, hogy jobb szögből legyen fogásom, és
azt látom, hogy a szörnykölyök arcán a megkönnyebbülést bosszúság váltja
fel, mintha azt akarná mondani: Hé, seggfej, szerinted, ha ez menne, még itt
ülnék?
Arca sötét rózsaszín, mert vér tolult a fejébe, a jobb lábát azonban
sikerült kiszabadítania. Megfeszíti az izmait, kinyújtja a lábát, amennyire
tudja, lábujjával az első ülésben ülő halott kölyökre mutat. A csípőjénél
lógó tőrre. A francba, jut eszembe. Miért nincs nekem késem? És mivel a
lény nyilvánvalóan tényleg azt hiszi, hogy idióta vagyok, kezével fűrészelő
mozdulatot tesz a derekánál húzódó övszakaszon.
- Jól van, jól van, értem én - motyogom. Próbálok nem gondolni arra a
belső hangra, ami gyanakvón szól hozzám, mint az apám. Azt kérdi: Te meg
mit csinálsz? Kifelé mutat. Pénzt lopni egy dolog, de ha azt hiszed, hogy
ezek olyan fickók, akik hagyják, hogy ezzel meglépj…
Három nem elég nekik? Muszáj mohónak lenniük és négy szörnykölyköt
bevinni? Nekem csak egy kell. Csak egy, hogy megvalósítsam a tervemet.
Hát nem hülyék, hogy nem nézték meg, hogy ez a szörnykölyök életben
van-e, mielőtt a többiek után rohantak? Úgy látszik, nekem kellett
megtalálnom… mintha ezt nekem szánták volna. Valahol mélyen, legbelül
tudom, hogy igazam van. Tudom, hogy soha többé nem lesz ilyen
lehetőségem. Ez ajándék, amit nekem szántak, és elfogadom, elveszem.
Azok a fickók egy pillanatig sem gondolkodnának, hogy elvegyék tőlem.
Persze, ezt nem tudhatom biztosan, de ki garantálná, hogy az a két fickó
nem lőne hátba, és nem lépne át a holttestemen, hogy megszerezze tőlem
ezt a szörny kölyköt? Igen.
Szükségem van erre a szörnykölyökre. Étel kell és benzin, meg pénz,
hogy kifizessem a szállásomat Phyllisnek, hogy naphosszat moshassa a
járdát.
Minden erőmmel igyekszem átvágni a biztonsági övet, de még nem
sikerült. Az erős szíj rendesen elintézte a lányt; látom, hogy vörös hurka
formálódik a nyakán, ahogy esés közben ráfeszült.
- Maradj nyugton! - mordulok rá, mert úgy ficánkol és rángatózik, mint
hal a szatyorban, mintha a vízbe próbálna visszajutni. Az anyag végre
átszakad, elpattan az utolsó szál is. A lány elég könnyű; kisiklik a mellére
csúszott öv alól, a SUV betört tetejére ér. Át kell másznia a törött első ülés
mellett. Látom, hogy a tekintete a sofőrülésben elernyedt hulla felé siklik,
és nem tudom, tényleg nem tudom, miért, de nem akarom, hogy lássa.
- Gyere, gyere!
Két kezemet nyújtom felé, a lány gyakorlatilag a markomba csúszik.
Szinte súlytalan. Nincs komolyabb baja; gyenge csontozat, izzadtság,
vércsíkos bőr. Kirángatom a SUV utasteréből, próbálom kihúzni a
nyakamat a karjai közül; mintha nagy ölelésre készülne.
- Jesszusom, te kölyök… nem megmenteni akarlak - mondom neki. -
Ennyire idióta vagy? Hagyd ezt abba!
Nagyon igyekszem rávenni magam, hogy kiverjem a fejemből arcának
képét, hogy elöljem szívemnek azt a szegletét, ahol az együttérzés lakozik.
A kézikönyv szerint úgy kell rájuk gondolni, mint a kóbor kutyákra. Be kell
vinni őket a menhelyre, vagy ha nagyon ellenállnak, ha túl nagy gondot
jelentenek, akkor meg kell ölni őket.
Az első rúgás az ágyékomat érte. Csillagokat láttam. A kis idétlen,
rózsaszín teniszcipős láb hirtelen újra lendül, mellkasomra és lábamra
csapódik. Előreesem, mindketten elterülünk az aszfalton. Amíg én az
ágyékomat markolva, a sírással küszködve a füvön fetrengek, ő feláll.
A rohadt életbe… fel kell kelnem… fel kell állnom… muszáj…
Nagy nehezen feltérdelek, próbálom rávetni magam, de a szörnykölyök
olyan átkozottul kicsi, hogy elég lazán lehajolnia, és a kezem már csak a
levegőt éri. Utánavetem magam, mert attól tartok, hogy el akar szökni
tőlem, hogy egyszer csak beveti magát a zöld völgyet övező alacsony,
száraz bozótosba.
De nem menekül. Ráveti magát a fejvadászok bézs színű szedánjára, két
kezét a motorháztetőre teszi. Az egész kocsi halk, nyöszörgő hangot ad,
mint felsős koromban a hegedűm, ha nem volt fel hangolva, és úgy
próbáltam húzni a húrokon a vonót. Elkapom a csukóját, és elhúzom onnan.
Ezúttal nem hibázok. A vállamra dobom. Több esze van annál, minthogy
ellenálljon.
-Hé!
 Kiáltás hasít a csendbe, a nyílt úton visszhangzik. Megperdülök, a hang
forrását keresem. Az egyik szakállas rohan felénk. Ezüst villanást észlelek,
mintha a fény kacsintana rám. Ezt gondolom. Nem azt, hogy fegyver
dördült, nem azt, hogy el kellene dobni a kölyköt és a kocsim felé rohanni,
hanem az jut eszembe, hogy nézd, milyen szép szikra!
- Dobd le! - üvölt a szakállas.
A golyó a SUV roncsolt testébe csapódik. Összerezzenek, hátrahőkölök.
Láttam már ilyet… úgy értem, fegyvert… tévében, moziban, játékokban.
De az igazi fegyverdörej… hát, az hangos. Dühös.
Képtelen vagyok mozdulni. Nem tudom egyik lábamat a másik elé tenni.
Érzem, hogy az agyam pörög, a gondolataim körbe-körbe járnak a
felismeréstől, hogy mi lesz, ha nem kapcsolom sebességbe a seggemet.
Miért nincs fegyverem? Miért nem tettem félre elég pénzt, hogy vegyek
egyet, és fegyverrel vágjak neki az útnak?
Ettől nagyon hülyének érzem magam; mint valami általános iskolás
kölyök, aki egyetemi felvételire ült be.
Éles fájdalom hasít a derekamba. A kislány megint vesetájon csap hegyes
könyökével. Pokolian fáj, de végre megmozdulok, botladozva haladok, és
nem állok meg, a világ semmi kincséért sem állok meg. Nem állhatok meg.
Ott a szakállas. Elérek a kocsimhoz; látom, hogy lőállásba helyezkedik, és
tudom, mit jelent ez. Még fel sem emelte a kezét, még nem célzott, de én
már tudtam. Szó szerint behajítom a lányt a fülkébe, és beugrom utána.
Egy-kettő-három csattanás… Jesszus, ez a fickó meg akar ölni engem.
Igyekszem nem reszketni. Igyekszem nem gondolni a szörny kölyökre,
aki lehúzódik az utasülésre. Próbálok emlékezni, melyik a gázpedál és
melyik a fék, és hirtelen hátrafelé megyünk nagy sebességgel, nem előre.
Golyók pattognak a platón, a platóajtón. A visszapillantóban látom, hogy a
szakállas kénytelen oldalra vetődni, hogy ne kerüljön a kerekeim alá. A
valóság úgy csap meg, mintha kupán vágtak volna, és hirtelen megfordulok
a kocsival, sebességet váltok. A kocsi nyikorog és csikorog, olyan erővel
nyomom a gázt, de működik. Látom, hogy a másik szakállas kirohan az
erdő megperzselődött fái közül; kezével vadul hadonászik. Az első a vállára
kapja a fegyvert, és szemmagasságba emeli, de túl messze vannak. Egy idő
után már nem a visszapillantóba nézek, és azt látom, hogy megint az út
közepén hajtok.
Kijutottunk.
Nem tudom, miért, de nevetésként tör ki belőlem a megkönnyebbülés.
Pedig ez egyáltalán nem mulatságos. Nulla százalékos poén. A tank
lámpája vörös démonként villog, és azoknak a szakállas fickóknak az
enyémnél húsz évvel fiatalabb a kocsijuk, de ahogy telnek a percek,
rájövök, hogy nem követnek. Ha követnének, már utolértek volna.
Aztán eszembe jut.
A kölyökre pillantok… a szörnykölyök mellettem ül, és kifelé bámul az
ablakon. Van benne valami, ami majdnem… Nem akarom azt mondani,
hogy nyomorultnak tűnik, mert tudom, hogy az. Mindannyian azok.
Különben nem lennének ebben a helyzetben. Nem csak abból gondolom
ezt, hogy az arca teljesen elsápadt és az erdőt bámulja, de nem látja. Az
ablak üvegében tükröződő képe, az orra alá és a homlokára száradt vér
láttán úgy érzem, mintha még mindig rugdalna engem.
Tényleg megint rugdal. Ezt sem tudom rendesen értelmezni. Ez nem
ember. Élőlény, vannak szükségletei, de nem közénk tartozik.
- Csináltál valamit a kocsijukkal? - kérdezem. Meglep, hogy milyen
nyers a hangom. Egy pillanatra aggodalommal tölt el, hogy üvöltöttem, de
nem hallottam és nem éreztem.
Bólint.
- Szóval mondd meg, mi vagy te - szólok rá, de szinte nem is akarom
tudni, mert tudom, hogy a válasz nem az lesz, hogy Zöld. Nekem nincs
olyan szerencsém, hogy az legyen. Alig tudom követni ezt a hülye
színkódrendszert. A régi terroristatevékenység riasztási színkódjai alapján
próbálták meg modellezni. A nagyon veszélyes szint a Narancsvörös, hogy
az ember az átlagosnál is jobban féljen, hogy valaki felrobbantja a
repülőgépet, amin éppen rajta van. Micsoda rendszer. Ha jól emlékszem a
Vörös az, amikor a kölyök robbantani tud meg tüzet okozni. A Kék azt
jelenti, hogy mindenféle vackokat tud mozgatni érintés nélkül, a Sárga…
A rohadt életbe. A Sárga az elektromosságot kavarja meg. Például
kocsikat süt ki. A rohadt életbe!
 - Sárga vagy? - teszem fel a kérdést.
Bólint. Csak ekkor tűnik fel, hogy még egyetlen szót sem hallottam tőle.
- Mi van? Túl nagyra tartod magad ahhoz, hogy szóba állj velem?
Rám néz. Szemöldöke hirtelen összerándul, sötét tekintetével mintha azt
mondaná: Hagyj engem békén!
- Nem tudsz beszélni? Vagy nem akarsz?
Nem válaszol, és fegyelmeznem kell magam, hogy hagyjam abba. Az
egész nem-beszélek helyzet nekem kedvez. Könnyebb szörnykölyökként
kezelni, ha nem tud, vagy nem akar nyüszögni, hogy éhes, és nem üvölt
torka szakadtából. De ami azt illeti, nem is érdekel. Tényleg nem érdekel.
Tízezer dolcsi ül mellettem.
- Van valami esély arra, hogy ezek a fickók utánunk jönnek? - kérdezem,
mert végső soron csak ez számít, semmi más.
Nem. Látom a választ az arcán. Még valami büszkeségféle is látszik rajta.
Nyolc egész kilométert vezetek, mire ráeszmélek, hogy amit a
fejvadászok kocsijával tett, azt megteheti az enyémmel is. Ha jól
emlékszem, a kézikönyv szerint csak akkor tudnak az elektromossággal
babrálni, ha megérintik, szóval csak annyit kell tennem, hogy egy helyen
tartom a két kezét, és elég határozottan meggyőzöm arról, hogy nem tud
elszökni. Félrerántom a kormányt, lehúzódok a padkára és behúzom a
kéziféket. „Eszközkészletem” egy NAU sporttáska, benne egy csomó hülye
holmi, amit egy rendőrtől sikerült vennem, akit a gazdasági válság idején
bocsátottak el. Bilincs. Pár gyorskötöző. Egy sokkoló, ami nem működik,
de úgy érzem, elég jó fenyegetés lehet.
Még mindig remeg a kezem, és az egész nagyon kínos és szörnyű, az
meg, hogy nem tudom, hogyan kell használni a gyorskötözőt, sokkal
rosszabbnak tűnik, amikor a lánynak magának kell ezt a feladatot
megoldania. Érzem, hogy magában véleményt alkot rólam, ahogy a
gyorskötöző lapos végét a csat részbe csúsztatja. Beledugja a kezét, és a
műanyag szalagot apró gyöngyfogai közé véve szorosra húzza. Amikor
végez, elegáns mozdulattal visszateszi a kezét a combjára és várakozón néz
rám, mintha azt mondaná: És most?
- Nem mentelek meg - emlékeztetem.
 De valamiért elgondolkodom, vajon tényleg akarná-e, hogy
megmentsem.
 HÁROM

Elakadtam. Benzin kell ahhoz, hogy eljussak Prescottba, a PSF-őrsre -

ez az egyetlen Arizona állam északi részén -, de benzin csak délre, Camp
Verde benzinkútján van. Ahhoz viszont, hogy eljussak Camp Verde
benzinkútjáig, vissza kell fordulnom, amivel azt kockáztatom, hogy újra
találkozom a fejvadászokkal, akiket éppen csak sikerült kicselezni. Ha a
kölyök tényleg kisütötte a kocsijukat, lehet, hogy még mindig ott vannak.
Vagy az út mentén gyalogolva próbálnak segítséget szerezni.
Így hát megint Cottonwoodban, a Phyllis-féle motelben találom magam.
Nem emlékszem, hogyan jutottam el odáig, arra sem, hogy beesteledett,
arra sem, hogyan sikerült leparkolnom, de a műszerfalon az óra hatot jelez.
És valahogy sikerült két órát e mellett a kölyök mellett ülnöm, és
végiggondolni minden lehetséges, kivitelezhető tervet.
Holnap. Holnap irány Camp Verde, és a PSF-őrs is nyitva lesz. Előbb
tankolok, aztán visszamegyek ugyanazon az úton Prescottba, leadom a
kölyköt, felszerelkezem a szükséges technikával, és felmarkolom a
jutalmat. Ma éjjel itt maradhatunk. Lehet, hogy a kölyök szörnyeteg, de én
nagyobb vagyok, mint ő, és ha jól emlékszem, a fürdőszoba ajtaja kívülről
is zárható. Oda zárom be. Egy éjszaka tudok rá vigyázni.
Még húsz percet kell várnunk, mire az utcán ácsorgó, hűvös alkonyatot
élvező férfiak és nők elszívják a cigijüket, és befejezik a trécselést. Akkor
karon fogom a lányt, és kényszerítem, hogy csússzon ki az ülésről az én
ajtómon.
Csak egy pillanatig aggódom, hogy túl keményen húzom a karját, ahogy
a parkolón rohanok végig, de el kell ismernem, jól viselkedik. A
Kisasszony úgy néz ki, mintha ketrecharcból lépett volna le, és még így is
lépést tart velem, sőt, mintha jobban futna, mint én.
A kulcskártyával bajlódom. Többször is lehúzom az olcsó
plasztikkártyát, de mindig vörösen villan a jelzőfény. Körülnézek; meg
vagyok győződve arról, hogy bármelyik pillanatban előbukkan Phyllis vagy
valamelyik fia, és kinyújtott kézzel kéri a bérleti díjat, csak azután aktiválja
újra a kártyát, ha fizettem. Mielőtt azonban esélyem lenne felderíteni ezt a
rejtélyt, a kislány megmozdítja a kezét, és megérinti a kártyaleolvasót, mire
elalszik a fény. Hallom, hogy kattan a zárnyelv, és hirtelen ő húz be minket
a sötét, dohos szagú szobába.
A régi lakókocsimhoz képest a motelszoba olyan, mint a Buckingham
Palota. De ahogy a lány körülnéz, enyhe fájdalommal szorul össze a
gyomrom. Minél hosszabb ideig áll ott és néz, méri fel a helyet sötét
szemével, annál jobban szégyellem magam. Nem vetettem be az ágyat,
mielőtt elmentem. A szörnyűséges, mályvaszínű, lepukkant, vidéki stílusú
ágytakaró gyűrött halom a földön. Mindkét éjjeli szekrény tele van ételes
papírokkal, üdítős dobozokkal és néhány kóbor sörösüveg is akad a szemét
között.
A kölyök mély levegőt vesz, beszívja a pállott levegőt, és ahogy a szája
fájdalmas grimaszba torzul, az jut eszembe, hogy talán valami rossz emléke
támadt erről. Mögötte az íróasztal tele van szennyes ruhákkal, amik arra
várnak, hogy legyen öt dollárom a mosásra. Nem dohányzom, sosem
dohányoztam, és soha nem is fogok dohányozni, de mindkét szomszédom
bagózik, és esküszöm, hogy a bűz valahogy átszivárog a papírvékony
falakon.
Előretolom a lányt a fürdőszoba felé.
- Mosakodj meg! - mondom neki, és abban a pillanatban valaki kopog az
ajtón.
Tízszer erősebb pánik fog el, mint ahogy a lány néz rám, amikor belép a
fürdőszobába és becsukja maga után az ajtót. Ott állok, csak meg akarok
győződni arról, hogy nem jut eszébe bajt csinálni, de a kopogás
dörömböléssé erősödik.
Kinézek az ajtó kémlelőnyílásán, és azt látom, hogy Phyllis egyik fia
bámul vissza rám. Jó húsz évvel idősebb nálam, és élénksárga pólója alatt
vagy ötven kiló súlyfelesleget cipel. Kinyitom az ajtót, de nem kapcsolom
ki a biztonsági láncot; nem azért, hogy megállítsam, inkább csak a hatás
kedvéért.
- Mi az?
Meg kell erőltetnem az agyamat, hogy eszembe jusson a fickó neve. Ő
az, aki nagyon kopaszodik. A másik úgy néz ki, mint aki az anyjával
nyíratja az őszülő haját. Tudom, hogy nem érti, de tudni akarja, hogyan
sikerült bejutnom a szobába.
- Még ma el kell hagynod a szobát, ha nem fizetsz - mondja. - Azt
hiszem, ezt egészen világosan megmondtam már.
- Fizetni fogok, természetesen fizetek… - mondom, és éppen ki akarok
találni valami rövid határidőt, amikor eszembe jut a köteg pénz a
zsebemben. Nem volt lehetőségem megszámolni, mielőtt elloptam, ezért a
bankjegyeket látványosan pörgetve megszámolom. Ekkor hallom meg,
hogy a fürdőszobai csapból folyik a víz. Nemtudomhogyhívják ferde
szemmel néz rám, igyekszik jobban beférkőzni az ajtólap és az ajtókeret
közé.
- Ugye, tudod, hogy külön díjat kell fizetned, ha egy másik személy is itt
alszik? - csattan a hangja.
- Ó, nem fogja itt tölteni az éjszakát! - mondom, homlokomat ráncolva. -
Tudja, hogy megy ez.
A fickó azonban nyilvánvalóan nem tudja, hogy megy ez, és „vendégem”
életkorát tekintve ez volt a leghátborzongatóbb mondat, ami kicsúszhatott a
számon.
- Tessék… itt van száz - mondom. És kétszáz visszacsúszik a zsebembe.
Remek. - Holnap már nem leszek a nyakukon.
A fazon úgy bámulja a húszasokat a kezemben, mintha játékpénz lenne.
- Ezt honnan szerezted? - kérdezi, azzal elkapja a kezemből a pénzt, és ő
is megszámolja az öt bankjegyet. - Valami törvénybe ütköző sötét dolgot
csinálsz itt? Olyasmit, amiről tudnunk kellene?
- Csak egy kis szabadúszó szerelési munkát végeztem el - mondom
három ujjamat feltartva. - Cserkész becsületszavamra.
- Te akkor sem tudnád, mi a becsület, ha a képedbe köpne - motyogja a
fazon, és még mindig a szoba másik végébe, a fürdőszobaajtóra bámul; az
ajtó alatt a lány lábának árnyéka látszik. Úgy nézi, mintha gondolkodna,
mintha csak most esne le neki, amit az előbb mondtam, és hirtelen
felkeltette volna az érdeklődését.
- Te már végeztél vele?
Hát, legalább nem én vagyok itt a legnagyobb szemét.
 - Már lefoglalta a következő kuncsaft - mondom. A szavaknak hányás íze
van a számban. Szóval hirtelen nem számít, hogy a kurvák a kifejezetten
törvénybe ütköző, sötét dolog kategóriába esnek?
- Bocs, haver.
Húsos kezében eltűnik a pénz.
- Holnap délig maradhatsz. Egy perccel sem tovább.
- Persze - mondom, és azon aggódom, hogy arra vár, hogy megláthassa a
„vendégemet”, hogy megvárja és kikísérje a parkolóba. Jesszus. - Ennyi?
Akkor minden rendben.
Becsapom az orra előtt az ajtót, mielőtt még egyet szólhatna, és
ráfordítom a zárat is. Nézem, ahogy az ipse még néhány percig ott áll, és
csak akkor mozdulok meg, amikor végre szusszan egyet és elmegy.
Az ajtónak dőlök, és végignézem, mi maradt a kajakészletből, amit két
hete vettem. Van egy zacskó chips, egy instant leves, egy kenyér és
mogyoró vaj. Csak akkor tudatosul bennem, mennyire éhes vagyok, amikor
felmérem, milyen kevés ennivalóm van. Megpróbálkozhatnék azzal, hogy
rendelek valamit, de ez olyan luxus, amivel biztosan felhívnám magamra a
figyelmet; Phyllis moteljének többi lakója egészen biztosan felfigyelne egy
ételfutárra. Elmehetnék kajáért, de nem hagyhatom magára a lányt, nem
adhatom meg neki a lehetőséget, hogy megszökjön. Kibírja egy
szendviccsel is. A kölykök szeretik a mogyoróvajas szendvicset.
Kivéve, ha mogyoróallergiások.
Oké, a levest kapja meg. Csak arra kell figyelnem, hogy távol üljek tőle,
miközben eszik, nehogy a képembe loccsantsa a forró lét.
Lehajolok, kiöntöm a műanyag kannából a maradék vizet egy csorba
bögrébe. Beteszem a mikroba forralni. A forró vizet egyenesen a
polisztirénhab leveses tálkába töltöm; a gyomrom összerándul, ahogy
megérzem a csirke ízesítésű étel gőzét.
Mi van akkor, ha vegetáriánus?
A francba! Hagyd ezt abba! Tök mindegy, hogy vegetáriánus vagy sem.
Élőlény, aminek szükségletei vannak, de nem ember.
Élőlény, aminek szükségletei vannak, de nem ember.
 Élőlény, aminek szükségletei vannak, de szörny.
Már tizenöt perce odabent van, és egyfolytában folyatja a vizet.
Szabadjára eresztem gondolataimat, és arra gondolok, vajon lehetséges-e
egy teli mosdókagylónyi vízbe fojtania magát, aztán két nagy lépéssel a
szoba másik végébe érek. Az ajtó zárja azóta rossz, hogy beköltöztem a
szobába, és semmivel nem tudja eltorlaszolni.
Az első, amit meglátok a pulton: rengeteg véres vécépapír-csomó.
Teljesen megnyitotta a csapot, a csatorna pedig, ami jó napokon is csak fél
kapacitással működik, nem bírja ezt a terhelést. A víz kicsapott a sekély
mosdókagylóból, és a lábamig folyik. A tükör fölötti lámpa mindent éles
fénybe borít.
A kölyök a földön ül a vécé és a zuhanyzó közötti keskeny résben, arcát
makacsul elfordítja az ajtótól. Válla még mindig reszket, de csak
szánalmasan szipog. Más hang nem hagyja el a száját. Az arcát dörzsölgeti,
és csak ekkor veszem észre, hogy nem vágtam le a kezéről a gyorskötözőt,
és a gyomrom remegni kezd a rémülettől.
Amikor végre felém fordul, csak abból látom, hogy sírt, hogy a szeme
még vörös, az arca pedig kipirult. A homlokán húzódó seb már heged, de az
állán lévőt valahogy feltépte.
- Maradj ott! - mondom. - Ne mozdulj!
Van egy kis elsősegélydobozom; az egykori középiskolám
egészségügyisétől vettem. Nem tudom, hogy az ápolónő eladhatott-e a
készleteiből, de mi voltunk az utolsó végzős osztály, utánunk bezárták az
iskolát, szóval azt hiszem, nem volt értelme eljátszani, hogy egyszer még
szüksége lesz rá.
A kötszer, amim volt, abszurdan szélesnek tűnt, de ugyanúgy megteszi,
mint bármilyen más. Azzal biztatom magam, hogy érdemes használnom,
különben a PSF-ek a jutalmam egy részét visszatarthatják „orvosi
költségek” címszóval, de tényleg elég nehéz ránézni így az arcára.
Kihámozom az első ragtapaszt a csomagolásból; a tükör lámpái éppen
ekkor villogni és búgni kezdenek. Homlokomba hulló sötét hajam alól
nézek fel rá.
- Nehogy rám támadj, mert szétrúgom a seggedet!
 Végre kizökken abból a szörnyű, erőltetett üres nézésből; felhorkan, a
szemét forgatja.
Gyors munka, nem túl kíméletes, de csak ül és tűri. Egy szót sem szól. Le
kell nyelnem a bosszúságot, amit ettől érzek. Ha a szörnykölyök jelenetet
csinálna, próbálkozna valamivel, az egész folyamat sokkal könnyebb lenne
nekem. Úgy érzem, arra vár, hogy valami hülyeséget csináljak, és
kihasználja a lehetőséget, vagy csak röhög rajtam magában, hogy ebben is
milyen balfék vagyok. Úgy nevet, hogy biztos vagyok benne, a többiek már
otthon vannak.
- Csináltam vacsorát - mondom, nagyjából csak azért, hogy megtörjem
valamivel a csendet. A szörnykölyök csak néz, szája mintha halvány
mosolyra húzódna, és tudom, hogy igazam van. Hülyének néz. Szerinte én
egy két lábon járó röhej vagyok.
Lehet, hogy mindent rosszul csinálok… nem kellene enni adnom neki.
Talán jó magaviselettel kellene kiérdemelnie az ételt. Nem hiszem, hogy fél
tőlem. De félnie kellene… muszáj félnie. Tudnia kell, mi következik.
Ül, és lassan eszi az instant levest. Letisztítottam neki az íróasztalt, ott
eszik, vigyázva, nehogy kilötykölődjön a lé. Közben előveszem a tőrt, amit
a halott kölyöktől vettem el, és látványosan forgatom, nézegetem. De
összekötött kézzel enni nagy figyelmet igényel, ezért nem is néz rám.
Mire megeszi a levest, érzem, hogy csalódottság és szégyen ég a bőröm
alatt. Karon ragadom, lerántom a székről, ahogy elterveztem, és az ágyhoz
vezetem. A padlóra kényszerítem, és igyekszem nem összerezzenni vele
együtt, amikor leül.
- Ne mozdulj! - mordulok rá. Csak annyi időre lépek el mellőle, hogy a
táskámból bilincset vegyek elő. A bilincs egyik felét a vékony bokájára
kattintom, a másikat pedig az ócska ágy terítőt felhajtva az ágy fém lábára.
Közben folyton engem néz, és érzem, hogy a képem forrósodik, ahogy
mindig, amikor ideges vagyok és a sírás határán állok, mint valami idétlen
kölyök. A tapasz kihangsúlyozza, milyen hegyes az álla.
- Hagyd abba! - figyelmeztetem. Érzem, hogy a düh darázsrajként zsong
a fejemben. - Veled is az történhet, ami a barátaiddal történt, szóval töröld
le azt a hülye nézést az arcodról… Mondom, hagyd abba!
 Jesszus! Ki nem állhatom a bőgőmasinákat. Csak egy pillanatra fordítok
hátat neki, erre az arca még gyűröttebb lesz. És az jut eszembe, és ettől
megint nagyon kiakadok, hogy a fürdőszobában azért sírt, hogy mit fogok
vele tenni, vagy azért, hogy mi történt a barátaival. Bár nem tudom
biztosan, hogy mi történt velük.
Egyébként is miért utaztak így együtt? Felkapom a kézikönyvet az éjjeli
szekrényről, kezem között hajlítom a puha táblás kötetet. Az a másik ázsiai
lány… a nővére volt? A nővére tényleg csak úgy ott hagyta őt, hogy a saját
bőrét mentse? Ez kemény, rideg, szívtelen… Ezt teszi velük a képességük?
Állatokká teszi őket, olyan állatokká, amik csak a legerősebb, legügyesebb
éli túl elvet ismerik…
Hagyd. Ezt. Abba.
Mintha a helyzet nem lenne már így is elég kellemetlen. A 2A, a jobb
oldali szomszédom minden jel szerint szintén éjszakai vendéget fogad.
Érzem, hogy az ágyoszlop a falhoz koppan, a fal pedig az én
ágyoszlopomra továbbítja a lökéshullámot. Gyorsan a tévé távirányítójáért
nyúlok, mielőtt a nyögéseket meghallanánk. Hangyák háborúja, hangyák
háborúja, hangyák háborúja, hírek, vetélkedőműsor ismétlése… A Mi
mennyi? című árkitalálós vetélkedőműsort választom, és felhangosítom a
készüléket. Ez a nyavalyás szörnykölyök… ott kellett volna hagynom…
reméltem, hogy Phoenixhez közelebb találok egyet. Ez teljesen kiidegel
azzal, amit csinál: próbálja eljátszani, hogy teljesen ártatlan és kedves, de
csak azért, hogy megdolgozzon, hogy pontosan azt érje el, hogy úgy
érezzem, gondoskodnom kell róla, hogy ne kelljen ilyen ocsmány dologgal
szembesülnie.
Biztosan van valami a kézikönyvben arról, hogy a PSF-ek hajlandók
bárhová elmenni egy gyerekért, ahelyett, hogy nekem kellene elvinnem
Prescottba leadni. Nem tetszik, hogy az agyam folyton visszatér arra a
gondolatra, vajon oda kellene-e adnom neki az egyik párnát vagy takarót, és
hogy képes-e elektromossággal alám gyújtani az ágykeretet, amíg alszom.
A kézikönyvben van egy rövid leírás arról, hogy mit jelentenek az egyes
színek, de semmit sem írnak az elméletekről, hogy mi okozhatta a
„mutációt”, ahogy ők nevezik. A képességek minden egyes Pszí-kölyök
esetében egyéni erősségúek és pontosságúak. Remek. És persze az élet pont
egy olyat ad nekem, aki elég erős és pontos ahhoz, hogy seperc alatt taccsra
tegyen egy kocsit.
Elég furcsa, hogy már jó régóta tart ez az egész, de még mindig nem
jutottak közelebb ahhoz, hogy mi okozta a járványt, és hogyan lehetne
megfékezni. Mi, többiek örülnénk, ha Graynek eszébe jutna, hogy a
gazdaságot is helyre kellene állítani valahogy, nem csak ennek a
feltételezett vírusnak a kutatásába ölni a pénzt. Mit számít, ha megmentjük
„az amerikaiak következő nemzedékét”, ha a jelenleg élő nemzedéket alig
tudjuk életben tartani abból a kevésből, amink van. Manapság senki nem
akar gyereket, mert a dolgok jelenlegi állása szerint pár év múlva úgyis
elvesztenék. A születésszám sosem volt ennél alacsonyabb; nem jönnek
bevándorlók, és nem emigrál innen senki, mert félnek a vírus terjedésétől.
Mostanában mindenki csak a jövőről akar beszélni, a jelenről nem. Arról
senki nem szól, hogy most kellene rendbe tenni a dolgokat. Hogyan fog
Amerika előrelépni, miután elveszített egy egész nemzedéket? Ezt firtatják a
rádiós műsorvezetők. Ha a Pszí-kölyköket meg lehet gyógyítani, hogyan
fognak visszailleszkedni a társadalomba - teszi fel a kérdést a New York
Times. Eljött az utolsó ítélet ideje? - kiált a tévés prédikátor.
Lehet, hogy mind meghalunk, és a szörnykölykök öröklik a világot. Bár
ezt a lehetőséget, mintha senki sem vetné fel.
A kézikönyvben persze semmi nincs arról, hogy a PSF-ek eljönnének a
kölykökért, csak ez: „Ha úgy érzed, hogy közvetlen veszélyben vagy, és a
Pszí, akit üldözöl Vörös vagy Narancsvörös besorolású, kérhetsz erősítést a
hálózaton a közelben tartózkodó fejvadászoktól. A Pszí Különleges Erők és
az Egyesült Államok kormánya semmilyen ebből eredő jutalomfelosztási
vitában nem vesz részt.”
Szóval… ez is kiesett, mivel nulla hozzáférésem van a
fejvadászhálózathoz.
Legördülök az ágyról, nagy ívben kikerülöm a szörny kölyköt, az
ételkészletemhez és a minihűtőhöz megyek. Mogyoró vajat kenek a
szikkadt kenyérre, és azzal biztatom magam, hogy: Holnap már steaket
eszel! Pizzát Amit csak akarsz. De most a gondolattól is kimerülök, hogy
holnap ugyanezzel kell foglalkoznom. Azzal a fantáziaképpel sem tudom
feldobni magam, hogy a levegőbe dobom a bankjegyeket, ahogy Phyllis
ócska ágyára vetem magam, és élvezem, ahogy rám hull a pénz.
A sörnek olyan az íze, mint a megfázás elleni kanalas orvosságnak;
nyögvenyelősen iszom. Hol vannak már a felhőtlen középiskolás idők,
amikor a péntek esti focimeccsek alatt egyik üveg sört a másik után
nyakaltam, és aztán olyan sokáig fent maradtam, hogy a barátom, Ryan
házának tetejéről még megnéztük a naplementét. Az már a múlt.
Nem akarok Ryanre gondolni, ahogy egyikükre sem. Ott hagytak,
eltűntek a fekete egyenruhák és titkok világában. Nincs ezzel semmi bajom.
Tényleg. Bár néha azt kívánom, bárcsak legalább egyikük küzdött volna
értem, hogy velük mehessek én is. Nehéz mindig annak lenni, akit
hátrahagynak, és soha nem annak, aki elmegy.
Kezdek álomba merülni; a kézikönyv nyitva a mellkasomon, amikor a
tévében véget ér a vetélkedő. Elszundíthattam, mert a következő pillanatban
azt érzékelem, hogy Judy Garland dudorászik jellegzetes hangján, és nagy,
barna szeme néz a szemembe, ahogy a képernyőre hunyorítok. Az a híres
dal szólt, amiben szivárvány van és citromos cukorka, madarak, az a
rengeteg jó dolog. A kutyája van mellette és a szépiakék középnyugati
égbolt. Amikor legközelebb kinyitom a szememet, a házat tornádó
ostromolja és összedől.
Az ágyon tapogatok, a távirányítót keresem, amikor Dorothy kinyitja
házának ajtaját Óz, a csodák csodája Technicolor világára.
Ez… ez valahogy szebb, mint amilyenre emlékeztem. Kölyökkoromban
apám kényszerített, hogy nézzem meg vele ezt a filmet. Kölyök voltam, hét
éves, talán nyolc, és csak arra emlékszem, hogy azt gondoltam, milyen
idétlenek a különleges effektek ahhoz az akciófilmhez képest, amit előző
este láttam a moziban. Minden részletében gyűlöltem az Óz-filmet akkor,
még azt is gyűlöltem benne, ahogy Dorothy hangja reszketett, amikor
beszélt.
És esküszöm, hogy abban a pillanatban, amikor az a nagy buborék
megjelenik, és a jó boszorka, akármi is legyen a neve, felbukkan abban a
fodros-bodros, suhogó ruhában, úgy érzem, az ágy megmozdul, ahogy a
hozzá bilincselt szörnykölyök közelebb mocorog a képernyőhöz, hogy
jobban lásson.
 Felkönyöklök, lepillantok rá a sötétben. Változtatott a testhelyzetén, fura
tartásban térdel. Tudom, hogy a bilincs biztosan a bőrébe vág, de ez mintha
nem érdekelné. Arca tükröződik a tévé üvegében, és még mielőtt a
mumpicok énekelni és ünnepelni kezdenének, látom, hogy tágra nyílik a
szeme, és a szája néma csodálkozással tátva marad. Olyan ámulattal nézi a
filmet, mintha még sosem látott volna ilyet. Ez lehetetlennek tűnik. Nincs
gyerek, aki ne látta volna Az Óz, a csodák csodáját.
A film leköti a figyelmét, csendben van, és az igazat megvallva túl lusta
vagyok ahhoz, hogy felvegyem a távirányítót onnan, ahová leesett - a
padlóról. Inkább bekapcsolva hagyom a tévét, és lekapcsolom az éjjeli
lámpát. Aludni próbálok, de nem tudok. Nem azért, mert hangos a tévé
vagy túl világos van tőle a szobában… hanem mert nézni akarom a filmet.
Az agyam ki akarja bogozni a rejtélyt, miért akarta az apám, hogy
végigüljem ezt vele. Mint minden másban, amit szeretett, ebben is őt
keresem. Egy-egy szövegrészt, amit mondogatott, valami mögöttes
filozófiát, amit ebből szerzett… de csak arra jutok, hogy ettől az élénk
cukorszínű világtól lehetett egy kicsit boldogabb azokon a napokon, amikor
alig tudta rávenni magát, hogy kikászálódjon az ágyból.
Nem akarok erre gondolni… nem akarom ebbe most behozni apát, hiszen
már most is elég gyatrán érzem magam. A vírusfertőzés-vagy-micsoda, ami
fiatalon érte ezeket a kölyköket, az egy dolog, de apámban benne volt az a
betegség élete mind a hatvan évében, a jó évek alatt és a rosszakban is, és a
szörnyű években is, miután elvesztette az éttermét. Addig, amíg az egész
olyan súllyal nehezedett rá, hogy nem bírt tovább úszni az árral és
elsüllyedt.
Legszívesebben felröhögnék, amikor minden szereplő a történet
tanulságát feszegeti, hogy minden, amit kerestek, végig megvolt bennük…
a jóság, a bátorság, az erő, minden. Azt akarják elhitetni a nézővel, hogy a
sötétséget vagy a gonoszt csak mások akarják ránk tolni, de én ezt nem
veszem be, mert tapasztalatból tudom, hogy nem így van és szerintem ezt a
szörnykölyök is pontosan tudja. Néha sötétség is lakozik az emberben, és
van, hogy az győz.
- Most már tudom, hogy van szívem - mondja a Bádogember, én meg erre
behunyom a szememet, és elfordulok a képernyőtől -, mert megszakad.
 A lánynak rémálmai vannak. Csak ekkor hallom beszélni, és rohadtul
rémisztő. Felülök az ágyban, a sötétben az éjjeli szekrényen hagyott tőrt
keresem. Az első hangokról az jut eszembe, hogy valami vadkutya vagy
kóbor macska tört be a szobába, amik folyton a motel kukái körül
ólálkodnak. Agyam még félálomban… illetve háromnegyed álomban van.
El is feledkezem arról, hogy a kölyök a földön alszik, csak akkor jut
eszembe, amikor majdnem rálépek. Nem is feltételezem, hogy a hang
emberi lenne, mert az nem lehet. Olyan nincs. A torkából előtörő szavak
nem is szavak, hanem szívszaggató, iszonyatos nyögések.
- Neeeee… kérem… neeeeeee…
Fölötte állok, és csak állok, állok és állok és gondolkodom. Felébresszem
? Gabe, ébreszd fel! Ébreszd csak fel! De ez olyan határnak tűnik, amit nem
szabad átlépni. Mert azt jelentené, hogy törődöm vele.
Nem törődöm vele, nem érdekel. Akármit csinál, vagy nem csinál,
akármennyire megnehezíti a dolgomat, nem érdekel.
Az ágy nyikorog, ahogy a súlyom visszanehezedik rá. Csak remélni
tudom, hogy a zaj felébreszti, és nem kell döntést hoznom. Az egyik óra a
másikba csúszik; én csak fekszem, olyan mozdulatlanul, amennyire csak
képes vagyok feküdni. Egész éjjel a sírást hallgatom, és úgy érzem, ez a
büntetés, amit megérdemlek.
 NÉGY

Vakító fényrobbanással jön a reggel, ahogy a motel vastag függönye

félrehúzódik; a fém függönygyűrűk csikorognak a rúdon. A napfény olyan
hirtelen árasztja el a sötét, dohos szobát, hogy a testem előbb reagál, mint
az agyam. Legurulok az ágyról, feltápászkodom, szemem elé emelem a
kezemet, árnyékolom a fényt.
A francba! A francba! Elaludtam! Mennyi az idő? Hol a…
Néhány dolog gyorsan eljut a tudatomig. Először is az, hogy egy adag
tiszta, mosott, összehajtogatott ruha van a táskámon, az ajtótól balra. Az
ágy mellől is érzem a tiszta illatot. Zavartan teszek egy lépést felé, szemem
sarkából kis alakot látok az asztalnál; két tányér ennivaló van előtte -
porcukrozott fánk, valami gyümölcs és perec -, közöttük az én
mogyoróvajas üvegem, nyitva. Áttetsző műanyag csomagolás lóg ki a szoba
kis szemeteséből, a peremében megakadt. Pontosan tudom, honnan van
mindez: a mosodában álló automatából.
Gondosan, finom mozdulatokkal ken meg mogyoróvajjal minden perecet
a tányérján; folyamatosan hátat fordít nekem, ahogy az asztalhoz megyek.
Nincs a kezén a gyorskötöző, a bilincs is eltűnt. Átöltözött; koszos, véres
ruhái helyett egy nagy, rózsaszín Route 66 póló van rajta, és farmernadrág,
amit párszor fel kellett hajtania bokában. Addig nézem, amíg eszembe jut,
hogy a mosodában van egy adománydoboz, amihez szinte senki nem nyúl,
mert főleg gyerekholmival van tele.
Az ágy kivételével, amiről éppen leestem, a szoba makulátlanul tiszta. A
szemét eltűnt, és az ablakot is résnyire nyitotta, hogy friss, hűvös levegő
jöjjön be. Az ablakhoz rohanok, visszahúzom a függönyt. A szoba sötétbe
borul, de nem érdekel. Ettől valahogy könnyebb.
- Meg vagy őrülve? - kérdezem dühösen. - Azt hiszed, ezzel elérsz
valamit nálam? Azt hiszed, ha kedves vagy velem, majd én is kedves
leszek? Te tényleg olyan idióta vagy, hogy azt hiszed, segíteni akarok
neked?
 Kicsit összehúzza magát a székében, de nem fordítja el a fejét. Nem is
pislog, és nem tudok másra gondolni, mint… hogy szörnykölyök. Tudom,
hogy egyáltalán nem kellene, hogy nem lenne szabad beszélnem vele, nem
lenne szabad tudomást vennem erről az egészről, és nem lenne szabad
hagynom, hogy felbosszantson vele, de minden kirobban belőlem, annyira,
hogy már csak azt érzem, hogy a harag minden más gondolatot összekuszál
a fejemben.
Még ha nem is voltak alattomos szándékai, nyilvánvalóan azt gondolja,
hogy magamról sem tudok gondoskodni, nemhogy róla. És ezzel csapja ezt
a tényt a képembe, ugye? Gúnyt űz belőlem. Különben miért nem szökött
meg, amikor lehetősége lett volna rá. Nyilván nem tudom, hogyan kell
rendesen rögzíteni a bilincset, nem tudom, hogyan kell fogva tartanom, és
annyira sem tudok éber maradni, hogy tudjam, mikor hagyja el a nyavalyás
motelszobát.
Miért gondoltam, hogy képes vagyok erre? Az a szörnykölyök egy szót
sem szól, de csak ránézek és tudom, mit gondol. Ez a fickó egy nagy lúzer;
béna, mint az elgázolt dög, inkább kocsit mosna, ahhoz talán ért. Ugyanazt
gondolja rólam, mint mindenki más.
De nem. Nem vagyok ilyen. Esküszöm, nem.
Én ennél jobb tudok lenni. Tudom, hogy jobb vagyok. Ezek a szörny
kölykök tudják, hogyan zavarják össze az ember gondolatait, tudják,
hogyan keltsenek kételyt az emberben, de én nem hagyom magam. Többé
nem. Az óra szerint még csak reggel nyolc van. Nyitva lesznek, mire
odaérünk. Megszabadulhatok tőle és kész. Tíztonnás súly fog leesni a
szívemről.
- Dorothy, ez itt nem Kansas - mordulok rá. - Az emberek itt nem
kedvesek. Nem a barátaid. Én sem vagyok a barátod.
Tudomást sem vesz rólam; lábát lóbálja az asztal alatt, közben a
reggelijét eszi. Aztán rám néz azzal a nézéssel - amit annak a nézésnek
kezdek tekinteni. Mintha ez lenne a válasza. Egyik szemöldökét felhúzza,
ajkát csücsöríti, szeme Hagyj már engem békén, haver nézéssel villan rám.
Nem érdekel az étel, megragadom a karját, nem érdekel az sem, hogy
összerezzen, ahogy felrántom a székről. Ezúttal két gyorskötözőt rögzítek a
csuklójára. Az sem érdekel, hogy döbbent fájdalommal nyüszít fel.
Kimegyünk. Most azonnal. Megmutatom neki, mennyire komoly vagyok.
Rá fog jönni, hogy el kellett volna szöknie, amikor még lehetősége volt rá.
Téved. Nem olyan vagyok, amilyennek gondol.

***

Úgy döntök, hogy kockáztatok, és Prescott felé veszem az irányt kerülő

nélkül, vagyis nem megyek tankolni Camp Verde kútjához. Most, hogy
elkezdtek olajat bányászni Alaszkában, megint járnak az úton
üzemanyagszállító tankautók, de Camp Verde az egyetlen kút, ahol
megbízható az ellátás. Nem attól tartok, hogy azok a fejvadászok még
engem várnak az autópályán, csak le akarom tudni ezt a feladatot, hogy
végre tényleg elkezdhessek kölykökre vadászni.
Ezt próbafeladatnak tekintem az igazi munka megkezdése előtt.
Gyakorlatnak.
Kockáztattam és nyertem. Találok egy benzinkutat, majdnem kétszáz
dollárért töltök a kocsiba, de még így is csak félig van a tank. A többit majd
a visszaúton, mondom magamnak, és integetek a benzinkutasnak. Az utat
figyelem és az örökzöld erdőt - a természet karjaként öleli körül a kutat -,
miközben a kocsim felé tartok. Hallottam történeteket, hogy embereket
támadtak meg üzemanyagért. Ettől elég rosszul vagyok, valahányszor meg
kell állnom.
Kinyitom az utas felőli ajtót; úgy állok, hogy testem takarja a kölyköt,
aki térdét a mellkasához húzva az ülés előtt, a padlón kuporog. Nem
hagyom, hogy tiltakozzon, nem hagyom, hogy felhívja magára a figyelmet,
nem hagyom mozdulni sem. Bedőltem a hamis biztonságérzetnek, mert a
kocsiban hagytam, és arra számítottam, hogy nem babrál vele és nem
menekül el, de ez többé nem fog előfordulni.
A kézikönyv azt javasolja, hogy húzzunk a kezükre gumikesztyűt, úgy a
Sárga szörnykölykök nem tudják használni képességüket; ha nem tudnak
elektromos berendezéshez érni, akkor nem képesek befolyásolni annak
működését. A legjobb, amit a benzinkúton találtam, egy olyan kesztyű volt,
amilyet anyám használt, amikor még mosogatott. Tudom, hogy nem elég
vastag, de kettőt fogok ráadni; remélem, az elég lesz.
 A halott gyerektől elvett tőrrel vágom le a gyorskötözőt a csuklójáról;
előregörnyed, halvány, hálás mosollyal dörzsöli a bevágást. Ahhoz képest,
hogy nem beszél, az arca hihetetlenül kifejező. Ebből tudom, mennyire
megdöbben és undorodik a kesztyűtől, amikor előhúzom a hátsó zsebemből,
és a kezére próbálom húzni. Ez az első alkalom, hogy valamiben ellenáll
nekem, hogy küzd velem, komolyan küzd: üt, rúg. Mindkét karom csupa
zúzódás. Ezúttal tényleg úgy viselkedik, mint egy igazi kölyök, akinek
hisztirohama van, és ez megint kizökkent az eltervezett játékszabályokból.
Nem is vacakolok azzal, hogy minden ujjára rendesen rásimuljon. Felőlem
egyujjasként is viselheti. Elég még egy-egy gyorskötöző a csuklójára, az
majd a helyén tartja.
A kölyök egy pillanatra sem enged, válla végig feszül, de sötét szeme
szinte ég a készülő árulástól. Látom, hogy valami tervet próbál kitalálni; de
megakadályozom, mielőtt gyökeret verhetne a fejében.
- Ha sikítasz, futni próbálsz vagy felhívni magadra a figyelmet, leütlek.
Van nálam sokkoló, és mivel olyan nagyon szereted az elektromosságot,
gondolom, örülni lógsz, ha beléd kóstol.
Aztán az arcába csapom az ajtót. De minden lépéssel, amit a kocsi körül
teszek, egyre kisebbnek érzem magam; aztán végre elérem a töltőpisztolyt,
és tankolni kezdek. Az jut eszembe, hogy Hutch talán erre gondolt, amikor
azt mondta, hogy azok, akik ezt szeretik csinálni, igazi szörnyetegek. Aki
ezt csinálja, annak erőszakosnak és durvának kell lennie. Ezeket a
kölyköket fegyelmezni kell, meg kell tanítani nekik, hogy merre hány
méter, különben egyszerűen átlépnek rajtunk.
Próbálok azzal érvelni magamnak, hogy egyikünk sem lenne ilyen
helyzetben, ha nem lennének ezek a kölykök. Ha nem fertőződtek volna
meg, ha a többiek nem haltak volna meg, akkor minden olyan lenne, mint
azelőtt. Anyám otthon lenne, kertészkedne, apa még élne, szétdolgozná
magát, hogy fenntartsa az éttermét és a vendégei elégedettek legyenek.
Tudod, az a helyzet, hogy elgondolkodom, milyen ember lenne Gabe abban
a világban.

***
 A kézikönyv szerint minden PSF-toborzó központ és laktanya köteles
átvenni az embertől a Pszí-szökevényeket, és ki kell adniuk a jutalmat. Ez
csak egy toborzó központ és adminisztrációs iroda; az igazi bázis lent van
Phoenixben, ahol az állam lakosságának nagy része él.
Lehet, hogy túl sokat olvasok erről, de valahogy egy kicsit kegyetlennek
tűnik, hogy egy általános iskolában létesítettek telephelyet.
Senki nem megy be, senki nem távozik, bár a parkoló tele van kocsikkal,
mindenféle jármű, az enyémhez hasonló régi tragacsoktól a katonai
Humvee- kig és teherautókig. Bilincset fűzök a lány csuklójára szorított
gyorskötözőbe, a másik felét pedig az utasülés alatt rögzítem. Nem
könyörög, nem rimánkodik, nem sír - nem mintha szeretném, ha
rimánkodna vagy sírna. De nem is tűnik olyannak, mint aki belenyugodott a
sorsába… hiszen ma reggel is igazi szabadulóművészeti produkciót adott
elő… ettől egy kicsit idegesen csukom be magam mögött az ajtót.
Fel akarom deríteni a terepet, mielőtt beviszem. Lassan, türelmesen, nem
elsietve. Ez tűnik helyesnek. Meg kell győződnöm arról, hogy regisztrálni
tudnak engem a hálózatba, és fel tudnak szerelni a szükséges technikai
eszközökkel. Hutch azt mondja, hogy néha ide-oda küldözgetik az embert,
hátha már arról is lemond, hogy tisztességesen bánjanak vele. A lehető
legjobban igyekeznek akadályozni, és megnehezíteni a dolgát. Ő legalábbis
ezért adta fel az első elfogása után.
Tízezer dollár, emlékeztetem magam. A jövőm. Legalábbis a kezdet.
A Lincoln Általános Iskola tekintélyes téglaépület. Klasszikus. A
huszadik század második felében épült, újabb épületek között kevés
hasonló van. Egyenruhás PSF áll az ajtóban, fegyvere a vállán. Láttam
róluk képeket és snitteket a tévében, de ez így szemtől szembe a
megfélemlítés új szintje. Aki Darth Vadernek vörös-fekete színt tervezett,
tudta, mit csinál.
- Mit akarsz?
Azt, hogy ne lőjétek szét a seggemet.
- Azért jöttem, hogy…
A hang a torkomon akad. Az iskola előcsarnokát átalakították: leginkább
rendőrőrsre hasonlít. Íróasztalok mögött ülnek egyenruhás PSF-ek; a
várakozótérben sokféle terepszínű ruhás férfi és nő ácsorog; kitöltik
valamivel az időt, amíg rájuk kerül a sor.
Kölyköket nem látok, talán a hátsó bejáraton vitetik be őket.
- Hányszor kell elmondanom, hogy olvassa át a nyomorult kérvényeit? -
üvölt egy férfihang a terem végéből.
Az üvöltő férfi melletti ember feláll, tenyerével az íróasztalra csap, a
mellette levő PSF összerezzen.
- Már ellenőriztük a rendszámokat a rendszerben! Nincs regisztrálva…
még nincs!
A teremben pontosan két szó visszhangzik. Az a férfi mondta, aki
mellette ül. „Ellopta” és „pontszám”. Még nem álltak fel, nem indultak el
kifelé, de én már tudom, hogy alig ötfurgonnyira vagyok a szakállasoktól.
A rohadt életbe!
Kihátrálok az ajtón, de fogalmam sincs, milyen kifogást mormogok a
katonának. Amint kiérek az ajtón, futásnak eredek.
Persze, ez egyáltalán nem gyanús! Szép munka, Gabe!
A francba, a francba, a büdös francba… Még ha meg is várnám, hogy
elmenjenek, az itteni tisztek felismernék a rendszámomat, amikor a
kérvényemen megadom. Nem is beszélve arról, hogy valószínűleg
felvételük is van rólam, ahogy az ajtótól visszapattanok.
Phoenix. Eljutok Phoenixbe. Átöltözök, sapkát és napszemüveget veszek
fel, kicserélem a rendszámomat az 1-17-esen álló elhagyott kocsik
valamelyikének rendszámára. Kevesebb, mint két óra kocsival. Ha a
benzinhelyzet nagyon szorít, hát… akkor majd kitalálok valamit.
Jobban érzem magam most, hogy van tervem. Lehet, hogy az elejétől is
így kellett volna, de nincs ezzel semmi gond. Tanulság levonva.
A kölyök még a padlón ül, amikor visszaugrok a kormány mögé. Térdén
valami gyűrött noteszpapír van kisimítva, amit igyekszik rögtön
visszadugni a farmernadrágja zsebébe. Én azonban magasabban vagyok,
mint ő, és legalább a szöveg felét el tudom olvasni. Nagyon szeretünk. Ha
segítségre van szükséged, keresd…
Kit keressen?
 - Hát, Dorothy… - mondom, ahogy elfordítom a slusszkulcsot és indítok.
Gondolataim vadul forognak, valami magyarázattal akarok előállni, amitől
nem tűnök nagyon szánalmasnak. - Itt nem vesznek át szörnykölyköket.
Úgy látszik, van még két órád a szabadságból.
Meg mernék esküdni, hogy átlát a hazugságon és nagyon… csalódottnak
tűnik. És ez még enyhe kifejezés. Hátramenetbe kapcsolok, felmászik az
utasülésbe, a bilincset a köztünk húzódó pohártartóba ejti.
Oké. Na, de komolyan. Mi a franc van?
A lány felsóhajt, de kegyeskedik megmutatni nekem a trükkjét. Egyik
kezében a bilincs, a másikkal valami elgörbült haj csatot vesz ki a zsebéből.
Hol az útra pillantok, hol rá; nézem, ahogy a másik hajlott végét a
bilincsben levő fém lyukba dugja, amit észre sem vettem. A fém kar
kinyílik.
- Kölyök, ilyen rossz védekező stratégiát még nem láttam - mondom
neki, mert már tudom, hogy bilincset ne használjak rajta. Maradok a
műanyag gyorskötözőnél. Engem próbál okítani, hogyan végezzem a
munkámat, és lehet, hogy egy kicsit elismerőn csodálkozom is, hogyan ért
ehhez, és legszívesebben kifeküdnék az útra, és megvárnám, míg valaki
elgázol. A délelőtti haragom elpárolgott, annyira, hogy már csak
megalázottságot és fáradtságot érzek magamban.
- Nem mentettelek meg - emlékeztetem, de ő megmozdítja a kesztyűs,
gyorskötözővel összekötött kezét, és bekapcsolja a rádiót. Vagy hiphop
zenét hallgatok, vagy inkább a csendet, ő meg persze megtalálja az egyetlen
rádióadót, amiből a Fleetwood Mac üvölt, és hátradől.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - mondom, és kikapcsolom.
Ő megint a rádióhoz nyúl, és visszakapcsolja, sőt, felhangosítja, pont
akkor, amikor valami olyan zenére vált az adó, ami akár Led Zeppelin is
lehetne. És amikor megint próbálom elfordítani a gombot, úgy néz rám,
hogy ha nézéssel ölni lehetne, már meghaltam volna.
- Oké, oké. Jesszus!
Úgy gondolok erre, mintha ez lenne az utolsó kívánsága a kivégzés előtt.
Ezt megkaphatja. De csak ezt.
 ***

Alig ötven kilométert megyünk, nem sokkal Black Canyon City után a
kocsi bal hátsó kereke defektet kap. Ki javítja meg?
Hármat találgathatok.
Egy.
Kettő.
Nem vagyok idióta, tudom, hogy én nem vagyok képes megjavítani.
Láttam már, hogy apám hogyan cserél kereket, de nincs tapasztalatom
abban, hogy konkrétan mi a teendő. Alig sikerül a padkára húzódni,
ijedtemben majdnem becsináltam. Közben Dorothy kiugrik a kocsiból.
Keze összekötve. Megkerüli a kocsi hátulját, a pótkereket keresi. Tudom,
hogy az öreg Hutch túl hanyag vagy fösvény, vagy inkább hanyag és
fösvény volt ahhoz, hogy pótkereket adjon a kocsihoz. Amikor én is
hátramegyek, úgy néz rám, amit egyetlen szóval lehet összegezni:
Komolyan?
Annyira gyér a forgalom az I-17-esen ezen a napon, hogy nyugodtan
végigsétálhatunk a közelben elhagyott autók mellett, nem kell félnünk attól,
hogy észrevesznek minket.
Jesszus. Ilyen érzéssel kell élniük ezeknek a szörnyeknek… ezeknek a
kölyköknek? Folyton hátra kell nézniük, és összerezzennek, amikor egy
kocsi elhúz mellettük, mert abban a két másodpercben egy félrement
pillantás elég ahhoz, hogy vége legyen a szabad ficánkolásnak? Nekem
csak attól kell tartanom, hogy egy másik fejvadász észrevesz, és elorozza a
zsákmányomat; neki mindenkitől félnie kell; a fejvadászoktól kezdve a
nagymamákig, akiknek működő telefonhoz van hozzáférésük.
Megállunk egy SUV mellett. Leguggol, a kereket nézi. Összehúzza a
szemöldökét, homloka ráncolódik, mintha azt mérlegelné, hogy a kerék
ugyanolyan méretű-e, mint az enyém.
Dorothy kinyújtja felém a kezét. Zavartan nézem. Biccent a csuklója felé,
kissé megrántja, és rájövök, mit akar.
- El akarsz szökni?
Szemét forgatja.
 - Jó. Akkor jó.
Csak a gyorskötözőt vágom el; arra számítok, hogy saját maga húzza le a
kesztyűt. De nem húzza le, hanem gondosan megigazgatja, hogy mindegyik
ujja a kesztyű megfelelő ujjába kerüljön. Nevetségesen nagy rá, könyék fölé
ér… majdnem úgy áll neki, mintha valami szuperhős viselné.
Leguggolok mellé; kis szerszámkészlettel babrál, lepattintja a
keréktárcsát, meglazítja a csavarokat. Gyorsan, módszeresen dolgozik, de
olyan ütemben, hogy meg tudom figyelni, mit csinál.
- Ki tanított meg téged erre?
Fogalmam sincs, miért szaladt ki ez a mondat a számon. Talán azért, mert
olyan szép az idő; melegen süt a nap, de nem izzasztó az idő, és a közeli
hegyekről langyos, hűsítő szellő száll a völgyben. Elhagytuk már az
örökzöldeket, már sivatagos területen járunk, de meg mernék esküdni, hogy
a levegő még mindig friss virágillatú. Ilyen táj jut mindenki eszébe, ha
Arizona államra gondol. Az a része, ahol felnőttem, ezzel összehasonlítva
Colorado is lehetne.
- Az apád? - kérdem.
Fejét ingatja.
- A bátyád? Aha. Szóval a bátyád.
Dorothy egy pillanatra abbahagyja, amit csinál. Két ujját mutatja fel.
Magam is meglepődöm, hogy pontosan tudom, mit akar mondani.
- Két bátyád? Hol a pokolban vannak?
Nem éppen szerencsés kérdés. Árnyék suhan át az arcán, válaszul hátat
fordít nekem.
- A másik ázsiai lány a nővéred volt? Aki elmenekült? - kérdezem,
válaszát várva. - Nem? Tényleg? De van nővéred, ugye?
Oké. Két báty és egy nővér. Érdekes. Ha nincsenek vele, az azt jelenti,
hogy vagy túl idősek ahhoz, hogy elkapták volna a Pszí-vírust, vagy
táborban vannak, vagy halottak. Valahogy abból, ahogy az arca felderül,
amikor róluk „beszél”, úgy gondolom, hogy nem halottak.
De hol a pokolban vannak? Ha nekem lenne húgom, én vigyáznék rá.
Bárkinek a húsába karmoltam volna, hogy gondoskodjak a biztonságáról,
semmilyen körülmények között nem engedtem volna el egy csapat
kölyökkel. Egyáltalán hova mentek? Csak az országot járták? Egyik helyről
a másikra menekültek?
Eszembe jut, mennyire sírt a fürdőszobában, amikor azt hitte, hogy nem
hallom, és utálom, a gondolattól még a gyomrom is összeszorul. Nem
kellett volna feltennem neki ezeket a kérdéseket, akármilyen kíváncsi is
voltam. Mert ha az ember elkap egy ilyen szörnykölyköt, és nem arra
gondol, hogy mire képesek, hanem arra, hogy kik lehetnek az életükben,
honnan jöttek, milyen játékokat szeretnek játszani a barátaikkal, egyszer
csak nagyon ingoványos terepen találja magát. Az ember hagyja, hogy ezek
a dolgok beszivárogjanak a tudatába, és hirtelen megint gyereknek érzi
magát, csontos térdű, fűfoltos ruhájú gyereknek, aki mindig olyasmivel
matat, amivel nem lenne szabad. Ezek csak… gyerekek.
És még kevesebb a választási lehetőségük, mint nekem.
Dorothy int, hogy mozduljak, vegyem le a SUV rendszámát, és rakjam
fel az én kocsimra. Nem tudom, honnan tudja, hogy ezt kellene tennem,
hacsak nem tapasztalatból. Talán éppen így sikerült ezeknek a kölyköknek
úgy járkálniuk az utakon, hogy ne bukjanak le: valahányszor úgy érezték,
hogy valaki rossz szándékkal nézett rájuk, vagy észrevette őket, az első
adandó alkalommal kocsit váltottak, és ha az nem sikerült, legalább a
rendszámot lecserélték.
Okos. Vajon még hány ilyen trükköt ismer?
A kerék nemcsak hogy pontosan illik a kocsimra, de az a praktikus
ötletünk támad, hogy cseréljük le a másik hármat is. Miért ne? Amúgy is
kopottnak tűnnek, és levegő sem nagyon volt bennük. Nem hiszem, hogy
Hutch valaha is kicentíroztatta volna, vagy lett volna pénze pár évente új
gumit venni, ahogy kell. Az ilyesmi nem szükséges, hanem luxuskiadássá
válik, ha az ember csontig lecsupaszított, minimumra szorított életet
kénytelen élni.
Csak később jut eszembe, amikor a kocsiban ülünk, néhány saroknyira
attól a büfétől, ahol szendvicseket vettem magunknak, és lehúzott ablak
mellett a rádióból bömbölő Rolling Stones számot hallgatjuk, hogy a
kerékcsere után nem kötöztem vissza a kezét.
Eszembe jut, de nem igazán törődök vele.
 - Mi a neved, Dorothy? … Mármint az igazi neved?
A szendvicspapírjára cseppent ketchupba mártja az ujját, és egyenletes,
finom vonalakkal leírja: ZU.
- Zu? Az meg milyen név?
Megmozdul a keze, ököllel csap a karomra. Erősen. Sikerül csak egy
kicsit felszisszennem, de erősen kell türtőztetnem magam, hogy ne
dörzsöljem a lüktető izmot. Közben rám néz, úgy, mintha azt várná, hogy
cserébe én is mondjam meg a nevemet.
De ember, én nem is tudom… Nem tudom, hogy mi értelme van, és azt
sem tudom, mit csinálok. Megint nagyon nehéznek tűnik ez az egész. Jó
volt tíz egész percig megfeledkezni arról, hogy miért is vagyunk a kocsiban
egyáltalán. Veszélyesnek tűnő gondolatok fordulnak meg a fejemben.
Például: Mitől lennének olyan borzalmasak? Hogyan lehetne nem ember az,
aki szereti a szendvicset, Mick Jaggert és tud kereket cserélni? Kezdem azt
gondolni, hogy azok a dolgaik, amiktől annyira félünk, amiket nem
akarunk, hogy megtörténjenek velünk, valahogy azzal vannak
összefüggésben, hogy muszáj megtenniük, hogy túléljék a felőlünk feléjük
áradó gyűlölet- és félelemhullámot.
- Bocs - mondom, csak mert tudom, hogy ez felbosszantja. - Nekem ettől
még Dorothy vagy.
Úgy érzem, felkapott valami, és a fejemre ejtett. Egy olyan világba
kerültem, ami olyan, mint az enyém, vagyis annak látszik, de egy kicsit
más. Vidámabb, élénkebb… legalábbis nincs rajta annyi kosz és mocsok,
mint ami hosszú évek elhanyagoltsága után a mi életünkre ülepedett. Már
nem tudom, mi a jó és mi a rossz irány, csak azt tudom, hogy ebben az új
világban akarok maradni.
 ÖT

Legközelebbi megállónk Anthemtől és Cave Creektől délre, a

Szarvasvölgy egy kis benzinkútja. Nem hiszem, hogy Zu ismerné annyira
Arizona államot, hogy tudja, milyen közel vagyunk Scottsdale-hez, és hogy
onnan csak egy köpés Phoenix. De azon kívül, hogy hirtelen nagy levegőt
vesz, semmilyen figyelmeztető jel sincs… csak megragadja a kormányt, és
majdnem balesetbe sodor, ahogy a kijárat felé rántja a kocsit.
- Jesszus…! Mi a büdös franc…
Egyik kezével a benzintartály mutatójára mutat, a másikkal a kijárat
közelében lévő benzinkútra.
- Miből, Dorothy? - teszem fel a teljesen logikus kérdést. - Egy gallon
benzinre sincs pénzem, mivel még nem adtam le a seggedet, és nem vettem
fel a jutalmat.
Bízz bennem! Kérdőn nézek rá, de ő rezzenéstelenül állja a tekintetemet.
Bízz bennem!
Nem meglepő, hogy rajtunk kívül senki sincs a kútnál. Megyek egy
félkört, azt a kútoszlopot választom, ami a legtávolabb van a shoptól és a
ránk pillantó eladótól.
A benzintartály a jobb oldalon van, ami azt jelenti, hogy amikor Zu
utánam kiszáll, takarásban van a kocsi mögött.
- Mi a terved?
Azt mutatja, hogy bankkártyát kell tenni a nyílásba, de megmondhattam
volna neki korábban, hogy a benzinkutaknál már nem fogadnak el
bankkártyát előre, készpénzben kell fizetni.
Zu egyáltalán nem tűnik zavarodottnak; hüvelykujjával a shop felé mutat,
a férfire, aki még mindig engem néz. Zu össze-vissza hadonászik a kezével,
négy ujját többször egymás után a hüvelykujjához nyomja.
Vond el a figyelmét!
 Fejemet ingatom, kezemet farmernadrágom hátsó zsebébe dugom, de
megteszem, amire kért. Mert ebből nem lehet semmi komolyabb gond.
Már vagy két fokkal melegebb van, mint Arizona északi részén. Olyan
ritkán jövök le ide délre, hogy a 38 fokos hőség nekem olyan, mintha
sütőajtót nyitnék ki, és behajolnék. A shop eladója mögött legalább
működik pár ventilátor, ha már a tulaj olyan zsugori, hogy nem szereltet be
rendes klímát.
Megcsendül az ajtó feletti csengő. Hátranézek, és meglepetten látom,
hogy a benzinkút-oszlop korábban sötét számlálóján, hirtelen világítanak a
számok. Nem tudom, mit lát az eladó a saját képernyőjén, és nem tudom,
mi a fenét csinál a lány, de hirtelen összeáll egy terv a fejemben. Olyan
idióta terv, amilyen egyszerű.
Úgy teszek, mintha elesnék; egyenesen egy gondolányi édességnek
ütközöm. Az eladó nyilván azt gondolja, hogy valami rohamom lehet, mert
hirtelen mellettem terem. Ott fekszem a földön terpeszkedve, ő meg a
pulzusomat nézi és egy vastag nyalókát dug a fogaim közé, mintha attól
félne, hogy elharapom a nyelvemet.
- Uram! Uram! Uram!
Nem hiszem, hogy eddigi életemben szólított engem valaki úrnak,
nemhogy háromszor egymás után.
- Jól van, uram? Hall engem, uram?
Látványosan felnyögök, fejemet fogom, oldalra fordulok. Az eladó
csípője mellett éppen látom a kútfejet. Zu ügyködik. A számok pörögnek,
mintha valahogy megbuherálta volna a rendszert, és úgy tankol, hogy egy
centet sem fizet.
- Hívok mentőt, uram…
Szegény fickó olyan öreg és annyira őszintén aggódik, hogy egy kicsit
sajnálom is. Egészen addig, amíg azt mondja:
- Semmi baj. Nincs semmi bajod, kölyök.
- Én csak… ez a hőség - mondom, és mivel el akar húzódni, a karjába
kapaszkodom. - Nincs más bajom. Van esetleg… vehetnék egy palack
vizet?
Csak legyen nálam még egy palack vízre elég pénz!
 - Nem, nem, nem - mondja a férfi, izzadt homlokából a maradék hajat
kisimítva. - Várjon itt! Hozok egy pohár vizet hátulról, a hűtőből.
Tudom, hogy jó néhány percig eltart teletankolni a kocsit, de elégnek kell
lennie annyinak, amennyit Zu eddig beletöltött. Megvárom, amíg az öreg
feltápászkodik, lesimítja ronda, kék, műszálas egyenruháját, és eltűnik a
raktárban. Felugrók, a kocsi felé futok.
Az időzítés tökéletes. Zu látja, hogy jövök, rögtön visszateszi a
töltőpisztolyt a helyére. Segítek neki beugrani a fülkébe, és a kútoszlop
kijelzőjére nézek. Valahogy sikerült háromszáz dollár értékű benzint lopnia.
Csikorognak a kerekek, ahogy kihajtok a kútról. Kanyarokat veszek be
nagy sebességgel, keresem az I-17-es felhajtóját és nevetek, nevetek, csak
nevetek, mert úgy tűnik, másképpen nem vagyok képes megszabadulni az
ereimben keringő adrenalintól. Zu átnyúl hozzám, bekapcsolja a biztonsági
övemet, aztán a sajátját is. Kerek arca kipirult, különben elég önelégültnek
tűnik. Az ő helyében én is az lennék.
- A bátyád tanított meg, hogyan kell meghekkelni a kutakat? - kérdezem,
amikor végre újra normálisan tudok lélegezni.
Fejét ingatja. Nem… ez új trükk. Azon gondolkodom, hogy ezernyi
módon mehetett volna félre ez a próbálkozás; hogy az üzletben
valószínűleg vannak kamerák, és akkor rólam is, a kocsiról is van felvétel.
De nem tudom, hogy megy ez… ha az öreg visszacsoszog a pultjához,
észreveszi, hogy valaki fizetés nélkül tankolt. De ki fog lesújtani rám a
törvény nevében? A rendőrségnek tényleg van ideje ilyen ügyekkel
foglalkozni, amikor elég gondjuk van Phoenixben?
Kit érdekel? Ha utánunk jönnek, hát utánunk jönnek. Megpróbálhatják.
Nem gondolkodom normálisan… Abból tudom, hogy nem gondolkodom
normálisan, hogy amit ezután mondok, az olyan hihetetlen őrültség, hogy a
saját hangomat sem ismerem fel.
- Ha segítesz nekem találni egy másik kölyköt, akkor nem kell eladnom
téged.
De tényleg olyan őrültség ez? Hiszen már bizonyította, hogy sokkal, de
sokkal ötletesebb nálam. Nagy segítség, és ha velem van, az azt jelenti,
hogy korlátlanul áll a rendelkezésemre üzemanyag, amikor és ahol csak
kell. És ki tudja… talán van valami különleges kapcsolat a kölykök között,
telepátia vagy ilyesmi. Képesek kocsikat mozgatni és tüzeket gyújtani és
egy felnőtt férfit jókora távolságba repíteni. Nem kell éppen őt bevinnem.
Mosolya kicsit lejjebb ereszkedik, csalódottságot látok a szemében, ebből
már tudom, hogy nemleges a válasz, még nem is rázza a fejét, de én már
tudom.

***

Tudom, de nem értem. És nem értem meg, miért. Menekülőutat adok

neki… megmentem az életét, és ő még csak nem is színleli, hogy hálás
lenne? Lehet, hogy korábban igazam volt, és tényleg azt akarja, hogy
bevigyem. Elege van a menekülésből, elege van abból, hogy vadásznak rá,
egyenesen a legközelebbi fekete egyenruháshoz akar rohanni és kész, vége
a hajszának. Ez legalább megmagyarázná, miért nem menekült el tőlem,
pedig többször is lehetősége lett volna rá. Nyilván azért maradt velem, mert
tetszik neki, hogy velem lehet.
Nézd, az a helyzet, hogy nem vagyok egy nagyképű fickó. Senkinek
semmilyen téren nem vagyok a kedvence. Valahogy megélek. Ez életem
nagy részében így volt. Nem azért érdekel a tanulás, mert orvos vagy
jogász, vagy olyan seggfej akarok lenni, aki fejét a tenyerébe hajtva magába
roskad, ha a tőzsde padlót fog. A nyerők-lúzerek skáláján én valahol
középen vagyok.
Csak azt akarom elérni, hogy legalább választási lehetőségem legyen.
Nem értem, hogy a kis Zu miért nincs így ezzel; nem értem, miért dobná el
a szabadságát. Semmit nem tudok ezekről a táborokról, csak azt, hogy ha
senki még csak suttogva sem beszélhet róluk, az nem jelent jót. Ha ő ezt
nem látja, akkor túl nagy benne a mások iránti bizalom… Naiv. Olyan, mint
az a fickó a benzinkúton, aki vizet hoz nekem, miközben kilopjuk a szemét.
Az ilyenek nem látják, nem fogják fel, hogy milyen ocsmány a világ.
Úgy értem, oké, elismerem, egy kicsit fáj, hogy Zu inkább a fogságot
választja, minthogy velem legyen. El kellene neki magyaráznom?
Már vagy tíz perce ülünk a PSF-őrs épülete előtt. A prescotti őrssel
ellentétben itt folyamatos a ki-be járkálás. PSF-ek és nemzeti gárdisták is
jönnek-mennek, akiket erősítésül rendeltek a városba, hogy segítsenek
elfojtani az éhséglázadásokat, amik akkor törtek ki, amikor legutóbb
próbáltak ételt osztani az egyre növekvő hajléktalan népességnek. Mert mi
történik ilyen helyzetben? Ha a nyári átlaghőmérséklet 40 fok fölé megy, az
ember bármit megtesz, hogy pár palack vizet szerezzen magának, és a
bármibe az is beletartozik, hogy megpróbálják megkéselni egymást ebből a
célból.
A jellegtelen épület lakatlan felhőkarcolók árnyékában áll. Többek között
a Chase Bank egykori központjának matt kék üvegtornya néz le rá. A
végről elnevezett baseballstadion már azelőtt bezárt, hogy a profi bajnokság
a szezononkénti néhány meccs időszaka után teljesen megszűnt. Azt
beszélik, hogy a stadiont hajléktalanok rohanták meg, betelepedtek, és
folyamatosak a csatározások érte a területeket bővíteni akaró bandák között.
Legalábbis erről szólnak a pletykák. Nyilván ránk szakadna az ég, ha a
kormány bohócai valós tájékoztatást adnának a helyzetről azon kívül, hogy
„kerülje Phoenix belvárosát mindenki, akinek nincs ott halaszthatatlan
dolga.”
Három emelet, bézs színű fal, apró ablakok… ártalmatlannak tűnik.
Távolról nem lehet látni, hogy katonai bázis, és tudom, hogy valószínűleg
nem annak épült, de ez csak erősíti az érzést, hogy hamarosan bemegyek és
lebonyolítok egy egyszerű üzletet.
- Tízezer dollár - mondom neki. - Ezek odabent azt hiszik, hogy ennyit
érsz, nem többet, nem kevesebbet.
Nem szól semmit. A délutáni nap már alacsonyan áll, meleg ragyogásba
vonja Zu borostyánszínű bőrét. A ragtapasz, amit tegnap tettem rá, kezd
leválni. Időnként vissza kell simítania. Látom, hogy Zu erősen gondolkodik
valamin. Torka folyamatosan mozog, mintha egyenként kellene lenyelnie a
szavakat.
- Magadnak köszönheted - mondom. Hangom nyers. Jesszus… érzem,
hogy összeszorul a gyomrom, ahogy a repedezett aszfaltra nézek. Jobbra
beparkol mellénk egy furgon; olyan fehér kasznis, ablaktalan kocsi, amilyet
sorozat-gyilkosok szoktak használni.
Egy nő száll ki belőle; haja platinaszőke; annyira tönkretették a szőkítő
vegyszerek, hogy a szálakon kis csomók képződtek. Kőmosott
farmernadrágot visel, és gúnyos, kemény pillantással néz, amikor meglátja
Zút az utasülésen. Amikor engem meglát, vigyora kissé elhalványul, de
rögtön elmúlik a gyengeségnek ez a pillanata, és lehajol, hogy Zúval
szemmagasságban legyen. A leereszkedő vigyortól, amivel a kölyökre néz,
felkavarodik a gyomrom.
Aztán Zu teljes erőből kilöki az ajtót, egyenesen a nő kaján képébe.
- A rohadt életbe!
A fejvadász mozdulatlan, lomha tömegként esik össze. Zu azonban
akcióba lendül. Mire sikerül kinyitnia a tolóajtót, összekapom magam, és
utánamászom.
A nő elájult… nyilván ütés nélkül is mindenki elájulna, ha olyan sokáig
heverne a forró aszfalton. Körülnézek, elfog a rémület, hogy valaki
megláthatott minket, de Zu csak azt a kis alakot nézi, aki a furgon
rakterének közepén láncok és bőrszíjak között kuporog. Zu türelmetlenül
int nekem, mintha osztálykiránduláson lennénk, ő a tanító, és azt mondaná
Tarts lépést a többiekkel, kérlek, mire én átugrok a másik kocsiba, de előbb
még kitépem a kulcscsomót az eszméletlen nő kezéből.
A kölyök - tizenkét, legfeljebb tizenhárom év körüli fiú - már nem
vonaglik; abbahagyja abban a pillanatban, ahogy Zu leveszi a szeméről a
rongyot, amivel bekötötték. Alig hiszem, amit látok… A furgon egyszerűen
szörnyű büdös, és a foltokból egyértelmű, hogy a fiú összepisilte magát,
mint valami totyogós gyerek. Persze, még gyerek. Remeg, a szája be van
tömve, de üvölt valamit Zúnak. Hagyom, hogy Zu elvegye tőlem a
kulcsokat, és ő vegye le a fiú karjáról, lábáról a bilincset.
A szemem sarkából látom, hogy a furgon első ülésén egy kisebb pisztoly
mellett fényes fekete táblagép van; olyan, amilyet csak regisztrált
fejvadászok kapnak.
- Ó, szentséges ég! - kiált fel a fiú, amikor Zu végre ki tudja szabadítani a
száját. A fiú mellkasa minden lélegzetvétellel erősen zihál; úgy sír, ahogy
gyerekkoromban sírtam, ha rossz jegyet vittem haza vagy elvesztettünk egy
focimeccset, és anyám ilyenkor mindig azt mondta, hogy ne izgassam fel
magam ilyen ostobaságokon. Úgy zokog, ahogy én zokogtam azon az
éjszakán, amikor holtan találtam apámat.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm - zokogja, és szorosan átölel.
 A fiú lába mintha nem mozogna, ezért felemelem, és átviszem a
kocsimba. Már tudom, hogy ezt sem adom le a PSF-eknek.

***

Már nem is tudom, mi a fenét csinálok.

Rákanyarodok az I-10-es autópályára, és csak vezetek, vezetek, a lehető
leggyorsabban megyek, úgy, hogy még éppen ne hívjam fel magamra a
figyelmet. Valahányszor belenézek a visszapillantó tükörbe, arra számítok,
hogy egyszer csak jön valami katonai jármű, és teljes fegyverzettel lőnek
rám. Vagy legalább egy fehér furgon, benne egy platinaszőke nő, szeme
körül friss monoklival, aki kihajol az ablakon, és rám lő.
Túl sok akciófilmet láttam.
Zu nyugodtan fogja a fiú kezét, és a fiú hagyja. Azt hiszem, ez a
különbség a mai kölykök és azok között, akikkel én felnőttem. Ezekben
nincs büszkeség… vagy legalábbis nincs bennük annyi büszkeség, hogy
bunkó legyen és durva, mert megalázásnak érzi, hogy összepisálta magát és
sírt egy lány előtt. Azt hiszem, ők a körülményeikből adódóan képesek
túltenni magukat ezeken a dolgokon. A maga módján egész kedves ez…
mint valami teljesen normális kamaszszerelem, csak szörnyeteg-szupererő
és hormonok adódnak hozzá.
Ami azt illeti, le a kalappal előttük, vagy valami ilyesmi. Most, hogy a
fiú lenyugodott, azt hiszem, talán próbál flörtölni a lánnyal. Folyamatosan
kérdezgeti, de Zu csak bólogat, vagy a fejét ingatja.
- Nem beszél - magyarázom végül, amikor nem tudom tovább nézni a
vergődést. - De mindent megért, amit mondasz neki.
- Ó!
Szemem sarkából a fiúra nézek… Vörös hajú, arca csupa szeplő; elég
rendes a ruhája ahhoz, hogy megállapíthatom: van valaki, aki törődik vele
annyira, hogy hiányozzon neki. A fiú feszengve mocorog a szakadt
bőrülésen.
- Hogy hívnak?
- Olyan vagy, mint az a nő? - kérdi válasz helyett. - Fejvadász vagy?
 Abban a pillanatban teljes ellentéte vagyok mindannak, ami egy
fejvadász lehet. Zu előbb rám mutat, aztán ökölbe szorított kezén csak a
hüvelykujját nyújtja ki és felfelé emeli, és úgy érzem, mintha ezzel egyedül
sikerült volna az Egyesült Államok elnökévé választania engem.
- Ó… - szólal meg a fiú. - Oké. Bryson vagyok.
- Remek! - felelem. - Én meg Gabe. Ő pedig Dorothy.
Erre átnyúl Bryson előtt, és megint karon csap.
- Aú! Na, jó. Nem Dorothy, hanem Zu.
- Zu - ismétli Bryson a nevet, mintha próbálgatná. - Ez klassz.
Oké. Egy kicsit klassz. Persze, szebb, mint a Pauline.
- Hogyan kaptak el? - kérdezem. Két napig beszéltem úgy, hogy nem
kaptam választ; ezek után elég furcsa, hogy igazi beszélgetésben lehet
részem.
Bryson felsóhajt, megint hátrahajtja a fejét az üléshez.
- Nagyon ostoba voltam. Della meg fog ölni.
- Della az anyád?
Húsz éves koromban kezdtem a keresztnevén szólítani anyámat, és
zavart, hogy ez a szó anyámra emlékeztet.
- Nem. Della… Della vigyáz rám, az öcsémre és még néhány gyerekre. Ő
meg a férje elég rendesek, és addig gondoskodnak rólunk, míg nem javul a
helyzet.
- Bújtatnak benneteket? - kérdezem. Nahát! Annak a nőnek nem is
kötélből, hanem acélsodronyból lehetnek az idegei. Az én idegeimet viszont
mintha satuba fogta volna a félelem. - Mert akkor igen. Della szerintem is
meg fog ölni téged.
Az egész felállás szinte hihetetlen. Ez a nő, Della és a férje, Jim
nemrégiben költözött Glendale egy csendes környékére, ami még tartotta
magát, miközben a közeli utcák és városok a jelzáloghitel-felmondások
miatti kényszer-kilakoltatások következtében kezdtek kiürülni. Nincsenek
saját gyerekeik, de nagyon barátságosak, és ami ennél is fontosabb: a Gray
elnökről alkotott véleményükkel elég nyitottak ahhoz, hogy bízzanak
bennük. Az egész azzal kezdődött, hogy Bryson szomszédságából egy
gyerek a tizedik születésnapjának éjszakáján eltűnt. Aztán néhány hónappal
később egy másik is. Aztán amikor elérkezett Bryson születésnapja, anyjuk
éjszaka felébresztette őt és az öccsét is, és átvitte őket Jim és Della házába.
Azt mondta nekik, hogy legyenek jók és maradjanak ott, szóval bújjanak el,
amíg értük nem jön.
- Nem szerettél ott lenni?
- De… de, jó volt ott lenni. Jim és Della nagyon jó emberek. Della
remekül főz, és Jim a garázsban megtanított minket autót szerelni. Csak az
volt rossz, hogy sokat kellett a padláson kuksolunk. Nem igazán mehettünk
ki.
- És azért kaptak el, mert ebből eleged lett?
Újabb mély sóhaj.
- Azért, mert azt mondták, hogy Kaliforniába visznek bennünket egy
biztonságos helyre, és az öcsém… mint egy kisgyerek… nem akart menni a
plüssmackója nélkül, amivel aludni szokott. Csak arra gondoltam, hogy…
nem nagy a távolság Delláék háza és a mi házunk között, szóval, ha éjszaka
kilopózom, akkor nagyon gyorsan visszaérhetek.
Zu bólint, csupa együttérzés, de van valami a tekintetében, ami azt
mondja, hogy kérdéseket tenne fel neki.
- Lehet, hogy a fejvadász a környéken lesben állt és azt várta, hogy
valamelyik eltűnt gyerek újra felbukkanjon?
- Azt hiszem, igen.
Ez az az pillanat, amikor valami vigasztalót kellene mondanom, amitől
egy kicsit jobban érezheti magát. Tudom, hogy ez a helyzet, mert Zu Most
te jössz, haver pillantást vet rám.
- Hát… mindenesetre szép volt tőled, hogy megpróbáltad. Az öcséd…
hm… biztosan nagyra értékelte.
- Ha elég okos lettem volna, magammal viszem. Marty ugyanis Kék… ő
átdobta volna azt a nőt az utca másik oldalára vagy ilyesmi, hogy
elmenekülhessünk.
- És te mi vagy?
 Ne mondd, hogy Vörös, szentséges isten, csak azt ne mondd, hogy Vörös
vagy… a Sárga is elég félelmetes volt az elején. Nem igazán tudom, hogyan
tudnám kezelni azt a helyzetet.
- Zöld.
- Az mit jelent? - kérdezem. Jesszus, hova megyek? Előbb-utóbb félre
kell állnom, de szeretnék a lehető legtávolabb kerülni Phoenixtől. - Jó a
memóriád vagy ilyesmi?
Fejét ingatja.
- Csak jó vagyok matekból… és könnyen megoldok fejtörőket.
Nagggyon veszélyes. Kár, hogy fejtörővel nem lehet lőfegyvert
semlegesíteni.
Halkan füttyentek, inkább a hangjában hallható keserűség, mint a kép
miatt.
- Nagyon… nagyon félek, hogy mindenkinek megnehezítettem az életét
ezzel. Hogy az a fejvadász rájött, hol rejtőzünk, hogy Della és Jim ezért
bajba került, a többiek pedig…
- Nem, haver, nem hiszem. Hacsak nem szóltad el magadat - mondom a
szavába vágva. Ha nekem nem szabad pánikba esnem és megrémülnöm
ettől a helyzettől, akkor senkinek nem szabad. - Kapcsolatba tudsz lépni
velük?
Van egy telefonszáma, amit felhívhatok; csak találni kell egy működő,
éppen szabad nyilvános telefont. Az ilyeneket viszont szinte teljesen
megszüntették, amikor elterjedtek a mobiltelefonok, és amikor már senki
nem tudta megfizetni a mobilkészülékeket és a szolgáltatást sem, hirtelen
nagy sorok alakultak ki a néhány megmaradt nyilvános telefon előtt.
Végül találok egyet az egyik bevásárlóudvarnál, ahol csak egy manikűrös
és egy kínai gyorsétterem van nyitva. Fogalmam sincs, mi az, amit ők meg
tudnak csinálni, és mi nem, de mindegy. Jó nekik.
Csak hogy egészen biztosan senki ne botoljon belénk, úgy döntök, hogy
várok pár percet. Meg akarok győződni arról, hogy biztonságos pár percre
magukra hagynom őket. Amikor sikerült erről megbizonyosodnom,
megfordulok, hogy félbeszakítsam párbeszédüket.
 - Della biztosan megengedte volna, hogy ott maradj, ha ott akartál volna
maradni - mondja Bryson az ülés és a műszerfal közül. Abba a kis térbe
préselődtek be mind a ketten. - A padlás nagyon nagy, és vannak
videojátékok!
Lenézek; Zu reakcióját akarom tudni. Arra a darab papírra írja a válaszát,
amit korábban láttam nála.
Áthajolok a válla fölött, hogy lássam, mit írt. Furcsa, mert a kézírása
olyan, amilyennek a hangját képzelem: lendületes, lányos, könnyű. A
nagybátyám farmjára megyek San Bernardinóba.
Ami… hol is van pontosan? Azt hiszem, Kaliforniában. Ha azt várja,
hogy vigyem le egészen Dél-Kaliforniáig, rosszul gondolja, ideje valami
mást kitalálnia.
- Nemsokára visszajövök - mondom nekik. - Zárjátok be az ajtókat, oké?
És maradjatok úgy, ahogy vagytok.
Óvatosan veszem fel a kagylót, ingembe törlöm a kagyló beszélőjét,
mintha az valamit is számítana. Bedobok egy dollár aprót, és tárcsázom a
számot, amit Bryson a kézfejemre írt. Eltelik egy pillanat, mire a hívás
kicseng; hátrapillantok, hogy nem leselkednek-e a műszerfal fölött, mert azt
kifejezetten megtiltottam nekik.
Harmadszor cseng, és amikor éppen arra számítok, hogy hangpostára
kapcsol, pihegő hang válaszol.
- Hm… hát… üdv… azt hiszem, hogy… - Ó, a francba! Vajon Gray
lehallgatószolgálata még működik? Vagyis vajon van valami okuk arra,
hogy ennek a bizonyos háznak a hívásait lehallgassák? - Azt hiszem,
megtaláltam a… nyu… kutyáját…
A francba, majdnem nyulat mondtam. Nyugalom, Gabe.
A nő - feltételezem, hogy Della -, nem szól.
- Szívesen elvinném magának, de talán… talán jobb lenne, ha maga
jönne érte. Szép nagy kutya. Ápolt… vöröses bundája van. Gondolom, a
magáé.
- Igen - feleli halkan. Déli akcentus. Erre nem számítottam. - Meg tudná
mondani, pontosan hol van? Szívesen elmegyek érte.
 Kihajolok a fülkéből, próbálom leolvasni a legközelebbi utcanévtáblát.
Verejték csorog a hátamon és nem csak a hőség miatt.
- Éppen vacsorát veszek a Baseline és a Priest Drive sarkán. Mr. Foo a
kifőzde neve.
- Rendben. - Hallom, hogy kulcsok csörögnek. - Fél órán belül ott leszek.
Vigyek… vigyek valamit magammal? Köszönetképpen?
- Mit? - Ó, ha jól értem, azt kérdezi, hogy igényt tartok-e valami
jutalomra. A francba… Úgy értem… Szóval eddig azt feltételeztem, hogy
csak a kölykök leadásával juthatok anyagi segítséghez, nem pedig… nem
pedig azzal, hogy visszaviszem őket oda, ahonnan bevitték őket. Annyira
meglepődöm, hogy semmi nem jut eszembe.
- Halló!
- Hát, talán egy kis benzinpénz jó lenne - sikerül kinyögnöm. - Persze,
csak ha nem nagy gond.
Nem igazán tudom összeszedni a gondolataimat, még akkor sem, amikor
már leteszem a telefont, és a kocsi felé indulok. A két kölyök egyszerre
fordul felém. Kis arcukon nagyra nyílik a szemük, ahogy becsusszanok az
ülésemre, és becsukom magam mögött az ajtót. Homlokom a
kormánykerékre koppan, behunyom a szememet.
- Sikerült elérned Dellát?
Papírzizegés, halk kaparás. Kinyitom az egyik szememet, éppen időben,
hogy lássam: Zu üzenetet ad át Brysonnak. Olyan természetes, jellegzetes
dolog, hogy ezek a kölykök ezt csinálják ilyen bizarr helyzetben, ilyen
szörnyű körülmények között, hogy önkéntelenül elmosolyodom. Csak egy
kicsit.
- Zu azt akarja tudni, akarod-e, hogy szerezzen nekünk valami ennivalót -
mondja Bryson, miután elolvasta a papírt.
Hátradőlök, bosszúsan nézek Zu felé.
- Della fél órán belül itt lesz. Ha éhesek vagytok, vehetek valamit Mr.
Foo-nál, ami tizenöt dolcsiból megvan.
Mindketten a fejüket ingatják, és rájövök, hogy bosszúságom teljesen új
szintre jutott most, hogy azon aggódnak, nem vagyok-e éhes.
 - Jól vagyok. Megvárjuk, míg Della ideér.
Az én feladatom figyelni a parkolót, Della kocsiját, vagy bármit, bárkit,
ami gyanús lehet… Ami az adott körülmények között bármi és bárki lehet,
de a városnak ez a része eléggé kihalt, és ez nekünk jó. Unalmamban a
fejvadásznő táblagépével kezdek játszani, amit a furgonjából emeltünk el.
A kezdőképernyő az Egyesült Államok térképe, ami a következő
pillanatban Arizona államra zoomol és megjelenik egy piros jel Phoenix
belvárosában, a PSF-bázisnál. Ablak pattan fel, tájékoztatást kapok, hogy a
készülék nem tud helyi vezeték nélküli hálózathoz csatlakozni, és a
rendszer felajánlja, hogy csekély díj ellenében csatlakozhatok a műholdas
szolgáltatáshoz.
Nem. A büdös francba! Nem! Ez azt jelenti, hogy valaki a vonal másik
végén ugyanezt a kapcsolatot felhasználva le tudja követni a táblagép
helyét.
Meglepő azonban, hogy egyáltalán tudom még használni úgy, hogy nem
hagyom csatlakozni az internetre. Lehet, hogy minden információ eleve le
van töltve a táblagépre, és az internet csak a frissítésekhez kell? Ez elég
logikus magyarázatnak tűnik; az internetnél manapság csak az mocskosabb
dolog, hogy Gray elnök megint a szabad világ vezetőjének szerepét akarja
betölteni.
A főmenüben egy csomó gomb van: többek között GPS szolgáltatók, a
kézikönyv egy digitális változata és valami, amit „Begyűjtési hálózatnak”
neveznek.
Szóval erről beszélt Hutch. Megérintem ezt a felületet; a képernyőkép
megváltozik, név és fényképlista bukkan elő. A fotók többsége egyenesen
szívszorító látvány: szörnyen néznek ki rajtuk a kölykök. A táborban levők
képén keresztben vörössel írt Begyűjtve felirat látható. Egyik mellett sem
szerepel olyan adat, hogy melyik táborban van, de minden profil
tartalmazza az adott kölyökről szóló alapadatokat: hozzávetőleges
magasság és súly, születési hely, lakcím, szülők neve, és hogy a kölyköt
beszolgáltatták vagy „begyűjtötték”.
Bevallom, felébredt bennem a kíváncsiság. A képernyő tetején
keresőmező van, begépelem a Zu nevet. Próbálok nem nézni rá, miközben a
táblagép betölti az eredményeket. Nagyszerű: közel 300 név bukkan fel.
Végignézem az összes találatot, amiben a zu szótag előfordul; meglepően
sok a Zuzana és Zuriel.
De a lány neve Suzume. Első pillantásra felismerem, bár babaarcát sűrű,
fényes, hosszú haj keretezi. Rémültnek tűnik.
Tizenkét éves. Virginia államban lakott. Szüleinek egyetlen gyereke.
A lista szerint szökésben van. Sárga. 30 000 dollár jutalom jár érte annak,
aki begyűjti. Nagyon veszélyes, nagy óvatossággal közelítsenek hozzá. És
aztán, mintha ez önmagában nem lenne elég borzalmas, ott áll a dátum,
amikor megszökött a „rehabilitációs programból”. Alig négy hónapja.
Azonosító száma: 42245.
Az adatsor alatt van egy mező, ahol a fejvadászok tippeket adhatnak
egymásnak. Két észlelését rögzítették Ohio államban és egyet néhány
hónapja, március végén Virginiában.
Két fülem között halk, egyenetlen pattogás kezdődik, amely dübörgő
lüktetéssé erősödik. Hirtelen nem egy, hanem két képernyőt látok, aztán
mindkettő elmosódik, és érzem, hogy a vérem gyöngyözik a bőröm alatt, a
halántékomnál pattog. Egész testem felhevül, mintha láz tört volna rám.
Nem kapok levegőt, nem kapok levegőt, mindjárt rosszul leszek.
Azt hiszem, odabent vágták le a haját.
Azt hiszem, azért nem tud beszélni, mert ott tettek valamit vele.
Olyan borzalmas volt az a hely, hogy meg kellett szöknie, és valószínűleg
nap mint nap olyan seggfejekkel kell megküzdenie, akik vissza akarják őt
küldeni.
Miért nem gondoltam arra, hogy ez is lehetőség? Egyszer sem. Annyira
el voltam foglalva azzal, hogy bevigyem, hogy eszembe sem jutott, hogy
volt már odabent, és amit ott tapasztalt, amit ott át kellett élnie, annyira
borzalmas volt, hogy meg kellett szöknie. És megszökött. Sikerült kijutnia.
Mindketten megszöktünk, és kijutottunk onnan, ahonnan ki akartunk jutni
és találkoztunk, és ez talán nem is volt véletlen. Lehet, hogy egész végig ezt
kellett volna tennem.
Kérdezni akarom róla. Tudni akarom az igazat akkor is, ha nem hallom,
ha nem mondja ki. Nekem akár le is írhatja, ami vele történt. Tudni akarom,
mit csináltak vele odabent… és mindegyiküket meg akarom ölni…
mindenkit, akinek része volt abban, amit vele tettek. Hirtelen a barátaimra
gondolok. Fekete egyenruhában meneteltetik a gyerekeket fel-le a
folyosókon. Suzume olyan megtört pillantást vetett rám, amikor a kezére
erőltettem a kesztyűt és összekötöztem, mintha valami állat lett volna. De
leginkább az jut eszembe folyton, hogy milyen volt az arca, amikor a
motelszobában azt az idétlen filmet nézte… ahogy láthatóan megemelkedett
a teste, mintha ő is lépne, amikor Dorothy kilépett abból a házból, és
belépett Óz édes, színes álomvilágába.
Mert tudja, milyen csupa fekete és egy nagyon kis rész fehér világban
élni, de amikor megszökött onnan, nem a szivárvány színeinek világára
talált, nem szép ruhák, ének és tánc várta. Csak rossz szándékot talált.
Csak rám talált.
 HAT

Dell a fiatalabb, mint amire számítottam. Emlékszem, hallottam, hogy

nincsenek gyerekei, és ezért feltételeztem, hogy ez azt jelenti, már elég
idős, nem a negyvenes éveinek végén járó mozgékony nő. Fehér szedánján
kívül más autó nem gördül be a parkolóba, amíg ott ülünk és várjuk, ezért
lehetetlen mással összetéveszteni. Még nem hajt egyenesen felénk, még
nem áll be mellénk, de már tudom, hogy ő az.
Amint leparkol a bal oldali ajtó mellett, Bryson kicsit kikukucskál. A
lehető legtávolabb vagyunk az üzletektől, de tudom, hogy nagyon kell
sietnünk. Ha valaki meglát minket, a legjobb esetben is azt hiszi, hogy
droggal vagy valami más illegális dologgal üzletelünk, nem gyerekekkel.
Kék farmert és barna pólót visel, és elég egy pillantás vetnie Bryson
tűzvörös hajára, hogy arcának komorsága feloldódjon. A hölgy még mindig
szép: kedves mosoly, barátságos tekintet, nyitottság sugárzik róla. Nem
tűnik elgyötörtnek, lestrapáltnak, mint az én anyám. Ott áll, pilóta
szemüvege a szemén, napsütötte szőke haja a vállára omlik, kezét csípőre
téve néz.
- Nagyon sajnálom, Miss Della… - mondja Bryson, amint kinyitja az
ajtót. - Nagyon, nagyon sajnálom!
Della nem tűnik kioktató típusnak, de valahogy úgy érzem, ha Bryson a
saját gyereke lenne, akkor komoly elfenekelésben lenne része. Della
azonban csak oldalra biccenti a fejét, halvány mosollyal köszön, és kitárja a
karját. Bryson hozzábújik, és vállára hajtja a fejét. Szinte elájul az
ölelésben. Csak akkor enged fel bennem a feszültség, amikor látom, hogy a
nyitott ajtó takarja őket.
- Jó nehéz napotok lehetett - mondja, szemüvegét felemelve, ahogy
Dorothy-ról rám néz. - Fiatalabb vagy, mint gondoltam.
Felnevetek.
- Van egy fiam, veled egyidős lehet - folytatja. Kék szemével fürkészőn
néz rám. - Ő is ilyesmiket művelne, szóval kérlek, bocsáss meg…
igyekszem ellenállni a késztetésnek, hogy megleckéztesselek, amiért ilyen
nagy kockázatot vállaltál.
Furcsa. Bryson azt mondta, Dellának nincsenek gyerekei.
Vállat vonok.
- Ha nincs kockázat, nincs jutalom, igaz?
Mosolya egész kicsit halványodik.
- Ó… nem… úgy értem, nem úgy gondoltam - helyesbítek gyorsan. -
Csak, szóval, tudja, a világ. Semmi sem változik, ha az ember nem vállal
kockázatot.
- Ez is olyan, mintha a fiam mondta volna - jegyzi meg kimért,
tartózkodó hangon. - Kérlek, tegyél meg nekem egy szívességet, és kíméld
meg anyádat attól a szívfájdalomtól, hogy belépsz a Gyermek Ligába!
Della törvénysértést követ el azzal, hogy gyerekeket rejteget a saját
otthonában. A gyereke nyilván belépett egy titkos szervezetbe, amelynek fő
célja pokollá tenni Gray elnök életét. Ettől mintha tűz gyulladna a tudatom
mélyén, és a lángok átégnének minden más halvány lehetőségen, amiket
addig mérlegeltem. Kérdezni akarom még… többet akarok megtudni a
fiáról… de a figyelmét Zu felé fordítja, aki esküszöm, egyszer sem pislogott
azóta, hogy Della ránézett.
- Szia, kicsim! Hogy vagy?
Zu félénk mosollyal néz rá, amit Della kétszeresen viszonoz.
- Nálam van a benzinpénz, amit kértél - szólal meg, újra rám nézve. -
Hova mentek? Van szállásotok ma éjszakára?
- Kaliforniába tartunk - mondom, és szándékosan nem veszek tudomást
arról, hogy Zu milyen meglepett tekintettel fordul hirtelen felém. Most már
persze, hogy elmegyünk oda. - A nagybátyjának van ott egy tanyája. Oda
viszem. Aztán keresek valami munkát magamnak.
- A papírjaitok rendben vannak? Mi a tervetek a határátkelésre?
Ettől a gyomrom hirtelen összerándul.
- Ezt hogy érti?
Della arckifejezése meglágyul, de tekintete mélyén valami éles gondolat
villan.
 - A Szövetségi Koalíció és a Liga miatt van… Mindkettőnek Los
Angelesben van a székhelye, ezért Gray szigorított a határellenőrzésen
abban a reményben, hogy kiéheztetheti őket, ha nem engedi be az
importtermékeket és exportra sem enged ki semmit. Különleges engedély
kell a kormánytól a határátlépéshez.
Ó, a büdös francba! Összeszorítom az ajkam, próbálok küzdeni a
csalódottság fájdalma ellen. Biztos vagyok benne, hogy van más lehetőség.
Nem autóval. És nem több száz kilométer sivatagi gyaloglással, nyári
hőségben. Valahogy csak be lehet jutni Kaliforniába!
- Hamar oda kell érnetek? Szeretnéd elintézni a papírmunkát valahogy?
- Hát… azt hiszem, igen…
Lázasan gondolkodom azon, hogyan szökhetnénk be Kaliforniába. Egy
kamion rakterében? Vagy megvesztegethetnék valakit?
- Hát… - Della szándékosan nyújtja a szót, haját hátrasimítja. - Azt
hiszem, szerencséd van, kincsem. Legalábbis egy kis szerencséd. Vannak
papírjaim, amiket használhatnál, de egy kicsit macerás lehet… és meg kell
találnod a módját, hogy őt elrejtsd valahogyan.
- Egy… egy pillanat… Nem értem…
Della mosolyog.
- A férjem különleges szakember; az egyik olyan cégnek dolgozik, ami
az államból kivezető csatornákat és vízvezetékeket tartja rendben, így
vannak papírjai, amikkel át lehet kelni az államhatárokon. Ha jól sejtem,
éppen itt vannak a műszerfalnál…
Dellából olyan meggyőző erő sugárzik, hogy nem is emlékszem, mikor
szálltam ki a kocsimból és kerültem meg, hogy a szedánja előtt találkozzam
vele. A szélvédőre ragasztott két különleges matricára mutat.
- Sajnos ezeket nem adhatom át neked, nem lehet leszedni a szélvédőről;
de ha éjféltájban érnél a határra, akkor kevesebb katona van szolgálatban és
valószínűleg annyira lusták, hogy csak intenek és továbbmehetsz. Ha
mégsem így lenne, mutasd meg nekik ezeket a papírokat… - mondja, azzal
behajol a nyitott ablakon, kinyitja a kesztyűtartót, és átad egy köteg
dokumentumot. - A cég az automatikus jóváhagyási listán van. Ha olyan
igazolványt kérnének, amin a papírokkal egyező név szerepel… hát, akkor
egy kicsit kreatívnak kell lenned, vagy mondj el egy rövid imát és taposs a
gázba.
Feszengve nyelek egyet, és bólintok.
Della a vállamra teszi a kezét, kisimítja az ingem elejét, mintha ez a világ
legtermészetesebb dolga lenne… de aztán észbe kap, és szomorúan
felnevet.
- A megszokás hatalma. Kérlek, ne haragudj!
Egyáltalán nem haragudtam. Ami azt illeti, kedves gesztus volt.
- Biztos, hogy… - kérdem halkan. - Úgy értem… a férje… neki nincs
szüksége ezekre a papírokra?
Csak legyint.
- Meg fogja érteni. Tényleg. Azt akarom, hogy ülj be a kocsiba, és azt
akarom, hogy biztonságos helyre juttasd ezt a kicsi lányt. Oké?
Megértetted, hogy ez a feladatod?
Egy kicsit szédülök, megcsapott a hirtelen vállamra nehezedő felelősség
súlya, de bólintok. Ez a feladatom. Végrehajtom.
- Benne vagy, ugye? - kérdi Della és újra felemeli a napszemüvegét. -
Tudom, hogy benne vagy. Tudom. És tudod, hogy honnan tudom? Onnan,
hogy eljutottatok idáig. Engem hívtál fel, és nem a PSF-eket vagy nem
valamelyik fejvadászt. Olyan sok sötétség, olyan sok gonosz van a
világban, de te visszahoztál egy kis fénysugarat ebbe a sötétbe… nem a
pénzért, nem a dicsőségért vagy ilyesmi, hanem azért, hogy segíts egy
másik emberi lénynek. Ez pedig ritka. Nagyon ritka. Jó ember vagy. Legyél
büszke magadra!
És ahogy ezt így mondja, tényleg jó érzés. Nagyon jó. Nem emlékszem,
mikor éreztem magam legutóbb ilyen könnyűnek. Arcomba tolul a vér, de
nem vagyok zavarban. Csak elszorul a szívem, és vissza kell tartanom a
lélegzetemet, különben itt helyben, egy idegen előtt sírva fakadok. Úgy
érzem, ha még egyszer megérint ilyen egyszerű, törődő, szeretetteljes
gesztussal, csillagporrá robbanok szét.
Ekkor hasít belém a felismerés: apa óta nem… Azóta nem mondta senki
nekem, hogy valami, amit tettem, jó, helyes vagy egyszerűen derék dolog…
és talán nem is tettem semmi ilyesmit egészen mostanáig, eddig a pillanatig.
Mielőtt apa megölte magát, azt mondta nekem, hogy nem tudjuk, mit
keresünk, míg meg nem találjuk. Annyira dühös voltam rá és mindenkire,
hogy nem tudom, hogyan dolgozzam fel azt, amit most érzek. Mert azt
hiszem, boldog lehetek. Azt hiszem, talán tudom, mit kellene tennem.
Bryson és Zu gyors ölelést vált egymással, és Bryson ököllel finoman a
karomba bokszol, aztán átmászik Della szedánjába és elhelyezkedik, mintha
ott lenne a helye. Mozdul a kezem, hogy betereljem az utasomat, de látom,
hogy nagyon el van foglalva. A tinta maradékát igyekszik kirázni a tollból,
amit adtam neki.
Miközben Della elmagyarázza, melyik a leggyorsabb út az autópályára,
és hogyan juthatok Dél-Kaliforniába, látom, hogy Zu nagy igyekezettel ír
valamit arra a noteszlapra, aminek hátoldalára Brysonnak írt. Ugyanazt a
kézzel írott üzenetet láttam, amit egyszer már megpillantottam, de már
tudom, hogy az nem Zu írása. A vonalvezetés tiszta, túl gondosan formáltak
a betűk ahhoz, hogy az övé legyen. Amikor megmozdul a karja, végre el
tudom olvasni az egészet:
Nagyon szeretünk. Ha segítségre van szükséged, keresd a szüleimet. A
Della és Jim Goodkind nevet használják. Mondd meg nekik, hogy én
küldtelek.
Összerezzenek, amikor Della megszorítja a vállamat, és elbúcsúzik
tőlem. Zu riadtan felnéz, gyorsan összehajtja a noteszlapot, és áthajol
rajtam, hogy odaadja Dellának.
- Vigyázz magadra, kicsim! - mondja Della, csókot intve neki. -
Mindketten nagyon vigyázzatok magatokra!
- Igyekszem - mondom, és sebességbe teszem a kocsit. Hátralép, hogy
felhúzhassam az ablakot.
Nem igazán tudom, miért nézek a visszapillantóba, amikor elhajtunk.
Még mindig egy kicsit úgy érzem, mintha valaki jó álmában járnék, ez az
egész nem tűnik valóságosnak. És tudom, hogy nem lehet kihúzni a
történetet Zúból, legalábbis nem az egészet. Ezzel nincs is semmi gond.
Mindenkinek lehetnek titkai. Mostantól a múlt az múlt, ami történt,
megtörtént; nem bolygatom többé a régi dolgokat.
Della egyre kisebbnek látszik a visszapillantó tükörből. Látom, hogy
szétnyitja a papírt, és azt is látom, hogy a szájához kapja a kezét, a kocsi
oldalának dől, és megkönnyebbülten néz fel. Nem tudom, miért, de távolból
is látom rajta, hogy megkönnyebbült. Zu üzenete összesen három szó volt,
de ettől a három szótól a hölgy lába mintha földbe gyökerezett volna.
Liam biztonságban van.

***

Arra gondolok, hogy meg kellene állnunk valahol éjszakára… találni egy
olcsó motelszobát Kalifornia felé, ahol egy kicsit behunyhatom a szememet,
pihenhetek, feltöltődhetek, de képtelen vagyok erre rávenni magam. Csak
tizenöt dollárom van, és egy olyan helyen, ahol csak ennyit kérnek egy
éjszakáért, nagy az esélye, hogy reggelre eltűnik a vendég autója. Della
szerint hat óra az út, de én még éjfél előtt a farmon leszek.
Zu figyeli a zöld autópálya-táblákat, ahogy elsuhanunk mellettük. Abból,
ahogy ujjaival folyamatosan dobol a combján, szerintem számolja a
táblákat. Mélyen a sivatagban járunk, nincs folyamatos rádiójel, és azt
hiszem, a csend fokozatosan emészti Zu bizalmát. A könnyedség, amit
korábban, Dellával beszélgetve éreztem, szintén elvérzik a környező sötét
kopár tájba. Életemben először hiányoznak az északi fák. Hiányzik az
ismert, ismerős környezet, ami északon még puha takaróként simult rám.
Képtelen vagyok nem gondolni arra, hogy miután Zút kiteszem azon a
farmon, ennyi. Kész, vége. Ott véget ér a jelenlegi tervem, hacsak neki és a
többi kölyöknek nincs nagy szüksége arra, hogy velük maradjak, és segítsek
nekik. És bár ez egészen nagyszerű terv, nekem egy kicsivel több kell,
különösen mert nincs pénzem beiratkozni semmilyen állami egyetemre,
ahol még van tanítás. Kereshetek magamnak valami munkát a
mezőgazdaságban vagy egy építkezésen. Az is lehet, hogy a kaliforniai
rendőrségbe bevesznek. Ha nem, akkor talán még mindig ott van nekem a
Gyerek Liga, mint lehetőség. Nem hiszem, hogy válogatósak lennének, és
azt legalább biztosan tudom, hogy náluk tényleg segíthetek a gyerekeknek.
Érdemes ezen elgondolkodni.
Ez tetszik. Most már vannak választási lehetőségeim. Dönthetek: így
vagy úgy.
- Az, ahová mész… szép hely?
 Már leírta nekem a címet. Okos kislány, betanulta és jóval előttem rájött,
hogy nagyjából odáig navigálhatunk úgy, hogy a fejvadásznő táblagépének
térképére nagyítva nézzük a San Bernardino környéki utcákat. Néhányszor
jártam már Kaliforniában; ezért kezdtem egy kicsit ideges lenni, amikor
elértük Quartzsite városát, az I-10-es egyik utolsó arizonai települését a
határ előtt.
Zu vállat von.
- Te még nem is jártál ott? Pedig a nagybátyád birtoka…
Összefűzi, majd rögtön széthúzza az ujjait.
- Ó… szóval a nagybácsikád nem jön ki jól a családod többi tagjával?
Erre hüvelykujjával felfelé mutatva dicsér.
- Egészen biztos vagy abban, hogy… szóval tudom, hogy a nagybátyád,
de biztosan befogad téged?
Zu két karját maga kör fonva nagy ölelést mutat.
- Remélem, kölyök, mert nem hiszem, hogy velem maradhatsz, amikor
én elmegyek megkeresni mondjuk a Gyerek Ligát.
Mintha arcul csaptam volna… amint elmúlik a döbbenet, láthatóan
nyugtalan. Először arra gondolok, hogy azért, mert amit mondtam, egy
kicsit gonosz, de nagyon kiakadt rajta, fejét ingatja, élénken hadonászik.
Ne… ne… ne… Szája ezt a szót formálja a sötétben. Hozzájuk ne!
- Miért ne?
Az a helyzet, tudod, hogy nem hallottam szépeket a módszereikről, de
képesek keresztülvinni az akaratukat, elérni, amit akarnak úgy, ahogy arra a
flagstaffi városháza lépcsői körül tüntetők soha nem voltak képesek.
Lázasan keresgél a kocsiban, benéz a különböző rekeszekbe, papírokat
húz elő és rögtön vissza is teszi, amikor látja, hogy valami fontos van rájuk
írva.
- Dorothy, Dorothy… minden rendben, nyugodj meg!
Látom rajta, hogy egyre jobban felhúzza magát… és azt hiszem, hogy a
következő pillanatban lehúzza magáról a ragtapaszt és arra ír, de végül a
tinta maradékával a tenyerére írja a választ.
Ne! Szörnyűek! Félelmetesek! Te jobb ember vagy!
 Felhördülök, ujjaimmal a kormányon dobolok. Pár percig meg sem tudok
szólalni. Kőgombóc van a torkomban, és képtelen vagyok lenyelni. Pár
perce még csak a vacsorára befalt McDonald’s hamburger ízét éreztem a
számban. Most száraz a szám, nyelvem a szájpadlásomhoz tapad.
- Jól van… jól van, akkor majd kitalálok valami mást.
Mert ha nem is igaz, azt akarom, hogy igaz legyen.

***

A határállomás jó ötkilométernyiről látszik. A reflektorokat olyan

magasra helyezték, hogy a hely úgy néz ki, mintha egy tömör fehér fal felé
haladnék. Csak közelebb érve lehet látni a hosszú szögesdrót kerítést, a
tankokat, és a hatalmas katonai teherautókat az út mentén, meg a régi, kis
épületet, ahol a határőrök szoktak ülni és átengedni az utazókat.
Már jóval korábban megálltunk, hogy Zu elhelyezkedhessen, de én még
mindig rosszul vagyok… tényleg, testileg rosszul vagyok a félelemtől.
Abban a betüremkedésben rejtettem el, ami fölé a műszerfal kinyúlik, de
csak egy takaróval van letakarva és egy nagy táska van előtte, tele ruhákkal,
amiket egy jótékonysági lerakatból szereztünk. Arra gondolok, vajon tud-e
rendesen lélegezni a takaró alatt és vajon mi fog történni, ha a határon át
akarják vizsgálni a kocsit, és mi lesz, ha ebből is neki kell kimentenie
engem valahogy.
- Meg ne szólalj, és meg ne mozdulj, akármi történjen is! -
figyelmeztetem.
Élénk narancssárga jelzések figyelmeztetnek, hogy csökkentsem a
sebességet, de mintha egy kicsit túl sok lenne a jelzés. A reflektorok olyan
átkozottul nagy fényerővel világítanak, hogy alig látni, és az ember
kénytelen levenni a lábát a gázpedálról, nehogy nekiütközzön a
hordóbarikádoknak, vagy elüsse valamelyik egyenruhás nemzeti gárdistát.
A francba, a francba, a büdös francba! Teljes erőből markolom a
kormányt. Csúcsra járatom a légkondit, zöreje fülsüketítő, de a hátam a
műbőr üléshez tapad. Jól vagy, Gabe… Jim! Jim vagy! Jim Goodkind. És
minden jogod megvan arra, hogy áthajts itt…
 Katona lép ki a kis épületből, kocsim reflektora elvakítja, szeme fölé
emeli kezét. Int, hogy menjek tovább, de nem egészen át, mint azt ostoba
módon reméltem.
A katonanő bekopog az ablakomon. Lehúzom, próbálok viszonylag
normálisan lélegezni. Be, ki, be, ki, be ki, beki-bekibeki…
- Megkérdezhetem, hogy mi dolga van Kaliforniában?
Mondj valamit, mondj bármit! Egy kislány van melletted és neki arra van
szüksége, hogy úgy viselkedj, mint egy huszonöt éves felnőtt, mert az vagy,
nem hároméves pisis nyafogós gyerek, ahogy azt a nyomorult zsigeri
érzésed sugallja.
- A vízvezeték… - felelem nyeldekelve, és remélem, elég idétlen
mosollyal nézek a nőre. - A főnököm szerint valaki a kaliforniai oldalon
megbabrálta. A vízszint gyanúsan alacsony. Még ma éjjel meg kell néznem,
mielőtt elkezdődne a reggeli műszak.
Fogalmam sincs, milyen szavak jönnek ki a számon. Fogalmam sincs,
hogy van-e vízvezeték vagy csatorna, ami Kaliforniából átvezet Arizonába.
Mindig is fordítva gondoltam… hogy Kalifornia megtartja magának a
Colorado folyó teljes vízhozamát, és semmit nem juttat nekünk belőle - de
lehet, hogy gyerekkoromban túl sok időt töltöttem részeg, megkeseredett
Grand Canyon-i túravezetőkkel. Olyan feszesen mosolygok, hogy
elzsibbadt a képem.
A francba! Miért nem gyakoroltam ezt? Miért nem vagyok képes eléggé
előre gondolkodni?
- Minden papír, minden engedély itt van - folytatom halkan, a
kesztyűtartó zárjával babrálva.
A katona a mappáját nézi, aztán az arcomat.
- Nincs semmilyen feljegyzésem erről a karbantartási útról…
Közelebb hajolok az ablakhoz, és olyan halkan, suttogva szólalok meg,
hogy neki is közelebb kelljen hajolnia.
- Úgy gondolják, hogy a Gyerek Liga keze lehet a dologban. Senki nem
tudhatja, hogy megyek.
Remek. Most már azon kívül, hogy elég felületes vagyok,
összeesküvéselmélet bolond is lettem.
 A rohadt életbe! Ez nem fog menni. Miből gondoltam, hogy átengednek?
A másik katona a fülkében, aki tévé elé fészkelte be magát, kidugja a
fejét, hogy megnézze, mi a helyzet. A katonanő, akivel beszéltem,
hátrafordul és éppen meg akarja magyarázni neki a helyzetet, mire a másik
katona a szavába vág.
- A Heron Hydraulics rajta van az automatikus jóváhagyási listán…
Adok neked egy másolatot az engedélyről, holnapra olvasd át - mondja a
nőnek, aztán felém fordul. - Elnézést, uram. Menjen csak.
Értetlenül bámulok rá. A katonanőnek intenie kell, hogy induljak végre.
De alig száz méter megtétele után újabb határállomásba ütközünk… erről
Della elfelejtett szólni. Ez egyáltalán nem olyan impozáns, mint az előző, és
látom, hogy a kis fülkében egy sötét alak mozdul, ahogy közeledek. Az utat
lezáró sorompó fémkarján a felirat: Készítsék elő a Szövetségi Koalíció
által kiállított igazolványaikat.

A francba! Van nekem olyan? Megint felkapcsolom a fülkevilágítást; a

kocsi a két egymással versengő kormány területe közötti keskeny folyosón
araszol. Nem találok olyan dokumentumot a sokszínű hivatalos papírok
között, amit a Szövetségi Koalíció állított ki. Mire az autó a köztem és a
sivatag bársonyosan sötét kaliforniai része között húzódó sorompóig ér,
azért küzdők, hogy ne verjen ki a víz, és ne ziháljak idegességemben.
Mit mondhatok nekik? Hogyan csavarjam úgy a történetet, hogy nekik
legyen szimpatikus, ne Graynek? Számít ez egyáltalán? Elvárják tőlem,
hogy együtt érezzek velük? Vagy az gyanússá tenne?
Mire odaérek, a rendőrtiszt - látom, hogy autópályarendőr, ami ritka,
szinte kihalt faj - csak megnyom valamit az íróasztalán, és a rúd
felemelkedik. Meg sem fordul a székén. Ugyanazt a tévéműsort nézi, mint
odaát a nemzeti gárdisták.
Gyorsítok, mert arra számítok, hogy megpróbál megállítani. Hogy
legalább feleannyira kezdeményezőkész lesz, mint az első katona. De csak
ül, és az egész olyan, mint amikor az egész házban égnek a lámpák, de
nincs otthon senki. Egy ember sincs, akit érdekelne, hogy továbbhajtok.
Persze amilyen régen alakult a Szövetségi Koalíció, és amilyen keveset
tettek, hogy segítsenek bárkinek is, ez teljesen beleillik a képbe.
 Zu arca kipirult, de ragyog, amikor leemelem róla a táskát és a takarót.
Nem viszonzom a mosolyát, mire sötét szemöldökét kérdőn vonja össze. De
nem mondom meg neki. Nem akarom, hogy tudja: hirtelen olyan érzésem
támadt, hogy ez sem biztonságos hely.
 HÉT

San Bernardino nem tűnik másmilyennek, mint az arizonai rész, ahol

megtaláltam Zűt. Nem borítja sűrű örökzöld, mint Flagstaff környékét, de
határozottan úgy látom, hogy van néhány örökzöld is többi fa között.
Völgyben járunk, szép völgyben, fekete képű hegyek között, amik mintha
egyre jobban összehajolnának fölöttünk, ahogy távolodunk a városközpont
fényeitől.
Hallottam olyan szóbeszédet, hogy Kaliforniát nem sújtotta olyan durván
a vírus, mint a többi államot, de ahogy az utcákon halad a kocsi, úgy érzem,
mintha tíz évet visszamentünk volna az időben. Nincs olyan kosz és
nyomor, amilyet otthon láttam: nincs ezüstszínű lakókocsi-tenger,
nincsenek elhagyott autók, nincsenek sátorvárosok. Az ártáblák alapján a
benzin ára itt is csillagászati, de egyiken sincs Nincs üzemanyag vagy
Próbálkozzon Camp Verde kútjánál tábla.
A cím, amit Zu megadott, jó harminc kilométerrel a városon kívül van.
Ahogy telnek az órák, egyre nagyobb a csend és a hideg. Végül fel kell
húznom az ablakot, és le kell kapcsolnom a rádiót.
- Hé, Dorothy! - rázom fel álmából. - Ez az a hely?
Odakint koromsötét van, de a nagy, emeletes házhoz a fakerítésre
aggatott fényfüzér vezet. A ház jellegzetes délnyugati ranch stílusú
építmény; minden részlet - a bejárat körüli kötelező cserepes kaktuszoktól
az ajtó fölött lógó marhakoponyáig - ezt mutatja. Tragacsom reflektorával
egyszer végigvilágítom az épületet, aztán lekapcsolom a lámpát, és
leparkolok a földes kocsibeállón.
- Szerinted? Nem látok fényeket.
Kikapcsolja a biztonsági övét, szája keskeny vonallá préselődik.
- Itt vársz, amíg megnézem, hogy van-e itthon valaki?
Nem fogok hazudni. Nagyon reméltem, hogy valaki ébren van, és vár
minket. Hogy a barátai, akiket az a két szakállas fejvadász üldözött, már itt
vannak, üdvözlik Dorothyt, és elmondják neki, milyen eszesen szöktek meg
a szakállasok elől. Ez nem is olyan őrült gondolat… nem láttam, hogy
elvitték volna a lányokat. Amennyire láttam, a lányok nem voltak a két
alakkal a prescotti PSF-őrsön.
Valószínűleg alszanak, gondolom, miközben lesimítom a hajamat. Igen.
Mindjárt éjfél. Ezen az órán nem történhet semmi jó. Normális ember már
éjfél előtt ágyban van.
Persze Zu nem akar a kocsiban maradni, de azt megengedi, hogy
legalább óvatosan magam mögé tereljem. Érzem, hogy apró kezével a
pólómba kapaszkodik, hogy lépést tarthasson velem. Kijózanító a gondolat,
hogy tőlem függ.
Kopogok, csengetek, de senki nem jön az ajtóhoz. Körbejárjuk a házat,
belesünk az ablakokon, de senki nincs bent… a bútorokat fehér lepedőkkel
takarták le.
Lehet, hogy a nagybátyja elhagyta ezt a helyet. Nagyon hosszú
bekötőúton értünk el a házhoz, rettentő nagy a terület; nyilván hatalmas
munka ezt rendben tartani, sőt fenntartani még akkor is, ha jól megy a
gazdaság. Rémlik, hogy a ház mögötti mező másik végén teheneket és
lovakat láttam, de azt hiszem, csak a kimerültség játszik az agyammal. Már
csak sziklákat látok.
Hátranyúlok, meg akarom fogni Zu kezét, és közben azon gondolkodom,
vajon hogyan magyarázzam ezt el neki. Nem igazság, hogy nekem kell
összetörnöm a reményeit… nekem kell rámutatni, hogy nagyon sokat
harcolt és küszködött… a nagy semmiért. Ám éppen amikor ezek a szavak
formálódni kezdenek az agyamban, a nagy háztól távolabbi kis épületből
tompa puffanást hallunk. Istálló vagy garázs talán.
Az ajtó be van csukva, de meleg, opálos fényt látok az ajtó alatt… ami
elalszik, ahogy óvatosan, csendben közelítünk. Zu végig mögöttem marad,
pólóm hátát markolja.
Egyik kezemmel megfogom a fémfogantyút, és lassan húzni kezdem az
ajtót. Érzem, hogy a szívem nagyon gyorsan dobog, ahogy az ajtó a köves
földön csikorog. És egy pillanatra összezavarodok, mert az arc, ami a
sötétben megjelenik, az Zu arca… Zu arca, amilyennek a fej vadászhálózat
fotóján láttam, hosszú, selymes hajjal. A lány szeme tágra nyílik, és
felsikolt.
 És látom a szőke hajat mögötte, a lányt, akinek puska van a kezében, és
egy pillanatig sem tétovázik, egyenesen a mellkasomra céloz.
Úgy érzem…
Olyan érzés…
Olyan, mintha…
Tudatom elsötétül a testembe szakító heves fájdalomtól; mintha belülről
kifelé hasítana. Képtelen vagyok… ez… Nem értem. A lányok sikítanak, a
három lány a völgyből, de az utolsó, amit még érzek, az Zu keze a hátamon,
ahogy próbál megtartani.
Mozdulj… nem akarom, hogy baja essen, de deréktól lefelé semmit nem
érzek. Rá fogok zuhanni… én…
Amikor újra kinyitom a szememet, a földön fekszem, és meleg eső hullik
rám a csillagok tiszta f oly ójából.
- … az a férfi az útról. Azt hittem…!
Zu arca időnként megjelenik látóteremben, aztán eltűnik újra. Odébb
tolja a fegyveres lányt, ököllel üti a mellkasát. Hallom: „hívjuk”, „nem
lehet”, „kórház” és aztán semmit, csak szívem dobogását. Fel akarom
emelni a kezemet, hogy rányomjam arra a helyre, a mellkasomra, amit az a
lány szétlőtt, de nem kapok levegőt… nem tudok… nem tudok… lélegezni,
fuldoklok a levegőtől és keserű, fémes íz van a nyelvemen.
Az egyik lány eltűnik az istálló sötétjébe. Érzem a hely régi állatillatát, a
friss szénát, de a szaglásom is halványodni kezd. Zu arca jelenik meg az
arcom fölött, mozog a szája, üzenet nekem és csak nekem, de itt nincs toll
és nincs papír. Félelmet és elkeseredést látok az arcán. Látom, hogy a keze
a mellkasom felé mozdul, hozzám ér, de nem érzem.
- D… Dorothy - A torkom ég. Csak ebből tudom, hogy hangosan
kimondtam, hogy hangzó szavak hagyják el a számat. - Talán… nem kellett
volna… eljönnünk… Óz birodalmából…
Érzem, hogy egyre távolabb csúszók. Zu egész teste remeg a zokogástól.
Könny csorog az arcán, és olyan sok mindent akarnék mondani neki… meg
akarom mondani neki, hogy…
De az ő arca is kezd szürkébe fakulni, és vele a lélegzetem is eláll. Nincs
már hangom.
 Hagyd abba, ostoba kölyök… Jesszus, ne sírj!
Hát nem tudod, hogy utálom a sírást?
Dorothy, ez olyan hülye helyzet. Legyél okos! Ez van. Ne csinálj
hülyeséget!
Ne.
Ne…