A SIKOLTÓK-SOROZAT

EDDIG MEGJELENT KÖTETEI:

Lélektolvajok (2012)
Lélekmentők (2013)
Lélekőrzők (2014)
Budapest, 2015
 A fordítás alapjául szolgáló mű:
Rachel Vincent: My Soul to Steal

© 2011 by Rachel Vincent

Ez a mű fikció. A szereplők, a szereplők nevei és a műben szereplő helyszínek és események a

szerző képzeletének szülöttei,
vagy képzeletbeli módon vannak felhasználva, és bármely élő vagy halott személlyel, céggel,
eseménnyel vagy helyszínnel való
hasonlatosság kizárólag a véletlen egybeesés eredménye.

Fordította: Farkas Veronika

Hungarian translation © Farkas Veronika, 2015

Hungarian edition © Jaffa Kiadó, 2015 Minden jog fenntartva!

Olvasószerkesztő: Helfrich Judit

Felelős kiadó: Rados Richárd Jaffa Kiadó • www.jaffa.hu

ISBN 978 615 5492 76 1

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Az összes létező és szétment párnak, no meg minden
titkos imádónak, akik a szerelem és a rémálmok
gubancos kötelékébe kapaszkodnak.
Ez a kirojtosodott zsinór néha az egyetlen életmentő
eszköz a világon.
Máskor pedig béklyó...
 1.

Mire elkezdődött a harmadik középiskolai évem második féléve, sikerült

összetűzésbe kerülnöm egy rossz útra tért kaszással, egy gonosz
szórakoztatóipari mogullal és egy pokolfajzattal is, aki a lelkemet akarta
megszerezni. De soha nem gondoltam volna, hogy a legundorítóbb
szörnyeteggel még csak ezután fogok találkozni. A fiúm volt barátnője egy
rémálom volt. Szó szerint.
– Nem harapok – nézett fel Nash egy zöldbabbal a villáján, mire én
ráébredtem, hogy tátott szájjal bámulok. Megálltam a legalsó lépcsőfokon,
azon ámuldozva, hogy az iskolában látom, és még döbbentebben, hogy
egyedül eszik kint, a januári hidegben, ahova én azért jöttem ki, hogy egy
kicsit megszökjek az ebédlői pletykák és sztorizgatások világából.
Nashnek láthatóan ugyanez az ötlete támadt.
Emmát keresve hátranéztem a vállam felett az ebédlő ajtajának ablakára,
azonban ő egyelőre nem jelent meg. Nash észrevette a vonakodásomat, és
összehúzta a szemöldökét. Csakhogy én nem miatta aggódtam – hanem magam
miatt. Attól féltem, hogy ha kéznyújtásnyi távolságban leszek tőle – a nemrég
még ölelő karjaitól, illetve a gyönyörű, mogyoróbarna szemétől, amely
egyetlen pillantással minden titkomat megfejtette akkor feladom. Akkor
megbocsátok neki, még ha felejteni nem is tudok. És az rossz lenne.
Úgy értem, jó érzés volna, de akkor is rossz lenne.
Az elmúlt két hét életem legnehezebb időszaka volt. Az eltelt pár hónapban
olyan szörnyűségeket éltem túl, amelyeknek a létezéséről a legtöbb tizenhat
éves lánynak halvány fogalma sincsen. De pár hét Nash nélkül – a téli
szünetünk – elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megtörjek.
Bárki is mondta, hogy jobb szeretni és elveszíteni, mint soha nem szeretni,
az végtelenül hülye volt. Ha soha nem szerettem volna Nasht, akkor most nem
tudnám, hogy mi hiányzik.
– Kaylee? – Nash érintetlenül visszaejtette a tálcájára a villát a
zöldbabbal. – Értem. Még nem állsz készen arra, hogy velem beszélgess.
Én megráztam a fejem, és letettem a tálcámat az asztalra az övével
szemben, majd leereszkedtem a szemben lévő padra.
– Nem, én csak... nem gondoltam, hogy itt leszel. – Én nem látogattam őt,
mert az mindkettőnkkel szemben igazságtalan lett volna: együtt lenni,
miközben igazából nem is tudunk együtt lenni. Tudtam, milyen rosszul viseli
az elvonási tüneteket, mert az apám, akitől utoljára számítana az ember
ilyesmire, rendszeresen felhívta, és megkérdezte tőle, hogy van. Kurta
beszámolói alapján a Démonleheletről (az emberek körében dérnek nevezett
cuccról) való leszokás maga a földi pokol.
– És... jól vagy? – kérdeztem, miközben a szétfőtt spagettit piszkáltam a
villámmal.
– Jobban – vonta meg a vállát Nash. – A „jól”-on még dolgozom.
– De az iskolához már elég jól vagy?
Újabb vállvonogatás.
– Anya egy darabig adott nekem valami fura alvilági növényből készült
nyugtatót, hogy megszűnjön a reszketés, csak attól meg állandóan aludtam.
Álmok nélkül – tette hozzá, amikor meglátta az elszörnyedést az arcomon. A
pokolfajzat, akinek a leheletét szívta, néha álmában kommunikált Nashsel. Az
idő többi részében pedig rajtam keresztül. Úgy, hogy elkötötte a testemet,
amíg én aludtam.
Én hajlandó lettem volna segíteni Nashnek a leszokásban – végtére is, nem
voltam teljesen ártatlan abban, hogy egyáltalán áldozatul eshetett a
Démonleheletnek. Ám azzal, hogy nem volt képes megakadályozni a testem
ismételt megszállását – vagy legalább szólni nekem arról, hogy mi történik
velem –, betelt a pohár. Nem bírtam együtt lenni vele. Muszáj volt
megbizonyosodnom afelől, hogy soha többé nem fordul elő ilyesmi.
Sajnálatos módon az, amit a fejem és amit a szívem akart, két
homlokegyenest ellenkező dolog volt.
 – Még mindig nincs sok étvágyam, de most már bent marad, amit le tudok
gyűrni – meredt Nash a teli tálcájára. Lefogyott. Az arca... beesettebbnek
tűnt. A szeme alatt sötét és duzzadt volt a bőr, és aznap reggel nem fáradt
azzal, hogy művészien összekócolja a haját. Az eleven, karizmatikus Nash
helyét, akit eredetileg megismertem, ez a fakóbb, komorabb változat vette át,
aki szinte nem is hasonlított a régire.
És attól tartottam, hogy belülről sem ismerem. Legalábbis nem úgy,
ahogyan az én Nashemet ismertem.
– Lehet, hogy még egy kicsit otthon kellett volna maradnod – vetettem fel,
miközben lassan csavargattam a tésztát a műanyag villám körül.
– Látni akartalak.
A szívemen lévő repedés egy kicsit még szélesebbre nyílt, és amikor
felnéztem, megállapíthattam, hogy Nash íriszében a megbánás és a
vágyakozás kavargatja lassan a zöldeket és a barnákat. Az emberek ezt még
akkor sem vették volna észre, ha nem kettesben vagyunk. Mivel azonban mi
mindketten lúdvércek vagyunk – a tájékozatlanabbak szóhasználata szerint
lidércek –, látjuk a színeket egymás szemében, és egy kis gyakorlással
értelmezni is megtanultam, ami az övében örvénylik. Képes voltam hát
olvasni az érzelmeiben a lelkének tükrén át – már amikor hagyta.
– Nash...
– Nem akarom rád kényszeríteni a társaságomat – szakított félbe, még
mielőtt kinyöghettem volna az elutasító beszédet, amelyet betanultam, de nem
szívesen mondtam volna el. – Csak látni akartam az arcod Hallani a hangod.
Tolmácsolom: „Nem látogattál meg. Még csak fel sem hívtál. ”
Lehunytam a szemem, és megpróbáltam kiutat találni ebből a kínos
helyzetből. Ilyenben még soha nem éreztem magam Nashsel.
– Szerettem volna. Jobban, mint azt el tudnád képzelni.
De egyszerűen túl nehéz...
– Látni, anélkül, hogy megérinthetnénk egymást? – fejezte be helyettem ő,
és szomorú pillantást vetett rám. – Ezt én is tudom, nekem elhiheted. –
Felsóhajtott, és megpiszkálta a tömeggyártott barackos pitéjét.
– Szóval, akkor most mi van? Barátok leszünk?
Aha. Már ha a barátok olyan emberek, akik szerelmesek egymásba, de
nem lehetnek együtt. Akik meghalnának a másikért, viszont megbízni nem
tudnak benne.
– Én nem hinném, hogy lenne arra szó, amik mi vagyunk, Nash. – Bár egy
azért eszembe jutott: „szétesettek”. Nash és én olyanok voltunk, mint két
autóroncs, amelyek frontálisan ütköztek egymással. Annyira
összegabalyodtunk, hogy már nem is tudtam, a részeink közül melyik az övé,
és melyik az enyém. Valószínűleg soha nem is leszünk képesek kikecmeregni
ebből – azok után, amiken átmentünk –, vagy ha mégis, akkor is komoly
kétségeim voltak afelől, hogy meg tudnánk-e újra teremteni ugyanazt, ami
előtte volt. – Nekem csak... szükségem van egy kis időre.
Nash bólintott, és nagyon régóta most először láttam, hogy megvillan a
szemében a remény.
– Aha. Időnk, az van.
Ami azt illeti, rengeteg időnk volt. A lúdvércek a pubertás után nagyon
lassan öregszenek, úgyhogy, noha nagy valószínűséggel negyvenéves koromig
szobafogságban leszek, ha mégis sikerülne megoldanunk a problémáinkat
Nashsel, még mindig lesz majdnem négyszáz évünk, amit, hacsak nem történik
valami katasztrófa, együtt tölthetünk.
Bár igazából az is valószínűtlennek tűnt, hogy semmi rossz nem fog
történni, tekintve, hogy mióta az iskolaév megkezdődött, az életemet a
katasztrófák sora határozta meg, és Nash csodálatos támogatásának is alig-
alig sikerült egyben tartania.
Legalábbis a közelmúltig. Mert most már csak a létezésem roncsaiba
kapaszkodtam, egyedül próbáltam összetartani az életem darabkáit, és
eldönteni, hogy segítene-e rajtunk, vagy mindkettőnknek csak ártana, ha
visszaengedném magamhoz Nasht.
– Szóval, hogy van Em? – kérdezte ő fojtott hangon, miközben elnézett a
vállam felett.
Én megfordultam, és Emma Marshallt vettem észre, a legjobb barátnőmet,
amint felénk tart a szinte teljesen üres udvaron. Mindenki, akinek volt egy
morzsányi esze – vagy nem volt rejtegetnivalója –, odabent evett, a
melegben. Az Em kezében lévő tálcán egy pizzaszelet meg egy light kóla volt,
és a birtokosuk nem azért evett velünk szívesen idekint, mert nem bírt volna
szembenézni azokkal, akik elítélik, hanem azért, mert egyáltalán nem
érdekelte, hogy ki mit gondol.
 – Em erős. Túl fogja tenni magát rajta. – És, noha neki erről fogalma sem
volt, sok szempontból hősnek tartottam a barátnőmet, már pusztán a
szívóssága miatt is.
Doug Fuller, aki majdnem egy hónapig járt Emmával, két héttel ezelőtt
dértúladagolásban halt meg, és bár ők ketten inkább az ágyékukkal kötődtek
egymáshoz, mint a szívükkel, Emmát érthető módon feldúlta az eset. Főleg
annak fényében, hogy ő nem volt tisztában a fiúját megölő kábítószer alvilági
eredetével.
Ahogy közelebb ért, Nash még jobban lehalkította a hangját.
– Te ott voltál a temetésen?
– Aha. – Doug az Eastlake Gimnázium egyik élvonalbeli sorhátvédje volt.
Gyakorlatilag az egész iskola megjelent a temetésén, Nasht leszámítva. Ő
még túlságosan rosszul volt az elvonási tünetektől ahhoz, hogy felkeljen az
ágyból. Scott, a harmadik testőr is hiányzott a búcsúztatóról. Ő túlélte a
dérfuggőséget, de nagyon nagy árat fizetett érte: agykárosodást szenvedett, és
immár folyamatos szellemi kapcsolatban állt azzal a pokolfajzattal, akinek a
lehelete megölte Dougot, s halálos sebet ejtett a kapcsolatomon Nashsel.
– Hahó! – állt meg Emma a jobb oldalamon, és rólam Nashre pillantott,
majd vissza, mielőtt leült mellém. – Valaki avasson be! Békülünk éppen,
vagy szakítunk? Mert ez a mérleghintázás kezd megőrjíteni... – Elvigyorodott,
és abban a pillanatban legszívesebben hálát adtam volna az univerzumnak
azért a napsugárért, amit Emmának hívtak.
– Milyen mélyre tudsz még süllyedni? – kérdeztem, miközben
beleharaptam a sült krumplimba.
– Mélyebbre, mint gondolnád... – válaszolta Nash egy zavart mosoly
árnyékával az arcán.
Em a szemét forgatta.
– Szóval... folytatódik a mérleghintázás?
Úgy tűnt, mintha Nash éppen annyira várná a válaszomat, mint ő.
Felsóhajtottam.
– Egyelőre igen.
Nash hosszan beszívta a levegőt, Emma pedig elfintorodott. Mintha
igazságtalanul viselkednék... Csakhogy a barátnőm nem volt tisztában a
szakításunk részleteivel. Mégsem mesélhettem el neki, hogy Nash hagyta,
hogy egy pokolfajzat átvegye az irányítást a testem felett, utána pedig
doktorbácsisat játszott velem – Nash védelmében ugyanakkor azt is hozzá
kell tennem, hogy az első alkalommal még nem tudta, hogy nem én vagyok az,
anélkül, hogy szólt volna arról, hogy valaki magára húzott engem, mint egy
jelmezt.
Ezt az egészet azért nem árulhattam el Emmának, mert vele is ugyanez
történt, és a biztonsága meg a lelki nyugalma szempontjából nem valószínű,
hogy jót tett volna neki, ha tudja, hogy a testét megszállta az a pokolfajzat, aki
felelős volt a fiúja haláláért... A velem való barátsága már így is éppen elég
nagy veszélybe sodorta.
– Ó, hát rendben. Húzd el a melodrámát olyan hosszan, amennyire csak
akarod! Így legalább adsz valami pletykatémát az embereknek.
Valami olyasmit, ami nem Dougról és Scottról szól. Ugyanis ha nem lett
volna már két hetük arra, hogy feldolgozzák a gyászt, és kiengedjék a gőzt,
valószínűleg az egész iskola összes tanulója szédelgett volna a dupla
veszteségtől. Már így is elég nehéz volt elviselni a lopott pillantásokat és az
összesúgásokat a folyosón.
– Na és találkoztatok már az új lánnyal? – kérdezte Emma, hősies
kísérletet téve arra, hogy elterelje a szót, miközben letépte a háromszög alakú
pizzaszelete szélét.
– Milyen új lánnyal? – Engem ez nem igazán érdekelt, ám a témaváltás
lehetőséget kínált arra, hogy valami másra gondoljak – vagy legalábbis
másról beszéljek –, mint én és Nash, illetve hogy tulajdonképpen
pillanatnyilag nem is létezik olyasmi, hogy én és Nash.
– Nem emlékszem, hogy hívják – mártotta bele Emma a pizzája szegélyét
egy francia öntettel teli papírpohárkába. – De végzős. El tudjátok ezt
képzelni? Iskolát váltani az utolsó éved második félévében?
– Aha, az szívás lehet – feleltem a tálcámat bámulva, miközben úgy tettem,
mintha nem venném észre, hogy Nash engem bámul. Mostantól fogva mindig
ez lesz? Hogy szemben ülünk, és egymást bámuljuk – vagy hangsúlyosan
nem bámuljuk? Hogy vagy csendben üldögélünk, vagy olyasmiről
beszélgetünk, ami senkit nem érdekel igazán? Talán mégis az ebédlőben
kellett volna maradnom. Ez így nem fog működni...
– Az én csoportomba jár angolra. Elég elveszettnek tűnt, úgyhogy
odahívtam, hogy üljön mellénk... – Emma beleharapott a pizzaszegélyébe, és
rágni kezdte, én pedig meglepetten néztem fel rá.
Először is, Emnek nincsenek más barátnői. A legtöbb lány pont azért nem
bírja őt, amiért a fiúk nem képesek távol tartani magukat tőle. Hetedik óta
magunkra maradtunk – azóta, hogy a szája és a vadonatúj C kosarai elkezdték
félelemben tartani a diákok nőnemű képviselőit.
Másodszor pedig...
– Hogy kerül egy végzős a harmadikos angolórára? – előzött meg Nash a
kérdésével.
Emmának tele volt a szája, ezért csak vállat vont, majd nyelt egyet, és
ismét belemártotta a pizzaszegélyt a szószba.
– Valahogy lemaradt, és most megengedték, hogy kétféle angolra járjon
párhuzamosan, így le tud érettségizni. Csak hát... úgy értem, ti szívesen
töltenétek itt még egy évet pusztán azért, hogy egyetlen nyamvadt tárgyat
végigcsináljatok?
– Nem. – Nash ledöfött egy újabb zöldbabot, bár valószínűleg nem is állt
szándékában megenni. – De a Macbethet és a Ne bántsátok a feketerigót!
című opusokat sem akarnám egyszerre olvasni.
– Inkább ő csinálja, mint én – harapott bele Em ismét a pizzája szélébe,
majd, amikor léptek csikordultak mögöttünk a füvön, megfordult.
– Hé, itt is van – állapította meg teli szájjal.
Én is arrafelé fordultam volna, ám amikor észrevettem, mennyire bámul
Nash, megdermedtem. Merthogy nem engem bámult. Tágra nyílt szeme
elnézett a fejem felett, és ha ennél jobban leesett volna az álla, akkor a
tálcájáról kellett volna összeszednie.
– Sabine? – kérdezte halkan és elképedten.
Emma az asztalra csapott.
– Tényleg, így hívják! – Megfordult, és odakiabált a válla felett.
– Sabine, itt vagyunk! – Majd visszapillantott Nashre. – Várjunk csak, te
már találkoztál vele?
Nash nem válaszolt. Ehelyett felállt, majdnem átesett a padon, amikor
megkerülte az asztalt, és az új lány felé indult, végül én is megfordultam, hogy
megnézzem magamnak a jövevényt. Akkor aztán azonnal megértettem, hogy
ezt a lányt miért nem hozta zavarba Emma.
 Sabine teljesen másképpen volt szép.
Em aranyhajú volt, ő viszont a sápadt bőr és a sötét haj kontrasztjával
emelkedett ki a tömegből. Ahol Em gömbölyű volt, ott ő karcsú és légies.
Míg Emma siklott, ő mintha táncolt volna. És most megkövülten állt,
láthatóan földbe gyökerezett a lába, és nem engem vagy az új barátnőjét,
Emmát bámulta, hanem... az én fiúmat.
A félig-meddig fiúmat. Vagy minek is nevezzem.
– Sabine? – Nash ezúttal suttogott, és az ismerős, döbbent
hangsúlyozásától megszólaltak a vészcsengők a fejemben.
– Nash Hudson! Szent isten, tényleg te vagy az! – kiáltott fel az új lány,
miközben hátradobta hosszú, sötét haját az egyik válla felett, amitől
előbukkant két különböző méretű karika a duplán kilyukasztott jobb fülében.
Nash megkerülte az asztalt, és anélkül sétált el mellettem, hogy egyetlen
pillantást vetett volna rám. Sabine letette a tálcáját a legközelebbi asztalra,
és futni kezdett Nash felé. Ő kitárta a karját, Sabine pedig a nyakába ugrott,
és forogni kezdtek. Együtt.
Úgy égett a mellkasom, mintha egy egész üveg csípős salsát lenyeltem
volna.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte Nash, majd letette a lányt, aki azt
válaszolta:
– Ezt nem tudom elhinni! – Én viszont meglehetősen biztos voltam benne,
hogy el tudja hinni. Inkább boldognak, mint meglepettnek tűnt.
– Hallottam a neved délelőtt, de nem hittem, hogy tényleg te leszel az!
– Én vagyok az. Szóval... mi a helyzet? Most ide fogsz járni?
– Aha. Új nevelőszülők. Múlt héten költöztem. – Sabine elmosolyodott, és
sötét szeme felragyogott. – Ezt nem hiszem el!
– Én sem. – Em felállt, és engem is felhúzott.
– Mi is az, amit éppen nem hiszünk el?
Nash ekkor végre megfordult, egyik karjával mintegy mellékesen még
mindig Sabine derekát ölelve, mintha már el is felejtette volna, hogy ott van.
– Sabine az én iskolámba járt Fort Worthben, mielőtt ideköltöztünk.
– Igen, mielőtt megszöktél, és engem otthagytál! – Sabine kifordult Nash
karjából, hogy a vállába bokszoljon, noha nem tűnt dühösnek.
– Hé, te mentél el először, nem emlékszel? – vigyorgott Nash.
 – De nem szabad akaratomból! – Sabine arckifejezése majdnem olyan
sötét volt, amilyen vakító a mosolya.
Miről beszélnek ezek?
Éppen kinyitottam a számat, hogy azt mondjam... nem is tudom, mit, amikor
hirtelen Tod testesült meg a bal oldalamon. Szerencsére még mindig
kellőképpen össze voltam zavarodva a fiúm régi barátjának megjelenése
miatt – Könyörgök, könyörgök, derüljön ki, hogy csak barátok! – ahhoz,
hogy meglepjen Nash legnagyobbrészt halott, foglalkozására nézve kaszás
bátyjának váratlan felbukkanása.
– Hé, Kaylee, te... – kezdte Tod, fél kezével halványszőke tincseibe túrva,
ám amikor észrevette, hogy Sabine és Nash úgy csacsognak, mint akik újra
egymásra találtak, mi pedig csak lessük őket, elhallgatott. – Ajaj. Elkéstem.
– Miről késtél el? – kérdezte Emma, én viszont tudtam Nash és Sabine
reakciójának a hiányából, hogy pillanatnyilag csak mi ketten látjuk Todot. A
szelektív megtestesülés a kaszások legmenőbb képességei közé tartozik, és
most, mióta Emma is tudott róla, Tod ritkán jelent meg kizárólag előttem. Én
rendkívül hálás voltam ezért – így eggyel kevesebb ember gondolta, hogy
magamban beszélve járkálok, miközben igazából a kaszáshoz beszéltem.
– Arról, hogy figyelmeztesselek titeket – válaszolta Tod. – Sabine-nal
kapcsolatban.
– Mert hozzá külön kezelési útmutató kell? – suttogta Em.
Én karba fontam a kezem a kabátom előtt.
– Nos, az biztos, hogy a ruhájába nincs belevarrva, különben látnánk a
körvonalát. – Sabine fekete, ujjatlan felsője olyan szűk volt, hogy
gyakorlatilag meg tudtam számolni rajta keresztül a hasizmait.
Emma vette az adást.
– Cicaharc lesz?
– Hát... nézz csak rá! – suttogtam részben megkönnyebbülve, részben
nagyon-nagyon idegesen, amiatt, hogy Nash és Sabine egyáltalán nem
zavartatták magukat. Az új lány katonazöld csípőnadrágja és a pólója
szegélye között kivillant némi bőr – ami egyértelműen az iskola
házirendjének a megszegése –, és elég sötét szemfestéket viselt ahhoz, hogy a
kisebb gyerekek megijedjenek tőle.
És – ami a legidegesítőbb – mindez jól állt neki. Ezt láthatóan Nash is így
gondolta. Le sem tudta venni róla a szemét.
– Szerintem neked nem vele van bajod – súgta nekem oda Emma. – Hanem
velük kettőjükkel.
Ezt elengedtem a fülem mellett, és Tod felé fordultam.
– Vegyem úgy, hogy Fort Worthben volt köztük valami? Tod bólintott.
– Igen. Már ha a szélsőséges alulfogalmazások híve vagy.
Nagyszerű.
– Hé, ti ketten, nem szeretnétek bemutatkozni nekünk, akik itt vagyunk a
periférián? – kiáltott oda nekik Emma, egy szóval sem árulva el, hogy Tod is
jelen van.
Gyorsan tanult.
Nash meglepetten felpillantott.
– Elnézést. – Közelebb húzta magához Sabine-t. – Úgy hallottam, Emmával
már találkoztál, ugye? – kérdezte, mire az új barátnőnk, egyben az ő
exbarátnője bólintott. – ő pedig... – Ekkor zavart lett a tekintete, és lehullott a
keze Sabine derekáról. – Ő Kaylee Cavanaugh.
Sabine ekkor nézett meg magának engem először tüzetesebben, és nekem a
lélegzetem is elállt a pillantása átható erejétől: a két szeme mintha két fekete
tó lett volna, amelyek teljesen átláttak rajtam. Eluralkodott felettem a
bizonyosság – a rettegés –, hogy Nash immár semmit nem fog akarni tőlem
most, hogy Sabine megérkezett. Ettől összeszorult a torkom, és görcsbe
rándult a gyomrom.
– Kaylee... – Sabine úgy mondta ki a nevemet, mintha ízlelgetné, és azt
próbálná eldönteni, hogy egyben lenyeljen, vagy kiköpjön... Nem voltam
biztos benne, hogy melyik mellett döntött. – Kaylee Cavanaugh. Te meg
biztosan az új ex vagy.
Leküzdöttem az ellenállhatatlan késztetést, hogy elhátráljak Sabine-tól, és
kérdő pillantást vetettem Nashre, ám ő csak a vállát vonogatta.
Nem mondta el neki. Persze fogalma sem volt arról, hogy Sabine itt van,
amíg ki nem sétált az udvarra.
– Én... – Nem tudtam, hogy fejezzem be ezt a gondolatot.
Sabine felnevetett, mire újból lúdbőrözni kezdett a karom a kabátom alatt.
– Ne aggódj miatta! A legjobbakkal is előfordul. – Ezzel sarkon fordult,
mintha végzett volna velem, és egyik kezébe a lerakott tálcáját vette vissza, a
másikkal Nashbe karolt. – Együnk! Éhen halok!
Nash futólag rám tekintett, s mintha bizonytalanság csillant volna szemének
örvénylő zöldjében és barnájában, mielőtt ismét elfordult, hogy elinduljon az
asztalunk felé.
Amikor leültek, azon kaptam Todot, hogy gyanakodva méregeti őket.
– Mikor szakítottak? – kérdeztem, és már nem is ügyeltem arra, hogy
suttogjak. Nash és Sabine el is felejtették, hogy létezünk.
– Nos... – Tod habozott, mire én vágtam egy grimaszt. Emmához hasonlóan
általában a kaszás is túlságosan szókimondó volt.
– Mikor? – estem neki.
Tod sóhajtott egy nagyot.
– Igazából soha nem szakítottak.
 2.

– Szóval, mennyire volt komoly a kapcsolatuk? – nyújtottam át a

visszájárót és a blokkot egy negyvenes éveiben járó kopaszodó férfinak, ő az
egészet zsebre dugta, majd egy óriás vödör vajas popcornnal elindult a mozi
északi szárnya felé.
– Biztos, hogy ezt tudni akarod? – Tod a megszokott farmerében és szűk
fehér pólójában ült a büfépulton, engem és Emmát kivéve mindenki számára
láthatatlanul. Nem mintha ez számított volna. A hétfő délutánokon semmi élet
nem volt a Cinemarkban. Ahogy persze Todban sem.
Emma áthajolt mellette a pulton.
– Én biztosan tudni akarom. – Aznap a jegyeladásnál dolgozott, és éppen a
pihenőjét töltötte, ám Tod és én láthatóan érdekesebbek voltunk számára,
mint bármi, ami a pihenőhelyiségben történhetett.
– De nem azért jöttem ide, hogy az orrod alá dörgöljem – erősködött a
kaszás, le sem véve a szemét rólam, miközben kikapott egy kukoricát Emma
kis popcornos zacskójából.
– Nem, azért jöttél ide, mert unatkoztál, és láthatóan szórakoztatónak
találod a problémáimat. – Tod ekkoriban állt át az éjféltől délig tartó
műszakra a helyi kórházban, és mivel a kaszásoknak nincs szükségük alvásra,
délutánonként nem akadt más dolga, mint a még élő barátai idegesítése.
Vagyis az enyém, Emmáé és Nashé.
Tod vállat vont.
 – Aha, ezért, meg az ingyenkajáért.
– Miért eszed ezt? – húzta el Emma a zacskóját Tod keze ügyéből. – Meg
tudod te ezt egyáltalán emészteni?
A kaszás felvonta sápadt szemöldökét.
– Lehet, hogy halott vagyok, de azért még működöm. Ami azt illeti, jobban,
mint valaha. Figyeld csak, hogy csinálom... – Ezzel átnyúlt Emma mellett, és
szerzett még egy marék popcornt, amíg a barátnőm rajta nevetett. – És nem
csak erre vagyok képes...
– Nem halaszthatnánk el egy kicsit az élő bemutatót? Lúdvérc kétségek
között, segítség! – Bár igazából elég jólesett nevetni azok után, amiken az
elmúlt hónapok során keresztülmentünk. – Most komolyan, mesélj már
Sabineról!
Emma elvigyorodott.
– Vezetékneve is van, vagy ő is egy celeb? Mint Beyoncé vagy a pápa?
Én megdobtam egy cukorkával abból a nyitott dobozból, amit a pult alatt
tartok. – Ugye, tudod, hogy a pápának nem ez a neve?
Em visszadobta a cukorkát.
– Mindenesetre... – kezdte Tod. – Életjelek, vigyázat, jövünk! Szóval,
Sabine Campbellnek hívják, és most körülbelül tizenhét éves lehet. Szereti a
hosszú sétákat sötét sikátorokban, a feltűnő piercingeket, és emlékeim szerint
a kakaót is. Rázva, nem keverve... – Tod drámai szünetet tartott, s a
szemében csillogó jókedv egy kicsit alábbhagyott. – És nagyon egymásba
voltak zuhanva Nashsel.
A szőlős gumicukor savanyúvá vált a nyelvemen, és kényszerítenem kellett
magam arra, hogy megrágjam. Tod azt mondta, hogy „voltak". Hogy
„egymásba voltak zuhanva”. Múlt időben. Mert Nash jelen ideje én
vagyok. Igaz? Most csak szünetet tartunk, hogy ő leszokhasson, én pedig
feldolgozhassam a történteket, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy Nash
szabad préda!
– Várj, az egymásba zuhanást úgy érted, hogy szívecskék, bonbon és
virágok? – kérdezte Emma, elfintorítva az orrát az ostoba közhelytől.
Tod nevetni kezdett, de elég volt egyetlen pillantást vetnie az arcomra,
hogy visszafojtsa a jókedvét.
– Sokkal inkább úgy, hogy megszállottság, kölcsönös függőség és... szex –
fejezte be vonakodva.
Én unott arcot vágtam, és átkutattam a dobozomat még egy szőlősért.
– Eddig is tudtam, hogy már nem szűz.
– Hát, mielőtt megismerkedett Sabine-nal, az volt.
– Ó – lehelte Emma, én pedig a kukába dobtam a szőlős gumicukromat.
– Oké, és akkor mi van? – nyitottam ki a tárolószekrény ajtaját, hogy
kivegyem belőle a seprűt. – Szóval, ő volt neki az első. Ez semmit nem
jelent. – Azzal rövid, harcias mozdulatokkal összesepertem az összetaposott
pattogatott kukoricákat és csokoládédarabokat. – Ő nem mentett vele együtt
életeket. Nem tette kockára a lelkét, hogy visszahozza az Alvilágból. Bármi
is volt köztük, ezzel nem versenyezhet, nem igaz?
– De igen. – Emma szeme tágra nyílt az együttérzéstől. – És egyébként és,
abban sem lehetünk biztosak, hogy Sabine még mindig érdeklődik iránta.
Valószínűleg csak meglepődtek, amikor meglátták egymást...
Megállt a kezemben a seprű, és az égnek emeltem a tekintetemet. Emma
megvonta a vállát. – Rendben, teljesen bele van zúgva. Bocs, Kay.
– Nem számít. Egészen addig, amíg Nash nincs belezúgva. – Folytattam a
sepregetést, és közben időnként véletlenül hozzáütöttem a seprű nyelét a
kukoricapattogtató géphez.
Tod leugrott a pultról, és odanyújtotta egyik, kivételesen szilárd kezét.
– Add ide azt a seprűt, és senkinek nem esik baja. – Ezt nehezemre esett
elhinni. Sabine miatt mindenben kételkedni kezdtem, amiről korábban azt
hittem, hogy pontosan tudom. És ehhez elég volt tizenöt percet eltöltenem a
közelében.
Átnyújtottam Todnak a seprűt, ő pedig visszatette a szekrénybe.
– Nash több mint két éve nem találkozott vele. Adj neki egy kis időt, míg
megszokja, hogy itt van, és akkor minden vissza fog állni a megszokott
kerékvágásba...
A megszokott kerékvágás. Szinte már nem is emlékeztem, hogy ez mit
jelent.
– Tényleg így gondolod?
Tod megvonta a vállát.
– Úgy ötvenszázalékos esélyt látok rá.
– Ez nem azt jelenti, hogy nagyobb esélyem van arra, hogy a halálom
 előtt belém csap egy villám?
Em felnevetett.
– Amilyen a te szerencséd? De, azt.
Elővettem a pult alól egy sor nejlonba csomagolt poharat, és elkezdtem
feltölteni a poháradagolókat.
– Szóval, mi történt? Hogyan jöttek össze?
– Akkoriban még korlátoztak engem a való világ fizikai törvényei,
úgyhogy nem ismerem a teljes történetet – válaszolta Tod, miközben
felkönyökölt a pultra.
– Akkor mondd el azt, amit tudsz!
A kaszás megvonta a vállát.
– Nash alig tizenöt éves volt, amikor megismerkedtek, és még mindig nem
tudta tökéletesen kezelni a lúdvércképességeit. A Befolyás csak a pubertás
után kezd rendesen működni.
– Tényleg? – kérdezte Emma, miközben félig a szájához emelt egy
kukoricaszemet. – Ezt nem gondoltam volna.
Én sem. De elegem volt abból, hogy olyannak tűnök, mint akinek fogalma
sincs a saját fajtájáról, úgyhogy csukva tartottam a számat.
– Aha. Különben a dackorszak során az összes hímnemű kis lúdvérc
rettenetes zsarnokká változna. El tudjátok képzelni, mi lett volna, ha Nash
azóta ugráltatni tudná anyát, hogy megtanult beszélni?
Ami azt illeti, én el tudtam, mivel volt lehetőségem egy kis ízelítőt kapni
abból, hogy milyen, amikor a Befolyást nem korlátozza semmi.
– Szóval, az a lényeg, hogy Nash kezdett éretté válni, de neki nem volt ott
az apánk, hogy megtanítsa őt bizonyos dolgokra, mint nekem, úgyhogy egy
kicsit összezavarodott... Sabine-ról még kiskorában lemondtak a szülei, és
azóta végigment egy sor nevelőszülőn. Amikor megismerkedtek egymással,
éppen egy elég zűrös helyen élt, és valamiféle bajba került. Kicsit indulatos
volt, persze nem durván. Ő és Nash egyszerűen egymásba zuhantak.
Szerintem Nash úgy gondolta, hogy képes lesz segíteni rajta.
Igen, ezt ismerem. Nash és az ő megmentőkomplexusa. Mi is így jöttünk
össze.
A mocskos padlót bámultam, és azon igyekeztem, hogy ne kezdjem el
sajnálni Sabine-t. Valami azt súgta nekem, hogy az együttérzésemnek sem
örülne jobban, mint a pillanatnyilag meghatározhatatlan jelenlétemnek Nash
életében.
– Harmony kedvelte őt? – kérdeztem, és nem tudtam elnyomni azt a
gyomorgörcsöt, amit ez kiváltott belőlem. Nem örültem volna, ha Nash
anyukája jobban szereti Nash exeit, mint engem, ám a félelmem túlmutatott
ezen. Harmony és én egyformán lúdvércek voltunk. A Nashsel való
kapcsolatunkon túlmenően is szimpatizáltunk egymással, és én őt is ki
akartam sajátítani, csakúgy, mint a fiát.
Tod megvonta a vállát.
– Anya mindenkit kedvel. De ők ketten együtt halálra rémisztették,
ugyanúgy, ahogy te és Nash valószínűleg a te apádat rémisztitek halálra.
– Szóval, mi történt? – kérdezte Em, miközben én még mindig azt
próbáltam feldolgozni, hogy Nash és Sabine kapcsolata volt olyan erős, hogy
megijessze Harmonyt.
Amikor Tod nem válaszolt, felnéztem, mire ő ismét megvonta a vállát.
– Meghaltam.
Emma pislogni kezdett.
– Te... meghaltál? – Azzal persze tisztában volt, hogy Tod halott, azonban
ettől ez a kijelentés még nem tűnt... életszerűbbnek.
– Igen, meghaltam, és anya meg Nash nem tudták, hogy vissza fogok térni
ebben az inkarnációmban. – Széttárta a kezét, mintegy demonstrálva, hogy
kaszásként teljesen olyan alakban tért vissza, mint amikor még élt. – Úgyhogy
elköltöztek, hogy mindent újrakezdjenek, pont úgy, ahogy akkor tettük, amikor
apa halt meg itt kicsi korunkban, vagyis anya valószínűleg úgy érezte magát,
mintha hazajönne. De Nashnek sokkal nehezebb volt az egész. Sabine miatt.
– És nem is szakítottak Sabine-nal? – tértem át az extra nagy poharakra,
miközben Tod sztorija akaratom ellenére is lenyűgözött.
– Nem tudta elérni. Sabine akkoriban egyfajta... állami felügyelet alatt állt.
Nem e-mailezhetett, és kizárólag a családtagjai hívhatták fel. Azok pedig
nincsenek neki.
Emma tágra nyílt szemmel felegyenesedett.
– Letartóztatták?
– Mondtam már, hogy bajba került.
– Aha, csakhogy azt nem említetted, hogy bűnöző.
 Valószínűleg egy kicsit nagyobb erővel csaptam oda a poharakat, mint
kellett volna. Nash volt barátnője, akivel „teljesen egymásba zuhantak”, egy
bűnöző? Mintha nem lett volna már így is elég ijesztő.
Úgy tűnik, hogy Nashnek bizonyos dolgokban megváltozott az ízlése.
Méghozzá drámaian.
– És mit csinált? – bökte ki Emma azt a kérdést, amelyre leginkább tudni
szerettem volna a választ, ám amelyet nem voltam hajlandó feltenni
magamnak.
Tod megvonta a vállát.
– Nash nem árulta el nekem. De felfüggesztettre ítélték, és átmeneti
otthonba került, nem pedig börtönbe, úgyhogy nem lehetett olyan nagy dolog.
– Szerintem ezt mindenki döntse el magában. – Elvégeztem az utolsó
simításokat a maradék poharakon, majd bedobtam őket a pult alá. – Lehet,
hogy munka után fel kellene hívnom.
– És mit mondanál neki? – tudakolta Emma. – Azt, hogy „nem vagyok
biztos benne, hogy vissza akarlak kapni, ugyanakkor azt biztosan nem
akarom, hogy a volt barátnőd kaparintson meg”? Aha. Attól biztosan
megoldódik ez a kis szerelmi háromszög.
– Ez nem háromszög. Ez egy... semmi. – Katasztrófa! – Nagyon sokszor
előfordul, hogy az exekből barátok lesznek, nem? – Emma és Tod egymásra
néztek. – Nem? – követeltem választ, amikor egyikük sem felelt.
– Nem is tudom, Kay – gyűrte össze Emma az üres popcornos zacskóját,
majd a szemetesbe dobta a pult túloldaláról. – A jó hír az, hogy Garner
tanárnő szerint a háromszög a legstabilabb mértani alakzat. Ez biztos számít
valamennyire, nem?
– Ez nem háromszög – ismételtem meg, miközben hátat fordítottam nekik,
hogy ellenőrizzem, hány reszelt sajtos tálka sorakozik a melegítőlámpa alatt.
Nem engedhetem, hogy a velem és Nashsel kapcsolatos döntésemet Sabine
megérkezése szabja meg. Vagy a bűnözői múltja. Vagy az, hogy ő előbb járt
a fiúmmal, mint én.
Amikor visszafordultam, Em még mindig engem nézett.
– Lehet, hogy nem kellene Nasht az exéről faggatnod, amíg teljesen talpra
nem áll.
– Aha. – Kivéve azt az esetet, ha addigra Sabine leveszi a lábáról. Vagy
kirúgja alóla a lábát. Mindenesetre inkább ne csináljon a lábával semmit.
– Marshall, a pihenőd letelt! – kiabált oda az új helyettes vezető az
előtérből, dundi kezeit méretes derekára téve. – Vissza a jegyárusításhoz! –
Boetschnek hívták, de Em, amikor munka után kifigurázta, mindig P-re
cserélte a nagy B-t. Egyszer véletlenül szemtől szemben is megtette, és
Boetsch azóta mindig kiabált vele.
Emma a szemét forgatta, Tod felé tolta a maradék üdítőjét, majd elindult
visszafelé az előcsarnokban.
– Munka után találkozunk. – Együtt készültünk hazamenni, mint mindig,
amikor ugyanabban a műszakban dolgoztunk. Persze legtöbbször egy
harmadik utast is szállítottunk.
Tod, mintha csak a gondolataimban olvasott volna – ami tudtommal nem
tartozik a kaszások különleges képességei közé –, körbepillantott a büfében,
miközben egy csapat általános iskolás lépett be a bejáraton egyforma
napközispólóban.
– Hol van Alec?
Az apámon kívül csak Tod, Nash és Harmony tudták Alecről, hogy negyed
évszázadot töltött egy pokolfajzat rabszolgájaként az Alvilágban, egészen
addig, amíg a közelmúltban ki nem szabadítottuk, cserébe azért, hogy segített
megmenteni apámat és Nasht ugyanattól a pokolfajzattól.
Az órámra pillantottam.
– Most éppen a pihenőjét tölti, de bármelyik pillanatban visszaérhet.
– Odaadtam neki a kulcsom, hogy egyedül ehesse meg a tortillachipsét az
autóban. Alec a mi társaságunkban, apámmal és velem már nem érezte magát
annyira kellemetlenül, ám a társadalom többi tagjáról nem lehetett ezt
állítani. Alapvetően elég jól viselte a visszatérést az emberek világába.
Lenyűgözte az internet, a DVD-k és a laptopok, amelyek egyike sem létezett
még a nyolcvanas években, amikor belőle Avari alvilági kisinasa, attendánsa
lett – a személyi asszisztens és az uzsonna furcsa keveréke. Az iPodomat már
napok óta nem láttam.
De a nagyobb tömegek még mindig megijesztették Alecet, és nem a
méretük miatt – az Alvilágban rendszeresen szembesült nagyobb
szörnycsapatokkal –, hanem a kulturális sokk miatt. A saját tempójában
kezdte felfedezni a huszonegyedik századot a tévén és az újságokon keresztül
– mint kiderült, még manapság is olvasnak az emberek ilyesmit –, és a
filmeken keresztül, amelyeket ingyen nézett meg a Cinemarkban. Azonban
mindig ideges lett, amikor olyan emberekkel kellett társalognia, akik nem
értették meg a kulturális lemaradását. A munkahelyen egyelőre nem sikerült
annál többet kihúznunk belőle, hogy „Közepeset vagy nagyot?”, illetve „Kér
vajat a popcornra?”.
– Megkeressem neked? – kérdezte Tod, miközben a gyerekfalka lecsapott
Emmára a jegypénztárnál. Ám, még mielőtt válaszolhattam volna, Alec már
be is fordult az egyik folyosóról az előcsarnokba, miközben az egyeningét
tűrte befelé a nadrágjába.
– Elnézést. Sikerült elaludnom – mondta, majd bevetette magát a kis
folyosóra, amely a pihenőszobához és a szolgálati bejárathoz vezetett.
Amikor pár másodperc múlva megjelent a büfében, és barna kezével beletúrt
rövidre nyírt, sűrű, göndör fürtjeibe, nem tudtam nem észrevenni, hogy mintha
még mindig csak félig lenne ébren.
– Éppen időben. Mindjárt jön a csapás – mutattam a kiskamaszok
áradatára, mire Alec szeme tágra nyílt. – Ne aggódj, a kölykök általában csak
jégkását akarnak, édességet és pattogatott kukoricát... Semmi bonyolultat. –
Alec tovább bambult, miközben én bedobtam egy adag pattogatni való
kukoricát a gépbe, vigyázva arra, nehogy megégessem magam. – Hé,
egyébként lemaradtál a Sabinenal kapcsolatos belső infókról. – Már
meséltünk neki róla Emmel, miközben bejöttünk a munkahelyünkre, de Alec
mostani zavart homlokráncolása arról árulkodott, hogy nem igazán figyelt
oda ránk. Nem mintha hibáztattam volna ezért. Ha az ember huszonhat évig
szolgál egy pokolfajzatot az Alvilágban, akkor elképzelhető, hogy a
középiskolai drámákat egy kicsit sekélyesnek és jelentéktelennek látja.
Számomra viszont Sabine minden volt, csak jelentéktelen nem.
– Mint kiderült, börtönviselt. Vagy valami ilyesmi. Tod nem tudja, mit
csinált, de... – Megfordultam, hogy megkeressem a kaszást, és nem lepett
meg, hogy közben eltűnt. Gondolom, túl nagy volt a kísértés, hogy
megszabadítson a szenvedéseitől pár kiskamasz punkot. – Mindenesetre az
biztos, hogy vissza akarja kapni Nasht, és... – Ám még mielőtt befejezhettem
volna, a gyerekek lecsaptak a büfére, és az önsajnálatomat egészben lenyelte
a cukor- és koffeinéhség. A másik kasszára mutattam.
 – Te menj oda, én pedig folytatom itt!
Alec bólintott, de amikor a kiskamasz csőcselék első tagja elkezdte
utasításokkal bombázni, úgy bámult a kasszájára, mintha még soha életében
nem látta volna.
Remek. A legjobb pillanatot választotta arra, hogy sokkot kapjon a
pániktól. Húsz perccel korábban, amikor még nem volt tömeg, minden
további nélkül sikerült felvennie a rendeléseket.
– Figyelj, én ezt megcsinálom, te pedig inkább készítsd össze a
rendeléseket! – Ezzel határozottan Alec és a kassza közé léptem, és a kezébe
nyomtam egy üres popcornos vödröt.
Õ úgy ráncolta a homlokát, mintha le akarna teremteni, aztán egyszerűen
csak bólintott, és egyetlen szó nélkül a pattogatott kukorica felé fordult.
Már több rendelést is felvettem, és ki is adagoltam, ám amikor Alec felé
fordultam, azt láttam, hogy úgy bambul a gépre, kezében az üres vödörrel,
mintha szívesebben tenné a fejére, mint hogy megtöltse.
– Alec... – Kivettem a kezéből a vödröt, és félig megtöltöttem. – Ez nem a
legjobb pillanat egy idegösszeroppanásra. – Vajat spricceltem a popcornra,
majd teljesen megtöltöttem a vödröt, és spricceltem rá még egy kis vajat. –
Jól vagy?
Õ ismét grimaszolt egyet, majd mereven bólintott, és felkapott egy másik
vödröt.
Én átnyújtottam az első vevőnek a popcornt a pult felett, és felpillantva azt
láttam, hogy Emma felém kocog az előteren keresztül.
– Hahó, Poetsch küldött, hogy kisegítselek titeket – mondta, és több
hatodikos vihogni kezdett, amikor felpattant a pultra, majd átlendítette a lábát
a túlsó oldalára. Amikor leugrott a padlóra, én kinyitottam a számat, hogy
köszönetét mondjak – de ekkor észrevettem, hogy négy újabb extra nagy
vödör popcorn sorakozik a pulton.
Mi a fene?
Átadtam a kasszát Emmának, majd fogtam egy közepes papírzacskót, és
olyan közel léptem Alechez, hogy a vevők ne halljanak minket.
– Nem mindenki extra nagyot fog rendelni, Alec. Meg kell nézned a
megrendelőcetlit. – Ezzel átnyújtottam neki egy közepes popcornról és nagy
kóláról szóló rendelést, majd elkezdtem belapátolni a pattogatott kukoricát a
zacskóba. – A nyolcvanas évben nem voltak megrendelőcetlik? Vagy
pattogatott kukorica?
Alec tekintete összeszűkült.
– Ez a munka megalázó és jelentéktelen. – Ezzel leguggolt, és nézegetni
kezdte az összehajtott zacskók és a vödrök sorait.
– Igen – töltöttem meg egy zacskót egyeden mozdulattal. – Ezért diákok
csinálják. – És kulturálisan infantilis negyvenöt évesek. Alec tizenkilenc
éves korában kelt át az Alvilágba, aminek a körülményeiről még mindig nem
volt hajlandó beszélni, de egy napot sem öregedett, amíg ott volt.
– Mi baja van? – kérdezte Emma, amikor átnyújtottam neki a közepes
zacskót.
– Csak fáradt. – Em nem volt tisztában az igazsággal, mert nem akartam,
hogy megtudja, Alec egyszer megszállta a testét végső kétségbeesésében,
hogy megszervezze a menekülését az Alvilágból. Emma úgy gondolta, hogy
Alec csupán a családunk egyik ismerőse, aki nálunk lakik, amíg elég pénze
nem lesz ahhoz, hogy bérelhessen egy lakást, és elvégezhessen pár egyetemi
kurzust online.
Amikor visszafordultam Alechez, azon kaptam, hogy a pultra támaszkodik,
és a padlót bámulja a lába között.
– Alec? Jól vagy? – A vállára tettem a kezem, mire összerezzent, és úgy
meredt rám, mintha a semmiből jelentem volna meg. Rázni kezdte a fejét,
mint aki abban a pillanatban ébredt, majd látható értetlenséggel nézett végig
az előcsarnokon.
– Aha. Bocs. Tegnap éjjel nem sikerült túl sokat aludnom. Mit is mondtál
az előbb?
– Azt, hogy meg kell nézned a megrendelőcetlit. Nem adhatsz mindenkinek
extra nagyot.
Alec összevonta a szemöldökét, és felkapta a pulton heverő cetlit.
– Tudom. Már egy hete itt dolgozom, Kay. Felfogtam.
Elvigyorodtam a szóhasználatán. A jobb napjain szokott ilyen lazán
beszélni, amikor úgy érzi, hogy sikerült visszailleszkednie az emberek
világába. És ha már itt tartunk, annak ellenére, hogy időnként
összezavarodott, nagyon úgy tűnt, Alecnek még mindig sokkal jobban sikerül
megtalálnia a helyét a világomban, mint nekem.
 3.

A folyosó hideg és kihalt, és már ebből sejtenem kellene valamit. Az

iskola mindig zsúfolt és túl meleg szokott lenni, de most valahogy nem
tűnik meglepőnek, hogy nem olyan.
Emmával sétálok a folyosón, és amikor meglátom őket, megtorpanok. Ő
nem áll meg. Észre sem veszi, hogy valami nincs rendben, míg én levegőt
sem kapok. A mellkasom túl nehéznek tűnik. A tüdőmbe éppen csak annyi
levegő jut, hogy ne ájuljak el, annyi már nem, hogy kielégítse az oxigénnel
kapcsolatos igényeimet. Mintha a kielégülés egyáltalán szóba jöhetne,
amikor ők így állnak ott... Ráadásul az én szekrényem előtt, hogy még
véletlenül se kerülje el a figyelmemet.
A lány arcát nem látom, mert rá van cuppanva Nashére, de tudom, hogy
ő az. A haja miatt, meg a hülye fiúgatyája miatt, ami rajta valahogy dögös,
éppen úgy, ahogyan Nash pólója is szexi rajta valószínűleg, amikor nem
visel mást. És biztos, hogy volt már rajta a pólója.
A fenébe is, Nash is volt már rajta, és ha nem az iskolában lennének,
akkor valószínűleg most is rajta lenne. Sőt, gyakorlatilag így is rajta van.
Megállok előttük, hogy ne tudjanak úgy tenni, mintha észre sem
vennének, mire Sabine lehámozza magát
Nashről, és megnyalja az ajkát, mint aki nem tud betelni az ízével. Tudom,
hogy nem tud. Én csikorgatni kezdem a fogam, és amikor körülnézek,
észreveszem, hogy kisebb tömeg gyűlt körénk
Ez érthető. Ha műsor van, akkor a közönség is odagyűlik, és ez a
mostani nem semmi egy show.
 Kimondom a nevét. Nem akarom megtenni, nem akarom jelezni, hogy
észrevettem, és hogy látom, mit csinál, de nem tudom megállni.
Ez az egész addig nem lesz igaz, amíg ő el nem ismeri, és egy részem
még mindig hisz abban, hogy ezt nem fogja megtenni. Hogy azt fogja
mondani, amit kell. Hogy sajnálja, és úgy is fog kinézni, mint aki sajnálja,
és nagyon hosszú ideig foga még sajnálni, aztán pedig ismét rendben lesz
minden.
Ehelyett megvonja a vállát, és vigyorogva végignéz a tömegen. Mindenki
gúnyosan nevetgél, az arcok összefolynak. Nem tudom megkülönböztetni az
embereket, bár ez nem is számít, mert a tömegnek egy arca van. A
tömegeknek csak egy arcuk szokott lenni. „ Te is, fiam, Brutus?” Ezt
nevezik tömegpszichózisnak, én pedig Caesar vagyok, mindjárt leszúrnak.
Az is lehet, hogy már le is szúrtak, csak olyan ostoba vagyok, hogy nem
vettem észre. Ott folyik a vérem a padlóra. Belül haldoklom. És erről ő
tehet.
– Bocs, Kay – mondja végül, én pedig gyűlölöm, amiért a becenevemet
használja. Ez bizalmaskodónak és barátságosnak tűnik, de épp most húzta
ki a nyelvét Sabine szájából, úgyhogy a legszívesebben kivágnám a fejéből.
– Bocs – ismétli meg, miközben nekem forróság önti el az arcomat, és
könnyek árasztják el körülöttem a világot. – Ő tudja, mi kell nekem. És
meg is adja...
Ekkor már mindenki nevet, és bár a tömegnek csak egy arca van, nagyon
sok gúnyos hangja. És mind rajtam nevetnek. Még Emma is.
– Én megmondtam neked – mondja a fejét csóválva, miközben próbálja
elfojtani a kuncogást, és én nagyon szeretem, amiért megpróbálja, annak
ellenére, hogy a nevetés tagadhatatlanul ott van benne. Erről nem ő tehet.
Ő csak önmagát adja, és ezeket a szavakat ki kell mondani, még akkor is,
ha mindegyik égetően fáj, mint egy nyílt seb: – Megmondtam, hogy nem
érdemes tartogatni. Úgy nem nyerhetsz, ha be sem szállsz a játékba...
4.

Hideg verejtékben úszva ültem fel az ágyamban, és a szívem olyan hevesen

vert, hogy majdnem eltörte a szegycsontomat. Vettem egy mély levegőt,
ledobtam magamról a takarót, belebújtam a Betty Boop papucsomba, majd
halkan átosontam a nappaliba, ahol Alec hevert a kanapén, a takaróját a
fejére húzva. Csupasz, felül barna, alul halványabb lábfejét a karfán
nyugtatta. Amikor elsétáltam mellette, megrándultak a lábujjai, én pedig
majdnem kiugrottam a bőrömből ijedtemben.
A konyhában töltöttem magamnak egy pohár vizet, és már ismét a nappali
felé tartottam, amikor Alec lehúzta a takarót a fejéről, és pislogva felnézett
rám.
– Oké, ez kezd bizarr lenni – mondtam, miközben felült.
– Mi?
– Te. Hogy ott fekszel ébren, de betakarózva. – Leültem apám foteljébe, és
magam alá húztam a lábfejem. – Olyan, mintha egy hulla ülne fel a
hullaházban.
– Bocs – simított végig Alec szórakozottan sima, sötét mellkasán. Lehet,
hogy belül csupa heg volt az Alvilágban töltött huszonhat évtől, kívülről
viszont csodásan festett. – Nem tudok aludni. Képtelen vagyok megszokni a
csendet.
– Miért, Avari altatót énekelt neked az Alvilágban?
– Hú, de vicces. – Alec felkönyökölt a térdére, és lehajtotta a fejét. – Ha
az ember egyszer megszokja az egész éjjel tartó sikoltozást, utána nem
könnyen alszik el nélküle. Nem mintha ott minden éjjel aludtam volna.
 – Most komolyan beszélsz? – A karomon megjelenő libabőrnek semmi
köze nem volt a rossz álmomhoz, ugyanakkor nagyon sok köze volt Alec
eleven rémálmaihoz.
Õ megvonta a vállát, és a szemembe nézett.
– A pokolfajzatok nem alszanak, úgyhogy én minden lehetőséget
megragadtam a pihenésre. Amikor Avari éppen valaki mással foglalkozott.
Én már majdnem elkezdtem magyarázni, hogy engem a sikoltozás ijesztett
meg, nem a rendszertelen alvása, de aztán arra jutottam, hogy arról sem
akarok többet hallani.
Úgyhogy becsuktam a számat.
– És te? – kérdezte ő, miközben elkezdtem a vizemet iszogatni.
– Rosszat álmodtam – tettem le a poharamat a kör alakú maszatra a
kisasztalon.
– Miről?
A sóhajom még számomra is túl mélynek tűnt. – Azt álmodtam, hogy Nash
az egész suli előtt dobott az excsajáért, miután Sabine félig lerágta az arcát a
szekrényem előtt.
– Szó szerint? – ráncolta a homlokát Alec, én pedig ráébredtem, hogy azok
után, amivel az elmúlt negyed évszázadát töltötte, nem véletlenül aggódik az
arcrágás miatt.
– Nem. Az jobb lett volna.
Õ hátradőlt a kanapén, és összefonta a karját a csupasz mellkasa előtt.
– Azt hittem, te dobtad őt.
– Így is volt. Vagy valami hasonló. – Nasht és engem nem lehetett ilyen
egyszerűen elmagyarázni, és valami azt súgta, hogy miután hirtelen a volt
barátnője is bekerült a képbe, csak még nehezebb lesz.
– Mégis vissza akarod kapni? Annak ellenére, amit tett?
Alec pontosan tudta, mit csinált Avari a testemmel, amikor megszállt, mert
ő ott volt vele az Alvilágban, amikor megtörtént. Azért nem hibáztathattam
Nasht, amit a pokolfajzat művelt velem, azért viszont óhatatlanul is
felelősnek tartottam, hogy nem szólt nekem. Ráadásul meg sem próbálta
megakadályozni, hogy megismédődjön a dolog. Újra és újra. És hogy
hazudott nekem a
Démonleheletről. És hogy befolyásolt.
 Alec mindent tudott – még azokat a részeket is, amelyeket Emmának és az
apámnak nem árultam el –, mert muszáj volt megbeszélnem a dolgot egy
olyan emberrel, aki ismeri az Alvilágot, de nem gyűlölné meg Nasht
helyettem is, mielőtt egyáltalán eldönthetném, én mit érzek vele kapcsolatban.
Alec volt az egyetlen ilyen ember. Szerencsére rendkívül alkalmasnak
bizonyult a feladatra.
– Hát igen... én mindig is ezt akartam. – A bizalom hiánya volt a legújabb
akadály közöttünk, és bármilyen sokat jelentett számomra Nash, nem voltam
képes igazából megbocsátani neki, amíg nem nyerte vissza a bizalmamat.
Felsóhajtottam, és végighúztam az ujjamat a pohár falán lévő vízpárán. – Azt
hiszem, úgy voltam vele, hogy amikor mindketten készen állunk rá, akkor
majd újra össze fogunk jönni. De most, hogy Sabine is bekerült a képbe... –
Belém hasított a féltékenység, és muszáj volt nyelnem egy nagyot. – Fáj, hogy
együtt látom őket.
Nekik közös múltjuk volt, amelynek én a létezéséről sem tudtam. Egy olyan
kapcsolat, amely az én szerepemet veszélyezteti Nash életében, és amelytől...
jelentéktelennek éreztem magam. És nem csak a szexről van szó. Sabine már
azelőtt ismerte Nasht, hogy Tod meghalt. Gyakorlatilag a fiúm előző
életében... Vajon nagyon másmilyen volt akkoriban? Kedveltem volna
egyáltalán? Hagyta volna akkoriban, hogy Sabine-t megszállja egy
démon? És most hagyná?
– Ebben az álomban... – De nem tudtam befejezni. A nyilvános
megaláztatás egy olyan ember részéről, aki korábban azt állította, hogy szeret
engem... ez egy teljesen újfajta szörnyűség volt, és még az álmom emlékétől
is fázni kezdtem.
– Tod azt mesélte, hogy odáig voltak egymásért, vagy mi, és Sabine most
visszatért, és, mint kiderült, ők még csak nem is szakítottak soha. Úgyhogy
biztosan nem fog nagylelkűen félreállni az útból, nem?
Alec megvonta a vállát.
– Őszintén szólva, nekem nincs túl sok tapasztalatom az emberlányokkal.
Te vagy az első, akivel az elmúlt huszonhat évben beszéltem. Viszont a
megszállottságról tudok egyet s mást. Emlékszel, hogy Avari újból és újból
meg akarta szállni a lelkedet?
– Valami mintha rémlene... – Az ujjaim önkéntelenül szorítani kezdték a
poharamat, és innom kellett egy kortyot, hogy lecsillapítsam a bennem támadt
gyomorgörcsöt.
Hát, akár megszállott Sabine, akár tényleg szereti, esetleg mindkettő, az
biztos, hogy nem fog simán félreállni az útból – folytatta Alec, amikor végre
letettem a poharamat. – De ez bizonyos szempontból jó is.
Leesett az állam.
– Melyik az az univerzum, ahol kedvező fordulatnak számít, hogy Nasht
vissza akarja kapni a volt csaja?
Alec hátradőlt.
– Gondolj erre úgy, hogy más perspektívából is láthatod, mennyit ér... Ha
nem érné meg a fáradságot, akkor Sabine inkább elengedné, vagy nem? És te
is.
Hmm... Vajon így lenne? Ezt kellene tennem?
– Te mikor lettél ilyen bölcs? Olyan vagy, mint egy nagyra nőtt Yoda,
hegyes fülek és zöld bőr nélkül. – Kérdő pillantást vetettem Alecre.
– A nyolcvanas években már megvolt a Csillagok háborúja, ugye?
Alec felnevetett, és sötétbarna szeme felcsillant.
– Csak az eredeti trilógia. Te aztán értesz hozzá, hogyan kell emlékeztetni
másokat az életkorukra... – Aztán kicsit elkomolyodott. – De azt hiszem, ez
logikus. Nagyon furcsa – nézett ismét a szemembe. – Fizikailag még mindig
tizenkilenc éves vagyok. Közben a korom alapján akár az apád is lehetnék.
Én megráztam a fejem, és elvigyorodtam.
Kizárt. Az apám elmúlt százharminc éves. – Persze egy nappal sem tűnik
többnek negyvennél. – Miért? Belül negyvenöt évesnek érzed magad?
Alec megrázta a fejét, és komoly, mély szomorúsággal a szemembe nézett.
– Legnagyobbrészt sokkal öregebbnek érzem magam. Az Alvilágban
minden nap egy évnek tűnt, én pedig körülbelül huszonhat évet töltöttem ott.
Ez szinte már nem is tűnik lehetségesnek. Majd hirtelen kikerültem onnan,
most itt vagyok, és minden megváltozott, minden gyors, kemény és csillogó.
Egyesek szerint öreg vagyok, és bölcs... – A szemében vidámság villant. –
...és bizonyos értelemben ezerévesnek érzem magam, mert azok után, amiket
láttam, és amit meg kellett tennem azért, hogy életben maradjak, a csillogó, új
Blue-ray lemezek és a zsebben elférő zenelejátszók elég... jelentéktelennek
tűnnek. – Megvonta a vállát, és egy kicsit elveszettnek tűnt. – Néha viszont
úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, mert ezek a csillogó semmiségek
immár a mindennapi életem részei, még ha sok esetben fogalmam sincs is
arról, hogy egyáltalán mire jók.
– Hűha! – Elvigyorodtam, hogy egy kicsit felderítsem. – Ez nagyon mély.
Alec viszonozta a mosolyomat.
– Nem kellene neked még aludnod?
Azt akarod mondani, hogy hallgatnom kellene az idősebbekre?
Alec mosolya lehervadt, és lenézett az ölében összefont kezére, majd
vissza rám.
– Azt akarom mondani, hogy azt kívánom, bárcsak ne lennék öregebb
nálad. – Felsóhajtott. – Azt kívánom, bárcsak ne veszítettem volna el
huszonhat évet az életemből, és pokolian szeretném, ha nem lenne ilyen nehéz
kiélvezni azt, ami még maradt belőle.
Sajnálatos módon már mindenki negyed évszázaddal idősebb volt, akit
korábban ismert, úgyhogy nem kopogtathatott be csak úgy egyszerűen,
mosolyogva, a kezében egy bőrönddel a barátaihoz – akkor sem, ha tudta
volna, hogy hol keresse őket. Pillanatnyilag az apámat és engem ismert
egyedül, mi pedig nem akartunk megszabadulni tőle. De a lelkünk mélyén
mindhárman tisztában voltunk azzal, hogy mi sem tudjuk jobban pótolni a
családját, mint amennyire a nagynéném és a nagybátyám pótolni tudták a
szüleimet.
– Bárcsak visszatekerhetném az órát, és helyrehozhatnék mindent!
Pontosan tudtam, mit érez.

Kedd reggel, a második félév második napján Nash szekrénye előtt

ácsorogtam, amikor ő megérkezett. Amióta
ismertem, és amennyire vissza tudtam emlékezni, soha nem láttam még
egyedül végigsétálni a folyosón. A két legjobb barátjának vége, mi pedig
szakítottunk. Nash magányos volt, és minden bizonnyal rettenetesen érezte
magát. Az a kérdés is óhatatlanul felmerült bennem, hogy vajon hogyan jutott
el az iskolába, tekintetbe véve, hogy autója nincs, és már megkérni sem tud
senkit, hogy hozza el.
Az biztos, hogy nem szállt fel az iskolabuszra az elsősökkel.
– Hahó! – Nash hangja hétköznapi volt, és nem próbálta használni a
Befolyását sem, ehelyett a szemében őszinte öröm örvénylett lassan. Boldog
volt, hogy láthat.
A pulzusom egy kicsit felgyorsult ettől a felismeréstől, és el kellett
nyomnom egy megkönnyebbült mosolyt, miközben megpróbáltam kitalálni,
hogyan kérdezhetném ki Sabine-ról anélkül, hogy beismerném, a
legszívesebben bezárnám egy konténerbe, es feladnam postán a Délisarkra.
Annak ellenére, hogy még csak most ismertem meg.
– Hahó. Beszélhetnénk?
– Aha. – Nash kinyitotta a szekrényét, majd kicipzározta a hátizsákját.
– Igazából szerettem volna elmondani valamit. Már tegnap akartam, csak
félbeszakítottak minket, és... – Letette a zsákját anélkül, hogy bármit kivett
volna belőle, és egyenesen a szemembe nézett, hogy lássam, az övében
őszinteség kavarog.
– Kaylee, szeretném, ha tudnád, hogy tényleg leszoktam. Nagyon rossz, és
nehéz is, főleg, amikor egyedül vagyok otthon, és nem tereli el a figyelmemet
semmi. De teljesen leszoktam. És így is akarok maradni.
Megsajdult a szívem. Egy részem nagyon szerette volna átölelni,
megbocsátani neki, és ott rögtön visszafogadni, mert attól féltem, hogy ha
nem teszem, akkor elmulasztom rá az esélyt. Sabine közbelép, és az a szünet,
ami alatt Nashnek lábadoznia kellett volna, és feldolgoznia a történteket, csak
az exének ad lehetőséget arra, hogy visszaférkőzzön az életébe.
Mégsem voltam képes egyszerűen csak elfelejteni mindazt, amit tett. Ha
úgy fogadom vissza, hogy nem vagyok biztos benne, hogy mindketten készen
állunk rá, az tényleg szakításhoz vezethet. Véglegeshez. Ha elsietem a
dolgokat, azzal mindent elronthatok mindkettőnk számára.
Persze ezt Sabine is megteheti.
– Örülök. Ez tényleg klassz, Nash – mondtam, és azonnal utálni is kezdtem
magam, amiért ilyen hülyén fogalmazok. Nincs valami előre kinyomtatott
elismerő oklevél olyan volt pasiknak, akik igyekeznek tiszták maradni?
– Szóval... miről akartál beszélni? – kérdezte, én pedig úgy szorongattam a
hátizsákom pántját, mintha mentőöv lenne. Miért voltam ilyen ideges?
– Én csak... – Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt, majd
kényszerítettem magam arra, hogy ránézzek. – Mennyire kell aggódnom
Sabine miatt?
 Amikor kimondtam a nevét, Nash írisze mintha felrobbant volna, és olyan
gyorsan kezdett örvényleni, hogy kis sem tudtam olvasni belőle, mit érez.
Váratlanul elöntött a rémítő felismerés, hogy ez azért van, mert ő nem tudja,
hogy én mit érzek. Valószínűleg ellentétes érzelmek dúltak benne,
mindenesetre nagyon erősek voltak.
– Aggódni miatta? – Ezzel az írisze hirtelen lenyugodott, mintha elrejtette
volna az érzelmeit, és kizárt volna engem. Ezért nem is hibáztathattam. Ki
akar olyannak tűnni, mint egy hatalmas hangulatgyűrű? Viszont nagyon
kíváncsi lettem volna arra, hogy mit érez iránta. És irántam. Tudnom kellett,
hányadán állok vele. – Miért aggódnál...
De még mielőtt befejezhette volna a mondatot, Sabine közeledett felénk a
folyosón, és úgy kiabálta Nash nevét, mintha nem is érdekelné, hogy ki hallja.
Vagy hogy ki fordul felénk, és kezd el minket bámulni.
Sabine gátlástalan.
– Nash! – rohant végig a folyosón felénk a vállán ugrándozó táskájával, a
csípőjére tapadó sokzsebes nadrágjában. Miután megállt, benyúlt a
nadrágzsebébe, és kiven egy mobiltelefont. Nash telefonját. – Ezt a
kocsimban felejtetted. Tudod, tényleg érdemes lenne jelszavasra állítanod...
Különben minden veled kapcsolatos információ szabad préda lesz... –
Ahelyett, hogy odaadta volna neki a telefont, Nashhez lépett, és lassan
becsúsztatta a bal zsebébe, majd addig időzött odabent az ujja, amíg Nash
kelletlenül ki nem húzta onnan. Ott, a folyosó közepén.
Nekem lángra gyúlt az arcom. Éreztem, hogy elpirulok, és a szemem alján
megpillantottam egy skarlátvörös félholdat.
– Izé, kösz – felelte Nash.
– Bármikor – dorombolta Sabine, majd végül mintha engem is észrevett
volna. – Szia, Katie, mi a helyzet? – Fekete pillantása az enyémbe fúródott,
bennem pedig felvillant az előző éjjeli álmom. A pólóm ujja alatt libabőr
futott végig a karomon, és ha nem tudtam volna, hogy nem így van,
megesküdtem volna, hogy a neonlámpák csak azért kezdtek villogni, hogy
mély árnyékokat varázsoljanak Sabine szeme alá.
Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne borzongjak össze. Valami
nincs rendben Sabine-nal. Hogy lehet, hogy Nash nem veszi észre? Olyan
volt a szemébe nézni, mintha a mélyhűtőbe dugtam volna a fejem.
 – Kaylee – erőltettem ki az összeszorított fogaim közül, pedig igazából
arra vágytam, hogy kimenthessem magam, és elsétálhassak onnan. – És éppen
beszélgettünk.
– Ó, remek! – Sabine úgy fordult vissza Nash felé, mintha valami
szellemes viccet mondott volna neki az imént, aminek én voltam a csattanója;
én pedig elszégyelltem magam attól, hogy mennyire megkönnyebbülök, amiért
már nem rám figyel. – Miről beszélgetünk?
– Magánügy – jelentettem ki, miközben még jobban megmarkoltam a
hátizsákom pántját.
– Ó! Ha már a magánügyekről van szó, én kivételesen nagyon jól aludtam.
Tudod, azt hiszem, ehhez csak arra volt szükségem, hogy valaki tényleg
lefárasszon... – Kihívóan méregetett, nekem pedig le kellett küzdenem egy
újabb borzongást, miközben Sabine visszafordult Nash felé. – Még jó, hogy
anyukád mostanában éjszakai műszakos.
Úgy elszédültem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Elakadt a lélegzetem,
a tüdőm egyszerűen nem volt hajlandó beszívni a levegőt.
– Kaylee... – Nash megpróbált megérinteni, én azonban ellöktem a kezét,
és a szekrényhez hátráltam. Amikor végre újra lélegzethez jutottam,
egyenesen a szemébe néztem, némán követelve, hogy mutassa meg az
igazságot.
– Te vele voltál tegnap este?
– Inkább ma kora hajnalban – felelte Sabine társalgási hangnemben,
mintha nem látná, hogy fel vagyok dúlva. De pontosan tudta, hogy mit csinál.
Ezt abból éreztem, hogy inkább az én reakciómat figyelte, nem pedig Nashét.
Fürkészett engem. Felmérte a konkurenciát. A lelkem mélyén tudtam, hogy
örülnöm kellene ennek – mármint annak, hogy komoly konkurenciának tekint.
Csakhogy a felszínhez közelebb végtelenül dühített. A harag forró lángjai
keltek harcra azzal a fagyossággal, amely elöntött, ahányszor csak ránéztem
Sabine-ra, míg végül félig megfagyva, félig átsütve és teljesen összezavarva
nem éreztem magam. – Nagyon sok bepótolnivalónk volt – tette hozzá,
miközben Nash álla megfeszült. – De ez nem baj, ugye? Úgy értem, ti
szakítottatok, nem? Nash azt mondta...
– Sabine – szólalt meg végre Nash is. – Ebédnél találkozunk. Szeretnék
még becsengetés előtt beszélni Kaylee-vel.
 Sabine úgy vonogatta a vállát vigyorogva, mintha nem most tette volna
tönkre az egész napomat. Vagy mintha direkt csinálta volna.
– Amúgy is órára kell mennem. Mostanában éppen ezzel a pontosság nevű
dologgal próbálkozom... Az iskolatitkár azt mondta, hogy nagyon menő
errefelé. – Ezzel Nashre kacsintott (konkrétan rákacsintott!), majd
megfordult, és úgy bámult rám, mintha hirtelen bibircsókom nőtt volna.
– Ne mozdulj, Kay... – Az égbe szökött a pulzusom attól, hogy a
becenevemen szólít. – Ott egy szempilla... – Ezzel odanyúlt, és lassan,
kimérten végighúzta az ujját az arcomon, de a tekintetét egy pillanatra sem
vette le az enyémről. Sőt, még mélyebben nézett a szemembe – mint aki
megpróbál a koponyám mélyére látni.
Én el akartam húzódni, de képtelen voltam. Nem tudtam mást, csak
visszanézni rá abban a végtelenül hosszúra nyúlt pillanatban, és ott állni
dermedtem Ekkor Sabine szeme egy másodpercre – egyeden pillanatra –
hirtelen elsötétült, és a fejemben fájdalmasan lüktetni kezdett az a borzalmas,
megalázó álom.
– Sabine... – suttogta Nash azon a figyelmeztető hangon, amelyet általában
Todnak tartogatott.
Sabine pislogott egyet, majd elmosolyodott.
– Tessék. Meg is van. – Ezzel odatartotta az ujját, de túl gyorsan
leeresztette ahhoz, hogy láthassam az állítólagos szempillát. – Szia, Kay... –
mondta, én pedig álltam ott döbbenten, és bámultam, ahogy végiglibeg a
folyosón.
Nash és én pár másodpercig csak néztünk magunk elé. Én nem tudtam
túltenni magam azon a szürreális másodpercen, amíg a volt barátnője keze
hozzáért az arcomhoz. – Ez meg mi a fene volt?
Nash felsóhajtott.
– Ö... Kaylee, Sabine-nak elég nehéz élete volt. Nem emlékszik a szüleire,
több mint tíz nevelőszülőn végigment, és soha nem volt túl sok barátja,
úgyhogy...
– Talán azért, mert egy beteg ribanc! – bukott ki belőlem, mire Nash szeme
tágra nyílt. Őt majdnem annyira meglepte a sebtiben meghozott elítélő
véleményem, mint engem. Általában sokkal hosszabb ideig tartott, amíg
eldöntöttem, hogy nem tetszik valaki, de Sabine egyértelműen megtalálta a
legrövidebb utat.
– Tudom, hogy érdes egy kicsit a modora... Ez nem az ő hibája.
– Tod elmesélte a szívfacsaró történetét – csattantam fel. – És azt is, hogy
elítélt bűnöző.
Nash összevonta a szemöldökét, és a szeme is összeszűkült. Többet akart
tudni.
– És mást is mondott?
– Aha – válaszoltam, mire Nash íriszében örvényleni kezdett a pánik.
– Azt mondta, hogy ő volt neked az első, és hogy ti ketten egy évig szinte
elválaszthatatlanok voltatok.
– Ja. – Nash a szekrényének támaszkodott, de furcsán megkönnyebbültnek
tűnt. – Az már évekkel ezelőtt volt, Kaylee. A másodikos nyári szünetben
láttam utoljára.
– Tegnap éjjel is vele voltál – emlékeztettem, és utáltam magam, amiért
remeg a hangom.
– Csak beszélgettünk – erősködött Nash. – Esküszöm.
– Egész éjszaka?
Nash megvonta a vállát.
– Rengeteg dolog történt velünk azóta, amit meg kellett beszélnünk.
– Mint például? Hogy milyen törvénysértést követett el legutóbb, és a te
legújabb trófeádat? Jót nevetettek rajtam? – Lüktetett a fejem, és hirtelen
biztosra vettem, hogy ezt csinálták. Egész éjjel rajtam nevettek. – Én vagyok
a ti kis belső viccetek? „Szegény frigid Kaylee csak akkor hagyja, hogy bárki
hozzáérjen, ha megszállja egy démon.”
Elindultam a folyosón, és minden erőfeszítésem ellenére könnybe lábadt a
szemem. De Nash elkapta a karomat.
– Kaylee, várj! – Visszahúzott, és én hagytam, mert azt akartam, hogy
cáfolja. Elkeseredetten. Mi a fene bajom van? Nagyon szerettem volna, ha
tévedtem volna, s rettegtem attól, hogy igazam van. Annyira tartottam az
igazságtól, hogy levegőt is alig kaptam. Nash úgy nézett a szemembe, mintha
valami konkrét dolgot keresne a kék árnyalataiban, amelyek pillanatnyilag
valószínűleg vadul kavarogtak ott. – A fenébe is, Sabine... – dünnyögte.
Majd: – Beszélni fogok a fejével. Nem akart rosszat. Csak megszokásból
tette.
 – Mit tett megszokásból? – Nagyon úgy tűnt, hogy lemaradtam valamiről.
Nash lehunyta a szemét, és kifújta a levegőt.
– Semmit. Mindegy.
Amikor ismét rám nézett, a szeme még dühítően mozdulatlan volt.
– Nézd, Sabine és én nagyon rég nem láttuk egymást, és csak
elbeszélgettünk arról, hogy mi volt azóta... Semmi nem történt, és semmi nem
is fog történni. Tudom, hogy elcsesztem köztünk a dolgokat, de megpróbálom
helyrehozni, és nem hagyom, hogy bármi az utamba álljon. Még Sabine sem.
Rendben?
– Én... – Szerettem volna hinni neki. Csak nagyon féltem, hogy hazudik. És
ha így van, azt soha nem fogom megtudni. – Aha. Nekem... muszáj
elindulnom matekra.
– Ebédnél találkozunk? – kérdezte Nash, miközben elindultam.
– Aha. – Nyilván vele is találkozni fog.
Levetettem magam egy székre a matekos teremben, és a falat bámulva
próbáltam figyelmen kívül hagyni a suttogásokat magam körül. Senki nem
tudta, hogy mi történt igazából Douggal és Scottal, ám azt igen, hogy Nashnek
és nekem közünk volt hozzá. És hogy szakítottunk. Többen valószínűleg azt is
látták, hogy Sabine autójából száll ki.
Emma úgy gondolta, hogy az osztálytársaink elméletei végtelenül
nevetségesek, és valószínűleg sokkal rosszabbak a valóságnál. De tévedett. A
legvadabb álmaikban sem tudnának rémségesebbet elképzelni annál, ahogy
Doug meghalt. Meg ahogy Scott él.
Miután dagonyáztam egy kicsit a kellemetlen gondolatokban, a faliórára
néztem. Az órának már nyolc perce el kellett volna kezdődnie, de Wesner
tanár úr még mindig nem jelent meg. És Emma sem. Aztán amikor az ajtó felé
pillantottam, éppen Emma lépett be rajta a folyosóról tágra nyílt szemekkel
és vörös arccal.
Levetette magát a mellettem lévő székbe, én pedig beszélni kezdtem hozzá,
mert már alig vártam, hogy megoszthassam a nyomorúságomat valakivel,
akiben százszázalékosan megbízhatok:
– Nem fogod elhinni, mi történt az imént – hajoltam oda hozzá, hogy mások
ne hallják meg, mit mondok.
– Te meg ezt nem fogod elhinni – szakított félbe. – Wesner tanár úr
meghalt. Ma reggel találta meg a takarító az asztalára dőlve... – Megfordult,
hogy a tanári asztalra mutasson. – Arra az asztalra.
5.

Az első pár pillanatban csak ültem ott révületben, Wesner tanár úr asztalát
bámulva. De még mielőtt kifaggathattam volna Emmát a részletekről, kisebb
tömeg gyűlt össze körülöttünk, és mindenki őt bámulta.
– Wesner meghalt? És itt halt meg?
– Kizárt – szögezte le az egyik pomponlány, valami Leah, azt hiszem. – Én
már kora reggel itt voltam, hogy tombolajegyeket árusítsak, és nem láttam
semmit. Se a rendőröket, se a mentőket... Sem hullát... Ez csak egy ostoba
pletyka.
Em megrázta a fejét, és csendre intette.
– Pedig így van. Amikor bementem a titkárságra, hogy igazolást kérjek a
késésemre, hallottam, ahogy Goody igazgatónő éppen Wells tanár úrnak
meséli... Az egyik takarító ma reggel hatra jött, hogy beengedjen egy szerelőt
az ebédlőbe, és ő találta meg Wesner tanár urat. Ott – mutatott ismét a tanári
asztalra, mire minden fej arrafelé fordult, immár némán, Emmáét kivéve. –
Goody azt mondta, hogy a takarító felhívta, és a mentők már ki is érkeztek,
mire ő ideért hajnalban. Elvitték Wesnert, mielőtt mi bejöttünk volna a
suliba, de még nem találtak helyettest.
– Jesszusom! – mondta mögöttem valaki, és láttam, hogy ugyanaz a
döbbent, kicsit rémült arckifejezés terjed végig sorban az arcokon.
– Hogyan halt meg? – kérdezte Brant Williams a székem támláját
szorongatva.
 Emma megvonta a vállát, és újra meg újra a tanári asztal felé pillantott. A
többiek tekintete is követte az övét.
– Azt nem tudom. Gondolom, agyvérzésben, vagy ilyesmi. Valószínűleg itt
feküdt egész éjszaka.
– Pfuj! Ez olyan morbid – mondta Chelsea Simms, aki folyamatosan
jegyzetelt az újságnak. Bár én nem voltam benne biztos, hogy hagyni fogják,
hogy megírja a történetet.
– Ez az egész év nagyon morbid – tette hozzá Leah tágra nyílt és egy kicsit
ijedt szemekkel, mire mindenki bólogatni kezdett.
Fogalmatok sincs, mennyire...
Ironikus módon Wesner tanár úr agyvérzése, szívrohama vagy mije volt az
egyetlen természetes halál az iskolánkban eddig. Mégis ez borította ki
leginkább a többieket.
Még mielőtt bárki további kérdéseket tehetett volna fel, Wells
igazgatóhelyettes lépett be az ajtón, és tájékoztatott minket hivatalosan is
Wesner tanár úr sajnálatos, váratlan haláláról, majd közölte velünk, hogy ő
fog vigyázni ránk, amíg helyettest nem találnak. Láthatóan nem volt túl nagy
kedve ahhoz, hogy megkeresse Wesner tanár úr óravázlatát az asztalon,
úgyhogy szabad foglalkozást hirdetett. Ami azt jelentette, hogy egész órán
akadálytalanul képzelődhettünk arról, ahogy Wesner tanár úr az asztalra
bukva fekszik holtan. Arra az asztalra, amelyhez az igazgatóhelyettesünknek
láthatóan nem volt kedve leülni.
– El tudod ezt hinni? – suttogta Emma, miközben az enyém mellé húzta a
padját. – Tegnap még jól volt, mára pedig meghalt. Itt, a saját termében.
– Fura, mi? – És az a kérdés is felmerült bennem, hogy Tod miért nem
szólt, már csak udvariasságból is, hogy valakinek az iskolámban kell
meghalnia... Ha ott lettem volna, amikor bekövetkezik, akkor muszáj lett
volna énekelnem vagy sikítanom a lelkéért.
– És szomorú is. Ettől lelkifurdalásom lett, amiért az előző félévben szinte
egyszer sem csináltam leckét. Nem lehet, hogy éppen dolgozatokat
osztályozott, amikor meghalt?
Amikor észrevettem, hogy komolyan beszél, rámordultam.
– Emma, nem a te dolgozatodtól kapott agyvérzést.
– Szerintem te alulbecsülöd az én tájékozatlanságomat a szinusszal,
koszinusszal és a tangenssel kapcsolatban – próbálta meg Em felderíteni egy
kicsit a kedvünket. De csúfos kudarcot vallott. Úgyhogy összehúzta a szemét,
és méregetni kezdett. – Mindenki más teljesen ki van bukva ettől... Te miért
nem borultál ki, Kaylee?
Erre csupán a vállamat tudtam vonogatni. – De, kiborultam. Csak... –
lehalkítottam a hangom, és közelebb hajoltam hozzá. – ...Az elmúlt hónapok
során nagyon sok halált végignéztem, és mindegyik fura volt, és helytelen...
Mindezek után, azt hiszem, valahol jó érzés, hogy Wesner tanár úr akkor halt
meg, amikor eljött az ideje, és az ő lelkének nem kell egy örökkévalóságig
szenvednie. A halál kivételesen úgy működött, ahogyan kellett neki, és ez
azért megkönnyebbülés. – Még ha az iskolában járt is.
– Azt hiszem, ezt meg tudom érteni – felelte végül Emma. De én azért
kételkedtem ebben. – Oké, elég legyen ebből! Csak nyomasztom magam. –
Megrázta a fejét, majd kényszerítette magát, hogy rám nézzen.
– Szóval, mit is akartál mondani?
Az én híreim már messze nem tűntek olyan katasztrofálisnak, mint mielőtt
kiderült, hogy meghalt a matektanárunk, ettől fiiggetlenül, amint eszembe
jutott Nash és Sabine, felforrt a vérem.
– Nash az elmúlt éjszaka nagy részét Sabine-nal töltötte.
– Vele? Úgy érted, együtt voltak, vagy csupán...?
Megvontam a vállam.
– Nash azt állítja, hogy csak beszélgettek, de Sabine vadászik rá, ebben
biztos vagyok. Konkrétan emlékeztetett arra, hogy mi szakítottunk Nashsel.
Mintha ettől joga lenne bármihez, vagy ilyesmi.
– Hát, igen, papíron... izé... most már mindketten a volt barátnői vagytok,
úgyhogy... – Em elhallgatott, s láthatóan valami olyasmi volt a nyelve hegyén,
aminek én nem örültem volna. – És úgy tűnik, mintha Nash még mindig
érdeklődne iránta?
– A szája azt mondja, hogy nem, viszont a szeme... Ahányszor kimondom
Sabine nevét, olyan viharos lesz az írisze, mint az óceán. Valami még mindig
lehet a dologban, de nem tudom pontosan, hogy micsoda... Valami erős.
Sabine-ból meg úgy ömlenek a kétértelmű célzások, mint valami
flörtgejzírből. Olyanokat mond, hogy milyen jó, hogy Nash anyukája éjszakai
műszakos... ó nem csak az elmúlt éveket akarja kibeszélni magából.
Ráadásul... ijesztő is. – Úgy éreztem magam, mint egy idióta, pedig ez volt az
igazság.
– Hogy érted, hogy ijesztő?
Kapargatni kezdtem a padom sarkába vésett nevet.
– Nem tudom. Kiver tőle a víz. Szerintem valami nincs rendben vele. És
Nash tudja, hogy mi. Azt mondta nekem, hogy beszélni fog a fejével. Mintha
el tudná intézni ezt a dolgot... Szerintem Sabine elég zakkant lehet. – Em
csodálkozó pillantást vetett rám, én pedig a szememet forgattam válaszul. –
Tudom, ez elég képmutató ítélkezés a részemről. – Általában meglehetősen
érzékeny szoktam lenni a mentális instabilitásokkal kapcsolatos célzásokra,
mert nem is olyan régen egyszer bezártak egy hétre a pszichiátriára. – Nem
arra gondolok, hogy őrült. Úgy értettem, hogy... kiegyensúlyozatlan.
Veszélyes. Egy bűnözőről beszélünk, Em.
Emma megvonta a vállát.
– Tod azt mondta, hogy már leülte az idejét.
– Aha. Pár hónapot egy átmeneti otthonban. Ezt nem nevezném komoly
büntetésnek.
– Még csak azt sem tudod, hogy mit követett el.
– Lopásra gyanakszom. Szerintem lenyúlta valaki másnak a fiúját.
Emma elnevette magát, mire én is rávigyorogtam.
– Nem hinném, hogy bármiért aggódnod kellene, Kaylee. Bármi is volt
köztük, az biztosan nem összehasonlítható azzal, amin te és Nash mentetek
keresztül. Úgy értem, ő ember, nem? Hogy is ismerhetné igazán?
Erre egy kicsit kihúztam magam. Emmának igaza volt. Sabine nem
probléma. Az elmúlt négy hónapban két pokolfajzattal kellett szembenéznem,
nem beszélve a különböző alvilági szörnyetegekről. Mit számít ehhez képest
egyetlen hülye volt barátnő? Ugye?
Mire eljött az ebédszünet, a Wesner tanár úr haláláról szóló híreket
annyiszor átcsócsálták és felöklendezték, hogy már nem is igazán
hasonlítottak Emma eredeti történetére.
Bármelyik másik iskolában és bármelyik másik évben önmagában is
címlaptörténet lett volna egy tanár halála. De mi ekkorra már négy diákot
elveszítenünk, és az évkönyv „In memoriam” oldalát rendszeresen frissíteni
kellett. Úgyhogy, bár néhány beszélgetésfoszlányt, amelyet meghallottam,
hitedenkedés vagy morbid kíváncsiság fűszerezett, az emberek igazából elég
megkönnyebbültnek tűntek, hogy az élet kezd visszaállni a rendes
kerékvágásba. Végtére is, Wesner tanár úr elég öreg és túlsúlyos volt ahhoz,
hogy gyakorlatilag két lépéstől is zihálni kezdjen. A halálától furcsa módon
sokan inkább nagyobb biztonságban kezdték érezni magukat, mintha hirtelen
visszaállt volna az élet természetes rendje, amelyben az öreg, egészségtelen
ül élők halnak meg, míg a fiatalok tortillachips és hamburger mellett
beszélgetnek erről.
Kifizettem az ebédemet, töltöttem magamnak egy kólát az
üdítőautomatából, és kiballagtam az udvarra, ahol Nash ott ült egy asztalnál a
túlsó oldalon. Egyedül. Újra.
Kicsit megsajnáltam. Az amerikai futball-csapat még mindig szédelgett a
kettős veszteségtől, ugyanakkor láthatóan nem tudták, mit kezdjenek az utolsó
testőrrel. De Nash magánya határozottan előnyt jelentett számomra. Abban a
reményben, hogy Emma ismét késni fog, Sabine pedig letéved a Föld
pereméről, és így tudunk pár szót váltani, megindultam felé.
Nash szeme felcsillant, amikor leültem vele szemben a padra, belőlem
pedig egy kicsit kiszállt a feszültség.
– Hé, hallottad, mi történt Wesner tanár úrral? – kérdezte. – Nem tanított
téged is idén?
– Igen, az első órában hallottam. – Letekertem a palackom tetejét. – Em
mesélte el.
Nash ezek után úgy nézett ki, mint aki nem tudja, mit mondjon.
Én viszont pontosan tudtam, hogy mit akarok mondani – vagy inkább, hogy
mit szeretnék tudni –, de úgy éreztem, nem feltétlenül lenne bölcs dolog
megkérdezni. Hogy is van az a bölcsesség a lerágott csontról? Azonban
miután ittam pár kortyot, Nash pedig zavartan hallgatott egy ideig, a
kíváncsiságom legyőzte a józan eszemet.
– Szóval... mit csinált?
– Ki mit csinált? – kérdezett vissza Nash teli szájjal.
– Sabine. Miért tartóztatták le?
Nash felnyögött, és lenyelte a falatot.
– Kaylee, én nem akarok Sabine-ról beszélgetni. Ne kezdjük ezt újra! Most
ne!
 – Hát, az biztos, hogy vele nagyon szívesen beszélgettél. – Ebben a
pillanatban szívből gyűlöltem Sabine-t azért, mert paranoid, kétségbeesett
hárpiát csinált belőlem. Még jobban utáltam ezért, mint azért, mert közém és
Nash közé állt. Ám ez nem akadályozott meg abban, hogy megkérdezzem,
amit tudni akartam. – Meddig maradt nálatok? – Én még soha nem maradtam
ott éjfél utánig, ha Nash anyukája nem volt otthon. Ha Sabine egy után is ott
volt még, akkor ki fogok borulni. Azok, akik hajnalig ott ülnek a volt
pasijuknál, általában nem beszélgetni szoktak.
Nash nagyot sóhajtott.
– Betöréses rablás és vandalizmus.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy inkább az első
kérdésemre válaszolt, mint az utána következőre. Ez nem jó jel.
– És mit lopott el? – Leemeltem a hamburgerem tetejét, és nyomtam rá egy
kis ketchupöt, pusztán azért, hogy lefoglaljam a kezem.
– Igazából semmit. – Nash tétovázott egy kicsit, és bökdösni kezdte a
hervadt sült krumpliját a villájával. – Elemelt egy baseballütőt, de végül nem
vitte magával.
– Ez meg mi a fenét jelent? – ejtettem vissza a zsemle tetejét a
hamburgeremre, és megpróbáltam átfúrni Nasht a pillantásommal. – Hogy
elemelt valamit, aztán meg nem vitte magával... Mi történt? Megütött vele
valakit? – Talán egy olyan fiú szegény, védtelen barátnőjét, aki megtetszett
neki?
– Nem valakit. Egy autót. Ezért emeltek vádat ellene vandalizmusért.
– Tönkretette valakinek az autóját? Miért?
Nash csüggedten a tálcájára ejtette a villáját.
– Kaylee, ez már tényleg az ő dolga. Ha ennél többet akarsz megtudni,
akkor őt kell megkérdezned. – Bizonytalanul a szemembe nézett az asztal
felett. – De inkább ne tedd, jó? Az már a múlt, és most tiszta lappal próbál
indítani itt. Te sem akarnád, hogy egy idegen kérdezgessen téged az
elmegyógyintézetben töltött hetedről, nem igaz?
A fenébe!
– Oké, értem. Az a lényeg, hogy nem egy embert vert össze. Úgy értem,
tekintve, hogy az exed gyűlöl engem, biztosan megmondanád, ha veszélyes
lenne, nem?
 Nash elfintorodott, amitől azonnal görcsbe rándult a gyomrom.
– Mi az? Nem azt mondtad, hogy csak egy autót vert szét?
Nash letette a megmaradt fél hamburgerét.
– A testi sértés vádja később került a képbe, amikor bevitték azért, mert
megszegte a felfüggesztett feltételeit.
– Megütött egy zsarut? – Az elszörnyedésem nem ismert határokat.
Mi az istenért járt Nash valaha is ezzel a hátborzongató, erőszakos
tolvajjal és vandállal, és miért feküdt le vele?
– Nem! – Ekkor kinyílt mögöttem az ebédlő ajtaja, és újabb hangok
csendültek fel az udvaron, úgyhogy Nash halkabban folytatta. – Kaylee, te
sokkal nagyobb ügyet csinálsz ebből az egészből, mint amekkora. Egy seggfej
a Fort Worth-i iskolánkban megpróbálta olyasmire kényszeríteni Sabine-t,
amit ő nem akart megtenni. Ha szólt volna nekem, akkor én elintéztem volna a
dolgot. – A szemében villanó tiszta düh elárulta, mennyire sajnálja, hogy nem
volt erre alkalma. – De ő is éppen olyan makacs, mint egyesek, akiket
ismerek, és egyedül akarta megoldani... Úgyhogy szétverte a kocsiját a saját
baseballütőjével. Ezért felfüggesztettet kapott, de pár hónappal később későn
ért haza, és ezért bevitték. És miközben előzetesben volt, és arra várt, hogy
bíróság elé kerüljön, egy idióta provokálni kezdte az ebédlőben. Sabine
pedig eltörte az állát egy tálcával.
Cserbenhagytak a szavak. Pár másodpercre még a gondolatok is. Utána
viszont egyszer csak úgy éreztem, hogy nem tudok elég gyorsan beszélni.
– Szóval, eltörte valakinek az állát egy tálcával az ebédlőben – hajoltam
előre, lázasan suttogva. – Ő gyűlöl engem, Nash, ez látszik abból, ahogy rám
néz, és amennyiben nem vetted volna észre, egy időben szoktunk ebédelni...
Egy olyan helyen, ahol történetesen túltengenek a tálcák...
– Ő nem... – Nash elhallgatott, lehunyta a szemét, majd elölről kezdte. – Ő
nem gyűlöl téged, Kaylee. Féltékeny rád. De nem fog megütni. Még ha
akarna, se tenne ilyesmit, mert tudja, hogy azzal magára haragítana.
– És pontosan miért is kellene ettől jobban éreznem magam? – Bár,
őszintén szólva, attól, hogy Sabine féltékeny rám, egy icike-picikét tényleg
jobban éreztem magam.
Nash vállat vont, azonban még mindig sápadtnak és elkeseredettnek tűnt.
– Én csak a kérdéseidre próbálok válaszolni. Mit akarsz még?
 Hogy mit akarok? Nasht akarom. A régi Nasht, aki szeretett engem, meg
akart védeni, és mind az életét, mind a lelket kockara tette, hogy segítsen
rajtam. De nem tudtam – sőt, kétségesnek tartottam –, hogy valóban
összeszedte-e magát. Azt akartam, hogy Sabine költözzön vissza oda,
ahonnan jött.
Vissza szerettem volna forgatni az idő kerekét, és helyre akartam hozni a
dolgokat.
– Ez nem arról szól, hogy én mit akarok – mondtam végül. Ha nem vagy
biztos a válaszban, válts témát! – Ez arról szól, hogy ő mit akar. És ő téged
akar, Nash. Ezt te is tudod, ugye? Vagy létezik valamiféle tesztoszteronnal
működő elmepajzs, amely megakadályozza, hogy olyannak lásd, amilyen?
Nash komoran nézett, és hagyta, hogy elteljen pár pillanat, mielőtt
válaszolt volna.
– Tudom, mit akar, Kaylee. Csakhogy ez nem jelenti azt, hogy meg is
kapja.
Meg kellett volna könnyebbülnöm. Táncra kellett volna perdülnöm az
asztalon örömömben. Azonban Nash tekintetében volt valami, ami azt súgta,
hogy még korai lenne az öröm.
– De meg fogja, ha hagyod, hogy hajnali kettőig ott lógjon a szobádban. –
Könyörgök, könyörgök, javíts ki, mondd, hogy nem maradt olyan sokáig!
Ám nem érkezett helyesbítés. – Továbbra is találkozgatni akarsz vele, ugye?
– A hangomban egyszerre csengett bénító düh és hitetlenkedés.
Nash pár pillanatig csupán méregetett, az arcomat fürkészte.
– Erre akarsz kérni?
Miért ilyen bonyolult ez a beszélgetés? Semmi jogom nincs megmondani
neki, hogy kivel találkozgasson. Én is nagyon dühös lennék, ha arra kérne,
hogy ne találkozzak többé Emmával vagy Aleckel.
– Nash, én csak... nem látom, hogyan alakulhatnának úgy a dolgok, hogy
hármunk közül senki ne bántódjon meg. – És hogy senkit ne bántalmazzanak.
Nash sóhajtott egy nagyot, s másodpercekig meredt az asztalra, mielőtt
végül visszaemelte a tekintetét rám.
– Kaylee, én még mindig szeretlek, és vissza akarlak kapni. Úgy hiányzol,
hogy el sem tudnád hinni... Esküszöm, az, hogy hetekig nem láttalak, és még
csak a hangodat sem hallottam, rosszabb volt, mint a hányinger és a fejfájás
együtt. Belehalok a tudatba, hogy már nincs jogom áthajolni az asztalon, és
megcsókolni téged... Én akarok lenni az első, akit legközelebb felhívsz, ha
valami nincs rendben. Nagyon jó lenne biztosan tudni, hogy végül képes
leszel megbocsátani nekem. És semmi olyat nem akarok csinálni, amivel
kockára tehetném ezt a lehetőséget. – Szünetet tartott, és a szemembe nézett. –
Viszont Sabinenak szüksége van rám.
– Nem... – Megráztam a fejem, ám ő felemelte a hangját, és nem hagyta,
hogy félbeszakítsam.
– De igen. Lehet, hogy ezt neked nem tetszik, vagy nem érted, viszont ez
nem jelenti azt, hogy nem igaz. És ebben a pillanatban nekem is szükségem
van rá.
– Neked szükséged van rá? – A rémálmom úgy tört be ismét a fejembe,
mint egy expresszvonat, és hirtelen felmerült bennem, hogy mi van, ha nem is
álom volt, hanem megérzés. A dühömet hívtam segítségül, hogy elrejtsem
mély fájdalmamat. – Pontosan miért van szükséged rá? És azt ne mondd, hogy
ő megvakarja, ahol viszket, mert akkor felállok, és elmegyek, és ezúttal
vissza sem fogok nézni, Nash!
Õ ismét sóhajtott egyet, és hirtelen mintha elfelhősödtek volna az
arcvonásai, mintha akkor sem tudott volna mosolyt erőltetni magára, ha akart
volna. – Nem fekszem le vele, Kaylee, a lelkemre esküszöm.
Engem megnyugtatott volna a vallomása – és a megerősítés is, amit a
lassan kavargó szemében láttam –, ha nem lettem volna túlságosan
összezavarodva abban a pillanatban ahhoz, hogy bármit is feldolgozzak.
– Akkor miért van rá szükséged?
Nash lehunyta a szemét, és vett egy mély levegőt. Majd ismét a szemembe
nézett az asztalon árválkodó ebédjeink felett.
– Két hete tiszta vagyok, és minden egyes nap olyannak tűnik, mintha
elölről kellene kezdenem. Attól, hogy látlak, de nem érhetek hozzád, és még
beszélni is alig beszélünk... Ettől minden csak még nehezebb. Beleértve az
akaraterőt is. Tegnap éjjel hajszálnyira voltam attól, hogy lefizessek valakit,
segítsen nekem átkelni az Alvilágba... – Én már nyitottam a számat, hogy
megkérdezzem, pontosan kit tudott volna felkérni, hogy vigye át az Alvilágba,
azonban Nash folytatta, mielőtt megszólalhattam volna: – Ne kérdezd meg!
Vannak helyek, ahova fordulni lehet... Emberek, vagy olyasmik... Akiknek
van az a pénz, amiért megteszik.
Újabb adag libabőr jelent meg a karomon, amit a keserű undor hulláma
követett. Utáltam, hogy Nash egyáltalán tisztában van ilyen dolgokkal. – Az a
lényeg – folytatta –, hogy éppen erről próbáltam lebeszélni magam, amikor
Sabine megjelent a teraszunkon. És csak beszélgettünk.
Esküszöm, hogy nem történt más, de ez is elég volt... Mert elterelte a
figyelmemet arról, hogy mennyire vágyom egy adagra, vagy egy veled
kettesben töltött órára...
– Szóval, most ő helyettesít engem? – A torkom hirtelen bedagadt, és
égetni kezdett azoktól a szavaktól, amelyeket visszanyeltem. Hogy bízhatnék
meg bennük így, hogy mindezt tudom? – Ez nem igazság, Nash. Én nem
vagyok képes...
– Tudom. Még nem állsz készen arra, hogy kettesben maradj velem, és ezt
megértem. Meg is érdemlem. De valakire szükségem van, Kaylee. Egy
barátra... És amennyiben nem vetted volna észre, nem igazán állnak sorban az
ajtóm előtt, hogy beszélgethessenek velem. – Széles karmozdulata az egész
asztalt magába foglalta, amely körül kettőnkön kívül még mindig nem ült
senki.
– Csak fogalmuk sincs, hogy mit mondjanak neked – erősködtem.
– Az emberek soha nem tudják, mit mondjanak, ha valakinek egy közeli
ismerőse meghal, és most a Scottal kapcsolatos pletykák miatt csak még
rosszabb a helyzet.
A diákok fele abban a hitben élt, hogy megcsaltam Nasht, átvertem az
unokahúgomat, Sophie-t, és hogy Scott hírhedt idegösszeroppanásának napján
kaptak rajta minket.
– Tudom, de ez nem változtat semmin. Magányos vagyok, két hete
szenvedek az elvonási tünetektől, és amikor végre visszajöhetek az iskolába,
mindenki csak bámul, és összesúg a hátam mögött.
– Ezt értem. – Hogy is ne érteném? Nekem viszont ott van Emma és Alec,
akik segítenek elterelni a figyelmemet Nash hiányáról. És még Tod is
gyakrabban meglátogat mostanában... – Mi a helyzet Toddal? – merült fel
bennem a kérdés. – Miért nem tudsz a bátyáddal beszélgetni?
– Mert szólni sem hajlandó hozzám. Azóta nem is láttam... a Téli Karnevál
óta. – Amelyiken Tod megütötte, amiért hagyta, hogy Avari újra és újra
megszálljon engem. – Mióta Addyért már semmit nem tud tenni, úgy
viselkedik, mintha a te védelmező lovagod lenne, és azt hiszem, amíg te nem
bocsátasz meg nekem, addig ő sem fog.
Azt a mindenit!
– Erről fogalmam sem volt.
Nash előrehajolt, a karba font kezére támaszkodott az asztalon, és
egyenesen a szemembe nézett.
– Most nem egy színjátékot adok elő, hogy együttérzést váltsak ki belőled.
Tudom, hogy én tehetek erről az egészről. De szükségem van valakire, akivel
beszélgethetek, akivel egyszerűen csak ellehetek, és tudom, hogy erre te még
nem állsz készen. Sabine viszont igen. Neki ugyanebből az okból van
szüksége rám. Ő még csak most érkezett, nem ismer itt senkit, és próbálja
összeszedni magát. Hozzám hasonlóan.
Én álltam a pillantását, és már a nyelvem hegyén volt a kérdés, nem tudtam
magamba fojtani. Muszáj volt kiderítenem.
– Te szerelmes voltál belé, Nash?
A lélegzetvételnyi szünet alig volt észrevehető. Am az én figyelmemet nem
kerülte el.
– Igen. Tizenöt évesek voltunk, de igen, szerettem. – Pislantott egyet, majd
ismét a szemembe nézett, és engedte, hogy lássam a benne örvénylő
őszinteséget. – Ez évekkel ezelőtt volt. Most már csak barátok vagyunk,
Kaylee.
A lábam fékezhetetlenül rángatózni kezdett az asztal alatt.
– Ezt neki is megmondtad?
– Aha. És szerintem idővel fel is fogja fogni. Figyelj, tudom, hogy
kényelmetlenül érzed magad miatta, és ezt nagyon sajnálom. És ha ez azt
jelenti, hogy nem kapok tőled több esélyt, akkor elküldöm. De arra kérlek,
hogy ne kényszeríts erre.
Én felborzoltam a tollaimat.
– Én semmire nem tudlak kényszeríteni, Nash. – Bár ugyanezt róla és a
Befolyásról nem lehet elmondani.
Nash összehúzta a szemöldökét.
– Tudod, hogy értem.
Az áldásomat kéred a baráti kapcsolatodra a volt barátnőddel. Az első
lánnyal, akivel lefeküdtél, és aki még mindig szerelmes beléd, és ezt nem is
titkolja. Jól értettem?
Újabb nagy sóhaj.
– Aha. Azt hiszem, ez összefoglalja a lényeget.
Ha igent mondok, azzal gyakorlatilag engedélyezem neki, hogy az idejét a
szexi, készséges excsajával töltse. Ha nemet mondok, azzal megfosztom attól,
amire szüksége lenne ahhoz, hogy túlessen az elvonókúráján.
Hogy kerülhettem ilyen helyzetbe?
Nem hagyott nekem túl sok lehetőséget, amennyiben nem vagyok hajlandó
lemondani róla, vagy úgy csinálni, mintha az életem utolsó hat hete nem
történt volna meg. Ezt pedig akkor sem tudtam volna megtenni, ha akartam
volna. Még nem.
– Hát rendben. Barátkozz csak Sabine-nal! De ha ez a dolog túllépi a
barátság és a támogatás kereteit...
Akkor mi lesz? Hagyjam, hogy vigaszt keressen a karjaiban? Vagy az
ágyában? Sabine pontosan ezt akarja, és Nash minden jó szándéka ellenére
nem telne neki sok időbe túltennie magát rajtam, tekintetbe véve, hogy az a
lány mit tud neki biztosítani. Efelől sajnos kétségem sem volt.
– Nem fog – erősködött Nash, megmentve engem attól, hogy tovább
gondolkozzak a reálisan teljesíthető fenyegetéseken, és nagyon rosszulesett a
hirtelen megkönnyebbülés a tekintetében. Miért nem látja, hogy milyen
Sabine igazából?
– Ahogy akarod. Arra viszont ne számíts, hogy én sok időt töltök veletek. –
Bár lehet, hogy Tod megteszi, ha megkérem... Nem tarthatja rajtuk a szemét
minden pillanatban, de ahhoz talán eleget láthat, hogy beszámolhasson nekem
a kapcsolatuk valódi természetéről...
Nagyszerű, itt tartunk, kémkedni akarok Nash után. Szégyellnem kellene
magam, ehelyett csak... féltem. Attól, hogy elveszítem, annak ellenére, hogy
én löktem el magamtól. Mert most volt, aki elkapja.
– Légy óvatos, rendben? Lehet, hogy neked csak valami alvilági
mentorféleségre van szükséged, mint az Anonim Alkoholistáknál a
tanácsadók, de ő a bajt keresi. Láttam a szemében.
Nash szája sarkában megjelent egy kis mosoly.
– Nem ezt láttad a szemében. Van még valami, amit meg kell beszélnünk,
de azt nem itt akarom.
Ám még mielőtt részletezhette volna, léptek hangzottak fel mögöttem. Egy
másodperccel később Sabine jelent meg a jobb oldalamon, majd ült le a
padra Nash mellé. Az evőeszközei megcsörrentek, amikor ledobta a tálcáját
az asztalra.
Nem tudom, ti hogy tudjátok megenni ezt a szart. Itt ki lehet menni
ebédelni, nem? Menjünk, és vegyünk néhány igazi hamburgert!
– Tényleg ki lehet menni – válaszolta Nash meglepetten. – Már szinte el is
felejtettem. – A kinti ebédelés betiltásának, amely egy parkolói baleset
eredménye volt a második iskolahéten, az őszi félévvel együtt vége szakadt.
– Már csak húsz perc maradt az ebédszünetből. – Minden erőmet össze
kellett szednem ahhoz, hogy képes legyek udvariasan szólni Sabine-hoz.
Ahányszor csak ránéztem, azt láttam magam előtt, ahogy Nashsel smárol a
szekrényem előtt, és a gyomromban hullámzani kezdett az a keserű, bűzös
félelem az álmomból, megrohasztva a reggelim maradványait.
– Igen, de a következő órád lyukasóra, nem? – kérdezte Sabine Nash-től,
rám se pillantva. – És egy normális hamburger igazán megér egy kis késést a
spanyolóráról.
Nash rám nézett, hogy mit gondolok, én azonban csak a fejemet ráztam.
Nem engedhettem meg magamnak egy újabb késést angolról.
– Talán holnap – válaszolta végül, mire Sabine elfintorodott.
– Rendben. De én nem fogom megenni ezt a szart. – Ezzel ellökte maga
elől a tálcáját, amelynek az egyik sarka fellökte az üdítőmet. A kóla kiömlött
az üvegből, és sisteregni kezdett a felsőmön. Én felugrottam, hogy ne ázzak el
teljesen, és Sabine is felállt.
– Tessék, itt a szalvétám. – Ezzel elvett egy darab vékony ebédlői
szalvétát a tálcájáról, és ledobta az asztalra, ahol az azonnal átázott.
Én Nashre szegeztem a tekintetemet, és akár még örülhettem is volna
annak, hogy milyen elkeseredett arcot vág – ha nem azzal lettem volna
elfoglalva, hogy a felsőmet törölgessem, miközben kóla ömlött oda, ahol egy
másodperccel korábban ültem.
– Hozok még szalvétát – dünnyögte Nash, majd kocogni kezdett az ebédlő
felé, kettesben hagyva engem Sabine-nal.
– Elnézést, hogy eláztattalak. – Sabine higgadtan megkerülte az asztalt, és
Nash szalvétáját is beledobta a padon lévő tócsába, láthatóan észre sem
véve, hogy ekkor már mindenki minket bámul az udvaron. – De szükségem
volt egy ürügyre, hogy kettesben beszélgethessünk, mint lány a lánnyal... –
Olyan közel lépett hozzám, hogy senki ne hallja, mit mond.
– Szerintem az a legjobb, ha kiterítjük a lapjainkat.
– Micsoda? – Én nem tudtam másra gondolni, mint a hideg, ragacsos
foltokra a felsőmön.
– Nagyon cuki, hogy még mindig azt hiszi, szeret téged. Nagyon lovagias.
Nagyon Nash. De ha te nem lépsz, ne hibáztass, ha én viszont igen.
Ezzel megvonta a vállát, és én ismét úgy láttam, hogy... valami sötéten
megvillan a szemében. – Háborúban, szerelemben, és a többi. Igaz?
Most komolyan beszél? Ez nyílt hadüzenet arról, hogy le fogja nyúlni a
fiúmat? Vagy valami olyasmi? Így, egyszerűen? Kinyílt a szám, majd
összecsukódott. Mondj valamit! Nem hagyhattam, hogy az övé legyen az
utolsó szó, ez az első kis győzelem.
– Szóval... ez melyik? – kérdeztem, és rögtön dühös is lettem, amiért olyan
sokkos a hangom. – Háború vagy szerelem?
Sabine sima homloka összeráncolódott a meglepetéstől.
– Mindkettő!
Elmosolyodott, s vakító napsugár jelent meg a viharfelhős szemei alatt. –
Ami jó, az mindig mindkettő egyszerre. És Nash annyira nagyon jó! –
Megjátszott sajnálkozással tágra nyitotta a szemét, mintha valami fontos titkot
kottyantott volna el. – Ja, de te ezt nem tudhatod, ugye?
Lángra gyúlt az arcom.
– Ő mondta el neked... ? – Hát még nem alázott meg eléggé?
Sabine lassan, túljátszott együttérzéssel csóválta meg a fejét.
– Erre nem volt szükség. Olyan, mintha egy csillogó, fehér „SZ” lenne
tetoválva a homlokodra. – Ettől azonnal gyűlölni kezdtem. Szívből utáltam az
általában megbocsátó lelkialkatom ellenére, akármin ment is keresztül.
Sajnálatos módon mély gyűlöletem úgy látta jónak, hogy totális némaságban
juttassa kifejezésre magát. – Egyébként meg nekem nincs sok barátnőm,
úgyhogy ha ennek vége, és szeretnél velünk lógni, nekem semmi kifogásom az
ellen, ha... fátylat borítunk a múltra. – Ezzel kérdő pillantást vetett rám,
nagyon komolyan, én pedig leesett állal bámultam vissza rá, amíg Sabine el
nem pislogta magát, és ismét meg nem vonta a vállát. – Vagy mégsem.
Mindenesetre sok szerencsét!
Odanyúlt a jobb kezével, és megrázta az enyémet, mielőtt össze tudtam
volna szedni annyira a lélekjelenlétemet, hogy kirántsam a kezem a
szorításából. Amikor a bőröm az övéhez ért, Sabine pislogott egyet, és a
szeme egy pillanattal tovább maradt csukva a kelleténél. Amikor kinyitotta,
és rám nézett, a mosolya kiszélesedett, az írisze elsötétült, én pedig ismét
lúdbőrözni kezdtem.
Elhúzódtam tőle, és majdnem belehátráltam Emmába.
– Mi történt? – kérdezte Em, kezében egy maréknyi szalvétával.
– Feldöntöttem a kóláját – válaszolta Sabine, miközben Nash is felénk
szaladt a füvön. Ők feltörölgették a ragacsos
üdítőt, miközben én elcipeltem az ebédem átázott maradványait a fal mellett
álló szemeteshez, hogy egy kicsit távolabb kerülhessek az általam
leggyűlöltebb embertől a világon. Mindkét világon.
Avari legalább nem férkőzött be az iskolámba.
– Ez meg mi volt? – suttogtam magamban, miközben kidobtam az üres
üveget és a tönkretett hamburgeremet a szemetesbe.
– Ez Sabine volt – mondta Tod a balomon, én pedig úgy összerezzentem,
hogy majdnem eldobtam a ragacsos tálcámat.
– Valami nincs rendben vele – suttogtam, amikor sikerült magamhoz
térnem a döbbenetből. – Ha nem ember lenne, megesküdnék, hogy...
– Ember? – kérdezett vissza Tod. – Ő nem ember, Kay.
Messze nem. Nash nem mondta el?
A francba. Megpróbált elmesélni valamit Sabine-ról. Kétszer is
megkísérelte, de Sabine váratlanul mindkétszer megjelent, és
megakadályozta.
– Mi ő? – tudakoltam összeszorult szívvel, miközben azt figyeltem, ahogy
a többiek az asztalunkat takarítják.
– Ő a legrosszabb rémálmod, Kaylee. – Tod homlokán elmélyültek a
ráncok. – Szó szerint.
 6.

Végigtrappoltam az üres folyosón, minden egyes lépéssel még távolabb

kerülve az ebédlőtől. Azonban a dühöm és a megaláztatásom elől nem tudtam
elfutni.
Sabine nem ember. Eddig azt hittem, hogy legalább egy előnyöm van vele
szemben: Nasht és engem a kölcsönös „nem ember mivoltunk” hozott össze,
ami mindenki mástól megkülönböztetett minket az iskolában. Én tudtam, hogy
Nash micsoda igazából, és mire képes. Olyan dolgokat tudtam róla, amiket
senki másnak nem mondhatott el.
De, mint kiderült, Sabine is. És Nash nem fáradt azzal, hogy erről
tájékoztasson.
Ó, igen, párszor belekezdett, ám nem tudtam elnyomni magamban a
gondolatot, hogy ha tényleg azt akarta volna, hogy megtudjam, akkor nem
hagyta volna, hogy Sabine jól időzített megjelenései az útjába álljanak.
Tod elkezdte elmesélni, hogy miről van szó, de én félbeszakítottam.
Nashtől akartam hallani a dolgot, majd akkor, ha elég időnk és nyugalmunk
lesz ahhoz, hogy valódi válaszokat kaphassak tőle. Kiabálni akartam vele,
csakhogy nem Sabine előtt. Nem hagyhatom, hogy az a ribanc megtudja, a
bejelentésével az elevenembe talált, és azt sem akarom, hogy azt lássa,
mennyire dühös vagyok Nashre. Akkor még mélyebbre döfné belém azt a tort.
Befordultam a folyosó sarkán, és zakatoló fejjel, a dühtől vörös arccal
elzúgtam két nyitott teremajtó előtt, ügyet sem vetve a bentről kiszűrődő
széknyikorgásra és sugdolózásra. A folyosó végén hívogatóan várt a
parkolóba vezető ajtó. Már csak öt perc maradt az ebédszünetből, utána
pedig elbújhatok az angolórán, ahol senki nem hívhat párbajra, nem hazudhat
nekem, és nem fenyegethet azzal, hogy lenyúlja a fiúmat.
Már mindkét kezem az ajtó nyitórúdján volt, amikor Nash suttogását
hallottam a hátam mögül.
– Kaylee, várj! – Én megdermedtem, és lassan megfordultam. Ennyit az
elbújásról.
Nash futólépésre váltott, hogy utolérjen, én pedig mindkét karomat
összefontam a mellkasomon, hogy jelezzem, mennyire haragszom, ha netán
nem tűnt volna fel neki.
– Sabine nem ember? – követeltem magyarázatot halkan, amikor Nash
tőlem pár centire megállt. – Ezt akartad elmondani nekem?
– Néhány konkrétummal együtt, igen – vonta meg a vállát Nash
mentegetőzve. – Korábban is megpróbáltam elmondani, de...
– Sabine egyszer csak megjelent, ugye? Van egy olyan érzésem, hogy ez a
szokásává fog válni.
Nash sóhajtott egy nagyot.
– Nem tudnánk elmenni valahova, ahol beszélhetünk? Kérlek! Mindent el
szeretnék mondani neked, viszont ahhoz az kell, hogy kettesben
beszélgethessünk, és nem csak pár percig... – A szivárványhártyája színeinek
frusztrált örvényléséből tudtam, hogy nem kizárólag Sabine fajtájáról akar
mesélni nekem. Már több mint két hete nem beszélgettünk úgy, ahogy régen
szoktunk. Nekem hiányoztak a beszélgetéseink. – Kérlek – ismételte meg
Nash. – Ha ellógsz egy angolórát, abból nem lesz tragédia.
Pontosan arra volt szükségem, hogy Sabine nélkül beszélgethessünk. Már
éppen nyitottam a számat, hogy igent mondjak – majd gyorsan vissza is
csuktam, még mielőtt egyetlen szót szólhattam volna, mert megrémített a
torkomban feltörő fájdalom és elemi késztetés váratlan, ismerős fonala.
Ne!
– Kaylee? – suttogta Nash, miközben én eszelősen pislogtam körbe a
folyosón. Az üres volt, bennem mégis egyre erősebbé vált a sötét pánik.
Valaki a közelben meg fog halni. Méghozzá hamarosan, ha hihetek a
torkomban felkúszó sikoltás erejének.
Egyik kezem a számra csaptam, és tágra nyílt szemű, elkeseredett pillantást
vetettem Nashre. Ő felismerte a jeleket. Összehúzta a szemöldökét, és az
íriszében kavarogni kezdtek a zaklatottság barna és zöld örvényei.
 – Ki az? Meg tudod állapítani?
Én csak a szememet forgattam, és a mögötte elterülő üres folyosóra
mutattam, miközben megpróbáltam visszanyelni a kitörni igyekvő sikoly szám
felé terjedő fájdalmát.
Nash megpördült, és amikor a kezemért nyúlt, hagytam, hogy megfogja.
Odarohantunk egy csukott teremajtóhoz, majd egy másikhoz, és csak annyi
időre álltunk meg, hogy bekukucskáljunk az ablakukon, azonban semmi
szokatlant nem találtunk. Amíg a harmadik ajtóhoz nem értünk.
Nash válla felett benézve azt láttam, hogy Bennigan tanárnő az asztalára
bukva fekszik. Úgy tűnt, mintha elaludt volna az ebédszünetben. A háta lassan
emelkedett és süllyedt, ahogy lélegzett.
– Ő az? – kérdezte Nash, ám ezt csukott ajtón keresztül nem tudtam
megállapítani. Úgyhogy halkan benyitottunk.
A tanárnőt körbeölelték az árnyékok, a sötétség mindent beborított ott, ahol
egy másodperccel korábban még semmi nem volt. Jeges, elnyomhatatlan
pánik öntött el. A sikoltás vakító sajgással visszhangzott a fejemben. Egy
vékony szalagja elkezdett kifolyni az ajkaim közül, átszivárgott a számra
szorított kezem ujjain.
Megszorítottam Nash kezét. Bennigan tanárnő meg fog halni. Most már
bármelyik pillanatban. És mi semmit nem tehettünk anélkül, hogy ugyanerre a
sorsra ne kárhoztatnánk valaki mást. Mert bár mi ketten Nashsel – egy
nőnemű és egy hímnemű lúdvérc – együtt képesek vagyunk visszaterelni egy
emberi lelket a testébe, egyetlen életet sem menthetünk meg anélkül, hogy el
ne vennénk egy másikat.
– Gyere! – Nash elindult a folyosón, és én hagytam, hogy kihúzzon maga
után a parkolóba, miközben a fél kezemet még mindig a számra szorítottam. A
sikítási késztetés minden egyes lépéssel gyengült egy kicsit, de még akkor is
ott maradt, amikor az ajtó becsukódott mögöttünk, és kizárt minket az
iskolából. A néma sikoly a torkomat kaparta, és a fogaimat rezgette.
– Jól vagy? – kérdezte Nash, mire én megráztam a fejem, és olyan erővel
szorítottam össze a fogam, hogy belesajdult az állkapcsom. Dehogy voltam
jól. Valaki haldoklott – egy újabb tanár –, én pedig semmit sem tehettem azon
túl, hogy megvárom az ügyeletes kaszást, aki eljön a lelkéért, és ettől majd
elmúlik a sikoltozási kényszerem.
 – Szabad...? Megengeded, hogy segítsek? – lépett elém Nash, eltakarva
előlem az üvegajtó túloldalán húzódó folyosót, ám én ismét csak a fejemet
ráztam. Nem tudott volna segíteni rajtam anélkül, hogy a Befolyást használta
volna, azt pedig nem hagyhattam, hogy újra megtegye velem. Még a legjobb
szándékkal sem.
És különben is, nem volt szükségem segítségre. Nagyon jól elboldogultam
magam is.
De amikor Nash magához húzott, és némán körém fonta a karját, hagytam,
hogy átöleljen. Olyan jó érzés volt. Nash melegnek és erősnek tűnt, miközben
én a testemből kitörni próbáló sötét késztetés ellen küzdöttem. Amíg nem
szólal meg, semmi bajom azzal, ha átkarol.
Sőt, jó volt, hogy a karjaiba vett. Arra emlékeztetett, ahogyan régen mentek
a dolgok közöttünk, és elterelte a figyelmemet arról, hogy Bennigan tanárnő
ott ül egyedül az osztályteremben, és haldoklik. És erről fogalma sincs
senkinek.
Miközben Nash még mindig engem ölelt, megszólalt a csengő, amelynek
éles hangja versenyre kelt a fejemben ott zúgó kegyetlen üvöltéssel. Nash
odébb húzott, hogy ne lehessen meglátni a folyosóról, én pedig megfordultam
a karjaiban, hogy bekukucskáljak az ajtón.
A folyosó gyorsan megtelt, de nem láttam az arcokat. Nem tudtam
elszakítani a pillantásomat arról a nyitott teremajtóról, amely csak arra várt,
hogy valaki belépjen rajta, és megtalálja a tanárnőt. És végül, miközben
csillapodni kezdett a kínzó fájdalom a torkomban, és az állkapcsom elkezdett
elernyedni, valaki meg is tette. Egy elsős lány lépett be a terembe, akit csak
látásból ismertem.
Kinyitottam a számat, és mélyen beszívtam a levegőt. Nash szorítása
felerősödött, szavak nélkül is vigaszt nyújtva nekem. S talán egy kicsit erőt is
merített a jelenlétemből.
A lány alig pár másodperccel azután, hogy belépett a terembe, vissza is
szaladt a folyosóra. A sikoltozását eltompította a köztünk lévő üveg, és csak
árnyéka volt annak az éles hangnak, amelyet én adtam volna ki – de a
folyosón még így is mindenki mozdulatlanná dermedt. A pletykálkodás tompa
zsivaja elhalt. Az összes diák arra fordult.
Amikor az első tanár futva megérkezett, Nash elhúzott engem az ajtótól, és
pedig végigvánszorogtam a téglafal mellett, a dzsekim megmegakadt az éles
kiszögelléseken. Most először vettem észre, milyen hideg van, és hogy folyik
az orrom.
– Jól vagy? – kérdezte ismét Nash, miközben leguggolt elém a földre, és
ezúttal már válaszolni is tudtam.
– Nem. És Bennigan tanárnő sincs jól.
– Mennyi esélye van annak, hogy ez csak véletlen egybeesés? – kérdezte
Nash, mire én akkora levegőt vettem, mintha tényleg kiürült volna a tüdőm a
hangtalan sikolytól.
– Én nem hiszek a véletlenekben. – Már nem. – És még ha hinnék is, ez
azért túl meredek. Két tanár ugyanazon a napon? Valami nincs rendben. –
Amikor felnéztem, állandó, feszült zöld örvénylést láttam Nash íriszében. –
Te nem tudod, miről lehet szó?
Nash megrázta a fejét.
– És nem vagyok biztos abban, hogy akarom tudni. Idén már éppen elég
baj ért minket, és én nem... – A hangja fájdalmas csendbe fúlt, majd Nash
pislogott egyet, és elölről kezdte. – Egyébként is, ennek a dolognak semmi
köze hozzánk. Egyértelműen nincs rendben valami, de akár arról is lehet szó,
hogy a salsás mártogatós romlott meg a tanáriban. Esedeg Wesner átadott
Bennigannek valami fura vírust. Nem ugyanabban a templomi kórusban
énekelnek, vagy ilyesmi?
Én lassan bólogatva győzködtem magam, hogy igaza van. Az, hogy négy
osztálytársunkat alvilági ármánykodás miatt veszítettük el, még nem jelenti,
hogy Wesner tanár úr és Bennigan tanárnő halálában is nem emberi elemek
játszanak közre, nem igaz? Biztosan csak arról van szó, hogy hagyom, hogy a
félelmeim és a korábbi tapasztalataim eltorzítsák az ítélőképességemet.
Könyörgök, derüljön ki, hogy csak túlreagálom...
És mi van, ha mégsem?
– Jobb lenne, ha bemennénk – mondta Nash, miközben felállt.
– Aha. – Még mindig félig letaglózva elindultunk az ebédlő ajtaja felé,
amelyet az ebédszünetek alatt nyitva tartottak. Csak egy órával később, az
angolórámon jutott eszembe, hogy miről is beszélgettünk éppen Nashsel,
amikor a lúdvércörökségem megzavart minket benne.
Sabine hovatartozásáról.
 És ismét félbeszakítottak minket.

Iskola után ott álldogáltam a parkolóban, kezemben a slusszkulcsommal, és

a bátorságomat próbáltam összegyűjteni, miközben arra vártam, hogy Nash
kilépjen az épületből. Ebéd óta a legtöbb tanárom a végletekig le volt sújtva
a két kollégája halála miatt, és nem fejtettek ki különösebb erőfeszítést azért,
hogy bevonják a diákokat az órai munkába. így rengeteg időt nyertem, ami
alatt azzal tereljem el a figyelmemet Bennigan tanárnő haláláról, hogy
megterveztem az első hadicselemet Sabine szadisztikus szerelemháború-
játékában.
Õ kihívást intézett ellenem, s én vagy állok elébe, vagy hazakullogok
egyedül, és majd később felhívom Nasht, hogy beszámolhasson a volt
barátnője nem emberi mivoltának részleteiről. Csakhogy egy ilyen nap után
egyszerűen nem volt kedvem egyedül hazamenni.
Azonnal tudtam, hogy jó döntést hoztam, amint megláttam, hogy együtt
jönnek ki a dupla üvegajtón. Sabine nevetett, Nash pedig őt nézte, és még a
parkoló túloldaláról is láttam, milyen vidám az arca.
Régebben rám szokott így nézni.
Beszálltam az autóba – amelyet most hoztak rendbe a műhelyben, miután
Doug Fuller egy héttel a halála előtt összetörte –, és ledobtam a könyveimet a
hátsó ülés elé. Majd felbőgettem a motort, és amilyen gyorsan csak mertem,
végigszáguldottam a parkolón, fél szememmel az esedeges gyalogosokat, a
másikkal Nasht és Sabine-t figyelve. Nash éppen mondott valamit, amin
Sabine még hangosabban nevetett, a fiúm pedig még inkább csak rá
koncentrált.
Az autóm csikorogva fékezett előttük, amikor tőlem két lépésre éppen a
járda széléhez értek. Nash meglepettnek tűnt, Sabine viszont konkrétan
hátraugrott, mire éreztem, hogy a gyomromban megjelenik a diadal apró
szemcséje, mint kagylóban az apró homokszem. Ha rendesen táplálom,
akkor vajon igazgyöngy lesz belőle?
Nincs automata ablakemelőm, úgyhogy üresbe kellett váltanom, és át
kellett hajolnom az utasülésen, hogy kinyissam az ajtót. Az esetlen mozdulat
valamennyit elvett a gesztus drámaiságából, de amikor Nash lehajolt, és
benézett hozzám, kárpótoltam.
 – Szállj be! – utasítottam.
– Ő velem jött – jelentette ki Sabine, még mielőtt Nash elhatározta volna
magát.
– És én fogom hazavinni. Szállj be a kocsiba, Nash! Beszélnünk kell.
Sabine minden erőfeszítése ellenére letaglózottnak tűnt, miközben Nash
hol rám, hol rá pillantott.
– Miről maradtam le?
– Most arról van szó, amiről én maradtam le – váltottam előremenetbe,
miközben a motor alapjáraton maradt. – Szállj be a kocsiba!
Nash visszafordult Sabine felé.
– Mit csináltál? – A hangjában keveredett az óvatosság és a kíváncsiság,
amitől felállt a hátamon a szőr. Még csak meg sem lepődött azon, hogy
Sabine csinált valamit.
A csaj elvigyorodott, és fél kezét a kivillanó derekára tette, amely
láthatóan nem volt képes érzékelni a hideget.
– Hidd el, erre nem akarod tudni a választ. Egyelőre.

Hát mit akarok? – ment bele a játékba Nash, miközben én

legszívesebben áthajtottam volna Sabine lábán.
– Azt akarod tudni, hogy mitől lett Kaylee hirtelen ilyen tökös... – Sabine
megtekerte az egyik fülbevalóját, és megvonta a vállát. – Kiterítettem az
asztalra a kártyákat. Az úgy igazságos, ha ismeri a tétet, nem?
Azt leszámítva, hogy az egyik kártyát megtartotta magának.
Mindketten megtartották.
– A fenébe is, Bina!
– Mi van? – Sabine úgy forgatta a szemét, mintha én csináltam volna
hülyeséget. – Csak őszinte voltam vele. Az igazságért nem lehet haragudni.
Ó, dehogynem. Ha Nashről és rólam van szó, az igazság éppen olyan
fájdalmas tud lenni, mint a hazugságok.
Nash bedobta a táskáját az anyósülésem elé, majd visszafordult Sabine-
hoz.
– Később találkozunk.
Sabine, azaz Bina – Ne már, most tényleg így hívja őt? – csúnyán nézett,
majd fél kezét a kocsi tetejére helyezve behajolt, arcán ironikus, szinte már
elismerő mosollyal.
– Szép húzás volt, Kaylee.
Nash beszállt, becsukta az ajtót, én pedig elhajtottam, és ott hagytam
Sabine-t egyedül.
Én nem az ő játékát játszom, bárminek tűnik is – mondtam, miközben
kikanyarodtam a parkolóból.
– Az jó. Mert ebben csak úgy lehet nyerni, ha nem megy bele az ember.
Nekem elhiheted. – De mindeközben úgy mosolygott, mintha Sabine egy
kisbaba lenne, akinek a rosszalkodásai aranyosak és ártalmatlanok.
Én azonban nem tartottam Sabine-t aranyosnak. És ártalmatlannak sem.
– Ez egy jó tanács volt a Fort Worth-i napjaitok alapján?
Nash végigsimított a kezével sűrű, barna haján, amely a megfelelő
helyeken felborzolódott.
– Csupán megfigyelésre alapozva, nem személyes tapasztalatra. Velem
nem szokott szórakozni. Nincs rá szüksége.
– Még csak egy napja tért vissza az életedbe, és te máris úgy beszélsz,
mintha el sem ment volna. – Lefékeztem a piros lámpánál, és kellemetlen
érzés kezdett felfelé kúszni a gerincemen. Mennyire lehetett mély a
kapcsolatuk, ha pontosan ott tudják folytatni, ahol több mint két évvel
korábban abbahagyták?
Nash sóhajtott egy nagyot.
– Mit kellene erre válaszolnom?
– Ez nem kérdés volt.
Felém fordult, és az arckifejezésétől görcsbe rándult a gyomrom.
Tegnap éjjel mindent átbeszéltünk. És biztos vagyok benne, hogy amint
megérti, hogy én azt akarom, hogy része legyél az életemnek, rögtön...
– Nem, nem fogja. – Én most ismertem meg, de ez máris kiderült
számomra. A jobb kezem görcsösebben kezdte szorítani a kormányt, mielőtt a
következő lámpánál jobbra kanyarodtam. – Az arcomba dobta a kesztyűjét,
Nash. Mintha hajlandó lennék párbajozni vele érted.
– Tudom. Sajnálom, Kay. De ő nem fizikailag akar harcolni.
– És te mit akarsz? – estem neki, miközben egy kicsit túl nagy sebességgel
fordultam be a következő sarkon. – Hogy megküzdjünk érted? Neked ez így
megfelel, hogy két lány, semmi várakozás?
 Nash felsóhajtott, és kibámult az ablakon.
– Az ilyen napokon azt kívánom, bárcsak lenne saját autóm.
Én elfintorodtam, bár Nash nem engem nézett.
– Az ilyen napokon én azt kívánom, bárcsak egyszer kivételesen
elmondanád a teljes igazságot ahelyett, hogy morzsákat szórsz el nekem.
Egy újabb pillanat telt el teljes némaságban, a motor zúgását leszámítva.
Majd Nash lassan kifújta a levegőt, és felém fordult.
– Ezt vegyem úgy, hogy Tod elmondta?
Nem az ő dolga lett volna.
– Tudom. Én megpróbáltam elmondani, de Sabine...
Az égbe szökött a pulzusom a haragtól.
– Elég sokat fogom ezt tőled hallani, ugye? Hogy „de Sabine...”?
– Most beszélgetni akarsz, vagy tőröket hajigálni felém?
Én sóhajtottam egy nagyot, miközben bekanyarodtam a kocsifelhajtójukra.
– Még nem döntöttem el. Miért, talált?
– Halálosan pontosan. – Nash ezzel kinyitotta az ajtót, és kivette a
hátizsákját a kocsiból, én pedig becsaptam a saját ajtómat, és követtem őt a
házba. Már két hete nem jártam ott, de semmi nem változott azonkívül, hogy
leszedték a karácsonyi díszeket.
– Kérsz valamit enni? Anya sütött piskótát. – Nash ledobta a táskáját az
ütött-kopott kanapéra, majd belépett a lengőajtón át a konyhába.
– Csak egy kólát. – Én is követtem a konyhába, ahol Harmony Hudson
pillantott fel meglepetten ránk az asztal mellől.
– Kaylee! – repült át a kis helyiségen, hogy melegen átöleljen. Puha, szőke
fürtjei az arcomat simogatták. – Annyira örülök, hogy visszajöttél.
Ezzel elhúzódott tőlem, bár a kezét még mindig a vállamon hagyta, és
kérdőn pillantott rám. – Mert visszajöttél, ugye?
Nash, aki éppen a hűtőbe dugta a fejét, felnyögött, majd két kólával a
kezében kibújt a háztartási eszközből.
– Laissez fairé nevelés, anya. Ezt már megbeszéltük. – Ezzel átnyújtott
nekem egy üdítőt, Harmony pedig elengedett, hogy a fiára meredjen.
– Az még azelőtt volt, hogy két héten keresztül ápoltalak, miközben
leszokóban voltál egy sokkal veszélyesebb és addiktívabb drogról, mint
amilyet az emberek valaha is láttak. Szerintem ez felruház bizonyos
előjogokkal, még akkor is, ha már elég idős vagy ahhoz, hogy szavazhass.
– Rendben. – Nash álla megfeszült ingerültségében, de ő soha nem szokott
szemtelenkedni az anyjával, és ezt ezúttal sem tette meg. – Kaylee csak
beszélgetni jött. Próbáljuk meg nem elijeszteni.
Harmony reménykedő mosolyt vetett rám, majd a kezembe nyomott egy
piskótával megrakott papírtálcát, és kiterelt minket a konyhából.
Én követtem Nasht a szobájába, ahol ő leült az ágyára, és nekidőlt az
ágytámlának, átengedve nekem a székét.
Sabine is itt volt? – tettem le a tálcát az éjjeliszekrényére, miközben úgy
néztem körbe a szobájában, mintha még soha nem láttam volna.
Nash feszült és várakozó pózban kinyitotta a kóláját.
Úgy nézett rám, mintha beélesített bomba lennék.
– Számít ez?
– Aha – tettem le az üdítőmet az íróasztalára, majd leküzdöttem a
gyanakvásomat és a rettegésemet, hogy a dühömre tudjak koncentrálni.
– A volt barátnőd most közölte velem, hogy nem zavarja, ha csak rajtam
átgázolva tud téged megszerezni. Szóval, igen, Nash, számít, hogy hol
beszélgettetek hajnali kettő utánig. – Mert pillanatnyilag eddig jutottam az
idő megsaccolásában. Sabine hajnali kettő utánig itt volt. Miközben én
mélyen aludtam, és valószínűleg már arról álmodtam, hogy a szekrényem
előtt smárolnak.
Nash lehunyta a szemét, majd kinyitotta, és kortyolt egy nagyot a kólájából.
Aztán a szemembe nézett.
– Igen. Idebent voltunk.
Fájdalom hasított a mellkasomba. Nem értem, miért éreztem magam
rosszabbul attól, hogy kiderült, hol voltak. Azt tudtam, hogy csak
beszélgettek. De attól, hogy a szobájában csinálták, valahogy sokkal
személyesebb lett az egész. És jobban is fájt.
Az ágyon? – kérdeztem, amikor sikerült ismét megtalálnom a hangomat.
Pocsékul éreztem magam attól, hogy milyen paranoiásnak tűnök.
– A fenébe is, Kaylee, semmi nem történt!
– Értem. Ezt már hallottam. És ez a semmi az ágyon történt? – Levegőt sem
tudtam venni, amíg a válaszra vártam. – Itt volt az ágyadon, Nash?
– Most mondom utoljára, hogy csak barátok vagyunk – válaszolta Nash
halkan, miközben a nedves fémdoboz lejjebb csúszott a kezében.
– Pillanatnyilag ő az egyeden olyan barátom, aki többet tud rólam a tavalyi
sporteredményeimnél.
Én ennél többet tudok róla. Sokkal többet. De egyszer sem jöttem el
meglátogatni, amíg a függőségét próbálta legyőzni, mert nem tudtam
feldolgozni a helyzetet. Túl frissek és fájdalmasak voltak még a sebeim.
Amikor Nashre gondoltam, Avari jutott eszembe, és azok a dolgok, amelyeket
ők ketten hagytak, hogy a másik megtegyen velem, amikor nem voltam ura a
saját testemnek.
A kínos csendben kinyitottam a kólámat, csak hogy csináljak valamit a
kezemmel.
– Szóval... micsoda Sabine?
Nash értetlenül felnézett.
– Azt hittem, Tod elmondta...
–Ő annyit mondott, hogy a legrosszabb rémálmom. Bármit is jelentsen ez.
– Őszintén szólva, minden olyan lányt, aki le akarja nyúlni tőlem Nasht, a
rémálmomnak tekintenék. – Tehát mi ő? – ismételtem meg abban a
reményben, hogy ez lesz az utolsó. – Szirén? Hárpia? – A rádöbbenéstől
mindkét szemöldököm a magasba szaladt. – Hárpia lesz, ugye? Pont úgy
viselkedik. – Nem mintha láttam volna hárpiát életemben.
Nash hangosan felnevetett.
– Ez valószínűleg tetszene neki. – Én azért kételkedtem ebben. – Ő egy
rémálom, ahogy Tod mondta. De ez elég régies kifejezés rá. Manapság
márának hívják őket.
– A rémálmoknak van egy politikailag korrekt elnevezésük? Akkor én is
halálügyi logisztikai asszisztens vagyok? – viccelődtem, hogy palástoljam a
zavaromat és a tudatlanságomat, Nash pedig felnevetett, hogy a kedvemre
tegyen.
– Persze. Indíthatnánk egy mozgalmat. „Új nevet a lúdvérceknek!” Te
csinálj jelvényeket, én felhívom addig a kormányzót. Nagy balhé lesz.
– Vicces. – Nem volt az. – Szóval, mi az a mára?
Nash előrehajolt, és komoran a szemembe nézett.
– Oké, mindent elmesélek, de meg kell ígérned, hogy nem fogsz kiborulni.
Emlékszel, az is milyen furcsa volt, amikor kiderült rólad, hogy lúdvérc
vagy?
A „furcsa” nem kifejezés.
– Nash, most tudtam meg, hogy Sabine éjjel kettőkor még itt volt az
ágyadban. Szerinted ez mennyivel lehet rosszabb?
Szemrehányó pillantást vetett rám, ugyanakkor nem tagadta, hogy együtt
voltak ezen az ágyon, amitől a szívem egy kis csücske összeaszott, és
meghalt.
– A márák egyfajta paraziták, és az az érdekességük, hogy nem az
Alvilágból származnak. Legalábbis az anyám szerint.
– Ők jól kijöttek az anyukáddal?
– Aha. – Nash megvonta a vállát. – Amikor megismerkedtem Sabine-nal, ő
még nem tudta, hogy kicsoda, én pedig csak annyit sejtettem, hogy nem
ember, ennél többet nem tudtam. Anya viszont elég gyorsan kitalálta. Segíteni
akart neki.
Hát persze. Harmony szíve olyan nagy, hogy az már fáj. Ő nekem is
segíteni akart, és most egyértelműen megláttam a mintázatot: Nash és az anyja
ugyanazzal a megmentőkomplexussal küzdenek – ezt azért sejthettem volna,
tekintve, hogy Harmony ápolónő –, és egyelőre úgy tűnt, hogy csak Tod
immunis a családi küldetéstudatra, amely arra irányul, hogy segítsenek az
embereken. Ő ehelyett megöli őket.
– Szóval, egyfajta parazita? Ez... gusztustalannak tűnik. Ha az útjába állok,
a hátamra tapad, és minden véremet kiszívja, mint egy kullancs? Vagy egy
vámpír?
Nash a szemét forgatta.
– Vámpírok nem léteznek. És nem, a márák nem a testedből esznek. Hanem
a lelkedből. Az emberi energiákból táplálkoznak.
Vészcsengők szólaltak meg a fejemben.
– Ő emberi energiából táplálkozik? Mint Avari?
– Nem. – Nash úgy ráncolta a homlokát, mintha a gondolatait próbálná
összeszedni nagy nehezen. – Vagyis hát... valahogy úgy. De ő nem
pokolfajzat. A pokolfajzatok a fájdalomból és a káoszból élnek, és elég
erősek ahhoz, hogy elkapják, ami a világok között átszűrődik. A paraziták
messze nem ilyen erősek. Nekik valamiféle közvetlen kapcsolatra van
szükségük a táplálkozáshoz. És a márák konkrétan félelemmel táplálkoznak.
 Pislogtam egyet. Majd még egyet, ahogy megpróbáltam egy csipetnyi
logikát találni abban, amit a világ mintha véletlenszerűen dobált volna a
nyakamba.
– Ő félelmet eszik? – kérdeztem végül. – Vagyis... amíg nem mutatom ki a
félelmemet, addig nem tud belőlem táplálkozni?
Nash ivott még egy nagy kortyot, majd letette a kólásdobozát az
éjjeliszekrényére.
– Nem egészen így van. Nem véletlenül hívják őket rémálomnak.
De még mielőtt folytathatta volna, a szemem sarkából megpillantottam
valamit, és amikor felnéztem, Tod ráncolta rám a homlokát.
– Szerinted ez bölcs dolog azok után, amit tett?
Nash egyértelműen se nem látta, se nem hallotta a bátyját, azonban éppen
elégszer látott engem a semmibe meredni ahhoz, hogy meg tudja fejteni a
hallgatásomat.
– A fenébe, Tod!
Én egyikükről a másikukra pillantva felsóhajtottam.
– Válaszokra van szükségem.
– Én megadtam volna őket neked. – Tod karba fonta a kezét a mellkasán,
és Nashre nézett, aki a semmit bámulta egy fél méterre Todtól.
– De ő az, aki tartozik nekem velük.
– Vagy jelenj meg, vagy tűnj el innen! – unta meg végül Nash a dolgot. –
De legjobb lenne, ha inkább egyszerűen csak eltűnnél innen.
Tod összehúzta a szemét, és előrelépett, egyértelműen csak azért
mutatkozva meg, hogy idegesítse az öccsét.
– Az álmokról meséltél már neki?
Nash homlokán elmélyültek a ráncok.
– Éppen erre készülök.
Álmok. Rémálmok. Paraziták. Sabine, amint a szekrényem előtt
csókolózik Nashsel. Ne! Ám úgy láttam, hogy a kirakós darabkái
összeillenek, és nem lehetett nem észrevenni, milyen képet matatnak.
– A rémálmokból táplálkozik? Vagyis... belőlem táplálkozott tegnap éjjel?
– Valószínűleg – felelte Tod, Nash pedig azt kérdezte:
– Miért, mit álmodtál?
Nem akartam válaszolni, de mindketten engem néztek, láthatóan
magyarázatra várva.
– Azt álmodtam, hogy te és Sabine a szekrényem előtt smároltok. És hogy
te dobsz engem miatta, mert ő
„teljesít”.
Nash elfintorodott, a kaszás csak a vállát vonogatta.
– Aha, ez Sabine-ra vallana.
– Ne haragudj, Kayle – Nash eléggé elkeseredettnek tűnt. – Elintézem,
hogy abbahagyja.
– Igen. El fogod. – Még csak megfogalmazni sem tudtam, milyen
undorítónak és ijesztőnek találom a gondolatot, hogy Sabine ott volt, amíg én
aludtam, és energiát szívott belőlem álmomban. Egy nagyon intim, rémisztő
álom közben.
– Kay, ő nem csupán táplálkozik a rémálmokból – magyarázta Tod,
lehalkítva a hangját, mintha ettől nem fájna annyira, ami következik. – Ezt a
rémálmot ő adta neked.
Mi van?
– Ez mit jelent? Hogy lehet rémálmot adni valakinek? – Azt leszámítva, ha
az ember halálra ijeszti az illetőt... Ami, ha belegondolunk, pontos leírása
Sabine-nak.
Nash kocogtatni kezdte az üres üdítősdobozt az éjjeliszekrényén.
– Sabine az emberek meglévő félelmeiből gyárt rémálmokat. Ez
veleszületett tulajdonsága, éppen úgy, ahogy neked is veleszületett
tulajdonságod, hogy énekelsz az emberek lelkéért.
Éreztem, ahogy tágra nyílik a szemem felháborodásomban.
– Igen, csakhogy miközben én énekelek, nem szívom ki az emberekből az
energiájukat! Én az életüket próbálom megmenteni! Ez a parazitaság
ellentéte. Sabine és én két ellentétes pólus vagyunk!
– Én ezt pontosan tudom – felelte Nash.
Jó, de ha ez igaz, akkor hogy állíthatja, hogy szeret, amikor egykor
Sabine-t is szerette?
– Azt elmondtad már neki, hogyan táplálkoznak? – vágott át a szobán a
kaszás, hogy leüljön az asztal peremére mellettem, mintha a szövetségesem
lenne. És én soha nem éreztem nagyobb szükségét egy szövetségesnek. – Tűnj
el innen, Tod! – csattant fel Nash. – Egyedül is elboldogulok.
 Tod felhúzta az orrát.
– Nem azért vagyok itt, hogy neked segítsek.
– Hogyan táplálkoznak? – szóltam bele a vitájukba, mert kezdtem úgy
látni, hogy mindkettőjüket jobban érdekli ennél a tesztoszteronháború.
– Tudod, mi az az asztrális projekció? – kérdezte Nash, mire bólintottam.
– Amikor az ember lelke elhagyja a testét, és tudatos állapotban máshova
megy. Ugye?
– Nagyjából így van. Amit Sabine csinál, az erre hasonlít, csak amikor az
ő lelke sétál el, amit ő alvajárásnak nevez, olyankor ő rémálmokat gyárt az
emberek félelmeiből álmukban. Azt mondja, ez olyan, mint a szövés, csak
nem kézzelfogható szálakkal. – Nash megvonta a vállát. – Utána pedig
kiszívja a félelmet az általa szőtt álmokból.
– Az áldozata mellkasán ülve – tette hozzá Tod, egyszerre önelégült és
undorodó arcot vágva, hogy ő is hozzájárulhat a magyarázathoz.
– A mellkasukon...? – Az én mellkasomon. Felfordult a gyomrom. Az
elszörnyedésem nem ismert határokat. – Ezt nem mondhatjátok komolyan...
Miközben én aludtam, és a saját dolgommal foglalkoztam, ő bejött a
szobámba, ráült a mellkasomra, és valamiféle metafizikai vásznat szőtt a
félelmekből, amiket az én fejemből kotort elő? – Ez a mondat akkora
őrültségnek tűnt, hogy attól tartottam, mindjárt fehér köpenyes alakok
rontanak be az ajtón, hogy visszatoloncoljanak a diliházba.
– Nem ő. Csak az a része, amelyik alvajárt... – erősködött Nash
elkeseredetten.
– És ettől most jobban kellene éreznem magam? Miért nem figyelmeztettél
erre abban a pillanatban, amint betette a lábát az iskolánkba? – követeltem
magyarázatot, és amikor Nash nem tudott erre válaszolni, sarkon fordultam,
és kirobogtam a szobájából, ki a házból, ki a bejárati ajtón.
– Kaylee, várj! – kiabált utánam Nash, de én nem vártam. Beültem az
autómba, és egyenesen hazahajtottam, annyira dühösen, hogy vöröset láttam.
Sabine rémálmokat akar?
Ha rajtam múlik, meg is kapja őket...
 7.

Nash ott ül a padlón, és engem néz. Nincs az ágyában, és nem értem, miért,
mert betegnek tűnik. Sápadt, verejték gyöngyözik a hombkán és a csupasz
mellkasán. Pihennie kellene.
Ehelyett engem bámul, és a szemében szemrehányás, fájdalom és
szégyen tükröződik. Az íriszében ott kavarog mindegyik, olyan gyorsan,
hogy nem is tudom szétválasztani egymástól az érzelmeit. Azok
egybeolvadnak, és vadul rángatóznak, amíg a jelentésük már nem is
lényeges, mert mind rólam szól. Bármi baja van is, arról én tehetek.
Összeszorul a gyomrom, és hirtelen fázni kezdek. Átmegyek a szobáján,
és letérdelek előtte a sarokban. Nash szeme üveges. Félig le van hunyva.
Megfogom a kezét, és érzem, hogy jéghideg.
Nem! Ez nem történhetett meg ismét. Ő már leszokott!
Ekkor meglátom. Ott van a sarokban, a nyílását Nash szorongatja az
ujjai között. Egyetlen vörös, félig leeresztett lufi. Gyűlölöm ezt a lufit.
Abban a rettenetes, irracionális pillanatban minden lufit gyűlölök.
– Kaylee – suttogja Nash, miközben az arcom felé nyúl. A másik keze
továbbra is a lufit szorongatja, de ez így nem biztonságos. Ha elengedi, az
egész szoba levegőjét megmérgezi, és valószínűleg mindkettőnket megöl.
Elveszem tőle a lufit, vigyázva, nehogy kiszökjön belőle a halálos gáz.
Csomóra kötöm a végét, és megcsikordul a fogam, amikor a
természetellenes fagyossága terjedni kezd a kezemen. Az ízületeim
megsajdulnak a hidegtől, és az ujjaim megmerevednek. A csomó kitart.
– Annyira sajnálom...
Nash eltűnt. A teste még itt van, és a szája mozog, folyamatosan
sajnálkozik, azonban Elvis már elhagyta az épületet. Otthagyta azért az
utálatos méregért, amelyik megrohasztja a lelkét, tönkreteszi őt, és
mindkettőnket megöl.
– Én megpróbáltam – suttogja, és érzem, hogy közelebb kellene mennem
hozzá, hogy jobban halljam. De nem tudok. Nem fogok. Nem akarom
belélegezni, amit kilélegez, és innen is érzem a szagát. – Én megpróbáltam
– ismétli meg Nash. – Csak túl nehéz volt egyedül Te nem jöttél...
Könnyek gyűlnek a szemembe. Igaza van. Nem látogattam meg,
miközben a leszokáson dolgozott. Nem segítettem. Ránézni sem tudtam
volna úgy, hogy ne jussanak eszembe bizonyos dolgok, és most nem csupán
kifordult önmagából, hanem agyon is taposta magát.
És mindez az én hibám.
Haragudni akarok. Kiabálni akarok vele, üvöltözni, hogy indokolja meg,
miért nem áll fel és szedi össze magát végre. Máskor olyan erős szokott
lenni. Miért pont erre az egy dologra nem képes?
De nem kiabálhatok. Nem kapaszkodhatok a dühömbe, amikor éppen
minden, amit ismerek, Nashsel együtt széthullóban van. A harag csodálatos
dolog, hatalmas erőt ad, ha olyasmire van szükség, ami egyben tartja az
embert. Megacélozza a gerincét. Am a sötétben, amikor az ember kettesben
marad az igazsággal nem tartható fenn. Az egyetlen dolog, ami képes
megmaradni a sötétségben, az a félelem.
És én úszom a félelemben. Félek Nashtől amikor ilyen. Félek attól hogy
mit fog tenni vagy mondani. Félek, hogy nem fog hallgatni rám. Hogy nem
fogja abbahagyni. És félek a Démonlehelettől. Attól a gőztől, amit jobban
szeret, mint engem.
Mert ez a dolog lényege. Ez a keserű igazság. Én nem vagyok neki elég.
Nem tudom megvédeni Avaritól. Vagy önmagától. Nem szeret engem
annyira, hogy ezt hagyja.
– Semmi baj – válaszolom suttogva. – Minden rendben lesz. – Azonban
nem tudom hitelesen mondani, mert ez hazugság.
– Üresek – mondja Nash, miközben leereszkedem mellette a padlóra, és
a két kezemben megpróbálom átmelegíteni az övét. Csakhogy hiábavaló
küzdelmet folytatok a hideg ellen. Az belülről jön, és én nem tudom
legyőzni.
– Mik üresek? – kérdezem, de Nash már remeg. Nem csupán borzong.
Inkább, mintha görcsei lennének. Csupasz lábai újra meg újra egymásnak
ütköznek, üres keze pedig a padlón rángatózik.
Rohama van. Túl sokat szívott be. Legszívesebben megszabadulnék attól
a lufitól, de nem pukkaszthatom ki anélkül, hogy az egész szobát meg ne
mérgezném.
– Az emlékek... – Falnak támasztott fejével felém fordul, és rám néz.
– Üresek. Élettelenek.
Túl gyorsan ver a szívem. Ki fog szakadni. Nash az emlékeihez fűződő
érzelmeit adta el ezért a kábulatért, és még ha túléli is, az érzelmeit már
nem kaphatja vissza.
– Melyik emlékek? – Igazából nem akarom tudni. Mégis muszáj
megkérdeznem.
– A veled kapcsolatosak. – A keze rászorul az enyémre, de nem erősen.
Már csak ennyi ereje maradt. – Neki kizárólag a veled kapcsolatos
emlékek kellenek.
Összeszorul a torkom, megfulladok. Mind odaveszett. Nash soha többé
nem tudja úgy felidézni a közös múltunkat, hogy azt érezze, amit akkor
érzett velem kapcsolatban. Ha nem emlékszik a szerelemre, létezhet még az
a szerelem?
Végül veszek egy mély levegőt, keserű az íze. Mindössze ennyit érnék?
Egyetlen méreggel megtöltött lufit? Ha egy olyan ember, aki szeret engem,
ilyen kevésért is hajlandó eladni, akkor mennyit érhetek bárki másnak a
szemében?
Újból beszívom a levegőt, még mielőtt kifújhatnám az előzőt, majd
megint, még gyorsabban. Hiperventilálok.
Tudok róla, de nem tudom leállítani.
Elejtem Nash kezét, ő pedig üveges tekintettel rámered. Majd pislog
egyet, és elfordul, hogy a lufiért nyúljon, miközben én zihálok, és
elfeketedik körülöttem a szoba.
– Ez igazából nagy megkönnyebbülés – mondja, és ekkor már jobban
hallom. Nash nélkülem valahogy erősebb. – Te olyan hisztis és
levakarhatatlan vagy, és megközelíthetetlenebb, mint egy apáca. Túl sok
meló túl kevés fizetségért.
Elerednek a könnyeim, és elmosódik a szemem előtt Nash, a szoba meg
az egész szánalmas életem. A szavai úgy égetnek, mintha valaki savat
csepegtetne a szívemre. De Nash már egyenesebben ül, mintha ebből
merítene erőt. Az igazság elvben fel kellene, hogy szabadítson, a
gyakorlatban viszont belehalok. És ez az igazság. Látom Nash szemében,
és a szeme nem hazudik. Nem tud.
Tényleg nem érek semmit. És nem hinném, hogy képes lennék ezzel
együtt élni.
– Rajta, sírj csak – piszkálja Nash a csomót, hogy kioldja. – A könnyeid
amúgy is többet érnek, mint az emlékeim. Vajon a többi részlétért mennyit
kaphatnék? Kaylee Cavanaugh teste és lelke... Valószínűleg egy életen át
el tudnám látni magam belőle. Azt hiszem, mégiscsak érsz valamit...
 8.

A verejtéktől ragacsosan ültem fel az ágyamban. A párnám nedves volt a

könnyektől, és ott lüktetett bennem a félelem maradéka, a szívemmel egy
ritmusra. Nem érek annyit, hogy szeressenek, vagy akár csak emlékezzenek
rám. Túlságosan igyekeztem, de túl keveset adtam. Nash az idejét vesztegette
velem, és kizárólag úgy tudta pótolni a veszteségét, ha elad Avarinak... A
legrosszabb félelmeim, kitépve a lelkemből, amely úgy vérzik, mint egy nyílt
seb...
Aztán élesebben kezdtem látni a szobát a könnyeimen át, és kitöröltem a
szememből az álmot. Az öntudatommal együtt az eszem is visszatért. És a
haragom is.
Olyan dühös lettem, mint még soha.
– Sabine, takarodj a szobámból! – csattantam fel fogcsikorgatva, és csak
az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy nem szabad kiabálnom, nehogy
felébresszem az apámat. – Takarodj a fejemből és az álmaimból, és hagyd
békén Nasht, vagy esküszöm, hogy ebben a félévben honvágyad lesz a börtön
után!
Sajnos azt sem vehettem biztosra, hogy ott van még egyáltalán. De afelől
semmi kétségem nem volt, hogy ott volt. Ő adta nekem ezt a rémálmot, a saját
félelmeimet játszotta ki ellenem. És ez volt benne a legrosszabb. Sabine egy
rettenetes, kegyetlen érzelmi parazita, ugyanakkor egyáltalán nem tudott volna
az álmaimmal szórakozni, ha én nem szolgáltatok neki alapanyagot. A
félelmeim valódiak. A lelkem mélyén attól rettegek, hogy Nash nem tud tiszta
maradni. Hogy nem szeret engem eléggé ahhoz, hogy megpróbálja. Mert én
nem érdemiem meg, hogy szeressenek. Mi más lehet az oka, hogy az apám
otthagyott a fivérénél, és engedte, hogy diliházba zárjanak?
Az elszántságom ismét megrendült, de úgy kapaszkodtam belé, mint egy
mentőövbe, és nem hagyhattam magam. Nem voltam hajlandó a rettegésben
dagonyázni, mert Sabine kétségkívül ezt akarta. Ledobtam a takarót, és
felkaptam a mobilomat az éjjeliszekrényemről. Miközben kicsengett, fel-alá
járkáltam a szőnyegen. Az ébresztőórám 2:09-et mutatott.
– Kaylee? – kérdezte Nash kábán. – Mi a baj?
Ott van nálad? – csattantam fel, miközben eltrappoltam a szekrényemig,
majd visszafordultam, hogy végigmasírozzak az ágyam mentén.
– Ki van itt? – Mintha nem tudná!
– Sabine. Ott van veled? Áruld el az igazat!
Nash ágyrugója megnyikordult.
– Azért hívtál fel az éjszaka közepén, hogy megkérdezd, itt van-e Sabine?
– Tekintve, hogy tegnap éjjel milyen sokáig maradt, ez nem túl alaptalan
gondolat.
Nash felnyögött, és hallottam, hogy a másik oldalára fordul.
– Már órákkal ezelőtt hazaküldtem. Még éjfél előtt – tette hozzá. – Miért?
– Mert most kaptam tőle egy újabb rémálmot, Nash. Belőlem táplálkozott
álmomban, mint egy hatalmas bolha! – Amitől egy kicsit olyannak éreztem
magam, mint egy kutya, és rettenetesen kiakadtam. – Nem akarom, hogy a
fejemben, az álmaimban és a szobámban mászkáljon. – Sem az életemben,
sem Nashében. – Ha te nem csinálsz vele valamit, akkor én fogok.
Fogalmam sem volt, mit tehetnék, de kitaláltam volna valamit. Nash
szerencsére nem érdeklődött a részletek felől.
– Rendben. Elintézem, Kaylee, esküszöm.
Mi a fenéről beszélgettetek egyáltalán? Csak mert nagyon úgy tűnik, hogy
nem arról, hogy nincs joga bemászni az álmaimba!
– Kay, ne haragudj! Nem fog még egyszer előfordulni.
– Nagyon remélem. – Sabine a legbensőbb gondolataimba
pofátlankodott be. – Ez majdnem olyan rossz volt, mint amikor te mászkáltál
a fejemben.
Nash hatalmasat sóhajtott.
 – Én nem... – Elhallgatott, és elölről kezdte. – Mondtam már, hogy
sajnálom. Nagyon... sajnálom. Nem gondolkoztam. – Mert amikor
megpróbált az ágyába befolyásolni, be volt állva. – Soha többé nem fordul
elő. Nem léphetnénk tovább? Kérlek!
– Neked ez láthatóan nem okoz gondot. Bocsáss meg, amiért nekem egy
kicsit nehezebb. Főleg, amikor az új barátnőd álommanót játszik, miközben
alszom!
– Ő nem a barátnőm, Kaylee.
Leereszkedtem az ágyamra, és belemarkoltam a párnámba.
– Hát, valóban nem az, ha így bánik azokkal az emberekkel, akiket...
kedvelsz.
Nash ismét felsóhajtott.
– Te komoly előnyben vagy vele szemben. És ő azt hiszi, az egész
arzenálját fel kell használnia, hogy kiegyenlítse az esélyeket.
Én vagyok előnyben vele szemben? Tod azt mondja, hogy ti ketten össze
voltatok nőve a csípőtöknél fogva. Vagy az ágyékotoknál? – Igen, kicsinyes
voltam, és ésszerűtlen. Ennek ahhoz lehetett némi köze, hogy nem aludtam ki
magam, és pár perccel korábban szívta ki belőlem a mentális energiáimat a
volt pasim piócaszerű excsaja.
Nash ágyrugói ismét mcgnyikordultak, és egy halk kattanás arról
árulkodott, hogy felkapcsolta az éjjeli lámpáját.
– Te most azért vagy rám dühös, mert két és fél évvel ezelőtt lefeküdtem
valakivel? Még mielőtt megismerkedtünk volna?
– Igen! – Ismét felálltam, és a homlokomat kezdtem dörzsölni, teljes
tudatában annak, hogy a logikus gondolkodás hiánya egyáltalán nem
mellettem szól. Ám az érzéseimen nem tudtam változtatni, és Nash sem tett
sokat azért, hogy elcsitítsa a félelmeimet. – Csak azt ne mondd, hogy ez nem
igazságos, mert az „igazságosság” már régóta eltűnt a képből. Az sem volt
igazságos, ami velem történt. És szerintem ezzel Scott is egyetértene.
Pár pillanatig nem szólalt meg. Tisztában voltam azzal, hogy túl messzire
mentem, de nem tudtam visszafogni magam. Még soha életemben nem voltam
ilyen dühös, és most, hogy átszakadt a gát, már nem tudtam helyrehozni a
károkat. A dühkitörésem nemcsak Sabine-ról és erről a konkrét rémálomról
szólt, hanem minden olyan dologról, ami az elmúlt időszakban történt, és amit
nem tudtam irányítani. Mindarról, amit eddig nem adtam ki magamból,
azonban hirtelen muszáj volt szóba hoznom, különben felrobbantam volna.
– Te most bántani akarsz engem? Nem mintha ez baj lenne. Tudom, hogy
megérdemlem. Csak szeretnék tisztában lenni ennek a beszélgetésnek a
céljával, hogy tudjam, mikor sikerült elérnünk, amire szükséged van.
Ezen el kellett gondolkoznom egy pillanatra.
– Nem. Nem téged akarlak bántani. Magamat próbálom meggyógyítani.
– És sikerül? – Nash annyira összeszedettnek tűnt. Olyan dühítően
ésszerűnek, miközben én sikoltozni akartam, kiabálni, és a falhoz vágni
dolgokat, egészen addig, amíg jobban nem érzem magam, a logikától
fiiggetlenül.
– Nem tudom – voltam kénytelen beismerni végül, miközben
leereszkedtem a székemre.
Újabb csend. Majd:
– Miről szólt a rémálmod?
– Nem számít – vágtam rá túl gyorsan. Nem akartam, hogy Nash megtudja,
mennyire félek, hogy nem fog sikerülni neki. Hogy folytatja a közös
emlékeink kiárusítását, és megpróbál a Befolyással dolgokra. Hogy esetleg
még azt is hagyná, hogy Avari ismét átvegye az irányítást a testem felett, ha
erre lenne szüksége a következő adaghoz.
Amikor így – tényszerűen – felsoroltam a félelmeimet, a logikus részem el
sem tudta hinni, hogy azt fontolgatom, hogy megbocsássak neki. Úgy éreztem,
az lenne a legokosabb dolog, ha egyszerűen átengedném Sabine-nak. Hadd
vigasztalódjon egymással a volt bűnöző és a volt drogfüggő, én pedig mosom
kezeimet.
De ezt éppen a miatt az egyetlen dolog miatt nem tudtam megtenni, amire
nem fájt rágondolnom: hogy az a srác, aki azokat a dolgokat csinálta velem,
nem az igazi Nash volt. Az én Nashem az a srác, aki szembeszállt a
családommal, hogy megmentse az elmém épségét, aki ott küzdött mellettem a
pokolfajzatokkal, és aki bármikor, bármilyen veszélyt vállalt, hogy megvédjen
engem.
Ez a másik fiú – az a fiú, akinek a függősége szó szerint a legrosszabb
rémálmom volt – még csak nem is létezett. Nem ő csinálta azokat a dolgokat,
hanem a dér. A Démonlehelet, amely elnyomta – talán még szét is marta – a
lelkét.
Ami minden leheletnyi mérgező gázával egyre jobban megváltoztatta
Nasht.
Ha Nash ember lett volna, visszafordíthatatlan károkat tett volna benne.
Részben lehet, hogy így is lesz. Ha viszont nem, akkor Nash még mindig az
első és egyedüli srác a családtagjaimon kívül, aki tényleg szeret engem. És
nem fordíthatok neki hátat, ha csupán egy halvány reménysugár is van arra,
hogy visszakaphatom az én Nashemet.
Az a Nash még mindig hiányzott nekem. Fogni akartam a kezét.
Látni akartam a régi mosolyát, és tudni, hogy én vagyok az egyetlen, aki
kell neki. Érezni akartam, hogy ott áll mögöttem, és az én oldalamon áll, akár
elviselhetetlen unokatestvérekről van szó, akár gonosz, lélekrabló
pokolfajzatokról.
– Kay, nem mehetnék át hozzád? – kérdezte Nash. – Nem látogathatnálak
meg? Kérlek!
A szívem minden erőfeszítésem ellenére fájdalmasan zakatolt, és én
kihúztam magam a székemben.
– Most?
– Igen. Látni akarlak. Elég, ha ott ülünk a kanapén, és beszélgetünk. Én
csak... látni akarlak anélkül, hogy minket bámulna az egész iskola.
A mellkasom sajgása felkúszott a torkomba, az pedig összeszorult,
miközben megpróbáltam kipréselni magamból az egyetlen logikus választ
Nash felvetésére.
– Az éjszaka közepe van... Apám megölne. Utána pedig engem is. – Bár
apám felhívta Nasht a lábadozása alatt, ez nem jelenti azt, hogy örülne, ha
ismét összejönnénk. Ha megtudná, hogy egyáltalán felmerül bennem az
exem visszafogadásának gondolata, bizonyára elvinne, hogy kivizsgáltassa
az elmeállapotomat. – Egyébként is – folytattam, mielőtt még ellenkezhetett
volna –, Alec itt alszik a kanapén, úgyhogy nem igazán tudnánk kettesben
lenni...
– Mi? – Nash hangja egyetlen szótag alatt elsötétült, és haragossá vált, én
pedig ráébredtem, hogy elfelejtettem szólni neki arról, hogy Alec nálunk
lakik. Hiszen a Téli Karnevál óta alig beszéltem vele... – Ott van veled,
amikor apád alszik? Amikor apád nincs is otthon? És ezt nem mondtad el?
 Én csak a szememet forgattam, annak ellenére, hogy Nash nem is láthatta.
– El ne kezdd ezt! Sabine pár órája még ott volt a szobádban, és azon
dolgozott, hogy az ágyadba bújhasson, amíg anyád dolgozik. És hadd ne
kezdjem el sorolni, hogy te mennyi mindent nem mondtál el nekem.
Újabb pár pillanatnyi csend. Aztán:
– Oké, rendben. De én tudom kezelni Sabine-t. Ismerem őt. Te semmit nem
tudsz Alecről azonkívül, hogy huszonhat évig egy pokolfajzatnak dolgozott.
Ami nem a legjobb ajánlólevél. Bepróbálkozott nálad?
– Ne már, Nash, ő negyvenöt éves.

Az nem számít, ha te nagykorú vagy, ő pedig csak tizenkilencnek néz ki.

Én leereszkedtem az ágyamra, és a fejtámlára hajtottam a fejem.
– Túlreagálod. Szerinte én csak egy gyerek vagyok.
– Attól még van szeme.
– Nem is ismered.
Nash olyan harsányan nevetett fel, mintha azt mondtam volna neki, hogy
szivárványszínű unikomisok repültek be az ablakomon.
– Azt viszont tudom, hogy te ott vagy, ő is ott van, és ő huszonhat éve nem
látott olyan lányt, akinek nincsenek csápjai meg karmai.
– Azt a mindenit! Ettől most nagyon jó nőnek érzem magam.
– Ezt a vitát nem nyerhetem meg, ugye?
– Nem. És most megyek aludni.
– Zárd be a szobád ajtaját!
Felnevettem. Nem tudtam elfojtani.
– Jó éjt, Nash! Holnap találkozunk. – Letettem, mielőtt még vitatkozni
kezdhetett volna velem, és lekapcsoltam a lámpámat.
Sajnos nem tudtam elaludni, mert attól tartottam, hogy Sabine csak arra
vár, hogy ismét megtámadhasson a tudatalattimból. Ahányszor lehunytam a
szemem, Nasht láttam magam előtt, amint egy sarokban gubbaszt, és azt
magyarázza nekem, hogy én nem érek annyit, hogy tiszta maradjon a
kedvemért. Úgyhogy felkeltem, és kikocogtam a konyhába, ahol ott találtam
Alecet ébren, utcai ruhában, amint éppen egy doboz minisüti nyakára hág.
– Te is? – kérdeztem tőle, miközben átvágtam a szekrényhez, hogy
kivegyek belőle egy poharat.
 – Kaylee? – köhögött fel Alec, aki majdnem megfulladt a sütitől
meglepetésében.
– Aha. Én is itt lakom, nem emlékszel? – Kinyitottam a csapot, kivártam a
hideg vizet, és megtöltöttem a poharamat.
– Persze. Csak nem számítottam arra, hogy ébren leszel.
Ezen a késői órán.
Magasba szaladt a szemöldököm a pohár felett.
– Jól vagy? Fáradtnak tűnsz. – És valahogy összefüggéstelennek is...
– Apa meg fog ölni, amiért megetted az összes muffinját.
Alec erős, sötét vonásain ingerültség szaladt végig, de szinte már azelőtt el
is tűnt, hogy észrevettem.
– Akarsz valami érdekeset hallani? – kérdeztem. – És az érdekesen azt
értem, hogy végtelenül rémisztőt...
Alec furkészőn nézett rám, miközben visszazárta a dobozt.
Felkeltetted az érdeklődésemet.
Felkeltettem az érdeklődését?
– Ha az a célod, hogy úgy beszélj, ahogy a valódi korodhoz illik, akkor
gratulálok, sikerült.
Alec úgy ráncolta a homlokát, mintha görögül szólaltam volna meg, és neki
le kellene fordítania.
– Mindegy. Szóval, emlékszel a tegnap éjszakai rémálmomra? Az előbb
volt egy újabb, de kiderült, hogy ezek nem is igazi álmok. Mármint nem
természetes álmok – dőltem a hátammal a mosogatópultnak. – Nash volt
barátnője csinálja őket. Direkt. Ő egy mára, ha hiszed, ha nem. Egy rémálom
eleven megtestesülése. Mennyire beteg dolog már ez?
– Nash volt szeretője egy mára? – Alec még csak nem is engem nézett.
A semmibe meredt, mintha időre lenne szüksége ahhoz, hogy felfogja ezt az
információmorzsát. Pontosan tudtam, mit érez.
– Aha. Vissza akarja kapni Nasht, és úgy gondolja, hogy én az útjában
állok. De van egy újságom annak a kis álomterroristának: több kell ahhoz pár
álomnál, hogy elijesszen, úgyhogy remélem, akad egyéb is a tarsolyában.
Ám amint ezt kimondtam, rögtön vissza is akartam vonni. Sabine ellen
kihívást intézni egy kicsit olyan volt, mint bebámulni egy oroszlán tátott
szájába, és arra biztatni, hogy ugorjon csak.
 – Jól vagy? – kérdezte az apám, aki éppen kávét öntött az útibögréjébe,
amikor kisétáltam a konyhába. A megszokott farmerét és vasalt cipőjét
viselte, s a flanelinge gallérja felett az álla érdes volt a sötét borostától.
– Álmos vagyok. – Nem tudtam visszaaludni az Aleckel folytatott éjszakai
csevejünk után, úgyhogy csak hevertem az ágyamon, és magamban újra meg
újra lejátszottam a beszélgetésünket Nashsel, minden egyes szót ad nauseam
kielemezve. – Kaphatok én is egy kicsit?
Az apám a kávéskannára bámult, és tétovázott egy kicsit. Majd feladta, és
töltött nekem is egy másik bögrébe.
– Ha tizenhat éves korodban már kávéra van szükséged, nem szívesen
gondolok bele, milyenek lesznek a reggeleid az én koromban.
Tekintetbe véve, hogy hányszor haltam meg hajszál híján a harmadikos
évem eleje óta, én már annak is örülnék, ha egyáltalán megérném az ő
korát. Persze több eszem volt annál, hogy ezt hangosan is kimondjam.
– Figyelj, apa! – Kivettem egy doboz gabonapelyhet a fenti szekrényből.
Hmm? – Ő kinyitotta a muffinosdobozt – a bajnokok reggelije –, és
elcsodálkozott azon, amit látott. – Te etted meg ezeket?
– Nem. Apa, szerinted mennyi az esélye, hogy két tanár is meghal
ugyanazon a napon?
Õ felnézett a dobozból, és még mindig a homlokát ráncolta, de már nem
rám. – Azt hiszem, ez a körülményektől is fiigg. Miért?
– Mert Wesner tanár úr és Bennigan tanárnő mindketten meghaltak tegnap.
Az asztaluknál, legalább hat óra különbséggel. Nem láttad a hírekben? – A
sztoriból egy rövid, komor helyi hír lett; egy kis dallasi külváros két tanár
halálát gyászolja egyszerre. – Semmi jele nem volt idegenkezűségnek,
úgyhogy azt mondják, hogy csupán egy nagyon fura, tragikus véletlenről van
szó.
– Te nem hiszel ebben? – Apa írisze mozdulatlan maradt. Az ő
felzaklatásához ennél többre van szükség. Bár abból, ahogy megfeszült az
álla, egyértelműen látszott, hogy valami zavarja.
– Nem tudom, mit gondoljak. Valószínűleg tényleg csak véletlen
egybeesés, de azok után, ami eddig idén történt... – Egyszerűen nem hagyott
nyugodni a dolog. És láttam, hogy apámat sem.
– Hát, addig inkább ne gyártsunk gondokat, amíg ki nem fogyunk belőlük.
Persze körbekérdezhetek. – Vagyis beszélhet Harmony Hudsonnal és a
nagybátyámmal, Brendonnal. – Viszont azt akarom, hogy te maradj ki ebből.
A biztonság kedvéért. Megértetted?
Én bólintottam, és tejet öntöttem a tálkámba. Reméltem, hogy ezt fogja
mondani. És most, hogy nyíltan megtiltották nekem, hogy nyomozni kezdjek a
rendkívül hasonló tanári halálok ügyében, felmentve kellene éreznem magam
azalól, hogy pontosan ezt tegyem. Ugye? Akkor mégis, miért esik olyan
nehezemre elfelejteni, ami Bennigan tanárnővel történt? Mién kísért az
emlékezetemben a háta lassú emelkedése és süllyedése?
Ekkor Alec is kibotorkált a konyhába, én pedig kivertem a fejemből a
morbid gondolatokat, és leereszkedtem egy székre a hideg
gabonapelyhemmel.
Alec egyenesen a kávéskanna félé vette az irányt.
– Te is? – kérdezte az apám, miután egyetlen pillantással felmérte a
karikákat a szeme alatt.
Alec megvonta a vállát, és végighúzta a kezét rövidre nyírt göndör fürtjein.
– Nem aludtam túl sokat.
Az apám gyanakvó pillantást vetett Alecre, majd rám, aztán levont egy
nagyon bizarr következtetést.
– Van valami, amiről tudnom kellene? – mordult fel Alecet bámulva, aki
az apám haragját és a váradan feszültséget észre sem véve lapátolta a cukrot
a kávéjába.
Én vágtam egy grimaszt.
– Alec még mindig nem szokott hozzá az emberi bioritmushoz, én pedig...
rosszat álmodtam. Két, egymással semmilyen kapcsolatban nem lévő
neurózis – erősködtem, azonban apám hitetlenkedve nézett.
Közelebb lépett Alechez, aki meglepetten felpillantott.
– Nem felejtettem el, hogy segítettél kihozni engem az Alvilágból. De ha
azt hiszed, hogy ettől bármire jogod van Kaylee-vel kapcsolatban, akkor
nagyon tévedsz. Ha egyeden ujjal is hozzányúlsz a lányomhoz, ki fog derülni
számodra, hogy nem Avari a legfélelmetesebb dolog, amivel valaha
találkoztál.
 Alec hátratántorodott, miközben elhúzódott az apámtól, és a háta a pultnak
ütközött.
– Nem tudom, miről beszél, Mr. Cavanaugh.
– Apa! – álltam fel hátralökve a székemet a lábammal. – Hagyd már
békén! Miért olyan gyanakvóak a férfiak? Így van bedrótozva az agyatok?
Jézusom, ő negyvenöt éves! – Alec konkrétan elfintorodott ettől, mire
azonnal elkezdtem rosszul érezni magam, amiért az orra alá dörgölöm az
elveszített fiatalságát. – Nem mintha nem lennél nagyon jó pasi –
visszakoztam. Tök magas, helyes, és egyértelműen belezúgásra érdemes
lenne, ha akár csak nagyjából egykorúak lennénk. Főleg, hogy bónuszként
még a múltja is sejtelmes.
Alec megkockáztatott egy halvány vigyort, apám pedig a homlokát
ráncolta.
– Nem viccelek, Kaylee. Tudom, hogy nemrég szakítottatok Nashsel, de ez
nem jelenti azt, hogy muszáj...
Én ledobtam a kanalamat a félig teli tálkámba, felkaptam a bögrémet, majd
megszégyenítve kisomfordáltam a konyhából.
– Nem vagyok hajlandó most erről beszélgetni veled. – Apám nem tudta
pontosan, hogy mi is történt Nash és köztem, ám azt igen, hogy Nash deret
szedett, és azt is (aminek nagyon örült), hogy én kihátráltam a
kapcsolatunkból, legalábbis addig, amíg Nash rendbe nem jön.
Az apám felnyögött, majd visszahívott, még mielőtt kiértem volna az
előtérbe.
– Várj, Kaylee! Légy szíves! – A varázsszó. Megálltam, és
visszafordultam felé. – Igazad van. Túlreagáltam a dolgot. Olyan sok
mindentől nem tudlak megvédeni, hogy azokban az esetekben, amikor
számíthat, amit teszek, hajlamos vagyok túlzásba esni. Gyere, és fejezd be a
reggelidet! Ne haragudj!
– Tőlem akarja megvédeni őt? – bámult Alec morcosan a csészéjébe,
válasz helyett témát váltott, és már félúton járt az ajtó felé, amikor
visszanézett Alecre.
– Ne felejtsd el az állásinterjút egykor! Ne késs! – A gyárban próbált
állást szerezni Alecnek, ahol ő is dolgozott. Az ottani jobb fizetéssel és
hosszabb munkaidővel a fiú egy saját lakást is megengedhetne magának, és
végre folytathatná az életét. – Egyébként jössz nekem négy csokis muffinnal.
– Muffinnal? Ez a díja az állásinterjúnak? – Alec értetlen pillantása
nagyon meggyőző volt, és én nem tudtam elrejteni a mosolyomat. De kizárt,
hogy apám is bevegye... – Amint becsukódott mögötte az ajtó, Alec a
kávésbögrét a szája előtt tartva felém fordult: – Te szembeszálltál egy
pokolfajzattal, hogy kiments három embert az Alvilágból...
Hogyhogy pont tőlem akar megvédeni?
Én csak a vállamat tudtam vonogatni.
– Ő az apám. Ez a dolga.
És újabban ez tűnt egyetlen normális dolognak az életemben.
 9.

Tizenöt perccel az első csengő előtt hajtottam be a parkolóba, abban a

reményben, hogy sikerül megelőznöm Nasht. Hátha talált valami eljutási
lehetőséget az iskolába Sabine nélkül is, azok után, amit a lány előző éjszaka
művelt. De négy perccel azután, hogy megérkeztem, Sabine autója állt be
kettővel az enyém mögé, és egy nagyon ismerős sziluett sejlett át az
anyósülése ablakán.
Lehet, hogy Nash csak beszélt a fejével, hogy hagyjon engem békén. Az is
lehet, hogy megfenyegette. Általában nem vagyok a fenyegetőzés híve, de
általában nem szoktak betörni az álmaimba őrült rémálomdémonok, vagy mik.
És hajlandó vagyok egy kis kompromisszumra az előbbiek terén, hogy
megszabaduljak az utóbbiaktól.
Követtem őket az iskola épülete felé, egy kicsit lemaradva, hogy ne
vegyenek észre. Amikor Sabine Nash felé fordult, hogy kisimítson egy tincset
a volt fiúm homlokából, miközben azon nevetett, amit Nash mondott,
beguggoltam egy régi, ütött-kopott, fakókék Neon mögé. Határozottan nem
úgy tűnt, mintha Sabine-t éppen kiosztaná.
Több könnyet szerettem volna látni, kevesebb nevetést, és kevesebb „te
vagy a fénysugár az életemben” mosolyt. Nash számtalan lányt dobott az
Eastlake-ben töltött két és fél éve alatt, akkor hát miért esik annyira nehezére
ezt is ejteni? Elfelejtette volna, hogyan kell?
Miután Sabine nevetését elnyelték az összezáruló ajtószárnyak, én csak ott
álltam füstölögve, az autó első kerekét rugdosva, amely mögé elbújtam.
Odabent egyenesen Nash szekrényéhez csörtettem azzal a szándékkal, hogy
megmondjam nekik a magamét, még mielőtt elveszítem a bátorságomat. De
kimondhatadan megkönnyebbülésemre Nash egyedül volt, és a könyveit
pakolta be a zsákjából a szekrényébe. Én a mellette lévő szekrénynek
támaszkodtam, és összefont karral bámultam fel rá.
– Most aztán tényleg kiosztottad, igaz? Nyilvánvaló volt abból, ahogy
nevetgélt.
Nash rám pillantott, majd visszafordult a szekrénye felé.
– Megígértettem vele, hogy nem fog többé belőled táplálkozni.
– Csak belőlem? – dobtam le a táskámat a lábamhoz. – És mi a helyzet az
iskola többi tanulójával? – Vagy Texasszal, ha már itt tartunk – Nem
rohangálhat szabadlábon, az emberek félelmeit szürcsölgetve, mialatt
alszanak.
Nash becsukta a szekrénye ajtaját, majd behúzott engem a földszinti
mosdók és ivókút beugrójába, ahol kisebb volt az esélye, hogy bárki meghall
minket.
– Igazából muszáj neki. Ha nem táplálkozik, akkor éhen hal.
Én döbbenten pislogtam fel rá.
– Te most komolyan beszélsz?
Nash összeráncolta a homlokát.
– Máskülönben miért csinálná?
– Én azt hittem... hogy ez csak egy szabadidős tevékenység. – Na jó,
inkább reméltem. – Olyasmi, amivel fel tud hagyni, ha akarja.
Nash homlokráncolása elmélyült, ahogy felfogta, hogy mire célzok – és az
elevenébe talált.
– Kaylee, ő nem drogos, ő a túlélésre játszik. Nem az ő hibája, hogy nem
képes életben maradni, ha csak eszik és iszik.
– Te komolyan azt várod, hogy elhiggyem, hogy nem élvezi?
Nash válaszra nyitotta a száját, majd össze is csukta, amikor két elsős jött
ki a női mosdóból valami dalról cseverészve, amit egyikük nemrég töltött le.
Amikor eltűntek, ismét felém fordult, és nekitámaszkodott a lefestett
téglafalnak.
– Nem azt mondtam, hogy utálja csinálni. Csupán azt, hogy muszáj ezt
tennie, akár tetszik neki, akár nem. Egyébként is, mi a gond azzal, ha az
ember jóízűen táplálkozik? Ne mondd nekem, hogy te utálod a pizzát, a
chipset meg a fagylaltot...
Nem hiszem el, hogy Nash a gyorskajákhoz hasonlít engem. Fellángolt
bennem a harag.
– Csakhogy én nem szívom le mások életerejét minden egyes alkalommal,
amikor megeszem egy szelet szalámis pizzát.
– Ő ragadozó, Kaylee. Ezen nem tud változtatni, és te sem. Muszáj ennie
valamit.
– Úgy érted, valakit – csattantam fel, mire Nash bólintott, meg sem ütközve
a nyers megfogalmazáson. – De nem muszáj az osztálytársaiból táplálkoznia,
nem? Miért nem választja a rosszfiúkat? Tudod, a bűnözőket... Akkor
egyszerre jól is lakhatna, és egy kis társadalmi jószolgálatot is tehetne.
Nash felnevetett, én pedig ingerülten összeszorítottam a fogamat.
Korábban általában komolyan vett, nem?
– Remek ötlet, Kaylee. És szerinted hogyan kellene kiválogatnia ezeket a
rosszfiúkat?
– Szerintem a börtön jó kiindulási pont lehetne. – És ott valószínűleg
otthon is érezné magát. – Vagy a Fort Worth-i bandák. Biztos nem lenne túl
nehéz olyasvalakit találni, aki megérdemli, hogy alaposan ráijesszenek.
Nash arca megkeményedett.
– Én nem fogom arra biztatni, hogy az éjszaka közepén autókázzon be
egyedül a belvárosba, és keressen valakit, aki megérdemli, hogy belőle
táplálkozzanak! Meg is ölhetik.
– Hogy is van ez az asztrális projekcióval? Ha nincs ott fizikai valójában,
akkor nem eshet baja, nem?
– És mit szeretnél, hogy az asztrális énje gyalogoljon húsz mérföldet, majd
vissza? Sabine még alvajárás közben sem tud repülni. Ráadásul az asztrális
énje csak korlátozott mértékben képes eltávolodni a testétől, úgyhogy az is
veszélyben lenne.
– Nash, Sabine egy két lábon járó rémálom.
Valószínűleg ő a legveszélyesebb dolog a környéken, még az éjszaka közepén
is.
– De ez nem jelenti azt, hogy golyóálló! – Nash beletúrt a hajába, és
firusztráltan nekidőlt a falnak. – Nézd, én nem várom el, hogy egymás haját
fonogassátok, és közös szájfényt használjatok, de te úgy beszélsz, mintha azt
akarnád, hogy megöljék!
Én összefontam a karom a mellkasom előtt, és a falnak támaszkodtam az
ivókút mellett.
– Esküszöm, hogy nem kívánom a halálát.
Bár a nyolc napon belül gyógyuló sérülés ellen nem lenne kifogásom...
És ha még egyszer beleüti a metafizikai orrát az álmomba, akkor ehhez is
másképp fogok hozzáállni.
– Akkor jó. Mert akármekkora szájhős is Sabine, igazából nem különbözik
olyan nagyon a többiektől – mutatott végig Nash egy széles karmozdulattal az
egész iskolán.
– Aha. Azt leszámítva, hogy beoson az emberek álmába, és tönkreteszi az
életüket.
Nash úgy méregetett, mintha olyan szempontokat venne fontolóra éppen,
amelyekről én nem tudok.
– Emlékszel, hogy kitört a frász pusztán attól, ahogy rád nézett?
– Mintha el tudnám felejteni.
– Azt direkt csinálta, mert tart tőled. De régebben nem tudta kezelni ezt a
dolgot. Amíg meg nem tanulta, hogyan lehet óvatosan csöpögtetni, mindenki
ugyanúgy reagált rá. A szülei egészen kicsi korában ott hagyták egy nagy
dallasi templom lépcsőjén. Tizennégy éves koráig tizenkét nevelőszülőt
sikerült kiborítania. És szó szerint nem volt soha más barátja rajtam kívül.
Pusztán azért, mert márának született.
Én zavartan pislogtam.
– Várj, miért rakták ki a szülei? Ők nem márák voltak?
Nash megrázta a fejét, aztán a magyarázattal megvárta, amíg besétált
mellettünk a mosdóba egy egyforma zöldfehér egyenkabátot viselő lányfálka.
– A máráknál ez másképp megy, mint nálunk, ők mindig embercsaládba
születnek. Minden hetedik lány hetedik lánya rémálom lesz, és az élete is,
egészen addig, amíg rá nem jön, hogyan tud az emberiség többi részének
elidegenítése nélkül táplálkozni. Szerinted a te életed milyen lett volna a
családod nélkül? Vagy Emma nélkül?
Ebbe bele sem akartam gondolni.
– Rendben. Értem. Nehéz élete volt. De ez a múlt. Most már tud uralkodni
magán, tehát ha azt választja, hogy mégsem fogja vissza magát, akkor
vállalnia kell a döntése következményeit. – És az is ennek a folyománya
lesz, ami akkor történik majd, ha végül elfogy a türelmem amiatt, amit
csinál.
– Ezzel egyetértek – engedett Nash, miközben feljebb húzta a vállán a
táskáját. – De nem fogom Fort Worth belvárosába vagy a börtönbe küldeni,
hogy táplálkozzon ott. Nem érdemli meg, hogy baja essék, csak mert neked
nem tetszik, amit eszik. – Pillanatnyi szünet után kifújta a levegőt, és
megvonta a vállát, mintha a dolog nem is érdemelne több szót. – Elvégre nem
árt senkinek. Soha nem vinné túlzásba.
A belső vészcsengőm szirénázni kezdett.
– Túlzásba? Miért, mi történik, ha túlzásba esik?
– Kaylee, nem fog...
– Mi történik, Nash? – vontam kérdőre, közelebb lépve hozzá, miközben a
lányok kisereglettek a mosdóból a folyosóra.
– Nem mintha Sabine tett volna ilyet valaha is, de ha túl sokat kiszív
valakiből egy rémálom közben, akkor az alvó megbetegedhet, elájulhat,
vagy... – Nem fejezte be, bár erre nem is volt szükség.
– Meghalhat? – Libabőrös lett a karom, ahogy felidéztem, milyen
rémálmokat szőtt nekem.
Nash bólintott.
– De Sabine nem lenne képes...
– Ezt már mondtad. Ha ennyire biztos vagy abban, hogy nem jelent
veszélyt, akkor hogy lehet, hogy te nem igazán ajánlgatod neki a saját
álmaidat az éhsége csillapítására?
Nash írisze felkavarodott, és a szemöldöke is a magasba szaladt.
– Megtehetném... – kezdte – ...bár nem hinném, hogy örülnél, ha Sabine
akár csak az asztrális alakjában meglovagolna alvás közben, és szó szerint
beférkőzne az álmaimba.
A fenébe. Égni kezdett az arcom. Ennek ellenére nem tudtam elnyomni a
csöppnyi megkönnyebbülést, amiért Nash nem hagyta, hogy ez megtörténjen.
– Rendben. Akkor keressünk neki valami jobb táplálékot. Oké?
Nash megvonta a vállát.
– Az legalább eltereli a figyelmünket arról, amit nem kaphatunk meg.
Én pár pillanatig értedenül bámultam, amíg le nem esett, mire gondol.
 – Te most magadra és Sabine-ra gondolsz, nem magadra és rám, igaz? –
Hát persze, hogy rájuk. Most adtam nekik egy újabb okot arra, hogy együtt
tölthessék az idejüket. Lehet, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha hagynám,
hogy Sabine az unokahúgom tánccsapatán élősködjön.
– Kaylee, bármit is gondol Sabine arról, hogy mit akar tőlem, igazából egy
barátra van szüksége. – A folyosó egyre zsúfoltabbá vált, ami biztos jele volt
annak, hogy hamarosan megszólal a csengő. – Muszáj elhinned, hogy neki
nagyobb problémái vannak egy hisztis unokahúgnál, egy szökött apánál és egy
fajiidentitás-válságnál... – Én pislogtam egyet, és éreztem, hogy lángba borul
az arcom. – Ne haragudj... – mondta Nash, mielőtt még magamhoz tértem
volna a sokkból, vagy akár eszembe jutott volna válaszolni. – De az az
igazság, hogy neked nincs okod panaszra. Jó jegyeid vannak, közeli barátaid,
rendezett lakhatási körülményeid és egy olyan apád, aki annyira szeret téged,
hogy szinte nem is meri levenni rólad a szemét. Sabine-nak semmije nincs
meg ezek közül, nekem pedig nincs...
Nyelt egyet, majd ismét a szemembe nézett, és folytatta: – Nekem nem
vagy itt te, és nélküled úgy tűnik, mintha az sem számítana, amim van.
Ez a váratlan érzelmi kitörés és a szemében tisztán látható várakozás
kirántotta a lábam alól a talajt, és elnyomta bennem a haragot. Azt sem
tudtam, mit válaszoljak.
– Te is hiányzol nekem – ismertem be végül, és Nash szeme eszeveszetten
örvényleni kezdett a vallomásomtól.
Ezzel egyszeriben már rólunk kettőnkről beszélgettünk.
– Akkor mi a baj? – kérdezte Nash, és megpróbálta kiolvasni a választ a
szememből.
– Én csak... nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyit jelenthet neked
Sabine, ha képes vagy ennyi nehézséget felvállalni érte.
Nash hagyta, hogy a táskája a földre csússzon, és odalépett mellém.
Éreztem a teste a kábító melegét, és felnézve láttam, milyen esdekelve
kavarog a szeme.
– Én téged szeretlek, Kaylee. És ezen semmi nem változtathat, Sabine-t is
beleértve. Igaz, ő tényleg sokat jelent nekem... egy olyan barátot, akiről már
azt hittem, hogy elveszítettem. A közös múltunkat nem lehet egyszerűen
kitörölni, és én nem fogom cserbenhagyni, mint mindenki más az életében.
Nem is akarom cserbenhagyni, mert amikor rám néz, ő nem egy drogfüggőt,
egy futballjátékost vagy bármilyen egyéb címkét lát, amit mások rám ütöttek.
Ő engem lát. Tudja, hogy mi voltam korábban; tudja, hogy igyekszem... És ez
elég is számára. Nekem nagyon nagy szükségem van egy olyan valakire, aki
olyannak is kedvel, amilyen most vagyok, Kay, és tudom, hogy te nem vagy
képes ez a valaki lenni. Akkor miért nem hagyod, hogy ő legyen?
Nem akartam válaszolni. Azt kívántam, bárcsak képes lennék megadni
neki, amit akar – amire szüksége van ahhoz, hogy túlessen ezen, és ismét
visszaváltozzon azzá az emberré, akit megismertem. Ám ez nem volt ilyen
egyszerű.
– Mert védtelen vagy vele szemben, Nash. Mert azt hiszed, hogy ismered,
miközben fogalmad sincs, milyen messzire hajlandó elmenni azért, amit akar.
Hiszen amikor először megismerted, nem kellett vadásznia rád... akkor
azonnal megkapott. Most viszont meg kell dolgoznia azért, amit akar, és ő
nagyon ügyes. – Ez egyértelműen kiviláglott abból, amilyen könnyedén
visszaférkőzött Nash életébe, aki úgy fogadta, mintha el sem tűnt volna. – Egy
szép napon ott fogsz vele ücsörögni kettesben, és valami helyről beszélgettek
majd, ahol régebben együtt voltatok, a következő pillanatban meg azon kapod
magad, hogy egymás szemébe mélyedtek, és minden olyan lesz, mint régen.
Sabine ekkor meg fog csókolni, esetleg te csókolod meg őt, és ez olyan jó
érzés lesz, olyan ismerős és otthonos, hogy eszedbe sem fog jutni
abbahagyni. Úgyhogy nem fogod. És akkor ő megkap téged, én pedig
elveszítelek, pusztán azért, mert én helyesen viselkedtem, ő pedig hajlandó
volt mocskos eszközöket is bevetni.
Nash lassan megcsóválta a fejét.
– Ez nem fog bekövetkezni, Kaylee. Bárcsak hagynád, hogy megmutassam
neked. – Ezzel odahajolt hozzám, és olyan intenzíven nézett, mintha
egyenesen belátna a szememen át a lelkembe.
Felém hajolt, nekem pedig szétváltak az ajkaim, és mind a szívem, mind a
testem készen állt arra, hogy ott helyben visszafogadja, annak ellenére, hogy
az eszem sikoltozva tiltakozott a logika sutba dobása ellen.
Zakatolni kezdett a pulzusom, és Nash szája az enyémhez ért, éppen-hogy
csak, de forrón. Ám ekkor egy ismerős hang harsant fel a hátam mögött, és
fojtotta el a köztünk ismét lángra kapó szikrát egy képletes vödör jeges
vízzel.
– Na, ez már ígéretesnek tűnik!
Én elrántottam magam Nashtől, és a minket figyelő, fakutyaként vigyorgó
Emma felé fordultam.
– Az is volt – dünnyögte Nash, miközben felkapta a táskáját a padlóról.
– Aha, csak mindennek az időzítés a lényege, és Tucker edző ott áll lesben,
arra várva, hogy nyilvános közszeméremsértésen kaphasson titeket. Most
spóroltam meg nektek egy igazgatóit... – Én átpillantottam a válla felett, és
láttam, hogy igaza van. A lányok softballedzője ott állt a folyosó túlsó
bejárata előtt, kezében a rózsaszín büntetőnotesszel. – És... – folytatta Em,
odanyújtva nekem egy vastag, kopott tankönyvet – ...ezt is elhoztam neked.
Elvettem tőle az algebrakönyvemet, és összehúztam a szemöldökömet.
– Miért...?
Emma megvonta a vállát, és önelégült arcot vágott.
– Észrevettem, mennyire belemerültetek a beszélgetésbe, úgyhogy a te
szekrényednél is megálltam útközben. Volt egy olyan érzésem, hogy nem
fogsz időben eljutni a könyveidért... – Emma és én első óta tudjuk egymás
szekrénykódját. Pont az ilyen esetek miatt. – És igazam is volt – tette hozzá a
barátnőm, amikor a folyosó végén felrikoltott a csengő. A mosolya egy
áramszünet esetén az egész iskolát ellátta volna energiával.
– Kösz, Em.
– Meghálálhatnád azzal, hogy lefordítod a franciaházit.
– Nem gond – válaszoltam, miközben a szívem még mindig hevesen
dobogott a majdnem csóktól és a benne rejlő lehetőségektől. – Jobb, ha most
megyek. Ebédnél találkozunk?
Emma és Nash is bólintott, én pedig elindultam az első órámra, az
algebrára, míg ők a másik irányba mentek. Emma ellóghatta az aznapi első
óráját, az iskolapszichológus miatt, aki ellenőrizni akarta, hogy minden
rendben van-e vele Doug halála óta. Az anyukája hívta fel ezért.
De alig tettem meg pár lépést, amikor egyszer csak ott termett mellettem
Sabine egy szűk, galléros pólóban, szakadt farmerben és magas szárú
Converse-ben. Ránézésre még kevésbé volt Nash esete, mint én – legalábbis
az eastlake-i Nashé; azt nem tudom, hogy Fort Worthben milyen volt –,
azonban ez Nasht láthatóan nem zavarta. És ebben valószínűleg az is
közrejátszott, hogy Sabine-nak minden jól állt. Úgy öltözködött, mint egy
autómániás/videojáték-rajongó/bajkeverő, de mivel tudta viselni ezeket a
ruhákat, vagányul mutattak rajta.
Annak ellenére, hogy az utolsó középiskolai éve közepén jár, és
nincsenek barátai, Sabine olyan önbizalommal és önérzettel rendelkezik,
amilyenről én csak álmodhatok. És ez csupán egy a számos okom közül
arra, hogy miért nem szeretem őt.
– Mit akarsz? – fogtam sietősebbre a lépteimet, miután egy futó
pillantással ellenőriztem, hogy nincs-e nála fegyver. Most, hogy tudtam, mi is
ő igazából, sötét szeme még jobban rám hozta a frászt, mint korábban.
– Neked aztán van vér a pucádban – jelentette ki ő, ahelyett, hogy a
kérdésemre válaszolt volna, majd magas hangon utánozni kezdett:
– „Sabine, takarodj a szobámból! Takarodj a fejemből és az álmaimból, és
hagyd békén Nasht, vagy esküszöm, hogy ebben a félévben honvágyad lesz a
börtön után!” – cukkolt engem, miközben én a fogamat csikorgattam, és még
gyorsabban kezdtem masírozni. – Ez azért elég vicces cucc, főleg aközben,
hogy még mindig az átizzadt ágyneműdben fekszel, és zakatol a szíved egy
pokoli rémálomtól. Bár azt szeretném tisztázni, hogy soha nem voltam
börtönben. Állami gondozásban, átmeneti otthonokban és nevelőszülőknél
igen. De börtönben soha.
Mi vagyok én szerinted, egy kemény bűnöző?
– Tűnj innen!
Sabine felnevetett.
– Úgy látom, nem lelkesít eléggé ez a kis rivalizálásunk.
– Ez nem rivalizálás, csak a te szánalmas téveszméd – csattantam fel,
miközben olyan élesen fordultam be a következő sarkon, hogy majdnem
kicsúszott alólam a lábam. Amikor egy pillanatra megtorpantam, hogy
visszanyerjem az egyensúlyomat, Sabine előttem termett, és fél kezével a
falnak támaszkodva hatékonyan elállta az utamat. Mosolygott, azonban a
szeme még a megszokottnál is sötétebb volt, és a benne tükröződő félelem
olyan fekete, mint egy csillagtalan éjszaka.
Az egyik kezem a hátizsákom pántját markolta, a másik a matekkönyvemet
szorongatta, miközben Sabine olyan közel hajolt hozzám, hogy az orra
majdnem az arcomhoz ért. Visszatartott lélegzettel vártam, hogy most mit fog
tenni. Közben abban sem voltam biztos, hogy nekem mit kellene csinálnom.
– Engem nem érdekelnek a lányok, Kaylee – suttogta Sabine, és éreztem a
lehelete melegét az arcomon. – Bár ha érdekelnének, szerintem te lennél az
esetem... – Nekem elakadt a lélegzetem, Sabine pedig felnevetett, és
hátralépett, hogy az egész arcát lássam. – Kezdem érteni, miért akart téged
Nash. Neked gerinced is van valahol odabent, jól elrejtve. – Ezzel még egyet
lépett hátra, és tetőtől talpig végignézett rajtam, mint amikor egy bokszoló
felméri az ellenfelét. – De ha nem lazítasz egy kicsit, nem sikerül majd
időben megmutatnod.
– Ő nem szeret téged – sziszegtem az összeszorított fogaimon át, eltökélten
igyekezve, hogy fenntartsam a szemkontaktust, amitől nagyjából annvira
éreztem kényelmesen magam, mintha egy érdes jégdarabot szorongatnék a
kezemben.
– Tudom. – Sabine megvonta a vállát, és összefonta a karját a mellkasán. –
Viszont kíván engem, és ez az első lépés, ez ellen semmit nem tudsz tenni.
Érdekel, hogy miért? – Mivel nem feleltem, meg is válaszolta a saját
kérdését. – Mert te félsz. Te egy hatalmas félelemgombóc vagy egy sovány,
feszült kis testben, amelyet nem akarsz megosztani másokkal. De én nem
fogom visszafogni magam. Én mindent megadok neki, Kaylee. – A tekintete
forrón az enyémbe fúródott. – Mindent, amit te nem mersz. Az ujjaim
megrándultak a könyvemen.
– Úgy hallottam, ezt már meg is tetted – köptem oda neki, mire ő
elvigyorodott, mintha az, hogy kihúzott belőlem valamit, egy kisebb győzelem
lenne.
– Én most nem a szexről beszélek, bár az is benne van a pakliban –
csillant fel a szeme várakozóan, amitől egy kicsit még jobban meggyűlöltem.
– Én a szívemről beszélek, Kaylee. Bármilyen giccsesen is hangzik ez, én
hajlandó vagyok nekiadni a szívemet, mindent, ami vagyok, és mindenemet,
amim van, te viszont nem. Te túlságosan félsz megbízni benne, és senki nem
tud egy olyan embert szeretni, akiben nem bízik. Úgyhogy ha érdekel ő
egyáltalán, akkor engedd el, mielőtt végképp tönkreteszed.
Én kényszerítettem magam, hogy lassan és egyenletesen vegyem a levegőt,
nehogy észrevegye, milyen hatással vannak rám a szavai. Hogy mennyire
rettegek a lelkem mélyén attól, hogy igaza van.
 – Nem tudsz tőle elijeszteni. – A válla felett már láttam a matektermet,
amelynek a nyitott ajtajában ott állt a helyettesítő tanár a későkre várakozva.
Sabine felnevetett, és hosszú, sötét haja előrehullott.
– Dehogynem. Bár nem hinném, hogy erre szükség lesz. Szerintem a munka
legnagyobb részét elvégzi helyettem a lelkiismereted, mert te tényleg
szereted Nasht, és noha ahhoz nem vagy elég bátor, hogy őszinte legyél
önmagaddal szemben, szerintem azt megérted, hogy nem rád van szüksége.
Én összeszorítottam a fogamat, majd elernyesztettem az állkapcsomat. Nem
akartam rákérdezni, nem akartam, hogy bevonjon az őrült kis játékába, de
tudni akartam.
– Miért, szerinted mire van szüksége?
Újabb vállvonogatás.
– Egy olyan emberre, aki olyannak szereti, amilyen. A hibáival együtt. És
te soha nem tudnál ilyen lenni. Te nem állsz készen arra, hogy visszafogadd,
ugyanakkor elengedni sem vagy képes. Félsz vele lenni, és félsz nélküle élni.
Téged megbénít a félelem, ami felemészt belülről, és megöli a Nashsel való
kapcsolatod maradványait.
– Mindezt az álmaimból tudod?
– A szemedből tudom. Vagyis hát, abból, és a legsötétebb félelmeidből.
Azokat sem rejtegeted túlzottan.
– Te nem is ismersz engem..
Sabine ismét felnevetett, én meg kezdtem szívből meggyűlölni ezt a hangot.
– Jobban ismerlek, mint ahogy te ismered önmagadat. Én látom azokat a
dolgokat, amiket te magadba fojtasz. Azokat a titkaidat, amelyeket még a
tudatosságod elől is elrejtesz. És még ha nem így lenne is, akkor is ismerem
ezt a típust.
Én annyira összehúztam a szemem, hogy rajta kívül minden elmosódott
körülöttünk.
– Nekem nincs típusom. – Miért beszélgetek még vele egyáltalán?
Egyszerűen el kellett volna sétálnom onnan, de nem bírtam. Nash lát valamit
ebben a lányban. Valamit, amit kedvel. Valamit, amit egykor szeretett. És én
tudni akartam, hogy mi az.
– Ó, dehogynincs! Olyan öntelt vagy, mintha te soha nem csináltál volna
semmi rosszat, és ettől jogod lenne kicikizni mások hibáit. Mindent elkövetsz
a beilleszkedésed érdekében, de nem teszel semmit azért, hogy
észrevegyenek, mert félsz a kritikától, és mert azt hiszed, hogy te a
középiskolások felett állsz... És, őszintén szólva, ez utóbbi mindkettőnkre
igaz... – Én körbepillantottam, abban reménykedve, hogy senki nincs olyan
közel hozzánk, hogy meghalljon minket, és megkönnyebbülten nyugtáztam,
hogy a folyosó majdnem üres. – Ja, és egyértelműen szűz vagy – folytatta
Sabine, miközben én ott álltam megszégyenülve, képtelenül arra, hogy
elsétáljak, hiszen egy részem hallani akarta mindezt. Hallani akarta, hogy mit
gondol rólam Sabine. Hogy miket mondhat rólam Nashnek. – És azt hiszed,
hogy ettől tiszta vagy, pedig igazából csak görcsös vagy, és ijedt. Te is
gondolsz a szexre. Sokat. De nem vagy rá hajlandó, mert akkor nem lennél
már különleges. Te azt hiszed, hogy a szüzességed valamiféle szaténba
csomagolt, dicsfénybe burkolt ajándék, amellyel majd egy tökéletes herceget
tisztelsz meg egy szép napon. Csakhogy nem érted az egészet, és eddig
senkinek nem volt szíve ahhoz, hogy elmagyarázza. Nagy szerencséd, hogy én
ma csupa szív vagyok. Tehát, itt van az igazság: a szex nem valami ajándék,
amelyet az igazinak kell adni cserébe egy „holtodiglan-holtomiglan”-ért és
egy fehér ruháért. Ezzel a naivitással önmagadat alacsonyítod le, és minket,
többieket tüntetsz fel rossz színben. A szex nem olyasmi, amit a másikért kell
megtenned. Hanem olyasmi, amit önmagadért.
Én csak pislogtam. Majd döbbenten és megalázva még egyet pislantottam.
Égett az arcom. Hogyan fordulhatott át Sabine abbéli igyekezete, hogy
elijesszen Nashtől, ebbe a sajátos szexuális tanácsadásba azzal kapcsolatban,
hogy miért ne csináljam? Az éles témaváltásnál csupán az arcán megjelenő
őszinte meggyőződés volt kiborítóbb.
– És miért mondod mindezt el nekem? Úgy értem, ha ez a kis szentbeszéd
annyira értékes információ, akkor miért olyasvalakire vesztegeted, akit
ennyire látványosan gyűlölsz?
Sabine összehúzta a szemöldökét.
– Én nem gyűlöllek. Ami azt illeti, inkább kedvellek. De azt nem fogom
hagyni, hogy közém és Nash közé állj.
Éreztem, hogy az én szemöldököm is összeszalad.
– És te komolyan azt hiszed, hogy egyszerűen... visszaveheted?
– Aha – bólogatott Sabine minden kétséget kizárva. – Idáig is eljutottam,
nem? – Az értetlen homlokráncolásom láttán megmagyarázta: – Én nem
véletlenül bukkantam fel az iskoládban, Kaylee. Egy kicsit sem találtad
gyanúsnak a dolgot?
De, talán egy pillanatra... Bár az az igazság, hogy az elmúlt hónapok
során annyi furcsaság történt körülöttem, hogy egy volt barátnő
megjelenése szinte említésre méltó sem volt – legalábbis eleinte.
– Én Nash miatt jöttem ide. Beletelt egy kis időbe, amíg megtaláltam, és
még többe, amíg sikerült a megfelelő körzetben elhelyeznem magam egy
nevelőcsaládnál. Most viszont itt vagyok, és nem áll szándékomban elmenni
innen.
Én tovább pislogtam, és a szavam is elállt a meglepetéstől. Aztán minden
szándékom ellenére némi csodálat támadt bennem.
– Te...
Ám még mielőtt befejezhettem volna ezt a mondatot, valaki belökte
mögöttem az iskola bejárati ajtaját, és amikor megpördültem, azt láttam, hogy
két mentős gurít be éppen egy hordágyat az előcsarnokba. Megszólalt az
utolsó csengő, de szinte meg sem hallottam.
Kinyílt a titkárság ajtaja, és az iskolatitkár hevesen integetni kezdett a
mentősöknek.
– Idebent van – mondta annyira elfúló lélegzettel, hogy alig értettem.
– Pár perce találtuk meg, de nem hinném, hogy bármit is tudnának tenni
érte. Szerintem már korábban eltávozott közülünk.
 10.

– Aha, valami John Wells nevű fickó volt – mondta Tod, miközben
leereszkedett mellém egy padra a tornateremben. Senki más nem látta és nem
hallotta, és én is elég messze voltam a többi tanuló elszórt csoportjaitól, akik
meghallhattak volna engem. És így, a fiilemben a fülhallgatóm mai
valószínűleg mindenki azt fogja gondolni, hogy az iPodommal énekelek, vagy
németül tanulok, vagy ilyesmi.
– Kösz. – Hátradőltem, mire a hátam mögött lévő pad beleállt a
gerincembe. Tod éppen az egyik olyan pletykát erősítette meg, amely
futótűzként terjedt el az iskolában.
– És ő kicsoda?
– Az igazgatóhelyettes. – Akit a szóbeszéd szerint holtan találtak ma reggel
a bezárt irodájában. Chelsea Simmons éppen odalent fénymásolt a
titkárságon az első óra előtt – az iskolaújság fénymásolójából kifogyott a
festék –, amikor Goody igazgatónő kinyitotta a helyettese irodáját, hogy
elvigyen onnan egy aktát, és arról morgott valamit, hogy Wells talán most
először késik életében. Amíg rá nem talált az asztalára borulva, mintha csak
aludna, még mindig az előző napi ruhájában. De nem sikerült felébreszteni,
és már kihűlt a teste. Ám Chelsea ennél többet nem tudott, mert kizavarták a
titkárságról, miközben a titkárnő mentőt hívott.
– Mit gondolsz, bele tudnál kukkantani a listába? – kérdeztem a
halállistára célozva, amelyről a kaszások megtudták, hogy pontosan hol és kit
kell learatniuk az adott zónában.
– Nincs rá szükségem – vigyorgott Tod. – Ismerem azt a fickót, aki ebben a
szektorban dolgozik, és már rá is kérdeztem nála. Senki nem volt a listán erre
hétre kiírva az Eastlake Gimnáziumban.
Semmi? Ezzel rövid úton ki is nyírta Nash véletlen egybeesésről szóló
elméletét. Két nap alatt három halálesetünk volt, és egyik sem volt előre
betervezve...
Néha utálom ha igazam van.
– Várj, hogy lehet, hogy véletlenül pont ismered az iskolai kaszást? –
kérdeztem, miközben megpróbáltam elnyomni magamban a hidegrázást
amiatt, hogy létezik egyáltalán ilyen beosztás.
– Nem véletlenül ismerem. Azok után, ami Marggal történt szeptemberben,
külön gondot fordítottam arra, hogy megismerkedjem vele.
Marg volt az a rossz útra tért kaszás, aki négy ártatlan lányt meggyilkolt, és
ellopta a lelküket. Ennek kapcsán ismerkedhettem meg egy elég rázós kaland
során az Alvilággal és a saját világom természetfeletti elemeivel.
– Wellsről nem tudsz további részleteket? – kérdeztem, miközben Tod is
hátradőlt mellettem, és egy csapat elsőst kezdett bámulni a tornaterem túlsó
végében, akik éppen nyögdécselve tornáztak. Hála az égnek, én már korábban
letudtam a kötelező testnevelést.
Tod megvonta a vállát.
– Egyenesen a halottasházba vitték, de még tudtam vetni rá egy pillantást,
mielőtt jégre tették.
– Pfuj. – Hirtelen magam előtt láttam, ahogy Wells igazgatóhelyettest
begyömöszölik egy hatalmas italhűtőbe néhány sör és üdítő mellé, hogy majd
valami ostoba bulin felszolgálják.
Azóta nem voltak bulik, hogy Doug Fuller meghalt, Scott Carter-nek meg
elmentek otthonról. A diákok legnagyobb része még mindig társadalmi
sokkhatás alatt állt. és a barátaink meggyászolásának, illetve
helyettesítésének ellentmondó késztetéseivel küzdött. Mert ha senki nincsen a
középiskolai társadalmi létra tetején, akkor annak a többi foka is összetörhet,
és az eddigi életünk káoszba fulladhat. De ahhoz, hogy kivárjuk, míg a tejszín
felemelkedik a társadalmi tejescsöbör tetejére – ami egy elég természetes
folyamat –, türelemre van szükség, s noha már megjelent néhány versenyző –
és egy kisebb klikk még Nasht is észreveheti, amint rájönnek, hogyan
közelítsék meg az uralkodói triász utolsó megmaradt tagját eddig egyikük sem
aratott egyértelmű győzelmet.
– Igazából jobban hasonlít egy nagy mélyhűtőre, amelyben több fiók van –
magyarázta Tod, aki láthatóan nem vette észre, merrefelé kalandoztak el a
gondolataim.
– Kösz. Ez sokkal kellemesebb kép.
Tod felnevetett, és nekem emlékeztetnem kellett magam arra, hogy rá a
halál nem olyan hatással van, mint... mindenki másra. Legalábbis mindenkire,
aki él. Ő abból él, hogy embereket öl – bármilyen ellentmondásosnak tűnik is
ez –, és már sikerült levetkőznie a leggyakoribb, halállal kapcsolatos
reakciókat: a félelmet, a bánatot és a tiszteletet.
– Szóval... észrevettél bármi furcsát a... holttesttel kapcsolatban?
Tod megrázta a fejét, szőke fürtjei ugrándozni kezdtek.
– Elég alaposan meg tudtam nézni, amíg a papírmunkával foglalkoztak, és
nem láttam semmi említésre érdemeset. Nem voltak rajta látható sérülések,
se vér, se véraláfutások. És a szeme is csukva volt. Úgy nézett ki, mint aki
csak alszik.
Aha. Pontosan ettől tartottam.
Az egyik lábamat térdben behajlítva felhúztam a padra, és Tod felé
fordultam, abban reménykedve, hogy senki nem néz, mert tényleg úgy
nézhettem ki, mint aki magában beszél.
– Meg kell kérdeznem tőled valamit, viszont nem akarom, Hogy kiborulj.
Sem azt, hogy bármit mondj Nashnek.
Tod nem leplezte a kíváncsiságát, kék szeme mohón csillogott. Egyik sem
jellemző rám túlságosan.
– Ebben reménykedtem én is.
– Mi történik, amikor egy mára túl sokat kiszív valakiből? Úgy értem,
nagyon behabzsol valakinek az álmából... A legrosszabb esetet akarom
hallani. – Ezt a kérdést már Nashnek is feltettem, csak őt elfogulttá teszi az
erős belső kényszer, hogy megvédelmezze Sabine-t, ezért nem megbízható a
véleménye.
Tod pár pillanatig némán bámult, majd lassan megcsóválta a fejét.
– Értem, mire akarsz kilyukadni, de ezt nem ő csinálta.
– Nem ez volt a kérdés. A legrosszabb esetben képes lenne megölni
valakit?
 A kaszás láthatóan nem óhajtott erre válaszolni, úgyhogy vártam, és némán
követeltem, hogy árulja el.
– Igen, viszont...
– És az nem olyannak tűnne, mintha az áldozat álmában halt volna meg?
– Kaylee, hidd el, ezt nem Sabine tette. Lehet, hogy nem ő a legjobb
barátom, de Sabine nem gyilkos.
– Tolvaj és vandál. És testi sértő, vagy mi. – Mármint, a tálcahasználata
alapján. – Innen csak egy köpés vagy egy ugrás a börtön.
– Az se nem köpés, se nem ugrás – erősködött Tod. – Inkább egy szaltó a
Grand Canyon felett.
– Tod, három tanár halt meg két nap alatt. Mindegyik az asztalánál,
valószínűleg álmában. Azon a héten, amikor Sabine ideköltözött. Te
komolyan azt hiszed, hogy ez csak véletlen egybeesés?
Tod lassan megcsóválta a fejét.
– Nincsenek véletlenek. – Ha mást nem is, ezt sikerült megtanulnunk az
eszelős harmadikos évem első felében. – De ez nem jelenti azt, hogy Sabine-
nak bármi köze lenne az egészhez.
Visszanyeltem egy frusztrált nyögést. Én lennék az egyetlen, aki felismerte
ebben a márában a potenciális pszichopatát? Bizonyíték: a Nashsel
kapcsolatos megszállottsága!
– Sabine idejön, mire hullani kezdenek a tanárok. Nem kell zseninek lenni
ahhoz, hogy az ember észrevegye az összefüggést.
– Milyen összefüggést? – vetette le magát Emma az enyém alatti padra,
majd egyenesen a kaszás mellé bámult. – Feltételezem, hogy Tod is itt van a
közelben. A másik lehetőség, hogy konkrétan odáig fajult a helyzet, hogy
magadban beszélsz.
– Szia, Em – szólalt meg Tod, mire Emma összerezzent, annyira
megdöbbent azon, hogy a kaszás ilyen közel jelent meg hozzá. – Kaylee azt
hiszi, hogy Sabine...
– Vissza akarja szerezni Nasht – szakítottam félbe, mire Tod rám
pillantott, majd bólintott, amikor leesett neki a tantusz. Emma nem tudta, hogy
Sabine nem ember, és szerettem volna, ha ez így is marad. Legalábbis addig,
amíg ki nem derítjük, hogy gyilkos-e.
– Hát, ja. Ez elég egyértelmű – pillantott Emma rólam Todra. – Miről
maradtam le?
Egyre nehezebb és nehezebb eltitkolni előle a dolgokat.
Tod összefonta a karját feszes pólóján, némán átengedve nekem a terepet.
Szerencsére fel voltam készülve erre.
– Ma reggel lecsapott rám a folyosón, és kioktatott a szexről.
Tod figyelmeztető pillantást vetett rám.
– Remélem, jegyzeteltél.
A könyökömet a meglepően szilárd bordái közé vágtam.
– Azt mondta nekem, hogy ha tényleg szeretem Nasht, akkor elengedem.
Szerinte rögtön az ő karjaiba omlana, ha én végleg lemondanék róla... – Tod
és Emma úgy bámultak rám, mintha egy rettenetesen illetlen vicc poénjára
várnának. – Mit gondoltok, így lenne? – A szívem majdnem kiugrott a
mellkasomból.
– Lehet, hogy puhára esne, de inkább az ölébe, mint a karjaiba – válaszolta
Tod a megszokott szellemességével.
– Nekik van közös múltjuk, és még mindig nagyon közel állnak egymáshoz,
Kay – tette hozzá Emma, majd kivárta, hogy reagálok erre, mielőtt folytatta
volna. – Valószínűleg csak te állsz közöttük... Ha megmondanád Nashnek,
hogy soha nem fog téged visszakapni, és ezt fogadja el, akkor miért ne
fordulna Sabine-hoz?
Erre nem volt olyan válaszom, ami ne lett volna hazugság, az igazság pedig
túlságosan fájt ahhoz, hogy hangosan kimondjam.
– Azt hiszem, ez nem is számít – szólaltam meg végül, miközben a deszka
mintázatát tanulmányoztam a tenyerem alatt. – Én nem fogok lemondani
Nashről.
– Hé, hogyhogy nem órán vagytok most? – próbált meg Tod látványosan
témát váltani.
– Nekem lyukasórám van. – És egyedül az akadályozott meg abban, hogy
kimenjek kényelmesen ebédelni egyet, hogy az összes barátomnak órája volt.
És ha már itt tartunk...
– Neked nem rajzon kellene lenned? – kérdeztem Emtől.
Õ megvonta a vállát, és a magasba emelte azt a hatalmas, antik ecsetet,
amelyet Bergman tanár úr mosdóengedély gyanánt használt. – Mostanában
talán túl gyakran menstruálok. Bergman viszont finnyás ahhoz, hogy
rákérdezzen.
– És ezzel egy egész órát meg lehet úszni? – ráncolta a homlokát Tód.
– Nem igazságos a fiziológiai jellemzőket kihasználni az egész férfinem
ellen.
Em elvigyorodott.
– Mondja az egyetlen olyan valaki az épületben, aki egy személyben el
tudná játszani Az átok egész történetét. Nem igaz, Casper?
Tod csúnyán nézett rá.
– Én kaszás vagyok, nem szellem.
– Ahogy akarod. Mindenesetre a lánybajokkal legfeljebb tizenöt percet
kap az ember. A tanárnőknél ötöt – tette hozzá, miközben felállt a hatalmas
ecsettel. – Úgyhogy most vissza kell mennem. Ebédnél találkozunk?
Bólintottam.
– Menjünk a Chick-fil-A-be. Ölni tudnék egy kis sült krumpliért – mondta
Tod, miközben Em elindult lefelé.
– Te ennél sokkal kevesebbért is ölni tudsz – vetette hátra a barátnőm a
válla felett.
– Van nálad pénz? – kérdeztem, máris egyre jobban ráhangolódva az
iskolán kívüli ebéd gondolatára. Sabine nélkül.
Tod elfintorodott.
– Nincs, de megadom. – Neki soha nem volt pénze, minekutána a
kaszáskodásért nem emberi valutában fizetnek.
– Én mindkettőtök ebédjét kifizetem, ha nekem is hoztok valamit – indult
visszafelé Emma, a zsebében kotorászva.
Jó, jó, de ha visszajövünk, az azt jelenti, hogy nem ússzuk meg a Sabine-
nal való találkozót ebédnél...
Emma a kezembe nyomott egy húszast, amit én vonakodva vettem el tőle.
Okozzak csalódást a legjobb barátnőmnek magyarázat nélkül, vagy viseljem
el Sabine dühítő jelenlétét?
Végül zsebre vágtam a húszast, és felálltam.
– Mit kérsz?
– Csirkefalatokat és sült krumplit. Meg egy kólát. Kösz, Kay! – Ezzel le is
futott a lépcsőn, majd ki a tornaterem ajtaján, miközben Tod és én is
lesétáltunk.
 – Tudod, nem halnál bele, és most nem viccelődöm, ha a szabadidődben a
Pizza Hutban dolgoznál. Azzal rengeteget kereshetnél... – Tod naponta
tizenkét órát dolgozott a kórházban, a másik tizenkét órája pedig szabad volt,
és ennek a legnagyobb részét unatkozással töltötte, mivel sem evésre, sem
alvásra nem volt szüksége. – Úgy értem, te egyszerűen csak eltűnhetnél a
parkolóból, majd megjelenhetnél ott, ahova a pizzának kerülnie kell, egy
szempillantás alatt – csettintettem, és lehalkítottam a hangom, mivel
észrevettem, hogy a többi diák közé keveredtünk. – Te lennél a valaha volt
leggyorsabb pizzafutár.
Tod felhorkantott.
– Ne már, ki akarja pizzafútárkodással tölteni az utóéletét?
Én megvontam a vállam.
– Az a meló legalább készpénzzel fizetne. És valószínűleg pizzával is. A
kaszást mintha egy pillanatra felvillanyta volna ez a gondolat, aztán
határozottan megrázta a fejét.
– De akkor ki ugrana be, hogy megőrjítsen, amikor túl komolyan veszed a
dolgokat? Tudod, én rendkívül fontos szerepet játszom az életedben.
– Hát, figyelj, Sabine személyében komoly konkurenciád támadt – súgtam
oda neki, miközben kisétáltunk a tornateremből a folyosóra.
Elhaladtunk a rajzterem és az ének-zene terem csukott ajtaja előtt, a ó felé,
ám amikor a könyvtár elé értünk, váratlan sikoltás törte meg a déli nyugalmat.
Toddal együtt beszaladtunk a könyvtárba, s ott találtuk Chris Metzert, a
robotikaklub elnökét, amint vörös arccal és tágra nyílt szemekkel áll egy
asztal és a szék között, amelyen pár pillanattal korábban nyilvánvalóan még
ülhetett. Most mindenki őt bámulta a helyiségben.
– Chris? – A könyvtáros egy sor rövid, határozott lépéssel megkerülte az
íróasztalát a szűk ceruzaszoknyájában. – Mi történt? Jól vagy?
– Jól. Elnézést. – Chris felkapta a könyveit az asztalról, és én észrevettem,
hogy az arcába belenyomódtak egy spirálfüzet spiráljának vonalkái.
– Csak valami butaságot álmodtam. – Ezzel égő arccal kirohant mellettünk
a folyosóra.
Én oldalba vágtam Todot.
– Tudom, tudom...
– Sabine – suttogtam, amikor kijött utánam az üres folyosóra. – De amikor
alvajár, akkor a fizikai mivolta alszik, nem? Vajon hol alhatott el az
iskolában anélkül, hogy megzavarnák? – A könyvtárban biztosan nem.
Legalábbis most már nem...
Tod megvonta a vállát.
– A tárolószekrényben? Az öltözőben?
Én megráztam a fejem. Az ebédszünetben vagy iskola után, persze, akkor
lehetne. Csakhogy az órák alatt ezeket aktívan használják.
– Az autójában – támadt hirtelen ihletem.
Végigrohantam a folyosón, el több terem nyitott ajtaja előtt, magamban
erősen drukkolva, hogy egy tanár se legyen olyan éber, hogy észrevegyen.
Tod is követett, és néma léptei jelezték, hogy senki nem hallja és látja őt
rajtam kívül.
Még pont időben vágódtam ki a kijárati ajtón ahhoz, hogy tanúja legyek,
amint Sabine kiszáll az autójából a parkoló harmadik sorában. Amikor
észrevett, elmosolyodott, és odaintett nekem, majd elindult az épület oldala
mellett, az udvar és az ebédlő felé. Futnunk kellett, hogy utolérjük, és amikor
sikerült, már majdnem az iskolaudvarban voltunk.
– Mit művelsz? – követeltem magyarázatot kifulladva, de elégedetten
nyugtázva, hogy Tod nem hagyott cserben a sült krumpli kedvéért. Persze
Emma pénze még mindig nálam volt.
Sabine megvonta a vállát, anélkül, hogy lelassított volna.
– Gyalogolok. Ez a helyzetváltoztatás legnépszerűbb formája az amerikai
középiskolások körében. – A lábamra pillantott. – Úgy látom, neked is
sikerült elsajátítanod a módját.
– Chris Metzerről beszélek Nem alvajárhatsz bele az emberek álmába az
iskolaidő kellős közepén.
– Dehogynem, ha elalszanak az iskolában. Te tudtad, hogy Metzer
mennyire fél a bohócoktól? Úgy értem, retteg tőlük... Négyéves korában
elvitték az unokatestvére szülinapi bulijára, a bohóc sarokba szorította a
kisház mellett, és...
– Sabine – szólalt meg Tod is, szerencsére félbeszakítva azt a mondatot,
amelyiknek nagyon nem akartam hallani a végét.
A mára pislogni kezdett meglepetésében. Aztán gyorsan magához tért.
– Tod! Nash mesélte, hogy visszatértél közénk. Szóval, milyen a túlvilág?
 Tod megvonta a vállát, immár egy kicsit barátságosabban, mivel Sabine
felhagyott mások legsötétebb félelmeinek a kiteregetésével.
– Leginkább unalmas. Bár nincsenek közlekedési dugók, és nem kell
edzenem ahhoz, hogy tökéletes maradjak – tárta szét a karját, mindkettőnknek
bemutatva, milyen alakban ragadt.
Sabine felvonta a szemöldökét.
– Ez elég jól hangzik.
Újabb vállvonogatás.
– A halálnak megvannak a maga jó oldalai.
Én mindkettőjüket mérgesen bámultam, ám ők mintha észre sem vették
volna. Hogy kerülhettem ilyen helyzetbe egy kaszás és egy két lábon járó
rémálom között?
– Szóval, te most végignézheted, ahogy az emberek meghalnak? –
kukucskált át mögöttem Sabine Todra. – Meg szoktak ijedni? Nem szoktál
néha elégedetten hátradőlni, hogy „A mindenit, de szeretem a munkámat!”?
– Igen, néha félnek egy kicsit. A kórházban dolgozom, úgyhogy a legtöbb
ember, akit elviszek, tudja, hogy meg fog halni, és van egy kis ideje ezen
idegeskedni.
– Tod! – csattantam fel elég ingerülten a morbid csevegésük miatt. –
Sabine épp most táplálkozott valakiből az iskola közepén. Nem tudnál
legalább úgy tenni, mintha ez nem lenne helyénvaló?
A kaszás furcsa mosolyt villantott rám – mintha viccesebbnek találná az én
reakciómat, mint amennyire helytelennek, amit Sabine csinált –, majd a mára
felé fordult, és egy homlokráncolás mögé rejtette a vigyorát, amely azért így
is átsejlett rajta.
– Kaylee-nek igaza van, Sabine. Ez óvatlanság. Nash miatt volt ez az
egész?
Sabine leült az első piknikasztal peremére az iskolaudvarban, és
egyikünkről a másikunkra pillantva megvonta a vállát.
– Nem tudom, hogy mi miatt volt ez az egész. Én csak a saját dolgommal
foglalkoztam, és bekaptam valamit, amikor ti ketten rám rontottatok. És nem
jó értelemben.
Én a szememet forgattam.
– Ez arról szólt, hogy megpróbáltad megölni Chris Metzert a harmadik óra
közepén, alig egy órával azután, hogy teljesen kiszívtad Wells
igazgatóhelyettest a saját íróasztalánál. Te nemcsak gyilkos vagy, hanem még
telhetetlen is. Még jó, hogy nem lehet meghízni a lelki energiáktól, különben
úgy kellene kigurítanunk téged innen, mint egy hatalmas pillecukrot.
Sabine pár pillanatig higgadtan figyelt engem, én pedig ráébredtem, hogy
lángol az arcom a haragtól. Majd a vádjaimat teljesen elengedve a füle
mellett, Tod felé fordult.
– Ez szed valamit, vagy mi van? Miről beszél?
– Wellsről beszélek – léptem közé és a kaszás közé, hogy ne tudjon
figyelmen kívül hagyni. – Az igazgatóhelyettesről. És Wesner tanár úrról. És
Bennigan tanárnőről. És most már Chris Metzerről is. Nem gyilkolhatsz meg
valakit minden egyes alkalommal, ha megkordul a gyomrod!
– Én nem tudom, honnan szeded ezeket a téveszméket, de le kéne állnod a
szerrel, Cavanaugh. Én nem bántottam Metzert. Az a kis energia nem fog neki
hiányozni, és ha meg akartam volna ölni, most egy hullazsák belsejét
bámulná. Ami pedig azokat a tanárokat illeti, még csak a félelmeiket sem
ismerem, nemhogy az álmaikkal szórakoztam volna. Az öregemberek
félelmeiből táplálkozni olyan, mint tofut enni, ha bélszínt is lehetne. Úgy
értem, miért vacakolnék vénemberekkel, amikor a korombeliek sokkal
finomabbak?
– Hazudsz – csikorgattam a fogam, azonban Sabine csak nevetett.
– Rengeteg olyan dolgot csináltam már, amire nem vagyok büszke... jó,
nem is szégyellem őket... viszont a hazudozás nem tartozik ezek közé. Miért
adnám át a babérokat valaki másnak a saját kemény munkámért? Amikor
például majd a fiúd köré fonom a lábam, akkor sem neked leszek hálás,
amiért elveszítetted. Hanem magamnak fogom betudni, hogy sikerült
megszereznem.
Ettől vöröset láttam, és eljárt a kezem. Ám addig rá sem ébredtem, hogy
megütöttem, amíg a magasba nem lendült a keze, hogy eltakarja az arcát, az
én tenyerem pedig úgy el nem kezdett sajogni, mintha megrázott volna az
áram.
Tod tátott szájjal bámult, láthatóan jobban meglepődve az én reakciómon,
mint azon, amit Sabine mondott.
Sabine csak nézett, én pedig kiélveztem a szemében tisztán látható
döbbenetet, miközben a gyomrom mélyén forrón izzott az elemi kielégülés.
Csakhogy ekkor elmosolyodott, és leeresztette a kezét, amely alól előtűnt a
dühvörös folt az arca bal oldalán.
– Ügyes kislány! Ezt már nevezem! Én nem akartam fizikai síkra terelni ezt
a dolgot, de ha ragaszkodsz hozzá... – Ezzel hátrahúzta az öklét, én pedig
összeszorítottam a szemem. Azonban Tod hirtelen köztünk termett, és
visszafogta Sabine-t.
– Tűnj az utamból, kaszás! – vicsorogta Sabine, és annak ellenére, hogy a
szívem a torkomban dobogott, észrevettem, hogy sokkal kevésbé ijesztő,
amikor nem mosolyog. A harag jól állt neki, mintha a megszokott vigyora
csak egy fura, torz maszk lenne. – Ő kezdte.
– Mert provokáltad – lökte vissza Tod mindkét vállánál fogva, és
ráébredtem, hogy ehhez teljesen meg kellett testesülnie.
– Ha meg akar verekedni Nashért, akkor rajta! Én tisztességesen fogok
játszani. Semmi félelemolvasás, esküszöm!
Ó, a fenébe! Olyan gyors ritmusra váltott a pulzusom, hogy elszürkült
körülöttem a világ. Mi az istenért kellett lekevernem neki egyet? Sabine
börtönben volt, én meg még életemben nem ütöttem meg senkit. De nagy
meglepetésemre azon kaptam magam, hogy nem bánom, annak ellenére sem,
hogy valószínűleg most az egész iskola előtt fogják eltörni az állkapcsomat.
Sabine egy feslett, pasirabló, gyilkoló rémálom – valakinek felelősségre
kellett ezért vonnia.
És ez a valaki láthatóan én lettem.
– Nem, Sabine – tért ki Tod balra, amikor Sabine megpróbálta kikerülni,
én pedig csak álltam ott, mint egy idióta, amikor a csaj Tod válla felett
kihívóan rám meredt.
– Te most az élőhalott barátod háta mögé bújsz, vagy felkötöd a
nagylánygatyádat, és megverekszel a fiúdért?
– Ez nem Nashről szól – jelentettem ki Tod hátának a biztonságos
védelméből, legalábbis egyelőre. A harag, az értetlenség és a félelem úgy
kavargott bennem, mint egy sűrű, sötét örvény. – Oké, a vége Nashről szólt. A
többi része viszont arról, hogy te hullák sorát hagyod magad után, mint egy
meztelencsiga a nyálkát.
Sabine felhagyott a küzdelemmel, és felnézett a kaszásra.
 – Ez megőrült. Ugye, tudod, hogy teljesen és idegtépően elmebeteg? – És
abból, ahogy ezek után a reakciómat leste, kiderült számomra, hogy hallott a
diliházas kalandomról.
A gyomromban égő jogos felháborodás helyét egyszeriben jeges hidegség
vette át.
– Nash mondta el neked?
– Nem volt rá szükség. Én tudom, hogy mitől félsz, és azt is, hogy miért –
válaszolta Sabine elégedetten csillogó szemekkel. – Persze ezt nem írom a
rovásodra – vonta meg a vállát. – Mindketten eltöltöttünk egy kis időt állami
intézményekben...
Én reszkettem dühömben, Sabine azonban még nem végzett.
– Szerintem te nem érted a dolgot, Cavanaugh – mondta nekem Tod válla
felett. Majd felpillantott rá, és ellökte magától. – Menj már, kaszás, nem
fogom bántani! – Tod vonakodva elhúzódott mellőle, de a biztonság kedvéért
azért odaállt mellém, amiért én rendkívül hálás voltam neki. Sabine figyelme
visszaterelődött rám, és a tekintete a kétségbeesés végtelenül mély
szakadékává mélyült. – Nashnek és nekem nem csak a múltunk közös. Mi
örökre egymáshoz tartozunk. Te csupán múló szeszély vagy számára. Az
egyetlen nőnemű lúdvérc, akivel valaha találkozott, az anyját leszámítva.
Természetes, hogy felkeltetted a kíváncsiságát, de ez nem több
kíváncsiságnál. Azon pedig túl fogja tenni magát, és rajtad is túl fogja tenni
magát, én pedig ott várok majd rá.
– Nem csak kíváncsiságról van szó – sziszegtem az összeszorított
fogaimon keresztül, miközben a torkom elszorult a tiltakozástól. Ez nem lehet
igaz.
– Igazad van. Részben bűntudatról is. – Sabine összefonta a karját a
mellkasán, és ott állt szétvetett lábakkal, mint egy keményfiú, ugyanakkor
szexibben, mint amilyen én valaha is leszek. – Neked sikerült bűntudatot
keltened benne azért, amiért olyan, amilyen, és egy olyan függőségért, ami
kizárólag a te hibád volt, annak ellenére, hogy majd belehal, hogy mindkettőn
változtasson... Pedig erre nem lenne szükség. Ha tényleg szeretnéd, akkor te
lennél ott mellette esténként, amikor reszket, annyira szüksége van egy
adagra. Amikor kavarog a gyomra, verejtékezik, és minden erejét
összeszedve próbál úgy tenni, mintha belül nem haldokolna. – Bennem egyre
magasabbra csapott a bűntudat, de Sabine még nem végzett: – Ha tényleg
szeretnéd, akkor nem mondtad volna neki, hogy takarodjon a fejedből. A
Befolyás a lényének a része, te viszont egyértelműen közölted vele, hogy
amikor veled van, nem lehet önmaga.
– Nem tudod, hogy mit tett... – pislogtam vissza a könnyeket, amelyeket
nem voltam hajlandó kiengedni. – Ezt nem mondta el neked. Tudom, hogy
nem mondta.
– Te olyan naiv vagy, hogy az még aranyos is lehetne, ha nem lennél
ennyire szánalmas. – Sabine megrázta a fejét, ám a szemét egy pillanatra sem
vette le rólam. – Köztünk Nashsel nincsenek titkok. Elmondta. Nehéz
vallomás volt a részéről, és egész végig, mialatt azt mesélte nekem, hogy
hazudott neked, befolyásolt, és hagyta, hogy az a démon kihasználjon, úgy
nézett rám, mintha én tartanám a kezemben a sorsát. Mintha örökre
elkárhozna, ha megvetést látna a szememben. De nem fog. Soha nem fog, és
megmondom, miért: mert Nash nekem bármit elmondhat. Elmondhatja,
milyen bűntudata van, amiért Befolyással próbálta leszedni rólad az
alsóneműdet. Ez az egyik legnagyobb félelme, és lehet, hogy jogosan. Hogy
nem lett volna szabad ezt tennie veled, mert te nem bírod ki. Mert túl
sebezhető vagy. Egyetlen rossz mozdulat, és milliónyi kis Kaylee-szilánkra
esel szét, éles, törött darabkákra, és neki kell majd összeszedegetnie téged.
Én viszont nem fogok összetörni – folytatta. – És van még valami. A hangját
színpadias suttogássá halkította, és közelebb hajolt. Tod teste megfeszült
mellettem. – Lehet, hogy én rossz vagyok, de én szeretem őt. Nash
Befolyása? Az egy hatalmi játék. Arról szól, hogy kinek a kezében van az
irányítás, ami egy ilyen lánynak, mint én, önmagában is élmény. Egy olyan
embernek, akinek folyamatosan uralkodnia kell magán minden egyes nap
minden egyes percében, ha nem akarja, hogy mindenki kiboruljon, aki ránéz.
Ezek után átengedni az irányítást pár percre valaki másnak... Az valahol a
megkönnyebbülés és az eksztázis között van, és jó érzés. Nash nem tud kárt
tenni bennem, és én sem tudok kárt tenni benne. Mi önmagunk lehetünk a
másik mellett, és ez olyasmi, ami közted és közte soha nem lesz meg. Soha.
Mert te nem bízol benne. És soha nem is fogsz. Ezt ő is tudja a szíve mélyén.
 11.

4:23-kor valaki bekopogott a bejárati ajtónkon. Én éppen kivettem egy

zacskó pattogatott kukoricát a mikróból, és arra készültem, hogy kutassak egy
kicsit az interneten, hátha találok valami negatívumot Sabine-ról. Bármit,
amitől Nash és Tod komolyabban veszik a gyanakvásomat.
Egy kicsit haboztam, hogy ajtót nyissak-e. Mi van, ha az én saját,
különbejáratú rémálmom áll előtte, készen arra, hogy kirúgja a fogaimat Tod
háta mögött? De ezt kivertem a fejemből. Legkevésbé arra van szükségem,
hogy még egy dologtól félni kezdjek, és igazság szerint úgy tűnt, hogy a múltja
ellenére a közelharc nem Sabine stílusa. Ő sokkal inkább az a fajta, aki
belopakodik éjszaka, és rákényszerít, hogy azt álmodjam, péppé ver – majd
diadalittasan lefekszik Nashsel. Vagy valami ehhez hasonlóan brutális és
durva dolgot művel.
Ennek ellenére azért kikukucskáltam az ablakon, pusztán a biztonság
kedvéért, majd meglepetten beszippantottam a levegőt. Nash. Ezt abból is
kitalálhattam volna, hogy nem hallottam autót.
Amikor kinyitottam az ajtót, egy kicsit gyorsabban kezdett verni a szívem,
azonban nem hívtam be.
Nash nem mosolygott.
– Tényleg megütötted Sabine-t?
– Aha. – Ezzel visszamentem a házi feladatomhoz a kanapén, Nash pedig
követett, miután becsukta maga mögött az ajtót.
– Miért?
 Elfintorodtam, miközben a sarkait széthúzva kinyitottam a pattogatott
kukoricás zacskót. Illatos gőz csapott az arcomba.
– Sokkal logikusabb kérdés lenne, hogy miért vártam ezzel ilyen sokáig.
Nash felsóhajtott, és leereszkedett apám székébe, miközben én kiöntöttem
a popcornt egy tálba a dohányzóasztalon.
– Ő sem volt hajlandó elárulni, hogy miért.
Én csodálkozást mímeltem.
– Én azt hittem, hogy ti ketten mindent elmeséltek egymásnak. Hogyan
titkolózhat valaki a lelki társa előtt?
Nash a homlokát ráncolta, azonban inkább frusztráltnak tűnt, mint
dühösnek.
– Ha te nem mondod el, akkor egyszerűen megkérdezem Todot.
– És miből gondolod, hogy ő majd beszélni fog?
– Ha úgy érzi, hogy ezzel segíthet neked, vagy felbosszanthatja Sabine-t,
akkor megteszi.
– Ma délután elég jó haveroknak tűntek. Mint akik sötét és morbid
félszavakból is értik egymást.
Nash megvonta a vállát.
– Téged jobban kedvel. – Levette a kabátját, és leterítette a szék karfájára.
– Kérlek, Kaylee, áruld el nekem, mi történt a harmadik óra alatt!
Mi ketten Toddal elindultunk a Chick-fil-A-be még a kicsengetés előtt,
direkt azért, hogy elkerüljük Nasht és Sabine-t. Küldtünk egy SMS-t Emnek,
hogy várjon minket az ebédlőnél. Már kezdtem azt tervezgetni, hogy
mindennap odakint eszem, pusztán azért, hogy elkerüljem a konfliktusokat...
bármelyikükkel.
Megsóztam a pattogatott kukoricát, és közben szándékosan nem néztem
Nashre.
– Azt mondta nekem, hogy le fog feküdni veled. Ami nem túl meglepő,
mivel nyilvánvaló, hogy ez a célja... Engem az borított ki, ahogyan mondta.
Biztos abban, hogy én nem tudok nyújtani neked semmit, benne pedig minden
megvan, aminek te nem tudsz ellenállni.
– És te elhiszed ezt neki?
Lecsuktam a laptopomat, és végre rápillantottam.
– Fogalmam sincs, mit higgyek. Te elmeséltél neki dolgokat rólam. Nem
volt jogod rólam beszélni a hátam mögött.
– Nem rólad meséltem. Magamról meséltem. Csak történetesen az a
helyzet, hogy te nagy szerepet játszol az életemben. És sajnálatos módon
abban is, amiket mostanában elrontottam. Kaylee, amit én tőled akarok, és
amit tőle, azok nagyon-nagyon különböző dolgok.
– Nem próbálnál meg még homályosabban fogalmazni? – Beleharaptam az
első pattogatott kukoricába, de íztelennek találtam.
– Téged ugyanúgy akarlak, ahogyan mindig is akartalak.
– Úgy, ahogyan régebben őt akartad? – Valamikor Sabine-t szerette,
méghozzá szívből, bár azt állítja, hogy már túltette magát rajta. Ha nem mond
igazat, akkor nem fog előbb-utóbb rádöbbenni, hogy mégis vissza akarja
kapni? Ha pedig igazat mond, akkor ez azt jelenti, hogy rajtam is éppen olyan
könnyen túl tudja tenni magát, mint rajta?
– Aha – válaszolta, én pedig egy pillanatra pánikba estem, amíg rá nem
jöttem, hogy arra a kérdésre válaszol, amelyet konkrétan feltettem, nem pedig
azokra, amelyeket újra és újra lejátszok a fejemben. – De most már csak
barátok vagyunk.
– És ezt mondtad már neki?
– Folyamatosan ezt mondogatom neki.
Nekem hirtelen elment az étvágyam, és eltoltam magam elől a tálat.
– Akkor nagyon úgy tűnik, hogy szelektív süketségben szenved.
– Hát, ő elég makacs, és az biztos, hogy tudja, mit akar. – Nash
elhallgatott, és amikor felpillantottam, azon kaptam, Hogy engem néz. –
Bárcsak rólad is el lehetne ezt mondani.
Lehunytam a szemem, és megpróbáltam összefüggő egésszé rendezni a
gondolataimat, és a leírhatatlan érzelmeim összegubancolódott kavalkádját.
Én is tudtam, hogy mit akarok. De Sabine-nak igaza volt: félek Nashsel lenni,
amíg a leszokással küszködik, mert ha feladja a Harcot, akár csak egy
pillanatra is, akkor ismét magába szippantja az Alvilág. És Ha az megkapja
Nasht, akkor belőlem is megkap egy darabot. Ugyanakkor nem vághattam az
arcába, hogy nem bízom százszázalékosan a gyógyulásában.
Úgyhogy nem mondtam semmit, így csend telepedett ránk. Fájdalmas,
feszült csend, olyan, mint egy feszesre Húzott gumiszalag, amely mindjárt
elszakad, és mindkettőnket megcsap. Végül Nash szólalt meg a két térde közé
ejtett kezét bámulva.
– Kaylee, te vissza akarsz kapni engem egyáltalán? Mert ha nem, és őt is
elküldöm, akkor mind a barátnőmet, mind a legjobb barátomat elveszítem.
– Most már ő a legjobb barátod? – Hogy lehetséges ez egyáltalán? Még
csak három napja van itt! Ez eszelősen rövid idő egy ekkora változáshoz!
– Megint ő a legjobb barátom. Amennyiben nem vetted volna észre, a
többi jelölt felmondott – csattant fel Nash, és egy pillanatra megláthattam azt
a keserű, szúrós fájdalmat, amelyet Doug halála és Scott megőrülése óta
magába fojtott, eltemetett a sötét vágyai és a megingó akaratereje mögé. – És,
mint arra te is felhívtad a figyelmemet, Tod sem igazán hajlandó szóba állni
velem.
– Hát, akkor ideje lenne egy jobb barátot találnod – álltam fel, hogy
kitrappoljak a konyhába a kukoricástállal. – Egy olyan valakit, aki nem
próbál meg kimetszeni engem az életedből, sem a barátaid félelméből
táplálkozni.
Nash követett.
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
– Mert nem a megfelelő kérdést tetted fel. – Leraktam a tálat a mosogató
mellé, és Nash felé fordultam. – Hogy vissza akarlak-e kapni? Igen.
Elkeseredetten. Annak ellenére, hogy egy részem úgy gondolja, ez helytelen.
De az, hogy akarlak, már nem elég. Tudnom kell, hogy nem fog még egyszer
előfordulni... semmi olyasmi.
– Te nem bízol bennem. – Nash összefonta a karját a mellkasán, és
megfeszítette az állát.
– És ő azt mondja, hogy soha nem is fogok, igaz? – csattantam fel, mire
bólintott. – Észrevetted te egyáltalán, mit művel? Neked azt mondogatja,
hogy soha nem leszek képes megbízni benned, miközben arra próbál rábírni,
hogy visszaélj a bizalmammal. Ő valósítja meg a saját jóslatait.
– És igaza van?
– Nem tudom! – Átszeltem a konyhát, hogy kidobjam a kukorica zacskóját,
elszántan arra, hogy megtartsam kettőnk között a megfelelő távolságot, mert
Nash közelében még a Befolyás nélkül sem igazán tudtam megállapítani,
hogy mit is gondolok. Amikor a közelemben volt, nem vágytam másra, mint
hogy átöleljem, és felidézzem, milyen érzés is ez. Hogy milyen érzés lenne,
ha legalább megbocsátanék, annak ellenére, hogy felejteni nem tudok. – A
bizalmat ki kell érdemelni, és erre nem az a legmegfelelőbb módszer, ha a
volt barátnőddel töltőd az éjszakai órákat.
Nash nekidőlt a csempézett konyhaszigetnek, és engem bámult.
– Bárcsak ne úgy gondolnál rá, mint a volt barátnőmre, hanem úgy, mint a
barátomra!
– Bárcsak ezt ő is megtenné! – pördültem felé, és a levegőbe dobtam a két
karomat, miközben gyakorlatilag a pórusaimból is elkeseredés szivárgott.
Nash rettenetesen állapotban volt, én pedig biztos voltam benne, hogy úgy
nézek ki, mint akinek megbomlott az elméje, úgyhogy visszakényszerítettem a
hangomat az ésszerűség tartományába. – Oké, figyelj – vettem egy mély
levegőt, hogy erőt merítsek ahhoz, amit mondani szerettem volna. Nem így
akartam megtenni, ki akartam várni, amíg valamiféle bizonyítékot találok, de
egyszerűen ésszerűtlennek tűnt volna tovább várni vele. – Ennek az egész
beszélgetésnek valószínűleg amúgy sincs értelme.
Nash mogyoróbarna szeme elkeskenyedett.
– Miért?
– Mert szerintem ő ölte meg őket, Nash. Wesner tanár urat, Benn igán
tanárnőt és Wells igazgatóhelyettest. A te „legjobb barátod” egy gyilkos.
– Nem. – Nash habozás nélkül megrázta a fejét, és szinte megsajnáltam.
Biztosan nehéz lehet a felszínre bukkanni a tagadás tengeréből, és végül
belélegezni a keserű igazságot.
– Mi, erről sem mesélt neked? Lehet, hogy mégiscsak ő az, akiben nem
lehet megbízni.
Nash átvágott a konyhán, a sarokban lévő reggelizőasztalhoz, és komor
arccal kihúzott egy széket, mintegy arra kérve, hogy üljek le vele. Én
vonakodva bólintottam, és leereszkedtem a felkínált alkalmatosságra. Ő a bal
oldalamon foglalt helyet.
– Kaylee, nem Sabine ölte meg őket. Tudom, furcsa, hogy három tanár is
meghal gyors egymásutánban, ez határozottan gyanús. De neki semmi köze
ehhez. Hogy jut eszedbe egyáltalán ilyesmi?
– Onnan, hogy a márák álmukban szívják ki az emberek életerejét. –
Frusztrált voltam, és részben kínosan is éreztem magam a bizonyítékok
hiánya miatt, bár arról meg voltam győződve, hogy igazam van. – Sabine
egyszer csak megjelenik az Easdake Gimnáziumban, és hirtelen három tanár
meghal. És mindegyik álmában. Ez nem olyan nagy logikai ugrás.
– Oké, de nem is egyértelmű telitalálat. Sabine nem szokott gyilkolni.
Miért tenné, amikor egyetlen rémálomból is rengeteg energiát nyer? Még
csak nem is kell mindennap táplálkoznia.
– Hát, pedig ezt tette. Két éjjel is belőlem táplálkozott egymás után, ma
pedig a harmadik óra alatt Chris Metzemek adott egy rémálmot. Ez váltotta ki
az egész összetűzésünket.
Nash szaporán bólogatott, mintha az agya egy-két lépéssel a szája előtt
járna.
– Oké, igen, Metzert elmesélte nekem.
Elmesélte? Mi a fenéért ismerne be egy ilyen dolgot?
– Ez nem jelenti azt, hogy bárkit is megölt volna. Nem ő tette, Kaylee.
Én... – Nash megdörzsölte a homlokát, és meglehetősen biztosra vettem, hogy
sikerült megfájdítanom a fejét. – Bárcsak ugyanolyan jól ismernéd őt, mint
én! Akkor értenéd. Szeretné, ha az emberek keménynek tartanák, és talán az
is. De nem gyilkos. Még csak nem is erőszakos típus. Amikor verekedésekbe
keveredett, az mindig az önvédelemről szólt.
Verekedések? Miért, hány volt?
– Nash, apám tud a tanárokról. – Wesner tanár úrról és Bennigan
tanárnőről mindenképpen. – És utána fog nézni a haláluknak. Valami
egyértelműen nincs rendben, úgyhogy szólnom kellett neki. És muszáj lesz
szólnom Sabine-ról is.
– Várj! – Nash szemében felrobbantak a színek, megragadta és szorítani
kezdte a kezemet az asztal felett. – Ne szólj neki róla! Kérlek, Kaylee! Ha te
azt hiszed, hogy ő tette, ő is azt fogja hinni, de a lelkemre esküszöm, hogy ezt
nem ő tette. – Olyan elkeseredettnek és szomorúnak tűnt, hogy belesajdult a
szívem abba, mennyire fontos neki Sabine. – Adj nekem pár napot, és be is
fogom bizonyítani! – Azt meg hogy fogod csinálni? – Gyengéden kihúztam a
kezem a szorításából, mire Nash hirtelen elveszettnek tűnt, olyannak, mintha
mentális szalmaszálakba próbálna kapaszkodni.
– A boncolási jegyzőkönyvek – mondta végül. – Megkérem Todot, hogy
szerezze meg őket. Azok majd bebizonyítják, hogy természetes okokba haltak
bele.
 – Tényleg? – Megemeltem a szemöldökömet, és összefontam a karom a
mellkasomon. – Szóval... mit ír a boncolási jegyzőkönyv egy olyan emberről,
akit egy mára szívott ki?
Nash megértette, mire gondolok, és ráncokba szaladt a homloka.
– Valószínűleg szívleállást. – Ami, végső soron, minden halál oka.
– Rendben. De megtalálom a módját, hogy bebizonyítsam. Csak ne szólj
még róla apádnak! Ha arra a következtetésre jut, hogy Sabine veszélyes, és
megtudja, hogy vele barátkozom, soha többé nem fog a közeledbe engedni.
Adj nekem pár napot, kérlek, Kaylee! Nem akarlak elveszíteni.
– Te őt nem akarod elveszíteni.
Nash ismét megfogta a kezem, én pedig minden szándékom ellenére
hagytam.
– Egyikőtöket sem akarom elveszíteni.
– És mi van anyukáddal? – kérdeztem. – Apám meg fogja kérni a
nagybátyámat és az anyukádat is, hogy segítsenek neki ebben, és anyukád
tudja, hogy Sabine visszatért, nem igaz?
– Igen, de ő ismeri Sabine-t, és soha nem gyanúsítaná ilyesmivel. Ha
viszont te megteszed, apád hinni fog neked.
Én elgondolkoztam ezen, és végül bólintottam. Miért is ne? Ha Nash nem
talál semmi bizonyítékot arra, hogy nem Sabine ölte meg Wells tanár urat,
Bennigant és Wesnert, akkor végül szembe kell néznie az igazsággal. És ha
kiderül Sabine-ról, hogy egy gyilkos, akkor biztosan nem akarhat vele tovább
barátkozni. Nem igaz?

– Szóval, hogy ment? – kérdeztem, miközben Alec becsukta és bezárta a

bejárati ajtót.
– Ó, hát tudod... Pattogatott kukorica, üdítők, égetően forró, vaj ízű olaj.
– Nem az – mosolyogtam fel a kanapéról. Jó érzés volt normális dolgokról
beszélgetni. Valami másról, mint a drogfüggő expasik, a rémálom exbarátnők
és a halott tanárok. – Az állásinterjú.
– Ja! – Alec szeme úgy felcsillant, mint az ónix, és elképedtem azon,
mennyire más a pillantása, mint Sabineé, annak ellenére, Hogy majdnem
ugyanolyan színű a szemük. – Megkaptam! Jövő héten kezdek, harmadik
műszakban. Ma beadtam a felmondásomat a Cinemarkban.
– Nagyszerű! De a harmadik műszak? Az szívás lesz.
Alec megvonta a vállát, miközben kiment a konyhába.
– Amúgy sem tudok aludni éjjel. Mennyivel lenne rosszabb nappal aludni?
– Hát, végül is, igen. Hiányozni fogsz nekünk a moziban.
Alec kivett egy kólát a hűtőből, amíg én összeszedtem a házi feladatomat,
hogy lepakoljak a kölcsönágyáról. Fáradtnak tűnt.
– Túl fogjátok élni. Amúgy sem akarnátok egy olyan öregemberrel együtt
dolgozni, mint én, nem? – vigyorgott, ám nem tudtam megállapítani, hogy
ebből pontosan mennyi is a vicc.
– Jaj, hagyd már abba! Lehet, hogy belül negyvenöt éves vagy, viszont
kívül egy nagyon fiatal, nagyon szexi tizenkilenc éves fiú, aki előtt csupa jó
dolog áll.
– Főleg ezzel az új állással – tette hozzá az apám, és amikor
megpördültem, megláttam, hogy ott áll a nappali bejáratában, kezében egy
félig megevett almával.
– Hé, te miért nem mondtad el nekem, hogy megkapta az állást? – Az apám
már órák óta otthon volt, és végigült egy fél pizzát meg az igazgatóhelyettes
haláláról szóló beszámolómat, anélkül, hogy egy szóval is célzott volna a jó
hírre.
– Ez Alec bejelentése. És ne nevezd szexinek!
Én a szememet forgattam, de mosolyogtam, miközben bedugtam az
összehajtogatott kémiaházimat a tankönyvbe.
– Most itthagylak titeket, kollégákat, hogy ünnepelhessetek. Én
lefekszem.
– Ilyen korán? – Apám lehajtotta a fejét, hogy megnézze a konyhai sütő
óráját. Alig múlt fél tizenegy.
– Én egy fejlődésben lévő szervezet vagyok. Szükségem van a pihenésre. –
Igazából arra készültem, hogy a laptopommal bújok ágyba, és terhelő
bizonyítékokat keresek Sabine-ra.
– A józan ész jól áll neked – jelentette ki az apám, miközben kisétáltam
mellette az előtérbe.
– Hát, neked viszont nem áll olyan jól az alma – pillantottam egy apró,
fehér darabkára a borostáján. – Használj szalvétát! – mosolyogtam, majd
bementem a szobába, és becsuktam az ajtót. Húsz perccel később már a
takaróm alatt ültem, ölemben a számítógépemmel, amikor Tod jelent meg a
szobám közepén.
– Atyaég! – rezzentem össze rémülten, és majdnem leejtettem a
laptopomat.
– Elnézést! – Tod odanyúlt, hogy az egyik kezével megtámassza a gépet,
majd leült az ágyam szélére.
– Te meg mit keresel itt? – becsuktam a laptopomat, és letettem az
éjjeliszekrényemre. – Apa meg fog ölni, ha...
Tod felnevetett.
– Minél régebben vagyok halott, annál kevésbé tartom ijesztőnek ezt a
fenyegetést.
– Mi a baj, Tod?
Tod sóhajtott egyet, és vonakodva a szemembe nézett.
– Esküszöm, hogy nem kémkedtem utánuk. Legalábbis most. Anyámat
kerestem otthon. Azt hittem, ma este szabadnapos.
– Ebből úgy veszem, hogy tévedtél. – És azt a következtetést is levontam,
hogy most Nashről és a volt barátnőjéről lesz szó, és görcsbe rándult a
gyomrom a gondolattól.
– Aha. Anyám éppen elindult otthonról, amikor Sabine megérkezett.
– És mi köze ennek hozzám? – Azt eddig is tudtam, hogy együtt lógnak, és
Nash remélhetőleg állja a szavát, és gondoskodik arról, hogy Sabine
visszavegyen egy kicsit.
– Szerintem ezt a saját szemeddel kellene látnod.
– Miért? – A szívem a torkomban kezdett dobogni, és le kellett nyelnem
ahhoz, hogy meg tudjak szólalni. – Csak nem...? – Mert azt nem akarom látni.
Soha.
– Nem arról van szó, amire gondolsz. Csupán beszélgetnek. De szerintem
látnod kellene őket együtt ahhoz, hogy megértsd, milyen kapcsolatban állnak
egymással. Hogy megértsd, miért nem küldi el Nash. Mert ha visszafogadod
Nasht, akkor szerintem nem csak őt fogod megkapni.
– Tod, én nem akarom...
– Bízz bennem, Kay!
 12.

Az éjszaka hideg volt, és én nem vittem magammal kabátot. Nem igazán

gondolkoztam, azt leszámítva, hogy rászóltam a kaszásra, hogy forduljon el,
amíg átöltözöm pizsamából.
– Szóval, hogyan...?
– Jutunk be anélkül, hogy meglátnának? – fejezte be helyettem Tod, én
pedig bólintottam. Titoktartást eskettem Aleckel, mielőtt kiosontam a
konyhaajtón, majd gyalogolnom kellett, nehogy apám meghallja az autómat.
Végül megálltunk Toddal Nashék háza előtt, és bámulni kezdtük a sötétben. –
Ez lesz a szórakoztató része. Remélem.
– Mi? – pillantottam a kaszásra, aki megvonta a vállát, ám én a
bizonytalan mozdulattól ideges lettem. – Miről maradtam le?
– Ezt még csak néhányszor próbáltam ki. Nincs igazán gyakorlatom a...
– Gyakorlatod? – szakítottam félbe, ám ő felemelte a hangját.
– ...de csak pár dolgot kell megjegyezned.
– Milyen dolgokat? – bámultam fel rá a homlokomat ráncolva, azonban
csak a vigyorgását láttam, amit még jobban kiemelt a túlsó oldali utcai
lámpa. – Miről beszélsz? – Be fogok villanni Nash szobájába. Veled együtt.
– Lehetséges ez egyáltalán? – És ha igen, akkor miért nem mondta
nekünk soha? Ezzel rengeteg időt és benzinpénzt megspórolhattunk volna!
– Aha. Csak én nem igazán vagyok a szakértője. Egy embert tudok
magammal vinni, és azt sem túl messzire.
– Ezért kellett gyalogolnunk idáig?
– Aha. – Tod vigyora szélesebbé vált. – Továbbá nincs elég erőm, vagy
talán tapasztalatom ahhoz, hogy egyszerre ügyeljek a láthatatlanságodra és a
hallhatatlanságodra. Úgyhogy... lélegezz nagyon halkan, és ne beszélj!
– Tod! Nem mehetek be oda, hogy Nash után leselkedjek! Ő meg fog
hallani minket, és akkor mindennek vége, soha többé nem fog megbízni
egyikünkben sem!
Tod kék szemében megcsillant a lámpafény.
– Te amiatt aggódsz, hogy ő bízik-e bennünk?
Oké, ez egyértelműen olyan, mintha egy veréb kiabálna több nagy fejű
bagollyal... Ugyanakkor ebben az ingadozó lábakon álló kapcsolatban már
így is éppen elég bizalmadanság volt.
Nem az volt a legfőbb probléma, hogy Nash esetleg felfedez minket,
hanem hogy egyáltalán hagytam, hogy Tod rábeszéljen a leselkedésre.
Ugyanakkor, mivel eleve elég szabadon kezeltük az erkölcsi gátakat, nem
láttam okot arra, hogy még jobban elrontsam a dolgokat azzal, hogy lebukom.
– Mit kell tennem?
– Csak fogd meg a kezem, és maradj csendben! És ne engedd el, különben
azonnal meg fogsz jelenni a szoba közepén, és abból dráma lesz. Én pedig
gyűlölöm a drámát.
– Igenis.
– Készen állsz?
– Nem. – A nyomaték kedvéért a fejemet is megráztam, miközben
reszkettem a hidegtől. – De induljunk, mielőtt még csattogni kezd a fogam. –
Azt biztosan nem tudnám eltitkolni előlük.
Tod megfogta a kezemet, és egy pillanatra csak őt láttam, míg
hozzászoktam meleg, száraz kezének szokatlan tapintásához az enyémen. Az
ujjai lazán az én ujjaim köré fonódtak, majd megszorították őket, és mintha
halvány örvénylést láttam volna a tekintetében. A pulzusom ugrott egy nagyot,
és én pislogni kezdtem, hogy megtörjem a szemkontaktust, annyira zavarba
jöttem attól, amit majdnem láttam.
Tod még egy másodpercig engem bámult, majd megrázta a fejét, és
visszatért az arcára az az ironikus vigyor.
– Oké, kívánj nekem sok szerencsét!
– Neked kívánjak szerencsét? – tátottam el a számat.
– Csak viccelek – tette Tod az ajkára az ujját, a „Pszt!” univerzális jelét
mutatva. A következő pillanatban úgy tűnt, mintha a gyomrom kiesett volna a
testemből, mint kisgyerekkoromban a hintán.
Lehunytam a szemem. Egy másodperccel később, amikor megnyugodott a
gyomrom, kinyitottam a szemem, és Nash szobáját pillantottam meg
körülöttünk. Leesett az állam, és épp levegő után kezdtem volna kapkodni,
egész testemben megborzongva, azonban Tod ismét megszorította a kezem:
némán emlékeztetett arra, hogy maradjak csendben.
Ekkor pukkant egyet a fülem, és a világba hirtelen visszatértek a hangok.
– ...amikor zuhogni kezdett, kétsaroknyira a házatoktól? – kérdezte Sabine,
mire Nash elnevette magát. Egymás mellett feküdtek az ágyán, hason
könyökölve, a zoknis lábuk Nash párnáján nyugodott. Egy fényképalbum
hevert előttük kinyitva az ágy lábánál, és Nash éppen megfordított egy
átlátszó műanyag lapot, miközben válaszolt.
– Kár, hogy arról nem készültek fényképek! Úgy eláztunk, hogy a cipőm
még egy napig tocsogott.
– És emlékszel, hogy melegedtünk fel? – kérdezte Sabine lágyabb hangon,
mint amilyet én valaha is hallottam tőle. Nash felé fordult, és a szájuk alig
pár centire volt egymástól.
Én visszatartottam a lélegzetem, és Tod keze megfeszült az enyémen, hogy
némán figyelmeztessen. De miközben a fogamat csikorgattam, tudtam, hogy ha
Nash megcsókolja Sabine-t, akkor nem leszek képes elnyomni magamban a
haragot és a csalódottságot. Nem mintha ez számítana, amennyiben ez lesz a
vége. Ha Nash az exével smárolna, az lenne a legkisebb problémája, hogy én
és Tód hirtelen megjelenünk a szobájában.
Azonban nem csókolta meg. Csak elvigyorodott, majd a fényképalbumra
meredt, és csupán az arcán megjelenő enyhe pír jelezte, hogy az emlék még
mindig hatással van rá.
Nekem örülnöm kellett volna. Fel kellett volna szabadulnom attól, hogy
konkrétan láthatom, amint kihagy egy lehetőséget, amelyre a legtöbb srác
azonnal ugrott volna. De megkönnyebbülés helyett keserű, savas ízt éreztem a
számban. Az az emlék – bármit is csináltak aznap, amikor eláztak, fáztak, és
szerelmesek voltak egymásba – még mindig hatással volt Nashre. Mert azt
nem adta el Avarinak egy újabb adag mérgezett levegőért. A Sabine-hoz
fűződő emlékeihez kapcsolódó érzelmeket megtartotta, ehelyett a hozzám
fűződő emlékeit belezte ki.
 – Mintha el tudnám felejteni – mondta Nash, nem is sejtve, hogy ott
vagyok, és hogy mennyire a szívembe mart. Lapozott még egyet, Sabine
viszont inkább őt nézte, mint a képeket.
– És mi lenne, ha képes lennél rá? Elfelejteni? – tette hozzá, amikor Nash
értetlenül nézett. – Akkor elfelejtenél engem?
Nash szeme tágra nyílt, és én még a szoba túlsó végéből is láttam benne a
lassú örvénylést. – Nem. Nem felejtenélek el, és egyetlen pillanatát sem
felejteném el az együtt töltött időnknek, Sabine. Te voltál az én első
mindenem, és ez még mindig jelent valamit, annak ellenére, hogy már minden
megváltozott. És mindig is jelenteni fog.
Sabine mosolya bánatosnak tűnt, mintha nem tudná, hogy nevessen vagy
sírjon.
– Te megpróbáltál megtalálni engem, Nash? – kérdezte végül, miután Nash
még néhányat lapozott csendben, én pedig döbbenten, szinte elképed ten
ébredtem rá, hogy a hangja milyen... megbántottnak tűnik. Elveszettnek. –
Kerestél egyáltalán, miután elmentetek?
Nash becsukta az albumot, és felült, Sabine pedig a hátára fordult, úgy
nézett fel rá.
– Igen. Megpróbáltalak felhívni a Holser-házban, hogy szóljak,
elköltözünk, de nem hagyták, hogy beszéljek veled. Egy nyamvadt üzenetet
sem voltak hajlandóak átvenni.
Sabine bólintott, és a haj tincsei lehullottak az ágy oldala mellé.
– Te nem voltál az engedélyezett hívásaim listáján, és én minden
privilégiumomat elvesztettem, amikor megtalálták a mobilt, amit tőled
kaptam.
– Utána Harperéket próbáltam meg felhívni, ők viszont semmit nem tudtak
az új nevelőotthonodról. Az iskolában azt mondták, hogy átmentéi egy
másikba, csak azt nem árulták el, hova. És az interneten nyoma sem volt
annak, hogy egyáltalán létezel.
– Igen, nekem sem volt egyszerű megtalálnom téged. – Sabine lehunyta a
szemét, és hagyta, hogy a feje az oldalára forduljon. – Hülye voltam, hogy azt
hittem, te várni fogsz rám.
– Bina... – Nash úgy nézett, mintha Sabine az imént tépte volna ki a még
dobogó szívét, és nyújtotta volna oda neki, s bármennyire is szerettem volna
gyűlölni azt a lányt, egyre inkább nehezemre esett belekapaszkodni a
haragba. Ő tényleg Nash első mindene volt – beleértve az első összetört
szívet is.
– Nem jut néha eszedbe, hogy mi lett volna, ha? – kérdezte éppen,
miközben ismét az oldalára fordult, hogy Nash szemébe nézzen. – Ha nem
mentél volna el? Ha engem nem tartóztattak volna le ismét?
– Én... – Nash sóhajtott egy nagyot, és én gyűlöltem a szemében lassan
kavargó érzelmek ellentétességét. – Igen, néha előfordul. De annak, hogy „mi
lett volna, ha”, nincs értelme, Bina. Már nem lehet úgy, mint régen volt. Soha
többé.
– De lehetne. – Sabine felnyúlt, hogy kisimítson egy barna tincset Nash
homlokából, és nekem az ajkamba kellett harapnom, nehogy tiltakozni
kezdjek. Nem akartam, hogy megérintse Nasht. Soha.
– Nem. – Nash megfogta a kezét, még mielőtt ismét a hajához érhetett
volna. – Most már minden más.
– Miatta – jelentette ki Sabine, egyenesen Nash szemébe nézve. Nash
bólintott, majd elengedte. – Ő azt hiszi, hogy én öltem meg azokat a
tanárokat.
– Tudom.
– És te is hiszel neki?
– Én ennél jobban ismerlek. Ugyanakkor nem igazán adtál okot arra, hogy
bízhasson benned.
Sabine összevonta a szemöldökét, és felült Nashsel szemben.
– Soha nem hazudtam neki. És nem érdekel, hogy bízike bennem.
Nash letette az albumot a párnára.
– De, érdekel. Én nem leszek elég, Sabine. Neked egynél több barátra
lenne szükséged.
Sabine megrázta a fejét, és sötét haja az arcába hullott.
– Nekem csak rád van szükségem.
Még soha nem láttam ilyen sebezhetőnek. Ami azt illeti, még soha nem
láttam másmilyennek, mint ellenségesnek, azonban Nash társaságában
egyértelműen átváltozott valaki mássá. Nem tudtam, hogy megkönnyebbüljek,
amiért van egy emberi oldala is, vagy dühös legyek, amiért ezt az oldalát
csak akkor sikerül kimutatnia, amikor kettesben van a fiúmmal.
 – Nem – mondta Nash. – Régen csak én voltam neked. Akkoriban nem is
volt lehetőséged másik kapcsolatra, mert nem tudtál uralkodni magadon.
Most viszont már tudsz.
– Fogd be! Azért beszélsz úgy rólam, mintha egy kullancs lennék, hogy
feldühíts.
– Én csak az igazat mondom – vigyorgott Nash. – Az, hogy fel is dühítelek,
csupán a bónusz.
– Ó, szóval azt akarod, hogy dühös legyek? – viszonozta Sabine a
mosolyát, majd ledöntötte Nasht a matracra, és a derekára fonta az egyik
lábát, hogy meglovagolja. A szívem olyan hevesen zakatolt, hogy fájt tőle a
mellkasom. Megpróbáltam elhúzódni Todtól, ám ő szorosan fogta a kezem, és
úgy rázta a fejét, mint az elmúlt kapcsolatok szelleme, azt követelve tőlem,
hogy tovább figyeljek.
És utána mi lesz, kilebegünk a nyitott ablakon?
Sabine lebámult Nashre, hosszú haja mindkettőjüket félig eltakarta.
– Elfelejtetted már, hogy mi történik, ha elveszítem a fejem?
Persze abból, ahogy Nasht nézte, a csillogó szeméből és a huncut
mosolyából azt a következtetést vontam le, hogy elég sajátosan kezelheti a
haragját.
– Én semmit nem felejtettem el, Bina. – Nash gyengéden a csuklójára fonta
a kezét, majd visszatolta Sabine-t az ágy szélére. – Kaylee-t is beleértve. Ez
nem fog működni, ha nem vagy képes visszafogni magad.
– Ez csak akkor fog működni, ha nem fogom vissza magam.
– Én komolyan beszélek – dőlt Nash az oldalára, hogy felkönyököljön. –
Adnod kellene Kaylee-nek egy esélyt. Ő tudja, hogy mi vagy. És nagyon jó
barátnőd tudna lenni, ha engednéd. Ha felhagynál azzal, hogy megpróbálod
halálra rémiszteni, ahányszor összefuttok.
Izé... nem, én nem tudnék egy bosszúálló rémálom jó barátnője lenni.
Nashnek teljesen elment az esze?
Sabine felhorkantott. Konkrétan felhorkantott, és valahogy még ez is cuki
volt tőle.
– Én nem próbálom halálra rémiszteni. Nem teszek mást, mint hogy
elengedem magam. Sokkal nehezebb azt elérnem, hogy ne ijesszek halálra
mindenki mást. Azt nagyon sokat kellett gyakorolnom.
 Jelentőségteljesen Todra szegeztem a tekintetemet. Mennyit kell még
ebből végignéznem?
Õ csak az ágy felé rántotta a fejét, ahol Sabine úgy bámulta Nasht, mintha ő
lenne az egyetlen fénypont egy igen-igen sötét helyen. A fiúm
viszonzásképpen úgy méregette Sabine-t, mintha bonyolult rejtvény lenne,
amit meg kell fejtenie. Ismertem ezt a pillantását – engem is így figyelt,
amikor először hallott valakinek a leikéért énekelni, még mielőtt tudtam
volna, hogy lúdvérc vagyok. Akkor szokott így nézni rám, amikor a bajba
jutott hölgyet látja bennem, akit úriemberi kötelessége megmenteni, akár
szükségem van rá, akár nincs.
Régen imádtam ezt a nézését.
Most gyűlöltem.
– Sabine – szólalt meg végül Nash, amikor a lány már jó ideje semmi
jelét nem adta, hogy meg akarná törni a kínosnak tűnő csendet. – Olvass a
gondolataimban!
– Mi? – Sabine a homlokát ráncolta, és most először tűnt zavartnak
azóta, hogy Tod és én megjelentünk a szobában.
– Nem.
– Azt akarom, hogy olvass bele a félelmeimbe! Igazából.
Menj le a mélyükre, és nézd meg, hogy mitől félek igazán!
Sabine szemöldöke összeszaladt sötét szeme felett.
– Miért? – A hangjából ekkor már sütött a gyanakvás.
– Szerintem ez segítene abban, hogy megértsd.
– És mi van, ha nem akarom megérteni?
Nash közelebb hajolt hozzá, és egyenesen a szemébe nézett.
– Akkor egy gyáva nyúl vagy, és én helyetted is szégyellem magam.
Sabine finom vonásain szívből jövő és keserű harag szaladt végig, és a
homlokán elmélyültek a ráncok.
– Most csak fel akarsz dühíteni.
– Kihívást intéztem ellened. Régen imádtad az ilyet... Ez is
megváltozott? Sabine arcán friss mosoly kúszott végig, éppen olyan lassú
és sötét, mint a szeme csillogása.
– Semmi nem változott. Éppen ezt magyarázom neked.
– Akkor olvass a gondolataimban!
 Sabine felült, és Nash is függőleges helyzetbe tolta magát, hogy a szemébe
nézzen.
– Azt szeretnéd, ha élvezetes lenne? Mint régen?
Én ismét Todra pillantottam. Hogy lehetne Nash legmélyebb félelmeinek a
kiolvasása élvezetes? Azonban a kaszás nem zavartatta magát.
– Sabine... – válaszolta Nash azzal a nagyon ismerős figyelmeztető
hangsúllyal.
A mára elvigyorodott, hogy elvegye a dolog élét, ám ez nem igazán sikerült
neki.
– Próbálkozni szabad. Ezért csak nem hibáztathatsz... – De valami azt
súgta, hogy én nagyon is szívesen hibáztatnám, ha a leghalványabb
fogalmam lenne arról, hogy miről is beszél.
– Jól van. Add a kezed!
Nash úgy nyújtotta előre az övét, mintha kezet akarna fogni, azonban
Sabine baráti kézszorítás helyett az ujjai közé fonta a saját ujjait, és így
tartotta kettejük között az öklüket, a kézfejüket a plafon felé fordítva.
Én azt hittem, hogy le fogják hunyni a szemüket, ehelyett Sabine közelebb
hajolt Nashhez, mintha a tarkójáig be akarna nézni a pupilláin.
Másodpercekig így maradtak. Nash többször is pislogott, a mára tekintete
meg se rezzent.
A keze viszont igen. Mire végre pislogott egyet, és lehunyta a szemét,
remegett a keze. Kihúzta az ujjait Nash kezéből, és beletörölte a tenyerét a
nadrágjába, mintha kettejük verejtékét az attól való félelem szennyezné, anut
Nashben látott.
– Mit láttál? – kérdezte Nash, és ezúttal ő volt a határozottabb.
– Kaylee-t... – suttogta Sabine, és én meglepetésemben majdnem
kirántottam a kezem Todéból. Nash fél tőlem? – Attól félsz, hogy elveszíted.
– Sabine úgy sütötte le a szemét, mintha túlságosan fájna neki Todra nézni.
– Rettegsz tőle... Erről szoktál álmodni, mert ő azt mondta neked, hogy ez
fog történni... Az a démon... azt mondta, hogy el fogod veszíteni Kaylee-t.
Hogy már nem vagy elég jó neki. Hogy nem érdemled meg őt. És ezt te el is
hitted. Neked az a legnagyobb félelmed, hogy nem vagy elég jó Kaylee-nek.
És attól rettegsz, hogy ezt ő is tudja.
Szétnyíltak az ajkaim, és a lélegzetem, amelyről nem is tudtam, hogy
mindeddig visszatartottam, némán kicsusszant a szobába.
Todra pillantottam, aki bólintott. Ezt akarta megmutatni nekem. Vagy
legalábbis valami ilyesmit. Ennek ellenére nem tűnt boldognak.
– Tudod, ettől egy cseppet sem lesz könnyebb – jegyezte meg Sabine.
Odébb húzódott Nashtől, de láthatóan nem kívánt lemászni az ágyról.
– Ettől a tudattól.
– Nem. Gondolom, ettől csak még nehezebb. De ez az igazság, és az
igazság nem mindig könnyű.
Sabine fintorgott.
– Mi van? Zen mester lett belőled? Ezt is Kaylee mondta neked?
– Nem pont így. De általában pontosan látszik rajta, hogy mire gondol
éppen.
Ez nem is igaz! Éreztem, hogy elpirul az arcom, és hirtelen nagyon örültem
annak, hogy nem látnak minket.
– Igen, tisztán átjön az a kifinomult „Tűnj innen, és dögölj meg!” üzenet
tőle. – Sabine körbepillantott a szobában, és a tekintete mintha elidőzött
volna egy kicsit abban a sarokban, ahol mi álltunk. Én tudtam, hogy nem lát
minket, ámbár a pillantása ettől függetlenül is kiborított.
Ennyi elég is volt nekem ebből. Most már csak beszélgetni fognak, és
egyértelműnek tűnt, hogy Sabine nem fogja tudni lebűvölni Nashről a ruháját.
Vagy az irántam érzett érzelmeit. Legalábbis ma este.
„Menjünk!” – tátogtam Todnak némán, és ezúttal ő is bólintott. Lehunyta a
szemét, és ezt jelnek vettem, hogy én is tegyem ugyanezt.
A sehollét egy újabb gyomorforgató pillanata után megéreztem a talajt a
lábam alatt, és a hideg levegőt az arcomon. Amikor kinyitottam a szemem,
ismét Nash háza előtt találtam magunkat, és amint biztosra tudtam venni, hogy
nem fogok eldőlni a szédüléstől, elengedtem Tod kezét. Azonnal hiányozni is
kezdett a melege.
– Nos, ez... érdekes volt – dugtam zsebre a kezem, mire Tod meglepetten
nézett rám, mintha a szájából vettem volna ki a szót. Majd elmosolyodott.
– Aha, ez...
– Úgy értem, milyen furcsa, hogy az idő legnagyobb részében rólam
beszélgettek. Gondolom, ettől jobban kellene éreznem magam, ugye?
Tod úgy bámult rám, mintha nem tudná követni a gondolatmenetemet, majd
hátrapillantott a válla felett a házra, hátha ettől tisztázódhat a dolog.
– Ja... Igen. – Aztán elmosolyodott, és azzal folytatta: – Van egy olyan
érzésem, hogy ez nagyon gyakran előfordul. Szóval... tényleg jobban érzed
magad ettől?
– Igen is, meg nem is. – Elindultam az úton, és Tod mellém igazította a
lépteit.
– Miért nem?
Nem feleltem azonnal.
– Mert ha ilyennek látom Sabine-t Nashsel, akkor egy kicsit nehezebben
tudom elhinni róla, hogy ő a gyilkos. – Nem tartom lehetedennek. Csak
valószínűtlennek.
Tod megvonta a vállát.
– Akkor az is lehet, hogy mégsem ő az.
Én a homlokomat ráncolva néztem fel rá.
– Egyedül ő lehet. Ki más? – Tod kinyitotta a száját, de én beléfojtottam a
szót. – És ne mondd azt, hogy talán senki, mert kizárt, hogy két napon belül
három tanárunk is meghaljon álmában véletlenül ugyanazon a héten, amikor
Sabine a városunkba költözik.
– Ezzel egyetértek. Bár ez nem jelenti azt, hogy ő tette.
– Akkor kicsoda?
– Nem tudom. Bárki lehetett. Vagy bármi. Szerinted nem lehetséges, hogy
azért vagy ennyire ráállva Sabine-ra, mert ő is rá van állva Nashre?
Én megálltam a járdán, majdnem félúton Nashék háza és a mi házunk
között. Todnak igaza volt. Arra nem voltam hajlandó, hogy kizárjam Sabine-t
a gyanúsítottak köréből, de ha már nyomozót játszom, el is kezdhetnék úgy
gondolkozni, mint egy nyomozó, és egy jó nyomozó soha nem zárna ki minden
egyéb lehetőséget egy magánjellegű vendetta miatt.
– Segíts nekem! – pillantottam fel rá egy utcai lámpával szemben.
– Mi? – vonta össze a szemöldökét Tod.
– Segíts nekem! Te sokkal többet tudsz az ilyen alvilágos dolgokról, mint
én, és kizárt, hogy ezt egy ember csinálta volna. Ha tényleg úgy gondolod,
hogy Sabine ártatlan, akkor segíts nekem kizárni őt, és előállni valami más
elmélettel. Egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy ez így menjen tovább. Te magad
mondtad, hogy Wellsnek, Bennigannek és Wesnernek még nem jött el az
ideje.
– Kaylee, nekem nem egészen egy óra múlva a munkahelyemen kell
lennem.
Én ismét megindultam, és Todnak futólépésre kellett váltania, hogy
utolérjen.
– Mikor következik az első kliensed?
A kaszás felsóhajtott.
– Csak kettőkor. De legalább olyannak kell tűnnöm, mint aki szeretné
megtartani a munkahelyét.
– Ne már, Tod! Van fagyim. Átbulizhatjuk az éjszakát.
Tod szeme csillogni kezdett a lámpák fényében. A kezemre pillantott,
amely ott kalimpált köztünk, majd végül bólintott.
– Tudod, hogy képtelen vagyok nemet mondani a fagyira.
– És a pizzára, a palacsintára vagy a Chick-fil-A-re...
– Fogd be, mielőtt meggondolom magam!
Amikor visszaértünk a házunkhoz, ellenőriztem, hogy apa alszik-e, majd
előástam egy kétkilós mentoloscsokoládés fagyit a fagyasztóból. Tod, Alec
és én közvetlenül a dobozból ettük, miközben segítettek nekem egy listát
készíteni azokról a nem emberi teremtményekről, akik képesek valakit
álmában megölni.

Õk láthatóan egyetértettek abban, hogy a gyilkos nagy valószínűséggel

valamilyen lelki parazita. De míg Tod kitartott amellett, hogy elméletben
bármelyik parazitafaj képes alvó emberből is táplálkozni – vagyis lehet, hogy
egy inkubusszal vagy szukkubusszal van dolgunk, esetleg egy szkadóval, aki a
haragból táplálkozik, vagy egy neiddel, akinek a féltékenység a betevője –,
addig Alec ragaszkodott hozzá, hogy egy mára a legvalószínűbb gyanúsított,
mert a rémálmok kizárólag alvó áldozatokból tudnak lakmározni. A kaszás
nagyon csúnyán nézett, amikor meghallotta Alec végkövetkeztetését,
ugyanakkor nem tudott vele vitába szállni.
Amikor Todnak el kellett indulnia munkába, én visszavonultam a
szobámba egy laptoppal és egy szelet maradék pizzával, abban reménykedve,
hogy ha nem vagyok ott, és nem faggatom a csúszómászók életéről, akkor
Alecnek talán sikerül aludnia egy kicsit.
 Két falat pizza és két korty üdítő között az interneten rákerestem Sabine
Campbell nevére. De egyik általam megtalált Sabine Campbell sem volt
megfelelő életkorú, megközelítőleg sem. Egyik közösségi hálón sem volt fenn
azok közül, amelyek eszembe jutottak – vagy nem a saját nevén volt fenn –, és
az iskolái honlapján sem találtam róla semmit. Ami azt jelentette, hogy nem
foglalkozott aktívan semmilyen sporttal, egyik klubnak sem volt a tagja, sőt,
az utolsó iskolája dicsőséglistáján sem szerepelt.
Igazság szerint ez nem volt túl meglepő.
És úgy tűnik, a fiatalkorúak priusza sem nyilvános, mert egyetlen szót sem
találtam a hírhedt bűnözői múltjáról.
Végül nagyjából olyan hajnali három körül sikerült belebodanom
valamibe. Rákerestem Nash régi iskolájára, ahol megismerkedett Sabine-nal.
A lány nevére önmagában nem kaptam találatot, de amikor a „letartóztatott"
szóval is kiegészítettem a keresést, aranybányára bukkantam.
Két évvel ezelőtt, körülbelül három hónappal azután, hogy Nash az
Easdake-be kezdett járni, egy tizenöt éves, másodikos tanulólányt
letartóztattak az iskolájában, mert megtámadott egy tanárt. Két hónappal
ezután egy tizenöt éves másodikost eltávolítottak az iskola területéről, mert
alkohol volt a birtokában. A hírekben – mindkettő ugyanabból az online
újságból származott – egy szó sem szerepelt arról, hogy ez a két lány ugyanaz
volt-e, de nekem kétségem sem volt afelől, hogy igen. Mindamellett, nagyon
úgy tűnt, hogy ezeken kívül Nash iskolájában minden problémát fiúk okoztak.
A logikus következtetés? Sabinet-t vagy kicsapták vagy elköltözött.
De hova járhatott Nash iskolaja és az Easdake között? Biztos vagyok
benne, hogy hallottam már a legutóbbi iskolája nevét – azt elárulta Emmának
az első beszélgetésük során a harmadikos angolon. Valley valami. Vagy
valami Valley. Valleyview? Nem. Oak Valley? Nem, de ez már jobban
hasonht. A természethez volt valami köze.
És erről azonnal eszembe is jutott: Valley Cove. Sabine a Valley Cove
középiskolából került át az Easdake-be. Emlékszem, Em mesélte, hogy
Sabine viccelődött, a varosban sem völgy nem volt (valley), sem öböl
(cove).
Miután kutattam meg egy kicsit, végül ratalaltam egy cikkre, ami egy évvel
korábban jelent meg egy kisebb Valley Cove-i újságban – ez a lap csodával
határos módon a neten is jelen volt – egy harmadikos lányról, akit
felfüggesztettek az iskola tulajdonanak megrongálásáért. Rajtakapták, amint
festékszóróval „obszcén rajzokat és csúnya szavakat” fest az iskola falára az
éjszaka közepén.
Aha. Ez Sabine-ra vall.
Mire hajnali háromkor összecsuktam a laptopomat, és kiosontam a
fürdőszobába fogat mosni, teljesen meg voltam győződve arról, hogy Sabine
egy visszaeső bűnöző. Ám arra semmilyen bizonyítékot nem találtam, hogy a
bűnlajstromán gyilkosság is szerepelt volna valaha.

Felülök az ágyamban, és kellemetlen érzés fut végig a bőrömön, mintha

egy sereg apró pók mászna rajtam.
Kipislogom a szememből az álmot, és az ablakom alatt világító riasztó
fényét leszámítva a sötét szobámat látom magam körül Valami nincs
rendben, de nem tudom, hogy micsoda. Még nem. Viszont bizsereg a tarkóm
attól, hogy égnek akar állni a hajam.
Először csak a szagát érzem, még mielőtt meghallanám, és a pókok
eszeveszett táncba kezdenek a bőröm alatt. Egyszer egy mókus esett bele
abba a régi szemetesbe, amelybe az összegereblyézett leveleket szoktuk
dobni apával, és annak volt ilyen szaga, amikor megtaláltuk.
Rothadásszaga. Meleg halálszaga.
A szívem fájdalmasan zakatol, és visszatartom a lélegzetem. Nem
akarom ezt a bűzt érezni, s még kevésbé akarom megkóstolni, úgyhogy
összeszorítom a számat.
Ezután következik a hang – a léptek megtörő ritmusa, amelyet egy
rettenetes, csúszó zaj kísér. A léptek csendesek, azonban egyre élesebben
hallom őket. Egyre közelebbről A pulzusom felszalad, és hátrakúszom az
ágy fejtámlájához, hogy még néhány hiábavaló centiméter kerüljön közém
és aközé, ami a szobám felé csúszkál.
El kellene szaladnom. De mozdulni sem tudok. Meg vagyok dermedve, a
morbid kíváncsiság és a bénító rettegés küzd bennem egymással, miközben
az ajtóm lassan, nyikorogva kinyílik.
Pedig nem kellene nyikorognia. Még soha nem tette. Most mégis
megnyikordul, ahogy egy szürke kéz lenyomja a kilincsét.
Túl gyorsan veszem a levegőt. Sikoltanom kéne. Eddig még soha nem
hagyott cserben a hangom, de most éppen úgy le van bénulva, mint a többi
részem.
Várakozom. Rémülten.
Verejték folyik le a gerincemen. Érzem, hogy ott gyöngyözik a
homlokomon is, és a karom hajlataiban. Az a szürke kéz egy csuklóban
végződik, amely egy karhoz vezet, majd egy vállhoz, és a következő
pillanatban ott van az egész. Az ajtómban. Halott, opálos szemekkel mered
rám.
Nem tudom elég gyorsan kapkodni a levegőt, és minden
lélegzetvételemnek olyan a szaga, mint neki. Mint a rothadásnak. Mint
azoknak a dolgoknak, amelyeknek békésen kellene oszladozniuk a földben
ahelyett, hogy az én szőnyegemre csepegtetnek sűrű, bűzös folyadékokat.
De az a legrosszabb, hogy bár vaknak kellene lennie, tudom, hogy lát
engem. Repedezett, színtelen ajkainak nem lenne szabad megmozdulniuk,
de szétnyílnak. És noha a torka már szétrohadt, s kilátszanak az inai a
lyukakon, a hangja még mindig szól, és én még mindig felismerem.
Soha nem fogom elfelejteni, bár hároméves korom óta nem hallottam.
Azóta, hogy meghalt, és én vettem át a helyét.
Ez a két lábon járó, rothadozó, bűzös hulla az anyám.
– Vissza akarom kapni – mondja, és a hangja eleinte suttog. Tizenhárom
éve nem használta. – Te elpazarolod, és én vissza akarom kapni.
– Anya? – Észre sem veszem, hogy az én hangom is visszatér, amíg meg
nem hallom, hogy beszélek, ó, hogy szerettem volna mindig is még egy
lehetőséget arra, hogy beszéljek vele! Csak nem így. Ez helytelen, olyan
mélyen perverz, hogy el sem hiszem.
Ugyanakkor letagadni sem tudom, amíg itt érzem a bűzét a levegőben, a
tüdőmben, amíg a keze egyre csak nyúl, nyúl felém...
– Te elpazaroltad. Te nem élsz, hanem nagyon lassan haldokolsz. –
Minden egyes szó látható nehézséget okoz neki, de azért folytatja. – Add
vissza nekem! – Közelebb tántorog, és egy részem megérti, hogy a lábai
már nem úgy működnek, ahogy kellene.
Az a csoda, hogy egyáltalán működnek. Tizenhárom sírban töltött év
után már csupán egy csontváznak kellett volna maradnia belőle.
A bőröm bizseregni kezd és a félelmem az akkumulátor, ami energiát ad
a szívemnek. El akarok szaladni, és biztos vagyok benne, hogy fizikailag
most már menne. Azonban nem tudok elfutni előle. Anyám halott, büdös és
furcsán pépes, de azért az anyám.
– Anya? – szólalok meg ismét, és azt várom, hogy felfogja. Azt, hogy
visszaemlékezzen rám, úgy, ahogyan én emlékszem rá. Am ködös
tekintetében semmi melegség nincsen. Semmi szeretet. Üres, és a hangja is
kemény.
– Te nyafogsz. Nem hallgatsz senkire. Nem vagy hajlandó élni. Nem
vállalsz kockázatot, nem lépsz előre, és soha nem fogsz felnőni.
Ekkor már ég bennem a rettegés és az undor, elevenen megsütnek
belülről. Anyám szavai olyan kék-zöld foltokat hagynak rajtam, mintha
ütések lennének. Csak a tagadásnak köszönhetem, hogy még nem ájultam
el. Utálom, hogy most ilyen, mert tudom, hogy nekem kellene ilyennek
lennem. Mégis szeretem, mert ő az anyám. Aki életet adott nekem. Kétszer
is.
– Anya? – Immár kérdezem, mert ő soha nem beszélt velem így. Anyám
kedves volt velem, bátorító. Nem emlékszem sokra, de erre igen.
– És ez rendben is lenne, ha csupán egyetlen jó tulajdonságod lenne. –
Egy újabb esetlen lépést tesz felém, és én hátrahőkölök, miközben könnyek
gyűlnek a szemembe. – Egyetlen kiemelkedő vonásod, ami azt bizonyítja,
hogy kiérdemelted az áldozatomat. – Megint egy lépés, én pedig pislogok
egyet. A könnyek csípik az arcomat, ám ő tovább közeledik. Még mindig
beszél, és minden egyes gyűlölködő szava a telkemet tépázza. – Szépség,
ész, tehetség... De benned semmi ilyesmi nincsen. Te a középszerűség
megtestesülése vagy. Te nem ragyogsz úgy, ahogy én ragyogtam... – Egy
újabb lépés, és már az ágyam lábánál jár. Előrehajol, mindkét keze a
takarómra kerül. Az ujjai szétrepednek a súlya alatt, mint a virsli burka.
Valami folyadék szivárog a lila huzatra, és én olyan gyorsan veszem a
levegőt, hogy kezdek fulladozni.
– Én voltam a fénysugár apád életében, amely mutatta neki az utat. De
te nem ragyogsz, ő azért adott oda másoknak, mert nem bírt veled
maradni. Mert ő is tudja, amit én. Amivel te is tisztában vagy. Hogy nem
érsz annyit, Kaylee. Nem érdemelted meg, hogy feláldozzam érted az
életemet, ezért most vissza akarom kapni.
– Anya, ne!
A könnyek némán csorognak végig az arcomon, és én letörlöm őket.
Anyám felmászik az ágyra. A térde alatt szétmállnak a megmaradt ujjai, és
a bűz elviselhetetlenné erősödik.
Ilyen közelről már a részleteket is látom. A bőre nedves, szürke és
ernyedt. A szempillái és a szemöldöke már régen eltűntek. Egész foltok
hiányoznak a hajából, de ez jó is, mert ami megmaradt belőle, az ritkás,
töredezett és kócos, összetapad a földtől meg a rászáradt testnedvekről.
– Csak a lélegzetedre van szükségem. Annyi elég is lesz hozzá... –
suttogja. A ruhája csupa lyuk, de felismerem: ebben temették el. Régen kék
volt, ugyanolyan színű, mint a szeme, mostanra kifakult, foltos lett, és
majdnem ugyanannyira szétrohadt, mint ő.
– Anya, ezt nem gondolod komolyan... – Végre megmozdulok, és az ágy
szélére kúszom, holott a szívem mélyén tudom, hogy ez mit sem ér. Ha itt
megtalált, bárhol megtalál. Nem sikerült kiérdemelnem az ajándékát, és
most vissza akarja kapni
És vissza is fogja. Ezt mindketten tudjuk.
– Te hagytad szétrohadni az életemet is a testemmel együtt. Ha valaha
szerettél, add vissza, amit ostobaságból neked adtam...
Felhúzom a térdem a mellkasomhoz, és még távolabb tolom magam tőle.
Az éjjeliszekrényem sarka a hátamba fúródik. Anyám a lábamat keresgéli.
Az ujjai rátoccsannak a térdkalácsomra.
Újabb repedések a bőrén. Ragacsos folyadék szalad végig a lábamon, és
a szag letaglózóan erőssé válik.
Fellázad a gyomrom. Hányinger indul felfelé a torkomban. Könnyek
homályosítják el a látásomat. A rémület vasmarokkal szorítja a szívemet.
 13.
Ezúttal nem ültem fel az ágyamban. A fejemre húztam a takarót, mint egy
kisgyerek, félig-meddig még mindig abban a hiszemben, hogy álmodom.
Hogy ha kikukucskálnék a szobámba, anyám félig szétrohadt torzképe ott
várna rám, és visszakövetelné az életét, még mielőtt a maradékát is
elpazarolhatnám.
Egészen addig ott is maradtam, amíg szédülni nem kezdtem attól, hogy a
saját elhasznált levegőmet lélegzem be, és amikor észrevettem, hogy semmi
nem kúszik felém, hogy a levegő már nem árasztja el bűzzel az orrlyukaimat,
letoltam magamról a takarót, és felültem.
A szobám ugyanúgy nézett ki, mint mindig. Az ajtóm csukva volt, de Nash
és Tod paranoid tanácsai ellenére nem volt bezárva. A takaróm makulátlanul
tiszta volt, a térdem érintetlen.
Anyám soha nem járt ebben a szobában. Sehol nem járt több mint
tizenhárom éve, és a lelkem mélyén tudtam, hogy ha valaha is meglátogatna,
soha nem követelné vissza az életemet ezért a kiváltságért cserébe.
Az anyám nem akarta, hogy meghaljak. Én viszont tényleg félek attól, hogy
elpazaroltam az ajándékát. És ezt láthatóan Sabine is tudja.
Ezzel a ráébredéssel együtt az a lángoló düh is elöntött, amelyre
szükségem volt a jeges félelem elmulasztásához. Ma éjjel már nem fogok
aludni. Sabine nagyon-nagyon jó munkát végzett.
– Egy újabb rémálom? – kérdezte Alec, amikor lábujjhegyen elosontam a
kanapé mellett a konyha felé. – Ezen a héten már a második.
A harmadik, de ki számolja?
– Te soha nem alszol? – vágtam vissza anélkül, hogy lelassítottam volna.
Õ ledobta magáról a takarót, és felült. – Én is ugyanezt akartam kérdezni
tőled.
– Én aludtam – erősködtem, egyenesen a kávéskanna felé tartva. – És már
be is fejeztem. A mai napot korán kezdem.
A kanapé rugói megnyikordultak mögöttem.
– Hajnali fél öt van.
Ezt a testem minden egyes kimerült csontja tudta.
– Ezért használtam a „korán” kifejezést.
– Nem alhattál két óránál többet.
A konyhakő hideg volt a talpam alatt, és azt kívántam, bár eszembe jutott
volna papucsot venni.
– Újabban már matematikus is vagy?
Vagy az apám?
– Ma reggel pokolian jól adod Sophie-t. – Alec csak egyszer találkozott az
unokahúgommal, de az is elég volt. – Mi a baj?
Miután bámultam egy darabig az előző napi kávé maradékát, arra jutottam,
hogy túl nagy fáradság lenne még egy adagot főzni, és inkább kivettem egy
üdítőt a hűtőből. Felpattintottam a zárópöckét, és leereszkedtem apám
székébe a kanapéval szemben, amelyen Alec egy szál alvósortban ülve
bámult engem.
Ittam egy nagy kortyot, majd belenéztem kimerült, véreres szemébe.
– Sabine már megint munkában van. Vagy még mindig. Vagy mi.
– Nash volt barátnője? – dörzsölte meg Alec a feje búbját széles
tenyerével. – Mit művelt?
– Csak a szokásost. Betört a fejembe, és rémálmokat küldött. Le kell
állítani.
– És mi ebben a tragédia? – vonta meg sima, sötét vállát Alec. – Ezek
csupán rémálmok, nem? Verd ki őket a fejedből, és menj vissza aludni.
Én csak pislogtam, miközben megpróbáltam eldönteni, hogy komolyan
beszél-e. – Ezek nem csupán rémálmok, Alec. Hanem a félelmeim
megjelenítései. A félelmeim révén kiszívhatja az életenergiámat, ő egy mára,
nem emlékszel?
Alec tágra nyitotta a szemét, és kihúzta magát ültében.
– Sabine egy mára? Ezt miért nem mondtad eddig?
– De hát mondtam!
Alec határozottan megrázta a fejét.
– Annyit mondtál valamelyik nap, hogy azt álmodtad, a volt fiúddal
smárol, ma este pedig megemlítetted, hogy ismersz egy márát. Arról egy szót
se szóltál, hogy a mára és Sabine ugyanaz az átkozott személy!
Én bosszúsan letettem az üdítősdobozomat.
– Oké, neked tényleg többet kellene aludnod. Tegnap éjjel meséltem, hogy
mára. A konyhában, nem emlékszel?
Alec döbbentnek tűnt – egy pillanatra szinte rémültnek – , majd mintha az
egész arckifejezése kikapcsolt volna, mint amikor elmegy az áram, és az
egész környék sötétbe borul.
– Tegnap éjjel? – ismételte meg a két kezébe fogva az arcát. – Úgy érted,
az éjszaka közepén?
– Aha. Miközben apám muffinjaival voltál elfoglalva.
Alec lassan kifújta a levegőt, és azt dünnyögte az orra alatt:
– Szóval erre gondolt a muffinokkal...
– Mi van? – Előrehajoltam, és amikor Alec végre felnézett, az arcát
kezdtem tanulmányozni. – Jól vagy?
– Aha. Csak... alváshiánnyal küszködöm, azt hiszem. Alig emlékszem a
tegnap éjszakára. Szóval... Sabine egy mára? Tényleg?
– Örülök, hogy sikerült bekapcsolódnod a beszélgetésbe. – Lassan
ingattam a fejem előre-hátra, hogy kimenjen a görcs a nyakamból. – A
félelmeimen élősködik, hátha így sikerül elriasztania Nashtől.
– Hűha! – Alec fíittyentett egyet, majd a karját sima, csupasz mellkasa
előtt összefonva, hátradőlt. – Ez elég gázos. Úgy értem, ez már az alvilági
szintű kínzásokkal határos. Legalábbis a pszichológiaiakkal.
Megfogtam az üdítőmet, és ittam még egy kortyot, hogy egy kis koffeint
vigyek be a szervezetembe.
– Aha, ő nem kifejezetten az a meleg, ölelgetni való fajta.
– És most mit fogsz csinálni? Nem hagyhatod, hogy egyszerűen átgázoljon
rajtad. – Alec láthatóan egyre inkább magához tért, én pedig egy kicsit
megnyugodtam, hogy kezd visszatalálni önmagához.
– Tudom. Azt hittem, hogy ennek már vége, azok után, hogy felpofoztam, és
Nash...
– Várj, te megütöttél valakit?
Az ujjaim görcsbe rándultak a hideg, nedves fémdobozon.
– Miért lepődik meg ezen annyira mindenki? – Ám Alec csak felvonta a
szemöldökét. – Oké, én nem vagyok az az utcai harcos típus, de ő
megérdemelte. És egyébként is, utána Nash azt mondta, hogy megígérte, nem
fogja piszkálni az álmaimat. Úgy tűnik, hazudott. Vagy Nash.
– Szerinted melyikük volt?
Ittam egy nagy kortyot, hogy húzzam egy kicsit az időt.
– Tényleg nem tudom. Az az igazság, hogy Sabine-t eddig nem kaptam
hazugságon, ő ijesztően egyenes, Nash viszont már többször füllentett nekem.
Milyen szomorú már ez, hogy jobban bízom a sorozatgyilkos exbarátnőjében,
mint benne?!
– Sorozatgyilkos... – ismételte meg Alec, mintha a szót ízlelgetné. – Te
tényleg azt hiszed, hogy ő ölte meg azokat a tanárokat?
– Nem tudom. Sabine minden egyebet nyíltan bevallott, amit tett, akkor
meg miért pont ezt ne ismerné be, ha tényleg ő volt? Elvégre a rendőrség nem
fogja letartóztatni azért, mert betör mások álmába... Úgyhogy nem kizárt,
hogy nem ő volt. – Megvontam a vállamat, és leeresztettem a fejem a
támlára. – De nincs más gyanúsítottam. És egyébként is, te magad mondtad,
hogy egy mára a legvalószínűbb elkövető.
– Igen, de az még azelőtt volt, hogy kiderült volna: egy olyan valakiről
beszélsz, aki veled egy iskolába jár – javított ki Alec.
– Mit számít ez?
Alec látható vonakodással megvonta a vállát.
– Az egy dolog, hogy bizonyos fajok leírása elvben illik az általatok
keresett személyre. Csakhogy ez nem jelenti azt, hogy egy konkrét tagjuk, akit
ismersz, biztosan gyilkos. Nem vádolhatsz meg valakit azzal, hogy a
tanáraidat öldösi, ha nincs rá ennél több bizonyítékod, Kaylee.
Elfintorodtam.
– Ezzel elkéstél.
Alec pislogott egyet.
– Csak azt ne mondd, hogy képes voltál szemtől szemben megvádolni egy
márát azzal, hogy megölt valakit!
Ráadául egy olyat, aki eleve nem rajong érted...
– Izé... de. Megvádoltam.
– A fenébe! – Alec hátradőlt, és a mennyezetbe fúrta a tekintetét.
– Nem tudom eldönteni, hogy vakmerő vagy, vagy csak ostoba, Kaylee.
Nem csoda, hogy az álmaiddal szórakozik.
Elmélyültek a ráncok a homlokomon.
– Eddig is azt csinálta. Egyébként is, ez elég logikus. Ő az egyetlen, akinek
motivációja is van, és lehetősége is.
Alec ismét előrehajolt, és komoran megrázta a fejét.
– Te túl sokat tévézel. A való életben soha semmi nem ilyen egyértelmű.
Főleg, ha a gyanúsítottak még csak nem is emberek.
Én ingerülten a székem peremére csusszantam. Miért én vagyok az
egyetlen, aki látja, hogy mire képes Sabine?
– Ő el akar ijeszteni engem, Nashtől is, meg a nyomozástól is.
– Az lenne a célja, hogy lemondj a srácról, akit nem is biztos, hogy vissza
akarsz kapni, és felhagyj a nyomozással, amely kizárólag a természetfeletti
teremtményekre irányul, akiket felírtál egy noteszlapra? Bocs, Kay, de ezek
alapján szerintem nem neki akadnak gondjai a logikával.
Hű. Ebben a megfogalmazásban az egész ügy olyan... jelentéktelennek tűnt.
És nagyon szánalmasnak. Bár azért...
– Ha rendőr lennél, aki gyilkossági ügyben nyomoz, akkor téged nem a
priusszal rendelkező gyanúsított érdekelne legjobban?
Alec felkapta a fejét.
– Várj, Sabine-nak priusza van? Ezt eddig nem mondtad.
– Dehogynem! – Letettem a kólámat a dohányzóasztalra, és az arcát
fürkésztem. – Neked tényleg jobban kellene figyelned. Tudom, hogy még
mindig nem szoktál vissza teljesen az emberek világába, de olyan sok lyuk
van a memóriádban, hogy tésztát lehetne szűrni vele... – És ez több volt
egyszerű feledékenységnél, amiről az is árulkodott, hogy Alec nem volt
hajlandó a szemembe nézni, és megfeszült a válla. Borzongás indult lassan
felfelé a gerincem aljából. – Mi folyik itt, Alec?
Alec hosszan, lassan beszívta a levegőt, és csak hosszú másodpercekig
tartó hallgatás után nézett végül rám. Mélybarna írisze szinte úszott a
rettegésben.
– Valami nincs rendben, és szerintem kezdem érteni, hogy miről van szó.
El kell mondanom neked valamit, de nem szabad kiborulnod, rendben?
Miért mondja nekem mindenki ugyanezt?
A borzongás felvándorolt a gerincemen a karomba, amelyen libabőr
képében jelent meg.
– Ha azt mondod, hogy ne boruljak ki, az nagyjából garantálja, hogy ki
fogok borulni...
– Bocs. – Alec feisóha'jtott. – Akkor kitálalok... Az utóbbi napokban nem
egyszerűen lyukas a memóriám.
Hanem üregek vannak benne. Hatalmas üres részek.
Ajaj.
– Mekkora az a „hatalmas”?
Alec hátradőlt a kanapén, és mindkét kezével az arcát dörzsölgerte.
– Ijesztően nagy. Felébredek, és fogalmam sincs, hogy kerültem oda, ahol
vagyok. Nem emlékszem, mit csináltam korábban. Ez nagyon... nyugtalanító.
Én a „bizarr” és „rémisztő” jelzőket használtam volna. De persze én nem
olyan dolgokat láttam magam körül az elmúlt negyed évszázadban, amelyek
valóban borzalmasak.
– És ez mikor...? – szólaltam meg, ám amikor Alec mondanivalójának a
többi részét is felfogtam, elakadt a hangom. – Várj, te azt mondtad, hogy
„felébredsz”, és fogalmad sincs, hogy mi van. Szóval... ez álmodban szokott
megtörténni?
A gyomromban kavargó félelemtől rossz ízű lett a szám.
Ez az íz erős volt és bűzös. És kiborítóan ismerős...
– Igen, Kaylee, ő az. – Alec sötét pillantása fogva tartott. – Avari szokott
megszállni.
– Nem – ráztam a fejem hevesen, noha a tagadással nem sokra mentem. –
Nem, nem, nem! Ez nem lehet. – Rákényszerítettem magam, hogy letegyem az
üdítőmet, mielőtt még összepréselem a dobozt, és leöntöm magam a cukros
lével.
Alec engem bámult a kanapéról. Hirtelen nagyon sebezhetőnek tűnt. Még a
tizenkilenc éves testénél is fiatalabbnak, a középkorú agyánál és lelkénél
pedig sokkal fiatalabbnak.
– Ez az egyetlen logikus megoldás.
– Ez sem logikus – erősködtem. – Nem lehet Avari. Neki nincs ehhez
ereje... Főleg, mióta te nem vagy ott, hogy ellásd energiával. – A pokol-fajzat
évekig két lábon járó uzsonnaként használta Alecet, energiát és tápanyagokat
szívott belőle a saját gonosz terveihez és céljaihoz. Alec nélkül nem lehet
annyi ereje, hogy megszálljon valakit az emberek világában. Legalábbis nem
ilyen gyakran, és nem ilyen hosszan. Úgy éreztem, mintha fel akarna robbanni
a fejem. – Te azt mondod, hogy Avari csak azért vette át az uralmat a tested
felett, hogy velem pletykálkodjon, és egyen egy kis sutit? Kizárt dolog. –
Ebben téved. Nem lehet másképp. – Alec, te beszélgettél velem... Mindkét
alkalommal beszéltél hozzám, és a saját hangodon, nem Avarién. Ez nem
ment volna, ha megszállt volna téged.
Alec lassan megcsóválta a fejét.
– Nem, ez akkor nem ment volna, ha téged száll meg. Vagy Emmát, vagy
Sophie-t, vagy bárki mást, akit nem ismer túl jól. Én viszont vele töltöttem az
elmúlt huszonhat évemet, és ezalatt folyamatosan szívta belőlem az energiát.
Pontosan ismeri a fiziológiámat, így teljesen érthető, ha a hangszálaimat is
tudja működtetni a testem többi részével együtt.
Ne! A fenébe is, ne!
Túl gyorsan vettem a levegőt, és koncentrálnom kellett, nehogy
hiperventilálni kezdjek. Ez nem lehet igaz. Avari nem lehet ilyen közel
hozzánk – Alecben – anélkül, hogy tudnánk! Most már ismerem a jeleket. A
hanga elárulja. Nem használhatja a bábja hangját!
– Ennek semmi értelme, Alec. Miért égetne el ilyen sok energiát pusztán
azért, hogy velem csevegjen, és egyen egy kis finomított cukrot? És még csak
nem is tájékoztatott arról, hogy ő az, úgyhogy nem táplálkozhatott a
félelmemből és a haragomból. Miért fáradna ezzel, ha a babérokat nem aratja
le? – Alec nem válaszolt. A térdére könyökölt, és lelógatta a fejét a válla
közé, úgyhogy csak a begörbített háta gyors emelkedését és süllyedését
láthattam, ahogy ő is kapkodni kezdte a levegőt. – Alec? Mit nem mondtál el
nekem? – Mert ekkorra már nyilvánvalónak tűnt, hogy ez nem minden.
Messze nem az. Ám Alec nem válaszolt. Felálltam a székből, letelepedtem
mellé, és az egyik kezemet a karjára tettem. Éreztem a bőre melegét. – Alec?
– Nem tudtam eldönteni, hogy haragudjak rá, amiért titkolózott, vagy együtt
érezzek vele, amiért ilyen sok szenvedésen kell keresztülmennie.
Alec végül éleset szippantott, aztán felnézett.
– Szerintem én öltem meg azokat a tanárokat, Kaylee. Szerintem Avari
engem használt fel a megölésükre. És nem tudom, hogyan állíthatnám le.
A nappali hirtelen még sötétebbnek tűnt. Képtelen voltam gondolkozni.
Levegőt is alig tudtam venni. Túl sok gondolat kergette egymást a fejemben,
túl sok kérdés, és egyikre sem tudtam külön odafigyelni.
– Alec... – A padlóra meredtem, azt kívánva, hogy a szőnyeget és a
gondolataimat is tisztábban lássam. – Miért... Mit... – Elhallgattam, majd
elölről kezdtem. – Hogy lehetséges ez egyáltalán? Amennyire meg tudjuk
állapítani, mindnyájan álmukban haltak meg. Tod azt mondta, nem voltak
rajtuk sérülések. – Mivel Alec csak a lábát bámulta, én folytattam, mert
nagyon szerettem volna konkrét információkkal megakadályozni, hogy
rosszabbnak lássa a helyzetet, mint amilyen. Már ha ez egyáltalán lehetséges.
– Te azt mondod, hogy Avari képes... nem is tudom... Azt mondod, hogy
felhasználja a saját képességeit rajtad keresztül, amikor a testedben van?
Elképzelni sem tudtam ennél ijesztőbb dolgot. Már az is nagyon rémisztő
volt, amikor kiderült számomra, hogy egy pokolfajzat használja a testemet.
De ha eközben még embereket is meg tud ölni azokkal a képességeivel,
amelyek bennem nincsenek meg... Szavakkal nem is lehetett volna leírni a
borzadálynak azokat a mélységeit, amelyek abban a pillanatban előttem
tátongtak.
– Nem – mondta végül Alec, miközben ismét felpillantott rám. Azonban a
megkönnyebbülésem csak átmeneti volt. – Az Alvilágon kívül nem tudja
használni a képességeit, még akkor sem, amikor engem száll meg. Viszont az
én képességeimet minden gond nélkül tudja használni.
– Mi? – A gyomrom megpróbált a torkomon keresztül a számba furakodni.
– Milyen képességeidet? – Már akkor is gyanítottam, hogy Alec nem ember,
amikor először felvette velem a kapcsolatot (amikor megszállta Emmát az
Alvilágból), de eddig nem adta jelét nem emberi tulajdonságoknak. És nem
is említett ilyesmit. Felálltam, és lassan elhátráltam tőle, megadva magam
életem egyik legésszerűbb önvédelmi késztetésének.
– Kérlek, Alec, mondd azt, hogy te ember vagy! Most azonnal meg kell
nyugtatnod afelől, hogy ember vagy! Nyugtass meg, hogy nem titkolsz egy
ekkora dolgot előlem és az apám elől már két hete...
És érd el, hogy el is higgyem neked...
Alec ülve maradt; szerintem megértette, hogy ha feláll, akkor azt a kis
önuralmamat is elveszítem, amelybe még bele tudok kapaszkodni. És hogy
kiabálni kezdek az apámért.
 – Nem mondhattam el, Kaylee. Nem akartam, hogy félj tőlem.
– Ezzel egy kicsit elkéstél, szóval most már nyugodtan elmondhatod. –
Behátráltam a dohányzóasztal mögé, majd a szoba túlsó végébe. – Mi vagy
te?
Alec felsóhajtott, és úgy méregette a kanapé párnáját, mintha darabokra
akarná szaggatni, esetleg a mellkasához akarná szorítani.
– Ez hosszú történet.
– Úgysem tudnék visszaaludni. – Belehuppantam a székbe, és megfogtam
az üdítőmet, csak hogy legyen a kezemben valami.
– Az anyám ember – kezdett bele végül a fiú. – Avari ötven évvel ezelőtt
rabolta el, és évekre arra kényszerítette, hogy őt szolgálja. Anyám
beleszeretett valakibe odaát. Nem belé... – tette hozzá, számítva az
undoromra, még mielőtt fel tudtam volna tenni a nyelvem hegyén égő kérdést.
– Valaki másba. Az apámba. Ő segített neki megszökni Avaritól
egyszeregyszer egy kis időre, általában úgy, hogy elterelte a figyelmét valami
újabb és csillogóbb dologgal, mint az anyám.
Ettől még jobban felkavarodott a gyomrom.
– Az apád embereket adott Avarinak, hogy... megegye?
Vagy valami ilyesmi?
– Nem mindig embereket. A pokolfajzatok érdeklődési köre elég széles,
és... – De amikor meglátta az
elszörnyedést az arcomon, elhallgatott,
– Az anyámért tette. Hogy megkímélje. Hogy vele lehessen.
Én pedig döbbenten ráébredtem, hogy ezt meg tudom érteni, még akkor is,
ha mentséget nem találok rá. Végtére is, Tod is valami ehhez hasonlót tett
azért, hogy Addisonnal lehessen, miután a lány, Avari kezében a lelkével,
meghalt, és ezzel örök kínszenvedésre ítélte magát.
Bólintottam Alecnek, hogy folytassa.
– Mindenesetre, amikor terhes lett, mindketten ráébredtek, hogy anyámnak
el kell menekülnie az Alvilágból, és hogy Avari soha nem tudhatja meg, hogy
létezem. Hogy ha sikerülne rátennie a kezét egy félszerzetre, egy potenciális
szolgára, aki sokkal többel és sokkal tovább tudja táplálni, mint egy ember,
akkor túl erős lenne ahhoz, hogy szembeszálljanak vele, és az anyám soha
nem tudna elmenekülni. Úgyhogy apám megszervezte, hogy valaki, aki
tartozott neki, visszaszállítsa anyámat az emberi világba. Soha többé nem
látták egymást, és én itt nőttem fel, emberként.
– Anyád nem mondta el neked? – Együttérzés hasított belém a gondolatra.
Engem is így neveltek, teljes tudatlanságban afelől, hogy ki és mi vagyok,
illetve mit is jelentenek valójában a furcsaságaim. Vagy hogy mire vagyok
képes.
– Csak akkor, amikor már majdnem felnőtt voltam, és a másságom
elkezdett kiütközni. Akkor el kellett mondania, mert ezzel tisztában kellett
lennem ahhoz, hogy uralkodni tudjak magamon. Hogy véletlenül se tegyek
kárt másokban... Egyedül abban hibázott, hogy felvette a kapcsolatot
apámmal, tanácsot kért tőle. Üzeneteket küldött neki a barátján keresztül, aki
kimentette őt az Alvilágból... így Avari megtudta, hol van. Utoljára még apám
előtt ért a hírvivőhöz, és... hát, nem tudom, hogy megfenyegette, lefizette,
vagy mi történt. De valahogy meggyőzte az illetőt, hogy az üzenet továbbítása
helyett vigye el neki az anyámat. És amint ez megtörtént, nem kellett hozzá
sok idő, hogy rólam is értesüljön.
– És téged hogyan kapott el? – kérdeztem olyan halkan, hogy alig hallottam
a saját hangomat. Avari ugyanezt tette Nashsel és az apámmal, s engem
megrémített a tudat, hogy bármikor bárkit le tud vinni innen az Alvilágba.
Annyira, hogy úgy éreztem, talán soha többé nem fogok tudni aludni.
– Azt mondta, hogy cserélhetek anyámmal.
Megesküdött, hogy abban a pillanatban visszaküldi, amint megjelenek nála.
– És megtette? – Olyan erősen vert a szívem, hogy alig hallottam tőle a
választ. És attól tartottam, hogy előre tudom, mit fog mondani.
– Igen. De azt elfelejtette megemlíteni, hogy anyám akkor már halott volt.
Avari teljesen kimerítette mohóságában, és amikor átkeltem, visszaküldte a
holttestét az emberek világába. – Alec állkapcsa megfeszült, én pedig kérdés
nélkül is tudtam, hogy ha nem gyászolná már hosszú évek óta az anyját, ott
helyben könnyekben törne ki. – Én még a temetésére sem tudtam elmenni.
Fogalmam sincs, hol van eltemetve. Vagy hogy ki talált rá... Annyit tudok,
hogy ha vannak is rokonaim, nem látogathatom meg őket, mert egy napot sem
öregedtem, mióta anyám meghalt. És azok után, amit Avari velem tett... nem
tehetem ki a családom többi részét ekkora veszélynek. Csak te és az apád
vagytok nekem. És ha nem tudom megakadályozni, hogy Avari megszálljon,
titeket is el foglak veszíteni.
Tiltakozni akartam. Át akartam ölelni Alecet, és meg akartam nyugtatni,
mintha a sosemvolt bátyám lenne. Vagy a nagybátyám, ha a korkülönbséget is
figyelembe vesszük. Azonban nem tehettem, mert igaza volt. Ha Avarinak
ekkora hatalma van felette, akkor senki nincs biztonságban.
Legkevésbé én és az apám.
– Hogyan csinálta? – kérdeztem. – Hogyan ölette meg őket veled? Mi vagy
te, Alec?
Alec fénylő szemekkel pillantott fel rám.
– Félhüpnosz vagyok.
– Mi az a hüpnosz? – Visszafojtott lélegzettel vártam a magyarázatot, ám a
zakatoló pulzusomat nem tudtam lelassítani.
– A hüpnoszok kisebb hatalmú alvilági teremtmények, akik az alvó
emberek energiájából táplálkoznak a világok közötti rétegen át. A tiszta vérű
hüpnoszok nem tudnak átkelni az emberek világába, én viszont láthatóan
képes vagyok rá. Szerintem Avari engem használt fel ahhoz, hogy álmukban
minden életerőt kiszívhasson a tanáraidból. – Egy pillanatra lehunyta a
szemét, majd kinyitotta, és én megláttam benne az egyre erősebb dühöt és
bűntudatot. – Úgy tűnik, itt még hasznosabb vagyok annak a szemétláda
pokolfajzatnak, mint az Alvilágban voltam.
 14.

– Szóval, te egy hüpnosz vagy? – dörzsöltem meg a pizsamanadrágomat,

mert szükségem volt arra, hogy valami valódi és ismerős dolgot tapintsak,
ami meggyőz, hogy még mindig a nappalink biztonságában vagyok. Hogy nem
tévedtem át véletlenül a rémálmok világába, és nem egy igazi rémálomban
vagyok éppen.
– Félhüpnosz – javított ki Alec, majd ismét a padlóra meredt.
Az agyam nem akarta befogadni ezt az információt, és a szám sem akarta
feltenni a következő kérdést. De azért kinyögtem.
– A kisebb hatalmú alvilági teremtmények... kérlek, mondd, hogy ez nem
egy eufemizmus a „titáni méretű szörnyetegek”-re! Az apád nem valami
démon, ugye? A pokolfajzatok unokatestvére?
– Apám halott. – Alec válasza kurta volt, azonban az arcán nem
tükröződött semmilyen érzelem. – És nem, semmiféle pokolfajzattal nem állt
rokonságban. A pokolfajzatok emberi lelkekkel kereskednek. A többi alvilági
lény nem. A hüpnoszok az Alvilág teremtményei, akik valamilyen módon az
emberekből táplálkoznak. Némelyek azt az energiát nyelik el, ami átszivárog
ebből a világból abba. Mások emberi testnedvekkel táplálkoznak. Van,
amelyik hússal. A legtöbb faj számára az emberi melléktermékek csemegének
számítanak... finomságnak, de olyasminek, amire nincs szükségük. Mint apád
muffinjai. Viszont a hüpnoszok azok közé tartoznak, akiknek szükségük van
egy kis emberi energiához az életben maradáshoz. Ők a világokon keresztül
táplálkoznak.
– Hogyan halt meg az apád? – faggattam, egy időre elodázva azt az
információt, amelynek a feldolgozására még nem éreztem képesnek magam –
hogy Alec legalább felerészben egy lelki ragadozó.
– Avari megölte, amikor átkeltem az Alvilágba, nehogy megpróbáljon
hazajuttatni.
– Annyira sajnálom.
Alec csak a vállát vonogatta.
– Rengeteg időm volt feldolgozni a történteket. És vele amúgy sem
találkoztam soha.
Ennek ellenére én tudtam, milyen elveszíteni egy szülőt, és ő kétszer is
elszenvedte az én veszteségemet. Erről eszembe jutott, hogy Alecnek van egy
emberi fele is, ami egy kicsit csökkentette a félelmemet és az
elszörnyedésemet az együttérzésem miatt.
De mi van, ha a Hyde-fele erősebb dr. Jekyllnél?
– Szóval, neked is muszáj... táplálkoznod? Az emberekből? Mint apádnak?
És mint Sabine-nak!
Alec megrázta a fejét.
– Még csak nem is tudtam, hogy képes vagyok rá, amíg fel nem nőttem. A
képességet örököltem, viszont a kényszert nem.
Hála az égnek. Ám hirtelen egy újabb kérdés ütötte fel a fejét a
tudatomban.
– Alec, te rángattál le az Alvilágba álmomba, amikor először láttalak? –
Amikor egy pengefűmezőn trappolt végig, kezében egy pajzsként használt fém
kukafedéllel a borotvagabona-szálak ellen.
– Aha. Bocs. – Emiatt láthatóan majdnem ugyanannyira szégyellte magát,
mint amiatt, hogy eltitkolta a származását. – Csak kapcsolatba próbáltam
lépni veled álmodban. Tudat alatt. De nem úgy alakult, ahogy terveztem.
Furcsa módon nem is haragudtam a beismerése hallatán. Mostantól
legalább nem kell azon aggódnom, hogy ha halálról álmodom, az Alvilágban
fogok ébredni.
– Szóval... hogyan működik ez? Ha Avari téged használ fel emberek
meggyilkolására?
Alec elkeseredetten megvonta a vállát.
– Nem tudom. Nem igazán vagyok idebent, miközben csinálja – kocogtatta
meg a koponyáját hosszú mutatóujjával. – Ugyanakkor egy dolgot
elmondhatok. A tőlük származó energia, aminek nagyon soknak kell lennie, ha
megöli őket, biztosan egyenesen belé kerül, rajtam keresztül, mert nekem
semennyi nem jut belőle. Majdnem olyan kimerült vagyok, mint az
Alvilágban.
Ez persze kétes öröm. A gondolattól, hogy Alec, az új barátom és a
bizalmasom a tanáraim életerejéből táplálkozik, felkavarodott volna a
gyomrom. Persze az a tudat sem volt jobb, hogy Avari erősödik tőle.
– Miért pont a tanárok? – kérdeztem, mire Alec ráncai elmélyültek.
– Sejtelmem sincs. Semmit nem tudok az egészről, Kaylee. Én sose jártam
az iskoládban, legalábbis olyankor, amikor ura voltam a testemnek.
Összevontam a szemöldököm a sötét látóhatáron halványan megcsillanó
fénytől.
– De akkor... biztos vagy benne, hogy erről van szó? Mert én készséggel
hajlandó lennék Sabine-ra kenni az egészet. – Es ez csak részben volt vicc.
– Tudom, hogy te azt szeretnéd, ha ő lenne a bűnös, és én sem akarom,
hogy olyasmiért hibáztassanak, ami felett nincs hatalmam. Csakhogy az
elmúlt két este a kanapén aludtam el, majd a konyhában ébredtem teljesen
felöltözve, és fogalmam sem volt arról, hogyan kerültem oda. Avari engem
használ fel emberek megölésére, és le kell állítanom.
– Le is fogod. Le fogjuk. – Noha még abban sem voltam biztos, hogyan
kezdünk ebbe bele. Azt leszámítva, hogy megakadályozzuk, hogy bárki
elaludjon az iskolában. Valaha is.
Felálltam, hogy kivigyem az üres dobozt a konyhába; Alec hangja oda is
követett.
– Kösz, de nem hinném, hogy tudsz tenni bármit is. Vagy hogy
bármelyikünk tudna tenni bármit is.
– Hát, igen, Avari is ezt hitte a múltkor, és te is emlékszel, hogy végződött
a dolog... – Kidobtam a dobozt, és kivettem egy újabbat a hűtőből.
– Kiszabadítottunk téged, Nasht és apámat az Alvilágból, és
megakadályoztuk, hogy Avari erőszakkal átköltöztesse oda a teljes Eastlake
Gimnáziumot.
Alec szkeptikusan felhorkantott.
– Sajnálatos módon ezt a reménysugarat egy pokolian szürke felhő
árnyékolja be. Te és Nash letértetek az örök boldogság útjáról, Avari pedig
gyakorlatilag kibérelte a testemet és a táplálkozási képességeimet.
– Nem Avarié az érdem, hogy sikerült éket vernie közém és Nash közé –
tiltakoztam. – Azt Nash csinálta, és most hagyja, hogy Sabine még mélyebbre
verje azt az éket. – Kinyitottam az üdítőmet, miközben ismét átszeltem a
nappalit, és leültem apám székébe. – Ami pedig téged illet... Most legalább,
hogy tudjuk, miben mesterkedik, lehetőségünk nyílik arra, hogy leállítsuk.
Azonban az volt az igazság, hogy ez a lehetőség meglehetősen
kétesélyesnek tűnt. Korábban csak az tartotta kordában Avarit, hogy nem
tudott átkelni az emberek világába. Ezúttal viszont talált rá módot – nem
beszélve egy nagyon veszélyes fegyverről –, és ezáltal gyakorlatilag
megállíthatatlanná vált. A pokolfajzat átírta a szabályokat, és nekünk igen
gyorsan kell alkalmazkodnunk ehhez, ha meg akarjuk állítani.
– Kaylee... ? – Alec hangja furcsán halk és riadt volt, miközben kirángatott
a komor gondolataim közül.
– Igen?
– Most mit fogsz tenni? Úgy értem... el fogod ezt mondani... az
embereknek?
Az apámra gondolt, aki hálája jeléül mindent megtett, hogy segítsen
Alecnek. De ha megtudná, hogy Avari gyilkos fegyverként használja – és
hogy Alec eltitkolta előlünk a származását meg a képességeit akkor azonnal
kirúgná innen. És ez lenne a legkevesebb. Apám soha nem hagyná, hogy bárki
vagy bármi kockázatot jelentsen a biztonságomra, még akkor sem, ha ez azt
jelentené, hogy hátat kell fordítania egy barátjának
– Nekem nincs hova mennem, Kay – nézett a szemembe Alec őszintén. –
Az elmúlt negyed évszázadot azzal töltöttem, hogy Avari asztaláról koldultam
morzsákat, és ez nagyon-nagyon kevés volt. Most, hogy visszakerültem az
emberek világába, megesküdtem, hogy ezentúl minden másképp fog menni. Itt
megőrizhetem a szabadságomat és az önbecsülésemet. És lehetnek barátaim.
De mindezt egyetlen szóval el tudod tőlem venni. Úgyhogy könyörgök neked,
Kaylee... – Alec szeme könnybe lábadt, és láttam, milyen nehezére esik neki
kegyelemért esedeznie, amikor pedig már maga mögött kellett volna hagynia
minden ilyesmit. – És esküszöm, hogy soha többé nem fog előfordulni... Nem
fogom hagyni. Két és fél évtizedet töltöttem azzal, hogy megpróbáltam
megszabadulni Avaritól, és nem engedhetem, hogy itt is ugyanúgy
felhasználjon, mint ott. Csak ehhez szükségem van a segítségedre. Kérlek, ne
áruld ezt el senkinek, amíg ki nem találom, hogyan tudom távol tartani őt a
testemtől. És az életemre esküszöm, hogy soha többé nem fogom hagyni, hogy
gyilkolásra használjon.
Annyira szerettem volna hinni neki! Alec őszintének tűnt, a hangja is erről
árulkodott, és mind a szívem, mind a zsigereim hittek a fájdalmának, illetve
az arcán tükröződő eltökéltségnek. De mi van, ha tévedek, és mégis hazudik?
Mi van, ha végig tudta, miben mesterkedik Avari, és összedolgoztak?
Vagy mi van, ha minden erőfeszítése ellenére nem tudja megakadályozni,
hogy Avari felhasználja? Mi van, ha tudja, hogy csak ez akadályozza meg
Avarit abban, hogy a tartozásait behajtva elérje, hogy valaki visszavigye neki
a szolgáját? Mi van, ha Alec hajlandó megfizetni ezt az árat – az ártatlan
emberek halálával – a szabadságáért, és most bolondot csinál belőlem, hogy
elhallgattasson?
Az volt a keserű igazság, hogy már nem is tudtam, kiben bízhatok – az
eddigi eredményeimből egyértelműen kitűnt, hogy ebben nem támaszkodhatok
a saját ítélőképességemre. Nashben megbíztam, ám ő hazudott nekem.
Todban is megbíztam, erre ő nem árulta el az igazat arról, hogy mi történhet
velem az Alvilágban. A családomban is bíztam, ők pedig az életem nagy
része alatt hazudtak nekem arról, hogy ki és mi vagyok.
Az egyetlen ember az egész világon – bármelyik világban –, akivel
kapcsolatban biztosra vettem, hogy soha nem hazudott nekem, Emma volt,
azonban ezt a másik irányban sajnos nem mondhattam el: én ugyanis
számtalan alkalommal hazudtam neki, hogy megvédjem őt az alvilági
elemektől.
Az életem egy hatalmas hazugságtorony volt, és éreztem, hogy ez az
építmény ingadozni kezd. Egy szép napon leomlik, és maga alá temet engem
is, meg mindenki mást körülöttem. Addig viszont nem tehetek mást, mint hogy
rácsapok még egy kis habarcsot, és belekapaszkodom az emberiségbe vetett
bizalmam vázába, ami egyenesben tart. Még akkor is, ha ezzel a saját
bukásomhoz járulok hozzá.
Alec a kanapén fészkelődve, feszült csendben várta a válaszomat.
– Nem, nem fogok szólni az apámnak. Egyelőre... – mondtam, és a
megkönnyebbülése annyira kézzelfogható volt, hogy szinte rosszul éreztem
magam, amiért lerombolom. De végig kellett mondanom. Alec élete sem ér
többet, mint azokéi, akikét kockára teszem a titka megóvása végett. – Viszont
Nashnek el kell mondanom. – Különben tovább keresné a bizonyítékokat
Sabine ártatlanságára. – És ha csak még egy embert hagysz meghalni, akkor
garantálom, hogy személyesen foglak lerakni Avari küszöbére.
Alec határozottan megrázta a fejét.
– Nem fognak idáig fajulni a dolgok. Esküszöm.
Könyörgök, könyörgök, könyörgök, legyen igazam Aleckel kapcsolatban!
– Akkor jó. És szerintem mostantól fogva váltott műszakban kellene
aludnunk. Tudod, hogy vigyázhassunk egymásra... Te felébresztesz engem, ha
úgy tűnik, hogy megint rémálmom van, ha pedig téged száll meg Avari, akkor
én minden lehetséges eszközt felhasználva megpróbálom kiűzni belőled.
– Milyen eszközökre gondolsz? – húzta össze a szemét Alec.
Megvontam a vállam.
– Úgy tűnik, hogy ehhez elég egy nagyobb pofon. Te fejfájással fogsz ugyan
ébredni, de az még mindig jobb, mint ha véres kézzel tennéd, nem?
Alec bólintott.
– De honnan fogod tudni, hogy ő az, ha úgy beszél, mint én?
Azt akartam válaszolni neki, hogy tudni fogom. Hogy ha a szemébe nézek,
ki fog derülni számomra, hogy egy démonnal van dolgom, nem a barátommal,
azonban az volt az igazság, hogy ezt nem vehettem biztosra. Nash sem vette
észre a különbséget köztem és Avari között, én pedig már kétszer elkövettem
ezt a hibát Aleckel.
– Szükségünk van egy titkos jelszóra, egy biztonsági kérdésre, vagy
ilyesmi.
– Egy jelszóra? – nevetett fel Alec, ahogy felszabadult a feszültség alól,
amely korábban nyomasztotta, mire én csúnyán néztem rá az üdítősdobozom
pereme felett. – Nem lenne az egy kicsit gyerekes?
Mindkét szemöldököm kihívóan a magasba emeltem.
– Van jobb ötleted?
Alec pár pillanat múlva megrázta a fejét.
– Akkor legyen valami biztonsági kérdés. Olyasmit kell kitalálnunk, amire
Avari nem tudja a választ. Mint például, hogy mi a kedvenc színed, vagy az
anyád leánykori neve...
 – Anyám soha nem ment férjhez. És nem hinném, hogy lenne bármi, amit
Avari nem tud rólam. A kérdésnek inkább rólad kellene szólnia.
Rendben. Mi az, amit Avari biztosan nem tud rólam? Ezeknek a
dolgoknak minden bizonnyal végtelen a listája, de konkrétan semmi nem
jutott eszembe.
– Milyen színű volt az első biciklid? – tudakolta Alec.
– Fehér, piros szalagokkal.
A fiú elmosolyodott.
– Akkor ez lesz a biztonsági kérdés és válasz.
– Oké. – Ez jó ötlet... kivéve, ha most is éppen Avarival beszélek. Bár ez
lehetetlen, nem? Ennyire azért nem jó színész Avari. De akkor is...
– Ma éjjel megölt bárkit is? Vannak új lyukak az emlékezetedben?
Alec megrázta a fejét.
– Még nem is aludtam. – Átpillantott a vállam felett a bejárati ablakokra,
és amikor megfordultam, láttam, hogy halvány hajnali fény dereng át a redőny
csíkjai között. – És úgy tűnik, hogy most már nem is lesz rá időm.
Csakhogy Bennigan tanárnőt napközben kapta el, amikor elaludt az
asztalánál. Bennigan tanárnő még csak most tért vissza a szülési
szabadságáról, úgyhogy kétségkívül a kisbaba is hozzájárulhatott a
kimerültségéhez, azonban kizárt, hogy ő lett volna az egyetlen tanár, aki képes
napközben elaludni. És minél kevesebbet alszik Alec éjszaka, annál nagyobb
valószínűséggel bóbiskol el napközben, amivel mind önmagát, mind az
ugyanabban az időben elalvó tanárokat veszélynek teszi ki.
– Tizenegyig nem kell bemenned, ugye? Nem akarsz aludni néhány órát,
amíg én itt vagyok, és figyelhetlek?
Alec szeme elkeskenyedett.
– Biztos vagy ebben?
– Aha. – Felálltam, és elindultam a konyhába. – Főzök egy kis kávét, és
megcsinálom a leckémet. – Erre nem igazán volt időm előző nap, amikor hol
Nash után kémkedtem, hol Sabine-ra próbáltam rákenni a gyilkosságokat.
– Kösz, Kay. Sokkal tartozom neked.
Én kierőltettem egy kelletlen mosolyt.
– Majd felírom a többihez.
 Két és fél órával később már az iskola parkolójában ültem az autómban, és
Sabine-t vártam. Megint. Kivételesen abban reménykedtem, hogy Nash is
vele lesz, és így ő is meghallhatja, hogy Sabine megszegte az ígéretét, és
betört az álmomba. Megint.
Alig pár percet kellett várnom, amikor Sabine autója behajtott a
parkolóba, és egy sorral lejjebb, négy hellyel odébb leparkolt. Felkaptam a
hátizsákomat, és bezártam az autót, azt kívánva, bárcsak eszembe jutott volna
a dzsekim. De így, hogy rémálmok, gyilkosságok és egy pokolfajzat
ellenséges megszállásai körül forogtak a gondolataim, a januári hidegnek
esélye sem volt bekerülnie az aggodalmaim közé azon a reggelen.
– Sabine! – kiabáltam, miközben az autója felé fordultam, és többen is
arrafelé fordultak. Az elszántságom megingott egy pillanatra, amikor
észrevettem, hogy közönségem is akad, ám egyetlen pillantás Sabine
önelégült arcára elég volt ahhoz, hogy teljes egészében helyreállítsa az
eltökéltségemet.
– Kaylee? – Nash ott állt a kocsi másik oldalán, a kezét a tetején tartva.
– Mi a baj?
Én Sabine felé léptem, közelebb, mint amekkora távolságra lenni szerettem
volna tőle, megakadályozandó, hogy bárki más meghallja, amit mondani
fogok.
– Az, hogy a bűnöző rémálom barátnőd ismét az agyamba férkőzött –
csattantam fel összeszorított fogakkal.
– Azt mondtad, hogy az „agyadba”? – kérdezte Sabine, magára terelve
mind a haragomat, mind a figyelmemet Nashről. – Csak mert úgy hangzott,
mintha az „ágyadról” lett volna szó, és nem hinném, hogy bárki járt volna az
ágyadban valaha is.
A szemem előtt a harag fehéren izzó szikrái úszkáltak.
– És most szégyellnem kellene magam, amiért nem osztogatom úgy, mint
mások halloweenkor a cukorkát?
– Szerintem tényleg szégyelled magad, mert rettegsz attól, hogy bárki is
megkóstolhatja a... cukorkádat.
A kezem rászorult a hátizsákom pántjára.
– Úgy beszélsz, mint egy kurva.
 – Te meg úgy öltözködsz, mint egy szűz lány.
Hé, várjunk csak egy kicsit! – Nash pár lépéssel megkerülte az autót, és
megragadta Sabine karját, hogy elhúzza őt tőlem. Nem tudtam eldönteni, hogy
melyikünket akarja megvédeni.
Az emberek ekkor már nyíltan bámultak minket, és Nash feléjük fordult,
hogy odakiabáljon nekik, miközben határozottan beállt közém és Sabine közé.
– Menjetek be! Nem maradtok le semmiről. – Megéreztem a Befolyása
meleg cirógatását, ami ezúttal szerencsére nem rám irányult. Valószínűleg
dühös lettem volna rá, amiért használja ezt a képességét az
osztálytársainkkal szemben, ha nem foglalt volna le, hogy Sabine-ra
haragudjak. Viszont Nash módszere működött, ahogy mindig, és ezúttal
senkinek nem esett baja. Egyszerűen csak elfordultak, és az épület felé
indultak, mint egy emberekből álló nyáj.
Amikor már nem mi álltunk a figyelem középpontjában, Nash Sabine felé
fordult.
– Te ismét az álmaiban jártál?
– Jaj, ne már! Ő annyira provokatív. – Sabine úgy csóválta a fejét, mintha
nekem kellene pironkodnom. – Azok az anyuciproblémák szinte üvöltöttek
egy kis figyelemért...
– Takarodj a fejemből! – követeltem ugyanabban a pillanatban, amikor
Nash azt mondta: Sabine, megígérted!
A mára dühösen villogó szemekkel Nash felé fordult.
– Azt ígértem meg, hogy nem fogok azzal próbálkozni, hogy elriasszam
tőled, és nem is tettem. Ennek most semmi köze nem volt hozzád. Ő
beleütötte az orrát a magánéletembe, én pedig hasonlóképpen reagáltam.
Nash felém fordult, és úgy dörzsölte a homlokát, mintha fájna.
– Miről beszélsz?
– Ó, jaj, Kaylee, miről beszélhetek vajon? – nyílt nagyra Sabine szeme
megjátszott csodálkozással egy pillanatra, mielőtt megkeményedett volna a
tekintete az őszinte haragtól. – Miért nem mondod el Nashnek, hogy hol jártál
tegnap éjjel?
Az arcom úgy égett, mintha naplemente tündökölt volna a szemem
sarkában.
– Kaylee? – kérdezte Nash, de én nem tudtam megszólalni.
 – Még ha nem látlak is, akkor is érzem az érzelmeid ízét, mint egy cápa a
vért a vízben – suttogta Sabine áthajolva Nash felett, hogy biztosan
meghalljam. – Engem nem tudsz meglepni. Utánam nem tudsz kémkedni. Én
mindig megérzem, ha ott vagy, Kaylee.
Ekkor már konkrétan nem tudtam eloltani a lángokat az arcomon.
Valaki árulja már el, hogy mi a csudáról beszéltek ti ketten! – csattant fel
Nash összeszorított fogakkal, miközben újabb diákok álltak meg bámészkodni
egy kicsit, mielőtt továbbindultak volna az épületbe.
Sabine öntelten és önelégülten összefonta a karját a mellkasán.
– Kaylee lenyomott egy „láthatatlan embert” tegnap este a szobádban.
Nash felém fordult, és a szemében lassan örvénylett a gyanakvás és a
hitetlenkedés.
– Kaylee?
A francba!
– Ne haragudj. Én csak... – Meg akartam magyarázni a dolgot, ugyanakkor
nem akartam Todra kenni. Még akkor sem, ha az ő hibája volt. – ...Nem
értettem, mit látsz benne, és látni akartalak titeket együtt. Meg akartam érteni.
Hogy biztosat tudjak.
– Miről tudjál biztosat? – követelt magyarázatot Nash olyan csendes,
kemény hangon, amilyet még soha nem hallottam tőle. – Azért kémkedtél
utánam, hogy meggyőződj arról, hogy nem fekszem le vele?
– Nem bízik benned – sziszegte a fülébe Sabine, mint egy kígyó. – És soha
nem is fog. Nem hiszem el, hogy te nem veszed ezt észre.
Nash megpördült.
Fogd be! – A szemében úgy örvénylett a harag, mint a viharfelhők, de
nemcsak Sabine-ra irányult: nagy része rólam szólt. – Az én hibám, hogy nem
bízik bennem. – Visszafordult felém. – Tudom, hogy az én hibám, erre
mégsem nem mentség. – Lehunyta a szemét, és vett egy mély levegőt,
láthatóan azért, hogy megpróbáljon uralkodni magán. – Nem tudom elhinni,
hogy leselkedtél utánam. – Kinyílt a szeme, és keserű, súlyos tekintete rám
nehezedett. – Most jobban érzed magad? Remélem, láttál valami olyat, ami
miatt megérte, hogy betörj Sabine magánéletébe. Meg az enyémbe.
Ebben a pillanatban minden bűntudatom elhalványult a saját felszikrázó
dühöm fényében.
 – Ja, persze! Mintha te valamiféle erkölcsi magaslatról beszélhetnél velem
azok után, amiket tettél!
– Semmilyen magaslatról nem beszélek – tiltakozott Nash. – Viszont ennél
többet néztem ki belőled. Többet, mint önmagámból. De hol bujkáltál
egyáltalán? A szekrényemben?
– Mondtam már, hogy láthatatlan volt – szólt közbe Sabine.
Nash megrázta a fejét.
– Kaylee nem tud... – Elhallgatott, és a homlokán elmélyültek a ráncok a
megértéstől. – Tod... A fenébe! Vehetem úgy, hogy gyakorolt? – Én csak a
vállamat
tudtam vonogatni. – Éppen elég csúnya dolog, hogy ő maga leskelődik
emberek után, de az, hogy téged is belerángat, már mindennek a teteje.
– Ne őt hibáztasd! – tiltakoztam. – Én is mondhattam volna nemet.
– Úgy hallom, az nagyon megy neked – vigyorgott Sabine harciasan,
miközben lehajolt a táskájáért.
– Én meg úgy hallom, te le sem tudod írni helyesen – csattantam fel
mérgemben. Nagyon sebezhetőnek éreztem magam attól, hogy a mára az
életem intim részleteivel is tisztában van. Lehet, hogy a hallgatózással csupán
ezt az állást egyenlítettem ki egy kicsit.
– Oké, ennyi elég! – mordult fel Nash. – Mindkettőtökből elegem van. –
Magasabbra rántotta a táskáját a vállán, és felém fordult. – Te majd szólj, ha
eldöntötted, hogy mi a fenét is akarsz tőlem. Én szeretlek, hiányzol, és
megvárom, amíg készen állsz. De ne leselkedj utánam! Soha többé. – Én
elkeseredetten bólintottam, mire ő Sabine felé fordult.
– Te pedig... Te majd akkor keress meg, ha készen állsz arra, hogy a
barátom legyél, mert pillanatnyilag nem tudok neked mást nyújtani. Es
bármennyire is szükségem van valakire, akivel beszélgethetek, nem hiányzik
egy újabb bonyodalom az életembe. Ami pedig titeket, kettőtöket illet... –
Ellépett mellőlünk, és már meg is indult az iskola bejárata felé. – Oldjátok
meg! Vagy ne oldjátok meg! Csak engem hagyjatok ki belőle!
Ezt követően sarkon fordult, és – az első csókunk óta most először –
egyetlen pillantás nélkül faképnél hagyott.
– Az egész a te hibád – esett nekem Sabine, amint Nash eltűnt
hallótávolságból.
 Én a szememet forgattam.
– Minden rendben volt, amíg te meg nem jelentél.
– Aha. Pontosan olyan rendben, mint egy vasúti katasztrófa.
– Rajta voltunk, hogy megoldódjanak a dolgok.
– Te duzzogtál, és a sebeidet nyalogattad. – Sabine kinyitotta a kocsija
ajtaját, becsapta, majd be is zárta. – Tartsd távol magad tőlem, és akkor én is
távol tartom magam tőled. Megegyeztünk?
– Ez azt jelenti, hogy lemondasz Nashről?
– Dehogy. – Sabine szeme annak ellenére elsötétült, hogy összehúzta. – Ez
azt jelenti, hogy rólad mondok le.
Mögöttem felhangzott a kemény sarkú, vastag talpú cipők ismerős
kopogása, és Emma érkezett oda mellém.
– Hahó, mi a helyzet?
Sabine ragadozótekintete rólam Emmára lendült, és a barátnőm konkrétan
levegő után kapott meglepetésében. Majd a mára sarkon fordult, és egyedül
bemasírozott az épületbe.
– Kezdem érteni, mit tartasz benne hátborzongatónak – jegyezte meg
halkan Emma, miközben azt néztük, ahogy elmegy. Én pedig abban
reménykedtem, hogy soha nem lesz oka meglátni a valódi Sabine-t – sem
megérezni a dühét.
 15.

A csütörtök délelőtt hátralévő része áldott eseménytelenségben telt. Nem

haltak meg újabb tanárok – Avarinak nem volt lehetősége újból megszállni
Alecet előző éjjel és a tanárok meg a diákok szinte kivétel nélkül sokkos
arcát látva, ez nagy szerencse volt. Avari legújabb gonosz terve elég
sikeresnek bizonyult ahhoz, hogy az emberek számára is nyilvánvalóak
legyenek a hatásai – bár az okai nem és attól, hogy a pokolfajzatot abszolút
hidegen hagyta, mennyire felkeltette a figyelmüket, nagyon-nagyon ideges
lettem.
Az egyetlen fénysugár a napomban – bár talán inkább egy homályosan
megvilágított foltnak lehetne nevezni – az volt, hogy algebra alatt, amikor
még mindig szabad foglalkozást tartott a helyettes tanár, sikerült befejeznem a
házi feladatomat.
A lyukasórám alatt ismét kimentem, és miután beszereztem az ebédünket
Emmával, arra értem vissza, hogy Sabine az egyik asztalnál ül az
iskolaudvarban, és úgy beszélget az unokahúgommal, Sophie-val meg a
táncos barátaival, mintha ősidők óta ismernék egymást. Ez akár hihető is lett
volna – ha nem ért volna hozzá Sophie karjához, amikor az unokahúgom a
mustárért nyúlt. Sabine nem egyszerűen barátkozott, hanem a félelmeiket
próbálta kipuhatolni.
Azonnal elromlott a hangulatom, és a kezemben az uzsonnászacskómmal
megindultam feléjük.
– Mi folyik itt? – meredtem Sabine-ra Laura Bell, a jelenlegi Hókirálynő,
egyben Sophie legjobb barátnője mögül. Nash exe szokás szerint valami
rosszban sántikálhatott. Ezt abból tudtam, hogy még lélegzett.
– Magánbeszélgetést folytatunk – csattant fel Sophie. – Menj a
furcsaságaiddal valahova máshova!
– Sabine? – sziszegtem összeszorított fogaim közül, mire ő felpillantott
rám azzal a hátborzongató, sötét tekintetével, arcán olyan hamis mosollyal,
hogy azon egy vak is ádátott volna. – Válthatnánk egy-két szót?
– Most nem igazán érek rá, Kay – emelte meg a szemöldökét Sabine
kihívóan. – Sophie és Laura éppen a tánccsapatról mesélnek nekem. Úgy
tűnik, pont van egy üresedésük.
Nem mintha egyáltalán felmerülne benne, hogy helyettesítse azt a táncost,
akinek az életét nem sikerült megmentenem egy rossz útra tért kaszástól pár
hónapja.
Erővel fogtam vissza magam, nehogy csikorgatni kezdjem a fogam.
– Hoztam neked egy hamburgert.
Sabine érdeklődve oldalra billentette a fejét.
– Mindig is a testi örömök híve voltam. – Ezzel felállt, Sophie azonban a
karjára tette a kezét, mintha vissza akarná húzni. Akár szívesen látta Sabine-t,
akár nem, bármit megtett volna, hogy ne az történjen, amit én akarok. Ám
ekkor Sabine lenézett rá, és az unokahúgom ledermedt, amikor találkozott a
pillantásuk. A mára egy pillanattal később elkapta róla a tekintetét, Sophie
pedig némán levette róla a kezét, és visszafordult a barátaihoz, láthatóan
megrökönyödve azon, amit az új „barátnője” szemében látott.
Legalább nem én voltam az egyetlen. Sabine az utóbbi időben gátlástalanul
hagyta, hogy mindenki észrevegye, milyen hátborzongató, és én a saját
érdememnek tartottam ezt, amiért sikerült megingatnom a lelki egyensúlyát.
Azt hittem, arról volt szó, hogy távol tartjuk magunkat egymástól –
suttogtam dühösen, miközben a saját asztalunk felé haladtunk.
– Te vagy az, aki elrángat engem az egyetlen egészséges kapcsolatomtól,
amellyel az utóbbi években megpróbálkoztam – csattant fel Sabine.
– Én úgy érzem, te nem tartod magad távol tőlem.
– Sophie az unokahúgom – tájékoztattam, noha Sabine önelégült
arckifejezése azt jelezte, hogy erről már tudott.
– És?
 – És... hagyd békén. Lehet, hogy csak egy púp a hátamon, de nem táplálék
– erősködtem, miközben kivettem a zacskóból az első hamburgert. –
Megértetted?
– Ő gyűlöl téged – jelentette ki Sabine. – Őszintén. A félelmei elég
unalmasak, egy meghatározhatatlan, megmagyarázhatatlan rettegésen kívül
tőled, ami önmagában is érdekes. Viszont rengeteg felesleges energiája van,
és az egész rosszindulat- és önbizalomhiányízű. Miért zavar, ha szürcsölök
belőle egy kicsit? Ezzel igazából neked teszek szívességet.
– Az, hogy nem kedvelem őt, nem jelenti azt, hogy örülnék, ha belőle
táplálkoznál.
Sabine értetlenül nézett, miközben átnyújtottam neki a hamburgert, amit
magamnak vettem.
– Nem értelek, Kaylee.
Ez nagyon is nyilvánvaló – vettem ki egy sült krumplit a zacskóból,
magamban azon örvendezve, hogy azt nem kellett belefoglalnom a
megvesztegetésbe. – De tartsd magad távol a családomtól és a barátaimtól!
– Ó, valódi étel! – szólalt meg Emma, aki az utolsó pár lépést már
kocogva tette meg az asztalunk felé. A márára mutatott, és kérdő pillantást
vetett rám, ám én nem tudtam megmagyarázni a dolgot, mert neki gőze sem
volt arról, hogy micsoda Sabine. – Ezt imádom benned, Kaylee!
Én felé toltam a zacskót az asztalon.
– Ezt imádjuk benne mindannyian – vetett rám Sabine egy gúnyos
ragadozómosolyt. – Hogy táplál minket.
Én csúnyán néztem rá, hátha ettől lekopik, most, hogy az ebédemet már
megszerezte, azonban láthatóan szívesebben maradt, csak hogy idegesítsen –
annak ellenére, hogy Nash nyilvánvalóan nem szeretett volna csatlakozni
hozzánk. És mivel nekem semmilyen kulturált mondanivalóm nem volt
Sabine-nak, az ebéd vagy nagyon csendesre, vagy nagyon durvára sikeredett
volna, ha nem lett volna velünk a legjobb barátnőm. Emma szerencsére az
értelmetlen pletykák soha ki nem apadó forrása volt.
– Hallottátok, hogy Chelsea Simms beköpte Mona Barkert, amiért a
második óra alatt füvezett a tornaterem mögött? – kérdezte, miközben a
szájához emelt egy sült krumplit.
De miért? – kérdeztem, miközben lecsavartam a kólásüvegem tetejét. –
Mióta is legjobb barátnők? Ovis koruk óta?
– Aha – bólogatott Emma. – És Mona mindig is nagyvonalú volt.
– Chelsea Simms? – Sabine kételkedőnek tűnt. – Az iskolaújságos csaj?
Nem tudom elképzelni, hogy ő bármit is szívjon. Túl... karót nyeltnek tűnik
hozzá. – Vetett rám egy jelentőségteljes pillantást, ám én csak csúnyán
néztem, és bekaptam még egy krumplit.
– De, mert azt hiszi, hogy ettől kicsit hippis, szólásszabadságos,
béketüntetéses benyomást fog kelteni.
– Az, hogy beárulja a legjobb barátnőjét, nem tűnik nekem túl békés
dolognak – jegyeztem meg. Emma hadonászni kezdett a hamburgerével a
nyomaték kedvéért, így válaszolt:
– Úgy hallottam, Chelsea azért borult ki, mert leváltották az iskolaújság
főszerkesztői pozíciójából, amiért megjelentette azt az
összeesküvéselméletet, amelyik összeköti Bennigan halálát Wellsével és
Wesnerével. Az első óra alatt tudta meg, hogy a legjobb barátnője kapta meg
helyette. Mona a második óra végén már egy rendőrautó hátsó ablakából
bámult kifelé.
– Hűha – füttyén tett egyet Sabine, egyértelműen elismerő arccal.
A legszívesebben ismét felpofoztam volna.
Szép lassan befejeztem a krumplimat, miközben azok ketten megtárgyalták,
hogy vajon mekkora az esélye annak, hogy Mona akár egyetlen éjszakát
túléljen az előzetesben – Sabine szolgáltatta a belső infókat majd annak, hogy
másnap este életben hagyják a szülei. Én éppen felálltam, hogy kidobjam a
szemetet, amikor kivágódott az ebédlő ajtaja, és Goody igazgatónő
masírozott le a lépcsőn lapos talpú, kopogós cipőjében.
A nyomában a két iskolai biztonsági őrrel.
Emma utolsó mondata a közepén elhalt, én pedig hátradőltem a pádon,
miközben síri némaság öntötte el az udvart. Minden pillantás Goodyra és a
biztonsági őrökre szegeződött, akik egyenesen a bal hátsó asztal felé tartottak,
kettővel odébb tőlünk. Az a futballisták asztala volt, amelynél Brant Williams
ült a barátaival és azok barátnőivel – Nash összes olyan barátjával, akik nem
tudták, hogy viselkedjenek vele Scott és Doug nélkül.
– Zachary Green? – kérdezte Goody igazgatónő a filigrán testalkatához
képest szinte komikusan őrmesteri hangon. – Kérem, most jöjjön velünk!
 – Hova menjek? – érdeklődött Zach, és nem tudtam nem észrevenni, hogy
azt nem kérdezte meg, mi rosszat tett.
– Az irodámba, onnan pedig haza a szüleivel. Már felhívtuk őket.
– De miért?
Ó, persze, akkor jut eszébe megkérdezni, amikor már késő ahhoz, hogy
ártatlan benyomást keltsen.
– Az iskola tulajdonának megrongálásáért.
Zach ahelyett, hogy konkrét részleteket követelt volna, felállt, és hagyta,
hogy az idősebbik biztonsági őr az ebédlő felé rángassa. Csak addig
késlekedett, míg a válla felett hátravetett egy elégedett pillantást a még
mindig döbbenten bámuló társaira.
Amikor kirobbant az ebédlő ajtaja, és Leah, a pomponlány majdnem
összeütközött az igazgatói menettel. Leugrált a lépcsőn, hogy helyet adjon
nekik, és amint becsukódott mögöttük az ajtó. az elsárgult, száraz fövőn át
odarohant Zach üresen maradt helyére.
– Láttátok? – kiáltott fel miközben becsússzant Laura Bell mellé.
– Neonrózsaszínben csinálta. Olyan, mintha egy flamingó vérezte volna
össze a szekrényeket.
– Milyen szekrényeket? – kérdezte Brant, mire Leah összehúzott szemekkel
arra a játékosra nézett, akire Zach még visszabámult.
– A tiédet – biccentett Tanner Abbotra. – És Peytonét.
A pillantása Abbot barátnőjére vándorolt, aki egyben történetesen Zach
exbarátnője is volt. Nagyon csúnyán szakítottak közvetlenül a téli szünet előtt.
– Jujj. Én azt hittem, Zach már túltette magát ezen – suttogta Emma,
miközben a játékosok beszélgetése kaotikus zsivajjá erősödött.
– A féltékenység csak gennyesedik... – jegyezte meg Sabine, és majdnem
megfulladtam az utolsó korty kólámtól, amikor felállt, és a másik asztal felé
fordult. – Mit írt a szekrényekre? – kiabált oda az udvaron keresztül a
fiúknak, és minden hang elnémult, miközben a fejek félénk fordultak. én
legszívesebben elsüllyedtem volna, csak hogy megszabaduljak a
tekintetektől, Sabine azonban kihúzta magát, úgy várta a magyarázatot.
Leah habozott, és együttérzően Peytonra – Tanner barátnőjére – pillantott.
De végül nem tudort ellenállni a rivaldafénynek, és a közönségnek sem akart
csalódást okozni.
 – Az övére azt, hogy „büdös nimfomániás kurva”, Tannerére pedig azt,
hogy „kókadt farkú áruló”.
Pár pillanatra csend lett az udvarban, majd mindenfelől nevetés és hangos,
heves bekiabálások harsánták fel. Peyton és Tanner szégyenkezve
meglapultak.
– Itt aztán nincsenek unalmas napok, nem igaz? – kérdezte Sabine,
miközben arcán egy hatalmas mosollyal visszaereszkedett a padra. Ebben
igaza is volt – mióta megérkezett az Eastlake-be, semmi nem volt a régi.
Iskola után Emmával és Aleckel együtt elautóztam a munkahelyünkre. A
barátnőm felajánlotta, hogy vezet, aminek örültem, mert nem voltam benne
biztos, hogy képes lennék ébren maradni a volán mögött.
Alec ugyanolyan fáradtnak tűnt, mint én, és amikor rákérdeztem, beismerte,
hogy egész nap nem mert elaludni, mert attól félt, hogy nem a kanapén fog
ébredni, hanem valahol máshol, sáros cipővel és egy újabb lyukkal az
emlékezetében.
A csütörtök esti tömeg elég nagy volt ahhoz, hogy az este első felében
ébren és talpon tartson, azonban amikor a pihenőm alatt Alec keresésére
indultam, felfedeztem, hogy ő már meg is kezdte a sajátját. A parkolóban
indítottam a kutatást, mert a szünetek alatt általában ott szokott szundikálni a
kocsiban.
Emma autója sajnos üres volt.
Amikor sehol máshol sem találtam meg a parkolóban, elindultam
visszafelé, benéztem a pihenőszobába, majd az összes férfimosdó előtt
kiabáltam egy ideig a nevét. De Alec eltűnt, és ő nem kóborolt volna el
anélkül, hogy szólt volna nekem... Főleg azok után, amire az előző éjjel
rájöttünk.
Gondolkozz, Kaylee! – szólítottam fel magam a kettes terem csukott
ajtajának támaszkodva. A szívem túl hevesen vert, és az erős
légkondicionálás ellenére verejtékezni kezdtem.
Ha tényleg Avari kapta el, akkor most egy alvó embert keres. De miért
fizetne azért bárki is, hogy utána elaludjon egy moziban, amikor otthon ingyen
is alhat?
Lehet, hogy elment. Lehet, hogy Avari tudta, hogy rajtakaptuk, és ezért az
első adandó alkalommal lecsapott Alec testére, majd egyszerűen meglógott a
moziból. Egy pokolfajzatot biztosan nem érint meg túlzottan, hogy a
gazdatestét kirúgják-e...
Tettem két lépést – elindultam szólni a főnökömnek, hogy el kell mennem
és ebben a pillanatban olyan erővel vágódott fel a mozi ajtaja, hogy a
vállamnak csapódott. A két egyetemista korú fiú, aki kilépett rajta, még csak
észre sem vett engem az árnyékban.
– Esküszöm, hogy mindjárt elalszom, ha nem kapok egy kis koffeint és
cukrot – mondta az alacsonyabb és testesebb, miközben a kezét végighúzta
világos haján. – Nagyon remélem, hogy meg fogja érni ez a film.
– Meg fogja – válaszolta a magasabbik, miközben elindultak az előcsarnok
és a büfé közé. – Dana mindig elolvad, és csupa tűz az ilyen könnyfacsaró
sztorik után, mert hálás, hogy az ő élete nem olyan szar, mint a filmben
szereplő lányoké. De el ne aludj! Attól mindketten kiborulnának, és akkor
semmi értelme nem lenne annak, hogy végigültünk másfél órányi csajos
lelkizést a vásznon.
És miközben elsétáltak a koffein és cukor birodalma felé, a kimerült,
frusztrált agyam elkezdtem felfogni a valódi lényegét annak, amit mondtak.
Ha egy csajos film majdnem elaltatta őket, akkor a többi szerencsétlen
seggfej is elszunnyadhat rajta. Vagyis a kettes teremben van a legnagyobb
esélyem megtalálni Alecet, Kivéve, ha Avari előbb kapja rajta őket, hogy
elalszanak a volánnál. Szó szerint.
Kinyitottam az ajtót, és felsiettem a meredeken emelkedő lépcsőn a mozi
eleje felé, majd meg kellett állnom, hogy a szemem hozzászokjon a
sötétséghez. Szerencsére a kettes terem a kisebbek közé tartozott, úgyhogy
nem telt bele sok idő, és kiszúrtam az ismerős, rövidre vágott göndör
tincseket az út kétharmadánál, a jobb oldali lépcsőtől néhány széknyire.
Lelassítottam, de ő még azelőtt észrevett, hogy odaértem volna. A sötétben
sajnos nem láttam az arckifejezését, úgyhogy fogalmam sem volt arról, hogy
Avari az, vagy Alec. Vagy hogy meg tudnám-e különböztetni őket egyáltalán,
még ha világos lenne is.
– Szia – mondta Alec hangja, amikor leültem mellé, én pedig némán
beszívtam a levegőt. Zakatolni kezdett a szívem. Avari volt az.
Csakis ő lehetett. Miért töltené Alec azzal a vacsoraszünetét, hogy egy hat
hete futó filmet néz két középkorú nőről, akik éppen felfedezik az elveszett
ifjúságukat?
És az is ezt bizonyította, hogy észrevettem, az előtte ülő férfi halkan
horkol, miközben a felesége ezt észre sem véve falja a pattogatott kukoricát.
De biztosra kellett mennem.
– Milyen színű volt az első biciklim? – kérdeztem suttogva.
Alec feje lassan felém fordult, nekem pedig egyre gyorsabbra váltott a
pulzusom.
– Tessék?
A szívem a torkomba ugrott, és nagyot kellett nyelnem ahhoz, hogy meg
tudjak szólalni.
– Tudom, hogy maga az. Engedje el Alecet! Most azonnal.
Alec csak pislogott, én pedig megszorítottam a karfát. Végül bólintott, és a
hang, amely válaszolt nekem, már a pokolfajzaté volt, furcsán fojtott, bár nem
kevésbé rémisztő a suttogástól.
– Cavanaugh kisasszony, nagyon örülök, hogy ismét láthatom anélkül, hogy
meg kellene játszanom magam.
A hangja minden maradék kétségemet eloszlatta – tényleg Avari volt az. A
lelkem mélyén ezt eddig is tudtam.
Azonban a tudás és a bizonyíték két teljesen különböző dolog, amire egészen
addig nem jöttem rá, amíg bele nem vesztem az ismerős, mélybarna szempár
eddig ismeretlen mélységeibe, még ha csak a mozivászon villódzása mellett
is.
– Tűnjön el! – ismételtem meg összeszorított fogakkal.
– Jaj, nem hinném, hogy megteszem. – Avari olyan közel hajtotta hozzám
Alec fejét, hogy az ajkai a fülemet súrolták, a bőröm pedig bizseregni
kezdett. De nem mertem elhúzódni, attól tartva, hogy akkor csak még
közelebb jönne. – Az utóbbi időben nagyon nehezen tudtam kapcsolatba lépni
Aleckel, és nem szívesen engedném el most, hogy végre megkaptam.
– Nem maradhat benne örökre – erősködtem halkan, ellenállva a
késztetésnek, hogy megdörzsöljem a libabőrt a karomon.
Avari keze a csuklómra vándorolt, mintha tudná, mire gondolok.
– Nem, örökre nem. De pillanatnyilag nagyon sok felesleges energia van
bennem Alec barátodnak köszönhetően, úgyhogy ahhoz éppen elég ideig itt
tudok maradni, hogy új vacsorát keressek ahelyett, amelyiket most
félbeszakítottad. – Sötét kezének hátborzongatóan kecses mozdulatával az
előtte alvó férfira mutatott. Alec fiatal, erős testéhez egyáltalán nem illett ez
a gesztus.
Ijedtemben kirántottam a karom a keze alól. Tehát Avari éppen
táplálkozott. Talán van egy kis szerencsém, és a beavatkozásom legalább
ennek a szerencsétlen idiótának az életét megmentette, ha másra nem is volt
jó.
– Tűnjön el innen! – követeltem tőle még a suttogásról is megfeledkezve,
mire az előttem ülő hölgy csúnyán nézett rám.
– Különben mi lesz? – hajolt oda hozzám ismét Avari. – Leöntöd
popcornnal ezt a rosszul szabott, túlméretezett egyenruhát?
Ekkor döbbentem rá, hogy fogalmam sincs, mit tegyek. A tervem csak
odáig tartott, hogy felismerjem a pokolfajzat jelenlétét. Hogy az ördögbe
fogok megszabadulni Avaritól? Nem volt nálam semmi, amivel megüthettem
volna, és amúgy sem engedhettem meg magamnak, hogy jelenetet rendezzek a
moziban.
Vagy mégis?
– Tényleg idáig süllyedt a szolgám? – kérdezte a pokolfajzat. – Hogy
zsíros gyorskaját szolgál fel ennek a visszataszító pólóban és
vászonnadrágban járó népségnek?
Szerintem jobb helyen volt az Alvilágban. Mellettem.
– Hát, én nem így gondolom, és ő sem.
A pokolfajzat felkuncogott, és bársonyos, sötét hangja felvándorolt a
gerincemen, olyan szorosan összefonódott fájdalmat és élvezetet ígérve, hogy
tudtam, ha engedek neki, legalább boldogan fogok meghalni.
– Ezt mondta neked? Hogy ő itt áldozat, nem pedig teljes értékű partner?
Nem említette véletlenül a munkadíjat, amelyet a teste bérbe adásáért kap?
– Munkadíjat? – Ez hazugság volt. Más nem lehetett. Alecnek nem lett
volna muszáj mesélnie nekem Avari legújabb hobbijáról, mégis önként a
rendelkezésemre bocsátotta az információt. Ezt nem tette volna, ha a saját
akaratából működik vele együtt, nem igaz
– Nem említette, hogy ő is kap egy kis energiát minden egyes alkalommal?
Ami azt illeti, Alec éppen az ellenkezőjét mondta.
– Maga hazudik.
 Újabb nevetés, és Avari meleg, nedves lehelete ezúttal a fülcimpámat és a
hajamat cirógatta.
– Igazán elbűvölő ez a bájos tudatlanság, Cavanaugh kisasszony. Nekem
rengeteg különleges képességem van. Némelyik emberi szókinccsel nem is
írható le, ami nagy kár. Viszont a hazugság nem tartozik közéjük. A
pokolfajzatok nem tudnak hazudni.
De ha ez önmagában is hazugság, az nem azt jelenti, hogy minden más is
az, amit mondott?
Zavartan megráztam a fejem, és abba kapaszkodtam, ami felől szikrányi
kétségem sem volt. Azt nem tudhattam biztosan, hogy Alecben megbízhatok-e,
arra viszont mérget vettem volna, hogy Avariban nem.
– Most azonnal tűnjön el, vagy hívom a biztonságiakat! – sziszegtem,
ezúttal én hajoltam oda hozzá, noha ebbe beleborzongott a hátam.
– Azt fogom mondani, hogy Alec zaklatott, és akkor maga az itteni ideje
hátralévő részét előzetesben töltheti, ahol egy teljesen másfajta népséggél
ismerkedhet meg. – Ezért a zseniális ötletért Sabine-nak és hányatott
múltjának tartoztam köszönettel.
Alec sűrű, sötét szemöldöke drámaian magasba emelkedett a viliódzó
fényben.
– Nem hinném, hogy képes lennél ezt megtenni a barátoddal.
– Pedig jobban teszi, ha elhiszi. Alec inkább ébredne a börtönben, amikor
maga kimerítette a tartalékait, mint hogy akaratlan résztvevője legyen egy
újabb gyilkosságnak. – Ráadásul később bármikor visszavonhatom a
vádjaimat anélkül, hogy ezzel bárkinek is ártanék, a saját szavahihetőségemet
leszámítva. – Szóval, melyik legyen? Otthon, édes Alvilág, vagy a Tarrant
megyei előzetes?
– A börtönben is szoktak aludni az emberek, nem? – mosolygott Avari, én
pedig úgy döntöttem, lebuktatom, hogy blöfföl.
– Lehet. De úgy hallottam, hogy a legtöbbjükért meglehetősen hamar
leteszik az óvadékot, úgyhogy valószínűleg maga lesz az egyeden éjszakai
vendég. – Azt nem tartottam szükségesnek megemlíteni, hogy az
igazságszolgáltatással kapcsolatos belső információim legnagyobbrészt a
televízióból származnak. – És tekintetbe véve, hogy mostanában nem igazán
sikerült jóllaknia, arra tippelnék, hogy azt nem lenne képes elviselni. Igazam
van?
Avari kölcsönmosolya lassan elhalványult.
– Tudod, hogy úgyis visszajövök.
Erre vállat vontam, és megpróbáltam úgy tenni, mintha nem lennék halálra
rémülve, és nem verejtékeznék a rosszul szabott egyenruhámban.
– Ha rajtam múlik, nem fog.
– Csakhogy ez nem rajtad múlik. Sem Alec sorsa, sem a sajátod. Te
nagyon el vagy szállva magadtól, kicsi lúdvérc, és úgy érzem, ha nem
vigyázol, valaki boldogan el fogja távolítani a csinos kis fejecskédet...
egyetlen harapással... –
Én megmarkoltam a közöttünk lévő ülést, hogy ne remegjen a kezem, s abban
a pillanatban Avari szemében rosszindulat és a fájdalom ígérete villant fel a
vászon fényénél. – Viszontlátásra, Cavanaugh kisasszony...
Alec szeme ezzel lecsukódott. A keze elernyedt, a feje pedig
hátrabicsaklott a szék párnázott támlájára. Kicsit még horkolt is.
Én nagy levegőt vettem, majd lassan kiengedtem, mintha a használt
levegővel a félelmet is ki akarnám fújni magamból. Utána felráztam Alecet.
Õ azonnal kihúzta magát ijedtében. A szeme tágra nyílt, és eszelős
pánikban nézett körül a sötét nézőtéren, olyan erősen markolva a karfát, hogy
majdnem eltörte a pohártartót.
– Minden rendben van – suttogtam, mire ő felém pördült. Még mindig
meg volt döbbenve, a pupillája drasztikusan kitágult.
– Kaylee? – Nyelt egyet, és az ádámcsutkája ugrándozni kezdett.
– Megint megtörtént?
Bólintottam.
– Először is, milyen színű volt az első biciklim?
Alec pislantott egyet.
– Fehér, piros szalagokkal.
A következő lélegzetvételemmel az egész testem elernyedt, annak ellenére,
hogy tudtam, már bőven a végére jártam a pihenőidőmnek.
– Hála az égnek. Aha, megint megtörtént. Tűnjünk el innen! – Felálltam, és
fél kézzel lehúztam őt a lépcsőn, olyan gyorsan mozogva, hogy majdnem
mindkettőnket felborítottam. A termek közötti széles folyosón berángattam
Alecet a használaton kívüli második büfé egyik sarkába.
 – Késésben vagyok, úgyhogy elmondom a rövid verziót. Szerintem te
elaludtál a pihenőd alatt, és Avari meglepett. Talált egy fickót, aki
elszunyókált a csajos film alatt a kettes teremben, és éppen egy kis emberi
életerőt szürcsölgetett, amikor megtaláltalak. Izé... őt találtam meg.
Letartóztatással fenyegettem abban az esetben, ha nem hagyja el azonnal a
magánterületedet.
Megvontam a vállam.
– Előfordulhat, hogy egy kicsit eltúloztam, mennyi ideig lesz börtönben, és
milyen egyedül lesz ott, olyan emberek nélkül, akikből táplálkozhat.
Alec kérdőn pillantott rám.
– És mivel vádoltad volna meg?
Én a tekintetét kerülve a lábaim alatt lévő ragacsos padlót fikszíroztam.
– Szexuális zaklatással egy fiatalkorúval szemben.
– Szexuális zaklatással? – sziszegte Alec. – Azzal akartál megvádolni,
hogy egy tizenhat éves kislányt fogdosok a mozi hátsó sorában? Te
megőrültél?
Az elmegyógyintézetben töltött hetem hatására egy csöppet felhúztam
magam azon, hogy a „megőrül” igét velem kapcsolatban használta, de
kénytelen voltam beismerni, hogy ez az egész így, hangosan kimondva
mégiscsak elég durván hangzik.
– Blöfföltem – védekeztem, miközben felnéztem Alec elszörnyedt arcára.
– És egyébként is, visszavontam volna.
– Kaylee...
– Mi mást tehettem volna? – estem neki. – Nem volt nálam semmi, amivel
megüthettelek volna, és nem hagyhattam, hogy egyszerűen felhasználjon arra,
hogy megölje azt a szegény embert.
– Rendben. – Azonban Alec nem úgy nézett ki, mintha ezt rendjén valónak
találná, és minél tovább bámult rémülten, annál rosszabbul éreztem magam. –
Ígérd meg, hogy ki fogsz találni valami jobb fenyegetést! Lehetőleg olyasmit,
amiért nem tartóztatnak le.
– Esküszöm. Te pedig azt ígérd meg, hogy nem fogsz egyedül elaludni!
– Tudod, ez sokkal nehezebb, mint amilyennek tűnik.
– Emlékszem még rá. Én napokat töltöttem azzal, hogy megpróbáltam
ébren maradni, nehogy lerángass álmomban az Alvilágba.
 – Már mondtam, mennyire sajnálom azt a dolgot – nyögött fel Alec.
– Én pedig ezt sajnálom. Most viszont mennem kell. Az egész pihenőmet
azzal töltöttem, hogy egy pokolfajzattal beszélgettem a Cinemark egyik
mozitermében.
Alec fintorgott.
– Ezért még kárpótollak valamivel.
De én nem láttam erre módot. Elindultam visszafelé a büféhez, ahol a
műszakom tragikus módon „emmátlan” volt – ő a jegypénztárban ragadt majd
megálltam, mert eszembe jutott valami.
– Alec?
– Igen? – fordult meg a fiú félúton a pihenőszoba felé, majd, amikor egy
árnyékos alkóv felé mutattam, ahol a takarítószereket tartották, követett.
– Avari azt mondta, hogy te is benne vagy a dologban. Hogy a partnere
vagy, és hogy minden egyes gyilkosságból te is kapsz egy kis energiát.
Alec összevonta a szemöldökét.
– Kay, szerinted én ilyen álmos lennék, ha kapnék bármennyi energiát?
Ja, tényleg. Bár a kimerültséget el is lehet játszani...
– Azt is mondta, hogy a pokolfajzatok nem tudnak hazudni. De ez totális
hülyeség, ugye? – kérdeztem, miközben megpróbáltam legalább egy olyan
esetet felidézni, amikor Avari hazudott nekem. Csak hát semmi nem jutott
eszembe.
Alec homlokráncai elmélyültek.
– Ez viszont igaz.
– Akkor hogy mondhatta...?
– Hogy én a partnere vagyok a sorozatgyilkosságaiban?
– fejezte be helyettem Alec, én pedig bólintottam. – Valószínűleg nem
mondott ilyet. A pokolfajzatok nem hazudhatnak egy az egyben, ugyanakkor
nagyon-nagyon ügyesen tudnak olyan célzásokat elejteni, amelyekből az
emberek hamis következtetéseket vonnak le. Kimondta konkrétan, hogy én is
benne vagyok? Vagy csupán rávezető kérdéseket tett fel, majd nem
helyesbítette a következtetéseidet?
Én próbáltam elgondolkodni ezen, de nem emlékeztem. Ekkor már az egész
jelenet meglehetősen homályosnak tűnt, kivéve a keze emlékét a karomon, a
lehelete gyomorforgató melegét a fülemen, és az irtózást, lit ezektől éreztem.
Milyen világ ez, ahol csak azok nem hazudnak nekik vagy a lelkemet, vagy a
fiúmat próbálják elrabolni?
 16.

Aznap éjjel, miután az apámat elnyomta az álom, Alec bejött a szobámba,

és felváltva aludtunk kétórás turnusokban. Sabine állta a szavát, és nem
férkőzött a fejembe, de mivel Avari nem kötött hasonló alkut Aleckel, és
főleg, mivel az utolsó beköltözése alkalmával én lakoltattam ki, valahányszor
csak felnyögött álmában, azonnal felráztam, és elismételtettem vele, hogy
milyen színű volt az első biciklim.
Mindig átment a vizsgán. Ezt most megúsztuk, azonban messze nem voltam
biztos abban, hogy minden egyes éjszaka képesek leszünk ugyanerre.
Kiváltképp, ha azt is számításba vettem, hogy mennyire kimerült voltam
másnap reggel, miután már majdnem egy hete nem aludtam rendesen.
A péntek padok, tankönyvek és éles hangú iskolai csengők elmosódott
kavalkádja volt, amit csak még kilátástalanabbá tett, hogy Nash engem is, és
Sabine-t is hanyagolt. Egész nap. És be kell ismernem, hogy amint
meggyőződtem arról, hogy nem halt meg több tanár, mentálisan kijelentkeztem
az iskolából. Egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz, hogy koncentráljak.
Egészen addig, amíg egy másodikost, aki meglehetősen csalódott volt
amiatt, hogy nem jutott be a kosarasok szurkolólánycsapatába, rajta nem
kaptak, hogy a takarítószekrényből meglovasított hipóval végiglocsolja a
csapatszoba hátuljában lógó szurkolólány-egyenruhákat ebédidő alatt. Ettől
az egész iskola felbolydult.
Miközben Goody igazgatónő bekísért egy falka felbőszült szurkolólányt a
titkárságra, hogy felhívhassák a szüleiket, megállt a folyosón, és pont
meghallottam, hogy azt mondja a csapat edzőjének, már nagyon várja ennek a
hétnek a végét.
Pontosan tudtam, mit érez.
Aznap este dolgoznom kellett, ráadásul Alec és Emma nélkül. A műszakom
után megnéztem a telefonomat, és láttam, hogy van egy hangüzenetem Nashtől.
A kocsimban hallgattam meg, a sötétben, ahol semmi nem terelte el a
figyelmemet róla.
„Szia, én vagyok az – mondta, és pusztán attól, hogy őt hallottam, sajogni
kezdett a mellkasom a kétnapi csend után. – Ne haragudj a múltkori miatt!
Dolgozol? Nem akarsz átjönni ma este... beszélgetni? Rendelhetünk pizzát, és
anya csinált egy kis karamellás sütit, mielőtt elment dolgozni. – Kicsit
elhallgatott, én pedig eleresztettem egy szomorú sóhajt. – Mindegy, csak azt
gondoltam, hogy ha meghívlak, akkor nem érzed majd úgy, hogy... Tod
álruhájában kell belopakodnod ide. Visszahívsz?” Ezzel elnémult a telefon a
kezemben.
Letettem a mobilt az utasülésre, és beindítottam a motort. Majd leállítottam
az autót, és kibámultam a szélvédőn.
Semmi nem változott. Nash még mindig lábadozóban van a komoly
dérfüggősége után. Én továbbra is azt próbálom megbocsátani, amit csinált,
miközben a volt barátnője szünet nélkül egy nagyon durva pasi-puccs felé
masírozik.
De persze lehet, hogy semmi nem is fog megváltozni, amíg nem adok esélyt
a dolgok jobbra fordulására. Talán soha többé nem leszek képes továbblépni,
ha nem bocsátok meg neki, vagy nem engedem el.
És nagyon nem szerettem volna elengedni.
Csak pár percet maradok. Eszem egy szelet pizzát. Talán egy kis sütit is.
A sutitól még soha senkinek nem lett baja, nem igaz? Egyébként is, még
nem volt lehetőségem elmondani neki, hogy mi van Aleckel, mert mind
engem, mind Sabine-t elkerült az iskolában. Úgyhogy csupán pár percet
fogok maradni. Legfeljebb egy órát. Mindenképpen hazaérek lefekvés
előtt...

Huszonöt perccel később bekopogtattam Nash ajtaján, és hirtelen eszembe

jutott, hogy bár átöltöztem volna az egyenruhámból. Ez már vezetés közben is
felmerült bennem, de végül elvetettem az ötletet – ha kiöltözöm, az nem
biztos, hogy jó üzenet. Ha viszont az egyenruhámban érkezem, abból tudni
fogja, hogy csak beszélgetni jöttem: nem próbálok jól kinézni, sem
továbblépni az első komolyabb magánbeszélgetésünk szintjénél. Jó döntést
hoztam.
Ezzel együtt azt kívántam, bárcsak átvettem volna valami másik ruhát.
Nash viszont egy szál farmerben nyitott ajtót, amitől egy csapásra azt
kezdtem kívánni, bár ő öltözött volna át. Nagyon nehezemre esett úgy
beszélgetnem vele, hogy félig meztelen.
Az arcán megkönnyebbült mosoly terült el, amikor meglátott, és én sem
tudtam elnyomni egy apró vigyort.
– Nem gondoltam, hogy eljössz – lépett hátra, hogy beengedjen. – Három
órával ezelőtt hívtalak.
– Dolgoztam, és olyankor a szekrényben kell hagynunk a telefonunkat. –
Munka után pedig azért nem hívtam fel, hogy jövök, mert egészen addig nem
tudtam biztosan, hogy végig fogom csinálni, amíg meg nem nyomtam a
csengőt. Nashsel kettesben lenni nehezemre esett. Még a Befolyás nélkül is –
amivel kapcsolatban megígérte, hogy soha többé nem használja fel ellenem –
ő maga volt a két lábon járó kísértés. Amikor vele voltam, meg akartam
érinteni, és ha egyszer megérintettem, még inkább meg akartam érinteni –
holott az csupán izzadáshoz és ésszerűtlen dőlgokhoz vezetne, nekem pedig
az ésszerűség volt az egyeden fegyverem Nash vonzereje ellen. Az áruló a
saját szívem volt.
Nash becsukta mögöttem az ajtót, majd nekitámaszkodott, nekem pedig a
fülemben zakatolt a szívverésem, miközben levettem és egy szék támlájára
dobtam a dzsekimet.
– Ettél már? – kérdezte Nash, én pedig úgy álltam a nappalija közepén,
mint egy idióta.
– Csak egy kis pattogatott kukoricát a pihenőm alatt.
– Rendelek pizzát
Mialatt ő beütögette a számot, én leültem a kanapéra, és megpróbáltam
megnyugodni. Eddig soha nem üldögéltünk a nappalijukban, azonban én
egyértelművé akartam tenni, hogy semmi keresnivalóm a szobájában. Ma este
legalábbis. Addig, amíg tapogatózunk. Képletesen értve.
Miután lerakta a telefont, ő is lehuppant mellém, és én a kanapé karfájának
támaszkodva felé fordultam, háttal az olvasólámpának. A vállam felett átsütő
fény eléggé megvilágította az arcát ahhoz, hogy meglássam a szemében a
barnákat és a zöldeket, amelyek hol elégedetten kavarogtak, hol idegesen
örvénylettek.
Megkönnyebbültem attól, hogy ő is feszült. Megértette, hogy most kapott
egy második esélyt, és láthatóan nem akarta elszúrni.
– Figyelj, gondoltam, elmondom, hogy igazad volt
Sabine-nal kapcsolatban
Nash lassan ingatni kezdte a fejét.
– Én nem akarok Sabine-ról beszélgetni.
– Csak azt mondom, hogy nem ő ölte meg őket.
– Tudom. Akkor sem akarok róla beszélni.
Elmosolyodtam.
– Úgy tűnik, még mindig van néhány közös vonásunk.
– Bízom benne. – Ezzel a kezemért nyúlt, és az ujjaim köré fonta a sajátját,
mire úgy megugrott a pulzusom, mint amikor először egymáshoz értünk. Hogy
lehet, hogy ez még mindig ugyanilyen érzés?
Elbizonytalanodtam, mert megkísértett a gondolat, hogy ejtsem a témát, és
megpróbáljam inkább rendbe hozni azt, ami elromlott közöttünk. Ugyanakkor
Nash megérdemelte, hogy megtudja az igazat, és őszintén szólva, nekem nem
volt ínyemre az a stressz és felelősség, amit az okozott, hogy egyedül én
ismertem Alec titkát.
– Várj, ez nem minden! – folytattam gyorsan.
– Nagyon remélem, hogy ez nem minden – villant meg Nash szeme, mire
még gyorsabban kezdett verni a szívem.
– Alecről van szó – jelentettem ki, ő pedig megdermedt.
– Mi van Aleckel? – húzta ki a kezét az enyémből, majd összevonta a
szemöldökét. – Te és Alec...?
Nem! – forgattam a szemem. Összefontam a karomat a mellkasomon. –
Miért gyanúsítgat mindenki ezzel? Ő öreg hozzám, bármilyen fiatalnak tűnik
is! – És sokkal fontosabb dolgok nyomasztják, mint a csajozás. Vettem egy
nagy levegőt. – Alec ölte meg őket... A tanárokat. – Kicsit elfintorodtam. –
Vagyis hát, nem egészen ő... Igazából Avari volt az, csak Alec testét
használta. Ez hosszú történet.
– Akkor valószínűleg gyorsabban kellene beszélned. – Nash írisze túl
sebesen örvénylett ahhoz, hogy el tudjam benne különíteni az egyes
érzelmeket, ám az ajkát összeszorította, a keze pedig görcsösen markolta a
kanapé támláját.
– Oké. Kiderült, hogy Alec csak félig ember. A másik fele hüpnosz, és
Avarinak valahogy sikerült elég energiát összeszednie ahhoz, hogy
megszállja Alecet, és rajta keresztül táplálkozzon. Amitől még erősebb lett.
És úgy tűnik, elkezdett embereket ölni. Azt hiszem, ez végső soron mégsem
olyan hosszú történet.
Nash felhős arckifejezésével a napot is el lehetett volna takarni.
– És a ti kanapétokon alszik?
Ami azt illeti, az éjszaka egyik felében most már az én ágyamon aludt,
ahol szemmel tarthattam, nehogy megszállják. De csak annyit válaszoltam,
hogy:
– Nem alszik túl sokat azóta, hogy rájöttünk, mi folyik itt.
– Kaylee, ezt el kell mondanod az apádnak.
Megráztam a fejem.
– Ő ki fogja rúgni.
– Ez lenne a dolog lényege.
– Nem, Nash. Ha apa kirúgja Alecet, akkor ki gondoskodik arról, hogy ne
szállják meg, és ne öljön meg további embereket?
– Ez legyen az apád gondja. – Én ismét rázni kezdtem a fejem, azonban
Nash belém fojtotta a szót: – Ha te nem szólsz neki, akkor én fogok. Ez túl
veszélyes, Kay. Ígérd meg, hogy elmondod neki. Még ma.
Erre végül bólintottam, szinte éppen akkora megkönnyebbüléssel, amiért
felmentenek a kötelezettségem alól, mint amekkora bűntudattal, amiért meg
kell szegnem az Alecnek tett ígéretemet.
– Rendben. Megígérem. – Nash keze elernyedt a kanapé támláján, és az
egész teste lejjebb csúszott egy kicsit. Láthatóan nagy kő esett le a szívéről. –
Szóval... te hogy vagy? – kérdeztem témaváltásra készen. Nem akartam én
felhozni azt a problémát, amely elválasztott bennünket egymástól, de úgy
éreztem, muszáj megtudnom, hogy halad.
 Komolyan. Tudni akartam.
– Most már jobban. – Most, hogy itt vagyok. Ezt nem mondta ki, azonban
mindketten hallottuk. Majd a szemében égő melegség egy másik heves
érzelemnek adta át a helyét. – Kaylee, annyira sajnálom mindazt, ami történt.
Bárcsak visszacsinálhatnám... Annyi mindent szeretnék másképp csinálni...
Megszorítottam a kezét.
– Nash, abbahagyhatod a mentegetőzést.
– De még nem bocsátottál meg nekem.
– Nem a bocsánatkérések hiánya miatt. – Ránéztem az összefont ujjainkra,
és kiélveztem a keze ismerős melegét, meg azt, ahogyan a tenyerünk
egymásba illett. – De nagyon sok mindent fel kell dolgoznom. Doug azért halt
meg, mert mi nem tettünk eleget, és azt is túl későn. Scott pedig valószínűleg
azt kívánja, bár halott lenne.
Az élettelen öntudadanság biztosan jobb, mint úgy élni, hogy folyton Avari
hangja szól a fiilünkben, és olyan dolgokat mesél, amiket nem akarunk tudni,
illetve olyanokat követel, amiket épeszű halandó nem tenne meg...
Nash megszorította a kezem, a pillantása pedig szinte lyukat égetett
bennem.
– Mi egyebet tehetek?
– Nem hinném, hogy lenne ilyesmi – suttogtam. –
Szerintem csak időre van szükségem. És ez most jó. – Megpróbálkoztam egy
halovány mosollyal, és felemeltem az összefont kezünket, azonban Nash a
homlokát ráncolta.
– A jó több a semminél, de nem elég. Én teljesen vissza akarlak kapni...
Én beszélgetni akarok veled ebéd közben, ahelyett, hogy csak bámulom,
ahogy eszel. Hallani akarom, ahogy apád hangja elmélyül, és zabos lesz, mint
mindig, amikor túl későig maradok... – Elvigyorodtam. Senki nem tudta úgy
felbőszíteni az apámat, mint Nash. Todot leszámítva.
– Ugye, tudod, hogy miért beszél úgy? – folytatta Nash. – Mert tisztában
van azzal, mit érzek irántad, és ez megijeszti. Tudja, hogy az életed nagy
részéről lemaradt, és te már nem vagy kislány, amire én vagyok az élő
bizonyíték. Azt is tudja, amit én tudok, és amit egy szép napon te is be fogsz
látni: hogy te is szeretsz engem. És ez halálra rémíti.
Én levegőt sem kaptam az ököl nagyságú csomótól a torkomban.
 A csomó azokból a szavakból állt, amelyeket halálosan ki szerettem volna
mondani, de nem tehettem; és amelyek összeálltak egy dugóvá, és nem voltak
hajlandóak elmozdulni. Nem engedhettem ki őket, nem mutathattam ki
ennyire, hogy mit érzek, amíg nem voltam biztos abban, hogy teljesen
megbízhatok Nashben – ugyanakkor lenyelni sem tudtam őket. Már nem. Mert
akár ki akartam őket mondani, akár nem, akár változtatnának valamin, akár
nem, igazak voltak.
– Kaylee? – Nash tekintete ide-oda ugrált a két szemem között, mintha
bennem keresne valamit. – Nem mondhatod, hogy már semmi nem maradt
számomra odabent. Tudom, hogy nem így van. Látom a szemedben.
– Kukucskálni nem ér – dünnyögtem, mire ő felnevetett.
– Ez az egész nem ér. – Habozott egy kicsit, és nyelt egy nagyot, mintha
hirtelen kiszáradt volna a torka. – Tudom, hogy nem érdemlek még egy
esélyt, de azért kérek egyet... Hadd bizonyítsam be, mennyire komolyan
gondolom a dolgot! Csak még egy esélyt, kérlek...
Én rámeredtem, és a szemét figyeltem. Őszinteséget és szívszorító vágyat
láttam benne. Komolyan gondolta, amit mondott.
Úgyhogy ahelyett, hogy válaszoltam volna, ahelyett, hogy gondolkoztam
volna, előrehajoltam, és megcsókoltam. Ez egyszer hagytam, hogy a szívem
vezessen, míg a többi részem feldúltan, tehetedenül és ijedten kapaszkodott
zuhanás közben.
Nash visszacsókolt, és minden olyan lett, mintha nem is szakítottunk volna.
És most először lehetségesnek tűnt, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk,
s megfeledkezzünk arról a csúnya kis kátyúról, ami az örökkévalóságba
vezető utunkon éktelenkedik.
De ez nem lehet igaz, ugye? Lehetséges egyáltalán a felejtés?
Abban a pillanatban nem érdekeltek az agyam által elém dobált úttorlaszok
– a szívem és a testem már eldöntötte, hogy át fog törni rajtuk. Úgyhogy
félretettem a nehéz kérdéseket, és Nashre fókuszáltam. Arra, amilyen íze volt,
és amilyen érzés volt megérinteni őt.
Az ujjai melege magába burkolt, a szabad keze pedig felsiklott a karomon
és a vállamon a tarkómra. A szám szétnyílt, amikor az ajka hozzáért, a testem
pedig örömmel fogadta a forróságot, amelyet Nash közelsége keltett bennem,
és amely nagyrészt a téli álmát aludta az elmúlt három hét során. Azonban ő
óvatos volt, kifejezetten uralkodott a lelkesedésén. Tisztában volt a
határaimmal, és még csak megközelíteni sem merte őket a legutóbbi alkalom
után.
Az óvatossága egyszerre volt áldás és átok. Ahhoz hasonlított, mintha
kesztyűben próbálnék vakarózni – a passzív cirógatásaitól még többre
éheztem. És lehet, hogy pont ez volt a lényeg. Talán teljes egészében rám
bízta, mennyire megyünk messzire, és mikor. Ami csodálatos is lett volna, ha
nem azt a szomjúságot próbálom eloltani, ami az elmúlt huszonegy nap során
folyamatosan gyűlt bennem.
– Nash... – nyögtem fel, amikor a szája végül elhagyta az enyémet, hogy
megkezdje az útját a nyakamon.
– Túl gyors vagyok? – húzódott volna el ő, ám én nem hagytam.
– Nem... Ki akartam mondani a nevedet úgy, hogy közben nem vagyok rád
dühös.
Nash elvigyorodott, és az enyémnek támasztotta a homlokát.
– Én úgy szeretem hallani a legjobban. Csak... ez tényleg túl gyors volt...
Le kell lassítanunk, különben ugyanabban a helyzetben kötünk ki, csak dér
nélkül... És Befolyás nélkül – tette hozzá, amikor én összevontam a
szemöldököm.
– De te nem...
– Kaylee, nekem muszáj lelassítanom.
– Ja. – Bár megpróbáltam kiűzni a hangomból a csalódottságot, Nasht nem
tudtam becsapni, és szerintem a tudattól, hogy én többet akarok, még
nehezebb lett a dolga. De ő helyesen cselekedett, és nekem is így kellett
tennem. – Izé... rendben. Hozok egy kólát. Te is kérsz? – álltam fel, és
simítottam le az ingem.
– Aha. Van néhány a hűtőben.
A szoba felénél jártam, amikor egy autó állt meg odakint csikorogva, és az
ablakon keresztül egy fényszóró vakító sugara tűzött be a nappaliba.
– Biztosan a pizza lesz az.
Nash felállt, és kivette a pénztárcáját a hátsó zsebéből, én pedig belöktem
a konyha lengőajtaját, kellemesen meglepődve a gyors házhoz szállításon.
Ám amikor kinyitottam a hűtőt, egy ismerős, testetlen hang szólított meg az
ajtó túloldaláról.
 – Nem a pizza az – mondta Tod, mire azonnal becsaptam a hűtőt anélkül,
hogy kivettem volna belőle az üdítőket. De a konyha teljesen üres volt.
– Hol vagy? – csattantam fel suttogva, miközben a nappaliban kinyílt a
bejárati ajtó. – És honnan tudod, hogy nem a pizzafutár az?
Tod ekkor hirtelen megjelent köztem és az anyja kis konyhaasztala között,
királykék pólóban, amelynek egy stilizált pizza volt a bal mellkasára
hímezve, egy kivágott szelettel.
– Onnan, hogy nálam van a pizzátok, és én nem kocsival jöttem.
Felnevettem. Nem tudtam elfojtani. Egy élőhalott kaszás egy dolog. De egy
élőhalott pizzafutár? Magas labdák tömkelege.
– Ez nem vicces! – csattant fel Tod. – Amúgy is a te ötleted volt.
– Én csak vicceltem! – sziszegtem, miközben ismét kinyitottam a hűtő
ajtaját.
– Hát én nem. Attól, hogy halott vagyok, még nem kellene a barátaimtól
lejmolnom, nem igaz? – kérdezte, én pedig megvontam a vállam, és elvettem
két hideg üdítőt a felső polcról. – Egyébként is, igazad volt az ingyenpizzával
kapcsolatban.
Nem tudtam elnyomni egy újabb vigyort.
– Szóval... kapunk családi kedvezményt?
– Fenéket. Nash teljes árat fizet. És borravalót.
Még mielőtt válaszolni tudtam volna, elterelték a figyelmemet a nappaliból
beszűrődő fojtott hangok.
– Ki az? – kérdeztem, miközben letettem az üdítőket az asztalra.
Elindultam a lengőajtó felé, azonban Tod elkapta a karomat, még mielőtt akár
két lépést tehettem volna.
– Ő az, ugye? Az Sabine autója? Láttad őt?
Tod vonakodva bólintott, miközben kisimított egy tincset a homlokából. Én
ismét elindultam, de visszarántott. – Engedj el! Mi van, most már az ő
oldalán állsz?
– Én csak azt próbálom megakadályozni, hogy egy pillanat alatt nagyon
elmérgesedjen a helyzet.
– Pszt... – szóltam rá, amikor észrevettem, hogy ki tudom venni a szomszéd
szobában elhangzó szavakat.
– Kaylee itt van? – kérdezte Sabine, aki láthatóan nem hagyta, hogy Nash
lecsendesítse. Nem mintha nem lett volna nyilvánvaló, hogy ott vagyok. Az
autóm ott állt a felhajtón! – Én azt hittem, kettesben leszünk.
– Nem gondoltam, hogy eljön. Bina, kérlek, menj el, mielőtt meghallja,
hogy idejöttél.
Azt nem tudtam kivenni, ami ezután következett, úgyhogy közelebb osontam
az ajtóhoz. Tod összeszorította az állkapcsát, és elengedett.
– Sabine, nem! Jóvá fogom tenni, de neked most el kell menn...
Majd mindketten elhallgattak, engem pedig elöntött a düh.
Átgázoltam a lengőajtón, s a földbe gyökerezett a lábam: fel sem tudtam
fogni, amit láttam. Sabine Campbell levette a felsőjét, és úgy tapadt Nashre,
mint egy parazita. A bejárati ajtóhoz szorította, és a nyelve félúton járhatott a
torkában.
Mégsem ez volt a legrosszabb...
Nash kezében ott lógott a csaj felsője – és viszonozta Sabine csókját.

Megszólalni sem tudtam. Képtelen voltam összefüggően gondolkozni.

Aztán Tod megköszörülte a torkát a hátam mögött, Sabine pedig vonakodva
lehámozta magát a fiúmról.
Nash arca izzott, Sabine viszont csak vigyorgott.
– Szia, Kay! Bocs, ha lekéstem a bulit, de minél többen vagyunk, annál
jobban szórakozunk, nem?
– Úgy látom, ti ketten éppen elég jól szórakoztok nélkülem is – sziszegtem
összeszorított fogakkal. Majd előreléptem, és hagytam, hogy a konyhaajtó
átlendüljön Todon, aki mintha észre sem vette volna.
– Kaylee, várj! – tolta el magától Nash Sabine-t. – Én nem... Ő...
– Tudom. Úgy rád cuppant, mint egy kullancs a vérre. – Ugyanakkor azt is
láttam, hogy Nash nem lökte el Sabine-t. Lehet, hogy nem ő kezdte, csakhogy
hagyta megtörténni, és nem tudtam elfojtani magamban a kérdést, hogy ha
nem lettem volna ott, vajon milyen messzire mennek.
Jelentőségteljesen Sabine felsőjére pillantottam, amit Nash még mindig ott
szorongatott az egyik kezében, mire a fiúm arca szinte skarlátvörössé vált.
Sabine felé pördült, hozzávágta a felsőjét, a mára pedig elvette a
ruhadarabot, és vonakodva eltakarta magát vele. Aztán Nash kitárta a bejárati
ajtót, megragadta Sabine karját, és kilökte a lányt a tornácra, miközben az
továbbra is a mellkasához szorította a felsőt.
– Vissza ne gyere! – morogta egy pillanattal azelőtt, hogy az arcába vágta
volna az ajtót. – Kaylee... – fordult felém az ajtónak dőlve.
– Nem állítottad le.
– Most készültem...
– Aha. Ez látszott abból, hogy milyen mélyen jár a nyelved a torkában –
jegyezte meg Tod, akinek minden szavát átjárta a metsző gúny.
Nash odafordult hozzá.
– Ehhez neked semmi közöd. Mit keresel itt egyáltalán?
– Jössz nekem 15,99 dollárral. Plusz a borravaló.
Nash értetlenül nézett, amíg észre nem vette, milyen egyenruha van Todon.
– Meg fogom adni – csattant fel. – Most tűnj el innen! – Én is megyek. – Az
ajtó felé indultam, miközben Sabine kocsijának a motorja felbőgött a
kocsifelhajtón.
– Kaylee, várj!
– Hol van a melltartója? – kérdeztem, a kezemmel a kilincsen.
Nash lehunyta a szemét, és lassan, elkeseredetten sóhajtott egyet.
– Nem volt rajta.
 17.

– Kaylee!
Valaki elkapta a vállamat, és amikor megrázott, előrebukott a fejem.
Kipattant a szemem. Alec állt felettem, a haja még sötétebbnek tűnt a feje
felett égő lámpa dicsfényétől. Barna szeme aggodalmasan tágra nyílt, duzzadt
ajkai elkeskenyedtek.
– Mi az? – Még csak nem is álmodtam, nemhogy rémálmom lett volna.
Ami azt illeti, Alecnek sikerült az elmúlt napok első majdnem békés álmát
megszakítania.
És miközben ez a gondolat elhalványult a fejemben, leesett a dolog –
nekem őt kellett volna figyelnem szunyókálás helyett. Ragaszkodtam hozzá,
hogy ő kezdje az alvást, mert úgy gondoltam, hogy apám aközben fog hazaérni
a nagybátyáméktól – ahol az eastlake-i tanárok halálozási arányának váratlan
megemelkedéséről beszélgettek –, miközben Alec még alszik. Így anélkül
mesélhetem el Avari meghatalmazottak útján folytatott gyilkolászását, hogy
Alec füle hallatára kellene megszegnem az ígéretemet.
De persze alulbecsültem a saját kimerültségemet.
– Elnézést – ültem fel, majd letöröltem a kínos nyálcsíkot a szám sarkából.
– Apám hazaért már?
– Nem – válaszolta Alec, mire meglepetten az órára pillantottam. Éjfél
múlt valamivel. – Kaylee, ez így nem fog menni. – Leült a gyűrött ágytakaróm
szélére, és széles válla beesett a szemmel látható frusztrációjától és
kimerültségétől. – Hogyan tarthatjuk egymást szemmel, ha egyikünk sem tud
ébren maradni?
– Én jól vagyok – erősködtem, miközben felálltam, hogy kinyújtózzak. –
Csak egy kis kávéra lenne szükségem.
– Ha telenyomod magad koffeinnel, akkor majd később sem tudsz aludni,
amikor rád kerül a sor, és attól minden rosszabb lesz. – Alec habozott, és az
arcáról tisztán leolvasható volt a rettegés. – Meg kell kötöznöd engem.
– Micsoda? Nem. – Leültem az íróasztalom peremére, és hátrasimítottam a
kócos hajtincseimet az arcomból, abban reménykedve, hogy rosszul
hallottam. – Nem foglak megkötözni, lekötözni, vagy bármilyen másik
irányba kötözni!
– Kay, szerintem nincs más választásunk. Avari csak az alkalomra vár,
hogy visszabújjon a fejembe, és szerinted mennyire fog szeretni téged Sabine
most, hogy a ma esti kis műsorszáma nem járt sikerrel?
Korábban elmeséltem neki a Nashnél tett látogatásom tömörített verzióját,
kihagyva azt a részt, amikor megígértem neki, hogy elmondom a titkunkat az
apámnak.
– Ha bármelyikünk elalszik egy rossz pillanatban, minden sokkal
rémesebb lesz.
Kimerült agyam zakatolva próbált kitalálni valami jobb alternatívát, de
végül már ahhoz is túl fáradt voltam, hogy tisztán gondolkozzam, nemhogy
ahhoz, hogy vitába szálljak vele. A túlélés és egy végigaludt éjszaka
együttesen legyőzték minden – a pszichiátrián töltött hetem során keletkezett –
averziómat a lekötözéssel kapcsolatban, úgyhogy végül megadtam magam, és
leballagtam a garázsba a falon lógó összetekert vontatókötélért.
Miután visszatértem a szobámba, bekapcsoltam a CDlejátszómat, és
feltekertem a hangerőt abban a reményben, hogy a zaj majd ébren tart. Majd
Alec segített nekem felvágni a kötelet használható szakaszokra, és
megmutatta, hogyan kell rendes csomót kötni. Mint kiderült, az Alvilágban
szerzett egy kis tapasztalatot Avaritól a... dolgok lekötözésében.
Lefogadom, hogy az a pokolfajzat soha nem gondolta, hogy ellene fogják
felhasználni ezt a képességet, és ez a gondolat a kimerültségem és a
tevékenységünk zavaró mivolta ellenére is mosolygásra késztetett.
Az volt a terv, hogy kikötözöm Alecet egy székhez a szobám egyik
sarkában – ahhoz, amelyikben felébredtem – , de annak egyeden összefüggő,
íves deszka volt a támlája, és nem tudtam mihez odaerősíteni a kezét. Az
íróasztalom előtti szék sem volt jobb, és mivel a nappaliban, ahol apám még
azelőtt meglátná, hogy megmagyarázhatnám a dolgot, nem akartam kikötni, az
ágyam maradt az egyetlen lehetőség.
Leírni sem tudom, mennyire kínosan éreztem magam – és hogy lángolt a
bőröm minden egyes négyzetcentimétere –, amikor letérdeltem az ágyam vége
elé, hogy Alec jobb karját a fejtámlához rögzítsem.
– Semmi baj, Kaylee – nyugtatgatott ő kicsavarodott nyakkal, hogy lásson,
miközben önként alávetette magát egy olyan dolognak, amitől én durván
pánikba estem volna. – Így mindketten biztonságban leszünk.
– Tudom. – De nekem ez nem tetszett, és az undorom akkor sem csillapult,
amikor a másik kezét kötöttem ki, vagy amikor a lábát rögzítettem a
matracom vége alatt lévő fémkerethez. Az utolsó csomóval egy kis bajban
voltam, bár majdnem sikerült kikötnöm a jobb lábát, amikor váratlanul rossz
előérzetem támadt, és a fényviszonyok enyhe megváltozása elárulta, hogy
valaki van mögöttem.
– Mi az ördögöt csinálsz? – pirított rám az apám mély, baljós hangon.
Én olyan gyorsan pördültem meg, hogy fél térdre estem, és a kötél vége
kicsúszott a kezemből. Apám ott állt az ajtóban, s az íriszében vadul
kavargott a düh és az értetlenség keveréke.
A hangos zene elnyomta a léptei zaját, és úgy tűnik, a kocsija hangját is.
– Lehet, hogy ez mégsem volt olyan jó ötlet – dünnyögte Alec, és apám
harsány nevetése inkább haragos ugatásnak tűnt.
– A pillanatnyi helyzetedet tekintve úgy látom, ez az első okos dolog, amit
ma este mondtál!
– Ez nem az, aminek tűnik. – Vágtam egy grimaszt, és felálltam, majd
hátranéztem Alecre, aki csak bámult rám megaláztatásában. – Igazából nem
tudom biztosan, hogy minek tűnik – ismertem be, miközben visszafordultam
az apám felé. – Azért van rá szükség, hogy mindketten biztonságban
legyünk... – fejeztem be bénán, azt kívánva, bárcsak beleolvadhatnék a
szobám szőnyegébe, és eltűnhetnék.
– Mitől akartok biztonságban lenni? – követelt magyarázatot az apám
halkan.
– Attól... – Lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, majd ismét
apám szemébe néztem, és elölről kezdtem. – Az egészet el akartam mondani,
amint hazaérsz. Nash megígértette velem.
A hátam mögött Alec fészkelődni kezdett az ágyon – már amennyire képes
volt erre kikötözött végtagokkal –,és gyakorlatilag tapintható volt az
idegessége.
– Mi köze ahhoz Nashnek, hogy te az ágyadhoz kötözöd Alecet? – Bár
igazából egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki tudni akarja erre a választ.
Én felültem az íróasztalom sarkára, és kikapcsoltam a zenét.
– Gondolom, a rövidített verzióra vagy kiváncsi...
– Annak nagyon örülnék.
Vettem még egy nagy levegőt, majd kibukott belőlem az egész.
– Avari megszállta Alecet, és ő ölte meg a tanáraimat. Fogalmunk sincs,
miért pont a tanárokat választotta. Úgyhogy az elmúlt napokban felváltva
aludtunk, nehogy ez ismét előforduljon. De most már olyan fáradt vagyok,
hogy nem bírok ébren maradni... – Arra egyelőre semmi okom nem volt, hogy
Sabine-ról is elkezdjek magyarázni, mivel neki közvetlenül semmi köze nem
volt a pokolfajzathoz vagy a halott tanárokhoz.
– ... Úgyhogy Alec arra gondolt, meg kellene kötöznöm arra az esetre, ha
elaludnék, és Avari ismét megszállná a testét. Tudod, hogy mindenki
biztonságban legyen – vontam meg a vállam elkeseredetten, majd az apámra
néztem, és várni kezdtem a tűzijátékot.
– Azt sem tudom, mivel kezdjem – mondta ő. De ezen elég hamar túltette
magát. – Avari öldösi a tanárokat? – kérdezte, mire bólintottam.
– És Alecet használja fel ehhez? – Újabb bólintás. – És te ezt már napok
óta tudod, és nem szóltál nekem?
– Attól féltem, hogy ki fogod rakni. És még ha szabad volna is ilyet tenni
egy baráttal... nem mintha szabad volna... ha kirakod, akkor senki nem fog
vigyázni arra, hogy Avari ne használhassa fel ismét eszközként a
gyilkosságaihoz – fejeztem be büszkén, amiért ilyen összefüggően tudok
beszélni ahhoz képest, hogy milyen rendkívül fáradt vagyok.
Apám másodpercekig állt ott némán, láthatóan elgondolkozva. Majd rólam
Alecre pillantott.
– Azok a tanárok minden külsérelmi nyom nélkül haltak meg – mondta, és
én láttam az álla haragos, frusztrált ívéből, hogy sokkal kevesebb
információból is levonta a megfelelő következtetést, mint én. – Mi vagy te?
– Félhüpnosz – nézett Alec apám szemébe rezzenéstelen tekintettel,
végtére is a származása nem az ő hibája volt. De láthatóan őszintén restellte,
hogy milyen veszélynek tett ki minket akaratlanul is.
– Kérlek, mondd, hogy a másik feled ember! – válaszolta az apám, mire
mindketten bólogatni kezdtünk Aleckel.
Apám felsóhajtott, és elővett a farzsebéből egy pillangókést.
– Nos, Kaylee, egy dologban igazad volt. Nem hagyhatjuk magára, ha nem
akarjuk, hogy nekünk is vér tapadjon a kezünkhöz.
A megkönnyebbülésem majdnem olyan erős volt, mint az értetlenségem,
amikor határozottan előrelépett, és egy vágással kiszabadította Alec bokáját.
– Mr. Cavanaugh, nem lenne biztonságos szabadon aludnom – tiltakozott
Alec, miközben az apám az ágy fejtámlájához lépett.
– És pontosan ezért nem fogsz a lányom szobájában aludni – vágta le a
kötelet Alec bal karjáról, majd lehajolt, hogy az utolsó csomóval is
megismételje ugyanezt. – Soha.
Pár perccel később már mindnyájan a nappaliban álltunk, és apám egy új
kötelet tekert le éppen, amelyet a garázsban lévő, ki nem pakolt
kartondobozokból szerzett. Alec leereszkedett apám foteljébe, és rakott egy
párnát a feje alá, majd apa a lehajtható lábtámasz fémkeretéhez kötötte a
lábát. Miközben én ráterítettem egy takarót szegény vendégünkre, apám a
fotel háta mögé húzta Alec karjait, ahol egymáshoz erősítette a két csuklóját
egy kötéldarabbal.
De minden elővigyázat és a saját szorosabb csomói ellenére sem volt
hajlandó hagyni, hogy Alec egyedül aludjon. Úgyhogy amikor én éjjel egy
körül végre elindulhattam az ágyam felé, apám éppen nyugovóra tért a
kanapén egy párnával és egy pokróccal, eltökélve, hogy mindannyiunkat meg
fog védeni a legújabb alvilági veszélyforrástól. Még álmában is.

– Félmeztelenül rúgta ki? – döfte a kanalát Emma egy doboz Phish Food
fagyiba, majd kitúrt belőle egy csokoládéhalacskát, miközben barna szeme
megcsillant a konyhaablakon beáradó fényben. A hosszú, legnagyobbrészt
álmatlan éjszaka után verőfényes reggelre ébredtünk, rosszkedvem szöges
ellentétére.
 Szerencsére Emma fagylalttal érkezett. Két másik tartalék doboz is volt a
fagyasztóban.
Én bólintottam, és hagytam, hogy az első kanálnyi elolvadjon a számban.
Lehet, hogy a csokoládé nem old meg mindent, de sokkal könnyebben
lecsúszik, mint a legtöbb orvosság, amit ismerek.
Még mielőtt válaszolhattam volna, kinyílt a bejárati ajtó, és Alec lépett be
rajta, egyik hóna alatt egy újsággal, a hideg miatt csöpögő orral. Becsukta az
ajtót, majd észrevett minket a konyhában.
Mielőtt megszólalhatott volna, én ráfogtam a kanalamat, és megkérdeztem:
– Te meg hol voltál? Mára nem voltál kiírva. – Amikor felébredtem,
nem volt sehol, és mind a kötelek, mind az ágynemű el lett suvasztva szem
elől.
Alec ledobta az újságot a konyhapultra.
– Lakásokat nézegettem.
Nekem összeszűkült a szemem.
– Azt hittem, hogy erre még nincs pénzed.
– Nincs is. De az új állásomnak köszönhetően hamarosan lesz. – Volt
egy olyan érzésem, hogy apám javasolta neki a nagy reveláció után, hogy
tegyen lépéseket az anyagi és lakhatási függetlensége irányába.
Ennek ellenére... én nem voltam hajlandó kockázatokat vállalni azok után,
hogy találkoztam Avarival a moziban.
– Figyelj... Milyen színű volt az első biciklim?
– Fehér, piros szalagokkal – válaszolta ő habozás nélkül.
– Mi ez a barkochba? – kérdezte Emma, miközben a doboz belső
pereméről kapargatta a fagyit a kanalával.
Én még egy falatot betoltam, csak hogy nyerjek egy kis gondolkodási időt.
Azonban Alec gyorsabb volt.

Egy buta kis kérdezz-felelek játék. – Rám kacsintott. – És én állok

nyerésre.
– Ó, én is akarok játszani! – húzta ki magát Em. – Hogy hívták az első
melltartómat?
Én majdnem megfulladtam a fagyitól.
– Te nevet adtál az első melltartódnak?
 Emma összehúzta a szemét.
– Miért, te nem? – Amikor erre csak nevettem, Alec felé fordult.
– Akarsz találgatni?
Alec habozott, és úgy tett, mintha gondolkozna.
– Szerintem Helgának.
Emma hozzávágta a fagyisdoboz tetejét. Alec felnevetett, majd kidobta
a szemetesbe.
– Fagylalt, két lány, két kanál. Szabad a gazda? Nashről van szó.
Emma bólintott, és végignézte, ahogy Alec leveszi a kabátját, majd leteríti
a konyha és a bejárat közötti félfalra. Nem csinált titkot belőle, hogy
vonzónak találja a fiút, én pedig nem mondhattam meg neki, hogy majdnem
háromszor annyi idős, mint ő. Alec pajkosan elvigyorodott.
– A fagyiterápia nem közhelyes egy kicsit?
Én megráztam a fejem.
– Nem véletlenül vált klasszikussá.
Konkrétan azért, mert kiskorúak vagyunk – tette hozzá Emma.
– Ha tegnap este bármi erősebbre rátehettem volna a kezem, akkor most
éppen epres daiquirivel kúrálnánk magunkat.
Alec felnevetett, és elindult az evőeszközös fiók felé.
– Szóval, ez lánybuli, vagy egy empatikus fiú is kaphat egy falatot?
Emma sokkal mélyebben hajolt az asztal fölé, mint amennyire szükség lett
volna erre a következő falathoz, hogy Alec biztosan belásson a felsőjébe.
– Ami az enyém, az a tiéd is.
Én megrúgtam az asztal alatt, miközben Alec turkálni kezdett a hűtőben egy
üdítő után. Ez a srác idősebb, mint az anyja! És jelenleg éppen fegyverként
használja egy alvilág démon.
Nem mintha Emma bármit is tudott volna erről. Még egy érv a teljes
őszinteség mellett. Valószínűleg hamarosan el kell majd mondanom neki...
– Mi van? – vágott duzzogó arcot a barátnőm, majd látványosan
megnyalta a kanalát.
– Ne tovább! Ez minden, amit megosztasz vele! – suttogtam. Emma
nyelvet nyújtott rám, és evett még egy kanállal.
Mit kerestél te egyáltalán Nashnél? – kérdezte Alec, miközben leült a
székem másik oldalára. Szerintem egy kicsit megijedt Emmától.
 Hála a jó égnek. – Ki akartam vele békülni.
Emma elvigyorodott.
– Mást is akartál, ha jól hallottam.
– Nem mintha ez most már számítana.
– Miért? – túrt bele Alec a fagyiba, a miénk mellett eltörpülő
kiskanállal. Egyértelműen kezdő volt a műfajban. – Ha Sabine csókolta
meg Nasht, akkor mi a probléma?
Én úgy meredtem rá, mintha önként jelentkezett volna lobotómiára.
– Nash visszacsókolta. Ezt én is láttam. Nem tolta el magától. Hagyta,
hogy Sabine levegye a felsőjét, és ledugja a nyelvét a torkán.
Alec megnyalta a kanalát, majd letette az asztalra, és kinyitotta az üdítőjét.
– Oké lehet, hogy ezzel most megszegek valami csajbuliszabályt, de
felajánlhatom egy pasi nézőpontját ebben a kérdésben?
Nekem a szám felé félúton megállt a kanál a kezemben.
– Meg akarlak majd ütni miatta?
Alec megvonta a vállát.
Lehetséges. Akkor is ez az igazság. Szóval, mondom: a visszacsókolás
ösztön. Hacsak nem olyan szaga van a lánynak, mint egy csatornának, vagy
nincs néhány csápja, amelyek önállóan elkezdenek vándorolni az ember
testén, a pasik első reflexe a visszacsókolás. Ez így működik. Csak az a
fontos, hogy mennyi ideig tartott a visszacsókolás. Tehát... mennyi ideig
tartott?
– Ezt nem mondhatod komolyan. – Éreztem, hogy úgy kezd nőni bennem
az indulat, mintha az első szikrája lenne egy hamarosan tomboló tűznek. –
Szerinted rendjén való, ha Nash visszacsókol valakit, csak mert az illető
nem visszataszító? Mármint esztétikai szempontból. – Én nem vagyok egy
szüfrazsett, de abban meglehetősen biztos voltam, hogy ez a „férfiak nem
tudnak uralkodni magukon” védekezés egy hatalmas, bűzös baromság.
– Nem – emelte fel a kezét Alec védekezően. – Viszont azt sem
gondolom, hogy igazságos lenne elítélni, ha ő az volt, akit megcsókoltak,
nem pedig az említett csók kezdeményezője.
Én a szememet forgattam.
– Rendben. Nem ő volt a kezdeményező.
Alec bólintott, a fejleményekkel láthatóan elégedetten.
 – Sabine tudta, hogy ott vagy?
– Közvetlenül az autóm mögött parkolt le.
És Nash kidobta, igaz? – tette hozzá Emma, aki vette a lapot.
– Igen. Azt mondta neki, hogy vissza se jöjjön.
Alec Emma felé fordult, aki képtelen volt elnyomni egy újabb mosolyt.
– Te is azt hallod, amit én?
– Aha. – Alec a szemembe nézett. – Ez miattad történt, nem Nash miatt.
Mindkettőtöket kijátszott, és mindent megtett azért, hogy úgy tűnjön, mintha
Nash is akarná a dolgot. Te pedig...
Nekem még jobban összehúzódott a szemöldököm.
– Szerintetek túlreagálom?
Alec ismét vállat vont, és leásott egy következő adag fagyiért.
Én nem voltam ott. De nagyon úgy tűnik, hogy Nash legalább egy
lehetőséget megérdemel arra, hogy kimagyarázhassa a dolgot.
Én haboztam. Kétfalatnyi ideig.
Talán.
Azonban nem voltam biztos benne, hogy Nashnek bármi esélye van még
nálam.

Az asztalom előtt ülök, nyitott laptoppal, és az internetes fórumokat

bújom kedvezményes márairtóért, amikor hirtelen valami rosszat érzek a
hátam mögött. Nem fordulok meg. Még csak fel sem nézek, mert tudom,
hogy egyik sem segítene. Hosszú másodpercekig mindketten úgy teszünk,
mintha nem tudnám, hogy ott van. Mintha a nyakam hátulja nem lenne
libabörös a félelemtől.
Végül kimondja a nevem, és ekkor már nem tudom figyelmen kívül
hagyni. Lassan becsukom a laptopomat, és megfordítom a székem, hogy
szembenézzek a lehetetlennel.
– Maga nem lehet itt. – Ugyanakkor az, hogy ezt tudom, nem
akadályozta meg abban, hogy megjelenjen.
– Meglepetés – mondja Avari őszintének ható izgalommal. Valahogy
sikerült a saját testében átkelnie az emberek világába, és amennyire látom,
a poklot is magával hozta.
A pokolfajzat másképp néz ki, mint ahogyan az emlékezetemben élt, ám
ez nem meglepő. A pokolfajzatok úgy néznek ki, ahogyan csak akarnak, egy
dolgot kivéve: nem képesek pontosan lemásolni egyetlen eleven vagy halott
személy alakját sem. Mindig lesz valami apró különbség, és ennek a
különbségnek a megtalálása kulcsfontosságú.
Legalábbis régebben ez volt a szabály. De ha most már át tud kelni,
akkor érvényes egyáltalán még bármilyen szabály?
Avari most alacsonyabb, mint amilyenre emlékeztem, és a haja is
világosabb. Azzal nem törődött, hogy a hangját is megváltoztassa, és a
szeme is ugyanaz a kifejezéstelen ébenfekete golyó, amit nem tudok
elfelejteni – a káosz és a végtelen gömbje. Őrület első pillantásra.
– Tűnjön innen! – Túlterhelt agyam csak ennyit bír kierőltetni magából,
miközben a többi részem a rettegés és kétségbeesés hullámaival küzd,
amelyek úgy áradnak Avariból, mint a sugárzás egy atombomba
becsapódási pontjából.
– Addig nem, amíg meg nem kapom, amit akarok.
Nem kérdezek semmit, mert tudom, mit akar: engem. Viszont azt nem
tudom, miért, és ő soha nem volt hajlandó elmagyarázni. A
pokolfajzatokkal lehet alkudozni – ezt első kézből tudom –, azonban ingyen
soha nem adnak információt, én pedig nem vagyok hajlandó fizetni.
– Szóval, ez hogy működik?
Avari tesz felém egy lépést, mialatt én zakatoló szívvel állok egy
helyben. Szeretnék elhátrálni, de nincs hova mennem. Az asztalom pereme
máris a hátamba vág.
– Elkaplak, és akárhogy kapálózol, lerángatlak az Alvilágba, ahol addig
fogok rád gondot viselni, amíg az utamba nem akad egy újabb játékszer.
– És hogyan fog ott tartani? – Le vagyok nyűgözve a saját
merészségemtől. Húzom az időt Miért is? Hátha meglep az erősítés? Vagy
egy zseniális ötlet? Próbálok információkat is szerezni.
– Ó, miután eltöltöttél nálam néhány órát, nem lesz elég erőd az
átkeléshez. Addig nem fogsz enni és aludni, amíg a lelkedet éppen úgy meg
nem töröm, minta testedet, aztán pedig... Nos, egész egyszerűen nem fog
számítani, ami utána történik. Arról már nem fogsz tudni.
– Engem maga nem fog megtörni. – Sokkal magabiztosabban beszélek,
mint amilyennek érzem magam. Elöntött valami furcsa nyugalom. Szinte
olyannak tűnik, mint az elfogadás. Képtelen vagyok ellenszegülni neki, és
segítségért sem kiabálok, nehogy kárhozatra ítéljem a leendő hősömet.
Ami azt jelenti, hogy Avari nyert, még mielőtt a meccs elkezdődött volna.
Akkor mi értelme a küzdelemnek
Egyszerre a pokolfajzat ott terem előttem, és a keze éles karommá
változik. Megragadja a karomat, a karmai a csuklómba vájnak, és ettől
hirtelen ráébredek, mi értelme van harcolni.
Fájdalom hasít belém, abban a pillanatban, ahogy hozzám ér, és nem
csak ott, ahol felszakítja a bőrömet. Kétrét görnyedek, s alig kapok levegőt
a kínszenvedéstől, miközben mintha áramütések érnének. Ő a villám, én
vagyok a villámhárító, és a szenvedés örökké tart.
Fájdalom mindenütt. A bőröm megsül, érzem a szagát, a hajam pattogni
kezd, ahogy a hajhagymáim felrobbannak az izzásban. A tükörben
semmilyen változást nem látok, de minden porcikámmal érzem, mintha az
élet lenne a tűz, én pedig a tüzelő, amely örökké izzik, ám soha nem fogy el
teljesen.
Egyetlen érintésével el tudja érni, hogy a testem minden egyes sejtje
kínban égjen. Ha vele megyek, akkor ez az örökkévalóságig így marad.
És az elmémhez még hozzá sem fogott.
– Ne! – Ezt az egyetlen szót üvöltöm. Már az óvodában megtanítják
nekünk, hogy ha valami rossz történik, ezt kell kiabálni, és akkor
odaszaladnak a szüleink. Ha egy idegen hozzád ér, kiabáld ezt, és akkor a
rendőrök elviszik. Bármikor felkiálthatunk, hogy „Ne!”, és mindig lesz
valaki, aki megyéd.
Csakhogy ez hazugság. Senki nem érkezik. A „Ne!” egy hazugság, a
biztonság hazugság, és nincs más igazság, csupán a fájdalom és az
örökkévalóság, s a fájdalom mindenütt ott van, az örökkévalóság pedig
máris megkezdődött.
Meghúzza a karom, és a fájdalom a duplájára nő, bár ez lehetetlen, mert
hogyan lehetne megduplázni a végtelent?
Lerogyok a földre, már nem bírok állni. Képtelen vagyok gondolkozni.
Kizárólag érezni tudok, fájni és üvölteni, s tudom, hogy ennek soha nem
lesz vége. És hogy az ellenállással kapcsolatos nagyszabású elképzeléseim
olyanok, mintha a leheletemmel próbálnék ledönteni egy téglafalat. Semmit
nem lehet tenni. Ha megadom magam, attól nem fog megszűnni a fájdalom.
A könyörgés sem fogja elfújni a fájdalmat. És végül még a halál sem foga
megszüntetni.
 És miközben a világom eltűnik a köd szürke gomolygásában, tudom, hogy
el vagyok veszve, és hogy soha, de soha nem fognak megtalálni...

Amikor kinyitottam a szemem, még sötét volt, és nem hallottam mást, csak a
saját lélegzetvételemet, ami túl erős és túl gyors volt. Még mindig a
rémálmom hatása alatt álltam. A plafont bámultam anélkül, hogy láttam volna,
és sokkal jobban rettegtem az agyamba lassan befúródó tudattól, mint az
álomtól, amelyből az imént menekültem meg.
Ez nem Sabine volt. Az Avarival kapcsolatos rémálom nem az ő művének
tűnt – az ő keze nyomát egyébként határozottan kezdtem felismerni. Ez a
rémálom nem volt elég személyes. Nem szerepelt benne szorongás, sem az
önmagamba vetett kételkedés, Sabine álompalettájának elsődleges színei.
Ez az álom olyan volt, mint... Avari. Mintha maga a pokolfajzat játszott
volna az agyammal, szórakozott volna a pszichémmel. De ez lehetetlen, nem?
A pokolfajzatok nem tudnak rémálmokat kelteni az emberben.
Vagy mégis?
A sötétben, ahogy fokozatosan lelassult a légzésem, és csillapodott a
pulzusom, meghallottam azt a halk és egyenletes neszt.
Valaki más is lélegzett. Az én szobámban.
Óvatosan arrafelé fordítottam a fejem, miközben a szívem fájdalmas erővel
dobogott, és éppenhogy csak ki tudtam venni egy ismerős körvonalat az
ébresztőórám vérfagyasztóan vörös fényénél.
Alec ült a sarokban lévő székben. Némán. És úgy nézett, mintha egy ideje
már engem bámulna.
Miért néz engem? Miért nincs a fotelhez kötözve a nappaliban, ott, ahol
éjszaka lennie kellene már a második napja? És hol van az apám?
Ajaj.
– Alec? – De már akkor tudtam, mielőtt válaszolt volna. Az Alecre nem
jellemző hátborzongató mosolyából, és abból, ahogy a szeme mintha a
belsőmre szegeződött volna.
– Rosszat álmodtál? – kérdezte, miközben előrehajolt, hogy lásson a
halvány fényben. Én megdermedtem a hangjától. Mert ez nem Alec hangja
volt. Hanem Avarié.
Ezúttal a pokolfajzat minden megjátszás nélkül rögtön a lényegre tért. Pont
úgy, mint álmomban.
Hogyan tudott...? – kezdtem bele a takaróm szegélyét markolászva.
– Hogyan szabadult ki Alec azok közül a szánalmas kis kötelek közül? –
fejezte be helyettem Avari a kérdést, én pedig bólintottam. Ezúttal nem
fáradtam azzal, hogy távozásra szólítsam fel, mert semmivel nem tudtam
megfenyegetni anélkül, hogy belekeverném – és veszélybe sodornám – az
apámat. Aki valószínűleg már bele is keveredett, és veszélybe is sodródott,
tekintve, hogy Avarinak valahogy sikerült megszabadulnia tőle és a
kötelékeitől is. – El kell ismernem, okozott némi meglepetést, hogy
megkötözve ébredtem – mondta a pokolfajzat előrehajolva, hogy a barátom
szemével rám pillantson. – Ennek a testnek sajnálatos módon nincs
emberfeletti ereje. Szerencsére az apád, vagy inkább az öntudatlan formája
nagyon hasznosnak bizonyult.
– Maga megszállta az apámat? – A kezem nyirkossá vált, és ellen kellett
állnom a késztetésnek, hogy letöröljem a hideg verejtéket a homlokomról.
Apa eleget tett a megszállhatósági követelményeknek azáltal, hogy töltött
némi időt az Alvilágban, amikor Avari egy hónappal ezelőtt elraboltatta.
– Csak annyi időre, hogy kiszabadítsa a mi drága Alecünket álmában. Az
apád most öntudatlan, és a saját érdekemben megkötöztem, és felpeckeltem a
száját.
Egyébiránt semmi baja, és azt javasolnám, hogy ne adj nekem okot arra, hogy
ez megváltozzon.
A mellkasom szúrt, és minden egyes lélegzetvételem olyan volt, mintha tőrt
döftek volna a szívembe. Senki nem maradt, aki segíthetett volna nekem, és
arra is igen kevés lehetőségem akadt, hogy magamon segítsek anélkül, hogy
mind az apám, mind Alec helyzetét megnehezíteném. Még akkor sem futhatnék
el, ha hajlandó lennék otthagyni az apámat, hiszen ha a pokolfajzat elég jól
ismeri Alec fiziológiáját ahhoz, hogy a hangját tudja használni, akkor biztosan
el is tudna kapni abban az idősebb, erősebb testben.
Miért maradt itt, hogy engem nézzen alvás közben, ahelyett, hogy
belefogott volna a megszokott gyilkolászásba? Engem nem tud lerángatni
az Alvilágba. Legalábbis Alec testében.
– Ez a maga műve volt? Az álmom? – kérdeztem, hogy húzzam egy kicsit
az időt, amíg kitalálok egy haditervet, miközben a szívem majdnem kiugrott a
mellkasomból. Az volt az egyetlen esélyem, ha sikerül kiütnöm Alecet,
amivel kiűzhetném a pokolfajzatot a testéből. Igen ám, de én soha életemben
nem ütöttem meg senkit ilyen erősen. Legalábbis segédeszköz nélkül...
A pokolfajzat nagyvonalúan bólintott, akár egy művész, aki vonakodva
elfogadja a babérokat a mesterművéért.
Mit szólsz hozzá? Az álmok terén még kezdő vagyok, és talán túl sok
ijesztgetést használtam, pedig egy csipetnyi feszültség bőven elég lett volna.
Bennem a félelem rémült, lecsapni készülő kígyóként fonódott össze a
haraggal, azonban muszáj volt tökéletesen időzítenem ahhoz, hogy egyeden
gyakorlatlan ütéssel ártalmatlanná tehessem.
– Hogyan csinálta?
Avari közönyösen megvonta a vállát, és majdnem olyan zavaró volt őt
Alecben látni, mint nem egészen egy hónappal korábban Emmában.
– Ebbe bele kell tanulni. De a következő alkalommal már biztosan a
kezemben lesz a pontos recept.
– Hogyan került bele a fejembe? – csattantam fel. – És nem lesz következő
alkalom. – Az elsőnek sem lett volna szabad megtörténnie. Azzal, hogy
megfosztottuk Avarit a szolgájától, elvben meggyengítettük annyira, hogy
senkit ne tudjon megszállni. Most azonban láthatóan nemcsak ereje volt
ehhez, hanem újabb képességeket is szerzett.
– A legutóbbi alvilágbeli látogatása óta, Cavanaugh kisasszony, sikerült
felfedeznem pár újabb képességet. És dehogynem lesz következő alkalom.
Nem kihasználni a tehetséget, az pazarlás lenne.
– Mit akar? – kérdeztem, miközben pontosan tudtam, hogy ez a vita most a
rémálmom tükörképe. Ám ennél többre nem voltam képes, amíg elevenen élt
bennem a rémálombeli pokolfajzat kezének érintése, a belém mélyedő
karmai, az idegvégződéseimet perzselő ereje.
Avari oldalra billentette Alec fejét, és üres kíváncsisággal meredt rám.
– Tudod, a múltban soha nem volt problémám ennek a kérdésnek a
megválaszolásával. Most viszont úgy tűnik, annyi mindent akarok, hogy el
sem tudom dönteni, melyikkel kezdjem.
Én bólintottam, és bátorságot erőltettem magamra.
– Ez logikus, ha azt vesszük, hogy maga a kapzsiság démona.
– Az utóbbi időben ez nem olyan szórakoztató, mint amilyennek tűnik.
Legszívesebben ledugnám a kezem a torkodon, hogy a hosszabbik úton
tépjem ki a szívedet. De nem vagyok biztos abban, hogy ez a test képes egy
ennyi erőt kívánó mutatványra. Es még ha képes lenne is, amennyiben
engednék az azonnali kielégülés ösztökélésének, elveszíthetném azt a drága,
ártatlan kis lelkedet. És szerintem arra még jobban vágyom, mint a
csodálatosan fájdalmas halálodra.
Ne mutasd ki a félelmedet! Ne reszkess, ne verejtékezz! Kapaszkodj a
dühödbe, Kaylee! Csakhogy ezt sokkal könnyebb volt mondani, mint
megtenni.
– Milyen szerencsés vagyok.
Kicsit sem. Amint megszerzem a lelkedet, képes leszek újra és újra és
újra megölni téged. Az rendkívül szórakoztató lesz. Számomra
mindenképpen. Nyugodtan megkérdezheted Page kisasszonyt. – Mármint
Addisont. Már a gondolatba is belesajdult a mellkasom, amikor elképzeltem
azt a nagyon is valóságos kínszenvedést, amelyet neki nap mint nap el kell
viselnie Avari kezei... izé, karmai között. Mert ő eladta neki a lelkét, és
nekünk nem sikerült visszaszereznünk. – Úgyhogy, bár arra egyelőre nem
állok készen, hogy téged megöljelek, és annak is jobban örülök, hogy Alec
pillanatnyilag ebben a világban tartózkodik, most, hogy már tisztában vagyok
ennek az előnyeivel, semmi okom rá, hogy apádat életben hagyjam, ha már
úgysem tudom őt levinni az Alvilágba.
Ne! Adrenalinlöket tódult a mellkasomba. Az ajtó felé vetettem magam,
minden türelemmel és kivárással kapcsolatos gondolatomról megfeledkezve.
Azonban még az ágyam végéig sem sikerült eljutnom, amikor Alec keze a
karomra fonódott. Emberfeletti erővel rántott vissza, és egy fél pillanatra –
mielőtt Avari visszalökött a matracomra – átfutott az agyamon, hogy a
pokolfajzat nem jól becsülte meg a fiú fizikumát.
A fejem az ágy végéhez vágódott, ő pedig egy pillanat alatt rajtam termett.
Leszorított, és az öklében a csuklómmal felkönyökölt.
– Szálljon le rólam! – próbáltam leküzdeni magamban a fojtogató pánikot,
miközben igyekeztem kiszabadítani a karomat. Négypontos kötelékek és
kórházi köpenyes emberek jelentek meg a fejemben, a teljesen újszerű
félelemmel együtt, amelyet a nem-Alec szemében tükröződő élvezet váltott ki
belőlem.
 – Csitt... – suttogta Avari, miközben Alec arca az enyémhez ért.
– Apád egyelőre életben van. Egyszerűen nem döntöttem még el, hogy
mihez kezdjek vele.
És ez biztosan igaz, mert a pokolfajzatok nem tudnak hazudni...
Megdermedtem, a szívem zakatolt, a rémületem a törékeny önuralmam
peremét nyaldosta.
– El tudod hinni, hogy amíg ebben a testben vagyok, mindent érzek, amit ő
érez? És ennek a testnek tetszik ez a póz. – Fészkelődni kezdett rajtam, én
pedig az ajkamba haraptam, nehogy felsikítsak, mert tudtam, hogy Avari a
félelmem minden egyes pillanatát kiélvezi. – Csináltatok már ilyet Aleckel?
Megszólalni sem tudtam. Mindössze annyira voltam képes, hogy némán
ússzak a félelemben, és elkeseredetten reménykedjek abban, hogy még
mindig álmodom. Hogy ez csak a rémálmom része.
Avari elengedte a bal csuklómat, hogy kisimítsa a hajamat az arcomból,
majd a két térdem közé ékelte az egyik lábát. Én pánikba estem, és
gondolkodás nélkül reagáltam. Anélkül, hogy mérlegeltem volna, mi lesz, ha
az elhamarkodott tervem nem válik be. A szabad karom meglendült.
Megragadtam az első dolgot, amit elértem. Az ébresztőórámat.
Olyan erővel csaptam le, ahogyan csak tudtam. A kábel kiszakadt a falból.
Az óra belecsapódott Alec fejébe. Avari döbbenten pislogott egyet.
Úgyhogy megismételtem a mozdulatot, nagyot nyögve az erőfeszítéstől.
Alec szeme lecsukódott, a teste pedig rám zuhant.
A megkönnyebbüléstől és a félelem utóhatásaitól könnyek öntötték el a
szememet. Lelöktem magamról Alecet, és lemásztam az ágyamról, hogy a
szobám egyik sarkába vessem magam. Alec legurult a matracról, és nagyot
puffant a földön, a túloldalon.
Hosszú pillanatokig csak a levegőt kapkodtam, és próbáltam nem
hiperventilálni. Remegett a lábam, amikor felálltam, és a kezem is reszketett,
miközben kitöröltem a szememből a könnyeket, mert eltökéltem, hogy nem
vagyok hajlandó sírni. Lassan, átszeltem a szobámat, és közben Alecet
lestem, mert félig-meddig meg voltam győződve arról, hogy Avari csak tetteti
magát, hogy ismét elkaphasson, és elölről kezdhesse a szadista játékait. De
Alec teste a mellkasa egyenletes emelkedését és süllyedését leszámítva nem
mozdult.
 Miután elhagytam a szobám küszöbét, rohanni kezdtem a nappali felé, ahol
lerogytam apám mellé a földre. Ő a bal oldalán feküdt, a szőnyegen, háttal a
kanapénak, összekötött bokával, és a háta mögött összekötözött csuklókkal.
Egy darab szigetelőszalag volt a szájára ragasztva» és amikor letéptem –
hiába reménykedve abban, hogy a fájdalomtól magához tér kiderült, hogy egy
egész konyharuha van a szájába tömve.
A zsebkését nem találtam – elképzelni sem tudtam, hova tehette a
pokolfajzat –, úgyhogy odavittem egy konyhai kést, és óvatosan átvágtam
azzal a köteleket. Apám szeme azonban továbbra sem nyílt ki. És nekem
fogalmam sem volt, hogy mit csináljak.
Pedig valamit tennem kellett. Felhívhattam volna valakit, de a segélyhívó
kockázatosnak tűnt. Mit mondanék a rendőrségnek? Kívülről nézve Alec
támadott meg mindkettőnket, és még ha én tagadtam volna is ezt, a
bizonyítékok nem az én szánalmas hazugságaimat támasztották volna alá.
De nem lett volna szerencsés egyedül maradni a házban két öntudatlan
férfival, akiket egyaránt megszállt egy bosszúálló pokolfajzat az elmúlt egy
órában. Úgyhogy megkerestem a telefont a legközelebbi kisasztalon, és
lenyomtam a kettes gyorshívót.
Nem bocsátottam meg Nashnek, és nem akartam szűkölve hozzá szaladni,
csak mert segítségre van szükségem... Ugyanakkor hallani szerettem volna a
hangját. És érezni akartam egy olyan érintést, amely elfeledteti velem Avari
gyűlölt kölcsönkezét a bőrömön.
A telefon csak kicsengett és kicsengett, és amikor Nash végre felvette,
megkönnyebbülten rogytam le a földre.
– Halló? – Nash félig még aludt, és azt kívántam, bár igaz lenne ez rám is.
Bár összegömbölyödhetnék mellette, és megfeledkezhetnék arról a véget nem
érő rémálomról, amellyé az éjszakáim váltak!
– Segítségre van szükségem. – Büszke voltam arra, hogy milyen
kiegyensúlyozott a hangom, de Nash túl jól ismert.
– Mi történt? – Ágyrugók nyikordultak, és halkan kattant egy lámpa
kapcsolója. – Jól vagy?
– Aha. Csak egy kicsit kiborultam, és nem akarok egyedül lenni. Nem
tudnál... Nem tudnál átjönni?
– Adj öt percet! – A telefon kattant egyet a fülemen, majd megszólalt benne
a tárcsahang. Nashnek fogalma sem volt, hogy mi történt, azonban ez nem is
számított neki. Ha szükségem van rá, akkor eljön. Bármiről legyen szó.
Pár pillanatig ültem egy helyben, még mindig szédelegve az elmúlt percek
eseményeitől. Majd felálltam, és megtettem az egyetlen dolgot, ami
megvédhetett várakozás közben: felkaptam a padlón heverő szigetelőszalagot
az apám feje mellől, majd elindultam a szobámba. Ott az oldalára gurítottam
Alecet, és összekötöztem a kezét a háta mögött, meg a bokáját is. Ez nem volt
ugyan tökéletes megoldás, de ennyit tudtam tenni: felhasználni a
szigetelőszalagot, és elszántan reménykedni, hogy Avarinak nem lesz ereje
vagy lehetősége megszállni akár Alecet, akár az apámat, mielőtt véget ér a
világtörténelem leghosszabb éjszakája.
Majd kinyitottam a bejárati ajtó zárját, és lekuporodtam a földre az apám
feje mellett. Várakozni kezdtem.
Másfél perccel később felpattant az ajtó. Nash ott lihegett a tornácunkon
egy szál farmerben, egy rövid ujjú pólóban és a zokni nélkül magára kapott
edzőcipőjében.
Belépett, és becsapta az ajtót, én pedig felálltam.
– Végig futottál?
– Anya elvitte a kocsit. – Ezzel átölelt, én pedig hagytam, bár az átfagyott
karjai elvonták tőlem a meleget, és reszketni kezdtem tőlük. Belül viszont
átmelegedtem. – Mi? – kérdezte végül, miközben elhúzódott tőlem, hogy
letérdeljen az apám mellé, és két ujját a nyaki pulzusára szorítsa.
– Avari. Apa éjszakára a fotelhez kötözi Alecet, úgyhogy ma éjjel a
pokolfajzat apámat használta fel arra, hogy kiszabadítsa, majd megszállta
Alecet, és...
– És micsoda? – Nash apám pulzusával láthatóan elégedetten felállt, és az
íriszében vadul kavarogtak a félelem zöld és a védelmező düh
borostyánszínű örvényei.
– Semmi – vontam meg a vállam elkeseredetten. – Semmi nem történt.
Leütöttem az ébresztőórámmal, és most vennem kell majd egy újat, de Alec
szerintem jól van.
– Leszarom Alecet – villantak harciasabb színek Nash szemében. – Te
hogy vagy? Minden rendben?
– Aha. Megúsztam pár véraláfutással. – Feltartottam a karom, hogy
láthassa a halvány ujjnyomokat a csuklómon, mire Nash olyan erővel kezdte
csikorgatni a fogait, hogy attól tartottam, eltörnek. – Szigetelőszalaggal
összekötöztem, úgyhogy szerintem elég nagy biztonságban vagyunk. Csak...
nem akartam egyedül maradni.
Nash átkarolt, és a keze ekkor már melegnek tűnt az alvóspólómon át.
– Hol van?
A szobám felé mutattam, mire ő elindult arrafelé. Egy másodperccel
később ismét megjelent, immár a még mindig megkötözött és eszméletlen
Alecet is maga után vonszolva. Ledobta a testet a padlóra, rámeredt, és én
láttam, hogy valamiféle harcias késztetéssel küzd, amit csak halványan
értettem: úgy nézett ki, mint aki szíve szerint megrugdosná az öntudatlanul
heverő Alecet.
– Nash, ez nem az ő hibája. Ő éppen annyira gyűlöli Avarit, mint mi. Talán
még jobban is.
– Nem. Az ezek után lehetetlen lenne – tiltakozott Nash, miközben a kék-
zöld foltos karomra mutatott. Lefektette apámat a kanapéra, majd
összegömbölyödtünk egymás mellett a fotelben, és együtt néztük őket a
hajnalra várva.

Nash egészen addig ott maradt, amíg apám végre fel nem ébredt kora
reggel, és köszönetét nem mondott neki, majd haza nem küldte. A kávé mellett
elmeséltem apának, hogy mi történt – ő semmire nem emlékezett –, aztán
megpróbáltam úgy tenni, mintha nem látnám a szemében lassan örvénylő
félelmet. Ha Avarinak van ereje ahhoz, hogy őt is – egy több mint
százharminc éves lúdvércet – megszállja, akkor nem sok minden állhat az
útjában. És ez elég ahhoz, hogy bárki halálra rémüljön.
Alec fél órával később tért magához, miközben apám zuhanyozott.
– Kaylee?
Én kitöröltem a szememből az álmot, azonban a székemen maradtam, a
szoba túlsó végében.
– Te... most te vagy?
Aha. A fenébe... Elzsibbadt a karom. – Alec megpróbált megmozdulni,
de csak esetlenül rángatta az összekötött kezét, miközben a homlokát ellepték
az értetlenség ráncai. – Mi történt?
 Én kisimítottam a hajamat az arcomból, de nem mozdultam a sarokból.
– Milyen színű volt az első biciklim?
Alec vonásain bűntudat ömlött végig, amikor meglátta az arckifejezésemet,
és felismerte rajta a trauma nyomait.
– Kaylee, mi történt?
– Csak válaszolj a kérdésemre! Milyen színű volt?
– Piros. Nem! – rázta meg a fejét a fiú, amikor a szemem tágra nyílt a
rémülettől. – Fehér, piros szalagokkal. Bocs. – Gyanakodva fürkésztem.
Nagyon szerettem volna bízni benne, de képtelen voltam rá. Senkiben nem
tudtam teljes mértékben megbízni, aki olyan helyzetben volt, hogy segíthetett
volna nekem. Életemben nem éreztem még magányosabbnak magam. –
Kaylee, kérlek, ne csináld ezt! Akkorának tűnik a fejem, mint egy sütőtök,
megkötözve heverek a padlón, és fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Nem
igazán vagyok képes tisztán gondolkozni... – Lassan kifújtam a levegőt, és
megpróbáltam nyugalmat kényszeríteni magamra. Avari már túl sokszor
átvert. – Mi történt? – Én, kezemben a konyhakéssel, odasétáltam hozzá, de
totojáztam egy kicsit, mielőtt kioldoztam volna.
Már biztos voltam benne, hogy tényleg Alec az, ám amikor lenéztem rá, a
pokolfajzatot láttam, amint Alec szemén keresztül mered rám, miközben
leszorít. És ahányszor ez eszembe jutott, a mellkasomban pánikká erősödött a
félelem. – Kay?
– Te... – Elhallgattam, és elölről kezdtem, miközben leguggoltam, hogy
elvágjam a szigetelőszalagot, hogy ne lefelé kelljen rá bámulnom. Nem Alec
hibája volt a dolog. – Ő... megkötözte az apámat, majd bejött a szobámba,
és...
Nem tudtam befejezni, úgyhogy inkább odatartottam elé a véraláfutásos
karomat.
– Jaj, Kaylee! Annyira sajnálom. – Alec olyannak tűnt, mint akit előbb
megütöttek, utána pedig ágyékon rúgtak. – Ugye, tudod, hogy én soha...
– Igen. – Letérdeltem a padlóra, és a térdemet a mellkasomhoz ölelve a
kanapénak támaszkodtam. – Csak azt nem tudom, hogy mit tegyek. Vissza fog
jönni. Nem hinném, hogy ezt képesek lennénk megakadályozni.
– Dehogynem. – Alec felült, és a késsel kiszabadította a bokáját is.
– Megtaláljuk a módját. – Lehámozta magáról az utolsó ragasztódarabot is,
majd a keze a tarkójára vándorolt, és véresen került elő onnan. Alec
elfintorodott. – Az apád biztosan kiborult, igaz?
Én kierőszakoltam magamból egy mosolyt.
Aha, arról én gondoskodtam... És most egy ideig Nashtől is tartsd magad
távol... Az sem ártana, ha pusztán a biztonság kedvéért Todot is elkerülnéd. –
Mert a kaszás így vagy úgy, de értesülni fog a történtekről. Ekkor vettem
észre a sötétvörös foltot a szőnyegen. Majdnem megöltem Alecet. Pedig ez az
egész nem is az ő hibája volt. – Ennek véget kell vetnünk.
– Tudom. Megtaláljuk a módját. Esküszöm, Kaylee, hogy soha többé nem
fog ilyesmi előfordulni.
De elég nehéz volt elhinnem a szavait, mert minél többet hallottam őket,
annál üresebben kongtak.
 18.

Amikor vasárnap reggel fél tízkor elindultam volna dolgozni, Sabine ott ült
az autóm anyósülésén. Abban a pillanatban megláttam, hogy kiléptem a
tornácra, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy egyszerűen
visszamegyek a konyhába, ahol apám éppen Alec fejsebét tisztogatta, és azt
próbálta kitalálni, hogyan tartsa örökre távol Avarit az életünkből. Nagy
meglepetésemre reggelre már több együttérzést tanúsított Alec dilemmájával
kapcsolatban, nem pedig kevesebbet, minekutána ő maga is a megszállása
áldozatává vált.
De ha kerülném Sabine-t, azzal csak az elkerülhetetlent halasztgatnám.
És Sabine jelenléte tényleg kezdett elkerülhetetlennek tűnni, annak
ellenére, hogy alig egy hete ismertem. A mára egy természeti csapás volt – a
félelem, fájdalom és szükség cunamija –, amelyet csak úgy élhetek túl, ha
belekapaszkodom a legközelebbi fába, és hagyom magam sodortatni a
hullámmal.
Fel sem pillantott, amikor lekocogtam a lépcsőn; kifelé bámult az ablakon,
és hosszú, sötét haja eltakarta az arca látható részét. Amikor végignéztem az
utcán, sehol nem láttam a kocsiját, és ott helyben eldöntöttem, meg sem fogom
kérdezni, hogyan jutott el ide.
Lassan kifújtam a levegőt, miközben végigsétáltam a kocsifelhajtón, és
igyekeztem elfojtani magamban a váratlan, fehéren izzó haragot, eltökélten,
hogy szembenézek ezzel az újabb problémával is.
Sabine egyértelmű erőszakos behatolása ellenére a vezetőoldali ajtó zárva
volt, és a mára felém sem fordult, amikor megpróbáltam kinyitni. Nem
engedett be a saját kocsimba, noha azért láthatóan elég sok erőfeszítést tett,
hogy ő maga bejusson. Ha nem láttam volna, hogy a mellkasa minden egyes
lélegzetvételénél felemelkedik, azt hihettem volna, hogy meghalt.
Eléggé rávallana, hogy az én autómban hal meg – még egy utolsó traumát
okozva, mielőtt minden bizonnyal életem végéig kísérteni fog.
A fogamat csikorgatva felrántottam az ajtót, és beültem a volán mögé.
– Mit keresel a kocsimban? – csattantam fel, még mindig a kezemben
szorongatva a kulcsomat, attól tartva, hogy ha bedugom az indítómotorba,
akkor kikapja onnan, és elszalad, hogy nekilásson az ördögi terve következő
részének.
– Várok – válaszolta, és a hangja furcsán nazálisnak tűnt.
Borzongás futott végig a gerincemen. Avari őt is megszállta volna
valahogy? Talált egy újabb testet, amelyben kínozhat engem?
Azonban Sabine ekkor felém fordult, és mindent megértettem. Nem
megszállták, hanem sírt.
Remek. Egy zokogó rémálom. Mi jöhet még ezután? Egy skizofrén
Minotaurusz?
– Hogy kerültél az autómba? – kérdeztem, bár nem voltam biztos benne,
hogy tudni akarom a választ. Egyszerűen csak ki kellett volna rúgnom, és el
kellett volna indulnom dolgozni – valószínűleg már így is késésben voltam.
De olyan ritkán voltam helyzeti előnyben Sabinenal szemben, hogy nem
tudtam ellenállni a kísértésnek, és ki akartam deríteni, mi készteti sírásra a
csúnya, gonosz márát.
Sabine benyúlt az ülése és az ajtója közé, és a magasba emelt egy hosszú,
vékony fémdarabot, az egyik végén kampóval.
A kezem ökölbe szorult a kulcsomon.
– Nem akarom tudni, ezt hogyan tanultad meg használni. – A
kíváncsiságom kezdett elillanni, a türelmemről már nem is beszélve. – Ha
azt várod, hogy megsajnáljalak, akkor nincs szerencséd – folytattam,
miközben megpróbáltam kerülni a tekintetemmel a duzzadt szemét, a vörös
arcát és a könnyáztatta bőrét.
– Nem érdekel az együttérzésed – szipogta Sabine, majd kivett egy
zsebkendőt a műszerfalon lévő minicsomagból, és megtörölte az arcát. Ez
nem segített rajta. – Azt akarom, hogy hozd rendbe.
– Mit hozzak rendbe?
– Ezt! – tárta szét a karját a mára, mintha az egész elcseszett életét
 akarná bemutatni. – Nash nem hajlandó szóba állni velem. Tegnap éjjel
visszamentem, és megint kirúgott. Még csak meghallgatni sem volt
hajlandó.
Be kell ismernem, hogy leltem egy kis örömöt a fajdalmában; éppen elég
bajt okozott már nekem.
– Meglep, hogy egyáltalán beengedett.
Sabine úgy ráncolta a homlokát, mintha hülyeségeket beszélnék.
– Egy ablakon másztam be.
– Te betörtél hozzá? – Végül is, miért ne tette volna?
Nekem mind az álmaimba, mind az autómba behatolt...
Sabine megvonta a vállát.
– Harmony folyton elfelejti becsukni az ablakokat. Nem ez a lényeg. –
Bár az emlékezetembe véstem, hogy ne felejtsem el megemlíteni ezt a kis
biztonsági kockázatot Nashnek. – Nem törhetsz be a házába, és várhatod
el, hogy örömmel lásson.
Sabine homlokráncai elmélyültek.
– Korábban mindig örült. Soha nem tudtunk sokáig haragudni egymásra,
és ha összevesztünk, akkor valamelyikünk beosont a másik szobájába, és
bocsánatkérés helyett...
– Állj! – kiáltottam fel hangosabban a kelleténél. Pár végtelen
pillanaton át csak pislogni tudtam, próbáltam feldolgozni, amit Sabine
majdnem kimondott, miközben azzal győzködtem magam, hogy ez a
beszélgetés kettőnk között valójában nem is történik meg. – Értem, és nem
akarom hallani. – Sem gondolni rá, sem valaha is magam elé képzelni. –
És egyébként is, ez nem normális. Sőt, nagyon bizarr. Mintha semmi közös
nem lett volna bennetek, csak a szex.
Sabine könnyes arcán ismét fájdalom futott végig, és a szívem egy kicsit
erősebben kezdett verni az elégedettségtől. Azonban a mára gyorsan magához
tért.
– Szerintem te nem tudod, mi a normális, Kay. Néha egyszerűen bizarrak
a dolgok. És mi van, ha mi nem egy normális pár voltunk? A normális
bekaphatja. A normális unalmas, Nash és én pedig egy üvegbe zárt villám
voltunk.
Két végén égettük a gyertyát, de soha nem égtünk el... – Én vitába szálltam
volna vele, ám Sabine felemelte a hangját. – És senkire nem tartozik, hogy
mire épült a kapcsolatunk, de, csak hogy értsd, én jobban ismerem Nasht,
mint te valaha is fogod. Senkit nem lehet igazán megismerni, amíg nem láttad,
mitől fél, és még ha elmondja is neked a legsötétebb titkait, akkor sem
értheted úgy meg, mint én.
Soha nem értheted meg úgy, mint én.
– Tűnj el innen! – Éppen eleget hallottam.
– Nem. – Sabine a könyökével bezárta az utasülés ajtaját, és mindkét
karját összefonta a mellkasán. – Addig nem, amíg ezt rendbe nem hozod.
– Miért hoznám? Még csak bocsánatot sem kértél.
Sabine őszintén értetlennek tűnt.
– Nem kérhetek bocsánatot.
A kezem a kormányra szorult.
– Miért nem?
– Mert nem bántam meg! – húzta ki magat a mára tágra nyílt, őszinte
tekintettel. – Azt tettem, amit tennem kellett. Nem jártam sikerrel, és most azt
kívánom, bárcsak valami mást csináltam volna, de meg kellett próbálnom, és
ezt nem bántam meg. Bármire képes volnék, hogy visszakapjam Nasht. Azt
hittem, ezt te meg fogod érteni.
Meg is értem. – Sóhajtottam egy nagyot, és a műszerfalra meredtem,
majd arra kényszerítettem magam, hogy Sabine szenvedő arcára nézzek.
– Pontosan ezért nem fogok segíteni neked. És most tűnj el a kocsimból!
Munkába kell mennem.
Sabine írisze elsötétült, duzzadt ajka vékony, dühös vonallá keskenyedett.
– A fenébe is, Kaylee, te rendbe fogod ezt hozni, különben esküszöm, hogy
egész éjjel ott leszek a fejedben, minden egyes éjszaka az életed hátralévő
részében.
Az állkapcsom annyira megfeszült, hogy fénypontok kezdtek cikázni a
szemem előtt. Bedugtam a kulcsot az indítómotorba, elfordítottam, és amikor
a motor elindult, hátrafordultam, hogy kilássak a hátsó ablakon, miközben
rükvercben kiálltam.
– Rendben. Ha nem szállsz ki, akkor tekintsd magad a vendégemnek egy
útra. És meg ne kérdezd, hogyan fogsz hazajutni, mert egyoldalú vita lenne...
– Tudod, képes vagyok rá – szólalt meg Sabine pár perccel később, mintha
én nem is mondtam volna semmit. Mintha nem lennék félúton a munkahelyem
felé az ostoba, galléros Cinemark-pólómban és a rosszul szabott
nadrágomban. – Az eddigi rémálmok azért értek véget, mert én hagytam. De
képes vagyok egész éjszaka a rémálmaidon lovagolni, ameddig csak akarok,
és addig nem fogsz felébredni, amíg én úgy nem döntök, hogy elég volt. És
addig nem fogok úgy dönteni, amíg rendbe nem hozod a dolgokat köztem és
Nash között.
Én nyeltem egy nagyot, miközben lekanyarodtam az autópályáról, és
megpróbáltam úgy tenni, mintha a fenyegetései nem ijesztenének halálra.
Pedig pontosan ez történt. A Sabine által keltett rémségeket leszámítva az
volt a legnagyobb félelmem, hogy nem vagyok ura önmagamnak. Nem bírtam
elviselni a gondolatot, hogy valaki másnak vagyok kiszolgáltatva. És ezt ő is
tudta.
De nem vagyok hajlandó engedni a fenyegetéseinek – még a
legdurvábbaknak sem.
– A fenyegetőzés nem segít, ezt, ugye, tudod? – kérdeztem, azt kívánva,
bárcsak láthatnám a reakcióját, ahelyett, hogy az utat kell néznem. Mert az
igazat megvallva nem voltam biztos abban, hogy mi a veszélyesebb, a
forgalom, illetőleg a mára az utasülésemben.
– Akkor mi segítene? – sírdogált ismét Sabine, majd két kézzel törölgetni
kezdte az arcát.
– Semmi! Én nem tartozom neked semmivel, és örülök, hogy Nash nem áll
szóba veled. Te félig levetkőztél, a fiúmra vetetted magad a szemem előtt, és
azt akartad, hogy rajtakapjalak! Az egész csak a kis játszmád része volt!
Hát persze – felelte Sabine, én pedig levettem a szemem egy pillanatra
az útról, és láttam, hogy meglepetten ráncolja a homlokát, amiért ilyen
nyilvánvaló dolgokat mondok. – Te tudtad, hogy el akarom csábítani, ezt
egyenesen megmondtam. Viszont a végében tévedsz. Ez nem egy játszma. Ez
az életem, amelyben ő az egyetlen jó dolog. Az elmúlt két évben csak rá
gondoltam, hozzá akartam visszakerülni, és nem fogom most elveszíteni.
Segítened kell nekem, Kaylee. Kérlek.
Az utolsó szónál elcsuklott a hangja, és ettől meglepetten rápillantottam.
Sabine láthatóan nem szívesen kért tőlem segítséget, de bármit megtett volna,
hogy visszakapja Nasht, és én tudtam, mit érez.
 Nash és én kibékültünk, na nem azért, mert megbocsátottam neki. Annak
ellenére békültünk ki, hogy nem bocsátottam meg neki, mert annyira hiányzott
nekem. Ami azt jelenti, hogy Sabine nem a megfelelő exbarátnőnél könyörög.
– Nem, nem kell segítenem neked – mondtam végül, és ezek a szavak olyan
szokatlannak tűntek a számból, hogy konkrétan el kellett ismételnem őket a
fejemben, hogy megerősítsem a meggyőződésemet.
– Akkora egy önző ribanc vagy! Neked mindened megvan! – kiabálta
Sabine, mire majdnem átsodródtam a másik sávba. – Te biztosan találsz
valaki mást, aki szeretni fog, ehhez csak a szemedet kellene kinyitnod, de
nekem nincs senki, csak Nash. Nekem soha nem lesz más, és mindent
feltettem arra, hogy ismét megtaláljam. – Ezzel abbahagyta a kiabálást, és
nyelt egy nagyot, majd hosszú pillanatokon keresztül bámult kifelé az
ablakon, miközben mindketten megpróbáltunk lenyugodni. Aztán ismét felém
fordult, immár higgadtabban, ám ugyanolyan hevesen. – Kaylee, én nem arra
kérlek, hogy lökd a karjaimba. Még csak arra sem, hogy engedd át. Csak ne
távolítsd el tőlem ennél jobban... – Jobbra indexeltem, és simán lesoroltam
az útról a kijáratnál. Miután nem válaszoltam, Sabine ismét megpróbálkozott:
– Mit akarsz? – csattant fel. – Azt, hogy könyörögjek?
A mozi ott volt előttünk. Kiválasztottam egy helyet a hátsó parkolóban.
– Azt akarom, hogy szállj ki az autómból! Akkor sem tudnék segíteni
neked, ha akarnék. Nash a saját feje után megy.
– Tudom, és most dühös rám... ez el fog múlni. Biztos vagyok benne, hogy
a békülős szex nélkül lassabban ugyan, de el fog múlni. Bár ezt egyikünknek
sem fogja elmondani, hacsak nem teszed magad te is túl a dolgon. Ha te
megbocsátasz, ő is megbocsát, és akkor visszaáll a dolgok eddigi rendje.
Nekem nem tetszett a dolgok eddigi rendje! – Kikapcsoltam a motort, és
kihúztam a slusszkulcsot. – És neki sem.
– Kérdezd meg! – ragadta meg a karom Sabine, amikor megpróbáltam
kiszállni. – Kérdezd meg, hogy tényleg meg akar-e szabadulni tőlem, Kaylee!
Meg fogja mondani az igazat. És ha azt mondja, hogy nem akar
megszabadulni tőlem, legalábbis mint baráttól nem, és ennek ellenére sem
segítesz, az azt jelenti, hogy szándékosan boldogtalanná akarod tenni. És
miért tennél ilyet, ha tényleg szereted?
– Ennek semmi értelme! Én... – Semmi értelmes nem jutott az eszembe,
úgyhogy felnyögtem, és nekidöntöttem a fejem a fejtámlának. – Te vagy a
legidegesítőbb ember, akivel valaha találkoztam.
Sabine a könnyes tekintete ellenére félig mosolyogva emelte meg a
szemöldökét.
– Ezt most bóknak veszem.
– Nem az volt.
– Ennek ellenére még mindig nem rúgtál ki az autódból.
– Nem mintha nem próbáltam volna! – Ismét felsóhajtottam, mert
felismertem a tehetetlenséget a hangomban. Sabine-t sokkal nehezebb volt
olyankor utálni, amikor éppen nem a pasimmal smárolt, vagy az álmaimmal
szórakozott. – Sabine, öt perc múlva már dolgoznom kell. És ez így nem
megy. Azt sem várhatod el tőlem reálisan, hogy megbocsássam neked a
félmeztelen smárolást Nashsel, nemhogy azt, hogy adjam áldásomat a
barátságotokra...
– Miért akarod mindig te megmondani nekem, hogy mit lehet, és mit nem?
Én semmit nem tehetek, és ugyanez a helyzet veled is, akár elismered, akár
nem. És ha nem tartanál annyira veszélyesnek, akkor semmi bajod nem lenne
ezzel.
– Ennyi. Én ezt befejeztem. – Kinyitottam az ajtómat, és kiszálltam.
– Zárd be, amikor elmész! És hagyd békén a kocsimat! – Meg az életemet
is.
A műszakom kettőkor járt le, és megkönnyebbülten láttam, hogy üres az
autóm. Attól már kicsit idegesebb lettem, hogy mind a négy ajtaja nyitva van –
Sabine felemelt középső ujja metaforikusán. Szerencsére nem tartok a
kocsimban semmit, úgyhogy semmit nem lehet belőle ellopni magán az autón
kívül, ami valószinűleg be is következett volna, ha az esti műszakba lettem
volna beosztva.
Amikor egy órával később besétáltam az ajtón, egy levelet találtam az
apámtól egy üres cukorkástálban, a kisasztalon, ahova általában le szoktam
rakni a slusszkulcsomat. A levélben ugyanaz állt, amit a hangüzenetében már
hallottam: hogy elvitte Alecet egy előzetes drogtesztre, illetve egy
oktatóvideó bemutatójára, és hatra jön haza a vacsorával.
Ami a levélben nem volt benne, apám hangjából viszont kihallottam, az
volt, hogy amennyiben lehetséges, nem akarja egyedül hagyni Alecet az előző
éjszakai démonkötöző maraton után.
Úgyhogy hetek óta most először találtam magam egyedül a házban. Nagyon
szerettem volna szunyókálni egyet, vagy akár csak a tévét bámulni néhány
órán át úgy, hogy senki nem harcol velem a távirányítóért. Sajnálatos módon
képtelen voltam elengedni magam, amíg nem tisztázódik, hogyan zárhatom ki
Avarit az álmaimból és Alec testéből.
De arra tippeltem, hogy a pokolfajzat eddig azért nem próbálta megszállni
az én testemet, mert nem tudtam volna úgy táplálni, mint Alec. Viszont csak
idő kérdése, és annyira feldühítem, hogy pusztán a fájdalom vagy a
megaláztatás kedvéért is megteszi. Vagy valami még rosszabb okból.
Mert ha egy félhüpnoszt van ereje megszállni, akkor engem is meg tudna,
és nem kellene hozzá sok idő, hogy kitalálja, hogyan használja fel a
képességeimet arra, hogy átvigyen az Alvilágba. Én pedig nem ülhetek
nyugodtan, miközben ez a gondolat mardos belülről.
Sajnálatos módon fogalmam sem volt, hogy mi lenne a megoldás. Az apám
és a nagybátyám – és valószínűleg Harmony Hudson is – már most is két
végén égetik a gyertyát, anélkül, hogy bármilyen eredményt fel tudnának
mutatni.
Az egyetlen ötletemet – azt az alvilági álommentesítő gyógynövényt,
amelyet Harmony adott Nashnek a leszokáshoz – már azelőtt csírájában
megvétózták, hogy kimondtam volna. Nash azt mondta, az meg tudná
akadályozni, hogy Sabine rémálmokat keltsen bennem – nem létező álmokkal
nem tud mit kezdeni ám Avarit még csak le sem lassítaná. Neki nem kellenek
álmok; neki csupán arra van szüksége, hogy elaludjunk.
Azt pedig már tapasztalatból tudtam, hogy az interneten semmi nincs a
pokolfajzatokról. Legalábbis az igaziakról. A képregényes és videojátékos
pokolfajzatokról rengeteg infót találhattam volna, azonban semmi hasznosat,
hacsak nem lóg az övemen egy varázskard, vagy nem áll mögöttem egy csapat
változatos szuperhős.
És még az sem lenne garancia semmire.
Éppen a – még üres – Betty Boop noteszemet bámultam, amikor megszólalt
az ajtócsengő. Meglepetésemben ledobtam a toliamat és a noteszt a
dohányzóasztalra, és átszeltem a szobát, hogy kinézzek az ablakon. Todot
pillantottam meg a tornácunkon, a háta mögé dugott kézzel.
 Jujj. Ez fura.
Kinyitottam az ajtót, és felnéztem rá.
– Mire véljem a csöngetést?
Õ elvigyorodott, és egy szőke tincs a homlokába hullott.
– Csak ezzel az udvariasság nevű dologgal próbálkoztam.
– Miért? Ki halt meg? – Ezt viccnek szántam, de amikor Tod mosolya
lehervadt, rájöttem, hogy nem volt jó poén. – Kérlek, mondd, hogy senki...
– Nos, biztos vagyok benne, hogy valaki valahol meghalt. De senki olyan,
akit ismerek. – Habozott egy kicsit, én meg közben még mindig azt próbáltam
kitalálni, hogy mit keres a tornácunkon. – Bejöhetek?
Én vállat vontam, és elléptem az útból.
– Általában nem szoktál engedélyt kérni. Sem az ajtót használni. Szóval...
ma mit szállítasz házhoz? Pizzát vagy halált?
– Igazából mindkettőt. – Miközben ádépett a küszöbön, elvette a kezét a
háta mögül, és a jobbjában egy zsírosnak tűnő, közepes pizzásdobozt tartott.
– Neked egy pepperonis pizzát, a 408-asban fekvő nőnek pedig egy végzetes
értágulatot körülbelül tíz óra múlva.

Köszi. – Elvettem a dobozt, és becsuktam mögötte az ajtót, egy

leheletnyit feldúltan attól, hogy csak egy leheletnyit dúl fel az esti munkája
említése. – Mit ünnepelünk?
– Semmit. Beszélni akartam veled, és éhes voltam.
Hát, okééé...
– Mit kell megbeszélnünk? – Letettem a pizzát a dohányzóasztalra, és
felemeltem a doboztetőt a még mindig gőzölgő, sajtban úszó finomságról.
Ám ahelyett, hogy levetette volna magát apám kedvenc foteljébe, Tod
megállt a szoba közepén, és úgy bámult, mintha nem tudná, hogy most mit
tegyen.
– Egyedül vagy?
– Már nem annyira, mint egy perce – válaszoltam, mire eleresztett egy kis
mosolyt, de csak egy kicsit. – Mi történt, Tod? Valami baj van?
– Beszélnünk kell Nashről. És Sabine-ról.
Levetettem magam a kanapéra, felkaptam egy pizzaszeletet, majd intettem
neki is, hogy szolgálja ki magát.
 – Egy kis pizzával nem tudsz rávenni arra, hogy Sabineról beszélgessünk.
Csokit kellett volna hoznod. – Még az első falaton nyammogtam, amikor Tod
leült a kanapé túlsó végére, azonban hozzá sem ért a pizzához.
Ma reggel feltörte a kocsimat, és nem volt hajlandó kiszállni, úgyhogy el
kellett vinnem a munkahelyemre. És ott bezáratlanul hagyta a kocsimat, mintha
a kertvárosi bűnözési statisztikákon akarna javítani.
Tod szája egy félmosolyra húzódott.
– Szerencséd, hogy nem egy baseballütővel esett neki.
– Hallottam. Annak a lánynak komoly problémái vannak.
– Tudom. A mozi után hozzám jött.
– A munkahelyedre?
– Aha. Nagyon rossz neki, Kaylee.
– Tudom. Akkor magyarázd el, hogy ez miért az én hibám.
– Nem az. Viszont nem ő az egyetlen... Utána Nashsel beszéltem.
Én összevontam a szemöldökömet, és lenyeltem a falatot.
– Túl sok szabadidőd van. Két állás, és soha nem vagy egyik
munkahelyeden sem... Én meg rossz helyre szerződtem le.
Tod vállat vont, és a pizzára pillantott, de nem mozdult rá.
– Rengeteg „kiszállítási” időt kell elütnöm, úgyhogy megálltam otthon... –
vagyis Nash otthonánál – ...útközben.
– Milyen praktikus.
Aha. – Tod a homlokát ráncolta. – Szinte kárpótolja az embert azért,
hogy egy két lábon sétáló hulla, nem?
– Szóval...
– Szóval, Nash nincs jó passzban, Kaylee. Pénteken sikerült újra
kapcsolatba kerülnie egy régi barátjával, és hajszál híján ismét összejött a
barátnőjével. Ma már egyik sincs meg neki.
– Én megvagyok – tiltakoztam. – Kibékültünk, vagy valami ilyesmi.
Tegnap éjjel még át is jött. Vagyis inkább ma kora hajnalban...
– Aha. „Vagy valami ilyesmi.” Abban az értelemben, hogy Nash mindent
eldob, és ugrik, ha felhívod, de te továbbra sem bocsátottál meg neki eléggé
ahhoz, hogy megoldhassa a problémáit. Ami azt jelenti, hogy Nash minden
fontos szempontból még mindig egyedül van. És az egyedüllét kifejezetten
rossz hatással van az akaraterejére.
 Kényszerítettem magam, hogy lenyeljek még egy falatot.
– Akaraterőn az alvilági, függőséget okozó szereknek való ellenállást
értjük, vagy a lelkes exbarátnőkkel szembenit?
– A dérről beszélek, Kaylee. A Démonleheletről. Ez nem fog neki menni,
ha egyedül van, és én meg anya nem
lehetünk mindig mellette. Főleg most, hogy két állásom is van.
– Te mikor voltál mellette egyáltalán?
– Ott voltam, bár ő nem tudott róla. Nem fogom hagyni, hogy az öcsém
visszaszokjon. – Ekkor egyenesen a szemembe nézett, és észrevettem, hogy
megcsillan egy kis örvény az égszínkék szeme mélyén. Örvény... és még
valami. Valami fájdalmasabb és elfojtottabb dolog. – Ha az ember egyedül
van, és rossz neki, attól csak még nehezebb ellenállnia, és ebben a
pillanatban Nashnek rossz, mert tudja, hogy nem vagy képes megbocsátani
neki. És ő olyasminek próbál ellenállni, aminek már most van felette
hatalma. Árral szemben úszik, Kaylee, és szüksége van a segítségedre.
Nash erről semmit nem mondott nekem. Nem beszélt a rátörő vágyról, sem
a megmaradt elvonási tüneteiről, mert tudta, hogy én ódzkodom az életének
ettől a részétől.
– Szerinted meg kellene bocsátanom neki? – Mintha az olyan könnyű
lenne.
Tod pislogott, és a szemembe nézett.
– Szerintem le kellene mondanod róla. És hagynod kellene, hogy Sabine-é
legyen.
 19.

– Hogy mi? – Tod viccel. Csakis erről lehet szó.

A kaszás védekezően a magasba emelte mindkét kezét.
– Oké, de hallgass meg, mielőtt kiabálni kezdesz, rendben? – Én
bólintottam, mert az igazat megvallva megszólalni sem tudtam, nemhogy
kiabálni. A hangszálaim egész egyszerűen megbénultak... ami a lúdvércekkel
szinte soha nem fordul elő. – Kay, te és Nash nem illetek egymáshoz –
mondta Tod. Megpróbáltam a szavába vágni, ám ő elnyomta az artikulálatlan
dünnyögésemet. – Ezt te is tudod, még ha nem is akarod beismerni. Neki
szüksége van rád, neked viszont nincs rá szükséged.
– Ez nem igaz. – Megráztam a fejem, hogy nyomatékosítsam a
tagadásomat. – Nekem is szükségem van rá. Tegnap éjjel is szükségem volt
rá.
– Nem, nem volt. Mesélte, hogy mire odaért, te már kiűzted a démont,
megkötözted a gazdatestet, és az apádat is kiszabadítottad teljesen egyedül.
Te erős vagy, okos, és soha nem habozol, ha valamit meg kell tenni, ami
mind... csodálatos. – Tod szemében felvillant egy élénkkék szikra, majd
váratlanul eltűnt. – Csakhogy Nashnek szüksége van arra, hogy szükség
legyen rá. Ti akarjátok egymást, ezt még a halott is látja, de te megváltoztál,
és ő már semmit nem tud nyújtani neked. Erre előbb-utóbb te is rá fogsz
jönni... Bár valószínűleg csak azután, hogy éveket elvesztegetsz az
életedből... és az övéből is... a nem megfelelő pasira.
A mellkasom úgy lüktetett, mint egy hatalmas véraláfútás, mintha a szívem
ki akarna ugrani a bordáim közül. Ám ezt az állhatatos, fájdalmas zakatolást
is túlharsogta a felháborodásom, amely minden egyebet elnyomva követelt
magának figyelmet.
– Kitől kaptál te felhatalmazást arra, hogy megmondd nekem, kivel
lehetek, és kivel nem? Azt hiszed, hogy az a pár év különbség azt jelenti,
hogy te mindent tudsz?
Tod íriszében fellángolt a harag, majd gyorsan ki is hunyt, amikor
visszanyerte az önuralmát.
– Nem. De szerintem az, hogy ez alatt a néhány év alatt halott voltam, ad
egy olyan perspektívát, amely másoknak nem áll rendelkezésére. Én tudom,
milyen rövid is az élet, és olyan dolgokat is látok, amiket te és Nash még nem
értenétek. Mint például azt, hogy van, aki jobban illik hozzá. És talán van, aki
hozzád is jobban illik.
Én visszadobtam a félig megevett pizzaszeletet a dobozba, és
hitetlenkedve meredtem rá.
– A halál nem jogosít fel arra, hogy eljátszd a kerítőt a fiúm és a volt
barátnője között. Lehet, hogy ő nem véletlenül csak exbarátnő.
– És az is lehet, hogy csak azért lett volt barátnő, mert a halál közéjük állt.
Talán nem is lett volna szabad szétmenniük... Akkor ti ketten soha nem is
találkoztatok volna, és ez az egész másképp alakul.
Én elnémultam a sokktól, és másodpercekig csupán pislogni tudtam,
miközben próbáltam felfogni, mit is hallottam az imént.
– És akkor Nash nem lett volna függő, ugye? Mert soha nem találkozott
volna velem, és így nem lett volna kitéve a dérnek. – Úgy égettek ezek a
szavak, hogy alig kaptam levegőt.
– Nem. – Tod felém nyúlt, egyszerre tűnt döbbentnek és értetlennek, én
azonban elhúzódtam tőle. – Kaylee, esküszöm, hogy nem erre gondoltam. Azt
sem értem, hogy vonhattad le ezt a következtetést abból, amit mondtam...
– Akkor mire gondoltál?
– Arra, hogy ha ti ketten nem találkoztok... – Egy pillanatra elhallgatott, és
lehunyta a szemét, mintha próbálná összeszedni a gondolatait.
– ...Ha nem találkoztatok volna, akkor most nem kellene megbirkóznotok
azzal, hogy elengedjétek egymást.
– Én nem engedem el.
– Ha egy kicsit is fontos neked, megteszed. Bármennyire fáj erre
gondolnod, Nasht és Sabine-t egymásnak teremtette az ég. Még az is lehet,
hogy most jobban illenek egymáshoz, mint valaha, mert szükségük van
egymásra. Mindketten nagyon csúnyán elcseszték a dolgokat, de két félből
együtt egy egész lehet, míg ti ketten együtt Nashsel mindig csak másfél
maradtok.
– Másfél? – visszhangoztam, mint egy agykárosodott papagáj. Jól
hallottam, amit mondott, azonban egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogyan
lehetne ez a manipulatív, ellenséges álomkalóz jobb Nashnek, mint én.
Tod komoran bólintott.
– Az egy áltört. Szomorú, de így van.
– Igazából egy vegyes szám – feleltem bénultan, miközben értelmezni
próbáltam, amit mondott. – Negyedikes matematika.
– Ahogy akarod. – Tod lesütötte a szemét, majd ismét felnézett, és hagyta,
hogy észrevegyem a szomorú kis örvényt benne. – Attól még megállja a
helyét, amit mondtam, és ebben muszáj Sabine pártját fognom. Ha tényleg
fontos neked Nash, akkor hagynod kell, hogy ő kapja meg. Csak így lehettek
mindketten egészek. Ha azon igyekszel, hogy magadnak tartsd meg Nasht,
mindig csak a fele lesz a tiéd.
– De ő szeret engem! – Úgy éreztem magam, mintha százszor
körbefordultam volna, és a szoba nem akarna megállni körülöttem.
Ekkor Tod a karomra tette a kezét, és a világ elnyugodott.
– Igen. Szeret. És pokolian rosszul lesz, amíg túl nem teszi magát rajtad.
De túl fogja. És ebben Sabine is segíteni fog.
– És mi van, ha én nem akarom, hogy túltegye magát rajtam?
– Akkor önző vagy. – Tod hátradőlt, és ismét végighúzta a kezét a haján. –
Kaylee, te soha nem leszel képes igaziból megbocsátani neki, amit tett, és
őszintén szólva, nem is vagyok biztos benne, hogy meg kellene. Arra akarok
kilyukadni, hogy ha te meg is tudsz bocsátani neki, ő nem fog. Ami azt jelenti,
hogy amíg ti együtt vagytok, neki ezzel kell együtt élnie, újra és újra meg kell
próbálnia jóvétenni, csakhogy újra és újra kudarcot fog vallani, mén ő nem
tudja az nyújtani, ami neked kell. Tényleg végig akarod nézni ezt a
szenvedést?
Én megráztam a fejem, nem válaszul, hanem tagadásképpen és
zavaromban.
 – Ezen Sabine sem tud segíteni. Nem tudja meg nem történtté tenni, és nem
tudja elérni, hogy én túl tegyem magam rajta.
– Nem, viszont abban segíthet, hogy Nash megbocsásson önmagának. A ti
kapcsolatotok tiszta volt, most viszont mocskos. Ezt a foltot nem lehet
kimosni. Ez egy állandó mementó. Az ő kapcsolatuk... hát, az az első
pillanattól fogva elég bizarr volt, vagyis... náluk ez a normális. Nekik együtt
menni fog, Kaylee. Ha te hagyod.
Én csak néztem az egyre erősebb sokktól és fájdalomtól. És amikor a
dühöm a csúcspontjára ért, felrobbantam.
– Mi a fene bajod van? – csattantam fel. – Hogy mondhatod azt, hogy két
embernek, akik szeretik egymást, nem lenne szabad együtt lenniük? Hogy a
ledér exbarátnője karjaiba kellene löknöm Nasht, és annyi?
– Ez az igazság, Kaylee – emelte fel a kezét Tod, tenyérrel felfelé,
védekező mozdulattal. – Nem haragudhatsz meg rám azért, mert kimondom az
igazat.
– Ó, dehogynem. – Felálltam, lecsaptam a pizzásdoboz tetejét, majd a
miheztartás végett rá is ütöttem egyet. – Menj innen! – Felkaptam a gyűrött
dobozt, és a kezébe nyomtam.
– Kaylee...
– Menj innen, Tod! Éppen elég bajom van anélkül is, hogy ostoba
tanácsokat kellene elfogadnom egy halott sráctól.
Tod rám pislogott, és a szivárványhártyáján végigfutott egy apró remegés,
mielőtt visszanyerte az önuralmát. Mielőtt még értelmezhettem volna, hogy
mit látok. Majd felsóhajtott, és pizzástul-mindenestül eltűnt a szobából.
Amikor ismét magamra maradtam, leereszkedtem a kanapéra, a kezembe
temettem az arcomat, és olyan erővel nyomtam az ujjaimat a szememhez,
hogy vörös foltok kezdtek viliódzni a belső szemhéjamon. Nem voltam
hajlandó elsírni magam.
Tod téved. És akkor mi van, ha már nincs szükségem Nashre? Éppen
elég, hogy vágyom rá.
De miközben ébren feküdtem aznap éjjel, és azt hallgattam, ahogy Alec
immár bilincsben horkol a fotelben, szép lassan rágni kezdett a kétség.
Mi van, ha Todnak igaza van? Mi van, ha nem elég, hogy akarom Nasht?
Hétfő reggelre már a normál állapotommá vált a kimerültség. Annak
ellenére, hogy Alec biztonságban volt, egyikünk sem aludt sokat attól való
félelmünkben, hogy Avari megszállja az apámat, és feltúrja a házat a bilincs
kulcsáért, amelyet Tod lovasított meg a helyi rendőrség készletéből. A
biztonság kedvéért sem Alec, sem én nem tudtuk, hova rejtette apám a
kulcsot.
Ezen túlmenően attól is tartottam, hogy ha olyan mélyen sikerül elaludnom,
ami tényleg pihentető lehetne, akkor Avari ismét meglep álmomban. És ébren
fekve lehetőségem nyílt a halott tanáraimon, a bosszúálló pokolfajzatokon
meg a fiúmon rágódni, akinek vagy jobb lenne egy két lábon járó
rémálommal, mint velem, vagy nem.
Az újabb, legnagyobbrészt álmatlan éjszakámnak köszönhetően a
becsengetés előtt alig öt perccel értem a parkolóba, és miután a végében
találtam egy helyet, minden zilált gondolatomat és apadóban lévő energiámat
arra fordítottam, hogy megkeressem Emmát, hogy megkérdezhessem Nashről.
Félúton jártam az épület felé, amikor sikoly hangzott fel a parkolóban, és
minden beszélgetésfoszlány elhalt. Az összes fej az emberi, de jól hallhatóan
fájdalmas sikoltozás felé fordult, amelyet immár dühös kiáltások is kísértek,
és valami tompa tárgy gyomorforgató csattanása egy emberi testen.
Nem kellett volna odamennem; nem akartam tudni. Azonban a rémület és a
kíváncsiság önmagukban is erős késztetések, együtt pedig gyakorlatilag
ellenállhatatlanok. Úgyhogy egyszer csak ott találtam magam a haragos és
fájdalmas hangok felé áramló testek ritkás folyamában, annak tudatában, hogy
valószínűleg semmit nem tudok tenni a történtek ellen.
Amikor a tömeg megállt, előretolakodtam, majd levegő után kaptam, amint
felfogtam, hogy mit látok.
A kocsik sorai között Trace Dennison, a kosárcsapat egyik tagja fogott két
kézzel egy golfütőt, hatalmas lábait szétverve a jobb egyensúly végett, a
felháborodástól vörös arccal. A feje fölé emelte az ütőt, mire a körülöttem
állók levegő után kezdtek kapkodni.
– Ne, haver, várj! – támaszkodott Derek Rogers, a kosárcsapat kapitánya
egy poros, kék négyajtósnak, miközben a bal karját a zöld-fehér egyenkabátja
elején lévő „E” betűre szorította. Az arca hamuszürke volt sima, barna bőre
alatt, az állkapcsát összeszorította fájdalmában, és a jobb karját védekezőn a
magasba emelte a lendülni készülő golfütő ellen.
 – Hé, Trace! – Lépett ki két másik csapattag a tömegből, a tenyerüket
egyformán védekező mozdulattal feltartva, aggódó, óvatos tekintetüket le nem
véve Trace-ről. – Mit művelsz? Tedd le azt az ütőt! – mondta egyikük,
miközben a kezét idegesen végighúzta dús, barna fürtjein.
Trace mintha meg sem hallotta volna.
A másik játékos – valami Michael? – bátran előrelépett, körülöttem pedig
mindenki visszafojtotta a lélegzetét.
– Dennison, ne kényszeríts rá, hogy seggbe rúgjalak. Tedd le azt az izét,
mielőtt feldugom egy obszcén helyre!
Trace még csak meg sem fordult. Ehelyett úgy megmarkolta a golfütőt – a
puttert? –, mintha baseballütő lenne, és miközben mi a rémülettől és a rossz
előérzettől dermedten figyeltük, ismét meglendítette, felnyögve az
erőfeszítéstől meg valami elemi dühtől.
Michael az ütő felé kapott, de elvétette. Derek felkiáltott.
A nézők levegő után kapkodtak. Ám mindezt túlharsogta a becsapódás
tompa hangja, és egy csont reccsenése.
Derek kiáltása magas hangú sikoltozássá változott, és a jobb karja
használhatatlanul lehullott mellé.
A könnyeimtől minden összefolyt körülöttem, azonban a döbbenet ott
tartott. Nem tudtam, mit tegyek. Láthatóan senki nem tudta, Michaelt
leszámítva, aki a jelek szerint elszánta magát, hogy véget vet ennek az
őrületnek, minden őt fenyegető veszély ellenére is.
– Te megőrültél! – kiabálta Derek két erőlködő lélegzetvétel között, s
közben oldalazni kezdett a kocsi mentén az ütőtől minél távolabb, amelyet
Trace ismét a magasba emelt.
– Trace... – mondta Michael immár kinyújtott karral, mire Trace a
magasba emelt ütővel együtt megpördült. A tömeg egy emberként hátrálni
kezdett, de Michael mintha észre sem vette volna. – Mi bajod, ember? Mi ez
az egész? – Ő az én bajom – sziszegte Trace a fogai között, Derekre
pillantva, aki összeszorította a száját – valószínűleg azért, nehogy
feljajduljon –, és mindkét tönkretett karját a mellkasához szorította. – A
tizenhét pontos átlag és egy MVP-nevezés nem jelenti azt, hogy a vízen tud
járni. Ha nem tartaná mindig magánál a labdát, akkor talán észrevennék az
emberek, hogy mások is ott vannak a pályán!
 Egy hullám futott végig a sebesen növekvő tömegen – egy kalapos fej
emelkedett a többi fölé. Rundell edző, illetve két biztonsági őr abban a
pillanatban léptek ki az üres térre, amikor Trace épp visszafordult Derek
felé, és újabb csapásra emelte az ütőt. Michael biztosan észrevette őket, mert
közelebb lépett Derekhez, Trace tekintetét is elvonva, hogy elterelje a
figyelmét a közeledő biztonságiakról.
Rundell edző az ütő nyakára fonta egyik húsos kezét, és ügyesen kikapta
Trace szorításából, amivel a fiút is hátrarántotta. Amikor Trace skarlátvörös
arccal megfordult, a biztonsági őrök elkapták a két karját.
– Hívjatok mentőt! – mordult fel Rundell edző, miután egy pillantást vetett
Derek szerencsétlenül járt jobb karjára, amelynek a sérülése még a vastag
kabátujj alatt is nyilvánvaló volt. A fiatalabb biztonsági őr kivett egy
hordozható rádiót az övéből, és továbbította az edző utasítását az
iskolatitkárnak, miközben az ellenállást tanúsító Trace Dennisont az épület
felé rángatták. De ekkorra már legalább tucatnyi diák tárcsázta közvetlenül a
segélyhívót.
Rundell óvatosan lesegítette Derekről a kabátot, azonban a végzős
feljajdult, amikor a ruhadarab ujja végigcsúszott a karján.
– A fenébe! – mondta Rundell. Derek mindkét karja jól láthatóan el volt
törve, a jobb kabátujja el is szakadt, és csupa vér volt, mert egy csont fehér
vége fúródott át mind a bőrén, mind a mocskos pólóján.
– Rendben, menjünk be! – Az edző intett Michaelnek, hogy segítsen
betámogatni Dereket az iskolaépületbe. Mindkét kosaras hatalmasnak tűnt az
alacsonyabb, köpcösebb edző mellett. Mindeközben egyre több tanár
érkezett, hogy szétoszlassa a tömeget.
– Hé, edző! – kiáltott fel megint egy hang a tömegben, és amikor arra
fordultam, a golfcsapat egyik szeplős másodévesét láttam, aki a magasba
emelte a golfütőt, amelyet Rundell eldobott, a másik vállán pedig egy hosszú,
fekete ütőzsákot tartott. – Most már visszakaphatom az ütőmet?
Rundell megállt, és a kölyök felé fordult, Derek pedig felnyögött.
– Mit keresett ez Trace-nél?
A kölyök megvonta a vállát.
– Kikapta a zsákomból, és hadonászni kezdett vele.
– Nos, szerintem ez most már bűnjel. Szólj az apádnak, hogy hívjon fel! –
Ezzel Rundell kinyújtotta a kezét, a kölyök pedig odakocogott hozzá, és
átnyújtotta az ütőt, amivel az edző masírozni kezdett az épület felé, fél kezét
Derek vállán tartva.
– Mi történt? – kérdezte mögöttem Emma, és amikor megfordultam, láttam,
hogy éppen a balomon álló kocsit kerüli meg.
– Trace Dennison dühöngő őrültté változott, és a kosárcsapat elveszítette
két tagját. Derek Rogers mindkét karját eltörte.
– Atyaúristen! – Füttyentett egyet Emma, miközben elindultunk az épület
felé.
– Aha. Elég szörnyű volt. – Furcsa módon nekem megkönnyebbülés volt,
hogy mindazok után, amit az Alvilágban láttam, még mindig zavar az ember
által ember ellen elkövetett erőszak.
Követtük a tömeget az oldalbejárathoz, és körülöttünk mindenütt zsongott a
pletyka, a többiek összefoglalója Trace idegösszeroppanásáról, Mona
letartóztatásáról drogok birtoklásáért fogyasztási célokra, valamint Tanner
szekrényrongálásáról, amelyet legnagyobbrészt beárnyékolt a többi kaotikus
esemény. Majd az utolsó csengő éles hangja elnyomta az élénk beszélgetést,
és felgyorsult a gyalogosforgalom.
Remek. Egy újabb késés. Hátha Wesner tanár úr helyettese nem fogja
észrevenni.
Miközben az épület felé kocogtunk, egy autó kanyarodott be a parkolóba,
amelyben halványan felismertem Jeff Ryan átépített 1972-es Chevelle-jét.
Nash párszor segített neki a szereléssel, és Jeff köszönetképpen egyszer
kölcsönadta neki.
Mialatt Emmát gyakorlatilag magam után vonszolva átmentem a parkolón,
odaintettem Jeffnek. Alig pár lépésre voltunk a bejárattól, amikor felbőgött
mögöttünk egy autó motorja. Kerekek csikordultak, és mikor a hang felé
fordultam, egy kecses, alacsony felépítésű, fekete autót láttam a parkoló
közepe felé robogni. Levegőt vettem, hogy figyelmeztetően felkiáltsak,
azonban elkéstem vele.
A fekete autó a megtörő fém jellegzetes reccsenő hangjával becsapódott
Jeff Chevelle-jének utasoldalába. Én összerezzentem, és elkaptam Emma
karját. Egy-két másodpercre súlyos, döbbent csend ereszkedett a parkolóra.
Majd Jeff ajtaja nyikorogva kinyílt, és Jeff kimászott az autóból, amelynek
az utasoldala immár a másik jármű betört orra köré fonódott.
A többiek rohanni kezdtek a baleset felé. A másik sofőr kiszállt, és
üvöltözni kezdett Jeff Ryannel, de nem sokat értettem abból, amit mondott.
Jeff túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy válaszoljon, ám miután alaposabban
is végignézett a tönkretett remekművén, pislogott egyet, megrázta a fejét, és
teljes lendülettel belevetette magát az ordibálásba.
A tanárok futva érkeztek. Volt, amelyik a nézőknek integetett, hogy
menjenek be órára, mások pedig a Jeffet és a másik sofőrt próbálták
szétválasztani, akik még mindig kiabáltak egymással két ütés között.
– Te jó ég, ez meg mi volt? – kérdezte Emma, miközben olyan lassan
hátrált, amilyen lassan csak tudott, mert nem szívesen vette volna le a szemét
a legújabb erőszakos jelenetről
– Az Robbie Scates – mondta valaki a balomon, és amikor odanéztem, azt
láttam, hogy egy ismeretlen srác áll ott, és vágyakozva nézi Emmát.
– Ő és Jeff szombaton részt vettek valami autósbemutatón Dallasban, és
Jeff magasabb helyezést kapott. Benne volt a képe a vasárnapi újságban. Úgy
tűnik, Robbie nem tud veszíteni.
– És ostoba is – dünnyögtem. Legalább ötvenen látták, ahogy beleáll Jeff
kocsijába.
– A fenébe... – lehelte Emma. – Egy letartóztatás pénteken, most pedig két
verekedés és egy autóbaleset, mielőtt még egyáltalán elkezdődött volna a
tanítás!
– A tanítás valójában már elkezdődött – jegyeztem meg, miközben fél
karjánál fogva a bejárat felé rángattam Emmát. – Most maradtunk le az első
perceiről.
– Szerintem nem maradtunk le semmiről – fordult meg Emma vonakodva,
hogy kövessen a matekórára, ahol a halott matektanárunk asztalát már a
helyettesítő tanár foglalta el, aki nem igazán volt képben.
A rengeteg feladat ellenére, amelyet a helyettes kiosztott – a késéssel
kapcsolatos beírásunkkal együtt Emmának sikerült az egész osztályt
felvilágosítania a parkolóban történtekről, részben suttogva, részben a pad
alatt levelezve, amíg a helyettes végül fel nem adta, és el nem kezdett úgy
tenni, mintha észre sem venné az asztalunk köré gyűlt tömeget.
– A stressz miatt volt – jegyezte meg Brant Williams, összehúzva sötét
szemöldökét. – Trace-nek szüksége volt arra a sportösztöndíjra, különben
kénytelen lett volna beérni a TCJC-vel. Csakhogy az első negyedben kétszer
is hibázott, és a fejvadász ezek után rá sem nézett.
– Hát, most már biztosan nem kapja meg – szólalt meg Leah, a pom-
pomlány. – Kivéve, ha a golfcsapat nagyon szorult helyzetben van.
De akár a végzősökre nehezedő nyomásról volt szó, akár az iskola
ivóvízrendszerébe került valami, az volt a helyzet, hogy úgy tűnt, mintha a fél
iskola megőrült volna a hétvége során.
A második óra alatt egyszer csak megszólalt a tűzriasztó, s ezzel egy
időben fustszag is terjengem kezdett. Amikor kisétáltunk a parkolóba, az a
szóbeszéd volt a legelterjedtebb, hogy Camilla Edwards
természettudományos versenyre készült főművét – amelyet azért hozott be,
hogy az évkönyvszerkesztők lefényképezhessék az elmúlt évtized egyetlen
állami döntőbe jutott projektjét – valaki leöntötte valami gyúlékony anyaggal,
és felgyújtotta a kémiateremben. Csak a fotók maradtak meg a nyolc hónapja
tartó munkájából.
– Ez őrület – mondta Emma, miután kiosontam az összegyűlt
osztálytársaink közül, hogy a kocsijánál találkozzak vele. A tűzoltó- és
rendőrautók vörös-kék fényei ott villogtak az arcán, amitől sürgető is lett az
arckifejezése a csodálkozó mellett. – Miért tenné tönkre bárki Cammie
munkáját? Csak hogy megúszhassa a második órát?
Erre nem tudtam válaszolni. Egyedül az volt biztos, hogy az Eastlake
Gimbázium tanulói en bloc elvesztették az eszüket, és ez túl komoly
egybeesés volt ahhoz, hogy a véletlen műve lehessen. Nekem eleve el kellett
viselnem egy frissen érkezett rémálmot és egy olyan pokolfajzatot, akinek az
ereje és a képességei váratlanul az egekbe szöktek. Erre most még valami
lelki defektus is megfertőzte a diákokat.
Ez az egész összefügg valahogy. Ezt a zsigereimben éreztem, még akkor is,
ha egyelőre nem tudtam megfogalmazni, miről van szó. Valamit nem vettem
észre. A kirakós egyik darabját még nem találtam meg.
Ugyanakkor azt biztosan tudtam, hogy amíg össze nem rakom, senki nem
lesz biztonságban az Eastlake-ben.
 20.

Amikor a következő éjjel 2:24-kor felébredtem, valami ott hevert a

párnámon, öt centire az arcomtól. Éberen felültem, és kitapogattam az
olvasólámpámat. Egy lila öntapadós cédula volt az a saját asztalomról.
Miközben érte nyúltam, jéggé fagyott a vér az ereimben, amitől az egész
testem lúdbőrözni kezdett, és ezek a kis lúdbőrök hegyekké nőttek, amikor
elolvastam a cetlit.
Három szó. Végtelen lehetőség.

AKI ALSZIK, ÉBREDJEN!

Nem volt rajta aláírás, és a régimódi, cikornyás kézírás sem volt ismerős.
Avari visszatért. És játszani akar velem.
Ekkor vettem észre, mennyire csendes körülöttem az egész ház.
Senki nem horkol. Egyetlen ágyrugó vagy fotelváz sem nyikorog attól, hogy
valaki megmoccan álmában. Pánikban úszva rángattam fel magamra az előző
napi farmeremet, majd átrohantam a nappaliba – és kővé dermedtem, amikor
megpillantottam az üres fotelt meg a mellette heverő párnát. Alecnek nyoma
veszett.
A kanapé felé pördültem, de apám ágyneműjét leszámítva az is üres volt,
és egyetlen hosszú, rettenetes pillanatra azt hittem, ő is eltűnt. Majd valami
megmozdult a kanapé és a dohányzóasztal közötti árnyékban, és ráébredtem,
hogy apám emelkedő és süllyedő mellkasa az.
Félrelöktem az útból a dohányzóasztalt, felkapcsoltam az asztali lámpát, és
letérdeltem az apám mellé. A keze össze volt bilincselve a háta mögött, a feje
alatt vértócsa terjeszkedett, és amikor hátrasimítottam a haját, ragacsos
dudort találtam a bal halántéka felett.
Avari megtalálta a kulcsot. Álmában megszállta apámat, megkereste a
bilincs kulcsát, majd kiszabadította Alecet, és megkötözte apát. ő láthatóan
felébredt valamikor, miután a pokolfajzat bebújt Alec testébe – különben
miért kellett volna leütni? Én viszont végigaludtam az egészet.
És most ártatlanok fognak meghalni, csak mert én nem tudtam kifejleszteni
magamban a defenzív álmatlanság képességét.
Vagyis hát, részben ezért, részben pedig azért, mert Avari egy
bosszúszomjas, lélekfaló démon, aki a káoszra és az én tönkretételemre
éhezik. Azonban nem tudtam nem hibáztatni magamat, legalább részben,
amiért nem sikerült megakadályoznom. Most sem.
De lehet, hogy még elkaphatom. A többiek mind az iskolában haltak meg.
Mivel az apám pillanatnyilag biztonságban volt, felkaptam a dzsekimet,
magamhoz vettem a slusszkulcsomat, és a bejárati ajtóhoz masíroztam, ahol
kezemmel a kilincsen mozdulatlanná dermedtem. A kukucskálót félig
eltakarta egy újabb lila cédula, ugyanazzal a régies kézírással.

SÉTÁLOK AZ ÉJJELBEN.

Ha ez egy rejtvény, akkor nagyon rossz rejtvény. Azt eddig is tudtam, hogy
elment valahova. Valószínűleg azért, hogy megöljön valakit. Akkor meg mit
szórakozik?
Nem tenné, ha nem akarna a fájdalmamból is táplálkozni a mellett az
energia mellett, amelyet Alecen keresztül gyűjt be. Ami azt jelenti, hogy
valaki hozzám közel állót készül megtámadni.
És ez leszűkítette a dolgokat. Éppen úgy, ahogy az is, hogy gyalogosan
indult el. De még így is legalább féltucatnyian eszembe jutottak, akiket célba
vehetett, és nem volt időm mindet külön ellenőrizni.
Miközben felhúztam a cipőmet, az agyamban pánikkal telt, haragtól
vezérelt tervek kergették egymást, amelyeknek a sorjás pereme darált húst
csinált a felsőbbrendű logikai képességeimből. A kocsifelhajtón beültem a
volán mögé, bedugtam a kulcsot az indítómotorba, és amikor felgyulladtak a
belső lámpák, egy újabb öntapadós cetlit vettem észre a kormány közepén. A
szívem fájdalmasan zakatolni kezdett. Ezen két szó volt ugyanazokkal a
cikomyás betűkkel.

SZÉPLÁNYOKKAL ÉDELGEK...

Ez inkább vers volt, mint fejtörő, bár egyiknek sem túl szellemes.

AKI ALSZIK, ÉBREDJEN!

SÉTÁLOK AZ ÉJJELBEN.
SZÉPLÁNYOKKAL ÉDELGEK...

Emma…
Ne, várjunk csak! Mi van, ha Sophie-ra gondol? Az unokahúgom és a
barátnőm az egyetlen emberi nőtsmerőseim, akikről tudom, hogy képes őket
megtalálni. A kezem frusztráltan a kormányra szorult. Emma az én
menedékem minden perverz és nem emberi dolog elől. Sophie a saját vérem.
Egyiket sem akarom elveszíteni. De nem menthetem meg mindkettőjüket; hisz
körülbelül misfél kilométerre laknak tőlem, csakhogy ellentétes irányban.
Hátramenetbe rántottam a sebességváltót, és az unokahúgom meg a legjobb
barátnőm iránt érzett féltésemet elnyomta a bennem Avari iránt tomboló
harag. Letolattam a kocsifelhajtóról, ki az útra, majd előremenetbe
kapcsoltam, és elindultam, közben már nyomkodva is a telefonomat.
Nash a harmadik kicsengésre felvette.
– Mmm... Halló? – Kábának tűnt, és megnyikordultak az ágyrugói, ahogy
az oldalára fordult.
– Ébredj fel, Nash! Szükségem van a segítségedre. – Átszáguldottam az
első stoptáblán, mert megnyugtatott a reflektorfények hiánya, és hogy a
környéken senki más nem szokott éjjel fél háromkor kocsikázni.
– Kaylee? Az autóban vagy?
– Aha. Fel kell hívnod Sophie-t, és meg kell győződnöd arról, hogy jól
van.
Ha az én számomat látja meg a kijelzőn, nem fogja felvenni a telefont,
különösen az éjszaka közepén.
 – Avari?
– Megtalálta a bilincs kulcsát, leütötte az apámat, és hagyott nekem egy
ostoba, rejtélyes üzenetet a „széplányokkal” való kéjelgésről. Megyek
Emmához, hogy ránézzek. Szóval, felhívnád Sophie-t?
– Aha. Mindjárt visszahívlak.
A lakóövezeti sebességkorlátozásokat messze túllépve két perc múlva már
Emmánál voltam. Két autó volt a kocsifelhajtójukon, egy harmadik az út
szélén parkolt, és én mindet felismertem.
Az egyik Emmáé volt, a másik az anyjáé, a harmadik pedig Emma egyik
nővéréé. Alecnek, Avarinak vagy bármiféle gonosznak semmi nyomát nem
láttam.
Halkan becsuktam a kocsim ajtaját, és figyelni kezdtem a házat. A
homlokzati ablakok a mindig égve hagyott lámpát leszámítva sötétek voltak,
és mivel nem volt kulcsom, nem tudtam volna anélkül bejutni, hogy valakit
fel ne ébresszek. Persze Avari sem tud, hacsak Alec nem képes
keresztülsétálni a falakon.
Lábujjhegyen végigtipegtem az előkerten, és hátramentem a hátsó
teraszhoz, ahol a kezem megállt egy pillanatra az ajtógomb felett. A
bezáratlan ajtó azt jelentené, hogy Avari megelőzött. Ugyanakkor a bezárt
ajtó sem zárná ki ezt a lehetőséget – bemehetett a hátsó ajtón vagy egy
ablakon keresztül is.
Visszafojtott lélegzettel elfordítottam az ajtógombot. Az engedett, és a
terasz ajtaja nyikorogva kinyílt.
Ajaj.
Beléptem, és a vérem olyan gyorsan kezdett száguldani az ereimben, hogy
a félhomályos nappali elmosódott körülöttem. Pár lépéssel később megláttam
az előszobát, ahol vékony fénycsík sütött ki jobbra a második ajtó alól.
Emma szobájából.
Az edzőcipőm semmilyen zajt nem csapott a szőnyegen, miközben az ajtó
felé lopakodtam, és amikor elég közel értem hozzá, suttogó hangokat
hallottam odabentről, egy mélyet és lágyat, illetve egy magasabbat.
Felvérteztem magam az elszántságommal, elfordítottam a kilincset, és
benyitottam az ajtón. Majd pislogni kezdtem meglepetésemben.
Emma az ágyán ült egy pántos felsőben és a csőrikés pizsamanadrágjában,
egyenes, szőke haját egy régi hajgumi fogta össze. Alec a székén ült, amelyet
az éjjeliszekrénye mellé húzott. Egyikük sem tűnt meglepettnek, hogy látnak.
– Már éppen ideje volt! – intett nekem Emma. – Csukd be az ajtót, hogy ne
ébredjen fel az anyám!
Én döbbenten és nem kicsit gyanakvóan becsuktam az ajtót, azonban nem
voltam hajlandó beljebb lépni, amíg meg nem győződtem arról, hogy
biztonságos. Alecet fürkésztem, annak jeleit keresve, hogy nem... önmaga.
– Milyen színű volt az első biciklim? – kérdeztem, mire Emma felnevetett.
– Ti teljesen a megszállottjai lettetek ennek a játéknak!
Persze Alec tudta, hogy nem játszom.
– Fehér, piros szalagokkal – vágta rá azonnal, és én csak ekkor tudtam
ellazulni egy kicsit. Már amennyire.
– Mi folyik itt? – húztam össze a szemem, miközben egy kicsit beljebb
merészkedtem a szobában. Alec, még ha most már Alec is, nemrég Avari
volt, amikor kirakosgatta azokat a cetliket, és kiment a házunkból.
Valami nem volt rendben. Hogy a fenébe magyarázta ezt meg Emmának?
Ám még mielőtt ezt megválaszolhatták volna, megszólalt a telefonom.
Kivettem a zsebemből, és amikor megláttam Nash számát, felvettem.
– Az unokahúgod nem szereti túlzottan, ha felébresztik – mondta Nash,
mielőtt még köszönhettem volna. – De jól van.
– Kösz. Megtaláltam Alecet, és úgy tűnik, hogy ő is, és Emma is jól
vannak. Nem tudnál átszaladni hozzánk, és... megkeresni azt a kulcsot? –
Fogalmam sem volt, hogyan tudnánk anélkül kiszabadítani apámat valaha is.
– Ha apám felébred, mondd meg neki, hogy pár perc múlva otthon leszek, és
jól vagyok.
– Aha. Akkor nemsokára találkozunk.
Becsuktam a telefonomat, és amikor felnéztem, azt láttam, hogy Emma
engem bámul.
– Alec azért jött, hogy ellenőrizze, hogy vagyok – válaszolta meg a
kérdésemet. – Azt mondta, te is mindjárt itt leszel, és itt is vagy. De ő fagyit
is hozott – mutatott a két kanálra és a Ben & Jerry s dobozra az
éjjeliszekrényén. Amely kétségkívül a mi fagyasztónkból került ide. –
Tájékoztatnálak, Kay, hogy amennyiben a saját védelmem érdekében fel
akarnál ébreszteni az éjszaka közepén, majd megtagadnád a választ arra,
hogy pontosan milyen veszélyben is forgók, az a legjobb megoldás, ha
fagyival csillapítod le álmos dühömet.
– Mi van? – Az időpontra, a kialvatlanságra és a rettegés adrenalinjára
való tekintettel ennél összeszedettebb választ egyszerűen képtelen voltam
összehozni.
Alec hátradőlt a székben.
– Emma, hoznál még egy kanalat?
A barátnőm összehúzott szemmel méregetni kezdett minket.
– Tudod, ha azt akarod, hogy valamit ne halljak, nyugodtan megmondhatod,
hogy „Em, van valami, amit nem szeretnénk, ha meghallanál”.
Alec elmosolyodott, és láttam, hogy a legjobb barátnőm gyakorlatilag
elolvad a tekintete tüzében.
– Em, van pár dolog, amit nem szeretnénk, ha hallanál.
És még egy kanálra is szükségünk lenne.
Emma felsóhajtott, de felállt.
– Suttogjatok gyorsan! – szólított fel minket, majd kiment az előszobába.
– A ház és az autóm tele van Avari üzeneteivel – suttogtam olyan halkan,
ahogyan csak tudtam, abban a pillanatban, amint elhalt Emma lépteinek zaja.
– Mi történt?
– Úgy tűnik, megtalálta a kulcsot – húzta ki magát Alec, ültében felém
fordulva, miközben én leereszkedtem az ágyra. – Én nem egészen tíz perccel
ezelőtt itt találtam magam, egyedül. Úgy tűnik, Avari fagyit is hozott, bár nem
áltatnám magam azzal, hogy ez volt az egyetlen célja ezzel a kis
kirándulással.
– Te mondtad neki, hogy én is jövök?
Alec megvonta a vállát.
– Azt biztosan még... korábban mondta.
– Szóval... hagyott nekem néhány üzenetet, és hozott egy kis fagyit
Emmának. – Lehunytam a szemem, és megpróbáltam minden kimerültségem,
haragom és az egyre erősebb fejfájásom ellenére összefüggően gondolkozni.
– Hogy űzted el?
Alec megvonta a vállát.
– Nem tettem.
– A saját akaratából hagyott itt... – dünnyögtem, miközben Emma meztelen
lábainak fojtott nesze ismét felhangzott. – Egyáltalán nem tervezte, hogy
megöli. Csak valami perverz játékot játszik. – De miért?
Még mielőtt Alec válaszolhatott volna, Emma visszatért – bár szerintem
akkor sem tudott volna mondani semmit erre, ha nem így lett volna. Annak
ellenére, hogy negyed évszázadon át együtt élt a pokolfajzattal, úgy tűnt, ő
sem tud többet Avari gondolkodásmódjáról, mint én.
– Szóval... mi a helyzet? – nyújtotta át nekem Emma a kanalat. Leült az
ágyra, és levette a fagyisdoboz tetejét. – Mi ez a legújabb felhő szánalmas
életem egén?
– Drámaira vetted, Em? – Muszáj volt elvigyorodnom. Úgy tűnt, Emma
jókedvét semmivel nem lehet elvenni. Még azzal sem, ha azt mondják neki,
hogy veszélyben forog egy rejtélyes valami miatt, amit valószínűleg soha
nem lesz képes megérteni.
– Ez költői volt. Nekem tetszett – szólalt meg Alec, és megesküdtem volna,
hogy Emma elpirul, amit azóta nem láttam tőle, hogy egyszer éjjel egykor
belopakodott a szobámba, és elmesélte, hogy elveszítette a szüzességét.
– Te nem vagy szánalmas, és nem vagy veszélyben sem.
– Most már...
– Megijedtünk valamitől, de úgy tűnik, vége.
– Alvilági jellegű ijedelemről van szó? – Emma mosolya egy kicsit
elhalványult. A barátnőm éppen eleget tudott az életem nem emberi oldaláról
ahhoz, hogy halálra rémüljön, ahányszor csak szóba került. És én szerettem
volna, ha ez így is marad. Ha fél, akkor sokkal kevésbé valószínű, hogy
információkat fog követelni. A félelme garantálja a biztonságát. Vagy
legalábbis nagyobb biztonságban tartja, mint amiben egyébként lenne.
– Aha, de most már minden rendben – álltam fel Alecre pillantva.
– Mehetünk?
– Várjatok! – lengette meg előtte Emma a két kanalat lassan, mintha
hipnotizálni akarná a csillogó fémekkel. – Maradjatok, és egyetek egy kis
fagyit!
– Em, hajnali három van. – És nekem vissza kell mennem az apámhoz.
– Hé, ti ketten egy nagyon kellemes álomból ébresztettetek fel. Az a
legkevesebb, amit tehettek, hogy kiengeszteltek egy kis fagyival.
Csupán egyetlen pillantást kellett vetnem Emre – akinek a szeme Alecre
tapadt – ahhoz, hogy tudjam, ez egy vesztes csata. Így hát ott maradtam pár
falat erejéig, még ha csak azért is, hogy megakadályozzam, hogy a barátságon
túlmenő gesztusokat tegyen egy olyan férfi felé, aki háromszor annyi idős,
mint ő.
Majd Alec és én elindultunk hazafelé. Otthon megtisztítottam apám
fejsebét, miközben Nash felhívta az anyját a kórházban, és megkérte, hogy
küldje el Todot a rendőrségre egy másik bilincskulcsért.
Avariét soha nem találtuk meg.
 21.

Egy újabb, legnagyobbrészt álmatlan éjszaka és a korai reggeli után, amelyet

azzal töltöttünk, hogy végignéztük, amint Harmony összevarrja apám fejsebét,
kedd reggel visszafojtott lélegzettel sétáltam be az iskolába, eléggé tartva
attól, hogy mit találok ott. Annál több eszem volt, hogy elhiggyem, az előző
napi káosz a semmibe tűnt.
És igazam is volt.
Félúton jártam a szekrényem felé, amikor követlenül előttem felpattant a
női mosdó ajtaja, és nekicsapódott a falnak. Én kitértem a két ember útjából,
akik kitántorogtak a folyosóra, és nagyot csattanva beleütköztek a
szekrényekbe. Hosszú hajuk túl hevesen repkedett ahhoz verekedés közben,
hogy bármelyiküket felismerjem, miközben elhúzódtam a közvetlen
hatótávolságukból.
Hamar köréjük gyűlt a tömeg – mint egy eleven ring –, miközben a lányok
egymás haját és ruháját tépkedték, és a másik bőrét karmolászták. A fájdalom
és a harag elemi hangjaival visítoztak és morogtak, amit csak obszcén
félmondatok törtek meg, amelyekből valamennyire ki tudtam venni a történtek
okát.
Egy pasi miatt harcoltak. Valamelyik fiúja, volt fiúja vagy egy ostoba,
ártatlan bálványuk miatt.
A már reggel nyolc előtt elkínzott tanárok futva érkeztek, hogy
beszüntessék a verekedést, és amikor elsétáltam az események mellől,
észrevettem, hogy az iskola két nagydarab edzője fejenként egy-egy fiút
vonszol felém a folyosón. A bal oldalinak felszakadt a szája, és egy monokli
volt a szeme alatt. A jobb oldalinak volt egy vérző fejsebe, és nagyon
összetört az orra.
Az edzők a sérüléseik ellenére is alig tudták megfékezni őket.
– Hallottad már? – kérdezte Emma, amikor végre leültem mellé az
algebrán.
– A folyosói verekedéseket? Élőben láttam, és majdnem átgázoltak rajtam
is. Olyan, mintha valami háborús övezetben járnánk iskolában.
– Nem azt. – Emma az éjszakai ébresztőnk ellenére éppen olyan jól nézett
ki, mint máskor. Úgy tűnt, hogy az éjszakai fagylaltozás a szem alatti sötét
karikák legjobb ellenszere. – Peterson edzőt bilincsben vezették el ma
reggel. A takarító rajtakapta, amint éppen szétveri Rundell irodáját, azt
kiabálva, hogy ő lett volna a vezető edző, ha Rundell nem vette volna el a
tanfelügyelő lányát. – Emma közelebb hajolt hozzám, nem mintha szükség lett
volna erre. Mindenki más is ugyanerről a hírről pletykált éppen. – Esküszöm,
Kaylee, az egész iskola megőrült!
Aha. A tanárokat is beleértve, ami egy teljesen új fejlemény.
A harmadik órára négy újabb verekedés tört ki, és még egy tanárnőt
eltávolítottak az iskola területéről ismeretlen okokból. Bármit is tett, azt a
tanáriban csinálta, és a többi tanár nem mesélt. Vagyis szabadon
találgathattunk a tetteit illetően. És pletykákban nem volt hiány.
A harmadik óra – a lyukasórám – után elindultam az üres tornatermen át az
ebédlő felé, de visítást hallottam a női öltözőből, így megtorpantam.
– Sophie, ne!
Ledobtam a könyveimet a fapadlóra, és rohanni kezdtem az öltöző felé,
majd feltéptem az ajtaját, és lefagytam a látványtól.
Sophie egy hatalmas, recés élű fémollót tartott az egyik kezében. Azt,
amelyiket az „Életvezetési ismeretek” nevű tantárgy projektjéhez használt – a
csipkézőollót, ahogy Val néni nevezte. A másik kezében Laura Bell egyik
hosszú, fényes tincsét tartotta.
Laura kivörösödött arccal, hisztérikusan ordított, fél kezével a tarkóját
szorongatva.
– Én... annyira sajnálom! – vonyította Sophie remegő kézzel, és a
következő pillanatban ő is könnyekben tört ki.
– Azt most add ide! – rántottam ki a kezéből az ollót az összezárt végénél
fogva, majd megfordítottam Laurát, hogy felmérjem a károkat. A haja közepe
olyan rövidre volt vágva, hogy kilátszott alóla a fejbőre.
Ez remek. Egy félkopasz szépségkirálynő. Az egyértelműen látszott, hogy
Laurának komoly pszichoterápiára lesz szüksége.
– Menj be a titkárságra, és hívasd fel az anyádat! – mondtam, bár nem
voltam biztos benne, hogy Laura hall is engem a taknya-nyála között. – Biztos
vagyok benne, hogy soron kívül fognak fogadni a fodrásznál. Vagy valami
ilyesmi. – Nem mintha bármit is tehettek volna érte azonkívül, hogy a többi
haját is levágják.
Laura az ingujjával letörölte a könnyeit, majd kábán és összetörtén
kibotorkált a mosdóból, immár használhatatlanul a frizurája miatt. Nem
mintha sajnáltam volna.
– Sophie, mi a fene volt ez? – csattantam fel, amint becsukódott az ajtó, de
az unokahúgom csak állt ott elesetten, kezében a legjobb barátnője haját
szorongatva.
– Nem tudom! – nyekeregte olyan magas, éles hangon, hogy
legszívesebben a fiilemre szorítottam volna a kezem. Lehet, hogy részben
mégis lúdvérc? – A haján dolgozott, és folyamatosan arról fecsegett, hogy ő a
Hókirálynő, én meg arra gondoltam, hogy nem is neki kellett volna nyernie.
És akkor egyszer csak... elpattant bennem valami, és a következő pillanatban
itt álltam a haja felével, ő sikítozni kezdett, én meg egyedül arra tudtam
gondolni, hogy nekem kellett volna nyernem. És én is nyertem volna, ha nem
teszed tönkre a ruhámat. Azután már nevezni sem nevezhettem!
A szeme tágra nyílt, majd elkeskenyedett a rádöbbenéstől. Aztán a
haragtól.
– Ez a te hibád. Én lettem volna a Hókirálynő, ha te nem teszel tönkre
mindent, mint mindig! Az írek szerencséje, a fenéket... Te a sötétség ügynöke
vagy. Lefogadnám, hogy még szarvaid is vannak a hülye hajad alatt.
– Látom, megtaláltad a közös vonásunkat – húztam össze a szemöldökömet.
Közelebb léptem hozzá, mire Sophie a mosdókagylóig hátrált.
– Le kéne vágnom a hajadat, hogy olyan legyen, mint az övé, és ha még
egyszer kinyitod a szádat, pontosan ezt fogom tenni. – Ezzel bedobtam az
ollóját a nagy, fedeles szemetesbe, és kimasíroztam a mosdóból, magára
hagyva Sophie-t a bűntudatával és a könnyeivel.
Már majdnem kiértem a tornateremből – Sophie ki sem jött –, amikor
ismerős hang fűrészelte át a megmaradt önuralmamat, mint egy fahasábot.
– Szóval, te meghaltál, ő meg egyszerűen... hagyta, hogy megtörténjen?
Sabine. Az egekbe szökött a pulzusom a dühtől. Mi a fenét csinál?
– Hát, szerintem nem tudta volna megakadályozni... – mondta egy másik,
lágyabb hang, és a haragom fehéren izzó gömbbé változott a gyomromban.
Emma. Sabine lecsapott Emmára, és most olyan dolgokról beszélgetnek,
amikről nem kéne.
– De ezt nem tudod biztosan, ugye? Úgy értem, igazából fogalmad sincs,
mire képes, nem? Csak annyit tudsz, hogy nem teljesen ember, és
hangosabban tud visítani, mint egy sziréna. Igaz?
Én némán megpördültem, és próbáltam beazonosítani a hangok forrását. A
tornaterem üresnek tűnt.
– Aha, azt hiszem... – válaszolta végül Em, és a bizonytalanság éppen úgy
lelassította a szavait, mint az első alkoholos ital szokta a bulikon.
– És nem aggódsz amiatt, hogy mi lesz legközelebb? Úgy értem, egy
lúdvérc barátnőjének lenni elég kockázatos, nem? Neki köszönhetően mindig
tűzvonalban vagy.
– Igazából... igen. Tegnap éjjel is történt valami, és Alec nem volt
hajlandó elárulni, hogy mi. Megint. – Emma elhallgatott, én meg csendben
átosontam a kosárpályán. – Végül minden rendben volt.
– És mi lett volna, ha nem így alakul? Mi lett volna, ha megint belőled lesz
az ártatlan áldozat? Nem aggódsz amiatt, hogy Kaylee esetleg...
– Hagyna engem meghalni? – kérdezte Emma, és hallottam a hangjában a
félelmet. Felforrt a vérem. Sabine provokálta, és minden szavával
manipulálta a kiolvasott félelmei alapján. De ezek a félelmek Emmából
fakadtak. És nekem soha nem beszélt róluk. – Aha – folytatta Emma.
– Kaylee és Nash senkit nem tudnak megmenteni anélkül, hogy hagynának
valaki mást meghalni. Nemsokára rám kerül a sor, és attól tartok, hogy
Kaylee... hagyni fogja. Vagy hogy megmentenek valaki mást, és ebbe én halok
bele véledenül.
– Ez egyértelműen megtörténhet – mondta Sabine, miközben én
megkerültem a padokat, és megláttam, amint Emma válla felett rám
mosolyog. Végig tudta, hogy ott vagyok. Ettől ökölbe szorult a kezem, és
annyira megfeszült az állam, hogy az egész arcom fájni kezdett.
 – Sabine, mi a fenét csinálsz? – A hangom mélyebb és sötétebb volt, mint
amilyennek valaha hallottam.
– Csak szeretném egy kicsit jobban megismerni Emmát.
Emma immár engem nézett, és a szemében ismerős ingerültség csillogott.
– Miért nem szóltál, hogy Sabine nem ember? És ne mondd azt, hogy ez
csak a lúdvércekre tartozik... ő nem az. És miért vannak Aleckel közös
alvilági titkaitok? Ez a legújabb ürügyed arra, hogy kizárj az életedből?
Én Sabine-ra pillantottam. Egyértelműen elkéstem: Em láthatóan több
félelmét is megosztotta már vele.
Sabine csak a vállát vonogatta, és vigyorgott, úgyhogy összefontam a
karom, és visszafordultam Emmához.
– Elmondta neked, hogy mi ő?
– Többet elmondott, mint te. Ő egy mára.
Bólintottam.
– És azt is elmondta, hogy ez mit jelent? – Emma a homlokát ráncolta.
Sejtettem. – Ő egy rémálom, Em. Szó szerint. Kifürkészi az emberek
félelmeit, és a saját szórakoztatására használja fel őket. – Vagy táplálkozásra.
A részletek még mindig homályosak voltak egy kicsit számomra. – És veled
is pont ezt csinálja most. Kihasználja a félelmeidet.
Ebben a pillanatban leesett a tantusz. Az iskolai káosz. A verekedéseknek
és a féltékenykedéseknek semmi közük Avarihoz – mit érdekelné őt, hogy
letartóztatnak vagy kirúgnak-e pár gyereket? Ez Sabine műve. Az egész. A
múlt héten hallottam, hogy a hókirálynőségről beszélget Sabine-nal és Laura
Bell-lel. Ebédnél a kosarasokkal csevegett. Most pedig Emmára mozdult rá.
A félelmeikből és a bizonytalanságaikból táplálkozott.
Ennek véget kell vetnem.
Vettem egy mély levegőt, és szembenéztem a legjobb barátnőmmel,
anélkül, hogy közben szem elől tévesztettem volna Sabine-t. – Em, esküszöm,
hogy nem foglak hagyni meghalni. Történjék bármi. A te életed a
legfontosabb, úgyhogy emiatt nem kell aggódnod. – Lehunytam a szemem,
mérlegelni kezdtem az érveket és az ellenérveket, majd ismét Emma
gyanakvó tekintetébe néztem. – És mindent elmondok. Megígérem. – Nem
volt tőlem igazságos, hogy eddig tudatlanságban tartottam, és ezt nekem
kellett volna a legjobban tudnom. – Viszont ebben a pillanatban azokkal a
zűrökkel kell foglalkoznom, amiket Sabine okozott. Az ebédlőben
találkozunk, jó?
Anélkül, hogy megvártam volna a válaszát, megragadtam Sabine karját, és
végigvonszoltam a tornatermen, ő nevetve hagyta, hogy magam után húzzam.
Hova megyünk?
– Megkeressük Nasht. – Ha bárki képes meggyőzni egy elszabadult márát,
az a közös exünk lesz. Tod szavaival élve, az egyetlen igaz szerelme.
A haragom még elevenebben lángolt fel erre a gondolatra.
– Ó, remek! – felelte Sabine, miközben én megtorpantam a kosárpálya
közepén, azt latolgatva, hogy az udvaron vágjunk-e át az ebédlőbe. De
végigvonszolni Sabine-t azok között, akikből már kiváltott némi félelem
táplálta dührohamot, nagyon rossz ötlet lenne. Úgyhogy jobbra fordultam, és
a tornaterem kijárata felé indultam. – Jobb, ha tudod, hogy ő nem hajlandó
velem szóba állni.
– Velem szerencsére igen.
– És akkor mi van? Beköpsz neki, amiért elmondtam Emmának, hogy nem
vagyok ember? Ez nem a te titkod volt, Kaylee, hanem az én döntésem. És ha
az álcám levetése segít megingatni a beléd vetett bizalmát... nos, abból én
csak nyerhetek!
– Mekkora egy ribanc vagy! – Kilöktem a súlyos bejárati ajtón, majd
kirángattam a parkolóba, hogy azonnal balra forduljak.
– Ennek nincs különösebb hírértéke.
– Mégis tele van vele az újság – szorítottam meg a karját. Ekkorra már
látszott az udvar, azonban Nashnek nyoma sem volt ott. Sőt, furcsa módon
egyik asztalnál sem ült senki, annak ellenére, hogy az ebédszünet már tíz
perce elkezdődött.
– Oké, remekül szórakoztam – mondta Sabine, amikor megálltam az első
üres asztalnál. Kirántotta a karját a kezemből, majd felém fordult. Ekkorra
már eltűnt az arcáról a kárörvendő mosoly, és őszinte harag csillogott a
szemében. – De ha Nash nem fog ettől szóba állni velem, akkor én most
végeztem.
Ezzel megindult az ebédlő felé, csakhogy én elkaptam a csuklóját.
– Azonnal gyere vissza! – Nash sokkal ügyesebben észhez tudta volna
téríteni, ám mivel ő nem volt jelen, nekem kellett.
 Sabine ismét elrántotta a karját.
– A keménykedésed érdekfeszítő újszerűsége igen gyorsan kezd elillanni.
És ekkor hirtelen ráébredtem, hogy az emberek hiánya éppen annyira
hátrány, mint amennyi előnye van: Sabine valószínűleg nem habozik megütni
engem, ha senki nem látja.
– Hogy rángathattad bele ebbe Emmát? Neki semmi köze a Nashsel
kapcsolatos szánalmas megszállottságodhoz.
Sabine a szemét forgatta.
– Nem bántottam. Éppen hogy csak belekóstoltam a félelmeibe. Ami pedig
a szavaimat illeti, neked kellene a legjobban tudnod, milyen ijesztő, ha az
ember nem érti a körülötte lévő világot. Azt gondoltam volna, hogy te
szívesen megkímélnéd a barátnődet egy ilyen fájdalmas élménytől.
A logikájában nem találhattam hibát, és különben is, korábban már
elhatároztam, hogy mindent el fogok mondani Emmának. De még ha Sabine
érvei jogosak voltak is, a szándékai nem. Egy ártatlan kívülállót használt fel
a bosszantásomra, és sikerült is neki.
– Hagyd békén Emmát!
– Én nem tartozom neked elszámolással, Kaylee, a vacsorával kapcsolatos
terveimet is beleértve.
Ettől a harag újabb lángnyelvei kezdték nyaldosni a bőrömet; úgy éreztem
magam, mintha túl közel állnék a tábortűzhöz, és a megsülés veszélye
fenyegetne. Amit el is tudtam fogadni, amennyiben Sabine is
megperzselődik...
– Nem táplálkozhatsz mindenkiből, akiből csak akarsz! Csatatérré
változtattad ezt az iskolát, és sorra sérülnek meg az emberek.
Sabine összefonta a karját a mellkasán.
– Mondtam már, hogy nem én öltem meg azokat a tanárokat. És nem
vagyok felelős azért, hogyan sikerül feldolgoznia a birkanyájnak pár pásztor
elvesztését.
– Ezek emberek, nem birkák! – Még akkor sem, ha hajlamosak a nyáj
után menni, és időnként értelmetlenül bégetni... – És bárminek nevezed is
őket, nincs jogod egymás ellen fordítani és börtönbe vagy kórházba juttatni
egyiküket sem!
Sabine összevonta a szemöldökét.
 – Oké, a te nézőpontodból a józan ész beláthatatlan távolságban van.
Nekem semmi közöm ehhez az egészhez.
– Persze. – Közelebb léptem, elnyomva minden állkapocstöréssel vagy
még rosszabb dologgal kapcsolatos félelmemet. – Hallottam, amikor a
múltkor Sophie-val és Laurával beszélgettél, és mostanra Laura fejéről eltűnt
a haja egy része.
– Sophie megnyírta az öribariját? – Sabine őszintén meglepettnek tűnt,
mint aki nem is tudott a dologról. – Hűha! Ügyes...
– Fogd be! Laura frizurája a legkisebb bűnöd. Jeff autója... Derek törött
karjai... Rundell edző tönkretett szobája... Cammie felgyújtott penészspórái...
Az én életemben az iskola volt az egyetlen normális, békés hely, és az
Eastlake nem érdemli meg, hogy így tönkretedd!
– Tudom. Ezért nem is csináltam ilyet – vonta meg a vállát Sabine. –
Képes lettem volna rá, ha akarom, de itt minimális erőfeszítéssel is jók a
jegyeim, és vannak barátaim... – mutatott rám, mire leesett az állam.
– Én nem vagyok a barátod.
Sabine dühítő udvariassággal forgatta meg sötét szemét.
– Azt hiszem, a „barátság” szó jelentése nem ennyire korlátozott a peremre
szorultak körében, Kaylee.
Összefontam a karom.
– Dehogynem.
– Mindegy. Az a lényeg, hogy ez az egész nem az én hibám.
Én megvetően csóváltam a fejem.
– Láttam, ahogy beszélgetsz néhány emberrel, akik utóbb megőrültek!
– És nem lehetett tudni, hogy mennyi bizalmas társalgásról maradtam le.
– Aha. A félelmeiket fürkésztem ki. Későbbi felhasználás céljából. – A
mára leeresztette a kezét, és megvonta a vállát. – Enni csak kell. – Leült a
legközelebbi asztal peremére, és a tenyerére támaszkodva előrehajolt.
– A fejedben jártam. A pasidnak mindenében jártam. És egy kicsit
szórakoztam a legjobb barátnőddel a tornateremben. De nem bántottam
semmit. És nem én csináltam azokat az elmeroggyant hülyeségeket, amikről
beszélsz.
– És ezt azért kellene elhinnem, mert annyira kellemes társaság vagy?
– Gondolkozz egy kicsit, Kaylee! Ezek nem a félelmeken alapulnak.
Amennyire látom, ezeket a mostanában megőrült idiótákat a színtiszta
irigység hajtja, ami egyszerűen nem ízlik a máráknak, bármilyen éhesek is.
A fenébe! Ebbe bele sem gondoltam. Persze Sabine abból sem tud
táplálkozni, hogy megrendíti Emma belém vetett bizalmát, ez mégsem
akadályozta meg, hogy megtegye.
– Jó. Akkor pusztán a szórakozás kedvéért csinálod.
Sabine vigyora visszatért, és én a legszívesebben letöröltem volna az
arcáról. Azonban nem voltam olyan ostoba, hogy engedjek ennek a
késztetésnek. Még egyszer.
– Hát, van abban valami alantas élvezet, hogy végignézhetem, ahogy
szétesik az iskolád. Ugyanakkor egy kis nevetés nem érne annyi erőfeszítést,
amennyibe nekem ez kerülne. És egyébként is, számomra a rémálmok
nemcsak táplálékot jelentenek, hanem művészi önkifejezést is. Büszke vagyok
rájuk. De ez nem művészet, Kaylee. – Széttárta a kezét, és körbemutatott. –
Ez semmi több, csak... káosz. És bármennyire szeretném felborítani az
állítólagos lelki egyensúlyodat, hidd el nekem, hogy engem nem a káosz éltet.
Káosz...
Sabine-nak igaza volt. A márákat nem a káosz élteti. A pokolfajzatokat
viszont igen.
Ugyanakkor ez az őrült felfordulás nem Avari keze művének tűnt – a
féltékenység nem az ő asztala –, és így Sabine maradt az egyetlen gyanúsított,
bármilyen mesterien használta is fel ellenem a logikát.
– Vagyis arra számítasz, hogy a makulátlan múltad melletted fog szólni?
Téged legalább kétszer letartóztattak, két különböző iskolából rúgtak ki, és
egyik nevelőcsaládtól a másikhoz kerültél az elmúlt pár évben. Ez elég
egyértelműen árulkodik arról, hogy mire vagy képes.
Sabine szeme elkeskenyedett, és elsötétült. Felállt, odalépett hozzám, és az
arcomba tolta a képét – most most először vettem észre, hogy több centivel
magasabb nálam.
Továbbá rendkívül dühös volt.
– Te leellenőriztél a Google-ben?
Megvontam a vállam.
– Úgy gondoltam, jobb, ha tudom, mivel állok szemben.
– Akkor engem kellett volna megkérdezned – vicsorogta a mára. – Az első
alkalommal azért rúgtak ki, mert megütöttem egy tanárt, aki lehülyézett az
egész osztály előtt. Megérdemelte, és ezt mindenki tudta. Ezért őt is kirúgták,
és nem tett feljelentést. Másodszor azért rúgtak ki, mert feltörtem egy
beképzelt liba szekrényét, hogy visszaszerezzem a mobilomat, amit ellopott
tőlem, és amiről mocskos üzeneteket küldözgetett az egész iskolának.
– Tényleg azt várod, hogy ezt el is higgyem? – A sztorija igazából egész
hihetőnek tűnt, és még be is vettem volna, ha Sabine nem azzal töltötte volna
minden egyes pillanatát, mióta megismerkedtünk, hogy tönkretegye az
életemet. Valami azt súgta, hogy nem én vagyok az első áldozata.
– Nem érdekel, mit hiszel. De amennyiben egyetlen működő agysejted
maradt még abban a kemény fejedben, most nagyon figyelj! Én soha nem
hazudtam neked, Kaylee. Egyszer sem. Lehet, hogy nem mindig azt mondom,
amit te hallani akarsz, viszont mindig igazat mondok.
Az utolsó szavánál olyan hideg és erős félelem hasított belém, hogy alig
kaptam levegőt. Sabine megnyitotta a mentális kapuit, és most a márákból
ösztönösen áradó fenyegetés hullámai egymás után ömlöttek végig rajtam.
– Ez a te verziód – erősködtem, miközben akaratlanul is hatraléptem, mert
a félelmem sötét ereje azzal fenyegetett, hogy mindjárt összeesem. – Ami
nagyjából annyira megbízható, mint a politikusok ígéretei.
– Hát, mit szólnál pár olyan igazsághoz, amit elhihetsz? – lépett Sabine
ismét előre, én pedig ismét hátra, miközben a szemében táncoló árnyékokat
figyeltem, a valaha volt összes félelmem néma tükörképét.
– Nash hozzám tartozik, akár tisztában van vele, akár nem. Te csak egy
futó szeszély voltál, és ő már el is kezdte túltenni magát rajtad.
– Szánalmas... – csattantam fel levegő után kapkodva, miközben Sabine
szemében nőni kezdett a fekete üresség, amely azzal fenyegetett, hogy
egészben elnyel. – Te egyszerűen letagadod az igazságot, és ez szánni való...
Továbbá te magad is az vagy. Mi van, még egy kis lúdvérccel sem tudsz
anélkül beszélgetni, hogy megidéznéd Freddie Kruegert?
Sabine kihívóan rám bámult feneketlen, éjszínű pillantásával.
– Szerinted nem tudnék uralkodni rajta? – Ezzel anélkül, hogy megvárta
volna a válaszomat, lehunyta a szemét, és a következő pillanatban már sehol
nem volt az a rémítő fekete felhő. Én ismét kaptam levegőt, és még a nap is
fényesebbnek tűnt. – Így már jobb? – csattant fel éles rosszindulattal a
hangjában és a tekintetében. Visszafogta, magát, azonban ez azzal járt, hogy a
lelke mélyén megduplázódott a harag mértéke. Sabine egy pórázra kötött
veszett kutya volt; ha tovább provokálom, akkor elszabadul, és lehet, hogy
utána már nem lesz képes visszafogni magát. – Kesztyűs kézzel is bánhatok
veled, ha te nem bírod ki másképp, de ez nem változtat a tényeken. – Egy
újabb lépést tett felém, és ezúttal, amikor hátrálni kezdtem, a hátam egy
asztalnak ütközött. – Ha én vagyok az, aki letagadja az igazságot, akkor Nash
miért a te emlékeidtől szabadult meg?
– Nem volt választása... – Kihúztam magam, és a szemébe néztem.
– Az mindig van. Az az igazság, hogy rólad volt hajlandó lemondani.
– Nem. – Megráztam a fejem. Ezt nem tudtam elhinni. Egyszerűen...
képtelen voltam.
– Ó, tényleg? Akkor miért nem emlékszik arra, milyen érzés volt először
megcsókolni téged, és miért tudja bármikor felidézni, milyen volt hozzám
érni? Én megmaradtam benne. – A szemét dühösen összehúzva, a
meggyőződéstől határozott mozdulattal a halántékához nyúlt. – És itt is
megmaradtam – tette a kezét a szívére, mire éreztem, hogy az enyém egy
kicsit megreped. – Én olyan helyeken is jártam, ahova te féltél eljutni. Most
meg már késő.
Nem kaptam levegőt, és ennek ezúttal semmi köze nem volt az ő kegyetlen,
romlott lelkéből áradó rettegéshez. Azért nem kaptam levegőt, mert igaza
volt. Nash rólam lemondott, őt viszont megtartotta. Mindenestül.
Miért tette ezt?
Sabine lehajolt, hogy provokatívan a szemembe bámuljon.
– Most már érted, ugye? Ő még mindig érzi azt az izgalmat, ami akkor
öntötte el, amikor először egymáshoz értünk... – Lassan lefelé indult a keze a
vállamon, s ettől olyan volt, mintha behorpadna az egész mellkasom.
Elhúzódtam, ő azonban csak nevetett. – Eleinte ártatlan volt az egész... Friss
és újszerű. Izgalmas. Mintha fel akarna robbanni a szívem. És ő még mindig
ezt érzi minden egyes alkalommal, amikor rágondol...
– Én megráztam a fejem, és hátrálva megkerültem az asztalt. – Akkor mit
érezhet, amikor rád gondol, Kay? Meg kellene kérdezned. Bár én is
elmondhatom. Semmit. Te egy hatalmas, érzéketlen terület vagy a szívében,
és amikor a közelében vagy, már kizárólag bűntudatot és fájdalmat érez. Te
lassan gyilkolod őt, de minek? Hogy belekapaszkodhass abba, amit ő nem
tartott olyan fontosnak, hogy megtartsa? El kellene engedned, hogy megtalálja
a lelki békéjét... – Ettől ismét fellángolt bennem a harag, amely minden
kételyemet és önsajnálatomat porrá égette. – Nem tudom, hogyan lehetne ezt
egyértelműbben megfogalmazni. Te nem kellesz Nashnek... úgy, ahogyan ő
kell neked. És ezen az sem változtat, ha engem eltávolítasz az útból, mert
ebben nem én vagyok az akadály, Sabine. Te állsz a saját utadban.
Ez a nagy igazság erőt adott nekem: kihúztam magam, alig várva, hogy
megmutathassam neki, amit nem hajlandó meglátni.
– Te a megszállottja vagy. És még csak nem is az igazi Nashnek.
Olyasvalaki emlékébe vagy szerelmes, akit két és fél éve ismertél, de most
már mindketten más emberek vagytok, és megmondom, hogy téged mi bánt:
az, hogy ő továbblépett. Te abban akarsz hinni, hogy igazából soha nem tette
túl magát rajtad. Meg abban, hogy ha ellöknél engem az útból, akkor eszébe
jutna, mi volt köztetek. Csakhogy magad mondtad: azt soha nem is felejtette
el. Pontosan emlékszik arra, milyen volt hozzád érni, szeretni téged, és tudni,
hogy te is szereted. Mégis engem választott.
Sabine tűzvörössé vált. Árnyékok úsztak a szeme elé, és a bőröm
bizseregni kezdett a benne gyűlő jeges rettegéstől. Mintha egy kipukkadni
készülő lufi lett volna. Jobb kezét ökölbe szorította, én pedig felkészültem az
ütésre.
Ám még mielőtt meglendíthette volna, kicsapódott az ebédlő ajtaja, s
diákok özönlötték el az udvart tálcákkal és italokkal az ebédszünetet
megkurtító katasztrófáról beszélgetve.
Én nem voltam biztos abban, hogy a tömeg miatt megúszhatom Sabine
verbális vagy fizikai ütéseit, ő azonban leeresztette a kezét, és úgy meredt
rám, mintha egyenesen a lelkem mélyére látna.
– Igazad van – suttogta, miközben a szemében valami mélyebb és
kísértetiesebb dolog mellett harag csillogott. – Mi nem vagyunk barátok. –
Ezzel sarkon fordult, és masírozni kezdett az épület felé.
Az volt a legfurcsább, hogy miközben az ebédelők szétszéledtek az
udvarban, én csak Sabine hátát tudtam figyelni. Legbelül a lelkemben
tomboló mély fájdalommal küzdöttem, amit korábban mindig akkor éreztem,
amikor apámnak hazudtam.
 22.

– Szia – mondta Nash, miközben odalépett mellém. Éppen az ötödik

órámra tartottam, franciára. – Muszáj lenne...
– Nem akarok beszélni róla.
Nash a kezemért nyúlt, de én elhúzódtam.
– Miről? Történt valami?
Én a könyveimet szorongatva folytattam az utamat.
– Nem történik valami folyamatosan? – A négy hónapja tartó káosz után,
amelyet a pokolfajzatoknak köszönhettünk, már alig emlékeztem, milyen volt
az életem az Alvilág megismerése előtt.
– Konkrétan...?
Felsóhajtottam, és megálltam, hogy a legközelebbi szekrénynek
támaszkodjak. Ki voltam merülve, mind fizikailag, mind érzelmileg, és
túlságosan aggódtam Alec fáradhatatlan testvadásza és a
megmagyarázhatatlan iskolai katasztrófák sora miatt ahhoz, hogy az órai
munkára tudjak koncentrálni. Vagy hogy Sabine-on gondolkozhassak, akár
hamisan, akár jogosan vádoltam meg azzal, hogy térdre próbálja
kényszeríteni az iskolát.
– Veszekedtünk Sabine-nal.
– Megint? – Nash magára öltött egy vigyort, ám én nem dőltem be neki. –
Nem lehetett túl kemény. Még egyben van az arcod. Mi történt?
Csakhogy az elmúlt hét megtanított arra, hogy ha bármivel megvádolom a
márát, Nash automatikusan a védelmére siet – még egy érv Tod „ezek
egymásnak vannak teremtve” elmélete mellett. Úgyhogy másik taktikával
próbálkoztam.
– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit fura? Úgy értem, az, hogy ekkora
káosz van az iskolában. Mindenki megőrült. – Időt hagytam neki, hogy
felfogja, mire célzok. De ő még jobban ráncolta a homlokát. – Valami nincs
rendben, Nash, és nem hinném, hogy ez emberi kéz műve lenne.
Az volt az igazság, hogy fogalmam sem volt, egyáltalán hogyan fogjak
hozzá egyedül a probléma gyökereinek feltárásához. A két legfőbb
gyanúsítottam gyakorlatilag elérhetetlen volt, az egyik egy pokoli alternatív
valóság miatt, a másik pedig a személyisége miatt, amelyből fakadóan
legszívesebben lecsapná a fejem.
– Egyetértek – jelentette ki végül Nash, mire megkönnyebbülésemben
felsóhajtottam.
– Oké, nem azt akarom mondani, hogy feltétlenül Sabine áll az egész
mögött. – Bár egy órával ezelőtt még így gondoltam. – De az biztos, hogy van
valami köze a dologhoz.
– Kaylee...
– Hallgass meg, kérlek! Több olyan diákkal is láttam beszélni, akikben
aztán megkattant valami, és ő nem kifejezetten az a társasági pillangó...
– Sokkal inkább egy társasági csótány, aki a sötétben rohangál, és bajt
kever. – Peterson edző a földrajztanára. –
Ezt angolórán sikerült megtudnom az egyik csoporttársáról. – És fogadni
mernék, hogy amikor a múltkor kimentem a mosdóba, Cook tanárnő óráján is
láttam. – Cook tanárnő volt az, akit elvezettek a tanáriból.
– Kaylee, legalább száz olyan ember van, akiknek Peterson és Cook a
tanára. Ez semmit nem bizonyít.
– Tényleg nem, csakhogy ez az egész akkor kezdődött, amikor ő megjelent
az Eastlake-ben – erősködtem.
Nash a karomra tette a kezét, és a szemembe nézett.
– Kaylee, most te hallgass meg! Ennek semmi köze Sabine-hoz. –
Körbenézett a folyosón, majd behúzott a mosdók előtt lévő beugróba. – Ez
egy blitz. Kizárólag az lehet. Én még egynek sem voltam a tanúja, viszont
anya szerint nem olyan ritka. A hírekben általában tömeges
öngyilkosságokként jelenik meg, mint az a jonestowni ügy a hetvenes
években, vagy tömeghisztériaként, esetleg lincselések formájában. Voltak
boszorkányüldözések és felkelések is... Ha elszabadul, az Eastlake végül
egészben felfalja önmagát, és az épületből egy kupac füstölgő tégla marad...
Vagy valami kevésbé drámai, de ugyanolyan rossz dolog.
– Várj – pislogtam, miközben igyekeztem, hogy követni tudjam az
információkat. – Te meséltél erről az anyádnak?
– Nem. Csak ebédnél jutott eszembe. Ő akkor mesélt nekem a blitzekről,
amikor a tömegek viselkedéséről tanult pszichológiából.
– Szóval... mi is az a blitz pontosan?
– Egy alvilági erő komoly támadása egy adott népesség ellen. Ebben az
esetben egyértelműen az iskolánk a célcsoport. Viszont a támadást egy nagy
erőnek kell indítania, mert... Hát, azzal tisztában vagy, hogy a pokolfajzatok
és a kisebb alvilági teremtmények hogyan táplálkoznak az átszivárgó
energiákból, ugye?
– Aha. – Ezt a folyamatot sajnos elég jól ismertem személyes
tapasztalatból.
– Nos, egy blitz végrehajtásához az adott alvilági teremtménynek az
ellenkezőjére is képesnek kell lennie. Át kell préselnie az energiát a mi
világunkba ahhoz, hogy hatással legyen az emberi viselkedésre... Vagy
legalábbis a mentális állapotunkra.
Ez pontosan úgy hangzott, mint ami most körülöttünk folyt.
– És... kinek lehet ekkora ereje? Egy pokolfajzatnak? – Egyértelműen
Avari volt a legfőbb gyanúsított.
– Önmagában nem. De egy kis segítséggel szerintem igen. – Nash
felsóhajtott, és lesütötte a szemét, majd ismét felnézett. – A mi területünkön,
vagyis az Alvilág megfelelő részében Avari a domináns pokolfajzat, és az ő
létezését a kapzsiság tartja fent. Kizárt, hogy hagyna valami ilyesmit
végbemenni anélkül, hogy legalább a haszon egy részét lenyúlná. Ami azt
jelenti, hogy ő is benne van, de nem egyedül csinálja.
– Miféle haszonról beszélünk? – kérdeztem, miközben a kirakós darabjai
úgy lebegtek a fejemben, mintha a helyüket keresnék.
– Valószínűleg energiáról. Egy ekkora művelet rengeteg energiát
szabadíthat fel. És az energia erőt ad.
– Elég lehet egy ilyen blitz ahhoz, hogy... felturbózza a képességeit? –
kérdeztem, a nemrégi kameoszerepére gondolva, amit a rémálmomban
játszott el.
Igen, azt hiszem. Miért? – Amikor nem válaszoltam, Nash közelebb
lépett hozzám, és közben körbenézett, hogy biztosan nem hall-e minket senki.
A csengő bármelyik pillanatban megszólalhatott, igaz, egy újabb késés nem
számított nagy ügynek ahhoz képest, hogy az egész iskola veszélyben forog
egy pokolfajzat miatt.
– Szerintem Avari szoftvert frissített. Megjelent az egyik rémálmomban.
És ezt nem úgy értem, hogy róla álmodtam. Ott volt, benne. Ő alakította.
Fájdalmat okozott. És szerintem a félelmemből táplálkozott.
– Kaylee, ez lehetetlen. A pokolfajzatok nem tudnak álmokkal szórakozni,
és ők nem így táplálkoznak.
Megvontam a vállam.
– Az egyetlen olyan általam ismert illető, aki képes erre, az Sabine. De ez
a rémálom nem az ő keze művének tűnt, és a babérokat sem akarta learatni
éne, pedig ez láthatóan fontos szokott lenni számára. Akkor ki csinálhatta?
Nash összehúzta a szemöldökét, és láttam a pillanatot, amikor tudatára
ébredt, mi történhetett.
– A fenébe! Sabine volt az. Úgy értem, Avari Sabine-t használta fel. Ha a
hüpnoszokat meg tudja szállni, akkor a márákat is, és közben mindent meg tud
csinálni, amit ő.
Ehhez elég, ha sikerül elkapnia, amikor alszik.
Ajaj. – Avari ereje túl gyorsan nőtt túl nagyra, és nekünk fogalmunk sem
volt, hogyan állítsuk le. – És miért nem mondott semmit?
– Nem hinném, hogy tud róla. Ha így lenne, elmondta volna – jelentette ki
Nash. – Akkor rendkívül ideges lenne, és vérre szomjazna...
– Ezért nem tudtam hibáztatni. Avari éppen úgy kihasználta Sabine-t, ahogy
engem. Bármennyire nem szerettem volna felmenteni a márát a felelősség
alól, itt most ő is csupán egy áldozat volt. Egy önző, téveszméket tápláló,
pasivadász áldozat, mégis áldozat. – Csak azt nem tudom, hogy derült ki
számára, hogy Sabine egyáltalán létezik... – gondolkozott Nash hangosan.
Jaj, ne!
– Izé... ez az én hibám – vontam meg a vállam elkeseredetten, amikor
rádöbbentem, hogy Sabine-t én rángattam bele ebbe véletlenül, majd az
egészért őt hibáztattam. – Avari párszor eljátszotta Alecet, mielőtt rájöttünk,
és az egyik ilyen alkalommal hallotta, ahogy én és Emma... Sabine-t ekézzük.
Nash szíve szerint nyilván rákérdezett volna a részletekre is, de aztán
láthatóan meggondolta magát.
– Oké, azt hiszem, ez érthető.
– Szóval, ha képes őt megszállni, és rémálmokból táplálkozni, vagy Alecet
megszállni, és bármiféle alvásból
táplálkozni... az elláthatja elég energiával egy ilyen blitzhez?
– Kétlem. Azt az energiát valószínűleg pótolni tudja vele, ami egy ilyen
megszálláshoz kell, viszont egy ekkora manőverhez ennyi nem lenne elég –
tárta szét a karját Nash, az egész iskolát belefoglalva a mozdulatba.
– Akkor hogy csinálja?
– Hát, ha egyszer sikerül beindítania, utána ez egy önfenntartó folyamat.
Az általa okozott káosz még a szokásos emberi energiáknál is erősebben
szivárog át, és ebből könnyedén táplálkozhat. Viszont hogy hogyan indíthatta
be... – Nash megvonta a vállát – ...azt nem tudom. Mindenképpen le kell
állítanunk.
Abban a pillanatban tudtam, hogy az ötödik óra rettenetes lesz, amint
Brown tanárnő lekapcsolta a lámpát. A káosz miatt – ami mindenkinek
feltűnt, ám amire senki nem talált magyarázatot – úgy döntött, hogy rendes óra
helyett inkább valami olyasmit fogunk csinálni, ami kevesebb összpontosítást
igényel a nagyrészt traumatizált diákjaitól.
Az osztály kollektíve felnyögött, amikor elővett egy régi dokumentumfilmet
a francia építészet történetéről. Én alig tudtam nyitva tartani a szemem a
monoton narráció alatt.

A narrátor az art nouveau-ról dünnyög olyan épületek képei és vázlatai

kíséretében, amelyekről még csak nem is hallottam. Engem nem érdekel az
art nouveau. És a klasszikusabb irányzatok sem. Engem egyedül az
érdekel, hogy ébren maradjak, és túléljek még egy iskolanapot, hogy utána
megtalálhassam és kiiktathassam az iskolai pandemónium okozóját.
A megviselt agyam egyszeriben nagyon viccesnek találja ezt a szót. A
pandemónium durva tükörfordítása úgy szól, hogy az összes démon
tartózkodási helye, és ha azt vesszük, milyen fáradhatatlanul próbálja
Avari átvenni az uralmat az életem, a testem és most már az Eastlake felett
is, ez furcsán stílszerűnek tűnik.
Minden démon, minden időben. Ez áll majd a sírkövemen, ha Avarinak
sikerül elérnie, amit akar.
Brown tanárnő a terem elejében áll, és egy pillanatra úgy érzem, mintha
olvasna a gondolataimban. Vagy mintha észrevette volna, hogy nem
figyelek. Ám ahelyett, hogy franciául kiabálna velem, a terem végébe
bámul furcsán üveges tekintettel.
És ekkor robban ki a számból a sikoly. Ezúttal túl erős és túl gyors
ahhoz, hogy elfojtsam, és fojtogatni kezd a kegyetlen hangja. Felsebzi a
torkomat, s én fulladozni kezdek tőle.
A nyelvem végében vér ízét érzem, és mindenki engem bámul. Már nem
hallom a filmet. Nem hallom, mit kiabálnak a többiek, akik részben körém
gyűlnek, részben hátrálni kezdenek. Csak a saját sikolyomat hallom.
Brown tanárnőre senki nem figyel. Senki nem veszi észre, amikor
összeesik, és ekkor végre megértem. Meghalt, és a lelke engem szólít, abba
az életbe kapaszkodik, amely immár elmúlt, azért könyörög, hogy ott
tartsam.
Segíteni akarok neki, de nem tudok. Azzal valaki mást ítélnék halálra.
Úgyhogy megpróbálom becsukni a számat, azonban a sikoly túl erős, az
állkapcsom pedig túl gyenge. Elkeseredetten karmolászom a torkomat. Az
ujjaim véresek lesznek, a fájdalom egy újabb réteggel bővül. Még mindig
sikoltozom, amikor észreveszem Brown tanárnő lassan forgó, szürkés lelkét
a teste felett – ami csak a valódi lelkének a képe, ahogy Harmony
magyarázta nekem valamikor. A lelkeket igazából nem lehet látni, és
Harmony elég nyomatékosan leszögezte, hogy valószínűleg nem is
akarnám őket megpillantani.
De ekkor gomolyogni kezd a köd és megkezdődik a valódi rettenet.
Szürke átláthatatlanság vesz körül. A szívem pár dobbanásnál
megbicsaklik, néhányat teljesen kihagy. A köd eltakarja a mocskos
padlóköveket, az összekarcolt széklábakat. Az egyik kezemet a számra
tapasztom, azonban a hang továbbra is ömlik belőlem.
Harminc pár cipő tűnik el a szürkeségben. Én megpróbálok elhátrálni
előle, csakhogy nincs hova mennem. Mindenütt ott van.
NEM! En nem fogok átmenni. Nem fogok!
 Ám a sikolynak megvan a saját akarata. A sikoly azt akarja, hogy
átmenjek, és a köd túl sűrű ahhoz, hogy ellenálljak neki, úgyhogy
lehunyom a szemem, és úgy teszek, mintha nem létezne. És csak akkor
nézek fel ismét, amikor a hangom erőtlen károgássá gyengül.
Ezúttal, amikor felsikoltok, semmi nem jön ki a számon.
Ismét lehunyom a szemem, félek körülnézni. Az asztal lapját hidegnek
érzem a két karom alatt, és ott van az a repedés is a székem ülőkéjén,
amelyikbe be szokott csípődni a lábam, amikor rövidnadrágot veszek fel.
Ennek azt kellene jelentenie, hogy minden rendben van. Hogy még
mindig ott vagyok a sötét osztályteremben, és huszonkilenc másik
érdeklődést imitáló tanulóval együtt szívom be az ismereteket a francia
építészetről.
De a csend nem hazudik.
Nem hallom Courtney Webber lábának kopogását, aki az iPodját
hallgatja a film helyett. Gary Yates ceruzája sem karcolja a papírt, ahogy a
töriházijátpróbálja gyorsan megfogalmazni. És ami a legfontosabb, a
botrányosan monoton hangú narrátor sem duruzsol szögekről,
perspektíváról és a klasszikus építészettel szembeni lázadásról.
A szívem ott kalapál a szegycsontomon. Felállok, és még mindig
összeszorított szemekkel megkapaszkodom a padom két oldalában. Nem
akarok felnézni. De ez ostobaság lenne. Ha nem nézek fel, abba
belehalhatok. Úgyhogy kinyitom a szemem, és felmérem a változást –
azokat a dolgokat, amelyek nem szivárogtak át a saját világomnak ebbe a
kitekert, eltorzított változatába.
Egy üres osztályterem. Harminckét üres pad a karcolások és az
alkoholos filccel ráírt nevek nélkül, amitől a helyiség elhagyatottnak tűnik
– egy szellemváros középiskolai verziójának. Elöl, az ajtó mellett üres fém
tanári asztal.
Nincs tábla. Hiányoznak a Louvre, az Eiffel-torony és a Pompidou
Központ megszokott plakátjai. Nincs ott az az ősöreg televízió a kerekes
asztalon, amelyben éppen egy idejétmúlt, képhibás videokazetta forog.
Az Alvilág. Ha bármi kétségem maradt volna még efelöl, az az iskolai
üresség első megpillantásától eltűnt volna. Átkeltem. Álmomban.
Nem! Az Alvilágba csak szándékosan lehet átkelni, bennem viszont
semmi szándék nem volt erre. Mégis ott találtam magam, valaki másnak a
jóvoltából.
Sabine. Ő haragszik rám. Ki van borulva, és ezért nem is hibáztathatom.
És benne megvan a képesség arra, hogy az álmaimmal szórakozzon.
Vagyis hát benne és Avariban, de ez Sabine művének tűnt. Ez személyre
szóló kegyetlenség – az, hogy egy olyan álmot kelt bennem, amelyben a
sikolyom miatt át akarok kelni –, és ő ismeri a félelmeimet. Tudja, hogy
nem sok olyan dolog van bármelyik világban, ami jobban megijesztene
annál, mint hogy az Alvilágban kötök ki.
Koncentrálj, Kaylee! Vissza kell mennem a saját világomba, csakhogy
nem kelhetek át az óra közepén. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy az
elsötétített teremnek és az unatkozó vagy alvó diákoknak köszönhetően
senki nem vette észre az eltűnésemet. Feltéve, hogy élőben nem üvöltöttem
szét az órát, mint álmomban. Azonban annak az esélye, hogy harminc
ember közül egy sem veszi észre a felbukkanásomat sem, gyakorlatilag a
nullával volt egyenlő, és az utóbbi időben nem igazán furdőztem a jó
szerencsében.
Keresnem kell egy mindkét világban lakatlan helyet, mielőtt átkelhetnék.
És anélkül kell megtalálnom, hogy közben megenne, foglyul ejtene vagy
rituálisan feldarabolna valamelyik alvilági őslakos.
Semmi gond. Amikor utoljára a középiskolám alvilági változatában
jártam, az teljesen üres volt. Biztos végig tudok szaladni a folyosón, és
megkeresni a legközelebbi szekrényt, majd visszasikítani magam a saját
világomba úgy, hogy egy alvilági szörnyszülött se vegye észre...

Lassan vettem néhány mély levegőt, hogy lecsillapítsam a zakatoló

pulzusomat, majd felálltam, és némán a terem ajtajához sétáltam, amely csak
pár lépésre volt Brown tanárnő üres asztalától. Erősen drukkolva, hogy ne
érjen semmilyen meglepetés, elfordítottam az ajtógombot, kinyitottam az ajtót
– a nyikorgásától elfintorodtam –, majd kiléptem rajta.
És megdermedtem rémületemben.
A falak vörösek voltak. És mozogtak.
Beletelt egy hosszú, rettenetes pillanatba, amíg felfogtam, hogy mit látok,
de a megértéstől csak még rosszabb lett a helyzet. Nem maguk a falak voltak
vörösek. Azt nem tudtam, hogy milyen színűek, mert teljesen eltakarták őket a
vastag, lüktető, kígyózó, egymásba fonódó vörös indák.
 A kezem rászorult az ajtó keretére, három körmöm azonnal letört. Pánik
préselte össze a mellkasomat és a tüdőmet. Nem kaptam levegőt. Nem voltam
képes megmozdulni. Csak bámulni tudtam, irtózatos rémülettel.
Az indák egy része ceruzavékonyságú volt, mások olyan vastagok, mint a
bicepszem. A nagyobb szálak ezernyi árnyalatban játszottak az alvadtvér-
vöröstől kezdve a lágyabb, pasztellesebb, hígított festékre emlékeztető
cseresznyepirosig. Az indák vékony és hajlékony végén tűhegyes tüskék és
élesen recés levelek sorakoztak, amelyeknek a közepe zöld volt, a peremük
gesztenyebarnába hajlott.
Levegő után kaptam, majd a számra tapasztottam a tenyeremet.
Ezt a növényt ismerem. Karmazsinfutó.
Az egész folyosót elárasztották az indák. Pár hónappal korábban megszúrt
egy betonrepedésből kinőtt fiatal hajtás néhány tüskéje, és abba majdnem
belehaltam. Ami most a falakba és a szekrényekbe kapaszkodott, azzal egész
Dallast ki lehetett volna irtani.
Miközben ott álltam dermedten, tátott szájjal, azon igyekezve, hogy
leküzdjem a rettegésemet, amelytől majdhogynem megfulladtam, valami
megcirógatta a jobb mutatóujjamat.
Lerántottam a kezemet az ajtófélfáról, és amikor odanéztem, azt láttam,
hogy egy vékony inda kúszik lassan lefelé a fémkereten, pénzérme nagyságú
levelekkel, amelyek úgy nyújtózkodnak felém, mint a szirmok a nap felé.
Visszanyeltem egy rémült kiáltást, és az egyensúlyomat vesztve elléptem az
ajtótól – egyenesen ki a folyosóra.
Észrevettem, hogy hibáztam, de már későn; amikor visszafordultam a terem
felé, láttam, hogy az egyik kíváncsi inda derékmagasságban átkúszott előttem,
és elzárta a visszautat. Szándékosan.
Egyetlen pillanatot áldoztam a néma átkozódásra – amely legnagyobbrészt
Sabine-t célozta –, és óvatosan a folyosó közepére sétáltam. Most már nem
fordulhattam vissza.
Lassan, az indákat figyelve elindultam. Lépteimet csendes, száraz kúszó
hangok követték. Egy vastagabb inda célba vette a jobb lábfejemet.
Iszonyodva elhúzódtam előle – és egyúttal ráléptem a levelek és tövisek egy
kisebb gomolyagjára.
Néhány lépéssel később észrevettem egy lyukat a folyamatosan mozgó
növényvilágban – egy terem nyitott ajtaját. Valami fémes kaparászás hangzott
fel odabentről, amitől összerezzentem, és zakatolni kezdett a szívem.
Visszanyeltem a rettegés csomóját a torkomból, és mozdulatlanná váltam,
megpróbáltam láthatatlan lenni abban a reményben, hogy ami abban a
teremben van, még nem hallott meg. Lehunyt szemmel vettem egy nagy
levegőt az orromon keresztül – és majdnem megfulladtam tőle.
Ekkor döbbentem rá, hogy valami meleg, nedves dolog áztatja a felsőm
hátulját.
Éppenhogy csak el tudtam nyomni egy undorodó sikolyt, előrevetettem
magam, és a szemem sarkából megpillantottam egy büdös, nyálkás,
megközelítőleg narancsszínű izét, ami a mennyezetről csöpögött lefelé, egy
hatalmas, szorosan összefonódó indafonatból, szinte közvetlenül a fejem
felett. A futónövény elkapott valamit, amit éppen lassan emésztgettek apró
pórusai – azt a kis alvilági nyálkát leszámítva, ami a felsőmön csörgött végig.
Megborzongtam az undortól, és az önuralmam minden egyes cseppjére
szükségem volt, hogy ne húzzam le a felsőmet, és ne dobjam el ott helyben,
miközben az alvilági mérgektől és a bizarr biológiai fertőzésektől való
rettegés túlterheli az agytekervényeimet.
Újra éles, súlyos kaparászó zörej kezdett visszhangozni az előttem lévő
teremből, és én továbbóvakodtam egy kicsivel. Majd ismét megálltam,
amikor mély, rekedtes hang kúszott rám, mintha dörzspapír érne a csupasz
bőrömhöz.
A szavak ismerősnek tűntek, de a beszéd mintázata annyira idegen volt,
hogy semmilyen jelentést nem tudtam kivenni azokból a szótagokból,
amelyeket ismernem kellett volna. Amikor senki nem vetette rám magát,
némán kifújtam az addig visszatartott levegőt, és addig lopakodtam előre,
amíg pár centire meg nem közelítettem az ajtót.
Megszólalt egy második hang, egy kicsit magasabb, azonban ezt sem
értettem. Hallottam, hogy mozognak a teremben – az emberi világ emeleti
matektermében –, és az izmaim annyira megfeszültek, hogy mindenem sajogni
kezdett.
Ha valaha is visszajutok az emberi világba, megölöm Sabine-t.
A bizarr beszélgetésben beállt egy kis szünet, újból felhangzott a
kaparászás, és én összeszedtem a bátorságom maradványait, hogy magamra
öltsem, mint egy megviselt páncél maradványait. Aztán, kihasználva a
kaparászást, amely elnyomta az általam csapott zajokat, elosontam a nyitott
ajtó előtt, és folytattam az utamat a csupa inda folyosón, miközben a szívem
összevissza vert.
Az ajtó előtt elhaladva a szemem sarkából megpillantottam két magas,
szőrtelen teremtményt, akiknek olyan ráncos és laza volt a bőre, mint két
túlméretezett sharpeinek. A koponyájuk a testük többi részével ellentétben
sima volt, és ránctalan, megszámlálhatatlanul sok ujjuk hosszú, fekete
karomban végződött. De még a teremtményeknél is furcsább volt az a
padhalom, amelyet elgondolkozva fürkésztek, mint a következő lépésüket
mérlegelő sakkjátékosok.
Óvatosan, a nesztelen és gyors léptekre összpontosítva továbbsétáltam, és
megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a hátamon bűzlő nedves foltot,
miközben kitértem a felém nyúlkáló indák elől. A következő ajtók csukva
voltak, a termek némák és feltételezhetően üresek.
Nagyjából három méterre lehettem a folyosó T elágazásától, amikor egy
durva, kaparászó zörgéstől jeges borzongás futott végig a mellkasomon.
Olyan volt, mintha száz macskakarom próbálna megkapaszkodni egy csúszós
padlón, és az egészet magas, idegenszerű hang kísérte.
Csupa libabőr lett a karom, azonban lábujjhegyen továbbosontam a
résnyire nyitott ajtó felé. Minél közelebb értem hozzá, annál hangosabbá
váltak a zajok, és amikor már csak nem egészen egy lépésre voltam tőle,
fiatalabb, élesebb hangok csatlakoztak a heves, nem emberi rikoltozáshoz.
Verejték ütött ki a homlokomon. Némán vettem egy mély lélegzetet, és
bekukucskáltam a csupa inda ajtófélfa mellett az osztályterembe. Azonnal a
torkomon akadt a levegő, a rettegés és az undor hullámai futottak rajtam
végig, amitől végtelennek tűnő pillanatokra a földbe gyökerezett a lábam.
Először nem is tudtam megfejteni, hogy mit látok. Túl sok halálszürke, de
csecsemőszerűen rövid és gödröcskés végtag volt odabent. Túl sok apró, lila
szem. Túl sok tűhegyes fogakkal teli, csattogó és mohón rikoltozó száj.
És annak a közepén, ami bizonyára egy alvilági szörnyetegpalántáktól
hemzsegő fészek lehetett, ott állt egy sötétebb és egyenletesebb színű, de nem
kevésbé rémisztő felnőtt. Miközben én dobogó szívvel lestem, feltartott egy
teljesen hétköznapi kartondobozt, és odanyújtotta a körülötte hemzsegő
ivadékai fölé. A kicsinyei mozdulatlanokká váltak, és megilletődött csendben
meredtek a dobozra.
A felnőtt megállt egy pillanatra, és a mosolyától megfagyott a vér az
ereimben. Majd megfordította a dobozt, amelyből féltucatnyi kerek, húsos
valami hullott ki.
A kicsinyek rávetették magukat. A levegő megtelt a sziszegésükkel és a
morgásukkal, a padlón csúszkáló körmeik hangjával. Harcolni kezdtek
egymással a véres cafatokért, gyors, undorító falatokat téptek belőlük, mielőtt
egy másik karmos kéz elmarhatná tőlük őket. Vérpiros fröccsené-sek szálltak
a levegőbe. Fogak csillogtak vörösen a fekete ínyek alatt.
Egy óvodai szabadfogású játékról volt szó – egy gyermekekre méretezett
mészárlásról –, és a felnőtt az arcát eltorzító büszke, hátborzongató mosollyal
figyelte őket.
Reszketve elsétáltam az ajtó elől, és csak akkor engedtem ki a visszatartott
levegőt, amikor semmi nem robbant ki a teremből, hogy elevenen felfaljon.
Ekkor már erősen ziháltam. Megpihentem egy pillanatra, hogy
összeszedjem magam, mielőtt továbbsétálok. A takarítószekrény közvetlenül
a mosdók utáni kanyarban volt. Odáig már csak eljutok.
De alig tettem pár lépést, amikor parancsoló, gleccserhideg hangba
borzongott bele az egész testem.
Megdermedtem.
Avari. Ott van a sarok mögött.
Fenébe! Fenébe! Fenébe! Mit keresnek ezek itt? Az iskola alig pár héttel
ezelőtt még üres volt! Sabine várható élettartama egy pillanat alatt percekre
csökkent akkortól számítva, amikor visszajutok az emberi világba. Feltéve,
hogy ez valaha is bekövetkezik.
A félelem legújabb hullámát meglovagolva megindultam a folyosón –
Avari hangja felé –, és bevetettem magam a mosdók árnyéktól sötét
beugrójába. Itt szerencsére nem voltak indák a falakon, viszont sűrű, büdös,
lassan szivárgó folyadék borította őket.
Olyan közel léptem a falhoz, amilyen közel csak tudtam anélkül, hogy
hozzáérnék, és az üres folyosót bámultam az engem remélhetőleg eltakaró
árnyékok közül.
– ...már nagyon közel... – mondta Avari a sarok mögött, én pedig némán
beszívtam a rettegés- és verejtékízű levegőt. – Ha te megkapod, ami a tiéd,
és én is megkapom, ami az enyém, ennek a szövetségnek vége. Te
visszasüllyedsz a feledésbe, és mi nem látjuk többé egymást. Egyetértesz?
– Egyetértek – felelte a másik, sima és csábító hang, ami olyan volt, mint
amikor csokoládéba mártott erős paprikába harap az ember: elsőre hívogató,
a belseje viszont elevenen megégeti. – Enyém lesz az a kedves kis
rémálomlány, te pedig megkapod a kis lúdvércedet, és egy örökkévalóságig
fogunk lakmározni a lelkükből...
 –

23.

Amikor befordultak a sarkon, szippantottam egy kevés levegőt a számon át,

hogy ne érezzem annak a szagát, ami a falakon szivárgott lefelé mögöttem. A
testem minden egyes sejtjével azt kívántam, bárcsak a világ bármelyik másik
pontján lehetnék, és nem ott, ahol vagyok.
Ekkor Avari kilépett oda, ahol már láthattam, és én pár pillanatra
mozdulatlanságra kényszerítettem a szívemet, attól tartva, hogy még ez a kis
hang – és a rettegésem bűze – is elárulhat. Ám ő egy pillantást sem vetett a
mosdók beugrójába. Úgy tűnt, a blitz által kiváltott emberi érzelmek áradata
elnyomta az én egyéni félelmemet. És láthatóan a másik oldalán sétáló
teremtmény is túlságosan ingerültté tette ahhoz, hogy minden árnyékos
sarokba benézzen Alvilágban rekedt embereket keresve.
Milyen szerencsés lány vagyok!

A vele lévő nő alacsonyabb volt Avarinál, és nagyon vékony, a keze

duzzadt ízületek és csontos ujjak egyvelegének tűnt egy fekete selyemruha
kopott ujjai alatt. Éles arccsontja volt, alatta sötét és mély gödrökkel. Fekete,
golyószerű szeméről halványzöld ragyogás tükröződött vissza abban a
szegényes fényben, és mivel nem volt látható pupillája vagy írisze, nem
tudtam megállapítani, hogy az én irányomba néz-e.
De a legjellegzetesebb külső vonása a haja volt – valami undorító
folyadék folyamatosan csöpögő áradata, amely a fejéről indult lefelé a hátán
jól kivehető patakokban és hullámokban. Az áramlat sűrű volt és fekete, azt a
részt leszámítva, ahol a fcntről jövő fényben zöldesen csillogott. A lény
hátrasimított egy csordogáló tincset a sólyomszerű arcából, és a háta mögött
több csepp is a földre hullott, majd zöldesen izzani kezdett a mocskos
padlóköveken.
Még soha nem láttam ehhez a folyékony hajhoz hasonlót, és kétségem sem
volt afelől, hogy ha a nő lefröcskölne vele, a cseppjei csontig rágnák a
húsomat.
Megborzongtam az árnyékban, azon igyekezve, nehogy összekoccanjanak a
fogaim, azonban a két pokolfajzat továbbsétált egymással beszélgetve, és én
erőlködve próbáltam kivenni minden egyes szavukat.
– Az én gyönyörű rémálmom megérett, és kész a szüretre. Annyira tele van
zamatos irigységgel – mondta a nő, akinek a szavai úgy öleltek magukba, mint
egy kandalló csábító melege. Azon kaptam magam, hogy le akarom cserélni a
saját kellemetlenül csikorgó hangomat az övére. Miért van az, hogy az ilyen
szörnyetegeknek ilyen gyönyörű hangjuk lehet, míg az én sikoltozásomtól a
felnőtt férfiak is sírva menekülnek az anyukájukhoz? – És én most fogom
learatni őt – folytatta a nő, nem is tudva arról, milyen szívesen kitépném a
hangszálait abból a vézna nyakából, és taposnám a földbe, hogy tőle is
elvegyem azt, amit én nem birtokolhatok.
A puszta gondolattól is, hogy képes lennék egy ilyen erőszakos
cselekedetre, meg kellett volna döbbennem és ijednem, de nem tettem. Mert
ez... jogosnak tűnt. Miért legyen valaki másnak – bárki másnak – bármi
olyasmije, amim nekem nem lehet?
– Nagyon fárasztó a türelmetlenséged, Invidia – terelte el a gondolataimat
Avari az igazságtalanságról, amelyet helyre akartam hozni.
– Mindkét gazdatestet előkészítettem már, viszont ugyanabban a
pillanatban elaltatni őket, az elég körülményes műfaj, és egyetlen elsietett
semmiségtől is a nyakunkba omolhat ez az egész torony.
– Ostobaság – dobta ismét hátra a haját Invidia, miközben eltűnt a szemem
elől, nyomában a hajának cseppjeitől összeaszott indákat hagyva. – Te pont
ebből a célból fárasztottad ki őket, és még az ifjonti energiának ez az áradata
sem tarthat örökké. Addig kellene ütnünk a vasat, amíg meleg, mielőtt még a
gazdatestek a sarkukra állnak.
– Nemsokára, Invidia. A szavamat adom rá, hogy ez nemsokára
bekövetkezik...
Én egészen addig nem engedtem ki a levegőt, amíg be nem fordultak a
következő sarkon, és el nem tűntek mind látó-, mind hallótávolságból.
A beszélgetésük újra és újra lejátszódott a fejemben, miközben
megpróbáltam lefordítani magamnak a régies nyelvezetüket, azt a keveset
felhasználva, amit az Alvilágról és arról a véget nem érő katasztrófáról
tudtam, amivé az iskolám vált. Az „ifjonti energia áradata” tűnt a
legegyértelműbbnek: ez az emberi életerőnek a blitz által felerősített
szivárgása volt. De ami a többit illeti... Muszáj volt konzultálnom valakivel,
aki nálam okosabb. Csak annyit tudtam biztosan, hogy Avari és ez az Invidia
– aki egyértelműen egy másik pokolfajzat – azt tervezik, hogy valamiképpen
testestül-lelkestül elkapnak engem és Sabine-t két előre kiválasztott
„gazdatest” segítségével. És azt, hogy nincs sok időnk felvérteznünk
magunkat az ellen, amit terveznek velünk.
Az iskolaépület alvilági változatának megemelkedett forgalmára való
tekintettel úgy döntöttem, hogy inkább a mosdóban kockáztatom meg az
átkelést, ahelyett, hogy tovább mennék a kamrához, amely vagy be van zárva
kívülről, vagy nincs az emberek világában.
Lassan benyitottam az ajtón, és amikor semmi jelét nem láttam semmilyen
alvilági lénynek, beosontam rajta, és hagytam, hogy becsukódjon mögöttem.
A mosdókagylók sora pontosan olyannak tűnt, mint az én világomban, azt
leszámítva, hogy a középsőből egy ragacsosnak tűnő sárga folyadék
csöpögött egyenletesen víz helyett.
Lenyeltem az undoromat, és letérdeltem, hogy bekukucskáljak a két csukott
fülke ajtaja alatt, hálásan azért, hogy a többi nyitva volt. Az emberek
világában az utolsó előtti vécé nem működött. Azóta el volt romolva, hogy
véget ért a téli szünet, és bezárt ajtaján egy figyelmeztető tábla lógott.
Abban a fülkében lesz a legnagyobb esélyem átkelni anélkül, hogy
meglátnának.
A világok közötti határvonalnak ezen az oldalán nyitva volt az ajtaja,
úgyhogy beléptem rajta, és behúztam magam mögött, majd felálltam a
ragacsosnak tűnő vécédeszkára, nehogy a lábam hirtelen megjelenjen a fülke
emberi változatának ajtaja alatt, amikor visszatérek. Két kezemmel
kitámasztottam magam a két falon, és nagyon vigyáztam, nehogy megcsússzak.
Nagyon nem akartam volna beleesni abba a takonyszerű sárga folyadékba,
amely ott bűzlött alattam a vécécsészében.
 Majd vettem egy mély levegőt, lehunytam a szemem, és a halál emlékére
koncentráltam, hogy előhívjam a lúdvércsikolyomat, továbbá az átkelésre
irányuló szándékomra.
Felidéztem, hogy dobta el Doug Nash élénkpiros lufijának a zárócsipeszét
a saját buliján. Miközben megszívta, én már elkezdtem rohanni felé, de
elkéstem; egyetlen szippantás elég volt ahhoz, hogy Doug szeme kiforduljon,
a teste pedig a következő pillanatban elterüljön a földön. A lufi is leesett vele
együtt, engem pedig majdnem megfojtott a testemből kiszabadulni próbáló
sikoly.
És ez az emlék azonnal ismét előidézte belőlem a sikolyt, amely éppen
olyan fájdalmas volt, mint első alkalommal. Úgy égett a torkom, mintha tüzet
nyeltem volna. A sikoly ott pattogott összevissza a koponyámban, azt
követelve, hogy szabadon eresszem. A magamba fojtott kiáltás fájdalmasan
verődött vissza minden belső részemről, azonban eltökélten osszeszorítottam
a számat, és csak egy nagyon vékonyka hangot hagytam kiszűrődni rajta,
elkeseredetten reménykedve abban, hogy ennyi is elég lesz.

Amikor a köd elkezdett gomolyogni körülöttem, és körbevette a mocskos

vécé alját és a bokámat – bár ebből semmit nem éreztem lehunytam a
szemem, és megkapaszkodtam a fülke oldalában. Ügyet sem vetettem az erős
késztetésre, hogy kinyissam a számat, és sikoltsak azért az emlékeimben élő
lélekért – azért, akin a való életben nem tudtam segíteni.
Doug és a lelke emléke most mégis segíteni fog rajtam. Visszaküld, hogy
megmenthessem önmagamat és Sabine-t az örök kárhozattól, az iskola többi
részét pedig attól az energiablitztől, ami hamarosan romokba döntené.
Amikor meghallottam a vízcsobogást – az első olyan hangot, amelyet nem
a megkínzott torkom hozott létre –, lepillantottam, és egy tiszta, fehér
vécékagylót láttam magam alatt, benne áttetsző és szagtalan vízzel. Csak
ekkor hagytam, hogy a hangfoszlány elhaljon bennem, mintha feltekernék egy
elgurult gombolyagot. Egy nagyon tövises, égető gombolyagot.
– Ez meg mi volt? – kérdezte egy lányhang a fiilke előtt, és én majdnem
hangosan felnyögtem. Az elromlott vécé fülkéje üres volt, ahogy arra
számítottam is, viszont maga a mosdó nem. Valaki vagy kilógott az óráról,
vagy sikerült a szünetben visszatérnem.
 – Mi mi volt? – kérdezte egy másik hang.

Felmerült bennem, hogy megvárom, amíg elmennek, de meg kellett

keresnem Sabine-t és Nasht még a hatodik óra előtt, különben lehet, hogy már
túl késő lesz.
Felkészítettem magam a kínos jelenetre, leugrottam a vécéről, és
kinyitottam a fülkét. Amikor kiléptem az ajtaján, mind a négy, tükör előtt álló
lány felém fordult.
– Nem tudsz olvasni?
– Pfúj! Az nem működik.
– Ez Sophie Cavanaugh nővére.
– Unokanővére – javítottam ki őket, miközben kimentem a folyosóra.
Még mielőtt az ajtó becsukódott volna mögöttem, az egyik lány egy
undorodó torokhangot hallatott.
– Pfuj! Még csak a kezét sem mosta meg.
– És le sem húzta!
Végigsiettem a folyosón, egyaránt kitérve a diákok és a tanárok elől, és
többtucatnyi ismerős arcot végigfürkészve, hogy megtaláljam azt a kettőt,
amelyikre szükségem volt. Egyedül nem tudom leállítani Avarit és Invidiát.
Nashnek és Sabine-nak is muszáj lesz segítenie.
De csak Todra bukkantam rá. Ott, ahol a legkevésbé sem számítottam
volna rá.
Miután hiába pillantottam be a terembe, ahol Sabine hatodik órája lett
volna, bevetettem magam a földszinti mosdóba, hátha ott van. A négyből
három fülkét ellenőriztem, és mindet üresen találtam, amikor egyszer csak
Tod jelent meg velem szemben a negyedik ajtaja előtt.
Kiszaladt a számon egy éles káromkodás, és olyan hevesen hőköltem hátra,
hogy a könyökömet sikerült bevernem a harmadik fülke ajtajába.
– Te nem lehetsz itt!
Tod bedugta a fejét az utolsó fülke ajtaján, majd kihátrált, és megvonta a
vállát.
– Az egész mosdó üres.
– Hát, lehet, hogy nem sokáig lesz az. Mit keresel te itt?
– Nash hívott.
 Tényleg! Emma biztos szólt neki, hogy eltűntem az ötödik óráról.
– Ó. Hát, kösz, egyedül is teljesen jól el tudok bóklászni az Alvilágban
pár percig. – Még akkor is, ha majdnem elkaptak az emberevő növények és
a ragadozó óvodások...
– Úgyhogy nyugodtan hazamehetsz a lovagi páncélodat tisztogatni, hátha
valaki más majd megcsodálja.
Talán egy kicsit ideges voltam, amiért azt mondta nekem, hogy mondjak le
Nashről.
Tod szeme elkeskenyedett, és kisimított egy göndör tincset a homlokából.
– Te az Alvilágban jártál? Mi a fenének csinálsz ilyet?

Nem direkt! – tettem csípőre a kezem, türelmetlenül várva, hogy

folytathassam a kutatást, és azt azért nem akartam, hogy bárki észrevegye a
folyosón, ahogy a láthatatlan barátommal beszélgetek. Ilyen kevéssel a fura
incidens után a női mosdóban. – Sabine rajtam élte ki a dühkezelési
problémáit, amikor elaludtam a franciaórán.
– Nincs ádázabb düh a pokolban sem, mint egy igazságtalanul megvádolt
máráé.
– Nash elmesélte neked? Ezt meg hogy csinálta, felhívott a
munkahelyeden?
Tod megrázta a fejét, és elővett a zsebéből egy karcsú, kecses kis telefont.
– Most, hogy ki tudom fizetni, anya bevett a csomagjába. Pár napja
szereztem.
– És nem adtad meg nekem a számodat? – nyeltem le a váratlanul rám
törő keserű csalódottságot.
A kaszás elvigyorodott, s a csípőjével a legközelebbi mosdónak
támaszkodott.
– Csak arra vártam, hogy megkérdezd.
Az arcom izzani kezdett az idegességtől.
– Ez talán meg is történt volna, ha tudok róla, hogy van telefonod.
Tod meglepett arcot vágott.
– Azt hittem, Nash elmondta.
– Hát nem tette – csattantam fel.
 Tod visszadugta a készüléket a zsebébe.
– Szóval... még mindig haragszol a múltkori miatt?
– Te nem haragudnál, ha felszólítanálak, hogy mondj le valakiről, akit
szeretsz? És egyszerűen... nyújtsd át tálcán egy olyan embernek, aki nem
érdemli meg?
Tod furcsán szomorú pillantást vetett rám, amelyet képtelen voltam
megfejteni, és a szeme kékje egy pillanatra halványan felkavarodott, mielőtt
visszanyerte az önuralmát.
– De. Azt hiszem, haragudnék.
Úgy tűnt, ennél konkrétabb bocsánatkérésre nem számíthatok.
– Mindegy. Ha nem azért jöttél, hogy megments az Alvilágból, akkor mit
keresel itt?
Tod pislogott egyet, és szinte láttam, ahogy ismét az adott krízisre
koncentrál.
– Nash csak annyit mondott, hogy Sabine megérezte, hogy valaki a
folyosón alszik. Tudtad, hogy a márák úgy megérzik az alvást, mint mi a tűz
melegét?
Én bólintottam, bár egy kicsit beleborzongtam a hasonlatba.
– És aztán?
– Aztán senkit nem találtam, aki elaludt volna a folyosón. Mindenki talpon
volt, mozgott, és épp órára tartott.
Akkor lehet, hogy a kis pókösztönei egyszerűen összezavarodtak –
vontam meg a vállam. – A karma bosszúja, amiért álmomban az Alvilágba
küldött.
– Szerintem ez nem ilyen egyszerű. – válaszolta Tod. – Az egyetlen olyan
általam ismert eset, amikor egy alvó ember úgy viselkedik, mintha ébren
lenne, az az, ha...
– Megszállják – fejeztem be helyette. Míg eljutott a tudatomig, hogy ez mit
jelent, a rettegés szétáradt bennem, s úgy a földhöz szegezett, mintha ólom
lenne. Avari megszállta a „gazdatestét”. Vagy talán Invidia az övét.
– Sabine nem említette véletlenül a szerencsés áldozat nevét?
Tod megvonta a vállát.
– Azt mondta, hogy túl zsúfolt a folyosó, és senki nem horkol.
 – Remek. Sabine mindig olyan sokat tud segíteni. – Lehunytam a szemem,
és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, majd felnéztem Todra. Ám
még mielőtt elmesélhettem volna neki, mit hallottam az Alvilágban,
megszólalt a hatodik órát jelző csengő, és én majdnem kiugrottam a
cipőmből.
– Most bajban leszel? – kérdezte Tod, úgy bámulva a plafont, mintha
konkrétan látná a csengetést.
Én az ajtó felé nyúltam, és megmarkoltam a kilincsét.
Messze nem akkorában, mint akkor leszünk mindnyájan, ha Avari eléri,
amit akar. Ezúttal kettesben játszik egy barátjával, és valami komoly húzásra
készülnek.
– A blitzre gondolsz?
– A blitz csak egy eszköz a céljukhoz. Ő és a partnere engem és Sabine-t
akarnak lerángatni az Alvilágba, és mindketten kiválasztottak egy gazdatestet
idefent, az emberi világban, amely segíthet nekik ebben. Ki kell derítenünk,
hogy kit szálltak meg, még mielőtt bármit tehetnének.
A lehetőségek választéka nem volt túl széles. Ahhoz, hogy valakit
megszállhasson egy pokolfajzat, az illetőnek valamiféle kapcsolatban kell
állnia az Alvilággal, és én egyetlen olyan embert sem ismertem magamon,
Nashen és Emmán kívül, aki ennek a feltételnek megfelelt volna.
És Sophie-n...
A fenébe!
Tod kék pillantása megkeményedett és dühösen csillogott az engem ért
sérelem miatt – meg valószínűleg Sabine miatt is.
– Mit tehetek? – Követett a folyosóra, ahol én lehalkítottam a hangom,
nehogy felhívjam magamra a késésben lévők figyelmét, akik még mindig az
órájukra tartottak.
Keresd meg Sophie-t, és bírd rá, hogy mondjon valamit! Ha nem úgy
beszél, ahogyan szokott, üsd le.
Utána találkozzunk az udvarban.
A kaszás szája keserű mosolyra húzódott.
– A világért sem hagynám ki a lehetőséget arra, hogy lecsapjam az
unokahúgodat.
 24.

Tod eltűnt, én pedig egyenesen a tornaterem felé indultam, ahol Nash szokta
tölteni az utolsó óráját mostanában, mióta a futballszezonnak vége lett.
Végigpillantottam a lelátón beszélgető csoportokon, akik a kosárcsapat
edzését nézték, de Nash rám talált, még mielőtt kiszúrtam volna.
– Szia – mondta, és amikor megfordultam, láttam, hogy felém sétál a
fiúöltözőből. – Mi történt? – kérdezte, felvéve a lépteim ritmusát. Intettem
neki, hogy kövessen a tornaterem ajtajához, ahol nem fognak minket
meghallani. – Emma azt mondta, hogy eltűntél a franciaóráról. Mármint szó
szerint.
– Soron kívüli utazást tettem az Alvilágban a környék legkevésbé népszerű
márája jóvoltából.
A francba, Kaylee, annyira sajnálom! – túrt a hajába Nash frusztráltam –
Jól vagy?
Én vállat vontam, és megpróbáltam nem kimutatni, mennyire fel vagyok
dúlva, és hogy mennyire féltem. Mintha nem lenne nagy ügy, hogy a volt csaja
megpróbált kinyírni. Többször is.
– Egy kicsit ragadok – nyúltam a felsőm hátán száradó nyálkához. – De
legalább egy darabban vagyok. És oké, én tényleg megvádoltam azzal, hogy
megpróbált egy egész iskolára kiterjedő felkelést szítani. Bár azt azért
megjegyezném, hogy szerintem egy dimenzióközi kirándulás egy kicsit
eltúlzott retorzió ezért...
– Beszélek a fejével... – felelte Nash, miközben magasabbra rántotta a
hátizsákját a vállán, és hirtelen nagyon furcsának kezdett tűnni, hogy ott
beszélgetek vele az óra közepén anélkül, hogy bármi lenne nálam a saját
bűntudatomon és félelmemen kívül. Minden cuccomat a franciate-remben
hagytam a betervezetlen távozásom során.
– Ne fáradj! Nála nagyobb pokolfajzatokkal is el kellene bánnunk, mielőtt
még valamelyikük a forró olajba dob engem. Vagy őt.
– Mi?
– Amint megtaláljuk Sabine-t, elmondom – feleltem, miközben
nekitámaszkodtam a lelátó oldalának. – De addig is nyugtass meg, hogy
megtaláltátok az alvajárót.
– Nagyon nem.
– Remek – sepertem hátra egy elszabadult tincset az arcomból. – Hát,
akkor most két bábut kell megkeresnünk. Az egyiknek olyan hangja lesz, mint
Avarinak, a másiknak pedig olyan, mint egy Invidia nevű démoncsajnak.
Amikor átkeltem, sikerült kihallgatnom a terveiket. Azt hiszem, a csaj az
irigység démona.
Nash nagyot nézett.
– Abból, hogy...?
– Abból, hogy teljesen odáig van Sabine-ért az állítólag benne fortyogó
irigység mennyisége miatt.
– Irigység. A fenébe! – mondta Nash, miközben a falnak támaszkodott az
első ajtó mellett, és gyakorlatilag le tudtam olvasni a gondolatait az arcáról,
ahogy összerakta magában a képet. – Szóval... ez az Invidia segített
létrehozni a blitzet?
– Aha – vontam meg a vállam, miközben kinéztem az üvegajtón a
folyosóra, alig várva, hogy végre elinduljunk. Ha az üres folyosón tárgyaljuk
meg az alvilági problémáinkat az utolsó óra közepén, akkor nemcsak hogy
bajba kerülhetünk, hanem be is küldhetnek minket órára. A
zajos tornateremben sokkal több esélyünk volt a feltűnés elkerülésére.
– Én arra tippelek, hogy annyi energiát préselt a mi világunkba, amennyitől
beindult az erőszakosan féltékeny impulzusok görgetege.
– És ezért van ez a sok verekedés meg rombolás.
– Pontosan. És meglehetősen biztos vagyok abban is, hogy ők direkt azt
akarták, hogy én Sabine-t hibáztassam az egészért.
– Mert te féltékeny vagy rá? – kérdezte Nash, úgy bólogatva, mint aki
mindent ért, mire én felborzoltam a tollaimat.
– Nem vagyok féltékeny rá! Csak úgy gondolom, hogy nem a te ágyadban
lenne a helye éjjel kettőkor. – Oké, lehet, hogy egy kicsit tényleg féltékeny
voltam. – Úgy értem, hogy megpróbálták rákenni a dolgot... Én erre tippelek,
hogy Sabine féltékenysége vonzotta ezt az új pokolfajzatot a mi környékünkre,
és Avari meglátta benne a lehetőséget. Valószínűleg már előttünk tudta, hogy
itt van az exed. Álmukban ölte meg a tanárokat, hogy azt higgyem, Sabine
csinálta, Invidia pedig azokat fűtötte túl, akiknél láttam, hogy Sabine
kiolvassa a félelmeiket, hogy azt gondoljam, azt is ő csinálta.
– Miért? – vonta össze a szemöldökét Nash. – Miért fontos nekik, hogy őt
okoljuk?
– Ezt még nem sikerült megfejtenem. Lehet, hogy azért, hogy eltereljék a
figyelmet Alecről? – Rápillantottam a lelátó túlsó vége felett lévő hatalmas
faliórára, és dobogni kezdett a szívem. Kezdtünk kifogyni az időből. – Elő
kell kerítened Sabine-t, és kihoznod hozzám meg Todhoz az udvarba Ki kell
derítenünk, kiket szálltak meg a pokolfajzatok, és ki kell űznünk őket belőlük.
– Nem gond. Mindjárt ott leszünk. – A folyosón szétváltunk, és Nash
jobbra indult, Sabine hatodik órájának terme felé, én pedig balra, a
franciaóra felé, amelynek lemaradtam a második feléről. A teremben
Brown tanárnő átnyújtotta nekem a könyveimet egy rózsaszín büntető-
cédula kíséretében.
Vicces, hogy az aktámba mindig a „problémás tanuló” címszó alatt kerül
bele az, hogy álruhás hős vagyok.
Ezt követően elindultam történelemterem felé, jobb oldalról közelítve,
mert rá akartam pillantani Emmára anélkül, hogy Rundell edző, aki nem
nagyon szokta elhagyni a tanári asztalt, észrevenne. A többi tanárhoz
hasonlóan ő is inkább vetítést tartott éppen valódi óra helyett, de ezért nem
hibáztathattam, tekintve, hogy aznap reggel feldúlták az irodáját, és a
megmagyarázhatatlan eredetű káosz egyre durvábbá vált.
Emma a megszokott helyén ült karba font kézzel, és üveges tekintettel
meredt az általam láthatatlan tévére. Az egész terem villódzott az ismerős
kékes fényben, és a tanulók fele ülve aludt.
Elégedetten nyugtáztam, hogy Emma biztonságban van, beraktam a
könyveimet a szekrényembe, majd kiosontam a parkolóba, és kívülről
megkerültem az épületet. Az iskolaudvar üresnek tűnt, amikor odaértem,
azonban mielőtt leülhettem volna a legközelebbi asztalhoz, Tod jelent meg,
előttem pár lépésre.
– Nem Sophie az – jelentette be üdvözlés gyanánt. – Ő most éppen a
titkárságon ül, úgy bömböl, mint egy kisbaba, és azt próbálja megmagyarázni,
hogy miért vágta le valami kiscsaj haját.
– Akkor jó. – így legalább Avari még egy darabig nem fogja tudni rátenni
a kezét.
Újabb léptek hangzottak fel mögöttünk a fiivön, és amikor odanéztem,
láttam, hogy Nash tart felénk éppen az udvaron át.
Egyedül.
– Hol van Sabine? – kérdeztem, miközben letelepedtem a legközelebbi
padra.
Nash szigorú arccal leült velem szemben.
– Igazolatlanul hiányzik.
– A földrajzóráról?
– Amennyire meg tudom állapítani, az egész iskolából. – Nash
összekulcsolta a kezét az asztal fölött. Az álla megfeszült a frusztrációtól, a
szemében pedig őszinte félelem örvénylett. Sabine-t féltette. – Mindenhol
körülnéztem, ahol csak tudtam, de egyszerűen nyoma sincs. A könyvei ott
vannak a szekrényében. Nem mintha ez azt jelentené, hogy... bármit is
jelentene. Az autója a parkolóban. És ő biztosan nem menne el az iskolából
az autója nélkül.
– Te tudod a szekrénye kódját? – kérdeztem, mire mindketten rám
meredtek, amíg forgatni nem kezdtem a szemem. – Ez egy teljesen jogos
kérdés!
– Gondolod, hogy átkelt? – kérdezte Tod a mellettünk lévő asztal
pereméről lógatva a lábát.
– Ezt őszintén kétlem – felelte Nash. – Persze képes átkelni, mivel mára.
De ő éppen olyan sebezhető lenne odaát, mint mi. És bármit is gondoltok
róla, ostobának nem ostoba.
– Ezt nem vitatom – feleltem vonakodva. Annyival könnyebb lenne
kezelni, ha ostoba lenne. – Viszont ha nem kelt át... – A szavaim zavart
csendbe fúltak, ahogy derengeni kezdett bennem egy rettenetes lehetőség.
 – Avari képes őt megszállni – pillantottam az egyik testvérről a másikra.
– Ezt már megtárgyaltuk – jelentette ki Nash. – Avari őt használta fel ahhoz
a rémálomhoz, amelyikkel berántott az Alvilágba.
Ami most kezdett álom helyett reális jövőképnek tűnni.
– Erről beszélek – álltam fel, mert a gondolataim túl gyorsan kezdtek
száguldani ahhoz, hogy mozgásszabadság nélkül is feldolgozzam őket.
– Amikor megszállja, akkor átveszi az uralmat a képességei felett is.
Szóval... ez nem azt jelenti, hogy újból megszállhatja, és rákényszerítheti,
hogy átkeljen? – Ez a gondolat annyira ijesztő volt, hogy a karomon égnek
állt tőle a szőr. De még ennél is rémisztőbb volt a tudat, hogy ha Sabine-t át
tudja vinni ezzel a módszerrel, akkor engem is.
Akkor miért nem tette? Miért van szüksége emberi gazdatestekre, ha ő is
képes lenne minket átvinni?
– Nem hinném, hogy ez így működne – jelentene ki Tod, és én már azelőtt
megkönnyebbültem ettől, hogy végighallgattam volna az érvelését. – Az
átkeléshez kifejezett szándék kell, és még ha a testeteket tudja is irányítani, az
akaratotokat nem. Nem tud rávenni titeket arra, hogy át akarjatok kelni.
– Sabine rá tudott – ráncoltam a homlokomat a dolog logikádansága miatt,
amelyért egyben hálás is voltam.
– Sabine azt az érzést keltette benned álmodban, hogy át akarsz kelni,
ugye? – kérdezte Nash, mire bólintottam. – Neki komoly gyakorlata van az
álomszövésben. Avarinak nincsen. Szerintem egyelőre biztonságban vagyunk
ebből a szempontból. Viszont ki kell találnunk, hogyan akadályozhatnánk
meg, hogy a jövőben megszálljon minket, különben ennek soha nem lesz
vége.
Tod megvonta a vállát.
– Úgy tűnik, a halál jó megoldás.
Összefontam a karom, és rávillantottam a tekintetemet.
– Szerintem nekünk valami kevésbé drasztikus megoldásra lenne
szükségünk.
Nash megköszörülte a torkát, és visszaterelte a szót a témára.
– Oké, meg kell találnunk Sabine-t. És azt, akit még meg akarnak szállni.
– Van bármilyen ötletetek, hogy ki lehet az? – kérdezte Tod.
Megráztam a fejem.
 – Én csak annyit tudok, hogy állítása szerint Avari előkészítette mindkét
gazdatestet. Ami valami olyasmit jelenthet, hogy valahogy lemerítette az
energiájukat, hogy elég fáradtak legyenek ahhoz, hogy ma elaludjanak az
iskolában.
– Hát, akkor ezt kicsit túlaggódta – jegyezte meg Nash. – Mindenki, akit
ismerek, képes lenne bármikor elaludni az iskolában.
– Ez nem szűkíti le túlzottan a lehetőségeket – csattantam fel, ahogy egyre
jobban nyomasztott, hogy tenni is kéne végre valamit. – Az viszont, hogy az
illetőnek valami köze kell legyen az Alvilághoz, túlzottan leszűkíti a kört.
Senki más nem jut az eszembe, aki megfelelne ennek a feltételnek.
– Én segíthetnék ebben... – szólalt meg egy ismerősen gyomorforgató,
gleccserhideg hang a balomon, és amikor lassan arrafelé fordultam, Alecet
pillantottam meg, aki az udvar bejáratából figyelt minket. – ... De akkor
elrontanám a meglepetést.
Olyan hirtelen álltam fel, hogy majdnem megbotlottam a saját lábamban.
– Engedje el! – követeltem azt kívánva, bárcsak legalább feleolyan
tiszteletet parancsoló lenne a hangom, mint a pokolfajzaté.
Avari emberfeletti kecsességgel indult felénk Alec magas, hórihorgas
testében. Sőt, félemberfelettivel is.
– Már majdnem tizenkét órája benne vagyok annak az energiának
köszönhetően, amelyet az iskolában tomboló irigységhullám keltett, és
túlságosan megszoktam ezt a helyzetet ahhoz, hogy lemondjak róla.
– Tizenkét órája...? – De hiszen tizenkét órája Alec... Sötét dühöm lőtt
rajtam végig, és gyújtott apró tüzeket az ereimben. – Végig maga volt ott
Emma szobájában... A fagyival! – Tod és Nash idegesen, a szemüket
egyformán kérdő pillantással összehúzva néztek rám, ám én ügyet sem
vetettem rájuk. – Csak úgy tett, mintha elengedte volna.
Avari megvonta a vállát.
– Az utóbbi időben megnehezítettétek, hogy megszálljam ezt a testet,
akkor hát miért mondanék le róla, ha egyszer végre sikerül?
– A jelszó... Honnan tudott a biciklimről? – kérdeztem, mire a Hudsn
fivérek értetlenül néztek rám.
– Ó, Marshall kisasszony nagyon megbízható információforrás.
Sikerült rávennie Emmát egy játéknak beállított dologra, és kihúzta belőle
a jelszavamat. A fenébe! Ez nem történhetett volna meg, ha elmondom neki,
hogy mi folyik itt.
De…
– Én láttam magát – léptem hozzá közelebb, mire Nash és Tod is
felsorakoztak mellettem. Egy órája, az Alvilágban. Amint Invidiával
beszélgetett. Akkor nem Alecben volt.
Avari elmosolyodott Alec telt ajkaival, szinte elviselhetetlenül
hátborzongatóan.
– Minek is szokták nevezni azt a dolgot, amiben tartottam...? Felfüggesztett
állapotnak?
– Szüneteltette? Maga képes volt szüneteltetni Alecet? – Ez valahogy még
rosszabbul hangzott, mint ha valakit aktívan megszállnak. Hol lehetett Alec,
amikor éppen sem ő, sem Avari nem használták a testét? Valamiféle
tudattalan metafizikai börtönben?
– Pontosan. És ez nem lett volna lehetséges, ha ez a nagyszerű oktatási
intézmény nem biztosította volna a lehetőséget, hogy képes legyek egyszerre
az ő testét és a sajátomat is irányítani.
– Engedd szabadon! – lépett előre Nash, amikor az én elszörnyedésem pár
pillanatra túl nagynak bizonyult ahhoz, hogy folytassam a harcot. Csakhogy
Avari azért jött, hogy üzletet kössön, és nem szándékozott elmenni, amíg meg
nem kapja, ami kell neki.
Vagy amíg fizikailag ki nem űzik a gazdatestből.
– Mit akar? – estem neki, miközben megpróbáltam összeszedni a
gondolataimat, és sebesen kitalálni egy tervet.
– Téged. – A rám meredő barna szempár Alecé volt, viszont a benne
tükröződő érzelmek a pokolfajzatéi. – Ha most velem jössz szabad
akaratodból, akkor a szavamat adom, hogy soha többé nem szállóm meg a
barátaidat.
– Húzd az időt! – mondta Tod, s én ekkor ébredtem rá, hogy Avari se nem
látja, se nem hallja a kaszást. És Tod kitervelt valamit. – Beszéltesd csak!
Pislogj, ha megértetted! – mondta, mire én, vigyázva arra, nehogy ránézzek,
és ezzel eláruljam a jelenlétét, pislogtam egyet. – Mindjárt jövök – mondta
Tod. Én ismét pislogtam egyet, mire ő eltűnt.
– Szó sem lehet róla – mondtam a pokolfajzatnak, bár gyűlöltem minden
egyes másodpercet, amíg a barátom testében kellett vele társalognom. –
Ennél azért többre lenne szükség ahhoz, hogy tálcán nyújtsam át magam.
Alec feje oldalra billent, mintha egy különösen érdekes rovart
tanulmányozna.
– Nincs alkudozás, Cavanaugh kisasszony. Ha nem működik együtt velem,
akkor csak önmagát hibáztathatja minden egyes alkalommal, amikor ebben a
testben táplálkozom, vagy Marshall kisasszony alakját öltöm magamra, és
kiderítem, hogy mit is tud nyújtani nekem pontosan.
Vissza kellett nyelnem az elszörnyedésemet és az undoromat, hogy képes
legyek egyáltalán megszólalni.
– Maga egy pszichopata.
– Mi itt, az Alvilágban nem szoktuk ezt a kifejezést használni. Túlságosan
normális és redundáns fogalom. És most, ha nem kelsz át ebben a
pillanatban, esküszöm, hogy amikor a fiúd legközelebb elalszik, átveszem a
gyeplőt a tudatalattija felett, és ki fog derülni, mennyire kedveled őt, amikor
én irányítom...
– Ne hallgass rá, Kaylee! – erősködött Nash. – Ezt soha nem hagynám.
Avari felnevetett, s hideg, steril öröme egyszerre tűnt idegennek és élesnek
Alec szájából.
– Mindannyian tudjuk, hogy nem lennél képes megakadályozni benne.
– Én viszont igen. – Már azelőtt meghallottam Todot, hogy megjelent
volna, és csak a másodpercnek egy töredékére jelent meg, mielőtt két kézzel
meglendített egy nagy alumíniumserpenyőt, majd lecsapott vele Alec
tarkójára. Alec szeme megrebbent, és lecsukódott, a teste pedig öntudatlanul,
de lélegezve a földre zuhant, legalább átmeneti időre megszabadulva alvilági
testrablójától. – Egy megvan – vigyorgott Tod a fuvön heverő mozduladan
alak felett. – Űzzük ki a másikat is!
 25.

Tod, kezében a serpenyővel, amelynek az alján immár egy nagy horpadás

éktelenkedett, rám meredt Alec füvön heverő, mozdulatlan teste felett.
– Kaylee? Jól vagy?
– Nem igazán. – Hátrasimítottam a hajam az arcomból, és Todról Nashre
pillantottam, majd vissza. – Bár most, hogy már hónapok óta ismerlek titeket,
kezdek rájönni, hogy a „jól” egy relatív fogalom.
Nash komor, magabiztos mosolyt vetett rám, Tod pedig konkrétan
felnevetett, anélkül, hogy elengedte volna a serpenyőt.
– Oké. El kellene menned Sabine-ék házához, és ha ott találod, hívj fel! –
mondtam, mire Tod bólintott. Mivel Sabine autója még a parkolóban volt,
nem hittem benne komolyan, hogy elhagyta volna az iskolát, de már
megtanultam, hogy nála semmit nem lehet biztosra venni. Mert impulzív. És
bosszúálló. Egyszerűen őrült.
– Ha otthon nincsen, akkor nézd meg nálunk is – tette hozzá Nash, mielőtt a
bátyja eltűnt volna. – Azokat a helyeket már ellenőriztem, ahova akkor
szokott menni, ha el akar lógni egy órát – magyarázta nekem, miközben
elindultunk az ebédlő felé.
Én megvontam a vállamat.
– Akkor ismét ellenőrizni fogjuk. És ha itt nem talaljuk meg, akkor muszáj
lesz átkelnünk.
Nash bizonytalanul bólintott. Láthatóan sokkal szívesebben tett ki minket
veszélynek Sabine kedvéért, mint korábban Addisonért. Kinyitotta az ajtót, és
tartotta, amíg én beléptem az ebédlőbe – ahol döbbenten megálltam. A
helyiség ugyanis teljesen fel volt dúlva.
– Mi történt? – vándorolt végig a tekintetem az étellel összekent falakon,
majd állapodott meg egy hatalmas műanyag sajtszószos tartályon, amely ott
hevert a padlón összetörve, és csillogó, narancsszínű, mesterséges sajtkrém
szivárgott belőle a cipőm felé.
– Egy hatalmas kajacsata. Nem tudom biztosan, ki kezdhette, de
többtucatnyian beszálltak, mielőtt Goodynak sikerült rendet teremtenie.
Harmincnyolc diákot felfüggesztett. Az ebédlő személyzete kiborult, amikor
rájuk szólt, hogy takarítsanak össze, és hazamentek, úgyhogy azoknak, akiket
felfüggesztett, holnap a falak letakarításával kell tölteniük a napjukat. Ezért
árusítottak ma pizzát a folyosón. Tényleg nem vettél észre az egészből
semmit?
Megráztam a fejemet.
– Ebédidőben azzal voltam elfoglalva, hogy igazságtalan vádakat vágjak
Sabine fejéhez. – Utána beültem a kocsimba lehűteni a fejem, amíg be nem
csengettek a negyedik órára. Valahogy az egész katasztrófáról sikerült
lemaradnom.
Normál esetben úgy gondoltam volna, hogy a kajacsata a középiskolában
már egy kicsit gyerekesnek számít, ám a behorpadt fazekak és az összetört
tartályok száma alapján ez inkább egy lázadásra hasonlított, mint bármi
másra. – Ennek holnap sem lesz jobb szaga... – léptem át a sajtszószos
tartályon, majd folytattam az utat a bejárat felé.
– Menjünk.
De alig sikerült pár lépést megtennem, amikor Nash keze a karomon
landolt.
– Várj! Hallottad ezt?
Én egyedül a saját cipőm cuppogását hallottam, amint minden lépésnél
hozzáragadt a mocskos padlóhoz, úgyhogy megálltam, és hallgatózni kezdtem.
És meg is szólalt azt a lágy, bársonyos, és a mélysége ellenére mégis nőies
hang.
A mellkasom összeszorult a szívem körül. Ismertem ezt a hangot, noha még
csak egyszer hallottam.
– Invidia – suttogtam. – Megérkezett. – És Sabine is vele lesz. Hirtelen azt
kívántam, bárcsak ne osztottam volna meg az erőforrásainkat azzal, hogy a
keresésére küldtem Todot.
Nash az ajka elé tartotta az ujját, én pedig bólintottam, és a mocskos
foltokat óvatosan kerülgetve követtem őt a konyha felé. Végigmentünk az üres
kiszolgálósor és az üvegtetejű fagylaltospult mellett az Easdake ebédlőjének
szívébe, az ipari méretű sütők, mosogatógépek és mély mosogatók mellett. Az
egyik csap és egy nagy kiszerelésű konzervdobozokkal megtöltött magas
fémpolc között meg is láttuk Sabine-t.
És Emmát.
– Em? – kérdeztem.
Õ lassan, a fejét furcsán oldalra billentve rám mosolygott, és ekkor esett le
a dolog. Emma elaludt a történelemórán, a vetítés alatt, Invidia pedig résen
volt. A legjobb barátnőm a másik gazdatest.
Emma teste félig Sabine mögött állt, a mára jobb oldalához simulva, a
szájával alig pár centire Sabine fülétől. A tekintetét rám szegezte, általában
fényes, barna szemében valami ragadozószerűség csillant, az ajka félig
szétvált, mintha mondat közben szakítottam volna félbe.
– Ez az az édes kis lúdvérc? – kérdezte Invidia hangja, miközben Emma
keze Sabine csupasz karját simogatta. – Látod, hogy hergel téged? Hogy
villog előtted a fiúval? Tudja, mit érzel. Azt is tudja, hogy ő mit érez, és
semmi szüksége rá, de azért belekapaszkodik, pusztán azért, hogy elszakítsa
tőled.
– Sabine, ez nem igaz... – léptem közelebb lassan, a szemem sarkával
olyan dolgokat keresve, amiket képes lennék felhasználni Invidia ellen
anélkül, hogy komolyabb kárt tennék Emmában.
– A pokolfajzatok nem tudnak hazudni – jelentette ki Sabine, és a
szemében gyűlölet csillogott, olyan keserű irigység kíséretében, hogy szinte
éreztem az ízét a levegőben. Hogy lehet, hogy most ennyire gyűlöl, amikor
alig pár órája még a barátjának nevezett? Az igazságtalan vádaskodásom
miatt, amit akkor még jogosnak is gondoltam? Vagy ennek az Invidia által az
iskolára bocsátott irigységvihar áll a hátterében? Annak a pokolfajzat
közelében biztosan csak még nagyobb a vonzereje.
– A pokolfajzatok nem tudnak szándékosan hazudni – javította ki Nash a
jobb oldalam mellé lépve. – Viszont találgatniuk és feltételezgetniük éppen
úgy szabad, mint bárki másnak.
 – Nézd, hogy próbálnak együttes erővel manipulálni téged... – Emma
hosszú haja Sabine vállára hullott, éles kontrasztot alkotva a sötét tincsekkel,
miközben a hangja olyan édesen és bársonyosan siklott végig rajtam, mintha
méz lenne a nyelvemen. Ha én is alig tudok ellenállni a vonzerejének, hogy
lenne képes Sabine, tekintetbe véve, hogy milyen mohón vágyik arra, ami az
enyém?
– Ó, megváltoztatta a fiút. Kevesebbé tette – folytatta Invidia, és láttam,
hogy Sabine feszülten figyel rá. A pokolfajzatok egyenesen betalálnak a
célba. Nem Sabine fülébe, hanem a szívébe. – Ha ő eltűnne, te képes lennél
helyrehozni... Visszakaphatnád, és minden olyan lenne, mint régen. .. Ha az a
bosszantó kis lúdvérc nem állna az utadban...
– Sabine, ne csináld ezt! – könyörögtem, miközben tettem feléjük egy
lépést. – Érd el, hogy békén hagyja Emmát! Emnek semmi köze ehhez az
egészhez...
– Ennek az Emma-testnek? – Invidia meglepettnek tűnt, és a legjobb
barátnőm torkából lanyha, csábító nevetés tört elő. – Emma Marshallnak
nagyon is sok köze van ehhez – jelentette ki a pokolfajzat, közelebb hajolva
Sabine-hoz, közvetlenül a fülébe suttogva, de azért úgy, Hogy mindnyájan
halljuk. – Ő is része a problémának. Része annak a nehézségek nélküli
létezésnek, amelyik ennek a kis lúdvércnek egyszerűen az ölébe hullott, míg
neked egy küzdelemmel teli élet jutott.
– Bina, kérlek... – könyörgött Nash, és Sabine zavart tekintete felérebbent.
Azonban ettől csak még rosszabbá váltak a dolgok, mert nem tudott ránézni
anélkül, hogy engem ne látott volna, és az, ahogyan ott állunk együtt a szeme
előtt, felerősítette a fiilébe csepegtetett méreg erejét.
– És a fiú is része ennek az aranyberakásos, privilégiumokkal teli életnek
– nyúlt Emma keze Sabine ujjai után, majd indult meg ismét felfelé lassan,
amitől a mára karja megvonaglott. – Egy szerető fiú, hűséges barátok,
védelmező apa. Neki mindene megvan, téged pedig csak a kielégíthetetlen,
elviselhetetlen éhség emészt belülről éjjel és nappal, szüntelenül.
Én még egy lépést tettem előre, és Nash is velem tartott.
– Sabine, te is megkaphatod mindezt! – győzködtem. Jó, az apát talán
mégsem, de ez nem az én hibám... – És nem kell alkut kötnöd egy pokol-
fajzattal ahhoz, hogy ez valóra váljon!
 – Hazudik – dorombolta Invidia, és Sabine megborzongott, amikor Emma
ajkai a füléhez értek. – Ez a kis lúdvérc magához vonzza az embereket, akik
szeretnek fiirdőzni a hófehér ártadanságában. Amikor te lépsz be valahova,
megborzonganak, és hátrahőkölnek... Neked keményen meg kell dolgoznod
azért, hogy elrejtsd azokat a rémségeket, amelyeket a szemedben látnak, neki
pedig elég elmosolyodnia. Te messze nem kaphatsz meg mindent, sőt,
semmit, amije neki van, ha egyedül vagy. Én viszont meg tudom adni neked.
Meg tudom adni a szeretetet, az elfogadást és a napnál is ragyogóbb
mosolyt... Meg tudom adni neked az embereket, a figyelmet és az alvó
halandók állandó bőségét, akik csak arra várnak, hogy magukhoz szólítsa
őket az álmuk.
– Ez nem igaz, Sabine – erősködtem, miközben elhaladtam egy
rozsdamentes acélmosogató mellett, immár alig három méterre tőlük. – Még
akkor sem az lesz belőle, amit te akarsz, ha őszintén úgy gondolja, hogy
képes rá. A származásodon nem tud változtatni, és igaz barátokat sem tud
biztosítani, bármit is ígér.
– Mit tudhat ő a te fájdalmadról? Vagy az elszigeteltségedről? – sziszegte
Invidia, és a hangjától mélyről induló borzongás futott végig rajtam.
– Fogalma sincs a benned lévő sötétségről, ugyanakkor képes lenne az
életed egyeden fénypontját is kioltani – villant Em tekintete a mellettem álló
Nashre, mire Sabine-é is követte. – Elég átkelned az Alvilágba... – csusszant
a pokolfajzat karja Sabine derekára birtokló mozdulattal. – Szállítsd le
nekem ezt a fiatal, érett Emma-testet, és mondj le a lelkedről! Ez nem nagy ár
a békés, örömteli életért.
– Sabine, ne! – kiáltott fel Nash, és amikor rápillantottam, láttam, hogy az
íriszében viharzik a félelem és a düh. – Ha most átkelsz, akkor soha nem
fogsz tudni visszatérni. Azt nem fogja hagyni.
– Ez az okos lúdvércfiú... – dorombolta Invidia – .. .még mindig meg akar
védeni. Ha a lány nem lenne, akkor a tiéd lenne... Most azonnal kelj át, és a
szavamat adom, hogy abban a pillanatban, amint aláírod a szerződést,
visszatérhetsz. Itt élheted le a teljes életedet, és mindent megkapsz, amije
neki van, de amit igazából te érdemelnél.
Olyan gyorsan zakatoltak a gondolataim, hogy forogni kezdett körülöttem a
helyiség. Lehet, hogy Invidia képes megadni bizonyos dolgokat Sabine-nak,
de tőlem nem veheti el őket, ugye?
Egyetlen pillanattal azelőtt láttam meg az elhatározást Sabine szemében,
hogy cselekedett volna. Túlságosan szerette Nasht, és a jelek szerint
túlságosan irigyelt engem ahhoz, hogy visszautasítsa ezt az ajánlatot.
– Ne! – vetettem magam Emma felé elkeseredetten, hogy elrántsam
Sabine-tól, mielőtt a mára átkel. Azonban elkéstem. Az ujjaim éppenhogy
csak hozzáértek a finom szőrszálakhoz a karján, mielőtt mindketten eltűntek.
– Ne! – fogta meg Nash mindkét karomat, majd arra kényszerített, hogy
ránézzek, félvakon az egyre erősebb sokktól.
Emma átkelt az Alvilágba. És én hagytam, hogy ez megtörténjen.
Az emberek nem tudnak életben maradni az Alvilágban, és még ha Emma
kivételnek bizonyulna is, soha többé nem lenne ugyanolyan. Hogyan is
lehetne azok után, hogy akár csak egy töredékét is meglátja azoknak a
groteszk, rémisztő teremtményeknek, akik odaát élnek, és akik mind arra
várnak, hogy vagy így, vagy úgy felfalják őt?
– Kaylee, vissza kell őket hoznunk! Át kell vinned minket. Most!
És ekkor értettem meg Invidia tervének velejét.
Nem képes elvenni tőlem mindazt, amim van, és átnyújtani Sabine-nak. Ez
természetesen meghaladja az erejét. De ha lemegyek az Alvilágba, akkor ő –
vagy Avari – életem végéig a rabszolgájukká tudnak tenni.
Vagy egyszerűen megölhetnek, és elvehetik a lelkemet, ahogyan minden
bizonnyal Emma esetében is tervezték. Legalábbis idővel.
Csapdát állítottak nekünk. Invidia szándékosan intézte úgy, hogy
meghalljuk, amint Sabine-nal beszélget, és azt akarta, hogy lássuk, amikor
átkelnek. így akarta elérni, hogy utánuk menjünk.
De annak ellenére, hogy tudtam, mindkét pokolfajzat ott fog várni ránk,
muszáj volt átkelnem. Nem hagyhattam Emmát – sőt, még a szélsőségesen
ellentmondásos márát sem – a pokolfajzatok karjaiban. Képtelen lettem volna
ezzel a tudattal együtt élni.
– Tudom – suttogtam a rémülettől és a sokktól elhaló hangon. Szedd össze
magad, Kaylee! – Oké, gondolkozzunk el ezen.
– Nem, menjünk, és hozzuk vissza őket! Én nem tudok átkelni nélküled,
Kaylee. Menjünk...
– Egy pillanat – húztam Nasht a helyiség túloldalára, vigyázva arra,
nehogy túl közel legyünk a falakhoz, hátha a karmazsinfutó már a konyhába is
bevette magát. – Nagy ostobaság lenne azon a ponton átkelni, ahol utoljára
láttak minket. Ott fognak állni, arra várva, hogy lecsaphassanak ránk.
A Nash szemében örvénylő félelembe meglepetés és megkönnyebbülés
keveredett.
– Ez okos gondolat.
– Kösz.
Általában Nash szokott a higgadtabb és hidegfejűbb lenni kettőnk közül,
ám ebben pillanatban kicsit sem tudott tisztán gondolkozni. Sabine miatt.
Éppen annyira vissza akarta kapni, mint én Emmát, és nem tudtam elnyomni
magamban a kérdést, hogy mi van, ha Todnak igaza van? Vajon Nash és
Sabine tényleg egymásnak vannak teremtve? És csak én állok az útjukban?
Erre most nincs időm...
– Add a kezed! – Nash ujjai a kezemre kulcsolódtak, a torkomban pedig
gombóc kezdett kialakulni. Már olyan sokszor fogtam a kezét, de még soha
nem volt ilyen... keserédes érzés. Sabine-nak szüksége van rá, neki pedig
muszáj rohannia, hogy megmentse. És szüksége van rám, hogy átvigyem.
Vajon nekem mire van szükségem tőle? – Kay? – szaladtak össze a félelem
és az aggodalom ráncai Nash homlokán. – Készen állsz?
Én csak sóhajtottam egy nagyot.
– Nem. Induljunk!
Ezúttal sokkal egyszerűbb volt előhívnom magamból a sikolyt, mert nagyon
könnyű volt elképzelnem, ahogy Emma meghal – ismét. Megígértem neki,
hogy ezt nem fogom hagyni, történjék bármi. És nem állt szándékomban
megszegni a szavam.
Amikor a sikoly elhalványult a fülemben, és a torkomban is enyhülni
kezdett a fájdalom, végigpillantottam magunk körül a konyha alvilági
változatán. A karmazsinfutó indái ide is behatoltak az ebédlőből, ám annak
ellenére, hogy felénk nyújtózkodtak, miközben lassan végigkúsztak a falakon
és a padlón, egyelőre nem nőttek akkorára, hogy teljesen beborítsák a szobát.
A konyhai csapokból csöpögött az a jellegzetesen büdös, nyálkás anyag,
azonban a berendezés többi része nem igazán szivárgott át a határvonalon.
Emma és Sabine ott álltak a konyha közepén, pontosan ott, ahol átkeltek,
csakhogy a legjobb barátnőm már visszatért a saját testébe – és láthatóan
sokkos állapotban volt. Sabine Em alkarját szorongatta, és nem tudtam
megállapítani, hogy védelmezni próbálja-e, vagy az irányítása alatt tartani.
Avari és Invidia a helyiség két oldaláról figyelték őket, hogy Sabine ne
tudja egyszerre mindkettőjüket szemmel tartani.
– Kaylee… – Emma barna szeme tágra nyílt, de a tekintete elég üvegesen
rebbent rólam Invidiára, akinek a hosszú, sistergő haja sebesen patakzott az
izgalomtól. Cseppek gurultak belőle végig a ruháján anélkül, hogy kárt tettek
volna az anyagában, majd hullottak le, és égettek bugyborékolva apró
lyukakat a linóleumpadlóba. Emma elfintorodott a sziszegéstől. – Hol
vagyunk? Ez a pokol, ugye? A pokolban vagyok?
– Ez az Alvilág, Em. – A pokol egyik formája. – Minden rendben lesz. Ki
foglak vinni innen.
– Meghaltam, Kay? – Emma szavai összefolytak a sokktól, és ebbe
belesajdult a szívem. Emma a történelemóra alatt aludt el, majd a pokolban
ébredt, és úgy gondolta, hogy ezt én hagytam megtörténni. Hogy hagytam
meghalni, amikor meg is menthettem volna.
– Nemsokára, édesem... – gügyögte Invidia. – Nagyonnagyon hamar úgy
lesz.
– Ne hallgass rá, Emma! Rá se nézz! – győzködtem, és csak ekkor merült
fel bennem a kérdés, hogy miért nem rohanta le őket egyik pokolfajzat sem.
Vagy minket.
– Sabine, menj vissza! – mondta Nash. – Vidd magaddal Emmát is az
emberek világába, és majd ott megoldjuk a problémákat. Nem kell eladnod a
lelked ahhoz, hogy visszakapd az életedet.
– Ebben téved – erősködött Invidia, zöldes színben játszó szemét
villogtatva, miközben Avari némán ácsorgott mellette, egyelőre láthatóan
megelégedve azzal, hogy egyszerűen kivárja, hogyan alakulnak a dolgok.
– Ezzel már megpróbálkoztál egyedül is, és hogy ment?
– Remekül! – kiáltott fel Nash vadul örvénylő szemekkel, miközben
előrelépett. Én követtem, mert nem voltam hajlandó karnyújtásnyi
közelségből elengedni, hátha gyorsan vissza kell térnem. Ő visszafordult
Sabine felé. – Egyedül is képes leszel rá, és én segítek majd neked. Eddig is
segítettem.
– Te kidobtál engem. – Sabine keze Emma karjára szorult, mire Em arca
megrándult, de nem próbált elhúzódni. – Kirúgtál az otthonodból, és azt
mondtad, hogy vissza se menjek.
Nash habozott, láttam az arcán a vívódást. Nem tagadhatta le, amiről tudta,
hogy valóban megtörtént, ugyanakkor ha ezért – jogosan – átterheli a
felelősséget Sabine-ra, azzal csupán azt segíti elő, hogy a mára szó szerint
lepaktáljon az ördöggel.
– Visszavonom – mondta végül. – Frusztrált voltam, és dühös, és zsigerből
reagáltam, pedig biztosan jobban is lehetett volna kezelni azt a helyzetet –
mondta, mire bennem felmerült a kérdés, hogy nem az anyját idézi-e szó
szerint.
– Megint meg fogja tenni – simította hátra Invidia egyik folyékony tincsét a
válla felett, és annak pár cseppje lehullott mögé a padlóra.
– Amíg a kis lúdvérclány az utadban áll, újra és újra el fog hagyni. Add át
a lelkedet, és én intézkedem, hogy ez az akadály megszűnjön! El fogom
távolítani az utadból.
Ettől hirtelen elfogyott a türelmem.
– Rendben, nézd – szólaltam meg, és amikor minden szempár felém
fordult, le kellett nyelnem a csomót a torkomban, mielőtt folytattam.
– A te lelked a te dolgod, Sabine.
– Kaylee... – vágott közbe Nash figyelmeztető hangon.
– Ő nagylány, Nash – válaszoltam neki. – Képes feldolgozni az igazságot.
– Visszafordultam Sabine felé, egyre kellemetlenebbül érezve magam a
tudattól, hogy két pokolfajzat kizárólagos figyelmét élvezhetem. – Az, hogy
mit teszel a lelkeddel, a te dolgod... Én személy szerint úgy gondolom, hogy
ostobaság lenne, ha egy olyan valakinek nyújtanád át, aki azt tervezi, hogy
egy örökkévalóságon keresztül kínozni fog, márpedig neki ez a célja. Ha
nekem nem hiszel, kérdezd csak meg őt! De azt nem fogom hagyni, hogy
Emmát is magaddal rántsd.
Csípőre tettem a kezem, és kihívó pillantást vetettem Sabine-ra.
– Most azonnal engedd el, és ha utána még mindig el akarod adni a lelked,
szívesen szúrok egy tűt az ujjadba, hogy a véreddel pecsételhesd meg a
szerződést! Ehhez mit szólsz?
– Kaylee! – csattant fel Nash, ám én csak a vállamat vonogattam, abban
reménykedve, hogy a fordított pszichológiára tett kísérletem nem fog
visszaütni. Sabine pontosan azt szokta tenni, amit én nem akarok, úgyhogy ha
azt hiszi, hogy én azt akarom, hogy eladja a lelkét – vagy legalábbis azt, hogy
ez nem zavarna engem –, akkor talán elszalad a másik irányba.
– Hadd beszéljen csak! – mondta Avari zsebre dugva a kezét. – Az
őszinteségét... kellemesen kaotikusnak találom. – Úgy volt öltözve, mint
bármelyik multinál dolgozó majom, amitől ártalmatlannak és... normálisnak
kellett volna tűnnie. Viszont a szeme...
Egyszerűen nem bírtam azokba a tiszta fekete golyókba nézni; azok mintha
inkább beszívták, mint visszaverték volna a helyiség fényét. Avari szemei
nem a lelke tükrei voltak – olyanja neki nincsen –, hanem egy mély és sötét
szakadéké, a reménytelenség szimbólumáé.
– Remek. Gyere, essünk túl rajta! – indultam meg Sabine felé abban bízva,
hogy az agresszív viselkedésem kivált belőle valamilyen reakciót.
Sabine hátralépett, és Emmát is magával húzta. Nash a nevemet kiáltotta,
én azonban nem álltam meg. És amikor már félúton jártam közte és Sabine
között, a szemem sarkából megláttam egy villanást. A fejem jobbra lendült, a
tekintetem az anomáliát kereste.
Avari eltűnt.
Nash felkiáltott mögöttem. Megpördültem, és megláttam, hogy Avari a
karját szorongatja – amiből hirtelen megértettem, miért nem mozdult egyik
pokolfajzat sem egészen addig. Én már piszok nagy gyakorlatot szereztem a
gyors átkelések terén, és abból kiindulva, amit pár perccel korábban láttam,
Sabine egy pillanat alatt képes volt átjutni. Egyik pokolfajzat sem volt
hajlandó megkockáztatni, hogy átkeljünk, és megfosszuk őket mind a négy
áldozatuktól.
De amint Nash kikerült a markomból, szabad prédává vált.
Én dermedten megálltam a talán-fiúm és az egyértelműen legjobb barátnőm
között, és nem tudtam, mit tegyek.
– Egyetlen mozdulat, és megölöm – mondta Avari, és mivel a
pokolfajzatok nem tudnak hazudni, meglehetősen biztos voltam abban, hogy
nem blöfföl.
– Kaylee, menj! – kiabálta Nash, akinek az arca máris eltorzult a
fájdalomtól, és ebből megértettem, hogy pontosan azt érzi, amit én éreztem az
Avaritól kapott rémálmomban. – Vidd őket, és fuss!
 Csakhogy őt éppen annyira nem voltam hajlandó otthagyni, mint Emmát, és
ezzel láthatóan a pokolfajzat is tisztában volt.
Avari Sabine-ra nézett.
– Kössünk alkut, Campbell kisasszony!
– Nem! – visított fel Invidia, mire Emma rémülten felvakkantott. A
tekintetét követve észrevettem, hogy a pokolfajzat kivillantotta többsornyi
borotvaéles, tűhegyes, elöregedett sárgásfehér fogát. – Nincs alku. A mára az
enyém, és ez a csinos kis Emma-test is. Az enyém!
– Kaylee...! – nyögött fel Em, aki immár görcsösen kapaszkodott Sabine-
ba.
– Sabine, vidd ki innen! – csattantam fel, megosztva a figyelmemet Invidia,
Sabine, Em, Avari és Nash között.
– Ha most elmész, soha többé nem látod a fiút – jelentette ki Avari, mire
Sabine szeme tágra nyílt a pániktól. Nem volt hajlandó hagyni, hogy Nash
meghaljon, és bármilyen hálás voltam neki ezért a késztetéséért, nem mertem
belegondolni, vajon mit tesz majd a megmentéséért.
– Mi az ajánlatod? – kérdezte Sabine, miközben Invidia nem emberi
torkából rettenetes üvöltés tört fel.
– Nem! Ő az enyém! Én találtam meg. Én növesztettem az irigységét a
vágy, a keserűség és a harag illatos csokrává, amely mostanra virágzott ki
tökéletesen, és én is fogom leszakítani!
Avari tekintete egy pillanatra sem szakadt el Sabine-tól.
– Egy cserét. Az enyémet... – lökte előre Nasht anélkül, hogy elengedte
volna, mire Nash felnyögött – ...a tiédért. – Ekkor értettem meg, hogy Avari
Nashből táplálkozik. Leszívja az energiáját, mint akkor is tette, amikor Nash
utoljára az Alvilágban járt.
– Ne, Sabine! – kérte Nash hamuszürke arccal. – Kaylee, ne hagyd, hogy
megtegye!
Mit mondhattam volna? Nem tudtam választani Nash és Emma közül.
Képtelen voltam.
– Te lemondanál egy lúdvércről egy emberért? – vetett Sabine gyanakvó
pillantást Avarira. – Miért?
– Elégedj meg annyival, hogy ha megkapom a lányt, akkor foghatod a
szerelmedet, és visszatérhetsz vele a másik világba.
 De én értettem, amit nem mondott ki. Nem Emmáért mondott volna le
Nashről. Hanem miattam. Mert ha nála van Emma, akkor rákényszeríthet,
hogy feladjam a szabadságomat az övéért.
– Kaylee...? – Emmát egész testében rázta a remegés, a szeme üveges lett a
sokktól.
– Nem! – tombolt vad dühében Invidia. A haja olyan sebességgel
patakzott, hogy a lába előtt sistergő tócsa alakult ki a padlón. A szeme
élénkzölden ragyogott, a kezei éles és horgas karmokká váltak.
Sabine Invidiáról rám, Avarira, majd ismét rám pillantott, és láttam a
vívódást az arcán. Nem szívesen ítélte volna kárhozatra Emmát. Ugyanakkor
Nasht sem akarta elveszíteni, és Avari ajánlata láthatóan sokkal
kedvezőbbnek tűnt számára, mint Invidiáé.
Nash felé fordult, meglátta a szemében örvénylő fájdalmat, és én már
azelőtt tudtam, mit fog mondani, hogy kinyitotta volna a száját.
– Rendben. Tessék – tolta Emmát a jobb oldalára. Avari elengedte Nasht,
és az ellenkező irányba lökte. Én Emma felé vetettem magam. Ő megbotlott,
és térdre rogyott. A helyiség túlsó végében Nash kétrét görnyedt a
fájdalomtól. Sabine kinyújtott karokkal rohant felé.
De még mielőtt bármelyikünk is célba ért volna, egy sötét folt repült át a
látóterem peremén. Invidia felüvöltött.
Amikor megfordultam, láttam, hogy kimeresztett karmokkal, tűhegyes fogait
csattogtatva, amelyek olyan hosszúak és görbék voltak, hogy össze sem tudta
zárni tőlük a száját, felém rohan. Én voltam hozzá a legközelebb.
Lebuktam balra, ő pedig három méterre tőlem dühösen sziszegve,
nyomában a sistergő hajával, leutánozta a mozdulatomat.
Avari eleresztett egy nem emberi üvöltést dühében, amiért egy másik
pokolfajzat ilyen közel került a zsákmányához. Emmától alig pár lépésre
megállt, és szilárdan megvetette a sarkát a padlón, mint egy óriás, aki
eltökélte, hogy megrázza a Földet. Hétköznapi, fekete bőrcipője alól
fagyindák indultak ki a padlón, és száguldottak Invidia felé, centiméterről
centiméterre egyre vastagabban és erősebben. Abban a pillanatban érték el a
pokolfajzatot, amikor az rám akarta vetni magát. Én rémülten hátrálni
kezdtem, ő pedig megfagyott. Szó szerint.
A bőre kékes fényben kezdett ragyogni. A haja már nem csöpögött, hanem
egy pillanat alatt egymást borító, zöldes árnyalatú jégcsapokká fagyott. A
karmai még mindig felém nyúltak, alig egyarasznyira az arcomtól, belefagyva
az időbe.
– Kaylee! – kiáltott fel Tod, és amikor felnéztem, láttam, hogy a helyiség
túlsó végében áll, döbbenten a látványtól, de tettre készen.
– Kapd el Emet! – kiáltottam fel. Ő bólintott, és eltűnt. Avari ismét Emma
után nyúlt, aki botorkálva elhátrált előle. Tod megjelent mellette, Emma
pedig belekapaszkodott. Egy pillanattal később mindketten eltűntek.
Avari ismét felüvöltött, és a tekintete balról rám szegeződött. A jobb
oldalamon valami élesen megreccsent – Invidia felvette a harcot a jég ellen.
Avari megindult felém. Én lehunytam a szemem, hogy előhívjam magamból a
sikolyt. Ám még mielőtt egyetlen hang is kijött volna belőlem, Nash
odakiabált a helyiség túloldaláról:
– Kapj el minket, ha tudsz!
Amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy karnyújtásnyira tartja magától
Sabine-t, és nem hagyja, hogy átvigye őket, amíg meg nem bizonyosodik
arról, hogy én biztonságba kerültem.
Avari felegyenesedett, és lesimította a zakóját. Rám pillantott, jobbra,
majd Nashre és Sabine-ra a balján, és én felismertem az arckifejezését.
Kapzsiság. Letisztult, sűrített bírvágy. Mindnyájunkat akart. Csakhogy egy
pokolfajzat sem tud egyszerre két helyen lenni. Választania kellett.
Ekkor újabb reccsenés hangzott fel a másik oldalamon, és tudtam, hogy
erre már nem lesz lehetősége.
Invidia bal karma felém villant. A karján megrepedezett, és összetörve a
földre hullott a jég. Én ösztönösen felé rúgtam. A lábam a gyomrába
csapódott, amitől Invidia félig még mindig megfagyva térdre rogyott. Még
egyet belerúgtam, mire az oldalára dőlt. Amikor az arca földet ért, három
hosszú, hegyes fog tört le az alsó állkapcsáról, és hullott zörögve a földre;
olyan hosszúak, mint a kisujjam. Megfagyott „hajcsapok” pattantak le a
fejéről, s gurultak a földön Nash és Sabine felé.
– Sabine, kelj át! – sikoltottam. Sabine Avarira pillantott, majd letérdelt,
és kihúzta az egyik méregcsapot a talajból. A hüvelyk- és a mutatóujja közé
fogta, majd odabiccentett nekem, és elkapta Nash karját.
– Ne! – kiáltott fel Nash, mielőtt mindketten átkeltek.
 Én megpróbáltam előidézni a sikolyomat. Avari felém rohant, Invidia
felolvadt karma a bokámra fonódott, és átszakította a farmeremet. Elrántottam
a lábam, de ő nem engedett. Úgyhogy felkaptam az egyik letört fogát,
miközben a pulzusom a szívemben zakatolt.
Avari alig pár lépésre tőlem felüvöltött dühében. Invidia szorítása egyre
erősebbé vált a csuklómon.
Beledöftem a fogat a bal szemébe.
Invidia felsikoltott, és elengedte a lábamat, hogy mindkét karmát a
sebesüléséhez kapja. Én bicegni kezdtem hátrafelé, és elkeseredetten
próbáltam kicsiholni magamból a sikolyomat. Az csak nem jött. Túlságosan
rémült voltam ahhoz, hogy bárki halálára tudjak gondolni a sajátomon kívül.
Ekkor két erős, meleg kar fonódott rám hátulról.
– Megvagy – suttogta a fülembe Tod, miközben Avari felénk száguldott.
Egy pillanattal később már az Eastlake konyhájában álltunk. Tod még
mindig engem ölelt hátulról. A jobb lábam egy fehér majonéztócsában állt.
Emma egy méterről bámult, a rémülettől tágra nyílt szemmel.
A helyiség túlsó oldalán Nash görnyedt össze a fajdalomtól és a
kimerültségtől Sabine karjaiban. A mára lába előtt a padlón átlátszó műanyag
pohár állt, benne az olvadozó, mérgező haj jégcsappal. Nem akartam tudni,
hogy mihez akar vele kezdeni.

Tod megszorított, majd elengedett, én pedig megpördültem.

– Kösz. Jövök neked eggyel.
– Nem. Nem jössz – válaszolta, és a szeme kékjei lassan kavarogni
kezdtek.
Majd Emma termett mellettem, és ugrott a nyakamba.
– Jól vagy? – kérdeztem, miközben kihúztam a lábam a majonézből.
– Azt hiszem. – Ezzel elengedett, és hátrasimított pár szőke tincset az
arcából. A szeme még mindig tágra nyílt, a bőre pedig sápadt volt, de az
ismerős környezet sokat segített abban, hogy lecsillapodjon a kedélye.
– Az az Alvilág volt?
– Teljes elborzasztó életnagyságában. – Lekaptam egy kötényt az egyik fali
akasztóról, és amennyire tudtam, letörölgettem a cipőmről a
gusztustalanságot.
 – Mi a fene történt? Az egyik pillanatban még a történelemórán ültem, a
következőben pedig egy öltönyös pasit és egy... poshadtvíz-hajú valamit
bámulok, aki úgy néz, mintha egészben le akarna nyelni.
– Hosszú, Em. Megígérem, hogy mindent elmondok neked... Csak adj egy
pillanatot, hogy... levegőhöz jussak.
Emma bólintott, én pedig leültem egy szerencsére mindenféle öntettől
mentes hokedlire. És pár pillanatig mind az öten csupán bámultuk egymást.
 26.

– Szóval, a hajas baba? – kérdezte Emma, miközben kihúzta a tepsit a

sütőből.
– A mérgező hajú, aki mindent összecsöpögtetett és sistergett? – kérdeztem
vissza, miközben a pultra terítettem egy konyharuhát.
Em bólintott, és letette a tepsit a konyharuhára, majd vett egy mély levegőt
az orrán keresztül. Hogy kárpótoljam az előző napi traumákért, megígértem,
hogy minden Alvilággal kapcsolatos kérdésére válaszolok, amit a csokoládé
vigasztaló ereje miatt választott házi brownie elkészítése közben fel tud
nekem tenni.
– Az Invidia volt. Az irigység démona.
Emma ledobta az edényfogókat a pultra.
– És ő rakta belétek a hisztit Sabine-nal?
– Meg a fél iskolába is – sepertem be az edényfogókat a tűzhelytől balra
lévő fiókba. – Ez is része volt a blitznek, nem emlékszel? – Emma bólogatott,
de nem túl magabiztosan, úgyhogy alaposabban kifejtettem a dolgot. – Oké,
gondolj erre úgy, mint egy vízimalom kerekére, amelyik amint elindul,
rengeteg energiát termel... Viszont ahhoz, hogy elinduljon, kell egy kis
erőfeszítés. Ez ebben az esetben egy nagy energialöket volt, amelyet Avari, a
kapzsiság démona, és Invidia, az irigység démona bocsátott az iskolánkra.
Felerősítették a már meglévő súrlódásokat az emberek között, és mivel a
löketet a kapzsiság és az irigység hajtotta, az kapzsiságot és irigységet váltott
ki.
– Szóval... Sophie azért vágta le Laura haját, mert irigyelte tőle azt a hülye
Hókirálynő-koronát.
– Pontosan. – Kivettem a hűtőből egy doboz tejet, Em pedig elővett két
vizespoharat.
– Tehát Sabine ettől lett őrülten féltékeny rád, és te ettől akartál minden
rosszat, ami történt, rákenni.
Én felhorkantottam, és átnyújtottam neki az első poharat.
– Valami ilyesmi. De Avari és Invidia némi külön erőfeszítést is tettek
azért, hogy egymás ellen fordítsanak minket, mert mi voltunk a jutalom.
– Ez elég hátborzongató, Kay.
– Az nem kifejezés – ittam bele a poharamba, miközben le nem vettem
Emmáról a szemem. Ő a legnagyobbrészt elég jól feldolgozta, amit látott,
meg amit később hallott.
Amikor arról beszélt, hogy megszállták
– „Körbeforgott a fejem?” -, akkor a rá jellemző módon igyekezett
humorral palástolni a félelmét. Én azonban tudtam, hogy érzi magát –
tehetetlenül, rémülten és kihasználva –, mert ugyanez velem is megtörtént.
Eltökéltem, hogy segíteni fogok neki feldolgozni a történteket. És felvenni
a harcot.
Mind segíteni fogunk.
Valaki becsöngetett, és én elindultam ajtót nyitni, miközben Em felvágta a
sütit. Nash állt egy fénykörben a tornácomon, és abban a pillanatban, ahogy
találkozott a tekintetünk, örvényleni kezdtek a színek az íriszében, amitől
erősebben kezdett dobogni a szívem.
– Szia!
– Szia! – köszöntem vissza, majd hagytam, hogy magához húzzon, és
megcsókoljon. Ennél sokkal többre vágytam, azonban nem ez volt a
megfelelő pillanat. És felmerült bennem a kérdés, hogy lesz-e egyáltalán
megfelelő pillanat, mert...
– Szóval, egész éjszaka itt fogunk ácsorogni? – kérdezte Sabine, fellépve
mögé a tornácra. – Lefagy a fenekem, és beszélnem kell Emmával.
Oldalra léptem, beengedtem őket, majd becsuktam az ajtót, és elfogadtam
Nash felkínált kezét. Randizni hívott péntekre – egy valódi randira,
mindenfajta alvilági zavaró tényező és máraármány nélkül –, és én igent
mondtam. Bár arról még fogalmam sem volt, hogyan fogom rávenni apámat,
hogy elengedjen. Nash mindent megtett volna, hogy visszanyerje a
bizalmamat, én pedig hagytam volna, hogy megpróbálja, amennyiben nem
szokik vissza. De apám makacsul ellenállt a Kaylee-Nash-újraegyesülés
gondolatának.
Lehet, hogy még Sabine-t is könnyebb lenne rávenni, hogy mondjon le
Nashről, mint apámat arra, hogy elfogadja.
A mára bemasírozott mellettünk a konyhába, ahol Emma még mindig a süti
fölé hajolt. Sabine azért már bocsánatot kért, hogy engem leküldött az
Alvilágba, illetve hogy majdnem eladott Avarinak. Én pedig elfogadtam a
bocsánatkérését, mert tudtam, hogy komolyan gondolja – különben nem
mondta volna. És én is bocsánatot kértem, amiért őt vádoltam a tanáraink
halála és az iskolánkat ért katasztrófák miatt. Úgyhogy Sabine eltorzult
világképe szerint egálban voltunk, és helyreállt a status quo. Ő folytatja a
kísérleteit arra, hogy visszakapaszkodjon Nash szívébe – a jó barát
szerepével nem volt hajlandó megelégedni –, én pedig továbbra is vissza
fogom lökni, ha túl messzire megy.
De mivel Em nem fogadta el a bocsánatkérését, és nem is tartozott Sabine-
nak, a mára azóta megszállottan igyekezett rávenni, hogy megbocsásson neki.
És nem haladt túl jól.
– Em? – vágott bele a bocsánatkérések újabb tirádájába, miközben mi
ketten Nashsel leültünk a kanapéra.
– Jól vagy? – kérdeztem Nash szemébe nézve, hogy kiolvassam belőle az
igazságot. Már több mint egy nap eltelt, s még csak most kezdte visszanyerni
a színét azután, hogy Avari lemerítette. Ismét. Ebben persze az is segített,
hogy már nem kellett amiatt aggódnia, hogy engem és Sabine-t aktívan lázit
egymás ellen két alvilági démon. Még most sem neveztem volna magunkat
legjobb barátnőknek – kedvelni valószínűleg soha nem leszek képes őt –, de
legalább képesek voltunk megmaradni egy helyiségben biztonsági őrök
nélkül.
Az idő nagy részében.
– Jobban vagyok. – Egy hosszú szünet után, miközben Emma csokoládéval
kínálta Sabine-t, hogy megszabaduljon tőle, Nash hozzátette:
– Anya is mindjárt itt lesz.
– Úton van – erősítette meg a hírt Tod is, és amikor felnéztem, láttam, hogy
ott ül apám kedvenc foteljében. És minket néz.
– Neked most nem pizzát kellene kiszállítanod? – kérdezte Nash.
A kaszás megvonta a vállát.
– Ezt semmi pénzért nem hagynám ki.
Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Te láttad már?
– Izé... igen. És hallottam, és szagoltam, és...
– Mi az? – kérdezte Nash, ám a bátyja csak vigyorgott.
Harmony azóta kereste a megoldást arra, hogy megakadályozza, hogy
megszálljanak minket, mióta egy hónappal ezelőtt megtudta, mi történt velem.
Aznap reggel felhívott minket, és azt mondta, hogy sikerült kitalálnia valamit.
Sabine és Emma kizárólag ezért kötöttek ki egy helyiségben ilyen röviddel
Em első alvilági útja után.
– Hol van az apád? – nézett végig Tod az előszobán, mintha apa
bármelyik pillanatban megjelenhetne ott a semmiből.
– Alecnek segít berendezkedni. – Alec és az apám között a nem emberi
származásuknak és az őket megszálló pokolfajzat iránti közös gyűlöletüknek
köszönhetően kialakult egy furcsa barátságféleség. Apám még azt a kevés
megtakarításunkat is feláldozta, hogy kölcsönadja Alecnek az első havi
lakbért és a kauciót.
– Kopp-kopp! – kiabált be Harmony a tornácról, majd meg sem várta,
hogy ajtót nyissak, belépett, a kezében egy nagy kartondobozzal. – Tod,
segíts nekem, kérlek!
A kaszás kelletlenül felállt, és átvette a dobozt az anyjától. Amint hozzáért,
a doboz rázkódni kezdett, s nyiffantások és furcsa, magas hangú mordulások
szálltak ki belőle.
– Ez meg mi? – kérdeztem felállva, miközben Tód letette a dobozt a
dohányzóasztalra. Közben Em és Sabine is besétáltak a konyhából, és most
gyanakodva méregették a furcsa, vakkantgató csomagot.
– Ez... – kezdte Harmony – ...hozzá fog járulni ahhoz, hogy soha többé ne
kelljen gazdatestként szolgálnotok a pokolfajzatoknak. De először is... –
Bedugta a kezét a kabátzsebébe, és kivett belőle egy műanyag
uzsonnászacskót, tele furcsa, kék, merevnek tűnő... szálakkal. – Emma, add a
csuklódat!
 Em vonakodva odanyújtotta a kezét, Harmony pedig elővette az egyik
szálat, ami egy rostokból font valaminek bizonyult.
– Ez a Dissimulatus nevű alvilági növény selyme. Nagyon ritka, ezért
kellett olyan sok idő ahhoz, hogy megtaláljam. Viszont nagyon strapabíró is.
– Ráhurkolta a szalagot Emma csuklójára, majd dupla és tripla csomót kötött
rá. A karkötő túl szűk volt ahhoz, hogy lecsússzon, ám elég laza ahhoz, hogy
ne szorítsa el a vérkeringését. – Nem fog összemenni, foltot hagyni, sem
elszakadni, úgyhogy mindig rajtad lehet. Még fürdés közben is.

Dissimulatus? – kérdezte Em, a csuklóján tekergetve a karkötőt,

miközben Harmony elővette a zacskóból a következőt.
– Ez azt jelenti, hogy ’álca’. Amíg rajtad van a karkötő, addig elrejti az
energiaazonosítóidat mind itt, mind az Alvilágban.
– És ez mit jelent? – kérdezte Emma. Ha nem tette volna, én kérdezem meg
ugyanezt.
– Gondolj magadra úgy, mint egy mobiltelefonra! – kezdte magyarázni
Harmony, miközben a második karkötőt Sabine jobb csuklójára kötötte. –
Folyamatosan sugárzol egy jelet, vagyis az energiaazonosítódat. Ez a jel
nőnemű, körülbelül tizenhat éves emberként azonosít téged. Konkrétan Emma
Dawn Marshallként. A karkötő... – vett elő egy újabbat, s intett nekem, hogy
lépjek oda, miközben Sabine a homlokát ráncolva nézegette az új ékszerét
–...olyan, mint egy zavaróállomás. Eltorzítja a jeledet. Ami pedig a többieket
illeti... – pillantott Harmony rám, Nashre és Sabine-ra, miközben a
csuklómra kötötte a zsinórt – …a ti kiléteteket is el fogja fedni.
– Szóval... senki nem fogja tudni, hogy én lúdvérc vagyok? – kérdeztem,
miközben megkötötte az első csomót.
– Pusztán az energiaazonosítódból nem.
És ez megakadályozza, hogy Avari megszálljon minket? – kérdezte Nash,
miközben ő is odanyújtotta a karját.
– Azt akadályozza meg, hogy azonosítson titeket. És ha nem tud titeket
megtalálni, akkor megszállni sem tud, nem igaz?
– De tudja, hogy hol lakunk – fintorgott Sabine kétkedve. – Nem fog
nehezére esni megtalálni minket, ha a megfelelő helyen keres.
Harmony komoran bólintott.
 – És itt jönnek a képbe ezek. – Ezzel minden további magyarázat nélkül
kinyitotta a dohányzóasztalon lévő dobozt, és kivett belőle egy apró, reszkető
szőrcsomót.
Én összevont szemöldökkel meredtem arra a valamire, és a belőle áradó
enyhe állatszagra. Amikor Harmony felém tolta, hátrahőköltem.
– Nem bánt – erősködött Harmony, majd ismét odatartotta nekem. Ezúttal
mindkét kezem kinyújtottam, ő pedig belerakta a szőrgomolyagot. – Ez az új
legjobb barátod. – Hátrasimította arcából a szőke tincseket, majd ismét
benyúlt a dobozba, kivett belőle egy újabb szőrgombócot, és átadta Nashnek.
– A nevüket nem igazán tudnátok kimondani, úgyhogy nevezzük őket
egyszerűen kiskutyának. Nagyon különleges kiskutyáknak.
Ezek kutyák? – kérdezte Emma, mire Harmony elmosolyodott.
– Nem egészen. A törpespiccek és egy kis alvilági faj keverékei. Nagyon
drágák, és nehéz őket tenyészteni. Úgyhogy ne vegyétek félvállról ezt a
felelősséget!
– Felelősséget? – kérdezte Sabine, karnyújtásnyi távolságban tartva
magától a „kutyát”.
– Igen. Fontos lenne, hogy hogy összeszokjatok velük a következő pár
hétben.
– De miért? – kérdezte Emma. – A pokolfajzatok allergiásak a
kutyaszőrre?
Harmony felnevetett, és megsimogatta a kezemben lévő kis állatkát, amely
apró, nedves orrával szagolgatni kezdte az ujjaimat.
– Nem. Ezek a kis fickók alvilági őrkutyák. Ha bárhol démonszagot
éreznek a közeletekben, persze a világok közötti határvonal túloldalán, akkor
őrült csaholásba kezdenek. Vagyis, ha a szobátokban alszanak, akkor fel
fognak ébreszteni titeket, mielőtt bárki megszállhatna.
– Tehát... a démonok elleni legjobb szer egy háziállat? – kérdeztem,
miközben végighúztam az ujjamat az állat vékony, reszkető gerincén.
– Hát, inkább megelőzés, mint ellenszer, de ennél jobbat nem tudtam
kitalálni.
Az anyám nem fogja megengedni, hogy kutyát tartsak – mondta Emma
aggodalmas tekintettel, miközben magához ölelte a sajátját.
Harmony láthatóan nem aggódott emiatt.
 – Tod majd rábeszéli, nem igaz, Tod? – A kaszás bólintott. – És Sabine,
abban is biztos vagyok, hogy Nash meg tudja győzni a nevelőanyádat. – A
Befolyás minden bizonnyal enyhíteni fogja az anyák állattartással
kapcsolatos érzelmeit, mielőtt azok a szegény nők kettőt pisloghatnának.
– De én nem akarok kutyát – mondta Sabine, miközben még mindig úgy
bámulta a sajátját, mintha az bármelyik pillanatban megharaphatná. Vagy
fordítva. – Én még csak karkötőt sem akarok.
Harmony nem hagyta annyiban.
– Vagyis te azt akarod, hogy Avari megszállja a tested?
– Nem.
– Akkor igenis akarod ezt a karkötőt, a kutyát meg még inkább. Adj neki
nevet, etesd, barátkozz össze vele! Ő az egyetlen dolog, ami közted és a
megszállások sorozata között áll. Megértetted?
Sabine habozva bólintott, én pedig hangosan felnevettem. Akkor sem
tűnhetett volna zavartabbnak, ha Harmony arra szólította volna fel, hogy
csacsacsázzon egy kilenc centi magas sarkú körömcipőben.
És mi a helyzet Aleckel? – kérdeztem, miközben feljebb toltam a
karomon a karkötőmet, hogy a kiskutya ne tudja rágcsálni.
– Neki is vittem egyet az az új lakásába. Sophie is kapni fog egyet, bár azt
nem tudom, hogy fogja ezt neki elmagyarázni az apja.
– Szóval... ennyi? – kérdezte Nash. – Ékszerekkel és kiskutyákkal fogjuk
elűzni a gonoszt?
Harmony bólintott.
– Egyelőre ezek a kiskutyák és karkötők tudnak csak megvédeni titeket az
Alvilágtól. És persze ti is egymást. Valami oknál fogva a környéken uralkodó
pokolfajzat szó szerint beköltözött az iskolátokba, oda, ahol a napotok
legnagyobb részét töltitek. És nincs egyedül. Egy ekkora energia-
összpontosulás olyan, mint egy világítótorony a sötétben. Másokat is ide fog
vonzani, és a környékre lecsapó problémáknak az iskolátok áll majd a
középpontjában. Ha az egész Alvilággal szembe akartok szállni, mint azt
láthatóan eltökéltétek, jó, ha legalább azt tudjátok, mi áll mellettetek.
Úgyhogy nézzetek körül ebben a szobában! Ez az. Ezek a ti
szövetségeseitek, ők állnak mellettetek. És azt javasolnám, találjátok meg a
módját, hogy kijöjjetek egymással... Van egy olyan érzésem, hogy ezen egy
szép napon az életetek múlhat.
Egyesével végigpillantottam a nappalimban sorakozók arcán, és
végiggondoltam, mi mindenen mentünk már keresztül együtt. Hogy mi
mindennel szálltunk szembe, és mi mindent győztünk le... Démonokkal. A
megszállással. A mérgező indákkal. A Démonlehelettel. A két lábon járó
rémálmokkal. Harmony azt akarja mondani, hogy még rosszabb is lehet a
helyzet?
A puszta gondolatba is beleborzongtam.
De miközben azt néztem, hogyan figyeli Sabine Nasht, aki engem néz,
ráébredtem valamire, amire már sokkal korábban rá kellett volna jönnöm:
hogy bármilyen rettenetes fenyegetést jelent is az Alvilág, lehet, hogy
mégiscsak az lesz a legijesztőbb előttem álló feladat, hogy megtanuljak bízni
a saját világomban.
 Köszönetnyilvánítás

Először is, hálával tartozom az olvasószerkesztőmnek, Mary-Theresa

Hussey-nak, akinek a javaslatai sokat segítettek abban, hogy jobb
megoldásokat találjak, és ettől ez a regény is sokkal jobb lett.
Köszönöm Natashya Wilsonnak a kifogyhatatlan lelkesedését és
támogatását.
Rinda Elliotnak a villámgyors kritikait, és azt, hogy ő volt az első, aki
megkedvelte Sabine-t.
Köszönet a No. 1-nak, aki segített fajitast készíteni, és kitalálni, hogyan
lehet elbánni a démonokkal.
Hálás vagyok Allynek, Jennek, Melissának, Kelley-nek és mindenki
másnak a YA-közösségben a tanácsaikért, a bajtársiasságukért, meg azért,
mert olyan szívesen fogadtak.
De a legnagyobb köszönet az olvasóimnak jár, akik helyet biztosítanak
Kaylee-nek és a barátainak ebben a világban. Nélkületek ez az egész nem
jöhetett volna létre.