Professional Documents
Culture Documents
Ali McNamara - Notting Hillből Szeretettel
Ali McNamara - Notting Hillből Szeretettel
Ali McNamara - Notting Hillből Szeretettel
Notting Hillből
szeretettel
Az összes RKMB-s lánynak, aki kezdettől fogva olvasta a regényemet, jót derült rajta
és még többet követelt! Nélkületek biztosan nem tartanék itt. Különösen Karennek,
Carolnak és azoknak köszönöm, akik emlékeznek „a hotelre, a BMW-re és a sziklára”.
És a családomnak: anya és apa, köszönöm, hogy tápláltátok túl élénk fantáziámat
azzal, hogy egyedüli gyermek voltam. És végül Jimnek, Rosie-nak és Tomnak. Köszönök
mindent, ti vagytok a világ számomra, szeretlek benneteket.
4
1
Nem igazán éreztem magam Julia Robertsnek, amikor kiléptem a forró és zsúfolt londoni metróból.
Nem álltak lesben paparazzók, hogy minden mozdulatomat ugrásra készen megörökítsék – kivéve azt a
két japán turistát, aki éppen egy taxit fotózott, amint kitette az utasát. És valószínűleg a járókelők sem
ismerték volna fel bennem a híres sztárt, ahogy a régi kék gurulós bőröndömet húztam a járdán,
miközben ámulva néztem London Notting Hill körzetét, amelyet hitem szerint oly jól ismertem.
Általában egy másik filmcsillaghoz szoktak hasonlítani, ahhoz, aki inkább Hollywood
múltjához tartozott. Fekete hajammal és zöld szememmel talán tényleg emlékeztettem
némileg Vivien Leigh-re az Elfújta a szélből. És mivel a szüleim voltak olyan kedvesek,
hogy Scarlettnek kereszteltek, ez még növelte a hasonlóság látszatát.
Nem igazán olyan, mint a filmben – gondoltam, ahogy végigmentem a Portobello
Roadon, amelyet számos antik kézművesbolt szegélyezett. Hol az a nyüzsgő piac, ahol
Hugh Grant sétált, a furcsa piaci árusok, akik a portékájukat kínálgatták? Volt néhány
stand, de szerintem egy zöldség-gyümölcs árus és egy hamisnak látszó órákat kínáló
eladó nem igazán ér fel azzal, amit egy hollywoodi darab alapján várna az ember.
Minden film tetszett, amelyben Hugh Grant szerepelt. Nem igazán tudom, hogy miért – nem egészen
az esetem, de szeretem a vásznon látni. Egészen biztosan a Négy esküvő, egy temetés, a Sztárom a
párom és a Bridget Jones korszaka volt életem egyik legboldogabb időszaka. Van valami nagyon
megnyugtató abban, ha Hugh Grant filmjeit nézi az ember. Biztosak lehetünk benne, hogy senki sem
fog felrobbanni az első három percben, senkit sem fognak megkínozni, és a legrosszabb, ami történhet,
az az, hogy egy hórihorgas walesi egy szál alsónadrágban majonézt eszik.
Biztosan emlékszem, hogy azt mondták, valahol egy kávézó mellett kell befordulnom…
A kezemben tartott papírra néztem. Először arra kell koncentrálnom, hogy megtaláljam a
házat. A mozis dolog majd ráér azután is.
Körülnéztem, hátha látok valahol egy utcanévtáblát.
Ó, hát nem ez a kék ajtós ház az, amelyben Hugh Grant lakik a filmben? Nem,
Scarlett, most az egyszer életedben koncentrálnod kell. Hagyd abba az álmodozást.
Azért vagy itt, hogy bebizonyíts valamit, nem azért, hogy nekik legyen igazuk.
Megtaláltam azt a helyet, ahol le kellett kanyarodnom a Portobello Roadról, majd továbbmentem. De
majdnem azonnal elvonta valami a figyelmemet – és ezúttal úgy éreztem, jogosan. Faragatlanság lett
volna, ha nem állok meg, hogy vessek rá egy pillantást. Merthogy éppen az a könyvesbolt akadt az
5
utamba.
Ismerik a Travel könyvesboltot? Azt, ahol a Sztárom a páromban Hugh és Julia először
találkoznak. Néhány másodpercig haboztam a bejáratnál. Igazán meg kellene keresnem
azt a házat… de ez az a könyvesbolt… és néhány perc igazán nem számít.
Sietve magam után húztam a bőröndömet, és próbáltam leplezni, mennyire örülök
annak, hogy az igazi bolt ennyire hasonlít a filmbeli megfelelőjéhez.
Beljebb mentem, és a könyvespolcokat nézegettem. Úgy tettem, mintha valóban
szeretnék könyvet vásárolni, és reméltem, hogy nem látszom turistának, aki abban a
reményben őgyeleg ott, hátha megpillantja Hugh Grantet a pult mögött.
– Nepál csodálatos hely – szólalt meg egy hang mellettem.
Észre sem vettem, hogy van ott valaki, annyira elbűvölt, hogy egyik kedvenc filmem
színhelyét belülről láthatom.
– Járt már ott?
Lenéztem a Himalájáról szóló könyvre, amelyet éppen a kezemben tartottam.
– Tess…? Ööö…, nem, még nem. És ön? – fordultam a fiatalember felé, aki éppen
visszatett egy könyvet a mellettem lévő polcra.
– Igen, bár annak már jó néhány éve. Ha tervezi, hogy odautazik, szívből ajánlom.
– Köszönöm, majd meggondolom. Khm! Itt dolgozik? – kérdeztem abban a
reményben, hogy máris megfogtam az isten lábát. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen: itt
csevegek egy Notting Hill-i könyvesboltban. Talán mégis szólíthatnának Juliának.
– Nem. Ugyan miből gondolta?
A férfi hosszú, fekete esőkabátot visel, aktatáska, valamint egy élelmiszereket
tartalmazó szatyor is van a kezében.
– Ó, elnézést, hát persze hogy nem – szabadkoztam, miközben gondolatban megfeddtem magam,
hogy szokás szerint túlságosan beleéltem magam egy filmjelenetbe. – Butaság volt ezt feltételeznem.
– Igen – mondta, miközben gúnyosan végignézett rajtam. – Az volt.
Aztán minden további nélkül egyszerűen hátat fordított, és kisétált az ajtón.
Egy pillanatig utána bámultam, miközben a fülemben az ajtócsengő hangja visszhangzott.
– Milyen elbűvölő! – motyogtam magamban, miközben újra kézbe vettem a
bőröndömet. – Remélem, nem mindenki ilyen kedves errefelé. Most már igazán arra kell
koncentrálnom, hogy megtaláljam azt a házat. Hova is tettem a címet?
Néhány percig a könyvesbolt előtti járdán álldogáltam, miközben a zsebemben
kotorásztam, majd a táskámban, aztán ismét a zsebemben próbáltam meglelni
kétségbeesetten azt a papírdarabot, amelyre a címet írtam. Kezdtem pánikba esni, ezért
gyorsan megfordultam, hátha a boltban veszítettem el a fecnit.
6
Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy észre sem vettem a férfit, aki éppen felém
tartott a járdán sietve. Ahogy kiléptem elé, felvakkantott a kutyája, amelyet az ölében vitt,
mire ijedtemben hátraugrottam. A férfi hirtelen megállni kényszerült, hogy elkerülje az
összeütközést velem. De sikerült talpon maradnia, és a csomagjában levő dolgok sem
ömlöttek ki. A kezében levő frissen facsart narancslével teli pohár tartalma azonban nem
maradt sértetlen: éreztem, ahogy a ragacsos lé végigfolyik a blúzomon…
– Ó, istenem, annyira sajnálom! – szabadkozott a férfi sietve, miközben letette a földre
a shih-tzu kutyáját és a szatyrait.
– Nem, az én hibám, hirtelen ön elé léptem – mondtam, miközben próbáltam az átázott
blúzomat eltartani a bőrömtől. – Nem figyeltem oda.
De úgy tűnt, a férfi nem hallja, amit mondok. Elég zavarba ejtő módon a mellemet bámulta.
– Vegye le gyorsan a dzsekijét, még mielőtt arra is ráfolyna a narancslé.
Egy pillanatig haboztam, és közben azon tűnődtem, hogy miféle alakkal futottam össze.
Úgy tűnt, egyelőre teljesen lefoglalja az, hogy a mellemet bámulja és a szemével megpróbál
levetkőztetni. Vetettem rá még egy pillantást. Fekete farmert viselt, fekete bőrdzsekit és sötét
szemüveget. És hozzá rózsaszín nyakkendőt fekete barettel. A szatyrokon, amelyeket
óvatosan letett a földre a kutya mellé, a Harvey Nichols felirat díszelgett.
Egy kicsit sikerült lehiggadnom.
Igaza volt, nem lett volna jó, ha narancsleves lesz az új hasított bőrdzsekim. Szót fogadtam
hát, óvatosan levetettem, így viszont teljesen láthatóvá vált a szóban forgó narancsléfolt.
– Azonnal be kell áztatnia ezt a blúzt – erősködött. – A narancslét nagyon nehéz
kimosni, ha megszárad. Menjen gyorsan haza, és áztassa be, kedvesem. Akkor legalább
Delilah és én is megnyugszom, hogy nem tettük teljesen tönkre a ruházatát.
Rámosolyogtam, feledve korábbi aggályaimat.
– Ne aggódjon, biztos vagyok benne, hogy olyan lesz, mint új korában.
Az idegen beletúrt a táskájába, és elővett egy névjegykártyát.
– Nézze, itt a számom. Ha nem sikerül kitisztítani, kérem, hívjon fel, és fedezem egy új
blúz költségét.
– Nem, tényleg, semmi gond – rebegtem, elhessegetve a kártyát tartó kezét.
– Kedvesem, szó sem lehet róla. Kérem, vegye el a névjegykártyát. Ragaszkodom hozzá.
Elvettem tőle a kártyát, amelyen ez állt:
MARY MARY QUITE CONTRARY
Kiváló divatáru, egyedi tervezés
Oscar St. James – tulajdonos
– Van egy boltom a King’s Roadon – magyarázta a férfi. – De Delilah és én itt lakunk az Elgin
7
Crescentben. Ön is a közelben lakik?
– Ööö… nos, azt hiszem.
– Ezt hogy érti, kedvesem?
– Éppen most érkeztem, és oda igyekeztem, ahol lakni fogok, de úgy tűnik,
elvesztettem a címet – feleltem zavartan vállat vonva. – Azt hiszem, fel kell hívnom a
barátnőmet, hogy útbaigazítson. Tudja, csak egy hónapig leszek itt.
– Tényleg? És miért? Felejtse el, hogy megkérdeztem – mondta hadonászva. – Túl
indiszkrét voltam. Néha túl sokat beszélek. Nos, többnyire így van, ugye, Delilah?
Delilah megvetően nézett rá, miközben lepisilte a közeli lámpaoszlopot.
– Nézze, kedvesem, nem hagyhatom így itt az utcán. Mi lenne, ha eljönne hozzám?
Felhívhatja a barátnőjét, hogy útbaigazítsa, és amíg beszél vele, egy pillanat alatt eltüntetem
azt a narancsléfoltot – cinkosan közelebb hajolt. – Van egy bámulatos szerem, amit a Red
Hot Chili Peppers volt stylistjától kaptam. Azonnal hat bármilyen foltra, ami csak létezik –
lehalkította a hangját. – Gondolhatja, hogy náluk jó sok folt előfordult.
Vigyorogtam.
– Köszönöm, de igazán nincs rá szükség.
Addigra már tudtam, hogy Oscar miatt nem kell aggódnom, de nem voltam hozzászokva,
hogy idegenek ilyen kedvesek legyenek hozzám, különösen Londonban nem.
– Ragaszkodom hozzá, kedvesem. Különben sincs sokszor alkalmam arra, hogy bajba
került kisasszonyokat megmentsek. Öreg hölgyeket annál inkább – tette hozzá
kacsintva. – Nos, mit szól hozzá?
– Persze, miért is ne – egyeztem bele végül. – Nagyon kedves, Oscar.
Ezzel a férfi barátságosan belém karolt, és a háza felé irányított.
– Semmiség, kedvesem. Ó, gyere már, Delilah – mondta, türelmetlenül megrántva az ácsorgó
kutya halványkék pórázát. – Nem fogsz belehalni, ha most az egyszer a saját lábadon jössz.
Amikor a házához értünk, Oscar gyorsan kinyitotta az ajtót, és ügyesen kikapcsolta a riasztót.
– Nos – mondta felém fordulva, miközben Delilah kitrappolt a konyhába, hogy igyon
egyet –, kezdődhet a foltháború!
Követtük Delilah-t a konyhába, amely úgy nézett ki, mintha az Elle magazinból
vágták volna ki. Oscarnak hízelgett a nyilvánvaló bámulatom.
– Isten hozta az örömömben és büszkeségemben – jelentette ki színpadiasan –,
amelyet nem más, mint maga Iko Katwatchi tervezett!
– Ez egyszerűen… mesés – nyögtem ki, mert úgy gondoltam, ez az a fajta dicséret,
amelynek Oscar a legjobban örülne.
8
– Ugye? Jelenleg ő a legnagyobb név a konyhaberendezésben.
– Valóban – helyeseltem, bár nekem Iko Katwatchi inkább úgy hangzott, mint valami
újfajta testmozgáskultúra védjegye.
– Nos, most térjünk rá arra a csúnya foltra! – mondta Oscar a kezét nyújtva, mint egy
sebész, aki arra vár, hogy odaadják neki a fogót.
Habozva néztem a blúzomat.
– Ó, istenem, milyen faragatlan vagyok! Majd adok valamit, amit felvehet, míg dolgozom.
Oscar belépett egy újabb ajtón, valahová, ami mosókonyhának tűnt.
– Tessék – nyújtott felém egy ruhadarabot, amikor előbukkant. – Frissen
mosva, ma reggel. Megszagolta a pólót.
– Á, gyöngyvirág illatú! Mennyire illik önhöz, a különleges, liliomfehér bőréhez.
– Köszönöm – mondtam, és elpirultam, miközben átvettem tőle a pólót. Mindig zavart a
fehér bőröm, amit általában barnítókrémmel és alapozóval próbáltam leplezni. De most a
változatosság kedvéért megdicsérték. Úgy éreztem, kezdem a szívembe zárni Oscart.
– Visszajövök, még mielőtt Delilah kétszer megcsóválná a farkát – mondta Oscar, és
magamra hagyott Delilah-val a konyhában.
Delilah az ajtót nézte, amelyen keresztül Oscar távozott, és meg mertem volna esküdni
rá, hogy magában felsóhajt.
Gyorsan átvettem a pólót, még mielőtt Oscar visszaérhetett volna.
– Minden rendben most már, ugye? – kérdezte az ajtón bekukucskálva.
– Igen, rendben, köszönöm.
Kacsintott.
– Nem mintha miattam aggódnia kellene,
tudja. Erre valahogy magamtól is rájöttem.
– Szeretné most felhívni a barátnőjét? – kérdezte Oscar. – Addig majd én foglalkozom a blúzával.
Oscar készített egy-egy csésze gyógynövényteát, míg én felhívtam a legjobb barátnőmet, Maddie-t.
Miután túl voltunk azokon az értelmetlen kérdéseken, amelyeket ilyenkor mindenki
feltesz – hol veszítetted el?, megnézted ott, ahol legutóbb még megvolt? –, Maddie
közölte, hogy nincs nála a cím, de amint tud, visszahív és megmondja.
Figyeltem, ahogy Oscar a felsőmmel bíbelődik. Áztatta, beszórta folttisztítóval, kiöblítette, és közben
elmesélte, hogy a nagynénjétől örökölte a házat, és a szintén tőle örökölt pénzből nyitotta ezt a butikot.
– Nos, kedvesem, elmeséli, miért csak egy hónapra költözik be Notting Hillbe? – kérdezte
Oscar, miközben az utolsó simításokat végezte. – Vagy kénytelen leszek találgatni?
– Nem nagy dolog. Vigyázok valaki házára, amíg távol van, ennyi az egész.
– Ó, csak ennyi? – kérdezte Oscar csalódottan. – Azt hittem, sokkal érdekesebb lesz a történet.
9
– Nos – folytattam, egyrészt mert nem akartam csalódást okozni, másrészt mert
szerettem volna megosztani valakivel, hogy mi járatban vagyok –, ami azt illeti, ennél
többről van szó. De figyelmeztetem, hosszú a történet.
– Tudtam! – mondta Oscar, lelkesen összecsattintva gumikesztyűbe bújtatott kezét. – Várjon
egy percet. Már majdnem végeztem. Menjünk át a szalonba, akkor majd mindent elmesélhet.
Kényelembe helyeztük magunkat Oscar kanapéján, a konyhához hasonlóan sikkes
szalonban. Nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy miért is nem értem be a „vigyázok
egy házra egy hónapig” kifogással. Mielőtt Londonba érkeztem, úgy terveztem, hogy
Notting Hillben mindenkinek ezt fogom mondani. De Oscarban volt valami, amitől az
ember megnyílik, és késztetést érez, hogy elmesélje az egész életét.
– Nos, drágám, akkor mondjon el mindent – utasított Oscar, miközben maga alá húzta
a lábát a díványon, Delilah meg összegömbölyödve az ölébe kucorodott.
Így is tettem.
Elkezdtem mesélni az események furcsa egymásutánját, amelyek ahhoz vezettek,
hogy megérkeztem Notting Hillbe…
10
2
– És az Oscar-díj nyertese…
Johnny drámai szünetet tartott, csokibarna szemeivel felpillantott hosszú, sötét
szempillái alól, és végignézett a közönségen.
Igen, a kezében tartott minket, és valószínűleg azt a több millió embert is világszerte,
aki nézte, ahogy játszadozik velünk, mielőtt felbontaná a sorsfordító aranyszínű
borítékot, amely egyvalakinek boldogságot, az összes többinek viszont bánatot hozott.
Csak képzelődtem, vagy valóban rám nézett, mielőtt feltépte a borítékot? Vajon tud valamit?
Van valami belső információja arra vonatkozóan, hogy ki a nyertes? Vagy más oka lehet annak,
hogy így néz rám? Mindig gyanítottam, hogy Johnny Depp-pel szép párt alkotnánk, és most úgy
tűnt, ezen a minden esték legjelentőségteljesebbikén, hogy ez az érzés kölcsönös.
– Scarlett O’Brien!
Igen, én vagyok az! Johnny az én nevemet mondta! Végre megkapom az Oscaromat
az egyik kedvenc színészemtől, és az arckifejezéséből ítélve, ahogy elegánsan siklottam
felé a Stella McCartney ruhámban és magamba szívtam a többi Oscar-jelölt gratulációit,
reméltem, hogy ennél még sokkal többet is. Erről szólnak az álmok.
– Scarlett! – szólt újra, ezúttal sürgető, suttogó hangon. – Scarlett, megmozdulnál,
vagy végleg odaragadt a feneked ahhoz a székhez? Vége az előadásnak!
Megráztam a fejem.
Ez egészen biztosan nem Johnny Depp bársonyos hangja, ahogy gyöngéden szól
hozzám a színpadról. Inkább úgy hangzik, mint…
Ó, istenem! Elfordítottam a fejem, és kiderült, hogy nem Hollywoodban vagyok.
Színházban voltam, de nem Los Angelesben, hanem a Royal Shakespeare Színházban
Stratford-upon-Avonban. És az, aki öltönyben, nyakkendőben állt mellettem és
szólongatott, nem a csodálatos Mr. Johnny Depp volt, hanem a vőlegényem, David.
– E… elnézést, David – szabadkoztam, miközben sietve felkapkodtam a cuccaimat a
padlóról. – Biztos elkalandoztam egy kicsit.
– Hm!
David rám nézett. Bár pont ugyanolyan színű szeme volt, mint Mr. Deppnek, sajnos
egészen másképp nézett rám vele, mint ahogy Johnny tette néhány perccel azelőtt.
– Majd később megbeszéljük, Scarlett – suttogta, miközben közel hajolt hozzám. – De most más
11
dolgunk van. Itt ez a tizenkét japán üzletember, aki arra vár, hogy elvigyük vacsorázni. Tehát ha
végre visszatértél az éppen aktuális álomvilágodból, akkor rátérhetnénk a lényegre, nemde?
Vonakodva balra fordultam, ahol egy sor makulátlanul öltözött japán üzletember figyelte minden
mozdulatunkat. Egy pillanatra behunytam a szemem. A francba! Annyira szerettem volna, hogy a
ma este jól sikerüljön, David kedvéért. Miért nem vagyok képes csak most az egyszer örömet lelni
abban, ami a valóságban történik, és nem belekeverni ebbe is a mozis fantáziálgatásomat?
Vagyis megpróbáltam, igazán megpróbáltam, de mindig ez történik, ha unatkozom –
és a ma este nagyon, nagyon unalmasan indult.
Egy színházi előadáson kellett részt vennem egy tucat japán üzletember
társaságában, és David is ott volt valahol közöttük. A színpadon emberek dőltek
halomba, és úgy éreztem, legszívesebben én is csatlakoznék hozzájuk.
Ahogy Lear király történetét néztem, zsongtak a fejemben az olyan kérdések, mint:
„Vajon sokáig tart még?” és „Vajon ezek a japán üzletemberek tényleg értik, hogy miről
van szó, vagy csak udvariasságból vigyorognak és bólogatnak?” És, ami még fontosabb:
„Van annyi filmes képzelgés, amennyivel egy egész Shakespeare-tragédiát kitölthetek?”
Reméltem, hogy az első találkozásom egy valódi Shakespeare-darabbal a Szerelmes Shakespeare
lesz. Ha Joseph Fiennes vagy Ben Affleck lenne a színpadon, lehet, hogy a darab egy hajszálnyival
érdekesebb lenne. Bár azt soha nem értettem, hogy miért Colin Firth játssza a gonoszt abban a filmben;
számomra Colin Firth mindig a jót testesíti meg, bármilyen filmben játszik is.
Próbáltam kedvenc mozihőseimet harisnyában elképzelni, de ez nem sokáig kötött le;
a harisnyás férfiak nem az eseteim, még akkor sem, ha szuperhősökről van szó. Amikor
Johnny Depphez értem teljes shakespeare-i kosztümben, hamarosan Jack Sparrow
kapitánnyá változott, és ezzel is eltelt jó néhány perc.
Amikor visszajöttünk a szünet után, eljátszottam a képzeletbeli Oscar-díj-átadó gálára való
bevonulásomat. Ezt általában mindig elképzeltem, miután megnéztem egy filmet a moziban: miközben
megy a vásznon a felirat, és lépkedek lefelé a lépcsőn, elképzelem, hogy szólítanak, mert én nyertem
az Oscar-díjat. Általában a legjobb színésznő díját, de néha a legjobb forgatókönyvért járót kapom, vagy
valami ilyesmit. A díjátadó általában Will Smith, de ha éppen nagyon felbosszant David aznap, akkor
Brad Pittet vagy Johnny Deppet választom, akik aztán a karjukba vesznek, és elmondják, hogy
nemcsak a munkámat csodálják már évek óta, hanem a bugyimat is leálmodták már rólam.
És éppen ez a képzelődés volt az, amelyben David megzavart ma este.
Úgy tűnik, hogy senki sem érti meg, miért szeretem annyira a mozit. Azt hiszem, még én
magam sem tudom. Olyan, mintha velem született volna. Apámat például egyáltalán nem érdeklik
a filmek, igazából nem is emlékszem, hogy valaha is láttam volna filmet nézni a tévében, nemhogy
fizetett volna azért, hogy moziba menjen. És anyámat tulajdonképpen nem is ismertem.
12
David elég jól áll ehhez a dologhoz. Általában elviseli a „butaságaimat”, ahogy ő nevezi, de csak ha
megnézheti a tévében a kedvenc természetfilmjeit vagy azokat a műsorokat, amelyekért az utóbbi
időben úgy odavan. Ami azt illeti, mostanában a Sky programjainak nagy része barkácsolós csatorna.
Ez azóta van így, amióta megvettük az első közös ingatlanunkat, egy felújításra szoruló Viktória korabeli
házat, és David úgy döntött, hogy pénzt takarítunk meg azzal, ha ő maga hozza rendbe.
Ez teljesen rendben lett volna, ha David barkácsolós típus. De az én Davidem nem annyira Bob
mester, inkább SpongyaBob Kockanadrág, ami a lakásfelújítást illeti. Így már hat hónapja egy
olyan házban élek, amelyet ha állat lenne, jobb lett volna elaltatni, hogy ne szenvedjen tovább.
A ma esti erőfeszítés, amely a japán üzletemberek lenyűgözésére irányult, David ötlete
volt, nem az enyém. Azelőtt soha nem vont bele az üzleti ügyeibe. De azt mondta, most,
hogy készülünk összeházasodni, változik a helyzet, és szeretné, ha elkísérném az üzleti
vacsorákra, mert a jövőben otthon kellene vendégül látnunk az üzleti partnereket, a
házunkban – feltéve persze, ha egyszer készen lesz.
Nem nagyon aggasztott ez az üzleti partnerek szórakoztatásáról szóló beszéd: amilyen
ütemben David halad a felújítással, a következő néhány évtizedben biztos nem kell
senkit vendégül látnom. Kivéve, ha David szerint imponálna nekik az, hogy egy
felfordított vödröt vagy egy szerszámosládát használunk asztalként.
– Egyszer volt egy ilyen barátom – merengett el Oscar, miközben vett magának egy kekszet.
– A házában teljes volt a felfordulás, ahányszor csak ellátogattam hozzá. Ki nem állhattam.
Amikor ott voltam, mindig azzal töltöttem az egész időt, hogy rendet raktam.
– Nos, lehet, hogy túloztam egy kicsit. Biztos nem éppen ennyire rossz a helyzet. –
Vettem egy csokis kekszet abból a tányérból, amiből Oscar kínált engem. – De egyszer
tényleg írtam egy levelet a BBC-nek, amelyben megérdeklődtem, hogy nem jönne-e el a
Csináld magad gyorssegélycsapat segíteni nekem.
– És elmentek?
– Nem, úgy tűnik, hogy már abbahagyták a műsort. Amúgy sem hiszem, hogy teljes
lakásfelújításba vágnák a fejszéjüket.
Oscar nevetett.
– Ezért jobb, ha mással végezteted el a munkát. – Végignézett a saját makulátlan otthonán.
– Bár azt a Nick Knowlest{1} bármikor szívesen látnám, tetszik az a férfias, tettre kész külseje.
– Meghiszem azt – vigyorogtam.
– Nos, nem mindenki engedheti meg magának, hogy belsőépítészt fogadjon, ugye,
kedvesem? – mondta Oscar, és megnyugtatóan megveregette a térdemet. – Biztos
vagyok benne, hogy a vőlegényed megtesz minden tőle telhetőt.
13
– De éppen ez az, Oscar. David igazán nincs pénzszűkében, megengedhettük volna
magunknak, hogy felfogadjunk valakit, aki elvégzi a felújítási munkát. De nem, ő úgy
gondolta, hogy megtakarítunk néhány pennyt, ha ő maga végez mindent. Bár abból
ítélve, hogy mennyi minden sikerül rosszul és mennyi mindent kell újracsinálni, hosszú
távon sokkal drágább lesz így, mintha megbíztunk volna néhány tapasztalt szakembert.
– Kissé óvatosan bánik a pénzzel, ugye? – kérdezte Oscar, udvariasan kortyolgatva a herbateáját.
– Nem, nem óvatos, nem megfontolt. Egyszerűen zsugori. Ezért van ez az egész
barkácsolás. Ó, Oscar, olyan ez, mintha a szerszámok purgatóriumában élnék.
Felvettem a csészémet az üvegasztalról, és nyugtatásképpen ittam egy kortyot
a forró kávéból. Oscar nevetett.
– Ó, Scarlett, bocsáss meg. Nem kellene nevetnem rajtad, de olyan mulatságosan
adod elő a történetet!
Kénytelen voltam elmosolyodni.
– Semmi baj. Legalább nem untatlak.
– Nem, drágám, dehogyis. De folytasd bátran. Nos, hol is tartottunk? Lássuk csak,
pörgessük vissza – Oscar körözött a kezével, mintha egy filmtekercset forgatna vissza. –
Ja, igen, a színházban voltál a vőlegényeddel és azzal a sok japán pasival…
Bár az első próbálkozásom, ami az üzletfelek szórakoztatását illeti, nem indult valami
fényesen, eltökéltem magamban, hogy csak azért sem adom fel.
A korábbi, enyhén kínos incidenst követően Daviddel sikerült összeterelnünk a keleti
vendégeinket a színház előtt, és éppen a járdán állva próbáltunk néhány taxit leinteni,
amely mindnyájunkat elvinne az étterembe, ahol vacsorázni fogunk. És ekkor felhangzott
a táskámban a Let Me Entertain You ismerős dallama.
Abból ítélve, amilyen arcot David vágott, azt hihette volna az ember, hogy valóban
Robbie Williams hív, hogy a jövő hétre randit kérjen tőlem.
– Elnézést – dadogtam a táskámban kotorászva. – Azonnal lenémítom.
– Á, Wobbie Williams, Take That! – mondta az egyik japán üzletember, miközben beült
a taxiba. – Nagyon jó énekes. Én szeretni. Te szeretni? – kérdezte Davidtől, aki
odalépett, hogy becsukja a taxi ajtaját.
– Ööö…, igen, Mr. Yashimoto, én szeretem – hazudta David lelkesen bólogatva.
Miközben elővettem a telefont a táskámból, ránéztem. Azonnal le akartam némítani, de
láttam, hogy a Grand mozi száma villog a képernyőn.
Te jó ég, biztos fontos, ha a moziból hívnak!
– Csak egy perc, David – mondtam, miközben odébb léptem. Jól ismertem a helyi mozi igazgatóját.
14
Egyszer járt nála Kate Winslet egy filmet megnézni, miközben Opheliaként lépett fel a Royal
Shakespeare Társasággal. Soha nem bocsátottam meg neki, hogy nem értesített erről.
Talán ma is vár egy hírességet a mozijába?
De nem, az én életem sosem alakul olyan izgalmasan, hogy sikerülne az éppen arra
járó hírességgel összefutnom. Miközben George beszélt a vonal másik végén, hamar
megtudtam, hogy csak munkáról van szó.
– Gyerünk, Scarlett! – kiáltotta David egy taxi nyitott ajtajából. – Indulnunk kell, hogy
utolérjük a többieket.
– Nagyon sajnálom, David, de George volt az a Grandből – mondtam, bocsánatkérően felmutatva a
telefonomat. – Baj van a popcorngépükkel, ismét elromlott, és azonnal oda kell mennem.
– Úgy érted, most? Ugye csak viccelsz, Scarlett? Nem gondolod komolyan, hogy
dolgozni fogsz ma este!
Bólintottam.
David felsóhajtott.
– Ha ügyeletes orvos lennél, akkor megérteném, hogy sürgős. De egy estét biztos
kibírnak popcorngép nélkül.
– Nem érted – mondtam, közelebb lépve a taxihoz. – George-nál nagy filmklubtalálkozó
van ma este, és feltétlenül szüksége van a popcornra! A nélkül teljességgel elképzelhetetlen
egy ilyen buli. Ez munka, David. Azt hittem, ha valaki megérti, akkor te vagy az.
– De ez is munka, Scarlett – méltatlankodott David, a fennmaradó japán
üzletemberekre mutatva, akik mind arra vártak, hogy végre elinduljon a taxi. Sikerült
ugyanolyan udvariasan bámulniuk ránk, ahogy minden mást tettek. – Ez az én munkám.
Szinte hallottam a ki nem mondott folytatást: ami fontosabb, mint a tied.
– Ne kényszeríts rá, hogy válasszak, David – mondtam halkan.
David rám meredt, és láttam, hogy kihívóan megcsillan a tekintete. De nyilvánvalóan úgy döntött, hogy nem
ez a legalkalmasabb időpont egy összeütközésre. Becsapta a taxi ajtaját, és lehúzta az ablakot.
– Mennyi ideig tart, amíg megjavítod a gépet? – kérdezte maga elé nézve.
– Remélem, nem túl sokáig.
– Akkor rendeljek neked? – kérdezte, miközben lassan felém fordította a fejét.
– Igen, kérlek.
– Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy húzzam az időt a bárban, de ajánlom, hogy
légy ott az első fogásnál, Scarlett – mondta David halkan, hogy a vendégeink ne
hallhassák. Közben az arckifejezése elszánt maradt.
– Köszönöm, mindent el fogok követni – hálálkodtam amiatt, hogy lecsillapodott, és
nem viharzott el dühösen. Néha olyan gyerekes tudott lenni.
15
David az órájára nézett.
– Egy órád van, Scarlett, úgyhogy csak semmi álmodozás. Tudom, milyen vagy, ha
beteszed a lábad egy moziba. Elég baj van veled azonkívül is.
A távolodó taxi után mosolyogtam. Még hogy semmi álmodozás. Nekem mondja?
– Ezt mondta neked az a japán hapsi? – kérdezte Oscar elámulva. – Milyen furcsa!
– Tudom. Ugye különös? – kérdeztem bocsánatkérően. – Figyelmeztettelek, hogy hosszú mese lesz.
– Úgy érted, hogy van még folytatás? – kérdezte leesett állal.
Bólintottam.
– Hát persze, elég sok.
– Akkor tudod mit, kedvesem? – kérdezte Oscar, ünnepélyes arckifejezéssel.
Megráztam a fejem. Talán megunta? Elég régóta meséltem már.
– Ha még folytatódik a történet, akkor biztos, hogy szükségünk lesz… még egy kis kekszre! –
kiáltott fel, azzal felugrott a kanapéról, és kiviharzott a konyhába, hogy feltöltse a készleteinket.
Aznap este a taxiban hazafelé nagyon csendesek voltunk. Úgy tűnt, Davidnek nincs kedve bájcsevegni.
22
Amikor hazaértünk, a helyzet még rosszabbra fordult.
– Nézd, David, mondtam már, hogy sajnálom, ami történt – mondtam, miközben
megigazítottam egy konnektort, amely kilógott a falból, majd bedugtam a vízforralót.
Úgy gondoltam, ha lefekvés előtt elkészítem David kedvenc forró italát, vagyis a
pillecukros kakaót, azzal jóvátehetem a ma esti mulasztásomat.
– De szerintem a vége egész jól sikerült. Úgy tűnt, hogy a japánok jól érezték magukat.
– Ami nem neked köszönhető – motyogta David, miközben kioldotta a nyakkendőjét,
és ledobta a szerszámosládára.
– Hallottam ám! – fordultam vissza.
– Ez volt a szándékom.
Körülnéztem a konyhában – már amennyire konyhának volt nevezhető a helyiség, ami pillanatnyilag
inkább úgy nézett ki, mint annak a BBC filmsorozatnak az egyik epizódja, amelyben két pár felújítja
egymás lakását. Kell nekem ez a vita Daviddel most? Késő van, fáradt vagyok… de azért…
– Szerinted mit kellett volna tennem? Ne vegyem fel a telefont, amikor
George hív? David vállat vont, és indult kifelé az előszobába.
– Ne menj el most, David. Te kezdted ezt az egészet.
David visszafordult.
– Én kezdtem? – kérdezte, vészjóslóan villogó szemekkel. – Én kezdtem? Én kezdtem
ezt a mozis megszállottságot, amely elront mindent, amit csak csinálunk?
Ó, hát ez a ma esti mottó? Ez valami új.
– Egyáltalán nem vagyok a mozi megszállottja. Ma este a munkámról volt szó –
helyesbítettem. – Az én vállalkozásomról, ami azt illeti.
– Nemcsak a ma estéről van szó és nemcsak arról, hogy felvetted George-nak a telefont,
hanem másról is. Például az álmodozásaidról, amit ma este is csináltál a színházban.
Szólásra nyitottam a szám, hogy tiltakozzam.
– Ne mondd, hogy nem így volt, Scarlett, rá volt írva az arcodra. Isten a
megmondhatója, hogy elég gyakran láttalak már ilyennek.
Karba fontam a kezem. De nem tagadhattam, hogy igaza van. Nos, rendben, lehet,
hogy kissé álmodozó vagyok – de hazudni nem szoktam.
– Nem olyan nagy baj, ha unatkozol. Azt hiszem, mindnyájunknak megvannak a
magunk módszerei arra, hogy ilyen esetekben hogyan csapjuk agyon az időt, de
természetesen egész más, ha úgy próbálsz élni, mintha az élet egy nagy mozifilm lenne.
Nekem azzal van bajom, ha ez a dolog elkezd belemászni a közös életünkbe.
– Fogalmam sincs, hogy mire gondolsz, David – mondtam sietve.
Bár az az igazság, hogy pontosan tudtam, mire gondol. Elfordultam tőle, és elkezdtem bögrékkel és
23
kanalakkal csörömpölni a konyhaasztalon, hogy véget vessek a beszélgetésnek.
De Davidnek több kellett volna egy bögre kakaónál ahhoz, hogy elterelje a figyelmét aznap este.
– Tehát – folytatta – hányszor fordul az elő, Scarlett, hogy megnézünk együtt egy filmet, és te a
főhőshöz hasonlítasz engem? Hm? Nem lehetek Tom Cruise, sem Daniel Craig, sem senki más, aki
éppen aznap este a filmvásznon szerepel. Én én vagyok, David, nem valami harisnyás szuperhős.
Még szerencse, hogy háttal álltam neki, mert majdnem hangosan felnevettem, ahogy
elképzeltem Davidet harisnyában ugrándozni. Hála istennek, sikerült elfojtanom a
nevetésem, és ahogy felé fordultam, hogy válaszoljak a vádakra, egy másik gondolat
ötlött az eszembe. Ha David igazán jól ismerne, akkor tudná, hogy ezekkel a hollywoodi
színészekkel hasonlítom őt össze a legkevésbé. Nem igazán ők voltak a kedvenceim.
– David, őszintén mondom, sosem vágytam arra, hogy harisnyát viselj – mondtam komoly
arckifejezéssel. – És igen, lehet, hogy néha-néha összehasonlítottalak egy-egy filmsztárral,
de ez még nem bűn, ugye? Fogadjunk, hogy a legtöbb nő ugyanezt teszi, amikor filmet néz.
– Amikor filmet néz, akkor igen, de később, amikor a párja mosogat vagy borotválkozik
vagy… nos, muszáj kimondanom?
Nagyot nyeltem. Tud erről?
– Nos – folytattam tétován, kétségbeesetten próbálva valahogy témát váltani, és
felfegyverkezni a támadásra. Ez a vita kezdett nagyon egyoldalúvá válni. A vízforraló
szörtyögése megijesztett ugyan, de egyúttal ötletet is adott. – Mit gondolsz, milyen
nekem itt élni ebben a… ebben a csatatérben, ami itt van?
David értetlenül nézett.
– Nos, majd én megmondom. Olyan, mintha állandóan a Csináld magad
gyorssegélycsapat tagja lennék, anélkül, hogy abban reménykedhetnék, hogy egy
csapat bíboringes szakember kiszáll és kiment ebből a lakásfelújítás nevű pokolból.
Davidet teljesen megbotránkoztatta a kitörésem.
– Azt hittem, hogy kedvedre van a lakásfelújítás – mondta reszketeg hangon, mintha
éppen most romboltam volna szét az összes homokvárat, amelyet épített. – Azt hittem,
hogy örülsz annak, hogy együtt hozzuk rendbe a házat.
– Nem. Te vagy az, aki szereti ezt csinálni, David. Te vagy az, aki szereti a barkácsolós és az ehhez
hasonló műsorokat, nem én. Ha rajtam múlna, én egyszerűen megbíznék néhány szakembert vele.
– De az egy vagyonba kerülne! Rengeteg pénzt megtakarítunk, ha magunk csináljuk.
– Biztos? – kérdeztem körülpillantva a lakáson. – Vegyük például ezt a falat. Hányszor
burkoltad már újra, mert mindig rosszul sikerült, és nem áll egyenesen a burkoló, vagy nem jó
az alapozás? Legalább három adag falicsempére emlékszem, amit az utóbbi időben vettünk.
Akkor már jobb lett volna, ha egyből felfogadunk valakit, hogy csinálja meg.
24
– De még soha nem csempéztem – mondta David végigsimítva a falon. – Nem könnyű
elsőre jól csinálni.
– Annál is inkább szakemberre kellett volna bízni.
– De olyan sokat kérnek, Scarlett. Kidobott pénz.
Felsóhajtottam.
– Ó, David, hiszen van pénzed! Akkor miért vagy ilyen zsugori?
– Nem vagyok zsugori. Csak takarékos. Ez a jól menő üzlet első szabálya, Scarlett. Ki
a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Tartsd ezt észben, és akkor egy napon majd
talán a te kis vállalkozásod is olyan nagy lesz, mint a miénk.
Lehet, hogy nem volt szándékos, de ezzel a megjegyzéssel teljesen kihozott a sodromból.
– Nem, David, te nem egyszerűen takarékos vagy. Te vagy a filmipar Ian Beale-je {2}.
Emlékszel a tavalyi nyaralásunkra?
– Igen, mi van vele? Elmentünk nyaralni, nem? Miután végig kellett ülnöm még egy
lányos filmet veled.
David összefonta a karját, és úgy nézett rám, mint akinek sikerült még egy pontot szereznie.
– David, a Thelma és Louise-t néztük, és úgy emlékszem, hogy egy autóutat
ígértél nekem, ugye? David bólintott.
– Igen. És?
– És az lett a vége, hogy egy ócska lakókocsival autóztunk a Peak Districtben.
– Jó ajánlatot kaptam attól az ismerősömtől.
– Pontosan. Nem egészen ugyanaz volt, mint bejárni Amerikát egy Ford
Thunderbirdben, ugye, David?
David a fejét rázta.
– Scarlett, ha neked nem jó úgy, ahogy van…
– Tudod mit? Nem az. De úgy tűnik, nem vagyok ezzel egyedül, ugye?
David rám nézett.
– Talán akkor mindkettőnknek át kellene gondolni néhány dolgot.
– Talán igen.
– Nézd, ha akarod, holnap elmegyek egyedül abba a barkácsáruházba. Hagyok neked
egy kis időt, hogy gondolkozz.
– Semmi szükség rá. Holnap Maddie-vel találkozom, így amúgy is házon kívül leszek egész nap.
– Ó, nos, az jó.
– Igen, az.
– Aludjak a vendégszobában ma este? – kérdezte David nagy, bánatos szemekkel
nézve rám, mint aki azt reméli, hogy nemet mondok.
25
– Ha olyan állapotban lenne, hogy aludhatnál benne, akkor igent mondanék – válaszoltam józanul.
David arca felderült egy pillanatra. – De mivel nem így van, talán megágyazhatnál a kanapén.
Erre újra elkomorodott.
– Ó, rendben – mondta. – Valószínűleg így lesz a legjobb.
– Igen, szerintem is.
Míg David készített magának egy csésze teát, majd elhelyezkedett a kanapén egy párnával és egy
hálózsákkal, felültem egy bárszékre a konyhában, és csendben néztem. Egy pillanatig sem bántam meg a
döntésem, tudva, hogy azon az éjszakán a legkevésbé sem Ian Beale az, aki mellett aludni szeretnék.
vasárnapi koktél, amiben benne van az EastEnders, a Hollyoaks és a Corrie{3}, mind együtt!
26
4
Másnap, míg a galéria előtt állva Maddie-re vártam, magamban még mindig a Daviddel
történt vitán rágódtam.
Tudtam, hogy egy ideje már nincs minden rendben köztünk, de reméltem, hogy idővel túlteszem
magam a bosszantó szokásain – különösen, hogy mindeddig Davidnek nem volt semmi kifogása a
mozi iránti rajongásom ellen. De most, a tegnap esti kitörés után alaposan elgondolkoztam azon,
vajon végig tudom-e csinálni az esküvőt. Vajon jól fogunk-e működni együtt?
A Daviddel kötött házasság örökre szól, nem lehet visszacsinálni. Filmekben gondolkozva
ez azt jelenti, hogy Most és mindörökké, Alul semmi, Gyémántok az örökkévalóságnak…
Miután néhány percig azzal kínoztam magam, hogy számba vettem az összes filmet, ami csak
eszembe jutott az életre szóló témakörben, megláttam Maddie-t felém libegni az utcán egy
meglehetősen művészi öltözetben. Hosszú bársonykabátot viselt bordó és aranyszínű ruhával,
mindezt tetézte egy hatalmas arany pillangódísszel a hajában, valamint egy aranyszínű szandállal.
Olyan nagyon örültem annak, hogy újra láthatom a legjobb barátnőmet, hogy visszafogtam
magam, és nem tettem semmilyen megjegyzést a január végi szandálviseletére.
Miközben a művészi és intellektuális megvilágosodás útjára léptünk a galéria számos
festménye és műalkotása között, félretettem magamban minden Daviddel kapcsolatos
gondolatot. Igazán várhat legközelebbig.
Míg Maddie minden festménynél és szobornál megállt, alaposan megvizsgálta, és végigolvasta a
kicsi, de számos információt tartalmazó kártyákat, amelyek a műalkotások mellett voltak elhelyezve, én
egyik kiállított darabtól a másikig lépkedtem, sűrűn gondolva arra, hogy mennyire depressziósnak kellett
lenni ahhoz, hogy valaki ilyen műveket hozzon létre. Ha olyan irodában dolgozna és olyan házban
lakna, mint én, akkor talán egyik-másik alkotás valóban indokolt is lenne.
Már éppen fel akartam hagyni az élni akarással, amikor felfigyeltem egy
festménycsoportra a terem végében. Valójában egy bizonyos festmény vonta magára a
figyelmemet. A többi kiállított darabbal ellentétben ez azonnal ismerősnek tűnt. Olyan
volt, mintha valaha az otthonomban lógott volna a falon.
Leültem a padra a festménnyel szemben, és azonnal belevesztem saját külön
világomba, miközben néztem. Ez végre egy olyan mű volt, amelyet megértettem.
Egy fiatal nőt ábrázolt, aki a sötétkék ég hátterében lebeg. Vörös ruhát visel és hosszú fehér fátylat,
amelyet egy férfi igazgat a fején, hogy tökéletesen mutasson az esküvőre. A háttérben egy templom,
27
körülötte állatok, néhányan hangszeren játszanak – különösen szembeötlő egy hegedűn játszó kecske.
A festmény melletti kártyára pillantottam:
La Mariée (A menyasszony) – Marc Chagall, 1950
Chagall művein gyakran látni fiatal nőket vagy párokat. De kevés olyan megrázó festménye
van, mint a La Mariée, amely a sóvárgást ábrázolja valami után, ami elveszett.
Az 1999-ben forgatott Sztárom a párom című filmben Anna Scott – Julia Roberts –
meglátja a La Mariée egyik reprodukcióját William Thacker – Hugh Grant – otthonában.
Anna később a filmben megajándékozza Williamet az eredeti festménnyel.
Nem akartam elhinni, hogy Maddie szerint is megszállott vagyok. Mi baj van ezzel? A mozi számomra
32
egy teljesen ártalmatlan szórakozás. Miért nem képesek ezt belátni?
– Megvan! – kiáltotta Maddie hirtelen, amikor éppen arra gondoltam, hogy kihűl az étel,
ha nem eszem meg hamarosan. – Van egy csodálatos… nem, nem is, egy mesés
ötletem! Nézd, én már majdnem megettem a salátámat. Nem bánod, ha elintézek
néhány telefont, amíg te megeszed a tésztát? Örülni fogsz neki, Scarlett, megígérem.
Vállat vontam, és felvettem a villát, míg Maddie beletúrt a táskájába, és kihalászta a
mobilját. Aztán elkezdett telefonálgatni, miközben sokat nevetett, és ilyesmiket mondott,
hogy „majd fussunk össze valamikor, drágám”. Ezen mosolyognom kellett, mert Maddie
egyáltalán nem volt az a drágámozó típus.
– Nos – mondta végül, miután befejezte –, nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e,
mert bizonyos értelemben ezzel csak még jobban bátorítalak. De ugye azt mondtad az
előbb, hogy szereted a Holiday című filmet?
– Igen – feleltem gyanakodva.
Reméltem, hogy Maddie mániája nem fog valami fura kis ötletet eredményezni, ami
néha előfordult, ha az ember nem figyelt oda eléggé.
– Nos, mit szólnál ahhoz, ha átélnéd annak a filmnek egy részét? Sőt, most, hogy
belegondolok, egyet fizetsz, kettőt kapsz.
– Tulajdonképpen miről beszélsz, Maddie?
– Scarlett, épp az előbb találtam neked egy luxusfészket a Portobello Road közvetlen
közelében, vigyáznod kellene rá egy hónapig.
– Ezt meg hogy csináltad? – kérdeztem, teljesen lenyűgözve barátnőm zsenialitásától.
– Á, csak a megfelelő embereket kell hozzá ismerni. A testvérem egyik barátnőjéé. Eszembe jutott,
hogy JoJo mondta valamikor, hogy Belindának és Harrynek kellene valaki, aki vigyáz a házukra egy
hónapig, amíg meglátogatják Harry szüleit Dubaiban. Még nem sikerült megbízható embert találniuk.
Alig egy hét múlva indulnak, így lehet, hogy te vagy a megváltójuk, drága Scarlett.
Gondolkoztam néhány másodpercig azon, hogy milyen lenne a Holidayben élni. Mindig is
szerettem volna Cameron Diaz lenni – vagy én lennék Kate Winslet? Aztán eszembe jutott valami.
– Azt mondtad, hogy két film, Maddie?
– Igen – vigyorodott el Maddie. – Hol is van a Portobello Road, Scarlett?
– Ó, istenem! – sóhajtottam fel, ahogy leesett a tantusz. – De hiszen az az egyik kedvencem!
– Igen, tudom – mondta csillogó szemekkel. – A Notting Hill!
Oscarra néztem.
Már több mint egy órája lebilincselve hallgatta a történetemet. Egy rövidített változatot
mondtam el neki, kihagyva belőle a túl személyes részeket, de a lényeget így is érthette.
33
– Tehát a vőlegényed és a legjobb barátnőd az oka annak, hogy elmenekültél? – kérdezte Oscar.
– Ott van még az apám is. De ő nagyjából egyetért a másik kettővel – ha nem tesz túl
rajtuk… – Be akarom bizonyítani, hogy nincs igazuk, Oscar. Bebizonyítom nekik, hogy
egyáltalán nem baj az, hogy ennyire szeretem a mozit, és hogy az élet nem különbözik
annyira a filmektől, mint ahogyan ők gondolják.
– Nos, azt hiszem, már anélkül is valóra váltottad az álmod, hogy ide jöttél volna,
kedvesem. Nekem ez az egész nagyon hollywoodiasan hangzik! – mondta Oscar
elkerekedett szemekkel. – Már látom magam előtt az egészet – magyarázta élénken. –
Szép fiatal lány elindul a nagyvilágba, hogy bosszút álljon az igazságtalanságért,
amelyet a családjától kellett elszenvednie. Már hallom is Red Pepper hangját.
Nevetnem kellett. Red Pepper az a fickó, aki a mély, reszelős hangján az összes
drámai filmelőzetes hangját adja.
– Annyira azért nem rossz a helyzet, Oscar. Tulajdonképpen egyáltalán nem is
Hollywoodhoz illő. Elég katasztrofálisan alakultak a dolgok, amióta itt vagyok.
Arra gondoltam, hogy elvesztettem a címet, és még mindig nagyon bosszantott annak
a férfinak a viselkedése a könyvesboltban.
– De alighogy ideértél. Rengeteg időd van még, hiszen egy hónapot töltesz itt!
Oscar elgondolkozott egy kicsit, majd elmosolyodott:
– Ami azt illeti, elég jól indult a mai nap, nem? Ha már arról beszélünk, hogy a film valóra válhat.
– Igen? És hogyan?
– Ó, istenem, hát mi lesz veled, ha észre sem veszed a kínálkozó alkalmakat? Először
is, összeütköztél valakivel, aki leöntött narancslével…
Szünetet tartott, és várta, hogy leessen a tantusz. Amikor látta, hogy felfogtam, folytatta:
– Ugyanez az ember elhívott magához átöltözni…
Újabb szünet.
– Jó, lehet, hogy nem Hugh Grant, bár ha jobban megnézzük…
Oscar felállt, és megcsodálta magát a kandallópárkány fölötti
tükörben. Nevettem.
– Ráadásul – folytatta – ugyanez az ember meg fog hívni téged ma vacsorára!
– Ma este vacsorát adsz?
– Eredetileg nem terveztem. De most már nincs más választásom, hogy legyen még
egy filmjeleneted, amin elindulhatsz.
– Igazán képes vagy megtenni ezt értem, egy vadidegenért, akivel az utcán találkoztál?
– Kedves Scarlett – mondta Oscar csípőre tett kézzel –, most már igazán nem nevezhetlek
vadidegennek. Egy vadidegen nem ülne a szalonomban, nem enne a kekszemből és nem lenne rajta
34
az én pólóm, ugye?
Ruganyos léptekkel hagytam el Oscar házát, karomon egy szatyorral, benne a tisztára
mosott blúzommal. Továbbá Oscar részletes utasításaival arra vonatkozóan, hogyan
szárítsam meg, amikor megérkezem új ideiglenes otthonomba.
Miközben vígan sétáltam úti célom felé, magabiztosan úgy éreztem, hogy végre jól
alakulnak a dolgok. Találkoztam egy kedves emberrel, aki segíteni akar, és már
vacsorameghívásom is van ma estére!
Ekkor Maddie felhívott, hogy újra útbaigazítson, de ahogy a kezemben tartott papírra
firkált szavakat néztem, azon töprengtem, vajon nem értettem-e félre a szavait.
– Ez nem lehet igaz – mondtam körülnézve. – Biztosan nem jó helyen járok.
Határozottan emlékeztem, hogy Maddie egy kis házat említett a Portobello Road
környékén. Ezek azonban paloták voltak! Az utcanévtábla stimmelt, így lassítottam, és
tovább húztam a bőröndömet a járdán, miközben a házszámokat vizslattam.
Végül ahhoz a házhoz értem, amelynek a száma a cetlin állt, majd felnéztem a nagy, krémszínű
falú házra. Hasonló volt az összes többihez az utcában. Óvatosan kinyitottam a fekete vaskaput.
Biztos voltam benne, hogy az új szomszédaim a nejlonfüggöny mögül kukucskálnak – ha van
egyáltalán nejlonfüggönyük –, hogy lássák, ki kúszik fel Belinda és Harry lépcsőjén.
Megálltam a küszöbön, és a táskámban kezdtem kotorászni. Belinda előző nap futár
útján elküldte nekem a kulcsokat, mert azt mondta, hogy nem bízhatja rá senkire, hogy
beengedjen, amikor megérkezem.
Ezek szerint virágzó jószomszédi viszony jellemzi a környéket.
Kellene vennem egy új táskát, gondoltam, miközben a kulcsokat keresgéltem.
– Jó estét! – hallottam egy hangot a szomszédos ház felől.
Odanéztem, és ugyanott, ahol én álltam, a saját kulcsait keresgélve megpillantottam a
könyvesboltban megismert fiatalembert. Most nem volt rajta az esőkabát és nem volt
nála szatyor, hanem egy sportos, barna bőrdzsekit viselt, fehér pólóval és farmerrel.
– Mit keres itt? – nyögtem
ki. Meglepettnek tűnt.
– Én is kérdezhetném ugyanezt. Hol van Belinda és Harry?
– Elmentek néhány hétre nyaralni. Én… én vigyázok a házukra.
Ha belőled indulok ki, nem csodálkozom azon, hogy nem akarták, hogy az egyik szomszéd
engedjen be a házba – gondoltam, miközben kihalásztam a kulcsot a táskámból.
– Azt hiszem, ez elég elfogadhatóan hangzik.
Milyen kedves szomszéd! – gondoltam fanyalogva, miközben a zárba illesztettem a kulcsot.
35
– Ez minden? – kérdeztem, szembefordulva vele, fennhéjázónak szánt modorban, azt
sugalmazva, hogy nincs időm az ostoba kérdéseire válaszolgatni.
– Ami azt illeti, nem. Miért gondolta az előbb, hogy a könyvesboltban dolgozom? Úgy
nézek ki, mint egy eladó?
Most, hogy szemtől szemben álltam vele, egyáltalán nem nézett ki annak. Inkább az rítt le
róla, hogy „ne szórakozz velem”, mintsem az, hogy „segíthetek?”. Az új szomszédom magas
volt, kócos, homokszín hajú, és ahogy vádlón nézett rám, halványkék szeme fölött féloldalt
felvont, kérdőre vont szemöldökkel, szinte hasonlított Jude Law-ra a Holidayből. Gyorsan
elhessegettem magamtól ezt a képet. Nem, ilyen messzire azért ne menjünk a filmekben!
– Nem, vagyis akkor és ott úgy nézett ki, másképp nem mondtam volna. Nézze, ma
egészen szétszórt vagyok, ez az első napom itt, és még sok mindent meg kell szoknom.
Reméltem, hogy megsajnál, és zavarba jön amiatt, hogy olyan szemét volt velem. De
ehelyett folytatta a vallatást:
– Ez a szétszórtság jellemző önre? – kérdezte, miközben lassan végigmért tetőtől
talpig. – Gyakran előfordul, hogy gondot okoz rendezni a gondolatait?
Nos, kezdetben úgy gondoltam, hogy Oscar kissé különc, de ezzel a fickóval
összehasonlítva most határozottan normálisnak tűnt.
– Általában nem. Miért kérdezi?
– Csak úgy – felelte elfordulva. Kinyitotta az ajtót, és egy kissé belökte. – Csak a pólója
miatt gondoltam.
Önelégülten rám mosolygott, majd belépett a házába, és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.
Lenéztem a zakóm hajtókái közé. Annyira lefoglalt az, amiről Oscarral beszélgettünk, hogy nem is
figyeltem arra, mi van a pólóján.
Sötétkék volt, és nagy fehér betűkkel ez volt ráírva: SZÉT VAGYOK ESVE.
36
5
Miután sikeresen kinyitottam az ajtót, egy velőtrázó szirénázó hang ütötte meg a fülemet.
A riasztó, amelyre Belinda felhívta a figyelmemet.
Odarohantam a kis fekete dobozhoz, amely a bejárati ajtóval szembeni falra volt
szerelve, és közben eszembe jutott, hogy a riasztó kódját arra a fecnire firkantottam fel,
amelyet elvesztettem, de Maddie csak a címet adta meg telefonon, ezt nem.
Gondolkozz, Scarlett! Gondolkozz!
Emlékeztem, hogy a hat számjegyű kódnak személyes vonatkozásai vannak – erre
gondoltam, amikor Belinda lediktálta. Nos, hogy is volt?
Úgy tűnt, mintha a riasztó egyre hangosabban vijjogna. Vajon mennyi időm van még a rendőrség
kiérkezéséig? Nem jutott eszembe, hogy mit mondott Belinda. Bárcsak egy pillanatra abbamaradna ez
az átkozott vijjogás, hogy tudjak egy kicsit gondolkozni! Ja persze hogy éppen ez a cél.
Koncentráltam.
Nos… az első két szám a születésnapom – ez könnyű. Erre emlékeztem. Aztán… ja, a
melltartóméretem, a kosár nélkül, igen, megvan. És az utolsó kettő… gyerünk, Scarlett…
gondolkozz…! Ó, hát persze, ahányszor a Sztárom a párom című filmet láttam!
Sietve bepötyögtem a biztonsági kódot, és közben imádkoztam, hogy jó legyen a
sorrend. Másodperceken belül elhallgatott a vijjogás.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, behúztam a bőröndömet a lépcsőről, és becsuktam
magam mögött az ajtót. Csak akkor vettem észre, hogy milyen elegáns helyre is érkeztem.
– Nahát! – kiáltottam fel, miközben végigfutott a szemem a kávé- és krémszínű hallon.
– Nahát, nahát!
Gyorsan bejártam a házat, minden helyiségbe bekukkantottam, miközben nem
győztem ámuldozni és egyre izgatottabb lettem.
Belindának és Harrynek biztosan jó sok pénze van, és szerencsére az ízlésükkel sincs
gond. Az egyszerű falakat merész műalkotások díszítették, minden szoba világos és
szellős volt, de egyúttal meleg és barátságos is. Az egész ház sikkes, egyszerűségre
törekvő stílusban volt berendezve, ami nekem nagyon tetszett.
Kiválasztottam az öt hálószoba közül az egyiket, amelyikben aludni szeretnék. Bíbor- és
orgonaszínekben pompázott. Szép selyemtakaróval volt leterítve az ágy, rajta díszpárnák, az ablakot
földig érő nyersselyem függönyök díszítették. Ez nagyon jó lesz – gondoltam, miközben arccal előre az
37
ágyra vetettem magam, szétvetett karral és lábbal, ugyanúgy, mint Kate Winslet
Cameron Diaz udvarházában a Holidayben. Aztán hanyatt fordultam, és még egy kicsit
fekve maradtam, miközben megcsodáltam a szép új környezetemet.
– Haha! – közöltem az üres szobával. – Egy! Itt az első teljesen spontán és
tökéletesen ártatlan filmbeli pillanatom, és még csak öt perce vagyok itt!
Az volt a szándékom, hogy amint letelik az egy hónap, hazamegyek, és bizonyítékok egész
sorát tárom majd a többiek elé arra vonatkozóan, hogy hasonló dolgok történtek velem, mint a
filmekben. Ezzel fogom meggyőzni a kétkedőket. Eltökéltem, bebizonyítom, hogy amit az én fura
kis rögeszmémnek tartanak, az nem is olyan különc és bizarr dolog, mint ahogyan ők gondolják.
A legtöbbször a filmek nem is különböznek nagyon a valódi élettől – csak meg kell
találnom a módját, hogy ezt bebizonyítsam.
Úgy értem, nyilvánvalóan semmi esélyem arra, hogy egy negyvenhatezer tonnás
óceánjárón hajózzam éppen akkor, amikor az egy jéghegynek ütközik, de mi gátolhat meg
abban, hogy annyi esküvőre menjek el, amennyit csak találok, abban a reményben, hogy a
vőfély elfelejti elvinni a gyűrűket, vagy a menyasszonyt jelnyelven kirúgja a vőlegény bátyja?
Jó, lehet, hogy nem ez a két legjobb példa, de biztos nem olyan nehéz filmjeleneteket
találni a hétköznapi életben. És végül is itt vagyok Notting Hillben, és jól indult a dolog,
mert megismerkedtem Oscarral.
Tudtam, hogy a többiek azt hiszik, egyszerűen csak szükségem van egy kis időre,
amíg egyedül lehetek, hogy összeszedjem magam, hogy elgondolkozzam az életemen
és azon, mihez szeretnék kezdeni vele. Apa különösen szerette volna, hogy ezt tegyem.
Apám járt a fejemben.
Csak futólag említettem Oscarnak. Azt mondtam, hogy apa egyetért Maddie-vel és Daviddel. De
az igazság az volt, hogy legalább annyi köze volt ahhoz, hogy itt vagyok, mint nekik, ha nem több.
A Maddie-vel a galériába tett látogatásunk másnapján David és én nagyon feszültek
voltunk, kétségbeesetten igyekeztünk minél kevesebb időt tölteni egymás társaságában,
hogy ne kelljen beszélnünk a péntek esti veszekedésünkről.
Így kivételesen mire eljött a hétfő reggel – és azon kaptam magam, hogy felfelé
lépkedek a betonból öntött lépcsőn abba az egyszerű, szürke épületbe, amely otthont
adott apró, kétszobás irodánknak –, megkönnyebbülést éreztem, hogy dolgozni
mehetek.
Az az épület, amelyben mostanában az életem nagy részét töltöttem, valaha egy pszichiátriai
intézetnek adott otthont, vagy elmegyógyintézetnek, ahogy akkoriban nevezték, mígnem egy haladó
gondolkodású építész a hetvenes években át nem alakította a rogyadozó épületet irodaházzá. Ahogy
naponta végighaladtam a folyosókon, teljes szívből együtt éreztem a hajdanvolt lakóival, akik oly sok
évvel ezelőtt be voltak ide zárva. Én legalább minden munkanap végén hazamehettem ebből a
38
nyomasztó épületből, míg nekik állandóan itt kellett lenniük, anélkül, hogy láthatták volna
a fényt az alagút végén.
A részidős titkárnőnket Mrs. Jamesonnak hívták. Én magamban Miss
Buzgómócsingnak neveztem, ezzel is próbáltam egy kis színt vinni a hosszú és unalmas
hétköznapokba, és úgy tettem, mintha ez a pici, szürke kis iroda a központi hírszerző
ügynökség fészke lenne. Mrs. Jameson már javában szorgoskodott, amikor
megérkeztem. Aranykeretes szemüvege fölött rám mosolygott, ahogy beléptem az ajtón.
– Jó reggelt, kedves, hogy van ma? – kérdezte felnézve a gépelésből. – Borzalmas
szél van odakint ma reggel, majdnem elfújt, amikor leszálltam a buszról.
– Igen – helyeseltem, miközben sietve kigomboltam a kabátom. – Kissé csípős. Apa már bent van?
– Igen, kedves, már bent van. Azt hiszem, éppen telefonál.
– Jó, rendben. Köszönöm, Mrs. J. – mondtam, miközben felakasztottam a kabátom az iroda sarkában
lévő régi fa ruhafogasra. Azt reméltem, hogy ma reggel sikerül korán beérnem, és jó benyomást tennem
apára. Talán enyhíti a megrázkódtatását, ha megemlítem, hogy elfogadom Maddie ajánlatát.
Ekkor hirtelen kicsapódott apa irodájának ajtaja. Apám nyilvánvalóan befejezte a telefonálást.
– Jó reggelt, Scarlett! Örömmel látom, hogy végre sikerült időben beérned – köszöntött, miközben
elment mellettem, hogy letegyen néhány iratot Mrs. Jameson asztalára. – Ez az az elszámolás, amiről
beszéltem, Dorothy. Ellenőrizné a számlákat augusztusig visszamenőleg, kérem?
– Nem késtem – mondtam az órámra nézve. – Sőt, korábban értem be, apa.
– Kivételesen – motyogta, miközben az irattartó szekrényben keresgélt.
Mrs. J. az égre emelte tekintetét, és hangtalanul odasúgta nekem: – Rosszkedve van
– miközben apám még háttal állt neki.
Így beléptem abba a szűk kis helyiségbe, amely apával közös irodánk volt. Hallottam,
hogy becsukódik mögöttem az ajtó.
– Jól telt a hétvégéd? – érdeklődött apám, miközben átlapozta a magával hozott iratokat.
– Ööö…, eltelt – feleltem óvatosan.
Úgy tűnt, nem ez a legjobb alkalom arra, hogy megemlítsem Maddie ötletét. Valójában most, hogy
újra együtt dolgoztunk, úgy éreztem, soha nem jön el a megfelelő alkalom. Úgy döntöttem, egyelőre az
lesz a legjobb, ha haladok a munkámmal. Kivárok, hátha majd később eljön az én időm.
A hétfő délelőtt további részében utánajártam néhány kiegyenlítetlen számlának, míg
apa potenciális ügyfelekkel tárgyalt annak előnyeiről, mi lesz, ha beállítanak egy
popcorngépet a büféjükbe. Aztán, mialatt a banknak telefonált az üzleti hitelünk
kiterjesztésével kapcsolatban, én a neten szörföztem, miközben úgy tettem, mintha egy
levelet gépelnék. Ugyanolyan agyzsibbasztó irodai nap volt ez is, mint az összes többi.
Hamarosan kimerítettem az összes megjelölt filmes honlapot, és éppen rá akartam menni a
39
robbiewilliams.com-ra, amikor észrevettem, hogy apa az íróasztala mellől figyel.
Gyorsan kiléptem az internetből.
– Scarlett! – kezdte lassan.
– Igen – mondtam, újra felnyitva a levelet, amelyet állítólag gépeltem.
– Minden rendben van veled mostanában?
– Igen – feleltem, erősen figyelve a monitorra.
– Biztos vagy ebben?
Felnéztem. Mi folyik itt? Apa nem szokott a lelkiállapotomról érdeklődni munkaidőben.
– Igen.
Apám felsóhajtott.
– Scarlett, nekem is van szemem. Észrevettem, hogy az utóbbi időben más
vagy. Mi a baj? Vállat vontam.
– Semmi.
Apám felvonta a szemöldökét.
– Igazán semmi, apa.
– Daviddel van valami?
– Talán.
– Scarlett, gyerünk, ennél valamivel többet szeretnék tudni. Férfi vagyok, nem vagyok
jó ebben a párkapcsolati dumában.
Félig-meddig elmosolyodtam.
– Egészen jól megbirkóztál vele régebben, amikor problémáim voltak.
– Muszáj volt, nem? – mondta apa morgósan. – Nem volt más, aki megtette volna. Veszekedtetek?
– Nem, nem történt semmi ilyesmi – hazudtam.
– Biztos? – kérdezte apa, figyelmesen nézve rám barna szemével az olvasószemüvege fölött.
– Igen… – kezdtem. Aztán elhallgattam. Várjunk csak, valami nem stimmel…
– Eljött hozzád, ugye? – kérdeztem hirtelen, ahogy rájöttem a hiányzó összefüggésre.
Apám átlapozta az íróasztalán heverő iratokat, mint egy hírolvasó a híradó végén,
aztán visszatette őket ugyanoda, mint ahonnan felvette.
– David valóban eljött hozzám szombaton. Úgy tűnt, hogy nagyon aggasztják bizonyos dolgok.
– Milyen dolgok? – kérdeztem feszült hangon.
– Nos, Scarlett, ne húzd fel magad, csak azért, mert David aggódik a kapcsolatotok miatt.
– Nem húzom fel magam – mondtam, miközben az asztal alatt ökölbe szorult a kezem. – Csak nem
értem, hogy miért keresett meg David, ennyi az egész. Ami közöttünk történik, az a mi dolgunk.
– Azért, mert aggódik miattad. – Apa levette a szemüvegét, és odajött hozzám. Esetlenül felült az
íróasztalom sarkára. – Azt mondta, hogy mostanában olyan más vagy. És, mint ahogyan az előbb
40
említettem, én is ugyanezt vettem észre.
Meglepett, hogy ezt mondja. Azt hittem, egészen jól leplezem a dolgokat. Erre egy
hétvége leforgása alatt David kioktat az álmodozásaim miatt, Maddie barátnőm a filmek
iránti rajongásom miatt, és most apa… nos, egészen pontosan mi is apa észrevétele?
– Még mindig szereted Davidet, ugye? – kérdezte apa néhány pillanatnyi gondolkodás
után. – Vagyis ennyire azért nem rossz a helyzet, ugye?
Ahogy lenézett rám, a válaszomat várva, az arca csupa aggódás volt.
– Igen, apa – válaszoltam reflexszerűen, gondolkodás nélkül, inkább azért, hogy
megnyugtassam. – Még mindig szeretem Davidet… legalábbis azt hiszem.
Apa egy pillanatra megkönnyebbülést mutatott, majd újra megkeményedtek az arcvonásai.
– Hogy érted azt, hogy azt hiszed? Ó, Scarlett, hát miért egyeztél bele abba, hogy
hozzámenj szegényhez, ha nem vagy biztos benne, hogy még mindig szereted?
– Jobb ötletem nincs idén tavaszra – vontam vállat, mert nem akartam elmondani neki az igazi okot.
– És David különben sem szegény.
– Scarlett! – kiáltott föl Apa, kétségbeesetten beletúrva őszülő hajába.
– Nos, így igaz. Egy ideig úgysem lesz más izgalomban részem, mint ez az esküvő.
Apa a fejét rázta, és felállt az asztalomról.
– De én azt hittem, hogy szereted Davidet – mondta, fel-alá járkálva az irodában. –
Úgy értem, közösen vettetek házat meg minden.
Mintha egy kis barkácsolás számítana valamit. Ahogy most éreztem David iránt, a világ
összes pillanatragasztójára szükségem lett volna, hogy összekössön minket. De apa olyan
zaklatottnak tűnt erre a gondolatra, hogy úgy éreztem, jobb, ha óvatosabb vagyok vele.
– Nem azt mondtam, hogy nem szeretem, csak azt, hogy már nem vagyok benne biztos. – Egy
pillanatra elhallgattam. – Úgy értem, honnan tudhatjuk, hogy igazán szeretünk valakit? Honnan
tudhatjuk, hogy helyesen cselekszünk, amikor egy életre elkötelezzük magunkat valaki mellett?
Apám elgondolkodott ezen.
– Sosem tudhatod biztosan, Scarlett. Egyszerűen érzed, hogy ő az, aki neked való.
– Te így érezted anyával? – tettem fel a kérdést gondolkodás nélkül. Felálltam a székemről, és
lassan odamentem hozzá. – Érezted, hogy… – haboztam – …elvarázsolt, amikor először találkoztatok?
Láttam, hogy apa megmerevedik, és elszáll belőle az elmúlt percek minden
gyöngédsége és megértése. Kevésbé sértettem volna meg azzal, ha obszcén
káromkodásban török ki. Megszegtem az O’Brien-féle alapvető szabályt.
Szóba hoztam anyámat.
– Jobban szeretném, ha anyádat kihagynánk ebből a beszélgetésből – mondta,
visszavonulva az iroda másik részébe, saját íróasztalának menedékébe.
41
– Tudom, te mindig jobban szeretnéd őt kihagyni mindenből. – Éreztem, hogy az
arcomat elönti a forróság, a kezem kezd ismét ökölbe szorulni. – De lehet, hogy én néha
szeretnék róla beszélni. Végül is az anyám volt és a te feleséged!
– Köszönöm, Scarlett, mindezzel magam is tisztában vagyok – mondta apám, hidegen
reagálva a kitörésemre. – De anyád huszonhárom és fél évvel ezelőtt úgy döntött, hogy
távozik az életünkből. Így nem látom be, hogy milyen része lenne most benne.
– Nem akarom, hogy része legyen benne, csak beszélni szeretnék róla néha, esetleg
megtudni róla valamit. Még azt sem tudom, hogy nézett ki, az ég szerelmére! – néztem
vádlón az apámra. – Bizonyára létezésének minden tanújelét megsemmisítetted, amikor
elment, mert anyának soha semmi nyomát nem találtam a házban. Míg a legtöbb gyerek
az eldugott karácsonyi ajándéka után kajtatott, én az anyám fényképeit kerestem!
Ledobtam magam a székemre, és egy pillanatig úgy néztünk egymásra, mint a hadban
álló felek, akik azt lesik, hogy mi lesz az ellenség következő lépése.
Apám adta be előbb a derekát.
– Scarlett, sajnálom – éreztem a hangjában az őszinte megbánást. – Nem tudtam,
hogy ez ennyire felkavar téged.
– Amikor kicsi voltam, nem számított – mondtam kissé meglágyulva. Apával sosem tudtunk
hosszasan haragudni egymásra. – Akkor teljesen normálisnak tűnt, hogy csak apám van. De amikor
nagyobb lettem, szerettem volna megtudni, hogy ki vagyok és honnan jövök. Úgy értem, biztos ő is
szerette a filmeket, mint én, különben nem adtátok volna nekem a Scarlett nevet. Nem valószínű, hogy
te választottad – néztem apára –, te nem szereted a filmeket. – Próbáltam az arcát fürkészni, de szokás
szerint semmit sem lehetett kiolvasni belőle. – De hasonlítok hozzá még másban is?
– Ó, ha tudnád, mennyire!
– Úgy érted, külsőleg? – kérdeztem reménykedve. Ilyen messzire még sosem jutottunk el.
– Részben – felelte, miközben újra odajött az íróasztalomhoz. Ezúttal a székem mellé térdelt, én meg
lenéztem rá. – A zöld szemed… – mondta, gyengéden megfogva az arcomat – …igen, azt
egyértelműen tőle örökölted. Emlékszem, amikor megszülettél, anyád nagyon boldog volt, hogy pont
olyan a szemed, mint Vivien Leigh-nek. Mindenki mást megdöbbentett a kócos fekete hajad, de anyádat
nem, ő azt mondta, hogy te vagy az ő tökéletes Scarlettje. Az Elfújta a szél volt a kedvenc filmje.
Figyelmesen néztem apámat. Kedvességet láttam a szemében és éreztem a
hangjában, miközben beszélt. Azelőtt soha nem mesélt nekem így anyámról; máskor
mindig hideg volt a szeme, és gyűlölet sugárzott a hangjából, amikor szóba került.
De ugyanolyan gyorsan vége lett a révületének, mint ahogyan elkezdődött.
– De a külsődön kívül a viselkedésed még jobban őrá emlékeztet – felállt. – Anyád is állandóan
butaságokat nézett a moziban, ugyanúgy, mint te. A filmek teletömték a fejét irreális reményekkel és
42
vágyakkal azzal kapcsolatban, hogy milyennek kell az életnek lennie, így soha nem volt elégedett azzal,
amink volt. És mindig a felhők között járt, ugyanúgy, mint te! Amikor David eljött hozzám szombaton,
meg tudtam érteni, mit érez. Olyan volt, mint az a helyzet, amelybe én kerültem több mint húsz éve.
– Ez nem igazságos – feleltem.
Eltökéltem, hogy megvédem magam, ugyanakkor próbáltam megemészteni a sok új információt,
amelyet apától kaptam. Az utóbbi két percben többet megtudtam anyámról, mint életemben eddig
összesen. De közben itt volt ez az egész marhaság, amit David beképzelt magának.
– Én nem járok a felhők között. Lehet, hogy néha kicsit unalmas az életem, és akkor elütöm az
időt valamivel. És igen, néha ennek köze van a filmekhez, és ettől néha elgondolkodom azon,
hogy talán több is van az életben annál, mint ami itt Stratfordban vár rám. Ez olyan nagy baj?
Apám sóhajtott.
– Úgy érted, hogy valahol olyan élet vár rád, amely jobban hasonlít azokra a csöpögős filmekre,
amelyeket állandóan nézel? Ahol egy jóképű herceg vár rád egy torony tetején, és minden happy
enddel végződik? Biztos ilyesféle filmeket nézel a moziban, nem a véres-lövöldözős fajtát.
– Nem. Miért is nézném azt? Azért járok moziba, hogy szórakozzam, nem azért, hogy
szörnyülködjem vagy rettegjek.
– De az a valóság, Scarlett. Az élet nem olyan, mint egy doboz bonbon.
– Sosem tudod, mit kapsz ki belőle? – sugalmaztam segítőkészen.
– Micsoda?
Úgy tűnik, a Forrest Gumpot kihagyta.
– Ne törődj vele, nem számít, apa. Egy filmből van.
– Látod? Még úgy is beszélsz, mint a filmekben. Scarlett, az élet nem egy film, és nem
élhetsz úgy, mint egy filmben, különösen nem egy olyanfajta filmben, amely a jelek
szerint megtölti a fejed butaságokkal.
Apám kétségbeesetten beletúrt a hajába, és hátat fordított nekem.
– Jaj! – mondtam, és az asztalba vertem a fejem. – Miért mondja folyton mindenki ezt?
Honnan tudjátok, hm? – kérdeztem. – Honnan tudhatnátok? Vegyünk például téged, apa:
sosem mentél sehova és sosem kezdtél semmit az életeddel. Lehet, hogy rengeteg
érdekes dolog várt volna rád, ugyanúgy, mint ahogy a filmekben szokott.
Apám szembefordult velem:
– Úgy tűnik, elfelejted, hogy a fő oka annak, hogy sosem mentem sehova és sosem csináltam semmit, az
volt, hogy téged neveltelek. Egyedül. Egyedülálló szülő voltam, aki próbált felépíteni egy vállalkozást,
amelyből tisztességgel megélhetünk. És ez még azelőtt volt, hogy divatba jött volna, ami mostanában oly
jellemző, hogy az ember egyedül nevelje a gyerekét. Keményen dolgoztam, hogy megalapozzam a jövőmet,
így nem vethettem bele magam mindenféle kalandokba, ahogy szerinted kellett volna.
43
Az irodára leszálló csendet csak Mrs. Jamesonnak a szomszédos helyiségből
áthallatszó klaviatúrán történő monoton pötyögése törte meg.
Apám sértődötten, dühösen és zavartan állt, és olyan szomorúság volt a szemében,
amelyet képtelen voltam elviselni.
– Nagyon sajnálom, apa – mondtam halkan, miközben felnéztem rá az íróasztalom mellől.
– Tudod, hogy nagyra értékelek mindent, amit értem tettél gyerekkoromban. Igazán.
Apám ellágyulva rám nézett.
– Én is sajnálom, hogy kiabáltam, Scarlett – kitárta a karját. – Túl nagy vagy már
hozzá, hogy megöleld a te öreg apádat?
Felálltam, odamentem hozzá, és a karjába vetettem magam.
– Soha nem leszek túl nagy ehhez.
– Tudod, hogy csak segíteni akartam, ugye?
Bólintottam, miközben a még mindig ismerős illatú mellkasához bújtam.
– Csak arról van szó, hogy látom, hogy úgy nősz fel, hogy állandóan filmeket nézel, filmekről olvasol,
és mindig azt képzeled, hogy egy filmben játszol. Semmi baj nincsen a mozival. Isten a
megmondhatója, anélkül nem lenne ez a vállalkozásunk. De szeretném, ha megértenéd, hogy a
valóságban kell élned, valódi emberekkel, valódi élethelyzetekben. Nem akarom, hogy úgy járj, mint…
Apám nem fejezte be a mondatot.
– Mint ki, apa?
– Ööö… mint az olyan emberek, akik végigálmodozzák az életüket, ahelyett, hogy valamit
kezdenének vele – apa eltolt magától, és a szemembe nézett. – Scarlett, nem élhetsz tovább
úgy, mintha az életed egy forgatókönyv alapján működne. És azok után, amit David mondott
nekem tegnap este, ha így folytatod, el fogod őt veszíteni… és a józan eszedet is.
Már majdnem azt mondtam, hogy az nem is lenne olyan rossz, amikor eszembe jutott az egyik
ok, amiért beleegyeztem, hogy hozzámegyek Davidhez, és gyorsan leállítottam magam.
Apám kibontakozott az ölelésemből, és odament az ablakhoz. Egy pillanatnyi
gondolkodás után ismét felém fordult.
– Scarlett, azt mondom neked, amit Davidnek mondtam tegnap este. Azt hiszem, jó lenne egy
kis időt távol töltened, hogy összeszedd magad, és átgondold a dolgokat. Mit szólsz hozzá?
Próbáltam leplezni az örömömet. Hát nem pont ezt szerettem volna kérni tőle ma
reggel, amikor bejöttem az irodába? Arra nem számítottam, hogy apám tálcán nyújtja
majd felém, nagy piros masnival átkötve.
– Ööö… ez jó ötletnek tűnik – mondtam óvatosan, felkészülve arra, hogy apa talán
nem ugyanúgy képzeli a távollétet, mint én.
– Mi lenne, ha néhány hétig szabadságot vennél ki? – javasolta apa.
44
– Lehetne egy hónap? Azalatt rengeteg időm lenne az életemen gondolkozni. Így
valószínűleg helyes következtetésre jutnék, nem?
Apa eltöprengett ezen egy pillanatig.
– Jó. Ha úgy gondolod, hogy ennyi időre van szükséged, legyen.
Bólintottam.
– Rendben. Biztos vagyok benne, hogy Dorothyval elboldogulunk egy ideig kettesben.
Van valami elképzelésed arról, hogy hova szeretnél menni?
– Ööö… nem. De azt hiszem, nem túl messzire.
– Nos, legyen inkább messze. Mert azt akarom, Scarlett, hogy egy hónap múlva úgy
jöjj vissza, hogy okos döntéseket hoztál a jövődet illetően. David csak úgy fog
beleegyezni a távollétedbe, ha úgy gondolja, hogy erősebb lesz tőle a kapcsolatotok.
– Igen, tudom – mondtam, egy pillanatig Davidre gondolva. – És ne aggódj, apa. – nyugtattam meg. –
Egy hónap múlva úgy fogok visszatérni, hogy bebizonyítom, sokat gondolkodtam az életemen.
És ami még fontosabb, bebizonyítom neked, Davidnek, sőt Maddie-nek is, hogy nem
hiábavaló álmodozással töltöm az életem. Az élet olyan, mint egy film, és nemcsak néha,
véletlenül élhetjük meg filmszerűen, hanem mindennap, újra meg újra.
Nem tudom, mit mondhatott apám Davidnek azon a hétvégén arról, hogy egy időre elutazom – talán
megígérte, hogy segít neki kitapétázni, vagy valami ilyesmi –, de Davidnek semmilyen ellenvetése nem
volt. Ez egyáltalán nem volt rá jellemző. Azt hiszem, maga az a tény, hogy egy házra vigyázok egy
hónapig és nem valami drága hotelre vagy vidéki házra költöm a pénzt, sokat enyhített a helyzeten.
45
6
Aznap este, amikor Oscar vacsorájára indultam, harmadik próbálkozásra végre sikerült
magamat rávenni, hogy az utcára merészkedjem ebben a hidegben.
Volt néhány „apró” nézeteltérésem a riasztóval, mielőtt kompromisszumot kötöttünk volna: a riasztó
jól viselkedik, elfogadja a kódot, amit bepötyögök, és szófogadóan beállítja önmagát, készen arra, hogy
megvédje Belinda és Harry otthonát a betörőktől. Cserébe én nem tépem le a falról és nem taposom
szét oly módon, hogy a belseje már csupán egy kenyérpirítóhoz legyen felhasználható.
Végül boldogan megállapítottam, hogy mindkét fél tartja magát az egyezséghez, ezért
egy határozott mozdulattal behúztam magam mögött az ajtót, és lementem a lépcsőn a
járdára. Míg ezt tettem, hallottam, hogy nyílik és csukódik a szomszédos ajtó.
Jaj, ne! – gondoltam, a földre szegezve a tekintetem. Már csak ez hiányzott.
– Jó estét! – köszöntött.
– Helló! – feleltem, kényszeredetten visszafordulva. – Éppen indulok.
– Igen, látom – konstatálta, fesztelenül lesétálva a lépcsőn.
A nagyokos.
– Merre megy? – kérdezte, ahogy odaért hozzám.
Könyörgöm, csak ne ugyanarra, mint te.
Miután az est kezdetén mindenkinek bemutattak, azon töprengtem, mibe is keveredtem, hogy
ezzel a vegyes társasággal vacsorázom. De fölösleges volt az aggodalmam, mert az este
gondolatébresztő beszélgetésekkel, sok-sok nevetéssel és nagyon finom vacsorával telt –
amelyről Oscar később bevallotta, hogy időszűke miatt hozatta valahonnan.
A csokis brownie különösen étvágygerjesztő volt.
– Jaj, ne! – kiáltott fel Oscar, amikor észrevette, hogy mind elfogyott. – Egy sem
maradt, most nem csinálhatjuk azt!
– Mit, Oscar? – kérdezte Brooke.
Tévedtem vele kapcsolatban – ugyanannyit evett, mint a többiek, még a vaníliafagyival
feltálalt brownie-ból is.
Oscar rám nézett.
– Elmondhatom nekik, Scarlett?
– A brownie-kat? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem, hanem azt, hogy igazából miért vagy itt.
A többiekre néztem, akik várakozóan figyeltek rám az asztal mögül. Kivéve Seant, aki
a székében hátradőlve kortyolgatta a borát.
– Miért ne?
Úgy tűnt, nem jön be az a tervem, hogy elhitetem az emberekkel, csupán azért vagyok itt, mert egy
házra vigyázok. De miután megismertem Oscart és miután mindenki elmesélte az élettörténetét aznap
este, az én kis „megszállottságom”, ahogyan az otthoniak tartották, egészen normális dolognak tűnt.
– Nos, csak nem titkos ügynök vagy? – kérdezte Ursula
izgatottan. Nevettem.
– Nem.
– Ó, szeretem a találós kérdéseket – mondta Brooke. – Titkos küldetésen részt vevő rendőrtiszt?
– Nem – ráztam meg a fejem.
49
– Akkor gengszterek elől menekülsz? – kérdezte Patrick az asztal másik oldaláról.
– Csak nem drogbárók elől? – tette hozzá Lucian buzgón.
– Ööö…, nem, nézzétek, nem hiszem, hogy…
– A Marsról jöttél? – csipkelődött Vanessa.
– Nézzétek, igazán nem ilyen izgalmas a dolog – mondtam egy kissé zavarban.
– Ó, de igen, de igen! – lelkendezett Oscar. – Nos, szerintem legalábbis. Kár, hogy az
emberek nem állnak ki jobban amellett, amiben hisznek. Elmondhatom, Scarlett?
– Persze, rajta – biztattam megkönnyebbülten, miután Oscar úgy állított be, mintha
valami szent lennék.
– Nos – folytatta Oscar a gyertya lángjába merengve – Scarlett igazából nem azért van itt…
Körülnéztem, mialatt Oscar buzgón elmesélt mindent. Mindenki feszülten figyelt rá – született
mesélő volt, az ő szájából sokkal izgalmasabban hangzott minden, mint az enyémből. Úgy tűnt, mintha
még Seant is lebilincselné. Rám nézett, miközben őt figyeltem, mire gyorsan elkaptam a tekintetem.
– …tehát ezért költözött Scarlett ide a szomszédba, ezért van ez a vacsora és erre
kellett volna az utolsó brownie! – fejezte be Oscar diadalittasan.
– Úgy, mint a Sztárom a páromban? – kérdezte Ursula. – Imádom azt a filmet.
– Én is – helyeselt Patrick. – Hugh Grant isteni benne.
Ezt követte egy beszélgetés a Sztárom a párom erényeiről, amelyet Hugh Grant többi filmjével
kapcsolatos, meglehetősen élénk vita követett. Sean egész idő alatt furcsa hallgatásba burkolózott.
– Mi az, Sean, nincs semmi mondanivalód a témával kapcsolatban? – ugratta Oscar. –
Ez nem rád vall.
– Nem tudok olyasmiről beszélni, amiről semmit sem tudok – felelte Sean hidegen.
– Soha nem láttad a Sztárom a páromat? – kérdezte Brooke döbbenten.
– Nem, és ennek a Grantnek a többi filmjét sem.
– De a Négy esküvőt és egy temetést azért csak láttad? – kérdezte Vanessa. – Azt mindenki látta.
– Nem.
– De miért nem?
– Sean utálja a mozit – felelte Ursula helyette. – Ugye, Sean?
– Nem utálom, csak nem látom értelmét. Helyette szívesebben olvasok egy jó könyvet,
vagy megyek színházba.
– De egy jó film is a mesemondás művészetének egyik formája – szóltam bele. – Ha
mindkét előbb említett médiumot kedveled, akkor a mozit miért nem?
Sean vállat vont.
– Apa miatt – mondta Ursula, józanul bólintva. – Ő vette el tőle a kedvét.
– De miért?
50
Tetszett, hogy a határozottnak és magabiztosnak tűnő Sean most az egyszer
egyértelműen feszeng. Sean ismét vállat vont.
Ursula helytelenítően csettintett.
– Ó, Scarlett, néha olyan faragatlan tud lenni. Apa imádja James Bondot. Mindig is
imádta, születésünk óta. Az őrületbe kergette anyánkat, végül részben ezért is váltak el.
De a mostohaanyánk, Diana egész más, ő ugyanúgy imádja a filmeket, mint apa. Néha
azon nevetünk, hogy apa csak a neve miatt vette el.
Mind értetlenül néztünk Ursulára.
– Ó, elnézést, ha valaki annyi ideig él együtt James Bonddal, mint mi, akkor azt hiszi, hogy mindenki
ismeri a történetét. Diana Rigg játszotta az egyetlen Bond-lányt, akit a 007-es feleségül vett.
– Ó, már emlékszem – kotyogott bele Lucian. – Az Őfelsége titkosszolgálatában, ugye?
Ursula bólintott.
– Ezért utálja Sean a filmeket, mert kicsi korunk óta együtt kellett élnünk velük. Nos,
legalábbis azt mondja. Bár amikor fiatalabb volt, nem vált hátrányára, hogy mindent
tudott a 007-esről, ugye? Gyerünk, Sean, mondd el nekik a csajozós szöveged!
– Ezért van az – sóhajtotta Sean –, hogy az ember nem szívesen megy társaságba a testvérével.
– Ugyan, mondd már el, Ursula! – nyaggatta Oscar. Nyilvánvaló volt, hogy
ugyanannyira élvezi Sean zavarát, mint én.
Sean „ezért még számolunk” tekintettel nézett a húgára, de Ursula ügyet sem vetett rá.
– Amikor Sean érdeklődni kezdett a másik nem iránt – kezdte Ursula vidáman körülnézve –,
akkor a következő szöveggel próbált bevágódni a lányoknál. – Ursula megpróbálta Sean Connery
hangját utánozni: – A nevem Bond… Mire a lánynak azt kellett felelnie, hogy „Nahát, James
Bond?” Mire Sean így szólt: „Nem, Sean Bond, de ha akarod, lehetsz az én Bond-lányom.”
Mindenki nevetett. Sean kiürítette a poharát, és felvette az üveget, hogy töltsön még magának.
– Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy akkor még csak iskolás voltam – tiltakozott.
– Igazán nem lehetett tőlem elvárni, hogy egy Shakespeare-szonettet idézzek.
– Talán a „felráztál és megkavartál” jobban hatott volna a lányokra – mondtam, és
próbáltam elrejteni a vigyorom, miközben odanyújtottam neki a poharam, hogy újratöltse.
Sean rám nézett, és összeszűkült a szeme. De aztán a szája sarka felkunkorodott a
tettetett dühös kifejezésből, miközben teletöltötte a poharam, ami megnyugtatólag hatott rám.
– Tehát Bondnak hívnak? – kérdeztem.
Sean bólintott.
– Igen, ez apa igazi családi neve. Szerencséjére, ugye? A miénkre kevésbé. Én Sean
Conneryről kaptam a nevem, apa kedvenc 007-eséről, Ursula meg…
– Ursula Andressről? – találtam ki.
51
– Igen, így van. Ő volt apa kedvenc Bond-csaja. Anya egyszer elmondta, hogy apa igazából a
James nevet szerette volna nekem adni. Hála istennek, hogy sikerült erről lebeszélnie.
Elmosolyodtam, és egy pillanatig egymás szemébe néztünk.
– Szerintem egyelőre elég ennyi a Bond család történetéből – szólalt meg újra Ursula,
kettőnkre nézve. – Azt hiszem, mindannyian azt kívánjuk, bárcsak az életünk során
valamikor kiálltunk volna valamiért, amiben hiszünk. Gondolkozzunk el a te eseteden,
Scarlett. Eszünkbe kell, hogy jusson valami, amivel segíteni tudunk. Oscarnak
köszönhetően már végigéltél néhány jelenetet a Sztárom a páromból… Mit szólnál most
a Négy esküvő, egy temetéshez? Biztos akad néhány esküvő, amire elmehetnél.
– A legjobb barátnőm férjhez megy ebben a hónapban, de más nincs. Nem
tolakodhatok be még három esküvőre.
– Elmehetnél papnak – javasolta Lucian segítőkészen. – De azt hiszem, erre nincs
elég idő – tette hozzá, amikor mindenki hitetlenkedve nézett rá.
– Beléphetnél a nőegyletbe – javasolta Brooke a cigarettájával hadonászva.
– Micsoda? – kérdezte Oscar. – Az mire lenne jó?
– Anyám benne van, és mindig ők díszítik a templomot nálunk. Úgy bejuthatnál.
– Kösz, Brooke – mosolyogtam rá hálásan. – De azt hiszem, nem vagyok az a nőegyleti típus.
Sean kuncogott.
Csúnyán néztem rá.
– Ó, istenem, megvan! – kiáltotta Ursula. – Rachelnek, az unokatestvérünknek az
esküvője lesz ezen a hétvégén!
– Micsoda? – kérdezte Sean zavartan.
– Rachel, Hilary néni és Jonathan bácsi lánya, ezen a hétvégén megy férjhez, arrafelé, ahol apa lakik.
– Igen?
– Kaptál meghívót, Sean. Mindketten kaptunk. Én nem tudok elmenni, mert kiállítok
egy belsőépítészeti vásáron, és te azt mondtad, hogy nem akarsz elmenni, úgyhogy
küldtem egy képeslapot, és kimentettem magunkat.
– Á, persze, jól tetted.
– Jól tettem, ugye? – nézett rá Ursula jelentőségteljesen Seanra, amire Sean ismét
nem reagált. – Mi lenne, ha elvinnéd Scarlettet? Így már meglenne egy esküvője.
Seannal majdnem egyszerre nyeltük félre a bort nagy igyekezetünkben, hogy
elutasítsuk Ursula ajánlatát. Számos udvarias kifogással előálltunk, amelyeknek mind az
volt a lényege, hogy „szóba sem jöhet”.
De Ursula zavartalanul folytatta:
– Ne kéressétek magatokat, jó buli lesz! Régóta nem látogattad meg apát, Sean. És te, Scarlett, ha
52
nincs benned egy kicsivel több vállalkozó szellem, akkor hogy akarod bebizonyítani a
családodnak, hogy igazad van?
– De már azt mondtuk, hogy nem tudunk elmenni – tiltakozott Sean. – Már biztosan
megvan a létszám.
Hú, ez szép volt, Sean! – gondoltam megkönnyebbülten.
– Nem számít – mondta Ursula vidáman. – Svédasztalos fogadás lesz, emlékszem a meghívóra.
Rachel és Julian eléggé lazák – fordult felém. – Ha jól emlékszem, azt mondták, nem is kell válaszolni a
meghívóra, majd meglátjuk, milyen kedvünk lesz aznap. Ha el akarunk menni, elmehetünk, ha nem,
nem gond. De én szeretem, ha rendben mennek a dolgok, ezért küldtem nekik egy lapot.
Bólintottam.
– Nos, így illik.
– Pontosan. Na, mit szóltok hozzá? Sean, bemutathatod nekik Scarlettet. Biztosan sok
közös témájuk akad, mert ők is szeretik a filmeket. Talán még ötletet is adhatnak Scarlettnek.
Sean rám nézett. Azt olvastam ki a tekintetéből, hogy minden munícióját ellőtte a
létszámkifogással, most rajtam a sor.
– De… nincs is mit felvennem – mondtam gyorsan gondolkozva. – Alkalmi ruhát nem
hoztam magammal.
Sean elismerően bólintott.
– Az nem gond – szólt bele a beszélgetésünkbe Oscar. – Biztos vagyok benne, hogy
találsz valamit a butikomban.
– Tessék. Most már nincs több kifogás! Holnap felhívom apát, és megmondom neki, hogy
mentek. – Ursula vidáman összedörzsölte a tenyerét. – Ó, imádom, ha egy terv valóra válik!
Azon az estén Seannal együtt jöttünk el Oscartól, és úgy éreztük magunkat, mint a
gyerekek, akiket a szüleik rákényszerítettek, hogy olyasmit tegyenek, amit nem akarnak,
azzal a jelszóval, hogy „a javadra válik”.
– Elnézést Ursula miatt – szabadkozott Sean, miután bezárult mögöttünk az ajtó, és
már nem volt, aki az életünket megszervezze. – Néha kissé elragadtatja magát.
– Semmi gond – mondtam rámosolyogva, miközben hazafelé sétáltunk. – A helyén van a szíve.
– Kár, hogy a feje nincs a helyén, ugye?
Nevettem. De lelkem mélyén nagyon hálás voltam Ursulának, Oscarnak és a
többieknek. Jobban megnyíltam ma Oscar előtt, illetve egyetlen este alatt egy rakás
idegen előtt, mint otthon valaha is az úgynevezett családom előtt.
Végül azt is elmeséltem nekik, hogy apa egyedül nevelt fel, és azt, amit magam is csak
nemrégiben tudtam meg, hogy – apával ellentétben – anya osztozott a mozi iránti szeretetemben.
53
– Akkor nem bánod olyan nagyon ezt az esküvőt? – kérdezte Sean, félbeszakítva a
gondolataimat. – Úgy értem, nem muszáj velem jönnöd, ha nem akarsz. Nekem el kell
mennem, így, hogy Ursula szólt apának, de megértem, ha te legszívesebben kihagynád.
Megálltam, ahogy az egyik közös kerthez értünk, amely Notting Hill ezen részének a
közepén helyezkedett el.
Bekukucskáltam a fekete rácsos kerítésen. Aztán újból Seanhoz fordultam.
– Tehát tőled függ – folytatta.
– Tartasz nekem létrát? – kérdeztem.
– Micsoda?
– Létrát. Kulcsold össze a kezed, hogy rálépjek, és be tudjak mászni.
– Nem.
– Miért nem? Csak nem félsz?
– Nem, persze hogy nem – védekezett Sean. – Mitől félnék?
– Csak úgy – visszafordultam a kerítéshez. – Jó, akkor majd egyedül.
Nem volt könnyű, de sikerült félig megkapaszkodnom a kerítésben, félig meg egy fában, amely
a kerítés fölé lógott, és minden teketória nélkül felhúzódzkodtam. A tetején majdnem beakadtam a
rácsba, de aztán sikerült leugranom – vagy inkább leesnem – a kerítés másik oldalán.
– Látod? Végül nem is volt szükség a segítségedre – néztem vissza Seanra a kerítés rácsain keresztül.
– Fogadjunk, hogy kicsit bután érzed most magad, ahogy ott állsz kint egyedül.
– Nem annyira bután, mint ahogy te fogod hamarosan érezni magad.
Sean kihúzott egy kulcscsomót a zsebéből, és az utcai lámpa alá tartotta, hogy
kiválasszon egyet. Aztán odament a kerítés mentén a kapuhoz, nyugodtan beledugta a
kulcsot, és elfordította, majd kitárta a kaput. Bezárta maga mögött, és odasétált hozzám.
– Miért nem mondtad, hogy van hozzá kulcsod?
– Nem kérdezted.
Leforrázva álltam, majd hátat fordítottam, és ott hagytam. De aztán hirtelen megálltam,
mert megláttam egy padot. Csak azért látszott a sötétbe borult parkban, mert a magasan
fent járó hold éppen rávilágított.
Sean utolért.
– Mi az? – kérdezte. – Mit láttál?
Szó nélkül odamentem a padhoz. Gyengéden végigsimítottam a hátulján, mielőtt
lassan és céltudatosan leültem volna rá.
Sean követett.
– Mit művelsz? Először betörsz egy magánkertbe, és most, ebben a hidegben itt akarsz üldögélni?
– Te ezt nem értheted – válaszoltam, Hughról és Juliáról ábrándozva, akik együtt ültek ezen a padon.
54
Akár pont ugyanígy történt, nem tudhattam.
– Azért próbáld meg, hátha – biztatott Sean, miközben leült mellém.
Eltöprengtem azon, vajon megértené-e. Valószínűleg ismét csak gúnyolódna velem.
Az, ahogy válaszolsz, Sean, el fogja dönteni, hogy megyek-e veled szombaton arra az
esküvőre, vagy sem.
– Abból a Sztárom a párom című filmből van.
– Tudhattam volna.
De Sean bizonyára látta, hogy ingerültség suhan át az arcomon, mert hozzátette:
– Jó… és melyik részből?
– Az egyik legromantikusabból – feleltem óvatosan. – Ez a film egyik
legemlékezetesebb jelenete, amikor Hugh Grant és Julia Roberts együtt ülnek egy olyan
parkban, mint ez itt. Nagyon szép az a dal is, amit itt énekelnek. Az egyik kedvencem.
– Ez… nagyon romantikus.
Szkeptikusan néztem Seanra, de most az egyszer nem volt szarkasztikus. Igazán
igyekezett olyasmit mondani, amivel nem bánt meg.
– Valóban az, nagyon romantikus. De nem hiszem, hogy Ronan Keating a te
eseted lenne, ugye? Sean az orrát ráncolta.
– Nem, nem igazán. De hallottam már azt a dalt énekelni, ha ez segít.
– Nos, ez is valami.
– Igen, azt hiszem.
Ugyanúgy néztünk össze, mint korábban a vacsoraasztalnál.
– Az esküvőre visszatérve, Sean…
– Ne aggódj – tette fel két kezét megadóan. – Mondtam már, nem muszáj eljönnöd.
– De igen – mondtam. – A testvéred csalódott lenne, ha nem mennék el. Annyira
igyekszik, hogy segítsen! Nem hagyhatom cserben.
– Igen, persze, igazad van – bólogatott Sean buzgón, a pad hátán nyugtatva a kezét. –
Ursula kedvéért végig kell csinálnunk ezt a hétvégét, ugye?
– Igen – helyeseltem mosolyogva. – Tegyük félre a saját érzéseinket. Elmegyünk erre az esküvőre
együtt, hogy örömet szerezzünk a húgodnak. Mi másért mennénk el együtt egészen Glasgow-ig?
Sean hallgatott egy pillanatig.
– Semmi másért, Scarlett – mondta végül a fejét rázva. – Az égvilágon semmi másért.
55
7
Úgy döntöttünk, hogy vonattal utazunk Glasgow-ba. Mehettünk volna repülővel is. Sean
szívesen fizette volna a jegyeket bármely légitársaság gépére, ahol még találunk last minute
ajánlatot. Daviddel ellentétben, akit soha semmilyen last minute ajánlat nem érdekelt, mert
szerinte „ha időben gondolkozik az ember”, akkor mindig lehet némi pénzt megtakarítani.
Amikor Sean húga mindent megszervezett nekünk, és rám bízta, hogy válasszak, a
vonat mellett döntöttem. Egy ideig gondolkoztam: a repülő sokkal gyorsabb, és minél
kevesebb időt kell Sean társaságában töltenem, annál jobb. De a vonatozásban újabb
potenciális filmjelenetet láttam, így nem akartam kihagyni a lehetőséget, hogy ezt is a
bizonyítékaimhoz csatolhassam majd. Pénteken ebédidőben korán érkeztünk a King’s
Cross állomásra, így rengeteg fölösleges időnk volt, mielőtt megérkezett a vonatunk.
– Kérsz egy kávét? – kérdezte Sean.
– Igen – feleltem buzgón, és örültem, hogy ennyire megkönnyíti a dolgot számomra.
Átmentünk az állomás másik oldalára, a vágányok végén található részbe, ahol boltok
és kávézók sorakoztak. Én a bőröndömet húztam magam után, Sean egy kis sporttáskát
hozott, és a vállán egy öltönyzsákot cipelt.
– Nem próbálsz meg átmenni azon? – kérdezte Sean vigyorogva, egy fal felé biccentve.
Két gyerek éppen fényképeztette magát a 9 3/4 vágány felirat alatt. – Ott felszállhatnál a
Roxfortba induló vonatra, és akkor még egy filmet kipipálhatnál a listádon.
– Haha, nagyon vicces – mondtam fintorogva. – Különben honnan tudod, hogy ez a
Harry Potterből van, ha sosem nézel filmeket?
– Ami azt illeti, benne van a könyvben – mondta Sean felvont szemöldökkel.
– Ó, igen, hát persze.
Zavarba jöttem. Nem akartam, hogy Sean azt higgye, olyan ember vagyok, aki egy történetnek
csak a filmváltozatát ismeri. Különben meg miért érdekel, hogy Sean mit gondol rólam?
Egy forró italokat árusító standhoz érkeztünk. Nem egészen ugyanaz volt, mint a
ketchworth-i állomás vasúti étterme, de kénytelen voltam ezzel beérni.
– Egy kávét kérek, tej és cukor nélkül – mondta Sean az árusnak.
A fiatalember, aki morgott valamit válaszul – talán azt, hogy Sean kéri-e a pohár
fedelét –, nem egészen Myrtle Bagot volt, de még Beryl sem. Vágyakozva
felsóhajtottam, ahogy eszembe jutott a Késői találkozás.
56
– Te mit kérsz, Scarlett? – kérdezte Sean. – Helló, Scarlett – szólított újra, miután nem
válaszoltam –, itt vagy? Kérsz inni valamit vagy nem?
– Mi? Ó, bocsánat. Ööö…, teát kérek, tejjel, cukor nélkül.
Elkezdtem erőteljesen pislogni.
Sean rám nézett, és gyanakodva összehúzta a szemét.
– Mi a baj? – kérdezte, miközben kifizette az italokat. – Tikked van, vagy mi?
– Nem, azt hiszem, belement valami a szemembe.
Még jobban pislogtam, és közben eszembe jutott, hogy akár két filmjelenetet is
üthetnék egy csapásra, ha Sean a megfelelő választ adja. A Holidayben volt egy hasonló
jelenet Kate Winslet és Jack Black között.
– Egészségére! – mondta Sean az árusnak, miközben elvette a forró itallal teli
poharakat a pultról. – Mit szeretnél, Scarlett? Bemész a mosdóba, és megnézed a
tükörben? Azt hiszem, arra van, de kell 30 penny. Van nálad apró?
– Nem – pislogtam –, nem hiszem.
– Megnézem, hátha nálam van. Addig fogd meg ezeket – mondta, a kezembe nyomva az italokat.
– Nem tudnád te megnézni? – kérdeztem frusztráltan. Ott álltam a King’s Cross kellős
közepén, a kezemben két gőzölgő műanyag pohárral, és őrülten pislogtam mindenkire,
aki éppen arra járt. Egy férfi visszakacsintott. – Azt hiszem, talán egy homokszem.
– Megnézhetném, de nincs rajtam a szemüvegem – mondta Sean, még mindig a
zsebében keresgélve az aprót.
– Milyen szemüveg? Eddig még sosem vettem észre, hogy szemüveget viselsz.
– Csak közellátó. Megnézhetem a szemed, ha akarod, de nem biztos, hogy egy kis
homokszemet meg fogok látni.
Elkezdett a dzsekije zsebében keresgélni.
– Ó, felejtsd el! – mondtam ingerülten. Visszaadtam a kávéját. – Amúgy is elszállt a
pillanat. Vagyis… úgy érzem, hogy kijött a homokszem.
Leemeltem a fedelet a teáról, és nagyot kortyoltam belőle. Forró volt, és égette a
torkomat, de igyekeztem leplezni.
– Úgy látszik, beért a vonatunk – néztem fel a folyamatosan változó információs
táblára. – Szerintem indulhatunk.
Sean tanácstalan arckifejezéssel követett, ahogy a peron felé trappoltam. Felszálltunk a
csomagjainkkal, és megkerestük a helyünket. Egymással szemben lévő két ülést kaptunk,
közöttünk egy asztallal. Röviden megbeszéltük, hogy ki utazzon menetiránynak háttal, és leültünk.
Kinéztem az ablakon a sietősen mozgó emberekre, és azon merengtem, hogy vajon
miért utaznak ugyanazzal a vonattal, mint mi.
57
Ahogy néztem őket, biztos voltam abban, hogy egyikük sincs olyan helyzetben, mint én
most. Seanra pillantottam, aki nem az ablakon bámult kifelé, hanem engem nézett.
– Mi az? – kérdeztem, miután nem kapta el azonnal a tekintetét.
– Csak azon gondolkoztam, hogy mi volt ez az egész ott a peronon a szemeddel.
– Semmi. Mondtam, hogy már elmúlt.
– Volt benne valami egyáltalán?
Sóhajtottam. Ugyan mi értelme lenne hazudni neki?
– Nem – feleltem halkan.
– Akkor miért mondtad… Várj csak, ez az egész színjáték nem egy filmből volt véletlenül?
– Talán.
– Tudhattam volna. Melyikből?
– A Késői találkozásból, ha már mindenáron tudni akarod.
– Az a földönkívülis?
Nevettem.
– Nem! Az a Harmadik típusú találkozások. A Késői találkozás egy csodálatos szerelmi történet,
amely nagyrészt egy vasútállomáson játszódik. Celia Johnson és Trevor Howard játszanak benne.
– Ó, értem. – Sean elgondolkozott egy pillanatig. – Hadd találjam ki: ennek a Celiának belemegy
valami a szemébe, és a jó öreg Trevor kiveszi, ugye? És akkor őrülten egymásba szeretnek!
Igyekeztem elfojtani a mosolygást.
– Ennél egy kicsit bonyolultabb, de igen, nagyjából ez a lényege.
– Érdekfeszítően hangzik.
– Az is, valóban. Gyönyörű fekete-fehér film, Noel Coward egyik darabja alapján készült.
– A nagy filmrajongó, ugye? – kérdezte Sean rám vigyorogva. – De amit Noel
Cowardról mondtál, az nem lep meg. A legtöbb jó film könyv vagy színdarab alapján
készült. Vagy ha nem, akkor valós eseményeken alapszik.
Ezen egy kicsit elgondolkoztam.
– Néhány valóban, de nem mindegyik.
– Nos, gyerünk, nevezz meg néhány ismert, értékes filmet, olyat, amely Oscar-díjat
nyert, amelynek nem ilyesmi szolgál a kiindulópontjául.
Újra elgondolkoztam. De elég bosszantó módon igaza volt: az összes film, amely
hirtelen eszembe jutott, a fent említett kategóriák valamelyikébe tartozott.
– Nyilván van néhány kivétel – folytatta Sean –, de azok, amelyek elsőként eszünkbe
jutnak, csupán másolatok. Bár szerintem inkább úgy kellene számon tartani őket, mint
tiszteletadást valaki más munkája előtt.
Fanyarul elmosolyodtam.
58
– Igazam van, nem? – kérdezte vigyorogva.
– Nos, pillanatnyilag egy sem jut eszembe, úgyhogy most vegyük úgy, hogy igen, igazad van.
Kis időre elhallgattunk, míg a vonat elindult az állomásról. Ahogy kezdett felgyorsulni,
és London toronyházainak helyét kezdte átvenni a vidéki Anglia, Sean újból megszólalt:
– Scarlett, ha már több mint hat órát együtt fogunk tölteni, akkor akár azzal is
elüthetnénk az időt, hogy jobban megismerjük egymást. Tehát mi lenne, ha először is
elmesélnéd nekem az életed történetét?
Elfordultam az ablaktól, és ránéztem, mert meglepett ez az ártatlan kérdés. Anélkül, hogy tudta
volna, Sean egy újabb filmjelenetet adott nekem. A Harry és Sally című filmben Harry lényegében
ugyanezt a kérdést teszi fel Sallynek, amikor a film elején New Yorkba utaznak együtt.
– Ööö… igazából nincs sok mesélnivalóm. Nemsokára huszonnégy éves leszek.
Stratford-upon-Avonban élek, és a családi vállalkozásban dolgozom.
– Milyen vállalkozás?
Ez az, gondoltam, újabb alkalom a gúnyolódásra.
– Popcorngépek gyártása és
eladása. Sean nevetett.
– Mi olyan vicces ebben? – kérdeztem.
– Először is – mondta Sean, és megpróbált komoly arcot vágni –, mi lenne jobb munka
számodra, a mozi szerelmese számára, mint a mozirajongók alapvető táplálékáról
gondoskodni? Másodszor, Stratford-upon-Avonban élsz, a világ valaha volt legnagyobb
drámaírójának szülőhelyén. És erre te úgy döntesz, hogy a filmeket imádod.
– Így van – mondtam dacosan karba fonva a kezem. – És mi a gond ezzel?
Sean a fejét rázta.
– Semmi, egyáltalán semmi. Nézd, Scarlett, nem akarok veled veszekedni. Jól fogok viselkedni.
Hátradőlt az ülésen, gyerekes, ártatlan arckifejezéssel, amely bármelyik pillanatban kópés mosollyá
változhatott.
– Na és te? – kérdeztem, erőt véve magamon, nehogy visszamosolyogjak rá. – Mesélj
el mindent a te csodálatos életedről.
– Nos, nem vagyok James Stewart – mosolygott, és próbált vicces lenni. – Tudod, Az
élet csodaszépből.
Úgy döntöttem, nem nevetek a szánalmas vicckísérletén.
– Tehát mégis ismersz néhány filmet?
– Egyet, kettőt talán. – Sean úgy helyezkedett el az ülésen, hogy feltette a lábát a térdére. – Jó,
nézzük csak. Huszonhat éves vagyok, van egy Ursula nevű húgom, mint tudod. Egy Alfie nevű apám,
aki őszinte örömömre egy James Bond nevű nosztalgiakocsma tulajdonosa Glasgow-ban, amelyet a
59
mostohaanyám segítségével vezet. Ó, és elég unalmas a munkám, egy befektetési cégnél dolgozom.
– És mibe fektetsz, ingatlanba?
– Nem, cégekbe.
– Hogyan? – kérdeztem udvariasságból, bár valójában nem érdekelt, hogy mivel keresi
Sean a kenyerét.
– Nos, kisegítjük azokat a cégeket, amelyeknek problémái vannak. Vagy nagy
összegeket fektetünk beléjük, míg talpra nem állnak, vagy egyszerűen felvásároljuk őket.
– Hogy lehet ezzel pénzt keresni? Ó, várj csak, tudom: nevetségesen alacsony áron
vásároljátok fel, mert bajban vannak, aztán helyrepofozzátok őket, és ha újra sikeresek, eladjátok.
– Igen, valami ilyesmi. Nagyon okos vagy, Scarlett, le vagyok nyűgözve.
– Richard Gere – mondtam tudálékosan.
– Mi?
– Ha te lennél ennek a befektetési cégnek a tulajdonosa, akkor olyan lennél, mint
Richard Gere a Micsoda nő!-ben.
Sean értetlenül nézett.
– A Micsoda nő!-ben – magyaráztam – Richard Gere egy szemét üzletembert játszik, aki
megjelenik és felvásárolja a vállalkozásokat, amikor éppen padlón vannak, és kis híján csődbe
mennek. Aztán később, amikor újra profitot termelnek, jóval magasabb áron túlad rajtuk.
– Okos ember – bólintott Sean helyeslően.
– Tehát ha te lennél a tulajdonosa ennek a cégnek, akkor pont olyan lennél, mint ő.
– Úgy érted, olyan szemét?
– Így van.
– Az vagyok.
Seanra néztem, hogy lássam, vajon ismét ugratni akar-e, de az arca teljesen komoly volt.
– Hogy érted ezt? Hogy a tied a cég, vagy hogy szemét vagy?
– Szerinted, Scarlett?
Sean az asztalra könyökölt, állát az összekulcsolt kezén nyugtatva, és kihívóan nézett rám.
Hátradőltem, és próbáltam elgondolkodni rajta, de zavart Sean halványkék szemének átható
tekintete, amely minden moccanásomat követte.
– Nos – mondtam végül a szemébe nézve –, Notting Hillnek a nagyon jómódú
részében élsz, tehát feltételezem, hogy igazat mondasz.
Sean elmosolyodott és hátradőlt.
– Azt hiszem, ezt bóknak vehetem.
– Miért nem mondtad meg már az elején? – faggattam. – Mire volt jó ez a színjáték?
– Nem mondtam, hogy nem én vagyok a főnök, csak azt, hogy ennél a cégnél dolgozom. És ez így is
60
van. Ami azt illeti, rohadt keményen dolgozom.
– Akkor miként lehetséges, hogy itt ülsz velem, és nem dollármilliós üzleteket
kötsz valahol? Sean vállat vont.
– Talán ez az előnye annak, hogy én vagyok a főnök.
– Szerencsés vagy.
Egy hordár érkezett a büfékocsit tolva, így hát vettünk magunknak valamit ebédre, és
hátradőlve enni kezdtünk.
– Szóval a családod nem rajong túlzottan a mozis megszállottságodért? – kérdezte
Sean, miközben a szendvicsét majszolta.
– Jó, ezt most hagyjuk abba – mondtam, és letettem a bagettemet anélkül, hogy belekezdtem
volna. – Hacsak nem akarod, hogy leszálljak a következő állomáson, akkor ne mondd ezt.
– Nyugi – mondta Sean felvonva a szemöldökét. – Nem vagy egy kicsit túl érzékeny?
Megfigyeltem, hogy gyakran vonja fel a szemöldökét. Valójában az egész arca nagyon
kifejező volt. A szóban forgó szemöldök pont ugyanolyan homokszínű, mint az örökké kócos
haja. Ahogy ott ült farmerban meg szürke pólóban és a tojásos szendvicsét ette, nem úgy
nézett ki, mint egy nagy, sikeres vállalkozás tulajdonosa, sőt már Jude Law-ra sem
hasonlított. Nem, a velem szemben ülő férfi határozottan Ewan McGregorra emlékeztetett.
– Rendben, mi lenne, ha üzleti terminológiát használnánk? – kérdezte Sean
elgondolkodva. – Nézeteltérésed van, és nem sikerül minden fél számára kielégítő
megoldást találnod arra, hogy a szerződő fél ne szegje meg, amit vállalt, magyarán, hogy
racionális és normális emberi lény marad. Tessék, így jó lesz?
Önkéntelenül elmosolyodtam.
– Igen, így már sokkal jobban hangzik, köszönöm.
– Szóval, Scarlett – kérdezte Sean, lesöpörve néhány morzsát a pólójáról –, hogyan
sikerült rávenned a családodat, hogy egy egész hónapra elengedjenek? Úgy értem,
említetted Maddie-t és a házat, de mi van apáddal és a vőlegényeddel?
– Nem te vagy az egyetlen, aki nyélbe tud ütni egy üzletet – feleltem, és megpróbáltam
elhessegetni magamtól Ewan McGregor képét, miközben szétnyitottam a bagettemet, és
óvatosan kiszedegettem belőle az uborkaszeleteket, amit mindig beletesznek a tonhalas
szendvicsbe. – Megvannak a magam módszerei.
– Ó, ebben biztos vagyok, Scarlett – mondta Sean, és ismét felvonta egyik
szemöldökét, ahogy rám nézett. – Ebben biztos vagyok.
61
8
A délután közepén értünk a glasgow-i központi pályaudvarra, ahol kötelességtudóan sorba álltunk a
taxiért, és elindultunk a hotelbe, amelyet Ursula foglalt le számunkra. Alapvetően ő szervezte meg az
egész utat. A vacsora estéjén felhívta az apját, és elmondta neki, hogy mi lesz. Másnap délelőtt, mialatt
én elmentem Oscar butikjába a King’s Roadra, hogy válasszak magamnak valamilyen ruhát az
esküvőre, lefoglalt nekünk két retúrjegyet aznapra és a hotelszobákat a következő két éjszakára.
Ursula nélkül biztos nem jutottunk volna el Glasgow-ba. Nagy szervező volt – és egyúttal
reménytelenül romantikus is, mint ahogy nekem beismerte –, és örömét lelte abban, hogy
mindent megad nekünk, ami szükséges az előttünk álló hétvégéhez. Bár Sean ragaszkodott
hozzá, hogy ő válassza ki és ő fizesse a hotelt – ami azt illeti, felajánlotta, hogy az utazás
teljes költségét állja –, én természetesen elutasítottam a kedves, de meglepő ajánlatot, és
ragaszkodtam hozzá, hogy legalább a saját vonatjegyem árát én álljam.
A Radisson Hotel Glasgow központjában egy szép, modern épület volt. Teljesen
lenyűgözött, nem nagyon gondolkoztam azon, hogy hol is fogunk megszállni. Úgy gondoltam,
hogy egy olcsó szálláson – Daviddel általában ilyen helyeken kötöttünk ki. De úgy tűnt, Sean
nem az a fajta, aki olyan hotelben szállna meg, ahol a szomszédos étteremben igénytelen
menü van, és egész nap szendvicseket meg ilyesmiket szolgálnak fel.
– Mi lenne, ha körülbelül egy óra múlva találkoznánk idelent? – kérdezte Sean, miután
bejelentkeztünk a recepción. – Az elég neked arra, hogy kicsomagolj meg minden?
– Igen, bőven elég – mondtam kissé szórakozottan, mert közben a szállodaigazgatót figyeltem, aki
éppen egy problémát igyekezett megoldani a recepciónál. Pont úgy nézett ki, mint Barney, a Regent
Beverly Wilshire igazgatója a Micsoda nő!-ből. Makulátlanul öltözött, ősz hajú, hegyes kis szakállal…
– Tudok egy nagyon jó éttermet ebben az utcában – folytatta Sean. – Vacsorázhatnánk ott ma este?
– Igen.
Elkaptam a tekintetem Barney-ról, és hirtelen szégyenlős lettem. Úgy hangzott, mintha
Sean randira hívna.
– Az biztosan jó lesz.
– Jó. Akkor később találkozunk.
Rám mosolygott – amióta ismertem, most először nem volt gúny a mosolyában és nem
nevetett ki. Igazi mosoly volt, a szeme is mosolygott.
– Igen – mondtam én is szélesre húzott szájjal. – Alig várom.
62
A hely, amelyet Sean említett, egy kedves kis olasz étterem volt tölgyfa gerendás
mennyezettel, kockás abroszokkal és óriási borsőrlőket cipelő sietős pincérekkel.
Miután rendeltünk, Sean belekortyolt a borába, aztán fesztelenül hátradőlt, és engem nézett.
– Mi az? – kérdeztem. – Most éppen mi az? Folyton ezt csinálod. A vonaton is ezt csináltad.
– Emlékeztetsz valakire – mondta. – Az a baj, hogy nem tudom, kire.
– Ó!
Nem erre számítottam. Azt hittem, Sean egyik újabb szellemes megjegyzése következik.
– Remélem, hogy valaki olyanra, aki szimpatikus – jegyeztem meg, arra gondolva, hogy
talán azt mondja, hogy egy filmsztárra hasonlítok. Akkor legalább lenne valami közös
bennünk. Reméltem, hogy Anne Hathaway vagy Julia Roberts az, és nem a nyilvánvaló
Vivien Leigh. Még Angelina Jolie is megjárja, bár sohasem bocsátottam meg neki, hogy
ellopta Brad Pitt szívét. Bradről beszélve, nem kezd Sean most rá is hasonlítani? Nem, Brad
nem lehet, talán Matthew McConaughey-nak még elmenne, de Brad Pittnek nem.
– Ki tudja? – folytatta Sean, még mindig elgondolkodva, de már huncutul csillogó
szemekkel. – Akár olyan is lehet, akit utálok.
– Köszönöm szépen – belekortyoltam a boromba. – Ha már arról beszélünk, hogy ki kit
utál… meg akartam kérdezni, hogy Oscarral miért nem kedvelitek egymást.
– Hm... Oscar… nos, ez nem egyszerű.
– Miért? Nekem szimpatikusnak tűnik.
– Azt hiszem, az is. Évek óta barátja Ursulának, de soha nem jöttünk ki jól.
– Miért?
Sean a borospohara talpával játszott.
– Mondtam, nem egyszerű.
– Gyerünk, Sean, előttünk az este. És az eddigi beszélgetéseinkből ítélve nincs annyi
közös témánk, hogy egész estére fussa belőle.
Sean elmosolyodott.
– Látod, ez igaz. Jól van. Régebben együtt jártam Oscar húgával.
– Ó, már értem.
– Nem, nem érted. Nem tudod, mit akarok mondani.
– Kitalálom. Összetörted a szívét, ugye? És Oscar nem tudja ezt megbocsátani neked.
– Nem, pont fordítva, ő törte össze az én szívemet.
– Ó!
Lelkifurdalásom volt amiatt, hogy elhamarkodottan ítélkeztem.
– Ó, értem. Sajnálom.
63
– Nincs mit. Nem te tehetsz róla, hogy beleesett egy szemét jenkibe.
Nem tudtam, mit mondhatnék, így csendben maradtam, remélve, hogy Sean
folytatja. De nem tette. Ehelyett felvette a borospoharát, és mind kiitta.
– Kérsz még? – kérdezte, ahogy felvette az üveget az asztalról, és megdöntötte a poharam irányába.
– Egy kicsit – mondtam, mert nem akartam megbántani azzal, hogy elutasítom.
Néhány percig csendben maradtunk. Udvariasan kortyolgattam a boromat, miközben
lopva a többi vacsoravendéget néztem. Seant teljesen lekötötte a pohara tartalma.
– Nézd, nyugodtan mondd meg, hogy szálljak le rólad, Sean. Tudom, hogy ezt
szeretnéd – mondtam, remélve, hogy felderítem.
Rámosolyogtam, hátha viccesnek találja, és visszamosolyog. De nem tette, csak
tovább nézte az abroszt. Úgyhogy folytattam. Ennél rosszabb úgysem lehet.
– De miért utál Oscar téged emiatt? Nem a te hibád volt.
Sean sóhajtott, és határozottan letette maga elé a poharát.
Megint hallgatott, úgy tűnt, nagyon hosszú ideig, és közben elsötétült az arca, míg
végül olyan sötét nem lett, hogy félig-meddig arra számítottam, hogy mindjárt rám önti a
borát, és kiviharzik az étteremből.
– Én mutattam be őket egymásnak – mondta végül a szemembe nézve, és a tekintete
csak úgy izzott a dühtől. – Én voltam az a hülye, aki bemutatta őket egymásnak!
Nem mertem megszólalni, így Sean folytatta:
– Rob az egyik munkatársam volt. Néhány hónapig csaltak, majd úgy döntöttek, hogy az a
legtisztességesebb eljárás, ha a lehető legtávolabb folytatják, és elmennek az Államokba. A
férfinak ott volt az állása, ahova visszamehetett, neki meg voltak ott családtagjai, úgyhogy
egy nap fogták magukat és leléptek. Ezért nem szíveljük egymást Oscarral. A húga megcsalt,
és Oscar szerint miattam ment el olyan messzire, amilyen messzire csak mehetett. –
Szünetet tartott, míg elgondolkozott ezen. – Nos, Scarlett – mondta előredőlve és a
szemembe nézve –, most már érted, hogy miért nem vagyunk jó haverok?
Bólintottam, de ezúttal álltam a tekintetét.
A pincér megjelent az asztalunknál, és kezdte felszolgálni a vacsorát. Eközben Sean
felhajtott még egy pohár bort.
– Nézd, Sean! – mondtam bátran, miután a pincér elment. – Tudom, hogy semmi
közöm hozzá, de azt hiszem, az életben mindennek oka van, és bár most nem így tűnik,
majd meg fogod látni az értelmét annak, hogy bemutattad őket egymásnak. Talán most
még nem tudod, hogy mi ez az ok, de biztos vagyok benne, hogy idővel megtudod.
Sean újra rám nézett.
– Azt mondod, hogy mindennek oka van?
64
Bólintottam.
– Igen. Ez jó mottója lehetne az életednek. Mindig is azt
gondoltam… Sean félbeszakított.
– Pont ugyanezt mondta a mostohaanyám is, amikor ez megtörtént.
– Mit? Azt, hogy mindennek oka van?
– Igen. És most jutott eszembe, hogy ő az, akire emlékeztetsz.
– Gondolom, ez jó… – folytattam elégedetten, hogy láttam, egy kissé kezd
megnyugodni. De aztán eszembe jutott valami. – Ugye azt mondtad, amikor Oscarnál
voltunk, hogy a mostohaanyád rajong a filmekért?
– Igen, azt mondtam, hogy ezért jön ki olyan jól apával.
– Anyám is imádta a filmeket, és éppen az előbb mondtad, hogy emlékeztetlek Dianára.
– Igen, ebben rá emlékeztetsz. És? Csak nem azt akarod mondani, amit én gondolok? Vagy igen?
– Lehet, Sean. Bár talán túl sok lenne a véletlenből.
– Ne, Scarlett, ne éld bele magad. Az én mostohaanyám és a te anyád nem egy és
ugyanaz az ember. Sean kezébe vette a kést és a villát.
Most rajtam volt a sor, hogy csúnyán nézzek rá az asztal fölött.
– Nézd, anyád neve – mondta Sean, szünetet tartva, mielőtt belekezdett volna az evésbe – Diana volt?
– Neked könnyű, Sean. Te olyan szerencsés vagy, hogy két anya is jutott neked az
életben. Nekem egy sem volt, legalábbis nem emlékszem rá.
Sean letette az evőeszközét, és ezúttal volt benne annyi jóérzés, hogy együtt érzően nézzen rám.
– Sajnálom, Scarlett. Úgy értem, az anyád miatt. Nem akarok durva lenni, de azt
hiszem, ha hiú reményt táplálsz egy olyan őrült ötlet alapján, hogy az én mostohaanyám
a te anyád, azzal egyáltalán nem teszel jót magadnak.
– Valószínűleg igazad van – helyeseltem, miközben ráöntöttem a tésztámra a bolognai mártást, mert
azt külön kértem. Felvettem a villát, és elkezdtem feltekerni rá a spagettit. – Felejtsd el, amit mondtam.
Sean bólintott, mire ismét rendeződött a hangulat közöttünk, és boldogan folytatta az evést.
65
Nos, te elfelejtheted, gondoltam, ahogy a számhoz emeltem a spagettit. De én nem fogom…
Aznap este, mielőtt lefeküdtem volna, kinyitottam a tárcámat, és elővettem belőle egy repedezett,
összehajtogatott régi fényképet, amelyet az elmúlt tizenöt évben mindig magamnál hordtam. Egy
szekrény hátuljában találtam, amelyet apával egy jótékonysági vásárra selejteztünk ki egy napon,
és amikor rájöttem, hogy mi az, gyorsan bedugtam a zsebembe, nehogy meglássa.
Most óvatosan újra kihajtogattam, mint már oly sokszor az évek során, és
megnézegettem a kezemben tartott, gyűrött, régi képet.
Egy fiatal pár volt rajta, egy újszülöttet tartottak a kezükben. Apámat egyértelműen
felismertem a képen. Én voltam a baba, és az, aki a karjában tartott, az anyám.
És onnan tudtam biztosan, hogy az anyám és én vagyunk rajta, mert a
hátuljára ez volt írva: Tom!
Mi és a mi drága Scarlettünk 1986
márciusában. Végre egy család vagyunk.
Mindig szeretni
foglak. Csók: Rosie
66
9
Csak néhány perccel a kezdés előtt értünk oda az esküvőre. Annyira kecsesen szálltam
le a robogóról, amennyire csak tudtam, és sietve lesimítottam a ruhámat, miközben hálás
voltam, hogy a robogón nem volt kikézbesítetlen pizza, különben Chanel 5-ös helyett 5-
ös számú rendeléstől illatoztam volna, extra adag pepperonival és sajttal. Annak is
örültem, hogy sisak volt a fejünkön, mert bár lelapult alatta a hajam, ha nem lett volna
rajtam, akkor egy újabb filmjelenetet írhattam volna hozzá a listámhoz: azt, amikor
Bridget Jones összekócolódott hajjal száll ki Daniel Cleaver nyitott sportkocsijából.
– Jól vagy? – kérdezte Sean, miközben intett a távolodó pizzakihordó fiúknak, akik
visszafelé cikáztak a forgalomban.
Bólintottam.
– Többé-kevésbé. Nos, legalább ideértünk a menyasszony előtt.
– Épphogy – mondta Sean egy nagy fekete autó felé mutatva, amely akkor állt meg a
templom előtt. Néztem, ahogy nyílik a kocsiajtó, és egy fehér ruhás lány száll ki a járműből.
– Ő Rachel?
– Igen – bólogatott Sean, egy gyors pillantást vetve rá. – Gyerünk, menjünk be még őelőtte.
– Szokatlan a ruhája – jegyeztem meg, miközben belopóztunk a templomba.
– Valóban? – kérdezte Sean, miközben talált nekünk egy üres padsort hátul. –
Észre sem vettem. Csak akkor tűnt fel, hogy valami nincs rendben.
Ahogy körülnéztem, láttam, hogy a gyülekezet tagjai nem a szokásos öltönyöket, ruhákat és
túlméretezett kalapokat viselik, hanem valami jelmeznek tűnő ruházatot.
– Sean, mi van ezeken az embereken? – suttogtam.
– Hogy érted? – nézett fel Sean a szertartásrendből.
– Nézd, milyen furcsán vannak felöltözve.
Ahogy alaposan megvizsgáltuk a többi vendéget, rá kellett döbbennünk, hogy nyilvánvalóan egy
speciális esküvőre érkeztünk. Majdnem mindenkinek volt valamilyen jelmeze, kivéve egy öreg
nagyiknak látszó csoportot, vagy talán nagynénik voltak, akik hagyományosabb esküvői öltözetet
viseltek, vagyis pasztellszínű kétrészes ruhát és hozzá illő, nagy, tollas kalapot.
– Nem tudtad, hogy jelmezes? – sziszegtem Sean fülébe. – Tiszta hülyének érzem
most magam ebben a ruhában.
– Rosszabb annál, mintha egyszerűen jelmezes lenne – suttogta vissza Sean,
miközben az arcán szétterült egy mosoly.
72
– Hogy érted azt, hogy rosszabb? Mi lehet annál rosszabb, mint hogy normális
ruhában vagyunk egy jelmezes esküvőn?
Ekkor kinyílt a nagy faajtó a templom végében, és mindenki felállt, miközben
felhangzott az esküvői induló.
Ez ismerősen hangzik, gondoltam az első hangok hallatán.
Aztán leesett, hogy mi ez a zene és hogy miért vigyorog Sean úgy mellettem, mint egy tejbetök,
ahogy a John Williams szerezte Csillagok háborúja zenéje visszhangzott a templomban, míg
Rachel Leia hercegnőnek öltözve, kontyba fogott hajjal közeledett felénk hosszú, fehér ruhájában.
Seanra néztem. Csillogott a szeme a jókedvtől.
– Ez nem lehet igaz, ugye? – kérdeztem, és kuncognom kellett. – Ugye ez nem egy
Csillagok háborúja témájú esküvő?
– Nézd Jonathan bácsit – sziszegte Sean, alig bírva visszafojtani a nevetést.
Az a férfi, aki Rachelt az oltárhoz kísérte, egy szerzetescsuhának tetsző valamit viselt:
hosszú, barna csuklyás tunikát, derékban egy kötéllel megkötve.
– Azt hiszem, ő Obi-Wan Kenobi! – nyögte ki Sean a szája elé tett kézzel, hogy
leplezze a vidámságát a közeledő Jedi lovag előtt.
Leia hercegnő és Obi-Wan után következtek a koszorúslányok, ketten Ewoknak, a másik,
egy magasabb lány Padmé királynőnek öltözve a későbbi Csillagok háborúja filmekből.
Ámulva néztük, ahogy a menyasszony és kísérete elhaladt előttünk. Sean a nyakát
nyújtogatta, hogy jobban lásson.
– Kinek öltözött a vőlegény? – kérdeztem, mert nem láttam jól az előttem állók miatt, akik
közül az egyik Jar Jar Binksnek öltözött, így nagyon magasra tornyozott fejdíszt viselt.
– Úgy látom, Han Solónak – suttogta Sean, majd hozzátette: – Istenem, találd ki, ki a vőfély!
Próbáltam meglátni a jelmezek tengerében, és észrevettem elöl valami aranyosan csillogót.
– Csak nem C-3PO?
– De igen, ő az. – Sean közel hajolt hozzám. – Nem Csubakkának kellene lennie? Ő
volt Han Solo legjobb barátja.
Seanra mosolyogtam.
– Azt hittem, semmit sem tudsz a filmekről.
– Talán néhányról azért igen. A Csillagok háborúját különben mindenki ismeri.
– Biztos.
– Azt hiszem, elnézhetjük neki ezt a Csubakka-dolgot. Különben is, ki lenne olyan
hülye, hogy annak öltözik? Meg lehet fulladni abban a jelmezben.
Egyetértően bólintottam.
– El sem hiszem, Sean. Rengeteg esküvőn voltam már, de ilyenen még soha. Úgy értem, mi jöhet
73
még? A pap Darth Vadernek öltözik?
Sean előrenézett.
– Honnan tudtad?
– Micsoda? Csak viccelsz. Hadd lássam.
Áthajoltam Sean előtt, hogy megnézzem. És valóban, a szertartást maga Darth Vader
vezette, hosszú, fekete köpenyben és a fejét teljesen beborító maszkban.
Vigyorogtam, aztán észrevettem, hogy majdnem Sean ölében vagyok, így gyorsan felegyenesedtem.
– Bocsánat – suttogtam zavartan.
– Semmi baj – mondta Sean, és egy rövid pillanatig ismét egymás szemébe néztünk.
Aztán észrevettük, hogy a gyülekezet feláll, mert eljött az ideje az első zsoltárnak. Nos,
nem igazán zsoltár volt, hanem a Super Troupert énekeltük az ABBA-tól – bár a
szertartásrendre „Super Storm Trooper” volt írva.
Az egész szertartás a Csillagok háborúja jegyében zajlott. A gyűrűket egy ezüstpárnán
hozta egy távirányított, életnagyságú R2-D2. Aztán Yoda olvasott fel nekünk saját
filozófiájából és tanaiból. Yoda szerepét Sean egyik unokatestvére játszotta: leguggolt a
szószék mögé, és a kezével egy bölcs Jedi-bábot mozgatott.
De a ceremónia fénypontja az anyakönyv aláírása volt, mialatt előadták a film egyik klasszikus harci
jelenetét. Darth Vader a papírmunkával volt elfoglalva, és nem ért rá Luke Skywalkerrel megküzdeni,
így Darth Maul vette át a helyét a lézerkardokkal való küzdelemben, teljes vörös és fekete öltözetben.
Amikor a jó legyőzte a gonoszt és az anyakönyvet aláírták, a boldog pár a birodalmi
katonák sorfala között sétált ki, akik tiszteletük jeléül a magasba tartották a lézerkardjukat.
– Nos, ez egészen különleges volt – jegyeztem meg, kilépve a hideg februári délelőttbe.
– Hát igen, többek között így is mondhatjuk – mondta Sean az éles téli napfényben
hunyorogva. Elővett a zsebéből egy ezüstszínű napszemüveget, és ezzel tökéletessé
tette a Brad Pitthez való hasonlatosságát a Tripla vagy semmiből. Nagyot nyeltem.
Hogy eltereljem a figyelmem, a templomból előbukkanó vendégeket néztem.
– Istenem, Sean – mondtam egy nagydarab nőt megpillantva a közelünkben. – Nézd
ezt a nőt, hogy kitömte magát a ruha alatt! Micsoda humorérzék, nem? A Marks &
Spencerből öltözött Jabba, a Hutt! Nagyszerű!
– Ő Evie, a dédnagynéném – mondta Sean oda pillantva, ahova mutattam. – És attól
tartok, meg kell mondanom, hogy nem visel jelmezt.
– Hoppá! Bocsánat.
Ismét ugyanolyan színű lett az arcom, mint a ruhám. A másik irányba fordultam.
– Nézd csak, Sean, mégiscsak van itt egy Csubakka. És éppen neked integet.
Sean megfordult, miközben Csubakka és a kísérője – egy nőnemű Jedi lovag – felénk tartott.
74
– Az alatt a csuklya alatt mintha Dianát látnám… – mondta Sean rájuk bámulva. – Jaj
ne, ez azt jelenti, hogy Csubakka meg…
– Sean, hogy vagy? – kérdezte Diana, ahogy hozzánk értek.
– Kösz, jól, Diana. – Sean arcon csókolta. – És te?
– Nagyon jól, kedvesem.
– Szia, apa – köszönt Sean Csubakkára nézve.
Csubakka leemelte a fejéről a jelmezt.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok az?
– Sejtettem, hogy ez az egész filmes dolog nagyon is a kedvedre való lesz, ugye?
– Nagyszerű ötlet volt! Jó kis színt vitt az egészbe.
Sean apja hozzám fordult.
– Te vagy az a Scarlett, akiről Ursula mesélt?
– Elnézést – mondta Sean. – Apa, igen, ő Scarlett. Scarlett, ő az apám. És a mostohaanyám, Diana.
– Nagyon örvendek, hogy megismerhetlek.
Sean apja a mancsát nyújtotta, és erősen megrázta a kezem.
Dianához fordultam. A csuklya alatt egy magas, elegáns nőt láttam, a feje tetejére
lazán feltűzött ezüstszín hajjal. Átható kék szemével alaposan végigmért.
– Nagyon örvendek, hogy megismertelek, Scarlett – mondta a kezét nyújtva.
– Én is, Diana – mondtam, miközben kezet ráztunk.
Abban a pillanatban már tudtam, hogy nem ő az anyám. Seannak ismét igaza volt. Nem
tudom, honnan jött az érzés, vagyis igazából az érzés hiánya. Biztos voltam benne, hogy ha
Diana az anyám lenne, akkor éreztem volna valamit… bármit, amikor a kezünk összeért.
75
10
Másnap a vonaton, útban Londonba sokkal hallgatagabbak voltunk, mint odafelé. Az utazás nagy
része alatt mélyen a gondolataimba merültem, és Sean volt olyan udvarias, és nem zavart.
Amikor végre megérkeztünk Notting Hillbe, és a taxi letett bennünket a házunk előtt,
Sean megkérdezte, hogy segíthet-e még valamiben.
– Köszönöm, de azt hiszem, innen már menni fog – mondtam, felcipelve a bőröndömet a lépcsőn.
– Úgy értem, édesanyádat megkeresni – mondta Sean, miközben felment ő is a
lakásához vezető lépcsőn, így egy szintbe került velem. – Nem mondtad, de gondolom,
hogy megpróbálod megkeresni, így, hogy van némi kiindulópontod.
– Ó, már értem. Igen, igazad van, megpróbálom. De azt hiszem, tudom, mit kell
tennem. – Rámosolyogtam. – Azért köszönöm, hogy megkérdezted.
– Nincs mit. Ha meggondolod magad, tudod, hol találsz.
Bólintottam. Sean mosolyogva kinyitotta az ajtót, és eltűnt a házban.
Egy pillanatig még ott álltam a lépcsőn és utánanéztem. Furcsa volt ismét magamban lenni.
De ahogy elfordítottam a kulcsot a zárban, máris nem voltam egyedül: Hékás, ahogy a
riasztót neveztem magamban, vijjogva köszöntött hazatérésem alkalmából.
Másnap kora reggel elindultam London bevásárlónegyedének szívébe. Ahogy kiléptem a Bond
Street-i metróállomásról, hirtelen rádöbbentem, milyen hatalmas fába vágtam a fejszém.
Rengeteg divatáru-, parfüm-, képzőművészeti és régiségbolt vett körbe, és több királyi
beszállító, mint bárhol máshol a városban.
Hol is kezdjem? – töprengtem az elegáns és drága üzletek sorát elnézve. Nos, ahogy
valaha egy híres apáca énekelte egy filmben: „Kezdjük a legelején…”
Tehát így tettem. Azon a hétfő délelőttön végigsétáltam a régi és az új Bond Streeten,
kérdezősködtem a boltokban, és ha szerencsémre sikerült egy csöppet felkeltenem az
unott eladók figyelmét, akkor anya fényképét is megmutattam.
Ebédidőben egy kis kávézóban pihentem meg. Az ablak mellé ültem, és amíg a
szendvicsemre vártam, ismét kihajtogattam a fényképet, ezúttal a magam kedvéért.
Sóvárgás valami után, ami elveszett. Végre megértettem a festmény mellé írt szavakat.
Most, hogy végre teszek valamit azért, hogy megtaláljam anyámat, minden a helyére került.
Óvatosan összehajtogattam a fényképet, és biztonságba helyeztem a kabátom belső
zsebében. Aztán belekortyoltam a narancslémbe, és a vásárlókat bámultam a járdán.
81
Két asszony az utca másik oldalán egymásnak ütközött az egyik üzlet ajtajában. Mosolyogva néztem,
ahogy elnézést kérnek egymástól, aztán összekoccantják a fejüket, ahogy lehajolnak a szatyrukért,
amelyet a földre ejtettek. Ilyesmi gyakran megtörténik vásárlás közben, különösen egy olyan zsúfolt
helyen, mint London. De az már ritkábban fordul elő, ami azzal a szerencsés hölggyel történt, aki éppen
pont ebbe az üzletbe akart betérni, és közben nekiment Keira Knightley színésznőnek.
Tátott szájjal néztem, ahogy a másik hölgy arcán feldereng a felismerés. Mélyen elpirult,
miután elakadt a szava, vagy ami Keira arckifejezéséből ítélve valószínűbbnek tűnt, valami
butaságot mondott. Keira udvariasan mosolygott rá, és igyekezett távozni. Előbb lassan, majd
sietősebb léptekkel. Hamarosan ismét láthatatlanná vált a délutáni bevásárlók sűrűjében.
Milyen kár! – gondoltam, miközben a pincérnő kihozta az ebédemet. Ha én lettem
volna a nő helyében, udvariasan elcsevegtem volna vele néhány percig a legutóbbi
filmjéről. Nem valami összefüggéstelen butaságot motyogtam volna, ami elriasztja. Miért
nem velem történik mindez? Ez olyan igazságtalan!
A délutánt ugyanazzal töltöttem, amivel a délelőttöt, vagyis végigmentem a Bond Streeten, ezúttal a
másik oldalon. Tudtam, hogy kevés az esélyem. Úgy értem, több mint tíz év telt el azóta, hogy anyám
állítólag itt dolgozott. De csak ennyi volt, amiből kiindulhattam, és mindent meg kellett próbálnom.
Éppen az egyik áruházba készültem belépni, amikor megszólalt a mobilom.
– Apa!
Most hívott fel először, amióta eljöttem otthonról.
– Hogy vagy, apa?
– Jól, Scarlett. Mi újság? Jól érzed magad
nélkülünk? Erre mit lehet válaszolni?
– Hiányoztok, persze. De… jót tett, hogy eljöttem egy kis időre.
– Ezt örömmel hallom. Mit csinálsz most?
– Éppen vásárolgatok, ami azt illeti.
– Á, tudhattam volna. Elvered David összes
pénzét, ugye? Azt próbálná meg valaki!
– Nekem is van pénzem, apa – emlékeztettem. – Ezért dolgozom veled mindennap.
– Nem éppen mindennap – nevetett. – De örülök, hogy jól érzed magad. Rád fért egy
kis kikapcsolódás.
– Igen… – mondtam, miközben furdalt a lelkiismeret a helyzet miatt. – Nézd, apa, most
le kell tennem. Kissé zsúfolt napom van.
Enyhén szólva.
– Nemcsak neked. Lényegében egyedül vezetem az irodát. Vagy ez az apróság
kiment a fejedből? Hallottam apa hangján, hogy csak viccel.
82
– Akkor annál jobban örülsz majd nekem, ha visszatérek! – mondtam nevetve. –
Tényleg mennem kell. Nemsokára hívlak.
– Rendben, szívem. Majd később beszélünk. Szeretlek.
– Én is szeretlek, apa.
A beszélgetés végeztével lenéztem a telefonomra. Talán el kellett volna mondanom neki.
De lehet, hogy semmilyen eredményre nem jutok, így fölösleges lenne felzaklatni. Eddig
legalábbis nem túl sok sikerélmény ért az anyám keresésében. De nem hagyhatok fel vele.
Visszatettem a telefonomat a táskámba, és céltudatosan benyomakodtam a forgóajtón
keresztül az áruházba.
Nos, akkor – hol is kezdjem?
Végigjártam az összes részleget, és végigkérdeztem az összes idősebb eladót, akit csak láttam.
A fiatalabbakat nem volt értelme megkérdezni, ők nem lehettek még itt, amikor anyám ebben az
áruházban dogozott – ha egyáltalán itt dolgozott. Diana információja lehet, hogy pontos, és
elképzelhető, hogy sok-sok évvel ezelőtt anyám ezeknek a boltoknak az egyikében volt eladó. De
annak az esélye, hogy őt – vagy akár egy munkatársát – megtaláljam, percről percre csökkent.
Visszatértem a földszintre, és elindultam a kijárat felé. Megálltam a táskaosztályon – nem azért, hogy
a márkás táskák borsos árain szörnyülködjem, hanem azért, mert megláttam az egyik eladót. Egy
idősebb hölgy volt, de korábban, amikor itt áthaladtam, nem vettem észre. Azért néztem most rá, mert
szénfekete volt a feje tetején kontyba fogott haja. És ahogy egy készletlistát nézett a szemüvege fölött,
láttam, hogy az ide-oda cikázó szeme pont ugyanolyan élénkzöld árnyalatú, mint az enyém.
Felnézett, és szembenézett velem.
– Segíthetek? – kérdezte.
– Nem. – Nos, igazából igen, lehet, hogy tudna segíteni.
Nem tudtam, mit mondjak. Sokkolt a helyzet. Egész nap a Bond Streetet jártam,
kimerült voltam, és most itt áll velem szemben ez a nő, aki lehet, hogy az anyám.
– Régóta dolgozik itt? – kérdeztem ostobán.
– Úgy tíz éve. Miért?
– Ó, jól van, ööö…, nos, az a helyzet, hogy…
Hogyan kérdezed meg valakitől, hogy ő-e az anyád, amikor hat hónapos korodban faképnél hagyott?
– Miss Sheila! – hallottam egy hangot. – Segítene nekem ezzel a vásárlóval kapcsolatban?
Miss Sheila a pult másik vége felé nézett, ahol egy idősebb úriember állt, aki nyilvánvalóan
nem tudta eldönteni, hogy melyik táskát vegye meg – feltehetően a felesége számára.
– Bocsásson meg egy pillanatra, kedves. Azonnal visszajövök.
Sheila odasiklott, és rövid párbeszédet folytatott az úriemberrel. Szakszerűen bemutatott két táskát,
kinyitotta és becsukta őket, a karja alá vette, karnyújtásnyira eltartotta magától, majd a vállára vetette.
83
Végül az úriember rámutatott arra, amelyiket kiválasztotta: egy barnára pácolt bőr
kézitáskát feltehető lánccal.
– Michelle! Egy ajándékcsomagolást kérek! – kiáltotta Sheila.
– Michelle-nek szünete van, Miss.
– Akkor te csináld meg, Leila, kérlek.
– Nem tudom, Miss, még nem mutatták meg, hogyan kell. Tudja, még csak most tanulok.
Sheila az égre emelte a tekintetét, mintha segítséget várna ahhoz, hogy türelemmel
bánjon ezekkel a zöldfülűekkel.
– Akkor itt a legfőbb ideje, hogy megtanuld, lányom. Figyelj és tanulj.
Én is figyelemmel kísértem, ahogy Sheila fürgén és szakavatottan megoldotta az ajándékcsomagolást. A
végtermék egy elegáns, világoskék csomag lett hozzá illő szalaggal. Átlátszó celofánzacskóba tette, amelyet
a tetején fehér szalaggal kötött át, miután óvatosan beleszórt néhány száraz rózsaszirmot.
Rowan Atkinson enné meg a szíved – gondoltam, újabb filmjelenetet adva az egyre
növekvő listámhoz.
Sheila visszatért a pultnak abba a részébe, ahol én álltam.
– Elnézését kérem – mentegetőzött. – Hol is tartottunk?
– Ööö… Sheila az igazi neve? – böktem ki.
Sheila úgy nézett rám, mintha azon gondolkodna, vajon ne hívja-e a biztonságiakat.
– Igen, az. Miért kérdezi?
– Ó… csak úgy – feleltem csalódottan.
– Biztos van rá valami oka, kedves, különben nem kérdezte volna.
Éppen időben nyeltem vissza a választ, hogy „mert azt hittem, maga az anyám”.
Inkább elmondtam neki, hogy egy bizonyos Rosemary O’Brient keresek, aki valamikor
régen talán itt dolgozott. Aztán gyorsan megmutattam neki a fényképet.
– Sajnálom, kedves. Attól tartok, sem a név, sem a fényképen látható hölgy nem ismerős.
– Semmi gond – mondtam, és visszatettem a képet a táskámba. – Nem lep meg, eddig
még mindenkitől ezt a választ kaptam. De azért köszönöm – mondtam a pulttól ellépve.
– Várjon csak! Megkérdezhetné Billtől.
– Billtől?
– Ő a mindenesünk. Ezer éve ezen a helyen dolgozik. Mindenkit ismer és őt is ismeri mindenki.
– Beszélhetnék vele? – kérdeztem izgatottan.
– Várjon, megnézem, hogy itt van-e.
Sheila felvette a belső telefont.
– Szia, Janice, itt Sheila, a táskaosztályról… igen, igen, minden rendben. Nem tudod,
Bill itt van valahol?
84
Visszafojtott lélegzettel vártam. Még soha nem fojtottam vissza a lélegzetem, és úgy
gondoltam, ez jó alkalom arra, hogy kipróbáljam.
– Igen? Az baj… Igen, reméljük. Nos, köszönöm, Janice… igen,
hamarosan. Viszlát. Sheila letette a telefont.
– Sajnálom, úgy tűnik, Bill éppen betegszabadságon van. Janice
szerint influenza. Elkeseredetten engedtem ki a levegőt.
– Tudja, hogy mikor jön vissza?
– Attól tartok, nem. Bill jócskán benne jár a hatvanas éveiben. Ebben a korban eléggé
leveri az embert az ilyesmi, ugye? Talán még benézhetne a hét folyamán.
Bólintottam.
– Igen, majd igyekszem. Köszönöm a segítségét, Sheila.
– Szívesen, kedves. Sok szerencsét a keresésben!
Mindez az utolsó csepp volt a pohárban ennek az egyébként nagyon kiábrándító
napnak a végén. Sheila információját követően képtelen voltam tovább járni az üzleteket,
ezért úgy döntöttem, hogy hazamegyek.
Egy hosszú fürdőzésre van szükségem ma este, és talán egy kis moziterápiára, hála a Belinda és Harry
dolgozószobájában található rengeteg DVD-nek. Arra a napra bőven elegem lett a rideg valóságból.
85
12
tudomást venni róla, hátha abbahagyja az illető, és elmegy. Semmi szükségem nem volt arra, hogy
86
Oscar vagy Ursula ismét beugorjon. Mindketten többször is benéztek vasárnap este óta,
amióta visszatértünk Glasgow-ból, és, bár nagyon hálás voltam az érdeklődésükért és az
aggodalmukért, igazán nem volt kedvem elmesélni nekik egy újabb, csalódásokkal teli
nap történetét. De ahelyett, hogy a betolakodó vette volna a lapot, és rájött volna, hogy
senki sem fog ajtót nyitni, újra megszólalt a csengő, ezúttal még hosszabban.
Felsóhajtottam, magamra vettem egy fehér fürdőköpenyt, amely a fürdőszoba ajtaján
lógott, és sietve lementem a lépcsőn.
– Igen?! – csattantam fel, ahogy kicsaptam az ajtót. Előbb valószínűleg ki kellett volna
kukucskálnom, de még nem szoktam hozzá ehhez az egész biztonsági cécóhoz.
– Ó, elnézést. Zavarok?
Sean volt az. A fürdőköpenyemet bámulta.
– Éppen fürödni készültem – mondtam, és szorosabbra húztam a fürdőköpenyt magamon.
– Ó, értem – ismét a szemembe nézett. – Csak kíváncsi voltam, hogyan boldogulsz. Gondolom,
bejártad a Bond Streetet az elmúlt napokban. Üzleti úton voltam, ezért nem néztem be hamarabb.
Tehát ezért nem láttam mostanában.
– Igen, így van.
– És? Szerencsével jártál?
– Tulajdonképpen teljes csőd volt…
Elmeséltem neki mindent, ami történt.
– …a legtöbb eladó fennhordta az orrát, és egyáltalán nem akartak nekem segíteni.
Csak azért, mert nem márkás cipőt viseltem vagy nem méregdrága táska volt nálam…
Megálltam a mondat közepén és Seanra bámultam, aztán elmosolyodtam, ahogy
eszembe jutott valami.
– Mi az? – kérdezte értetlenül.
– A Micsoda nő! – mondtam vigyorogva. – Ez az! Ó, Sean, bár én információt akartam,
nem pedig vásárolni, de ugyanazt éreztették velem, mint vele.
– Mi az ördögről beszélsz?
– A Micsoda nő!-ről. Az is egy film. Az, amelyikről a vonaton meséltem neked.
Amelyikben te egy szemét alak vagy – emlékeztettem segítőkészen.
– Ó, igen?
– Abban a filmben Julia Roberts egy prosti, és Richard Gere pénzt ad neki, hogy
menjen, és vásároljon magának ruhát a Rodeo Drive-on, de az eladók nem segítenek
neki, mert nem úgy néz ki, mintha odavaló lenne.
– Értem.
– Ez történt velem az elmúlt napokban, csakhogy én nem Beverly Hillsben voltam, hanem londoni
87
megfelelőjében, a Bond Streeten.
– Ha te mondod – mondta Sean töprengő arccal.
– Igen, így van. Kell lennie valami pozitív dolognak az erőfeszítéseimben. És az pont jó
lesz, ha még egy filmjelenetet írhatok hozzá a listámhoz!
– De mi van Sheilával?
– Míg Bill vissza nem megy dolgozni, semmit sem tehetek. Így addig legjobb, ha elfelejtem az
anyámat, és folytatom a filmes ábrándozásaimat, illetve ha nem bánod, akkor most a fürdést.
– Elnézést, hát persze. Ó, várj csak, elfelejtettem, hogy mi volt a másik ok, amiért
átjöttem. Van valami terved ma estére?
– A fürdést és egy randit leszámítva Brad Pitt-tel nem, semmi.
– Brad?
Rámosolyogtam.
– Vicc volt. Meg akarom nézni a Mr. és Mrs. Smitht DVD-n.
– Ó, már értem – Sean bólintott, de még mindig nem voltam biztos benne, hogy tudja,
miről beszélek. – Csak azért, mert a barátaimtól kaptam jegyeket az operába ma estére,
és meg akartam kérdezni, hogy van-e kedved elmenni.
– Kösz, Sean, de nem igazán ismerek senkit, aki szereti az operát és akit magammal vihetnék.
– Úgy értem, eljönnél velem?
Elpirultam. Hát persze hogy így értette.
– Ó, igen, azt hiszem. Ki kell öltöznöm? Tudod, nincs nálam ilyen jellegű ruha.
– Nem bemutató, nem kell nagyon kiöltözni. Mit szólnál ahhoz a ruhához, ami
szombaton volt rajtad az esküvőn? Nagyon jól állt rajtad.
Elgondolkoztam, és már a nyelvem hegyén volt, hogy „de abban Vörösnek neveztél”, amikor
eszembe jutott valami. Ez egyre jobb. Lehet, hogy nincs olyan szerencsém, hogy megtaláljam
anyámat, de újabb Micsoda nő!-jelenet kezdett feltűnni a láthatáron. Egy hét alatt kettő!
– Nos, ebben az esetben… szívesen veled tartok ma este az operába, Sean.
Vagy szólítsalak inkább Richardnak…?
88
13
Mivel időben értünk az operába, úgy döntöttünk, hogy előadás előtt iszunk valamit a bárban.
Míg Seanra vártam, hogy az italokat hozza, odaléptem az egyik kirakathoz, amelyben azt az
előadást reklámozó posztereket és műsorokat láttam, amelyet éppen készültünk megnézni, vagyis
a Cosi fan tuttét. Igyekeztem elterelni a figyelmem a Sean és Brad Pitt közötti hasonlóságról, és
egész jól ment, ahhoz képest, hogy ma este egy újabb Ocean’s… filmekbeli stílusú öltönyt viselt.
A kirakatra meredve próbáltam őt Richard Gere-ként, jómagamat pedig Julia Robertsként
elképzelni, hogy a ma esti jelenettel összhangban legyünk. De ezúttal nem ment olyan könnyen. A
kívánatos és nemkívánatos fantáziaképeimmel küzdöttem, és nem igazán értettem, hogy miért.
– Nos – kérdezte Sean, amikor végre átküzdötte magát a tömegen a bárból
visszajövet, kezében egy pohár fehér borral, amit nekem hozott és egy sörrel, amit
magának –, ez az első alkalom, hogy operába mész?
Szerettem volna azt felelni, hogy „ugyan, dehogy, az opera, a balett és a színház
szerves részei a stratfordi életemnek”, de Sean annál jobban ismert.
– Igen, ami azt illeti.
– Az opera egy kicsit olyan, mint a marmite{5} – mondta határozottan. – Vagy
szereted, vagy utálod. Richard nem egészen ezt mondta Juliának.
– Értem, és gondolom, te szereted, ugye?
Sean bólintott.
– Meséljek neked egy kicsit arról, hogy miről szól ez a darab?
– Igen, kérlek.
– Nyersfordításban a Cosi fan tutte úgy hangzik, hogy „mind olyanok”. Két fiatalemberről
szól, akik azt hiszik, hogy a menyasszonyuk mindig hűséges lesz hozzájuk. De van egy pasi,
aki fogad velük, hogy nem így lesz, és azt mondja, be is tudja bizonyítani, hogy igaza van. A
fogadás része, hogy a két férfi úgy tesz, mintha csatába kellene mennie, de ehelyett álcázzák
magukat, és visszatérnek, hogy egymás barátnőinek udvaroljanak.
– Érdekesen hangzik.
– Jó történet, azt hiszem, egy kicsit olyan, mint a te romantikus vígjátékaid egyike.
Kivéve, hogy élőben játszódik, előtted, nem valami hatalmas vászonra kivetítve.
– Majd akkor nyilvánítok róla véleményt, ha már láttam – mondtam közömbösen. – De egyszer
mindent hajlandó vagyok kipróbálni, és mivel Mozartot szeretem, biztosan nem lehet rossz.
89
– Te szereted Mozartot? – kérdezte Sean meglepetten.
– Igen, miért ne?
– Csak úgy. De ismét megleptél, Scarlett. A librettó, vagyis maga a szövegkönyv eredetileg
Mozart kollégája számára készült, de ő nem fejezte be, így Mozart vette át tőle.
– Salieri – mondtam tudálékosan.
– Így van. Honnan tudtad? – Sean egy pillanatig úgy vizslatott a szemével, mintha a
gondolataimban akarna olvasni. – Á, már tudom. Láttad az Amadeust, ugye?
– Lehetséges. Jó film.
– De kissé szabadon bánik az igazsággal.
– Ez előfordul a filmeknél.
– És ez újabb példa az olyan filmekre, amilyenekről a vonaton beszélgettünk. Az Amadeus nemcsak
hogy Mozart életén alapszik, hanem dráma és opera is volt, még mielőtt film készült volna belőle.
– Honnan tudod mindezeket? – kérdeztem szkeptikus tekintetet vetve Seanra. –
Normális embernek tűnsz, de valójában egy két lábon járó enciklopédia vagy.
Sean nevetett.
– A sokéves gyakorlat teszi.
Megszólalt a csengő, jelezve, hogy elfoglalhatjuk a helyünket.
– Eljött az ideje, hogy meglássuk, mihez kezdesz ezzel a helyzettel, Scarlett. – Sean a karját nyújtotta.
– Mehetünk?
Karon fogtam, és együtt besétáltunk a nézőtérre, hogy megkeressük a helyünket.
Enyhén csalódott voltam amiatt, hogy nem páholyban ültünk, mint Julia és Richard. De
amint az opera megkezdődött, hamarosan megfeledkeztem a Micsoda nő!
újrajátszásáról, mert egyre jobban lekötött az, amit a színpadon láttam és hallottam.
– Nos? – kérdezte Sean, ahogy lement a függöny az első felvonás végén. – Eddig hogy tetszett?
– Egyszerűen csodálatos – lelkendeztem, még mindig az összezárult függönyt bámulva.
Sean elmosolyodott:
– Gondoltam, hogy tetszeni fog neked, azért is
vettem rá jegyet. Felé fordultam.
– De azt mondtad, hogy a barátaidtól kaptad!
– Á, csak egy kis ártatlan hazugság volt.
– De miért?
– Úgy gondoltam, ha csak úgy egyszerűen elhívlak valahova, akkor nem jönnél. Feltételeztem,
hogy ha azt hiszed, hogy szívességet teszel vele, akkor kötelességednek fogod érezni, hogy
elfogadd az ajánlatom. Tudtam, hogy tetszeni fog. Nagyon drámai, és ahogy az előbb említettem,
ez a darab pont olyan, mint azok a romantikus vígjátékok, amelyekről mesélni szoktál.
90
Sean ismét vegyes érzelmeket keltett bennem. Haragudtam rá, mert csalással vett rá,
hogy eljöjjek vele ma este, de örültem is, mert el akart hozni.
– Az egyetlen oka annak, hogy eljöttem veled ma este, az, hogy újrajátszhassam a Micsoda nő! egyik
jelenetét – mondtam gúnyosan. – Ami engem illet, az a tény, hogy jól érzem magam, csak ráadás.
Azonnal meg is bántam, amint kimondtam ezeket, mert Sean hirtelen elkomorult, és
szenvtelen arcot vágott.
– Akkor úgy tűnik, hogy én tettem neked szívességet, mindkét szempontból – mondta
furcsa, kimért hangon.
Szó nélkül felálltunk a helyünkről, és követtük a tömeget a bárba, hogy elfogyasszuk a
szünetben illendő kötelező italunkat. Kínos csendben elkortyolgattuk, és közben
igyekeztünk kerülni egymás tekintetét.
Hogy ebből a kellemetlen helyzetből minél hamarabb szabaduljak, túl gyorsan hajtottam fel
az italomat, majd sikerült még tíz percet elütnöm azzal, hogy elmentem a mosdóba. Nagyon
örültem, amikor hallottam, hogy megszólalt a szünet végét jelző csengő.
Sean már a helyén ült, és a műsorfüzetet olvasta, amikor visszatértem. Futó pillantást
vetett rám, miközben leültem.
Mély lélegzetet vettem.
– Sean, amit az előbb mondtam, tapintatlanság volt, és elnézésedet kérem érte.
– Nem szükséges. Csak az igazat mondtad – felelte Sean, még mindig a műsorfüzetet bámulva.
– Nagyon kedves dolog volt részedről, hogy megvetted a jegyeket – folytattam
rendületlenül. – Hálásnak kellett volna lennem, nem pedig gorombának.
Sean felemelte a fejét, és hozzám fordult.
– Őszinte vagy, Scarlett, és meg kell mondanom, ez olyan tulajdonság, amit csodálok
benned. De azt hiszem, néha a hátrányodra válik, ugye?
Elmosolyodott, mire a gyomrom valami furcsa dolgot művelt: mintha hátraszaltóra,
vagy valami hasonló tornamutatványra készülne.
– Nos, mondd csak még egyszer, melyik filmben is szerepelek most éppen? –
kérdezte Sean mosolyogva. – Bármelyik is az, remélem, jól játszom a szerepem.
Én is elmosolyodtam.
– Attól tartok, ismét az az üzletember vagy – mondtam, miközben kezdtek kihunyni a
fények a nézőtéren.
– Csak nem az a szemét alak?
– De igen, ő.
– Akkor eddig egészen jól alakítottam – suttogta, miközben minden elsötétedett –,
mivel sikerült egész este bosszantanom téged.
91
Már éppen tiltakozni akartam, de akkor a zenekar belekezdett az első akkordokba, és
ismét belemerültünk Ferrando, Guglielmo, Dorabella és Fiordiligi életébe.
– Köszönöm – mondtam Seannak, miközben egy fekete taxin visszafelé utaztunk Notting
Hillbe. – Az opera fantasztikus volt.
– Nagyon szívesen. Örülök, hogy tetszett. Legalább egy kis időre elvonta a figyelmedet
a küldetéseidről.
Egy pillanatra elgondolkoztam.
– Igen, azt hiszem, ez az, nem? Két egymástól nagyon különböző, személyes küldetés.
– Tehát mit fogsz tenni Bill-lel kapcsolatban? – kérdezte Sean. – Nem ülhetsz ölbe tett
kézzel, míg vissza nem tér a munkába. Ha valóban influenzáról van szó és ha idős
ember, akkor hetekig is eltarthat.
– Mi mást tehetnék? Nem mehetek oda, hogy követeljem, adják meg nekem a
telefonszámát. Ráadásul nem adhatnak ki ilyesfajta személyes információt a személyzetről.
– Biztos van még más is, amit megpróbálhatsz.
– Mint például? A Bond Streeten az összes többi üzletet felkerestem már. Ez és Bill
volt az utolsó reményem.
– Hm, hadd gondolkodjam egy kicsit.
Sean kinézett az ablakon a tovasuhanó londoni utcákra.
– Eljöhetnél te is velem – vicceltem. – Elmondhatnád nekik, hogy hajlandóak vagyunk
egy jelentősebb pénzösszeget elkölteni náluk, ha gondoskodnának minden igényemről,
kényeztetnének, és ráadásul odaadnák Bill telefonszámát.
– Szerintem is megpróbálhatnánk – merengett el Sean. – Bár nem vagyok biztos
benne, hogy működne.
Nevettem. Most, hogy megismerkedtem Seannal, apám filmbeli jártasságának
hiányosságai már nem is tűntek olyan furcsának.
– Ó, Sean, valamikor már tényleg el kellene kezdened moziba járni. Kezdesz az
apámra emlékeztetni.
– Miért? Ja, értem, ez már megint egy filmjelenet volt!
– Már megint a Micsoda nő!
– Ezt különösen szereted? Úgy tűnik, gyakran emlegeted.
– Igen, nagyon szeretem. Sokszor láttam.
Reméltem, hogy Sean nem kívánja, hogy a pontos számot megnevezzem. Számára egy tíznél
nagyobb szám megszállottságot jelentene bármely film esetében. És volt egy olyan érzésem, hogy a
Micsoda nő!, a Sztárom a páromhoz hasonlóan nemsokára eléri a három számjegyű nézettségi szintet.
92
– Melyik a kedvenced? – kérdezte Sean, nagy megkönnyebbülésemre. – Úgy értem a
kedvenc romantikus filmed.
– Ó, ez jó kérdés – mondtam elgondolkodva. – Olyan sok van, amit szeretek! Úgy értem, imádom a
Sztárom a páromat, ez volt az egyik oka annak, hogy ide akartam jönni. De igazából nem csak egy
kedvencet említhetnék. – Tovább gondolkoztam. – Van egy filmjelenet, amit nagyon szeretek… egy
kicsit furcsa, mert nem az a fajta, amit a legtöbb ember megnevezne, amikor a kedvencéről kérdezik.
– Miért, mi történik benne? – kérdezte Sean, először mutatva valódi érdeklődést a
filmes témáim iránt.
Haboztam.
– Az Igazából szerelemből van, de egy kicsit nehéz elmagyarázni. Egy pasi úgy
mondja el egy lánynak, hogy szereti, hogy meg sem szólal közben.
Sean értetlenül nézett rám.
– Azt hogy csinálja?
– Jelekkel.
– Jelekkel? – kérdezte Sean, és láttam, hogy elkezd rángatózni a szája széle.
– Meg kellene nézned a filmet ahhoz, hogy megértsd – mondtam, és közben már azt
kívántam, bárcsak ne hoztam volna szóba.
– Úgy tűnik – mondta Sean, felvonva az egyik szemöldökét.
Sóhajtva elfordultam tőle, és kinéztem az ablakon. A taxi éppen fékezett a Lansdowne Roadon.
– Lenne kedved beugrani hozzám? – kérdezte Sean, miután
kifizette a taxit. Ismét haboztam.
– Még nem találtam ki semmilyen tervet számodra, így a legkevesebb, amit tehetek,
hogy megkínállak egy kávéval addig is, amíg előállok valamivel.
Az volt az érzésem, hogy bocsánatot akar kérni az előbbiért.
– Nos, rendben.
Követtem a lépcsőn fel a házba. Figyeltem, milyen ügyesen bánik a riasztójával.
– Bárcsak én is ilyen gyorsan végeznék az enyémmel! – sóhajtottam, miközben
körülnéztem. – Az átkozottnak saját egyénisége van.
Sean lakásában – meglepetésemre – a meleg és élénk színek domináltak, és volt
benne némi egzotikum. Egy része afrikainak tűnt, más része indiainak, attól függően,
hogy melyik szobába léptünk. Nagy, kényelmesnek látszó pamlagokkal rendezte be,
díszpárnákkal, a falak pedig terrakotta- és homokszínűre voltak festve.
– Tetszik a lakásod – mondtam csodálattal. – Belindáé és Harryé ehhez képest fantáziátlannak tűnik.
– Azt hiszem, az otthonod ugyanannyira megmutatja, hogy ki vagy, mint a ruhád – felelte
Sean. – Talán ez azt jelenti, hogy Belinda és Harry unalmas és fantáziátlan emberek.
93
– Nos, a te szomszédaid.
– Ez még nem jelenti azt, hogy ismerem őket. Ez itt Notting Hill, Scarlett, nem az
Albert Square. Nevettem.
– Ha mindenki, aki itt él, unalmas és fantáziátlan, akkor te miért vagy itt?
– Tehát akkor én nem vagyok unalmas és fantáziátlan? – kérdezte Sean a
szemöldökét felvonva. – Mintha egy pillanattal előbb még az lettem volna.
– Ezt nem mondtam. Azt mondtam, hogy egy két lábon járó enciklopédia vagy, és most
már értem is, hogy miért – pillantottam a falakon körbefutó könyvespolcokra.
– Nincs abban semmi rossz, ha egy könnyű olvasmánnyal csiszolja az ember az agyát.
Nézz körül, míg hozok valami innivalót. Azonnal jövök.
Míg Sean a konyhában pepecselt, körülnéztem a könyvespolcain. Könnyű olvasmányok? Úgy
éreztem magam, mintha egy könyvtárba csöppentem volna. Mindenféle témájú könyvet láttam a
művészettörténetitől az úti kalauzokon és szakácskönyveken át a bűnügyi regényekig és a
klasszikusokig: Shakespeare, Dickens, Austen és Brontë… Várjunk csak… Jane Austen? Charlotte
Brontë? Sean valóban olvasta ezeket? És aztán megláttam, ahogy felém világít a polcról, mint egy
világítótorony fénye: a Nagy emberek szerelmes levelei, az a könyv, amelyet Carrie Bradshaw olvas a
Szex és New Yorkban. Az nem lehet, hogy Sean olvasta volna ezt a könyvet, ugye?
– Jó lesz a bor? – kérdezte Sean. – Á, látom, megvizsgáltad a könyvtáramat.
Összerezzentem, és elfordultam a könyvespolctól. Egyik kezében két üres
borospoharat tartott, a másikban egy palack vörösbort.
– Igen, nagyszerű, köszönöm – mondtam, és gyorsan leültem az egyik kanapéra, míg
Sean kitöltötte a nedűt. – Igazán elolvastad mindegyik könyvet?
– Igen, minden egyes darabot. Miért?
– Csak úgy kérdeztem.
– Gondolom, azt hitted, csak dísznek tartom. Az olyan lenne, mintha a te házad tele lenne olyan
DVD-vel, amelyet nem néztél meg, csak azért tartod kirakva, hogy imponálj vele az embereknek.
Sean leült mellém.
– Még mielőtt újabb vitába keverednénk, koncentráljunk a problémádra.
Melyikre is? – cikázott az agyamban. – Arra, hogy becsapom a családomat, és nem
mondom el nekik a valódi okot, amiért egy hónapra Londonba jöttem? Arra, hogy az egyetlen
ember, aki segíthet megtalálni az anyámat, belehalhat az influenzába a hétvégére? Vagy
arra, hogy ha ilyen közel ülsz hozzám, akkor a gyomrom olimpiai tornamutatványokat végez?
– Hm…
Sean mélyen elgondolkodott.
Erősen igyekeztem arra az áruházra és Billre gondolni. De az agyam ellökte őket, és ehelyett Seanra
94
gondolt és arra, hogy milyen lenne megcsókolni… Határozott és erőteljes lenne a csókja, az a fajta,
amitől eláll a lélegzeted. Nem gyenge és nedves, ami után legszívesebben kiöblítenéd a szád.
Ó, istenem, szedd össze magad, Scarlett. Mi az ördögnek jár ezen az agyad? David menyasszonya
vagy, az ég szerelmére. Ráadásul még csak nem is kedveled különösebben Seant – akkor ugyan miért
akarnád megcsókolni? Biztosan túl gyakran gondoltál rá Brad Pittként. Igen, határozottan ez az oka.
Nagyot kortyoltam a boromból.
– Nos, mit szólsz hozzá? – kérdezte Sean.
– Hm?
Rájöttem, hogy Sean hozzám beszél, és magamhoz tértem.
– Mit szólsz az ötletemhez?
– Elmondanád újra?
Sean felsóhajtott.
– Harisnyával a fejünkön bemegyünk a boltba, és fegyvert fogunk az igazgatóra, hogy
mondja meg nekünk Bill címét.
– Viccelsz, ugye?
Sean felvonta az egyik szemöldökét.
Ó, istenem, a gyomrom érmet nyerhetett, most éppen gálát rendez.
– Igen, persze hogy viccelek. Jól vagy? Nem figyeltél rám, ugye?
Nem, nem vagyok jól. Jegyben járok. Nem kellene így gondolnom rád. Scarlett, ő nem
Brad Pitt, sem Ewan McGregor, sem Jude Law, sem semelyik más filmsztár, akire
esetleg halványan emlékeztet. Ő Sean, az ideiglenes szomszédod.
– Igen, jól vagyok – rebegtem, és próbáltam összeszedni magam. Még egy nagyot kortyoltam a borból.
– Csak, ööö…, elgondolkoztam, és nem hallottam, hogy mit mondtál, ennyi az egész.
– Azt mondtam, hogy holnap mindketten elmegyünk Bill áruházába, és megpróbálom a
személyes varázsomat felhasználni arra, hogy rávegyem őket, áruljanak el valamit Billről.
– Jó tervnek tűnik.
– Na, most már biztosan tudom, hogy baj van. Magas labda volt, Vörös, mégis úgy
döntöttél, hogy semmilyen szarkasztikus megjegyzést nem teszel rám?
– Ó, igen, bocs. Tudod, Sean, nem érzem jól magam. Azt hiszem, jobb lenne, ha
hazamennék. Felálltam, és az ajtó felé indultam.
– De az ötlet nagyon jó – szóltam vissza az ajtóból. – Mikor akarsz találkozni holnap?
– Tízkor? – javasolta Sean. – Nézd, akarod, hogy hazakísérjelek és betakargassalak?
– Nem! – tiltakoztam kissé túl határozottan. – Nem, köszönöm, minden rendben lesz. Te csak
maradj itt… egyedül… a boroddal. És én átmegyek a szomszédba… egyedül… az ágyamba.
– Jó – mondta Sean egy kissé zavartan. – Akkor holnap tízkor találkozunk.
95
– Igen, tízkor – ismételtem, háttal lépve ki az ajtón.
Lerohantam Sean lépcsőjén, fel a sajátomon, és be az ajtómon. Hékás, a riasztó megérezhette, hogy
nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy szórakozzon velem, mert ezúttal kifogástalanul viselkedett.
Még jó, hogy legalább egyikünk jól viselkedett. Mert le mertem volna fogadni, ha tovább maradok
azon az estén Seannál, az én viselkedésem távolról sem lett volna kifogástalannak mondható.
96
14
értünk egy kirakathoz, amely tele volt női fehérneművel, amelyet úgy reklámoztak, hogy Az ideális
98
ajándék szeretteinek Valentin-napra.
Az a fajta fehérnemű volt, amely egy férfinak ideális ajándék Valentin-napra, de
tapasztalatom szerint egyáltalán nem ideális egyetlen nő számára sem, akit csak ismertem.
Sean a kirakatra pillantott.
– Csukd be a szád – mondtam, hátat fordítva a kirakatnak.
– Miért, neked nem ez az ideális ajándék?
– Nemigen.
– Szegény David!
– Azt hittem, ennél azért jobb ízlésed van – intettem a fejemmel a kirakat felé.
– Talán így is van – vigyorgott Sean. – De az még nem baj, ha
megnézem. Megjelent Joe.
– Nem maradhatok sokáig – mondta, és lopva körülnézett –, különben észreveszik,
hogy távol vagyok. Hallottam a boltban az előbb, hogy Billről érdeklődnek, és láttam őt –
felém biccentett – bejönni és róla érdeklődni. Bajban van?
– Nem, egyáltalán nem – kezdtem magyarázni. – Tudja…
– Nézze, térjünk a tárgyra – szakított félbe Sean.
Ráfintorogtam, és duzzogva karba fontam a kezem.
– Bill nincs bajban – mondta, egyenesen Joe-hoz intézve a szavait. – Csak fel
szeretnénk tenni neki néhány kérdést. Talán ez segít.
Ezzel Sean két darab húszfontost húzott elő a pénztárcájából.
– Hát, tudják, mostanság nem túl jó a memóriám – tódította Joe az eget kémlelve.
Sean elővett még két húszast.
Ó, istenem, ez már nyolcvan font lesz. Ha David valaha is ennyi készpénzt hordana
magával, akkor a csuklójához láncolná a pénztárcáját.
Joe bólintott.
– Ez segít.
Nyújtotta a kezét, de Sean elkapta előle.
– Előbb az információt.
Le voltam nyűgözve. Ez már tényleg olyan, mint a moziban.
– Nos, nem tudom a pontos házszámot, vagy ilyesmit, de a West Ham környékén lakik.
Ott áll mindig a lelátón minden második szombaton.
– West Ham elég nagy, Joe.
Sean újabb húszfontost húzott elő a tárcájából.
– Azt hiszem, valami Chestertont mondott…
99
Sean megszámolta a kezében tartott bankjegyeket.
– Chesterton Terrace, ez volt az. Igen, mert az jutott eszembe róla, ahogy ott áll a
lelátón, és nézi a Hammerst.
– Házszám? – kérdezte Sean.
– Nem, azt biztos nem tudom. Most megkaphatom a pénzem?
Sean összeszűkült szemmel nézett Joe-ra.
– Jó, rendben, a tied lehet.
Joe elvette a pénzt Sean kezéből, és visszafutott
vele a boltba. Sean megfordult, és rám nézett.
– Nos?
Még mindig Joe után bámultam, és csodálkoztam, hogy milyen könnyen adott túl Sean
száz fonton az előbb.
– Ó, elnézést, persze. Természetesen megadom.
– Nem a pénzről beszélek, te buta. Amiatt ne aggódj. Hanem Joe információjáról.
– Ó, hát persze. Azt hiszem, el lehet rajta indulni. Feltéve hogy nem egy nagyon kis
közösség ez az utca, akkor olyan lesz, mint tűt keresni a szénakazalban –
felsóhajtottam. – Soha nem fogjuk megtalálni.
– Gyerünk! – mondta Sean, és újból megragadta a kezem. – Soha ne mondd, hogy
soha! Nagy kihívás lesz.
100
15
– Bill vágyakozva nézett a távolba, míg ezen elgondolkodott. Aztán rám mosolygott, és
folytatta a történetét: – Kapott egy állásajánlatot kint Amerikában az egyik tervezőtől, akinek a
ruháit árultuk. Rosie mindig többre vágyott; éreztem, hogy nem marad egy helyben sokáig.
Úgyhogy elfogadta az ajánlatot, és egy hét múlva már ott sem volt. Nagyon hirtelen történt.
– Esetleg tudja, hogy Amerikának melyik részébe ment? – kérdezte Sean, miközben én még az
103
anyámon töprengtem.
Bill felnézett Seanra.
– Úgy emlékszem, New Yorkba. Igen, biztos, hogy New Yorkba, mert vicceltünk, hogy
egy nap majd egy filmforgatás kellős közepébe csöppen. Rosie imádta a filmeket.
– És a tervező? – kérdeztem, ismét visszatérve a valóságba. – Emlékszik a tervező nevére?
– Hát, most, hogy kérdezi, kedves… Nem, nem hiszem.
– Kérem… Kérem, próbáljon visszaemlékezni!
– Hm, lássuk csak – Bill a homlokát ráncolta. – Egyértelműen egy férfinév volt. Mert
emlékszem, hogy a fickóra, aki felajánlotta neki az állást, egyáltalán nem illett a neve.
Nem volt szívem megmondani Billnek, hogy egészen biztosan a tervező egyik asszisztense ajánlotta
anyámnak az állást, nem maga a tervező. De sikerült leszűkítenünk egy férfinévre, és már ez is valami.
– Biztos abban, hogy férfinév volt? – kérdeztem, és próbáltam férfi divattervezőkre
gondolni. – Nem egyszavas név volt, mint a… Chanel vagy a… Gucci, például?
– Nem, egyértelműen férfinév volt.
Seanra néztem, segítséget várva.
– Ööö… – törte a fejét. – Jean Paul
Gaultier? Bill a fejét rázta.
– Ezzel nem mennek semmire – mondta Betty. – Az unokáink nevére is alig emlékszik,
nemhogy egy divattervezőére.
– Tudatom veled, asszony – mondta Bill védekezően –, hogy ugyanolyan éles az
agyam, mint… Hirtelen elcsuklott a hangja, és csúnya köhögési roham vett erőt rajta.
Betty odament hozzá, hogy megnyugtassa, miközben Bill próbált újra levegőhöz jutni.
– Talán jobb, ha megyünk – mondtam aggódva, hogy esetleg túlzásba vittük a kérdezősködést.
Bill feltartotta a kezét.
– Várjanak… egy… percet…
jó? Betty Bill hátát masszírozta.
– Néha rájön a köhögési roham – mondta. – Eltart néhány percig, míg elmúlik.
Sean és én esetlenül álltunk, és várakoztunk, míg Bill légzése lassan újra egyenletes lett.
– Elnézést – mondta végül. – Ez a rohadt influenza keményen elbánt velem, úgy bizony. És
sajnálom, hogy nem emlékszem annak a fickónak a nevére, akihez az édesanyja elment
dolgozni, de az biztos, hogy ő volt az. Kiköpött az anyja, kedvesem, ebben biztos lehet.
Rámosolyogtam.
– Köszönöm, Bill és magának is, Betty. Sokat segítettek, igazán.
– Szívesen, kedvesem – mondta Betty. – Tudatja velünk, ha megtalálta, ugye?
Gondolok majd magára, hogy sikerüljön megtalálni őt.
104
– Persze hogy tudatom – mosolyogtam mindkettőjükre. – Most már igazán mennünk
kell. Ne, kérem, ne álljon fel, Betty, kitalálunk. Még egyszer köszönöm mindkettőjüknek.
Magukra hagytuk Billt és Bettyt: a férfit a fotelben ülve, a feleségét a karfán kuporogva,
szeretetteljesen, gondoskodón.
– Nos, akkor ennyi – mondtam a hideg délutánba kilépve. Szorosabbra húztam
magamon a kabátot, ahogy elindultunk visszafelé a metróállomásra.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Sean álmélkodva, és abbahagyta mobiltelefonja gombjainak
nyomogatását. – Épp azt próbálom kideríteni, hogy mikor repülhetnénk New Yorkba.
Hirtelen megálltam és rámeredtem.
– Nem hagyhatok itt mindent, hogy New Yorkba repüljek!
– Miért nem? – kérdezte Sean, miközben visszafordult hozzám.
– Mert… mert nem is engedhetem meg magamnak.
– Majd én fizetem.
– Nem, ezt nem fogadhatom el. Nem lenne helyes.
Sean felvonta a szemöldökét.
– Ne butáskodj, Scarlett! Segíteni akarok.
– Miért? – faggattam.
– Miért akarok neked segíteni?
– Igen. Mi hasznod neked ebből?
Tudtam, hogy nagyon cinikus és hihetetlenül hálátlan vagyok. De zavart Sean folytonos
nagyvonalúsága. Vagy csak túl sokat töltöttem David szorosan zárt erszényének társaságában?
Sean vállat vont, és visszadugta a telefonját a farmere hátsó zsebébe.
– Miért kell, hogy valamilyen hasznom legyen belőle? Nem segíthetek csak úgy
egyszerűen egy barátomnak?
Karba fontam a kezem, és kérdő tekintetet vetettem rá.
– Szóval most már barátok vagyunk? Mióta?
Sean vigyorgott.
– Talán kezdetben egy hajszálnyira bosszantónak találtuk egymást, ezt egyikünk sem
tagadhatja – szünetet tartott, és megváltozott az arckifejezése. – De most…
– Most? – ismételtem.
Félig-meddig már felkészültem egy újabb Sean-féle szellemességre, de ehelyett csak
nézett rám. Már nem vigyorgott.
– Most, Scarlett, én…
Megszólalt a mobilom.
– Bocsánat – mondtam, gyorsan a táskámba nyúlva. A monitoron villogó névre pillantottam. – Jobb,
105
ha ezt most felveszem. Csak egy perc, ígérem.
Ahogy kinyitottam a telefont, Sean lehunyta a szemét, és felsóhajtott.
– Szia, Maddie.
Miközben röviden elmondtam Maddie-nek, hogy mi újság Londonban – nos, magunkhoz képest
rövid telefonbeszélgetés volt, csak öt perc –, Seant figyeltem. Messzebb ment tőlem egy kicsit,
mialatt beszéltem – pontosabban főleg Maddie beszélt –, és úgy tűnt, mélyen elgondolkodott.
– Elnézést – mondtam, amikor végre sikerült letennem. – A legjobb barátnőm volt. Mit
akartál mondani?
– Nem fontos – mosolygott rám Sean. – Csak azt akartam mondani, hogy ezek a furcsaságaid –
nevezzük így –, szóval már nem bosszantanak annyira, mint amikor megismertelek.
– Köszönöm – mondtam fanyarul. – Azt hiszem, ezt bóknak vehetem.
De nagyon szerettem volna tudni, hogy igazából mit is akart mondani, mielőtt Maddie
telefonált. Még soha nem láttam, hogy Sean így nézett volna rám, és azt hiszem,
jólesett.
– Nos, ami New Yorkot illeti… – kezdte Sean.
– Mondtam már, hogy nem hagyhatok itt mindent, hogy az Államokba repüljek.
– És én erre azt feleltem, hogy én fizetem.
– Tudom, és ez nagyon kedves tőled, Sean, de van még más is. Ez a telefonhívás a
másik ok, vagyis Maddie. Szombaton férjhez megy, és holnap este van a leánybúcsúja.
– Ó, értem. Várj csak, Maddie az a stratfordi barátnőd, aki a házra vigyázást
intézte neked? Bólintottam.
– Igen, ő az.
– De azt hittem, az a dolog lényege, hogy egy hónapig távol legyél a családodtól és a barátaidtól.
– Az is, de az esküvő… az más. Már nagyon régóta tervezik, és nem hagyhatom ki.
Különben is, én vagyok az egyik koszorúslány.
– Ó, értem – mondta Sean, miközben próbálta megemészteni a hallottakat. – Szóval ez a Maddie az
esküvő előtti éjszakán tartja a leánybúcsút? – kérdezte meglepetten. – Nem lesz baj belőle?
– Nos, tudod, ennél egy kicsivel többről van szó. – Mikor nem volt így Maddie esetében? –
A párizsi Disneylandben házasodnak össze. A leány- és legénybúcsút péntek este tartják, és
aztán az esküvő Csipkerózsika kastélyában lesz a következő napon.
– Elnézést – mondta Sean, és „időt kérek” mozdulattal feltartotta a kezét. – Várj egy
pillanatig. Disneylandben lesz az esküvő? És én még azt hittem, hogy az én családom
Csillagok háborúja-esküvője túlzás! Nem is tudtam, hogy lehet ott esküvőt tartani.
– Általában nem is lehet. De ők mindketten ott dolgoztak néhány évvel ezelőtt. Az egyik parádén
ismerkedtek meg, amikor Felix Aladdint játszotta, Maddie pedig Jázmin hercegnőt. Együtt utaztak a
varázsszőnyegen, és azóta elválaszthatatlanok. Az egészben az a vicces, hogy Maddie nem kapta volna
106
meg ezt a munkát, ha nem az apja műti az egyik fő Disney-részvényest. Lényegében megmentette az
életét a műtőasztalon, és az illető azóta is hálás érte Maddie apjának. A munka volt az,
amivel lerótta a háláját, nem pedig az esküvő.
Seannak leesett az álla. Aztán megrázta a fejét.
– Scarlett, amikor már azt hiszem, hogy nem tudsz semmi meglepővel előállni, akkor
mindig előrukkolsz valamivel. Ez a történet kész őrület.
– Tudom, de igaz. A lényeg az, hogy holnap este találkozunk egy közös leány- és
legénybúcsúra Párizsban. Nos, azt hiszem, az első része közös. Úgy tudom, mindent
kinyitnak nekünk, amikor a közönség számára bezár a park, ami télen elég korán szokott
lenni, és később kétfelé oszlunk, két különböző helyszínen leszünk.
– Nagyon szórakoztatóan hangzik. Az biztos, hogy nem szokványos.
– Maddie már csak ilyen.
Elhallgattam, míg egy gondolat formát nem öltött a fejemben. Aztán anélkül, hogy
megfontoltam volna, már ki is csúszott a számon:
– Mi lenne, ha eljönnél? – böktem ki. – Biztos vagyok benne, hogy még egy személy nem
számít. Ha akarod, előbb megbeszélem Maddie-vel, de általában elég lazán veszi az ilyesmit.
Úgy tűnt, Sean el van ragadtatva a javaslatomtól.
– Szívesen elmennék, hogy megháláljam, hogy hagytad magad elrángatni a mi családi
esküvőnkre. Várj csak, de nem kell Disney-mesefigurának öltöznünk, ugye?
– Nem, hála istennek. Bár fő koszorúslányként nekem elég érdekes ruhát kell viselnem.
– Biztos vagyok benne, hogy te minden ruhában érdekes vagy – mosolygott rám Sean.
– Szívesen leszek a kísérőd azon a napon.
A gyomrom elkezdte a szokásos tornamutatványokat, amelyeket mostanában a
világért sem hagyott volna ki egyetlen alkalommal sem, ha Sean rám mosolygott. De
ahelyett, hogy tökéletesen végrehajtotta volna a gyakorlatot a párhuzamos korláton, mint
általában, a kísérőd szó hallatán leereszkedett, mint egy kipukkadt lufi.
– Ó – mondtam színtelen hangon.
– Mi a baj?
– Egyvalakiről megfeledkeztem. Davidről.
Sean arca megnyúlt, és majdnem olyan színtelen lett, mint az előbb az én hangom.
– Ó… igen, ez problémát jelenthet. Feltételezem, elvárja, hogy ő legyen a kísérőd az
esküvőn, és persze joggal. Semmi gond, Scarlett, majd a hétvége után találkozunk.
Legalább lesz időm kibogozni a járatokat, elvégezni némi papírmunkát meg ilyesmi.
Legszívesebben megrúgtam volna magam. Hogy is feledkezhettem meg Davidről?
Az volt a bosszantó, hogy tudtam, Sean sokkal jobban élvezné Disneylandet, mint David. David
107
panaszkodna, hogy a hullámvasúton rosszul lesz és hogy túl hideg van, meg hogy
milyen drága minden. És ha egyenesen a munkából jönne oda péntek este, mint ahogy
tervezte, valószínűleg öltönyben és nyakkendőben szállna fel a hullámvasútra.
– Azért gyere el – kértem, hirtelen ötlettől vezérelve. – Szerintem David amúgy is csak
szombaton jön. Nem igazán élvezi az ilyen szellemvasútféle dolgokat. És… azt hiszem,
pénteken van egy fontos megbeszélése, és nem tud időben eljönni, hogy elérje a repülőt.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Sean, és újra felderült az arca. – Úgy értem, nem zavarok?
– Nem, hát persze hogy nem – barátságosan karon fogtam. – Nagyszerű lesz, ha eljössz, Sean.
És most az egyszer úgy is gondoltam.
108
16
Szerencsémre kiderült, hogy David valóban csak szombatra tud odaérni Párizsba, és
furamód éppen amiatt, amit Seannak mondtam.
– Annyira sajnálom – mondta David aznap telefonon. – Ez egy nagyon fontos
megbeszélés. Biztos, hogy megleszel egyedül?
– Nem leszek egyedül – feleltem, és hálát adtam a szerencsecsillagomnak, amiért nem kellett
előadnom egy fura és csodálatos kifogást sem, hogy megakadályozzam abban, hogy péntek este
beállítson a bulira. – Rengeteg embert ismerek azok közül, akik ott lesznek Párizsban.
– Igen, tudom. De úgy értettem, hogy már több mint két hete nem láttalak, és várom, hogy
újra együtt töltsünk egy kis időt, és hogy elmeséld, mivel töltötted a napjaidat amióta elutaztál.
– Semmi gond, David, igazán. Biztos vagyok benne, hogy sikerül elfoglalni magam
valamivel, amíg odaérsz.
Mindnyájan a Fő utca elején gyülekeztünk, és ott vártunk az indulásra. Egész nap kisebb-
nagyobb csoportokban érkeztünk Párizsba. Néhány vendég, köztük Sean és jómagam is,
repülővel mentünk, de a násznép nagy része a Eurostarral érkezett úgy két órával ezelőtt.
Most, miután a legtöbben közülünk az utolsó órát a Disneyland Hotel bárjában töltöttük,
eligazítást tartottak nekünk, hogy hova mehetünk és mit csinálhatunk a következő két órában.
– …és este kilenckor találkozunk ugyanitt. Akkor különválnak a leányok és a legények, és mindegyik
megy a maga bulijára – fejezte be Maddie a felolvasást. – És szeretnék mindenkit emlékeztetni arra,
hogy a ma esti ünnepség nagy szívesség Felixnek és nekem. Tehát legyetek szívesek, érezzétek jól
magatokat, de ne csináljatok semmi butaságot vagy felfordulást, jó? Ha muszáj Felixet megkötözni és
alsógatyára vetkőztetni, legalább várjatok, míg eltűntök Miki és Minnie egér szemei elől!
Az összegyűlt vendégek némelyike udvariasan kuncogott.
– Nos, akkor mire várunk? – kérdezte Maddie, drámaian felemelve a karját. – Kezdődjön a mulatság!
Mindenki gyorsan szétszéledt a parkban, igyekezve eljutni ahhoz a játékszerhez, amelyet elsőként
akart kipróbálni.
– Nos, mihez lenne kedved? – kérdezte Sean. – Az űrhegyhez, vagy az Indiana Joneshoz?
– Ööö…
Igazából nem rajongtam túlzottan a hullámvasútért. Nyaktörő sebességgel háromszázhatvan fokos
109
fordulatot végrehajtani úgy, hogy hányingered legyen tőle, nem egészen az a fajta
szórakozás, amit szeretek.
– Nem tudom. Lássuk, mihez érünk oda először.
– Rajta hát! – mondta Sean a tőle megszokott lazasággal.
Bejártuk a Határvidéket. Ez az a terület, amely tele volt faépítménnyel meg indián
sátorral, és a vadnyugatot volt hivatott megjeleníteni.
– Ó, itt van a Nagy Dörgés Hegye! – kiáltotta Sean lelkesen. – Gyere!
Mosolyognom kellett. Míg a Nagy Dörgés Hegyének vasútját kerestük, Sean olyan volt,
mint egy nagy gyerek, ide-oda cikázott a tekintete, mindent és mindenkit magába
szippantott. Amikor végre rátaláltunk, Sean szinte rohant felé a forgókapun keresztül.
Én hátramaradtam.
– Gyerünk, Vörös! – kiáltotta hátrafordulva, amikor észrevette, hogy nem vagyok
mellette. – Mi az? Csak nem félsz?
– Nem!
– Hát akkor gyere!
Óvatosan követtem a bejáraton át. Elsétáltunk egy tábla mellett, amely egy óra várakozási
időt jelölt meg – valamivel tovább volt a háromnegyed órás, még tovább a félórás tábla.
Komolyan képesek az emberek ezért a kínzásért ilyen hosszasan sorban állni? –
kérdeztem magamban, miközben követtem Seant az ösvényen.
– Hát nem nagyszerű, hogy semmiért nem kell sorba állni? – mondta Sean boldogan,
amikor mellé értem. – Annyiszor mehetünk rajta, ahányszor csak akarunk!
Nekem biztos elég lesz egy is – gondoltam, ahogy néztem a hegy körül tovazakatoló
utolsó vonatot, amely olyan volt, mint egy nagy sebességű fa dugóhúzó.
Végül felértünk a csúcsra, ahol Felix néhány barátjával együtt megvártuk, hogy a
„szökevény” vonat odaérjen.
– Úgy érzem, mintha nem rajonganál túlzottan az ilyesmiért – jegyezte meg Sean,
megtörve a csendet.
– Nem, nem ez a kedvenc péntek esti időtöltésem.
– Nem lesz semmi baj. Ez nem igazi hullámvasút, inkább babáknak való.
Amikor a vonat beállt és elfoglaltuk a helyünket, hatalmas fémhám ereszkedett az
ölünkbe, feltételezhetően azért, hogy ha útközben észhez térnénk, és ki akarnánk szállni,
akkor megakadályozzon benne. Ez mindig aggasztott a hullámvasutakban: ha le vagy
szíjazva, az azt jelenti, hogy olyan gyorsan fogsz utazni, hogy akár ki is eshetsz.
De nem volt időm ezen aggódni. A vonat hirtelen elindult egy alagút felé. A következő négy perc pokoli volt,
ahogy egy kanyargós hegyi vasúton fel-le robogtunk. Csak az tette valamelyest elviselhetővé,
110
hogy amikor egy nagy hegy tetejére értünk, és éppen lezúdulni készültünk rajta, Sean
megfogta a kezem.
Amikor végre csikorogva lefékeztünk az állomáson, Sean elengedte a kezem, miközben
gyorsan kiszálltunk a vonatból, és hagytuk, hogy a következő csapat őrült elfoglalja a helyünket.
– Nos, mennyire volt rossz? – kérdezte Sean rám vigyorogva.
– Eléggé.
– Hé, te remegsz – állapította meg. – Te jó ég, tényleg nem szereted a hullámvasutat, ugye?
Így volt, tényleg remegtem, de lehet, hogy inkább attól, hogy Sean megfogta a kezem,
mintsem a hullámvasúttól.
– Tessék – mondta a hátsó zsebébe nyúlva. – Ezt kóstold meg – elővett egy
laposüveget, és egy korty valamit töltött a kupakba. – Whisky. Gyerünk, hajtsd fel.
– Honnan van?
Úgy emlékeztem, Maddie azt mondta, idebent tilos az alkohol.
– Minden legény kapott. Felix vőfélye osztogatta korábban.
– Willre gondolsz?
– Igen, rá.
Kinyitottam a táskám, és kivettem belőle egy miniatűr pezsgősüveget.
– Mi lányok ezt kaptuk! – nevettem. – Akarsz cserélni?
– Nem, de azért megihatod a whiskyt. Én már eleget ittam a bárban.
Észrevettem. De azért felhajtottam a whiskyt, és elakadt tőle a lélegzetem.
– Hagyd abba az ugratást, hé! – kiáltottam elégedetten, mert sikerült leráznunk Sean
hódolóját. – Erről szól az egész Disneyland.
– Nem vagyok hajlandó felszállni az elefántra – mondta Sean a repülő dumbós
körhinta felé közeledve. – Szó sem lehet róla!
– Bármennyire furcsának tűnik, én sem akarom. A repülő elefántok nekem sem az eseteim.
– Á, tudom, mit szeretnél – mondta széles mosollyal. – Gyere velem.
Sean megragadta a kezem, ma este már másodszor, és én hagytam, hogy egy tábla
felé vezessen, amelyre az volt írva, hogy Kicsi a világ.
– Nos, ez aztán egyáltalán nem félelmetes – biztatott Sean, miközben egy
pasztellszínű ösvényen sétáltunk a bejárat felé. – Hacsak nem láttad a Gyerekjátékot,
amiben erősen kételkedem, mert akkor egészen más szemmel nézel a babákra.
– Nem mehetünk ezen – mondtam. – Túl idősek vagyunk hozzá.
Sean megállt a bejárat mellett, és tettetett szörnyülködéssel nézett rám.
– Senki sem túl idős a Disney-hez, Vörös, mint ahogy odakint olyan helyesen rámutattál.
Gyere, jó móka lesz – kérlelt, és újból a kezét nyújtotta. – Most nem megy rajta senki.
– Nem, mert itt mindenki elmúlt már tízéves, azért.
De megfogtam Sean kezét, és beszálltunk az egyik kis csónakba, amely a víz
felszínén billegett, és hagytuk, hogy bevigyen a varázslatos kicsinyített világba.
Odabent minden különböző országokra volt felosztva, minden országban beszélő babák
voltak népviseletben, és olyan tevékenységeket végeztek, amelyek a szülőhazájukhoz
illettek, miközben az It’s a Small World After All fülbemászó dallamát énekelték.
– Mit mondtál, mennyit ittál? – kérdeztem Seantól, miközben halkan elkezdte dúdolni magában
a dalt. Ez nem sokkal azután történt, hogy felhajtotta az utolsó cseppet is a laposüvegéből.
– Nem olyan sokat, miért?
112
– Csak – somolyogtam.
– Nézd! – mondta Sean, rendkívül komoly arccal. – Csak mert ez nem egy nagy
költségvetésű hollywoodi film, azért még nem kell fennhordanod az orrod. – A kiállított
dolgok felé integetett a kezével. – Azok a szegény babák a lelküket is kiteszik itt nekünk.
Az ajkamba haraptam, és próbáltam elfojtani a nevetést. Sean nagyon vicces volt becsípve.
– Nos, ha ők nem elég szórakoztatóak, akkor rendezzünk egy filmjelenetet mi
magunk, itt és most. Sean megpróbált felállni a csónakban.
– Sean, ülj le, nehogy beleess a vízbe!
– Nem, minden rendben – egyenesedett ki. – Hahó, Vörös, gyere velem ide az orrba,
és eljátsszuk azt a jelenetet a Titanicból, amikor Leo Kate-be kapaszkodik.
Bármennyire csábító volt is Kate Winsletet eljátszva hosszabbítani a
filmjelenetlistámat, a józan eszem felülkerekedett.
– Semmi ilyesmit nem fogunk csinálni. Ülj le, Sean, különben kiesel a csónakból és
valami bajod esik.
Sean felmászott a csónak orrára, aztán kinyújtott karral hadonászva felkiáltott:
– Én vagyok a mindenség királya! Nézd, Vörös, eljátszottam egy filmet a gyűjteményedbe.
– Igen, persze. De attól tartok, jobban hasonlítasz Hugh Grantre a Bridget Jonesban,
mint Leonardo DiCaprióra a Titanicban. Most szállj le onnan, még mielőtt...
Elkéstem. Egy alacsony híd alatt haladtunk át, Sean feje beleütközött, és oldalt
beledőlt a vízbe. A csónakok sora folytatta vidám útját.
– Sean! – kiabáltam, amikor láttam, hogy nem bukkan fel azonnal. – Ó, istenem, hol vagy?
Elkezdtem visszafelé mászni egyik csónakból a másikba, míg az utolsóhoz nem értem. Ahogy
áthaladtam a híd alatt, ahol Sean beesett, tehetetlenül néztem le a vízbe.
– Sean! – kiáltottam újra.
Éppen akkor bukkant fel egy fej, és Sean egy szökőkutat köpködve a szájából felemelkedett.
– Ó, istenem, Sean, attól féltem, hogy eszméletedet vesztetted a víz alatt. Gyorsan! –
mondtam a kezemet nyújtva. – Mássz vissza!
Sean a fejét rázta, hátrasimította a haját az arcából, és a vízben odagázolt a
csónakhoz. Aztán valahogy sikerült visszasegítenem a mozgó csónakba.
– Mi történt veled? – kérdeztem, együlésnyire távolodva tőle, mivel csuromvíz lett.
– Beszorultam a sín közé. Víz alatt kellett maradnom, míg a csónakok át nem haladtak fölöttem.
Úgy tűnt, zavarban van.
– Jézusom, Sean, ez rémisztő volt. Mi jutott eszedbe?
– Nem szándékosan estem bele.
Megdörzsölte a tarkóját, és fintorgott.
113
– Fáj? – kérdeztem.
– Szerinted?
– Jól van, nem én vagyok az, akinek annyi az esze, hogy megsérül a párizsi Disneyland Kicsi a
világ vasútján – húztam el a szám. – És ha arra gondolok, hogy az előbb megsérülhettél volna! A
te hőstörténeted így kezdődne: „Szinte belefulladtam egy alig egy méter mély játék baba tóba.”
Sean savanyú képet vágott, míg én hasztalan próbáltam a szám elé tett kézzel leplezni a nevetésem.
– Muszáj elmondanunk? – kérdezte. – Úgy értem, nem szükséges, hogy bárki is tudjon róla.
– Talán észre fogják venni, ha csuromvizesen állítasz be a buliba.
– Visszamegyek a hotelbe, és átöltözöm.
– Akkor elsőnek kell odaérned, hogy senki se lásson.
Véget ért az út, és kezdtem kifelé kászálódni.
– Scarlett – könyörgött Sean, még mindig a csónakban ülve és átázva –, kérlek, segíts!
– Ó, tehát már nem is vagyok Vörös? – kérdeztem, és karba tettem a kezem.
Sean nagy kutyaszemekkel nézett fel rám.
– Kérlek, Scarlett – kérlelt újra –, szükségem van rád.
114
17
Miután Sean egy ideig jegelte a fejét, és végre fel is öltözött, már kilencet ütött az óra, és
ideje volt újra találkozni a többiekkel. Nagy megkönnyebbülésemre Sean semmiféle
utalást nem tett arra vonatkozóan, ami majdnem megesett velünk az ágyon.
Kétfelé váltunk, és ki-ki elindult a saját útján, hogy az éjszaka hátralevő részét olyan
tevékenységekkel töltse, amelyek az adott nem számára megfelelőnek ítéltetik.
Később éppen elégedetten ültem egymagamban egy asztalnál egy üveg pezsgőt
iszogatva – a többiek valamiféle hajótáncot jártak –, amikor Maddie odaimbolygott
hozzám. Minnie egér fület viselt, fátylat, és elöl-hátul a ruhájára tűzött T táblát.
– Miért ülsz itt egyedül? – kérdezte enyhén akadozó nyelvvel.
– Mert elegem volt a hajókból ma
estére. Maddie a homlokát ráncolta.
– Ezt hogy érted? Én nem voltam semmiféle hajón. Csak nem ment a kerekes gőzös?
Mégis elindították, és én lemaradtam róla?
– Nem, nem a kerekes gőzös volt az. Ne törődj vele, Mad, nem számít.
Maddie átkarolta a vállam.
– Nem hagyhatom, hogy a fő koszorúslányom egymagában szomorkodjon, ugye? Meséld
el, hogy megy a házra vigyázás Belindáéknál. Alig hallottam felőled, amióta Londonban vagy.
Annyit meséltem el Maddie-nek abból, ami a Notting Hillbe való megérkezésem óta történt,
amennyiről úgy gondoltam, hogy képes pityókosan is felfogni. Szándékosan megválogattam,
hogy mit mondok el neki, főként az új barátaimról beszéltem és arról, hogy „véletlenül”, és
„talán amiatt, hogy Notting Hillben lakom”, mindegyre olyan dolgok történtek velem, mint a
filmekben. Kihagytam az anyámmal kapcsolatos részt; túl bonyolult lett volna olyasvalakinek
elmagyarázni, aki annyit ivott, mint Maddie ma este. Örültem annak, hogy az esküvő csak
szombat este kezdődik, így holnap lesz elég ideje kialudni a másnaposságát.
Amikor befejeztem, Maddie furcsán hallgatott, miközben még egy nagyot kortyolt a
poharából… Mi is volt abban a bíborszínű kotyvalékban, amit ivott?
A lányokat figyeltem a táncparketten, akik éppen macarenát próbáltak táncolni,
miközben Maddie, úgy tűnt, próbálja összeszedni a gondolatait.
– Sean szimpatikus – mondta hirtelen néhány percnyi hallgatás után, miközben
szórakozottan kevergette a koktélját az ernyővel.
118
Komolyan néztem rá. Hogy érti ezt a megjegyzését? Milyen szempontból szimpatikus?
Vagy csak egy odavetett megjegyzés volt? Maddie állapotában bármit jelenthetett ez a
kijelentés, nehéz lett volna eldönteni.
Elhatároztam, hogy lazán veszem a dolgot.
– Igen, az.
– Mondd csak el még egyszer, miért is jött veled ezen a hétvégén?
– Mondtam már, ő Belinda és Harry szomszédja Notting Hillben, és segített nekem
megismerni a környéket, meg ilyesmi.
– Én is szívesen hagynám, hogy segítsen megismerni a „meg ilyesmit”! – kuncogott
Maddie, majd rám kacsintott. – Határozottan emlékeztet Brad Pittre.
– Maddie! Holnap férjhez mész!
– Te meg áprilisban mész férjhez, Scarlett, és egy másik férfival jöttél el az esküvőmre.
Ismét Maddie-re néztem. Valóban annyira részeg, mint amennyire annak látszik? Ahhoz
képest, hogy alkoholos befolyásoltság alatt van, egészen frappáns megjegyzéseket tesz.
– Ez nem igaz – mondtam védekezőn. – Te is jól tudod, hogy David holnap reggel érkezik.
– Igen, így van – Maddie elgondolkodott. – Ez pont jó, mert holnap az esküvőn
megpróbálom Danielle-t összehozni Seannal. Te már találkoztál vele, azt mondta, hogy
melletted ült a kísértetkastélyban. Amúgy Sean egyedülálló, ugye? Mert Danielle
érdeklődött iránta. Danielle már túl régóta van egyedül, és azt hiszem, Sean az a típus,
aki benne lenne egy rövid menetben holnap a szertartás után.
– Maddie, nem! Ne merészeld!
Maddie tágra nyílt, ártatlan szemekkel nézett rám.
– Miért ne? Végül is, ha ő nem több számodra, mint egy ideiglenes szomszéd, akkor mit bánod?
– Jó, mi van abban az italban? – faggattam.
– Mi? Ebben?
Maddie felemelte a poharát.
– Igen, abban. Alkoholmentes,
ugye? Maddie felém hajolt.
– Azt hiszed, olyan hülye vagyok, hogy bepiálok a saját esküvőm előestéjén? Ez életem legnagyobb
napja, és eszem ágában sincs úgy kinézni, amikor végigmegyek a padsorok között, mint egy élőhalott.
– Ittál egyáltalán alkoholt ma este?
– Néhány pohár pezsgőt az elején, ez minden. Ez fekete ribizli és limonádé. A többiek azt hiszik,
hogy vodka naranccsal, de megbeszéltem a pultossal, hogy semmilyen körülmények között ne tegyen
alkoholt az italomba ma este. Mindenki azt hiszi, hogy becsíptem, de ezúttal sajnos tévednek.
Maddie-re vigyorogtam.
119
– Nagyon csavaros eszű, asszonyom!
– Te meg egy nagyon zavaros fejű koszorúslány vagy – Maddie letette az italát, és
komolyan rám nézett. – Láttalak korábban Seannal, Scarlett.
– És?
– És többször láttalak nevetni ma este Seannal, mint összesen az egész idő alatt,
mióta Daviddel jársz.
– De én szeretem Davidet.
– Tudom. Ezért légy óvatos, Scarlett. Ne hagyd, hogy ez a házőrzős vakáció, ha
egyáltalán valóban ezzel foglalkozol Londonban, teljesen tönkretegye az életedet.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy értem, hogy szereted Davidet, és hozzá akarsz menni, de voltak kételyeid, mint
ahogy említetted. Aztán ennek a gondtalan, „élünk, mint a moziban” típusú életmódnak a
kellős közepén, amelyre mindig vágytál, felbukkan Sean. Olyan, mint azok a jóképű
filmsztárok, akikről mindig is álmodtál, de miközben a tökéletes képzeletbeli világodban
élsz, megfeledkezel azokról az emberekről, akiket magad mögött hagytál.
– Nem, ez nem igaz – fogalmam sem volt, hogyan is juthatott Maddie-nek ilyesmi az
eszébe. – Csak boldog akarok lenni, ennyi az egész, és bebizonyítani apának, Davidnek,
és ami azt illeti, neked, hogy nincs igazatok a filmekkel kapcsolatban.
A számra csaptam. A francba!
– Ó, tehát ebben sántikálsz? – mondta Maddie, felvonva a szemöldökét. – Tudtam,
hogy van még valami más is.
– Maddie, ez most nem fontos – tereltem el a szót gyorsan az előbbi elszólásomról. Ráadásul ott volt
az előbbi félreértés is, amit tisztáznom kellett. – Nem úgy nézek Seanra, mint egy filmsztárra. Ez
egyszerűen butaság. – Talán régen így tettem volna, de most nem hazudtam Maddie-nek: már régóta
nem képzeltem Seant senki másnak, csakis önmagának. Most már képtelen lettem volna rá. – Csak egy
kicsit más, mint David, ennyi az egész. Sean… – elmosolyodtam, ahogy rá gondoltam – …szórakoztató,
spontán, nagyvonalú és… nos… minden, ami David nem.
– Beleértve azt is, hogy nem a tied – fejezte be helyettem Maddie. – Scarlett, te nem szerelmes
akarsz lenni, legalábbis nem a konvencionális értelemben, hanem egy filmbeli szerelemre vágysz.
– És mi a baj ezzel? – kezdtem, de aztán leállítottam magam. – Várj csak, ez ismerősen hangzik.
– Mi?
– Amit mondtál. Mondd el még egyszer.
– Melyik részét? Hogy nem szerelmes akarsz lenni, vagy hogy egy filmbeli szerelemre vágysz?
– Igen, ezt – a kezembe hajtottam a fejem. – Ó, itt van a nyelvem hegyén…
– Mit művelsz? – kérdezte Maddie, és közben engem nézett.
120
– A szerelem hullámhosszán! – kiáltottam fel, és az asztalra csaptam. – A szerelem
hullámhosszán című filmből van. Meg Ryannek mondja a legjobb barátnője, amikor a
Félévente randevút nézik a tévében.
– Várj csak, az az, amelyikben Cary Grant és… – Maddie elhallgatott. – Ki is játssza a nőt?
– Deborah Kerr.
– Ez az, és a férfi arra kéri, hogy találkozzanak az Empire State Building tetején
Valentin napján, de a nő nem tud elmenni, mert beteg, vagy ilyesmi?
– Elüti egy autó és lebénul – mondtam a filmre gondolva. – A szerelem hullámhosszán
hasonló történet. Mindkettőt imádom.
Maddie a fejét rázta.
– Most engem is behúztál a csőbe! Miről is beszéltem, mielőtt megint elmerültél a
filmes álomvilágodba?
– Hogy csak egy filmbeli szerelemre vágyom?
– Igen, igen, így van. De igazából azt akarom mondani, Scarlett, hogy ne tedd tönkre valami légvárral
azt, amid a valóságban van. Nem élhetsz úgy, mint a moziban, mert ez nem igaz. Ez a házőrzés Notting
Hillben igazából csak egy kis kikapcsolódásnak indult, amit azért javasoltam, mert azt hittem, jót tesz,
ha elmész egy időre, hogy kitisztuljon a fejed meg ilyesmi. De most már kezdek kételkedni benne, hogy
jól tettem-e… – szünetet tartott, és megfogta a kezem. – Scarlett, kérlek, légy óvatos. A valódi életben
az emberek megsérülhetnek, míg a filmben csak „balra el”, és ennyi az egész.
– Köszönöm, hogy törődsz velem, Maddie – mondtam, és részben tudtam, hogy igaza van.
Óvatosabbnak kell lennem Seannal. – Igazán értékelem az aggódásodat. Eszem ágában sincs
hagyni, hogy bárki is kilépjen az életemből „balra el”, vagy bármilyen formában – elhúztam a
kezem tőle. – Abban viszont nem értek veled egyet és apával meg Daviddel sem, hogy nem lehet
úgy élni, mint egy mozihős. Mert amióta csak eljöttem otthonról, folyamatosan azt bizonyítottam,
hogy igenis lehetséges, sőt, könnyű úgy élni, mint a filmekben – és közben senki sem sérül meg.
121
19
A hotel halljában álltam a többi koszorúslánnyal, és arra vártunk, hogy Maddie megérkezzen. Hosszú,
bíborszín, szatén estélyi ruhát viseltünk hozzá illő stólával, hogy ne fázzunk a hideg estében. Nem
igazán néztünk ki koszorúslányoknak. A ruhák olyan elegánsak voltak, hogy akár valami csillogó partira
is igyekezhettünk volna, ha nem ugyanolyan szabású lett volna mindnyájunkon.
Elnyomtam egy ásítást. Hosszú nap állt mögöttem, több szempontból is.
Már korán megérkeztek a helyi fodrászok és kozmetikusok, akiket Maddie felfogadott,
hogy megcsinálják a frizuránkat és a sminkünket.
Aztán egy darabig őgyelegtünk, nassoltunk és ittunk néhány pohár pezsgőt – pusztán
egészségügyi okokból, ahogy Maddie magyarázta nekünk –, míg végül eljött az idő, hogy
felöltözzünk. Aztán megint csak ácsorogtunk, előbb Maddie szobájában, majd a hotel
halljában, és próbáltuk nem összegyűrni a ruhánkat. Most a lovas hintókra vártunk,
amelyek a Csipkerózsika kastélyában tartott szertartásra fognak elvinni bennünket.
De volt még egy másik oka is annak, hogy miért tűnt hosszúnak a nap. David dél körül
érkezett, így a szépítkezés után megmaradó szabad időmet vele kellett töltenem.
Szokása szerint nagyon figyelmes volt, és amikor éppen nem üzleti ügyben telefonált, minden percét
azzal töltötte, hogy részletesen elmesélte, milyen munkát végzett a házban, amióta eljöttem.
De David is szerette volna tudni, hogy én mivel töltöttem az időmet. Így ugyanúgy, mint
Maddie-nek előző este, sikerült kissé hézagos, de az igazságnak megfelelő beszámolót
tartanom a Notting Hillben töltött napjaimról.
Egész nap nem beszéltem Seannal.
Néhányszor láttam, de csak az ablakon keresztül, ahogy fel-alá járkál az udvaron, és
Davidhez hasonlóan a mobilján beszél vagy SMS-ezik.
Végre megjelent a hallban Maddie. Hosszú, elefántcsontszínű selyemruhát viselt. Hímzett felső
része, organzaujja és egy olyan szoknyarésze volt, amelynek egészen apró uszály terült el az
alján, akár egy kis hableány farka. Vörösesszőke hajának nagy része le volt eresztve, de az egyik
felén gyöngyház csattal feltűzték, amely még fokozta Maddie hableányszerűségét. A hotelben
megszállt többi vendég némelyike megtapsolta, ahogy felénk sétált, vidáman és elegánsan.
– Nagyon szép vagy – léptem oda hozzá. – Felix majd szétpattan a büszkeségtől, ha meglát.
– Remélem, nem – mondta Maddie mosolyogva. – Szerintem arra nincs
biztosításunk. Nevettem. Ez már inkább az a Maddie, akit én ismerek.
122
– Ön is meglehetősen jól fest ebben a ruhában, Miss Scarlett. Ha meglátja a két
kedvese, párbajozni fognak önért hajnalban.
– Hagyd abba! Ne butáskodj. Csak egy kedvesem van, és az David.
– Majd meglátjuk – mondta Maddie fölényesen.
– Scarlett, itt a hintónk! – szólt oda az egyik koszorúslány az ajtóból.
– Jövök! – feleltem.
– Sok szerencsét! – mondtam Maddie-nek, és megöleltem, vigyázva, hogy ne gyűrjem össze a ruháját.
Hét órakor indultunk el a hotelből, és még mindig voltak néhányan, akik kihasználva az
utolsó perceket, élvezték a Disneyland nyújtotta örömöket, esetleg vettek néhány
emléktárgyat. Ahogy a hintóval elrobogtunk, néhányan azt hihették, miközben
félrehúzódva utat engedtek, hogy egy újabb parádé kezdődik.
Úgy éreztem magam, mint a királyi család egyik tagja, miközben az arany- és vörös
színekben pompázó hintóból a tömegnek integettem. Visszanéztem Maddie-re: ő is úgy
festett, mint aki nagyon jól érzi magát, ahogy az apjával Csipkerózsika kastélya felé suhan.
A kastély rózsaszín és lila fényei világlottak az éjszakában. Disneylandnek ez a jelképe
még mesebelibbnek tűnt, ahogy rávetette fényét a körülötte levő területre. Úgy nézett ki,
mint egy óriási születésnapi torta: a tornyok rózsaszín teteje a sok apró villanykörte
helyett akár a cukormáztól is ragyoghatott volna.
A kastély előtt – amely a szertartás miatt zárva volt a közönség számára – megálltunk,
és a tőlünk telhető legelegánsabban kiszálltunk a hintókból. Néhány képet készítettek
rólunk, aztán végre eljött az idő, hogy bemenjünk.
Egy Disney-figurákból álló sorfalon keresztül mentünk a bejáratig. Ott volt Miki és
Minnie egér, Donald és Daisy kacsa, mintha az összes mesefigura sorfalat állt volna
Maddie előtt, kivéve Goofy kutyát, akinek a helye üres maradt. Eszembe jutott, hogy meg
kell majd kérdeznem Seant, visszavitte-e a jelmezt Maurice-nak.
A kastély berendezése egy apró, kerek templomra emlékeztetett. Hatalmas, festett üvegablakai
különböző jeleneteket ábrázoltak a Csipkerózsikából, és odafent egy a fal teljes hosszában körbefutó
galéria húzódott. Innen nézhették a vendégek a szertartást. A pap, Felix és Will már ott álltak, és várták,
hogy a menyasszony és kísérete bevonuljon. Felix nagyon jól festett: fekete szmokingot, fehér inget,
hozzá fekete csokornyakkendőt viselt. Meglepett, hogy mennyire jól áll neki, Felix ugyanis nem az a
fajta férfi, akit sűrűn lehet öltönyben látni, hát még teljes estélyi öltözetben. Sajnos ugyanez nem volt
elmondható a vőfélyről. Will úgy nézett ki a bő öltönyében és a félrecsúszott csokornyakkendőjében,
123
mint Charlie Chaplin. Csak egy keménykalap hiányzott a fejéről, és tökéletes lett volna a hasonlóság.
Amint Maddie bevonult és a vendégsereg elfoglalta a helyét, a kastély kisebbnek tűnt,
ami a hangulatot bensőségesebbé és romantikusabbá varázsolta.
A szertartás hagyományosan zajlott, kivéve néhány apróbb csavart a menyasszony és a
vőlegény részéről. Amikor arra került a sor, hogy felhúzzák egymásnak a gyűrűt, az igazi gyűrűk
után viccből Felix adott Maddie-nek egy óriási műanyag gyűrűt, amelyen rajta volt Csingiling képe,
és Maddie is adott Felixnek egy hasonlót, amelyről Sully vigyorgott le a Szörny Rt.-ből. Saját
maguk írták az esküjüket, és könnyekig meghatódtam, amikor Maddie elmondta Felixnek a
sajátját. A varázsszőnyeghez hasonlította a jó és rossz napokat, beszélt arról, hogy szorosan
fogják egymás kezét, és hogy éppen most indulnak egy újabb útra az ismeretlenbe.
Az egyik zsoltár alatt – amely nagy megelégedésemre az eredeti formájában, és nem
vidám Disney-változatban hangzott el – felnéztem a galériára, és észrevettem Seant.
Rám kacsintott, és én válaszul rámosolyogtam.
Valamivel arrébb megpillantottam Davidet is, de nem rám nézett, hanem tanácstalan
arckifejezéssel Seant méregette.
Az egész szertartás zökkenőmentesen zajlott. Mindkét fél igent mondott, amikor
elérkezett a döntő pillanat, és nem is nevettek olyan sokan, amikor kiderült, hogy Felix
másik keresztneve Archibald. Amikor elhagytuk a kastély bensőséges helyszínét, és
visszatértünk a disneylandi hotelbe a fogadásra, a hangulat csak fokozódott.
Ekkor került sor arra a borzalmas esküvői szokásra, hogy a vendégeknek gratulálni kell
a menyasszony és a vőlegény közvetlen családjának, és olyasmiket mondani, hogy
„büszke lehetsz rá”, vagy „nagyon jól áll neked ez a ruha”. (Tapasztalatom szerint ez
utóbbit inkább a vendégsereg nőnemű tagjainak szokás mondani, hacsak nem járnak
haladóbb szemléletű esküvőkre, mint amilyenekre én szoktam.)
De mint fő koszorúslány azon kaptam magam, hogy ezúttal nekem kell meghallgatnom
ezeket a magvas megjegyzéseket. Sajnos a vendégek többsége mire hozzám ért,
kifogyott a gondolatokból, így harmincöt alkalommal hangzott el, hogy „jól nézel ki”,
tizenegyszer, hogy „jól áll neked ez a szín”, nyolcszor, hogy „ügyes voltál”, kétszer, hogy
„te vagy Maddie testvére?” és egyszer, hogy „nem tudja, kedves, merre van a mosdó?”.
Ahogy rövidült a sor, észrevettem, hogy Sean felém araszol.
– Jól szórakozol? – kérdezte vigyorogva, ahogy hozzám ért.
– Jól fogok, ha lemegy ez az átkozott sor – feleltem arcomra
fagyott mosollyal. Sean közelebb hajolt.
– Fantasztikusan nézel ki, Scarlett – súgta a fülembe. – Később majd megpróbálok
odamenni hozzád, lehet, hogy addigra már lesz valami hírem a számodra.
124
Gyorsan arcon csókolt, és továbblépett egy pezsgőspoharakkal teli tálcát tartó pincérnő felé.
– Sean, várj… – szóltam utána, de már eltűnt a
vendégek között. Miféle hír?
Megköszöntem a következő két embernek az újabb dicsérő szavakat, és akkor
észrevettem, hogy David áll előttem.
– Nagyon ügyes voltál, szívem – mondta. – Nagyon jól nézel ki. Igazán jól áll neked ez a szín.
– Köszönöm – feleltem szárazon.
– Scarlett, nem tudod véletlenül, hogy merre van a mosdó?
A hivatalos fényképezkedés után ideje volt harapni valamit. Svédasztal lévén mindenki
oda ülhetett, ahova akart – kivéve a legközelebbi hozzátartozókat, beleértve
természetesen engem is. Nekem a főasztalnál kellett helyet foglalnom, a vőfély mellett.
Will kis adagokban elviselhető volt. Már találkoztam vele, és egészen ártalmatlannak
tűnt. De mire a vacsora és a köszöntőbeszédek véget értek, legszívesebben
megfojtottam volna vagy őt, vagy magamat, attól függően, hogy hogyan vethetnék
gyorsabban véget a rádióamatőrködéssel kapcsolatos végeérhetetlen fecsegésének.
– Azt hittem, hogy nekik már leáldozott, amióta van internet – mondtam, hiábavalóan
igyekezve, hogy elhallgattassam vagy témaváltásra kényszerítsem.
Will mélységesen megdöbbent azon, hogy képes vagyok a kettőt egy lapon említeni.
– Mindig lesz hely a szívünkben jó cimboránk, a CB-rádió számára – mondta, és
drámaian a szívére tette a kezét, hogy hűségét bizonyítsa.
– De most már nem csak a mobiljukat használják az emberek?
Will felszisszent.
– A mobiltelefonok! Az emberiség rákfenéje! A cimborám, Transit Trev mondta a minap, hogy az ő…
Már éppen a fehér abrosszal megterített asztalba akartam verni a fejem, amikor hallottam, hogy a
nevemen szólítanak. Azt hiszem, soha életemben nem örültem még annyira Davidnek.
– David!
– Gondoltam, idejövök, és megkérdezem, hogy vagy. Félbeszakítottalak? – kérdezte Willre pillantva.
– Nem! Nem, dehogyis! – lelkendeztem, még mielőtt Will megszólalhatott volna.
– Akkor jó. Úgy tűnik, vége a formaságoknak, így ha van kedved, odajöhetnél az
asztalunkhoz – mutatott a terem sarkában levő egyik asztal felé.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Igen, vettem, tíz-négy – mondtam, miközben felálltam.
– Mi?
– Bocs, úgy értem, igen, szívesen csatlakozom hozzád, David.
125
Visszafordultam Will felé, és rámosolyogtam.
– Nos, cimbora, figyuzod? Itt az ideje átkapcsolni, mert ez a hód kiszáll. Vétel vége!
Megragadtam David karját, még mielőtt Will magához tér, és újra elszáll az éterbe,
majd odakísértem az asztalához, amelyen David Felix néhány munkatársával osztozott.
– Istenem, de örülök neked! – sóhajtottam, ahogy David odahúzott nekem egy széket,
és leültem. Egyszer, amikor betegség miatt hiányoztam a munkából, végignéztem egy
kamionos filmmaratont az egyik kevésbé ismert tévécsatornán. Ki gondolta volna, hogy
Burt Reynolds, Clint Eastwood és az orangutánja egy nap majd a segítségemre lesznek?
– Véletlenül nem a CB-rádiójáról mesélt neked Will? – kérdezte egy fiatal fickó, akit
talán Grahamnek hívtak. – Ez a kedvenc témája.
– Mi az hogy! – feleltem, miközben Graham kitöltötte nekem egy pohárba a maradék
bort az egyik üvegből. – Azt hiszem, még az is kevésbé lett volna fárasztó, ha Hannibal
Lecter{7} mellett ülök a vacsoránál.
A többiek az asztal körül nevettek.
– Kérsz egy rendes italt? – kérdezte David. – Éppen a bárpulthoz indultam.
– Igen, az nagyszerű lenne. Egy nagy Jack Daniel’st kérek.
Mialatt David frissítőért ment, az asztalnál ülőkkel cseverésztem, aztán körülnéztem a
teremben. A szállodai személyzet éppen elkezdte leszedni az asztalokat, hogy átrendezhessék a
termet a tánchoz. A zenekar nemrég érkezett a színpadra, és éppen a hangszereiket vették elő.
Ekkor megpillantottam Seant: egy lánnyal beszélt, aki háttal állt nekem. Nevetett, és
amikor hátradobta a haját, felismertem az arcát. Danielle volt az.
Sean ekkor integetve megkérdezte, hogy kér-e valamit inni. Danielle bólintott, Sean elvette
tőle a poharát, és elindult a bár felé. Közben el kellett haladnia az asztalunk mellett.
Úgy tettem, mintha teljesen lefoglalna az, amiről a mellettem ülők beszélnek.
Valójában az internetes élelmiszer-vásárlás előnyeiről és hátrányairól folyt a diskurzus,
de igyekeztem olyan arcot vágni, mint akit lebilincsel a téma.
– Mi újság? – kérdezte Sean arra haladtában.
– Ja, te vagy az! – mondtam meglepetést tettetve, ahogy felé fordultam.
– Jól érzed magad? Láttam, hogy egész vacsora alatt ott kellett rostokolnod
Gumikacsa mellett. Találkoztam vele a legénybúcsún, érdekes fickó…
– Igen, körülbelül annyira érdekes, mint végignézni a lottóhúzást anélkül, hogy lottót
vettél volna. Visszaszívom – még akkor sem túl érdekes, ha vettél lottót!
Sean nevetett.
– De legalább már megmenekültél. Láttam, hogy David a segítségedre sietett. Én
magam is megtettem volna, de…
126
Visszapillantott Danielle felé.
– Igen, látom, hogy el vagy foglalva.
– Tessék, egy nagy Jack Daniel’s! – mondta David, aki közben visszatért az italokkal,
és érdeklődve nézett Seanra.
– Sean, ő David, a vőlegényem. David, ő Sean… ööö… a közvetlen szomszédom
Notting Hillben – dadogtam, mivel nem volt jobb ötletem, hogyan mutathatnám be.
David letette az italokat az asztalra, és a kezét nyújtotta Seannak.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Sean.
– Én is, Dave – mondta Sean, kezet rázva Daviddel.
– A nevem David.
– Ó, elnézést!
Feszült csend támadt.
– Nos, megyek az italokért – szólalt meg elsőként Sean, felmutatva a kezében levő
üres poharakat. – Talán később még találkozunk, Scarlett.
Néztem, ahogy odamegy a bárpulthoz, majd visszafordultam David felé.
– A szomszédod? – kérdezte, miközben leült mellém. – Honnan ismeri a Notting Hill-i
szomszédod Maddie-t és Felixet?
– Ööö… nem ismeri. Én hívtam meg az esküvőre.
– Te hívtad? Miért?
Amikor elmeséltem Davidnek azt a keveset a londoni tartózkodásomról, hogy ne
kelljen említést tennem Seanról, futólag úgy utaltam rá, hogy azzal az „ismerőssel”, akire
ott tettem szert, azóta is „összefutottunk még egyszer-kétszer”.
Mély lélegzetet vettem, aztán belekortyoltam a whiskymbe.
– Ő az a londoni ismerősöm, akiről beszéltem neked.
– Milyen ismerős? – kérdezte David, és egy pillanatra értetlen arcot vágott. – Várj, csak
nem az, akivel elmentél egy esküvőre, egy vacsorára és az operába?
Bólintottam.
– De ő egy férfi!
– Igen, és akkor mi van? Nem lehet egy nőnek férfi ismerőse?
Igyekeztem nem túl sokat bámulni Seant az est hátralevő részében, de akarva-akaratlan
is oda-odasandítottam néha, és mindig Danielle közelében láttam.
– Hahó, mi újság? Jól érzed magad? – kérdezte Maddie, aki épp akkor ért oda az
asztalunkhoz, amikor ismét reménytelenül bámultam Sean irányába. – Hol van David?
Összerezzentem.
– Ó, szia, Maddie, ööö… most éppen a bárpultnál van. De köszönjük, nagyon jól
érezzük magunkat mindketten. És te? Minden olyan, ahogy elképzelted?
– Igen, sőt még jobb is – mondta vidáman. – Örülök, hogy minden barátom itt van, és
osztozik az örömömben. Soha nem voltam még ilyen boldog!
Felálltam és megöleltem.
– Annyira örülök neki, igazán! Amikor először említetted, hogy Disneylandben fogsz
férjhez menni, azt hittem, elment az eszed. De ez fantasztikus, őszintén mondom.
Maddie a táncparkettre pillantott. Már nem a zenekar játszott, hanem diszkózene szólt,
és néhány vendég, köztük Sean és Danielle, egy Take That-összeállításra táncolt.
– Szeretném, ha tudnád, hogy nem én bátorítottam – mondta Maddie feléjük nézve. – Az alapján,
amit tegnap este mondtam, féltem, nehogy azt hidd… Úgy értem, nem tennék ilyesmit… azok után,
amiket mondtál, meg minden. Ó, érted, hogy mit akarok mondani? Ma este ittam egy kis alkoholt is.
– Igen, értem. És tudom, hogy nem tennél ilyet. Különben – mondtam elfordulva a táncparkettől
és Maddie-re nézve – nem érdekel, hogy mit csinál Sean. Mi közöm hozzá? Nekem itt van David.
– Igen, nemrégiben vetett alá harmadfokú vallatásnak. Tudni akarta, ki ez a Sean,
mennyi ideje ismered, honnan és a többi és a többi.
– Igen? Mikor történt ez?
– Ööö… nemrég, amikor Felix társaságában rátaláltam a nagy szökőkút mellett.
Tudtad, hogy David szeretne egy vizes elemet a kertetekbe?
Jaj, ne, ne kezdjük most még a kertészetet is!
– És mit feleltél Davidnek, amikor megkérdezte? Úgy értem, mit mondtál neki Seanról?
– Csak azt, amit te mondtál nekem, hogy egy barát, akit a londoni tartózkodásod alatt ismertél meg.
Bólintottam, és a táncparkettre néztem. Most egymás kezét fogták. Jó karnyújtásnyira voltak
egymástól, Danielle pörgött, Sean pedig tartotta. De akkor is megérintették
egymást. Juj, az atléta a gyomromban újabb izomsérülést szenvedett.
129
– Csak ennyi, ugye, Scarlett? – kérdezte Maddie, és figyelmesen nézett rám. – Csak
barátok vagytok, ugye?
– Igen, igen, hát persze, ne butáskodj.
De a szememet még mindig nem tudtam levenni a táncparkettről.
– Én azt hittem, hogy egy férfi és egy nő nem lehetnek igazán barátok – mondta Maddie fontoskodva.
– Ezt mondják a filmekben, nem? Végül mindig közbejön a szex.
Ezúttal Maddie volt az, aki a Harry és Sallyre utalt, amit sokszor
végignézett velem. Felszegtem az állam, felé fordultam és elmosolyodtam.
– Ó, nézd csak, az újdonsült férjed téged keres.
A terem másik végében levő Felix felé bólintottam, aki minket nézett. Azonnal odajött hozzánk.
– Elnézést, nem akarok zavarni – mentegetőzött. – Úgy néztetek ki, mint akik éppen
megváltják a világot.
Maddie arcon csókolta.
– Nem az egész világot, csak Scarlett világát.
Felix rám mosolygott.
– Csak azért jöttem, hogy szóljak, édesanyád keres, Maddie. Valami olyasmit mondott,
hogy legyen elég időd átöltözni, mielőtt indulunk.
Maddie felsóhajtott.
– Csodálatos volt a mai este, de nagyon gyorsan elrepült. Jobb lesz, ha megyek és
megkeresem anyát. Találkozunk még, mielőtt elindulok, Scarlett, jó?
Bólintottam.
– Gyerünk, ember, keressük meg az újdonsült anyósodat.
Néztem, ahogy kéz a kézben eltávolodnak. Aztán hallottam, amint a DJ bejelenti, hogy most egy
kis lassú következik, és akkor felcsendültek az Angels első akkordjai Robbie Williamstől.
Jaj, ne, ez az egyik kedvenc dalom. Nem bírnám elviselni, hogy lássam, ahogy Danielle és
Sean andalognak rá. Várjunk csak: mit érdekel engem, hogy mit művelnek, ha itt van nekem
David? Aztán egy új gondolat fészkelte be magát: mi lenne, ha David felkérne táncolni, és
oda kellene mennünk melléjük? De nem fog… utál táncolni. De tudja, hogy imádom ezt a
dalt, és élvezné, ha lőhetne egy gólt Seannak. Ennyire azért ismerem…
– Kimegyek egy kicsit levegőzni – szóltam oda Davidnek a biztonság kedvéért,
miközben elhaladtam a bárpult mellett. – Azonnal jövök.
– Veled menjek, Scarlett? – hallottam, ahogy utánam szól.
A fejemet ráztam.
– Nem, David, minden rendben, csak úgy… – gyorsan gondolkodtam – …négy és fél
percig leszek távol, ígérem.
130
Magára hagytam Davidet, aki a pontos időzítésemen csodálkozott, és kisétáltam a hotelből a
hideg éjszakába. Egy udvarra jutottam, amelynek egy kissé távolabbi részében egy nagy kert
terült el, amelyet fehér rácskerítés szegélyezett. A kertben állt egy virágokból kirakott Miki egér
arc, egy nagy szökőkút és néhány pad magasan fent egy kis domboldalban. Felmásztam a
dombra, leültem az egyik padra, és szorosabbra húztam a vállamon a stólát. Aztán a tiszta vizet
néztem, ahogy alázuhog a nagy medencébe, és közben próbáltam összeszedni a gondolataimat.
Mi történik velem? Miért érzek így Sean iránt? Kezdetben úgy tettem, mintha minden amiatt
lenne, mert olyan sok kedvenc filmsztáromra hasonlít, de most már tudom, hogy nem ez az
igazság. Nem volt olyan sok közös bennünk: úgy tűnt, hogy Sean lenéz mindent, amit én szeretek,
és fordítva. Tehát miért kellene féltékenynek lennem, ha Danielle-lel táncol? Én magam sem
vagyok egyedül, nemde? Itt van velem David, a vőlegényem, és igen, Davidnek és nekem vannak
problémáink, de mégis ő az, akit társamul választottam, akit állítólag szeretek. Boldognak kellene
lennem, hogy itt lehetek vele. Elégedettnek kellene lennem. Akkor miért nem vagyok az? Sean
bosszant, Sean idegesít, Sean… egészen pontosan mit is érzek iránta?
Elgondolkoztam: ennek nehéz kérdésnek kellene lennie. De kiderült, hogy azonnal
meg tudom adni rá a választ.
Sean mellett úgy érzem, hogy élek: izgalmassá teszi az életemet, és boldoggá tesz.
De ami még több, érzem, hogy vágyik rám, minden különbözőségünk ellenére.
A kezembe temettem az arcom. Mit tegyek?
– Hé, mi újság, Doki?
Kétségbeesetten néztem fel, és azt láttam, hogy Sean áll mellettem. Szokás szerint vigyorgott.
– Bocs, ez nem Disney, ugye? Ez a Bolondos dallamok.
– Mit keresel idekint, Sean?
– Csörgött a telefonom – Sean feltartotta a telefonját. – Fel kellett vennem, fontos lehetett.
– Milyen vállalkozást húzol be a csőbe éppen most, Sean? – kérdeztem, és amint
kimondtam, már meg is bántam.
– Ami azt illeti, veled kapcsolatos volt a hívás.
– Velem?
Sean leült mellém a padra.
– Igen. Mondtam, hogy később lehet, hogy lesznek híreim számodra, és ez volt az.
Már majdnem meg is feledkeztem erről, annyira lefoglalt a Danielle-dráma meg minden.
– Milyen híreid?
– Nos, kedves Scarlett. Úgy tűnik, ha valahol megtalálod az édesanyádat, az végül
nem New York lesz, hanem – Párizs.
– Párizs? Hogyhogy?
131
– Nos, végeztem némi ásatást egy barátnőm segítségével, és megtudtam, hogy valaki,
akit ugyanúgy hívnak, mint a te édesanyádat, New Yorkból Párizsba ment dolgozni,
állítólag ugyanahhoz a céghez, csak más országban. Bill a Louis Vuittonra gondolt, ott
dolgozott anyád, miután eljött abból az áruházból.
– Ó, hát persze, a férfinév! – csaptam a homlokomra, szeretettel gondolva vissza Billre
és Bettyre. – De hogy sikerült kiderítenie ezt a barátnődnek? – kérdeztem, és
csodálkozva néztem Seanra. – Úgy értem, még azt sem tudtuk, hol dolgozik!
– Jennifer az egyik vezető New York-i divatlapnál dolgozik. Szerződése van az összes
nagyobb tervezővel. Így hát elmondtam neki, amit megtudtunk, hogy körülbelül mikor
ment édesanyád New Yorkba, ő meg felhívott néhány embert, és megkérte, hogy
ellenőrizzék a nyilvántartásukat. És mázlink van, mert rá is bukkant anyukád nevére. De
aztán megtudta, hogy miután egy évig New Yorkban dolgozott, áthelyezték Párizsba.
– És még mindig itt van?
– Sajnos tovább nem tudtuk követni a nyomot. Jen kapcsolatai mind New Yorkban élnek.
Amint megpróbált francia földön tovább kutakodni, hogy úgy mondjam, beletört az ásója.
Ezen egy kicsit elgondolkoztam.
– Tehát lehet, hogy anya még itt van Párizsban?
Sean bólintott.
– Igen, lehetséges. Mit gondolsz, Scarlett? Tegyünk egy bevásárlókörutat
holnap Párizsban? Ámulva néztem rá.
– El sem tudom hinni, hogy mit tettél értem. Többször láttalak ma telefonálni, de azt
hittem, csak az üzleti ügyeidet bonyolítod.
– Nem. Egész nap Jennel beszéltem. Csak reméltem, hogy tud segíteni, mert annyira
bizonytalan volt az információnk, de nagyon segítőkész volt.
– Köszönöm – mondtam, és felpillantottam rá. – Köszönöm szépen.
– Nem tudjuk biztosan, hogy még ott dolgozik-e valamelyik boltban.
– Nem, nem azt köszönöm, vagyis igen, azt, de emellett még azt is, hogy… ennyire
törődsz velem, és hogy segítesz nekem.
Sean elmosolyodott.
– Ne butáskodj. Barátok vagyunk, vagy nem? Nos, remélem, hogy azok vagyunk, azok
után, amiken keresztülmentem miattad az utóbbi hetekben.
Elvigyorodott, és az egyik atléta – a tornász, aki közben felépült korábbi sérüléséből –
hátraszaltót csinált a gyomromban.
Kinyújtottam a karom, átöleltem Seant, és éreztem, hogy válaszul ő is átölel. Meleg és izmos volt a
teste, és nekem most éppen erre volt szükségem. Lehunytam a szemem, és a vállára fektettem a fejem.
132
Hosszabban öleltük egymást, mint ahogy kellett volna, és minden másodperccel egyre szorosabban…
Jaj!
Felnyitottam a szemem, és megláttam Davidet, aki az udvaron keresztül felénk sietett.
Ahogy közeledett, azonnal elhúzódtunk egymástól, és Sean felállt.
– Mit képzelsz, ki vagy te, hogy itt ölelgeted a menyasszonyomat?!
– David, nyugodj meg, ez nem az, amire gondolsz – tiltakoztam.
– Akkor mi, Scarlett? – kérdezte David lihegve, ahogy odaért hozzánk. – Egész nap
kacsingat neked, aztán egész éjszaka le sem veszitek egymásról a szemeteket.
Hogy is jut eszébe Davidnek ilyesmi, amikor Sean folyton Danielle-en lógott? Lehet,
hogy én néha arra néztem, ahol ő volt, de Sean biztos nem nézett engem. Vagy mégis?
– Dave, öregfiú, nyugodj meg – szólalt meg Sean, és David vállára tette a kezét. –
Nem arról van szó, amire gondolsz.
– Szerintem jobb lenne, ha levennéd rólam a kezed – mondta David kissé túl nyugodt
hangon. És a nevem Da-vid.
– Oké – tette fel Sean megadóan a kezét. – Ahogy akarod, cimbora.
Úgy tűnt, ez még jobban feldühítette Davidet.
– Én nem vagyok a te cimborád! Scarlett, gyere velem, bemegyünk – megragadta a karom.
– Majd odabent beszélünk erről – sziszegte a fülembe, miközben kezdett elvonszolni Seantól.
– David, hagyd abba! Nevetségesen viselkedsz! – kiáltottam, miközben próbáltam
kiszabadulni a szorításából.
– Szerintem tedd meg, amire Scarlett kér – mondta Sean, aki követett bennünket.
David hirtelen megállt, és szembefordult Seannal.
– Különben mi lesz?
Most Seanon volt a sor, hogy dühösen nézzen.
– Csak tedd, amire kér, jó?
David elengedte a karom.
– Még egyszer megkérdezem, hogy különben mi lesz?
Sean elfordult tőle, és hozzám intézte a szavait.
– Engem ismersz.
– Igen, de te Daviddel voltál, és én nem akartam egész este a fölösleges harmadik szerepét játszani.
– Ó, Sean, sajnálom. Nem tudtam. Azt hittem, jól érzed magad.
– Szívesebben lettem volna veled.
Egymás szemébe néztünk, és abban a pillanatban semmi mást nem szerettem volna,
mint újra átölelni. Majdnem elfelejtettem, hogy David még mindig a vízben várakozik.
– Khm! – krákogott David.
Kijött a szökőkútból, és ott állt néhány lépésnyire tőlünk.
– Sean éppen indul befelé – szólaltam meg hangosan. –
Ugye, Sean? Sean bólintott.
– Azt hiszem, ennyi elég volt ma estére – mondta távozóban. – Reggel találkozunk,
Scarlett. Béreljek taxit, hogy bemenjünk Párizsba?
– Igen, az jó lenne. Holnap találkozunk.
Néztem, ahogy elmegy, aztán Davidhez fordultam.
– Hogy érti azt, hogy bérel egy taxit, hogy bemenjetek Párizsba? Nem töltheted vele a
holnapot, Scarlett! Elfelejtetted, hogy milyen nap van holnap?
136
– Ööö…
– Február 14-e, Valentin napja.
Ó, istenem, elfelejtettem!
– Az a helyzet, David…, ez bonyolult.
– Nekem mondod, Scarlett? – David beletúrt a vizes hajába, de közel sem volt olyan
szexi így, mint Sean néhány perccel ezelőtt. – Azt hittem, megegyeztünk, hogy együtt
töltjük a napot, mielőtt hazarepülnénk holnap este. Most meg vele akarod tölteni. Akinek,
hadd emlékeztesselek, a karjában találtalak tíz perccel ezelőtt.
– Nem, nem Sean miatt, bonyolult. – Nos, részben igen, de ezt nem akartam
elmondani Davidnek. – Van még valami.
– Úgy érted, hogy van még valami azonkívül, hogy elszöktél előlem egy egy hónapos
vakációra Londonba? Ahova, attól tartok, hiba volt elengednem téged? Van még valami
azonkívül, hogy egy másik férfival töltöd minden idődet, akiről nemcsak hogy
megpróbálod elhitetni, hogy csupán egy barát, de akivel, mint most kiderült, szívesebben
töltenéd a Valentin-napot, mint velem? Van még valami ezenkívül is, Scarlett?
– Igen, David, van.
– Nos, akkor hadd halljam, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon érdekfeszítő lesz.
– Mi lenne, ha visszamennénk a szobánkba? Megszárítkozhatnál, és akkor annyit
beszélgethetünk, amennyit csak akarsz.
David lenézett a tócsára a lába körül.
Egyáltalán nem néz ki olyan jól vizesen, mint Sean…
Megráztam a fejem. Véget kell vetnem ennek az összehasonlítgatásnak, amely
majdnem olyan rossz, mint a filmes hasonlataim.
– Nem, Scarlett – mondta David, és dühösen rám nézett. – Azt hiszem, most szeretném hallani
az egész sztorit, még mielőtt újabb kifogásokat találnál a viselkedésedre. Ennyivel tartozol nekem.
– Igen, igazad van – feleltem.
Amilyen gyorsan csak tudtam, elmeséltem Davidnek mindent, ami anyámmal
kapcsolatosan történt: hogyan nyomoztunk utána Seannal mindenütt, és miért olyan fontos,
hogy holnap vele menjek Párizsba. Mire befejeztem, úgy láttam, hogy már nagyon fázik.
– David, menjünk be, és ott fejezzük be ezt a beszélgetést. Tüdőgyulladást fogsz
kapni, ha nem szárítkozol meg mihamarabb.
– Csak három kérdésemre válaszolj – mondta David, mint aki nem is hallotta, amit
mondtam. – Szeretsz engem, Scarlett?
– Igen, hát persze hogy szeretlek. Miféle kérdés…
David félbeszakított:
137
– És őt szereted?
– Kit? Seant?
David bólintott.
Kiszáradt a szám, és nagyot nyeltem.
– Nem.
– Szereted apádat?
– Miféle rohadt kérdés ez? Hát persze hogy szeretem!
– Akkor hagyj fel ezzel, Scarlett. Hagyj fel ezzel az ötlettel, hogy megkeresed anyádat.
Csak bántódásod eshet. És másokat is megbántasz közben.
Elgondolkoztam azon, amit mondott.
– Hogy érted azt, hogy megbántok vele valakit? Úgy érted, hogy apát és magamat, ha
megtalálom anyámat? Vagy téged és engem, ha Seannal indulok a keresésére?
– Mindenkit, Scarlett. Ez az egész nagy szívfájdalommal fog véget érni. Ez egy egyszerű –
de most már látom, hogy ostoba – ötletnek indult, hogy elmehess egy időre, hogy
„összeszedd a gondolataidat”. Azt hiszem, egészen pontosan ezekkel a szavakkal adtad elő
nekem. És most ez az őrült ötlet lett belőle, hogy megkeresed az anyádat. És mi lesz, ha
sikerül, Scarlett? Mi lesz, ha megtalálod és nincs rád szüksége? Sok-sok évvel ezelőtt nem
kellettél neki. Ezen már elgondolkoztál? Hogy mit fogsz érezni, ha újra elutasít?
A nagy eufóriában ez a lehetőség eszembe sem jutott.
– Hogy fogja magát érezni apád, ha valami véletlen folytán anyád újra része akar lenni
az életednek? Gondoltál arra, hogy milyen lesz ez neki?
Megráztam a fejem.
– Nem, gondoltam, hogy nem. És arra gondoltál, hogy én hogy érzem magam, amikor
te, az a nő, akit néhány hét múlva feleségül veszek, egy másik férfival járja az országot?
Elgondolkoztál egy pillanatig is azon, hogy én hogyan érzem magam ettől? Igen?
Lehorgasztottam a fejem, és a földet bámultam.
– Mikor akarsz már rájönni, Scarlett, hogy ez nem egy film, hanem a való élet igazi emberekkel,
és lehet, hogy nem lesz belőle happy end, ha továbbra is mások életével játszadozol?
Felnéztem Davidre. Jól odamondogatott nekem, de igaza volt. Mindenben igaza volt,
amit mondott, amin ez idáig még sohasem gondolkoztam el.
– De mi lesz akkor, ha nem járok a végére, David? Talán sohasem fogom megtudni,
hogy lehet-e részünk anyámmal abban a happy endben. És igazából csak annyit akarok,
hogy boldog legyek, és hogy tudjam, megtettem mindent ennek érdekében.
David elkeseredetten rázta a fejét.
– Ha nem adtam volna a szavam apádnak… – motyogta.
138
– Ezt hogy érted? Mit mondtál neki?
– Nem arról van szó, hogy én mit mondtam neki, Scarlett, hanem arról, hogy ő mit mondott nekem.
– Nem értem. Magyarázd meg, David.
– Nem tehetem. Amikor meglátogattam, a szavamat adtam neki, hogy nem avatkozom
bele ebbe. És annak ellenére, amit a józan eszem diktál, ezt is fogom tenni – kihúzta
magát. – Scarlett, nyertél. Megbízom benned. Menj el holnap Párizsba Seannal. Tőlem
akár a holdra is elmehetsz vele. Csak azt ígérd meg nekem, hogy áprilisban ott leszel
velem a templomban. Még mindig akarod, hogy összeházasodjunk, ugye?
– Igen, David – mondtam, ünnepélyesen a szemébe nézve. – Igazán akarom. Csak
előbb ezt még meg kell tennem.
– Ez minden, amit akarok, Scarlett. Hogy ott légy, és hogy azt mondd nekem, amit az előbb mondtál.
– David, ígérem, hogy az esküvőnk napján Londonban leszek, az esküvői ruhámban,
és igent fogok mondani neked.
139
21
Seannal a járdán álltunk, a diadalív árnyékában. A nap nagy részét Párizsban töltöttük,
és felkerestünk számos Louis Vuitton-üzletet. Éppen kiléptünk a metróból, és ezúttal a
nyüzsgő és rendkívül sikkes Champs-Élysées-n találtuk magunkat.
– Oké, azt hiszem, erre van – mondta Sean a térképről felnézve. – A
101-est keressük. Gyorsan elindult a járdán.
Én valamivel kevésbé lelkesen követtem.
A délelőtt nem volt túl sikeresnek mondható. Először is, határozottan fagyos volt a
légkör a hotelszobában, míg becsomagoltam a bőröndömbe, és arra készültem, hogy a
reggeli után Seannal találkozzam a hallban.
David nem sokat beszélt a tegnap este történtek után. Udvarias volt és előzékeny, mint
mindig, ugyanakkor távolságtartó is.
Nem hibáztathattam érte. Azok után, amiket tegnap este mondott nekem, rá kellett jönnöm,
hogy igaza van: nem mélyedtem el túlzottan abban, ő hogyan láthatja ezt az egészet. Ha fordítva
lett volna, és ha David rohangált volna fel s alá egy másik nővel, vajon én is olyan nagyvonalú
lettem volna, mint ő volt velem, és hagytam volna, hogy folytassa a flörtölést? Nem hiszem.
Megesküdtem magamban, hogy ha egyszer vége lesz ennek, akkor mindenképen
jóváteszem a dolgokat.
Nem mintha akartam volna, hogy vége legyen. Ez volt a másik dolog, amin nem sokat
töprengtem: hogy visszatérek az otthonomba. Úgy értem, amint lejár az időm, vissza
fogok térni Stratfordba, Maddie-hez, apámhoz és Davidhez, és valószínűleg soha többé
nem látom Ursulát, Oscart, vagy ami még fontosabb, Seant.
Mélyet sóhajtottam.
– Hahó, fel a fejjel! – kiáltotta Sean. – Biztosan megtaláljuk, csak idő kérdése.
– Nem erről van szó. Azon gondolkoztam, amit David mondott tegnap este.
Most Seanon volt a sor, hogy felsóhajtson. Tudtam, hogy nem volt túlzottan
lenyűgözve David tetteitől.
– Ezúttal mit mondott?
– Megkérdezte, hogy mi lenne, ha megtalálnánk anyámat, és ő nem akarna tudomást
venni rólam. Végül is, ha nem kellettem neki babakoromban, akkor most miért kellenék?
Sean megállt, határozottan megfogta a vállam, és maga felé fordított.
140
– Hagyd abba – mondta, és egyenesen a szemembe nézett. – Tegnap este annyira
lelkes voltál, egyáltalán semmi kétely nem volt benned ezzel kapcsolatban. Semmi mást
nem akartál, mint hogy megtaláld anyádat. Nem aggasztott, hogy ki ő vagy mit fog rólad
gondolni, csak arra gondoltál, hogy végre találkozhatsz vele.
– Tudom, de…
– Semmi de, Scarlett. David tette a bogarat a füledbe. Nem tudom, mit mondott neked,
miután elmentem tegnap este, de egyáltalán nem tett jót vele.
– Ami azt illeti, David nagyon is megértő volt.
Sean elengedte a vállamat, elfordult tőlem, és elhúzta a száját.
– Még hogy megértő! Inkább úgy mondanám, hogy irányítani akar.
– Sean, kérlek – a karjára tettem a kezem. – Ne vitatkozzunk Daviden. Elég nagy
kavarodás van így is bennem, mert minden egyes alkalommal, ha leszállunk a metróról, arra
gondolok, hogy anyám itt lehet a szomszédos utcában. Most nem tudok ezzel foglalkozni.
– Ne haragudj – mondta Sean bocsánatkérő mosollyal –, nem fogom többet szóba
hozni. – Karon fogott, és a másik karjával szalutált. – Igenis, Vörös, akkor teljes gőzzel
előre! Vár ránk a következő kézitáskabolt.
Továbbmentünk a Champs-Élysées-n, és találtunk egy újabb Louis Vuitton-üzletet, amely bőrből
készült, jellegzetes luxusbőröndöket és -táskákat kínált. Sean kinyitotta az ajtót, és beléptünk.
– Bonjour – köszöntötte a kifogástalanul kisminkelt eladót a pult mögött. – Parlez-vous
anglais? Beszél angolul?
– Oui, Monsieur, természetesen igen – felelte rendkívül jó angolsággal az eladó. – Miben segíthetek?
Mindig nagy megkönnyebbülést jelentett, ha az eladó beszélt angolul. Még a saját nyelvünkön sem
volt könnyű elmagyarázni valakinek, hogy kit keresünk és miért. De azzal a kevéske
franciatudásunkkal, ami kettőnknek együtt volt, szinte lehetetlenné vált. A nőt figyeltem,
miközben Sean beszélt: rövidre vágott hajával és tündérszerű arcvonásaival volt benne
valami amélie-s, és ezt jó jelként értelmeztem.
– Á, remek! – örvendezett Sean. – Egy Rosemary nevű hölgyet keresünk. Van ilyen
nevű alkalmazottjuk?
– Vagy esetleg Rosie? – tettem hozzá segítőkészen.
– Non, attól tartok, nincs itt senki, akit így hívnak.
– Már régóta itt dolgozik…, Chantal? – kérdezte Sean a kitűzőjére pillantva. – Úgy
értem, van valaki, aki régebben dolgozik itt önnél?
Chantal tanácstalanul nézett ránk.
– Valaki, aki idősebb? – próbálkoztam.
– Á, most már értem, idősebb. Itt van Marie, ő már… ööö… régóta itt dolgozik.
141
– Beszélhetnénk vele? – kérdeztem.
– Oui, hátul van. Egy pillanat, és hívom.
Amíg várakoztunk, végigpillantottam az üvegpódiumokon és polcokon kiállított táskák
némelyikén. Az árukat meg sem néztem. Nem lett volna értelme.
Chantal rövidesen egy feketébe öltözött idősebb nő társaságában tért vissza, aki
Chantal karjára támaszkodott, és majdnem kétrét görnyedve bicegett oda hozzánk.
– Ő Marie – mondta Chantal. – Az igazgatónő nagymamája. Szeret eljönni a boltba, és itt üldögélni a
társaságunkban, amióta a férje meghalt, de nem engedik meg neki, hogy itt elöl tartózkodjon.
Chantal a szájához tette a kezét, és suttogva mondta nekünk:
– Azt mondják, hogy… hogy is mondják? Ööö… elriasztja a vásárlókat.
Leültette Marie-t egy székre.
– Nem beszél angolul, de megpróbálom megkérdezni tőle, amit tőlem kérdeztek.
Chantal ezután feltehetően megkérdezte ugyanazt Marie-tól, amit mi kérdeztünk tőle. Nehéz volt
megállapítani, hogy miről beszélnek, az egészből csak annyit értettem, hogy Rosemary.
Marie határozottan rázta a fejét.
– Azt mondja, hogy nem ismeri – fordított Chantal, kissé fölöslegesen.
– Vagy Rosie? – kérdeztem Marie-ra nézve.
Ismét a fejét rázta.
Seanhoz fordultam:
– Akár mehetnénk is, itt nem jutunk semmire.
– Angol – mondta Marie.
Mindnyájan felé fordultunk.
– Angol – mondta, csontos ujjával rám mutatva.
– Igen, így van, angol vagyok.
– Vivien – mondta bólintva.
– Nem, az én nevem
Scarlett. Újra bólintott.
– Oui… Scarlett… Vivien. Da, daa, da, daa. Da, daa, da, daaa – dúdolta.
– Gyerünk – mondta Sean. – Menjünk, még egy boltba el kell jutnunk. Ráadásul –
súgta oda – nem hiszem, hogy az öreglány egészen jól van.
– Nem, várj csak – intettem türelemre Marie dúdolására figyelve. – Nem hallod, mit
énekel? Azt hiszem, ez az Elfújta a szél zenéje.
Álltunk és hallgattuk, ahogy Marie dúdolta. Abbahagyta, és ránk mosolygott.
– Vivien – mondta újra rám mutatva.
Aztán Chantalnak mondott valamit franciául.
142
– Mit mond? – kérdeztem.
– Azt mondja, hasonlít Vivienre.
– Kire, Vivien Leigh-re?
Chantal megkérdezte Marie-tól.
– Nem – magyarázta Chantal. – Egy nőre, aki régebben itt dolgozott. Marie azt
mondta, hogy nagyon szerette a mozit, és emlékszik, hogy a kedvenc filmje az Elfújta a
szél volt. Ezért a személyzet Viviennek szólította, mert az franciásabban hangzott.
– Franciásabban, mint…? – kérdeztem reménykedve. – Mi volt az igazi neve?
Chantal ismét váltott néhány szót Marie-val.
– Attól tartok, nem emlékszik az igazi nevére.
Már éppen fel akartam adni, amikor eszembe jutott a fénykép.
– Ő az? – kérdeztem, miután előhúztam a táskámból. Rámutattam anyára: – Vivien? –
kérdeztem Marie-tól, és letérdeltem mellé.
Marie alaposan megnézte a képet, aztán engem.
– Oui – mondta újból a fényképre nézve. – Vivien. – Aztán rám mosolygott. – Vivien –
ismételte, és megfogta a kezem.
– Nyertünk! – mondta Sean vigyorogva.
Chantal segített nekünk fordítani, így meg tudtam kérdezni Marie-tól, hogy mire
emlékszik az anyámmal kapcsolatban.
Úgy írta le Chantalnak, hogy élénk volt és szellemes, és rajongott a moziért, amiben Marie
is osztozott. Nem sokáig dolgozott a boltban, rövidesen ismét továbbállt. De Marie biztos volt
benne, hogy nem maradt a Louis Vuittonnál, hanem valahova máshová ment dolgozni.
„Titokzatos körülmények között” – ahogy Chantal fordította.
Az üzlet kezdett zsúfolt lenni, ezért úgy döntöttünk, hogy távozunk. Nyilvánvaló volt számomra,
hogy Marie valóban jól ismerte és kedvelte anyámat, de ismét zsákutcába jutottunk. Hálás
köszönetet mondtunk Chantalnak és Marie-nak a segítségükért, aztán elköszöntünk tőlük.
– Hát így állunk – mondtam Seannak, miután újra kiléptünk az
utcára. – Ennyi. Sean rosszallóan nézett.
– Scarlett, ne mondd ezt mindig, ahányszor egy kis akadályba ütközünk! Nem adhatod
fel mindig ilyen könnyen.
– Mi mást tehetnénk? Nincs más nyom. Anyám egy ideig itt dolgozott, ez minden, amit
tudunk. Marie-nak fogalma sincs róla, hova ment innen. Bárhol lehet, Sean.
– De már olyan közel jártunk! – mondta Sean frusztráltan.
– Tudom, de legalább volt valami hasznom az egészből. Megtudtam, hogy milyen ember volt az
143
anyám. Mindenki, akivel találkoztunk, szép emlékeket őriz róla. Nyomot hagyott az emberekben, Sean,
és nyilvánvalóan élvezte az életet.
És ezentúl én is ezt fogom tenni – fogadtam meg magamban.
– De most feladjuk, Scarlett, és elismerjük, hogy vereséget szenvedtünk. Ezt nem akarhatod.
– Nem, Sean, te vagy az, aki ezt nem akarja. Az elmúlt héten sokkal többet tudtam
meg anyámról, mint amiről valaha is álmodtam, és én megelégszem ezzel. Úgy látszik, a
sors nem akarja, hogy újra találkozzunk.
Úgy tűnt, Sean nem ért egyet ezzel.
– Nézd, Sean, tudom, hogy te nem így gondolkozol. Te az a fajta ember vagy, aki
sosem adja fel, amíg el nem éri a célját. De ezúttal nem nyerhetünk, nem lehetünk mi a
legjobbak, és be kell ismernünk, hogy vereséget szenvedtünk.
Még mindig nem tűnt úgy, hogy meggyőztem Seant.
– Biztos, hogy ezt akarod, Scarlett? Úgy értem, nemcsak amiatt van ez, amit David mondott?
– Nem, nem amiatt.
Sean felvonta a szemöldökét.
– Igazán – erősködtem. – Ezt akarom. Különben is – mondtam tettetett vidámsággal témát váltva –,
ez azt jelenti, hogy marad időnk alaposan bejárni Párizst. Már ha velem akarod tölteni a napot.
Sean elmosolyodott.
– Tudod, hogy szeretném.
– Jó, akkor menjünk el valahova. És ha megígéred, hogy jó leszel, akkor megpróbálok
nem keresni filmjeleneteket, míg itt vagyunk. Mit szólsz hozzá? Gyere, Sean! –
unszoltam, és megfogtam a kezét. – Jól fogunk szórakozni.
Seannak megnyúlt az arca.
– Ó, Scarlett, nagyon szeretném. Igazán. De attól tartok, hogy ma délután dolgom van.
– Ó… ó, értem. – Igyekeztem, hogy ne legyen túl csalódott a hangom, miközben
éreztem, hogy kicsúszik a keze a kezemből. – Nos, semmi gond, jól elszórakozom
egyedül is. Te már biztos láttál mindent, és csak unatkoznál.
– Nem, egyáltalán nem unatkoznék. Nagyon szerettem volna megmutatni neked Párizst –
nyugtalanul az órájára nézett. – Mi lenne, ha megvárnál a hotelben? A találkozóm után
felhívnálak, és elmehetnénk valahova együtt. Szerintem nem fog sokáig tartani.
– Ne butáskodj. Elboldogulok egyedül. Nagylány vagyok, nem kell rám vigyázni. –
Vicceltem, hogy felderítsem, de Sean nem mosolyodott el. – Vacsoránál találkozunk a
hotelben, jó? Akkor egyikünknek sem kell sietnie ma délután.
– Biztos?
– Igen, egészen biztos.
144
– Nos, rendben – bólintott Sean még mindig bizonytalanul. – De ezt inkább vidd
magaddal. – Felém nyújtotta a térképet. – Nem fogsz eltévedni, ugye?
– Sean, mondtam, hogy minden rendben lesz. Most kérlek, indulj – kértem, és elvettem
tőle a térképet.
– Jó, akkor később találkozunk.
Bólintottam, és néztem, ahogy visszamegy a metróhoz. Furcsa volt magamra maradni.
Seannal olyan sok időt töltöttünk együtt mostanában, hogy hirtelen nagyon szokatlannak
tűnt, hogy most nincs mellettem.
a lehetőséget, és olyan gyorsan eltűnt a Champs-Élysées-n, ahogy csak tengerjáró lába bírta.
Nehezen, de végül sikerült túltennem magam a Johnny Depp-pel való találkozás okozta
megrázkódtatáson és megdöbbenésen – úgy értem, mennyi az esélye annak, hogy ez
az emberrel megtörténjen? Tudtam, hogy Párizsban él és francia barátnője van, de
mégis… – a délután hátralevő részét azzal töltöttem, hogy próbáltam megnyugtatni
magam azzal, hogy turista módjára annyit nézek meg egy nap a városból, amennyit csak
tudok. Legutóbb tizenöt évesen, egy iskolai kiránduláson jártam Párizsban. Akkoriban
húsz másik kamasz társaságában jártam a várost, de ezúttal egyedül voltam.
Meglátogattam a Musée d’Orsay művészeti galériáját, ahol megcsodáltam a hajdanvolt központi
146
pályaudvar falait díszítő hatalmas Monet-vásznakat. Elmentem a Notre-Dame-ba, és ismét ámulva
néztem a hatalmas gótikus katedrális belsejét, és megértettem, hogyan ihlethette Victor Hugót regénye
megírására és a számos filmadaptációt, amelyben hírhedt lakója, a púpos szerepelt. A Montmartre-on
az összecsődült turisták arcképeit megfestő művészek között sétáltam. Kis időre eszembe jutott Sean,
és elgondolkoztam azon, hogy vajon vannak-e művészi hajlamai. Talán készíthetne egy vázlatot rólam,
mint Leo Kate-ről a Titanicban, és ezzel ismét bővíthetné bizonyítékaim egyre hosszabbodó sorát.
Aztán eszembe jutott, hogy mi történt velük ezután a filmben, és meggondoltam magam. Már így is
eléggé meggyűlt a bajom Daviddel. De talán Seannal ellátogathatnánk a Moulin Rougeba, és
megnézhetnénk egy előadást. Biztos vagyok benne, hogy nem lenne muszáj énekelnünk vagy trapézon
lógnunk, vagy ilyesmit csinálnunk, anélkül is találnánk valami filmjelenetbe illőt.
Végül eljutottam a turisták zarándokhelyére, az Eiffel-toronyba.
Ahogy a roppant acélépítmény alatt állva körülnéztem, láttam, hogy a februári késő délután ellenére
mindenhol sokan vannak – főleg turistacsoportok és családok, valamint párok, sok-sok pár.
Á, hát persze, Valentin-nap van! Nos, nyilván nincs annál romantikusabb hely Valentin
napján, mint Párizs.
Erősen igyekeztem Davidre gondolni. Már valószínűleg hazaért, és boldogan pepecsel a
legújabb barkácsolós munkájával. De gondolataim szófogadatlanul visszatértek Seanhoz.
Bár jól éreztem magam ezen a délutánon, tudtam, hogy még jobban élveztem volna,
ha Sean is velem van. Megint felbukkant az az ismerős érzés, hogy valami hiányzik, de
ezúttal ő volt az, aki hiányzott.
Néztem, ahogy az emberek lifttel felmennek a torony tetejébe, és felmásznak a
lépcsőkön. Egyedül nem mehetek fel oda. Mi értelme lenne az Eiffel-torony tetején lenni
anélkül, hogy valakivel osztozhatnék a csodálatos kilátásban?
Így megfordultam, és elindultam vissza a metró felé. Aztán megálltam és
elmosolyodtam, mert támadt egy ötletem.
Egy ötlet, amely segít döntenem, így vagy úgy…
147
22
Gondoltam, jobb, ha aláfirkantom a nevem, végül is ez nem egy igazi film, és amilyen az
én formám, még valaki más kapja meg az üzenetet, és ott tölthetem az egész estét az
Eiffel-torony tetején valami Pierre nevű éjszakai portással.
Gyorsan felfrissítettem magam, és melegebben öltöztem föl – így azonban nem igazán
sikerült romantikus kinézetet öltenem.
Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy milyen ruhát viselt Meg Ryan A szerelem
hullámhosszán című filmben, de csak a mackós rész jutott eszembe a végén, és az különben
is az Empire State Building tetején volt. A Félévente randevúban Deborah Kerr pedig el sem
jutott odáig. Így a végén egy elegáns fekete nadrág mellett döntöttem, halvány rózsaszín
kardigánnal és a hosszú, fekete kabátommal. Utolsó simításként lazán lófarokba kötöttem a
hajam, és egy montmartre-i standon vásárolt sálat tekertem lazán a nyakam köré.
Pontosabban nyolcszor próbálkoztam, míg végre valahogy sikerült eligazítanom magamon.
Amikor végre elkészültem, kiosontam a szobámból – nehogy Sean észrevegyen, ha
közben véletlenül visszatér –, és amilyen hangtalanul csak tudtam, becsúsztattam a levelet
az ajtórésen. Aztán siettem a legközelebbi metróállomáshoz, és vissza az Eiffel-toronyhoz.
Mire odaértem, már teljesen besötétedett, és ámulva néztem, milyen szép az esti kivilágításban.
Annak ellenére, hogy már későre járt, még mindig sorban álltak a lifteknél. Így beálltam az egyikbe,
és reméltem, hogy még van időm, és eltart egy ideig, míg Sean megkapja az üzenetem.
A sor elejére érve megvettem a jegyet, és a többi turistával együtt felmentem az első, majd a
második, végül a legfelső emeletre, ahol mindnyájan kiszálltunk. A legfelső kilátót körülvevő korláthoz
148
mentem, hogy lenézzek a városra. Az órámra pillantottam: hat óra negyvenöt percet mutatott.
Hét ötvenre már ötször körbementem a kilátón. Az esti Párizs látványa valóban
lélegzetelállító, ez tagadhatatlan, szinte még szebb, mint a kivilágított torony, de kezdtem
magam kínosan érezni, mivel Seannak se híre, se hamva nem volt.
Napközben elsősorban családok és turistacsoportok látogatták ezt a nevezetességet. Most
többnyire egymás kezét fogó szerelmespárokat lehetett látni, akik gyöngéd pillantásokat és forró
csókokat váltottak egymással. Nem hibáztathattam őket ezért, végül is Valentin napja volt. De úgy
éreztem magam, mint egy felesleges harmadik, ahogy ott várakoztam egyes-egyedül.
Siess, Sean! – biztattam gondolatban, ismét kifelé pillantgatva. Reszkettem, és már
egyáltalán nem éreztem jól magam. A táskámba nyúltam a telefonomért, hátha próbált
hívni, csak nem hallottam. Talán nincs elég térerő idefent?
Egy ideig kotorásztam a táskámban, de aztán eszembe jutott, hogy a hotelszobában a
töltőre tettem a telefonomat. Olyannyira lefoglalt, hogy mit vegyek fel és mit írjak
Seannak, hogy elfelejtettem magammal hozni. A francba!
Kilenc órakor már nagyon fáztam és nagyon elegem volt. Próbáltam a torony közepe
táján menedéket keresni az egyik padon, amely a vastraverzek mögött volt.
– Ha nem jön a következő fél órában, akkor megyek, és iszom egy kávét – mondtam magamban, a
második emeleti kávézóra gondolva. Még nem mertem elmenni, mert tudnom kellett, hogy eljön-e.
Két csésze kávéval és hét „Lenne szíves lefényképezni minket?” kéréssel később
Sean még mindig nem volt sehol.
Ismét az órámra néztem. Tíz óra múlt húsz perccel. Télen tíz harminckor jön fel az
utolsó lift, úgyhogy már nincs sok ideje.
Még egyszer megcsodáltam a kilátást, a Trocadéro teret, a Szajna hídjait, amelyek mostanra már
mind nagyon ismerősnek tetszettek, és ha nagyon igyekeztem, akkor még a Montmartre-t is láttam
odaát meg a kivilágított Sacré Cœur-t. Délután már megnéztem kívülről ezt a hatalmas római katolikus
templomot vagy bazilikát, ahogy az útikönyvem szerint hívták: a Sacré Cœur a szent szív bazilikája. Az
egyszer biztos, hogy mindaz, ami körülvesz, nem tesz jót sem a szívemnek, sem az idegeimnek.
Pillantásom ismét visszatévedt a torony belseje felé. Kissé távolabb egy szerelmespár
kuncogott és sugdolózott, majd a férfi hirtelen fél térdre ereszkedett.
Jaj, ne, csak ez hiányzott még!
A lány valószínűleg igennel válaszolt, mert utána összetapadt a szájuk.
Úgy döntöttem, hogy magukra hagyom őket, és csalódottan elindultam hazafelé.
– Elnézést – szóltak utánam.
Megfordultam.
149
– Beszél angolul? – kérdezte a férfi.
– Igen – bólintottam.
– Lenne olyan szíves, és készítene rólunk egy képet? Csak Helenről és rólam, nos…
éppen most jegyeztük el egymást!
Boldogan újra egymás szemébe néztek.
– Igen, miért is ne? – feleltem.
– Csak nyomja meg ezt a gombot – nyújtotta oda a férfi a fényképezőgépet. – Nagyon könnyű.
Tudtam, hogy az, mert aznap este már három szerelmespárt fényképeztem le pont ugyanilyen
fényképezőgéppel.
– Mosolyogjanak! – próbáltam vidáman szólni
hozzájuk. Nem kellett sokat biztatni őket.
Lefényképeztem őket, majd visszaadtam a gépet a férfinak.
– Nagyon szépen köszönjük! – mondta Helen, és rám mosolygott. – Csodálatos dolog,
hogy Alexandernek és nekem most már mindörökké megmarad ez a pillanat.
– Szeretné, ha lefényképeznénk? – kérdezte Alexander, és körülnézett.
Nyilvánvalóan azt nézte, hogy van-e velem valaki.
– Nem, köszönöm, nem – tiltakoztam. De mivel nem akartam nagyon szomorúnak
látszani, még hozzátettem: – Várok valakire.
– Ilyen későn? – az órájára nézett. – Késik egy kicsit, nem?
– Alex, hagyd abba – mondta Helen. – Szerintem ez romantikus, olyan, mint abban a
filmben… abban a Meg Ryan-esben, ugye? Mi is a címe?
– A Harry és Sallyre gondolsz? – kérdezte Alex segítőkészen.
– Nem, nem arra… ööö… Tom Hanks játszott benne…
– Hm! – Alex újra a fejét törte. – Tudom már! A szerelem hálójában. Abban mindketten
benne voltak.
– Nem…, ó, itt van a nyelvem hegyén.
– A szerelem hullámhosszán – mondtam, attól tartva, hogy egész este képesek ezt folytatni.
– Igen, hát persze! – kiáltott fel Helen megkönnyebbülten. – Ez az! De abban a nő az
Empire State Building tetején várakozik, ugye?
– Igazából a fiú. De hasonló a helyzet, igen.
– Ó, de izgalmas! A férjére vár?
– Nem.
– A vőlegényére?
– Nem.
– A barátjára? – kérdezte reménykedve.
150
– Igen – hazudtam. – A barátomra – a fejemet csóváltam. – Megölöm, ha nem ér ide hamarosan.
– Jogos. Végül is Valentin napja van – imádattal nézett újra Alexre. – És Valentin
napján azzal kell lenni, akit szeretünk.
Mintha én nem tudnám.
– Nos, a kedvéért remélem, hogy hamarosan itt lesz. Azt hiszem, nagyon romantikus
itt találkát adni valakinek ma estére. Ugye, Alex?
Alex szeretettel bólintott Helen felé.
– Így van, szívem.
Aztán újra rám nézett.
– Nagyon szeretheti, ha ennyit vár rá. Remélem, megérdemli magát. – Átölelte a menyasszonyát. –
Gyerünk, Helen! – rám mosolygott. – Köszönjük a fényképet, remélem, minden jól alakul.
– Igen, ha szereti, ne adja fel – tette hozzá Helen álmodozva. – Viszlát!
Néztem, ahogy egymást átkarolva távolodnak, és hirtelen nagyon egyedül éreztem magam.
Hogy is lehettem ennyire ostoba? Egy olyan férfival is tölthettem volna Párizsban a
Valentin-napot, aki igazán szeret, aki feleségül akar venni és velem akarja leélni az
életét. És ehelyett méregdrága táskákat árusító boltokba rohangáltam, egyedül voltam
városnézőben, és halálra fagytam egy francia turistacsapda tetején. Bár… azért ott az az
eset Johnny Depp-pel… A fejemet ráztam. Nem, az sem volt egy nagy szám.
És ha az életem igazán olyan lenne, mint egy film, akkor most megfordulnék, éppen
amikor a ma esti utolsó lift megérkezik, és kinyílna az ajtó, és ott állna Sean elkeseredett
arccal és valami drámai történettel, hogy bankrablás vagy bombariadó miatt késett.
Megfordultam, és tényleg éppen akkor érkezett az aznap esti utolsó lift. Reménykedve
néztem, ahogy nyílik az ajtó… de sajnos csak a liftkísérő volt bent, aki tényleg
elkeseredett arccal állt ott, de egy egészen másfajta elkeseredettséggel.
Egy utolsó, metsző pillantást vetettem az éjszakai Párizsra, mielőtt beszálltam volna mellé a liftbe.
Míg arra vártunk, hogy az utolsó látogatók is beszálljanak, a velem szemközt álló egyenruhás férfira
néztem. Középkorú volt, kopaszodott, szemüveget viselt, és a bőröve fölött kibuggyant a pocakja.
Dohányszag áradt belőle, és még valami más, azt hiszem, arcszesz lehetett, de inkább bútorfényesítő
lakkra emlékeztetett. Rám vigyorgott, és észrevettem, hogy a nikotintól sárgák a fogai. Udvariasan
visszamosolyogtam, aztán másfelé néztem, de előtte még megláttam a kitűzőjét, amely megerősített a
korábbi félelmemben, hogy ha ez az ötletem rosszul sül el, mint ahogy végül olyan színpadiasan
kudarcba is fulladt, akkor az estét végül egy Pierre nevű francia társaságában fogom zárni.
A lift biztonságosan levitt a torony aljába, és miközben a szinte üres metrón ültem, semmi másra nem
tudtam gondolni, mint hogy milyen teljes csőd volt a ma este. Olyan biztos voltam abban, hogy Sean
151
eljön, hogy találkozzon velem az Eiffel-torony tetején, hogy bele sem gondoltam, mi fog
történni, ha mégsem érkezik meg.
Nem vette észre az üzenetemet az ajtó alatt? És ha nem, miért nem? Miért nem jött vissza
a hotelbe ma este? Mi van, ha történt vele valami… baleset… vagy még rosszabb?
A még rosszabb tulajdonképpen az lett volna, ha visszament a hotelbe, elolvasta az üzenetemet, ami
elriasztotta őt. Talán túl messzire mentem azzal, hogy ilyen romantikus dolgot javasoltam, hogy
találkozzunk az Eiffel-toronyban. Talán Sean azt akarja, hogy barátok legyünk. Csak barátok.
Zúgott a fejem a sok gondolattól, úgyhogy amikor a hotelhez értem, meg kellett állnom néhány
másodpercre, hogy vegyek néhány mély lélegzetet, és megnyugtassam magam, mielőtt bemennék.
A szállásunk egy forgalmas utcában volt, tele nyüzsgő bárral és hangulatos étteremmel.
Ahogy odakint álltam, hallottam a borospoharak koccanását és a boldog, izgatott hangokat. A
szemközti bisztró felé pillantottam, kedves helynek tűnt. Az asztalok piros-fehér kockás
abrosszal voltak leterítve, és mindegyiknek a közepén egy viasszal bevont borospalackban
gyertya égett. Emlékeztetett a… mire is? Ja, igen, arra a kis olasz étteremre, ahol Seannal
együtt vacsoráztunk azon az estén, amikor Glasgow-ba érkeztünk.
De nem ez volt az egyetlen dolog, amely arra az estére emlékeztetett. Mert az egyik
ablak melletti asztalnál ült egy pár. Csevegtek és nevetgéltek, mint mi azon az estén.
Igazából amikor jobban megnéztem őket, kiderült, hogy a férfi eléggé hasonlít Seanra –
ugyanolyan a testfelépítése, a hajszíne… és a szeme színe. De ahogy a pincér
eltávolodott az asztaluktól és a pár felállt, hogy távozzon, véget ért a hasonlóság a
glasgow-i estémmel. Mert akkor a férfi arcon csókolta a nőt, és megölelték egymást.
Sean nem tette ezt velem Glasgow-ban… De ma este ezt tette, a szemem láttára –
azzal a nővel, akivel együtt vacsorázott az étteremben, az utca másik oldalán.
152
23
Semmit nem láttam, így azt sem tudtam megállapítani, hogy ott van-e még az üzenetem.
Ezért megpróbáltam az egyik T táblát bedugni a résen, és meglepetésemre be is fért. Lassan
ide-oda mozgattam a műanyag táblát az ajtó alatt, míg azt nem éreztem, hogy beleakad
valamibe. Végre megvan az üzenetem! Próbáltam rátenni a táblát a papírra, és úgy magam
felé húzni, de a papír hallani sem akart róla, hanem makacsul tartotta magát a másik oldalon.
– Segíthetünk? – szólt egy hang felülről.
Megdermedtem, majd nagyon lassan felemeltem a fejem. Egy idős pár állt fölöttem, és
zavartan néztek. Elegáns estélyi öltözetben, nyilvánvalóan éppen hazatérőben valahonnan.
– Kizárta magát, kedves? – kérdezte a nő, a szemüvege fölött rám pillantva. Hófehér haját
szoros kontyba fogta a feje tetején, és a folyosó félhomályában úgy tűnt, mintha glóriája lenne.
– Ööö… nem… – lenéztem a T táblára, amelyet még mindig a kezemben
szorongattam. – Ööö… épp most házasodtak össze, és… úgy gondoltuk, vicces lenne,
ha reggel a szobájukban találnák ezeket a Tanulóvezető táblákat. Igen, erről van szó…
tudják, friss házasok… vagyis a nászéjszakájukon még tanulóvezetők.
Feltápászkodtam.
– Ó… – a férfi, aki majdnem kopasz volt, megköszörülte a torkát. – Ó, hát persze hogy
értjük, nem igaz, Marion?
Marion előbb gyanakodva nézett rám, aztán a fülemhez hajolt.
– Az a helyzet, kedves – suttogta –, hogy szerintem manapság már nemigen azok.
– Mik?
– Tanulóvezetők, kedves. Én biztos nem voltam az a nászéjszakámon – rám
kacsintott. – De ne törődjön vele, fő a jó szándék. – Belekarolt a férjébe. – Gyerünk,
Gilbert, mi lenne, ha úgy tennénk, mintha a nászéjszakánk lenne? Legalább kicsit
felfrissítjük a házaséletünket, és legalább nem kell hintőpor a gumi óvszerhez.
154
Gilbert arckifejezése arról árulkodott, hogy tetszik neki az ötlet.
Marion újra hozzám fordult:
– A gumi olyan kényelmetlen,
tudja? Sietve bólintottam.
– Nos, jó éjt, kedves. Legyen kellemes estéje – ismét kacsintott. – Nekem biztosan az lesz!
Tátott szájjal néztem utánuk, ahogy egymást támogatva, kart karba öltve elsétáltak. Megráztam
a fejem, hogy elűzzem belőle a Marionnal és Gilberttel kapcsolatos nemkívánatos gondolatokat.
A T táblákkal nem mentem semmire, ezért úgy döntöttem, hogy visszatérek a szobámba.
Mennyi időm lehet még? – töprengtem fel-alá járkálva. Amikor megpillantottam őket, Sean
és a kísérője látszólag éppen távozni készültek. Talán átmentek valahova máshova, vagy a
hotel bárjában isznak valamit? Különben mostanra már vissza kellett volna érniük.
Az ablakhoz léptem, hátha látok valamit odalent. Egy kis erkély nyílt a szobámból.
Kinyitottam az ajtaját, és kiléptem. A bisztró felé néztem, de nem láttam semmit, csak
egy másik párt, amint éppen hazafelé tartottak.
Amikor vissza akartam térni a szobába, észrevettem, hogy Sean szobájából kifelé
lobogtatja a szél a függönyt. Ez viszont azt jelenti, hogy…
Felmértem a két erkély közötti távolságot. Nem volt óriási, valószínűleg átnyújthatom a
lábamat anélkül, hogy leesnék.
Ugyan már, mi jut eszedbe, Scarlett?! Anélkül, hogy leesnél? Először is, nem is kellene átmenned! De
elviselhetetlen volt számomra a gondolat, hogy Sean megláthatja az üzenetet. Önmagában is elég
kínos lenne, de most, hogy megtudtam, egy másik nővel töltötte az estét, még
kellemetlenebb lenne. Vissza kell szereznem.
Mély lélegzetet vettem, majd a fal felé fordultam, egyik kezemmel belekapaszkodtam a
csatornába, és óvatosan kinyújtottam a lábam Sean erkélye felé.
– Köszönöm, istenem – suttogtam, ahogy szilárd támaszt éreztem a lábam alatt, és
újra le tudtam tenni. Most úgy ültem ott a két erkély között, mint egy nyeregben, egyik
lábam az egyik erkélyen, a másik a másikon. Következett egy újabb bátorságot igénylő
lépés: át kellett tennem a jobb lábamat a bal mellé.
Újabb mély lélegzetet vettem, lehunytam a szemem, és még mielőtt meggondolhattam
volna magam, gyorsan átlendítettem a lábam a szakadék fölött Sean erkélyére.
– Huh! – vettem egy mély lélegzetet, és kinyitottam a szemem. – Könnyebb volt, mint
gondoltam. Gyengéden betoltam a franciaablakot, és beosontam. A szobát homály borította.
Kérlek, add, hogy ne most érjen haza – fohászkodtam, és igyekeztem gyorsan felidézni, hogy hol is
van a villanykapcsoló az én szobámban.
Szó szerint belebotlottam egy állólámpába, és néhány pillanatig hiába keresgéltem a kapcsolót.
155
Végül megtaláltam és felkapcsoltam. A szobát azonnal elöntötte a fény.
Újabb megkönnyebbült sóhaj következett, amikor megállapítottam, hogy üres az ágy. Az ajtó
felé néztem, és láttam, hogy ott hever alatta ártalmatlanul az én üzenetem. Gyorsan odasiettem,
és már éppen lehajoltam, hogy felvegyem, és ezzel befejezzem a Mission Impossible akciómat,
amikor meghallottam, hogy egy kártyakulcsot csúsztatnak az ajtó túloldalán levő nyílásba.
A francba! – gondoltam körültekintve. Megragadtam egy ajtó kilincsét, amely az én
szobámban a fürdőbe vezetett volna. De nem tudtam, hogy a szobák egymás tükörképei,
így egy beépített szekrény ajtaját nyitottam ki. Nem volt időm máshova menni, ezért
gyorsan bemásztam, és annyira behúztam az ajtót, amennyire csak kilincs nélkül tudtam.
Előbb Sean hangját hallottam meg, majd egy nőét.
– Sean, le vagyok nyűgözve – hallottam. – Felvitte az isten a dolgodat, amióta
ismerlek. Jobb hotelek és jobb szobák.
– Így van – felelte Sean. – Bár ezer év telt el azóta.
– Úgy tűnik.
Rövid csend, majd Sean sietve megszólalt:
– Megkeresem neked azokat a prospektusokat, amelyekről beszéltem. Azt hiszem, a
bőröndömben vannak.
Jaj, ne. A bőröndje most éppen a lábam között van.
– Ne törődj most azzal, Sean – mondta a nő. – Tudod, néha kell egy kicsit lazítani…
Megkönnyebbülésemre nem nyílt ki a ruhásszekrény ajtaja. De amikor minden elcsendesedett,
rájöttem, hogy az a zavar, amit át kellene élnem, ha Sean a ruhásszekrényében találna,
semmi ahhoz képest, amit esetleg el kell majd viselnem, ha az, ami szerintem az ajtó
másik oldalán történik, tovább folytatódik.
Most igazán nem alkalmas az időpont arra, hogy egy filmjelenetet éljek át, ötlött fel bennem
a Négy esküvő, egy temetésre gondolva, különösképpen arra a jelenetre, amikor Hugh Grant
bent ragad a szekrényben, miközben a menyasszony és a vőlegény az ágyban hancúroznak.
Csak semmi film – imádkoztam magamban. – Most az egyszer ne, most
ne, kérem! Azt hiszem, valaki meghallotta. Mert akkor megszólalt Sean:
– Nem, sajnálom. Ezt nem tehetem.
– Sean, drága… gyere már, a régi idők
kedvéért. Dulakodásféle hangot hallottam.
– Nem, Jen! Igazán nem tehetem. Most van valaki más.
– Ki az? Nem is említetted a vacsoránál.
Tényleg, ki az, Sean? Nekem sem említetted. De ha azzal jár, hogy megszabadulsz
ettől a Jentől… Várjunk csak, Sean New York-i kapcsolatát nem Jennek hívták?
156
– Nem említettem, de van – mondta Sean olyan halkan, hogy alig hallottam. – És
nagyon fontos nekem.
– Akkor mi volt ez a ma esti dolog? – faggatta Jen. – Csak vacsora?
– Igen – mondta Sean szabadkozva. – Pontosan erről van szó: meg akartam köszönni a segítségedet.
– Értem.
– Sajnálom, ha többet gondoltál bele, Jen. Biztosítalak, hogy nem állt
szándékomban félrevezetni. Rövid csend, majd újra Jen szólalt meg:
– Évek óta nem hallottam felőled, Sean, és aztán egyszerre, mint derült égből a
villámcsapás, felhívsz, hogy segítséget kérj. Szerinted mire kellett volna gondolnom?
Feltételezem, hogy Sean vállat vont, mert ismét csend lett. Ó, de bosszantó ebben a
szekrényben ücsörögni! Látni akartam, hogy mi történik. Aztán eszembe jutott, hogy
miért vagyok ott, és lehiggadtam.
– Nos, te sem kerestél, ugye? Leléptél azzal a jenkivel, és azóta semmi hírem nem volt
felőled. Ugye nem hiszed, hogy Oscar elmondja nekem, hogy mi van veled?
Ó, istenem, Jen Oscar testvére… Ő az, aki összetörte Sean szívét!
– Robnak hívják, ahogy te is tudod, Sean. Végül is ő volt a legjobb barátod.
Ó, istenem, a legjobb barátja? Sean azt mondta, csak egy munkatárs volt.
– Pontosan, Jen. A legjobb barátom volt, és te megszöktél vele.
– Ez már ezer éve történt, szerintem legalábbis. És különben is, ha még mindig
haragszol érte, akkor miért hívtál fel, hogy segítséget kérj? Tudtad, hogy most itt leszek
Párizsban a divat hetében. Valld be, Sean, hogy újra akartál látni.
Ne, Sean, ne ismerd be! – szuggeráltam a szekrényből.
– Fogalmam sem volt, hogy itt vagy – mondta Sean hűvös hangon. – Amikor
felhívtalak, azt hittem, hogy New Yorkban vagy.
– Akkor miért hívtál?
– Mert, ahogy már százszor elmondtam, információra volt szükségem, és
szerencsétlenségemre te voltál az egyetlen, aki segíthetett.
– Akkor miért hívtál meg vacsorázni?
– Nem hívtalak, te hívattad meg magad! És mivel olyan szokatlanul segítőkész voltál,
túl udvarias voltam ahhoz, hogy nemet mondjak.
– Kihasználtál – mondta Jen vádló hangon.
– Nem igaz.
– Akkor hát hol van ő? Az a lány, akinek segítettél. Feltételezem, hogy ő az a valaki
más, akit említettél.
Csend.
157
– Gondoltam – folytatta Jen. – Ha így áll a helyzet, akkor jobb is, ha megyek. Megaláztál, Sean,
azzal, hogy hagytad, hogy így kövesselek a hotelszobádba. Remélem, most boldog vagy.
– Hidd el, hogy nem állt szándékomban, Jen. De ha így érzed…
Újra csend. Bárcsak láthatnám, hogy mi történik!
– Akkor mi van, Sean?
– Akkor úgy tekintek rá, mint egy bónuszra. Mert most, Jen, átélted egy töredékét
annak, ahogy én éreztem magam, amikor megszöktél a jenkivel.
Hajrá, Sean! – biztattam magamban.
Csapódott az ajtó, és a szoba elcsendesedett. Titokban elégtételt éreztem Sean miatt:
ezt a csatát megnyerte.
De az eufóriám elég rövid életűnek bizonyult, mert rádöbbentem, hogy még mindig nem
jöhetek ki a ruhásszekrényből. A fülledtségtől kezdett már melegem lenni, a lábam görcsölt,
mivel Sean bőröndjén ültem lovaglóülésben. Hogy az ördögbe fogok innen kiszabadulni?
Hm! Egy pillanatig mélyen elgondolkodtam. Tegyük fel, hogy Sean most egyenesen
lefekszik, ami azt jelenti, hogy csak egy kicsit kell várnom, míg elalszik. De mi van akkor,
ha be akarja akasztani ide a ruháit, mielőtt lefeküdne? Erre kissé bepánikoltam. Nem, ez
nem valószínű, a férfiak soha nem teszik vállfára a ruháikat. Csak odadobják egy szék
karfájára, vagy ami még valószínűbb, egy kupacban a padlóra.
De ha nem jön ide a ruhásszekrényhez lefekvés előtt, és ha elég szerencsés vagyok
ahhoz, hogy elaludjon, anélkül, hogy megtalálna, akkor hogyan fogok visszajutni a
szobámba? Nem mehetek ki az ajtón; még ha ki is tudnék menni anélkül, hogy
felriasztanám, nincs nálam a kulcsom, hogy vissza tudjak jutni a saját szobámba.
Hallottam, hogy Sean fel s alá járkál, aztán valami olyasmit motyogott, hogy „Mi ez?”,
majd papírsusogást hallottam.
Jaj, ne! Az üzenetem!
– Találkozzunk az Eiffel-toronynál… – elhalkult a hangja. – Ó, Scarlett! – mondta gyöngéden.
Feszülten figyeltem, a ruhásszekrény ajtajához nyomtam a fülem, de csak annyit hallottam, hogy
nyílik és csukódik egy ajtó.
Most meg mit csinál? – gondoltam magamban türelmetlenül. Aztán hirtelen felderengett…
Gyorsan kinyitottam a ruhásszekrény ajtaját, és az erkély felé rohantam. A szobám
nyitott erkélyajtaján keresztül hallottam, hogy Sean hangosan kopogtat az ajtómon.
Ha szerencsém van, akkor azt hiszi, hogy alszom, és azért nem nyitok ajtót, így majd
békén hagy – fohászkodtam magamban, miközben újra megragadtam a csatornát.
A kopogtatás megszűnt.
Huh! Óvatosan átlendítettem a lábam a saját erkélyem felé, ahol biztonságban földet ért, és már
158
éppen a másik lábamat készültem átlendíteni, amikor meghallottam, hogy Robbie Williams a Let Me
Entertain You-t bömböli a hátsó zsebemből.
A francba, most meg a mobilomon csenget Sean.
Sietve átlendítettem a másik lábam a szakadék fölött, és a hátsó zsebembe nyúltam,
éppen akkor, amikor Sean megjelent az erkélyén.
A telefonjára nézett, majd rám.
– Te meg mi a fenét csinálsz itt kint? – kérdezte. – Éppen most kopogtattam az
ajtódon. Amikor nem nyitottál ajtót, azt hittem, hogy még mindig nem értél haza.
– Kint voltam… nos, idekint voltam, és Daviddel beszéltem. Nem hallottam, hogy
kopogtattál. Biztos éppen akkor tettem le, amikor te hívtál.
– Ó, értem. Jól vagy, Scarlett? Egy kissé… feldúltnak tűnsz.
– Igen, jól vagyok.
– Kellemes estéd volt?
Kezdődik, gondoltam. Csak rajta…
– Elég… jó volt – feleltem habozva.
– Csak az előbb találtam meg ezt – mondta Sean az üzenetemet felmutatva.
– Á, azt.
– Annyira sajnálom. Épp most értem vissza a… megbeszélésről. Nem láttam előbb.
– Semmi gond – mondtam vállat vonva. – Csak viccnek szántam. Egy újabb filmjelenet a listámhoz.
– Ó! – Sean elgondolkodva nézte a papírt. – Nézd csak, átjönnél egy kicsit, vagy
átmehetek én? Kissé fura így az erkélyen keresztül beszélgetni veled.
– Majd én átmegyek.
Megkönnyebbültem, de egyúttal zavarban is voltam amiatt, hogy Sean vajon miért nem
ugratott az Eiffel-toronnyal. Talán akkorra tartogatja, amikor megbizonyosodik afelől,
hogy az egész estét egyedül töltöttem odafent.
Megragadtam az ereszcsatornát, és elkezdtem átmászni Sean erkélyére.
– Scarlett! Mi az ördögöt művelsz?
– Jaj, bocs – mondtam elpirulva, és visszahúztam a lábam. – Talán egyszerűbb lenne,
ha az ajtón át mennék.
159
24
– Ó, értem. Igen, Jennnel vacsoráztam. Meg akartam köszönni neki, hogy információt
adott az édesanyádról. Ő az az ismerősöm, akiről beszéltem neked.
– Nem gondoltál arra, hogy esetleg én is szeretném megköszönni neki? – kérdeztem,
és megpördültem a székben, hogy a szemébe nézzek.
A mindenit, de jól csinálom! Lehetnék akár Reese Witherspoon is a Doktor Szösziből,
amikor a végén megszorongatja az ügyfelét. De furamód nem volt olyan élvezetes Seant
falhoz állítani, mint ahogy gondoltam. Látszott rajta, hogy nagyon kényelmetlenül érzi
magát, ahogy megpróbálta igazolni előttem a cselekedeteit.
– Igen, talán téged is el kellett volna hívnom. De – tette hozzá élénken, ahogy eszébe jutott egy
kifogás – nem tehettem, ugye? Mert nem tudtalak elérni. A vacsora miatt többször hívtalak.
Sean elégedetten bólintott, és láthatóan megkönnyebbült.
A pokolba, Sean – touché! Talált, süllyedt.
– Hm, azt hiszem, igazad van. Szóval ez a Jen csak egy munkatársad? – kérdeztem,
tovább szorongatva őt.
– Igazából ő… Várj csak egy percig – Sean összehúzta a szemét. – Honnan tudod,
hogy Jennek hívták azt a nőt, akivel vacsoráztam, ha csak az ablakon keresztül láttál?
– Én… ööö…
Na, most megfogott!
– Hallottál minket az előbb idebent, mialatt te kint voltál az erkélyen? Nem is
gondoltam, hogy olyan hangosan beszélgettünk, hogy kihallatszott.
Igen, ez a megfelelő ok!
– Igen, kihallatszott. Bár nem mindent hallottam, igazából csak a nevét, mert az idő
nagy részében Daviddel beszéltem telefonon.
Sean újra megkönnyebbültnek tűnt.
– Az jó. Úgy értem, örülök, hogy nem hangoskodtunk.
– Miért? – érdeklődtem udvariasan. – Kiabáltatok? Volt valami probléma?
– Nem, nem volt semmi probléma. Nézd, az előbb kérdeztem, hogy ettél-e már.
Felhozassak neked valamit?
Az íróasztalon levő szobaszervizétlapért nyúlt.
– Nem, köszönöm. Bekaptam valamit a torony tetején.
161
A francba, kár volt ezt újra előhozni.
– Tehát hosszú ideig voltál odafent?
– Egy ideig… Talán azért harapnék valamit.
Elvettem Seantól az étlapot, és nézegetni kezdtem, hogy eltereljem a szót erről a
zavarba ejtő témáról.
Sean kikapta a kezemből, és letérdelt elém.
– Na, meg akartam nézni! – kiáltottam, és megpróbáltam
visszavenni tőle. Sean karnyújtásnyira eltartotta tőlem az étlapot.
– Addig nem kapod meg, amíg nem válaszolsz a kérdéseimre. – Mélyen a szemembe
nézett. – Miért akartad, hogy találkozzunk odafent, Scarlett?
– Mondtam már, van egy film, amelyben…
– Most az egyszer felejtsd el a filmeket. Ez az egyetlen oka?
Lenéztem Seanra. Állta a tekintetem.
– Nem tudom – mondtam incselkedve. – Mi más okom lett volna?
Sean lehunyta a szemét, felsóhajtott, majd talpra ugrott.
– Reméltem, hogy te majd elmondod nekem, Scarlett.
Most ő ment oda az ablakhoz. Háttal állt nekem, feltehetőleg kinézett az utcára.
– Talán ugyanazért nem mondom el neked, amiért te nem mondtad el nekem, hogy
Jen a volt barátnőd.
Láttam, hogy Sean háta megmerevedik. Aztán megfordult.
– Hallottad?
Bólintottam.
– Az egészet hallottam, Sean. Tudom, hogy ő az, akiről meséltél nekem Glasgow-ban,
az, aki összetörte a szíved.
– Biztos, hogy én nem ezt mondtam – felelte Sean könnyedén. – Ez inkább úgy
hangzik, mintha Oscar mondta volna.
– Soha nem beszéltem Oscarral rólad és Jenről.
– Ó!
– Különben sem számít – mondtam. Felálltam, és odamentem mellé az ablakhoz. –
Nem bánom, ha akarsz találkozni a volt barátnőddel, amikor erre jár. Miért is bánnám?
Sean vállat vont.
– Különösebben nem akartam vele találkozni. Amikor felhívtam, hogy segítséget kérjek
tőle, azt hittem, hogy New Yorkban van, nem pedig Párizsban. Elfelejtettem, hogy a divat
hetére ide szokott utazni. Ami engem illet, azt sem bánnám, ha soha életemben nem
látnám többé Jent. Már az is elég rossz volt, hogy telefonon beszéltem vele.
162
– Akkor miért tetted?
Egymással szemben álltunk, és most nekem kellett felfelé fordítanom a fejem, hogy a
szemébe nézzek.
– Miért hívtad fel?
– Miattad, Scarlett. Hiszen tudod. Félretettem az ostoba büszkeségemet, és felhívtam
a volt barátnőmet, hogy neked segítsek.
Egyre közelebb húzódtunk egymáshoz. Akkor kellett volna hátralépnem, még mielőtt valami
olyasmi történik, amit megbánok. De nem voltam képes rá. Sean tekintete megbénított. Mélyen a
bensőmbe hatolt, olyan mélységekbe, ahova nem lett volna szabad beengednem.
– Most, hogy elmondtam neked az igazat Jenről, rajtad a sor, Scarlett – mondta Sean
halkan, még mindig a szemembe nézve. – Miért hagytad nekem ezt az üzenetet?
Kihúzta a zsebéből az összehajtogatott papírlapot, és feltartotta kettőnk arca közé.
– Tudni akartam, hogy eljössz-e.
– Miért? Tudod, hogy elmentem volna, ha úgy alakul. Nem hagytalak volna ott állni egyedül.
– Nem, úgy értem… jaj, nem is tudom, hogy értem, Sean. Csak be kellett valamit
bizonyítanom magamnak.
– Engedd, hogy próbáljam másképp bebizonyítani neked.
Sean elengedte a papírlapot, és együtt néztük, ahogy lebegve a padlóra hull. Aztán tökéletes
összhangban felemeltük a fejünket, és ismét egymásra néztünk. Sean kinyújtotta a kezét, és
gyengéden megcirógatta az arcomat az ujjaival. Éreztem, hogy lecsukódik a szemem az érintésére.
Szinte elviselhetetlenül jólesett. Húzódj el, Scarlett! Húzódj el, mielőtt olyasmi történne, amit megbánsz!
– unszolt egy aprócska hang belülről. Most Sean a kezébe fogta az arcom… De nem akartam
elhúzódni. Akartam, hogy Sean megcsókoljon. Akartam érezni az ajkai érintését, az ízét, a…
Kopogtattak.
Kipattant a szemem. Mindketten a zavaró hang irányába kaptuk a fejünket, majd újra
egymásra néztünk.
Sean a fejét rázta.
– Ne nézz rám, én nem tudok róla. Végül is nem jutottunk el odáig, hogy rendeljünk
valamit a szobaszerviztől, ugye?
– Nos, fogalmam sincs – feleltem kábultan. – Ez a te szobád.
Sean kinézett a kukucskálón, majd zavart arckifejezéssel ajtót nyitott.
– Bonsoir monsieur – köszönt a pincér.
Egy tálcát hozott pezsgővel, csokoládéval, cukrász- és péksüteményekkel megrakva.
– Én nem rendeltem – mondta Sean még zavartabb arckifejezéssel. – Biztos rossz szobába hozta.
Egy elegánsabb öltözetű férfi öltönyben és egy hatalmas virágcsokorral a kezében követte a pincért a
163
szobába.
– Uram, asszonyom, bocsássanak meg, hogy ilyen késő este zavarunk – mondta, és felém biccentve az
asztalra tette a virágot. – Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: François vagyok, az ügyeletes igazgató
– enyhén meghajolt. – Fogadják ezeket – mondta a tálca és a váza felé intve – a szálloda
üdvözletével együtt. Amikor bejelentkeztek, még nem tudtuk, hogy nászúton vannak.
– De…
– Csak amikor két idősebb vendégünk tájékoztatott bennünket a nászutas lakosztályunkban
zajló különös eseményekről, akkor döbbentünk rá a tévedésünkre, mivel jelenleg senki sem szállt
meg abban a lakosztályban. Amikor ezt a szobaszámot említették, és közölték velünk, hogy friss
házasok, úgy éreztük, hogy tennünk kell valami különlegeset önökért. Természetesen pezsgős
reggelit is felszolgálunk majd, legyenek szívesek azt is elfogadni.
Sean döbbenten nézett
rám. Vállat vontam.
– Ööö… köszönöm, François – hebegett Sean –, de azt hiszem, tartozom egy magyarázattal…
– A férjem azt szeretné mondani, François – vágtam gyorsan a szavába –, hogy
nagyon kedves önöktől, hogy így elkényeztetnek bennünket, és természetesen nagyon
hálásak vagyunk önnek és a szállodának is.
– Örömünkre szolgál, asszonyom. Bon appétit! – François újra enyhén meghajolt. –
Jöjjön, Tomas – intett a pincér felé.
Tomas engedelmesen követte François-t. Megálltak az ajtónál, és jó estét kívántak,
majd halkan becsukták maguk mögött az ajtót.
– Nos – mondta Sean, az előtte heverő tálcára pillantva –, vajon honnan támadt az az
ötletük, hogy újdonsült házasok vagyunk?
– Fogalmam sincs – feleltem ártatlanul. – De ajándék lónak ne nézd a fogát. Gyere,
Sean, ez jól néz ki. Kóstoljuk meg.
Sean habozott.
Reméltem, nem akarja szóba hozni azt, ami Tomas és François érkezése előtt történt,
vagyis majdnem megtörtént.
– Nem vagy éhes? – kérdeztem, miközben vettem egy tányért, és rátettem egy
süteményt. – Nincs kedved egy kis bűnös élvezethez?
Elpirultam, amikor rájöttem, hogy mit is
mondtam. Sean elvigyorodott.
– De volt, Scarlett – somolygott Sean, miközben az asztalhoz lépett, és felvette a pezsgősüveget. –
És biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb lett volna, mint ezeknek a krémes sütiknek bármelyike.
164
25
Miután minden csokit meg a sütik nagy részét is megettük és az egész üveg pezsgőt megittuk,
Seannal az ágynak támaszkodva ültünk a süppedős szőnyegen, és úgy éreztük, hogy egy kicsit
becsíptünk. Nos, én legalábbis; ami Seant illeti, nem voltam biztos benne, de többet vigyorgott,
mint általában, amit az alkoholos befolyásoltság esetleges jeleként értékeltem.
Nem esett több szó arról, ami François és Tomas felbukkanása előtt történt, és ennek örültem. Elég
bonyolult volt az életem anélkül is, hogy Sean a jó barát szerepén kívül mást is játszott volna benne.
– Nos – mondta Sean, felfordítva üres pezsgőspoharát–, most mi legyen?
– Azt hiszem, vissza kellene mennem a szobámba – mondtam, bár igazából nem
akartam. Seannal az volt a helyzet, hogy olyan jól éreztem magam a társaságában, hogy
bárhol voltunk, nem akartam, hogy véget érjen.
– Emlékezz rá, hogy reggel korán indul a gépünk.
Feltérdeltem, hogy elérjem a cipőmet, amit előzőleg lerúgtam, amikor a padlóra ültünk.
– Tudtad, hogy a lábfejed ugyanolyan hosszú, mint az alkarod könyöktől csuklóig? –
kérdezte Sean, megragadva a jobb lábamat. – Mérjük csak meg!
– Na, hagyd abba! – mondtam, és azon fohászkodtam, nehogy csiklandozni kezdjen.
– Csak nem vagy csiklandós, Vörös?
– Nem – mondtam visszahuppanva.
A támadást elterelendő a Micsoda nő!-ből vett Julia Roberts-idézetet – bár Sean biztos
nem tudta, hogy onnan származik – egy Sztárom a párom-belivel viszonoztam. Úgy
tettem, mintha megvizsgálnám Sean zokniba bújtatott lábát.
– Hm, borzalmasan nagy lába van, Mr. Bond. Tudja, mit tartanak a nagy
lábú férfiakról? Sean felvonta a szemöldökét.
– Nagy láb, nagy cipő – ugrattam, miközben kiszabadítottam a lábam a kezéből.
Sean nevetett, és közelebb húzódott.
– Kérlek, még ne menj el, Scarlett. Olyan jó volt ez a hétvége, vagy legalábbis a nagy
része. Kár, hogy már véget ér.
Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott minden, ami Franciaországba való érkezésünk óta történt.
– Min mosolyogsz? – kérdezte Sean.
– Eszembe jutottál abban a Goofy-kosztümben. Az igazán csinos volt.
Sean felsóhajtott:
165
– Nekem mondod? Amikre te ráveszel, Scarlett, arra senki más nem lenne képes.
– Ha jól emlékszem, nem sok választásod volt. Vagy csuromvizesen kellett volna átmenned a parkon.
– Nem, úgy értem, hogy olyan dolgokat fedsz fel bennem, amelyekről még én sem
tudom, hogy léteznek.
Sean a közelemben feküdt a szőnyegen, a kezébe támasztott állal könyökölve.
Felhúzódzkodott, hogy az arca egy vonalba kerüljön az enyémmel.
– Biztos vagyok benne, hogy ez nem mindig jó – mondtam viccesen, miközben próbáltam
meggyőzni a gyomrom, hogy ma pihennie kellene, mivel nincs előadás, de hiába, elkezdte az
egyik szokásos mutatványát, amelyet akkorra tartogatott, amikor Sean ilyen közel került
hozzám. Próbáltam felállni és elmenekülni a veszélyes érzésektől, amelyek kezdtek újra a
hatalmukba keríteni. De Sean megfogta a kezem, és visszahúzott.
– De igen, jó, Scarlett – mondta egy hajtincsemmel játszva, amely kiszabadult a
lófarokból. – Hidd el nekem, hogy az.
Az arcunk már csak milliméterekre volt egymástól, de ezúttal nem próbáltam
elhúzódni. Ahogy Sean ajka egy végtelenül könnyű csókkal megérintette az én ajkamat,
éreztem, hogy elönt minden érzés, amelyet addig elfojtottam magamban. Aztán rövid
szünet következett, és éreztem, hogy Sean elhúzódik. Már éppen ki akartam nyitni a
szemem, hogy lássam, mi a baj, de akkor újból megéreztem az ajka érintését. Ezúttal
azonban a kezdeti udvariasság eltűnt, a csókjai szenvedélyesebbek, sürgetőbbek lettek.
Éreztem, ahogy az ujjaival a tarkómat cirógatja, és próbál közelebb húzni magához. Én
pedig hagytam, mert akartam, már azóta akartam, hogy…
Mikor is kezdtem így érezni Sean iránt? Néhány hete még azt hittem, hogy csak azért
tetszik úgy-ahogy, mert hasonlít néhány kedvenc filmsztáromra, most meg majdnem
hogy itt hempergünk együtt egy szállodai szoba padlóján. Nem is csak majdnem, hanem
tényleg hempergünk, mert Sean a hátára gurult, és magára húzott.
Egy pillanatra szétvált az ajkunk.
– Scarlett! – mondta Sean kifulladva, hátrasimítva egyre kócosabbá váló hajamat az
arcomból. – Már olyan régóta vágyom erre!
– Tényleg? – kérdeztem a szenvedélyes pillanathoz nem illő higgadt hangnemben.
Úgy tűnt, Sean észre sem veszi.
– Igen. Még azelőtt, mielőtt Párizsba jöttünk volna, még az esküvő előtt, még
David előtt, még… David nevének hallatán megdermedtem.
Mit keresek én itt Seannal? Hát nem épp az előbb mondtam, hogy ostoba voltam,
amikor másvalakivel próbálkoztam, pedig otthon vár rám egy férfi, aki szeret engem? És
most meg mit művelek? Ennek véget kell vetni, azonnal.
166
Felugrottam, és gyorsan a szoba másik végébe húzódtam.
– Sajnálom, ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Nekem… nem lett volna
szabad hagynom, hogy megtörténjen.
Kétségbeesetten próbáltam elrendezni rakoncátlan hajszálaimat. Legalább ezt
kordában tudom tartani, ha mást nem is.
Sean felkönyökölt.
– De miért? – kérdezte teljesen értetlenül. – Azt hittem, ugyanúgy érzel irántam, mint
én teirántad. Nem erről szólt a dolog az Eiffel-toronnyal? Nem értem, mi a baj?
Drámaian fel-alá járkáltam a szobában.
– Semmi, ami téged illet, de ami engem illet, igen. Menyasszony vagyok, Sean, az
isten szerelmére, április elején férjhez kellene mennem.
Sean törökülésben szembefordult velem a szőnyegen. Most ismét nyugodtnak tűnt.
– Bizonyára tudod, hogy mi a véleményem erről.
– Sejtem. De te nem tudsz mindent.
– Talán nem, Scarlett, mert ha rólad van szó, mindig van olyasmi is, ami szabad szemmel
nem látható. De ha figyelsz rám egy percre, elmondom, hogy én hogyan látom a tényeket.
Bólintottam. Nemigen volt más választásom.
– Hát jó – Sean vett egy mély lélegzetet. – Egy: még azelőtt, hogy megismerkedtünk,
boldogan otthagytad a vőlegényedet egy hónapra azért, hogy egy idegen házára vigyázz
Londonban. Csak hogy bebizonyíts valami butaságot a filmekkel és a valódi élettel
kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy ezt a legtöbb ember szokatlannak találná.
Hallgattam, és próbáltam bárhova nézni, csak Seanra nem.
– Kettő: az összes általam ismert nő, amikor az esküvőjére készül, semmi másról nem
tud beszélni, különösen a nagy nap előtti finisben. Te alig-alig említed az esküvődet, és
nincs semmi szerveznivalód. Hogyhogy?
Kinyitottam a szám, hogy elmagyarázzam, erre való az esküvőszervező, de Sean
folytatta a szónoklatot:
– És három: valamilyen, számomra érthetetlen okból úgy tűnik, olyasvalakihez mész
férjhez, akivel semmi közös nincs bennetek, aki látszólag nem hoz lázba, és ami a
legfontosabb, még csak nem is tesz boldoggá – Sean karba fonta a kezét. – Nos, mit
szólsz hozzá? Nem úgy hangzik, mint az évszázad legnagyobb románca.
– Most már válaszolhatok? – kérdeztem felháborodva.
Sean bólintott, és hátradőlt, hogy meghallgassa a védőbeszédemet.
– Először is, Sean, azt hittem, hogy megérted, miért jöttem egy hónapra Londonba, és
hogy miért olyan fontos számomra a mozi.
167
– Nem, Scarlett, nem igazán értem – mondta Sean vállat vonva. – Soha nem magyaráztad el,
hogy miért akarod ezt bebizonyítani a családodnak, csak annyit mondtál, hogy meg akarod tenni.
Persze, igaza volt, mint mindig. Kezdettől fogva elrejtettem az igazi gondolataimat és érzéseimet.
– Ha a teljes verziót akarod, Sean, az hosszú lesz.
– Nos, nem sietek sehova. Te igen?
Úgy éreztem, túl magasan vagyok a széken, így letérdeltem Seannal szemben a
szőnyegre. De ezúttal biztos távolságra tőle.
Elmeséltem neki, hogy milyen általában az életem. Az irodában töltött unalmas napjaimat apával,
David és jómagam katasztrófa sújtotta barkácsolós otthonát, valamint azt, hogy az életemben az
izgalom és a romantika egyetlen forrása mások képzeletbeli élete a moziban. Aztán elmagyaráztam,
hogy David szülei nemcsak az esküvőnk költségeit állják, hanem egy esküvőszervező
közreműködésével a szervezés nagy részét is ők bonyolítják. Ebbe az eljegyzésünk idején boldogan
beleegyeztem, azzal a feltétellel, hogy a ruhámat én magam választom. Majd elmeséltem neki, hogy
mindig is úgy éreztem, hiányzik valami az életemből, és hogy az a lehetőség, hogy egy hónapig valami
mást csináljak, remek alkalomnak tűnt arra, hogy egy időre mindentől és mindenkitől elvonuljak.
– Nos? – kérdeztem, amikor szomorú történetem végére értem. –
Most már érted? Sean egy pillanatra elgondolkodott.
– Igen, sikerült elvarrni néhány szálat.
Néhány szálat? Szinte az egész életemet elregéltem neki!
– De arra nem adtál magyarázatot, Scarlett, hogy miért mész hozzá Davidhez.
– Természetesen azért, mert szeretem.
Sean elgondolkodva oldalra biccentette a fejét.
– Igazán?
– Igen, igazán – mondtam védekezőn.
– Nem hiszem.
– Pedig igaz – ismételtem meg karba font kézzel és elfordított arccal, mint egy
duzzogó tizenéves. – Igazán szeretem őt.
– Azt elfogadom, hogy azt hiszed, szereted – mondta Sean összehúzott szemmel. –
De van még más is, ugye?
– Nincs.
– Hm! Mi is lehet az? – töprengett Sean, miközben felállt. Most rajta volt a sor, hogy
fel-alá járkáljon, mint egy nyomozó egy régi fekete-fehér film végén, miközben próbálja
megoldani a rejtélyt, míg én összeszorított szájjal ültem a szőnyegen, és őt figyeltem.
– Hagyd ezt abba, Sean – kértem, megtörve a csendet, amely a szobára borult, mialatt gondolkodott.
– Miért kellene lennie valami másnak is? Miért nem elég az, hogy szeretem Davidet, és kész?
168
Sean megfordult, és felvont szemöldökkel rám nézett:
– Elfelejted, hogy már ismerem Davidet.
– Ez nem volt szép tőled. David jó ember.
– Nem tagadom. És nem ez az, amit kétségbe vonok, Scarlett – Sean a homlokát
dörzsölte. – Ó, mi is az… mi az a hiányzó láncszem?
Seannak igaza volt. Már megint. Volt még valami, de szó sem lehetett róla, hogy
elmondjam neki, mi az.
– Megvan! – hirtelen pattintott az ujjaival, és megpördült. – Scarlett – mondta, és
vádlón nézett rám –, ez nem lehet igaz, ugye?
– Mi? – kérdeztem gyanakodva, miközben Sean folytatta a fel-alá járkálást.
– Azt mondtad, hogy David családjának van egy nagy mozihálózata, ugye?
Vonakodva bólintottam.
– Te és az édesapád popcornnal üzleteltek… ugye?
– Popcorngépekkel – helyesbítettem.
– Oké, popcorngépekkel. Tehát jól látom, hogy egy kis üzleti lehetőséget jelent, ha
beházasodsz ebbe a kiterjedt mozicsaládba?
Próbáltam rendületlennek látszani.
– Igazam van, Scarlett?
Felálltam és az ablakhoz sétáltam. Nem engedhettem, hogy megtudja, mennyire közel
jár az igazsághoz.
– Nos? – kérdezte Sean.
– Igen? Megpördültem.
– Igen – vakkantottam –, igazad van! Most
boldog vagy? Visszafordultam az ablak felé.
Éreztem, hogy Sean a vállamra teszi a kezét.
– Scarlett – mondta gyengéd és nyugodt hangon. Olyan volt, mintha az elmúlt néhány percben
eljátszotta volna a jó zsaru és a rossz zsaru szerepét egyszerre. – Nem mehetsz hozzá valakihez
csak azért, mert azt hiszed, hogy talán egy kicsit kisegíti majd az apád vállalkozását.
– Nemcsak egy kis segítségről van szó – mondtam szembefordulva vele. – Ha hozzámegyek
Davidhez, a popcorngépeink ott lesznek a hálózatához tartozó minden egyes mozi
előcsarnokában. Van fogalmad róla, hogy ez mit jelentene, Sean? Davidék hálózata nemcsak
ebben az országban az egyik legnagyobb, hanem Európában is. Apa egész életére befutna.
– És mi van veled, Scarlett? – kérdezte Sean, egy pillanatig sem engedve el a
tekintetemet. – Te is egész életedre befutsz, ha hozzámész Davidhez?
Nem bírtam állni a tekintetét, miközben válaszolok neki. Lesütöttem a szemem. De be kellett
169
bizonyítanom neki, hogy ez az, amit igazán akarok.
– Megállapodok egy boldog, stabil kapcsolatban – feleltem, és közben felemeltem a
fejem, és felszegtem az állam. – Egy olyan férfival, aki szeret és nem hagy cserben.
– Ez egészen biztosan nem te vagy.
– De én vagyok az, Sean. Ez az, amit akarok. – Éreztem, hogy most már képes vagyok meggyőzőbb
lenni. – Te különben sem értheted. Apa a semmiből építette fel ezt a vállalkozást. Nagyon keményen
kellett dolgoznia, hogy működtesse, és közben rólam is gondoskodott – szünetet tartottam, hogy apára
gondoljak egy pillanatra. Az utóbbi időben ezt túl ritkán tettem. – Olyan sok mindenről lemondott
miattam az évek során, most itt az ideje, hogy én is lemondjak valamiről őérte.
– Miről? A szabadságodról? – kérdezte Sean, felvonva a szemöldökét.
Olyan hidegen néztem rá, ahogy csak tudtam.
– Úgy veszem ki, hogy apád nem tud erről a… erről a lelkek üzleti fúziójáról?
– Nem, nem tud, és ne nevezd így. Apa szereti Davidet, és örül neki, hogy hozzámegyek. Minden
más csupán bónusz lesz, miután összeházasodunk, ami őt illeti. És David nem érzéketlen, ha esetleg
ezt gondolnád. Egyszerűen úgy áll a helyzet, hogy az esküvő után jár le a jelenlegi beszállítójának a
szerződése, és megemlítette, hogy jó lehetőség lenne arra, hogy egyesítsük a családjainkat.
Sean kétkedve nézett.
– Különben te vagy a nagymenő üzletember. Azt hittem, ha valaki, hát te biztosan
helyeselni fogsz. Félig elfordultam, és dacosan karba fontam a kezem.
Sean a fejét rázta.
– Ingatlannal foglalkozom és bajba jutott vállalkozásokkal. Árucikkeket adok-veszek,
emberekkel nem foglalkozom.
Újból felé fordultam, és ezúttal valóban hidegen néztem rá. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek
a szemembe. De nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy lássa őket kicsordulni.
– Ennek túlságosan is tudatában vagyok, amióta csak ismerlek, Sean.
Sean egész teste megmerevedett, és az arcából kiszaladt a vér.
De ő akarta. Ő célzott arra, hogy eladom a lelkem, és a többi elmés analógiát is ő gyártotta.
– És most megyek lefeküdni, még mielőtt valamelyikünk olyasvalamit mondana, amit
megbán, azonkívül, ami már elhangzott és megtörtént ebben a szobában ma este.
– Jó éjszakát, Sean – köszöntem az ajtóhoz lépve.
Visszafordultam, hogy még egy pillantást vessek rá.
Sean ismét az ablak felé fordult, így nem láthattam az arckifejezését.
– Jó éjszakát, Scarlett – mondta hűvös hangon. – Aludj jól. Már ha a lelkiismereted megengedi.
170
26
azt éreztem, hogy én sosem fogok ilyet átélni. És erre a gondolatra csak még jobban sírtam.
Másnap reggel a nagy panorámaablak előtt álltam, amely a Lansdowne Roadra nézett. Reméltem, hogy
171
meglátom Seant, ahogy munkába indul, és „véletlenül” sikerül ugyanakkor kimennem,
amikor neki, hogy „összefussak” vele.
De biztos nagyon korán indult aznap reggel, mert délelőtt tizenegykor még mindig híre-
hamva sem volt.
Sóhajtozva ültem az ablak előtt. Nem szerettem ezt az érzést. Egészen mostanáig minden
új és szórakoztató volt, amióta megérkeztem Notting Hillbe. Mindig volt hova és volt kivel
mennem. De most nem volt senkim. Nagyon-nagyon magányosnak éreztem magam.
Ez így folytatódott még néhány napig. Korán keltem, és teljesen felöltözve vártam az ablak előtt
arra, hogy Sean elinduljon. De úgy tűnt, hogy mindennap elszalasztottam. Azután filmeket néztem,
vagy ha nagyon kétségbe voltam esve, akkor tévéztem a nap hátralevő részében, egészen addig,
amíg úgy gondoltam, itt az ideje, hogy hazajöjjön estére. Akkor újból kezdődött az ablak melletti
virrasztás, csak vártam és figyeltem. Mind ez idő alatt újra meg újra lejátszottam Belinda és Harry
Bridget Jones naplóját. Nem mindig az egész filmet, gyakran csak azt a részt, ahol Bridget
elmutogatja az All By Myselfet, mert az nagyon ideillőnek tűnt.
Néha ki kellett mennem élelemért meg egyebekért, és valószínűleg ez alatt a rövid idő
alatt kerültem el Seant, aki biztos éppen akkor ért haza.
Nem tudom, miért játszottam el mindennap ezt a nevetséges színjátékot. Végül is én
kezdeményeztem az elhidegülésünket Párizsban, nem ő. De nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy
nem lehetünk többé barátok, mindazok után, amiket az utóbbi időben együtt átéltünk. Egyszerűen
muszáj volt újra látnom, és hallanom a hangját, hogy megnyugodjak, hogy minden rendben köztünk.
De már majdnem három napja vártam, még mindig hiába.
Tudtam, hogy többet kellene kijárnom. Annak igazán nem volt semmi értelme, hogy a
megmaradt időt a házba bezárva töltsem Londonban. De egyszerűen hiányzott belőlem
a lelkesedés, ha Sean nem volt mellettem.
Ezen a délutánon nem volt más választásom, mint kimozdulni otthonról. Hosszabb időre kellett
elmennem, mert volt egy megbeszélt időpontom: az esküvői ruhámat kellett felpróbálnom.
Már éppen be akartam ütni Hékás kódját, amikor csengettek az ajtón. Kinéztem a
kukucskálón, és láttam, hogy Oscar és Ursula állnak az ajtó előtt.
– Scarlett! – üdvözölt Oscar, és megölelt, miután ajtót nyitottam nekik. – Hol bujkáltál? Napok
óta nem láttunk. – Letette Delilah-t a padlóra. – Menj csak, és légy jó kislánya apucinak.
Delilah halványlila kötött kabátkájában eltűnt a szalonban.
– Sean azt mondta, hogy hétfőn jöttetek vissza – mondta Ursula Oscar mellé lépve. –
Azóta mit csináltál?
– Beszéltél Seannal? – kérdeztem.
– Igen, hívott New Yorkból valamelyik nap. Éppen ott vásárol fel valami vállalkozást. Úgy tűnt,
172
mintha bonyolultabb lenne, mint ahogy kezdetben gondolta. Egyébként érdeklődött rólad, és kérdezte,
hogy találkoztunk-e veled. Amikor mondtam, hogy nem, megkért, hogy jöjjünk át, és nézzünk rád.
– Borzalmasan sajnálom, hogy nem jöttünk előbb, drágám – folytatta Oscar. – De azt
hittük, hogy moziügyben jársz-kelsz, és nem volt időd beugrani hozzánk egy kis pletykára.
– Egyszerűen nyomott voltam, amióta visszajöttünk Párizsból – mondtam.
Részben igaz is volt, elég pocsékul éreztem magam.
– De most remekül nézel ki, drágám. Indulsz valahova? Ki vagy öltözve.
– Ööö…, igen, ami azt illeti.
– Ó, valami érdekes?
– A menyasszonyi ruhámat próbálom.
– De jó! – mondta Ursula. – Valahol a közelben?
– Nem túl messzire innen. Egy szalonban, ami Maddie barátnőm nővéréé.
– Maddie is ott lesz? – kérdezte Oscar körülnézve.
– Ööö…, sajnos nem. Még mindig nászúton van.
– Ó, de kár! – sajnálkozott Ursula. – Ő lesz a te koszorúslányod, mint ahogy te voltál az övé, ugye?
– Igen, így van.
Sejtettem, hova fogunk kilyukadni. Az órámra néztem.
– Igazán sajnálom, de egy perc múlva indulnom kell.
– Ki fog elkísérni? – bökte ki Oscar. – Úgy értem, hogy elmondja a véleményét a ruhádról?
Végignéztem rajtuk. Mennyire fog ez rosszul hangzani? Eredetileg úgy gondoltam, hogy elhívom
Seant. Jó alkalom lett volna átélni egy újabb filmjelenetet – annyi filmben előfordul, hogy a
menyasszony ruhapróbára megy, de különösképpen a Négy esküvő, egy temetésre gondoltam.
Csak annyi kellett volna, hogy Sean mondjon valamit a habcsókról, és már meg is van a jelenet.
De azok után, ami köztünk történt, nem lenne illő elhívni, még akkor sem, ha találkoztunk volna.
– Csak én és az esküvőszervezőm leszünk ott – mondtam, és próbáltam erőt gyűjteni
a Szörnyellával töltendő délutánhoz.
Oscar és Ursula egymásra néztek.
– Nem bánod, ha hozzád csapódunk, drágám? – kérdezte Oscar. – Imádom az
esküvői ruhaszalonokat. Hálásan rájuk mosolyogtam:
– Biztos, hogy el akartok jönni?
Kétfelől belém karoltak.
– Nagyon szívesen, Scarlett – lelkendezett Ursula. – Egy csütörtök délutánt semmi
sem deríthet jobban fel annál, mint egy kis romantika és néhány szép ruha.
Amikor véget ért a ruhapróba, Oscar és Ursula azt javasolták, hogy menjünk valahova máshova.
– Eredetileg azért ugrottunk be hozzád, hogy elhívjunk valahova estére, ugye, Ursula? – mondta
Oscar, ahogy végigszökdécselt az utcán Delilah-val a karjában – és bennem felötlött, hogy vajon ez a
kutya szokott néha lábon is menni? Menet közben még a tükörképét is megcsodálta a kirakatokban.
Ursula bólintott.
– Úgy gondoltuk, hogy moziba megyünk ma este. Benne vagy, Scarlett?
Ritkán fordult elő, hogy ne lettem volna benne, és ők ezt jól tudták.
– Van egy új film Hugh Granttel, amit még nem láttam.
– Ó, imádom Hugh-t! – kiáltotta Ursula. – Mit szólsz hozzá, Oscar? Van kedved egy kis
Hugh Granthez ma este?
– Drágám – mondta Oscar felvillanyozva –, nekem minden este van hozzá kedvem.
A Coronet a Notting Hill Gate-nél valószínűleg a legpompásabb mozi volt, amelyben valaha is
jártam. A fényűző aranyszegélyű vörös plüss Hollywood legszebb napjaira emlékeztetett.
– Á, imádok itt lenni! – sóhajtott fel Oscar, ahogy hátradőltünk a bársonyhuzatú
székben. – Olyan ragyogó!
A Coronet mozi, mint megtudtam, eredetileg egy tizenkilencedik századi színház volt, amelyet a
modern időkben alakítottak át mozivá. Így szokatlan módon, amikor jegyet vettünk, választhattunk,
176
hogy a földszintre vagy az erkélyre szóljon.
Az erkélyre kértük, és most, miközben ültünk és vártuk, hogy elkezdődjön a film, úgy
éreztem, mintha egy színházi előadást készülnék megtekinteni.
– Kellemes, ugye? – kérdeztem. – Annyira más, mint a helyi multiplex a szülővárosomban.
– Kellett volna keresnem valami búvárszemüveget, amikor hazavittem Delilah-t, akkor még
inkább otthon éreznéd magad – mondta Oscar a szemei előtt két kört formálva az ujjaiból.
– Búvárszemüveget? Nem ért… várj csak, ez az a mozi, ami a Sztárom a páromban van?
Ursula bólintott.
– Igen. Azt hittem, azonnal fel fogod ismerni!
– Ismerősnek tűnt – mondtam alaposan körülnézve. – Nos, bár nincs nálunk
búvárszemüveg, hogy újrajátsszuk a jelenetet, de Hugh Grant bármelyik pillanatban
csatlakozhat hozzánk. Azt hiszem, be kell érnünk ennyivel.
Elhalványultak a fények a nézőtéren, félrehúzták a függönyöket, amelyek mögül
előbukkant a hatalmas vetítővászon. Azonnal elememben éreztem magam. A következő
két órában ismét csupán másvalaki élete miatt kellett aggódnom, és a sajátomról, amely
kezdett egyre bonyolultabbá válni, megfeledkezhettem.
Jó film volt, mint Hugh majdnem minden filmje. Az egyetlen dolog, amitől még jobb
lehetett volna, ha Oscar helyett Sean ül mellettem.
Abba kell ezt hagynod, Scarlett – mondtam magamban, ahogy a végén a felirat ment a
vetítővásznon. – Te választottál, most tanulj meg együtt élni vele.
– Mi lenne, ha ennénk valamit? – kérdezte Ursula, ahogy kiléptünk a moziból. – Van
egy jó indiai étterem az utca túlsó végén. Oscarral gyakran megyünk oda mozi után.
– Miért ne? – kérdeztem a rám váró üres házra gondolva. – Nagyszerű lenne. Várjatok
csak, hadd nézzem meg, mennyi pénzem maradt. Lehet, hogy útközben meg kell állnom
egy bankautomatánál – a táskámért nyúltam, de hűlt helyét találtam. – A táskám! Jaj,
biztos a moziban hagytam. Várjatok egy kicsit, azonnal jövök.
Visszasiettem oda, ahol néhány perccel azelőtt ültem, de amikor odaértem, nem találtam sehol.
Kerestem a szék alatt, aztán körülötte, hátha félrerúgták, amikor távoztak a nézők, de nyomát sem
láttam.
– Elnézést! – hallottam egy hangot odalentről.
Kinéztem az erkélyről, és láttam, hogy az egyik jegyszedőnő a magasba emel egy
táskát – az én táskámat.
– Ez az öné? – kérdezte.
– Igen! – kiáltottam. – Igen, az enyém! Egy perc, és
lent vagyok. A kijárathoz siettem, majd le a lépcsőn.
177
– Köszönöm – hálálkodtam a nő felé tartva. – Már azt hittem, elveszett.
– Szerencséje van – mondta. – Ráadásul jó táska. Gucci, igaz?
– Csak utánzat – ismertem be.
Ahogy közeledtem hozzá, láttam, hogy idősebb, mint gondoltam.
– Tudtam. Meg tudom különböztetni.
– Igazán? Hogyan?
Amikor megvettem az eBay-en néhány hónapja, úgy gondoltam, egész jó utánzat.
– A logó – mondta a csatra mutatva az elején. Felnézett rám, ahogy odaértem elé. –
Nézzen ide, ez… – elhalkult a hangja.
– Mi az? – kérdeztem. – Mi a különbség?
De továbbra is csak bámult rám. Nyugtalanító volt, ahogy csak nézett, és nem szólt egy szót
sem. Tudtam, hogy nem kellett volna utánzatot vennem az eBayről. Amilyen szerencsém van, ki
fog derülni róla, hogy valami részidős védjegyellenőr, aki éppen hamis márkás áruk után nyomoz.
Levette rólam a tekintetét, és nyelt egyet.
– Tessék, itt a táskája – mondta halkan.
Egy fekete hajtincs a szemébe hullott.
– Scarlett, még itt vagy? – hallottam Ursula hangját. – Ó, hát megvagy – sietve
közeledett felém. – Nem tudtuk, merre… mi a baj?
Ursula rám nézett, majd Rose-ra.
– Ursula, ő… – haboztam, mert valahogy rosszul hangzott. – Ő az… az… anyám.
– A te… de Sean azt mondta, hogy nem találtátok… ó, istenem! Úgy érted, hogy
most… most a moziban?
Bólintottam.
– De hát ez hihetetlen!
– Nem az – felelt anyám mindkettőnk nevében.
Egyelőre még nem tudtam rá úgy gondolni, mint az anyámra. Tehát úgy döntöttem,
hogy egyelőre még Rose-ként gondolok rá, ahogy a kitűzőjéről olvastam. Rose
ugyanolyan hitetlenkedőnek és tétovának látszott, mint amilyennek én éreztem magam.
– Nektek kettőtöknek biztosan nagyon sok mondanivalótok van. Talán…
– Nem, nem, Ursula – mondtam riadtan.
Most, hogy szemtől szemben álltam anyámmal, fogalmam sem volt, hogy mit akarok mondani neki.
– De… – mondta Ursula zavartan.
– Scarlett, úgy egy óra múlva végzek – mondta Rose gyengéden. – Talán
elmehetnénk… egy kávét meginni, vagy ilyesmi.
Újra bólintottam. Még mindig képtelen voltam rendesen beszélni vele.
– Van egy kis kávézó ebben az utcában, Kelly’s a neve. Ismered?
A fejemet ráztam.
– Én igen – mondta Ursula. – Majd megmutatom.
– Akkor nemsokára találkozunk? – kérdezte Rose, és kényszeredetten mosolyogni próbált.
Ismét csak bólintottam. Ursulának erővel meg kellett fordítania és ki kellett kísérnie a moziból,
mivel a lábam, sőt, ami azt illeti, az egész testem képtelenné vált az önálló működésre.
179
– Ne is kérdezd! – mondta a döbbent Oscarnak, ahogy az utcára léptünk. – Mindjárt
elmondom. Gyerünk, erre megyünk.
Megragadta a kezem, és magával húzott az utcán az első pubba, ami az utunkba került.
– De ez nem egy kávézó! – mondtam gyenge hangon, amikor körülnéztem.
– Tudom, hogy nem az, de szükséged van egy erős italra, mielőtt találkoznál anyáddal.
– Kivel? – kérdezte Oscar csodálkozva. – De én azt hittem…
– Scarlett is, egészen tíz perccel ezelőttig. Gyerünk, előbb szerezzünk neki egy italt.
Odamegyek a bárpulthoz, te meg, Oscar, keress helyet nekünk.
Oscar körülnézett, majd a pub másik felébe ment, ahol megpillantott egy kis asztalt a
sarokban, három üres székkel.
– Ide üljünk – intett nekem.
Amikor nem mozdultam, visszajött értem, és gyengéden a helyes
irányba terelt. Leültünk az asztalnál, és vártunk Ursulára.
– Akarsz beszélni róla? – kérdezte Oscar egy-két percnyi csendes üldögélést követően.
Ránéztem, ahogy ott ült az élénkzöld ingében és a bíborszín farmerében. Oscaron kívül
csak egy wimbledoni bíró viselheti ezt a színkombinációt, gondoltam csodálkozva. Egy férfi a
szomszédos asztaltól elismerő pillantásokat vetett felé, így nyilván hatásos volt.
– Beszélnék, Oscar, de igazán nem tudom, hogy mit
mondhatnék. Megérkezett Ursula az italokkal.
– Neked a szokásos, Oscar – mondta, egy energiaitalnak látszó koktélt helyezve el Oscar előtt.
Az ital a rikító díszesernyőkkel és a keverőpálcikákkal mintha még illett is volna Oscar öltözetéhez.
– És egy brandy neked, Scarlett.
– De én nem iszom brandyt – tiltakoztam.
– Ma este igen. Nagy megrázkódtatás ért. Tessék, hajtsd fel, jót fog tenni.
Kezdtem óvatosan kortyolgatni a brandyt, még mindig kábán, miközben Ursula
beavatta Oscart a moziban történtekbe.
– Hihetetlen! – hallottam Oscar hangját. – Mi lett volna, ha Sean nem hívott volna fel ma, és nem kért
volna meg, hogy látogassuk meg Scarlettet? Lehet, hogy soha nem futott volna össze vele!
– Tudom, és ha nem javasolta volna, hogy vigyük el moziba… Rossz még rágondolni is, nem?
Elegem lett abból, hogy a sűrű, édes italt kortyonként igyam, így felvettem a poharam,
hátrahajtottam a fejem, és két nagy húzással magamba döntöttem.
Oscar és Ursula abbahagyták a beszélgetést, és tátott szájjal bámultak rám.
– Basszus, kislány – mondta Oscar. – Ez igen!
– Túl kellett lenni rajta – mondtam reszelős hangon, miután a brandy végigmarta a torkom.
– Most jobb? – kérdezte Ursula pár másodperc múlva. – Itt vagy velünk újra?
180
Bólintottam.
– Mit gondolsz, mit fogsz mondani édesanyádnak, amikor találkoztok?
– Fogalmam sincs – válaszoltam őszintén. – Nem ismerem őt és ő sem ismer engem.
Mi az ördögről fogunk beszélgetni?
Haboztam.
– Talán el sem kellene mennem.
– Biztos vagyok benne, hogy találtok valami közös témát – mondta Ursula, és gyengéden a
karomra tette a kezét. – Ó, mit nem adnék, ha még öt percet eltölthetnék a saját édesanyámmal.
Annyira el voltam foglalva magammal, hogy meg is feledkeztem Ursula és Sean anyjáról.
– Igen, igazad van. Hálásnak kellene lennem ezért a lehetőségért. De az a különbség,
Ursula, hogy a te anyád nem döntött úgy, hogy elhagy téged. A halál az egészen más.
– De akkor is a te anyád, Scarlett – most Oscaron volt a sor. – Elég sokat
panaszkodom a sajátomra, mert állandóan nyaggat, és beleavatkozik az életembe. De a
világ minden kincséért sem lennék hajlandó nélkülözni.
Bólintottam.
– Köszönöm a jó tanácsot, gyerekek. Persze, igazatok van, el kell mennem. Látnom
kell, hogy mi lesz, ha találkozunk. Végül is mi veszítenivalóm van?
Ursula és Oscar gyorsan felhajtották az italukat, és együtt eljöttünk a pubból.
Végigmentünk az utcán, míg egy kis kávézóhoz nem értünk, amelynek Kelly’s volt a
neve. Még nem volt teljesen lepukkant étterem, de abba az irányba haladt az élénk színű
műanyag székeivel és a lemosható abroszaival.
– Minden rendben? – kérdezte Ursula, amikor megálltunk az ajtónál. – Szeretnéd, ha
bemennénk, és veled maradnánk, amíg meg nem érkezik?
– Nem, köszönöm, jól vagyok. Így lesz időm egy kicsit gondolkozni azon, hogy mit is
mondjak neki. Ursula megölelt.
– Sok szerencsét, Scarlett! Remélem, jól fog menni.
Oscar hasonlóan tett.
– Ha kételyeid vannak felőle, nézd meg a cipőjét – okított teljes komolysággal. – Sokat
elmond valakiről az, hogy milyen lábbelit visel.
– Persze, Oscar, majd észben tartom. Köszönöm.
Kinyitottam a kávézó ajtaját, és a fejem fölött megszólalt egy csengő, amely az érkezésemet jelezte.
– Majd később felhívlak, és elmondom, hogy ment – ígértem.
– Igen, kérlek, mindenképp. Szorítunk neked – biztatott Ursula egy mosollyal. –
Minden porcikánkkal!
Egy utolsó ideges mosolyt vetettem rájuk, majd vettem egy mély lélegzetet, és beléptem a kávézóba.
181
Találtam magamnak egy asztalt a sarokban, az ablak mellett, és leültem.
Kötelességtudóan megjelent egy középkorú pincérnő barna overallban és csipkés, fehér kötényben.
– Jó estét! Mit hozhatok?
– Hm, egy csésze teát kérek tejjel, cukor nélkül. Nem, mégis cukorral kérem.
Még mindig úgy éreztem, hogy sokkos állapotban vagyok. Talán egy csésze édes tea
jobban segít, mint a brandy.
– Rendben… – mondta a pincérnő lassan, és közben alaposan megnézett. – Még valamit?
– Nem, egyelőre nem, köszönöm… Ó, ha sovány tej van, akkor azt kérnék a teába. Köszönöm.
– Sovány tej – a pincérnő jegyzetelt. – Hát persze, megnézem. Azonnal jövök.
Visszament a pulthoz, és röviden beszélt egy férfival, akiről feltételeztem, hogy a szakács lehet,
mert nagy, fehér kötényt viselt. Nos, legalábbis eredetileg valószínűleg fehér volt a pecsétek alatt.
Hátradőltem, és lopva végignéztem a többi vacsoravendégen.
Fura társaság volt. A fiatalok, akik az egyik asztalnál időztek, nyilvánvalóan azért voltak ott, hogy
ellássák a szervezetüket a szokásos ötféle ételcsoporttal, vagyis a sült krumplival, a koffeinnel, a
ketchuppel, a sóval és a cukorral. A többi vacsoravendég valamivel idősebb volt, de nyilvánvalóan ők is
úgy érezték, hogy nem teljes a nap valamilyen gyorsétel nélkül. És voltak néhányan, akik kilógtak a
sorból, akik hozzám hasonlóan egy csésze teát szürcsölgettek. A magányosak elég elkeseredettnek és
szomorúnak látszottak, és reméltem, hogy én kivétel vagyok.
A piszkos fehér falakat régi fekete-fehér fotók borították. Az egyik hozzám közel esőre pillantottam,
és azonnal felismertem, hogy Cary Grant csinos arca mosolyog le rám. Aztán rájöttem, hogy minden
fényképen egy-egy filmcsillag látható. Marilyn Monroe és Charlie Chaplin, Clark Gable, Rita Hayworth
és még kicsoda társaságában? Hunyorítottam, hogy lássam a helyiség túloldalán levő képet. Á, igen,
Ginger Rogers, Fred Astaire és Gene Kelly. Talán róla kapta a nevét a kávézó?
Felvettem az étlapot a kockás műanyag abroszról, és lazán átlapoztam. Minden
fogásról, amelyet kínáltak, mellékeltek egy fotót. Biztos azért, hogy ne kelljen azzal
kínlódni, hogy elolvassuk az étel egysoros leírását. És mindennek izgalmas, hollywoodi
ihletésű neve volt, hogy még nagyobb kedvünk támadjon azt rendelni.
Vajon ezért ismeri anyám ezt a helyet, mert annyi minden a mozival kapcsolatos itt?
Letettem az étlapot, mert közben a pincérnő kihozta a teát az asztalomhoz. Imponált, hogy kannában
szolgálta fel, nem csak egy töredezett peremű csészében és csészealjon, ahogy félig-meddig vártam.
– Kér még valamit? – kérdezte a pincérnő reménykedve. – Láttam, hogy az étlapot nézegette.
– Nem, egyelőre nem, köszönöm. Talán később – tettem hozzá, amikor csalódott arcot
vágott. – Találkozóm van valakivel.
– Rendicsek – mondta, miközben elment. – Nemsokára visszajövök.
Elfordítottam a fejem, és kinéztem az ablakon. Úgy éreztem, hogy lennie kellene nálam egy szál
182
vörös rózsának vagy egy könyvből kilógó valaminek, hogy az, akivel találkozom, tudja, ki vagyok. De
Rose már tudja, hogy nézek ki, nem? Igazából az ő fiatalabb változata vagyok.
Arra gondoltam, ami alig egy félórája a moziban történt. Mennyi volt az esélye, hogy megtörténjen?
– töprengtem. Egész idő alatt, míg Londonban és Párizsban keresgéltük anyát, ő itt volt,
Notting Hillben.
Sean! Ó, istenem, el kell neki mondanom, annyira izgatott lesz, és ez jó ürügy lenne arra, hogy
újra beszéljek vele. Felhívom, még akkor is, ha New Yorkban van. Hm, vajon hány óra lehet ott?
– Helló, Scarlett!
Felnéztem, és megpillantottam Rose-t az asztal túlsó oldalán.
– Leülhetek? – kérdezte.
– Igen, persze.
Néztem, ahogy leveti az esőkabátját, gondosan a szék támlájára teszi, majd lesimítja a
szoknyáját, mielőtt leülne. Úgy helyezkedett el, hogy a térde összeért, és enyhén egyik
oldalra hajló lábát keresztbe tette.
Nagyon elegáns látványt nyújtott. Észrevettem, hogy átöltözött, és már nem a mozis egyenruhája van
rajta. Most zöld, szűk szoknyát, fehér inget és hozzá illő halványzöld kardigánt viselt. A haja, amely
előbb szoros kontyba volt fogva, most megfésülve és kiengedve hullott karcsú vállára.
Felbukkant a pincérnő.
– Helló, Rose – mondta. – A
szokásosat? Rose bólintott.
– Igen, kérlek, Greta. Te kérsz valamit,
Scarlett? A fejemet ráztam.
– Nem, most semmit, köszönöm.
Az igazság az, hogy elég furcsán éreztem magam. Mintha a rosszullét, a rossz előérzet és a
kíváncsiság egyszerre égetett volna lyukat a bensőmbe, és kezdtem egy kicsit szédülni tőle.
– Azt hiszem – kezdte Rose, amikor Greta eltűnt –, még mindig ugyanolyan sokkos
állapotban vagy te is, mint én.
Bólintottam.
– Amikor szaladtál felém a táskádért, már tudtam. Nem tudom, honnan, de…
Újra bólintottam. Elég ostobának tűnt, de nem tudtam, mit mondjak neki.
– Régóta ott dolgozol? – kérdeztem.
Azonnal ostobának éreztem magam. Ez egyértelműen nem
tartozott azok közé a dolgok közé, amelyekre mindenáron választ kell kapnom.
– Nem, nem túl régen. Csak ideiglenes, míg nem találok valami jobbat.
– Ó!
183
– Nos, mi a helyzet veled, Scarlett? Te mivel foglalkozol?
– Apámmal együtt dolgozom – böktem ki gondolkodás nélkül. – A saját
vállalkozásunkban. Rose néhány pillanatig rám bámult.
– Az jó – mondta enyhén elpirulva. – Hogy van apád?
– Jól van.
Istenem, gondolkoznom kell, mielőtt beszélek! Egyik pillanatban nem tudom, hogy mit
mondjak, a másikban meg apáról fecsegek.
– Örömmel hallom. A vállalkozásnak, amelyet említettél, van esetleg valami köze a
pattogatott kukoricához?
– Igen, miért?
– Apád mindig arról beszélt, hogy saját vállalkozásba kezd, már akkor, amikor
megismertem. Örülök, hogy végül megtette. Te vele dolgozol?
– Igen, társak vagyunk. Apának van nagyobb részesedése, de mindkettőnknek van
beleszólása abba, hogy mi történik a vállalkozással.
– Jó. Így is kell.
Greta ismét megjelent az asztalunknál.
– Szeretne valamelyikőtök enni valamit? – kérdezte, miután egy bögre kávét tett le Rose elé.
– Ami azt illeti, elég éhes vagyok – felelte Rose. – És te, Scarlett?
– Én is.
Újra kézbe vettem az étlapot. Valami édeshez volt kedvem. A brandy és a cukros tea
mind nem volt elég ahhoz, hogy elmulassza a reszketésemet.
– Egy forró almás pitét kérek.
– Tejszínnel vagy fagylalttal? – kérdezte Greta.
– Fagylalttal kérem, de csak ha van vanília. És kérhetném mellé, nem pedig a tetejére?
Különben azonnal elolvad – magyaráztam Rose-nak, aki érdeklődve nézett rám. – De ha
nincs vaníliafagylalt – mondtam újra Gretához fordulva –, akkor inkább tejszínnel, de
csak ha friss a tejszín, nem olyan flakonos.
– Rendben – mondta Greta egyik szemöldökét felvonva. – Almás pite vaníliafagylalttal,
de ha nincs vanília, akkor tejszínnel, így van?
– Igen, de csak ha friss a tejszín.
– És mellé, nem rá?
– A fagylaltot igen.
– És a tejszínt?
– Az mehet a pitére, de csak ha friss.
– Mi? A pite?
184
– Nem, a tejszín.
– Jó… – mondta Greta lassan, a homlokát dörzsölve. – Mi van akkor, ha nincs se
vaníliafagyink, se friss tejszínünk?
– Akkor lekváros fánkot kérek.
Greta Rose-ra nézett, akit szemmel láthatólag nagyon szórakoztatott a rendelési technikám.
– Azt kérem, amit ő kért – mondta mosolyogva.
Greta felsóhajtott, és indult vissza a konyhába.
is el tudod mondani, pontosan miért is szöktél meg előlünk oly sok évvel ezelőtt. Ugye, Rose?
187
28
Mire Rose elmesélte, hogy mit csinált az elmúlt húsz évben, a fagylaltja mind megolvadt
anélkül is, hogy a forró almás pite segített volna benne.
A csodálatos, izgalmas élet helyett, amelyet anyámnak elképzeltem, tudván, hogy a
divatszakmában dolgozott, és Londonban, New Yorkban meg Párizsban élt, úgy tűnt, hogy
azzal töltötte az életét, hogy egyik katasztrofális kapcsolatból a másikba sodródott. A férfiak
voltak azok anyám életében, akik miatt körbejárta a világot, nem pedig a karrierje.
– Szóval, Scarlett, az életem meglehetősen hullámvasútszerű volt. Egyik pillanatban fent voltam, és
álomszerű kapcsolatban éltem egy gazdag férfi oldalán, sikeres állásban, aztán amikor minden
elromlott, a kétségbeesés mélységeibe zuhantam anyagi gondokkal, míg újra talpra nem álltam. Attól
tartok, most is egy ilyen hullámvölgyben vagyok, ezért vállaltam el ezt a munkát a moziban.
– De legalább izgalmas életed volt. Nem volt unalmas, ugye?
Rose keserűen felnevetett.
– Nem, az biztos, hogy nem. De ha visszamehetnék az időben… Vajon hogyan
döntenék, ugyanígy csinálnám? Ebben egyáltalán nem vagyok biztos.
– Hogy érted azt, hogy ha visszamehetnél az időben? Azt akarod mondani, hogy nem
hagytál volna el minket, ha már akkor tudtad volna, amit most tudsz?
Rose a fejét rázta.
– Erre nem tudok válaszolni, Scarlett. Akkor minden más volt. Apád valószínűleg
egészen más ember, mint az a Tom, akit én ismertem.
– Ezt hogy érted?
Rose az üres asztal fölött rám nézett. Greta már rég elvitte a tányérjainkat – már csak
két üres csésze maradt, és a kávézó is kihalt. Azt hiszem, Greta és Charlie – a fehér
kötényes férfi – reménykedtek abban, hogy már bezárhatnak éjszakára.
– Scarlett, valóban itt akarsz ülni és hallgatni, ahogy apádat kritizálom? Ezt nem hiszem, mert
egyértelmű, hogy nem értenél egyet velem, és akkor csak vitatkoznánk, azt meg nem szeretném.
– Ígérem, hogy nem fogok semmit felhozni apa védelmére. Csak ülök, és hallgatom a
te verziódat. Igazából semmi mást nem akarok, mint megérteni, hogy miért mentél el.
Rose körülnézett az üres kávézóban.
– Akkor talán máshol kellene folytatnunk. Azt hiszem, már csak arra várnak, hogy távozzunk.
– Rendben – egyeztem bele. – De elmondod nekem az egészet, ugye? Legalább ennyivel tartozol
188
nekem.
Rose bólintott.
– Igen, elmondom.
Felálltunk, és kiegyenlítettük a számlát. Ragaszkodtam hozzá, hogy felezzünk, bár
Rose akarta fizetni az egészet.
Még mindig nem tudtam másként nevezni, mint Rose-nak. Túl fájdalmas volt úgy
gondolni rá, mint anyára.
– Hova menjünk? – kérdezte Rose, amikor már a járdán álltunk. – A lakásom csak
néhány metrómegállónyira van innen.
– Menjünk hozzám – mondtam. – Itt van a szomszédos utcában, és úgy tűnik, csitult
az eső, nem fogunk elázni.
Csendben gyalogoltunk el a Lansdowne Roadra. Néha egyikünk tett valami megjegyzést az
időjárásra vagy valamelyik tárgyra a kirakatokban, amelyek mellett elhaladtunk. Amikor
letértem a Portobello Roadról a házam irányába, Rose újból megszólalt.
– Itt laksz? Vagy sokkal többet hoz a konyhára a popcornüzlet, mint gondoltam, vagy
van egy gazdag férfi a tarsolyodban.
– Attól tartok, egyik sem.
Ez nem volt teljesen igaz. David elég jómódú, de nem ő az oka annak, hogy itt lakom.
– Ez a barátaimé, éppen nincsenek itthon és én vigyázok rá – magyaráztam, az
egyszerűbb változat mellett döntve.
Amikor megérkeztünk, észrevettem, hogy Sean előszobájában ég a villany, és egy
pillanatra reménykedni kezdtem. De aztán eszembe jutott, hogy minden este ég a villany,
amióta visszatértünk Párizsból. Biztos időzítőre kapcsolt éjszakai lámpája van.
Kinyitottam az ajtót, majd odarohantam Hékáshoz, hogy kikapcsoljam.
– Te jó ég, ez nagyon szép! – ámuldozott Rose, körbenézve az előszobában. –
Megfogtad az isten lábát! Mennyi ideig maradsz itt?
– Néhány hétig – mondtam, miközben megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mióta is
vagyok itt. Te jó ég, már a fele idő eltelt.
– Kávét? – kérdeztem a konyhából. – Vagy valami erősebbet?
– A kávé jó lesz. De te nyugodtan…
– Nem, én is kávét kérek.
Még mindig nem sikerült leöblítenem a brandy utóízét.
– Nos? – kérdeztem, amikor elkészült a kávé, és leültünk a szalonban az egyik barna
kanapéra. – Hallgatlak.
Rose belekortyolt a kávéjába, majd óvatosan letette az asztalra, az üvegből készült poháralátétre.
189
Hátradőlt, és rám nézve beszélni kezdett:
– Scarlett, az apád és én kezdettől fogva túl sok mindenben különböztünk. Ő nyugodt
természetű és okos, míg én élénkebb, és… talán úgy mondhatnánk, hogy impulzívabb –
egy pillanatra elgondolkodott. – Amíg udvarolt, addig minden rendben volt: a
különbözőségünk tette frissé és izgalmassá a kapcsolatunkat. És apád nagyon jól nézett
ki akkoriban, Scarlett. Mindig is azt gondoltam, hogy van benne valami Harrison Fordból.
Önkéntelenül is elmosolyodtam a gondolatra.
– A nyolcvanas évek elején Harrison Fordot nagyon jóképűnek tartották – magyarázta
Rose. – Az volt a Csillagok háborúja-őrület csúcspontja.
Bólintottam.
– Igen, tudom.
De még mindig nem tudtam apámat bárki másnak, mint apának elképzelni. Indiana
Jonest sem juttatta eszembe.
– Mindenesetre végül összeházasodtunk. Kezdetben minden rendben ment. Minden
ugyanolyan volt, mint a házasságunk előtt – leszámítva, hogy attól kezdve a számlák és a
jelzálogkölcsön miatt is kellett aggódni, amit apád sokkal komolyabban vett, mint én. És hogy
igazságos legyek vele szemben, jó is, hogy valaki komolyan vette. Tom mindig is azt akarta, hogy
tegyünk félre pénzt a nehezebb napokra, meg ilyesmi. Én meg azt akartam, hogy járjunk el
szórakozni, és úgy éljünk továbbra is, mint azelőtt, hogy összeházasodtunk volna. Élvezni akartam
az életet, amíg még fiatal voltam. Ez, mint gondolhatod, számos vita forrása lett.
Bólintottam. Ez egybevágott azzal a kevéssel, amit apa elmondott nekem.
– De bármilyen vitánk is volt a pénz miatt, akkor is nagyon szerettük egymást, ezt
tudnod kell, Scarlett.
Szünetet tartott, és ismét elgondolkozott.
– Úgy egy évvel azután, hogy összeházasodtunk, teherbe estem veled. Ettől Tom még
az addiginál is takarékosabb lett. Félre kellett tennünk pénzt arra az időre, ha már nem
dolgozhatom, a pelenkákra, a kiságyra és a babakocsira. Semmit sem vehettem meg
anélkül, hogy apádnak be ne számoljak arról, miért vettem meg, miért költöttem rá.
Minden pennyvel el kellett számolnom. És ez az őrületbe kergetett, Scarlett.
Ezért nem hibáztathattam, engem is az őrületbe kergetett volna. David is elég nehéz
eset, de legalább megvan a saját jövedelmem.
– De aztán jöttél te, és egy időre minden megváltozott. Valósággal megittasultam tőled,
azt hiszem, így lehet a legjobban leírni. Te voltál a legfontosabb az életemben, hidd el.
– És mi változott?
Meg kellett kérdeznem, bár mindaddig csendben hallgattam.
190
Rose a fejét rázta.
– Igazán nem tudom biztosan. Most úgy gondolom, hogy szülés utáni depresszióba estem.
Tudnod kell, hogy akkoriban nem ismerték fel olyan jól minden formáját, mint manapság.
Igen, hallottunk a baby bluesról, és kétségtelenül meg is tudták volna állapítani, ha egész nap
csak ülök otthon és zokogok. Amióta van az internet, sokat olvastam erről. Nem mentegetni
akarom magam, Scarlett, ugyanakkor nem vállalhatom a teljes felelősséget sem.
– Miért? Mi történt veled? Miért lettél annyira más, mint azok az anyák, akik együtt
akartak maradni a babájukkal?
Mindezen kérdéseket ugyanolyan távolságtartó hangon tettem fel. Mintha egy újságíró lettem
volna, aki interjút készít Rose-zal egy olyan történetről, amelynek semmi köze hozzám. Csak így
tudtam megbirkózni vele, hogy annyira távol tartottam magamtól, amennyire csak tudtam.
Rose lenézett az ölében összekulcsolt kezére.
– Az érzelmeim az ellenkező irányba csaptak át. Nem sírtam vagy zokogtam végeérhetetlenül –
éppen ellenkezőleg. Olyan boldog voltam, hogy anya lettem, hogy el akartam menni valahova,
hogy megünnepeljem. Azt hiszem, egyik részem ragaszkodott ahhoz, hogy még mindig én
vagyok, és nem csupán valakinek az anyja – felnézett rám. – Majd meglátod, amikor te is anya
leszel, Scarlett. Akkor majd tudni fogod, hogy miről beszélek. Először, amikor a kórházba mész,
Mrs. O’Brien vagy, aztán az O’Brien baba anyukája, aztán hirtelen mindenki mint Scarlett anyukája
beszél rólad. Kezded elveszíteni az egyéniségedet, és senki sem szólít már a saját neveden.
– És ezért hagytál el minket?
Mindeddig nem igazán imponáltak anyám gyenge kifogásai. Biztos voltam benne, hogy
az igazat mondja, de valahogy nem állt össze a kép. Valami még hiányzott.
– Részben, de attól tartok, hogy van még más is, amit el kell
mondanom. Rose úgy nézett rám, mintha fontolgatna valamit.
– Azt mondtad, hogy mindent el fogsz mondani – nógattam.
– Igen, azt mondtam. Igazad van – mély lélegzetet vett. – Nos, ezek az érzelmek egyre erősebbek
lettek, míg végül egy nagy csapdának éltem meg az életemet. Ha még nem élted át ezt, Scarlett, akkor
nem tudom elmagyarázni, hogy ez milyen borzalmas érzés. Néha úgy voltam vele, hogy nem kapok
levegőt, mintha fojtogatnának. Kétségbeesetten vágytam arra, hogy egy időre elmeneküljek.
Ezt az érzést meg tudom érteni.
– Akkoriban számomra az volt az egyetlen módja a menekülésnek, ha moziba mentem. A vicces a
dologban az, hogy apáddal egy moziban ismerkedtünk meg, és valaha imádtunk együtt moziba járni. De
amikor ez történt, akkor apád megváltozott, és nem akart már velem jönni, bár sikerült bébiszittert
találnunk. Azt mondta, hogy teletömöm a fejem butaságokkal, és hogy a filmek tesznek engem
boldogtalanná, nem más. Az volt a véleménye, hogy valótlan elképzeléseim lesznek tőle az életről.
191
Ez is ismerősen hangzik.
– Egy nap mindennek vége lett. Kilopóztam a moziba egy délutáni előadásra, míg apád munkában volt.
Sajnos aznap korán jött haza, és az egyik szomszédunkkal talált téged. Valósággal megőrült, amikor
hazaértem. Azt mondta, hogy elhanyagollak, és hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy az anyád legyek.
Rose szünetet tartott, és újabb mély lélegzetet vett. Nyilvánvalóan nem volt könnyű
elmondania ezt a történetet.
– Azt mondta, hogy ha szerintem annyival jobb az élet a filmekben, hogy állandóan azt
akarom nézni, akkor talán jobb, ha elmegyek, és élem az életem valamelyik filmben.
Visszatartottam a lélegzetem. Nem, apa nem mondana ilyet, ugye?
– Aztán mintha megnyugodott volna egy kicsit. Azt javasolta, hogy menjek el egy időre, hogy
kitisztuljon a fejem, és hogy átgondoljam, igazából mit is akarok az élettől. Azt hiszem, úgy gondolta,
hogy a távol töltött idő egyszer s mindenkorra kisöpri a fejemből azt, amit ő butaságnak nevezett.
– És így történt? – kérdeztem, bár már tudtam a választ.
– Azt hiszem, erre már tudod a választ, Scarlett.
– De hogy voltál képes így elhagyni engem? Alig pár hónapos voltam, az isten szerelmére!
Tudtam, hogy enyhén képmutató vagyok, tekintve a jelen helyzetemet. De ez más. Én
csak Davidet hagytam ott Stratfordban, ő viszont a férjét és a féléves kisbabáját.
– Először nem akartam elmenni. Azt hittem, apád úgy gondolja, hogy vigyelek
magammal téged is, de ragaszkodott hozzá, hogy vele maradj. Olyan nagyon szeretett
téged, tudtam, hogy a gondolatát sem viselné el, hogy elveszítsen. Ráadásul, azt
hiszem, be is akarta biztosítani magát veled, hogy tényleg visszajöjjek.
– De te soha nem tértél vissza?
– Nem, soha. De hinned kell nekem, Scarlett. Akkoriban nem gondoltam, hogy mindez
örökre szól. Úgy gondoltam rá, hogy egy kis szabadságra megyek tőletek, hogy
elrendezzem magamban a dolgokat. Ahogy már mondtam, nem láttam tisztán. Igazán
azt hittem, hogy jobb emberként és jobb anyaként fogok visszatérni.
– És aztán mi történt? – kérdeztem. Nem hatottak meg a kifogásai. – Mi volt olyan
nagyszerű, hogy megfeledkeztél rólunk?
– Soha nem feledkeztem meg rólad, Scarlett. Soha.
Csak néztem rá, a válaszra várva.
– Megismerkedtem valaki mással – mondta halkan.
– Ennyi? – törtem ki, és talpra ugrottam. – Megismerkedtél valakivel! Örökre elhagytad
a családod, mert leszólított valami pasi egy bárban!
– Nem, nem így történt, Scarlett. Kérlek, ülj le, jó? – Rose kinyújtott kézzel a heverőre
mutatott. – Próbálom elmagyarázni.
192
Duzzogva ültem vissza.
– Azt mondtad, hogy mindent tudni akarsz – nyugtatott Rose gyengéden.
– Akkor folytasd – mondtam, és karba font kézzel hátradőltem a heverőn. – Magyarázd el.
Rose kortyolt egyet a kávéjából, mielőtt folytatta volna, mintha ez a kis késlekedés időt
adna nekem, hogy megnyugodjak.
– Találkoztam egy férfival – kezdte újra –, de nem egy bárban, hanem furamód egy
moziban. Egyedül volt és én is. Annyira különbözött apádtól, tulajdonképpen mindenben
az ellentéte volt – Rose elmerült az emlékeiben, miközben beszélt. – Kezdetben semmi
sem történt, csak barátok voltunk. De aztán nyilvánvalóvá vált, hogy mindketten többet
akarunk ettől a kapcsolattól, és akkor bekövetkezett az elkerülhetetlen.
Ez nem tetszett. Túlságosan ismerősen hangzott.
– Külföldön élt, egészen pontosan Franciaország déli partján. Arra kért, hogy menjek oda,
és éljek együtt vele, és én beleegyeztem. Úgy tűnt, ő a tökéletes lelki társam… – Rose
előbukkant a révületből. – Scarlett, ismerned kell azt az érzést, amikor egy különleges
emberrel találkozol. Csodálatosan érzed magad a társaságában. Ha nem vagy vele, akkor
szenvedsz és magányos vagy. Egy idő után ezek az érzések annyira intenzívvé válnak, hogy
egyszerűen nem tudod elképzelni, hogy a másik ne legyen része az életednek.
Tudtam, hogy ez mit jelent.
– Így a könnyebbik utat választottam. Elhagytam az országot, anélkül, hogy bárkivel is
tudattam volna.
– És mi volt a helyzet apával és velem? – kérdeztem újra feszülten.
– Írtam egy levelet apádnak néhány hét múlva, amelyben elmondtam, hogy hol vagyok
és mit csinálok. Tudattam vele azt is, hogy visszamegyek érted, amint megállapodtunk
Jacques-kal Franciaországban.
– De…
– Tudom, nem jöttem vissza. Legalábbis nem azonnal. Hat hónap múlva tértem vissza
Angliába. Jacques dobott egy másik nőért. Ez volt az első alkalom, amikor lecseréltek egy
fiatalabbra. Próbáltam boldogulni Franciaországban, de alig beszéltem a nyelvet, így eléggé
behatároltak voltak az álláslehetőségeim. Újra haza kellett jönnöm. Egy időre egy bárban
vállaltam munkát, szerencsére ez a szakma azóta is számos nehéz időszakon átsegített.
De a munkaidő nem volt alkalmas arra, hogy egy kisgyereket neveljek mellette, így megígértem
magamnak, hogy amint rendbe hozom az életemet, felkereslek téged és Tomot. Nem vártam, hogy
visszafogadjon vagy ilyesmi, de nagyon szerettelek volna látni. És tudtam, hogy ha jó állásom és szép
lakásom van, akkor van rá esélyem, hogy a gondjaimra bízzanak, vagy legalább rendszeresen lássalak.
– Aztán mi történt?
193
– Soha nem hoztam rendbe az életemet. Vagyis igen, de ismét csak egy férfi által. Egy
újabb gazdag férfi volt, ezúttal Londonban élt. Scarlett, akkoriban egy borzalmas kis
garzonban éltem. Ebben a kapcsolatban kiutat láttam, és megragadtam a lehetőséget.
– A családod rovására – mondtam érzéketlenül.
Rose szomorúan bólintott.
– Egyik férfi sem vágyott arra, hogy gyerek legyen körülötte, különösen a másé nem. Tehát mire
az a kapcsolat is csődbe ment, mint ahogy végül az összes többi is, te már úgy kétéves lehettél.
– Akkor költöztünk Stratfordba, amikor kétéves voltam.
– Ó, tehát oda mentetek? Próbáltam megtudni, hogy hova kerültél, de senki sem volt
hajlandó megmondani. Tom családja nem állt szóba velem, amikor próbáltam
kapcsolatba lépni veletek. Igazából nem hibáztathatom őket érte.
Ehhez nem volt hozzáfűznivalóm.
– Tehát nem maradt más választásom, mint tovább élni a saját életemet. De hinned
kell nekem, soha nem akartam, hogy így történjen. Soha nem akartalak elhagyni téged.
Mindig is azt hittem, hogy vissza tudok menni érted. És tudnod kell, Scarlett, hogy mindig
gondoltam rád és arra, hogy vajon mit csinálsz most, különösen a születésnapjaidon.
– Mikor van? – tettem fel a vizsgakérdést.
– Természetesen március 19-én.
Jól mondta. Felálltam, és elkezdtem fel s alá járkálni a szobában. Nem fért a fejembe ez az egész. Azon az
estén nemcsak hogy rég elvesztett anyámmal találkoztam egy mozi zenekari árkában, de azt
is megtudtam, hogy miért hagyott el majdnem huszonhárom és fél évvel ezelőtt. És ami
döbbenet: majdnem ugyanaz volt az oka, amiért apám arra biztatta a vőlegényemet,
hogy engedjen el egy hónapra.
Miért kockáztatná, hogy újra megtörténjen ugyanaz?
– Tudom, hogy ez az egész nagyon megrázó számodra, Scarlett – mondta Rose, és felállt.
Odalépett hozzám. – Hidd el, számomra is elég megrázó volt, hogy újra találkoztunk.
Egy borzalmas pillanatra úgy tűnt, mintha meg akarna ölelni, így gyorsan elhátráltam tőle.
– Nekem… egy kis időre van szükségem, hogy gondolkozzam ezen, Rose... vagyis a… vagyis…
– Rendben van, Scarlett. Megértem, hát persze. Talán jobb lenne, ha most elmennék.
Bólintottam.
Rose felvett egy jegyzettömböt az asztalról.
– Van egy tollad? Leírom neked a telefonszámomat. Ha valamikor fel akarsz hívni,
amikor már átgondoltad ezt az egészet.
– Hm, azt hiszem, van egy az előszobában.
Rose megtalálta a tollat, és visszajött a szobába, hogy leírja a telefonszámát. Aztán a jegyzettömböt és
194
a tollat letette elém a dohányzóasztalra.
– Itt az otthoni és a mobilszámom is. Hívj fel bármikor, ha akarsz még
beszélgetni. Ismét bólintottam.
Rose vette a táskáját és a kabátját.
– Nos, viszlát, Scarlett. Remélem, hamarosan hallok majd felőled.
– Igen… viszlát… ööö…
– Rendben van, nem bánom, ha Rose-nak szólítasz. Valaha Rosie voltam, de azt
hiszem, a Rose jobban illik hozzám. Rosie az az ember, aki voltam, nem, aki vagyok.
– Igen, viszlát… Rose – ismételtem, és még mindig nem tudtam, hogyan viszonyuljak
hozzá. Túl sok volt ez egyszerre, kóválygott tőle a fejem.
Rose egy utolsó pillantást vetett rám, aztán újra elmosolyodott, mielőtt kilépett volna a szalonból az
előszobába. Hallottam, ahogy a cipősarka kopog a kőpadlón, és aztán becsukódott mögötte az ajtó.
Az volt a furcsa, hogy ugyanúgy szólt, mint az én cipőm, amikor korábban átmentem
vele az előszobán.
És hogy miért?
Akkor jöttem rá, hogy Rose pont ugyanolyan cipőt viselt, mint én.
195
29
Azon az éjszakán alig aludtam valamit. Igazán nem volt meglepő azok után, ami történt.
Szinte azonnal felhívtam Ursulát, ahogy Rose elment, és röviden elmeséltem neki, hogy mi
történt. Nem volt kedvem beszélni senkivel, de tudtam, hogy ha nem hívom fel, akkor ők
fognak keresni. Így gyorsan lerendeztem ezt a telefont, aztán visszavonultam gondolkozni.
Olyan sok minden volt még, amit nem értettem.
Tehát már legalább tudom az okát annak, hogy az anyám miért ment el. Nem értem meg
teljesen, de többet tudok, mint valaha. De apám viselkedése volt az, amit a legkevésbé értettem.
Ha már elveszítette anyámat oly sok évvel ezelőtt, akkor miért biztatja Davidet arra, hogy
ugyanazt tegye velem? Valóban azt gondolja, hogy kétszer nem üt be ugyanoda a mennykő?
Csak forgolódtam az ágyban, és a következő cselekedetem lehetséges következményein gondolkoztam.
Először is el kellett döntenem, hogy akarom-e újra látni Rose-t. Erre a kérdésre egy azonnali igennel feleltem.
Még oly sok kérdésre vártam választ, hogy egyelőre nem tudtam búcsút inteni neki. Bár nem hiszem, hogy
valaha barátnők leszünk, mint sokszor az anyák és lányaik lenni szoktak. De a hibái
ellenére szimpatikusnak tűnt, és több időt akartam vele tölteni, hogy jobban megismerjem. Valamikor
majd beszélnem kell erről az apámmal. De nem tudtam, hogy fog reagálni, ha beszélek
neki Rose-ról. Mi lesz, ha megpróbál megakadályozni abban, hogy találkozzunk?
Apám valójában nem tudott semmiben megakadályozni, és ezt tudtam. Végül is felnőtt
ember vagyok. Bár jelenleg nem így éreztem, ahogy összekucorodva feküdtem a paplan
alatt, mint egy ijedt gyermek, kiszolgáltatva a körülötte levő félelmetes világnak.
De nem kockáztathattam meg, hogy bánatot okozzak apának. Túl nagy az érzelmi tét.
Nem, várnom kell, amíg le nem telik a Notting Hillben töltött időm, és haza nem térek. Akkor
elmondhatok neki mindent, ami történt, és feltehetem neki a kérdéseket, amelyeket akartam.
Másnap reggel felhívtam Rose-t. Legalább ötször emeltem a kagylót a fülemhez, majd
tettem le, mielőtt elég bátorságot gyűjtöttem volna, hogy tárcsázzak, és beszéljek vele.
Meglepő módon azonnal felvette.
– Scarlett, de jó! Nem gondoltam, hogy ilyen hamar hallok felőled.
– Azon gondolkoztam, hogy vajon ma elfoglalt vagy-e. Úgy értem, ha dolgozol, nem gond…
– Nem, nincs dolgom, csak estére kell mennem a moziba. Szeretnéd, ha újra
találkoznánk? Részben reménykedtem abban, hogy dolga van.
196
– Igen, ha részedről rendben… úgy gondoltam, találkozhatnánk a Kensington
Parkban… vagy valahol máshol, ha az neked nem jó.
– Nagyon jó lesz a parkban. Mikor?
– Tizenegykor túl korán van?
– Tizenegy óra éppen jó. Tudod, hol van Peter Pan szobra? – kérdezte. – Találkozhatnánk ott.
Nem tudtam.
– A Peter Pan-szobor. Persze, rendben. Akkor találkozunk később.
– Alig várom,
Scarlett. Letette.
Mélyet sóhajtottam, miközben hátradőltem a heverőn szétszórt párnákra.
– Ó, apa! – mondtam hangosan az üres szobának. – Ha tudnád, mibe vágtam a fejszémet!
197
30
Drága Scarlett!
Bár a múltban egyetlen születésnapodon sem tudtam jelen lenni, azt akarom, hogy
tudd, mindig rád gondoltam ezen a napon, és soha nem feledkeztem meg rólad.
Miután elmentem, minden évben vettem egy kis ajándékot a születésnapodra,
becsomagoltam, és ebbe a dobozba tettem.
Ahogy teltek az évek és telt a doboz, egyre kevésbé reménykedtem abban, hogy egy
nap majd kibonthatod ezeket az ajándékokat.
De most kaptam egy lehetőséget arra, hogy odaadjam neked. Remélem, meg fogod érteni, hogy bár
nem voltam veled ezeken a nagyon jelentős napokon, azért soha nem felejtettem el az én kislányomat.
Csók:
Anya
Drága Scarlett!
Az esküvőm napján viseltem ezt a nyakláncot, ugyanúgy, mint sok-sok évvel előttem a
nagyanyád is. Nem tudom, miért érzem úgy, hogy éppen most kell ezt neked adnom. De
valami a szívemben azt súgja, hogy így van.
Tehát boldog huszonharmadik születésnapot, kedvesem! Remélem, ez az az év,
amikor eljön hozzád az igazi szerelem.
Csók:
Anya
Legalább húsz percig ülhettem ott zokogva a padlón, mire végre képes voltam összeszedni
magam. Akkor olyan óvatosan, ahogyan csak tudtam, visszatettem az ajándékokat a
dobozba, gyorsan bementem a fürdőszobába, hogy lemossam az elkenődött szemfestéket,
aztán vettem a kabátomat és a táskámat, majd kiléptem az ajtón.
Menet közben egy darab papírt keresgéltem a táskámban. Amint megtaláltam, vetettem rá egy
203
pillantást, majd eltettem a kabátzsebembe.
Lementem a metró Notting Hill-i állomására. A falon levő térképen megtaláltam a
megfelelő útvonalat, aztán néhány megálló után kiléptem a szabad levegőre.
Elővettem a zsebemből a papírt, rápillantottam, de útbaigazítást kellett kérnem, mielőtt
végigkanyarogtam volna néhány utcán. Végül egy tömbházhoz értem.
Egy pillanatra felnéztem a magas szürke épületre, mielőtt beléptem volna. A lift iszonyúan
lassan haladt felfelé, de aztán kigyúlt a fejem fölött az ötös szám, és kitárult az ajtó.
Végigmentem egy sötét ütött-kopott folyosón, és megtaláltam, amit kerestem.
Mély lélegzetet vettem, és céltudatosan bekopogtam az ötszáznégyes számú lakás ajtaján.
Néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó. Rose állt előttem, és döbbenten nézett rám.
– Scarlett, mit keresel te itt? – kérdezte aggódva.
Megremegett a hangom, ahogy beszélni próbáltam.
Belinda szakácskönyveit böngészve – próbáltam kideríteni, hogy mennyi ideig kell pácolni a húst és
milyen gyakran kell kevergetni a mártást – kezdtem kételkedni abban, hogy minden rendben lesz…
205
legalábbis ami a ma esti vacsorát illeti.
Biztos voltam benne, hogy az olyan emberek, mint Oscar és Ursula, akik állandóan menő londoni
éttermekbe járnak, nem azt várják, hogy egy vacsorán az én szokásos bolognai spagettimet szolgálják
fel nekik. De őket ismerve nem tartottam valószínűnek, hogy panaszkodnának, ahhoz túlságosan is
kedvesek és udvariasak. És David, nos, őt már az is meg fogja lepni, hogy egyáltalán készítek valamit:
a főzicskézés ugyanis nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé.
De imponálni akartam anyámnak. Talán most nem él nagy fényűzésben, de néhány
történetből, amelyet az életéből elmesélt, az a benyomásom támadt, hogy az idők során
volt alkalma megismerni néhány ország különleges konyhaművészetét.
– Ó, istenem, hogy érted ezt, te ostoba? – kérdeztem a szakácskönyvre nézve, amelyből a híres
mesterszakács mosolygott rám önelégülten minden lap tetejéről. – Mi az ördög az, hogy zsírjára sütni?
Csengettek.
– Jaj, ne! Ki az ördög az – a tűzhelyen levő órára pillantottam – délután négy órakor?
Türelmetlenül az ajtóhoz csörtettem, kötényben, egyik kezemben még mindig a
szakácskönyvet szorongatva.
– Helló, idegen – szólt mosolyogva a küszöbömön álló ember. – Rég láttalak.
– Sean!
Meglepetésemben majdnem elejtettem a könyvet.
– Mit keresel itt?
– Hallottam Ursulától a jó hírt édesanyádról, és úgy gondoltam,
hogy beugrom. Gyanakodva nézett a kötényemre.
– Bejöhetek?
– Attól függ.
– Mitől?
– Hogy tudod-e, mi az, hogy zsírjára sütni?
Sean a homlokát ráncolta.
– Azt hiszem, az, hogy addig főzöl valamit, amíg a lé mind el nem párolog.
– Beléphetsz – mondtam, és a szabad kezemmel behúztam a házba.
– Mit csinálsz? – kérdezte Sean, amikor becsuktam mögötte az ajtót, és ő követett a konyhába.
– Főzök. Vagy legalábbis próbálok. Vacsorát adok.
– Értem.
– Meghívtalak volna – tettem hozzá sietve. – De azt hittem, még mindig New Yorkban vagy.
– Tegnap este érkeztem, azóta az időeltolódást próbáltam kialudni. Aztán Ursula felhívott,
és beszámolt édesanyádról. Nem tudom elhinni, Scarlett, hogy egész idő alatt itt volt.
– Tudom. Őrjítő, ugye?
206
– Nos, hogy megy a dolog kettőtökkel? – kérdezte Sean, miközben felvett egy hagymát
a pultról, és lazán dobálgatni kezdte. – Jól kijöttök egymással?
– Most már igen. Nézd, ez egy hosszú mese, Sean. Amit nagyon szeretnék neked
elmondani – tettem hozzá őszintén.
Igazán el akartam mondani. Valójában most, hogy újra itt volt velem a házban,
egyáltalán nem akartam, hogy elmenjen.
– De most nyakig vagyok ebben a vacsorában, és igazán nincs időm. Találkozhatnánk
holnap? – javasoltam reménykedve.
– Mi lenne, ha két legyet ütnénk egy csapásra, és itt maradnék, hogy segítsek neked
főzni, míg te elmondanál nekem mindent édesanyádról?
Hálásan rámosolyogtam.
– Tudsz főzni?
– Megpróbálom – felelte Sean.
Egy vágódeszkára dobta a hagymát, és elkezdte felgyűrni az inge ujját.
– Nos, mi a gond?
– Éppen sikerült begyújtanom a sütőbe – mondtam szenvedő hangon. – De ennél
többre nem jutottam.
Sean gyorsan átvette az irányítást, és a konyhában nemsokára finom illatok terjengtek,
amiből arra következtettem, hogy kissé szerényen nyilatkozott a konyhai jártasságát illetően.
Segédszakácsként rohangáltam a konyhában, és miközben apróra vágtam, szeleteltem és
töltöttem a hozzávalókat, mindent elmondtam neki arról, ami anya és köztem történt.
Amikor az ajándékokhoz értem, figyelmesen néztem, hogyan reagál. Háttal állt nekem,
és valamit kevergetett egy serpenyőben, de láttam, hogy egy pillanatra abbahagyja,
aztán lassan újra körözni kezd a fakanállal.
– Ideadnád azt a kést, kérlek? – mondtam egy éles késre mutatva, amely mellette
hevert a pulton. – Azt hiszem, ez egy kicsit életlen.
Sean felvette a kést, és felém fordult. Ahogy ránéztem, láttam, hogy csillog a szeme az
éles villanyfényben.
– Jó lenne, ha víz alatt vágnád ezt a hagymát, ahogy mondtam, Scarlett – mondta
indulatosan, és gyorsan elfordult. – Csípi a szemem.
Nem akartam megemlíteni, hogy már tíz perce felvágtam a hagymát, és most éppen a
gombával és a répával foglalkozom.
– Akkor hát minden rendben? – kérdezte Sean, miután befejeztem a történetet, és már
mindent tudott.
– Igen. Részben ez a célja a ma estének, hogy anya megismerje néhány barátomat – nos, egy
207
részüket. Maddie és Felix még mindig nászúton vannak.
Sean hallgatott. Úgy tett, mintha erősen a szakácskönyvre koncentrálna.
– Nézd, mi lenne, ha itt maradnál vacsorára, Sean? – mondtam, és letettem a
kezemben tartott tűzálló edényt. – Végül is lényegében te főzted a vacsorát.
– De nem lesz baj a vendégek létszámával? – kérdezte felém fordulva.
A fejemet ráztam.
– Nem, amúgy is csak öten vagyunk, hat még jobb is lesz.
– Ki az az öt?
– Én, természetesen és anya. Meg Oscar, Ursula és David.
Láttam, hogy Sean válla megfeszül, ahogy David nevét meghallotta.
– David is eljön?
– Igen. Anya meg akarja ismerni.
– Értem.
– De biztos vagyok benne, hogy téged is szeretne megismerni, Sean – tettem hozzá
sietve. – Sokat meséltem neki rólad.
– Igen? – kérdezte Sean buzgón, csillogó szemekkel.
– Igen, elmondtam neki, hogy segítettél őt megkeresni.
– Ja, értem.
Sean újra a könyv felé fordult.
– Kérlek, maradj, Sean – fogtam könyörgőre, és odamentem hozzá. – Nagyon fontos
nekem ez az este. Szeretném, ha itt lennél.
Gyengéden megérintettem a vállát.
– Hát persze hogy maradok, Scarlett – mondta ismét felém fordulva. – Ha így akarod.
– Igen, Sean, így akarom.
Ahogy ott álltunk egymással szemben, szótlanul, le kellett küzdenem a késztetést,
hogy kinyújtsam a kezem, és letöröljem a parányi izzadságcseppeket Sean homlokáról.
Mert ha megtettem volna, akkor tudom, hogy az ujjaim tovább vándoroltak volna, le az
orrán át a szájáig, ott megállnának, és akkor lassan az ujjaim helyére tenném a
számat…
Sistergést hallottam. Eltartott néhány másodpercig, amíg rájöttem, hogy nem belőlem jön.
– Sean, a mártás!
Sean megpördült, és látta, hogy a vörösboros mártás bugyog kifelé a serpenyőből.
– A francba, ennek nem szabad forrnia! – mondta, és felkapta a serpenyőt. – Most újra
kell kezdenem.
Sietve visszatértünk a konyhai munkához, és egyelőre megfeledkeztünk mindenféle sistergésről.
208
32
– Tudod, mi jutott eszembe az előbb, Sean? – kérdeztem egy kicsivel később, amikor újra visszatértünk
a megfelelő mederbe. – Te lehetnél Mark Darcy, ahogy itt állsz a konyhámban és főzöl.
– Nem hiszem, hogy Mr. Darcy szokott főzni. Vagy igen? – kérdezte Sean zavart arckifejezéssel. –
Abban a Jane Austen-könyvben legalábbis nem, amit én olvastam. Volt neki személyzete erre.
– Nem Mr. Darcyra gondolok a Büszkeség és balítéletből, hanem Mark Darcyra a Bridget Jonesból!
– Ja, értem, már megint az egyik filmed.
– Igen, már jó ideje egyet sem csíptem el. De ma délután egy újabbat adtál nekem a
főzőcskézéseddel.
Sean egy pillanatra elgondolkodott.
– Várj csak, nem voltam már máskor is ő? Ez a Darcy nevű fickó?
Eltöprengtem ezen.
– Tényleg, azt mondtam, hogy a verekedésed Daviddel a szökőkútban és Maddie
esküvője olyan volt, mint egy jelenet a második Bridget Jones filmből.
– És amikor a csónakban voltam, a Kicsi a világon Disneylandben? Biztos vagyok
benne, hogy akkor is említetted.
– Nem, akkor Daniel Cleaverhez hasonlítottalak, akit Hugh Grant alakított.
– Á, értem. Illetve azt hiszem. Melyik jobb, vagyis úgy értem, melyikükhöz jobb hasonlítani?
Újra elgondolkoztam.
– Mark Darcy. Igen, egyértelműen Mark.
Végül is Colin Firthről beszéltünk, és nincs olyan nő, aki el tudná volna felejteni, ha
látta, amint kiemelkedik abból a tóból.
– De azért gondolkodnod kellett rajta. Miért?
– Nem… nem tudom biztosan. Colin Firth egy higgadt, tartózkodó típust alakít ebben a filmben.
Egy kicsit olyan, mint az igazi Mr. Darcy, vagyis a Jane Austen-féle változatból. De valahogy lehet
róla tudni, hogy lelke mélyén szenvedélyes és szexi, ha már túljutsz a védelmi vonalain. Míg Hugh
Grant, azaz Daniel személyisége kezdettől fogva egyértelmű, nincs benne semmi rejtett mélység.
Egy kissé pimasz… simaszájú… azt hiszem, a nők kedvencének tartják. Női szempontból
mindkettőnek megvan a maga vonzereje, csakhogy másképp.
– És neked Colin tetszett jobban?
Sean abbahagyta a munkát a tűzhelynél, és teljes figyelemmel várta a válaszom.
209
– Igen, azt hiszem. De mi ez az egész? Azt hittem, utálod a mozit. Mi ez a hirtelen érdeklődés?
– Semmi különös – mondta Sean sejtelmesen, és újra a serpenyő felé fordult. – Csak
kíváncsi voltam, ennyi az egész.
Kinyitottam a számat, hogy további kérdéseket tegyek fel, de újra megszólalt a csengő. Soha nem
voltak látogatóim, főleg azért, mert csak Seant, Ursulát és Oscart ismertem Londonban. Ki lehet az?
Kimentettem magam Seannál, az előszobába mentem, és ajtót nyitottam, anélkül,
hogy a már megszokott módon kinéztem volna a kukucskálón.
– Meglepetés! – kiáltotta apám kinyújtott karral, a lépcső tetején állva.
– Apa! Mi az ördögöt keresel te itt?
– Hát így kell üdvözölni öregapádat?
– Velem jött, Scarlett – mondta David apa mögül előbukkanva. – Remélem, nem bánod.
– Nem… hát persze hogy nem. Csak meglepődtem, ennyi az egész.
– Kellemesen vagy kellemetlenül? – kérdezte apa.
– Természetesen kellemesen.
– Tehetséges hazudozó vagy, Scarlett. Tudom, hogy utálod a meglepetéseket.
– Nem mindig – mondtam tétován.
Próbáltam visszaemlékezni, hogy melyik filmben van ez a mondat, amit apa véletlenül
mondott. Itt van a nyelvem hegyén… hát persze, a Sztárom a párom! Az a rész, amikor
Alec Baldwin megjelenik, és meglepi Julia Robertset a Ritz Hotelben.
– Nem hívsz be bennünket? – kérdezte David.
– De… gyertek be!
Félreálltam, és ők beléptek: David egy kis táskával, apám pedig – meglepetésemre – egy bőrönddel.
– Mennyi időre jöttél, apa? – kérdeztem, mert közben eszembe jutott, hogy kit hívtam
meg aznap este vacsorára.
– Csak néhány napra, Scarlett. Régen voltam már Londonban, és Davidnek volt valami
vasúti kuponja, amivel ha vettél egy jegyet, a másikat fél áron kaptad. Így megfeleztük a
költséget, és gondoltam, eljövök, hogy megnézzem, hogyan boldogulsz.
David és a vasúti kupon hitelesen hangzott, de apám ritkán szakadt el a
vállalkozásától, és olyan még sosem történt, hogy mindketten egyszerre jöttünk volna el.
Apa és David úgy néztek egymásra, mint az összeesküvők, és hirtelen rájöttem, hogy miért is van itt
apám. Nem akarta kockáztatni, hogy valami rosszul sikerüljön, mint az anyám esetében, most, hogy
már majdnem lejárt az időm. És David sem. Kieszelték ezt a kis tervet, hogy rajtam tartsák a szemüket.
Erre gondolt David, amikor azt mondta, hogy a szavát adta apámnak? Együtt főzték ezt ki?
Már éppen közölni akartam velük, hogy nem szükséges szemmel tartaniuk, amikor
Sean váratlanul felbukkant a konyhából, még mindig kötényben.
210
– Scarlett, van esetleg…
Felé fordultam.
– Te! – hallottam David hangját a hátam mögül.
Sean nyugodtan nézett Davidre és az apámra.
– Én is örülök, hogy újra látlak, David.
Aztán már nem is törődött vele többet, hanem apa felé lépett.
– Azt hiszem, még nem találkoztunk – és a kezét nyújtotta.
– Sean, ő az apám.
– Mr. O’Brien, örvendek, hogy végre találkoztunk. Scarlett nagyon sokat mesélt önről.
Nem tudom, hogy Sean csak azért csinálta-e ezt, hogy Davidet bosszantsa, de ha
igen, akkor jól sikerült, mert David arca feltűnően elvörösödött.
Apám meglepetten rázott kezet Seannal.
– Apa, ő Sean, a szomszédom.
David felhorkantott.
Belinda és Harry szalonjában végignéztem a vendégeimen, akik, úgy tűnt, mind jól érzik
magukat, ami elégedettséggel töltött el.
Mindenki megérkezett a megbeszélt félnyolcas időpontra, és most ott álltak pohárral a
kezükben, és barátságosan csevegtek egymással.
Ursula a szokásos bonyolult eleganciájával jelent meg, Oscar butikjából választott egy orgona
és rózsaszín árnyalatú, 1960-as évjáratú ruhát. És Oscar, aki úgy tűnt, elég unottan, de Daviddel
beszélgetett, mustárszínű öltönyét fekete inggel és piros skót kockás nyakkendővel kombinálta.
Apám a legjobb nadrágját viselte, valamint egy inget, amit tőlem kapott tavaly
karácsonyra, és pillanatnyilag meglepően elmélyült a Seannal való beszélgetésben.
Miután Sean távozott korábban, gyorsan visszamentem a konyhába, hogy
meggyőződjem róla, nem ég oda semmi, vagy nem fut ki, de úgy tűnt, hogy minden
rendben van. Szerencsére Sean odakészített néhány cédulát, hogy emlékeztessen,
mikor kell odatennem az egyes fogásokat és milyen erősségű tűzre.
Néztem, ahogy az apámmal beszélget. Ma este mélybíbor inget viselt, éppen csak annyira
kigombolva, hogy egy pici látható volt a széles mellkasát borító finom szőrzetből, és fekete nadrágot,
amely olyan tökéletesen állt rajta, mintha ráöntötték volna. Biztos voltam benne, hogy méretre készült.
– Mikor érkezik édesanyád? – érdeklődött Ursula, aki váratlanul bukkant fel mellettem,
úgy, hogy össze is rezzentem tőle.
– Hm? Ó, én… nyolc órát mondtam neki – pillantottam rá az órámra. – Így hamarosan itt kell lennie.
Mindenkit beavattam – kivéve persze apát – a ma esti terveimbe, és mindeddig senki sem
lelkesedett értük.
– Izgatott vagy miatta?
– Eredetileg nem voltam. De most, hogy közeledik az idő, kezdek egy kicsit aggódni.
– Végre – sóhajtott fel Oscar, aki megszabadult Davidtől, és odasietett hozzánk.
Nagyot kortyolt a borából. – Sajnálom, kedvesem, tudom, hogy ő a párod, de ha még
egy mondatot végig kell hallgatnom a laminált padlójáról, azt hiszem, visítani fogok.
Oscar Ursuláról rám nézett.
– Mit hallok, ki érkezik nyolcra?
– Scarlett anyja – segített ki Ursula.
– Ó, hát persze, az édesanyád, Scarlett. Sajnálom, majdnem megfeledkeztem róla. El van zsibbadva
214
az agyam.
Oscar a homlokát fogva még egyet kortyolt a borospoharából.
– Te tudod, kedvesem, de ha engem kérdezel, ez úgy hangzik, mint a
petárdatorta receptje. Ursula figyelmeztető pillantást vetett Oscarra.
– Nos – kérdezte felém fordulva, élénk hangon –, hogy jöttök ki édesanyáddal? Alig
láttunk azóta az este óta.
– Ami azt illeti, nagyon jól – feleltem. Mostanában mindig lelkesen beszéltem anyáról.
– Rengeteg időt töltöttünk együtt, és nagyon jól éreztük magunkat. Az, hogy
megismerhetem, egyúttal új dolgokkal is szembesített.
– Milyen dolgokkal? – kérdezte Oscar kíváncsian.
– Például olyanokkal, hogy milyen fontosak egyes emberek számomra. Hogy hálás legyek azért,
amim van az életben, és hogy ne kergessek elérhetetlen ábrándokat – folytattam Sean felé pillantva.
– Mindig hálásnak kell lennünk a szívünknek legkedvesebbekért – mondta Ursula
lágyan. – De soha ne add fel az álmaidat, Scarlett.
Ránéztem.
– De mi van akkor, ha az álmaid sosem válnak valóra, Ursula?
– Ha megszűnsz hinni bennük, akkor honnan tudod, hogy valóra váltak volna-e?
Tovább akartam faggatni, de a csengő éles hangja félbeszakított. A szobában
mindenki megdermedt, apámat leszámítva. Ő folytatta a beszélgetést Seannal, míg rá
nem jött, hogy mindenki más elhallgatott, és csend borult a szobára.
– Folytassátok csak, emberek – mondtam vidáman, kényszeredett mosollyal. – Csak a
csengő szólt, az ég szerelmére.
Ahogy kiléptem a szalonból, hirtelen elborított a rettegés amiatt, hogy mi fog történni.
És amint a bejárati ajtó felé nyúltam, és lassan kinyitottam, rossz előérzet töltött el.
Talán mindenkinek igaza volt. Véget kell vetnem ennek, minél előbb.
– Jó estét! – köszönt anyám vidáman, a lépcsőn állva, kezében egy üveg borral és egy csokor virággal.
Sietős léptekkel mentem a kertet körülvevő fekete rácskerítésig, majd miután gyorsan körülnéztem,
fellódítottam magam a kerítés tetejére, pont ugyanúgy, mint aznap, amikor Seannal megismerkedtem.
Örültem, hogy nem azt a ruhát vettem fel, amit eredetileg akartam, hanem inkább egy elegáns
fekete nadrágot és egy csillogó felsőt, különben a manőver sokkal nehezebb lett volna.
Tompa puffanással értem földet a túloldalon, miközben beledőltem egy bokorba, amely
szerencsémre nem a tövises fajtához tartozott. A tűsarkam nem volt éppen ideális
ahhoz, hogy puha talajon érjek vele földet.
– A pokolba! – motyogtam talpra állva, és leporoltam a nadrágomat. – Ha magammal
hoztam volna a kulcsot, akkor megspórolhattam volna ezt a hegymászómutatványt.
Az első itteni látogatásomat követően megtudtam, hogy Seanhoz hasonlóan Belindának és
Harrynek is van kulcsa ehhez a kis parkhoz. De természetesen a ma esti dívaszerű fellépésem
nem tette lehetővé azt a luxust, hogy kulcsokat keresgéljek. Még szerencse, hogy kabátra futotta.
És most, hogy bent vagyok, mi legyen?
Megtaláltam azt a fapadot, amelyen Seannal megpihentünk néhány héttel azelőtt, és
leültem. Kezdett gyötörni a lelkiismeret-furdalás amiatt, hogy elviharzottam, és ott
hagytam mindenkit, hogy hozzák rendbe a dolgokat. De most már túl késő volt
visszamenni, a pillanat sugallatára cselekedtem, és viselnem kell a következményeit.
Azon gondolkoztam, vajon mi történik éppen a házban.
Remélem, Seannak eszébe jut kivenni a húst a sütőből – gondoltam, hirtelen pánikba esve a
gondosan előkészített vacsora miatt. De kevéssé volt valószínű, hogy valaki meg fogja kóstolni
azok után, ami történt, így azt hiszem, nem igazán számít. Csak a ház ne boruljon lángokba… –
Hagyd abba, Scarlett – intettem magam. – Most sokkal több a gondod egy odaégett vacsoránál.
Most az egyszer igazam volt. Amit ma este tettem, az megbocsáthatatlan. Mindenkit
szörnyű helyzetbe hoztam, aki csak megjelent a vacsorán, és nem hibáztathatom őket azért,
ha nem akarnak többé szóba állni velem. Különösen a szüleim. – Ó, szegény anya.
A kezembe temettem az arcom, ahogy eszembe jutott az arckifejezése, amivel
végignézett az előszobában a rá bámuló arcokon.
És apa. Hogy fogom ezt elmagyarázni neki?
A pad támlájára támasztottam a karom, és felnéztem. Tiszta volt az ég, és láttam, hogy fölöttem
ragyognak a csillagok. Ugyanolyan volt, mint azon az estén, amikor itt ültem Seannal. Az egyetlen
219
különbség az volt, hogy aznap este izgatottan és optimistán vártam az előttem álló napokat.
Most csak szomorúságot érzetem, hogy olyan hamar lejár az itt töltött időm, és úgy tűnt, hogy
nagyon sok fájdalmat okoztam és nagyon keveset értem el a céljaim közül.
Jó ideig ültem a padon és gondolkoztam, míg úgy nem éreztem, hogy jéggé fagy a lábam meg a
kezem. Bár a mancsomat zsebre dugtam, úgy éreztem, mintha a Hóbarát karja végéből nőtt volna ki.
Amikor elhagytam a házat, titokban azt reméltem, hogy valaki utánam jön. Vagy hogy mostanra már
legalább meghallom, ahogy a nevemet mondják a távolból. De nem láttam és nem hallottam senkit.
Ha ez egy film lett volna, akkor a hős azonnal tudta volna, hogy hol keressen. Rám talált volna
itt, ahol egyedül üldögélek a kis padon, odajött volna hozzám, és nagy, erős karjával vigasztalóan
megölel. Míg a többieknek fogalmuk sincs, hova mentem, az én hősöm egyből tudná.
Talán mégis igaza volt a többieknek. Talán az élet soha nem olyan, mint a moziban.
Átgondoltam az összes filmjelenetet, amelyet eddig sikerült felsorakoztatnom. Minden egyes
alkalommal, ha meg akartam rendezni egy ilyen jelenetet, valami hiba csúszott a számításomba.
Szerencsére néhányat sikerült véletlenszerűen átélnem, de még azok sem voltak teljesen
ugyanolyanok, mint az eredetiek. Vajon csak a saját érdekemben képzeltem a hasonlóságokat?
És most, amikor sikerült egy csodálatosan drámai búcsújelenettel távoznom a házból a sötét
éjszakába, egy olyan jelenettel, amelyre minden rendező büszke lett volna, senki sem jött utánam.
Azt gondoltam, legalább Sean kitalálja, hol vagyok, és siet, hogy megmentsen.
Reménykedve néztem a kapu irányába, hátha meglátom a kétségbeesett szempárt a
rácsok között. De sajnos nem láttam semmit. Ezzel szemben éles, fehér fény sütött a
szemembe a rácsok közül, amely szinte megvakított.
A szemem elé tartottam a kezem.
– Jól van, kisasszony? – hallottam egy hangot.
A fénysugarat most a földre irányították, így újra láttam. A kerítés felé pislogtam, és
láttam, hogy egy fiatal rendőrtiszt kukucskál rajta befelé.
– Igen, uram, köszönöm, jól vagyok.
– Miért ül ott egyedül a sötétben? – kérdezte, körbevilágítva a zseblámpájával.
– Csak úgy, uram – feleltem, lázasan törve a fejem valami
elfogadható indokon. A rendőr a kaput zörgette.
– Úgy tűnik, be van zárva a kapu, kisasszony. Van kulcsa a parkhoz, ugye?
– Igen, persze – mondtam az igazságnak megfelelően.
Nos, most éppen nincs ugyan nálam, de…
– Megtenné, hogy idejön hozzám, és megmutatja? – kérdezte a rendőr. – Csak mert gyakran kapunk
bejelentést, illetéktelenek próbálnak bejutni ezekbe a kertekbe, így ellenőriznem kell. Amiatt a film miatt
van minden, amit néhány éve itt forgattak. Nem tudom, ismeri-e, az volt a címe, hogy Sztárom a
220
párom.
– Ööö…, igen, ismerem.
Felálltam a padról, és lassan odamentem a kerítéshez. Próbáltam csevegni, miközben
a zsebemben keresgéltem, és imádkoztam, hogy találjak benne egy kulcsot.
– Jó film. Látta?
– Igen, többször is. A barátnőm imádja. Vagyis inkább az öreg Hughie-t. Minden
átkozott filmet meg kell néznünk, amiben ő játszik.
– De Julia Robertset biztosan ön is szívesen nézi – mondtam, hogy húzzam az időt.
– Hát, megjárja. Bár a szőkéket jobban szeretem. Cameron Diaz inkább az esetem.
A kezem valami keménybe ütközött. Hurrá!
– Itt a kulcsom – mondtam.
Magabiztosan a magasba emeltem Belinda ékszeres ládikájának a kulcsát. Egy lehangolt
napomon, még régebben, kajtattam a házban, és elhajlítottam a pici kulcsot, miközben próbáltam
a zárba dugni. A zsebembe tettem, hogy eszembe jusson egy újat készíttetni, ha kint járok. De
aztán jöttek a dolgok anyámmal, és soha nem jutottam odáig, hogy megtegyem.
A rendőrtiszt gyanakodva nézte a kulcsot.
– Egy kicsit kicsinek tűnik, kisasszony.
– Pedig ez az a kulcs. Különben mivel jutottam volna be?
– Talán akkor kinyitná nekem a kaput? Akkor magára hagyhatnám, és továbbmehetnék.
– Ööö… azonnal.
Reménykedve próbáltam bele a pici kulcsot a zárba, hátha „beakad” a zárszerkezetbe,
és elfordítja. Nos, ennél furcsább dolgok is megtörténtek már.
De sajnos nem velem és nem ma este.
– Á, úgy tűnik, be van ragadva – mondtam, miközben zörgettem a kulcsot a
túlméretezett zárban. A rendőrtiszt felvonta a szemöldökét.
– Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy az a kulcs soha nem nyitotta ezt a kaput,
ugye, kisasszony? A földet néztem, és a porba rajzolgattam a cipőm orrával.
– Újra felteszem az előbbi kérdést, kisasszony: Mit keres ebben a kertben?
– Igazán van kulcsom, uram. Csak sietve jöttem el, és otthon felejtettem.
– Ebben az esetben, kisasszony, hogy jutott be ma este a kertbe?
– Bemásztam – motyogtam.
– Kérem, kisasszony?
– Azt mondtam, hogy bemásztam a kerítésen.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha megvár itt, kisasszony.
A rendőr a kabáthajtókájához hajolt, és beleszólt a rádiójába.
221
– Bravó Egy Charlie Négynek. Segítségre van szükségem a Rosmead melletti kertnél.
– Roger, Bravó Egy, azonnal ott vagyok – jött a recsegő válasz.
– Nézze, nem vagyok huligán vagy ilyesmi – tiltakoztam, mert már láttam magam megbilincselve egy
rendőrségi furgon hátuljában. – Igazán van kulcsom. A Lansdowne Roadon lakom.
– Láthatnék valamilyen személyazonossági iratot, kisasszony?
– Igen, per… – mondtam, a hiányzó táskámért nyúlva. – Nem, nincs nálam most.
– Gondoltam. Lenne szíves itt várni, kisasszony?
A kerítésnek támasztottam a fejem. Lehet még rosszabb is a mai este?
Charlie Négy gyorsan odaért. Jóval idősebb volt Bravó Egynél, és bár nem mondta, hogy „’elló,
’elló, ’elló, mi folyik itt?”, akár mondhatta volna, ahogy végignézett rajtam, miközben szánalmas
arckifejezéssel álltam a rács mögött. Ó, istenem, máris olyan, mintha börtönben lennék!
– Mi ez az egész, közrendőr? – kérdezte Bravó Egytől.
– Nos, őrmester, ez a hölgy azt állítja, hogy bár van kulcsa a parkhoz, de beismeri,
hogy most bemászott a kerítésen.
– Értem. Így van, kisasszony?
– Igen, de…
– Egy pillanat, kisasszony – fojtotta belém a szót a kezét feltartva. – Azonnal sor kerül
önre. Egyéb, közrendőr?
– Továbbá azt állítja, hogy a Lansdowne Roadon lakik, de nincs nála személyi
igazolvány, amivel ezt bizonyítani tudná.
– Értem. Egyéb, közrendőr?
– Ez minden, őrmester. Így látom én a helyzetet.
– Nos, kisasszony. Szeretne valamit hozzátenni a közrendőr tanúvallomásához?
Nem kellene az ügyvédemnek jelen lenni, ha vallomást teszek a rendőrségnek?
– Azt hiszem, nagyjából így történt. De nem értik. Azért nincs nálam kulcs, sem
személyazonossági irat, mert vitatkoztunk otthon, és sietve kellett távoznom. Nem vagyok bűnöző.
– Ez minden, kisasszony? – kérdezte az őrmester, miközben tetőtől talpig végigmért a
rácskerítésen keresztül.
Szomorúan bólintottam. Ez nem elég?
– Rendben, akkor nincs más választásunk. Közrendőr, gyerünk.
Bravó Egyes üres tekintettel meredt a feljebbvalójára.
– A felszerelést, közrendőr – követelte Charlie Négyes. – Itt
van? Bravó Egy elpirult, majd vállat vont, és a fejét rázta.
Charlie Négy az égre emelte a tekintetét, és felsóhajtott.
– Akkor rögtönöznöm kell.
222
A bilincsért nyúlt.
Jaj, ne, csak nem fognak a kapuhoz bilincselni, míg meg nem érkezik az erősítés?
De ahelyett, hogy levette volna a bilincset az övéről, csak felemelte, és a zsebében keresgélt.
– Nem, úgy tűnik, nincs nálam semmi megfelelő. Közrendőr, kérem, ürítse ki a zsebeit.
A közrendőr lassan kiürítette a zsebeit. Sorra előkerült egy papír zsebkendő, egy
madzag, egy rágógumi és egy óvszer, mindezeket az őrmester kinyújtott tenyerébe tette.
Az őrmester felvonta a szemöldökét az óvszer láttán.
– Cserkész voltam – magyarázta a közrendőr. – Légy résen!
– Ezt a dolgot majd később megbeszéljük. De ezek közül semmi sem alkalmas arra,
hogy kinyissuk vele a zárat, ugye?
Ismét rám nézett a rácson keresztül.
– Nincs önnél egy hajtű, kisasszony?
– Ööö…, nincs – feleltem, szórakozottan a hajamhoz nyúlva. Ma estére kiengedtem,
így nem volt benne semmilyen „eszköz” elrejtve.
– Akkor meg kell kérnem, hogy vegye le a kalapját, közrendőr – utasította az őrmester.
– De miért?
– Gyerünk, közrendőr. Azt hiszem, tudja, hogy miért. Ne vacakoljunk ezzel a hölgy előtt.
A közrendőr lassan levette a kalapját, és az őrmester fürgén előhúzott alóla egy hajtűt.
– Rendben, így már jobb – mondta a hajtűt a zárba dugva.
– A barátnőm ötlete volt – magyarázta sietve a rendőr, míg az őrmester szakavatott
módon betört a parkba. – Férfihoz képest szokatlanul kicsi a fejem, és nincs olyan kalap,
amely rendesen rám illene. A hajtű segít, hogy ne csússzon a szemembe, tudja?
Bólintottam, és azon gondolkoztam, milyen bizarr is ez az egész: az egyik rendőr a
szemem láttára tör be, míg a másik a kiegészítők hasznosságát magyarázza nekem.
– Tessék. Kész is van – jelentette végül Charlie Négy, és kitárta a kaput. – Most lenne
szíves erre jönni, kisasszony.
– A rendőrségre visznek? – kérdeztem aggódva.
– Túl sok krimit néz, kisasszony – mondta, a karjával mutatva, hogy „csak ön után” –
Egyszerűen hazakísérjük, és ennyi az egész.
– De azt hittem…
– A Sztárom a párom, ugye? – kérdezte az őrmester, miután újból végigmért, most
már a rácsokon kívül. Bólintottam.
– Honnan tudja?
– Olyanfajtának néz ki. Tele romantikával és nosztalgiával. Már százszor láttuk, amióta az a film
megjelent. De általában nem egyedül jönnek ide, mint ön, ugye, közrendőr? Általában párban
223
találjuk őket.
A közrendőr bólintott.
– Nos, én…
Elcsuklott a hangom. Túl hosszú lett volna elmagyarázni, hogy miért vagyok egyedül.
– Ne törődjön vele, kisasszony. Nem kell tudnunk az okát. Most
menjünk haza. Charlie Négy és Bravó Egy visszakísértek a házhoz.
Bár nem tartóztattak le, mégis úgy éreztem magam, mint egy bűnöző, ahogy a két rendőr hazakísért.
Remélhetőleg már csak apa és David lesznek ott, mire hazaérek, a többiek már rég elmentek.
Még mindig égett a villany az előszobában, ahogy a házhoz közeledtünk. Felmentem a
lépcsőn, míg az őrmester és a közrendőr a járdáról néztek. Kinyújtottam a kezem, hogy
halkan bekopogjak, de még mielőtt megtehettem volna, kitárult az ajtó.
– Scarlett! – kiáltotta Sean. Sietve kilépett mellém a lépcsőre, és behúzta maga mögött az ajtót.
– Hol az ördögben voltál? – kérdezte lehalkított hangon. – Mindnyájan halálra aggódtuk magunkat.
Lenézett a járdán álló két rendőrre.
– Jól vagy? Történt valami?
– Feltételezem, hogy ismeri ezt a hölgyet, uram – kérdezte Charlie Négy Seantól. – És
igazolja, hogy valóban itt lakik.
– Igen, itt lakik, miért?
– Ez minden, amit tudnunk kell, uram. Most itt hagyhatjuk őt önnel, ugye? De talán a
jövőben megtehetne értünk valamit.
– Igen? – kérdezte Sean értetlenül.
– Ha legközelebb elmegy itthonról, uram, bizonyosodjon meg róla, hogy visz magával
kulcsot, rendben?
Ahogy a két rendőr elsétált, Sean az ajkához emelte az ujját, és halkan behúzott a
házba. Aztán óvatosan becsukta mögöttünk az ajtót.
– Miről beszélt, Scarlett? – suttogta. – Mi történt?
– Hosszú mese, Sean.
Körülnéztem a házban. Nagyon csendesnek tűnt.
– Mindenki hazament? – kérdeztem még mindig halkan. – Te miért vagy még mindig itt?
– Igen, Oscar és Ursula elmentek. De én nem akartam hazamenni, míg meg nem győződöm róla,
hogy biztonságban hazaértél. Apád a szalonban van. David is és én is igyekeztünk megnyugtatni.
– Köszönöm – mondtam hálásan. – Nem vártam el, hogy maradj.
– Én akartam így – mosolygott Sean. – Anyád miatt sem kell aggódnod. Ursula és
Oscar rátaláltak egy közeli kávézóban. És jól van.
– Hogy talál… Ó, biztos elmentek a Kelly’sbe. Igazán jól van? – kérdeztem. – Nem csak úgy mondod?
224
Mit mondtak?
– Jól van, Scarlett. Egy kicsit megrázta a dolog, de ha beszélsz vele és elmagyarázod
neki, biztos vagyok benne, hogy minden rendbe fog jönni.
Honnan tudta Sean mindig, hogy kell rendbe hozni a dolgokat?
– Úgy nézel ki, mint aki teljesen átfagyott, Scarlett – mondta, miközben a vállamra tette a
kezét. – Mi lenne, ha felmennél, és átöltöznél valami melegebb ruhába? Készítek neked egy
csésze teát, és akkor foglalkozhatsz apáddal. Öt percen már nem múlik semmi, ugye?
Hálásan bólintottam.
– Túl jó vagy hozzám, Sean, tudod?
– Igen – mondta mosolyogva –, tudom.
Elindultam felfelé a lépcsőn, de aztán visszafordultam.
– Várj csak, az előbb azt mondtad, hogy Daviddel együtt nyugtatgattátok apát?
Ez hogy lehet? Sean vállat vont.
– Azt hiszem, most az egyszer volt bennünk valami közös.
– Mi volt az?
– Mindketten szeretünk téged, Scarlett – mondta, és egy pillanatra felnézett rám,
mielőtt eltűnt a konyhában.
Apa és David hangja szűrődött ki a szalonból, így gyorsan felszaladtam a lépcsőn a
hálószobámba, miközben Sean legutóbbi mondatát boncolgattam magamban.
Hogy érti azt, hogy szeret? Úgy érti, hogy törődik velem? Vagy úgy, hogy szerelmes belém?
Megdörzsöltem a homlokom. Most nem volt megfelelő az időpont arra, hogy további bonyolult
kérdésekkel terheljem amúgy is fortyogó agyamat. Tudtam, hogy később még bőven kapok belőlük.
225
35
mindketten egyformán részesedünk. És ami még fontosabb, van egy rendes férfi, aki feleségül akar
228
venni, és veled akarja tölteni az élete hátralevő részét. David jó ember, ezt ugye tudod, Scarlett?
Bólintottam.
– Igen, persze hogy tudom.
– De mégsem voltál boldog, Scarlett. Láttam rajtad. Egyre inkább elégedetlen lettél
mindennel, pont úgy, mint anyád sok-sok évvel ezelőtt. Megrémített, amikor láttam, hogy
kezdesz olyanná válni, mint ő, Scarlett. Így amikor David eljött hozzám, és elmondta,
mennyire aggódik miattad, tudtam, tennem kell valamit, hogy segítsek. Ezért javasoltam,
hogy adjuk meg neked ugyanazt az esélyt, mint amit anyádnak megadtam. Tudtam,
hogy kockázatos, de ez olyan kockázat volt, amelyet érdemes volt vállalni a kedvedért.
– De miért? Mit értél volna el vele, ha már először sem sült el jól?
– Ez igaz. Akkoriban számomra nem sült el jól a dolog. De azt hiszem, anyád számára
igen. Fogadnék, hogy ha most megkérdeznéd tőle, azt mondaná, örül annak, hogy
elmenekülhetett tőlem és az unalmas élettől, amelyet szerinte élek.
Úgy döntöttem, nem most van a megfelelő alkalom arra, hogy apának meséljek anya
rendkívül színes, de igen ingatag múltjáról.
– De azt nem értem még mindig, hogy miért tetted meg újra? Miért győzted meg
Davidet, hogy olyasmit tegyen, ami neked rossz volt?
– Mert szeretlek, Scarlett, és az életben semmi sem fontosabb számomra, mint a te
boldogságod. De tudtam, hogy ha hozzámennél Davidhez, és minden ugyanúgy történne,
mint eddig, akkor soha nem lennél igazán boldog és David sem. Mindig azon gondolkoznál,
hogy „mi lett volna, ha”. Tudom, milyen együtt élni egy ilyen emberrel, Scarlett, elég hosszú
ideig csináltam, és hadd mondjam el, hogy egyáltalán nem könnyű. És mi lett volna, ha
tovább tart, és úgy jársz, mint anyád? Nem szeretném, ha ez történne, sem miattad, sem
David miatt. Bár a világ minden kincséért nem adnám az együtt töltött időt, Scarlett, de olyan
nehéz egyedül maradva felnevelni egy gyereket, hogy ezt senkinek sem kívánom.
Bűntudatot éreztem. Fölösleges szenvedésnek tettem ki apát. Olyan sokat tett értem,
és én így fizetem vissza.
– Ráadásul, Scarlett, tudtam, hogy ha egy időre magadra maradsz, majdnem biztos, hogy
meg fogod próbálni azt a csodálatos életet élni, amelyet szerinted mindenki él a filmekben, és
reméltem, hogy hamar rá fogsz jönni, hogy igazából senki sem él így, és hogy az egész csak
egy kitalált dolog. Aztán, ha jól sikerül a tervem, akkor hazatérsz, és megelégszel azzal, amid
van. Boldog leszel Daviddel és boldog leszel velem, úgy, ahogy anyád nem volt képes.
– Ó, apa! – mondtam, miközben hozzá hajoltam, és a kezére tettem a kezem. – Veled mindig boldog
voltam, ez soha nem volt kérdéses. De igazad van, nem voltam megelégedve azzal, ahogy a dolgok
mentek Stratfordban. De mi lett volna, ha rosszul sül el, mi lett volna, ha találok valami jobbat? Akkor
229
mi történt volna?
– Scarlett, erre a kérdésre csak te tudsz válaszolni. Találtál valami jobbat?
Mélyen elgondolkoztam. Találtam itt Londonban valami jobbat annál, amit odahaza
ismertem? Új barátokat szereztem, új élményekkel gazdagodtam, ez igaz. De jobb ez,
mint a korábbi életem? Igyekeztem nem gondolni Seanra.
Mély lélegzetet vettem.
– Igen, apa. Találtam valami jobbat, amióta itt vagyok. Talán nem annyira változtatja
meg az életemet, ahogy bármelyikünk is remélte, amikor elmentem, de az én életem
mindenesetre jobb lett általa. És ez a valami, vagy inkább valaki anya.
Vártam a robbanást apám részéről. De különös módon
elmaradt. Hátradőlt a heverőn, és elgondolkodó arcot vágott.
– Ez az egyetlen dolog, amit azóta találtál, hogy ide jöttél, Scarlett? Anyád?
– Hogy érted?
– Úgy értem, te magad mondtad, hogy csak az utóbbi napokban futottál össze vele. És
a többi idő, amit itt töltöttél? Biztosan megismertél másokat is, és szereztél új
tapasztalatokat is, amelyekből tanultál.
Mire céloz apám?
Felvettem a teámat az asztalról, és lazán belekortyoltam. Pfuj, ez már éppen csak, hogy langyos.
– Igen, szereztem néhány barátot, amióta itt vagyok.
– És?
– És mi? Mit akarsz mondani, apa?
Apa felállt, és néhány pillanatig fel s alá járt Belinda és Harry szalonjában, mintha azt a kevés
díszt nézegetné, amelyet minimalista lakberendezési stílusukban megengedtek maguknak.
– Ma este elég hosszú időt töltöttem Seannal is és Daviddel is – bökte ki, és hirtelen
szembefordult velem.
– Igen, mondták.
– És tudod, hogy miről beszélgettek velem a legtöbbet ma este?
Vállat vontam.
– Fociról?
– Scarlett!
Apám odajött a heverőhöz, és nyomatékosan a támlára tette a kezét.
– Te buta lány. Mindketten majdnem végig rólad beszéltek. Nem tudom, pontosan mit csináltál,
amióta itt vagy Londonban… és nem is akarom tudni – tette hozzá a kezét feltartva, ahogy
kinyitottam a szám, hogy tiltakozzam. – De ami nyilvánvaló számomra és bárki más számára is,
akinek csak egy csöpp esze is van, az az, hogy mindkét férfi nagyon ragaszkodik hozzád.
230
Davidre és Seanra gondoltam, akik most éppen ránk várnak. Utálták egymást, és ma este
mégis, ahogy Sean elmondta, félretették az ellenérzéseiket, hogy segítsenek nekem.
Apa újra leült mellém.
– Óvatosnak kell lenned, Scarlett, különben valakinek fájdalmat okozol.
– De én senkinek nem akarok fájdalmat okozni, apa. Soha. Téged és anyát sem akartalak
megbántani. Csak azt akarom, hogy az életemben egyszer végre mindenki boldog legyen.
– De néha a cselekedeteid, akarva-akaratlanul káros következményekkel járhatnak. Jól át kell
gondolnod, mielőtt döntéseket hozol az életben, Scarlett. A változatosság kedvéért használd a fejed.
Sóhajtottam. Ha apa tudná az igazat! Túl régóta használom a fejem, hogy döntéseket
hozzak – különösen Daviddel kapcsolatban.
– Sean használja a fejét – mondta apám hirtelen.
Rábámultam.
– Ezt hogy érted?
– Használja a fejét. Az üzletben, és amennyire én látom, a magánéletben is.
– És ezt honnan tudod?
– Eltöltöttem vele némi időt ma este. Üzletről beszéltünk…
– Igen, tudom – mondtam apa szavába vágva. – Láttam, hogy beszélgettek, de mi
köze ennek Sean magánéletéhez?
– Ha hagynád, hogy befejezzem, Scarlett: amint mondtam, előbb beszélgettünk, és
amíg te kint voltál, addig Sean is elment egy időre. „Van egy kis dolgom”, mondta.
– De én azt hittem, hogy Sean egész este itt volt veled és Daviddel.
Apa a fejét rázta.
– Nem, nagyrészt David volt velem. Sean éppen előtted ért vissza.
Sean elment ma este, hogy az üzlettel foglalkozzon? Ennyit arról, hogy én meg azt
hittem, egész este miattam aggódott.
– Ez nem lep meg – mondtam, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem érdekelne. –
Sean számára nagyon fontos az üzlet.
Talán ő és David nem is különböznek olyan sok mindenben.
– Engem meglepett, Scarlett. Egészen addig azt gondoltam, hogy Sean csak veled
törődik ma este, és ez imponált nekem. De amikor megtudtam, hogy mivel foglalkozott,
amíg távol volt, még jobban meginogtam a róla alkotott ítéletemben…
– Mi az ördögről beszélsz, apa? – kérdeztem, miközben a gyomrom kezdett
összeszorulni a nyugtalanságtól.
– Úgy tűnik, Sean elment megkeresni anyádat ma este. Úgy hallottam Davidtől, hogy a
többi vendéged rátalált egy közeli kávézóban. Így míg távol volt, Sean őt is felkereste.
231
– És ez miért baj? – kérdeztem dacosan. – Én örülök annak, hogy valaki elment és
meggyőződött arról, hogy jól van.
Apám felvonta a szemöldökét, és lassan megcsóválta a fejét.
– Ó, Scarlett, olyan sok mindent kell még megtanulnod.
– Mi az? – összeszorítottam a szemem, és megráztam a fejem. – Miről beszélsz, apa?
– kérdeztem, és újra kinyitottam a szemem. – Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy Sean rendkívül okosan játszik mindnyájunkkal. Nem vonom kétségbe, hogy nagyon
ragaszkodik hozzád, Scarlett. De annak érdekében, hogy megnyerjen, a saját javára igyekezett fordítani
azt a helyzetet, amelyben ma este találtuk magunkat. Volt esélye rá, hogy jó benyomást tegyen rám,
anyádra, és ami a legfontosabb, rád, egyetlen este alatt. És ezt a lehetőséget ki is használta.
Egy pár pillanatig csak ültem, és gondolkoztam ezen. Nem, apa biztosan téved. Sean nem ilyen.
De akkor miért nem mondta el, hogy volt a Kelly’sben, hogy megnézze anyát? És miért
tett úgy, mintha egész este a házban lett volna apával és Daviddel, ha ez nem volt igaz?
Egyszerűen nem állt össze a kép.
– Nem állítom, hogy Sean rossz ember. Erről szó sincs – folytatta apa, miután hiába
várt arra, hogy válaszoljak. – Valójában egészen megkedveltem. De talán nem egészen
olyan ember, mint amilyennek te látod.
Lassan bólintottam.
– Scarlett, lehet, azt gondolod, hogy amióta Londonba jöttél, csak annyi történt veled, hogy
újra rátaláltál anyádra. De azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ennél sokkal több is történt.
Komolyan el kell gondolkodnod, és fontos döntéseket kell hoznod az életeddel kapcsolatban,
és most az egyszer nem bújhatsz el egy moziban, míg meghozod a döntéseidet.
– De hogyan döntsek, apa? – kérdeztem kétségbeesetten. – Honnan tudjam, hogy mi a helyes?
– Tudni fogod, Scarlett – megfogta a kezem, és erősen megszorította. – Valami olyan
dolog fog történni, amiből tudni fogod, hidd el nekem.
Apa leült a heverőre, a vállamra tette a kezét, és én újra teljes biztonságban éreztem magam.
232
36
Jó ideig szótlanul ültünk a heverőn, összebújva, mint régen, mindketten a saját gondolatainkba és
emlékeinkbe merülve. Végül apa elengedett, nagyot nyújtózott, és ásított egyet.
– Hosszú volt a mai nap, Scarlett. Azt hiszem, most ágyba bújok. És biztosan már
Davidnek és Seannak is feltűnt, miért is van ilyen csend.
Felálltam a heverőről, és elkísértem a szalon ajtajáig.
– Jó éjt, apa! – megpusziltam az arcát. – És köszönöm.
– Jó éjszakát, Scarlett! – mondta a konyhából kilépő Seanra pillantva. – Aludj jól, kicsim.
Sean felé biccentett:
– Jó éjszakát, Sean!
Sean bólintott, és nézte, ahogy apám eltűnik a lépcső tetején. Aztán hozzám fordult:
– Kimerültnek látszol, Scarlett. Kérsz még egy csésze teát, vagy talán valami
erősebbet? Azt hiszem, maradt egy kis alkohol a bárszekrényben.
Tekintetbe véve, hogy Sean és David szerint apa hatalmas mennyiségű alkohollal bánt
el ma este, nekem egész józannak és meglepően világos észjárásúnak tűnt.
– Jó lenne valami erős ital. Elég fárasztó nap volt.
Sean követett a szalonba.
– Hol van David? – kérdeztem, hirtelen rádöbbenve a távollétére.
– Lefeküdt. Csak néhány perce – tette hozzá, mintha mentegetőzne. – Azt mondta,
hogy korán kell kelnie.
– Ó, igen, így van. Reggel megbeszélése van, azt hiszem, Surrey-ben.
De azért megvárhatott volna, hogy lássa, hogy mentek a dolgok – gondoltam,
miközben leültem a heverőre.
– Á, értem – mondta Sean, miközben whiskyt töltött mindkettőnknek.
Tudtam, hogy valószínűleg ő is ugyanezt gondolja. Jeget tett a pohárba, és átnyújtotta nekem.
– Jó ez így, vagy szeretnéd egy kicsit felvizezni?
– Nem, ez így pont jó – feleltem, és elvettem tőle a metszett üvegpoharat.
Örültem, hogy ezúttal nem brandyt kapok. Azt hiszem, még soha életemben nem ittam
ennyi alkoholt „egészségügyi okokból”.
Sean leült mellém.
– Hallottam, hogy holnap találkozol a jövendőbeli apósoddal és anyósoddal, hogy megbeszéljétek az
233
esküvőt.
– Igen, így van. David szüleinek van egy házuk Londonban, és ott lesz a fogadás egy sátorban.
– Azt hittem, hogy a szülővárosodban mész férjhez. Nem így szokás?
– De, azt hiszem. Viszont nagy esküvő lesz, és sokan jönnek a világ minden tájáról.
Davidnek sok üzletfelét várjuk, így egyszerűbb, ha Londonban tartjuk.
– Á, értem – mondta Sean újra.
Mindketten belekortyoltunk az italunkba. A whisky égette a torkom, de legalább nem
volt olyan émelygős, mint a brandy.
Mélyet sóhajtottam.
– Mi az, Vörös? – kérdezte Sean rám kacsintva. – Nehéz
estéd volt? Próbáltam elmosolyodni, de nem sikerült.
– Bocsánat. Csak sok mindenen kell elgondolkodnom.
– Azzal kapcsolatban, amit apád mondott?
– Részben.
Seanra néztem. Próbáltam nem törődni azzal, amit apám mondott. Végül is apa csak ma este ismerte
meg Seant, nem tudhatta, milyen is igazán. De túl sok nyugtalanító tényező volt a mondandójában.
Annyira fontos a munkája, hogy ma este többet jelentett számára, mint én? És még ha a munka csak
kifogás volt is, hogy utánanézhessen anyának, vajon igaza van apának, és Sean csak kihasználja a
szüleimet annak érdekében, hogy közelebb férkőzzön hozzám? Nem, ez nem lehet igaz, Sean nem
ilyen. De akkor miért nem mondta el, hogy találkozott anyával? Egyszerűen nem állt össze a kép.
– Annál azért többet is elárulhatnál, hogy részben – mondta Sean, oldalra biccentve a fejét.
– Mondjuk kétharmad részt, vagy ha nagyon szépen kérlek, akkor akár háromnegyedet is?
Félmosollyal néztem vissza rá.
– Bocsánat. Arra gondoltam, hogy elszúrtam a mai estét. Még szerencse, hogy nem lett
sokkal rosszabb. Úgy tűnik, nagyon megértő szüleim vannak és nagyon megértő barátaim is.
– Így van – bólintott Sean. Belekortyolt az italába. – Nos, mit mondott apád?
– Miről?
Arra kíváncsi Sean, hogy apa említette-e őt?
– Mindenről. Anyádról, a mozimániádról meg minden olyan dolgodról, ami bosszantja őt.
– Már nem foglalkozom a mozival.
– Ugyan miért nem?
– Mert már nincs értelme bebizonyítani az elméletemet. Mondtam apának, hogy amióta itt
vagyok, rengeteg olyan élményben volt részem, mint egy filmben, de nem hiszem, hogy
elhitte. Akkor mi értelme? Talán nem is volt igazam. Talán mindez csak véletlen volt.
Sean csodálkozva nézett rám:
234
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod.
– Miért? Jogom van hozzá, hogy meggondoljam
magam, nem? Sean felvonta a szemöldökét.
Sóhajtottam.
– Csak annyi történt, hogy azok után, ami az utóbbi hetekben és különösen ma este történt,
hajlom arra, hogy apának és Davidnek és mindenkinek, aki a múltban ezt mondta nekem,
igaza van, Sean: az élet tényleg nem olyan, mint egy film. Próbálkozhatsz, hogy olyanná
tedd, de soha nem érheted el azt a tökéletes, meseszerű befejezést, ami a filmekben van.
Ittam még a whiskymből, míg Sean továbbra is hitetlenkedve bámult rám.
– Scarlett, hagyd abba! – mondta végül. – Ez nem te vagy. Mi történt veled? Annyira tele
voltál reménységgel és optimizmussal, amikor megismertelek, és most olyan… olyan…
– …realista vagyok – fejeztem be a mondatát színtelen hangon. – Ezt akartad mondani. Ha bármit is
tanultam ebből, Sean, akkor realizmust tanultam. Azt hittem, azért jöttem Londonba, hogy
bebizonyítsam a családomnak, hogy tévednek. De kiderült, hogy a valódi ok az volt, hogy megtaláljak
valamit, ami már régóta hiányzott az életemből: az anyámat. Mondtam neked, Sean, mindennek…
– …oka van, tudom. Már mondtad, nem is egyszer. De lehet, hogy az, hogy
megtaláltad édesanyádat, csak ráadás volt. Miért kell az egyetlen oknak lennie?
– Nem ez az egyetlen ok, hanem a fő ok. Az utóbbi néhány hét arra is megtanított, hogy a stratfordi
életemben szerencsésebb vagyok, mint gondoltam. Az, hogy megismertem anyámat hallottam az élete
történetét, és hallottam a férfiakról, akiket megismert, miután elhagyta apámat, rádöbbentett, hogy a
szomszéd kertje nem mindig zöldebb. Talán egy ideig úgy tűnik, de aztán elszárad a fű, és nem marad
semmi, és akkor kezdheted elölről, vetheted újra a magokat, és várhatod, hogy kihajtsanak.
– Mit akarsz ezzel mondani, Scarlett? – kérdezte Sean, és letette a whiskyjét az asztalra. –
Jobb, ha az életed tele van szürke betonnal, csak hogy soha ne árthasson neki semmi?
Bólintottam.
– Egy frászt! Nem hiszek neked. Mielőtt ide jöttél volna, többre vágytál, mint szép zöld
gyepre. Egész mezőre vágytál hosszú fűvel és vadvirágokkal, hogy szaladgálj köztük.
– Igen, valószínűleg igazad van. De megváltoztam.
– Nem, nem változtál meg. Volt néhány élményed, amelyek hatására egy kicsit
másképp látod az életet, és ez talán nem is rossz dolog. De még ott rejtőzik valahol a
romantikus, idealista Scarlett, én tudom. Az vagy te, Scarlett, téged az tart életben.
Jaj, hát miért van az, hogy Sean ennyire tud olvasni a lelkemben? Olyan bosszantó! Már
éppen eldöntöttem, hogyan fogok élni a jövőben, és akkor jön ő, és mindent felforgat.
– Honnan tudod, hogy engem mi tart életben? – kérdeztem gőgösen. – Benned egy cseppnyi
romantika sincs, Sean Bond, idealizmusról nem is beszélve. Az ég szerelmére, még Robbie Williamst
235
és Ronan Keatinget sem szereted! Neked minden fehér és fekete, nincs helye az álmodozásnak.
Sean különös csendbe burkolózott.
Azt hittem, hogy megbántottam a szavaimmal, és nem ez lett volna az első alkalom.
Már éppen bocsánatot akartam kérni, amikor közelebb hajolt hozzám, és megszólalt.
– Talán ebben igazad van, Scarlett – nézett mélyen a szemembe. – Másrészt az is lehet, hogy tévedsz.
Majd elválik, nem? Talán nem te vagy az egyetlen, aki másképp kezdi látni az életet mostanában.
Ezt meg hogy érti? De még mielőtt további kérdéseket tehettem volna fel neki, megszólalt
a mobilom az előszobában. Siettem, hogy felvegyem, nehogy felébressze Davidet vagy apát.
Sean követett.
– Anya! – mondtam, ahogy megismertem a hangját a vonal másik végén. –
Tartsd egy picit, jó? Eltakartam a kezemmel a kagylót.
– Ideje nekem is lefeküdnöm – mondta Sean az ajtó felé tartva. – Beszéljetek csak. Holnap üzleti
ügyben Dublinba repülök, tehát néhány napig nem találkozunk. Itt leszel még, amikor visszajövök?
Meglepett, hogy ilyen hamar elutazik újra. De hát üzletről van szó, így talán nem
kellene meglepődnöm…
– Igen, azt hiszem. Vigyáznom kell a házra jövő hét végéig, míg Belinda és Harry
vissza nem térnek Dubaiból, így azt hiszem, itt leszek.
– Mert nem szeretném elmulasztani a búcsút – mondta Sean a nyitott ajtóban állva.
– Nem… az nem lenne jó.
Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is elbúcsúzzam Seantól. De azt hiszem, előbb
vagy utóbb ennek is meg kell történnie.
Sean még utoljára rám mosolygott, azzal becsukta maga mögött a bejárati ajtót.
– Anya –szóltam a telefonba, miközben bementem a szalonba. – Úgy örülök, hogy
felhívtál! Annyira sajnálom, ami történt. Igazán nem akartam, hogy így legyen. Fogalmam
sem volt, hogy apa idejön ma, különben nem hívtalak volna meg vacsorára, és…
– Scarlett, Scarlett, lassíts, kérlek – jutott el hozzám anya nyugodt hangja. – Nem azért
hívtalak ilyen késő este, hogy magyarázkodj, hanem azért, hogy megtudjam, épségben
visszamentél-e. Amikor Oscar és Ursula mondta, hogy elrohantál otthonról, aggódni
kezdtem érted. És mindent tudok a ma estéről, mert beszéltem Seannal, ne izgulj.
– Tudom, de tényleg sajnálom, anya.
– Már mondtam, Scarlett, majd megbeszéljük, amikor találkozunk. De most, hogy tudom,
épségben hazaértél, megnyugodtam, és mivel későre jár, mindkettőnknek menni kellene aludni.
Egy pillanatig haboztam.
– Kérdezhetek még valamit, mielőtt letennéd, anya?
– Igen, persze.
236
– Ma este megismerted Seant.
– Igen. Megismertem Seant.
– És… mit gondolsz róla?
Most anyán volt a sor, hogy tétovázzon.
– Miért?
– Csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész. Mert most volt az első alkalom, hogy találkoztatok.
– Megígértük egymásnak, hogy őszinték leszünk, ugye, Scarlett?
– Ühüm!
– Szimpatikus.
– Ennyi?
Hallottam, hogy felsóhajt.
– Rendben. Szórakoztató és intelligens fiatalembernek tűnik. Elég jól is néz ki, azt
hiszem, ha valakinek tetszik ez a típus.
Volt egy olyan érzésem, meg fogom bánni ezt a kérdést, de muszáj volt feltennem.
– Milyen típusra gondolsz, anya?
– Nézd, Scarlett, teljesen érthető, ahogy a ma esti helyzetre reagált. Eljött megnézni,
rendben vagyok-e, és amíg velem volt a kávézóban, nagyon udvariasan viselkedett. És
törődött azzal, hogy számodra mi a jó.
– De?
– De jóképű és jó társalgó, ha éppen úgy akarja. Így azt hiszem, kezdetben igencsak szórakoztató
tud lenni. De aztán, ha már egy ideje ismered, lehet, hogy teljesen megbízhatatlanná válik.
– Honnan tudod ezt? – kérdeztem vékony hangon.
– Mert ez a tapasztalatom, Scarlett. Ha a tanácsomat kéred, és azt hiszem, közvetett módon ezt
teszed, akkor a legkevésbé Seanra van szükséged, amikor David már ott vár rád az oltár előtt.
A telefonra bámultam. Ez volt az utolsó dolog, amit anyámtól hallani véltem volna.
– Úgy hangzik, mintha Sean valami modern csirkefogó lenne.
– Nem mondtam semmi ilyesmit. Csak nem hiszem, hogy olyan megbízható lenne, mint a
te Davided. Úgy értem, hosszú távon. Te akartad hallani a véleményemet, Scarlett.
– Igen, tudom. És köszönöm, segít… hogy világosabban lássak.
– Sajnálom, ha nem ezt szeretted volna hallani, Scarlett.
– Nem, semmi gond. El kell rajta gondolkodnom.
Mintha nem lenne már így is épp elég, amin gondolkodjam…
237
37
Aznap késő este, amikor lefeküdni készültem, még mindig zúgott a fejem a gondolatoktól és a
történtektől. Mégis úgy éreztem, nagy kő esett le a szívemről, hogy apa már tudja, megtaláltam anyát.
De amikor a hálószoba ajtajához értem és megláttam az alvó Davidet, ismét elnehezedett a szívem.
Eredetileg nem azért akartam egymagamban elutazni, hogy megtudjam, hozzá akarok-e menni
Davidhez vagy sem, hanem egyszerűen csak azért, hogy megnyugodjam, hogy helyesen cselekszem.
De most, azok után, ami történt, a hálószoba ajtajában éppen ezt a kérdést tettem fel magamnak.
Annak, aki nem ismerte őt, eléggé kiegyensúlyozottnak és tartózkodónak tűnt,
olyasvalakinek, aki nem nagyon adja ki magát. De tudtam, hogy ha valaki jobban
megismeri, rájön, hogy a lelke mélyén nagyon is szenvedélyesen tud szeretni. És én ezt
a Davidet szerettem, akit rajtam kívül senki sem ismert.
De azóta, amióta Sean belépett az életembe, kétségbe kellett vonnom, hogy elegendő-e az,
amit David iránt érzek. Sean Davidnek a szöges ellentéte, az ő személyisége… nos, hogyan is
írhatnám le? Anyám épp az előbb jellemezte… csirkefogó… simaszájú… sőt, nők kedvence. De
szerintem nem az. Azt is mondta, hogy szórakoztató és intelligens fiatalember, akivel kezdetben jó
együtt lenni, de hosszú távon előfordulhat, hogy csalódást okoz. Még apa is azt mondta, hogy a
fejét használja, hogy megszerezze, amit akar, és nemcsak az üzletben, hanem a magánéletben is.
A homlokomat ráncoltam: ismerősen hangzottak a jellemzések, különösen anyáé. Hol
is hallottam már?
Aztán rájöttem. Éppen így írtam le ma Seannak Mark Darcyt és Daniel Cleavert a
Bridget Jones naplójából. Majdnem szóról szóra.
Aztán elmondtam Seannak, hogy a Colin Firth alakította Mark Darcy jobban tetszik a Hugh
Grant által megjelenített Daniel Cleavernél. Valóban így érzek Daviddel és Seannal kapcsolatban?
Ó, istenem, ez kezd nevetségessé válni. Hát nem ma este mondtam, hogy többé már
nem fogom megpróbálni úgy élni az életem, mint egy filmben? Csak egy órával ezelőtt
volt, és már megint kezdem.
Beléptem a hálószobába, és a sötétben betipegtem a fürdőszobába.
Ahhoz is túl sok minden történt velem ma este, hogy gondolkodni tudjak, nemhogy
döntéseket hozzak.
Amikor végeztem a fürdőszobában, visszatértem a sötét hálószobába. Igyekeztem olyan csendben
maradni, amennyire csak tudtam. A legkevésbé sem volt arra szükségem, hogy David felébredjen, és
238
vitatkozni akarjon velem, különösen a kapcsolatunkról. Azt hiszem, erre a napra már
bőven elég volt a lélekbúvárkodásból.
Ekkor véletlenül belerúgtam a lábujjammal a fésülködőasztal előtti székbe, és fojtottan
káromkodva az asztal tetején lévő lámpa után nyúltam. Lágy fény öntötte el a szobát.
David megmoccant, és egy percig figyeltem, miközben imádkoztam magamban, hogy ne
ébredjen fel. De szerencsére csak a másik oldalára fordult, és tovább horkolt.
Normális esetben, ha David horkolt, azonnal az jutott eszembe, hogy valahogy elhallgattassam, hogy
én is el tudjak aludni. De ma este erre nem is gondoltam, sőt, alig hallottam őt. Csak néztem a széket,
amelybe belerúgtam. A széken voltak David ruhái, amelyeket másnapra készített elő. Nem az öltönye
és az inge, azok vállfán lógtak a ruhásszekrényben. Ami felkeltette az érdeklődésemet, az a szépen
elhelyezett pár zoknija, és ami még fontosabb, az alsónadrágja. Az is szépen összehajtogatva hevert a
széken, ugyanúgy, mint Mark Darcy alsónadrágja Bridget Jones lakásában…
Előbb a bokszeralsóra néztem, majd Davidre.
És hirtelen kristálytisztán átláttam a fejemben levő
összevisszaságot. Amit apa mondott a szalonban.
Amit anya mondott a
telefonban. Minden összeállt.
Apa oly sok mindenen ment keresztül, miközben egyedül nevelt. Annyi áldozatot hozott
értem, most rajtam a sor, hogy megháláljam.
Anya hosszú és nyomorúságos éveket töltött egyedül, csupán azért, mert olyan vad,
romantikus álmokat kergetett, amelyek nem válhattak valóra egy nem megfelelő férfi
oldalán. Nem akartam úgy járni, mint ő.
Most rajtam a sor, hogy helyesen cselekedjem. Apa azt mondta, hogy ha eljön az
ideje, tudni fogom, hogy mit kell tennem, és azt hiszem, most van itt az idő. Bár egy
dologban tévedett: az, ami segített döntenem, filmekkel volt kapcsolatos.
– Nos, ha Bridget beérte Markkal... – suttogtam bele a sötétbe.
239
38
Igen, végre eljött az esküvőm napja; az a nap, amelyről minden lány álmodik.
Ahogy belekezdtem abba a hosszú folyamatba, hogy tökéletes külsejű, ragyogó
menyasszonnyá alakuljak át, a manikűr és a fodrász között bőven volt időm arra, hogy
mérlegeljem, mi történt az utóbbi hetekben, amelyek életem legfontosabb napjához vezettek.
A katasztrofális módon elmaradt vacsoravendégség után a dolgok határozottan
lecsendesedtek a Lansdowne Roadon.
Belinda és Harry úgy döntöttek, a vártnál néhány nappal hamarabb jönnek vissza Dubaiból, így
korábban kellett kiköltöznöm az otthonukból, mint ahogy eredetileg terveztem. Nagyon hálásak
voltak nekem, hogy olyan ügyesen vigyáztam a házukra, és ahogy Belinda mondta, „elviseltem a
szomszédaikat”. Köszönetképpen számos drága ajándékot hoztak nekem az útjukról.
Azon a napon, amikor elhagytam Notting Hillt, csak Oscar és Ursula kísértek ki. Sean
még mindig Dublinban volt üzleti úton, így nem volt alkalmam rendesen elbúcsúzni tőle.
– Sean nagyon szomorú lesz, hogy nem találkoztok – mondta Ursula, kis híján könnyekre
fakadva, miközben az utolsó csomagomat is beraktam a várakozó fekete taxiba.
A taxi méregdrága volt, de az a nap elég stresszes volt anélkül is, hogy a zsúfolt
metrón kellett volna utaznom az állomásra.
– Kedvesem, mindenképpen küldj nekem majd az esküvői fényképeidből – mondta Oscar,
miközben megölelt, és mindkét arcomon megpuszilt. – Istenien fogsz kinézni, ez biztos.
– Jobb ötletem van! – a táskámba nyúlva két borítékot húztam elő. – Tessék, itt vannak
az esküvői meghívóitok.
Körömszakadtáig kellett harcolnom Szörnyellával, hogy megszerezzem ezeket a
meghívókat Oscarnak és Ursulának, mert szerinte „két apró csivava sem férne már be,
nemhogy még két vendég”. Ezt a választ kaptam tőle, amikor megkértem, hogy két
barátomat vegyék fel a vendégek listájára. De nem adtam fel, és ezúttal győztem.
– Ó, szívesen elmennénk, ugye, Oscar? – kérdezte Ursula, miközben sietve felbontotta
a borítékot. – Na és Sean? Dobtál be neki is a postaládájába?
– Ööö… nem. Azt hiszem, az utóbbi időben éppen elég esküvőben volt része.
Valószínűleg nem akarna még egyre eljönni.
Oscar rám pillantott.
– És különösen nem a tiedre – mondta, miközben sokatmondó pillantást váltott Ursulával.
243
– Nem – felelte ő. – Talán tényleg nem.
Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre a pillantásukat, és még egyszer megöleltem
mindkettőjüket. Aztán lehajoltam, gyorsan megsimogattam Delilah-t, majd beszálltam a
taxiba, és örökre búcsút mondtam a Lansdowne Roadnak és Notting Hillnek.
– Nem dühös?
– Nem.
– Nem haragszik?
– Nem.
– Nem ingerült?
– Nem. De ha nem folytatja, egy pillanat múlva már az leszek!
– Jó, akkor átadhatjuk. Finlay?
Dermot a kezét nyújtotta, Finlay pedig előhúzott a zakója zsebéből egy piros borítékot,
és odaadta neki. Dermot bókolva nyújtotta át.
– Mr. Bond azt mondta, hogy ha megfelelően reagál a dalra, akkor adjuk oda ezt.
– Mi ez? – kérdeztem a borítékot forgatva.
– Ez a fajta információ nem ránk tartozik, kisasszony. Egyszerűen arra utasítottak, hogy adjuk át
önnek, ha úgy látjuk, meghatja a zene. Jó, hogy szereti Ronan Keatinget. Még szerencse, hogy
nem a trash metal rajongója, mert lehet, hogy akkor egészen másképp sült volna el a dolog!
Dermot és Finlay nevettek.
– Ööö… igen – a borítékra néztem. – Most bontsam fel?
– Igen. Nos, kíváncsiak vagyunk rá, hogy mi áll benne. Ugye, Finlay? – mondta Dermot
hallgatag társához fordulva. – Ilyen megbízatásunk még sosem volt.
Finlay bólintott.
– Talán jobb, ha felbontom.
Megfordultam, és a többiekre néztem.
– Gondolom, mindenki egyetért ezzel.
Mindenki lelkesen bólogatott, Davidet kivéve, aki mozdulatlanul állt a körém sereglő
embergyűrű szélén.
Lassan felbontottam a borítékot.
Volt benne egy képeslap és alatta egy jegy. Nem néztem meg a képet, mert a másik
oldalon, fekete tollal írva a következő szöveg állt:
Ha te is így érzed…,
találkozzunk holnap a London Eye
tetején. Délig várlak.
249
Csók: S.
Hangosan felolvastam.
– Hogy érti azt, hogy a London Eye tetején, Scarlett? – kérdezte apám, aki eddig nem szólalt meg. –
Miért akarna Sean ott találkozni veled? És hogy várhat rád a tetején? Hát nem állandóan forog?
– Mint abban a filmben, ugye? – kérdezte anyám mosolyogva. – A Félévente randevúban.
– Én azt hittem, hogy A szerelem hullámhosszán – szólt hozzá Maddie is. – Meg Ryan
akar találkozni Tom Hanksszel az Empire State Building tetején.
– Valójában mindkettő – csatlakozott Dermot. – A szerelem hullámhosszán a
Félévente randevú alapján készült.
Mindenki rábámult.
– A barátnőmtől tudom – mondta a kalapja alatt elpirulva. – Minden ilyen filmet
megnéz. – Mélyebb hangon folytatta: – Nekem nyilvánvalóan inkább Arnie az esetem.
Ismét mindenki a kezemben tartott képeslapra fordította a
figyelmét. A fejemet ráztam.
– Ez őrület. Nem hiszem el, hogy ez történik velem! Menjünk vissza, és folytassuk a
szertartást. Nem kellett volna bolondot csinálnom mindenkiből. Sajnálom.
Arra a helyre néztem, ahol David állt pár perccel ezelőtt, de már nem volt ott.
– Hol van David? – kérdeztem kétségbeesetten körülnézve.
Éreztem, hogy valaki a vállamra teszi a kezét.
– Visszament a templomba, Scarlett – mondta apám gyengéden. – Azt hiszem, eleget látott és hallott.
Felnéztem a templomra, és éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Szegény David, min kell miattam
utolsó drámai jelenetet, ugyanúgy, mint a Szeretném, ha szeretnélben. De fogadok, nem vártad, hogy
253
te légy az oltár előtt faképnél hagyott menyasszony.
– David, kérlek! – könyörögtem neki, miközben lement a lépcsőn, nyilvánvalóan azzal
a szándékkal, hogy amilyen gyorsan csak lehet, eltűnjön ebből a pokoli helyzetből,
amelybe nyilvánvalóan én kevertem őt.
A lépcső alján értem utol, és megragadtam a karját.
– David, várj…
– Menj el hozzá, Scarlett – suttogta nekem. – Nem érdemel meg téged, de menj el
hozzá, ha ezt akarod. Talán mégis megkaphatod azt a meseszerű befejezést, amelyre
mindig is vágytál, ha nem is velem.
Aztán csak néztem, ahogy kivonult a templomkertből, gyorsan leintett egy arra járó
taxit, és hamarosan elnyelte őt a nyüzsgő londoni forgalom.
Visszafordultam a többiek felé, akik mind ez ideig figyelemmel követték a történteket.
Aztán a kezemben tartott meghívóra néztem: most már a képet is láttam a másik oldalán.
– Ez nem lehet igaz – suttogtam magamban. – Honnan tudta?
A képeslapon egy reprodukció volt, olyan fajta, amelyet képtárakban lehet vásárolni emléktárgyként a
kiállított képekről. És a képen egy menyasszony volt az esküvője napján. A La Mariée volt az.
Az a festmény, amely ott lógott a falon abban a galériában, amelyet Maddie-vel meglátogattunk.
Ugyanaz, amelyiket Julia Roberts odaajándékozott Hugh Grantnek a Sztárom a párom című
filmben… A dal, amelyet az előbb játszottak, szintén ebből a filmből volt. Ronan akkor énekelte,
amikor együtt ültek a padon a holdfényben, ugyanúgy, mint Sean és én.
Notting Hill volt az a hely, ahol Seannal először találkoztunk, ugyanabban a
könyvesboltban, ahol Hugh és Julia is.
Most Sean nekem adta ezt a festményt… Ha nem ismerném őt olyan jól, még azt hinném, hogy Sean
ugyanúgy ismeri ezeket a filmeket, mint én! Micsoda őrült gondolat! Ő utálja a filmeket! Vagy nem?
Megfordítottam a képeslapot, és újból elolvastam a szöveget.
– Ó, istenem! – kiáltottam, ahogy rájöttem a szörnyű igazságra. – Hol van
Dermot és Finlay? A kalapjukat feltéve előléptek a tömegből.
– Ugye tegnap kellett volna ezt kézbesíteniük? – faggattam Dermotot.
– Igen, így van, de már elmagyaráztam…
– De azt írja benne, hogy holnap találkozzam Seannal… ami azt jelenti, hogy most ott
van… a London Eye tetején, és rám vár!
A toronyórát kerestem a tekintetemmel, de nem találtam.
– Hány óra van? – kérdeztem türelmetlenül.
Mindenki az órájára pillantott.
– Fél tizenkettő – Maddie szólalt meg először. – Még ott van, ha oda akarsz menni hozzá. Ezt
254
szeretnéd, Scarlett? Oda akarsz menni, hogy találkozz Seannal?
– Igen – mondtam, mintha meg kellene erősítenem a magamban már meghozott döntést. – Ezt
akarom, Maddie. Odamegyek és megkeresem Seant, és boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Megöleltem.
– Most pedig – mondtam körülnézve –, hogy jutok el innen a London Eye-hoz?
– Mi elvisszük – ajánlotta fel Dermot. – A szomszéd utcában parkolunk.
– Nem fogadhatom el.
– Semmi gond. Valaha taxis voltam. Van tapasztalatom – mondta Dermot büszkén. –
Ráadásul szívesen segítünk, ugye, Finlay? Végül is a mi hibánk, hogy késve jutott el
önhöz a meghívó. Legalább ennyit megtehetünk.
– Biztos?
Finlay-re néztem, aki szokása szerint bólintott.
– Gyerünk, induljunk! – szólított Dermot, aki már elindult kifelé az ösvényen. – Nincs
veszteni való ideje!
A Blues Brothers után szaladtam, a mellemhez szorítva a képeslapot és a jegyet.
– Szeretlek benneteket! – kiáltottam vissza a szüleimnek, Maddie-nek, Ursulának és
Oscarnak, ahogy követtek minket az ösvényen a várakozó autóhoz.
– És téged is szeretlek, Sean – suttogtam, és még egyszer lenéztem a képeslapra. – Várj meg, kérlek.
255
40
Azt hiszem, Dermot akcióhősnek képzelte magát, mert nyaktörő sebességgel indultunk el a
nagyon eredetinek tűnő amerikai rendőrautóban, amelyben ő és Finlay megérkeztek.
Azt feltételeztem, hogy egy közönséges autó parkol a szomszéd utcában. Arra nem számítottam,
hogy az eredeti Blues Brothers filmben szereplő rendőrautó hasonmásában érkeznek. De úgy tűnt,
hogy Dermot és Finlay nagyon komolyan veszik a munkájukat. Most már hálás voltam, hogy nem
Scarlett O’Hara és Rhett Butler jelmezét öltötték magukra, mert egy amerikai polgárháború korabeli
lovas hintóban aligha utaztam volna olyan sebességgel, mint ebben a „blueskocsiban”.
De amint a London központjában levő dugót elértük, már mindegy volt, hogy milyen
járműben ülünk. Ahogy aggódva ültem a rendőrkocsi hátuljában, és arra vártam, hogy
néhány méternyit előrébb guruljunk, hirtelen eszembe jutott, milyen ruhát is viselek.
– Ó, istenem, még mindig az esküvői ruha van rajtam! – estem pánikba a hátsó ülésen.
Finlay lehalkította a CD-lejátszót, amely folyamatosan a Blues Brothers zenéjét
játszotta, amióta csak beültünk az autóba. Dermot rám nézett a visszapillantó tükörben.
– De nagyon jól áll – mondta mosolyogva.
– Tudom, de nem mehetek Seannal találkozni egy olyan esküvői ruhában, amelyben
másvalakihez akartam hozzámenni, ugye?
– Hm! Ha már így rákérdez, lehet, hogy egy kicsit valóban különös.
– Milyen más választásom van? Most nem öltözhetek át. Sem időm nincs rá, sem
ruhám, amibe átöltözzem.
Előrehajoltam az ülések között, és kinéztem a szélvédőn.
– A francba, hát sosem indul már meg a forgalom?
Olyan volt, mint Glasgow-ban azon a napon, amikor Seant és engem egy mopeden szállítottak.
Kivéve, hogy most én voltam a menyasszony, és éppen megszöktem a saját esküvőmről.
És igen, tudom, már megint egy film. És megint egy olyan, amelyben Julia Roberts játszott. De nem
volt időm ezen gondolkozni, mert éppen egy templom bejáratától néhány méternyire álltunk meg.
Ahogy ott vesztegeltünk, és arra vártunk, hogy tovább haladhassunk, rájöttem, hogy bizonyára
itt is esküvőt tartanak, mert hangosan szóltak a harangok. Remélem, a tied jobban sikerül, mint az
enyém – gondoltam magamban, miközben hátradőltem. Láttam, hogy egy öltönyös férfi lép ki a
templom kapuján, és ahogy felénk jött, azon gondolkoztam, vajon ő-e az izgatott vőlegény.
Amikor odaért az autónkhoz, valami nyugtalanság kezdett gyökeret verni bennem.
256
Megragadta a kilincset, éppen akkor, amikor le akartam zárni belülről, és kitárta az ajtót.
– Korán érkeztél – mondta az autóba bekukkantva. – Még nincsenek itt a
koszorúslányok. Amúgy Max vagyok, Graham egyik vőfélye. Még nem találkoztunk.
A kezét nyújtotta.
– Nem… nem én vagyok a menyasszony – mondtam sietve, miközben próbáltam
megragadni és behúzni az ajtót.
– Ne butáskodj, hát persze hogy te vagy az, Teresa. Csak egy kicsit ideges vagy. Nem
tudtam, hogy Blues Brothers témájú lesz – mondta Dermotra és Finlay-re nézve az első
ülésen. – De nagyon klassz, tetszik. Melyik a papa?
– Mondtam már, hogy nem én vagyok a menyasszony – ismételtem, miután megkaparintottam a
kilincset. – Nem én vagyok Teresa. És ez egyértelműen nem az én esküvőm!
És ezzel becsaptam az ajtót.
– Tűnjünk el innen, Dermot… – könyörögtem neki, ahogy elhúzódtam a hátsó ablaktól,
amelyhez kívülről Max hozzálapította az arcát.
– Miasszonyunk, Szent Sebesség, ne hagyj el! – kiáltotta Dermot, miközben sebességbe tette az autót.
reménykedve, hogy mégis időben odaér, még mielőtt az igaz szerelme kétségbeesésében lemondana
257
róla, és örökre eltűnne az életéből…
Finlay és én Dermotra meredtünk.
– Nemcsak hogy túl sok filmet nézel, hanem túl régóta öltözöl be filmszereplőnek is – mondta Finlay.
– Legyünk realisták: Scarlett nem fog idejében odaérni. Ez nem egy filmjelenet, ez a valóság
az igazi londoni forgalomban. Sajnálom, de ezúttal nem lesz minden jó, ha a vége jó.
– Így van! – megfogtam a kilincset. – Ennyi. Kiszállok. Ha kell, szaladni fogok, akár
ebben az ostoba ruhában is. Szó sem lehet róla, hogy ne érjek oda délre a London Eye-
hoz. Ezúttal minden jó lesz, ha a vége jó, majd meglátják.
Kiszálltam az autóból.
– Köszönöm mindkettőjüknek, hogy eddig elhoztak – mondtam kedvesen rájuk
mosolyogva, miközben Finlay lehúzta az ablakot. – Kérhetek még egy utolsó szívességet?
– Persze, mi lenne az? – kérdezte Dermot.
– Adnának kölcsön a metróra?
szerk.
{2}
Ian Alb ert Beale a BBC szappanoperájának, az EastEnd ersnek az egyi k szereplője, aki t Ad am Wood yatt színész alakít. Beale a
sorozat legrégi b b karaktere, az egyetlen olyan szereplő, aki a sorozat első epi zód ja (1985. feb ruár 19 óta mi nd en részb en megjelent
– A szerk.
{3}
Népszerű televízi ós sorozatok Angli áb an – A szerk.
{4}
Az egyi k b ri t tévécsatornán különb öző család i prob lémákat b oncolgató talkshow-járól i smert népszerű televízi ós személyi ség – A
szerk.
{5}
A marmi te angol ered etű, a sörgyártás során megmarad ó sörélesztőb ől készülő, B -vi tami nokkal, zöld ségki vonatokkal, fűszerekkel
d úsított kenhető, sötétb arna színű, enyhén sós ízű krém. Mi nd en angol háztartásb an megtalálható, d e nagyon megosztott helyet
foglal el gasztronómi ai lag. A marmi te szlogenje i s erre utal, mert az emb erek vagy szereti k, vagy gyűlöli k (Love i t, or hate i t) – A
szerk.
{6}
Népszerű televízi ós és rád i ós személyi ség Angli áb an – A szerk.
{7}
Thomas Harri s alkotta karakterszereplő egy thri llersorozatb an – A szerk.
{8}
A Charli e és a csoki gyár című, 2005-b en b emutatott fi lm egyi k karaktere, amely Roald Dahl Karcsi és a csokolád égyár című
{9}
Az 1985 óta, még napjai nkb an i s futó angol televízi ós szappanoperáb an – EastEnd ers – szereplő pub neve – A szerk.
{10}
Elsősorb an a Kelet-Lond onb an élő, kevésb é művelt réteg nyelvezetére mond ják – A szerk.
264