Mary Martin

Texasi angyal

Éjjeli Sas Callie-t a hátára fektette és amikor közel hajolt hozzá, hogy fejét a nyakába
temesse, Callie megpillantotta szemében a forró, vad vágyat.

A férfi kezei egyre lejjebb vándoroltak, kerestek és

találtak. Tenyere a lány lágy domborulataihoz ért, Callie pedig megemelte a csípőjét.

- Olyan gyönyörű vagy - suttogta Éjjeli Sas. - Engedd, hogy megnyugtassalak!

Callie rémülten döbbent rá, mennyire élvezi, ahogy

az érzéki szavak és a képzett kezek lángra lobbantják

testét, de ezt sohasem ismerte volna be a férfi előtt.

- Megmondtam, hogy csak akkor érek hozzád, ha

nem utasítod el a simogatásomat. Ha azt akarod, hogy

abbahagyjam, úgy lesz - mondta.

De Callie képtelen volt tiltakozni.

INDIÁN ROMANTIKA

A sorozatban eddig megjelent:

Joanne Redd: A tűz asszonya

Cassie Edwards: Vad boldogság

Raine Cantrell: Sivatagi hajnal

Mary Martín: Texasi angyal

Előkészületben:

Kathleen ONeal Gear: Homok a szélben

MARY MARTIN

Hajjá Fiai

Eredeti cím: Wild Texas Angel

Copyright 1992 by Mary Martin

Ali rights reserved!

A fedélen Bera Károly festménye

Fordította: Végh Péter

Hungárián edition and translation

1993 by Hajjá Fiai Kiadó

ISSN 1217-2995

ISBN 963 7603 92

Felelős kiadó: Hajjá Attila ügyvezető igazgató

Szedte és tördelte a Hajjá Fiai

Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8889.66-14Készült Debrecenben, az Úr 1993. évében

Sok szeretettel ajánlom ezt a könyvet:

fivéremnek - III. John F. ONeillnek - és feleségének

- Pattynek - gyermekük születése alkalmából, továbbá

legdrágább nagynénémnek és nagybátyámnak - Connie és Thomas Coadnak.

Önzetlen és töretlen segítségükért

köszönettel tartozom a következőknek:

fiamnak - James Martinnak - és Kevin LaFatának

kösz, srácok, hogy segítettetek legyőzni a komputeriszonyomat. Fiamnak - Thomas Martinnak

-, aki életben tartja a családi tüzet, és megkönnyíti az életemet.

Anyámnak, legnagyobb rajongómnak és támogatómnak. Barátaimnak: Donna Juliannák, aki

velem tart

tűzön-vízen át Anna Eberhardt, a humorodat sosem

tudom megunni Joan Buckmannak, az értem való

önzetlen fáradozásáért.

És persze Kék Szemeknek. Imádlak benneteket.

Végy egy vakmerő hősnőt, adj hozzá egy csipetnyi ellenállhatatlanul vonzó férfihőst, és máris
kész a rendkívül szórakoztató olvasmány. Mary Martin olyan írónő,
akire érdemes odafigyelni.

Romantic Times

A sas éjszakája

Texas, 1861

Meztelenül és fönségesen állt a holdfényben. Széles

vállait és dús haját bronzszínű ragyogással vonta be a

kanyon fölött ragyogó hold fénye. A magas sziklán állva a harcos a vérszínű folyón túlra
tekintett, mely távoli otthona alatt kanyargott. Nézte a földet, melyen a

komancsok uralkodtak.

A szikla felszíne sima volt lábai alatt, de az oldalán

zöld moha nőtt a sziklarepedésekben tenyésző cédrusok közt. A szikla kimagaslott a többi
közül, és piramis

alakú körvonala úgy ragyogott a holdfényben, akár egy

oltár a tűz sugaraiban. Csak azok merészkedtek keresztül rajta a komancsok engedélye nélkül,
akik jól ismerték, vagy akik nem voltak tisztában a veszéllyel.

-A la cola del mundo... A világ legvége - mondta

áhítatosan, mert úgy találta, a hajdani spanyol felfedezők pontosan festették le a kanyont és a
Lando Estacadót - a hatalmas fennsíkot, mely a kanyont körülvette.

Éjjeli Sas arcát beragyogta a holdsugár, megcsillant

fényes fülbevalóján, és keresztülszűrődött lobogó haján. Kifejező szemét feltűnő karikák

vették körül, magas arccsontját és állát fekete festék díszítette.

Az volt, aminek látszott: veszélyes és halálos, méltó

ellenfele az errefelé kóborló vadállatoknak. De nem

azért jött a szent kanyonba, hogy puhát keressen, hogy

harcoljon. Egy látomásért jött, mely majd megsegíti

küldetésében, egy látomásért, mely segít neki békét

szerezni, és tudta, hogy ma éjjel megadatik neki ez a

látomás.
A kinyilatkoztatás közben majd hangokat fog hallani

és jeleket fog látni nagyon erősen hitt ebben a ceremóniában. Babonái évszázados
hagyományokban gyökereztek, bár abban nem volt bizonyos, hogy az ember valóban képes-e
előidézni csodákat. De a komancsok mindig így cselekedtek, ez pedig bizalmat és belső erőt
kölcsönzött neki. Nagy szüksége lesz erre az

erőre az előtte álló út során.

Türelmesen várakozott és nézelődött.

Hamarosan megkapta az első jelet.

Megpróbált mozdulatlan maradni, és szinte transzba

esve figyelte, amint egy sárga fejű sas lassan beúszik a

látótérbe, alig húszlábnyira a feje fölött, s éleset rikoltott. A farkast és a sast rokonának érezte,
mint ahogyan

ma éjjel minden élőlényt ezen a vidéken, de mégis

szomorú volt, mert tudta, hogy véget ér egy korszak,

ami semmihez sem fogható, és örökre elvész.

Néha el sem tudta képzelni, hogy az emberek valaha is meg tudják változtatni a világot a
háborúikkal.

De komancs énje másként gondolkodott, mert mindig

voltak háborúskodó emberek, akik halálukig is harcoltak, hogy megvédelmezzék családjukat

és a földjüket.

A feladat most hirtelen mérhetetlenül nehéznek tűnt,

mert bár most itt állt, messze a civilizációtól, érezte

bőrén, hogy a szélirány megváltozik, és tudta, hogy az

út, mely előtte áll, kanyargós és végeláthatatlan.

Gerincén hirtelen végigfutott a felismerés borzongása. Mi lesz, ha nem sikerül békét

szereznie? Lehet,

hogy népének hangját csak a szelek őrzik meg? Eltűnhet egy egész civilizáció a kapzsiság
miatt? Ezt nem

engedhette. Kétségbeesetten kereste a választ.

A belé rögződött rituálé szerint előbb kelet felé fordult, majd délre, nyugatra, végül északra.
- Én, Éjjeli Sas, ide szólítom a szeleket, és kérem a

szellemeket, jöjjenek elő és csatlakozzanak hozzám.

Négyszer ismételte meg az imát. Hangja bezengte a

kanyont.

- A fehér szemeknek meg kellene hallaniuk népünk

panaszát. Nincs senki, aki meghallgatna, aki törődne

velünk, és most először úgy érzem, bátorságunk is halványul. Eme harcos áldásotokat kéri,
mielőtt nekivág

bizonytalan útjának. Népemért teszem meg ezt a nehéz utat. Szellemek, hallgassátok meg
könyörgésem,

adjatok erőt és bölcsességet!

De miközben kimondta ezeket a szavakat, maga is

kételkedett benne, hogy vajon lesz-e elég ereje meghozni a kívánt áldozatot. Nem volt könnyű
ez a feladat, ő pedig egymaga állt szemben rengeteg ellenségével. Vajon lesz-e elég
bátorsága? Elég erős a hite?

Élete kettétört. Saját szemével Sátta elhurcolni szeretteit. Ez megkeserítette és

elbizonytalanította. Úgy érezte, soha nem lesz már az, aki volt. Mialatt ezen töprengett, a
kétség és zavarodottság csatát vívott igazságérzetével. Hangja remegni kezdett.

Lehunyta szemét, és megpróbálta elcsitítani a lelkében dúló érzelemvihart. Ekkor hirtelen úgy
érezte, valami félelmetes és pusztító erő keríti hatalmába. Fejét

hátraszegte - hosszú haja meztelen vállaira omlott és hatalmasat kiáltott. Fivére, a farkas,
valahol a fennsíkon - hallva őt, és látva szenvedését - viszonozta a

gyászos üvöltést.

A harcos ezt az istenek válaszának tekintette. Arcát

az ég felé fordítva Hold Anyát szólította, és a mindig

jelen lévő szellemeket, akik az effajta sötét helyeken

lakoztak, és eddig is vezették bizonytalan útjai során.

Az éles sziklák és kanyargós kanyonok elszürkültek,

a szeszélyes szél pedig - mely úgy süvített keresztül a

kanyonon, mint valami gonosz szellem, mely elveszett

lelkek után kutat - csatlakozott szellemidéző kiáltásához.

A gúnyos szellő - mintha csak el akarná vonni a

figyelmét - körültáncolta magas, karcsú alakját, belekapott ébenfekete hajába - melyet most
nem díszítettek tarka tollak, sem szalag, csak három aranyszínű

sastoll - és úgy lobogtatta, mint egy harci zászlót.

A harcos végül megtalálta a keresett hírnököt. Vállai

elernyedtek, és hagyta, hogy rátelepedjen a csoda,

mely ezen a telihold beragyogta éjszakán született. Fejét még mindig hátraszegve belekezdett
dalába, hogy

visszaszerezze a hitét.

- Ó, nagy szellem, hallgasd meg könyörgésem, és

ha letekintesz a komancsokra, védelmezd őket, óvd

meg őket ellenségeiktől, hogy tovább élhessenek, békében és boldogan.

- Küldd el hozzájuk fivéreimet, a sast és a farkast,

hogy őrködjenek népem felett, engem pedig vezessenek bölcsességben utamon.

- Segíts... szellem... halld meg a könyörgésem.

Ezután elpanaszolta bánatát. Amikor befejezte,

csöndben várakozott, és megpróbált nem gondolni

arra, mi lesz, ha nem jön meg a látomás.

Ekkor - mintegy válaszként imáira - az éjszakai égbolt sötétedni kezdett, az éjjeli

teremtmények harmonikus zaja pedig elcsöndesedett. A kanyonra természet

ellenes nyugalom telepedett, és a harcos tudta: imája

nem volt hiábavaló. A karmazsinárnyalatú fényes komancs hold bíbor- és aranyszínnel vonta
be a földet és

a folyókat a csillagok gyémántként ragyogtak az ég

bársonyfekete hátterében.

Éjfél körül járhatott az idő. A hold pályájának tetőpontjára ért, a szél pedig kíváncsian
keresztülkémlelt a
fák koronáin, hogy lássa a tűz körül ugráló harcos kísérteties alakját. Kíváncsi, vad szemek
kémleltek ki

vackaikból, és révületbe esve figyelték a furcsa látványt.

A harcos egy körben táncolt, ritmikus kiáltásai belehasítottak az éjszakába. A sastol lat
kezében tartotta, és

szívéhez szorította. Szokás szerint most is térdnadrágot

viselt, mely csípőjének egyik oldalán volt összegombolva, mellkasát pedig egy fényes
medvekarmokból

készült nyaklánc ékesítette, melyet egy hatalmas grizlimedvétől szerzett, amit még tizenhat
éves korában terített le.

Vállán bőrtarisznya lógott, melyben füveket, gyógynövényeket, egy saskarmot és néhány

kvarckristályt

tartott. Ez mind szent talizmán volt.

Bokája körül fényes vidrabőr szalagot viselt, melyről

apró csengők lógtak, és mindig megszólaltak, amikor

megmozdult. Miközben táncolt, mindvégig céljára

gondolt. Hosszú ideig nem fáradt bele könyörtelen

táncába.

Úgy tűnt, elméje és egész teste erőt merít a dalból.

Érezte, hogy izmai megfeszülnek és energiával telítődnek. Amikor fáradni kezdett, és úgy
érezte, elérkezett

az idő, csendben újra kiállt a szirtre. Kizárólag ösztönére hagyatkozva előszólította a

legkülönlegesebb puhát a kanyonból.

Lassan kinyitotta ökölbe zárt kezét, melyben megcsillant a kristály, amit még az öreg
sámántól kapott

első látomását követően. A követ egy lendületes mozdulattal áthajította a sziklák felett, és
hangosan imádkozott.

- Küldjenek áldást az istenek erre a komancsra. Adjanak jelet, hogy tudjam: megválthatom
népemet...

mondják meg, mi az, amit tennem kell, és adjanak

erőt! - Hangja türelmetlen volt. Figyelte, amint a kővek alázuhannak az égből, mintha
csillagok záporoznának, melyeket elnyel a kanyon. Tudta, hogy ez a különös erőforrás
biztonságos, és izgatottan várta, mit

mutatnak neki a szellemek.

A távolba tekintett, ahol a sok száz kúp alakú szikla

halvány árnyékot vetett a Palo Duro kanyonra. Itt húzódott meg a nermemuhk faluja, az igazi
embereké,

ahogyan magukat már évszázadok óta nevezték. Büszke volt, hogy ő is közéjük tartozik.

Az esti tűz parazsának fénye úgy vibrált, mint megannyi szentjánosbogár a fák közt, Az évek
múltával a

komancsok száma fogyatkozott. A fehér ember és a

betegség, melyet magával hozott, lassan kipusztította a

népet.

Valaha ez az ő birodalmuk volt. De a fehér betolakodók egyre gyakrabban sértették meg a

komancsok

földjének határait, és megkezdődött az anyaföldért

folytatott küzdelem. A harcos tudta, hogy a fehér ember nyugat felé kacsintgat látta az
útvonalaikat és a komancsok földjén felállított településeiket. Mi lesz a komancsokkal, ha
majd eltűnnek a bölények és a nyílt

föld?

Ébenfekete szemében vad tűz lobogott, ha arra gondolt, hogy a népet megfosztják egyetlen
életformájától.

De még reménykedett benne, hogy a fehérek sosem

győzhetik le a komancsokat, bár tisztán látta, milyen

kemény csatákat kell még megvívniuk, és mennyi életet kell feláldozniuk mindkét oldalon.

Éjjeli Sas még ott állt egy darabig. Várta a látomást,

de az nem jelent meg. Reményvesztettnek és levertnek

érezte magát. Lehajtotta fejét és sóhajtott. A szellemek

tudták, hogy nem hisz magában, ezért nem tártak fel

semmit előtte. Suvante! Vége volt.

- Hát valóban olyan kevés a hited, hogy ilyen könynyen feladod? - Éjjeli Sas megesküdött
volna rá, hogy

kiáltást hallott. Döbbenten megfordult és körülnézett.

Senkit sem látott, de tudta, hogy hallott valamit.

- Most kétségek gyötörnek, de ezek elmúlnak, ha

őszintén hiszel magadban - mondta a hívatlan hírnök.

- Amit keresel, az karnyújtásnyira van, de akarnod kell

hallani a szavakat, és akarnod kell változtatni az életeden.

Éjjeli Sas érezte, hogy szíve hevesen ver. Ekkor már

tudta, kinek a hangját hallotta. A saját magáét. Azt a

belső hangot, mely élete során minden válságon átvezette, azt a hangot, amelyre már oly
régen nem hallgatott. Itt volt az ideje, hogy újra szembenézzen a jövővel. A sziklán állva most
döbbent rá először, hogy

maga az, aki a változás ellen harcol, mert nem akarja

elfelejteni a múltat és a keserű emlékeket. Szeretett

volna segíteni népén, de a szükséges áldozatot nem

akarta meghozni. Pedig tudta, hogy nem tehet másként muszáj volt így cselekednie.

Ismét várt, de ez alkalommal eltökélte magát.

Szemei előtt képek, arcok, emléktöredékek vonultak

el. Látta leperegni egész múltját. Aztán minden eltűnt,

mint a köd pirkadat után.

Végül nem maradt semmi, csak a sötétség és a szörnyű üresség. Aztán hirtelen megpillantott
egy képet a

jövőből. Egy magas, karcsú, fehér szépség alakját látta

maga előtt, látta fényes, vörösesbarna haját és ibolyaszínű szemeit, melyek annyira
gyönyörűek és igézőek

voltak, hogy Éjjeli Sas beleremegett. Érezte, hogy ez a

nő egy napon elfoglalja mellette méltó helyét.

A harcos megdöbbent. Mérges volt. Nem erre számított. Lehet, hogy rossz imát mondott.
Nem akarta tovább látni a lányt, ezért mély hangon felkiáltott.

Nincs rád szükségem! Én nem akarok senkihez tartozni!... Menj el... hagyj engem!

Próbált újabb látomást keresni, de minduntalan

ugyanazt a képet látta.

Aztán az éj csendjében dermesztő hangot hallott.

Remélte, hogy csak a szél az, de a hang nem halkult,

és ő nem tudta elűzni.

Szeme könnybe lábadt, bár dühödten küzdött ez ellen a megaláztatás ellen. Nem sírhatott. A
harcosok

nem hullatnak könnyeket. De tekintete küzdelme ellenére elhomályosult. Megtörten suttogni

kezdett. - Kérlek... ne űzz velem ilyen tréfát...

De a hang újra felharsant, és szívébe markolt!

Egy nő sírása volt az.

Könnyeinek láttán a harcos majdnem térdre esett,

mert tudta, ki az, és miért sír. Mennyire gyűlölt visszaemlékezni arra az egy évvel ezelőtti
napra, amikor az

egész világ összeomlott körülötte!

- Hajnalcsillag... mit akarsz tőlem? - Felemelte fejét, és megpillantotta indián feleségét,

kislányukkal.

Pontosan olyanok voltak, mint azon a végzetes napon,

amikor Éjjeli Sas a többi vadásszal együtt kilovagolt a

faluból. Nagyon keserű emlék volt ez. Olyan, mellyel

nem szívesen nézett szembe, ezért eltemette magában. De ez alkalommal rákényszerítette

magát, hogy

minden fájó részletet pontosan felidézzen.

Hajnalcsillag olyan szép volt. Fiatal, nádszálvékony,

szemében pedig mindig ott csillogott a szerelem fénye. És kislánya ártatlanul és gyanútlanul
aludta álmát

az anyja hátához erősített bölcsőben. Nem érdemeltek

ilyen erőszakos halált.

Izmos teste megvonaglott, amikor felidézte brutális

és értelmetlen meggyilkolásukat, és elárasztotta a fájdalom, mely olyan mélyen lelkébe égett.

Akkora erővel szorította ökölbe kezét, hogy karjának izmai megremegtek, a seb pedig,
melyeket a rituális gyásztánc

közben ejtett magán, megcsillant mahagóni bőrén. Ez

volt az egyetlen hiba tökéletes testén, de őt nem érdekelte sőt, büszkén viselte a sebet mint
kiirtott családja

emlékét.

Sosem fogja elfelejteni, ahogy meggyilkolták őket,

mint ahogyan azt sem, hogy ő nem volt ott, és nem

védte meg őket. De ami a leginkább kísértette, az kislánya - Drága Virág - sikolya volt,
melyet halála előtt

hallatott. És hiába kiáltott, senki sem volt a faluban, aki

időben odaért volna, hogy megmentse.

Drága Virágot letépték anyja hátáról, és - valószínűleg azért, hogy elhallgattassák -

beledobták a fürdőmedencébe, ahol megfulladt. Hajnalcsillag - akit alaposan elvertek - a
homokos partra rogyott, és már

nem volt ereje, hogy kislánya segítségére siessen. Milyen iszonyú lehetett mindez! Aztán szép
és törékeny

feleségét megerőszakolták és megfojtották.

Ez a kép minden álmában kísértette Éjjeli Sast.

Ennél borzalmasabb módon nem is halhatott volna

meg szeretett felesége. A komancsok úgy hitték, a halál pillanatában az ember lelke a szájon
át távozik, és

elúszik arra a földre, mely a lenyugvó nap mögött terül

el. De Hajnalcsillagot megfojtották, ezért lelke nem

szabadulhatott ki a testéből, így sosem talált békességet. Arra volt kárhoztatva, hogy az idők
végezetéig a

sötétségben bolyongjon.

Éjjeli Sas megesküdött, hogy családja támadójának

ugyanez lesz a sorsa, amint rátalál. És rá fog találni.

A férfi azt hitte, elmenekült, mielőtt bárki ráismert volna, de Hajnalcsillagnak sikerült
megvágni a késével, és

ezzel megbélyegezte a gyilkost. A véres kést a holtteste mellett találták meg. A gyilkos vörös
nyomot hagyott maga után a homokban, de a legjobb nyomkeresők sem tudtak rátalálni.
Nyomtalanul eltűnt.

Éjjeli Sast elfogta a bűntudat és a gyűlölet. Mivel

kedvese életének utolsó pillanatait egy őrült karmai

közt töltötte, az indián úgy rendezte, hogy egyedül

készítse föl a tetemeket a temetésre. Azt akarta, hogy

csak az ő kezének szerető érintésére emlékezzenek.

Karjaiba vette Hajnalcsillagot, majd puha jávorszarvasbőrbe öltöztette, és hermelinprémet

tekert köré.

Aztán gondosan kifestette arcát cinóbervörös festékkel,

szemére pedig vörös agyagot tapasztott. A rituálét

megismételte Drága Virággal is, majd utoljára bekötötte bölcsőjébe. Hajnalcsillag karjaiba
fektette, és feltette

őket felesége lovának hátára. Aztán ő is felült a lóra, és

magához ölelte Hajnalcsillag testét.

A temetést az egész falu végignézte. Az emberek zokogtak és jajgattak, még az ég is sírt. A

sötét felhők

megnyíltak, és az Éjjeli Sas arcára záporozó esőcseppek összekeveredtek könnyeivel. A

fájdalom, melyről

mindenki azt mondta: idővel elhalványul majd, frissen

élt benne, és eddig a pillanatig maga sem értette, hogyan tudott megbirkózni vele. A testi
fájdalom nem

riasztotta el. Erős volt, és már kiállta a legkínzóbb

gyötrelmeket is. De ez a bánat meghaladta teherbírását. Hogy legyen ereje túlélni a következő
órát, a következő napot, Éjjeli Sas arra a gyötrelemre gondolt,

amit majd a gyilkosnak el kell viselnie, mielőtt meghal. A komancsok kitűnően értették a
módját, hogyan
kell egy embert oly lassan és gyötrelmesen megölni,

hogy az üvöltsön a megváltó halálért. Éjjeli Sas tudta,

hogy a férfi nem rejtőzködhet örökké, és egy napon rátalál. Lehet, hogy az út hosszú lesz, és
gyötrelmes, de

meg fogja találni.

A szörnyű emlékek végül elhalványultak. Éjjeli Sas

énekelt még egy ideig. Újabb látomást keresett, de

nem látott mást, csak a lánghajú, ibolyaszemű herbit

Látta életének útját, és ez az asszony valahogyan részese lesz ennek az útnak. Tudta, hogy
Hajnalcsillag

siratja, amit elveszítettek, és amit soha többé nem találnak meg.

Amint a hajnal első sugarai felragyogtak, Éjjeli Sas

felsóhajtott. - Ne sírj, gyönyörű Hajnalcsillagom...

odaadnám az életemet, hogy cseréljek veled, mert a

szerelem nem ér véget a halállal, és még ha más is lép

mellém, a szívem sosem lesz az övé, mert az csak a

tiéd lehet. - Aztán még hozzátett egy kérést. - Ó, hatalmas és nagylelkű szellem, kérlek, halld
meg eme

komancs hangját! Engedd, hogy Hajnalcsillag kövesse

gyermekét az örök béke földjére! Ha ezt megteszed,

én ma éjjel megesküszöm, hogy összeszedem összetört életem darabjait, és végigjárom az

utat, melyet nekem választottál.

Nem várt azonnali választ, de néhány pillanat múlva megesküdött volna rá, hogy halk
nevetést hall. Szíve megkönnyebbült, mert sírást már nem hallott.

Aztán egy gyönyörű, ezüstszínű sas ejtette ámulatba. Soha nem látott még ehhez foghatót. A
sas a szeme előtt emelkedett fel, majd kecsesen szárnyalva eltűnt a fehér fellegek között.

Ltf

- Drágám? - kérdezte suttogva. Éjjeli Sas, aki a jövőt mindig sötéten látta, most majdnem
elmosolyodott

feketére festett maszkja alatt.

- Légy szabad, és élj békében! - suttogta sietve,

majd elfordult, és hosszú ideje most érezte először,

hogy nem szomorú.

Első fejezet

Mcirdi Gras, New Orleans

A ólomüveg előtt csipkefüggöny lobogott, és a félig

nyitott ablakon beáramló meleg, csábító illatú párás

ellő egy férfi és egy nő csillogó testét lengte körül.

Lustán múlatták együtt az éjfél utáni órákat, és nem

lörődtek a hajnal szürke fénysugaraival, melyek beszűrődtek a fényűző kastély szellős

hálószobájába, és harmatcseppekként sűrűsödtek össze a pár összefonódott

végtagjain. Csak egymással törődtek, csodálták a finom

metszésű vonalakat, a szoborszépségű izmokat, és élvezték a kezek játékának gyönyörét.

A fényes padlón egy összegyűrt fehér kosztüm, bőrsizmák és egy egyenruha szétszórt darabjai
feküdtek

a ágy mellett.

A szemérmetlenül csupasz mellű szőke nő fejét oldalra fordította, s mohó tekintetét

végigjártatta a férfin.

Haján szatén fejdíszt viselte, melyet fiitterek és ékkövek díszítettek. Végül is ez volt Mardi
Gras.

- Az egyenruha nem tesz igazságot helyetted, cherie

sóhajtott Lily LaFleur, s tekintete bátran követte fürge

ujjait, melyek a dagadó izmokat simogatták. - Szép

férfi vagy... talán egyesek számára túlságosan is férfias,

de nem Lily számára. - Ekkor hirtelen a férfi fölé halolt, és nedves ajkát a szájára tapasztva
szinte kétségbeesetten itta magába a másikat. Pontosan ő volt az,

akit akart, akire szüksége volt sohasem tudott betelni

vele,

A férfi elmosolyodott. Lily nem sajnálta tőle sem a

bókokat, sem csáberejét, és ő mindkettőt szívesen fogadta. De amikor a nő harapdálni kezdte,
ujjaival

megragadta szőke haját, és gyengéden elhúzta magától

a fejét. - Türelem, szerelmem, még fiatal az idő, nem

kell elsietni a gyönyör pillanatait - mondta halkan és

hízelgőén.

- Oui,,. a türelem... számomra nagyon nehéz, ha a

karjaidban tartasz - felelte a nő álmodozva, elgyengülve a vágyakozástól.

- Csitt. Csak feküdj nyugodtan, és én megmutatom,

mennyire gyümölcsöző a türelem - mondta a férfi,

majd magához húzta a nő fejét, és ajkaik találkoztak.

Hosszan nyújtotta a csőkot, hogy tovább élvezze

Lily ízét. Mindig is úgy gondolta, semmi sem elégítheti

ki jobban, mint egy olyan nő illata és érintése, aki saját

sötét vágyainak csapdájába esett.

Kezei megmozdultak, és mielőtt a nő még észbe kapott volna, megragadta derekát, fölemelte,
majd csókokkal borította el hasának és combjainak sima húsát.

Lily megvonaglott a férfi gyöngéd támadása alatt.

Úgy érezte, felemésztik az ajkai, és elvesztette az önuralmát. Lily csak ritkán vetkőzött ki
magából, de vele

mindig így történt. A hatására olyan dolgokat is kimondott és megtett, amelyek egyébként
saját magát is megdöbbentették volna, de vele bármit megtett. A férfi tökéletes szerető volt, és
találékony is.

- Most... kérlek... annyira kellesz - lihegte Lily, s ujjai a férfi vállára kulcsolódtak. Az maga
alá vonta és

lejjebb csúszott, hogy befészkelje magát a nő sima, feszes combjai közé, melyek oly mohón
követelték. Aztán ajkai gyöngéden szétfeszítették a nedves fürtöket.

Lily szája kissé kinyílt, mintha nagy levegőt akarna

venni, de csak halkan sóhajtott. - Igen... ó, igen... ott

csókolj. - Érzéki sóhaját és a tetőn kopogó eső hangját

hatalmas mennydörgés nyomta el.

Lily megvonaglott a halvány krémszínű összegyűrt

lepedőn, s elárasztotta a gyönyör, melyet a férfi szája

váltott ki.

Ő volt az egyetlen ember, aki mellett igazán nőnek

érezhette magát. Igaz, hogy mindenki azt mondta, a

férfi csúnyán fogja végezni - mert vagy egy feldühödött férj öli meg, vagy egy féltékeny
ringyó -, de Lily

LaFleur érezte, hogy senki mással nem tudná beérni.

Bár be kellett ismernie, hogy a férfi jelentősen megváltozott, mióta megszökött a Sumter
táborból - vagy

ahogyan a Konföderáció foglyai találóan elnevezték: a

haláltáborból, a hat és fél hektáron elterülő fegyenctelepről, melyet a Georgia állambeli

Andersonville-ben

építettek fel sietősen. Lily a szóbeszédekből tudta,

hogy a férfi iszonyú napokat élhetett át azon a helyen,

bár ezekről az élményekről senkivel sem beszélt, még

vele sem. Mindenki tudta, hogy a tábor zsúfolt, rosszul

felszerelt, és a nem megfelelő koszt, valamint a szegényes higiénia miatt a betegségek sok
áldozatot követelnek. Lily el sem merte képzelni, mennyi megpróbáltatáson mehetett
keresztül a férfi, és mennyi szörnyűséget láthatott.

Rafe már nem nevetett annyit, mint régen, és bár

mindig is rejtélyes ember volt, mostanában sokszor komorodott el hosszabb időre, és Lily
ilyenkor sosem

tudta, mit várjon tőle. De a nehéz időszakok ellenére

is ragaszkodott hozzá, mert tudta, hogy a férfi nélkül

elemésztette volna a bánat a férje után, aki a Hampton

Road-i ütközetben esett el.

Amikor Rafe-fel volt, és a férfi ilyen gyengéden bánt

vele, úgy érezte, bármit meg tudna bocsátani neki. Régebben úgy gondolta, Rafe képes lenne
örökre elhagyni őt, de ma már nem félt ettől.

Visszaemlékezett arra, amikor a város szélén, a Dumond-birtokon rendezett Mardi Gras-bál

után visszatért magányos kastélyába. Igaz, hogy jő volt találkozni

a régi barátokkal, de a parti tagadhatatlanul unalmasabb volt, mint az elmúlt években, és a

jókedvbe is vegyűlt némi erőltetettség, ez pedig soha nem fordult elő

Mardi Craskor a háború előtt. De ma már az ilyesmi

teljesen természetes volt. Úgy tűnt, mindenki nagyon

élvezi a délutánt, melyet az esti jelmezbál követett,

majd a vacsora.

De Lilynek és kreol szomszédainak lehetősége nyílt,

hogy találkozzanak, és egy rövid időre megfeledkezzenek arról, milyen sokat áldoztak a
háborúért, és hogy

városuk ennek ellenére a Konföderáció fennhatósága

alatt maradt.

A 62-es megszállás óta a Comus-i Mystic Crewe

arra biztatta a kreolokat, hogy egyedül ünnepeljék a

szezont, bár a betolakodóknak jő okuk volt az ünneplésre, és lelkesen így is tettek.

A déliek tiltakozása ellenére ebben az évben is legalább száz báli rendezvényt tartottak, a St.
Charles

Színház pedig ígért egy pompás bemutatót. Lesz majd

zsivaj és nevetés, a Jackson teret pedig ellepik a

jenkik. De kevés lesz köztük, aki valóban ide tartozik.

Rengeteg dolog megváltozott a régi szép idők óta,

gondolta Lily, és Rafe volt az egyetlen, aki szebbé tette

az életét. Ami a legfontosabb, hogy segített neki felejteni.

Lily csak azért ment el a bálba, hogy ne érezze magát egyedül az üres házban. Kísérője egy
kiváló déli

úriember volt, aki minden kívánságát teljesítette. Lily

mégis Rafe ölelésére vágyott, a fülébe súgott édes szavakra, melyekre oly nagy szüksége volt.
Ő volt az

egyetlen férfi, aki el tudta űzni a rossz kedvét.

Rafe már hetek óta nem kereste fel. Lily csak remélhette, hogy nem egy másik nő van a
dologban, de tudta, hogy ebben nem lehet biztos, hiszen bármelyik nő

szívesen megosztotta volna az ágyát a férfival.

Lily kimerültségére hivatkozva korán otthagyta a

bált. jóval éjfél előtt ért haza. Kísérőjétől egy csókkal

búcsúzott, majd megköszönte neki a szép estét.

Amikor elfordította a kulcsot a zárban, és belépett a

hallba, úgy érezte, ráomlanak a falak. Az ég hatalmasat dörrent, és szél süvített keresztül a ház
felé magasodó ősi tölgyek terebélyes koronáján. Lily felsietett a

széles lépcsőn, belépett sötét szobájába, és kizárta onnan a világot.

- Az Isten verjen meg, Rafe - morogta magában.

Miért nem vagy velem ma éjjel, amikor a leginkább

szükségem van rád?

A szobában sötét volt, de valaki - bizonyára hűséges házvezetőnője, Delcey - tüzet gyújtott a
kőkandallőban. Az ágy melletti rózsafa asztalon egy kristálylámpa állt. Aranyszínű fénye
táncot járt a rozsaszín falakon.

Lily a nagy tükör előtt állva ledobta köntösét, és levette merész kivágásű, egyrészes
kosztümjét, melyet a

gallérnál és a csuklóknál prémszegély díszített.

Rafe-et még mindig nem tudta kiverni a fejéből...

Maga előtt látta a tekintetét, ahogy belép a szobába, és

ahogyan a puszta jelenlétével magára vonja a figyelmet. De leginkább az járt a fejében, mit
érzett akkor,

amikor kettesben voltak.

Lily saját magát nézte a tükörben, és el kellett ismernie, hogy a ruhája valóban merész.
Elképzelte, milyen

büszke lenne a ruha tervezője - Madame Rue -, ha

megtudná, mekkora felfordulást okozott az alkotása.

Még Julienne McClure fátyolvékony Salome-kosztümje

- melyben szinte meztelennek tűnt - is elhalványult

mellette, tűnődött Lily.

A déli szépség higgadtan mérte fel bájait a tükör

előtt állva, miközben kezével végigsimította testét.

Nem férhetett kétség hozzá, hogy bámulatos a külseje.

Eszébe jutott, mekkora kavarodást okozott aznap, amikor beviharzott a bálterembe, és hirtelen
minden férfi

feléje fordult. Aztán a termet betöltötte a mérges ménkirálynők zúgása.

A nők megbotránkozva sugdostak egymás fülébe.

- Botrányos! Micsoda vakmerőség!

- Tudtam, hogy ez a nő... de azt sosem hittem volna, hogy eddig merészkedik...

- Henry?... Henry! Húzd vissza a nyelved a szádba,

mert még rá talál lépni valaki - hallotta Lily a mellette

álló megtermett matróna szavait.

Ha pillantással lehetne ölni, tudta, hogy azon nyomban vége lenne.

- Miau... miau - dorombolt Lily játékosan a tükörképének. Nem zavarta a nők rossz nyelve.
Egy lánynak

mindent meg kell tennie, hogy életben maradjon, és

hogy a lehető legkevesebbet szenvedjen az ilyen nehéz időkben. És Lily mindenkinél jobban
tudta, hogyan kovácsolhat tőkét szédítő pillantásaiból.

Hosszú körmű kezével a hajába túrt, és könnyedén

kitörölte agyából a társaságot.

Miután kigombolta a ruhája elején sorakozó apró

gombokat, hanyagul félredobta a kosztümöt, de mielőtt levette volna a szaténmaszkot és a

csuklyát, habozott. Mon Dieu! Hirtelen úgy érezte, nincs egyedül.

Gyorsan megfordult, és egy férfi halvány körvonalait

vette észre, aki a tűz mellett üldögélt.

Lily hirtelen tudatára ébredt, hogy semmi mást nem

visel, csak egy fehér prémcsuklyát és a fehér szaténmaszkot. Érezte a férfi átható tekintetét. A
tűz fényében valami megcsillant köldökében az alabástrom bőr

hátterében: egy körte alakú gyémánt.

A háborút megelőző években Lily büszkén viselt

gyémántokat az egész testén, tetőtől talpig. De a déliek gazdagsága már letűnt, és az embertől
a saját

szomszédja is elrabolta volna az utolsó pennyjét, ha

tudta volna, hol keresse. Ezért Lily a legfontosabb értékeit - amiket sikerült megtartania - jól
elrejtette, néha

a legvalószínűtlenebb helyekre.

A férfi rámosolygott, és Lily hallotta halk kacaját.

Csak a gyönyörű szájra tudott koncentrálni, és a hófehér fogakra.

- Ebben az öltözékben bármelyik férfi szívét össze

tudnád törni - mondta a betolakodó, miközben kecsesen felállt a székből. - Elragadó vagy,
Lily.

A férfi jelenléte teljesen betöltötte Lily világát. Apró

kezével a torkához kapott. - Rafe... halálra rémítettél.

Mióta... ülsz itt?

- Elég hosszú ideje ahhoz, hogy értékeljem az előbbi kis előadásodat.

Lily életében most pirult el először. Feje búbjától a

lábujjainak skarlátvörösre festett körméig.

-Bizonyára emlékezetes volt az est - tűnődött a

férfi.

- Nos... igen... egyesek számára bizonyosan - felelte Lily, visszafojtva mosolyát.

Rafe - szemét le nem véve Lily-ről - feléje közeledett. Nem mentegetőzött, amiért behatolt a
hálószobájába, sem azért, mert szinte halálra rémítette. - Most

pedig én is szeretnélek gazdagabbá tenni néhány emlékkel.

Olyan régen volt már, amikor így közeledett Lilyhez. De a nő nem akarta azonnal kimutatni,
mennyire

várt rá, és mennyire izgatott volt most.

Rafe arra számított, hogy Lily azonnal a karjaiba omlik. Nem állt szándékában
magyarázkodni, sem bocsánatot kérni. Nem akart tőle mást, csak egy vad éjszakát. Lily pedig
utána ismét magára marad. Nagy levegőt vett. - Mit mondjak most, Rafe? - kérdezte kavargó
érzelmektől remegő hangon. Miért néz rá a férfi

ilyen ismerősen, ilyen melegen? Szíve vadul kalapált,

és nem tudta, mit válaszoljon neki... csak azt tudta,

hogy mindennél jobban kívánja.

Annyira jellemző volt ez Rafe-re, hogy beállít az éjszaka kellős közepén, mit sem törődve a
nő szándékaival, azzal, hogy esetleg másnak ígérte az ágyát - amit

egyébként ritkán tett, mert Rafe-fel senki sem vetekedhetett. Rafe éppolyan vad és féktelen
volt, mint ő, de

Lily néha elgondolkodott azon, vajon milyen lehet

újra egyetlen férfihoz tartozni, és vele osztani meg

minden percet. Tudta, hogy Rafe ilyesmire nem is gondol.

Akkor lépett ki és be az életébe, amikor neki tetszett, és bár kapcsolatuk a szenvedélyre

alapult, volt

idő, amikor Lily maga sem hitte, hogy igazán ismeri,

mert Rafe énjének egy részét mindig elrejtett3 és távol

tartotta az érzelmektől. Az éjszakáit Lilynek adta, de a

lány többet nem várhatott.

- Nem nehéz a döntés, szerelmem. Akarod, hogy

veled maradjak, vagy jobban szeretnéd, ha elmennék?

Lily egy kis ideig habozott. A tűz fényében szemügyre vette a férfit. Arcán a szokásos
vakmerőség tükröződött, de Lily észrevett valami halovány, de határozott változást, mióta
utoljára látta. Rafe úgy nézett ki,

mint azok az emberek, akik túl sok időt töltenek cudar

körülmények között, és most érzik először, hogy ez elpusztítja őket. Lily érezte, hogy Rafe-
nek ma éjjel éppannyira szüksége van rá, mint neki rá. De az ördögbe
is, még sosem hallotta így beszélni. Lily hunyorított a

maszk mandula alakú kivágásai mögött. - Törődnél

vele egyáltalán, ha elküldenélek, Rafe? - tört ki belőle,

mert szüksége volt némi megerősítésre, hogy megnyugtassa meggyötört lelkét.

-Mindennel törődöm, amit teszel, Lily, és be kell

ismernem, hogy nagyon sokat gondoltam rád, amíg távol voltam. - Lélegzetelállítóan érzéki
mosolya és kimondhatatlanul vonzó tekintete a lány minden idegszálát lángra lobbantotta, és
Lily egész teste Rafe érintéséért kiáltott. - De azt nem hittem volna, hogy amikor
viszontlátlak, még szebb leszel...

Lily tudta, hogy elveszett. A férfi átható pillantásától

végigfutott hátán a hideg, aztán érezte, amint elszabadul benne a mindent elsöprő, forró vágy.
Szeretett volna ellenállni a kísértésnek, mely Rafe karjaiba kényszerítette, de a férfi erre nem
adott módot. Ha Lily a közelében volt, az a vesztét jelentette.

Már hetek óta nem látta, de ami a legjobban elkeserítette, az az volt, hogy sosem tudta, hol
jár, és mi tartja távol tőle. Már rég megtanulta, hogy felesleges megkérdeznie.

Olyan hosszú ideig volt távol, hogy Lily már attól

félt, többé vissza sem jön hozzá. Ilyenkor elképzelte,

amint egy tábori kórházban fekszik sebesülten, vagy

mindentől elvágva egy csatamezőn, holtan. De ami

legjobban aggasztotta, és ami miatt oly sok éjszakát

töltött álmatlanul, az a gyanú volt. Rettegett a gondolattól, hogy Rafe esetleg talált valaki
mást, akit jobban

kíván, mint őt.

Lily már megszokta, hogy egyedül él - férje halála

után nem is tehetett másként -, és azt is megszokta,

hogy nem irányítja az életét egyetlen férfi sem. De

amióta Rafe szeretője volt, az érzéki gyönyörök rabjává vált, és ezért átkozta a férfit, bár
ellenállhatatlanul

akarta, hogy Rafe úgy birtokolja, mint senki más.

Rafe éjfekete szemébe nézett. Úgy érezte, soha nem

látott még ezekhez fogható, igéző, rejtélyes szemeket,

ilyen hosszú, vastag szempillákat, ilyen veszedelmesen vonzó tekintetet, mely rabul ejtette őt.

-Te gazember... igenis megérdemelnéd, hogy elküldjelek - mondta végül.

Rafe megfogta a nő kezét, és megcsókolta az ujjait.

Aztán szemében ördögi tekintettel felnézett és így

szólt. - Néha, édes Lily, az ember nem azt kapja, amit

megérdemel.

Amikor Rafe megérintette - és Lily még soha nem

vágyott jobban az érintésére -, a lány boldogan adta

meg magát. Kezét Rafe nadrágjába csúsztatta, majd

gombolni és vetkőztetni kezdte a tűz előtt.

-Tekinthetem ezt meghívásnak? - kérdezte mosolyogva Rafe.

Lily lábujjhegyre állt, és karjait a férfi nyaka köré

fonta. - Oui... a tiéd vagyok - suttogta, miközben arra

gondolt, hogy végtére is még mindig Mardi Gras volt,

és hamuszóró szerdán is megbűnhődhetett az aznap

esti csintalanságért.

A bűnös és csodálatos vágy, melyet Rafe mellett érzett, olyan közel röpítette a mennyhez,
mint semmi

más. - Szeress, cherie - biztatta, és fiatal testét a férfi

kemény testéhez szorította.

Rafe pedig újra és újra szerette, míg csak tartott a koromfekete éjszaka.

Callie Rae Angel ametiszt szeme felnyílt, és a lány felkapta a fejét. Karcsú kezével
megdörzsölte álmos szemét, majd kinyújtózott a kemény kórházi székben.

Már túl hosszú ideje dolgozott önkéntes nővérként és

érezte, hogy hamarosan szabadnapra lesz szüksége.

Kezdte elveszíteni az önuralmát.

Megint ugyanazt álmodta.

A sötét hajú idegenről álmodott, és a gyönyörű nőről... vagy lehet, hogy macska volt? Egy
darabig még

zavartan ült, majd rádöbbent, mit is csinál. Úristen, hiszen már alig tudott különbséget tenni
nappal és éjszaka közt, annyira fáradt volt. És most még azt sem tudta, hogy amiről álmodott,
az egy nő volt-e, vagy egy

macska.

Kinézett az ablakon a telihold fényében dorbézoló

Mardi Grast ünneplőkre. Ekkor arra gondolt, hogy különös vágyai és álmai talán csak a
holdnak tudhatók

be, és a zajos ünnepségnek, ami már több napja tartott. Semmi sem tűnt valóságosnak, amikor
az árnyak

álarcos démonokká váltak, és mindenütt macskák arca

sejlett.

Ebben az évben minden férfi az ördög ivadéka akart

lenni, és minden asszony a hihetetlen szépség bálványa.

Callie a gyalázatos álarcokat okolta képzelgései

miatt, és úgy gondolta, hívatlan álmai is elmúlnak

majd, ha eljön a nagyböjt. Akkor majd boldog lesz.

Nem értette ezeket az álmokat, nem értette, miért hatnak rá így. De a fejében gúnyosan
megszólalt egy halk

hang... Callie, jól tudod, hogy ez nem igaz. Nem akarod, hogy a lelked a pokolban égjen, ezért
szín lelsz,..

de előttem hiába színlelsz. Én a lelkiismereted vagyok,

és ismerlek... jól ismerlek.

Szíve megdobbant, és kezei nedvessé váltak. Dermedten és zavarodottan ült. De még

borzasztóbban

érezte magát, amikor arra gondolt, mit mond majd

OBrian atya, amikor holnap reggel gyónni megy.

Nem tudta, hogy tizennyolc éves korban a test és a lélek gyorsabban fejlődik annál, semhogy
megérthetné,
és hogy vágyai teljesen természetesek. De a kísértés

egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyeket a zárdában a nővérek gondosan elkerültek, és

aminek csak a

gonosz oldalairól beszéltek. Callie sosem gondolta,

hogy könnyedén kísértésbe eshet, de ez még az álmok

előtt volt. Ma már nem volt annyira biztos magában.

Nagyot nyelt, és csipkés zsebkendőjével letörölte a

verítéket nyakáról, majd hátrasimított egy vörös hajfürtöt. Bár minden ablak sarkig volt tárva,
a levegő mégsem mozdult a kórteremben, és Callie belegondolt,

hogyan érezhetik magukat a betegek a túlzsúfolt szobában.

Megrótta magát, amiért hagyta, hogy ördögi gondolatok vonják el a figyelmét, majd ismét a
sérült férfihoz

fordult, aki a mellette lévő ágyon feküdt.

Megszállottan próbálta megmenteni Sam Matthewst.

Természetesen mindannyiukat meg akarta menteni.

A nővérek azt mondták neki, ő Isten küldötte, és Callie

gyógyító érintésével sok embert megmentett, akiről

már mindenki más lemondott. De Matthews számára

még messze volt a gyógyulás... ha egyáltalán meggyógyulhatott.

-Miss Angel?

- Jones őrnagy - nézett fel Callie, és az egyik orvost

pillantotta meg Matthews ágyának végében. - Segíthetek valamiben?

A férfi kedvesen elmosolyodott. - Annyira fáradtnak

látszik, hogy alig van szívem megkérni, de az egyik

ápolónő rosszul lett, és haza kellett mennie. Nem tudná helyettesíteni, amíg találunk helyette
valakit?

-Természetesen - válaszolt Callie habozás nélkül.

- Ameddig csak szükséges.

- Köszönöm. Nem is tudom, mihez kezdenénk

olyan önkéntesek nélkül, mint maga.

Callie tudta, hogy a férfi éppolyan fáradt, mint ő, és

hogy a nap jó részét valószínűleg a műtőben töltötte.

Szemei karikásak voltak a fáradtságtól, és az egyenruháját védő kötényt vérfoltok

éktelenítették.

Az őrnagy hálás mosollyal mondott köszönetet,

majd megpillantva az újonnan érkező hordágyat, felsóhajtott. - Nos, ismét vissza a frontra -
mondta, majd

elindult a sebesült katonát cipelő hordárok mögött.

Túl sok volt a sebesült, és túl kevés a segítő kéz, bár

mindenki megtett minden tőle telhetőt. Callie a rábízott betegeket lelkiismeretesen látta el
gondoskodott

róla, hogy néhány óránként átöltöztessék őket, és nagyon ügyelt az esetleges fertőzésekre.

Matthews esetében is ez volt a legkritikusabb időszak, amikor megnőtt az üszkösödés

veszélye. A friss

sebet rendkívül tisztán kellett tartani. Callie mindent

fertőtlenített, ami érintkezésbe léphetett a férfi vállsérülésével. Hitt benne, hogy ezzel életeket
menthet,

ezért megérte időt szakítani rá. De az orvosok jó része

nem vette ennyire komolyan a fertőtlenítést, és Callie

mindig beleborzongott, ha a sebészeszközökre gondolt, amiket alig öblítettek el két műtét

között. Az amputációk száma pedig akár a több százat is elérhette,

az aznapi csata hevességétől függóen. Az emberek értelmetlenül haltak meg a fertőzés miatt,
ami elkerülhető lett volna, ha kötelezővé teszik a tisztaságot.

De mindez 1864-ben történt. Talán egyszer majd

felfedezik azt a gyógyszert, ami meggátolja a fertőzés

terjedését, de egyelőre nem látott más megoldást, csak

a tisztaságot. Jól jött volna most a táskája, amiben a

gyógynövényeit és orvosságait tartotta, de tudta, hogy

figyelik, hogy azt lesik, mikor száll szembe velük. De

egyszer még megismerik a híres temperamentumát, ha

továbbra is kitartanak az ostobaságaik mellett.

Akadt már néhány jenki doktor, aki figyelmeztette

Callie-t, hogy a kórházon belül nem folytathatja gyógyító praktikáit, mert ha igen,
elbocsátják.

-A bolondok - morogta Callie - Az előítéleteik

csak babonákra alapulnak. Ez nem boszorkányság, hanem gyógyítás, ami segít az emberek
szenvedésén.

Ekkor észrevette, hogy Sam Matthews szeme megrebben. A férfi felé fordult és felnézett rá. -
Hát magát

sosem engedik haza, Miss Callie? - suttogta fájdalomtól elhaló hangon.

- Ilyen könnyen nem szabadulhat tőlem, hadnagy

úr - mosolygott Callie, miközben kinyújtóztatta fáradt

végtagjait. Egyszerű lila muszlinruhát viselt, haját pedig copfba kötötte. - Hozhatok magának
valamit?

- Azt hiszem, nem - felelte a férfi gyönge hangon.

- Hiszen hozzá sem nyúlt a reggelijéhez. Biztosan

éhes. Nem akar enni valamit?

A hadnagy megcsóválta a fejét. - Nem nagyon van

étvágyam. Az ebédről is lemondanék, ha nem bánja.

A legkisebb mozdulattól is fájdalom torzította el az arcát, és Callie tudta, hogy a fájdalma

szinte elviselhetetlen, bár csak ritkán panaszkodott.

Sam Matthews három napja feküdt a New Orleans

Kórházban, és ez alatt az idő alatt Callie egészen megkedvelte. A betegei közül ő volt a
legkevésbé követelőző. Bár Callie csak önkéntes volt itt, a betegek és a

sebesültek száma több mint kétszeresére nőtt, mióta a

Konföderáció megszállta a várost.

- Akkor legalább igyon valami hűvöset - bátorította

a férfit, miközben megsimogatta homlokát. Forró volt,

mint a tűz. Callie egy pohárba vizet töltött, és a férfi ajkaihoz tartotta. De a hadnagy alig ivott
egy kortyot,

elfintorodott, és feje visszahanyatlott a párnára. Aztán

halkan felnevetett. - Tudja, kisasszony, hirtelen nagyon megkívántam valamit - mondta.

-Valóban? És mi lenne az, hadnagy úr? - kérdezte

Callie bizonytalanul.

-Tudna nekem szerezni abból az italból, amivel

koccintani szoktak? Tudna nekem szerezni egy jó adag

bourbont? - kérdezte nevetve.

- Nem rossz próbálkozás, hadnagy úr, de sikertelen

- felelte Callie szárazon, s megdöbbenést színlelt. De

szemében vidámság bujkált, mert tudta, hogy a férfi részéről ez csak jóindulatú kötekedés.
Elvett egy sötét

üveget és egy kanalat a szomszédos asztalról. - Mindazonáltal van valamim a maga számára.

A férfi tekintete követte Callie-ét. - Hé, várjon egy

percet, én nem egészen erre gondoltam.

-Tudja, hogy ideje bevenni az orvosságot, és ez

enyhíti a fájdalmát.

- Már belefáradt a gyalázatos kéréseimbe, igaz?

Callie szigorúságot színlelt. - Matthews hadnagy,

hogyan feltételezhet ilyesmit, amikor tudja, hogy teljes

szívemből a javát akarom? - Megdöntötte az üveget,

és az ópium a kanálba csurgott. - Most nyissa nagyra a

száját!

- Maga nagyon kemény nő, Miss Angel - morogta a

férfi, elkeseredést színlelve.

- Úgy mondják, Matthews hadnagy - felelte a lány,

miközben a kanalat könyörtelenül a férfi ajkaihoz

nyomta. - Kinyitni - parancsolta szigorúan.

Matthews sóhajtott, kinyitotta a száját, és nyelt. A keserű íztől megborzongott. Callie a fejét
csóválta, majd

önkéntelenül elmosolyodott. Nem tudta, honnan van

a férfinak ennyi energiája, de mindig megnevettette őt.

Az ópium rövid idő múlva hatott, és a férfi szempillái lassan lecsukódtak. Callie csendesen
várta, hogy a

hadnagy belemerüljön a feledésbe. Remélte, hogy

gondoskodása hamarosan látványos javulást okoz a

hadnagy állapotában. Tudta, hogy ezeknek az embereknek már csak a remény maradt meg, és
néha még

ebből is kevés volt. Nem akart arra a szörnyű lehetőségre gondolni, hogy Matthews
elveszítheti a karját.

Az elkövetkező néhány óra lesz a döntő.

Második fejezet

- Szép álmokat, hadnagy úr - suttogta. - Megérdemli,

azok után, amiken keresztülment.

Callie tudta, hogy a hadnagyot akkor lőtték meg,

amikor az ellenség vonalai mögé rekedve az erős tüzérségi tűzben megpróbált segíteni néhány
emberének. A nyílt terepen nem sok reményük volt, amíg

Sam meg nem érkezett. A Konföderáció oldalán haladva sortüzet nyitott, hogy az Unió
katonái kitörhessenek és biztonságba kerüljenek.

Sámuel Matthews bátor tettének köszönhetően barátainak sikerült kimenekülni a zárótűz alól,
de ez a hősies cselekedet majdnem a hadnagy életébe került. Súlyosan megsebesült, és a
kemény csata még napokig

tartott. Az emberei csak ezután találtak rá. Ekkorra a

hadnagy már nagy mennyiségű vért veszített, és közel

állt a halálhoz. De valahogyan sikerült túlélnie a nehéz utat a tábori kórházig, és a műtőszoba-
mostoha

körülményeit is. Nyilvánvalóan erős akarata volt, és

nem akart beletörődni, hogy el kell veszítenie a karját.

Callie szerette volna megnyugtatni, de tudta, hogy a

férfi még nincs túl a nehezén.

Szerette Sam Matthewst. Bajtársias érzelmeket táplált iránta, és tetszett neki a férfi hanyag,
texasi beszédstílusa. Szülővárosát, Galvestont juttatta eszébe,

bár Callie már sok éve nem járt ott. Azóta nem, amióta

apját meggyilkolták.

Még mindig fájó emlék volt ez, és hiába mondogatták az apácák, hogy meg kell bocsátania az
indiánoknak, akik megölték. Erre képtelen volt. Meg sem próbálta. És a mai napig sem tudott
visszaemlékezni arra a

pillanatra anélkül, hogy könnybe ne lábadtak volna a

szemei.

Apjával éppen Galvestonba tartott, hogy meglátogassa

a nagyanyját. Az út kellemesen telt, de visszafelé indiánok támadták meg a postakocsit, és

miután megölték a két kocsist és az őröket, az utasokra támadtak.

- Indiánok! Uram, irgalmazz! Mindannyiunkat megölnek! - kiáltotta a Callie mellett ülő éltes
asszonyság,

s arcát a kezeibe temette.

A színes kocsi tökéletes célpontnak bizonyult. Az ajtóba nyilak fúródtak, egy pedig az
ablakon repült be,

és a padsorok közt álló férfi mellkasába hatolt.

Callie még mindig emlékezett a különös, hörgő

hangra: mintha a férfiból a lyukon keresztül lassan kiszivárgott volna az élet. Aztán hanyatt
esett, és tiszta,

fehér ingén vérfoltok jelentek meg.

A három nő sikoltozott Callie tudta, hogy soha nem

fogja elfelejteni az indiánok csatakiáitásainak hangját.

Mint ahogyan apja utolsó szavait sem.

- Figyelj jól! - mondta Callie apja, miközben lánya

fölé hajolt, és karjaival átölelve védelmezte. - A kocsi

elszabadult, és az indiánok percek alatt elfoglalják.

Megpróbállak elrejteni. Csak így menekülhetsz meg.

Callie nem akart odafigyelni, de apja kényszerítette.

Meg kellett ígérnie, hogy pisszenni sem fog. A többi

asszonyt apja sajnos nem tudta megmenteni, de Callie

biztonságáról gondoskodott.

A szék alá tuszkolta, és a hirtelenjében összegyűjtött

kabátokat remegő alakjára terítette.

Amikor apja hozzá hajolt, hogy utoljára megcsókolja arcát, hogy védelmezze, mint ahogyan
egész életében tette, Callie már tudta, hogy soha többé nem látja

viszont élve.

- Nem hagyom, hogy elvigyenek, drága gyermekem

- suttogta. - Most pedig hunyd le a szemed, és bármit

is hallanál, ne siess a segítségemre. És ne feledd... találkozunk majd egy sokkal szebb

világban.

Az indiánok először a nőket fogták el, és kivonszolták őket a földre. A nők irgalomért
rimánkodtak. Callie

apja megpróbálta feltartóztatni őket, de egymaga nem

sokat tehetett a rengeteg indiánnal szemben. A vadak

könnyedén legyőzték. Aztán felállították és kényszerítették, hogy végignézze, mit művelnek

az asszonyokkal.

Azok a szegény asszonyok hiába könyörögtek gyors

halálért, az indiánok vére felforrt, és vadul, nevetve estek nekik, csak egyet akarva.

A kocsiról teljesen megfeledkeztek, és a megvadult

lovak elvágtattak Callie-vel. Callie zokogva feküdt a

szék alatt. Kezében azt a drága amulettet szorongatta,

amelyet nemrég kapott nagyanyjától. Sose válj meg

tőle mindig szerencsét fog hozni - csengtek fülében

nagyanyja szavai.
Az utolsó hang, amit még hallott, apja keserves kiáltása volt. És ezt a szörnyű hangot sosem
fogja elfelejteni. Tudta, mit tesznek az indiánok a nőkkel és apjával.

Tudta, hogy halálra kínozzák őket, és iszonyú bűntudatot érzett, mert azt is tudta, hogy a
többiek nem fogják őt elárulni, és ezért életben marad.

Nem érzékelte, mennyi idő telt el, amíg egy lovassági szakasz végre megállította az
elszabadult kocsit, és

kimentette Callie-t. De a többieket már nem tudták

megmenteni.

A három nő és Bratt Angel eltűnt. Vagy fogságba estek, vagy megölték őket, a
maradványaikat pedig széthordták a farkasok és hiénák.

A lovassági tiszt legalábbis ezt írta rövid jelentésében, és az esetet ezzel el is felejtették, mert
még ha

életben is maradt volna a négy ember, a foglyokat csak

ritkán találták meg.

A temetési ceremónia után Callie azonnal elhagyta

Galvestont. Majdnem beleőrült a történtekbe, és anyja,

aki kétségbeesetten próbálta megmenteni lányát, elküldte New Orleansba, az Orsolya-rend

kolostorába.

Abban reménykedett, hogy a csend, a nyugalom és a

nővérek kedvessége segít lányának kilábalni a tragédia

okozta lelki válságból.

A kolostorban Callie már nem bánkódott annyit a

múlt miatt, és rémálmai is szűnni kezdtek, melyek oly

sok álmatlan éjszakát okoztak neki. A kolostor csöndes

nyugalma és a jó nővérek, akik oly szívélyesen fogadták, menekvést jelentettek számára a

kegyetlen világból. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjön: Texas egyáltalán nem hiányzik neki.
Úgy gondolta, ha majd véget

ér a háború, és nem lesz szükség a szolgálataira a kórházban, egy napon hazatér, és

szembenéz a múlttal.

Tudta, hogy nem bujdoshat örökké előle. És tudta,

hogy mielőtt folytatná az életét, ki kell egyezzen legrosszabb rémálmával is.

Végül anyja is összeszedte magát, és hozzáment egy

katonához. Callie örült ennek beletörődött a dologba,

bár nehezére esett elviselni, hogy anyját egy másik

férfi oldalán lássa.

Ez is jó ok volt arra, hogy a kolostorban maradjon,

távol a vad texasi préritől és az emlékektől, melyek

még mindig kísértették. Hiszen Texasban veszítette el

az egyetlen embert, aki értelmet adott az életének. És

tudta, hogy őt soha senki nem pótolhatja. Nem értette,

anyja hogyan érheti be valaki mással.

Callie kiverte fejéből a szomorú gondolatokat, és elővette orvosi táskáját. Elégedetten

nyugtázta, hogy Matthews végre nyugodtan alszik, majd kinyitotta a táskát

és elővett egy fényes sebészkést.

Naponta legalább egyszer fel kellett nyitnia a férfi

vállán lévő sebet, hogy megtisztítsa a mérgektől, és

örült, hogy ezt akkor teheti, amikor a hadnagy nincs

eszméleténél, így remélhetőleg nem okoz kellemetlenséget neki a dolog.

Gyűlölte, ha fájdalmat kellett okoznia, hiszen a kezei simogatásra és gyógyításra teremtődtek.

Callie tudta, hogy éppen ezért jött erre a világra.

Órákon át ült a férfi mellett. Kezében egy csésze kávét

szorongatott, és csak néha-néha bóbiskolt el egy pillanatra. De még szunnyadozásában is a

munkára gondolt, és a rengeteg sebesültre. Pihenését álmok zavarták meg. De most éberen
aludt, készen arra, hogy bármikor szembenézzen a faltól falig sorakozó ágyakon

fekvő sebesültek nyögéseinek zord valóságával.

- Nos, hogy van a betegünk, Callie? - szakította félbe álmodozását a kedves, dallamos hang.
Callie nagyon hálás volt Rose Margaret nővérnek, amiért időnként felébresztette.

-Attól tartok, jobban is lehetne - felelte szomorúan.

A nővér kerek arca elkomorodott. - Nagyon sajnálom. Reméltem, hogy mostanra javul az
állapota.
- Tudom, és én is el vagyok keseredve, Rose nővér.

Olyan kevés az idő, és ő annyira gyenge.

A nővér a hadnagy ágya mellé lépett, és azonnal

észrevette a férfi hamuszürke színét. Összevonta szemöldökét, és kezét a hadnagy

homlokához érintette.

Egyre forróbb. Azt hiszem, ide kellene hívni az orvost,

hogy megvizsgálja. - Kivette a vizestálból a ruhát, kicsavarta, majd gondosan letörölte vele a
férfi homlokát. Aztán ujjaival kitapintotta a pulzust a hadnagy

nyakán. Alig lüktetett. - Ideje riasztani a sebészt

mondta. A férfi egyáltalán nem reagált az érintésére.

Callie keze ökölbe szorult. - Kérem... még ne. Biztosan van valami megoldás.

- Nem menthetünk meg mindenkit, drágám. A karját amputálni kell, méghozzá minél előbb.

- Nem hiszem... hogy kibírja a műtétet - mondta

Callie fájdalmas hangon.

Rose nővér átölelte a lány karcsú derekát. - Mindannyian imádkozni fogunk érte - mondta
halkan.

Többet nem tehetünk.

A nővér figyelmesen szemlélte tizennyolc éves segítőjét. A lány arcán mélységes fájdalom
tükröződött.

Callie annyira más volt, mint a többi vele egykorú.

A kórházban fáradhatatlan önkéntesnek bizonyult, és

déli származása ellenére éppolyan lelkiismeretesen

ápolta az Unió katonáit, mint a Konföderációhoz tartozókat. Ezek a férfiak megsebesültek -

sokuk most szakadt el életében először szülőföldjétől -, mit számított

hát az egyenruha színe? De a Konföderáció tisztjei,

akik átvették a kórház irányítását, nem így gondolkodtak. Megkövetelték a kórház

személyzetétől, hogy

azok részesítsék előnyben az Unió katonáit.

Callie viszont ragaszkodott hozzá, hogy mindegyikükkel könyörületesen bánjanak -

függetlenül attól,
hogy az egyenruhájuk színe szürke vagy kék -, és nem

érdekelte, hogy mások egyetértenek-e vele, vagy sem.

Senki más nem harcolt ilyen elszántan a betegei jogaiért. Volt valami rendkívül nemes ebben
a lányban,

és Rose nővér nagyon büszke volt rá, mert Callie kiváló nővé érett. Az Orsolya-rend nővérei
alázatot és szeretetet hirdettek embertársaik iránt, és a texasi születésű bátor, keményfejű
Callie a Konföderáció kitartó segítőtársává vált. Rose nővér aggódott, amikor az Unió

első katonái megérkeztek a kórházba, de Callie leküzdötte patrióta előítéleteit, és ez így is

maradt, A mai

napig nem adott okot a nővérnek, hogy kételkedjen

benne.

Szerette a munkáját, és hamar kiderült, hogy győgyítóképességekkel rendelkezik. Nyakában

egy amulettet

viselt, melyről azt állította, hogy apai nagyanyjától

kapta, aki a maga idejében szintén gyógyító volt. A nővérek ezt kezdetben hitetlenkedve
fogadták, és sokan

kételkedtek benne. De ma már nem. Ügy tűnt, a lánynak valóban rendkívüli adottságai
vannak, és a kellő

könyörületességgel is rendelkezett.

Ez a felismerés kellemes meglepetésként érte Rose

nővért. Miután Callie-t fölvették a kolostorba, a nővér

sokáig úgy érezte, ez a lépés hiba volt. Callie akkoriban szinte teljesen kezelhetetlennek
bizonyult. Bánat

és keserűség emésztette, és senkitől sem fogadott el

semmiféle irányítást.

Ezekben a kezdeti napokban állandóan lázadozott a

rendszabályok ellen, gyakran viselt igénytelen öltözéket, éjszakánként felmászott a falakra, és

kísérő nélkül

utazgatott a vidéken. A nővérek már hozzászoktak a

problémás gyermekekhez, de Callie sokkal nehezebb

esetnek bizonyult, mint a többiek. Sérült volt, és vad,

és Rose nővér tudta: Callie minden bizonnyal azt hiszi, hogy Isten elpártolt tőle.

A gyermek viselkedése nagyon aggasztotta a főnökasszonyt, anyát, aki végül kezeit a

magasba emelve

átadta a kislányt a nyugodt, de legalább annyira határozott Rose Margaret nővérnek.

A nővér mindig fenntartott a szívében egy különleges helyet a szomorú tekintetű, füstöslila
szemű kislány számára. Ezek a szemek annyira kifejezőek és

árulkodóak voltak, mintha a lány lelkének ablakai lennének.

Rose nővér már a kezdet kezdetén látványos fejlődést ért el Callie-vel. Igaz, hogy a
kislánynak - kijátszva felügyelője vigyázó szemeit - gyakran sikerült észrevétlenül elszöknie,
de hamarosan rájött, hogy nem

menekülhet messzire Rose nővér elől, aki idős szamara hátán kutatta át a környéket. Minden
követ megmozgatott, és még a mocsárba is bemerészkedett, ha

szükséges volt, hogy megtalálja a csökönyös kis szökevényt.

Az évek során egy kis ösvény alakult ki a mocsár

felé, melyet a nővér taposott ki.

Callie könnyen talált magának barátokat - kedves

természetének kevesen tudtak ellenállni -, és az egyik

mocsárban tett látogatása során megismerkedett egy

kajun asszonnyal, aki egyedül élt egy kunyhóban, a

mocsár mellett. Mintha csak a végzet vezette volna

oda.

Természetesen mindenki, aki annyi ideje élt New

Orleansban, mint Rose nővér, hallotta már a rejtélyes

javasasszony legendáját, aki csak akkor merészkedett

ki a sötét mocsárvidékről, ha egy családnak szüksége volt a képességeire. A nővér már maga
sem tudta,

hisz-e a rejtélyes asszonyról szóló legendában, akinek

gyógyító az érintése, bár a kreolok és a kajunok hittek

benne. Igaz, hogy ők babonás népség voltak. Tudták,

kiknek van adományuk - ahogy ők mondták -, és

hol találhatók.

Callie-t kezdettől fogva elbűvölte a gyógyítóaszszony, és Rose nővér ettől kezdve pontosan
tudta, hol

keresse a lányt, ha az váratlanul eltűnt.

A nővér egy pillanatra visszaemlékezett arra az időre, amikor bemutatták Isadorának. Nem
tudta pontosan, hogyan reagáljon, amikor a különös, kócos, fekete

hajú mocsári asszony rászegezte kávészínű szemének

átható tekintetét, és megdöbbentő magabiztossággal

kijelentette: - Amint megpillantottam ezt a gyermeket,

tudtam, hogy a keze megkapta a gyógyítás adományát.

Biztos vagyok benne, hogy kitanulja a mesterséget, és

sok életet megment majd.

Sasszemének tekintete az amulettet fürkészte, mely

Callie nyakában lógott, és halkan hozzátette: - Soha

ne veszítsd el, leányom... valószínűleg ez az amulett

lesz a legértékesebb kincsed egész életed során. És ha

eljön az idő, tovább kell majd adnod.

Ekkorra Rose nővér már alaposan megfigyelte a ciprusfából összeeszkábált szűk kunyhó
belsejét. Éles szemei minden zugot és hasadékot felmértek. Miután

megszemlélte a csúf tetőt, melyet különböző méretű

gerendák tartottak, és látta a korsókat, melyekben valami sötét, sűrű folyadék mozgott, mintha
saját életet

élne, a nővér karon ragadta Callie-t. - Édes Szűz Mária, irgalmazz nekünk! - hadarta,
miközben keresztet

vetett. - Ez itt mind az ördög műve. Gyerünk, gyermekem, azonnal elmegyünk.

Callie viszont makacsul megvetette a lábát, majd leszidta a nővért. - Ne mondd nekem, Rose
nővér, hogy

hiszel az efféle öregasszonyoknak való babonákban!

A nővér nem tudta, mit feleljen, Callie pedig minden

érvét félresöpörte. - Kérdezz meg bárkit... Isadora nem

űz fekete mágiát... isteni munkát végez, amiért hálásnak kell lennünk, nem pedig bántanunk
őt.

- A gyermek igazat mond, nővér - felelte Isadora, s

látva a nővér bizonytalan arckifejezését, elmosolyodott. Majd fölemelt egy kosarat, ami
gyanús kinézetű

bogyókat tartalmazott, és így szólt: - Nézz ide, nővér!

Ebben nincs semmi ördögi. Ezek csak bogyók, amiket

a mirtuszfáról szedtem. Ha kifőzöm, olyan italt nyerek, ami mindenféle fájdalmat enyhít. A
levelekből készített tea pedig csökkenti a lázat. Biztosítalak, hogy az

ördögnek mindehhez semmi köze. De nagy hasznára

van azoknak, akiknek szükségük van rá.

Aztán félretette a kosarat és fölemelt egy korsót, ami

valami por alakú anyagot tartalmazott. - Lángoló csillag vagy más néven az ördög zabiája. -
Isadora kuncogva figyelte, ahogy Rose nővér óvatosan hátralép.

Ne ijedj meg! Csak a neve olyan, mintha a Sátán keze

készítette volna - nyugtatta meg a nővért. - Enyhíti a

hányingert, és megszünteti a fájdalmat... étvágyat is

csinál, és elűzi a levertséget.

Isadora a kunyhóban fel-alá járkálva részletesen elmagyarázta neki élete munkájának

lényegét. A nővér

és a kislány órákon át hallgatta az előadást, és Ro:

nővért tagadhatatlanul legalább annyira lenyűgözte

sok új dolog, mint Callie-t. A későbbiekben a nőv

Isadora hűséges segítőtársa lett.

Isadora inspirálta a fiatal Callie Angelt, és az év

során a fáradhatatlan tanító bevezette tanítványát

gyógyítás rejtelmeibe, éppúgy, ahogyan a bölcs

csári emberek generációi őt is megtanították mindenn.

Ahogyan Isadora okosan megjósolta, a karcsú, fiatal

kolostorbéli kislány rátalált hivatására. Azóta Callie

élete drámai fordulatot vett. Bánata és terhei enyhültek, Rose nővér és a kolostor pedig végre
megnyugodhatott.

Később, amikor a dolognak híre ment, már mindig

Callie-t hívták - ha Isadora éppen nem ért rá -, hogy

készítsen szirupot egy köhögésre, vagy oldatot egy

égési sérülésre, ami a kezelés után csodálatos módon

begyógyult, és szinte nyoma sem maradt.

Callie sok éven át tanult a gyógyítóasszonytői, és

úgy tűnt, Isadora kényelmes kunyhójában érzi legjob

ban magát.

Miközben Rose nővér a kórházat készült elhagyni,

lány gyógyító tudományán elmélkedett. Callie elkísérte a bejárati ajtóig.

- Beszéltem az orvossal, aki megvizsgálta Matthews

hadnagyot. Holnapra tervezi a műtétet - magyarázta

Rose nővér. A lány szomorú tekintetén látszott, hogy

semmi sem enyhíti belső konfliktusát. - A hadnagy

nem maradna életben, ha nem operálnák meg, drágám. Másképp nem lehet megmenteni.

- Isadora tudná, mit kell tenni - jegyezte meg halkan Callie.

- Én is így gondolom, gyermekem, de ő most nincs

itt... és én nem kockáztathatom, hogy elengedjelek

hozzá.

A nővér és a lány még egy ideig beszélgettek az ajtó

előtt. Rose nővér megpróbálta megnyugtatni Callie-t.

Tudom, mit érzel, de a háború óta veszélyes az erdőbe menni. Ezt éppolyan jól tudod, mint
én. - Nem
akarta kioktatni a lányt, de nem tetszett neki Callie sötét tekintete. Tudta, milyen nehéz a
lánynak a sok

szenvedőt látni anélkül, hogy segíthetne rajtuk. De

nem engedhette, hogy elmenjen Isadorához. A mocsár

a dezertőrök paradicsomává vált, és ők nem voltak tekintettel senkire, csak saját magukra. Az
utak mentén

pedig mindenfelé pénzéhes tolvajok leselkedtek gyanútlan áldozataikra várva.

Callie komoran bólintott. De a szíve nem hallgatott

eszére.

- Kérlek... fogadd el azt, aminek történnie kell!

biztatta a nővér, miközben azon tűnődött, vajon hallja-e egyáltalán Callie a szavait.

A fiatal lány a tornácon állva figyelte a nővért, aki a

szürkületben az udvaron át kis szamara felé igyekezett.

Rose nővér már nem volt fiatal, és Callie örült, hogy

a kor nem hagyott nyomot a lelkén. Még mindig tele

volt energiával, és mindennap hajnaltól szürkületig

dolgozott a kórházban. Callie-hez hasonlóan ő is mindennél jobban élvezte, ha másokon

segíthet.

Callie úgy érezte, soha nem fog még egy ilyen nagylelkű és szeretettel teli emberrel
találkozni. Kivéve talán az apját. Hiszen ő az életét áldozta Callie-ért, és

Callie ezt az önzetlen tettet soha nem fogja elfelejteni.

De lassan kezdett magának megbocsátani. Az apja elvesztése okozta fájdalom tompult, de

tudta, hogy sosem fogja elfelejteni, milyen csodálatos kapcsolat volt

kettejük közt.

Rose nővér felült a nyeregbe, és búcsút intett. Callie

figyelte, ahogy eltávolodik a zsúfolt utcán, melyet betöltött a Mardi Gras-i kavalkád zaja.

Egy röpke pillanatra visszaidézte a régmúlt éveket,

amikor még bálokba járt, és élvezte a karneváli fesztivált, ha megengedték neki, hogy a
barátainál töltse az
éjszakát. Csodálatos idők voltak azok. De most attól

félt, többé már nem lesz része ilyesmiben. Dél soha

többé nem lesz olyan, mint régen volt. Olyan sok minden megváltozott ő is megváltozott. Ha
a tapasztalatait vette alapul, úgy érezte, alaposan megöregedett,

amióta a háború elérte New Orleanst, és attól félt,

soha többé nem fogja magát olyan fiatalnak és gondtalannak érezni, mint régen. A politikai
helyzetet nehezen lehetett átlátni. Nem értette, miért akarnak az emberek mindenáron
uralkodni egymáson, és hogy lehet

az, hogy a régen oly kedves férfiak most öldöklésről és

győzelemről beszélnek.

Callie gondterhelten megfordult, majd kinyitotta a

dupla ajtó egyik szárnyát. Belépett, de ahogy az ajtó

becsapódott mögötte, ruhája szegélye beleakadt az

egyik szárny szélébe.

Tudta, hogy most vigyáznia kell minden mozdulatára. Lehajolt, hogy kiszabadítsa ruháját, és
ekkor egy

magas, félelmetes alak viharzott be, kitárva az ajtó másik szárnyát. A sötétkék nadrágot viselő
férfi.

A világ a feje tetejére állt, és Callie halkan felkiáltva

hátraesett.

Bizonytalanul egyensúlyozva próbált talpra állni, s

közben valamilyen kapaszkodót keresett. De keze valami erősét és izmosat markolt meg.

- Ó! - kiáltott fel elpirulva, amikor rájött, hogy egy

rendkívül izmos, jól kidolgozott vállba kapaszkodik.

Az árnyékban megszólalt egy mély férfihang.

- Majdnem sikerült csúnyán elesnie. Remélem, nem

sérült meg.

A kezek megtámasztották a lányt, majd megfordították, és Callie egy karcsú termetű férfival
találta szemben magát. Megpróbált szabadulni, mert kellemetlenül
érezte magát a sötét, vészjósló tekintet tüzében. Lélegzete felgyorsult. Érezte a kemény izmok
alatt szunnyadó erőt, és bár a férfi hangja kulturált volt, tudta, hogy

a rá szegeződő szemek nem egy úriember tekintetével

nézik őt.

-Azt hiszem... nem - hebegte. Kissé kábultnak

érezte magát, mintha bordái összeszorulnának, ezért

kellene sűrűbben levegőt vennie. Térdei meginogtak.

A férfi látta, hogy Callie rosszul van, és barátságtalanul megszólalt. - Jézusom, csak nem fog
elájulni?

A kábult Callie erőtlenül megcsóválta a fejét. - Persze... hogy nem... csak megij sztett, ennyi
az egész.

Még soha életében nem ájult el csupán annyit

akart, hogy a férfi ne vegye el tőle a levegőt. A kezek

úgy tartották, és a hosszú, hajlékony ujjak olyan erőszakosan préselődtek a bőréhez, hogy
Callie úgy érezte, a férfi valami szörnyen helytelen dolgot művel

vele. Megint levegő után kapkodott.

A mindentudó tekintet végigpásztázta arcát, majd ziháló keblein időzött, végül újra
visszasiklott arcára.

Maga alig kap levegőt - morogta. - Talán le kellene

ülnie egy percre.

Tekintete magához láncolta Callie tekintetét, és a

lány rájött, hogy még soha életében nem látott ezekhez fogható, gyönyörű szemeket... ilyen
éjfeketéket,

melyekben a megfékezett érzékiség tüze csillogott.

A mennyezeti lámpa meleg, borostyánsárga fénye nem

leplezte a férfi tekintetében bujkáló gonoszságot. Callie úgy érezte, maga az ördög áll vele
szemben. Hirtelen rettentően zavarba jött.

- Erre igazán semmi szükség - mondta, és ösztönösen hátralépett. De a férfi nem engedte. Az
ujjak szorítása erősödött, és Callie tudta, hogy nem képzelődik,

amikor úgy érzi, hogy a férfi megsimogatja csuklóját.

Az idegen hunyorított. A lány már egyáltalán nem volt

ura a helyzetnek. - Igazán nincs szükségem rá, hogy

leüljek, és biztosíthatom, hogy tökéletesen tudok vigyázni magamra - mondta

határozottabban, visszanyerve higgadtságát. Aztán elrántotta a kezét. - Kérem,

eresszen!

Úgy érezte, mintha a férfi ajkai mosolyra nyílnának.

De ez a mosoly nem olyan volt, mint amikor egy férfi

egy finom déli hölgyre mosolyog.

- Elengedem, de előbb mondja meg a nevét! - utasította a férfi, és az ujjak szorítása már szinte
égette

Callie bőrét.

Már bizonyos volt benne, hogy olyan típusú férfival

áll szemben, aki megszokta, hogy a nők meghalnak a

mosolyáért, és aki már minden szajhát megszerzett a

városnegyedben, aki hajlandó volt elmenni vele. De

érzéki vonzerejével és határozott önbizalmával nála

nem sokra megy, gondolta elégedetten Callie, és úgy

döntött, az átéltek után semmit sem árul el a férfinak

magáról.

- Arról szó sem lehet - felelte dölyfösen -, és követelem, hogy azonnal eresszen el, különben...

- Sikítani fog? - fejezte be az idegen a mondatot, s

elmosolyodott. Callie megpróbált elszabadulni, de a

férfi még közelebb húzta. - Nem gondolhatja komolyan, hogy ártani akarok magának,
mademoiselle. Végülis megmentettem magát, és egy gáláns lovag sosem

ártana egy tisztességes hölgynek - mondta, s szemében még mindig ott csillogott az ördögi
fény.

Callie dühös tekintettel nézett rá. - Nem vagyok, és

soha nem is leszek olyan fajta hölgy, aki magának

való, uram - felelte gúnyosan. - Továbbá nagyon elfoglalt vagyok, és nem áll szándékomban
folytatni önnel ezt a szócsatát. - Arca elvörösödött, szíve pedig

olyan erősen vert, hogy attól tartott, a férfi is meghallja. Levegőre volt szüksége. El kellett
menekülnie, de

zavarában nem tudta megállni, hogy még egyszer ne

nézzen a férfira.

Felnézett rá, és rájött, hogy amit lát, az nagyon is

tetszik neki. Egy jóképű ördöggel áll szemben, gondolta. Sőt úgy érezte, még a szorítása is
jólesik.

Egy pillanatig egyikük sem tudott megszólalni.

Fejét felemelve tovább fürkészte a férfi alakját a lámpa remegő fényében. Callie magas nő
volt, de a férfi

magassága a hat lábat is meghaladta. A lányt lenyűgözték a széles vállak és a testből sugárzó
erő. Lélekben

megrázta magát, hogy visszanyerje az önuralmát. Csak

ekkor látta meg a fényes rézgombokat. A jenki gombokat! Semmi kétség, hogy a férfiban egy
szemernyi jó

modor sincs.

Érezte ajkain az idegen forró leheletét, és hátán végigfutott a hideg. Bár a kolostorban a
külvilágtól elzártan élt, munkája során számos férfival kapcsolatba került, így nem értette,
miért pont ez a férfi izgatja fel

ennyire. Talán az árnyékból felzengő mély hang váratlansága billentette ki az egyensúlyából.

A hangja

annyira férfias volt. Mint mindene. És Callie is felkeltette az ő érdeklődését. Amikor

megszorította a karját,

a lány tudta, hogy az idegen is érzi azt a különös bizsergést minden idegszálában. Bár
ránézésre senki

sem gondolta volna, milyen hatással van rá Callie. De

hatással volt... és ez a felismerés valamiféle diadalérzéssel töltötte el.

Végül elfordította tekintetét, mert már zavarta a férfi

vizsla pillantása. Térdei még mindig remegtek. Nem

tudta, hogy mindez az összeütközésüknek köszönhető, vagy a férfi nem kívánt,
tagadhatatlanul létező

vonzerejének, de Callie rájött, hogy az idegennek csodálatos az illata, akár a friss fenyőnek
vagy a tiszta

New Orleans-i éjszakának. A heves támadás teljesen

új érzéseket ébresztett mellének érzékeny bimbóiban,

arra a másik helyre pedig nem is mert gondolni. Eddig

nem tudta, mire képes egy idegen férfikéz, ha a női

testhez ér. Callie megrémült.

A férfi, aki mindeddig figyelmesen szemlélte, most

hirtelen eleresztette, mintha rájött volna, hogy Callie

nem érdemes a fáradozására, majd könnyedén felkacagott. - Akkor menjen útjára, kislány, de
vigyázzon jobban, ha legközelebb sötét folyosókon botorkál, mert a

nagy csúnya farkas lesben áll, és talán nem kell emlékeztetnem, mit tesz a kisgyerekekkel.

Callie belenézett a vad, sötét szemekbe, és úgy érezte, nincs értelme a további vitának. Ezen a
ponton már

nem győzhette volna le a férfit, még ha akarta volna,

sem, mert bátorságával együtt hangja is cserbenhagyta.

Mielőtt fellélegezhetett volna, a férfi elsietett a folyosón. Callie-nek össze kellett szednie
magát, hogy meg

tudjon mozdulni. Ekkor hirtelen megpillantott valami

fényes tárgyat a férfi zsebében.

A levendulaszín szinte magához bilincselte a tekintetét.

Annyira megdöbbent, hogy hirtelen nem is gondolta

át, mit cselekszik, és önkéntelenül a férfi után kiáltott.

- Az... az én hajszalagom?

De rájött, hogy kiáltását mások is meghallhatták. Nagyon elszégyellte magát. Két nővér furcsa
pillantásokat

vetett felé.
Még egyszer a távolodó idegen után nézett, és úgy

érezte, viharos szél tör be az életébe.

Harmadik fejezet

Hosszú és nehéz volt ez a nap. Mire minden dolgát elvégezte, Callie valamelyest visszanyerte
nyugalmát, de

még mindig nem tudta teljesen kiverni a fejéből a

jenki tiszttel való bosszantó találkozást. Sosem érezte

még ennyire megalázottnak magát. Ez az érzés egész

este kísértette, és azt kívánta, bárcsak újra találkozna

az idegennel, mert akkor már fel lenne készülve, és a

szemébe tudná mondani, mit gondol az effajta gazemberekről.

De amint elképzelte a jelenetet, bele is borzadt,

mert visszaemlékezett, hogyan vetkőztették szinte

meztelenre azok a fekete szemek. A gyomrában hirtelen forróságot érzett, és kezét a hasára
kellett szorítania, hogy eloltsa a lángokat. Tudta, hogy nem szabad a

férfira gondolnia, de ez nem ment könnyen. Végül

mégis sikerült kivernie a fejéből. A lusta kezek az ördög műhelyének munkásai, prédikálták
oly gyakran a

nővérek. Callie még soha nem foglalta el annyira magát, mint most.

Egy órán át segédkezett a vízsgálószobában, és alig

várta már, hogy visszatérhessen Sam Matthews kórtermébe. Amikor átlépte a küszöböt,
meglepetten látta,

hogy a sötét hajú idegen Matthews ágya mellett áll.

Meglepőnek találta, hogy az Unió tisztje ennyire aggódik a Konföderáció egyik betege miatt,
de a férfi pillantásából látszott, hogy rendkívül szomorú a hadnagy

válságos állapota láttán.

Csendben figyelte őket, miközben a zsúfolt kórterem egyik szélébe húzódott, és megigazította
az egyik

beteg összegyűrt ágyneműjét.

-Tudom, hogy rosszul érzi magát, katona, megpróbálok szerezni valamit a fájdalmaira -
mosolygott rá

bátorítóan, s a férfi sovány testére terítette a használt

takarót. A katona visszamosolygott, és Callie szívét

melegség töltötte el. Mind olyan bátor és olyan fiatal

volt. Istenem, miért nem tehet többet értük, gondolta.

A férfi - szemében lángoló fájdalommal - fölnézett

rá. - Köszönöm, hölgyem. Az nagyon jó lenne.

Callie keresett egy orvost, aki közölte vele, hogy nagyon elfoglalt, de megvizsgálja a fiút,
amint teheti.

A lány tudta, hogy ez jelenthet perceket, de akár órákat is, az orvos betegeinek állapotától
függően.

Sarkon fordult, és úgy érezte, még sosem volt ennyire dühös. Nem tehetett többet, mint hogy
megpróbálta

enyhíteni a betegek fájdalmát.

Callie visszatért a beesett szemű fiúhoz, és megpróbálta megnyugtatni. Hogy továbbra is

elfoglalja magát

valamivel, megigazította a párnáját, majd friss vizet

töltött az ágya mellett álló csuporba. Miközben a dolgát végezte, egy pillanatra sem vette le
szemét a jenki

századosról, aki még mindig Matthews ágya mellett

állt, megkövült arccal.

Azzal nyugtatta magát, hogy csak a kíváncsiság

kényszeríti tekintetét a férfira, de észre kellett vennie,

milyen szélesek a tiszt vállai, mennyire keskeny a csípője, milyen szépen csillog a
lámpafényben kékesfekete haja. Igaz, hogy a haját kissé hosszúnak találta, de a

profilja igazán nem nyújtott kellemetlen látványt. Callie nem akarta, hogy a férfi meglássa.
Már a folyosón is

épp eléggé zavarba hozta! Éppen meg akart fordulni,

hogy távozzon, de hirtelen jéggé dermedt. A férfi megfordult, és Callie tudta: bármelyik
pillanatban észreveheti.
És valóban - mintha a férfi megérezte volna, hogy

figyelik -, sötét szemeit végigjártatta a zsúfolt kórtermen. Sehol sem időzött sokáig, de
mindent alaposan

szemügyre vett. Callie tudta, hogy figyelmét a háború

és a pillanatszerű döntések edzették. Tudta, hogy tekintete bármelyik pillanatban megtalálja

őt. Megpróbált higgadt maradni, de még nem készült fel a tüzes

pillantás fogadására, mely szinte fizikai kapcsolatot teremtett köztük.

Callie nagy levegőt vett, hogy megnyugtassa magát,

majd előlépett. Soha nem menekült el a problémák

elől, és azonnal látta, hogy a férfi problémát jelent a

számára. Azóta érezte így, amióta egymásba ütköztek

a folyosón, amióta megpillantotta ezt a szép metszésű

arcot.

Matthews ágya mögé lépett. Rápillantott, és szomorúan vette tudomásul, hogy a férfi állapota
tovább

romlott. Ebben a pillanatban is eszméletlen volt.

Callie hűvös, mérlegelő pillantást vetett a századosra. - Segíthetek valamiben, százados? -

kérdezte, udvariasságot erőltetve magára.

Úgy tűnt, a férfi egyáltalán nem ismeri fel. - Igen,

asszonyom - felelte kurtán és hidegen. - Kérem, hívja

ide Matthews hadnagy ápolónőjét. Szeretnék néhány

szót váltani vele... - Szünetet tartott, majd hozzátette.

- Talán rá tudom venni, hogy valamiféle rendet tartson itt.

Callie arca megvonaglott a férfi hangjából csendülő

megvetés hallatán, és elvörösödött. Hogy merészel!

Szerette volna a képébe vágni, hogy egy nagyképű

seggfejnek tartja, de bölcsen úgy döntött, fékezi a

nyelvét. Hiszen a férfi az Unió tisztje, és a kórházban

ők voltak többségben. Nem engedhette meg magának,

hogy megharagítsa. A tiszt akár azt is elintézheti, hogy

elbocsássak. De effajta szavakat nem viselt el senkitől!

Callie kihúzta magát, amennyire csak tudta. Olyan

közel álltak egymáshoz, hogy szinte összeértek, de a

férfi jóval fölé magasodott. Callie ezzel mit sem törődött. Ma estére már betelt a pohár. -
Akkor akár bele

is kezdhet a mondókájába, százados - mondta megvetően. - Én vagyok a hadnagy ápolónője.

Annak ellenére, amit nyilvánvalóan gondol, a hadnagy a lehető legjobb ellátásban részesül. És
ha figyelembe vesszük,

hogy a kórházat jelenleg néhány disznóképű jenki vezeti, akiknek az egyenruha színén kívül
semmi sem

számít, kész csoda, hogy a hadnagy még egyáltalán

életben van.

Tudta, hogy a férfi valószínűleg panaszt fog emelni

ellene, ennek ellenére elégedettség töltötte el, mert a

századosnak egy pillanatra elakadt a szava. Meglepetten vette észre, hogy a férfi feszes arcán
kelletlen tisztelet tükröződik.

A százados kifújta a visszatartott levegőt, és úgy

tűnt, haragja is enyhült valamelyest. - Nézze, Miss...?

- Angel - felelte Callie kurtán.

A férfi ismét gondolkodási időt nyert. Tüzes tekintetével végigmérte a lány elefántcsontszínű
bőrét, villogó szemét, szemérmesen összefogott haját. Callie nehezen viselte az átható
pillantást, de állta a tekintetet.

Elhatározta, hogy nem gyengül el. Rezzenéstelen tekintettel nézett a férfi szemébe. A
százados hideg, közömbös tekintete végül megállapodott - ezúttal nem

izzott szemében tűz -, és egyenesen Callie szemébe

nézett. Aztán elgondolkodva fölvonta szemöldökét, és

Callie meg mert volna esküdni rá, hogy azt suttogta:

- Gondolhattam volna. - De valójában nem lehetett

biztos benne. A férfi szemei olyan sötétek voltak, akár

a csiszolt obszidián, és a bennük izzó kihívó tűz sosem halványodott.

Callie egyre jobban elvörösödött, de észrevette a sötét tekintet mögött rejtőző pillanatnyi
vereségérzetet,

és pontosan tudta, mit érez most a férfi. Ebben a pillanatban még a korábbi nagyképű
viselkedést is meg

tudta neki bocsátani. Tehetetlenség, harag, reménytelenség - olyan érzések voltak ezek,
melyekkel itt nap

mint nap találkozott. Most a férfi is találkozott velük,

és nyilván az első emberen töltötte ki a mérgét, aki az

útjába került. Callie is gyakran tett volna így, de ítélőképessége és neveltetése nem engedte
meg, hogy kimutassa az effajta érzelmeket. Természetesen ma is lett

volna bőven mit mondania. De a sokéves szigorú nevelés során megtanult uralkodni magán. -
Igazán megteszek mindent a barátjáért. Kérem, higgye el, százados úr!

A tiszt felsóhajtott, és fáradtan Callie-re mosolygott.

- Hiszek magának, kisasszony, és nagyon sajnálom,

hogy el kellett viselnie a ronda modoromat. Néha

annyira... - Elharapta a mondat végét, és vállat vont.

- Annyira dühös a világra, hogy köpni szeretne - fejezte be Callie, a férfi pedig halkan
felkacagott.

- Magam sem fejezhettem volna ki jobban - mondta, s elmosolyodott.

A férfi már egyáltalán nem tűnt annyira riasztónak,

és Callie kezdte azt hinni, hogy talán a jenkik is emberek. Bár kezdetben úgy érezte, ennek az
egynek nem

ártana leckét venni jó modorból. Most viszont kellemesen csalódott benne. - Ezt gyakrabban
kellene csinálnia - mondta, mielőtt gondolkodott volna.

A férfi kérdő tekintettel nézett rá. - Mit, hölgyem?

Callie elpirult, de válaszolt. - Gyakrabban kellene

mosolyognia. Ez a legjobb gyógyszer az emberi fájdalomra.

A férfi szemében keserűség tükröződött. Mosolya lehervadt, és tekintete elkomorodott. -

Sajnos, már egyre nehezebben megy ezekben az őrült időkben - felelte. Matthews tehetetlen
alakjára pillantott, és arca elsötétedett. - Különösen most, hogy ilyen rossz állapotban kell
látnom Samet. Nem vártam semmi jót... de

erre azért mégsem számítottam. - A férfi megfordult,

hogy lássa Callie biztató pillantását, de csalódnia kellett... a lány már kifogyott a csodákból.

-Tudom, mit szeretne hallani, de attól tartok, nem

szolgálhatok jó hírrel, százados. Akár most is megtudhatja. Holnapra operációt terveznek. A

hadnagy el fogja veszíteni a karját.

- Úristen, ez lehetetlen... - mondta a férfi elcsukló

hangon. - Kell legyen valami kiút.

Callie a fejét csóválta. - Higgyen nekem, meg kell

operálni, különben meghal - felelte Callie, s rájött, milyen sokszor mondta már ki ezeket a
borzasztó szavakat. Számtalanszor.

A terembe fojtogató parfümillat áramlott egy női

hang kíséretében. - Rafe, drágám, szégyelld magad!

Már az egész kórházat tűvé tettem, és senki sem tudta

megmondani, hol vagy.

Callie és a jenki százados felpillantott. Callie észrevette a férfi bosszús tekintetét. A nő

arányos volt, és tökéletesen szép. Sűrű szemöldökei alatt ülő azúrkék

szeme a százados tekintetét kereste. - Drágám, tisztában vagy vele, mennyi az idő? - Vádló
pillantást vetett

Callie-re, majd udvariatlanul hátat fordítva neki közéjük lépett. - Ha nem indulunk azonnal, el
fogunk késni a színházból.

- Tisztában vagyok vele, mit terveztünk ma estére,

Júlia, és határozottan emlékszem, hogy arra kértelek,

maradj a taxiban - felelte Rafe a homlokát ráncolva.

- Te pedig azt ígérted, hogy csak néhány percig maradsz, de már több mint egy fél óra eltelt...

A férfi hűvös tekintete félbeszakította. - Menj vissza

a taxiba, Júlia! - utasította gyöngéden. - Ha végeztem,

én is megyek.
Callie attól félt, hogy a fiatal nő mindjárt toporzékolni kezd. De valószínűleg átgondolta a
dolgot, és inkább engedett. - Nos, rendben, ha így akarod - felelte

Júlia sértődötten. - De ne felejtsd el, hogy a tábornok

vár minket a páholyában, még a nyitójelenet előtt. Tudod, mennyire gyűlöli apa a várakozást.

Hirtelen megfordult, és majdnem Callie-be ütközött.

Porcelánkék szemei rosszalló pillantást vetettek a lányra. - Remélem, kisasszony, nem akarja
sokáig feltártai

ni a századost - mondta. - Talán még maga is tudjál

milyen nehéz jó helyet szerezni a karnevál idején.

A nő nyeglesége nem bosszantotta volna Callie-t, da

életében most először érezte, mennyire egyszerű a ruhája, az egyenes, hátrafont haja, és
eszébe jutott, hogM

reggel óta még fésülködni sem volt ideje. Tudta, hogj

árad belőle az antiszeptikum és a betegség szaga, éí

nem tetszett neki, hogy ez a nő védekezésre kényszeríj

ti. Öntudatlanul összefogta a ruháját, mert eszébe jul

tott a szakadás, amit még nem volt ideje megvarrni

De a fejét büszkén felemelte. - Biztosíthatom, hogy a

százados akkor távozik, amikor óhajt - felelte hűvö

sen.

- Úgy lesz - vetette közbe a férfi - Menj, Júlia..

nem maradok sokáig!

Rafe Santino észrevette Callie büszke tartását, dd

nem tudta mire vélni a dolgot. A lány érzelmei olyars

ellentmondóak voltak. Egy dologban azonban bizcn

nyos volt. Sam ápolónője egy angyal, aki bátran szerm

beszáll akár az ördöggel is, és a százados tudta, hogyj

barátja nem fog meghalni. Ez a pimasz kis vörös hajt

elég makacs ahhoz, hogy ne hagyja.

De úgy érezte, nem árt, ha beszél Júlia apjával,

megkéri, hogy küldje át Samhez a háziorvosát. Raf

tudta, hogy a tábornok iszonyú patáliát fog csapni,

végül nem tagadja meg a kérést. A tábornoknak szűk

sége volt valakire, aki kordában tartotta elkényeztete

lányát.

Júlia senkire sem hallgatott, és általában azt tette

amihez kedve volt. De szerette, ha Rafe kísérgeti

nak ellenére, hogy Rafe már a kapcsolatuk kezdeté

közölte vele, hogy sohasem lesz a szeretője -, ezer

férfi társaságában türtőztette magát, mert tudta, hoL

Rafe nem tűri a makacskodását. Az apja parancsnoksága alatt álló tisztek bármelyikét
megkaphatta volna,

csak intenie kellett. Rafe nem tudta, miért ragaszkodik

hozzá a lány, bár gondolta, hogy talán épp azért, mert

más, mint a többi, és azért, mert Júlia azokat a dolgokat szerette a legjobban, amiket nem
kaphatott meg.

Már mindene megvolt, amit pénzzel vagy apja katonai

pozíciójával megszerezhetett. De Rafe megfogadta,

hogy őt nem kapja meg. Csak azért foglalkozott a

lánnyal, mert szerette a kihívásokat, és szerette a veszélyes flörtöket, Júlia pedig mindkettőt
képviselte. Különben is megígérte a lány apjának, hogy vigyáz rá,

amíg New Orleansban vannak a szegény férfinak

nagy szüksége volt a segítségre.

Visszafordult Callie-hez, és egy pillantást sem vetett

a teremből dölyfösen kiviharzó Júlia gyakorlott csípőmozdulataira.

Közelebb lépett Callie-hez, és a lány úgy érezte,

mintha csak ketten lennének az egész teremben.

A széles ablakokon beszűrődő holdfényben kirajzolódott a férfi szoborszerű arca és

mahagóniszínű bőre.

Callie-t hirtelen ugyanaz az érzés kerítette hatalmába,

amit a folyosón már átélt, amikor oly közel álltak egymáshoz - talán túl közel -, és szíve ismét
úgy zakatolt,

mint akkor.

Már egyáltalán nem bánta, hogy a férfi elvette tőle a

hajszalagját. Gondolt rá, hogy megemlíti, de rájött,

hogy nem lenne hozzá elég ereje. És eszébe jutott

még valami más is, amitől majdnem elmosolyodott.

Titkon remélte, hogy a nagyképű Júlia Davenport később majd rátalál a szalagra, és kérdőre
vonja Rafe-et.

Callie-nek nagy elégtételt jelentett, amikor elképzelte,

ahogy a másik nő arca elsötétedik a féltékenységtől és

a haragtól. Vajon mit mond majd a férfi, kié a szalag?

Álmodozásából a százados kezének érintése riasztotta fel. Callie kezét hirtelen az ajkaihoz
emelte, és a

lány ijedtében majdnem hátrahőkölt. - Sajnálom,

hogy az előbb felbosszantottam - mondta Rafe. - És

Júlia miatt is bocsánatot kell kérjek. Mindig mindent

megkapott az élettől, amit megkívánt, és attól tartok,

ez meg is látszik rajta.

Callie a férfira nézett. És vajon téged is megkapott?

- szerette volna kérdezni, de természetesen nem merte. Inkább megpróbálta megnyugtatni

Rafe-et. - Énmegértem... és tudom, mennyire felizgathatta magát,

hogy ilyen állapotban találta a barátját.

- Igen, így van. De nagyon hálás vagyok mindazért,

amit Samért tesz. Remélem, a hadnagynak nem származik kára belőle, hogy a barátja vagyok
- mondta

mosolyogva, és Callie akarata ellenére szintén elmosolyodott.

-Azt hiszem, Matthews hadnagy nagyon szerencsés, hogy ilyen barátja van, százados úr.

- És hogy ilyen ápolónője - felelte a férfi, és ezzel

meglágyította Callie szívét.

Callie úgy érezte, most sokkal jobban megbabonázzák a férfi éjfekete szemei, mint az előbb.
Már tényleg

kedvelni kezdte, és ez sokkal kellemesebb érzés volt,

mint amikor még megvetéssel tekintett rá. - Jobb lesz,

ha elindul, különben elkésik - mondta, hogy formálisabb mederbe terelje a társalgást.

A férfi bizonytalanul Matthewsra nézett, de Callie

gyorsan eloszlatta a kételyeit. - Többet már maga sem

tehet érte. Vigyázni fogok rá, ígérem.

A százados ismét Callie-re mosolygott. De ezúttal a

szemei is nevettek. Komor, bronzszínű arca átalakult,

és szemeiből eltűnt az az örökösen izzó vad tűz. - Köszönöm. Ezt nagyon jó tudni.

Pillantása olyan volt, mint az áramütés, a hangja pedig mély és zengő. Callie tudta, hogy
egyetlen percig

sem bírná tovább türtőztetni magát a közelében. Egyszerűen nem volt képes szembenézni
azokkal az érzésekkel, amelyeket a férfi ébresztett benne. Végül a tőle

telhető legtermészetesebb módon megszólalt. - Ne

haragudjon, százados úr, de már biztosan szükség van

rám valahol.

- Talán még találkozunk - mondta a férfi, és hoszszan nézett a távozó Callie után.

Negyedik fejezet

Alkonyodott a munkanap letelt a hazafelé tartó emberek a keskeny utcákon tolongtak a

lámpagyújtogatók végigjárták lámpaoszlopaikat. Rafe kinyújtózva feküdt a mosolygó Lily
mellett.
A holdfény ezüsttel vonta be a nő telt ajkait és meztelen, karcsú végtagjait. - Meglep, hogy
ilyen hamar

viszontlátlak - mondta.

A férfi ujjával felemelte Lily fejét. - A hét végén ismét elmegyek. Meg akartam mondani,
nehogy azt

hidd, hogy el akarok szökni tőled anélkül, hogy szólnék - felelte Rafe.

- Hiányozni fogsz - mondta Lily. - Mint ahogy mindig.

Lily fölemelte egyik formás lábát, és Rafe sötét szemeiben felizzott a tűz. A nő lassan kezdte
lehúzni

combközépig érő, csábító harisnyáját. Érezte, hogy

Rafe ujjai bebarangolják a csipkés harisnyakötő fölött

lévő illatos húst. Aztán megfogta a Lily kezét.

- Ne vedd le! - parancsolta.

- Miért?

Észrevette, hogy a férfi tekintete követi minden mozdulatát, és úgy érezte, a sötét szemek
forró pillantása

megolvasztja testét.

- Mert szeretem érezni, amikor körém fonod a lábaidat.

A harisnya fent maradt.

Olyan este volt ez, amelyet Lily valószínűleg soha

nem fog elfelejteni. Nem kérdezte, miért jött a férfi

igazából nem is akarta tudni. Gyanakodott. Rafe feszült volt, feszültebb, mint általában, és bár
csodálatos

pillanatokat töltöttek most együtt, Lily tudta, hogy többé valószínűleg nem jön el így hozzá.
Lehet, hogy

máshova vezényelték. De érzett még valamit, és tudta,

hogy ez a valami végleg el fogja tőle szakítani Rafe-et.

A nők megérzik az ilyesmit. És Lily lassan felfogta a tagadhatatlan tényeket. Rafe végül
mégis talált valaki

mást. Igaz, hogy küzdött ellene, és valószínűleg be

sem ismerné, hogy így van.

Vajon ki az? Csak találgatni tudott. Júlia Davenport

nem lehetett. Igaz, hogy Júlia rendkívül szép volt, de

Rafe azokat a nőket kedvelte, akik többet nyújtottak

neki egyszerű hancúrozásnál. Szerette a melegséget,

az intelligenciát és az őszinteséget. Júliában pedig

egyik sem volt meg. Lily biztosra vette, hogy Rafe sosem szeretkezett Júliával. Ismerte
annyira, hogy tudja,

ha megtette volna, az egyben az utolsó alkalom lett

volna. Rafe-ben volt valami különös lojalitás, és Lily

tudta, hogy a férfi sokra tartja a barátságukat, ezért

meg fogja mondani neki, ha szakítaniuk kell. De úgy

érezte, ez az idő még nem érkezett el. Talán jobban

aggódott volna, ha Rafe puszta érzéki örömökön kívül

mást is tudott volna nyújtani neki, de. mindeddig nem

tudott. Lily pedig beérte ennyivel. Es a barátságával.

A férfira nézett, hogy megcsodálja jóképű arcát.

Elterült az ágyon, és átadta magát a pillanatnak. Karjait a feje fölé emelte és elképzelte, ahogy
selyemkötelek fonódnak csuklóira, melyek édes gyötrelmet okozva korlátozzák mozgásában.
Ezt a képzetet soha nem

osztotta meg senkivel. Még vele sem.

- Lángra lobbantod a vérem - sóhajtotta, miközben

figyelte a férfit, aki egy műértő képzettségével fedezte

fel testének hajlatait. Lily követte a mozdulatait.

A gyenge fényben egy pillanatra megcsillant a férfi

bronzszínű kezének kontrasztja, és a nő elképzelte,

hogyan tehetne Rafe kedvére különböző módokon.

Nem volt önző, és rengeteg egyéni ötletet kitalált,

amellyel egy férfit a paradicsomba röpíthetett.

- Megőrülök, amikor ezt csinálod... - suttogta Lily, s

közelebb húzódott a férfi ajkaihoz. Amikor Rafe rátalált vágyainak csomópontjára, a nő

halkan felsóhajtott,

és csípője megvonaglott.

Lehelete megsimogatta a harmatos, rózsaszín húst,

és amikor nyelvével belehatolt, Lily combjai közt szétáradt a forróság. Soha senki sem
csókolta még ott ilyen

hevesen. Teste remegett a gyönyörtől, de a férfi ekkor

visszahúzódott, nem hagyva, hogy Lily elérje a gyönyörök tetőpontját, melyre annyira
áhítozott. Ez már

szinte rituálévá vált kettejük között, és csalódott nyöszörgése ellenére Lily nagyon élvezte ezt
a játékot.

- Felejtesd el velem a bizonytalan holnapokat!

suttogta.

Rafe mindent megtett, hogy így legyen imádta Lilyt.

Tudta, hogy sosem fog olyan szerelmet érezni a nő

iránt, amilyet kellene. Úgy tűnt, az ő játékukból a sors

száműzte a szerelmet, de Lily emiatt valójában sosem

panaszkodott, ő pedig megpróbált annyi időt vele tölteni, amennyit csak tudott. Segítettek
egymásnak megfeledkezni a háborúról, a halálról és a bizonytalan jövőről.

Ebben a pillanatban Rafe egy látomással küszködött,

mely már első találkozásuk óta kísértette. De nem sikerült elűznie. Miközben Lilyt ölelte,
bűntudatot érzett,

mert mindvégig maga előtt látta a vörös hajat, mely

olyan fenséges, mint a naplemente, a nagy, halványibolya szemeket és a selymes bőrt,

amelynek az érintését soha nem tudta volna megunni. Édes Angel. Olyan

érzéseket ébresztett benne a lány, amiket örökre el

akart felejteni. Mély, gyöngéd, zavarba ejtő érzéseket.

Menj innen, ne kísérts engem! - próbálta elűzni a

makacs gondolatokat, bár tudta, hogy hasztalan. A kórházban töltött este óta nem tudott másra
gondolni,

csak Callie-re. A lány gondoskodásának köszönhetően

Sam állapota jelentősen javult - az operációt egyelőre

elhalasztották -, de csak az idő dönthette el, hogy tovább gyógyul-e. Rafe semmit sem akart a
véletlenre

bízni, ezért megkérte Davenport tábornokot, hogy

küldje át a háziorvosát Samhez. A tábornok természetesen csak szívességből egyezett bele a

dologba, Rafe

pedig azon tűnődött, vajon mivel kell majd viszonoznia ezt a szívességet Júliának.

Callie Angel - a keresztnevét egy másik nővértől

tudta meg - nem az a fajta nő volt, aki bármiféle ellenszolgáltatást várt volna, ha szívességet
tesz valakinek.

De a fenébe, hiszen most Lilyre kellene gondolnia.

Hogy behozza az időt, amit eltévelyedett gondolataival veszített, kedves szavakat suttogott,
hogy elűzze

bűntudatát. Lilynek olyanok voltak ezek a szavak, akár

a simogatás, mert tudta, hogy a férfi most mindent nagyon komolyan gondol.

Igazság szerint Rafe sokszor gondolt Lilyre, és különleges nőnek tartotta. Néha olyan volt,
mint egy fúria,

de számtalanszor kockára tette az otthonát, a boldogságát és az életét, hogy segítsen északra

szökni olyan

embereknek, akiket nem is ismert. Rafe-nek kapcsolatai voltak, a nő pedig tudta, kin kell
segíteni. Rafe minden erejével védelmezte Lilyt, ha az engedte neki.

Örökös félelemben élt, de ő volt az egyik legbátrabb

asszony, akivel Rafe valaha találkozott. Sok erős és bátor nőt ismert meg az évek során, és
rendületlenül csodálta őket. Bátor szív dobogott bennük, és csendes

vasakaratukkal egyenként többet segítettek, mint tíz

fegyveres férfi.

Lilyvel hasonló nézeteik miatt ismerkedtek meg, és

Rafe titokban mindenben segített neki, amiben csak tudott. De Lily helyzete egyre
veszélyesebbé vált egy

olyan városban, amin ennyire úrrá lett az elvakult patriotizmus. Lehet, hogy Észak legyőzte
New Orleanst,

de az embereket nem győzte le, és ők megvetettek

mindenkit, aki szembeszállt a rabszolgaságról alkotott

makacs véleményükkel.

A háború kirobbanásának legfőbb oka a rabszolgaság kérdése volt, és a határvonalat mindkét

oldalon világosan meghúzták. Lily gyakran jelent meg rabszolgaság-ellenes összejöveteleken,
és már hónapok óta volt

egy olyan érzése, hogy talán túl gyakran is.

A déli születésű Lily tüzes szépség volt, de nem

üvegházi virágszál. Szeretett vigyázni magára, és

tudott is, amire elég gyakran emlékeztette Rafe-et.

A férfihoz hasonlóan mindig is hitte, hogy egyetlen

embernek sincs joga hasznot húzni abból, hogy a másikat leigázza, és nyomorúságba taszítja.
Rafe tudta:

Lily nem érzi úgy, hogy a tevékenysége miatt hűtlen

lenne Délhez - minden tekintetben odaadó déli volt de sosem tartott rabszolgát, és úgy
gondolta, minden

ember egyenlő. Gyakran emlegette, hogy egyáltalán

nem megterhelő kifizetni egy ember bérét, és a végén

sokkal kifizetődőbb is. A kijelentéseitől feldühödött

szomszédok sem rettentették el. Rafe szeretett volna

New Orleansban szolgálni, hogy jobban vigyázhasson

rá. De a kötelesség máshová szólította, és az ő szakmájában - mivel McNeal tábornok

parancsnoksága alatt

katonáskodott, ahol a csatákban minden képességére

szükség volt - ritkán maradhatott hosszabb ideig egy

helyen. Ezeknél az elcsent óráknál nem engedhetett

meg többet maguknak, és ha a háború majd véget ér,

tudta, hogy ismét visszanyeri régi önmagát. Hosszú

utat tett meg, s közben megváltozott Tudta, hogy ha

most hazatérne, senki sem ismerne már rá. Hacsak

nem növeszti meg újból a haját, és nem válik meg ettől a jenki öltözéktől.

És Lily? - nézett tűnődve a sápadt, szőke szépségre, akit a karjaiban tartott. Vele mi lesz, ha a
háború

véget ér? Most nem akart ezekre a dolgokra gondolni.

Figyelmét a jelen kötötte le, és Lily selymes bőrének

csábító, érzéki illata.

Lehajtotta fejét. Fekete hajának egy fürtje a lány

melleihez ért. Megcsókolta a két kebel közt húzódó

völgyet, és érezte, hogy aggodalmai tovatűnnek.

- Rafe - suttogta Lily áhítatosan. Már maga a név is

őrült gyönyört ébresztett benne. - Kérlek... már nem

bírom sokáig.

De Rafe tudta, hogy bírja még. Kezei és ajkai tovább

folytatták az ernyedt felfedezést. A nő erőtlen tiltakozásával mit sem törődve nyelvével addig
cirógatta a

melleit, míg azok kőkeménnyé nem váltak, és szinte

íijtak az édes sóvárgástól. Lily lihegett, és teste megfesült. Rafe tudta, hogy ha tovább
folytatja, bármelyik

pillanatban lángra lobbanhat. De folytatta, eszelős

gyötrelmet okozva Lilynek. Ez volt a legszebb fájdalom, amit valaha is átélt.

Rafe őrjítő szerető volt, aki rengeteget követelt, és

Lily sosem hitte volna, hogy mindezt képes neki megddni. De ha vele volt, nem tudott
ellenállni. Vágyta az

érintését, erős testét, és olyasmit is megengedett neki,

amit soha senkinek, még a férjének sem. Minden íve,

minden hajlata az övé volt. Könnyedén teljesítette a kívánságait, és sosem tűnődött azon,
vajon mit gondol

róla a férfi, amiért annyira szomjazza az ölelését. Rafe

nem rohanta le a nőket, és nem hagyta magukra őket

később sem. Lily szerette, ahogyan átöleli, ahogy simogatja, és mindig megvárja, hogy
elaludjon, mielőtt

kisurrant az ajtón. A búcsúzkodást még a jenkiknél is

jobban gyűlölte.

Rafe karjai a mennyországot hozták el sivár életébe.

Valójában nem volt szerelmes belé, és a szó valódi értelmében nem is tudott volna
belészeretni, de amikor

elment, mindig hiányzott neki. Ő volt az egyetlen

férfi, aki mellett igazán nőnek érezte magát - akár az

ágyban, akár másutt -, és ezért a maga módján nagyon

szerette. Erre mindig némi keserűséggel gondolt. Lehet, hogy a szerelem már nem is létezett?
Úgy érezte,

nem, mert a háború pusztítása megfosztotta az embereket érzelmeiktől, s csak halált és

kétségbeesést hagyott maga mögött. De ma éjjel nem akart effajta érzelgős gondolatokkal
foglalkozni. Rafe végre itt volt,

és mivel tudta, hogy hamarosan újra elmegy, beérte

azzal, hogy vele lehet.

Valamivel később Rafe a második emeleti terasz nyitott ablakánál állt, és figyelte a város
zajait. Az udvar

magas falain túlról vidám nevetést hallott, ritmusos

bendzsómuzsikát s egy megszállott hívőt, aki arról prédikált, hogy a gonosz és a bűn
fekélyként terjed New

Orleans gonosz városában. Az erőszakos prédikátor

hangja és a háború rútsága ellenére Rafe a várost mámorítóan vonzónak találta.

A magnóliafák illatát árasztó New Orleans úgy hívogatta, akár egy csábító szerető. És Callie
is. Ekkor már

tudta, hogy többé nem jön vissza Lilyhez. Nem lenne

tisztességes, ha közben egy másik nőre gondol. És az

utóbbi időben határozottan sokszor gondolt Callie-re.

Távolabb az ezüstös holdfényben fürdő folyó a partnak verdeste hullámait, és egy gőzhajó
füttye visszhangzott a szélben. Rafe feszes mellkasa kissé elernyedt. Már tudta, mire van
szüksége: egy italra. Bár

korábban már elfogyasztott egy fél üveg bourbont, a

háború rémképeitől nem tudott megszabadulni. Tudta,

amint lefeküdne aludni, a képek visszatérnének, és

újra küzdenie kellene velük. Már nem is emlékezett,

mikor pihente ki utoljára magát igazán. A nyári levegőt hidegnek érezte meztelen mellkasán,
de ugyanakkor élénkítőnek is. Lassan és elégedetten kinyújtóztatta

karcsú, izmos testét. Egy italra volt szüksége, és nyugodt alvásra, de tudta, ha Lilyvel marad,
egyikben sem

lesz része. Csöndes töprengését a nő hangja szakította

félbe.

- Meglátogatod apádat, amíg a városban vagy? Tudod, hogy ő sem fiatalodik, és hiányzol
neki. Rafe, nagyon hiányzol neki - mondta Lily.

Rafe apja említése hallatán megdermedt. - Már

megint a régi vita - felelte, hátra sem pillantva.

Unom már, hogy folyton mentegetőznöm kell miatta.

Azt hiszem, ő is unja már, hogy olyan fia van, akiben

csak csalódik.

- Tudod, hogy ez nem igaz - felelte gyorsan Lily.

- Azt tudom, hogy soha nem bocsátja meg, amiért

beálltam az Unió hadseregébe.

- Nehéz volt neki a barátai szemébe nézni... rájönni, hogy a veled kapcsolatos álmai sosem
fognak megvalósulni.

Rafe sarkon fordult. Lily az ágy mellett állt. Hosszú,

ezüstös haja kerek csípője köré omlott, a gyertyafény

pedig felfedte szőke bájait, melyeket alig takart el az

áttetsző csipke hálóing.

- Sosem kellett a pénze, sem az ültetvénye. Csak

egy dolgot akartam tőle, de azt nem tudta megadni

mondta Rafe elvörösödve, bár megfogadta, hogy higgadt marad. - Ő ragaszkodott hozzá, hogy
a Harwardra menjek jogot tanulni. New Orleansban hajlandó lettem volna egyetemre járni, de
ő azt akarta, hogy a legjobb képzésben részesüljek. - Arca elkomorodott.

Nos, így történt. És attól tartok, többet tanultam, mint

szerette volna. Mielőtt elmentem északra, fogalmam

sem volt arról, mi az a szeparatizmus vagy a rabszolgatartást ellenző mozgalom. De ezek a

szavak megpendítettek bennem egy húrt. Képes voltam azonosulni az ott tanult nézetekkel, és
mindig is együtt éreztem

a leigázottakkal, akár fehérek, akár feketék vagy vörösek. Apám sosem értett meg, még akkor
sem, ha azt állítja, hogy az anyámmal és a népünkkel töltött évek

alatt volt a legboldogabb.

- Ő még mindig szereti anyádat.., azt hiszem, mindig is szeretni fogja - vetette közbe halkan
Lily.

Rafe ajkai megrándultak, és ingerülten így válaszolt:

- Sosem jelentett nekem annyit, mint anyám. Sosem

beszélt az irántam vagy anyám iránt táplált érzéseiről

- mondta mogorván, és Lily már sajnálta, hogy szoba

hozta az előkelő kreol családot, akik a kertvárosban éltek, a Philips Streeten.

- Sajnálom - mondta. - Nem akartam felszakítani a

régi sebeket. Csupán szerettem volna tenni valamit,

hogy megszűnjön a köztetek lévő viszály - mondta.

Úgy érezte, még sosem látott két ennyire makacs embert. Ez az átkozott háború és az örökös
nézeteltérések

szakították el őket egymástól. Próbálkozása, hogy kibékítse őket, ismét hiábavaló volt.

- Nem számít. Már nem - felelte a férfi. - A háborúban semmi sem ugyanaz... minden
megváltozik. Főként az emberek. Ha nem lett volna háború, akkor valami más állt volna
közénk. - Rafe nagy levegőt vett,
és lassan kifújta. - Későre jár. Most már tényleg mennem kell.

- Igen, persze - felelte lassan Lily.

-Sajnálom... szeretném, ha több időt tőlthetnénk

együtt. - Nagyon sajnálta a lányt. Annyira magányos

voltl De Rafe-nek is megvoltak a saját démonai, és Lily

nem érdemelte meg, hogy ezekkel terhelje őt. Egyetlen asszony sem érdemelte meg.

Lily kiolvasta szeméből a ki nem mondott szavakat.

Lehet, hogy így vesz tőle végleges búcsút? Kiszáradt a

torka. - Megértem - felelte, majd nyugalmat erőltetve

hangjára megkérdezte: - Hamarosan... újra látlak?

- Nem tudom - ismerte be a férfi. - Veszélyes rád

nézve, ha ide járok.

-Tényleg ez a valódi ok, Rafe? - Lily úgy érezte,

muszáj megkérdeznie. Zöld szemei újra megcsodálták

a bronzszínű hátat, a széles vállakat. Rafe lehajolt és

összeszedte a földről a ruháit. Lilynek szörnyű előérzete támadt.

A tűzön széttört egy fadarab, és Lily arca megrándult.

- Látod, ha itt vagyok, olyan ideges vagy, mint egy

macska, csak nem ismered be - ugratta a férfi, hogy

oldja a feszültséget. Aztán a nő felé fordult.

Zsebéből elővett egy szivart, és erős, fehér fogai

közé helyezte. Szándékosan tért ki a válasz elől, de

Lily még mindig jobban örült ennek, mintha hazudott

volna neki. Vagy ha beismeri az igazat. Erre még nem

készült fel. Mosolyt erőltetett arcára, és így szólt: - Ettől lesz izgalmas az élet, drágám. És a
veszélyt épp

annyira szeretem, mint téged.

- Úgy legyen! - felelte Rafe. Felhúzta a nadrágját,

de a legfelső gombot nem gombolta be. - Mégis úgy

gondolom, semmi értelme keresni a bajt. És ismerek

néhány embert, akinek nem igazán tetszene, hogy egy

jenkit szórakoztatsz a házadban.

- De te nem csupán egy jenki vagy, Rafe - felelte

Lily. - Egyébként sosem hagytam, hogy más határozza

meg, mit tegyek, és mit nem. - Lily tekintete újra végigpásztázta a férfit. Néhol elidőzött,
mintha soha nem

tudna betelni a látvánnyal. Nagyon szeretett a hajába

túrni. Annyira szerette a sűrű, hosszú hajat. A hűvös

éjszaka ellenére a férfi haja még nedves volt a lázas

szeretkezéstől, és most úgy csillogott a pislákoló tűz

fényében, mint a fekete szatén.

Rafe már felvette a nadrágját és a csizmáját, és most

ismét a balkonnál állt. A ködös, nedves udvarra nézett.

A felgyulladó gyufa lángja bevilágította az árnyékos

zugokat. Meggyújtotta a szivart, és mélyet szippantott,

majd lassan kifújta a füstöt.

A dohány csípős, férfias illata szétterjedt a szobában,

és elnyomta a levendulák és rózsák illatát. De Lilyt ez

nem bosszantotta. Már olyan régen találkozott Rafe-fel.

Érezte, hogy nem sokáig bírja már türelemmel. A háború és a férfi kötelességei mindig
kettőjük közé álltaid

-Összeütök valami ételt, mielőtt elmégy. Éhei

vagy? - kérdezte reménykedve.

Rafe habozott, majd hátra sem fordulva válaszolt.

Jó lenne... de nem akarok visszaélni a vendégszeretői

teddel.

De a találékony Lilynek voltak még ötletei. Ringj

csípőmozdulatokkal megindult a férfi felé. De drál

gám, hiszen érzem, hogy újra elönt a tűz.

Rafe tudta, hogy ha Lily egyszer lázba jön, akkor

földrengés sem téríti el a szándékától. Félórával kéj

sőbb egymás mellett ültek a pislákoló tűz előtt a vastal

medveprémen. Házi sütésű kenyeret ettek sajttal, és

márkás bort ittak, amit Rafe hozott magával. Sol

finomságot szerzett neki, amihez másként nem juthal

tott volna hozzá. De a nőnek mindenekelőtt őrá volj

szüksége egyetlen férfi sem volt képes megadni neki

azt, amit Rafe nyújtott. Elviselhetőbbé tette a hosszd

éjszakákat, és megtöltötte üres életét. Talán még egj

forduló az ágyban segít neki, hogy kibírja, amíg újra

látja. Lily a nyitva hagyott gombra szegezte tekintetét

mely mögött ott sötétlett a sűrű szőr. Önkéntelenül e4

mosolyodott, és elképzelte, amint apró keze bátran becsúszik a nadrágba, és kitapintja a

kőkemény inakat él

izmokat, a férfiban pedig újra életre kel a lüktető vál

gyakozás.

- Ez vajon az elégedettség mosolya? - kérdezta

Rafe, miközben a pohár pereme felett a lány szeméba

nézett.

Lily megcsóválta a fejét. Szőke fürtjei megcsiHantáid

a tűz fényében. - A várakozásé - felelte, s közben el

vette a férfi poharát, és a tálcára helyezte.

Rafe - arcán önelégült, elismerő mosollyal - a nőhöz hajolt. A hosszú, karcsú ujjak lesöpörték
Lily válláról a hálóinget, és előbukkantak buja, rózsaszín

mellbimbói.

- Gyere vissza az ágyba... érezni akarlak... mindenütt! - turbékolta Lily, miközben ujjai
ügyesen kigombolták a többi gombot is.

Rafe ismét engedett, és magában önkéntelenül elmosolyodott. Lehet, hogy Lily a déliek titkos
fegyvere?

Még a csatamezőn sem merült ki ennyire, és úgy tűnt,

a nő halálra akarja fárasztani, mielőtt kiengedi ebből a

szobából. De aztán rájött, hogy ez a legszebb halál

egy férfi számára: amikor mosolyogva leheli ki a lelkét, karjaiban egy olyan szépséggel, mint
Lily.

Lily nem tudta megállapítani, mi ébresztette fel. Talán

egy álom vagy egy ismeretlen zaj, mely megzavarta a

szunnyadó ház csöndjét.

Megfordult az ágyban, és kinyújtotta egyik karját, de

mellette nem feküdt senki. Rafe elment. Lily valójában

nem is várta, hogy itt marad, hiszen soha nem tett így.

És tudta, hogy a férfi most Sam mellett akar lenni.

A háború kezdete óta barátok voltak, és a halálon kívül semmi sem választhatta el őket.

Rafe mindig búcsú nélkül távozott. Ebben már évekkel ezelőtt megállapodtak. Lily nem
akarta látni, amint

kimegy a szobából, mert mindig attól félt, hogy ez lesz

az utolsó emléke, hogy a férfi többé nem jön vissza.

Ostoba babona volt ez, de Lily ragaszkodott hozzá.

Felemelte fejét a szaténpárnáról. Ismét hallotta a

hangot. - Rafe, te vagy az? - kiáltotta.

A hálószoba ajtaja lassan kinyílt. Tehát mégsem

ment el, gondolta. Mosolyogva várta, hogy Rafe átlépje a küszöböt, de hirtelen megdermedt. -
Te...!

- Megleptelek, drágám? - hangzott az érdes hang az

ijesztő homályból, olyan közelről, hogy Lily tudta:

nem menekülhet.

A sötét alak fölé hajolt. Lily az álláig húzta a takarót.

- Menj innen... hagyj engem!

A férfi szemében vágyakozás és halál csillogott. Lily

tudta, mit akar tenni vele. - Most nem menekülhetsz.

- Ne... ne... - zokogott. Szemei kikerekedtek a felismeréstől és a félelemtől.

A férfi megragadta mindkét csuklóját, és a feje fölé

hajlította. Lily jéggé dermedt. Hitetlenkedve bámult a

férfira. - Tudom, hogy imádsz játszani, és hogy mindenben kiváló vagy. - Lily egy hangot
sem tudott kiadni. A férfi összekötözte a csuklóit. - Ugye, megtanítasz

mindarra, amit tőle tanultál?

Aztán nem hallatszott más, csak a férfi zihálása és a

vad küzdelem hangjai.

Amikor Rafe megkapta Lily kézzel írott levelét, csak

egyetlen dologra tudott gondolni: milyen hamar érhet

a házához. Az üzenet rövid volt, de lényegre törő.

Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz! Bajban vagyok,

szükségem van rád.

Rafe Santino egy pillanatig sem habozott. így kellett

tennie. De életét már sokszor mentették meg az ösztönei. Megtanulta, hogy ezeken kívül
senkiben sem bízhat. És most ezek az ösztönök figyelmeztették. Mialatt

a LaFleur-kastély előtt állt, alaposan átgondolta a helyzetet. Minden olyan nyugodt volt, és
csendes. A házban sötét volt. Tudta, hogy könnyen csapdába eshet.

Lily annak idején sok sötét alakkal állt kapcsolatban

bármelyikük rátámadhatott.
Testének minden idegszála azt súgta, hogy forduljon

vissza. De Lilyről már napok óta senki sem hallott,

még ő sem. Ezt különösnek találta. Tudta, hogy valami

nincs rendjén, és nem mehetett el addig, amíg meg

nem győződött arról, hogy Lily jól van.

A hátsó bejáraton ment be a kastélyba. Letérdelt, és

egy égő gyufa lángjánál megpillantotta a konyha közepén fekvő tehetetlen alakot. Észrevette a
szörnyű sebeket és a meredt, élettelen tekintetet. Már tudta, hogy

Delcey vidám kacagását valaki örökre elnémította.

- Ki volt az a vadállat, aki ezt tette veled? - sóhajtotta, majd lecsukta a holttest szemét. Delcey
már évek

óta Lily hűséges házvezetőnője volt. Nem érdemelt

ilyen halált, és Rafe dühe csak fokozódott, amikor elképzelte, mennyit szenvedhetett a
szerencsétlen. Aztán hirtelen valami más jutott az eszébe.

Lily! Hol van Lily?

Óvatosan és fürgén átkutatta a ház első emeletét.

Nem talált semmit. Aztán kettesével véve a lépcsőfokokat lesietett a hallba és a hálószobába.

A szobát homály borította, akárcsak a ház többi részét, de Rafe azonnal meglátta az ágyon
fekvő Lilyt.

Ugyanolyan sápadt volt, és élettelen, mint Delcey, és

Rafe attól félt, ugyanaz lett a sorsa is.

A szétszaggatott lepedők közt feküdt, csuklói az ágyhoz kötve, és nem mozdult. Rafe felkapta
az asztalról

a lámpát, remegő kézzel meggyújtotta, és Lily mellé

sietett. Megkönnyebbülten látta, hogy még lélegzik, de

eszméletlen, és alig van benne élet.

Óvatosan levette róla a fejét félig eltakaró lepedőt.

Arca eltorzult a fájdalomtól, amikor megpillantotta a

csúnya, lila horzsolásokat a jobb szeme alatt és az

összekötözött csuklóin. Rafe tudta, hogy Lily nem adta

meg könnyen magát, mert úgy tudott küzdeni, akár

egy nőstény tigris. Eloldozta a kezeit, és a teste mellé

fektette, Ekkor a lány félig nyitott kezében megpillantott valami sárgarézfélét kivette és a
lámpa fényéhez

tartotta.

Miközben vizsgálta, lépéseket hallott a lépcsőn. Valaki közeledett. És Rafe tudta, milyen
helyzetben van.

- Lily! Lily, odafönt vagy? - kiáltott valaki. A mostoha körülményekre való tekintettel Rafe
csak egyetlen

dolgot tehetett.

Elfújta a lámpát, és a szobát beborította a sötétség.

Csak a fényes hold sugarai szűrődtek át az udvarra

néző ablakokon. A forró szellő meglebegtette a csipkés függönyöket, melyeket Lily oly nagy
becsben tartott, mert annak idején az anyjától kapta őket. Rafe-en

kezdett úrrá lenni a pusztító harag. Meg akarta találni

a vadállatot, aki ezt tette Lilyvel, és nem sajnálta rá az

időt. De tudta, ha itt találják, nem hiszik majd el neki,

hogy nincs köze a történtekhez. Lily déli volt, ő pedig

jenki. Nyilvánvalóan csapdába esett, és fogalma sem

volt, mit terveztek még ellene milyen bizonyítékokat

rejtettek el, amelyek a bűnösségét tanúsítják. Valaki

rengeteget vesződhetett azzal, hogy mindent összehangoljon. Rafe Lilyre pillantott, majd fölé
hajolt és

megcsókolta. - Ez nem búcsúcsók, drágám... még találkozunk. Majd mások gondoskodnak

rólad, Lily.

Hangtalanul az ablakhoz lopódzott, vágyakozva

visszanézett, aztán elhagyta a szobát.

Ötödik fejezet
Callie műszakja valamivel éjfél után ért véget. Miközben végigment az utcán, tekintete a
mocsár irányába

szegeződött. Az orvosok épp az imént közölték vele,

hogy semmit sem tehetnek Sam Matthews karjáért, de

6 vonakodott elfogadni a diagnózisukat. Bár a szívverése is elállt, ha arra gondolt, milyen

veszélyes a mocsáron át az Isadora házáig vezető út, már határozott.

Csak néhány órányi ideje volt, mielőtt valaki felfedezi,

hogy üres az ágya, és értesíti Rose nővért, de tudta,

hogy Isadora Sam Matthews utolsó reménysége, ezért

nem fordulhatott vissza.

Meggyorsította lépteit. Mire az istállóhoz ért, és eloldozta Butternut köteleit, már

megnyugodott, mert tudta, hogy ez az egyetlen helyes döntés. Persze, lesz miről számot adnia,
ha Rose nővér megtudja a dolgot, de

Callie már megszokta az órákig tartó imádkozásokat.

Mindig sikerült megsértenie a szabályokat, bár nem

kereste a bajt, de az valahogy mégis megtalálta. A póni

farára ütött. Az állat megfordult és elindult. - Gyerünk,

Butternut... minél előbb érünk oda, annál jobb.

A kis póni megugrott. A fogat nagy kerekei zörögve

haladtak a göröngyös úton, Callie pedig imádkozott,

hogy sikerüljön visszaérnie, mielőtt valaki felfedezi az

eltűnését.

Óvatosan vezette a kocsit a kanyargós úton. A fogatra sűrű sötétség borult. Callie feje felett
magas fák sűrű

lombja tornyosult, és csak a hold halovány fénye mutatta az utat.

Több mint egy mérföldet tettek meg, amikor Callie

rájött, hogy meg kell állnia, mert Butternutnak pihenésre van szüksége. Nagyon meghajszolta,
és az állat

kimerült. Kiválasztott egy védett szurdokot, és megállította a kocsit. A levegőben eső szaga
terjengett, a távolból mennydörgés hallatszott, és a szél is megerősödött.
Callie már a megérkezés pillanatára gondolt, így

szinte észre sem vette, hogy a póni idegesen ugrálni

kezd, fülei pedig előremerednek. Úgy gondolta, hogy

az állat csak a széltől és a közelgő esőtől izgatott. Leszállt a kocsiról, és megsimogatta a ló

nyakát. - Nyugodj meg, öreg fiú, már nincs sok hátra, és ha végeztünk, kapsz majd egy nagy
adag zabot! - De az állatot

még simogató kezei sem tudták megnyugtatni. Mielőtt

feleszmélhetett volna, a póni fölkapta a fejét, és irtózatosat nyerített. A hangot az egész vidék
visszhangozta.

Callie - attól tartva, hogy a ló megugrik - megragadta a kantárt. Aztán megfordult, és egy
hangot hallott.

Jéggé dermedt. - Úristen... útonállók - suttogta, amikor felismerte a feléje közeledő lovak
dobogásának

hangját. Nem akarta, hogy meglássák, ezért gyorsan

visszamászott a kocsira. A kantárral az állat fenekére

csapott, és a ló újult erővel vágtatni kezdett.

A fogat két keréken fordult be egy éles kanyarban,

de Callie-nek eszében sem volt fékezni. Még mindig

hallotta a sebesen közeledő lovakat, melyek már majdnem utolérték, és ekkor beléhasított a
szörnyű felismerés. Bármi volt is az idegenek szándéka, őt üldözték.

Aztán tompa hangokat hallott a fákon túlról. Alig

egy pillanattal később három útonálló tört elő az árnyékből, tőle harminclábnyira. Az
idegenek diadalittasan kacagtak.

- Mondtam, hogy egy nőt láttam!

- A fenébe, igazad volt!

- Előzzük meg, fiúk, nehogy elmeneküljön a kishölgy! - hallatszott egy gúnyos hang.

Callie bátortalanul hátranézett, és majdnem elájult,

amikor rájött, miért akarják elfogni. Egyetlen esélye az

volt, ha lehagyja őket, de már látta, hogy ez csak vágyálom. Ösztönösen megrántotta a póni
kantárát, és a
kocsit egy sűrűn benőtt ösvényre terelte. Üldözői tovább követték, és tudta, hogy nem adják
fel egykönnyen a hajszát. Tovább hajszolta a pónit, de már

tudta, hogy Butternut nem képes többre. A ló gyorsan

fáradt, és Callie tudta, hogy hamarosan az útonállók

karmai közé kerül.

Tovább vágtatott az éjszakában. Nem tudott másra

gondolni, csak reménytelen helyzetére, és arra, ami

kétségtelenül történni fog vele, ha utolérik. Agyán hirtelen átvillant az az éjszaka, amikor apja
meghalt, és

Callie-n úrrá lett a félelem. Ismét hátrapillantott üldözőire, de nem látott mást, csak testetlen
árnyakat, melyek percről percre közelebb értek. Felidézte az asszonyok arcát, akik azon a
végzetes sorsú postakocsin

utaztak, és hallotta könyörgésüket. A vadak kezdetben

nem bántották őket. Az asszonyokat az öldöklés utánra

tartogatták, hogy amikor már eléggé felforrt a vérük,

kedvükre meggyalázhassák őket, újra meg újra.

-A fenébe, már belefáradtam ebbe a hajszába.

Nyírjuk ki a szajhát, mielőtt a lovaink megdöglenek!

kiáltotta valaki.

Már a sarkában voltak. Callie szíve rémülten zakatolt. A haramiák körül akarták venni, hogy
elzárják az

útját. Egy újabb mérföld után Butternut hirtelen fáradni

kezdett. Sörénye tajtékzott, lábai pedig remegtek a

megterheléstől.

Ekkor bekövetkezett az, amitől Callie a legjobban

félt. Oldalt mozgásra lett figyelmes. Mellette gyors vágtában felzárkózott egy lovas. Callie
reményei szertefoszlottak.

- Nincs hová menekülnöd, drágám, ezért akár meg

is kímélhetnél minket a további hajszától - gúnyolódott a nagydarab férfi. Lovának patája

magasra verte a
füvet és a sarat.

- Hagyjon engem! - kiáltott Callie rémülten. Tudta,

hogy három férfival nem szállhat szembe.

- Nem egészen így gondoltam - vigyorgott a férfi.

A Konföderáció rongyos egyenruháját viselte, mocskos, szőke haja az egyik szemébe lógott.
Callie egy

másodpercre láthatta a profilját, és borzadva pillantotta

meg a férfi jobb arcát éktelen ítő vágott sebet.

A haramia már beleunt a hajszába. Sarkával a ló

horpaszába rúgott, és megelőzte a pónit. Aztán hirtelen megrántotta a kantárt, és

szembefordult Butternuttal. A szegény póni majdnem felbukott, de Callie gyorsan reagált, így
elkerülte az ütközést.

Üldözője diadalittasan vigyorgott, majd felkiáltott.

- Végállomás - mondta, s közelebb ment Calliehez.

- Nézze... nekem nincs pénzem - kiáltotta Callie.

Szemei kikerekedtek a félelemtől.

Ekkorra már a másik két lovas is beérte őket. Az

egyik férfi sötét, ápolatlan szakállt viselt, a másik csontsovány volt, és képén gonosz, bamba
vigyor ült. De

Callie nem tudta levenni a szemét a koszos katonáról,

aki utolérte. Piszkos volt, ápolatlan, és az arcán húzódó seb halványan ragyogott a
holdfényben. Olyan

volt, mint valami félelmetes szörnyeteg, amelyik az éjszaka sötétjében portyázik. Callie
libabőrös lett, ha

arra gondolt, hogy ez a férfi akár egyetlen ujjal is hozzáérhet.

- Nem a pénzed miatt üldöztünk, édesem - mondta

a sebes képű nevetve. Láthatóan élvezte a lány kiszolgáltatottságát.

- Kérem... engedjen el! Ezt nem teheti velem - könyörgött Callie, s megpróbált uralkodni
remegő hangján.

- Dehogynem, kislány, és senki sincs a környéken,

aki megakadályozhatna - felelte a férfi.

Callie a kocsi ülésébe húzódott. - Nem engedem,

hogy hozzám érjen - mondta remegő hangon. Már

majdnem elájult a félelemtől.

- Csak nem gondolod, hogy meggátolhatsz? Ne nehezítsd meg mindkettőnk dolgát, édes!
Úgysem menekülhetsz. Láthatod, hogy a fiúk és én igazán nem akarunk bántani. Már hetek
óta rejtőzünk ebben az erdőben, és a lányok, akikkel azóta dolgunk volt, közel sincsenek
olyan csinosak, mint te. - A férfi leugrott a lóról, és határozottan Callie felé indult. - Tudom,
hogy

úgy fogsz védekezni, mint egy tigris, de az igazat megvallva szeretem, ha egy nőben van tűz.

Callie rémülten húzódott el a férfitól, de az egy

gyors mozdulattal a kocsin termett, és megragadta a

karját.

- Kérem... hagyjon engem! - könyörgött.

- Már nincs visszaút, kislány. - Vadul magához szorította. - Majd meglátod, mit tartogatunk a
számodra.

A végén te is élvezni fogod.

Callie gondolatai sebesen száguldottak. Nem akarta

elhinni, hogy ez valóban megtörténhet vele csak

egyetlen dologtól félt, és úgy tűnt, ez be is következik.

-Jó napunk van ma - vigyorgott a szakállas. - Reggel nagy fogásunk volt, estére pedig itt van
ez a cukorfalat. Az ember nem is kívánhatna többet.

A másik kettő kajánul elvigyorodott, Callie verítéke

a szemébe csorgott keze annyira nedves volt, hogy

alig tudta tartani a gyeplőt, de nem akarta elengedni,

mert már csak ez a vékony szál kötötte össze a valósággal. Egyik kezét ösztönösen a ruhája
alatt rejtőző

amulettre szorította. Maga sem tudta, miért, de úgy

érezte, hogy annak idején az indiánoktól is ez az amulett mentette meg, és könyörgött, hogy
most is működjön. Kérlek, kérlek, soha többé nem okozok bosszúságot Rose nővérnek,
könyörgött kétségbeesetten. Csak
tedd, hogy ezek az emberek elmenjenek.

- Ne vesztegessük az időt, édes! Alig várom már,

hogy az enyém légy - kiáltotta elrablója.

Amikor megpróbálta leráncigálni a kocsiról, Callie

olyan erővel vágott az arcába, ahogy csak bírt Tenyere nagyot csattant a férfin, de úgy tűnt, az
csak élvezi a

lány küzdelmét. Megragadta Callie haját, és hátrahajtotta a fejét. Durva volt, kemény, és
Callie már tudta,

hogy nem menekülhet a sorsa elől.

- Gyerünk, harcolj csak, de ha még egyszer megütsz, összetöröm a képed! - morogta. Szája
széléből

kicsordult a nyál.

Amikor a soványabbik meg akarta csókolni, Callie

az ajkába harapott. A férfi felkiáltott a fájdalomtól, és

hátrahőkölt. - A kis szajha majdnem leharapta a számat!

A másik kettőt szórakoztatta a kínlódása.

- Ez egy kis méregzsák, de nem baj. Mindig is szerettem a tüzes lányokat - vihogott a
szakállas.

Callie-t támadói dühös, kiéhezett farkasokra emlékeztették. A következő pillanatban már őrült
hévvel

szaggatták a ruháját.

Sikítani kezdett, de úgy tűnt, ez még jobban felizgatja őket. Ezért fagyossá és visszahúzódóvá
vált. A pánik

már majdnem úrrá lett rajta.

Hirtelen lövés dörrent, és Callie azt hitte, hogy a haramiák - megunva a tiltakozását - úgy
döntöttek, végeznek vele. Hátrafordult, és a látványtól kővé dermedt. A fák sűrűjéből egy
újabb férfi fenyegető alakja

bukkant elő.

Callie-t teljesen megbénította a félelem. Kínzói

ugyanabba az irányba néznek, és abbahagyták a lány

tapogatását. Azokon a helyeken, ahol hozzáértek, bőre

még mindig borzongott. Orrát facsarta a visszataszító

bűz, de legalább egy percre megszabadult tőlük. A vidékre néma csend telepedett, de a
levegőben feszültség vibrált.

- Azt hiszem, fiúk, jobb lesz, ha békén hagyjátok a

hölgyet - parancsolta az árny.

- Felejtsd el! - mondta a soványabbik.

Ekkor a másik férfi villámgyorsan a pisztolyához kapott, kinyitotta a tokot és megszólalt. - A

fenébe is! Mi

láttuk meg először, ezért a miénk. És megöljük, ha beleavatkozol.

- Nem áll szándékomban - felelte az idegen. - És a

helyedben nem érnék a pisztolyomhoz - figyelmeztette fenyegetően a hűvös hang.

- Miért, mi lesz, ha hozzáérek? - kérdezte a szakállas.

-Akkor megöllek.

Callie visszafojtott lélegzettel figyelt. Már az idegösszeomlás szélén állt. Megpróbálta

kifürkészni, ki ez

az idegen a fák árnyékában, de a sötétség elfedte arcát.

Mintha felismerte volna a hangját. Vagy csak szerette

volna felismerni?

-Te egyedül vagy, mi pedig hárman - mondta a

szakállas. - Nincs esélyed, hacsak nem vagy kész

végezni mindannyiunkkal.

Ekkor Callie megmentője kilépett a holdfényre, és a

lánynak elakadt a lélegzete. Egész testét fekete ruha

bontotta, de Callie felismerte a hollófekete hajat és a

szemében csillogó halálos tüzet. Csodálkozva bámulta

a férfit.

- Kész vagyok - válaszolta a férfi.

- Szegény bolond - mondta magabiztosan a szakállas, s előrántotta fegyverét.

Callie felsikoltott. Az éjszakát hatalmas dörrenés

zaja rázta meg.

A haramiák átkozódtak.

A fák tetején fészkelő madarak szétrebbentek.

Callie végül már csak egyetlen férfi visszafojtott

hangját hallotta.

Aztán borzadva pillantotta meg egyik támadóját - a

szakállast -, aki holtan feküdt a földön.

Callie elveszítette az önuralmát. Felsikított. - Ne

kérem, hagyják abba az öldöklést!

A félelemtől kábultan megfordult és berohant az erdőbe. Nem akart mást, csak minél
messzebb kerülni

az őrület és halál eme helyszínétől.

Hatodik fejezet

- Callie, ébredj fel, drágám!

Callie felismerte a hangot, és tudta, hogy biztonságban

van. Kinyitotta a szemét, és Isadorát pillantotta meg.

Az asszony tekintetét elsötétítette az aggodalom.

- Már kezdtem megijedni - mondta és elmosolyodott. -Jó ideig eszméletlen voltál.

- Hogy... kerültem a kunyhódba? - kérdezte zavartan Callie, mert nem emlékezett semmire,
csak azokra

a legutolsó, iszonyú pillanatokra, amikor még teljesen

ki volt szolgáltatva támadóinak.

Isadora segített neki felülni az ágyon. Minden olyan

csodálatosan ismerős volt. A környéken béke honolt.

- Egy jó barát hozott ide - felelte Isadora, s egy poharat adott Callie kezébe. - Idd meg, cherie!
Ez majd
segít megnyugodni. Pontosan erre van most szükséged.

Callie nem vitázott. Kiitta a gyógyfüvekből készített

teát, majd visszaadta az üres poharat Isadorának.

Most is... itt van? - kérdezte óvatosan.

- Kicsoda?

- A férfi, aki megmentett.

Isadora a poharat az ágy melletti asztalra tette.

Ó, Pierre. Oui, odakint van - fordult vissza Callie-hez.

- Nagy szerencséd, hogy éppen akkor járt arra, cher.

Azok a szörnyű alakok egy darabig biztosan nem felejtik el a leckét, amit kaptak.

- Pierre? - Callie nem így emiékezett. Megesküdött

volna rá, hogy az a férfi a mocsárban Rafe volt. Senki

sem hasonlíthatott ennyire rá.

- Oui, Pierre jó ember, és azonnal tudta, hogy ide

kell hoznia.

- És hogy néz ki a megmentőm, Isadora? - kérdezte

Callie kissé zavartan.

- Behemót, nagydarab, kerek arcú ember - mosolyj

gott Isadora. - Kétmérföldnyire lakik innen. Nem hinném, hogy találkoztál már vele ezelőtt -
csóválta a fejét. - Szörnyen megijesztettél! El sem akartam hinni,

hogy van merszed ide jönni az éjszaka kellős közepén

- korholta, de látszott rajta, mennyire megkönnyebbült, hogy Callie-nek nem esett komoly
baja. - Miért

tetted, cher?

Callie elszomorodott. Nem értette, hogyan téveszthette össze Rafe-et ezzel a Pierre-rel.
Hiszen annyira

különböznek. Megpróbálta leküzdeni zavarodottságát!

és eszébe jutott, miért is jött. - Muszáj volt eljönnöm

Szükségem van a segítségedre, Isadora. - Úgy érezte!

már eléggé megerősödött, ezért leszállt az ágyról.

Egymással szemben álltak, az egyik rejtélyes, sötét!

tekintettel, a másik tele tűzzel és elszántsággal.

- Még mindig olyan zavarodott vagy, ma petité

mondta nyugtatóan Isadora, miközben kisimított Callier

arcából egy hajfürtöt. - Természetesen minden tőlem

telhetőt megteszek. Most pedig mondd el, mi aggasztt

ennyire!

Callie részletesen elmagyarázta, milyen rossz állapotban van Sam Matthews. Isadora
csöndben hallgatta

majd egy újabb csésze teát adott a lány remegő kezébe. Aztán elindult a fal mellett álló hosszú
asztal felé

és az egyik polcról levett egy köteg illatos, szárított levelet.

- Természetesen mindent megteszek, de nincs semmiféle garancia - sóhajtott. - Bárcsak

bíznának bennünk ezek az orvosok. Sokkal több emberen segíthetnénk, mint amennyin most
segítünk.

Callie félretette a csészét, és követte Isadorát.

Hadd segítsek! - mondta.

Isadora bólintott. - Rendben van, ha úgy érzed, elég

jól vagy már. Tudom, hogy nem vagy képes egy helyben megülni, ha valami nyomaszt.
Tudod, mit kell tenned. - Isadora a tenyerében már összetörte a szárított

leveleket, és beledobta őket egy kőmozsárba, aztán

porrá törte.

-Jól vagyok, és szívesen segítek. - Isadora mellett

Callie végre megnyugodott, és ismét telítődött tetterővel. Kinyitott egy agyagedényt, melyből
kivett néhány

marék dús, sötét iszapot, amit majd az összetört mimózalevelekhez kell keverni. Ez az elegy
csökkentette a

fájdalmat és a gyulladást, és Sam Matthews fertőzésére

is jó hatással volt. Bár Callie tudta, hogy a kórház orvosai morgolódnak majd, ha meglátják
ezt a módszert,

amit az indiánok hatékonyan alkalmaztak már évszázadok óta. Úgy érezte, semmit sem
veszíthetnek vele,

de annál többet nyerhetnek.

A két nő egy percre sem pihent meg. Isadora végül

az iszapos edénybe söpörte a leveleket, és alaposan elkeverte.

- Tudom, hogy nem maradhatsz itt egész éjjel, és

már alig várod, hogy visszatérj, de ragaszkodom hozzá, hogy az egyik férfi elkísérjen -
mondta Isadora.

Az olyan emberekben, mint Pierre, bátran megbízhatsz. Nincs mitől tartanod.

- Köszönöm. Nagyon hálás lennék neki - felelte a

lány.

Amikor Callie előbújt a kunyhóból, még mindig hallotta a ritmikus dobverést. A magas,
spanyol mohával

benőtt tölgyfák közt húzódó tisztásra pillantott, ahol

egy máglya égett.

A levegő forró volt, és párás. A nádfáklyák ugrándozó és táncoló alakokat világítottak meg.

Az ősi ritmust zengő dobok felidéztek Callie-ben valamit, amit már rég elfelejtett. Lábai
önkéntelenül megmozdultak, teste pedig arra a szabadságra áhítozott,

amelyet a táncosok mozdulatai sugalltak.

A sötét és világos, karcsú alakok lassan körbe jártak.

Arcukat maszk fedte, zavarba ejtő mozdulataik pedig

érzéki, izgalmas érzéseket ébresztettek Callie-ben, aki

még sosem látott ilyesmit. A lélegzete is elakadt. Aztán

megérezte, hogy Isadora mellette áll, és csöndben

figyel. Callie kérdő tekintettel nézett rá.

- Ez az élet tánca. Ezek az emberek megérzik, ha

egyikük bajba kerül. így hívják segítségül a jó szándékú szellemeket... végül is most Mardi
Gras van,

és ilyenkor minden megtörténhet - magyarázta a gyógyító.

-Te is hiszel ezekben a babonákban? - kérdezte

Callie.

Isadora vállat vont, de tekintete nem árult el semmit.

- Én úgy gondolom, ha az ember elég erősen hisz,

bármi megtörténhet... bármi, amit kíván.

Callie nem tudta levenni a szemét a táncosokról.

- A tánc elgondolkodtat, a dob pedig érzéseket ébreszt - mondta Isadora, s közben feszülten
figyelte

Callie-t. Aztán megölelte. - Most itt kell hagyjalak.

Nincs vesztegetni való időnk. Meg kell találnom JeanPault, aki majd elkísér. Várj meg itt,
nemsokára visszaCallie szinte nem is hallotta a szavait. A dobok tompa hangját figyelte, az
egyre magasabbra csapó lángokat... az ugrándozó táncosokat... a fénylő testeket a
narancsszínű tűz hátterében, mely lángra lobbantotta az

éjszakai eget.

Hunyorogva nézte őket. Testét kellemes borzongás

remegtette meg, és hirtelen ő is érezni kezdte a vakmerő sóvárgás ízét. Vajon a vágyakozás
vezette erre a

helyre, vagy valami más? Az érzés úrrá lett rajta, és

kénytelen volt megadni magát.

A férfi, akit nézett, kecsesen és magabiztosan mozgott. Ő is a többiekkel táncolt, de valami

miatt elütött

tőlük. Fekete álarcot viselt, magas volt, és félmeztelen.

Bronzszínű bőre alatt vastag izmok remegtek. Könnyeden táncolt, lassú mozdulatokat végzett,
szemében pedig szenvedélyes tűz izzott. A tűz fénye és az árnyék

különös táncot járt inas karjain és mellkasán. Callie ekkor pillantotta meg az izmos
végtagokon és mellkason

húzódó forradásokat.

Döbbenten figyelte a férfiszépséget és az erős testen

éktelenkedő, annyira oda nem illő sebeket. Szeretett

volna odamenni és megkérdezni: - Miért? Hogyan történt ez veled?

Sötét feje a szédítő dobszó ütemére mozgott, teste

pedig kecsesen siklott át a táncosok tömegén. Látszólag tudomást sem vett Callie-ről, mint
ahogyan semmiről, ami a tüzes körön kívül történik.

Callie-t ismét hatalmába kerítette az a különös, ismerős és zavarba ejtő érzés. Ugyanezt érezte
álmaiban,

és akkor is, amikor Rafe-fel találkozott a kórház folyosóján, ugyanezt a lenyűgöző és mindent
elsöprő késztetést, és most is azon tűnődött - akárcsak akkor hogy miért történik mindez vele.

Hirtelen elakadt a lélegzete. Egy karcsú, mézbőrű,

feszes mellű nő közeledett a férfi felé kitárt karokkal.

A vékony derék és a karcsú csípő csábítóan ringott

Szemeiben hódolat tükröződött.

A pamutinge alatt a szépség meztelen bőre arany

színben ragyogott. Semmi nem gátolta mozgását és vágyait.

De miután Callíe alaposabban szemügyre vette, különös dolgot pillantott meg. Valami köréje
fonódott,

mint egy homályos, remegő árnyék.

Amikor végre rájött, mi veszi körül a nő vállait és

felkarját, majdnem rosszul lett, de az ijesztő felismerés

annyira megdöbbentette, hogy mozdulni sem tudott.

Egy kígyó volt az. Egy fekete kígyó tekeredett a testére, mely nyelvét nyújtogatva csúszott
lassan előre... a

nő jobb mellére... lapos hasára... majd megállapodott

az egyik combján. Szemeiben visszatükröződött a tűz

vörös fénye.

Callie remegett. Ismét a sötét hajú férfira pillantott,

aki megértette a szépség szemének üzenetét, és elfogadta a felkérést. Kinyújtotta kezét,

beletúrt a nő lobogó hajába, és magához vonta. A szépség lehajtotta a
fejét, mintha könyörögne.

A férfi megfogta az állát, és arcát felfelé fordította.

Egy darabig nézte a nő álmodozó tekintetét, majd szemeivel és mozdulataival ezt mondta: -
Ez az éjszaka a

titkos vágyak éjszakája... mondd meg, mit akarsz...

mondd, mire vágysz...

Callie nem tudta, meddig bírja még nézni ezt a jelenetet a nő már csak a férfinak táncolt.

De ekkor hirtelen egy másik férfi emelkedett ki a tömegből. A lány mögé lépett, átölelte, és
testét a másik

férfi testéhez szorította. A két férfi - közrefogva a nőt

tovább táncolt a tűz fényében. Olyanok voltak, mint

két vadállat, mely hódolatát rója le a csillagos éjszakának és a teliholdnak.

Köröttük és felettük a hatalmas tölgyek széltépázta

koronái eszeveszetten hajlongtak az ezernyi csillag

hátterében. Callie izgatottan gyűrögette szoknyája szélét. Ő is érezte a három alak izgalmát és
hevét. Szívverése és lélegzete felgyorsult.

Néhány pillanattal később a sötét hajú férfi eltávolodott és eltűnt a mocsár sötét árnyai közt.
De Callie

érezte figyelő, várakozó tekintetét. És mintha a férfi az

ő nevét kiáltotta volna!

Callie gondolkodás nélkül átvágott a tisztáson.

A táncolók körének széléhez ért, ahol a férfi már várt

rá. Callie egy ideig habozott, de a férfi kitárta karjait.

- Táncolj velem, angyal - mondta.

- Azt hiszem, nem tudom, hogyan kell - felelte Callie, de lábai és teste már válaszolt a
férfinak, az éjszakának és a dobszó csábításának.

Az érzelmektől megittasulva magába szívta a másik

gondolatait, szenvedélyét, és tekintetük egymáshoz

láncolódott.
- Dehogynem... az ilyen éjszakákért születtél

mondta, és teste parancsolóan szólította fel, hogy kövesse őt. Gyengéden a karjaiba vonta, és
Callie tudta:

a férfi nem hagyná, hogy bárki megzavarja őket. Az

övé volt a vér sebesen áramlott ereiben, szívében pedig forró vágy ébredt. Lábai közt nedves
harmat fakadt

a törékeny bimbóból, mely a férfiért epekedett.

Callie kecsesen mozgott. Karjai vékony nádszálakként emelkedtek a magasba a nyári

szellőben. Elefántcsontszínű bőrét a tűz meleg aranyszínnel vonta be.

Teste ringatózott, és hosszú, vörös haja úgy lobogott,

mint a folyékony tűz. Ajkai várakozva nyíltak szét, és

szemei ragyogtak az izgalomtól.

A férfi még közelebb húzódott, és Callie-n úrrá lett

az izmos test utáni vágy. Amint a gyönyörű izmok játékát figyelte a tűz fényében, érezte,
hogy elönti a forróság. Megkeményedő mellbimbóinak édes fájdalma

egész testében szétáradt.

Erezte, hogy már nem tudja irányítani az eseményeket, bár tudta, hogy meg kellene állítania
őket, amíg

lehet. De nem akarta, hogy ez a pillanat véget érjen,

nem akarta, hogy a kínzó forróság elmúljon. Annyira

új volt számára ez az érzés, melyhez foghatót még sosem tapasztalt. Egyre többet akart. Úgy
szívta magába

a pillanat varázsát, akár az ópiumot. Nem tudta pontosan, mit akar a férfitól, vagy talán csak
nem akarta beismerni, még maga előtt sem.

Partnere - mintha legalább annyira rabjává vált volna ennek az érzésnek, mint ő - átölelte,
Callie pedig

lábujjhegyre állt, és a férfi nyaka köré fonta karjait.

- Nekem... nekem most nem lenne szabad itt lennem - suttogta.

- Hallgass... szerelmem, semmi rosszat nem teszel

nyugtatta a férfi. - Csak a zenére gondolj... engedd,

hogy szétáradjon benned... hogy minden mást elfeledtessen veled.

Callie pontosan ettől félt. Csupán 9 teste volt az, ami

a bűnös gondolatokat életre keltette elméjében. Olyan

gondolatokat, mint Érints meg... Ölelj... Mutasd meg,

mit tesz egy férfi a nővel, hogyan lobbantja lángra

benne a szenvedélyt, mi az, ami elveszi az eszét. Callie összefonta ujjait a férfi nyaka mögött.
Megpróbált

ellenállni, de hiába: testük egymáshoz simult, és lüktető mellei megérintették a férfi meztelen,
széles mellkasát.

A férfi lehajtotta a fejét. - Csókolj meg! - parancsol

ta gyengéden.

Es Callie megcsókolta. Ajkai ízlelték az ajkait, nyel

ve bátran a nyelvének feszült. Elmerült az érzelmek

tengerében, és a férfi gyöngéd támadása még jobban

megzavarta. Azt az ősi ritmust tanította neki, amit a

férfi az idők kezdete óta tanít a nőnek. Callie kezdetben bizonytalan volt, félt, és majdnem
meghátrált. De

partnerének erős kezei bilincsbe verték, gyengéden simogatták vállait, élvezték a bársonyos
bőr forró érintését. A mély, férfias hang érzéki szavakat suttogott. Idegen szavakat, melyeket
nem értett, de érezte, mit jelentenek.

Amikor a száj újra szájára tapadt, és a fogak alsó ajkába haraptak, Callie egész testében
szétáradt a forróság. Ő is megharapta a férfit, nem erősen, de határozottan.

- Te szajha - suttogta a férfi, de szeretettel ejtette ki

a szót.

Callie hátrahajtotta fejét, és szédülni kezdett. A beszélő ajkak, a gyakorlott kezek mindent
elárultak, amit

erről a férfiról tudnia kellett. A lányt védelmező karjaiba vonta, és Callie a kísérteties fények
és tompa dobverés eme világában úgy érezte, egy álmot él át, aminek nem szabad, hogy vége
szakadjon.

A világ őrült körforgásba kezdett, és ő semmit sem

tehetett, hogy megállítsa. Öntudatlanul követte a férfit,

majd arra eszmélt, hogy háta egy széles tölgyfa törzséhez préselődik. Nagyon szerette a férfi
ízét, mely

olyan volt, mint a meleg brandy és a szivar. A forró

édes érzés úgy izzott lelkében, mint a zsarátnok. Callie

ösztönösen előretolta csípőjét, és érezte, hogy valami

kemény és merev dolog préselődik a két combia közti

hajlathoz. Elakadt a lélegzete. Tehát ilyen érzés, mielőtt a férfi behatol a nőbe. Csodálattal
élte át a pusztító élményt. Úgy érezte, semmit sem tehet, hogy viszszafojtsa a választ, melyet
teste adni készült. Csípője

vágyakozva követte a férfi mozdulatait.

- Nem félsz? - kérdezte Callie-től.

- Nem... legalábbis azt hiszem... - lihegte a lány.

- Helyes. - Az orrát Callie nyakához nyomta.

Minden rendben van. Egy férfi és egy nő közt így kell

lennie. Nincs benne semmi bűnös vagy ijesztő, és

nem minden férfi olyan vadállat, mint azok, akikkel az

erdőben találkoztál. - Ajkai bebarangolták a lány testét, aki csak sóhajtozni tudott. Szája
végigcsókolta Callie nyakát, majd a lejjebb fekvő domborulatokat. Aztán a ruha alatt rejtőző
kőkemény mellbimbókat kereste, a lány pedig már szinte lángra lobbant.

Callie néhány pillanat múlva felfogta a férfi szavait,

és remegve megszólalt. - Szóval... te voltál az... aki

megmentett. - És már tudta, hogy ő volt az, aki követte, majd biztonságba helyezte Isadora
házában. De azt

is tudta, hogy Isadora sosem hazudna neki, tehát nem

maradt más lehetőség, mint hogy Rafe a kajun férfit

kérte meg, hogy hozza őt ide. Ezért különbözhetett a

két történet.

De Rafe nem erősítette meg a gyanúját, és úgy tűnt,

nem is áll szándékában. Gyöngéd támadása egyetlen

gondolat kivételével mindent kitörölt agyából. Callie

levegő után kapkodott. - Nem tudom... hogy helyes-e,

amit teszel - próbált tiltakozni, de teste erőtlen volt, és

annyira vágyott a férfi ölelésére. Rafe érintése nyomán

bőre lángra gyúlt. De már nem volt ereje, hogy megálljt parancsoljon neki. Nemrég még azt
hitte, félni

fog, ha legközelebb egy férfi közeledik hozzá. Hiszen

azok a szörnyű alakok majdnem megerőszakolták. De

Rafe társaságában minden olyan megnyugtató volt,

olyan helyénvaló. Callie testén elsöprő sóvárgás lett

úrrá, és képtelen volt eltaszítani magától a férfi kezeit.

Rafe a kezei közé fogta a lány arcát. Callie a férfi tekintetét kereste. - Ha azt hiszed, itt
biztonságban

vagy, tévedsz - mondta Rate, s megragadta a lány vállait. - Mondd, hogy hagyjalak békén, és
úgy lesz!

De Callie-t elnémították a rátörő érzelmek. A férfi sóhajtott és megérintette Callie melleit,

majd gyöngéden

összeszorította a lány érzékeny mellbimbóit.

Callie szemei kikerekedtek a csodálkozástól. - Én...

sosem gondoltam, hogy ezt így kell - mondta remegő

hangon.

- Soha ne feledd, szerelmem, milyen érzés az, amikor egy férfi hozzád ér - felelte Rafe,
miközben kezei

gyöngéden, de parancsolóan tovább tanították.

Callie érezte, hogy a férfi vágyának merev bizonyítéka hasához feszül, és bár ma estig még
nem tudta,

most felfedezte, hogy a nőknek is van hatalmuk a férfiak felett. Ennek a hatalomnak pedig
vágy a neve.

Rafe éppen annyira vágyott rá, mint amennyire ő akarta a férfit. Ez a felismerés legalább
annyira részegítő
volt, mint a csókja.

Callie-n borzongás futott végig. Egyik karját bátran

és szemérmetlenül a férfi keskeny csípője köré fonta,

saját csípőjével pedig édes szenvedést okozott neki,

ahogyan tőle tanulta.

-Azt hiszem, túlságosan is belejöttél a játékba

mondta a férfi.

-Örömöt akarok szerezni neked - felelte halkan

Callie. - Mondd... mutasd, mit kell tennem.

-Te valóban nem tudod, mit beszélsz - mondta

Rafe. - Nekem pedig nem lett volna szabad olyasmibe

kezdenem, amit nem fejezhetjük be.

- Kérlek... ne - tiltakozott Callie. - Most ne, amikor

ilyen csodálatos dologra bukkantunk.

Rafe-et egy sötét hang figyelmeztette. Callie mellett

óriási veszély leselkedett rá. A veszély, hogy összetörik

a szívét, és hihetetlen fájdalmat okoznak neki. Nem

akarta ezt... minden olyan gyorsan történt, olyan hamar. Tudta, hogy nem éri be egyetlen
alkalommal, és

csak most döbbent rá, mennyire elkeseredetten akarja

őt. Ha egy egész életet töltene Callie mellett, akkor

sem csillapodna vágya. Ő volt a legszebb, legkívánatosabb nő, akivel valaha találkozott,
Vajon mit tenne, ha

Rafe bedugná kezét a szoknyája alá, és lehúzva alsóneműjét megérintené a feszes hajlatokat,
melyekre

annyira vágyott?

Szinte érezte a lány melegét, nedves selymességét a

feszességet, melyre vágyakozott. Ágyéka már attól is

sajgott, ha csak elképzelte, milyen lenne, de tudta,

hogy ez olyasmi, ami nem történhet meg. Ha tovább

menne, többé már nem fordulhatna vissza. Homlokát

a lány homlokához szorította, és halkan átkozódni

kezdett. - A fenébe, ne zavarj össze. Amit érzel, az

nem szerelem, angyal. Ha egy férfi és egy nő szeretkezik, még nem biztos, hogy szerelmesek
is egymásba.

De az olyan nők számára, mint te, nincs más út.

- Rafe... - próbált tiltakozni Callie, de a férfi ujját a

szájára téve elnémította. A lány nagyot nyelt, és rájött,

hogy amit Rafe mondott, igaz. Nem tudta pontosan,

mit érez, mi után sóvárog. Nem lett volna szabad

hagynia, hogy megközelítse, hogy megérintse, hogy

megcsókolja.

Callie ismét zavarban volt. A zene elérte tetőpontját,

a dobok fokozatosan elcsendesedtek, majd elhallgattak.

Valaki a nevét kiáltotta,

- Callie! Hol vagy, ma petité!

- Isadora - kiáltott Callie. Teljesen megfeledkezett

az asszonyról.

Rafe elhúzta a kezeit. - Menj oda hozzá, angyal, és

vissza se nézz! - mondta. Az arcát félig fedő álarc

most ismét elrejtette érzelmeit.

Callie az erdő szélére szaladt, majd megtorpant.

- Menj tovább! - biztatta a férfi.

Tovább szaladt és nem nézett vissza, mert félt, hogy

ha megteszi, soha többé nem tér vissza abba a világba,

melyet hátrahagyott. Ha megteszi, örökre a férfival marad. Miközben szaladt, a férfi neve
visszhangzott fejében.

Amikor odaért Isadorához és a póni mellett álló

nagydarab kajun prémvadászhoz, még mindig ízlelgette a nevet. Szíve dalolt, és ajkai valamit
suttogtak.

Rafe...Rafe...tudom, hogy te voltál az.

Már nem kételkedett. Szerelmes volt belé.

Hetedik fejezet

Callie szinte nem is érzékelte a napok múlását. Hosszú

órákat töltött a kórházban, és szabadidejének szinte

minden percét azzal töltötte, hogy megpróbálja visszaadni Sam Matthews egészségét. Nagy
örömére Sam

gyorsan visszanyerte az erejét. Callie már arra is rá

tudta venni, hogy tornázzon egy kicsit, és rövid sétákat

is tettek a kertben.

Az orvosok - látván a férfi gyógyulását - bátorították

ugyan, de egyikük sem ismerte el, hogy ez a látványos

javulás elsősorban Callie képességeinek köszönhető.

Callie-t ez nem lepte meg, és nem is bosszantotta.

Akármit mondhattak neki, már nem törődött vele.

Sam Matthews viszont nem győzött hálálkodni. Elmondta, hogy örökké hálás lesz azért, mert
Callie erőt

adott neki, hogy harcoljon az életéért. Callie tudta,

hogy már csak idő kérdése, és a férfit kieresztik a kórházból. Rájött, hogy hiányozni fog neki
Sam melegsége és könnyed nevetése. Mindörökre barátságot kötöttek, és megfogadták, hogy
ha lehet, kapcsolatban maradnak egymással.

jó, hogy volt mivel elfoglalnia magát a mocsárban

töltött éjszaka óta, gondolta, miközben a főtisztelendő

anya irodája felé tartott. így legalább nem kellett állandóan Rafe-re gondolnia. Nem értette,
hogy azóta miért
nem jött el a férfi meglátogatni Samet. Nyomtalanul eltűnt, és még Sam sem sejtette, hol
lehet, bár azt tudta,

hogy Rafe akkor jön és megy, amikor a kedve tartja,

ezért őt egyáltalán nem lepte meg a dolog.

Callie-t viszont igen. A kettesben töltött intim percek

után azt várta, hogy Rafe legalább még egyszer megkeresi, átöleli és bevallja, hogy őrülten
szereti, hogy nem

tud nélküle élni. Bosszantotta, hogy a férfi ilyen

könnyedén elfelejtette a találkozásukat, és méltatlankodva ráncolta a homlokát. Tudta jól,

hogy léteznek

más nők is, de nem akarta elhinni, hogy ő is csak egy

volt a sok közül, hogy őt is ugyanolyan könnyen elfelejti, mint a többit.

Megállt, kopogtatott a vastag ajtón, és várta, hogy a

főtisztelendő anya behívja.

- Gyere be, gyermekem, és foglalj helyet! - kiáltott

ki a főtisztelendő anya, és Callie belépett az irodába.

De azonnal elfogta a nyugtalanság, mert odabent az

Unió két katonája várta. Lopva rájuk pillantott. A férfiak ünnepélyes némasága megijesztette.
Nagyon szerette volna tudni, miért vannak itt.

A főtisztelendő anyához fordult. Úgy érezte, baj

van, bár a nővér szemében nem látott aggodalmat.

Ülj le, Callie! - mondta a nővér.

- Hívatott, anyám? - kérdezte, s gyorsan helyet foglalt az egyetlen szabad széken. Kerek
szemekkel nézett az Orsolya-rend kolostorának vezetőjére.

A nővér drótkeretes szemüvegén keresztül a törékeny lány arcát fürkészte. - Kérlek, ne ijedj
meg, drágám! Ezek az emberek szeretnének feltenni neked néhány kérdést. Én beleegyeztem,
azzal a kikötéssel,

hogy én is jelen leszek. Ugye, nem bánod?

Callie megcsóválta a fejét, de most még jobban aggódott. Talán kiderült, hogy aznap éjjel
elment a mocsárba? Alig tudta leküzdeni hangja remegését. - Természetesen... nem - bökte ki
végül.
- Merd. Biztosítottam az urakat, hogy tőled őszinte

válaszokat fognak kapni - mondta a nővér. Hosszú,

vékony, fátyolba burkolt arca komoly volt, de kedves.

Az egyik férfi - nyilván a rangidős tiszt - bemutatkozott, majd belefogott a magyarázatba. -

Allén Brighton

törzsőrmester vagyok, kisasszony. Tudnia kell, hogy ez

nem kihallgatás, remélem, érti.

- Oui, törzsőrmester úr. Kérem, mondja el, mit kíván tudni!

A férfi bólintott. - Alapos okunk van feltételezni,

hogy maga ismeri Rafael Santino kapitányt. Szeretnénk, ha megmondaná, látta-e az elmúlt
hetekben.

Callie halálra rémült, de mindent elkövetett, hogy

leplezze heves érzelmeit. - Igen... valóban ismerem,

de nagyon keveset tudok róla - felelte halkan. A szobára feszült csend telepedett, és Callie úgy
érezte, alig

kap levegőt. Végül nagy nehezen megkérdezte. - Valami baja történt? - Megpróbálta
megfejteni a férfiak

tekintetét. - A... a kapitány valamilyen bajba került?

- Lehet, hogy nagyon nagy bajba - válaszolt komd

ran a tiszt.

- Úristen - mondta Callie elcsukló hangon. - De..

valóban nem ismerem annyira, hogy segíthessek maguknak - folytatta most már óvatosabban.
- Akkor találkoztam vele, amikor eljött a kórházba, hogy megláJ

togassa az egyik betegemet. Megvitattuk a hadnagy álJ

lapotát. Santino kapitány nagyon aggódott, és többszöl

is benézett hozzá, amíg a krízis tartott. Amikor a hadnagy már túl volt a veszélyen, Santino
kapitány nerrj

jött többé. Azóta nem láttam, és nem is hallottam felőle. - Fejét felemelte és remegő kezeit az
ölébe rejtette.

- Ez minden, amit mondani tudok.

- Ennyit tud... vagy ennyit akar elmondani? Mi azj

igazság? - kérdezte feszülten a törzsőrmester.

Callie érezte a hangjába vegyülő gyanakvást, és kezdett rájönni, hogy a férfi nem akar hmni
neki. - Nemi

tudok többet - felelte bosszúsan. - És mielőtt folytatnánk, tudni szeretném, miért teszik fel
nekem ezeket al

kérdéseket. Azt hiszem, a kérdezősködésnek ez a

módja nem helyénvaló, uraim.

- Letartóztatási parancsunk van ellene - jött a hűvösl

válasz -, és nem tudjuk, hogy jelenleg hol tartózkodik.!

- Letartóztatási parancs? Erről nekem nem beszélt,!

uram - szólt közbe a főtisztelendő anya. Mogyorószínű szemeit aggodalom sötétítette el. --
Erről tájékoztat-ll

niuk kellett volna, mielőtt a lányt idehívtam. Közlömll

magukkal, hogy Callie soha nem volt része semmiféléi!

bűnténynek. Ő istenfélő lány, nemes erkölcsökkel ésll

nemes értékekkel.

- Meglehet... - mondta komoran a törzsőrmester ,

de ez nagyon komoly ügy, nővér. A kapitányt gyilkosságért körözzük, és számos egyéb

bűntény miatt. Alapos okunk van feltételezni, hogy ezeket a bűntényeket

nem egyedül követte el.

Callie elsápadt. Mire céloznak ezek? És különben

sem lehet igaz. Egyetlen percig sem hitte, hogy Rafe

képes lenne effajta brutalitásra! - Nem... ez lehetetlen

- hebegte, és teljesen megfeledkezve magáról, felugrott.

Érezte, hogy minden tekintet rászegeződik.

-A bizonyítékok minden kétséget kizáróan ellene

szólnak - mondta a törzsőrmester. - Az áldozat szobájában megtaláltuk néhány holmiját, és

egy szemtanú is
van, aki alátámasztja az elméletünket.

- Rafe-nek semmi oka nem lehetett, hogy ilyesmit

kövessen el - mondta Callie dühösen.

A jelenlévők mind meglepődtek, mert Callie a férfit

keresztnevén nevezte. Hirtelen jelentőségteljes csönd

állt be.

- Azt mondta, Rafe? Hiszen az imént még azt állította, alig ismeri ezt a férfit. Akkor miért
beszél róla úgy,

mintha sokkal jobban ismerné, mint amennyit el akar

árulni? - kérdezte a törzsőrmester.

Callie nagyot nyelt. - Őszintén mondom... nem ismerem - hebegte.

A férfi tekintete percről percre gyanakvóbbá vált.

Sajnálom, ha csalódást kell okoznom önnek a kapitánnyal kapcsolatban, Miss Angel, de ez a

férfi két embert megvert, méghozzá úgy, hogy az egyik belehalt, a

másik pedig még nem nyerte vissza az eszméletét

mondta komoran a törzsőrmester. - A szemtanú szerint a ház közelében járt a szóban forgó
éjszakán. Úgy

tűnik, LaFleur asszony valamilyen politikai ügybe keveredett a háború elején. Egy darabig
sikerült minket

lóvá tennie. Szökevényeket bújtatott, de végül sikerült

a nyomára bukkannunk bizonyos lopott műkincsek révén, melyeket a házában rejtett el. A
kincsek árát nyilván a Konföderációnak szánta. A műkincsek természetesen eltűntek,
méghozzá pontosan akkor, amikor Santino.

A férfi figyelmesen nézte Callie-t, és a lány úgy érez

te, a törzsőrmester tud még valamit, amit későbbre tartogat. De nem kellett sokáig várnia,
hogy kiderüljön,

mi az. A tiszt megköszörülte a torkát. - Most itt a lehetőség, hogy bebizonyítsa, valóban nem
tudja, hol tartózkodik ez a férfi. Miért nem beszél arról az éjszaka

ról, amit kettesben töltöttek a mocsárban? - kérdezte

- És kérem, ne hazudja továbbra is azt, hogy nem ismeri őt. Vannak tanúink, akik látták
magukat együtt, és
hajlandóak beszélni, ha maga nem.

Vajon ki lehetett az a tanú, aki ilyen sokat tudott

Rafe-ről és róla? Callie legszívesebben zokogva térdre

borult volna. A főtisztelendő anya úgy bámult rá, mintha nem akarná elhinni, amit az imént
hallott.

Callie úgy érezte, mindennek vége. Örökre eljátszotta a tisztességét. Ennyire még sosem
alázták meg.

És ha valaki valóban látta őt Rafe-fel, akkor ezek az

emberek nyilván azt is tudják, mit tett aznap éjjel.

Tudják, hogy úgy viselkedett, mint egy útszéli szajha.

És ha tovább makacskodik, boldogan elmondanak

minden részletet a főtisztelendő anyának. Callie szívesebben ment volna börtönbe, mint hogy
megemlítse

azt a táncot és a kettesben töltött perceket. Inkább állt

volna a kivégzőosztag elé. De bármi mást szívesen elmondott.

Hiszen Rafe magára hagyta a bajban. Most egyedül

kellett szembenéznie ezekkel az emberekkel, ezért

úgy érezte, nem tartozik neki semmivel. Ebben a pillanatban gyűlölte őt. Élete kettétört el kell
hagynia New

Orleanst, és talán az országot is. Miért volt mindig

olyan érzése, mintha menekülnie kellene valami elől?

A katonák diadalmas arcát nézte, és szeretett volna elrohanni. Egy újabb bűn sötétítette a
lelkét. Miért szerették ezek a jenkik rossz hírbe hozni a délieket? Különösen a nőket. Callie
bátran állta a sarat.

Mindenki várakozott. Nagy levegőt vett, és beleké,:

dett. A főtisztelendő anya egyre jobban elsápadt.

Amikor befejezte, úgy tűnt, a két katona egyelőre

elégedett. Elhitték, hogy Callie csupán ártatlan mellékszereplő, aki a hazugság szövevényes
hálójának csapdájába esett, de Callie tudta, mit gondolnak róla valójában. Tudta, hogy azt
hiszik, Rafe könnyedén elcsábította, majd félredobta. Emlékezett ugyan, hogy ölte
meg Rafe azt a férfit, aki megpróbálta őt megerőszakolni a mocsárban, de mindazok ellenére,
amiket a katonák feltártak előtte, nem tudta elhinni, hogy ilyen szörnyűséget követett el.

Az áldozata - Lily LaFleur - jelenleg a New Orleans

Kórház betege volt. Amint kimondták a nevét, Callie

rögtön tudta, kiről van szó. Megpróbálta kitörölni az

emlékezetéből azt az éjszakát, amikor behozták a nőt,

megpróbálta elfelejteni, mennyire össze volt verve és

meggyalázva, de a körülményekre való tekintettel muszáj volt emlékeznie.

Arra pedig végképp nem akart gondolni, hogy ki

művelte vele mindezt, legalábbis a katonák szerint.

A szegény nő már tíz napja feküdt eszméletlenül, és

még az orvosok sem tudták megmondani, mikor fog

javulni az állapota. Igaz, hogy akkoriban mindenki erről az esetről beszélt a városban, de
Callie nem azon a

szinten dolgozott, amelyiken Lilyt ápolták, így néhány

részletről nem volt tudomása. Emlékezett rá, hogy

LaFleur asszony húga eljött lllinoisból, és rengeteget

virrasztott a nő ágya mellett. Tragikus és értelmetlen

bűntény volt ez. Sam Matthews ismerte Liíy LaFleurt,

és meg is látogatta naponta legalább egyszer, de soha

nem említette sem Callíe-nek, sem másnak, hogy Rafe

is ismeri a nőt. Lehet, hogy Rafe eltűnésének Lily volt

az oka? Callie azt is megtudta, hogy Rafe meglátogatta

Samet, amikor ő szabadnapos volt. Hirtelen úgy érezte, bolondot csináltak belőle, de még így
is alig akarta

elhinni, hogy Rafe gyilkos. Lehet, hogy nem született

még nála nagyobb szélhámos, de annyira imádta a nőket, hogy nem lett volna képes ilyen
szörnyű bűnt elkövetni.

A katonák a kihallgatás során nagyon kegyetlenek

voltak. Mire végeztek, Callie már majdnem sírt, és

minden álma összetört. A megvető tekintetek kereszttüzében egyre hallgatagabbá vált, és már
alig várta a

pillanatot, hogy kimehessen a szobából.

A főtisztelendő anya látszólag nyugodt maradt. Kezeít az íróasztalon összekulcsolva

pihentette, de Callie

a pillantásából látta, hogy rettentően szomorú, és elveszítette minden belé vetett hitét.

Amikor végre a törzsőrmester közölte, hogy Callie

távozhat, a nővér mindenféle kommentár nélkül kiküldte a szobából. Egyenesen a szobájába

küldte, és

ami még rosszabb, felmentette a kórházi teendői alól.

A katonák felálltak, Callie pedig nehéz szívvel indult

az ajtó felé. Tudta, hogy mindenki őt figyeli és sajnálják, mert azt gondolják, ő is csak Rafe
egyik áldozata.

De Callie ezt sohasem ismerte volna be. Tántorogva

indult a vastag ajtó felé, és amikor bezárta maga mögött, kénytelen volt nekitámaszkodni.

Úgy érezte, elárulták.

Úgy érezte, meggyalázták.

A katonák a beszélgetés végén közölték, hogy a kolostor köré őrséget állítanak, és Callie
tudta, hogy

mindez miatta van. Mindenki kíváncsi lesz majd, miért

kell az őrség, és hamarosan meg is tudják. De nem.

Mindez amiatt a gálád jenki miatt tőrtént! Rafe volt az,

miatt folt esett a becsületén, aki megszökött az ezredétől. Callie tudta, mit kell tennie, ha
megint találkozik vele. Boldogan feladja majd, és egy könnyet sem

ejt, ha börtönbe csukják. Úgy ment el, hogy nem is

figyelmeztette Callie-t, és egyetlen percig sem gondolt

a lány jó hírére.

Callie újra végigpergette magában a főtisztelendő

anya irodájában lezajlott megalázó jelenetet, és úgy

érezte, ezt az élményt soha nem fogja tudni kitörölni

az emlékezetéből. Szemében könny csillogott. Tudta,

hogy a főtisztelendő anyának nincs más választása,

mint értesíteni az édesanyját a történtekről, a lehetséges botrányról, és meg kell kérnie Esteile-
t, hogy feltűnés nélkül vigye el a lányát a kolostorból. Ezen már

nem lehet változtatni. Az Orsolya-rend jó híre nem

szenvedhet csorbát az ő vétke miatt.

Hát ezt tette vele a férfi, akiben megbízott! Callie

megfogadta: ha legközelebb találkoznak, megmutatja

neki, hogy nem minden nő hódol be a csáberejének.

Ő még nem hódolt be. Nem hódolt be!!

Keserű szájízzel és némi fájdalommal zárta ki a szívéből Rafe-et, de tudta: ha valaha még
találkoznak, valahogyan eléri, hogy a férfi is ugyanúgy érezzen, mint

most ő.

Sóhajtott, lehunyta a szemét, és megpróbálta elűzni

magától a férfi arcának képét, sötét szemét és testét,

mely olyan tökéletesen olvadt össze az ő testével. Szorosan összezárt szempillái alól sós
könnycseppek gördültek le arcán, és Callie a szájára szorította a kezét,

nehogy hangosan sírni kezdjen. - Rafe... hogy tehetted

ezt? Miért használtál ki engem?

A PRÓFÉCIA

Csak a halott indián jó indián

- Philip Sheridan tábornok

Már késő... Nem akarunk mást, csak vándorolni a

prérin, amíg el nem pusztulunk...

- Par - roowah Sermehno Tíz Medve

Medici ne Lodge, Kansas, 1867

Nyolcadik fejezet

Komancsföld

A quohadi komancsok sámánja a tűz előtt ült a forró

nyári éjszakán. Karjait összefonta, és a lobogó lángokba bámult. Ebben a napszakban

faluszerte gyulladtak

ki a tüzek, melyek illatos füsttel terítették be a vidéket.

De Bagolyember - akinek rendkívül nagy fekete szemében most bánat ült - minderre ügyet
sem vetett.

Népe bizonytalan jövője miatt aggódott.

Egy idő óta bármerre tekintett, mindenütt a fehér

ember nyomait látta, és bár a quohadik bátran harcoltak, ezt az ellenséget már nem állíthatták
meg, mint

ahogyan a szelet vagy az esőt sem. És ami még

rosszabb, a népnek most másfajta gyilkosokkal is meg

kellett küzdenie: a fehér ember újabb átkaival, a csendes betolakodókkal. A kolerával, a

tífusszal és a gyilkos vírusokkal. Olyan betegségekkel, amilyenekről a

komancsok még soha nem hallottak. És ezek a hívatlan

vendégek sokkal több életet kioltottak, mint a fehérek

és az indiánok közt dúló harcok.

- Eljött az az idő, amikor a hatalmam és tudásom

már nem elég - sóhajtott a sámán elkeseredetten, bár

a körülötte lévő komancsokat az esti teendőkön kívül

semmi sem érdekelte. Ősei is sámánok voltak, de egyiküknek sem kellett még ilyen sivár
jövővel szembenéznie. A sámán fájdalmasan sóhajtott.

un

Az 1868-as esztendő nehéznek ígérkezett a komán

csók számára, és ő nem tudta, mikor fordulnak isméi

jóra a dolgok. Nem szívesen gondolt arra, hogy a régi

idők véget érnek. A jövőbe vezető út már egyáltalán

nem tűnt derűsnek. Szerződéseket kötöttek, és a népe

megpróbálta betartani őket, de a fehér ember állandóan behatolt az indiánok földjére,

megsértve a megállapodást.

Az polgárháború befejezése óta az indiánok mindinkább feladni kényszerültek régi

életmódjukat, és alkalmazkodniuk kellett a fehér ember alkotta szabályokhoz. A fehérek
mindig azt mondogatták nekik, hogy

úgysem állíthatják meg a vadászterületüket átszelő utakat és vasutakat, hogy el kellene

fogadniuk a megváltoztathatatlant, hogy meg kellene tanulniuk úgy élni,

mint a fehér telepesek, meg kellene tanulniuk állatokat

tenyészteni és gabonát termelni.

A quohadi indiánokat megsértették és megalázták.

Nem voltak gyengék, sem vakok, mint a kölyökkutyák.

Erősek voltak, mint a bivaly, és elszántan védték jogos

tulajdonukat.

1867 októberében Medicine Lodge-on összeült a

nagy törzsi tanács. Az amerikai békeküldöttség, melyet

hatalmas katonai kíséret védelmezett, a kifestett, díszruhába öltözött törzsfőnökök közt ült. A
különböző indián törzseket képviselő főnökök új szerződést írtak

alá. Az emberek közül olyan sokan jöttek, hogy éjszaka minden irányba mérföldekre ellátszott
a tábortüzek

fénye.

Amikor a tárgyalások véget értek, és mindkét fél elsírta a panaszait, a sérelmeit, a tanács tíz
főnöke rátette

kézjelét a dokumentumra. Ez a szerződés a kíowákat,

a komancsokat és a kiowa apacsokat olyan kis területre korlátozta, amelyen csakis

farmergazdálkodást folytathattak, amiről semmit sem tudtak, és nyilván nem is

akartak tudni. Ezek a büszke férfiak vadászok voltak,

és pontosan tudták, hogy a szerződés a leggazdagabb

vadászterületekről rekeszti ki őket. A texasi bölénymezőkről, melyet jog szerint a magukénak

tekintettek.
A főnökök csak azért írták alá a szerződést, mert reménykedtek a fehérek ígéreteiben, de a
többi pontot

valójában sosem fogadták el. Ez a szerződés az indiánoknak arra a harmadára nézve is

kötelező volt, akik

nem jöttek el a gyűlésre, vagy nem hitelesítették kézjegyükkel a dokumentumot.

A fehér ember ígéretet tett, hogy segít az indiánoknak az életmódjuk megváltoztatásában, és

abban,

hogy civilizáltabbakká váljanak. De a quohadik, akik

semmi áron nem vettek volna részt az ülésen, tudták,

hogy mindez hazugság. Kezdettől fogva világosan kijelentették, hogy továbbra is szabad
emberként fognak

élni, és nem engedik, hogy mások irányítsák őket.

Bátor döntés volt ez, és számukra az egyetlen döntés is.

A tűnődő sámán háta mögött a mezőn mindenütt tüzek gyúltak. Tikkasztó volt a hőség, és a
szakadatlan

szél finom, barna porral terítette be a falut, mely az

emberek szemébe és orrába szállt.

Szomorúfűz, a sámán legkisebb unokája a sátor felé

tartott. A közeli folyónál járt, és egy bölénybőr tömlőben vizet hozott. Integetve közeledett,
majd megállt

nagyapja mellett. - Jő estét, Ap, nagyapa. Eljöttem,

hogy vacsorát csináljak neked.

A férfi felpillantott rá, és viszonozta a meleg üdvözlést. - Hi. Kaku, nei mataouo? Hogy vagy,
kicsi unokám? - A gyönyörű tizenkét éves kislány hosszú, egyenes, fekete haját copfba fonva
viselte. Az elválasztás

mentén vékony, vörös vonalat festett fejére, mely a

hosszú életet, az anyaföldhöz való kötődést és a nő

termékenység utáni vágyát jelképezte. A sámán visszagondolt a gyermek anyjára, egyetlen

lányára, akit csak

ezzel az egy gyermekkel ajándékozott meg a természet. De ez a kislány különleges volt. Ha a

sámán a kifejező, sötét szemekbe nézett, a lánya jutott eszébe.
Ő is a tífusz áldozata lett. A sámán szíve megsajdult,

ha az elvesztésére gondolt. Ha Szomorúfűz szemébe

nézett, őt látta maga előtt. A Nagy Szellem így próbálta kárpótolni.

- Nagyon jól gondját viseled öreg ap-nak - mondta.

- Figyelmes lány vagy, és tudom, hogy anyád nagyon

büszke lenne rád.

Sosem mondta ki a lánya nevét. Halott ember földi

nevét tabu volt kimondani, de az emberek szívében a

nő örökre megmaradt.

Anyjának említése hallatán Szomorúfűz arca elkomorodott, de csak egy pillanatra. Már
hozzászokott a

hiányához, de el kellett fogadnia, hogy a fájdalom sosem fog teljesen elmúlni. - Szeretek
gondoskodni rólad, Ap - mondta, majd a nyúlszőr tarisznyából elővette a szárított gombákat,
melyeket még aznap gyűjtött

nagyapjának. - Nézd, mit hoztam neked! Tudom,

hogy sosincs eleged az égési sebek és a fájós fogak

gyógyításából. Nagy orvos vagy, és bölcs.

A lány figyelmessége melegséggel töltötte el a sámán szívét. Maga mellé mutatva jelezte,
hogy üljön le.

- Most pedig meséld el, mi mindent fedeztél fel ma!

biztatta. Mit láttál és mit tanultál?

A kislány elmosolyodott. - Reméltem, hogy megkérsz, hogy csatlakozzam hozzád egy kis
időre

mondta, miközben maga alá húzta barna lábait és leült.

Együtt fogyasztották el a vacsorát, és ahogy sötétedett, a nap végét jelző zajok harmóniája - az
asszonyok üres fecsegése, a gyermekek kacaja, az egymást

megvendégelő harcosok, akik hőstetteikről beszélnek

- meleg ölelésként fonódott köréjük.

A falu lassan elcsendesedett. Szomorúfűz a tábortűzből felemelkedő füstöt nézte, mely

tovaszállt a széllel.
- Az emberek azt mondják, még sosem volt ilyen

hosszú a nyár. Azt is mondják, hogy sokunk belehal

majd a fehér ember betegségébe. - Felhúzta a térdeit,

és karjával átkulcsolta őket. - Igaz ez, Ap? Mind meghalunk?

Bagolyember arca megvonaglott a fájdalomtól.

Minden éjjel imádkozom a Nagy Szellemhez, hogy

választ kapjak erre a kérdésre. Egy jelért könyörgök,

mely reményt ad, de mindeddig még nem kaptam

meg ezt a jelet. így könyörgök: Ó, Nagy Szellem, az

asszonyok halott férjeik és gyermekeik után sírnak.

A temetőnkben a fák hajladoznak a takaróba csavart

tetemek súlya alatt, és amikor a szél megmozdítja az

ágakat, hallhatod a csontjaik zörgését. A fehér ember

betegsége elterjed a mezőkön, és hamarosan az összes

wigwamba eljut. Kérlek, Szellem, engedd, hogy segítsek azokon, akiket az életemnél is
jobban szeretek.

Arcán mélységes szenvedés tükröződött. - Mindeddig

nem kaptam választ, de sosem fogom feladni.

A kislány - az öreg fájdalmát látván - megpróbálta

megnyugtatni. - Sajnálom... nem arra akartam célozni,

hogy te vagy a hibás. Te mindent megtettél, amit csak

lehetett. A fehér embert kell okolni - mondta szikrázó

szemekkel. - Fekete Holló szerint a fehér emberek férgek, és mindet meg kellene gyilkolni.
Igaza van. Ostobaság ez az egész béketárgyalás, mert mindenki tudja,

hogy sosem lesz béke.

- Valóban ez az igazság, kisunokám. Én is hallomj

amit az emberek mondanak. Azt mondják, hogy ha a

gyógyszereim hatásosak lennének, akkor a saját lányomat is meg tudtam volna gyógyítani. De
az ő halála

óta elvesztették a belém vetett hitüket. - Fáradtan vállat vont. - Ezért igazán nem
hibáztathatom őket. A lányra nézett. - De úgy érzem, Fekete Holló túl

nyíltan beszél a háborúról. Nem könnyű harcolni,!

amikor olyan sok a hosszú kés, és a harcosaink száma

minden csatában fogyatkozik. Remélem, hogy még

nincs túl késő.

Szomorúfűz megfogta nagyapja kezét, és bátorítóan

megszorította. - Én is remélem.

A férfi szemébe könny szökött, és elfordította a fejét.

- Most menj! mondta elcsukló hangon. - Későre jár,

és nekem még sok dolgon kell gondolkodnom ma éjjel.

Szomorúfűz megértette, hogy nagyapjának magányra van szüksége az imádkozáshoz.

Felkapott egy bőrtáskát, és felállt. A táskát a férfi felé nyújtotta, aki előhúzott belőle egy
kopott pipát.

Miután megtömte dohánnyal, amit egy apró, gyön

gyökkel ékesített erszényből vett elő, a szájába tette.

Szomorúfűz egy hosszú botot dugott a tűzbe, majd

meggyújtotta vele a pipát. Bagolyember lehunyta szemét, a keserű füstöt mélyen leszívta,
aztán lassan kifújta.

Szomorúfűz felállt. - Kívánom, hogy a szellemek

ma éjjel hallgassák meg az imádat, Ap, és hozzanak

reményt a népünknek. - Aztán hangtalanul elindult a

saját sátra felé.

Bagolyember az eget fürkészte. Újra és újra szippantott a pipából. Aztán belekezdett a

varázsigébe. Valahol messze, a hegyek és a kanyargós kanyonok közt

prérifarkasok üvöltöttek a holdra, mintha ők is csatlakoznának a sámán dalához. A sámán a

prérifarkasokhoz könyörgött, hogy vigyék el üzenetét a szellemeknek. Az éjszaka ígéretesnek
tűnt. Az előjelek kedvezőek voltak. Földanya, Holdapa és a csillagok állása
egy próféciát jövendölt. Az öreg sámán nem sietett.

Beleszippantott a pipájába, és türelmesen várt.

Már majdnem hajnalodott. A faluba érkező férfi csöndesen mozgott, akár a harcosok.
Bagolyember tábortüze elé lépett. Amikor a sámán megpillantotta, szemei

kikerekedtek a hitetlenkedéstől. Alig ismerte fel az

egykori harcost, aki kétségtelenül az ő húsa és vére

volt. Már sok éve nem járt ezen a földön, de végül a

szellemek hazavezérelték.

- A szemeim alig hiszik, amit látnak - kiáltott a sámán.

- Hogy vagy, Bagolyember? - kérdezte Éjjeli Sas, s

udvariasan várta, hogy hellyel kínálják.

A sámán kíváncsian méregette, majd megszólalt.

Gyere, ülj le, Éjjeli Sas, és szívjuk el együtt a pipát!

- Megtisztel, hogy veled szívhatom a pipát - felelte

a harcos, és leült a sámán mellé.

- Éjjeli Sas, húgom fia, már olyan rég nem hallottunk rólad, hogy attól féltünk, meghaltál. - A
tűz fényében figyelte a férfit. - Anyád tudja már, hogy

visszatértél?

- Nem, egyedül csak te tudod. Úgy láttam helyesnek, hogy előbb veled beszéljek.

Bagolyember felemelt néhány cédruságat, és a pisla

kóló tűzre vetette. A lángok felcsaptak, és ezernyi szikra röppent a szürke ég felé. - Már sok
hold elfogyot

azóta. Rengeteg dolgot kell megbeszélnünk. Sok minden megváltozott, amióta elmentél
közülünk.

- Igen, tudom, és azért tértem vissza, mert komancs

énem meghallotta népem kiáltását, és megérezte fájdalmát - mondta a harcos. - Ezt tudva nem
maradhattam távol.

- A szellemek vezéreltek vissza, Éjjeli Sas. Nem tehettél volna másként - mondta komoran
Bagolyember. - Most pontosan olyan férfiakra van szükségünk,
mint te. Fekete Holló már túl hosszú ideje bujtogatja

az ifjú harcosokat a meggondolatlan öldöklésre. A csatákban sok jó harcost veszítettünk,

akiket most feleségeik és gyermekeik gyászolnak. Vezérekre van szükségünk, akik erősek,
ugyanakkor ismerik a fehér embert.

Ki lehetne jobb tanítónk, mint te?

Éjjeli Sas megdörzsölte tarkóját, hogy eloszlassa a

tompa feszültséget. - Hosszú és nehéz volt a visszaút,

nu ara, bácsikám. Nem vagyok büszke, hogy ily sok

évnek kellett eltelnie, mire visszatértem, és nem tudom, készen állok-e arra, hogy vezér
legyek.

- Bölcs ember az, aki látja végzetét, és elfogadja

azt. Az én szívem is érezte fájdalmadat. Itt lesz időd

megerősödni, aztán majd meglátjuk.

A meggyötört fekete szemek az öreg fürkésző szemeibe néztek. - jó itthon.

A sámán közömbös tekintete mögött Éjjeli Sas látta

az örömöt - Lehet, hogy utad hosszú volt, és tekervényes, fiam, de visszatértél, mint ahogyan
mindig is hittem - mondta Bagolyember. - Megújult erőd segít

majd népednek a fehér emberrel szemben vívott keserű harcban. Mindez már rég meg van
írva a csillagokban, és most bekövetkezik.

Éjjeli Sas rezzenéstelen arccal bámult a tűzbe. - Már

korábban is hallottam tőled ezt a próféciát, de most látom csak be, hogy valóban igazad volt.

Egy pillanatra mindketten elhallgattak. Végül a sámán halkan megszólalt. - Már sok éve
ismered az utat,

melyet a szellemek választottak ki neked, de sosem

hagytad, hogy vezéreljenek. Most itt az idő. Nem szegülhetsz szembe a sorssal.

A harcos felsóhajtott. - Szívem még mindig vérzik a

feleségem miatt. Annak idején esküt tettem, hogy soha

senki nem foglalhatja el a helyét. Ő az egyetlen

asszony, akit tisztelni tudok. Senki sem pótolhatja.

- Megértem a fájdalmadat, de ez a fájdalom is enyhül majd, ha kitárod szíved, és szabaddá
teszed a lelked.

- Nem tudom, képes leszek-e rá, de szeretném, ha

így lenne - felelte Éjjeli Sas.

Bagolyember némán figyelte a harcos izgatott, sötét

tekintetét. - Népünk mindig hitt földöntúli hatalmadban. Évek óta harcolunk, és mindig alul
maradunk.

Vártak rád, és reménykedtek benne, hogy visszatérsz,

és kivezeted őket a sötétségből. Azt hiszem, tudják,

hogy a régi idők véget érnek. Az erősek életben maradnak, és fenntartják a fajt, de oly sokan
meghalnak,

mielőtt mindez véget ér, hogy népünk talán mégis kihal. Ők készek szembenézni a sorssal,
bármilyen legyen is az. Imádkozni fogok, hogy te is szembenézhess vele.

Éjjeli Sas még sosem érezte magát annyire meggyötörtnek, mint ebben a pillanatban. Hirtelen
összerezzent. Az ég kivilágosodott, és ő felkészült az új nap

hajnalának köszöntésére. Otthonára gondolt, és arra,

mennyire szereti. Csak akkor hagyja el ismét, ha bilép

a paradicsomba.

- Készen állok - mondta végül eltökélten. - Mindent megteszek, hogy ne okozzak csalódást
neked és a

népnek.

- Isten hozott itthon - mondta Bagolyember. - Én

mindenben segíteni foglak.

Kilencedik fejezet

Texas, 1869

Már sötétedett, amikor a kocsi hirtelen megállt, és Callie felriadt álmából. Előző éjszaka
keveset aludt az állomáson. Belesimult az ülésébe, magára húzta a takarót, és megpróbált
tovább aludni. Úgy érezte, sosem ér

véget ez az utazás. Párizsból indult, és az Államokon

keresztül a Benton-erődig utazott.

Amióta elhagyta New Orleanst, a saját útját járta.

Párizsban apja testvérénél, Sophia néninél lakott.

Sophia - aki nem sokat adott az etikettre - olyan

gondtalanul élt a város melletti bájos, öreg kastélyában, akár egy cigány asszony. Soha nem
hozta szóba

az incidenst, ami miatt Callie-nek távoznia kellett a kolostorból, és a lánynak olyan

szabadságot adott, amilyenről az nem is álmodott. Sophia nagyon emlékeztette az édesapjára,
és rengeteg történetet mesélt közös

gyermekkorukról. Nem rendelkezett Callie adottságaival, de tudott unokahúga azték

örökségéről. És azt is

értette, miért nem fogadja el Callie azt a szerepet,

amelyet mindenki elvárt volna tőle.

Callie számára Sophia olyan volt, mint a friss tavaszi

szellő. Mindig arra biztatta unokahúgát, hogy csak a

szívére hallgasson, és soha nem akarta lebeszélni a

nem konvencionális tudományokról. Sőt úgy gondolta,

csak használ a lánynak, ha ilyesmivel csiszolja az elméjét. Sophia felháborítónak tartotta,

ahogyan a világban a nőkkel bántak, és amikor csak tehette, kiállt a

nők jogaiért.

- Az életet élvezni kell - mondogatta. - És a pokolba azokkal az átkozott konvenciókkal.

Az ő szemében Callie teljesen ártatlan volt. Soha

nem szidta le, és nem gúnyolta ki, a lány pedig boldog

volt, hogy ilyen barátra talált. Tetszett neki az izgalmas

világ, melybe Sophia bevezette.

Gyakran tanította unokahúgát, esténként pedig néha

fényes bálokba vitte, ahol megismerkedhetett a társasággal. Meglepetésére mindig Callie

táncrendje telt

meg elsőként. Callie felfedezte, milyen izgalmas az, ha

az embert lelkes rajongók serege veszi körül. Mindez

csodákat tett meggyötört személyiségével. Mindig

volt az utolsó, aki távozott a bálokról. Tüzes szépsége

rabul ejtette a jóképű francia fiatalembereket, és Callie-t szórakoztatta szenvedélyes

udvarlásuk. Mindez

roppant hízelgő volt, és most éppen ez kellett összetört önbizalmának.

Callie ezekben az években vált igazán felnőtté, és

bár cselekedeteinek sokszor megálljt parancsolt bölcsessége, úgy érezte, soha nem volt még
ennyire független és magabiztos.

- Itt vagyunk, asszonyom - jelentette be megérkezésüket a kocsis, akit mostohaapja küldött

érte az állomásra. Fejével az ablak felé intett.

A még mindig álmos Callie elnyomott egy ásítást, és

felállt. Hosszú utat tett meg, amíg a naiv apácalánybői

azzá vált, ami most volt. - Köszönöm, Priváté, nem is

tudja, mennyire jólesik ezt hallani - mondta, s elővette a retíküljét, hogy elfogadható állapotba
hozza magát, mielőtt bejelentik érkezését a családjának.

Kisimította galambszürke utazóruhájának ráncait,

majd lesöpörte szoknyájáról a port, és megigazította a

gallérját.

A kocsi ajtaja kinyílt. - Kérem, engedje meg, hogy

segítsek! - mondta egy magas, karcsú katona, aki lesegítette a kocsiról.

Callie - megragadva bőröndjét és rétiküíjét - elfogadta a férfi kezét, és lelépett a kocsiról. A

hirtelen feltámadó texasi szél lábai körül felkavarta a sűrű, vörös

színű port, és Callie szomorkásán elmosolyodott. - Bizonyos dolgok sohasem változnak -

sóhajtott. Felpillantott és azonnal ráismert a kopár tájra, melyet beragyogtak a haldokló nap
utolsó sugarai. Igaz, hogy ez

nem Párizs volt, de nagyon jólesett ismét a texasi talajon állni.

- Isten hozta a Benton-erődben - mondta a kocsis,

és Callie poggyászát odaadta egy másik férfinak, aki a

közelben várakozott. - Remélem, jól fogja érezni magát.

Callie követte a két férfit, Ahogy az apró ház felé közeledtek, az ajtó kinyílt, és egy sötét hajú,
kerek arcú,

magas mexikói asszony lépett ki rajta. Szemei ragyogtak az örömtől.

-Annyira örülök, hogy végre megérkezett, Nia

mondta lelkesen, miközben bevezette Callie-t. A katonák odabent letették a poggyászát. - A

mamacita már

nagyon aggódni magáért. Nem lenni baj úton, igaz?

- Nem, minden rendben van - nyugtatta meg Callie.

Rosita elmosolyodott. - Bueno, bueno. Most mind

pihen, és este finom vacsora együtt.

Callie körülnézett új otthonában. A nappali szoba

vályogfalát halvány gyertyafény ragyogta be. A bútorok

sötét fából készültek, a parkettát pedig színes szőnyegek borították. Aszóba sarkában, a
kandalló mellett

két faragott, bőrkárpitú szék állt, az ablak alatti asztalon pedig egy aranyozott szélű váza,
melybe vad mezei virágokat tettek.

A mexikói asszony utasításokat adott a katonáknak.

Miután azok letették Callie bőröndjét és távoztak,

a házvezetőnő ismét Callie-hez fordult, szinte félve.

- Rosita vagyok, és remélem, boldog lesz velünk, senorita.

- Nagyon örülök, hogy megismertem - felelte Callie. - És örülök, hogy itthon vagyok. Hosszú
idő telt el,

de végre itt vagyok - mondta a várakozástól csillogó

szemekkei. - És most szeretném látni az édesanyámat.

Rosita elégedetten bólintott. Alig hagyott időt Callienek, hogy levegye a kőrgallérját, máris a
homályos

előszobába vezette, egy ajtóhoz, mely alól halvány

fény szűrődött ki. Rosita halkan kopogott.

- Igen, szabad. Gyere be! - hallatszott az ismerős

hang.

Rosita kinyitotta az ajtót, Callie pedig követte a

nagy, szellős szobába, melyben egy hatalmas, négyoszlopos ágy állt, egy csipkés öltözőasztal,
két kárpitozott szék és egy szekrény. Rosita intett Callie-nek,

hogy lépjen be a hálószobával szomszédos helyiségbe. - Ott vár magára - mondta.

Callie belépett a szobába. A pislákoló tűz fényében

könyveket látott, drőtkeretes szemüvegeket és a két

szék közti asztalon szétszórt papírokat. Az egyik székbői egy vékony, törékeny, vállkendős
asszony állt fel

nehézkesen, és kinyújtotta kezeit.

-Anyám... milyen csodálatos érzés újra látni téged

- kiáltotta Callie, s megfogta anyja kezeit.

- Drága Callie. El sem mondhatom, mennyire boldog vagyok, hogy végre újra itt vagy -
mondta Estelié

Williams sugárzó arccal. Callie szemei könnybe lábadtak. - Köszönöm, hogy eljöttél,
gyermekem. Tudom,

hogy nem volt könnyű otthagynod Párizst, de remélem, boldog leszel velünk. Milyen
nagyszerű, hogy

újra egy család leszünk.

Callie anyjához hajolt, és megcsókolta sápadt, beesett orcát. - Ez butaság, mama. Boldogan
jöttem, és

hálás vagyok az ezredesnek, amiért tájékoztatott, hogy

az utóbbi időben nem vagy jól. - Anyja arcát fürkészte. - Miért nem üzentél hamarabb?
Tudod, hogy azonnal hazajöttem volna.

- Pontosan ezért nem tettem. Az orvosok nem sokat

segíthetnek a gyenge idegeimen és a szívemen, bár sokan megpróbálták. Mind megpróbálta...

még a papok

is az imádságaikkal és a szenteltvizükkel, de semmi

sem segített. Tudom, mennyire szeretted Párizst. Úgy

hallottam, nagyon boldog voltál ott Sophia nénéddel.

Nem akartam, hogy visszatérj Texasba, mielőtt valóban felkészültél volna rá. A Benton-erőd
rendkívül

kietlen hely egy olyan nő számára, mint amilyen te lettél. Remélem, nem találod majd nagyon
unalmasnak,

ha beköltöztél.

- Ugyan, ez butaság, drága anyám. Callie Rae pillanatok alatt otthon érzi majd magát -
hallották a határozott, ellentmondást nem tűrő hangot. Mindkét nő felpillantott. Bradford
Williams ezredes lépett be az apró

szobába, és az energikus test szinte betöltötte a helyiséget. Egyetlen pillantással felmérte az

előtte álló karcsú nőt. - Sokkal szebb vagy, mint azon a dagerrotípián, amit múlt karácsonykor
küldtél édesanyádnak

mondta. - Nagy őrömmel köszöntelek a családunkban, Callie Rae. Remélem, boldog leszel itt.

- Köszönöm, uram, ebben biztos vagyok - felelte

Callie, de kételyek gyötörték. Már a hosszú úton is aggódott kicsit, bár az utazás
eseménytelenül telt. Indiánoknak nyomát sem látta, és ezért végtelenül hálás

volt, mert még Párizsba is eljutottak a háború után elszaporodó ellenséges felkelések hírei.

- Melanie, a lányom bármelyik percben itt lehet

magyarázta az ezredes. - Néhány évvel fiatalabb nálad, de tudom, hogy jól ki fogtok jönni
egymással.

Barna szemei büszkén csillogtak. - Átrendezte a szobáját, így mindkettőtöknek jut majd elég
hely. Amióta

megtáviratoztad az érkezésed, Melanie másról sem beszél, csak rólad.

- Én is nagyon vártam már, hogy találkozzam vele,

és magával - felelte Callie.

- Bradford, kérlek, kérdezd meg, mikor szolgálja fel

Rosita a vacsorát! - mondta Estelié. - Callie biztosan

farkaséhes. Tudom, hogy az állomások kosztja hagy

maga után némi kívánnivalót.

- Hogyne, azonnal - felelte szolgálatkészen a férfi.

Amikor a két nő ismét magára maradt, Estelié a lányához fordult. - Tudom, milyen fájdalmas
emlékeket
ébreszt benned ez a hely. Mondd meg az igazat, Callie Rae! Biztos vagy benne, hogy
helyesen döntöttél,

amikor idejöttél?

Callie átölelte anyját. - Minden csodálatos lesz,

mama - próbálta megnyugtatni. - És amúgy is olyan

sokáig voltam távol. - Hátradőlt, majd mosolyogva

hozzátette. - Azért vagyok itt, hogy gondoskodjak rólad, és eltökélt szándékom, hogy újra
talpra állítsalak,

olyan gyorsan, hogy észre sem fogod venni. Majd

meglátod.

Estelié arca sugárzott az őrömtől. - A te közelséged

a legjobb orvosság a számomra, drágám. Most pedig

segíts felállnom, és menjünk az étkezőbe! Együtt fogunk vacsorázni, mint egy igazi család.

Callie felsegítette Estelle-t. Hosszú idő óta először

érezte, hogy ismét van családja, és gyönyörű jövő vár

rájuk.

Az elkövetkező néhány hétben semmi különös nem

történt. Callie a szobában állt, melyet Melanie-vel osztott meg, és új életén tűnődött. Eddig
mindenkivel jól

kijött, még mostohaapjával is. Természetesen tisztában

volt vele, hogy a házban minden asszonynak az ezredes szabályait kell követnie.

Kétségtelen, hogy Bradford Williams szigorú, parancsoló személyiség volt, ezt beosztottai is
tanúsíthatták,

de Callie-nek mindeddig sikerült visszatartania a véleményét, így elkerülte a kellemetlen

jeleneteket. Sokszor szerette volna kimondani, mit gondol, de az anyja érdekében legtöbbször
hallgatott.

Callie tudta, hogy Estelié beteg, gyenge a szíve és

nagyon ideges, ami csak rontott az állapotán. Nem

tudta pontosan, mennyit tehet anyjáért, de eltökélte,

hogy mellette marad, ezért az ezredes legtöbb hibáját

elnézte. Elviselte a sérelmeit, és nem panaszkodott.

Töprengését Melaníe hangja szakította félbe. - Mit

mondtál, drágám? Sajnos, elkalandoztak a gondolataim.

- Csak annyit mondtam, csodálom, hogy tudod ezt

csinálni - felelte Melanie.

- Micsodát? - kérdezte Callie.

- Hogy folyton mosolyogsz, amikor apa piszkál téged.

- Valójában engem nem zavar annyira, mint téged

felelte Callie, miközben azon töprengett, mi fog kisülni ebből a beszélgetésből. Mostanra már
elég alaposan

megismerte Melanie-t, és tudta, hogy valami nyomja a

begyét. Callie felállt, és Melaníe belekezdett.

-A hátam is borsódzik attól, ahogyan néha bánik

velünk - panaszolta az öltözőasztala előtt ülve, miközben a tükörben figyelte, ahogy Rosita
felteszi barna hajára a ragyogó fejdíszt. Egy táncmulatságra készültek,

melyet a tisztek feleségei rendeztek, és mindig Melanie készült el utoljára.

Callie elnézően mosolygott, s türelmesen várta a fiatalabb lányt. Vállainak szatén bőre és a
fűző fölött előbukkanó buja mellei halványan csillogtak a lámpafényben. Ő már rég elkészült,
de számított rá, hogy a

lánynak ez több időbe kerül.

- Ő olyan férfi, aki a saját feje után megy - jelentette ki Callie -, de azt hiszem, csak jót akar
mindanynyiunknak.

Melanie sötét szemei úgy szikráztak, mint az apjáé.

- Nekem akkor se mondja meg, kihez és mikor mehetek feleségül duzzogott. - Roy
hamarosan be akarta

jelenteni az eljegyzésünket, de apa megtiltotta neki

mondta. - Nekem úgy tűnik, itt senki sem csinálhatja

azt, amit akar. Csak amit apa akar.

- De hiszen még olyan fiatal vagy, Melanie. Talán

helyesebbnek tartja, ha vársz még egy ideig, mielőtt

férjhez mégy - magyarázta Callie, megpróbálva megnyugtatni a feldühödött lányt. - Még

rengeteg időd

van, hogy megállapodj.

Melanie rábámult. - Már nagyon unom, hogy mindenki azt mondogatja, túl fiatal vagyok
ahhoz, hogy

tudjam, mit akarok. Majd megértesz, ha megtudod,

hogy neked mit tervelt ki - mondta kárörvendő tekintettel.

-Tudom, hogy nagyon kedveli Hamilton kapitányt,

és nem lepődnék meg, ha megkérte volna, hogy legyen a kísérőm ma este. Nem is bánom...
kedvelem a

kapitányt.

- A saját érdekedben remélem, hogy nem csak kedveled - morogta Melanie.

- Miért? - kérdezte Callie, látva a lány önelégült

mosolyát. Elővette csipkés selyemlegyezőjét.

- Ó, hát lehet, hogy te vagy az utolsó, aki megtudod? Apa azt akarja, hogy összejöjj Hamilton
kapitánnyal. Úgy gondolja, derék férj válik majd belőle

olyan, aki méltó egy ezredes lányához. - Melanie

látva Callie döbbent tekintetét - folytatta. - Megmondtam, hogy ilyen. Most már hiszel
nekem?

- De... nekem semmi kedvem bárkihez is hozzámenni - mondta Callie rémülten. - Különösen
olyasvalakihez, akit nem szeretek.

- Nos, én szívesen férjhez mennék, de apa szerint

nem helyes, ha előtted házasodom meg. Hallottam,

amikor Estelle-lel erről beszéltek. Meg van győződve

róla, hogy a kapitány hozzád való férfi. Úgy gondolja,

itt az ideje férjhez menned, és gyerekeket szülnöd.

Callie szemei hirtelen összeszűkültek. - És anyám

mit felelt?

- Úgy tűnt, egyetért vele. Azt mondta, nem bánná,

ha végre megállapodnál és gyerekeket szülnél, akikben neki is öröme telne, ha már felépült.
Azt hiszem,

nagyon tetszik neki az ötlet.

- Úgy látszik, már mindent elterveztek, de senkinek

sem jutott eszébe, hogy engem megkérdezzen.

-Megmondtam... hogy apa ilyen - felelte Melanie

önelégülten, mert örült, hogy végre sikerült kibillentenie Callie-t hűvös nyugalmából.

Melanie elkészült. Kritikusan méregette magát a tükörben, majd miután megigazította haját,
elbocsátotta

a házvezetőnőt. - Azt hiszem, jó lesz, Rosita. Most elmehetsz. - Megfordult a kerek,

kárpitozott széken, és

felnézett Callie-re. - Nem tetszik neki, hogy újabban

annyi időt töltesz a kórházban. De amióta a doki szívesebben nézeget a pohár fenekére,
semhogy az emberekkel törődnie, apa kénytelen rád bízni a feladatait.

Nem örülne, ha a róla szóló jelentésben az állna, hogy

elhanyagolja az embereit. Kizárólag ezért engedi,

hogy ott dolgozz.

- Melanie, nekem semmi kedvem tovább hallgatni

ezt.

Párbeszédüket kopogtatás szakította félbe. Callie

megkönnyebbült.

- Igen, ki az? - kérdezte halkan Melanie.

- Remélem, a hölgyek már felvették a tánccipőjüket.

Itt várnak az urak, akik elkísérnek benneteket - zengett

Williams ezredes mély hangja.

- Köszönjük. Mondd meg nekik, hogy azonnal megyünk! - felelte Melanie, majd nem kevés
rosszindulattal Callie fülébe súgott. - Ne feledd, apa nem szokott elnéző lenni, vagy ha mégis,
akkor annak valami

oka van. Én szeretem őt, mert jó ember, de sosem jutott volna előre a hadseregben, ha ne
tanult volna oly

sok dolgot a stratégiáról és az elterelő hadműveletekről. Ezt ne feledd!

Callie nem felejtette el Melanie szavait. Az est hátralevő részében a jövőjén töprengett, és
azon, hogyan térhetne ki mostohaapja szándéka elől. Mindig úgy érezte, mintha valaki -
rendszerint egy férfi - megpróbálna

irányítani az életét. És már nagyon unta ezt. Egyelőre

valóban nem akart férjhez menni, bár számtalan ajánlatot kapott a megszédült udvarlóktól,
amikor Párizsban élt.

Hamilton kapitány nem volt rossz ember, de Callie

eddigi tapasztalataival összevetve meglehetősen unalmas társaságnak tűnt, és alig bírta

elviselni, amikor

tánc közben a férfi a karjaiban tartotta. Nem tudott

másról beszélni, csak a saját terveiről, és arról, hogy

mennyire szeretne magas rangot szerezni. Callie az

első vele töltött óra után úgy érezte, ha nem talál ki valamilyen indokot, hogy otthagyhassa,
sikítani fog.

Végre elérkezett a szünet. Az idősebb hölgyek viszszavonultak a bárasztalokhoz, és

felszolgálták a pazar

falatokat, míg a férfiak tányérokkal sorban állva várakoztak, hogy ételt vigyenek a verandán
várakozó vagy

a teremben üldögélő hölgyeknek.

Callie nem volt éhes. Fejfájásra hivatkozva elküldte

a kapitányt, hogy egyen nyugodtan nélküle. - Ne aggódjon, Lance, amint egy kis friss
levegőhöz jutok,

jobban leszek. Menjen csak, és később csatlakozzon

hozzám a verandán!

- Nos, én éhes vagyok, ezért ha valóban nem bánja... - mondta udvariasan.

- Egyáltalán nem - mosolygott Callie. - Ha gondolja, hozzon majd nekem egy pohár puncsot

- Nem maradok húsz percnél tovább - mondta, és

Callie majdnem felsóhajtott a megkönnyebbüléstől,

amikor a férfi elengedte a derekát

Ezután átfurakodott a tömegen, és kiosont a verandára. Tudta, hogy a férfi valószínűleg

politizálni kezd

a barátaival, és teljesen megfeledkezik az időről. Ebben a társaságban az indiánok és a

polgárháború utáni

szomorú gazdasági állapot volt a kedvenc téma. Callie

reménykedett, hogy mindez elvonja majd Lance

figyelmét, és ő magára maradhat

Igaz, hogy már megszokta az itteni életét, és Párizsban is aktív társadalmi életet élt, néha
mégis elviselhetetlennek érezte a tömeget, és ilyenkor egyszerűen

muszáj volt elmenekülnie valahová, ahol gondolkodhatott, ahol nem kellett udvarias
társalgásba bonyolódnia, és nem kellett addig táncolnia, amíg bele nem sajdult a lába.

Végre egyedül, gondolta, távol a zajtól, a forróságtól

és az embertömegtől. Fölnézett a holdtalan égre, és a

fényesen pislákoló csillagokat figyelte. A kertben

szentjánosbogarak röpködtek, és a bokrokban tücskök

ciripeltek. Baloldalt virágzó veteményeskert húzódott,

melyet napközben Callie is szívesen gondozott. A civilizációtól ilyen távol nehéz volt friss
zöldséghez jutni,

és miután elmagyarázta az ezredesnek, milyen lényeges szerepet játszanak a zöldségek az

egészséges táplálkozásban, az megengedte, hogy egy kertet hozzanak létre az erőd lakóinak
ellátására. Igaz, hogy ez

nem volt túl nagy eredmény, de egy olyan településen, ahol a férfiak uralkodtak, Callie
büszke lehetett rá,

hogy legalább ennyit elért.

Ebben a pillanatban halk női nevetést hallott, és tekintete automatikusan keresni kezdte a hang
forrását.

Nem messze tőle, a fák alatt egy fiatal pár álldogált

Sötét volt, és Callie aligha törődött volna velük, de hirtelen észrevette, hogy a fiatalember
megragadja a lány

vállát, majd szenvedélyesen átöleli. A jelenet egészen

ártatlannak tűnt, de Callie meghallotta a nő halk tiltakozását. - Drágám, tudod, hogy ez nem a
legmegfelelőbb hely és időpont. Mi lesz, ha valaki meglát bennünket?

De mielőtt kibontakozott a férfi karjaiból, hagyta,

hogy az többször is megcsókolja. Aztán felkapta szoknyája szélét, és visszasietett a

bálterembe.

- Serena, kérlek, gyere vissza! Beszélnünk kell - könyörgött szenvedélyesen a katona, de a nő

ügyet sem

vetett rá.

Callie-t annyira megdöbbentette a jelenet, hogy már

nem is a férfit nézte, hanem a nőt, és hirtelen ráébredt,

hogy nagyon ismerős a számára. - Serena Richards, te

kis boszorkány, vajon most mire készülsz? - kérdezte

magában. Követte Serenát a mellékajtón át, s közben

azon tűnődött, vajon van-e fogalma az őrnagynak, mi

folyik az orra előtt. Mindenki tudta, hogy Serena egy

közönséges tábori nőcske, aki valahogyan behízelegte

magát az őrnagy ágyába, aztán nemsokára a felesége

lett. Százmérföldes körzetben nemigen volt olyan férfi,

aki ne ismerte volna Serenát testközelből is, gondolta

Callie, és úgy tűnt, hogy a házasság nem sokat változtatott az életmódján. Épp olyan
könnyedén osztogatta

a kegyeit, mint korábban. Bizonyos nők semmiből sem

tanulnak.

Call ie az udvart bámulta. Az útjukat rovó őröktől és

a dolgukat végző katonáktól eltekintve minden csöndes volt, és nyugodt. Callie már egy
másik időben járt,
és egy másik férfira gondolt. Hiába szerette volna minden erejével elfelejteni a sötét lelkű
gazembert, sohasem sikerült tökéletesen kitörölni az elméjéből Rafe-et.

Vajon mi lehet most vele?

Amióta a mocsárban találkoztak öt évvel ezelőtt,

senki sem hallott róla. Isadora legalábbis ezt írta egyik

levelében. Azt is megírta, hogy Lily LaFleur - aki

ugyan magához tért, de nem emlékszik a támadójára

és Sam Matthews leveleznek egymással, de még ők

sem tudják, hová tűnhetett Rafe. Viszont mindketten

szilárdan hiszik, hogy Rafe-nek semmi köze sincs az

akkor éjjel történtekhez. De New Orleansban szinte

mindenki úgy vélte, Rafe a tettes, különben miért tűnt

volna el?

Néhány pillanat múlva az erődöt védelmező magas

falon álló őrszem éleset kiáltott. Callie visszazökkent a

jelenbe.

- Egy lovas közeledik.... Rendben van, beengedhetitek!

A katona kitárta a kaput, Callie pedig hallotta a lódobogást és a kétségbeesett hangot.

- Segítség! Segítsen valaki!

Callie már rohant is lefelé a lépcsőn, a segélykiáltás

irányába. A ló még szinte meg sem állt, a por még el

sem ült, amikor odaért.

Az egyik katona megragadta a kantárt, és a lő hátáról egy tizenhat év körüli legény csúszott
le, majd az

állat lábai elé omlott. Callie a holdfényben is jól látta a

fiú arcát eltorzító félelmet.

- Hívják a doktort! - zihálta. - A családom... az

anyám és a húgom megkapta a himlőt, és ha a doktor

nem jön azonnal, meghalnak.

Callie tudta, hogy a doki ma este már nem sokat tehet értük, mint ahogyan egy darabig
senkiért. Valahol

részegen mulatozott, de senki sem tudta, hol, vagy

hogy visszatért-e már egyáltalán, és úgy tűnt, a mai tivornya napokig is eltart. Ez várható volt,
amire a katonák figyelmeztették is Callie-t. Callie szerette a dokit,

aki remekül értette a dolgát, ha józan volt, de ez elég

ritkán fordult elő vele. Callie tekintetével elnémította a

katonákat, akik már éppen közölni akarták a fiúval a

szerencsétlen helyzetet. Mi értelme lett volna ráébreszteni, hogy nincs remény?

- A Henderson-farmról jöttél? - kérdezte.

A fiú szemeiben könny csillogott, de elfojtotta a sírást. - Igen, asszonyom. A járvány a múlt
héten tört

ránk... apát gyorsan elvitte, de a lányok és anyám még

kitartanak - szipogta. - Én eddig megúsztam valahogy,

de tudtam, hogy egyedül nem sokat tehetek értük.

Annyira betegek... Segítségre van szükségem.

A fiú mellett álló katona gyengéden hátba verte.

Nagyon bátor legény vagy, ha egymagad át mertél vágni az indiánok földjén. - A hangjából
tisztelet és

együttérzés csendült.

- Muszáj volt... a családom haldoklik, uram... és

muszáj segítséget szereznem - mondta a fiú. Sovány

teste remegett a kimerültségtől.

Callie karon fogta, és az épület felé fordította. - Jól

van... gondoskodunk róluk. Gyere be velem! Keresünk

neked valami harapnivalót, aztán lefekszel aludni.

A fiú feszülten elhúzódott tőle. - Nagyon köszönöm, asszonyom, de nem pihenhetek. Egy
perc vesztegetni való időnk sincs.
- Tudom... tudom... - próbálta megnyugtatni Callie.

- De semmit sem tehetsz értük, ha összeesel a fáradtságtól. Megígérem, hogy megkapják a

megfelelő orvosi ellátást, de csak abban az esetben, ha most ellenkezés nélkül velem jössz.

A fiú komoran és vonakodva követte Callie-t a házba.

Később karanténba helyezték, és Callie megígértette

vele, hogy nem szökik meg Rosita szemei elől, amíg ki

nem derül, hogy megkapta-e a járványt. A fiú vonakodott, de végül beleegyezett, azzal a
feltétellel, hogy

Callie gondoskodik a családja megfelelő ellátásáról.

Callie aznap éjjel álmatlanul feküdt ágyában, és arra

gondolt, amit - tudta - meg kell tennie. Egy család

bajba került, és senki más nem rendelkezett olyan orvosi ismeretekkel, mint ő. A doktor talán
segíthetne,

de hol van? Callie-nek semmi kedve nem volt a Llando

Estacadón keresztül a Henderson-farmra utazni, de

már tudta, hogy ezt kell tennie.

Indiánok... Halálra rémült, ha rájuk gondolt, és félelmében majdnem megtagadta a segítséget.

De eszébe

jutott a fiú kétségbeesett tekintete, s hogy mennyire féltette az anyját és a húgait.

-Callie... menned kell - mondta magának. - Nincs

más választásod. - De lelkében felkiáltott egy rémült

hang.

Tizedik fejezet

A bölénylegelő hullámzó tengere fölött hajnali köd

szitált...

A préri közepén rézbőrű harcosok lovagoltak egyenletes ütemben, fejükön tollak, kezükben
lándzsák, melyeken megcsillantak a felkelő nap pasztell sugarai...

Az ezredes fekete hintójában ülő lánghajú szépség

meglepetten pislantott, amikor a szeme sarkából egy

pillanatra felfigyelt a különös mozgásra. Torka hirtelen

kiszáradt. Mi lehet az odakint? Kezét homlokához

emelte, hogy védje szemeit a felkelő nap sugaraitól, és

nyugtalanul fürkészte a felderengő horizontot. De már

semmit sem látott.

Bármit is vélt az imént ott felfedezni, már eltűnt.

Nem volt ott más, csak a hajnali nap, mely barátságosan keresztül ragyogott az alacsonyan
kúszó fellegek

között, bearanyozva a pekandiófák leveleit. Érzékcsalódás, semmi több, mondogatta

magában, de homlokáról még nem tűntek el az aggodalom ráncai. Indiánokra mindig
számítani kellett, bár tudta, hogy az ezredes legjobb emberei kísérik tapasztalt harcosok. Az

ezredes - az ellenséges indiánok esetleges támadása

miatt - megpróbálta lebeszélni Callie-t erről az útról,

de a lány hajthatatlan volt. Emlékeztette az ezredest,

hogy élet-halál kérdéséről van szó, és hogy a lelkiismeretük tisztasága érdekében nem
hagyhatják cserben a

bajba jutott családot.

Callie meglepetésére Hamilton kapitány felajánlotta,

hogy személyesen kíséri el. Az ezredes végül beadta a

derekát, de ragaszkodott a fegyveres kísérethez, és a

biztonságuk érdekében egy egész osztagot küldött velük.

- Valami baj van, Callie? - szakította félbe gondolatait a kapitány barátságos hangja. Callie
felé fordult.

- Nem... legalábbis azt hiszem - válaszolt kissé bizonytalanul.

- Kicsit felzaklatta, amit tegnap a komancsokról hallott, igaz?

Callie félénken elmosolyodott. - Azt hiszem, igen.

Folyton az jár az eszemben, amikor az ezredes arról

beszélt, hogy ha az ember nem látja az indiánokat, az

még nem jelenti azt, hogy valóban nincsenek ott.

- Ebben van némi igazság, de magammal hoztam a

legjobb felderítőt. A komancsok nem kerülhetnek a

közelünkbe a tudta nélkül.

- Ez nagyon megnyugtató - felelte Callie. Vérében

még mindig zubogott az adrenalin. Egy utolsó pillantást vetettek a távoli hegyek felé. Be
kellett ismernie,

hogy a kapitánynak igaza van semmi okuk nem volt

az aggodalomra. Csak képzelte, hogy látott valamit.

A férfi Callie tekintetének irányába nézett, majd elmosolyodott. - Látja? Semmi. Most pedig
kérem, nyugodjon meg, és üljön vissza! Élvezze ezt a kellemes

utazást!

Callie bocsánatkérően mosolygott. - Sajnálom. Tudom, hogy úgy tűnik, mintha nem bíznék
magában és

az embereiben.

- Nem keli mentegetőznie, Callie. Pontosan tudom,

mit érez. A falakon túl sokkal hatalmasabbnak tűnik ez

az ország. Hiába szokja me az ember, ha elindul, úgy

érzi, szinte elnyeli a vidék. Es attól fél, hogy többé senki sem talál a nyomára.

Callie halkan felnevetett. - Ezt magam sem mondhattam volna jobban. Úgy érzem, valóban
megértett.

- Hát persze. Nem maga az egyetlen, akinek idekint

inába szállt a bátorsága. Ugy tartják, Texasban a férfiak

álmai is nagyobbak - kuncogott halkan. - Feltételezem, hogy néhány nőé is. Bár én még nem
sok nővel

találkoztam, aki a házasságon és a gyermekszülésen kívül másról is álmodozott volna.

-Meglehet, de mindig vannak kivételek - ellenkezett Callie.

Lance elpirult. - Nos, igen, valóban vannak

mondta sóvárogva, miközben a szeme sarkából Callie-t figyelte.

- Sosem próbáltam tagadni, hogy én is ilyen vagyok

- vágott vissza Callie.

A kapitány feléje fordult, és addig bámulta, míg végül Callie kényelmetlenül fészkelődni
kezdett.

- Be kell vallanom, hogy maga a legérdekesebb nő,

akivel valaha találkoztam, Callie Rae. De remélem,

nem kell a végtelenségig várakoznom, hogy kitűzzük

az esküvő időpontját.

Lance azóta próbálta rábeszélni Callie-t az esküvőre,

amióta az ezredes megengedte neki, hogy udvaroljon,

de Callie-nek esze ágában sem volt a házasság boldog

kötelékébe lépni.

-Azt hiszem, megint rosszat mondtam - mondta a

férfi.

Callie vállat vont. - Egyáltalán nem. Maga pontosan

úgy gondolkodik, mint a többi férfi. Nem ismerek

olyan férfit, aki ne lenne meggyőződve arról, hogy miután a nő elhagyta a bölcsőt, egyetlen
vágya, hogy férjhez menjen. Maga elég őszinte ahhoz, hogy kimondja, amit gondol - mondta
kedvesen.

Lance arca megvonaglott. - Nem mondhatnám,

hogy ettől jobban érzem magam. Csak annyit mondjon meg, elképzelhetőnek tartja-e, hogy a
közeli jövőben összeházasodjunk.

Callie-t pillanatnyilag egészen más dolgok aggasztották, és nem örült a férfi tolakodásának.
Már értette,

miért akarta Lance elkísérni. - Még azt sem tudom,

hogy egyáltalán Texasban akarok-e maradni, Lance.

Szeretnék még várni a komoly döntésekkel... szeretném tudni, ide való vagyok-e... van-e itt
hely a számomra.

A férfi összevonta a szemöldökét. - Hiszen már

megmondtam: van, ha a feleségem lesz.

Callie megköszörülte a torkát. - Maga kiváló férfi,

Lance, de én nem érem be a házassággal. Nekem álmaim vannak, Lance, akárcsak magának,
és...

A férfi pimaszul elvigyorodott. - Tudom, tudom. Azt

szeretné, ha egy napon saját orvosi praxisa lenne. Be

kell ismernem, Callie, hogy ennél vakmerőbb álomról

még nem hallottam Texasban.

- Igen, pontosan ez az, amit akarok - válaszolta

Callie élesen.

Lance nem törődött a megrovó hangnemmel. Reménykedve folytatta. - Én nem vagyok túl
türelmes

ember. Ne akarja, hogy örökké várjak!

Néhány pillanatig farkasszemet néztek. Callie úgy

érezte, a férfi mindjárt hozzá hajol és megcsókolja.

Majdnem összerezzent a gondolattól. Lehet, hogy napszúrást kapott? A kapitánynak sosem

jutna eszébe

ilyen hirtelen gondolat, és bár a férfi szemében egy

pillanatra felcsillant a szenvedély tüze, Callie tudta,

hogy nem közeledne hozzá így. Maga sem értette,

miért, de nem bánta volna, ha Lance - megtagadva jellemét - valami olyasmit tenne, amire
Callie nem számít. Ha megragadná, hevesen megcsókolná, elszédítené, vagy bármit. De ő
annyira kiszámítható volt, anynyira fegyelmezett. Miért nem lehet egy kicsit vakmerő, netán
bátor? Callie szívverése felgyorsult. Eszébe

jutott az a pajkos csillogás, melyet valaha egy másik

férfi sötét szemében látott, eszébe jutott szájának nemes metszésű íve. Ő vakmerő volt. Ő
bátor volt. De

Callie nagyon jól tudta, mibe került neki ez a kapcsolat. Karjai és lábai hirtelen elgyengültek,
szíve hevesen

kalapált, teste remegett.

Lance ránézett, majd megszólalt. - Callie, jól van?

Ennyire felzaklattam?

A lány észre sem vette, hogy gondolatai ismét elkalandoztak. A múlt elhalványult, és ő ismét
visszazökkent a jelenbe. Bűnbánóan Lance-re nézett, és megpróbált kedvesen elmosolyodni. -
Nincs semmi bajom. Csak kissé szórakozott vagyok.

- Rémültnek látszik. Lehet, hogy a nap teszi. Megállhatunk pihenni, ha gondolja - mondta a
férfi aggályosan. Figyelmes tekintete szinte a székhez szögezte

Callie-t.

- Inkább ne - felelte. Már kifejezetten bosszantotta

a férfi tekintete. Nem tudta, miért, de így érezte.

Kedves magától, hogy felajánlja, de jobb lenne, ha

sietnénk, hogy még szürkület előtt a Henderson-farmra

érjünk. Mielőbbi orvosi ellátásra van szükségük.

A férfi bólintott. - Akkor sietünk. Szomorú, hogy

pont Hendersonékkal történik ilyesmi. Igazán kedves

család. Félek, hogy nagyon kiábrándító látvány fogad

majd minket.

- Csak imádkozhatok, hogy elkerüljük a legrosszabbat - mondta Callie komoran. A himlő

rendkívül gyors

betegség, de az azonnali orvosi beavatkozás a kezdeti

stádiumban megmenthette egyesek életét. Ezt csak az

idő dönthette el, mert Callie nem tudta, mennyire fejlődött ki bennük a betegség. Igaz, hogy
Billy Henderson részletesen leírta a tüneteket: a lázat, a köhögést s

végül a bőrön megjelenő kiütéseket. Először a fiú apját

döntötte le a kór, aztán az anyját, s végül a kislányokat, akik még annyira fiatalok voltak.
Mindig a gyermekáldozat volt a legtragikusabb.

Callie az ifjú Billy mellett ült, mialatt az befalta a

hirtelen összeütött ételt. A fiú közben elmesélte, hogy

a hozzátartozói, Buck és Fiorence Henderson azon kevesek közt voltak, akik otthon maradtak,
miután a kormány minden épkézláb férfit besorozott a polgárháború miatt.
Callie számára mindez olyan volt, mint egy rémálom: az indián felkelések és a szenvedés,
amit a hoszszú nyári szárazság okozott. De még sosem találkoztak

olyan veszedelmes gyilkossal, mint ez a csöndes és kegyetlen betegség. Ez a gyilkos nem tett
különbséget fajok és társadalmi osztályok között. Még az erős indiánok is áldozatul estek, es
az a szóbeszéd járta, hogy a

betegség több rézbőrűt pusztított el, mint a fehér ember. Callie csöndben ült, gondolataiba
merülve.

Hamilton kapitányt viszont más gondok emésztették. Ravasz tekintete a messzeségbe

bámulva egész

úton a tájat fürkészte. Nem akarta, hogy Callie megtudja, mennyire aggódik az út utolsó
szakasza miatt.

Egy sziklás szoroshoz közeledtek, és a kapitány tudta,

hogy ha oda érnek, teljesen védtelenek lesznek. A komancsok mindig az ilyen helyeken
várták áldozataikat,

elrejtőzve az arany vöröses homokkövek sima tetején.

Innen rohanták le a gyanútlan utazókat a megfelelő

pillanatban. Ez elég ijesztő perspektívának tűnt, de a

kapitány mindent megtett, hogy ne következhessen be.

Tudta, hogy résen kell lennie, és nem engedheti,

hogy Callie bódító szépsége elterelje a figyelmét. Mint

kiderült, ez volt a legnehezebb feladat az út során.

A lány rendkívül bájos volt, de a kapitány nem engedhette meg magának, hogy eltérítsék a
céljaitól. Minden

tettének megvolt az oka. A szabályokat sző szerint betartotta, és sohasem tett olyasmit, ami
nem mozdította

elő katonai pályafutását.

A huszonhárom éves Callie gyönyörű, kívánatos

nővé érett, és bármelyik tisztet megkaphatta volna.

Lance tudta, hogy ő lesz az, aki megkéri a kezét. Tervei voltak Callie-vel, akárcsak az
ezredesnek. És a kapitány mindent elkövetett, hogy ezek a tervek megvalósuljanak.

- Maradjon ez kettőnk közt, fiam! Ha ráveszi ezt a

lányt, hogy magához menjen, örökké hálás leszek

mondta neki az ezredes a Callie érkezését megelőző

napon. Majd kacsintott és hozzátette. - Néha kicsit önfejű, és szüksége van egy erős kézre, de
tudom, hogy

maga olyan férfi, aki képes lesz kordában tartani.

Rendkívül kamatozó befektetés lesz, erről biztosíthatom.

Lance tudta, hogy ha feleségül veszi Callie-t, sínen

van az élete. - Mindent megteszek, uram - felelte, de

valójában nagyon félt az első találkozástól. Nem tudta,

mire számítson, különösen azok után, hogy hallotta a

pletykákat, melyek szerint Callie valamilyen botrányba

keveredett New Orleansban, és ezért ki kellett lépnie

az Orsolya-rendből. Lance tudta, hogy az anyja

mennyire megrémülne, ha megtudná, hogy fia egy

olyan lányt akar elvenni, akinek sötét múltja bármikor

utolérheti őket. Nem is akart rágondolni, mi történne

vele akkor. De miért fesse az ördögöt a faira?

A pokolba, hiszen ha az anyja nem tud meg semmit,

akkor nem is fog fájni neki, gondolta Lance. Most épp

elég volt az ezredessel törődnie, és legfőképp a saját

karrierjével. Lance mindennél jobban vágyott az előléptetésre.

De Callie szépsége újabb ösztönzőerőt jelentett.

Lance úgy döntött, nem foglalkozik tovább a pletykákkal. Hiszen Callie valóban az egyik
legbájosabb lány

volt, akivel valaha találkozott, és neki voltak a legkifejezőbb ametiszt szemei. Ezek a szemek
néha az örömtől ragyogtak, máskor tűnődtek, vagy egyéb érzelmeket tükröztek. De Lance
éjjelente leginkább a szájáról

álmodozott.

A lágy, telt ajkak csókra születtek, bár a kapitány

még nem gyűjtötte össze a bátorságot, hogy megízlelje

édességüket. Rájött, hogy amíg ezt nem teszi meg,

nem lesz egyetlen nyugodt éjszakája sem. De bárhogyan is próbálkozott elnyerni Callie
rajongását, a lány

csak a munkájának élt, és úgy tűnt, a kórház komor falain kívül semmi érdekeset nem talál.
Lance úgy érezte, Callie nem bízik benne, mint ahogyan egyetlen férfiban sem. Ismét azokra a
pletykákra gondolt, és arra a

gazemberre, aki beárnyékolta a lány múltját. Nagyon

szerette volna tudni, mi történt köztük, ami Callie-t ennyire gyanakvóvá tette.

Most a lányra nézett. Szerette volna megérinteni a

haját, ami lelkéhez hasonlóan mindig olyan kusza

volt. Göndör fürtjei a forróságban úgy tekeredtek arca

köré, mint az engedetlen lángnyelvek. Lance lenyelte

a torkán akadt gombócot, és megpróbálta magára vonni Callie figyelmét. - Még néhány
mérföld, és túl leszünk az út legnehezebb szakaszán - mondta. - Baj

nélkül odaérünk még sötétedés előtt.

-Ezt jólesik hallani - felelte Callie. Kinyújtóztatta

elgémberedett izmait, és hátradőlt az ülésben.

Az órák lassan teltek. Nyaka és háta már fájt a zötykölődéstől, mert az út, melyen haladtak,
alig volt több

egy marhacsapásnál. Már nem háborgatták ijesztő rémképek, ezért legalább hálás lehetett.
Amióta visszatért

Texasba, nem találkozott indiánokkal, eltekintve azoktól a szánalmas szökevényektől, akik

otthagyták a rezervátumot, és gyakran megjelentek az erőd kapujánál, hogy élelmet és
takarókat kérjenek.

A fehér ember és az indiánok háborúja megkövetelte a maga áldozatait. Voltak ellenséges

csapatok is a

rezervátumokon kívül, de ők sosem jöttek könyörögni.

A büszke komancsok inkább éheztek, semhogy maradékot kunyeráltak volna. Megesküdtek,

hogy ellenállnak a fehér embernek, és valóban rengeteg gondot

okoztak neki.
A polgárháború már négy éve befejeződött, de Texasban kiéleződött egy legalább annyira
pusztító

konfliktus. A mezőkön nermernuh komancsok támadtak a fehér bevándorlókra. Meg akarták

állítani a területükre betolakodó emberáradatot.

A komancsok lovainak hatótávolságán belül gyakran

megesett, hogy figyelmeztetés nélkül előbukkantak,

mintha csak egy rémálomból lépnének ki a szörnyű

valóságba. Magabiztosan száguldottak keresztül a mezőkön, egészen Mexikóig, ellenségeik

szívébe pedig

félelem költözött. A déli mezők urai mindent elvettek

a fehérektől, ami csak megtetszett nekik.

Ez az ő birodalmuk volt.

A texasiak gyűlölték a komancsokat, és leghőbb vágyuk volt elűzni őket erről a földről. Úgy
tartották, az

indiánok mind kegyetlen gyilkosok, akikben nincs

semmi emberi érzelem. Hiszen Callie is hallotta, amikor az ezredes elmesélte, hogy az
indiánok ugyan aláírták a szerződést, de a tinta még meg sem száradt a

papíron, már a harcra készülődtek. - Egyikben sem lehet bízni. - Csak a halott indián jó
indián, vagy amelyiket bezárják a rezervátumba - jelentette ki vehemensen az ezredes.

Kezdetben Callie is osztotta a véleményét. Jól ismerte az indiánok álnokságát, tudta, mennyire
megvetik a

fehéreket, és emlékezett rá, hogyan gyilkolták le a telepesek ártatlan családjait. Újabban

észrevett egy megdöbbentő változást is, és mivel saját szemével látta a

dolgot, tudta, hogy nem sokáig lehet titokban tartani.

Valaha az indiánok kemény és független emberek

voltak, de most egy új és más generáció bukkant fel a

nomád törzsekben. Ők voltak azok, akik rendszeresen

megjelentek a Benton-erőd kapuinál, akik alamizsnáért

könyörögtek, és egyáltalán nem hasonlítottak azokra a

gyilkosokra, akiket Callie hosszú ideje őrzött az emlékezetében. Fáradtak voltak, éhesek,
távolról sem olyanok, mint azok az embertelen vadállatok, akikről az
ezredes beszélt.

Callie kezdetben fenntartásokkal tekintett az indiánokra. Nem bízott bennük, és mindig eszébe
juttatták,

hogyan halt meg az apja. Az utóbbi időben gyakran

figyelte a zord tekintetű férfiakat és az elgyötört arcú

nőket az erőd bejáratánál, és kénytelen volt megismerkedni egy új, ijesztő érzéssel. A
szánalommal. Valóban sajnálta őket. Egyetlen érző lény sem tudta volna

elnézni szánalmas állapotukat.

A kétségbeeséstől és az éhségtől hajtva csoportokban jelentek meg a kapuknál. Az apák

felemelt kezekkel könyörögtek. Az anyák gyermekeik körül lézengtek, és az elébük vetett
alamizsnáért tolakodtak. Az indiánok legtöbbször csak néhány falatot akartak. Callieben
különösen mély nyomot hagyott az egyik incidens, amelyet a mai napig sem felejtett el.

Az ezredes, akinek már elege volt az erődkapuk körül lézengő indiánokból, parancsba adta,
hogy több

alamizsnát nem kaphatnak. Világossá akarta tenni,

hogy többé nincs itt semmi keresnivalójuk.

Még azon a héten egy csapat kiowa érkezett a kapuhoz és élelmet kért, de az őrök - az ezredes
utasítását

követve - ridegen visszautasították a kérést.

Az indiánok nem mentek el, és az őrök hamar dühbe gurultak.

- Ha holnap reggelig könyörögtök, akkor sem kaptok semmit - kiáltott le az egyik katona
őrhelyéről. Tekintetét elsötétítette a harag. - Most pedig tűnjetek,

mielőtt szétlövöm a koszos seggeteket. Akkor majd

nem lesz gondotok élelemre!

- Nem magamnak kérek - mondta a komor indián

rezzenéstelen arccal -, hanem a feleségemnek és a

gyermekeimnek. Napok óta nem ettek. Kérem, adjon

valamit... bármit.

Az őrök kinevették a szerencsétlen indiánt. Végül az

egyik alattomos hangon kikiáltott. - Várj egy percet!

Talán mégis akad itt neked valami élelem! - Azzal elment, és egy pillanat múlva már vissza is
ért. - Nesze... ez a tiéd, indián! - vihogott, és kidobott egy vödörnyi rothadó, büdös szemetet. -
Vedd fel, és tűnj innen a pokolba!

Callie - meghallva a kavarodást - lemászott a létrán

a fal tövéhez. Szégyenkezve és szörnyülködve nézte a

férfira záporozó szemetet.

A döbbent indián büszkén állt a rázúduló bűzlő mocsokban, és még csak a szeme sem
rebbent, amint a

kukacok lepte szemét lepergett hajáról és ruhájáról.

A látvány szívszorító volt. Callie iszonyatos sikoltást

hallott. Egy indián asszonyt pillantott meg, hátán csecsemővel, aki a bezárt kapuhoz rohant, és
addig verte

meztelen öklével a durva fát, amíg keze véres nem

lett. A nő azon az egyetemes nyelven fejezte ki fájdalmát és nyers érzelmeit, melyet mindenki
világosan

megérthetett. De az őröket még ez sem hatotta meg.

Tovább kacagtak.

Egy másik indián asszony, aki már alig állt a lábán

az éhségtől, térdre rogyott, és két kisgyermekét magához szorította. Keserűen sírni kezdett, és
záporozó

könnyeit látván Callie többé nem hitte, hogy az indiánok szívtelen teremtmények.

Megpróbálta letagadni maga előtt ezt az új felismerést, de tudta, hogy hasztalanul. Az a kis
csapat olyan

tragikusan szomorú volt, és olyan reményvesztett. Callie ismét azon tűnődött, hová tűntek az
őrült gyilkosok, a vadállatok. De ha erre gondolt, úgy érezte, cserbenhagyja apja emlékét.
Szinte hihetetlen, hogyan volt

képes megszánni ezeket az indiánokat, de a katonák

kegyetlenségét sosem fogja elfelejteni.

Ha az indiánok valóban olyan hideg és érzéketlen

teremtmények, akkor hogyan szerethetik ennyire a

gyermekeiket, hogyan aggódhatnak értük? És miért

nem akarnak a rezervátumokban élni, ahol elvileg

mindent megkapnak, ami az életben maradásukhoz

kell? Tehát mégis igazak a romlott ételről és a tetves takarókról szóló szóbeszédek? A
kormány nem engedheti, hogy ennyire megcsúfolják az igazságszolgáltatást. Hiszen maga az
ezredes is számtalanszor mondta

Callie-nek, hogy a rezervátumokban jól bánnak az indiánokkal, és nem üldözi őket senki. A
többi pedig

csak bajkeverő lázadó, biztosította az ezredes.

- De még ezeknek az ördögöknek is be kell végül

illeszkedni - mondta meggyőződéssel. - Különben kihalnak.

Callie-nek ebben a pillanatban csak ez a kegyetlen

jövendölés járt a fejében.

Súlyos gondolatai közepette szinte észre sem vette a

feléjük vágtató katonát.

Hámi lton kapitány viszont éber volt, és azonnal

megértette a tizedes szemének üzenetét. Tudta, hogy

amitől annyira tartott, bekövetkezett.

Tizenegyedik fejezet

- Indiánok közelednek, kapitány úr! - kiáltotta a lovas.

Callie érezte, hogy a mellette ülő Lance megdermed.

Idegesen begyűrt egy hajfürtöt főkötője alá, s megpróbálta elfojtani nyugtalanságát. A

befogott lovak mögött

hirtelen hatalmas porfelhő kerekedett, és a riadt állatok

prüszkölve meglódultak. A madarak károgva rebbentek fel a fák tetejéről. Callie tekintetével
követte röptüket A madarak szétszóródtak és eltűntek a távoli horizonton. Ekkor pillantotta
meg a messzeségben kavargó

porfelhőt. Félelem fogta el. Tudta, hogy veszélybe kerültek.

-Kapitány? - fordult hirtelen a férfi felé. Lance

ugyanabba az irányba nézett. Callie megkapaszkodott

a székben, mert elszédült.

A lankás prérin és a bölénylegelőn túl, melynek

nagy részét a nyári nap már kiégette, a táj nyugodtnak

tűnt, de a messzeségben jól láthatta a texasi ég alatt

feléjük vágtató lovasokat.

- Indiánok - suttogta, és moccanni sem bírt. Lobogó

hajukban tollak tündököltek. A napfény megcsillant

mell vértjei ken és rikító színekkel kifestett arcukon.

A szó végigmoraj lőtt a szakaszon, aztán mindenki

néma csendbe burkolózott.

-Tudom, látom őket - mondta Lance feszülten,

majd megragadta Callie remegő kezét. - Próbáljon

megnyugodni!

- Most mi lesz velünk? - kérdezte Callie reménykedve.

- Nem tudjuk lehagyni őket. Egyszerűen lerohannának. De magának nincs miért aggódnia.
Nem hagyom,

hogy bántsák - mondta komoran. Callie-nek nem tetszett a baljóslatú hang.

Hirtelen eszébe jutott apja és az asszonyok, akik

azon a tragikus sorsú kocsin utaztak. Rémületében

majdnem felsikoltott. - Ó, Istenem! Lance, most meg

fogunk halni? - kérdezte elsápadva. A férfi komor tekintetét látván elakadt a lélegzete.

- Imádkozom, hogy ne így legyen. De vannak dolgok, amik még a halálnál is rosszabbak,
Callie

mondta feszülten. Fejében kétségbeesetten kutatott

egy terv után. Sosem hitte volna, hogy a komancsok

szembeszál Inak velük a nyílt mezőn, bár tudta, hogy a

quohadik bármikor és bárhol rátámadnak a fehér emberre. Ezt a földet pedig a sajátjuknak
tekintették. Az
szemükben a kapitány és az emberei voltak a birtokháborítók.

-Trevler, mindenki fegyverbe! Megállunk! - adta ki

a parancsot Lance. - És ne feledje, semmi áron sem

engedhetjük, hogy Callie a karmaik közé kerüljön!

Lance jól tudta, hogy a lovaik és a gyönyörű fehér

asszony nagy kísértés a győzelemre áhítozó, elszánt

indiánok szemében. Bár látszólag kevesen voltak, a

harc keménynek ígérkezett, mindkét oldalon súlyos

veszteségekkel. Lance a fogát csikorgatva bosszankodott kiszolgáltatott helyzetük miatt. Arra

fikarcnyi esélyük sem volt, hogy lehagyják a sebes komancs pónikat.

Tudta, mit kell tennie, mi a kötelessége, ha meg kell

védenie Callie-t, és ebbe belesajdult a szíve. Csal

egyetlen tisztességes dolgot tehetett: meg kellett

könnyítenie Callie szenvedését. Ez volt a Nyugat íratlan törvénye. Minden tapasztalt katona
tudta, mit tesznek a komancsok a foglyul ejtett asszonyokkal. Kimondhatatlan dolgokat, olyan
borzalmasakat, amilyeneket Callie el sem tud képzelni.

A komancsok szívesen ejtettek foglyul nőket, hogy

azok új harcosokat szüljenek a népnek. Addig tartották

rabszolgaságban a foglyokat, amíg azok el tudták látni

a feladatukat. Aztán eladták vagy megölték őket, attól

függően, hogy milyen volt a hangulatuk. Lance tudta,

hogy ha foglyul esnek, az kínzást és halált jelent. De a

legnagyobb gyalázat a nőket fenyegette.

Lance ebben a pillanatban csak az elvesztett barátokra, a meggyilkolt bajtársakra tudott

gondolni, és

azokra, akik könyörögve imádkoztak a halálért, miután

a kegyetlen ellenség kezébe kerültek. A komancsok

nem ismertek irgalmat, és Unce Hamilton csak egyetlen kiutat látott ebből a kétségbeejtő
helyzetből.
- Nem rázhatjuk le őket, Callie - mondta. - Maradjon mellettem, és mindent elkövetek, hogy
megmentsem.

- Lehet, hogy nem akarnak bántani. Lehet, hogy

csak vadásznak - mondta a lány kétségbeesetten.

De a kapitány komor tekintete összezúzta reményeit. - A komancsok csak bajt okoznak.

Okosabb, ha

a legrosszabbra számítunk.

Callie megpróbált visszaemlékezni mindarra, amit

az ezredes a komancsokról mondott. Szerinte az indiánok nagyra tartották a bátorságot, ezért

az volt a legfontosabb, hogy az ember sohase mutassa ki a félelmét. - Ha rettegsz, annál
kegyetlenebbek - mondta.

És Callie most rettegett. Ezek az indiánok éppoly vadaknak tűntek, mint azok, akik
meggyilkolták az apját,

és egyáltalán nem hasonlítottak azokra a sovány, éhező emberekre, akik az erődkapuhoz

jártak koldulni.

Callie-nek pedig most nem volt hová rejtőznie.

Szerette volna lecsukni a szemét, hogy amikor ismét

kinyitja mind eltűnjenek, éppúgy, mint rémálmaiban.

De tudta, hogy ez csak hiú ábránd. Ezek nem fognak

eltűnni. Ezek valóságosak. Ezek halálosak.

Anyja egyszer azt mondta, van benne valami - talán

ibolya szemének tekintete vagy az, ahogyan a férfiakra

mosolyog -, amitől minden gavallér megvadul. És bár

Callie mindig tagadta ezt, most kénytelen volt egyetérteni vele. Vonzotta őket. Érte jöttek.
Érezte őket, és

tudta, miért élnek.

Gyilkosok! Embertelen vadállatok!

Lódobogás hallatszott. A látványt eltorzították a talajről fölszálló forró léghullámok. A távoli

mezőből sötét alakok emelkedtek ki. A pokol megelevenedett kísértetei.
Callie kisimított arcából egy hajfürtöt, majd homlokához emelte kezét, hogy eltakarja szeme
elől a ragyogó napot. Az indiánok egyre közelebb értek. Pónilovaik sörényén és farkán
fényes, vörös szalagok lobogtak a szélben. Lándzsáik ezüstös végén megcsillant a

napfény. A harcosok festett testükön cifra, díszes ruhákat viseltek, mintha parádéba készültek
volna, de Callie csak egyetlen férfit nézett.

A harcos fényes szőrű fekete iovon ült, a csapat élén

haladt, és egy fejnyivel magasabb volt, mint a többiek.

Szurokfekete haja lobogott a szélben, és bronzszínű

bőre csillogott a napfényben. Lobogó haja és festett

arca szörnyű látványt nyújtott, de Callie-t mégis elbűvölte. Feszülten figyelte a vad tekintetű
ló sörényére

kötött szalagokat. Mind piros volt, kivéve egyet. A levendulaszínű szaténszalag láttán Callie
jéggé dermedt.

- Nem - zihálta. Tekintetét nem tudta levenni a

hosszú, lobogó kendőről. De nem volt ideje tovább

gondolkodni, mert Lance megállította a csapatot.

A földre ugrott, és megragadta Callie-t.

-Callie, figyeljen jól rám! - rázta meg nem túl

gyengéden. - Hall engem? Tegyen mindent úgy, ahogyan mondom!

- Igen... igen, értem - felelte Callie, bár még nem

tért magához előbbi kábulatából.

Lance lekapta a kocsiról, majd parancsokat adott a

katonáknak. - Vonuljanak fedezékbe, emberek! Amit

most kapnak, azt sokáig emlegetik majd!

Az indiánok már majdnem elérték őket. Lance karjába kapaszkodott. - Kérem, adjon egy
fegyvert! - könyörgött, mert ő is harcolni akart. - Kell legyen nálam

valami, amivel megvédhetem magam.

Lance döbbenten nézett rá. - Ne aggódjon, Callie,

nem hagyom, hogy élve elfogják - mondta határozottan.

- Ezt... meg hogy értsem? - kérdezte a lány remegő

hangon, s látta, hogy a férfi jobb keze a csípőjére erősített pisztolytáska felé kúszik. Túlélni.
Ez volt most az

egyetlen gondolata. Callie bármit megtett volna, hogy

életben maradjon.

- Megígértem az ezredesnek, hogy nem engedem

magát élve elfogni - mondta Lance, s magához szorította. Callie nem menekülhetett. - És
megtartom a szavam.

Callie gyomra remegett, szemébe könny szökött.

Ne! Maga nem tudja, mit beszél!

Callie-n úrrá lett a rémület. Már szinte nem is látta

az elszánt, rémült tekintetű katonákat, akik közben

elővették fegyvereiket, és elhelyezkedtek. Nem tudta,

hogyan, de meg kellett menekülnie. Kábult elméje kétségbeesetten kereste a megoldást.

Lance karjai nem engedték. Callie vakon botorkált a

férfi mellett, aki a mocsaras folyóparton álló facsoport

felé vonszolta. Hallotta a lódobogást és az indiánok

vérfagyasztó üvöltését. Callie eddig még soha nem

gondolt a halálra. Az egész jelenet olyan volt, mint

egy álom, mely borzalmas befejezéshez közeledett, de

tudta, hogy mindez valóság. Úristen, mit tegyen most?

-Cél... tűz! - parancsolta Lance a körülöttük szétszóródó katonáknak.

Hatalmas dörrenés hallatszott, és a levegő csípős lőporszaggal telítődött. Lance erősen fogta
Callie-t, s

közben szomorúan arra gondolt, hogy már soha nem

ízlelheti meg az ajkait. Pedig első találkozásuk óta erre

vágyakozott. Úgy tűnt, mindketten itt végzik. Még ebben a pokoli kavarodásban is magával
ragadta a lány

kibomló és vállaira omló vörös haja. Még soha nem

látta ennyire gyönyörűnek.

Lance tudta, hogy fogy az idejük.

A préri urai eljöttek, hogy komancs módon üdvözöljék Callie-t, és Lance tudta, mit kell
tennie.

- Többen vannak, de amíg lehet, feltartóztatjuk őket

- mondta remegő hangon. - Sajnálom. Nem tudtam

megvédeni magát.

Callie minden izmát megfeszítve próbált szabadulni.

A férfira nézett. Látta szemében az elszántságot.

Ó, Istenem, Lance, kérem - zokogott, de úgy tűnt,

semmivel sem tud hatni a kapitányra. Az már elszánta

magát, Callie-nek pedig nem volt ereje megállítani.

Lance hirtelen átkarolta és megcsókolta az ajkait.

Tudta, hogy vágyai már soha nem teljesülhetnek be.

Aztán Callie-hez hajolt, és megtörten megszólalt. - Bocsásson meg, Callie! Imádkozom, hogy
ne érezzen

semmit.

Callie nem menekülhetett. Sehova sem fordulhatott

segítségért. Egész életében rettegett az indiánoktól, de

ebben a pillanatban rájött, hogy egyik ember sem különb a másiknál. Minden nőnek és
férfinak megvolt a

sötét énje. És most ez az én mutatkozott meg Lance

Hamiltonban is.

Szemei lecsukódtak. Hallotta, amint a férfi felhúzza

a colt kakasát, aztán érezte a halántékához préselődő

hideg csövet.

Nem tudta elhinni, de mindez igaz volt. Pillanatokon belül halott lesz.

Tizenkettedik fejezet
Callie azt hitte, már ismeri a félelmet, de most annyira

rettegett, mint még soha. Gerincén hideg veríték csordult végig, és térdei összerogytak volna,
ha Lance nem

szorítja magához. Arra sem emlékezett, hogy valaha

elájult volna, de most érezte, hogy bármelyik pillanatban elveszíti az eszméletét. Feje
kóválygott, fülében

hallotta a vér lüktetését, szíve pedig majdnem kiugrott

a helyéből.

A colt kakasának fémes hangja új erőt öntött végtagjaiba, és az életösztön legyőzte bénító
félelmét.

- Nem! Nem akarok így meghalni! - kiáltotta, és

egy erőteljes mozdulattal kiütötte Lance kezéből a

fegyvert.

- Megőrült? - morogta a férfi, miközben dulakodtak. - Tudja, mit tesznek magával, ha

elfogják?

- De én élni akarok. Élni akarok! - zokogott Callie.

Maga sem gondolta volna, hogy ennyi bátorság szorult

belé.

- Nem sok értelme lenne az életének közöttük!

Callie és a férfi hevesen dulakodott. - Nem érdekel!

Magának ehhez nincs joga! - kiáltotta. Ha kell, a végsőkig harcol az életéért. Már nem
könyörgött. Úgy

érezte, tud vigyázni magára. Ha valóban meg kell halnia, akkor nem kegyelemért könyörögve
fogja bevégezni, hanem bátran harcolva, felemelt fővel. Soha

többé nem fogja elfogadni mások védelmét. És a legkevésbé sem akart meghalni Lance keze
által!

Tekintete elhomályosodott. Látta a kopár, barna tájat

és az iszonyatos komancsokat. De a mennyországban

legalább nem lesznek indiánok, gondolta. Vagy mégis?

A katonák összevissza szaladgáltak, tüzeltek, s közben az indiánokra szórták átkaikat. A
komancsok szüntelenül támadtak és úgy kiáltoztak, akár a pokol démonai. A sebesültek
feljajdultak a fájdalomtól, mások már

holtan feküdtek, és vérük a homokban Callie lábai elé

folyt. Mindent áthatott a halál undorító bűze. Callie

már alig tudott gondolkodni. Amikor végre sikerült elszabadulnia Lance-től, nem habozott.

Gyorsan felrántotta a szoknyáját, és futni kezdett.

Nem tudta, merre forduljon, de úgy érezte, mintha elnyerte volna az üdvözülést. Ebben a
néhány értékes

pillanatban elevenebb volt, mint valaha!

- Callie, ne, kérem, nem szabad! - hallotta Lance

aggódó kiáltását.

De már nem figyelt rá. Csak az előtte álló végzetre

gondolt. Ha egyáltalán volt ilyen. Tekintete menedék

után kutatott, de nem talált, és Callie egy pillanatra

majdnem megadta magát a félelemnek. Lábait a végsőkig erőltette, és olyan izmokat hozott
működésbe, melyeknek a létezéséről eddig nem is volt tudomása.

Buzgón imádkozva vakon rohant. És ekkor élete legszörnyűbb látványa tárult elé.

Az imádság elhalt ajkain. Egy komancs készült lecsapni rá. A férfi üvöltött, mint egy
eszeveszett farkas.

Gonosz képét vérvörös harci jelek éktelenftették, melyek elütöttek sötét arcszínétől. A lovára
csatolt tollak

és szalagok vad táncot jártak a szélben. Callie hitellenkedve bámulta, amint a férfi magasba
emeli harci zászlóját, és dárdájának hegye célba veszi őt.

- Nerm vagyok, az Igazi Emberek egyike! - kiáltotta

komancs nyelven - És én, Fekete Holló, most megszerzem magamnak ezt a herbit!

Callie látta a férfi szemében a halált, és alig kapott

levegóí. Torkából fájdalmas kiáltás szakadt ki. Hallott

már efféle történeteket, de azok mind elhalványultak

az iszonyú valóság mellett. Egy pillanatra úgy érezte,

megállt az idő. Eszébe jutottak azok a nyöszörgő, síró

nők, akiket az indiánok újra meg újra megkínoztak és

megerőszakoltak. Ekkor már tudta, mit kell tennie. Pokolba minddel! - gondolta keserűen.
Inkább haljon

meg gyorsan, mint lassan, fájdalmasan, a halálért rimánkodva.

Vad kiáltással előreiramodott. Ha kell, a fogait és a

körmeit használja fegyverként, gondolta.

Fekete Holló szemei összeszűkültek a gyűlölettől,

miközben Callie-re támadt, majd ajkai félelmes mosolyra nyíltak. - Meadro, gyerünk, te kis
boszorkány!

morogta. - Lássuk, ki marad életben!

Callie tovább rohant. - Nem adom meg magam

suttogta elszántan.

- Remek rabszolgája leszel ennek a komancsnak!

kiáltotta Fekete Holló.

Callie úgy érezte, ezek az utolsó másodpercei. Szemei egy pillanatra könnybe lábadtak.
Pislantott, és

amikor újra kinyitotta a szemét, látta, hogy egy másik

komancs is csatlakozik Fekete Hollóhoz. Úgy tűnt,

mindkét harcos rá vadászik.

-Aahe, kihívlak téged a herbi birtoklásának jogáért

- kiáltotta a magas harcos, bár Callie nem értette a komancs szavakat.

-Győzzön a jobb! - felelte Fekete Holló, és megsarkantyúzta lovát. Ő akarta megszerezni ezt a
lánghajú herbit! Még sosem látott ilyen bátor fehér asszonyt,

és tudta, ha megtöri a lelkét, végtelen örömmel ajándékozza majd meg.

Callie visszafojtott lélegzettel figyelte a két férfit.

A magasabb komancs lovának nyakához simult, és úgy

tűnt, súgott valamit a fenevad fülébe. Egy másodperc

sem kellett, és Fekete Holló kiesett a versenyből. Az

éjfekete mén könnyedén vágtázva lehagyta az apróbb

termetű pónit. Callie figyelte a feléje viharzó bronzbőrű harcost, hallotta a ló patájának
ütemes dobogását,

és a ritmus egészen a lelkéig hatolt.

Trum... trum... trum... és a csődör utolérte. Lenyűgözve, szédülten nézett a komancs sötét
tekintetébe,

mely olyan volt, mint a prérin keresztülsöprő vihar.

Büszke termetéről sugárzott a diadal. Az a fajta férfi

volt, aki nem ismerte a vereséget.

Ló és lovas egybeolvadt, és egyetlen hatalmas egységként mozgott. A komancs közelebb ért.

Callie zavarba jött, mert különös dolgot vett észre. Ez a férfi jóképű volt, és kecses, nem
olyan, mint a másik, alacsonyabb, zömökebb, gránitarcú harcos.

A ló patái megremegtették a talajt. Az állat elviharzott mellette, Callie pedig ösztönösen és

ostobán reagált. A Bibliából megtanulta, hogy Isten szemében

minden férfi egyenlő most azért imádkozott, hogy

minden nő is egyenlő legyen.

Kinyújtotta kezeit és érezte, hogy csuklójára erős ujjak fonódnak, melyek könyörtelenül
felemelik a lóra, a

harcos elé. Kerek feneke a férfi izmos combjához préselődött, teste pedig szinte lángra
lobbant. Érezte a

zsírfesték szagát és saját könnyeinek sós ízét. Már nem

volt visszaút. Választott. És látta maga előtt a bizonytalan jövőt.

Mögöttük, a kavargó porban Lance Hámi lton az életéért küzdött. Az emberei körülötte
feküdtek, testük a

felismerhetetlenségig megcsonkítva. Lance-től alig tízyardnyi távolságra az egyik indián épp

egy katonát

skalpolt meg. A férfi üvöltött, és Lance ereiben megfagyott a vér. Pillanatokon belül rá is ez a
sors vár.

Megpróbált egyetlen dologra koncentrálni és nyugodt

maradni. Sajgó szívvel célba vette a távolodó vörös

hajú lányt, és meghúzta a ravaszt.

A dörrenés megremegtette a levegőt.

Callie alig hallotta a harcos szavait. - A rohadék inkább látna holtan, mint velem.

Kétség sem fért hozzá, a férfi angolul beszélt, és Callie hirtelen rádöbbent, hogy már hallotta
ezt a hangot.

Felkapta a fejét, és belenézett a megdöbbentően ismerős arcba. Most sokkal zordabb volt a
külseje, mint

amikor Callie utoljára látta telt ajkai rendíthetetlenül

összezáródtak. Callie nem kételkedett benne, hogy a

férfi bármilyen erőszakos tettre képes. De még mindig

alig akarta elhinni, hogy ő az nem akarta elhinni,

hogy mindez lehetséges. Inkább látta volna holtan,

mint ezek közt a vadak közt.

- Tarts ki! - szólt a férfi. - Még hosszú és nehéz út

áll előttünk. - Fölemelte harci zászlaját, és intett a komancsoknak, akik visszaindultak és

csatlakoztak hozzá. Aztán felkiáltott. - Suvante!, elég volt! - A parancsot a harcosok
továbbadták egymásnak.

Callie elrablója sarkával a ló oldalába rúgott, megfordult, a csapat élére vágtatott és elhagyta a
borzalmas helyszínt.

Aztán a harcosok a prérin át elindultak a feltérképezetlen terület irányába, melyre még nem
sok fehér ember tette be a lábát, vagy ha igen, nem volt módja

visszatérni, hogy elmesélje a történetét.

Lance Hamiltont ott hagyták. A férfi aggódva nézett

a komancs karjai közt ülő Callie után. Tudta, mit hoz

számára a mai éjszaka.

De nem így történt. Nem történhetett így! Callie hallgatott, de elméje sebesen kutatott a
válaszok után.

Megpróbálta meggyőzni magát, hogy ez abszurdum,

ez nem lehet az a férfi, akinek először gyanította. Szerette volna összeszedni a bátorságát,
hogy hátraforduljon és ismét a arcába nézzen. Már próbálta, de azonnal el is kapta a tekintetét,
mert a férfi szemei szinte

keresztül hasították.
Amióta elrabolta Callie-t, egy szót sem szólt, s feketére festett arca sem árult el semmit. A
szemében semmiféle érzelem nem tükröződött. Kérlelhetetlennek és

mérgesnek tűnt. Callie úgy érezte, meg kellene próbálnia leugrani a lóról.

De ebben a pillanatban, mintha a férfi olvasott volna

a gondolataiban, acélos karja megszorította Callie derekát, mintha figyelmeztetni akarná,

hogy ne próbálkozzon semmiféle őrültséggel. Callie megértette, hogy

nem cselezheti ki. Várnia kell, amíg megállnak, és

csak akkor kísérelheti meg a szökést, amikor a férfi hátat fordít neki.

Tovább haladtak, és Callie megpróbálta elfelejteni

azokat a történeteket, melyeket a fehér asszonyok életét pokollá tevő komancsokról hallott.
Hamarosan elvesztette harci kedvét, és átkozta magát, amiért olyan

bolond volt, hogy a szökés lehetőségére gondolt. Hiszen a férfi pillanatok alatt utolérné fekete
fenevadján,

és akkor csak Isten a tudója, mit tesz vele. Nem. Lennie kellett egy jobb megoldásnak. Előbb
meg kell tudnia, mit tervez vele. Aztán majd ő is kidolgozhat egy

tervet.

Callie nagy levegőt vett. A férfi alakja elhomályosodott szemei előtt, és tudta, hogy azért,
mert a könnyein keresztül néz rá. - Azt hiszem... jogom van tudni,

hová viszel! - mondta. Átgázoltak egy patakon, és Callie kétségbeesetten a férfi karjába
kapaszkodott. A vízpermet a magasba csapott.

- Mondtam, hogy tarts ki! - felelte kurtán a férfi.

Callie karját a nyaka köré fonta, és stabilan beékelte a

lányt a combjai közé.

Callie-nek nem volt ínyére a dolog. Igaz, hogy biztonságban érezte magát, de a következő
pillanatban

már ki is tisztultak a gondolatai. Te őrült! - korholta

némán magát. Ez a férfi nem fog megvédeni téged. Később majd elad valakinek, aki a
legtöbbet kínálja érted. Talán éppen annak a másik komancsnak, aki ebben a pillanatban is őt
nézte. Callie úgy érezte magát,

mint az a szegény pillangó, akinek a szárnyait a bársonydobozhoz tűzték.

- És pillanatnyilag pontosan annyi jogod van,

amennyit tőlem kapsz - mondta a férfi hidegen. - Ha

pedig szereted az életet, akkor jobb, ha befogod a

szád, és-azt teszed, amit mondanak neked.

Callie szipogott, de nem fakadt könnyekre. Még így

is jobb, mintha meg kellene halnia. - Tudni akarom,

mit akarsz... - folytatta konokul. - Ha az a szándékod,

hogy... - Nem tudta kimondani a szót, és alig bírta

visszafojtani a könnyeit. Nem akart a férfi előtt sírva fakadni, mert tudta, hogy nem bírná
abbahagyni. - Velem... velem nem lehet úgy bánni, mint holmi indián

asszonnyal - mondta fojtott hangon. Remélte, hogy

elég világosan fejezte ki magát.

A férfi az előttük lovagoló Fekete Hollóra pillantott.

Az indián gerince egyenes volt, akár egy nyílvessző.

A harcos ostobaságot követett el, amikor kihívta őt, de

Callie érdekében vállalnia kellett a kockázatot. Ha a

másik férfi kezei közé került volna, akkor az élete most

egy fabatkát sem érne, és ő nem akarta, hogy a lány

így végezze. - Ha úgy bánnék veled, mint egy komancs asszonnyal, azt megtiszteltetésnek
kellene tekintened. De egy fogolynak nem járnak ilyen előjogok, hacsak nem bizonyítja be,
hogy megérdemli őket.

Ez majd elválik. De most tartsd a szád, és tedd azt,

amit mondok! Hadd tudják meg, hogy bátor vagy, de

ne adj okot rá, hogy azt gondolják, több veled a baj,

mint amennyit érsz.

Ez nem hangzott valami megnyugtatóan! Callie lenyelte a torkán akadt gombócot, és úgy
döntött, visszafogja magát. Nem akarta, hogy a férfi odadobja őt ennek az őrült csőcseléknek.
- Tehát most a te foglyod

vagyok, vagy ők határoznak a sorsomról? - kérdezte.

Tekintetük összetalálkozott. A hatást mindketten

érezték, akárcsak régen.

- Ez rajtad múlik. Vagy az enyém leszel, vagy Fekete Hollóé. Ő a második, aki jogot tarthat
rád.

A férfi arckifejezése nem árulta el, hogy vajon csak

fenyegetőzik-e, de Callie úgy érezte, minden szót komolyan gondol.

A másik indián szemében csillogó kegyetlenség sokkal kevésbé tetszett neki. Úgy tűnt, Fekete
Holló ösztönösen megérezte, hogy a lány pillantása a hátára szegeződik. Megfordult és
gúnyosan elmosolyodott. Callie-t egy sakálra emlékeztette. Beleborzadt az indián

tekintetébe. Maga sem tudta, melyik férfitól féljen kevésbé.

De még emlékezett rá, hogyan mentette meg elrablója Fekete Holló és igazság szerint Lance
karmai közül is. Csak reménykedhetett, hogy a férfi nem fogja

meggyalázni, bár már megfogadta, hogy többé egyetlen férfiban sem bízik.

- Veled maradok - felelte halkan. Gyűlölte magát

ezekért a szavakért, de megfogadta, hogy egyszer még

bosszút áll. Az ezredes kerestetni fogja, és ha megtalálják, ezek a vadak keservesen

megfizetnek majd. Neki

csak annyi a dolga, hogy elég sokáig életben maradjon. Csak erre gondolva tudta megőrizni
elméje épségét. Aztán eszébe jutottak a kora reggeli események.

Emlékezett arra is, amikor úgy érezte, figyelik. Emlékezett a hajnali ködben felderengő furcsa
képekre, és

már tudta, hogy ez a férfi figyelte. Megvető pillantást

vetett rá. - Hogyan engedhetted, hogy a harcosaid

megöljék azokat az ártatlan embereket?

- Mindig ők az ártatlanok, igaz? - sziszegte a férfi.

- Nem mi kerestük a bajt. Ti támadtatok ránk indok

nélkül.

- Nem mondhatom a népemnek, hogy ne harcoljon

azért, amiben hisz, még akkor sem, ha tudom, hogy a

háború semmit sem oldhat meg. Szerencsétlen véletlen, hogy te is a katonák közt voltál. Nem
tehettem
többet, mint hogy gondoskodtam a biztonságodról.

Callie ebben a pillanatban értette meg, hogy útitársai valószínűleg mind odavesztek.
Gyönyörű ibolya

szemeibe könny szökött, és már nem tudta feltartóztatni a rátörő érzelemáradatot. A férfi
szavai tőrként hasítottak szívébe. - Ó, Rafe, hogyan válhattál te is ilyen

vadállattá? - kérdezte zokogva. Újra eszébe jutott a

katonák rémült kiáltása, a mezőn fekvő holttestek látványa és saját elkeseredett dühe.

Rafe lassan és feszülten felelt. - Nem értesz meg engem, igaz, angyal?

Az ismerős becenév hallatán Callie szeméből kicsordúltak a könnyek. De a férfit ez nem

hatotta meg. Callie alig kapott levegőt. Olyan rég szólították már így.

- Nem... nem értelek - dadogta.

- Az a férfi, akit megismertél, már halott. A népem

Éjjeli Sasnak nevez, és én hozzájuk tartozom.

- De te nem vagy komancs - mondta Callie.

- Komancs vagyok. Az anyám közülük való - nézett

a lányra haragosan. - És az útitársaid mindent maguknak köszönhetnek. Nem lett volna szabad
a komancsok földjére lépniük.

- De nem volt más választásunk - csattant föl Callie, miközben dühösen törölgette arcát
koszos kezével.

- Egy közeli farmra tartottunk, és most miattatok fognak meghalni azok az emberek, akik a
gyógyszerre

vártak, amit nekem kellett volna elvinnem.

- Sajnálom, ha így van. Fehér Szemek a mi földünkön élt. - Egy pillanatig farkasszemet
néztek. - Tudom, hogy gyűlölsz ezért, de vajon érdekel-e téged,

hogy Fehér Szemek betegsége a mi népünket is pusztítja? Nekünk nincs gyógyszerünk, és

velünk senki sem

törődik. - Tekintete megkeményedett, akár a kvarc.

Nem érzek szánalmat a betolakodók iránt. Azt kapták,

amit megérdemeltek.

- Sokkal rosszabb vagy, mint az a kőszívű gazember, akinek megismertelek - sziszegte Callie.
- Szívtelen vadállat lett belőled.
A férfi elmosolyodott, de tekintete fagyos maradt.

Ezért vagyok még életben, angyal. Hamarosan meglátod, és megérted, miért mondom ezt. -
Örült, hogy a

lány megérett, és egy kissé konokká vált. Tüzes lelkének minden szikrájára szüksége lesz,
hogy életben maradjon ott, ahová a férfi vitte. A komancsok előtt bizonyítania kell, ha azt
akarja, hogy tiszteljék, és egy darabig mindennap újra és újra meg kell mutatnia,

mennyit ér. Nem nyújthatott neki túl sok védelmet. Ha

pedig nem hajlandó beilleszkedni, a komancsok azt

követelik majd, hogy adja el, sőt esetleg meg is kell ölnie. Az indiánoknál ez volt a szokás, és
ő nem szállhatott szembe a népével, nem hozhatott szégyent a családjára. Hiszen nekik
köszönhette az életét.

A lány - mintha olvasott volna a gondolataiban

összerezzent. Vakon bámult maga elé. - Azt hittem, a

halálnál nincs rosszabb... de tévedtem - mondta merengve, majd ismét a férfira nézett.

Éjjeli Sas tekintete megváltozott, szemei összeszűkültek. - Sajnálom, hogy így érzel. így még
nehezebb

lesz elfogadnod a megváltoztathatatlant.

- Nem fogok behódolni egyetlen férfinak sem.

- Ezek bátor szavak, angyal. De még ha sikerülne is

elszöknöd tőlem - bár ezt erősen kétlem -, akárhová

utánad megyek és visszahozlak.

- De miért? Nekem családom van. Aggódnak értem.

Anyám azt hiszi, halott vagyok. Bármennyit hajlandóak fizetni értem. Miért... miért tartasz itt
akaratom

ellenére?

- Együttérzek veled, de nekem is van népem, akit

nagyon szeretek, és nem kockáztathatom, hogy katonákkal térj majd vissza a falumba. Tudod,
mi történik,

ha egy ezrednyi vérszomjas, bosszúálló katona ránk

tör?
Callie kábultan csőválta a fejét.

- Megerőszakolnak, megcsonkítanak és lemészárolnak minket. Öreget és fiatalt., nőket és

gyermekeket.

Nem tesznek különbséget. Ők nem tartanak minket

embereknek.

Callie szemei könnybe lábadtak, igen, tudta, hogy

mindez igaz. Nagyot sóhajtott. - Tehát soha nem fogsz

elengedni engem?

- Te vagy az egyetlen, aki tudja, hogy Rafe Santino

még életben van.

- De előbb vagy utóbb valaki más is megtudja.

A mostohaapám felderítőket küld majd utánam. Végül

rám talál, és megbünteti a népedet, amiért elraboltatok.

-Talán igen, de nem könnyű ránk találni. Addig pedig időt nyerünk. És ezt az időt jól fogom
kihasználni.

Az orvosi tudásodnak is nagy hasznát vehetjük.

A kissé szédült Callie hallgatásba burkolózott.

Csöndben és kétségbeesetten imádkozott, mialatt

egyik mérföldet a másik után rótták, de most nem sok

vigaszt nyert a Szentírás szavaiból, melyek pedig mindig átsegítették a nehézségeken.

Kimerült volt, de küzdött az elalvás ellen. Végül a sokmérföldnyi hallgatás

után fel kellett adnia. A férfi karjaiba omlott, és elnyomták gondterhelt álmai. Utolsó
gondolata a menekülés volt. Arra már nem emlékezett, hogy a férfi gyengéden átöleli, és
belélegezi hajának szédítő illatát.

- Toquet, jól van, édes angyal. Aludj és felejts el

mindent, amin keresztül mentél! - suttogta.

Tizenharmadik fejezet

Amikor felébredt, csend vette körül, és indiánok. Elrablója a karjaiban tartotta, ő pedig
reszketett. Rafe
megmentette az életét, de Lance szerint a komancsoknál még a halál is jobb. Akkor mivégre
mentette meg

Rafe? Mit várhat ezektől a vadaktól, ha majd a faluba

érnek? Mennyi kérdés, és oly kevés a válasz, de el kellett ismernie, nem bánta, hogy életben
maradt. Csak

remélhette, hogy nem hagyja el a bátorsága a reá váró

megpróbáltatások közepette.

- Szörnyen csendben vagy, angyal. - A váratlan

hang kibillentette csendes töprengéséből. - Tudod,

hogy nyugodtan aludhatsz. Nem foglak megharapni.

Megpróbálta visszahúzni Callie merev testét a karjaiba, de az elhúzódott.

- Ne érj hozzám! - kiáltotta, és a férfi kezére csapott.

Éjjeli Sas felsóhajtott. - Nézd, még hosszú az út hazáig, és mindkettőnk számára nagy
szívességet tennél,

ha elfogadnád, hogy egy ideig ketten kel! osztoznunk

ezen a lovon.

- Nem áll szándékomban semmit sem elfogadni

vágott vissza hevesen Callie. - Úgy rémlik, mintha

egyszer már megbíztam volna benned, és ez volt életem legnagyobb tévedése.

Éjjeli Sas könyörtelenül átkarolta a derekát, és magához rántotta. Callie háta a férfi
mellkasának ütközött.

Sajnálom, hogy így gondolkozol, de valóban sokkal

könnyebb lenne, ha megpróbálnál viselkedni. Mert ha

nem, akkor úgy döntök, hogy az út hátralévő részét

gyalog tedd meg.

Callie-t elöntötte a méreg. Hátrahajtotta fejét, és a

férfi szemeibe nézett. - Gyerünk, tedd meg! Minden

jobb annál, semhogy veled lovagoljak.

A férfi egyenesen előre tekintett. - Hidd el, számomra is csábító a gondolat, de a többiek azt
gondolnák, nem tudlak kordában tartani. Ha pedig ez a helyzet, akkor követelnék, hogy
adjalak át valaki másnak.

Azt hiszem, nem kell mondanom, ki lenne az. Fekete

Holló minden vágya, hogy az urad lehessen.

Callie nagyot nyelt. Sosem érezte még ennyire megalázva magát. Hiszen Éjjeli Sas úgy bánt
vele, mint egy

rabszolgával! Hogyan gondolhatta, hogy ezekbe az

emberekbe egy cseppnyi érzelem is szorult? Gyűlölete

felhalmozódott és kifröccsent. Hiszen ezek csak vadászni és ölni tudtak. És kedvenc prédájuk
a fehér ember volt. Ráijeszthetnek, de sohasem törhetik meg.

Te... gazember, ezt sohasem fogom megbocsátani neked! - adta ki magából a mérgét Callie, és
alig tudta

megállni, hogy ne karmolja meg a férfi arcát. - Te alávaló félvér! Remélem, hogy ha eljönnek
értem a katonák, te leszel az első, akit keresztüllőnek.

A férfi vigyorogva válaszolt. - Ez rád nézve igen

szomorú lenne, de valószínűtlen, hogy a katonák rád

találnak ott, ahová viszlek, úgyhogy a helyedben én

nem reménykednék.

Callie egy pillanatra elnémult, de Éjjeli Sas tudta,

nem kellene sokáig provokálni, hogy újra beszéljen.

Új szavakkal gazdagodott a szókincsed, mióta utoljára

találkoztunk - mondta halványan elmosolyodva. - Kitől tanultad ezeket a színes kifejezéseket,

angyal?

Hogy hívják?

A lány dühösen válaszolt. - Csak a közelséged váltja

ki belőlem! Előcsalogatod a legrosszabb énemet.

-Tehát nincs férfi az életedben. Ez meglepő. Azt

hittem, egy olyan gyönyörű nő, mint te, mostanra már

számtalan házassági ajánlatot kapott.

Callie nem hagyta megsérteni a büszkeségét, és

visszavágott. - Rengeteg udvarlóm volt. Ők mind úriemberek voltak, aki tudták, hogyan kell
bánni egy

hölggyel.

- Én is láttam, hogyan bánt veled ma az egyik ilyen

úriember - felelte gúnyosan Éjjeli Sas. - De igazad

van, én valóban nem olyan vagyok, mint a többi férfi,

akiket megismertéi. Nekem sosem jutna eszembe,

hogy hátba lőjek egy védtelen nőt.

Callie izmai megfeszültek. - A körülményeket figyelembe véve a kapitány csak azt tette, amit
a leghelyesebbnek tartott.

- Nekem úgy tűnt, abban a pillanatban nem osztod

a véleményét. Úgy emlékszem, nagyon is készségesen

pattantál fel a lovamra.

-Természetesen csak te látod így! - mondta Callie

elvörösödve, majd előrefordult. Szerette volna befogni

a füleit, annyira mérges volt. - Fogd be a szád! Semmi

kedvem tovább hallgatni ezt.

Éjjeli Sas Callie vörös fürtjeit nézte, büszkén felemelt fejét, és ekkor hirtelen megunta az
egyhangú vitát. - Úgy látom, neked az az egyetlen célod, hogy pokollá tedd az életemet.
Belefáradtam a civakodásba.

Ha nem hagyod abba, bekötöm a szád.

Beköti a száját! Callie fölemelte fejét, és a holdfényben csillogó szemei szikrát szórtak. - Nem
mered

megtenni!

- Nem? - kérdezte a férfi. Komolyan gondolta, amit

mondott. Komancs harcos volt, és észrevette, hogy a

többiek egy idő óta kíváncsian figyelik, mert nem értik, miért engedi, hogy ez a fehér asszony
ilyen tiszteletlenül beszéljen vele. Maga sem értette, miért. Soha
senkinek nem engedte, hogy úgy beszéljen vele, mint

Callie, és bár nem tudta megindokolni, miért, de nem

akarta összetörni Callie büszke leikét. A lányt nem lehetett megfélemlíteni, és tudta, hogy a
bátorsága a többi komancs tiszteletét is kivívta.

De mégis örült, hogy Callie haragja részben elszállt,

és végre áldott csend telepedett köréjük.

Végre nyugalom uralkodott, de Éjjeli Sas nem tudhatta, meddig. Hamarosan meg kell állniuk,
hogy tábort verjenek, és fogalma sem volt, hogyan reagál

majd ez a kis tigris, ha ráparancsol, hogy készítsen

neki vacsorát.

Ha a faluba érnek, Callie-nek meg kell becsülnie

magát, és alkalmazkodnia kell a szokásokhoz, A többi

asszony pokollá teszi az életét, ha úgy viselkedik velük, mint eddig vele. Éjjeli Sas majdnem
felsóhajtott.

Hiszen Texasban oly sok asszony van, akit foglyul ejthetett volna. Miért pont ezt ítélték neki a
szellemek?

Évekig mérföldek százai választották el őket, de a sors

elrendezte, hogy útjaik újra összefussanak.

Legalább most már nem fészkelődött a karjai közt,

kényelmesen ült, tökéletes nyugalomban, mintha mindig itt lett volna a helye. Éjjeli Sasnak
tetszett, ahogy a

lány válla és kerek csípője testéhez simult, mintha

pontosan neki teremtették volna. Hajának, bőrének

nőies illata felkavarta. A vágy, melyet eddig elfojtott,

most hirtelen életre kelt. Vére felforrt, és érezte, hogy

gerince megfeszül a nyugtalan szenvedélytől.

Biztos volt benne, hogy Callie a testét borító számtalan ruharéteg ellenére is érzi izmos
testének keménységét, és tudta, hogy a lány szíve nem a félelemtől ver

oly hevesen. Valóban észbontóan szép volt, amikor

dühöngött, és bár a férfi tudta, hogy ezek a legveszélyesebb gondolatok, mégsem tudott
megálljt parancsolni nekik. Nem a lány haragjától félt, hanem a

vonzerejétől. Ha szeretkezhetne vele, azt soha nem

felejtené el.

Annak a nőnek a nevére, akivel először szeretkezett,

már szinte nem is emlékezett, de a Cailie-vel kapcsolatos dolgok mélyen bevésődtek agyába.
Kezeit a lány

mellei alá csúsztatta, és simogatni kezdte. Szíve együtt

dobbant Callie szívével, és valami, amit nem akart beismerni, megmozdult benne. Úgy tűnt,
védtelen a

lánnyal szemben. Ezt pedig megalázó lett volna beismerni egy komancs harcosnak. Még ha
csak maga

előtt kell is beismernie.

Hiába fogadta meg, hogy ellenáll alantas érzéseinek,

pillantása minduntalan Callie fel-alá táncoló melleire

tévedt. Bár a sárga ruha piszkos volt, és szakadt, minden férfi sejthette, mit rejtenek a fodrok
és a csipkék.

De csak sejthette, nem láthatta. És Éjjeli Sasnak ez is

tetszett. így szabadon szárnyalhatott a képzelete. Halványan elmosolyodott. Mindig is

átkozottul jó képzelőereje volt.

A lány dereka köré font karjával érezte, hogy Callie

sokkal magasabban kötötte meg a fűzőjét, mint kellett

volna. Olyan karcsú volt, akár egy őz, és semmi szüksége nem lett volna erre a ruhadarabra.
Éjjeli Sas azon

tűnődött, hogyan bírja ilyen sokáig Callie a meleget

anélkül, hogy elájulna. Bizonyára alig kapott levegőt

ebben a nevetséges szerkezetben. Úgy tűnt, a fehér

asszonyok meg voltak győződve, hogy csak akkor lehetnek szépek, ha teljesen elgyötrik
magukat. Éjjeli Sas

ezt sosem tudta megérteni.

Az indián nők puha szarvasbőr ruhát viseltek, alatta

pedig semmit, ami akadályozta volna őket a mozgásban vágy a lélegzésben. A férfi biztos volt
benne, hogy

Callie is sokkal jobban érezné magát, ha levetne néhány ruhadarabot. És ő milyen élvezettel
segítene

neki, gondolta.

Elképzelte, ahogy fokozatosan kibontja Callie-t a rétegekből... egyszerre mindig csak egyet
véve le...

ahogy éles késével átvágja a fűző zsinórjait... s végül

ott áll előtte, meztelen fenékkel, csupaszon, és ő azt

tehet a testével, amit csak akar.

Gyomra összeszorult a vágyakozástól. Szerette volna felrántani a lány szoknyáját, és

gyönyörködni az

alatta lévő dolgokban. Aztán még néhány gyors mozdulat, fölemelné, megfordítaná,
szembeültetné magával, s végül olyan dolgokat mutatna neki, amiről Callie

sosem álmodott, főleg nem egy ló hátán. Mindenütt

megérintené a szemébe nézne, és látná benne a magasba csapó szenvedélyt, aztán addig
csókolná, amíg a

lány nyöszörögve kérné, hogy eressze el.

Úristen, gondolta, ha továbbra sem tudja kiverni a

fejéből ezeket a gondolatokat, aligha lesz képes tovább lovagolni. De nem látott kiutat. El
kellett viselnie,

egészen addig, amíg meg nem állnak tábort verni, és

eltávolodhat a lánytól. Borzasztóan hosszú lesz ez az

éjszaka.

A csődör egyenletes, ringatózó ügetésének hatására

Callie csípői még szorosabban beékelődtek a lábai

közé. Hosszú, kemény hímtagja térdnadrágján keresztül sajogva préselődött Callie hátának.
Nem tehetett

semmit, teste önkéntelenül reagált. Mindez természetes volt, és szörnyű lett volna, ha a lány
ettől megijed.
A következő óra végtelennek tűnt, és szinte semmi

enyhülést nem hozott Éjjeli Sas gyötrelmeire. A férfi a

részegítő kín rabjává vált. Megpróbált kitalálni valamit,

amitől kevésbé látja vonzónak a lányt. De hiába mondogatta magában, hogy túl magas, túl
alacsony, túl

szókimondó, be kellett ismernie, hogy még soha nem

látott ezekhez fogható kerek és kívánatos domborulatokat.

Szeretett volna lenyúlni, kezét a lány feneke alá

dugni, lágyan megszorítani, és tenyerében érezni a

csodás nőiességet. Egyéb dolgokat is elképzelt, de végül már csak arra tudott gondolni,
milyen érzés lenne,

ha a lány a csípője köré fonná hosszú, karcsú lábait.

Callie eközben csendben bosszankodott, és sejtelme

sem volt, mi játszódik le a férfi fejében. Úgy gondolta,

hogy Éjjeli Sas még mindig a legutóbbi diadalt élvezi,

melyet felette aratott. Élvezettel gúnyolta Callie-t, és

szívesen emlékeztette rá, hogy bármikor megkaphatja,

ha akarja. Callie gyűlölte a férfi karjait, melyek olyan

bizalmasan ölelték át, mintha ehhez minden joguk

meglenne. De kettőn állt a vásár. Callie is tudta, hogyan okozzon neki szenvedést. Érezte ezt
erőltetett

légzéséből és abból a könyörtelenül merevedő valamiből, mely hozzápréselődött. És tudta,

hogy a testéből

áradó sóvárgó forróság a férfit is emészti.

Callie forró, édes fájdalmat érzett lábai közt és melleiben. Bimbói megkeményedtek, és a férfi
csókjára

áhítozott. Haragudott rá, mert a közelsége eszébe juttatta annak a mocsárban töltött
éjszakának minden tiltott emlékét. Csak azt szerette volna a férfi tudomására

hozni, hogy a szerepek könnyen fölcserélődhetnek.

Nem félt a veszélytől. Fészkelődni kezdett az ölében,

felemelte csípőjét, majd Éjjeli Sas merev férfiasságához

szorította.

Éjjeli Sas teste megfeszült. Halkan szitkozódni kezdett. - Az ördögbe is, veszélyes játékot
űzöl, mao tao

yo, kicsikém. Azt hiszem, ezt te is tudod. Remélem,

hogy felkészültél a következményeire. - Callie egészen közelről érezte forró leheletét.

A férfi csábító hangjának hallatán összerezzent.

Érezte, hogy Éjjeli Sas egyre erősebben szorítja, ujjai

pedig a hasát simogatják. Callie lélegzete elnehezedett. Furcsán érezte magát. Ráébredt, mi
történik vele,

és visszaemlékezett, milyen volt, amikor a férfi kezei a

melleit simogatták, szája a mellbimbóit csókolta, és

nyelvük összeért. De miért csak az ő társaságában érzett így? Hiszen ez az ember nem volt
több egy féktelen vadállatnál, aki az első adandó alkalommal megerőszakolja. De ahogy erre
gondolt, gyomra furcsán

bizseregni kezdett.

Éjjeli Sas gyors ügetésre sarkalta a csődört. Callie levegő után kapkodott. Éjjeli Sas
férfiassága megkeményedett a lány alatt, aki az ügetéstől állandóan nekiütődött. Vastag
ruháján keresztül is érezte a férfi szervét, és libabőrös lett a háta.

- Úgy tűnik, megfeledkeztél valamiről - mondta Éjjeli Sas. - Én is tudom, mire vágysz. - Ujjai
simogatni

kezdték. - Érzed, milyen izgató? - kérdezte s közben

szorosan tartotta a lányt combjai közt. - Ó... igen, azt

hiszem, érzed...

Callie teljesen elveszett Éjjeli Sas hangjának bársonyos sötétségében.

-Olyan dolgokat tehetek veled, amilyenekről még

nem is álmodtál - suttogta -, de azt hiszem, megvárom, hogy te kérj meg erre. Meg kell
kérned, hogy szeretkezzek veled. És ha megteszed, megígérem, hogy

olyan éjszakában lesz részed, amilyet el sem tudsz

képzelni.

Amikor Éjjeli Sas keze elengedte, és a pillanat varázsa elillant, Callie majdnem felzokogott a
megkönnyebbüléstől, de nem azért, mert félt a férfitól.

Nem akarta beismerni, milyen dolgok jártak a fejében.

Életében most először félni kezdett önmagától.

Órák teltek el, s közben alig szóltak egymáshoz. Csak

testük beszélt azon az egyetemes nyelven, melyről

Callie megpróbált megfeledkezni. Úgy tűnt, mintha

már egy örökkévalóság óta lovagolnának. Callie már

kezdte azt hinni, hogy sohasem fáradnak ki, hogy nem

is állnak meg többé. Csak lovagoltak, egyre tovább.

Bárhogy is próbálta magát meggyőzni, mennyire

megveti a férfit, szüksége volt rá. Jólesett hallani a

hangját. A komancsok nyelve mély torokhangokból

állt, és ez megijeszthette azt a fiatal nőt, aki nem értette a jelentésüket. Vajon miről
beszélgettek? Mit terveztek? A többi harcos számtalan kérdést tett fel Éjjeli Sasnak, és Callie
nem tudta, vajon róla beszélnek-e. Vajon a férfi épp azt közli velük, hogy Callie hozzá
tartozik, vagy arról beszél, hogy jó árért hajlandó eladni,

ha megérkeztek?

A hold homályosan derengett a felhőtakaró felett.

A sötétség félelmetes volt. A faágak csontvázszerű ujjakként nyúltak elébük, és beleakadtak

ruhájába, hajába, ha nem simult szorosan a férfihoz, aki könnyedén

elhajlította őket az útból. Callie-nek úgy tűnt, mintha

Éjjeli Sas nem akarná, hogy megsérüljön. De aztán

nyomban ki is kacagta magát ezért a gondolatért. Hiszen a férfi csak a tulajdonát óvta. Callie
elképzelte,

ahogy majd őt is eladják, akárcsak a katonáktól zsákmányolt lovakat.

Annyira elszomorodott, hogy úgy érezte, egy percig

sem bírja tovább ezt a bizonytalanságot. Felidézte,

ahogyan a férfi erős kezei kiragadták abból a pokoli

zűrzavarból, és kimentették a halál torkából. Körbepillantott a befestett arcokon, és rájött,

hogy pontosan

úgy néznek ki, mint azok az indiánok, akiktől mindig

rettegett. Mély melankóliába süllyedt. Vajon viszontlátja-e még valaha a hozzátartozóit?

Az egyik harcos mondott valamit, és mindenki nevetni kezdett. Callie kifejezéstelen

tekintettel bámulta

őket. Különös benyomást tett rá ez a nevetés. Látta

már őket szomorúnak, éhesnek és vérszomjasnak, de

vidámnak soha. Nem illett a nevetés a korábban még

oly könyörtelen gyilkosokhoz. Most, hogy a saját szemével láthatta, mire képesek, sokkal
inkább el tudta

hinni a kínzásokról szóló véres történeteket. Callie

nem ismerte a törvényeiket, és fogalma sem volt, milyen élet vár rá ott, ahova viszik. Csak azt
tudta, hogy

az elrabolt nőkről és gyermekekről szóló történetek

akiknek leégették az orrát, ha nem engedelmeskedtek

- nem a fehér ember rosszindulatú kitalációi. Callie

zavartan hallgatott. Ekkor Éjjeli Sas ismét megszólalt,

de a szavai egyáltalán nem nyugtatták meg.

- Nézz meg jól minket, angyal! Valóban annyira

mások vagyunk, mint ti? Nevetünk, sírunk és megvédjük azt, ami a miénk, akárcsak a te
néped.

- Ok nélkül gyilkoltok, megkínozzátok az ártatlanokat, és én gyűlöllek benneteket - felelte a

lány fojtott

hangon. - Soha nem fogom elfelejteni azt az esztelen

mészárlást, amit ma láttam.

- Kérdezd csak meg magadtól, ki tüzelt először!

mondta a férfi higgadtan. - És ezúttal próbálj őszinte

lenni magadhoz.

- Láttam, mi történt... - makacskodott Callie.

-Azt láttad, amit látni akartál - csattant fel a férfi.

- Most hadd mondjam el, én mit láttam. Nem komancs volt az, aki meg akart ölni téged,
hanem egy fehér ember. Hogyan hagyhattam volna, hogy megtegye? Meg kellett állítanom,
mégpedig úgy, ahogy tudtam.

- Ha azért ölted meg a katonákat, mert úgy érezted,

meg kell mentened engem, akkor azt kívánom, bárcsak sikerült volna Lance-nek végeznie
velem - felelte

csípősen.

- Ebből elég! - vicsorgott Éjjeli Sas. Szemei vészjóslóan villogtak.

Callie úgy érezte, nem volna bölcs dolog tovább ingerelni, ezért inkább néma csöndbe
burkolózott. Alig

várta már, hogy véget érjen ez az utazás.

A fáradtság ismét legyőzte aggodalmait, és álomba

merült, de még így is konokul ellenállt a férfi ölelésének. Megpróbált úgy ülni, hogy feje ne
boruljon Éjjeli

Sas mellkasára, és valahányszor úgy érezte, el akar

aludni, felriadt. De mindezt nem sokáig bírta, s végül

feje előrebukott. Szinte már nem is érezte, amikor a

gyöngéd ujjak elsimították kócos haját, és hátrahajtották a fejét. Egy kicsit még ellenkezett, de
a férfi erősen

tartotta, amíg meg nem szűnt az ellenállása.

Órákon át sodródott a szunnyadozás alvilágában, s

közben ismerős hangokat hallott, melyek némileg

megnyugtatták. Azt álmodta, hogy a kolostorban van,

és a saját ágyában alszik.

Odakintről edények csörömpölését hallotta, melyekben a szakács reggelit készített.

Cikóriakávé illatát

érezte, s szinte ízlelni tudta a sűrű folyadékot, mely

még most is csípte a nyelvét.

Álmában érezte a sülő hús fűszeres illatát. Elképzelte az öreg sütőben dagadó tésztát, s látta
magát, amint

éppen a harmadik szelet közepét keni meg aranyszínű

vajjal.

De a lovak, az égő gallyak és az indiánok szaga betört elméjébe, és vészcsengőket szólaltatott

meg fejében. Félig nyitott szemében rémület csillogott.

Hosszú, befont hajat látott, rojtos bőröket, tollakat,

és halkan csilingelő csengettyűket hallott. Komancsok

vették körül. Első gondolata az volt, hogy felpattanjon

és megvédje magát, de aztán észrevette, hogy az indiánok ügyet sem vetnek rá.

A táborverés és a pihenés ideje volt ez. Néhány férfi

a távolban lovaglótudását tökéletesítette. Hol a pónilovak oldalán csüngtek, hol a hátukra

álltak, így száguldoztak lobogó hajjal a fogyó hold alatt. Sokan kacagtak. A levegőt
felszabadult, vidám hangok töltötték be.

Azok a komancsok, akik éppen nem játszottak, a

csomagjaikat rendezgették, vagy a tábort építették.

Amikor elkészültek és a lovakat kikötötték, ők is játszadozó gyermekekké váltak.

Szaladgáltak, elcsenték egymás holmiját, és tréfásan vitatkoztak. Ezek nem azok a

gyi kosok voltak, aki ket Cal ie korábban megismert!

Callie elrablója átvetette lábát a lovon, majd biztosan karjaiban tartva a lányt a földre ugrott,
és a tábortűz mellé vitte őt. Callie reszketett. Az éjszaka dermesztő volt.

Nem gondolta, hogy a férfi észreveszi, mennyire didereg, de amikor mellé térdelt, és egy
takarót tekert a

vállai köré, Callie szinte hálás volt neki. Aztán a tűz

másik oldalán megpillantotta Fekete Hollót, aki egyáltalán nem értékelte ezt a kedves
gesztust. Callie megragadta a gyapjútakaró szélét, és szorosan magára húzta. Amikor Éjjeli
Sas el akart fordulni tőle, keze önkéntelenül a férfi csuklója után kapott.

- Érzem... hogy Fekete Holló figyel - suttogta, s Éjjeli Sas sötét szemébe nézett. - Kérlek... ne
hagyj magamra vele!

Ebben az ismeretlen, új világban a férfi volt az

egyetlen támasza. Maga mellett kellett érezze, hogy

bátor maradjon. Fekete Holló még sosem tűnt annyira

fenyegetőnek, mint most, ahogy a tűz fénye megcsillant festett arcán. Callie szeretett volna
Éjjeli Sasba kapaszkodni.

A férfi a kezét nyújtotta. - Keema, gyere, keresünk

egy helyet, ahol pihenhetsz.

Callie nem szívesen engedelmeskedett, de nem tudta, mi történik, ha ellentmond neki. Fölállt,
majd felszisszent, mert úgy érezte, ezernyi tű szurkálja a lábát.

Hirtelen felfordult vele a világ. Megbotlott és majdnem

elesett, de Éjjeli Sas azonnal mellette termett és átkarolta. - Támaszkodj rám... elzsibbadt a
lábad.

Mielőtt még felfogta volna a kedves gesztust, megpillantott valamit a férfi kezében.
Szemében döbbenet

és elképedés tükröződött. Torka összeszorult, és alig

kapott levegőt. Éjjeli Sas egy hosszú bőrszíjat tartott a

kezében, melynek egyik vége csúsztatható csomóban

végződött. Callie elhúzódott tőle. - Te gazember, én

nem egy állat vagyok! Ha megpróbálsz megkötözni,

megkapod a magadét.

A férfit nem lepte meg ez a reakció, és úgy tűnt,

nem is zavarja. - Minek örülnél jobban? Ha magamhoz kötözlek... - ekkor fejével a többi
harcos felé íntett - ...vagy ha a többiek lesik minden mozdulatodat,

aztán esetleg párbajra hívnak ki érted, amit nem utasíthatok vissza?

Callie végiggondolta a lehetőségeket, és tehetetlenül

leeresztette a karjait. Szemében a megalázottság

könnyei csillogtak.

Valóban érezte, hogy a többiek figyelik. Nyilvánvaló

volt: elérkezett a zsákmány felosztásának ideje, és ha

mindenképpen valamelyik vadállaté kell hogy legyen,

akkor leginkább Éjjeli Sast választotta. Lehunyta szemét. Csak így tudta visszafojtani
könnyeit, miközben a

férfi a nyakába vetette a hurkot.

Másodpercekig egyikük sem szólalt meg. Elképzelte,

mennyire önelégült és diadalittas most a férfi, mert legyőzte őt. Eszébe sem jutott, hogy Éjjeli
Sas érzései

legalább olyan zavarosak ebben a pillanatban, mint az

ő gondolatai.

Erőt kellett vennie magán, hogy ne törölje le a lány

arcáról a könnyeket. Magában Caliie-t átkozta azokért

az érzésekért, melyek ebben a pillanatban rátörtek, aztán saját magát. Még emlékezett rá,
amikor megfogadta, hogy soha többé nem engedi, hogy egy asszony

ilyen érzelmeket ébresszen benne.

Nem is ébresztett senki. Egészen mostanáig. Amíg

nem találkozott Callie-vel.

Ha ránézett, úgy érezte, elárulja Hajnalcsillag emlékét. Feldühítette a lány, de ugyanakkor

olyan emlékeket juttatott eszébe, melyekkel nem tudott mit kezdeni. Arról pedig egyszerűen
tudomást sem akart venni,

hogy ez a vörös hajú, ibolyaszemű herbi pontosan

olyan, mint amilyet a látomás jövendölt neki. Ahogy a

lányt figyelte, ajkai összeszorultak. Mégis sajnálta.

- Ka taikau, toquet, mah-tao-yo, ne sírj, minden

rendben lesz, kicsikém - szerette volna a fülébe súgni,

de ezt nem engedhette meg magának.

Selymes, szél borzolta haja füstszagot árasztott, és

vad zsályaillatot, melyet a harcosok vetettek a tűzre.

Callie érezte, hogy a férfi megigazítja nyakán a szíjat,

de lesütött szemével nem láthatta, hogy az haját ujjai

közt tartva a tűz fényében nézegeti, mint valami csillogó, folyékony lángnyelvet.
- Aahe, te az enyém vagy - mondta olyan hangosan, hogy a többi harcos mind hallhassa. De
hangja

üresen csengett, és nem volt öröm a szívében.

Callie a pillantásából értette, mit jelenthetnek a komancs szavak. Érezte, hogy arcát forróság
önti el, és

amikor a tűz körül ülő csoportra nézett, észrevette Fekete Holló tüzes tekintetét. A férfi egy
pillanatig sem

tiltakozott. Ezután Éjjeli Sasra nézett. Legszívesebben

megölte volna. Úgy érezte, megszégyenítették, de

nem volt dühös. Ha ebben a pillanatban fegyver van a

kezében, maga sem tudta, mit tett volna.

A férfi - mintha csak olvasott volna a gondolataiban

- kőkemény pillantást vetett rá.

- Mostantól fogva ennek a komancsnak az asszonya

vagy - mondta, s hangja bezengte az egész tábort.

És bármit mondok neked, elvárom, hogy azonnal teljesítsd. - Ujjaival csettintett Callie szemei
előtt.

így álltak egy pillanatig, aztán megszorította a hurkot Callie nyaka körül, és a szíj végét
megrántva kényszerítette, hogy kövesse.

Callie hitetlenkedve nézte a férfi hátát, és nem válaszolt. Úgy tűnt, Éjjeli Sas ezzel mit sem
törődik. Kinyilvánította az akaratát, Callie-nek pedig nem volt más

dolga, mint tudomásul venni és engedelmeskedni.

A férfi lapockáit nézte. Hallotta a többi komancs kuncogását. Az egyikük valami trágárságot
mondhatott,

mert mindenki felkacagott.

Callie-n sötét és gonosz erő lett úrrá. Tekintete a

férfi combjára erősített tőrre siklott. Nem is jutott eszébe, hogy gyilkossá válna, ha kirántaná a
tőrt, és a hátába vágná. Tudta, hogy bármire képes, csak hogy megmeneküljön tőle. És
megfogadta, hogy azonnal el is

szökik, amint erre a legkisebb lehetősége nyílik.

Ebbe a halvány reménysugárba kapaszkodva büszkén és bátran haladt ellensége mögött.

Tizennegyedik fejezet

Callie megvetően és kihívóan nézett elrablójára. Éjjeli

Sas bolond, ha azt hiszi, hogy engedelmeskedni fog a

parancsainak, gondolta. Nagy levegőt vett, és megpróbált uralkodni reszkető testén. - Nem
teszem meg.

A férfi arcizmai megfeszültek. - Nálunk ez a szokás.

Jobb lesz, ha beletörődsz. Mindenki elvárja, hogy te

készítsd el a vacsorát - sziszegte Éjjeli Sas, s két nyársra tűzött szarvashúsdarabot tartott elé.

A széles, barna vállak betöltötték Callie látóterét.

A férfi előzőleg egy órán át volt távol, de amint visszatért, azonnal megkereste Callie-t. Nem
volt nehéz

megtalálnia. A lány pontosan ott ült, ahol hagyta. Rettegve a gondolattól, hogy a két ottmaradt
ihdián esetleg megkörnyékezi.

Megkönnyebbülésére Fekete Holló is vadászni ment

a többiekkel, de Callie őre legalább annyira félelmetes

volt. A nagydarab, hordómellű, bozontos fejű férfi

egyetlen szót sem szólt hozzá. Callie-t egy bölényre

emlékeztette. Szerencsére távol maradt tőle, Callie pedig úgy döntött, nem ingerli. A
menekülés teljesen lehetetlennek tűnt. A pónikra egy fiatal indián vigyázott,

és a bölényember a lány minden mozdulatát figyelte.

Callie összeszorította az álkapcsát, és Éjjeli Sasra nézett.

- Meg fogod tanulni, mi a szokás nálunk - mondta

a férfi. - Az egyik feladatod az ételkészítés lesz. Én

megöltem a szarvast, a tűz lobog, te pedig azt fogod

tenni, amit mondtam.

A nemrég megölt állat húsának friss, csípős illatától

Callie gyomra felfordult. Elhúzódott a férfitól. Tudta,

hogy ostoba dolog szembeszállni vele, de nem tudott

parancsolni az érzelmeinek. Ez nagy veszélyt rejtett

magában. Meg akarta sérteni, szerette volna, ha ő is

érzi azt a zavarodottságot és fájdalmat, amit Callie

egész úton érzett. -Nem teszem meg - mondta.

A tábortűz körül ülők pusmogni kezdtek. Callie

érezte, hogy őt nézik, és várják, mi fog történni. Úgy

érezte, minden oldalról ellenségek veszik körül.

Éjjeli Sas leguggolt elé. Szemei világos üzenetet közvetítettek. Megértette a lány dühét, az
ellenséggel

szemben érzett dacát, de tudta, hogy Callie csak akkor

maradhat életben, ha elfogadja a szabályokat, és bebizonyítja, hogy értékes ember.

- Ha nem hagyod ezt abba, angyal, csak a saját dolgodat nehezíted meg - mondta, majd
halkabban hozzátette. - Fogd a húst! Ez nem olyan nagy kérés.

- Egy csöppet sem érdekel, ha te és a barátaid pokollá teszik az életemet. Én nem leszek holmi
komancs cselédje. A tiéd sem.

Ha pillantással ölni lehetett volna, akkor a férfi most

holtan rogyott volna össze. - Nincs türelmem a bolond fehér asszonyokhoz. - Megragadta
Callie csuklóját, és elé tartotta a húst, jelezve, hogy nincs helye a

további csatározásnak. - Fogd, és főzd meg! És soha

többé ne szállj velem vitába a társaim előtt. Nem magyarázom tovább a szabályokat. Ha szép
szóval nem

megy, akkor majd a saját károdon tanulod meg őket.

Callie egy percig levegőhöz sem jutott. Azt fontolgatta, hogy a húsdarabokat a férfi lába elé
hajítja, de

aztán bölcsen másként döntött. Éjjeli Sas tekintetéből

világosan látta, hogy a férfi nem tűr további ellentmondást, és tudta, hogy egyelőre ő győzött.
Gyűlölködő

pillantást vetett rá, kikapta kezéből a nyársakat, és a

tűz fölé emelte. Eljön még az az idő, amikor Éjjeli Sasnak nem lesz hatalma felette.

A többi férfi önelégült nevetését hallván legszívesebben a tűzbe vetette volna az átkozott
húsdarabokat.
Szemében tehetetlen düh izzott. Keze egy pillanatra

megállt a tűz felett, és úgy érezte, még soha sem tett

volna semmit ilyen szívesen. De a férfi olvasott a gondolataiban.

- Ez nagyon súlyos hiba lenne - mondta röviden.

Callie úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Félelem, gyűlölet, vereség és megalázottság
érzése kavargott benne. Sző nélkül visszahúzta karjait, letérdelt a

tűz mellé, és a karók végét a földbe szúrta, olyan szögben, hogy a hús megpiruljon, de ne
égjen meg rajtuk.

Még abból az időből emlékezett erre a módszerre,

amikor apjával hosszú kirándulásokat tett, amikor a

szabad ég alatt táboroztak, és a természet javaiból tartották fenn magukat.

Callie hamarosan észrevette, hogy Éjjeli Sas visszamegy a barátaihoz. Lábait a szoknyája alá
húzta, és

figyelte a tűz fölött sülő húst. Gondolatai sok millió

mérföldnyire jártak. Amikor a hús ropogós lett, kívül

pedig aranybarna, Callie kihúzta a földből a nyársakat.

Körbenézett és megpillantotta a magas férfi sziluettjét a folyóparton. Lassan elindult abba az

irányba, ahol

Éjjeli Sas a barátaival álldogált. A harcosok cigarettát

szívtak, melyet a part mentén tenyésző amerikai nyárfák leveléből és dohányból sodortak.
Éjjeli Sas kifürkészhetetlen szemével Callie-re nézett. Amikor megpillantotta a zamatos
hússzeleteket, és észrevette, milyen szakszerűen készítette el a lány a vacsorát, önkéntelenül
elmosolyodott.

- Ezt jól csináltad - mondta. - Remélem, csatlakozol hozzánk.

- Nem vagyok éhes - felelte Callie dacosan, mert

tudta, hogy a makacsságon kívül már nincs más fegyvere a férfival szemben. Hirtelen szörnyű
fáradtság tört

rá. Elfordult Éjjeli Sastól, de tudta, hogy az még őt

nézi.

- Ha nem eszel, megbetegszel. Mindannyian alig

várjuk már, hogy hazaérjünk. Nem hagyhatom, hogy

miattad késlekedjünk.

Nem hagyhatom, nem engedhetem, Úristen, menynyire unta már ezeket a szavakat.
Körmönfont érveivel

Éjjeli Sas sorra ledöntötte a korlátokat, melyeket Callie

állított fel. Már csak a büszkesége maradt, de tudta,

hogy a férfi attól is megpróbálja majd megfosztani.

Még így, fáradtan, sértetten és megfélemlítetten is meg

akarta mutatni neki, hogy nem a cselédje, és nem is

lesz az, amíg csak lélegezni tud.

Megpördült és az arrogáns, kiállhatatlan vademberre

nézett. - Komolyan gondolod, rá tudsz venni, hogy

együtt vacsorázzak ezekkel a gyilkosokkal, akiknek a

körme alatt még meg sem száradt a fehér skalpok

vére? - kérdezte mérgesen, és meg sem várva a választ

az üres tekintetű harcosokra mutatott. - Tudd meg,

hogy akkor sem ennék ezekkel együtt, ha éheznék!

A komancsok nem értették, mit mond, de tekintetében jól láthatták a megvetést. Fekete Holló
azonnal

felpattant és Callie elé lépett. Gyilkos pillantást vetett

rá, és kezei ökölbe szorultak.

- Ez a herbi nem tisztel minket. Azt hiszem, itt az

ideje, hogy valaki megtanítsa, hogyan kell viselkednie

harcosok társaságában - vicsorgott, majd előkapta ostorát, és pattintott vele. - Hadd érezze az
ostorom harapását a puha bőrén! Az majd elveszi a kedvét a makacskodástól.

A férfi fenyegető hangja hallatán Callie jéggé dermedt.

- Kee! Ne, Fekete Holló. Nem érhetsz hozzá - jelentette ki Éjjeli Sas. Talpra ugrott, és egy
lépést tett feléjük. Néhány feszült pillanatig senki sem mert levegőt

venni.
Fekete Holló dermedten megtorpant. Leeresztette

ostorát és megszólalt. - Ai, undorodom. Meg fogod

látni, hogy ez a nő nem ér ennyit, Éjjeli Sas. Az első

adandó alkalommal el fog árulni... majd meglátod

mondta. Alig tudott uralkodni dühén. A férfi elviharzott, de Callie még mindig reszketett.

Callie tudta, hogy ha Éjjeli Sas nem avatkozott volna

közbe, akkor a másik férfi valami iszonyatos dolgot tett

volna vele. Aljas, gonosz ember volt, és Callie az ellenségévé tette. Ezzel az incidenssel
kettejük közt kezdetét vette a háború. Egy pillanatra lehunyta szemét,

és megpróbálta összeszedni maradék erejét. Ez alkalommal nem ment könnyen. Hirtelen

bizonytalanság

fogta el.

- Callie, keemah, gyere velem!

Kinyitotta szemét, és elrablójára nézett. A férfi szemében ismerős, kemény pillantás izzott, és
Callie tudta, hogy szörnyen dühös rá.

-A nyelved a komancsok minden fegyverénél élesebb - mondta Éjjeli Sas. De látta, hogy
Callie nem

akar vele menni, ezért hozzátette: - Jobb lesz, ha követsz, mert ha itt maradsz, a barátaim
adnak leckét neked jó modorból. Biztos vagyok benne, hogy ebben a

pillanatban ez minden vágyuk.

Éjjeli Sas már megint fenyegetőzött. Megint azt bizonygatta, hogy ő az úr. Egymás szemébe
néztek, aztán a férfi egy szó nélkül otthagyta. Callie úgy döntött,

hogy ez alkalommal nem száll vitába vele.

Pillanatnyilag nem volt ura a helyzetnek. A sötétben

állva, a halálos ellenséggel szemben úgy érezte magát,

mint egy hívatlan vendég, ezért azt tette, amit muszáj

volt. Megszaporázta lépteit, és elrablója után sietett a

folyópartra.

Callie a földön ült, egy amerikai nyárfa törzsének támaszkodva. Kívülről nézve hideg volt, és
büszke, de
lelkében káosz uralkodott. A folyóparton legalább hűvös volt, és csend, így rendet
teremthetett zavarodott

érzései közt.

Éjjeli Sas már egy órája alig szólt hozzá, de Callie

örült a magánynak, mert így megpróbálhatta mérlegelni a helyzetet. Amikor rájött, mennyire
kilátástalan a

sorsa, sírni szeretett volna, de nem akart gyöngének

látszani a férfi előtt. Meglepve tapasztalta, hogy amint

eltávolodtak a többiektől, Éjjeli Sas levette nyakából a

szíjat. Megkönnyebbült, de egy fejbólintással sem köszönte meg a gesztust. Egyáltalán nem
érzett hálát.

Hogyan is érezhetett volna, amikor miatta került ebbe

a borzalmas helyzetbe?

Ekkor forró kávé kellemes illata csapta meg az orrát.

Gyomra korogva emlékeztette, hogy nem ette meg a

húst, amit a férfi felajánlott neki, ezért nem csodálkozhatott, ha most farkaséhes volt. Szilárd
elhatározását a

kávé illata fenyegette leginkább. Szinte érezte szájában

az ízét, de nem akart behódolni.

Tekintete a nagydarab komancsra tévedt, aki egy zománcozott kávéskanna előtt kuporgott. A
kanna egy

sima kövön állt, a tűz mellett. Vörös Bölény a kávét

egy csészébe öntötte, mely pont úgy nézett ki, mint

azok, melyek Callie anyjának konyhájában álltak. Amikor Callie észrevette a hasonlóságot,
vegyes érzelmek

árasztották el. Azon tűnődött, hogyan juthattak a komancsok a csészéhez. Vajon melyik tanyát
fosztották

ki, és közben hány ember életét oltották ki? A gondolat a szívébe markolt.

Figyelte a tűz fényének hátterében mozgó komancsot. Hatalmasnak és félelmetesnek tűnt, de

a mozdulatai nagyon emberiek voltak. Különös érzés volt rájönni erre. A férfi a csészét bal
kezébe fogta, és sietségében a jobb tenyerére öntötte a kávét.
-Anaa! Ou! - kiáltott fel. Aztán óvatosan egyensúlyozva a csészével, fölállt. Megfordult, és
Callie sötét

búvóhelyét fürkészte. Amikor megtalálta, elvigyorodott

és felkiáltott. - Éjjeli Sas, Huuba, kávé?

- Haa, igen!

Callie kalapáló szívvel figyelte a feléjük közeledő

harcost. Nem sietett, de határozottan lépdelt. A föld

szinte remegett lábai alatt. A férfit kávéillat kísérte, de

érződött rajta a zsír, a füst és a lovak szaga is. Indián

szagok. Olyanok, amelyeket Callie megvetett. Csöndben és várakozva nézte a férfit. Soha
nem látott még

hozzá fogható hatalmas, zord külsejű embert.

Vörös Bölény közelebb lépett, és Callie-re nézett.

Ekkorra Éjjeli Sas is megérkezett. Barátja hozzá fordult.

- Ezt az asszonyodnak hoztam, Éjjeli Sas - mondta

a harcos a vezérnek, s átnyújtotta neki a bádogcsészét.

Callie nem értette a komancs szavakat. - Jobban érzi

majd magát, ha lesz valami forró a gyomrában.

- Köszönöm, barátom - felelte Éjjeli Sas. - De próbáld csak őt meggyőzni erről!

A férfi Callie-re nézett. - Tessék, Callie - biztatta.

Vörös Bölény olyan kávét készít, amilyet még sohasem

kóstoltál.

- Inkább nem kérnék - felelte ridegen a lány. Elfordította a fejét, és idegesen gyűrögette a
ruhája szélét.

Vörös Bölény felkacagott. Az öblös hang megrezegtette hatalmas mellkasát. - Azt hiszem,
könnyebb volna rávenni a lovamat, hogy repüljön, mintsem a te

asszonyodat meggyőzni, hogy elfogadjon valamit.

Mindkét férfi felkacagott, Callie torkában pedig

gombóc nőtt. Félreértette a nevetésüket: azt hitte,

gúnyt űznek belőle. Úgy érezte, úgy bánnak vele,

mint egy beszélő tárggyal. Mint valami tulajdonnal,

akivel eljátszadozhatnak, kinevethetik, és ha megunták, eladhatják. Mialatt a két harcos

tovább beszélgetett, Callie egy újabb hangra lett figyelmes. És ez a

hang egy szikrányi reményt gyújtott lelkében. Valahol

mögötte egy ló nyerített, és Callie-nek hirtelen eszébe

jutott, hogy az állatokat kivitték legelni. A hang erejéből úgy ítélte, hogy a lovak nem
lehetnek messze. Remélte, hogy futva elérheti őket. A szabadság karnyújtásnyira volt. Talán.
Ha sikerül elég messzire jutnia a

rettegett komancsoktól, akkor már csak a gyorsaságán

és az időzítésen múlik minden.

Óvatosan hátrapillantott, és magában megkönnyebbülten sóhajtott. A lovak közelebb voltak,

mint gondolta, és most éppen senki sem állt mellettük. Aztán ismét a két harcosra nézett, és
imádkozott, hogy Éjjeli

Sas legalább egyetlen percre fordítson neki hátat. Egy

perc elég is lenne, hogy elérje a lovakat. Már a gondolattól is majd kiugrott a szíve. Úgy
tervezte, először

meggyőzi őket, hogy elfogadta a sorsát, és megpróbál

alkalmazkodni a helyzethez.

Szíve hevesen dobogott a félelemtől, de tudta, hogy

nyugodtnak kell maradnia. Kinyújtotta a kezét, és megszólította Éjjeli Sast. - Meggondoltam

magam. Az ételnek nagyon jó az illata. Ugy döntöttem, mégis ennék

valamit.

A férfi gyanakodva figyelte, s csak annyit mondott,

hogy hoz neki valamit a maradékból. Rövid idő elteltével visszatért, és egy húsokkal
megtűzdelt nyársat

nyújtott át a lánynak. Callie egy darabig méregette az

ételt, mert nem tudta, hogy a kezébe fogja-e, vagy leharapja a nyársról.

A nagydarab komancs hátrébb lépett, és onnan

figyelte, aztán leguggolt és elvigyorodott. Callie-t egy

hatalmas grizlimedvére emlékeztette, aki a vacsoráját

méregeti. Az indián bólogatni kezdett, majd hatalmasat harapott a húsból, melyet kezében
tartott, és jóízűen rágni kezdte.

- Haa, tsaatu. Igen, nagyon finom - mondta, miközben kezével kerek hasát dörzsölgette.
Hangjának tónusából és mozdulataiból Callie arra következtetett, hogy

a férfi bátorítani próbálja.

Beleharapott a húsba, de alig tudta megrágni.

- Örülök, hogy javult az étvágyad - mondta Éjjeli

Sas. - Van még, ha éhes lennél. - Körülnézett, majd

ismét a lányhoz fordult. - Ha az egyéb szükségleteidet

is el akarod végezni -, intett fejével egy közeli bokor

felé - ott megteheted. De előbb ígérd meg, hogy nem

próbálkozol semmiféle ostobasággal!

Callie hűvösen rápillantott, és lassan bólintott.

Megígérem. - Úgy gondolta, nem hazudik, mert ebben a pillanatban csak az volt a fontos a
számára,

hogy szabadabban mozoghasson.

-Akkor menj! De siess! Nem örülnék, ha keresni

kellene.

Ebben a pillanatban Éjjeli Sas egyik barátja, aki éppen kockajátékot játszott, hangos
csatakiáltásban tört

ki. Éjjeli Sas kíváncsian fordult felé. Aztán Vörös Bölénnyel együtt elindult a többiek felé.

Callie nézte, ahogy távolodnak. Soha nem volt még

ilyen közel a szabadság, de tudta, hogy semmit sem

szabad elhamarkodnia. Kortyolt egyet az erős kávéból,

és harapott a húsból is, melynek olyan volt az íze,

mint a fűrészpor. Egyetlen gondolata a szökés volt, de

meglehetősen nehezére esett megmozdulni.

Elérkezett az idő, gondolta. Az indiánok belemerültek a játékba, és most először senki sem
figyelt rá. Mielőtt félretette volna a csészét és a nyársat, és átgondolta volna, hogyan fog majd
elillanni az árnyékban,

beléhasított a felismerés. Ha kudarcot vall, Éjjeli Sas

valószínűleg szigorúan meg fogja büntetni, Térdei remegtek, de mindenre elszánta magát. Ezt
a lehetőséget

nem hagyhatta ki. Szerencsére elég sokszor lovagolt

apja lovain, így biztos volt benne, hogy képes lesz

szőrén megülni az állatot.

Amikor felállt, lábaiban ismét érezte a tűszúrásokat,

de még csak arca sem rándult, és egyetlen hangot sem

hallatott. Hirtelen elgondolkodott, vajon hogyan fog

életben maradni a vadonban egyedül, de remélte,

hogy az erődben mostanra tudomást szereztek az őket

ért támadásról és az elrablásáról. Már biztosan javában

kutatták a vidéket. Csak rövid ideig kell kitartania,

amíg rátalálnak.

Bár szíve zakatolt, és jeges félelem lett rajta úrrá, belefogott tervébe. A bokrok felé óvakodott,
eltávolodva

a tűz fényétől. Amikor a bokor mögé ért, fölemelte

szoknyáját, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy valaki

figyeli. De amikor meggyőződött róla, hogy senki sem

foglalkozik vele, futásnak eredt. Halványan elmosolyodott, de nem diadalittasan.

Bokái elgyengültek a tétlenségtől. Botladozva futott

a sziklás terepen. Sokszor megbicsaklott, és ajkába kellett harapnia, hogy fel ne kiáltson. Mire
elérte az apró

ménest, már minden idegszála pattanásig feszült.

Kiválasztotta az első pőnit, egy tarka lovat, és megragadta a kötőféket. Keserűen tapasztalta,
hogy az indiánok a ló mellső lábait összekötözték, és tudta, hogy
értékes perceket veszít, amíg eloldozza őket. A kétségbeesés könnyeit visszafojtva térdre
rogyott, és elkeseredetten bogozni kezdte a csomót.

Úgy érezte, egy örökkévalóság telt el, mire sikerült

neki, s közben egyfolytában arra gondolt, mi lesz, ha

az egyik indián véletlenül meglátja. Amikor végre sikerült eloldoznia az állatot,

megkönnyebbülten felsóhajtott. Egy sziklához vezette, hogy fel tudjon ülni rá. Felállt a kőre,
és megragadta a póni sörényét. A ló idegesen dobbantott, de Callie-nek sikerült felülnie rá,
mielőtt még az állat eloldalazott volna a kő mellől. Még

el sem helyezkedett rajta, és a vadállat már meg is lódult. Callie ezután már csak arra
koncentrált, hogy le

ne essen. Vágtatni kezdtek a sötét terepen, és eme

rémálom kezdete óta most érezte először a szabadság

ízét. A szél hajába kapott és kisöpörte tincseit az arcából. A vörös haj úgy csillogott a hold
sugaraiban, mint

a kifényesített bronz.

Éjjeli Sas - meghallva a lódobogást - épp időben

fordult meg, hogy még láthassa az ellovagló Callie-t.

Vörös haja jelzőtűzként ragyogott az éjszakában.

- Callie, ne! - kiáltotta, de már túl késő volt. Tudta,

hogy a lány számára nincs visszaút.

Callie még hallotta a komancsok dühös kiáltásait, de

már nem félt attól, hogy esetleg utolérik. Lábával a

póni oldalát rugdosva sarkalta tovább. Minél gyorsabban kellett haladniuk, hogy előnyhöz
jussanak, és a

komancsok ne érhessék utol őket. Amikor meghallotta

maga mögött a lódobogást, hátrapillantott.

Nem téveszthette össze semmivel a lovagló indiánok sötét alakját. Az élen Éjjeli Sas
vágtatott, akit a többiek szorosan követtek. Callie tovább sarkalta a lovat,

majd halkan a fülébe súgott, ahogy korábban a komancstól elleste. Hangjának hallatán az állat
megugrott és vágtában folytatta az utat.

Callie erősen kapaszkodott, s közben imádkozott,

hogy az állat bírja az iramot.

Erezte, hogy sikerül elmenekülnie és rátalálnia az

erődhöz és a biztonsághoz vezető útra. A drága szabadság karnyújtásnyira volt.

Figyelme csak egyetlen pillanatra kalandozott el, de

amikor feleszmélt, már sűrű, lehajló ágak közt vágtatott, ijedtében felsikoltott. Haja beleakadt
az ágakba és

levelekbe. Hirtelen egy vastag ág került az útjába. Callie-nek csak annyi ideje maradt, hogy
maga elé kapja a

karját, aztán megfordult vele a világ. Leesett a póníról,

és úgy repült a levegőben, mint egy falevél a szélben.

A világ elsötétedett körülötte.

Tizenötödik fejezet

Éjjeli Sas az elsők közt érte utol. Lova még szinte le

sem lassított, de ő már a földön volt, és rohant. Amikor

Callie összezúzott testéhez ért, letérdelt és óvatosan

megfordította.

Karjaiba emelte, és alaposan szemügyre vette. Szíve

összevissza kalapált, és alig kapott levegőt. Callie bőre

a holdfényben olyan kísértetiesen sápadtnak tűnt, a

lány olyan csendesen feküdt, hogy Éjjeli Sas attól félt:

halott. Iszonyú pillanat volt ez, tele kavargó érzelmekkel. Callie-vel több baj volt, mint tíz
másik asszonnyal,

de Éjjeli Sas úgy gondolta, megéri a vesződést. Ez a

felismerés teljesen összezavarta.

A többi harcos hamar köréjük gyűlt. Tekintetük komor volt.

- Életben van? - kérdezte Vörös Bölény, s arcán

megrándult egy izom.

Éjjeli Sas gyöngéden megsimogatta Callie arcát.

A többiek döbbenten figyelték a kedves gesztust. Aztán a lány fölé hajolt, majd észrevette,
hogy barátja

Vörös Bölény - arcát aggodalom árnyékolja be.

- Haa, igen, lélegzik, de nem tudom, milyen súlyosak a sérülései - felelte Éjjeli Sas. Szemében
remény

csillogott. Vörös Bölény elmosolyodott.

Éjjeli Sas végigtapintotta Callie testét, hogy meggyőződjön róla, nem tört-e el valamelyik
csontja. A fején

talált egy csúnya dudort, akkorát, mint egy dió. Talán

komoly nehéz lett volna megmondani. De életben

volt, és most semmi más nem számított. A karjaiba vette és a lóhoz vitte. A visszavezető út
egy örökkévalóságnak tűnt, de nem mert gyorsan haladni, mert félt,

hogy Callie fejsérülése súlyosbodik.

Amint a táborba értek, azonnal leszállt a lóról, a

lányt a tűzhöz vitte, és óvatosan a földre fektette.

A homlokán éktelenkedő lila horzsolást figyelte.

Amikor Callie magához tért, a feje majd szétszakadt.

Legelőször Éjjeli Sas fekete szemét pillantotta meg.

Tudta, hogy a férfi haragszik, de egyúttal aggódik is.

Pislogott, de még nem látott tisztán. Éjjeli Sas a térdére

könyökölt, és kitartóan figyelte.

- Akár meg is halhattál volna - szólalt meg. - Nem

gondoltam volna, hogy ilyen ostobasággal próbálkozol. Egyetlen percre sem vehetem le rólad
a szemem?

Callie szemébe könnyek szöktek, de nem csordultak

ki. Nem hagyta. - Megmondtam, hogy sosem hajtok

fejet előtted, és minden szót komolyan gondoltam.

Fekete Holló keresztülvágott a táboron. Szemében

gyilkos tűz izzott. Callie el sem merte képzelni, mit

akar vele tenni. De nem kellett sokáig várnia, hogy

megtudja.

- Ez a fogoly nem tudja, hol a helye. Lopni akart tőlem. Nem sikerült elszöknie, de az én
lovamat vitte el.

Ezért most követelem, hogy büntesd meg - mondta Éjjeli Sasnak.

Éjjeli Sas talpra ugrott, megperdült, majd a remegő

Callie és a dühös komancs közé állt. - Ő az én asszonyom. Én döntöm el, hogy megérdemli-e
a büntetést.

Ismét komancs nyelven beszéltek, de Callie a hanglejtésből és Fekete Holló dühös

mozdulataiból jól tudta, hogy a sorsáról vitatkoznak.

Fekete Holló Callie-re mutatott. - Az én lovam volt,

ezért rám is tartozik. Emiatt az asszony miatt megsérült

az első lába, és így már nem ér számomra semmit.

Most el kell engednem, és választanom kell egy másikat azok közül, amiket a hosszú késektől
vettünk el.

Ezt a herbit meg kell tanítani, mi a rend a komancsoknál.

- Csak akkor, ha én is úgy akarom - felelte Éjjeli

Sas, s fenyegetően előrelépve meghátrálásra kényszerítette Fekete Hollót.

- Ez a nő elvakított téged, Éjjeli Sas - sziszegte az

indián. - Ma bumitui nu. Előbb vagy utóbb úgy is meg

kell büntetned. Ez az egyetlen megoldás, és ezt te is

jól tudod.

Éjjeli Sas acélos pillantást vetett a dühös harcosra,

majd kivillantva fehér fogait gúnyosan elmosolyodott.

- Talán nem a herbit kellene okolnod a történtekért.

Ha a lovaddal is úgy bánsz, mint az asszonyaiddal, akkor nem csodálkozom, hogy ő is

szívesen megszökött

volna tőled.
A köréjük gyűlt csapat lélegzet-visszafojtva hallgatott. Úgy tűnt, Fekete Holló párbajra fogja
kihívni Éjjeli

Sast, de néhány feszült másodperc után átkozódva sarkon fordult és elviharzott.

Éjjeli Sas tudta, hogy ezzel nem ért véget a dolog.

Fekete Holló sohasem bocsátott meg ilyen könnyedén.

Tudta, hogy a többiek sem értik, miért tűri a vörös

hajú nő arcátlanságát. Hiszen hazudott neki, és ezért

büntetést érdemel. De Éjjeli Sas még sosem emelt kezet nőre. Nem hitte, hogy egy
megfélemlített asszony

jobb társ lehet. A tapasztalatai azt mutatták, hogy a női

nem sokkal jobban hajlik a szóra, ha egy másfajta, élvezetesebb módon győzik meg. Callie
sem lehet kivétel. Csupán időre volt szüksége, hogy meggyőzze.

Látva a harcosok acélos tekintetét, fölemelte karját,

és elbocsátotta őket. - Suvante! Vége. Menjetek most

innen! A nőért én vagyok a felelős.

Fekete Holló mokaszinjének orrával úgy rúgta a

port, mint egy dühöngő kisgyerek.

Éjjeli Sas ismét Callie-hez fordult és letérdelt. A lány

az arcát fürkészte, s közben azon tűnődött, vajon mit

mondhatott a férfi Fekete Hollónak. Lehet, hogy megígérte: megöli őt azért, amit tett? Ezt
valahogy nem

tudta elhinni.

Éjjeli Sas a lány arcát nézte a tűz fényében. Miközben végigsimította a karjait és a lábait,
Callie remegett

a félelemtől. Éjjeli Sas tudta, hogy most pofonokra számít, és ez nem tetszett neki. Mégis, mit
gondol róla?

Miféle embernek tartja? Nagyon lassan emelte fel a kezét, nehpgy megijessze. Aztán a fejéhez
ért, és megtapogatta a lány koponyáját.

Callie megpróbált elhúzódni, de a férfi erősen tartotta.

- A fenébe, hiszen nem akarlak bántani - mondta

mérgesen. - Szeretném, ha elfogadnád végre az elkerülhetetlent, és mindkettőnket
megkímélnél egy csomó

bajtól.

Callie szerette volna eltaszítani magától a férfi kezeit, de még nem volt elég ereje, hogy
fölemelje a karját. - Vissza akarom kapni... a szabadságomat - mondta határozottan. - Újra és
újra megpróbálok elszökni

tőled.

- Jobb lenne, ha belátnád, mi az érdeked - mondta

Éjjeli Sas. Egy újabb alapos vizsgálat után elégedetten

állapította meg, hogy a lánynak minden csontja ép.

A fején éktelenkedő dudor szörnyen fájhatott neki, de

nem volt életveszélyes. Éjjeli Sas a sarkára ereszkedett.

- Bátor vagy, angyal, de a bátorságod ez alkalommal

nem a javadat szolgálta. Fekete Holló nagyon dühös.

Az ő lovát akartad ellopni, és az én népem szemében

az ilyesmi nagyon súlyos bűn. - Sóhajtott. - Elégtételt

követelt. Előbb vagy utóbb ki kell engesztelnem.

Callie megvetően felkacagott. - Add neki a skalpomat! Ez nyilván kielégíti majd a disznót. -
Dühösen

felült. - Végül is mit számít, egyel több vagy kevesebb? Különösen ha valaki annyit
összegyűjtött már,

mint te.

- Elég! - vicsorgott a férfi, és Callie tudta, hogy nagyon feldühítette. Óriási elégtételt jelentett
neki, hogy

meg tudta ingatni Éjjeli Sas acélos önuralmát. - Azt hiszed, olyan sokat tudsz rólunk? Nos,
tévedsz. Ezért hálás lennék, ha megtartanád a véleményed magadnak.

- Láttam, amit láttam, és arra a következtetésre jutottam, hogy te is csak egy kegyetlen gyilkos
vagy, éppolyan, mint a többi vadállat, akiket a népednek nevezel. - Callie már nem
gondolkodott, csak köpködte a

szavakat, és nem mérlegelte az esetleges hatásukat.

De te vagy köztük a legalávalóbb, mert te csak félig

vagy komancs, mégis úgy viselkedsz, mint ők.

- Még sok mindent meg kell tudnod rólunk, mielőtt

ítéletet mondasz - kiáltott a férfi. Szemében irtózatos

harag izzott. Aztán hirtelen elvigyorodott. - De erre

még rengeteg időd lesz. Hosszú volt a nap. Ideje lefeküdni.

Callie az ajkába harapott. - Nem vagyok fáradt

mondta.

- De én igen - felelte a férfi, és megragadta Callie

kezeit. Aztán kiáltott valamit, és az egyik harcos hozzá

sietett, hogy teljesítse a parancsát. Az indián egy kötelet hozott, Éjjeli Sas pedig megkötözte
vele Callie

csuklóit. A lány alig akart hinni a szemének.

-Te... te összekötözted a kezemet - kiáltotta kétségbeesetten.

- Szerintem remek ötlet volt. Csak így álhatók nyugodtan. - A kötél másik végét saját
csuklójára kötötte,

majd fölállt. - így jó lesz. Minden mozdulatodat érezni fogom.

- Te rohadék!

Éjjeli Sas cinikusan felkacagott. - Csak ezt a csúnya

szót ismered? Juttasd majd eszembe, hogy tanítsak

még néhányat. Már unom, hogy mindig ugyanazt kell

hallanom. - A férfi úgy nézett rá, mintha most valami

meghitt dolog következne. Callie elpirult. - Ne aggódj, megkötözve nem vagyok valami nagy
szám

mondta rosszindulatúan Éjjeli Sas.

Callie gúnyosan mosolygott. - A múltadat ismerve

ezt elég nehéz elhinni.

A férfi maga is meglepődött, de felkacagott. - Bármit

is gondolsz rólam, csak a te érdekedben kötöttem

össze a kezeidet. Ha megint megpróbálkoznál valamivel, és a többiek hamarabb érnének utol,
mint én, akkor kegyetlenül megbüntetnének. - Aztán - mintha

már unná a vitát - megragadta Callie-t, és könnyedén

a karjaiba vette.

- Tudok járni a saját lábamon is - sziszegte a lány, s

tenyerével megpróbálta eltolni magátő! a férfit.

- Ne tiltakozz, angyal! Ma estére már elegem van a

vitából,

Callie tudta, hogy a férfi nem blöfföl. Ismét elvezette

a lányt a tűz és a kíváncsi tekintetek előtt. Amikor a

bokrokkal és sziklákkal kerített sötét területre értek, átlépte a puha, kényelmes prémtakarót,
melyet korábban terített a földre.

- Ma éjjel itt fogunk aludni - mondta közönyösen.

Callie úgy nézett rá, mintha a férfinak elment volna

az esze. - Én... én nem szándékozom veled aludni.

Éjjeli Sas a többi harcos irányába nézett. - Ha nem

vagy hajlandó egy takaró alatt aludni velem, az egyik

harcosom biztosan szívesen maga mellé fogad.

Callie dühösen fújtatott. - Tehát így akarsz megbüntetni. Tudtam, hogy megtalálod a módját.

A férfi kajánul elvigyorodott és rápillantott. - Szíved

joga, hogy büntetésnek tekintsd.

Callie megfeszült. Közeledett az a pillanat, amitől

rettegett. A férfi magáévá fogja tenni. A többiek pedig

megtudják, és gúnyt űznek majd belőle. Callie most

nagyon bánta, hogy korábban nem rántotta ki Éjjeli

Sas kését, ahogyan tervezte. Nem őt akarta megölni,

hanem saját magát. Úgy érezte, még a halál is jobb annál, semhogy idáig alacsonyodjon.

Éjjeli Sas fél térdre ereszkedett, és letette Callie-t a

takaróra. Aztán megfogta a lány bal bokáját, és fürge

ujjaival kifűzte Callie bőrcsizmáját. Miután mindkettőt

lehúzta a lábáról, a földre állította őket.

Talán megérezte a lány remegését, mert mélyen a

szemébe nézett. Ujjai közben tovább időztek Callie lábán, és a lány úgy érezte, érintése
átégeti vastag gyapjúharisnyáját. - Tudom, hogy ez nehéz időszak a számodra. Tudom, mit
érzel. És bár Fekete Hollót nagyon

feldühítetted, a bátorságoddal kivívtad a komancsok

tiszteletét, mah tao, kicsikém. Mi az ilyen bátorságot

komancs szívnek hívjuk. Most már ne hagyd, hogy

ez a szív a vesztedet okozza.

- Miért érdekel ez téged?

- Bízz a szavaimban! - nyugtatta. - Nincs okod félni tőlem.

- Ugyanezt mondtad Lilynek is? - kérdezte hűvösen, de már meg is bánta.

Éjjeli Sas egy pillanatra megdermedt, majd megragadta Callie csuklóit, és erősen megrántotta.
A térdelő

lány teste a férfi meztelen mellkasának és izmos combjainak ütközött. Ujjával maga felé
fordította Callie arcát, de a lány becsukta a szemét. - Soha többé ne beszélj Lilyről ilyen
hangon! Még csak nem is sejted, mi

volt köztünk.

Callie lassan kinyitotta a szemét, és a férfira nézett.

Szemében mélységes fájdalmat látott. A lány zavartan

ráncolta a homlokát.

Éjjeli Sas - mintha kitalálta volna Callie gondolatait

- megszólalt. - Te is azt hiszed, hogy én vagyok a felelős azért, ami azon az éjszakán történt?

- Azelőtt sohasem hittem volna, hogy képes vagy

ilyesmire.

- De most már azt hiszed, igaz?

- Ma új oldaladról mutatkoztál be.

- Én nem gyilkolok nőket és gyermekeket - vágott

közbe a férfi.

- Ebben már nem vagyok olyan biztos - felelte Callie őszintén.

Éjjeli Sas halkan szitkozódott. - Az ördög vigyen el!

Azt mondod, a komancsok kegyetlenek, pedig te kegyetlenebb vagy, mint bármelyikük. -

Visszanyomta a

lányt a szőrmére, aztán fölé hajolt és ráparancsolt.

Ne kelj fel! Már belefáradtam, hogy megpróbáljam elnyerni a bizalmadat. A népem szemében
hozzám tartozol Mostantól kezdve pontosan azt fogod tenni,

amit mondok neked. És most azt mondom, hogy ott

maradsz. Jobb lesz, ha engedelmeskedsz.

Callie még sosem látta őt ilyen dühösnek. Bizonytalanul az ajkába harapott. Hangja elhagyta,
ezért csak

bólintott.

A férfi mellé feküdte és magához húzta Callie-t,

pedig nem próbált ellenállni. Éjjeli Sas magukra húzta

a szőrmetakarót. Callie hátat fordított neki, de a kötél

nem engedte, hogy annyira eltávolodjon, amennyire

szeretett volna. Éjjeli Sas egyik karját a lány nyaka alá

csúsztatta, hogy Callie megtámaszthassa a fejét.

Callie úgy feküdt, akár egy fadarab, és arra várt, aminek a bekövetkezésében bizonyos volt.
De a férfi csak

a fejét akarta megtartani. Gyengéden. Védelmezőén.

Callie nem erre számított.

Egy idő után megnyugodott és hagyta, hogy Éjjeli

Sas egyenletes légzésének ritmusa álomba ringassa.

Nem tudta, hogy alszik-e a férfi, vagy töpreng, mint ő.

Vajon mi volt az a különös, nyers érzés, mely most hatalmába kerítette? Jólesett mellette
feküdni, bár biztos
volt benne, hogy mindez helytelen. Persze hogy helytelen! Hiszen az ő fajtája ölte meg az
apját, erőszakolta meg azokat az asszonyokat, és a férfi ma ismét ölt.

Éjjeli Sas az ellensége volt. Vagy mégsem?

Éjjeli Sas - mintha megérezte volna, mi jár Callie fejében - megszólalt. - Senki sem fog
bántani. Aludj jól,

mah tao yo.

De az ég szerelmére, hogyan aludjon el!? Csak feküdt ott és erőért imádkozott, de

mindenekelőtt el

akarta felejteni, ami ma történt vele. Ösztöne állandóan azt sugallta, hogy bízzon benne, de
még haragos

volt, és úgy érezte, nem lenne bölcs dolog kiszolgáltatni magát. Mielőtt szemei lecsukódtak,
érezte, hogy a

férfi gyengéden megsimogatja a fejét.

Végül álomba merült. Bízott benne, hogy Éjjeli Sas

másnap meggondolja magát, és mégis szabadon engedi.

A hajnali csöndet rémült sikoly törte meg. Éjjeli Sas

azonnal felébredt.

- Ne... ne... kérem, ne öljék meg őket! - zokogott

valaki, de már tudta, hogy Callie hánykolódik rémálmaitól.

Megpróbálta felébreszteni, de a lány vadul hadonászni kezdett, és megütötte Éjjeli Sast.

- Papa... ne hagyj itt! - nyöszörögte.

- Sss, nincs semmi baj, csak rosszat álmodtál - próbálta megnyugtatni.

Callie kinyitotta szemét, és vakon bámult a sötétbe.

Még mindig éltek benne az emlékek, melyeket sosem

tudott eltemetni magában. Háta megfeszült. Szédült és

sokkos állapotban volt. Álmában ismét azon a szerencsétlenül járt fogaton utazott. Torkát
zokogás fojtogatta. Nem tudta, hogy álmában beszélt. Erős, ölelő karok

emelték fel fejét, és gyengéden megtámasztották a szilárd vállakon. Éjjeli Sas nem tett mást,
csak tartotta, és

a reszkető zihálás lassan enyhülni kezdett.

Ebben a pillanatban sokka nagyobb szüksége volt a

férfira, mint azelőtt bárkire. Éjjeli Sas teste meleg volt,

és erős elfeledtette vele az előző pillanatok borzalmait. Álma és az előző nap átélt
halálfélelem még ott

lebegett elméjében. Ez volt az éjszaka legsötétebb órája, mely megelőzte a hajnalt, és ebben
az órában minden félelem aránytalanul megnővekedett.

Arcát a férfi nyakához szorította, hogy megnyugtassa

a meleg érintés. Most csak az számított, hogy legyőzze

valahogy a rémületét. - Kérlek, kergesd el őket! - nyöszörögte.

- Beszélj, angyal! Mondd el, mitől félsz ennyire!

biztatta. Tudta, mit érez a lány, ezért remegő testét

magához szorította, és amikor Callie végre megnyugodott, figyelmesen hallgatta a szavait.

- Sosem fogom elfelejteni azt a napot. Az apámat...

megölték az indiánok... Mindig eszembe jut, mit tettek

vele és azokkal az asszonyokkal, akik velünk utaztak

motyogta akadozva. - Emiatt gyűlöltem mindig az indiánokat, ezért féltem tőlük. És tegnap...
újabb vérontást láttam. Állandóan mészárlásról és halálról álmodom.

- Sajnálom, hogy a népeinknek harcolniuk kell egymás ellen - suttogta a lány fülébe. A
mellkasához szorította Callie-t, így fogva fel testének remegését, s közben gyengéd szavakat
duruzsolt, amelyeket ugyan Callie nem értett, de jólesett hallania. - Toquet, nincs

semmi baj. Most nyugodj meg! Senki sem fog bántani.

Az álmok nem jönnek többé. Nem engedem.

Éjjeli Sas észrevette, hogy Vörös Bölény, aki szintén

felriadt a sikolyra, néhány yardnyira áll, és figyelmesen

nézi őket. Mögötte kószált még néhány harcos, de

egyik sem jött közelebb. Éjjeli Sas intett, hogy távozhatnak, és amikor látták, hogy nincs
veszély, visszamentek a fekhelyeikre. A pusmogás lassan elhalt.

Még sokáig hallgatta a lány zokogását, és átérezte a

keserűségét. Callie odakuporodott hozzá, hátát a férfi

mellkasához szorította. Nem is sejtette, mennyi szenvedést okoz Éjjeli Sasnak a kerek fenék
és a hosszú,

karcsú lábak érintése.

Átkozottul kívánta a lányt. Szeretett volna beletemetkezni édes, illatos testébe, és elveszni
melegében.

Mire végezne, már a lány is kívánná őt. Tudta, hogy a

rossz emlékeket csak úgy lehet elűzni, ha az ember

erőt merít az életből és a szerelemből.

Lassan, hogy meg ne ijessze, ujjait Callie hajába túrta, és élvezettel játszadozott a selymes
szálakkal. Ajkait szerette volna beletemetni a sugárzó hajtömegbe,

szerette volna belélegezni Callie semmihez sem hasonlító illatát. Egész testével érzékelte a
lányt, és érezte, milyen tökéletesen illik a karjaiba. Nem tagadhatta,

hogy ez az a nő, aki megjelent látomásában, de ma éjjelig ezt nem akarta beismerni. Már New
Orleansban

is tudta, az első találkozásuktól fogva, de nem mert

szembenézni az igazsággal. Átölelte és ujjai simogatni

kezdték a lány hasát. Másik kezét átcsúsztatta a teste

alatt, és megérintette a mellét.

Callie megpróbált elhúzódni, de Éjjeli Sas erősen

magához szorította. Nem érzett veszélyt, és nem a félelem sugallta neki, hogy ne mozduljon.
Ismét azok a

zavaros érzelmek kerítették hatalmukba. Azok, melyek

mindig rátörtek, ha a férfi közelében volt, melyektől

bizsergett minden idegszála.

Éjjeli Sas ujjaiból forróság áradt.

Callie lélegzete felgyorsult - Ne... nem szabad...

de a tiltakozás elhalt ajkain. Éjjeli Sas ujjai már tűzbe

borították testét, és ajkai lángra lobbantották vágyainak

eltemetett parazsát. A forróság és az édes lángok szinte

elemésztették Callie-t.

Sóhajtott és megpróbált ellenállni. Bátortalanul motyogott valamit, de tiltakozása boldog

sóhajba fúlt,

ahogy éhsége felerősödött. Megnedvesítette ajkait. Remegése elárulta tapasztalatlanságát. -

Tényleg úgy

gondolom...

- Ne gondolkodj, angyal, csak erezz! - duruzsolta a

férfi.

A hátára fektette a lányt, és amikor közei hajolt hozzá, hogy fejét a nyakába temesse, Callie
megpillantotta

szemében azt a forró, vad vágyat, melyet már New Orleansban is észrevett. Ebben a röpke
pillanatban most

ismét hozzá volt láncolva, akárcsak akkor.

A férfi kezei egyre lejjebb vándoroltak, kerestek és

találtak. Tenyere a lány lágy domborulataihoz ért, Callie pedig megemelte a csípőjét.

- Olyan gyönyörű vagy - suttogta Éjjeli Sas. - Engedd, hogy megnyugtassalak!

Callie rémülten döbbent rá, mennyire élvezi, ahogy

az érzéki szavak és a képzett kezek lángra lobbantják

testét, de ezt sohasem ismerte volna be a férfi előtt.

- Megmondtam, hogy csak akkor érek hozzád, ha

nem utasítod el a simogatásomat. Ha azt akarod, hogy

abbahagyjam, úgy lesz - mondta.

De Callie képtelen volt tiltakozni.

Éjjeli Sas lassan felhúzta a lány ruhájának szélét és

fodros alsószoknyáját. Egymás után bontotta ki a ruharétegekből. Már a csipkés szélű

harisnyakötőnél járt,

mely a gyapjúharisnyát tartotta. Callie tiltakozását

nyugtató szavakkal és simogató kezekkel némította el,

s közben elképzelte, hogyan tehetné ezerféle módon

boldoggá. Végül már csak a harisnya alatt rejtőző selymes, puha, szatén bőrre gondolt.

Mialatt lelki szemei eme látomásban gyönyörködtek, teste a vágy eszeveszett kínját élte át. De
soha

nem tett volna magáévá egy nőt a beleegyezése nélkül, és most sem így tervezte. Számtalan
asszonnyal

csillapíthatta volna éhségét, de lázát csak egy enyhíthette.

Visszaidézte azt a rég elmúlt éjszakát a mocsárban.

Nem kételkedett benne, hogy Callie ismét kívánni fogja őt, de Éjjeli Sas többre vágyott
egyszerű szenvedélynél. Most még úgy érezte, Callie nem készült fel rá,

hogy az övé legyen. Meg kellett várnia, hogy ő kezdeményezzen. Addig is nem tehetett mást,
mint hogy

megpróbálta megszelídíteni a tüzes kancát, hogy

megpróbált olyan sóvárgást ébreszteni benne, amit

Callie nem fog egykönnyen elfelejteni.

Tizenhatodik fejezet

Callie megpróbált ellenállni. Bátortalanul motyogott

valamit, de tiltakozása boldog sóhajba fúlt. Megnedvesítette ajkait. Remegése elárulta

tapasztalatlanságát. Ez

nem szerelem volt csak vágy, semmi több. De akkor

miért nem húzódott el a férfitól?

Éjjeli Sas, mintha megérezte volna a lány zavarodottságát, megcsókolta a fülét, és suttogni
kezdett.

Soha nem tudnék ártani neked. Bízz bennem, édesem!

Hagyd, hogy megmutassam, milyen jó lehet.

Callie természetesnek érezte a férfi ölelését, és hagyta, hogy ajkai lezárják a száját. Ettől a
pillanattól kezdve minden ésszerű gondolata elillant, és egyre többet

akart abból, amit Éjjeli Sas ígért neki. Sóhajtva nyitotta

résnyire száját, és boldogan hagyta, hogy a férfi nyelve

bátran szétfeszítse ajkait. A csók szinte egy örökkévalóságig tartott, Callie-t pedig
elemésztette a forró vágy.
Éjjeli Sas tapasztalt kezei lángra lobbantották testének azokat a pontjait, melyeket eddig még
senki sem

érintett. Szenvedélyes csókokkal támadta Callie minden érzékét. Ruhájának redőit a combjáig
felgyűrte, és

Callie érezte a testéhez préselődő kemény, hosszú

szervet. Akarta, amit a férfi teste ígért, de volt benne

némi bizonytalanság. Ajkait nyugtalan nyöszörgés

hagyta el, de Éjjeli Sas szája belefojtotta a hangokat,

félelmeivel és aggodalmával együtt.

Elhúzta száját a lány ajkaitól, és végigcsókolta puha

nyakát. Kezei a melleit simogatták, keményre gyúrva

mellbimbóit. Callie-t egy belső hang megpróbálta rávenni, hogy megállítsa a férfit, de ő nem
hallgatott erre

a hangra.

Éjjeli Sas kezei lejjebb vándoroltak, ujjai kerestek,

találtak, és Callie-t vágyainak börtönébe zárták. Szüksége volt minderre, hogy elfelejtse a
korábban történteket és azt, hogy milyen közel járt hozzá a halál.

Megadta magát a férfi varázsos érintésének. De még

mindig nem tudta teljesen elfelejteni azokat a szerencsétlen nőket, akik azon a kocsin utaztak,
és akiket

olyan durván meggyaláztak. Megerőszakolták őket, aztán hagyták, hogy sebesülten és véresen
kegyelemért

könyörögjenek. Elrablója szintén megtehette volna ezt

Callie-vel. Talán így büntethette volna meg, amiért ellopta Fekete Holló lovát.

Iszonyatos emlékei miatt Callie úgy érezte, sohasem tudná odaadni a testét egyetlen férfinak
sem.

Élvezte az előjátékot, és bár szerette volna tudni,

milyen a végkifejlet, rettegett, mert félt, hogy kiderül:

fájdalmas, megalázó és sokkal szörnyűbb, mint képzelte.

- Nyugalom - suttogta a férfi, mert érezte, hogy Callie szíve majd kiugrik a helyéből. - Nem
foglak bántani. Lassan haladunk, és ha felkészültél, majd szólsz.

Soha nem foglak kényszeríteni, angyal.

Az érzéki hang és a tapasztalt kezek minden akaratától megfosztották. Amikor megérezte

meztelen

mellein az éjszakai levegő hűvösét, kissé megfeszült,

de a férfi újra megnyugtatta. Callie a sötétben rápillantott, meglátta szemében a vágy tüzét, és
észrevette,

hogy most először elhalványult a kemény, könyörtelen

csillogás. Ujjával hirtelen megérintette a férfi alsó

ajkát. A fogak érdes tapintásától végigfutott hátán a hideg.

Bármi is volt, ami most kettőjük közt történt, Éjjeli

Sas már nagyon régóta nem tapasztalt ehhez foghatót

intenzív és pusztító érzést, és nem mondhatta tiszta

lelkiismerettel, hogy örül neki. Valahányszor együtt

voltak, csak Callie-re tudott gondolni. Most is csak az

járt a fejében, hogyan élvezhetné minél jobban a szeretkezést. Táján soha nem is létezett
olyan nő, akit jobban akart? Úgy érezte, nem. Számtalan nő hajlandó

lett volna csillapítani az éhségét, de vad lázát csak ez

az egy enyhíthette. Ez alkalommal le akart mondani

saját élvezetéről Callie javára. A lány még nyilván sosem volt férfival, és Éjjeli Sas tudta,
hogy a Callie megalázva érezné magát, ha rákényszerítené, hogy behódoljon neki. Ha viszont
türelmes lesz, eljön majd a pillanat, amikor Callie-ből elszáll minden félelem és józanság.
Akkor majd mindennél jobban akarni fogja őt.

Csak ekkor lesz igazán az övé.

Éjjeli Sas egyre szenvedélyesebben csókolt. Callie

érezte forró, kemény férfiasságát és a combjai közt gerjedő forró vágyat. A férfi ajkai
csókokkal halmozták el

testét, s közben egyre lejjebb vándoroltak. Amikor csókot lehelt a tűzvörös szőr borította puha
betűre, Callie megpróbálta felhúzni a térdeit, de a férfi szilárdan

tartotta.
- Csak nem akarsz...? - tört ki a zavart Callie-ből.

- Sokkal többet is szeretnék tenni - mondta tréfásan

Éjjeli Sas, s fölemelte a lány fenekét, majd úgy helyezte el a combjait, hogy ne tudjon
kiszabadulni. Aztán

fejét a lány combjai közé hajtotta.

- Ó... kérlek, ezt igazán nem volna szabad - könyörgött Callie halkan.

Tudta, hogy a férfi megadásra akarja kényszeríteni,

és csak azért borítja el testét csókjaival, hogy minden

gátat ledöntsön, melyet Callie kettejük közé emelt.

A lány megemelte csípőjét és hagyta, hogy Éjjeli Sas

megízlelje a szerelem édes nektárát. Csak kezeivel és

szájával érintette a lány testét. Callie úgy érezte, forgószél ragadja magával, hogy elveszett és
elbizonytalanodott. Aztán hirtelen rátalált arra, amit keresett.

Ó, Istenem... sosem gondoltam volna - zihálta, miközben körmei a prémtakaróba mélyedtek.

Éjjeli Sas persze tudta, hogy Callie még töredékét

sem ismeri annak, amire most meg akarja tanítani.

A lány követte a lüktető, remegő kéj ritmusát. Amikor végre lassult a testében a lüktetés, és
megnyugodott a férfi karjaiban, azon gondolkodott, vajon mi volt

az, amivel Éjjeli Sas megajándékozta az imént. A férfi

semmit sem kért nem magának akart örömet szerezni,

hanem neki.

Szemébe könnyek szöktek, és elmosták a szívében

izzó keserű gyűlöletet. Éjjeli Sas szerette volna elmondani neki, mennyire bánja, hogy ilyen
körülmények

között kellett találkozniuk. De a lány nem akarta hallani, ezért a férfi más módon próbált
hozzá szólni.

Átölelte, magához vonta, majd a hátára fordult, és

Callie fölülre került. így feküdt rajta csöndben, leigázva, és bár a férfi teste égett a
vágyakozástól, tudta,
hogy saját kielégülésével még várnia kell. Callie már

így is épp eleget adott. Megsimogatta a lány verítéktől

nedves haját, aztán az arcát, és azon tűnődött, vajon

nem cserélődtek-e meg köztük a szerepek. Ujjaival végigsimította Callie gerincét. Olyan
kérdés volt ez,

amelyre nem is akart választ kapni.

Callie arcát a férfi vállához nyomta, és soha nem

érezte a világot még ennyire tökéletesnek, mint ebben

a pillanatban. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a

pillanat, de a hajnal sugarai eszébe juttatták, hogy a

helyzete semmit sem változott. Bolond lenne, ha másként gondolná.

- Kelj fel, angyal, hajnalodik, és mennünk kell.

Másnap reggel Callie a férfi hangjára ébredt. Az órákkal ezelőtt megosztott közös élmények
most távoli emléknek tűntek. Callie alig bírta kinyitni a szemét.

De Éjjeli Sas megkönnyítette a dolgát. Fölé hajolt és

megfogta a csuklóját. - Gyerünk, bella, már elég időt

vesztegettünk. A reggeli után majd jobban érzed magad.

Callie érezte, hogy a férfi tekintete a melleire siklik

és megállapodik a fűzője szegélyénél. Eszébe jutott

meztelensége, ezért magára kapta a bölénybőrt, tekintetével pedig szinte átdöfte a férfit. Éjjeli
Sas fölé hajolt, és most egészen más embernek tűnt, mint az, aki

az éjszaka sötétjében közeledett hozzá. - Hátrább az

agarakkal! - csattant Callie hangja, és elhúzódott a

férfitól. - Ellentétben veled, én jobban szeretem, ha

van rajtam ruha. És nem mozdulok, amíg meg nem találom a ruhámat, és föl nem veszem.

A férfi derült pillantást vetett rá. - Semmi értelme,

hogy az álladig húzd azt a takarót. A többiek már

mind elindultak.
Callie látóterét teljesen betöltötték a bronzszínű izmok és a hosszú végtagok. Csak most vette
észre, hogy

valóban egyedül vannak. Körülöttük minden csendes

volt.

- Vörös Bölény úgy gondolta, nem lenne bölcs dolog, ha Fekete Holló a közelben lenne,
amikor felébredsz.

- Nem bántam meg, hogy megpróbáltam ellopni azt

a lovat - mondta csökönyösen Callie. - Egyszerűen

csak rosszat választottam, ennyi az egész.

- Ne becsüld le őt, angyal! - figyelmeztette komoly

tekintettel Éjjeli Sas. - A legbecsesebb tulajdonát akartad ellopni. Ezt nem fogja egykönnyen
megbocsátani,

és én nem vigyázhatok rád minden percben.

- Nagyon jól tudok vigyázni magamra - biztosította

a lány, de torkát fojtogatni kezdte valami.

- Ennek én is örülnék. Amint lesz időm, megtanítalak, hogyan védheted meg magad.

Callie felpillantott és érezte, hogy ismét elszabadulnak benne az érzelmek. Az együtt töltött
éjszaka után

a férfi talán elengedi. - Engedj szabadon, akkor nem

lesz okod az aggodalomra - kockáztatta meg Callie.

- Szemernyi esélyed sem lenne odakint egyedül

zúzta össze Éjjeli Sas a lány reményeit.

Callie összeszorította az ajkait, és dacos képet vágott. Úgy érezte, bárhol jobban érezné most
magát,

mint itt. És most még egy vérszomjas komancs is leselkedett rá, aki csak arra várt, hogy
bosszút állhasson.

Annyira szeretett volna elmenekülni Éjjeli Sastól. Nem

akart az előző éjszakára gondolni, arra, ahogyan akkor

viselkedett. Elvörösödött és azt kívánta, bárcsak itthagyná őt, egyedül, hogy visszaszerezhesse
a méltóságát. Mármint azt a keveset, ami maradt belőle.
A férfi nem mozdult, de egy pillanatra megragadta

Callie csuklóját. - Néhány órányira van egy patak. Ha

egy félórán belül elindulunk, akkor lesz időnk, hogy

megfürödj, mielőtt a faluba érünk.

- Egyedül, vagy te is velem tartasz? - kérdezte Callie zsémbesen.

- Ha egyedüllétre van szükséged, megkapod.

- A tegnapi éjszaka után remélem, megbocsátod, ha

ezt kissé nehezen tudom elhinni - felelte Callie fagyosan, majd elfordult.

- Nézz rám! - parancsolta Éjjeli Sas.

A lány rápillantott.

- Ami tegnap éjjel történt, azt te is akartad, kár lenne tagadni. De az ég szerelmére, miért érzel
emiatt

bűntudatot? Én borzasztóan élveztem, amit tettem, bár

szívem szerint sokkal többet tettem volna, csak még

nem volt itt az ideje. Igaz, hogy én döntöttem így,

nem te. És ha nem vakítanának el az előítéleteid, rájönnél, hogy egyáltalán nem használtalak
ki. Örömet

okoztam neked.

Callie először csak bámult, aztán gondolkodott, végül elvörösödött a dühtől. Mindaz, amit a
férfi mondott, igaz volt, de Callie nem tudott fényes nappal

ilyesmiről beszélni. Nappal minden olyan reálisnak

tűnt, és Callie még csak nem is gondolt rá, hogy Éjjeli

Sas valóban tovább mehetett volna, ő pedig valószínűleg hagyta volna. Egy indián lett az első
szeretője. Ez a

felismerés szörnyen gyötörte a lelkiismeretét, de nem

tehetett semmit. Éjjel testének minden sejtje kívánta őt,

és még most is, bár tudta, hogy nem lesz legközelebb.

Éjjeli Sas látta, hogy a lány figyeli, de Callie nem törődött ezzel. Rájött, hogy ha ránéz a
férfira, alig tudja
levenni róla a szemét. Éppen ettől félt, ezért nem akarta az előző éjszaka, hogy a dolgok
kicsússzanak a kezéből. De már túl késő volt. Éjjeli Sas arca tisztán csillogott a hajnali
napfényben, Callie pedig csodálta a

szoborszerű vonásokat, a hihetetlenül érzéki szemeket

és az ajkakat, melyek oly rendkívüli gyönyörrel ajándékozták meg.

Amikor alaposabban szemügyre vette az immár festéktől mentes arcot és a felkelő nap
fényében kékesfeketén csillogó hajat, úgy érezte, hogy a férfi valóban

minden tekintetben különbözik tőle, de így még vonzóbbnak találta. Ez a felismerés

megrémítette. Nem

akart másra emlékezni, csak arra, hogyan ölték meg a

hozzá hasonlók az apját és tegnap a katonákat. De

már más emlékei is voltak, és bár bűntudatot érzett,

mégis mindig elöntötte a forróság, ha felidézte őket.

Éjjeli Sas most copfban viselte a haját, és így kevésbé tűnt ijesztőnek: olyan volt, mint
amilyennek Callie

legelőször látta. Még jobban megnyugodott volna, ha

a férfi valami ruhát vesz magára, de ezt nem mondta

ki. Elkapta tekintetét és összegyűjtötte a szőrmén szétszóródott hajtűit. Bármerre nézett,

mindenütt az igazsággal találta szemben magát. Semmire sem akart gondolni, csak a
menekülésre. - Kérlek... menj most el!

Szeretnék egyedül maradni néhány percre - mondta

halkan.

- Bízhatom benne, hogy nem próbálsz ismét elszökni? - kérdezte őszintén Éjjeli Sas.

Callie kihúzta magát. - Ebben az esetben igen - felelte, mert nem akart több hazugságba
bonyolódni.

Éjjeli Sas bólintott. - Ezt a választ vártam - mondta,

majd fölegyenesedett és elment. Tudta, hogy Callie betartja a szavát. - Van a tűzön egy kanna
kávé, de arra

nincs időnk, hogy főzzünk, ezért attól tartok, a reggeli

nem lesz túl bőséges. Remélem, szereted a szárított

húst, mert csak az van - kiáltott vissza a lánynak.

Callie összeszedte a hajtűit, és megpróbálta rendbe

hozni kócos haját. - Olyan éhes vagyok, hogy bármit

megeszem - felelte.

Éjjeli Sas belenyúlt a tarisznyájába, és elővett egy

darab szárított húst, melyet előzőleg alaposan kivert,

majd dióval és gyümölcsdarabokkal kevert el. Ezt az

ételt, mely a komancsok egyik legfontosabb tápláléka

volt, indián kenyérnek nevezték, és mézbe mártogatva

a legkényesebb ínyenc is kitűnőnek találta.

Elővette a mézzel teli tökhéjpalackot. Még emlékezett rá, hogyan töltötte meg, amikor a
mezőn kóborolva egy fa alatt meghallotta a méhek zümmögését. Kis

erőlködés és néhány fájdalmas méhcsípés árán sikerült

leütnie a fáról a méhkast. Azért határozta el, hogy előveszi a mézet, mert eszébe jutott, milyen
keveset evett

a lány előző este, és milyen sovány a mai reggeli.

Majdnem felnevetett, amikor eszébe jutott, hogy miután megszerezte a mézet, úgy rohant a
feldühödött

méhek elől, mintha az ördög kergetné. Amikor elérte a

lovát, felpattant rá, és épp hogy sikerült elmenekülnie

a bosszúra szomjazó rovarok elől.

De mindezt nem akarta elmesélni Callie-nek. Vajon

mitől volt ez a nő annyira más, mint a többi? Számtalan kérdés merült fel benne, melyekre
nem talált választ. Szomorúan sóhajtott, és belefogott a reggeli elkészítésébe.

- Már megmondtam, hogy nem vagyok a cseléded

mondta Callie, aki egy rőt kancán lovagolt Éjjeli Sas

mögött. Elfogta az izgalom, amikor megtudta, hogy Éjjeli Sas kért neki egy lovat a barátaitól,
de lelkesedése

azonnal lelohadt, amikor a férfi egy kötelet kötött a ló

kantárjára. - Miért csinálsz bolondot belőlem? Tudok

lovagolni.

- Lehet, hogy a talajon megbízom benned, de lóháton nem.

Callie-t felháborította a barátságtalan hangnem.

Már megígértem, hogy nem próbálok megszökni.

Bosszantotta, hogy a férfi hátának beszél, és már belefáradt az utasításaiba.

- Egy órán belül a faluba érünk. Én ennek örülök,

de tudom, mit érzel a népem iránt. Tudom, hogy nem

leszel oda a boldogságtól, ha megpillantod őket. Zavart leszel majd, és izgatott. Ezért talán
úgy érzed,

most jött el a szökés ideje. De ne próbáld meg! A végeredményben nem sok örömöd telne.

Callie most gondolt bele először komolyan, hová is

tartanak valójában. A senki földjére, a komancsok otthonába. Még sohasem érezte magát
ennyire egyedül.

Már nem is álmodhatott arról, hogy megmentik, és úgy

érezte, többé senki sem hall majd felőle. Szemébe

könnyek szöktek, és most örült, hogy a férfi nem láthatja az arcát.

Tíz perccel később valahonnan lentről vízcsobogást

hallott. Egy keskeny hegygerincen haladtak, mely egy

buján benőtt sík vidékre nézett, ami távolról sem hasonlított a kiszáradt prérire. A férfi
megállt egy sziklás

ösvény mellett, mely egyenesen lefelé vezetett.

Hátrafordult és a tekintete találkozott a lány kérdő

tekintetével. - Hagyd, hogy a kanca vezessen, és nem

lesz semmi baj.

- Csak nem... oda megyünk? - kérdezte hitetlenkedve Callie.

- Én megyek elöl, te pedig követed Árnyékot.

- De nekem tériszonyom van - nyöszörögte.

-Ami legalább annyira erős, mint az indiániszonyod, igaz?

Callie csípős válasza a torkán akadt. A férfi már

megkezdte az ereszkedést, neki pedig szinte felfordult

a gyomra. Tudta, hogy nincs értelme tiltakozni, ezért

úgy döntött, szót fogad. Térdeivel erősen szorította a

kancát, megmarkolta a ló selymes sörényét, és becsukta a szemét. Szívesebben nézett volna

szembe száz indiánnal, mint ezzel a pokoli gyötrelemmel.

- Ha jó kislány leszel, odalent talán megjutalmazlak, és megmosom a hátadat - mondta

vidáman a férfi.

- Erre semmi szükség - felelte Callie tüzesen.

- Ez a legkevesebb, amit tehetek érted, azok után,

amiken keresztül mentél.

A férfi szavait hallván Callie hirtelen úgy érezte,

nem akarja, hogy véget érjen ez az út.

Tizenhetedik fejezet

Elképesztően gyönyörű helyre vitte fürödni a lányt.

Vörös, arany és rózsaszínű sziklafalak közt lovagoltak

a szorosban, melyet hatalmas fák dús, vad lombja árnyékolt. Olyan volt az egész, mint egy
titkos paradicsom csendes, nyugodt és távol a világtól.

Éjjeli Sas úgy segítette le Callie-t a lóról, hogy az ne

tudjon elillanni mellőle, így a lány kénytelen volt

hagyni, hogy átkarolja. Magában egyre csak azt hajtogatta: nem esik jól neki, ahogy a férfi
karcsú, meztelen

teste belesimul hajlataiba, nem szereti napbarnított bőrének pézsmaszagát, mely saját érzéki
illatával keveredett. De mindez hazugság volt, és ő tudta ezt.

- Vigyázz, nehogy elcsússz - figyelmeztette. Moha

fedte szirteken vezette keresztül, és néhány méterrel

beljebb a lány megpillantotta a vízesést. Döbbenetében elállt a lélegzete. A víz mintegy ötven
láb magasból zúdult alá egy vándorkövön keresztül a nagy, kristálytiszta tóba, s onnan egy
közeli patakba folyt tovább. Callie lélegzet-visszafojtva bámulta a látványt.
- Ez csodálatos - sóhajtotta. Belélegezte a friss levegőt, mely itt, a kanyon aljában sokkal
hűvösebbnek

tűnt. A vakító színek folyékony napsugarakként hullámzottak a homokköveken, és odafönt, a

türkizkék

égen fehér felhők fodrozódtak. Itt minden más olyan

távolinak tűnt.

A férfi elégedett volt Callie elismerését hallván.

Tudtam, hogy tetszeni fog. - Majd a tó felé intett és

folytatta. - Te menj először! Én ellátom a lovakat, aztán visszajövök.

- Sokáig leszel távol? - kérdezte Callie, s a csillogó

tóba nézett. Hangja kissé remegett.

Éjjeli Sas ajkai széles mosolyra nyíltak, és testét forróság öntötte el. A kérdésben rejlő finom
célzás mindent feledtetett vele. Csak arra tudott gondolni,

mennyire szeretné megkapni őt, és édesen szeretkezni

vele egész délután. Előző éjszaka épp csak belekóstolt

a lány felszabadult szenvedélyébe. Már minden hajlatot, minden rejtett zugot felfedezett, és
most vad vágyakozással idézte fel az emlékeket. - Nem maradok

sokáig, és nem megyek messzire, ha valami okból

szükséged lenne rám... bármi legyen is az.

Kérdő tekintettel nézett Callie-re, és az hirtelen nem

is tudta, mit feleljen. Az előző éjszaka után, melyet a

férfi karjaiban töltött, újra érezni akarta az ölelését. Be

kellett ismernie, hogy ez több volt egyszerű testi vonzódásnál. Éjjeli Sas egy olyan kultúrából
származott,

melyet a Callie-hez hasonló nőknek meg kellett volna

vetni, a lány most mégis úgy érezte, hogy soha nem

állt még senki ilyen közel hozzá.

Érezte, hogy a férfi nézi. Rápillantott és megszólalt.

- Várni foglak. Ne maradj sokáig.

Éjjeli Sas elment, s közben arra gondolt, hogy amikor visszatér, már egyikük számára sem
lesz visszaút.

Az olyan pillanatokban, mint ez, a világ egyensúlyba

került, a bizalom pedig karnyújtásnyira.

Callie a távolodó férfi után nézett, és megdobbant a

szíve. Ez volt az első alkalom, hogy egy kis szabadságot kapott, amióta Éjjeli Sas elfogta.
Alig várta már,

hogy levethesse piszkos ruháját és szakadt harisnyáját.

Úgy tervezte, hogy mielőtt a férfi visszatér, kimossa és

kiteregeti őket a közeli tövisbokrokra száradni.

Csodálatos érzés volt kibújni a ruhából, levenni a

harisnyát, és meztelen bőrét átadni a meleg szellő cirógatásának. De hirtelen zavarba jött,
mert elképzelte

magát, amint meztelenül fickándozik a napfényben.

A tegnapi éjszaka ellenére még nem érzett elég bátorságot, hogy levegye az alsóruháját, és
egyelőre még a

fűzőjétől sem akart megszabadulni. Ez teljesen elképzelhetetlen volt a számára. Végül is

áhítattal viselte,

amióta az eszét tudta, és csak akkor vette le, amikor lefeküdt aludni. De még sohasem érzett
akkora kísértést,

mint ebben a pillanatban. Szeretett volna egy hosszú

és mély lélegzetet venni, de végül győzött a szemérmesség. Callie alsóruhában gázolt bele a
tóba.

A vizet kellemesen hűvösnek érezte. Korábban, mielőtt ellovagoltak a táborhelyről, Éjjeli Sas
egy kis sarat

akart szétkenni a lány arcán és nyakán, de Callie nem

engedte. Mostanra kezdte úgy érezni, hogy hiú viselkedése ostobaság volt. Kezeiből csészét
formált, a tóba

merítette, majd vizet öntött nyakára és vállaira.

De nem érte be ennyivel. Tudta, hogy sokkal jobban

is szórakozhat. Körbetapogatózott jobb lábfejével, s

végül talált egy nagy, sima követ, amire leülhetett.

Óvatosan merülm kezdett, és amikor a víz a melleihez

ért, felsóhajtott. Ó, ez igazán mennyei, gondolta. Elé

gedetten üldögélt egy percig, s hagyta, hogy a szeli

fújdogálja verítéktől nedves hajfürtjeit. Aztán kivette

hajtűket, hátrahajtotta fejét, és amikor haja lebegni

kezdett a vízen, boldogan elmosolyodott.

Nem tudta, mennyi ideig ült ott csukott szemmel.

Gondolatai szabadon szárnyaltak, és átadta magát a

nyugalomnak. Szerette volna, ha ez a pillanat örökké

tart, és gondolni sem akart arra, hogy egyszer véget ér

ez az utazás. Tudta, hogy amint a faluba érnek, élete

gyökeresen megváltozik. Rettenetesen félt, és bár már

kezdett bízni Éjjeli Sasban, a férfi mégiscsak egy komancs volt, és senkihez sem hasonlított,
akit Callie eddig megismert. Talán éppen emiatt vonzódott hozzá.

Nem tagadhatta, hogy a férfi megigézte őt, és rabjává

tette, de még mindig rettegett attól, amit Éjjeli Sas képviselt.

- Nem bánod, ha csatlakozom hozzád? - törte meg

a csendet a férfi ismerős hangja.

Callie felkapta a fejét, és gyorsan összekulcsolta karjait a keblei felett. Döbbenten bámult
Éjjeli Sasra. Észrevette kéjes tekintetét, aztán azt a szappandarabot,

amit a kezében tartott. Éjjeli Sas levette lábszárvédőit

és a mokaszinját, de térdnadrágja még rajta volt. Izmos combján egy égszínkék szögekkel
kivert kés lógott, de Callie nem ettől ijedt meg, hanem hívogató tekintetétől. A sötétben
sokkal könnyebb volt szembenézni vele és a saját érzéseivel. De itt, a ragyogó napsütésben a
férfi tekintete mindent elárult. Callie nem

tudta, mit válaszoljon.

Lesütötte szemét, és alig hallhatóan megszólalt.

Ha van kedved...
Éjjeli Sas a vízbe gázolt. Gyönyörködve szemlélte a

lány arcán és vállain gyöngyöző vízcseppeket, a karjai

alól kibukkanó kebleket. Úgy érezte, még sosem kívánta ennyire. Callie haja nedves
selyemként lebegett

a vízen, és Éjjeli Sas szeretett volna odalépni, hogy

megtöltse vele kezeit.

Miután megtette a csekély távolságot, egy sziklára

ült, a lány mögé, kezeit a vállára tette, majd lassan a

lábai közé vonta. Callie megrémült, de Éjjeli Sas hangja megnyugtatta.

- Ne ellenkezz, édes! Csak segítek megmosni a hajadat.

- Semmi... egyéb?

- Csak akkor, ha te is akarod.

- Minden olyan gyorsan történt - mondta, miközben a férfinak támaszkodott. - Azt hiszem,
szörnyen

viselkedtem tegnap éjjel.

- Megértem, mit éreztél. Tudom, milyen nehéz egy

nőnek az első alkalom.

Callie érezte, hogy elpirul. - Tudod?

- Igen. De addig semmi sem történik, amíg nem érzed úgy, hogy készen állsz. - Miközben
szavaival

nyugtatta, kezei a lány feszült izmait masszírozták a

hátán és a nyakán.

Callie lassan ellazult, és hamarosan pehelykönnyűnek érezte magát. Gerincét finom

remegések rázták,

melyeket a férfi simogató kezei fogtak föl.

Lehunyta szemét, és Éjjeli Sas figyelte arcának rezdüléseit. Örült, hogy a lány végre elengedte
magát.

Most ne beszélj! Csak pihenj! - Kezeit beszappanozta,

aztán ujjaival a lány hajába gyúrta a habot. Addig dörzsölte a tűzvörös fürtőket, míg Callie
haja olyan tisztává és selymessé vált, mint a legfinomabb szatén. Aztán

masszírozni kezdte a fejbőrét és a halántékát, hogy

szűnjön a fejét hasogató tompa fájdalom.

jutalma egy halk sóhaj volt, mely mérhetetlen örömmel töltötte el. Már évek óta nem ért
nőhöz így. Még

Hajnalcsillag sem szerette, ha együtt fürödtek. Szörnyen félénk lett, ha arra került a sor, hogy
fel kell tárnia testét Éjjeli Sas előtt, ezért inkább a falubeli nőkkel

járt minden reggel fürödni a folyóhoz. Éjjeli Sas megpróbálta megérteni Hajnalcsillag
zárkózottságát, de

mindig is olyan férfi volt, aki értékelte a két nem közti

különbségeket, és fájt neki, hogy az ilyen élményeket

nem oszthatja meg Hajnalcsillaggal.

Éjjeli Sas mindig is úgy gondolta, hogy semmi sem

vonzóbb egy női testnél, legyen bár magas, alacsony,

kihívó vagy sudár, hosszú, mozgékony lábakkal. Mindegyik gyönyörű volt a maga módján. A
testi tökéletesség nem volt fontos a számára, bár egy nő ezt gondolta volna. Nem lepte meg,
hogy Callie alsóruhában ült

a vízben, de az megdöbbentette, hogy még mindig

nem bújt ki abból az átkozott fűzőből. Éjjeli Sas már

az előző éjjel meg akarta szabadítani tőle, de a lány

valószínűleg sokkal inkább ellenállt volna ennek, mint

bármi másnak, amit tett vele. A legrendkívülibb és legbájosabb nő volt, akivel valaha
találkozott, de esküdni

mert volna rá, hogy a lány még sohasem mutatkozott

nyilvánosan e nélkül a pokoli ruhadarab nélkül.

Caílie-re pillantott, és a lány nyakán szaporán lüktető ütőér annyira csábította, hogy
legszívesebben megcsókolta volna. Teste áttüzesedett, de szívósan küzdött

a vágy ellen, hogy Callie-t hirtelen a vízbe rántsa, mert

nem akarta, hogy később bármit is megbánjanak.

- Dőlj hátra, hogy kiöblíthessem a habot a hajadból!

- mondta, s közben elképzelte, ahogy a lány feláll, és

a napfényben csillogó meztelen testét nem fedi más,

csak vörös haja. Miközben erre gondolt - és még másra is -, átkarojta Callie vállát. A lány
arca meg sem rezdült, amikor Éjjeli Sas hátraengedte a vízben, majd átkarolva testét
kiöblítette hajából a maradék habot.

Callie csodálatosan érezte magát. Oly régóta gondoskodott már másokról, hogy nem is
emlékezett, mikor törődtek vele ennyit. Soha nem ismert egyetlen

olyan férfit sem, akinek ilyen fontos lett volna a nő

öröme. Eddig még egyetlen ilyennel sem találkozott...

egészen mostanáig. A férfinak - akit barbárnak vélt

sokkal nagyobb szíve és lelke volt, mint bármelyik

finom úriembernek, akivel eddig megismerkedett.

Gyengéd érintése ámulatba ejtette, mert érezte az erőt

kezeiben, és nagyon is jól emlékezett rá, hogy ezek a

kezek ugyanúgy tudnak gyilkolni, mint örömöt adni.

Callie rájött, hogy a férfi szerető gondoskodása sokkal jobban felkavarja, mint ha parancsokat
ad neki.

Kinyitotta a szemét. Kezeit a férfi nyaka köré fonta,

fejét az ajkai felé húzta. Amikor az ajkaik összeértek,

mélyen belélegezte Éjjeli Sas tiszta, f.érfias illatát, s

nyelvével érezte sós ízét. Szeretett volna valahogyan

közelebb kerülni hozzá, de ezt csak így tudta elképzelni.

Ha Éjjeli Sast esetleg megdöbbentette volna ez a kihívó viselkedés, és a lány szemébe tekint,
Callie a testéhez simulva hamar eloszlatta volna a zavarodottságát. Elfeledkezett a köztük
lévő különbségekről és a

megvetésről, melyet Éjjeli Sas népe iránt érzett. Itt

most csak ketten voltak. Sok mindenen keresztülmentek az elmúlt huszonnégy órában. Callie
akarta a férfit,

a férfi pedig őt. A puszta tény, hogy a tegnapi heves

küzdelem után életben maradtak, már édes győzelemnek számított, jell S.is irra gondolt,
milyen átkozottul ó dni, egy gyönyörű, mindenre elszánt nőt ölelni,

és .1 vágy minden egyebet feledtetett vele.

Azóta kívánta Callie-t, mióta megpillantotta, és most

a lány is az övé akart lenni. A férfi vére tüzesen lüktetett ereiben, és a vadság heve magával
ragadta. Callie

mennyeien érezte magát, és feledtetni akart mindent a

férfival.

Éjjeli Sas buja szenvedélyét csak Callie csillapíthatta.

Itt kint, a vadonban, ahol az életben maradás volt a

legfontosabb, nagyon is könnyen elfeledte, hogy énjének egyik fele civilizált. Hallotta a lány
szomorú sóhaját, és ujjaival hajába túrt.

-Átkozottul kívánlak. Már eleget vártam - mondta

halkan, de kérlelhetetlenül. Érzékeit elbódította Callie

lénye. Ebben a pillanatban nem akart mást, csak elveszni a lány karjaiban. Megérintette a
bőrt, mely

olyan lágy volt, akár a rózsaszirom. Kezei érezték a

testét, és ebben a pillanatban szerette volna letépni a

ruhát, mely korlátként állt kettejük közé. Kiszabadította Callie egyik mellét, és bekapta
mellbimbóját. Nyelvével addig simogatta, míg a bimbó feszessé vált. Callie hátrahajolt és
halkan felsóhajtott. A halk hang féktelen szenvedélyt szabadított fel Éjjeli Sasban. Szája nem

bírt betelni vele.

- Olyan édes az ízed - suttogta a lány vállához hajolva.

Aztán könnyedén karjaiba emelte, fölállt és elindult

vele a part felé. Callie habozás nélkül átkulcsolta lábaival a férfi derekát, és amikor az kihúzta
tőrét a tokból,

a lány egy csöppet sem ijedt meg. Még szinte fel sem

eszmélt, és már egymással szemben térdeltek a hűvös

mohatakarőn. A szellő - mintha csak helyeselt volna

megrezegtette a faleveleket a fejük fölött.

Éjjeli Sas felemelte a kést, és Callie egy pillanatra

megdermedt. A fényes penge a szeme előtt csillogott a

napfényben.

Összefogta a lány vizes haját, és a kést a vállához

emelte. Callie átható tekintettel fürkészte a férfit, akinek a szemében még sosem lobogott a
tűz ennyire hevesen.

- Ez az utolsó korlát, mely még köztünk áll - mondta kurtán, majd egy gyors mozdulattal
átvágta a fűző

pántját, és szó szerint letépte a lányról. Aztán elégedetten felsóhajtott, és félrelökte a

ruhadarabot.

Callie tüdeje felszabadult a nyomás alól, és néhány

mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. De ez sem

csillapította szívének zakatolását. Csak egyetlen dolog

hozhatott enyhülést, és ő tudta, mi az. Ez alkalommal

készen állt.

A mindeddig visszafojtott vágyak most elszabadultak. Éjjeli Sas magához rántotta a lányt, és
tenyere a

mellére simult.

A hatalmas, izmos test érintése és a csábító íz, melyet még szájában érzett, pokoli őrületet
szabadítottak

fel Callie-ben, mely a vágyon kívül mindent kitörölt tudatából. Éjjeli Sas vad simogatása
elárulta, mit akar

tenni vele, és Callie is ezt akarta, úgy, mint még semmit. Szinte észre sem vette, amikor a férfi
kezei fűzővédőjére siklottak, majd lejjebb, csipkés alsónadrágjáig, aztán kibontották a
szalagokat, és a hosszú, hajlékony ujjak észrevétlenül húzták le egymás után a ruhadarabokat.

Éjjeli Sas csodálkozva tapasztalta, hogy a lány nem

ellenkezik. Sokkal nőiesebb volt, mint képzelte. Sosem látott még ilyen sima végtagokat,
formás melleket,

karcsú derekat, lapos hasat és ilyen tűzvörös háromszöget, melynek birtoklására annyira
áhítozott. A lábai
is gyönyörűek voltak, és Éjjeli Sas hirtelen szerette volna közéjük temetni ujjait, simogatni a
lágy húst, míg a

lány el nem veszíti az eszét a vágytól.

- Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam. Oly régóta várok már a szerelmedre -
suttogta,

miközben karjaiba vonta. Aztán megfogta apró kezét,

és merev férfiasságára helyezte. Callie egy pillanatra

elbizonytalanodott. - Érints meg - mondta Éjjeli Sas.

És Callie megérintette. Kezdetben óvatosan, a nadrágon keresztül. Bámulattal töltötték el a

férfi méretei, s

közben azon tűnődött, vajon mennyi fog ebből beleférni. Ismerte a férfiak testét, hiszen
kórházban dolgozott, ahol a betegek minden szükségletét el kellett látnia. Látta őket
meztelenül, fürdette, átöltöztette őket,

még a legintimebb helyeket is megérintette, de arra sosem gondolt, milyen érzés lehet, amikor
a testük egyesül az ő testével. Még csak eszébe sem jutott ilyesmi.

Bár voltak incidensek, amikor a betegei felgerjedtek.

Ilyenkor hamar elmenekült, és a helyzet végül megoldódott. De Éjjeli Sas nem a betege volt,
és Callie nem

tudta, hogy képes lesz-e örömet szerezni a férfinak.

- Húzd le a nadrágomat! - utasította a férfi. Meztelenül akarta átölelni, hogy érezhesse a lány
testének

forróságát. Ebben a pillanatban csak a halál választhatta volna el Callie-től. Lélegzet-

visszafojtva várt, és a

lány úgy tett, ahogy mondta neki. - Most nézz rám!

Azt akarom, hogy mindent megtudj, hogy mindent

megtapasztalj. Többé nincs titkunk egymás előtt, angyal.

A kíváncsiság legyőzte Callie izgalmát. Hátralépett

és félénken lepillantott. A látvány megnyugtatta s felgerjesztette. - Te is gyönyörű vagy -

suttogta.

A férfi elmosolyodott. - Most érints meg úgy, ahogyan én érintettelek téged.

Callie keze a férfi szerve köré zárult, és Éjjeli Sas

megtanította neki azokat a mozdulatokat, melyekkel

örömet szerezhet neki. Talán túlságosan is jól megtanította, mert hamarosan felsóhajtott. -
Elég... ha folytatjuk, nem fogok kitartani. Teljesen akarlak, angyal, úgy,

hogy később egyikünk se bánja meg.

- Nem fogjuk bánni - felelte Callie. - Tégy magadévá!

Éjjeli Sas lehajolt és száját Callie ajkaira tapasztotta,

miközben gyengéden a mohaágyra fektette. Megragadta a lány fenekét és felemelte a csípőjét,

aztán férfiasságával megérintette. Callie combjai ösztönösen szétnyíltak. Amikor a bársonyos
csúcs selymes redői közé

csúszott, halkan felsóhajtott, de bátran hagyta, hogy

testébe hatoljon, Az első heves mozdulat hatására

megremegett.

- Ennél csak jobb lesz, szerelmem. Többé nem fog

fájni - suttogta Éjjeli Sas, s ajkaival elhamvasztotta a

lány édes fájdalmát.

Callie nem is tudta, mekkora erőfeszítésébe kerül a

másiknak, hogy mozdulatlan maradjon, miközben mereven álló tagját szorosan körülveszi a
nedves forróság, de Éjjeli Sas azt akarta, hogy a lány szabja meg a

ritmust. Elhúzódott, de Callie forró testéhez ölelte.

Megremegett, s mozdulatai elárulták, hogy kész újra

befogadni a férfit, teljes valójában. Lábait gyengéden

Éjjeli Sas csípője köré fonta. Teste merev volt, és bizonytalan, de a férfi türelmesen vezette.
Könnyed, de

erőteljes mozdulatokat végzett, s érzékeit teljesen

átadta a lánynak. Nem tudott betelni az érintésével, az

illatával és melegségével, mely magába fogadta.

Callie úgy érezte, a lábai közt lüktető égő vágyakozást semmi sem csillapíthatja. Minden
erejével magához szorította Éjjeli Sast, és boldog ölelésben tartotta

fogva. Úgy éreztel teljesen feloldódik a férfi testében.

Gondolat, akarat, érzelmek. Még soha nem érintette

senki úgy, mint Éjjeli Sas.

Egyre gyorsabban, egyre erőteljesebben mozdult

benne, adott és elvett. Szeretkezésük lángra lobbantotta, és teste remegett a gyönyörtől. A

lány olyan forró

volt, olyan tökéletes. Éjjeli Sas szinte gyermeki örömmel döbbent rá, hogy Callie kizárólag
neki teremtődött. Amikor a lány a csúcsra ért, felkiáltott. Éjjeli Sas

csak ekkor engedte szabadon a szenvedélyét, csak ekkor csatlakozott hozzá, és együtt
emelkedtek az extázis hihetetlen magaslataiba.

Amikor vége volt, gyengéden átkarolta. Callie úgy

érezte, a világ tökéletes egyensúlyba került.

Tizennyolcadik fejezet

Már esteledett, amikor a quohadi táborhely szélére értek. A lenyugodni készülő nap tüzes,
narancsszínű sugarai átszűrődtek a fellegek közt, és skarlátvörös

fénnyel vonták be a nyüzsgő falut.

Hosszú volt a nap, az utazás pedig fárasztó. Gallie

az elmúlt néhány órában nem sokat beszélt. Az alacsony hegyfokról letekintett a falura, és
ámulatba esett.

A levegőben illatos füst terjengett. A kávé és a sülő

hús aromájától szájában összefutott a nyál. A fák köt

számtalan füstössárga színű sátor bújt meg, köztük

gyerekek és ugató kutyák játszadoztak. Az asszonyok

vacsorához hívták a férfiakat, és valahol a távolban

dobszó jelezte érkezésüket.

- Mérföldekről észreveszik az érkezésünket

mondta Éjjeli Sas. - Jobb, ha figyelmeztetlek, hogy néhány barátom valószínűleg elénk jön, és
üdvözöl minket. Lehet, hogy ijesztően fognak kinézni, de neked

nincs mitől tartanod, amíg melletted vagyok. Néhányan értik a nyelvedet, de legjobb lesz, ha
hagyod,

hogy én beszéljek. Az asszonyomként foglak bemutatni, és tisztelettel fognak bánni veled.

- Azt hiszem, nincs más választásom, mint hogy bízom benned - felelte Callie komoran.

- És ez még mindig olyan nehezedre esik?

- Mindent megteszek, de időre van szükségem.

Éjjeli Sas egy pillanatra sem vette le sötét szemét

Callie-ről. - Megértem. De remélem, hamarosan otthon érzed majd magad köztünk.

Callie lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy a

férfi lássa a bizonytalanságát. Úgy tűnt, Éjjeli Sasnak

nagyon fontos, hogy a lány megbecsülje őt és a népét.

Callie szerette volna megadni neki ezt a megbecsülést,

de nem tudta, mikor gyógyulnak be a régi sebei, abban pedig komolyan kételkedett, hogy
ezzel a néppel

valaha is rokonságot tudna érezni. Minden alkalommal, amikor szembekerült a sötét tekintetű,
rézbőrű

komancsokkal, eszébe jutott az a sok évvel ezelőtti

szörnyű nap. Nem válaszolt, csak bólintott.

Éjjeli Sas felzárkózott Callie mellé, majd megfogta a

kezét, és bátorítóan megszorította. - Azt akarom, hogy

mindent elölről kezdjünk, angyal. Szerinted lehetséges?

Callie a férfi melegséget sugárzó szemébe nézett.

Nagyon szeretném - felelte.

Éjjeli Sas elmosolyodott. - Bátor asszony vagy. Biztosra veszem, hogy megtalálod köztünk a
helyed.

Callie nem válaszolt, de nagyon jólestek neki a férfi

szavai. Csendben követte Éjjeli Sast a fák közt, a falu

felé, és hallotta a gyorsuló dobszót.

Halálra rémült, amikor a fák közül egy lovascsapat

tört elő. Köztük volt Vörös Bölény is, és amikor közelebb értek, Callie sokukra ráismert.
Hirtelen rájött,
miért nem tűnnek most olyan félelmetesnek. Már lemosták arcukról a fekete festéket, és
mosolyogtak. Otthon voltak. Itt nem volt szükség az öldöklésre. Callie

megnyugodott, de szemmel tartotta őket.

- Hi, tai, üdvözöllek, barátom! - kiáltották egymás

után a lovasok.

A meleg köszöntő szavak elhangzása után Callie

ígéretéhez híven csöndben maradt, miközben a férfiak

a visszaúton egymással beszélgettek.

Hirtelen apró nyilakat és íjakat forgató fiúk szaladtak

elébük. A lovak lábai közt futkároztak, és Callie ámulva tűnődött, hogyan ússzák meg
épségben. Fürgék voltak és gyorsak, csatakiáltásuk pedig túlharsogta a férfiak szavait. Úgy
tűnt, durva játékot űznek, de senki

sem próbálta meg rendreutasítani őket. Aztán Callienek eszébe jutott, mennyire szeretik a
komancsok a

gyerekeket, még azokat is, akiket foglyul ejtettek. Hajlamosak voltak szörnyen elkényeztetni
őket. De egy

másik felfedezés is zavarba ejtette. Nem tudta mire

vélni az előttük gyülekező sokadalmat. Mit tartogat

még ez a nap? Lehet, hogy többé már soha nem lát fehér embert?

Néhány perc elteltével már a gazdagon díszített sátrak közt haladtak. Az indiánok hozzájuk
szaladtak,

hogy köszöntsék őket. Callie hallotta, ahogy az emberek kiabálva továbbadják az érkezésük
hírét, és érezte,

hogy kíváncsi tekintetek szegeződnek rá. Az asszonyok a szájuk elé kapták a kezüket, és
nevettek. Feléje

közeledtek, hogy megérinthessék.

A gyerekek is abbahagyták a játékot, és most csöndben Callie-t figyelték. A közeledtükre

mindenféle tevékenység abbamaradt. Callie számára az igazság pillanata volt ez. Úgy érezte,
ezeknek a komancsoknak a

többsége még sosem látott fehér asszonyt, és Callievörös haja még különlegesebbé tette a
szemükben. De
az asszonyok voltak a legkíváncsibbak. Egymás mellett

állva pusmogtak és felé mutogattak, majd Éjjeli Sasra

néztek, és kuncogni kezdtek. Callie-t minden oldalról

körülvette a rettegett ellenség, de ő különös módon

nem érzett félelmet.

- Mit mondanak rólunk? - kérdezte Callie.

A férfi elmosolyodott. - Biztos vagy benne, hogy

tudni akarod?

- Igen. Kérlek, mondd meg! - biztatta Callie.

- Azt mondják, hogy a gyermekeink erősek lesznek,

és szépek, de attól tartanak, hogy a fiadnak is olyan

vörös lesz a haja, mint a tiéd, és akkor nem fog sokáig

élni.

Callie sértődötten pirult el, de tovább faggatta a

férfit. - Miért nem? Azt hiszik, hogy azért, mert fehér

vagyok, nem szülhetek erős gyermekeket?

Éjjeli Sas elvigyorodott. - Attól tartanak, hogy a haja

olyan lesz majd, mint egy lángoló zászló, amit az ellenség könnyedén észrevesz.

- Ugyan! Micsoda buta ötlet! - kiáltotta Callie méltatlankodva. - A mi fiunknak több esze lesz
annál,

semhogy felkészületlenül induljon a csatába. Az apja

majd mindenre megtanítja. Legelőször is megmutatja

neki, hogyan feketítheti be a haját medvezsírral, mielőtt az ellenségre ront.

Éjjeli Sas elmosolyodott és büszkén kihúzta magát.

Callie remek asszony volt, és helyesen beszélt. Hajnalcsillag és kislánya elvesztése óta nem
akart gyermeket,

és már a reményről is lemondott, hogy egyszer mégis

lehet neki.
Hirtelen rájött, hogy hosszú évek óta most először

nem érzi bánatának súlyos terhét, hogy keserűsége

enyhült. Tudta, hogy mindez Callie-nek köszönhető,

és annak a ténynek, hogy elméjük, testük és lelkük

eggyé forrott. Már nem tiltakozott a látomás ellen, melyet a jóslat jövendölt neki, de
emésztette a bűntudat.

Ha erre a nőre pillantott, nem Hajnalcsillag arcát látta.

És ezt nehéz volt elfogadni. Úgy érezte, nincs joga a

boldogsághoz, amíg nem bosszulta meg felesége és

kislánya halálát.

Bagolyember egyszer így szólt hozzá. - Ha az árnyék felé fordulsz, sohasem látod meg a
napfényt.

Meghallgatta a sámánt, de nem fogadta meg a tanácsát, inkább megadta magát a bánatnak. De
amióta

Callie-t ismerte, már többre vágyott a sötétségnél és reménytelenségnél. Lélekben túl sokáig
volt halott.

Callie bájos arcára pillantott, és beleborzongott a

felismerésbe. Lehet, hogy ez az asszony az ő napja?

Vajon addig lesz fényes a jövő, amíg Callie mellette

van? Tudta, hogy kérdésére csak az idő adhat választ.

Meglepődve ébredt rá, hogy életének hátralevő részét

Callie-vel akarja leélni.

A dobok megszólaltak, és az emberek tovább gyülekeztek. Ahogy a faluban elterjedt a hír,

egyre sűrűbb

lett a tömeg. A kanyargó folyó mentén több mint hétszáz indián sátor állt, de most minden
férfi, nő és gyermek odakint volt, hogy üdvözölje visszatért főnökét.

Callie türelmesen várt, mialatt Éjjeli Sas leszállt a lóról. Egy kisfiú szaladt hozzá, és
megragadta a ló kantárát. Miután Éjjeli Sas segített leszállni Callie-nek, a fiú

mindkettőjük lovát elvezette.

- Sebes Vidra feladata vigyázni a törzs pónilovaira

magyarázta Éjjeli Sas. - Ez rendkívül megtisztelő feladat, és a fiú szülei nagyon büszkék,
hogy az ő gyermekük kapta meg a számos jelentkező közül.

Callie alig hallotta a szavait, mert arra figyelt, ami

körülötte történt. Tekintete egyik arcról a másikra vándorolt. Sötét szemű embereket látott
mindenfelé.

Hosszú hajukat copfban viselték, vagy szabadon, a vállukra omolva, a tűz fénye pedig
megcsillant a meztelen, mahagóni végtagokon. A férfiakon és a kisgyermekeken kevés ruha
volt, többnyire csak térdnadrág és

mokaszin. Az apróságok izgatottan figyelték az eseményeket.

Az asszonyok rojtos szarvasbőr ruhát viseltek, melyet tollak és színes gyöngyök díszítettek.
Azt is észrevette, hogy minden asszony fejére egy vörös vonal van

festve középen, és gondolatban megjegyezte, hogy

majd megkérdi Éjjeli Sastól, mire szolgál ez a jel.

A kutyák ugatása és a lovak nyerítése túlharsogta a dobok hangját. Callie kissé megszédült a
zajtól és a kavarodástól, mert ilyesmiben még sosem volt része. Az

egyre duzzadó tömeg közelebb tolakodott. Néhány

fiatalabb lány óvatosan megérintette Callie haját, aki

ösztönösen közelebb húzódott Éjjeli Sashoz. Nem

akarta kimutatni, mennyire izgatott, de szeretett volna

már kettesben maradni a férfival. Soha nem volt még

ennyire szüksége a bátorítására.

A szeme sarkából felnézett a férfira, és most értette

meg igazán, mennyire közéjük tartozik. Ebben a pillanatban nehezen tudta elhinni, hogy
létezett valaha egy

férfi, akit Rafe Santinónak hívtak. Hirtelen jeges félelem markolt a szívébe. Most vajon mi
fog történni

vele? Vajon azt várja tőle Éjjeli Sas, hogy minden parancsát teljesítse? Lehet, hogy nem
tekinti majd többnek egyszerű cselédnél?

Éjjeli Sas - megérezve a lány bizonytalanságát - átkarolta a derekát. - Mosolyogj rám, angyal.
Hadd lássák, hogy kedveled őket. Ez nagyon fontos.

Callie megpróbálta, de hogyan is sikerülhetett volna,

amikor itt állt egy jakás vadember közt, akik harcban

álltak a népével? Ő volt köztük az egyetlen fehér ember. Hiszen még azt sem tudta, mit hoz a
holnap, sőt

az igazat megvallva abban sem volt biztos, hogy nem

öli-e meg valaki a következő pillanatban. Még emlékezett a férfi korábbi intő szavaira, és
rájött, hogy Éjjeli

Sas most próbára teszi. Talán neki is megerősítésre volt

szüksége. A hátához érő ujjak megfeszültek, és Callie

meglepve vette észre, hogy a férfi legalább annyira

ideges, mint ő. Talán épp azért hozta ide, hagy Callie

a saját szemével lássa, milyenek ezek az emberek. És

azt akarta, hogy tisztelje őket.

Most, hogy mindezt megértette, már képes volt bólintani, majd a férfira nézett, és előbb ugyan
csak halványan, aztán Éjjeli Sas biztató tekintetét látva egyre

szélesebben elmosolyodott. A férfi szemei büszkén

csillogtak, de Callie valami mást is észrevett. Szívverése felgyorsult. Éjjeli Sas szeméből
olyan melegség sugárzott, amilyet Callie még sosem látott. Nyugtalan lelke lecsillapodott, és
arca elpirult a férfi tekintetének

hevétől.

Alig merte beismerni, hogy ebben a pillanatban valami nagyon különleges dolog történik
kettejük között,

és most először úgy érezte, nincs értelme a további

óvatoskodásnak és vitának, hogy ideje megadnia magát új, mindent elsöprő érzelmeinek.
Csak sejthette,

hogy amit most átél, az a szerelem, de abban még

nem volt biztos, hogy Éjjeli Sas is így érez-e. Izgató,

férfias szerető volt, és Callie már most is alig várta,

hogy elvonuljanak a sátrába, és kettesben maradjanak.

Már nem érdekelte, hogy a férfi indián, hogy egy másik kultúra részese, és hogy ő milyen
körülmények
közt került ide. Csak arra vágyott, hogy kettesben maradjanak. A rátörő érzelmek
megfosztották erejétől lehajtotta fejét, és hagyta, hogy a férfi keresztülvezesse a

szétnyíló tömegen.

Rövid séta után Éjjeli Sas megállt és balra mutatott,

egy sátor felé. - Ez lesz az új otthonod - mondta.

Azt hiszem, kényelmesnek találod majd. - A férfi megtorpant az ajtó előtt. - Menj be és pihenj
egy kicsit!

Később majd visszajövök.

Callie bizalmatlanul nézett rá. Mindenre számított,

csak arra nem, hogy most egyedül hagyja. - Sokáig leszel távol?

Éjjeli Sas előrelépett és félrehúzta a bőrfüggönyt.

Tiszteletemet kell tennem a törzsfőnöknél és beszélnem kell a tanáccsal. Eltarthat néhány

óráig, de neked

nincs miért aggódnod, itt biztonságban vagy.

Callie tétovázva belépett, és amikor a függöny bezáródott mögötte, izgatottan pillantott körül.

Egyáltalán nem erre a látványra számított. A sátor tágas volt, és a tárgyak rendben sorakoztak
a fal mellett

álló bőrdobozokban. A szoba végében egy fogason

különböző fegyvereket látott: egy kifeszített íjat, egy

nyílvesszőtegezt, egy tollakkal díszített buzogányt. Egy

másik fogason indián öltözékek lógtak: rojtos, gyöngyökkel díszített ingek, lábszárvédők, egy
kagylókkal

és fehér hermelinfarkokkal ékesített hajfonat.

A padlót bölénybőrök fedték, melybe belesüppedtek

Callie csizmái, miközben egyre beljebb haladt. Csak

egyetlen ágyat látott, mely csupán néhány hüvelyknyire emelkedett ki a talaj szintjéből, Az
ágyat pazar fekete szőrmék borították.

A sátor közepén apró tűz égett, melyet kövek vettek

körül. A köveken valaki ételt hagyott melegedni. A levegőben frissen sült kenyér és kukorica
illata terjengett, de Callie most sokkal izgatottabb volt annál, semhogy evésre gondoljon.
Felpillantott, és látta, hogy a

füst egy, a sátor csúcsán lévő lyukon keresztül távozik.

A wigwam bőrből készült tetejét egy hatalmas freskó

díszítette, mely egy kitárt szárnyakkal suhanó sast ábrázolt. Callie tisztelettel csodálta a
művet, s közben

azon töprengett, hány óráig tarthatott, amíg elkészült

ez a megdöbbentően élethű, gyönyörű kép.

A földön egy bőrdobozban konyhaeszközők és

agyagedények sorakoztak, a sátoroszlopokba vert szögeken pedig bölénybőr erszények

függtek. Minden

olyan ismeretlennek tűnt. Furcsa és idegen lakóhely

volt ez, de Callie azonnal rájött, ki lakik itt. Éjjeli Sas.

Érezte a férfi ismerős illatát, melyben keveredett a szél

és a napcserzett bőr szaga. Ez az illat megnyugtatta és

eloszlatta félelmeit. Hirtelen összeszorult a torka. Rádöbbent, hogy már a férfi puszta illata is
felgerjeszti érzékeit. Minden eltelt órával fontosabbá vált a számára.

A sátorban egyetlen női holmit sem látott, és ennek

végtelenül őrült. Mint remélte, Éjjeli Sas egyedül élt.

Még nem tudta biztosan, hogy a férfi meg akarja-e

osztani vele a lakóhelyet, de feltételezte, hogy igen.

Vajon mi lesz a dolga, tűnődött. Igaz, hogy Éjjeli Sas

elrabolta, de Callie úgy tekintett rá, mint a szerelmére.

Vajon cselédként fog bánni vele, vagy mint az asszonyával? Az ajkába harapott, és azon
tűnődött, vajon

meddig kell várnia még, hogy számtalan kérdésére választ kapjon.

Callie sorsáról tíz férfinak kellett döntenie, de Éjjeli Sas

tudta, hogy a lány jövője teljes mértékben az ő kezében van. Tudta, hogy kimerítő
magyarázattal keli szolgálnia a tanács előtt arra vonatkozóan, hogy mit keres
Callie a quohadi táborban.

Belépett a falu közepén álló nagy sátorba, majd helyet foglalt a tanácstagokkal szemben. Egy
nő követte,

aki egy kosárnyi édes füvet szórt a középen égő tüzet

körülvevő forró kövekre, aztán kiment, és behúzta

maga mögött a bőrfüggönyt. Az égő fű csípős szaga a

dohányfüst illatával keveredve betöltötte a helyiséget.

Egy gyöngyökkel díszített erszényből elővették a pipát, és meggyújtották. Miután minden

tanácstag beleszívott, odaadták Éjjeli Sasnak. A pipa vándorlását

dobszóló kísérte, és az egyik férfi egy dalt énekelt.

-A quohadi tanács azért ült ma össze, hogy döntsön egy fehér fogoly sorsa felől. Kérjük a
szellemeket,

hogy segítsenek bölcs döntést hozni - mondta a törzsfőnök.

A férfiak kereplőket tartottak kezükben, melyeket

lassan forgattak. Bagolyember - a sámán - fölpillantott

és a füstlyukon át a csillagokat nézte. - Szólítom a csillagokat, szólítom Hold apánkat, és

kérem őket, válaszoljanak az imánkra. - Aztán szájához emelte a nyakában függő faragott
csontsípot, és halkan belefújt.

Előbb kelet felé fordult, majd délre, nyugatra, végül

északra. Amikor befejezte, megszólalt. - Most pedig

imádkozzunk.

Miután befejezték az éneket, Bagolyember fölemelte a kezét, és mindenki elhallgatott.

Most Éjjeli Sas következett. Szívből beszélt. Tudta,

hogy a tanácstagok semmissé nyilváníthatják a döntését, ha úgy gondolják, hogy a lány, akit
választott, nem

méltó rá, hogy csatlakozzon a népükhöz. A végső döntésbe már nem szólhatott bele, de sokat
tehet, hogy

meggyőzze őket.

- A lánghajú nőről fogok beszélni, akit asszonyomnak választottam - kezdte. - Évekkel ezelőtt
a szellemek látomásban jövendölték meg nekem az eljövetelét. Erős és bátor. Azt hiszem,
nem tudja, mi az a
gyenge szív. Gyógyítóerővel rendelkezik, és sokat segíthet a társainknak, akik közül most is
sokan fekszenek betegen, mert megkapták a fehér ember nyavalyáját. Hiszem, hogy a
gyermekei elég erősek és büszkék

lesznek ahhoz, hogy megbirkózzanak a bizonytalan

jövővel. Fiai széppé fogják tenni népünk sorsát. - Éjjeli Sas egy pillanatra elhallgatott, majd
meghozta élete legnehezebb döntését. Itt és most jött el az ideje,

hogy nyilatkozzon. - Tisztelettel kérem a tanács engedélyét, hogy ez az asszony az

elkövetkező főnök

menyasszonya lehessen. Jövőnk záloga, hogy vérünk

az övével keveredjen. így kell lennie, mert így volt

megírva a csillagokban sok évvel ezelőtt, és a prófécia

igaz.

Bagolyember hátradőlt székében, és elégedetten bólintott.

A tanácstagok is elégedettnek tűntek.

Éjjeli Sas türelmesen várt.

Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy senki sem tiltakozik. Callie az övé volt, és már csak rajta
állt, hogy

feleségül veszi-e. De ez a döntés még hátra volt.

Úgy határozott, hogy az ülés után itt marad böjtölni

és imádkozni. Meg kell győződnie arról, hogy az istenek is helyeslik döntését. Ha így van, azt
még ezen az

éjszakán meg fogja tudni.

A komancs harcos lepillantott az előtte fekvő szépségre. Már majdnem hajnalodott. Callie a
férfi ágyában feküdt, a bölénybőr takarót nyakáig húzta, ragyogó haja

szétterült a fekete szőrmén.

Gyűrött ruhája a padlón hevert, a férfi jobb lába

előtt, és amikor Éjjeli Sas bokája a ruhához ért, forró

vágy lett rajta úrrá. Tekintetét a félig nyílt ajkakra szegezte. Aztán fölé hajolt és megcsókolta
azt a forró helyet a lány füle mögött, mely olyan volt, akár az olvadt

selyem. Callie megfordult és ijedten felriadt.

- Nincs mitől félned, angyal - suttogta a férfi. - Már

tudhatnád, hogy nem bántanálak.

Callie megkönnyebbülten sóhajtott. A halk hang remegő vágyakozással töltötte el. Miután
Éjjeli Sas elhagyta a tanácssátrat, megfürdött a folyóban, és egy

szál nadrágban tért vissza, melyet most kioldozott és a

padlóra dobott. Aztán bebújt Callie mellé a bölénybőr

takaró alá, és a lány fejét a vállához vonta. - Aludj, angyal, biztonságban vagy.

Callie szinte öntudatlanul érintette meg a férfi sűrű,

fekete haját, és a szemét sem nyitotta ki, amikor ajkaik

találkoztak. Meleg teste tökéletesen illett a testéhez, és

Callie egyre többet akart érezni belőle. Ismerte ezt a

hangot, ezt az érintést. A férfi testének minden hajlata

olyan ismerős volt számára, mint a saját teste.

Ajkait vágyakozó sóhajtás hagyta el, melyet Éjjeli

Sas a szájára forrasztott. Nyelvük táncot járt, és a lány

közelebb húzódott. Csípőjét felkínálkozva nyomta a

férfi csípőjéhez, így csábította közelebb a tűzhöz,

mely benne égett.

A hold a füstlyukon keresztül beragyogott és ezüstös

fénnyel vonta be testüket.

Éjjeli Sas addig csókolta, amíg a lány már alig kapott

levegőt, és feje szédült az érzelmektől, melyeket még

mindig nem fogadott el egészen. Aztán hirtelen eltépte

ajkait Callie szájáról. A lány a szemébe nézve zihált és

remegett a benne ébredő milliónyi érzéstől. Éjjeli Sas

szorosan tartotta, és Callie számtalan kétsége ellenére

úgy érezte, sosem akar szabadulni az öleléséből.

- Istenem, annyira összezavarsz - suttogta. - Amikor a karjaidban tartasz, amikor megérintesz,
az csodálatos... ilyenkor csodálatos vagy, máskor viszont,..

Éjfekete szemei szinte felemésztették a lányt. - Sss...

sss... felejtsük el a máskort! Akarlak, angyal, jobban,

mint valaha hittem volna. És tudom, hogy te is akarsz.

Ne gondolj a holnapra, most az nem számít.

Több szóra nem volt szükség. Tekintetükkel egymást

falták.

Callie számára a férfi rejtélyes volt, és tiltott. És most

félni kezdett a szereimüktől.

A lány olyan volt, mint egy fényes hullócsillag, ragyogó és szédítően szép. Éjjeli Sas szerette
volna

mindörökre a karjaiba zárni.

Vágyuk ezen az éjszakán mindent elsöpört. Egyikük

sem kívánta az előjátékot, csak a forró és vad végkifejletet.

Éjjeli Sas megragadta a lány fenekét, és egyetlen

gyors mozdulattal behatolt. Aztán megfordult, hogy

Callie kerüljön felülre, és ő diktálja a tempót.

Callie gyorsan tanult, hiszen saját éhsége hajtotta.

Mélyen magába húzta a férfit, és nem gondolt semmire, nem érzett semmit, csak a növekvő
forróságot lábai

közt. Ámulatba ejtette az édes fájdalom, mely rugalmas húsát égette, miközben a férfi
hatalmas méretei

keresztülfúródtak testén, és kiégették hasának mélyét.

Callie ösztönösen felhúzta térdeit és lovaglóülést

vett fel. Ereiben zubogott a vér, testének mélyén forróság fejlődött. Aztán fölemelkedett és
hátrahajolt, majd

lábujjain egyensúlyozva megvonaglott, miközben kezei a férfi mellkasát simogatták. Ebben

az árnyas zugban védve érezte magát. Aztán arra gondolt, milyen
csodás lenne, ha a valóság többé sosem törne be a sátrukba.

-Angyal, olyan sokáig vártam rád - suttogta Éjjeli

Sas, miközben csókjai a vágyak szökőárját szabadították fel a lányban.

Nagy kezei a csípőit és a combjait simogatták, majd

azt a pontot, ahol a kettő találkozott. A tudat, hogy

Callie testének börtönében lehet, és hogy a lány úgy

fogadta el testét, mint a sajátját, nagyobb izgalmat ébresztett benne, mint eddig bármelyik nő.
Callie elemésztette, de ő nem bánta. Vágyai nem ismertek határokat érezte, hogy ez mindig
így lesz kettejük között. Akaratától megfosztva egyesült a lánnyal. Lelkük

egymáshoz ért, és tiltakozó szívük végre eggyé vált.

A megkönnyebbülés mindkettőjük számára egyszerre érkezett. Callie újra és újra a férfi nevét
kiáltotta. Ebben a pillanatban kétségei semmivé foszlottak, és úgy

érezte, egész életét Éjjeli Sas ölelő karjaiban kell leélnie. Csak vele érezte teljesnek az életet.

Tizenkilencedik fejezet

Egy asszony kétségbeesett kiáltására ébredtek.

- Mi történt? - kérdezte Callie, miközben felült az

ágyban.

Éjjeli Sas már ébren volt, és sebesen öltözködött.

Nem tudom, de ki fogom deríteni. Maradj itt, angyal!

Küldök valakit, hogy vigyázzon rád, amíg visszajövök.

-Elindult az ajtó felé.

Callie elkomorodott. - Várj! - kiáltott utána. - Szeretnék veled menni. Egy perc alatt
felöltözöm.

- Most nem lehet - nézett vissza a férfi. - Neked itt

a helyed. Amint tudok, visszajövök.

Callie magára húzta a bölénybór takarót, és a férfi

után bámult. A hangjából érezte, hogy baj van. Valami

történt odakint, és a férfi nyilván nem akarta, hogy Callie tudjon róla.
Elgondolkodva nézte a bejáratot, és ekkor egy indián asszony lépett be. Kecses léptekkel
haladt át a sátron, majd Callie előtt megállt.

- Ne ijedj meg! - szólalt meg az idősebb asszony

tört angolsággal. Éjjeli Sas megkért, hogy hozzak neked tiszta ruhát. Én azt feleltem,
szívesen. A folyóra is

elmegyek veled, ha fürdeni akarsz.

-Te angolul beszélsz - mondta Callie, és nagyon

örült, hogy van valaki Éjjeli Sason kívül, akivel beszélgethet.

- Igen, fiatal koromban tanultam meg a nyelvedet.

Van még néhány szó, amit nem értek, de többnyire el

tudom mondani, amit gondolok - felelte, s kedvesen

elmosolyodott. - A fiam szerint ez nem mindig jó.

Callie azóta figyelte, amióta belépett a sátorba. Egy

apró termetű, középkorú asszonyt látott maga előtt.

Szemei olyanok voltak, mint két sötét tó, melyekben

megcsillan a nap melege. Ragyogó fekete haját copfban viselte, és egy térdig érő,
gyöngyökkel díszített

ruha volt rajta. Callie bájosnak találta, és amikor rámosolygott, szemének melegsége azonnal
bizalmat ébresztett benne.

-A te nyelveden engem Nyári Szemeknek neveznek, de te csak hívj egyszerűen Nyárnak.

Mindenki így

szólít.

Callie halványan elmosolyodott. - Nagyon örülök,

hogy megismertelek. Az én nevem Callie. Remélem,

jó barátok leszünk. Annyi mindent szeretnék megtudni

a népedről, és most talán el is magyarázhatsz néhány

dolgot.

- Ha akarod, szívesen, CaL.lie - ízlelgette az idegen szót. - Szép név - mondta Nyár, miközben
átadta
Callie-nek a puha szarvasbőr ruhát és a lábszárvédőket.

Callie boldogan tapogatta a puha, kétrészes ruhát, s

csodálta a bonyolult gyöngysor- és kagylóhéjdíszítéseket. - Azt akarod... hogy felvegyem?

- Nagy örömöt szereznél vele - felelte Nyár, s elmosolyodott.

- Ez gyönyörű, de azt hiszem, te szereztél vele örömöt nekem.

-Jó barátok leszünk, CaL.lie.

Miután felöltözött, a nő megmutatta neki, hogyan

kell felhajtogatni a sátor szélét mintegy kétlábnyira a

talajtól, majd bőrszíjjal megkötni. Azért volt erre szükség, hogy a hűvös szél átjárhassa a
belső teret.

Callie érdeklődve pillantott körbe a sátor belsejében. - Most mi következik?

Nyár örült, hogy, Callie ilyen lelkesedéssel tanulta a

népe szokásait. Megmutatta neki, hogyan kell bölényhúsból és kukoricakásából kiadós

reggelit készíteni.

A reggelit együtt fogyasztották el, majd frissen főzött

kávéval öblítették le.

Reggeli közben Nyár rengeteget beszélt a falubeli

életről, Callie pedig érdeklődve hallgatta. Remélte,

hogy Éjjeli Sasról is megtud valamit, de úgy tűnt, Nyár

nagyon vigyáz, hogy ez a téma ne kerüljön szóba.

Annyit azért elárult, hogy ő lesz a következő főnök.

Arca ragyogott, amikor a férfiről beszélt.

- Rengeteg tollat szerzett már a csatákban. Nemcsak

a népünk, de az ellenségei is tisztelik. Szeretik és rettegik. Egy napon nagyszerű főnök lesz
belőle - mondta

Nyár.

- Hogy érted azt, hogy tollakat szerzett a csatákban?

- kérdezte Callie, miközben félretette a kávéscsészét.

- A nép így fejezi ki a harcosai iránti tiszteletet - felelte Nyár, de Callie zavart tekintetét látva
tovább magyarázott. - Egy bátor tett. Amikor valaki megöli az ellenséget. Vagy ha elpusztít
egy veszélyes állatot. Ha

egy ellenséges táborból lovakat rabol úgy, hogy nem

fogják el. Ez mind nagy tisztesség. A harcosaink a legnagyobb kitüntetés megszerzésére

törekednek. Ma

este győzelmi ünnepség lesz, mert két harcos elnyeri a

legmagasabb kitüntetést. Sokat táncolunk és szórakozunk majd. Neked is ott a helyed.

Callie a homlokát ráncolta, és pillanatnyi nyugtalanság fogta el. Eleget tudott már ahhoz,
hogy rájöjjön:

nem vehet részt ezen a rituálén. - Én... nem lehetek

ott ezen az ünnepségen, Nyár. A harcosaitok az én társaimat győzték le, ezért fogják kitüntetni
őket. Brutálisan meggyilkolták őket. Remélem, megérted, mit érzek.

De Nyár felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa.

Nem kell magyarázkodnod. Az én férjem is így érzett,

amikor közénk jött. De hamar megértette, hogy mindkét oldalon vannak jó és rossz emberek.
Nem a bőr

színe számít. - Kifejező arca most elkomorodott. - Ebben a csatában a mi harcosaink is

elpusztultak és megsebesültek. Tisztességes küzdelem volt. Remélem, hiszel Nyárnak.

- Megértem, hogy te így gondolkodsz, de én ott voltam, és tudom, hogy ez volt a

legértelmetlenebb mészárlás, aminek valaha tanúja voltam.

Nyár Callie karjára tette a kezét. - Még nem vagy

készen, hogy kitárd szíved az igazság előtt, de én azért

kedvellek. Haitsi, ugye, barátok vagyunk?

Callie-t átmelegítette Nyár őszintesége és kedves

hangja. A két nő egymásra nézett és őszintén elmosolyodott.

- Nagyon szeretném - felelte Callie.

- Helyes. Akkor ez a barát most elvisz téged a folyóhoz, ahol remekül fogunk szórakozni -
mondta Nyár,

majd karon ragadta és talpra állította. - Mea-dro, ami

azt jelenti: menjünk!

Callie boldogan követte a nőt, s közben önkéntelenül is elraktározta emlékezetében az első
komancs

szavakat.

A folyónál csatlakoztak a többi nőhöz, akik ruhát mostak, beszélgettek, s közben szemmel
tartották pancsoló

gyermekeiket. Később Nyár visszavezette Callie-t a sátrak labirintusába. A folyóparti

nyugalom után szinte

bántotta a fülüket a tábor zaja. Az ösvényeken ugató

és vicsorgó kutyák játszadoztak. Másfelől gyermeknevetés, kisbabák sírása, lónyerítés és a

napi tevékenységek zaja hallatszott. Kalapács, fűrész és indián szerszámok hangja. Itt
mindennek célja volt, bár kívülről úgy

tűnt, a zajos helyen káosz uralkodik.

- Hogy tudsz ide visszatalálni? - kérdezte Callie

csodálkozva, miközben a sikátorokon bolyongtak.

A sátrak előtt öregemberek ültek, vállukon bölénybőrből készült köpeny, mely a tűző nap
hevétől védte

őket. Callie minden sarkon arra számított, hogy megpillantja a sátrat, melynek oldalára
hatalmas sast festettek, de még messze jártak. A színes sátrak melletti állványokon
hússzeletek száradtak. Callie remélte, hogy

sosem kell majd egyedül visszatalálnia, mert biztos

volt benne, hogy eltévedne.

- Megvan a módja - felelte Nyár. - Meg kell tanulnod használni az érzékeidet. Ha megtanulsz
bízni az

orrodban, az hazavezet. Lehunyjuk a szemünket.

Szünetet tartott, majd folytatta. - Aztán mély lélegzetet

veszünk. Erről sülő kenyér illatát érzem, és a tűzön párolódó szilvát. - Megfogta Callie kezét,
és gyengéden

megrántotta. - Menjünk tovább! Igen, valaki - azt hiszem, Bölcsszavú Asszony - ma

hikoridiót süt.

Callie-t mindez lenyűgözte, de úgy érezte, ő sosem

lesz képes minderre.

Aztán kinyitották a szemüket, és folytatták az utat.

Nyár tovább magyarázott. - Később majd megismered

a falu alaprajzát, és minden részletet az emlékezetedbe vésel, mintha a szülővárosod lenne.

Vannak itt különböző tárgyak, amelyekről tudni fogod, hol vagy.

Csak még nem ismered őket. Türelem, drágám. Azt hiszem, gyorsan fogsz tanulni.

Callie vidáman bólintott. Tanulni fog, és maga is

meglepődött, amikor rájött, mennyire szeretné megismerni Nyár és Éjjeli Sas népét.

Férfiak mellett haladtak el, akik minden egyébről

megfeledkezve kockajátékot játszottak. Callie egy ismerős hangot hallott kiszűrődni az egyik
sátorból.

Megtorpant.

A bejáraton egy érzéki fiatal nő lépett ki, és majdnem Nyárnak ütközött. Éles vita kerekedett.
Callie

megdermedt, és lélegzete a torkán akadt. Az indián

hajadon mögül Éjjeli Sas lépett elő.

Callie-ben ellentmondó érzelmek kavarogtak, de

nem akarta kimutatni félelmeit. A férfi szeméből sugárzó tüzes harag ismeretlen volt a
számára, de amikor

megpillantotta Callie-t, tekintete megenyhült és meglepődést tükrözött.

- Éjjeli Sas... mi folyik itt? - kérdezte Callie.

A férfi nem válaszolt. Dühösen Nyárra nézett.

Anyám, miért hoztad őt ide? - kérdezte vészjósló tekintettel.

Callie Nyárra pillantott. - Te az anyja vagy?

Nyár bocsánatkérő tekintettel Callie-re nézett és bólintott. Aztán jelentőségteljes pillantást

vetett fiára. Szigorú tekintete azonnal elhallgattatta a férfit. - CaL.lie

és én épp a folyópartról jövünk. Fogalmam sem volt

róla, hogy itt vagy - mondta higgadtan.

Majd ismét Callie-hez fordult, és megpróbált magyarázattal szolgálni. - Meg akartam

mondani neked, de
úgy éreztem, helyesebb, ha előbb megismerjük... megértjük egymást. Helytelenül döntöttem?

Callie-ben oldódni kezdett a feszültség. Nem tudott

haragudni Nyárra, aki olyan kedves és figyelmes volt

hozzá. - Nem, dehogy, csak egy kicsit meglepődtem.

-Te is meglepetés vagy - szólt közbe ironikusan a

fiatal lány. - Nem tartozol ide. Menj vissza a népedhez! Itt nem kellesz senkinek!

- Ebből elég, Kicsi Őz! - parancsolt rá Éjjeli Sas, s

megragadta a lány karját. - Callie a vendégünk. Most

pedig bocsánatot kérsz.

Kicsi Őz összeszorította az ajkait. Mandulaszínű szemét még mindig Callie-re szegezte,

arckifejezése elégedetlenséget tükrözött. Termete még Nyárénál is kisebb volt, és Callie - aki
jóval kimagaslott a két indián

asszony közül - most elég cudarul érezte magát. Hirtelen úgy érezte, szeretne elmenekülni
tőlük. A másik

lány tekintete elárulta, hogy Éjjeli Sas miatt haragszik

Cailie-re. De miért? Lehet, hogy régen szerették egy

mást? Vagy talán még most is?

Callie nagyot nyelt, majd megszólalt. - Rendben

van... Éjjeli Sas... értem. - A férfira nézett, hogy tekintetében biztatásra leljen, de Éjjeli Sas
arca nem árult el

semmit. Mintha valami titkot rejtegetett volna.

- Nem, azt hiszem, nem érted. Ő nem gonosz lány,

Callie - mondta bosszankodva a férfi.

Úgy tűnik, el akarja tussolni a másik nő durva viselkedését, állapította meg Callie némi
keserűséggel. Fájt

neki a dolog, bár nem akarta beismerni. De szerencsére ebben a pillanatban Nyár
beavatkozott.

-Gyere velem, Cal...lie! - mondta és gyengéden

megfogta a lány könyökét. - Jobb, ha most elmegyünk. Még sok látnivaló van, és sok a teendő
is.
Éjjeli Sas láthatóan nem kívánt velük tartani. Callie

érezte, hogy torka összeszorul. Hagyta, hogy Nyár elvezesse, bár legszívesebben ott maradt
volna, hogy kitöltse a mérgét Éjjeli Sason. Gyomrát furcsa érzés szorongatta, lábai remegtek,
és szívét fájdalom marcangolta.

Útban Éjjeli Sas sátra felé Nyár nem sokat beszélt.

Amikor megérkeztek, megnyugtatta Callie-t, hogy fia

majd-biztosan előáll valami ésszerű magyarázattal.

Ne gondolj mindjárt a legrosszabbra! Ok nem úgy

vannak együtt - jelentette ki.

Callie lassan kifújta a levegőt, és leült az ágyra.

Akkor mondd meg, hogyan! Nekem határozottan úgy

tűnt, van köztük valami. Látszik, hogy Kicsi Őz sokat

jelent Éjjeli Sasnak.

- Majd meglátod. Ha megérkezik, beszélni fog róla.

Én szívesen elmondanám, de ez az ő története, ezért

tőle kell hallanod.

- És mikor lesz az? - kérdezte Callie a kezeit tördelve.

- Most elmegyek - mondta halkan Nyár. - Pihenj,

hogy este legyen erőd! Lehet, hogy mégis eljössz Éjjeli

Sassal.

- A helyedben én nem számítanék erre - motyogta

Callie alig hallhatóan. Szörnyen érezte magát.

Már sötétedett, amikor Callie felriadt álmából, és megfordult az ágyban. Éjjeli Sas mellette
ült, és simogató

tekintettel nézte.

- Mióta ülsz itt? - kérdezte izgatottan.

- Egy ideje - felelt a férfi tömören.

- Felébreszthettél volna - sóhajtott Callie, miközben felkönyökölt és a férfira nézett.

Éjjeli Sas őszintén mosolygott. - Igen, de elbűvölt,

ahogy aludtál.

Callie elpirult és kisimította arcából a haját. - Korábban nem voltál ennyire elbűvölve. Az
igazat megvallva nekem úgy tűnt, mintha Kicsi Őz sokkal jobban lekötötte volna a
figyelmedet.

- Nem arról van szó, amire gondolsz, angyal

mondta a férfi, alig észrevehetően bocsánatkérő tekintettel.

- Akkor mondd el, miről! - firtatta tovább Callie.

Éjjeli Sas átkarolta és közelebb vonta magához. Callie egyetlen porcikája sem tudott volna
tiltakozni.

Érezte, hogy Éjjeli Sas a nyakához ér, és ez a bensőséges kontaktus erőt adott neki.

- Most nagy megpróbáltatáson mentél keresztül. Reméltem, hogy lesz még egy kis időnk,
mielőtt szembesítenem kellene téged a múltammal. Nem tudom, készen állsz-e.

Callie kibontakozott a férfi karjaiból, és a szemébe

nézett. - Anyád is ennyit mondott. Vagyok olyan erős,

mint bármelyik indián asszony. Ezt tudnod kell. Lehet,

hogy sok mindent nem értek még, de próbálom megérteni. - Összeszorult torkából nehezen
törtek elő a

szavak, de fékezte magát. Nem hagyta, hogy haragja

hirtelen robbanjon ki. - Akaratom ellenére hoztál ide,

én mégis megpróbáltam kedves lenni hozzád, és a

többiekhez is. De már unom, hogy állandóan a hallgatás falába ütközöm, valahányszor rólad
kérdezek. Jogom van tudni ezekről a dolgokról. És azt hiszem, ha

nem tudom meg őket, nem maradhatok veled.

Éjjeli Sas nagyot sóhajtott. - Istenem, bárcsak valóban ilyen egyszerű lenne elmagyarázni.

Valami megcsillant tekintetének mélyén. Callie-ben

kételyek ébredtek, de felkészült a legrosszabbra is.

Megfogta a férfi kezét, és ujjaik összekulcsolódtak.

Bízz bennem! Kérlek, beszélj. Szükségem van rád, Éjjeli Sas. Kész vagyok meghallgatni
téged.
Egy pillanatnyi hallgatás után a férfi mély lélegzetet

vett, majd lassan folytatta. - Kicsi Őz azért haragszik,

mert úgy érzi, elfoglaltad a szívemben azt a helyet,

amely valaha a nővéréé volt.

- Ö volt az a nő, aki reggel a sátrunk előtt kiabált?

- Igen. Sajnálom, hogy meghallottad.

- Kicsi Őz nyilván nem akarja, hogy mi együtt maradjunk.

A férfi szemében harag villant. - Azt hiszi, a szellemek megvonják tőlem a kegyeiket, mert
fehér nőt választottam, és megszegtem az esküm, amit a nővérének tettem.

- Ki Kicsi Őz nővére... és milyen esküről beszélsz?

- kérdezte halkan Callie, s gondolatai sebesen száguldottak. Tehát már volt egy nő Éjjeli Sas
életében? Hirtelén úgy érezte, nem akarja hallani a folytatást. A férfi

szavai a szívébe martak.

- Ő volt a feleségem, és Kicsi Őz nővére - felelt komoran Éjjeli Sas.

- A feleséged? - zihált Callie, s ragyogó szemei tágra nyíltak a megdöbbenéstől. - Már nem
vagy a férje?

Callie ujjai érezték, hogy a férfi karizmai megfeszülnek. - Sok évvel ezelőtt meggyilkolták. A
kislányunkkal együtt.

- Ez iszonyú - felelte a lány, átérezve Éjjeli Sas fájdalmát.

Megpróbált higgadt maradni, miközben a férfi a

gyilkosság napjáról beszélt.

- Most már ismered a történetemet. Én ebben a világban a feleségemhez és a gyermekemhez

tartozom.

És a következőben is. Azóta az iszonyú nap óta keresem a gyilkosukat. Akkoriban könnyű
volt ilyen esküt

tenni. Fiatal voltam, és összetört a szívem. Ugy éreztem, többé nem szerethetek senkit. - Éjjeli
Sas nagyot

sóhajtott. - De az idő múlik, és a fájdalom enyhül.

Soha nem fogom elfelejteni a lemészárolt családomat.

Hozzátartoztak az életemhez, és az emlékeimben

örökké megőrzöm őket. De szükségem van valamire,

hogy tovább élhessek. Erről beszéltem Kicsi Őzzel, de

ő még nagyon izgatott ahhoz, hogy megértsen.

A feszültség oldódni kezdett. Callie sajnálta a férfit,

és átérezte, mekkora fájdalmat okozott neki felesége és

kislánya elvesztése. Odabújt hozzá. - Nagyon sajnálom, ami veled történt. Szörnyű napokat
élhettél át.

- Igen, de a feleségem családjának is nehéz volt. Különösen Kicsi Őznek, aki imádta a
nővérét. Ma reggel

azért jött, hogy beszéljen velünk, de megmondtam

neki, hogy amíg haragszik, nem engedem a közeledbe. Ezért mentem el vele. Meg akartam
nyugtatni, mert

mindig családtagnak fogom tekinteni. De amikor meglátott téged az anyámmal, elveszítette az

önuralmát.

Éjjeli Sas megcsókolta Callie halántékát. - Bocsánatot

kérek azért, amit mondott neked, de remélem, megérted, hogy akkor nem hagyhattam
egyedül. Szüksége

volt rám, és tudtam, hogy anyám melletted marad.

- Igen, megértem. - Callie szorosan átölelte a férfit,

és szemébe könny szökött. Hallotta Éjjeli Sas heves

szívverését. - A te szíved olyan nagy, hogy a régi emlékek mellett elférnek benne az újak is.
És azt akarom,

hogy az újak gyönyörűek legyenek, Éjjeli Sas. Remélem, hogy egy napon én is hallom majd
tőled azokat a

szavakat. - Felemelte fejét, és a férfi szemébe nézett.

De most szeress... mutasd meg, mit érzel!

Éjjeli Sas saját nyaka köré fonta Callie karjait. - Szoríts erősen, angyal! Lehet, hogy nagyon
sokáig fog tartani.

A vágy félresöpörte a fájdalmat és a haragot. Hosszú

órákon át nem törődtek semmivel, csak egymással.

Huszadik fejezet

Amikor az őrök megpillantották a közeledő öszvér

nyakára boruló sáros férfit, csak a kék színű lovassági

egyenruhát ismerték fel. A fejére tekert rongyot átáztatta a vér, szakadt egyenruháját piszok
fedte. Lába csupasz volt, és arcát megszáradt vér borította. Valaki segítségért kiáltott. -
Katonák, kinyitni a kaput! Egy sebesült közeledik!

A poros település életre kelt. A kiáltás hallatán mindenki előjött az épületekből, és kíváncsian
figyelt. Az

asszonyok, fejükön hajcsavarókkal, kibámultak az ablakokon, a katonák előléptek az

istállóból és az üzletből, s várták a riadót. A határvidéken semmit sem bíztak a véletlenre.
Még egy magányos férfi is jelenthette

az ellenség közeledtét. A késő estig a kuplerájban dolgozó csipás szemű nők is kibújtak az
ágyból, hogy lássák, mi ez a zűrzavar. A sorkatonák megbecsülték

őket, mert a vadonban kevés volt a fehérszemély.

Amikor a fáradt lovas közelebb ért, az egyik őrszem

döbbenten felkiáltott. -Jézus Mária! Ez Hamilton kapitány!

A katonák azonnal hozzá rohantak.

Hamilton kapitánynak sikerült túlélnie a komancsok

halálos támadását, bár huszonnégy órán át eszméletlenül feküdt sebesült és halott társai közt a
tűző nap

alatt. Éjszaka a puszta öklével és puskatusával kellett

szembeszálInia a vadállatokkal.

A harmincöt férfiból csupán egy maroknyi élte túl a

támadást. Fölállni pedig csak Hamilton tudott. Sérülései enyhébbek voltak, mint a többieké.

A katonák hangját hallván mérhetetlen örömöt érzett. Tehát visszatalált az erődhöz. Soha
többé nem

akart ilyesmit átélni. Nem tudta, hogy vajon az a katona, aki oly készségesen adta le az első
lövést az indiánokra, életben maradt-e. Remélte, hogy igen, bár a súlyos baklövést korábban
senki sem vállalta magára.

Amikor az indiánok közeledtek, tudta, hogy baj lesz,

de szerette volna elkerülni a véres mészárlást.

Lance úgy érezte, sosem fogja elfelejteni, ahogy az

emberei sorra elhulltak. A hullák úgy feküdtek a földön, mint a szétszórt fadarabok. Szolgálati
évei alatt

még sosem találkozott ilyen látvánnyal. A végén pedig

tétlenül kellett néznie a komancsok utolsó rohamát.

Kézitusát vívtak, mert az indiánok tudták, hogy a katonák csak lóháton szeretnek harcolni. így
könnyedén

visszavonulhattak, ha kellett. Igaz, hogy a katonák lelőttek néhány komancsot, mielőtt azok
üvöltve rájuk

rontottak, de az ellenség nem ismert félelmet. Az indiánok is rengeteg harci stratégiát

ismertek, és a vezérük egyenesen feléjük küldte őket, hogy minél kevesebb idejük legyen
rájuk célozni, és szétszóródni.

A katonák kardjukkal hadonászva jobbra és balra szaladtak. Védekezésre kényszerültek. Egy

harcosnak kevesebb mint egy percre volt szüksége, hogy kilőjön

egy nyílvesszőt. A buzogányok úgy hasították szét a

koponyákat, mint a túlérett pekandiókat.

Lance csúnya fejsérülést kapott, és a buzogány ütésétől térdre rogyott. De nem esett el.
Amikor a harcos

ismét sújtani készült, félreugrott és vállával elhárította

az ütés erejének jó részét. De a komancs nem adta fel.

Csatakiáltást hallatva Lance-re vetette magát, és mindkét férfi a földre került. A kapitány
minden pillanatban

várta, hogy a kés a skalpjához érjen.

Szédülten feküdt a földön, és tehetetlenül nézte,

amint az indián előveszi kését, és megragadja Lance

haját. A kapitány biztos volt benne, hogy élve fogják

megskalpolni, és úgy félt, mint életében még soha. De

ahogy a borotvaéles kés fejéhez közeledett, a komancsok vezére jelezte, hogy vége a
csatának, s ezzel akaratlanul is megmentette Lance életét. Az egész olyan

volt, mintha az indián kezét egy külső akarat állította

volna meg. Lance azelőtt nem volt vallásos ember, de

ebben a pillanatban úgy érezte, Isten akarata érintette

meg.

A diadalittas komancsok elvágtattak, és a kapitány

fülében még sokáig visszahangzott csatakiáltásuk.

Hallgatta a lovak patáinak távolodó dobogását, és

megesküdött, hogy egy napon még megfizet a komancs főnöknek. Ez volt az utolsó dolog,
amire emlékezett, aztán szürke köd telepedett az agyára.

Valamivel később a magasban köröző keselyűk kiáltására ébredt. Körülötte mindenütt halott
katonák, némelyik a felismerhetetlenségig megcsonkítva.

Egyesek nyögdécseltek és segítségért kiáltottak, s a

szél hátborzongató hangot hallatva söpört végig a préri

felett. Lance meggörnyedt és addig öklendezett, amíg

ki nem ürült a gyomra.

Aztán feltápászkodott és keresztülbotorkált a földön

fekvő testek közt. Túlélőket keresett, minden életjelre,

minden neszre odafigyelt. A környékre halálos csönd

felepedett. Csak néha hallott valakit nyöszörögni. Tovább kutatott, és talált is néhány férfit,
aki még küzdött

az életért, bár néhányat már csak hajszálak választottak el a haláltól. Tudta, hogy orvosi
ellátásra van szükségük, s miután mindent megtett, ami tőle telt, tervezni kezdte, hogyan
térhet vissza az erődbe. Tudta, hogy

csak rajta múlik, sikerül-e megtennie a hosszú utat.

Puskájára támaszkodva mérföldeket gyalogolt a tűző

nap alatt, s közben Ca!lie-re gondolt, aki az ellenség

karmai közé került. Aztán a sebesültekre, akik valószínűleg sokkal jobban szenvedtek a nap
hevétől, mint ő.

Ezek a gondolatok adtak erőt neki, hogy tovább haladjon.

Lance tudta, milyen megalázó kínokat kell kiállnia a

lánynak, és csak remélhette, hogy kitart addig, amíg rátalálnak. Bűntudat emésztette, amiért
nem tudta megakadályozni, hogy elfogják. Azzal nyugtatta magát,
hogy Cailie csupán rémületében rohant egyenesen annak a félvérnek a karjaiba. Ha nem
veszíti el a fejét,

nem tett volna így.

Csak a gondviselésnek köszönhette, hogy a bölényvadászok táborába tévedt, ahol elmesélte,

mi történt

vele. A vadászok szívesen fogadták, és napok óta most

kapott először meleg ételt. Azt mondták, nem akarnak

összetűzésbe keveredni az indiánokkal, de nagylelkűen odaadták neki az egyik öszvért, és

Lance másnap

reggel elindulhatott a Benton-erőd felé.

A negyvenmérföldes utat kevesebb mint kilenc óra

alatt tette meg. Közben halott és sebesült embereire

gondolt. Az erődbe érve elmondta, mi történt, és a katonák azonnal elküldtek egy embert a
szörnyű hírrel

az ezredes irodájába.

- Jamison őrmester kér kihallgatást, ezredes úr - jelentette be az izgatott tisztiszolga.

Williams ezredes felpillantott a papírok közül.

Megadom az engedélyt, Bailey. Küldje be.

Az őrmester halálsápadt arccal állt az ezredes íróasztala előtt. Megpróbált higgadtan beszélni.
- Sajnos,

borzalmas híreket hoztam, uram - mondta.

Az ezredes - az izgatott tiszt remegő hangját hallván - azonnal talpra ugrott. Az íróasztalra
támaszkodva hallgatta a férfit, és már tudta, hogy Callie-t valószínűleg soha többé nem látják
viszont élve. Amikor az

elesett kiváló katonákról is tudomást szerzett, majdnem sírva fakadt.

- Hamilton kapitány részletes jelentést készít, uram,

amint kiengedik a gyengélkedőből.

Az ezredes lenyelte a torkában nőtt gombócot, és

megszólalt. - Hogy van a kapitány?

- A többiekkel összevetve azt mondhatom, ő volt a

legszerencsésebb. Kapott egy ütést a fejére, és a doktor

szerint össze kell varrni a karján lévő sebet, de rendbe

fog jönni.

- Nagyszerű - felelte az ezredes, majd felmordult.

Ezt nem fogják megúszni azok a rohadékok, őrmester.

- Öklével az asztalra csapott. - El fogom kapni a hitetlen kutyákat, nem számít, mennyi
időmbe kerül! Isten

segedelmével nem halok meg addig, amíg nem látom

lógni a szemeteket.

- Én is pontosan így érzek, uram - kiáltotta az őrmester. - Hány katonát szándékozik

kiküldeni, ezredes úr?

- Mindenkit. A tisztek azonnal jelentkezzenek az

irodámban. Az összes épkézláb férfi pattanjon lóra, és

álljon készen az indulásra két órán belül. Segítenünk

kell a sebesülteken, a halottakat pedig el kell temetnünk. Aztán a komancsok nyomába

eredünk. Ha kell,

a pokolba is követjük őket. - Föl-alá járkált az íróasztal

előtt, majd hozzátette. - És mondja meg az embereknek, őrmester, hogy az ezredesük is velük
tart! Azt

akarom, hogy átérezzék a helyzet súlyát. Egy ártatlan

lány élete a tét. Azt akarom, hogy megtalálják és

visszahozzák, méghozzá sértetlenül, ha lehet.

- Igenis, uram, azonnal tájékoztatom az embereket

- felelte a nagydarab őrmester, majd sarkon fordult és

elsietett.

Amint az őrmester bezárta maga mögött az ajtót, az

ezredes a tisztiszolgához fordult, aki a beszélgetés alatt

buzgón jegyzetelt. - Figyeljen, Bailey! Ebből az egészből egyetlen szó sem szivároghat ki az
erőd falain túlra
az engedélyem nélkül. Sem telegram, sem levél formájában, sem másként. Értesítse a
vezérkart, és gondoskodjon róla, hogy világosan megértsék az álláspontomat! Meg akarom
oldani ezt a helyzetet, még mielőtt

jelentést írnék Washingtonnak. És küldjön előre néhány embert, hogy figyelmeztessék a

telepeseket a veszélyre. Ha van egy csöpp eszük, keressenek menedéket az erődben, amíg
elkapjuk ezeket a fenevadakat!

És kérjen meg valakit, hogy nézzen be Hendersonékhoz! Remélem, még nekik sem késő.

A tisztiszolga elsietett, hogy teljesítse az ezredes parancsait.

Amikor az ajtó bezárult, Williams ezredes az ablakhoz lépett, és remegő hangon megszólalt. -
A legnehezebb feladat rám maradt. Meg kell mondanom Estelle-nek, hogy a lánya az
indiánok fogságába esett. Édes

Istenem, hogyan mondhatja meg ezt az ember egy

anyának?

Csüggedten sóhajtott és végigsimította ősz haját.

Callie csak bosszúságot okozott neki, amióta feleségül

vette az anyját. Nem értette a lányt - igazság szerint

sosem értette -, de amikor Estelié oly hirtelen megbetegedett, és mindenki attól tartott, hogy
meghal, a lánya után vágyakozott. Az ezredes úgy gondolta, talán

elősegíti a gyógyulását, ha Callie mellette van. Mindent megtett volna Estei le-ért
szenvedélyesen szerette,

és most attól tartott, hogy ebbe a hírbe belehal.

És valószínűleg őt fogja hibáztatni, mert elengedte

Hendersonékhoz. De a fenébe, Callie nem hagyott

számára egyéb választási lehetőséget. Azért engedte,

hogy Callie a doktor mellett dolgozzon a kórházban,

mert így elfoglalta magát, és nem került veszélybe.

Azonkívül szükség volt egy megbízható asszisztensre,

arra az esetre, ha a doktor leissza magát. De az ezredes mindig is aggódott, hogy egyszer
ilyesmi fog történni. Túl sokszor kellett figyelmeztetnie mostohalányát, hogy kíséret nélkül ne
lovagoljon ki az erődből,

bár mint kiderült, az ezredes legjobb emberei sem tudták megvédeni.

Be kellett ismernie, hogy ezek a mai katonák fegyelem és elszántság terén messze elmaradnak
azoktól a

bátor férfiaktól, aki a polgárháború idején alatta szolgáltak. Ők igazi harcosok voltak, és
abban a háborúban ő is büszkén harcolt. Az ezredes gúnyosan elmosolyodott. A macska-egér
játék, amit ezzel a koszos

csürhével űztek, nem töltötte el büszkeséggel, és előléptetésre sem számíthatott. Ő nem akart
erre a senkiföldjére jönni, de ide vezényelték. Gyakran gondolkodott azon, vajon miért
küldték ide, Texasba, ahol könyörtelen pogányokkal kell harcolnia, akik alig különböznek a
vadállatoktól. Egy kényelmes irodára vágyott

Washingtonban. Szemei vadul villogtak.

Már hallotta is a lármát a díszudvar felől, ahol a katonák és családjaik összegyűltek, hogy
meghallgassák

a tragikus híreket. Tehetetlen dühvel csikorgatta a fogait. Az effajta hírek úgy terjedtek, mint
a préritűz, és

az ezredes tudta, mi az első dolga. Esteile-hez kell sietnie, mielőtt valaki mástól tudja meg.
Semmitől sem

félt még annyira, mint ettől a feladattól.

Mire hazaért, Williams ezredes lélekben már felkészült, hogy elmondja feleségének: lányát
foglyul ejtették a quohadi komancsok.

Egy pillanatra megállt az asszony hálószobájának ajtaja előtt, majd kopogott és nehéz szívvel
belépett.

Úgy érezte, felkészült, de azt nem tudta, mit fog kiváltani a hír az asszonyból. Estelié teljesen
megvadult, és

az ezredes csak a lánya segítségével tudta visszaszorítani az ágyra. Tudta, hogy soha nem
fogja elfelejteni

felesége fájdalmas kiáltásait.

- Ó, Isten az égben... nem... ne az én kicsi lányomat! - Estelié megragadta a férfi karját,

felhúzta magát,

és térdre állt. Szeméből könnyek záporoztak.

Mondd, hogy megtalálod... kérlek, Bradford!

- Mindent megteszek, ami az erőmből telik - felelte

a férfi.
- Pontosan úgy érzek, mint amikor az apját veszítettem el - zokogott. - Ez nem történhet meg
még egyszer. - Aztán könyörögve a férfira nézett, mintha egy

még szörnyűbb lehetőség is felötlene benne. - Te magad mondtad, mit tesznek a nőkkel... és
őt olyan gyöngéden nevelték. Nem bírná elviselni... meg kell találnod, mielőtt még... mielőtt
még... - Hangja elcsuklott,

és nem tudta folytatni, de a férfi sejtette, mit akart

mondani.

- Megtaláljuk, drágám, és az utunkba eső összes indián falut kiirtjuk Texasban. Eddig túl
szelíden bántam

ezekkel a vadakkal. Nos, ennek vége - ígérte az ezredes, s átölelte zokogó feleségét. - Úgy
döntöttem, én

is a katonákkal megyek. Még ebben az órában útra kelünk. Csak annyit ígérhetek, hogy
mindent elkövetek.

Estelié úgy ölelte a férfit, mintha erőt akarna meríteni belőle. Arcán könnyek patakzottak. - Ó,
köszönöm... köszönöm. Tudom, hogy ha valaki megmentheti, akkor az te vagy.

- Kérlek, Estelié, nyugodj meg - simogatta az ezredes a nő aranyszínű haját. Végül sikerült
rávennie,

hogy visszafeküdjön a párnákra. Megfogta a kezét, és

addig nyugtatta, amíg a nő el nem csendesedett.

A tizenkilenc éves Melanie Williams mostohaanyja

hálószobájának másik végében ült, és addig rágta idegesen a manikűrözött körmeit, míg azok
teljesen össze

nem töredeztek. Tudta, hogy mire Callie-t megtalálják,

a lány vagy halott lesz, vagy megőrül. Mindenki tudta,

miféle bestiális brutalitásnak vannak kitéve azok a nők,

akiket a vadak elfognak.

Visszaemlékezett azokra a történetekre, melyeket a

többi lány mesélt neki a komancsok szerencsétlenül

járt áldozatairól. Eddig egyikük sem ismert személyesen senkit, akit a rézbőrűek elraboltak.
Most már igen.

A nők gyakran beszélgettek arról, mit tennének, ha

fogságba esnének, hogyan végeznének magukkal, mielőtt az indiánok aljas és rettenetes
dolgokra kényszerítenek őket.

Melanie úgy gondolta, hogy Callie már végzett magával, vagy éppen ezt tervezi. Mindenki
tudta, hogy a

kutatás csak időpazarlás, mert eddig még egyetlen fogoly sem tért vissza a családjához. Igaz,
hogy a komancsok néha pénzért visszaadták az asszonyokat, de

azok már nem ugyanazok voltak, mint akik elmentek.

Indiánszajhák. így nevezte néhány katona a szerencsétlen fehér asszonyokat, akik fogságba
estek. Nem

számított, hogy nem szabad akaratukból lettek szajhák bemocskolódtak, és ezentúl mindenki
így nézett

rájuk.

Melanie nem volt túlságosan oda Callie-ért - úgy

érezte, mostohatestvérének élénk szépsége háttérbe

szorítja -, de soha nem kívánta, hogy ilyen szörnyűség

történjen vele. Szegény, szegény Callie. A komancsok

miatt lelke örök kárhozatra volt ítélve.

Lance Hámi lton ugyanígy vélekedett a saját lelkéről.

Húsz perccel azután, hogy Williams ezredes beszédet

tartott embereinek, ellátogatott a kórházba, és most a

kapitány ágya mellett állt.

A szobában kettejükön kívül nem volt senki. Az ezredes gondoskodott róla, hogy egyedül
maradjanak.

Mindenkit kiparancsolt a helyiségből. A szobában lakott még egy beteg, aki éppen ki
lábalóban volt az

influenzából, de a doktor őt is kitolta a napfényre.

A kapitányon látszott, hogy rendkívül ideges. Kezei

remegtek, és amikor az ezredes cigarettával kínálta,

Lance alig tudta a szájába venni. Williams ezredesnek

ki kellett venni a kezéből a gyufát, és a cigarettát

gyújtotta meg helyette.

-Tudom, hogy magának most nagyon nehéz erről

beszélni, de egy órán beiül elindulok, és szükségem

van a beszámolójára - mondta az ezredes zord tekintettel. - Istenem, fiam, hogy tudtak így
elbánni magával, a tapasztalt indiánverővel?

Lance elfintorodott és megköszörülte a torkát. - Szégyellem bevallani, uram, de kicseleztek

minket.

Hangja még mindig remegett. - Az a félvér volt, akiről

már olyan sokat hallottunk. Ő is velük lovagolt. Nem

állíthatom, hogy ő volt a vezérük, de le merném fogadni. Úgy tartják, nagyon okos az a
gazember, és rengeteget tud a stratégiáról is. Ő vitte el a mi Callie-nket.

Az ezredes állkapcsa megfeszült. - Megfizetek neki

azért, amit tett. Ebben biztos lehet.

Lance komoran bólintott. - Erősítést kell kérnie,

uram. Nagyon sokan voltak. És isten tudja, hányan

vannak összesen.

Williams ezredes a kapitányra bámult. - Nincs rá

szükség, hogy megmondja, mit tegyek, kapitány. Tudom, hogyan kell bánni ezekkel a
vadakkal. És talán

nem kell emlékeztetnem magát, hányszor lehordott

miattuk Washington. Ezek a pogányok szétzüllesztik

az egész államot. És semmi szükségem egy újabb fejmosásra. - Jelentőségteljesen Lance

szemébe nézett.

Ha pedig rosszul végződne a dolog, az a maga szolgálati lapjára is rákerül. Nem áll
szándékomban egyedül

elvinni a balhét.

- Igen, uram, pontosan ezt vártam - sóhajtott Lance.

- Akkor most már érti, miért akarom kisöpörni ezt a

szemetet, méghozzá olyan csöndben és olyan alaposan, amennyire csak lehet.

- A körülményekre való tekintettel szeretnék csatlakozni magukhoz, amint tudok, uram.
Megadja az engedélyt?

Az ezredes komoran bólintott. - Természetesen. Egy

olyan kiváló tiszttől, mint maga, Hamilton, nem is vártam volna mást. Nyilván maga is rájött,
hogy ha megtaláljuk Callie Rae-t, ha sértetlenül visszatért édesanyjához, és ha az elrablóit
megbüntettük, akkor a helyzet

a javunkra fordul. Hősök leszünk, nem pedig bolondok. Legfőképpen maga, kapitány. A bátor
katona, aki

csatába indul, hogy megmentse szíve hölgyét a vadaktól. - Az ezredes zöld szemei ragyogtak.
- Igen, ez nekem is tetszene. És biztos vagyok benne, hogy Callie is

örökké hálás lenne magának. Talán még büszke apósa

is leszek.

- Semminek sem örülnék jobban, uram - felelte

Lance, de az igazat megvallva kissé erőltetett volt ez a

válasz, mert már maga sem tudta, hogy el akarja-e venni Callie-t feleségül. Igaz, hogy
előléptetnék, de egy

olyan nőt venne a nyakába, akinek a jó híre már romokban hever. És ő nem egészen így
képzelte el az

életét. Callie már egyáltalán nem tűnt olyan jó partinak. Lance ettől kezdve igen nehezen
tudott az ezredes szavaira figyelni.

- Mire végzek azzal az alakkal, a népe meg fogja tanulni, mi történik azokkal, akik kihívják
Williams

Bradford ezredes haragját. Ez a maga számára is lehetőség, fiam. Miután őrizetbe vettük a
gazembert, megengedem, hogy egy-két órát kettesben töltsön vele.

Amit pedig meghagy belőle, az az enyém.

Hamilton kapitány tisztelgett. - Köszönöm, uram!

Nem fog csalódni bennem. Nem fogok kudarcot vallani. Ezúttal semmi esélye sem lesz annak
a rohadéknak.

Lance felriadt. A kórteremben sötét volt, de megérezte,

hogy valaki van mellette. Egyetlen izma sem rezdült,

amíg szemei meg nem szokták az ismeretlen környezetet. Legelőször a paravánt vette észre,
mely eltakarta
előle a szoba többi részét.

Az árnyékból egy köpenyes alak lépett elő, majd az

ablak elé ment. Arcát megvilágította a holdfény. - Sajnálom, ha felébresztettelek - suttogta az

ismerős hang.

A kapitány arca felragyogott, és korábbi levertsége

szertefoszlott. Lustán kinyújtózott és látta, hogy a nő

tekintete meztelen karját és mellkasát fürkészi. - Nem,

egyáltalán nem sajnálod. Neked soha nincs bűntudatod, Serena.

- Ez nem igaz. Nagyon szomorú voltam, amikor

megtudtam, hogy megsebesültél - felelte, s közben

csábítóan a férfira mosolygott.

- Hmmm... meglehet, de csak azért, mert még nem

tudtad, melyik testrészem sérült meg.

- Nos... lehet, hogy kicsit ez is aggasztott. - A férfihoz hajolt, kezét a takaró alá dugta, és ujjai
bebarangolták Lance izmos testét. Keze lejjebb vándorolt, aztán elmosolyodott. - Milyen jő
tudni, hogy a komancsok megkímélték a legbecsesebb tulajdonodat - dorombolta.

- Hidd el, pokolian fel vagyok villanyozva! - gúnyolódott Lance, bár igazat mondott. Testébe
lassan

visszatért az élet és a forróság. Hála Istennek, még léteztek olyan nők, mint Serena.

A nő halványan elmosolyodott. - Akarod, hogy

megmutassam, én mennyire fel vagyok villanyozva?

kérdezte játékosan, de hangja remegett a vágyakozástól. - Megígérem, hogy olyan élményben

lesz részed,

amit nem fogsz egyhamar elfelejteni.

Lance összevonta a szemöldökét. - Máskor azt mondanám, semmi sem tenne boldogabbá. De
az ezredes

ma délután nagyon leszidott. Nem vagyok benne biztos, hogy most helyénvaló az ötlet, amit
nyilván a fejedben forgatsz. Lehet, hogy valaki meglátta, amikor

idejöttél, és most leskelődik.

A nő ujjával egy jelet rajzolt Lance hasára. - Senki

sem látott. A mellékajtón surrantam be.

Lance felvonta a szemöldökét, és elgondolkodva a

nőre nézett. - Azt az ajtót éjjelente bezárják. Hogy

tudtál átjutni rajta?

- Vannak egyéb adottságaim is azon az egyen kívül,

amit te ismersz.

A férfit hirtelen különös, belső izgalom fogta el, és

azonnal megfeledkezett minden óvatosságról. Szívesen fogadta Serena nyugtalan

vágyakozását. És simogató ujjainál, melyek új erővel töltötték fel meggyötört

testét, az orvosok sem írhattak volna elő jobb gyógyszert. A nő megnyalta ajkait, s azok
nedvesen megcsillantak a holdfényben. Lance fészkelődni kezdett, és lélegzete felgyorsult.
Már jól ismerte Serena ajkainak

érintését. Szexuális technikáját széles körben elismerték, és a képek, melyeket Lance

képzelete vetített ki,

felkorbácsolták a férfi szenvedélyét.

Lassan félrehúzta a takarót. - Engedd, hogy Serena

boldoggá tegyen! - turbékolta, miközben fölé hajolt.

Lance Hamilton kapitány hamarosan nem tudott

másra koncentrálni, csak a nő meleg ajkaira, nyelvére

és a gyönyörű bimbókra, melyek teljesen megbolondították. Szeretkezésükben nem volt

gyengédség, de a

férfi minden percét élvezte.

-Jé...zus... Má... - Csak ennyit tudott kinyögni.

Háta megfeszült, és behódolt a nő tehetsége előtt.

Amikor már teljesen merev volt, Serena hirtelen felemelkedett, és szemében gonosz
csillogással megszólalt. - Milyen csodálatos, drágám. Mindened tökéletesen működik.

Lance bárgyún elvigyorodott.

Serena zöld szemében megcsillant az ablakon beszűrődő holdfény, mely meglágyította

arcvonásait. Idősebb volt a férfinál - Lance úgy becsülte, legalább tíz
évvel -, de kettőjük kapcsolatában a kor nem számított. Lance tudta, hogy Serena nem az a nő,
akibe belé

tudna szeretni. Bolond is lett volna, hiszen köztudott

volt, hogy a nő mindenkivel lefekszik, akin megakad a

szeme.

Serenára pillantott, és a holdfényben most olyannak

látta, mint egy vad tigris. Csak remélhette, hogy ez a

tigris most nem ereszti ki a karmait. Érezte, hogy ágyéka megfeszül, és miközben arra
gondolt, mennyire közel járt ahhoz, hogy soha többé ne szeretkezhessen

egyetlen nővel sem, néma hálaimát mondott, amiért

Serena olyan kedves volt hozzá ma éjjel. Aztán a nő

fekete bársonyköntösére nézett. Tudta, hogyha benyúlna a lágy redők közé, rájönne, hogy a
nő anyaszült

meztelen. Kinyújtotta egyik kezét, és hűvös ujjait a

köntös alá csúsztatta, majd elmosolyodott. Rátalált egy

mellbimbóra, a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, és

addig szorította, míg a nő fel nem sóhajtott gyönyörében.

Lance szempillái elnehezedtek, és végtagjaiból elszállt minden fájdalom. Aztán teste

görcsösen remegni

kezdett. Serena alig bírta elviselni a forróságot, mely

szétáradt combjai közt.

Hagyta, hogy Lance karóba húzza Jüktető férfiasságára, és ő állította be a sebes ritmust. Ő
akarta vezetni,

Lance-nek pedig nem kellett mást tennie, csak feküdni

és élvezni a vágtát.

Amikor már eléggé kifárasztotta magát és a férfit,

legördült róla, és hanyatt feküdt a boldog, kielégült

Hámi lton kapitány mellett. - Kérsz egy cigarettát?

kérdezte.
Lance még a szemét sem nyitotta ki. Testének minden idegszála érzéketlenné vált, és már
nem érzett fájdalmat. Ki a fenének van szüksége az orvosra, amikor

itt van Serena? Elnyomott egy ásítást. - Igen... kérek.

Serena kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és kutatni

kezdett benne. Lance figyelte, ahogy a nő egy cigarettát sodor, majd a rudacskát tehetséges
ajkaiba veszi. Ez

sokkal jobban megdöbbentette, mint Serena előbbi

műsorszáma. - Mi a fenét csinálsz?

Serena szinte meg sem hallotta a kérdést. Ismét szippantott, majd kifújta a füstöt, mielőtt
válaszolt. - Elfelejtette, kapitány, hogy most nem a kis apácával van.

Egy olyan nőnek, mint én, kell hogy legyenek hibái.

Minél több, annál jobb.

- Én azt hittem, már van elég - vágott vissza Lance.

- És Callie nem apáca - mondta ingerülten.

Serena közömbösen vállat vont. - Apácák nevelték,

és az majdnem ugyanaz - ellenkezett. Aztán kivette

szájából a cigarettát, és átnyújtotta a férfinak.

Lance beszívta a füstöt, majd karikákat eregetett a

plafon felé. Serena ujjával mindegyiket keresztüldöfte.

-Senkire sem hasonlít, akivel eddig találkoztam

mondta Lance. - Kár, hogy a dolgok ilyen hamar

rosszra fordultak. Nagyon tetszett nekem. Igaz, hogy

kissé untatott, de nemes lelke volt.

- Úristen... úgy beszélsz, mint egy szerelmes kamasz - mondta Serena. - És én még azt hittem,
rajtam

kívül nincs más nő az életedben.

Lance az ajkához emelte Serena kezét, és megcsókolta a tenyerét. - Ha nem csal a memóriám,
te az őrnagy felesége vagy. Bár néha mintha megfeledkeznél

erről.
- Hidd el, drágám, a nap minden percében eszembe jut, milyen sivár a sorsom, és amikor
lefekszem

aludni, csak az jár a fejemben, hogyan szökhetnék

meg tőle. - Lance erről az oldaláról még nem ismerte.

Tudta, hogy hűvös és számító, de vajon valóban azt

hitte, felhasználhatja Lance-t a saját céljai érdekében?

Úgy tűnt, Serena sosem fárad bele, hogy zöldebb legelők után kutasson. Ha pedig így van,
akkor keresnie

kell egy másik balekot, aki kisegíti a bajból. Lance

nem akart botrányba keveredni, mert az veszélyeztette

volna a karrierjét.

Ezért a jóképű szőke tiszt elengedte a füle mellett a

nő megjegyzését és alvást színlelt. Néhány perc múlva

hallotta, amint Serena lábujjhegyen kioson a szobából,

és halkan becsukja maga mögött az ajtót.

Úgy gondolta, bölcsebb lesz, ha a jövőben távol

tartja magát Serenától. Csak bajt jelentett, abból pedig

már eddig is kijutott neki épp elég.

Két szív elválik

Kételd, a nap hogy forgandó,

Kételd, csillagtűz ragyog

A valót, hogy igazmondó

Csak ne azt, hogy hű vagyok.

William Shakespeare:

Hamlet

Arany János fordítása

Huszonegyedik fejezet
Callie aznap reggel a többi nővel ment a folyóra fürödni. Mire felébredt, Éjjeli Sas már
elment, és Callie

nem szívesen törte rajta a fejét, hogy vajon hová.

A férfi az utóbbi időben másra sem tudott gondolni,

csak hogy megtalálja Hajnalcsillag és Drága Virág gyilkosát. Callie megpróbálta megérteni,
de úgy tűnt, a

férfi életében most a bosszú a legfontosabb. Callie már

azt fontolgatta, megkéri Éjjeli Sast, hogy engedje őt

vissza az erődbe. Talán időközben megváltozott a véleménye, és megérti, mennyire

ragaszkodik a lány az

övéihez. Nem akart rosszat Éjjeli Sasnak. Úgy érezte,

napról napra szerelmesebb belé. Pedig régebben minden porcikája tiltakozott ez ellen. A férfi
tőrbe csalta

szenvedélyével, és miután a lelkesedés elmúlt, mi maradt Callie-nek? Csak a fájó szíve és

rémes álmai. Már

maga is kételkedett benne, hogy valaha eljön az a nap,

amikor végre elkezdik építeni a közös jövőt. Életük állandóan változott, és Callie úgy érezte,
ez mindig így

lesz. A jövő homályos volt, és bizonytalan. Szó szerint

egy világ választotta el őket.

- Szörnyen csendes vagy ma reggel, Callie - mondta Szomorúfűz kérdő tekintettel. -

Remélem, jól bánik

veled az unokatestvérem.

Nyár átgázolt a vállig érő vízen, és csatlakozott hozzájuk. Magában elmosolyodott. Callie
már kezdte

megszokni a közös fürdéseket, de mindig olyan részeket keresett a folyóban, ahol a víz állig
ellepte.

- Még sosem láttam olyan boldognak a fiamat, mint

mostanában - mondta Nyár elgondolkodva. - Hálás

vagyok neked, Callie, mert tudom, hogy miattad mosolyog olyan sokszor az utóbbi időben.
Remélem,
hogy hamarosan nyilatkozol. A fiamnak feleségre van

szüksége. És én nagyon örülnék, ha a leányomnak tekinthetnélek.

- Ez megtisztelő - felelte Callie. - De Éjjeli Sassal

még nem beszéltünk a házasságról. Úgy tűnik, mostanában más dolgok foglalkoztatják.

Nyár elmosolyodott. - Ma este minden másként

lesz. Majd meglátod.

- Ó, igen, ma lesz a tánc, ahol a férfi kiválasztja élete párját - kiáltotta vidáman Szomorúfűz.

Callie elmosolyodott. - Ti menthetetlen romantikus

lelkek vagytok. De én abban sem bízom, hogy Éjjeli

Sas egyáltalán megjelenik.

Nyár és Szomorúfűz kérdőn pillantottak egymásra.

Nyár zavartan vállat vont.

Szomorúfűz Callie-re nézett. - Mi az, hogy menthetetlenül romantikus?

Callie elmosolyodott. - Amikor valaki feltétel nélkül

hisz a szerelemben és abban, hogy végül minden jóra

fordul. Mint ti ketten.

- És ez rossz dolog? - kérdezte komolyan Szomorúfűz.

- Az ég szerelmére, dehogy - felelte gyorsan Callie.

- Csak nem mindig lehetséges. De azt hiszem, nem

árt, ha az ember próbálkozik. Ki tudja, egy napon talán rájöttök, hogy mindenetek megvan,
ami a boldogsághoz kell. Csak ez számít. Hogy belül mit éreztek.

- Akkor én menthetetlen romantikus akarok maradni - kiáltotta Szomorúfűz. - Már most is

nagyon

elégedett vagyok az életemmel. Kinek jó az, ha min

den reggel úgy ébred, mint egy viharfelhő? Ha szomorú dolgok helyett vidámakra gondolsz,
akkor jó dolgokat kapsz az élettől.

-Te határozottan optimista vagy - mondta Callie

meggondolatlanul.
- Mit jelent az, hogy op...ti...mis...ta? - kérdezte

azonnal Szomorúfűz.

Callie elragadtatva mosolygott. - Drága Szomorúfűz, pontosan rád van szükségem ma reggel.

Egymásra mosolyogtak, majd kiszaladtak a folyóból,

és csatlakoztak a parton gyülekező többi nőhöz. Leültek a mohás talajra, és meztelenségükről

megfeledkezve az esti ünnepségről beszéltek, miközben várták,

hogy a forró, reggeli nap megszárítsa bőrüket.

Callie viszont sietősen megtörölközött, és belebújt

rojtos ruhájába. Soha nem látott még ennyi tükröt csillogni a napfényben. Aztán Nyár mellé
telepedett, és

fésülni kezdte vizes haját. Nem látott még nőket ennyi

ideig szépítkezni. A nők kínos alapossággal mosták

meg hajukat, majd megfésülték és copfba fonták, aztán

gondosan kifestették az arcukat.

Callie élvezte a társaságukat, de a közös fürdőzés

kissé idegesítette. Egy kolostorban nevelkedett lánynak

nem volt könnyű levetkőznie a gátlásait, bár az indiánok közt eltöltött hetek során Callie
megszabadult e

gátlások többségétől. Igaz, hogy a fürdőzések során a

többiek eleinte kuncogva figyelték meztelen, elefántcsontszínű bőrét, de ez már több mint egy
hete történt, és Callie már egyáltalán nem volt fehér. Mivel oly

sok időt töltött a szabadban, bőre aranybarnára sült, és

hajában homokszínű csíkok jelentek meg. Gyakran viselte copfban vagy szabadon, a vállára
omolva, és tollakat is tűzött a csillogó fürtök közé. Tudta, hogy a civilizált társadalmakban ez
nem túl divatos, de már

maga sem volt biztos benne, hogy érdekli, mi a helyes

és mi nem. Tetszett magának az új külseje, egészséges

színe, és valahányszor Éjjeli Sas ránézett, Callie érezte,

hogy a férfi is elégedett a változásokkal.

Már kezdte érteni a komancsok nyelvét, és maga is

elég könnyedén alkotott mondatokat. Bár voltak még

szavak, melyeket helytelenül ejtett, és gyakran vissza

kellett térnie a jelbeszédhez, de napról napra többet

tudott. Meglepődve tapasztalta, hogy mindenki türelmesen bánik vele, és szívesen segít neki
beilleszkedni

az indiánok egyszerű és szép életébe.

Éjjeli Sas megtartotta ígéretét, és megtanította neki,

hogyan kell felhúzni az íjat, és hogyan kell beletalálni

a fára akasztott céltáblába. A 45-ös colttal is figyelemre

méltó pontossággal lőtt, a férfi pedig nekiadta az ékkövekkel kivert tőrt, melyet korábban a
csatákban használt.

Callie néhány óra alatt tökéletesen elsajátította a kezelését, bár úgy érezte, akármilyen
helyzetbe is kerülne, nem tudná kioltani egy másik ember életét. De Éjjeli Sas úgy érezte,
helyesebb, ha Callie tudja, mit kell

tennie, ha bajba jut, bár remélte, hogy ilyesmire sosem

kerül sor. A csillogó fegyvert egy bőrtokba csúsztatta,

amit Callie lábára erősített, miközben ujjai a lány

combjainak belső oldalán lévő vörös szőr közt kalandoztak.

Mire végzett a tőr felerősítésével, már mindketten

felhevültek, és úgy döntöttek, aznapra vége az oktatásnak. A következő órát egyéb

örömöknek szentelték.

Később Éjjeli Sas megajándékozta egy rőt kancával,

amit Callie Szélnek nevezett el. Ettől kezdve gyakran

lovagoltak ki kettesben. Csöndes menekülés volt ez a

nyüzsgő faluból oda, ahol teljesen egyedül lehettek.

Számtalan órát szeretkeztek át a csillagok alatt, és

Callie úgy érezte, az egyik ilyen alkalmat sosem fogja

elfelejteni.
Ketten lovagoltak Árnyék hátán. A sebes mén ütemesen ügetett a mezőn. Callie és Éjjeli Sas
annyira felhevültek, hogy teljesen megfeledkeztek magukról, és

hagyták, hogy a vágy úrrá legyen rajtuk. A férfi a

combjai közé ültette Callie-t, majd tépni kezdték egymás ruháját. Callie sosem hitte volna,
hogy valaha lóháton fog szeretkezni.

A dolog vége az lett, hogy egymást ölelve leestek a

lóról, miközben mindketten felszabadultan kacagtak.

Éjjeli Sas a testével fogta fel a lány esését. De mire a

por elült, már egyikük sem nevetett. Éjjeli Sas vadul

szorította Callie haját, és az ébenfekete ég alatt, a hűvös földön fekve átadták magukat a
szenvedélynek.

Lélekben és testben Callie napról napra jobban hasonlított a komancsokra. Félelme, amit a
faluba való

megérkezéskor érzett, eloszlott. Helyébe új felismerések költöztek. Most kezdett rájönni, mi

az igazi béke.

A quohadi tábort és az ünnepségre gyülekező embereket a telihold tüzes fénye ragyogta be. A
dobok ritmusa és a hipnotikus szerelmi dalok hangja csalta őket a

falu közepén gyújtott tűz köré. A ceremóniát - melyre

már hetek óta készültek, különösen a hajadon lányok

- egy izgatóan erotikus balladával nyitották meg. Ez

volt a komancsok legjellegzetesebb ünnepsége.

Ezen az éjszakán választottak párt a férfiak. A falu

hajadonjai már kora reggel óta készülődtek. Mindenki

nagy gondot fordított a megjelenésre, mert tudták,

hogy csak akkor vonhatják magukra a férfiak figyelmét

a tánc alatt, ha a legjobb formájukat nyújtják.

Callie Éjjeli Sas sátra előtt állt, és a gyülekező emberek felé nézett. Tekintete a férfi magas,
ismerős alakja

után kutatott. Éjjeli Sas már napfelkelte előtt elment, és

bár nem beszéltek meg semmit, Callie remélte, hogy

az ünnepség kezdetére visszatér. De talán csak hiú ábránd marad, hogy Éjjeli Sas ma éjjel
végre a népe előtt

is bebizonyítja, mit érez iránta.

- Gyere velünk! Csatlakozunk a többi asszonyhoz

kiáltotta barátnője, Hiitoo, más néven Mezei Pacsirta,

miközben elhaladt a sátor előtt nővéreivel, akik már a

tavalyi táncon férjhez mentek.

Callie még sosem látta ilyen szépnek Mezei Pacsirtát. Égszínkékre festett őzbőr ruhát viselt,
fekete haja

pedig úgy csillogott a holdfényben, akár a holló tolla.

- Nemsokára én is megyek - felelte Callie. Úgy

érezte, önuralma bármelyik pillanatban összetörhet,

akár egy vékony kagylóhéj. Hol van Éjjeli Sas? Miért

nem tért még vissza?

- A táncosok már gyülekeznek. Ne várakozz sokáig,

mert kimaradsz! - felelte Mezei Pacsirta, majd továbbment.

A tánc hamarosan elkezdődött. Az ég bársonyfekete

hátterében csillagok ragyogtak, és az aranyszínű hold.

Callie a távolból lenyűgözve bámulta a tömeget.

A táncosok gyűrűje előre-hátra hullámzott a dobok

ütemére. A nők sarkukra ereszkedtek, majd lábujjhegyre álltak, s magasba emelték kecses
karjukat.

A fiatal harcosok díszruhát öltöttek, izmos testük

csillogott. A táncosok körét nézték. Az asszonyok a

körből kifelé fordulva siklottak el előttük. A férfiak egymás után csatlakoztak a tánchoz, s
kiválasztották azt az

asszonyt, aki majd életük végéig társuk lesz.

Callie szinte érezte elragadtatásukat, felgyorsuló

szívverésüket, és nagyon szeretett volna köztük lenni.

Ebben a pillanatban, ahogy ott állt, egyedül, míg a

többi lányt sorra kiválasztották, sértettséget és csalódottságot érzett.

Cobolyprémmel szegélyezett ruhájára pillantott, melyet kifejezetten erre az alkalomra

készített, és most

visszaemlékezett, mennyi időbe és munkába került a

ruha elkészítése. Nyár természetesen segített neki, de a

munka nagyobb részét Callie maga akarta elvégezni.

Nyár megmutatta, mit kell a bőrrel tenni, hogy

olyan puha legyen, mint a vaj, és együtt varrták fel az

apró, csillogó kagylóhéjakat is. Callie még egyetlen ruhát sem szeretett ennyire. Teste
könnyedén ringatózott

a vékony anyagban, és a kagylóhéjak minden lépésnél

megcsörrentek. Szégyen, hogy az a férfi, akire várt,

most nem volt itt, hogy értékelje a fáradozásait.

Még vörös haját is gondosan befonta az alkalomra.

Nyártól kapott egy apró, ónixkövekkel kivert karperecet. Szépnek és kívánatosnak érezte
magát. Annyira

szeretett volna részt venni a kecsesen hullámzó testek

primitív, pogány táncában ezen a különleges éjszakán.

A zene még egy órán át folytatódott. A táncosok

arca és alakja új formát öltött a tűz fényében, a levegőben pedig a nyár édes, felfoghatatlan
illata terjengett.

Callie nem tudta levenni szemét a táncosokról.

Ágyékában bizsergő vágyakozás ébredt. Szíve együtt

vert a dobokkal, és úgy érezte, testét egy láthatatlan

kéz csábítja, simogatja. Bőre új vágyaktól és érzésektől

bizsergett.

Minél tovább állt ott, annál fogékonyabb lett az éjszaka varázsára. Szíve Éjjeli Sas után
sóvárgott, és még
talán a nevét is kimondta, mert a férfin kívül nem tudott másra gondolni. Aztán tekintete egy
férfin akadt

meg a táncosok körén túl. Dermedten bámulta a jellegzetes alakot, aki a sötét árnyakból
kiválva testet öltött és elindult felé.

CalÜe az alakra fókuszálta tekintetét, és minden

egyéb elhomályosult. Ruganyos, karcsú léptekkel haladt keresztül a tűz fényében, akár egy
hegyimacska.

Callie a férfi mozgását figyelte, és pulzusa felgyorsult

az izgalomtól.

- Éjjeli Sas. Itt vagy végre. - Belélegezte a részegítő,

csábító pézsmaillatot, mely csak Éjjeli Sasra volt jellemző. Elkábította a férfi közelsége.

- Gyere, angyal, álljunk be közéjük! - mondta, s a

lány felé nyújtotta a kezét.

Mintha csak Callie vágyait visszhangozta volna a

mély, zengő hang. De a lány tudta, hogy ha elfogadja

a felkérést, akkor hamarosan össze kell házasodniuk.

Éjjeli Sas meg sem próbálta megmagyarázni, miért volt

távol oly sokáig, és most azt várta, hogy Callie azonnal

a karjaiba omoljon. De Callie még várakozás közben

elhatározta, hogy nem megy hozzá addig, amíg a férfi

el nem űzte lelkéből múltjának kísérleteit. És annyi

kérdés gyötörte. Még azt sem tudta, vajon képes-e leélni az életét ezek közt az emberek
között, képes-e félredobni a reményeit, az álmait, és úgy élni, mint ők.

Igaz, hogy a quohadik már befogadták, és gyógyítótudományát is tisztelték. Ezt természetesen

Bagolyembernek köszönhette. Ő hitt a lány gyógyító módszereiben, és gyakran kérte a
segítségét. A sámán bizalmát

látván az emberek lassan bízni kezdtek az ő ítéleteiben is. És egyikük figyelmét sem kerülte el
az amulett,

melyet Callie a nyakában viselt. Bagolyember erre külön felhívta a többiek figyelmét.
Kijelentette, hogy a
gyógyítóerő a szent amulettnek köszönhető. Callie hallotta, amit az embereknek az amulett
bűvös erejéről

mondott, és be kellett ismernie, hogy maga is mindig

így vélekedik róla.

Egy hosszú pillanatig állt így. Nem tudott a férfi szemébe nézni, de elfordulni sem. Éjjeli Sas
közelebb lépett, és kezét Callie nádszál vékony dereka köré fonta.

-Jöjj velem, bella! Nem fogod megbánni.

Callie alig kapott levegőt érzékei elkábultak. Megpróbált józan maradni, és lassan
megcsóválta a fejét.

Szemében könnyek csillogtak. - Bárcsak korábban kértél volna erre! Gondolkoztam, Éjjeli
Sas. Mi más világból jöttünk. Te nem élhetsz az enyémben, én pedig

nem tudom, itt akarok-e maradni a tiédben. Több időre van szükségünk, hogy ezt átgondoljuk.

A férfi Callie egy hajfürtjével játszadozott. - Ha a

szívedben az igazság után kutatsz, rá fogsz jönni, hogy

te is így akarod. Érezned kell, angyal. Ne akarj mindent kielemezni!

- Én érzek. És érzem, hogy túl fájdalmas nekem

melletted - felelte halkan. A férfi bőrének melegsége

megrészegítette és legyengítette eltökéltségét. Talán

nem is volna olyan szörnyű, ha hozzámenne, tűnődött, miközben Éjjeli Sas sötét arcát
fürkészte. Azt az

arcot, amit annyira megszeretett. - Éjjeli Sas... én szeretnék veled maradni, de egyszerűen úgy
érzem, nem

menne.

A férfi megfogta Callie állát, és felemelte a fejét. Mutatóujját az ajkaira tette, és halkan
megszólalt. - Csitt.

Adj nekem egy lehetőséget. A bizalom kell legyen a

legfontosabb kettőnk közt. Azt hittem, már megtanultál bízni bennem. Tévedtem?

Az arcát simogató hosszú ujjak még jobban összezavarták a lányt. - Hogy bízhatnék benned,
ha mindenből kirekesztesz?

Éjjeli Sas lángoló tekintete elhallgattatta. - Akkor engedd, hogy ma este feltárjak valamit a
lelkemből! Ez
lesz az első lépés a közös életünk felé.

Callie megsimogatta a férfi haját. Szája hirtelen kiszáradt. Éjjeli Sas karcsú teste meztelen
volt, és bár

Callie már megszokta, hogy csak térdnadrágban, lábszárvédőben és mokaszinben látja, még
sosem tűnt

számára ennyire férfiasnak. Ébenfekete haja szabadon

omlott vállaira. Szemei úgy ragyogtak a tűz fényében,

mint az apró topázkövek. A kísérteties fény beragyogta

alakját és kifestett, markáns arcát.

- Én szeretnék, Éjjeli Sas. De tudom, hogy amint belépek a táncolók körébe, ugyanabba a
világba fogunk

tartozni. És még nem vagyok biztos benne, hogy van

helyem az életedben.

Callie döntött, bár ezzel a döntéssel megengedte a

férfinak, hogy más nőt válasszon. És tudta, ha így tesz,

akkor meghasad a szíve. Szerette volna elfelejteni azt

az éjszakát, amikor először táncoltak együtt a mocsárban, amikor nem tudta levenni szemét a
férfi karcsú

testéről, a bronzszínű bőr alatt feszülő izmokról. Ma is

így volt. Érzékeit megbolondította a férfi szépsége.

Amikor a közelében volt, egy rejtélyes erő mindig arra

késztette, hogy a karjaiba omoljon, és kettejükön kívül

mindenről megfeledkezzen. Ez így nem volt jól. A férfi

túl sokat jelentett neki. Hiszen életét a gyógyításra tette

fel, nem a szerelemre. Hogyan várhatta el tőle Éjjeli

Sas, hogy az árnyékában éljen, hogy elfelejtse, mi az a

szabadság? És Callie a legfontosabb kérdésre még nem

kapott választ. Vajon Éjjeli Sas kötelességének érzi,

hogy elvegye őt?

Hiszen tudta, hogy Callie már nem élheti a régi életét, hogy nem térhet vissza a szeretteihez.
Két világ

közt rekedt, akárcsak Éjjeli Sas. És Callie-nek ebben a

pillanatban fogalma sem volt, merre induljon. Ha ezen

az úton halad tovább, akkor hozzá kell mennie a férfihoz, és csak remélheti, hogy egy napon
egyenlő felekké válnak. De ha visszatér, abba megszakad a szíve.

Otthon mindenki félvér szajhájának fogja tekinteni, és

sajnálattal gondol majd rá.

De nem tudott a férfihoz menni, amíg az be nem bizonyította, hogy szereti. Elhúzódott Éjjeli
Sastól. - Azt

hiszem, jobb lesz, ha nem állunk be a táncosok közé.

Éjjeli Sas izmai megfeszültek. - Tehát nem akarsz a

feleségem lenni?

Callie szívébe fájdalom hasított. - Még nem... a szíved még foglalt. Nem szerethetsz engem.
Én pedig

úgy érzem, a házasság egyetlen értelme a szerelem.

Éjjeli Sas Callie arcát fürkészte. - Hát még nem jöttél rá, mit érzek irántad? Nem
bizonyítottam be százféle módon? - Hajnalcsillag halála óta most gondolt először arra, hogy
egy másik nővel ossza meg az életét.

Szeretett volna mindent elmondani Callie-nek. De

nem volt képes rá. Az erőt, melyet azon az éjszakán

kért a szent kanyonban, az őrangyalától kapta. Akkor

megesküdött, hogy mielőtt egy másik nőnek adja a szívét, felkutatja Hajnalcsillag és Drága
Virág gyilkosát.

A komancsok tabunak tekintették, ha valaki megszegte az esküjét, miután már megkapta az

erőt. Éjjeli

Sasnak először meg kellett találnia a gyilkost, és

bosszút kellett állnia családja kiirtásáért. Ha ez megtörtént, visszatérhet a kanyonba,

köszönetet mond a szellemnek, és közli vele, hogy már nincs szüksége a különleges erőre.
Mindez egy teljes éjszakán keresztül

tart majd. Ez a ceremónia fogja jelezni, hogy gyásza

véget ért. Csak ezután szeretheti szabadon Callie-t. Bár

sosem tekintette magát babonás embernek, nem akarta

veszélybe sodorni szerelmét azzal, hogy felingerii a

szellemeket.

Callie nagyot sóhajtott és visszafojtotta könnyeit.

Talán egyikünk sem tudja igazán, mi az a szerelem. És

lehet, hogy nem is fogjuk megtudni soha.

Éjjeli Sas arcát Callie virágillatot árasztó hajába temette, és halkan megszólalt. - Ne beszélj
így!

- Én nem félek az igazságtól. A te szívedben csak

egyetlen nő számára van hely. És az nem én vagyok.

Éjjeli Sas magához szorította és suttogva megszólalt.

- Nem engedem, hogy elhagyj. Légy hozzám türelmes, és ha kételyek gyötörnek, mint most,
tudd, hogy

a közeledben csak rád gondolok, csak arra, mennyire

szeretnélek átölelni... megérinteni... hallani a sóhajodat, amikor a tested magába fogad. Ha

veled vagyok,

elfelejtem a múltat, és látom a jövőt. Mindent meg

akarok osztani veled, szerelmem. - Ujjait a lány hajába merítette, és hátrahajtotta a fejét.
Száját az ajkaira

forrasztotta, és gyomrát hullámzó forróság árasztotta

el. - Gyere velem... legalább ma éjszaka szeress, és

felejts el minden egyebet!

- És holnap? - nézett a szemébe Callie.

- Most csak a szerelmünkre gondolj! Ne törődj a

holnappal. - Ajkai csábítóan közeledtek Callie ajkai

felé.

A lány nem tudott ellenállni Éjjeli Sas mesteri csábításának, és az éj további részét a férfi
karjaiban töltötte.
De nem táncolt vele.

Szilárdan ragaszkodott elhatározásához, pedig majdnem meghasadt a szíve.

Éjjeli Sas nem erőltette tovább. Belátta, hogy helyesebb várni, amíg örök szerelmet nem
fogadhat neki.

Imádkozott, hogy ez a pillanat hamar eljöjjön.

Huszonkettedik fejezet

- Megtalálom magának azt a félvér gazembert, ezredes úr - mondta a déli akcentusú férfi
magabiztosan.

Hátradőlt a székben, és a kezében lévő vizespohárnyí

bourbonra pillantott. A borostyánsárga folyadékot szórakozottan forgatta a pohárban.

- Miért kellene felbérelnem magát, amikor egy

egész ezred áll a rendelkezésemre? - kérdezte az ezredes. Kezét karba fonva ült az íróasztal
tetején. Becker

Stevenson szinte betegesen élvezte az indiánvadászatot. A szóbeszéd szerint a férfi már egész
csinos skalpgyűjteménnyel rendelkezett. Az ezredesnek borsódzott a háta, ha belegondolt,
milyen aljas gazember ül

vele szemben. Amikor Becker korán reggel megjelent

az erődben és felajánlotta, hogy elkapja a félvér komancsot, aki már több mint egy hónapja
elrabolta Callie-t, az ezredes majdnem elküldte. De aztán eszébe

jutott felesége, aki lassan halálra bánkódta magát. Az

ezredes mindeddig hiába próbálta felkutatni a quohadi

indiánok táborát. Estelié elveszítette a belé vetett hitét.

Nem evett, nem aludt, és úgy tűnt, az sem számít neki,

hogy a férfi mellette van. Csak Callie-t akarta. Az ezredes töprengését Stevenson hangja
szakította félbe.

- Ne vegye sértésnek, uram, de úgy tűnik, hogy az a

félvér egyszerűen bolondot csinált a maga embereiből,

informátoraim szerint a lovasság minden erőfeszítése

ellenére sem tudott felmutatni semmilyen eredményt.

- Becker megvakarta borostás állát. - Közben a vadak

valahol jól elrejtőztek, és velük van a maga bájos mostohalánya is. Minél tovább késlekedik,
annál nehezebb lesz neki. - Elvigyorodott és elővillant koszos,

hiányos fogsora. - Gondolom, tudja, hogy minél több

időt veszteget, annál nehezebb lesz újra civilizált nőt

faragni az ifjú hölgyből.

Williams ezredes megköszörülte a torkát. - Igen, értem. Isten tudja, mennyit szenvedett az a
szegény lány

már eddig is. - A fejvadász vörös arcát figyelte, mely

már hólyagosra égett a texasi nap tüzében. A rátapadt

kosz persze részben megóvta világos bőrét. A férfi

bűzlött a mocsoktól. Az ezredes megpróbált minél kevesebb lélegzetet venni. - És miből

gondolja, hogy sikerrel jár egy olyan ügyben, amelyben egy ezrednyi

képzett katona kudarcot vallott?

- Mert én tudok valamit, amit maga és az emberei

nem tudnak - mondta a férfi, majd lehajtotta a maradék italt.

- És mi lenne az? - ráncolta zavartan a homlokát az

ezredes. Minél több időt töltött ennek az embernek a

társaságában, annál kevésbé kedvelte.

Stevenson az üres pohár széle fölött fürkészte az arcát. Egyik szemét eltakarta egyenes, szőke
haja. - Tudom, hogyan gondolkodnak, ismerem a szokásaikat,

és tudom, meddig képesek elmenni, ha a szabadságukról van szó. Hadd emlékeztessem, hogy
a legrosszabb

fajtával van dolga. Egy félvérrel. Ezek sokkal okosabbak és ravaszabbak, mint a megszokott
ellenségei. Úgy

tudom, hogy ez az ördögfajzat már több bajt okozott,

mint egy egész hadsereg. - Stevenson lesütötte a tekintetét, mintha nem érezné jól magát, ha
egy másik ember szemébe kell néznie. Töredezett körmeivel piszkos szarvasbőr nadrágjának
rojtjait rángatta. - Én és az

embereim szakszerűen dolgozunk, és tudjuk tartani a

szánkat, ha a helyzet úgy kívánja. Azt hiszem, nem

szeretné, ha a dolgok kitudódnának, ezért akartam

négyszemközt beszélni önnel. A megállapodásunk

köztünk marad. Senki másnak nem kell tudnia, miért

vagyunk itt.

- És mennyibe fognak kerülni nekem a maga szolgáltatásai, Stevenson? - kérdezte az ezredes.

Komoly

kételyei voltak a férfit illetően. Meglehetősen kétes alakokkal érkezett, akik most is a kapukon
kívül vártak rá,

a múltját pedig senki sem ismerte. Bár az ezredes gyanította, hogy ha alaposabban
utánanézne, kiderülne,

hogy azért kerüli a civilizációt, mert olyan titkai vannak, melyeket nem szívesen tárna fel a
világ előtt. Az

emberek nagy része azért jött ebbe az isten háta mögötti országba, mert menekült, vagy mert
bizonyítani

akart. De az ezredesnek tekintettel kellett lennie a

lányra és felesége válságos egészségi állapotára. A saját

jó híréről nem is beszélve. Ha a fejvadász épségben

visszalibzza Callie-t, akkor talán ő is tisztázhatja magát

a felettesei előtt.

Stevenson elgondolkodott, majd az ezredesre pillantott. - Tekintettel arra, hogy a helyzete

nem túl rózsás,

jó üzletet ajánlok - vigyorgott. - Az embereim és én

szinte ingyen elvállaljuk a munkát... legyen mondjuk

ötszáz most, és újabb ötszáz, ha visszahoztuk a mostohalányát... és a félvér skalpját.

- Úristen, ember, nekem nem kell a skalpja - morogta az ezredes. - Csak annyit kérek, hogy
hozzák

vissza Callie-t az anyjához.

- Akkor megegyeztünk - nyújtotta Stevenson durva

kezét, amit az ezredes vonakodva fogadott el. - Vegye

úgy, hogy már el is van intézve, uram. Remélem,

nincs kifogása az ellen, ha a gyűjteményemet kiegészítem a férfi skalpjával. Tudja, ez régi,
rossz szokásom

tette hozzá vigyorogva.

Williams ezredes visszahúzta a kezét. Tenyerét szerette volna beletörölni az ingébe, de

uralkodott magán. Fölállt és jelentőségteljes pillantást vetett a fejvadászra. - Mielőtt elindul,
tisztáznunk kell még valamit,

Stevenson. Nem értek egyet a módszereivel, és az igazat megvallva magát sem kedvelem, de
minél több

ember keresi a lányt, annál jobb. Ezért kizárólag a családom érdekében én is elindulok. Még
mindig hiszek

az embereim képességeiben. Meglátjuk, ki találja meg

Callie-t hamarabb.

- Ezredes, én biztos vagyok benne, hogy mi leszünk

azok, ezért hajlandó vagyok fogadni magával - jelentette ki magabiztosan Stevenson. -

Tekintsük a fogadás

díját prémiumnak. Mit szól hozzá?

Beszélgetésük során a fejvadász hárompohárnyi

bourbont hajtott le. Az ezredes úgy érezte, csak az ital

beszél belőle, de bólintott. - Folytassa, Stevenson,

hallgatom.

- Ha a maga katonái találnak rá, akkor mi csak az

első ötszáz dollárt kapjuk meg. De ha mi hozzuk

vissza, akkor kifizeti a maradék ötszázat, és még kétszázat személyesen nekem.

Williams ezredes felvonta a szemöldökét, az ablakhoz lépett, és a pózna tetején lobogó

zászlóra nézett.

- Maga keményen alkuszik, Stevenson. De ha sértetlenül visszakapom a lányt, és bizonyítékot

ad nekem arról, hogy az a félvér kutya nem áll többé az utamba,

megegyeztünk. Elég világosan fejeztem ki magam?

- Igen - felelte a fejvadász csillogó szemmel, és elmosolyodott. - Tudtam, hogy meggondolja

magát a

férfi skalpját illetően.

Az ezredes nem felelt. Némán bámult kifelé az ablakon a díszudvarra, ahol az emberei már
gyülekeztek,

mint mindig ebben a napszakban. Amikor meghallotta, hogy a fejvadász indulni készül,
halkan megszólalt.

- A hátsó ajtón menjen ki az irodámból, Stevenson!

Minél kevesebben tudnak magáról, annál jobb.

Szinte észre sem vette, amikor a férfi távozott. Azokra az ambiciózus fiatal tisztekre gondolt,
akik a polgárháború befejezése óta a prérire özönlöttek, remélve,

hogy ott nevet és rangot szerezhetnek. Oldd meg az

indián kérdést, és kapsz néhány aranycsillagot. Mindez olyan könnyűnek látszott egy fiatal
férfi szemében.

Valaha ő is ilyen volt: lelkes és elszánt, és mindent

megtett az előbbre jutásért. Persze még mindig szívós

volt, és jobban megállta volna a helyét, mint bármelyik fiatal tacskó, aki alatta szolgált. De a
csapatát ért

támadás és Callie elrablása óta kezdett felnézni erre a

hitetlen félvérre. Ó, igen, már eleget hallott róla régebben is. Tudta, hogy nem egy
műveletlen, könyörtelen

vadállat, aki azt hiszi, erőszakkal megtarthatja a földjét, és megmentheti a kultúráját. A népe
tisztelte, a legtöbb fehér ember jiedig rettegett tőle. Ha a prérit járta,

senki sem merte átlépni a komancsok földjének határát.

Ha elkapná, az stratégiai győzelemnek számítana,

ebben biztos volt. Az indiánok Rafe hatalmát a származásának tulajdonították, és talán nem is
tévedtek.

De ez a férfi sokkal okosabb volt annál, semhogy feltárja az adottságait a fehérek előtt.
Ravasz volt, és intelligens, ezért tekintették rettegett ellenségnek. De ki

az ördög lehetett? Honnan jött? És elsősorban: hogyan

lehetett volna megszabadulni tőle? Ebben a pillanatban az ezredest ez a kérdés gyötörte

leginkább. Egyelőre nem tudta a választ, de érezte, hogy a csata kemeny lesz, és tudta, hogy
csak akkor győzhet, ha felhagy a brutális erőszakkal, és óvatos stratégiát választ.

A félvérnek nyilván alapos oka volt, hogy elrabolja

Callie-t, és az ezredes biztosra vette, hogy ő lesz az

első, aki megtudja, mi ez az ok.

-Addig is bírd ki valahogy, szegény gyermekem!

De ami a legfontosabb: őrizd meg az elméd épségét.

Mert tudom, milyen nehéz neked azokkal - sóhajtotta

fáradtan.

Callie már nem ugyanaz a nő volt. A hetek gyorsan teltek, és nagyon jól hozzászokott új
életéhez. Éjjeli Sas

asszonyaként tisztelet és kiváltságok illették meg.

A komancsok büszke emberek voltak, akik az életben maradáson kívül nem törődtek
semmivel. Ünnepelték az életet, amikor csak tehették. A közösségi

összejöveteleken mindig nagy volt a nevetés és a vigadalom. Amikor bővében voltak az

élelemnek, és nem

sürgette őket a kötelesség, az emberek összegyűltek a

falu közepén gyújtott tűz körül, és történeteket meséltek, amíg a hold le nem bukott az
éjszakai horizont

alá. A mozdulataik élénkek és természetesek voltak,

akárcsak az életstílusuk.

Callie melegséggel és őszinteséggel válaszolt az emberek melegségére és őszinteségére. Az

asszonyok

gyakorta beugrottak Éjjeli Sas sátrába, hogy tiszteletüket tegyék Callie-nél, vagy hogy orvosi
tanácsokat kérjenek olyan bajokra, amelyeket egy nő sokkal jobban

megértett. Callie kezdetben óvatosan osztogatta a tanácsait, nehogy megbántsa a sámánt. De

Bagolyember

minden téren bátorította. És bár Callie nem nevezte

magát gyógyítónak az emberek előtt, a sámán készségesen elfogadta az elméleteit.

Hamarosan rájöttek,

hogy mindketten hasonlóan vélekednek a fákból és

növényekből kivont természetes gyógyszerek tekintetében, és ettől kezdve gyakorta cseréltek

eszmét különböző eljárásokról és gyógymódokról.

A quohadi komancsok közt szerzett tapasztalatok

semmihez sem hasonlítottak. Callie érezte, hogy már

soha nem lenne képes úgy tekinteni ezekre az emberekre, mint régen. Nem tudta, mikor
változott meg

ennyire a gondolkodása, de észrevette, hogy az utóbbi

időben minden reggel elégedetten kel, este pedig,

amikor Éjjeli Sas ölelő karjaiban álomba merül, úgy

érzi, sehol sem lenne ilyen boldog.

Örömmel fedezte fel a szabadságot, melyre mindig

áhítozott. Rengeteg barátot szerzett, bár Kicsi Őz és

Fekete Holló még mindig rosszindulattal viseltetett

iránta. Pedig Callie még bocsánatot is kért Fekete Hollótól, amiért ellopta a lovát, de a férfi
hozzáállása mit

sem változott. Nem bocsátott meg neki, Kicsi Őz pedig továbbra is neheztelt rá Hajnalcsillag
emléke miatt.

Csak ők ketten nem mentek el Callie névadó ünnepségére, mindenki más díszbe ölpzött a
tiszteletére.

A Puhawi nevet kapta, ami Gyógyító Asszonyt jelentett. Ettől kezdve valóban közéjük
tartozott.

Az ünnepség után sült bölényhúst ettek friss kenyérrel, pekandióval és mézzel. Az étel forró
volt, és illatos. Callie a sült húsból alig evett, de jó néhány kenyérszeletet elmajszolt, mialatt a
többiek felfalták az

egész bölényt.

Miután befejezték az evést, a férfiak pedig elszívták

a pipát, kezdetét vette az igazi mulatság. A dobok

hangjára mind elindultak a közelben gyülekező táncosok felé.

- Azt hiszem, ez a mi táncunk - mondta Éjjeli Sas, s

megfogta Callie kezét.

A lány nem tiltakozott, mert tudta, hogy ennek a

táncnak nincs semmilyen rejtett jelentősége. Beléptek

a körbe, és a férfi Callie-től néhány lépésnyire megállt.

Átkarolta a lány derekát, Callie karját pedig saját dereka köré fonta, majd elkezdte a táncot. A
szemében ördögi fény csillogott, és közölte minden harcossal, aki a

közelükbe került, hogy a lány az övé, ezért jobb lesz,

ha megtartják a kellő távolságot. Callie elmosolyodott,

mert már ismerte az indiánok nyelvét.

Éjjeli Sas jobb kezével intett. - Maradj távol, ez tiltott terület - figyelmeztette unokaöccsét,
Dühöngő

Medvét, aki előzőleg Éjjeli Sas háta mögé lopakodott,

és a vállára csapott.

Dühöngő Medve átkukucskált Éjjeli Sas válla fölött.

- Ez a gyöngyszem annyira drága neked, hogy minden

idődet vele töltöd, a barátaiddal pedig már nem is törődsz. Talán megér hat jó lovat, és a
függetlenségedet

is visszakapod.

Callíe-t a férfi védelmező karjai közelebb húzták.

Egy fehér bölényért sem adnám - felelte Éjjeli Sas nyomatékosan.

Dühöngő Medve kuncogva hátba vágta unokatestvérét, majd a közelben állókhoz szólt. -
Szerintem ez a

Gyógyító Asszony szerelmi bájitalt kever a fivérünk

ételébe. Még soha nem hallottam olyan férfiról, aki ne

adta volna oda az asszonyát hat lóért és egy fehér bölényért.

Éjjeli Sas Callie-re mosolygott. - Most már elhiszed,

hogy minden rendben lesz köztünk? Muszáj elhinned.

- Igen, az utóbbi hetek során meggyőztél. Elhiszem,

Éjjeli Sas - felelte Callie halkan.

A tánc üteme gyorsult, a testek közelebb kerültek

egymáshoz. Minden mozdulat élénk volt, és természetes. Callie érezte, ahogy Éjjeli Sas
kemény teste hozzásimul, és elképzelte, milyen lesz később, amikor majd

sátruk rejtekében egymáshoz érnek, és forró csókokat

váltanak.

Most olyan könnyű volt szeretni őt. Nem is olyan

rég még az ellenségének tekintette, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy vele élje le az életét.
Igaz, hogy

néha még most is szívesen ugratta, emberrablónak nevezte, de minden szempontból a

szeretőjének tekintette. Hiába próbálta elfojtani a vágyait, tudta, hogy most

már mindörökre csakis hozzá tartozik.

Éjjeli Sasra pillantott. Tekintetében szikrányi bujaság

csillogott, a férfi pedig a füléhez hajolt.

Aztán rendkívül szemléletesen elmagyarázta, hogyan fog vele később szeretkezni. Callie
tekintete elhomályosult, és gondolatai egyesültek a férfi gondolataival.

-Alig várom már - suttogta. Callie világegyetemében most csak Éjjeli Sas létezett.

Másnap reggel később ébredt, mint szokott. Az ágyban

fekve az életre kelő falu hangjait hallgatta. Éjjeli Sas

még aludt. Az éjszaka csodálatos volt. Ha nem tudta

volna, hogy a családjának fogalma sincs róla, él-e

egyáltalán, ő lett volna a legboldogabb asszony a világon. Kibújt a bölénybőr takaró alól, és
csendben felöltözött.

Mire visszatért a folyóról és belefogott a reggeli elkészítésébe, már Éjjeli Sas is felébredt.
Callie megpróbálta kiverni fejéből az aggodalmat. Vajon még mindig

keresik? És mit fog tenni, ha rátalálnak? El sem merte

képzelni a vérontást és a mészárlást.

Callie segített Éjjeli Sasnak, aki összeszedte a vadászathoz szükséges eszközöket. Közeledett
a nyár vége,

és a komancsok tudták: ilyenkor mindennél fontosabb,

hogy elegendő húst szerezzenek, mire beköszönt a tél.

Egyre kevesebb bölényt találtak, és ezt elsősorban a fehér vadászoknak köszönhették, akik
felelőtlenül lemészárolták a csordákat, lenyúzták az állatok bőrét, és a

tetemet hagyták megrohadni a napon így a komancsok számára oly fontos hús tönkrement. Az
indiánok
már érezték a folyamat hatásait. Senki sem tudta, mi

lesz télen, ha nem találnak elegendő bölényt.

- Bárcsak velem jöhetnél - mondta Éjjeli Sas, miközben elővette a puskáját, melyet az ágy
mellett tartott. Ezt a fegyvert csak önvédelem céljából vitte magával, egyébként sokkal
szívesebben használta a tizennégy láb hosszú lándzsát. Ez a fegyver a konquistádorok
megjelenése után terjedt el. A komancsok úgy tartották, nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki
egyetlen

lándzsával terítse le a bölényt, ezért mindegyikük magával vitt egyet a vadászatokra. Ősszel
rendszerint az

egész falu vadászni indult. A családok összehangoltan

dolgoztak. A leölt bölényt megnyúzták, majd a tetemet

a fejétől a farkáig feldolgozták. Semmit sem dobtak ki.

- Itt fogok várni rád - felelte halkan Callie. Elővette

a szárított hússzeleteket - vagy ahogyan az indiánok

nevezték: az inapát -, és betette őket egy bőrerszénybe. Ezt a táplálékot bölényhúsból

készítették, úgy,

hogy két-három láb hosszúságú szeleteket vágtak belőle, majd a kövér részt egyenletesen
elosztották a felszínén. Callie rájött, mennyire fontos az indiánoknak a

bölény. Ha ez a vadászat sikerrel jár, akkor tavaszig

elegendő élelmük lesz. Arra nem is mert gondolni, mi

történik, ha a vadászok üres kézzel térnek vissza, mint

ahogy ez egyre gyakrabban megesett az utóbbi időben.

Callie a férfi karjaiba vetette magát, és összeszorult a

szíve.

- Mindig attól félek, hogy egy napon, amikor visszajövök, nem talállak majd itt - mondta
Éjjeli Sas. - Azt

akarom, hogy örökre velem maradj, angyal. Azt hiszem, soha nem vágyakoztam még
semmire úgy, mint

rád,

- Akarod, hogy a feleséged legyek, Éjjeli Sas? - kérdezte Callie, s hátrébb húzódott.

- Ha elfogadsz...
Callie arca sugárzott az örömtől. - Igen, drágám.

Megtiszteltetésnek érezném, ha a feleséged lehetnék.

Éjjeli Sas megcsókolta és magához ölelte. A szerelem úgy áradt szét Callie-ben, mint a méz.
Lassan az

ágyra feküdtek, és újra rátaláltak arra a ritmusra, mely

testüket és lelküket összeforrasztotta.

Callie maga sem tudta, miért, de aggódott. Remegő

kézzel rakta a tarisznyába az ételt. Nem volt más hátra, mint elbúcsúzni Éjjeli Sastól.

Hirtelen úgy érezte, nem szabad elengednie. Megragadta az amulettet és megszorította. A férfi
átölelte,

magához vonta, és homlokon csókolta.

-Jól érzed magad? - kérdezte aggódva. - Észrevettem, hogy tegnap este alig nyúltál az ételhez,
és ma

reggel sem ettél valami sokat.

-Nincs miért aggódnod - felelte Callie. - Jól vagyok. - De nyugtalansága nem múlt el, miután
a férfi

távozott.

Éjjeli Sas volt számára a legfontosabb az egész világon. Úgy érezte, nem tudná elviselni, ha
bármi történne veié. Kezét a hasára tette. Még nem lehetett biztos

benne, de remélte, hogy mire a férfi visszatér, fontos

dolgot közölhet vele. És majd együtt imádkoznak a

szellemekhez, hogy gyermekük egészséges legyen.

Hogy fiú-e, vagy lány, az nem számított. Hiszen az

húsuk és vérük lesz, a népnek pedig új reménységet

hoz majd. Ekkor hirtelen átvillant agyán egy gondolat.

Melyik világban fogják felnevelni a gyermeket? Callie

tudta, hogy a komancsok jövője bizonytalan. Mi lesz,

ha az indiánok közt marad, és úgy neveli fel a gyermeket, mint egy indiánt? De már nem volt
olyan biztos
benne, hogy vissza akar térni régi életéhez. Abból a világból hiányzott Éjjeli Sas és a népe. A
férfival együtt

töltött idő csodálatos volt, és életének új értelmet

adott. Callie úgy érezte, egyetlen napot sem bírna ki

Éjjeli Sas nélkül.

Odakintről Bagolyember ismerős hangját hallotta.

-Azért jöttem, hogy a tanácsodat kérjem, bölcs

gyermekem. Népünk egyik fiáról van szó.

Callie jelzett a sámánnak, hogy beléphet. Miközben

hallgatta Bagolyembert, aki leírta a beteg gyermek tüneteit, már tudta is, milyen
gyógynövényekre lesz

szüksége, és ezeket sietősen betette orvosságos tarisznyájába.

- Nem is merek rágondolni, mivel állunk szemben

- mondta Callie.

A férfi arcán komor aggodalom tükröződött. - Már

mindketten tudjuk, mivel. A fehér ember betegsége rátalált a falunkra.

Éjjeli Sast nyugtalanság emésztette. A vadászcsapat

mérföldről mérföldre közeledett a kék égen tornyosuló

hatalmas árny felé.

- Mit gondolsz, mi az? - kérdezte Vörös Bölény. Arcára barázdákat vont az intenzív figyelem.

- Nem vagyok biztos benne, de valószínűleg rossz

előjel - felelte komoran Éjjeli Sas.

Némán lovagoltak tovább. A férfiak tekintete a horizonton terebélyesedő feketeségre

szegeződött. A vadászat kissé elhúzódott, de ezt senki sem láthatta előre.

Alig találtak bölénynyomot, ezért kellett tovább maradniuk. Nem voltak meglepve, tudták,
miért van így.

Azért, mert a csordát a fehér vadászok találták meg hamarabb.

Amikor a nyomok végére értek, és a vadászok a magasban keringő sötétség alá kerültek,
tehetetlen dühvel
bámulták az elébük táruló iszonyú látványt.

- A szemem nem akarja elhinni, amit lát - mondta

Fekete Holló.

- Ettől tartottam - szólalt meg Éjjeli Sas.

A kék eget fekete keselyűk sűrű felhője takarta el.

- Mind elpusztult. Egytől egyig - kiáltotta egy másik

harcos.

A vadászok előtt több száz bölény élettelen teste hevert. Lemészárolták őket a bőrükért.
Húsuk a napon

megrohadt, a véres hústömegen pedig rovarok tízezrei

nyüzsögtek.

A tetemeken farkasok lakmároztak, s néha dühösen

elhessegették a tehetetlen madarakat.

Az őrület színhelye volt ez.

A jövő ígérete.

Huszonharmadik fejezet

- Ez a foltos betegség... amit himlőnek neveznek

magyarázta Callie Bagolyembernek és Kicsi Őznek,

miután megvizsgálta a kisgyereket. Ez a gyermek volt a

legújabb áldozata annak a rosszindulatú járványnak,

mely már oly sok indián életét kioltotta.

A quohadik jobban rettegtek ettől a betegségtől,

mint a katonáktól, mert a csöndes betolakodóval

szemben fegyvertelenek voltak.

Más komancs törzsek tagjai már beszéltek nekik a

táboraik mellett faágakra kötözött tetemekről. Ők is a

gyilkos betegségbe haltak bele.

Kicsi Őz a sátrában elégetett áldozatokkal próbálta

elűzni a gonosz szellemeket, de azok nem távoztak.

A szent ember tudta, hogy csak egyvalaki van a faluban, aki megmentheti a gyermeket,

Az összezsugorodott kisfiú néma csöndben feküdt és

alig lélegzett, de bőrén még nem jelentek meg a végső

tünetek, az apró, vörös foltok. Ekkor már késő lett volna megmenteni. Callie félt, de haragot
is érzett. !rtelen végtelenül tehetetlennek érezte magát. A fiú anyja

gyászosan sóhajtozott, Callie pedig a könnyeivel küszködött. Minden tőle telhetőt szeretett
volna elkövetni,

hogy minél több embert megmentsen, de tudta, hogy

az esélyek nem túl jók.

A komancsoknak nem volt szavuk a fehér ember betegségére, de már kezdték megérteni ezt a
halálos

kórt, melyet az ellenségeik szabadítottak rájuk. Eddig

még egyetlen fehér ember sem talált rá a quohadik táborára, de a betegségük igen. És Callie a
más törzsekből származó komancsoktól tudta, hogy a betegség

gyorsan terjed az indián nemzetségek között. Már

most is túl sok fejfát látott a sátraik előtt, és tudta, hogy

egyre több lesz belőlük.

A gyermek anyjához fordult. Kicsi Őz könyörgő tekintettel nézett rá. - Nem tudom, mennyit
tehetek

mondta halkan Callie. - Ha akarod, megpróbálok segíteni rajta, de nem ígérhetem, hogy
meggyógyul.

- Akarom - felelte remegő hangon Kicsi Őz.

Callie bólintott. Látta, hogy a fiú már kezd kiszáradni a bőre olyan volt, mint a pergamen. -
Akkor elmondom, mit kell tenned. Adj neki vizet és levest,

amilyen gyakran csak lehet! Ha nem tudja vagy nem

akarja elfogadni, tégy a szájába egy tölcsért, és óvatosan öntsd bele a folyadékot. Ne túl sokat,
nehogy megfulladjon. A folyadék azért kell, hogy ne szárítsa ki a

láz. Megértettétek, amit mondtam? - kérdezte a fiú

anyjától és a sámántól.

- Igen - felelte Bagolyember, majd hátradőlt,

lehunyta szemét, és egy halk énekkel kérte a szellemek segítségét. Imádkozott a fiúért, a
családjáért és

Callie-ért is. Kicsi Őz hálás lesz neki, ha a fiú életben

marad, de mit szól majd az apa, ha mégis belehal a

betegségbe? A férfi nem volt megbocsátó ember. A sámán nem szívesen gondolt erre. Buzgón
tovább énekelt. Hangját az egész tábor visszhangozta.

- Úgy teszünk, ahogy mondtad - felelte szomorúan

az anya. - Ha meggyógyítod a fiamat, a férjem, Fekete

Holló, bármit megad neked, amit kívánsz.

- Nem kérek cserébe semmit, csak a barátságotokat

- felelte halkan Callie.

Kicsi Őz szemei könnybe lábadtak. - Nem értem,

miért akarsz a barátom lenni azok után, hogy olyan

gonosz voltam hozzád.

Callie elmosolyodott. - Mert tudom, hogy jó szíved

van, és a helyedben valószínűleg én is úgy éreztem

volna, mint te. Nagyon szereted a nővéredet. Szeretném, ha tudnád, hogy a nővérednek és a
gyermekének

mindig különleges helye lesz Éjjeli Sas szívében. Én

sosem akartam elvenni tőlük ezt a helyet. Csak a jövőjének szeretnék a részese lenni. A múltja
az övék.

- Te nagyon jó asszony vagy kiáltotta Kicsi Őz.

Mindörökre barátok leszünk.

Callie egyetértett vele. A szent ember befejezte énekét, és hozzá fordult.

- Tehetünk még valamit, Gyógyító Asszony? - kérdezte. - Vagy tehetetlenek vagyunk ezzel a
halálos ellenséggel szemben?
Callie tudta, mit érez a férfi. - Nagyon keveset tehetünk érte. Az indiánzsálya-főzet talán
csökkentené a lázát, de az összes elfogyott. És más gyógynövényeket is

keresnem kell. A készleteim kezdenek kimerülni.

- Szólok az unokaöcsémnek, hogy menjen veled.

Bárcsak itt lenne Éjjeli Sas és a többi harcos! Már két

hete távol vannak, és ez rosszat jelent - sóhajtott fáradtan a sámán. - Az utóbbi időben túl sok
a rossz

előjel. A szívem nagyon nyugtalan.

- Akárcsak az enyém - mondta Callie, majd megkerülte Kicsi Őzt, és kilépett az ajtón. A
sámán követte.

Odakint Callie további instrukciókkal látta el a férfit.

Mialatt távol leszek, értesd meg az emberekkel, hogy

nem szabad bemenniük egymás sátrába. A betegeket

el kell különítenünk, a családokat távol kell tartanunk

egymástól, és a fertőzöttek sátrait el kell égetnünk.

A ruhákat, takarókat, mindent. A betegséget csak a tűz

tudja megfékezni. Elpusztítja a járványt, így az nem

terjedhet el.

Bagolyember bólogatva hallgatta Callie-t, aki elmagyarázta, hogyan kell levetkőztetni a

betegeket, majd

fokhagymás vízben megfürdetni őket. Ezt furcsának találta, de tiszteletben tartotta Callie
véleményét, hiszen

gyógyító érintése már számtalan életet megmentett,

amióta a lány a faluba jött. Saját orvosi tudása cserbenhagyta. De talán Callie-é megmentheti
őket.

- Úgy lesz, ahogy kérted - felelte a sámán. Nagyon

öregnek és fáradtnak érezte magát. - Könyörögni fogok a szellemeknek, hogy óvjanak utadon.
- Aztán elgondolkodva elmosolyodott. - Légy óvatos az úton,

mert népünk jövőjét a szíved alatt hordod! Ez az új

élet a mi legnagyobb reménységünk. Éjjeli Sas nagyon

büszke lesz, ha majd visszatér.

Callie arca kivirult a férfi szavai hallatán. - Nem értem, hogyan tudod megállapítani az
ilyesmit, Bagolyember. Én csak gyanítottam, hogy terhes vagyok.

A férfi ribizlifekete szemének tekintete meglágyult.

Nincs ebben semmi boszorkányság. Az öreg gyógyító

ismeri a jeleket. Látja az asszony tekintetéből. Úgy érzem, egészséges fiad lesz. Sokáig él
majd, és új reménységet hoz népének.

- Azt mondtad, fiú? De hiszen ezt lehetetlen megjósolni.

- Majd meglátod - ismételte magabiztosan. - Éjjeli

Sas fiát hordod a szíved alatt. Ő lesz a quohadi komancsok utolsó vezére. Bölcs lesz, és erős,
aki új utat

mutat nekünk. A mi vérünkön és a te véreden keresztül maradunk életben. Hamarosan egyek

leszünk. Ez

így van elrendelve.

Callie vágtára sarkalta Szelet. Bátor Sas - testőre és barátja - mellette lovagolt. Keveset
beszéltek, inkább a

keresésre koncentráltak. Ez volt a második útjuk. A dühöngő betegség egyre nagyobb

mennyiségű gyógynövényt követelt, és Callie több életet mentett meg, mint

kezdetben képzelte volna. Együtt gyógyított Bagolyemberrel, kombinálva a misztikus erőket

Callie gyógynövényeinek erejével. Amióta az indiánok közt élt, Callie

gyógyítóképességei egyre tökéletesebbé váltak. Talán

azért, mert itt az elme, a test és a lélek hatalmába vetett hit már évszázadok óta az emberek
agyába vésődött. Néhány dolgot Callie sem tudott megmagyarázni.

Nagyon hálás volt, mert Fekete Holló és Kicsi Őz fia

túlélte a betegséget. De a fiú apja még nem tudta, milyen közel állt gyermeke a halálhoz. A
vadászok még

nem tértek vissza.

Sikeres gyógymódjának híre hamar elterjedt a többi

törzs közt, és ettől kezdve rengetegszer keresték. Callie mindenhová ellátogatott, ahová tudott,
de arra nem

jutott ideje, hogy minden beteggel törődjön. Ma több

cickafarkkórót akart gyűjteni. Annyit, amennyit csak

haza tudnak vinni. A leveleket megfőzték, és lenmaglisztes borogatásként a kiütésekre tették.

Más növényekre is szüksége volt. Az egyik a lázat csillapította, a

másik a görcsöket enyhítette, a harmadik a hányingert.

Callie a talajt fürkészte.

Bátor Sas elvezette egy szorosba, melyet lombok és

vad virágok gyönyörű takarója borított. A vidék csöndes volt, és békés, de Callie csak
szomorú küldetésére

tudott gondolni.

A napot sűrű felhők takarták, és a levegőben eső

szaga terjengett. A távolban villám dörrent. Callie örült

a közelgő viharnak. Az eső felduzzasztja a falut övező

folyót, ami az utóbbi hetekben szinte teljesen kiszáradt.

Megpillantott egy növénycsoportot, és intett Bátor

Sasnak. Leszálltak a lóról, összegyűjtötték a növényt és

a tarisznyájukba tették.

Bátor Sas alig húszlábnyira állt Callie-től, amikor a

lány észrevette, hogy a férfi hirtelen felnéz.

-Valami baj van? - kérdezte, s kezével eltakarta

szemei elől a napot.

Bátor Sas a homlokát ráncolta. - Talán csak a vihar,

de mintha lódobogást hallottam volna. - Ekkor a földre vetette magát, és fülét a talajra
tapasztotta. Egy pillanattal később már ismét talpon volt.

Callie érezte, hogy a férfi nagyon izgatott. Már ismerte a komancsok szokásait. Tudta, hogy
most csöndben kell maradnia, és azokra a jelekre kell figyelnie,

melyeket a szél hoz. Tarisznyáját a földre dobta, és kezét tőre markolatára helyezte.

- Valaki közeleg. Lehet, hogy nincs veszély, de nem

kockáztathatunk. Ülj fel a kancára, és lovagolj ki!

mondta Bátor Sas. - Én hátramaradok, és meggyőződöm róla, hogy nem követ senki.
Callie az ifjú harcosra pillantott, aki eddig minden

útjára elkísérte. - Nem hagylak egyedül.

- Muszáj. Megígértem Éjjeli Sasnak, hogy mindig vigyázok rád, ha neki el kell mennie. Te és
én barátok

vagyunk. Nem akarhatod, hogy szégyenben maradjak.

- A férfi már kezébe vette a kantárt.

Callie vonakodva emelte föl a tarisznyát a földről,

majd hagyta, hogy a férfi felsegítse Szél hátára.

A szoros másik oldalán megvárlak - mondta.

Bátor Sas a fejét csóválta. - Menj tovább, én majd

utolérlek. De ha mégsem, akkor lovagolj egyenesen a

faluba. Bárhogy is legyen, ne nézz vissza! Ha bajba kerülök, legalább tudni fogom, hogy te
biztonságban

vagy.

Alig fejezte be a mondatot, amikor lövés döreje remegtette meg a levegőt. Bátor Sas a
kancának dőlt.

A hátát érte a golyó. Arcát hitetlenség, majd fájdalom

torzította el, de annyi ereje még maradt, hogy Szél farára csapjon. - Menj... szaladj, ahogy
csak bírsz! Én

majd... feltartom a támadókat.

Callie zokogva kiáltotta a férfi nevét, de a ló már sebesen vágtatott vele. Térdeivel erősen
szorította az állatot és figyelte az alattuk elsuhanó talajt.

Ezután még három lövést hallott. A derék állat hatalmasat nyerített, és Callie tehetetlenül
figyelte az összeroskadó lovat. Előrerepült, és sikolya a torkára forrt.

- Úgy látom, lassan magához tér - kiáltotta egy ismeretlen férfihang.

Callie nagy nehezen felébredt és rájött, hogy egy ló

hátán fekszik. Arca az állat gyapjas sörényéhez préselődött. Ez a ló nyilvánvalóan nem Szél
volt. Aztán

eszébe jutott kedves kancája, aki valószínűleg holtan

feküdt azon a helyen, ahol elesett. Callie kezeit a ló

nyakához kötözték, mokaszines lábait pedig a kengyelhez.

-Ez pokoli megkönnyebbülés - felelte egy másik

férfi. - Már szinte láttam, ahogy a pénzünk füstbe

megy, amikor ez az ostoba seggfej úgy döntött, hogy

kilövi alóla a lovat.

- Menj a fenébe, Stevenson! Legalább elkaptuk

felelte a megvádolt férfi.

- Igen, el. De szeretnék minél messzebb jutni, mielőtt az a félvér rájön, hogy eltűnt a lány.
Mert akkor

utánajön - figyelmeztette Becker Stevenson a másik

hármat. - És higgyétek el, ha utolér minket, abban

nem lesz köszönet.

- Ha nem lenne az a vörös haja, nem ismertem volna rá - kiáltotta Stevenson egyik mogorva
társa.

Olyan sokat volt a napon, hogy már majdnem olyan

barna, mint egy komancs. És nézzétek, hogyan öltözködik! Még egy pogány nyakláncot is
visel. Az a félvér

nem vesztegethette az idejét. Már biztosan a magáévá

tette, és ahogy észrevettem, a hölgy nem volt oda a

boldogságtól, amikor meg akartuk menteni. Szerintem

már ő is olyan vad, mint a férfi. Az apja meg az anyja

pokolian bánni fogja, hogy nem hagytuk ott, ahol volt.

- Az ezredes nem közölte, milyen állapotban akarja

viszontlátni, csak azt akarta, hogy elvigyük neki - szólalt meg Stevenson. - Hogy hogyan
csinálnak belőle

újra civilizált embert, az az ő dolguk.

Callie-nek egy arcizma sem rezdült. Úgy viselkedett,

ahogyan egy bátor komancs asszonyhoz illik. Komoran a mellette lovagló férfira nézett.
Tekintetében megvetés tükröződött.
-Az anyját... ha pillantással ölni lehetne, már mind

halottak lennénk, amigos!

-Ja. És lefogadom, hogy az ágyban is olyan, mint

egy vadmacska - mondta a füstös képű mexikói, akinek chihuahua sarkantyúi minden
mozdulatnál megcsörrentek. - Biztosan örülne egy menetnek, mielőtt

az erődbe érünk.

Callie hátán végigfutott a hideg. - Ha megpróbálsz

hozzám érni, eunuchot csinálok belőled - fenyegette

meg elszántan a sötét bőrűt.

Stevenson felkacagott. - El kellene magyarám.

Jüannak, mi az az eunuch, hölgyem. Akkor kétszere

sen is fontolóra venné aiaga bátor szavait.

- Nem akarom tudni - zsörtölődött lu.in, . .1 in .1

olyan vörös lett, mint a sál, melyet nyakában viselt

Ha bármivel próbálkozik, ezredes ide vagy oda, úgy

megverem, hogy lábra sem tud állni. - A férfi megfordult és Callie-re bámult. - Hidd el,
muchacha, tudom,

hogyan kell csinálni, hogy egyetlen árulkodó nyom se

maradjon azon a finom bőrödön. Szóval vigyázz, mit

teszel! Nem tudod, kivel van dolgod.

- De te sem - vágta rá Callie határozottan. - Éjjeli

Sas megtalál titeket, bármekkora is az előnyötök. És akkor nem szeretnék a bőrötökben lenni.
A komancsok

nem végeznek gyorsan a foglyaikkal. Azt hiszem, tudjátok, mennyire vigyáznak, hogy az
áldozatok minél

tovább életben maradjanak.

- Fogd be, te kurva! - mordult rá Stevenson.

A fiúd nem fog ránk találni, erről ne is álmodozz!

- Ó, dehogynem - mondta Callie mindannyiuknak,

de csak egyre nézett. Valami annyira ismerősnek tűnt

rajta. Mintha egy rémálomból lépett volna elő. Callie

átkutatta emlékezetét, de nem találta a választ. Viszont

biztos volt benne, hogy valahol már találkoztak.

A férfi hozzáhajolt és felemelte a kezét. - Nem ártana egy kis lecke engedelmességből. Az az
okos szád

nem tudja, mikor kell hallgatnia.

Callie a fogát vicsorgatta. - Ne merjen hozzám érni,

mert egy életre megbánja!

Stevenson ösztönösen visszakapta a kezét. - Komisz

lány vagy, ez biztos, de a mostohaapád jó árat fizet érted.

- Abból a pénzből egy centet sem fog látni, mister

vágott vissza Callie. - Éjjeli Sas utoléri magukat, mielőtt még átlépik az erőd kapuját.

- Hallgattasd már el azt a hémbert, Stevenson!

kiáltotta az egyik. - Vacog a fogam, ha azokra az indiánokra gondolok.

- Hallotta az urat, Miss Angel - mondta Stevenson.

Callie elhallgatott, de nem azért, mert félt. Eszébe

jutott a tőre, mely a szoknyája alatt még mindig a

combjához volt erősítve. Azon gondolkodott, hogyan

érhetné el. Felidézte Éjjeli Sas szavait, melyeket azon a

napon mondott, amikor nekiadta a fegyvert. Emlékezett, mennyire irtózott annak idején a
tőrtől, mert úgy

érezte, akkor sem használná, ha meg kellene védenie

magát. Most sem tudta volna emberre emelni, de legalább a köteleit elvághatná vele.

Az eget vakító villám hasította ketté. Callie úgy hitte,

védő szelleme adott jelet. Aztán szakadni kezdett az

eső, és a földet mennydörgés rázta meg. Callie hite szilárd maradt.

Stevenson vidáman kacagott. Láthatóan tetszett neki

a vihar dühe. - így már biztos, hogy nem találja meg a

félvér barátja, édesem. Ilyen esőben senki sem képes

követni a nyomokat.

- Éjjeli Sas megtalál - mondta Callie. - Majd meglátja. És megígérhetem, hogy amikor elkapja
magukat,

nagyon meg fogják bánni, amit tettek. - Callie megpróbált elfeledkezni a tényről, hogy Éjjeli
Sas még

nem tért vissza a vadászatról. Lélekben hozzá kiáltva

néma üzenetet küldött a sok mérföldön át.

Huszonnegyedik fejezet

Két órával később az eső már elcsendesedett, de köd

szállt alá. A négy férfi és az egyetlen nő alig láttak, de

folytatták gyilkos útjukat a szoroson át. Már majdnem

két napja lovagoltak, és közeledett az út vége.

Stevenson önelégülten közölte Callie-vel, hogy az

erőd már csak néhány órányira van. Callie nem tudta,

hogy megkönnyebbüljön-e, vagy inkább kétségbeessen. Hol lehet Éjjeli Sas? Mit fog
gondolni, és ami még

rosszabb, mit fog hinni róla, ha megtudja, hogy eltűnt?

Talán azt hiszi, hogy miután Callie belekóstolt a szabadságba, rájött, hogy sokkal boldogabb a
férfi nélkül?

Callie némán hozzá kiáltott. Ha nem érkezik meg hamarosan, akkor már nem lesz visszaút.
Ha Callie belép

az erőd kapuján, Éjjeli Sas többé nem érheti el.

Szükségem van rád, Éjjeli Sas, kérlek, gyere, mielőtt

túl késő!

Becker Stevenson vezette a csapatot, a többiek követték. Callie volt a sorban a második. A
hősködésük
ellenére érezte, hogy nyugtalanok, amióta elhagyták

az indiánok földjét. Csak akkor álltak meg tizenöt

percre, ha a lovaknak pihenni kellett. Tapasztalt harcosok voltak. A nyomaikat bölcsen

eltüntették. Callie attól félt, hogy még Éjjeli Sas sem talál rájuk.

Rengeteg alkalma volt, hogy megfigyelje őket, és be

kellett ismernie, hogy fél tőlük. Biztosra vette, hogy ha

nem lebegne a szemük előtt a pénz, amit mostohaapja

ígért nekik, úgy vetnék rá magukat, mint a vadállatok.

Sunyi alakok voltak, ruháik mocskosak, derekukon

fegyverek lógtak, és Callie már jól ismerte a tekintetüket. Öntörvényű kalmárok voltak ezek,
akik nem tisztelték sem istent, sem a hazájukat.

Becker lehetett a vezérük, mert ő osztogatta a parancsokat. Callie megvetette őt. Ez a férfi
volt a legalávalóbb emberi lény, akivel valaha találkozott. Kék színű,

mocskos zubbonyt viselt, melyen a dupla rézgombsor

már megfakult. A fején fekete kalap volt, rajta egy sastoll, lábán szarvasbőr nadrág, hosszú,
zsíros haja pedig

arcába lógott. Callie tudta, hogy azért horgasztja le állandóan a fejét, mert el akarja rejteni az
arcán éktelenkedő forradást, de a jellegzetes sebet nehezen tudta

teljesen eltakarni. Callie azon tűnődött, hogy vajon a

háborúban szerezte-e a rút sebet a férfi. A négy közül

tőle rettegett a legjobban.

Rose nővér arra tanította, hogy az ember jellemét

elárulja a tekintete. - A szem a lélek tükre - mondogatta. Ennek a férfinak a tekintete hideg
volt, és kifejezéstelen. Brutális embernek látszott, aki egy csöppnyi

lelkiismeret-furdalás nélkül képes megölni bárkit. Callie-nek mindig ez jutott eszébe, ha a

menekülésre gondolt. Kegyelemért könyörögni értelmetlen lett volna.

Ez az ember nem tudta, mit jelent ez a szó.

Callie szemei hirtelen könnybe lábadtak, de visszafojtotta a sírást. Arcát a ló nyakához

szorította. Kezei és

lábai meg voltak kötözve. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát - de nem

legyőzöttnek. Ebben
a pillanatban gyűlölte őket, sTfélt, hogy tekintetéből

rájönnek: szökni akar.

De nem vették észre. A körülöttük lévő sziklákat

figyelték. Komancsokat kerestek, és rá szinte ügyet sem

vetettek. Callie erre várt. Összeszedte erejét, melyet

régóta izzó haragjából merített, és a kötelekre koncentrált.

A kötél szoros volt, de a szitáló eső megnedvesítette. Callie mozgatni kezdte a csuklóját, s
hamarosan

érezte, hogy a kender engedni kezd. Óvatosan erőt

gyűjtött, miközben szeme sarkából elrablóit figyelte. El

kellett érnie a kését. Ez volt az egyetlen esélye a menekülésre. Aztán szabad lesz. Az erődben
már nem volt

számára hely. Az ő helye Éjjeli Sas mellett volt.

Stevenson halkan megszólalt. - Nem tetszik nekem

ez a hely. Túl csendes, és ez nem jó jel.

Ekkor dörrenés hangja remegtette meg alattuk a talajt.

Az egyik férfi felnézett, és ereiben megfagyott a vér.

A sziklák közt az egyik bokor megmozdult, mintha

életre kelt volna. Stevenson parancsot adott az embereinek, hogy keressenek fedezéket, de a
szűk szorosban ez lehetetlennek tűnt.

- Fogjátok a nőt! - kiáltotta, de a többiek rá se hederítettek.

Emberei rémülten és hitetlenkedve bámulták a fejük

fölött lévő sziklákat.

-Csapdába estünk! Mindenki mentse az életét!

kiáltotta az egyik kalmár.

A komancs harcosok arcukat befestve álcázták magukat, és a sűrű bokrok közt rejtőzve várták
a kellő pillanatot. Amikor vezérük úgy érezte, eljött a pillanat,

jelt adott az embereinek. Ekkor előtörtek a kifestett testű indiánok, és csatakiáltásaikat

visszhangozták a hegyek.
- Isten az égben, láttál már ilyet? - kiáltotta az egyik

férfi, s rémülten a pisztolya után kapott.

Becker Stevenson ösztönösen cselekedett. A háború

alatt sokszor keveredett közelharcba, ezért veszélyhelyzetben higgadt maradt. Nem bízta a
véletlenre az

életét. Megrántotta Callie lovának zabláját, sarkával az

állat horpaszába vágott és elviharzott. Nem akarta kockáztatni az életét, sem a lányét. Mögötte
emberei kétségbeesve kiáltoztak. A kalmárok tüzet nyitottak az indiánokra.

- Nem fog megmenekülni! - kiáltotta Callie Stevensonnak.

- Egy fenét - sziszegte a férfi, de Callie érezte a

hangján, hogy fél.

Callie nem félt, és nem volt bizonytalan. A népe eljött érte.

Éjjeli Sas számított a kalmárok vezérének reakciójára.

Viharhoz rohant, akit a szirt mögött rejtett el, majd egy

nagy ugrással a mén hátán termett. Mögötte több mint

száz indián emelkedett fel, hogy fedezze őt. A harcosok néhány embert a lovaikért küldtek.

A kalmároknak még sosem volt részük ilyen félelmetes látványban. Az indiánok lóra
pattantak, majd tomahawkokat és lándzsákat forgatva feléjük vágtattak.

Szemükben halálos tekintet ült, de nem használták a

fegyvereiket.

A kalmárok összebújtak. Szemük kikerekedett a rettegéstől.

- Édes Istenem, ezek élve akarnak elfogni minket

kiáltotta az egyik, szemében keserű, tehetetlen tekintettel. Revolverét a fejéhez emelte, és

meghúzta a ravaszt.

A komancsok a túlélőkre vetették magukat.

Becker Stevenson a veszéllyel mit sem töródvc .1

magas, szélmarta homokkövekkel szegélyeHl, kcs

kény szoros felé vette az irányt.

ur,
- Ha az a félvér gazember utolér minket, megöllek

- mondta. Hátrapillantott és megsarkantyúzta a lovát.

Callie lova kénytelen volt követni, és a lány semmit

sem tehetett, hogy lassítsa az iramot. Ajkába harapott,

mert nem akart könyörögni, de testének minden izma

sajgott. Hasának mélyén heves görcsöket érzett, és

tudta, hogy ezek nem jő jelek. Szeme előtt fényes, színes csillagok táncoltak. Tudta, ha nem
lassítanak le hamarosan, el fog ájulni. Arra pedig nem is mert gondolni, hogy elveszítheti a
gyermekét. Az eső lemosta arcáról a könnyeket.

Éppen egy széles szoroson vágtattak át, amikor Stevenson dühösen felmordult, s megrántotta
a kantárt.

A francba, zsákutcába kerültünk. - Mozdulatlanul ült a

lován és suttogott. - Érzem, hogy felénk tart. Percről

percre közeledik.

Callie összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat. Végül sikerült kiszabadítania jobb kezét.
Szoknyája térdig

föl volt hajtva. Ujjai lassan a szoknya alá csúsztak,

majd a combja mentén kúszva rátaláltak a tőr markolatára. Már nem volt ideje, hogy megvárja
Éjjeli Sast.

Cselekednie kellett, ha azt akarta, hogy gyermekük

életben maradjon.

Éjjeli Sast órákon át emésztette a kétség, miután visszatért a faluba, és megtudta, hogy Callie
Bátor Sassal elment gyógynövényeket keresni, de mindeddig még

egyikük sem tért vissza. Aggódott Callie miatt, és azonnal a keresésére indult.

Kimondhatatlan haragot érzett, amikor rátalált hűséges barátja, Bátor Sas holttestére. De
másik holttestet

nem látott, és ez kissé megnyugtatta. Tehát volt rá

esély, hogy Callie még életben van. Átkutatta a környéket, de kevés nyomot talált. Küzdelem
jeleit sem

látta. Nem tudta, hogy Callie önként tért-e vissza az

erődbe a katonákkal. Végül is az ő világukból származott talán ostobaság volt azt gondolnia,
hogy a saját

világának részesévé teheti.

De most, amikor a magasban állt, a kalmár és a vörös hajú nő felett, akit szeretett, elszégyellte
magát,

amiért kételkedett benne. Tekintetét az égre emelte, és

vérfagyasztó kiáltást hallatott, mely megremegtette az

egész kanyont. Sosem hagyta, hogy valaki elvegye azt,

ami az övé. Ez a férfi drágán megfizet azért, amit tett.

Callie már erősen szorította a kést, amikor meghallotta a farkasüvöltésre hasonlító kiáltást.
Éjjeli Sas megérkezett. Mindvégig bízott benne, hogy a férfi megtalálja. De most valami
mástól félt. Tudta, hogy ez az ember megpróbálja megölni, mielőtt Éjjeli Sas a közelükbe ér.

- Mi a fene volt ez? - morgott Stevenson, és megmarkolta az ölében pihenő Spencert. - Fényes
nappal

egyetlen farkas sem merészkedik az ember közelébe.

CaHie alig mert a férfira nézni.

Stevenson leugrott a nyeregből, és kezében a puskává! Callie-hez sietett. Arcát eltorzította a

harag. - Te tudod, mi volt ez, igaz, asszony? Gondolod, hogy ő az?

Callie fagyos pillantással meredt Stevensonra. - Remélem, hogy hamarosan megtudod.

- Nem fogok itt várakozni - mordult a férfi, majdldozni kezdte a lány bal bokáját. - Nekem
kell az a jutalom. Különösen most, hogy a többiek halottak, és az

összes pénz az enyém. - Annyira lekötötte a fedezékkeresés és a pénz gondolata, hogy észre
sem vette,

amikor Callie hirtelen előrántotta a tőrt, és felemelte.

Komolyan fontolóra vette, hogy végez a férfival. Ebben a pillanatban könnyen megtehette
volna, de nem

vitte rá a lélek, hogy a hátába vágja a kést. Ehelyett

Stevenson kezét célozta meg, majd belesüllyesztette

az éles pengét.

Stevenson rámeredt. Szemében gyilkos pillantás villant, aztán fájdalmában felüvöltött. - Te

rohadt vérszomjas szuka! - kiáltotta, majd nyöszörögve a késre
pillantott, mely kezét a bőrnyereghez szögezte.

De mielőtt még reagálhatott volna, Callie megragadta a puska tusát, és megpróbálta kitépni a
férfi kezéből.

Néhány másodpercig dulakodtak, de sérülése ellenére

a férfi még mindig meglepően erős volt. Callie ereiben

adrenalin áradt szét. Legyőzte rettegését, és sikerült kezét a fegyveren tartania. Tudta, hogy
Stevenson nem

habozna lelőni őt vagy Éjjeli Sast, és ezt nem akarta

hagyni.

A férfi felmordult, kirántotta a puskát Callie kezéből,

majd megfordította, és a tussal állon vágta a lányt.

Callie-re vörös köd telepedett. Felnyögött és a ló

nyakára borult.

- Átkozott, ostoba nőszemély, nézd, mit tettél!

morogta Stevenson. Remélte, hogy Callie még lélegzik, mert nem szerette volna elveszíteni a
beígért jutalmat. De tudta, hogy ebben a pillanatban a saját életét

kell mentenie. És ebből a bajból a világ minden pénze

sem segíthette ki, ezért most mindenekelőtt a túlélésre

kellett koncentrálnia. Összeszorította fogait, és kirántotta kezéből a tőrt, majd a sziklák felé
rohant, hogy

fedezéket keressen.

Ebben a pillanatban éles kiáltást hallott a magasból,

és az elhajított dárda célba talált.

Stevenson elszédült. Testében fájdalom áradt szét,

és a földre rogyott. A lándzsa pengéje csontot és húst

összeroncsolva ágyazódott combjába. A puska kirepült

a kezéből, és Stevenson már csak a túlélésre tudott

gondolni. Kétségbeesetten kúszni kezdett a sziklák

felé, hogy menedéket találjon. Centiméterről centiméterre vonszolta magát.

Éjjeli Sas halálos tekintettel nézett le a fájdalomtól

gyötrődő férfira. Aztán lesietett a szikláról, Callie-hez

lépett, késével elvágta a lány köteleit, és a karjaiba vette. Megszólította, de Callie nem
válaszolt. Éjjeli Sas

felkarolta és óvatosan a fűre fektette. - Megfizetnek

azért, amit veled tettek, bella - suttogta, s gyengéden

megsimogatta a lány arcát.

Aztán Becker Stevensonra pillantott. Szemében természetfeletti tűz égett. Kimért, biztos
léptekkel közeledett a férfi felé, s közben haláldalt énekelt.

A kalmár hátrapillantott és fájdalmasan felzokogott.

-Nem akartam bántani az asszonyodat... igazán... én

csak a pénzt akartam. - Egyik kezét esedezve nyújtotta

Éjjeli Sas felé. - Ne ölj meg... kérlek!

-Ó, nem. Egyáltalán nem akarlak megölni... legalábbis nem azonnal - felelte Éjjeli Sas, és
szétterpesztett lábakkal megállt a rémült Stevenson fölött. Ekkor

pillantotta meg a férfi kisujján a csillogó aranyat, és hátán végigfutott a hideg. Megragadta a
kalmár csuklóját,

és közelebbről szemügyre vette a gyűrűt. - Hol szerezted ezt?

Stevenson félreértette Éjjeli Sas érdeklődését. Tudta,

mennyire szeretik az indiánok a gyöngyöket és a csillogó csecsebecséket. - Ha tetszik, a tiéd -

felelte.

Mocskos arcán barázdákat vágtak a legördülő Izzadságcseppek.

Éjjeli Sas ujjai a remegő férfi csuklójára bilincsHöd

tek. - Azt kérdeztem, hol szerezted.

-A háborúban... van még egyéb is, lu többel

akarsz. Csillogó arany, fénylő drágakövek. A farmomon rejtettem el őket. Odamehetünk,.,

megosztom veled, ha meghagyod az életemet.

- Hol van az a farm? - kérdezte higgadtan Éjjeli Sas.

- A Benton-erődtől nyugatra, mintegy harmincmérföldnyire. Nincs messze... gyorsan
odaérhetünk.

Éjjeli Sas tekintete a csillogó aranyra szegeződött.

Lehúzta a gyűrűt a férfi ujjáról, és a belső oldalon lévő

monogramra pillantott. L. L. Tekintete elsötétedett.

A kalmár mellé vetette magát, és leütötte a kalapját.

Megragadta a haját, hátrahajtotta a fejét, és fagyosan a

szemébe nézett. - Évek óta várom már, hogy találkozzunk. Biztosan nem felejtettél el, igaz?

Stevenson nagyot nyelt. - Te megőrültél. Sosem láttalak.

- Nézz meg jobban, te gazember! Engem vádoltak,

amikor New Orleansban megölted Delceyt, és majdnem Lilyt is.

A kalmár kétségbeesett tekintettel nézett rá. - Nem

tudom, miről beszélsz.

Éjjeli Sas a szakadt katonai zubbonyra pillantott.

Még emlékezett arra a rézgombra, amit Lily a kezében

tartott, amikor rátalált. Éjjeli Sas tudta, hogy ez az ember a felelős a történtekért. - Fogadni
mernék rá, hogy

hazudsz. Az a folt a ruhád vállán mindent elárul, amit

tudnom kell rólad. Te és a bandád gyakran jártatok

New Orleansban a megszállás idején. És az a gyűrű az

ujjadon egy barátomé. Te voltál az. Csak erőszakot és

halált hagytál magad után.

- Lily egy kurva volt! - kiáltotta Stevenson. - Kihasználta a férfiakat. Nem láttak át a bájos
mosolyán,

és elszédítette őket a tökéletes teste. Láttalak benneteket együtt. Én tudom, ki volt... és hogyan
használt ki

téged is. - Szemei eszeveszetten csillogtak. - A férje

hadifogolyként halt meg. Én voltam az őre. Tüdőgyulladást kapott. Akkor fecsegett nekem
azokról a műkincsekről, amiket egy tárnában talált, mialatt az ellenség
elől rejtőzködött. Aztán sikerült valahogyan New Orleansba juttatnia, még a megszállás előtt,
és elrejtette a

háza alatt húzódó üregekben. A nő tudott erről, és a

férje halála után sikerült néhány darabot külföldre

csempésznie, ahol eladta őket. A pénzt pedig át akarta

adni a Konföderációnak. Ezt nem engedhettem... ezért

megállítottam. Végül is jobb, ha a kincsek nálam vannak, mint ha a déli kutyáknál, akik
ellenünk használnák fel - vont vállat közönyösen. - Az a nő tényleg

nem számított. Csak egy kurva volt a sok közül, akit sikerült megfékeznem. Aznap éjjel
minden terv szerint

történt a LaFleur-kastélyban. De szükségem volt valakire, akire átterelhettem a gyanút. És te

pont a legjobbkor jöttél. Nem személyes bosszúnak szántam. Egyszerűen szükségmegoldás
volt. Ezért néhány holmiját elrejtettem a szálláshelyeden, hogy a katonák megtalálhassák. -
Stevenson összevonta a szemöldökét. - De

erre nem számítottam... nem gondoltam, hogy egy

ennyire valószínűtlen dolog megtörténhet.

- Nos, az én bosszúm személyes lesz - mondta Éjjeli Sas, és tőrét a férfi skalpjához szorította.
- Tudom,

hogy nem Lily és Delcey volt az egyetlen nő, akit megtámadtál. Sokan voltak. Holttestek
hevernek mindenfelé, amerre jártál. - Keze lassan mozgott, és a penge véres csíkot húzott
maga után Stevenson skalpja mentén.

- Tudom, mert már évek óta kereslek. Azóta, amióta

rátörtél arra az indián nőre és a gyermekére a tónál, a

komancsok nyári táborhelye mellett. Ők is a te áldozataid. Lelkiismeret-furdalás nélkül

megölted őket, de

megígérem, hogy meg fogod tudni, kik voltak, mielőtt

végzek veled. A háború egy ideig feltartóztatott. Ezért

álltam be végül katonának. Reméltem, hogy így a nyomodra bukkanok, és megtudhatom, ki

vagy. Nem volt

könnyű, mert a szerencse hosszú időn át melléd szegődött. Már kezdtem feladni a reményt,
hogy valaha is

megtalállak. - Fagyosan Stevensonra mosolygott. - De

úgy tűnik, a szerencséd végül cserbenhagyott.

- Irgalmazz... irgalmazz! - nyöszörgött Stevenson, s

közben elképzelte, amint az éles kés lemetszi skalpját.

Éjjeli Sas a magasba emelte kését, és hűvösen Stevenson szemébe nézett. - Úgy, ahogyan te
irgalmaztál

a szeretteimnek?

- Nem én öltem meg a feleségedet - zokogott Stevenson. - Esküszöm!

Éjjeli Sas megragadott egy hajtincset, mely Stevenson arcába lógott, és késével levágta.

Stevenson becsukta a szemét. - Ó, édes Istenem...

ne tedd... ne vedd el a skalpom!

Éjjeli Sas a kalmár arcát eltorzító sebet nézte, melyet

már nem takart el szemébe lógó haja. Szíve hevesen

vert. - Ennek a sebnek más a története. Ez az utolsó

üzenet, amit a feleségem küldött nekem, mielőtt meggyilkoltad - mondta komoran. - Mindig
hittem, hogy

a szellemek egy napon elvezetnek hozzád. Elérkezett

a leszámolás napja, te söpredék. - Éjjeli Sas eltette kését, és újra átélte annak a sok évvel
ezelőtti napnak a

fájdalmát. - Meg fogod tudni, milyen érzés lassan

meghalni. Az utolsó pillanatban csak az arcomat fogod

látni, és a hangomat fogod hallani, mely örökre elátkozza a lelked.

Stevenson a harcos sötét tekintetében már látta is a

halálát. Acélos ujjak ragadták meg torkát, és sikolya elhalt a szorítástól.

- Soha ne ismerd meg a paradicsomot, és mindörökre bolyongj a sötétségben! - mondta Éjjeli

Sas hidegen és visszavonhatatlanul.

Stevenson arca kékülni kezdett, lélegzete a torkán

akadt, és szájából habos nyál tört elő. Kétségbeesetten

próbált levegőt szippantani tüdejébe, miközben a nyakát szorító ujjakkal küzdött, melyek
egyre nagyobb
nyomást fejtettek ki légcsövére.

De hiába erőlködött.

Huszonötödik fejezet

Lance Hámi lton - meghallva a hírt, melyet az izgatott

újonc hozott - azonnal kiszaladt szállásáról, és rossz

előérzet fogta el. A katona közölte, hogy egy komancs

indián közeleg az erőd felé, és egy fehér asszonyt tart

a karjában. Lehet, hogy Callie az, tűnődött Lance. Ez a

gondolat eloszlatta komor hangulatát. Iszonyatos haragra gerjedt.

Mindeddig hiába keresték a lányt. Lance kiesett az

ezredes kegyeiből, és legtöbb tisztsége alól felmentették. Az emberei már nem becsülték,
Serena is kerülni

kezdte. És most ez az átkozott félvér maga hozza ide a

lányt - valószínűleg már ráunt -, és feltehetően váltságdíjat akar érte. Lance dühösen
csikorgatta a fogát.

Az ezredes valószínűleg tárt karokkal fogadja majd

Callie-t, és a félvért elengedi. Lance tudta, hogy Estelié

egészségi állapota rohamosan romlik. Az ezredes bármit megtett volna, hogy épségben
visszakapja Callie-t.

- Talán még azt is elvárná tőlem, hogy feleségül vegyem - suttogta Lance dühösen. - Nos,
talán elveszem, talán nem. Pokoli lesz az a pillanat, amikor a

gazember a nyakamba sózza a lányt, majd gondtalanul

elsétál. De esküszöm, hogy megfizet mindenért.

Éjjeli Sas elszánt tekintettel haladt át a Benton-erőd

nyitott kapuján. Lándzsája végén fehér zászlót lobogtatott a szél. így jelezte, hogy békében
jött, bár nem tudhatta, hogy ezt tiszteletben tartják-e.

Kék zubbonyos katonák szaladtak elé és körülfogták.

Éjjeli Sas nem mutatott félelmet, mert nem is félt. Ha

meg akarják ölni, ám legyen! Csak azzal törődött,

hogy Callie megkapja a megfelelő orvosi ellátást,

melyre oly nagy szüksége volt. Felkarolta Callie tehetetlen testét, Remélhette, hogy helyesen
cselekedett,

amikor ide hozta. Nem volt más választása. A quohadi

faluba vezető út több mint két napig tartott volna. És

Callie nem bírta volna a fárasztó utat a kanyonon át,

ezért Éjjeli Sas a gyorsabb megoldást választotta.

A lány félig eszméletlen volt, de nem az ál Iára mért

ütés miatt. Már órák óta szörnyű fájdalmak gyötörték,

forgolódott, hánykolódott és zokogott.

-Azt hiszem... elveszítem... a gyermekünket - suttogta akadozva, amikor elkezdődtek a

fájdalmak.

Éjjeli Sast megdöbbentette a bejelentés, de úgy döntött, bölcsebb, ha nem kérdez semmit.
Ebben a pillanatban csak Callie élete számított. Többet jelentett

neki, mint bárki a földön. - Tarts ki, édesem! - suttogta gyöngéden. - Oda viszlek, ahol majd
gondodat viselik.

Callie ködös tekintettel nézett rá. - Igen... vigyél

vissza... a faluba, Éjjeli Sas! Vigyél haza!

A férfi szemei könnybe lábadtak. - Nem tehetem.

Az túl hosszú út lenne, drágám. Tovább kell mennünk,

az erődbe.

Callie szemei kikerekedtek a rémülettől. Megpróbálta lebeszélni a férfit. - Meg fognak ölni!
Nem, nem

mehetsz oda! Kérlek, fordulj vissza! Számomra nem

érne semmit az élet, ha történne veled valami.

- Hallgass, szerelmem! - próbálta megnyugtatni,

mert attól félt, hogy a lány újabb kárt tesz magában és

a még meg nem született gyermekben. - Nem lesz

semmi bajom. És neked sem. Bízol bennem?

- Bízom benned - suttogtsCallie habozás nélkül.

Teljes szívemből.

De a lány hamuszürke arcát látva Éjjeli Sas félt,

hogy már késő. Mérföldekkel korábban Callie azt

mondta, úgy érzi, vérezni kezdett. Éjjeli Sas a karjába

vette a zokogó lányt, és szíve vele együtt sírt. A gyermek, akit Callie a szíve alatt hordott,
egyesíthette volna kettejük vérét. És ez jó volt. A régi utat hamarosan

el kell hagyniuk, és ezzel együtt a nép is eltűnik. A komancsok egyetlen reménységét a

gyermekek jelentették. Az ő halála mit sem számított. Az új életekre várt

a feladat, hogy kiharcolják jogos helyüket a földön.

Nem mintha kívánta volna a halált. Nem kívánta,

mert volt miért élnie. Látni akarta gyermekét, és Callie

mellett akart lenni, amikor megszüli a fiukat vagy lányukat. Látni akarta, ahogy a nő a
karjában tartja a

gyermeket, és tudni, hogy szerelmük gyümölcse egy

értékes élet. De mindez talán csak ábránd marad. Ebben a pillanatban legalábbis így tűnt.

A katonák közelebb nyomultak, és a tömegből egy

nagydarab férfi lépett elő. Kinyújtotta a karját. - Adja

ide a mostohalányomat! - parancsolt Éjjeli Sasra határozottan. - Aztán lassan szálljon le a

lóról, és tartózkodjon minden hirtelen mozdulattól! Ha ostobasággal

próbálkozik, garantálom, hogy többé nem lesz rá

módja.

Éjjeli Sas haragosan bólintott, majd vonakodva az

ezredes karjaiba eresztette Callie-t. Úgy érezte, ebben

a pillanatban lelkének egy darabját ereszti el. - Callie

állapotos, és azonnali orvosi ellátásra van szüksége,

uram - mondta halkan.

Az ezredes arca lángba borult. Éppen csak bólintott,

majd sarkon fordult. - Törzsőrmester, tartóztassa le ezt

az embert! Majd később foglalkozom vele. De most vigye a szemem elől!

Callie megmozdult, mert megérezte, hogy már nem

ölelik át Éjjeli Sas védelmező karjai. Kinyitotta szemét,

és nyakát nyújtogatva kereste a férfit, akit szeretett.

Ne szakítsanak el tőle... kérem, ne! - esedezett.

Éjjeli Sas szemei megcsillantak, és komancs nyelven

megszólalt. - Szeretlek, angyal. És bármi történjék,

mindig szeretni foglak.

Ekkor éles, tűzforró fájdalom hasított mellkasába, és

előrebukott. Tehetetlen teste Callie elé zuhant, alig tízlábnyira a lánytól.

Ruháján keresztül vörös folyadék szivárgott a porra.

Callie lelke fájdalmasat kiáltott. Megölték!

Az ezredes hátrafordult. Meglátta a fekete lőporfüstöt, majd észrevette az épületek árnyéka

felé inaló

Lance Hamiltont, aki még a kezében tartotta revolverét. Az ezredes egy szót sem szólt, csupán
parancsot

adott, hogy Éjjeli Sas testét azonnal tüntessék el. Aztán

elsietett a körház irányába. Nem érdekelte a félvér sorsa, sem Callie gyermeke, csak az volt a
fontos számára, hogy visszaadja Callie-t az édesanyjának. Esteilemár csak egyetlen hajszál
választotta el a haláltól. Az

ezredes tudta, hogy ha Callie meghal, akkor az anyja

sem tart ki tovább.

A cellára sötétség borult. Éjjeli Sas a kemény ágyon feküdt, és érezte, hogy életereje lassan
elszivárog. A magasban lévő ablakon keresztül a holdat figyelte. A komancs holdat. Végül is
jó éjszaka volt ez a halálra.

Tudta, hogy haldoklik. Ebben a pillanatban Callie-re

gondolt. Az Őrök nem törődtek vele, amióta a cellába

vetették, és rázárták az ajtót. Bieli Sas szerette volna

tudni, hogy van Callie, de sen kitől sem várhatott választ Pedig még oly sok mindent kellett
volna megbeszélniük.
Annyi gondolatot és emléket szeretett volna megosztani vele. Callie, édes angyalom,
szeretlek, ismételgette fáradt agya. Most nagyon bánta, hogy ezt csak

egyszer mondta meg neki. De már késő... túl késő... az

időd lejár.

Aztán Hajnalcsillag hangját hallotta.

Drága Éjjeli Sas, ismét együtt leszünk, mondta felesége. De érzem, hogy te még nem akarod.
Még sokat

tehetsz a népedért. Menj vissza... harcolj a jövőért!

Még a tiéd lehet.

Éjjeli Sas látta a reá váró Hajnalcsillagot. A nő kinyújtotta karjait, és a hátára erősített
bölcsőben ott kacagott gyermekük. Mindketten mosolyogtak! Tehát valóban békességre
leltek!

Éjjeli Sas vísszamosolygott, és ebben a pillanatban

nagyon szeretett volna velük tartani a ragyogó, fehér

fénybe. Annyira fáradt volt, és annyira fájt mindene. És

a fényesség úgy hívogatta. Érezte a belőle sugárzó szeretetet és melegséget. Sóhajtott és lelke
kiszabadult

porhüvelyéből. De nem. Mégsem volt jó éjszaka ez a

halálra.

- Éjjeli Sas, hallasz, drágám? - súgta a fülébe Callie.

Visszanyertem az erőmet, és a gyermekünk is jól van.

Nem adhatod fel... harcolj, drágám! Szükségünk van

rád. - Callie kivette nyakából az amulettet, és a férfi

bekötözött mellkasára helyezte. Mást nem tehetett. Ez

volt az egyetlen reménye.

Már mindent elkövettek, amit lehetett. Két napja

ápolta, de a férfi még nem válaszolt.

A doktor előzőleg felemelte a vállát, hogy Callie kitisztíthassa a lila színű, gennyes sebet.
Aztán cickafarkkóró-főzettel kevert pouipót tett rá, majd újra bekötözte tiszta vászonnal. A
kötést ötóránként cserélte.
Mindeddig nem igazán hitt az amulett erejében, de

most annyira kétségbe volt esve, hogy mindent megpróbált.

-Mit művelsz, gyermekem? - kérdezte a doktor

csodálkozó tekintettel.

- Olyasmit, amiben eddig nem hittem - felelte Callie, majd kezét a csillogó amulett mellé
tette, és végigsimította Éjjeli Sas mellkasát. Lehajtotta fejét, lehunyta

szemét és gondolatai egyesültek szerelme gondolataival.

Gyógyítsd meg magad! Dobd félre a kételyeidet, és

higgy a szerelmünk hatalmában! Higgy a közös lövőnkben! Oly nagy szükségem van rád,
Éjjeli Sas. Jobban szeretlek, mint valaha. Kérlek, jöjj vissza hozzám!

Fölé hajolt és gyengéden megcsókolta az ajkait. Testéből szerelmet és életet lehelt a férfi
testébe.

Éjjeli Sas érezte, hogy testében meleg ragyogás árad

szét Szemhéja lassan megmozdult, és szívverése felgyorsult. De még nem tudta, hogyan
találjon vissza.

Angyal... hol vagy? - suttogta halkan. Emlékezett Callie-re, és tudta, hogy még oly sok
dologról kell beszélniük. Még nem állt készen, hogy elhagyja őt. Rá akarta

pazarolni minden szeretetét. Összeszedte akaratát, és

erőért kiáltott.

Tudom, hogy az időm még nem érkezett el, Hajnalcsillag. Segíts! Adj erőt, hogy
visszatérhessek, hogy

összerakhassam az életem darabjait! A népnek szüksége van rám. Callie-nek és a

gyermekemnek szükségük

van rám, de még sosem voltam ennyire erőtlen.

Ne érj a fényhez! parancsolta fHajnalcsillag. Ki kell

nyitnod a szemed, Éjjeli Sas. Tedd meg! Nyisd ki!

Már más hangokat is hallott. Ereje kezdett visszatérni.

Lassan kinyitotta a szemét. Éles fény vakította el. Fejében káosz uralkodott. De vajon ki
kiabált?

- Ördög és pokol, katona, jobban tenné, ha hagyná,

hogy a cellában maradjunk, és ápoljuk ezt az embert!

- dördült egy szigorú hang.

-Az ezredes azt mondta, hogy az indián sérülése

nem súlyos, és hogy további parancsig senki sem nyúlhat hozzá.

- Én az erőd orvosa vagyok, és tudom, hogy ez az

ember meg fog halni, ha nem kezeljük megfelelően.

És biztosíthatom, hogy a jelentésembe beleveszem ezt

az incidenst. - Még rengeteg dolgot mondhatott volna,

de a doktor úgy érezte, ez csak őrá és az ezredesre tartozik. Különben is lesz még rá idő,
miután Callie-vel

ellátták a beteget.

A pattanásos képű fiatal újonc úgy bámult az őszülő

doktorra, mintha most látná őt először. Az orvos szemében elszántság izzott.

- Tudom, mire gondol - mondta a doktor, amikor

észrevette a fiú gyanakvó tekintetét. - Nem hiszi, hogy

egy olyan vén iszákos, mint én, megjavulhat. Nos, én

megjavultam. Akkor ittam utoljára, mielótt Callie-t behozták az erődbe, és a gondjaimba

vettem. Ő olyan

sokat segített nekem, hogy úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit tehetek érte. És nem akarom
újra kezdeni.

Szúrós tekintettel nézte a fiút. - Csak az időt vesztegetjük, katona. Most tűnjön innen! Egy
ember élete forog

kockán.

Callie az ágy mellé térdelt, és megfogta Éjjeli Sas kezét. Szeméből könnyek patakzottak. - Itt
vagyok. Mindig melletted leszek. Többé senki sem választhat el tőled.

Éjjeli Sas megszorította Callie kezét, és halványan,

de csábítóan elmosolyodott. - Szeretlek, Gyógyító

Asszony. Szeretni foglak a halálom napjáig.

- Az még nagyon messze van. És most már nem szabadulsz tőlem: feleségül kell venned -
mondta halkabban Callie.

Éjjeli Sas megcsóválta a fejét és keserűen elmosolyodott. - Azonnal elvennélek, amint lehet,
de félek,

hogy nem engednek hozzám jönni.

- Tévedsz. A mostohaapámnak már így is van miről

számot adnia. Nem áll az utunkba, hacsak nem akarja

kockáztatni a saját jó hírét. És azt hiszem, nem akarja.

A doki valamiféle egyezséget kötött az ezredessel.

A részletekről nem sokat tudok, velem sem beszélte

meg. Csak azt tudom, hogy mi ketten egyszerűen el fogunk tűnni. És senki sem fogja sejteni,
hová.

- Azt akarod mondani, hogy egyszerűen kisétálunk

innen, és senki sem próbál majd feltartóztatni?

- A doki legalábbis ezt mondta.

Éjjeli Sas a pocakos orvosra nézett. - De miért? Hiszen nem is ismer engem.

A férfi borostyánsárga szemében halvány fény csillant. - Mondjuk úgy: Callie adott nekem
egy esélyt,

hogy magamra találjak, bár nem tudom, hogyan boldogult velem. - Az orvos rájuk
mosolygott. - Én is

menthetetlen romantikus lélek vagyok. Hiszek a szerelemben. És ha az előjelek nem csalnak,

ti, gyermekeim, nagyon sokat fogtok tenni ízért, hogy áthidalhassuk a népeink közti
szakadékot. Már épp itt az ideje, hogy abbahagyjuk a háborúskodást, és együttérzést

tanúsítsunk egymás iránt. A háború sosem oldott meg

semmit, de mint tudjuk, a szeretet hegyeket képes

megmozgatni. Ti erősek, intelligensek és könyörületesek vagytok. És a gyermekeitek is

ilyenek lesznek. Keményen fognak küzdeni, hogy a két kultúrát egyesítsék, hogy lerombolják
a határokat, és fényesebb jövőt

hozzanak mindannyiunknak.

- A jövő... - suttogta Éjjeli Sas óvatosan. - Bárcsak

veled tölthetném életem hátralévő részét, bella.

A remegő Callie a férfi karjaiba omlott, és fejét a vállára hajtotta. - így lesz - suttogta. - Nem
is lehet másként.

Egyikük sem vette észre, hogy a doktor közben kiosont a cellából, és az ajtót nyitva hagyta. A
szérumokkal és fecskendőkkel teli orvosi táskát is ott felejtette,

nyilván azért, hogy Callie-ék visszavigyék a quohadi

faluba. Annyi fecskendőt hagyott, amennyivel a falu

minden lakosát beolthatták a himlő ellen.

A bölcsesség és a szeretet korszakának kezdete

volt ez.

Huszonhatodik fejezet

A Palo Duro kanyon, három héttel később

A növekvő sötétség megváltoztatta a tájat, és a hűvös

szellő énekhangot hozott. A kísértetiesen sápadt komancs hold csillogó ezüstös fénnyel vonta
be a meztelen harcos testét, aki az égre emelte tekintetét, hogy

megcsodálja szépségét.

Ide jött, mert jól ismerte ezt a helyet. Tetszése szerint járt s kelt, mert ismerte a földet, és
értette a szél

szavát. De hamarosan már ez a szentelt föld sem lesz

a komancsoké.

A szirten állt, lepillantott egykor hatalmas birodalmukra, és érezte a változás leheletét.

Tekintetét egy

röpke pillanatra elhomályosították a könnyek. A komancsok nemzetsége haldoklott. Népe már

nem tudta

feltartóztatni a telepesek végeláthatatlan áradatát. Túl

sok volt a betolakodó. A harcos szomorú volt, mert

tudta, mit veszítenek el, de azt is tudta, hogy népének

hangja örökre fennmarad. Tudta, hogy gyermekei elhagyják ezt a földet, és szétszóródnak a
világban, a

többiek pedig követik őket.

A nemzedékeken keresztül mindörökre fennmarad

az eleven komancs lélek kacaja, melynek visszhangját

a szél átrepíti az idő óceánján.

Ilyen éjszakákon oly sokszor indultak útnak ebből a

kanyonból a déli prérik urai Magabiztosan vágtattak

végig Texason és Mexikón, hogy ellenségeik szívébe

félelmet oltsanak. Keresztülviharzottak a horizontig

nyúló sűrű fűtakarón, majd visszatértek szentélyükbe,

a szikláknak és vándorköveknek eme labirintusába. Ló

és lovasa eltűnt, mint egy fantom, és nem hagyott nyomot maga mögött.

Valaha így volt.

De hamarosan másként lesz.

És ő azért jött el ide ma éjszaka, mert tudta, hogy

csak ezen a helyen láthatja tisztán a jövőt és a múltat,

mely ehhez a pillanathoz vezetett.

Ezen az éjszakán kellett megkérnie a llemeket,

hogy visszavegyék tőle földöntúli hatalmát. Már nem

volt szüksége rá. Sokat végzett és most többet várt,

mint valaha hitte volna.

A harcos kitárta karjait, mintha magához akarná

ölelni az éjszakát, majd mély, árnyalt hangon énekelni

kezdett. - Hih-yah, hih-yah, halld a hangom, ó, népem szelleme. Eljöttem eme szent helyre,
hogy visszaadjam a hatalmat, melyet rám ruháztál. Jól szolgált, de

már nincs rá szükségem. A sorsom népem sorsával

együtt eldőlt. A jövő megváltozik. Lehet, hogy végül

elveszítjük földünket, de komancs szívünket sosem adjuk oda a fehér embernek. Gyermekeink
és az ő gyermekeik mindig tudni fogják, kik ők, és hogy ereikben

komancs vér folyik. Leszármazottainkon keresztül a

quohadi törzs tovább él. Dalainkat fogják énekelni, és

megőrzik hagyományainkat. Az én feladatom véget

ért. A végzet most más útra hív.

A robusztus testét megvilágító tűzfény hátterében

megmozdult egy másik árnyék. A lány a harcos mellé

lépett, és az arcába nézett. A férfi szemében elszántság

izzott. Arcára előzőleg ráfestette a rajzokat, melyek jelezték, hogy sok győztes csatát vívott
életében. Mellkasán sastollat ábrázoló rajz díszelgett. A lány megértette

a jeleket, melyek még mindig fájdalmas emlékeket kavartak lelkében. Nem akarta, hogy ezek
az emlékek

ma éjjel megzavarják. Hetek óta most voltak először

egyedül.

- Szeretlek - mondta a lány, miközben a harcos

markáns arcában gyönyörködött, s arra gondolt, hogy

ettől a férfitól sosem kellett félnie.

- Én is imádlak, angyal. - Éjjeli Sas - aki a szent

szirtre visszatérve lemondott természetfölötti hatalmáról - már szabadon szerethetett és

házasodhatott.

Megfogta a lány derekát, és a karjaiba vonta őt.

Ajkaik találkoztak, és Callie-t magukkal ragadták a

vad harmónia hullámai. Olyan csók volt ez, mely kifejezte a férfi minden reményét, álmait és
szerelmét.

Megfogta Callie kezét, és a lány háta mögé hajlította

őket. Callie teste ösztönösen a férfi testének feszült. Éjjeli Sas a lány szarvasbőr inge alá
nyúlt, és egy gyors

mozdulattal lerántotta róla. Tekintete követte a lehulló

ruhát.

A hold fényében meztelenül álló Callie sebezhetőnek és bizonytalannak tűnt. Lélegzetét egy
pillanatra

visszatartotta, és belekapaszkodott az utolsó hajszálba,

mely még az önmérséklethez kötötte.

- Megígértem, hogy egy napon eloszlatom a rossz

emlékeidet. Elérkeztünk az utolsó korláthoz. Ma éjjel

mindketten magunk mögött hagyjuk a múltat, és mindent újra kezdünk.

A szirt szélén álltak, meztelen testük a halvánv holdfényben fürdött, és szívük egyszerre
dobbant. Aztán Éjjeli Sas lassan és óvatosan a kőoltárra fektette Callie-t,

majd levette lábszárvédőjét és mokasszinjét, s ő is

mellé feküdt. A lány kezét a feje fölé hajlította, és csodálta meztelen szépséget. Lehajtotta
fejét, és megcsókolta a hasát, ott, ahol a quohadik új hercege

szunnyadt biztonságban. Aztán tovább simogatta és

csókolta testét, a melleire vetette magát, és fogai közé

vette a feszes bimbókat.

Fölemelte fejét, és vágyakozó tekintettel a lány szemébe nézett. - Annyira szeretlek, édes
Gyógyító Aszszony, jobban, mint valaha képzeltem. - Aztán a nyakából leakasztott egy
erszényt.

Callie megittasult tekintettel figyelte, s szíve izgatottan vert.

Éjjeli Sas elővett egy apró agyagkorsót, és a lány elé

tartotta. - Kérem a szellemeket, vezessék most a kezem. Kérem, hogy adják áldásukat kettőnk
egyesülésére, és oszlassanak el minden kételyt, minden félelmet.

Ujját a korsóba dugta, majd visszahívta, és néhány

vörös színű jelet rajzolt a lány homlokára. Vonalakat

húzott az arcán, az állán, s figyelte a lány tekintetén átvonuló érzelmeket. Közben a

komancsok ősi hiedelmére gondölt, mely szerint a cinóbervörös a bátorság,

az erő és a hősiesség jele.

- Bebizonyítottad, hogy méltó komancs asszony

vagy - mondta. - Azt akarom, hogy ezt az éjszakát

sose felejtsd el, és hogy többé ne félj, ha megpillantod

a jeleinket. Amikor majd felidézed ezt az éjszakát,

olyan szerelemre fogsz emlékezni, amilyenben még

sosem volt részed. A sötét idők a múlt távolába

süllyednek.

A korsót a magasba tartotta, és a ragacsos folyadék a

mandula alakú köldökre csöppent. Éjjeli Sas kezei bebarangolták a lány testét, érintettek,
játszadoztak és

lángra lobbantottak. Callie reszketett a felébredő szenvedélytől.

Aztán a férfi ujjának hegyét a Callie köldökébe töltött festékbe mártotta, és a lány hasát,
bordáit és melleit hamarosan vörös csíkok borították. A sötétvörös folyadék úgy ragyogott a
holdfényben, akár a kebleit

mohón nyaldosó tűz.

- Most hunyd le a szemed, bella! - utasította a férfi.

- Ez is része a szertartásnak? - kérdezte Callie halkan, s közben szempillái lecsukódtak,

mintha ólom

húzná őket, mintha megigézték volna.

- Ez nagyon fontos mozzanat, ezért nem szabad beszélned, mert elvonod a figyelmemet, és a
haragos

szellemek elveszik az erőmet - suttogta Éjjeli Sas.

Bal szempillája megremegett, de nem nyitotta ki a

szemeit. - Hm, valahogy nem hiszek neked.

- Csitt. Nem szabad, hogy meghallják a kérdésedet

- suttogta a férfi, majd fölé hajolt és addig nyaldosta

Callie mellbimbóit, amíg azok ragyogni nem kezdtek a

tűz fényében.

Keze a lány combjához ért, és megkezdte vágygerjesztő felfedező útját. Callie ágyékát lassú,
emésztő tűz

nyaldosta, mely egyre feljebb terjedt testében. Éjjeli

Sasnak nem kellett biztatnia, Callie magától is széttárta

lábait, és fogadta a férfi érintését. A lány combjai közé

helyezkedett, ujjai behatoltak a tüzes fürtök közé, és

Callie nőiességének bimbója feltárult. Hüvelykujja ideoda mozgott felette, és a lányt forró
vágy öntötte el.

- Ne várakoztass tovább! Be akarok telni veled. Hatolj belém, Éjjeli Sas, szeress! - Megemelte
csípőjét, és

nedves, selymes redőit Éjjeli Sas ujjához dörzsölte,

majd megfogta a kezét, és a férfi ajkaihoz emelte. Éjjeli Sas kinyitotta a száját, és lenyalta
ujjáról az édes,

vadító nektárt. - Érezd a szerelmem ízét! Nézd, menynyire kívánlak!

Éjjeli Sas felsóhajtott. Callie ajánlata csábító volt,

illata pedig hívogató. A férfi testében forró vágy áradt

szét. - Istenem, annyira kívánlak - mondta halkan.

Megragadta a lány csípőjét, maga alá húzta, és beleeresztette duzzadt férfiasságát.

Callie halkan felkiáltott, és a férfi hollófekete hajába

markolt. A testek megfeszültek, a csípők egymáshoz

préselődtek, olyanok voltak, mint két hevesen párzó

fiatal farkas. - Szeress, Éjjeli Sas! Szeress az idők végezetéig!

A férfi tudta, hogy így lesz, és bármilyen megpróbáltatást, bármilyen szerencsétlenséget

hozzon a jövő, azzal együtt fognak szembenézni. Mint férj és feleség.

Mint két szerető. Mindörökre.

Epilógus

Október

Callie Rae Angel Rafael Santino felesége lett. A meghitt, de pazar déli esküvőt a gyönyörű
New Orleanskastélyban tartották. Éjjeli Sas hosszú távollét után

visszatért kreol családjához. Az idősebb Santino már

hetek óta levelezett fiával. Megemlítette, hogy szeretné, ha fia - örököséhez méltón -
nagyszabású esküvő

keretében házasodna meg, és Callie is így látta helyesnek. Rafe beleegyezett.

A szertartást alkonyatkor tartották, a Mississippi folyóra néző rózsalugas alatt. A

menyasszony moaréselyem ruhát viselt, melyet fehér brüsszeli csipke szegélyezett, a szoknyát
és az uszályt pedig levélalakokat
formáló gyöngyök díszítették. A fekete frakkot viselő

jóképű vőlegény már izgatottan várta menyasszonyát a

pap előtt.

A menyasszonyt Sam Matthews - a vőfély - adta át.

Samet egy olyan nő kísérte, akitől mindenki el volt ragadtatva. Egymásra vetett
pillantásaikból kiderült, hogy

ők lesznek a következők, akik örök hűséget fogadnak

egymásnak.

Amint a nap lenyugodott a folyó felett, Callie és

Rafe férj és feleség lettek. Másodjára. Bagolyember egy

nagyszabású ceremónia során már összeforrasztotta az

életüket a quohadi nép előtt. A hálás Fekete Holló sok

nswszép pónit ajándékozott a menyasszonynak, és felajánlotta a barátságát. Kicsi Őz és fia

mosolygott. Mielőtt

elindultak New Orleansba, Rafe elmondta Fekete Hollónak, hol található a kincs, amit
Stevenson elrabolt.

-A népünk javára fogjuk felhasználni - közölte a

csodálkozó Fekete Hollóval. - Földet veszünk rajta,

ahol szabadon élhetünk. Hamarosan kapcsolatba lépek veled.

Az ültetvényen rendezett fogadáson mindenki boldog volt. A menyasszonyi csokrot Lily

LaFleur kapta

el. Arca sugárzott, és kacéran Samre kacsintott. Az ifjú

házasok Samtől kapták a legszebb ajánde jot: a hírt,

hogy a Rafe ellen szóló vádakat elejtették.

Később, amikor a boldog pár elhajtott a csillogó,

fekete kocsin, melyet magnólia és sárga rózsa díszített,

a jóképű vőlegény bájos menyasszonyához fordult.

- Semmit sem bánsz, igaz?

- Semmit - felelte Callie habozás nélkül.

- Akkor csókoljon meg, Mrs. Santino! - mondta, s

átölelte. - És szeressen az idők végezetéig!

- ígérem, hogy egész életemben szeretni foglak,

drágám - suttogta Callie, majd behúzta a bársonyfüggönyt, és csábítóan a férfira mosolygott. -

Azt hiszem,

itt az ideje elkezdeni a mézesheteket