GABRIEL

RUSS

HA TUDTAM
VOLNA
Copyright © Gabriel Russ
ISBN 978-615-6509-07-9

Felelős kiadó: Gyémántfelhő Kft. ügyvezetője

© Gyémántfelhő Kft.

Szerkesztő: Makán Benedek

Korrektúra: Németh László
Boritóterv: Hadobás Martin
Tördelés: Golana Bt.
Nyomdai kivitelezés: Vareg Hungary Kft.
Nagyszüleim emlékére...
 PROLÓGUS

Homokszemcsék vagyunk, egy homokviharban. Visz magával a kor, a

politika szele és akarva- akaratlanul változunk a környezetünkkel, hiszen mi
is a részesei vagyunk. A sivatagban, ha egy homokszem változik, azt senki
sem veszi észre. A dűnék akkor vándorolnak és változtatják az alakjukat, ha
sok millió homokszem megy ugyanarra. Az embereknél sincs ez másként.
Nem vonhatjuk ki magunkat a folyamatból, mert a következő pillanatban a
rendszeren kívül rekedünk, úgy pedig nem lehet élni, mert az ember társas
lény. Jobb az árral úszni, mint ellene, hisz az árral szemben, csak
elfáradunk, de nem jutunk sehová, sőt az idő előrehaladtával erősebb lesz az
áramlat és mindenképp magával ragad. Ez, mindössze néhány embernek
sikerült. Ők írták a történelmet.
Az embernek, az emberiségnek, szüksége van a rendszerre, hogy
valamihez tudjon igazodni, mint a füzetben a vonalak. Kevés az olyan
egyéniség, aki vonalvezető nélküli füzetben is tud egyenesen írni. Az idő
változik, és mi is vele. Igazodunk a fejlődéshez, tartjuk a lépést, mert ha
lemaradunk, a világ elmegy mellettünk, és magunkra maradunk. Lassan
elveszítünk mindent és mindenkit, mert a körülöttünk élő embereket
beszippantja a rendszer, és olyanok leszünk, mint egy oldtimer kocsi a
versenypályán. Útban leszünk, pedig egykor mi voltunk a bajnokok, ám a
világ megváltozott. Azt vesszük észre, hogy régi értékekre nincs már
szükség, helyüket átvette az anyagiasság és az önző érdekek. A fejlődés nem
áll meg, ahogy a világ sem, pedig néha nagy szükségünk lenne rá. Loholunk
nyálcsorgatva a csillogást üldözve, nem törődve az elmúlással és azzal,
hogy a földi hívságok, mind mulandóak. Nem vihetünk magunkkal semmit
odaátra, csak az emlékek maradnak, amiket itt hagyunk.

Belénk neveli a hatalom, hogy azok vagyunk, amit leteszünk az asztalra.

Ezt azok mondják, akik pénzben és vagyontárgyakban mérik az emberséget.
Elfelejtik, vagy soha nem is tudták, hogy létezik sírig tartó hűség,
együttérzés, lovagiasság. Manapság nem megjavítjuk a dolgokat, hanem
eldobjuk és veszünk egy másikat. Ezt tesszük emberekkel és tárgyakkal
egyaránt. Pedig léteznek a világban olyan emberek, tárgyak, vagy akár
eszmék, amikért érdemes lenne harcolni, mégsem tesszük. Nem szabadna
hagyni, hogy ami bevált, ami évtizedeken át működött, csak azért mert régi,
lecseréljék. Van, akit vagy amit érdemes továbbfejleszteni, megadni neki a
lehetőséget, hogy megtartva a régi értékeit, korszerűvé váljon.
Egyszer ismertem egy embert, aki vásárolt magának egy Volvo típusú
személygépkocsit a hetvenes évek elején. Az autó a mai napig megvan neki
és jár vele. Van mellette egy újabb is, de a régihez ragaszkodik. Mikor
megkérdeztem tőle, hogy miért, a következőt felelte: „Annyi, de annyi
emlékem fűződik hozzá, hogy nem akarom másnál látni. Egyszer
megmentette az életemet is. Stroke-ot kaptam és a nejem ezzel a Volvóval
vitt be a kórházba. Pedig épp gond volt a motorral. Igaz, hogy a kórház
előtt bedöglött, de teljesítette a feladatát. Általa időben segítséghez
jutottam, és itt lehetek ma is...”

Egy ember mellett leélni egy egész életet, az nem szégyen, hanem
kiváltság. Mert hiszen a csélcsap emberek is gyerekkorukban családról
álmodtak - feleségről, gyerekekről, de nem mindenkinek van szerencséje.
Próbálkoznak, de a sikertelenség a lényük részévé válik. Végül úgy
hozzászoknak a magányhoz, hogy nem kell senkihez alkalmazkodniuk,
minek eredményeképpen eltorzul a személyiségük, és örök magányra
ítéltetnek. Társas lényekből elviselhetetlen, puritán lénnyé válnak. Az
életük során sok emberrel hálnak, de végül, amikor kikopik a sárm, és
elszállt felettük az idő, akkor jönnek csak rá, mit jelent magányosan élni.
Amikor nem vár senki és nem érdeklődik felőlük senki. Nincs kihez
beszélniük és senki sem mondja nekik, hogy „szeretlek”.
Családban élni nagyon jó dolog. Bár eleinte sok lemondással jár és
vannak nehezebb napok, de alapvetően a „sosem vagyunk egyedül” érzés
motivációt ad az élethez. Bátrabban kockáztat az az ember, aki tudja, hogy
mindig van egy kéz, aki utánanyúl csupán szeretetből és nem érdekből.
Ezek a próbálkozások, vagy jól sülnek el, vagy rosszul, de mindegyik egy
lehetőség, ami előbb vagy utóbb kinyit egy ajtót, ahová bebocsájtást fogunk
nyerni. Az, hogy az ajtó mögött mit találunk, az kizárólag tőlünk függ, meg
attól, hogy milyen ajtón zörgetünk. Azt kapjuk, amit keresünk. Egyszer ezt
egy ismeretlen szerző jól megfogalmazta: „Van két kutyád. Az egyiket úgy
hívják, hogy boldogság, a másikat meg úgy, hogy szomorúság. Hogy
melyik marad életben? Hát, amelyiket eteted...”

A magányos ember nehezebben veszi az akadályokat. Persze ez alól is

van kivétel, mert van, aki tudatosan él magányosan. Ennek több oka is lehet
- a gyerekkori problémáktól egészen az anyagi megfontolásig bármi, ők
azok, akik a halálos ágyukon fognak rájönni, hogy mit hagytak ki.
Nem véletlenül szól a mondás: „Minden sikeres férfi mögött áll egy nő...”
Ebben nincs sovinizmus, sem feminizmus, csupán összefoglalja a társas
együttélés lényegét egy mondatban. Együtt élni meg dolgokat valakivel, a
legszebb dolog, ami történhet velünk. Egy gyermek születése, utazások,
közös emlékeket gyűjteni, majd később együtt állni a tükör előtt és nevetni
a ráncokon. Ez mind olyan életesemény, ami nem mindenkinek adatik meg.
De a kiváltságosok, akik elértek erre a szintre, azaz hogy foghatják
valakinek a kezét az utolsó percben, azok igazán elégedettek lehetnek, és
elmondhatják, hogy jól csinálták. Sok embernek ez lehetetlennek tűnik,
pedig nem bonyolult. Türelem kell hozzá, rengeteg megbocsájtás és az,
hogy tudjunk bocsánatot kérni.
Ám hallani egy ember utolsó lélegzetét, amiről tudni, hogy pontot tesz a
közös életük végére; a legnagyobb kiváltság, amit ember kaphat. „Nem
csak az életemet adom neked, hanem a halálomat is...” A legfontosabb
dolgokat nem pénzben mérik. Erre csak utólag jön rá az ember, mert addig
rabul ejtik öt a csillogás és a lóerők. Pedig ezek csak földi
jelentéktelenségek, karmikus értelemben semmi jelentőségük. De az elmúlás
pillanatában minden kitisztul. Lepereg az életünk és abban a pillanatban
választ is kapunk az örök kérdésre. Ezeket a válaszokat magunkkal visszük,
de ez így is van jól. Ezeket senkinek sem kell tudnia. Ezek a szívünk
legmélyebb titkai. Bár én azt hiszem, hogy ha eljön az időm, akkor majd
ezeket a titkokat bele fogom súgni a feleségem fölébe. Mert ha az életünket
is úgy éltük, hogy mindent közösen csináltunk, akkor ebből sem fogom őt
kihagyni. Remélem lesz hozzá erőm, hogy elmondjam neki, és abban a
tudatban élhesse tovább az életet, hogy jól csinált mindent és ne a
megbánás fátyla terüljön a hátralévő éveire...
 1. fejezet

A JÓTEVŐ

Esthajnalcsillag idősek otthona.

Valahol a Mátrában 2010-ben.

Egy gyönyörű völgy a Kékestől nem messze. A Magyarországon fellelhető

állat és növényvilág szinte teljes vegetációja megtalálható itt. Az élet
szempontjából tökéletes hely. Nyáron a fák hűs árnyékot biztosítanak,
viszont a tél rendkívül hideg, pont ugyanebből az okból kifolyólag. A
völgybe beszorul a hideg levegő, ilyenkor van, hogy öt fokkal is hidegebb
az idő, mint máshol.
Itt csend honol és nyugalom. Egy-egy gépkocsit leszámítva, semmi
nyoma sincs annak a szó szoros értelemben vett rohanó világnak, amitől az
emberek viszolyognak idős korukra. Ami előfordul itt, azok vagy látogatók,
vagy az itt dolgozók munkaeszközei. Nincs gyár, nincs kereszteződés.
Nincs pláza, nincs diszkó. Csak az, amire egy nyugodt élethez szükség van.
Madarak, szarvasbőgés, fakopáncs, a természet illatai, amik a szél irányával
és az eseményekkel változhatnak. Van még a szél hangja, amit a fák levelei
tolmácsolnak a világ felé. Ezek azok a muzsikák, amik fiatal korban fel sem
tűnnek, viszont az idő haladtával, egyre fontosabbak lesznek, míg végül élni
sem tudunk nélkülük.
Fentről nézve onnan, ahonnan az egerészölyvek látják, ez csak egy
nagyobb épület, néhány melléképülettel, egy hátsó parkkal, ahol az itt lakók
kedvükre sétálhatnak és hallgathatják a természet énekét. Néha egy-egy
siető ápolót látni, akik gyors léptekkel szelik át az udvart valami
alkalmatosságot cipelve vagy azt tolva. Az udvaron formára nyírt bokrok és
pázsit fogadja a sétálni vágyókat. Előfordul néhány kóbor cicus is, akik
elődei még az erdőből ugrottak át a kerítésen táplálékot remélve, és látva
utódaikat, meg is kaptak. Végül ideszoktak és mára már ők is az otthon
lakóinak mondhatják magukat.
Az egyik kerti csap és csepp alakú bokor mellett egy kovácsoltvas pad
kapott helyet. Ez volt Gyuri bácsi kedvenc helye, az otthon titokzatos
lakójáé, akit senki sem mert megszólítani, aki most is rajta ül a megszokott
kék köntösében, és a reggeli kávéja mellé a kedvenc pipájából pöfékel. A
fején vadászkalap. Már nem azért, mert valaha is hódolt volna ennek a
gyilkos szenvedélynek, hanem pusztán csak egy emlék volt számára még
régről. Kényelmesnek találta az első perctől kezdve, és azóta naponta több
órát tölt benne. Lába keresztbe van téve, egyik a másikon, és az egyik karját
a háttámlán pihenteti. Tekintete megbékélést sugárzik, mint aki egy olyan
életet hagyott már a háta mögött, ami megannyi szép és pokoli emléket rejt
magában, de azt is tudja, hogy bármi is volt, vége van. Mára már csak a
séták, az elmélkedések és az emlékekben barangolások maradtak. Ilyenkor
szívesen gondol életének a résztvevőire. A szeretett Róza nénire, akivel több
mint ötven évet éltek le együtt, Szergejre, Izsákra és a többiekre, akiket még
ő sem tudna felsorolni, annyian voltak. Az itt dolgozók, szinte
enciklopédiaként tekintenek rá, mert tudják, hogy rengeteg mindent átélt az
öreg és néha elejt egy-egy információmorzsát az emlékeiből, de faggatni
senki sem akarja őt. Viszont a személyzet már fogadásokat köt arra, hogy
kinek nyílik meg először az öreg tárháza, és kinek kezdi el mesélni a
történetét. Tudják, hogy ami az ő fejében él élmények formájában, az kész
történelemkönyv, és mindannyian szeretnének a részesei lenni. Az
igazgatótól tudnak minderről, akivel a kezdetektől baráti viszonyt ápolt.
 Előfordul, hogy szabad perceikben az ápolók az üveg mögül nézik öt, és
azon morfondíroznak, hogy éppen mire gondolhat. Olyan hihetetlen
nyugalom árad a lényéből. Csak ül és néz a semmibe, nem mondják ki, de
időnként elfogja őket az irigység. Mint aki már mindent és mindenkit túlélt
és tisztában van vele, hogy őt már nem érheti meglepetés, félni sem fél
semmitől, még a haláltól sem, hiszen százszor volt már a torkában, mégis itt
van. Mint akit minden olyan dolog, ami mást megrémiszt, hidegen hagy.
Irigylik őt, mert őt már semmilyen földi hívság nem tudja kizökkenteni
belső harmóniájából. Nem nehezíti az életét sem mobiltelefon, sem
plazmatévé. Már nem foglalkozik hétköznapi politikával, és nem követi az
euró árfolyamot sem. Nem jönnek neki csekkek és nincs már semmilyen
kötelezettsége. Csak a személyi okmányai a kézzel fogható bizonyítékai
annak, hogy még a világon van. Az sem nagyon zavarja, hogy látogatója
sincs, hiszen úgy tudják, hogy egyedül él a világban, hozzátartozók nélkül.
Bent a reggeliztetés után a ráérős ápolónők megint őt figyelik és
nevetgélve próbálják kitalálni a gondolatait, miközben arcát a nap felé
fordítva sütteti magát pöfékelés közben, mire az egyikük gondol egyet.
- Én kimegyek hozzá! - mondja fennhangon. - Már tényleg annyi legenda
terjeng róla amióta itt van, hogy tudni szeretném, hogy mi igaz belőle -
mondja az egyikük. Edit nővér volt az, aki csupán néhány hónapja
dolgozott az otthonban. A nővér épp az egyetemi tanulmányai vége felé
járt, a diplomájára készült és a tandíjat próbálta megkeresni azzal, hogy itt
dolgozik.
- Te gondolod, hogy ha igazak a történetek róla, akkor lesz időd
végighallgatni? Ne viccelj már, hogy egész nap ott fogsz ülni mellette és
hallgatod a sztorikat, mi meg dolgozunk helyetted? Na, azt már nem -
mondta félig viccesen a kolléganője.
 - Majd megoldjuk. Lehet, hogy visszajáró vendég leszek. Valahogy
elintézem, csak előbb a bizalmába kell férkőznöm - jelentette ki és azonnal
igazgatni kezdte a ruháját. Eligazította a köpenyét, kicsit beletúrt a hajába,
hogy jó benyomást keltsen, és sóhajtott egyet.
- Egyszer élünk. Próbáljuk meg, hátha megbánom. Csak vicc volt -
mondta egy mosoly kíséretében és kitolta az ajtót, ami egyenesen az
udvarra vezet.
Ahogy közeledett felé, egyre hevesebben vert a szíve. Az öreg továbbra
is a nap felé fordulva ült, végtelen nyugalmat árasztva magából. Még azt
sem vette észre, hogy Edit nővér már ott állt jó néhány másodperce
mellette. Kénytelen volt köhinteni egyet, hogy észrevegye őt, amire az öreg
rögtön fölkapta a fejét.
- Kis kezeit csókolom! - jött zavarba az öreg. - Van mindenem, el vagyok
látva. Jól vagyok, még nem vagyok bepisilve, ha isten is úgy akarja, nem is
leszek. Még előtte magához fog szólítani. A fogsorom nem kivehető, így
tehát azt sem hagyhattam el. Valamit kihagytam? - mondta az öreg a
nővérke nem kis meglepetésére és megnevettetve őt.
- Dehogy, Gyuri bácsi. Azt itt mindenki tudja, hogy ön mennyire a szívén
viseli az emberi méltóságot. Egész egyszerűen csak ritka, hogy mindketten
ráérünk, gondoltam ideülök beszélgetni egy kicsit önhöz.
- O, drágám! Ha egy kicsit, úgy ötven évvel fiatalabb lennék, most
félreérteném ám - mondta csibész mosollyal az öreg. - Csak viccelek,
nehogy zavarba jöjjön! Bár kegyed igen csinos, és ami számomra fontos,
nagyon kedves - mondta, megnyugtatva a nővért dekoratív külseje felől.
- Nagyon köszönöm, Gyuri bácsi! Egy ilyen régi vágású, talpig
úriembertől ez egy igazi bók - mondta a nővér, mire az öreg kacsintott
egyet.
 - Szóval, Editke, ugye így hívják? Velem nem sok mindenről lehet
beszélgetni. Nem olvasok híreket, bulvárt még úgy sem. Nem tudok trendi
életmódtanácsokat adni, és nem tudok főzni sem. Úgyhogy a fiatalok
számára én érdektelen vagyok. Nekem csak az emlékeim vannak. A
barátaimról, a szeretteimről. Amikor látnak engem itt egymagám elmélázni,
olyankor velük vagyok - mondta az öreg és látszott rajta, hogy a téma
puszta említésére is elérzékenyül.
- Látja, Gyuri bácsi? Engem pont azok érdekelnek. Ugyanis a munka
mellett én egyetemre járok esti tagozaton és történelemből fogok
diplomázni. És itt pedig az a hír járja, hogy ön igen kalandos életet élt.
Olyan emlékei vannak, amilyenek nem sok embernek. Engem ezek
érdekelnek, nem a bulvár.
Az öreg nagyon meglepődött azon, amit az imént hallott, kérdőn is nézett
a nővérre, mert nem volt biztos abban, hogy jól hallotta.
- Magácskát tényleg az én emlékeim érdeklik és nem a fogyókúrás
étrend?
- Ahogy mondja, Gyuri bácsi. Lekötelezne, ha elhintene pár morzsát a
gyönyörű életéből.
Az öreg tanakodva vakarta meg a feje búbját.
- Gyönyörű volt az biztos. Gyönyörű és egyben tragikus. Viszont, azt
tudnia kell aranyos, hogy egy életet, nem lehet félórában elmesélni. Sok
ideje van? - kérdezte.
- Hát, mondjuk úgy, hogy mindennap lesz valamennyi - felelte.
Az Öreg merengőn nézett maga elé, mint aki épp az elméje dohos
pincéjében az emlékei után kutat. Majd, azután fátyolos tekintettel a
nővérre nézett.
- Akkor azt javaslom, hogy amikor csak tud, keressen meg és mesélek.
Bár ez egy picit váratlanul ért és erőt kell vegyek magamon. Már nagyon
régen nem beszélgetek senkivel, egészen elszoktam tőle. Csupán egyetlen
kérésem lenne. Legyen velem türelmes, mert nagyon régi és behegedt
sebeket fogunk feltépni, ami az én koromban már nem könnyű.
Megbékéltem a múlttal és elfogadtam azt, amit a sors rám mért. Különleges
a kapcsolatom Istennel és már nem keresem a válaszokat, ezzel a
beszélgetéssel pedig újra elő fognak kerülni a rég eltemetett dolgok. Kérem,
hogy legyen megértő, és ha egy mód van rá, jegyezze meg, hogy hol
tartottunk, mert én már kissé kelekótya vagyok és elfelejtek dolgokat.
- Hát, úgy gondolom, és szerintem jól gondolom, hogy erre a jelzőre, az
elkövetkezendőkben erősen rá fog cáfolni - mondta a nővér megértő
mosollyal.
- Ja, hát attól nem félek, hogy valami emlék nem jutna eszembe. Tudja,
azok belém égtek, mint a billog. A lényem, a testem részévé váltak. Az
emlékeimet és szeretteimet még egy agyrázkódás sem tudná kitörölni -
mondta az öreg, és újra mosolyogtak mindketten. - Mikor kezdjünk?
- Azt hiszem, még van egy kis időm. Akár most is adhatna egy kis ízelítőt
- mondta a nővér, és mint a nők általában, ha nagyon tudni akarnak valamit,
maga alá húzta a lábát.
- Benne vagyok. Időm az van, másom sincs. Az időrendet szíveskedjen
erősen figyelni, mert nem mindent abban a sorrendben mondok, ahogyan
azok megtörténtek. Mégpedig azért nem, mert a szívem már régen
sorrendbe rakta őket. Nem tehetem meg, hogy fölborítom a rendet. Azonban
mielőtt belekezdenék, megtömők egy pipát - mondta az öreg, majd kiterítette
a padra a kellékeket. Szépen, komótosan megtömte a pipát dohánnyal. Jó
ízlése volt e téren, Edit nővér érezte a pipadohány édeskés, de rendkívül
kellemes aromáját. Mikor végzett, leporolta a lehullott darabokat, és
sóhajtott egyet.
 - Hjaaaaaj, drága Rózám. De összetörtem, amikor megtudtam, hogy beteg
vagy! - mondta nehéz szívvel. - Budán laktunk, a Moszkva térhez közel.
Egy szellem voltam a rohanó világban. Lényem nem tudott azonosulni
mindazzal, amit láttam. A reklámok, a pénz és a gyógyszerek világa volt ez.
Annak a letűnt komák a mementója voltam, amikor még volt tisztelet. Bár
gyilkos háború dúlt, az emberélet mégis felülírta az anyagi javakat...

Moszkva tér, 2005.

Az ő szemében a háború nem ért véget, csak másféle volt és több fronton
zajlott. Egy letűnt kor értékei háborúztak a fennmaradásért, amikor a
modern világ elsöpörni készült mindent, amiért az ő generációja a vérét
adta. Harcoltak és egymásnak feszültek az emberek. Egymással küzdöttek az
eszmék, amelyek Gyuri bácsi korában az embert emberré tették. Leült egy
padra a Moszkva téren. Megpihent, mert nemrég trombózissal műtötték, és
még mindig fájdalmai voltak a hosszabb séták után. Éppen a János
Kórházba sietett, már amennyire ezt a kora lehetővé tette, mert a felesége
kezelő orvosa üzent neki, hogy amikor tud, menjen be hozzá. A kedvenc
ballonkabátját vette fel, amit még az ő Rózája vett neki Athénban. Ült azon
a pádon egy székely kalapban és úgy érezte, hogy a teste egy sziget.
Kívülállóként tekintett a megváltozott világra. Volt, aki mosolyogva nézett
rá. Ők valószínűleg azok az emberek voltak, akik még éltek abban a korban,
amiben ő, és átérzik azokat a gondolatokat és érzéseket, amik leríttak az
arcáról. Am az is előfordult, hogy megvetően néztek rá. Azok tették ezt,
akiknek a régi idők nem jelentettek semmit. Akik vagy ebbe a világba
születtek bele, vagy nem kedvezett nekik a rendszer, így egy letűnt kor
szökevényének nézték őt, aki nem képes haladni a korral. Pedig nem erről
volt szó. Gyuri bácsit és feleségét szerették az emberek. Annak ellenére,
hogy ez már nem az a világ volt, amihez ennyi idősen alkalmazkodni tudtak
volna; mindig kedvesek voltak mindenkivel és az emberi értékeket helyezték
előtérbe. Ezt tudatosan tették, mert így nem kellett átverniük senkit, őszintén
tudtak szeretni. Mindenkiben találtak valami jót, ha esetleg mégsem, akkor
sem az áskálódást választották, hanem a kegyes hallgatást és elfogadást. A
rosszról nem vettek tudomást, legfeljebb rövidre zárták a beszélgetést és
nem keresték többet az illető társaságát. Am ők a régi iskolát Járták ki, ahol
azt tanították, hogy a Jó modor előbbre való az ítélkezésnél. Mivel már
igencsak tavaszodott, és a csalóka időjárás miatt a ballonkabát melegnek
bizonyult, a tavaszi nap ereje leizzasztotta őt, ezért megszabadult tőle.
Elővett egy skót kockás zsebkendőt, levette a kalapját, és megtörölte vele a
homlokát, ezt követően a kalapot visszavette, és fújt egy nagyot. Azután
folytatta a nézelődést. Már nem látszott rajta bosszúság a látottak miatt,
inkább az érdeklődés. Próbálta megtalálni ebben is a szépet, vagy
legalábbis megérteni a körülötte zajló eseményeket. Ekkor egy harmincas
éveiben járó fiatal hölgy állt meg mellette aggódó tekintettel.
- Üdvözlöm, uram! Minden rendben van? Nincs baj? - kérdezte. A
hangán hallatszott a szívből jövő aggodalom.
Gyuri bácsi érdeklődő tekintettel nézett rá, mert szinte már teljesen
elszokott az ilyesfajta emberi gesztusoktól. Még körbe is kémlelt, hogy
biztosan őhozzá szóltak-e.
- Igen, nagyon köszönöm a figyelmességét! Kicsit túlöltöztetett a
feleségem. De tudja, mindig aggódnak az Öregek - mondta mosolyogva, és
ezúttal az arcát törölte meg.
- Úgy meg tetszett lepődni, amikor megszólítottam. Van ennek valami
oka? - kérdezte a hölgy érdeklődő hangsúllyal.
 - Hát, igen. Tudja, manapság már szokatlan, hogy az egyik ember törődik
a másikkal. Ez régen mindennapos volt, de úgy megváltozott minden. Olyan
mások lettek az emberek... Legtöbbször az ülőhelyet sem adják át a
villamoson. Úgyhogy bocsásson meg, nem akartam megsérteni... - mondta
az öreg halkan, bátortalanul.
A hölgy elmosolyodott, mert pontosan tudta, miről beszél.
- Sajnos tudom, miről beszél, Gyuri bácsi - mondta és odaült mellé.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzak! Sípos Mártának hívnak, ápolónő
vagyok a Honvéd Kórházban - mondta, és kézfogásra nyújtotta a kezét.
- Én meg... De hiszen tudja a nevemet. Honnan, ha szabad kérdeznem?
- Mondjuk, hogy megtippeltem - jött a mosollyal kísért válasz. Azután az
ápolónő benyúlt a szatyrába és egy üveg ásványvizet húzott ki belőle.
- Kérem, Gyuri bácsi, fogadja ezt el tőlem! Biztosan megszomjazott. Az
előbb vettem, még hideg - mondta, és odanyújtotta a palackot.
Az öreg felváltva nézett a palackra és az újdonsült beszélgetőpartnerére.
Szinte alig hitte el, amit lát.
- Nagyon köszönöm! De honnan tudta, hogy nincs nálam innivaló? -
kérdezte gyanakodva, de viccesen.
- Jaj már, Gyuri bácsi! Ne kérdezzen már annyit! Inkább fogadja el és
igyon. Meleg van - biztatta a hölgy rendkívüli kedvességgel a hangjában.
Az öreg gyanakvóan nézett a szokatlanul kedves hölgyre, ám ennek
ellenére elvette a vizet és belekortyolt. Még a szemét is behunyta közben.
Mikor levette a szájáról a palackot, nagyot sóhajtott.
- Ez most vérré vált bennem. Nagyon köszönöm! - hálálkodott.
A fiatal nő az öreg alkarjára tette a kezét, és mosolyogva nézte őt.
- Nagyon szívesen. Remélem jól esett.
- Nagy jól esett-e? Az nem kifejezés! - mondta, és újból a szájához emelte.
Miután eleget ivott, becsúsztatta a vizet a kabátja zsebébe, ami ekkor már
az ölében feküdt.
- Ennek örülök. Viszont nekem most mennem kell, mert délután ügyelek.
Vigyázzon magára! - búcsúzott el a jótevő hölgy egy kézszorítás kíséretében.
- Magát meg a jóisten áldja meg, amiért ilyen kedves volt velem! Sose
változzon meg, Márta, azt kívánom! - kiáltott, miközben Márta felállt a
pádról.
- Viszontlátásra, Gyuri bácsi! És kérem, hogy ne ijedjen majd meg attól,
amit hallani fog! Csak fogadja el azt, ami van, amin nem tudunk változtatni
- mondta, azzal sarkon fordult, és eltűnt az emberek között.
Az öreg nagyon meglepődött azon, amit hallott, rá is akart kérdezni, de
addigra szem elől vesztette őt. Kereste- kutatta a tekintetével, de mintha a
Jóid nyelte volna el. Már csak a sürgölődő embereket látta, amint egymás
útját keresztezve siettek a dolgukra. Pár pillanat múlva azonban meglátta őt
a villamos megállóban, amint őt nézi és mosolyogva integet. Ugyan
visszaintett neki, de az a mondat nem hagyta nyugodni. Elvesztették egymás
tekintetét a hirtelen közéjük érkező tumultus miatt, s mire a tömeg feloszlott
volna, a hölgynek, aki inni adott neki, már nem volt se híre, se hamva. Az
öreg a szemét dörzsölte, hogy tisztábban lásson, de a helyzet nem változott.
Mint egy képzelet vagy egy jelenés, úgy tűnt el. Bár különösnek találta ezt az
egész jelenetet, de egy vállrándítással túllépett rajta.
- Biztos felszállt valamire - mondta halkan.
Ránézett az órájára, és akkor látta csak, hogy elszállt az idő. Visszavette
a kalapját, meggyőződött róla, hogy a vizet eltette-e, majd elindult a
buszmegálló irányába, ami egyenesen felviszi Őt a kórházhoz. A botjára
támaszkodva végigcsoszogott a járdán, majd a Dékán utca Jelé sétált,
amikor újra megpillantotta Mártát a McDonald s előtti buszmegállóban.
Ott állt széles mosollyal, és integetett. Nagyon meglepődött az öreg, mert
mindig a legváratlanabb helyzetekben tűnt fel. A kezét azonnal felemelte, és
visszaintett. Ekkor egy busz haladt el közöttük, melynek köszönhetően újból
szem elől tévesztette a titokzatos idegent.
- Pont, mint annak idején Ukrajnában. Mi ez? Kik ezek? Időről időre
felbukkan valaki az életemben... - mondta magában, és egy hideg borzongás
futott végig a hátán.
Viszont ezen már nem volt ideje vacillálni tovább, mert időközben az ő
busza is begurult a megállóba. Továbbcsoszogott, és már csöngetett a sofőr,
amikor odaért. Felszállt a tömött buszra, ami elindult vele a kórházhoz...
 2. fejezet

DIAGNÓZIS

- Azóta sem tudom, hogy ki volt az a hölgy. Rejtélyes alak. Amilyen

gyorsan és titokzatosan jelent meg, úgy is tűnt el. Volt még ilyen vagy
ehhez hasonló jelenés az életemben, de arról majd később mesélek. Mennyi
ideje van még? - kérdezte az öreg nem titkolva, hogy igen belejött az
emlékezésbe. Ám a történet ezen részének, még korántsem volt vége.
- Még van pár percem az ebédig. Addig ráérek - felelte a nővér.
- Rendben, akkor folytatom. Egészen fura érzés ezekről újra beszélni.
Felkavaró, mégis jóleső érzés. Csakhogy tudja, drága nővérke, amiket most
hall, illetve hallani fog, azok most hagyják el a számat először ebben az
életben. Soha senkinek nem beszéltem ezekről - mondta az öreg, miközben
látszott rajta, hogy számára ezek a percek sorsdöntőek, aztán folytatta. -
Nem tudom, hogy most miért döntöttem úgy, hogy megnyílók, de
hatalmába kerített az érzés, hogy ha most nem teszem, akkor nyom nélkül
tűnik el mindenki, akit valaha szerettem. Ezt pedig nem hagyhatom. Bár az
elmúlt években néhányan próbálkoztak nálam, de senkit sem tartottam
méltónak rá. Nem éreztem senkin ezt a fajta érdeklődést, amit magán. Ők
csak néhány mondatra voltak kíváncsiak, de úgy gondoltam, hogy az életem
többet ér pár elejtett frázisnál. Érti, hogy mire gondolok?
A nővér csak mosolygott.
- Természetesen, Gyuri bácsi, és el kell mondjam önnek, hogy nagyon
megtisztelő, hogy engem méltónak tart rá - mondta a nővér, és az öreg
térdére tette a kezét, aki egy zsebkendőt vett ki a zsebéből, amivel
megtörölte a könnyes szemeit. Sóhajtott egyet, és újra visszarepítette magát
az időben.
- Tehát, elindultam a kórházba mindenre felkészülten. Fogalmam sem
volt semmiről. Csak annyit tudtam, hogy nem voltunk már fiatalok, és
ebben a korban bármi előfordulhat. De egy valamire azért mégsem
számítottam... Az ember azt hiszi, hogy ennyi idősen már nem érheti
meglepetés, hogy fel van készülve mindenre, de amikor ott áll, és a képébe
mondják a tényeket, azt, ami megmásíthatatlan, akkor jön rá csak igazán,
hogy nem mindenre lehet felkészülni egészen. Vannak helyzetek, amik után
át kell értékelni a dolgokat, illetve újraszervezni az egész életet, legalábbis
azt, ami még hátra van. Ami után már soha nem lesz olyan a világ, mint
előtte. Semmit sem szabad véglegesnek tekinteni, mert bármelyik nap lehet
az, amikor minden megváltozik. Nekem ez volt az a nap. Ez a nap egy
képzeletbeli határvonalat jelentett az életemben. Volt az előtte lévő életem
és az, ami utána következett.

A János Kórházban

Ahogy felért a főbejáratig, össze kellett szednie minden erőtartalékát, hogy

a régi, vastag, nehéz ajtót be tudja lökni. A botját addig a hóna alá kapta,
mert minden erejére szüksége volt. Le is támaszthatta volna, de inkább
elvetette a gondolatot, mert ha valami oknál fogva eldől, akkor nem tudott
volna lehajolni érte, nem is beszélve arról, ha ő veszíti el az egyensúlyát.
Miután bekiizdötte magát a nem túl „ idősemberbarát” bejáraton, elindult,
hogy megkeresse Dr. Vágvölgyi Ákos rendelőjét. Biccentett a portásnak, aki
épp rejtvényt fejtett a portásfülkében, miközben mellette egy kis tévén
focimeccs jellegzetes hangja szólt. Gyuri bácsinak ugyan még pár
háztömbnyit sétálnia kellett, de a sportos múltjának köszönhetően nem volt
rest ezt megtenni, még a fájdalmai ellenére sem. Ebben szerepet játszott a
korral járó leépülés miatti félelem. Érezte, ha egyszer elhagyja magát,
akkor többé már nem fog felépülni. Mindent meg is tett, hogy ezt elkerülje,
ameddig lehet.
A rendelő a nyolcas számú épületben volt, amit csakhamar meg is talált,
az oldalán egy nagy „ 2-es belgyógyászat ” felirattal. Pár lépcsőfokot fel
kellett mennie, és egy ősrégi fehér faajtón belépnie. Bent a szokásos látvány
fogadta. Szocreál berendezés, töredezett cement színű járólap, fehér csempe
és narancssárga műanyag székek. A váróban csak egyvalaki ücsörgött, egy
idős asszony, aki éppen egy Nők Lapját lapozgatott. Gyuri bácsi csoszogó
léptei visszhangoztak az üres puritán előtérben. Ahogy a belső ajtón is
benyitott, régimódi úriember lévén, üdvözölte a várakozó hölgyet.
- Szép jó napot kívánok! Ön is Vágvölgyi doktorra vár? - kérdezte
illedelmesen, és ahogy azt illik, levette a kalapját.
- Üdvözlöm! Igen, de csak egy leletet hoztam. Odaadom, és már itt sem
vagyok- felelte az idős hölgy.
Az öreg mosolyogva nyugtázta, majd leült az egyik hajlékony és recsegő
székre. Zsebkendőjével megtörölte a homlokát, meg a halántékát, és
egyenes gerinccel várakozott, ahogy az tőle elvárható volt. Mindig, már
egészen fiatalon is, nagyon ügyelt a helyes testtartásra, és ezt a hajlott kora
ellenére sem vetkőzte le. Néhány perc múlva nyílt is az ajtó, és egy
csinosfiatal nővérke lépett ki rajta.
- Tessék, Piri néni, a receptje. A leletet megkaphatom? - kérdezte a nővér
maximális türelemmel és kedvességgel.
- Persze! - felelte, és átnyújtott neki egy dossziét.
 - Rendben van, Piri néni, a doktor úr tüzetesen átnézi majd, és jelentkezni
fog. Addig minden maradhat a régiben, szedje a gyógyszereket, amiket
eddig is, amíg a doktor úr egyéb utasítást nem ad, de erről úgyis
tájékoztatni fogjuk - felelte kissé hivatalosabban, de továbbra is kedves
hangon.
- Köszönöm, aranyos! Mondja meg neki, hogy üdvözlöm!
- Persze, átadom. És azt üzeni, ne tessék haragudni, de egy nagyon fontos
telefonbeszélgetésben van, azért nem tudott kijönni.
- Semmi baj, viszontlátásra! - mondta az idős hölgy, azzal elindult a
kijárat irányába.
- Csókolom, Piri néni! Vigyázzon hazafelé! - mondta, azután Gyuri bácsi
felé fordult.
- Jöjjön, Gyuri bácsi, fáradjon be! Ha jól hallom, épp most teszi le a
telefont a doktor úr.
Az öreg fölállt a székről, és tántorgó járásával belépett az ajtón,
Vágvölgyi doktor, már letette a telefont, és egy füzetbe jegyzetelt. Amint
meglátta az idős betegét, azonnal felugrott az asztaltól, hogy személyesen is
üdvözölje.
- Tiszteletem, Gyuri bácsi! Jöjjön, foglaljon helyet! - mondta az orvos, és
kihúzta a széket, ami az ő asztala túloldalán állt. Leültette az idős urat,
azután ő is leült a saját székére.
- Hogy tetszik lenni, Gyuri bácsi? Fáj még a lába? - kérdezte az orvos.
- Persze, hogy faj, de ez már így is marad. Sétálok vele, dolgoztatom,
hátha mégis megedződik, bár tudom, hogy ez az én koromban elég viccesen
hangzik - mondta az öreg fanyar humorral.
- Rendben, Gyuri bácsi. Nézzük meg, amiért ide fáradt! - mondta, majd
elővette Róza néni dossziéját, ami a korábbi kórlapokat, illetve leleteket és
zárójelentéseket foglalta magában. Amikor átfutotta a legfrissebbeket,
gondterhelten sóhajtott egyet, majd zavartan vakarni kezdte a tarkóját. Az
öreg aggódva figyelte az orvos testbeszédét, amiből nem sok jót olvasott ki.
Egyébként he sem hívta volna őt, mert általában telefonon szoktak
konzultálni.
Vágvölgyi doktor mindig nagy tisztelettel viseltetett Gyuri bácsi iránt. Az
édesapjával nagyon jó barátságot ápoltak egészen a tíz évvel ezelőtt
bekövetkezett haláláig. Barátságuk régre visszanyúlt: negyvenöt
januárjában találkoztak először. A doktor édesapját Tágvölgyi Jakabnak
hívták, és ahogy abban az időben az lenni szokott, Gyuri bácsi megmentette
az életét. Ezt a történetet nem sok ember hallotta az ismeretségi körükben, a
doki is egy baráti sütögetés alkalmával szerzett róla tudomást. Történt
ugyanis, hogy mindketten, egymástól teljesen függetlenül, hiszen akkor még
nem ismerték egymást, Budapest romjai között bujdokoltak.

Sebestyén György és Vágvölgyi Jakab

1944 tele

Jakab épp egy barikádon próbált átjutni az Attila úton, amikor egy
betontömb alá szorult a lába, miközben egy német páncélos, egy Király
tigris tartott felé. Könnyek között mesélte ezt annak idején, mert ahogy
mondta, még a fülében hallotta a Tigrisjellegzetes nyikorgását, ahogy az
könyörtelenül közeledett. Semmi jelét sem mutatta, hogy el akarná öt
kerülni. De szerencsére, a pont arra kóborló Sebestyén György szemtanúja
volt honfitársa szorult helyzetének, és a segítségére sietett. Felkapott a
földről egy vascsövet, ami vélhetően a vár korlátjából szakadt ki az egyik
találat során, és nem tétlenkedett. Feszítővasnak használta a csövet,
megemelte a betontömböt, minek eredményeképpen Jakab lába kiszabadult,
épp amikor a páncélos már csak néhány méterre járt tőle. Ezután egy kilőtt
teherautó mögött találtak menedéket. Szükség is volt rá, mert Jakab mellén
ott virított a sárga csillag, ami célponttá tette őket. Bár a Tigris tornyából
egy német tiszt vizslatta a romokat, nem fordított nagy gondot a
felkutatásukra. Csupán egy sorozatot lőtt oda, ahová sejtette, hogy
megbújhattak, majd tovább állt a jellegzetes nyikorgás és csörömpölések
közepette.
Gyuri és Jakab még néhány percig a roncs mögött meghúzva magukat
ültek szótlanul, amíg hallani vélték a német páncélos dübörgését és érezték
a kipufogógázának szúrós szagát. Amikor a vészhelyzet elmúlt, egymásra
néztek és kitört belőlük a nevetés. A könnyük is kicsordult. Nem azért, mert
olyan szórakoztatónak találták volna a helyzetüket, hanem kínjukban, ami
ennyi év bujkálás után ösztönzőleg hatott a nevető izmokra.
- Köszönöm, hogy megmentettél! Nélküled már hortobágyi palacsinta
lennék- mondta lihegve Jakab.
- Nincs mit! Szerintem te pont ugyanezt tetted volna.
- Arra mérget vehetsz! Vágvölgyi Jakab vagyok - mondta, és a kezét
nyújtotta.
- Én meg Sebestyén György. Nagyon örülök Jakab!
- Igazából már mindegy, de azért megkérdezem. Nem nyilas vagy? -
kérdezte Jakab, felkészülve a legrosszabbra is.
- Dehogy! Nekem is van velük épp elég bajom. Efelől nyugodt lehetsz.
- Gondoltam, mert tőlük nem számíthattam volna hasonlóra. Itt virít a
mellemen ez a szar! Elég egyértelmű a dolog.
- Számomra csak jó vagy rossz emberek léteznek. Nem válogatok... tőlem
akár eszkimó is lehetsz, ha jó ember vagy! - mondta Gyuri. Jakabnak
tetszett, amit hallott, és ezt egy mosollyal is jelezte. Megtörölte az orrát, és
tovább érdeklődött a megmentője felől.
- Merre laksz?
- Semerre. Már rég szétlőtték a házunkat. Ott alszom, ahol egy tenyérnyi
fedelet találok a fejem fölé. Legutóbb a Lánchíd alatt aludtam. Remélem,
meghagyják, mert ott mindig van hely - mondta Gyuri lemondóan. - És te?
- Hát, én meg tudod, hogy honnan jöttem. Ne is menjünk bele... Örülök,
hogy túléltem! - mondta Jakab, miközben üszkös gerendák égett bukéja és a
lőporszag keveréke terjengett a levegőben.
- Elhiszem. Ezek a szemetek nem fogják megélni a jövő szilvesztert! Ne
izgulj, nemsokára ők válnak üldözötté! - mondta Gyuri, azzal felállt és
alaposan körbenézett.
- Azt hiszem, kitisztult a levegő. Gyere, menjünk! - mondta Gyuri, és a
kezét nyújtotta. Jakab fölállt és leporolta a ruháját. Gyuri a csillagra nézett
mérgesen, és egyetlen mozdulattal leszakította.
- Ezt meg ne lássam rajtad többet! Megmentettelek, ‘gy Itat a barátom
lettél, ha tetszik, ha nem. Az én barátom nem lehet megbélyegezve! -
mondta, és elhajította a Jelképet.
- De azt ugye tudod, hogy ha lebukok, akkor agyonlőnek.
- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! Ne aggódj, nem lesz semmi baj!
Ezeknek úgyis meg vannak számlálva a napjaik. Próbáljanak csak hozzád
nyúlni! - mondta Gyuri eltökélten, és ez a talpraesettség Jakabnak is erőt
adott.
- Igazad van. Ha eljön az időm, akkor legalább méltósággal haljak meg!
- Ez a beszéd! De úgysem fogsz - mondta Gyuri, és benyúlt a belső
zsebébe. - Egy cigivel megkínálhatlak?
- Nem, koszi. Ha eddig kibírtam, hogy nem gyújtottam rá, akkor most már
nem fogok.
 - Nagyon helyes! Ha vége lesz, én is abbahagyom. Már nem tart sokáig.
- Ezt miből gondolod? - kérdezte Jakab.
- Az egyik haveromnak van egy rádiója. Abban hallottam, hogy a
szövetségesek egyre több területet foglalnak vissza. A németek meg szép
lassan széthullnak. Már a nők és a gyerekek védik Berlint. Ezt mindenki
tudja, hogy mit jelent, ahogy ők is. Mit gondolsz, miért nem túrtak szét
mindent, hogy megtaláljanak? Ha ez egy évvel korábban történt volna,
mindketten itt pusztulunk vagy deportálnak, abban biztos lehetsz. Úgyhogy
ne izgulj, ennek itt vége nemsokára - mondta Gyuri, és magabiztosan
beleszívott a cigijébe.
- Végre egy jó hír! - nyugtázta Jakab. - Mi úgy el voltunk zárva a
külvilágtól a gettóban, hogy szinte semmit sem tudok a körülöttünk folyó
eseményekről. Viszont ezt meg kell ünnepelni! - mondta, és benyúlt ő is a
belső zsebébe. Elővett egy kis kulacsot.
- Nem dohányzom, viszont antialkoholista nem vagyok. Gyere barátom,
húzd meg! Jó kis szabolcsi pálinka. Gyógyír a testnek és a léleknek -
mondta, és odanyújtotta Gyurinak.
- Látod, én dohányzom és iszok is. Nem várom meg, hogy lelőjenek,
engem a káros szenvedélyek nyírnak ki - mondta Gyuri, azután a szájához
emelte a bütyköst és alaposan meghúzta.
- Ez gyógyszer, igyad csak. Különben is, az ilyen emberek, mint te, örökké
élnek.
Gyuri újfent meghúzta a kulacsot, még a szemét is becsukta hozzá.
- Ez nagyon jól esett. Már el is felejtettem milyen íze van, olyan rég
ittam! Honnan szerezted?
- Ne akarj mindent tudni! Elég, ha annyit tudsz, hogy van még.
Elrejtettem egy biztos helyre egy egész marmonkannával - kacsintott Jakab.
 - Akkor jó. Jobb híján halálra isszuk magunkat - nevetett Gyuri. - Na,
gyerünk haver, induljunk.
- Jó, de mégis hova?
- Fogalmam sincs, csak el innen. Nehogy a kibaszott friccek
visszaforduljanak!
Miután ittak a találkozásra, a romokon botladozva elindultak a Duna
felé, hogy valahogy átjussanak a túloldalra.

János Kórház

Gyuri bácsinak így maradt meg az emlékeiben Ákos édesapja. Ezeket a

közös sztorikat Ákos is hallotta az apjától, ezért Gyuri bácsi és neje a
legjobb kezekben voltak nála.
Egymással szemben ültek az asztalnál; az öreg a kezét tördelte, miközben
Vágvölgyi doktor Róza néni kartotékját lapozgatta. Amikor végzett, levette a
szemüvegét és becsukta a dossziét. Gondterhelten sóhajtott egyel.
- Hogy van Róza néni? - kérdezte.
- Ó már sajnos nincs ilyen jól. Nagyon fáj a lába, szinte már csak akkor
mozdul ki, ha nagyon muszáj, vagy ha én mondom neki.
- Igen, tudom, és nagyon sajnálom. Ezért is kértem, hogy fáradjon be
hozzám, mert itt nem zavar minket senki, és lenne egy pár dolog, amit meg
kell beszélnünk, Gyuri bácsi - mondta az orvos, tisztán kivehető
aggodalommal.
- Mondjad fiam, ne kímélj! Én már annyi mindent túléltem, ezt is
túlfogom!
- Akkor elkezdem... - mondta az orvos, és mély levegőt vett. - Nézze,
Gyuri bácsi, amiről most szó lesz, az igen kellemetlen, de úgy érzem,
őszintének kell lennem önhöz, és jelen helyzetben azzal teszem a legtöbb jót,
ha nem szépítem a dolgot és elmondok mindent, annak a tényleges rideg
valójában. Szóval mindenkivel egyeztettem, aki ebben kompetens, átnéztük a
leleteket töviről hegyire a terület szaktekintélyeivel. A vizsgálatba bevontam
mindenkit, akit csak ismerek, és akiben megbízom. Egyöntetűen arra
jutottunk, hogy Róza néni, egy Carcinoma pancreatis nevű betegségben
szenved, köznyelven hasnyálmirigyrákban. Ez önmagában még kezelhető,
illetve kordában tartható, ha időben észreveszik, de sajnos áttétek képződtek
a tüdőre és a májra is. Így, viszont a gyógyulásra való esély igen
lecsökkent... gyakorlatilag a nullára. Ez megmagyarázza az állandó
fájdalmakat is - a doktor rövid szünetet tartott, s hagyott valamennyi időt az
öregnek, hogy feldolgozza a hallottakat. Azon kívül az sem volt mindegy,
hogy hogyan fogadja. Ha bármi rosszullétre utaló jelet észrevették volna
rajta, azonnal cselekedniük kellett volna. De az öreg csak ült, és bámult
maga elé. Egy szót sem szólt.
- Minden rendben, Gyuri bácsi? Folytathatom? - kérdezte az orvos.
Az öreg ránézett az orvosra, és csak a tanácstalanság volt felfedezhető az
arcán.
- Azt hiszem, igen. Csak azon gondolkodom, hogy vajon meddig élhet
még... De talán már amúgy sem lenne több nekünk. Ki tudja... - mondta
elfogadva az elfogadhatatlant. Továbbra is csak a földet nézte, mintha
onnan várná a megoldást.
- Ezt nehéz megjósolni, de ha saccolnom kellene, akkor egy fél évet tudok
jósolni. Persze volt már ennél több is, és... - a doktor lehajtotta a fejét
mielőtt folytatta volna - és kevesebb is. Eléggé előrehaladott stádiumban
van.
Az öreg csak ült szótlanul és meredt maga elé.
 - Mit tudnék segíteni, Gyuri bácsi? Kérem, mondja, és megteszem, bármi
legyen is az! - mondta kérlelőn az orvos.
De ő csak ült tovább és nem szólt egy szót sem. Csak isten tudhatta mi
játszódott le benne, mivel pánik vagy érzelmi elgyengülés jelei nem
mutatkoztak rajta - kizárólag a tanácstalanság. A doktor hátradőlt a székén
és várt türelmesen. Nagyjából sejtette, hogy mi történik, de hiába az orvosi
diploma, ezt nem tanítják sehol, pedig egy orvosnak a pályája során
rengeteg rossz hírt kell közölnie. Éppen ezért nem akarta őt megzavarni,
esetleg egy frissítővel próbálkozhat ilyenkor az ember.
- Töltök önnek egy pohár vizet- mondta, azzal odasétáll a
hűtőszekrényhez, kivett egy palack ásványvizet, és töltött az idős, magába
roskadt Gyuri bácsinak.
- Mit lehetnék önért, Gyuri bácsi? Kérem, segítsen, hogy segíthessek!
Bármit megteszek önért, hiszen ha ön nincs, akkor most én sem ülök itt -
kérte őt újra.
Erre ő fölnézett könnyes szemmel.
- Gyógyítsa meg a feleségemet. Szinte még nem is éltem nélküle. Vagy
legalábbis nem emlékszem, hogy milyen volt. Nekem nélküle nem fog
menni... - mondta, és újra hallgatásba burkolózott. Dr. Vágvölgyi Ákos
belgyógyász és a többi szakorvos részére ez volt az a válasz, amit sosem
akartak hallani - meggyógyítani valakit, aki gyógyíthatatlan. Tudta, hogy ez
orvosilag lehetetlen, de azt is lelketlenségnek tartotta volna, hogy ezt
kimondja. Ennyi őszinteség épp elég volt egy napra, ráadásul egy olyan
ember felé, aki ennyire közel áll a szívéhez.
- Megteszünk mindent, amit az orvostudomány megenged, sőt még azon is
túl! Amint elfogy a tudomány, megteszek mindent emberként is. Imádkozom
majd mindennap önökért, hiszen ha valakik megérdemlik a boldogságot,
akkor azok önök. Az a másik dolog nem javult? Még mindig tart?
 - Sőt, egyre rosszabb. Köszönöm, fiam - mondta, és fölállt a székről.
Fölvette a kabátját, begombolta, azután a fejére tette a kalapját, és elindult
a kijárat felé a jellegzetes csoszogó járásával. Az ajtóból még visszafordult
egyszer.
- Neki elmondjam? - kérdezte megtörtén.
A doki sóhajtott egyet, és széttárta a kezét.
- Gondolja, hogy van értelme? Önre bízom, Gyuri bácsi. De ha rám
hallgat, akkor még vár vele. Nehogy az a másik dolog is súlyosbodjon.
Nekem sem volt könnyű, sokat töprengtem rajta, hogy elmondjam-e Önnek.
Azért döntöttem így, mert úgy éreztem, hogy az egyiküknek joga van tudni
az igazságot. Hogy jói tettem-e, arra majd az idő ad választ - mondta a doki
mélyről jövő lelki fájdalommal a hangjában.
Az öreg szemeiben a teljes reményvesztettség látszott. Pár másodpercig
még nézték egymást. Vágvölgyi doktorban most nem orvost látott, hanem
hírvivőt, aki épp az imént jelentette be, hogy mikor lesz vége annak az
életnek, ami Budapest romjai között sarjadzott és ért életre szóló
szerelemmé. Annyira régen, hogy a most élő emberek nagy része még nem is
élt akkoriban. Becsukta maga mögött az ajtót, ami mögül már csak a
halkuló csoszogása volt hallható. A doktor csak ücsörgött a székben és egy
könnycsepp gurult végig az arcán. Évtizedes fájdalmat látott az öreg arcán,
valami visszafordíthatatlan szomorúságot. Bele sem mert gondolni, milyen
érzés lehel, hogyha valaki vagy valami határt szab a boldogságnak és nem
tud ellene tenni semmit. Bár ő is boldog házasságban élt, de mint ahogy
minden élő, ember ilyen életre szóló házasságról álmodik.
A következő percben visszazökkentette magát a valóságba, megtörölte az
arcát, megigazította a köpenyét és szólt az asszisztensének, hogy küldje be a
következő beteget...
 3. fejezet

A TAXIS

Az otthon

- Hála istennek és a viszonylag modern felfogásomnak, általában

mindenkivel jóban voltam. Még a taxisok is szerettek, pedig van köztük egy
pár elég nehéz eset. De én mindenkit úgy fogadok el, amilyennek Isten
megteremtette. Szóval, abban a nagy bánatomban egy taxis segített, hogy ne
szakadjon meg a szívem. Ezt még elmesélem, aztán holnap folytatjuk -
mondta az öreg, amire Edit nővér csak mosolygott.
- Nem csalódtam Önben, Gyuri bácsi. Imádom hallgatni! Sajnos, én
nagyon hamar elvesztettem az édesapámat, így kevés alkalmunk volt
beszélgetni. Akkor is, jobbára gyerekes dolgokról, mert még kislány
voltam. De nagyon sokszor eszembe jut, mióta felnőttem. Szeretném hallani
az ő emlékeit is. Nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Öt is a rák vitte el... -
mondta, és megfogta az öreg kezét. Ami már kissé ízületes volt és szinte
eltűnt a nővér kezében.
Gyuri bácsi rámosolygott, de a nővér folytatta.
- Csak anyukám él. Tudja, Gyuri bácsi, az én családom Németországból
származik, de én már itt születtem. Apukám is német volt - mondta a nővér,
és lehajtotta a fejét. - Anagyszüleim is.
Az öreg nem értette, hogy a nővér miért lett szomorú, amikor a
családjáról beszélt.
- Talán nem szerette őket? Úgy látom, hogy nem szívesen beszél a
családjáról.
 A nővérnek könny szökött a szemébe.
- Majd megbeszéljük, Gyuri bácsi. Még nem készültem fel rá, de
igyekszem.
- Rendben van, aranyom. Legyen köztünk minden kötetlen! Szóljon,
amikor alkalmas! Addig elmesélem az én taxis barátságomat. Bár Ferivel
már akkor is régóta jóban voltunk, de attól a naptól kezdve nagyon jó
barátok lettünk.

János Kórház

Csoszogó léptek visszhangoztak a kórház épületei között. A látogatásnak

már vége, csupán dohányzó mentősök, papírokkal szaladgáló asszisztensek
és a takarító brigád emberei ténferegtek és látták el feladataikat. Sövényt
nyírtak és szemétmentesítették a placcot. De bármi is volt a feladatuk és
bármennyire is lelkiismeretesen látták el, az öreg láttán mindegyik megállt
egy pillanatra. Ehhez nem kellett sem diploma, sem pszichológiai
végzettség, hogy észrevegyék azt a mérhetetlen szomorúságot, ami Gyuri
bácsi mozdulatairól már ránézésre is lerítt. Botját a bal kezében tartotta, de
a jobb lábával együtt rakta előre. Enyhén görnyedt tartása miatt tekintete a
földre vetődött, miközben viszont néha fel-felpillantott. Mivel visszajáró
„vendégek" voltak itt, így minden sarkon ráköszönt valaki, de most
mindenki nagy megdöbbenésére a köszönést senki felé nem viszonozta,
pedig általában mindenkinek mosolyogva köszönt vissza.
Az udvar fái között a kórház verebei élték viharosnak tűnő, hangos
életüket. Előfordult, hogy á fák alatt, a földön civakodtak egymással.
Szerette nézni a természet eme apró teremtményeinek szappanoperáját,
olyankor mindig leült a legközelebbi padra, és csak bámulta őket. Az ilyen
alkalmakra, mindig tartott magánál pár karika háztartási kekszet, hogyha
hirtelen gyötrő éhség törne rá, akkor legyen mihez nyúlnia, de ezek a
kekszek rendszerint a verebeknél végezték be sorsukat. Órákat volt képes
ülni a kórház udvarán és előfordult, hogy Rózával együtt. Am ezen a napon
nem. Semmi, ami eddig aprócska örömöt okozott neki, semmi sem tudta
feledtetni az imént elhangzott beszélgetést az orvossal. Gyuri bácsi, ahogy
azt még régen Jakabnak Ígérte, a háború után le is tette a cigarettát, ám a
nikotin iránti szenvedélye nem hagyott alább, így később pipázni kezdett,
mely szokása mindig megmaradt, és nem is tervezte letenni. Ez is azok közé
a napi rítusok közé tartozott, amik boldogsághormont szabadítottak föl a
szervezetében, és amikhez ragaszkodott. A kijáratfelé vette az irányt. Az
ambulancián a mentősök épp egy hordágyat húztak ki az esetkocsiból. Ez a
kétfiatal mentős már messziről felismerte őt.
- Tiszteletem, Gyuri bál - kiáltották oda szinte egyszerre.
Felnézett, és a botját kissé megemelve fogadta a köszönést. A kijáratnál a
portás is elköszönt tőle, de ő csak biccentett, és szótlanul kiment a kapun.
Kint az utcán megállt és körbenézett. Beszippantotta a friss levegőt, majd
felnézett az égre. Azután valami ülőalkalmatosság után kezdett kutatni a
szemével, hogy mielőtt haza indul, megpihenhessen. A kijárattól bal kézre
egy taxidroszt volt, benne három taxi várakozott. A tábla mellett egy
kényelmesnek tűnő pad várta, hogy valaki ráüljön. Odacsoszogott a pádhoz,
és leült. Sóhajtott egyet, majd benyúlt a belső zsebébe, és elővett egy zacskó
dohányt, meg a pipáját. Első dolga volt, hogy beleszívott - csak úgy üresen,
hogy nincs-e eltömődve a füstszűrője, aztán a kaparóval megtisztította az
égésteret. Az ölébe tette a dohányt tartalmazó zacskót. A vaníliaízűt hozta
magával. Megtörnie a pipát, alaposan lenyomta a tömővel, ezt követően egy
filléres átlátszó öngyújtóval felizzította. Először csak aprókat szívott bele,
hogy begyulladjon. Amikor ez sikerült, eltette a tűzszerszámot a zsebébe, és
mint egy század eleji arisztokrata, eregette a füstöt. Az első pár szívás után
mindig követi a szemével a füst útját, amíg az teljesen szét nem oszlik. Így
szokta megtudni, hogy merről juj a szél. Nem mintha bármi jelentősége lett
volna, elvégre nem egy gerilla háborúban harcolt, csupán egyike a
sokjelentéktelen szokásának, ami, ha csak másodpercekre is, de leköti a
figyelmét - ilyenkor néha még egy-egy emléket is felidéz a múltból. Fiatalon
nem is gondolja az ember, így ő sem egykor, hogy idős korban milyen
apróságok fognak értelmet nyerni. Elég egy kifújt füstgomoly, hogy elterelje
a gondolatait egy fiatalkori helyszínre, ha csak pár pillanatra is. Mennyi
minden jut eszébe egy ilyet jelentéktelen mozzanatról, egy illatról vagy akár
egy zeneszámról! De bármerre is csámborognak a gondolatai, bármilyen
helyszínen, mindig ott van vele Róza néni. Egyáltalán nem is emlékszik,
hogy milyen volt az élete a megismerkedésük előtt. Mintha az időszámítás
akkor kezdődött volna, amikor találkoztak.
Az elmélkedésből egy ismerős hang térítette vissza a valóságba.
- Szép napot, Gyuri bácsi! - hallatszott valahonnan a háta mögül.
Az egyik taxis éppen kiszállt a kocsijából, amikor meglátta őt a pádon
ülni. Egy erős testalkatú, kopaszodó, ötven körüli férfi volt. ő volt az, akit
mindig hívni szoktak, ha szükség volt egy gyors fuvarra. Jó pár éve tartott
ez az együttműködés, ezért már- már barátként tekintettek egymásra. Mivel
munka közben nem tudott kivel társalogni, szívesen beszélgetett az öreggel.
Amikor odaért hozzá, üdvözlésre nyújtotta a kezét.
- Tiszteletem, Gyuri bátyám! - üdvözölte Feri.
- Szia, Ferikém! - szólt halkan az öreg.
- Mi újság, Gyuri bácsi? Hogy van mindig? - kérdezte, és odaült mellé a
padra. Jókora ember lévén a pad deszkái behajlottak a súlya alatt.
- Semmi különös. Jól vagyok, köszönöm. Csak leültem pihenni, mielőtt
felszállók a buszra.
- Nem is tudtam, hogy dohányzik. Mióta?
 - Mert nem rendszeresen szívom, és csakis pipát - mondta egy sokat
sejtető mosollyal a szája sarkában.
- Mi a baj, Gyuri bácsi? Látom, hogy van valami...
- Hagyjuk, Ferikém! Ne foglalkozz velem! Törődj inkább csak a
családoddal! Fiatalok vagytok, örüljetek az életnek! Bárcsak annyi idős
lennék, mint te! Nem törődnék semmivel, csak a családommal. Ne pocsékold
az idődet fölösleges dolgokra! Legyél velük, amikor csak tudsz! Szeresd és
neveld a gyerekeidet! Ráérsz még ilyen dolgokkal foglalkozni. Ne izgulj, te
sem úszód meg, de addig Örülj, amíg fiatalok vagytok. Vigyázzatok
egymásra nagyon. Élvezzetek ki minden együtt töltött percet! - mondta egy
kényszeredett mosollyal, és beleslukkolt a pipába.
- Nézze! Ha csak összefutnánk az utcán, nem kérdezném meg, mert bármi
lehet, amihez semmi közöm. De mivel most jött ki egy kórházból, és lerí
önről, hogy valami történt... Bár semmi közöm hozzá, azt hiszem, vagyunk
olyan nexusban, hogy beszélgessünk róla. Azon kívül, önnek is könnyebb
lesz, ha kibeszéli. Nem jó bent tartani, higgye el! Szóval mi a baj, Gyuri bá?
- kérdezte ismét a taxis.
Az Öreg kiütögette a pipából az elégett dohányt, majd kikaparta az
aljából a kormot. A taxis csak ült türelmesen, és várta, hogy az idős barátja
megnyíljon.
- Fél éven belül megözvegyülök - mondta, és sóhajtott egy mélyet.
- Értem. Ezt ki mondta? - kérdezett vissza.
- A feleségem orvosa. Tőle jövök.
A taxis rátette a kezét az öreg vállára.
- Nézze, Gyuri bá. Ezt én is átéltem, igaz nem a feleségemmel, hanem az
édesapámmal. Azt mondták, fél év maximum. Utána még nyolc évig húzta
az öreg. Ne értsen félre, nem szeretnék hamis illúziókat kelteni, csak azt
szeretném mondani, hogy egyáltalán nincs ez kőbe vésve. Elképzelhető,
hogy még sok- sok boldog évet fognak együtt tölteni. De ha rám hallgat,
akkor ne éreztesse vele! Nem jó látni a végét, ennek nem látom értelmét.
Sőt, el se mondja! Az apámon láttam, hogy milyen, ha az ember éveken át a
halálra készül. Higgyen nekem, nem könnyíti meg a végét!
- Ezt fogom tenni, Ferikém, de nem lesz könnyű. Sohasem hazudtam neki,
de most meg kell tennem.
- Ez nem hazugság... vagyis az, de kegyes, és az nem árt senkinek. Gyuri
bátyám, igazán nem akarom kioktatni Önt, de nekem az a tapasztalatom,
hogy az igazság nem minden esetben segít. Fannak esetek, amikor a boldog
tudatlanság célravezetőbb.
- Az egész életünket együtt éltük le. Nem tudom, milyen nélküle a világ.
Több mint ötven éve vagyunk együtt, és azóta nem töltöttünk két napnál
többet egymástól távol. Már tudjuk egymás lélegzetvételéből, ha a másikat
bántja valami. Hogyan fogom ezt eltitkolni előle?
- Ne foglalkozzon ezzel! Engedje el! Tegye a dolgát, mint máskor! Ha
észreveszi, akkor észreveszi. Nem törvény eltitkolni, csak javasolt
megpróbálni. Nem kell ezt túlgondolni. De ahogy ismerem Róza nénit, ha
meg is tudja, nem fogja mondani - mondta a taxis a tőle megszokott nyers,
de ugyanakkor barátságos modorral.
Az öregnek véreres lett a szeme, és egy könnycsepp gurult végig az arcán.
Elővett egy zsebkendőt, hogy megtörölje. A bőr a szeme alatt, már olyan
vékony volt, hogy amikor megtörölte, pár pillanatig úgy maradt. Azután
visszavette a szemüvegét, és meredt tovább a semmibe. Feri átkarolta, és
bátorítólag megszorította a vállát.
- Nem lesz semmi baj, meglátja! Önök már annyi mindenen mentek
keresztül! Nem egy kibaszott rák fog kiszúrni velünk! - mondta mosolyogva,
készakarva elbagatellizálva a témát.
 - Köszönöm, fiam! Szerencse, hogy itt voltál, és beszélgettünk egy kicsit.
Már azt hittem, vége mindennek.
- Na látja? Jó a taxis a háznál! - mondta, és felnevettek mindketten.
- Na jöjjön, Gyuri bá, hazaviszem! Úgyis ebédidő van, a fű sem nő
ilyenkor.
- Hagyd csak, Ferikém! Dolgozzál csak! Majd én hazacammogok.
- Úgy nézek ki, mint akinek a körmére ég a munka? Órák óta itt állok.
Megéheztem, elmegyek ebédelni valamit. Ingyen van, Gyuri bácsi.
Használja ki! - mosolygott Ferenc.
- Akkor legalább hadd fizessem ki én.
- Isten őrizz! Ne sértsen meg! Különben sosem kerülök a mennybe... -
mondta, és felsegítette az öreget. Odakísérte a taxihoz, kinyitotta neki az
ajtót, és besegítette. Ferenc beült a sofőrülésbe, és a Mercedes elindult a
Batthyány utca felé, ahol Gyuri bácsi és Róza néni lakott...
 4. fejezet

CSENDES MAGÁNY

Edit nővérnek szinte az arcára fagyott a mosoly. Nyilvánvaló volt, hogy ez a

mosoly nem az volt, mint amit az ember egy vicc hallatán mutat...
- Imádom hallgatni önt, Gyuri bácsi! Olyan szeretettel beszél a
feleségéről! Szeretettel és végtelen tisztelettel. Mennyire hiányzik már ez a
fajta tisztelet a világból!
- Ó, drágám! És még mennyi mindent tudnék mesélni róla!
- Remélem, fog is, Gyuri bácsi! De most mennem kell, mert le kell
vinnem a szennyest a mosodába, utána meg ebédeltetni kell. De ha nem
zavarom, munkaidő után egy kicsit maradnék önnel.
- Dehogy zavar, inkább örömet okoz! Ha róluk beszélhetek, akkor olyan,
mintha egy kicsit velem lennének. Jöjjön csak nyugodtan, szeretettel várom
önt. Valószínűleg vagy itt, vagy a szobámban leszek.
- Köszönöm Gyuri bácsi, nem felejtem el! Róza néninél tartottunk -
mondta mosolyogva a nővérke, majd végigsimította az Öreg vállát, és
felállt a pádról. - Akkor este találkozunk.
- Rendben - mondta az Öreg, és jelképesen intett egyet.
A nővér eltűnt az épületben, Gyuri bácsi pedig kint maradt levegőzni. ő is
teljesen beleélte magát az emlékeibe. Közben újraélesztette az időközben
kialudt pipáját, és bámult tovább a messzeségbe.
Az ebéd újházi tyúkhúsleves volt és rakott karfiol. Nagyon szerette
mindkettőt, és a levegőn igencsak megéhezett. Az ételt Edit nővér tálalta föl
neki, persze nem véletlenül. Mosolyogva tette elé a tányért.
- Tessék parancsolni! Jó étvágyat! - mondta neki kedvesen.
 Miután jóízűen elfogyasztotta az ebédet, felment a szobájába egy kis
ebéd utáni csendespihenőre. Jó két órát aludt. Nem álmodott semmit,
aminek rendszerint örült, mert nem mindig arról álmodott, amiről szeretett
volna. Sok olyan esemény volt az életében, amit nem akart újra átélni, de az
álom nem válogatott soha.
Délután bekapcsolta a televíziót, A Film+ csatornán pont a Kelly hősei
ment. Szerette ezt a filmet, végig is nézte. Utána főzött magának egy kávét.
Elvileg azt is kaphatott volna az otthon büféjében, de ő ragaszkodott hozzá,
hogy magának főzhesse. Természetesen megengedték neki. Amikor erre
engedélyt kapott, azonnal bement a városba kávéfőzőt venni. Azóta
magának készíti.
Esteledett. Kellemes idő volt kint, ezért felvette a kinti papucsát, és
kiment a parkba a szokásos esti sétájára. Végigcsoszogott a járdán a padja
irányába. Akkor pillantotta meg a nővért, aki már ott ült és őt várta.
- Kiskezeit csókolom! - szólt már messziről az öreg. De ő nem csak
mondta a kézcsókot. Amint odaért, azonnal kezet csókolt az újdonsült
„tanítványának”.
- Szép estét, Gyuri bácsi! Jöttem, ahogy ígértem.
- De a barátja nem lesz féltékeny? - mondta pajkosan, és kacsintott egyet.
A nővér felnevetett.
- Nincs nekem senkim, Gyuri bácsi. Albérletben lakom itt, csak az otthon
miatt jöttem el Pestről. Nem ismerek itt senkit. Nagy nőcsábász tetszett
lenni fiatalon, Gyuri bácsi, ugye?
- Persze, aranyom. Annyira, hogy a Rózám volt az első és az utolsó nő is
az életemben.
- Ne tessék mondani! Az ember azt hinné, hogy fiatalon minden nőt, akit
csak tudott, ágyba vitt.
 - Lehet, hogy azt tettem volna, de kitört a háború. Az pedig nem arról
híres, hogy teret engedne az udvarlásnak, nekem elhiheti.
- Elhiszem, Gyuri bácsi.
- A csajozáshoz pénz kell, meg szép ruhák és egy hely, ahova beülhetünk
beszélgetni. A háborúban mindezek luxusnak, majdhogynem elérhetetlen
dolgoknak számítottak.
- Igaz, erre nem is gondoltam.
- Szóval, kedvesem, engedje meg, hogy pár szóban meséljek az
életünkről. Csak egy szokványos napot hadd meséljek el, abból az időből,
amikor még az én Rózám velem volt.
- Igaza van, Gyuri bácsi, vágjunk is bele! - mondta mosolyogva a
nővérke.
- A Batthyány utca és a Gyorskocsi utca sarkán laktunk. Azért ott, mert
ez volt a kívánságom. Ötvenhatban vizsgálati fogságban tartottak ott, és pár
héttel előtte a Batthyány téren lőtték le az akkori legjobb barátomat és
bajtársamat. Ezt azóta sem hevertem ki. Addigra már véget értek a harcok,
és csak békésen sétáltunk, amikor valaki orvul lelőtte Őt. Sosem derült ki,
hogy ki tette és miért. Csak egy lövés hallatszott. Nevetést hallottam és ittas
szovjet katonák ricsaját, de nem sikerült kiderítenem semmit, mert nem
hagytam ott a barátomat, hiszen akkor még pislákolt a remény lángja, hogy
túléli a sérülést.

Néhány évvel Róza néni halála elött...

Budapest, Batthyány tér
Pont a sarkon állt meg a taxi, mert zsúfolt hétköznap lévén egy gombostűt
sem lehetett leejteni a központ környékén, nemhogy parkolóhelyet találni. A
taxisok laza szabálykövetése ez esetben jól jött. Ferenc kirakta az
elakadásjelzőt, és a sarkon hagyta a járművet, amíg a kapuig elkísérte az
öreget.
- Vigyázzon magára, Gyuri bál Rohanok, mert ha a rendőr meglátja ott a
kocsimat, nővé operál, az biztos - mondta sietősen a taxis.
- Menj csak, fiam! Innen már boldogulok. Hálásan köszönöm a
segítséget! Ha nagy leszek, meghálálom - nevetett erőtlenül, miközben a
homlokát törölgette.
Feri rohamléptekkel ment a kocsijához, amibe fiatalosan bepattant, s ez
idő alatt az öreg a kistáskájában kotorászott a lakáskulcsa után. Mire
megtalálta, az alsó szomszédban élő fiatalember már kinyitotta bentről, s
egy hangos köszönés kíséretében megfogta az ajtót, hogy Gyuri bácsi
akadálymentesen tudjon belépni. A lifttel hamar jelért a harmadik emeletre.
Már a lépcsőházban érezni lehetett Róza néni frankfurti levesének az illatát.
Ezer közül is megismerte, hiszen a kedvenc levese. Amint benyitott, rögtön
egyértelművé vált az illat eredete. A cipőjét gondosan berakta a szekrénybe,
a kalapját és a kabátját meg az akasztóra, majd elindult a konyha irányába,
ahol Róza néni épp céklát hámozott, és közben szólt a délutáni krónika a
rádióban. A tűzhelyen a leves rotyogott. Imádta ezt az érzést, így
hazaérkezni, amikor minden és mindenki otthon van, akit, és amit szeret.
Ezek összessége megannyi emléket hozott felszínre. Egyszerre volt neki a
múlt, a jelen és a jövő. Am amikor a jövőre gondolt, összeszorult a szíve.
Az, ami eddig a napig betonbiztos lábakon állt, egyszeriben ködös lett és
ingoványos. Nem tudhatta, hogy meddig fog tartani, és meddig köszöntheti
az egykor sugárzó szépségű féleségét. Az érzés most felerősödött benne,
miután az orvos közölte Róza állapotát. Megrémisztetté a felismerés, hogy
reggel még abban a hitben ébredt, hogy sok boldog évük van ebben az
életben, este meg már látszódik a vége. Ebben a helyzetben tartani magát
nehezebbnek tűnt, mint a háborút túlélni.
Bár belépett a konyhába, de ebből a felesége mit sem hallott. Úgy
belefeledkezett a házimunkába, hogy azt sem vette észre, hogy az Öreg már
percek óta a háta mögött állt. Gyuri bácsi lehajolt, és belecsókolt a
nyakába. Ez egy régi szokás volt köztük, még fiatalon vették fel. Az oka igen
prózai. Egyszerűen, amikor fiatalok voltak, az öreg annyira oda volt Róza
néni szépségéért, különösen a nyakáért! Annak idején elég volt egy
szippantás a fiatalasszony nyakába, és már mindketten készen álltak a
hancúrozásra. A korukból fakadóan a folytatás már régen elmarad, de a
szokás megmaradt köztük a régi idők emlékére.
- Szia, mátkám! - súgta a fülébe.
Ez is egy régről hozott szokás volt, így nevezte őt az esküvőjük előtt. A
háború után nem sokkal a tihanyi apátságnál kérte meg a kezét, attól fogva
szólította így.
Róza néni összerezzent a hirtelen hangtól, és visszazuhant a valóságba.
Gondolatait teljes egészében lefoglalta a rádió és a céklahámozás.
Megfordult, eleinte zavartan nézett, majd pár pillanat múlva már
mosolygott.
- Szia, Papa! De megijesztettél! - szólt a szemüvege felett elnézve.
- Mi jót csinálsz? - érdeklődött az öreg a vonzó illatok eredete felől.
- Neked céklát. Tudom, hogy szereted. Te merre voltál? - kérdezte.
A kérdéstől zavarba jött, mert nem készültfel egy lehetséges válasszal
sem.
- Semmi különöset nem csináltam. Lementem a Moszkvára, vettem egy
újságot és elolvastam. Azon kívül sétáltam, levegőztem.
- És hol van az újság? - kérdezte Róza gyanakodva.
 Újból megtorpant az öreg magabiztossága, mert egy újabb kérdést
kapott, amire jól kellett improvizálni.
- Tudod, ahol a többi. Odaadtam Alfonznak, a hajléktalan haveromnak.
- Azért néhanapján hazahozhatnád, hogy én is belenézzek, nem
gondolod?
- Jól van, na. Legközelebb hazahozom vagy kettőt veszek - mondta, és
kiment a konyhából egyenesen be a nappaliba, hogy leüljön és
megpihenjen.

***
Este volt. Már sötétbe borult az utca. A kandeláberek fényében bogarak
nyüzsögtek, jelezvén a nyár közeledtét. Egy szinttel lejjebb kóbor macskák
kerge főztek és járták el násztáncukat a maguk különös módján, költ,
amelyik parkoló gépjárművek motorháztetején keresztül talált egérutat,
lábnyomokat hagyva a frissen mosott autón. De előfordult olyan is, amelyik
ott talált pihenőhelyet, és egy korabeli fáraó méltóságával figyelte a
fajtársai eszeveszett szappanoperáját.
Az utca nyüzsgése már a félére apadt. Csupán az utcai lámpák és az
éttermekből kiszűrődő fény világított. Néhol egy-egy sétáló ember bukkant
fel a szürkületből. A házak viszont fényárban úsztak. A háztetők szélén
sorakozó városi galambok jelezték a nap végét, ők is inkább már csak
tollászkodtak; nem pásztázták a teret elhagyott kiflicsücsök után. Esténként
még hűvös volt a levegő, néhol még talaj menti fogy is előfordult. Így az
utcazenészek már korán összepakoltak járókelők híján. A parlament is
fényárban úszott, szinte a teljes képe látszott a Duna tükrében, impozáns
látványt nyújtva azoknak a turistáknak, akik a kora tavaszi hideg ellenére az
utcán töltötték szabadidejüket.
Gyuri bácsi és Róza néni a sötét szobában nézték a tévét. Általában
csendben, csak amikor valami észrevételük volt, ami témát szolgáltatott, azt
vesézték ki, de alaposan. A témaváltás sem esett nehezükre, így előfordult,
hogy egy pletyka-maraton vette kezdetét. Ilyenkor előkerült minden a
„pincéből”, még két évtizeddel ezelőtti szomszédjuk macskája is - bármi,
amit valamilyen közvetett módon a témához lehetett kötni. Ha netán össze is
vitatkoztak valamin, próbálták mielőbb elsimítani, legvégső esetben témát
váltani. Az öreg abban a kedvenc foteljében tette mindezt, amit még 1974
májusában az épp újonnan nyíló Domus áruházban vásárolt. A Discovery
csatornát nézték, ahol mesés tengerpartokról ment egy ismeretterjesztőfilm.
Az idős asszony egy mélyet sóhajtott a karosszékében, amire az öreg egyből
fölkapta a fejét. Róza néni megtörölte a szemét a zsebkendőjével, amit
rendszerint az otthonkája zsebéből bányászott elő, ahol mellesleg a
dióhéjtól a fogpiszkálóig minden elképzelhető megtalálható volt. Majd
azután fájdalomtól torzult arccal felállt, és elkezdett a konyha felé
sántikálni. Az öreg nem tudott szólni semmit, mert sejtette az érzékeny
pillanat okát. Ezért nem ment utána faggatózni, inkább türelmesen
megvárta, amíg visszajött. A folyosóról behallatszó csoszogás engedte
sejtetni, hogy bármi is volt, amiért kiment, már végzett vele. Fájdalmak
közepette visszaült a székbe, és tovább gyönyörködött a mesés tájakban.
- Mi a baj, szívem? - kérdezte az öreg tapintatosan.
De ő csak legyintett egyet és hangos levegővételek közepette nézte a
műsort. Az öreg felállt, megfogta a puff széket, amire az imént még a lábát
polcolta föl, és odatolta az asszony mellé, ráült, és megfogta a felesége
kezét.
- Mi a baj? Mondd el, kérlek! - próbálkozott ismét.
Róza néni fátyolos tekintettel nézte tovább a tévét, de azértfinom
kézszorítással jelezte, hogy türelmet kér.
- Ilyenkor mindig eszembe jutnak a régi dolgok, Papa - mondta szipogva.
- Micsoda? Milyen régi dolgok? - kérdezte.
 - Athén. Amikor megcsókoltál az Akropoliszon.
Az öreg elmosolyogta magát.
- Igen. Akkor közölted velem, hogy babát vársz. Ez egy gyönyörű és
egyben fájó emlék. Nekem is sokszor eszembe jut. De készakarva nem
mondom - felelte.
- Akkor még nem gondoltam, hogy többé nem látom a tengert. Pedig
milyen régen volt!
Az öreg megcsókolta a felesége ráncos, de puha, meleg kezét.
- Ne haragudj rám ezért, Mama! Pár évre rá elvesztettem az állásomat,
aztán meg jött Kristófunk taníttatása.
- Tudom, Papa, nem hibáztatlak. Nem úgy jöttek össze a dolgaink, mint
ahogyan azt elterveztük. Tényleg! Mikor jönnek már hozzánk? Olyan régen
nem voltak...
Az öregnek elkomorodott a tekintete.
- Mama. Már annyiszor kértelek, hogy hagyd ezt abba. Fogadd el, hogy...
- de nem fejezte be a mondatot. Jobbnak látta nem feszegetni a témát,
inkább kellemesebb irányba terelte.
- Na, és emlékszel még, mi történt azután, hogy lejöttünk a hegyről? -
kérdezte az öreg kaján vigyorral.
- Persze, hogy emlékszem. A hotelben szeretkeztünk. Hogyan is tudnám
elfelejteni! - felelte nosztalgikus mosollyal.
- Gyere, Mama! Bújjunk ágyba! Tudod? Kis kifli, nagy kifli.
- Jaj, Papa! Ezek már száraz kiflik, de azért jól hangzik.
- A szikkadt kenyérből van a legjobb bundás kenyér. Na gyerünk, tegyük
el magunkat holnapra!
Egy mosoly törte meg a fájó emlékekkel teli pillanatot, azután Gyuri
bácsi felsegítette Róza nénit a székről, és kéz a kézben elindultak a
hálószoba felé. Az ágy meg volt vetve, erről az öreg gondoskodott, még
mielőtt leültek tévézni. A vánkost jól felrázta, úgy, ahogy azt a felesége
szerette. Előtte jól kiszellőztetett, hogy friss illat legyen. A hálóban már csak
a két olvasólámpa világított, angyal formájú árnyékot vetve a falra. Az öreg
lefektette Róza nénit, betakarta, majd ő is melléfeküdt. Hátulról átölelte,
majd a fülébe súgott.
- Kis kifli, nagy kifli. Ahogy ígértem.
- Igen - jött a halk válasz.
- Jó éjt, Mama!
- Neked is, Papa.
- Reggel találkozunk. Holnap megint egy új nap, áj reményekkel.
- Remélem - felelte Róza néni, de már félálomban.
Az öregbe belehasított a válasz. „ Lehet, hogy tudja? ” Kérdezte
magában, de válasz már nem jött, mert addigra ő is álomba szenderült...
 5. fejezet

GONDOLATOK

Az időskor nem más valójában, mint egy kitüntetés. Egy olyan méretű
megtiszteltetés, ami nem mindenkinek adatik meg. Gondoljuk csak végig!
Először is, mérhetetlenül sok tapasztalat. Egy nyolcvan év körüli ember,
nemtől teljesen függetlenül, már rengeteg mindent megtapasztalt - jót és
rosszat egyaránt, emberekről, az élet különféle területeiről. Egy idős, de
bölcs ember világképe már letisztult, sallangoktól mentes. Fontosnak tartom
kiemelni, hogy azokról van szó, akik méltósággal öregedtek meg, akik
tartalmas és hasznos életet éltek.
Egy ilyen ember, aki nyitott szemmel járt, már nem nagyon tud újat
tapasztalni. Tudja, kiben bízhat és kiben nem. Egy sokat megélt ember már
olyanokat is lát, amiket mi még nem. Ezt most felnőtt fejjel értettem meg
igazán. Annak idején sok mindenért pörölt velem a megboldogult
nagymamám, haragudtam is rá ezek miatt, de nagyon sok mindenben igaza
lett. Olyan dolgokban is, amikre sohasem gondoltam volna.
Napjában több órát töprengünk azon, hogy a tetteink vagy a terveink
hová vezetnek. Vajon mit hoz a jövő, és ahogyan most élünk, az vajon
helyes? Egész életünkben azokra az időkre készülünk, ahol most ők vannak.
Ők már tudják, amit mi még nem. Tudják a döntéseik következményeit, és
tisztában vannak vele, hogy az út, amelyet választottak fiatalon, hová
vezetett. Ők a titkok tudói. Tudják, mi az ára, hogy ha rossz döntéseket
hozunk, és mi történik, ha nem gondolunk a jövőre, és csak a mának élünk.
Viszont azt is tudják, mi történik akkor, ha bölcsen cselekszünk, és
megfontolt döntéseket hozunk mind időben, mind térben. Át tudják adni
tapasztalataikat az utókornak, felkészítve őket a döntéseik súlyára. Igen, ez
egy megtiszteltetés. Mert nem mindenki jut el ide. Sokszor hallom idős
honfitársaimtól, hogy „sose öregedj meg”. Erre általában egy kérdéssel
szoktam válaszolni. Tudom, hogy nem illik, de mindjárt megértik, hogy
miért teszem ezt. A válaszom, „Miért? Miért akarja, hogy fiatalon
meghaljak?” Ilyenkor elgondolkodnak rajta, és végül igazat adnak. DE
IGEN! MEG SZERETNÉK ÖREGEDNI! Még ha fáj is, és néhány funkció
már nem úgy működik a testemben, mint fiatalon. Meg szeretnék öregedni
azért, hogy lássam a gyermekeimet és az unokáimat felnőni. Hogy
elmondhassak nekik mindent, amit tudok és az én tapasztalataimat
kamatoztatva kevesebbet kelljen küszködniük, mint nekünk kellett. Hogy én
is láthassam a döntéseim következményeit, hogy én is a titkok tudója
lehessek. Mert ez egy megtiszteltetés. Mindenkinek joga van a méltó
befejezéshez. Sok millió elhunyt ember vállalna bármekkora fájdalmat,
hogy ezt a kegyet kiérdemelje, hogy láthassák a kört bezárulni, és úgy
távozhassanak, hogy elmondhassák, Jól csináltam.” De sajnos ez nem így
működik. Sokszor azok távoznak, akikkel jobb lenne a világ. Kegyetlen az
élet, mert azzá tettük. Egy életen át hajszoljuk a pénzt, amire rámegy az
egészségünk, aztán ha megéljük a nyugdíjas éveket, akkor meg arra megy
rá mindenünk, hogy visszanyerjük az egészségünket. Nem mindenkié ez a
kiváltság. Önhibájukból vagy azon kívül, de rengetegen hagynak maguk
mögött egy fél életet. Van, aki túléli, de van, aki nem. Elég egy rossz
döntés, hogy este már ne térjünk haza. Hogy helyettünk egy telefonhívás
érkezik csupán, amely mélységes gyászt borít a szeretteinkre. Ezért meg
szeretnék öregedni, és elviselni, amit rám mér a sors, és emelt fővel távozni,
mert tudni fogom, ez az ára, hogy ott lehessek, amikor beteljesül a jóslat...

6. fejezet
 AZON A NAPON

A történet végén csak csendben ültek. Mindketten a könnyeiket nyeldesték,

nem akartak még elgyengülni egymás előtt. Az öreg azért nem, mert tudta
jól, hogy még sehol sem tart a történetük és még korai, Edit nővér meg
azért, mert csak gondolta, hogy a java még csak most jön, ezért
kötelességének érezte, hogy ameddig lehet, ő is tartsa magát.
- Azt hiszem, mindenki ilyen társra vágyik, Gyuri bácsi. Az a szerelem,
amit egy háború sem tud szétszakítani, az mindent túlél, azt hiszem.
- Ez így van. A miénk olyan volt. Tudja, hogy miről ismerszik meg egy
hallhatatlan szerelem? Istenem, a kedvenc filmem Mel Gibsontól! Szóval
arról, hogy nem is nagyon emlékszem azokra az időkre, amikor még Rózám
nem volt velem. Szinte minden emlékem hozzá kötődik. Szép vagy nem
szép, de majdnem mindben szerepel. Na, ezt nevezem én ősi köteléknek.
Kérem, hallgassa meg azt a történetet, amit a legjobban szeretek! Életem
egyik legszebb napja volt. Sosem felejtem el. Ez az a tipikus időtálló
történet - mindketten elmosolyogták magukat.
- Közben megtömők egy pipát. Ehhez szükség lesz rá - mondta az öreg,
majd elővette a szokásos felszerelést és kitette a padra. Rutinos mozdulatok
sorával kevesebb mint két perc alatt megtömte és meg is gyújtotta. Apró
slukkolásokkal felizzította az égésteret, és elkezdte a történetet.
- Szóval ez az eset Athénban történt. Fiatalok voltunk és elképesztően
szerelmesek. Nem törődtünk senkivel és semmivel. Csak mi voltunk a
világban. Az a rengeteg borzalom, amit együtt átéltünk, összekovácsolt
minket. Véglegesen és megmásíthatatlanul. Elválaszthatatlanok lettünk.
Nincstelenül érkeztünk ebbe a kapcsolatba, minden, amink volt, az közös
volt. Még az emlékek is. Olyanok voltunk, mint egymás testének a
meghosszabbítása. Sosem veszekedtünk. Teljesen egy rugóra járt az
agyunk. Boldogok voltunk...

Athén, 1950.
Korán reggel volt - a nyár kellős közepén. Az égbolt és a horizont egészen
mélyvörös színben pompázott, és ahogy távolodott a napkorongtól, úgy
ment át narancssárgába, majd mélykékbe, mint az óceán- Egészen
elképesztő látványt nyújtott, ahogyan két, egymástól ennyire eltérő szín
között átmenet képződött. Néhány felhőfoszlányon kívül semmi sem törte
meg ezt a kristálytiszta egyhangúságot. Zeusz templomának oszlopai mellett
már zsugorodtak az árnyékok, ahogy egyre följebb kúszott a nap, és
szárította jól az éjszaka könnyeit. Hadrianus diadalívének tetején fecskék
sorakoztak, és készítették fel tollazatukat a forró nyári napra. A kapu
árnyékában kóbor macskák hűsöltek, és tisztogatták meg bundájukat az
általuk károsnak vélt szennyeződésektől.

Madártávlatból nézve olyan ez a város, mintha az Akropolisz kinőtt volna

a közepéből. Úgy emelkedik a város fölé, mint egy királynő vagy egy
uralkodó, aki mindenen rajta akarja tartani a szemét.
A Parthenon templomának oszlopait már erősen felhevítette a felkelő nap
sugara, és a Heródes színház árnyékai is szép lassan húzódtak vissza az
egykor nézőtérként szolgáló lépcsőzetes építményről.
Az utcák még üresek voltak. A szuveníreket és a helyi jellegzetességet
áruló üzletek is még csak most húzták föl a redőnyeiket. Eme dicső múltú
metropoliszt sem kerülte el azonban a modern világ minden és mindenkit
uralni akaró, a rongálást művészi szintre emelő magasiskolája. Ennek a
legjobban látható nyomai a történelmi falak és az üzletek redőnyeinek
grafitiként aposztrofált összefújkálása. Továbbá a szemetelés, ami már
olyan méreteket öltött, hogy szinte utolérhetetlen egyetlen éjszaka leforgása
alatt. Bár reggelente némileg csökken a mértéke, de estére szinte látszata
sincs a várost takarító brigádok áldozatos munkájának. Itt is, mint
világszerte, a turizmus veszélyezteti a város ökoszisztémáját. De mindezek
mit sem vesznek el eme patinás főváros múltjából és a
megkérdőjelezhetetlen romantikájából.
Fent az Akropoliszon még egy lélek sincs; a turisták feltehetőleg még az
előző esti tivornya fáradalmait pihenik ki. Tizenegy óránál előbb nem
szokott beindulni az élet pont ugyanebből az okból kifolyólag. Persze a
helyiek, az úgynevezett őslakosok, megkezdik mindennapi tevékenységüket.
A város még csak éledezett. Csupán egyetlen párt lehetett látni, akik az
Akropolisz oszlopai között kergetőztek. 1950-et írunk. Magyarországon
tombolt a kommunizmus. Nem sok ember tehette meg, hogy kiszabaduljon a
vasfüggöny mögül. De akkoriban Sebestyén György egy gyógyszer konszern
egyik osztályvezetőjeként dolgozott. Bár sosem vallott kommunista tanokat,
de intelligenciájának segítségével ezt jól tudta palástolni. Időnként elszólta
magát, ami okozott is neki pár kellemetlen percet, de ahogy mindig, úgy
azon alkalmakkor is elsimította azokat. Hosszú ideig lavírozott így a
kommunizmus útvesztőjében, sőt, még a ranglétrán is sikerült feljebb
kerülnie. Történt egyszer, amikor fia, Kristóf tovább akart tanulni, végképp
kibújt a szög a zsákból, és hithű kommunista főnökei csakhamar
elmozdították a pozíciójából, végül ellehetetlenítették és eltávolították a
cégtől. Ez egy későbbi történet, itt viszont még felhőtlen volt a boldogságuk.
Igazi korán kelők voltak, mert úgy tartották, hogy aludni annyit kell,
amennyit a szervezet épp csak megkövetel. Futkostak az oszlopok között,
mert Róza nem akarta elárulni az évszázados titkot, amivel már Pesten is
húzta Gyurit. Nagyokat nevettek, mert Róza vékonyka csuklója mindig
kicsúszott Gyuri kezéből akárhányszor is sikerült becserkésznie.

- Úgy is elkaplak, gyere ide, de azonnal! - Futott utána a fiú, de a lány

hirtelen irányváltásait nem bírta követni, ezért mindig egérutat nyert. Gyuri
némileg csalódott magában, mert azt képzelte, hogy könnyedén veszi ezt az
akadályt, ám ez pillanatnyilag nem úgy tűnt, ezért kezdte elveszíteni a
kezdeti lelkesedését. Bízott a sportos testalkatában, de ez a feltevés
elhamarkodottnak bizonyult, ezért a vesztesek szégyenével volt kénytelen
feladni az üldözést. Patakzott róluk a veríték, de Gyurit nem hagyta
nyugodni az imént elszenvedett kudarc, és úgy döntött, hogy inkább taktikát
vált. Egy a felújítás közepén keletkezett halom mögé rejtőzött el, és onnan
próbálta becserkészni a lányt, aki értetlenül forgolódott a romtemplomban,
mert nem értette, hogy az imént még őt üldöző Gyuri, hova tűnt.
Szólongatta, de választ nem kapott. Próbált síri csöndben maradni, hátha
hall valami árulkodó neszt, ami alapján felderíthetné Gyuri hollétét. De
hiába a stratégia, semmit sem hallott, ami közelebb vitte volna a rejtély
megoldásához.
- Drágám? Merre vagy? - visszhangzott a hangja a romok között, de
válasz továbbra sem jött.
- Hahó! - Járkált tanácstalanul. Akaratlanul is az elméjébe férkőztek az
ősi legendák a görög istenekről és csodatételeikről.
- Ne ijesztgess! Hallod? - Róza kezdett megijedni. - Gyuri, ez most már
cseppet sem vicces! Inkább elmondom, csak hagyd ezt abba! - kiáltott, és
valódi félelem vegyült a hangjába. Az ifjú Sebestyén Györgynek sem kellet a
szomszédba menni egy kis gonoszságért, úgyhogy úgy döntött, kitart a
rejtekhelye mellett, ezzel bebiztosítva, hogy fény derül szerelme féltve őrzött
titkára.

- Ez egyáltalán nem vicces, tudsz róla? - folytatta némi indulattal a

keresést. A fiú, most már úgy érezte, biztos a dolgában, ezért a lány háta
mögé lopódzott, és hirtelen megölelte hátulról a kétségbeesett Rózát.
- Hát persze, hogy tudom - súgta a fölébe, de ügyelt rá, hogy ne kapjon
szívrohamot. Az óvatosság célravezető volt, de azért felszisszent a hirtelen
jött hangtól.
- Menj a fenébe! Azt hittem, itt hagytál vagy elrabolt Zeusz -
méltatlankodott, de ugyanakkor a megkönnyebbülés mosolya ült az arcára.
- El tudod ezt képzelni rólam? - kérdezte a fiú, de közben már egy
puszival előlegezte meg a számára kedvező választ. A lány viszonozta, és
megfogta Gyuri kezét, majd a legközelebbi kőhöz húzta.
- Gyere, üljünk le oda! - mondta Róza egy titokzatos mosollyal a szája
sarkában.
- Hú, de hivatalos ma, hölgyem! Valami rosszat sejtek.
- Rosszat? Mindjárt megtudod, és akkor eldöntőd, hogy rossz vagy sem.
Odaértek a kiszemelt kőhöz, ami feltehetőleg a felújításra vár, csak úgy,
mint a többi sok ezer, ami itt található Athén szívében.
- Rendben, halljuk! - türelmetlenkedett a fiú.
De szavak helyett Róza, a fiú kezét a hasára tette, akinek elkomolyodott a
tekintete.
 - Azt akarod mondani, hogy... - de nem bírta végigmondani a mondatot a
meghatódottságtól.
- Igen - suttogta a lány. Bár nem volt oka a suttogásra, ez a különös
helyzet az Ő szívét is megcsavarta, és nem jött ki hang a torkán.
Gyuri sóhajtott egy mélyet és örömkönny szökött a szemébe. Akaratlanul
is végigfutott gondolatain az út, ami ide vezetett.
- Mindig erről álmodtam! - mondta, miközben hosszan csókolta a lány
kezét. Mindketten érezték, hogy most fölöslegesek a szavak. Megfelelő
kifejezés híján inkább a legbensőbb érzéseket választották. Azokat, amiket
most még nem tudnak hova tenni, mert nem éltek át még hasonlót sem.
Ilyenkor a tudatalattijuk azt súgja, hogy ez az a pillanat, amire mindig
emlékezni fognak - ez az a perc, aminek minden pillanatát ki kell élvezni,
mert nemsokára már csak történelem lesz. Egy korszak végét jelenti nagyon
sok szempontból, de egy másik kezdetét is egyben. Egy sokkal nehezebb, de
nagyon szép korszakét, ami megannyi feladat elé állítja majd őket. Egy
embert próbáló korszakét, ami megedzi a jellemet, legyen az férfié vagy
nőé.
Gyuri egy csókkal szentesítette az új életük kezdetét, ami az elképzelhető
legszebb befejezése ennek a reggelnek. Megdörzsölte a szemét. A következő
gondolata az volt, hogyan tudná még feledhetetlenebbé tenni ezt a napot. A
megoldásra sem kellett sokáig várni.
- Figyelj rám, kismama! Támadt egy korszakalkotó ötletem - mondta
sejtelmes mosollyal.
Róza kíváncsian várta a nagy tervet.

- Én azt mondom, menjünk vissza a panzióba, és ünnepeljük meg ezt a

csodás napot. Addig tegyük, amíg még büntetlenül tehetjük. Mert aztán
tudod, nagy lesz a pocakod, és vigyázni kell nagyon - mondta elpirulva.
- Csodás ötlet! - jött a halk válasz.
Azzal a pillanatnak méltóképpen emléket állítandó, megadta az
ünnepélyesség legfelsőbb fókát, Gyuri ölbe kapta az újdonsült kismamát,
amit egy nevetéssel egybekötött sikoly kisért. Így ereszkedtek le az
Akropoliszról az első taxiállomásig, ahonnan a taxi meg sem állt velük az
Aphrodité Panzióig, ahol kiélveztek minden egyes percet, amit ez a nap még
adhatott számukra. Ez a nap bekerül a történelemkönyvükbe, azon belül is a
legszebb fejezetek közé, mert ennél meghittebb már nem lehet egy hétköznap
reggel, és mivel a szívük legmélyére raktározták el, így volt miből
táplálkozni szomorúbb időkben, és visszagondolni ide az Akropoliszra, ahol
a fiatalságuk kiteljesedett...
 7. fejezet

OTTHON

Ezen a történeten, mindketten elérzékenyültek. Ennek egyértelmű jele volt,

hogy a szemüket törölgették. Pár perc csend után Edit szólalt meg először.
- Gyönyörű élete volt Gyuri bácsi. Tudna még mesélni pár szokványos
napról? Mert ami önnek szokványos, az a mai embernek a csodálatos.
Kérem, Gyuri bácsi!
- Drága, aranyos nővérke! Nekünk csak ilyenek voltak. Bár hozzáteszem,
hogy a mi idős korunkat beárnyékolta a végtelen szomorúság. Várjon, egy
kicsit helyesbítenék. Végtelenül szomorúak voltunk, de ugyanakkor
végtelenül boldogok is. Ez furcsa kettősség, de akkor is így volt. Azt most
még nem mondom el, hogy miért, de idővel arra is sor fog kerülni.
- Rendben, Gyuri bácsi. Ahogy önnek jobb, én nem szólok bele.
- Szóval egy szokványos napot... - mondta az öreg, és a homlokát fogva
elkezdett turkálni emlékei képzeletbeli dobozában. Hirtelen felnézett.
Közben már lement a nap, és a környék szinte életre kelt - azok a hangok,
amiket nappal elnyom az élet zaja, mostanra tisztán hallhatóak lettek.
- Azt hiszem, megvan! - mondta az öreg, de a kezével intett, hogy
csendet szeretne. - Máris mondom, de előbb egy kicsit hallgassuk a
természetet. Figyeljen csak! - mondta, és becsukta a szemét.
Először halk lépteket a hallottak, ahogy ropognak az ágak a lábaik alatt.
- Ezek vaddisznók, szerintem. Túrják az avart. Hallja?
- Azt hiszem, igen.
Azután egy távoli halk huhogás hallatszott.
 - Megjött a baglyom. Most ébredt föl, megy vadászni. Azt hiszem, fiókái
vannak, mert sűrűn repked el fölöttünk, és mindig ugyanarra a fára tér
vissza. Imádom őt. Egyszer itt ült le ezen a fán mellettünk. Én beszéltem
hozzá, ő meg figyelt. Lejött egészen az alsó ágig. Perceket töltöttünk el így
- kis csend következett, de utána folytatta. - Figyelje, ilyenkor szokott
életjelet adni a fakopáncs is. - Alig, hogy ezt kimondta, egy berregő hang
hallatszott egészen hangosan az erdőből.
- Jól van, ő is megjött. Mint, az óramű - mondta becsukott szemmel.
- Csodálatos! - mondta Edit nővér. - Itt dolgozom, és nekem eddig ez fel
sem tűnt. Bámulatos!
- Ó, drágám. Szoktam hallani szarvas bőgést is, de volt, hogy itt
viaskodtak a kerítésen túl. Csak úgy csattogtak azok az agancsok!
- Hogy fedezte föl ezeket? Általában az emberek ilyeneket meg sem
hallanak.
- Kisasszony, ha járt volna azokon a helyeken, ahol én, ha látta volna
azokat a dolgokat, amiket én, ön is keresné a békét, vagy legalábbis azokat
a helyzeteket, melyekben békét lel. Az én fejemből ezek a hangok
takarították ki a fegyverek hangját, amikre még vén fejjel is felijedtem
éjszakánként. Most már nincs ilyen, hála az égnek és az állatoknak.
- Úgy szeretnék így élni én is, ahogyan ön!
- Fog is, ne aggódjon! Csak ne azok hozzák ide, amik engem ide hoztak!
- Kis szünetet tartott, azután folytatta.
- Akkor most elmesélem azt, ahogy én Budán is megtaláltam a békét, és
még csak nagyon keresnem sem kellett...

Budapest, 2000-es évek eleje

Egy időben az öreg azt tette, amit a kor előrehaladtával egyre jobban
szeretett; együtt kelt a nappal, mindig minden évszakban naprakész volt a
napfelkelte pontos idejével, az órát is ügy állította be reggelente. Ezt a
szokást a háborúból hozta. Miután újból béke lett, és az élet is felgyorsult,
ez a szokás a feledés homályába veszett, de idős korára újból felvette és
már nem tervezte többet kiiktatni a napi programjából. Abban az időben
hosszú hónapokig éjszakázott a romok között egy kilőtt házban, a XIII.
kerületben, a Duna partján. A nem túlzottan komfortos fekhely okozott jó
néhány álmatlan éjszakát neki, de talált valamit, ami táplálta benne az élet
szeretetét. Az egyik reggel a falon tátongó lyukon keresztül a szemébe sütött
a nap. Ekkor határozta el először, hogy a napfelkeltét nem szalasztja el.
Kiállt a rakpartra, és nézte, ahogy a hajnali napsütés bíborszínűre festi az
eget és vele együtt a várost is. Kirajzolódtak a felrobbantott hidak
sziluettjei. A felrobbantott Lánchíd onnan nézve olyan volt, mintha az útja
levezetne a víz alá. Ott állva arra gondolt, hogy végre talált ebben a
puskaporos világban valamit, ami tényleg szép. Még ha az alatta lévő világ
a haláltól bűzlött is, ez a látvány, ha csak pár percre is, feledtetni tudta az
átélt borzalmakat. Valami, amit egy háború sem tud tönkretenni. A hajnali
madárcsicsergés és a galambok alakzatban repülése volt az egyetlen
természetközeli jelenség, amit az ember láthatott. Attól a naptól kezdve, ha
tehette, akkor együtt kelt a nappal. Ámde ébresztőóra hiányában a
megérzésére kellett hagyatkoznia, emiatt előfordult, hogy lemaradt róla. De,
miután vége lett a háborúnak és olyan dolgok is elérhetővé váltak, mint a
vekker, többé már nem kellett nélkülöznie a látványt. Minden reggel kiállt az
erkélyre vagy az ablakba, és magába szívta a felkelő nap első sugarait.
Ezen a reggelen is így tett. Egy csésze kávéval és a kedvenc pipájával
kiült az erkélyre. A Duna- partra már rég nem sétált ki, mert a lábai már
nem úgy működtek, mint annak előtte, de a hajnal csendjét sosem
mulasztotta volna el. Ahogy ült bámészkodón és pöfékelt, mindig keresett
valamit, amit nyomon követhet, ezzel is értelmet adva a szokásának. Hol
egy madár apró mozdulatait, hol egy falon kúszó gyíkot, de mindig talált
valami megfigyelni valót. Egyszer egy ilyen alkalommal egy betörésnek is a
tanúja volt. Mivel időben riasztotta a rendőrséget, rajtaütöttek a
behatolókon, akik pár perc elteltével már vezetőszáron ültek
megszégyenülve a rendőrautó hátsó ülésén, nem is sejtve, hogy kinek
köszönhetik az ezután következő hosszú vakációt.
Róza néni még javában az igazak álmát aludta. Az öreg aprókat kortyolt
a kávéba. Nem csak azért, mert tűzforró volt, hanem a ceremónia minősége
miatt is. Szerette csinálni, és mindig meg is adta a módját. Az apró
kortyokat mindig egy pöffentés követte. Ebben a rohanó és rémhírekkel teli
világban ez a rövid kis magánszeánsz jelentette a megnyugvást számára.
Egy kis sziget volt az állandó késésben lévő világ kellős közepén.
Nézte a szemközti házakat, mert tudta, hogy mindig ugyanazokban az
ablakokban gyullad fel először a villany. Pár évvel ezelőtt lakott az egyik
házban egy idős úr, Károlynak hívták. Minden reggel ugyanabban az időben
jött ki ő is az erkélyre, mint az öreg. Volt, hogy át is kiáltottak egymásnak.
Éveken keresztül minden reggel együtt nézték a napkeltét, mígnem egyik
reggel már nem jött ki. Aznap éjjel Károly bácsi meghalt. Elaludt, és nem
ébredt föl többel.
Az öreg hű társa egy régi Sokol rádió volt. Tavasztól őszig kint várta őt az
erkély dohányzóasztalán. Ilyenkor reggel, rendszerint a Kossuth rádiót
hallgatta, benne a reggeli krónikát - ekkor szokott tájékozódni a világban
zajló eseményekről, aktuális hírekről. Mire Róza néni felkelt, ő már
mindenről naprakész információval tudott szolgálni.
Megközelítőleg egy órát szokott kint ücsörögni; és miután levezette
nikotin-, illetve koffein éhségét, és mindent megtudott a nagyvilágról,
összeszedett mindent, amit a ceremóniához szükségesnek talált, és a rádió
kivételével, mindent bevitt a lakásba.
Mire beért, már Róza néni is az otthonkáját gombolta be. Akkor is, mint
mindig, csókkal köszöntötte őt.
Jó) reggelt, angyalom! - súgta a fülébe, amitől egy kicsit összerezzent.
- Jézusom, Papa! Úgy osonsz, mint egy bérgyilkos - mondta az asszony
mosolyogva.
- Hát, bérgyilkos az nem vagyok, de a háborúban megtanultam csöndben
lenni.
- Megyek, iszok egy kávét, aztán sütök valamit, hátha eljönnek a gyerekek
végre.
Az öregnek eddig mosoly ült az arcán, de ezután a kijelentés után eltűnt a
derű az arcáról, helyét a fájdalom vette át.
- Nem fognak jönni - mondta leszegettfejjel.
Ezután legyintett egyet, és leült a fotelba.
- Az én drágám minden nap minden percében a fiát várta. Nem volt
szívem neki elmondani az igazat, mert amíg az érkezésükre készült, addig
boldog volt újra. Célt adott neki és én ezt nem akartam elvenni tőle. Nem
tudtam akkor sem, hogy mennyire jó ötlet ez, mert ezzel voltaképpen
becsaptam őt, még ha nem is a szó szokványos értelmében. Úgyhogy akkor
még ráhagytam, bármilyen fájdalmat is okozott. Egy szakember biztos,
hogy tudott volna tudományos magyarázatot adni rá, hogy miért tettem jól
vagy rosszul, de én ezt nem tudtam. Tettem, amit a szívem diktált...
 8. fejezet

A LEGBOLDOGABB NAP

A történet végén Edit nővér elbúcsúzott, mert az utolsó buszt el szerette

volna érni.
- Köszönöm ezt a szép estét, Gyuri bácsi. Most mennem kell, mert a
holnap is munkanap, és az utolsó buszt el kell érnem, különben itt alszom.
Jöhetek holnap is?
- Persze. Nekem örömet okoz, ha beszélhetek. Hiszen ezek a gondolatok,
illetve emlékek mindenképpen itt vannak a fejemben, akkor is, ha
kibeszélem és akkor is, ha nem. Így legalább jó kezekben lesz, ha egyszer
távozom.
- Az biztos, Gyuri bácsi! Erősen gondolkodom, hogy szabadidős
foglalkozásképpen jegyzetelni fogok, és ha megengedi, akkor megírom
könyvben.
- Megtisztelne. Legalább nem veszne kárba ez a sok tudás és emlék.
- Akkor az eddig hallottakat pontokba is szedem otthon, amíg még friss
az emlék, és holnap folytatjuk. Rendben?
- Várni fogom, aranyos, és közben tűkön ülök - mondta, és a
mutatóujjával nyomatéket adott a szavainak.
- Rendben, Gyuri bácsi. Holnap találkozunk!
Az Öreg azonnal fölállt, már amennyire gyorsan tudott, hogy szokásához
híven kezet csókoljon.
- Tessék csak Ülve maradni, Gyuri bácsi! Kérem, ne fáradjon!
- Fáradság? Ugyan már, kisasszony. Nekem az a megerőltető, ha már
udvarias sem lehetek. Kérem szépen, ne vegye el tőlem ezt a kis örömöt.
 - Természetesen, ha ragaszkodik hozzá. Azt hittem, hogy nagyon nehéz
felállni, és fájdalmat okoz.
- Kutya bajom! Ha már udvarias sem lehetek, akkor megette a fene az
egészet. Persze közel sem vagyok már annyira gyors, mint fiatalon, de a
mozgás örömet okoz, nem bosszúságot - mondta az öreg, és kezet csókolt
Edit nővérnek. - Holnap várom! Egy különlegességet tartogatok önnek...
- Nagyon izgulok. Már alig várom! De nem is baj, hogy mára vége, elég
lesz ezt is fejben tartanom!
- Viszontlátásra, Editke! Vigyázzon hazafelé! Ne álljon szóba senkivel! -
mondta az öreg mosolyogva.
A másnap a megszokott mederben telt; a reggeli után a szokásos kávézás
következett, majd egy kis tévénézés, azután pedig séta a parkban. Edit
nővér miután végzett a teendőivel, amit a reggeliztetés adott neki,
iparkodott, hogy minél előbb végezzen, mert szükség volt a folytatásra.
Délelőtt, a szokott időben, Gyuri bácsi már kint ült a pádon és pipázott. Edit
nővérnek még volt pár apró dolga, de akárhányszor elszáguldott a folyosón,
mindannyiszor ránézett az Öregre, ami még több erőt adott neki a
munkavégzéshez. Alig várta, hogy az utolsó szennyes is a mosodába
kerüljön, hogy végre hódolhasson eleddig ismeretlen, de jó kezdetekkel
kecsegtető szenvedélyének. Amint ez megtörtént, mintha puskából lőtték
volna ki. Amit viszont még az öreg sem tudott, hogy mostantól mindezt
legálisan csinálják. Történt ugyanis, hogy a főnökségnek szemet szúrt a
kettejük kapcsolata, és emiatt a napot a műszakvezető irodájában kezdte.
De mivel ők is részben felvilágosultak voltak Gyuri bácsi múltját illetően,
így Edit nővér engedélyt kapott a munkára interjú címszó alatt; mindössze
két kikötésük volt; nem mehet a munka rovására, és ha könyv lesz belőle,
akkor meg kell jelölniük az otthont, mint támogatót. Ebben Edit sem látott
kivetnivalót, ezért az egyesség megszületett közöttük.
 Szóval magához vette az ezekre az alkalmakra újonnan rendszeresített
noteszét, és kiviharzott a parkba az ott várakozó Gyuri bácsihoz, aki már
várta őt.
- Szép napot, Gyuri bácsi! - üdvözölte az öreget, aki nagyon megörült
neki, mert már abban a hitben volt, hogy vége az ő kis történetmesélős
óráiknak.
- Csókolom, kedves Editke! Már azt hittem cserben hagy.
- Ugyan dehogy, Gyuri bácsi! Csak a 47-es szobában a néni egy kicsit
összekoszolta a szobát, persze nem direkt, azt kellett rendbe tennem, és
kihozni a szennyest. De már itt vagyok, és készen állok.
- Szóval, mint említettem, mára igazi különlegességet tartogatok önnek.
- Nagyon várom, de mostantól egy kicsit lassabb leszek, mert
jegyzetelek. Tudja, akinek nincs esze, annak legyen notesze. Ahogy tartja a
mondás.
- Na, ne mondjon ilyeneket, kisasszony! Magácskának igenis van esze.
Hiszen könyvet ír! Ez nagyon nagy szó.
- Igen, ennek a gondolatát még szoknom kell. Eddig csak olvastam a
könyveket, nem hittem, hogy egyszer írok is egyet. De az önök történetét
muszáj másnak is megmutatni.
- Drágám, még sehol sem tartunk. Ez eddig csak a szép része volt és még
most is az lesz. Talán az egyik legszebb.
- Na, halljuk! Körülbelül egy óránk van.
- Szóval eddig még nem említettem, de nekünk született egy gyerekünk.
Istenem, de szép idők voltak azok. A háború után ismét béke volt és
nyugalom. Elérkezettnek láttuk az időt gyerekvállalásra. Nem is kellett túl
sokat várnunk Kristóf fogantatására, szinte azonnal sikerült. Rózám volt a
legszebb kismama, akit valaha láttam. Festeni sem lehetett volna szebbet!
Szép volt, folyton mosolygott. Bár voltak nehéz napok, amikor kicsit
pityergett, de azokon is hamar túlléptünk. Imádtam kispapa lenni. Olyan jó
volt! Várni, tervezgetni, és érezni, ahogyan mocorog, a fejemet ráhajtani a
pocakjára és hallgatni a putyorgást. Istenem...

Budapest, 1951.

Krisztus 1951. évében Budaházi Róza és Sebestyén György élete

fordulópontjához érkezett. Budapest újjáépítése még javában folyt.
Mindenfelé építkezések vagy éppen bontások voltak láthatóak. A háború
sebei ragaszkodtak a város látképéhez, de az itt élő emberek ezzel mit sem
törődve próbálták eltüntetni azokat. A tűzszerészeknek is akadt dolga bőven,
mert a város romjai alatt számolatlanul hevertek még a fel nem robbant
bombák, gránátok.
A fiatal Rózának a káosz közepette indultak meg a jósló fájásai, egy keddi
napon. A Gorkij fasoron található, frissen felújított Korvin Ottó Kórházba
mentek.
Róza az ebéd főzése közben kiáltott föl először, melynek hallatán Gyuri
rögtön intézkedni kezdett. Sietnie kellett, mert abban az időben a közlekedés
közel sem volt zökkenőmentes, időbe telt, amíg megszervezte a szállítást.
Rózát kényelembe helyezte, és leszaladt a legközelebbi taxiállomásra. Az ott
álló sofőr lelkére kötötte, hogy mindenképp várja meg, mert vészhelyzet
van. Innentől már simán ment a dolog, a kórházban meg már jó kezekben
voltak. A sofőr egy ötvenes éveiben járó. Jó kedélyű ember volt. Vidám
társalgással próbálta oldani Róza szüléstől való félelmét. Ahogy beértek a
szülészet előterébe, a nővérek egyből kerekesszékbe ültették és betolták a
szülőszobára, hogy tovább már az orvos felügyelete alatt folytatódjék a
beavatkozás. Gyuri addig helyet foglalt a váróban, és a Szabad Szó című
újság lapozgatásával próbálni elterelni a gondolatait. Már gyermekként is
sokat ábrándozott arról, hogy egyszer majd apa lesz, de ebbéli terveit
keresztülhúzta a háború. Mi több, a bujkálás alatt többször is felötlött
benne, hogy az adott körülmények között jobb is, hogy nincs gyermekáldás
az életében, mertjelen helyzetben csak egy újabb dolog lenne, ami
aggodalomra adna okot. Mind az elrejtése, mind az ellátása gondot
jelentene. Úgyhogy, abban a helyzetben és időben, le is tett egy időre a
családalapításról. Nem csak az előbb felsorolt okok játszottak közre, hanem
egy ország, egy város ostroma nem a legideálisabb hely az ismerkedésre. A
sors kegyes fintora, hogy alig egy hónapra rá megismerte Rózát. Az történt,
amire a legkevésbé sem számít az ember. A romok alatt rátalált a
boldogság. Gyorsan és váratlanul. Gyurinak ekkor ivódott a tudatába, hogy
az életben bármi megtörténhet. Az is, amit álmában sem gondolna. Pont ezt
a kiszámíthatatlanságot szerette az életben. Szeretett élni, ezért sem adtaföl
soha, akkor sem, amikor a legkilátástalanabb volt a helyzete. Ezek az idők
tanították meg rá, hogy mindig van egy másik út, és nem tudni, melyik hová
vezet. Tisztán élt az emlékeiben, hogy aznap is, amikor Rózát meglátta,
akkor is két lehetséges irány között kellett választania, és elképzelhető, ha a
másikat választja, akkor sosem találkoznak. Ugyanakkor viszont, hívő
ember lévén nem kerülheti el a figyelmét az sem, hogy ha az Isten
akaratából találtak egymásra, akkor minden út Rómába vezet. Ebben az
esetben sorsszerű volt a találkozásuk, és bármerre vitte volna őket az útjuk,
akkor is egymás karjaiban lett volna a végállomás. De ennek csak a Jóisten
a tudója, bizonyítani eleddig még senki sem tudta. Az meg, hogy ki mit vél
igaznak, egy másik dolog, mint ahogy az is, hogy kinek mit súg a szíve és az
ösztönei.
Ezekben a meghitt pillanatokban, amit ott a váróban is átélt, az ember
mindig az isten, vagy valamiféle fensőbb hatalom segítségét kéri, hogy a
születendő gyermek egészségesen jöjjön erre a világra és a kismama is
károsodás nélkül vészelje át a nehéz perceket. Gyuri is ezt tette. Miután
elolvasta az újságból az érdekes cikkeket, csak ült maga elé meredve, a
gondolataiba temetkezve. Barangolt a múltban, egészen a kezdetektől,
amikor még ő is gyermek volt, egészen a mai napig, amikorra végül belőle
is apa lett. A gyermeki évek, a bujkálások a háború alatt, mind csak
állomások voltak az életében, amelyek végül idáig vezetettek, a Korvin Ottó
Kórház szülészetére. Amikor behunyta a szemét, még mindig éltek benne
azok az idők, amit a szétlőtt főváros romjai között töltött. Hallotta füleiben
az ugató gépfegyverek hangját, a masírozó katonák bakancsainak robaját. A
szovjet és a német tankokjellegzetes nyikorgó hangját. Ezek azok a hangok,
amik egy háborút megélt ember elméjébe mélyen belevésődnek, szinte
kitörölhetetlenül. Amik akár ötven év múlva is álmatlanná tudnak tenni egy
éjszakát. De most igyekezett elhessegetni ezeket a gondolatokat, amik
amúgy a személyisége részévé váltak. Nem hagyta, hogy a lidérces
gondolatok tönkretegyék ezt a megszentelt napot, ezeket az édesen izgalmas,
várakozással teli perceket. Sőt, azon dolgozott, hogy a tankok hangját
átvegyék az itteni neszek, illatok és majd a pillanat, amikor meglátja a kis
életet, ami belőlük fogant. Csak arra tudott gondolni, hogy a babát végre a
karjaiban tarthassa, és azt mondja neki az orvos, hogy „ minden rendben
van’’.
Az idő most nem volt kegyes hozzá. Csak vánszorgott, mintha ólom
csizma lenne rajta. A karóráján nagyon nehezen mentek a mutatók,
többször is megkocogtatta, hogy jár-e. Fel-le járkált a folyosón, néha
megállt, kitekintett az ablakon, és nézte a köntösben sétáló betegeket, akik
vagy dohányoztak, vagy a hozzátartozóikkal beszélgettek. Az intézmény
macskái minden neszre vagy gyanús hangra odagyűltek, ahol táplálékot
sejtetlek. Jutott is mindig nekik a látogatók pakkjából, bolt a kórház
udvarán egy épülő szökőkút, a macskák annak a karimáját ülték végig, amíg
figyelő állásban voltak. Ezen apróságok megfigyelésével próbálta némileg
felgyorsítani az időt, ám ezek is mindössze néhány másodpercet jelentettek.
De, mint minden, egyszer ez is elmúlt és az órák hossza óta tartó, étlen-
szomjan várakozás végül meghozta a várt eredményt. Elérkezett a hőn
áhított pillanat, és kinyílt az ajtó. Egy mosolygó nővérke lépett ki rajta, és
egyből Gyurit kezdte el keresni a tekintetével. Ő pedig, mintha kilőtték
volna, úgy rohant friss információk reményében. Csúszva állt meg a
nővérke előtt, aki megmosolyogta Gyuri izgatottságát.
- Üdvözlöm, nővér! - mondta levegőért kapkodva.
- Ön Sebestyén György? - kérdezte.
- Igen én. Jól van a feleségem?
- Nyugodjon meg, mindketten jól vannak - tette a kezét Gyuri vállára,
hogy egy kicsit megnyugtassa.
- Ezek szerint megszületett?
- Természetesen. Kisfiú lett, három kiló huszonöt deka, és
makkegészséges.
- Jaj, hála istennek! Mikor mehetek be hozzájuk?
- Még egy picit legyen türelemmel! A doktor úr majd szól, ha végzett.
Most már nyugodjon meg, és üljön vissza! Hamarosan szólni fogunk.
- Nagyon köszönöm, nővér, hogy szólt! így már kicsit könnyebb lesz -
mondta Gyuri, és visszaült a legközelebbi székre. A nővér visszament az
osztályra. Újabb várakozás következett, de ezúttal már szikla nélkül, amit
eddig a mellkasán érzett, és amit a bizonytalanság okozott.

***
Életének leghosszabb órája volt ez. De az álmodozás, a barangolás egy
lehetséges jövőben, némileg segített átvészelni. Elképzelte a hazamenetelt,
az otthoni életüket. Azt, hogy ettől a naptól kezdve hármasban élik a
mindennapokat. Aztán kicsit messzebbre merészkedtek a gondolatai,
egészen az óvodás-, illetve az iskoláskorig. Szépen aprólékosan elképzelt
mindent. Mire elérkezett az idő, szinte készforgatókönyve volt az elkövetkező
húsz évre. Persze tisztában volt vele, hogy ezek egyelőre csak álmok, és még
megannyi probléma és fennakadás fogja keresztezni az útjukat, mire az
újdonsült család élete egyenesbe kerül. Mindazonáltal semmi másra nem
tudott most gondolni, mert ez az új élethelyzet és ennek beintegrálása az
életükbe némi szorongással töltötte el, de egyúttal izgalommal is. Minden
más, ami a hétköznapokban aggasztotta, most a sokadik helyre
rangsorolódott. Csak a pici és az édesanyja jártak az eszében. Kisvártatva
újból meghallotta azt a hangot, amit most a legszebbnek vélt, mégpedig az
ajtózár kattanását, ami jelen esetben a kórterem nyílását jelentette, ahol az
előbbi mosolygós nővérke dugta ki a fejét, és vele együtt jött a várva várt
kézmozdulat, amivel zöld utat adott a kispapának. Gyurinak a torkában
dobogott a szíve. Most találkozik először azzal, aki a sírig vele lesz,
megismeri őt, aki először fogja apának szólítani. Mérföldkő volt ez a
pillanat, és ezt ő is érezte.
Belépett a kórterembe, és egyfalfehér Rózát látott, csatakos hajjal, amit
minden bizonnyal a veríték tett ilyenné. Kezében egy aprócska, izgő-mozgó
nyöszörgő valamit, aminek a látványától túlcsordult a szíve, és elgyengülve
térdre rogyott. Arcát Róza kezébe temetve sírt. Sok- sok óra feszültsége és a
múlt árnyai szabadultak föl ebben a pillanatban és mostak el a könnyei
mindent, ami azon az úton történt, ami végül ide vezetett. Nem szóltak egy
szót sem, hiszen hiába való próbálkozás lett volna ezt a pillanatot szavakba
önteni. Legfeljebb körbe írni lehetséges, de még az sem közelíti meg. Csak
pazarlás lett volna, a szavak pazarlása; e percben az érzéseknek kellett teret
adni. Mert az első gyermek érkezése csak egyszer van az életben, ez a
pillanat egyszeri és megismételhetetlen. Percekig csak egymást nézték
csendben. A tekintetük beszélt helyettük. Igyekeztek kiélvezni a pillanatot és
annak minden áldását. Gyuri törte meg a csendet.
- Legyen a neve Kristóf - mondta alig halhatóan.
Róza Összeráncolta a szemöldökéi.
- Miért pont Kristóf? - kérdezte méltatlankodva.
- Azért, mert annak idején, amikor e nap még csak álom volt, mindig erre
a névre tudtam gondolni, ha rá gondoltam. Mert erőt és határozottságot
sugall, és én azt szeretném, hogy a mi gyerekünk ilyen legyen.
- Hát, Jó... Ha így akarod, akkor legyen így! Szép név, annyi bizonyos.
Nincsenek véletlenek...
- Lehet az is, hogy mivel egyetlen Kristófot sem ismerek, ezért nincs vele
rossz tapasztalatom sem. Nincs rá magyarázat, csak ez jutott először
eszembe, amikor a családra gondoltam.
- Nekem tetszik - mondta Róza erőtlenül.
- Te jól vagy, szívem ? Mármint a körülményekhez képest, úgy értem. Ne
hozzak egy pohár vizet? - kérdezte Gyuri.
Róza csak bólintott, mivel nem volt ereje hangot kiadni. Látszott rajta az
elmúlt percek gyötrelme és boldogsága egyaránt.
- Jól van. Pihenjetek csak - mondta Gyuri, és a pólyát széthúzva
megpuszilta a baba homlokát, aki halk szuszogás közepette az igazak álmát
aludta. Talán már álmodott is. Ő is megdolgozott vele, hogy kijöhessen,
ezért elfáradt. Szinte az első perctől, amikor az anyukája kezébe adták, csak
alszik. Megérezte a biztonságot jelentő meleget, és azonnal álomba
szenderült, csak még előbb alaposan megnézte magának az anyukáját,
hiszen most találkoztak először. Gyuri még visszanézett az ajtóból, ám
addigra már Róza is aludt. Kimerítette az órákig tartó vajúdás, de addig
nem akart elaludni, amíg szerelmével nem találkozott. Most hogy ez is
megtörtént, nyugodtan adta át magát a pihenésnek. Gyuri sóhajtott egyet a
kis családja látványától, egy csókol lehelt feléjük, és halk léptekkel kiment
az ajtón. Ez az egészen új érzés eufóriával töltötte meg a lényét, és
szökdécselve ment a folyosón, hogy folytassa a napját, immáron családos
emberként...
 9. fejezet

A LELKEK SZAVA

„Túl sötét van ahhoz, hogy higgyek a szememnek. Nem látlak. Hol vagy?
Jöttél és mentél, egy látogató voltál, nagyon hiányzol, fiam!
Szerelmem! Az életünk elszáll, és te csak vársz rám. Itt vagyok, mindig is
itt voltam. Csak elbújtam, és távolról figyeltelek. Néztem, ahogyan élsz, és
azon töprengtem, hogy miért nem élünk örökké. Nem most élünk először
együtt és nem is utoljára. Nem bántam meg semmit. Most is neked adnám.
Keresni foglak ezután is, mert egyek vagyunk. Hogy miért? Mert melletted
önmagam lehettem, és nem kellett álarc mögött élnem az életemet. Az
lehettem, aki vagyok, és te így szerettél - amilyennek Isten teremtett.
Remélem, te is így vagy ezzel. Mert ha nem, akkor nagyon szomorú leszek.
Sohasem akartam, hogy másvalaki légy. Úgy szerettelek és annak, aki vagy.
Most is lenyűgöz a szépséged. Akkor is, amikor a ráncos kezünk
összefonódott. Ez a kép maga a történelem, a mi történelmünk. Bár ezt nem
fogják tanítani, de mi ettől lettünk azok, akik voltunk. Azok, akivé egymást
tettük. Nem akarok olyan életet, amikor nem vagy velem! Túl sokat vártam
rád! Ezer évet! Az előző életeinkben is együtt voltunk, én tudom, bár ez
csak találgatás. Nincsenek már fehér paripák, nincsenek már tervek.
Beteljesítettük a küldetésünket, ami az volt, hogy egymáséi legyünk. Csak
én vagyok, de nekem már nincs semmim. Testem sem. Nem akarok nélküled
élni. Inkább megvárlak, van időm - az örökkévalóság. Te vagy a jelzőfény a
ködben. Nélküled eltévedek. Öreg vagyok már harcolni, melletted vagyok
biztonságban. Szeretnék még sétálni veled és madarakat számolni.
Emlékszel? Nekem még most is fiatal vagy, és szép. Ne hagyd, hogy
megtörténjen! Még ne! Nem vagyok rá felkészülve...”
 10. fejezet

AZ ÁLOM

Gyuri bácsi merengőn ült, és a semmit nézte. A történetük egészen oda

röpítette, a kórházba. Mintha tegnap történt volna minden. Még az illatok is,
amiket ott érzett, tisztán éltek az emlékezetében. Edit még javában körmölt,
de az arckifejezését nem tudta palástolni. Elérzékenyült, amit még tetézett
az is, hogy az öregnek nagyon szép hangorgánuma volt, és nagy beleéléssel
tudott mesélni. Az ember szinte ott volt a helyszínen, és a saját szemével
látta a történéseket.
- Végül Kristófnak hívták a babát? - kérdezte Edit jegyzetelés közben.
- Igen. Az én drága fiamat.
Edit letette a jegyzetfüzetet, és látszott rajta, hogy valamit mondani
készül.
- Most azt érzem, Gyuri bácsi, hogy kényes témák fognak következni.
Tegyük ezt át a munkaidő végére! Nem szeretném elbagatellizálni az
időhiány miatt.
- Jól van, menjen csak! Addig összeszedem magam.. . - mondta suttogva.
A nővér hezitált. Nem volt biztos benne, hogy jó ötlet most magára
hagyni az öreget, de jelen pillanatban nem tehetett mást. Végül nehezen, de
rászánta magát, és felállt.
- Rendben. Este találkozunk! - mondta a nővér, és végigsimította az öreg
vállát. Szinte érezhető volt a levegőben a következő pár nap súlya. Lassan,
de biztosan közeledtek az okokhoz, amik miatt az öreg élete Így alakult. Ezt
Edit is érezte, és egy mély levegővétel után elindult a dolgára.
 A nap a továbbiakban szokványosán telt; Edit végezte a dolgát, soha nem
látott iramban, a vezetőség meg is jegyezte neki, hogy mennyire felgyorsult,
mióta belefogott az interjúba.
Gyuri bácsi közben Összehaverkodott az egyik kerti kandúrral, és hozott
ki neki a szobából chipset. Természetesen szárnyra kelt a hír
macskakörökben, így hát estére egy egész seregnyi új barátja lett. Kellemes
nyári este volt, a szokásos esti pipáját pöfékelte a pádon. A macskák persze
most is megkörnyékezték, de a bizalom hiánya miatt, csak messziről
figyelték öt ugrásra készen, hátha a zacskó mégis megzörren, és akkor a
pillanat tört része alatt ott teremhessenek. Edit is sietett a tennivalóival, és
igaz pár perc késéssel, de ő is csatlakozott a két főből álló klubhoz.
- Jó estét, Gyuri bácsi! Elnézést a késésért, de ma Anna néninek rossz
napja volt, és kikészített mindenkit, aki az útjába került.
- Semmi baj, drága! Időm az van dögivel. Már annak is örülök, hogy
akadt valaki, akit érdekel a történetem.
Edit elővette a felszerelését.
- Azt hiszem, holnap bemegyek a városba, és veszek egy diktafont.
Sokkal célravezetőbb, mint irkál- ni. Akkor biztosan nem marad ki semmi.
- Én még nem is láttam olyat, gyermekem! Az ilyenekből én teljesen
kimaradok. De nem is baj, ez már az önök világa.
- Ne mondjon ilyet, Gyuri bácsi! Higgye el, többen fogják olvasni a
történetét, mint hiszi!
- Hála önnek. Tudja, kedvesem, más dolog elmesélni, és egy egészen más
dolog azt formába önteni és eladhatóvá tenni. Nekem nincs más dolgom,
csak emlékezni, a munka oroszlán része az öné. Na, kezdhetjük?
- Kezdjük! - vágta rá a nővér gondolkodás nélkül.
- Szóval, kicsit később akartam elmondani, de a történet úgy lesz jó, ha
most teszem meg. Tehát, az én fiam nagyon szép ember lett. Családot
alapított, és lett két kisunokám is. Boldog családi életet éltek. De, mint
észrevette, már nem volt benne a történeteimben, csak olyan szinten, hogy a
drága Rózám, mindig készült arra, hogy Kristóf eljön hozzánk látogatóba.
De hát ő már nem tudott eljönni, mert több mint tizenöt éve nem élt.
Editnek kiesett a toll a kezéből a hallottaktól.
- Micsoda? - kérdezte ledöbbenve.
- Igen, ez az igazság. Rózámnak Kristóf halálával vagy kissé megbomlott
az elméje, vagy a kezdődő Alzheimer-kór erősödött fel nála.
- Mi történt a fiával? - kérdezte a nővér, akinek e szavak hallatán földbe
gyökerezett a lába.
- Ezt viszont tényleg később mondom el. Azt azonban fontos tudni, hogy
nekem is nagyon nehéz volt feldolgozni. Teljesen megváltozott az életünk
attól fogva, és nem sok mosoly maradt nekünk. De nagyon szerettük
egymást, és sosem okoltunk senkit a történtek miatt, főleg egymást nem.
Összekovácsolt minket a tragédia. Egy olyan kötelék keletkezett köztünk,
ami elszakíthatatlan volt. Mellette voltam az utolsó percig. Nem akartam
szanatóriumba küldeni. Mi így voltunk egyek. Ha eltaszítottam volna
magamtól valami intézménybe, már nem lennék itt. Már rég meghaltam
volna nélküle. Ezért soha nem szóltam senkinek az állapotáról. Az
ismerőseinkkel megbeszéltem, hogy játsszák el a szerepüket, és ne szóljanak
senkinek.
- Önnek miként zavart be? Már nem úgy értem, persze szörnyen
megviselte önt is, de volt valami más jele?
- Volt. Álmaimban folyton visszatértek. Az egyik legkülönösebb ez volt...
Eltűnt a súlya, mintha nem lenne teste. Mozdulni sem bírt. Megszűntek az
érzékei, eltűnt a fizikai valója. A külső zajokat még érzékelte, ahogy roppant
egyet az öreg szobabútor. Az ablak alatt elsuhanó kocsik zaját tisztán
hallotta, de ezen kívül nem érzékelt semmit, mintha maguktól
kikapcsolódtak volna az idegvégződései. Ismerte ezt az állapotot még a
gyerekkorából. Sűrűn átélte ezt, amikor még a fejlődési szakaszban volt.
Ilyenkor rendszerint történik valami testen kívüli élmény. Akaratlanul is
előjöttek a gyerekkori emlékek, amikor az első ilyet átélte. Tisztán élt az
emlékeiben - mintha valaki leült volna mellé az ágyra. Érezhető volt a régi
gyerekágy süppedése. Azután ugyanezt érezte a párnáján. Akkor arra
gondolt, hogy a család akkori macskája, Jocó feküdt mellé, mert ez gyakori
volt. Morgást hallott a fülétől mindössze néhány centire, ettől a kísérteties
hangtól azonban erőt vett magán, és magához tért. Nagy meglepetésére a
szoba üres volt, és Jocónak szintén semmi nyoma nem volt. Most is
hasonlóképpen érzett az öreg, mozdulatlanul feküdt, védtelenül mindennel
szemben. Próbálta minden erejét összeszedni, hogy kitörjön a kábultság
érzéséből, de ekkor gyermeknevetés törte meg az éjszaka csendjét. Hirtelen
lehullottak róla a béklyók, amik eddig a bénultságot okozták. Visszatértek az
érzékei, mintha nem történt volna semmi. Kinyitotta a szemét, és
meglepődve nyugtázta, hogy világos van. De ami a legmegdöbbentőbb volt,
semmije sem fájt, mintha kicserélték volna. Azok a korral járó fájdalmak,
amik évek óta gyötörték, egyszeriben semmivé foszlottak. Felült az ágyban,
de az igazi hidegzuhany csak ekkor érte. A régi lakásuk falai köszöntek
vissza, amiben régen éltek, még Pesten. Az a lakás, ahol a legboldogabb
éveiket élték, ahol a hétköznapok is rendre tartogattak valami apró
szépséget. Ott, ahol Kristóf gyerekeskedett. Nem értvén a helyzetet
kikászálódott az ágyból, Róza még mozdulatlanul feküdt. Éppen ébredezett.
Ahogy nyújtózkodott, az ismerős hangokra Gyuri egyből odakapta a fejét,
mert nem egy idős elgyötört hangot hallott, hanem egy fiatal, életerős nő
reggeli hangját. A sugárzóan szép, fiatal felesége nézett rá vissza.
- Jó reggelt, szívem! - mondta az alvástól rekedtes hangon.
Gyuri levegőt sem kapott a látottaktól.
 - Valami baj van? Olyan ijedtnek tűnsz! - kérdezte Róza elkomolyodva.
- Mi történt itt? - kérdezte Gyuri, de rögtön azután belenézett az ágy
végében lévő antik tükörbe. Egy fiatal, dús hajú, erős test felépítésű
fiatalember nézett vissza rá. A meglepetéstől elkezdte tapogatni az arcát,
így akart megbizonyosodni róla, hogy tényleg nem csak egy álom volt.
- Mi a baj, szívem ? - kérdezte Róza most már inkább ijedt tekintettel. -
Megijesztesz!
- Nem is tudom - felelte Gyuri. - Valami szörnyű rosszat álmodtam.
Öregek voltunk, és szomorúak. Egyedül voltunk a világban, mert Kristóf... -
inkább nem mondta tovább.
- Mi történt vele? - vágott közbe Róza.
Gyuri egy szót sem szólt, ült az ágyon, és csak nézett maga elé.
- Nyugodj meg, kedvesem. Kristóf jól van, a szobájában alszik.
Gyuri kikelt az ágyból, és rögvest a fia szobája felé vette az irányt.
Benyitott és az ágyban fekve találta Kristófot, aki még az igazak álmát
aludta. Nem bírta ki, odament hozzá, és leült az ágya szélére. Erre a kisfiú
kinyitotta a szemét, és mosolyogva az apukájára nézett.
- Jó reggelt, apuci! - mondta bájos mosollyal, majd felüli és átölelte
Gyuri nyakát.
- Jó reggelt, bajnok! - válaszolta Gyuri, és finoman megszorította őt. - Ne
haragudj, hogy felébresztettelek, de szörnyű rosszat álmodtam, és látni
akartalak.
- Semmi baj, apuci. Szeretnék mutatni neked valamit. Gyere velem,
légyszi! - mondta a kisfiú, és egy szempillantás alatt kipattant az ágyból.
Gyuri utána ment, de amint kilépett a szobából, már a Dob utcai lakásban
találta magát, ahol kissé kopottak voltak a falak. Két kisgyerek szaladt
keresztül a nappalin, akikben az unokáit vélte felismerni: Bálintot és
Dominikát. Nagy kacagások közepette kergetőztek egyik helyiségből a
másikba. Gyuri végképp elvesztette a fonalat. Úgy tűnt, hogy valami erő
hatására ide- oda repked az időben, de ezt csak ő látta így. Utánuk ment,
hogy kiderítse, mi történik. Belépett a konyhába, de amit ott látott, az
végképp megingatta a hitét az épelméjűségében. Ott állt a fia, Kristóf.
Fiatal volt, életerős, de már felnőtt. Az autók zaja szűrődött be az ablakon
át, de csak ritkán, a gyér forgalom miatt. A nap hét ágra sütött, különös
formákat vetítve a konyhabútorra, ahogy átszűrődött a csipkefüggönyön. A
levegőben ismerős illatok terjengtek. Róza csirkepörköltjének íncsiklandó
illata, ami ott rotyogott Kristóf mögött a tűzhelyen. Mellette a felesége állt.
Fiatal volt és gyönyörű. Nem nézett hátra, mert annyira belemerült a
nokedliszaggatásba. Kristóf az apjához lépett. Gyuri értetlenül szemlélte az
eseményeket, az egész olyan testen kívüli élmény volt, hogy már teljesen
elbizonytalanodott a helyzet valódiságát illetően. Kristóf a vállára tette a
kezét, és gyengéd mosoly ült az arcán.
- Szia, Papszi! - mondta halkan, szinte alig hallhatóan.
Gyuri csak állt és nézett, de nem értette, hogy mi történik.
- Fiam - jött ki az egyetlen szó a torkán. Ez minden, amire ebben a
pillanatban képes volt. - Olyan régen nem láttalaki Anyád már nagyon
hiányol. Miért nem jössz el hozzánk néha? - kérdezte a könnyeit nyeldesve
Gyuri.
- Bocsáss meg, Papszi! - vette elő a régi megszólítást. - Annyira
sajnálom! Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, akkor biztosan rád
hallgatok. Kérlek, bocsáss meg! - mondta ugyanolyan halkan, ahogyan
eddig. De ekkor egy kiáltás hallatszott kintről.
- Papa! Papa! Gyere ide, kérlek! - hallatszott a gyerekek invitálása
kintről. Gyuri megfordult, de nem indult el azonnal. Mindig benne volt egy
kis játékban, de félt, hogy elszáll a pillanat, amire oly régóta várt. Felváltva
nézett az ajtóra és a fára, és úgy döntött, hogy eleget tesz a gyerekek
kérésének. Egy fátyolos pillantást vetett Kristófra, és kiment az ajtón. A
gyerekek a hálószobában ugráltak az öreg franciaágyon, miközben
nagyokat kacagtak.
- Gyere Papa, játsszál velünk! - szóltak újra a gyerekek.
Gyuri belépett a szobába, és azonnal megrohamozták őt az unokái.
- Gyere Papa, bújócskázzunk! Feküdj az ágyra, és takard el a szemed.
Szólunk, ha megkereshetsz - szólt Bálint, miközben Dominika már a
búvóhelyét kereste. Gyuri kissé vonakodva, de eleget tett a kérésnek; szólni,
nem szólt semmit, mert korántsem volt biztos abban, hogy nem csak a
képzelete játszik-e vele, illetve hogy nem csak álmodja-e az egészet.
Bálintka megfogta a nagyapja kezét, és odahúzta az ágyhoz.
- Feküdj le Papa, és takard el a szemed! - szólt neki újra a csipogó hang.
Gyuri elterült az ágyon, és az arcát a tenyerébe temette. Hallotta, ahogy
az apró lábak dobogása egyre csak halkul, míg végül Bálintka elhagyja a
szobái, és becsukja az ajtót. Azután várt. Türelmesen várt, pedig fúrta az
oldalát a kíváncsiság, hogy éppen mi történik, vagy mi fog történni. A
számolást ugyan nem kezdte el, bár azt ígérte, de az időt becsületesen
betartotta. Már jó pár perce feküdt mozdulatlanul, amikor úgy döntött
kinyitja a szemét. De attól, amit látott, azt gondolta, bár ne tette volna. Az
történt, amitől félt. Amiért nem akarta, hogy a gyerekek elcsalják őt. Újból
sötét lett. Sokat pislogott, hogy tisztuljon a látása, de az nem akart változni.
Újra ott találta magát idősen a hálószobájukban. Mellette Póza néni feküdt,
és hangosan horkolt. Felült az ágyban, és értetlenül forgolódott. Az
éjjeliszekrényről levette a szemüvegét és feltette az orrára. A szíve hevesen
vert, mert még a látottak hatása alatt állt. Nem voltak ott sem az unokái,
sem a fia. A lábát letette a földre, és belebújt a papucsába. Felvette a
köntösét, és kicsoszogott a konyha irányába. De még mielőtt kiment volna a
szobából, belenézett a tükörbe. A megszokott látvány fogadta. Nem is
fordított túl sok energiát a kielemzésére, inkább folytatta az útját a konyha
felé. Beérve kitapogatta a villanykapcsolót, és felkapcsolta a világítást.
Csak úgy szórta pompás fényét az a virágmintás csillár, amit még Róza néni
vett egy garázsvásáron, amikor réges- régen meglátogatta az egyik
barátnőjét Somogybán. Gyuri bácsi leült az étkező asztalhoz, és elvette a
kredencről a pipáját meg a hozzávalókat, amik a megtöméséhez
szükségeltettek. Komótosan megtömte, majd jó alaposan letömködte, és az
öngyújtóval nagy rutinnal, apró slukkolások árán meggyújtotta. A dohány
élénkvörös színben felizzott, és beterítette a kellemes aromájú füst a
helyiséget. A füst csigavonalban közelített a lámpához, majd teljesen
körbeölelte azt. Miközben ezt a megszokott ceremóniát nagy odafigyeléssel
levezényelte, megakadt a szeme az ablakpárkányon, ahol Kristóf
katonasapkája hevert, a szakaszvezetőséget jelző csíkokkal. Az asztalba
kapaszkodva felállt, és oda csoszogott. Levette a sapkát a párkányról. Még
rajta volt a folt, amit vörösbor okozott a leszerelő bulin. Felidézte az
emléket, hogy micsoda kellemetlenséget okozott ez a sapka. Leszereléskor le
kellett volna adnia a laktanya raktárában, de ő ragaszkodott hozzá és
megtartotta. Az mondta, hogy elvesztette. Végül kifizettették vele, és
leszerelhetett. Gyuri bácsi végigsimította, és visszatette a helyére.
- Nagyon várom már, hogy találkozzunk - mondta halkan, és
visszacsoszogott az asztalhoz, ahol a pipája már majdnem kialudt. Sűrű
pöfékelésekkel felélesztette, és nosztalgikus hangulatban a semmibe révedve
lassan végigszívta...
 11. fejezet

IZSÁK

- Jézusom, Gyuri bácsi! - mondta Edit, miközben rágyújtott egy

cigarettára. - Ez félelmetes! Valószínűleg az elméje még annyira nem bírta
feldolgozni az eseményeket, hogy álom formájában ilyen történeteket
kreált. Hasonlóban nekem is volt részem, de nekem a családom miatt -
mondta, és egy rutintalan mozdulattal beleslukkolt a cigibe.
- Ön dohányzik? - kérdezte az öreg.
- Csak nagyon ritkán, amikor valaki vagy valami felzaklat. Ritkán és
keveset, de most muszáj.
- El is hiszem. Benne lenni sem volt egy leányálom. El tudom képzelni,
hogy hallani sem az.
- Hogyan tud ennyi minden után ilyen pozitív maradni? Úgy értem, hogy
lehet ezek után talpra állni?
- Drágám, még a lényeget nem is hallotta! Ez még csak egy kis ízelítő
volt.
- Igen, ezt úgy nagyjából sejtettem - mondta Edit, miközben a jegyzeteit
lapozgatta, további kérdések után kutatva.
De az öreg megelőzte.
- Viszont a következő sztori nagyobb lélegzetvételű lesz. Vágjunk bele
most vagy hagyjuk holnapra? - kérdezte a nőtől.
- Egyezzünk meg abban, hogy most legyen egy nap szünet, mert ezeket
rendszereznem kell, és kicsit formába öntenem. Bár az oldalam kilyukad a
kíváncsiságtól, de ha azt akarom, hogy ez egy regény legyen valamikor,
akkor most egy kicsit át kell fésülnöm. Rendben van?
 - Persze. Ezt ön tudja, én nem értek hozzá.
- Igazából én sem, csak az ösztöneim ezt súgják.
- Írja le, amit eddig hallott, és utána találkozunk.
- Köszönöm, Gyuri bácsi! - hálálkodott Edit nővér, és elkezdte
összeszedni a cuccait.
- Felveszem a kardigánom, mert kicsit fázom.
- Én is bemegyek, hátha lesz valami jó film a tévében - mondta az öreg,
azzal ő is feltápászkodott.
- Köszönök mindent, Gyuri bácsi. Azért holnap is kijövök önhöz, csak
most nem jegyzetelni.
- Rendben - mosolygott az öreg, és kezet csókolt Edit nővérnek.
A szobájában sötétség fogadta. Feloltotta a villanyokat, és körülnézett.
Elégedetten nyugtázta, hogy áthúzták az ágyneműt és kitakarítottak. Volt
egy kis hűtőszekrénye, ott mindig tartott magának egy pár üveg, a tökéletes
estéhez tartozó apró kelléket, mint Jágermeistert és szilvapálinkát. No meg
Milka csoki és gumicukor is helyet kapott, a tetején pedig chip-sek
sorakoztak. Bekapcsolta a tévét, de ügyelt arra, hogy a kereskedelmi
csatornákat elkerülje. A National Geographic és a Discovery volt a
kedvence, ha tájékozódni akart, ha szórakozni, akkor viszont a
filmcsatornákat böngészte. Most is így tett, mert talált egy sci- fit, amit
régebben már látott és tetszett neki. Nézte, de nem tudott koncentrálni, mert
a föltépett sebek csak úgy cirkuláltak a gondolataiban! Föl- fölcsendültek
az ismerős hangok. Újra megjelentek azok a hangok, amiket nagy
erőfeszítés árán tudott csak kitörölni a mindennapjaiból. A puskalövések, a
segélykiáltások, Róza néni és Kristóf hangja. Ott zakatoltak a
gondolataiban, mintha újra át akarnák venni az irányítást. Jajveszékelni
kezdtek. A hangok szinte egymásra beszéltek, olyan érzése volt, mintha
versengenének egymással. Az öreg rég nem érezte ezt. De a tudatalattija
megsúgta neki, hogy csak a vesztüket érzik, és ezért csinálják. Ez mit sem
segített pillanatnyilag, az érzés pokoli volt. Ám a következő percben különös
dolgot érzett. Egy kéz fogta be a fülét. ő sem tudta, miért, de nem ijedt meg,
mert ismerős volt a tapintás. Odanyúlt, és Róza néni kezét érezte magán.
Megismerte a tapintásáról. Puha volt, ráncos és meleg. Nem merte elhinni,
ezért mindkét kezet megfogta a fülénél.
- Drága angyalom! Még most is vigyázol rám? - mondta az Öreg, és a
szája elé húzta a kezet. Az az illat volt rajta, ami mindig. Ezer közül is
megismerte volna.
- Annyira hiányzol, szerelmem! - mondta, és megcsókolta. Nem tudta,
hogy kinek köszönheti ezt a pár percet, de bárki is volt, kegyes volt hozzá.
Ám a perc elillant, és a kéz távolodni kezdett, végül semmivé foszlani.
Viszont amiért itt volt, azt elérte. A hangok elhallgattak.
- Köszönöm, szerelmem! Jövök nemsokára én is. De nem tudom, hogy
mikor... - mondta, és lecsukta a szemét. Pár pillanat múlva kinyitotta, és
újra sütött a nap. Elaludt ott a fotelban, miközben a tévé már csak a
reklámokat harsogta. Hirtelen nem tudta, hogy álmodott-e, de a szíve azt
súgta, hogy nem. Eljött hozzá és segített neki. Kettejük lelke még most is
görcsösen kapaszkodik egymásba, még ennyi idő után sem tudják egymást
elengedni.
Furcsa módon, nem volt zaklatott, még a természetfeletti élmény ellenére
sem. Sőt ellenkezőleg, nem hétköznapi nyugodtság szállta meg a lelkét.
Olyan érzése volt, hogy ő itt van vele, és vigyáz rá. Már nem érezte magát
magányosnak, mint azelőtt. Töprengett, hogy ezt is elmondja-e Edit
nővérnek, de pillanatnyilag erre a kérdésre nem jött egyértelmű válasz,
ezért el is engedte egy időre.
A másnap is a megszokott mederben folyt. A napirendje ugyan nem
változott, és erre idős korára már szüksége is volt, mármint a
rendszerességre. Valami azonban mintha megváltozott volna. Most már
nem érezte magát bután, ha Róza nénihez beszélt, mert érezte a jelenlétét. A
magány, ami eddig véglegesnek tűnt, egyszeriben ideiglenes lett. Lett célja
is, közeli és távoli is. A közeli az a készülő könyv befejezése, a távoli pedig
az, hogy az utolsó hónapjait, esetleg éveit széppé tegye és kihasználjon
minden percet. Rájött, hogy nem e falak között akar meghalni, hanem látni
akar dolgokat, tájakat, mielőtt az Úr magához szólítja. Ez egy
megvilágosodás volt számára, ami által most kitisztult, és ennek tudatában
úgy indult neki a soron következő napnak, hogy tudta, életének minden
hátralévő napja be van osztva. Többé nem céltalan végre. Hiszen célokra
mindenkinek szüksége van, még akkor is, ha kilencven éves.
Amikor Edit nővér kijött hozzá másnap, az öreget mintha kicserélték
volna. Bár ő eddig is a pozitív életszemléletéről volt híres, de mára ez még
plusz fűszerezést kapott.
- Szép napot, Gyuri bácsi! - lepte meg őt hátulról a nővér.
- Jó reggelt adjon az úr, kedvesem! - mondta kitörő örömmel. - Jöjjön,
táncoljon velem, kedves!
- Na de Gyuri bácsi! Mi történt magával? Eddig is öröm volt önre nézni,
de most, mint ha kicserélték volna!
- Ne törődjön vele! Jöjjön táncolni! - mondta az öreg, és elkapta a nővér
kezét. Bent az ablak mögül csak figyelték őket, és nevettek.
- De Gyuri bácsi! Nem is szól zene. Zene nélkül nem lehet táncolni.
- Dehogynem, kedvesem. A zene bennünk szól! Mindenkiben lakozik
zene, ami a lelkében muzsikál. Mondjuk, lehet, hogy Ön még fiatal hozzá,
hogy hallja, de sebaj, kövessen engem! Legalább megmutathatom, hogy
milyen az én zeném - mondta az öreg, és elkezdte vezetni Edit nővért.
Keringőt jártak.
- Még nem jött rá mi az én zeném? - kérdezte.
 - Egy táncból nehéz, de az biztos, hogy valamilyen keringő.
- Az bizony! Johann Strauss a Kék Duna keringő. Azóta ez a zeném,
amióta Rózámmal sétáltunk a körúton a hetvenes években. Betértünk egy
kávézóba, már nem emlékszem a nevére. Ez a zene szólt. Néhányan már
táncoltak, és mi is csatlakoztunk - mondta, miközben forgatta a nővért. Pár
másodpercig tartott a táncuk, s utána ahogyan azt illik, kezet csókolt a
nővérnek. Az ablak mögött mindenki tapsolt, kollégák és ott lakók
egyszerre. Színpadiasán meghajoltak, majd mindenki folytatta a
tennivalóját, elvégre munkaidő volt.
- Holnap délelőtt jövök, Gyuri bácsi. Még ma este befejezem a
jegyzeteket, aztán folytathatjuk, fa, és még valami. Megvettem a diktafont,
úgyhogy nem fogok többé lemaradni - mosolygott a nővér, majd elindult
vissza az épületbe.
- Nővér! - szólt utána, amire ő megfordult. - Nem tud annyira lassú lenni,
hogy zavarjon - mondta az öreg, azután egy elégedett sóhajtás kíséretében
visszaült a padra, és rágyújtott egy pipára.
A nővér nem bírta abbahagyni a mosolygást, még akkor sem, amikor
belépett az ajtón...

***
Másnap óramű pontossággal érkeztek. Mivel mindkettejük számára egyfajta
küldetéssé vált az ügy, ezért egy gyors üdvözlés után el is kezdték a
„munkát”.
- Készen állok, Gyuri bácsi, mondhatja. Legalább fölavatjuk az új
diktafont - mondta Edit nővér, és lenyomta a felvevő gombot. Az Öreg
sóhajtott egy mélyet.
- Ó, Szergej, miért hívtál akkor oda? Nem tudhattad. Nem tudom, hogy
haragszom-e. Nem lenne igazságos. Tejó ember vagy. Ha tudtad volna...
Miért történt ez? Már nagyon rég volt, de azóta is a válaszokat keresem.
Vajon tényleg attól volt? Vagy egyszerűen csak ez volt megírva? Nem
tudom. Nincs válasz, és valószínű, hogy már nem is lesz. Átkozott
Csernobil!
- Parancsol, Gyuri bácsi? Jól van?
- Persze. Ezek, most csak kikívánkoztak belőlem. Később majd megérti.
Az én drágaságom lehet, hogy Csernobil miatt lett beteg. Bár ezt sosem
bizonyította be senki, és már nem is fogja. De ne szaladjunk ennyire előre.
- Értem. Akkor azt hagyjuk későbbre. De azért a felvételen rajta
maradhat? - kérdezte a nővér.
- Természetesen. Nyugodtan maradhat. Viszont amit most elmondok
magának, azt még a Rózámon kívül nem mondtam el senkinek. Ez az én
szívem egyik legmélyebb titka. De csak az egyik. Fog még ilyet hallani,
úgyhogy készüljön föl! Tehát, jó pár évvel ezelőtt felavattak egy
emlékművet Budapesten, a rakparton. Egy háborús emlékmű az elesettek
tiszteletére. Elmentünk oda Rózámmal...

Budapest, 2005 tavasza és 1944 tele...

Gyuri bácsi és Róza néni a pesti rakparton sétáltak. Az asszony a férjébe

karolva lépdelt lassan és megfontoltan. Még hűvös volt, mert éppen csak
tavaszodott. Mindenki kabátot viseli, ahogy azt az időjárás megkövetelte.
Am a tavasz közeledtének biztos jelei voltak a sétáló emberek és az élénkülő'
hajóforgalom. A parlamenthez értek, ahol díszőrség vigyázta az épületet.
Épp rágyújtott az egyik őr egy cigarettára, míg a másik masírozott tovább
fegyelemmel, ahogy azt egy ilyen beosztású embertől elvárható. A
rakparton meglehetősen sűrű volt a forgalom, de Gyuri bácsiékat ez cseppet
sem zavarta. Az újonnan felavatott emlékművet jöttek megtekinteni - a
cipőket, amiket az itt meggyilkolt áldozatok emlékére állítottak. Megálltak
mellettük, és csak szótlanul nézték azokat. Mindketten a környéken
bujkáltak, amikor azokat a gaztetteket elkövették a nyilasok. Mivel Gyuri
bácsi az egyik környékbeli házban húzta meg magát, így még szemtanúja is
volt az egyik ilyen pogromnak. Keserű idők voltak ezek a számára. A halál
látványa szinte mindennapossá vált. Ót, akinek a háború előtt semmi köze
sem volt a halálhoz, már fel sem zaklatta egy halott ember látványa. Akkor
szembesült először életében azzal, hogy az ember szinte minden
körülményhez képes alkalmazkodni, ha nincs más választása. Ezeknek a
gondolatoknak későbbi élete során is jó hasznát vette, mert sok mindent
megértett általuk a világban zajló eseményeket illetően.
Az emlékeiben élt minden olyan esemény, aminek szemtanúja volt, viszont
ma már csak a könyvek írnak róla. De azok a borzalmas tapasztalatok
olyan immunitással vértezték fel őt, hogy számára az, ami másnak a
világvégét jelenti, csak egy hír volt a sok közül. Beleégtek a retinájába,
kitörölhetetlenül, és nincs nap, hogy ne próbálnának a felszínre törni, hogy
újabb és újabb szörnyű perceket okozzanak. Minden hangot, látványt és
szagot olyannyira mélyen elraktározott a tudatalattija, hogy még
békeidőben is előfordult olyan alkalom, amikor egy ártalmatlan égett
szagtól összerezzent - ez pedig egy olyan emléket elevenített föl benne, amit
legszívesebben kitörölt volna az emlékezetéből. Ez egyébként a frontot
megjárt katonák tipikusnak mondható tünete. Nem egyedi, de mindenki
másképp éli meg. Van, aki új életet kezd, és elfeledi a rosszat, de van, aki a
halálba menekül.
Az egyik ilyen emléke többek között az, amikor egy a búvóhelyéhez közeli
téglarakás mögül végignézett egy mészárlást. Tél volt, zord hideg. A seszínű
égbolt miatt minden szürkének tűnt, mintha eltűntek volna a világból a
színek. El is tűntek. Még azok is hátat fordítottak az emberiségnek az
ilyesfajta bestiális cselekedeteket látva. Ez idő tájt csak a szürkeségnek
voltak árnyalatai. Egy reggel különös hangra lett figyelmes. Teherautók és
katonák zajára. Kinézett a nyíláson, ami egykor ablak volt. Embereket
tereltek le a platóról egyenesen a Duna felé. Gyuri ekkor jött rá, hogy egy
kivégzésnek lesz nemsokára a szem és fültanúja. Ahogy közelebb ért, az
egykori osztálytársát vélte felismerni a halálraítéltek sorában. Mindössze
néhány perce volt, hogy kitaláljon valamit és a segítségére siessen. Nem
volt idő a tétlenkedésre. Amennyire csak lehetett, közel lopózott. Az egyik
teherautó mögött talált búvóhelyet, amellyel a helyszínre szállították az
embereket, közel a sor végéhez, ahol Izsák várakozott. Az őket felügyelő
pribék körbe- körbejárt mindenféle együttérzést vagy érzelmet nélkülözve.
Pókerarccal sétált, mintha nem is egy háborús bűntény folyna tőle
mindössze néhány méterre. Izsák hátulról a második volt. Lehajtottfejjel állt
a fülét befogva, nem bírta elviselni a kivégzésekkel járó hangokat. Nők
jajveszékelését, férfiak méltatlan könyörgését és az azt követő lövések
kegyelmet nem ismerő hangjait. A pribék úgy járkált mellettük fel és alá,
mint aki élet és halál ura. Lassan ment, közben a fagyoskodó emberek
könyörgő tekintetét vizslatta. Amikor a sor végére ért, úgy sarkon fordult,
mintha kiképzésen lenne, majd újra távolodni kezdett. Gyuri pont erre várt.
Amikor már elég messzire ért, kiugrott rejtekéből, és berántotta mögé
Izsákot. A sorban majdnem mindenkinek feltűnt a mentőakció - vagy látták
az egészet, vagy csak a szokatlan neszekre figyeltek fel. A pribék is felkapta
a fejét, de addigra mindenki már csak bámult maga elé, mintha mi sem
történt volna. A vérfagyasztó hangok azonban nem akartak alábbhagyni.
Könyörgés, fegyverrobaj és csobbanás. Az egyenruhás gyilkosok mintha
csak zsákokat dobáltak volna fel egy teherautóra, olyan rideg közönnyel
teljesítették a rájuk bízott sátáni parancsot.
 Gyuri és Izsák mindeközben a teherautó hátsó kereke mögött húzták meg
magukat, úgy lestek ki a tengely alól. Megvárták, hogy a nyilas katona
visszaérjen, majd újra távolodni kezdjen. Amikor ez megtörtént, bekúsztak a
teherautó alá, és az alvázban megkapaszkodva felhúzták magukat. A
lábukat a differenciálműre fektettek, és kivártak. Azonban a karjuk az
alultápláltság miatt nem bírta hosszútávon megtartani őket, ezért idő elött
fáradni kezdtek. Gyuri észre is vette, hogy Izsák kezdi leengedni magát.
Rögtönzött jelbeszéddel Gyuri Izsák tudtára adta, hogy ez nem jó ötlet, és
hogy bírja ki valahogy. Izsák azonban jelezte, hogy nem bírja tovább. Gyuri
azonnal valami mentőötlet után kezdett kutakodni. Ekkor egy karabinerrel
felerősített láncot vett észre az alvázon a hátsókeréknél. Amikor az őr újra
távolodni látszott, leereszkedett, és elkúszott érte. Azután a láncot átfűzte
Izsák háta mögött, hogy az megtartsa őt, amíg a kocsi el nem indul. Ez nem
ment könnyen, de a gyilkolás zajai hangosabbak voltak náluk, így mégis
sikerrel jártak. Mikor Gyuri is visszatért a helyére, odasúgta Izsáknak.
- Remélem, nemsokára elindulunk. Az Andrássy úton, vagy amerre
megyünk, ha jelt adok, akkor elengeded magad. Addigra bújj ki a láncból!
De nagyon vigyázz, próbálj úgy esni, hogy középen maradj, mert különben
a kerekek alá kerülsz, és azt biztosan nem éled túl. Megértetted? - suttogta
Gyuri, amire egy igenlő bólintási kapott válasz gyanánt.
Gyurinak a csikorgó hideg ellenére veríték csillogott a homlokán és a
halántékán. Ha nem indulnak el rövidesen, akkor ő sem fogja sokáig bírni.
A körülményekhez mérten jó erőnek örvendhetett, ám mint akkoriban
mindenkinek, ő sem jutott gyakran olyan táplálékhoz, amelyek az izomzatát
hosszan terhelhetővé tették volna.
Pár perc múltán lépéseket hallottak közeledni. Egy bakancsot láttak, ami
szapora léptekkel masírozott a teherautóhoz, aztán viselője nagy svunggal
felkapaszkodott a kocsi fülkéjébe. Az ajtó csapódása volt a legszebb hang,
amit jelen helyzetben el tudtak képzelni. Viszont a csend ijesztő volt. A
hangok elültek, már nem voltak lövések. Valószínűleg végeztek.
Elhallgattak. A halál csendje volt ez. Csupán a bakancsok koppanásai
voltak hallhatók, amint a sárban tocsognak. Izsáknak sírásra görbült a
szája, mert az ő szülei is ott álltak a sorban. Gyuri a kezével csendre intette
őt. Pár másodperccel később a motor felbőgött, amitől a fejüknél lévő
kipufogó dob is megmozdult. Lassan elindult a monstrum. Gyuri sejtelmei
beigazolódtak, a Ferenc József térfelé vették az irányt. A kerekek által
felcsapódó latyakos sár mind az arcukon és a kabátjukon landolt. A fagyos
levegő így még elviselhetetlenebbé tette a helyzetüket, tekintve, hogy az
eleve nyirkos ruházatuk immár teljesen átázott, és a hideget még erősebben
érezték.
- Mindjárt ugrunk! Kezdd el kioldani magad! - kiáltotta Gyuri.
Izsák jelezte, hogy hallja öt, és el is kezdte leoldani magáról a lánc
alkotta béklyót. De a súlya miatt a lánc annyira megfeszült, hogy képtelen
volt kiszabadítani magát. Mivel a karja és az ujjai teljesen elgémberedtek a
természetellenes póz és a csontig hatoló hideg miatt, nem volt ereje felhúzni
magát, hogy a lánc valamelyest lazulni tudjon. Gyuri próbált átnyúlni, és
kibújtatni öt, de a keze addigra neki is vörösre fagyott, és az ő ujjai sem
voltak képesek ügyes mozgásra.
- Bújj ki belőle! - kiáltotta oda Izsáknak, mert érezte, hogy a keze
alkalmatlan bármilyen összetett feladat elvégzésére. Izsák megpróbált
kibújni a lánc szorításából a könyöke segítségével, mintha csak egy pulóvert
próbált volna levenni. Ez sikerült is neki, de mivel a lánc már nem tartotta,
próbálta újra megfogni az alvázat, ám ez a keze már nem bírta. Leesett, de
nem úgy, ahogyan azt előzőleg Gyurival megbeszélték, hanem csak
tehetetlenül lezuhant és a teherkocsi hátsó kereke átment rajta, ezzel
megdobva a többtonnás szerelvényt. Ezt látva Gyuri első gondolata az volt,
hogy többé nem marad titokban a jelenlétük, mért egészen biztosan
megérezték a pribékek is. Elengedte magát ő is, mielőtt megálltak volna,
gondosan balanszírozva az esést, nehogy ő is a kerekek alatt végezze.
Amikor elhaladt fölötte a kocsi, elfutott az elsőfedezéket nyújtó,
feltételezhetően barikádként szolgáló kőhalomig minden fáradságot és
fájdalmat félretéve. Mire a monstrum megállt a csúszós úton, ő már a
rejtekhelyéről figyelte az eseményeket. Egy betontömb alatt nézte, ahogyan
kiszállnak a katonák és fegyverrel a kezükben odasétálnak Izsákhoz. Azt
nem hallotta, hogy miről beszélnek, de azt tisztán értette, hogy hangosan
nevetnek miközben a fegyverrel bökdösték barátja testét. Gyuri
visszahúzódott a biztonságot jelentő rejteke mögé és türelmesen kivárta,
amíg megunják az ízléstelen viccelődést, és elmennek. Amíg vissza nem
szálltak a teherautóra, addig a hideg földön hanyatt fekve, az eget bámulva
várakozott. Mintha onnan várná a feláldozást. Feltette magának a kérdést.
„Hibáztam valamit? De hát meg sem próbált elmenekülni. Mostanra már ő
is a Duna fenekén lenne. ” Amíg ezen töprengett, egy könnycsepp gurult
végig az arcán, ami egyenesen a hóba esett, apró olvadást képezve rajta.
Előkotort a zsebéből egy a vértől és egyéb szennyeződésektől megfeketedett
zsebkendőt, és megtörölte vele az arcát. Majd kivett a belső zsebéből egy
pisztolyt, amit előzőleg egy halott partizántól vett el, mert neki már nem volt
rá szüksége, viszont így tovább szolgálhatta Gyuri biztonságát. Ellenőrizte
a töltöttségét, majd keresett egy rést a búvóhelye falán. Azzal a tervvel állt
elő, hogy lesből lelövi a két nyilas katonát, de ahogy ezt végiggondolta, a
motor újra felbőgött. Már csak a sebességváltó reccsenését és a távolodó
hangot hallotta. Kilesett a résen, és akkor látta csak, hogy Izsákot
otthagyták az Andrássy út közepén. Gyuri alaposan körülnézett, mert bárki
megláthatta a magánakcióját. Átmászott a barikádon, és lassú léptekkel
közeledett barátja földön fekvő teste felé. Már messziről látszottak Izsák
szörnyű, az élettel összeegyeztethetetlen sérülései. Teste természetellenes
pózban kifordulva hevert a földön, arca csupa vér. Gyuri letérdelt mellé.
- Bocsáss meg, barátom! - mondta, és lecsukta Izsák félig nyitva maradt,
a semmibe révedő szemét, majd erőt vett magán, és a bal karjánál fogva
lehúzta őt az útról. Pár percig még állt mellette, és azon töprengett, hogy
mit tudna tenni azért, hogy tisztességgel eltemethessék, de arra jutott, hogy
ebben a pillanatban semmit. Jelen helyzetben ez volt a legtöbb, amit tehetett
érte. Vagy talán mégsem? Elővett a zsebéből egy bicskát, és levágta a sárga
csillagot Izsák kabátjáról. Nem akarta, hogy gúnyt űzzenek belőle, vagy
bármilyen módon meggyalázzák őt. A csillagot elhajította, és visszaindult a
törzshelyéül szolgáló romos épületbe.
Gyuri bácsi és Róza néni csak álltak és néztek. Ott álltak azon a helyen,
ahol évtizedekkel ezelőtt a Dunába lőtték Izsák családját és még oly sok
értékes embert. Azokat az eseményeket, amiket ott látott, úgy raktározta el
az elméje, mintha csak tegnap történtek volna. Miközben gondolatai Izsák
körül forogtak, ő csak üres tekintettel bámult. Nézte a Várat, a Lánchidat, és
akaratán kívül összehasonlította a képet azzal, amit akkor látott. Lágy
szellő simította végig az arcát, olyan érzetet keltve, mintha egy kéz lett
volna. Jól esett azt hinni, hogy tényleg az volt, ezért egy apró mosoly jelent
meg a szája sarkában.
- Szervusz, barátom! - mondta alig hallhatóan.
Azután a szemével jelzett Róza néniknek, hogy most már ideje lesz
indulni. Az idő elszállt, és már a sok állás sem tett túl jót nekik. Lassan
elindultak a rakparton a Lánchíd irányába, annak reményében, hogy
találnak egy taxit és leintik, hiszen ekkora sétaút még egy ereje teljében lévő
embernek is a becsületére válna. Nem is kellett sokat várniuk, hamarosan
jött is egy, amibe beszálltak, és elindultak a Batthyány tér felé. A közös
fészekbe, amit mindketten szerettek, hiszen sok- sok közös emlék kötötte őket
oda. A teste ugyan a taxiban ült, ám lélekben ott maradt azon a hideg téli
napon, Budapest romjai alatt, ahol az imént felidézett események történtek,
és a szívében érezte azok szeretetét, akiket megpróbált, vagy meg is mentett
azokon a szörnyű napokon...
 12. fejezet

KARÁCSONY

Edit nővért úgy letaglózták a hallottak, hogy még a diktafont is elfelejtette

kikapcsolni. Csak ült és potyogtak a könnyei. Az öreg már hozzászokott az
érzéshez, így ő csak pöfékelt tovább.
- Na? Mondjon már valamit! - kérte az öreg.
A nővér kifújta az orrát, és elővett egy szál cigarettát.
- A végén még én szoktatom rá a dohányzásra... - mondta, miközben az
elégett hamut kiütögette a pipából.
- Dehogy, vigyázok én arra, ne féltsen! Az vesse rám az első követ, akit
ezek a dolgok hidegen hagynak.
- Higgye el, hogy van ilyen! A mai fiataloknak fogalmuk sincs arról,
hogy milyen az igazán kemény világ. Dobálóznak a nagyobbnál nagyobb
szavakkal, de fogalmuk sincs, milyen érzés sorba állni a halálért.
Utca így, gettó úgy. De fogalmuk sincs, hogy milyen az igazi gettó. Nekik
a nyolcadik kerület a gettó. Hát én azt mondom, hogy a nyolcadik kerület,
az igazi gettóhoz képest üdülő paradicsom! Az utca nevelt? Persze, azután
mentek haza a jó puha ágyikóba. Tudja mi az, hogy az utca nevel? Amikor
télen a mínusz húsz fokban, egy ablaktalan, szétlőtt házban kénytelen az
ember aludni. Amikor reggel ki kell olvasztanod a vizet a pohárból, hogy
tudj inni. Nem reggelizni, mint azok, akiket az utca nevel. Tudja, én
megtanultam befogni a számat, pedig olyan dolgokat látok és hallok, hogy
legszívesebben lekevernék az illetőnek egy jó nagy mállást. „Neked szar az
életed? Az anyád úristenit!” De nem teszem, és tudja miért nem? Mert egy
fecske nem csinál nyarat. Félre ne értse. Ezzel nem azt akarom mondani,
hogy ilyen életet szánok a mai fiatalságnak is. Csupán arra céloztam, hogy
annak ellenére, ha valaki nem tehetős családból származik, még tehet
dolgokat a sorsa jobbra fordítása érdekében. Nem beleülni ebbe a gettó
dumába és lépten- nyomon ezt hangoztatni. Hanem próbáljanak kitömi
belőle. Ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, amiket a szüleik. Én hoztam
magammal hasznos dolgokat is a nehéz időkből. Megtanultam megbecsülni
azt, ami van. Vigyázok mindenre. A ruháimra, az értéktárgyaimra, nem
dobok ki ételt, csak annyit szedek, amennyit meg is eszek, mert tudom
milyen az, amikor nincs. Az ember attól fejlődik, ha meghaladja önmagát, a
szüleit és a jó szülő el is várja ezt. Az előző generációk rengeteg hibát
követtek el, hiszen az ő hibájuk a háború és a forradalom. Azt szeretném,
hogy akik utánunk jönnek, azok arra törekedjenek, hogy soha többet ne
forduljon elő ilyesmi. Háború, forradalom, népirtás, etnikai tisztogatások,
embercsoportok és kultúrák kiirtása. Ezek mind a sátántól való dolgok.
Annyira szeretném nekik elmondani, de én csak egy vén bolond vagyok a
szemükben és az is maradok. Hiába papolnék, csak kiröhögnének.
- Igaza van, Gyuri bácsi, de ne izgassa fel magát, kérem!
- Jól van, tudom. De néha rajtam is kijön. Ne haragudjon! - mondta, és
idegességében a pipáját kezdte keresgélni. Elfelejtette, hogy az imént
szívott el egyet. Amikor a nővér figyelmeztette, csak legyintett. Ahogy az
már lenni szokott, kiterítette az erre rendszeresített rongyot, és megtömte a
pipáját. Amíg meggyújtotta, addig a nővér csendben maradt. Egyrészt azért,
mert hagyta, hogy egy kicsit lenyugodjon az öreg, másrészt, mert
észrevette, hogy nem szeret beszélni, amíg a pipája nem ég úgy, ahogyan ő
szereti. De amint minden újra a helyére került, folytatta.
- Tereljük el a témát! Ön hogyan dolgozta fel Kristóf halálát?
- Hogy én? Nehezen. Nem sok kellet ahhoz, hogy én is olyan állapotba
kerüljek, mint a Rózám. Már én is kezdtem hallucinálni. Néha olyan
dolgokat láttam, amik ott sem voltak. Nagyon sokáig tartott. Igazából
egészen a szerelmem haláláig. Rajtam ugyan nem tudott annyira
elhatalmasodni, de megesett, hogy hatalmukba kerítettek ezek a gondolatok,
s akkor próbáltak előtörni, amikor a legkevésbé számítottam rá. A
rohadékok. Rózámat sikerült elvinniük magával, de én nem hagytam
magam. Volt egynéhány alkalom, amikor majdnem sikerült, ám én erősebb
voltam. Most csak egyet mesélek el, bár volt több is, mint említettem, de
olyan fölényes győzelmet arattam, hogy nem pazarolok rá több szót. Nem
olyan nagy sztorik ezek. Ez egy karácsonyon történt. Már nem sok volt
hátra a közös életünkből. Kristófom már nagyon régen halott volt, de az űrt
a szívünkben nem tudtuk kitölteni semmivel. Nyomot hagyott, nem is
akármekkorát. A mosolyunkat majdnem teljes egészében magával vitte a
sírba. Bár mosolyogni már nem nagyon tudtunk, de szerettük egymást. Ezt
mindketten tudtuk. Nem együtt voltunk boldogtalanok, hanem az életünk lett
az. Nem tudtunk túllépni rajta, de ezt megbocsájtottuk egymásnak. Vagyis
igazából én neki, mert ő kreált magának egy világot, amiben a mi
Kristófunk élt és virult. Folyton várta őket, de nem is ez volt a
legelkeserítőbb, hanem az, hogy számára meg is érkeztek. Ám ezt csak ő
látta, senki más. Ezt a szomszédaink is tudták. Amikor Rózám a rég halott
fiával ment föl a lépcsőn, nekik is köszönniük kellett. Ezt én kértem tőlük, és
máig hálás vagyok nekik, hogy ezt megtették nekem. Ám volt néhány olyan
alkalom, amikor én is elbizonytalanodtam. Úgy érzékeltem a dolgokat,
mintha... Ámbár tudtam, hogy ez lehetetlen, mégis hallottam azt, amit ö. Az
ördög ilyen kegyetlen módon játszadozott velünk, legalábbis velem, hiszen
Rózám eszét már részben elvette. De a hitem erősebb ennél. Én nem
hagytam magam, és Róza is igyekezett ellenállni. Róza, ezt leszámítva pont
olyan volt, mint bárki más. Jött, ment, tette a dolgát. Jókat beszélgettünk, de
olykor az egyik pillanatról a másikra elvesztettem őt néhány órára. Azután
megint visszatért és napokig, volt, hogy hetekig a zavartság semmilyen jelét
nem mutatta. Higgye el, drága! Nem volt könnyű így élni. Egy időzített
bomba volt a drágám, és ezt én tudtam. Csak a „mikor” volt a kérdés.
Szóval, ez egy karácsonyon történt...

2006 karácsonya

Gyönyörű nagy pelyhekben hullott a hó. A Batthyány fér fehérbe

burkolózott, a messziről nézve a kandeláberek fényudvaruk koronájában
tetszelegtek előkelőén. A hópelyhek megadták magukat a lágy szellők
szeszélyeinek, és amint elkapta őket egy gyenge fuvallat, vagy a Fő utcán
elhaladt egy menetrend szerinti buszjárat, a hópelyhek egyként mozdultak
arrébb a járművet kikerülve, hogy azután zavartalanul folytassák útjukat az
aszfalt felé. Egy kóbor macska szaladt keresztül a téren, apró léptei
nyomokat hagytak mögötte, majd megállt egy szemetes mellett, amit ugyan
ellepett a hó, de ő érezte, hogy alatta finom falatok várják, és ráadásul
mirelit kiszerelésben!
Az ablakok karácsonyi díszben pompáztak, ahogy a Nagy Vásárcsarnok
is, bár ez utóbbival inkább a nappal közlekedő városiak kedvében szerettek
volna járni. Ettől függetlenül az esti órákban még impozánsabb látványt
nyújtott, nem mellesleg a környező falakat is élénk fényárba öltöztette. A tér
mellet elhaladó villamost tetőtől talpig karácsonyi égősorok lepték el,
mintha egy mese elevenedett volna meg az orrunk előtt. A Batthyány utca és
a Gyorskocsi utca sarkán, fent a harmadik emeleten is nagy volt már a
készülődés. Gyuri bácsi és Róza néni egyedül ünnepeltek, ennek ellenére
mindig megadták a módját az alkalomnak. Róza néni épp a bejgli tetejét
kente be olvasztott vajjal, közben az öreg a nappaliban végezte az utolsó
simításokat a karácsonyfa körül. Karácsonykor rendszerint az összes otthon
fellelhető díszt felhasználta a dekorációhoz, amiből az igazat megvallva,
távolról sem szűkölködtek. Az évtizedek során összegyűlt emlékek, apró
csetreszek, azok mind a karácsonyfán végezték be küldetésüket. Volt köztük
több mint húsz éves habcsók, tizenéves toboz, valamint olyan füzér is, amit
még Kristóf készített az általánosban technika órán. Az öreg készülődés
közben egy pohárból villányi vörösbort kortyolgatott, majd miután végzett a
teendőivel, kiment a konyhába. Még gyerekkorában alakult ki az a
rosszcsont szokása, hogy idő előtt nekiesett a karácsonyi sütiknek. Ezt a
hóbortját azóta sem vetkőzte le. Amikor a sütemények elkészültek,
végigkóstolta őket általában sütési sorrendben. A friss bejgli illata ezen az
estén is megcsapta az orrát, össze is futott a nyál a szájában. Amikor kiért,
látta, ahogy a felesége a sütemények körül serénykedik.
- Szia, drágám! Én gyakorlatilag kész vagyok. Feldíszítettem a fát, és
elpakoltam mindent. Viszont, most farkaséhes vagyok. Hogy áll a bejgli? -
kérdezte az öreg, és közben a szája szélét nyalta.
- Egy része már készen van. Ott hűl a sparhelten. Ez már a következő
adag lesz. Pár perc, és ehetsz.
Az Öreg már ment is a hűtőhöz, mert a süteményhez a hideg tejet szerette.
Elő is vette, a sütit kitette tányérra, megszórta porcukorral, és nekilátott.
Mindig ezekért a percekért várta a lerobban az ünnepeket. Imádta Róza
néni bejglijét, mert különleges, az anyukájától örökölt recept alapján
készítette; a tésztájába tejfölt tett, hogy omlósabb legyen, a töltelékbe meg
citromhéjat reszelt. Még a szemét is becsukta közben, úgy evett.
- Hát, drágám, szerintem ezt még mindig te sütöd a legfinomabban! -
bókolt az öreg.
- Jaj, Papa! Minden évben ugyanolyan, és ezt minden évben elmondod.
- Mert így van! Éppen ezért jövőre is el fogom mondani - mondta huncut
mosollyal Gyuri bácsi.
 - De mondd csak, szívem. Minek sütsz ennyit? Hiszen csak ketten
vagyunk. Talán az egész házat mi látjuk majd el bejglivel?
- Dehogy! Ha a gyerekek jönnek, mindig felfalják. Hadd egyenek!
Erre az öregnek eltűnt a mosoly az arcáról. Félbehagyta az evést, és
felállt. Lesöpörte magáról a lehullott porcukrot, és elindult a szobába.
Végigcsoszogott az előszobán, egyenesen vissza a nappaliba. Bent a Dallas
című filmsorozat már jól ismert zenéje hallatszódott a televízióból. Az öreg
szeme felcsillant, mert már a kezdetektől lelkiismeretesen követte a műsort,
és ugyan ezzel nem dicsekedett, de Jockey- t szerette a legjobban. Leült a
foteljába, és a szeme rögvest a képernyőre tapadt, s közben eszébe Jutottak
az élete során megélt karácsonyok. Már a film felénél járt, amikor kintről a
konyhából beszédet hallott.
- Gyertek gyerekek, egyetek! A Papa is mindjárt jön, csak nézi azt a hülye
amerikai sorozatot. Ilyenkor nem lát és nem hall - mondta Róza néni, és
hallhatóan jó kedve volt.
- Bálintka kérsz még? Egyél, mert csak akkor lesz desszert! - szólt újra
Róza néni.
Az öreg az arcára tette a kezét, és nem szólt semmit. Sóhajtott egyet, és
visszatért a konyhába.
Közben kint újra szállingózni kezdett a hó. A karácsonyfa körül
sorakoztak az ajándékok. Minden családtag számára külön doboz, szépen,
ízlésesen becsomagolva. A levegőben a fenyőfa és a narancs illatának
elegye keveredett, s az előbbi immár végképp beteljesítette a feladatát, és
idén is elhozta a karácsony idilli és meghitt hangulatát.
Halk hangokat hallott. Mintha gyerekek beszélnének, amit néha egy
férfihang szakított meg. Kristóf hangját vélte felfedezni benne. A szíve őrült
módon kezdett verni, ahogy a konyhához közeledett és a hangok egyre
erősödtek. Nem a látványtól félt, még csak attól sem, hogy találkozik
valakivel, akit halottnak vélt. Hanem attól félt, hogy nincs olt senki, és
elment az esze. Egy komplett családi összejövetel zúgolódását vélte hallani.
Nem halkult, és nem akart eltűnni. Az ajtó mellett megállva a kiszűrődő
fényben még mozgó árnyékokat is látott. Az unokái futkostak, miközben az
anyjuk és az apjuk csitította őket. Az öreg úgy érezte, hogy itt most vége
mindennek. Ha kiderül, hogy megbomlott az elméje, akkor becsukják őt is,
meg Róza nénit is. Nem lesz többé titok Róza állapota, és elszakítják őket
egymástól. Minden lehetséges forgatókönyv végigfutott a gondolatain, de
egyik sem az volt, amit maguknak kívánt volna. Egyik sem kecsegtetett
békés öregkorral vagy a halk elmúlással. Sokáig hezitált, hogy akarja-e
látni, ami odabent van. Meg akar világosaim az állapotát illetően, vagy
akarja tudni, hogy valójában nagy a baj? Vagy esetleg akarja-e tudni, hogy
nem is Róza esze ment el, hanem az övé? Döntött. Jöjjön, aminek jönnie
kell. Ha az Úr azt akarja, hogy egyedül halljon meg egy lepusztult
kórteremben, akkor vállalnia kell, hiszen mást úgysem tehet. Nem szegülhet
ellen Isten akaratának. Elindult tehát, hogy pontot tegyen a végére. Belépett
a konyhába. Üres volt. A sütőből füst gomolygott, Róza néni az asztalnál ült
és sírt. Az öreg először ijedten forgolódott, majd első lépésben kikapta a
süteményt a sütőből, csak azután fordult oda Rózához, hogy a hogyléte felől
érdeklődjön.
- Mi történt drágám? - kérdezte őt ijedten.
- Nem jönnek. Hiába várom őket. Nem jönnek - mondta a szemeit
törölgetve.
Az öreg odaült mellé.
- Figyelj csak ide, kedvesem! Őszinte leszek hozzád. Azért nem jönnek,
mert nincs kinek jönnie. Drágám, a mi fiúnk már nagyon régóta nem él. Te
is tudod, hogy a rák vitte el, amit Csernobil okozott. Hiszen itt voltál végig.
Róza néni felkapta a fejét, és végtelen düh szikrázott a tekintetében.
 - Mit beszélsz? A mi fiúnk él, érted? Meg ne halljam ezt többet! Jönni fog,
csak most sok a dolga - kiabálta Róza néni, és valódi kétségbeesés
tükröződött az arcán. Azután fogta a kezében lévő konyharuhát, és a
helyiség másik végébe dobta, azután kiviharzott a nagyszobába, és helyet
foglalt a fotelben. Az öreg nagy nehezen felállt, és beballagott ő is. Leült a
másik fotelba, és a feleségét nézte. Azután megint fölállt, odahúzta Róza
néni mellé a puff széket és leült rá. Megfogta a kezét, ami puha volt, ráncos
és meleg.
- Szeretlek, öreglány - mondta, és odahúzta magához Róza nénit, és a
fejüket összehajtva ültek csendben...
 13. fejezet

KRISTÓF

Edit nővér igyekezett minden munkát elvégezni, hogy elkerülje a túlórázást.

Bár korrektül elszámolták mindig, egy szava sem lehetett. Azonban erős
volt a küldetéstudata, és folyton haladni akart. Azt viszont érezte, hogy
mostantól a kényes témák lesznek napirenden. Hiszen már nagyon sok
sztorit átbeszéltek, hivatalosan is és magnó nélkül is. Jó pár embert
megismert Gyuri bácsi életéből, ám ennek ellenére az öreg egyedül van.
Mindenki vagy meghalt, vagy az élet elnyelte. Tehát most már logikusan
gondolkozva, lassan eljutnak arra a szintre, hogy átbeszéljék, kivel mi lett,
illetve hová tűntek az emberek Gyuri bácsi mellől.
Az öreg már kint töltötte a levegőzős óráit a parkban. Aznap filmet
vetítettek a kultúrateremben, s bár egy akciófilmet tűztek műsorra,
melyekért általában nem rajongott, ez alkalommal mégis rászánta magát
már csak azért is, hogy egy kis változatosságot vigyen a napjaiba. Az
intézmény szokás szerint heti egyszer rendezi meg az eseményt, és Gyuri
bácsi nagy szerencséjére szinte mindig a legjobbakat fogja ki - a „Forrest
Gump” és „A sose halunk meg” egyértelműen a kedvencei közé tartoztak,
és ráadásul ezeket közkívánatra többször is vetítették.
Az öreg kint pöfékelt a pádon, amikor Edit nővér is megérkezett.
- Szép estét, Gyuri bácsi! - mondta jókedvűen. De ő csak biccentett a
fejével, és a kezével mutatta, hogy kapcsolja be a magnót. A nővér érezte,
hogy kemény téma következik, ezért meg sem próbált hízelegni, inkább a
lényegre tért, és elővette a felszerelését.
 - Kezdhetjük, Gyuri bácsi, de arra kérem, maradjon higgadt. Bármiről is
fogunk ma beszélni, már elmúlt. Vegyük úgy, hogy most takarítunk.
Rendben? Ezek már oly régen nyomják a lelkét! Szedjük onnan ki őket, és
tegyük át a könyvbe. Ha ezt megtesszük, akkor még sok- sok szép év vár
önre. Nem kell, hogy ott bent porosodjanak tovább ezek az emlékképek!
Porosodjanak egy polcon inkább, persze csak akkor, ha már sokan
elolvasták! Egyetért velem? - kérdezte a nővér, de nem tudta, hogy ezzel
most segít, vagy magára haragítja az öreget.
- Mesélek önnek a fiamról. Azt, amikor utoljára láttam a saját lábán
menni - mondta dörmögve.
- Rendben. Halljuk...

1989. október 23.

Ezen a napon kiáltotta ki Budapesten a parlament ablakából Szűrös Mátyás

a Magyar Köztársaságot, mint új államformát. Az egész ország ünnepelt.
Ekkor búcsúzott végérvényesen a kommunizmus, és a keleti blokkot szépen
fokozatosan felváltotta a nyugati kultúra. Az utcákon kurjongató emberek
vonultak, a boldogságukat hirdető transzparensekkel. Ekkor érezhették
igazán az emberek, hogy az ünnep igazából nincs dátumhoz kötve, mert a
szívükben lakozik. Mindenki ünnepelt, és nagy reményekkel tekintettek a
jövőbe. A Sebestyén családban sem volt ez másként. Róza néni sütött- főzött,
Gyuri bácsi meg a szobát tette rendbe, hogy a fiuk és a családja érkezését
kellő rendben fogadhassa. Az unokák látogatását mindig nagy készülődés
előzte meg. Megadták a módját, nem csak főzésben, hanem öltözködésben
is. A jól megszokott otthonkát felváltották az elegáns kosztümök.
A nappali szoba takarítása közben Gyuri bácsi kezébe akadt egy
fotóalbum, telis- tele fényképekkel arról a bizonyos napról. A fényképek
1986. április 25- én készültek, egy Pripjaty nevű ukrán városban. A képen
Szergej Andropov és gyönyörű felesége Oksana volt látható, ahogy Gyuri
bácsi és Róza néni társaságában körbeülik az étkezőasztalt. Ezek a fotók
mindössze néhány órával a katasztrófa előtt készültek. Az öreg hirtelen
összerezzent már a gondolatától is annak a szerencsétlen estének. A
robbanás hangja és az üvegcsörömpölés tőrként hasítottak belé, mivel
Szergej az erőműben dolgozott, és már az első pillanatban jól tudta, hogy
óriási a baj. Sosem felejti el azt a tekintetet, ahogy Szergej kinézett az
ablakon. Rémület sugárzott belőle, pont, mint most az övében, még évek
múltán is. Visszatette az albumot a komódba. Leült az ágy szélére, és maga
elé bámulva tette fel magának azokat a kérdéseket, amiket már
megannyiszor. Vajon mi megússzak? Hibát követtünk el? De a kérdéseit
illetően ezúttal sem kapott választ. Így hát kénytelen lesz megvárni, míg az
idő vagy az élet megmutatja, hogy mit tartogat számára Isten. Magába
zuhanva elmélkedett a szobában, és minél tovább töprengett, annál több
kétely merült fel benne, ezeket viszont mégis ki hessegethette volna el?
Rettegett attól, hogy ez aggályaira kapott, vélhetően elszomorító feleleteket
egyébként is csak gúzsba kötött kezekkel fogadhatta volna, és arra
kényszerül, hogy tehetetlenül nézze végig sorsuk kibontakozását. Az
emlékezést követően kiment a konyhába, hogy további teendők után nézzen,
és hogy levegyen némi terhet Róza néni vállairól, aki készült befejezni a
süteményeket. A tűzhelyen rotyogott a húsleves, aminek jellegzetes illata
ellenállhatatlanul csábítgatta Gyuri bácsit. Annak ellenére, hogy a téli
időjárás az elmúlt napokban egyre zordabbá vált, aznap mégis valamivel
vidámabb arcát mutatta; a nap sugarai lágyan sütöttek, és az ég kékjét sem
takarták el marcona felhők.
Kisvártatva megérkeztek a várva várt családtagok is. Kristóf, a két
kisgyermek Bálintka és Dominika, valamint az édesanyjuk, Virág. Mind
jókedvűek voltak, bár Virág elég mogorva teremtés volt. Nem igazán tudott,
illetve nem akart beilleszkedni a családba, de ezt a nagyszülők fiukra bízták,
és nem hagyták, hogy ez a dolog beárnyékolja a napjukat. Éppen elég volt
elfogadniuk Kristóf állapotát.
Először a két gyermek csődült be az ajtón nagy hangzavart keltve. Am
őket nemhogy nem zavarta a gyerekzsivaj, egyenesen zene vall föleiknek.
Ókét követve betoppant Virág, a már tőle megszokott letargikus
hangulatban.
- Jó napot, Róza néni! Kis türelmet kérünk, Kristóf is mindjárt itt lesz.
Kicsit gyengélkedik, de tudják milyen makacs... Nekem muszáj volt előre
jönni a gyerekekkel - mondta, majd ő is bement a gyerekek után.
Róza néni az ajtóban állva várta a fiát, akinek közeledtét csak a hangos
nyögések jelezték, de őt magát még nem látták. Közben Gyuri bácsi is
csatlakozott, ám ő nem várta meg míg meglátja, elé sietett a lépcsőházba.
Egy emelettel lejjebb belekarolt legyengült fiába, és felsegítette őt. Róza
néni csak állt az ajtóban, és várta őket. Amikor a lépcsőfordulóhoz értek,
mosollyal fogadta imádottfiát, de belül zokogott. Sovány, beesett arcáról,
mélyen ülő szemeiről mégis a szeretet sugárzott. Sapkát viselt, de nem csak
a megfázást elkerülendő, hanem mert nehezére esett megbarátkozni a
betegség következtében megváltozott külsejével, ugyanis egykor dús
hajkoronáján kopaszodó foltok kezdték felütni a fejüket.
- Szia, anya! - szólt jól erőtlen hangon az édesanyjának.
- Szervusz, fiam! - köszönt vissza, de közben a szemeit törölgette. Gyuri
bácsi továbbra is karolta őt, de Róza néni sem bírta tovább tétlenül nézni,
és ő is lement a lépcsőn, hogy segítsen.
- Repülök, anya! - viccelődött Kristóf, utalva az igen lassú tempóra,
amire jelen helyzetben képes volt. Ekkor, még egy régi bérházban laktak a
belvárosban az első emeleten. Fényesre kopott cement színű lépcsőkkel és
kovácsoltvas korláttal. A falat fiatalok firkái, olykor trágár szavakkal
kifejezett véleménynyilvánítások csúfították. Gyuri bácsi végtelen
türelemmel viseltetett fia felé, lassan vette vele a lépcsőfokokat. Mikor
felérlek, az édesanyja átölelte öt. Róza néni számára ijesztő volt, ahogy az
egykor erős testalkatú fia, most szinte eltűnt a karjai között. Ennek
nyilvánvaló jele látszott a tekintetén, de amennyire tudta, próbálta
palástolni fia előtt. A kemoterápiás kezelések és a betegség miatt már
harminc kilót vesztett a testsúlyából, és még senki sem tudta megmondani,
hogy vajon ez meddig fog még tartani. Az aggódó szülők bekísérték egyetlen
fiukat a lakásba, hogy a konyhában minél hamarabb le tudják őt ültetni,
mert még az állás is nehézséget okozott neki. Végül az étkezőasztalhoz ült
le, és mély sóhajtással vette tudomásul, hogy nehézségei egy kis időre
megszűntek. Az öreg bement a szobába a gyerekekhez és a menyéhez
megnézni, hogy velük minden rendben van-e, Róza néni meg ez idő alatt
nekiállt kávét főzni.
- Mikor volt a kezelés? - kérdezte Róza néni, megtörve a csendet.
- Tegnap, anyuci. Azért vagyok most ennyire gyenge. Pár nap, és jobban
leszek.
Róza néni hátravetette tekintetét, mert a kávé közben csöpögni kezdett az
pikszisbe. Sóhajtott egyet, és bólogatással fejezte ki aggodalmát. Miután
lefőtt a kávé a hagyományos kotyogóban, az illata belengte az egész lakást.
Ez az illat az öreget is kicsalta a szobából.
- Istenem, ez az illat! Friss ebéd és kávé illata. A gyerekkorom jut
eszembe róla. Milyen szép volt. Igaz, anya? - kérdezte Kristóf, ám Róza néni
nem tudott megszólalni. A csend mindennél árulkodóbb volt.
Róza néni gusztusosán szervírozta a kávét, mint mindig. Herendi
csészébe. Gyuri bácsi is kiért közben, mert ennek ő sem tudott ellenállni.
Ahogy belépett a helyiségbe, tekintete azonnal Kristófra irányult. Majd
azután elvette a csészét a kredencről. Nem szóltak egy szót sem, nem
oldódott még fel a hangulat. A kezdeti sokk, amit Kristóf állapotának
romlása okozott, általában megmérgezi az első órát. Egy kis időnek mindig
el kellett telnie, hogy legalább látszólag elfogadják az elfogadhatatlant. Az
öreg a kávéját kevergetve odaült hozzájuk, hogy kikérdezze fiát a
hogylétéről. Egy percig csak a kanala csörgését lehetett hallani, amint az
kevergetés közben a csésze falához koccan, majd megtörte a csendet.
- Hogy vagy fiam? - jött a szokatlanul egyszerű kérdés.
Kristóf letette a kávét, és fáradtan mosolygott.
- Most nem annyira jól, papszi, de pár nap, és megint jobb lesz egy kicsit.
- Mit mondanak az orvosok?
- Azt, hogy a látszat ellenére jók az esélyek. A szervezetem jól reagál a
kezelésekre. De időt, azt nem mondtak. Talán jobb is így. Sem a halálomat
nem akarom tudni, sem hiú reményeket táplálni. Lesz, ami lesz.
- Eszel velünk te is? - kérdezte Róza néni.
- Nem, köszönöm, anyuci. Azonnal kihányom. Kár lenne érte. Viszont,
papszi, van egy rossz hírem.
- Mondjad, de ezek után a rossz hír eléggé relatív.
- Szergej a múlt héten meghalt.
Gyuri bácsi a hírre kezébe temette az arcát, és becsukta a szemét. Pár
percig ült így, azután felállt a székről, és könnyes szemmel kiténfergett a
szobából, de még előtte magához vette a felszerelését, ami a pipázáshoz
kellett.
- Kimegyek rágyújtani - mondta, azután félállt a székről, és kicsoszogott a
balkonra.
Ott megtömött egy pipát tőle szokatlan hanyagsággal, és remegő kézzel
meggyújtotta. A balkonon számára tartott sámli hevert, amit csak ritkán
használt, most is egy virágcserép volt rajta, amit letett a szék mellé a földre,
hogy a sámlira ülhessen. Pár pillanatig értetlenül nézett maga elé, majd
zokogásban tört ki,
- Istenem - mondta halkan, és az alkarjára hajtotta a fejét...
 14. fejezet

A SZOVJET TISZT

- Szergej. Ezt a nevet tetszett már említeni. Ki volt ő? Úgy gondolom,

hogy valaki, aki nagyon közel állt önhöz. Mert, már az említése is
érzelmeket váltott ki. Mesélne egy kicsit róla?
Az öregnél mindig van egy fél literes palack vízzel. Ezt akkor szokta
elővenni, ha hosszabb a történet, és kiszárad a szája a mesélésben. Most is
így tett. Belekortyolt a vízbe, majd azután egy újabb pipát kezdett el
megtömni.
- Én is dupla annyit pipázok, mióta elkezdtük, ugye tudja?
- Nem tudom, de sejtem. Nem baj, Gyuri bácsi. Nem tüdőzi le, hajói
láttam, csak ritkán. Ezzel nem árt senkinek. Viszont már szembetűnő a
változás, mióta beszélgetünk. Egyelőre még negatív, de ennek az az oka,
hogy feltépjük a sebeket. Rég lezárt dolgok kerülnek most felszínre. Utána
sokkal jobb lesz, meglátja.
Az öreg addig felizzította a pipát, és nem szólt semmit. Ő is érzi, hogy
igaz, amit a nővér mond, de ennek nem adta jelét. Inkább belekezdett.
- Hogy ki volt Szergej? A barátom. A barátom és őrangyalom egy
személyben. A háború végén találkoztunk - egy csodálatos embert ismertem
meg a személyében. Rémhírek terjengtek a szovjet katonákról, ö viszont
homlokegyenest rácáfolt a sztereotípiákra. Mindenkit megmentett, akit
lehetett. 1945 tavaszán ismertük meg egymást, miután a németeket kiűzték
az országból...
 1945. április

Április hónap utolsó napja volt. Aznap jelentették be a Führer

öngyilkosságát, és a harmadik birodalom összeomlását. A világon
mindenhol ünnepeltek, így Budapesten is. Ezt már a háború végének biztos
jeleként tekintették. Csupán napok kérdése volt, hogy Németország
kapituláljon. Amerika és a Japán császárság között még dúlt a háború,
Európa azonban már fellélegezhetett. Budapesten a felszabadító szovjet
katonák alkoholmámorban ünnepelték örömüket. Csapatosan jártak az
utcákon, dülöngélve, vodkásüveggel a kezükben. Az élő fába is belekötöttek.
Inkább tűntek megszállóknak, mint felszabadítóknak.
Ezen a napon a fiatal Sebestyén Györgynek is akadt dolga a városban.
Épp a Mussolini téren vezetett át az útja, amikor belebotlott néhány
holtrészeg szovjet katonába, akik csupán a hecc kedvéért igazoltatni
akarták öt. Gyuri annyira zavarba jött, hogy hirtelen nem találta az iratait.
A zoknijában tartotta azokat, a bakancsa belsejében, de a szorult
helyzetében nem emlékezett rá. Kapkodva kutatta a zsebeit, de sehol nem
lelte a személyazonosságát igazoló papírokat. A katonák szemében ez olaj
volt a tűzre, azonnal megkezdték a testi kényszer alkalmazását. Am volt
köztük egy tiszt, aki megsajnálta őt, mivel látta, hogy a tettei mögött nincsen
semmi arra utaló jel, hogy bármit is rejtegetni akarna, vagy bármiféle
szándékosság, ami miatt nem akarná magát igazolni. Fogta tehát, és
csendre intette a katonáit - megtehette, mivel ő volt a rangidős tiszt, és
útjára engedte Gyurit. A parancsnak eleget téve elment ugyan, de amit nem
vett észre, hogy a vörös hadsereg tisztje leszakadt a társaitól, és követni
kezdte. Gyuri még mindig az újpesti rakpart egyik romos épületének
alagsorában húzta meg magát. Miután visszatért a rejtekhelyére, és leült,
hogy kifújja magát, hirtelen mocorgást hallott a háta mögül. A katonatiszt
állt ott, aki kimentette a szorult helyzetéből. Gyuri ereiben megfagyott a vér,
és az első gondolata az volt, hogy tőrbe csalták. Gyuri sovány volt és
alultáplált. Akkoriban ritkán jutott neki betevőfalat, leginkább azt ette, amit
talált. De előfordult olyan is, hogy napokig nem járt sikerrel a keresésben.
Mindezek következtében arcbőre fakón feszült a csontos koponyájára, s
üveges tekintetén a szeme fehérje keserűen szikrázott. Ezek már a skorbut
egyértelműjelei lehettek. A katona beljebb lépett, és kíváncsian nézett körbe
a helyiségben, amit Gyuri talált, illetve lopott tárgyakkal rendezett be. A
katona közeledettfelé, s ő próbált elé kerülni, mintha takarni vagy védeni
akart volna valamit a testével. Ezt azonnal észrevette a tiszt, és a kezével
óvatosan arrébb tolta. Egy fiatal nő feküdt a zsákokból rögtönzött ágyon,
vastagon betakarva. Sápadt volt és zihált. Látszólag nem volt magánál.
- Kérem, ne! - mondta halkan Gyuri. - Mindegy, hiszen úgysem érted,
amit mondok.
A katona ránézett Gyurira.
- De érteni. Kicsit beszélem te nyelvedet.
A katona benyúlt a belső zsebébe. Gyuri nagyon megijedt, mert ilyenkor
rendszerint fegyvert szoktak elővenni. De egy lapos üveget vett elő, amiben
feltételezhetően vodkát tartott.
- Tessék, igyál! - mondta Gyurinak, és odanyújtotta neki az üveget.
Jóízűen meghúzta, azután visszaadta.
- Mi a te neved? - kérdezte Gyuritól.
- Sebestyén György vagyok, ő meg a barátnőm Róza. Kérlek, segíts, mert
ha nem kap orvosságot, akkor meghal.
- Én Szergej vagyok. Szergej Andropov. Miértfélsz te tőlem? Mi segíteni
vagyunk itt.
- Tudom. De a társai ezt valószínűleg mégsem így gondolják - felelte
Gyuri meggyötörten.
 - Te ne félj, én vigyázok rátok, hozok orvost. Nem lesz baj.
- Nagyon köszönjük, uram! Ha ezt megteszi, őrökké hálás leszek!
- Ne nevezz engem uramnak. Szólíts Szergej. Nem vagyok én felettesed.
- Rendben Szergej. Akkor várjuk az orvost.
- Ő elájult? - érdeklődött a helyzet súlyosságát illetően.
- Nem, csak alszik. Viszont nagyon sokat alszik. Attól félek, hogy...
- Ne aggódni! Hozom az orvost - mondta, és sietve elhagyta a
rejtekhelyei.
Hamar visszatért egy orvossal, aki ott helyben ellátta Rózát és
biztonságba helyezte, hogy nyugodt körülmények között gyógyulhasson. A
búvóhelyet felszámolták, és Szergej egy biztonságot jelentő szálláson
helyezte el újdonsült barátait. Róza pár héten belül fölépült, Szergejnek és a
gyors segítségnek hála. Igazi barátság szövődött közöttük, ami egészen
Szergej haláláig tartott...
 15. fejezet

VAN, AMIT SOSEM FELEDÜNK

Edit nővér kikapcsolta a diktafont, de mivel vannak kiemelten fontos,

kidolgozásra váró témák, így kézzel is jegyzetelt. Ez pár pillanatig eltartott,
addig az öreg rendbe tette a pipáját. Kiütögette belőle a hamut, és
kitisztította a füstszűrőt.
- Na, Gyuri bácsi! Későre jár, és még rengeteg dolgom lesz ezekkel az új
történetekkel. Folytassuk holnap! Nem kell tartanunk szünnapot, mert már
jóval ügyesebb vagyok, mint az elején, úgyhogy ezzel egy óra alatt végzek.
- Még a végén újságíró lesz önből!
- Hát, megmondom őszintén, nagyon megtetszett ez a jegyzetelgetés és
formába öntés. Izgulok, hogy milyen lesz. Igen, megfordult a fejemben,
hogyha jól sikerül, akkor írok mást is. Végül is, miért ne?
- Örülök, kisasszony. Már ezért megérte elkezdeni!
- Bizony. Na, menjen, pihenjen, Gyuri bácsi! Holnap folyt.köv., rendben?
- Rendben. De azt javaslom, hogy munka után jöjjön. Elég kényes lesz a
téma. Nem szeretném megszakítani.
- Nagyszerű ötlet. Ezt már javasolni is akartam, hogyha ilyen van, tessék
szólni. A délelőtt az mindig kétes. Ha szólnak, mennem kell.
- Várom, aranyos - mondta az öreg, és szokásához híven kezet csókolt.
A nővér felállt, eligazította a ruháját, és egy mosoly kíséretében elindult a
kijárat felé. Gyuri bácsi még egy pipa erejéig kint maradt. Nézte a
csillagokat, hallgatta az este neszeit. Mindenki menetrend szerint érkezett,
ahogy minden este. Egy sanda mosollyal konstatálta a dolgot, sőt még intett
is a kis erdei barátainak. Azután bement a szobába, és lefeküdt aludni.
 Reggel szörnyű fejfájással ébredt, amit jelzett az ügyeletes nővérnek is.
Azonnal orvost küldtek hozzá egy gyors kivizsgálásra. Vérnyomást mértek,
és vért is vettek. Aztán kapott egy fájdalomcsillapító injekciót, amitől
ugyan hamar elmúlt a fájdalom, viszont mellékhatásként egész nap
álmosság gyötörte. Végül fogta magát és lefeküdt. Szinte az egész napot
átaludta. Az ebédet kivételesen felvitték a szobájába. Felkelt, hogy egyen,
de aztán csakhamar ismét elszenderedett. Edit nővér aggódott érte, mert
mióta ismerik, még sosem volt, hogy ennyire bezárkózott. Ahányszor
elment a folyosón, annyiszor nézett a padra, hátha ott találja az öreget. De
mindannyiszor csalódnia kellett. Ezt látva komolyan elfogta az aggodalom,
és hogy megnyugtassa magát, elment az orvosi szobába, hogy konzultáljon
az éppen ügyeletes orvossal Gyuri bácsi hogylétéről. Ott azonban
megnyugtatták őt, hogy idős korban a vérnyomás- ingadozás szinte
mindennapos jelenség, és járhat ilyen tünetekkel. Ennek tudatában tért
vissza a munkájához némileg megnyugodva, de továbbra is figyelte a padot,
hátha felbukkan az öreg.
A munkaidő végén a személyzeti helyiségben levette a köpenyét, és
vonakodva elindult a parkba a megbeszélt időre. Nagy meglepetésére az
öreg ott ült a helyén, és pöfékelt. Edit nővérnek azonnal visszatért a
jókedve, és sietős léptekkel ment ki hozzá, hogy folytassák a kis
küldetésüket.
- Szép estét, Gyuri bácsi! De jó, hogy újra látom!
- Újra? De hiszen tegnap találkoztunk. Úgy beszél, mintha egy hete nem
látott volna! - értetlenkedett az öreg, de azért jólestek neki Edit szavai.
- Pontosan tudni tetszik, hogy mire gondolok. Igen, egy kicsit aggódtam
önért. Bár nem egy hét volt, de annyinak tűnt.
- O, kedvesem. Értem, ne aggódjon! Volt már ilyen máskor is. Csak nem
tűnt fel, mert akkor még nem istápolt ennyit. Eltűntem a többi beteg között.
 - Ez részben igaz, Gyuri bácsi. Nem istápoltam ennyit, de itt senki sem
tűnik el. Mindenkit ugyanannyira szeretünk. Attól, hogy beavat az életébe,
még nem szeretem jobban. Ugyanannyira szeretem, mint előtte. Csak most
lett egy közös pont az életünkben.
- Ezt jó hallani. Jó hallani, hogy valakit nem az érdek vezérel. Köszönöm,
aranyom!
A nővér rámosolygott az öregre, és elkezdte kipakolni a felszerelését.
Közben a pipa kialudt, s ezt az időt kihasználva ő is rendezte sorait. A
pipából kiütötte a hamut, a füstszűrőt kitisztította, majd ezután szépen,
akkurátusán behelyezte a pipát a tokjába, majd bele a táskába.
- Na, Gyuri bácsi! Kezdhetjük - kezdte el a nővér. - Tehát, valami fontos
témát emlegetett.
- Ahogy mondani méltóztatik! - mondta, majd sóhajtott egyet. - Már egy
jó ideje nem láttam Szergej barátomat. Bár a kapcsolatunk intenzív volt, de
találkozni ritkán volt alkalmunk. 1986. év elején felhívott telefonon, és
meghívott magához. Április végén sort is kerítettünk az utazásra. Akkor
már Csernobilban lakott, pontosabban az atomerőmű melletti városban,
Pripjatyban.
E mondat hallatán a nővér felkapta a fejét.
- Atyaisten! - mondta.
- igen, ez ijesztőnek tűnik, de csodás hely volt. Egy olyan kiruccanás
volt, ami kihatott az egészjövőnkre. Viszont itt volt a második olyan
találkozásom is, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. Utólag
visszagondolva megbántam, hogy elmentünk. Ha tudtam volna... - sóhajtott
egyet az öreg, azután folytatta. – A mentségemre szóljon, hogy nem volt élő
ember a földön, aki akár csak sejtette volna, hogy aznap mi fog történni.
Az, hogy ettől lett-e beteg az én Rózám, az sosem derült ki, és már nem is
fog. Viszont a fiamat megölte. Kegyetlenül sokat szenvedett a drágám.
Nagyon fiatal volt még, annyi mindent hagyott itt, amit már nem tudott
befejezni.
- Önökkel ment Kristóf is? - kérdezte Edit nővér, miközben a jegyzeteibe
írogatott.
- Nem. ő nem volt ott. Viszont tartalékos katonaként elment
likvidátornak.
- Az mit jelent? Nekik mi volt a feladatuk? - kérdezett újra a nővér.
- A likvidátorok sok mindent csináltak annak függvényében, hogy kit
hová osztottak be. Kristóf a város kiürítésében segédkezett többek között. A
hátrahagyott háziállatokat kellett összefogdosniuk, de szerintem inkább
lelövöldözniük. Úgy jött haza onnan, hogy rá sem ismertünk. Többé nem
mosolygott. Teljesen más ember lett. Nem mindent mondott el nekem
abból, amit parancsba kaptak. Volt pár dolog, amit nem is mondhatott el, de
éreztem rajta, hogy van, amit meg ő nem akart feszegetni, Mintha
szégyellte volna magát valamiért. Erről majd egy másik alkalommal
mesélek, már amit tudok, mert mint mondtam, homályos az egész, ennek
ellenére én nem faggatóztam.
- Rendben. Akkor folytassuk onnan, hogy Szergej meghívta önöket.
- Igen. Felkerekedtünk és elindultunk. Régóta nem hagytuk el az ország
határát. Izgatottak voltunk, és nem utolsó sorban látni akartam a
barátomat...

Csernobil- Pripjaty, 1986. április 25.

Egy borús napon érkeztek Csernobilba, egy rossz állapotú Ikarus busz vitte
őket a zónába. Az erőmű illetékteleneknek megközelíthetetlen volt, de a
város, amit az ott dolgozó embereknek hoztak létre, úgy működött, mint
minden más lakótelep a keleti blokkban. Azzal a különbséggel, hogy itt
minden megtalálható volt. Minden adott volt egy akkori helyzethez képest
kényelmes élethez. A lakosok a kommunista rendszer minden vívmányát
könnyen elérték, az embereknek akár kimozdulnia sem kellett ahhoz, hogy a
komfortérzetük a helyén maradjon. Volt itt közösségi ház, vidámpark,
óvoda, iskola, élelmiszerüzletek és mozi. Azon kívül voltak itt még
játszóterek és uszoda is. Egyszóval minden, hogy a helyiek ne vágyjanak el
innen sehova. Egyfajta kitüntetésnek számított, ha valaki itt élhetett. A
Vlagyimir Iljics Leninről elnevezett atomerőmű kéményei és felépítményei
úgy meredeztek a háttérben, mintha felügyelnék a várost. De a közeledést,
mégsem erről lehetett felismerni egyértelműen, hanem a Duga radar
körvonalairól és a város bejáratát szimbolizáló ék alakú kőszoborról.
Amikor emellett haladt el a busz, fölmorajlottak az emberek, és méhkasként
kezdtek nyüzsögni. Ez volt a határvonal, amitől már bent voltak az erőmű
vonzáskörzetében, az úgynevezett zónában, amit megkönnyebbüléssel vettek
tudomásul. Ahogy haladtak, úgy sűrűsödtek az épületek, de növényzetben
sem volt hiány. Fák szegélyezték a bevezetőutat. Csakhamar az óriáskereket
is megpillantották a távolban. A vidámpark a buszvégállomás mögött
helyezkedett el, úgyhogy ez már biztos jele volt, hogy pár perc múlva a
végcélhoz érnek. A busz elhaladt az Azúr uszoda mellett, melynek hatalmas
üvegtábláin keresztül látni lehetett, ahogy a gyerekek sorban állva
vacognak az ugrótorony lépcsőjén, hogy leugorhassanak, és végre
bemutathassák az épp aktuális, akrobatikus esésüket. A városban mindenhol
nagy volt a készülődés. A tradicionális nemzeti ünnepre készült mindenki. A
zászlóvasakra felhúzták a nemzeti színű lobogót. Az általános iskola
ablakain gyermekkórus hangjai szűrődtek ki. Feltehetőleg az ünnepi
dalokat gyakorolták. Ők voltak az ünnep hangja.
 Gyuri bácsi és Róza néni szótlanul ültek a buszon, és nézték a várost, a
számukra szokatlan környezetet. Ez idő tájt, Magyarországon is sok volt a
lakótelep, de így látni egy másik nép életét különös érzéssel töltötte el őket.
Az egyik kereszteződésen áthaladva az öreg egy a sarkon ácsorgó
középkorú emberre lett figyelmes, aki látszólag őket nézte. Először azt hitte,
hogy valami véletlen egybeesés, és nem őket nézi, próbált másfelé
pillantani, de tekintetük valahogy mindig találkozott. A buszuk elindult a
zöld lámpánál, de az a titokzatos idegen követte a szemével. Ekkorra
bizonyossá vált, hogy valóban őket pásztázta az imént. Felvetődött benne a
kérdés, hogy vajon miért néz rájuk valaki egy olyan helyen, ahol még sosem
jártak, és miért pont őket szúrta ki egy tömött buszon. Egyszerű véletlennek
tekintette, vagy csak egy szimpla tévedésnek. Nem is lehet más, csak tévedés
- győzködte magát, s ez volt az utolsó gondolata ezzel kapcsolatban. Inkább
a barátjára koncentrált, akivel perceket belül találkozni fog.
A buszvégállomás ferde falú épülete már jól látszott. A buszsofőr be is
mondta, betartva a protokollt, hogy a végállomás következik. Az utasok
készülődtek a leszálláshoz - odacsoportosultak az ajtó elé, hogy a megállás
pillanatában azonnal meg tudják kezdeni a leszállást. Gyuri bácsi és Róza
néni csak ültek tovább, türelmesen kivárva, amíg kissé oszlik a tömeg. Bár
Róza néni elindult volna, de az öreg visszahúzta őt. Nem volt hajlandó
tülekedni, így türelemre intette. Miután már majdnem üres volt a járat, ők is
felkászálódtak, és megkezdték a leszállást. Az utcán ugyan még tömörültek
az emberek, akik előzőleg leszálltak, de még nem hagyták el a peront.
Egyesek rágyújtottak egy hőn áhított cigarettára, mások meg barátokat,
rokonokat köszöntöttek. Róza néni ment elől, törte az utat, mögötte szorosan
Gyuri bácsi. A nagy, az akkori építészeti divatnak megfelelő, kifelé dőlő
ablaktáblák előtt mentek el, ahol találtak egy keskeny utat, amin keresztül
elhagyhatták a pályaudvar területét. Már majdnem kiértek, amikor az öreg
arra lett figyelmes, hogy valaki a vállára teszi a kezét. Megálltak
mindketten, mert Róza néni érezte, hogy férje elszakadt tőle. Az öreg
hátranézett, és nagy megdöbbenésére az az idős úr állt előtte usánkában,
akit az útkereszteződésben látott. A titokzatos ember közelebb lépett
hozzájuk. Először az anyanyelvén, ukránul kezdett el beszélni. Látszott
rajta, hogy valamit mondani akar, valami fontosat. Majd, miután az öreg
kézzel- lábbal próbálta megértetni vele, hogy nem érti, amit mond, az
történt, amire a legkevésbé sem számított. Újból megszólalt, de már
magyarul, és látszólag nem okozott neki gondot a hirtelen váltás.
- Kérem, menjenek inneni Most azonnal! Ha itt maradnak, meghalnak! -
mondta az idegen, azután sarkon fordult, és elment. Az öreg csak állt, és
fogalma sem volt, hogy ott azon a helyen mi történik. Itt volt valaki, aki
először ukránul beszélt hozzájuk, majd magyarul közölte, hogy veszélyben
vannak. Olyan volt ez, mint egy látomás. Nem tudott mit tenni, jobb híján
ránézett a feleségére, akinek ugyanilyen értetlenség ült ki az arcára.
- Mi volt ez, papa? - kérdezte Róza néni, de a kérdés inkább költőinek
bizonyult.
- Fogalmam sincs, de ezt az embert láttam a buszról. Úgy tűnt, hogy
engem néz, gondoltam csak beképzelem, és nem is foglalkoztam vele. Ezért
nem is szóltam. Ezek szerint mégsem - felelte.
- Mindegy, gyere papa, siessünk, mert Szergej már vár.
Újból elindultak, bár az öreg hátra tekintgetett, hátha látja még a
titokzatos idegent, de őt mintha a fold nyelte volna el. A buszvégállomás
mögött egy betonplacc terült el, ami parkolóként funkcionált. Az Öreg már
messziről látta a barátját a tűzvörös Zsiguli mellett ácsorogni. Felgyorsult
léptekkel masíroztak felé, egyrészt, mert meg akartak szabadulni a táskák
okozta tehertől, másrészt, mert Gyuri már meg akarta szorítani a rég nem
látott barátja kezét.
 Szergej a Lenin sugárúton lakott, nem messze a Prométheusz mozitól.
Gyalog is kevés fáradtsággal meg tudták volna tenni odáig az utat, csak
azért ment eléjük kocsival, hogy a poggyászukat ne kelljen cipelniük.
Szergej és az öreg nagyon megörültek egymásnak. A kommunikáció nem
volt nehéz, mert mindketten beszélték a másik nyelvét. Azonban inkább a
magyar mellett maradtak. Szergej a háború végén ugyan hazament, de
később visszajött, és még évekig állomásozott Magyarországon. Ebben az
időszakban vált szorosabbra a barátságuk, rengeteg időt töltöttek együtt,
kettejük kapcsolatát a politika vihara sem tudta megviselni. Miután Szergej
visszatért a hazájába, gyakori levélváltásokkal tudták fenntartani a
kapcsolatot.
Az öreg és a felesége odaértek hozzá, megölelték egymást. Már
korántsem volt az deli katona alkat, mint a háború alatt. Pocakot eresztett,
és bajusz ékesítette az arcát, bizony eljárt felette is az idő!
- Szervusz, barátom! - mondta az öreg meghatódva.
- Szia, Gyurikám! - viszonozta az üdvözlést Szergej, majd odafordult Róza
nénihez. - Isten hozott téged is, Rózám. De örülök nektek! - mondta, és Róza
nénit is megölelte. - Hogy utaztatok? Minden rendben volt?
- Persze, csak nagyon hosszú. Úgy beödémásodott a lábam, hogy alig
fogom tudni levenni a cipőt! Nem vagyok ehhez hozzászokva - mondta Róza
néni.
- Nagyon szép ez a hely, Szergej. Ezzel a munkával megfogtad az Isten
lábát! - mondta Gyuri bácsi.
- Igen, szeretünk itt lenni. Nyugodt az életünk. Az erőműben viszonylag
jól keresek, és már Oksana is kapott munkát. Irodista lett.
- Tökéletes! Nem lesz többé gondotok.
- Remélem. De induljunk el, mert kész a kaja! - mondta Szergej, és
felkapta a csomagokat. Berakta a kocsi csomagtartójába, és elindultak a
Lenin sugárútfelé.
Szerencsés fekvésű lakás volt, mert minden egy köpésre volt tőlük. A
szórakozási lehetőségek nagy része, a mozi és a városi uszoda is elérhető
közelségben voltak. Az ablakjó rálátást biztosított az erőműre. A helyi
moziban főként propaganda filmeket vagy hazai rendezők filmjeit vetítették,
csak nagyon ritkán fordult elő, hogy külföldi alkotásokat lejátszottak, de ha
mégis, akkor annak persze hamar híre ment, és már elővételben
elkapkodták a jegyeket. Gyuri bácsit és Róza nénit lenyűgözte ez a pezsgő
élet. Pezsgett, de mégis rendezettséget és fegyelmezettséget sugárzott. Pont
olyat, amilyet az akkori rendszer, a politikai hitvallás megkövetelt tőlük. A
város minden szeglete a politikai hovatartozását hirdette. Még ha nem is
írták ki, akkor sem kellett szakértőnek lenni hozzá, hogy az ember
észrevegye a háttérben alattomosan megbúvó politikai narratívát. Ezt már
viszont megszokhatták, ugyanis akkoriban Magyarországon is hasonló
rendszer uralkodott. A lakosság nagy rész panelekben lakott, vagy belvárosi
bérházakban.
Szergej leparkolt a ház előtt a kocsival, aminek még bemelegednie sem
volt ideje, a csekély távolság miatt. A negyedik emeleten laktak, és a
konyha, ahol Oksana főzött, pont az utcafrontra nézett. Oksana a korához
mérten csinos, jól öltözött asszonyság volt. Bár akadt „ rajongója ” bőven,
őt ez hidegen hagyta, mert a házassága Szergejjel kiegyensúlyozott volt.
Szerették egymást.
Szergej segítségével felcipekedtek. Amint beléptek az ajtón, Oksana, jó
házigazda módjára, egyből eléjük sietett.
- Dobryj djen! - üdvözölte őket az anyanyelvén.
Az öreg értette, amit mond, de Róza néni nem igazán. Az öreg csak
zavartan mosolygott, de Szergej megmentette a helyzetet. Odahajolt a
feleségéhez, és halkan mondott neki valamit. Oksana felnevetett, pár
pillanatra megfeledkezett magáról. De hamar át is tértek a magyar nyelvre.
- Bocsáss ti meg nekem! Nem gyakran jön látogató más országból. Picit
beszélem ti nyelveteket, a férjem segített - mondta Oksana tört
magyarsággal, és közben a konyhába irányította a vendégeket. Ők is
viszonozták a kedves fogadtatást, majd a konyhában letették a
csomagjaikat. Oksana az érkezésük előtt már ízlésesen megterített. Az
asztalon egy autentikus, helyi, népi mintás terítő díszelgett, hasonló mintájú
tányérokkal. Az asztal közepén egy kancsó friss kvasz. A tűzhelyen
borsóleves rotyogott, a sütőben meg kijevi csirke árasztotta magából az
íncsiklandó fűszeres illatát. Elsőként itallal kínálták őket, Oksana
mindenkinek töltött kvaszt. Közben Szergej berakta a csomagokat a
vendégszobába, azután csatlakozott a társasághoz. Kinyitott magának és
Gyuri bácsinak egy-egy Csernyihivszke márkájú helyi sörkülönlegességet.
- Gyurikám, megkóstolsz egy kis hazait? - kérdezte Szergej, de csupán
udvariasságból. A választ ő is tudta.
- Attól függ, hogy mit. Tudom, hogy itt mindent megisznak az emberek.
- Ne aggódj, barátom! Ez csak egy kis pálinka. De tudok adni igazi ukrán
vodkát is, ha azt kérsz.
- A pálinka jó lesz. A vodkát nem szeretem. Se íze, se bűze. Mondjuk
pálinkából is ittam már rosszat.
- Elég durva. Csernobilban főzi egy kis öreg. Egy hónapban egyszer be
kell mennem a városba, olyankor meg szoktam őt látogatni - mondta
Szergej, és kacsintott egyet.
- Jól hangzik. Kóstoljuk meg! - mondta kíváncsian az öreg.
Szergej elővett a szekrényből egy csatos üveget, benne egy enyhén sárgás
színű folyadékkal.
 - Ezt szagold meg! - mondta, és odatartotta az üveget az öreg orra alá,
aki rögtön megborzongott tőle.
- Úristen, mi ez? Meg akarsz ölni? Még az illata is erősebb annál, mint
amit otthon főznek!
Szergej felnevetett.
- Ettől még a halottak is láncot járnak, barátom! Körülbelül ötvenöt
fokos - mondta Szergej, és letett két kupicát az asztalra. Megtörölte őket,
hogy fényesek legyenek, és odanyújtotta az egyiket Gyuri bácsinak.
Teletöltötte, majd pohárköszöntőt mondott.
- Igyunk a barátságunkra és az érkezésetekre. Fenékig!
Az öreg megfogta a pohárkát, és egy emeléssel viszonozta a köszöntést,
azután lehúzta a benne lévő italt. Azonnal kirázta a hideg, de hősiesen
túlvészelte.
- Uram isten, mi volt ez? Mintha lávát nyeltem volna! - mondta miután
elmúlt a hirtelen sokkhatás.
- Hát igen. Az öreg Vaszil nem sokat szarozik az alkoholfokkal. Vodkán
edződött. Annak idején mesélte nekem, hogy a háború alatt mi mindent
megittak. Elképesztő. Nem csoda, hogy úgy issza ezt a lőrét, mint a vizet.
- Ezt kóstolva el tudom képzelni. Mi is megittunk mindent, amit találtunk,
de ez patkányméreg!
Szergej felnevetett az öreg hasonlatán. Miután megitták az aperitifet,
Oksana elkezdte feltálalni az ebédet. A hosszú úton nagyon megéheztek. Szó
nélkül evett mindenki, csak a kanálcsörgést lehetett hallani. Ebéd után
sokévnyi beszélgetést kellett bepótolni. Szokványos dolgokról esett szó,
mivel a barátságuk ellenére azóta, hogy Szergej hazaköltözött, csupán
néhányszor találkoztak. Az eltelt idő, elegendő témát szolgáltatott a délutáni
órákra. Azonban estére az elfogyasztott alkohol mennyisége megnyitotta
lelküknek azon titkos ajtaját, ami mögé a háborúban megélt eseményeket
zárták be. Amikor a kétfeleség megtalálta a közös témát, a háztartás és a
házas élet ügyes- bajos dolgaiban, a két barát magára maradt a közös
emlékekkel, amik nem minden esetben voltak kellemesek.
Edit nővér megkövült tekintettel hallgatta az öreget, akin ismét látszott,
hogy kényes témát fog elővenni. Ennek általában az egyértelmű jele a
pipatömés volt. Amíg tömte, rendszerint egy szót sem szólt. Ekkor szedte
össze a gondolatok szétszóródott darabkáit, hogy újfent egy történetté
álljanak össze. Amikor a dohány felparázslott, a nővérre nézett.
- Sok- sok beporosodott emlék lapult a szívünkben, amiket istenigazából
kizárólag egymással voltunk hajlandóak megosztani. Hiszen nem egy volt
közülük, amit együtt éltünk át - mondta az öreg, és fújt egy karikát. Azután
folytatta. - Tudja nővérke, mi olyan barátok voltunk, akiket nem a jelen
kötött össze. Nekünk csak múltunk volt. Se jelenünk, se jövőnk. Minket a
múlt kötött Össze, de nagyon. Addigra sok idő telt el, mostanra meg még
több. Tehát akkor már fel mertük hozni a régi dolgokat. Önnek meg már
úgy mesélem el, mint egy félresikerült nyaralást. Akkoriban féltünk a
következményektől. Mára inkább Szergej nagylelkűségének tűnik.
- Mondja el, Gyuri bácsi! Jobb lesz, meglátja. Annyi minden van önben
eltemetve. Engedjük ki! Hadd menjenek, ön meg nyugodtan élhessen
tovább. Lelki teher nélkül - mondta a nővér, amire az öreg beleegyezően
bólintott, majd elkezdte.
- Ott ültünk az asztalnál, és ugyanarra gondoltunk - mondta, és
beleszívott a pipába. - Emlékszem. Miután eltakarodtak a németek,
megtaláltuk az egyik lepukkant irodájukat. Ott történt valami, amit azóta
sem tudom, hogy jól tettük-e.

1945 májusa
Addigra Róza, Gyuri és Szergej között valódi barátság szövődött. Gyuriék a
tájékozódásban segítettek, Szergej meg mindezt élelemszerzéssel hálálta
meg. Bár a felettesei nem nézték jó szemmel, de mint általában, most is
inkább a szívére hallgatott. A hadi ellátmányból jutott bőven, ezért mindig
úgy igényelte, hogy barátainak is jusson. Természetesen a kiskapuk
kihasználásával tette mindezt, mertfélő volt, hogy valaki keresztbe tesz
nekik. Akkor pedig ha parancsba kapja, nem tud tenni semmit, mert a
parancsmegtagadásért a Vörös Hadseregben az életével fizethet. Miután
barátok lettek, Gyuriéknak nem kellett ablaktalan, fagyos helyen aludniuk
többet. Egy kisajátított lakásban lettek elhelyezve, ahol volt kályha és
villany is. Sűrűn látogatta őket, mert abban az időben az ördög nem aludt.
Sőt nagyon is elemében volt, így tehát akkor érezte magát nyugodtnak, ha
legalább naponta egyszer meggyőződött róla, hogy a védencei jól vannak.
Történt egyszer, amikor éppen a szállásukra tartottak vissza, az egyik
körúti, látszólag teljesen lakatlan ház ablakában pislákoló fényt véltek
felfedezni. Szergej azonnal megállt, és intett Gyuriéknak, hogy ők is
hasonlóképpen tegyenek. Miután a lépcsőház kidőlt kapuja elől eldobálták
a feltehetőleg a németek által emelt barikád darabjait, elindultak fölfelé. A
liftet meg sem próbálták használni, tekintve, hogy egy többé- kevésbé
szétlőtt házról volt szó. Felmentek a harmadik emeletre, de úgy, hogy a még
lábadozó Róza is tudja velük tartani a tempót. Fent, a célemeleten volt egy
ajtó, ami meglepően jobb állapotban maradt meg, mint a többi, annyiban
bizonyosan, hogy legalább a helyén állt, és látszólag el tudta látni az
eredeti funkcióját. Alaposan megvizsgálták, és arra lettek figyelmesek, hogy
a koszban viszonylag friss tenyérlenyomatok láthatóak, ami vélhetően azt
jelentette, hogy ez nyílászárót nemrégiben használták. Elsősorban bujdosó,
háborús üldözöttekre gondoltak, és kötelességüknek érezték segítséget
nyújtani.
 - Kopogj be! - suttogta Gyuri Szergejnek.
Ő azonban vacillált, mert balsejtelem ébredt benne ezzel a hellyel
kapcsolatban. Kis hezitálás után mégis megtette. Bekopogott. Válasz ugyan
nem jött, de a kémlelő nyíláson eleddig kiszűrődő fény azonnal kialudt. Ez
már gyanús felhangot adott az amúgy is különös helyzetnek, úgyhogy
Szergej hátralépett párat, és nekifutásból betörte az ajtói. Egy romos lakást
láttak, ami a jelen körülményekhez képest, még aránylag használható
állapotban volt. Eleinek ugyan nem lelték nyomát, de mivel a saját
szemükkel látták a kiszűrődő fényt, így egyértelműnek vélték, hogy valaki
mégiscsak tartózkodik a lakásban. Továbbhaladtak szobáról szobára. Egy
egykori felső középosztálybeli család életének nyomai még tisztán láthatóak
voltak. Festmények a falon, kifinomult ízlésre valló, elegáns faliszőnyeg és
antik bútorzat. Jó{ érzékelhető volt az itt élő család társadalmi besorolása,
talán valami orvos vagy felső vezetők lehettek. A nappali csillárját már csak
az elektromos vezeték tartotta. Az előszobában egy törött tükör, ami szintén
egy múlt századból származhatott. Ez a bronz keret elszíneződésén látszott a
leginkább. A folyosó végén, jobbra nyílt egy dolgozószoba, ahol
nyilvánvalóvá vált a lakás ép mivoltának magyarázata. Egy íróasztal állt a
helyiségben, rajta különböző németfeliratú papírokkal, egy fekete színű
telefon és egy látszólag igényes fából készült karosszék. A falon egy Hitler
portré csüngött közvetlenül az asztal mögött, a padlón egy bordó színű
mintás perzsaszőnyeg terült el. Ezeket látva már biztosak voltak abban,
hogy a lakás egy német tiszt irodájaként szolgált még az összeomlás előtt.
Hogy az a tiszt milyen minőségben szolgálta a népirtó rezsimet, az nem
derült ki, de már nem is volt különösebb jelentősége. Gyuri és Szergej
elkezdtek az asztalban és a szekrényben kutakodni, amikor is egy gyanús
zörejt hallottak a konyhából. Egy pohár esett le valahonnan. Mindketten a
hang irányába fordultak, majd egymásra néztek. Kimentek, hogy felderítsék
a hang eredetét, de csak egy látszólag üres, poros, törmelékes helyiséget
találtak a közepén egyfém pohárral a földön, ami a padló egyenetlenségein
gurulva a helyiség távol eső sarkában állt meg, éppen egy régi
töredezettpadlólap fugájában. Szergejnek jó volt a szimata, és kinyitotta a
spejzajtót, ahol egy halálra rémült, szinte még gyerek, egykor a német
hadseregben szolgáló férfit talált. Szörnyen koszos volt, és ápolatlan. Fogai
sárgásbarnák, látszott rajta, hogy a higiénia, mint olyan, már rég nem
szerepelt a napirendjén. Csupán a ruházata árulkodott a származása felől.
Szergej leakasztotta a válláról a Kalasnyikovot, és rászegezte.
- Ki vagy te? - kérdezte az anyanyelvén, de látszott a katonán, hogy egy
szót sem ért abból, amit hall.
- Nein - jött a nem odaillő, de a származását illetően felvilágosító válasz.
Szergej Gyurira nézett.
- Tudsz egy kicsit német beszél? - kérdezte.
- Valamennyire. Voltam hadifogságban, ott egy pár szó, néhány kifejezés
rám ragadt.
- Jó. Akkor kérdezd meg, hogy ki ő.
- Rendben - válaszolta Gyuri, és a fogoly feléfordult.
- Wer bist du?
A katona magasra tartott kézzel, ijedten, remegő szájjal válaszolt.
- Ich wurde krank, und die anderen habén mich einfach hier gelassen -
válaszolta.
Gyuri Szergejfelé fordult.
- Sajnos nem értek minden szót, de valami olyasmit mond, hogy beteg volt
és itt hagyták.
- Kérdezd meg, mi a neve!
- Wie he ifién Sie?
- Alexander Schulz, Soldat.
 - A neve Alexander Schulz, és közkatona.
Szergej Gyurira nézett, látszott rajta, hogy komoly erkölcsi dilemmában
van.
- Mit csináljunk vele? - kérdezte Gyurit, valódi tanácstalansággal az
arcán.
- Nem tudom. Ez most sakk- matt. Nincs semmilyen rangja.
- Lehet, hogy tömeggyilkost engedünk el.
- Nem hiszem. Ez egy halálra rémült gyerek. Ha ölt is, maximum
parancsra.
Szergej kivett egy rágót a zsebéből, és bekapta.
- Van egy ötletem! - szólaltfel Gyuri. - Kérdezzük meg tőle. A szeme sok
mindent el fog árulni. Egy próbát megér.
Szergej egy pár percig a foglyot nézve hezitált, majd egy bólintással
jelezte beleegyezését. Gyuri azonnal neki szegezte a kérdést.
- Habén Sie schon maijemanden getötet?
A kérdést követve mindketten élénk érdeklődéssel kezdték figyelni a fogoly
reakcióját és arcmimikáját. Nagy meglepetésükre igent bólintott. Ez némileg
keresztülhúzta a terveiket, ezért egymásra néztek. Mindketten a másiktól
várták a megoldást. Szergej döntött. Felemelte a fegyvert és a katona
halántékához nyomta, de Gyuri közéjük ugrott.
- Várj még! - kérte Szergejt. - Ha ez a srác tényleg született gyilkos lenne,
akkor nemet mondott volna, hogy mentse az irháját. De nem így tett.
Kérdezzük meg tőle, hogy kit ölt meg és hányat.
Szergej leeresztette a fegyvert, és biccentett. Gyuri a katona feléfordult.
- Wie viele Menschen habén Sie getötet und wer?
A katonának könnybe lábadt a szeme, és lélekben már felkészült a
halálra.
- Einen sowjetischen Soldat.
 - Egyet. Egy szovjet katonái - fordította Gyuri.
- Er hat eine Frau angegriffen - szólt újból a katona, amire mindketten
odafordultak, mert a hadifoglyok nem szoktak csak úgy engedély nélkül
megszólalni.
- Mit mondott? - kérdezte Szergej.
- Falami nőt bántott. Gondolom az a katona, akit megölt.
- Wer?
- Dér Soldat, den ich erschossen habé - felelte a katona.
- A katona, akit lelőtt - fordította Gyuri.
Szergej hátracsapta a fegyverét, és leült egy még ép székre.
- Segíts, Gyuri. Mi legyen?
- Engedjük el. Úgy sem biztos, hogy életben marad ebben az
egyenruhában. Ne mi öljük meg. Emberként akarok tovább élni, nem
gyilkosként.
Szergej elővette a cigisdobozát.
- Jó kis ukrán csempész cigi - mondta, és kacsintott egyet.
Gyuri türelmetlenül toporgott. Látta barátján, hogy' már ő is a megoldást
keresi, és a fogoly likvidálása már nem opció. Miután végigszívta a
méregerős cigijét, felállt, eltaposta a csikket, és Gyuri felé fordult.
- Most én elmegy, nem sok idő múlva jövök vissza. Addig kutasd át a
lakást, keress ennivalót.
- Rendben - helyeselt Gyuri, majd intett a fogolynak, hogy tegye le a
kezét. Szergej kiviharzott a lakásból, le a lépcsőn, ki az utcára és elindult a
Mussolini tér irányba.

***
Alig egy órát volt távol. Egy katonai málhazsákkal tért vissza, ami látszólag
tele volt pakolva, de erős ember lévén könnyedén mozgatta. Belépett a
lépcsőházba, felszaladt a lépcsőn, közben kettesével vette a fokokat. Amikor
felért, a könyökével lenyomta a kilincset, és belépett a lakásba. Trécselés
hangja hallatszott. Ahogy közeledett a konyhához, egyre hangosabb lett.
Már szinte biztos volt benne, hogy Gyuri és a német közlegény
összehaverkodtak. A konyhába belépve még a szava is elállt. A német és
Gyuri, üllek az asztalnál egymással szemben, és két pofára ettek valami,
Szergej' számára ismeretlen ételt. Ezt látva, a zsákot a földre dobta, és
megpróbálta kideríteni, hogy mi történt a távollétében.
- Mi folyik itt? - kérdezte meglepődve.
Gyuri leszopogatta az ujjait, majd jókedvűen felé fordult.
- Semmi. Gyere, egyél! - invitálta barátját.
- Honnan ez a sok kaja? - kérdezte Szergej, de még mindig nem tűnt el az
arcáról a látottak hatása.
- Hát nem te mondtad, hogy keressek kaját? Tessék, itt van. Annyi van,
hogy egy hónapig kitart majd.
Szergej a németre pillantott.
- Kommen Sie schon, Szergej! - hívta őt is.
Ezt még ő is értette, úgyhogy leült az asztalhoz ő is.
- Gyerünk, egyél egy kis Hitler- szalonnát. A nevével ellentétben kurva jő.
Legalább van valami íze.
Szergej is nekilátott. Nem titkolva, hogy neki is bejön, és látszott rajta,
hogy sokkal jobban ízlik neki, mint a hadi ellátmány. De továbbra sem
hagyta nyugodni a kíváncsiság.
- Szóval, honnan van? - kérdezte ismét teli szájjal.
- Semmi különös. Nem ezért hagytál itt, hogy keressek kaját? Még
keresnem sem kel lelt! Amikor a barátunk megtudta, hogy mit keresek,
megmutatta, hogy hol tartja. A főnökei a teljes ellátmányt itt hagyták. Van
annyi, mint a rosseb, úgyhogy tömd magad! A kenyér egy kicsit száraz és
penészes, de annyi baj legyen! Ettünk már sokkal rosszabbat is.
 Szergej szót fogadott, és ő is nyugodt szívvel tömte magába az emberiség
ellenségéről elnevezett ételt.
Miután végeztek, Szergej ráterelte a témát arra, amiért valójában itt
voltak.
- Hoztam a zsákomban valamit - mondta tört magyarsággal. Majd az
ölébe vette az ominózus zsákot, és kibontotta. Egy, a Vörös Hadseregben
rendszeresített egyenruha volt benne.
- Ez mi? - kérdezte Gyuri.
- Egyenruha. Ezt fölveszi a német, és eltűnik.
Gyuri és a fogoly egymásra néztek, de szólni sem tudtak.
- Azt a rohadt életbe, ez eszembe sem jutott! - mondta Gyuri.
- Csak mondd meg neki, hogy ne beszéljen.
Gyuri lefordította a németnek Szergej tanácsát, aki helyeslőén bólintott. A
német egy percig sem hezitált, azonnal vetkőzni kezdett, a koszos viseltes
egyenruhát bedobta a sarokba, majd magára öltötte a szovjet uniformist.
Egy percig nézték őt, majd kitört belőlük a nevetés.
- Micsoda párosítás - mondta nevetve.
- Nicht sprech - villogtatta Szergej a szegényes német nyelvtudását.
Jawohl! - jött a katonás válasz.
Gyuri és Szergej elkísérték a srácot az ajtóig, akire immár nem fogolyként
tekintettek.
- Gehen Sie jetzt - mondta Gyuri. - Viel Glückl
- Vielen Dank! - mondta a vörös egyenruhába öltözött német katona, és
kezet fogott mindkettejükkel. Azután kiment az ajtón. Gyuri és Szergej még
összeszedtek pár dolgot, ezt követően pedig ők is elhagyták az épületet.

Pripjaty
Szergej és Gyuri bácsi csak ültek az asztalnál, és mosolyogtak. Mindketten
ugyanarra gondoltak.
- Szerinted akkor helyesen cselekedtünk? - kérdezte az Öreg, kissé már
spiccesen. - Mi van, ha hazudott, és vér tapadt a kezéhez?
- A válaszom, igen. Jól tettük. Ezért nem úgy szólt a kérdésed, hogy
„biztos, hogy meg kellett öt ölnünk?” Hiszen nem ártott nekünk semmit, és
ha hinni lehetett neki, akkor másnak sem. Végül úgy jöttünk ki a háborúból,
hogy nem lettünk gyilkosok. Én megjártam a frontot, úgyhogy én biztosan
öltem. Bár én sem úgy, hogy célzott lövéssel lelőttem egy embert, de dobtam
gránátot, és lőttem ki lövészárokból is. Tehát, nagy valószínűséggel öltem,
de még az is előfordulhat, hogy nem. Ezt nem tudom, viszont már nem is
érdekel. Ha bűnhődnöm kell, állok elébe. Nem tudom meg nem történtté
tenni.
- Igazad van, barátom. Reméljük, hogy túlélte, és jó ember vált belőle,
hasznos tagja a társadalomnak.
- Remélem én is, bár ezt sosem fogjuk megtudni - mondta Szergej, és
pohárköszöntőre emelte a söröskorsót. - Alexanderre! Aki reméljük, hogy
hazajutott épségben és családot alapított.
- Ha okot ad az ivásra, akkor éljen! - mondták mindketten, és fenékig
itták a korsót. Azután ültek tovább nosztalgikus mosollyal az arcukon.
Közben a feleségeik hangja szűrődött ki a szobából. Éppen a hímzés
technikáikról folytattak eszmecserét, amikor egy iszonyatos erejű robbanás
rázta meg az épületet és törte be a szoba ablakát. Szergej ijedten
forgolódott. Pedig már jó ideje laktak itt, ezen a nem túl biztonságos helyen,
de ilyet még nem tapasztaltak soha, sőt hasonlót sem. Szergej azonnal a
betört ablakhoz sietett, és amit látott, attól halálfélelemmel vegyített pánik
jelent meg az arcán. Bár a karbantartórészlegén dolgozott, és nem az
irányítótermek egyikében, de azt tudta, hogy ami most történt, az
világméretű katasztrófa.
- Irgalmas Isten! Oksana! Felrobbant az erőmű - mondta remegő hangon.
A többiek Szergej mögé álltak, és nézték, hogy az erőműből feltörő lángok
vörösre festik az éjszakai égboltot.
- Érzitek ezt a szagot? Na, emberek. Most nagyon nagy baj van. De
akkora, hogy erről még az unokáink unokái is tanulni fognak! - mondta
Szergej rémülettel teli hangon, azután kétségbeesve kezdte keresni azt a
speciális ruhát, amit minden ott dolgozó kap ilyen esetekre. Amint elővette,
rekord gyorsasággal magára öltötte, majd bement a szobába. Odaült Gyuri
mellé, és a kezébe adott egy kulcsot.
- Ez itt a Lada kulcsa, barátom. Most azonnal beleültök, elindultok vele,
és meg sem álltok Kijevig. Megértetted? A tank tele van. Valahol parkold le,
egy biztonságos helyen, és induljatok el haza. Most! De legalábbis
hagyjátok el az országot. Nincs mire várni. A kulcsot majd visszapostázod,
vagy mit tudom én. Zárd be a kocsit és hagyd ott, majd megtalálom. Nekem
van másik kulcsom.
- Veled mi lesz? - kérdezte Gyuri aggódó hangon.
- Fogalmam sincs. A szomszéd lépcsőházban lakik egy kolléga. Vele
odamegyünk az erőműhöz, ha egyáltalán még meg lehet közelíteni - de
ahogy ezt kimondta, villogó autók konvoja jelent meg a távolban, és
rohamosan közeledtek a katasztrófa sújtotta övezethez.
- Gyerünk, siessetek! - ordította Szergej, amire Gyuri összerezzent.
- De hát ittam. Nem keveset. Így vezessek? - kérdezte.
- Ne törődj vele! A birság még mindig jobb, mint a halál. Csak arra
vigyázz, hogy ne okozz balesetet! Amúgy meg szerintem ide fognak
vezényelni mindenkit, aki él és mozog. Nem titeket fognak szondáztatni, hidd
el. Induljatok most azonnal!
 A két házaspár sietve búcsúzott el egymástól. Látszott rajtuk a pillanat
okozta sokk. Nem erre számítottak azután, hogy ennyi idő múltán újra
találkoztak. A villámgyors búcsút követően, sietős léptekkel hagyták el a
lakást és az épületet. A csomagjaikat csak bedobálták a hátsó ülésre,
felnéztek a barátaik ablakához, akik kint álltak, és integettek nekik. Közben
a szúrós szag egyre csak erősödött. A csöndes lakótelep hangyabolyként
bolydult fel. A távolban tűzoltók és a vegyvédelmi sziréna vérfagyasztó
visítása harsogta be az egész környéket. Gyuri és Róza bepattantak az
autóba, és csikorgó kerekekkel indultak el, ki a városból.
Edit nővér szinte kővé dermedve hallgatta az öreg történetét. Még levegőt
is alig vett, és szinte egy pózban ült egész idő alatt. Mikor az öreg a
végéhez ért, egymásra néztek.
- Na? Mit szól hozzá? - kérdezte az öreg.
Edit nővér sóhajtott egyet, és felállt, hogy kinyújtóztassa a lábait, amik az
egy pózban üléstől elgémberedtek.
- Nem tudom, hogy mit mondjak, Gyuri bácsi. Ezt túlélni... és szinte
egyedül. Nem nagyon találok rá magyarázatot, hiszen az összes ismerőse,
barátja és családtagja elhunyt azóta, hajói sejtem.
- Jól sejti. Egyedül vagyok, mint az kisujjam. Mintha engem itt felejtettek
volna.
- Gyuri bácsi. Véletlenek nincsenek. Minden okkal történik, önt nem itt
felejtették, hanem még dolga van.
- Értem, de mi az az ok? Mindenkit elvesztettem, akit szeretek. Egyedül
tengődőm a világban. Nincs kit meglátogassak, és engem sincs, aki
meglátogasson.
- Talán pont az az ok, amit most csinálunk. Hogy elmondja a világnak, és
ezzel másoknak segítsen. Hiszen példás életet élt. Olyan dolgokkal
találkozott, amikkel nem sokan a világon, és mégis ember tudott maradni.
Ember, csupa nagybetűvel. Bár én nem vagyok pszichológus és történetíró
sem, de...
- Most mar az - szólt közbe az öreg. - Az én történetem írója. Ha úgy
tetszik, kiválasztott. Bár nem egy felsőbb hatalom választotta ki, hanem
csak egy szenilis vénember, de ha úgy vesszük, akkor Niel Armstrong sem
űrhajósnak született, hanem először járni tanult meg.
A nővér elmosolyodott a hasonlaton.
- Ne nevessen, mert ez nem vicc! Ebből még akármi kisülhet. Hajói írja
meg, lehet, hogy az majd sínre teszi az életét!
- Úgy legyen, Gyuri bácsi! Bár ennyire előre még nem gondoltam bele a
jövőbe. Legyen meg a diplomám és ez a könyv, azután meglátjuk, hogy mit
tartogat számomra a jövő.
- Csupa szépet és jót, kedvesem. Maga jó ember, hasznos tagja a
társadalomnak, és mint ilyet, az Úr végigkíséri az úton. Ebben biztos
vagyok.
- Úgy legyen, Gyuri bácsi! A fiatal korom ellenére már sokat csalódtam...
- Úgy lesz! Legyen ez a végszó mára, kedvesem. Fáradt vagyok. Egy
kicsit visszavonulnék a szobámba beszélgetni a szeretteimmel. Annyira
beleéltem magam, hogy most olyan, mintha itt lennének.
- Rendben, Gyuri bácsi. Holnap találkozunk - mondta a nővér
mosolyogva, és felállt a pádról. Az öreg szokás szerint kezet csókolt neki,
és elindultak mindketten az épület felé. Csak az előtérben váltak el az
útjaik. A nővér a kijárat felé ment, az öreg meg a szobájába. Azután a
portás lekapcsolta a villanyt az előtérben, és már csak annyi hang
zengedezett halkan az épületben, amit az ő kis tévéje keltett, ami az
egyetlen szórakozást jelentette az unalmas portásfülkében...
 16. fejezet

SÖTÉTBEN

Bent a szobájában az öreg bevackolta magát egy maratoni filmnézéshez.

Bekészítette a nassolnivalóját a fotel mellé az asztalra. Szerette az ilyen
estéket, kikapcsolta az agyát. Főleg a háborús filmeket szerette. A szívének
annyi darabja maradt ott a fronton, hogy a lelkének egy kis része még
mindig ott ténfergett céltalanul a házak között. Ezt abból vette észre, hogy
ha a televízióban háborús filmet vetítettek, akkor szinte otthon érezte magát
a helyszíneken. Ezt soha nem mondta el senkinek, hiszen egy belső és
leírhatatlan érzés volt, amit mások nem érthettek meg. De ha nem volt más,
szívesen megnézett bármit. A Clint Eastwood filmeket különösen kedvelte.
Néha felidézte magában, hogy Róza néni a régi, magyar filmekért rajongott.
A kedvence a „Hotel kikelet” volt, Kabos Gyulával. Szerette a Kabos
filmeket, rendszerint hangosan kacagott az öreg, dohos poénokon. Ebből
voltak vitáik is, mert az öreg viszont annyira nem rajongott értük. Az
amerikai filmeket szerette, amiket viszont Róza néni nem kifejezetten. Ezen
volt, hogy összevitáztak, de végül valamelyikük mindig engedett.
Ma az öreg egyik kedvence volt soron, a „Halál ötven órája”. A keze
ügyébe tette a paprikás chipset, ráadásul csípősét. Imádta. Egy film
leforgása alatt képes volt két zacskóval megenni, és a zöldalma ízű
gumicukor sem maradhatott el. Jókedve volt. Miközben rendezgette a
dolgait, még dudorászott is. A beszélgetéseknek már most érezte a hatását.
Bár sosem volt egy magába forduló, mogorva vénember, de érezte, hogy
sokkal őszintébb a mosolya, mint azelőtt. Ez kívülről nem látszott, csupán ő
érezte, viszont a boldogsághoz ez is elég volt. Nem feltétlenül akarta minden
egyes belső vívódását megosztani az olvasókkal. Ezeket inkább megtartotta
magának. Ezzel egyfajta sikerélmény is párosult, mert az egészet ezért
kezdték el. Az volt a célja vele, hogy elsősorban magán segítsen, és ez úgy
tűnt, sikerülni is fog.
Mire felcsendült a filmgyár szignálja, már menetre készen ült a fotelben
és várta, hogy elkezdődjön. A chips már ropogott a fogai alatt, és egy doboz
Soproni sör is ott buborékozott mellette. A sört a háború után szerette meg.
Jakabot látogatta meg Sopronban, mert fiatal orvosként ott praktizált. A
kapcsolatuk meglazult, mert miután megmentette őt, kórházi szolgálatra
kérte magát, emiatt ritkán találkoztak. Viszont a háború végeztével újból
felvették a kapcsolatot. Jakab vitte el egy sörözőbe, ott Sopronban, és
szerettette meg vele a kesernyés italt.
A film elkezdődött, a chips és a sör szép lassan fogyott - lábak
felpolcolva. Ez csak egy szokványos Gyuri bácsi féle este forgatókönyve
volt. Általában ezeknek az estéknek a vége a chips evés pukkadásig, és az
enyhén ittas állapotba kerülés. Mert ilyenkor néha a sör mellé lecsúszik
egy-két feles, ami garantálja a jókedvet a magányos óráiban. Ezek azok az
órák, amik teljesen feledtetik vele a múltat. Ilyenkor átadja magát a
pillanatnyi élvezetnek. Elvégre itt van minden, amire jelen pillanatban
szüksége lehet. Viszont amennyire ezek a cuki apróságok is az estéjéhez
tartoznak, úgy az is, hogy a második film közepe felé általában elnyomja az
álom. Mindig nagy elánnal ugrik bele a következő filmbe, de azt a
legritkább esetben bírja végignézni. A tele has és az elfogyasztott alkohol
megteszi a hatását.
Reggel arra ébredt, hogy a tévé Teleshop reklámokat ad, a chips
beleömlött az ölébe, és a sörből már rég kiment a szénsav. Már csak egy
keserű, sárgás színű lötty, ami nem látja el az eredeti hűsítő funkcióját.
Mivel a fotelben alvás megtette a hatását a tükörképére, így muszáj volt
rendbe szednie magát a reggelire. Lezuhanyozott, megborotválkozott, és
tiszta inget vett föl. A kék Axe after- shave volt a kedvence, mindig ezt
használta. Ez kellemes, friss, de nem megtévesztően fiatalos illatot
kölcsönzött neki. Amikor végzett a „renoválással”, frissen és üdén elindult
reggelizni. Edit nővér fogadta őket az étkezdében. Kedvesen mosolygott,
mint mindig.
- Jó reggelt, Gyuri bácsi! Kipihente magát? - kérdezte az öreget, és
odakísérte az asztalához.
- Bizony, filmnézés közben elaludtam a fotelben. Reggelig húztam a
lóbort ülve. Úgy éreztem magam reggelre, mint akit megrágtak és kiköptek.
A nővér felnevetett a hasonlaton, mire az öreg rákacsintott.
- Akar ma egy kicsit romantikusabb témát? - kérdezte.
- Ahogy önnek jó, Gyuri bácsi. Szívesen hallgatnék valamit a
magánéletükről is.
- Na, azért mindent nem mondok el ám! - mondta az öreg és ezt
nyomatékosította mutatóujjának rázásával is, de persze ezt is csak mókásan.
- Nem, az olyan dolgokkal az olvasókat sem terhelném. Ne aggódjon,
Gyuri bácsi, csak a jó ízlés határain belül gondoltam.
- De azért, ha idehajol, akkor súgok valamit - mondta, és intett a
nővérnek, aki bár zavarban volt, odahajolt.
- Igen, Gyuri bácsi?
- Egyszer, amikor szeretkeztünk, a nejem pukizott egyet, de láttam rajta,
mennyire szégyelli magát, ezért bocsánatot kértem tőle, mintha én
szellentettem volna - suttogta az öreg, mire a nővér hangos kacagásban tört
ki. - Ezzel két legyet ütöttem egy csapásra - folytatta suttogva. - Egyrészt
megmentettem a női büszkeségét, másrészt meg nem kellett többet
visszatartanom, ha nagyon kellett - fejezte be a pikáns történetet az öreg, de
a nővérnek már potyogtak a könnyei a nevetéstől.
 - Jól van, Gyuri bácsi. Ezt azért mégsem írom bele a könyvbe - mondta a
nővér, és közben a szemeit törölgette.
- Dehogynem! - mondta fennhangon az öreg. - Ezek is mi voltunk,
drágám! Miért csak halál és szenvedés legyen benne? írja csak bele,
aranyos! A nevetés gyógyszer a léleknek. Ne fosszuk meg Őket tőle, ha már
megvették a könyvet.
- Végül is igaza van. Egy kis humor az fűszer. Majd valahova
beleszővöm a történetbe.
- Ez a beszéd! Most pedig jöhet a reggeli, farkaséhes vagyok.
- Rendben, Gyuri bácsi, máris hozom! - mosolygott a nővér, és elindult a
konyha felé.
- Ja, és még valami, nővérke! - szólt utána az öreg.
- Parancsoljon! - fordult vissza.
- Látom is, és mondta is, hogy valami bántja Önt, a családjával
kapcsolatban - mondta az öreg, amire lefagyott a nővér arcáról a mosoly.
- Meglátjuk, Gyuri bácsi, hogy fel vagyok-e rá készülve. Estig kiderül.
- Na de nővérke! Azt mondta, hogy a régi rossz emlékeket beszéljem ki,
hogy jobb legyen a közérzetem. Ez magácskára is vonatkozik ám! Mi
kiváló páros vagyunk az ilyen dolgok hatástalanításában. Megtisztelve
érezném magam, ha ön is befogadna a bizalmába.
A nővér zavartan kezdte el vakarni a fejét, azután egy erőltetett mosollyal
zárta le a beszélgetést.
- Rendben van. Nem ígérem, hogy a következő alkalommal, de elmondok
mindent. Mert nem csak lelkileg kell felkészülnöm rá, hanem valamit látnia
is kell hozzá, hogy hiteles legyen. Szólok, ha minden együtt van. Rendben?
- Természetesen - felelte az öreg. - Addig is szép napot kívánok!
A nővér kivételesen mosoly nélkül indult el a reggeliért.
 Reggeli után első útja szokás szerint a park volt és a padja. Ott
megtömött egy pipát magának, és elégedetten pöfékelt. Különösebb oka
nem volt erre a mérhetetlen lelki nyugalomra, pusztán csak várta az
újdonsült riporterét, hogy folytathassa a történetét, és most már volt valami,
ami őt is érdekelte, méghozzá a nővér titka. Semmit sem sejtett ezzel
kapcsolatban, csupán annyit, hogy témába fog vágni és nagyot fog szólni.
Töprengés közben nézte, ahogyan a repülőgépek csíkot húzva maguk után
egymás után tűnnek el a horizonton. Ilyenkor akaratlanul is előjöttek azok
az emlékek, amikor a bombázó gépeket pillantotta meg Budapest fölött. A
szirénák visítása, ami jelezte a lakosságnak a veszélyt. Ebből érezte, hogy
az emlékek dörömbölnek a képzeletbeli ajtaján, ki akarnak onnan jönni, és
addig nem nyugszanak, amíg el nem érik céljukat. Becsukta a szemét, és
hagyta, hogy a lágy szellő végigsimítsa az arcát. Ezzel is az emlékképek
tudtára hozva, hogy már egy percet sem ad a hátralévő életéből. Csupán
tudomásul veszi létezésüket, de már nem hagyja, hogy hatással legyenek rá.
A szél egy ismerős illatot hozott magával. Csukott szemmel is megismerte a
nővér parfümjének illatát.
- Chanel - mondta csukott szemmel. - A kedvenc illatom. Nem olcsó
cucc, de magán mindig ezt érzem. Ilyen jól keres? - mondta pikírt humorral,
és kinyitotta a szemét. A nővér ott állt és mosolygott.
- Ugyan dehogy. Egy évben egyszer veszek és beosztom. Elég egész
évre. Hogy tetszik lenni, Gyuri bácsi?
- Ó, remekül, aranyom. Este berúgtam, csendes magányomban filmet
néztem, és zabáltam a chipset szakadásig. Imádom azt a szart! - mondta, és
megnyalta a szája szélét.
- Pedig nem túl egészséges ám! Állítólag semmi köze a krumplihoz -
vágta rá a nővér méltatlankodva, mire az öreg felnevetett.
 - Drágám! Engem megpróbáltak kinyírni a németek, a nyilasok és az
oroszok is. Gondolja, hogy egy chipsnek sikerülni fog? Kilencven éves
vagyok. Mit számít már az nekem? Én már csak a pillanatnak élek, kedves
nővér. Nekem már csak jelenem van, ami bármelyik pillanatban végét érhet.
Miért tagadjak meg magamtól bármit is?
- Végül is, teljesen igaza van - mondta Edit elgondolkodva. - Ez nagyon
bölcs gondolkodásra vall, Gyuri bácsi.
- Bölccsé nem az iskola tesz, drága, hanem az élet. De tovább megyek. A
rossz napoktól fejlődik az ember, és nem a jó napoktól. A rossz napok azért
kellenek az ember életébe, mert azokból lehet tanulni. Drága, ha az
emberiség életében csak jó napok lettek volna, akkor még a kerék sem
lenne feltalálva. A jó napok nem tanítanak semmit. Nyilván szükség van
azokra is, mert különben becsavarodik az ember, de higgye el, tanulni a
rossz napokon lehet. Ezt úgy képzelje el, hogy a rossz napok a tanítási órák,
és a jók a dolgozat. Akkor derül ki, hogy mit tanított, és mit fogtunk fel a
rossz napok tanításából. Abból derül ki, hogy milyen mértékű volt a tanulás,
hogy mennyire tudjuk megélni a jó napokat, és átadni magunkat a nap
varázsának. Hogyha egyre sűrűbben vannak a jó napok, akkor bizony a
fejlődés útjára léptünk. Ám ez nagyon sok mindentől függ. Az éppen aktuális
helyzettől, mert az sem mindegy, hogy a világban milyen hangulat
uralkodik. Háborúban is más egy jó nap, és békeidőben is. Háborúban már
az is jó napnak számít, ha nem hal meg senki. Azért lássa be, ez most kevés
lenne a jókedvhez, hiszen természetes, hogy nem hal meg senki, tehát ettől
jókedvünk sem lesz. Mint, ahogy attól sem, hogy levegőt veszünk, hiszen
teljesen természetes. Bár hozzáteszem, hogy meg kellene becsülnünk minden
kis apróságot, mert nem tudhatjuk, meddig élvezhetjük. Az emberi természet
ilyen. A levegővételt már csak akkor fogjuk értékelni, ha olyan szennyezett
lesz a Föld, hogy boltban kell majd friss levegőt vennünk. Ez persze költői
túlzás, de az ember így van összerakva. Mindig az kell, ami már nincs, és
nem becsüljük meg, amíg még van. Utólag aztán siránkozunk. Higgye el, én
is sokat puhultam, hiszen éltem a háborúban. Tudom milyen érzés szemetet
enni, és azt is, hogy milyen mínusz tíz fokban aludni. De mostanra teljesen
természetes a rántott hús és a huszonöt fokos szoba. Nem lesz tőle jobb a
napom, pedig tudom, hogy milyen nélküle. Érthető, amit mondok?
- Teljesen, Gyuri bácsi.
- Drága nővérke, hogy fogja ezt megjegyezni? Nincs se magnó, se
jegyzetfüzet.
- De van magnó. Már az elején elindítottam, csak nem tettem ki -
mosolygott a nővér.
- Jól van, nagyon ügyes. Kezdenek kialakulni azok a reflexek, ami majd
ehhez a szakmához kell.
- Muszáj, Gyuri bácsi, mert bármikor elhangozhat olyan gondolat, ami
spontán és megismételhetetlen.
- Látja, az előbbi is olyan volt. Mivel nem történet, így emlékeznem sem
kell rá. Pedig olyan életem volt, ami megtanított értékelni a keveset is. Ám
azért én is hibáztam. Nekem is van hiányérzetem. Ennek ellenére nem
sopánkodok ezek miatt, mert nem tudhattam. Honnan is tudtam volna?
Akkor azt találtam helyes döntésnek, és ezt most tiszteletben tartom. Ez
van. Változtatni már nem tudok rajta.
- Mik ezek? Csak néhányat említsen, kérem.
- Ezek nem olyan konkrét dolgok, amiket fel tudok idézni. Majd
folyamatosan hozza magával a történet. Az is lehet, hogy majd konklúzió
lesz, egy végkövetkeztetés. Ezt önre bízom. Fogja érezni, higgye el, de
majd mondom is.
- Rendben. Nagyon fogok figyelni - mondta a nővér, és közben valamit
kézzel is jegyzeteit.
 - Apropó! Beszélgetünk egy kicsit magáról is? Tudja mire gondolok,..
- Most még nem, ne haragudjon. Ahhoz sok mindenre lesz szükség,
legfőképp a bátorságomra, de kelleni fog hozzá más is.
- Rendben. Legyen úgy, ahogy ön szeretné. Én nem sürgetem. Csináljuk
úgy, hogy a végén találkozzon a kettőnk története. Szerintem ez egy szép
befejezése lenne a mi kis beszélgetéseinknek. Legyen mondjuk ez az
epilógus, egy konklúzió, amiben bárki megtalálhatja saját magát.
- Azt hiszem, hogy ez a dolog egy picit bonyolultabb lesz annál, hogy
csak egy epilógus legyen. Végigkíséri a mindennapjaimat. Meghatároz
mindent, amit teszek. Fura, de így van.
- Már nagyon várom, hogy megtudjam.
- Kis türelmét kérem még. A hittel hogy áll, Gyuri bácsi? Úgy értem,
hogy sosem kételkedett? A sok rossz dolog nem ingatta meg a hitét?
Az Öreg felnevetett.
- Ez eddig a legjobb kérdés! - mondta és elkomolyodott. - Egy
másodpercig sem. Mesélek erről is, de előbb megtömők egy pipát, ha
megengedi. Ezt át kell gondolnom, hogy olyan választ adjak, ami senki
érzéseit nem sérti.
így is tett. Elővette a készletet, addig a nővér jegyzetelt. A magnót
leállította, de amikor meghallotta, hogy az öreg a Kék Duna keringőt
dúdolja tömés közben, visszakapcsolta, mert azt gondolta, hogy ez talán
nem is tudatos. Egyszerűen ez a zene szólt a lelkében, amire Róza nénivel
táncolt. Nem csak mondta, hanem tényleg. Felvette a pipatömés kedves
neszeit, hátha lesz tehetsége hozzá, hogy leírja, amit igazából látni kell és
hallani. Amikor kész lett, apró slukkokkal felizzította, és elégedetten
eregette ki az aromás füstöt.
- Na szóval, a hit. Hm. Ez egy nehéz téma, de próbáljuk meg! Fontos
tudnia, hogy amit elmondok, az az én véleményem. Ne tényként kezelje,
mert ahogy másnak sem, úgy nekem sincs kézzel fogható bizonyítékom rá.
Csupán a szívemben érzem, és ezzel el is mondtam a hit lényegét. Na de,
egy kicsit merüljünk bele a részletekbe is. Szóval, én úgy vélem, hogy
Istennel, és ezáltal a hittel, kapcsolatban az emberek tévúton járnak. Az
Isten mindenható, az Isten mindent meg tud oldani. Ha valami jó történik,
akkor az szerencse, ha valami rossz, akkor nincs Isten. Ez egy nagyon rút és
önző megközelítése a hitnek. Csak akkor hiszünk, hajó történik? Ha rossz,
akkor nincs Isten, mert különben nem hagyná. Ez a legelterjedtebb duma.
Na, akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba! Először is, Isten nem egy
szakállas bácsi, aki a felhőn ül, és lóbálja a lábát. Egyáltalán sehol sincs
leírva, hogy férfi. Ez egy baromság. Merő okkultizmus. Az emberek azt
várják, hogyha már egyszer hisznek, akkor az Isten tegyen meg mindent
helyettük, tegye őket boldoggá, tegye őket gazdaggá. Úgy, hogy ők meg
nem tesznek semmit, mert az Isten úgyis mindenható. Ha nem teszi meg?
Akkor nem is létezik. Elkezdenek elfordulni, hitetlenné válni, rosszabb
esetben új Isten után néznek. Ez a legnevetségesebb verzió. Tudja, hogy én
hogyan látom? Isten legnagyobb fogása az volt, hogy elhitette az
emberekkel, hogy csak egy út létezik, ami hozzá vezet. Ez így is van, de
csak annyiban, hogy csak egyre van „ráírva”. A többi is oda vezet, csak
akik azon haladnak, azok ezt nem tudják. Látszólag hitetlenek, de ugyanoda
tartanak. Drága, látnia kellett volna azt a gyereket, aki a kivégzésre váró
emberek mellett volt, és őrizte őket. Nem hinném, hogy ő ennyire rossz
ember lenne. Egyszerűen csak megvezették. Kimosták az agyát. Elhitették
vele, hogy akiket megöl, azok rossz emberek. Magácska is hitt a tanárainak
az iskolában. Miért is ne hitt volna? Hisz azért volt ott. Nála valószínűleg
ugyanez a helyzet. Ezt tanították neki, és ő csak meg akart felelni, ahogy a
diák a feleltetésen. Én ott voltam és láttam. Az egy ijedt gyerek volt, akinek
fogalma sem volt róla, hogy mit csinál. Higgye el, ha nem kapták el, volt
neki akkor is elég baja. Leélni egy életet azzal a tudattal, hogy emberek
százait ölte meg. Én biztos vagyok benne, hogy utána ő is az egyik utat
választotta, ami Istenhez vezet, csak neki még szembe kellett előbb néznie a
tettei súlyával. Nem lenne a helyében, ahogyan én sem. Mert gondoljunk
csak bele, hogy mit mondott, amikor az unokája kérdéseket tett fel neki?
Például, „Nagyapa, te mit csináltál, amikor fiatal voltál?” és hasonlók.
Biztos lehet benne, hogy a háború végén felnyílt a szeme neki és a sok
gyilkosnak, akiknek szintén átmosták a tudatát, hogy valóban rossz
emberek, és rátértek a helyes útra. Nővérke, az Isten nem egy ember, még
akkor sem, ha nem ritkán emberi tulajdonságokkal is ruházzák fel, és nem a
mennyben lakik, illetve ott lakik, de a menny, az nem az űrben van, valahol
a Vénusz és a Szaturnusz között félúton. Tudom, ez most viccesen hangzott,
de sokan így vannak vele. Ez egy gigantikus baromság. A mennyország
bennünk van, úgy ahogy Isten is. Ő egy lelek, egy tanítás. A jóra való
hajlam, a törekvés a helyes útra. Ő nem fog helyettünk dönteni. Na tessék,
már én is azt mondom, hogy ö. Látja, ebben rejlik a dolog szépsége. Ő
mindig olyan, amilyennek látni akarjuk. Tehát, a kapzsi emberek azt váljak,
hogy az Isten éljen és döntsön helyettük. Ez egy másik baromság. Az Isten
jelek formájában mutatja a helyes utat és eszközt ad a kezünkbe, hogy
rátaláljunk arra az ösvényre, amit nekünk kijelölt. Nekünk csak jól kell
hasznosítani azokat. Az eleje és a vége, az mindig adott. Abba akkor sincs
beleszólásunk, ha tótágast állunk. A kettő közti út, amit magunk választunk
meg. Nem kell izgulni, erről szinte mindenki letér. Amíg ki nem nyílik a
szeme, és meg nem lát olyan dolgokat, amik eddig is nyilvánvalóak voltak,
de a tudatlanság takarásába helyezte az élet addig a napig. A
felvilágosodás napjáig, mert tudja, a legtöbb embernek eljön az a nap. A
jelek eddig is jöttek, és ezután is fognak, függetlenül attól, hogy hiszünk-e
bennük, vagy sem. Van, aki azt mondta nekem egyszer, hogy azért nem hisz
Istenben, mert nem gondoskodik rólunk. Hagyja, hogy szörnyűségek
történjenek. Háborúk, gyilkosságok. Én meg visszakérdeztem. Nem
gondoskodik rólunk? Hiszen kaptunk szeretetet, szerelmet, napsütést, egy
csodálatos bolygót, amin élhetünk. Kaptunk zenét, érzelmeket. Kaptunk
könnyet és nevetést. Kaptunk örömöt és gondokat, amik tanítanak
bennünket. Kaptunk értelmet és gondolkodást. Fejlődést és reményt.
Kaptunk szép tájakat és kaptunk könyveket, és még naphosszat
sorolhatnám, hogy mi mindent kaptunk, hogy boldogok lehessünk. De a
kezünkbe adta? Nem. Nem adta, hiszen az ősembernek semmije sem volt.
Képzelje csak el, ha az ősembernek odarakott volna egy Mercedes
gépkocsit. Mit kezdett volna vele? Nem, ő eszközt adott, hogy meg és
feltaláljunk dolgokat. Egy fejlődőképes agyat és találékonyságot. Nem
gyártotta le helyettünk. Ezért nem értem, hogy az emberek miért várják,
hogy az ölükbe dobjon egy sportkocsit. ő pusztán megmutatja, hogy mit
kell érte tenned. Ha nem fogadod meg? Akkor csak magadat hibáztathatod.
- Azért ez engem is gondolkodóba ejt, Gyuri bácsi - mondta a nővér
maga elé meredve.
- El is hiszem. Nekem kilencven év tapasztalata kellett hozzá, hogy
átlássam egy kis részét, mert nehogy ám azt tessék hinni, hogy amit itt
elmondtam, az egy komplett oknyomozás eredménye. Egyrészt, ezek egy
vén bolond gondolatai, másrészt, meg ha van is benne igazság, akkor is ez
csak egy apró pici töredéke egy földön és emberi értelmen túli, szövevényes
ok-okozati rendszernek, amit mi, földi halandók nem vagyunk és nem is
leszünk képesek átlátni. Nem lehet tudni, hogy egy tragédia, valakinek vagy
valaminek az elvesztése mitől óvott meg bennünket. Nem tudhatjuk, hogy
hol tértünk le az útról, és nem ez volt-e az ára, hogy visszatérjünk oda. Az a
valaki, aki meghalt, nem tudhatjuk, hogy nem kapott-e választási
lehetőséget, és végül rosszul döntött. Nem, nem és nem. De ha valamilyen
csoda folytán ezt képesek lennénk beletáplálni egy mai modem
számítógépbe, nagy valószínűség szerint az sem találná meg a rendszert
benne. Pedig van. Ha meghal valaki fiatalon, rögtön az Istent veszik elő.
Mert ők csak azt látják, amit látni akarnak. Kell a bűnbak, és ha nem
találnak, akkor kreálnak egyet. És ki vagy mi a legkézenfekvőbb? Az Istenre
fogni mindent. Csak azt látják, hogy fiatalon halt meg, teljesen
értelmetlenül, de azt nem, hogy hányszor és mi módon próbálta Öt az Úr
megmenteni. Én is sok mindent nem értek, ha visszagondolok az életemre.
Például Izsák halálát, de nem is keresem már, mert úgy sem fogom meglelni
a választ, pedig van. Valahol valaki tudja is. Talán, ha én is oda kerülök
közéjük, megtudom.
Edit nővér kővé meredve ült. Egy szót sem szólt, míg az öreg a
legnagyobb lelki nyugalommal slukkolgatta az imént megtömött pipáját.
- Akkor mindenbe csak úgy nyugodjunk bele? - kérdezte kis idő múlva a
nővér.
- Mit tud tenni, aranyos? Ez is a hithez tartozik. Bízzon a gondviselésben,
úgy sincs más választása. Esetleg azon elgondolkodhat, hogy mit csinált
rosszul, vagy mit tudna még javítani az életén, mert fejlődni sosem késő.
Ám azon, ami már megtörtént, már nem tudunk segíteni. Aki a múltban él,
nincs jövője. Én is kezdjek el gondolkodni, hogy kiket veszítettem el és
miért? Gondolkodjon rajta a radai rosseb! Eleget bőgtem már. Szinte
mindenkit elvesztettem. Jóformán egyedül vagyok a világban, de most már
mosolyogni akarok. A hátralévő időmet boldogan akarom leélni. A
szeretteim emlékével a szívemben, és nem a halálukon töprengve. Lehet,
hogy hibás vagyok, és ha valamikor valahol másként döntöttem volna,
akkor most Rózámmal vagyunk itt, és hárman beszélgetnénk, de nem így
történt. Nem lehet kilencven évet napjával végiglapozni, hogy hol csesztem
el, ha egyáltalán tehettem is volna érte valamit. Viszont az is lehet, hogy
rajtam teljesen kívülálló okokból történt minden, és nem is tehettem volna
akkor sem semmit, ha megszakadok. Higgye el, drágám, a múlt és a jelen
nem fér meg egymás mellett. Az egyiket el kell engedni. Maga még fiatal.
Biztos ott is vannak átélt dolgok, és megbántak is bőven. Viszont az önét, a
nagy számok törvénye alapján, szorozza meg annyival, amennyivel idősebb
vagyok, és utána gondoljon bele, hogy az én szívem mennyire nehéz e
pillanatban. Mit tehetnék? Az idő megy, én viszont maradok. Az emlékek
meg fakulnak.
Közben a pipa leégett, és elkezdte kiütögetni belőle az elégett hamut. A
nővér meg csak hallgatott, néha firkantott valamit a füzetébe.
- Hát, romantikus témát ígértem, de nem az lett - törte meg a csendet az
öreg.
- Nem baj, Gyuri bácsi, ezeknek is ki kell jönniük valamikor. A témák
nem fúrnak el, de ha a könyvet nézzük, oda is kellenek az érzelmek. Hiszen
az határozza meg a történet hangulatát.
- Igaza van. Munka után jöjjön vissza, és lesz romantika. Már amennyire
egy lerombolt városban lehet bármi is romantikus.
Rendben, Gyuri bácsi - mondta a nővér, és kikapcsolta a diktafont, eltette
a táskájába a jegyzetfüzettel együtt. Már volt kimondottan erre a célra
rendszeresített kistáskája, amiben csak az interjúhoz szükséges felszerelést
rakta.
Kérhetek egy cigit? Úgy pöfékelnék még, de nincs kedvem a pipával
vacakolni - jött a különös kérdés az Öregtől.
Persze, Gyuri bácsi. Camel van, jó lesz?
Mindegy nekem, egyiket sem ismerem. Amióta az eszemet tudom,
pipázok.
- Mióta tetszik pipázni?
 - Ötvenhatban szoktam rá. Miután lelőtték a legjobb barátomat. Csak úgy,
minden ok nélkül. Kellett valami, ami megnyugtat. Persze akkor elszívtunk
minden szemetet, amit találtunk. Volt, hogy füstszűrő nélküli cigiből
szedtem ki a dohányt - mondta, és elvette a cigarettát, amit a nővér nyújtott
neki. Meggyújtotta, majd ízlelgetni kezdte.
- Hát a pipámat meg sem közelíti. Már bocsánat, nem akartam az
ajándékát leszólni.
- Tudom, Gyuri bácsi. Érzem én is, hogy a pipafüst sokkal aromásabb, de
ennyire nem akarok a dohányzásba belemerülni, meg hát, no létemre bután
néznék ki pipával a kezemben.
- Az igaz, de képzelje, ezt még elmesélem, aztán mehet. Ötvenhatban, a
kényszerszállásunkon, ahol bújtattam a fiamat és a feleségemet, volt egy
portásnő. ő folyton pipázott. Idős volt, mogorva, elég nőietlen bajusszal
rendelkezett, és pipa volt a szájában. Akárhányszor ránéztem, mindig az
jutott eszembe, hogy „Ezt is dugja valaki”.
A nővérből kitört a nevetés, mert valami komoly hangvételű történetre
számított.
- Na jól van, Gyuri bácsi, legyen ez a végszó! - mondta nevetve a nővér.
- Rendben. Este találkozunk - mondta az öreg pajkos mosollyal, és
beleszívott a cigibe...
 17. fejezet

AZ IFJÚ SZERELMESEK

A nap többi részében nem történt semmi említésre méltó. Gyuri bácsi percei
és órái a megszokott mederben csordogáltak. Szokásához híven, úgy tette
azokat izgalmassá, hogy folyton várt valamit. Ezek ugyan csak apróságok
voltak, de megkönnyítették a mindennapokat. Már napok óta beleette magát
a gondolataiba a saját kijelentése, mégpedig az, hogy boldogan, izgalmasan
akarja eltölteni a hátralévő idejét. Ez a gondolat akkor fogalmazódott meg
benne, amikor először kimondta. Előtte nem foglalkozott ilyenekkel, de az
Edit nővérrel történő interjúszerű beszélgetések, teljesen új töltetet adtak a
jövőhöz fűződő viszonyának. Előtte nem látott semmit, amikor a jövőre
gondolt. Nem akart mást, csak csöndes elmúlást. A múlttal már régen
megbékélt, a jelenben meg jól érezte magát, bár hosszútávú tervei már nem
voltak. Megelégedett azzal, hogy megélhetési gondjai már nincsenek, az
ellátása biztosított a számára kijelölt idő végéig. Csakhogy most teljesen új
keletű gondolatai támadtak, hirtelen terveket akart és szőtt is. Már nem látta
a végét, és nem elégedett meg a csendes elmúlással. Tűzijátékot akart,
búcsú parádét. Még maga sem hitte el ezeket a számára új elképzeléseket,
de nem is idegenkedett tőlük. Tudomásul vette, hogy a beszélgetések jót
tettek, és kezdett kiürülni a poros pince, aminek az ajtaját eleddig nem tudta
kinyitni, mert eltorlaszolták az emlékek. Újra felpezsdült a vérkeringése,
ami ilyen korban már ritkaság számba megy. Most már nem csak az esti
film járt az eszében, hogy mit fog nézni, és mihez eszik meg két zacskó
chipset, hanem azon gondolkodott, hogyan pörgethetné fel a befejezést.
Hirtelen eszébe jutott valami, ami még jobban feltüzelte őt. Szinte fiatalnak
érezte magát, és alig várta az újabb beszélgetést, mert már napról napra
érezhető volt a javulás. Ahogy az agyából a magnóra és a papírlapra
kerültek a szavak, úgy érezte, hogy lassan tűnik el a válláról a teher.
Egyszerűen annyi történt, hogy olyannyira tele volt az emlékeivel, hogy már
nem jutott hely semmi másnak. Hiába kopogtattak a jó dolgok, teli volt a
helyiség, és inkább tovább álltak. Ám most, hogy szép lassan ürült, és már
volt hely, nem is kevés, kezdtek visszaszállingózni azok a gondolatok,
amiknek eddig nem volt hely. Mi több, nem csak visszajöttek, hanem kezdték
elfoglalni a helyüket az öreg elméjében, és ez már a külvilág felé is
megmutatkozott. Szinte alig lehetett ráismerni.
Az ebédlőbe egy balerinát megszégyenítő mozdulatokkal libbent be. A
személyzet mosolyogva nézte őt. Edit nővér is ott volt, és talán ő volt az
egyetlen, aki sejtette az eufória okát, másképp is nézett rá. Bár az ő arcán is
ott volt az a bizonyos mosoly, de az övébe vegyült egy kis elégedettség is.
Természetesen ő ment oda az öreg asztalához is.
- Szép napot, Gyuri bácsi! Látom, hogy szinte ki van virulva. Csak nem
történt valami? - kérdezte öt sejtelmes mosollyal.
- Dehogynem! - kiáltott fel, hogy még visszhangzott is, amire mindenki
felfigyelt.
- Rendben van, Gyuri bácsi, de picit halkabban. Nem akarom, hogy
faggatózzanak.
- Rendben. Bocsánat - suttogta az öreg.
- Na, és mi történt? Mire ez a nagy jókedv? - kérdezte a nővér.
- Majd elmondom. Délután jöjjön ki, lesz romantika is, de jó hír is,
remélem osztozik majd az örömömben.
- Ebben biztos vagyok, és ha van kedve, akkor egy kicsit beszélhetünk
rólam is. Azt hiszem felkészültem rá.
 - Rendben. Már alig várom - kacsintott az öreg. - Mi egy áldás vagyunk
egymásnak, ugye azt tudja?
- Persze, hogy tudom - mosolygott a nővér. - Akkor hozom az ebédet -
mondta halvány mosollyal a szája szegletében.
Az ebéd erőleves volt és paradicsomos húsgombóc. Az öreg elsőként
végzett vele, mert farkaséhes lett a friss levegőn, de csak úgy, mint
általában. Az étvágyával soha nem volt gondja. Bár a fűszeres ételektől óva
intette az orvos, ennek ellenére ő magasan tett rá. Sőt, ha nem találta elég
fűszeresnek, akkor még szórt rá borsot is. Ezek miatt a húzásai miatt volt
néhány kellemetlen, a WC-n töltött délutánja, de nem bánta. Egyszer azt
mondta, a személyzetet igencsak megnevettetve, hogy „Egy jó kajálás,
megér egy kiadós fosást”. Ezen akkor mindenki nagyot nevetett.
Elérkezett a várva várt este. Az öreg már kint ült a pádon, és várta a
„riportert”. Már javában pöfékelt, de most hozott ki magával egy pohár bort
is. A száraz vöröset szerette, már amikor Ívott, mert nem volt boros, inkább
a sört kedvelte. Mivel nem volt túl megterhelő a napja, így Edit nővér is
időben érkezett kezében a kistáskájával.
- Szép délutánt, Gyuri bácsi! - mondta, és leült az Öreg mellé, aki
sejtelmes mosollyal fogadta. - Na, mi az a nagy hadi titok? Ki vele! - kezdte
el a délutáni diskurzust a nővér. De az öreg, csak sejtelmesen nézett tovább.
- Na! Hová ilyen sietősen, kedves nővér? Előbb mesélje el, hogyan telt a
napja, s hogy érzi magát! - nyugtatta őt az öreg.
- Ó, köszönöm szépen, jól vagyok. Semmi különös nem történt, azon
kívül, hogy Margit néni elküldött melegebb éghajlatra. Ma épp nem
emlékezett rám, de sebaj. Viszont azoktól, amik itt vannak a táskámban,
volt pár álmatlan éjszakám. Ezt ugyan nem mondtam, mert nem akartam,
hogy gyanút fogjon.
- Nagyon várom, kedvesem.
 - Én inkább kíváncsi vagyok, hogy végig bírom-e mondani. Akkor most
halljuk, hogy mi az a nagy bejelentés.
Gyuri bácsi egy pajkos mosolyt küldött a nővér felé.
- Utazgatni fogok - mondta, aminek hatására lefagyott a mosoly a nővér
arcáról.
- Micsoda? Itt hagy engem? - kérdezte megilletődve.
- Dehogy, drágám. A munkát még befejezzük, de most már nem veszem
annyira ráérősre a figurát. Igyekezni fogok, hogy időben befejezzük. Az én
koromban már minden nap ajándék. Látni akarom a világot, mielőtt végleg
távozom!
- Ezek nagyon szép tervek, és remélem most nem haragszik meg rám, de
utazni nem olcsó. Fogja tudni finanszírozni?
- Nekem is ez jutott legelőször az eszembe, de képzelje, van valami, amit
már teljesen elfelejtettem.
- Na és mi az?
- Van nekem egy Ősrégi életbiztosításom. Még Rózámmal kötöttük. Csak
vonták a nyugdíjamból, de én nem is foglalkoztam vele. A fiam volt a
kedvezményezett. Képzelje, annyira nem foglalkoztam vele, hogy még azt
sem tudták, hogy a fiam már évtizedek óta nem él. Ezt nekem kellett volna
bejelentenem. Tudja mit kockáztattam ezzel? Ha elpatkoltam volna, és a
kedvezményezett sem él, akkor az Összeg visszaszáll volna az
államkasszába. Még jó, hogy felhívtam őket ebéd után. Valami tizenöt
millió forintot fogok kapni, ha megszüntetem.
- Azt a mindenit, Gyuri bácsi! Ez csodálatos hír!
- Bizony ám! Úgyhogy igyekezzünk ezt befejezni. Persze nem
összecsapni, és indulok is. Holnap vagy valamikor beszélek az intézmény
vezetőjével.
Edit nővér ismét elkomolyodott.
 - De hát akkor mégis csak itt hagy minket.
- Igen drágám, de ne sajnálja tőlem ezt a kis élvezetet.
- Dehogy, csak hiányozni fog. Soha nem volt alkalmam a nagyapámmal
beszélgetni, mert már nagyon rég megszakítottam vele a kapcsolatot. Ezért
néha olyan érzésem volt, mintha vele beszélgetnék.
- Nekem is. Nem tűnt föl, hogy az unokáimról nem beszélek? Ők nem
haltak meg. Csak miután a Kristóf fiam átköltözött a mennyországba, a
gonosz menyem Németországba költözött, és az unokáimat is vitte. Nem
tudom, hogy mit mondhatott nekik rólunk, de soha többé nem beszéltem
velük.
- Jézus Mária! Ez teljesen elkerülte a figyelmemet. Egyszer meg akartam
kérdezni, de végül kiment a fejemből, és annyiba maradt. Tényleg nem tud
semmit róluk?
- Hát, mivel van közös ismerős a menyemmel, kósza pletykákat
hallottam. Bálintka ingatlanozik, Dominikám meg egy multicégnél valami
vezető beosztású valaki lett.
- Én nagyon remélem, hogy eljön az idő, amikor jelentkezni fognak.
Valahogy van egy olyan érzésem, hogy vagy azt hiszik, hogy halott tetszik
lenni, vagy valami hazugságot adott be nekik az anyjuk. Azonban, bárhogy
is van, biztosan félre vannak vezetve.
- Én nem tudom kedvesem, de nagyon szeretném még látni Őket az
életben.
- Tudja mit? Van egy volt barátom, aki magánnyomozó. Már akkor is az
volt, amikor együtt voltunk. Az lett a vesztünk is, folyamatosan úton volt.
Felhívom, és megkérdezem, mit lehet tenni.
- Az nagyon jó lenne! De azt azért hozzá kell tenni, hogy nem fogom
elodázni az utazást egy perccel sem. Elindulok az utamra. Már húsz éve
várom őket.
 - Ne is! Csak tegye a dolgát, Gyuri bácsi, a többit én intézem. Viszont
emlegetett nekem valami romantikus történetet.
- Ja, persze. Már majdnem el is felejtettem, hogy miért ülünk itt - nevetett
az öreg.
- A magnót indítom, mehet? - kérdezte a nővér.
- Mehet, de ne felejtse el, hogy ön is ígért valamit!
- Rendben, ha marad idő, akkor mesélek én is.
- Majd úgy intézem, hogy maradjon. Szóval, a megismerkedésünket
akartam elmesélni.
- Ez biztosan szép történet lesz!
- Annyira nem különleges. Bár nekem szép emlék, mert aznap
végérvényesen megváltozott az életem. Úgy is mondhatjuk, hogy azt az
életet élem ma is, ami azon a napon elkezdődött. Előbb megtömők egy
pipát magamnak. Most biztos, hogy újra beleszeretek majd a Rózámba, és
az szívdobogással jár. Valamivel kompenzálni kell - mondta az öreg egy
csibészes mosollyal.
A forgatókönyv ismét ugyanaz volt. Rongy kiterít, felszerelés kirak,
dohányt beletesz, letömködi és meggyújtja.
- Nagyon rutinos tetszik lenni, főleg amióta elhatározta, hogy
felpörgetjük az eseményeket.
- Úgy bizony! Nem látja, az utolsókat rúgom, meg kell adni a módját. Na
meg, szeretnék időt hagyni önnek is - mondta fanyar humorral az öreg,
amire a nővér nevetés helyett a szemöldökét ráncolta.
- Ilyet még viccből se mondjon, Gyuri bácsi. Mármint nem azzal van
bajom, hogy időt akar hagyni nekem, hanem hogy az utolsókat rúgja.
- Értettem - tisztelgett az öreg.
- Na, kezdjük el, Gyuri bácsi! Szóval, hol és mikor találkoztak először
Róza nénivel?
 1944 tele

Hideg volt. Oltári hideg. Gyuri ekkorra már Jakabbal szelte az utcákat,
nem egyedül. Nagyon Jó barátok voltak, mindent együtt csináltak. Olyan
időkben, egy ilyen jó barát aranyat ért. Volt, amikor Gyuri húzta ki őt a
csávából, de előfordult, hogy ő Gyurit.
Eleinte Gyuri bátrabban viselkedett a kelleténél, mert ketten voltak.
Egyszer például egy német tisztet elvert, de nagyon csúnyán. Aki aztán a
levegőbe lőtt, amit meghallott a többi katona is. Jakab rángatta el onnan és
teperte le a földre, hogy halottnak tettessék magukat. Mikor elmentek, sírtak
a röhögéstől. Egyszer egy alkalommal a Nyugati pályaudvar környékén
lófráltak, amikor Jakabnak valami dolga támadt. Addig Gyuri bement a
pályaudvarra, mert a sínek között mindig lehetett találni ezt-azt. Átsétált a
pályaudvar auláján, el a pénztárak előtt. Persze üres volt minden. Elindult
a sínek mentén és keresgélt, míg nem talált egy különálló vagont. Nem volt
semmi baja, csak valamiért félretolták. Elég ramaty állapotban volt, de még
látszólag használatban. Ekkor valami különös dolgot vett észre - az egyik
ablak párás volt. Olyan volt, mint amikor beleheli valaki. Az ablakon a
párában ujjlenyomatok is látszódtak. Biztos volt benne, hogy itt valaki
bujkál. Felszállt hát, de mozgást nem látott. A helyükről kiszakított székek
között, egy sátorponyva szerűségre lett figyelmes. Semmi különös nem volt
benne, egészen addig, míg valaki nem tüsszentett alatta. Az első gondolata
az volt, hogy akárki is az, jó, hogy ő talált rá, és nem egy német. Ők
biztosan nem akarták volna kideríteni, hogy kit rejt a ponyva, vagy csak
azután, hogy beleeresztettek egy tárat. Megfogta a ponyvát és elmozdította.
Egy ijedt szempár meredt rá, s tulajdonosa remegett a félelemtől. Hirtelen
azt sem tudta, hogy mit tegyen. Eleiében nem látott még olyan szép lányt.1 A
szája is tátva maradt, és még pislogni is elfelejtett. Olyan volt, olyan
törékeny, mint egy gyönyörű pillangó. Csak nézett ijedten, és szólni sem
mert.
- Szia! - jött a nem igazán átgondolt és talpraesett üdvözlés tőle. De a
lány csak pislogott tovább félig eltakarva az arcát.
- Mit csinálsz itt? - jött a következő buta kérdés, de választ továbbra sem
kapott.
- Nem tudom nővérke, hogy érzett-e már olyat, amikor rátalál az igazira.
Amikor azt érzi, hogy a lelke megtalálta azt, aki miatt a világon van. Ez a
lány nem szólt hozzám egy szót sem, de tudtam, hogy többé nem megyek el
innen nélküle. Ha nem jön, akkor én is itt maradok. Leültem mellé a földre.
Gyuri a földön ült, és egymást nézték. A lány egy kicsit hátrébb húzódott,
de nem neheztelt rá emiatt, hiszen nem tudhatta, miért fél ennyire, min ment
keresztül.
- Hogy hívnak? - kérdezte Gyuri, bár válaszra továbbra sem számított.
Tévedett.
- Róza vagyok. Budaházi Róza - szólalt meg a lány angyali hangon.
- Szia! Én Sebestyén György vagyok - nyújtotta a kezét kézfogásra, de
viszonzást nem kapott - Jól van, ne félj tőlem! Mi történt veled?
A lány nem azonnal, de válaszolt neki.
- Egyedül maradtam. Itt bújtam el. Félek a katonáktól - mondta félénk, de
már érthetőbb hangon.
Gyuri csak ült, és próbálta végiggondolni, hogy mit is tehetne érte.
- Mikor ettél utoljára? - kérdezte Gyuri, és látva a lány állapotát, ez a
kérdés nagyon is aktuálisnak tűnt.
- Három napja. Éjszaka ki szoktam lopódzni havat gyűjteni. Van itt egy
lábos. Abba gyűjtöm, így legalább inni tudok.
 Gyurinak a csontjáig hatoltak ezek a szavak, és azt érezte, hogy segítenie
kell.
- Na, jó. Nagyon kérlek, hogy marad/ itt. Egy mukkot se szólj! Ha eddig
kibírtad, akkor még egy kicsit tarts ki! Hozok ennivalót - mondta Gyuri,
amire a lány bólintott.
Azután adott a lány homlokára egy puszit, és rohamléptekkel elhagyta a
vagont.
Körülbelül fél órát volt távol, vagy picit többet, de amit visszaérve látott,
attól a vért meghűlt az ereiben. A vagon mellett két nyilas katona állt, és a
szerelvényt vizsgálta. Gyuri még lélegezni sem mert, amikor látta, hogy az
egyik fölszáll a vagonra. De megnyugodott, amikor pár perc múlva leszállt,
és azt mondta, „üres". Bár megnyugodott, de nem értette, hogy hova lett a
lány. Miután a pribékek távoztak, odasietett, és ő is felszállt. Elkezdte
átkutatni a vagont, de a lánynak hűlt helyét találta, míg a végére nem ért, és
ki nem nyitotta annak a helyiségnek az ajtaját, ami egykor a toalett lehetett.
Ott guggolt bent a lány, és reszketett a hidegtől.
- Ügyes vagy. Erre nem számítottam, bocsáss meg! Ezek most nem fognak
visszajönni. Gyere vissza a takaró alá - suttogta.
A lány nagyon gyenge volt, látszólag nem is egészséges. Gyuri
visszakísérte.
- Tessék, hoztam neked kekszet és teái.
A lány ránézett, és elkezdett habzsolni, mint aki egy hete nem evett.
Amikor végzett, Gyurira nézett.
- Köszönöm - mondta halkan.
- Nagyon szívesen - válaszolt Gyuri.
A lány felemelte a takaróját.
- Nem fázol? - kérdezte.
 - De igen - válaszolta Gyuri, és bemászott ő is a takaró alá. Érezték
egymás testmelegét. Gyuri átkarolta a lányt, aki nem ellenkezett.
- Mit kerestél erre? - kérdezte, már kissé felszabadult hangon.
Gyuri gondolkodott néhány másodpercig majd válaszolt.
- Igazából nem is tudom. De most elfogott egy érzés.
- Milyen érzés? - kérdezte a lány.
- Egy olyan érzés, amit eddig még nem éreztem.
- Szóval? Mit kerestél?
- Azt, amit meg is találtam. Téged - felelte Gyuri kissé szégyenlősen.
A lány ránézett Gyurira, és szorosan magához húzta. Így feküdtek
egészen addig, míg el nem aludtak.
- Hát ennyi a mi kis történetünk - mondta az öreg maga elé meredve. -
Bár ezt akkor még nem tudtuk, de a sorsunk aznap megpecsételődött.
Reménytelenül egymásba szerettünk, és leéltünk együtt egy gyönyörű
életet. Rózám nagyon sokat betegeskedett a háború alatt. Mellettem is, és
előttem is. Akkor lett igazán egészséges, amikor Szergej a szárnyai alá vett
minket. Onnantól kezdve volt mit ennünk, és fűtött lakásban lehettünk.
- Jaj, istenem, Gyuri bácsi! Ezek olyan szép történetek. Bárcsak nekem is
lenne egy ilyen lovagom.
- Ne siettesse a dolgot, kedvesem! Minden léleknek megvan a párja a
világban. A lelkek folyamatosan keresik egymást. Olyan nincs, hogy nincs
valakinek másik fele. Olyan viszont van, hogy nem találják meg egymást.
Higgyen, és tartsa nyitva a szemét. Legyen rá felkészülve.
- De mi van, ha nem ismerem föl? Mi van, ha elmegyek mellette?
- Na, az ki van zárva. Olyan nincs, azt az érzést mindenki felismeri. Az
az érzés olyan, mint egy nyílvesszőtalálat. Szinte belehasít az emberbe. Ne
aggódjon emiatt, ha ott lesz, tudni fog róla. Majd jussak eszébe, amikor ez
megtörténik.
 - Rendben, Gyuri bácsi - mosolygott a nővér.
- Megígéri? - kérdezte az Öreg komoly arccal.
- Esküszöm.
- Akkor jó. Hiszek magának.
Az öreg nyújtózott egyet, és az égre pillantott.
- Aki nem él benne, annak fogalma sincs, milyen amikor azzal az
emberrel élsz, akit melléd teremtettek. A legcsodálatosabb érzés a világon!
Tenni érte, és nem akarni olyan percet, amikor nincs melletted. Mindent
csak vele akarsz látni, és semmit se nélküle. Amikor már ismeritek egymás
kis hóbortjait, és azokkal együtt szereted őt. Amikor mindennap újra
beleszeretsz egy kis apróság miatt. Leírhatatlan érzés.
- Ez egy kiváltság, hajói értelmezem? - kérdezett bele a nővér.
- Abszolút! Leélni együtt egy életet, az kitüntetés. Mindvégig tudjátok,
hogy a másvilágon is együtt lesztek, sőt azt is, hogy nem most éltek együtt
először. Ezek karmikus, sőt ember feletti érzések. Majd később azt is
elmesélem, hogy milyen az, amikor ezt az embert elveszíted, és a karjaid
között hal meg. Mert ám az is eljön egyszer. Születünk és meghalunk.
Mindkettő az élet része. Így van egyensúlyban a világ. Van fent, és van lent,
van kint, és van bent. Ez az egyensúly lényege. Viszont miérteket és
bűnbakot ne keressen! Egyrészt fölösleges, másrészt pedig a hitetlenség
melegágya. Ha valami megtörtént, azon már nem lehet változtatni. Tudja,
hogy mi a legnehezebb dolog az életben? Helyesen dönteni. Helyesen akkor
tud dönteni, ha már magára ragadt némi bölcsesség. Csakhogy ahhoz
annyit, de annyit kell hibázni, mire bölcs lesz az ember, és ezalatt az idő
alatt még meg is tartani a hitet. Számomra nem az az okos ember, akinek öt
diplomája van. Ők a műveltek, de attól még nem fognak tudni helyesen
dönteni. Helyesen dönteni nem lehet megtanulni. Ez most furcsán fog
hangzani, de akarni kell. Érezni kell. Tanulmányozni kell az életet, az
elmúlt időket. Le kell ásni mélyre, és előbb vagy utóbb ki fog alakulni egy
reflex, ami egy döntéshozatal előtt érzéseket vált ki. Meg fogja érezni a
zsigereiben, hogy mi a helyes út. Sajnos ezt nem tudom jobban
elmagyarázni, ez egy megfoghatatlan valami, de ha foglalkozik vele az
ember, akkor ki fog alakulni. Attól kezdve kicsit könnyebb lesz. Persze
biztos módszer erre nincsen. Erről beszéltem, amikor azt mondtam, hogy
„ne aggódjon, először mindenki letér a helyes útról.”
- Értem, Gyuri bácsi. Ezeket megfogadom. Nekem is van mit
söprögetnem a házam táján, és ezek jól fognak jönni, ha elakadok.
- Tudja, aranyos, amíg nem látom azt a könyvet kiadva, addig ezeket
önnek mondom. Ha később más is hasznát veszi, akkor az csak egy pluszt
ad neki.
- Hát, még nem tudom, hogy hogyan lesz kiadva. Majd ha már látom a
végét, akkor elkezdek házalni kiadóknál. Ha annyi embernek sikerült, akkor
nekem miért is ne sikerülne?
- Ebben biztos vagyok - mondta Gyuri bácsi, és a nővérre nézett. -
Térjünk át önre, kedvesem. Mesélje el nekem, ami a lelkét nyomja. Higgye
el, baromi jó érzés, és erre ön tanított meg!
A nővér elkezdte idegesen tördelni a kezét.
- Nyugalom. Csak mondja el, ahogy én. Ne törődjön semmivel, csak
mondja el. Dobálja ki a szemetet.
A nővér fátyolos tekintettel kezdett el kutatni a táskájában. Egy dossziét
vett elő. Végigsimította, és az öregre nézett. Szemei véreresek voltak.
- Drága Gyuri bácsi! Amit most elmesélek önnek, az egészen egyszerűen
felfoghatatlan. Amikor megtudtam, nem sok kellett hozzá, hogy eldobjam
az életemet. Nem akartam tovább élni ezzel a tudattal.
Az öreg csak nézte és hallgatta őt. Edzettségének ez volt az első igazi
jele. Nem mutatott semmiféle érzelmet az arca, csupán fegyelmezettséget.
A nővér folytatta.
- Az egész Németországban kezdődött.
- Miért pont ott? - kérdezett közbe az öreg.
- Azért, Gyuri bácsi, mert én ott születtem. Bár emlékem nem sok van
róla, magyar iskolába jártam. Az első emlékem erről csupán annyi, hogy
nem értettem a többi anyukával szemben az én anyukám miért törte a
magyar nyelvet. A gimnáziumi ballagásom után kérdeztem rá először a
családunk múltjára. Az anyukám zokogásban tört ki, és a kezembe adta ezt
a dossziét.
- Mi van benne? - kérdezte az öreg.
- Fényképek a nagyapámról.

Budapest, 1998 karácsonya,

Edit ballagása

Edit anyukája a konyhában mosogatott miután elmentek a vendégek

Fütyörészett, dudorászott. Ebben szerepet játszott az a pár pohár bor is,
amit elfogyasztottak.
Edit a szobában telefonált a legjobb barátnőjével Barbival, aki a
gimnáziumi évei alatt a padtársa és egyben a lelki társa volt. Ezek a
beszélgetések legkevesebb fél órán át tartottak, de előfordult, amikor még
ennél is sokkal tovább. Volt is ebből feszültség a hó végén, amikor
meglátták a számlát. Ezalatt a beszélgetés alatt, Editnek valami szöget ütött
a fejébe.
A nagyszüleinek a hiánya. A barátnője tette jel neki az ominózus kérdést,
amire nem tudott érdemben válaszolni, de már őt is évek óta foglalkoztatta
a dolog, biz a nap épp alkalmasnak tűnt erre a beszélgetésre. Az iskolából
való elballagása már mindenképp fordulópont volt az életében, ezért
gondolta, hogy ezzel csak megkoronázná. Ezért amint végét ért a maratoni
telefonálás, kiment az édesanyjához a konyhába, beült az étkező asztalhoz,
és nézte amint pakolászik. Nem szorongott, mert jó volt a kapcsolatuk.
Mindent meg tudtak beszélni egymással. Igazi anya- lánya kapcsolat volt az
övék. Nem gondolta, hogy most kinyitja Pandára szelencéjét, ezért a
legtermészetesebb módon szegezte anyukájának a kérdést.
- Anya, szeretnék kérdezni valamit tőled, de ígérd meg, hogy nem hagysz
válasz nélkül.
- Halljuk, drágám. Egyszer megfogadtuk, hogy őszinték leszünk
egymással. Ez nem csak rád vonatkozik, úgyhogy kérdezz nyugodtan! -
mondta Anna a legnagyobb lelki nyugalommal.
- Rendben. Tudni szeretném, hogy mi van a nagy- apámékkal. Élnek
egyáltalán? Miért nincsenek jelen az életünkben?
Anna kezében megállt a mosogatás. Megtörölte a kezét, és
rátámaszkodott a pultra.
- Mi a baj, anya? - kérdezte őt Edit.
Am ő nem válaszolt, csak zihált, és látszólag rosszul érezte magát. Edit
odasietett hozzá, és az étkező asztalhoz kísérte. Töltött neki egy pohár vizet
és odaadta neki.
- Igyál, anya, azután beszélgessünk egy kicsit. Azt hiszem itt az ideje.
Anna egy bólintással jelezte, hagy ő is így gondolja.
- Rendben, kislányom, csak hadd szedjem össze magam egy kicsit.
Megitta a pohár vizet, majd felállt az asztaltól.
- Maradj itt, kérlek. Mindjárt jövök - mondta, azzal kitántorgott a
konyhából. Edit türelmesen ült, és várta őt. Érezte, hogy most valami
olyasmit fog hallani, ami kihatással lesz az elkövetkezendő időkre. Pár perc
múlva Anna visszajött egy mappával a kezében, és visszaült a székre.
 - Tudtam, hogy egyszer megkapom ezt a kérdést. Amikor azt a fogadalmat
tettem, kicsit könnyelmű voltam. Nem gondoltam erre a napra. Annyira
eltemettem magamban ezt a dolgot, hogy teljesen kiment a fejemből, de
jogod van tudni, angyalom. Elvégre már nem vagy kisgyerek. Hát tessék.
Legyünk túl rajta. Remélem, hogy nem gyűlölsz meg sem engem, sem
magadat emiatt - mondta, és odatolta elé a mappát, amit az imént kihozott.
Edit félve bár, de maga elé húzta és kinyitotta, fekete- fehér eléggé
megkopott fényképek voltak benne. Katonák csoportképe volt látható rajta.
- Katona volt? De anya. Nincs ebben semmi különös. Abban az időben
minden korabeli az volt. Hiszen háború dúlt. Tanultunk is róla.
Anna az arcát a kezébe temette.
- Lapozz tovább, kérlek! - mondta alig hallhatóan.
Edit teljesítette a kérést, de azokat a fotókat látva a lélegzete is elállt.
Minden képen ugyanaz a fiatal - ember volt látható Waffen-SS
egyenruhában, és horogkeresztes karszalaggal. A képeken egy tábor volt
látható fegyveres, SS-őrökkel és csontsovány rabokkal. Az egyik képet egy
erdőben készítették, ahol egy gödör szélén embereket lőnek főbe, de itt is
ugyanaz a fiatal SS-katona volt látható. Edit még lélegezni is elfelejtett.
Szemei és pupillái tágra nyíltak.
Mire a végére ért, kezei remegtek, szemeit pedig könny áztatta. Becsukta,
és csak meredt maga elé.
- Mindent tudni szeretnék - mondta könnyek között.
Anna megfogta a lánya kezét.
- Drága kincsem! Ráértél volna még megtudni.
- Mit, anya? Hogy egy tömeggyilkos unokája vagyok?
Anna fájdalomtól könnyes szemmel nézett szeretett lányára.
- Igen, kincsem, azt.
 - Mikor akartatok beavatni? Amikor már dolgozom, és a főnököm deríti
ki?
- Nem tudom, angyalom. Erre még nem volt forgatókönyvem,
megmondom őszintén. Világ életemben próbáltam úgy élni, hogy tudomást
sem vettem róla. Még a nevemet is megváltoztattam. A nevem eredetileg
Anna Feldmann volt. Csak később lettem Felföldi Anna.
- Oké. Akkor most pótoljuk he, amit elmulasztottunk! Szeretnék tudni
mindent. Kezdd el, anya, kérlek!
- Rendben - egyezett bele Anna, de előbb még kifújta az orrát. Amikor
végzett, sóhajtott egyet. - En Buenos Aires-ben születtem, Argentínában. A
te nagyszüleid, mindketten németek voltak. A nagyapád Ottó Feldmann SS-
Obersturmbannführer és a nagyanyád, Isabell. Munkásemberek. Legalábbis
azt hittem. Éltük a szokványos nagyvárosi életünket. Apám egy gyárban
kapott állást, anyám meg varrónő volt. Semmi különös nem volt bennünk.
Nem voltunk sem gazdagok, sem szegények, kényelmesen megéltünk. Az
egészből annyit tapasztaltam, hogy apám, nagyon kemény és katonás volt,
de ezzel együtt szerettem őket. Végül gondoltunk egyet, és 1970-ben
visszaköltöztünk Németországba. Igaz, hogy valamiért nagyon óvatosnak
kellett lennünk, de nem faggatóztam. Egyszerűen csak elfogadtam. Nem
járhattam iskolába sem. Magántanuló voltam. Még élveztem is, mert nem
kellett korán kelnem, mint a korombelieknek. 1975-ben megismertem az
édesapádat, és egymásba szerettünk, odaköltöztem hozzá, és önálló életet
kezdtünk. Aztán egyszer, amikor már veled voltam terhes, átmentem a
szüléimhez látogatóba, de nem voltak otthon, véletlenül megtaláltam apám
SS egyenruháját. Először próbálták elviccelni, hogy csak egy jelmez volt
egy régi farsangon, de később színt vallott, és kiderült, hogy nem az volt,
hanem nagyon is igazi. Leültek velem beszélgetni úgy, mint én most veled.
Apám magunkra hagyott, de anyám elmondott mindent. Elmesélte, hogy
apám Litvániában, majd később Lengyelországban teljesített szolgálatot.
Gyakorlatilag egy SS-hóhér volt, akinek több ezer ártatlan ember vére
tapad a kezéhez. Azzal próbált nyugtatni, hogy ne haragudjak rá, mert csak
parancsot teljesített, és nem tehetett semmiről, de természetesen ezzel én
nem értem be. Zokogtam és üvöltöttem a fájdalmamban. Akkor is borzasztó
volt ezt hallani, amikor az iskolában tanultunk róla, de megtudni, hogy az
apám is részese volt ennek, egyszerűen felfoghatatlan érzés volt. Szinte egy
testen kívüli élmény. Egész idő alatt azért imádkoztam, hogy ez csak egy
rossz álom legyen, amiből mindjárt felébredek. De nem az volt, hanem a
kőkemény valóság. Anyám még egy darabig próbálta megértetni velem ezt a
szörnyűséget, de én hajthatatlan voltam. Elindultam haza, de előbb még
belebotlottam az apámba, aki a bejárat előtt dohányzott. Akkor már nem őt
láttam, csak egy tömeggyilkost. A tekintete és vele együtt minden megszűnt
az apámnak lenni. Csak az ördög csatlósát láttam benne, semmi mást.
Ekkor szóltam utoljára hozzá ebben az életben. „ Hogy bírtad ezt
megtenni? ” - kérdeztem tőle. Tudod mi volt a válasz? Azt felelte, hogy „
Tudod lányom, ha megölsz egy embert, akkor gyilkos vagy. Ha kétmilliót,
akkor hódító ”. Ez a mondat volt az, ami mélyen belém égett. Kiderítettem,
hogy ez a mondat eredetileg egy Jean Rostand nevű francia filozófustól
származik. Ez volt az a pont, amitől soha többé nem vettem tudomást a
létezéséről. Apáddal összepakoltunk és az összes cuccunkkal együtt
Magyarországra költöztünk, hogy már itt szüless meg.
Edit csak nézett maga elé, és gyűltek benne a kérdések.
- És az apám? - kérdezte nem titkolva a gyanúját,
- Ó magyar volt. Kelet- Németország és Budapest között ingázott a
munkája miatt. Sajnos még egészen pici lány voltál, amikor meghalt
rákban. Minden igaz, amit róla tudsz, Halmi Géza volt a neve, és imádott
téged. Mindig közöttünk aludtál. Ebből nem engedett, mert érezte, hogy nem
sok van neki hátra. Aztán amikor menthetetlenül legyengült, bevittem a
kórházba, ahonnan már nem jött ki többet. Egyedül maradtam. Borzasztó
nehéz volt. Az apámmal teljesen megszakítottam a kapcsolatot. Anyámmal
néha beszéltünk telefonon, és a mai napig is felhívjuk egymást, ha olyan
alkalom van.
Edit megtörölte a szemét, és kifújta az orrát. Köhintett egyet, és próbálta
összeszedni magát.
- Értem, anya. Köszönöm, hogy őszintén elmondtál mindent. Így már
könnyebb lesz elkezdenem az életemet, hogy tudom, ki vagyok - mondta
Edit, és felállt az asztaltól. Adott az édesanyja homlokára egy puszit, és
bement a szobájába...
Gyuri bácsi síri csendben hallgatta végig a történetet, majd azután
kinyitotta a dossziét. A történet alatt szándékosan nem nézett bele, hogy a
gondolkodását ne befolyásolja semmi előítélet. Végiglapozta a képeket.
Semmilyen érzelem nem tükröződött rajta, csupán komolyság. Amikor
végzett, visszatette a képeket, és a nővérre nézett. Ő kisírt szemmel figyelte
az öreget, és fel volt készülve rá lelkileg, hogy itt és most véget vet
mindennek. De nem így történt.
- Hogy érzi most magát? - kérdezte az öreg.
- Egyelőre még nem tudom, hogy ön mit reagál rá. Elküld engem a
fenébe, vagy nem tudom. Teljesen össze vagyok zavarodva. De az még
hozzátartozik, hogy két napra rá, hogy ezt megtudtam, megpróbáltam
megölni magam. A gyors orvosi segítségnek és az édesanyámnak
köszönhetem, hogy most itt ülhetek önnel.
Az öreg elmosolyogta magát, és átült a nővér mellé.
- Hogy elküldöm önt a fenébe, és véget vetek a beszélgetéseknek? Ugyan
miért tennék ilyet? Tovább kérdezek. Ön miért tett ilyet? - kérdezte a tőle
megszokott nyugodtsággal.
 - Mert egy tömeggyilkos unokája vagyok, akik ellen egész életében
harcolt - felelte félve a nővér.
- Akkor most hadd kérdezzek valamit Öntől. Hány zsidót vagy más
embert tetszett az eddigi élete során megölni?
Edit furán nézett a kérdés hallatán, de válaszolt rá.
- Természetesen egyet sem - felelte.
- Hadd kérdezzek még valamit. A munkájával, hány ember életét
mentette meg, vagy könnyítette meg eddig?
- Sokét. Konkrét életmentésem az csak néhány alkalommal volt, de a
betegek és az idősek általában szeretnek- jött a válasz.
- Na látja. Itt a válasz a kérdésére. Miért hibáztatnám Önt bármiért is?
Hiszen nem követett el semmit. Nem ön kérte, hogy ebbe a családba
szülessen meg. Ön nem a gyilkolás mellett döntött, hanem a gyógyítást
választotta. Ergo, próbálja helyrehozni, amit a nagyapja elvett, még ha
mindez tudat alatt is történik. Persze ezt ön is tudja, hogy lehetetlen. De
már az is dicséretes, hogy megpróbálja.
Edit csöndben hallgatta az öreg szavait.
- Nem fogok ezentúl sem másként nézni önre. Sőt, ha szabad ilyet
mondani, akkor ez még közelebb hozott minket egymáshoz.
Mindkettőnknek van egy kemény múltja, illetve önnek inkább háttere.
Békéljen meg vele! A tettek súlyát meg elvitte a nagyapja. Az ő vállát
nyomta, és nem az önét. Biztos lehet benne, hogy megfizetett a bűneiért, de
ugyanakkor el is vitte magával. Nem hagyott itt belőle semmit, csak egy
kellemetlen emléket, egy még kellemetlenebb beszélgetésről. Ennyi -
mondta az öreg, és odahúzta magához a nővért, és atyailag megölelte. -
Látja? Mondanám, hogy a megbocsájtás a legjobb dolog a világon, de
mégsem teszem, mert nincs mit megbocsájtani önnek. Csak egy kedves
teremtést látok, nem pedig egy gyilkos unokáját. Ő volt, de már nincs. Ugye
nincs? - érdeklődött az öreg.
- Úgy tudom, hogy már nincs. Úgy öt éve meghalt, és nem sokra rá a
nagyanyám is - felelte.
- Na, látja? Volt, de már nincs. A sírba vitte minden bűnét. El lett
temetve. Szó szerint, és képletesen is.
- Így van, Gyuri bácsi, nagyon köszönöm, hogy meghallgatott, és erőt
adott.
- Ahogy Ön is nekem. Tudja, nem azért jöttünk egymás életébe, hogy
sokáig ott legyünk. A mi kapcsolatunk rendkívül rövid lesz, de annál
gyümölcsözőbb. Minden ember okkal érkezik a másik életébe. Van, aki
sokáig marad, de van, aki csak látogató. Mi az utóbbiak vagyunk, de erre a
pár napra mindig emlékezni fogunk. Mindketten megtisztultunk ez idő alatt,
és azt hiszem, ez a legtisztább dolog a világon. Jöttünk, segítettünk és már
megyünk is. Nincs semmi sallang, semmi mellébeszélés. Csak segítség és
megtisztulás. Ezért hálásnak keli lennünk. Valaki egy egész életen át nem
részesül ilyen kegyben, mint mi ezekben a napokban. Viszont kérnék öntől
valamit. Amiről ma beszéltünk, azt is írja bele a könyvbe. Ez is önhöz
tartozik, illetve most már a beszélgetéseink része. Ott a helye. Egyetért?
- Részben, igen. Úgyhogy még megfontolom.
- Ha nem akar, ne írjon neveket, de ez is az ön része.
- Most nem tudok erre érdemben reagálni, annyit tudok mondani, hogy
megfontolom. Már annak is örülök, hogy el tudtam mondani, többre
egyelőre nem vagyok képes, Gyuri bácsi.
- Rendben. Folytassuk holnap! Most már elég sok mindent elmondtunk
egymásnak. Rendszerezném a gondolataimat. Gondolom magának is lesz
vele még dolga.
 - Persze. Ilyenkor még hazamegyek, és éjfélig írok. Közben vacsorázok
és fürdők, de a munka érdemi része az otthon zajlik. Itt igazából, csak ülök
és hallgatom, amióta van a kis magnó.
- Helyes. Kérem, hogy amit elmesélt nekem, azt is írja le. Úgy, ahogy itt
elhangzott. A mondanivalója, a hangja és az arca a szívemig hatolt. Nem azt
láttam, amitől félt. Hanem egy megtört fiatal nőt, aki szenved a családja
miatt. Kedves nővér, van egy mondás, amit jól jegyezzen meg! A
családunkat, nem válogathatjuk meg. Tudom, ezt már milliószor hallotta, de
önre ez most fokozottan igaz. Tegye el őket a megfelelő helyre. Ez esetben
ez most a könyv lapjai, és utána élje az életét. Rendben? Ennyi, amit most
mondani tudok erről. Pár részlet azért majd még érdekelni fog, de majd egy
másik alkalommal. Én most el is búcsúzom. Rózám mellé már ön is
beköltözött a szívembe, és a java még csak most jön! Nem csak önnek,
hanem nekem is el kell tennem a hallottakat - egy rövid szünetet tartott,
majd azután folytatta. - Nem veszi észre? Csupa olyan napot élünk át
mindketten, amik valami módon hatást gyakorolnak ránk. Ez mind Isten
akarata. A nagyapját egy picit hanyagoljuk. Szerintem önnek is jobb lesz
így, de majd visszatérünk még rá is. Addig mondom tovább a történetünket,
mert eddig, csak az életükről meséltem, de mivel már odaát vannak, így az
is lassan sorra kerül, hogy miként veszítettem el őket. Nem lesz könnyű, de
elmondok mindent.
- Rendben, Gyuri bácsi - mondta a nővér, és összeszedte az interjúhoz
szükséges felszerelést. Azután fölálltak mindketten, és a szokásos kézcsók
után csak álltak, és nézték egymást. Mindkettejük ajkán egy halovány
mosoly ült, ami a köztük létrejövő egyre erősebb kapocs egyértelmű jele
volt. Azután elindultak a kijárat felé.
Langyos volt az este. Fent a szobában az öreg kitárta az ablakokat, hogy
friss levegőt engedjen be, de valójában inkább a szívét tárta ki. Nehezen
szabadult meg az emlékeitől, amik ráadásul most az új információkkal
harcoltak egymás ellen. Az egyik távozni nem akart, míg a másik berontott,
és helyet követelt magának. Az emlékei és ő már szinte összenőttek, és
lénye részévé váltak. Mint amikor egy szőrös testrészről leszedjük a
ragtapaszt. Kellemetlen érzés, de szükség van rá. Ezt ő is tudta, ezért nem
tartotta magánál őket erőszakkal. Miután teleszívta a tüdejét friss, erdei
levegővel, behajtotta az ablakot, és bebújt a takaró alá. Bekapcsolta a tévét,
hogy elterelje a gondolatait, de csakhamar elnyomta az álom. Talán Róza
nénivel álmodott. Ki tudja...
 18. fejezet

A NEVETÉS GYÓGYÍT

Másnap, reggeli után, Edit nővér különös dologgal szembesült. Az Öreg

nem volt ott a szokott helyen és időben. Bár a reggelinél is csak benézett az
étkezőbe, mert nem ő volt aznap az étkeztető, de akkor még ott látta öt az
asztalnál ülni. Látszólag semmi baja nem volt, ugyanúgy viselkedett, mint
máskor. Bár ritkamód talpraesett volt az öreg, és stabil egészségi állapotnak
örvendett, a nővér mégsem volt nyugodt. Tanácstalanul forgolódott, hátha
kivételesen másik padra ült, bár ezt ő sem gondolta komolyan, de úgy
gondolta, hogy egy próbát megér. Mivel a bokrok és fák miatt nem
belátható a park, így körbejárta azt, hátha megoldódik ez az ’évszázados’
rejtély. Ám a végén csalódottan konstatálta, hogy nem hozott eredményt a
magánnyomozás. A következő útja a portásfülke volt, mert a házirend
szerint távozáskor a szobakulcsot le kell adniuk minden esetben. A portás
aznap Feri bácsi volt, aki, mint mindig, most is a sportcsatornát
bömböltette. Kissé nagyot hallott szegény, ezért, hogy hallja a közvetítést,
fölhangosította a tévét, aminek az lett az eredménye, hogy visszhangzott
tőle az aula. Ez még nem lett volna akkora katasztrófa, de amikor gólt lő a
kedvenc játékosa, akkor rendszerint akkorát szokott ordítani, hogy egyszer
kijöttek a lakók a szobákból, mert azt hitték tűz van. Ebbe az otthonba is a
hallása miatt került, mert senki sem vette öt föl, mire az intézmény
vezetőjének megesett rajta a szíve. Ide vette magához részmunkaidőbe,
hogy a nyugdíjig meghúzza magát.
A nővér közeledett a fülkéhez. Már messziről látta Feri bácsi szódásüveg-
szemüvegét, és már előre felkészítette a hangszálait a kiabálásra.
 - JÓ REGGELT, FERIKÉM! EGÉSZEN VÉLETLENÜL NEM LÁTTA
GYURI BÁCSIT? - mondta a nővér olyan hangerővel, hogy valószínűleg
még az utcán is hallották. De nem ám Feri bá. Ő nem hallotta még Így sem.
A nővér egy rövid torokköszörülés után ismét nekiveselkedett.
- A GYURI BÁCSIT NEM LÁTTA? - próbálkozott újra, mire az idős
portás felkapta a fejét. Leporolta magáról a kekszmorzsát, amit a meccs
izgalmai miatt fogyasztott, de a jó része a ruháján landolt.
- JA, A NAGYDUMÁS ÖREGET? SAJNOS NEM LÁTTAM, BÁR
EGYSZER ELMENTEM WC-RE. HACSAK ADDIG NEM MENT
SEHOVA! - mondta fennhangon.
- DE HA ESETLEG...
- JÓ, JÓ, FERIKÉM! KÖSZÖNÖM SZÉPEN! - szakította félbe a nővér,
mert Feri bá híres volt arról, hogy ha engedték neki, akkor addig mondta a
magáét, amíg volt benne szusz. A nővérnek egyre gyanúsabb lett a dolog.
Gondolt egyet, és felment az intézményvezetőhöz, hogy engedélyt kérjen
bemenni az öreg szobájába. Attól félt, hogy esetleg baj történt vele. Még
egy próbát tett a parkban és az étkezőben, azután gyors léptekkel elindult,
hogy a kötelező protokollt betartva engedélyt vagy segítséget kérjen az
intézményvezetőtől. Az iroda az épület bal szárnyában volt, fent az
emeleten. A nővér cipőjének kopogása visszhangzott a folyosón. Az
intézmény igazgatója Dr. Szilágyi István volt, nyugalmazott belgyógyász.
Több mint harminc évig töltötte be a pozícióját egy fővárosi kórházban.
Ebből húsz évig osztályos orvosként, majd főorvosként, később pedig
igazgatói pozícióban. Öt éve azonban kérte a nyugdíjaztatását. Ekkor
ajánlották föl neki ennek az otthonnak a vezetését. Úgyhogy, feladták a
nagyvárosi életet, leköltöztek egy környékbeli községbe, és itt a Mátra
szívében kezdtek új életet a feleségével, aki szintén a nyugdíjas éveit töltötte.
 Edit nővér óvatosan bekopogott, mert hallotta, hogy István éppen
telefonál. Mivel nem hallotta, megvárta, amíg leteszi a kagylót, és újra
próbálkozott. Ez a próbálkozás már sikerrel járt.
- Tessék! - hallatszott bentről.
A nővér benyitott. A főnök mosolyogva fogadta őt.
- Fáradjon be, kedves. Mi járatban? - kérdezte István a nővért, miközben
elé ment, hogy hellyel kínálja.
- Jó napot, Doktor úr! Elnézést a zavarásért - üdvözölte viszont az
igazgatót.
- Egy ásványvízzel megkínálhatom Editke?
- Nem, köszönöm, Doktor úr. Csak néhány szóra ugrottam be. Nem
zavarom sokáig.
Ugyan már, nem zavar. Hallottam a helyettesemtől, hogy nagy munkában
vannak Gyurival.
Igen - mosolygott a nővér.
Kész enciklopédia az öreg! Beszélgettem vele néhányszor.
- Igen, doktor úr. Pont róla szeretnék beszélni önnel.
Na. Valami baj van? Úgy tudom, hogy minden engedélyt megkaptak
hozzá. Már alig várom, hogy olvassam a könyvet.
Igen, én is, és csinálnám is, de sajnos Gyuri bácsi nincs meg - mondta a
nővér, amire lefagyott a mosoly a vezető arcáról.
- Tessék? Megismételné ezt, kérem?
- A reggelinél még láttam, azóta viszont nem. A kulcsot nem adta le, a
parkban nem találom. Engedélyt szeretnék kérni, hogy bemenjünk a
szobájába. Félek, hogy valami baj történt vele.
Az igazgató azonnal fölállt, és felvette a telefont.
- Most kit hív, főnök?
- A portásfülkét természetesen.
 - Nem akarom elszomorítani, ártani meg végképp nem akarok senkinek,
de a Feri bá van lent, és úgysem fogja hallani. Azon kívül onnan jövök.
Ordít a tévé, és fogalma sincs semmiről. Azt mondta, hogy egyszer elment
pisilni és lehet, hogy akkor ment ki Gyuri bácsi.
- Ezt nem hiszem el! Már, vagy százszor mondtam neki, hogy zárja be a
kaput, ha elhagyja a fülkét. Na, jöjjön velem! Kitöltünk egy nyomtatványt
arról, hogy bemegyünk a szobába. Azután a gondnoktól elkérjük a kulcsot.
Miután elhagyták az irodát, futó lépésben mentek a kulcsért. Útközben
megbeszélték, hogy előbb bemennek a szobába, hátha rosszul van az öreg,
és majd csak utána foglalkoznak a papírmunkával.
Hárman, a gondnok, az igazgató és a nővér elindultak, hogy kinyissák
Gyuri bácsi szobáját. A nővér hozott magával elsősegélytáskát is arra az
eshetőségre, hogyha mégis történt volna valami, akkor azonnal tudjon
intézkedni. Az ajtó előtt állva előbb hallgatózni kezdtek, hogy hallanak-e
valami neszt bentről, de csalódniuk kellett. A szobában teljes volt a csend.
A gondnok nem hezitált tovább, azonnal elővette a kulcscsomóját, és már
nyitotta is az ajtót. Azonnal bementek mindhárman, de az igazi meglepetés
csak most érte őket. A szoba üres volt. Az öregnek nyoma sem volt, és amit
örömmel nyugtáztak, hogy rosszullétnek vagy bármiféle negatív előjelű
eseménynek sem volt semmi látszata. Viszont az tisztán látszott, hogy az
ágyát bevetette, és a szobát rendben hagyta. Tehát célirányosan készült arra,
hogy távozni fog. De vajon hova és mikor?
- Itt látszólag minden rendben van. Semmit sem vitt magával - mondta az
igazgató. - Ennek örülök. De mivel nincs itt, így meg kell indítanom az
eljárást. Egyelőre kezeljük belső ügyként. Reméljük, hogy ez így is marad,
mert ha nem, abban mind megüthetjük a bokánkat. A kapunál van kamera.
Nézzük meg, hogy az mit vett föl. Valami azt súgja, hogy az mindenre
magyarázatot fog adni. Ám, ha az történt, amire gondolok, akkor jaj neked,
Feri! - mondta határozottan István.
Mindannyian kiviharzottak a szobából, egyenesen le a lépcsőn.
Rohamléptekkel vették célba a portásfülkét, ahol Feri bá, a rossz szeme
miatt fél méterről nézte a tévét. Kezét ökölbe szorítva szurkolt az épp
aktuális csapatnak. István, nem titkolva felháborodását, durva arroganciával
nyitotta ki a fülke ajtaját, hogy számonkérje a benne ülő és a focimeccsre
minden idegszálával koncentráló Feri bácsit. István nem sokat teketóriázott,
elvette a távirányítót az asztalról, és nem bízva a véletlenre, hogy Feri bá
rendesen hallja öt, egyszerűen kikapcsolta a készüléket.
- JÓ NAPOT, FERIKÉM! - kezdte a felelősségre vonást a vezető, de a
portás semmit sem értett a helyzetből, és mint aki akkor látja először a
főnökét, értetlenül nézett.
- JÓ NAPOT, FŐNÖK! - mondta komikusán a portás, hogy Edit nővér
majdnem elnevette magát.
- MOSTNAGYON FIGYELJEN RÁM, FERIKE! ELTŰNT EGY
BETEG! TUD RÓLA VALAMIT?
Feri bá továbbra is ragaszkodott ahhoz az arckifejezéshez, amit jobb
helyeken „buta nézésnek” hívnak.
- MONDTAM A KEDVES HÖLGYNEK, HOGY NEM TUDOK
SEMMIT.
- ÉN ÉRTEM, FERIKÉM, DE AZ ÖNFELADATA AZ ÁTMENŐ
FORGALOM ELLENŐRZÉSE - mondta majdhogynem kiabálva az
igazgató.
- Hát én nem is tudom. Talán, amikor pisiltem... - mondta a portás.
- A KULCSOT LE KELL ADNI TÁVOZÁSKOR! ERRE
EMLÉKSZIK? - firtatta tovább István, de abban a pillanatban az öreg
belépett az ajtón.
 - Mi ez a hangzavar? Talán valami baj van? - kérdezte a legnagyobb lelki
nyugalommal.
Az igazgató feje vörösödött a méregtől.
- Maga hogy kerül ide? - kérdezte ingerülten az öregtől.
- Sétálva. Bent voltam a városban. Idejöttem a portásfülkéhez, leadtam a
kulcsot, és elmentem. Talán nem így kellett volna?
- De igen, azonban nem így történt. Mert a kulcs nincs itt, és a Ferinek
meg dunsztja sincs, hogy maga hol volt - mondta az igazgató még feldúlt
hangon, de szemmel láthatóan kissé megkönnyebbülve.
- Jaj istenem, dehogynem! Hiszen bent van a kulcs. Nézzék csak! -
mondta az öreg, és benyúlt a pultba. Amíg az igazgató Feri bácsira nézett,
addig az öreg a nővérre kacsintott.
- Na, látják? Nincs itt semmi baj. Biztos annyira felzaklatta magát a
meccsen, hogy nem emlékezett. Van ilyen.
Az igazgató sóhajtott egy mélyet, és megtörölte a homlokát.
- Na, jó. Akkor Ferikém, magától félig elnézést kérek. Azért csak félig,
mert rám hozta a frászt a feledékenységével. Maguk ketten meg jöjjenek
velem az irodámba. Iszunk egy konyakot az ijedségre, de ha el merik
mondani valakinek, hogy munkaidőben alkoholt fogyasztunk, szétrúgom a
seggüket. Érthető vagyok? - kérdezte, inkább már megkönnyebbülve az
igazgató, majd elindult az irodája felé. Az öreg is utána indult, de a nővér a
vállára tette a kezét.
- Mi volt ez az egész? - kérdezte suttogva.
- Semmi, majd később elmondom. Ne rúgassuk már ki szegényt. Van elég
baja.
- Jól megijesztett mindenkit, Gyuri bácsi - mondta a nővér, és ő is
elindult az iroda irányába. Az öreg utánacsoszogott, korát meghazudtoló
iramban. Amikor odaértek az irodához, beléptek mindketten. István már az
asztalnál ült, és töltötte az italokat.
- Foglaljanak helyet, kedves nővér!
Mindketten így tettek, az asztal túloldalán, az igazgatóval szemben helyet
foglaltak. A kupicákat odatolta eléjük, azután köszöntőre emelte a kezét. Ők
is így tettek.
- Egészségükre! Az ijedségre! - mondta az főnök, és lehúzta a kis
pohárka tartalmát. Edit és az öreg követték őt. Miután a poharak
visszakerültek üres állapotban az asztalra, megjelent az a bizonyos kérdő
tekintet István arcán, amivel a főnökök néznek a beosztottra.
- Mint barát kérdezem. Mi volt ez? - kezdte a vallatást az igazgató.
- Az én hibám - szólalt meg az öreg. - Minden az én hibám. Be kellett
mennem a városba. Azt nem tudom, hogy miért nem emlékezett rám Feri,
de ő mindent úgy csinált, ahogy az elő van írva - mondta az öreg komoly
arccal, de sajnos nem bizonyult túl jó színésznek, mert István nem hitt neki,
és ennek csakhamar hangot is adott.
- Értem. Ez a hivatalos verzió, és ezt meg is értem, de most az igazat
szeretném hallani. A szavamat adom, hogy nem bántom Ferit, de mint
intézményvezető tudnom kell, hogy mire figyeljek.
Edit és az öreg egymásra néztek.
- Hát jó - nyílt meg az öreg. - Odamentem, de pisilni volt Feri. Olyan
hangosan locsogott, hogy kihallatszott.
Az igazgató és a nővér próbálták magukra erőltetni a komolyság látszatát,
de ez egyre nehezebben ment nekik.
- Próbáltam bekiabálni, de válasz helyett egy fingás jött, amit szintén nem
hallott szerintem, mert nem igazán zavartatta magát.
Ez volt az a pont, amitől minden ember ledobta volna láncot. Náluk is így
történt, és kitört belőlük a röhögés.
 - A süket vénember! - mondta nevetve az igazgató, de ezzel nem érte be.
Felvette az olvasószemüvegét, elővett a fiókjából egy mappát, és elkezdte
lapozgatni. A másik két résztvevő tanácstalanul nézte őt, mert látszott, hogy
készül valamire. Annak ellenére tette ezt, miután ígéretet tett a portás bácsi
munkáját illetően. - Na jó. A portán nem maradhat az biztos.
- De azt ígérte, hogy nem bántja, igazgató úr! - lepődött meg az öreg.
Ne aggódj, Gyuri bácsi, hallgass végig! A kertészünk el akar menni
nyugdíjba. Arra kértem, hogy várja meg amíg találok a helyére valakit.
Csak itt ugye nem egyszerű józan életű embert találni, de így jut is, marad
is. Bandi bácsi mehet pihenni, és féri bá is maradhat, sőt a kertben több lesz
a pénze is. Nem sokkal, de több lesz. Így jó? Mindenki boldog? Ott csak
nem lesz tönkre semmit. Maximum a sövényt fogja megtrágyázni a rózsák
helyeit, de annyi baj Jegyen. A bokrok még örülni is fognak - keresték az
okot, hogy abbahagyják a nevetést, de István teóriája csak olaj volt a tűzre.
- Ez, azt hiszem, egy nagyon jó kompromisszumos megoldás, igazgató
úr! - mondta a nővér, miközben a szemét törölgette, gondosan Ügyelve rá,
hogy ne kenje el a sminkjét.
- Örülök. Akkor most menjenek, és küldjék be hozzám, de ne mondjanak
neki semmit, legalább izguljon egy kicsit! Ennyit megérdemel.
- Rendben, igazgató úr.
- Magácska, nővérke, meg készüljön az ebédhez! A ma délelőtti
beszélgetést halasszák el a munka utánra.
- Rendben, igazgató úr. És Feri bá nevében is köszönöm a rugalmasságot!
- Na, hagyjanak békén! - mondta az intézmény vezető egy sanda
mosollyal a szája sarkában, azután az Öreg és a nővér elindultak folytatni a
napot...
 19. fejezet

BÚCSÚZÁSOK

A munkaidő végeztével a szokott időben találkoztak a parkban. Minden

folydogált tovább a szokott mederben. Az öreg a pádon pipát pöfékelve
várta a nővért, aki ma is pontosan érkezett, mivel sima, gondmentes napot
zártak. Ezért ő is időben le tudta tenni a lantot. Nem lett senki rosszul,
mindenki jól evett, nem volt sem távozó, sem érkező beteg. Mindenki tudta
a dolgát, senkinek sem kellett besegítenie. Leszámítva a reggeli kis
incidenst, abszolút eseménytelen nap volt.
A nővér kilépett a park területére, becsukta maga mögött az ajtót, és
elindult a pádhoz, ahol az öreg ücsörgött az arcát az ég felé fordítva. A
kezében félig leégve a pipa, de még sej lett belőle gyengén a füst, viszont
látszott, hogy a végét járja.
- Gyuri bácsi, leég a pipája! - mondta neki a nővér, amire azonnal
fölkapta a fejét. Ránézett a pipára, de csak legyintett.
- Semmi baj. Olyan szép az idő, teljesen elvarázsolt. Ilyenkor el is
feledkezek a káros dolgokról, amik akkor csatlakoztak hozzám, amikor
minden mindegy volt. Ezek ugyan velem maradtak, de a sokadik helyre
estek vissza. Ezt láthatta most az előbb - mondta az öreg, és egy
mozdulattal kiütötte belőle a leégett, de még füstölgő dohány.
- Ezt jól kiveséztük, Gyuri bácsi. Szerintem ön az egyel len, aki egy
leégett pipáról el tud mondani öt mondatot.
- Bocsánat. Nem akartam untatni.
- Semmi baj. Ellenkezőleg. Csodálom önt, Gyuri bácsi. Az, hogy
jelentéktelennek tűnő dolgok is megfogalmazódnak önben, az annak a jele,
hogy teljes a lelki nyugalma, és olyan dolgokra is szakít energiát
tudatalattija, amire mi állandó rohanásban élő halandok sajnálunk akár még
gondolni is. Ezt nem kell szégyellnie, Gyuri bácsi! Legyen rá büszke!
- Ugyan már, kedves! Ez önnek feltűnik, nekem meg kínai, de elhiszem,
hiszen szegről-végről ez a szakmája.
- Ezért mondom. Ön egy esettanulmány, Gyuri bácsi.
- Ennek örülök. Na, látja? Az még sosem voltam.
- Itt volt az ideje átadni, ami önben van. Na, de térjünk vissza a mába. Pár
szóban beszéljük meg, hogy mi történt reggel, mert azért érdekelne.
Megijedtem, hogy baj történt.
Az öreg felnevetett.
- Nem úszom meg, látom. Csak még előbb egy kérdést engedjen meg.
- Igen?
- A leikecskéje, hogy van? - kérdezte az öreg, miközben megfogta a
nővér kezét.
- Jól, köszönöm. Azt hittem, hogy egész éjjel egy szemhunyást sem
fogok aludni, de gondolom úgy elfáradt a lelkem, mire végigmondtam,
hogy elaludtam, mint akit agyoncsaptak.
- Na, jól van akkor. Őszinte leszek, egy picit aggódtam magáért. De így
már rendben van. Elmondom a reggeli eseményeket. Be kellett mennem a
városba elintézni a biztosítást. Le kellett adnom a papírokat, alá kellett
írnom pár nyomtatványt, és amint elbírálnak mindent, utalják a pénzt.
Viszont mivel nekem nem volt soha bankkártyám, ahhoz is nyitnom kellett
egy számlát, mert ennyi pénzt nem hoznak ki házhoz. Ez nem egy nyugdíj.
Úgyhogy volt dolgom.
- Semmi baj, de ha legközelebb infarktust akar okozni, legalább szóljon,
hogy felkészüljek.
 - Rendben. Bár a cél nem ez volt, pusztán csak azért nem vártam meg,
hogy Feri befejezze a hugyozást, mert ment a buszom. Ott álltam, és
kurjongattam neki, ez meg fütyörészett és fingott. Vártam pár percig, de
amikor láttam közeledni a buszt, otthagytam.
- Megértem, Gyuri bácsi. Én is ezt tettem volna.
- Akkor jó. Minden jó, ha a vége jó. Én nem tűntem el, a Feri meg többet
fog keresni.
- Így van. Térjünk rá a mi kis bizniszünkre.
Az öreg rosszalló tekintettel nézett a nővérre.
- A mire? - kérdezte, és közben összeráncolta a homlokát.
- Jól van, na - mentegetőzött a nővér. - Ez csak egy rossz hasonlat volt.
- Akkor megnyugodtam, mert a biznisz az az én olvasatomban egy
anyagi ellenszolgáltatásért végzett szellemi elfoglaltság, ami kötöttségekkel
jár. Az meg már én koromban nem hangzik túl jól.
- Igaza van, bocsásson meg! Ez tényleg túl hivatalosnak tűnt. Akkor csak
simán folytassuk a beszélgetést.
- Mennyivel jobban hangzik így! - mondta az meg, és sóhajtott egyet,
mintha egy kő esett volna le a szívéről.
Na tessék, ma szabad a vásár. Ön választhatja meg, hogy mivel
folytassuk - mondta az Öreg, és érdeklődve figyelte a nővér reakcióját, ami
nem is maradt el.
- Én? De hát Gyuri bácsi, nem tudom, hogy mi van még hátra! Ezt ön
sokkal jobban tudja.
- Nem is úgy gondoltam. Hanem romantikus történet jöjjön, vagy
háborús?
- Na, jó. Így már érhetőbb. Legyen akkor háborús!
Az öreg elkomolyodott, és bámult bele a semmibe, Szinte hallani lehetett,
ahogy lapozgat az emlékei könyvében. Mivel háborús történetet rendeltek,
így az olyan részeket átugrotta, ahol a romantika játszott főbb szerepet. Már
amennyire az az idő engedélyezte a romantikát.
Lélekben visszaszállt a romok közé, ahol minden sarkon ott lapult a halál.
Akkoriban egy holttest látványa nem volt újság, de a fegyverropogás sem.
A csontig hatoló hideg, a város látványa, itt- ott az út közepén emelt
barikádok. Civil járművet szinte csak elvétve láttak. Mindenhol a katonai
járművek, kisebb- nagyobb formában.
Továbblapozott a légvédelmi szirénák velőtrázó hangjáig, amikor először
láttak bombázókat Budapest fölött. Még elbújni sem nagyon volt értelme,
maximum a föld alá, mert amikor a bombázók zöld utat kaptak, akkor kő
kövön nem maradt. Egyszer szemtanúja volt, amikor a német katonák
bejutottak egy óvóhelyre, és mindenkit lemészároltak, aki bent volt, nőt,
gyereket. Akit értek. Ilyenkor forrt benne az indulat, de tehetetlen volt.
Csak azért nem szállt szembe a túlerővel, mert arra gondolt, ha él, akkor
lesz alkalma életeket menteni, mint ahogy volt is.
Valami ilyesmi történethez érhetett legbelül, mert a nővér szeme láttára
rázkódott meg és dőlt le a pádról, mint a krumplis zsák, nem kis ijedséget
okozva neki ismét. Ezt látva a nővér odaugrott, és azonnal a feje alá tette a
kezét.
- Jézusom, Gyuri bácsi, jól van?
Az öreg nem szólt semmit, csak zihált.
- Azt hittem, hogy már túl vagyok ezen, de úgy látszik még mindig nem.
Jól vagyok, köszönöm! - mondta, és a nővér kezébe kapaszkodva felhúzta
magát.
- Bocsásson meg! Ahogy visszagondolok, rögtön elfognak azok az
érzések, amik akkor ott kísértettek. Pedig volt idő, amikor azt hittem, hogy
már nem lesz ilyen, de úgy látszik, ezek már hozzám tartoznak. Hozzám
nőttek, mint egy tumor.
 - Semmi baj, Gyuri bácsi. Ne kérjen ezért elnézést! - mondta a nővér, és
felsegítette az öreget, vissza a padra.
1945 márciusa volt, azt hiszem. Levittek valahová a Balaton környékére.
Pontosan nem tudom, hogy hova, de Világos környéke lehetett. Ez
közvetlen az 1‘hiil volt, hogy Szergejt megismertem. Rózámat egy kény
szerszálláson hagytam addig, amíg távol voltam. Nem volt mit tennem,
engem szólított a haza. Jakab ugyan eljött velem, de a fülébe jutott, hogy a
kórházukban emberhiány van, és inkább odament.

1945. március

Nagyon sok német volt, féltek az emberek, hogy az lesz, ami Vilniusban.
Tudta mindenki, hogy amit ott műveltek a németek, az több mint szörnyű
volt. Olyanok mesélték, akiknek volt a keleti fronton ismerőse vagy rokona.
A Wermacht katonái elfoglaltak városokat, és utánuk jöttek az SS-
Einsatzgruppék, hogy kiirtsanak mindenkit a legkülönbözőbb
kegyetlenségekkel. Szinte úgy működtek, mint egy takarítóbrigád.
Elképesztő mészárlás volt.
Ez a balatoni offenzíva Hitler utolsó próbálkozása volt, hogy
visszafoglalja a Balatontól délre eső frontot és ez által a zalai olajmezőket.
Ott a Balatonnál volt az öregnek egy haverja, Gyuszinak hívták, de
mindenki csak gyagyásnak szólította. Pedig nem volt az, sőt kimondottan
jólelkű srác volt. Olyan volt, mint egy spejz. Mindig volt valahonnan kajája.
Lopta vagy kapta, nem tudta akkor sem, de nem is érdekelte. Mindig
megosztotta velük, de leginkább Gyurival. A többiek folyton gúnyolták, csak
akkor voltak kedvesek vele, amikor kaját tarháltak tőle. Nagyon haragudott
rájuk emiatt, de azt mondta magában, hogy amíg nem bántják, addig nem
szól bele. Aztán, a gyagyás, mégsem volt annyira gyagyás. Rájött, hogy őt
csak arra használják, hogy egyenek, azután már csak Gyurinak hozott, de
volt, hogy fordítva. Amikor Gyurinak esett le valahonnan pár falat, akkor ő
vitt a Gyuszinak. Jól megvoltak. Azt tudni kell, hogy Gyuszi nagyon szerelte
a kutyákat, és ezt a társaink is tudták. Viszont attól fogva, hogy nem láttak
benne hasznot, maradt az örökös heccelés, ugratás.
Történt egyszer, amikor Balatonvilágos környékén állomásoztak, egy
német hadoszlop közeledett. Tankokkal, dzsipekkel és gyalogsággal. Nekik
ott nem volt más, csak néhány géppuska. Nem voltak felkészülve ilyen
tűzerővel szemben, ezért csak elrejtőztek, amíg azok elvonultak, de még a
németek elől bujkálva sem hagyták békén szegény Gyuszit. Egy kóbor kutya
jelent meg azon az úton, ahol a német tigrisek szándékoztak áthaladni. Az
egyikük, aki nem szívelte Gyuszit, viszont a felettese volt, viccből mondta
neki, hogy „egy kutyabarát, az megmentené az odatévedt ebet. ” Ezzel még
nem is lett volna semmi baj, mert már hozzászokott szegény, de a végére
végképp nem kellett volna odatenni, hogy „Ez parancs... ”. Amit viccnek
szántak, abból nem az lett. Gyuszi kiugrott a fedezékből, és elkezdett a kutya
felé futni. Amit a menetoszlop élén haladó harckocsi személyzete is
észrevett, és tüzel nyitott. Persze azonnal eltalálták. A kutyás elszaladt, de
Gyuri barátja, feltehetőleg gerinclövést kaphatott. mert csak feküdt és
kiabált, de nem mozdult. A menetoszlop közeledett, de nem lassított, és
irányt sem váltott. Senki sem tudta, hogy szabályellenes lett volna-e, vagy
csak szimplán így döntöttek, de egy az egyben áthajtottak a hetven tonnás
tigrisek Gyuri barátján. Ezt látva a katona, aki a halálba küldte a barátját,
ránézett és az ujjúval mutatta, hogy tartsa a száját. Persze próbálta
valamelyik magas rangú tiszt tudomására hozni a dolgot, de közölték, hogy
esélye, az nem sok van bármit is tenni, viszont arra igen, hogy megüsse a
bokáját, ha rászáll a tiszt. Úgyhogy az első adandó alkalommal visszajött
Pestre, és lelépett. Nem ment többet az levonatba. Attól fogva csak kóborolt
és bujkált.
Edit nővér érdeklődve hallgatta a történetet. Azon kívül, hogy néha
pislogott, semmi életjelet nem adott. Mereven nézte öt, és hallgatta az átélt
szörnyűségeket.
- Ezen mindig elcsodálkozom, Gyuri bácsi - törte meg a csendet.
- Min, aranyos? Min csodálkozik?
- Annyi mindent és mindenkit el tetszett veszíteni az élete során, annyi,
de annyi szomorúság érte önt, hogy szinte felsorolni is képtelenség, mert
gondolom, lenne még jócskán mit mesélnie.
- Ó, drágám! Csak a háborús történeteimmel meg lehetne tölteni a
könyvét, de rengeteg olyan van köztűk, ami csak ott volt érdekes, elmesélni
nem igazán lehetne úgy, hogy az le is kösse az olvasót. Minden nap a
túlélésről szólt. Ezt a mai emberek el sem tudják képzelni. Pedig volt ilyen.
Minden nap ajándék volt, de ez csak egy érzés, semmi több. Ma fűtött
lakásban alszik az emberek jó része, jobbára minden nap van mit enni. De
tudja mit? Hálás vagyok. Hálás vagyok, hogy mindezek ellenére itt lehetek,
és ezeket elmondhatom. Továbbá hálás vagyok azért is, hogy van, aki ezt
meghallgatja, arról már nem is beszélve, hogy van, aki le is írja. Rengeteg
titok megy a sírba a gazdájával együtt, de belőlem itt marad valami, és ezt
önnek köszönhetem.
- Ugyan már, Gyuri bácsi! Én legalább ugyanennyit köszönhetek önnek.
Mert azért nehogy ám azt higgye, hogy csak írok, és kész. Amit tudok, azért
én is hasznosítok. Persze, most nincs háború, és sok olyan dolgot mesélt,
amit el sem tudok képzelni, de nem is ez a cél. Hanem mindenki szűrje le
magának, amire szüksége van. Amire nincs, azt meg tegye ki a tányér
szélére. Másnak meg majd az lesz hasznos. Ettől jó egy könyv. Mindenki
megtalálja benne magát.
 - De szépen mondta ezt, nővérke! Öröm volt hallgatni. Azért látszik ám,
hogy nem rossz családból származik. Jelentéktelennek tűnő dolgokat
remekül el tud mondani, és ezt nagyon becsülöm. Ilyenkor látszik, hogy
minden számít. Semmi sem jelentéktelen, amíg tudunk akár két szót is
beszélni róla.
- Köszönöm, Gyuri bácsi. Ez bók egy ilyen sokat látott ember szájából.
- De tudja, hogy mi az, ami a legszebb az életben? Tudja, hogy mi az,
ami a legnagyobb ösztönzést adja a túléléshez? A szeretet és az
összetartozás. Amikor van ön mellett valaki, aki előtt nem kell megjátszania
magát. Aki előtt az ember az lehet, aki. Aki előtt fingani is mer az ember,
aki, ha kell, megbocsát, és ha kell, elenged. Ez nem azt jelenti, hogy bármit
megtehetünk vele, hanem pont az ellenkezője. Mert ez a valaki akkor is el
fog engedni, ha az életénél is jobban szeret. Ha a szíve szakad is meg, de ha
úgy érzi, elenged. Ez a fajta kapocs ritka fajta. Ez akkor jön létre, ha két
lélek dimenziókon át keresi egymást és végül egymásra találnak. Ezek
voltunk mi. Azt hiszi kedves, hogy öt nem akarták elszeretni tőlem? Vagy
hogy esetleg engem nem környékeztek meg csajok? Nem voltunk mi
csúnyák, sőt. Mind a kerten jóképűek voltunk, a Rózám gyönyörű volt.
Nekem legalábbis a legszebb, de araikor valamiért különváltunk egy kis
időre, akkor sem jutott eszünkbe félrenézni. Pedig lett volna rá alkalom.
Valamikor a háború után dolgoznom kellett, hogy megéljünk, és egy
építő brigáddal elmentem vidékre robotolni. Lebombázott házakat
bontottunk, ha menthetetlen volt, vagy éppen újat építettünk. Mikor mire
volt szükség. Volt egy építésvezetőnk, a Józsi. Már nem emlékszem a
vezetéknevére, de arra igen, hogy volt egy lánya. Gyönyörű kiscsaj volt!
Formás feneke és nagy cicije volt. Nem volt buta sem. Pont ideális egy
kapcsolatra. Én is tetszettem neki. Kölcsönös volt a vonzalom. Nem nézett
le, mert culáger voltam. Abban az időben majdhogynem mindenki az volt,
hiszen fői kellett építeni az országot. Akinek esze volt, és pénzt akart
keresni, az építkezésen dolgozott, függetlenül attól, hogy hány diplomája
volt. Akkoriban nem közgazdász kellett, hanem melós. Na mindegy. Szóval
volt ez a kis csajszi. Emese volt a neve. Folyton ott legyeskedett
körülöttem, hozta nekem az innivalót, ha szomjas voltam és ételt, hogyha
éhes. Egyértelmű volt, hogy mit akar. Nagy volt a kísértés. Kellette magát,
folyton kacérkodott velem. Célozgatott nyilvánosan. Amikor kettesben
maradtunk, egyszer megcsókolt. Illetve csak akart, mert ahogy összeért a
szánk, egy megmagyarázhatatlan forróság futott át rajtam, de nem ám az a
kellemes, hanem majdnem, hogy fájt. Valószínűleg a lelkiismeretem szólt
közbe, mert abban a pillanatban eltoltam magamtól, és abbahagytam. Pedig,
ha azt mondom, hogy álomszép volt minden, akkor még enyhén is
fogalmaztam, de amilyen szép volt, amíg élt benne a remény, annyira
változott a visszájára, amikor megálljt parancsoltam. Attól fogva, mintha
nem is ő lett volna. Fenyegetett, furkálódott, amíg végül ki is rúgatott.
Valami fensőbb hatalom, valami megmagyarázhatatlan közbeszólt. Valaki,
aki azokat a beszélgetéseket is látta, amelyeket én nem. Az a valaki tudta,
hogy nem helyes, amit teszek, megóvott. Milyen igaza volt! Attól a
pillanattól fogva, még a hasonló helyzeteket is messziről elkerültem. Nem
adtam esélyt senkinek, de hiszen miért is tettem volna? Rózámtól mindent
megkaptam. Nem hanyagolt el semmilyen téren. Ezt most nem hivatalosan
mondom, de akkora szexcsatáink voltak, hogy egy férfiember nem is
kívánhatna jobbat! Mi egymásnak voltunk teremtve. Semmi okom nem volt
rá, hogy kockára tegyem a szerelmünket.
- Ezek annyira szép szavak, Gyuri bácsi! Ez nem minden embernek
adatik meg, de ahogy beszél róla, már attól az ember kedvet kap, hogy
családot alapítson!
 - Ezt én is így látom, kedves, viszont azt tudnia kell, hogy mindenkinek
megvan a párja valahol a világban. A kérdés csupán az, hogy a kettejük útja
valaha keresztezni fogja-e egymást. Mert ha igen, akkor Össze is fognak
kerülni. Ez szinte kőbe van vésve. Engem akkor ott a Nyugatiban valami
megmagyarázhatatlan erő vitt. Akkor, ott, abban a percben a sorsunk
beteljesedett. Azt tettük, ami nekünk meg volt írva. Tudja hány ember megy
szembe a sorsával? Ki anyagi megfontolásból, ki más okból. Az nem is
sülhet el jól. Az a rengeteg válás, meg családon belüli erőszak, mind azért
van, mert nem azzal az emberrel vannak, akivel lenniük kéne. Egy darabig
elviselik egymást, mert az anyagi jólét áthidal sok mindent, de aztán kibújik
a szög a zsákból. Előbb-utóbb kiéleződnek azok a különbségek és hézagok,
amiket addig pénzzel tömtek be. És azután? Válás, veszekedések, aminek a
gyerekek isszák meg a levét. Én magának is azt mondom, nővérke, hogy
legyen türelemmel! Jönni fog az a lovag, de ha mégsem, akkor is inkább
éljen egyedül, mint boldogtalanul. Ha egyedül van, akkor még mindig ott
áll nyitva az ajtó a lovag előtt, viszont, ha leél egy fél életet boldogtalanul,
akkor az nyomot hagy a külsején is, a belsőről már nem is beszélek. Ha egy
boldogtalan élettel tönkreteszi magát, akkor már elveszíti annak az esélyét
is, hogy betoppanjon a lovag fehér lovon. Mert betoppanhat, de vágtázik is
tovább, ha egy sápadt, táskás szemű kórót lát. Ezért kell ezt óvatosan
csinálni - mondta az öreg évszázadnyi bölcsességgel a szemében.
Hűvös lett az este, a hírekben is mondták, hogy másnap eső lesz. A nővér
maga alá húzott lábbal, és a hátára terített kardigánnal hallgatta az öreg
gondolatait.
- Tudja mit, Gyuri bácsi? - kérdezte a nővér. - Nagyon örülök, hogy
megvettem ezt a diktafont. Mert ezt nem lehet lejegyzetelni ilyen szépen.
Ezt azon melegében kell az olvasóknak feltálalni.
 - Drágám, ezek csak egy bugyuta vénember képzelgései a tökéletes
világról. Nem fogja ezt senki komolyan venni, higgye el!
- Majd meglátja, Gyuri bácsi! Az emberek szeretik az ilyet. Én is.
Támaszt ad nekik, jobb esetben megerősítést. Szükségük van rá. Az
emberek el vannak keseredve, kell nekik valami kis plusz, ami erőt ad
nekik. Mi a legjobb tanítás? Hát az, ha egy sokat megélt ember
élettapasztalatait olvashatják. Úgy, ahogy elmondta, változtatás nélkül.
- Elhiszem, angyalom, de a család, mint olyan, nem csak a szeretetről és a
vasárnapi ebédről szól ám. Persze ez a napos oldala, és ezt élvezi benne az
ember. Ezekre emlékszik szívesen, hiszen ezek csalnak később mosolyt az
arcára. Ám van egy másik oldala. Az elengedés. Mert hát ugye ön is látja,
nincsenek itt velem. Itt hagytak, de ezt túl is kellett élnem, angyalom.
Mindkettő a szemem láttára hunyta le a szemét örökre, és én semmit sem
tehettem értük. Meg tudtam őket óvni mindentől. A háború alatt úgy
bújtattam a Rózámat, hogy senki sem tudta meg, pedig kétoldali
tüdőgyulladása volt a drágámnak. Kristófomat felneveltem, de nem tudtam
megakadályozni, hogy Csernobilba menjen, pedig láttam a katasztrófát a
saját szememmel, és Szergej is mondta, hogy ez mivel fog járni, mégsem
tehettem semmit. Szinte mindkettő a karjaimban halt meg, és nem tehettem
semmit... Csak azt, hogy nem veszítem el a józan eszem, és nem megyek
utánuk önszántamból. Túl kellett lépnem rajtuk, és csak a szívemben őrizni
az emléküket. Nem hagyni, hogy a jövőmet befolyásolják a tragédiák. Meg
kellett újra tanulnom bízni, és nem elveszíteni a hitem. El kellett hinnem,
hogy a gondviselés tudja, mit csinál, és mindennek célja van. Még ennek is -
mondta az Öreg a semmibe révedve, de mégsem a semmibe. Hanem mintha
valami mögött őket nézte volna. A szeretteit, akik már fentről figyelik őt. Ezt
a nővér is észrevette, és csak nagyon óvatosan tette fel a következő kérdést.
 - Mesélne nekem Kristófról? Mi történt vele? Mesélt önnek a zónában
végzett munkájáról?
Az Öreg sóhajtott.
- Ehhez szükség lesz egy pipára. Most már a beszélgetés egy olyan
szakaszához értünk, ami nem lesz könnyű. Persze a barátaim elvesztését
sem volt könnyű elmesélni, de ez egészen más lesz, hiszen ők a családom
voltak - mondta, és ismét előkésztette a felszerelését. Lassú, de rutinos
mozdulatokkal tömte meg a pipát. Szokatlanul lassan, még magához képest
is. Mintha valamit késleltetni akarna. Feltehetőleg a témát, ami újabb
sebeket fog feltépni a lelkében. A nővér addig csöndben ült, és próbálta
elképzelni, hogy mi játszódhat le ezekben a pillanatokban az öreg fejében.
Olyan érzése volt, mintha épp felvenné velük a kapcsolatot. Mintha a
láthatatlan kötelék újra összeforrna köztük, mert csak így képes hitelesen
átadni. Érdekes pillanatok voltak ezek. Mert ezt nem tudta leírni, ezt látni
kellett, és még akkor sem biztos, hogy az ember átérzi a pillanatot. Még
szóban sem tudta volna elmondani, nemhogy írásban idegen embereknek.
Így hát jobb híján megőrizte magának.
- Legyünk túl rajta! - mondta az öreg, és az ég felé fordult. Mintha
engedélyt kéme a szeretteitől.
- 1986. április 30. volt...

1986. április 30.

Nagyon nehezen értek haza Ukrajnából. A történtek hatása alatt voltak.

Hiába várták, hogy híradásokból megtudjanak valamit a katasztrófáról, a
lapok hallgattak. Csupán május első napjaiban jelent meg érdemben a
sajtóban. Addig kisebb cikkeket próbáltak az újságok érdektelen részeire
elrejteni, kisebb naivabb sikerrel, amiknek információ érteke vajmi kevés
volt. De aztán május elején robbant a sajtó bomba. Addig is nehéz volt
titokban tartani, mert minden szomszédos ország érzékelte a káros
anyagokat, amik a levegővel terjedtek, de azután, hogy a sajtó lehozta, attól
fogva nem volt titok többé. Hirosima óta a legsúlyosabb atomkatasztrófa
történt.
Gyuri bácsi és Róza néni élte tovább az életét, csupán amiatt aggódtak,
hogy semmi hír nem jött Szergej felől. A kocsit, ahogyan azt előzőleg
megbeszélték, letették Kijevben a vonatállomáson, és a leghamarabbi
vonatra felszálltak, ami Magyarországra jött. A magvar oldalon nagy
meglepetésükre semmi jele sem volt annak, ami alig pár száz kilométerre
történt. Amikor beléptek a lakásba, nagyon megkönnyebbültek. Bár a
következő napokban Róza nénit különös émelygés gyötörte, de betudták
annak a stressznek, amit azóta lábon kihordtak. Próbáltak tájékozódni az ott
folyó eseményekről, az esetleges áldozatok Jelöl, de Szergej és családja
felől kicsi volt az esély, hogy megtudnak valamit. Egy idő után feladták, és
csak abban bízhattak, hogy ők jelentkezni fognak. Remélték, hogy előbb,
mint utóbb. Addig az életüket visszaterelték a régi kerékvágásba, és élték
tovább a mindennapjaikat.
Május végén azonban váratlanul beállított hozzájuk Kristóf Egy délutáni
nap volt. Nem számítottak aznap senkire, még a fiukra sem, mert általában
előre bejelenti az érkezését, de aznapra ez nem volt megbeszélve. Főleg,
mert ekkor már a felesége állapotos volt a második babájukkal. A
boldogság nagy volt a váratlan látogatás miatt, de mivel tudták, hogy ok
nélkül ez nem szokott előfordulni, így a gyanú árnyéka vetüli rá.
- Mi járatban, fiam? Ne értsd félre, nagyon örülök neked, de nem szoktál
csak úgy beállítani - mondta az Öreg, miután kinyitotta az ajtót és
beengedte Kristófot. Leültek a konyhába.
 - Főzzek egy’ kávét, fiam? Tudod, a jó kis kotyogásban - kérdezte az öreg.
- Persze, papszi, köszönöm. Az most jól fog esni - felelte.
Közben Róza néni is kijött a fürdőszobából.
- Szervusz, drága kisfiam, de örülök neked. - jött ki Róza néni, és átölelte
őt.
- Szia, mami! Csak beugrottam valamit megbeszélni veletek, de nem
maradok sokáig.
Róza néni leült az asztal túloldalára, és hallgatta Kristófot.
- Mondjad! Csak nem valami baj van a babával? - kérdezte Róza néni,
miközben az öreg feltette a kávét főni.
- Nem, semmi baj velük. Hála istennek, minden rendben van! Az Összes
eddigi vizsgálat azt mutatja, hogy a baba makkegészséges.
- Ez nagyszerű hír, de hát akkor mi a baj? - kérdezte ismét Róza néni,
közben a kávé is lefőtt, és az öreg csatlakozott hozzájuk. Kitöltötte
mindenkinek az adagot, megízesítette két cukorral és tejjel. Azután leült ő is
az asztalhoz. A frissen főt kávé illata bejárta az egész lakást. Kristóf imádta
ezt az érzést, a gyerekkorát juttatta eszébe.
- Finom ez az illat, papszi. Szerintem te főzöd a legfinomabb kávét a
földkerekségen!
- Ugyan már! A kotyogó főzi, én csak megtörnöm, mint a pipát.
- Ez igaz, de ha te csinálod, akkor valahogy más íze van - mondta Kristóf.
- Elárulok egy titkot, papszi. Amikor egyszer itthon maradtam egyedül még
gyerekkoromban, főztem egy kávét és az egész főzővel megittam, aztán
kiszellőztettem, hogy ne érezzétek meg.
- Jézusom, nem ugrott ki a szíved a helyéről? Az nagyon sok koffein.
- Az nem, viszont aznap éjfél után tudtam csak elaludni - mondta Kristóf
nevetve. A két kisöreg is utólag, már csak nevetett rajta.
 - Végül is ennyibe még nem halt bele senki - mondta az Öreg, és
beleszürcsölt a kávéba. - Na de gondolom nem azért jöttél, hogy ezt
elmeséld. Halljuk a valódi okot! - fordította komolyra a szól Gyuri bácsi.
Kristóf rájuk nézett, abból a nézésből már látni lehetett, hogy nem jó hírt
fog közölni.
- Rendben. Ugye azt tudjátok, hogy miután leszereltem a katonaságtól,
tartalékos állományban maradtam. Ezzel mindenki így van bizonyos ideig.
Eddig nem is foglalkoztam vele, de most alkalmam lesz a hasznát venni.
Elmegyek Csernobilba likvidátornak. Ki kell üríteni a várost. Ami már
gondolom, félig kész van, de ahhoz, hogy teljesen evakuáljanak mindenkit,
ahhoz több kell. Sokan ragaszkodnak az otthonukhoz.
A két öreg csak ült, és nézett maga elé. Nem tudtak mit mondani, mert a
gyerekük már felnőtt, és nincs beleszólásuk a döntéseibe.
- Ezt most azért mondod el nekünk, mert tanácsot kérsz tőlünk, hogy
menjél-e? Mert akkor azt mondom, hogy ne. Én ott voltam, illetve mi ott
voltunk. Láttuk Szergej arcát a robbanás után, sőt a robbanást is láttuk, de
tovább megyek, a szagot is éreztük, amit utána érezni lehetett. Én azt
mondom, fiam, hogy semmi sem ér annyit, mint az egészséged.
- Tudom, papszi, de azt mondják, hogy nincs akkora sugárzás, és kapunk
védőruhát is. Kell a pénz. Elvállalom - mondta Kristóf eltökélten.
Gyuri bácsi és Róza néni egymásra néztek, és a teljes tanácstalanság
látszott az arcukon. Az öreg megadóan legyintett.
- Nem tudlak lebeszélni róla, ugye? - kérdezte szomorú hangon.
- Nem, papszi. Nem fog sokáig tartani, viszont állítólag jó pénz fizetnek.
- Pénz, pénz. Mindig csak a pénz! Én az egész életemet úgy éltem, hogy
sosem vetett fel a pénz, mégis boldog voltam. Igaz, hogy mindig megvolt
mindenünk, amire szükségünk volt, de gazdagok sosem voltunk.
 - Na, hát pontosan ezt szeretném én is! Érjünk el egy szintet és utána azt
tartani.
- Jól van fiam, látom, hogy hiábavaló minden szó. le ezt már a fejedbe
vetted, akkor csináld, de aztán tudja Isten, hogy ne bánd meg.
- Rendben, papszi.
Róza néni csak ült, és hallgatta a beszélgetést. Aggódó szemmel nézte a
fiát, ő is látta, hogy fölösleges bármily szó.
Kristóf kiitta a kávét a csészéből, és felállt.
- Mennem kell, drága szüleim. Szeretlek benneteket. holnap indulunk, és
még össze is kell pakolnom.
A két öreg szomorúan nézett Kristófra.
- Mikor látunk újra? - kérdezte az öreg.
- Nem tudom, papszi. Arra még senki sem tudott érdemi választ adni,
hogy mennyi időre megyünk. Gondolom addig, amíg nem sikerül minden
lakosi biztonságba helyezni, és míg a zóna teljesen ki nem ürül.
- Rendben, fiam. Vigyázz magadra! - mondta Róza néni, és átölelte
Kristófot, aki utána odafordult az apjához is és Őt is megölelte. Azután
kiment az ajtón.
Az öreg ült a pádon, és a tenyerét piszkálta egyfajta pótcselekvésképpen.
A homloka ráncolásából lehetett látni, hogy ez a téma még mindig
felkavarta.
- Jól van, Gyuri bácsi? - kérdezte a nővér.
Az öreg csak bólogatott. Szó nem jött ki a torkán. Látszott, hogy küzd az
érzelmeivel.
- Hozhatok egy pohár vizet? - aggódott a nővér, és próbált az öregnek
segíteni.
- Igen, köszönöm. Addig megtömők egy pipát - felelte.
 A nővér azonnal felállt és besietett a konyhára pohárért. Mire kijött, a
pipa félig készen volt.
- Parancsoljon, Gyuri bácsi! - nyújtotta a poharat.
- Köszönöm. Bocsásson meg. Erről még soha senkinek nem beszéltem.
- Ugyan már, Gyuri bácsi! Ne kérjen ezért elnézést. Hiszen a gyerekéről
beszélünk, aki már nincs itt. Az lenne a furcsa, ha nem így reagálna -
mondta a nővér, és elővette a jegyzeteit. - Mi történt ezután? Amig Kristóf
Csernobilban volt, tudtak beszélni? Úgy értem, hazatelefonált néha?
- Kéthetente fölhívott, de egyre meggyötörtebb volt a hangja. Az utolsó
telefonálások már csak pár percesek voltak. Alig tudtunk néhány szót
kihúzni belőle.
- Értem. Végül mikor tért haza?
- Két- három hónapot volt csak távol. Amikor nem bírta tovább, hazajött.
- Megkapta a pénzt, amire számított?
- Fogalmam sincs. Nem is kérdeztem tőle. Olyan állapotban kaptam
vissza a fiamat, hogy ez nem is érdekelt. Soha nem is tudtam meg.
- Meséljen a hazatéréséről!
- Megmondom őszintén, hogy az emlékeim e téren már fakultak. Nem
emlékszem pontosan, hogy mikor tért haza. Viszont arra igen, ami azután
következett.

Budapest, 1986. szeptember 29.

1986 nyár vége felé az öreg épp a Batthyány téri csarnokban volt vásárolni.
A töltött káposztához vette meg a hozzávalókat. Káposztát, darált húst,
füstölt oldalast. Nagyon szerette, ahogy Róza néni főzte. Mindig nagy
várakozás előzte meg, de amikor Róza néni igent mondott, akkor az öreg
első útja általában a csarnok volt, ahol őstermelőktől vásárolta be a
finomabbnál finomabb hozzávalókat. Bevált kofái voltak, akik ismerték őt,
és mindig megkapta a legszebb árut, rendszerint pult alól. Most is így
történt, ezért boldogan és elégedetten indult haza, mert tudta, hogy abból
délutánra már töltött káposzta lesz. Képes volt egész nap éheztetni magát és
kivárni, amíg elkészül.
Bekanyarodott a Gyorskocsi utcába a ház elé, és földbe gyökerezett a
lába attól, amit látott. A lépcsőhöz ajtajában, a lépcsőn Kristóf ült, fejét az
alkarján pihentetve. Ő nem vette észre Gyuri bácsit, mert a jóidét bámulta.
Az Öreg azonnal odasietett.
- Jézusom, fiam! Te hogy kerülsz ide? - kérdezte ijedten. - Valami baj
van?
Kristóf felemelte a fejét, és az apjára nézett. Az öreg akkor vette csak
észre, hogy mit rejtegetett. Beesett arca falfehér volt, és egyértelmű jele volt,
hogy súlyos beteg.
- Már értem - konstatálta az öreg. - Miért itt ülsz? Miért nem mentél föl?
- kérdezte.
- Azért, papszi, mert nem akartam, hogy anya halálra rémüljön tőlem.
Nem vagyok túl jól.
- Igen, azt látom, fiam. Orvos látott már?
- Nem, papszi, még nem. Csak tegnap értem haza. Nem volt még rá
érkezésem.
Az öreg letámasztotta a gurulós cekkert, ami a vásárlást tartalmazta.
Felsegítette Kristófot, aki annyira gyenge volt, hogy még felállni sem bírt.
- Gyere, fiam, menjünk jól! Ott majd lepihensz.
Az öreg egyik kezében a gurulós szatyor volt, a másikkal meg a fiát
támogatta. Amikor felértek, elővette a kulcsot a zsebéből, és kinyitotta az
ajtót. Béniről a káposztafőzés előkészületeinek az illata tódult ki.
- De jó illat van, papszi! Mit főz az anyuci? - kérdezte Kristóf gyengén,
alig hallhatóan. Róza néni közben meghallotta a mozgolódást kintről.
Kijött, hogy megnézze, mi történik, de amint meglátta a fia arcát, eltűnt a
mosoly az arcáról. Mindenki arra számított, hogy elkezd majd
szörnyülködni és sápítozni, de nem így tett. Csendben tudomásul vette, amit
már eddig is sejtett, és a fia segítségére sietett. Belekarolt, bekísérte a
konyhába, és leültette. Levette a cipőjét, és a lábára adott egy papucsot.
Nagy meglepetésükre, továbbra sem szólt egy szót sem. Persze mindenki
tudta, hogy valójában mit gondol magában, ám arra számítottak, hogy
órákig tartó siránkozás és lelki fröccs következik. Erre a passzív
magatartásra nem számítottak.
Fölteszek egy teát - csak ennyit mondott, és odafordult a rezsóhoz.
Közben Gyuri bácsi odahajolt Kristófhoz, és a fölébe súgta.
Hívd ide magadhoz, és öleld meg! Ez most nem ö. Visszatartja. Segíts
neki! - súgta az öreg, amire Kristóf bólintott.
- Anyuci, gyere ide, légy szíves! - kérte őt Kristóf.
Róza néni egyértelmű jelét adta, hogy hallja őt, de úgy tett, mint aki nem,
és folytatta az előzőleg elkezdeti tevékenységét.
Édesanyám! Kérlek, gyere ide hozzám! - kérlelte újra Kristóf!
Róza néni letett mindent, amivel foglalatoskodott, de továbbra sem
fordult meg. A pulton támaszkodva, csukott szemmel állt.
- Igazatok volt, Anya. Sajnos nem az volt, amire számítottam. Máshogy
áll a helyzet, mint amit kifelé kommunikálnak. Az értékek közel sem olyan
alacsonyak, mint amit mondanak. Azért mondták, mert annyit bírt a műszer,
nem volt tovább skálázva. Valójában a több százszorosa, de mire ezt
megtudtuk, már késő volt.
 Róza néni megfordult, és leült az asztalhoz. Arcát a kezébe temetve
hallgatta fiát.
- Az elsőkként érkezőknek már jó része nem is él. Borzasztó, ami ott van.
Erre senki sem számított... - folytatta.
A két Öreg csak csöndben hallgatta őt, és próbáltak némi nyugodtságot
magukra erőltetni.
- Az én brigádomból is mindenkit hazaküldtek. Szergej is beteg lett.
A név hallatán az öreg fölkapta a fejét.
- Túléli? - kérdezte.
- Állítólag igen. Kórházban van, és kapja a kezeléseket.
- Oksana?
- Ő is jól van. Ki lett telepítve. Kijevben él egy szükséglakásban.
Felajánlottam neki, hogy jöjjön velem Pestre, de nem hagyja magára
Szergejt, ami érthető.
Az öreg csak ült, és nézett maga elé. Mintha azon töprengene, hogy mit
tudna tenni barátaiért. Róza néni sem szólt egy szót sem, csak fájdalommal
és együttérzéssel nézte fiát, és próbált nem belegondolni, hogy m i fog
ezután következni.
- Mikor hazajöttük, nekem is hetekig furcsa émelygésem volt - kezdte el
Róza néni. - Olyan, amilyen még soha. Aztán elmúlt, de azért el kéne
mennem egy kivizsgálásra.
- Ha beteg lennél, akkor azt éreznéd, anyukám. Nézz rám. Ez még semmi
ahhoz képest, amiket láttam.
- Most már elmondod, hogy végül is mit kellett csinálnotok? Mert csak
úgy eltűntél, és nem mondtál semmit.
Kristóf könyökölt az asztalon, és egyértelmű volt, hogy nagyon beteg. A
levegőt kapkodta, és veríték cseppek jelentek meg a homlokán.
- Mit szeretnél tudni, papszi? - kérdezte Kristóf.
 - Hogy miért történt ez. Hogy miért mentél oda - felelte az öreg, de már
láthatóak voltak rajta az indulat jelei.
- Azért, papszi, mert tartalékos katona vagyok, és mint ilyen, lehetőséget
kaptam rá, hogy segítsek.
- Mi volt a feladat? Mit kellett csinálnotok?
- Kiüríteni a városi, és minden olyat eltüntetni, ami kiviheti onnan a
sugárzást. Rengeteg háziállat maradt ott őrizetlenül. Sokan voltak, akik
inkább elrejtőztek, mintsem elhagyják az otthonukat, de előfordult olyan is,
aki a gyerekét a kórházban hagyva menekült el. Lakájról lakásra kellett
átfésülnünk mindent. Szekrényekbe és minden olyan helyre benézni, ahol el
lehetett bújni. A hivatalos verzió szerint az állatokat be kellett gyűjtenünk,
de valójában le kellett lődöznünk őket. Iszonyatos volt, papszi. Megmondom
őszintén, hogy én csak azokat lőttem le, amelyik már szemmel láthatóan
beteg volt. Képtelen lettem volna egy mamakutyát lelőni a kölykeivel. Költ,
aki megtette, én nem. Hála istennek, a társam, akit magam mellé kaptam, ő
is így vélekedett. A legtöbbször elrejtettük őket. Az egyik lakásban találtunk
egy vontatókötelet. Azzal fogtuk be a támadó kutyákat, akik a kölykeik
védelmében támadtak meg minket. Ha otthagyott kanárit találtunk, azt
elengedtük. Tudom, hogy ezzel nem garantáltam semmit, de legalább nem
öltem meg Őket. Ezen kívül még rengeteg borzalmat láttunk. Többek között
akasztott embert is. Volt, aki nem bírta a nyomást, és nem volt hajlandó
elmenni. Inkább ezt választotta.
- Jézusom, fiam! Miért kellett ez neked? - tette fel a költői kérdést Róza
néni.
- Édesanyám! - csattant fel Kristóf. - Ezt a kérdést föl tehetitek még
néhányszor, akkor is csak ugyanezt tudom mondani - mondta Kristóf
fennhangon, de azután látta a szülei meglepődöttségét a hangnemet
illetően.
 - Bocsássatok meg! Nem vagyok jól, és úgy néz ki, tönkretettem mindent
azzal, hogy odamentem.
- Semmi baj, fiam. Átevezzük a fájdalmadat
Kristóf elkezdte kortyolgatni az idő közben ¿hatóra hűlt teát. Két korty
között úgy döntött, folytatja a beszámolót.
- Tudjátok melyik eset volt az egyik legszörnyűbb?
- Honnan tudnánk, fiam? Mondáéi, ha azzal könnyítesz a lelkeden.
Egy újabb kortyért emelte a poharat a szájához.
- Már nem tudom, hogy hol terepszemlézettünk éppen, valahol a
panelházak között járőröztünk Vologyával, amikor az egyik lépcsőházban
mozgolódás hangjaira lettünk figyelmesek. Bementünk, mert biztosak
voltunk benne, hogy egy újabb ember, aki nem akarja elhagyni az otthonát.
Felmentünk, és nagyon hamar meg is találtuk, hiszen minden lakás tárva
nyitva volt. Az övé nem. Sőt, kulcsra volt zárva. Először meg sem akart
szólalni, úgy tett, mintha Üres lett volna a lakás, de pechére a
dörömbölésünkre a kutyája elkezdett ugatni. Ekkor még mindig próbált
észrevétlen maradni, nem tudom mi volt a terve. Talán úgy beállítani a
dolgot, mintha csak egy kutyái zártak volna be, vagy valami ilyesmi. Egy
darabig dörömböli link, majd elkezdtük az ajtót felfeszíteni. Nagy nehezen
sikerült, mert valami vassal megerősített ajtó volt. Ahogy beléptünk, lövést
hallottunk. Rögtön elkezdtük átkutatni a lakást, de amit találtunk, a
rémálmainkat váltotta valóra. Megtaláltuk az embert, fejbe lőtte magát.
Megtaláltuk a kutyát, ami szintén le volt lőve, és megtaláltuk az egész
családját. A félesége és két gyermeke, akiket szintén lelőtt korábban.
Vologya ott helyben elhányta magát, én csak szimplán rosszul lettem a
látványtól. Iszonyatosan megviselt a dolog. Volt még pár elég nehéz
pillanatunk ugyan, de ehhez fogható sokk soha nem ért, előtte sem, és azóta
sem. Attól fogva nem volt maradásom, kerestem az alkalmat, hogy
kiugorjak ebből a sötét fellegből, ami ott volt. Haza akartam jönni. Közben
éreztem, hogy beteg is vagyok, és egyre gyengébb lettem. Mondtam, hogy
tehetnek velem, amit akarnak. A parancsnokom látta is rajtam, hogy valami
nem kerek, de nem csak én betegedtem meg. A század fele gyengült le
annyira, hogy kórházba küldték őket. Engem is akartak, de én
ragaszkodtam hozzá, hogy hazajöhessek. Úgyhogy fogtam magam, és
hazajöttem. Ennyi volt, papszi.
A két idős ember csak ült szó nélkül, mígnem az öreg felállt, és kiment az
erkélyre rágyújtani egy pipára.
A jelenben is ez történt. Az öreg elővette a felszerelését, és tömött egy
pipát magának. A nővér csak ült és jegyzetelt. Ám látszott rajta, hogy
sokkolták a hallottak, de megtörte a csendet.
- Későre jár, Gyuri bácsi, nem szakítanám meg a történetet, csak ha ön
úgy szeretné.
Az öreg csak legyintett, és pöfékelt tovább. A nővér ettől zavarba jött,
mert nem tudta mitévő legyen, így hát már nem először, de csöndben
maradt és megvárta, amíg magától mondja Gyuri bácsi a továbbiakat.
Ő csak ült, és végigszívta a pipát, aztán folytatta, mintha nem is hallotta
volna, amit a nővér mondott az időre vonatkozóan.
- Aztán a fiam másnap elment a kórházba, hogy kivizsgáltassa magát,
hogy mitől gyengült le ennyire. Nem tudom, hogy milyen vizsgálatok
voltak, de az eredményétől még az orvos is hanyatt esett. Tüdőrák
áttétekkel. Tizenháromszor műtötték, mire kijelentették, hogy
szélmalomharc az egész, de ő ennek ellenére három évig húzta.
Akárhányszor látta orvos, annyiszor mondták, hogy legfeljebb két hónap.
Az utolsó pár alkalommal már csak mosolyogtunk. Bár a helyzet cseppet
sem volt komikus, mert az állapota kétségbeejtő volt, habár nagyon erős
volt a szervezete. Már pici babaként is nagyon ellenálló volt. Amíg a többi
gyerek folyton otthon volt betegállományban, addig az én Kristófomnak
kutya baja sem volt. Nagy ritkán elkapott valami nátha félét, olyankor fújta
az orrát úgy három napig, de részéről ennyi volt a betegség. Ez persze jól
jött, mert tudott dolgozni, ám volt, amikor nem annyira. Például
iskolásként... - A visszaemlékezés mosolyt csalt az öreg arcára. - Egyszer -
képzelje el -, egy lánynak udvarolt, és elfeledkezett egy másnapi
dolgozatról. Késő este jutott eszébe, hogy tanulnia kellett volna. Ez a dilis
ahelyett, hogy sorsán nekiállt volna és bemagolta volna, helyette télvíz
idején kiment egy szál alsógatyában a hóba és meghempergett benne.
Miután kockára fagyott, még nótáit vagy úgy fél órát, hogy biztosan beteg
legyen másnapra, de hát ugye, aki erős, akkor az mindenkor erős. annyit ért
el vele, hogy másnap reggel a rendőrök ébresztették, mert a másik
lépcsőházban egy öregasszony felismerte öt, és reggel bejelentette a
rendőrségen. Persze amikor elmondta, hogy miért történt, a rendőrök is
kiröhögték. Így hát a Gombás néni hoppon maradt, a fiam meg írt egy egyes
dolgozatot mesélte az öreg nevetve, ami egyébként a nővért sem hagyta
hidegen, és ő is nevetett Kristóf fiatalkori bohóságain.
- Gombás néni? Ez eléggé olyan név, ami olyan dolgokra enged
következtetni, ami enyhén szólva is, kissé gusztustalan - jegyezte meg a
nővér az észrevételét a névvel kapcsolatban.
- Persze, mert az is! - vágta rá az öreg. - Azért kapta ezt a nevet, mert
állandóan tiszta gombásak volta a lábkörmei, és nyáron nyitott papucsban
rohangált, ami hát úgyszólván, nem kicsit volt undorító, de még ez volt vele
a legkisebb baj. Mindenki utálta őt, mert folyton jelentgetett mindenkit,
minden apró szarságért. Szegény fiam is ennek lett az áldozata - fejezte be a
történetet az öreg.
A nővér továbbra sem merte firtatni az eltelt időt, mert látta rajta, hogy
még nincs vége. Az öreg bár szünetet tartott, és ivott egy korty vizet a
palackból, amit rendszerint kihoz magával, de aztán folytatta.
- Eltelt három keserves év. Istenem, de sokat szenvedett szegénykém!
Szinte majdnem az egész idő alatt otthon volt. Néhányszor meg is látogatott
minket, mintha tudta volna, hogy nem sokáig teheti. Az egyik ilyen
látogatást meséltem el korábban.
- Igen, emlékszem, le is jegyzeteltem. Akkor közölte önnel, hogy Szergej
meghalt.
- Igen, pontosan. Az már nagyon a végén volt. Pár napra rá be is feküdt
az onkológiára. Emlékszem, hogy Rózám összerezzent, akárhányszor
megszólalt a telefon. Azt az arcot nem lehet leírni. Azt látni kell. Minden
alkalommal, ha ránk csörgött valaki, ijedten rám nézett, és sírásra görbült a
szája. Aztán egyszer, csak megtörtént. Csörgött a telefon. A kórházból
hívtak, hogy menjünk be. Emlékszem, késő este volt. Hívtam egy taxit,
hogy bevigyen minket. Mint utóbb kiderült, azért hívtak, hogy ha még
akarjuk élve látni őt, akkor megtehessük. Sajnos elkéstünk. Mire beértünk a
kisfiúnk elment. Odakísértek hozzá, de az már nem ő volt. Egy picire
összezsugorodott test volt. Az arcát, szinte csak a füle melletti anyajegyről
lehetett felismerni. Voltunk mi bent nála sokszor, de amikor kómába esett,
akkor mondták, hogy amíg ez az állapot fennáll, addig ne fáradjunk, mert
úgysem fog tudni kommunikálni. Akkor is már szörnyű állapotban volt, de
még azért valamelyest fellelhetőek voltak a régi vonásai. Viszont azon a
napon már semmi sem volt a fiamból. Szinte elfogyott a drágám. Ránézésre
úgy harminc-harmincöt kiló lehetett. A Rózám ott állt az ágya mellett, és
egy leírhatatlan szomorúságot láttam a szemeiben. Valamit, ami Örök és
megmásíthatatlan. Pontosan tudtam, hogy attól a pillanattól fogva más lesz
az életünk. Már ott az onkológián megbomlott az elméje szegénynek. Már
ott a folyosón elkezdte. Ahány fiatalembert látott, az mind a mi fiunk volt.
Mindenkiben őt látta. Ez még nem is lett volna annyiul különös, mert a
kezdeti sokk csinálhat ilyet, de neki fokozatosan romlott az állapota. A nap
nagy részében tiszta volt, jött, ment, tette a dolgát, de a másik pillanatban
elkezdett süteményt sütni, hogy meg tudja kínálni a fiát, hajönnek hozzánk.
Én persze ráhagytam. Csak egy párszor próbáltam elmondani neki,
mindannyiszor nekem esett. Egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni azt,
ami történt, így hát ráhagytam, és vagy elvonultam, vagy eljátszottam a
szerepet. Így mindenkinek jobb volt. Végül is senkinek sem ártott.
Hiányzott a fia, ahogy nekem is. Viszont erről senkinek sem beszéltem,
mármint hivatalosan. Attól féltem, hogy elviszik. Titokban tartottam, csak a
közvetlen környezetünk és a házban lakók tudtak róla. A mai napig hálás
vagyok nekik, hogy megértettek, és nem jelentették a szerelmem állapotát.
Így éltünk le több mint tizenöt évet. El tudja ezt képzelni?
- Nagyon nehéz, Gyuri bácsi. De tudja mit? Nem is akarom. Én nem
vagyok olyan erős, mint ön. Biztosan beleroppannék - mondta a nővér.
- Aranyos, el sem tudja képzelni, hogy mit el képes viselni az ember, ha
muszáj. Ha van valaki, akiért erősnek kell lenni, mert csak rám számíthat.
Képzelje el, hogy mi lett volna velünk, ha én is összeroppanok? Még
belegondolni is szörnyű. Így visszagondolva, nem is volt annyira nehéz.
Viszont tudja mi volt a legrosszabb? Hogy majdnem teljesen eltűnt a
mosoly az életünkből. Szerettük egymást, és voltak jó pillanataink, de az
őszinte nevetés és a mókázás teljesen eltűntek. Mi, akik annyit nevettünk
régen, hogy néha már fájt a hasunk. Valahogy nem ilyen öregkort
terveztünk egykor. Azt hittük, hogy gyerekzsivajtól lesz hangos a lakás,
hogy körbevesznek majd az unokák, és boldogan a szeretteinkkel
körbevéve távozunk egy puha, meleg ágyban. Hát nem így lett. Szép lassan
kihalt mellőlem mindenki, az unokáim valahol külföldön, és azt sem tudom,
hogy mi van velük.
- Hol élnek, azt tudja? - kérdezte a nővér.
 - Mint említettem korábban, valahol Németországban - felelte az öreg.
- Az apjuk nevét megtartották?
- Úgy tudom igen. A saját nevükön élnek.
A nővér még jegyzetelt valamit a füzetében, majd azután elkezdte
elpakolni a cuccait.
- Jól van, Gyuri bácsi. Van még valami, amit el szeretne mondani ezzel
kapcsolatban?
- Nincs semmi, aranyos. Mehet haza, és bocsássa meg, hogy
elgyengültem. Nem hittem volna, hogy ezt végig tudom mondani, de
muszáj volt ráhangolódnom a következő napokra.
- Ezt hogy érti, Gyuri bácsi? - kérdezte a nővér.
- Hát úgy, ahogy hallja, kedves. Már sok mindent mondtam a
családomról, ám mivel nincsenek itt, így mos! az következik, hogy miért
nincsenek itt. Államat ugyebár, most meséltem el, úgyhogy most a
feleségem következik. Viszont azt majd a következő alkalommal. Nekem is
sok lenne így egyszerre elmondani mindent, és önnek is haza kell már
mennie.
- Bizony, már csak az utolsó buszt fogom elérni. Addig szedje össze a
gondolatait, Gyuri bácsi!
- Úgy lesz, kedvesem - mosolygott az öreg, és felállt a padról a szokásos
kézcsókhoz.
- Minden jót, aranyos! Holnap találkozunk.
- Viszont látásra, Gyuri bácsi!
Miután elbúcsúztak, az öreg a szobájába ment, a nővér meg a
buszmegállóba. Pár perc várakozás után meg is jelent a láthatáron a
fénycsóva, ami a busz közeledtét jelezte neki. A busz hangos nyikorgással
megállt, és a nővér felszállt. Bemutatta a bérletét, és leült a hátsó sorban.
Későre járt, rajta kívül csak ketten ültek rajta. Az út körülbelül fél órát vett
igénybe. Ezt az időt minden nap kihasználta, hogy átgondolja az aznap
hallottakat. Ámde a mai egy kicsit más volt. Hosszabb volt, és felkavaróbb.
Nézett ki az ablakon, bele a sötétségbe, és próbálta a helyére tenni a
dolgokat. Ugyanakkor rájött, hogy egy életrajzot megírni nehéz, mind
szellemileg, mind lelkileg. Ez az érzés új volt neki, betudta annak, hogy
még csak az első ilyen jellegű munkája, és ha lesz még, akkor azokkal
könnyebben fog megbirkózni. Ezzel a tudattal tért haza, és hajtotta
nyugovóra a fejét, hogy frissen kipihenve kezdje meg a másnapot...
 20. fejezet

LELKEK SZAVA

Álom vagy valóság, már magam sem tudom. Egyedül vagyok, de ti itt
vagytok velem. Hallom a hangotok, de mégis csöndben élem az életem. A
szívemmel haliak titeket. Minden olyan szép, amikor velem vagytok. A
földi életünk rövid volt, de miénk az örökkévalóság. Mi hárman egyek
vagyunk, mert mi ezt akartuk. Nem tudom, hogy miért történt mindez.
Talán a sors akarta így. Ti vártok engem, és én megyek hozzátok. Kereslek
titeket, mert együvé tartozunk. Nincsenek faiak, sem csillogás. Együtt
leszünk öröktől. Közel a vég, ami egy új kezdet lesz. Már nagyon várom.
Gyere, szerelmem! Várunk rád. Együtt vagyunk. Boldogok vagyunk, és
már nem keressük a válaszokat. Hiszen mi vagyunk azok. Addig nem
születünk meg sehova, amíg te lent vagy. Megvárunk, megígérem.
Akármeddig is kell itt lennünk. Itt már nincs sem nevünk, sem testünk.
Csak a szeretet, ami körbe vesz. Ne félj, nincs hiba! Én akartam így. Azt
akartam, hogy mondd el, hogy mik voltunk. Ne aggódj miattunk! Itt
vagyunk, mindig is itt voltunk. Teljesítsd be a feladatot! Láss, nézz, erezz,
és ha elfáradtál, pihenj meg. Itt otthon leszel mindig.
Felijedt az öreg, és már reggel volt. Megdörzsölte a szemét. Felült az
ágyban, és felvette a szemüvegét. - Ki beszélt? Vagy csak álmodtam? -
kérdezte magától. - Mi történt? - tette fel újra a kérdést, de választ nem
kapott. Illetve mégis. Egy olyan földöntúli nyugodtság szállta meg, amihez
foghatót még talán sosem érzett. Ez volt a válasz. A lelke nyugalma, amiről
a teste nem feltétlenül tud. Mosolyogva hátradőlt, és a kezeit a feje mögött
összekulcsolta.
- Szerelmem - mondta halkan, azután fölkelt, hogy elkezdje a napot...
 21. fejezet

AMI KIMARADT

Aznap tükörtojás volt reggelire teával. Ez volt az öreg kedvence. Jól indult
a reggel, nem csak a finom étel miatt, hanem mert az éjszaka pozitív
hatással volt a nappalra is. Ő sem tudta, hogy mire ez az eufória, de nem is
érdekelte. Az, hogy reggel felébredt, egészségesen ébredt, már elegendő
okot szolgáltatott a jókedvhez. Gyönyörű időre ébredtek. Csak néhány
felhőpamacs kóborolt az égen, és az erdőből beszűrődő zajok még
varázslatosabbá tették az amúgy is versbe illő napot.
Az öreg a szokott időben ott volt a helyükön. A portással hozatott a
városból egy nagyon különleges, Virginia márkájú dohányt. A napi első
pipát már abból tömte. Fehér inget vett föl, és egy homok színű öltöny
nadrágot. Amikor a nővér meglátta, a szava is elakadt tőle. Nem a
megszokott Speedo melegítő volt rajta, vagy a gyakran viselt pizsama,
hanem mintha készülne valahova.
- Azt a mindenit, Gyuri bácsi! Nagyon csinos tetszik lenni! Szabadna
tudnom, hogy mire ez a nagy elegancia? - kérdezte a nővér értetlenül, de az
öreg csak sejtelmesen mosolygott és pöfékelt.
- Ma nagy nap van, aranyos. Jöjjön, üljön le! - invitálta őt az öreg.
- Itt vagyok, és kíváncsian hallgatom.
Gyuri bácsi kiütögette a dohányt a pipából, és visszatette a tokjába.
- Na, kedvesem. Nagyon úgy néz ki, hogy a mai az utolsó nap.
A nővér elképedve nézett, és szomorúság jelent meg az arcán.
- Mármint az utolsó nap mire?
 - Ma elmondok még egy történetet, és azzal befejeződik a
visszaemlékezések ideje - mondta elégedetten az Öreg.
A nővérnek elernyedtek az izmai, és a kezei az ölébe estek.
- Kérem, hogy ne szomorkodjon emiatt! A mi ügyünk, még nem
fejeződik be, csak a sötét múltat zárjuk le. Azt szeretném, hogy könyvének
a másik fele, inkább komikus legyen, mint tragikus. Persze, amit akartam,
azt még elmondom. A történetet szépen kel! lezárni, és a feleségem
megérdemli, hogy úgy legyen elmondva minden, ahogyan az megtörtént.
- Értem. Illetve még nem, de igyekszem. Szóval akkor most mi lesz?
- Semmi különös. Lezárjuk az emlékezést, azután én elmegyek kicsit
utazgatni, közben folyamatosan jegyzetelek. Vagy nem is, tudja mit?
Veszek én is egy ilyen kütyüt. Egy diktafont, amire jó sokat tudok rá-
dumálni. Amikor visszajöttem, befejezi a könyvet, és mehet a nyomdába.
- Ez nagyszerűen hangzik, Gyuri bácsi, de olyan hirtelen döntött így!
- Igen drágám, mert igazából elmondtam mindent, ami az embereket
érdekelheti. Persze milliónyi apróság van még bennem, de egyik sem olyan,
ami hozzá tudna tenni a könyvhöz. Sok halál és szenvedés, de miért
terheljük meg az embereket egy újabb halállal?
- Rendben, Gyuri bácsi, tiszteletben tartom azt, amit mond. Viszont egyet
még szeretnék kérni.
- Éspedig? - kérdezte az öreg kíváncsian.
- A Róza nénin kívül is említett egy esetet. Amikor egy barátját minden
ok nélkül lelőtték a Batthyány téren.
- Ó igen, valóban. A Szemerédi Pistit. Erről majd cl feledkeztem.
Rendben, akkor ezt még elmesélem. Ez még belefér, mert nem túl hosszú
történet.
- Akkor csináljuk azt, Gyuri bácsi, hogy most délelőtt elmeséli ezt, úgy
sincs sok időnk, mert új ágyneműk jönnek, és bevételeznem kell azokat,
hanem majd este munka után lesz a lezárás. Mit szól hozzá?
- Rendben. Legalább én is el tudom intézni a dolgomat. Be kell mennem
a városba, lehet, hogy nem is fogok visszaérni ebédre.
- Nem baj, Gyuri bácsi. Ha így lesz, akkor én fél- reteszem önnek.
Letakarva beteszem a hűtőkamrába.
- Az nagyon jó lesz, kedves. Akkor így már nyugodtabban fogok
csavarogni.
- Rendben, de azért csak óvatosan azzal a csavargással! Ne tessék
megharagudni rám amiatt, amit most mondani fogok, de nem tetszik már
húszévesnek lenni! Elég egy rossz mozdulat vagy egy kő, ami rossz helyen
van, és megbotlik. Megegyeztünk?
- Persze, de ne féltsen engem, drágám! A Jóisten a tenyerén hordoz -
legyintett az öreg.
- Ez így van, viszont az ördög sem aszik. Ön tudja a legjobban!
Szerintem, kezdjük is el! Azt mondta, hogy 1956-ban történt.
- Igen, az év végén. Már jó ideje elhallgattak a fegyverek. Na, várjon egy
kicsit! Iszom, mert szomjas vagyok. Addig összeszedem a gondolataimat -
mondta az öreg, azzal elővette a félliteres PET-palackot és meghúzta. A víz
csak úgy bugyogott bele a szájába, az ádámcsutkája meg függőleges
mozgással irányította a gyomrába. Miután végzett, elégedetten megtörölte a
száját.
- Szóval a Szemerédi Pisti... - kezdte el a történetet. - Róla azt kell tudni,
hogy látszólag teljesen ok nélkül lőtték le, de valójában elképzelhető, hogy
valaki lesett ránk. Ez már sosem fog kiderülni. Pisti jócskán benne volt a
forradalom közepében. A forradalmárokkal volt szinte a kezdetektől. Volt is
félnivalója. Pontosan tudta, hogy ha megtorlásra kerül a sor, akkor az ő
nevét biztosan meg fogják említeni valamelyik kínvallatás alkalmával. Már
a távozását készítette elő, ami nem volt túl egyszerű abban az időben. Már
sorban tartóztatták le a barátait, akikkel együtt volt a barikádokon. Még
hezitált, mert nem akarta cserbenhagyni a bajtársait, de azért már készítette
elő a terepet. Mi a Rózámmal, a József körút 81. szám alatt laktunk
akkoriban, fent a harmadik emeleten. Az ablakból mindent láttunk, ami a
Corvin köznél történt. A mi házunk is nagyon megrongálódott a harcokban.
A Varga néni szállásolt el minket a Práter utcában, pont a házunkkal
szemben. Egyik nap, amikor a hazám már biztonságban volt, Pisti eljött
értem, hogy elvigyen egy titkos megbeszélésre. Azok szervezték, akik
életben maradtak, és még nem voltak börtönben. Gondolom, valamire
készültek. Gyalog mentünk Budára, a Szabadság hídon keltünk át.
Egyáltalán nem voltam nyugodt, látszólag Pisti sem. Folyamatosan
forgolódott, mintha valamit keresne, vagy valamire számítana. A budai
rakparton sétáltunk végig a vár alatt. Amikor a Gellért-hegy alatt mentünk,
akkor is folyton föltekintgetett a hegyoldalra. Kérdezni akartam tőle, hogy
mitől fél, de nem tettem. A mai napig nem tudom az okát, de nem
faggatóztam. Hajói belegondolok, mit is segített volna? Valószínűleg
semmit. Szerintem ő maga sem tudta, hogy mitől tart. A Clark Ádám téren
mentünk át, szinte üres volt az utca, csak nagy ritkán tűnt föl egy-egy
lézengő ember. A téren egy rengeteg harci sérüléssel megáldott szovjet T-
34-es tank rostokolt. Óvatosan közelítettük meg, és nagy ívben megkerülve.
Határozottan tartott valamitől. Érthető is volt, hiszen a megtorlásnak már
érezni lehetett az előszelét. Sokakat letartóztattak. Lehet, hogy ő is ettől félt.
A tankot nem őrizte senki, és semmi gyanúsat nem észleltünk, úgyhogy
továbbálltunk. A Fő utcán haladtunk tovább, azután az egyik keresztutcán
letértünk a Bem rakpartra. Bár semmi jelentősége nem volt, mert a kettő
párhuzamos egymással, de azt gondoltam, azért tettük ezt, mert a rakparton
csak egyfelől vannak házak, és így fele annyi felé kellett figyelni.
Egyébként szörnyűséges állapotok uralkodtak. Romokban hevert a város.
Annak idején, negyvenötben azt hittük, hogy többet ilyet nem látunk, és
láss csodát, alig hogy valamelyest felépítettük, újra tragikus látványt
nyújtott - kis szünetet tartott az öreg, szemmel láthatólag a végkifejletet
próbálta összerakni magában. A mécses törögetés nem fért bele nála. Bár
egy-két alkalommal törölgette a szemét, de akkor is a szálló porra fogta.
Most is ezt próbálta elkerülni, és inkább előbb magában végiggondolta azt,
ami történt, hogy amikor arra kerül a sor, ne szégyenüljön meg maga előtt
azzal, hogy elsírja magát.
- Készen áll, Gyuri bácsi? Folytathatjuk?
- Persze - suttogta. - De előbb adjon egy Camelt nekem. Pöfékeljünk
egyet közben.
A nővér átnyújtotta neki a cigarettát, és adott neki tüzet. Azon ritka
pillanatok egyike volt, amikor ő is vele tartott. Együtt füstölögtek, amíg az
öreg újra el nem kezdte a történetet.
- Pisti nagyon rendes srác volt. Imádta a családját. Féltette a gyerekei
jövőjét, ezért vette fel ő is a harcot. Utálta Kádárt és mindenkit, aki
körülötte volt. Féltette a családját azoktól. Még nekem sem mondta el, hogy
hol bújtatta őket. A kisfia pár hónapos volt, a lánya meg ötéves.
Szerelemmel szerette őket, és a feleségét is. Hilda gyönyörű nő volt.
Szegeden volt színész az ottani színházban. Ott ismerkedtek meg. Egyből
egymásba habarodtak. Két hetet töltött ott a Pisti, de már együtt jöttek
vissza Pestre. Amikor ettünk, vagy csak pihentünk, de bármikor lehetősége
nyílt rá, akkor csak róluk áradozott. Egyszer, már javában folyt a balhé
Pesten, azt mondta: „Remélem, látom felnőni a gyerekeimet!” Ez a mondat
mélyen belém vésődött, hiszen nem adatott meg neki, pedig, ha valaki,
akkor ő megérdemelte volna - tartott egy pár pillanatnyi szünetet, azután
folytatta. - Szóval, közeledtünk a Batthyány térhez. Az üres utcák látványa
és a csikorgó hideg ötökre belém vésődtek. Mint annyi minden más, ezek is
a lényem részévé váltak. Sajnos olyanok ezek, mint egy anyajegy. Egy életen
át viselem. Szóval, éppen akkor is a fiáról mesélt valamit, de persze csak
halkan, nehogy feltűnést keltsen a hangja. Épp csak beértünk a térre,
amikor puskalövést hallottunk. Elkezdtem forgolódni, hogy honnan jött a
hang, de mire visszafordultam azt láttam, hogy a barátom a földön fekszik.
Azonnal odaugrottam hozzá. Rávetettem magam, csak egy ösztönös
mozdulat volt, és nem azért, mert én meg akartam volna halni. Még egy
lövés. Mellettünk csapódott bele a földbe. Nem mozdultunk. Több lövés nem
jött, viszont nem tudtam mit tegyek. Elsőként elkezdtem keresni a sérülését.
Sajnos hamar megtaláltam. Szívtájékon lőtték. Körbe-körbe forgolódtam,
hátha meglátom, hogy ki lőtt, de semmit sem láttam. Az egyik házból
nevetgélő szovjet katonákat láttam kijönni. Látszólag ittasak voltak, de egy
részük biztosan. Felénk néztek, és nevettek. Sosem derült ki, hogy ők voltak-
e azok, vagy csak egy szerencsétlen egybeesés volt, és az sem, hogy ha ők,
akkor mi okuk volt lelőni egy fegyvertelen járókelőt, hiszen nem tudhatták,
hogy kik vagyunk. Vagy mégis? És az egész gyűlés, csak egy csali volt?
Sosem fogom már megtudni, Viszont, amit akkor mondott Pisti, azt nem
fogom elfelejteni. Azt mondta, hogy „Vigyázz a gyerekeimről A Martinelli
téren vannak egy pincében. Ettől féltem.” Ezek voltak az utolsó szavai.
Nem tudtam, hogy mit tegyek. Nem hagyhattam ott, viszont nem volt
vesztegetni való időm. Meg kellett találnom a gyerekeket. Szerencsére,
mivel a tér közepén voltunk, ahol van is egy nagy templom, a pap kijött a
lövéseket hallva. Ha jól emlékszem, Tamás Atya volt a neve. Megkértem,
hogy imádkozzon a barátomért, és gondoskodjon róla. Nagyon rendes volt,
azonnal igent mondott, én meg mehettem a gyerekekért. Némi nehézséget
okozott, hogy nem kaptam sem házszámot, sem más támpontot, de még
csak egy útbaigazítást sem, hogy egyáltalán merre keressem őket. Mivel az
egész tér nem túl nagy, gondoltam végigpásztázom az összes házat, amit ott
találok. Odamentem, de a legtöbb ház lakatlan volt, a pincék is olyan
állapotban voltak, ahol élő ember nem lehetett, még átmenetileg sem. Aztán
megtaláltam a helyet, ahol feltehetőleg lehettek, de üres volt. Nem tudom,
mi történt velük, azt sem, hogy hová mehettek. Nem tudok róluk a mai
napig semmit. Élnek vagy meghaltak, fogalmam sincs. Én visszamentem a
családomhoz, hiszen nekünk is pici gyerekünk volt. Nagyon rossz érzés
volt, hogy a barátom utolsó kívánságát nem tudtam teljesíteni. Egész haza
vezető úton bőgtem, mint egy bakfis. Tudja, hogy mi nyugtatott meg? Az,
amikor beléptem Varga néni lakásába, és a fiam a nyakamba ugrott.
Istenem, de csodálatos érzés volt, és egyben borzasztó is! Abban
pillanatban eszembe jutott a Pisti családja. A lelki szemeim előtt volt, amint
valahol holtan fekszenek, és ők ugyanúgy várták haza aput, mint az én
fiam, és a Pistikém is szerette volna ugyanúgy átölelni a kisfiát, ahogyan azt
én tettem. Igazságtalannak éreztem, hogy nekem megadatott valami, ami
nekik nem, pedig nem voltam én sem jobb ember, mint ők. Mindezek
ellenére, ők apu helyett halált kaptak. Persze nem tudhattam, hogy tényleg
meghaltak-e, ezek csupán csak rí indulatok voltak. Iszonyatos érzés volt.
Hónapokig tilt a mellemen ez az érzés, de minden jó, ha a vége jó, pár év
múlva összefutottam a csarnokban egy közös barátunkkal, aki elmesélte,
hogy az ő összefogásuknak volt köszönhető, hogy Pisti családja elmenekült
onnan. Az akcióba még Pistit sem avatták be azért, hogy ha elkapják, akkor
őszintén tudjon tagadni, és még kínzások árán se tudják kiszedni belőle a
hollétüket. Már mindenre kész terv volt, amit Pisti halála keresztülhúzott.
Aztán később a kilencvenes években döntöttem úgy, hogy odaköltözünk
közel a Batthyány térhez. A mai napig ott van a lakásom, de persze üresen.
Nem vitt rá a lélek, hogy eladjam. Annyi szép évet töltöttünk ott el a
Rózámmal, nem tudnám elviselni, hogy más lakjon benne! - fejezte be az
öreg a történetét, és megvonta a vállát.
 Miután befejezte, a nővér egyértelmű jelét adta, hogy mondana valamit.
- Mondja csak, kedves, ne tartsa magában! Látom, hogy mondani készül
valamit.
- Igen, Gyuri bácsi. Csak azt, hogy nagyon fognak hiányozni ezek a
napok! Nagyon szeretem hallgatni, ahogy mesél, és amilyen szeretettel
mesél a családjáról és a barátairól.
- Azok még igazi barátságok voltak, kedvesem! Ami mögött igazi bajtársi
szeretet volt, és amit nem tettünk függővé semmitől. A bajtársi szeretettől
erősebb kötelék nem nagyon létezik a világon. Az egy olyan szintű kötődés,
amit ember fel nem bonthat, valaki szerint a rokonságnál is erősebb.
Amikor én találtam egy száraz zsömlét, annak a felét a Jakabnak adtam. Ha
Pistinek volt valami piája, azt csak velem itta meg. Szergejről már nem is
beszélek. Ő az életünket adta vissza. Ezek az örökké tartó barátságok. Ők
azok, akiket a mennyben is meg fogok keresni. Nekik köszönhetem, hogy
most itt vagyok, és elmesélhetem önnek a történetüket. Talán ez is az én
küldetésem. Azért maradtam itt, hogy rájuk emlékezzen valaki, mert ők
tényleg csodálatos emberek voltak. Tudja, hogy Gyuszi úgy adott nekem
enni, hogy nem is ismertük egymást? Látta, hogy éhes vagyok, a betegség
nyomai voltak az arcomon, és hozott nekem enni. Abban a világban, ahol
mindenki öl mindenkit. Ahol a gyűlölet volt az irányadó. Ahol olyan
emberek ölték a másikat, akik nem is ismerték egymást. Nem ártott senki
senkinek, mégis a legkegyetlenebb módon gyilkoltak, csak mert parancsba
kapták. Ebben a kegyetlen világban csupán néhány fény tündökölt. Ők és a
hozzájuk hasonlók voltak azok, akik tovább vitték a lángot, a jóság lángját,
hogy jelezzük Istennek, vagyunk még páran, akik nem ölni jöttünk a
világul. Mindig olyan ember szerettem volna lenni, mint ők és az én
Rózám. Mindegyikük adott hozzám valamit, azután távoztak. Nem kértek
cserébe semmit, csak adtak. Önzetlenül és önként. Nem kértem őket soha.
Tudja, vannak az Istennek küldöttjei a földön, akik utat mutatnak a
sötétségben és irányt az eltéve- Iyedetteknek, mint nekem. Ők vezettek el
idáig. Ők írták ezt a történetet, én csak elmesélem. Itt élnek bennem most is.
Jönnek velem mindenhova, és segítik az utamat. Ha elbotlok, akkor
felállítanak. Itt vannak szorosan mellettem, de én ezt nem bánom, mert
biztonságérzetet nyújt, és azon kívül sosem vagyok egyedül. Valahogy úgy
mentek el, hogy nem hagytak maguk mögött űrt, mert még mindig kitöltik a
helyüket a szívemben. Tetszik ezt érteni? Mert nem tudom máshogy
körbeírni ezt az érzést.
- Persze hogy értem, Gyuri bácsi, de abban is biztos vagyok, hogy ezt
csak olyan ember tudja úgy elmondani, hogy érthető is legyen, aki átéli
mindezt.
- Így van, aranyom. Van egy örök érvényű szabály az életben. Az
emberek jönnek és mennek az életünkben, de nem mindenki azért jött, hogy
maradjon is. Van, aki azért jön, hogy felnyissa a szemünket, és van, aki
azért, hogy megtapasztaljunk valamit, ami negatív előjelű. Ők azok, akik az
életünk során elárulnak minket, vagy hátba támadtak, de ne gyűlölje őket
sem, mert ők is legalább annyit adtak hozzánk, mint akik a jó ügyért voltak
itt. Megtanítottak minket, hogy felismerjük a ránk leselkedő veszélyt, és
lehetőséget adtak, hogy többé ne kövessük el ugyanazt a hibát. Ugyanakkor
vannak, akik azért jönnek, hogy megtanuljunk szeretni és tisztelni.
Rámutatni arra, hogy a világban nem csak gyilkosok és gonosztevők élnek,
hanem igaz lelkek is, akik angyalként vigyáznak ránk. Sajnos az elengedést
is meg kell tanulnunk, mert erőszakkal senkit sem lehet marasztalni. Van,
aki csak azért jött, hogy beteljesítse a küldetését, őket utána el kel! engedni,
mert a pozitív dolog könnyen átcsaphat negatívba, ha kényszerítjük. Fura
dolgok az érzések. Valószínűleg azért ilyenre csinálta az Isten, ilyen
titokzatosra és nehezen elmondhatóra, mert ez csak a miénk. Az érzések,
legyen az bármilyen, a mi legbensőbb titkaink, de én mégis szeretném
elmondani önnek, hogy ha csak részben is, de átélhesse azt, amit én. Nem
tudhatjuk, hogy megadatik-e önnek megtalálni ezeket az útjelzőket, de
nekem az az érzésem, hogy ehhez kell valami, ami most nincs, és ennek
örüljünk.
- Mi lenne az, Gyuri bácsi? - kérdezte a nővér kíváncsian.
- Háború - vágta rá az öreg.
Pár pillanat csönd követte ezt a szót. A nővér próbálta a helyére rakni, az
öreg meg erre megadta neki az időt.
- Este folytatjuk, drágám. Most menjen dolgozni, nehogy baj legyen, és
munka után elmondok még valamit.
- Rendben, Gyuri bácsi.
- De nagyon kérem, hogy ne jöjjön közbe semmi, mert a végső történeten
kívül is van megbeszélni valónk! Én most bemegyek a városba, mert pár
dolgot cl kell intéznem.
- Mit, Gyuri bácsi? Ha nem vagyok indiszkrét..,
- Hát ha más kérdezné, akkor azt mondanám, hogy az, de mivel Önről
van szó, ezért joga van tudni, de majd csak utána. Rendben?
- Természetesen. Találkozunk munka után - mondta a nővér, és felállt a
pádról. Az öreg kezet csókolt neki, és pár pillanat múlva eltűnt az üvegajtó
mögött. Az Öreg addig felment a szobájába rendbe szedni az öltözékét,
hogy az utazási irodában jó benyomást keltsen...
 22. fejezet

AZ UTOLSÓ LÉLEGZETIG

Az öreggel madarat lehetett fogatni, amikor visszatért az otthonba. Az új

portás, akit Feri bá helyett alkalmaztak, csak nézett rá kérdőn. Gyuri bácsi
táncolva jött be az ajtón, és pördültével vette el a szobakulcsot a pultról. Az
ebédről lemaradt, de azt pótolta bent a városban egy McDonald’sban.
Nagyon szerette a gyorséttermi kosztot, talán, mert ritkán volt alkalma
fogyasztani.
Fent a szobájában lezuhanyozott, és előkészült a vacsorához.
Borotválkozás közben a Kék Duna keringőt dúdolta. Talán egyszer így
készült a randevújukra Róza nénivel, azért jutott pont ez az eszébe.
Lent, az ebédlőben a szokásos személyzet fogadta, ott volt a nővér is, de
nem mosolygott. Sőt, egyenesen rosszkedvűnek tűnt. Nem mosolygott
senkire, ámbár a munkáját tökéletes odafigyeléssel végezte. Mivel tőle
mindenki megszokta az üde mosolyt, ezért az öregnek is azonnal feltűnt a
változás. Amikor odament hozzá a nővér, rögvest faggatni kezdte.
- Valami baj van, nővérke? Mintha rosszul lenne... - kérdezte aggódó
hangon a kisöreg.
- Nincs semmi, Gyuri bácsi. Legyen csak teljesen nyugodt. Velem
minden rendben van - felelte, de az öreg nem elégedett meg a válasszal,
ámde pillanatnyilag belenyugodott.
Rendben van - mondta a homlokát ráncolva. - De erről még beszéljünk.
Ennyivel nem érem be!
- Jól van, Gyuri bácsi. Munka után beszélgetünk.
- Rendben van- mondta az öreg őszinte mosollyal.
 Vacsora után, szokás szerint, a parkba ment. Mielőtt elfoglalta volna a
szokott helyét, párszor körbesétálta a ligetet. Meghallgatta a szokott
zajokat, lélekben már búcsúzott tőlük. Mindenki menetrend szerint érkezett
- a bagoly, a fakopáncs és a vaddisznók is. Persze azt nem tudhatta, hogy
tényleg ugyanazok a példányok jönnek-e minden este, mindenesetre jól
esett ezt hinni. Ők voltak az elsők, akik befogadták őt, amikor beköltözött
az otthonba. Ők voltak az elsők, akik beszélgettek vele, és ők voltak azok,
akik segítettek neki megszokni az új környezetet. Gyuri bácsi annak idején
nem azért költözött be, mert magatehetetlen volt, hanem egyszerűen
társaságra vágyott, illetve társas magányra. A lakása tele volt emlékekkel,
amik folyton kopogtattak. A lakók is nagyrészt lecserélődtek a házban,
jóformán már senkit sem ismert. Nem kérdezte meg már senki, hogy hogy
telt a napja, nem érdeklődött már senki a hogyléte felől. Az új lakók már
nem is köszöntek neki. Ekkor döntött úgy, hogy keres magának egy helyet,
ahol az utolsó éveit békében eltöltheti. Teljesen véletlenül akadt rá erre a
helyre, egy újságban látta a reklámjukat. Ekkor még mindig csak
érdeklődés szinten hívta fel őket, de Szilágyi doktorral egyből megtalálták a
közös hangot, és már az első telefonbeszélgetésük több mint fél órásra
sikeredett. Ez eloszlatta az öreg kételyeit a helyes döntéssel kapcsolatban,
ezért már a rá következő héten küldtek érte egy mikrobuszt, és
beköltöztették őt az otthonba, amit azóta sem bánt meg, mert abban az
időben, az élete igen csak megfeneklett, és ez a döntés újra felkeverte az
álló vizet, mi több, színessé tette hétköznapjait. A papírra vetett
memoárokról már nem is beszélve! Ez az otthon vitt újra célt az életébe és
visszagondolva, az az újságcikk egy újabb útjelző volt, amit Isten küldött
neki, hogy egy végső lökést adjon az életének. Akkor még nem volt, de
most már tisztában van vele, hogy ő miért maradt itt.
 Csakhamar megérkezett a nővér is, miután letette aznapra a lantot.
Továbbra is letört volt, aznap először nem fülig érő mosollyal jött ki a
megbeszélt időre.
Üdvözölték egymást, az öreg szokás szerint kézcsókkal köszöntötte.
Langyos levegő lengte körbe őket, miközben a nővér szó nélkül vette elő a
diktafont és a jegyzeteit.
Az öreg úgy döntött, hogy megtöri a csendet.
- Ne így legyen már vége! - mondta halkan.
A nővér továbbra sem szólt semmit, csak a sminkjére vigyázva
megtörölte egy zsebkendővel a szeme alatt.
- Hahó! - próbálkozott újra Gyuri bácsi.
- Mindjárt készen állok. Elnézést - szólalt meg végre a nővér is.
- Megvárom. Addig úgysem kezdek bele.
A nővér még elvégezte az utolsó simításokat, majd azután megköszörülte
a torkát.
- Khm! Kezdhetjük - mondta szokatlanul hivatalos hangon.
- Na neeem! - vágott közbe az Öreg. - Így nem! Akkor most
beszélgessünk egy kicsikét magáról. Rendben?
A nővér ismét nem szólt semmit, csak nézett maga elé, és a kezét
tördelte. Az öreg közelebb húzódott hozzá, és az arcát maga felé fordította.
- Mi a baj? Halljam! - kérdezte tőle.
A nővér elhúzta a fejét, és az eget nézte.
- Addig úgy sem kezdjük el. Azért, mert fiatal, átlói még lehetnek, ott is
gondok a pinyóban.
A nővér újból megköszörülte a torkát, és kikapcsolta a magnót.
- Időt sem hagyott nekem, hogy felkészüljek. Egyszer csak odaállít és
közli, hogy elmegy. Ezt valahogy nem így képzeltem el - mondta szipogva
a nővér.
 - Értem, angyalom. Nyugodjon meg! Ez tudja, miért van? Dehogy tudja,
honnan is tudná, hiszen fiatal! Akkor mondok egy példát. Ha valaki elvállal
egy kőművesmunkát határidőre, de a lejárta előtt egy nappal még sok van
hátra, akkor mit csinál? Megpörgeti a munkát. Én is ezt csináltam most,
drágám. Muszáj belehúznom, ha a terveimet még véghez akarom vinni.
Harminc évesen az ember még mondhatja, hogy majd a jövő héten.
Kilencven évesen már nem. Nekem már minden nap ajándék, és nem
tudhatom, hogy mennyi van még hátra, de szeretném kihasználni az időmet.
Közel sem biztos, hogy lesz jövő hét. Érti ezt, kedves?
- Persze, hogy értem, de akkor is! Itt hagy engem, önnek jó, de velem mi
lesz? Visszatérnek a szürke hétköznapok.
- Ebben téved. Se én, se ön nem leszünk többet olyanok, mint előtte
voltunk. Izgalmat és eseményt csempésztünk egymás életébe, és ezzel
minden megváltozott. Mindketten új célokat kaptunk. Lehet, hogy ön új
hivatást. Legyen jó benne, tegyen bele mindent, amit csak tud, és akkor
nem térnek vissza azok az unalmas, eseménytelen napok.
- Azon leszek, Gyuri bácsi, de ezt most túl kell, éljem valahogy.
- Jaj, kedvesem. Ezt most csak viccnek szánta, ugye? Mi vagyok én
földrengés, hogy túl kell engem élni? - mondta az öreg, és elnevették
magukat mindketten.
- Nem, dehogy! - mondta a nővér fájdalmas mosollyal.
- Kár, hogy nem vagyok ötven évvel fiatalabb! Elhívnám magát is, lásson
velem világot.
- Kár, hogy már nincs szabadságom és kár, hogy szekrénysort szeretnék
venni, hogy ne a földön legyenek a ruháim. Kár, hogy tegnap este felhívtam
az anyámat, és elmondott mindent a nagyapámról. Kár, hogy most már
részleteket is tudok és kár, hogy emiatt egész éjjel nem aludtam. Kár- kár.
Mindegy, hagyjuk.
 - Tehát innen fúj a szél. Na, akkor erről majd mindjárt beszélgetünk egy
kicsit. Milyen szekrénysort? Meséljen nekem róla! - kérdezte az öreg.
- Egy mahagóniszínűt, de olyan kevés a fizetésem, hogy hónapok óta
spórolok rá. Nem léphetek most ki.
- Ne is, angyalom. Amit szeretne, azért küzdjön meg! Semmit sem adnak
ingyen. Vagyis de, én ingyen adom önnek az életem történetét.
- Szó sem lehet róla, Gyuri bácsi. Meg fogja kapni, amiben megegyezünk
majd.
Az öreg fölnevetett.
- Drágám, minek nekem az a pénz? Lehet, meg sem élem, de ha meg is
élem, mit kezdjek vele? Nem. Ez az én ajándékom önnek.
- Jó, ezt majd megbeszéljük. Most inkább kezdjünk hozzá. Jó?
- Nem! Még nem. Előbb látni akarom azt a szekrénysort, és tudni
akarom, hogy mit mesélt az anyukája! - mondta utasítóan az öreg.
- De miért, Gyuri bácsi? Még arrébb van, amíg meg tudom venni.
- Nem baj, akkor is látni akarom. Nekem már minden számít.
- Rendben. Várjon egy kicsit - mondta a nővér, és elkezdett kotorászni a
szatyrában. Pár pillanat múlva elővett egy katalógust.
- Itt van, ez az - mondta, és az újságba mutatott.
- Hát ez tényleg csodaszép! Nem csodálom, hogy beleszeretett.
- Ugye? Már csak a kiállítási darab van meg belőle, de utána is le tudják
gyártani.
- Gratulálok az ízléséhez! - mosolygott az öreg. - Mennyibe kerül?
- Százhuszonötezer forint - felelte a nővér.
- Várjon meg itt, mindjárt visszajövök - mondta az öreg a nővér nagy
meglepetésére, és felállt a pádról. Elindult a bejárat felé. A nővér nem
értette a helyzetet, de türelmesen megvárta őt. Addig a jegyzeteibe írogatott.
Az öreg alig pár percig volt távol. Már csoszogott vissza a pad irányába.
Amikor visszaért, leült. Elővett egy borítékot a zsebéből, és odaadta a
nővérnek.
- Parancsoljon! - mondta egy titokzatos mosollyal.
- Ez mi, Gyuri bácsi? - kérdezte a nővér arcára fagyott mosollyal.
- Kérem, hogy fogadja el tőlem ezt a kis ajándékot.
A nővér kinyitotta a borítékot és belenézett. Még a szava is elállt. Pénz
volt benne.
- Ne haragudjon rám, Gyuri bácsi, de ezt nem fogadhatom el!
- Kérem! Egyszer majd megérti, hogy miért. Ilyen idősen az ember már
csak arra vágyik, hogy adhasson. Nekem nincs kinek. Nincs gyerekem,
nincs unokám. Nem tudom milyen érzés, ha valakinek segíthetek. Azzal,
hogy elfogadja, velem tesz jót.
A nővér az ég felé fordította a fejét, és könny csordult ki a szemén.
- Miért csinálja ezt velem? - kérdezte Edit vérvörös szemekkel.
- Azért, hogy mindkettőnknek segítsek - felelte, és neki is fátyolos lett a
tekintete.
- Rendben van, nagyon köszönöm. Holnap már meg is veszem - mondta a
nővér szipogva.
- Egy picivel több van benne. Kérjen házhoz szállítást és összeszerelést
is.
A nővér megszólalni sem tudott a meghatódottságtól,
- Na, most elkezdhetjük. Jobb már egy kicsit?
- Persze, Gyuri bácsi. Ön mindig meg tud engem lepni. Ez eddig is így
volt, de ez most... Na hagyjuk inkább. Kezdjük el!
- Köszönöm. Akkor most tessék elmondani nekem, hogy mit mesélt az
anyukája.
Edit eltette a borítékot, és újból bekapcsolta a magnót. -
 - Szóval, felhívtam öt, hogy pár dolgot megérdeklődjek tőle. Nem tetszett
az, amit hallottam, de szerettem volna én is adni Önnek valamit. Tudom,
hogy érdekli.
- Ez így van. Bár ennyi idő távlatából nem számítok sok információra.
Esetleg annyira, hogy milyen életük volt ezeknek az embereknek, miután
megszöktek az igazságszolgáltatás elől.
- Ezekről tudok egy kicsit mesélni. Annyit mondott az anyukám, hogy
egy autógyárban dolgozott a nagyapám, a nagymamám is ugyanott, csak
azon a részlegen, ahol az üléseket varrták. Voltak ott többen is egykori
nácik. Azt mondta, hogy időnként összejártak egymással ezek a szökött SS
katonák. Például Eichmannal rendszeresen összejártak. Mesélt egy
titokzatos valakiről, aki időnként megjelent ezeken a gyűléseken. Azt
rebesgették, hogy Mengele volt az, bár sosem derült ki egyértelműen, mert
megváltoztatta a külsejét. A nagyapám nem számított magas rangú tisztnek,
de azért minden alkalommal számítottak a megjelenésére. Egyszerű
végrehajtó volt. Azt mesélte, hogy egy időben folyt egy nagyobb
szervezkedés. Indítani akartak egy teljesen új náci mozgalmat, de végül
hamvába halt a dolog. Az első fordulópont, akkor következett be, amikor azt
az Eichmannt elfogták. Abban az időben kezdték szüneteltetni a gyűléseiket,
és ha jól tudom, többet nem is voltak annyira szervezettek, mint előtte.
Állítólag ez nagyon érzékenyen érintette a nagyapámat, és depresszióba
esett. Akkor határoztak a visszaköltözés mellett, amikor már az a hír járta,
hogy a Moszad vadászik rájuk. Azt mondta a nagyapám, hogy „beköltözünk
az oroszlán barlangjába. Ott senki sem fog keresni minket.” Igazuk is lett.
Anyám szerint azért sikerült elrejtőznie, mert nem volt elég magas a
beosztása, és nem volt ismert a neve sem. Nagyjából ennyit sikerült
megtudnom. Az életükről kérdeztem még, de semmi használhatót nem
mondott. Átlagemberként éltek minden feltűnést kerülve. Még autójuk sem
volt, mert az is csak egy nyom volt, ami hozzájuk vezethette volna a
nácivadászokat.
Gyuri bácsi nyugodt közönnyel hallgatta végig. Bármiféle érzelemnek
nyoma sem volt látható rajta.
- Pont, ahogy elképzeltem - tette hozzá végül. - Arról tud valamit, hogy
mi volt a szerepe a háború alatt?
- Kicsit féltem ettől a kérdéstől, de igen. Néhány szóban beszéltünk róla.
Szegény édesanyám a saját szavaival mondta el, mert nem volt tisztában a
rendfokozatokkal meg a különböző szakkifejezésekkel. Eleinte Litvániában
teljesített szolgálatot, Vilniusban és környékén. Azt mondta, hogy tisztogató
akciókat hajtottak végre. Jelentsen ez bármit is. Azután átvezényelték öt
Lengyelországba egy táborba, de már nem tudta megmondani a tábor
nevét. Ott kivégző-tiszt volt. Nem ment bele részletekbe, de lehet, hogy jobb
is. Amikor kérdezte a nagyapámat, hogy hány embert ölt meg, csak annyit
mondott, hogy nem tudja. Volt róla nyilvántartás, de a háború végén
elégettek mindent. Belegyalulták a földbe az egész tábort, miután
elpusztítottak mindenkit. Annyit tudott mondani, hogy valami kis tábor volt,
látszólag teljesen jelentéktelen, de borzalmas események helyszíne. Talán
valami „t” betűs neve volt...
- Treblinka? - kérdezte az öreg.
- Lehetséges, Nem szeretnék valótlant mondani.
- Végül is már teljesen mindegy. Annak a tábornak volt az egyik
legrosszabb híre. Onnan szinte senki sem tért vissza élve. Egy erdő közepén
volt. Még vasútállomása is volt virágokkal az ablakokban, hogy minden
gyanút eloszlassanak az érkezőkben. A háború végén teljesen
megsemmisítették. Állítólag ma csak egy emléktábla és sziklák jelölik a
helyét. Csak egy mező az erdő közepén.
 - Jézusom! Micsoda bestiális cselekedet! Ne tessék haragudni, de
anyukám már nem emlékezett rá. Még régen egyszer mesélt erről, de már
én sem tudom felidézni. Nem volt könnyű ezzel a tudattal élni. Csoda, hogy
egyáltalán itt vagyok.
Az öreg tekintete a semmibe révedt. A hallottakra nem reagált semmit,
szinte rezzenéstelen arccal hallgatta végig. Sóhajtott egyet, azután megtörte
a csendet.
- Nos, hogy érzi magát?
A nővér arcán megkönnyebbülés jelei mutatkoztak.
- Hát, nem mondom, hogy újjászülettem, de azért jólesett kibeszélni
magamból. Ezekről én még soha, de soha senkinek nem mondtam semmit.
Annyira próbáltam kiszelektálni magamból, szinte már elhitte az elmém,
hogy ezek meg sem történtek. Ha nem lennének egyértelmű jelei, akkor
lehet el is bizonytalanodnék a valóságtartalmukat illetően. Olyan álomszerű
ez az egész! Belegondolni sem merek, hogy mi történne, ha ez napvilágot
látna! Szinte rámehet az egész életem, és a gyermekeimé is, ha lesznek
egyszer. Mindenki szemében a hóhér unokája lennék. Beleőrülök még a
gondolatába is - mondta, és az arcát a tenyerébe temette.
- Köszönöm Editke, hogy elmondta ezeket! Szerintem, ne tépkedjük
tovább ezeket a sebeket. Amit szerettem volna tudni, azt megtudtam, de
most már el kell terelni a témát. Higgye el, nem lesz ez semmilyen hatással
az életükre. Továbbmegyek, elébe kell menni a dolgoknak. Ezért is
mondtam, hogy írja csak bele a könyvébe. Akár még jól is elsülhet,
mindenesetre jobb, mintha utólag deríti ki valaki. Az emberek szemében
imponáló az őszinteség. Ehhez nem kell atomfizikusnak lenni, drágám.
Amint megírta, lépjen is tovább. Minden csak addig fáj, amíg beszélgetünk
róla és locsolgatjuk. Amint a hátunk mögé dobjuk, és nincs neki táptalaj,
azonnal hamvában hal. Rendben lesz így? - kérdezte az öreg megértő
mosollyal.
- Természetesen. Ahogy így elmondja, olyan egyszerűnek tűnik, de mégis
olyan bonyolult!
- Dehogy bonyolult! Ha titkolja és kiderül, akkor hóhér unokája lesz. Ha
őszintén színt vall, akkor is az lesz, de már mögé kerül egy jelző is. Például
„a hóhér unokája, aki vezekel a nagyapja bűneiért...” vagy valami hasonló.
Higgyen nekem, csak arra kérem. Na! Most megtömők egy pipát, és
kezdhetjük is azt, amiért ma idejöttünk - higgadt, megfontolt mozdulatokkal
vette elő a felszerelést, és kiterítette a kendőt. Nem sietett, szépen
komótosan csinálta. Amikor gondosan letömködte, és a dohány felizzott, a
nővérkére nézett.
- Szóval, minden történetnek van egy eleje, egy cselekménye és egy
vége. Van a mi beszélgetésünknek is, de van az életünknek is, és azon belül
a Rózámmal töltött éveknek is. Nekünk nem túl sok jó jutott, de mi ennek
ellenére is a sírig szerettük egymást. Soha nem fordult meg a fejünkben,
hogy különváljunk. A mi mézesheteink a háború romjai alatt voltak. Kis
családként meg az 56-os forradalomban. Ami másnak természetes volt, az
nekünk csak álom. Álmodoztunk egy olyan életről, ami sosem adatott meg.
Boldog öregkorról, unokákról és csendes elmúlásról. De mi így is szerettük
egymást. Nem akartam egyetlen egy olyan napot sem, amikor nem volt
velem. Mint említettem, lett volna lehetőségünk, de nem. Amiről
álmodoztunk, azt mi együtt akartuk megélni, vagy sehogy. Sajnos a
„sehogy” lett, de ezt akkor még nem tudtuk. De tudja mit? Ha most
visszarepülhetnék, és ezek tudatában újra élhetném az életem, akkor is
velük lennék, Maximum tudnám, hogy hogyan kerüljek ki dolgokat. A fiam
nem engedtem volna el Csernobilba, és hasonlók. De csak velük lennék. Így
szép megöregedni. A megbánás a legkegyetlenebb dolog a világon, de én
ezt az érzést nem ismerem. Én úgy éltem az életemet, ahogy mindig is és
most is szeretném. Persze a tragédiákat kivenném belőle.
Na, azért nem mondom, hogy nincs hiányérzetem. Mert a befejezés
messze van a tökéletestől, hiszen nincs itt velem senki, de ha ez az ára,
hogy velük lehettem, akkor vállalom. Tudom, tudom. Az ember ne
visszafelé tekintsen, mert nem arra megy, de nekem már csak az maradt. A
jövő már nem sok mindent tartogat a számomra. Illetve, hát most teszek
róla, hogy még jusson valami - mondta az öreg, és felnevetett, amit kissé
furcsán fogadott a nővér.
- Mi lelte Önt, Gyuri bácsi? Mi ennyire vicces? - kérdezte értetlenül Edit
nővér.
Miután alábbhagyott a nevetés, az öreg a nővér felé fordult.
- Mert még van, amiről nem tud.
- Mi lenne az?
- Elfelejtettem szólni, hogy úgy vettem meg az utazást, hogy ha én addig
feldobom a talpam, akkor ön megy helyettem - mondta az Öreg nevetve.
- Na, jó. Ez nem vicces, Gyuri bácsi!
- Tudja, az a vicc, hogy ez nem vicc. Valamelyik nap majd fáradjon be az
utazási irodába a papírokat kitölteni. Nem sürgős.
- Gyuri bácsi! Engem nem sok ember tudott eddig meglepni, de Ön
folyamatosan azt teszi. Egyelőre viszont a semmiről beszélünk, mert él és
virul. Hála istennek.
- Így van. Csak formalitás az egész. Azt akartam, ha velem bármi
történik, ne vesszen kárba az utazás.
- Rendben. Akkor most térjünk vissza a valóságba! - tett rendet a nővér a
nevetgélés után.
- Bocsásson meg, olyan ritkán nevetek igazán felszabadultan. Ámde
igaza van, egy kicsit elkanyarodtunk a témától - az öreg sóhajtott egyet.
 - Jaj, szerelmem! Érzem, hogy itt vagy velem. Bökj oldalba, ha
hülyeségeket mondok - mondta, miközben egy kavicsot rúgott odébb, így
leplezve az érzelmeket. - Amint említettem, az én drágámat cserbenhagyta a
tudata. Félig- meddig megbomlott az elméje, amikor Kristófunk itt hagyott
minket. A vége felé súlyosbodott az állapota. Egyre sűrűbbek lettek a
kirohanásai, amikor szembesült vele, hogy amit mond, az nem létezik. Én
sohasem mondtam neki semmit. A rákja is gyötörte őt, és ez a dolog is.
Hordtam őt a kórházba a kezelésekre. Amikor a sokadik eset történt, akkor
egy alaposabb kivizsgálásnak vetették alá, és kiderült, hogy előre haladott
Alzheimer-kórban szenved. Ez valószínűleg régebbre nyúlt vissza, de a
tragédia felgyorsította a folyamatot. Amikor ezzel szembesítettek az
orvosok, akkor visszagondoltam az elmúlt évekre, és valóban... Feledékeny
volt szegény. Nem ritkán felejtette ott a süteményt, amit sütött, és a film
végén megkérdezte, hogy mikor kezdődik és a többi. Ezt én akkor betudtam
a korunknak, és saját magamat is felkészítettem rá, hogy Előbb-utóbb
engem is utolér, de Kristóf halála meggyújtotta a kanócot, és három évvel
ezelőtt robbant a bomba. A rák teljesen szétterjedt a szervezetében. Ekkor
már haza sem engedték a kórházból, de nem a rák miatt, hanem volt,
amikor már engem sem ismert meg. Előfordult olyan is, hogy ordítva hívta a
nővért, mert azt hitte ki akarom rabolni. Pedig csak a romlott, rostos italát
öntöttem ki. Rémes egy időszak volt. A szemem láttára fogyott el a lelkem,
mind testileg, mind agyilag. Ez a valaha gyönyörű nő, akit lelkemből
szerettem, eltűnt. A teste már nem akarta azt, amit a lelke még igen. Egy idő
múlva már csak feküdt, és nézett a semmibe. Már nem kereste a fiát. Ekkor
tudja mi volt az első gondolatom? Az, hogy de jó volt, amikor még oda-
hallucinálta őket. Hirtelen már azzal is beértem volna, pedig akkor
tragédiának éltem meg. Nem gondoltam bele, hogy lesz annál sokkal
rosszabb is. Pedig lett. Csak ültem az ágya mellett. Minden nap, amíg csak
engedték. A büféből éltem. Ami egyébként nem volt rossz, mert a büfés
tudta, hogy miért vagyok ott, és a legfinomabb dolgokat nekem csinálta.
Nem is mindig fogadott el pénzt.
Az egyik este megengedték, hogy tovább maradjak. Már üres volt a
kórház, mindenki hazament. Az éjszakás nővér pont az ellenőrző körútját
tartotta, amikor benyitott, és megkérdezte: „Ön még mindig itt, Sebestyén
úr? Miért csinálja ezt, amikor a néni már meg sem ismeri önt?”
Nem igazán tudtam hirtelen, hogy erre a hülye kérdésre mit feleljek, így
hát, jobb híján az igazat mondtam,
„Lehet, hogy ő nem tudja, hogy én ki vagyok, viszont én tudom, hogy ő
ki,”
Aztán az egyik este, újra értelmet véltem felfedezni a tekintetében.
Határozottan engem nézett. Ingyenesen a szemembe. Mintha mondani
akarna valamit. Ekkor már alig volt negyven kiló a drágám. Teljesen
elfogyott. Éreztem, hogy mondani akar valamit. Odahajoltam hozzá, és alig
hallhatóan belesuttogta a fülembe: „Haza szeretnék menni, papa.” Abban a
pillanatban, mintha egy jeges kéz markolta volna meg a szívemet. Nem
azért, amit mondott, még csak nem is azért, ahogy mondta, hanem azért,
mert nem tudtam teljesíteni neki. Annyit tudtam erre válaszolni, hogy
„Otthon vagyunk szerelmem.”
Ekkor éreztem, hogy elernyed a teste. Odafeküdtem mellé, és éreztem,
ahogy lélegzik. Fogtam a kezét és éreztem a csuklóján a szívverését. Így
feküdtünk egészen addig, amíg lassulni kezdett a szíve. Levegőt is sokkal
ritkábban vett. Az első gondolatom az volt, hogy szólok egy nővérnek, de
aztán letettem róla. Minek? Hogy visszapumpálják az életbe és még két
napig szenvedjen? Nem. Ezt már nem akartam. Méltatlan lett volna hozzá.
Csak belesúgtam a fülébe: „Menjél, szerelmem. A fiúnk már vár. Csókold
meg őt helyettem.” és mintha hallotta volna. Kifújta az utolsó levegőt. A
mellkasa nem emelkedett többé. A szíve még vert néhányat, de szép lassan
az is megpihent. A tenyeremen érzem most is az utolsó szívverését. Minden
leállt, de ekkor valami furcsa bizsergés futott át rajtam. Fogalmam sincs mi
lehetett az, de én úgy hiszem, hogy a lelke akkor hagyta el a testét. Bár nem
jártam utána, de a szívem azt súgja, hogy a lelke volt. Megsimogatta
utoljára az én lelkemet, hiszen egymásért voltunk ezen a világon. Nem
keltem ki az ágyból. Nem tudom, hogy miért, talán azt vártam, hogy
magával visz. Ottmaradtam vele vagy félórát. Ez volt az utolsó alkalom,
hogy a karjaimban tarthattam, nem akartam, hogy vége legyen. Aztán bejött
egy nővér és látta, hogy mi történt. Szaladt volna segítségért, de meglátta a
kézmozdulatomat, amivel kértem, hogy ne tegye, és tudja mit tett az a
nővér? Hagyott minket. Ránk csukta az ajtót, és még adott egy kis időt
nekünk. Sosem tudom neki ezt meghálálni - fejezte be a történetet az öreg,
azután a tenyerét kezdte el simogatni, mintha az utolsó szívverés emlékét
simogatná meg. A nővér csak ült, és nézte az öreget. Nem könnyezett, nem
sírt, de látszott rajta, hogy minden szó oda jutott, ahová elindult. Átérzett
mindent, amit hallott, és úgy érezte, hogy most nem szabad megszólalnia.
Ezt a csendet most Gyuri bácsinak van joga megtörni majd, ha ő úgy érzi.
Nem érezte feljogosítva magát, hogy az öreget visszahozza a jelenbe.
Látszott rajta, hogy ő most nem itt van. Ő most a Róza néni mellett feküdt,
és újra elengedi. Pár perc csönd után az öreg felpattant, mint aki egy hosszú
utazásból tért vissza.
- Na! - kiáltott fel. - Körülbelül két és fél tonnával érzem magam
könnyebbnek. Azért az nem semmi, ha engem kérdez.
Gyuri bácsi úgy visszatért a jókedve, mintha egy thaiföldi nyaralást
mesélt volna el, és nem a felesége halálát, de ez valamelyest érthető volt.
Tanult emberként a nővér is csak egy percig tartotta különösnek. Azután
látta, hogy valójában mi történik. Egy óriási teher hullott le abban a
pillanatban az öregről, és ezt ő egyszerűen így tudta megélni, eufórikus
öröm formájában, mint amikor egy ötven kilós hátizsákot cipel hosszú időn
keresztül az ember és végre megszabadul tőle. Megkönnyebbült.
- Na? Mondjon már valami! - szólt a nővérnek.
Ö csak nézett, de nem jött ki hang a torkán.
- Ugyan már, angyalom! Hisz ezek rég elmúlt dolgok. Nem tudok már
rajta változtatni. Szép és teljes életünk volt. Rengeteg szomorúság jutott
osztályrészül, de megtanultuk megtalálni benne a szépet is. Mert volt ám,
hiszen ha nem lett volna, akkor nem lett volna ilyen a búcsú. Nem! Nem
irigykedek senkire. Senkire, akinek gondtalanabb élete volt. Nekem ez így
volt jó. Velük. Hogy akkor miért nem voltak velem tovább? Azt csak a
Jóisten tudja megmondani, de én örülök annak is, hogy itt voltak és velem
voltak, és higgye el, aranyos, a következő életünkben is együtt leszünk.
Ebben biztos vagyok. Már ha igazak a különböző vallások tanításai a
lélekvándorlás meg a túlvilág tekintetében. Na, most már legyen szívet
megszólalni! - utasította az öreg viccesen.
- Mit mondjak, Gyuri bácsi? Ez a történet így tökéletes. Ezen csak és
kizárólag rontani lehet.
- De attól még kíváncsi vagyok a véleményére.
- A véleményem. Mit számít az? Amit elmondott, az gyönyörű. Minden
ember erről álmodik. Ilyen szerelemről. Nem tudok ehhez többet
hozzáfűzni. Szerintem, nem is kell.
- Így van, drágám.
- Mit érez most, Gyuri bácsi? Valami azt súgja nekem, hogy erről még
nem túl sűrűn beszélt.
- Még soha. Ezt Ön hallotta először. Megkönnyebbülés. Talán most
engedtem őt el igazán, és most már készen állok, hogy újra találkozzam
vele.
 - Na, azért lassan a testtel! Nehogy most, hogy elmondta, utánamenjen!
- Dehogy! Ezt csak képletesen értettem. Utánamenni? Akkor mi értelme
lett volna, hogy kibeszéltem magamból? Isten ments! Majd érezni fogom,
ha eljött az ideje, de most még nem érzem. Sőt! Most azt érzem, hogy a
végét felturbózom, mint amikor egy kocsit a bontó előtt még jól
meghajkurásznak kint a határban. Én is ezt fogom tenni. Nem tudom, de
valahogy van egy olyan érzésem, hogy még egy picit maradni fogok. Főleg
most, hogy megszabadultam egy csomó lelki tehertől. Szinte újjászülettem.
Körülbelül hatvanévesnek érzem magam.
- Ez csodálatos, Gyuri bácsi! Remélem, hogy ehhez én is hozzájárultam
egy kicsit.
Kicsit? Pár napig volt egy unokám, aki meghallgatta az életemet. Szinte
mindent magának köszönhetek. Az, hogy idejött hozzám, és elmesélhettem
ezeket, a legjobb dolog volt, amit valaha tettek velem. Persze sok mindent
nem mondtam el, volt még milliónyi apróság, ami egy békeidőben
szocializálódott embernek talán durva lehet, de számomra ezek voltak azok
a momentumok, amik merőben befolyásolták az életemet. Ezek voltak
azok, amik vagy adtak, vagy elvettek valamit, és nem csak elsiklottam
felettük. De valamit kérnék öntől.
- És mi lenne az?
- Az, hogy amit eddig elmondtam, tegye rendbe, írja le, öntse formába, de
még ne adja ki. Azt szeretném, ha az elkövetkezendő időszak is benne
lehetne. En folyamatosan jegyzetelek majd, veszek egy ilyen kütyüt is,
olyat, amilyet használni is tudok, és mindent rögzítek. A végén a kezébe
fogom adni, és azt lehet majd kiadni. Rendben?
- Természetesen, Gyuri bácsi. Úgy is írnom kell a diplomamunkámat. Azt
egy kicsit mostanában elhanyagoltam. Legyen nyugodt, majd akkor adjuk
ki, ha ön megadja a jelet.
- Rendben van. Köszönöm önnek...
 23. fejezet

BÚCSÚ AZ OTTHONTÓL

Másnap az öreg fölment az intézményvezető irodájába, hogy kitöltsék a

hivatalos papírokat az elbocsájtásáról, amit Szilágyi doktor meglepődve és
némi szomorúsággal fogadott. Ültek az íróasztalnál, az igazgató a saját
székében, az öreg meg vele szemben. Kint az eddig megszokott
madárcsicsergős, napsütéses reggel volt. A nap sugarai a függönyön
keresztül rásütöttek az iroda falára, felnagyítva a falra vetítve a függöny
csipkéit. Május vége lévén a napnak már ereje volt, s kellemes meleget
biztosított a beszélgetéshez.
- Szerintem tegeződjünk, Gyuri bácsi. Könnyebb lesz úgy, de mivel ön az
idősebb, így csak akkor, ha beleegyezik.
- Természetesen! Már mondani is akartam.
- Mindjárt más. Szóval, miért döntöttél így, Gyuri bácsi? Nem érzed jól
magad nálunk? - kérdezte az igazgató.
- Ne viccelj már, István, épp ellenkezőleg! Ti adtatok erőt a folytatáshoz.
Bár előtte is elvoltam, és már megbékéltem a sorsommal, meg azzal, hogy a
végét itt töltöm. Nekem azzal sem volt semmi bajom, jól éreztem magam a
bőrömben, de most úgy érzem, hogy van még bennem annyi, hogy a végét
egy kicsit felpörgessem.
- Kilencvenévesen? Mit akarsz felpörgetni? - kérdezte az igazgató
csodálkozva, de az Öreg csak legyintett.
- Az csak egy szám! Azért, mert sok szülinapom volt, attól még lehetnek
terveim. "Nézd, István, nekem azért kijutott a javából rendesen. Nem azt
mondom, hogy maratoni akarok futni, de tudok még repülőn ülni és sétálni
is. Egy kicsit pótolom a rendszer hiányosságait. Ez a lány, azzal, hogy
odajött hozzám, és elmondhattam neki, ami itt belül volt, visszaadott
valamit, amit már rég elfeledtem. Úgy látszik, csak egy kis szikra kellett, és
újra fellobbantam. Ha úgy tetszik, megbeszéltem a ketyegőmmel, hogy még
egy picit bírni fogja. Legalább egy-két hely erejéig.
- Jó, de gondolom, nem nonstop fogsz utazni. A köztes időt hogyan
tervezed? - kérdezte az igazgató beletörődve,
- Visszaköltözöm a lakásomba. Egy kicsit kitakarítok. Bár van egy
asszony, aki havonta ránéz és portalanít, de az azért nem olyan, mintha
lakva lenne. Azután elmegyek egy kicsit a Balatonra. Csak pár napra, utána
meg irány a tengerpart.
- Melyik tengerpart? - kérdezte az igazgató.
- Befizettem egy nyaralásra az egyik görög szigetre. Oda elmegyek, aztán
meglátjuk, hogy érzem magam. Ha jól leszek, akkor megyek tovább. Talán
Egyiptomba, de azt még nem döntöttem el.
- Gyuri bácsi. Azért legyünk őszinték. Nem vagy már húszéves, még ha
most annyinak is érzed magad. Ki fog rád vigyázni ott messze földön?
Az öreg felnevetett.
- Miért kéne rám vigyázni, aranyos Pistikém? Ki akarna bántani egy ilyen
vén trottyot? Készpénz csak kevés lesz nálam. Kártyát viszek, azt is
beállíttatom, hogy a legbiztonságosabb legyen. Mi bajom lehet?
- Végül is igaz. Azért vagyok most zavarban, mert igazad van, és ehhez
nem vagyok hozzászokva. Ami a legrosszabb, hogy én is ezt tenném a
helyedben, mégis kardoskodom itt veled. Lehet, hogy azért, mert minden itt
lakó a szívemhez nő. Azon kívül attól is félek, hogy nem találkozunk többé.
Szóval nem könnyű.
- De rendes vagy, István! Köszönöm, hogy megértesz. Majd küldök
táviratot nektek.
 - Drága Gyurikám! Ezt hogy tervezed kivitelezni? Keresel egy postát az
internet világában, és rányalod a bélyeget? Ez már nem úgy megy, mint a
mi időnkben.
- Hát akkor, hogy működik? Én ehhez nem értek.
- Elmondom. Mielőtt elcuccolsz innen, csinálunk neked egy e- mail-
fiókot névvel, címmel, jelszóval. Ezt felírom neked egy papírfecnire, amit
szépen elteszel egy atom biztos helyre. Amikor ott vagy, keresel egy
internet kávézót, de lehet, hogy a hotelben is lesz internetelérés. Belépsz a
fiókodba, én megadom neked az itteni e- mail- címet, és levelet írsz nekünk.
A végén rákattintasz a „küldés” gombra, és a levél pár perc múlva itt lesz.
Eddig világos?
- Mint a nap. Ez így nem hangzik túl bonyolultnak, de azért majd még
egyszer elmondod indulás előtt?
- Persze, Gyuri bá. A titkárnőm mindjárt hozza a papírokat. Addig igyunk
egy kávét!
Átültek a dohányzóasztalhoz, hogy azt a maradék hivatalos jellegét is
elvegyék a beszélgetésnek. Az igazgató kitöltötte a kávét, és leült.
Csendben kevergették mindketten, csak a kanálcsörgés hallatszott, ahogy a
csésze falának ütközik.
- Meglátogatsz azért majd minket? - kérdezte az igazgató.
- Persze, amikor csak tudok, és amíg tudok, addig jövök - felelte.
- Már ne is haragudj, de úgy beszélsz erről, mintha csak egy film vége
lenne. Ne vedd már ennyire félvállról, kérlek, vagy téged tényleg ennyire
nem érdekei? Tényleg ennyire nem félsz? - kérdezte rácsodálkozva az
igazgató.
- Tényleg. Már mindenre kész forgatókönyvem van. Minden helyzetben
fel fogom találni magam, és úgy élek ezen túl is, hogy ha eljön az idő,
akkor ne okozzak még több problémát. Úgy értem, ne rántsak magammal
senkit.
István. Ez a korunkkal jár. Te is pont ilyen megfontolt leszel.
- Az lehet, de a haláltól mindig félni fogok.
- Én csak attól félek, hogy mi van, ha nincs utána semmi? Attól, hogy
nem találkozom a szeretteimmel. Amióta elvesztettem Őket, a
viszontlátásra készülök, és ha nincs semmi? Akkor viszontlátás sincs. Én
csak ettől félek.
- Irigyellek, barátom. Szeretnék olyan lenni, mint te. Én sajnos olyan
vagyok, mint a nagy többség. Félek attól is, amit te mondasz, de magától az
elmúlástól is.
- Attól nem kell, István. Én azt vallom, hogy a halállal csak a testünk
fárad el. A lélek nem öregszik, csak bölcsebb lesz. Amit itt tanulunk, azt
továbbvihetjük a következő életünkbe és hasznát vehetjük - mondta az öreg,
és ezekben a pillanatokban végtelen bölcsesség tükröződött a szemén. Ezt
István is észrevette, és csodálattal figyelte a szavait.
- Azt persze nem tudhatom, hogy mennyi az igazságtartalma annak, amit
mondasz, de öröm hallgatni. Ezek azok a dolgok, amit az iskola nem tud
megtanítani. Ezeket át kell élni. A tanult ember, az csak mások gondolatait
csattogtatja, ami szép dolog, mert azt is meg kellett tanulni, de a saját
gondolatoknak párja nincs. Mikor indulsz? - kérdezte végül az igazgató.
- Holnapután. Addig szép lassan összepakolok. Csak ruháim vannak, meg
pár emlék.
- A kisbusz természetesen a rendelkezésedre áll. Elvisz oda, ahova
mondod.
- Köszönöm, Pistám! Most mennem kell. Millió dolgom van még -
mondta az öreg, és felállt az asztaltól,
- Látlak még? - kérdezte kissé meghatódva az igazgató.
 - Naná! Gondolod, hogy nem jövök be elköszönni?
- Reméltem. Akkor legyen szép a hátralévő időd itt nálunk.
- Köszönöm - mondta, és azzal a lendülettel kiment az ajtón, becsukva
maga mögött az ajtót. Már csak a távolodó léptei voltak hallhatóak. Szilágyi
doktor visszaült az asztalhoz, és csak bámult maga elé.
Az öreg még pont leért a reggeli végére, és bár már sok minden elfogyott,
Edit nővér kimentett neki pár falatot abból, amit szeret. Amikor az asztalnál
helyet foglalt, ki is vitte neki, de az érzelmei jól látszódtak az arcán.
- Minden rendben volt, Gyuri bácsi? - kérdezte tőle kedvesen, de a
mosolyt mellőzve.
- Persze, aranyom. Aláírtam a papírokat, és még szállítást is kapok! Az
intézmény sofőrje hazavisz. Ez nagyon nagy segítség nekem.
- Ez a legkevesebb, Gyuri bácsi. Ezért vagyunk. Ha nincsenek rokonok,
hozzátartozók, akkor mi segítünk. Hála istennek, ez ritkán fordul elő.
Mármint nem az, hogy segíteni kell, hanem, hogy nincsenek hozzátartozók.
- Nagyon kedves gesztus az otthontól - mondta az öreg, és kezet csókolt a
nővérnek, hogy bepótolja az elmaradt üdvözlést.
- Egyen, Gyuri bácsi, jó étvágyat! Ne aggódjon amiatt, hogy már
mindenki elment, egyen csak nyugodtan - mondta a nővér, immáron magára
erőltetve némi mosolyt.
- Nagyon köszönöm...
A nap többi részét, leszámítva az étkezéseket, a parkban töltötte. Semmi
olyan hivatalos ügye nem maradt, amit ne tudna Budapesten elintézni.
Sétált, és közben búcsúzott az otthontól. Mindenkinek adott egy kis kézzel
készített ajándékot hálája jeléül. Ez alól kivételt képezett Edit nővér. A vele
való viszonya már bensőségesebb volt, úgyhogy neki egy beszélgetést
szánt, persze már nem hivatalos szinten. A park macskáitól is elbúcsúzott,
kért a konyháról pár deka párizsit, ami a reggeliből maradt, így oda tudta
csalni magához az egész helybéli populációt. A cirmosok kellőképpen
körberajongták őt. Mindkét vállán egy-egy jószág ült, hogy kivegye a részét
a finom falatokból. Az ablak mögül a személyzet mosolyogva nézte az
állatseregletet, akiknek a szeretetében lubickolt az Öreg. Amikor aztán
elfogyott a csali kaja, lassan szétszéledtek, csupán néhány őrszem maradt
arra az esetre, ha mégis előkerülne valami abból a cekkerből.
A kisebb állatkák sem maradtak éhen. A legutóbbi alkalommal, amikor a
városban járt, vett egy csomag napraforgómagot, amit odaszórt a
madaraknak, akik nap mint nap megzenésítették a kinttartózkodásait. Persze
gondosan ügyelt rá, hogy csak annyit szóljon ki, amennyit azon nyomban el
is fogyasztanak a szárnyasok, mert Feri bá már munkába állt a kertben, és
nem akart emiatt konfrontálódni vele, mert, mint minden új seprű, ő is jól
sepert, és szívért viselte a park tisztaságát.
A délelőtt többi részét pipázással, olvasással és napfürdőzéssel töltötte.
Vegyes érzések kavarogtak benne. Egyrészt hiányozni fog ez a közeg, ahol
lesték a kívánságát, és megannyi csodálatos napot töltött el, másrészt meg
izgalomba hozta a tudat, hogy olyan helyeket láthat a közeljövőben, amiket
még soha. Csupán egyvalami nyugtalanította egy kicsit. Ezt nem mondta
senkinek, mert egy életerős embernek ez furán hathat, de izgult, hogy az
egészsége kibírja-e. Bár elhatározta, hogy amennyire lehet, kíméli magát,
azért a bogár ott ült a fülében. Mi van, ha mégsem? Az ilyen gondolatokat
igyekezett mihamarabb kiverni a fejéből, mert már csak ez az egy volt, ami
keresztülhúzhatta volna a terveit.
Az ebéd még ugyanúgy zajlott le, mint máskor, nem érzékelt semmi
különöset. Gulyásleves volt és arany galuska. Megette, és felment a
szobájába egy ebéd utáni sziesztára. Megmosta a fogát, átvette az
pizsamáját, és lefeküdt. Csakhamar el is aludt. A teste elernyedt. Mintha
ismét eltűnt volna a súlya. Kinyitotta a szemét, de alig hitt a szemének.
Róza nénivel sétáltak egy ismeretlen tengerparton. Nem beszéltek, csak
sétáltak. Fiatalok voltak, boldogok, és mosolyogtak. A nap már a víztükör
fölött lebegett aranyhidat képezve a vízen. Sirályok rikácsoltak, és a
hullámok csapkodták a parti sziklákat. Róza a kezével visszahúzta őt és
közelebb állt hozzá. Megcsókolta, és a fülébe súgta.
- Ébredj! Még nincs itt a te időd. Itt várlak - mondta, azzal elkezdett
halványulni. Arra ébredt, hogy emberek állják körbe az ágyát, és aggódó
szemmel nézik őt.
- Mi történt? - kérdezte a jelenlévőket, látszólag azt sem tudta, hogy hol
van. - Mondjátok már el, hogy miért vagytok itt, és miért néztek így rám?
Egy orvos állt az ágya mellett, az intézményigazgató, Edit nővér és egy
takarítónő. Edit nővér megkerülve az ágyat leült mellé, és megfogta a kezét.
- Jól tetszik lenni, Gyuri bácsi? - kérdezte aggódó tekintettel.
- Persze, hogy jól vagyok. Nem is értem ezt az egészet. Mi folyik itt? -
kérdezte némi ingerültséggel.
- A szokásos, elengedés előtti orvosi vizsgálatra jöttünk. Bocsánat, hogy
nem szóltam előtte, elfelejtettem. Szóval jöttünk az orvossal, és nem
nyitottál ajtót. Többször kopogtunk, a végén már dörömböltünk, de semmi
életjelet nem adtál. A takarítószemélyzetet kértük meg, hogy nyissa kí.
Bejöttünk, és nem bírtunk felébreszteni. A szíved úgy lelassult, hogy azt
hittük, már nem is fogsz felébredni. Aztán egyszer csak visszaállt a
pulzusod, és kinyitottad a szemed - mondta István, az intézmény vezetője.
- De hát, csak aludtam. Én nem érzékeltem semmit, csak egy gyönyörű
álmot, semmi többet.
- Ennek örülök, Gyurikám, de azért hivatalból meg kell kérjelek, hogy
maradj. Nem menj el, mert a szíved meglehetősen gyenge - mondta István
aggódva.
 - Gondolja át, Gyuri bácsi! Nem éri meg kockáztatni - szólt közbe a
nővér is.
- Ugyan már, gyerekek. Semmi bajom. Mindenki higgadjon le! - mondta,
és nyögések közepette elkezdett feltápászkodni.
- Az rendben van, hogy ön jól érzi magát, Sebestyén úr, de ez nem játék!
- vette át a szót az intézmény orvosa.
Az öreg legyintett.
- Oszoljunk, kérem, nincs itt semmi látnivaló. Csak egy vénember, aki
mélyebben aludt, mint szokott. Inkább sétáljunk egyet a friss levegőn.
A jelenlévők tanácstalanul néztek egymásra, és nem tudták mit tegyenek.
Viszont ez volt az öreg döntése, és bele kellett nyugodniuk. Ezért, ahogy
Gyuri bácsi kérte, mindenki elindult a dolgára.
A kellemes, napsütötte délutánt követően az öreg ült a parkban, és arra
lett figyelmes, hogy az általában sürgölődő személyzetből senkit sem látott.
Pedig közeledett a vacsora, és ilyenkor már mindenki bőszen végezni
szokta a rászabott feladatot. Mintha egyedül lett volna az egész
intézményben. Már a csöngő is megszólalt, ami a vacsorát jelzi, de embert
továbbra sem látott sehol. Magához vette a kevés cuccot, amit ki szokott
magával vinni, és elindult az étkezde felé. Bent az épületben sem látott
senkit, a folyosók üresek voltak. Az egész épületben megállt az élet. Mintha
egy apokalipszis közepébe került volna.
- Hahó! - szólongatta az embereket, de semmi reakció. - Mi folyik itt?
Mindenki eltűnt? - motyogta az orra alatt.
Járt- kelt az épületben, folyosóról folyosóra, de egy árva lelket sem talált.
Már azt hitte, hogy teljesen elment az esze, amikor fény derült a rejtélyre.
Ahogy becsoszogott az étkezdébe, ott volt a teljes személyzet, az
igazgatótól a kertészig mindenki, és az összes bentlakó. Mindenki őt várta,
egy ünnepélyes búcsúztatón találta magát, amit az ő tiszteletére rendeztek.
Az asztalokon díszebéd gőzölgött. Az öreg hirtelen azt sem tudta, hova
nézzen, teljesen meghatódott a látványtól. Keze-lába elkezdett remegni, és
könny szökött a szemébe. István látta, hogy ez mennyire megérintette őt, és
mosolyogva elé ment, hogy az asztalához kísérje.
- Gyere, Gyuri bácsi, foglalj helyet! Ez most a te estéd - mondta az
igazgató, de az öreg szólni sem bírt.
Leült az asztalhoz, és csak nézte a köré sereglett embereket. Ide- oda
kapkodta a tekintetét.
- Hát én nem is tudom, hogy mit mondjak. Erre nem számítottam,
megmondom őszintén - szólalt meg az öreg.
- Minden távozót meg szoktunk ünnepelni, Gyurikám, ezt te is tudod,
mert már voltál ilyen eseményen, de ehhez most én ragaszkodtam, mert
annyi fényt vittél az otthon életébe, és annyi mosolyt csaltál az arcokra,
hogy igazán megérdemled.
- Nagyon köszönöm mindenkinek! Bár így egy picit megnehezítettétek az
elválást.
- Hát, ha őszinte akarok lenni, akkor egy picit ez is volt a cél - mondta
István egyértelművé téve, hogy nem helyesli a távozást.
- Nem baj, most már a családomként fogok rátok visszagondolni -
oszlatta el a kételyeket az öreg a távozását illetően.
- Kérem, mindenki foglaljon helyet! - szólította fel az embereket az
igazgató.
Az emberek elindultak a helyükre, mivel nem szokott ennyi ember
egyszerre enni ebben a helyiségben, így plusz asztalokat kellett betenni.
Persze ez semmi akadályba nem ütközött. Sült libacomb volt, párolt
lilakáposztával és főtt krumplival, A tányérok csörömpölése volt csak
hallható és az étkezés zajai, Mindenki csöndben fogyasztotta az ízletes ételt,
A desszert Rákóczi túrós volt. István, az intézmény igazgatója végzett
elsőként az étkezéssel. Sietve törölte meg a száját, és azonnal az asztala
melletti mikrofonhoz indult. Intett, hogy a háttérzenét halkítsák le, és
figyelmet kért,
- A kedves itt lakók és a személyzet figyelmét kérném egy pár perc
erejéig - kezdte el a beszédét, - Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy
ma miért is gyűltünk itt össze. Megadva a módját és a formalitásnak eleget
téve azért elmondom, hogy nagyon kedves lakónkat, nevezetesen Sebestyén
Gyuri bácsit búcsúztatjuk ma el. Megmondom őszintén, hogy nem
készültem ünnepi beszéddel, mert úgy gondolom, hogy vagyunk annyira
közeli viszonyban, hogy papír nélkül is képes leszek elbúcsúzni tőle. Ami
azt illeti, egy picit nehéz helyzetben vagyok. Nem csak azért, mert
sajnálom, hogy itt hagy minket, de még orvosilag sem igazán javasolt a
távozása, mégis hagynom kell elmenni, mert bár a józan eszem nem,
viszont a szívem azt súgja, hogy el kell engednem. Így hát nem marad más
hátra, mint hogy még nagyon sok szép évet kívánjak neki, és a viszontlátás
reményében jó utat kívánjak. Köszönünk mindent, Gyurikám, és azt tudnod
kell, hogy itt mindig lesz egy sarok a számodra, akkor is, ha telt ház van -
fejezte be a mondandóját az igazgató, minek hatására tapsolni kezdtek a
jelenlévők. Az Öreg a szemeit törölgette a meghatódottságtól, és bár hang
nem jött ki a torkán, bólintással köszönte meg a szép szavakat. Azután
mindenki a magasba emelte a poharát és az öreg egészségére kiürítették
azokat fenékig. Miután méltóképpen megünnepelték Gyuri bácsit, és
végeztek a díszvacsorával, pár perc beszélgetés után elkezdtek szétszéledni
az emberek, de előbb mindenki egyesével elköszönt tőle. Már csak néhányan
maradtak, azok, akik az öreg asztalánál ültek. Elmondta mindenkinek a
terveit, hogy hová szeretne utazni, és miket szeretne megnézni. Azután
elnézést kért tőlük, és kiment a kertbe pipázni. A fejével intett a nővérnek,
hogy kövesse őt. Természetesen a kérést örömmel teljesítette, és kezdetét
vette a kettejük búcsúbeszélgetése. Kint várta őt, közben megtömte a pipát.
- Üljön le, aranyos! - mondta az öreg, és helyet foglalt a szokott
padjukon.
A nővér is így tett, de a hangulat meglehetősen borús volt. Ültek
csöndben, miközben az öreg szöszmötölt valamit. Éppen a pipáját készült
meggyújtani, azért is hagyta ott az étkezőasztalt. A nővér nyugtalan volt, és
ennek hangos sóhajtozással adott hangot.
- Miért ilyen feszült? - tette fel az első kérdést az öreg.
- Még kérdezi? Ott halt meg majdnem a szemünk láttára, és így el akar
menni. Mit várt, Gyuri bácsi? Hogy tapsikolni fogok hozzá?
- Hát, azt azért nem, de reméltem, hogy megérti - mondta, miközben a
tenyerét kaparta zavarában.
- Megértem? Mit, Gyuri bácsi? Lehetséges, hogy a vesztébe rohan, azzal
a fene nagy szabadsággal. Ne tessék haragudni, de ezzel nem értek egyet.
- Egyáltalán nem haragszom, de azért csak gondoljon bele. Ön melyiket
választaná? Éljen boldogan fél évet, vagy magányosan tízet.
- Nem volt itt magányos. Sokan szeretik, és mindig törődött magával
valaki - mondta a nővér, de már a mondat felénél a cigarettája után
kotorászott a zsebében. - Most muszáj rágyújtanom. Látja? Az ilyen
esetekre van nálam.
- Látom, de magányos nem csak úgy lehet az ember, hogy egyedül él egy
lakatlan szigeten, hanem így is. Nincs itt velem senki, akit valaha szerettem.
A szüléimét már fiatalon elvesztettem. Aztán jött a háború, megismertem a
feleségemet és a többi szereplőjét az életemnek. Aztán szép lassan
mindenki elfogyott mellőlem. Mindenki, akihez bármilyen emlék fűz, már a
föld alatt van. Nem tudni, mennyi van még nekem hátra. Két nap, esetleg
két év, mindegy is, mert bármennyi is van, azt már nélkülük kell leélnem.
Az ember mindig megismer új arcokat, akik hozzácsapódnak, akkor is, ha
nem keresi őket. Ez Isten akarata, ez ellen nem tehetünk semmit, és ne is
akarjunk, mert mindenki okkal jön és okkal távozik. Nézze meg! Annak,
hogy megszólított, oka van? Nem sok, csak konkrétan felborította az
életemet, persze pozitív értelemben. Nem én kértem, hogy jöjjön oda, de
maga mégis megtette. Ez vagyon megírva. Isten azért küldte önt, hogy
megmutassunk egymásnak valamit. Ez meg is történt. Színt vittünk egymás
életébe. Ha úgy tetszik, kapcsolt áru, de most már mennem kell. Mi nem
azért lettünk egymásnak, hogy éveken át irányítsuk egymást. Ön nem érzi?
Hanem azért, hogy egymás tudtára hozzunk valamit. Mégpedig azt, amit
hozzánk tettek a beszélgetések.
- Mi lenne az, Gyuri bácsi? - kérdezte szomorúan a nővér.
- Hát, ezt önnek kell tudni, de tudja mit? Elmondom azt, amit én látok.
Engem fel kellett rázni egy kicsit, önnek meg megkellett tanulnia, hogy az
őseink bűne, az nem a miénk. A nagyapja egy csapás volt az emberiségre,
de ön áldás. Majdnem magával rántotta önt, de valami mégis visszatartotta.
Ez annak a jele, hogy az Istennek még terve van önnel. Ön még nagyon sok
embernek fog segíteni. Nem csak a diplomájával, hanem a kedvességével
is. Úgyhogy ne szomorkodjon, és főleg ne féltsen! Inkább tegye a dolgát.
- Remek, Gyuri bácsi, jókat kér tőlem. A búcsúzás sosem volt az
erősségem.
- De most tényleg. Meddig éljek? Olyan vagyok már, mint egy emlékmű,
épp csak nem szarnak le a galambok. Ne nevessen, mert így van.
A nővér elnevette magát, ezzel oldottá téve kissé a szomorkás hangulatot.
- Na, látja! Tudja ám ön, hogy igazam van, hiába titkolja! Én látom.
- Nagyon furcsa érzés ez. Higgye el, hogy nem könnyű. Emberileg azt
mondom, hogy igaza van. Mint egészségügyes azt kell mondjam, hogy ne
menjen, mert szüksége van az orvosi felügyeletre,
 - Jó. Vegyük úgy, hogy mondta. Önt, illetve önöket, semmilyen felelősség
nem terheli. Megtettek mindent, hogy marasztaljanak, kvázi a saját
felelősségemre távozok. Ha kell, írásba adom. Így jó? - foglalta össze az
Öreg néhány szóban, ami már napok óta téma.
- Jogilag persze, ebben eddig sem kételkedett senki. Itt a ki nem mondott
dolgokról van szó, de már lassan kezdem feladni. Nem akarom senkinek az
életét befolyásolni.
- Pedig már megtette. Rendesen megkeverte az állóvizet, de kérem, hogy
most már engedjen el. Hadd legyen a vége olyan, amilyet szeretnék.
Minden eshetőségre fel vagyok készülve. Ha kint történik valami, arról is
gondoskodtam. Ügyvédnél letétbe helyeztem egy Összeget, erre az esetre.
Ne féljen! Minden rendben lesz.
A nővér szólni sem tudott. Az öreg tényleg mindenre gondolt, ezt neki is
be kellett látnia. Most az a helyzet állt fenn, amikor elfogytak az érvek. Már
nem volt semmi a tarsolyban, amire ne lett volna kész válasz. Az emberi
része is kezdett átformálódni.
- Mondjon már valamit! - kérte a nővért.
- Nincs már semmi, Gyuri bácsi. Tényleg előkészített mindent. Én sem
tudtam volna jobban csinálni. Csak azt tudom mondani, hogy legyen
nagyon óvatos, és vigyázzon magára. Megteszi?
Az Öreg elmosolyogta magát.
- Hát persze.
A nővér sóhajtott egyet, és egy feladó mosolyt ejtett az öreg felé.
- Van egy kis meglepetésem. Eldugtam itt a bokorba valamit ma délután -
mondta az öreg, és kacsintott egyet, azután fölállt és a bokor alá nyúlt.
Elővett egy üveget és két műanyag poharat.
- De miért tetszett ezt titkolni? Hiszen kihozhatta volna bentről bármikor.
 - Persze, de úgy oda lett volna a meglepetés - azzal az öreg átadta az
egyik poharat a nővérnek. Azután felszabadította a pezsgő dugóját, majd
eldurrantotta. A pezsgő habja tejként folyt a földre, hogy ott aztán
sisteregve kilehelje magából a maradék szénsavat. Megtöltötte mindkét
poharat, azután az üveget letette a pad mellé a földre.
- Egészségére! - emelte a poharat köszöntőre,
- A viszontlátásra! - mondta a nővér ellenvetést nem tűrően.
- Jól van! Legyen, de remélem, hogy mihamarabb! - mondta, és
lehajtották mindketten az italt. Még nagyjából egy órát tölthettek kint a
parkban, ami nagyrészt nosztalgiázással telt, és a jövő latolgatásával. Csak
amikor hűvösebbre fordult az este, akkor kezdtek el búcsúzkodni.
- Lassan mennem kell, Gyuri bácsi. El kell érnem az utolsó buszt,
különben itt éjszakázom.
- Hát, ha úgy ötven évvel fiatalabb lennék, nem is bánnám - mondta
pajkos mosollyal az öreg.
- Na de, Gyuri bácsi! - jött zavarba a nővér. - Ha ötven évvel fiatalabb
lenne, akkor itt lenne Róza néni.
- Ez is igaz. Magának mindig igaza van. Ezt hogy csinálja? - kérdezte az
Öreg mosolyogva.
- Úgy, drága Gyuri bácsi, hogy a legjobb tanárom volt. Egy idős, de annál
kedvesebb úr, aki a sírig tartó szerelem zászlóvivője.
- Jól van, na! Már csak a viccelődés maradt sajnos.
A nővér közben fölállt, és felvette a kardigánját.
- Holnap mikor tetszik indulni? - kérdezte a nővér menetre készen.
- Azt mondta István, hogy reggelit még kapok. Gondolom utána egyből.
- Akkor jó. Holnap még találkozunk.
- Ne vicceljen már! Még sokszor találkozunk. Hiszen nekünk még van
dolgunk. Nem is kevés.
 - Úgy értem, hivatalosan. Utána az már a mi dolgunk. Ahhoz, már
senkinek semmi köze.
- Így van, drágám. Most menjen, mert lekési a buszt! Jó éjszakát! -
mondta, és kezet csókolt a nővérnek.
- Viszlát, Gyuri bácsi! Akkor holnap.
A nővér elindult a kijárat felé, ahonnan még egy mosoly erejéig
visszafordult, aztán eltűnt a kijárati ajtó mögött.
Az öreg még maradt ülve, és megtömött egy utolsó pipát. Pár percig még
hallgatta az este szokványos zajait, mert ezeket viszont utoljára hallja.
Amikor a pipa elparázslott, összeszedegette a dolgait, és ő is elindult a
szobájába, hogy megkezdje az utolsó éjszakát...

***
Elérkezett a búcsú napja. Furcsa kettős érzéssel feltöltött reggel volt.
Amikor kinyitotta a szemét, elhatalmasodott rajta az érzés, hogy utoljára
ébred ezen a gyönyörű helyen. Itt, ahol oly sok mindent kapott, legfőképpen
egy esélyt a szép befejezéshez. A bőröndjei nagy részét már este bepakolta,
csak a legszükségesebbeket hagyta elől. Szokásához híven a reggeli alapos
tisztálkodás után igyekezett rendet tenni, hogy a szobát úgy adja vissza,
abban az állapotban, ahogyan azt annak idején megkapta. A függönyöket
eligazította, az ágytakarót gyűrődésmentesen eligazgatta. A minikonyhában
nem hagyott semmit. Sem piszkot, sem mosatlant. A szekrényeket átnézte,
a fürdőszobát alaposan kitakarította. Az utolsó reggeli kezdetéig ezzel
töltötte el az időt. Amikor a reggelit jelző csengő megszólalt, addigra a
bőröndjei már glédában álltak az ajtóban és várták, hogy valaki levigye
őket. Ez meg is történt, de nem úgy, ahogy azt eltervezte. István és a nővér
jelent meg az ajtóban és ajánlották fel szolgálataikat.
- Jó reggelt, Gyurikám! Gondoltuk segítünk neked lecipekedni - lepte
meg őt az igazgató, amitől hirtelen szólni sem bírt.
 - Hát ti? - kérdezte ledöbbenve az öreg.
- Mi csak jöttünk segíteni, Gyurikám.
- Jó reggelt, Gyuri bácsi! - szólt közbe a nővér.
- Gyertek be. Van egy kis instant kávém. Megkínálhatlak titeket?
- Nem, köszönöm, Gyurikám, én már kávéztam. Nővér, ön kér? - szólt a
háta mögé az igazgató,
- Nem, köszönöm, Gyuri bácsi, én sem kérek - jött a válasz,
- Gyertek azért be! Nézzétek, milyen szép rendet hagyok itt! - invitálta be
őket az öreg.
- Fölöslegesen fáradtál, Gyurikám, Úgy is ki lesz fertőtlenítve minden.
Tudod, előírás.
- Jól van. Akkor kezdjük meg a cipekedést! - mondta az öreg, és
megfogta az egyik bőrönd fülét.
- Nem- nem! - szólt rá az igazgató. - Majd mi. Te csak menj előre, és
nyisd az ajtókat.
Gyuri bácsi megadóan bólintott és előrement. Az igazgató és a nővér meg
megfogták a bőröndöket, és ők is elindultak.
Lent a portán az új alkalmazott ült, még senki sem ismerte őt
személyesen, nem volt alkalom rá, hogy mindenkinek bemutatkozzon, de
segítőkész volt, és kivette a nővér kezéből a koffert, hogy kivigye a
mikrobuszhoz, ami már az intézmény előtt várakozott. A sofőr, látva a
közeledő igazgatót, kiugrott a kocsiból, és segített nekik betenni a
csomagokat a csomagtartóba. Miután bepakoltak, visszamentek az épületbe,
hogy Gyuri bácsi az utolsó reggelijét az otthon falai között tölthesse el.
Addig magára hagyták őt a gondolataival, valamint hogy nyugodtan el
tudja fogyasztani. A szokásos kontinentális reggeli volt, amit nagyon
szeretett. Most is, mint mindig, a Zalahúsból és a dobozos lekvárból evett a
legtöbbet. Korát meghazudtoló étvágya volt reggelente, nem volt ez
másként most sem. Miután belakmározott, megtörölte a száját, elindult a
konyha felé. A szakács jó cimborája volt, nem akart köszönés nélkül
elmenni. János, a főszakács, csomagolt neki az útra néhány szendvicset, és
egy kis pluszt, hogy este legyen vacsorája, ne azzal kelljen kezdenie az
otthonlétet, hogy rohanni kell a közértbe. Az érzékeny búcsút követően és
azután, miután elköszönt mindenkitől az épületben, nem maradt más hátra,
csak az elindulás. Ez sem volt annyira egyszerű, mint azt korábban
elképzelte, mert kilencven évesen az ember nagyrészt, amitől elköszön, attól
végleg köszön el. Nem lehet tudni, mit hoznak az elkövetkezendő napok vagy
hetek, esetleg hónapok. Az épület előterében a nővér és István várta őt,
hogy még kezet tudjanak fogni indulás előtt. Gyuri bácsi úgy nézett körbe,
mint egy múzeumban az az ember, aki először jár ott. Mindent, amit látott,
el akart raktározni magában, hiszen ez az intézmény egy új családot adott
neki, még ha csak néhány évre is. Nekik köszönhetően egy teljes revíziót
tartott az életén, és erőt kapott a csorbák kiköszörüléséhez. Végtelenül
hálás volt ezért nekik, és nehezére esett a búcsúzkodás.
Könnyektől fátyolos tekintettel közeledett feléjük, de nem hagyta az
érzelmeinek, hogy elbizonytalanítsák terveit illetően. Mosolyogva fogadták
őt, és István a kezét nyújtotta.
- Isten veled, Gyurikám! Egy üde színfolt voltál a mi kis
közösségünkben. Nagyon fogsz hiányozni! - mondta az igazgató, és kezet
fogtak.
- Köszönöm, Pistikém! Mondanám, hogy most könnyű a lelkemnek, de
hazudnék - mondta az öreg a szemeit törölgetve elcsukló hangon.
- Isten önnel, Gyuri bácsi! Hálás vagyok a sorsnak, hogy
megismerhettem közelebbről is - mondta a nővér, de az öreg közel hajolt
hozzá.
 - Ne legyen ennyire bizalmas, mert még a végén a főnök félreérti -
mondta suttogva, de olyan hangerővel, hogy István is hallja. Felnevettek
mind a hárman, de Gyuri bácsi szemében továbbra is ott volt a
meghatódottság.
- A mi ügyünknek még nincs vége, angyalom. Ha hazajöttem, akkor
találkozunk, hogy a jegyzeteket átadjam, és megbeszéljük a továbbiakat.
- Rendben van, Gyuri bácsi. Nagyon fogom várni! - mondta a nővér, de
már az ő szemében is látszottak a búcsúzás könnyei.
- Ne sírjon, drága! Örüljön, mert újra boldoggá tett egy vénséges
vénembert.
- Örülök is, Gyuri bácsi, de mint mondtam, nem vagyok jó a
búcsúzásban, értse meg, kérem. Nincs baj, csak volt valami jó, aminek
hirtelen vége szakad, de majd lefoglalom magam az írással és a
diplomamunkámmal. Ne aggódjon!
- Rendben, drágáim, akkor elindulok, hosszú az út hazáig - mondta az
öreg, és mindhárman elindultak az épület elé. Felsegítették a kocsi
küszöbén az öreget, aki hangos nyögéssel zuhant az ülésre.
- Hát igen, nem vagyok már húszéves! - mondta nevetve.
- Mi lesz az első dolga, ha hazaér, Gyuri bácsi? - kérdezte a nővér.
- Nem is tudom. Olyan régen voltam már önfenntartó, akkor is csak rövid
ideig, mert előtte meg velem volt Rózám. Szerintem először is
kiszellőztetek, azután kipakolom a ruháimat, de majd meglátjuk.
- Rendben. Bármire szüksége van, csak hívjon!
- Így van, Gyurikám - szólt közbe az igazgató. - Ha jönni akarsz,
visszajössz. Lehet, hogy nem a régi szobádat kapod vissza, de neked mindig
lesz itt hely.
- Köszönök nektek mindent. Legyetek nagyon jók, majd telefonálok.
- Rendben.
 - Rendben, Gyuri bácsi. Jó utat! - mondta a nővér, és behúzta a kisbusz
ajtaját. Mindketten integettek az ablakon keresztül, amíg el nem indult a
kocsi. Amíg csak oldalra kellett fordulnia, addig az öreg is integetett, de
hátrafelé már nem bírt nézni, úgyhogy amikor a kocsi elhaladt, már csak az
igazgató és a nővér intett neki. A kocsi lassan eltűnt a láthatáron. Pár
pillanat erejéig még ott álltak, mintha azt várták volna, hogy a kocsi
visszaforduljon, de miután ez nem történt meg, ők is feladták a reményt, és
visszamentek az épületbe...
 24. fejezet

ÚJRA OTTHON

Furcsa érzés fogta el, amikor, belépett az ajtón, olyan mintha ott várná
valaki vagy valami. Nem volt kosz, sem rendetlenség, mert Margit néni
szépen ellátta a feladatát, és időközönként bement kitakarítani. Mégis,
mintha Gyuri bá az emlékeit itt hagyta volna, és most azok fogadnák az
ajtóban. Az illatok, az érzések, az itt lejátszódott jelenetek, mind-mind ott
kattogtak a fejében, mintha csak tegnap történtek volna.
Az előszobában letette a földre a táskát, amit ő hozott föl, a többi bőrönd
még kínt sorakozott az ajtó előtt. Szépen, egyesével bevitte mindet, azután
becsukta maga mögött az ajtót. A lassú, csoszogó járásával elindult a
szobák felé. A hangok egyre csak erősödtek. A nem hallható hangok. Talán
a lelkek hangjai, amik őt várták. Nem gonosz lelkek, hanem a szerettei. Itt
maradtak, csak akkor siettek a segítségére, amikor az öregnek szüksége volt
rájuk. Ezt tudta ő is, bár nem az elméjével, hanem inkább a szívével. Nem
félt, pedig hallott mindent, tudott mindent. Érezte az illatokat, amik semmit
sem változtak.
A hálószoba ajtaja nyitva állt. Megállt egy pillanatra előtte, és betekintett.
Az ágy szépen be volt vetve, az éjjeli szekrényen még Róza néni
szemüvege keresztbe rátéve egy könyvre, amit legutóbb olvasott. Ezt még ő
tette ide, és azóta senki sem nyúlt hozzá. Leült mellé az ágyra, és csak
nézte. Szíve szerint a kezébe vette volna, de félt megbontani ezt az egységet,
amit még ő hozott létre, mert attól fogva már nem ugyanaz lesz. Nem tette
meg. Beérte a látvánnyal. Kiment a szobából, hogy tovább barangoljon az
emlékeiben. A konyhában is talált az előzőhöz hasonló mementót. Kristóf
katonasapkája is ugyanott hevert, ahova még együtt tették. A tűzhelyen még
azok az ételmaradékok nyomai voltak láthatóak, amiket még Róza néni
hagyott ott a legutóbbi főzés alkalmával. Most örült csak igazán, hogy nem
azt kérte Margit nénitől, hogy tartson patinás rendet, hanem csak
szellőztetést és portörlést kért tőle. Mert így ezek az apróságok, amik
másnak szennyeződésnek tűnhetnek, neki egy olyan idő emlékei, ami már
rég elszállt és soha nem jön vissza.
Leült az asztal mellé, amin egykor megannyi finom ebédet fogyasztottak
Róza nénivel, amin egykor tömte a pipáját, és azon töprengett, hogy ez
most milyen érzés neki. Jó, mert közelinek érzi azokat az embereket, akik
már régen nincsenek vele, vagy pedig fölöslegesen tépte föl a behegedt
sebeket, amiket oly sok munkával tudott begyógyítani.
Azt hitte, hogy felkészült a visszatérésre, de csak most tapasztalja igazán,
hogy mégsem. Rágondolni és ott lenni, nem ugyanaz. A következő útja a
nappali volt. Leült a fotelbe, amiben megannyi filmet és műsort nézett
végig. Közben a másik fotelt nézte, amiben egykoron Róza néni ült, de
most üresen árválkodott. Minden ugyanott volt, ahová még együtt tették.
Semmi sem változott, csak a csend. Nem volt szöszmötölés a konyhában,
nem volt húsleves illat. Nem szólt a kis Sokol rádió, amin hallgatták a déli
krónikát. Minden teljesen ugyanolyan volt, de mégis teljesen más. Legutóbb
úgy tette ki innen a lábát, hogy többé nem tér vissza, de most mégis itt van,
és fiatalabbnak érzi magát, mint mielőtt elment. Ezt igazságtalannak érezte,
de ugyanakkor feltöltötte azzal a tudattal, hogy neki még valami dolga van.
Körülbelül félórát ük a fotelben, és próbálta a helyére tenni a gondolatait.
Amikor ez sikerült, és nagyon picit, de megértette a helyzetet, felállt, és
nekilátott, hogy újból belakja magának a helyet. Elhúzta a függönyöket,
kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt engedjen be. Az utca zaja most
zavaróan hatott rá, mert eddig, ha szellőztetett, akkor a madárcsicsergést
hallotta, és nem a menetrend szerinti buszjárat fülsüketítő hangját és
dudálást. Ezt is próbálta figyelmen kívül hagyni azzal, hogy ez a városi élet
velejárója.
Arra gondolt, hogy nem szabad folyton a két helyet összehasonlítani,
mert akkor nem fog tudni visszaszokni. Nem tudhatta, hogy mennyi időt
fog itt még eltölteni, de ha úgy akar élni itt, ahogyan annak idején, akkor el
kell felejtenie az ottani miliőt, és elfogadni mindent, ami itt van, még ha
nem is minden kellemes.
Kiment az erkélyre, ahol megannyi kellemes percet töltött el reggelente.
Ahonnan a napfelkeltéket nézte, miközben a kedvenc pipáját pöfékelte.
Akaratlanul is átnézett a túloldalra, ahol egykor Karcsi bácsi ácsorgott,
ugyanabból a célból, amiért Ő. Jelenleg egy fiatal kis család lakhatja, mert
kerékpárok és gyerekjátékok vannak az erkélyen.
- Úgy látszik, hogy Tériké is elment vagy elköltözött - mondta halkan,
szinte magában.
Ugyan nem évtizedeket töltött távol, mégis minden megváltozott. Az
emberek kicserélődtek, amíg régen szinte percről percre tudta, hogy mikor
mi fog történni, hogy egyesek mikor viszik a kutyát sétálni, és ki mikor
megy el vásárolni, ám most, mintha nem is ugyanaz a hely lenne. Bár
voltak ismerős arcok, de már rég nem emlékezett a menetrendre.
Miután a környék újbóli felfedezésén is túl volt, ideje volt körbenézni a
konyhában, és némi enni valót bekészíteni a frizsiderbe, hogy amíg itthon
van, legyen mit ennie. Ehhez először is az kellett, hogy a hűtő be legyen
üzemelve. Bedugta a konnektorba, és amint meghallotta a halk morgást,
elégedetten nyugtázta, hogy működik az öreg hűtő, aminek a színe már
messze van a fehértől, sokkal inkább sárgás színű, és elkezdte bepakolni az
ételt, amit azért kapott az otthonban a barátjától, hogy ne főzéssel kelljen
kezdenie az itthoniétet. Miután ez is megtörtént, felvette a cipőjét, hogy
lemenjen a sarki kis közértbe beszerezni az alapvető élelmiszereket.
Az utcán sétálva nagyon fura érzés fogta el. Évek óta csendben teltek a
napjai, ami zaj volt, azok a természet hangjai voltak. Kellemes levegő,
akácillat. Most ezt a helyet, ahol pedig évtizedeket töltött, egyszeriben
dzsungelnek érezte. Kipufogó gáz, zaj, dudálás. Minden, amire nem
vágyott. Egy kicsit elbizonytalanodott a döntését illetően, de amikor arra
gondolt, hogy mindössze néhány napig kell kibírnia, akkor visszaállt a lelki
békéje. Hiszen tudta, hogy néhány nap és indul az első kalandtúrája. Igaz,
hogy csak bemelegítés lesz, és csak a Balatonon, de már ez is elég volt neki
a megnyugváshoz.
A kis közért a Csalogány utcában volt, néhány száz méterre az otthonától.
Ez a pár lépés éppen elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, már nem tudna itt
huzamosabb ideig élni. Emberek között van, de mégis egyedül. Nincs kihez
szóljon, de még köszönni sem nagyon. Nem ismerik öt, így levegőnek
nézik. Úgy mennek el mellette az emberek, mintha ott sem lenne. Volt
ebben valami jó is. Nem kellett találgatnia, hogy kinek mi a neve, mert az
emlékei már jócskán megkoptak, és a memóriája sem a régi már. Akivel
annak idején nem volt intenzív a kapcsolata, és csak a köszönés szintjéig
jutottak el, meg esetleg néhány mondatig, azok mind kiestek. Nézték öt, de
nem tudták az arcát hová tenni, így jobb híján továbbálltak minden szó
nélkül.
A közértbe belépve érte az első kellemes meglepetés. A kasszás hölgy
egyből felismerte őt, és már messziről üdvözölte.
- Gyuri bácsi! - szólt oda neki fennhangon. Megtehette, mert éppen üres
volt az üzlet.
- Szervusz, drága Etelkám! - mondta az öreg, és a kassza felé vette az
irányt.
 Végigcsoszogott a sorok között egészen a pultig.
- Csókolom a kezedet, drága Etelka! Nem hittem, hogy még valaki
megismer... - mondta boldogan az Öreg.
- Hát hogyne ismerném meg, Gyuri bácsi! Hogy tetszik lenni? - kérdezte
a boltos hölgy.
- O, prímán! Kilencven éves vagyok, de egy nappal sem érzem magam
többnek, mint nyolcvankilenc - viccelődött az öreg.
- Látom, nem változott semmit, drága Gyuri bácsi. Mi járatban? Vissza
tetszett költözni?
- Hát, úgy is mondhatjuk. Rózám halála után már nem volt, mi itt tartson.
Unatkoztam egyedül, ezért beköltöztem egy otthonba.
- Igen, hallottam, hogy mi történt Róza nénivel. Fogadja részvétemet,
Gyuri bácsi. Nagyon szerettük őt mindannyian.
- Tudom drága, őt mindenki szerette. Egy áldott jó lélek volt, sohasem
bántott volna senkit. Csöndben éldegélt, és úgy is ment el. Drága Istenem
fogadja be a lelkét! - Keresztet vetett az öreg, mint mindig, ha Róza néni
szóba kerül.
- Mindenkihez volt egy kedves szava. Nagyon hiányoltuk önöket. Senki
nem tudott semmit, már attól féltem, hogy ön is utánament.
- Higgye el, Etelkám, amikor ez megtörtént, úgy éreztem, hogy a lelkem
utánamegy. A szó szoros értelmében elindult, de nem tudom, hogy miért,
végül visszafordult. Azóta sem tudom, hogy mi lehetett az oka. Talán
dolgom van még. De vajon mi? Ezerszer tettem már fel a kérdést
magamnak. Mintha a drágám lökött volna vissza az életbe - mondta az öreg,
de közben elcsuklott a hangja.
- Bárhogyan is volt, Gyuri bácsi, önök voltak a legszebb házaspár a
világon. Öröm volt nézni, ahogy belekaroltak egymásba és sétáltak.
- Köszönöm az ő nevében is.
 - És most hogyan tovább? Van valami terve, Gyuri bácsi?
- Persze. Terve mindig van az embernek, Etelkám. A kérdés, hogy mire
ad nekem időt az. én Istenem.
- Ezek szerint, most már itthon marad, és lesz, ami lesz? - kérdezte
érdeklődve a boltos asszony.
- Nem, dehogy. Utazgatni szeretnék. Pár dolgot még látni szeretnék,
mielőtt hazatérek a Rózámhoz.
- Drága Gyuri bácsi! Egyem meg a szívét! Még mindig milyen szeretettel
beszél a feleségéről, és ami a legszebb, hogy nem múlt időben. Nagyon
irigylésre méltó az, ahogy éltek.
- Pedig nekünk nagyon sok kijutott a rosszból, de tudja, amikor az Isten
ennyiszer próbára tesz valakit vagy valakiket, azokkal terve van. Azért
nehogy ám azt képzelje valaki, hogy mi sosem veszekedtünk! Volt, hogy
egy hétig nem szóltunk egymáshoz, de belegondoltam abba, hogy milyen
lenne a világ nélküle, és beleborzongtam még a gondolatába is!
- Elhiszem, Gyuri bácsi. Ha nem láttam volna, akkor is elhinném, de így,
hogy még láttam is...
- Most megyek, veszek pár dolgot otthonra. Több mint három éve nem
voltam a lakásban. Nincs otthon semmi, még kávé sem.
- Rendben, Gyuri bácsi. Válogasson csak kedvére, azzal se törődjön,
hogy nehéz. Úgy értem, ha ásványvíz kell, vagy valami, ami súlyosabb,
nyugodtan hozza ki a pulthoz, majd munka után fölviszem. Ne cipekedjen,
ha nem muszáj!
- Nagyon köszönöm, Etelkám! Ez nagy segítség, mert bizony nem
vagyok már a régi. Illetve pont, hogy a régi vagyok - mondta az Öreg
mosolyogva.
A beszélgetés után összeválogatta azokat a dolgokat, amire szüksége
lehet a következő napokban. Víz, cukor, kenyér tej, fűszerek és az alapvető
élelmiszerek.
Hazaindult ugyan, miután végzett a boltban, de úgy döntött, hogy a
Gyorskocsi utcán még leül egy pádon, és megtöm egy pipát. Üldögélt egy
darabig, és csak céltalanul járt a tekintete. Hol a járókelőket nézte, hol egy
elhúzott függöny mögött próbálta kitalálni, hogy épp mi történik a
szobában. Szokása volt régről, hogy ha valami lekötötte a figyelmét, akár
csak néhány másodpercre is, megpróbálta megtippelni a történetét vagy az
előzményét. Vicces dolgok jutottak ilyenkor az eszébe, amik olykor
mosolyt csaltak az arcára. Bár vajmi kevés volt annak az esélye, hogy
helyesen tippelte meg a látott esemény történetét, de sok alkalommal
hangosan nevetett az ötletein, ami szült néhány kellemetlen pillanatot, mint
például egyszer a metrón. Lassan a parázs elizzani látszott, ezért az öreg
elvégezte a gyors tisztítást mint mindig, és elindult az otthona felé.
Azonban a kapuban gondolt egyet, és megállt. Mivel a beszélgetések
emléke még frissen élt az emlékezetében, így inkább elindult a Batthyány
térre, hogy meglátogassa a helyet, ahol a barátját, Szemerédi Pistit 56-ban
lelőtték. A tér azóta jócskán megváltozott. Az akkori viszonyokhoz képest,
most tömeg volt. Emberek rohantak keresztül- kasul a téren. Nem is néztek
egymásra, tudomást sem vett egyik a másikról. Mindenki rohant, hajszolta a
pénzt és a sikert, nem törődve azzal, hogy alig pár évtizede ezen a helyen
milyen drámák játszódlak le, de hát miért is törődtek volna vele, hiszen
azok az események számukra csak egy kellemetlen történelemóra anyaga
voltak. Kizárólag azoknak jelentett valamit, akik átélték, vagy voltak olyan
rokonaik, akik hitelesen el tudták mondani a golyók ütötte lyukak igaz
történetét.
Kiért a térre, ami egyébiránt egy nagyon takaros, szépen rendben tartott
közterület volt. Azon a bizonyos helyen, ahol az a dolog történt, most egy
metróállomás áll. Az öreg megállt mellette, és csak nézte a modern
építményt, és úgy gondolta, hogy elég méltatlan síremlék. A tér Duna felöli
sarkában észrevett egy virágárus hölgyet, akinek se standja, de még asztala
sem volt, csak ott ácsorgott, és virágot árult. Odacsoszogott hozzá, hogy
egy szál virággal tisztelegjen barátja emlékének.
- Kezét csókolom, hölgyem! Kérem szépen a legszebb rózsáját, ami van -
szólította őt meg.
- Jó napot kívánok! Tessék választani, mind nagyon szép - jött a kedves
válasz.
- Akkor ezt kérem szépen. Ez olyan szép, talán kicsit szebb, mint a többi,
bár tényleg az összes gyönyörű. A barátomnak viszem, aki itt esett el
egykor.
- Micsoda egybeesés - mondta az asszony. - Az én édesapámat is itt lőtték
le ötvenhatban.
Ezt hallva eltűnt a mosoly az arcáról, és zavartan kezdett el toporogni.
- Hogy hívják kegyedet, ha szabad kérdeznem? - kérdezte, miközben a
pénztárcáját kotorta ki a szatyrából.
- Szemerédi Zsuzsanna vagyok, az édesapámat meg Szemerédi Istvánnak
hívták.
Az öregnek megállt a mozdulat a kezében, és tágra nyílt szemmel nézett a
hölgyre. Zavarában azt sem tudta mit mondjon.
- Mennyivel tartozom? - kérdezte végül elcsukló hangon.
- Kétszázötven forint lesz, uram.
- Tessék parancsolni! - mondta az öreg, és elvette a virágot.
- Valami baj van? - kérdezte a hölgy, mert látta, hogy Gyuri bácsi furán
kezdett viselkedni.
- Semmi- semmi. Nagyon köszönöm a gyönyörű virágot! Az Isten áldja
meg önt! - mondta az öreg, azzal sarkon fordult, és elindult a metró felé. A
hölgy utána nézett, és látta, hogy a metró épülete mellé teszi le a rózsát egy
köztéri virágtartóba, hogy mégse a földre tegye.
Gyuri bácsit megviselte ez a jelenet, de muszáj volt hazamennie.
Keresztülsétált a téren, de már nem nézte az utca emberét és az épületeket,
csak maga előtt nézte a járdát, nehogy megbotoljon valamiben a nagy
sietségében. A lépcsőház elé érve a kulcsát kereste, hogy kinyissa a kaput,
amikor egy hang szólalt meg a háta mögött.
- Ugye ismerte az apámat? - jött a váratlan kérdés a háta mögül. Az öreg
megfordult, és a virágárus hölgy állt ott. Nem szólt egy szót sem, mert nem
tudta mivel tesz jót. Ezért úgy döntött, hogy inkább beinvitálja a hölgyet
beszélgetni, az alatt a pár perc alatt meg lesz ideje kigondolni, hogy ezt a
beszélgetést hogyan abszolválja, hogy ne taposson bele a hölgy leikébe.
- Jöjjön be, kérem! Igyunk meg egy kávét együtt!
A virágárus nem szólt egy szót sem, hanem fellépett a lépcsőre ezzel
jelezvén, egyetért az ötlettel. Miután az öreg kinyitotta a kaput, a hölgy belé
karolt, hogy segítsen neki feljutni a liftig. A liftben sem kezdtek bele a
kényes beszélgetésbe, ott csupán annyi történt, hogy megkereste a kulcsát.
Ez a hallgatás mindennél rosszabb volt, de egyben egy olyan esemény, amit
egymástól függetlenül mindketten vártak.
Mikor kinyitotta a bejárati ajtót, udvariasan előreengedte a vendéget.
- Hagyja csak a cipőjét, kedves! Az előszoba végén balra találja a
konyhát. Menjen be, és foglaljon helyet. Egy kis idő, amíg leveszem a
cipőmet.
- Rendben. Köszönöm! - mondta a hölgy, és elindult a konyha irányába.
Csakhamar az Öreg is követte.
- Hogyan issza a kávét? - kérdezte a vendégtől.
- Két cukor és egy kis tej, köszönöm. Bocsánat, hogyan szólíthatom?
Mert igazából még nem is ismerjük egymást.
 Az öreg odament hozzá, és kezet csókolt neki.
- Sebestyén György vagyok, szolgálatára, de mindenki csak Gyuri
bácsinak szólít.
- Sebestyén György? - csillant fel a tekintete. - Önről mesélt az
édesanyám. Nem nagyon emlékszem, hogy mit, de ezt a nevet már
hallottam. Nem is egyszer, és az biztos, hogy az ő szájából, ebben biztos
vagyok.
Gyuri bácsi a kredenchez ment, hogy az ígért kávét megfőzze. Ezeket az
alap dolgokat elhozta a szatyrában, mert tudta, hogy kávét szeretne majd
főzni, de akkor még úgy volt, hogy csak magának. Elővette a régi
kotyogóst, megtömte friss, illatos kávéval, alaposan lepréselte, majd
összerakta a kávéfőzőt és feltette a sparheltre. Kellemes kávéillat lengte be
a helyiséget. A kávéfőző pár perc múlva halk rotyogásba kezdett, az illatos
gőz a plafon felé kavargóit. Miután elhalkult, levette a tűzhelyről, és
kitöltötte a kis csészékbe, amikre az volt írva, hogy „Hotel Flamingó”.
Amikor a kezébe vette, egy pillanatra megállt, és a csészét nézte.
- Hotel Flamingó. Rózámmal voltunk egyszer ott üdülni. De jó is volt!
- Hol? - kérdezte Zsuzsanna.
- Á, semmi. Csak a kezembe kerültek ezek a csészék és mint mindenről,
erről is egy emlék jutott eszembe,
- Mondja el nyugodtan, Gyuri bácsi, ha már összehozott minket ez a
szerencsés véletlen. Ismerjük meg egymást!
- Nincs ebben semmi különös. Szóval, ez a hotel a Balaton északi partján
van, Füreden. Ott voltunk üdülni a Rózámmal. Egy gyönyörű hetet
töltöttünk ott el, és a végén kaptunk ajándékba egy kávéskészletet, amiben
volt négy csésze is. Már csak ez a kettő van meg belőle. Szép emlék.
- Elhiszem, Gyuri bácsi - mondta Zsuzsanna, de abban a pillanatban az
öreg letette elé a kávét.
 - Oda tettem mellé kockacukrot. Tegyen, amennyi jól esik!
- Köszönöm szépen! - felelte a hölgy, és el is kezdte megízesíteni. Az
öreg is hasonlóképpen tett. Mindketten kavargatták a kávéjukat, nem csak a
megszokott ceremónia miatt, hanem mert forró volt. Közben csöndben
ültek, de egyszer csak megszólalt az öreg. Kérdés nélkül kezdett el beszélni.
- De szerettem az édesapját! Erős volt, mint a bivaly, és karizmatikus.
Igazi vezéregyéniség! Mindig tudta, hogy mit tegyen. Példakép volt a
számomra, nagyon büszke voltam rá, hogy a barátom.
Zsuzsanna csak csöndben kevergette az italát, nem szólt egy szót sem.
- Nagyon szeretett élni, de gyűlölte az igazságtalanságot. Gyűlölte azt a
rendszert. Viszont nagyon szeretett enni, és mi tagadás, inni is, de tudja mi
volt, amit a legjobban szeretett? Édesapa lenni. Rajongással, szerelemmel
szerette a családját. Úgy beszélt a gyerekeiről, mint más az Istenről, vagy a
hitről. Öröm volt hallgatni öt. Ha valakitől, akkor tőle lehetett tanulni -
mondta az öreg a semmibe meredve. Bár nem érzékenyült el, de látni
lehetett rajta, hogy amit mond, azt látja is maga előtt.
- Hogy történt? - kérdezte Zsuzsanna, az ő szeme viszont könnyes lett a
hallottaktól.
Az öreg arcán egy fájdalommal teli mosoly jelent meg.
- Drága, Pistikém! - mondta, és sóhajtott egyet. - Rohadt, gyáva férgek!
Szemtől szemben soha nem tudták volna legyőzni őt! - mondta, és
belekortyok a kávéjába, ami azóta már kihűlt, talán túlságosan is. Aztán
folytatta.
- Azon a napon, eljött értem, hogy elvigyen valami titkos gyűlésre. Ekkor
már nem lőttek. Csönd volt. Ezért is olyan borzasztó erről beszélni. Akkor
történt az egész, amikor már azt hittük, hogy túléltük. Szóval, gyalog
mentünk. Pisti végig nagyon gyanúsan viselkedett. Mintha félne valamitől.
Sehol nem volt semmi, de egyfolytában forgolódott. Aztán a Batthyány
téren minden félelme beigazolódott. Valahonnan, azóta sem tudom, hogy
honnan, de orvul lelőtte valaki. Valaki, akinek vagy marha szerencséje volt,
vagy nagyon értett hozzá. Szívtájékon lőtte. Esélye sem volt túlélni, de arra
még maradt ereje, hogy a fülembe súgjon valamit.
Zsuzsanna a szemét törölgette az édesapja történetét hallva.
- Mi volt az? - kérdezte.
- Odahúzott magához és azt mondta, „vigyázz a gyerekeimre!” Azután,
elmondta, hogy hol talállak meg titeket. Végül annyit mondott, „bassza
meg, ettől féltem!”
Aztán nem szólt többé. Meghalt.
- Édesapám... - mondta Zsuzsanna, és sírva fakadt. - Alig emlékszem rá.
Kisgyerek voltam, de néhány halvány kép mintha élne bennem róla. Mi
történt ezután? - érdeklődött a folytatás felől.
- Nem tudtam mit tegyek. Nem akartam ott hagyni, ezért bementem a
templomba, és a paptól kértem segítséget. Sosem derült ki, hogy ki tette, ez
az egészben a legrosszabb. Nevetgélő részeg szovjet katonákat láttam
ugyan, akik minket néztek, miközben röhögtek, de nem volt rá semmi
bizonyíték, hogy ők lettek volna.
- Ha a szívére teszi a kezét, akkor ön szerint ki tette?
- Nézze, kisasszony! Az, hogy szerintem mi volt, az másodlagos. Ha a
katonák voltak, akkor azt kell mondjam, hogy poénból ölték meg az
édesapját. Viszont ott lóg a levegőben az a tény, hogy a Pisti félt valamitől.
Nagyon jó barátok voltunk, de elképzelhető, hogy még előttem is voltak
titkai. Nyilván arról a gyűlésről mások is tudhattak. Olyanok is, akikből
vagy kiverték, vagy kifizették az információt, ha így volt, akkor azt a Pisti
magával vitte a sírba. Bármi is történt, csak találgatni tudok. Annak meg
nem sok értelmét látom. Miután elült a vihar, visszamentem a templomba,
ahol a segítséget kértem, s a pap annyit tudott mondani, hogy a Fiumei úton
lett eltemetve az édesapja, de ezt nyilván azóta ön is tudja. Én akkor nehéz
szívvel, de lezártam magamban ezt a dolgot. Családom volt, nekem is pici
gyerekem, így inkább rájuk fordítottam a figyelmemet. Pistit már nem
tudtam volna visszahozni akkor sem, ha elkezdek kutakodni a gyilkosa után.
Viszont a családomnak szüksége volt rám, úgyhogy így döntöttem. Nem
akartam meg több embert elveszteni.
Zsuzsanna törölgette a szemét, több nem futotta az erejéből.
- Menjen, aranyos, és ezeket mondja el az édesanyjának! Hajói
emlékszem, Hildának hívják.
- Igen. Úgy hívják - felelte.
- Egyébként jól van?
- Az túlzás, de megvan. Soha többé nem ment férjhez. Még most is jelen
időben beszél az apámról.
- Elhiszem hölgyem, és teljesen megértem. Adja át neki szívből jövő
részvétemet és jó kívánságaimat.
- Rendben, és köszönöm, hogy elmondta nekem ezeket.
- Nekem épp oly megkönnyebbülés, mint önöknek. Higgye el! Úgy
látszik, ez az időszak erről szól, az elengedésről. Képzelje, az otthonban,
ahol laktam, egy fiatal nővér leírta az emlékeimet, és ki fogják adni
könyvben. Benne lesz az édesapja is, mert nehogy ám azt higgye, hogy ez
az esemény, csak egy volt a sok közül az életemben! Engem Pisti
értelmetlen halála nagyon megviselt akkoriban. Egy nagyon kemény
állomása volt az életemnek, amit nehezen hevertem ki. Beleszőttük a
történetbe ezt is, mint fontos momentumot. A vele való beszélgetés
nagyban hozzájárult ahhoz, hogy most viszonylag jól érzem magam a
korom ellenére is.
- Örülök, Gyuri bácsi! Most hazamegyek, és elmondom édesanyámnak,
amit elmondott. Mert ugyan mindenféle szóbeszédet hallott apuról, de a
teljes igazságot még soha.
Zsuzsanna pár szóban, nagyvonalakban elmondta az öregnek, hogy
hogyan alakult az életük a testvérével és az anyukájával, az öreg meg
elmesélte a közeli terveit az utazásról. Miután a végéhez értek, a hölgy
felállt, hogy elbúcsúzzon, és véget vessen ennek a fájdalmas
beszélgetésnek.
- Búcsúzom, Gyuri bácsi. Kérem, hogy nagyon vigyázzon magára az
úton! Erre a papírra felírom a címünket. Kérem, hogy ha ideje engedi,
látogasson meg minket!
- Rendben. Köszönöm a meghívást! Ha hazajöttem, akkor élek is vele.
Nem nagyon van már társaságom, úgyhogy örülök mindenkinek, aki még
felbukkan, és tudok beszélgetni pár szót.
- Rendben. Viszontlátásra, Gyuri bácsi!
Zsuzsanna kiment az ajtón, és már csak a léptei voltak hallhatóak. Gyuri
bácsi meg visszacsoszogott a konyhába, hogy megigya a maradék kávéját,
és elkezdjen felkészülni az utazásra, ami már rohamosan közeledett...
 25. fejezet

A MAGYAR TENGER

Gyuri bácsi első kiruccanása a Balatonhoz vezetett. Egy hétvégére fizetett

be a Hotel Flamingóba, ahol egykor Róza nénivel üdült. Mivel a
biztosításának köszönhetően pénze volt bőven, több is, mint amit el tudna
költeni, így a taxis barátját kérte meg, hogy vigye őt el. Aki persze örömmel
vállalta a feladatot, és nem csak mert jól jött neki a fuvar, hanem mert
barátságot ápolt az öreggel.
A lefelé utat végigbeszélgették, Feri a taxis történeteit mesélte. Gyuri
bácsinak is voltak taxis történetei, bár azok nem a kellemes emlékek közé
tartoztak. Utólag már csak nevettek rajtuk mindketten, de volt köztük olyan
is, ami akkor nagyon dühítő volt a számára.
Jól esett neki az utazás, rég nem volt már része benne, de nem múlt el
egyetlen óra sem úgy, hogy ne gondolt volna az otthonra. Hiányzott neki a
nővér és a beszélgetések, hiányzott neki a park, az állatai, de még Feri bá is,
a majdnem süket, immáron kertésszé avanzsált portás. Néha úgy elmélázott
a gondolataiban, hogy már csak arra eszmélt föl, hogy a taxis kérdez tőle
valamit. Ekkor vagy alibizett, vagy visszakérdezett, mert nem akart
szamárságot mondani. A suhanó táj megannyi érzéssel töltötte föl szívét, de
mindennap hálát ad a Jóistennek, hogy kilencven évesen olyan testi és
szellemi frissességnek örvend, hogy még bele mer vágni kalandokba, ami
persze másnak már nem az, de neki sokat jelentett. Évek óta úgy ébredt fel
minden reggel, hogy neki már semmit sem tartogat az élet, és most itt ül
egy autóban, és száguldanak a Balatonra. Az utána lévő utazásra, egyelőre
gondolni sem mert, még annak ellenére sem, hogy be volt fizetve.
 Első útjuk az Öreg kérésére Balatonvilágos volt, ahol annak idején
állomásoztak. Le akarta róni a tiszteletét ott, ahol a barátja, Gyuszi elesett.
Nem sok reményt fűzött hozzá, hogy megtalálja a helyet, ám nem akart úgy
elmenni mellette, hogy meg sem próbálja. A gyanúja beigazolódott.
Annyira megváltozott a környék és annyira beépült, hogy igazából azt sem
tudta már, hogy merre induljon. Nem volt semmi támpont az emlékeiben,
esetleg valami jellegzetes épület, vagy bármi, ami még ennyi idő múltán is
állhatna, úgyhogy néhány sikertelen kísérlet után úgy döntött, hogy nem
keresgélnek tovább. Be kellett látnia, hogy ez a próbálkozása kudarcba
fulladt. Feri, a taxis, próbált neki segíteni, hátha eszébe jut valami abból az
időből.
- Mire emlékszik, Gyuri bácsi? Csukja be a szemét, és mondja el, hogy
mit lát. Templom vagy bármi, ami időtálló lehet, és még nem bontották le -
kérdezte az öreget.
- Semmi. Fák és pusztaság. Semmi olyan, ami támpont lehetne, minden
úgy megváltozott.
- Hát, Gyuri bácsi, így nem sok esélyt látok, de ahogy a világot elnézem,
azon sem csodálkoznék, hogyha már rég beépítették volna. Olyan ütemben
épülnek a nyaralók és a lakóparkok, hogy elképzelhetőnek tartom, hogy
hiába keringünk itt.
- Én is így gondolom, Ferikém. Ennyi idő távlatából megtalálni valamit,
ami csak nekem fontos, szinte lehetetlen. Az idő nem állt meg, sőt olyan
ütemben gyorsult fel, hogy én már követni sem tudom, és igazából már nem
is akarom. Én csak annyit teszek, hogy tiszteletemet teszem azokon a
helyeken, amik fontosak voltak a számomra. Menjünk barátom, nézzük
meg Akarattyán a Magaspartot!
- Rendben, Gyuri bácsi. Szerettem volna segíteni...
 - Tudom barátom, de ez nagyon hamvába holtnak tűnik. A szívemben
továbbra is őrzöm Gyuszi emlékét. Ez a legtöbb, amit tehetek.
A főútról bekanyarodtak a mellékutcába, ami egyenesen a Magasparthoz
visz, s az öreg kérte a taxist, hogy álljon meg.
- Innen sétáljunk egyet, Ferikém! Olyan szép idő van, és jó a levegő is! -
kérte az öreg.
Feri leparkolta a kocsit, és elindultak gyalog a földúton. Az utca végén
lélegzetelállító látvány tárult a szemük elé. Mintha egy gigantikus stadion
legfelső sorában lettek volna, szinte a lábuknál hevert a Balaton. Mintha
egy nagy sötétkék műanyag lap lett volna, amiben tükröződött a nap
korongja, és csak néhány vitorlás törte meg ezt a csodás egyhangúságot.
Lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy az átvonuló felhők, hol az egyik partra,
hol pedig a másikra vetették rá árnyékukat. Teljes áhítattal nézte a tájat az
öreg, amit Feri is észrevett, ezért inkább meg sem szólalt, nem akarta őt
visszazökkenteni a valóságba. Mindössze annyit tett, hogy belekarolt, és a
legközelebbi pádhoz irányította őt. Miután leültek, az öreg becsukta a
szemét, és a nap felé fordult, azután megszólalt.
- Voltam itt a háború alatt. Akkor is gyönyörű volt, de persze egész más
volt a látvány. A horizont időnkénti villanása segített az eszünkbe vésni,
hogy voltaképpen háború van. Ha itt lenéz, akkor láthatja, hogy rengeteg
nyaraló, hétvégi ház épült. Akkor itt még nem volt semmi. Szürkeség volt,
illetve fák. Szinte eltűntek a színek a világból. Minden szürke volt és
egyhangú. Mintha nem nyíltak volna többé a virágok, mintha eltűntek volna
a színes pillangók. Szürke volt a rét, az égbolt, de még a víz is! Olyan lett a
világ, amilyenné tettük, és amilyenné tenni próbálják most is egyes
emberek. De vajon miért? Miért jó, ha valaki szenved? Hiszen
mindannyiunknak csak egy élete van. Miért kell megkeseríteni? Leéltem
kilencven évet, de ezekre a kérdésekre nem találtam a választ. Valószínűleg
nincs is rá elfogadható magyarázat. Egyszerűen ilyen az emberi természet.
A pénz és a hatalomvágy mindent felülír, még az életet is, pedig azt nem
szabadna semminek és senkinek. Olyan szép lehetne a világ! Vannak szép
tájak, flancos kocsik és szebbnél szebb épületek. Annyi, de annyi szabad
kapacitás, hogy senkinek sem kellene az utcán aludnia! Jutna mindenkinek
mindenből bőven. Ha jobban el lennének osztva a javak, akkor a világ is
sokkal jobb hely lehetne. Ha együtt tolnánk a szekeret egy irányba, és nem
kétfelé. Hagyjuk! Egy bolond vénember vagyok, aki egy szebb világról
álmodik.
- Elhiszem, Gyuri bácsi, és higgye el nekem, hogy nincs ebben semmi
bolondság! Tudják az emberek, mi a jó, hiszen erről szólnak a filmek,
mégsem teszik. Az ideális világ megteremtése és fenntartása nem érdeke a
hatalmasságoknak. Az emberek, amíg szegények, addig irányíthatóak.
Mindent megtesznek a jobb élet reményében, szót fogadnak bárkinek,
akiről azt hiszik, hogy a javukat akarja. Én már a háború után születtem, de
a szüleim meséltek egy s mást arról az időről.
- Örüljön neki, Ferikém, hogy csak hallomásból tudja ezekét a dolgokat!
Ám azért egy másik szemszögből nézve, voltak jó dolgok is. Például
rengeteg értékes embert ismertem meg. Békeidőben az emberek nem
egymással, hanem a pénz üldözésével foglalkoznak. Az emberi dolgok
teljesen a háttérbe szorulnak. Az emberség akkor mutatkozik meg, amikor
egymásra vagyunk utalva. Amikor meg kell becsülni minden emberséget,
amivel találkozunk, mert nem tudhatjuk, hogy mikor ment meg, vagy kell
öt megmentenünk. A mai emberek szidnak mindent és mindenkit, ujjal
mutogatnak. Ez csak azért lehetséges, mert nem éltek igazán nehéz időket.
Én igen, de azt mondom, hogy volt, akinek még nálam is sokkal rosszabb
volt. Gondoljunk csak a táborokra! Nekem legalább volt mit ennem. Ha
nem is könnyen, de föltaláltam magam. Megtanultunk megbecsülni
dolgokat. Ennek a képességnek jó hasznát vettük a béke beköszöntével.
Mert attól, hogy vége lett a háborúnak, nem szakadt ránk a jólét. Kicsivel
több volt, de nem sokkal, de addigra már megtanultuk beosztani azt a
keveset is.
Ferenc egy szót sem szólt, az öreg történeteire ő is hasonlóképp reagált,
ahogy annak idején Edit nővér. Csak hallgatta, és próbálta elképzelni az
elképzelhetetlent.
- Gyerünk, Ferikém! Egy fecske nem csinál nyarat, ahogyan azt szokták
volt mondani, de még kettő sem. Inkább vigyen el Tihanyba, szeretném
látni, ahol megkértem a Rózám kezét, amikor fiatalok voltunk és szépek -
mondta az öreg, és ugyan egy kis segítséggel, de sikerült felállnia a pádról.
- Remélem nem untatom a történeteimmel. Szóljon ám, mert akkor
befogom a számat - kérte az öreg.
A taxis felnevetett.
- Dehogy! Épp azon gondolkodtam, hogy napestig tudnám önt hallgatni,
Gyuri bá. Olyan szépen mesél, kicsit a nagyapámra emlékeztet. Ő szeretett
és tudott is mesélni.
- Akkor jó. Jöjjön, menjünk! Út közben elmesélem Önnek Gyuszi
történetét.
- Milyen Gyuszi? - kérdezte a taxis.
- Aki miatt megálltunk Balatonvilágoson.
- Rendben, de legyen óvatos, és nézzen a lába elé...
Egy kisebb szerpentin vezet föl az Apátsághoz. Fent sétáló turisták
látványa fogadta őket. Mindenhol szuvenírárusok standjai álltak, valamint a
helyi jellegzetességből, a levendulából készült termékek százai díszelegtek a
kirakatokban: levendulás szappan, levendulás tea, levendulás
kozmetikumok, levendulás illatosítok és még sok minden más, ami ebből a
nemes virágból készíthető. Csúcsidő lévén parkolóhely csak korlátozott
számban található, ami azt jelentette, hogy helyet találni csupán szerencse
kérdése. Am egy külföldi rendszámú gépkocsi épp akkor tolatott ki az egyik
ilyen fizetős parkolóhelyről, amit Ferenc pesti utakon edződött szeme
azonnal kiszúrt, és a következő percben már sikerült is a parkolás.

- Ez igen, Ferikém! Ezt betette a helyére. Látom, azért rutinban nincs

hiány.
- Jaj, Gyuri bácsi! Lassan harminc éve űzőm az ipart. Az lenne a furcsa,
ha nem így lenne. Pesten szemfülesnek kell lenni; amelyik parkolóhelyet az
egyik percben még látjuk, közel sem biztos, hogy pár pillanat múlva még
mindig üres lesz. Le kell csapni rá!
- Hát igen - mondta az öreg. - Megtanulta a leckét. Na, menjünk! A
parkolóhelyet fizesse ki, Ferikém, majd a végén elszámolunk.
Meredek, kaptatós út vezet fel a templomig, amit Gyuri bácsi az állapota
miatt csak segítséggel tudott megtenni. Lassan, nagyon lassan haladtak, de
már a domb tetejénél látni lehetett a messzeséget és a gyönyörű panorámát,
ami a szemük elé tárult. Kicsit élénkebb volt fönt a légmozgás, de ez
kifejezetten üdítően hatott rájuk.
A kilátás, az apátság és maga a hely, olyan érzéssel töltötte el a szívét,
amit nehezen tudott volna szavakba önteni. Ennek a helynek és nekik
múltjuk volt. Közös múltjuk, és bár az apátság az ő leány kérésüktől nem
lett sem szebb, sem pedig csúnyább, Gyuri bácsi számára, attól a naptól
fogva, amikor megkérte Róza néni kezét, más jelentőséggel bírt. Neki egy
zarándokhely lett, ahova bármikor eljöhet, ha emlékezni szeretne.
Rátámaszkodott a korlátra, és nézte a Balatont. Ősz hajszálai csak úgy
repültek a langyos szélben. Közben gyerekek rohangállak fel-alá
körülöttük, és gondtalanul játszottak. Az ő számukra ez a hely még csak
egy játszótér volt, ahol szaladgálni lehet.
 Lenézvén a mólót látta, ahol éppen egy hajó kötött ki. Kicsit távolabb a
strand mindenféle színekben pompázott a fürdőzőktől. A viharjelző a
hotelek tetején nem villogott, így hozta az emberek tudtára, hogy vihar ezen
a napon nem közeleg.
- Ferikém! - szólította meg a taxist.
- Parancsoljon, Gyuri bácsi,
- Megtenne nekem egy apró szívességet? - kérdezte az öreg.
- Persze. Azért vagyok itt. Az öné vagyok, amíg azt nem mondja, hogy
vége - felelte.
- Köszönöm. Tegye már meg, hogy elmegy a korlát végéig, és leszámol
nekem hetvennyolc lépést. Közepes lépést, ne nagyot! Csak ahogyan sétálni
szokott.
A taxis furán nézett az Öregre, de szó nélkül megtette. Egy helyen
megállt, és kérdőn nézett rá.
- Itt vagyok. És most? - kérdezte az öregtől.
- Várjon meg, odamegyek - mondta, és elkezdett odacsoszogni,
- Mi van itt, Gyuri bácsi? - kérdezte a taxis értetlenül.
- Elmondom. Amikor megkértem a Rózám kezét, azon tanakodtunk,
hogyan jegyezzük meg a pontos helyet. Néztük a köveket a falban, de mind
ugyanolyan. Vagyis nincs köztük semmi kirívó, hogy meg lehessen
jegyezni. Az az ötletem támadt, hogy elmentem a fai végig, és
megszámoltam hány lépés. Most, tehát azon a helyen állunk, ahol életem
egyik legboldogabb pillanata zajlott.
- De jó! Legalább akkor itt sikerrel jártunk, Gyuri bácsi.
- Bizony ám. Ezen a helyen kértem meg a Rózám kezét a háború után.
Megvicceltem öt. Nem tudta, hogy hová megyünk, egyszer csak azt
mondtam neki, hogy menjünk. Elindultunk a Déli pályaudvarra, vettem két
jegyet, és elhoztam őt ide. Egész úton faggatott, hogy hova megyünk, de én
tartottam magam. Nem mondtam el. Aztán amikor ide felértünk, hátulról
átkaroltam, és az ujjara húztam a gyűrűt. Könnyekig hatódott a lelkem.
Attól fogva a haláláig azt a napot tartotta az élete legszebb napjának. Látja
ott azt a rózsaszín házat? Akkor még laktak benne. Gyönyörű kis ház volt.
Az volt az álmunk, hogy egyszer megvesszük. Persze sohasem került rá sor,
de jó volt róla álmodozni. Ott ültünk a párommal és tervezgettük, hogy
fogjuk rendbe hozni, és milyen kertet szeretnénk. Arról álmodoztunk, hogy
amikor majd ennyi idősek leszünk, akkor azon a teraszon fogunk ülni, és
nézzük a vizet. Már akkor biztosak voltunk benne, hogy mi együtt fogunk
megöregedni. Soha nem volt B terv. Eszünkbe sem jutott, hogy egyszer a
másik nem lesz. Micsoda könnyelműség, mi?
A taxis elmosolyogta magát, az öreg meg merengőn nézte a tájat.
- Ne eméssze magát, Gyuri bácsi! - szólt közbe a taxis. - Szép élete volt,
már amit hallottam belőle. Mert úgy istenigazából, most van időnk ilyen
részletekbe belemenni. Bár eddig is tudtam, hogy maguk irigylésre méltó
szerelemben éltek, de bizonyos dolgokkal csak most szembesülök.
- Ó, félreért. Én nagyon is elégedett vagyok az életemmel. Olyan
eseményeket láttam, amit nem sokan mondhatnak el. A szemem láttára
játszódott le a huszadik század történelme. Végtelenül hálás vagyok a
sorsnak, hogy mindezeket láthattam, ha már mindenáron meg kellett, hogy
történjenek. Én csupán a végét nem értem. Egy ilyen szép és teljes élet után
mire ez a magány? Hogy mindenki, akit szerettem itt hagyott, mint valami
mementót. Egy poros antik bútor vagyok a számítógépek világában. Az én
korom az volt. Itt én már nem ismerem ki magam, eltévedek. Mégis itt
vagyok és létezem. Én csak erre szeretnék magyarázatot kapni. Miért?
- Drága Gyuri bá! Ön egy lélekcsepp a mai embereknek. Aki Önnel
beszélget, az elgondolkodik az életén. Nézzen rám. Egy taxis vagyok. Egy
társadalmilag kirekesztett embercsoporthoz tartozom, akiket mindenki csak
szid. Állunk a droszton, beszélgetünk, egyáltalán nem intellektuális
dolgokról. Káromkodunk és hangoskodunk, és most nézzen rám. Itt ülök az
Apátság udvarán, egy idős barátommal beszélgetek igazán értelmes
dolgokról, és képzelje, engem is gondolkodásra késztet. Tehát higgye el,
egyáltalán nem céltalan a létezése, sőt adjunk hálát az égnek, hogy néha
történik olyan is, hogy egy értékes ember sokáig él! Mert miről szól a
történelem? írókról, költőkről, filozófusokról, akik negyven, legkésőbb
Ötven évig éltek, aztán valami oknál fogva távoztak. Nekem színt hozott az
életembe, Gyuri bácsi.
- De aranyos vagy, Ferikém. Köszönöm ezeket a szép szavakat, ez jól
esik egy ilyen vén bolondnak.
- Ne mondjon ilyet, és bár utálok olvasni, de azt a könyvet, elsőként
akarom elolvasni.
- Örülök, Ferikém! Egy kicsit még ücsörögjünk itt, aztán induljunk.
Imádom a természet muzsikáját! Nekem ezek, amik más számára csak
zajok, egy idő után szimfóniává állnak össze. Valahogy különválasztom
őket, és külön- külön élvezem őket, amíg azok zenét nem alkotnak. A végső
állomás, amikor mögé képzelem Vivaldi Négy évszakját. Imádom! Az
otthonban órákat töltöttem így. Elképesztő mennyiségű hang van, ha
nagyon figyelünk. Azokat már szinte nem is a fülével hallja az ember.
Ezeket majd akkor fogja átérezni Ferikém, amikor megöregszik, és
megbékél a világgal, mert ehhez aztán teljes lelki béke szükséges. Elég egy
hajszálvékony kilengés a gondok irányába, és vége szakad. Ilyen idősen
már nincsenek csekkek, nincs villanyszámla, nincs adó, ami az embert
nyomasztaná.
- Azért kicsit félek az Öregségtől. El sem tudom képzelni, hogy milyen
lehet... - válaszolta a taxis.
 - Az öregséggel magával nincsen baj, ha olyan életet élt az ember,
amiben nincs megbánás, mert azok tudják megkeseríteni. Az öregséggel
nincs baj, Ferikém, csak élje meg az ember. Az a nehéz feladat - mondta az
öreg, és ismét behunyta a szemét. Ilyenkor az a szokásos mosoly jelent meg
az arcán, amit minden élő ember irigyelt volna tőle, ha látta volna. Feri is
ezt érezte, de nem akarta ezt az idillt megtörni további kérdésekkel. Inkább
tovább gyönyörködött a tájban, és gondolkodott azokon az élettel
kapcsolatos dolgokon, amiket az öreggel való beszélgetés hozott elő a lelke
legmélyéről...
 26. fejezet

A TAGORE SÉTÁNY

Balatonfüred, Hotel Flamingó

Amikor Feri Mercedese megállt a hotel előtt, már késő délután volt. A
parton és a hotel környezetében pezsgett az élet, ami tetszett az öregnek,
hiszen azért jött, hogy emberek között legyen.
- Megérkeztünk, Gyuri bá. Érezze nagyon jól magát, azt kívánom! -
mondta a taxis.
- Ó, ez csak bemelegítés lesz, Ferikém! Csak kíváncsi vagyok, hogy fel
tudom-e venni még a ritmust.
- Jól van, de azért csak óvatosan! Sétáljon nagyokat, medencézzen, úgy
tudom, van gyógymedencéjük is. Masszíroztasson, és kapcsolja ki magát!
- Úgy lesz, Ferikém! Az Isten áldja! Tegye ezt el! - mondta az öreg, és a
kezébe adott egy borítékot.
- Ez mi akar lenni, Gyuri bácsi? - kérdezte Feri értetlenül.
- Az eddigi fuvardíj, Ferikém. Számolja meg!
- Ne sértsen meg, Gyuri bácsi! Majd a végén elszámolunk. A
legkedvesebb utasom, és már szinte a barátom is. Maximálisan megbízom
magában. Nem hinném, hogy el akar szaladni.
- Ez így van, és nem is nagyon tudnék, azért megtisztelő ez a bizalom, de
kilencven éves vagyok, Ferikém. Ugye tudja, hogy ezt miért mondom?
Tegye csak el, és jöjjön értem vasárnap délután, de csak akkor, ha
telefonálok!
 Ferinek nem volt választása, mert az öregnek igaza volt. Bár nem jó
szívvel, de eltette a borítékot.
- Jöjjön! Segítek kivenni és felvinni a csomagjait - mondta Feri a
könnyeit nyeldesve.
A második emeleten kapott helyett egy standard szobában. Egy pici
erkély is járt hozzá, ami Balaton felé nézett. Amikor belépett, akaratlanul is
összehasonlította az otthonbéli szobájával.
- Szép, szép, de azért az is nagyon jó volt - mondta halkan, majd az első
útja az erkély volt. Kinyitotta, és kilépett rá. Egy külső medence volt a hotel
udvarán, amit napozó emberek vettek körbe, a medencében úszkáló, hűsölő
fiatalok töltötték kellemesen a nyaralásuk perceit. Ha már ilyen kellemes
helyen volt, gyorsan elővette a pipakészletét, hogy megtömjön egyet
magának. Ezúttal nem sietett. Leült a kihelyezett asztalhoz a székre és
szépen komótosan megcsinálta magának. Közben kitekintgetett a szórakozó
fiatalokra. Olykor, ha vicces jelenetet látott, akkor elmosolyogta magát.
Amikor kész lett, felizzította a parazsat, és hátradőlt. Nyaralt. Még az
illatok is másként hatnak ilyenkor. A szabadság illata ez. A környékbeli
sütödék a víz klóros illata és a Balaton felől érkező természetes illatok
elegye által képzett kellemes nyárias fuvallatok. Aprókat slukkolt, és
azonnal engedte is ki, csupán a szájpadlásával ízlelgette a füst aromáját.
Volt a szobában egy kis hűtőszekrény, ami jelenleg minibárként funkcionált.
Volt benne üdítő, néhány üveg sör, kis üveges röviditalok úgy, mint
Jagermeister és whiskey. Volt benne azon kívül Milka csoki és ásványvíz.
Gondolt egyet, és egy üveg sört már ki is bontott, hogy tovább növelje a
„nyaralok” érzést. Visszaült az erkélyre, és abszolút vízparti hangulatba
került. Sokadjára végiggondolta az utat, ami végül ide vezetett. Nem akarta
a pihenést az emlékek alá temetni, de nem tudott gátat vetni az életében
résztvevő emberek iránti szeretetének. Ha valami jó történt vele, rögtön
rájuk gondolt. Mintha meg akarná osztani velük az élményt. Ugyanakkor
ilyenkor furcsamód nem fájdalmas érzések kavarogtak benne, hanem
valami, ami hozzátartozott a lényéhez. Ezért nem érezte magát soha
egyedül, mert a szerettei mindig ott voltak vele, még ha csak lélekben is.
A nap többi részét a wellnessben töltötte. Kicsit mókásnak érezte magát,
amikor a fehér köntösben végigcsoszogott a hotel folyosóján, de ahogy a
régmúlt árnyait, úgy a gátlásokat is le kellett vetkőznie, hajói akarta érezni
magát. Amikor belépett a fürdőbe, megcsapta az orrát a tipikus klóros szag,
ami az ilyen helyeknek a része. Beérve az első, amit megpillantott a kör
alakú gyógyvizes pezsgőfürdő, attól balra a szaunavilág és végül a nagy
medence. Nagy meglepetésére az emberek nem nézték ki őt a kora miatt,
hanem sorba fogadta az elismerő pillantásokat. Mivel kint strandidő volt,
így a beltéri medencékben csak kevés ember pihent, így volt helye bőven
elengedni magát. A nap hátralevő részét itt töltötte egészen a vacsoráig,
amikorra ő már lezuhanyozva, frissen, üdén csoszogott le az
étteremrészlegbe. Bőséges svédasztal fogadta őt, amivel hirtelen nem
igazán tudott mit kezdeni, mert először tapasztalt ilyesfajta bőséget. Amikor
az egyik pincér hölgy meglátta, hogy bizonytalanul toporog, azonnal
odament hozzá, és türelmesen útba igazította öt, mindent részletesen
elmondott neki az étkezés ilyetén formájáról.
Bár a fűszeres ételektől óva intették őt, mindezek ellenére pukkadásig
ette magát az öreg, még ő maga is meglepődött, hogy a kora ellenére
mennyi étel fér belé. Hát, ha eddig csoszogott, akkor így vacsora után,
inkább vánszorgásként lehetne jellemezni azt a közlekedési formát, amit
Gyuri bácsi megélt évei és az elfogyasztott étel mennyisége eredményezett.
Minden lehetőséget megragadott, hogy megkapaszkodjon, és minden
alkalommal újra kellett indítania magát, mivel ódzkodott mindenféle, az
idős emberekre jellemző, a közlekedésüket segítő eszközöktől, mint például
a bot vagy a járókeret. Fent a szobájában bekapcsolta a tévét, és késő estig
filmeket nézett, melyeket a helyi kábeltévé sugárzott. Sötétedés után,
miután kiheverte a vacsora közben tanúsított falánkságát, kiment az
erkélyre elpöfékelni egy pipát. A hotel lakói már elcsendesedtek, csupán a
medence bárjánál ült néhány fiatal, akik csöndben beszélgettek. A medencét
az oldalába integrált fényszórók világították ki kékes színt kölcsönözve
mindennek, ami a környékén volt.
Abban tudatban tért később nyugovóra, hogy másnap felderíti a
környéket, és az egész pihenése lényegi része még jócskán előtte van.
A nap sugaraira ébredt, melyek a sötétítő függöny mintái között
szűrődtek be és csalogatták őt vissza az álomvilágból. Végtelen nyugalom
szállta meg, mikor kinyitotta a szemét. Azt vette észre, hogy sokkalta
nyugodtabbak az éjszakái, mióta az emlékei nem nyomják a szívét, és
ezáltal a kellemetlen dolgok is halványulni látszanak. Már nincsenek
végigforgolódott éjszakák, azokat felváltották a nyugodt, eseménytelen
pihenések, melyeket általában nyújtózkodós, mosolygós reggelek követnek.
Miután kimászott az ágyból, elhúzta függönyöket, majd kinyitotta az
ablakokat, hogy a reggeli friss szellő elvigye magával az éjszaka
elhasználódott levegőt. Fogmosással kezdte a napot, és egy jóízű pipával az
erkélyen. Amikor ütött a reggeli órája, ő már felfrissülve, kipihenve várta a
liftet, hogy egy jó kis kontinentális reggelivel koronázza meg az első
balatoni reggelét.
Az előző estéből tanulva próbálta visszafogni az adagokat, ami nem volt
könnyű feladat, mert ismét bőséges svédasztal fogadta őt tele ínycsiklandó
falatokkal.
Az ember változhat és formálódhat, ahogy a kor és a fejlődés
megkívánja, de a régi berögződések, amik ráadásul semmi káros hatást nem
eredményeznek, azok megmaradnak, és még az idő sem tudja kiölni az
emberből. Ennek tanúbizonysága, hogy reggeli után, igaz most nem az
otthon parkjába, hanem a füredi Tagore sétányra ment ki élvezni a friss
levegőt. A hotel és a sétány között szuvenírárusok készültek föl a turisták
rohamára és pakolták ki a mütyürök százait a standokon. A nap már kezdett
melegen sütni, de a fák hűs árnyékot biztosítottak a sétálni vágyóknak. Az
utat apró kavicsok borították, amik némiképp megnehezítették az öreg
haladását, de ilyen apróságokkal most nem foglalkozott. A cél úgy is egy
köztéri pad volt, tiszta rálátással a vízre, ahol kacsák és hattyúk sorakoztak
és várták a gyerekek által odadobott kiflicsücsköket és az egyéb lepattanó
falatokat. Csakhamar meg is találta a legideálisabb padot, ahonnan jól
látott mindent. A mólót is, és a vizet is. Nem csak gyalogosok voltak, akik
szerették itt tölteni az időt. Kerékpárosoknak is a kedvelt célpontja volt ez a
partszakasz. Voltak, akik tolták a drótszamarat, de voltak, akik nagyon
lassan tekerve haladtak másokat nem veszélyeztetve. Leült a kiszemelt
padra, és elővette a pipatömő felszerelését a kis szatyorból, amit erre a
célra rendszeresített. A kendőt kiterítette, és elkezdte a műveletet. Mindent
pont úgy, ahogyan szokta. A mellette elsétáló emberek szeretettel
mosolyogtak rá, ahogy az idős úr a korát meghazudtolva foglalatoskodik
olyan dologgal, ami már régen kiment a divatból.
Amikor végzett, a kendőt összetekerte, és a felszereléssel együtt
visszatette a szatyorba. Majd azután az öngyújtójával életre keltette a
dohányt. Halk ropogással izzott föl és árasztotta magából a jó illatú,
aromás füstöt.
- Vanília illatú, hajói érzem - jött egy hang a pad mellől. Oldalra nézett,
és egy idős úr állt ott.
- Igen. Látom ért hozzá. Üdvözlöm!
- Szép napot kívánok! Leülhetek? - kérdezte őt némi idegen akcentussal.
- Persze, tessék csak - jött a szívélyes válasz.
 Az idegen úr leült a padra, és ő is elővette a pipázó-felszerelését, hogy
megtömje pipáját.
- Én is nagyon szeretem - kezdett bele a beszélgetésbe. - A cigarettát
utálom. Csak a pipát szeretem - mondta.
- Én azt is elszívom, ha nagyon nincs más, de amúgy én sem dohányzom.
- Itt nyaral? - kérdezte az idegen.
- Igen. Tegnap érkeztem, de csak a hétvégére. Holnap már megyek is
haza. Ön?
- Nekem van itt egy kis házam. Pesten van a cégem, de a hétvégét
általában itt töltöm. Lassan átveszi a családom, mert nekem már nagyon
megerőltető.
- Én eddig egy otthonban éltem, de valaki ráébresztett, hogy van még
bennem élet, így elkezdtem utazgatni. Ez az első állomás. Régen nem
voltam már itt, hiányzott a Balaton.
- El is hiszem. Mikor úgy döntöttem, hogy veszek egy kis házat, ahol
tudok pihenni, nem is gondolkodtam sokat azon, hogy hol vegyem. Egyből
a Balatonra jöttem nézelődni.
- Önnek van egy kis akcentusa, esetleg sokáig kint élt valahol?
Az idegen elkomolyodott.
- Igen. Eredetileg német vagyok. Csak jó ideje itt élek Magyarországon -
felelte.
- Amióta csak ideült, azon gondolkodom, hogy a vonásai olyan
ismerősek, de ha ön német, akkor biztosan csak egy véletlen egybeesés.
Egy hasonlóság - legyintett az öreg. Ám a következő pillanatban az történt,
amire álmaiban sem számított.
- Nem hinném, Gyuri bácsi - mondta az idegen, amire az öregnek megállt
a pipa a szájában.
- Hogy mondta, kérem? - kérdezte az öreg mosolyogva.
 - Jól hallotta, Gyuri bácsi! - ismételte el az idegen.
- Ki maga, és honnan tudja a nevemet? - kérdezte megdöbbenve, de
ekkor az idegennek könny szökött a szemébe.
- Az előbb reménykedtem, hogy felismer. Az én nevem Alexander Schulz
- mondta remegő szájjal az idegen úr. Az öregnek elállt a lélegzete.
- Milyen nevet mondott? - kérdezett vissza.
- Alexander Schulz vagyok, és ön Sebestyén György - felelte.
- Ez a név nagyon ismerős nekem. Ki maga?
Az idegen megtörölte a szemeit.
- A német katona, akit önök nem öltek meg annak idején, a háború végén.
Az öregnek kiesett a pipa a szájából, és meg sem bírt szólalni.
- Engedje meg, hogy megszorítsam a kezét! - mondta Alexander, és kezet
nyújtott az öregnek, aki tétován bár, de viszonozta a kézfogást.
- Nem is tudom, hogy mit mondjak... - hebegett az öreg.
Ültek egymás mellett a pádon, és a szemüket törölgették.
- Tegeződhetünk, Alexander? - kérdezte.
De ő tőle csak egy bólintásra futotta.
- Mondd el nekem, hogyan kerültél ide? Talán ez életem legnagyobb
meglepetése.
Alexander egy kicsit rendezte a sorait a kezdeti nehézségek után.
- Minden, ami történt velem neked és a barátodnak köszönhetem.
Rendkívül boldog életet kaptam a Jóistentől, de semmi sem lett volna, ha
akkor ti nem segítetek nekem. Ki volt az orosz katona? - kérdezte
Alexander.
- Szergejnek hívták. Nagyon jó barátok maradtunk a háború után is -
felelte az öreg.
- Él még?
- Sajnos nem. Meghalt. Csernobilban dolgozott, ő sem úszta meg.
 - Nagyon sajnálom. Isten nyugosztalja a drága lelkét! - vetett keresztet
Alexander.
- Mondd csak, hogyan találtál meg, ennyi idő után? Ez felér egy kisebb
fajta csodával. Ha jól emlékszem, egy szót sem beszéltél magyarul.
- Az régen volt. Már majdnem húsz éve itt élek Magyarországon. A
munkám miatt jöttem ide, muszáj volt megtanulnom a nyelvet. Az egész
családom itt él. Bármi is történt velem ez idő alatt, vagy bárhová is sodort
az élet, sosem felejtettem el azt, amit akkor értem tettetek.
Az öreg csöndben hallgatta Alexandert, közben az ujjait tördelte.
- Hogyan jutottál ki? Mert mi csak egy szovjet egyenruhát adtunk, és
szélnek eresztettünk - érdeklődött az öreg.
- Az egyenruha az sajnos önmagában nem volt elég, mert egy szót sem
beszéltem oroszul. Amint ezt végiggondoltam, süketnémának tettettem
magam, úgyhogy nem kellett beszélnem semmit, és mivel senki sem akart
egy ilyet a nyakába, mindenki elzavart, így szépen lassan hazaértem.
Leginkább tehervagonokban elbújva.
- De hát akkor igazából semmit sem tettünk érted.
- Jaj, dehogynem, Gyuri bácsi! Nem öltetek meg, ez már több mint, amit
akkor bárki is tett volna értem, de még esélyt is adtatok azzal az
egyenruhával. Esélyt az életre, amit abban az időben senkitől sem kaptam
volna meg. Mára szép családom van és unokáim. Ott, akkor a világot
adtátok nekem. Minden, ami jó történt velem az életben, azt nektek
köszönhetem. Szavakba sem lehet önteni. Egy cseppnyi emberség voltatok
egy világégés közepén - mondta Alexander a szemeit törölgetve.
- Örülök, hogy így döntöttünk. Nekem mondjuk eszemben sem volt
megölni téged, csak Szergejt kellett meggyőznöm, de ő is jó ember volt.
Nem kellett sokáig győzködnöm. Miután szóltam neki, ő is segíteni akart.
Szergej vérbeli katona volt, de akik ismerték, azok tudták csak igazán, hogy
hatalmas szíve van. Egyetlen egyszer idéztük fel a nevedet. Amikor kint
voltam nála Csernobilban és felidéztük a közös emlékeket, rád
koccintottunk. Reméltük, hogy jól tettük annak idején azt, amit tettünk, és
hogy jó ember lett belőled végül. Ezek szerint igen. Ezeket tudva, most is
ugyanígy tennék. Nem akartunk gyilkosok lenni. Emberként szerettünk
volna tovább élni.
Pár perc csönd következett. Próbálták feldolgozni a hirtelen jött
fejleményeket, amik más színben tüntetik fel a régmúlt eseményeit.
- Hogy találtál meg, Alexander? - folytatta az öreg.
Az idős úr megtörölte a szemét, azután megtörölte az orrát, hogy végre
lehiggadva, tiszta fejjel tudjon beszélgetni az egykori jótevőjével.
- Úgy jó fél évvel ezelőtt - kezdte el Alexander.
- Pakoltam a padláson, ahol volt egy doboz. A régi háborús emlékeket
őriztem benne. Kinyitottam, és benne volt az a szovjet egyenruha és
mellette ez - mondta, és elővett egy papírdarabot, amit azonnal odanyújtott
Gyuri bácsinak.
- Mi ez? - kérdezte.
- Hajtsd szét! - jött a válasz.
Az öreg így tett. Kihajtogatta, és a papíron az ő keze írása köszönt vissza,
amire egykor a nevét írta.
- Ez az, amire gondolok? - kérdezte.
- Bizony az. Ezt a papírt te adtad akkor, amire ráírtad a nevedet az én
kérésemre.
- De miért kértél ilyet? - kérdezte az öreg.
- Azért, mert azt akartam, ami most történt. Egyszer megköszönni.
- Ezt értem, de egy papír még nem garancia arra, hogy meg is találsz,
hiszen azért nem túl nagy kuriózum a nevem. Tele van vele az internet és a
telefonkönyv - mondta az öreg.
 - Felfogadtam valakit, akinek ez a szakmája. Egy magánnyomozócéget
bíztam meg vele. Nem tudom hogyan csinálták, gondolom megvannak a
módszereik. Profik voltak - válaszolta.
- Örülök neki, bár meg sem lepődőm azok után, amik az utóbbi időben
velem történtek - mondta az öreg. - Az életem fenekestül felfordult, persze
jó értelemben, de megmondom őszintén, hogy erre akkor sem számítottam.
- Én igen. Már egy hete tudom, hogy mikor merre jársz, csak nem
tudtam, mi módon tudnám ezt a tud- fodra hozni. Az otthonról is tudtam.
Az, hogy eljöttél a Balatonra, a kezembe adta a megoldást.
Az öreg elmosolyogta magát.
- Gyurikám... - folytatta Alexander. - Nem tudom, hogy mi módon
tudnám neked ezt meghálálni, de kérlek, segíts megtalálni a módját! Akár
anyagilag vagy bárhogyan.
- Az anyagiakról hallani sem akarok! - vette át a szót az öreg. - Talán
egyvalamiben tudnál segíteni...
- Hallgatlak. Nem tudsz olyat kérni, amit ne tennék meg neked.
- Nem túlságosan nagy dolog, de nekem megoldhatatlan. Mivel te
eredetileg német vagy, arra kérnélek, hogy keresd meg az unokáimat.
Valahol Németországban élnek, odavitte őket az anyjuk a fiam halála után,
és azóta nem tudok róluk semmit. Feltehetőleg azt mondta nekik, hogy nem
élek, mert sohasem kerestek. Gyerekkoruk óta nem láttam őket. Keresd meg
őket, mondd meg nekik, hogy élek, és hozd el nekem őket. Szeretném látni
őket, mielőtt meghalok.
Alexander az öreg vállára tette a kezét.
- Megkerestetem őket. Erre a szavamat adom! Ez a legkevesebb.
Úgy egy órát beszélgettek még a pádon. Átbeszéltek nagy vonalakban
mindent, ami azóta történt velük. Amikor a nap már magasan járt,
elérkezettnek látták az időt, hogy elköszönjenek egymástól.
 - Mennem kell, Gyuri bácsi, a családom már vár. Így is tovább maradtam,
mint terveztem, de azt hiszem, hogy ezért nem fog rám senki neheztelni.
- Én is azt hiszem, Alexander. Köszönöm, hogy eljöttél hozzám!
- Én köszönök mindent. Azt szeretném, ha mától aktív lenne a
kapcsolatunk. Bármire szükséged lenne, csak szólj! Bárhol, bármikor
számíthatsz rám, és ezt nem udvariasságból mondom. Adj lehetőséget
nekem!
- Most adtam. Ha ezt megteszed, azzal fogsz nekem igazán örömet
szerezni.
- Vedd úgy, hogy el van intézve! Ha fejlemény van, hívlak. A
telefonszámod megvan.
Alexander felállt a pádról, és a kezét nyújtotta.
- Viszlát, barátom! Végtelen örömömre szolgált, hogy beszélhettem a
megmentőmmel, és remélem, hogy lesz alkalmam meghálálni.
- Köszönöm én is. A mihamarabbi viszontlátásra! - mondta az öreg, és
kezet fogtak. Azután Alexander sarkon fordult, és elindult a főút felé, de pár
lépés után megállt, és visszafordult.
- Gyuri bácsi! - szólt vissza az Öregnek. - Tudod, hogy mit gondolok?
- Nem, nem tudom, de sejtem - felelte.
- Azt gondolom, hogy az emberekre nagyon haragszik az Isten, a
háborúk, a sok kegyetlenség és gonoszság miatt, de ebben az órában, a
mennyország összes angyala körbelengett minket. Emberek vagyunk egy
embertelen világban, Gyuri bácsi - zárta le Alexander, azután katonásan
tisztelgett egyet, majd elindult a házak irányába. Pár pillanat múlva, már
csak a sziluettje volt kivehető, ahogy távolodott. Az Öreg visszaült a padra,
és az elmúlt óra történéseit próbálta a szívében elraktározni oda, ahová a
többi háborús emlékét tette. Persze ehhez egy pipára is szüksége volt...
 27. fejezet

A FELHŐK FÖLÖTT

Csodálatos hétvégét töltött el. Ami szombaton történt vele, az plusz

varázslatot vitt bele, és egy olyan töltetet adott neki, amivel még nagyobb,
még erősebb lett az élni akarása. Isten akaratának gondolt mindent, ami vele
történt az elmúlt hetekben. Annyi pozitív impulzus érte, hogy szinte
fiatalnak érezte magát. Úgy feküdt a pezsgőfürdőben, hogy az a megszokott
„Gyuri bácsi féle mosoly" ott ült az arcán. Úgy érezte, kezd révbe érni, és
kezdett válaszokat kapni azokra a kérdésekre, amik annak idején a szívén
ültek. Persze amikor felkelt az ágyból, azért a teste jelezte neki az idő
múlását, ám nem engedte megtörni a lelkesedését. Dudorászva, fütyörészve
állt reggel a tükör előtt és borotválkozott. Még azzal sem foglalkozott, amit
a tükörben látott. Egy ideje már az öregséget csak egy állapotnak érezte, és
nem hagyta, hogy elhatalmasodjon rajta. A reggelinél persze megint nem
tudott gátat szabni az étvágyának, és degeszre ette magát. Kicsit dühöngött
is magában emiatt, de azért annyira nem, hogy kifelé menet az étteremből
még egy gyümölcssalátát ne vegyen magához. Reggeli után felment a
szobájába, és összepakolta a ruháit. Mindig gondosan ügyelt arra, hogy mit
hagy maga után. Ez még a fiatal éveiből maradt meg. Mire végzett, és a
piszkos anyagiakat is elintézte a recepciós pultnál, Feri már a kapuban várta
menetre készen. Még öt is meglepte az öreg jókedve, amivel kijött az
épületből,
- Na, Gyuri bácsi! Látom feltöltődött testileg, lelkileg.
Az öreg csak mosolygott,
 - Köszönöm a bókot, Ferikém! Hát, lesz mit mesélnem, Olyan dolgok
történtek itt, hogy még magam sem hiszem el! - mondta az öreg önfeledt
jókedvvel.
A taxis betette a csomagokat a Mercedes csomagtartójába, majd beültek
az autóba.
- Gyuri bácsi, olyan energia van Önben, hogy azon gondolkodom, be sem
kell indítani a Böskét, Hazavisz az önből áradó pozitív erő!
- Bizony, Induljunk el! Elmondok mindent - mondta az öreg, és dúdolva
bekötötte a biztonsági övét, Feri is beült a volán mögé, és a következő
pillanatban már kanyarodtak is ki a parkolóból, Gyuri elmesélt mindent
töviről hegyire, azt a történetet is, amiből ez az egész fakadt. Csak úgy volt
érthető egy olyan ember számára, aki nem ismeri az ügy hátterét. Feri
szóhoz sem jutott az újabb különös történet hallatán, de örült, hogy a
részese lehet eme boldogságnak.
Körülbelül három óra múlva már otthon is voltak a Gyorskocsi utcában.
Ferenc megkapta a másik borítékot is.
- Nagyon köszönöm, Ferikém, hogy hazahozott. Nemsokára újból hívom,
mert megyek a reptérre. Tudja, ahogy megbeszéltük.
- Rendben, Gyuri bácsi. Hívjon és jövök! Éjjel, nappal, hétvégén is.
Önnek bármikor.
- Rendben. Csókolom a családját!
- Átadom, és nagyon örülök annak, amit mesélt! Mintha kicserélték
volna!
Az öreg rákacsintott, és kiszálltak mindketten a kocsiból.
- Segítek felvinni a csomagot - mondta Feri, és úgy fogta meg a két nehéz
bőröndöt, mintha csak egy bevásárlószatyor lett volna. Azután visszaült a
kocsijába, és elhajtott. Gyuri bácsi meg új emlékekkel feltöltődve nézett
elébe annak a néhány napnak, ami a nagy utazásig még el fog telni.
 Szeretni csodás. Szeretni az életet, szeretni önmagunkat, szeretni azt,
ahogyan élünk, és nyitottnak lenni minden jóra. Elégedettnek lenni, de nem
leragadni. Törekedni a jóra, a teljességre, és tanulni bármiből és bárkitől,
aki arra érdemes. Holtig fejlődni, fejleszteni önmagunkat és a
környezetünket. Ez egy döntés, lelkünk legmélyebb döntése. Szakítani a
rosszal, vaknak lenni a rossz dolgokra, és csak a jóra koncentrálni. Nem
pazarolni időt az átkokra, és ki- rekeszteni az életünkből a mérgező
gondolatokat. Ez egy döntés, de nem hasonlítható a hétköznapokban
meghozott döntésekhez. Át kell alakítanunk hozzá az egész lelkivilágunkat,
átformálni a gondolkodást, és kinyitni a lelkünk egy olyan szegletét, amit
eleddig zárva tartottunk. Sajnos nagyon kevesen képesek erre önszántukból,
viszont egy külső behatásra már jóval könnyebb. Csupán nyitottnak kell
lenni a változásra, és nem utolsósorban fel kell ismernünk azt, hogy
szükségünk van rá. Ez a külső behatás lehet egy ember, egy könyv vagy akár
egy jó példa előttünk, ami gondolkodásra készlet.
A legtöbb ember fél a változástól. Pedig a más nem feltétlenül rosszabb.
Kizökkenteni magunkat a gödörből, feladni a képzelt komfortzónát, átlépni
egy új világba, ahol már nem kell dagonyázni az önsajnálat feneketlen mély
mocsarában. Felismerés. Ez a szó a legfontosabb ebben a folyamatban.
Amikor már a megfelelő kérdést feszi fél az ember, amire valós, legtöbbször
kézzelfogható választ kap. Amikor már túllendül az ujjal mutogatás
korszakán, és nem másban keresi a hibát, hanem ehelyett inkább tükörbe
néz, és önmagában keresi a válaszokat. Amikor már nem mástól várja a
megváltást, hanem önmaga segítségére siet. Viszont, ha ez megtörténik, a
többi jön magától, Megérkeznek a jó dolgok is, amik már hosszú ideje ott
kopogtattak, de csukott ajtókat találtak csupán. Lehet valaki fizikailag erős,
ha a lelke törékeny. Az igazi erő nem az izmokban rejlik, hanem a mentális
képességekben. Hogy mennyire tudunk újjászületni azután, hogy feladtuk,
vagy akár megcsapott minket a halál szele. Segítséget elfogadni nem
szégyen, csak azt utána tovább is kell adni. Mindig lesz olyan ember, aki azt
képzeli, hogy nincs tovább. Ha neked volt egy angyalod, aki kivezetett,
akkor te is lehetsz valakinek az angyala, aki csak arra vár, hogy utat mutass
neki. Nem végigjárni helyette az utat, hanem csak a helyére tenni a
gondolatait, és megmutatni neki a helyes irányt. Ez a mi dolgunk. Segíteni
ott, ahol baj van, majd továbbmenni. Így lenne szép a világ...
A következő hét szerdájára esett az utazás. Már reggel korán kint voltak a
reptéren, mert pontban tíz órakor indult a gép Zakynthos szigetére. Az
utazási iroda ajánlotta neki ezt az utat, mert olyan helyre akart menni az
Öreg, ahol sok a látnivaló, kék a tenger, és tud egy igazi gyrost enni. Egy
charter légitársaságra foglaltak neki jegyet. Annyi kikötése volt, hogy
legyen ellátás a gépen. Kísérletező típus volt, szerette a nem szokványos
dolgokat, mint például tíz kilométer magasban enni.
A reptér B terminálján szállt ki Ferenc mellől a taxiból. A becsekkolásig
még sok idő volt, addig szerzett neki egy poggyászkocsit, és egészen a benti
székekig kísérte idős utasát.
- Búcsúzom, Gyuri bácsi. Innentől már elboldogul?
- Persze, Ferikém, menjen csak! Elleszek. Amikor már közel a beszállás,
keresek egy hordárt, de egyelőre mást nem tud segíteni. Köszönöm. A pénzt
odaadtam, ugye?
- Persze, Gyuri bácsi, amiatt ne aggódjon! Vigyázzon magára és várom a
hívását!
- Isten áldja, Ferikém! Köszönök mindent.
- Jó utat kívánok Önnek! - búcsúzott el a taxis a kezét nyújtva. Azután
elindult vissza a kocsijához.
Az ablak mellett kapott helyet, közvetlenül a szárny mögött. Életében
eddig a percig egyszer ült repülőn, az is évtizedekkel ezelőtt volt. Szinte
teljesen új volt az élmény. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, a
stewardess megtartotta a rövid tájékoztatót az utazással kapcsolatban.
Kíváncsian hallgatta az instrukciókat, főleg a tájékoztatómonitor érdekelte,
ami a feje fölött volt, és mutatta az utazás adatait - a sebességet, a térképet
és a repülési magasságot. Csupán a biztonsági öv bekapcsolása okozott
némi nehézséget, de egy nagyon kedves stewardess segített neki. Egyszer
csak felbögtek a hajtóművek, a vér is megfagyott az ereiben, elindult a
hatalmas monstrum, egyenesen belelapult a székbe, pedig még csak a kifutó
felé ment lassú tempóban a gép. Ám, amikor elkezdett valóban felgyorsulni
a felszállási sebességhez, rettenetesen érezte magát. A tolóerő szinte
belepréselte az ülésbe. Ijedten nézett ki az ablakon, amikor a gép emelkedni
kezdett. Lassan távolodott a föld. Az ijedségtől szaporán kezdte venni a
levegőt, amit a személyzet is észrevett. Amikor az emelkedés kissé
alábbhagyott, és a gép kezdett kiegyenesedni, azonnal oda is mentek hozzá.

- Jól van, uram? Minden rendben van? - kérdezte a stewardess.

- Persze, köszönöm a kérdését, csak harminc éve nem ültem repülőn, és
sajnos nem vagyok hozzászokva, de már kezdek jobban lenni.
- Rendben uram. Ha bármiben segíthetek, csak szóljon!
- Úgy lesz. Köszönöm szépen - válaszolta az Öreg. A stewardess
visszament a helyére, ő meg gyermeki kíváncsisággal nézett kifelé a repülő
ablakán. Csodálattal nézte, ahogy a repülő a felhőket elhagyva, még mindig
emelkedik. A felhők fölötti világot szemlélte, ami olyan kristály tiszta volt,
mint a legtisztább forrás vize. Ránézett a monitorra, ami az elején annyira
lekötötte a figyelmét, és azt látta, hogy már nyolc kilométeren járnak, de a
gép még mindig emelkedett. Bár nem annyira meredeken, mint az elején, de
érezhető volt a dőlésszög. A felhők már egész pici pamacsoknak Játszódtak,
amikor a gép elérte az ideális utazómagasságot és egyenesbe állt. Ekkor a
stewardess elindult az étkezőkocsival, hogy szétossza az utasoknak az
ennivalót. Nem mutatta ki, de olyan izgatott volt, mint egy gyerek
karácsonykor. Imádott enni, imádta a hasát. Mikor ő is magkapta az
adagját, egy unott arcot erőltetett magára, mintha nem érdekelné a dolog,
de belül majd felemésztette a kíváncsiság. Pezsgőt kért a reggeli mellé,
először azt kóstolta meg. Azután kinyitotta a kis dobozt, amiben az étel volt,
és gőzölgő hagymás tojás illata csapta meg az orrát. Kicsit olyan volt, mint
amilyet Róza néni sütött régen reggelire. Át is járta egy déjá vu érzés az
illatokat érezvén, ám életében először, most a második helyre rangsorolta
őket. Kibontotta a műanyag evőeszközöket, és nekilátott az étkezésnek. Az
adag meg sem közelítette a hotelbelit, ezért volt egy kis aggodalma, hogy jól
fog-e lakni, de képzeletben legyintett egyet, mert a cél nem a jóllakás volt,
hanem a „túlélés” és a kaland. A szigeten majd eszik, amennyi csak
belefér...
Az étkezést kővetően megitta a maradék pezsgőt, sőt újratöltést is kért,
mert az édes balatoni volt a kedvence. Azután hátradőlt és élvezte az
utazást. A repülés ebben a szakaszában már nem sokban különbözött a
busztól, csupán annyiban, hogy ahol a busz jár, ott nincs mínusz ötven fok.
Márpedig a monitor szerint, ebben a magasságban ennyi volt. Még Albánia
felelt repültek, amikor alattuk eltűntek a felhők. Jól látszódtak a
hegyvonulatok és közöttük kis falvak körvonalai. Aztán egyszer csak a
szárazföldet felváltotta a végtelennek látszó tenger. A határ olyan éles volt,
mintha valaki odafestette volna. Innen nézve még a vízmélység is
érzékelhető volt. A part mentén világos színű volt, és távolodva egyre
mélyült. Gyuri bácsit lenyűgözte ez a sokszínűség, még ha messze is volt
tőle. Végül, csak a nyílt tenger maradt. Sehol semmi, csak a hatalmas
kékség mindenfelé. Egyhangú volt, mégis lenyűgöző. Kis idő múlva, azt
vette észre, hogy a felhők közelednek, már nem parányi pamacsnak
látszódtak. A gép elkezdett lassan ereszkedni. Még utoljára a stewardess
végigment a soron a tálalókocsival, de ezúttal már csak italt osztott. Persze
ebből sem maradhatott ki a mi Gyuri bácsink, ez alkalommal a vörösbort
kóstolta meg. Bár nem édes volt, mégis elégedett volt az ízével.
Már érezhető volt a süllyedés, a felhők egyre közeledtek, míg végül már
fölfelé kellett néznie, ha látni akarta őket. A távolban megjelentek a sziget
határai is. Ebből a távlatból már a kisebb vitorlások is jól látszódtak. Még
egy éles kanyart vett a repülő, azután irányba állt a leszálláshoz. Az
ereszkedés igencsak felgyorsult, a földtől már csak néhány méterre
siklottak. Aztán egy nagy döccenés, és a gép földet ért. Még egy nagy robajt
keltett, ahogy fékezett, de aztán az is elült. Az utasok az etikett szerint
megtapsolták a pilótát a szép landolásért. Pár pillanat múlva megjelent a
kísérő kocsi, ami a gépet bekísérte a helyére.
Libasorban hagyták el a gépet az utasok. Amikor az öreg kilépett a gép
ajtaján, szinte homlokon vágta őt a meleg és párás mediterrán levegő. Egész
másnak érezte, mint otthon. Jóval nagyobb volt a páratartalma, és benne
lengett a tenger sós illata is. Rettentően izgatott lett; amíg lement a lépcsőn,
még a nyelvét is kint felejtette.
Mivel nem egy nagy forgalmú reptér, a csomagok is hamar megjöttek.
Neki csak egy gurulós bőröndje volt. Direkt ügyelt rá, hogy csak a
legszükségesebbeket vigye magával, mert nem volt biztos benne, hogy
mindenhol lesz segítsége. Ám ebben tévedett. Egy jó kiállású, jóképű,
őszülő férfi lépett oda hozzá skót kockás ingben.
- Jöjjön, hadd segítsek! - szólt, és kivette a bőröndöt az öreg kezéből.
Udvariasan egy mosoly kíséretében tette mindezt. Amikor a buszhoz értek,
a poggyászt letámasztotta a sofőr mellé, aki a csomagtartó gazdaságos
kihasználtságán fáradozott.
 - Így ni! Most már könnyebb lesz. Vigyázzon magára Gyuri bácsi! -
mondta az idegen mosolyogva, majd hátat fordított, és elment. De az öreg
utánaszólt.
- Várjon! Honnan tudja a nevemet? - kérdezte, de a válasz szintén egy
mosoly volt.
- Na mindegy. Majd a buszon megköszönöm neki - mondta, majd még
egyszer meggyőződött róla, hogy a csomagja jó kezekben van. Látta, hogy
a görög sofőr épp kezelésbe veszi, úgyhogy megnyugodva felszállt a
buszra. Miután mindenki helyet foglalt, az idegenvezető megtartotta a rövid
tájékoztatót. Neki is feltűnt Gyuri bácsi, úgyhogy utána odament hozzá, és
felajánlotta neki a segítségét a nyaralás ideje alatt. Az öreg megköszönte,
azután a szemével a segítőkész idegent kezdte el keresni, ám ő egyik ülésen
sem ült.
A busz elindult Laganasba, abba a kis városba, ahol a hotel volt. Az út
nagyjából fél órát vett igénybe, mivel meg kellett állni más hoteleknél is.
Az öreg kíváncsian figyelte a történéseket, hiszen most minden
újdonságként érte. Falvakon, városokon át vezetett az út. Érdeklődve
figyelte a helyiek életét, szokásaikat. Egy egészen más világba csöppent
bele, és ez izgalommal töltötte el. Bár gőzerővel ment a légkondi a buszon,
de mivel pont oda tűzött a nap, veríték cseppek jelentek meg rajta, melyeket
időnként le kellett törölnie. Az otthonban óva intették a túlzott kánikulát
illetően, de jelenleg ezek az intelmek teljesen hidegen hagyták, s annyira
belefeledkezett a nézelődésbe, hogyha valaki megkérdezte volna az
életkorát, hirtelen még azon is gondolkodnia kellett volna. Végül
megérkeztek a hotelhez. Kis, családias létesítmény volt, amit a nap
istenéről, Hélioszról neveztek el.
- Hasonló, mint Athénban a panzió - mondta magában, miközben leszállt.
Az idegenvezető lesegítette a lépcsőn, ahogyan azt korábban megígérte, és
még a bőröndjét is behúzta neki a recepciós pultig. Innentől némileg
felgyorsultak az események. Kért egy hordárt, aki felvitte a csomagjait.
Elfoglalta a szállását. Gyuri bácsi nem a birkatürelméről volt híres, és ez
most is megmutatkozott. Körbe sem nagyon nézett a szobában, csak az ágy
mellé lefektette a bőröndjét, kinyitotta, és előszedte a legaljáról az ősrégi
úszónadrágát. Amikor meglátta a fazonját és az állapotát, egy kis
aggodalom fogta el. Forgatta körbe-körbe.
- Hát nem egy mai darab... - mondta. - Remélem, nem leszek röhejes
benne. Mindegy, most nincs más - mondta beletörődve. A nadrág piros volt,
nagy fehér pöttyökkel. Ez nem az a darab volt, ami követi a mai trendet. A
medence mellett, ahová igyekezett, mosolyt is csalt az emberek arcára. Rég
napozott, falfehér volt, és rajta ez a pöttyös nadrág. Ha ez még nem lett
volna elég, felvett hozzá egy szintén piros gumi úszósapkát. A lábán egy
ezeréves rózsaszín gumipapucs. Érezte magán az emberek tekintetét, de
nem érezte a dolog súlyát. Elfoglalta az egyik napozóágyat, pont egy
magyar család szomszédságában. Beállította a napernyőt, hogy egy kis
árnyékot vessen rá, és leheveredett.
- Erre vártam! - mondta magában.
A magyar családdal ugyan üdvözölték egymást, de nem elegyedtek
szóba. Pedig ők szerették volna, hogy megkíméljék a további
kellemetlenségektől.
- Üdvözlöm, uram! - szólt oda a szomszéd család férfi tagja.
- Jó napot! - viszonozta az öreg. - Gyönyörű napunk van. Jó meleg- jött a
gyors időjárás- jelentés tőle.
- Én Dr. Hegyi Barnabás vagyok- mutatkozott be.
- Én meg Sebestyén György, de mindenki csak Gyuri bácsinak szólít -
felelte.
 - Igazán nem szerelnék sem udvariatlan, sem tolakodó lenni, de mikor
tetszett utoljára járni ilyen helyen? - tette föl a kérdést a férfi. Bár kicsit
félve, nehogy megbántódjon az öreg.
- Nagyon régen. Vagy huszonöt évvel ezelőtt a Gél tértben voltam a
feleségemmel. Beutalóval.
- Igen, gondoltam. Tessék nyugodtan levenni azt az úszósapkát, ide nem
kell. Remélem, ezzel nem bántom meg, és ha esetleg a nadrágja nem bírná a
sós vizet, itt a hotel mellett van egy kis üzlet. Minden kapható benne
elfogadható áron.
- Ó, köszönöm, hogy szólt! Amikor felvettem, nekem is ez volt az első
gondolatom, de most megerősítést nyert.
- Nagyon szívesen, Gyuri bácsi, bár megmondom őszintén, kicsit
kellemetlenül érzem magam, mert mióta beszélünk, úgy érzem, hogy
intellektuálisan fölöttem áll, és nem szerettem volna kioktató lenni.
- Ugyan már, kedves Barnabás! Először is, ha jól hallottam, akkor ön
doktori címet visel, ezzel máris megdőlt ez az elmélet, másodszor meg,
megkímélt egy vénembert attól, hogy bolondot csináljon magából. Viszont
kérnék öntől valamit.
- Parancsoljon, ha tudok segítek.
- A strandolás után eljönne velem, és segítene választani? Én nem értek
hozzá, nem ismerem a mai trendet. Nem kell, hogy túl hivalkodó legyen,
csak valamennyire divatos. Viszont ne is úgy nézzek ki benne, mint egy
kiöregedett playboy?
Barnabás felnevetett.
- Természetesen. Csak szóljon, és segítek!
- Nagyon köszönöm - mondta az öreg, és visszadőlt a napozóágyra
pihenni, de a szomszéd újra megszólította őt.
 - Gyuri bácsi, tessék, egy kis naptej, hogy le ne égjen - mondta, és
odanyújtotta neki a flakont.
- Milyen igaza van! Na látja, erre nem is gondoltam. Ez az egy, ami a
szobában sincs nálam, mert nem is hoztam.
- Ne törődjön vele! Nekünk van bőven. Kenje be magát, mert egy leégés
az egész nyaralást tönkre tudja tenni!
A következő percben már bőszen kenegette magát az öreg, megszívlelve
a jó tanácsot.
Késő délután, amikor a napsütés kicsit mérséklődött, el is mentek, hogy
vegyenek neki egy vállalható fürdőnadrágot, egy flakon naptejet, és ha már
ott jártak, vettek az öregnek egy búvárszemüveget is. Bár még nem volt rá
kész elképzelés, hogy hogyan fogja ezt használni, de úgy voltak vele, hogy
inkább legyen. Barnabással és családjával alkalmi barátság szövődött
köztük. Felajánlották, hogy a programok alatt is számíthat rájuk. A
bevásárlás után első útjuk a tengerpartra vezetett, ami alig néhány
lépésnyire volt a hoteltől. Egy mellékutcán át jutottak el a partig, ahol a
lemenő nap ellenére tele volt a part fürdőzőkkel. Ahogy kilépett a puha
homokos partra, és a lábai megérezték a puha homokszemcséket, megállt,
és beletúrta a lábujjait a homokba. Miután kiélvezte a számára szokatlan
talajt, azonnal egy helyet keresett, ahol letehette a polifoamot, amit pokróc
helyett hozott magával. Az új nadrágja már nem keltett akkora feltűnést -
sima sötétkék színe volt egy szörfdeszkával. Alig várta, hogy letegye a
cuccait, már csoszogott is a víz felé. Barnabás és családja nagy szeretettel
figyelték őt, aki a hajlott kora ellenére is próbálja jól érezni magát. Az első
pillanat sorsdöntő volt, amikor beletette a lábát a hűs tengerbe. Csípőre tett
kézzel állt a habokban, és nézte a vizet. Egy fehér baseballsapka volt a
fején, elkerülendő a napszúrást. Még az egyik házbéli embertől kapta a
Gyorskocsi utcában. Teljesen elvarázsolta a látvány, még azt sem vette
észre, hogy közben mögé álltak az újdonsült barátai.
- Minden rendben van, Gyuri bácsi? - jött a kérdés a háta mögül.
Hátranézett, és mosolygott.
- Persze. Ez valami csodálatos! Milyen jól esik a lábamnak ez a hűvös
víz!
- Azért csak tessék vigyázni! Ha beljebb tetszik menni, akkor vegyen egy
tengeri cipőt. Hamar bele lehet lépni tengeri sünbe vagy kagylókba. Csúnya
sebeket tudnak ejteni.
- Tyű, már el is felejtettem, hogy mi minden leselkedik ránk a tengerben!
Vigyázok, persze. Bár még nem merek beljebb menni, nem tudom, mennyit
bír a lábam. Majd szép fokozatosan.
- Jól van, Gyuri bácsi. Mi egy picit beúszunk, de itt leszünk a közelben -
felelte Barnabás.
- Miattam ne aggódjanak! Menjenek csak nyugodtan! Én elácsorgok még
itt egy darabig,
A család elindult a mély víz felé, időnként hátratekintgettek az öregre.
Látszott rajtuk, hogy hamar a szívükbe zárták őt, a korát meghazudtoló
mivolta miatt.
Ő csak ácsorgott tovább a vízben, és nézte a horizontot.

***
Az első nagyobb fakultatív program a Kékbarlangokhoz vezetett. Ez egy
természetes képződmény a sziget falában. Boltív alakú hasadékok, melyek
között apró öblök képződtek. Az aljzat világos árnyalata és az ég kékjének
visszaverődése türkizkékre festette a kristálytiszta vizet. A szigetlakok, akik
a turizmusból élnek, hajó, illetve maszek motorcsónak túrákat szerveznek
ide, viszonylag elérhető áron. Az egyik ilyen csoportos kirándulásra fizettek
be ő és az újdonsült barátai. A menetrend az volt, hogy busszal
megközelítik a legközelebbi kikötőt és onnan hajóval viszik be őket a
barlangokhoz. Gyuri bácsi nagy izgalommal szállt be a lélekvesztőbe.
Egyszerre hat ember fért el benne, de kevés plusz pénz fejében ettől a
létszámtól eltekintett a hajó kapitánya. Nagy ellenhullámzással kellett
megbirkóznia az alig néhány lóerős kis csónaknak. Úgy dobálták az
elemek, mintha csak egy vízen úszó farönk lenne. Az öreg számára ez is
egy teljesen újkeletű dolog volt, ezért tágra nyitott szemmel figyelt meg
minden új impulzust. A kapitány reakcióit, a hajó viselkedését. Mindent
próbált alaposan rögzíteni az agyában, hogy este azon melegében
rámondhassa a diktafonra, amit majd eljuttat Edit nővérhez. Ígéretéhez
híven minden nap rögzítette az aznapi eseményeket, hogy azokból
válogatva a végén egy egész történetté álljon össze. Rámondta azt, amit
látott, amilyen érzéseket kiváltottak belőle ugyanazon dolgok. Minden
újonnan megismert ember kapott néhány másodpercet.
Az elmélkedésből az hozta vissza, hogy a hajó motorjának fordulatszáma
elkezdett csökkenni, és a kapitány jelzett, hogy közelednek. Az öreg
körbenézett, és még a szája is tátva maradt. Minden pontosan ugyanolyan
volt, mint a képeken. Egészen eddig a pillanatig azt hitte, hogy a
képeslapok retusált képek manipulált színekkel, hogy eladhatóbbak
legyenek. Tévedett. Minden vakítóan kék volt, pont, mint az álmaiban.
- Ez tényleg az álmok szigete! - mondta halkan, remélve, hogy nem hallja
senki. A kapitány elkezdte a szakszerű kikötés folyamatát. Nem voltak
egyedül, rajtuk kívül még két hajó rostokolt az öbölben, körülöttük úszkáló
emberekkel. Egy sziklához kötötték ki a hajót, azután jelzett a kapitány,
hogy ugorhatnak. Látszólag öt hidegen hagyta ez a látvány, az öreg
magában azon csodálkozott, hogy hogyan lehet ehhez hozzászokni.
Barnabás és családja a szatyraikat hátra hagyva beugrottak a mélykék vízbe,
melynek körülbelül húsz méterre volt a feneke, de tisztán látszott minden
kisebb-nagyobb kő. Gyuri bácsi hezitált, mert aggódott; bár tudott úszni,
már nagyon régóta nem gyakorolta. Aztán megkapta a kezdőlökést.
Barnabás felesége, Krisztina kijött érte, és nyújtotta felé a kezét.
- Jöjjön, Gyuri bácsi! Segítek, és itt leszek önnel, ne féljen!
Eltűnt az aggodalom az arcáról. Felkapta az búvárszemüveget, feltette az
arcára, és háttal lemászott a létrán Krisztina felügyelete mellett, ráadásul
közben a többiek is odaértek, így hát teljes biztonságban érezhette magát. A
következő pillanatban bele is merült a habokba.
- Tempózzon, Gyuri bácsi! - szólt neki Barnabás.
- Tempózzon, tudod ki! - szólt vissza az Öreg, és abban a pillanatban
eltűnt a víz alatt. Barnabás egy kicsit megijedt, úgyhogy felvette ő is a
szemüveget, és utána úszott, de a látványtól leesett az álla. Gyuri bácsi
teljes biztonsággal, majdhogynem kecses mozdulatokkal mozgott a víz
alatt. Nem volt rajta súly, így az ízületei sem rakoncátlankodtak. Fiatalokat
megszégyenítő mozdulatokkal hajtotta magát a tengerfenék felé, majd
félúton megállt, és csak lebegett. Le sem tudta volna tagadni, hogy
mennyire lenyűgözte a látvány. Csodás világ tárult a szemei elé. Egy
hatalmas, mély hasadékot látott, amit a vibráló kékség festett kénye-kedve
szerint. Nem tudta megállapítani a keletkező színeket, mert pillanatról
pillanatra változtak. Halak. Rengeteg féle hal lubickolt alatta a vízben. Még
sosem látott tengeri halakat a saját környezetükben. Teljesen eggyé vált a
mélységgel. A tüdeje miatt fel kellett jönnie levegőt venni, de azután vissza
is bukott, hogy tovább gyönyörködjön ebben a felettébb csendes, titokzatos
világban. Amikor elfáradt, attól fogva már csak a víz tetején lebegett, és úgy
szívta magába a látványt. Pár perc múlva azonban Barnabás megfogta őt,
és a csuklójánál fogva kihúzta a hajóhoz.
- Kicsit pihenjen, Gyuri bácsi! Azért ne essen túlzásba! Ne erőltesse túl a
szívét! - mondta neki.
 - Jól van, jól van, de olyan gyönyörű volt! - felelte.
- Tudom, de ha rosszul lesz, akkor nem mehet vissza. Kicsit pihenjen,
aztán visszajövök önért.
- Rendben - törődött bele az öreg, de Barnabás ezt már nem hallotta, mert
egy kecses mozdulattal vissza- ugrott a vízbe, és a családja után ment.
Gyuri bácsi, mivel igencsak elfáradt a búvárkodásban, már nem is ment
vissza a vízbe. A hajóból gyönyörködött ebben a festői öbölben. Jó ideig ült
ott, volt ideje arra is, hogy ha csak egy pillanatra is, de a szeretteire és
elhunyt barátaira gondoljon. Eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha
mindannyian itt lennének. Róza néni, Kristóf, Szergej, Szemerédi Pisti,
Gyuszi, Izsák és a többiek. Még mindig annyira közelinek érezte őket, hogy
nem esett nehezére elképzelni. Csakhogy nem voltak ott. Egyedül volt egy
festői helyen egy családdal, akiket néhány napja még csak nem is ismert.
Ám ő itt van. Makkegészséges és szellemileg friss. Pár mozgásszervi
nehézségen kívül semmi baja. Nem múlt el úgy nap, hogy ezek ne ejtették
volna gondolkodóba. Miért pont ő? A választ a legnagyobb igyekezete
ellenére sem lelte, ám azt érezte, hogy nemsokára mindenre fény derül. A
zsigereiben érezte, hogy nincs még vége. Valaminek még történnie kell, hogy
kerek egésszé álljon össze a történet...
 28. fejezet

A HAJÓRONCS

Az egyik este a Hegyi család elhívta magával az öreget, hogy egyen egy
eredeti, hamisítatlan görög gyros tálat. A család nagyon a szívébe zárta őt.
Az étterembe menet úgy sétáltak, hogy mindkét karjába belekaroltak,
egyikbe Krisztina, a másikba meg a kis Bogi, így sétáltak az utcán az
ajándék és szuvenírstandok között. Az esti fények rendkívüli hangulatot
teremtettek Laganas nyaralóövezetében. Gyuri bácsit mintha kicserélték
volna - immár sokadszorra. Minden egyes ilyen naptól kivirult. Néha már
azon töprengett, hogy hova lehet még kilencven évesen fiatalodni.
Nem könnyen, de találtak egy szabad asztalt a Zorba nevű tavernában. El
is foglalták gyorsan, mert este felé már ritkaságszámba ment a szabad
asztal, mint Pesten a parkolóhely. Nem volt egy túlzottan csöndes hely, mert
közvetlen falszomszédja a „Build the rocketboy” nevű játékteremnek. Ám
ez nem szegte kedvüket. Elfoglalták a helyüket, és Gyuri bácsit ültették az
asztalfőre. Alighogy a gyerekeket elrendezték, már ott is volt a mosolygós
pincérfiú, aki tört angollal vette fel a rendelésüket. Barnabás és ő egy korsó
Mytos sört kértek, a többiek üdítőt. Érdeklődve nézték az zenekart, akik
autentikus görög zenét játszottak, eredeti korhű hangszerekkel. Az öreg
hátradőlt, és sóhajtott egy nagyot, amit Krisztina kissé félreértett, és
megijedt.
- Jól van, Gyuri bácsi? - kérdezte ijedt arccal.
- Hogy jól-e? Régen voltam már ennyire jól! Ez nem tisztességes a többi
emberrel szemben, azt érzem.
 - Nézze, Gyuri bácsi! Nem túl sokat tudok még önről, de abból, amit
elmesélt, azt a következtetést vonom le, hogy sok, nagyon jó dolgot tett az
életében - mondta Krisztina.
- Nem tettem én semmi olyat, amit más ne tett volna meg. Viszont
ilyenkor sajnálom, hogy megöregedtem. Ez az utolsó pár hónap, teljesen
feltöltött energiával, és azt érzem, hogy annyira élnék még egy kicsit!
Tudom, kilencvenévesen az ember ne kérjen ilyet, de akkor is!
- Hát, megmondom őszintén, hogy amikor először találkoztunk, kicsit
aggódtam, és feltettem magamnak a kérdést, hogyan indulhat el valaki
ennyi idősen a nagyvilágba, de ahogy beszélgettünk, és egyre többet tudtam
meg önről, már egyáltalán nem aggódok. Önt valami megmagyarázhatatlan
energia veszi körül, Gyuri bácsi, ami felvértezi önt azok ellen a külső
behatások ellen, ami az átlagembereket a sírba kényszeríti. Higgye el, még
sok szép éve van hátra! - mondta Krisztina, és megfogta a kezét.
- Remélem, igaza van. Viszont ma én állom a cechet!
- Ne vicceljen már! Miért tenne ilyet?
- Angyalom! Nekem nincs semmim, csak pénzem. Higgye el, hogy nem
okoz gondot! Megszüntettem az életbiztosításomat. Egyenek csak
nyugodtan! - mosolygott az öreg, és intett a pincérnek még egy korsó sörért.
Persze ezek hallatán nem úszta meg a kérdéseket, úgyhogy bár nem ment
bele a részletekbe, de nekik is tartott egy kiselőadást, és elmondott jó pár
emléket. Szájtátva hallgatták az öreg történeteit. Csak addig tartott
szünetet, amíg kihozták az ételeket, és megették. Persze, megint nem tudott
uralkodni az étvágyán, és pukkadásig ette magát. Vacsora után, amíg az
italokat fogyasztották, és a zenekar is zenélt, folyamatosan mesélt.
Aztán, amikor már későre járt, lassan visszaballagtak a hotelhez. Jól esett
neki ez a fajta törődés, olyan érzéssel töltöttel el Őt, mintha a családjával
kirándulna. Mikor visszaértek, mindenki ment a saját kis rezidenciájába,
hogy kipihenjék a nap fáradalmait.
A következő napok pihenéssel teltek. Strandolással, sétával. Az egyik
távozó vendég egy nagyon érdekes dologra hívta fel a figyelmüket.
Mégpedig arra, hogy reggelente fél hét körül, mindig egy helyi halász köt ki
a kikötőben, és a helyi jellegzetes állatokat, a Caretta teknősöket eteti. Ezek
az állatok hatvan- nyolcvan kilogrammosra is megnőhetnek, ám a csökkenő
élettér és a növekvő turizmus miatt erősen lecsökkent a számuk, ezért nagy
becsben tartják őket az őslakosok. A költés idejére egész partszakaszokat
zárnak le. Gyuri bácsinak sem kellett több, felhúzta az ébresztőórát, hogy
ne maradjon le róla.
Reggel, mire az óra ébresztett, ő már teljes menetfelszerelésben volt
indulásra készen. Még az sem zavarta, hogy egy pár száz méteres szakaszt
bokáig érő vízben kellett megtennie. De megérte a fáradságot, mert a hír
igaznak bizonyult. A halász ott volt, és a hajója mellett a vízben a teknős.
Nem ő volt az egyetlen, aki tudomást szerzett erről az eseményről, mert jó
pár turista várta, hogy egy kis borravaló fejében megérinthesse a különleges
állatokat. Neki némi nehézséget okozott mélyre lehajolni, de Gyuri bácsit
nem abból a fából faragták, hogy egy holmi meszes térd meggátolja
bármiben is. Egy fiatal magyar pár, Gábor és Anett segített neki, hogy
megtehesse azt, amiért jött. Nagyon nagy élménnyel gazdagodott ez által,
egy újabb esemény volt ez, amit töviről- hegyire rámondott a diktafonra,
ami szinte egész idő alatt a kezében volt, hogy Edit nővér semmiről se
maradjon le. Mindent gondosan dokumentált szóban, hogy legyen miből
válogatniuk majd később.
A következő nagyobb kirándulás a sziget nevezetessége volt, a
szépségéről méltán híres Navagio-öböl a hajóronccsal. Ez a kiruccanás nem
volt veszélytelen. Ennél a kirándulásnál bizonyos együttállásra volt
szükség, hogy teljesüljön, mert ez az öböl a szigetnek azon az oldalán
helyezkedett el, ahol a szélirány kedvezőtlenebb volt, ezért erős szélben
kikötési tilalom sújtotta a partszakaszt. Bár ilyenkor is voltak bátrabb
vállalkozók, akik kis plusz juttatás fejében megkockáztatták a sziklának
csapódást, de ez nagyobb hajóval kivitelezhetetlen volt. Általában előre
tájékoztatták az utasokat, ha ilyen veszély fennáll, hogy csak azok
szálljanak föl, akik így is bevállalják az utat. Az út rizikója abban rejlett,
hogy az időjárás még út közben is változhatott. Ám Gyuri bácsit ez sem
tartotta volna vissza, úgyhogy nyugodtan indult el, mert a hullámok
látszólag nem adtak okot aggodalomra. Térkép alapján egy bérelt kisbusszal
mentek a legközelebbi kikötőhöz, ahonnan hajóval vitték ki a turistákat a
Navagióba.

A kikötőben úgy sorakoztak a sétahajók, mint a vonatállomáson a taxik.

Az egyik már messziről feltűnt nekik. Semmi különös nem volt rajta,
egyszerűen csak megakadt rajta a szemük. A kapitányt Petrosnak hívták.
Miután leparkolták a kocsit, azonnal oda is mentek hozzá. Némi
alkudozásba tellett, de végül megegyeztek, és pár perc múlva már fel is
szedték a horgonyt. Megint sok- sok új impulzus érte Gyuri bácsit. Hol
tátott szájjal figyelte az eseményeket, hol a diktafonjába beszélt. Nem
hibázhatott e téren, mert csak az alapvető funkciókat tudta kezelni az
aprócska magnón.
A hajó némi füst kíséretében, és kis lavírozást követően, egyenesen az
öböl kijárata felé siklott. A tengeren a sebesség mindig nagyobbnak tűnik a
heves légmozgás és a hullámok miatt. Már messziről látszott, hogy bizony
tévedtek a tengert illetően, mert igencsak fodrozódott, és ez némi
nyugtalanságra adott okot. Látták is a kapitány arcán az aggodalmat. Olyan
érzetük volt, mintha gyorsan mentek volna, nem beszélve a haragos
tengerről, ami úgy dobálta őket, mint egy száraz falevelet. Meredek, néhol
függőleges szikla szirtek mellett haladtak el. Ebből az irányból jól látszott,
hogy ez a sziget vulkanikus aktivitás eredményeképpen keletkezett. A
parton mindenhol megszilárdult vulkáni láva volt, mely folyamok a
tengerbe futottak. Első ránézésre mint a gleccserek, úgy csúsztak bele a
vízbe. Az öreg szájtátva nézte a természet eme különleges képződményeit.
Lenyűgözte őt a sziget sokszínűsége. Ez idáig abban a hitben élt, hogy ezek
a színek csak a tévében léteznek, és most itt voltak tőle egy karnyújtásnyira.
Egymás után mentek el a tengerzugok és a többi olyan öbölszerű
képződmény mellett, amiket egykor hatalmas kőomlások, földcsuszamlások
hoztak létre. A kapitány hatalmas rutinnal kerülgette a zátonyokat, mintha
komplett zátonytérkép lett volna a fejében. Ám őt nem a vízből meredező
sziklák elkerülése nyűgözte le, hanem azok a manőverek, amikkel azokat a
sziklákat kerülte ki, amik ki sem látszottak. Volt, amelyik mellett mindössze
néhány méterrel suhantak el. Aztán egyszer a kapitány a távolba mutatott.
Egy, a többinél jóval nagyobb sziklahasadék felé haladtak. Távolról csak
egy volt a sok közül, de mégis valahogy más. Tisztán kivehető volt, hogy
valami, amit eddig még nem láttak. A kapitány irányba fordította a
lélekvesztőt, és egyszer csak megpillantották. Ott volt. A híres hajóroncs és
a Navagio-öböl. Az öregnek a látványtól szaporán kezdett verni a szíve.
Pedig csak egy rozsdás szerkezet, ami már régen nem működik, és mégis...
Kísérteties látványt nyújtott. Úgy feküdt a parton, mint egy partra vetett
bálna csontváza. A háborgó tenger és az erős sodrás miatt csak kisebb hajók
kötöttek ki, feltehetőleg azok, akik egyénileg vitték a turistákat, mint
Petros. Ahogy közeledtek a parthoz, egyre kékebb lett a víz, míg végül
egészen világoskékbe nem ment át. Az apró hófehér kavicsok, amik az
aljzatot borították, és az ég kékjének visszaverődése csodálatos tónust
alkottak. A kapitány kézzel- lábbal elmutogatta nekik, hogy szánjanak ki, ő
addig köröz. A háborgó tenger miatt képtelen volt biztonságosan kikötni.
Gyuri bácsi és a Hegyi család ezt egyből meg is értették. Sorban ugráltak
ki a hajóból. Az öreg utolsóként ment, már a hajó mellett várták öt, hogy
segítsenek neki. Mindenki sérülés nélkül partot ért, de kiszállás előtt még
egy lelaminált lapot kaptak a kapitánytól, amiben le volt írva a hajó
története. Amint mindenki biztonságban volt, Gyuri bácsit leültették
pihenni, hogy legyen ereje alaposan megnézni a múltnak ezt a csodálatos
mementóját.
- Gyertek! Pihenjünk meg egy kicsit, addig felolvasom, amit kaptunk a
kapitánytól - mondta Barnabás, és maga elé vette a lapot. Közben a többiek
körbeülték, még az öreg is közéjük húzódott hallgatni a történetei. Barnabás
előbb elolvasta, magában lefordította, és miután értelmezte, hogy miről is
van szó, elmondta hangosan.
- Na, szóval. Ez egy csempész hajó volt, a neve MV Panagiotis. 1980.
szeptember 6-án indult Kefalóníából, és Albániába tartott. Egy hónappal
később indult vissza, de viharba kerültek, és az időjárás a hajót az Agios
Georgios nevű strandra kényszerítette. Ez volt a Navagio előző neve. Más
néven a csempészek öble. Szóval a lényeg az, hogy ez egy cigaretta és
szeszcsempész hajó volt, amit a görög hatóságok lebuktattak, ezért ide
húzódtak be. de zátonyra futottak. A legénység elhagyta a hajót, és
megszökött a hatóságok elől. A hajótestet meg kirabolták a helyiek.
Mindent elvittek belőle. Először el akarták innen takarítani, de végül
látványosság lett belőle, ami turisták millióit vonzotta ide. Azt írja, hogy
nagyon sokszor cserélt gazdát, és mindannyiszor át is nevezték. Az eredeti
neve St. Bedan volt és 1937. január 14-én indult az első útjára. Még a
második világháborúban is hasznát vették Dunkirk-nél. Nagyjából ennyi.
Mindenesetre nagyon érdekes a története - fejezte be az olvasást Barnabás.
A gyerekei, de még Gyuri bácsi is kíváncsian figyelték őt. Az Öreg közben
forgolódott, azt sem tudta, merre nézzen, annyi érdekesség volt itt.
- Gyuri bácsi, készen áll? Indulhatunk a felfedező útra? - kérdezték tőle.
- Persze. Mehetünk - válaszolta.
- Mellettem tessék jönni, karoljunk egymásba, mert ezek az apró
kavicsok elég süllyedősek. Nehogy elessen!
- Rendben. Miattam ne aggódjanak! Szerintem, ha mostantól tegeződünk,
sokkal kényelmesebb lesz. Mit szóltok? - kérdezte az öreg.
- Jói van. Rendben. Akkor gyere, Gyuri bácsi! Karolj belém! - mondta
Krisztina, és elindultak együtt felfedezni ezt a vadregényes helyet, amit ez a
hatalmas rozsdás vasszörny uralt teljes egészében.
Gyuri bácsi leült az egyik egykori tartógerendára bent a hajó gyomrában,
ami feltehetőleg a raktér volt, amíg a többiek megmászták a roncsot.
Látnivalót így is talált magának. Nézte az egykori tartógerendákat, amik
rozsdamarta állapotban várták a teljes megsemmisülést. Felnézett az égre,
amit gyorsan haladó felhők tarkítottak. Miközben nézelődött, megpillantotta
a fiatal párt, akik a teknős simogatásánál segítettek neki. A hajó gyomrában
csókolóztak, amikor észrevették őt. Zavarba estek, de odamentek hozzá.
- Bocsánat, nem akartam megzavarni a romantikájukat! - mondta nekik
az öreg. - Gábor és Anett, ugye?
- Ugyan már, Gyuri bácsi! Jó napot! Mi kérünk elnézést, de ennek
története van... - mondta Gábor. - Pár napja befizettünk egy fakultatív
kirándulásra, hogy elhozzanak minket ide, de a rossz idő miatt nem kötött
ki a hajó, így hát hoppon maradtunk. Akkor azt mondtam a páromnak, hogy
ebbe én nem nyugszom bele. Megígértem neki, hogy ha törik, ha szakad,
elhozom ide, és ezt egy csókkal ünnepeljük majd meg. Hát most itt
vagyunk, és beváltottam az ígéretemet - mesélte el Gábor az elmúlt napok
eseményeit.
 - Hát, ez nagyon romantikus! Viszont engedjenek meg egy kis jóslást.
Bár nem szoktam, de ha önökre nézek elfog egy érzés. Azt látom, hogy ha
még nem tették, akkor nemsokára össze fognak házasodni, és szerintem lesz
egy szép gyerekük is. Nagyon boldogan fognak élni. Amikor magukra
nézek, ezt látom - mondta nekik az öreg egy sejtelmes mosoly kíséretében.
- Nagyon köszönjük! - felelte Anett. - Önt meg tartsa meg a Jóisten még
nagyon sokáig erőben, egészségben - mondta mosolyogva az ifjú hölgy,
akin látszott, hogy fülig szerelmes Gáborba, és ez a jóslat simogatta a lelkét.
- Köszönöm, drágáim.
- Most mennünk kell - mondta Gábor -, mert mi is csak pár percet
kaptunk a hajóstól. Elvileg most tilos kikötniük nekik is.
- Menjenek csak, és ha megtörténik, amit mondtam, kérem, gondoljanak
rám! - mondta az öreg, és kezet csókolt Anettnek.
A fiatal pár eltűnt a hajó mögött, de Gyuri bácsi ült tovább, és várta a
barátait. Bár csak egyedül ült, és nem történt az égvilágon semmi, de mégis
volt valami izgalmas abban, hogy most itt volt, egy hajóroncs belsejében.
Érdeklődve forgolódott, és nézte a feliratokat, amiket az itt járó emberek
firkáltak a hajó falára. A legkülönbözőbb írások voltak felfedezhetőek. Volt
cirill betűs írás, de talált kínai jeleket is. Egy-egy magyar üzenet is
megtalálható volt, de főleg az angol üzenetek voltak túlsúlyban. A tenger
hangját felfogták a rozsdás fém falak, ezért viszonylagos csönd volt. Csak a
Hegyi családot hallotta néha, ahogy egymást keresik, vagy éppen nagyokat
nevetnek. Léptek suhogása hallatszott, ahogy az apró, süllyedő kavicságyon
lépdelt valaki. Egy ember bukkant elő a semmiből. Az öreg kérdőn nézte őt,
és nem csak azért, mert a ruházata nem éppen a csempészek öblébe való
volt, hanem mert esküdni mert volna, hogy valahol már találkozott vele.
Tanácstalanul forgolódott, míg végül odafordult Gyuri bácsihoz.
- Szép napot kívánok, uram! - üdvözölte az ismeretlen.
 Az öreg akkor látta csak, hogy az a férfi az, aki skót kockás ingben
segített neki a reptéren, de nyomtalanul eltűnt.
- Jó napot! Fura, hogy pont itt találkozunk ismét. Kit keres? - kérdezte az
öreg.
- Csak valakit, akinek itt kell ma lennie- válaszolta.
- Itt rajtam és a barátaimon kívül senki sincs. Néhány külföldi kint
lubickol, de ma kikötési tilalom van. Kevés a turista.
- Akkor lehet, hogy önt keresem. Gyuri bácsi? Az írás szerint ebben a
percben egy jóravaló, tiszta szívű ember lesz itt.
Az öreg nagyon meglepődött a váratlan látogató szavain. Az idegen
ugyanazt a skót kockás rövid ujjú inget viselte, és elegáns rövidnadrágot.
- Már akkor is akartam kérdezni öntől, hogy honnan tudja a nevemet -
kérdezte, nem titkolva a meglepődöttségét.
Az idegen odament hozzá, és leguggolt mellé. Rámosolygott, és a térdére
tette a kezét.
- Köszönöm, hogy vagy nekem, Gyuri bácsi.
Az ilyen emberek miatt vagyok még büszke rátok.
Az öreg értetlenül pislogott rá.
- De hát mit tettem én, és ki maga? - kérdezte. - Mi az, amivel ezt
kiérdemeltem?
- Nemsokára többet tudunk majd beszélgetni, barátom. Már nagyon
várlak - mondta az őszülő jóképű idegen férfi, együttérző mosollyal az
arcán. - Most mennem kell. Sok dolgom van még, de hozzád mindenképp el
akartam jönni - mondta, és felállt. A kezét kézfogásra nyújtotta. Szeretettel
meglapogatta az Öreg vállát, azután sarkon fordult, és eltűnt. Ugyanolyan
hirtelen, mint ahogy ott termett.
Nevetés hallatszott a hajón kívülről. A Hegyi család volt az, éppen
visszatértek. Egyesével jöttek, Barnabás ért oda utoljára, mert ő a
kormányosfülkéig felmászott.
- Hát ez óriási volt! - mondta, amikor visszaért, és leült a földre. - Tiszta
rozsda minden, mégis olyan jó állapotban van! Tisztán kivehető, hogy mi
milyen célt szolgált. Még a motort is megtaláltam! - újságolta el izgatottan.
- Mi meg hagytunk az orránál egy emléket. Belekarcoltuk a nevünket és
az évszámot - mondta Krisztina.
- Most már viszont menjünk ki a partra, mert szerintem a hajós lassan
indulni akar.
Az öreg zavartan kezdett viselkedni, és ezt észre is vették.
- Valami baj van, Gyuri bácsi? Olyan furcsa vagy... - kérdezte Barnabás,
de ő továbbra is csak nézett, mint aki megijedt valamitől.
- Mi a baj? Rosszul vagy? - kérdezte újból.
- Láttátok azt az embert? - szólalt meg végül.
- Milyen embert? Én nem láttam senkit.
- Kockás ingben volt, és itt volt mellettem. Beszéltem vele.
- Kivel Gyuri bácsi? Rajtunk kívül csak páran vannak az öbölben, azok is
külföldiek.
- De itt volt egy ember kockás ingben, és beszéltem vele - bizonygatta az
öreg, de nem talált megértő fülekre.
Barnabás és a felesége aggódva néztek egymásra. Nem feszegették
tovább a témát, inkább felsegítették öt, és belekarolva elindultak vissza oda,
ahol kiszálltak a hajóból. Barnabásnak igaza volt, a lélekvesztő már ott várt
rájuk. A kapitány kidobta az erre a célra tartott pallót, melynek segítségével
mindannyian biztonságosan vissza tudtak mászni a hajóra. Csodás
élményekkel gazdagodva indultak vissza a kikötőbe, a kiindulási ponthoz.
Végül kifizették a hajóst, csináltak néhány közös képet vele, és
visszaszálltak a kocsiba, hogy vacsorára a hotelbe érjenek.
 Még két nap volt hátra a nyaralásból, azt már nem kirándulással töltötték,
hanem pihenéssel, strandolással, esti sétákkal. A Hegyi család szinte már
nagyapaként tekintett az öregre, ami nagyon jól esett neki, tekintve, hogy a
saját unokáit pici gyerekkoruk óta nem láthatta. Bár minden nap
reménykedik benne, hogy ez még az életében változni fog, ám nem sok
esélyt látott rá. Szívének egy titkos vágya csupán. A kockás inges embert
többé nem hozta föl, de olykor eszébe jutott, és úrrá lett rajta a
tanácstalanság. Ki lehetett az?
A búcsúestét egy közeli tavernában töltötték. Díszvacsorával ünnepelték
meg az ismeretségüket, és búcsúztatták el ezt a szép nyaralást, ami
mindannyiuk számára tartogatott újdonságot.
A búcsú reggelén a reggelit is együtt fogyasztották el. Ez egy kicsit
kapaszkodás volt az elmúlt egy hét történéseibe, de mindannyian tudták,
hogy egyszer minden véget ér. Ideig- óráig lehet az érzést marasztalni, de
Előbb-utóbb úgyis talál majd egy lehetőséget, ahol elillan. Amikor a hotel
előtt a bőröndökkel várták a buszt, már nem beszélgettek. Túl közel volt az
elválás és a visszazökkenés a szürke hétköznapokba. A buszon is csöndben
ültek, a reptéren is csupán annyit társalogtak, amennyit a Gyuri bácsinak
való segítség megkövetelt. A repülőgép felszállása épp olyan izgalmas volt,
mint amikor idefelé jöttek. A különbség csak annyi volt, hogy akkor még
nem ismerték egymást, és még előttük volt egy kalandos hét. Ezek hiánya
most kissé nyomasztó volt számukra, mert ahogy az lenni szokott a nyaraló
barátságokkal, meg volt a veszélye, hogy többet nem találkoznak az
életben. Ennek nyomai is voltak azután, hogy Ferihegyen visszakapták a
poggyászukat, és az érkezési oldalon el kellett egymástól búcsúzniuk.
Krisztina szemébe könny szökött, amikor megpuszilta Gyuri bácsit. Persze
telefonszámot cseréltek, ahogy az lenni szokott, de mindenki tudta, hogy ez
senkit nem kötelez semmire. Barnabás férfiasán és elismerő tekintettel
kezet fogott vele.
- Köszönök mindent, gyerekek! Nélkületek lehet, hogy kicsit merész
vállalkozás lett volna ez az én koromban - mondta az öreg elérzékenyülve.
- Nekünk a megtiszteltetés, Gyuri bácsi, hogy megismerhettünk, és
szólhattam, hogy vedd le a röhejes gatyádat! - mondta Barnabás egy
mosollyal a szája sarkában.
- Mentségemre legyen mondva, több mint húsz éve nem voltam sehol
fürdeni. De minden jó, ha a vége jó! Lett egy gatyám, ami a legközelebbi
fürdésemnél pont ugyanilyen röhejes lesz. Nem baj, majd jöttök velem, és
veszünk másikat - mondta mosolyogva az öreg, de a hangjában hallható
volt, hogy ez a gyakorlatban nem elképzelhető, hacsak nem él meg nagyon
hosszú kort.
- Úgy legyen, Gyuri bácsi! Isten veled! - mondta Barnabás, és a kézfogást
felváltotta a férfias ölelés. A gyerekek is elbúcsúztak a maguk módján, bár
ők még nem értették meg azt, amit a felnőttek már igen. A búcsúzás után a
Hegyi család elindult a parkolóba, ahol a kocsijukat hagyták, Gyuri bácsi
meg Ferihez, a taxishoz, aki már várta öt. Feri segített berakni a
csomagokat, az öreg beült a hátsó ülésre, és lassan elindultak a Gyorskocsi
utcába...
 29. fejezet

A VÉGÁLLOMÁS

Egy csütörtöki nap volt. Gyönyörű napsütés ragyogta be Budapest utcáit.

Megszokott hétköznapi forgalom volt a Moszkva téren. A tér közepén az
emberek, mint a méhkas. Keresztül- kasul mentek a téren. Volt, aki a
villamoshoz, mások meg a buszhoz siettek. Egyvalami volt közös bennük.
Senki sem foglalkozott semmivel, csak magával. A pénz és a reklámok
világa volt ez. Az a világ, amivel a régi idők hősei már nem tudtak
azonosulni. Szellemként éltek, és a régi értékek Őrzőiként egy rég elfeledett
világot próbáltak életben tartani. De csak ők, senki más. Mindenki azon
mesterkedett, hogy az ő világukat hogyan lehet szétmorzsolni, vagy egészen
egyszerűen bedarálni a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom
útvesztőjébe.
A Moszkva téri taxiállomáson három taxi állt. A harmadik Feri volt,
Gyuri bácsi örök fuvarosa. Képes Sportot olvasott, és cukormentes kólát
ivott éppen, miközben szólt a Danubius rádió. Aznap nem volt túl nagy az
utazási kedv, a szép időben inkább sétáltak az emberek. A teret egy
utcazenész muzsikája zengte be, bár a zaj, amit a forgalom és a buszok
csaptak, néha hangosabbnak bizonyultak.
A rádióban épp a Boney M. egyik örökzöldje szólt, amikor megszólalt
Feri telefonja. A kijelzőn Gyuri bácsi száma jelent meg.
- Halló! - szólt bele. - Mi újság, Gyuri bá?
Ám csak szuszogást hallott a vonal végén.
- Gyuri bácsi, szóljon bele! Valami baj van? Menjek önért?
 De továbbra is csak szuszogás és nyögések voltak hallhatóak a vonal
túlvégen, ami aggodalommal töltötte el Ferencet, de néhány pillanat múlva
kipréselt magából egy mondatot.
- Igen, legyen szíves! Jöjjön értem! - válaszok az öreg erőtlenül.
- Már indulok is, öt perc és ott vagyok - mondta Feri, és már indította is a
Mercedest. Még a zöld lámpát sem várta meg, azonnal visszafordult a téren,
és száguldott a Gyorskocsi utca felé.
A ház előtt szintén szabálytalanul állt meg, de ez most a legkevésbé sem
érdekelte, mivel látta, hogy az öreg a lépcsőház előtt ül a lépcsőn. Azonnal
odaszaladt hozzá.
- Mi történt, Gyuri bácsi? - kérdezte idegesen a taxis.
De ő csak zihált, egy mondatot sem tudott kimondani.
- Jöjjön! Üljünk be a kocsiba, majd ott bent elmondja! - mondta, és azzal
a lendülettel benyúlt az öreg hóna alá, és felhúzta őt. Eltámogatta az autóig,
és betette öt az anyósülésre. Gyuri bácsi a fejét az ablaknak döntötte, és
becsukta a szemét. Feri, miután beült a volánhoz, megfogta a kezét, és az
ujját a csuklójára tette. Nem mintha értene hozzá, de azt ő is érezte, hogy a
szíve lassan és egyenetlenül vert.
- Mi a baj, Gyuri bácsi? Kérem, mondjon valamit! - kérlelte őt Ferenc, de
nem reagált, csak a kezébe adott egy papírfecnit, amire az otthon pontos
címe volt írva.
- Máris indulunk, csak legyen nyugodt, és ne mozogjon! Nem kéne
inkább kórházba mennie? - kérdezte öt Ferenc, de csak egy nemleges
bólintást kapott válaszként.
- Rendben - mondta, és már indította is a kocsit. Elindultak. A taxis,
közben többet nézte az öreget, mint az utat. Látta, hogy a száját nyalja, amit
úgy értelmezett, hogy szomjas. Félreállt, és felbontott egy ásványvizet,
hogy megitassa. Miután ez sikerült, ismét gázt adott. Lassan elhagyták
Budapestet az M3-as autópályán. Ő továbbra is ugyanabban a pózban ült,
fejét az ablaknak döntve. Ferenc nagyon aggódott, mert az örökké
mosolygós, csacsogós öreg most olyan arcát mutatta, amilyet még sosem
látott. Gyenge volt és elesett. Látta rajta, hogy alig bír magánál maradni,
ezért úgy döntött, hogy szóval tartja.
- Képzelje el, Gyuri bácsi, a fiam becsajozott! Még csak tizenöt éves, és
már nője van. Mit szól hozzá? - válasz nem jött. - Már haza is hozta
egyszer, hogy bemutassa. Nagyon helyes lány. A feleségemmel egyből
megtalálták a hangot, egész idő alatt be nem állt a szájuk.
Az öreg továbbra sem reagált, de a szeme résnyire nyitva volt.
- Kérem, mondjon valamit, Gyuri bácsi! Ne csinálja ezt velem! - kérte öt
Ferenc. Ekkor annyi történt, hogy a kezét, a taxis Ölébe tette.
- Na végre, ez is valami. Meséljen kérem, hogy milyen volt a nyaralás! -
kérdezte őt, amire egy apró mosoly volt a válasz.
- Na látja, megy ez! Mondjon valamit! Mi tetszett a legjobban? Szép volt
a tenger? - próbálta öt szóval tartani, de nem sok sikerrel.
- A kockás inges megmondta - mondta nagyon halkan az öreg.
- Mit mond? Kicsoda? - kérdezett vissza Feri.
- A kockás inges megmondta - ismételte el újra az öreg, de ezúttal is
ugyanolyan halkan.
- Ki volt az a kockás inges, Gyuri bá? Meséljen nekem róla!
Ekkor egy borítékot vett elő a zsebéből, és Feri felé nyújtotta.
- Edit nővérnek... - suttogta.
Feri elvette tőle és az ajtóba tette. Aztán újra próbálta szóval tartani.
- Képzelje el, mi történt, Gyuri bácsi! Aminap elmentünk horgászni a
haverjaimmal. Nagyon rég nem voltunk, már hiányzott. Vittünk piát is
bőségesen. Igazából nem halat fogni mentünk, csak jól érezni magunkat, de
képzelje el, hogy sorba fogtuk a pontyokat! Én nem tudom, mi történt
ezekkel a dögökkel, de egyfolytában zabáltak. Ha meg akartunk inni egy
sört, akkor csak úgy tudtunk, ha addig nem dobtuk be a botokat. Elképesztő,
ilyet még sosem láttam! - idézte föl az emlékeit nevetve, aztán folytatta.
- Este aztán meguntuk, és nem dobtunk be egyetlen botot sem, csak
piáltunk. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy jól berúgtunk - mondta, és
oldalra nézett, de azt látta, amit nagyon nem akart. Gyuri bácsi nem
lélegzett. Könny szökött a taxis szemébe, és félre állt a huszonegyes úton.
Átnyúlt, hogy kitapintsa az öreg pulzusát, de már nem volt mit. A szíve
megszűnt dobogni. Csend borult rájuk. Az a csend, amit nem sokszor hall
az ember, ez az elmúlás csendje volt. Ám ő a könnyeivel küszködve
folytatta a történetet.
- És akkor képzelje el, Gyuri bácsi, a haverom részegen kezdett el
horgászni, de elaludt. Reggel arra kelt, hogy nincs meg a botja. Elvitte az a
kurva hal! - mondta, de nem bírta tovább, és zokogásban tört ki. Próbálta
tartani magát, de nem ment. A szíve győzött. Fogta a kezét, amit még ő
rakott az ölébe, és szorította. Most érezte csak igazán, hogy ő nem csak egy
utas volt. Szerette őt. Lefogta az öreg szemét, és beindította a kocsit. Már
nem sietett. Lassan ment...

***
Edit nővér éppen bevételezte a rendelt élelmiszereket. Az irodájában ült és
gépelt. Fáradt volt, mert aznap éjjel, nem aludt valami jól. Amikor úgy
érezte, hogy leragad a szeme, nekiállt kávét készíteni. Gyorsan kész lett,
mert az irodában csak instant kávét tartott. Megízesítette, majd visszaült az
asztal mellé, és ráhajtotta a fejét.
- De elegem van ebből! Mit nem adnék most egy forró zuhanyért! -
mondta halkan, szinte csak magában. Egy autó fékjének a nyikorgására lett
figyelmes, amely a ház előtt állt meg. Mivel az irodája ablaka az utcára
nyílt, kinézett rajta. Egy taxi állt a ház előtt. Nem tulajdonított neki túl nagy
jelentőséget, bárki lehet az, akár egy látogató is. Visszaült a helyére, és újra
neki veselkedett a munkának, amikor megcsörrent a telefon.
- Halló, tessék! - szólt bele.
- A porta vagyok, jó napot! Önt keresik, hölgyem. Egy úr itt várja önt a
portán,
- Engem? Ki az? Nem mondta?
- Nem, csak annyit, hogy nagyon sürgős.
- Rendben, köszönöm! Megyek - mondta, azután felvette a kardigánját a
hátára, és kiment az ajtón egyenesen a porta felé. A kopogós magassarkútól
visszhangzott a lépcsőház, sietős léptekkel ment. Már messziről látta a
termetes embert, aki várta őt. Amikor közelebb ért, látta a meggyötört arcát.
- Jó napot! Halmi Edit vagyok. Miben segíthetek, uram?
- Jó napot! Ezek szerint ön az... - válaszolta.
- De kicsoda, és ki maga? - kérdezte Edit nővér kissé nyersen.
- Bemutatkozom. Kozma Ferenc vagyok, hölgyem, és egy borítékot kell
önnek átadnom. Tessék! - mondta Ferenc, és azzal átnyújtotta a borítékot.
Edit nővér kapkodva kibontotta és elolvasta.

„Kedves Nővér!

Elnézést a csúnya írásért, de nem vagyok túl jól. Azt érzem, hogy ma el
kell mennem önhöz, de sajnos azt is, hogy mire odaérek, én már a
családommal leszek. Nem tudok most sokat írni, mert nagyon gyenge
vagyok. Már így’ is szép kort megéltem, azt hiszem, hogy ma vége lesz. Egy
külön kazettán vannak az instrukciók, amiket szóban akartam elmondani
önnek, de mivel ezt a levelet olvassa, már elkéstünk. Ne sajnáljon, kérem!
Ott vagyok, ahol már nagyon régen lenni szerettem volna. A folytatás ott
van a kazettán. Kérem, hallgassa meg!
 Milliószor öleli önt,

Gyuri bácsi.

A nővérnek a lélegzete is elakadt a levél láttán. Ijedten a taxisra nézett.

- Hol van most? - kérdezte emelt hangon.
- Kint a kocsiban, hölgyem - felelte Feri.
A nővért, mintha puskából lőtték volna ki, úgy szaladt ki, Feri meg utána.
Kint azonnal feltépte az ajtót, és leguggolt mellé. Egészségügyesként az
első az volt, hogy ellenőrizte a pulzusát.
- Ne fáradjon, hölgyem! Már nem él... - mondta Ferenc végtelen
szomorúsággal.
A nővér hirtelen azt sem tudta, hogy mit tegyen.
- De hát, ez hogy lehet, és mi az, hogy ne fáradjak? - tette fel a költői
kérdést emelt hangon, amire tudta, hogy nem fog választ kapni. A szeme
azonnal könnyezni kezdett, pedig még fel sem fogta, hogy mi történt. Dr.
Szilágyi István, az intézmény igazgatója is megjelent az ajtóban, hogy
kiderítse a lárma okát.
- Mi folyik itt, kérem? Nővér, ön miért guggol a taxi mellett? - kérdezte
hivatalos hangon az igazgató, ám amikor a nővér felállt, és meglátta a kisírt
szemét, és mögötte Gyuri bácsit, azonnal összeállt a kép. Az arca
elkomorodott, és lassan odasétált a taxi mellé. Az arcára volt írva minden
eddig kimondott és kimondatlan érzése.
- Már értem. Hozzanak egy hordágyat neki, és hívjanak egy orvost a
kórházból. Tudom, már nem tud segíteni rajta, de ez a protokoll - mondta,
és ő is leguggolt mellé, megfogta a kezét, ami még nem hűlt ki.
 - Drága öreg barátom! Mondanám, hogy ez váratlan volt, de hazudnék.
Mindketten tudtuk, hogy amikor elmentél, végleg mentél el - ahogy ezt
kimondta, egy könnycsepp gurult végig az arcán.
Pár perc múlva meghozták a hordágyat. Edit, István és Ferenc óvatosan
kivették őt a kocsiból és ráfektették az ágyra. Betolták őt az orvosi
helységbe, amíg megjön az orvos. Közben Edit nővér magához vette a
diktafont és mindent, ami hozzá tartozott. Bezárkózott velük a
nővérszobába, hogy nyugodtan meg tudja hallgatni az öreg szavait. Nem
tudta eltitkolni az érzéseit, ezért nem is próbálta. Csak leült az asztal mellé,
és bekapcsolta a magnót azzal a kazettával, amire az ő neve volt írva.
Először csak sistergés hallatszott, de utána Gyuri bácsi hangja csendült föl.

„Drága Nővérke! Szörnyű éjszakám volt. Többször arra ébredtem, hogy

nem vettem levegőt. Olyan érzésem volt, mintha pillanatokra leállt volna a
szívem. Nem tudom, hogy találkozunk-e még az életben, de a biztonság
kedvéért rámondok mindent a magnóra. Az a biztos, ha már megvettem...
Na, akkor kezdjük! Először is az anyag, amit felvettem, bent van a táskában
megszámozva. Direkt így csináltam, hogy könnyebb legyen. Nem csak a
nyaralások vannak rajta, hanem minden gondolatom és érzésem, amiket
átéltem ez idő alatt. Voltak érdekes találkozásaim, azokat is megtalálja
rajtuk. Használja fel a könyvhöz! Ha esetleg nem találna kiadót, ne
csüggedjen! Menjen el a hagyatéki tárgyalásra! Gondoskodtam önről. A
könyv címe »Ha tudtam volna...« legyen, kérem. Ebben benne van minden,
ami mi voltunk. Ha tudtam volna, akkor Kristófomat nem engedem el
Ukrajnába, és ha tudtam volna, akkor mi sem mentünk volna. Ha tudtam
volna, akkor elhívom onnan Szergejt, és ha tudtam volna, hogy nem
találkozom önnel többé, akkor korábban indultam volna el. Tehát ez a cím
én vagyok, kedves. Ön visszahozott engem az életbe, és egy áj élet burjánzik
a családja gyilkos múltjából. Ez így van jól, higgye el! A nagyapja halált
akart, de élet lett belőle. Kérem, lépjen túl rajta, mert ön más. Egy értékes
virágszál, aminek sosem szabadna elhervadnia. Éljen, virágozzon, és
hozzon erre a világra üdvösséget! Megvan önben minden, ami ehhez kell.
Még egy fontos dolog. Ne rejtegesse a múltját! Ha más deríti ki, az sokkal
rosszabb. Álljon ki, és mondja el, hogy kicsoda ön! Mutassa meg, hogy mire
képes a szeretet, és azért, mert egykor volt valaki a családjában, aki rossz
dolgokat tett, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy tovább is kell vinni!
Mutassa meg, hogy nem! Az a vérvonal megszakadt, és ön teremtett egy
újat. Egy sokkal jobbat. Azt hiszem ennyi, amit mondani szerettem volna.
Mivel önt a szívembe zártam, és szinte az unokámnak tekintettem, így önnek
mondom. A temetésemre van ügyvédi letétben pénz. Az ügyvéd majd
jelentkezni fog önnél, ne aggódjon. Kérem, mondja meg a Ferinek, aki most
önt várja a portán, hogy ő is legyen ott a hagyatékin! Fontos lenne. Ha
ezeket megteszi nekem, akkor mondom a legfontosabbat. Lenne egy óriási
kérésem önhöz. Először is szeretném, ha elhamvasztanának. Ez fontos lesz a
kérésem másodikfelét illetően. Ha ez megvan, akkor menjen el a Szent
Gellért-templomba, a tizenegyedik kerületbe. Ott nyugszik a feleségem és a
fiam. Kérem, hogy függessze fel az urnahelyet, fogjon meg mindhármunkat,
vigyen el minket Athénba, és szórjon szét az Akropoliszon, de úgy, hogy ne
vegye észre senki. Valami kő alá, vagy bele a szélbe. Igyekszünk ott lenni
önnel. Ha ezt megteszi, örökké hálás leszek érte. Ja, és még valami.
Megismertem, egy nagyon kedves családot kint Zakynthoson. Dr. Hegyi
Barnabásnak hívják a családfőt. A kazetták mellett egy cetlin van a
telefonszáma, de úgy tudom, hogy egy ügyvédi irodája van valahol a
belvárosban. Kérem, keresse meg őt, és mondja el neki, hogy mi történt!
Nem akarom, hogy valaki mástól tudják meg. Kérem, hogy küldjön neki a
könyvből! Róluk is szó esik benne, legyen nekik is egy példány belőle.
Nagyjából ennyi, angyalom. Most megyek, mert nagyon gyenge vagyok.
Kicsit lepihenek, aztán hívom Ferit, hátha még tudunk találkozni, és
mindezt el tudom mondani személyesen is. Ha esetleg nem, akkor azt
kívánom, hogy legyen mindig nagyon boldog és egészséges! Találja meg a
boldogságot, és alapítson családot! Mert családban élni nagyon jó ám! A
tanulmányait fejezze be, csak úgy, ahogy a könyvet is! Adja ki, és keressen
sok pénzt vele! Isten áldja, nővérke, és nagyon köszönöm, hogy bearanyozta
az utolsó napjaimat. Mert ha ön nincs, akkor nincsenek a kalandok sem.
Pedig azok is fontosak lesznek, majd meglátja. Ön ébresztett rá, hogy élni
sosem késő, és mindezt úgy, hogy ezt ki sem mondta. Mindent nagyon
köszönök! Ja, és még valami. Vigyázzon a lakásomra! Most kacsintanék
egyet, de már nem tudok. Csak vicceltem, hiszen ismer. Mindenből tudok
viccet csinálni. Ui: Ha meglátogatom önt, ne ijedjen meg, kérem... ”

A felvételnek vége lett, de a nővér tovább ült, és meredt maga elé. Nem
zokogott, csupán egy-két kósza könnycsepp gurult le az arcán. Lement
vissza az alagsorba, hogy amiben kell, abban segíteni tudjon. Feri kint ült a
folyosón. A nővér odament hozzá, és leült mellé.
- Kérem, bocsásson meg, amiért ingerült voltam! Nagyon közel álltunk
egymáshoz, vagyis úgy értem, ő mindenkihez közel állt. Egy üde színfolt
volt mindannyiunk életében - mondta a nővér lehajtott fejjel.
- Tudom. Már nagyon régen én vittem őt és Róza nénit mindenhova,
ahová szerették volna. Barátok voltunk. Az, hogy az én autómban halt meg,
azt most nem is tudom, hogy hova tegyem. Ez vagy megtiszteltetés, vagy a
legborzasztóbb dolog, ami történhetett velem.
A nővér elmosolyodott.
- Tudja mit? Gyuri bácsit ismerve inkább az első. Az egy dolog, ha valaki
megosztja valakivel az életét, de az, hogy a halálát is, arra nincsen szó.
Legyen rá büszke! Ez az én véleményem és az övé is. Mert ezek az ő szavai
voltak.
- Azt hiszem, igaza van, de pillanatnyilag ez sem vigasz - mondta Ferenc.
- Valamit még mondanom kell önnek. Megbízást teljesítek - kezdte el
ismét a nővér.
- Akarom tudni? - kérdezte a taxis.
- Azt majd ön eldönti, nekem kötelességem átadni. Az üzenet annyi, hogy
legyen ott ön is a hagyatéki tárgyaláson.
Feri arca teljesen megváltozott a hír hallatán.
- Tessék? Ezt ugye rosszul hallottam.
- Nem. Nagyon is jól hallotta, de ne izguljon, sorstársak vagyunk. Nekem
ugyanezt üzente.
A taxis idegesen felpattant az székről, és elkezdett fel-alá járkálni, aztán a
kezét kezdte tördelni.
- Igen? Én nem azért voltam velük, hogy bármit is rám hagyjanak. Én
csak szimplán szerettem őket. Tudom- tudom, a taxisok nem ilyenek, de én
ilyen vagyok! - mondta emelt hangon Feri, de a nővér nem vette zokon,
mert ő is ugyanezt érezte.
- Jó, rendben - mondta Feri. - Remélem, kapok egy családi fotóalbumot.
Ezzel a tudattal megyek most a dolgomra. Ne haragudjon, nővér. További
szép napot kívánok! - vette sürgősre a búcsút Ferenc. Miután kezet fogtak,
kiment az épületből. Beszállt a kocsijába, és elhajtott.
Kis idő múlva megérkeztek a salgótarjáni kórházból. Mivel tudták, hogy
mire számítsanak, ezért úgy jöttek, hogy el is tudják vinni Gyuri bácsi
testét. István és a nővér minden pillanatban ott voltak egészen addig, amíg a
halottszállító el nem tűnt a láthatáron. Amikor ez megtörtént, az igazgató
átkarolta a nővért, és behívta magához az irodába. Mikor beértek, becsukta
maguk mögött az ajtót.
 - Igyunk egyet, nővér! Majd a feleségemet elhívom, hogy vigyen haza.
Nem vezetek ittasan, de most innom kell. Igyon nyugodtan ön is, emberek
vagyunk. Hazavisszük önt is, ne aggódjon - mondta az igazgató, és kivett a
szekrényből egy üveg brandy- t. Kitöltötte a poharakba, és koccintottak.
- Emelem poharam Gyuri bácsira! Az utolsó mohikánra! - mondta, és
megitták az italt.
- Igyunk még egyet. De pszt! - mutatta az igazgató. Kitöltötte a
következő adagot, és azt is megitták.
- Ezt most megérdemeltük.
- Hogyan tovább? - kérdezte a nővér.
- Sehogy. Minden menjen úgy, ahogyan eddig is. Gyuri bácsi előtt is volt
élet itt. A többi ember is számít ránk. Most menjen, és fejezze be, amit
elkezdett. Gyuri bácsi itt volt, és megtanított minket élni. Most
hasznosítsuk. Ő is ezt akarná.
A nővér csak bámult maga elé, de ő maga sem tudta, hogy mit higgyen.
- Azt hiszem, igaza van, főnök. Csak egy kis idő kell. Apropó, Gyuri
bácsi megbízott pár dologgal. Szükségem lesz pár nap szabadságra.
Megoldhatő?
- Persze. Menjen be a munkaügyisekhez, megoldják. Nincs most
problémás lakó. Menjen nyugodtan!
- Rendben, főnök. Köszönöm! - mondta a nővér, és kiment az irodából.
A másnap is úgy indult, mint a többi. Nyugodtan, eseménytelenül. Mivel
a feladatokat, amikkel megbízták, csak a temetés után tudja intézni,
folytatta ott, ahol a megismerkedésük előtt abbahagyta. Előző este elkezdte
a kazetták meghallgatását és a kijegyzetelését. A történtek még nem jutottak
el a tudatáig, ezért úgy hallgatta a szalagokat, mintha még köztük lenne az
Öreg. Néha teljesen elfeledkezett erről, és a humoros részeknél önfeledten
nevetett. Tett is róla az öreg, hogy ne egy száraz tollbamondás legyen.
Megfűszerezte minden módon, ahogyan tudta.
Éppen adminisztratív dolgokkal foglalatoskodott, amikor megszólalt a
telefon. Déjà vu érzése támadt, mert amikor legutóbb megszólalt,
megváltozott az élete.
- Tessék, nővérszoba - szólt bele.
- Jó napot, nővér! A porta vagyok. Azt gondolom, hogy le kellene jönnie,
mert az öreg Sebestyén Gyuri bácsit keresik.
Edit nővérnek a lélegzete is elakadt.
- Rendben. Máris megyek - felelte, és azonnal le is tette a telefont.
Felvette a kardigánját, és elindult a portára. Lent egy idős, nagydarab, jól
öltözött férfi, egy fiatalabb férfi, és egy hasonló korú nő várta őt.
- Jó napot kívánok! - üdvözölte őket.
- Üdvözlöm, hölgyem. Mi Sebestyén urat keressük. Igazság szerint a
lakására mentünk, de ott azt mondták, hogy itt találjuk őt - felelte az úr.
- Nagyszerű, és megkérdezhetem, hogy kihez van szerencsém? - kérdezte
a nővér nem titkolva a gyanúját, hogy valami örökségvadászokra
gyanakszik, akik máris tudomást szereztek a tragédiáról.
- De neveletlen vagyok! Bemutatkoznék, Alexander Schulz vagyok. Ők
ketten meg Gyuri bácsi unokái - mondta Alexander, de a két unoka
megelőzte őt, és maguktól nyújtották a kezüket.
- Üdvözlöm! Én Sebestyén Dominika vagyok.
- Én meg Sebestyén Bálint - mutatkozott be a két, rég nem látott unoka.
A nővér hirtelen szólni sem bírt. Ez volt talán egész élete
legkellemetlenebb meglepetése. Meglepődöttségét, illetve rosszallását, ha
akarta volna, sem tudta volna leplezni. Azonban helyesnek látta tisztába
tenni, ezt a rendkívül kínos szituációt.
 - Egy kérdésem lenne önökhöz, kedves Bálint. Hol voltak eddig? -
kérdezte a nővér kissé barátságtalan stílusban.
- Ezt hogy érti, kérem? Mi kint élünk Németországban. Nem tudunk csak
úgy Magyarországra futkosni - válaszolt Dominika.
- Elmagyarázom. Elég szoros volt a kapcsolatom az nagyapjával, és több
mint húsz éve várja, hogy jelentkezzenek. Szóval akkor megkérdezem még
egyszer, hogy miért nem keresték eddig?
- Hölgyem. Engedje meg, hogy ezt neki magyarázzuk meg. Vezessen
hozzá, legyen szíves!
- Csak egyetlen napot késtek. Gyuri bácsi a tegnapi napon elhunyt.
Méltatlanul, egy taxi anyósülésén. Hozzátartozók nélkül, de nem
magányosan. Sokan szerettük, és vele voltunk az utolsó percig, pont úgy,
ahogy önöknek kellett volna. Ha megbocsájtanak, ennél van fontosabb
dolgom is. Viszontlátásra! - mondta a nővér, azután sarkon fordult, és ott
hagyta a megkésett hozzátartozókat.
Alexandert mélyen lesújtotta a hír. Nem bírt így elmenni, és a nővér után
ment. Bekopogott a nővérszoba ajtaján, de választ nem kapott, ezért
benyitott. Edit nővér az ablaknál állt, és könnyes szemmel nézett kifelé.
- Bocsásson meg nekem. Bejöhetek? - kérdezte udvariasan.
A nővér megfordult, és megvonta a vállát.
- Azt hiszem a helyzet tisztázása érdekében, szeretném elmondani, hogy
én ki vagyok.
- Valami újabb megkésett rokon? - kérdezte cinikusan a nővér.
- Nem. A legkevésbé sem. Alexander Schulz vagyok. Eredeti
nemzetiségemet tekintve német.
A nővér felkapta a fejét a név hallatán.
- Alexander Schulz? Ezt a nevet már hallottam. Méghozzá Gyuri bácsi
szájából.
 - Hát persze. Német katona voltam a második világháborúban. Fiatalabb
vagyok, mint ő volt, de nem sokkal.
A nővérnek még a szája is tátva maradt a meglepetéstől. Mintha egy
regényhős elevenedett volna meg előtte.
- Ön volt az, akit elengedtek? - kérdezett rá a nővér reménykedve.
- Igen, kérem - mondta Alexander, és levette a kalapját.
- De akkor ezt végképp nem értem. Mit keres ezekkel?
- Elmondom. Megengedi, hogy leüljek?
- Persze, foglaljon helyet! Kér egy pohár vizet?
- Nem, köszönöm. Szóval, én már húsz éve itt élek. Az emlékeim közt
kutakodtam, amikor rátaláltam pár régi kacatra azokból az időkből.
Eszembe jutott Gyuri bácsi és a barátja. Felfogadtam egy magánnyomozót,
hogy találja meg őket, vagy legalább derítse ki, mi lett velük. A Gyuri
bácsit viszonylag egyszerűen megtalálták, és mivel van egy házam a
Balaton mellett, ő meg pont ott volt pihenni, elmentem hozzá. Nagyon
megörültünk egymásnak. Végig beszéltünk szinte mindent, de a végén egy
kéréssel fordult hozzám. Mivel az unokáiról annyit tudott csak, hogy
Németországba vitte őket az anyjuk, én meg eredetileg német vagyok,
megkért, hogy keressem meg őket. Nem volt nehéz. Hamar meglettek, de
nem nagyon akartak eljönni. Nem tudom, hogy mit hallhattak a kis öregről,
de idegenkedtek tőle.
- Igen, eredetileg engem kért meg erre, és felajánlottam neki, hogy
segítek, de aki segíthetett volna, azt nem találtam meg. Nem az lehetett,
hogy halottnak hitték? Valami ilyesmit, mintha mondott volna Gyuri bácsi.
- Nem tudom mit tudhattak, de nem voltak meglepődve, amikor mondtam
nekik a tényeket. A lényeg az, hogy akkor már nem szívesen, de
meggyőztem őket. Most már belátom, hogy hiba volt. Csak örömet akartam
szerezni neki. Ám attól tartok, hogy ez akkor sem sült volna el jobban, ha
találkoznak. Ezért elnézést kérek.
- Semmi baj, én kérek elnézést a viselkedésemért, és köszönöm, hogy
elmondta ezeket.
- Csak nem akartam úgy elmenni, hogy ezt gondolja rólam is.
- Örülök, hogy így döntött - felelte a nővér.
- Megyek, kiviszem ezeket a reptérre, és csináljanak, amit akarnak.
- Rendben. Ne is lássam őket itt többet!
Alexander elbúcsúzott, és kiment az ajtón. Az ablakon keresztül látta a
nővér, hogy beszállnak a kocsiba, és elhajtanak...
 30. fejezet

ÖRÖKSÉG

A temetésen csupán néhány ember jelent meg. Csak azokat értesítették,

akik közel álltak hozzá és érintettek voltak. A Szent Gellért- templom
alagsorában, az urnatemetőben helyezték végső nyugalomra öt is a szerettei
mellé.
Edit nővér csak azután tudott eleget tenni Gyuri bácsi kérésének, miután
ezen túl voltak. Megtartották a hagyatéki tárgyalást, amin megjelent ő,
Kozma Ferenc a taxisofőr és Dr. Szilágyi István, az otthon igazgatója. A
tárgyalást a megbízott ügyvéd irodájában bonyolították le. Az ügyet
lebonyolító szakember, dr. Ágoston Zalán hagyatéki ügyvéd volt.
Mindenki megjelent a tárgyaláson. Körbeülték az asztalt, és elkezdődött
az esemény, amitől mindannyian ódzkodtak.
- Tehát, akkor kezdjük is el! - mondta az ügyvéd. - Jelen vannak tehát,
Halmi Edit, Kozma Ferenc, Dr. Szilágyi István és jómagam, Dr. Ágoston
Zalán. Üdvözlök mindenkit ezen a szomorú napon. Sebestyén György az
ügyfelem volt, és megkért rá, hogy a levelét szóról szóra olvassam fel. Íme
tehát: „ Drágáim. ” - Már itt elmosolyogták magukat, mert eszükbe jutottak
Gyuri bácsi vicces, de annál kedvesebb megszólításai.

„Engem is utolért az, amit senki sem kerülhet el. Meghaltam. Amúgy tök
buli. Csak vicceltem. Szóval adott volt egy élet, ami nem akart véget érni.
Ezt sokáig nem értettem, de ti értelmet adtatok a létezésemnek. Már senki
sem maradt a szeretteim és a barátaim közül, ezért az, hogy ti mellettem
voltatok, a világot jelentette nekem. Ti voltatok azok, akiket ha éjjel kettőkor
hívtam volna Jel, akkor csak annyit mondtatok volna, »indulok«. Ezt sehogy
sem tudom meghálálni nektek, ha nem azzal, hogy amim volt, azt ti viszitek
tovább. Tudom, most mire gondoltok. Nem ezért tettétek. Tudom én,
kedveseim, de hát akkor mi legyen ezekkel? Legyen azoké, akik soha rám
sem néztek? Ezzel egy picit viszonozni tudom, amit kaptam tőletek.
Mindannyian hozzájárultatok ahhoz, hogy az utolsó napjaimban még jól
erezhessem magam. Mivel családom már rég nincsen, így utólagos
engedelmetekkel titeket tekintettelek annak. Akkor kezdjük. Ferikém! Te
voltál a lábam. Te vittél el mindenhová, még a Rózám élt, te már velünk
voltál. Ezért sosem tudok eléggé hálás lenni. Fogadj el tőlem ötmillió
forintot, hogy tudj egy szép kocsit venni magadnak, amivel megkeresed a
betevőt a családodnak. Ne bólogass, megérdemled! Maradj mindig ilyen
nyers és őszinte, ugyanakkor tiszta szívű ember! Add tovább ezt a fiadnak
is, hiszen tudom mennyire szereted őt. Vértezd fel őt is ezzel a
magabiztossággal, hogy ő is megállja a helyét az életben, ahogyan az
apukája.
Editkém, drága csillagom. Most már tegezlek. Azt, hogy tőled mit kaptam,
azt szavakba önteni sem tudóm. Neked köszönhetem, hogy a történetünk
nem a kukában végzi, hogy egyszer mindenki megismer minket, és
megtudják az emberek, hogy élt egyszer egy asszony, akit úgy hívtak, hogy
Budaházi Róza. Legyen tiéd a családi fészkünk, amiben oly sok boldog évet
töltöttünk el. Ezen kívül fogadj még el tőlem kétmillió forint készpénzt,
amiből, ha kell, ki tudd adni a könyvet, aminek bevétele szintén legyen a
tiéd. A maradékból meg, kérlek, tedd meg, amire kértelek. Tudod, Athén.
Köszönöm aranyom, és azt kívánom, hogy légy nagyon boldog! Legyen
családod! Két gyerekig a mi lakásunkban bőven elfértek, de azt kívánom,
hogy adjátok el minél hamarabb, mert az azt jelentené, hogy kinőttétek.
Amit elmeséltél nekem, és amiről elmondtam a véleményemet a levélben, azt
szívleld meg! Adj vele másoknak is erőt! Te más vagy, és ezt fordítsd jóra! A
nagyapád forogni fog a sírjában, de tegye csak! Eleget ártott neked.
Csókollak, Drágaságom.
István. A maradék, megközelítőleg nyolcmillió forint legyen a tiéd és az
otthoné, öt és hárommillió forint elosztásban. Rád bízom, hogy hogyan
osztod el. Ahol nagyobb szükség van rá, ott legyen a több. Köszönöm, hogy
kimenőt adtál olykor a nővérnek, és lehetővé tetted, hogy befejezzük a mi kis
küldetésünket. Köszönöm, hogy odacsábítottál engem, ezzel széppé téve egy
öregember végnapjait. Természetesen te is kapsz egy példányt a könyvből.
Isten veled, Pistám!
Azt hiszem végeztünk, de van itt még valami, ami felett nem lehet a mai
világban elsiklani. Ha esetleg előkerülne valami titkos rokon, tudjátok,
ahogyan az lenni szokott, akkor ezt mutassátok meg nekik vagy a
bíróságnak.
»Én, Sebestyén György, felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy
ingó és ingatlan vagyonból a jelenlévőkön kívül senki sem kaphat. Ezt a
kijelentést önszántamból, szabad akaratomból teszem, mindenféle kényszer
nélkül.«
Hát ennyi, drágáim. Most menjetek haza, és éljetek boldogan! Ha csak
fele annyira lesztek boldogok, mint én, akkor sikeres életetek lesz. A család
a legfontosabb, ezt ne feledjétek! A boldog család egy megfizethetetlen
kincs, aminek nincsen, csak eszmei értéke, de azt a számot még nem találták
fel. Úgyhogy, drágáim, fel van adva a lecke. Örökké szeretni foglak titeket,
és a szeretetem mindig erőt fog adni nektek, akkor is, amikor már úgy néz
ki, nincs remény.
Véget nem érő szeretettel ölel benneteket, a ti Gyuri bácsitok..."
 31. fejezet

FENT AZ AKROPOLISZON

ATHÉN

Már közeledett a meteorológiai ősz, de Görögországban még rendkívül

meleg volt az idő. Hajnalodott. Még éppen csak kezdett feljönni a nap. A
reggeli harmat még mindent beborított, ami a szabad ég alatt volt. Csak a
kóbor macskák és a városi galambok ébredeztek. Néhány felhőpamacs volt
csak az égen. A város ugyan már éledezett, de csak a szolgáltató szektor és
a köztisztaság emberei mozgolódtak.
Egy fiatal nő jelent meg az Akropolisz oldalában, sporttáskával a
kezében. Nem a megszokott látvány ilyenkor, de senkinek sem tűnt föl,
mert még az igazak álmát aludták az emberek. Ő Edit nővér, aki egy
küldetést jött teljesíteni. Gyalog ment föl a romokhoz. Egyvalami volt, amit
még ő sem tudott, hogy miként szórja szét a hamvakat, hogy senkit se
zavarjon, és később is emlékezzen rá. Járkált az oszlopok között, és kereste
az ideális helyet. Ekkor eszébe jutott valami, és úgy döntött, nem keresgél
tovább, hiszen ez a romtemplom, ami egy domb tetején helyezkedik el,
pontosan megfelelő lesz. Kiállt egy kiszögellésre, és várt. Mivel itt nem volt
semmi szélvédelem, ezért elég erős a légmozgás, főleg a reggeli órákban. A
szatyrában három dobozka lapult. Először elővette azt, amelyikben Kristóf
volt. Megvárt egy fuvallatot, és egy karlendítéssel a levegőbe hintette a
hamvakat. A szél elvitte, még egy kisebb örvényt is keltve néhány méterre
tőle. Azután Róza néni következett. Vele is ugyanígy tett. A finom port úgy
vitte el a szél, mintha valami füst lett volna. A porfelhő még tett egy utolsó
kanyart a levegőben, mielőtt teljesen szétoszlott volna. A végére Gyuri
bácsit hagyta. Megpuszilta a dobozt.
- Köszönök mindent, drága Gyuri bácsi. Remélem, már együtt vannak!
Puszilom a szeretteit. Isten önnel! - mondta, és ugyanazzal a mozdulattal őt
is beleszórta a szélbe. Ahogy a por kavargóit, egy mosolygós arcot vélt
benne felfedezni, de úgy gondolta, hogy ez már csak a képzeletének a
játéka volt. Vagy mégsem?
 32. fejezet

LELKEK SZAVA

Sötét van. Nem látok semmit. Elhagyom a testem. Láttam magam, de már
nem tudtam mozdulni. Csak az érzéseim léteznek. Emelkedem. A fény, ami
eljött értem, hívogat. Mennem kell. Eltűnt minden, fehérséget látok. Egy
tiszta fényt, ami nekem szól. Megszűnt a súlyom. Minden olyan tiszta.
Valahova repülök, nagyon gyorsan repülök. Nem látok semmit, csak érzem.
Nincs idő, nincsenek tájak, csak érzések. Olyan érzések, amik eddig nem
voltak. Ez hát a halál? Miért félnek ettől a földi emberek? Hiszen ez
gyönyörű! Olyan tiszta érzés! Nincs fájdalom, nem fázok, nincs melegem.
Ezek mind csak földi dolgok. De akkor hol vagyok? Van itt valaki? Hahó!
Megyek tovább. Lenézek, de nincs testem. Olyan egyedül vagyok!
- Nem vagy egyedül, itt vagyok - mondá Isten.
- Ki az? Ki beszél? - kérdé a lélek.
- Én. Te is tudod, hogy ki vagyok.
- Tudom. Már úgy hiányoztál. Nagyon nehéz életet adtál nekem. Miért?
Miért nem vigyáztál ránk? Miért hagytál el? - kérdé a lélek.
- Nem hagytalak el. Sohasem hagytalak el. Mindig ott voltam veled. Te
az én eszközöm voltál, hogy segítsek - mondá Isten.
- Velem voltál? De hol és mikor?
- De hát még beszéltünk is! A Moszkva téren adtam inni. Csemobilban
figyelmeztettelek. Nem tudtam megakadályozni. Ott annyira erős volt a
gonosz jelenléte, hogy nem tudtam legyőzni. Csatát vesztettem. Utoljára a
hajóroncsban találkoztunk - mondá a mennyei hang.
- A kockás inges ember! Emlékszem.
 - Ott szóltam, hogy nemsokára jössz hozzám. Emlékszel?
- Emlékszem. Tényleg velem voltál, de nem avatkoztál be. Ezért hiszi
sok ember, hogy nem létezel.
- Ezért, de nem baj. Ők nem hisznek bennem, de én hiszek bennük.
Segítek akkor is, ha gyűlölnek. Csak a sátán katonáinak nem bírok, pedig
nagyon szeretnék. Ők nem engem választottak. Ezért vannak az olyan
lelkek, mint te. Te és a hozzád hasonlók vagytok az én eszközeim. Rajtatok
keresztül mutatom meg az én Országomat.
- De miért nem szólítasz a nevemen? - kérdé a lélek.
- Én akár szólíthatnálak is, de itt senkinek sincs neve. A tested volt
György, ami ott maradt.
- Mi lesz most? Mi lesz velem?
- Téged már várnak - mondá az Isten.
- Itt vagyunk, szerelmem. Megvártunk.
- Drágáim, annyira hiányoztatok! Hosszú időt voltam nélkületek - mondá
a lélek.
- Szia, papszi!
- Szia, kisfiam! Olyan jó, hogy újra itt vagytok! Újra együtt leszünk.
Megkereslek titeket az örökkévalóságban. Gyertek, menjünk...
 EPILÓGUS

Néhány évvel később

Kedves rádióhallgatók! Mai vendégünk az év bestsellerének írója, vele

beszélgetek ma. A vendégem Halmi Edit, a „Ha tudtam volna...” írója.
Köszöntőm a stúdióban.
- Üdvözlöm önt, és a kedves hallgatókat is.
- Az első kérdésem az lenne, hogy elsőkönyves íróként, hogy lesz
valakiből bestseller író?
- Ehhez nagyon sok minden kellett. Legfőképpen isteni közbenjárás.
Hogy éppen ott dolgoztam, ahol Gyuri bácsi élt, és éppen engem ért a
megtiszteltetés, hogy beszélgethettem vele. Ehhez egy kis bátorság is
kellett, az igaz. A kolléganőim nem merték őt ilyen módon megszólítani.
Én igen. Mondjuk, a véletlenekben nem hiszek. Ennek így kellett történnie.
- Ezek szerint a főhős, egy létező személy volt? Meséljen nekünk, akik
még nem olvastuk a könyvét, milyen ember volt ő? Honnan tudta, hogy ez a
sztori eladható lesz?
- Igen, ő nagyon is létező személy volt. Amit a könyvben olvasnak majd,
annak minden szava megtörtént. Nem tudtam, hogy ilyen siker lesz.
Egyszerűen csak megírtam. Írtam, amit a szívem és Gyuri bácsi diktált.
Tudta, hogy George Lucast hányán utasították el, mire megalkotta a
Csillagok háborúját? Ő sem tudta, hogy mi fog kisülni belőle. Bízott
magában. Nálunk is valahogy így történt.
Hogy milyen ember volt Gyuri bácsi? Nehéz ezt szavakba önteni.
Olvassák el a könyvet, de annyit azért elmondhatok, hogy ilyen ember
százévente egyszer születik.
 - Mitől volt ő különleges?
- A lényege abban rejlett, hogy semmitől. Egy idős rockért, vagy egy idős
színészt az emberek tisztelnek, mert híres és gazdag, meg netán látták
valamelyik filmjét vagy koncertjét. Ő egyik sem volt ezek közül. Ő a
személyiségével nyűgözött le mindenkit. Pedig ránézésre olyan volt, mint a
többi hajlott korú társa. Ha az utcán látta volna, elmegy mellette.
Beszéljünk egy picit önről. Hajói tudom, nem is ez irányú a végzettsége.
Úgy tudom, először ápolónőként dolgozott, utána meg történelemből
szerzett diplomát.
- Igen, ez így van. Történelemből diplomáztam, de Gyuri bácsi
ráébresztett, hogy mást szeretnék csinálni, úgyhogy átnyergeltem az
egészségügybe. Azóta már ott is másodéves hallgató vagyok. Egyébként
egyik írónak sem ez a foglalkozása. Stephen King például angoltanár volt.
- Ha jól tudom, akkor az ön ősei is szerepelnek a könyvben. Azt írja,
hogy ön eredetileg német származású, és a nagyapja egy háborús bűnös
volt. Nevezzük nevén a dolgot, egy SS-katona, akinek a lelkén
rengetegember élete száradt. Ez igaz?
- Persze, hogy igaz. Ilyennel nem viccel senki, és ilyet nem ír bele senki a
könyvébe, csak hogy többet adjon el belőle. Ha érdeklik a részletek, akkor
nemsokára fogok erről tartani egy előadást. A belépőből származó
bevételeket pedig jótékony célokra fogjuk felajánlani. Jöjjön el! A helyszín
még képlékeny, de mint a sajtó munkatársa, időben fog értesülni róla.
- Még egy utolsó kérdés. Tervez még újabb könyveket? Vagy ez csak egy
egyszeri alkalom volt?
- Még nem tudom. Érdekel a régészet, ami nagyon sok jó témát
szolgáltat, mert engem jobban érdekel a múlt, mint a jelen, de mint
említettem, a gyógyítás lesz a fő célom, így ezek a misztikus dolgok a
második helyre rangsorolódtak.
 Viszont, ha írok is, akkor csakis történelmi regényekben gondolkodom. A
gyógyítás mellett szükség lesz valami hobbira is. Nem tudni még, mit hoz a
jövő...
Köszönöm az interjút, kedves Edit. A mai műsor végéhez értünk, kedves
hallgatóink. Holnap is tartsanak velünk!
Szép napot kívánok, és ne feledjék, holnap is egy illusztris vendégem
lesz! A magyar légvédelem egykori nyugalmazott ezredesét látom
vendégül, aki elmondja nekünk őszintén, így évtizedek távlatából, hogy a
rendszerváltás előtti időkben a szovjet hadsereg katonái, miket telepítettek a
magyar földbe. Voltak hazánkban tömegpusztító fegyverek, vagy ezek csak
városi legendák? Tehát, ismét egy izgalmas témával várom önöket.
Viszonthallásra!
Feri kikapcsolta a rádiót, miközben a szép új Mercedesében várakozott a
Moszkva téren. Soha nem volt egy spirituális beállítottságú ember, de most
alaposan körbenézett, és miután meggyőződött róla, hogy nem nézi senki,
feltekintett az égre, mosolygott, és egy puszit küldött az ő öreg barátjának.
Aztán az ölébe vette az újságot, hogy elolvassa a legfrissebb híreket...

VÉGE