Philip K.

Dick
Transz
Philip K. Dick: The Zap Gun

Copyright © Scott Meredith Inc.

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy a részletek reprodukálásának jogát.
All rights reserved!

Fordította Halász András

A címlap Boros Attila festménye

ISBN 963 041 235 8

A kötet kizárólagos terjesztője az Antares Kft.

1091 Bp., Üllői út 107.

Kiadja a Cherokee Kft.

1122 Bp., Maros u. 48. Tel./Fax: 1552-096
Felelős kiadó: Dicső Balázs kiadóvezető
 Első fejezet

– Mr. Lars! Uram!

– Bocsásson meg kérem, de attól tartok, nem sok időm van az önök nézői számára – szabadkozott
Lars Powderdry, és máris belefogott volna a rövid, ám semmitmondó beszédbe, de az a kis
mitugrász TV-riporter nem hagyta. Csinos kis birkaarcán valami hihetetlenül nagyképű, fémes
csillogású mosoly villant fel, és egy hanyaglegyintéssel leintette őt.
“Istenem”, gondolta magában Lars, “miért hittem, hogy ez pontosan engem akar hallani? Magát
akarja, természetesen. Én csak azért vagyok itt, hogy emeljem a fényét.”
– Mr. Lars – kezdte a riporter, és mikrofonját maga felé fordította. Látszott rajta, hogy nem fogja
könnyedén átengedni a szót.
– Nem érzi, hogy hamarosan transzba jön? – úgy nézett Larsra, mintha szuggerálni akarná, hogy
ájuljon el a gyönyörűségtől, amiért részt vehet a körzeti stúdió adásában. Lars nem volt hajlandó.
“Ami sok, az sok” – gondolta, és azért is megközelíthetetlen pózt vett fel. Onnan, ahol állt, jól
látszott New York-i irodája. Dühösen nézte. Még csak az kell, hogy azért is ácsingóznia kelljen az
embernek, hogy egyáltalán eljusson a munkahelyére! Mi a csudát akar itt ez a rengeteg ember?
Persze, a műsorvezető nyilván már fél órája bezengte, mire készül. És tessék, bejött neki. Úgy
bámulnak Larsra, mint valami táncoló medvére. Persze, a tömeg kíváncsi rá. Rá, és nem a
munkájára. Mintha számítana bármi is a munkáján kívül.
– Tudja kérem, az idő… – próbálkozott fáradtan – a fegyvergyártás világában…
– Ó, igen, igen – kapta fel a szót a riporterke – hallottunk róla, hogy ön valami egészen különleges
dologra készül. – Már rá se hederített Larsra. A közönség felé fordulva áradozni kezdett a legújabb
“fegyverről”, aminek, ahogy őt hallgatta az ember, szinte semmi köze nem volt Lars Powderdryhez.
– Képzeljék csak el: négy transz egy héten. És majdnem minden alkalommal sikerül átjutnia oda.
Jól mondom, Mr Lars?
“Ez teljesen megőrült” – dühöngött magában Lars.
“Ez aztán nem válogat az eszközökben, hogy hogyan szédítse meg a tömeget. Mi is a címe a
műsorának?
Lucky Bagman üdvözli Önöket, vagy valami ilyesmi. Kinek van ideje ilyen hülyeségekkel
foglalkozni munkaidőben? Legfeljebb a háziasszonyoknak. Most, is azok állják körül és tömjénezik
a fickót.”
– Nézze, kérem – mondta ezúttal nagyon udvariasan és kedvesen. A riporter meglepetten nézett rá.
Rá volt írva az arcára, hogy nem számított ekkora neveletlenségre: hogy mer megszólalni a
riportalany, pláne hogy mer beleszólni az ő monológjába. Jó, hogy nem beszélt semmiről, de
beszélt. Lars úgy tett, mintha természetes lenne, hogy nála van a szó, és folytatta: – Tudja, kérem –
ezúttal nagyon udvarias és megértő volt, csak úgy tett, mintha nem venne tudomást róla, hogy a
riporter tömegeket képvisel – a fegyvergyártás meglehetősen speciális terület. Más szerepe van az
időnek, mint az élet bármely más területén. Nálunk, ha egy adott idő alatt nem alakul ki valami
abból a tervből, amit megálmodtunk, akkor könnyen lehet, hogy sutba kell dobnunk az egészet.
Ami ma hipermodern, az holnap, jövő héten vagy pláne, jövő hónapban már idejétmúltnak
számíthat.
– Kérem, beszélne még erről? – nógatta a riporter.
“Azt elhiszem, hogy ez érdekelne” vigyorgott magában Lars. “Jó lenne mi, ha kipakolnék. Hadd
hallják a műsor mélyen tisztelt hallgatói. Hogy esetleg a műhold még másik száz országba is
közvetíti? Kit érdekel? Egyenesen a Keleti Figyelőnek kellene leadni, úgy még biztosabb lenne a
siker!
– Nagyon sajnálom, uram – nézett a riporter szeme közé –, de amit elmondhattam, azt már
elmondtam.
Most pedig, ha megbocsát… – be sem fejezte a mondatot, csak félretolta a kölyköt, és nekiindult,
hogy átvágja magát a tömegen. Vissza se kellett néznie. Tudta, hogy a nagy riporter most kikészült.
Biztos a mikrofonját babrálja, mintha amiatt lenne a nagy csönd. Na és? Megrázta magát, és már el
is felejtette az egészet. Annál is inkább, mert belépett a saját birodalmába. Ide már senki se
követhette.
Miss Bedouin, aprócska termetű, de nagyon csinos kis titkárnője azonnal lecsapott rá:
– Mr. Lars! – kiáltott fel meglepetéssel vegyes tisztelettel, mintha nem hinne a szemének, hogy itt
látja.
– Igen, Miss Bedouin, tudom – bólintott. – A rajzolók nem tudják elkészítem a 285-ös típus fejét.
Vagy a farkát. Melyiket? – hirtelen visszaemlékezett a pénteki transzra. Illetve csudát a transzra.
Csak arra, hogy úgy érezte magát utána, mintha ronggyá tépték volna. Rettenetes volt. És mindig
rosszabb és rosszabb.
– Azt mondják – kezdte a kislány –, hogy… – nem folytatta. Lars kedvtelve nézegette ezt a csinos
kis gyereket, aki lám, alig bújt ki a tojásból, máris azt kívánják tőle, hogy mások szószólója legyen.
– Jó, értem – mosolygott rá Lars. – Magam beszélek velük. És megértő leszek, jó? Komolyan
mondom, néha úgy érzem magam, mintha nem is ember, hanem valami háromkerekű,
önprogramozó tojástörő szerkentyű lennék. “És akkor mi van?” kérdezte magától. “Érdekel valakit,
hogy minek érzed magad?”
– Óh, úgy tűnik, hogy ők nagyon jó fegyvernek tartják – vigasztalta Miss Bedouin. – Csak valami
energiaforráson nem tudnak eligazodni. Ön biztosan tudja: talán az energiastruktúra? – csábító
pillantást vetett Larsra.
– Ugye megnézi őket, uram, mielőtt a 286-oshoz megy?
– Tehát azt akarják, hogy nézzem meg jobban a 285-öst. Meglesz. – ígérte Lars. Ebben a pillanatban
nem bánta az egészet. Április volt, odakint ragyogott a nap, és idebent Miss Bedouin. Igen,
bármilyen fiatalka volt is a titkárnője, volt benne annyi csáberő, hogy elbűvöljön egy férfit. “Akár a
Nyugati Blokk legrangosabb fegyverszakértőjét is” gondolta egy kis öniróniával. “Egy férfiút, aki
képes áthatolni országhatárokon, sőt, földrészeken is, hogy kifürkéssze a Keleti Blokk legféltettebb
titkait, ezáltal megingatva a Kinoszovjet rendszer fegyvergyártási eredményeit.” Nem kellett volna
elkezdenie ezen gondolkodni. Tessék, most megint itt van ez a nő: a másik oldal médiuma: Miss
Topchev. Sokkal többet foglalkozik vele, mint kellene, mint illene. Jó, nő, még az is lehet, hogy
fiatal és csinos. Na és? A KACH a hibás. Miért nem mond el róla mindent. Fényképet szeretne látni
róla, tudni szeretné, mit szeret, mit utál, hogy érzi magát egy-egy transz után, de persze nem lehet.
A KACH, ez a nemzetközi titkosszolgálat-iroda tudja a dolgát. Nyilván azt az utasítást kapta a
megbízóktól, vagyis a Natsec-től, hogy semmi személyes adatot ne szolgáltasson ki. Óriási. Úgy
bánnak vele, mint egy gyerekkel. Miss Lilo Topchev irodája Bulganingrádban van. Talán az a
szokása, hogy összegyúrja a tervrajzokat, és valami jópofa alakzatot hoz ki belőlük.
Természetesen valami művészit. Miért ne? Nagyon is valószínű, hogy egy nőből ilyesmit vált ki a
SerKeb, a diktatúrának ez a színtelen és dísztelen akadémiája.
Végülis minden rendben, vagy majdnem minden. Amíg nem kényszerítik, hogy egy héten ötször,
vagy még többször essen transzba… és Miss Topchevet se…
Miss Bedouint otthagyva belépett saját irodarészébe.
Az előtérben letette kabátját, cipőt váltott, majd belépett az első szobába. Amint remélte, üres volt.
Jobb is, mert ha most nem lehet magában egy percig, akkor kiborul. Persze az egészségügyi csoport
már itt van, hol lenne. Nyilván meghallották, hogy megérkezett. Jó, nem baj, akkor is…
Egy perc elteltével elég frissen és elég vidáman lépett be a másik szobába. Dr. Todt és asszisztense,
Miss Elvira Funt azonnal felugrott, hogy üdvözölje, de Henry Morris, Lars tanácsadója nem siette el
a dolgot. A kopasz, vékonydongájú férfi, aki Dr. Todt mögött tipródott, idegen volt.” Talán Todthoz
tartozik” gondolta Lars.
Bármennyire berzenkedett is az állandó orvosi felügyelet miatt, Lars maga is tudta, hogy Dr. Todt
nélkülözhetetlen számára. Talán valamiképpen meg is nyugtatta, hogy itt van, különböző
műszerekkel, szerkentyűkkel óvva életét. Az igazság az, hogy a párizsi irodában is hasonló kis team
állt mindig készenlétben. Ott még inkább szüksége volt rá, mert – ki tudja, miért, – Párizsban sokkal
többször esett transzba, mint New Yorkban. Talán a levegő volt más?
Vagy ott nyugodtabb volt? Párizs talán közelebb állt a szívéhez, mint New York? Az biztos, hogy
Maren Faine, a barátnője is közrejátszott a “sikerben”.
“A fegyverszakértők gyengéje – vagy éppen erőssége – volt mindig is a női nem szeretete” mulatott
magában. “Ott van az elődöd, Mr Wade. Szintén heteroszexuális volt, mint te. Igaz, hogy bele is
halt szegény… ó, jaj, micsoda vég: egy tizedrangú koloratúrszoprán ágyában fejezni be.
Bizony, a jobb sorsra érdemes Mr Wade 43 éves korában eltűnt a színről, parlagon hagyva
különleges posztját a Natsecnél.”
Micsoda paradoxon: nélkülözhetetlennek lenni, miközben természetesen azonnal behelyettesíthetek
vagyunk. Ó, a Natsec gondoskodott róla, hogy mindenki tudja: valaki arra készül mögötte, hogy
átvegye a helyét. Miért pont Lars Powderdry mögött ne állna senki?
Mindegy. Most megfelel nekik, és ők is megfelelnék Larsnak. Jók hozzá, és ő is megpróbál rendes
lenni velük. Ennyi elég ahhoz, hogy a rendszer működjön.
“Légy megértőbb” intette magát. “Elvégre a hatalom semmit sem kockáztathat! Hány millió
emberért felelősek? Persze, hogy nem a tömeg fog leváltani, pajtás, hanem személyesen George
McFarlane Nitz, a Natsec tábornoka. Apropó! Mi a fenét keres egy tábornok a Natsec élén? Akármit
is, akkora hatalma van, hogy bárkit elmozdíthat. Talán még saját magát is. Hm! Nem is olyan
vicces, ha a leszerelésre gondolunk.”
– A vérnyomását, uram! – Dr. Todt úgy állt ott a vérnyomásmérővel, mint hívők előtt a pap az
oltáriszentséggel. Aszkétaarca meg se rezzent. – Kérem, Mr Lars, essünk túl rajta!
Lars már-már beleegyezett, amikor meglátta a kopasz férfi kezében az aktatáskát. Hát persze, ez
lesz KACH-ék küldötte.
Máris intett neki, hogy lépjen közelebb, és Todt doktornak, hogy várjon. A vérnyomásmérés igazán
ráér, ez meg lehet, hogy valami érdekeset hozott.
– Beszélhetünk négyszemközt? – kérdezte halkan a KACH-megbízott.
– Hogyne. Parancsoljon! – felelte Lars, és elindult az ajtó felé. – Tehát itt vannak a legújabb
felvételek – mondta a folyosóra érve.
– Igen, uram – felelte a férfi, amikor becsukódott mögöttük a másik szoba ajtaja. – Miss Topchev
vázlatai.
Helyet csinált Lars asztalán, és kipakolta aktatáskája tartalmát.
Lars olyan erős ellenszenvet érzett, mint még soha.
Miért neki kell mások dolgaiban turkálnia? Nagyon szépen megkérte Nitz tábornokot, hogy ezt a
munkát végeztesse el mással, elvégre nem ő az egyetlen fegyvertervező a Nyugati Blokkban. Nitz
meg persze azt felelte, hogy igenis ő a legjobb, és ezért neki kell csinálnia. Hát nem óriási?
– Múlt szerdán készültek – mondta a KACH-fickó. – Az akta kódja AA – 335. Minden, amit
elérhettünk a Rostock Akadémia laborjában. Talán tudja használni.
Sajnos, egy-két felvétel elmosódott, de talán így is… és itt van még valami. Talán nem is érdekli
önt, de mégis… – hátha hasznát tudja venni.
– Csak nem a fotó a nőről?? – csapott le Lars a képre, amit most húzott elő a férfi a táskájából.
A fénykép egy nőt ábrázolt, de ez volt minden, amit ki lehetett silabizálni. Isten tudja, milyen
messziről vették fel, talán műholdról. Gyakorlatilag teljesen használhatatlan volt.

Második fejezet

– Tehát érdekli? – kérdezte KACH-ék embere.

– Mi az, hogy! – felelte Lars. – Hiszen én kértem. No persze, nem hivatalosan, mintegy
szívességképpen. Ahogy a veteránok mondják, vállalva a lebukás rizikóját.
– Ettől a képtől aztán nem lesz sokkal okosabb – ismerte el a férfi.
– Semmivel se leszek okosabb – mordult rá Lars ingerülten.
A küldött hivatalos tartásba helyezkedett, és sértődötten mondta:
– Persze újra megpróbáljuk, de ön is tudja, uram, milyen nehéz. Miss Topchev egy pillanatra sem
marad soha egyedül. Úgy őrzik, mint valami kincset. Sehova nem megy, semmit nem csinál a
gorillái nélkül.
Lars rosszkedvűen hallgatott.
– Azt mondják, – folytatta a beszámolót KACH-ék embere – azért őrzik ennyire, mert nem lehet
előre kiszámítani, mikor esik transzba. És az is baj, hogy szegénynél majdnem mindig epilepsziás
roham kíséri a révületbe esést. Képzelje csak el, uram, mi lenne, ha egyszerre csak eldobná magát
az utcán, és “dolgozni” kezdene.
– Elképzelem – bólintott Lars, és tényleg elképzelte.
Hát még az milyen kínos lenne, ha véletlenül a Nyugati Blokk is jelen lenne. – vállat vont.
– Kár a szóért! Tudjuk, mitől félnek: attól, hogy a Natsec elcsábítja a hölgyet.
– Nem hiszem, hogy el lehet. Lilo Topchev kisasszony úgy él abban az iszonyú világban, mint
valami hercegkisasszony: olyan lakosztálya van, amilyet ön talán csak képeslapban látott, cseléd,
lakáj, Mercedes Benz kocsi – persze a hozzáillő sofőrrel. És bármit óhajt, úgy veheti, hogy már
teljesült is.
Addig így marad minden, ameddig a szolgálatukra áll.
– Hm! – Lars olyan közelről nézte a képet, amilyen közelről csak tudta, de hiába. – Még azt se lehet
megállapítani belőle, hogy hány éves – dünnyögte elégedetlenül.
– Huszonhárom – mondta a férfi. – Egy pillanatra! – intett Larsnak a szemével. Az ajtó lassan
kinyílt, és Henry Morris lépett be rajta.
– Van valami megbízása számomra? – kérdezte.
– Igen – bólintott Lars. – Idejönne?
– De uram! – kiáltott fel méltatlankodva KACH-ék küldötte, és megpróbálta testével eltakarni az
asztalon kiterített fotókópiákat. – Határozott utasításom van rá, hogy ezek csak az ön szemének…
– Mr Morris az én szemem, úgyhogy ne nyugtalankodjék, kérem!
A férfin azonban látszott, hogy igenis nyugtalankodik, és meg van róla győződve, hogy feladatának
legválságosabb szakaszához érkezett.
Lars hagyta, hadd őrlődjön egy kicsit, aztán nyugodtan csak annyit kérdezett:
– Bocsánat, uram, mit is mondott, mi a neve?
A fickó megdermedt.
– Jó – mondta színtelen hangon – tegyen velük, amit akar. Hiszen ön is ismeri a szabályokat.
Henry Morris nem várt tovább. Odasétált az asztalhoz, és kétrét görnyedve vizsgálgatta a kópiákat,
mintha parancsba kapta volna, hogy semmihez ne nyúljon.
Hirtelen megcsörrent az asztalon a videofon.
– Igen, Miss Bedouin – szólt bele Lars.
– Uram, Párizs van a vonalban. Azt hiszem, maga Miss Faine – közölte a titkárnő. A hangjából a
süket is kihallotta volna a hűvös elutasítást.
– Kérem, adja be – mondta Lars. Enyhe kis izgalom futott át rajta, mialatt benyomta a képernyő
gombját.
Szeretethullám, vagy mi a csuda jött rá? Ez Maren! Most hívja, amikor tudja, hogy ez a
legalkalmatlanabb idő. Mégis, azonnal elfogta utána a vágy, amint megjelent a képernyőn az arca.
“Micsoda nő!” szisszent fel, mintha most látná életében először. Maren értett hozzá, hogy ébren
tartsa az érdeklődését.
– Kérem, bocsásson meg! – kérte a KACH-megbízottat. De tényleg szeretném tudni a nevét. – Ki
tudja, mikor lesz szükségem egy megbízható szakemberre?
A másik vonakodva felelt:
– Don Packardnak hívnak.
– Köszönöm. – Lars nyugodtan beírta a nevet a jegyzetfüzetébe, majd egy bocsánatkérő grimasszal
a videofonhoz fordult. Csak most kapcsolta be a hangosítót.
– Na, Lars! Már megint nem kapcsoltad be! – duzzogott Maren. – Jó, mindegy! Van egy kis időd?
– Tudod, hogy nincs – nézett a plafonra Lars, de az arca nem bosszúságot, hanem gyengédséget
sugárzott.
– De este lesz, nem? – ostromolta Maren. – Persze, hogy lesz. Átrepülsz Párizsba? Na, gyere!
Együtt vacsorázhatnánk, és utána… óh, utána meghallgathatnánk ezt a Gleckik blue jazz együttest.
Úgy szeretném!
– Hogyhogy kék? – kérdezte Lars Morrisra kacsintva. – Morris, ön szerint nem totálzöld a jazz?
– De, szerintem is inkább zöld – kacsintott vissza Morris.
– Hé, Lars! – dühöngött Maren – most szórakozol velem?
– Szó sincs róla, kicsikém. Majd visszahívlak.
Marennak nem sok ideje maradt az ellenkezésre. Csak annyit mondhatott, hogy:
– Na, Lars, ó… – és Lars már el is tüntette a képernyőről.
– Akkor hát, nekilátunk, Mr. Packard? – kérdezte. Nézzük meg, mit tudunk kezdeni ezekkel a
papírokkal!
Don Packard visszalépett az íróasztalhoz, és komoly arccal magyarázni kezdte, mit tart fontosnak a
KACH, miről szándékoznak újabb adatokat szerezni, és így tovább.
Míg a tervrajzokat böngészték, Dr. Todt és asszisztense is bejött az irodába. Lars szó nélkül
odanyújtotta a karját az orvosnak, az meg ugyanúgy megmérte a vérnyomását.
“Hurrá” gondolta Lars. “Megkezdődött a Lars Műveknél a munka. Csak az a baj, hogy nem éppen
így szoktak kezdődni az igazán remek napok.” Tízkor találkozó azzal az ezredessel, Nitz tábornok
emberével.
Úristen! Hogy hívják az ezredest? Már csak az hiányzik, hogy elfelejtse a nevét. Óh, megvan!
– Haskins! – kiáltott fel megkönnyebbülve. – Persze, Haskins ezredes.
– Parancsol, uram? – nézett rá megrökönyödve Don Packard.
– Semmi, nem érdekes – legyintett Lars, majd Morrishoz fordulva így folytatta:
– Nem vette észre, hogy Nitz újabban minden közeledés elől kitér? Egyszerűen lehetetlen beszélni
vele.
Megkérhetném, hogy ezt is jegyezze fel a kis mindentudójába?
– Természetesen már feljegyeztem – közölte Morris. – Semmit se hagyok ki.
– Remélem is – bólintott Lars. Megnyugtatta, hogy Morrisnál ott vannak a feljegyzések.
Ott. Hogy hol, azt talán egyedül csak Morris tudta. Talán egy kerámiabagoly üreges testében? Vagy
Morris barátnője barátjának a fürdőszobájában? Lars remélte, hogy jó helyen vannak, mert Morris
élete csak addig volt biztonságban, amíg senki sem szerzett tudomást a dologról. Ott volt minden
tervrajz, ami valaha is Lars irodájába került, és ott voltak a feljegyzések a telefonbeszélgetésekről,
értekezletekről – mindenről.
– Vajon miért viselkedik velem így a tábornok? – tűnődött hangosan.
– Ha nem haragszik meg, amiért megmondom a véleményemet, akkor én … – kezdte Morris.
– Mondja csak! – intett néki Lars.
– Nitz generális megveti önt.
– Á, ugyan már! Amiatt az ostoba vírus miatt? Hát jó, az az akció nem sikerült, és az én hibám volt,
de egy csomó másik remekül bejött, nem?
– Nem uram, nem a vírus miatt – rázta meg a fejét Morris. – Nitz tábornok szerint ön állandóan
bolondot csinál magából, sőt, belőle is, meg az egész tanácsból.
– Hogyhogy? – nézett rá Lars szórakozottan.
– Nem szívesen beszélek ilyesmiről ennyi ember előtt – tiltakozott Morris.
– De, csak ki vele! – nógatta Lars. – Aki á-t mond, mondjon bé-t is! – magában meg ezt gondolta:
“Valld be, hogy begyulladtál! Hiszen senki se mondta, hogy ki kell nyúlnod ahhoz, hogy kikerülj a
mézesbödönből.
Elég, ha egy kicsit problémásnak találnak, és már füttyentenek is az utódodnak. És tessék, itt van:
kiderül, hogy máris problémásnak találnak.
– Mr Packard! – szólította meg a KACH-ügynököt. – Az önök szervezete; ugye független. Úgy
értem, bárki igénybe veheti a szolgálataikat, nem?
– Elméletileg bárki, uram. Mármint a hivatalét, nem az enyémet. Mert én csak szerződéses ügynök
vagyok.
Lars tűnődve nézett maga elé. “Akkor hát én is megbízhatom őket” gondolta. “Megvizsgáltatom
velük az egész szervezetet, ha kell, de utánajárok, mi a szándékuk velem. Tudni akarom, ki az
utódom, és mit tud. Képes-e kapcsolatba lépni a hyperdimenziós világegyetemmel, mint ahogy Mr
Wade képes volt rá, és ahogy Lilo Topchev is képes, sőt, én is, mondjuk az esetek nagy részében?
– Mondhatok valamit? – kérdezte Morris udvariasan.
– Rajta!
– Nitz tábornoknak nem tetszett, hogy ön visszautasította azt az UN-W ezredest a fegyveres erőktől.
– Ugyan, Morris! Csak nem kerítenek akkora feneket annak a semmiségnek! Mi volt az? Egy darab
papír!
– Sokkal többről van szó, uram, és ha valaki, ön aztán tudja ezt. Meglehetősen komoly az ügy. Úgy
hallottam, még az is szóba került, hogy esetleg a katonaság hatáskörébe helyezik önt.
Don Packard maga elé nézve dörmögte:
– Az biztos, hogy valaki felhívott valakit, és arra kérte, hogy tartson szemmel egy bizonyos
személyt.
– Atyaég! – fohászkodott Lars. – Ugye, nem igaz?
Katonai fennhatóság, rendőri őrizet, csak azért, mert egyszer egy rögtönzött választ adott egy
rögtönzött irományra?
– Tessék, itt van! – mondta Don Packardnak – Elviheti az egészet, – az asztalra mutatott, ahol a
rajzok most is szerteszét hevertek. – Egyetlen komoly fegyverterv sincs közte.
– Talán mégis jobb lenne megtartani őket – javasolta Henry Morris. – Ha másért nem, a különleges
megbízottak miatt.
– Jaj, könyörgök, hagyjon már ezekkel a különleges megbízottakkal! – hárította el Lars. – Mi
közöm nekem hozzájuk?
– Azt egyedül ön tudja, uram – felelte Morris. – Ha valaki tud valamit róluk a Natsecnél, akkor az
ön. Vagy talán nem ön ülésezik velük havonta kétszer? Nézzen szembe a tényekkel, Mr Lars!
Mindazt, amit tesz, miattuk teszi.
– És a TV-interjú? Az se tetszett a magas hivatalnak?
– Nem tetszik, hogy egyáltalán szóba áll ilyen alakokkal engedély nélkül.
– Szóval azt akarja mondani, Mr Morris, hogy mindent elrontottam?
– Lehet, uram – bólintott Morris, és a főnöke szemébe nézett. – Szó sincs róla! – ellenkezett Lars. –
Ha így lenne, maguk már rég tudnák. Itt pedig, ahol az egyesült Lars Művek áll – magára mutatott –
egy csinos, kerek kis lyuk lenne. Nemde?
– Szerintem önnek vége – mondta Morris letörten. – Itt ül nap, mint nap, vizsgálgatja Miss Topchev
vázlatait, és mindent megtesz, hogy tönkretegye magát. Azt hiszi, sértetlenül kerül ki a transzból?
Szó sincs róla! Minden transz felfal magából egy darabot. Egyszer pedig eljut oda, hogy egy ilyen
riporter ártatlan kérdésére olyasmit felel, amivel mindannyiukat elintéz.
Most mindenki Larsra szegezte a tekintetét. Egy pisszenés se hallatszott. Lars a falat nézte, az egyre
távolodó falat, amin ott feszített a valódi Utrillo – Maren karácsonyi ajándéka. Percekbe telt, amíg
kivonta magát a kábulatból.
– Rendben, beszéljünk másról. Nincs valami olyan téma, ami senkit sem feszít a kínpadra? Doktor!
– nézett fáradtan Dr. Todtra. – Ha önnek is megfelel, akkor most elkezdhetnénk. Remek formában
vagyok.
A doktor nekilátott, hogy előkészítse a műszereket.
Lars magába roskadva ült az íróasztalánál.
“Jól van”, gondolta “lépjünk kapcsolatba a kozmosszal, ha már a saját világunkkal nem tudunk
elbánni. Istenem!” – sóhajtott fel – “Micsoda árat fizettetsz velem a puszta életemért!”
 Harmadik fejezet

“Kérjük, fogadja gratulációnkat abból az alkalomból, hogy a kormány a különleges megbízottak

sorába választotta. Igen, önt, Mr Surley G. Febbs, nem a barátait, nem a szomszédait, és nem azt a
sokmillió embert, aki arra vár, hogy az ország hat különleges megbízottja közé kerüljön” – olvasta
Febbs immár negyedszer a hivatalos levelet, amit éppen az imént hozott a postás.
“Úgyse hiszem el!” – gondolta kábultan, és remegő lábakkal próbálta átszelni a parányi kis nappalit,
hogy a fürdőszobába jusson. “Pedig itt van fehéren-feketén: különleges megbízott lettem. Egyiké a
hatoknak, akik – talán az ország sorsáról is döntenek. Hogy létezik ez? Ki javasolt pont engem?
Vagy mi ez az egész? Még jó, hogy felkészítenek rá, mert különben bele is bolondulhatnék. Ekkora
tisztesség! Hogy lehet ezt ép ésszel elviselni?”
Itt küszködik, kesereg a szerencsétlen életével, leveleket küldözget a miniszterelnöktől kezdve az
elnökig mindenkinek, soha rá se hederítenek, illetve, mint most kiderült, csak látszólag nem… és
akkor egyszer csak az ölébe ejtik a világ legrangosabb megbízatását.
Hát mégiscsak eljött az idő, amikor a sok ostoba tökfilkót odafönt kitakarítják, és értelmes
embereket ültetnek a helyükbe?
De hát tudniuk kellett róla valamit. Micsoda butaság! Hát persze, hogy tudtak! Mi az nekik,
kivesézni egy embert? Az apparátusuk aztán megvan hozzá. Ami meg azt illeti, jobb is, ha végre
nem pofára, meg hasra ütés szerint döntenek ilyen fontos tisztségek betöltéséről.
Persze, hogy utánajártak. Másképp honnan tudnák, hogy a műveltsége megfelel a
követelményeknek? Mi az, hogy megfelel! Messze túlszárnyalja azokat. Vagy nem azt hangoztatják
folyton, hogy aki a különleges megbízottak közé kerül, annak az átlagamerikait kell reprezentálnia?
Átlag amerikai! – Febbs gúnyosan felnevetett. – Na, hiszen, ha az átlag amerikait akarnák, akkor
meg is nézhetnék magukat.
Másrészről viszont nagyon is megértette a hatalom elképzeléseit. Miért ne bolondítanák az
embereket ezzel a “ti vagytok a világ legműveltebb népe” maszlaggal? Azon múlik, milyen
komolyan mondják. Ha elég komolyan, akár még el is hiheti az átlagos amerikai polgár.
Végre odaért a fürdőszobához, – de most meg azt nem tudta, mi a fenének jött ide, otthagyva a
másik oldalon a levelet. A LEVELET! Élete egyetlen sanszát. Vagy talán nem ő ül naphosszat abban
a nyomorúságos laboratóriumban? Nem ő vizsgálgatja a vacak kis baktériumokat, arról ábrándozva
– hány éve már – hogy egyszer valami jó kis gyilkos kerül a kezébe, és egyszeriben bedobja a nevét
a biológiai fegyverkutatás fókuszába? Nem ő az, akit szinte látványosan a földre szorítanak, ahogy
valami érdekesebb dolog kerül ki a keze alól? Vagy nem őt felejtik le mindig a fizetésemelési
listákról?
Dehogynem. Surley G. Febbs az, akinek a munkáját szabotálják, és akinek a puszta megélhetésért is
valóságos háborút kell vívnia.
De most más lesz. Újra rosszullét fogta el, ahogy belegondolt, micsoda pazar fizetést kapnak a
különleges megbízottak. Egy kicsit szegyeiké is magát, mert eszébe jutott, hogy hányszor ágált
különböző levelekben ez ellen a díjazás ellen. És tessék, most ő kapja kézhez a pénzt. A puszta
gondolattól is elkábult. Már tudta, mit akart a fürdőszobában: megnyitotta a vízcsapot, és a
csuklójánál kezdve lemosta az egész testét hideg vízzel, majd meleggel, majd újra hideggel. Ez
sokat segített. Elmúlt a szédülése, már a lába sem remegett, és egyáltalán: úgy érezte, újjászületett.
A tükörhöz sietett, hogy megnézze, milyen egy különleges megbízott. Elégedett volt a látvánnyal.
“Hát ilyen” gondolta, és büszke tartást vett fel. “Úgy vigyázz, hogy Nitz tábornokkal fogsz egy
asztalnál ülni! Figyelj rám, barátom” mondod majd neki. “Te csak foglalkozz a saját területeddel.
A fegyvergyártással kapcsolatos ügyeket nyugodtan rámbízhatod. Elvégre nem tegnap kezdtem a
szakmát.”
Nitz meg azt válaszolja: “Kedves Febbs, szavamra, amióta köztünk vagy, valahogy sokkal jobban
mennek a dolgok. Hogy lehet ez?”
“Semmiség” vonogatod te a válladat, “csak szaktudás és műveltség kérdése az egész.”
Micsoda? – ugrott fel a kanapéról, ahová az előbb kényelmesen leheveredett. “De hiszen én most a
saját főnökömnek is parancsolhatok!”
Mindenkinek. Ha elég ügyes, még a kormányt is a kezében tarthatja.
Na megállj csak, Mr Rumford! Most mindenért megfizetsz.
A videofonhoz rohant, és mint egy eszelős, addig tárcsázta Mr Rumfordnak, az igazgatónak a
számát, amíg az meg nem jelent a képernyőn. Elegáns selyem köntöse és fensőséges arca csak
növelte Febbs iránta érzett gyűlöletét.
– Igen? – nézett bele a lencsébe nyugodtan. – Kivel beszélek?
– Ö… Ö… velem – nyögte Febbs. “Úristen, csak nem fogok itt dadogni, mint valami pipogya
fráter!” fohászkodott, és újra belefogott a mondókájába, remélve, hogy közben a harci kedve is
visszatér. – Itt Surley G. Febbs beszél. Csak… csak azért hívtam, hogy elmondjam… izé…
– Mr Febbs! – Parancsoljon! – készségeskedett az igazgató. – Elnézést kérek, hogy megvárattam, de
éppen a fürdőszobában voltam.
“Ne udvariaskodj, ne udvariaskodj, mert kikészítelek!” dühöngött Febbs.
– Csak az? akartam bejelenteni, hogy kaptam egy levélkét a Natsectől, ha tudja, mi az, és hogy
egyúttal fel is mondanám az állásomat, gondolom, nem kell részleteznem, hogy miért. – egy
pillanatra abbahagyta, hogy kedvére gyönyörködhessen Mr Rumford értetlen ábrázatában, aztán
még hozzátette: – Tudja, nem árt, ha tudomása van róla, hogy valamelyik csibész elemelt néhány
tízezer darabot abból a vírusból, amit, mint tudja… de hát minek részletezzem? Keresse meg,
igazgató úr, hogy mi hiányzik, és ki vitte el, mert könnyen lehet, hogy hamarosan különleges
ellenőrzést kap.
Még egy pillantást vetett az igazgató arcára, aztán kikapcsolta a készüléket.
Úgy, ni! Hadd följön most a saját levében a gazember!
“Nem adok neki két percet, és itt fog térdepelni a lábam előtt” Kuncogott elégedetten. “Hohó,
persze, térdepelne ám, ha hagynám! De nem hagyom.
Megérdemli, megérdemli, megérdemli!”
Most már bezzeg nem remegett a lába, amint a csengetésre várva föl-alá futkosott a szobában.
“Így kell elintézni a dolgokat” gondolta büszkén. “Csak tegye be a lábát Surley G. Febbs a
kormányba, majd megváltozik ott minden. Végre haladni fognak a dolgok, felemelkedik az ország,
úgy eltűnik a bürokrácia, mintha sohase lett volna. Nem kell hozzá sok idő, és öt különleges
megbízottnak is útilaput kötök a talpára “tervezgette.” Csak fölösleges pénzkidobás! Mert mi a
csudának oda öt másik ember, ahol egyetlen is tökéletesen kézben tudja tartani az irányítást?
Hogy a törvény előírja, hat különleges megbízottnak kell őriznie a szuperfegyver hat darabját? Jó,
de meddig? Addig, amíg meg nem változik a törvény.”
Tudta, hogy szólni fog, mégis összerezzent a videofon csörgésére.
Automatikusan bekapcsolta a képernyőt, teljesen megfeledkezve minden várakoztatás! haditervről.
Legnagyobb meglepetésére nem az igazgató képe jelent meg a képernyőn, hanem egy ismeretlen
nőé. Karótnyelt-mereven bámult rá, mint aki megszokta, hogy szerepel. Középkorú nő volt, lapos
arccal, simán tarkóra tekert hajjal, festetlenül, mintha az antinő eleven szobra lenne.
“Ön Mr Surley G. Febbs, biológiai fegyverkutató?
– Az vagyok – vágta magát vigyázzba a férfi
– Bizonyára megkapta levelünket,
– I..igen, igen – dadogta Febbs. – De hát…
– Nos tehát, akkor figyeljen. Én fogom értesíteni önt a jelentkezés pontos dátumáról, addig kérem,
intézze el a szükséges hivatalos ügyeket. Csak kérem, ne feledkezzen meg a levél záradékában
leírtakról: teljes titoktartás Amint tudja, a különleges megbízottak személyazonosságát senki sem
tudhatja a tanácson kívül. Ez jórészt az önök biztonságát szolgálja.
Febbs elsápadt, majdnem elájult.
– Minden rendben, Mr Febbs? – kérdezte a nő. – Van valami, amit esetleg nem ért?
– Semmi – nyögte Febbs. – Köszönöm, hogy hívott.
A nő elköszönt, és kilépett a videofonból, Febbs meg ott maradt leforrázva.
“Úristen!” kapkodott a fejéhez. “Hogy lehettem ilyen primitív, hogy pont a lábjegyzetet nem
olvastam el.
És ha nem is vettem rá a fáradságot, hát hiszen a karonülő gyermek is tudja, hogy a különleges
megbízottak személye teljesen titkos. Most mit tegyek?” vívódott. Izgalmában azt sem tudta,
mennyit mondott az igazgatónak. Ahogy most megpróbálta felidézni ezt a lázálomszerű
beszélgetést, úgy rémlett, hogy csak valami levelet emlegetett, amit a kormánytól kapott, és talán
arra utalt, hogy fölmondja a munkáját. Össze kell szednie magát, és pontosan visszaidézni minden
szót. Ha elszólta magát, ha csak egyetlen szóval is megemlítette a különleges megbízatást, akkor ki
kell szállnia. Most, az elején, mert az idő múlásával csak elmérgesedik a helyzet.

Negyedik fejezet

Dél felé megjelent Lars New York-i irodájában a Lanferman Társaság művezető mérnöke. Ez a
Társaság gondoskodott Lars fegyverterveinek kivitelezéséről.
Pete Freid otthonosan mozgott az épületben. Hogyne, hiszen hosszú évek óta járt ide bemutatni a
tervezőknek a prototípusokat. Most sem várt Miss Bedouin engedélyére, hanem bekopogott, és
belépett Lars irodájába.
Lars éppen egy speciális, aminosavval dúsított mézoldatot ivott, persze 20 százalékos
alkoholtartalommal. Ez egyfajta ellenméreg volt a szervezet által a transzban elhasznált energiák és
ki tudja, még milyen anyagok pótlására.
Pete mindjárt tudta, miféle folyadékot szorongat Lars.
– Egészségedre! – mordult rá, és tréfálkozva hátba ütögette. – Tudod, azt mondják, a felső tízezer
így segíti át magát a másvilágra. Tudod, hogy kifejezetten rákkeltő hatása van?
Lars elgyötörtén nézett fel rá a poharából.
– Abba kéne ezt hagynod – mondta most már Pete is komolyan.
– Lehetetlen. A testem követeli. Nem tudod elképzelni, milyen üresen ébredek egy-egy ilyen eset
után.
Pete elkeseredve nézte.
– Mit kéne abbahagynom? – kérdezte Lars. Szeretett volna még mondani valamit, de képtelen volt
megszólalni.
Már az is túl sok volt, amennyit eddig beszélt.
Ráadásul pont KACH-ék embere előtt. Ha csak egy kicsit is népszerűséghajhász, hát meg se áll az
első újságig, ahol aztán mindent szépen kipakol.
– Hiszen tudom én, hogy nem könnyű – mondta Pete, és Lars íróasztalára támaszkodott.
– Nem tudsz semmit – rázta a fejét Lars. – Hogy is érthetnél meg te engem, te, aki két lábbal állsz a
földön, és a talpadra talán még valami vasat is szereltél, hogy…
– Megértelek, ha megpukkadsz is – csapott az asztalra Pete, és ezen végre Lars is elnevette magát.
– Jó, persze – ez a mai nem a nagy viták napja volt.
Lars meghatottan nézte ezt a nagy darab férfit, a született munkamániást, aki hajnalban fölugrik az
ágyból, és mint egy megszállott, rohan a munkahelyére, hogy aztán vacsoráig ott pepecseljen a
műszereivel. – Tulajdonképpen mit akarsz? – kérdezte, és jót húzott a “Védőitalból”.
– Mit akarhatnék éppen tőled ma? Hiszen alig állsz a lábadon! – mondta Pete.
– Igen, ma valahogy még jobban kimerültem, mint máskor – panaszkodott Lars a homlokát
dörzsölgetve.
– És ez se segít – intett a szemével a pohárra.
– Volna rá megoldás – kezdte Pete.
– Óh, tudom. Hagyjam itt a munkámat. Épp elégszer hallottam már. Ha lehetne… Pete közbevágott:
– Jó, az ördögbe is, nem tudok újat mondani. De te olyan vagy, mint a bivaly. Mész a magad feje
után, és nem érdekel, kit taposol el útközben.
– Eltaposni, én?
– Ezt csak úgy képletesen mondtam – helyesbített Pete. – De tényleg: gondold meg! Mire használod
fel az életedet, ezt a különleges tehetségedet? Néha felmész az égbe, aztán elmondod nekünk, mit
üzen az úristen. Mi pedig elhisszük az összes hülyeséget, amit lekaparsz a nyavalyás papírjaidra.
Lars rezzenéstelen tekintettel nézte.
– Ha nem lennél olyan lusta kutya, tennél valami igazán jót az emberiségért – folytatta Pete a
lelkifröccsöt.
– Mégis mire gondolsz? – kérdezte Lars.
– Az összes problémánkat megoldhatnád! Hisz hatalmad van az egész galaxis felett.
– Nahát, ezt erősen eltúlzod – rázta meg a fejét Lars. – Senkinek sincs hatalma felette.
– Jó, tegyük fel, hogy tényleg vannak fegyverötleteik azoknak ott fent – hüvelykujjával az iroda
fölötti padlás felé bökött, mintha Lars szó szerint felszállna oda minden egyes transz alkalmával. –
De így akkor se dolgozhatnak. Hiszen a vak is látja, hogy hamarosan lemerülsz, mint egy múlt
századi elem. Komoly vizsgálatnak kell alávetniük téged. Jó kis vicc a tündérek között repdesni, de
mi van, ha egyszer ott ragadsz?
– Tündérek? – kérdezte Lars gúnyosan.
– Jó, akkor nem tündér. Bár ami azt illeti, a sógorom is “tündér”, de attól még nem kell bábuként
rángatózni. Ne is ellenkezz! Tudom: odáig jutottál, hogy mindent megteszel, amire utasítanak.
Mindent. – már kiabált, nem törődve vele, ki hallja a hangját odakint: – Nincs akaratod. Így is
megéri átröppeni a túlvilágba? – hirtelen meglátta a fotókópiákat az asztalon. – Ez a mai termés? –
kérdezte halkan.
– Nem, dehogy. Ezek Miss Topchev tervrajzai – felelte Lars.
– Megnézhetem őket? – kérdezte Pete.
Lars intett, hogy persze. Pete kézbe vette a fotókópiákat, egyiket a másik után, és alaposan
szemügyre vette, majd dühösen az asztalra hajította őket. Illetve csak majdnem az asztalra, mert a
kópiák lecsúsztak a földre a hirtelen mozdulattól.
– Ez iszonyú – sziszegte Pete, amíg lehajolt értük.
– Nyugodj meg! – kérte Lars. – Hisz úgyis a süllyesztőbe kerülnek. Csak a dolgát végzi ő is, mint te
vagy én.
“És ezek még a szelídebb tervek” gondolta magában keserűen. A Kinoszovjet hatalom pontosan
tudta, mi érdekli az amerikaiakat, és igyekezett is eljuttatni hozzájuk néhány tervet. Csakhogy Lars
biztosra vette, hogy manipulálják a Natsec elképzeléseit. A komoly terveket meg valami
szuperbiztos helyen tartják.
Pete most Miss Topchev képét nézte:
– És ez az elmosódott kép? Ez lenne Miss Topchev?
– Azt mondják – vont vállat Lars.
– Jó kis kép – biccentett Pete gúnyosan – és ezért még pénzt kap a KACH. Hiszen akkor az is jobb,
ha megbízol valakit, hogy sétáljon el Bulganingrádba, kopogjon be az akadémiára, és fotózza le azt
a hölgyet amúgy hagyományosan!
– Arra nincs lehetőség – mondta Lars.
– Miért, talán elmozdították azóta a helyéről a kicsikét?
– Nem lenne csoda, hiszen naponta megesik ott, de ő egyelőre még megvan nekünk. Pete most
hosszan vizsgálgatta Lars arcát.
– Elmondod, mi bánt? – kérdezte végül.
– Semmi. – fordult el tőle Lars. – Talán csak… de hisz tudod: az istenek elégedetlensége…
Pete végig-végigfuttatta hosszú, ideges ujjait az asztalon:
– Meg vagy rémülve. Ne is tagadd – kiáltott rá Larsra. – De mitől? Szedsz még tablettát?
– Nem – rázta meg a fejét Lars.
– Hazudsz.
– Hazudok.
– Rosszul alszol?
– Közepesen.
– Az a kutyaházi Nitz bosszantott fel. – találgatott Pete.
– Semmit sem tud tenni ellenem az a házikutya Nitz, ha már itt tartunk – nyugtatta meg Lars. – Nitz
nem érdekel. Most elégedett vagy?
– Ha ötven évig kutatnak, akkor se találnak olyat, mint te vagy – mondta Pete. – Tudod, hogy én
ismertem Wadét is. Te sokkal közelebb kerültél hozzájuk – itt megint a plafonra nézett – mint ő
valaha is. És lefogadom, hogy a keleti hölgy se képes a nyomodba jutni.
– Kedves tőled – fintorgott rá Lars.
– Kedves! – Pete dühösen legyintett. – Á, nem is erről van szó.
– Nem bizony – helyeselt Lars –, Miss Topchevet meg hagyd békén.
Pete valami olcsó, borzalmas szivart vett elő az ingzsebéből, és rágyújtott. Hosszan hallgatott,
miközben a szobát valósággal beborította a füst.
– Tudod, – kezdte aztán élőről – az jó, hogy vannak gyerekeim. Neked is család kéne.
– Az még kéne – helyeselt Lars.
– Á, nem mondtam komolyan – visszakozott Pete.
– Dehogynem. De attól még nem kell, hogy igazad is legyen. Megmondom, mi zavar. Idenézz! –
kinyitott egy fiókot, és négy tervrajzot húzott elő – a saját terveit. Ezek miatt repült ide Pete
háromezer kilométer messziről.
Pete izgatottan vizsgálta a rajzokat, majd felkiáltott:
– De hiszen ezek óriásiak!
– Akkor most visszamész San Franciscóba, és megcsinálod a prototípusokat, igaz?
– Hogyisne. Majd a fiúk megcsinálják – mondta Pete vigyorogva. – Csak nem képzeled, hogy
ilyesmivel piszkítom be a kezemet?
– Vége lesz ennek egyszer? – kérdezte Lars.
– Soha.
Lars csak nézett: hol van Pete híres optimizmusa?
– Képzeld – kezdte –, ma reggel, amikor befelé jöttem, itt az utcán várt rám egy riporter. A körzeti
rádiótól, tudod. És ami megdöbbentett – te, ezek még hisznek az egészben.
– Ez az, amit én is mondok – ugrott fel Pete. – Ezért nem állhatsz oda eléjük, és jelentheted ki: na,
emberek, hát tudják meg, ki vagyok. Fegyvereket gyártok, és oda is fegyver-tervrajzokért
mászkálok fel. Lényegében ez minden, amit az űrből akarunk.
– Valahogy meg kellene védeni őket – motyogta Lars.
– Megvédeni? – kiáltott rá Pete. – Fegyverek ellen nincs védelem, amióta Hirosima elpusztult. Te
ne tudnád?
– Persze, de a nép azt hiszi, hogy van.
– És látszik, hová jutott a hitével.
– Betegnek érzem magam – panaszkodott Lars. – Szeretnék egyszerű életet élni, nem tudni, amit
tudok. Szeretném, ha sohase derült volna ki, hogy jó médium vagyok. Képzeld el, ülnék otthon a
nappalimban, reggelente bekapcsolnám a TV-t, és rajonganak Lucky Bagman műsoráért. Minden
reggel megvárnám, mit mond a világról, és mindent elhinnék, hiszen azért ő mégiscsak jobban lát
mindent azokon a spéci lencséken keresztül.
– Jó, akkor menjünk, és igyunk egy kávét! – javasolta Pete.
– Nem is rossz – ugrott tel Lars. – Épp ideje, hogy reggelizzek.

Ötödik fejezet

Alighogy beléptek a kellemes, szépen berendezett kávéházba, Miss Bedouin integetett feléjük:
– Kérem, kérem, nem ülnének az asztalomhoz?
– De még mennyire, hogy ideülnénk – örvendezett Pete. Úgy ültek le, hogy közrevették Miss
Bedouint, aki láthatóan nagyon büszke volt rájuk.
– Csak azt szeretném tudni, hogy engedhette meg Maren, hogy ilyen csinos hölgy kerüljön az
irodádba – húzta Pete Larsot. – A végén még…
– Mr. Freid – intette le Miss Bedouin –, nekem semmiféle szexuális terveim nincsenek senkivel.
Pete odakacsintott Larsnak:
– Ezt nevezem őszinte beszédnek – mondta nevetve.
“Én is lehetnék őszinte” gondolta Lars keserűen “ha kevesebbet tudnék. Az őszinteség az egyszerű
emberek luxusa. Bárcsak még egy lehetőséget kapnék. De hiszen van lehetőség! Talpra kell állni!
Először is abba kell hagyni a gyógyszerszedést. Újra megtanulhatom, hogyan kell természetesen
elaludni.”
– Miss Bedouin – mondta mosolyogva –, én szerelmes vagyok önbe. No persze nem testi
szerelemre gondolok, csakis lelkire.
– Rendben van – mondta Miss Bedouin.
– Valami csodálatféle, amit ön iránt érzek.
– Ne vacakolj, Lars! – mulatott rajtuk Pete.
– Csodálod, de nem akarsz ágyba bújni vele? Mire véljem ezt? Gyerekes gondolat. A szerelem a te
korodban az ágyat is jelenti. Nincs igazam, Miss… izé.
– Hadd magyarázzam meg! – erősködött Lars.
– Senki se kíváncsi a magyarázkodásodra – intette le Pete.
– De akkor is… azt csodálom, hogy olyan egyenes…
– Na, annyira azért biztos nem – mosolygott Pete.
– De igenis, túl egyenes vagyok – fortyant fel Miss Bedouin. – Pontosan ezt akartam mondani. És
ez még nem minden…
Az asztaluknál egy ódivatú ruhába öltözött öregember jelent meg.
– Mr Lars? – kérdezte, és Larsra nézett.
– Az vagyok – felelte ő.
– Kérem, bocsásson meg a zavarásért – mentegetőzött az idegen –, de van itt egy probléma, amit
csak ön tud megoldani.
– Kérem, Miss Bedouin, hívjon rendőrt – szólt oda Lars a titkárnőjének. Az várakozón toporgott.
– Menjen csak – bíztatta Pete –, úgy látom, valakinek tényleg szüksége van egy kis rendőri
segítségre.
Miss Bedouin elment, de az idegen nem zavartatta magát.
– Nézze, uram, tényleg csak pár szót szeretnék kérdezni. – Néhány színes fotókópiát vett elő, és
Lars elé tette őket.
– Lars azonnal felismerte a papírt is, meg a tervrajzokat is. Egytől egyig az ő irodájá ból kerültek ki.
Itt volt minden fegyverterv a 260-as számútól a 265-ösig.
Lars dühbe gurult:
– Megőrült maga? – támadt a jövevényre. – Honnan jött, és mit képzel? Ennél nagyobb
szemtelenséget még nem láttam. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy létezik még a világon egy
szervezet, amelyik ennyire ne tartaná be a konspiráció íratlan szabályait.
– Sajnálom – mondta az öregember –, igen, bevallom, szovjet hivatalnok vagyok. A nevén Aksel
Kaminsky. Természetesen megkérdeztem volna hivatalos úton is, de ön is tudja, hogy nincs rá mód.
Kérem, nézze meg ezeket a rajzokat!
Lars süketnek tettette magát.
– Amint látja, a vázlatok az ön irodájából valók. Valaki, talán ön ismeri is a kézírását, azt írta rá,
hogy: “evolúciós fegyver”. Erre itt, a 265-ös számúra.
– Ne is törődjön vele – szólt közbe Pete – valaki leskiccelt egy tervrajzot – tudja, hogy van ez.
– Szó sincs róla, ez nem egy skicc. Már a prototípusa is meg kell, hogy legyen – tiltakozott az
idegen.
Közben a kávéház elé megérkezett a rendőrautó, és két állig felfegyverzett rendőr szállt ki belőle.
Késlekedés nélkül becsörtettek a helyiségbe, és nem is titkolták, hogy veszélyes ellenfelet keresnek.
– Ide, kérem! – intett nekik Lars. Hogy utálta az ilyesmit, és most mégis meg kell tennie. De hát mit
is tehetne mást? A szovjet ügynök
kicsit túl messzire ment. Tudnia kellett, hogy büntetlenül nem teheti ezt. – Kérem uraim – szólt az
odaérkező rendőröknek – alighanem ez az úr itt egy szovjet ügynök. Legyenek szívesek tartóztassák
le. Az ügyvédem hamarosan jelentkezik önöknél.
– Tulajdonképpen csak annyit akartam megtudni, hogy mire vonatkozik ez a szám itt: ez a 76-os.
Lars nem válaszolt. A rendőrök kivezették az engedelmes ügynököt, és elrobogtak a rendőrkocsival.
– Ennyit erről – mondta Pete. – Végülis nem volt olyan vészes. De százat teszek egy ellen, hogy
nem a SeRKebtől volt, hanem a követségtől.
– Én is – bólintott Lars.
– Érdekes, mennyire érdeklődnek a 265-ös iránt – tűnődött Pete. – Nekünk nem volt vele gondunk.
Lars! Nem gondolod, hogy meg kellene vizsgáltatnod a hivatalodat mondjuk a CIA-val vagy az
FBI-jal?
– Semmi értelme. Senki se állíthatja meg őket.
És mi lehet a 265-össel? Ha egyszer ők azt mondják, hogy valami nem stimmel, akkor annak utána
kellene járni. Elvégre odaát a keleti blokkban ugyanolyan jó szakemberek vannak, mint itt. Miért
nem derült ki semmi az összeszerelés során? Hiszen már megvan a prototípus, pont ezen a héten
kerül kipróbálásra.
“Mindegy” gondolta rosszkedvűen – “Ezt rájuk kell bíznom. Az én dolgom a tervezés, az övék a
megvalósítás. Nem szólhatok bele a dolgukba. Ez sértő lenne. Meg kell várnom, amíg kipróbálják.”
Oh, bárcsak jobban utána lehetne járni. ezeknek a szörnyetegeknek! De hát nem lehet. Úgy van
berendezve a szervezet, a Natsec, hogy ott mindenki csak részfeladatot kaphat. A nép meg semmiről
sem tud. Nyugodtan él, dolgozik, keresi a boldogságot, és megvan róla győződve, hogy a hatalom
gondoskodik a maximális biztonságról. Maximális biztonság! Abban igaza van a Natsecnek, hogy
az emberek csak akkor hisznek egy fegyverben, ha az robban és lángol, és el sem tudják képzelni,
hogy amit a. kormány legújabb fegyverként felvonultat a képernyőn, az semmi más, mint
szemfényvesztés. Az igazi fegyver a 265-ös és társai. Ezek ellen aztán nincs menekvés. Persze,
hogy csak néhány ember tud róluk, ós a média még csak meg sem sejtheti. Hogyisne. Elég lenne, ha
csak a legkisebb részlet az emberek elé kerülne, és kitörne a pánik. Érthető, ha a hatalom mindent
megtesz, hogy senki ne tájékoztathassa a külvilágot… Lars bele sem mert gondolni, mennyi
mindent megtehet…
– Hirtelen visszapottyant a valóságba. Ez itt Joe kávéháza, és a férfi, aki mellette ül, Pete, a barátja.
Felállhatna, és kikiálthatná a világba:
“Hé, emberek! Becsapnak benneteket! Az életetekkel játszanak. Ti mindent elhisztek? ne hagyjátok
magatokat. Ragaszkodjatok hozzá, hogy megmutassák nektek a valóságot! Én tudom. A szovjet
követség is tudja, és Pete, és Nitz tábornok… Nektek is jogotok van hozzá.”
A 265-ös terv. Igen, igen, be kell vallania, hogy ez nőtt legjobban a szívéhez, mert ötletes,
félelmetes, és a hatása egyszerűen lenyűgöző. Élete legsikeresebb munkája.
A 265-ös fegyver olyat tud, amitől keletnek is és nyugatnak is elállna a lélegzete, ha tudna róla. Égy
fegyver, ami képes visszavetni a magasabbrendű élőlényeket az evolúció kezdetére, két milliárd
évet lépve át néhány másodperc alatt. És öt mérföldes körzetben képes kifejteni a hatását. Aki vagy
ami öt mérföldes körzeten belül él, az másodpercek alatt parányi kis egysejtűvé változik.
Ez aztán a fegyver! Az isten persze biztosan a kezét dörzsöli örömében, hogy kaphat még egy
lehetőséget.
Ma már látszik, hogy hat nap alatt csak összecsapni lehet egy munkát, nem pedig becsületesen
elvégezni.
Ezt mostanára szegény jóisten is belátta. No, de sebaj. Ha visszakerül az emberiség a kezdeti
létformába, élőről kezdődhet minden. Akkor nyilván nem volt több ideje a nagy műre, de most lesz.
Most már tudja, mi forog kockán.
Az ember csodákra képes? Hát persze. Ma már mindenki megjelenítheti az otthonában is a
csodákat; használhatja a technika vívmányait, a gépeket, amelyek néhány évszázaddal ezelőtt
rémülettel töltötték volna el az embereket.
– Például a gátak, a csatornák a kezdet kezdetén – mormolta maga elé.
– Tessék? – kapta fel a fejét Pete.
– Nézd csak meg a történelmet, és látni fogod, hogy szinte megállás nélkül fejlődtünk. Most azt
hiszem, hogy előre ki lehetett jelölve az utunk.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Arról, hogy semmit se tehetsz ellenük. Ez egy maffia.
– Te egyre hülyébb leszel! – csóválta a fejét Pete. – Most mi van? Csak nem hagyod, hogy az a
szovjet ügynök teljesen bepörgessen!
– Lent Montereyben, ahol a vállalatod kipróbálja a prototípusokat – holnap talán a levegőbe repül
az egész. Ég és föld összedőlhet egyetlen másodperc alatt. Még az örökéletű műholdak is
eltűnhetnek az égről. Akkor kellett volna gondolkodnunk, amikor a 221-est sikerre vittük. Pete!
Tagadd le, hogy tudtad, mi lesz belőle!
– Fogd be a szád! – mordult rá Pete.
Szó nélkül itták ki a kávéjukat.

Hatodik fejezet

Este Párizsba utazott Lars, hogy találkozzon Marennel, aki az egyik párizsi irodáját vezette olyan
gondosan, mint… Lars összevissza kereste a hasonlatot, de nem talált szót, amely megfelelt volna
Maren esztétikai ízlésének. Míg kedvese a másik szobában készült az igazi életre – ez számára
mindig munkaidő után kezdődött – a férfi zsebre dugott kézzel méregette a szobát.
Most is, mint mindig, ha behunyta a szemét, maga előtt látta Maren karcsú, sudár alakját, villogó
macskaszemét és hihetetlenül szép, vörös haját. Lars legjobban a természetes színek összhangját
szerette a lányon.
Mikor Maren végre megjelent a szobaajtóban, Lars mosolyogva csóválta a fejét:
– Téged tényleg nem érdekel, mi folyik itt? – kérdezte.
– Úgy érted, hogy a vállalatnál? – kérdezett vissza a lány. – Figyelj ide, kedvesem – mondta
fölényes mosollyal – éjjel a tested vagyok, nappal a fejed. Mi kellene még? Ez csak elég!
– Utálom az álműveltséget! – morgott Lars. – Honnan szedted már megint ezt az ostoba szót, és
egyáltalán mit jelent? – éhes volt, fáradt és dühös. Az időeltolódás miatt már 18 órája talpon volt.
– Nem az álműveltséget utálod te, hanem engem. És azt is tudom, hogy miért. Csak te nem tudsz
semmit – sziszegte Maren az arcába.
Lars elgondolkozva nézte. “Az az igazság, hogy Marennek nemigen van rám szüksége. Persze,
nappal feltüzelhetem, és éjjel örömet szerezhetek neki az ágyban, de Maren az a fajta nő, akit nem
lehet ilyesmivel fogva tartani.” A munka meg? Lars azt sem tudta, valójában mennyit számít a
munka kedvese életében. De ha számított, hát az biztos, hogy olyan jó munkát mindig talál bárhol,
mint a Lars-műveknél.
A férfi mindezt tudta, és érezte, hogy be kellene fejeznie a kapcsolatot, de nem volt ereje végleg
felhúzni a hidakat.
– Elmegyünk vacsorázni? – kérdezte fáradtan.
– Nem – felelte Maren hidegen – imádkozni akarok.
– Mit? – bámult rá.
– Templomba akarok menni, hogy gyertyát gyújtsak és imádkozzak egy kicsit – mondta a nő
ingerülten.
– Mi olyan különös ebben? Hetente többször is megteszem, és te is tudod, hogy így van, amióta
csak… megismertél. Mármint bibliai értelemben. Megmondtam neked az első éjszakán.
– Jó, jó – mentegetőzött Lars –, de miért gyújtasz gyertyát.
– Az az én dolgom – fordult el tőle Maren.
– Rendben van – sóhajtott Lars –, de ha nem bánod, akkor én most lefekszem. Mert igaz, hogy
neked csak délután hat óra van, de nekem éjjel kettő. Gyere, menjünk hozzád, készíts nekem valami
könnyű vacsorát, aztán menj a templomba, én meg alszom egy kicsit – mondta, és elindult az ajtó
felé.
– Hallom, hogy ma elcsípett egy szovjet ügynök.
Lars csak nézett:
– Hát ezt meg hol hallottad? – kérdezte megrökönyödve.
– Természetesen a jelentésből, amit az iroda kapott. Figyelmeztetnek, hogy óvakodjunk attól az
embertől.
– Nem hiszem el – rázta a fejét a férfi.
– Szerintem meg természetes, hogy értesítik a párizsi irodádat is. Elvégre nem titok. Ha egyszer
nyilvános helyen történt…
– Nem én kerestem meg az öreget – sziszegte Lars dühösen –, ő jött oda hozzám, miközben békésen
kávézgattam. Két tanúm is van rá. A rendőrökről nem is beszélve, akikért én küldtem el.
– Az a tábornok, tudod, akinek a nevét mindig elfelejtem… na, tudod, az a dagadt, akitől úgy
reszketsz… az a Nitz – magyarázta Maren – az hívott fel, és szólt, hogy figyelmeztesselek, légy
óvatosabb.
– Te találtad ki az egészet – közölte Lars, de közben maga is tudta, hogy ez nem igaz. Lehet, hogy
rögtön a találkozás után ideszóltak, sőt, majdnem egészen bizonyos. Maren egész nap értesíthette
volna, de nem tette. Ez rávall. Megvárja, amíg olyan alacsonyra száll a vércukra, hogy nem tud
védekezni.
– Legjobb lesz, ha beszélek vele – mormogta maga elé.
– Jaj, ne Lars, csak rontanál a dolgon. Szerintem Nitz most alszik. Gondolj az időeltolódásra –
figyelmeztette a lány. – Különben is, én mindent elmagyaráztam neki – tette még hozzá, és kilépett
a haliba. Lars követte. Míg a liftre vártak, hogy a parkolóba menjenek, Maren egyfolytában
dudorászott.
Tudta, hogy ezzel csak bosszantja a férfit, de nem bánta.
– Hogyan magyaráztad meg? – kérdezte Lars.
– Mondtam neki – nézett rá Maren –, hogy nyugodjon meg. Persze, hogy neked is eszedbe juthat,
nem a másik oldalon van – ez a helyed, és amíg itt jól mennek a dolgok, addig minden oké. Addig
biztos maradsz.
– Ezt mondtad? – meredt rá Lars elsápadva.
– Eső?
Mit válaszolt erre?
– Természetesen azt, hogy ők is nagyon jól tudják, mekkora örömmel fogadnának odaát. És még
azt, hogy… – Maren itt elakadt egy kicsit, sőt, mintha el is bátortalanodon volna – azt, hogy
mindenesetre jó, ha tudod, hogy három új médiumot találtak… szükség esetére. A Wallingford
klinika pszichológiai csoportja kutatta fel őket.
– Ezt hivatalosan tudatta velem?
– Azt hiszem, félhivatalosan.
– Tudod, mit? – határozta el magát Lars. – Mégiscsak felhívom a tábornok urat. Miért kell nekem
tudnom, mennyi idő van náluk?
Maren türelmesen kérlelte:
– Add fel, kedvesem! Ne hívd fel most. Magad mondtad, hogy New Yorkban most éjjel két óra van.
Minek rontanád a helyzetedet udvariatlansággal?
Éppenséggel nem az az érdeked, hogy úgy nézzen ki, mintha semmiségeken bepörögnél… Ha ő
akar, majd felhív téged New Yorkban.
– Felhív, ha kedve tartja. Vagy megint üzenget valakivel.
– Te is tudod, hogy Nitz utál téged. Éjjel is és nappal is, de azt hiszem, éjjel mégis egy kicsit jobban.
– Kedves Maren – mondta Lars gúnyosan –, te aztán nem az a nő vagy, aki igyekszik elsimítani az
ellentéteket.
– Megmondjam, mit gondolok rólad? – kérdezte Maren hidegen.
– Ne mondd meg, jó? Nem érdekel.
– Nem érdekel, hogy szerintem mi a bajod?
– Hát – nem.
– Az a bajod – kezdett bele Maren azért is –, hogy be vagy gyulladva a felelősségtől. Persze, nem
mondom, elég nagy súly van a válladon, mert az egész emberiség sorsáról döntesz kényedre-
kedvedre, de akkor is, ha engem kérdezel, szerintem pszichoszomatikus értelemben tetőtől talpig
minden porcikád beteg.
– Hm!
– Szállj le a földre, és ne tégy úgy, mintha a terveid csak teoretikus értelemben lennének
veszélyesek. Nézz szembe a dolgokkal, és majd meglátod, hogy…
– Maren! – kiáltott rá Lars mérgesen. – Befognád végre a szádat? Vagy ha mindenáron beszélni
akarsz, akkor arról beszélj, mit mondott Nitz az új médiumokról!
– Nos, hát, van egy kisfiú, egy dagi kis micimackó, aztán egy vénkisasszony Nebraskából, és végül
egy…
– Jól van. Gyerünk! – Lars kézenfogta Marent, és visszahúzta az irodába. – Többet egy szót se szólj,
jó? Felhívom, és kész. – A videofonhoz lépett, feltárcsázta Nitz számát, és … hirtelen egy éles kis
kattanás hallatszott. Lars kikapcsolta a készüléket, és maga elé meredt.
– Lehallgatják a készülékedet – mondta Marennek.
– Tudom – felelte a lány. – Múlt héten szerelték be azt a kis izét.
– És erről miért nem szóltál? Hm? – támadt rá Lars.
– De Lars! Most mit tüzelsz? Hát nem mindegy, hogy mit használnak? Te is nagyon jól tudod, hogy
minden lépésedről, minden sóhajtásodról tudnak. És ha belegondolsz, el sem nagyon ítélheted őket.
Te nem akarnád tudni, megbízhatsz-e az embereidben?
Azokban, akikkel nap mint nap a világ legtitkosabb dolgait műveled?
– Így biztos nem – mondta Lars. – És te?
– Lars, te állandóan arról beszélsz, hogy az embereknek ismerniük kellene a jövőjüket, mert akkor
maguk dönthetnek el, akarják-e ezeket a borzalmas fegyvereket. Jól van. Talán igazad van. És te?
Te tudod a jövőt, csak úgy teszel, mintha semmi közöd nem lenne hozzá. Ez helyes?

Hetedik fejezet

Végül a városban vacsoráztak, és Maren lemondott a templomról. Lars most Maren lakásában
üldögélt, és arra várt, hogy Maren átöltözzön. Elgondolkozva nézett maga elé, így egészen
meglepte, amikor Maren belépté-re felnézve egy különös tárgyat pillantott meg az asztalon. Akkora
volt, mint egy baseballlabda, de nem volt olyan szabályosan gömbölyű. Inkább olyan volt az alakja,
mint egy emberi koponyának.
Éppen csak az arc hiányzott róla.
– Mi a csuda ez? – kérdezte Marent, és figyelmesen forgatta a tárgyat a kezében.
– Ez? – nézett rá Maren meglepetten. – Ez a 202-es.
Meg sem ismered?
– Nem – hökkent meg Lars. – Illetve, most, hogy mondod, hát – tényleg hasonlít… Na, látod,
Maren? Ez az, amit mondok. Hogy megtervezek valamit, ők meg belenyúlnak, és azt csinálnak
belőle, amit akarnak.
– Ez aztán igazán ártatlan kis játékszer – mondta Maren.
– Minek neked?
– Szórakoztat.
– Hogy érted azt?
– Próbáld ki! Mondj neki valamit!
– Annyira azért nem érdekel. Te jobban érdekelsz. Hé, Maren! Felszedtél egy kicsit. De tudod, hogy
jól áll? – felállt, és átölelte a lányt.
– Tudod, milyen jó kis játék ez a te 202-esed? – hárította el Maren a közeledését – az emberek
képesek egész estéket mellette tölteni. Csak ülnek, kérdezgetik Ol Orville-t, és várják, mit válaszol.
– Jó, hadd várják – vont vállat Lars. – Engem nem érdekel.
– De nagyon aranyos. Annyit lehet rajta mulatni. Mindig valami jópofát válaszol.
– Jaj, de örülök – húzta el a száját Lars.
– Alig tudom elhinni, hogy nem érdekel, hogyan álcázzák a fegyvereidet.
– Pedig így van. Nem az én dolgom, és kész.
– Ez már valami perverzitás – mondta Maren rosszallóan, és visszalépett a hálószobába valamiért.
– Jó, mindenesetre jobb, mintha jókedvében halomra gyilkolná a szórakozni vágyó ínyenceket –
ismerte el Lars. “Igaz is, miért ne kérdezhetnék tőle valamit” tűnődött. “Ha valakinek, hát nekem
jogom van kipróbálni, mit tud.”
– Nagy baj, hogy annyira sajnálom magamat? – kérdezte, és megszorította a kemény kis koponyát a
kezében. – Hiba, hogy állandóan ellenkezem a kormánnyal? Hogy szóbaálltam azzal a szovjet
kémmel? Szó nélkül kellene gyártanom a gyilkos szerkentyűket a technomániások számára? Igen? –
várakozón a kis mütyürre nézett, de az meg se mukkant.
– Ez rossz – szólt be Marennek a hálószobába. – Nem működik.
– Ne légy már olyan türelmetlen – nevetett Maren. – Tizennégyezer darabból áll. Azt várod, hogy az
mind egyszerre dolgozzon? Akkor miért nem úgy csináltad meg?
– Úgy érted, hogy a játék teljes egészében a 202-es alapján készült?
– Hát persze – felelte Maren könnyedén.
Lars kétségbeesve bámult Ol Orville-ra. “Hát most itt van” gondolta. A legeslegrosszabb, amitől
féltél, bekövetkezett: a te közreműködéseddel csinálnak tohonya gombákat az emberekből. Végre
valami új az unalmas computerjátékok után! Most aztán minden komplikációnak vége. A
komputernél még szaporán kellett nyomogatni a gombokat, ha valamit ki akartak hozni a
masinából. Most viszont? Meg se kell mozdulni. Leül az ember, kezébe veszi ezt a kis szerkezetet,
és dumál. Mindegy, hogy mit. Ol Orville mindent bezabál: minden egyes szót, minden hangsúlyt,
talán még a szóközi sóhajtást is.
Boldog lehet a hátalom. Egyre kevésbé kell félnie az önállóan gondolkodóktól. Már csak ez kellett
azoknak, akik halálra unják magukat a munkahelyükön.
“Lars Powderdry egy napon arra ébredt” gondolta keserűen, és Kafka hősére gondolt –” hogy egy
hatalmas… hatalmas mivé is? Egy hatalmas svábbogárrá változott.”
– Mi vagyok én? – kérdezte Ol Orville-től.
– Felejts el mindent, amit előzőleg kérdeztem, és arra felelj: mivé lettem? – mérgesen megszorította
a csepp koponyát, mintha az tehetne róla, hogy ő most ilyen keservesen érzi magát.
Maren a hálószobaajtóban állt egy szál kínai pizsamanadrágban, és majd megpukkadt a nevetéstől.
– Ez jó, drágám, ez a Kafka – húzta Larsot, és kényeskedő hangon utánozni kezdte. De nem
fejezhette be a játékot, mert a nappali sarkából hirtelen halk zizzenés hallatszott. A Tv
automatikusan bekapcsolta magát.
– Á, rendkívüli közlemények – sóhajtott Maren kelletlenül, de azért felhangosította a készüléket.
Lars érezte, hogy erősebben ver a szíve. Mindig félt a rendkívüli hírektől. Mindig valami rosszat
jelentettek be.
“Amint azt a Nyugati Blokk űrkutatásokkal foglalkozó szervezete ma bejelentette, egyelőre
ismeretlen eredetű műholdat lőttek ki földkörüli pályára. Az eddigi vizsgálatok sejteni engedik,
hogy az ismeretlen műhold kínai vagy kubai eredetű is lehet” – olvasta fel a közleményt a faarcú
bemondó.
Lars felvillanyozva ugrott fel:
– Gyerekek – kiáltotta –, de hiszen mindannyian erre vártunk! Miért kellene a földi eredetet keresni.
Ez valószínűleg a már odafent keringő öreg műhold kisfia. Hiszen ez kész szenzáció! – szónoki
pózba vágta magát, úgy folytatta: – Felfogták, barátaim, mi történt? Nincs szükség többé az mberre.
Minek? Még a műholdak is…
– Most azt hiszed, hogy olyan okosat mondtál – torkollta le Maren –, pedig csak azt bizonyitottad
be, hogy milyen félelmetesen tájékozatlan vagy. Hát nem olvasod a Tudományos Amerikát? Ott már
régesrég írtak erről. Érted? Már rég megcsinálták, amiről te, mint valami világ csodájáról beszélsz.
Te! Esőember!
Lars valósággal összerezzent, amikor Ol Orville megszólalt a kezében.
– Mr Lars! – zizegte lágy géphangján.
– Az vagyok – felelte Lars szinte hipnotizáltán.
– Kicsit nehéz válaszolnom, mert lételméleti kérdésekben nem vagyok valami tájékozott.
Megismételné más szavakkal kérem?
– Nem ismételnék meg semmit. Ol Orville “gondolkozott” egy darabig, aztán diadalmasan kivágta:
– Mr Lars, ön egy kétágú retek. Lars azt se tudta, nevessen-e vagy bosszankodjon.
– Nahát, Maren, ez nem ér! Gondolkodás helyett idézetekkel traktál: hiszen ez Shakespeare!
– Na és? – vont vállat durcásan a lány. – Bolond vagy? Mit vártál? Hogy okosabb lesz, mint te?
Senki se mondta, hogy megváltja a világot. Viszont rendkívül ügyesen szelektál. Ismerd csak el! De
te! Neked egyszerűen nem lehet a kedvedre tenni.
– Csss! – pisszegte le Lars – Ol Orville még akar valamit mondani.
Maren elhallgatott. A szerkezet tényleg újra működésbe kezdett, bár egyelőre még csak surrogó
hangokat hallatott.
– A másik kérdés az volt, hogy ugyan mivé lett ön – folytatta aztán. – Nos hát, ön egy kitaszított.
Nincs otthona, nincs hazája – csavargó. Ez lett önből. Én tudom, mit akar ön. Nagyon súlyos döntés
előtt áll, és nem képes bevallani magának, hogy fél.
– Tudhatnék egy kicsit többet is erről a súlyos döntésről? – kérdezte Lars, és minden erejével
megpróbálta összeroppantani a koponyát.
– Szívesen abbahagyná már ezt az ostoba játékot, de nem tudja, hogy szálljon ki belőle méltósággal.
Mr Lars, ön attól fél, hogy egy szép napon besétál az irodájába, lefekszik a kerevetre, hogy alávesse
magát az éppen soron következő transznak, és… – soha többé nem tér magához.
Egy darabig semmi más nem hallatszott, csak Maren asztmatikus krákogása, amint a cigarettát
szívta.
Végül Lars törte meg a csendet:
– Hűha! – kiáltotta teljesen megrökönyödve. Aztán még egyszer megismételte: – Hűha! – Úgy
érezte most magát, mint egy kisfiú, aki
nem dönthet a saját sorsáról. A felnőttkor évei egy pillanat alatt kihullottak az agyából.
Hátborzongató érzés volt.
– Persze szeretne megszabadulni a felelősségtől – folytatta a gép kíméletlenül –, de nem tud.
Hogyan képzelte? Hogyha eljátssza a tudatlant, a kis moralistát, akkor tiszta marad? Ugyan már!
Akinek a legkevesebb köze is van bármilyen gyilkossághoz, az soha többé nem lehet ártatlan.
– Elég! – kiáltott rá Lars. A szerkezet elhallgatott. Lars megrázta, majd visszatette az asztalra.
– Szóval ezzel mulattatják magukat érdemes honfitársaink – nézett Marenre.
– Jaj, Lars! – fordult el tőle a lány. – Most mit vagy ilyen? Te is nagyon jól tudod, hogy nem
lételméleti kérdéseket tesznek fel neki az emberek. – hirtelen Larsra nézett: – De hiszen te
reszketsz!
– Elmehetnék egy analitikushoz – motyogta Lars –, de nem hiszek bennük. Freud óta itt semmi se
történt.
Maren komolyan nézte.
– Nem ritka ez a fajta félelem a férfiaknál – mondta megnyugtató hangon. – Attól félsz, hogy
elveszíted a férfiasságodat. Kasztrációs pániknak hívják. Attól félsz, szívem, hogy impotens vagy?
Lars nem nézett rá.
– Az ágyban, ne félj, nem vagy az. Tizenkét férfival felérsz. Nem, tizennéggyel. Hússzal. Az ágy –
teljes siker, – reménykedve nézett Larsra, hátha sikerült felvidítania.
– Koszi, kedves vagy, – mondta Lars – csak sajnos ez se segít a kudarcérzetemen. Tudod, az első
pillanatban úgy éreztem, hogy Ol Orville fején találta a szöget. De most azon gondolkodom… hátha
mégsem jutott el a lényegig. Ez az egész valamiképpen kapcsolatban van a Keleti Blokkal is.
Érzem.
Alighogy kimondta, már tudta is, mi az a rejtélyes valami… az ördögbe is! Maren ott állt mellette,
és mint gyakorlott gondolatolvasó, azonnal kitalálta…
– Á, á! – csóválta a fejét rosszallóan – Talán csak nem a nagyszerű Miss Lilo Topchev?
– De igen, minden bizonnyal ő – ugrott fejest Lars a féltékenységi jelenetbe.
– Szóval azt mondod, hogy létezik valamiféle telepatikus lelki rokonság, ugye? – kérdezte Maren.
– Keresnem kell egy pszichoanalitikust – mondta Lars panaszos hangon.
– De egy szép, tiszta kép is megtenné a kisasszonyról, nem?
– De igen – felelte Lars nagy bátran.
– Hát én szerzek egyet. Mert az a csodálatos KACH soha az életben nem teszi meg neked ezt a
szívességet.
– Pénzért mindent megtesz a KACH – mondta Lars.
– Azt hiszed? – kérdezte Maren gúnyosan. Hát csak gondolkozz el rajta, mitől lett olyan homályos
az a fénykép, és mit nem értett az a szovjet kém. Lehet, hogy a tervrajzon is volt valami kis zavaró
vonalka?
Vagy több is?
– Azt akarod mondani, hogy a KACH kétfelé dolgozik? Keletet és nyugatot is kiszolgálja
egyszerre?
– Gondolkozz csak! Nem tartod valószínűnek?
– Félelmetesnek tartom – mondta Lars elakadó lélegzettel.
– Kiszolgálják ezt is, azt is. Persze mindegyiket csak annyira, hogy a másik ne vádolhassa őket
árulással.
– Ez egyszerűen ördögi. És ki tudhatja még ezt?
– Ne törődj most azzal! Mi tudjuk, és ez elég. Figyelj ide, szerelmem. Tudod, hogy kellesz nekem,
legszívesebben örökre magamhoz láncolnálak. Másrészt viszont nem vagyok olyan önző, hogy
tétlenül nézzem, hogy mész tönkre. Íme, az ötletem a következő: Ha annyira szeretnéd látni azt a
nőt, hát lépj kapcsolatba a szovjet kémeddel. Ajánld fel neki, hogy elmagyarázod a tervrajzodat, és
kérj egy rendes képet cserébe a nőről.
Lars megkövülve bámulta Marent:
– Azt hiszed, hogy lehet ezt? – kérdezte kábán.
– Ha megpróbálod, majd kiderül – felelte Maren sejtelmesen mosolyogva.
Lars egészen magába roskadt : “Sokkal okosabb, mint én. Neki kellene irányítania a vállalatot. Az
egyetlen ok, amiért nem így van, az, hogy én vagyok a médium. Milyen egyszerű. Tessék. Miért
nem nekem jutott eszembe ez is?”

Nyolcadik fejezet

Kedden a Lanferman Társaságnál töltötte a délelőttöt. Míg az egyik általa tervezett fegyver
prototípusának kipróbálására várt, körülsétált a gyárban. Mindig kíváncsian szemlélte a Lanferman-
stabot. Jack Lanferman valami különös szisztéma alapján választotta ki munkatársait, úgyhogy nem
volt még egy hely a földön, ahol ennyi művészféle, félőrült vagy éppen zseni tevékenykedett volna.
Ami pedig a legkülönösebb volt az egészben, ez a stáb úgy dolgozott, hogy hihetetlen.
Pedig Jack nem is nagyon ösztönözte az embereit a jelenlétével. Azt tartotta, hogy ha egyszer
szakemberek kézében vannak az egyes feladatok, és a “gazda” jól megfizeti őket, akkor a főnöki
poszt csak adminisztratív értelemben számít. Ebből kiindulva aztán ideje nagy részét kedvenc
helyén, az űrben töltötte, és a társasághoz csak akkor jött be, ha elkészült egy prototípus, és ki
kellett próbálni.
Ma éppen Lars 278-asa volt soron.
A 278-ast egy műhold irányította. Most élesre volt állítva a fegyver, úgyhogy fel lehettek rá
készülve a szakemberek, hogy a képernyőn pillanatokon belül valami szörnyűséget látnak. Ez most
kivételesen azok közé a fegyverek közé tartozott, amelyeket bemutattak a közönségnek. Ők egy
színházteremben, a Natsec egy külön az ilyen bemutatók céljára létesített telepén készültek
végrehajtani.
A képernyőn házak, utcák, sétálgató emberek látszottak. Larsnak feltűnt az a baljós nyugalom, ami
– nyilván direkt – körüllengte a helyet. ,
Szinte átmenet nélkül történt az egész. Senki sem tudta hogyan, honnan, de egyszerre csak valami
erő letépte az emberek ruháit, földre taszította az öregeket, és egyszerűen lángra lobbantotta az
egyik háznál támaszkodó, láthatóan kissé ittas katonákat.
A másodperc egy töredéke alatt lángba borult az egész város, és csak jajgatás, sírás, hörgés
hallatszott.
“Ez aztán nem kegyelmez” – gondolta Lars.
– Mit gondolsz Jack – szólt oda halkan Lanfermannak –, nem lehetne ezt az egészet áttenni előző
századokba?
Képzeld, hogy élveznék a TV-nézők. Mondjuk Szókratész éppen a beszédét mondja, és akkor ez a
jópofa kis izé odapattanna, és sutty, elintézné az öreget.
– Egyszer még oda is eljutunk – nyugtatta meg a főnök, aki nem érezte ki Lars hangjából a keserű
gúnyt.
– Hagyd békén, hallod? – bökte meg Pete Larsot.
A képernyőn most kialudt a tűz, elhalt a kétségbeesett üvöltözés, és nem más jelent meg a kedves
nézők előtt, hogy elmagyarázza a történteket, mint maga a nagy Lucky Bagman.
“Iszonyúbb, mint bármi, amit eddig kitaláltak” kesergett magában Lars. “Úristen, hogy kerültem én
ebbe bele? Mi rosszabb, de igazán. A náci koncentrációs táborok, ahol az emberek egy része lassan,
hihetetlen szenvedések között halt éhen, a többit meg beterelték azokba a gázkamrákba… persze
úgy, hogy előre tudták, mi vár ott rájuk? Vagy ezek az újabb fegyverek, amik akkor is rettegésben
tartják az embereket, amikor nincs háború?
Ilyen fegyvereket akarnának látni az emberek, mint ez a 278-as? Alig lehet elképzelni.
Másrészt viszont elég végignézni a történelmi korokon, és könnyű kitalálni, mit kíván a tömegízlés.
Egy kis játékot, ami mellékesen megsebesít és degradál, és soha többé nem hagy megnyugodni…”
Pete talán észrevett valamit Lars arckifejezésén, mert szükségesnek tartotta felhívni barátja
figyelmét, hogy mindez csak játék.
– Ne vedd úgy a szívedre – intette. – Hiszen ezek csak robotok.
– Érdekes, nekem az embereket juttatják eszembe – vágott vissza Lars. – Vagy nem ez a bemutató
szándéka? – nem hagyta nyugodni a kép ahogy az embernek öltöztetett robotok égtek. Mint a
gyertyák!
Megint a gyertyák. Most kiért, vagy miért gyújtották őket? Az Isten már felnőtt. Aligha szereti az
ostoba játékokat. – Elég! Ki akarok menni! – mondta Lanfermannak.
– Persze, menj csak! – egyezett bele Lanferman. – Nem is tudom, mi a csudának vesztegetjük
ilyesmivel az idődet.
– Jobb, ha ittmaradsz – szólt közbe Pete. – Elvégre te is felelős vagy a dologért. Látnod kell,
mindent tud-e, amit beleálmodtál.
– Hm! Méghogy álom! – morogta Lars.
– Kedves barátom, csak nem gondolja, hogy ez a fegyver valaha is így fog működni? – kérdezte
Jack rábeszélő hangon.
– De igenis azt gondolom.
– Na de, Mr Lars! Minden gyerek tudja, hogy a fegyverek nem használatra, hanem
elrettentésképpen készülnek.
– Tudja mit? – nézett a szemébe Lars. – Csinálja fordítva.
– Hogyhogy? – értetlenkedett a főnök.
– Hát játssza le nekik az egészet visszafelé! Először hadd lássák a kinyúlt embereket, meg a porig
égett telepet. Aztán szépen visszafelé, ahogy következik. Na?
– Sajnos, nem megy – csóválta a fejét Lanferman. – Az emberek nem szívesen néznek ilyesmit.
– Vagy úgy. Akkor ön nyilván tudja, mit néznek szívesen. Ugye?
– Mindent, például ami a szerelemről szói.
– Na látja. Akkor meg minek gyötri magát értük?
– Tudja, Lars, én úgy látom – kezdte magyarázni a másik, de olyan hamis volt a hangja, hogy nem
lehetett nem észrevenni. “Szóval magad se hiszed el, amit most fogsz mondani” gondolta Lars. “No,
de sebaj. Folytasd csak!”
– Egyszóval… az emberekben ősidők óta ott lapul a félelem az ellenséggel, különösen az ellenség
fegyvereivel szemben. A legnagyobb gondot mindig is az új fegyverek okozták, hiszen azok ellen
még harcolni se lehet. Szinte biztos halált jelent az első felvonultatásuk. Ezzel egyetért, nem?
– Százéves, nyilvánvaló igazságokkal? – kérdezte Lars gúnyosan. – Nincs jelentősége, hogy
egyétértek-e vagy sem.
– Ne gúnyolódjon! – kérte Lanferman. – Meg kell értenünk egymást. Hiszen mindannyian
ugyanabban a cipőben jáfunk. Ami magát bántja, minket is kínoz.
De tisztán kell látni. Az segíthet. Ezért olyan fontos, hogy megértse, a népnek látnia kell valamit.
Ha mindent titokban tartunk előtte, maga fog kitalálni lehetséges borzalmakat.
El kell ismernie, hogy legtöbb ember inkább a biztos rosszat akarja tudni, mint bizonytalanságban
élni.
Sokan talán oda se figyelnek a műsorunkra. Mások viszont megnyugodva látják, hogy a borzalom
megfogható. Látható. Higyje el, az emberek hihetetlenül megvesztegethetők, ha az életükről van
szó.
– Kár a szóért, Lars – szólt közbe Pete –, hiszen te is tudod, hogy a 278-as gyártásra kész állapotban
van. Keresve se találsz benne hibát. Úgy működik, mintha maga az ördög irányítaná.
– Nem igaz! – ágált Lars. – Ezek közül egyik sincs gyártásra kész állapotban. Nem szabad gyártani
őket. Soha! Soha!
– Rosszul fogod meg a kérdést – mondta Pete. – Először is, az eddig kipróbált fegyvereid mind
gyárthatók.
Olyan precízen dolgozol, hogy szinte azonnal éles gyártásba merném állítani a munkáidat. Igenis,
Lars, szerintem is meg kell mutatni az embereknek. Hadd lássák, hogy rettenetesebb, mint amit a
legsötétebb álmaikban láttak. Talán jobban meggondolják, akarnak-e háborút.
Ami meg a félelmüket illeti, hát… te is tudod, hogy az ember mindig azt hiszi, csak mást érhet baj.
Nézd csak meg egyszer, hogy felháborodnak az emberek egy egyszerű, természetes halál miatt. És
miért? Csakis azért, mert velük történt.
Mindenki azt hiszi, hogy valahol máshol csap le a mennykő, hogy más hal meg helyette, és így
tovább.
Lars most már nem tudott mit szólni. Elvégre ez Jack és Pete munkaterülete. Ők tudják, hogy
reagálnak az emberek. Miért ne lehetne igazuk? Hátha tényleg tudományosan elfogadott tény, hogy
ez kell a tömegnek.
Maren is megmondta, hogy ő semmit se tud a való életről. Hogy egy idióta vadmarha. Hát akkor?
Hadd döntsenek megint mások helyette, akkor is, ha a felelősség közös?
– Az tényleg hiba volt, amit a XX. században csináltak azokkal az őrült atombombákkal – ismerte el
Jack. – Ilyen helyzetbe hozni az embereket! Hát persze, hogy nem lehet azzal a tudattal élni, hogy
ha bármi zűr van, az egész világnak vége.
– A kulcsszó – a lokalizáció – vágta ki büszkén Pete.
– Ha az emberek érzik, hogy csak egy parányi lehetőség is van a túlélésre, már meg vannak mentve.
– Csak valami őrült találhatta ki az atombombát – mormogta Jack maga elé.
– Akkor már inkább az eredeti fegyver – a bunkó – mondta Pete. – Szerencsére – tette hozzá –, ma
nemigen találkozunk már ilyen rombolni vágyó őrültekkel.
– Szerencsére nem – hagyta helyben Jack.
A beszélgetés hirtelen megszakadt. A három férfi tekintete mindent elárult.
A kontinens másik felén Surley G. Febbs éppen odaért a vasúti pénztárablakhoz.
– Washingtonba kérek egy jegyet – mondta a pénztárosnak.
– Egy retúrt? – kérdezte az:
– Nem – rázta meg a fejét Febbs. – Csak odáig.

Kilencedik fejezet
Surley G. Febbs mögött egy pocakos, jólöltözött üzletemberféle úr állt. Amíg Febbs a sorára várt,
kihallgatta mit beszél a pocakos a háta mögött álló személlyel. Egyszer még bele is szólt a
társalgásukba, mert az újonnan kilőtt műholdról beszélve azt találta mondani a pocakos
beszélgetőpartnere, hogy “nem kell félteni a kormányt! Ha kiderül, hogy valaki csak úgy kényére-
kedvére akar műholdakat lődözni, hát az biztos, hogy rögtön tiltakozni fog. Mármint a kormány.”
Ekkor szólt bele Febbs, mert egyszerűen nem tudott parancsolni magának. “Nézzenek oda!” –
gondolta felháborodottan” mit sem tudnak a világ dolgairól, és milyen jól szórakoznak a nagy
butaságukkal.”
– Bocsánat, kérem – nézett rá rosszallóan – de ön nem ismeri a kormányunkat. Egyet se féljenek.
Ha kiderül, hogy tényleg senki se jegyeztette be az akciót, a mi kormányunk úgy vágja le a
pályánkról, hogy ripityom se marad belőle.
– Az sincs kizárva – egyezett bele félszegen az előbb még olyan nagyhangú utas. Febbs elégedetten
nyugtázta, hogy a fickó mindjárt tudta, kivel áll szemben. Így is kell.
Csak akkor lepődött meg egy kicsit, amikor elfoglalta a helyét a vonatban – természetesen az első
osztályon, – és körülnézve azt látta, hogy a pocakos jólöltözött pont az ő kupéjába került.
“Jaj, csak ezektől a tudálékos félművelt félüzletemberektől ments meg, uram!” sóhajtotta
elkeseredetten, és elhatározta, hogy úgy tesz, mintha soha életében nem látta volna. Mekkora volt a
megdöbbenése, amikor azt kellett tapasztalnia, hogy hajszálpontosan egyforma stratégiát dolgoztak
ki az idegennel. Ezen viszont meglepődött. Annyira nem nézte primitívnek, hogy ne akarjon a
közelébe férni egy nagyműveltségű világpolgárnak…
Ámbár, ha nem, hát nem.
Maga se tudta, hogy történt, hogy egyszer csak mégis a pocakoshoz fordult, és – ne kerteljünk – ő
maga kezdeményezett beszélgetést. Igaz, hogy később, látván, mennyire tudatlan és érdektelen a
férfi, keservesen megbánta, de akkor már nyakig benne voltak, és ő a fejébe vette, hogy
megmagyarázza neki. Na, csak ezt ne vette volna a fejébe!
– Akárhogy is, minden keleti rakéta egyfajta fenyegetés – mondta ő. Mire a másik csak dörmögött
valamit.
– Úgy, ahogy mondtam – folytatta ő rendületlenül –, higgyen nekem, kérem, ezek egy percig se
nyugszanak! Mindig valami stiklin törik a fejüket. Jó, hogy azért mi is ott vagyunk, de mégis… hát
nem gusztustalan?
– Mi gusztustalan? – bambáskodott a pocakos.
– Az, hogy mindig ki akarnak játszani minket Akkor boldogok, ha a hátunk mögött csinálhatnak
valamit.
– Ja úgy – útitársa végre elfordult az ablaktól, és ránézett.
– Hiába is ellenkeznek a nagy moralisták, végül csak le kell dobnunk új Moszkvára azt a Bangert.
– Mi az a Banger?
– Egyfajta mesterséges üstökös, ami szétrobban a levegőben.
– És?
– És… – Febbs komolyan el volt keseredve, amiért pont a legostobább útitársat sikerült kifognia.
Ennek minden egyes szót külön meg kell tanulnia! – Nos, szóval nem is tudom megmondani, hány
milliárd darabra robban szét, és ezek a darabkák szép csendesen leszállnak a városra. Persze
észrevétlenül, mert mindig olyan a színük, amilyen a környezetüké.
– Okos kis izék – kezdett lelkesedni a pocakos – de hogyan ölik meg őket?
– Kiket?
– Hát az újmoszkvaiakat.
– Hohó, ne féljen, jól kigondolták ezt! Na most, lent vannak ugye, a földön. Érdekes, hogy valahogy
vonzzák őket a konaptok. Tudja, mi az a konapt?
– Persze – vágta rá az idegen. – Különleges védelmi rendszerrel körülvett appartmanház – én is
olyanban lakom.
– Hát itt aztán nem segít semmiféle védelmi rendszer.
Ezek a valamicskék letelepszenek szépen valahol a szobában, és várnak.
– Hogyhogy várnak? Hát irányítják őket?
– Várnak tíz óráig. Körülbelül persze.
– Nem mondja komolyan – hitetlenkedett a pocakos. – Aztán honnan tudják, mikor van tíz óra?
Megnézik az órájukat, vagy mi?
– Ne komolytalankodjon! – intette le Febbs.
– Úgy vannak beállítva, hogy az idő lehűlése indítja el a működésüket. Azért mondtam, hogy
körülbelül.
– Jó, de most már működjenek! – türelmetlenkedett az útitársa.
– Amikor eljön az ideje, elkezdenek valami különös, gunyoros hangon zümmögni. De olyan magas
frekvencián, hogy élő ember el nem alszik tőlük. Még az is nagyon érdekes, hogy az egész úgy hat,
mintha maga az ember dudorászna gunyoros dalocskákat a saját fülébe. Meg lehet tőle bolondulni.
– Na jó, de…
– Semmi de. A csöppségek feladata az, hogy ne hagyják aludni a delikvenseket. Most csak képzelje
el: jó, egy éjszakát nem alszik. De kettő, három, hat éjszakát?
– Ne is mondja! Én például, ha…
– Tudományosan kikísérletezett tény, hogy a negyedik naptól kezdve az ilyen emberek készen
vannak. Csak képzelje el!
– Én már a második éjszaka után készen lennék – mondta a pocakos, és még a gondolattól is
megborzongott, hogy ő négy éjszakát ne aludjon.
– És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a picikék egyenesen az elit negyedbe is
pottyanhatnak, és akkor aztán oda az egész kormány. Minden összeomlik.
– Fantasztikus! – kiáltott fel az útitárs. – De azért… úgy értem, hogy azt mondják, semelyik fegyver
se marad sokáig ellenfegyver nélkül.
– Hát ez úgy fog maradni, mert semmi sem használ ellene. Van ugyan a szovjeteknek valami
speciális gázuk, ami minden működő dolgot a minimális sebességre lassít, de a mi picikéink ellen
azt se tudják használni.
– Jaj, arról olvastam tavaly! – ragyogott fel a másik férfi arca. – Ugye, hogy azzal tették
harcképtelenné a lázadókat?
– Azokkal megtehették, de ezekkel nem. Annyira kicsik, és olyan gyorsan változtatják a helyüket,
hogy lehetetlen a nyomukba érni.
– Akkor jó – nyugodott meg a férfi.
Febbs azonban akaratlanul arra gondolt, hogy a Keleti Blokk is ismerheti már ezt a fegyvert, és
akkor, lám, mégiscsak megvan az ellenszer. Febbs előtt megjelent kedvenc városa, az idahói Boise.
Hirtelen maga előtt látta a házaikból kirohanó embereket, látta a város határában elterülő földeken
az őrjöngő, hajukat tépő gyerekeket, és még a lélegzete is elakadt. Jaj, azt ne! Csak azt ne!
– Különben kár aggódni – mondta Febbs hangosan – mert úgyse mernek idejönni velük
– Tessék?
– Azt mondom, hogy ha volna is nekik ilyen fegyverük, úgyse mernék ellenünk bevetni, mert
nagyon jól tudnák, hogy kegyetlenül megtorolnánk. – Elgondolkozott, melyik fegyver lenne
alkalmas erre a célra. – Ha másképp nem, akkor a végső megoldással… – mondta lassan, maga elé
meredve.
– Mi a végső megoldás? – kérdezte az útitársa.
– Ez talán az egyik legújabb fegyvertípusunk. Nem akarom itt untatni a részletekkel, de ez a fegyver
képes rá, hogy egy adott várost egyszerűen megsemmisítsen. Ha jók az értesüléseim, akkor nyom
nélkül. Nem marad utána halálos gáz, se semmi. Óriási találmány, nem?
– De, igen, ha csak nekünk van ilyen fegyverünk – felelte a pocakos.
– Maga rettenetesen kishitű! – legyintett Febbs, de tudta, hogy a pocakosnak tökéletesen igaza van.
Akárhogy is forgatják a dolgot, hiába írnak tele száz újságot is a legújabb fegyverek bemutatásával,
a tény tény marad: nem lehet támadni, mert egyik fél se tudja, mivel torolja vissza a másik a
támadást.
– Én csak azt próbálom elmagyarázni… – védekezett a másik, de Febbs kíméletlenül közbevágott.
Ha valami felbosszantotta, hát az biztosan, ha laikusok akarták megmagyarázni, mi a spanyolviasz.
– A fegyver neve “Világsöprögető”. Sokatmondó név, nem?
– Elég különös – mondta a pocakos.
– Miért különös? Szerintem éppen hogy nagyon találó. Mert látja, nemcsak városokat, vagy nem
tudom én, talán országokat lehet eltüntetni vele. Magát is eltüntethetem, ha akarja.
– Nem, nem akarom – mondta a másik.
– Én se komolyan mondtam, hisz tudja. Azt akartam megvilágítani, hogy mi mindenre képes ez a
kis fegyver. Szóval egy az, hogy eltüntethetem. De mi van, ha én nem eltűntetni akarom, hanem
átváltoztatni. Na! Hát akkor fogom, és átváltoztatom mondjuk… pokróccá!
– Nem lehetne esetleg mást hozni fel példaképpen? – kérdezte a pocakos nyugtalanul.
– Hogyhogy mást?
– Hát… helyettem.
– Jaj, ember, már régen nem magáról van szó, hanem mondjuk Gafne Rostowról, a Keleti
Blokkban.
– Ja, akkor jó. Tudja, nem szívesen…
– Ne is gondoljon rá. Csak nem képzeli, hogy magát változtatnám pokróccá? Isten ments. Nekünk
minden amerikai polgárra szükségünk van. – “különben is, ha téged kellene átváltoztatnom
valamivé, hát nyúllá változtatnálak. Vagy birkává. Nem. Mégis inkább szamárrá. Igen. Bár a
szamárnak is van némi saját elképzelése a világ folyásáról…” – Igen Gafne Rostowot pokróccá
változtathatom.
A pocakos üzletember nem lelkesedett a gondolatért.
– Most miért néz úgy rám, mintha valami gyilkos lennék? – támadt rá Febbs. – Csak nem az az ósdi
keresztényi szemlélet vakítja el? Hát az igazságérzete? Hát a hazafiság? Nem a maga barátját
akarom harcképtelenné tenni, hanem mindannyiunk ellenségét.
– Ne teljen, a hazafiságommal semmi baj – mondta a másik védekezve.
– Ja, persze. Gondolom, valami olyasmit képzel a hazafiságról, amit az iskolában tanítottak:
“dolgozz becsülettel, légy tiszta testben és lélekben, mert te ezzel tudod megmutatni, milyen hazafi
vagy.” Ennek már vége, uram!
Az üzletember most remegő kezekkel kinyitotta az újságját, és egy kicsit az ablak felé fordulva
olvasni kezdte.
Febbs kis híján megpukkadt ekkora pimaszság láttán:
“Eddig kínlódok vele, megpróbálok egy kis fényt gyújtani a sötét agyában, ez meg hátat fordít.
Kíváncsi vagyok, hol tanulta a korrekt vita alapszabályait.”
– Azt hiszem, nem értett meg teljesen. A “Világsöprögető” nem gyilkol. És minden akciója
visszafordítható. Semmi másra nem fogják használni, mint megfélemlítésre. Érti?
– Természetesen értem, amit tisztességgel megmagyaráz – mondta a másik.
– Annyi az egész, hogy egy kis zavart keltenek vele az ellenség “soraiban”. Ez csak jogos egy
háborúban?
– Azon tűnődöm – mondta a pocakos, és a térdére fektette az újságját –, hogy miért nem ül maga
odafent, ha egyszer ennyit tud a fegyverekről, a kormány szándékairól, és mindenről.
– Várjon csak! – húzta ki magát Febbs. Hihetetlen büszkeség fogta el, hogy lám, egy egyszerű,
majdnem teljesen primitív ember a vonaton képes három mondat után felismerni, kicsoda is ő. –
Jegyezze meg a nevemet: Surley Grant Febbs!
Útitársa egy kicsit felemelkedett a helyéről, és kinyitotta a száját – nyilván azért, hogy
bemutatkozzon, – de Febbs nem volt kíváncsi rá.
Magába mélyedve próbálta visszatartani a vágyat, hogy kipakoljon az idegennek. Már sértőnek
tartotta, hogy a különleges megbízottak közé választották.
Egynek a hatból. Hát micsoda ő? Arra való az agya, ez a különleges szerkezet, hogy fegyverek
álcázásáról döntsön öt jöttmenttel?
“Nem, ez nem így lesz” – határozta el. “Nem fogok belemenni ebbe a gyerekes butaságba. Miért
őrizném a csodafegyver egyhatod részét, amikor nekem az egész kell. Szükségem van rá. És a
fegyvernek rám. Ki tudná jobban őrizni, ki tudná körültekintőbben eldönteni, mikor kell bedobni az
ellenség ellen? Ki?
Ha pedig nálam lesz a fegyver, akkor kíváncsi vagyok rá, ki mer szembeszállni velem.”

Tizedik fejezet

Amint Lars, Lanferman és Pete kifelé jöttek a színházból, ahol végignézték a 278-as szörnyű
akcióját, a ház sarkán hirtelen egy fura figura toppant eléjük.
– Mr Lanferman – szólította meg Jacket – szabadna egy szóra?
– Jaj, nem! – emelte az égre a szemét a főnök.
– Csak egy-két percet kérek, uram – suttogta megtört hangon a rosszul öltözött, kiábrándult arcú
férfi.
– Ismeri Vincent Klugot, nem? – kérdezte Lanferman Larstól.
– Még nem találkoztunk – felelte Lars. – Új munkatársuk?
– Óh, nem, nem! – rázta meg a fejét vadul Lanferman. Csak valaki, aki minden másodpercben ki
tudja váltani belőlem a…
– De kérem, uram – méltatlankodott az idegen. – Csak néhány szót szeretnék mondani…
Lars érdeklődve nézte a két embert. Mindketten olyan képet vágtak, hogy a kívülálló nem tudta
volna megmondani, melyikük csapott le a másikra lesből, és melyikük szeretne mielőbb két
sarokkal odébb lenni.
Lanferman teljes megjelenésével reprezentálta a gazdagságot, a hatalmat, és valahogy mégsem
tudta maga alá gyűrni ezt a kis embert. Lars nagyon szerette volna tudni, mi a titka a férfi
méltóságának.
– Évekkel ezelőtt kitettük a szűrét – magyarázta Lanferman – mert egyszerűen nem volt képes
elfogadni az új szemléletet. Bevallom, fogalmam sincs, hogy tud mindig beosonni. Most már
utánajárok a dolognak. Elvégre nem nyilvános fürdőben vagy miben vagyunk. Most már tennem
kell valamit, mert amint látom, ez az úr nem adja fel. Igaz, Klug?
Klug szomorúan nézte őket.
– Jól van, kérem, mondja el, amit akar. Addig úgyse lesz nyugtom. Tessék, ki vele, milyen jópofa új
játékot talált ki megint? Klug még a játékoknál tart, érti, uram? – fordult Larshoz ingerülten. –
Szerinte a világnak szüksége van játékokra.
– Igen, ez a véleményem – mondta Klug.
– Tudja – magyarázta Lanferman – mindig magánál hordja ezt a behemót dobozt. Ez tele van
játékkal.
Ha aztán valaki felvet egy témát vagy egy kérdést, szóljon az a szerelemről vagy az erőről, egy
bűntényről, a szenilitás miértjéről, Klug barátunk már nyitja is ki a varázsdobozát, és kapja elő a
szerinte éppen odaülő játékot.
– Talán így van – nézett vele farkasszemet Klug.
– Szerinte ugyanis elviselhetetlen az élet, és csak úgy tudjuk megőrizni az erkölcsi, lelki és testi
tisztaságunkat, ha időről-időre visszalépünk egy kis időre a gyermekkorba.
– Nézzék meg ezt! – ajánlotta Klug, és kivett a ládikájából egy parányi figurát A földre állította,
majd újabb figurákat állított mellé, egészen addig, míg 12 kis alak nem sorakozott ott egymás
mellett.
Akkor egy fellegvár-makettet tett eléjük, és a három férfira nézett.
Nem volt kétséges: egy katonai erődítményt jelképezett. Lars fantáziáját persze megmozgatta,
úgyhogy kíváncsian várta a folytatást.
– Azt hiszem, elég érdekes játék – mondta Klug. – Ezek a katonák itt – a 12 miniatűr bábura
mutatott – be akarnak jutni a várba, de a vár nem hagyja. Ha csak egyetlenegy katona is bejut, a
játéknak vége, és természetesen a támadók győznek. De ha a monitor…
– A micsoda? – kérdezte Lanferman.
– Ez itt – felelte Klug, és megveregette a fellegvárat. – Hat hónapig tartott, amíg megalkottam. És
itt van ez – újabb darabot szedett elő a dobozból. – A játék nagyon egyszerű: a játékosok két részre
oszlanak. Ezzel a kis szerkezettel dolgoznak a támadók, a monitor védekezőrendszere pedig
magában a fellegvárban van. Távirányítású minden darab… Megvizsgálná, uram? – udvariasan
hátralépett, hogy Lanferman közelebb mehessen a játékhoz, de a főnök mégse mozdult.
– Nézze, uram. Olyan komputerjátékot ajánlok önnek, amivel hat éves kortól bárki elszórakozhat.
– Jól van. És mit kíván tőlem, Klug? – kérdezte Lanferman.
– Szeretném, ha az ön vállalata megvizsgálná. Kíváncsi volnék rá, hogy látnak-e benne fantáziát, és
ha igen, legyártanának-e belőle pár ezer darabot.
– Ahogy most látom, nem tudom megígérni, Klug – rázta meg a fejét a főnök. – Nézze,
véleményem szerint nagyon drága lenne az előállítása. Aztán meg – szerintem elavult játékok ezek.
Nincs rá vevő.
– Volna valamennyi pénzem nekem is, amivel honorálhatnám az analízist… – motyogta Klug.
– Nincs rá mód, hogy idegen játékokat analizáljunk. Először el kellene fogadnom, de amint
mondtam, nem megy.
– Ötszáz példány elég lenne, hogy kipróbáljuk, mennyire kelendő.
– Ötven is sok – mondta Lanferman.
– Nem elég jó önnél a hitelem? – kérdezte a férfi halk, kemény hangon.
– Dehogynem jó. – mondta Lanferman unottan. Minden hitel jó… ha egyáltalán tisztába van vele,
mit jelent ez a szó.
– Tisztában vagyok. Azt jelenti, hogy most veszek valamit, és később fizetem ki. De a szavaim
hitelét értettem. Ha azt mondom önnek, hogy ötszáz darabra biztos találok vevőt, akkor…
– Nem a szavában nem bízom, hanem a realitás-érzékében. Ön mindig is nagy álmodozó volt. De a
játékot csak olyan magas áron tudnánk előállítani, hogy képtelenség lenne eladni. Erről van szó.
– Hm! – csóválta a fejét a játékos.
– Bocsánat, Mr Klug! – szólalt meg Lars. – Kérdezhetnék valamit?
– Oh, hogyne, Mr Lars – fordult az kíváncsian Lars felé.
– Azt szeretném megkérdezni, hogy ismeri-e a legújabb véleményeket a háborús gyerekjátékok
forgalmazásáról?
– Egy pillanat, Mr Lars. Tudom, hova akar kilyukadni. De gondolja csak meg: éppen a játékok által
szerezhetnek némi fogalmat arról a gyerekek, hogy milyen kíméletlen a háború.
– Értem – mondta Lars elgondolkodva.
– Tudja, Mr Lars, én nem akarom reklámozni a háborút, mint egyesek. Az én célom épp
ellenkezőleg az, hogy tisztán Játszódjon, mit ér az önök munkája.
– A mi munkánk? Hogy érti ezt?
– Úgy, ahogy ön. Tudja, a cég, ahol dolgoztam, tönkrement, én pedig szeretnék megélni valahogy,
de az biztos, hogy az önök útját még akkor se választanám, ha kenyérre kellene az a pénz.
Pete Freid közbeszólt:
– Ajánlanék én valamit, Mr Klug.
– Hallgatom.
– Csináljon nekem egy játékot, de olyat, amiben csak egyetlen mozgó figura van. Ha megtetszik,
megcsinálom a prototípusát. Persze a saját szabadidőmben – fordult Lanfermanhoz beleegyezésért.
– Rendben van. A prototípus elkészítését engedélyezem. Használhatod a műhelyünket – mondta az.
– Jó lesz így? – kérdezte Lars
– Csak azért ne öld magadat, hogy kihúzd ezt az urat a kátyúból. Vannak, akik ott érzik jól magukat
– tette még hozzá Lanferman. – És jó, ha tudod, hogy Klug úr már akkor elkezdte a játszadozást,
amikor te még az egyetem padjait koptattad. Elképzelheted, hogy kapott párszáz lehetőséget. Arról
nem tehetek, hogy mindig megbukott.
Klug most szomorúan nézte a padlót.
– Ön az első, az egyetlen… – kezdte, és Larsra nézett.
– Az első és egyetlen mi? – kérdezte az kíváncsian.
– A legjobb azok közül, akik valamiféle erőt próbálnak önteni ebbe a mi… beteg társadalmunkba.
Szabad kezet kapott, de most azt hiszem, nem elég a lelkiereje … mindegy, maga sérthetetlen. Meg
fogja úszni.
Lars, Pete és Jack összenézett. Egyszerre robbant ki belőlük a nevetés.
Amikor egy kicsit összeszedték magukat, Lars sajnálkozva mondta Klugnak;
– Kérem, Mr. Klug, félre ne értse a nevetésünket…
– Nincs mit félreértenem – mondta a férfi sértődötten, és összeszedte a játék darabjait.
– Tudom, önök lennének a legutolsók, akik elismernék, hogy rossz lóra tettek. Nem. Inkább majd a
világot hibáztatják, a körülményeket, és így tovább.
– Nem fejtené ki bővebben, miről beszél? – kérdezte Lanferman.
– Azt hiszem, én értem – mondta Lars.
– Arra gondol, amit a média próbál megetetni a világgal: hogy mi mindannyian hideg,
fegyvergyártó masinák vagyunk, szív és erkölcs nélkül.
– Nos, Mr Lanferman, itt az ideje, hogy engedjem a dolga után látni. Elnézést, hogy megzavartam –
Klug feléjük biccentett, és elment.
– Ki érti ezt? – csóválta a fejét Lanferman. – Pete felajánlja a munkáját, én a műhelyemet, ő meg
elmegy.

Tizenegyedik fejezet

Lars még a San Franciscóból New Yorkba száguldó expresszen is Klug esetén gondolkozott. Klug
szerint fontos a játék, és a “tisztaság”. De ki maradhat tiszta mindhárom területen manapság? Talán
Klug.
Talán attól van az a méltóság az arcán. Lanferman egészen kivetkőzött magából. Lars még soha sem
hallotta ilyen gúnyosnak és kíméletlennek. Talán csak nem érzi ő is, hogy egyénid ellenfelek a
szerinte lecsúszott játékbolonddal?
Pillantása hirtelen a mellette fekvő újságra esett.
“Mind a Nyugati, mind a Keleti Blokk tagadja, hogy köze lenne az újonnan feljuttatott műholdhoz.”
harsogta a főcím. Alatta valamivel kisebb betűkkel még az állt:
“A Natsec követeli az eset azonnali kivizsgálását.”
Nyilván ugyanilyen szöveg jelent meg a Szovjet újságokban is, azzal a különbséggel, hogy ott a
SerKeb veri az asztalt az azonnali kivizsgálásért.
De végül is kinek számít egy új műhold, amikor már eddig is több mint hetven kószál odafent? Mit
tud ez, amit a többi nem? Ugyan! Csak jó alkalom arra, hogy figyelmeztessék az embereket: a
másik oldalon csalók, mindenre elszánt gazemberek vannak.
– Kaphatnék egy videofont? – kérdezte a stewardesstől.
– Természetesen, uram – mondta az készségesen, és már hozta is a készüléket.
Lars most halálosan nyugodt volt. Nem kellett gondolkoznia, se mérlegelnie. Tudta, mit akar. Nitz
tábornok számát hívta, és amikor megjelent az ellenőr, bediktálta a kódját – mind a húsz egységet.
Az ellenőr egyetlen szóra se méltatta, de amikor Lars befejezte az azonosítási műveletet,
legnagyobb meglepetésére Nitz képével találta szemben magát. A gép már leszálláshoz készülődött,
de Larsot most cseppet se zavarta az ilyenkor szokásos hangzavar. Nitzre meredt, aki kőarccal
trónolt a képernyő közepén.
– Itt Lars Powderdry beszél. Jó napot kívánok, tábornok úr! – jelentkezett be Lars.
– Siessen, kérem, mert nincs sok időm! – dörrent rá Nitz.
– Feltételezem, hogy a mostani helyzetben a tanács éppen ülésezik.
– Miért? Megmondaná, hogy miért zavar? És miért érdekes, hogy ki mit csinál most? – kérdezte
ingerülten a tábornok. Látszott rajta, hogy alig tudja visszafogni magát.” Ha úgy vesszük, még
szívességet is tettem neki” – gondolta Lars.
“Legalább kitöltheti valakin a mérgét.”
– Azt gondoltam, hogy… mivel én is tagja vagyok a tanácsnak, illene ott lennem.
– Úgy gondolja tehát, hogy asztaltáncoltatásra készülünk? Vagy esetleg más spiritiszta szertartásra?
– De uram… – hebegte Lars. Arra azért nem számított, hogy ilyen hangon mer beszélni vele ez a
pojáca.
– Ha azt gondolja, kérem, hogy transzba esve el tudja kapni őket, hát nagyon téved – mondta Nitz
keményen.
– Van még valami?
– I… Igen – dadogta Lars. – Szeretném tudni, hogy kik azok az “ők”?
– Semmi köze hozzá! – sziszegte Nitz, és kilépett a készülékből.
Lars csak bámulta az üres képernyőt. Hát így is lehet?
Persze, nyugtatgatta magát, most nem kell érzékenykedni. Válságállapot van, vagy legalábbis ők
úgy fogják fel, és ilyenkor tényleg szelektálni kell a fontos és kevésbé fontos dolgok között. Lars
Powderdry most a kevésbé fontos dolgok közé került.
A repülőgép hatalmas rázkódással ért földet. Ez Larsot is kizökkentette a morfondírozásból. Pár
percig csak a kiszállással foglalkozott, és azzal, hogy hová vitesse magát a repülőtéren várakozó
ugrókocsival.
“A Keleti Blokkhoz most hiába is akarnék átállni, egyelőre kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint
hogy spionokkal foglalkozzanak. A legtermészetesebb, hogy most nem is akarnák ilyesmivel
mérgesíteni a helyzetet. Még akkor se, ha úgy teszünk, mintha minden szavukat elhinnénk. No és,
persze, ők is úgy tesznek, mintha mi lennénk az utolsók, akiket meggyanúsítanának.
De ha se ők, se mi nem lőttük fel azt a nyavalyás műholdat, akkor ki? Valami ismeretlen
bolygótárs?”
Átvágott a repülőteret szegélyező réten, és beszállt egy ugrókocsiba.
– Hová parancsolja a fuvart hölgyem, vagy uram? – kérdezte a jól ismert géphang.
Ez az, hogy hova. A Lars művekhez most egy csepp kedve sem volt. Menjen mégis Washingtonba?
Elvégre akárhogy szemtelenkedik is Nitz, ő még egyelőre a tanács tagja, és joga van beleszólni a
döntéseikbe.
Hát, igen, odamehetne, ha volna hozzá hangulata. De nincs. Inkább kivételesen lemond a szavazati
jogáról.
– Nem ismer valami jó kis kocsmát? – kérdezte a géptől.
– De igen, hölgyem vagy uram. De figyelmeztetem, hogy még csak tizenegy óra van, és ebben az
időben csak az alkoholisták isznak a kocsmákban.
– De nekem azért kell innom, mert… mert be vagyok gyulladva – vallotta be Lars.
– Miért, asszonyom, vagy uram?
– Azért, mert ők is be vannak gyulladva, és természetesen ez kihat rám. Hogyne hatna, amikor
minden porcikámmal hozzájuk vagyok láncolva?
– Értem, uram. És akkor most hova?
– Kérek egy videofont.
– Parancsoljon, hölgyem vagy uram. Remélem, nem zavarja, hogy csak ez a régi típusú fekete-fehér
áll rendelkezésére.
– Nem, nem, dehogyis – rázta meg a fejét Lars. – Fontos, hogy működjön.
Maren számát hívta a párizsi irodában.
– Maren! Hallasz engem? – kérdezte, amikor a lány arca megjelent a miniatűr képernyőn.
– Igen, tökéletesen – felelte a lány. – Örülök, hogy hívtál. Egész reggel kereslek.
– Miért, mi van?
– Hát, te is tudod, micsoda dili van ilyenkor. Senki sincs a helyén, az embernek semmit nem
mondanak… szóval izgultam érted.
– Na és szerinted?
– Nem tudom, mit gondoljak.
– Mi voltunk?
– Azt hiszem, nem – felelte a lány lassan.
– Akkor ők?
– Ők is esküdöznek égre-földre, hogy nem tudnak semmiről. – Még ilyen színházat! Már minden
fontos személyiség beszélt tőlük is, tőlünk is. Esküsznek az élő Istenre, az anyjuk nevére, mindenre,
amit el tudsz képzelni. Őszintén szólva itt is, ott is akkora a felháborodás és a mentegetőzés, hogy
óhatatlanul is arra gondolsz, rossz lehet a lelkiismeretük. Én már nem is tudom, mit gondoljak. –
Nagyon megviseltnek látszott, még a fény is eltűnt a szeméből.
– Tulajdonképpen milyen megoldást ajánlanak? – kérdezte Lars. – Egyáltalán rajtunk keresztül
léptek kapcsolatba a tanáccsal, vagy közvetlenül őket hívták?
– Közvetlenül a tanácsot. Most feloldották a hívózárlatot. Olyanok a vonalak, mint valami
zsibvásár. Sikoltozás, üvöltözés, sírás! Ilyet még nem hallottál!
– Ilyen körülmények között akkor nem is csoda, ha Nitz elküldött a csudába.
– Hát beszéltél vele? – kérdezte Maren. – Csodálom, hogy megtaláltad. Figyelj ide. Azoknak ott
fönt persze fegyvereik is vannak. Nitz megpróbálta hatástalanítani őket – a spéci robotokkal –, de a
robotok mind eltűntek, és a fegyverek még működőképesek.
– Kik azok az “azok”? – kérdezte Lars. Az a gyanú, hogy idegenek. Lars! Igen?
– A Vörös Hadsereg főparancsnoka zokogott a TV-ben.
– Én is szeretnék… – mondta Lars. – Elvégre úgy néz ki, hogy engem is kirúgtak, mint annak
idején ezt a Vincent Klugot. Mondhatom, szörnyű érzés.
– Mit akarsz most csinálni?
– Azt nem tudom.
– Csak ne sírj, mert az semmit sem old meg! Lars helyeslőén bólintott.
– Lars! Ott vagy? Hallasz engem?
– Persze.
– Ne felejtsd el, hogy most mindenki ugyanúgy kívül van, mint te. Ebben a pillanatban nincs is
jelentőségé annak a szónak, hogy “belül”. Lehet, hogy hajszálon függ az életünk.
– Mondhatok valamit? – kérdezte Lars.
– Persze.
– Az első érzésem az volt, hogy el kell tűnnöm innen, de azonnal.
– Hol vagy most?
– New Yorkban. Itt ülök a repülőtéren egy ugrókocsiban, és azon tűnődöm, hová menjek.
– Jól van. Tudod, mit, drágám? Repülj ide! Akkor legalább együtt leszünk. És ez az, ami most
elsősorban számít.
– Nem megyek oda. Ha eltűnök, akkor úgy, hogy ne találjanak rám egykönnyen.
– Igazad van – bólintott Maren. – Nem volt jó ötlet.
Jól van, akkor figyelj ide! Figyelsz?
– Igen.
– Van más orvosod, mint az a Todt doktor?
– Nincs.
– Akkor… ismersz egy ügyvédet?
– Persze, van saját ügyvédem. Ismered is Bili Sawyert. Tudod, az a fickó, akinek olyan a feje, mint
egy tojásfőző.
– Jól van – derült fel Maren arca. – Menj el akkor hozzá, most azonnal, és írass vele egy papírt,
hogy haladéktalanul megjelensz a tanácsban. Egyelőre még jogod van odamenni, és tanácsot adni
nekik.
– De drágám! Tudod, mi a legnagyobb baj? Nem tudok mit tanácsolni nekik. Semmi ötletem nincs,
érted?
– Nem baj, az a fontos, hogy ott ülj közöttük. Mert tudnod kell, hogy én egy cseppet sem aggódom
amiatt a labda miatt odafent, de igenis aggódom miattad. – Többet nem szólt, mert Lars legnagyobb
megdöbbenésére – elsírta magát, és kilépett a készülékből.

Tizenkettedik fejezet

Három órával később – eddig tartott, míg Lars ügyvédje fel tudott hajtani valakit a főügyészségről,
aki ellenjegyezte az iratot – Lars a Washington felé száguldó expresszen ült. A nyolcvan perces út
alatt végre tudott egy kicsit aludni is, úgyhogy viszonylag jókedvűen érkezett Washingtonba.
A Pennsylvania út forgalma aztán végleg magához térítette. Még volt egy kis ideje a Todt doktorral
megbeszélt találkozóig, és úgy határozott, hogy arra az időre beveszi magát a városba.
Öt óra harminckor az elnöki palota bejáratánál állt Dr. Todttal, és arra várt, hogy a fiatal légierős
tiszt visszaadja az iratait. Ami azt illeti, a fiatalember nem siette el a dolgot. Nyilvánvaló volt, hogy
életében először fog a kezében ilyen papírt, de becsületére legyen mondva, hogy amikor századszor
is átolvasta a belépési engedélyt az első betűtől az utolsóig, akkor végre beengedte őket.
Alig tizenkét újabb iratvizsgálgatón kellett túljutniuk, és már be is léphettek a gyorsliftbe, amely
mélyen a föld alá repítette őket. A liftben egy kapitány utazott velük. Sápadt, merev arcán látszott,
hogy a legrosszabbra is felkészült. Amikor belátta, hogy nincs mitől tartania, Larshoz fordulva azt
kérdezte:
– De az ördögbe is, uram, megmagyarázná, hogy mit keresnek itt? Hogy a csudába kerültek ide?
– Idevezettek minket – felelte Lars, és hidegen végigmérte a kapitányt.
Ezzel be is szüntették a társalgást.
Végre kinyílt a liftajtó. Mindhárman kiszálltak, és nekiindultak egy végtelennek látszó folyosónak.
A folyosó legvégén, még külön sorompóval és katonákkal megerősítve ott volt az ajtó, a Natsec
üléstermének ajtaja.
Itt újra elkérték Lars iratait, újra összevissza forgatták az engedélyt, majd az őregység parancsnoka
kinyilatkoztatta:
– Mr Lars, ön bemehet.
– És Todt doktor?
– Sajnálom, ő kint marad. Az engedély csak önt jogosítja fel a belépésre.
– Ami azt illeti, azt is elég nehezen bogarásztátok ki – mormogta Lars a foga között. “Ámbár, ki
tudja “ tette hozzá gondolatban” nem szükséges-e valóban ez a nevetséges körültekintés.”
Dr. Todt megadóan visszalépett az ajtótól, de Lars nem adta fel ilyen könnyen.
– Ha tudják, ki vagyok, és miért jöttem, akkor azt is tudniuk kell, hogy Dr. Todt nélkül semmit sem
érnek velem.
– Én azt se bánom, ha ez a Dr. Todt az anyja – vont vállat az őrök parancsnoka. – Ha bemegy
nélküle, jó. Ha nem, nekem az is édes mindegy. Na? Bemegy?
– Köszönöm – húzta el a száját Lars gúnyosan, és az ajtóhoz lépett.
Az ajtó magától kinyílt, és Lars máris beléphetett volna, ha az első mozdulatára fel nem üvölt egy
szirénahangú csengő.
– Kérem a fegyverét – nyújtotta a kezét az őr, az, aki az ajtón belül állt.
– Nincs fegyverem – mondta Lars.
– Akkor azt, ami miatt az automata őr jelzett.
Lars átpakolt a zsebéből a kis kosárba, ám az őr tartott eléje.
– Amint látja, nem sok fegyverem van – nézett rá gúnyosan.
– Csak a dolgomat végzem, uram – mondta az őr közömbös hangon. – Most már csak a cipőjét
szíveskedjék levetni.
Lars megtette, de nem kis szégyenkezés nélkül.
Fogalma se volt, mi zavarja jobban: az, hogy zokniban kell belépnie a magas hivatalnokok közé,
vagy az, hogy úgy parancsolgatnak itt neki, mintha fogoly, vagy mi lenne.
És még mindig nem volt vége. Az automata őrrel ellátott ajtó egy előszobába nyílt, ahol újabb őrök
álltak. Ezek azonban már szó nélkül beengedték.
Amint a tanácsterembe lépett, Mike Dowbrowskyba, Nitz első szárnysegédjébe ütközött.
Dowbrowsky is tábornok volt, akár a főnöke, de neki csak három csillaga volt. Ezért ült ő az
ajtóban, hogy helyükre irányítsa az újonnan érkezőket, és nem Nitz.
Minden érdeklődés nélkül bólintott vissza Larsnak, és szó nélkül megmutatta, hová üljön. A
tanácskozás tovább folyt. Éppen az a Gene akárki szónokolt, akit Lars már ismert régebbről, de még
mindig nem bírt elviselni. Így aztán hamarosan – ha nem is álomba, – mély meditációba merült.
Csak akkor kapta fel a fejét, amikor meghallotta Nitz hangját.
– Hát kérem, Mr Lars megérkezett – szakította félbe egyszer csak a tábornok Gene magasröptű
szónoklatát.
Génének torkára forrt a szó, és úgy zuhant vissza a helyére, mintha legalábbis a halálos ítéletét
olvasták volna fel.
– Igyekeztem ideérni amilyen gyorsan csak tudtam – mondta Lars ostobán.
– Jó, akkor térjünk a tárgyra – bólintott Nitz. Mr Lars, tudnia kell, meddig jutottunk. Tehát:
küldtünk egy jegyzéket a szovjet kormánynak, amelyben leírtuk, hogy véleményünk szerint ők
hamisították a titkos kódunkat az új műholdra, és közöltük velük, hogy amennyiben nem hozzák
helyre ezt a súlyos hibát, megsemmisítjük a bolygót.
Egy kis szünetet tartott, talán hogy időt adjon Larsnak a gondolkodásra. Lars megkérdezte:
– És a válasz? Megkaptuk már a választ, uram?
– Természetesen. A szovjet kormány azt válaszolta, hogy szerintük mi lőttük fel a holdat, csak azt
nem tudták még kideríteni, hogy miért ezen a módon.
Hivatkoztak arra, és ez sajnos igaz, hogy nekik minden fellőtt műholdjuk könnyűszerrel
beazonosítható, ami nem mondható el a mieinkről.
Végső soron tudtunkra adták, hogy szerintük is a leghelyesebb lenne megsemmisíteni a műholdat.
Az minden további bizalmatlankodásnak véget vetne.
– Én azt hittem, hogy ön máris felküldött egy robot-harciegységet – mondta Lars.
– Jó, ha azt hitte, hát azt hitte. Mindössze annyit kérek, hogy mostantól ne beszéljen a hitéről, jó?
Még csak az hiányzik, hogy a sajtó megneszelje!
Ajjaj!
– És most mi lesz, uram?
– Hogy most mi lesz? Nos, Mr Lars… bármilyen nevetséges is, de meg kell önnek mondanom,
hogy itt felmerült a lehetősége… vagy nem is a lehetősége, de legalábbis valaki felvetette, hogy
mégiscsak el kellene játszanunk azt a jó kis játékot, tudja, amikor mindannyian csörgősipkát húzunk
és feketére festett ábrázattal járjuk a vadak táncát… szóval – arca egészen eltorzult a
szégyenkezéstől, hogy ezen a szent helyen ilyen hülyeségekről kell beszélnie – tudja, mégiscsak az
a transz…
Lars zavarodottan nézte.
– És én mit mondhatok? – folytatta Nitz – Semmiféle lehetőséget nem hagyhatunk ki. Ezért most
arra kérem önt, Mr Lars Powderdry, hogy válaszoljon: – persze nemet fog mondani, de az ön
szájából akarom hallani – tud nekünk hozni a hypertérből valamilyen fegyvert, amivel
szembeszállhatunk … igen vagy nem.
– Nem – felelte Lars.
– Maga aztán nem kertel – mondta Nitz, és éppen csak a kezét nem dörzsölte elégedettségében. –
Persze én kértem, hogy mondjon nemet, de mégis…
– Azért megpróbálhatná – mondta egy hölgy vékony, kislányos hangon. Lars még sohasem látta.
– Jól van – mondta Lars –, látom, tisztáznom kell valamit…
– Szó sincs róla! – intette le Nitz. – Nem tisztázhat itt most semmit, ugyanis körünkben tartózkodik
Dosker tábornokasszony udvariasan az előbbi kislányos-hangú hölgy felé mutatott –, a SeRKeb-től.
Így hát nem vagyunk abban a helyzetben, hogy mindenről nyíltan tárgyalhassunk.
– Értem – bólintott Lars.
Nitz a szovjet tábornokasszonyhoz fordult:
– Remélem, megért engem, asszonyom?
– Természetesen. De még mindig azt hiszem, hogy az önök fegyvermédiuma meg tudná tenni.
– És az önök médiuma? Az a Miss Topchev?
– Úgy tájékoztattak, hogy sajnos, ő jelenleg…
– Meghalt – mondta Nitz fásultan. – Belehalt a feszültségbe.
– Nem, nem halt bele semmibe, de jelenleg sokkos állapotban van – mondta a nő.
– Tehát jelenleg – bólintott Nitz. – És mikor lesz képes dolgozni?
– Reméljük, néhány órán belül. De egyelőre még a kapott nyugtatok hatása alatt van.
– Ez a beszéd! – csapta össze a kezét a tábornok.
Nos, Mr. Lars, mikor járt ön utoljára Fairfaxban, Grönlandon?
– Hat évvel ezelőtt – felelte Lars.
– És azelőtt?
– Soha.
– Van kedve odamenni?
– Bárhova elmegyek, ha segíthetek. Még magához az Úristenhez is – felelte, Lars. – Rögtön indul –
utasította Nitz. – Hajói számolom, Miss Topchev washingtoni idő szerint körülbelül éjfélkor lesz
abban az állapotban, hogy dolgozni kezdjenek. Ön is így látja, Mrs Dosker?
– Merem remélni – felelte a nő.
– Akkor hívja kérem Paponovichot! – szólt oda a tábornok egy fiatal hadnagynak, aki a videofon
mellett ült.
Néhány pillanat múlva megjelent a képernyőn a Vörös Hadsereg főadmirálisa. Hideg ábrázatáról
lerítt, hogy nagyon is tisztában van korlátlan hatalmával.
Nitz kellő tisztelettel üdvözölte, majd Lars-ra mutatva megkérdezte:
– Elképzelhetőnek tartja, admirális úr, hogy a két tábor médiuma közösen próbálja felderíteni,
honnan származik az új műhold, és mi a szándéka?
– Sajnálom, de lehetetlen – rázta meg a fejét az admirális. – Sajnos, mint bizonyára önök is
értesültek róla, Miss Topchev jelenleg nem érzi jól magát. Semmit sem tehetek. Sajnálom és
szégyellem, de valóban semmit.
Kérem, gondolkozzon, admirális úr – nógatta Nitz. .
Nekünk ugyan vannak még tartalékmédiumaink, de azt hiszem, az lenne korrekt, ha ezt most
közösen csinálnánk.
Lars előtt elborult a világ. Micsoda? Nitz azokkal a mazsolákkal akarja átküldeni? Még csak az
kellene.
Ha aztán valamelyiknek sikerül, ő már repülhet is.
Na nem, nem tűri, hogy ilyen könnyen kiüssék! Arról már nem is beszélve, hogy majd megveszett a
kíváncsiságtól, hogy végre személyesen találkozhasson Miss Topchewel, legyen bár olyan buta,
mint a föld, és olyan csúf mint egy boszorkány.
– Poponovich admirális úr – hallotta egyszer csak döbbenten a saját hangját – nagyon súlyos hibát
követ el, ha most nemet mond. Mrs Doskertől tudjuk, hogy Miss Topchev néhány óra múlva olyan
állapotban lehet, hogy tud dolgozni.
Az admirális szemrehányó tekintetet vetett Mrs Doskerre, de nem szólt semmit.
– Kérem, uram, gondoljon a szovjet emberek millióira! – kérte Lars. – Nekik mit mond? Nekik
hogy magyarázza meg, hogy visszautasította a másik oldal ön felé nyújtott kezét? Valami történt
odafent, lehet, hogy valami nagyon veszélyes dolog, és mi ketten Miss Topchewel kinyomozhatjuk,
mi az.
– Kérem, kérem – hárította el az admirális a szóözönt.
– És arra gondolt-e már, uram, – ütötte a vasat Lars – hogy néhányan esetleg azt hiszik, ön direkt
bojkottálni akarja a nyomozást. Talán azzal fogják vádolni önt, hogy érdekében áll lassítani a
vizsgálatokat. Ön is tudja, hogy a hír szárnyakon jár. És én azt is elmondom önnek, hogy állandó
kapcsolatban vagyok Lucky Bagmannal, tudja, a reggeli hírek főszerkesztőjével…
– Rendben van – vont vállat az admirális –, Miss Topchev 24 órán belül készen áll. De minden
felelősséget önökre hárítok.
– Köszönöm – hajtott fejet Lars. A másik oldalon kikapcsolták a készüléket.

Tizenharmadik fejezet

Mivel nyilvánvaló volt, hogy a szovjet kormány nem prezentálja Miss Topchevet éjfél előtt, Lars
úgy döntött, hogy bőven ráér még Grönlandra utazni. Itt van viszont az alkalom, hogy felkeresse Mr
Aksel Kaminskyt, a szovjet megbízottat, aki a kávézóban annyira akart vele beszélni.
A szovjet követségre most olyan könnyen jutott be, mintha csak a saját irodájába ment volna.
– Mr Aksel Kaminskyt keresem – mondta a csinos lánynak, aki az információs pultnál ült. A lány
megnyomott egy gombot, mire a pultnál megjelent egy úriember külsejű alak.
– Tessék parancsolni! – mondta olyan förtelmes angolsággal, hogy Lars alig értette.
– Mr Kaminskyt keresem.
– Sajnálom, uram, de várnia kell rá – tárta szét a karját sajnálkozva az úriember. – Nagyon fontos
értekezlet van most. A Natsec is képviselteti magát. Ha esetleg később visszajönne, vagy még
inkább ha idetelefonálna előbb…
– Köszönöm, ha lehet, inkább várok – mondta Lars. – Ide leülhetek? – intett egy pamlag felé, ahol
már mások is ültek.
– Természetesen – készségeskedett a férfi. – Ha látom Mr Kaminskyt, szólok is neki. Tudom, hogy
nincs sok ideje, Mr. Lars.
Szerencsére nem kellett túl sokat várnia, mert biztos, hogy előbb-utóbb kitört volna rajta a hisztéria
a körülötte ülők huhogását hallgatva.
– Mr Lars! – jelent meg egyszer csak Kaminsky.
– Mr Kaminsky! – ugrott fel Lars boldogan. – Hogy van?
– Rettenetesen! – mondta Kaminsky. Olyan agyonhajszoltnak látszott, mint egy éjjel-nappal
üzemben lévő taxi. – Az a dolog odafent! Kik lehetnek? Megkérdezte már saját magától, Mr Lars? –
hadarta egyfolytában.
– Igen, meg – mondta Lars –, de nem kaptam rá választ.
– Hozhatok egy teát?
– Köszönöm, nem.
– Tudja, Mr Lars, mi újság van?
– Nem tudom, mire gondol, Mr Kaminsky, de néhány újságról tudok.
– Hát erről nem, mert mialatt ön itt várt rám, azalatt jelentette be az önök televíziója, hogy egy
második ismeretlen műhold is földkörüli pályán van.
– Jézusom! – sóhajtott fel Lars.
– Menjünk a szobámba, ha nincs ellenére! – invitálta be magához, a szovjet hivatalnok. – Tessék,
foglaljon helyet! – mutatott rá egy régi fotelra az egyszerű berendezésű irodában. – Teát most sem?
– Köszönöm, nem – rázta meg a fejét Lars.
– Most már látom, hogy mit akarnak – huppant le Kaminsky a szemközti fotelba. – Értésünkre
akarják adni, hogy annyi műholdat lőnek fel, amennyit akarnak. Százat is. És úgy dobálják őket az
égre, mint gyerekek a húsvéti tojásokat. Hallotta, hogy semmiféle segédeszközt nem használnak?
Nincs anyahajó, meg ilyesmi. Mondom, sutty, csak gondolnak egyet, és már fent is van az a francos
hold. És nem akárhova – pont hozzánk. Mintha nem is lenne más bolygó, mint a Föld. Mit szól
hozzá? És mi mindig azt gondoltuk, hogy ezek…
– Gondoltuk! – kiáltott fel Lars kétségbeesetten. – Mit számít az, hogy mit gondoltunk? Beszéljen
inkább reményről. Mert azt igenis tudtuk, TUDTUK, hogy gyakorlatilag mindenre képesek. Az
ember hazamegy egy napon, lát egy muris kis vázaféleséget, vagy mit, aztán mire térül-fordul, a
vázácska már a bőre alá is bújt. Persze ki lehet szedni. A boncolásnál mindig megtalálják.
– Uhh! – bólogatott Kaminsky. – Én is gyűlölöm ezt a módszert. Láttam ilyesmit a saját szememmel
is… bár az nem tárgy volt, hanem egy kis cysta. Tele robbanóanyaggal! Őrület! – Úgy látszott,
szellemileg teljesen kimerült. – Mit is kezdtem el mondani?
– Semmit se vagyunk képesek kideríteni róluk – mormogta Lars.
– Látom, egészen megbetegíti ez a sok borzalom. De igaz is, magára ma még kemény munka vár.
Miről beszéljünk tehát? Valami könnyű, kellemes dologról?
Nos, mi legyen az? – csak félig volt gúnyos a hangja.
Erezni lehetett rajta, hogy ő maga is szörnyű dilemmában van. Az ablakhoz lépett, és töltött
magának egy csészével az ott porosodó hideg, túlázott teából.
– Tudja, Mr Kaminsky, ma éjjel Lilo Topchewel fogunk együtt dolgozni. Most azért jöttem önhöz,
hogy megnézzük azt a rajzot, és segítsek önnek eligazodni rajta.
– Nincs jelentősége, uram – rázta a fejét Kaminsky.
Nem lesz már többé úgy, ahogy volt. Nem leszünk mi ellenfelek a jövőben. Talán éppen mi ketten
kergetjük majd a vadakat – bunkóval persze…
– Úgy érti, hogy vége a civilizációnak?
– Úgy értem, hogy holnap vagy holnapután visszatérünk a… hogy is mondják… a fügefalevél előtti
időkhöz. Nincs fegyverünk. Akármit ordítozunk is a televízióban, most is ott tartunk, ahol párezer
évvel ezelőtt: nem tudjuk, hogyan szedjük le azokat onnan. Azt csinálnak velünk, amit akarnak.
– Azt mondja, hogy öltözzünk vissza fügefalevélbe?
– Még abba se. Ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Mintha csak most jöttünk volna le a fáról.
– Már aki onnan jött.
– És azok a szerencsétlen flótások odakint! “Az utca embere!” Ők nyugodtan járnak-kelnek, mint a
kisgyerekek. “Fellőttek egy új bolygót?” mondják, és legyintenek. “Na és? Ahol annyi van, ott elfér
még egy. Nem tudják, ki lőtte fel? Mit számít az? A Nyugati Blokk olyan titkosszolgálattal
rendelkezik, hogy órák alatt a végére járunk a dolognak. Lehet, hogy egy másik bolygóról jöttek?
Végre! Hiszen
vártunk rájuk. Csak nem hittük el a létezésüket.
Hogy talán ellenséges szándékkal viseltetnek irántunk? Szegények. Hát akkor pusztulniuk kell.” És
már azon vitatkoznak, hogy a TV-ben bemutatott fegyverek közül melyik lesz a leghatásosabb
ellenük.
Talán fogadásokat is kötnek, hogy a kormány melyik szuperfegyver mellett dönt.
– Igen, ez a legszörnyűbb. Hogy öntudatlanul kell meghalniuk – bólogatott Lars. – Vagy nem is
tudom. Mégis jobb így?
– Nem lesznek teljesen öntudatlanok, mert ha jól sejtem, ez csak a kezdet. Csütörtökön fellőttek egy
műholdat. Jó. De pénteken fellőhetnek egy másikat, és szombaton egy harmadikat, nem?
– Szombaton más lesz – mondta Lars. – Szombaton kiválasztjuk a fegyverkatalógusból mondjuk
a… 241-est, és a háborúnak már vége is.
– A 241-est? – Kaminsky elnevette magát. – Ja, igen.
Az jó kis fegyver. Ezek szerint ön is látta a bemutatóját a TV-ben.
– Láttam, és nagyon hatásosnak tartom – felelte Lars.
– Ismeri a buggyantott tojást? – kérdezte a másik.
– Persze.
– Hát amit a képernyőn látott, az egy szabályos tojásbuggyantó volt.
– Nem értem – meredt rá Lars.
– Hát miről beszélek itt már jó ideje? Arról, hogy nincsenek igazi fegyvereink. Amit a TV-ben
látnak az emberek, csak trükkfelvételek.
– Jézusom! – hűlt el Lars. Kaminsky elvett az asztaláról egy papírlapot:
– Nézze meg ezt. Ilyen papírdarabokkal manipuláljuk a hírközlő szerveket. Minden jól elő van
készítve.
Kapnak egy ilyen jelentést, persze névtelenül, ugye, hogy nézzenek utána ennek és ennek az
ügynek. Azok meg, szerencsétlenek ráharapnak, mint hal a horogra, és kinyomozzák a semmit.
Mindenki jól jár, a közönség megkapta a koncot, a TV az ünneplést, mi meg folytathatjuk a teljesen
hiábavaló munkánkat.
– Azt hiszem, már mindent értek. Szóval ezen volt a nagy bukás. Ezért ment minden tönkre!
Egyetlen óriási fehér papír miatt. Jól van.
– Miért, eddig mit gondolt? – kérdezte Kaminsky. – Nem tudta, miért találta ki a Jóisten ezt a
kígyódolgot? Némelyek egyszerűen képtelenek beismerni, ha elrontottak valamit. Akkor inkább
kreálnak egy történetet, amelyben egy kígyó…
– Az ember csak éli az életét, és fogalma sincs semmiről, míg egy napon szembe nem találkozik a
hívatlan igazsággal. Azt hiszem, mégiscsak jobb tudatlanságban élni. Az optimizmus…
– Nos tehát, miért is keresett fel engem, Mr Lars?
– Szeretnék egy valódi képet kapni Miss Topchevről, ennyi az egész. Tudna ebben segíteni, kérem?
– Természetesen. De nem értem, miért olyan sürgős. Hiszen órák múlva személyesen találkozik
vele.
– Fel akarok készülni a találkozásra – mondta Lars.
– Miért? – kérdezte Kaminsky, és éles pillantást vetett rá.
– Jaj, Mr Kaminsky! Látszik, hogy még sohase hallott a mátkaképekről.
– Jaj, dehogynem, ha azokról a képekről beszél, amikért megőrültek, sőt gyakorta meg is haltak ősi
eposzaink hősei. Ha nem viccel, uram, akkor komoly bajba kerülhet.
– Tudom – bólintott Lars.
– Miss Topchev egy ráncos, kiszáradt retikül. Ha nincs ez a képessége, akkor ma is otthon
üldögélne a falujában a többi paraszt között.
Lars hallgatott.
– Azt hiszem, Mr Lars, ön összekeveri a dolgokat. Igen, valóban Fairfaxba készül most, ahol
alkalma lesz találkozni a nagyszerű Miss Topchewel, de nem azért, hogy kicserélhesse a régi
szeretőjét, Maren Faine kisasszonyt, ahogy azzal kicserélte az előzőt, azt a Bettyt, vagy kit…
– Christyt – mondta Lars. – Ez a KACH, ez aztán sohasem pihen. Ez kinyomoz mindent, még azt is,
ami nyilvánvaló, ami abszolút személyes, ami…
– Jól van, jól! – csitította Kaminsky. – Ismerjük őket mindketten. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy
mi történik majd Fairfaxban. Hatalmas felelősség lesz mindkettejük vállán. Nem lenne jó, ha
édelgéssel töltenék az időt. Mi úgy várunk majd itt az eredményre, mint a gyerekek arra, hogy az
apjuk elkergesse az álmukból a démonokat. Ha ezt elfelejti…
– Mr Kaminsky, azt javaslom, hogy amíg a Natseccel van kapcsolatban, fogadjon egy pszichiátert –
felelte Lars, és kilökte az iroda ajtaját.
– Magam teszem meg – mondta Kaminsky csendesen a folyosón.
– Mit is – ? kérdezte Lars.
– A fiókomba zárva őrzök egy régi pisztolyt
– Jól van – vont vállat Lars. – Nem felejtem el.
Otthagyta Kaminskyt, és átcsörtetve a különböző irodákon a kijárathoz ment. Itt leadta a belépőjét,
és elhagyta az épületet. Vissza se nézett rá, pedig sejtette, hogy figyelik.
“Teljesen meg vannak zavarodva” gondolta. “Ezek talán azt hiszik, hogy még mindig segíthet a
százéves módszer, de tévednek. Hát semmit se tanultak az elmúlt ötven év alatt? Persze, a felszín
megváltozott. Most minden olyan modernnek, olyan logikusnak látszik, de ez csak játék. Belül
semmit nem változtak. Most is hajszálra ugyanazok a célok mozgatják őket, mint ötven évvel
ezelőtt. Lehet ez?
Mert ily módon nemcsak a két idegen műholddal kell felvenni a harcot, hanem a régimódi “kardot
ki!” szemlélettel is. Akkor hát minden paktum, államközi egyezség, minden közösen felépített bázis
hazugság?
És nincs ártatlan, csak bűnös? Nos, igen. Ezt közösen csinálta a kelet és a nyugat. Ezt legalább igen.
Lám, itt vagyok én is: dolgozhatok, hajthatom magam, mint egy őrült, de ha igazán baj van, akkor
egyedül semmire sem megyek. Futok a szovjet követségre… és még abban sem vagyok biztos,
hogy ha oldalakról beszélünk, én a jó oldalon állok-e. Kaminskynak igaza van. Vagy megoldjuk ezt
a feladatot, vagy elpusztulunk. Az újságok majd az első oldalon írnak rólunk, és a televízió, a rádió
órákon át méltatja hősies munkánkat… és még azt kell kívánnunk, hogy tegyék, tehessék ezt, mert
ez jelenti azt, hogy legalább ők még élnek…
Vagy ki tudhatja? Lehet, hogy másodperceken belül követnek minket a sírba.
Hányszor kérdezted magadtól, hogy győzhetsz-e, és mi lesz a jutalmad. Hát itt a válasz: a sír a
jutalmad.”
Lassan haladt az ugrókocsi-megállóhoz. Míg beszállt egybe, keserűen gondolt arra, hogy még csak
egy tisztességes képe sincs arról a Lilo Topchevről, pedig ez volt minden, amit kért. Nem, úgy
látszik, az ő vágyai nem teljesülhetnek. Meg kell várnia az éjszakát, amikor, találkoznak. Még az a
kegy se jutott ki neki, hogy előkészülhessen a találkozóra.

Tizennegyedik fejezet

Késő este, amikor végre el tudott aludni, csengettek New York-i lakásának ajtaján. Két rendőr jött
érte.
– Miss Topchev készen áll – mondta az idősebbik. – És ön, Mr Lars?
– Én? – Lars hirtelen azt sem tudta, hol van. – Biztos én is – mondta, és ásított.
– Mennyi időm van?
– Semennyi. Illetve annyi, hogy felöltözzön. De gyorsan!
– Addig bepakoljuk a többi holmiját – tette hozzá a másik rendőr, és már húzkodta is ki a fiókokat,
mintha legalábbis házkutatási parancsa lenne.
“Mindegy” gondolta Lars. “Ha megúszom, majd tiltakozom. De most nem. Lehet, hogy pár óra
múlva már semmi jelentősége nem lesz a személyi szabadságnak, a privát életnek, meg a többi ilyen
szamárságnak. Lehet, hogy semminek se… de ezzel most nem gyötröm magamat.”
Összefogta a ruháit, és kiment a fürdőszobába. Ahogy víz érte az arcát, mindjárt frissebbnek érezte
magát.
– Közben még egyet fellőttek! – kiáltott be neki az egyik rendőr. – Már hárman vannak odafent.
“Három. Ahogy Kaminsky előre megjósolta – gondolta, és a rémülettől összerándult a gyomra.
Döbbenten nézte a tükörben szürke arcát, száraz hínárszerűen lógó haját. Önkéntelen mozdulattal
fésűt fogott, és vadul fésülködni kezdett.
– És, ahogy a TV mondja, ez a harmadik most más.
– A “sündisznó” ? – kérdezte Lars rémülten. Ha az is van nekik, akkor nyilvánvaló a szándékuk: a
saját fegyvereikkel akarják kinyírni őket. Pontosabban az ő, Lars Powderdry saját fegyvereivel.
– A hírek szerint nem az. Csak más, mint az előző kettő. Gondolom, most már a mieink is
nekilátnak a dolguknak.
– Csak azzal, hogy ott fent vannak, bebizonyítják, hogy képtelenek vagyunk bármit is tenni ellenük.
Az embernek az Istent és a szenteket juttatja eszébe.
Nem földi dolog, az majdnem biztos.
Hamar elkészült, a két rendőr arcán mégis türelmetlenség feszült.
– Gyerünk a tetőre! – intettek felfelé, ahogy kilépett a fürdőszobából. – Itt van a repülőgép.
– A rendőrség tud róla, hogy ön délután a szovjet követségre látogatott. Azt az utasítást kaptuk,
hogy tekintettel a közeljövőben létrejövő kapcsolatra, kezeljük megértőén az ügyet.
– Igen, ott voltam délután – felelte Lars hűvösen.
– Talán elfeledkezett arról az írásról…
– Amely megtiltja nekik, hogy zaklassanak engem? Nem feledkeztem meg róla. De nekik nincs
ilyen írásuk, úgyhogy én kényemre-kedvemre zaklathatom őket.
– Na és, szerencsével járt?
– Szerencse? – nézett rá Lars csodálkozva. – Ja? Szerencse. Hát, igen, talán… ő mindenesetre elérte
a célját. Ha ezt annak nevezi, akkor igen.
Közben elérték a tetőt, végigmentek a leszállópályán, és beszálltak a kormány repülőgépébe. A gép
felemelkedett, és olyan gyorsan hagyta ott New York fényeit, hogy Larsnak elbúcsúzni se maradt
ideje. Pedig érezte, hogy nagy szüksége lenne rá. Elvesztett valamit, most éppen ezekben a
percekben… valamit, amit egy örökkévalóság alatt se tud bepótolni.
– Hogy lát neki a dolognak? – kérdezte könnyed társasági stílusban az egyik rendőr.
– Ha az igazat akarja hallani, hát megmondhatom, hogy a leghalványabb fogalmam sincs róla. Ha
látott valaha teljesen, abszolúte, totálisan ötletmentes embert, hát az én vagyok.
– Hülye vadbarom, az vagy! – sziszegte a mellette ülő rendőr. – Baromságokon jár az eszed, amikor
az életünk a kezedben van.
– Parányi fogaskerék vagy te is, akárcsak én. Azt hiszed, a te életedről van itt szó? Vagy az
enyémről?
– Látom már, miért utálja ezeket mindenki – mondta megvetően a mögötte ülő férfi – ezek nem
emberek, hanem tündérkék.
– Ne hidd, hogy ezzel megsértesz! – rázta a fejét Lars. – Ilyen szamárságok egyáltalán nem
bántanak.
Mikor érünk Fairfaxba?
– Nemsokára – mondta egyszerre mindkét rendőr.
– Természetes, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik. A kérdés csak az, hogy mennyi telik
tőlem. És hogy fogom tudni odaát, hogy mi a helyes. Hiszen csak egy ember vagyok.
Honnan tudjam, hogy jól képviselem-e az egész emberiség érdekeit? Meghalni?
Meghalni a legkönnyebb. De nekem most nem meghalnom kell, hanem élnem… mindaddig, amíg
az emberiség meg nem menekült. Talán… talán magam fogom kívánni, hogy haljak meg. Legyen
vége. De senkit se érdekel, mit kívánok. Most ki kell lépnem magamból, és az emberiség alakját
kell felvennem. Lehetséges-e ez? Ez az, ami piszkál engem. Érted, barátom?
– Úgy érzi, Mr Lars, hogy képesek lesznek megállítani őket? – nézett rá hirtelen támadt tisztelettel a
mellette ülő rendőr. – Ön és az a Miss Topchev?
– Nem fogja neked megmondani, mit gondol – intette le a társa.
– A szovjet követségen figyelmeztettek, hogy ha nem járunk sikerrel, mindkettőnket megölnek.
– Nem ők. Mi fogjuk megtenni – mondta a mellette ülő rendőr. – Mi közelebb leszünk – tette hozzá
a társa.
– Megbízásotok van rá, vagy csak úgy magatoktól döntöttetek így? – kérdezte Lars nyugodtan.
Azok nem feleltek.
“Hát persze” gondolta Lars.” így reagál az utca embere: menj, tedd kockára az életedet, hiszen a
barátunk vagy, az apánk, mindenünk. De ha nem sikerül, akkor oda a barátság. Akkor halj meg. Ha
minden akartál lenni, és képtelen voltál rá, hát légy semmi! Logikus.”
A repülőgép automata pilótája berregni kezdett. A rendőrök szedelőzködni kezdtek.
– Készüljön, Mr Lars – mondta a mögötte ülő fásult, hivatalos hangon –, megérkeztünk.

Tizenötödik fejezet
Szikrázó fénycsóva vont köréjük aranyfehér sátrat, amint a kihalt kifutópályán végighaladtak. Lars
azt se tudta, hogy védekezzen a jeges északi szél ellen. Csak már elérné az épületet! Sietett, ahogy
csak bírt, nyomában a két didergő rendőrrel.
Az épület ajtaja magától kinyílt, majd amikor beléptek, becsukódott mögöttük.
Végre fellélegezhettek: nem fagytak meg. Lars kezét dörzsölgetve nézett kísérőire. Remélte, hogy
az ő arca nem tükrözi vissza ilyen pontosan a halálos félelmet, ami elfogta abban a pillanatban,
ahogy körülnézett. “Igaz is” jutott eszébe, “most egy cipőben járunk, barátaim. A ti életetekért
éppúgy nem adnék egy fületlen gombot, mint a magaméért.”
Négy KGB-fiú várta őket. Divatjamúlt, de tiszta ruhájuk, rezzenéstelen arcuk csak megerősítette
Lars gyanúját, hogy a szovjet oldal félőrült fanatikusokkal dolgozik.
Még senki nem szólt egy mukkot se. A KGB-fiúk kinyújtották a kezüket, amire a Natsec-legények
hasonló mozdulattal válaszoltak. így aztán helyet cseréltek az igazolványok. Lars nem volt kíváncsi
a hosszú, alapos vizsgálatra, úgyhogy ellépett a kis csoporttól, és körülnézett egy kicsit.
Szerencséjére a folyosó végén meglátott egy csokoládé-automatát.
Míg a csokoládéjára várt, megpróbálta elfogadtatni magával, hogy mindez valóság: ő tényleg
önként és dalolva sétált he a hírhedt KGB csapdájába. Talán végleg. Lehet, hogy itt vár rá a vég?
Olyan fáradt volt, hogy most még ez sem érdekelte.
Még egyre a csokoládéját szürcsölgetve visszasétált a rendőrökhöz, akik már végeztek, és csak őrá
vártak.
– Komolyan mondom, úgy érzem magamat – mondta a Natsec-eseknek – mintha legalábbis a
gestapó karmaiba kerültem volna. Éjjel jönnek értem, fürödni, borotválkozni se hagynak időt, és
aztán itt állok a legrosszabb ruhámban, hogy szembenézzek…
– Ne féljen, nem fog a “Reichsgericht” elé kerülni – nyugtatta meg az egyik szovjet rendőr. Jól
érződött a beszédén, hogy kazettáról tanult angolul. “És nem is rosszul” ismerte el Lars. “Egyetlen
nyelvtani hibát sem ejtett.”
Most elindultak mind a heten. Némán mentek végig a folyosókon, a szovjetek katonás járással,
mintha díszszemlén lennének. Larsnak a robotokat, az androidokat és általában a különböző elmés
kis szerkezeteket juttatták eszébe. “Nem valami jó előjel” gondolta szorongva. Ezen a néma, hideg
helyen hirtelen megsejtette, mire gondolt T. S. Eliot, amikor azt írta, hogy talán nem is hatalmas
csinnadrattával fog eltűnni a föld, hanem halk nyöszörgéssel.
Ha tetszett, ha nem, szembe kellett néznie a ténnyel – fogságban van.
Kiszolgáltatta őt a saját hazája a szovjetek kényére-kedvére.
Az a kísérlet, amit Lilo Topchewel akarnak végrehajtani… milyen esélyük van? Abból is látszik,
mennyire nem bízik a sikerben Nitz, hogy ideküldte őt, és nem Lilo Topchevet kérette a nyugati
oldalra.
Vagy azt gondolja Nitz, hogy nem is árt Larsnak tudni, hogy dolgoznak a másik oldalon? El akarja
venni a kedvét a dezertálástól? Nem is rossz módszer. Annyi szent, hogy Latnak már semmi kedve
köpönyeget fordítani.
– Sajnálom, uram – fordult oda ahhoz a rendőrhöz, aki az előbb jópofáskodott – de nem értek
németül.
– Ja, persze! Majd elfelejtettem, hogy maguk amerikaiak nem tudnak idegen nyelveket. De hát
önnek van egy párizsi irodája is. Azt hogy vezeti?
– Hát a szeretőm segítségével, aki remekül beszél franciául, olaszul és oroszul is, ami, megjegyzem,
néha nagyon zavara tud lenni szerelmeskedés közben, de azt hiszem, ezt nem is kell mondanom.
Talán minden ott van a kis jegyzetfüzetében. Nos, hát a szeretőm a párizsi iroda vezetője. – Hirtelen
rettenetes gondolat kerítette hatalmába. – És önök? – fordult az amerikai rendőrökhöz. – Velem
maradnak, vagy máris megpucolnak?
– Nem, Mr Lars – telelték egyszerre olyan hangon, mint amikor a görög kórus bejelenti, hogy a hős
meghalt. Aztán csak egyikük folytatta: – A parancs szerint nekünk el kell hagynunk az épületet.
– Úgy – ejtette le a fejét Lars. – És szabad tudnom, kinek a parancsa szerint?
Honfitársai hallgattak, mint a csuka.
Lehet, hogy ezek tényleg nem fogják kiengedni többé?
Hogy lehet, hogy a Nyugati Blokk lemond a legjobb fegyvertervezőjéről pont ilyen válságos
időszakban?
– Menjünk tovább! – szólt rá az egyik szovjet rendőr, és egy parányit meglökte a könyökét.
Végigmentek néhány folyosón, majd elértek egy nagy haliba, ahol látszólag szabad emberek
várakoztak különböző repülőgépekre. Lars irigyen nézte őket.
Neki máris légszomja volt.
– Megvárnának, amíg valami képeslapot veszek? – kérdezte.
– Természetesen! – a rendőrök azonnal megálltak, és megvárták, míg Lars megkeresi az újságos
pavilont.
“Vegyek egy bibliát?” tűnődött Lars, a pavilon hihetetlenül nagy választékát látva. “Nem, biblia
nélkül is elég talányos most az életem. Akkor valami mást. Komolyat nem.” Hirtelen egy
képregényre esett a pillantása, és önkéntelenül elmosolyodott.” Egy fantasztikus képregény, az kell
most leginkább!”
Vágott egy fintort, és megvette a füzetkét. A mű címe: “A tejlábú kék ember a Titánról”. Micsoda
cím!
– Na, mit szólnak hozzá? – kérdezte a KGB-seket, és felmutatta nekik a képregényt.
– Hm – mondta egyikük –, szabad idejét tehát a nagyszerű képregényolvasással tölti.
– Igen – hagyta rá Lars. – Erről vagyok híres. A képregény-olvasásról. – Fogta, és jól összecsavarva
bedugta a zsebébe a képregényt.
Később, amikor egy másik repülőgépen ültek, ami Lars számára teljesen ismeretlen helyre vitte
őket, elővette a füzetet, és olvasni kezdte. Hétköznapi történet volt: idegen hatalmak el akarták
foglalni a földet, de itt kemény fickókra találtak. A kemény fickók négerek voltak, merthogy a
könyv Afroázsiában látott napvilágot. Lars jót mosolygott rajta, hogy mennyire naiv történeteket
“Vesznek be” az olvasók.
A mosolygás azonban menten lehervadt az arcáról, amikor az egyik regénybéli fegyverben a saját
fegyverére ismert. “A 204-es! Az én 204-esem!” meredt a papírra.” De hát hogy a csudába került ez
ide? Hiszen csak nemrég próbálták ki a prototípust…” gyorsan előrelapozott, hogy megnézze,
mikor is adták ki, és majd hanyatt esett a csodálkozástól, amikor meglátta, hogy korábban, mint
ahogy ő a fegyvert megtervezte.
Lázasan belelapozott a füzetbe, és legnagyobb rémületére még néhány ismerős, vagy ismerősnek
tűnő fegyvert talált benne. Végig se merte gondolni, mit jelenthet ez.
– Ilyen jó a story? – kérdezte az egyik rendőr.
– Hát nem rossz – mondta Lars, és visszatette a zsebébe a füzetet, mert a repülőgép földet ért.
Az ajtó magától nyílt és csukódott itt is, úgyhogy Larsnak csak ki kellett szállnia.
– Egy motel tetején vagyunk – tájékoztatta egyik rendőr. – Itt lakik Miss Topchev is, és idehozzuk
azokat a vendégeinket, akik találkozni akarnak vele.
– Hol van? – kérdezte Lars.
– Ugyanazon a szinten lakik, amelyiken ön.
– Hát akkor… – nyögött fel Lars, és elindult a tetőbejárat felé. Társait láthatólag nem zavarta a
dermesztő hideg, de neki már berezonált a feje a vacogástól.
– Itt senki se zavarja majd – tárt ki előtte egy ajtót az egyik KGB-fiú.
– Úgy érti, uram, hogy személyi őrizet alatt állok?
– Úgy értem, hogy csak sóhajtania kell, és mi már rohanunk is, hogy a segítségére legyünk.
– Hát ez nagyszerű – mondta Lars gúnyosan. – Más valami?
– Semmi. Természetesen csak be kell diktálnia a telefonba, hogy mit akar, és már itt is van.
– Na, ez jó hír – mosolygott Lars. – Remélem, van rendes kábítószerük is.
– Kábítószerről nem volt szó – néztek egymásra a rendőrök.
– Nem? Hát ez nagyon érdekes. Lehet, hogy mégiscsak el kellene csapni néhány embert a KACH-
nál?
– Persze megpróbáljuk, csak nem olyan egyszerű – mentegetőztek azok négyen.
– Meg kell, hogy próbálják, urak, mert perceken belül kikészülök. Nekem ugyanis óránként kell
beszednem a drogot. Értik, ugye, amit mondok?
– És milyen kábítószert szed, kérem? – kérdezte egyikük.
– Speciálisat. Escalatiumot.
– De Mr Lars! – kiáltott fel az előbbi rendőr. – Hiszen az escalatium agyméreg! Ön fél év múlva
halott.
– És Conjorozine-t. Összekeverem a kettőt, és por alakban veszem be.
– De uram, ön meg fog halni – ismételte meg a férfi.
– Szó sincs róla, kérem – hárította el Lars – az összes mellékhatása egy kis orrcsepegés.
A négy rendőr összedugta a fejét, és némi lázas tanácskozás után eldöntötték, mit tegyenek.
– Az lesz a legjobb, ha idehozzuk az ön orvosát, Mr Todtot – közölte Larssal az a férfi, aki eddig is
beszélt. Nyilván ő értett egyedül az orvosi dolgokhoz.
– Mindenesetre egyszerűbb lett volna, ha mindjárt magával hozza Dr. Todtot és a drogot, nem? –
kérdezte egy másik KGB-s.
– És addig?
– Addig tanácskozzon Miss Topchewel. Gondolom, lesz miről beszélniük.
– Helyes.
Egy perccel később ott álltak Lilo Topchev ajtajánál. Már csak egy rendőr volt vele, egy zömök
testalkatú, birkaszemű fiatalember.
– Huhh! – szuszogott Lars. – Gyerünk, essünk túl rajta!
– Talán fél, uram? – kérdezte a birkaszemű. – De hát mitől? Hát olyan nagy baj lenne, ha kiderülne,
hogy Miss Topchev jobb mint ön?
– Ugyan már! – legyintett Lars. Hogy is mondhatta volna meg ennek a jéghegynek, hogy attól fél,
igazat mondott az a gaz Kaminsky, és Lilo Topchev tényleg egy bányarém. Milyen igaza volt a
tábornoknak, mikor iderendelte dolgozni. Határozottan érezte, hogy itt minden intenzívebben hat rá.
Vajon miért? Lilo Topchev miatt? Vagy a rabság hat rá ilyen különösen?
A birkaképű bekopogott, az ajtó szélesre tárult, és ott állt Lilo Topchev. Fekete pulóvert viselt,
színehagyott nadrágot, szandált, és a hajában egy masnit.
Nem látszott többnek, mint 17 vagy 18 évesnek. Olyan volt, mint bármelyik érettségi előtt álló
süldőlány.
Egyik kezében cigarettát tartott, de olyan nevetséges mozdulattal, hogy rögtön látszott, nem igazi
dohányos. Larsot meghatotta a kislány igyekezete. Tehát ő se közömbös. Hurrá! – Lars Powderdry –
nyújtotta a kezét.
– Lilo Topchev – mondta a lány olyan édes hangon, hogy Larsnak kis híján elállt a lélegzete.
Könnyed mozdulattal nyújtotta oda a kezét, ezt a leheletfinom kezet.
Lars máris odavolt, amikor a kislány elhúzódott tőle.
A birkaképű kissé beljebb tolta őket, majd becsukta mögöttük az ajtót. Az álom tehát beteljesült.
– Egy sört? – kérdezte a lány.
Lars azt sem tudta, mit kérdez. A fogait nézte, ezeket a tökéletesen formált, csepp gyöngyszemeket.
“Ezek aztán nem szláv fogak!” gondolta örömmel. “Lássuk csak: apró méret, hibátlan, egyenes
fogsor… német eredetre utal.”
– Megkínálhatom egy sörrel? – kérdezte a lány újra.
– Az ön angol kiejtése egyszerűen remek. Hol tanulta?
– Hát az iskolában.
– Komolyan? Azt akarja mondani, hogy sohasem járt a Nyugati Blokkban?
– Sehol sem jártam. Még sohasem hagytam el a Szovjetuniót, uram – felelte Miss Topchev
készségesen, és kilépett a parányi konyhába. Két korsó sörrel tért vissza. A konyhaajtóban azonban
megállt egy pillanatra, és Larsra nézve, éppen csak a szájával formázva a szót, azt mondta: poloska!
Lars azt sem tudta, hova legyen a meglepetéstől. Ez aztán a gyors szimpátia. “Hát persze, hogy
poloska” intett a szemével, és Orwell 1984-ére gondolt.
Persze csupa barátságból hallgatják le őket. A testvéri szeretet túlcsordulása az ok…
A lány átnyújtotta a sört.
– Sok szerencsét! – mondta mosolyogva.
“Véged van!” nyögött fel Lars magában “Máris beleszerettél. Vajon, mi jár ezért a bűnért? Halál?
Vagy azt hiszed, lenyeli akár a Nyugat, akár a Kelet az ilyen renitenskedést?”
– Mi van azzal a droggal? – kérdezte Lilo nevetve. – Igazán szükséged van rá, vagy csak meg
akarod nehezíteni a dolgukat?
– Igaz – mondta Lars csendesen.
– Sajnos nem tudtam megjegyezni a kábítószer nevét, pedig még az ajtót is kinyitottam, hogy
jobban hallgatózhassak.
– Escalatium.
– Ne viccelj!
– És Conjorizine.
– De hiszen azok mérgek. Legalábbis ők azt mondták nekem.
– Összekeverem a kettőt, és…
– Ezt már hallottam – szakította félbe Lilo. – Azt reméltem , hogy csak azért mondod, hogy
bolondot csinálj belőlük.
– Nem, dehogy – tiltakozott Lars.
A lány csodálattal vegyes megdöbbenéssel bámult rá. Lars boldogan fürdött a csodálatában. Olyan
boldogan, hogy néhány pillanatra még azt is elfelejtette, hol van, mi vár rá, és hogy a KGB-ember
kint áll a szoba ajtaja előtt.
– Akkor hát! – nógatta Lilo.
– Semmit se tudok addig csinálni, amíg itt nincs az orvosom a droggal – felelte Lars. – Legfeljebb
itt üldögélni, és a sört kortyolgatni. “És téged nézni” tette hozzá magában.
– Én is szedek drogot – mondta a lány.
– Igen, tudom a KACH-tól.
– A KACH! Azok az égvilágon semmit nem tudnak! Csak találgatnak, nem igaz, Geschenko
elvtárs? – kérdezte gúnyosan, és a falra nézett.
– Ki az?
– A Vörös Hadsereg titkosszolgálatának tisztje. Itt mindent ő irányít. Jól mondom, uram? – kérdezte
újra a falra intve. – Ahogy kihúzzuk innen a lábunkat, már küldi is a pszichológiai laborba a
beszélgetésünket, hogy fejtsék meg az esetleg átvitt értelemben használt szavakat.
– Ez nem nagy újság – vont vállat Lars. – Mindenhol ugyanígy csinálják.
– Tudnod kell, hogy én elítélt vagyok – hajolt most hozzá a lány.
– Hogyhogy? Valóban elkövettél valamilyen bűntényt, és ők megpróbáltak…
– Nem megpróbálták, hanem meg is tették. Rab vagyok, ez az igazság, és nincs ma a
Szovjetunióban olyan ügyvéd, aki elvállalná az ügyemet. Vagy ha elvállalná szegény bolond, akkor
se tudna kivinni innen. Soha!
– Hogy lehet az? Miért?
– Kedves Lars Powderdry, te azt hiszed, hogy – mindenki úgy él, ahogy te. Szó sincs róla! Te
szabad vagy, független, boldog. Irodád van, kettő is, és senki nem szabja meg mit tegyél.
– Ezt gondolod?
– Nem gondolom, hanem tudom. Mindent tudok rólad. A KACH-tól.
– Talán függetlenebb vagyok, mint te, ezt elismerem.
Nem tartanak zárva. De a különbség nem több, mint az állatkert és a rezervátum között.
Nálunk nem látszanak a rácsok. De persze azért minden lépésemről tudnak.
– De a KACH azt mondta… – ellenkezett a lány.
– A KACH hazudik. Nektek is és nekünk is.

Tizenhatodik fejezet

A lány csak állt ott megbabonázva – egyik kezében a kialudt cigaretta, másikban az enyhén remegő
söröspohár – és nézte a férfit.
– Most már én is a foglyuk vagyok – mondta az szomorúan.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy önként jöttél ide, mert azt gondoltad, hogy … isten tudja, mi
a fenét gondoltál?
– De, tény és való, hogy én magam akartam idejönni – ismerte be Lars. – Magam beszéltem rá
Marshal Paponovichot, hogy egyezzen bele a találkozásunkba.
– De hisz ez őrület! – meredt rá Lila.
– Nem, senki sem fogott pisztolyt a homlokomhoz, nem kényszerített más, mint… de amikor azt
mondtam, hogy megpróbálom, valaki pisztolyt fogott rám, és azt mondta: ha sikerül, jó. Ha nem,
meghalsz.
– Az FBI-tól? – kérdezte a lány, és úgy kitágult a szeme a rémülettől, mint a kisgyerekeké, ha a
szörnyek-szörnye toppan be a mesébe.
– Nem, nem – rázta a fejét Lars. – Ámbár ebben a mi nagyszerű világunkban, ahol minden és
mindenki úgy össze van már szövődve, hogy lehetetlenség kibogozni a legegyszerűbb dolgot is,
még az sem lehetetlen, hogy az illető barátja az FBI-nak. Egyébként a szovjet követség hivatalnoka.
– Hűha! – kiáltott fel Lilo. – Akkor veled se bánnak valami kesztyűs kézzel. Éri meg azt hallottam,
hogy úgy viselkedsz, és viselkedhetsz is, mint valami lökött kis primadonna.
– Tény, hogy nem vagyok éppen könnyű eset – ismerte el Lars. – Megbízhatatlan vagyok. Kicsit
talán túl független. De azt se felejtsd el, hogy milyen hajszálon függ a sorsom. A. sorsunk.
Bármikor lecserélhetnek egy frissebb, jobb médiumra.
Gondolom, ez nálatok is így van. És… mit mesélnek még rólam?
– Semmi többet – mondta Lilo mosolyogva.
– És te, Lilo Topchev? Te milyen drogot kapsz?
– Formophanert.
– Erről még nem hallottam. Mesélj róla! Milyen?
– Speciális.
– A neve után ítélve akár valami műanyag tejesflaska is lehetne, ami maga nyitja ki magát, és aztán
maga önti bele a tejet a pohárba, de olyan tökéletesen, hogy egyetlen csepp se megy mellé…
– Nem is találhatod meg nyugaton. Sőt, keleten se.
Külön nekem gyártják. A Pavlov Intézet egy hathónapos vizsgálatnak vetett alá nemrégen, hogy
megnézzék, hogyan lehetne tökéletesíteni a teljesítményemet.
Aztán ideadták ezt a gyógyszert. Havonta hatvan szemet szedek be belőle.
– És mit csinál veled? Úgy értem, tudod, hogyan hat?
– Nem, nem pontosan. Valójában azt hiszem, nem – bizonytalankodott a lány.
Lars félelmet érzett. Lilót féltette. Rettenetes volt elképzelnie, hogy bármit megtehetnek vele
anélkül, hogy tiltakozhatna.
– De hát valami hatása csak van? Vagy nem érzel semmi változást? Nem érzed például, hogy
mélyebb vagy intenzívebb lenne a transz? Figyelj jobban! Ezek képesek akár meg is ölni, csakhogy
jobban sikerüljön a rajzod…
– És arra nem gondolsz, hogy talán éppen ez ment meg? – kérdezte Lilo.
– Megment? Mitől?
– Talán a haláltól. Lars egyre jobban félt.
– Magyarázd meg, kérlek! Valami bajod van? Úgy értem, az epilepszián kívül.
– Valami? – Lilo gúnyosan felnevetett. – Nagyon beteg vagyok én, Lars. Depressziós. Tudod, mit
jelent az?
Valami nagyon rosszat. Ezért kell olyan sok időt töltenem a Pavlov Intézetben. Megpróbálnak
meggyógyítani, tudod?
– Kábítószerrel?
– Én… boldog vagyok azzal a gyógyszerrel, értsd meg! Az tartja bennem a lelket. Meghalnék, ha
azt a depressziónak hívott iszonyatot nem mulasztanák el rólam. Akarod, hogy elmondjam, milyen a
depresszió?
– Igen.
– Jó. Egyszer elkezdtem nézni a kezemet, és tudod, mi történt, ott, a szemem előtt?
Összezsugorodott. Lépésről-lépésre, de olyan gyorsan, hogy alig tudtam nyomon követni. Előbb
csak csont és bőr lett, aztán csak csont, és végül … hamuvá változott. Még elkezdtem örülni, hogy
nem velem, csak a kezemmel történt ez a tragédia, de mire a gondolát végére értem volna, én
magam is ugyanúgy jártam. És meghaltam. Érted ezt? Láttam magamat holtan.
Lars megilletődve hallgatott.
– Mondj már valamit! – kérlelte Lilo. – Nem azért meséltem el, hogy könnyeket hullass értem,
hanem azért, hogy segíts.
– Azt gondolom, hogy ezt a Valláskutató Intézetnek kellene elmesélned – nézett fel rá Lars.
– Gondolod, meg tudjuk csinálni, amit várnak tőlünk? – kérdezte a lány nyugtalanul. – El tudjuk
hozni nekik az igazi fegyvert?
– Azt hiszem.
– De honnan?
– Hát onnan, ahova ellátogatunk.
– Azt hiszed, hogy… találkozunk ott? Hogy ugyanoda kerülünk?
– Talán.
– Te tudod, hol van az a hely? – kérdezte a lány óvatosan, és hosszan vizsgálta a tűnődő Lars arcát.
– Nem tudod. De én igen.
– Akkor ki vele! – unszolta Lars.
– Megmondom, ha előbb kipróbálod a formophane-t – bólintott Lilo, és eltűnt a másik szobában.
Lars érezte, hogy meg fogja tenni. Miért is? Nem elsősorban kíváncsiságból, hanem azért, hogy
mindkettejüknek bebizonyítsa: vakon megbízik a lányban. Úgy könnyebb lesz együttműködniük.
Amint a kezében volt a két tabletta, bevette, és a sörrel leöblítette őket. Nem érzett semmi mást,
csak azt, hogy egy kicsit kaparják a nyelőcsövét.
– Meg fogsz halni – nézett rá a lány. – Tudom, hogy így lesz, és nagyon féltelek a szenvedéstől, de
ugyanakkor vártam is ezt a percet. Hány éve már, hogy azt hallgatom a KGB-től, hogy te milyen
tökéletes vagy, és hogy engem megölnek, ha nem teljesítem minden parancsukat… megölnek, és
téged rabolnak el a helyemre…
– Nem hiszek neked, bármit mondasz is – közölte Lars.
– Most féltelek – folytatta Lilo. – Számomra is különös érzés, hiszen évek óta arra késztettek, hogy
gyűlöljelek. És én gyűlöltelek is. Mindenért. Talán megöl téged most ez a szer, de az is lehet, hogy
életben maradsz. Akkor belenyugszom a sors döntésébe, és együtt megyünk át.
– Így lesz, sose félj! – nyugtatta meg Lars, és megsimogatta a haját.
A drog hatása egy pillanat alatt borította el. “Most meghalsz!” figyelmeztette magát. “Vége. A lány
igazat mondott. Megölt, megmérgezett. Csak nézd a szerelmes pillantását. Egy őrültre bíztad az
életedet. Valakire, aki már régen halott, csak a dolgát végzi még el itt.
– Baj van? – kérdezte Lilo rémülten, és föléje hajolt.
– Ez a szer… talán az alkohol miatt… – felállt, és kétrét görnyedve elindult. – A fürdőbe…
– Lars! – hallotta még a lány kétségbeesett sikolyát.
Aztán meghalt. Halálnak halálával, ahogy Krisztus ígérte a bűnösöknek. És az a világ se fényes, se
szép nem volt.

Tizenhetedik fejezet

Amikor magához tért, egy csomó szürkeruhás férfit és nőt látott az ágya körül. Egyikük az ágyán
ült, és a kezét fogta.
– Magához tért – szólalt meg most.
Lars mindenre emlékezett. Ezek szerint tehát mégsem halt meg. Időben érkezett az orvosi segítség.
A monitor! Most az mentette meg az életét.
Egy uniformisba öltözött férfi lépett be. Lars mindjárt sejtette, hogy kicsoda.
– Geschenko őrnagy? – kérdezte.
– Igen, Mr Lars, az vagyok – felelte a férfi, és közelebb lépett. – Kis híján meghalt. Nem tudom,
pontosan mi volt a baj azokkal a tablettákkal, mert nem vagyok orvos, és még az orvosok is csak
most próbálnak a nyomára jönni az esetnek, de azt tudom, hogy nagyon közeljárt… néhány percen
múlt talán.
– Éreztem a közelséget – mormogta Lars. Most meglátta Lilo Topchevet is. Olyan messze állt tőle,
amilyen messze csak lehetett. A falnak dőlt, és maga elé nézett, úgy kérdezte:
– Azt hiszed, készakarva tettem? “Mi ketten tudjuk, hogy igen” gondolta Lars, de hangosan azt
mondta:
– Természetesen nem. Baleset volt.
– Mi is ezt gondoljuk – bólintott Geschenko –, szerencsétlen baleset volt. Nyilván egy allergiás
tünet.
“Á, szóval ti is így gondoljátok” húzta el a száját Lars. “Allergiás tünet, mi? És ezt te állítod, a te
pozíciódban. Azt elhiszem, hogy nem szeretnétek, ha híre menne ennek a kis gyilkossági
kísérletnek.
Kiderülne, hogy egy gyerekkel csináltatjátok a fegyverterveiteket. Igen, igen “biztatta magát,
“gyerek ez. Honnan tudta volna előre, mi történik?
De hát miért? Valóban azt hiszi, hogy el akarom foglalni a helyét? Vagy valami sokkal szörnyűbb
előérzete van, amit még magának se mer megfogalmazni?”
– Ez is egyfajta fegyver – mondta, és Lilora nézett.
– Az – bólintott a lány.
– Te sejtetted, hogy baj lesz. Most láthatod: ezt csinálják veled is. Szép lassan megölnek.
– Azt nem teszik. Kellek nekik. Most még…
– Réges-régen, amikor még se protokoll, se üzlet, se kereskedelem nem volt… – kezdte Lars, de
Lilo közbevágott:
– Most visszatért az az idő. Már itt van, csak még nem mindenki tudja. Én rögtön megértettem,
amikor megláttalak. Mi ketten képesek vagyunk rá, hogy fenekestül fölforgassuk a világot.
Odaátról, ahová ezek nem tudnak utánunk jönni. Csak szeretnének, de nem képesek rá. Az a mi
helyünk, nem ez itt.
– Ébresztő – kiáltott rá mérgesen az őrnagy.
Veszélyben a világ! Három műhold van fent máris, és biztos, hogy már készen áll a többi is. Csak
idő kérdése. Végünk van. Most nincs idő a lírára!
– Jól van – rázta meg magát Lilo. – Hallom. És kétségtelenül igaza van, elvtárs.
– Kétségtelenül – mondta Geschenko gúnyosan, és várakozón Larsra nézett.
– Nem kell miattam aggódnia – nyugtatta meg Lars. Miss Topchev beteg, de ez nem újság, én
viszont tökéletesen egészséges vagyok. Úgy értem, pszichológiai értelemben. Most már értem,
miért tartják őt felügyelet alatt. Értem, és megértem. Nem tehetnek mást. Túl veszélyes. Mostantól
Todt doktorral akarok maradni.
– Néhány perc múlva itt lesz – bólintott az őrnagy.
– Akkor megvárjuk.
– Akarja, hogy Miss Topchevet eltávolítsuk?
– kérdezte a férfi.
– Nem. Vele akarok dolgozni. Most már tudom, mire számítsak, és ott lesz velem Todt doktor is.
Nem lesz semmi baj.
Lilo Topchev remegő kézzel elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Mereven nézte a gyufát a kezében,
és fújta, fújta a szürke füstkarikákat.
– Miss Topchev, úgy vigyázzon, hogy bármelyik pillanatban végrehajthatjuk magán az ítéletet.
A lány fel se nézett.
– Mondja, uram – fordult Lars az őrnagyhoz –, hatalmában áll önnek megkérni a hölgyet, hogy
dobja el a cigarettáját? Ebben a zárt szobában, tudja… alig kapok levegőt.
Alighogy kimondta a mondatot, két rendőr Lilo felé lépett. Az késlekedés nélkül ledobta a földre a
cigarettát. A két rendőr várakozva nézett rá.
– Szedjék csak fel! – szólt rájuk Lars. – Nehogy azt higgyék, hogy lehajol érte. Soha. Nem ismerik?
Egyik rendőr lehajolt, felvette a cigarettát, és elnyomta egy hamutartóban.
– Jól van, dolgozhatunk együtt – bólintott a lány lassan. – Ha tudsz követni.
“Jézus!” fohászkodott magában Lars. “Ez egy őrült, aki képes mindenkin átlépni, ha el akar jutni
valahova. Pszichopata. Te meg szerelmes vagy belé.
De semmi baj. Csak az egész világ sorsát tartja abban a csepp, erőtlen kezében.”
Geschenko segített neki felállni. Mindenki igyekezett a közelébe férkőzni, és segíteni, mintha
legalábbis a TV közvetítené az esetet. Az őrnagy azonban elhárította a segítségüket, és a szoba
távolabbi sarkába vezette Larsot, ahol négyszemközt tudtak beszélgetni.
– Ugye tudja, miért tudtunk olyan gyorsan a segítségére sietni? – kérdezte.
– Igen. A hölgy megmutatta nekem a kamerákat.
– Most már talán megérti, miért van rájuk szükség.
– Nem érdekel, hogy mit csinálnak velük – felelte Lars. – Mindenhol ugyanígy csinálják.
– Most már nem lesz baj vele – intett Lilo felé a fejével. – Ismerem. Kitombolta magát.
– Nem hiszem, hogy ki lehetne számítani, mit fog tenni – hitetlenkedett Lars.
– Pedig ki lehet – bizonygatta Geschenko. – Nem hiába kísérleteztünk vele hosszú hónapokon át.
Az előbbi baleset is csak azért történt, mert nem tudhattuk, hogy maga allergiás ezekre a szerekre.
– Klinikai értelemben is beteg a hölgy? – kérdezte Lars.
– Szó sincs róla – tiltakozott Geschenko. – Persze vannak vele bajok: tele van gyűlölettel, nehezen
kezelhető, zárkózott, de nem pszichopata.
– Miért nem adnak neki lehetőséget rá, hogy elmenjen?
– Elmenni? Hova?
– Hát sétálni. Járni-kelni. Bárhova. Hagyják, hogy addig mászkáljon, amíg nem elég, hogy…
– Mihez nem elég, Mr Lars? Lars reményvesztetten nézte. Kár ennek beszélni.
Semmit se ért.
– Szeretnék mielőbb munkához látni. Kérem, küldjön az orvosomért, és kezdjük – mondta hivatalos
hangon.
Kopogtak az ajtón, és Dr. Todt lépett be rajta.
A kölcsönös üdvözlés után Dr. Todt azt mondta:
– Mr Lars, mindenekelőtt egy teljes kivizsgálást csinálunk.
Lars az orvos vállára tette a kezét.
– Tudja, doktor, most nem megy – magyarázta – mert a kisasszony és én mielőbb munkához
akarunk látni.
– Nem egyezhetek bele – ellenkezett a doktor. – Ezek megmérgezték önt, és én nem kívánom azzal
fokozni, hogy…
– Semmi bajom se lesz, ne féljen. Gyerünk, doktor úr! Csak tartsa rajtam a szemét, arra kérem, és
kezdjük! Égek a vágytól, hogy dolgozzak.
– Természetesen állandóan vizsgálni fogom – hajtott fejet a doktor. – De csak önt. A hölgyhöz
semmi közöm.
– Gondolja, doktor, hogy hazajutok még egyszer?
– Ne féljen, uram, az FBI készen áll.
– Itt van a gyógyszerem?
– Természetesen.
– Na, az majd kiirtja ezt a mérget belőlem.
Bevette a gyógyszert, és amíg a hatására várt, odasétált Lilohoz, aki a másik falnál üldögélt.
– Azt hiszem, túl nagy adagot adtál abból az átok drogból – mondta neki. – Rosszabbul is elsülhetett
volna.
– Beszélj most úgy velem, mintha hülye lennék, miközben mi ketten aztán igazán tudjuk, hogy mi
volt. Karoljatok egymásba a többi ellenségemmel, és bizonyítsátok csak be, hogy nem vagyok
komplett.
Kedves Mr Lars! Nem gondolja, hogy azokat az izéket is én lődözöm fel az égre? Én vagyok az
egyes számú közellenség. Most meg van rémülve, mi?
– Szó sincs róla.
– De valaki más talán elhiszi, hogy igaz.
– Rajta, kezdjük! – szólt rá Lars.
– Jobb lenne, ha nem jönnél velem. Félek, hogy bajod esik – kérlelte Lilo. Kérlek, ne gyere! Kérlek!
– Ne félj, Dr. Todt vigyáz rám.
– Dr. Halál? Benne bízol? – kérdezte Lilo elkerekedett szemekkel.
– Mit mondtál? – kérdezte Lars döbbenten.
– Sajnos, igaz. A nevem németül halált jelent – mondta az orvos.
– Komolyan látom. Látom a halált. Ha elkezdjük a munkát, a halálunkat készítjük elő. Ezt tudnod
kell.
– Megint igazat mond a hölgy, Mr Lars. Lehet, hogy a két kábítószer találkozása nagyon súlyos
következményekkel jár. Talán halált nem, de agykárosodást könnyen okozhat. Nem ismerem a
gyógyszerüket.
– Gondolja, kérem, hogy képesek leszünk együttműködni odaát?
– Nem sok remény van rá.
– Hamarosan megtudjuk. Lilo Topchev most felállt az ágyáról, és Larshoz lépett:
– Együtt fogunk működni. Találkozni fogunk odaát, ez biztos – mondta, és a szeme, mint valami
csillag, felragyogott.

Tizennyolcadik fejezet

Amint megérkezett Washingtonba, Surley G. Febbs azonnal a Fehér Házhoz sietett, hogy felvegye a
munkáját. Legnagyobb meglepetésére azonban a Fehér Ház kapuja zárva maradt előtte. Hiába
mutogatta az iratot, amelyen ott állt fehéren-feketén, hogy neki ma kell jelentkeznie a Natsec
Tanácsa előtt, az őr egyszerűen rá se hederített.
Egyszer ugyan dadogott valamit, hogy a Tanács döntése szerint és hogy tekintettel az új
műholdakra, de Febbs nem tudott odafigyelni rá, mert olyan dühös volt, amiért akadályozzák a
munkáját.
“Aki bent volt, az ott marad, aki meg nem jutott be, az most vár” – valahogy így gondolta a Tanács,
és ez nem is lett volna teljesen logikátlan, ha teszem azt ő már belül van. Mert nélküle ezek a
szerencsétlenek semmire se jutnak. Febbs már tapasztalatból tudta, hogy ezek a kormányhivatalok
semmit se képesek megoldani.
Gondterhelten üldögélt egy közeli parkban, körülötte gyerekek rendetlenkedtek.
“Tessék, még ez is” gondolta dühösen. “Hát lehet így gondolkodni? Ezért jöttem én ide? Ez
gyalázat! Hivatali hatalommal való visszaélés. Kíváncsi vagyok, ki rendelte el ezt a gyalázatot.
Megnézik a papírjaidat, látják, hogy különleges megbízott vagy, és egyszerűen semmibe vesznek.
Erre nincs magyarázat.
És azok a műholdak is… ugyan már! Csak ürügyül szolgálnak. Az igazság meg az, hogy valaki
mindenáron meg akarja őrizni a hatalmát. Még egy félszemű csecsemő is észrevenné, mi folyik itt,
hát még egy olyan ember, mint Surley G. Febbs. Olyan emberismerettel! Annyi élettapasztalattal!
Hiszen egyetlen pillantás elég…
“Azonnal szereznem kell egy ügyvédet” figyelmeztette magát. “Csak az a nyomorult pénz!” Nem,
ügyvédre most igazán nem tudott költeni.
Akkor hadd jöjjön az újság!
Az újság. No igen. Bármikor, csak most nem. Éppen az előbb nézte végig a lapokat az újságosnál.
Nemcsak a címoldal, az egész újság tele van a műholdakról szóló hírekkel, jóslatokkal,
találgatásokkal. Nem létezik, hogy egyetlen sor is jusson ott bármi másra. Ahogy az már lenni
szokott, a szegény hülye nép zabálja a rémhíreket, az újságok meg aratnak.
Surley G. Febbs, lám kivétel, és mégsem juthat be törvényes munkahelyére, a Fehér Házba.
Egy vén trottyos tűnt fel a park bejáratánál, és egyenesen Febbs padja felé tántorgott. Agyonmosott
katonai zubbonyáról már az Isten se tudta volna megállapítani, miféle katonai egység uniformisa.
Febbs még nem érzett semmiféle szagot, de máris visszahőkölt a lehetőségtől, hogy talán még jó
büdös is az öreg.
Mindegy, nem kérdezte meg Febbstől, hogy leülhet-e, hanem csak elvetette magát a padon, mint
egy zsák krumpli. Így heverészett ott egy darabig, lecsúszva az ülésen, mintha a nadrágja ülepét
védené, aztán összenyomorodott kis kezével megtörölte nyáladzó száját, és odaköszönt.
– Jó napot, uram.
– Mmmmm! – mormogta Febbs. Dühös volt, amiért el kell hagynia a padot, sőt, a parkot is, mert
jólneveltsége nem engedte, hogy innen felálljon, és máshova üljön le. De itt meg csak nem marad?
Mindjárt elhányja magát, ha ez a vén nyavalyás megint elkezd itt szörcsögni.
Miért nem megy az ilyen a veteránok házába, és miért nem marad ott örökre. Csak zavarja az
embereket.
– Nézze már, mit játszanak a gyerekek! – kiáltott fel az öreg lelkesen: – “Hóha! Hóha! Elszabadult
a vad bika!” Ismeri? Milyen régi ez a játék. Már az anyám, sőt a nagyanyám is ezt játszotta. Látja, a
játékok elkísérik az emberiséget akár századokon át. A legjobb játék, amit csak valaha kitaláltak, a
Monopoly. Ismeri?
– Mmmmmmm – felelte Febbs.
– Én tudok egy helyet, ahol hozzá lehet jutni – hajolt hozzá közelebb az öreg. – Egy klubban, itt
nem messze. Játsszunk egyet?
– Nem – utasította el Febbs határozottan.
– Miért? Az nem gyerekjáték. Én néha hétnyolc órát is eljátszom vele. A végén aztán olyan komoly
vagyonom van, hogy azt se tudom, mit kezdjek vele. Parkokat veszek, meg…
– Különleges megbízott vagyok – mondta Febbs méltósággal.
– Mi az?
– Magas méltóság a Nyugati Blokkban.
– Szóval rendőr, vagy katona.
– Szó sincs róla!
– De a Nyugati Blokkot a milícia tartja a kezében.
– Maga megőrült! – kiáltott rá dühösen Febbs. – Honnan vesz ilyen hülyeségeket? A Nyugati Blokk
gazdasági, politikai szervezet, és csak annyi köze van a milíciához, amennyi az összes többi
foglalkozási ághoz. Mert ebben a Tanácsban az ország minden rétege képviselteti magát.
– Nézze, ezt is ismerem! – kiáltott fel boldogan az öreg, és a gyerekekre mutatott. – Snúroznak.
Istenem, mennyit játszottam én is gyerekkoromban!
– Jól van – bólintott Febbs.
– Hanem azt tudja-e, hogy mi voltam én a Nagy Háborúban? – kérdezte az öreg, és hamiskásan
hunyorgott.
– Nem tudom – mondta Febbs, és magában hozzátette: “Csak azt tudom, apókám, hogy ennyi elég
is volt. Pá-pá”
– Főember voltam én, a T.W.G. főembere. Jó kis csapat volt a mienk, azt elhiheti. Látott már valaha
T.W.G akciót? Ez a legjobb taktikai fegyver, amit csak valaha használtak. Csak egy baj volt… a
távirányítása nem volt tökéletes. Mindegy, azért arattunk vele a Nagy Háborúban.
– Na, jól van – morogta Febbs, és felállt. Köszönés nélkül hagyta ott az öreget, aki még motyogott
valami butaságot holmi támadásokról és különleges védelmi rendszerekről.
Febbs elhatározta, hogy újra megpróbálkozik valamelyik bejáratnál, hátha azóta feloldották a
vesztegzárat. Persze semmi sem változott. Hanem amint ott álldogált, hirtelen egy
kormányhelikopter ereszkedett le a magasból, és nem más szállt ki belőle, mint Nitz tábornok.
Febbs, mint a villám termett mellette.
– Uram – rohanta le. – Különleges megbízott vagyok, és képzelje csak, nem akarnak beengedni a
tanácsba. Be kell jutnom. Ha szépszerével nem sikerül, akkor az újsághoz fordulok.
Nitz szóra se méltatta, csak ment mellette gyors léptekkel, egyenes derékkal, előremeredő képpel.
– Tessék, itt van az igazolványom, és itt a papír, hogy ma kell hivatalba lépnem… – lobogtatta
Febbs a papírjait, de Nitz lerázta magáról, mint a kutya a bolhát. Febbs csak akkor ocsúdott fel,
amikor a tábornok mögött becsukódott a Fehér Ház kapuja.
Nem sok ideje maradt azonban a méltatlankodásra, mert ahogy visszafordult, éppen szembe találta
magát egy leereszkedő ugrókocsival. Egy középkorú, színtelen, szagtalan, sótlan hölgy szállt ki
belőle, és egyenesen az őrhöz ment.
– Martha Raines vagyok – mondta, és az őr orra alá dugta az igazolványát. – Különleges megbízott.
Be kell mennem a Tanácsba.
– Sajnos, most még a különleges megbízottak se mehetnek be, asszonyom – tárta szét a karját
sajnálkozva az őr. – Semmiféle engedély nem érvényes most, amíg fel nem függesztik a rendkívüli
állapotot.
A nő hebegett-habogott, aztán hátat fordított az őrnek, és tanácstalanul nézett körül.
– Kérem, hölgyem, bocsássa, meg, hogy zavarom, de alighanem ugyanaz a problémája, ami nekem
– lépett oda hozzá Febbs. – Surley G. Febbs vagyok, ugyancsak frissen megválasztott különleges
megbízott, akárcsak ön.
– Jaj, de örülök – sóhajtott fel megkönnyebbülten a nő. – Maga is úgy járt, mint én? Nézze, ez már
az ötödik kapu, ahol próbálkozom.
– Igen – bólintott Febbs – mindenütt ugyanez a helyzet.
– De hát ez lehetetlen! – tiltakozott Martha Raines.
– Én feladtam kérem a képeslapboltomat, hogy idejöjjek. Mi lesz most? Megtehetik ezt velünk?
Hogy kizárnak, mint valami gyereket, aki rossz fát tett a tűzre?
– Be fogunk jutni – bíztatta Febbs.
– De ha ezek itt mind ellenünk vannak! – sopánkodott Martha.
– Ha jól sejtem, hamarosan együtt lesz mind a hat különleges megbízott. Akkor majd együtt lépünk
fel.
Szeretném látni, hogy akkor nemet mondjanak. Elvégre ott van még a sajtó! Az csak van akkora
hatalom, mint egy ilyen ugrabugra tábornokocska?
– Ssss! – csitította Martha.
– Nézze csak! Akármi legyek, ha az ott nem a harmadik különleges megbízott – kiáltott Febbs, és
előre mutatott. Nem messze tőlük éppen most szállt le egy polgári ugrókocsi. Egy sértődött arcú
fiatalember szállt ki belőle.
Persze, hogy az volt. A kölcsönös bemutatkozások után megpróbálták összedugni a fejüket, hogy
valami hatásos módszert eszeljenek ki, de csak arra jutottak, hogy először is meg kell várni a még
késlekedő három társukat. Éppen erről tárgyaltak, amikor Febbs észrevett egy a közelükben
csellengő TV-riportert.
– Utánam! – kiáltott társaira, és azzal uzsgyi, már utána is vetette magát a riporternek.
A másik kettő némán, de elszántan követte. Látszott, hogy jól érzik magukat a második vonalban.
Febbsre bízzák magukat.
Febbs jó vezetőjük lesz.
Febbs futtában visszanézett, és elégedetten tapasztalta, hogy követik. Egy másodpercre máris
meglebbent előtte a hatalom gyönyörűsége.

Tizenkilencedik fejezet

Lars már alig látott, de még mindig nem tudta levenni a szemét az egyre távolabb tűnő Liloról.
Gondolkodni viszont még tökéletesen tudott. Így azt gondolta: “Talán igaz, amit a lány mondott.
Talán tényleg sohasem térünk vissza.” Mindez azonban olyan távolinak, olyan lényegtelennek tűnt.
Ebben az állapotban már senki se árthatott neki. Szép volt az élet. Ígéretes, és ő alig várta, hogy
megkezdődjön az utazás.
“Talán tényleg visszajutok New Yorkba” gondolta, “visszajutok, de elküldenek a Natsec-től,
másokat állítanak a helyemre, talán egyszerre mind a három új kísérleti nyulat. De itt is lehetnek
utódok, Lilot is elküldhetik, és akkor mindketten szabadok leszünk…”
Lilo.
“Hát ki a te igazi, megátalkodott ellenséged? A Keleti Blokk talán? Vagy a KGB? De hiszen éppen
az imént mentették meg az életedet. Nem, nem ők. Ez a beteglelkű gyermek itt, ez a süldőlány, aki
évekkel lemaradt a kora mögött, és nemcsak külsőre. Lilo Topchev, aki most fekete pulóvert és bő
nadrágot visel, a lábán meg valami kis vacak szandált.
De akárhogy is, lelki és szexuális értelemben olyan hatással van rád, hogy vakon megbíztál benne
első látásra, és most, miután majdnem meggyilkolt… – most újra rábíznád magadat.”
Megpróbálta elképzelni, milyen lehet, amikor csak a szalagot viseli a hajában. Talán odaát minden
kiderül. Ott, abban a másik dimenzióban nincs jelentőségük a ruhadaraboknak.
“Találkozhatunk ott?” kérdezte magában a lánytól.
“Ott leszel? Vársz majd rám? Vagy mindent tönkretesznek ezek az átkozott kamerák?
Én… én nem bánnám, ha akár egy hadseregnyi KGB-s kukkolna is, de te, te igen. Miattad inkább
én sem… mert csak jobban gyűlölnéd a világot, és benne talán legeslegjobban engem.” Az orvosság
a megszokott módon dolgozott. Hatására Lars felülről, kívülről látta a vissza.
– A kedvedért elhagyom őt.
– Ez óriási! – kiáltott fel Lilo, és kacagása betöltötte a szobát. – Komolyan gondolod? – kérdezte
aztán még mindig kuncogva.
Lars már csak inteni tudott, hogy: igen, de Lilo látta azt az intést. Most már ő sem tudta levenni a
szemét Larsról. Az arcán Lars olyan fényességet látott, amit csak transzban láthatnak az emberek.
A hangosbeszélő szakította meg az idillt:
“Miss Topchev, szíveskedjék felkészülni az akcióra.
Kívánja, hogy jelen legyen az orvosa?
– Nem, nem! – kiáltott vissza Lilo. – Egyedül csinálom. Elnehezült testtel felkecmergett a székéből,
és odacsúszott Larshoz. Lars látta, hogy a dicsfény eltűnt az arcáról.
– Még huszonöt másodperc, és Mr Lars elmerül. Ha együtt akar vele lenni odaát, el kellene
kezdenie… – figyelmeztette Dr. Todt a lányt.
– Már régen túl vagyok rajta – vont vállat a lány.
Csak nehezen hat ma.
– Értem – bólintott Dr. Todt, és nem szólt többet.
– Ugye az lehetetlen, hogy magunkra hagyjon minket? – kérdezte a lány, de nem is várta meg, hogy
a doktor válaszoljon, hanem maga felelt magának:
– Persze, hogy nem. Tudom. – Larsra nézett, lassan végigsimította a haját. – Lars – mondta olyan
gyengéden, hogy Lars képtelen volt átengedni magát a megsemmisülésnek. – Figyelj rám,
kedvesem! Én ott voltam, és láttam, hogyan fogadtad a halált. Tudtad, hogy az a vég, és még csak a
szemed se rebbent.
– Vártad, ugye? Alig vártad. Szegény Lars! – megint megsimogatta a haját, úgy mondta. – Tudod,
mit, kedves Lars Powderdry? Menj csak vissza te a kedvesedhez, mert ő talán szeret téged, de én…
én nem.
Mégis lesz egy közös gyerekünk. Ez itt, amit most nemzünk – talán a föld gyönyörűségére.
– Már nem tud önnek válaszolni, kisasszony, de mindent ért – mondta Dr. Todt.
– Micsoda egy gyerek ez, hogy két idegen az életét is hajlandó kockára tenni érte! – sóhajtott fel a
lány.
– Gondolod, hogy azzal, hogy megöltelek, a barátommá tettelek? A kebelbarátommá? Micsoda szó!
– keblére húzta Lars fejét, és arcára hajtotta az arcát.
Lars mindent érzett. A gyapjú melegét, a lány szívdobogását, a saját kétségbeesett küszködését,
ahogy az elmerülés ellen harcolt. Már nem akart transzba esni. Ezt akarta, ezt a valóságos arcot az
arcán, és az ölelő karokat.
– Most már én is indulok – mondta Lilo Dr. Todtnak. – Van fogalma róla, doktor, mi vár ránk odaát?
– kérdezte még, és nevetett.
– Csak az isten a megmondhatója – suttogta Todt maga elé.
Lars nem hallott többet. Átment. Amikor magához tért, Lilo vékony ujjacskái helyett egy tollat
fogott a kezében, és előtte a földön egy rajz feküdt. Alig tudta elhinni, hogy visszatért, és a rajzot is
sikerült megszereznie. És Lilo? A szeme még csukva volt, de már ő is mozgolódott. Lars
megnyugodva látta, hogy ő se jött üres kézzel.
– Nos? – kérdezte izgatottan Dr. Todt-tól. – Milyennek látszik?
– Hihetetlennek – húzta el a száját a doktor.
– Hogyhogy? – Lars kezébe vette a rajzot, és vizsgálgatni kezdte. De nem sokáig. A harmadik
ránézés után se volt az más, mint egy múlt század eleji gőzmozdony tervrajza.
– Ez tényleg hihetetlen – sóhajtott fel, és Lilo ágyához rohant. Ahogy kivette a lány keze közül a
rajzot, az nyöszörögni kezdett:
– Úristen, hogy fáj a fejem! Jaj, mi ez? Csináltunk valamit? Sikerült?
– Minden rendben – nyugtatta meg Lars. – Visszajöttünk, és ez a lényeg.
– De mi az eredmény?
– Most nézem.
Első látásra valami bonyolultabbnak látszott, mint az ő gőzgépe, de ahogy jobban megnézte,
észrevette, hogy nagyon is ismerősek a vonalak. Mivel Lilo rajzait is ismerte – a KACH mindig
bemutatta őket, éppen csak egy-két vonallal több vagy kevesebb volt mindig, mint az eredeti – nem
volt nehéz rájönnie, hogy ez kettejük rajzainak valami különös egyvelege.
Bonyolultnak bonyolult volt, csak azt nem lehetett pontosan tudni, hogy mire való az egész.
Legelőször is az érdekelte volna, hogy hogyan sikerült ezt az egyveleget összehozniuk. Hiszen még
a vonalak is különbözőek. Aki ismeri kettejük munkáját, könnyűszerrel szétválogathatná, melyik
Lars rajza, és melyik Liloé. Csak nem közösen csinálták? De hiszen akkor Todt doktor azzal kezdte
volna. Na és a videokamerák?
– Doktor – mutatta meg az orvosnak a rajzot –, ki rajzolta ezt?
– Természetesen ő – mutatott Lilora.
– És én hol voltam?
– Természetesen a helyén.
– El se mozdultam?
– Nem, Mr Lars.
– Lilo – hajolt oda a lányhoz – ébredj fel! A lány kinyitotta a szemét, és Larsra nézett.
– Rettenetesen nézel ki – mondta Lars, és összeszorult a szíve, ahogy a karikás szemére, a kiszáradt
ajkára, és az egész összezsugorodott testére nézett.
– Rettenetes is vagyok. Mondtam mar neked, hogy bűnöző vagyok, nem? – feleselt a lány. Aztán a
doktorra nézett, és panaszos hangon azt kérdezte:
– Nem mondták önnek, hogy transz után mindig fáj a hasam?
– Semmit se mondtak – felelte Dr. Todt.
– Nagyon rosszul vagyok – mondta Lilo. – Kikísérne a fürdőszobába? És… ha volna kéznél egy kis
phenothiazine… az segítene. Köszönöm, Halál doktor – tette hozzá, amikor Todt doktor karonfogta,
és kikísérte a fürdőbe.
“Tehát sikerült kinyomoznunk két óriási fegyvert” összegezte magában Lars. “Az egyik egy
gőzgép, a másik meg egy patkányfogó, ha jól nézem. Persze nem akármilyen patkányoknak való.
Ez elkapja a rusnya dögét, még ha 230-as is az IQ-ja.”
Jó, de ha ez sikertelen volt, akkor mi lesz a földdel? Hiszen azok még mindig odafent vannak, és ki
tudja, mostanára már mekkorára nőtt a számuk?
Szánalmasan érezte magát. Ráadásul valósággal belebetegedett a szerelembe és a féltésbe.

Huszadik fejezet

Néhány óra elteltével még mindig ugyanott ültek, de most már Geschenko is csatlakozott hozzájuk.
Némán kavargatta a kávéját, míg Lars és Lilo megpróbáltak magyarázatot találni a történtekre.
– Az az egy biztos, hogy ezek nem a megfelelő fegyverek – mondta Lilo.
– De hát akkor mik? És hogy kerültek ide? – kérdezte Lars.
– És hogy került a te rajzod az én papíromra, ha egyszer el se mozdultunk a helyünkről.
– Türelem – szólalt meg végre Geschenko is – nem olyan egyszerű ez az egész. Todt doktor
bizonyítja, hogy transzban voltak, és transzban vázolták fel az itt látható tervrajzokat.
– De nevetségesek! – kiáltott fel Lars elkeseredve.
– Várjuk meg, amíg megvizsgálják őket. Ki tudja, nincs-e elrejtve valami a vonalak között?
– Én tudom – mondta Lars.
– És én is – bólintott Lilo.
– Nézzék! Most jobb, ha nem idegesítik magukat. Ki tudja, nem kell-e újrakezdeniük az egészet –
nyugtatta őket az őrnagy, de látszott, hogy ő is majd szétrobban a visszafojtott haragtól. – Itt van az
újságban, hogy fellőtték közben a negyediket is, és… ez a negyedik mintha támadásra készülne az
önök városa, New Orleans ellen.
– Támadásra? Hogyan? – kérdezte Lars, és dühösen meredt a cirillbetűs újságra.
– Ki tudja? – vont vállat Geschenko. – Gondolom, megvárja, míg a másik három csatlakozik hozzá,
aztán gyerünk.
– Gyerünk? – kérdezte Lars, és az őrnagyra meredt. – Ilyen könnyen venné akkor is, ha a
Moszkvájuk fölött állna?
– Mr Lars, ne legyünk gyerekek! – nézett rá hidegen a férfi. – Végülis valami ilyesmire
számítottunk, nem?
– Nem tudom – fogta a fejét Lars. – Nem értem.
– A rohadékok! – sziszegte Geschenko – Gondolom, nem sietik el a dolgot. Előbb talán mintát
vesznek…
– Miféle mintát? – kérdezte Lars.
– Pár embert elvisznek, és megnézik, kellünk-e nekik egyáltalán. De nem kell izgulni! Lehajítjuk
őket, mint a macskát a padlásról.
– Egy gőzmozdony segítségével? – kérdezte Lars, majd Lilohoz fordult – Ezért akartál megölni,
ugye?
Erezted, hogy baj lesz, és meg akartál kímélni…
– Szó sincs róla! – torkollta le az őrnagy. – Ne beszéljen itt be neki mindenféle butaságokat! Először
is: ki beszél itt gyilkosságról?
– Én – mondta Lars.
– Nem volt az. Baleset volt.
– A tudatalattid nem kérdezi, mit akarsz te. Önállósítja magát, ha úgy tetszik neki, te meg
pisloghatsz, hogy hogy is jött ez az egész.
– Mindegy, akkor se volt gyilkosság – szögezte le Geschenko. – És ha megkérhetem, Mr Lars, ne
adjon Miss Topchev szájába olyan szavakat, amiket sohase mondana. Akárhogy is, de ő a
Szovjetunió polgára, és mi megvédjük őt.
– Nem tartok rá igényt – mondta Lilo, és büszkén felvetette a fejét. Geschenko azonban figyelemre
se méltatta. Elmerülten olvasta a cirillbetűs újságot.
Lars sóhajtott egyet, majd elővette a zsebében lapuló képregényt. Belelapozott.
– Mi az? – kérdezte Lilo.
– Butaság – vont vállat Lars. – Képregény.
– Miről szól?
– Természetesen a földön kívüli világról – felelte Lars, és átnyújtotta a lánynak a füzetet.
– Ilyeneket adnak ki Amerikában – kérdezte Lilo, és egy fintort vágott.
– Ezt spéciéi Nyugat-Afrikában adták ki. Lilo lustán lapozgatta a füzetet.
– Nézd meg jobban! – biztatta Lars. – Ebben is vannak ám fegyverek.
Lilo szót fogadott. Néhány perc múlva úgy nézett Larsra, mintha kísérletet látna.
– Na, mit szólsz? – kérdezte Lars.
– Mit szólnék? – sóhajtotta a lány, és végigsimított az arcán, mintha azt akarná ellenőrizni, hogy
ébren van-e, vagy álmodik. – Ezek itt az én fegyvereim.
– Tévedés – rázta meg a fejét Lars – ezek az én fegyvereim.
– Hogy lennének? – ellenkezett a lány. – Itt van, nézd meg: csak a múlt héten próbálták ki ezt a gázt
az Uraiban. Tessék. Talán még át se adták róla a videokazettát.
– Múlt héten? Ez igazán érdekes – jegyezte meg Lars gúnyosan –, ugyanis a könyvet hónapokkal
ezelőtt adták ki.
– Az lehetetlen! – tiltakozott Lilo.
– Uram, Geschenko őrnagy úr! Összekapcsolnának a KACH-hal?
– Most rögtön? – kérdezte az őrnagy, és kivette Lars kezéből a füzetet, és szó nélkül végiglapozta.
Mikor végzett vele, behívta egyik segédjét, és oroszul értekezett vele.
– Nem kapod meg a KACH-ot – mondta Lilo Larsnak. – Legalábbis nem most. Előbb beszélnek a
KGB-vel, hogy vizsgálják ki a könyv eredetét.
Most már hármasban tárgyaltak, és Lars dühösen szidta magában Lilot, amiért őt tudatlanságbán
hagyja.
Végül Geschenko átadta a segédnek a füzetet, az meg eltávozott vele.
– Nem zavarja, hogy az enyém volt a képregény – kérdezte Lars ingerülten. – Nem ajándékba
kaptam. A magam pénzén vettem.
– Most megvizsgálják a könyvet, aztán előbb ők lépnek kapcsolatba a KACH-hal. Ha nem járnak
sikerrel, akkor jössz te.
– Azonnal kapcsolatba akarok lépni az FBI-jal – követelődzőit Lars.
– Igya meg a kávéját, mert kihűl – szólt rá az őrnagy.
– Valami nem stimmel. Az őrnagy rájött valamire, és nem mondja meg, mire. Te se tudod? –
kérdezte a férfi Lilotól.
– Meg vannak zavarodva – magyarázta Lilo. – Képzeld csak el! Azt se tudják, mit higgyenek. Talán
a KACH ebből a könyvből vágta ki a képeket? Vagy mi? Ki járatta velük a bolondot? Ezt szeretnék
tudni.
– De hiszen a könyv előbb jelent meg, mint hogy te a rajzokat…
– Az utolsó epizódban csak úgy tud megmenekülni ez a kék szuperhős, hogy egy közönséges
gőzmozdony segítségével próbálja elindítani a hajóját – mondta az őrnagy, és a cipőjére nézett.
– Úgy érti – Lars csuklóit az izgalomtól –, úgy érti, kérem, hogy nem a hyperdimenziót ostromoltuk
Liloval, hanem egy regényíró agyát?
– Talán – bólintott az őrnagy.
– Akkor nem csoda … – meredt rá Lars, és elakadt a szava.
– Nem csoda, hogy kudarcot vallottak. Mind kudarcot vallottunk. Hogy hogyan történhetett meg,
azt nem tudom. Rajtunk fog röhögni az egész világegyetem.
– De ha csak egy művész agyában jártunk-keltünk, akkor hogyan tudtunk ilyen fegyvereket
kitalálni. Hiszen azért azt be kell látnia, hogy nagyon furfangos kis szerkezeteket csináltunk a
rajzok segítségével.
– Ez csak azt bizonyítja, hogy nem akármilyen művésszel állunk szemben – mondta Geschenko. –
Évekig vezetett az orrunknál fogva mindkettőnket: Keletet és Nyugatot.
– Ennél rosszabb hírt már nem is mondhatna – mondta Lars magába roskadva.
– Rossz? – kérdezte az őrnagy. – Az nem kifejezés. Iszonyú. Őrületes! Kész téboly!

Huszonegyedik fejezet

Egy darabig némán meredtek maguk elé, majd Lilo szólalt meg:
– Tisztában vagy vele, hogy ez mit jelent? – kérdezte élesen, és Larsra függesztette a tekintetét.
– Épp azon töröm én is a fejemet – felelte Lars.
– Ez azt jelenti, kedves Mr Lars, hogy most már egyenesen hozzá fordulhatnak. Nincs ránk
szükségük többé.
– Miért fordulnánk hozzá, Miss Topchev, azt is megmondaná? – morogta az őrnagy a foga között. –
Szerintem önök mindent elhoztak tőle, amit csak lehetett. Amilyen tudományosan megalapozott
munkát mi folytattunk, meg mernék rá esküdni, hogy nincs ott több fegyver.
– És ami volt, az is mind hamis volt – bólintott Lars.
– Hamis vagy nem hamis, nagyon jó szolgálatot tettek mindkét oldalnak azok a fegyverek. Nem
szabad lebecsülnünk a művészt.
– Nem is teszem – mondta Lars. – Nagyon is jók az ötletei. Arról nem ő tehet, hogy mi komolyan
vettük a játékát.
– Na, az biztos, hogy én nem szeretnék annak a fickónak a helyében lenni – sóhajtott fel Lilo. – Van
neked arról fogalmad, hogy mi vár szegény ördögre? Ezek most először is elrabolják, és a Pavlov
Intézetbe viszik. Ott aztán kiszednek belőle mindent, még azt is, ami benne sincs.
– Jó, hogy örülsz, amiért nem te vagy ő, de azért megpróbálhatnád magadban tartani az örömödet –
intette le Lars.
– Nem tartom – közölte Lilo, és Lars meghökkenve látta, mint hámlik le a feszültség és rémület
páncélja a lány arcáról. – Hála Isten, hogy ráfáztak!
Ez a minimum, amit megérdemeltek. Nevess te is velem!
– Nem nevetek.
– Akkor te is olyan hülye vagy, mint az a nyugat-afrikai.
– Kaphatnék egy vieofont? – kérdezte Lars.
– Miért ne? – felelte Geschenko, és megint behívta a segédjét. Valamit mondott neki oroszul, mire a
férfi bólintott, és Larsot egy emberekkel zsúfolt haliba vezette, ahol nyilvános videofonok voltak.
Lars a Lanferman Társaságot hívta, és amikor a központos bejelentkezett, Pete Freidet kérte.
Egyetlen másodpercbe se telt, és ott volt előtte Pete megnyugtató arca.
– Hello Pete! – kiáltott rá Lars boldogan.
– Hello Lars! – üdvözölte Pete is látható megkönnyebbüléssel. – Na, milyen a nő, öregem?
– Hát… fiatal. És mind szellemileg, mind szexuálisan nagyon vonzó.
– Hohó, barátom, akkor te már sínen vagy – nevetett Pete.
– Fáradtnak látszol – fordította komolyra Lars a szót –, és még én is terhellek. Bajok vannak, Pete.
– Nocsak! Ki vele! Voltatok odaát?
– Hát – igen. És éppen ez az, hogy kiderült, hogy nagyon nagy zűr van.
– Mondd már, hogy mi! – unszolta Pete.
– Félek, hogy az most nem lenne politikus dolog – ingatta a fejét Lars. De kérnék tőled valamit.
– Jaj, térj már a lényegre!
– Ismered “A kék fejlábú ember a Titánról” című képregényt? Az a háromdimenziós fajta, tudod,
ahol a szörnyek életre kelnek, és a csajok csábító táncot lejtenek…
– Igen, láttam otthon. A gyerekek megszerezték valahonnan. Még néztem is, hogy micsoda trükkös
kis csajok vannak benne. De legális kiadás, ha jól emlékszem, csak nem amerikai. Ugye?
– Az az. Na, most, Pete. Légy szíves kutasd fel ennek a fickónak az összes fantasztikus könyvét, és
szedd ki belőle a fegyvereket, méghozzá hármas csoportosításban: az első csoport az én
fegyvereimet tartalmazza, a második Lilo fegyvereit, a harmadik pedig azokat, amikről eddig még
nem tudtunk.
– Rendben. Meglesz. Na, de figyelj ide, Lars! Hát hoztatok valamit odaátról, vagy nem? Remélem,
nem sétafikálni mentetek át a kisasszonnyal?
– Hoztunk.
– De hisz ez remek! Máris rohanok a fiúkhoz, hogy előkészítsem a terepet…
– Egy múlt század eleji gőzgépet. Azt hoztam mondta Lars.
– Most jut eszedbe hülyéskedni, amikor a nyakunkon a kés? – hitetlenkedett Pete.
– Nem hülyéskedek.
– Akkor végetek van. Megölnek azok a vadállatok.
– Tudom.
– Nem tudsz valahogy visszajutni? Kell, hogy legyen valami…
– Talán van, de most még ennél is fontosabb dolgok vannak. Van még egy feladatod… ha vállalod.
– Vállalom.
– Azonnal lépj kapcsolatba a KACH-hal.
– Jó. És?
– Mondd, hogy a legrövidebb időn belül vizsgálják ki a lehető legalaposabban az összes embert, aki
bárhol és bármikor kapcsolatba kerülhetett a rajzainkkal. A takarítónőket is. A vízvezeték-szerelőt
is, mit tudom én, mindenkit.
– Meglesz – ígérte Pete.
– Ne felszínesen, hanem aprólékosan, érted?
– Persze. És kinek tegyenek jelentést?
– Ha visszajutok, akkor nekem. Ha nem, akkor neked.
És kérlek, értesítsd az FBI-t, hogy szíveskedjenek idefáradni Grönlandba, a…
Hát persze. Itt vége. Valaki nyilván lehallgatta az egész beszélgetést, és úgy döntött, hogy ennyi
elég volt. Lars csak most lepődött meg, hogy eddig is hagyták beszélni.
A folyosó végén két rendőr várt rá, hogy visszakísérje a szobába.
Míg ott ment közöttük, arra gondolt, hogy valahol itt, Fairfaxban az FBI is jelen van. Csak valahogy
el kellene érni őket.
A szobában még mindig ott voltak mind a hárman: Lilo Topchev, Dr. Todt és Geschenko.
Körülülték a tárgyalóasztalt, és körbeadogatták az újság lapjait.
Németül beszélgettek.
“Rohadt nyelvbuzik” gondolta Lars, amint visszaült a helyére.
– Wie geht's? – kérdezte tőle Dr. Todt. “Nagyon vicces” – gondolta dühösen.
– Traurig – mondta Lilo. – Können Sie nicht sehen? Mi történt, Lars? – fordult Larshoz gúnyosan. –
Telefonáltál Nitz bácsinak, és megkérted, hogy vigyen haza innen? És ő mit mondott? Hogy nem
lehet, kicsikém, mert most már a Geschenko bácsira bíztalak, ámbátor ugye Fairfax az senki földje,
de hát mégis… Nicht wahr?
Lars nem felelt, hanem Geschenkóhoz fordult:
– Uram, hivatalosan felkérem, hogy szíveskedjék lehetővé tenni, hogy kapcsolatba lépjek hazám
rendőrségével. Egy FBI-megbízottal akarok tárgyalni, de most azonnal.
– Semmi akadálya – mondta az udvariasan. Ebben a pillanatban egy küldönc lépett be kopogás
nélkül.
Gyanakodva végigmérte őket, majd Geschenkóhoz lépett, és átnyújtott neki egy írógéppel írt lapot.
Az őrnagy félrevonult, és csendben olvasta a jelentést.
Mikor a lap végére ért, Larshoz lépett.
– A gyanúja beigazolódott. A Fejlábú minden fegyvere ismerős számunkra. Sajnos. Most viszont
már én kérem, hogy kérje meg a barátját ott San Franciscóban, tudja, azt, akivel éppen most beszélt,
hogy…
– Minden kérést csak akkor teljesítek, ha előzőleg beszéltem az FBI megbízottal.
– Mondtam önnek, hogy annak semmi akadálya – mondta Geschenko ingerülten. Megint behívta a
segédjét, és pár rövid mondattal utasította valamire.
– Azt mondja neki – fordította Lilo –, hogy menjen ki, és pár perc múlva jöjjön vissza, és közölje,
hogy az FBI elhagyta Fairfaxot.
– Maga már tízszer is rászolgált a halálbüntetésre – sziszegett az őrnagy a lányra. – Nincs szükség
rá, hogy még hazaárulással is növelje a lajstromot. Maga szovjet állampolgár, és ha megdöglik is, a
hazáját kell védenie! – Látszott rajta, hogy nem tudja tovább türtőztetni magát.
– Sie können Sowjet Gericht und steck – mormogta Lilo.
– Bocsánat, uram – szólt közbe Todt doktor – De a páciensem láthatólag nagyon rossz
idegállapotban van. Remélem, nincs ellene kifogása, ha egy nyugtató injekciót adok be neki?
– Tegye a dolgát, doktor – vonta meg a vállát Geschenko.
Dr. Todt tehát kinyitotta a táskáját, és hozzálátott, hogy elkészítse Lars injekcióját, Lars és Lilo
lehajtott fejjel, halálos fáradtan üldögélt, Geschenko pedig újra elolvasta a jelentést, amit az imént
kapott.
– Van itt néhány információ a művészről, ha érdekli önöket – mutatott rá egy részre.
– Engem igen – mondta Lars.
– Engem meg egy cseppet sem – fordított hátat Lilo.
– A művész neve Oral Giacomini. Olasz és kaukázusi vér folyik az ereiben. Tíz évvel ezelőtt
telepedett le Ghánában. Most éppen Calcuttában van, kórházi kezelés alatt. Autista.
– Uhh! – szisszent tel Lars.
– Új találmányai nincsenek. De tizenkét évvel ezelőtt, még Olaszországban maga is készített
fegyvereket.
– Jól van – bólintott Lars – tehát bolond a szerencsétlen.
– Mi meg nagy ügyesen elcsíptük a lökött agyszüleményeit – tette hozzá Lilo.
– Csakhogy ezen nem tanácsos nevetgélni, különösen nem önöknek – közölte Geschenko vészjósló
hangon.
Dr. Todt ebben a pillanatban becsukta a táskáját, és visszaült a helyére.
– És a nyugtatóm? – nézett rá Lars csodálkozva.
– Készen van – hunyorított rá Todt. – Most óhajtja?
– Most.
– Máris – készségeskedett Todt, és a nagy készségeskedés közepén hipp-hopp, előrántott egy
revolvert, egy jó kis régimódi revolvert, és Geschenkora fogta. – Megkérném, jó uram, hogy ne
mozduljon. Bevallom, örömmel fogom szétlőni a fejét, ha úgy hozná a sors.
– Megőrült? – lépett feléje az őrnagy.
– Ja, azt meg el is felejtettem mondani, hogy a száját szíveskedjék befogni. Egy pillanat – kérte, és
egy parányi adóvevőt vett elő az orvosi táskából. – Conners? Mr Conners? Kérem! – szólt bele a
mikrofonba. – Itt vagyunk a kisasszonyszállodájában.
Hatos lakosztály. Mielőbb, ha kérhetem, és ne egyedül jöjjön!
– Dr. Todt! – ámuldozott Lars. – Ezt aztán nevezem összkomfortos orvosnak! Gratulálok!
– Van énnekem más páciensem is New Yorkban. Magát nem hagyom itt, őket meg nem várathatom,
nem igaz? – kérdezte Todt, és most először szélesen és elégedetten elmosolyodott.
Most aztán kitettek magukért az FBI emberei.
Pillanatokon belül bekerítették a szállodát, és kiszabadították honfitársaikat.
– Vissza New Yorkba? – kérdezte Lilo. Könnyedén akarta kérdezni, de a hangja nagyon is sírósra
sikerült.
– Azonnal – felelte Lars.
– Lars – kezdte a lány – Nem mehetnék én is veletek? Nagyon jól tudod, hogy ezek megölnek,
amiért segítettem nektek.
– Miért ne? – kérdezte Lars, és Marenre gondolt.
Egyik FBI-s engedélyt kért valami felsőbb helyiről, és az engedélyt meg is kapta.
– Mehetünk – szólt oda Lilonak.
– Azért gondold meg, kedvesem. Az nem a te világod – figyelmeztette Lars.
– És ez? Ez talán az enyém? – kérdezte Lilo, és nagy robajjal becsapta maga mögött a szoba ajtaját.

Huszonkettedik fejezet
A Fehér Ház előtti parkban még mindig, vagy már újra ott ült a reszketeg, kopottruhás öregember. A
gyerekeket nézte, de a fél szemét azért az úton tartotta, hátha elcsíphet valakit, akinek elmesélheti
háborús kalandjait.
Izgatottan kezdett mozgolódni, amikor két egyenruhás hadnagy fordult be az útra, ahol az ő padja
állt.
Remélte, hogy eljönnek mellette, akkor aztán megpróbálkozhat egy köszönéssel vagy egy pár
figyelemfelkeltő szóval.
És jöttek. Már ott is voltak a padnál.
– Szép napunk van, nem igaz? – szólította meg őket.
Azok egy másodpercre megtorpantak, és ez lett a vesztük. A kis öreg jól ismerte az embereket. Most
is tudta, hogy a hadnagyok csak udvariasságból álltak meg, de ez egy cseppet sem zavarta.
– Tudják, én ott voltam ám a Nagy Háborúban! – mesélte a megzavarodott ifjaknak. – Hej, fiaim,
maguk talán soha életükben nem láttak igazi harcot, de én, én igen. Harcoltam is benne, úgy ám!
Hallottak maguk egyáltalán a T.W.G-ről? Nohát, én annak a főembere voltam. Nem volt könnyű
feladat. Meg is sebesültem egyszer. Hónapokig feküdtem, és akkor még örülhettem, hogy egyáltalán
élek.
– Hűha! – mondta az egyik hadnagy udvariasan.
– Ez hat éve volt, nem? A Callisto forradalom idején – kérdezte a másik. , Az öregember megvetően
mérte végig:
– Hat éve? Hatvanhárom éve, édes fiam – mondta, minden szót jó! megnyomva. Sokáig éltem, az
szent igaz.
Szerencsémre. Meg is becsültek, igazán nem panaszkodhatom. De nem csoda, hiszen első osztályú
swibble-ember voltam. Uram-atyám, hogy meg tudtam csinálni azokat a swibbléket. Nem
dicsekvésképpen mondom, de nem volt versenytársam. És ezt nem én mondtam. Mindenki
elismerte.
– De hiszen hatvanhárom éve volt a második világháború – kapott a fejéhez az egyik hadnagy.
1940!
– Hihetetlen! – Most mindketten az öregre meredtek.
Az azonban sértődött arccal nézett vissza rájuk.
– Már miért lett volna 1940-ben, amikor 2005-ben volt? Talán nem tudnak számolni?
A két hadnagy most egymásra meredt ugyanúgy, mint az előbb az öregre.
– Most mit bámulnak? – veszekedett velük az öreg. – Tessék, itt az érdemrendem. Mindig
magamnál hordom, de nem azért, hogy ilyen kis taknyosoknak bizonyítsam, hogy igenis ott voltam,
harcoltam, és jól harcoltam. Csak úgy… – beletúrt a zsebébe, és elővett egy kis csillag alakú
érdemrendet. Büszkén kihúzta magát, és felcsatolta az érdemrendet az ingére.
– Hé, Ben – mondta az egyik hadnagy elhűlve –, látod, amit én?
– Ez csakugyan 2005 – ismerte el Ben.
– De hát az csak két év múlva lesz!
– Elmondhatom végre, hogy készítettük ki őket a Nagy Háborúban?
A két hadnagy kábán hallgatta.
– Na hát – kezdte az öreg, és arcán boldog mosoly jelent meg. Ki tudja, mióta várt igazi, figyelmes
közönségre? – Hosszú, nagyon hosszú háború volt. Azt hittük, már sohasem lesz vége. De hát mit is
tehetnél a T.G. ellen?
Ki tudna azzal szembeszállni? – gondoltuk. És akkor egyszerre megvilágosodott a megoldás.
Gondolhatjátok, hogy meg voltak lepve! Úristen, annyi veszteség, kudarc után… de ők tehettek
róla… – megvetően kiköpött a kavicsra – azok a marha fegyvertervezők. Mert nem néztek rendesen
utána a dolgoknak.
– Ki volt az ellenség, uram? – szakította félbe az elbeszélést Ben.
Eltartott egy darabig, amíg az öreg felfogta a kérdést, de akkor meg úgy nézett a fiúkra, mintha
valami halálos bűnt követtek volna el.
– Szép – mondta lassan, keserűen. – Mi a vérünket ontottuk, ezek meg azt se tudják, ki volt az
ellenség. Hát ki? Hát azok a mocskos disznók a Szinuszról.
– Azt hiszem – mondta Ben elgondolkozva – legjobb lesz, ha most szépen bemegyünk Nitz
tábornokhoz.
– Nitz tábornok? – csodálkozott az öreg. – De hiszen az már rég alulról szagolja az ibolyát. Elment.
Nem is tudom, hány éve már…
– Miért, uram, hát hányat írunk most?
– Hogyhogy hányat? 2068-at. Szenilis vénembernek néz? Szégyellje magát. Na, várjon csak. Hát
nem tényleg elvétettem? Hiszen még csak 2067 van. De maga az oka. Minek tesz fel ilyen ostoba
kérdéseket?
– Igaza van, bocsánatot kérek – mondta Ben, majd a társához fordulva így szólt: – Siess, hozz egy
kormánykocsit. De gyorsan. Én vele maradok.
Semmiképpen se szabad elveszítenünk.
– Rohanok – felelte a másik, és már el is tűnt.

Huszonharmadik fejezet

A Lanferman Társaság épületének földalatti szintjén dolgozott Pete Freid. Csend volt körülötte,
vészjósló csend. Az íróasztalán most nem jópofa fegyverprototípusok voltak, hanem egy képregény
és néhány papírlap.
A kék fejlábú ember a Titánról gyenge kis eresztés volt. Szokványos, száraz, tudományoskodó
vacak.
Az a történet, amit most olvasott éppen, arról szólt, hogy hogyan vívott meg a fejlábú a gonosz
Piszkos Dologgal, ami épp most ébredt fel kétmilliárd éves szundikálás után. Persze első dolga volt,
hogy a fejlábú objektumához menjen, ahol az a radioaktív anyagokat a G rendszer segítségével
Katód-mágnessé alakította. Most aztán jól is jöttek ezek a Katódmágnesek, mert ha ezek nincsenek,
nem lett volna mivel megfenyegetni a gonoszok gonoszát, aki persze nem a Katódokért jött, hanem
a NAGY FEJLÁBU vitéz kedveséért. Már majdnem el is rabolta, már sikerült is kioldoznia a hölgy
ingét, és bizony-bizony már ki is buggyant a hölgy egyik melle – rendelet írta elő, hogy csak az
egyik mellük látszhat a hölgyeknek – és az Io egén felragyogott a fény.
Pete megnyomta a mozgatógombot, amitől azonnal mozgásba lendült a kép: a szörny a fogait
mutogatta, a fejlábú dühödten kapálózott, és a hölgy keble fel-alá hullámzott, ahogy az már a
keblekkel lenni szokott ilyen kritikus helyzetben.
Pete sóhajtott, és gyorsan becsukta a könyvet. Az előtte fekvő papíron már 16 fegyver szerepelt. És
amíg ő a fegyvereket kutatta, New Orleans elsüllyedt a szürke ködben. Egyszerűen eltűnt, ahogy az
újságok hírül adták. És a TV éppen pár perce jelentette be, hogy az Idahoi Boise is feltehetőleg erre
a sorsra jutott.
A videofon megcsörrent az asztalon. Pete bekapcsolta, és Lars jelent meg a képernyőn.
– Hé, öregem! – örült meg neki Pete. – Csak nem itt vagy újra?
– De bizony. Itt vagyok a New York-i irodámban – felelte Lars.
– Jó, de mit csinálsz most, hogy befellegzett a transzoknak?
– Semmit. Nem fellegzett be, ne félj! Éppen most szóltak ide a Fehér Házból, hogy egy óra múlva
szíveskedjek befáradni némi tanácskozásra. Nem tudom, hallottad-e, hogy most éppen ellenük
készül támadás?
– A Fehér Ház ellen?
– Washington ellen. Úgyhogy mindenki a föld alatt lapul. Neked is csak ezt ajánlhatom. Úgy
hallom, a fegyvereik nem tudják áttörni a földfelszínét.
– Na és Maren? Hogy bírja? – kérdezte Pete. Lars arca bezárult.
– Nem tudom, hogy veszi Maren, mert még nem beszéltem vele.
– De Lars! Arról a lányról se tud semmit?
– Tőlem nem.
– Ez nem vall rád. Minek bujkálni? Igazán többre becsülhetnéd Marent, minthogy…
– Fogalmam sincs, hogy mit csináljak – panaszkodott Lars. – Tudod, itt van a lány.
– Micsoda? Hát elhoztad? Hogy sikerült?
– Sikerült. Kérdezd Todt doktort.
– Ide vele!
– Mi?
– Küldd a képernyőhöz azt a leányzót hadd szemlélem meg!
Lars eltűnt, és helyette egy nagyon fiatal, kedves arcú lány jelent meg a képernyőn. Szó nélkül
bámult a kamerába.
“Halálosan meg van rémülve, de nagyon erős.” gondolta Pete. “Át fogja vészelni. De te barátom, te
hogy képzeled? Mit akarsz kezdeni ezzel a nővel? Ja, persze, te, amilyen perverz alak vagy, mindig
is a komplikált nőket imádtad. Na, most itt van neked.”
Amikor Lars újra megjelent, szomorúan csak annyit mondott:
– Legyen bátorságod rendezni ezt az ügyet Marennel. Ne bolondítsd hiába!
– Eszemben sincs bolondítani! – tiltakozott Lars. – De várnom kell egy kicsit, amíg tisztába jövök
magammal. Különben meg… Pete! Még néhány óra, és mindannyian odaát leszünk. Mindörökre.
Pete hallgatott. Látszott rajta, hogy nem nem akar, hanem nem tud vitatkozni. Túl fáradt hozzá.
– Amikor az előbb Nitz tábornokkal beszéltem, valami nagyon különös dolgot említett: valami
öregemberről beszélt, egy háborús veteránról, aki valamiképpen kapcsolatban van a fegyverekkel.
Fogalmam sincs, hogyan. Azt kérdezte a tábornok, hogy hallottam-e valaha egy T.W.G. nevű
fegyverről. Mondtam, hogy soha. És te?
– Én sem. Nem is úgy hangzik, mint egy fegyver neve.
A KACH-ot kell megkérdezni róla.
– Azok se tudnak róla semmit. Nahát, minden jót – búcsúzott el Lars, és kikapcsolta magát.
 Huszonnegyedik fejezet

A Natsec a felszín alatti, különlegesen megerősített tanácsteremben ülésezett. Amikor Lars belépett,
éppen Nitz beszélt. Szürke arca és rekedten recsegő hangja mutatta, mennyire fáradt. Meglátva
Larsot félbeszakította magát, és azonnal hozzá fordult.
– Rengeteg időt veszítettünk, Mr Lars, azzal, hogy Grönlandba küldtük. Maga persze semmiről se
tehet, de most magának is keményen kell dolgoznia, hogy megpróbáljuk behozni a kiesett időt.
Amint már a Videotonban is jeleztem, valami nagyon különös dolog került most elő. – Intett egy
fiatalembernek, aki az asztal végén elhelyezett komputer-komplexumot kezelte, mire az bekapcsolta
az egyik videomagnót.
Egy öregember jelent meg a TV képernyőjén. Kopott, lógó ruhában volt, haja tejfehér, arca csupa,
de csupa ránc. Látszott, hogy meg van zavarodva a kis öreg, de azért megpróbált kinyögni valamit:
– És akkor megsemmisítettük őket. Az volt a szerencsénk, hogy nem számítottak rá. Azt hitték,
verhetetlenek. Nagyon, nagyon is könnyen vették a dolgot. Nem szabad könnyen venni.
Nitz újabb intésére a technikus kikapcsolta a készüléket.
– Hát ő az – húzta el a száját Nitz. – Talán az egész föld élete múlik rajta. Most csak képzelje el: ez
a szerencsétlen öreg itt üldögél kint a parkban időtlen-idők óta, és arra vár, hogy végre
meghallgassák a figyelmeztetését. Az egyetlen probléma az, hogy szegény már meglehetősen
szenilis.
Nagyon nehéz kitalálni, mit mondat vele a betegsége, és mit a tényleges emlékezés.
Pedig úgy tűnik, mintha emlékezne, mi volt az a fegyver, amivel végül sikerült megnyerniük a
Nagy Háborút.
– Talán az időgörbítő generátor? – tűnődött Lars.
– Nem biztos. Nem lehet elég jól kivenni, miféle fegyverről beszél. Néha úgy tűnik, mintha inkább
valami jól kidolgozott trükk lenne.
Valami sajátságos harcmodor, vagy mi. Képzelje csak el, hatvanvalahány éve történt. Maga mire
emlékezne?
Azt mondhatná, hogy meg kell nézni a történelmi katalógusban. Igen ám, csakhogy úgy tűnik, az a
háború, amelyikről beszél éppen ez a mienk.
Mármint hogy… nem tudom, érti-e.
– Időutazó? – kérdezte Lars elkerekedő szemmel. – És mi most szeretnénk megkapni tőle a fegyver
felépítési rajzát?
– Ez az egyetlen reményünk maradt – tárta szét a kezét a tábornok.
– Azt ajánlom, azonnal adják őt Pete Freid keze alá – javasolta Lars, és izgatottan felugrott.
Nitz maga elé nézve tűnődött.
– Az ördögbe a szószaporítással! Azonnal vigyék az öreget a Lanferman Társasághoz, és kérjék meg
Petét… ne féljen, azok a mérnökök ott megoldják a problémát.
– Bármikor meghalhat – vetette ellen Nitz, – nagyon gyenge.
– De életben is maradhat. Nincs más esély. Értse meg!
Ha nem merik szállítani, azonnal hívják ide Petét.
– Már beszéltem Pete Freiddel, Mr Lars. Említettem neki Ricardo Hastings-t – így hívják a
veteránunkat…
– Tudom, hogy beszél maga. Most azonnal hívja fel, és kérje meg, hogy haladéktalanul jöjjön ide.
Hivatkozzon rám. Én pedig búcsúzom. Szíves engedelmével kiszállok az ügyből, merthogy nem
rám tartozik – mondta Lars, és elindult az ajtó felé.
– Mr Lars! Kérem, várjon! – szólt utána Nitz, és hangjában nyoma sem volt a régi
felsőbbrendűségnek.
– Arra gondoltam, hogy amíg Mr Freid ideér, ön is megkísérelhetné… Értse meg, az öreg teljesen
szenilis. Attól félek, hogy semmi érdemlegeset nem tud így elmondani. Ha viszont ön
összekapcsolódna vele, úgy értem, hogy ha hajlandó lenne még egyszer vállalni a transzállapot
súlyos terhét, talán sikerülne egyenesen az agyából kiszedni a megoldást.
– Értem – bólintott Lars. – Rendben van. Beszélhetünk róla. De amint nyilván tudja, már nem
vagyok egyedül. Lilo Topchewel megpróbáljuk.
– Gondolja, hogy a hölgy a rendelkezésünkre állna?
– Természetesen. A tehetség az keleten is és nyugaton is ugyanaz. Márpedig ez a lány többet tud,
mint amiről én valaha is álmodhatok.
– Rendben van – egyezett bele Nitz. – Még jobb is így.
Dupla esélyünk van tehát rá… Látja, megint ez a fránya transz, amit talán soha a büdös életben fel
nem érek ésszel! De jól van, nincs semmi más, amit tehetnénk, tehát ezt tesszük. Máris szólok Pete
Freidnek.
– Nagyszerű – mondta Lars elégedetten.
– Nem gondolja, hogy tényleg olyan erőszakos, mint egy primadonna? – kérdezte Nitz, és valami
mosolyféle futott át az arcán. – Nem azért vagyok erőszakos, mert primadonna vagyok, hanem
azért, mert most az erőszakosság és a gyorsaság mentheti meg egyedül a földet – mondta Lars, és
csendesen kiment.

Huszonötödik fejezet

A kormány helikopterével tért vissza New Yorkba Liloért. A helikoptert Irving Blaufard, ez a
született levegőakrobata vezette. Lars szeretett vele utazni, mert Irving olyan fickó volt, aki az
utasára is át tudta ragasztani a repülés imádatát.
– Az a hölgy, tudja – kezdte Irving, és Larsra kacsintott –, csak nem az a szovjet fegyvertervező?
Tudja, az a bizonyos…
– De igen – felelte Lars.
– Átállt hozzánk?
– Hát – úgy is lehet mondani.
– Hát ez jó hír – kiáltott Irving felvillanyozva.
A helikopter megérkezett New Yorkba, és úgy ereszkedett le Lars irodaházának leszállópályájára,
mint valami tollpihe.
– Hát itt nem sokan nyüzsögnek – állapította meg a pilóta. – Persze, aki csak tud, a föld alá bújik
most. Maga is odaigyekszik, nem?
– Attól tartok, hogy arra most nincs időm – rázta meg a fejét Lars. – Viszlát. És vigyázzon! –
búcsúzott el, és már rohant is a mozgólépcsőhöz.
Egy perccel később már a szobáját nyitotta, és majdnem összeütközött Henry Morrissal, aki viszont
nagy lendülettel éppen kifelé jött.
– Jaj, Mr Lars! Csakhogy itt van! – örült meg a főnökének. – Olyan nagy gondban vagyunk! Tudja:
itt van Maren Faine.
Lars meghökkenve meredt rá.
– Ez van – húzta el a száját Henry. – Talán a KACH-tól, vagy nem tudom honnan, de értesült róla,
hogy ön magával hozta Lilo Topchevet.
– És ők már találkoztak? – kérdezte gyorsan Lars.
– Eddig még nem. Megpróbáltuk kint tartani a fogadószobában.
– Ki van ott vele?
– Bili és Ed McEntyre a másodikról. De már alig tudják visszatartani szegényt. Vérig van sértve, és
nem hajlandó elfogadni semmiféle kifogást. Mr Lars, meg fog döbbenni, ha meglátja.
Felismerhetetlen. Teljesen kivetkőzött magából. Még ilyen változást nem láttam.
Lars kinyitotta az ajtót. Lilo a szoba másik végében állt, és kifelé nézegetett az ablakon.
– Készen vagy? Indulhatunk? – szólította meg Lars.
Lilo nem mozdult.
– Hallottam mindent. Rettenetesen éles fülem van. Élesebb, mint sokszor szeretném – mondta még
egyre az ablak felé fordulva. – Tehát itt van a barátnőd. Tudtam, hogy így lesz. Te is, nem?
Lars nem is válaszolhatott, mert ebben a pillanatban megszólalt az asztalán a mikrofon. A titkárnő
rémült hangon szólt bele:
– Mr Lars! Mr Lars! Ed McEntyre szólt ide, hogy Miss Faine otthagyta őket, és az ön irodájába tart.
– Köszönöm – mondta Lars. Szó nélkül megragadta Lilo karját, és magával húzta végig a folyosón,
fel az első útjukba kerülő mozgólépcsőn.
Irtózatos lelkiismeret furdalás gyötörte mindkét nő miatt, de ha most leáll Marennel magyarázkodni,
képtelen lesz időben a munkájához fogni. Maren nem az a fajta nő, akit két szóval el lehet intézni.
És igaza van Petének, nem is ezt érdemli tőle.
Elvégre…
Amint felértek a tetőre, Lars már kereste is a szemével a megfelelő helikoptert. De nem azt látta
meg, hanem egy összetört, szürke arcú alakot: Maren Faine-t. Ott állt pár lépésre tőlük, és nézte,
egyetlen rezzenéstelen pillantással nézte Larsot.
– Szia Maren – üdvözölte Lars.
– Szervusz Lars – intett feléje Maren. Aztán hozzátette – Szervusz Lilo Topchev.
Egy hosszú percig csend volt. Maren most felváltva nézte őket, Lars a földet bámulta, Lilo pedig
hősiesen állta Maren pillantását.
– Honnan tudod? – kérdezte aztán Lars.
– Egyenesen Bulganingrádból hívtak fel – mondta Maren színtelen hangon. – De nem hittem el,
amit mondtak.
Megkértem a KACH-ot, hogy nézzen utána… nekik már hinnem kellett, mégis… azt gondoltam,
legjobb, ha a saját szememmel látom.
Mosolygott, de valami olyan elveszett, keserves mosollyal, hogy Lars azt kívánta, bárcsak sírna
inkább.
Mosolygás közben lassan belenyúlt a táskájába, és egy pisztolyt vett ki belőle. Lars még soha
életében nem látott ilyen parányi pisztolyt. Nem csoda, hogy képtelen volt komolyan venni. Lilo
azonban, úgy látszik, jobban ismerte a nőket, mert minden ízében megremegett. Maren arcából
aztán végre Lars is kiolvasta, hogy nem babra megy a játék, és a pisztoly sem Pete egyik muzsikáló
öngyújtója.
Tudta, hogy valamit tennie kellene, de nem volt se kedve, se ereje hozzá. – Eszébe jutott, mit
mondott Lilo az ő halálvárásáról. Talán igaza is van. Az mindenesetre biztos, hogy ellene tenni
képtelen.
Mintha egy másik világból jönne, úgy hangzott fel Lilo bátor, de reszkető hangja:
– És te? – kérdezte kedvesen Marenre mosolyogva. – Te ki vagy?
Lars csodálattal nézett a lányra. Nem hitte volna, hogy képes ennyire összeszedni magát.
Maren kábultan nézte a pisztolyt és Larsot, aki nem is tudta már eltitkolni, milyen szerelmes a
szovjet lányba, és mennyire csodálja.
– Maren Faine vagyok – mondta automatikusan.
– Nagyon örülök – mondta Lilo, és kinyújtott kézzel lépett egyet Maren felé – Biztos vagyok benne,
hogy mi ketten…
Maren felemelte a pisztolyt, és lőtt.
Lilo azonnal a földre zuhant, és valami rettenetes erő Larsot is a fölhöz vágta. Moccanni sem tudott.
Fogalma sem volt, hogy történt az egész. Csak azt érezte, hogy Maren ilyet nem tett.
Maren nem gyilkos. Nem az. Ennyire csak ismeri az embereket!
Mégis… ahogy ott feküdt háton, azt remélte, hogy most majd ő következik. Bárcsak lenne hozzá
ereje Marennek.
Sajnálta szegényt.
Lilo?
Lilo olyan tünékeny volt. Úgyse hitte el, egyetlen percig se hitte, hogy valóság.
Most hát elment. Talán évszázadok telnek el, amíg megint születik egy Lars Powderdry és egy Lilo
Topchev. De vajon egymásra találnak-e akkor? Hiszen most is csak egy hajszálon múlt. Nem baj, ő
várni fogra.
Mert most már egyek. Már nem tűnhet el előle: míg él, látni fogja élettelen testét.
Na, ez aztán fegyver. Talán még Kaminsky is elégedett lenne vele. Lám, ez a múlt öröksége: egy
vacak kis játékszer, ami azonnal öl. Pedig ha most megkérdeznék Marent, biztosan nem akarná újra
Lilo halálát. Miért, hát mit változtat egy halál? Az örökkévalóság olyan hosszú. És azt mondják,
százszor is meghal egy ember, míg eljut a célhoz.
Lassan behunyta a szemét. Sokáig várat magára Maren. Mindig is szerette a hatásos csendeket. Így
is jó. Egyszer csak elhatározza magát. Ha látja, hogy megadta magát, talán megérti, és tüzel.
Bárcsak ne ezzel a kis gyilkossal tenné. Bárcsak lenne valami más mód… Amikor kinyitotta a
szemét, nem volt ott se Maren, se Lilo, se a leszállópálya.
Egy idegen város utcáján ült, és vacogott a foga a hidegtől. Sohasem járt még itt, de tetszett neki a
hely, a régi városkát magas hegyek vették körül, olyan magasak, hogy a tetejüket hósapka fedte.
Nagyon fájt a lába, és szomjas volt. Bevánszorgott egy közeli gyógyszertárba, és megkérdezte, hol
van.
– Seattle-ben – válaszolta a gyógyszerész.
Seattle! De hát hogy került ide? És mennyi idő telt el azóta, hogy Lilo meghalt? Igaz volt? Nem
csak álmodta?
Nagyon sok időnek kellett eltelnie, mert most nagyon-nagyon öregnek érezte magát. Mintha csak
Lilo hallucinációja teljesedne be: érezte, mint rothad a keze, a lába, az egész teste. Mindjárt porrá
válik, és elviszi a szél. Ez a jeges, kijózanító szél.
Vett egy érmét, és felhívta a Lanferman Társaságot.
– Pete Ereiddel szeretnék beszélni – mondta a központosnak.
– Nagyon sajnálom – felelte az –, de Pete Freid most nincs a helyén. Nem hiszem, hogy itt San
Franciscóban megtalálja őt, Mr Lars.
– Köszönöm szépen. Akkor talán Jack Lanfermannal beszélnék.
– Sajnálom, Mr Lars, de ő sincs a helyén. Az igazság az, hogy még tegnap sürgősen Washingtonba
hívták őket. Azt hiszem, ott kellene megpróbálnia – mondta a hölgy kedvesen.
– Nagyon szépen köszönöm – bólintott Lars. – Már tudom is, hol találom őket.
Ahogy megszakadt a vonal, már hívta is Nitzet.
Nehezen jutott el hozzá: meg kellett másznia az egész ranglétrát az őrmestertől a tábornokig.
– Nahát, Mr Lars – kiáltott fel meglepetten Nitz, amikor meglátta. – A KACH, a CIA, a? FBI –
mindenki magát kereste. Hol az ördögben mászkált?
– Valami kutyákra emlékszem… – mondta Lars – hogy ugattak, Krisztusom! Soha életemben még
csak elképzelni sem tudtam ilyen hangot.
– Hol van most? – kérdezte Nitz.
– Seattle-ben.
– És miért?
– Fogalmam sincs.
– Mr Lars, azt hiszem, fogalma sincs, hogy néz ki. Rettenetesen! És miket hord itt összevissza? Mi
van azokkal a kutyákkal?
– Nem tudom, mik voltak, de hallottam az ugatásukat – mondta Lars.
– Még hat órát élt. Gondolhatja, hogy mindent megpróbáltunk, de nem volt segítség. De hát
gondolom, mindezt már ön is tudja – mondta Nitz sajnálkozó arccal.
– Semmit se tudok – suttogta maga elé Lars.
– Vártak a temetéssel, de hiába, ön egyszerűen eltűnt. Most… tudja, Mr Lars, hogy mi történt
önnel?
– Igen. Valószínűleg transzba estem a hirtelen megrázkódtatástól – felelte Lars.
– És eddig tartott? – kérdezte Nitz hitetlenkedve.
Lars némán bólintott.
– Miss Lilo most…
– Tessék? – meredt rá Lars.
– Bethesdában van. Ricardo Hastingsnál. Tudja, az az öregember… nagyon keményen dolgozott, és
hozott is jó néhány rajzot, de…
– Lilo Topchev meghalt – mondta Lars. – A szemem láttára lőtte le Maren Faine. Ott voltam, érti?
– Téved, Mr Lars. Nem Lilo Topchevet lőtte le Maren Faine, hanem saját magát.
– Ezt nem tudtam – hűlt el Lars.
– Ez a baj ezekkel a gyalázatos fegyverekkel, – mondta Nitz elgondolkodva – hogy nem lehet
elhibázni a lövést. Még tiszta szerencse, hogy nem maradtak ott mindhárman.
Lars alig jutott szóhoz. Úgy érezte, képtelen még egy nőt eltemetni.
– Baleset volt – mondta tompán – nem hiszem el, hogy Maren bárkit is meg akart volna ölni. Talán
csak meg akart minket ijeszteni… vagy tudtomra akarta adni, hogy komolyan meg van sértve…
Nitz nem válaszolt, de az arcán látszott, hogy ezúttal rokonszenvvel szemléli Larsot.
Lars úgy érezte, nincs tovább. Feladta a harcot.
Most az sem dobta fel, hogy Lilo él. Aki néhány óra alatt három embert temet el, élete három
legfontosabb személyét, az elveszti minden lelkierejét. Legjobb lett volna talán, ha az történik, amit
Nitz mondott: ha mindhárman egyszerre halnak meg.
– Vissza tudna jönni ide? – kérdezte Nitz majdnem gyöngéden. – Tudja, segíteni kellene annak a
kislánynak. Nem mintha nem dolgozna jól, de valahogy… nem tudom. Baj van a gyógyszerével is.
Mintha nem hatna tökéletesen.
– És a rajzok?
– Mindig ugyanaz: Oral Giacomini fegyvereinek tervrajza. Tudja, azé, aki a Fejlábút írta.
– Tudom – mondta Lars –, de nem értein az összefüggést.
– Érdekes, hogy a rajzok teljesen elütnek minden eddigitől. Megkértük Pete Freidet is, hogy
vizsgálja meg őket, és neki is az a véleménye, hogy…
– De hát mit ábrázolnak? – türelmetlenkedett Lars.
– Nyugodjon meg! – kérte Nitz. – Nem fegyvert. Szó sincs valami időgörbítő fegyverről, vagy
ilyesmiről.
Ezek a rajzok hajszálpontos tervrajzai egy…
– Minek?
– Egy androidnak. Egy elég szokatlan kinézetű androidnak. Nagyon hasonlít az emberhez.
Egyébként a konstrukciója majdnem teljesen megegyezik a Lanferman Társaságnál használt
androidokéval. Tudja, azokra gondolok, amiket a fegyverkísérletekhez használnak.
– Persze, hogy tudom – legyintett Lars türelmetlenül – és máris indulok.

Huszonhatodik fejezet

Abban a minutumban, amikor helikoptere landolt a katonai kórház tetején, három matróz vette
körül.
Lars megértette, hogy most már úgy őrzi őt a kormány, mint valami kincset, a jövő egyetlen zálogát,
de ettől még nem zavarta kevésbé, hogy úgy kísérgetik, mint valami veszélyes bűnözőt.
– Mindegy, még mindig jobb ezeknek a karmai közé kerülni, mint mondjuk, a földönkívüliekébe –
morogta a foga között.
– Tessék, uram? – készségeskedett egyik kísérője.
– Semmi – vont vállat Lars kedvetlenül.
– Van itt valami érdekes az ön számára, uram – mondta a legmagasabb matróz, és lelkesen
mosolygott.
Amint kis csoportjuk az utolsó megerősített őrhelyhez ért, Lars megkérdezte a magas, matróztól:
– Mondja, maga már látta az öreget, ezt a Ricardo Hastingsot?
– Egyetlen másodpercig – felelte a hosszú.
– Na és, mit gondol, hány éves lehet? A matróz a társaira nézett, de azok nem segítettek neki.
– Hát mennyi? – vakargatta a fejét tanácstalanságában – Kilencven? Nagyon öregnek látszik.
– Én még sohasem láttam – jegyezte meg Lars.
– Még az is lehet, hogy száz, vagy több – bátorodott fel a matróz.
Közben elérték az utolsó lengőajtót. Amikor éppen kilendült, látni lehetett a fel-alá szaladgáló
fehérköpenyeseket. “Na, helyben vagyunk” gondolta Lars némi szorongással.
– Ajánlanék én egy fogadást – mondta a matrózoknak búcsúzóul –, megmondjam, szerintem
mennyi idős az öreg?
– Mennyi? – kérdezték a matrózok.
– Hat hónapos.
A három fiú úgy nézett rá, mintha megőrült volna.
– Nem, még az sem biztos – helyesbített Lars. – Talán inkább négy hónapos.
Még illett volna megvárnia, mit tippelnek fogadótársai, de már nem volt hozzá türelme, mert
meglátta Lilot, amint éppen kinézett egy ajtón.
– Szia Lilo! – kiáltott rá. A lány egyszerre megfordult, és boldogan elmosolyodott:
– Szia Lars! – kiáltott vissza neki.
– Én meg azt hittem, hogy a Malacka házában vagy – ölelte át Lars – látogatóban.
– Nem, ma nem látogatom meg Malackát. Ma Micimackóhoz jöttem, és itt is maradok egész nap –
felelte a lány.
– Tudod, Lilo, amikor az a rohadt pisztoly elsült…
– Úristen, Lars, én azt hittem, hogy engem lőtt le. És te is, nem?
– Ajjaj, dehogynem! – sóhajtott Lars.
– Vagy talán mégiscsak nekem kellett volna meghalnom? Mit gondolsz, Lars? Nem is tudom… De
veled mi történt? Láttam, hogy feltápászkodsz, és elbotorkálsz, még csak vissza se nézel.
– Valahogy transzba estem. Majdnem egy napig nem bírtam kimászni belőle – mentegetőzött a férfi.
– Te csak ne mentegetőzz! – tiltakozott Lilo. – Én is ugyanazt csináltam volna a te helyedben.
Azóta nem bírtam magamhoz térni. Annyira aggódtam miattad, hogy el sem tudom mondani.
Tudod, szerintem ő nem akart megölni senkit. Véletlenül elsült a pisztoly. Fogadni merek, hogy
életében nem lőtt még, és most is … szerintem azt sem tudta, hogy kell használni, és nem volt elég
gondos.
– És itt mi a helyzet? – kérdezte Lars.
– Hát dolgozom. Iszonyú sokat dolgozom, iszonyú kevés eredménnyel. Szerintem semmi se jött ki
belőle.
Kérlek, gyere be hozzá, és nézd meg! – hadarta Lilo.
– Később – hárította el Lars. – Előbb azt meséld el, hogy te mire jutottál.
– Háát… ha minden igaz, az ellenségeink a Szinuszról jöttek. A bolygójuk körülbelül kilenc
fényévnyire van tőlünk. A legmagasabb fejlődési forma a bolygójukon valami majomféle,
rókaképpel, és támaszkodó farokkal. Ezek azt hiszik, hogy mi képesek vagyunk előállítani a
patkányt. És… mi van még? El vannak ragadtatva a nagyujjunktól, meg attól, hogy képesek
vagyunk nyitni-csukni a szemünket. Nagy elismeréssel adóznak a kezünknek, egyébként viszont
csak valami fejlett munkalószerűségnek, valami korcs szörnyetegnek tartanak minket.
– Talán azért gondolják ezt a patkány-dolgot, mert annyit kísérletezünk velük – tűnődött Lars
hangosan.
– Hastings szerint egyébként nem sokat törődnek velünk. Beszélj vele, hátha többet is ki tudsz
húzni belőle.
– Nem nagyon érdekel Mr Hastings – fintorgott Lars.
De akár érdekelte, akár nem, rá kellett néznie, amikor Lilo kinyitotta a belső szoba ajtaját,
Összeaszott kis emberke volt, de a szeme értelmesen csillogott. “Miért lenne ez az öreg szenilis?”
gondolta Lars. “Talán időnként vannak kiesései, de most például…”
– Tudtam, hogy végül előkerül – üdvözölte Todt doktor kedvesen. – Sétált egy kicsit?
– Valami olyasfélének kellett történnie – mondta Lars.
– Semmire sem emlékszik?
– Csak valami kutyaugatásra, és arra, hogy nagyon fáradt voltam.
– Nagyon érdekes – nézett rá a doktor figyelmesen. – Tudnia kell, hogy azt mondják, a
pszichikailag túlterhelt embert hagyni kell, hadd fussa ki magát.
Maguknak meg hol van mostanában lehetőségük a futkározásra?
– Hmmm! – morgott Lars.
– Na és ő? Mit gondol Hastingsról? Hogyan lát munkához?
– Egy szövetvizsgálatot kérek.
– Mit? – hápogott a doktor.
– Szövetvizsgálatot. Mindegy, honnan veszik a mintát, csak meglegyen. Addig semmihez sem tudok
kezdeni.
– Megmagyarázná, mit akar ezzel? – érdeklődött a doktor.
– Jól tudom, hogy ma már hónapokra meg tudják mondani valakinek a korát egy szövetdarabból?
– Nagyon jól tudja – bólintott Todt.
– Hát ezért kérem. A korát, a pontos korát szeretném tudni ennek az úriembernek, mert szörnyű
gyanúm van.
Mikorra tudná megcsináltatni?
– Délután háromra kész lesz.
– Az jó – mondta Lars megkönnyebbülten. – Addig meg szépen elmegyek, és lezuhanyozok. Alig
várom. Talán kiszaladok vásárolni is…
– Nem, azt ne tegye! – figyelmeztette Todt. – A boltok mind bezártak, mert mindenki a föld alatt
van, és a levegő… ki tudja, mi minden van benne?
– Jó, jó, csak el ne sorolja! Ma már vagy hatszor hallottam.
– Egészen biztos benne, hogy nem akar most transzba esni? – kérdezte újra Todt doktor.
– Nem. Semmi szükség rá – telelte Lars. – Lilo már megpróbálta.
– Lars, nem akarod megnézni a rajzokat? – kérdezte a lány.
– De, megnézem. Mutasd! – kinyújtotta a kezét, Lilo meg odaadta neki a lapokat. Lars hosszan
tanulmányozta, de semmi mást nem talált a rajzokon, mint amit előre sejtett.
Szó nélkül tette le a papírköteget egy közelben álló asztalra.
– Nagyon jó munka – mondta Dr. Todt.
– Egy anroidról – tette hozzá Lilo, és reménykedve nézett Larsra.
– Nem hiszem – csóválta a fejét a férfi. – Szerintem a rajz – az ő szerkezeti rajza. Azt hiszem, hogy
nem tudtad elcsípni a szellemét, hogy úgy mondjam, hanem egyszerűen csak lemásoltad a
szerkezeti rajzát. Jó lenne tudni, hogy hogyan működik.
– Miket beszélsz itt? – meredt rá Lilo. – A felét sem értem.
– Biztos vagyok benne, hogy ez itt, aki előttünk fekszik, nem ember, hanem egy android. De
várjunk a szövetvizsgálatra. Nagyon kíváncsi vagyok a pontos korára.
– De miért? – kérdezte Todt.
– Mennyi ideje vannak az idegenek odafent?
– Egy hete.
– Hát azt erősen kétlem, hogy egy hét elég lenne egy ilyen tökéletes kivitelű android
megszerkesztésére – csóválta a fejét Lars.
– De ha igaz, amit állítasz – suttogta Lilo –, akkor az alkotója tudta előre…
– Az ördögbe is, bármilyen szörnyű, attól telek, hogy igazam van – csapott a levegőbe dühösen
Lars. – Nézd meg magad ezeket a rajzokat! De alaposan. Na? Ne mondd, hogy nem Hastingsról
készültek!
– De hát ki tud ilyen tökéletes androidot készíteni? – kérdezte Dr. Todt, és hol az öregemberre, hol a
Lilo kezében lévő rajzokra nézett. – Kinek van meg egyszerre a képessége is meg a lehetősége is
rá?
– A Lanferman Társaságnak – mondta Lars. Összenéztek.
– Senki másnak? – kérdezte Todt.
– Tudtommal senki másnak. A Keleti Blokknak is lehetnek persze jó kis műhelyei és nagyszerű
szakemberei, de a Lanfermannak olyan hatalmas hálózata van San Franciscótól Los Angelesig, és
annyian pénzelik, hogy… szerintem nincs versenytársa.
Egy darabig csendben törték a tejüket, majd megint Lars szólalt meg:
– Arról nem is beszélve, – mondta – hogy nekik ez a legfontosabb szakterületük: androidokat
gyártani. Nem igaz?
Egyszerre csak megszólalt mellettük az öreg Hastings:
– Ha nem lett volna az a baleset ott…
– Mondja csak, kedves Hastings úr – hajolt le hozzá Lars –, hogyan is működik ön? Távirányítással,
vagy élőre beprogramozva?
– Fiúk, hogy levágtuk őket onnan! – folytatta az öreg. – Azok persze azt hitték, hogy nem kell
velünk törődniük! De megjárták.
– Mindig ezeket hajtogatja, nem? – kérdezte Lars a doktortól.
– Nagyjából – bólintott a doktor.
– Érti már? Ezért gondolják, hogy szenilis. Mert mindig ugyanazt hajtogatja. Közben meg…
– Be van programozva! – kiáltott fel Lilo. – Valaki azt akarja, hogy addig hajtogassa ezeket a
mondatokat, amíg fel nem kelti velük az érdeklődésünket.
– Sajnálom, de nem hiszek az időgépükben – mondta Lars.
– Az időgépek semmit sem értek ellenük – suttogta az öreg. – Akárhová próbáltuk elsüllyeszteni
őket, mindig visszakerültek. Rettenetes volt!
Még csak fél három volt, amikor visszahozták a vizsgálat eredményét a laborból. Mind a hárman
egyszerre csaptak le rá, pedig a latin szöveget egyedül csak Todt értette.
– Ez nem android – rázta meg a fejét a doktor. – Minden kétséget kizáróan ember, de… a korát
száztíz és száztizenöt év közé helyezik. De nincs kizárva, hogy még annál is öregebb.
– Tehát tévedtél – mondta Lilo.
– Igen.
Ricardo Hastings jóízűen kuncogott magában.

Huszonhetedik fejezet

– Kérem az Escalatiumot és a Conjorozine-t – szólt oda Lars a doktornak. – De mindegyikből dupla

adagot!
– Lilohoz fordult, és sajnálkozva azt mondta: – Sajnos, most neked is dupla adagot kell bevenned
abból a szörnyű NDK-s méregből.
– Persze – bólintott Lilo.
– Ezzel talán sikerül szuperérzékennyé tennünk az agyunkat. Lehet, hogy rettenetes lesz, de azt
hiszem, nincs több lehetőségünk. Az öreg nem bírja sokáig – magyarázta Lars.
– Egyetértek – mondta Lilo. Lars intett a doktornak, és az kiment, maga előtt tolva az
egészségügyieket.
– Lehet, kedvesem, hogy valamelyikünk meghal. Talán mindketten. De az is lehet, hogy életben
maradunk, viszont valami maradandó károsodást szenvedünk.
– Hagyd abba! – kiáltott rá Lilo, és befogta a fülét. – Mind a ketten tudjuk, mi várhat ránk.
Beszéljünk inkább másról! Gondolod, hogy túl tudod tenni magadat Maren halálán valaha?
– Nem – rázta meg a fejét Lars – soha. Soha!
– Engem hibáztatsz érte? Vagy magadat?
– Nem. Csakis őt. Nem tudom megérteni, hogy került hozzá az a fegyver. Az ember nem mászkál
gyilkosokkal, még akkor sem, ha azok csak parancsra ölnek. Elvégre nem az őserdőben vagyunk!
Elhallgatott. Akkora erővel, és olyan fájdalommal tört rá a transz, hogy azt hitte, menten belehal.
Csak azt az egyet remélte, hogy Lilo nem éli át ugyanezt.
– Tényleg megsemmisítettük őket – hallotta Hastings hangját, de most egészen tisztán, frissen
csengett az a hang.
– Megsemmisítettük? – kérdezte Lars.
– Meg, Mr Lars! – kuncogott az öreg. – De azt ne higgye, hogy az időgörbítő fegyverrel! Á, ugyan!
Az csak álcázás!
Lars nagy nehezen kipréselte magából a kérdést:
– Kicsoda ön?
– Csak egy játék – felelte az öreg.
– Játék? – hűlt el Lars. – Hogy érti ezt?
– Egyszerűen – mosolygott az öreg. – Eredetileg egy háborús játék alkatrésze voltam, egy játéké,
amit a Klug Társaságnál találtak fel. Rajzoljon le, kérem! Nézze, Miss Topchev csak a vázat képes
megfogni.
Persze, hogy engem rajzolt le, de kifelejtette a lényegemet.
– De hát ön túl öreg. Ez összezavarja az elméletemet.
– Jaj, Mr Lars, csak nem fog takarodót fújni pár csepp óbor miatt?
– Hogyhogy?
– Hát úgy, hogy a készítőm, Mr Klug pontosan tudta, hogy valakinek eszébe jut majd ez a
szövetvizsgálat.
Ezért szépen fogta, és az alkatrészeimet alaposan átitatta százéves borral.
– Nem, sajnos ezt sem hiszem el, Mr Hastings! – rázta a fejét Lars. – Találjon ki valami hihetőbbet!
– Akkor tessék: android vagyok, akit száz évvel ezelőtt építettek.
– Természetesen ez lehetetlen – vont vállat Lars. – Akkor hát? Lássunk valami mást!
– Rendben van – bólintott az öreg – De tudnom kell, hogy el tudja-e viselni az igazságot.
– El tudom – bizonygatta Lars.
– Én vagyok Vincent Klug.

Huszonnyolcadik fejezet

– Tréfál – csóválta a fejét Lars. – Csak nem arra a szerencsétlen flótásra gondol, akit mindenhonnan
kiebrudaltak, arra a játékmániásra?
– De pontosan arra – mondta az öreg – de ne azt az időt nézze, amikor maga találkozott vele.
Velem.
Nagyon-nagyon sok évet kellett még megérnem, és persze túl sok mindent kellett látnom. Láttam a
Nagy Háborút, ahogy azt már el is mondtam, most pedig azért jöttem vissza, hogy segítsek. Jaj, de
nehezen értették meg, hogy komoly segítséget hoztam… de egyszer csak sikerült. Reméltem, hogy
így lesz.
– És valóban főember volt ön a háborúban? – kérdezte Lars.
– Nem. De ott nem is kellettek főemberek. Persze létezik egy időgörbítő masina, vagy létezni fog,
nem is tudom, hogy mondjam – ez, amivel én most átjöttem. Hatvannégy év múlva fogom
megcsinálni, és első kísérletképpen ide térek vissza.
Lars elgondolkodva nézte.
– Látom, nem érti – bólogatott az állítólagos Klug.
– Pedig nem olyan szörnyen nehéz: 2068-ból jöttem egy időgörbítő masina segítségével. Én
csináltam. És most itt vagyok.
– 2068? – motyogta Lars.
– Sajnos semmit sem tudtam magammal hozni: se fegyvert, se semmiféle tanácsot. Hogy miért
nem, azt csak most észlelem. Fiam, én annyit éltem, annyi minden van a fejemben, és már olyan
öreg és fáradt vagyok, hogy nemsokára meghalok. Meg aztán ez a légkör is, ami a ti korotokban
van! Nagyon nagy a szennyezettség. Persze tudtam, és vállaltam. Csak azt nem sejtettem, hogy
anélkül halok meg, hogy segíthettem volna.
– Várjon! – kérte Lars. – Ne veszítse még el a reményt. A telepátia csodákra képes. Csak engedje át
magát…
– Talán… – nyögte az öreg Klug talán ha megpróbálna kérdéseket feltenni, és aztán összeállítani
belőle valamit. Pete Freia aztán megcsinálhatná a műhelyében…
Lars rémülten vette észre, hogy nem tud beszélni.
Pedig kell. Kell!
– Ha okosan teszi fel a kérdéseket, talán – összehozhatunk valamit – biztatta Klug fáradt hangon. –
De sietnünk kell. Tudja, ez az időgörbítő még nem tökéletes. Majd mások tökéletesítik, mert én már
nem térek vissza oda, ahonnan most jöttem. De nem baj. Csak abban segítsen, hogy…
– Valami tárgyról beszél?
– Persze, persze. Egy tárgy. Már most is használják.
Meg tudnám mondani a nevét is, hiszen én találtam ki… csak valami…
– Tehát játék? – csapott le rá Lars. – Maga mindig csak játékban tud gondolkodni, nem igaz?
– Nem merem biztosra mondani – nyöszörgött az öreg.
– Csak a prototípusa van meg, vagy forgalomba került már.
– Talán igen. Talán. Várjon csak! Azután csinálta Pete a prototípust, hogy… igen, kaptam
Lanfermantól műhelyt. Maga ott is volt.
– Tehát mostanában – Lars agya lázasan dolgozott.
– Hol van most az a tárgy?
– Sajnos, nem tudom.
– Peténél?
– Nem hiszem.
– Jól van – Lars megpróbált nyugalmat erőltetni magára –, de van még egy lehetőség. Nem
próbálna meg Lilo Topchewel kapcsolatba lépni? Hátha ő…
– Nem – rázta a fejét az öreg. – Vele nem beszélek.
– De hát miért?
– Mert a Keleti Blokkhoz tartozik. Ez a találmány pedig csakis és kizárólag a Nyugati Blokk
birtokában lehet.
– Jó, értem – mondta Lars. – Akkor gyerünk tovább!
Lehet, hogy ez a fegyver már Washingtonban van?
– Ha ott lenne, nem jöttem volna át. Akkor minek gyötörnénk magunkat mind a ketten?
– Igaz. Tehát próbáljuk meg összefoglalni, amit tudunk: a fegyver a mi időnkből származik, nem a
jövőből.
– Így igaz – helyeselt Klug.
– Az biztos, hogy megvan a prototípus, de az is lehet, hogy már működik.
– Úgy van.
– Minden bizonnyal visszavitte már a saját műhelyébe, és ott gyártja eladásra.
– Talán – vont vállat Klug.
– Talán játék. De milyen típusú? Társasjáték? Vagy valami fegyvertele? Mr Klug! Kérem, ha tudja,
adjon valami adatot, ami…
– Szavamra, az volt ám a nagy harc! Húú! De levertük őket! – hallotta meg hirtelen az öregember
igazi hangját. “Kész, vége” gondolta elkeseredetten. “Mire élőről kezdeném, talán már halott.
Szegény Klug. Hiába jött át.”
Megrázkódott, és kinyitotta a szemét. Úgy fájt a feje, hogy azt hitte menten szétszakad, de most
nem volt rá ideje, hogy törődjön vele. ülőhöz ugrott, és valósággal kitépte a kezéből a papírt. Az
érintetlen papírt.
Már majdnem lemondott az egészről, amikor véletlenül a saját lapjára tévedt a szeme. Rajz azon
sem volt, de valami hihetetlen macskakaparással egy mondatot írt oda valaki:
“Az (olvashatatlan szó) a labirintusban.”
A valami a labirintusban, a valami a labirintusban – ismételgette Lars a szót, de hiába. Nem tudott
rájönni, mi az a valami. Újra meg újra a kezébe vette a lapot, és megpróbálta kisilabizálni azt a szót.
– Kérek egy videofont – szólt ki az ajtón.
Amikor megkapta, Henry Morrist hívta. Henry a helyén volt. Az arcáról és az öltözékéről ítélve egy
hete el sem mozdulhatott onnan.
– Henry – kérte Lars. – Kérem, hogy azonnal lépjen kapcsolatba Vincent Kluggal! Van valami
játéka, valami labirintussal kapcsolatos. Pete csinálta.
Talán mostanában. Szerezze meg azt a játékot!
Lehet, hogy abban van a fegyverlehetőség. Kérem, Klugnak egy szót se szóljon, hogy mire kell.
Amint megvan, száguldjon vele ide. Egy percet se késlekedhetünk.
– Rendben van, uram. Máris nekilátok – mondta Morris, és kikapcsolta magát.
Lars visszaült a helyére, és megint az írásba merült.
– Hogy vagy? – kérdezte egyszer csak Lilo. – Ezek szerint visszatértünk.
– Szó szó! – ingatta a fejét Lars.
– Én pocsékul – kesergett Lilo. – Mindig ez van. És megint semmiért?
Lars megmutatta neki a papírt.
– Jé! – nézegette Lilo. – Ezt te írtad? A transzban?
– Azt kéne kitalálnunk, hogy mi ez a második szó – bökött rá Lars a kérdéses szóra.
– Ez? – nézett rá vissza Lilo. – “ember”. “Az ember a labirintusban.” Nem?
– De – sóhajtott fel megkönnyebbülten a férfi. – Az lesz. Biztosan.

Huszonkilencedik fejezet

Nem sokkal később már a kórház kávézójában ült, vele szemben Henry Morris. Mindketten
megpróbáltak nyugodt képet vágni, de közben le sem tudták venni a szemüket az előttük fekvő –
nyitott csomagról.
Lars letette a kávéját, és idegesen azt mondta:
– Az ördögbe a kávéval meg az egy perces pihenővel. Ha nem olvashatom el azonnal ezt a
prospektust, hát szétrobbanok.
– Én is – vigyorgott Henry fáradtan.
– Akkor gyerünk! – Lars kettőjük közé tette a gépelt prospektust.
– Akkor ez nem is játék! – bosszankodott Henry.
– Mert nem lehet győzni? – csúfolódott vele Lars. – De Henry! Néha tényleg nem árt egy kis leckét
venni a reménytelenségből. Na?
– Gyerünk! – bólintott Henry.
Kicsomagolták a kis négyszögletes dobozt, és nekiláttak a játéknak. Őrületes volt. Ezt tényleg úgy
csinálták meg, hogy sohase győzhessen az a kis bábu, amelyik folyton-folyvást ki akart jutni a
labirintusból.
– Hát persze, hogy nem tud kikecmeregni a szerencsétlen! – bosszankodott Henry. – Ez a disznó
útvesztő állandóan megváltoztatja magát.
– De aki csinálta, nem egy ostoba fajankó, mi? – kérdezte Lars.
– Hát nem. Ördögi egy játék.
– És ez a Klug a mi emberünk. Valahogy kezdek bízni benne – mosolygott Lars.
– Hát itt vagytok? – ült le melléjük Pete Freid. – Mi újság? Gondolod, Lars, hogy ez az?
– Igen, bár azt még nem tudom elképzelni, mi benne a fegyver.
– Klug se tudja. Én beszéltem vele, mielőtt elkezdtem a munkát, és amikor elkészültem vele,
megint, de egy árva szót se szólt fegyverről. Szerintem eszébe se jutott, hogy fegyverként is lehetne
használni…
– Teljesen igazad van. Ez a mostani Vincent Klug egyáltalán nem törődik a fegyverkezéssel. Csak a
későbbi.
– Milyen ember ez a Klug? – kérdezte Henry Morris.
– Milyen? Szörnyű. Te láttad – fordult Pete Larshoz.
– Mit mondhatnék róla? Szürke kisegér.
– Nem úgy érti, hanem hogy milyen a jelleme.
– Különös – mondta Pete elgondolkozva. – Volt néhány érdekes vitánk. De mások is mondják, hogy
fura dolgai vannak. Néhány éve például állandóan androidokat akart csináltatni a céggel. Csak hát
senki sem vállalta el a munkát. Így aztán végül feladta.
– Akkor azért rajzolt Lilo androidokat – eszmélt rá Lars.
– Szép jó napot, uraim! – lépett oda hozzájuk Nitz tábornok. – Na, ugye, hogy azért alakulnak a
dolgok?
Alaposan megnézte a játékot. A bábu még mindig kétségbeesve keresgélte a kiutat.
– Majd kiderül – mondta Lars.
– Úgy néz ki, mint valami medve – mulatott Nitz a kis figurán. – De határozottan mulatságos.
Ugyanakkor viszont az is tény, hogy van benne valami nyugtalanító. Mintha azt várná az embertől,
hogy…
Lars kikapcsolta a készüléket, mire a kis bábu megkönnyebbülve eldőlt.
– Lars, – fordult a fegyvertervezőhöz Nitz – maga nagyon érzékeny ember. Ezért is mondjuk azt,
hogy “nehéz ember”. És ezért lett médium.
– Egy primadonna, nem? – kérdezte Lars gúnyosan. Még mindig nem bocsátotta meg Nitznek, hogy
azelőtt olyan fensőbbségesen viselkedett vele. Meg aztán ez a labirintus is nyugtalanította. Voltak
pillanatok, amikor valósággal úgy érezte, mintha ő rohangálna a végeérhetetlen folyosókon.
Hirtelen megdermedt.
– Te Pete – fordult a barátjához –, nem építettetek ti bele ebbe a játékba valamiféle telepatikus
elemet?
– Csak a szokásos kisfrekvenciájú áramkört – felelte Pete. – Egy kicsit bonyolult elmagyarázni, de
az a lényeg, hogy a gyereknek, aki a labirintussal játszik, bizonyos mértékig együtt kell éreznie a
bajbajutott figurával.
– A játék lényege, hogy kifejlessze a gyermekben az együttérzés képességét – magyarázta Nitznek.
– Akik elfogadták a játékot, azt szerették volna, ha a gyerekek megtanulnak gondot viselni más élő
organizmusokra is. Egyszóval, amikor már nagyon nehezen viseli el, hogy a figura annyit szenved,
akkor megnyomhatja itt ezt a jobboldali gombot, és megkönnyítheti neki a kijutást.
– Remek – bólintott Lars. – És mire való ez a baloldali gomb?
– Ja, hát az inkább csak technikai szempontból érdekes – felelte Pete, és megnyalta a szája szélét.
– De azért azt is elmondod, nem?
– Hát csak… a gyerekek idővel rájönnek, hogy ha mindig könnyítenek a labirintuson, akkor nagyon
gyorsan véget ér a játék.
– Vagyis ha nehezíteni akarnak, akkor ezt a gombot kell megnyomniuk? – kérdezte Lars, és ádáz
pillantást vetett Petére.
– Igen.
– Tehát akkor ahelyett, hogy a gyerekek együtt érző képességének engedne teret a játék, éppen hogy
a szadista hajlamaikat erősíti. Jól mondom?
– Nem! – vetette hátra a fejét bosszúsan Pete. – Csak akkor igaz, ha elfelejted az áramkört. Gondolj
már bele! Ha egyszer a gyerek úgy érzi, mintha egy kicsit ő futkosna odabent, akkor nem fogja saját
magát kinyírni, ugye?
– Azon tűnődöm, – kezdte el lassan Lars – hogy mi lenne, ha emelnénk az áramkör fordulatszámát.
Nagyobb lenne az empátia?
– Lehet, lehet – suttogta Pete izgatottan. – Hát persze. Miért ne? A gyerekek mélyebben átélnék a
fogoly sorsát.
– No és aztán, mi lenne, ha az irányítógombokat is átalakítanánk egy kicsit? – folytatta Lars az
eszmefuttatást. – Méghozzá úgy, hogy bármelyik gombot nyomkodják is, mindig bonyolultabb
legyen a labirintus, mindig reménytelenebb legyen a kijutás.
– Technikailag megoldható – bólintott Pete.
– És a sorozatgyártás?
– Tulajdonképpen az is. Miért ne.
– Gondolod, Pete, hogy bármilyen élőlényre hatni tud a játékod? – nézett rá Lars várakozóan.
– Minden élőlényre, aki elég fejlett ahhoz, hogy…
– Tehát akkor igen – bólintott Lars, és fújt egy nagyot.
– Ez az ember azt akarja, hogy használjuk a játékot fegyverként a földönkívüliek ellen – fordult
Pete Nitzhez. De hogy képzeled, hogy hatni tud rájuk?
Azok fent vannak, mi meg lent.
– Tömérdek mennyiségű játék kell – mondta Lars.
– De hova? Hova teszed őket? Fellövöd hozzájuk?
– Nem kell fellőni – mondta Nitz. – Nagy mennyiségben elhelyezzük a játékokat azokon a
területeken, amiket a földönkívüliek megcéloztak. Ha elkapják a lakosságot, ezeket is nekik
ajándékozzuk.
– De hát lehetetlen, lehetetlen! – tépte a haját Pete.
– Be kell látnunk, hogy már csak a lehetetlen maradt meg nekünk. Mikorra tudna jelentős
mennyiséget szállítani? – kérdezte Petétől.
– Tizenkét-tizenöt napon belül – felelte Pete.
– Jó. Akkor nyolc napot kap, Mr Freid.
– De tábornok úr! – tiltakozott Pete.
– Barátságos arcot kérünk! – tapsolt Lars. – Esélyt nyertünk. Tudod, mit jelent ez, Pete fiam!

Harmincadik fejezet

A terv sikerült: a földönkívüliek visszavonták műholdjaikat a told légteréből. Olyan könnyen,

olajozottan zajlott le az egész, hogy Lars maga sem hitte el.
Most pedig itt volt újra a hétköznapi élet.
Boldog volt.
Boldog volt?
Igen, általában nagyon is. Ilyenkor például, amikor reggel korán kinyitotta a szemét, és Lilo fekete
hajzuhatagára esett a pillantása. Csak aztán mindig eszébe jutott Maren, és ettől elszállt a
boldogsága.
Most óvatosan felkelt, és kicsoszogott a konyhába.
Forró kávét készített magának, aztán leült a konyhaasztalhoz, hogy elkortyolgassa. Szerette a
reggeli első kávét egyedül meginni. Az ablakból a szemközti toronyházakra látott. Pont ilyenben
lakott Maren Párizsban.
Vajon mit szólt volna ehhez az egészhez? Biztosan csodálta volna őt, amiért kitalálta ezt a szeretet-
fegyvert.
És egyáltalán hol van? Hol az ördögben lehet most?
Lehet, hogy csak vállat vonna, és azt mondaná: milyen háború és milyen győzelem az, ahonnan az
ellenség sértetlenül távozik? A Földet itt hagyták, de attól még nem változott meg a természetük.
Most talán egy másik bolygó körül keringenek, és vizsgálják a lakosságot, hogy alkalmas-e
rabszolgának.
“Meglehet” gondolta Lars. “De akkor is élünk. Majd az a másik bolygó is kitalál valamit ellenük.”
– Hé, mi lesz, én nem is kapok kávét? – dugta ki a tejét az ajtón Lilo. – Nagyon-nagyon álmos
vagyok – panaszkodott.
– Dehogynem – mosolygott rá Lars. – Gyere csak!
Kitöltött még egy kávét, és az asztalra tette. – Tudod-e, kedvesem, miből származik az angol
“care”szó?
– Nem. Miből? – kérdezte Lilo álmosan.
– A latin caritasból. És tudod, az mit jelent?
– Ha megmondod.
– Szeretetet és tiszteletet.
– Nahát!
– Szent Jeromos viszont nem a latin fordításból indult ki, hanem a görögből. Az talán még többet
jelent: valami olyasmit, hogy hódolat, hála az életért.
– És mi a görög szó?
– Agape.
– Szép – bólintott Lilo.
– Az angol nyelvben nincs meg ennek a pontos mása, de amit jelent, azt mi is érezzük. Szerencsére
a szíriusziak is érezték. Erre alapult a fegyverünk.
– Süssünk tojást!
– Jó. Az jó lesz – örült meg Lars, és bekapcsolta a tűzhelyet.
– Egy tojás képes rá, hogy gondolkodjon? – kérdezte Lilo.
– Nem.
– És azt az “agapét” érzi?
– Dehogyis érzi, Lilo – legyintett Lars bosszúsan. – Mire akarsz kilyukadni?
– Akkor ha feltörjük, nem követünk el bűnt.
– Menj a csudába!
– De hát te szeretsz engem! – méltatlankodott Lilo. –
És ez azt jelenti, hogy el kell fogadnod a butaságaimmal együtt. Nem kell egyetértened velem, de el
kell fogadnod olyannak, amilyen vagyok. Nem így van?
– Ez egészen más – mondta Lars.
– Nem más. Nézzük csak ezt: én most szépen visszamegyek a Keleti Blokkba, és nem veszem át
Maren helyét Párizsban. Nem veszem át, mert nem is tudok, és nem is akarok Maren II. lenni.
– Én nem azért akartam, hogy vedd át a párizsi irodát – mentegetőzött Lars.
– Lehet, hogy nem – mondta Lilo tele szájjal – de amikor most kijöttem, éppen a kávédat
kortyolgattad nagy elmerülten, és bámultál kifelé az ablakon. Na és mire gondoltál? Hát arra, hogy
mi lenne, ha Maren élne, és itt lenne. Igaz vagy nem?
Lars bólintott.
– Remélem, nem engem okolsz…
– Nem, Lilo – rázta meg a fejét Lars –, csak azt szeretném valahogy megérteni, hogy miért történt,
ami történt. Mi történt Maren Fainevel? Hova került? Hogy lehet az, hogy az egyik percben még ott
van, beszélgetsz vele, megsimogathatod, megnyugtathatod, ha akarod, a másikban meg vége.
És én hogy kerültem ugyanakkor Seattle-be? Ez mind olyasmi, amit nem lehet előre látni.
– Ha látni nem is, néhány dolgot azért lehet sejteni.
De még ha nem így van, a tény akkor is tény marad: Maren Faine sajnos halott.
– Nem is tudom, minek rágom magamat rajta – rázta meg a fejét Lars. – Hiszen boldognak kellene
lennem, és boldog is vagyok, hogy nem te voltál az áldozat. Lilo, én szeretlek téged. Nagyon.
– És ha ő is élne? Mit tennél? Mindkettőnket akarnál?
– Igen – vágta rá Lars gondolkodás nélkül.
– De tudod, hogy az lehetetlen. Hogy képzeled?
– Valahogy megoldanám – felelte Lars.
– Vele töltenéd a nappalt és velem az éjszakát? Vagy mondjuk övé lenne a hétfő, a szerda és a
péntek, én meg a többi napon láthatnálak?
– Á, kár ezen törni a fejünket – legyintett a férfi –, hiszen úgyse tudjuk, mi lett volna, ha… De
tudod, mit mondott Vincent Klug? Hatvan év múlva megteheted, hogy ide-oda utazgass az időben.
Akkor meglátjuk…
– Hatvan év múlva meglehet – mondta Lilo. – De most most van.
– Nem baj, én tudok várni.
– Annyira szeretnéd látni?
– Igen.
– És ha már láttad?
– Akkor visszatérek.
– Úgy érted, mostantól csak arra akarsz várni, hogy leteljen az a hatvan év, és megláthasd a te
Marenedet?
– Nem hiszem, hogy hatvan évig kellene vele várni ellenkezett Lars. – Láttam Peténél pár
kezdetleges prototípust… egyszer csak rájövünk erre is, mint a szeretet-fegyverre.
– Miért nem követed őt, ha ennyire odavagy érte? – kérdezte váratlanul a lány, és nem nézett fel a
tányérjából.
Lars rámeredt.
– Ne nézz így rám, szívem – mondta Lilo, és lassan Larsra emelte a tekintetét. – Ne várj ötven-
hatvan évet.
– Talán nem lesz több negyven évnél.
– Az is rengeteg. Képzeld csak el: több, mint hetvenéves leszel.
– Jól van – bólintott Lars.
– Itt van ez az én jó kis kábítószerem. Ha kettőtől nem bírtál meghalni a múltkor, akkor vegyél be
most hármat. Biztos lehetsz benne, hogy az pillanatok alatt megbénítja az idegrendszeredet, és
akkor vége.
– Tökéletesen igazad van – hagyta rá Lars.
– Nem vagyok kegyetlen, de azt hiszem, ha választani kell, hát én inkább azt a három tablettát
választanám, mint hogy egész életemben semmi mást ne csináljak, mint várjam az öregkoromat.
– Hadd gondolkozzak! – kérte Lars. – Kérek pár nap haladékot!
– Gondold meg: nemcsak, hogy most azonnal csatlakozhatsz Marenhez, de nagy valószínűséggel
ugyanarra a helyre kerülnétek: az öngyilkosok helyére!
– Jól van – fordult el tőle Lars – elég már.
– Most rögtön hozom neked a három tablettát – ugrott fel Lilo az asztaltól.
Lars szó nélkül átvette a tablettákat, és a pizsamakabátja zsebébe tette.
– Akkor hát elhatároztatott, nem igaz? – kérdezte Lilo hidegen. – Én addig is felöltözöm. Még ma
beszélek azzal a szovjet hivatalnokkal… mit is mondtál, hogy hívják? Kerensky?
– Kaminsky. Megtalálod. Valami nagykutya a követségen.
– Talán nem is bánják, ha visszamegyek. Azt mondják, van ugyan néhány új médium, de semmihez
sem értenek.
Mindegy, ha visszamegyek is, most már minden másképpen lesz.

Harmincegyedik fejezet

Lars kezébe vette a három gyilkos Formophane tablettát, és úgy rázogatta őket, mintha a súlyukra
lenne kíváncsi.
“Be kellene venni” gondolta kábultan. Mi sem egyszerűbb, mint bekapni három apró tablettát, és
lehajtani egy jó pohár vízzel. Ahelyett, hogy az ember folyton lelkizik. A nő elmegy öltözködni, a
férfi pedig meghal közben.
Lilo kilépett a hálószobából. Csak egy szoknya volt még rajta, és egy fél pár harisnya.
– Ide figyelj, Lars! – mondta szikrázó szemmel – Egyet jegyezz meg! Ha elmész, én nem fogok
sírni utánad.
Magad akartad, magad csináltad – ezt fogom gondolni.
És nem fogok ott ülni ölbe tett kézzel, és várni, mikor telik le az a rohadt negyven vagy ötven év.
Csak azt akartam, hogy tudd ezt, mielőtt kinyírod magad.
Mire Lars észbekapott, már be is vágta maga mögött a hálószobaajtót.
– Jól van – bólintott Lars. Jól van. Nem ezt várta, de nincs meglepve.
– De lehet, hogy mégis… – jelent meg újra a lány. – Majd attól függ, visszamegyek-e Keletre. Ha
igen, és ha megint ugyanúgy bánnak velem, mint azelőtt, akkor biztos, hogy állandóan ezekre a
szép napokra gondolok majd, és alig várom, hogy találkozzunk.
Lars némán nézte.
– De most azt gondolom, hogy nem megyek vissza, hanem igenis elfogadom Maren helyét
Párizsban – folytatta Lilo. – Csak nehogy azt hidd, hogy miattad. Magam miatt teszem. Nem bízom
többé a Keletben. És semmi kedvem újra rendőri felügyelet alatt élni.
Ízléstelen egy város az a Bulganingrád. Utálom.
Szóval… nem akarlak lebeszélni semmiről, de mielőtt határozol, ezt is jó tudnod. Most dönthetsz
róla, hogy kivárod azt a negyven évet, vagy most rögtön utánamész.
– Értem – bólintott Lars.
– És az életösztön? – kérdezte hirtelen Lilo.
– Eltűnt – felelte Lars.
– Akkor is, ha elvállalom a párizsi munkát?
– Vajon nem árt, ha ezzel a paradicsomlével veszem be? – kérdezte Lars, de nem várt választ.
Bevette a tablettákat, és a paradicsomlé után nyúlt.
– Várj! – sikoltott fel Lilo.
– Lars nem itta meg a paradicsomot, de a tablettákat a szájában tartotta.
– Van itt egy nagyon aranyos játék… azt hiszem, te csináltad – hadarta Lilo izgatottan – tudod, az a
kérdezz-felelek játék.
– Ol Orville! – csodálkozott el Lars. – Hogy kerül az ide?
– Meghallgatod, mit tanácsol?
– Rendben – egyezett bele Lars, és kivette a szájából a három gyógyszert.
Lilo megkönnyebbülten sóhajtott fel, de látszott rajta, hogy még nem érzi magát győztesnek.
Eltűnt a hálószobában, majd visszajött, kezében a koponyaszerű baseball-labdával.
– Hát itt vagy! – forgatta meg az ujjai között Lars.
– Hogy kerültél ide?
– Itt hagytak – telelte Ol Orville.
– Te ugyanaz vagy, akit Marennél láttam? – hitetlenkedett Lars.
– Ha egyszer mondom! – felelte türelmetlen hangon a játék. Lars meghatottan bámult rá.
– Mit össze nem zagyváltál rólam a múltkor! – hánytorgatta fel neki.
– Zagyva kérdésekre nem lehet értelmes választ adni.
– Szóval akkor most?
– Tegyen fel nekem kérdéseket! Értelmes, egyszerű kérdéseket!
– Tudsz valamit a mostani helyzetemről?
– Mindent tudok.
– Jó. Akkor halljam, mit tanácsolsz. Menjek Maren után? Vagy maradjak, és éljek boldogan
Liloval? Mi legyen?
– Túl sokat töri a fejét, Mr Lars – nyikorogta a játék. – Miért nem bújik az ágyba ezzel a lánnyal, és
miért nem szerelmeskedik ahelyett, hogy…
– Mi helyett? – vágott közbe Lars.
– Ahelyett, hogy megölné magát. Lars szó nélkül nézett maga elé, és bólogatott.
– És ahelyett, hogy negyven évig várna valakire, akit már… már azelőtt elhagyott, hogy Grönlandra
utazott volna.
– Mit beszélsz? – kiáltott rá Lars.
– Szép dolog a kegyelet, Mr Lars, de az igazság se csúnya. Igenis, mi ketten tudjuk, és Maren Faine
is tudta, hogy. mielőtt még találkozott volna Miss Topchewel, már őt szerette. És Marent nem.
– Igaz ez? – kérdezte Lilo elsápadva. Lars némán bólintott.
– Ol Orville, te csodálatos vagy! – kapta fel Lilo a játékot, és kitáncolt vele a konyhából.
Lars meg hátrarúgta a székét, és utána cammogott.
– Meg akarod fogadni a tanácsát? – kérdezte Lilo kikukkantva a hálószobaajtón. – De én már félig
felöltöztem, és 45 perc múlva bent kell lennünk az irodádban.
– Épp csak elég az időnk, és az épp csak hogy elég, az nekünk elég – mondta Lars, és beugrott Lilo
után a hálószobába.

Harminckettedik fejezet

Ezalatt Washington egyik külső kerületében, egy régi típusú irodaház föld alatti tanácstermében
Surley G. Febbs és különleges megbízott-társai titkos ülésre gyűltek össze.
Febbs a tárgyalóasztal főhelyén ült, és éppen arra várt, hogy a többiek elhelyezkedjenek, “Íme, hát
létrehoztam életem nagy művét” gondolta meghatottan, és ide-oda járatta a szemét az asztal körül
ülőkön.
“Micsoda? hogy már nincs akkora jelentősége ennek a tisztségnek? Ki mondja azt? Amíg olyan
fegyver van a különleges megbízottak kezében, mint ez a bizonyos Evolúciós fegyver, amivel
tényleg egysejtűvé lehet változtatni bárkit, addig senki se becsülheti le az ő szerepüket.” gondolta.
Az biztos, hogy állandó veszélyben vannak, mert az illegalitás az illegalitás, még akkor is, na a
kormány tanácsadóiról van szó. Mindannyian tudták, hogy bármelyik percben rájuk törhet akár az
FBI, akár a CIA, vagy ha azok nem, hát a minden lében kanál KACH. Azzal is tisztában volt, hogy
őt, Surley G. Febbs-et, az egyhangúlag megválasztott vezetőt terheli a legnagyobb felelősség.
– Amint mindannyian tudjuk, – fogott végre bele a beszédbe – “a különleges megbízottak nem
árulhatják el a nevüket, még egymásnak sem. Mi azonban most megszegjük ezt a törvényt, mint
ahogy a többit is meg fogjuk szegni. Szabad a nevét? – fordult oda a hozzá legközelebb ülő
hölgyhöz.
– Marta Raines – mondta az, majd a mellette ülőhöz fordult.
– Jason Gill – vette át a szót a férfi.
– Harry Markison.
– Doreen Stapleton.
– Ed L. Jones
– Az én nevemet pedig tudják – bólintott Febbs.
Azok öten csak bólintottak. Feszült arcuk mutatta, hogy olyasmire készültek most fel, amit még
soha életükben nem csináltak. Elvégre ezeket az embereket, illetve a nevüket a kormány
számítógépe választotta ki. Egytől-egyig becsületes dolgozó emberek voltak, akik az utca emberét
képviselték a kormány tanácskozásain.
– Sajnálatos módon a kormány megakadályozott a munkánkban, nevetségessé tett minket, de
megjegyzem, saját magát is. Nem volt hozzá joguk, hogy nélkülünk döntsenek. Ezer jobb
megoldást találhattunk volna ki, hiszen ez a feladatunk. Most már be szabad lépnünk a Fehér
Házba. Nagyon jól tudjuk, mit akartak. Azt, hogy ne találkozhassunk egymással, ne tudjunk
megbeszélést folytatni az ország tarthatatlan helyzetéről. De nem értek célt. Nekünk az a
feladatunk, hogy biztosítsuk a demokráciát, és mi meg is tesszük. Persze, abban igazuk van, hogy
egyenként semmit sem érünk. De ha összefogunk!
Megállt, ivott egy korty vizet, megnedvesítette a szája szélét, majd így folytatta:
– Akik ma ide beléptek, magukkal hozták a náluk lévő fegyveralkatrészt. Kérem, vegyék ki a
dobozokból, és tegyék ki maguk elé az asztalra.
A különleges megbízottak megilletődve, remegő kézzel fogtak hozzá a kipakoláshoz. Febbs is
kivette a dobozából a maga darabját.
És egyszerre csak ott volt előttük a Föld legveszedelmesebb fegyvere, az Evolúciós fegyver.
Még éppen hogy csak egymás mellé tették az alkatrészeket, hogy körülbelül lássák, hogy fog
kinézni, de máris olyan félelmetes volt, hogy egyesek legszívesebben kirohantak volna a teremből.
– Hát íme, a 401-es – mutatott rá Febbs olyan büszkén, mintha legalábbis ő találta volna fel.
– Mr Febbs – emelte fel a kezét Jason Gill – gondolom, szívesen veszi, ha segítünk egy kicsit… úgy
értem… ugye itt maradhatunk, és adhatunk tanácsot önnek, amíg elkészül a szereléssel.
– Ha annyira vágyik rá – mérte végig kedvetlenül Febbs.
– Tudja, civilben elektrikus vagyok – mosolygott a férfi szerényen.
– Hát persze, akkor bizonyára igénybe fogom venni a segítségét, de kérem, ne felejtse el, miben
állapodtunk meg: a döntés joga a közösen választott vezetőé.
– Természetesen – ült vissza a helyére Jason Gill. Febbs nem volt elragadtatva a nézőközönségtől –
nem szerette, ha figyelik munka közben, pláne, ha ostoba kérdésekkel zaklatják. Azonkívül az sem
lelkesítette, hogy esetleg megakad a munkában, és ennek a Jasonnak a tanácsait kell követnie. Nem,
nem. Egy vezetőnek mindig a nyeregben kell maradnia. Elvégre nem azért kockáztatott ennyit,
hogy dugába dőljön a terve.
Olyan szenzációsan szervezte meg ezt az akciót, hogy egy egész tanácskozó testületnek is
dicsőségére vált volna:
“Az Alkotmányos Szabadság Jótevői” – ezek voltak ők.
Alapítólevelükben pedig vállalták, hogy akár erőszakkal is ellenállnak a maroknyi elit uralmának.
– Hát akkor! – csapta össze a tenyerét, és elvette Ed L. Jones elől a fegyverdarabot. Megforgatta,
megnézegette, majd a sajátja mellé próbálta.
– Ez az! – mondta elégedetten. – íme, az első két alkatrész. Tapsot kérünk!
A különleges megbízottak lelkesen tapsoltak.
Egy óra telt el. Febbs kezében egyre nőtt a fegyver, de ő csak törölgette a homlokát, mintha isten
tudja, milyen keserves munka lenne.
– Persze, időigényes, de hát ezt mindannyian tudtuk.
Semmi baj. Van elég időnk. Addig is, amíg pihenek egy kicsit, beszéljünk a terveinkről. Először is:
mindenki figyeljen, ahogy csak tud, mert a fegyver pontos összeállítását mindenkinek tudnia kell.
– Na és aztán? – kérdezte Ed L. Jones.
– Tényleg, Mr Febbs, meséljen arról, mi lesz, ha elzavartuk a kormányt! – kérlelte Jason Gill is, a
többiek pedig halk, udvarias morgással adták Febbs tudtára, hogy ők is szívesen vennék a mesét.
– Természetesen a kormány tagjait elővesszük. Mint háborús bűnösöknek, felelniük kell a tetteikért.
– Ebben megegyeztünk – bólintott Marta Raines.
– Ezt kimondja az alkotmányunk A cikkelye.
Pusztulniuk kell, hogy soha többé ne térhessenek vissza. El kell tűnniük a kommunistabarát
gazembereknek, mint például ez a Nitz. Aztán Keleten is körül kell néznünk egy kicsit. Nem
maradhat életben az a Marshal Paponovich se. Ártalmas egy figura. Hát nem rá tudta venni a
hazaárulásra Nitzet?
– Nem is tudtam… – kottyantott közbe Doreen Stapleton, de Febbs leintette.
– Mindenki hazaáruló, aki a komcsikkal cimborái.
Márpedig Nitz legszívesebben a talpukat nyaldosná.
– És aztán? – kérdezte Doreen Stapleton. – Mit csinálunk még?
– Elfoglaljuk a Lanferman Társaságot. Szükségünk van rá, mert ott gyártják a fegyvereket. Nekünk
meg először is a fegyvereket kell a kezünkbe kaparintani. Ez itt csak egy a sok közül. De a
Lanfermannál szinte naponta készülnek új meg új dolgok.
Lehet, hogy ez a mi 401-esünk már régen elavult. Honnan tudhatnánk?
– És ha elfoglaltuk a Lanfermant, mit csinálunk? – kérdezte Marta Raines.
Elkapjuk azt a kommunistabérenc Lars Powderdryt. Szükségünk van rá. Dolgozzon csak nekünk!
– No és az a bizonyos fegyver, amivel legyőzték a földönkívülieket a Nagy Háborúban? Azzal mi
lesz? – kérdezte Harry Markison, egy középkorú üzletember.
– Az is a miénk lesz, természetesen – vágta rá Febbs.
– De azt nem a Lars Művek csinálta, hanem valami kis társaság, talán Klug, vagy mi a neve. Csak
azért mondom, hogy jó lesz vigyáznunk ezzel a Kluggal is…
– Jól van, Markison – nézett rá Febbs. – Nem egészen úgy van, ahogy gondolja, de most nincs időm
sokat magyarázni. Később mindent tisztázunk, jó?
Visszaült az előbbi helyére, és újra a kezébe vette a fegyvert. Szépen haladt a végcél felé. Három
órával később, amikor már majdnem készen volt a mű, teljesen váratlanul bekopogtak az ajtón. A
megbízottak rémülten néztek Febbsre, aki viszont halálos nyugalommal megfogott egy kalapácsot,
és az ajtóhoz lopakodott. Akkurátusán kinyitotta a háromszorosan bezárt ajtót, és kinézett a
folyosóra.
Odakint egy közönséges postai robotküldönc állt. Egy barna csomagolópapírba tekert dobozt
szorongatott a kezében.
– Ön Mr Surley G. Febbs? – kérdezte hivatalos hangon.
– Én vagyok – húzta ki magát Febbs.
– Akkor kérem, vegye át ezt! – nyújtotta feléje a robot a csomagot.
Febbs elvette, és letette maga mellé egy kis asztalra.
– Itt írja alá, legyen szíves – mutatott a robot egy rubrikára a füzetében.
Febbs aláírta a nevét, és a robot már ott sem volt.
– Mi lehet benne? – találgatták a megbízottak.
– Mi más lehetne, mint valami szerszám, amit rendeltünk – mondta Febbs, és újból nekilátott a
munkának.
– Mr Febbs – mondta Harry Markison elismeréssel – önnek aztán a helyén van a szíve!
– Jaj, én meg voltam róla győződve, hogy a KACH-ék embere – sóhajtott fel megkönnyebbülten
Doreen Stapleton.
– Én inkább attól féltem, hogy a szovjetéi neszeltek meg valamit – mondta Jason Gill.
– Ki kéne nyitni a csomagot – javasolta Ed L. Jones, és kíváncsian vizsgálgatta a címzést.
– Majd annak is eljön az ideje – hárította el Febbs.
– Mikor lépünk akcióba? – kérdezte Markison.
– Még nem döntöttem el a pontos dátumot, de nagyon hamar – mondta Febbs. – Gondolkodnom
kell rajta.
Ami igaz, az igaz: mélyen gondolkodott Febbs, teljesen elmerült a tervezgetésben, merthogy
elérkezett az idő.
Lassan felemelte a fegyvert, és megmutatta az embereknek.
– Nézzék csak – mondta nekik nagyon lassan – azért kérettem ide magukat, mert szükségem volt az
alkatrészekre. Most azonban sajnos… – itt abbahagyta a magyarázkodást, és minden különösebb
teketória nélkül meghúzta a ravaszt.
Egy hang se hangzott el. Egyetlen szempillantás alatt zsugorodtak össze az emberek egysejtűvé.
Gyönyörű volt. Maga a tökély. Minden úgy történt, ahogy Febbs előre látta: a 401-es tehát akcióba
lépett. Ha valamit sajnált Febbs, akkor az az volt, hogy csodálatos hadműveletét senki sem látta.
Most aztán időmilliomos volt. Nem is volt kedve újabb akcióhoz. Inkább nekilátott, hogy kibontsa a
csomagot.
Legnagyobb meglepetésére azonban nem a megrendelt szerszám volt benne, hanem egy játék.
Valami labirintusféle.
Febbs jobbra-balra forgatta, de nem tudta elképzelni, mi lehet a játék értelme, és hogy vajon miért
küldték el neki.
Egy gyermekjátékot.
És mi ez a furcsa érzés?
Ez az éles, nem szűnő rémület? Mi történt vele?
“Vagy úgy!” nyugodott meg. Szóval bele van építve ,a játékba valami pszichológiai trükk. Nem is
rossz.
Valami azt súgta, hogy hajítsa ki az ablakon a játékot, de azonnal, mert különben a rémület csak
fokozódik. Megtehette volna, és meg is tette volna, ha nem olyan kíváncsi. De tudni akarta, hogy
működik a szerkezet.
– Ön Mr Febbs, a különleges megbízottak vezetője – dobolt a fejében valami hang. – így van?
– Így – mondta Febbs, és úgy elgyengült, hogy le kellett ülnie.
– Ön ma értekezletre hívta itt össze az embereit, ugye? – folytatta a telepatikus hang az agyában.
– Igen – dadogta Febbs – Igen, mert a fegyver… ez a dolgom. A kormány bízott meg vele. Szóval
össze kellett raknunk a fegyvert.
– Mr Febbs, a Vincent Klug Társaság szívesen venné, ha megvizsgálná, kipróbálná ezt a játékot, és
elmondaná róla a véleményét.
– De hát mi közöm nekem egy gyermekjátékhoz? – méltatlankodott Febbs.
– Gyermekjáték? Ki tudja? – kérdezte a hang.
“Vagy úgy!” kapott a fejéhez Febbs. “Játéknak álcázott fegyver lehet.”
– És mit csináljak? – kérdezte hangosan. – Játsszak vele?
– Pontosan ez az, amit kérünk – mondta a telepatikus hang. – Kérem, megnyomná ott a jobb oldalon
azt a piros gombot?
Febbs megnyomta.
Abban a pillanatban majdnem felsikoltott rémületében, mert valahonnan egy csepp figura jelent
meg, és azonnal nyivákolni és rohangálni kezdett.
– Nem kell megijedni – nyugtatta meg a hang. – Ez csak játék.
Febbs már egyáltalán nem volt olyan biztos ebben. A nyavalyás kis izé csak rohangált és jajgatott
odabent a labirintusban, ő meg úgy érezte, menten szétszakad a feje, ha nem történik valami.
– Hé! – kiáltott fel kétségbeesve – Mit lehetne csinálni, hogy ez a kis vacak kijusson onnan?
– Balra van egy kék gomb. Azt nyomja meg, kérem – válaszolta a hang.
Febbs gyorsan megnyomta a kék gombot, és valóban, szinte azonnal valami földöntúli
megkönnyebbülés öntötte el. A kis valami abbahagyta a sipákolást, és szinte már látszott is, hogyan
fog kijutni… aztán valami szörnyűséges dolog történt: a labirintus folyosói még jobban
összekuszálódtak, mint eddig, és állandóan változtatták az alakjukat, úgy, hogy Febbs már azt hitte,
beleőrül a rohangálásba.
Mert egyszerre csak nem lent látta az akadályokat, a labirintus összekuszálódó folyosóit, hanem
maga előtt.
– Ki… ki ez itt, ez a kis figura? – kérdezte, majd amikor a hang nem válaszolt, egyenesen a figura
hoz fordult.
– Ki vagy te? Vagy mi vagy? Van egyáltalán neved?
– Igen, van – felelte a szerencsétlen fogoly, és megint nekiindult a labirintusnak, hogy azután
kétségbeesett sikollyal vegye tudomásul; nincs kiút.
– Hogy hívnak? – kérdezte Febbs.
– Az én nevem Surley G. Febbs – válaszolta a fogoly. – És ki akarok jutni innen. Hall engem
valaki? Ki áll itt mellettem? Nem segít? Nem?
A kétségbeesett kiáltozás elhalt. Senki se válaszolt rá. Így Febbs egyedül vánszorgott tovább a
labirintusban folyosóról folyosóra, folyosóról folyosóra.

Harmincharmadik fejezet

Ugyanaznap reggel fél hatkor Don Packard, a KACH titkosszolgálat vezetője New York-i
irodájában az aznap éjszaka összeállított jelentését diktálta egy diktafonba. Remélte, hogy nem
hiába áldozta fel a pihenését, s megbízói elégedettek lesznek az eredménnyel. Mind a Keleti, mind a
Nyugati Blokkban.
Szerette volna, ha az utca embere is tudomást szerez a történtekről, és persze a KACH szerepéről is,
de még nem tudta, hogyan adja majd tudtukra.
“Az összeesküvésnek vége” mondta bele a mikrofonba. “Mint az ilyen szervezetek oly gyakran, az
UN-W Natsec Tanács különleges megbízottainak kis csoportja is önmagát számolta fel. Ez a
veszélyes szervezet nem létezik többé.” Egy másodpercnyi szünetet tartott, épp csak annyit, hogy
két kortyot igyon az asztalán hűlő kávéból, majd folytatta: “Öt tagját maga Surley G. Febbs, a
lázadók vezetője likvidálta – megjegyzem ritka hidegvérrel – ő maga pedig a pszichológiai
játékszörnyeteg, a labirintus foglya lett. Ez pedig azt jelenti, hogy az agya megzavarodott, és
jelenlegi gyenge állapota miatt egyáltalán nem lehet tudni, napokig, vagy hetekig húzza-e még.”
Megbízójának, George Nitz tábornoknak talán elegendő lett volna ennyi információ is, hiszen
minden lényeges dolgot tartalmazott, Don Packard azonban alapos ember volt. Most is erőt vett
fáradtságán, és hozzáfogott, hogy részletezze az említetteket:
“Amint azt már a KACH előző jelentésében hírül adtuk, a lázadók tegnap, 2004 május 20-án
délelőtt 11-kor tartották negyedik titkos összejövetelüket.
A találkozóra az előző jelentésekből már ismert washingtoni 507969584-es épületben került sor.
Ez alkalommal elhozták a tagok a 401-es fegyver, az úgynevezett evolúciós fegyver alkatrészeit.
A résztvevők nevét itt nem sorolom fel, hiszen nevük már jó ideje ismert Nitz tábornok előtt.
Surley G. Febbs magának tartotta fenn a jogot a fegyver összeállítására, és még csak beleszólást se
engedett semmibe, pedig komoly szakember is volt ott. Mialatt a vezető a fegyver összerakásával
foglalkozott, megtárgyalták a csoport jövőre vonatkozó elképzeléseit. Febbs a radikális tisztogatás
híve. Mint elkerülhetetlen dologról beszélt ismert közéleti személyek likvidálásáról, és hasonló
“elintézési módokról”, mint emberrablás, kínzás, és a többi.” Don Packard megállt egy
kortyintásnyi időre. A kávé borzalmas volt, és egyáltalán nem ébresztette benne a frissesség érzését,
de nem főzött újat. Néhány perc volt csak hátra, és maga mögött tudhatta az egészet. Nem kávéra
vágyott, hanem egy ágyra, és sok-sok órai alvásra. Most azonban vissza kellett terelnie a
gondolatait a lázadók ügyére. Újra bekapcsolta a diktafont, ami természetesen azonnal ki is írta a
képernyőre, amit ő a mikrofonba mondott…
“Délután négy órakor egy közönséges postai robot kopogott be az 507969584-es épület 28-as
lakosztályába, és egy ajánlott küldeményt adott át Febbsnek, egy közönséges barna papírba
csomagolt dobozt. Az átvette a küldeményt, és anélkül, hogy megnézte volna, mit tartalmaz,
folytatta a fegyver összeszerelését. Amint elkészült a munkával, likvidálta a szervezet öt tagját,
hogy egyedül birtokolhassa a 401-es fegyvert, ezt a fantasztikus alkotmányt, amely jelenleg az
egyetlen működő darab ebből a modellből.”
Packard megitta a maradék kávét. Megborzongott az undortól, de azért hősiesen lenyelte, mintha
ettől függne, hogy be tudja-e végre fejezni ezt az átkozott jelentést. Olyan fáradt volt, hogy szinte
már csak a kezében tartott mikrofon tartotta ébren, de tudta, hogy addig gondolnia sem szabad
pihenésre, amíg ki nem tette a gép az utolsó pontot a beszámolójára, s amíg alá nem írta a jelentést.
“Ez már csak rutin” biztatta magát, és újra nekigyürkőzött a munkának. “Amikor rettenetes
munkáján túl volt, Febbs kinyitotta a barna papíros dobozt, és – röviden szólva – belepottyant ebbe
a labirintusba. Szinte hihetetlen, hogy milyen gyorsan átvette a fogoly szerepét, megdöntve a
callistoi börtön önkénteseinek eddigi rekordidejét is.
Most már jó helyen, a Wallingford elmeklinikán tartózkodik. Még csak találgatni sem lehet, hogy
meddig… Azonban …” Itt megszakította a diktálást, és elgondolkozva meredt kávéscsészéjére.
“Úgy tűnik” folytatta egy kis idő múlva, “hogy Vincent Klug feltaláló most elégedett lehet. A
Lanferman Társaság visszavette dolgozói közé, és olyan hatalmas mennyiségben gyártják ezt a
labirintust, hogy normális ésszel el sem képzelhető.
Hogy ki a megrendelő? A kormány, kérem.”
Megint megszakította a munkát, de most nem önszántából, hanem azért, mert odakint csengettek.
“Nyilván valami küldönc a kormánytól” – gondolta.
“Érthető, hogy türelmetlenül várják a jelentést.”
De nem kormányküldönc volt, hanem egy közönséges postarobot.
– Mr Don Packard? – kérdezte a robot géphangján.
– Az vagyok – bólintott Packard.
– Akkor kérem, szíveskedjék átvenni ezt az ajánlott küldeményt. Itt kell aláírni.
“Ki az az őrült, aki ilyenkor vár csomagot? Én nem.” motyogta magában, amikor a robot elment.
“És mi lehet benne? Én nem rendeltem semmit. A kormány most úgy ellát mindennel, hogy kívánni
sem lehetne jobbat, de ez azért túlzás.”
Álmosan, szinte automatikusan bontotta ki a közönséges barna papírral borított csomagot.
És akkor meglátta…

-o0o-