Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2024
„A lelki nyugalmat mindig többre becsültem
az úgynevezett méltóságnál.”

– Charlotte Brontë: Jane Eyre

(Ruzitska Mária fordítása)

Jaime Steinman-Jonesnak és Kerissa Blake-nek
 Zenelista a könyvhöz

Skunk Anansie: Secretly

Arctic Monkeys: R U Mine?
Desire: Under Your Spell
Halsey: Colors
Nightcore: Crazy In Love
The Fratellis: Whistle for the Choir
Texas: Halo
Blondie: Atomic
 A horgony szimbólumot eredetileg nem a vízre szállók
használták, hanem a parton maradók. A kereszténység korai
éveiben a keresztényeket könyörtelenül üldözték a rómaiak.
Az uralmon levők árgus szeme előtt a keresztények úgy
tudták jelezni vallásukat más keresztényeknek, hogy
horgonyt ábrázoló ékszert vagy tetoválást viseltek. A
horgonyt az erő szimbólumának tartották, mivel a horgony
egy helyben tartja a hajót a legnagyobb viharban is. Azért is
népszerű volt, mert nagyon hasonlít a kereszthez. A
horgonyt arra is használták, hogy megjelöljék a biztonságos
házakat, ha valaki menedéket keresett az üldözők elől.

MyNameNecklace.com
Melody Greene vagyok, és tartozom egy vallomással.
Lefeküdtem a diákommal, egy végzős gimnazistával.
Több alkalommal is.
Több orgazmusom is volt.
Többféle pozícióban.
Lefeküdtem a diákommal, és élveztem.
Lefeküdtem a diákommal, és ha visszamehetnék az
időben, újra megtenném.

Melody Greene vagyok. Kirúgtak a tanári állásomból,

megvolt a Cersei Lannister-féle szégyenmenetem az
igazgató irodájából, percekkel azután, hogy az
igazgatónő megfenyegetett, hogy rám hívja a
rendőröket.
Melody Greene vagyok, és valami rosszat tettem,
mert jólesett.
És most elmondom, miért érte meg minden
szempontból.
 Első fejezet

Csigalassan vánszorogtam ki az igazgató irodájából a

klasszikus dél-kaliforniai tél felhői közé. A lelkem minden
egyes négyzetcentiméterét beterítette a harag, a
megalázottság és az önutálat, mintha a kétségbeesés
hártyaként vett volna körbe, és reménytelenül vágytam rá,
hogy levakarjam magamról az egészet.
Helló, Mélypont!
Most tudtam meg, hogy az All Saints High középiskolában
nem újítják meg a tanári szerződésemet a következő évre,
hacsak nem szedem össze magam, és nem változtatom
valamiféle varázstrükkel a hallgatóimat figyelmes emberi
lényekké. Followhill igazgatónő azt mondta, hogy a tekintély
morzsáját sem látja bennem, és hogy az irodalomóráimon
elmaradásban vagyunk. És hogy fokozzam a dolgot, múlt
héten értesítettek, hogy a hónap végén kitesznek az
albérletemből. A tulaj úgy döntött, hogy felújítja, és beköltözik
a lakásba.
Emellett a szextingpartnerem, akit egy némileg kétes
randioldalon szedtem össze, az imént írt, hogy nem tud
eljönni az első személyes randinkra, mert az anyja nem tudja
neki este odaadni a kocsiját.
Huszonhat éves.
Ahogy én is.
Márpedig egy nő, aki négy éve nem látott élőben farkat,
igazán nem engedheti meg magának, hogy válogatós legyen.
Ami azt illeti, egy-két rövid viszonyon kívül még rendes
kapcsolatom sem volt. Soha. Senkivel. Mindig a balett volt az
első. A pasik, de még saját magam előtt is. Egy ideig tényleg
azt hittem, hogy ez elég. Aztán már nem volt az.
Mégis mikor siklott félre az életem?
Megmondom én, mikor: rögtön, miután elkezdtem a
fősulit. Nyolc évvel ezelőtt felvettek a Julliardra, és úgy tűnt,
valóra válthatom az álmomat, és hivatásos balerina lehetek.
Ezért güriztem egész életemben. A szüleim hiteleket vettek
fel, hogy fizetni tudják a táncversenyeimet. A pasikat zavaró
tényezőnek tekintettük, és semmi másra nem koncentráltam,
csak arra, hogy bekerüljek valamelyik jó nevű balett-
társulatba New Yorkban vagy Európában, és prímabalerina
legyek.
A tánc volt nekem az oxigén.
Amikor elköszöntem a családomtól, és integettem nekik a
reptéri biztonsági ellenőrzés kapujából, azt mondták, „kéz- és
lábtörést!”. Aztán a Julliardon töltött első félévem harmadik
hetében így is történt. Szó szerint. Eltörtem a lábamat egy
rémisztő mozgólépcső-balesetben a metróban.
A baleset a karrierálmaimat és az egy életen át dédelgetett
terveimet romba döntötte, ráadásul kénytelen voltam
összepakolni, és visszatérni Dél-Kaliforniába. Egy évig
dagonyáztam az önsajnálatban, közben viszonylag stabil
kapcsolatot alakítottam ki az első (és eddig utolsó) pasival, aki
megmozdított bennem valamit (úgy hívták, Jack Daniels),
majd a szüleim meggyőztek, hogy kezdjek tanítani. Az anyám
tanár. Az apám tanár. A bátyám tanár. És mind imádnak
tanítani.
Én gyűlölöm a tanítást.
Ez volt a harmadik évem a szakmában, és az első (a
teljesítményem alapján egyben utolsó) évem a Todos Santos-i
All Saints High-ban. Followhill igazgatónő az egyik
legbefolyásosabb nő a városban. Igazán lenyűgöző volt a
tökélyre fejlesztett aljas rosszindulata. És engem már a
legelejétől mélységesen megvetett. Az uralma alatt meg voltak
számlálva a napjaim.
 Megérkeztem tizenkét éves Ford Focusomhoz, amivel egy
sorban parkoltam az igazgatónő Lexusával és a fia monstrum
Range Roverével. (Igen, vett a végzős fiának egy kibaszott
luxus-SUV-t. Mi a francért kell egy tizennyolc évesnek ekkora
autó? Talán, hogy elférjen benne a kibaszott nagy egója?)
Ezen a ponton arra jutottam, hogy ennél már nincs lejjebb.
De tévedtem.
Beültem a kocsimba, és elkezdtem kitolatni a már majdnem
kiürült parkolóból. Szépen haladtam a két farokpótlék
státuszszimbólum irányába. Ebben a pillanatban Mr. Még-az-
anyámmal-élek újabb üzenetet küldött. A zöld buborékban
megjelent a szöveg: MEGVAN A KOCSI. BEIZZÍTJUK A
SZEXVONATOT – és utána vagy háromezer kérdőjel.
Elterelte a figyelmemet.
És felbosszantott.
És egyenesen belementem Followhill igazgatónő fiának
autójába.
Kezem megfeszült a kormányon, a borzalomtól elnyílt a
szám, és muszáj volt a szívemre szorítanom a kezemet, hogy
biztos ne törjön ki a bordáim alól. Basszus! Basszus! Basszus!
A fülemben visszhangzó csattanás, ami az egész kocsit
megremegtette, nem sok kétségnek hagyott helyet.
Azt tettem a kocsijával, amit Keanu Reeves a Drakulával.
Kurvára szétcsesztem.
Ekkor bekapcsolt a menekülési ösztönöm, elöntött az
adrenalin, és rövid ideig eltöprengtem azon, hogy talán
jobban tenném, ha a gázra lépnék, és álnéven elhúznék az
országból, hogy valami barlang mélyén rejtőzzek el az afgán
hegyekben.
Mégis, hogy fogom kifizetni a kárt? Komoly adóelőleget
kellett fizetnem, nem beszélve arról a kis értesítésről, amely
szerint nem fizettem be a legutóbbi biztosítási díjat.
Egyáltalán, él ilyenkor a kötelező biztosításom? Followhill
igazgatónő ki fog csinálni.
 Összegyűjtöttem a bátorságomat, és lassan kihámoztam
magam az ülésből. Szigorúan véve Jaime vagyonokat érő
fekete SUV-jának nem is lett volna szabad a tanári parkolóban
állnia. De persze Jaime Followhill sok szarságot
megúszhatott, amit nem kellett volna, hála a külsejének, a
társadalmi helyzetének és nagy hatalmú szüleinek.
Az autómat megkerülve láttam, hogy az én olcsó kis autóm
hátsója rendesen bepuszilt a Range Rover hátuljába, és
Afrika-méretű horpadást hagyott maga után.
Hadd mondjak csak annyit, hogy ennél már tényleg nincs
lejjebb!
De tévedtem. Ismét.
Lehajoltam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a
pusztítást, és kicsit sem aggasztott, hogy a térdig érő barna
ruhám fellibbenésével közszemlére tettem az új
csipkebugyimat. Nem volt senki a parkolóban, hogy lássa, és
nem úgy tűnt, hogy ma este felvonulhatok vele Mr. Még-az-
anyámmal élek előtt.
– Jaj, ne, ne, ne… – ismételgettem lélegzet-visszafojtva.
Mögöttem mélyről jövő mordulás hangzott fel.
– Ha legközelebb így behajol, Ms. G, ellenőrizze, hogy nem
vagyok-e maga mögött, különben az Amikor a ragadozók
lecsapnak-ban fogunk kikötni a National Geographicen.
Lassan felkászálódtam, és feljebb toltam az orromon az
olvasószemüvegemet, hogy összevont szemöldökkel Jaime
Followhillre bámuljak.
Jaime úgy nézett ki, mint Ryan Gosling és Channing Tatum
szerelemgyereke, és ezt nem az ujjamból szoptam.
(Megjegyzés: ez elég király alapsztori lenne egy pasi-pasival
regényhez. Én tuti elolvasnám.) Homokszőke haját a tarkóján
kócos kontyba fogta, mélykék szemei szinte világítottak, teste,
mint egy férfisztriptízesé. Komolyan, a srác úgy ki volt
pattintva, hogy a bicepsze akkora volt, mint egy kibaszott
bowlinggolyó. Ő volt a ’90-es évek tinifilmjeinek két lábon
járó közhelye, a tökéletes bálkirály. A sportoló, akiért odavolt
az All Saints High minden csaja.
De most a tekintetét rám tapasztotta, miközben közelebb
lépett igencsak összetört autójához.
Gombos, testhezálló szürke póló volt rajta, ami
kihangsúlyozta a bicepszét és a mellizmát, sötét, szűk farmer
és olyan magas szárú tornacipő, ami annyira drágának és
ízléstelennek tűnt, hogy csakis P Diddyt illethette az érdem a
tervezéséért. A karján volt pár zúzódás, a szeme körül pedig
egy halványodó monokli. Tudtam, hol szerezte a sérüléseket.
Azt pletykálták, hogy ő meg a hülye haverjai hétvégente a
szart is kiverték egymásból valami harcosok klubjában, amit
„Defy”-nak, vagyis Lázadásnak neveztek.
A jelek szerint a szépfiú nem volt túl gazdag ahhoz, hogy
ellássák a baját. Eltűnődtem, hogy az anyja vajon tud-e a
Defyról.
Várjunk csak, komolyan a cicámról kérdezett? Vagy a
combomról?
– Hát, a jó kurva életbe! – Megállt pár centire az autóinktól,
és álnok kis vigyor terült el az arcán. A két kocsit mintha
összehegesztették volna. Mintha az övé éppen a lökhárítóján
keresztül adott volna életet az én randa kisautómnak, és most
az SUV párja (Followhill igazgatónő Lexusa) apasági
vizsgálatot követelne.
Tanítottam Jaimet, ő volt az egyik azon csekély számú
kölyök közül, akinél nem kellett attól félnem, hogy kiabál,
visítozik, vagy másokat dobál irodalomórán. Távolról sem
mondhatnám rá, hogy jó tanuló volt, de túlzottan lefoglalta az
órámon a mobilja ahhoz, hogy balhézzon.
– Bocsánat! – sziszegtem elgyötört sóhajtással, legyőzött
testtartással.
Kicsit felgyűrte a pólóját, és megdörzsölte tökéletes kockáit
a hasán, majd lustán nyújtózott és ásított egyet.
– Úgy tűnik, szétkúrtam a kocsiját, Ms. Greene!
Hogy… mi van?
 – Te… – Megköszörültem a torkomat, és gyorsan
körbenéztem, hogy ez tényleg nem csak valami vicc-e. – Hogy
te szétkúr… úgy értem, te törted össze az én autómat?
– Ja. Egyenesen beletolattam a seggébe. Szóvicc, nyilván. –
Letérdelt, és összevont szemöldökkel méregette a pontot, ahol
az autóink találkoztak. Napbarnított kezével végigsimított az
SUV fényezésén.
Jaime úgy adta elő, mintha ő hajtott volna bele az én
kocsimba. El sem tudtam képzelni, miért. Nem is ült a
kocsijában, úgy sétált ide. Lehet, hogy meg akar zsarolni?
Alapvetően tisztességes tanárnak tartottam magam,
megfelelően működő erkölcsi iránytűvel. Azonban
olyasvalakinek is tartottam magam, aki szeretné elkerülni,
hogy az óceán legyen a fürdőkádja, a kocsija meg a
hálószobája. Márpedig pontosan ezt kellett volna tennem
ahhoz, hogy túléljem azt a pénzügyi csapást, amit a beismerés
jelentene, hogy én hajtottam bele Jaime drága kocsijába.
– James… – sóhajtottam, és közben a nyakamon lógó arany
horgonymedált szorongattam.
Megrázta a fejét, és felemelt kézzel a szavamba vágott.
– Szóval megtoltam az autóját. Néha beüt a szar. Hadd
tegyem jóvá!
Mi… a… tök?
Nem értettem, mire megy ki a játék, csak azt tudtam, hogy
ő valószínűleg jobb benne, mint én. Szóval klasszikus Melody
Greene-stílusban sarkon fordultam, és visszaindultam az
autómhoz, gyakorlatilag fülem-farkam behúzva menekültem
a színről, ahogy az egy ilyen gyáva nyúlhoz illik.
– Hé, azért ne olyan sietősen! – kuncogott Jaime, és a
könyökömnél fogva visszafordított maga felé.
A tekintetem a bőrömet érintő tenyerére ugrott. Leengedte
a kezét, de már túl későn. A gyomromban furcsa, csiklandós
érzés vert tanyát, a bőröm zsizsegett a vágyódástól. Lazán
beindultam a diákomra.
 Csak hát Jaime Followhill nem akármilyen diák volt.
Hanem egy igazi szexisten.
Legalábbis erről regéltek az All Saints High folyosóin
terjedő pletykák, az erre vonatkozó sztorik gyűjteménye
vetekedhetett egy egész kibaszott Shakespeare-összessel. És
ha hinni lehet a szóbeszédnek, nem ez volt az egyetlen a srác
esetében, ami hosszú és lenyűgöző.
Followhill társasága majdnem ugyanúgy feszélyezett, mint
az anyjáé. Kivéve, hogy az anyja félelmet ébresztett bennem,
míg a fia egy sokkal érzékenyebb részemet piszkálta fel. És
ettől kínosan éreztem magam.
Bár ennek az is lehet az oka, hogy a tekintetem valahogy
mindig felé kalandozott, amikor ott ült az irodalomórán. Mint
molylepke a fényt, mindig észrevettem, még ha nem is
akartam. És aggasztott, hogy ezt talán tudja is. Hogy tudja,
nem úgy nézek rá, ahogy kellene, amikor ökörködik, vagy a
mobilját nyomogatja.
Nem úgy nézek rá, mint egy tanár.
Hanem mint egy nő.
– Azt mondtam, hogy benyomtam az autóját. – Kék szeme
sürgetőn csillogott.
Miért csinálja ezt? És mi a faszért érdekel? A srác több
zsebpénzt kapott egy hónapban, mint amennyi az én összes
megtakarításom volt. Ha át akarja vállalni, csak simán
engednem kellene.
Talán jobb jegyet akar? Ebben erősen kételkedtem. Jaime
végzős volt, fél lábbal már kint az iskolából. Úgy hallottam, a
gazdag valagát felvették valami remek texasi egyetemre
(köszönd meg a drága mamának), ahol majd focizhat, és
végigdughatja a campust valami hímringyó Guinness-
rekordra hajtva.
– Így van – böktem ki, és nagyot nyeltem. – Most viszont
késésben vagyok, kérlek, állj el az utamból!
Fejben kezet fogtunk a hazugságra, és a tekintetünk egy
pillanatra sem szakadt el. Úgy éreztem, mintha magam alatt
vágnám a fát. Egy fát, amin annyi durva dolog telepszik meg,
hogy a végén komoly bajban találom majd magam. Alkut
kötöttem a sátán ivadékával. Bár jó nyolc évvel idősebb
voltam nála, tudtam, hogy kicsoda.
Ő volt a Négy Féktelen Szívtipró egyike.
Egy öntelt, kiváltságos kisherceg, akit egy egész város
szolgált.
Jaime tett még egy lépést felém, és a testünk szinte
összeért. A lélegzete az arcomat simogatta, a mentolos rágó,
az aftershave és a férfias izzadság illatába szinte
beleszédültem. Annyira felkészületlenül ért, hogy megrándult
az arcom.
Hátraléptem.
Ő meg előre.
Lehajtotta a fejét, hogy az ajka közelebb legyen az
enyémhez. Rémületemre a térdem megbicsaklott, és pontosan
tudtam, hogy miért.
– Tartozom – mormolta sötéten. – És gondoskodom róla,
hogy megfizessem ezt a tartozást. A közeljövőben. A nagyon
közeli jövőben.
– Nem kell a pénzed – nyögtem ki, miközben a méhem
tájékán melegség áradt szét.
Ámulatba ejtő szeme elkerekedett, és gödröcskés mosolyt
villantott rám:
– Nem is pénzre gondoltam.
Hogy lehet valaki ilyen fiatalon ennyire arrogáns és
magabiztos? Éreztem, ahogy a hüvelykujja a hasamat
simogatja. Bár épp csak hozzám ért, incselkedőn, a ruhám
vékony anyaga alatt így is beleremegtem az érintésébe.
Mintha az egész tenyere rajtam kalandozott volna, és a szája
támadást intézett volna az enyém ellen.
Megnyaltam az ajkam, és döbbenten pislogtam rá.
Azt a rohadt mindenit!
Azt a kibaszott rohadt mindenit!
 Jaime Followhill rám hajtott. Félreérthetetlenül. A
parkolóban. Fényes nappal.
Nem voltam éppen valami hegyi troll, még megvolt a táncos
testfelépítésem, ami zöld szemmel, kellemes kaliforniai
barnasággal és gesztenyeszín tincsekkel párosult. De azért a
pomponlányoknak nem kellett elbújniuk mögöttem.
Hátratántorodtam, elfojtottam egy nyögést, de közben
egész testemben éreztem a doboló pulzusomat, beleértve a
szemhéjamat is.
– Elég ebből, James! Vezess óvatosan, és ne felejtsd el
elkészíteni holnapra a leckét! – Ezt volt pofám az arcába
vágni.
Aztán gyorsan visszamásztam a Fordomba, majd véletlenül
még egyszer beletolattam a Range Roverbe, egy szép, hosszú
karcolással megspékelve a randa horpadást, majd elhúztam a
bűncselekmény helyszínéről. A visszapillantóból még
végignézhettem, ahogy kihívóan felvont szemöldökkel néz
utánam.
Olyan gyorsan vezettem, hogy a hajam drámai
tupírfrizurába rendeződött, mire leparkoltam a lakásom előtt.
Otthon leroskadtam a kanapéra, és merőn bámultam a
mobilomat, várva Followhill igazgatónő hívását, amiben
kirúg, és aztán kipereli az utolsó pennymet is. Ami az én
esetemben tulajdonképp nem is volt.
Hosszú órák teltek el, de senki sem hívott. Este tízkor végül
bebújtam az ágyba, és lehunytam a szemem, de az istennek
sem tudtam elaludni. Csak arra a gyönyörű seggfejre, Jaime
Followhillre tudtam gondolni.
Arra, hogy életemben nem éreztem ilyen dögös illatot egy
pasin sem.
Arra, hogy életemben nem láttam olyan nyalni valónak
senkit, mint őt, amikor a napbarnított kockáit simogatta.
Arra, hogy szemrebbenés nélkül kimentett egy gázos
helyzetből, tudva, hogy az anyja tönkretenne, és most… és
most akart valamit cserébe.
 Papíron ugyan még gyerek volt, de ma délután minden
egyéb tekintetben csak a férfit éreztem.
Annyira ellentmondott a logikának, hogy teljesen
megborított, szinte harag töltött el, amikor belegondoltam.
Ma reggel még azzal az elképzeléssel ébredtem, hogy
gyűlölöm a Followhill családot.
De a ma délután után nem tagadhattam le, hogy van egy
Followhill, akivel nagyon is szívesen összebarátkoznék.
 Második fejezet

Amit tudni kell Todos Santosról: ez Kalifornia leggazdagabb

városa, amiből egyenesen következik, hogy ez a város ad
otthont a világ legelkényeztetettebb tinédzsereinek is. A
diákjaim tudták, hogy nem buktathatom meg őket. A
szüleiknek elég hatalma volt ahhoz, hogy elvetessék az
állampolgárságomat, és száműzzenek egy oxigén nélküli
bolygóra. Úgyhogy senkit sem lepett meg igazán, hogy ezek a
kölykök azt csináltak az órák közben, amit csak akartak.
De a koccanás utáni nap más volt.
Hat órát tartottam. Az első öt jobban ment, mint vártam,
vagyis senkit nem kellett büntetésbe küldenem, és nem kellett
tárcsáznom a mentők/segélyhívó/kommandósok számát sem.
De a hatodik, egyben utolsó óra volt az, ami örökre
megváltoztatta az életemet.
Amikor besuhantam Jaime órájára – miután újabb
fejmosást kaptam a szemétláda anyjától –, olyan néma csend
fogadott, amihez nem voltam hozzászokva. Mindenki ült,
senki nem dobált semmit, és Vicious, Jaime öribarija sem
vésett éppen senki homlokára sátánista szimbólumot, csak
hogy elüsse az időt.
Általában ezen a ponton kellett valamilyen módon
visszafognom a négy Szívtipró dühöngését és perverz
viselkedését. (Todos Santosban mindenki így hívta őket:
Féktelen Szívtiprók.) Három hónap volt még hátra a
ballagásig, mind végzősök voltak, és ez akár mentséget is
jelenthetett volna a viselkedésükre. Csakhogy már az első
naptól fogva ugyanezt csinálták.
 Ott volt Jaime, aki az egész órát chateléssel töltötte, és aki
lekötötte minden lány figyelmét, már aki éppen nem a
kávészín bőrű, kevésbé jó hátterű Trent Rexrothért csorgatta
a nyálát, aki rendszerint a hátsó sorban smárolt különböző
random csajokkal. Egyszer matekórán az asztal alatt szopta le
egy lány, és ez nem vicc. Aztán ott volt még Dean Cole, az
üresfejű füves, aki egyforma mértékben szeretett engem
ugratni és idegesíteni, végül pedig Baron „Vicious” Spencer, a
világ legnagyobb mocska.
Vicious volt magasan a legrosszabb. Nem véletlenül hívták
így. Olyan átkozott rideg és mogorva volt mindig, hogy Sid
Viciousről kapta a becenevét a Sex Pistolsból. Szénfekete haja
volt, kifejezéstelen tekintete, világos bőre, és az a fajta lázadó
harag áradt belőle, amitől konkrétan kirázta az embert a
hideg. Összeszorított állkapcsán mindig rángott egy izom, és
ettől a csajoknak rögtön nedves lett a bugyija – részben a
félelemtől, részben a vágytól. Sportos volt, mint mindegyik
Szívtipró, de karcsúbb a többieknél, nem olyan izmos. Viszont
ijesztőbb. Határozottan rohadtul ijesztőbb.
Aznap Millie LeBlanc, egy helyes lány, aki a leggyakrabban
volt Vicious dühöngésének céltáblája, három perc késéssel
érkezett meg. Intettem neki a fejemmel, hogy nyugodtan
üljön le. Sajnáltam őt. A szülei iderángatták az utolsó évére
egyenesen Virginiából, mert bentlakó cselédek lettek a város
egyik villájában – egész pontosan Vicious Spencer házában.
Ahogy mindig, Millie ezúttal is egyenesen a pszichopata felé
indult, és leült mellé az üres helyre, mintha nem tudta vagy
nem érdekelte volna, kicsoda Vicious. Magamban elnyújtott
Neeeeeee-t ordítottam, amikor megláttam, hogyan figyeli
Vicious a lányt. Felaprít, és megetet a házi kígyójával –
szerettem volna figyelmeztetni.
Emilia viszont csak felemelte a fejét, udvariasan
elmosolyodott, és lágy déli akcentussal megejtett egy
„Szasztok”-at Vicious és a többi Szívtipró felé. Vicious lassan
pislogott, mintha érdekesnek találta volna, hogy hozzá
merészelt szólni engedély nélkül, és az arca feszes grimaszba
rándult.
– A kurva életbe, te komolyan azt mondtad nekem, hogy
„szasztok”? – Mély morgás szakadt ki a torkából. – Mondd,
hogy ez valami kibaszott biztonsági jelszó, amit használsz,
mert valami új pasi feldugta a konföderációs zászlót a
seggedbe rudastól. Különben soha a büdös életbe ne mondd
nekem azt, hogy „szasztok”!
Hűha! Ez több szó volt, mint amit eddig egész évben
összesen hallottam tőle.
Millie felsóhajtott, és úgy felelt:
– Csak udvarias próbáltam lenni. Néha te is
megpróbálhatnád.
– Az udvarias nem az én stílusom – vágott vissza Vicious,
és ajkán ritka mosoly játszott. Általában úgy tűnt, mintha
lenézné Millie-t, de most olyan eltökélten tanulmányozta,
mintha ő szeretne feldugni dolgokat a csinos kis fenekébe.
– Hagyd csak, cicababa! – szólt közbe Trent a másik
oldalról (éppen tartott egy kis szünetet a hüvelykujját
szopogató lánnyal), és Deanről Viciousre vándorolt a
tekintete. – Vicious, ne legyél ilyen…
– Kibaszott holdkóros seggfej – fejezte be mögülük Jaime,
és hátratolva a székét feléjük tornyosult, maximálisan
kidomborítva kidolgozott izmait.
A jó büdös életbe! Ez volt az első kellemesen eseménytelen
munkanapom, de a Szívtipróknak csak el kellett szúrniuk.
Mielőtt bárkit is figyelmeztethettem volna valamilyen
teljesen hiteltelen fenyegetéssel, amit sosem váltottam volna
be, Jaime nekiment Viciousnek, és a falhoz tolta, vasmarokkal
szorítva a nyakát.
– Hol a hűséged, haver? Állj már le, oké? – Jaime még
jobban megszorította Vicious nyakát.
– James! – emeltem meg a hangomat, és a székemből
felpattanva a tenyeremmel az asztalra csaptam. – Ülj vissza a
helyedre, most rögtön!
 Vicious úgy nézett ki, mint aki remekül szórakozik, a fejét
forgatta a falnak dőlve, és úgy röhögött, mint akinek elment
az esze. Jaime és Vicious a legjobb barátok voltak, de közben
két alfa-hím is, akiknek az ereiben jó nagy adag tesztoszteron
keringett.
Plusz ők találták ki az egész Defy-dolgot. A tanárok és az
iskola dolgozói nem sokat tudtak a Defyról, mivel az egész
Vicious házibulijain zajlott a hétvégéken, de azért volt egy
általános elképzelésünk. A játék egyszerű volt: a diákjaink
véres bunyókra hívták ki egymást, és a szart is kiverték
egymásból. Buliból.
A Defy elvileg önkéntes dolog volt, de nem kételkedtem
benne, hogy az emberek épp eléggé féltek Vicioustől ahhoz,
hogy engedjenek a szeszélyeinek, bármilyen nevetségesek
vagy veszélyesek voltak is azok.
– Vegyen rá! – suttogta kihívón Jaime, szeme résnyire
szűkült, és egyenesen rám szegezte a tekintetét, miközben
ujjai még mindig a remekül szórakozó, kissé már kékülő arcú
Vicious nyakába vájtak.
Te jóságos ég! Followhill neve sosem merült fel, ha
büntetésről vagy késés beírásáról volt szó. Az anyja volt a
kibaszott igazgató, és már így is utált, mint a szart. De Jaime
most sarokba szorított, és lépnem kellett.
Szorosabban markoltam a medálomat.
Miért csinálta ezt? Tegnap még eszméletlenre dugott a
pillantásával, most meg… most meg…
Basszus! Most meg behajtja a tartozást.
Nem akarta, hogy meghátráljak. Azt akarta, hogy fogadjam
el a kihívást. Bekapjam a csalit? Nem mintha sok választásom
lett volna. Sokkal tartoztam neki a Range Roverért. Bármit
akart is tőlem, már meg is kapta.
– Ezzel befizettél egy tanulószobára a jövő hétre, ma
délutántól kezdődőn. – Kihúztam az asztalom fiókját, és
elkezdtem kitölteni egy cetlit a büntetésről.
 Mindenki elhallgatott. Még sosem csináltam ilyet korábban,
legalábbis végzőssel nem, és James Charles Followhill-lel, a
harmadikkal, egészen biztos nem. A szemem sarkából
figyeltem, ahogy Jaime végre elengedi Vicious nyakát. Vicious
cuppogó hang kíséretében markolászni kezdte a farkát, Jaime
előtt parádézva, aztán nevetve visszamasírozott a helyére. A
többi diák lelkesen lapogatta a hátát, és egyikükről a másikra
nézve tolták egymásnak az üzeneteket. Valószínűleg
fogadásokat kötöttek a várható hétvégi Defy-bunyóra.
Lecsaptam a cetlimet Jaime asztalára, mire felkapta a fejét,
és olyan vérlázító mosolyt vetett rám, amitől a bugyim édes,
cseppfolyós ragaccsá változott. Mindketten tudtuk, mit
csinálok.
Megjutalmazom egy kis négyszemközti idővel, pontosan,
ahogy akarta.
Elfogadtam egy olyan felállást, amivel támadható, sőt, nagy
eséllyel végzetesen katasztrofális helyzetbe hozom magam.
Köszönetet mondtam neki azért, mert megfenyegette az
osztályt, mert rávette őket, hogy viselkedjenek, így ő lehetett
az egyetlen, aki büntetésben lesz a következő héten.
És ezen a ponton már tagadhatatlan volt, hogy hagyom,
hogy szabadeséssel közelítsek a karrierem végéhez, és
útközben még lelkesen szaltózzak is párat.

Jaime Followhill három nappal a parkolós baleset előtt

töltötte be a tizennyolcat, ami még gyanúsabbá tette az
események láncolatát. Vajon várt vele, hogy rám hajtson?
Miért? Bármelyik lányt megkaphatta a suliban. (Már miután
Trent Rexroth kapott egy kis ízelítőt, természetesen.)
 Így is azzal töltöttem az ebédszünetemet, hogy úgy túrtam
fel a Facebook-oldalát, mintha itt lenne a világvége.
A bejegyzései ismét emlékeztettek rá, hogy nyolc évvel
fiatalabb nálam. A rohadt életbe, nyári táboros képeket tett fel
az oldalára! Állandóan az a gödröcskés mosoly ült az arcán;
napbarnított karjával, lenyűgöző kék szemével, egy rakás
barát társaságában domborított a fotókon.
Jaimenek megvolt mindene, nekem viszont nem volt
semmim. Gondtalan múltja, kényelmes jelene volt, és
káprázatos jövő várt rá. Engem ezzel szemben már így is
befeketített a karrierem vége, és egyre közelebb kerültem egy
olyan élethez, amiben már azért is küszködnöm kell, hogy
legyen munkám, és ne verjem magam adósságokba.
Kettőnknek nem volt semmi értelme. Még futó kalandként
sem.
De túl önző és sebezhető voltam ahhoz, hogy nemet
mondjak. Emellett, ha megszerzem, az kicsit olyan lenne,
mintha bemutatnék egyet az anyjának, anélkül, hogy
tudomása lenne róla.
Mindenki jól jár, nem igaz?
Aznap délután, amikor megérkeztem a terembe, ahol a
büntetést kellett töltenie, megállapítottam, hogy a fából
készült ajtón van egy kis ablak.
Nem lepett meg, hogy a szőke Szívtipró már ott ül az első
sorban, és erős ujjai közt vigyorogva forgatja a kocsikulcsát –
a titkunk jelképét. Mélykék szemében csak úgy csillogott a
kihívás. Nagyot nyeltem, leültem a tanári asztalhoz, és
elővettem a laptopomat, hogy leosztályozzak pár dolgozatot.
– Tedd a telefonodat a táskádba, Jaime! – Megnyaltam az
ajkamat, de igyekeztem a papírjaimra koncentrálni.
Megtette, amit kértem, de úgy éreztem, mintha a tekintete
végignyaldosná a testem minden porcikáját. Olyan zavarban
voltam, hogy attól féltem, mindjárt elhányom magam. Úgy
viselkedtem, mint aki valami bűncselekmény elkövetésére
készül, és bizonyos szempontból ez is volt a helyzet.
 Miután pár percig úgy tettem, mintha a nagy semmit
gépelném a laptopomon, miközben ő kihívó vigyorral bámult,
mintha bármelyik másodpercben felfalhatna, felmordultam:
– Miért nem írod meg a leckédet? Biztos kezdhetsz valami
hasznosat az itt töltött időddel. – Két órát kellett eltöltenie
valahogy, és az arcom csak nem lehetett ennyire izgalmas.
Mégis, esküszöm, hallottam, ahogy azt mormolja:
– A prédám felmérése nagyon is hasznos.
Felkaptam a fejem, és szúrós szemmel meredtem rá.
– Hogy mondod?
Felszegte az állát, és rám villantotta hollywoodi filmbe illő
gyöngyház fogsorát.
– Ms. Greene, meg fog történni!
Tudtam, mire gondol.
– Fogalmam sincs, mire gondolsz – szúrtam oda. Pff.
Játszmázom egy tizennyolc évessel. Ígéretet tettem
magamnak, hogy a ma történtek után górcső alá veszem az
életemet. Remélhetőleg egy nagy pohár bor társaságában.
Bár… talán egy kancsó jobban illene az alkalomhoz.
Jaime a könyökére támaszkodva előredőlt, széles karja
szinte az egész asztalt elfoglalta. Szemének szégyentelen
csillogása ismét biztosított róla, hogy a kora csak egy szám.
Bakker, esélyes, hogy több emberrel feküdt le, mint ahányat
én megcsókoltam eddigi életemben.
– De igen. Tudja – szögezte le arrogáns, mégis elnéző
mosollyal. Mégis ki itt a felnőtt? És ki próbál bűnre csábítani
kicsodát? Nagyot nyeltem.
A tekintetem a billentyűzetre siklott, nehezemre esett
levegőt venni. Egyszerre voltam irtózatosan beszarva és
baromira beindulva. A jelek szerint ez volt a tökéletes
kombináció, hogy olyan hangokat csaljon elő belőlem, mint
egy bagzó macska vernyogása.
– Miért én? – kérdeztem.
Jaime nem mozdult, de pillantása először megbizsergette
nyakam érzékeny bőrét, aztán végigsimogatta az alhasamat.
 – Azért – felelt lassan, és puha ajkai elnyíltak, ahogy szinte
felfalt a szemével –, mert meg akarok dugni egy tanárt,
mielőtt egyetemre mennék.
És ez, hölgyeim és uraim, úgy hatott remegő combomra és
elködösült tekintetemre, mint egy nagy vödör jeges víz.
Azonnal elöntött a harag.
Felálltam, karba fontam a kezem, és összeszorítottam a
számat, nehogy kicsússzon rajta valami káromkodás.
– Sajnálom, James! A jelek szerint valahogy nem hallom
meg a felét annak, amit ma mondasz, mert nagyon úgy
hangzik, hogy meg akarsz bukni az órámon, és ki akarod
rúgatni magad az iskolából.
Erre ő is felállt, én pedig lassan léptem egyet a tábla felé, és
közben kénytelen voltam megállapítani, hogy jó húsz centivel
magasabb nálam. (És ha a pletykák nem tévednek, hasonló
hosszt rejt a nadrágja is.)
– Édesem – mondta, majd zavarba ejtő magabiztossággal
ciccegett egyet. – Csak hozza a legjobb formáját! Buktasson
meg! Küldjön büntetésbe az év hátralevő részére! Mindketten
tudjuk, hogy semmi hatással nem lenne az érettségimre vagy
a jövőmre. Csak saját magát lőné azon a kibaszott szexi lábán.
A tekintete a lábamra siklott, és lépett egyet felém. A
torkomat összeszorította a szokatlan vágy, hogy beleharapjak
valamibe. Leginkább ennek a szívtiprónak a fenekébe.
– Egyébként olyan 8500 dolláros kár érte a Range Rovert,
kösz a kérdést! – folytatta rezzenéstelen arccal.
Még egy lépés. Bumm-bumm-bumm, dobolt a szívem.
Olyan voltam, mint egy virág, ő meg a ritka napsugár, és
akaratlanul, megállíthatatlanul, végzetesen húztunk egymás
felé. A testem minden egyes sejtje lángolt, könyörgött az
érintéséért.
Jaime meg akart dugni egy tanárt, na és akkor? Én meg
dugni akartam egy focistával. Értelmes felnőttek voltunk, akik
tudatos döntést hoznak… csak hát ő nem igazán felnőtt,
ugyebár… Én pedig kicsit sem vagyok értelmes, ha ilyen
helyzetbe keveredtem.
De ő előnyben volt velem szemben.
És ott voltak azok az átható kék szemek…
Emellett… vágytam rá. Jó ideje ő volt az első dolog, ami
jóleső izgalommal töltött el. Ha pontos akarok lenni, az első a
Julliard óta.
Mégis milyen szomorú már ez?
– Jaime… – krákogtam. – Biztos van más tanár, akinél…
beválhat a sármod. Mit szólsz Ms. Perklinhez?
Ms. Perklin vagy háromszáz éves volt, és mindig olyan
szagot árasztott, mint a használt fogselyem, de látni akartam
Jaime reakcióját, halogatni akartam azt, amit lassan kezdtem
elkerülhetetlennek érezni. Jaime csak akkor állt meg, amikor
a lábujjunk összeért, gödröcskés mosolya tovább szélesedett,
és már alig látszott a monokli a szeme körül. Talán könnyebb
lett volna ellenállni, ha nem lett volna olyan, mint valami két
lábon járó síkosító, legalábbis erre gondoltam, miközben
férfias állát és magas homlokát csodáltam.
– Pontosítok. – Ajka finoman súrolta az enyémet, amikor
lehajolt, amibe beleborzongtam, de hátraléptem, mert
tudtam, hogy bárki megláthat az ajtó üvegablakán keresztül. –
Nem egy tanárt akarok megdugni, hanem az
irodalomtanáromat. Van stílusa, király a segge, hosszú a lába,
és bár azt hiszi, még nem ismertem ki, tudom, hogy a prűd kis
álcája mögött olyan nő rejtőzik, aki tud káromkodni, mint egy
kocsis, és bárkit az asztal alá inna a focicsapatomból.
Még szép! Végtére is csak tinédzserek, és én elég komoly
ivászatokat tudhattam már magam mögött. Önpusztító
hónapokat a mély, sötét depresszióban. De eltértem a
témától.
– Azt akarod, hogy mindkettőnket kirúgjanak az All
Saintsből? – szívtam be a levegőt, és megtöröltem izzadt
tenyeremet tengerészkék, pöttyös ruhámban. Valakinek
muszáj ennek a fiúnak a lelkére beszélni. Milyen kár, hogy
csak rám számíthattunk. Az utóbbi időben az akaraterőm
gyakorlatilag nem létezett. Ezen a ponton már nem sok
veszítenivalóm maradt, már ha maradt bármennyi is.
Megragadott a derekamnál, és úgy fordított minket, hogy a
háta az egész testemet kitakarta az ajtóból. Magához húzott,
és a testem úgy olvadt rá, mint a vaj a forró kenyérre.
– Én nem árulom el – suttogta a nyakamba, amitől
végigborzongatott a gyönyör. – És maga sem fogja. Egy
könnyű kis románc, Ms. G! Én Texasba költözöm, hogy
egyetemi focit játsszak. Maga meg továbblép valami bűn
ronda könyvelővel, akinek jó a szíve, vagy mit tudom én.
Valakivel, akinek gyerekeket szülhet. Ennyi az egész. Mit
szólsz, Melody?
Azt akartam mondani, hogy „álmodozz csak”, de nem
kaptam rá esélyt.
Jaime lehajolt, és buja ajka ott remegett az enyém felett.
– Inkább ne mondj egy szót se! Majd én magam kiderítem.
Jaime Followhill megcsókolt, és ez volt életem
legrészegítőbb csókja. Amint az ajkát az enyémhez szorította,
a lábujjam begörbült kényelmes magas sarkúmban. Nemcsak
forró szájának sürgető türelmetlensége és az édes íze kábított
el, hanem a férfias illata is a fejembe szállt. Átjárta minden
egyes pórusomat, úgy csókolt, mintha valamit bizonyítania
kellene, mintha célja lenne vele. A csókba feledkezve sima
arcára szorítottam a kezemet, és magamba szívtam őt, míg ő
nyelvével szétnyitotta az ajkamat, és úgy falt, mintha a
kibaszott utolsó vacsorája lennék.
A nyelve az enyémmel párbajozott, magáévá tette a számat,
minden négyzetcentimétert bejárt, magába nyelte könyörgő
kis nyögéseimet. Nem lepett meg, amikor a fenekembe
markolt, és odaszorított az erekciójához. Hozzám dörgölőzött,
szégyentelenül izgatta magát a testemen, aztán megragadta a
kezem, és lenyűgöző farkára tette.
Helytelen volt.
 Helytelen volt, de hazudnék, ha azt mondanám, nem
tetszett, mennyire helytelen.
Hogy én csábítottam-e, vagy engem csábítottak, nem
tudom… de imádtam az érzést.
A szívem zakatolt az izgalomtól és a félelemtől. Tudtam,
hogy részben épp az a lehetőség villanyoz fel, hogy
elkaphatnak. Olyan érzés volt, mint lenyelni egy
speedtablettát, és leöblíteni vagy egy tucat vodkával.
A jó büdös életbe! Jaime Followhill elég jól tolta.
– Bárki megláthat – mormoltam bele egy újabb mocskosan
dögös csókba. A levegőt körülöttünk már most betöltötte a
szex, vékony ruháink alig tudták leplezni a beindultságunkat.
Én nedves voltam, és készen álltam, belőle áradt az a
férfihormon, amitől a tinik öltözőjében mindig ondó- és
izzadságszag van, de rajta ez az illat egyenesen varázslatosnak
tűnt.
– Kitakarlak – mormolta a nyakamba, aztán a fogát
mélyesztette bele a bőrömbe, és elindult lefelé. Nyelve
nyílként hatolt be duzzadt melleim közé.
– Nem igaz. – Az arcomat most éppen bárki láthatta volna.
– Találkozzunk a lakásodon egy óra múlva.
– Nem is tudod, hol lakom. – Éhesen simítottam végig
acélkemény mellkasán.
Jaime elhúzódott, és rám villantotta azt a csibészes
vigyorát.
Te jó ég! Még kukkoló is? Be kell vallanom, hogy ezt
átkozott szexinek találtam. Az iskola legdögösebb csávója…
engem kukkolt. Miért kell tanárnak lennem? Fenébe, ilyenek
sosem történtek velem diákkoromban.
– Nem. – A hangom határozott volt. Azokban a
másodpercekben, amikor az ajka nem ért az enyémhez,
elhalványult a közelgő orgazmus köde, és helyet adott az
észszerűségnek.
Helló, ész! Te szemét ünneprontó!
 – Ms. Greene… – Homlokát és orrát az enyémhez
szorította. Mindketten ziháltunk, szemünk és mellkasunk egy
vonalban mozgott. – Nagyjából nyolc perccel lekésett róla,
hogy kihátráljon ebből az egyezségből. Ez itt… – Keze a ruhám
alá siklott, fel a combjaim közé, ahol ujját kínzó, finom
simogatással húzta végig nedves puncimon a sima
pamutbugyin keresztül (ma nem vettem csipkét). – Az enyém
a tanév végéig. Felfalom, megdugom, játszom vele, benne is
alszom, ha akarom. És akarom. Mindet akarom veled.
A legjobban az borzasztott el Jaime kijelentésében, hogy
tudtam, megkapja, amit akar. Már azelőtt belementem, hogy
belépett volna ma a terembe. Túl nagy hatalma volt felettem,
és nem csak a társadalmi helyzete miatt. Mindig is érzékeltem
a szépségét és a lehengerlő személyiségét, de eddig ezt arra
használtam fel, hogy nehezteljek rá miattuk. Most, hogy
mindezt felajánlotta nekem, minden megváltozott.
– Kizárólagos lesz a dolog. Ha megtudom, hogy bárki
másnak is szétnyitotta ezeket az izmos lábakat, a srác
megbánja, hogy farokkal született a világra.
Ó, igazán? És ő is ellenáll majd a sok kísértésnek, ami úgy
veszi körbe, mint rocksztárt a groupie-k a fesztiválon?
Mintha olvasott volna a gondolataimban, válaszolt:
– A farkamnak csak két otthona lesz: a szád és a puncid. És
esetleg a feneked, ha kalandvágyó lennél.
Jóságos ég!
– Vége a büntetésnek. Fogd a cuccod, és menj! – szűrtem a
szót a fogaim között, aztán léptem egyet, majd még egyet
hátra.
Követett, és még egyszer beleharapott a nyakamba, mielőtt
felegyenesedett volna. Aztán csettintett:
– Szállj be a kocsidba, és vezess haza! Hamarosan
csatlakozom. – A fenekemre csapott, megfordult, és lelépett,
csak elképesztően férfias illata maradt hátra.
Ott álltam tátott szájjal, ajkamon még mindig az ízét
éreztem, a combom között pedig még ott bizsergett az
érintésének emléke. A fejemben pedig egyetlen gondolat
forgott körbe-körbe: Ó, Melody, ezt aztán baszhatod!
Szerencsémre úgy tűnt, hamarosan ennél jobban is meg
leszek baszva.
 Harmadik fejezet

Nem mentem haza.

Ha hazamegyek, azzal elismerem a vereséget. Még ha
szigorúan véve hagytam is, hogy Jaime elvigye a balhét a kocsi
miatt, nem kezdeményeztem vele semmiféle szexuális
természetű kapcsolatot. Ez abszolút az ő sara.
A döntést még jobban megkönnyítette, hogy kifelé menet
összefutottam az anyjával.
A parkolóba indultam, amikor észrevettem, hogy Followhill
igazgatónő figyel az irodája ablakából. Messziről kinyitottam
az autót, éreztem, ahogy eluralkodik a mozdulataimon a
pánik, és már arra készültem, hogy futva menekülök a
kocsimhoz, amikor a nyitott ablakból hallatszó rideg hangja
megállított.
– Ms. Greene, egy szóra!
Egyetlen néma pillanatig lepörgött a szemem előtt az
életem filmje, ami sajnos igen rövid és béna film volt, aminek
nagy részében a régi kanapén fetrengve néztem az Amerikai
nindzsa harcos részeit, pasi nélkül vettem részt a családi
eseményeken, és hetente jártam a volt sportolók segítő
csoportjába (ahol mindenki a részegség különböző
állapotában jelent meg).
Ja, jó buli.
Ha Followhill igazgatónő tudta, mi történt a büntetés alatt,
eltávolít a testemből minden belső szervet, dinamitot tölt a
helyükre, és felrobbantja velem az egész iskolát. Ennyire utált
engem.
– Persze. – Nagy mosolyt erőltettem az arcomra, és egy
széles „miért is ne?” mozdulattal visszaindultam az All Saints
felé.
Miért ne? Mert meg akar ölni, mivel éppen most
smároltam a tinédzser fiával.
Elég volt belépnem az irodájába, és már biztosan tudtam,
hogy tud valamit. Általában sima, botoxolt homloka úgy
nézett ki, mintha plusz bőrt növesztett volna rá.
– Üljön le!
Leültem.
– Ms. Greene, tudja, miért hívattam be?
Olyan ideges voltam, hogy levegőt is alig kaptam, de
valahogy sikerült megráznom a fejemet. Már az irodája a
frászt hozta rám. Hatalmas volt, mégis fullasztó a nehéz,
cseresznyefa bútorokkal, a burgundi bőrkárpittal és a
vérvörös falakkal. Minden olyan mélyvörös színben játszott,
mintha Carrie beugrott volna a szalagavató estéjén, de ő
maradt volna alul.
Followhill igazgatónő egy festmény mellett állt, ami
valószínűleg többe került, mint az én lakbérem, karját a háta
mögött fonta össze, lehunyta a szemét, és kifújta a levegőt:
– Az incidens, ami a fiammal, Jamesszel történt…
Jaj, ne! Könyörgöm, ne! Még nem állok készen a halálra.
Olyan sok mindent kell még látnom és átélnem. A többségét a
takarók között az épp csak nagykorú fiával, de akkor is.
Komolyra fordítva a szót, szerintem konkrétan bepisiltem
egy picit. Rettegtem. Nem attól, hogy kirúg, hanem attól, hogy
mivel jár, ha kiakasztok egy olyan kaliberű valakit, mint
Followhill igazgatónő. A szüleim a Todos Santosszal
szomszédos iskolakörzetben tanítottak. Ez volt az otthonuk,
és fontos tagjai voltak ennek a kicsi, könnyen ítélkező
közösségnek.
Arra készültem, hogy egyetlen kis csókkal tönkrevágjam a
családom életét.
– Igazgatónő, meg tudom magyarázni! – hadartam a
székemből felugorva.
 Elém ugrott, és visszatolt ülő helyzetbe. Ha nem vágott
volna földhöz annyira a bűntudat, teljesen kikészültem volna
attól, hogy hozzám ért.
Felemelte a kezét, az arca holtsápadt volt.
– Nem, most maga figyel rám! James egy elkényeztetett
kölyök. Gondolja, hogy nem tudom? Amit a kocsijával
csinált… hagynia kellett volna egy cetlit, miután a kocsinak
ütközött, nem kellett volna csak úgy elhajtania. Nagyon
rosszul fest a dolog, de egyszerűen pánikba esett. Elmesélte
nekem az egészet. Nem kell rendőrségi feljelentést tennie.
Biztosítom róla, hogy nagyon-nagyon sajnálja, és mostantól
csak a diákparkolóban fog parkolni. Írok egy csekket, hogy
meg tudja javíttatni az autót, és természetesen kompenzálom
a kellemetlenséget is. Nem hagyom, hogy egyetlen
meggondolatlan döntés bemocskolja a fiam hírnevét. –
Előhúzta Hermès táskájából a csekkfüzetét.
Szemmel követtem a mozdulatait, mintha valami sötét
varázslatra készült volna. Hát persze, gond lett belőlem, amit
meg kellett oldani, méghozzá pénzzel. Amit most nekem
ajánlott fel.
Nem tudott semmit a csókról, csak azt tudta, hogy Jaime
előző nap egy törött Range Roverrel érkezett haza, meg a saját
sztorijával arról, ami a parkolóban történt. Betartotta az alku
rá eső részét.
– Ez a kis autós baki nem hagyhatja el ennek a szobának a
falait. Megértette, Ms. Greene? – Followhill igazgatónő
lehajolt, firkált valamit a csekkre, és közben ingerült kis
grimaszba húzódott a szája. – Tudja, van magának is szája, ha
eddig nem vette volna észre. Használhatná, és mondhatna
valamit.
Miért gyűlöl engem? – Legszívesebben ezt sikítottam volna
az arcába. – Mit tettem én maga ellen? Bár erre már tudtam a
választ. Azért gyűlölt, mert én nem voltam a nemesség tagja.
Én nem voltam született Todos Santos-i. Kívülálló voltam,
szennyezett, egy egyszerű halandó középosztálybeli szülőkkel.
Emellett én voltam az a gyenge láncszem, aki – a fent említett
hátrányosságai miatt – nem tudta kordában tartani a
diákokat az óráin.
– Megértettem – szipákoltam.
Felemelte a csekket, amit írt, és én jobb meggyőződésem
ellenére elvettem francia manikűrözött körmei közül.
Rápillantottam a cetlire. Tízezer. Sokkal-sokkal több, mint
amennyire szükség lenne. Kenőpénz.
Így már mindannyian bűnbe estünk. És már kicsit kevésbé
mardosott a bűntudat, hogy kavartam a fiával.
Jaime zsarolt engem.
Én meg az anyját zsaroltam.
A szüleim mindig mondták, hogy a sok pénztől az emberek
eltorzulnak, és elvesztik az erkölcsi érzéküket. Régebben azt
gondoltam, hogy túloznak, de lassan kezdtem azt hinni, hogy
mégis igazuk lehet.
Felálltam, lesimítottam a ruhámat, és felszegtem az állam.
Followhill igazgatónő állta a tekintetemet, de közben a fülét
birizgálta. Ideges. Kétségbeesett. És semmit sem sejt.
– Akkor elfelejtettük az egészet? – Az ajka alig mozgott a
kérdés közben.
– Elfelejtettük az egészet – bólintottam, és tízezer dollárral
gazdagabban távoztam az irodájából.
Egyenesen egy környékbeli kocsmához hajtottam.
Végtére is lett egy kis elkölteni való pénzem. És pár
elfelejteni való piszkos kis titkom.
 Negyedik fejezet

Éjfél körül támolyogtam vissza a házhoz, ahol a lakásom volt,

a leheletemen Bud Light sör és avas földimogyoró illata
érződött. Megtorpantam a lakásom ajtaja előtt a sötét
folyosón, próbáltam előbányászni a kulcsot a tömött
táskámból. Amikor végre megéreztem a kulcsomat a
táskámban, kirántottam a balettcipős kulcstartómat, majd
azzal a lendülettel, nagy csörgéssel rögtön a földre is ejtettem.
Bosszúsan simítottam ki a hajamat az arcomból, és
felsóhajtottam. Ezt nem lesz egyszerű felszedni. Túl öreg
voltam már ahhoz, hogy így berúgjak.
De végül le sem kellett hajolnom érte.
Mert valaki más felvette. A hátam mögül.
A szívem gyorsabban kezdett verni, mégsem mozdultam,
amikor megéreztem az enyémhez simuló másik test melegét.
A levegő megtelt az engem kísértő fantázia erejével, ami úgy
tűnt, hamarosan valósággá válik.
A félelem és a vágy keveredett az ereimben az adrenalinnal
és a dopaminnal. A sok különböző érzéstől szinte
megszédültem, eltöltött az izgalom és a vágy.
Basszus. Jelen állapotomban képtelen lennék ellenállni
neki. Éreztem az erekcióját a seggemnél, és nagyot nyeltem.
Figyeltem a kezét, ahogy a hátam mögül kinyitotta az
ajtómat. Meleg ajka a fülembe suttogta:
– Menj be, és vetkőzz le! – Parancs volt.
Megtolta az ajtót, mire az kitárult. Legszívesebben sírtam
volna az izgalomtól. Pontosítok: konkrétan elsírtam magam
az izgalomtól. Örömkönnyek szöktek a szemembe. Mit
mondhatnék? Az alkohol és a lóhoz méltó szerszámmal
felszerelt tizennyolc éves sportolók átkozott boldoggá tették
ezt a lányt.
Gyakorlatilag beugráltam a nappali-konyhámba, aminek
összes berendezése pár kartondoboz és a régi kanapém volt.
Jövő hónapban el kell költöznöm, még a fene sem tudja, hová,
és már elkezdtem összepakolni. Az összeomló életem
látványa, a félig megrakott kartondobozok képe valahogy még
könnyebbé tette, hogy eldöntsem, lefekszem a diákommal.
Nem mintha valami komoly dolgot készülnék tönkretenni,
amit én építettem fel. Egy lúzer voltam, gyakorlatilag
hajléktalan és hamarosan munkanélküli is. Egy kitaszított.
Jaime legalább egy kis időre el tudta feledtetni velem a jövőm
lehangoló valóságát.
Éreztem magam mögött, ahogy fel-alá járkál, mint egy
óriási, ugrásra kész ragadozó.
Lehúztam a pöttyös ruhámat, és a földre dobtam.
Megfordultam, és a szempilláim alól először néztem rá. Jaime
nem viszonozta játékos mosolyomat. Ehelyett szúrósan vonta
össze a szemöldökét, és úgy megfeszítette az állkapcsát, hogy
attól féltem, mindjárt elpattan benne egy izom. Az ajka
felszakadt, és az orrcimpáját alvadt vér borította.
Verekedett. Megint. A csúnya sebekből és kék-zöld
zúzódásokból ítélve valószínűleg Viciousszel.
– Mi történt veled? – nyeltem nagyot.
Elengedte a füle mellett a kérdésemet.
– Így hálálja meg nekem, hogy feltakarítottam maga után,
Ms. Greene? – A hangja sötét volt, és komoly. Egyáltalán nem
olyan, mint egy tizennyolc évesé.
– Jaime… – A hangom bizonytalanul remegett. Jaime…
micsoda? Felültettem őt, bár soha nem egyeztem bele, hogy
találkozom vele a lakásomon. Vajon mennyi ideje várhatott?
Melltartóban és bugyiban álltam a nappalim közepén egy
duzzogó tinédzserrel, és rendesen be voltam tintázva. Újabb
mélypont, ahová nem gondoltam volna, hogy lesüllyedek.
Kezemet a derekam köré fontam, hogy legalább a bőröm egy
részét eltakarjam.
– Tetszik a melltartód – közölte rekedten, de nem hangzott
bóknak. Inkább fenyegetésnek hangzott.
Lenéztem a rózsaszín, csipkés darabra.
– Ez a kedvencem. Victoria’s Secret. – Megnyaltam az
ajkam. Idiótábban hangzott, mint valami hülye Adam
Sandler-karakter. Annyira idegen volt nekem ez az egész. Te
jó ég, mégis mi a franc baj van velem?
– Gyere ide! – utasított, és a padlóra mutatott maga előtt.
Elindultam felé, a szemem majd kiesett a helyéről, annyira
lenyűgözött az egész. Sötét Diesel farmer volt rajta, és fekete
izompóló, rajta az edzőterme logója. Meg tangapapucs.
Imádom azokat a pasikat, akik tudnak tangapapucsot
hordani. És a kontya is fantasztikusan kócos volt.
Amikor odaértem hozzá, lenéztem. Sehol egy szál szőr a
lábujján. Igazi főnyeremény.
– Térdre, Greene! – A hangjában még mindig volt valami
fenyegető felhang.
Honnan jött ez az egész? Általában elég laza srác volt, már
azon a „simán szétütlek, ha kell”-módon. De tettem, amit
mondott, mert… hát, mert ezen a ponton gyakorlatilag nem
voltam több Followhillék szukájánál. Ül, hajol, pénzt felvesz,
titkot elfelejt, letérdel. Kész szerencse, hogy még nem kértek
meg rá, hogy szedjem össze a kutyaszart az előkertjükben.
– Jössz nekem egy névre szóló furulyázással, amiért
megvárattál, mint valami puhapöcsöt. – Kisimított egy barna
tincset az arcomból.
– Nem szoktam furulyázni. Nagyon durva öklendező
reflexem van – feleltem teljes őszinteséggel. Komolyan, a
legkellemetlenebb módon fedeztem fel még a gimiben. Azóta
nem ettem hot dogot vagy banánt.
Meg sem rezzenve, halál nyugodtan kicipzározta és letolta a
farmerját, és elővette kemény, duzzadt farkát a fekete Calvin
Klein alsógatyájából.
 Te jóságos ég, valami gyönyörű volt! Nem húsz centi, ahogy
a szurkolólányok rebesgették órán (bár azok sík hülyék voltak
geometriából, szóval nem kellett volna csodálkoznom), de
azért közel járt hozzá. És egyszerűen tökéletes volt.
Képeslapra illőn tökéletes. Bársonyos, egyenes tő, látványos
makk és egyetlen széles, lüktető ér domborodott ki rajta. És
egy icipici szögben jobbra állt.
Tökéletes, tökéletes, tökéletes.
És a kis mocsok ezt pontosan tudta is. Ezért mutatta be
nekem úgy a farkát, mintha a kibaszott Mona Lisa lett volna.
Kellett egy másodperc, míg feldolgoztam a tényt, hogy a
diákom dákójával nézek farkasszemet aprócska lakásom
közepén. És a legrosszabb? Az izgatott lelkesedésem mit sem
csökkent.
Nagyot nyeltem.
– Talán kivételt tehetek most az egyszer, ha már a golyó elé
ugrottál helyettem… – A szememet forgattam, mint aki jól
szórakozik, pedig a farkában nem volt semmi szórakoztató.
Nagyon is komoly volt. Komoly dolgokra számíthattam
odalent.
Az egyetlen gond, hogy… nem tudtam, hogyan kell jól
szopni. Azt hiszem, erre Jaime is rájött, mert a hajamba
kapaszkodva az ágyékához húzta a fejemet.
– Kezdd nyalogatni! – utasított.
Én meg engedelmeskedtem. A bőre forró és bársonyos volt
mohó nyelvem alatt. Éhesen köröztem a makk körül, csukott
szemmel, és élveztem, ahogy megrezzen a gyönyörtől, amit a
szám mozgása okoz neki. Egy perc után Jaime felemelte a
kezemet, és ujjaimat a farka tövére kulcsolta. Odanézzenek!
Szexleckéket kapok a diáktól, aki az irodalomóráimra jár.
– Mozgasd! – nyögte.
És engedelmeskedtem. Felmerült bennem, vajon hány
diáklány szopta már le. Valószínűleg egy rakás. Bárcsak azt
mondhattam volna, hogy nem zavar, de akkor hazudtam
volna. Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy csak azért
zavar, mert ettől tapasztalatlannak éreztem magam.
– Most vedd a szádba, és engedd ki! – suttogta, megragadta
a fejemet, és elkezdte előre-hátra mozgatni.
Ahányszor előrehajoltam, a farka a torkom hátulját érte, és
kapkodtam a levegő után, de… imádtam. A bugyim
átnedvesedett a vágytól. Az eszemmel tudtam, hogy nagyon
nincs ez rendben. De ha annyira helytelen… hogy lehet
ennyire jó érzés?
Jaime lerúgta az egyik papucsát, és nagylábujját a bugyim
anyagába dugta. Megalázó volt… és irgalmatlanul dögös. A
lábujjával lehúzta a bugyimat, miközben mélyet nyögött.
Amint csupasz voltam, a lábujja rátalált a csiklómra.
– Baszki, Jaime! – Nem úgy szólaltam meg, mint egy tanár.
Nem is úgy éreztem magam. – Mit csinálsz?
– Kielégítelek. Szopj tovább, Greene!
Nyaltam és szívtam, és teljesen ráfüggtem a Jaime szájából
kiszakadó hangokra. Feladtam az ellenállást, és mindent
beleadtam. Ő továbbra is a lábujjával masszírozta duzzadt
csiklómat, és a közeledő orgazmus mintha minden egyes
idegvégződésemet felgyújtotta volna. A térdem remegett a
gyönyörtől, mohón dörgölőztem a nagylábujjához. Biztosra
vettem, hogy a nőgyógyászomnak lenne pár megjegyzése az
aktus higiénikusságával kapcsolatban, de abban a pillanatban
ez mit sem számított. Ahogy az a motoszkáló gyanú sem, hogy
talán azért csinálta az egészet, hogy eldicsekedhessen róla a
haverjainak, és megalázhasson az egész iskola előtt.
– Én a szádba élvezek, te meg a lábujjamra.
Olyan mocskos volt…
És gyönyörű.
Amikor a meleg folyadék a torkomba folyt, éles fájdalom
mart belém, mert hátulról letépte a melltartómat. Elborzadva
horkantam fel, lenyeltem a meleg, sós ondót, aztán döbbenten
kinyitottam a szemem.
 Ez a mocsok eltépte a kedvenc melltartómat.
Szántszándékkal.
Jaime a lábával fekvő pozícióba tolt a padlón.
Hátrahanyatlottam, de közben a kipirosodott bőrt
masszíroztam ott, ahol letépte rólam a melltartót.
– Mi a fasz? – kiabáltam, de egy csókkal elhallgattatott. Egy
szenvedélyes csókkal, amit két ujja követett a lábam között.
Összerándultam, és csak néztem, ahogy a szája elindul lefelé,
és fogait végighúzza kőkemény mellbimbóimon.
– Ezt azért kaptad, mert megvárattál. Nem viselem jól a
késést.
A mocsok elkésett az óráim kilencven százalékáról.
– Én meg nem viselem jól a seggfejséget – morogtam.
– Jóváteszem. Mestere vagyok az orális szexnek – közölte
Jaime tökéletes és gyakorlott szája, miközben kék szemével
komolyan pásztázta arcomat.
– Hogyhogy? – vontam fel a szemöldökömet, miközben
egyre közelebb került a puncimhoz, és továbbra is zakatoló
szívverésem ritmusában mozgatta bennem az ujjait.
Megvonta a vállát.
– Tavaly puncifalással töltöttem a nyarat Park Cityben,
Utah legexkluzívabb táborában. Táborozók, táboroztatók,
még egy kibaszott vadőr is megvolt. Összesen huszonhatan.
Valószínűleg ez volt az egyik legundorítóbb dolog, amit
valaha is hallottam, de túl jól éreztem magam ahhoz, hogy
zavarjon.
– A nők nem ugyanazt szeretik az ágyban – nyögtem
rekedten, miközben az arca a lábam közé ért.
– Igaz, de engem minden nő szeret az ágyában. – Jaime
magabiztos vigyorát még egy kacsintással is megfejelte, aztán
elővett valamit a zsebéből, és kinyitotta. Talán gumit? Majd
amit kivett, a szájába dobta.
– Tudom, mit akarsz, Ms. Greene. Hogy igazán szétess.
Velem élvezni fogsz. És soha nem is lesz vége.
És akkor rám bukott.
 Jaime hideg, mentolos szája találkozott felforrósodott
bőrömmel. Megemelkedett a csípőm, annyira kerestem az
érintését, és ő keményen megszívta a csiklómat, mielőtt friss,
mentolos leheletet fújt volna a puncimba, hogy aztán mélyen
elmerüljön bennem a nyelve. Próbáltam szabadulni, mert a
gyönyör olyan intenzív lett, hogy úgy éreztem, égett
pillecukorként fogok szétrobbanni a teste alatt, de nem
engedett, izmos karját a hasamra szorította, hogy csináljam
végig vele ezt az egészet.
Olyan csábító volt, ahogy a gyengeség és a vágy hulláma
átcsapott felettem, és beborított tetőtől talpig. Hosszú, szőke
hajába markoltam – olyan puha és fényes volt –, és közelebb
húztam magamhoz, miközben kétségbeesett kis nyikkanás
szakadt ki a torkomból. Mindent elsöprő orgazmus temetett
maga alá, minden izmom belefeszült a gyönyörbe.
Jaime a földre szorított, és rám mászott, aztán a száját az
enyémre tapasztotta.
– Kóstold meg! – morogta, mint valami vadállat, és a
rágóját a számba tolta. A nyelve ott volt mindenhol, a
fogamon, a szájpadlásomon, az államon, még az arcomon is.
– Olyan íze van, mint neked, tanci!
Rágtam kicsit a rágóját. Igaza volt. Olyan íze volt, mint a
puncimnak.
Végigborzongatott a várakozás, amikor Jaime
felemelkedett, és kutakodni kezdett a farmerjában.
Imádkoztam, hogy ezúttal tényleg az óvszert keresse. Jobban
akartam, hogy dugjunk, mint egy lottóötöst, de még túl
felajzott voltam, az érzékeim még túlfeszültek az észbontó
orgazmus után.
Felhúzta a gumit, és bevezette magát a testembe, míg a
golyói a bőrömhöz nem értek.
– Misszionárius póz? Milyen tábor volt az? Mormon
Fiatalok Találkozója? – hecceltem.
Felnevetett, aztán sziszegve elfojtott egy nyögést, szempillái
leereszkedtek, és mozogni kezdett, míg rá nem talált a
ritmusra, amitől mindketten nyögni kezdtünk. Tökéletes volt
a mérete. Nagy és vastag, de nem ijesztően az.
– Bébi, csak betörlek a későbbiekre! – Beleharapott a
fülcimpámba, izzadt mellkasunk összetapadt. – Mire végzek
veled, könyörögni fogsz a misszionárius pózért.
El is hittem neki.
A szex majdnem tizenöt percig tartott, sokkal tovább, mint
egy tizennyolc évestől vártam volna, aki éppen csak elélvezett
a számban. Újra elment, és mivel úgy fordultam, hogy én
legyek felül, a gyönyörű, Channing Tatum plusz Ryan Gosling
arcát nézve én is elélveztem a farkán.
Miután végeztünk, a hátamra gördültem, és csak feküdtem
mellette a padlón. Az egyik kezét a feje alá tette, a másikat a
hasára. Minden olyan tökéletes volt benne. Még a szőke,
szőrös hónalja is szexi volt. És ez elszomorított, mert tudtam,
hogy a Jaimehez hasonló pasik végül olyan nők mellett kötnek
ki, akik éppen olyan rendben vannak, mint ők.
És én nem tartoztam az ilyen típusú nők közé.
Jaime elégedett csendben bámulta a lakásom plafonját.
– Mondj valamit! – Megköszörültem a torkomat, és
rábámultam. A fejemet a karomra támasztottam, a mellkasom
még mindig zihált. Mindketten meztelenek voltunk, és én
kezdtem fázni a padlón. De azt akartam, hogy beszéljen.
Nagyon nagy szükségem volt rá.
– Éppen beteljesült egy fantáziám. – Elfordította a fejét,
hogy rám nézzem. – Talán kaphatok egy kis időt, míg
összeszedem magam.
– Én voltam a fantáziád? – Mégis hogy lehet ez? Tökéletes
volt, gazdag és jóképű. Fiatal és dögösen veszélyes. Én meg…
csak az unalmas tanára.
– Ms. Greene… – mondta, és megérintette az arcomat.
Észbe kapni sem volt időm, már bele is simultam az
érintésébe. Mire megéreztem testének melegét a bőrömön,
már késő lett volna elhúzódni.
– Hívj Melnek, ha kettesben vagyunk!
 Megrándult a szája sarka, de elfojtotta a mosolyát.
– Mel… – helyesbített. – Te vagy a legjobb. Rohadtul az
vagy. Okos, merész és elmés, és nem szédít meg a sok pénz
meg a rengeteg faszság, ami körülvesz. El sem tudod képzelni,
mennyire dögös vagy, és ettől még dögösebb vagy. És most
megcsináljuk, bébi! Te és én, megcsináljuk!
A nyakába fúrtam az arcomat, és bár tudtam, hogy lovat
adok egy olyan téveszme alá, aminek csak katasztrófa lehet a
vége, már baromira nem tudott érdekelni. A szavai
megmozdítottak bennem valamit, és nem is csak úgy,
finoman. A szívem mélyéig megrázott.
– Csak az iskola végéig – suttogtam meleg, izmos vállába,
de inkább magamat próbáltam meggyőzni, mint őt.
Végighúzta a hüvelykujját a hátamon, amibe beleborsódzott a
karom, de még a fejbőröm is.
– Véget vetünk neki az iskola utolsó napján – egyezett bele.
Volt egy határidőnk.
És egy tervünk.
És egy pillanatig, ahogy meleg testünk ott feküdt a hideg
padlón a szex és a kielégültség kábulatában, el is hittem, hogy
betartjuk ezt az óvatlan esküt. Aztán jött egy kisebb
földrengés – mármint tényleg, egy igazi –, ami elmozdította
pár dobozomat, éppen az egyezség megkötése után. Azt
gondoltam, csak véletlen, de nem az volt. Az ördög volt a
pokolban, az ő nevetése rázta meg a földet. Rajtam nevetett.
Azon, mekkorát tévedek.
 Ötödik fejezet

A következő hét az iskolában maga volt a paradicsom. Az

összes osztályom tökéletesen viselkedett, nem kellett
küszködnöm, hogy a diákjaim rám figyeljenek, mert az új
szexpajtim, ez a tekintélyt parancsoló végzős sportoló, aki
egyetlen szemvillanással rendre tudta utasítani a
renitenseket, elhintette, hogy senki nem szívózhat Ms.
Greene-nel. És senki nem volt elég merész hozzá, hogy
megkérdezze, miért. Mindenki elegendő magyarázatnak
találta az én szétbarmolt autómat meg az ő frissen fényezett
Range Roverét, ami ismét a diákok parkolójában állt.
Szerintük Jaime azért akart a kedvemben járni, mert
beletolatott a kocsimba.
Senki sem sejtette, hogy szabadidőnkben mást is tolunk.
Letanítottam az óráimat, aztán ott ültem Jaimevel a
büntetésben. Én ebben az időben dolgoztam, ő meg
üzeneteket küldözgetett. Az utolsó nap folyton az órámat
néztem, türelmetlenül kopogtam a tollammal az asztalon.
Képtelen voltam koncentrálni úgy, hogy ő is a teremben van.
Egy szót sem váltottunk egymással. Amikor lejárt az idő,
mindketten összeszedtük a holminkat, és kisétáltunk a
teremből. Én az autómhoz mentem, ő az övéhez, de mire
hazaértem, ott várt zsebre dugott kézzel az épületben.
– Szeretnél bejönni?
Lehajtottam a fejem, és beharaptam az ajkam, hogy
elfojtsam a mosolyomat. Ő is a cipője orrára vigyorgott. A
fellegekben jártunk, és ez tetszett. Tetszett, és utáltam, hogy
tetszik.
 – Nem lehet. Fociedzésünk lesz, a játékosfelmérőre
készülünk. A Kings kicsinálja ezeket a saintses puncikat
jövőre, ha nem szedjük össze magukat. Trent eléggé kivan.
Kijön a meccsre egy játékosfigyelő, hogy megnézze a lábát.
Talán újra mérlegelik az ösztöndíját most, hogy befejezte a
rehabilitációt. Hétkor jó?
– A hét tökéletes.
Bólintott. Csak álltunk ott egymásra bámulva, míg végül
megvonta a vállát, és egyetlen nagy lépéssel bezárta köztünk a
távolságot.
– A francba az egésszel. Hiányzott ez a száj.
Aztán következett egy határozott, elszánt csók, a szája
hadüzenete az enyémnek, ami eltartott jó egy percig.
Levegő után kapkodva nyitottam ki az ajtómat, és eltűntem
mögötte, majd nagy sóhajjal nekidőltem belülről.
Nem éreztem tiltottnak vagy helytelennek ezt az egészet.
Csak egy fiút és egy lányt láttam, akik kedvelik egymást.
Hét után tíz perccel futott be, és minden egyes plusz
másodpercben, amíg vártam rá, nőtt bennem a szorongás és a
csalódottság. Amikor megjött, homlokráncolva nyitottam ki
az ajtót előtte.
– Hét órát mondtál. Utálom a késést.
– Akkor már ketten vagyunk. – Belökött a lakásba, csak úgy
áradt belőle a felpörgött energia. – Ami azt a misszionárius
pózt illeti… – Az irányító óriás belépett a személyes terembe.
Felszakadt ajka és az újabb lila monokli még feltűnőbb volt
most, hogy az arca kipirult a kemény edzéstől, és a haja még
vizes volt a zuhany után. A focinak és a Defynak köszönhetően
a Szívtiprókon mindig bőven voltak sérülések. Ősszel egy
bokatörés derékba törte Trent Rexroth focikarrierjét. A
baleset az öltözőben történt. De Jaime mintha kifejezetten azt
akarta volna, hogy szétüssék a csinos arcát. A Saints még
télen is tartott edzéseket, de ő már végzős volt. A barátaival
jövőre nem is lesznek benne a csapatban.
– Hajtsd fel a ruhádat!
 Szemrebbenés nélkül engedelmeskedtem. Ilyen tekintélyt
parancsoló modorral inkább neki kellett volna tanárnak
lennie. Babakék bugyimat közszemlére téve vártam a
következő utasítást.
– Fordulj meg, és hajolj le! Érintsd meg a lábujjaidat, kis
balerina!
Halványlila gőzöm sem volt róla, honnan tudja, hogy táncos
voltam, de ha megkérdezem, kénytelen lettem volna
szembenézni a valósággal.
Hogy egy őrült kukkoló.
És hogy én ezt rohadtul imádom benne.
Úgyhogy tettem, amit mondott, magasba emeltem a
fenekem, ha jól sejtem, egy magasságba az ő ágyékával. A
lábam közötti lüktetés kielégülésre vágyott. Éreztem, ahogy az
ujjai hátulról a puncimba mélyednek. Egyetlen mozdulattal
letépte a bugyimat, és hátulról mutatta fel nekem.
– Még mindig nedves, még ha késtem is. – A bugyit az
ajkamhoz érintette. – Azért annyira mégsem voltál mérges.
Basszus! A nedves folt elég látványos volt, pedig csak tanga
volt rajtam.
– Megtennéd, hogy nem téped szét a cuccaimat? Nem
mindenkinek van olyan anyagi hátszele, mint a te anyucid
meg apucid. – Szuper. Most kibújt a szög a zsákból.
Felnevetett, hasizmai a fenekemnek ütődtek, aztán három
ujját belém vezette, úgyhogy kicsit megtántorodtam.
Megragadta a vállamat, mielőtt fejjel előrebucskáztam volna.
– Ez a hét csak a bevezető volt – figyelmeztetett. – De ma…
ma megjelöllek, hogy az enyém vagy, bébi!
Elég őrülten hangzott. És szexin. Őrülten szexin, ami azt
illeti. És azonnal benne voltam a buliban. Ha már úgyis
elcseszem a karrieremet, legalább élvezzem az utazást, nem
igaz?
– Na lássuk, milyen az a balerinás egyensúlyérzéked, amíg
én kibaszok belőled minden pasit, akivel valaha voltál.
 Hallottam, ahogy lehúzza a sliccét, és kiszabadítja a farkát a
nadrágjából. Duzzadó makkja megtalálta a puncim bejáratát,
és a várakozásba beleborzongtam, kicsit felemelkedtem, hogy
jobban tudjam tartani az egyensúlyomat.
– Kezeket a lábujjakra! – Hátulról beleharapott a
nyakamba, és a farkával köröket rajzolt a két lábam közé,
amitől szinte beleőrültem a vágyba. És egyelőre tök csupasz
volt.
– Jaime, gumit fel, és hatolj be, mielőtt kicsinálsz! – A
hangom remegett.
– Csitt! – intett le a kis kukkolóm, közben a fogával
kinyitott egy gumit, és megállás nélkül izgatta a bejáratomat.
– Csak kapaszkodj a lábujjadba, balerina, a többiről én
gondoskodom!
Lassan hatolt be, fájdalmasan lassan. Minden egyes centije
másodpercekig haladt befelé, aztán még lassabban kifelé. A
lábam megremegett, felkiáltottam a gyönyörtől és a
frusztrációtól. Ez a legmagasabb szintű kínzás volt, de én
minden percét élveztem.
– Gyorsabban! – könyörögtem neki halkan, de nem
hallgatott rám. Újra elindult befelé, de ezúttal még lassabban.
– Jaime! – Beharaptam az alsó ajkamat. – Bassz meg úgy,
mintha komolyan gondolnád!
– Akkor viselkedj úgy, mint aki kurvára akarja! – mordult
fel, és a fogát végighúzta a vállamon. – Ne ültess fel! Ne
csesztess, ha tíz percet kések, és ne próbáld eljátszani, mintha
te nem akarnád ezt az egészet.
Egyik… centi… a másik után. Gyönyörű kínszenvedés. A
legszívesebben félrelöktem volna, hogy a hálószobámban
fejezzem be a dolgot a műanyag pasimmal, Vibrátor Victorral,
de nem voltam elég erős, hogy ellenálljak neki, bármit tett is
velem.
– Jól van – morogtam. – Így lesz, megígérem. És most dugj
meg!
 – Így már jobb – mormolta, aztán úgy betolta magát, hogy
megint megtántorodtam. Összefogta a hajamat, és felhúzta a
fejemet, közel húzta magához a testem, hogy ne essek orra.
Aztán olyan keményen megdugott, hogy mire vége lett, nem
éreztem semmit deréktól lefelé.
Így jár az, aki hétszer élvez el egy este, gondoltam az
ágyam felé botladozva. Mire éjfél körül hazaindult, már nem
éreztem a csiklómat. Sem a lábamat. Még a lábfejemet sem,
bakker.
De a mondanivalóját a napnál világosabbá tette. Ami meg
engem illet, azt akartam, hogy ismételje el újra és újra.
 Hatodik fejezet

Múltak a napok, tele sorozatos orgazmusokkal és sietős

csókokkal kihalt sarkokban és üres osztálytermekben. A
beteljesülés és a veszély, a mindenre fittyet hányó vágy
ködében. Annyi volt a titok, hogy nem volt szabad
gondolkodni rajta. Semelyik részén. Nem gondoltam a
jövőmre – sem tanárként, sem felnőttként –, sem arra, hogy
mit is csinálok. És arra aztán végképp nem, hogy kivel
csinálom.
A büntetés végeztével Jaime új, kreatív megoldásokat talált
arra, hogy tanítás után is bent maradjon, és együtt lehessen
velem. De leginkább az lett a menetrend, hogy a jövő évi
csapat fociedzései után feljött a lakásomra.
Három hete tartott a viszonyunk, egy újabb vasárnap
következett, és én örültem, hogy tervei vannak. Végre elég
hamis bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy összeszedjem a
gondolataimat, és próbáljak valami értelmet találni abban,
ami történik. A Saints csapata bemutató edzőmeccset játszott
a sacramentói Kings ellen. Tulajdonképpen szurkolhattam
volna a suli csapatának, és megnézhettem volna, hogyan
játszik Jaime, de végül elvetettem az ötletet. Nekem is jól jött,
hogy egy kis távolságot tartsak tőle, és emlékeztessem
magam, hogy ez csak laza szórakozás. És ez volt az ő érdeke is.
Plusz én is megbeszéltem a szüleimmel, hogy együtt
vacsorázunk este egy olasz étteremben Todos Santos
belvárosában.
Délután azért elhaladtam a pálya melletti úton a Targetbe,
és direkt mentem a hosszabb úton, hogy legalább egy
pillantást vethessek a meccsre. Próbáltam meggyőzni
magamat, hogy nem csak Jaime miatt. A foci tényleg nagy
durranás volt az All Saints High-ban. De akárhogy is nézzük,
amikor megálltam a pirosnál, és átnéztem a pályára, a négyes
számú játékost kerestem. Jaime Followhillt. A Szívtiprót,
akinek a társaságában mindig liftezni kezdett a gyomrom,
mintha hullámvasútra szálltam volna. A fiút, akit túlzottan is
férfinak éreztem. A srácot, aki sajnos többel töltötte be a
bennem tátongó űrt, mint a vágy és a test örömei.
Ott állt az alapvonal mellett, a fogvédőjét rágcsálva, csípőre
tett kézzel, és bólogatott valamire, amit az edző mondott neki.
Szétszórtnak tűnt, és ha elég bátor lettem volna, akkor
meggyőztem volna magam arról, hogy én járok a fejében.
A teste tökéletesnek tűnt még a mezén keresztül is.
Az egész aggodalomra adott okot, és ezt már ott tudnom
kellett volna. Úgy mosolyogtam magamban, mintha
valamilyen módon az enyém lett volna. Mintha ez a tökéletes
teremtmény, aki éppen az alapvonalról kiabált valamit a
barátainak hangosan, tökéletesen, a bűvkörömbe került
volna.
Addig bámultam, míg valaki rám nem dudált hátulról, és
tovább kellett hajtanom, de túl erősen léptem a gázra. És
abban a pillanatban Jaime felém fordította a fejét, mintha ő is
meghallotta volna.
Nevetséges volt. Lehetetlen, hogy tudta volna, hogy
figyelem. A pálya tele volt, és az All Saints High szülő- és
diákgárdája igen nagy hangerővel lelkesítette a hazai csapatot.
Mégsem tudtam visszafogni a nyakamon felkúszó
forróságot, ami aztán szétáradt az arcomba is.
És semmi sem tudta eltüntetni a nap hátralevő részében
sem.
A szüleimmel vacsoráztam, ami alatt megkérdezték, mikor
újítja meg az iskola a szerződésemet (valószínűleg soha?),
mikor találok végre egy férfit magam mellé (dettó, viszont
találtam egy dögös fiút, aki tizenháromféleképpen tud
kinyalni egy nőt), és hogy miért olyan vörös az arcom (a
választ lásd a második kérdésre adott válaszban).
Azért annyira nem volt rossz. A kaja remek volt. A
társaság… nos, ők elérték, hogy az emberiség történetének
legnagyobb kudarcának érezzem magamat.
Ez van, ha az ember Celia és Stewart Greene lánya. Abban a
percben, amikor véget ért az álmom, hogy balerina legyek,
meghalt bennem minden büszkeség is. Sosem voltam igazán
jó semmi másban, és azt hiszem, ezt ők is tudták.
És gondoskodtak róla, hogy el ne feledkezzek róla.
Ez persze nem mentség arra, hogy ilyen lettem. Céltalan és
szarkasztikus. De az is biztos, hogy nem segített a dolgokon.
Hármasban ballagtunk vissza az autóinkhoz, elsétáltunk a
nagy szökőkút mellett a Liberty Parknál Todos Santos
belvárosában, meg a valamelyest elhíresült tavacska mellett,
ami aggasztóan agresszív hattyúknak adott otthont. A
tinédzserek folyton itt lebzseltek hétvégente, és nyomatták a
hangos, szar zenét. (Talán pont ezért voltak hajlamosak
támadni a hattyúk.) Ma este viszont nem. Ma este aggasztóan
nagy volt a csönd.
A szüleimmel épp befordultunk volna a sarkon a parkoló
felé, amikor elhúzott mellettünk Vicious ezüst Mercedes-Benz
McLarene. Nem nagyon lehetett nem észrevenni az ötszázezer
dolláros verdát, mivel A KIBASZOTT JÁRDÁN HAJTOTT
VELE, velünk szemben.
A srác úgy dudálta le az embereket, mintha az apjáé lett
volna a város. Sajnálatos módon tényleg az apjáé volt a város.
Vicious apja olyan gazdag volt, hogy minden évben felkerült
az olyan listákra, mint a Forbes meg mit tudom én.
„Talán ezért gondolja úgy a fia, hogy joga van bármit és
bárkit elgyepálni” – gondoltam keserűen.
A gyalogosok félreálltak és elengedték, leszegett fejjel vették
tudomásul a viselkedését. Mindenki tudta, ki ő, és ami még
fontosabb, hogy ki lesz – egy nagy hatalmú, törvényekre
fittyet hányó kretén, a Todos Santos-i üzleti érdekeltségek
komoly részének örököse.
A szüleimmel megtorpantunk, döbbenten tátottuk a
szánkat. Csak bámultuk, ahogy a tanítványom leparkol a
füvön, kiszáll a kocsiból, és nagy léptekkel elindul a tó mellett
térdelő srácok felé.
Ó, hogy baszná meg egy talicska aprómajom! A földön
térdelő tinédzserek előtt az idősebb sportolók álltak,
felajzottan kiabáltak és lökdösték egymást, mintha komoly
bunyó készülne kitörni.
Megláttam köztük Jaimet. A tekintetem azonnal rátalált,
szinte ösztönösen, még mielőtt az agyam felfogta volna, mit is
bámulok. A kis pavilon falának támaszkodott, és halkan
sustorgott valamit Dean Cole-lal és Trent Rexrothtal, a
focicsapat korábbi kapitányával, akinek a lábán, úgy tűnt,
frissen feltett gipsz volt. A francba! Megint eltörte? Mi történt
a mai meccsen?
Jaime, Trent és Dean leginkább egymás közt beszéltek, a
szemöldöküket összevonva, arcukon mogorva kifejezéssel.
Felismertem pár srácot a térdelők közül is. Mindegyikük
megadón leszegte a fejét, és hátratette a karját. Mindegyikük
az All Saints High kevésbé sikeres, feltörekvő vagy fiatalabb
focistája volt.
A négy Szívtipró készül valamire, ennyi világos volt. És nem
úgy tűnt, hogy ez a játék önkéntes alapú, mint a Defy.
Nagyon is komolynak tűnt.
Vicious lehajtotta fehér pólója ujját, kivette belőle a doboz
Camel cigijét, meggyújtott egyet, majd letérdelt, és az egyik
ítéletre váró, térdeplő srác arcába fújta a füstöt. A srácnak
elakadt a lélegzete, és elfojtott egy köhögést, de egy centit sem
mert moccanni. Úgy nézett ki az egész, mint egy ISIS-
kivégzősor, és tudtam, hogy tennem kell valamit. A
rendőrfőnök Vicious apjának, az idősebb Baron Spencernek a
kebelbarátja volt, úgyhogy mit sem ért volna, ha hívom a
rendőrséget. De mégsem állhattam és nézhettem ezt végig
ölbe tett kézzel, ugye?
Ugye?
Vicious lassan, hátratett karral sétált végig a gyanúsítottak
sorfala előtt.
– Na idefigyeljetek, kispöcsök! Tudom, hogy nem a Kings-
játékosok között volt az a rohadék, aki beolajozta a padlót
Trent szekrényénél. Már másodszor cseszett ki vele valaki. Ő a
kibaszott csapatotok kapitánya, ti szánalmas csicskák!
Olyan dühös volt, hogy a szájából spriccelt a nyál beszéd
közben. Láttam, ahogy a nyálcseppek megcsillannak a
viktoriánus stílusú lámpaoszlop fényében.
– Legutóbb azt hittem, valami rivális csapat szervezte a
merényletet, hogy Trent ne tudjon játszani. Hogy kiiktassák a
versenytársakat. – Vicious szívott még egyet a cigijéből, aztán
odaköpött az egyik nagydarab csávó közelébe, aki a sor végén
térdelt piros gimis dzsekiben és hátrafordított
baseballsapkában. – De Trent idén végez. Egy másik
csapatnak már semmi oka nem lehet, hogy kicsinálja.
A srácok közül néhány sírt, úgy bámult lefelé a harmatos
fűre, mások nyöszörögtek a fájdalomtól. Nem véreztek, nem
úgy néztek ki, mint akiket bántottak. Legalábbis fizikális
értelemben nem. De bakker, ez a gyerek olyan kurva
félelmetes volt, mint maga a sátán.
– Meg… fogom… találni… azt a faszt, aki beolajozta a
padlót!
Az álló játékosok üvöltöttek mögötte, és öklükkel a levegőbe
bokszoltak. Jaime, Dean és Trent még mindig mély
beszélgetésbe merült. Szerencsére ők legalább nem tüzelték
tovább a trollt.
– És MEGBÜNTETEM azt a mocsok szarzsákot! – ordította
Vicious mániákusan, hüvelykujjával a mellkasára mutatva,
aztán körbenézett megerősítésért.
– Hogy a kurva életbe ne! – A sportolók magasba emelték a
kezüket, részegen ordítottak bele az éjszakába.
 – És mire végzek vele, sajnálni fogja, hogy a ribanc anyja
életet adott neki!
– Igen! Igen! Igen!
A karom libabőrös lett az egésztől. Gyűlöltem Baron
Spencert. Rowland edző szerint nem is volt olyan jó a fociban,
és kétlem, hogy a csapat annyira érdekelte volna. Nem. Ezt az
egész rémálomszerű éjszakát azért tervezte, mert egy
erőszakos, szadista seggfej volt.
Az anyám meghúzta fehér blúzomat, és a fogai közül szűrte:
– Ismerek párat ezek közül a gyerekek közül. Mind az All
Saints High-ba járnak. A tanítványaid, Melody! Nem
hagyhatod, hogy ez történjen.
– Az ordibáló srác a szűk farmerben Baron Spencer –
suttogtam vissza. – Az apjáé a város.
– Nem számít – rázta a fejét az apám, és a vállamra tette a
kezét. Nehezebbnek tűnt, mint a valódi súlya, és azt is tudtam,
miért. – Itt az elveidről van szó, Mel!
Ó, bassza meg! A francos elvek…
Tudtam, hogy közbe kell lépnem. Azt is tudtam, hogy
látványosan meg fognak alázni a szüleim szeme láttára.
Vicious egy kicsit kevésbé félt tőlem, mint, mondjuk, egy
rózsaszín tütüs csivavától. Vagyis nagy ívben le fogja szarni,
ha közbeavatkozom.
Remegő lábakkal vágtam át az utcán. Vicious könyörtelen
hangja még mindig a fülemben csengett, és minden lépéssel
egyre hangosabb lett. A gerincem ropogott, de
továbbhaladtam előre.
– Adjátok ki azt a seggfejet, aki felelős ezért, különben
minden egyes kis mocsok egy maradandó billoggal megy
haza! – Cigarettájával a lehetséges áldozatokra mutatott. A
mögöttük álló focisták néhányukat felhúzták a hajuknál fogva,
mire a foglyok fájdalmasan kiáltoztak.
Vicious megállt az egyik nagydarab srác előtt, aki tavaly
próbált meg bekerülni a focicsapatba, és a cigi izzó végét
közelíteni kezdte a srác homloka felé.
 A tanítványaid, Melody! Nem hagyhatod, hogy ez
történjen.
Apámnak igaza volt.
– Baron! – siettem oda lassú kocogásban a járdától a
Liberty Parkig. Nem fogja bántani ezt a gyereket. Amíg én itt
vagyok, addig biztos nem.
Vicious még annyira sem méltatott, hogy megforduljon, és
megnézze, ki kiabált oda neki.
– Vigyétek az összes gyanúsítottat a parkoló mögötti
pavilonhoz kihallgatásra! – A hangja éles volt, és mély.
A pavilon elszigetelt, elhagyatott és ijesztő hely volt, ahová
éjszaka senki sem tette be a lábát. A mocsoknak volt érzéke az
ilyesmihez. Ami, mondjuk, nem lepett meg.
– Baron Spencer! – Megemeltem a hangomat, és már csak
pár lépés választott el tőle. Néhány diák félreállt az utamból,
de a többség csak vigyorgott, ahogy a pokolból szabadult
tinédzser felé lépkedtem. Jobban féltek Vicioustől, mint
tőlem, és ezért nem is tudtam őket hibáztatni. – Azonnal
hagyjátok ezt abba! Engedjétek el a srácokat!
Amikor odaértem hozzá, végre felém fordult, de az arcán
csak unalom és szánalom ült.
De nem hátráltam meg, mire az arckifejezése elsötétült.
Vicious talán nem volt olyan szép, mint Jaime, Trent vagy
Dean, de valahogy neki volt a legkarakteresebb az arca. Úgy
nézett ki, mint akinek nem akarsz a begyében lenni. Nagyot
nyeltem, és utáltam magamat, amiért meg tud félemlíteni.
– Bocs, de emlékeztetne, ki a fasz maga?
Természetesen tudta, ki vagyok. Mindennap ott ült az
irodalomórámon, ezért is nevetett fel körülöttünk mindenki,
és sörösüvegeiket meg poharaikat tósztra emelték felém. Még
a francos foglyai is kuncogtak.
Értetek csinálom, seggfejek!
Éreztem, hogy forróság kúszik fel a nyakamon, és az öklöm
rászorult a horgonyos medálra a nyakamban, ahogy mindig,
amikor elöntött a harag. Minden erőmmel azon voltam, hogy
ne nézzek Jaimere, mert féltem, mit látok majd az arcára írva.
Vajon ő is együtt nevetett rajtam a többiekkel?
– Csináld, különben hívom a rendőrséget! – A hangom csak
leheletnyit remegett.
Vicious lépett egyet előre, az arca olyan közel volt az
enyémhez, hogy láttam az íriszében táncoló őrületet. A szeme,
mint egy sötét és mély kút, azzal fenyegetett, hogy lehúz a
sötét oldalra. Sarkamat megvetettem a fűben, és a kezem
ökölbe szorult. Az egész testemben bizsergett az adrenalin.
Megteszem. Szembeszállok vele.
– Csak tessék, szivi! Rajta, tegyen próbára! Igazából
baromira örülnék, ha megtenné. Szépen kirúgatná magát vele,
és akkor legalább nem kellene mindennap a savanyú képét
bámulnunk.
Ezzel átlépett egy határt. Olyan dühös lettem, hogy akár az
öntelt pofáját is bevertem volna. Hátraléptem, és elővettem a
táskámból a mobilomat. Na és ha kirúgnak? Úgysem
tervezték megújítani a szerződésemet.
Egy meleg, ismerős kéz állított meg, mielőtt tárcsázhattam
volna a 911-et.
– Kérj bocsánatot! – követelte Jaime hangja.
De a parancs nem nekem szól.
Vicious hátravetette a fejét, és felhorkantott, közszemlére
téve egyenes fogsorát.
– Megint be vagy nyomva, Followhill? Bakker, még éjfél
sincs!
– Jobb, ha megteszed – csicseregte Jaime, elengedve a füle
mellett a heccelést, és belemászott a legjobb barátja képébe.
Az orruk szinte összeért, tekintetük kihívón kapcsolódott
össze. – Már ha nem akarsz kikerülni a Szívtiprók közül.
Enyhén szólva ledöbbentem. Egy hónapon belül másodszor
ugrik a golyó elé helyettem ez a srác. Vicious és Jaime hosszan
farkasszemet néztek, Vicious ördögi szemöldökét összehúzva
próbálta rávenni Jaimet, hogy hátráljon meg, szinte minden
egyes arcizma remegett a haragtól, de Jaime nem hagyta
magát. Végül, vagy egy perc után, kimondta a szinte gyönyört
okozó szavakat.
– Elnézést, Greene! – Vicious szavai élesek, és szemernyi
őszinteség sem volt bennük. Amikor vállával súrolta Jaimeét,
úgy nézett ki, mintha fizikai fájdalmat okozna neki a
kimondásuk.
Bármennyire sikerült is félelmet hintenie szinte mindenkire
az érzéketlenség álcájával, azért ő is csak halandó volt, aki
megszenvedte volna a legjobb barátja elvesztését. Vicious
tudta az igazat. Az emberek igazából nem kedvelték őt.
Jaimet, Deant és Trentet kedvelték. A jóképű, vicces, jó fej
sportolókat, akikkel együtt lógott.
Szüksége volt rájuk.
Mégis, valami azt súgta, hogy nekik is szükségük volt
Viciousre.
– Elfogadom a bocsánatkérést. És most vessetek véget
ennek az egésznek, de rögtön! – Lesimítottam a blúzomat,
felvontam az egyik szemöldököm, és a foglyaik felé
biccentettem.
– Nem – vágta rá Jaime határozottan, és felém fordult.
Hagytam magam elveszni az arcában, még ha csak egy
másodpercre is. Megint a tanárt meg a diákot játszottuk, de
én ismertem azt az ajkat, amit most beszívott, mintha el
akarná fojtani a szavakat, amiket nem mondhat az
oktatójának. Tudtam, milyen az íze, és hogy mire képes az én
vékony, foszladozó paplanom alatt.
– Sajnálom, Ms. Greene, de ezt most le kell nyelnie. A
csapat ügyéről van szó. Szavamat adom, hogy nem fog önre
visszaütni. Valaki kicseszett Trenttel. – Megrázta a fejét,
száját bosszúsan húzta el. – Válaszokat akarunk.
– Mr. Followhill…
– Nem – vágott a szavamba. – Veszített. – Az utolsó
mondata már lágyabb volt, és amit utána mondott, azt még
lágyabban adta elő. – Ha legközelebb rajtakaplak, hogy az
útról kukkolsz – suttogta a fülembe, elég közelről ahhoz, hogy
gyanús legyen, de nem annyira közelről, hogy bárki is
találgatni kezdjen később –, akkor jobb, ha köszönsz is. Vagy
még jobb, ha az ajkaddal mutatod meg, mennyire hiányzom,
és nem a szemeddel vetkőztetsz le.
Semmit sem tehettem Viciousszel és a veszélyes
baromságaival, ezt én is tudtam. A Szívtiprók mindig
gondoskodtak az övéikről. Trent megint megsérült, ezért
valakinek fizetnie kellett. Nem sok tekintélyem volt az All
Saints diákjainál, de gyanítottam, hogy ezt a bosszút senki
más, talán még maga Followhill igazgatónő sem tudná
megakadályozni.
Lassan elszakítottam Jaimetől a tekintetemet, és
visszavonultam. Hátat fordítottam nekik, és visszasétáltam a
szüleimhez, akik az út túloldalán várakoztak.
– Nos? – Anya megbökött a könyökével, szemében ugyanaz
az egészséges kíváncsiság csillogott, amit szinte minden téma
iránt érzett.
– Elintéztem. – Kerültem a pillantását, és úgy tettem,
mintha a táskámban keresnék valamit. Talán az
önbecsülésemet.
Mert akárhonnan nézem, végül Vicious győzött.
És Jaime segített neki.
De nem az én káromra. Ez is valami.
Sőt, a valaminél sokkal több.
 Hetedik fejezet

Egész hétvégén az járt a fejemben, hogy vajon mi történt a

szegény szerencsétlenekkel, akiket a Négy Szívtipró
kikérdezett a Liberty Parkban, és hogy az, hogy
szembeszálltam Jaimevel és Viciousszel, vajon változtat-e a
kúrópajtásommal kötött egyezségen. Az ujjam szinte
viszketett, hogy írjak neki, és rákérdezzek a dolgokra, de
tudtam, hogy az kockázatos lenne.
Hogy mérges voltam-e rá? Hogy ez az eset végre
felébresztett, és az eszembe juttatta, milyen különbözőek is
vagyunk? Hogy ő még csak egy tinédzser, aki most teszi
tapogatodzó lépéseit a férfivá válás felé? Nos, ezek pontosan
azok a kérdések, amelyekkel nem akartam foglalkozni. Nem.
Csak húztam az időt, a hétvégébe kapaszkodtam azt remélve,
hogy a távolság és az idő talán elmossa a vágy ködét, és végre
újra helyet kap a világban a logika és az észszerűség.
A következő hétfő volt pályafutásom eddig legjobb napja.
Minden simán ment, és amikor megérkeztem az utolsó
órámra Jaimevel és a haverjaival, ők is viselkedtek.
Mármint mindenki… Jaimet kivéve.
Szokás szerint a mobilját nyomkodta, de mivel rám sem
nézett, szemet hunytam a dolog felett. Úgy akartam letanítani
az órát, hogy közben nem érzem, hogy a mellbimbóm
megkeményedik perzselő pillantásának kereszttüzében.
Felvillant a telefonom az asztalon. Ellenálltam a
kísértésnek, és nem néztem meg. Millie-re koncentráltam, aki
éppen felolvasott egy verset, amit írt. Nagyon ügyes volt. A
kreativitás némi művészi vénával megspékelve ott ragyogott
testének minden sejtjében. Vajon írni szeretne majd? Vagy
festeni? A könyveit és a kezét is mindig beborították a kis
rajzai, és folyton a könyveket bújta. A megfelelő
iránymutatással és biztatással igazán sokra vihetné.
Afelől kétségem sem volt, hogy nem én vagyok az az ember,
aki mindezt kihozhatja belőle. Nem volt bennem elegendő
motiváció, együttérzés és tekintélyt parancsoló jelenlét,
három dolog, ami egy jó tanár ismérve.
Millie-t néztem, de feltűnt, hogy amikor beszélt, még
Vicious is elhallgatott. Millie-ben megvolt az a fajta bohókás
bűbáj, amit egy lány nem tud megjátszani. Mivel mindenki őt
figyelte, lehetőségem adódott rápillantani a mobilomra. Hogy
Julia Roberts szavaival éljek a Micsoda nő!-ből: Hiba volt.
Nagy hiba. Óriási.

Jaime: Hiányoztál a hétvégén. Azt hittem, hogy írsz, és

megköszönöd, hogy megmentettelek Vicious haragjától,
hálátlan kis dög. De hát tévedtem.

Azta! Van ennek fogalma arról, milyen bajba kerülhetek, ha

valaki meglátja ezt az üzenetet? A tanárok és a diákok csakis
tanulmányi okból tudták egymás számát. Simán figyelmen
kívül hagytam az üzenetét, és feszes kis mosollyal
biccentettem Millie-nek, hogy folytassa. Pitty. Újabb üzenet.

Jaime: Cuki, hogy úgy teszel, mintha Millie-re figyelnél,

amikor tudom, hogy csak arra vársz, hogy az óra elüsse a
hármat, hogy aztán az asztalra döncselek, és úgy
megbasszalak, hogy az ablakok is beleremegnek.

Természetesen ezt az üzenetet sem méltattam válaszra, bár

nagyon szerettem volna kijavítani a „döncselek”-et
„döntselek”-re. Az irodalomtanár énem utálta, amikor az
emberek rosszul írtak dolgokat. A jelek szerint még szexting
közben is.
 Elvörösödtem, és megint a horgonyos nyakláncomat
birizgáltam, a medált az alsó ajkamhoz érintettem. Aztán
köhintettem, megköszörültem a torkomat, és azt mondtam:
„Hangosabban, Millie!”
Millie körbenézett, ő is éppolyan idegesnek tűnt, mint én,
de azért kelletlenül megemelte a hangját a következő sornál.
Igazából nagyon izgalmas volt a verse. Az életről és a halálról
szólt, meg arról, hogyan jelképezi mindkettőt a cseresznyefa.
Mindenki némán és érdeklődve hallgatta. Dean Cole az
asztalra könyökölve úgy szívta magába Millie szavait, mintha
az lenne a levegő. És Vicious? Úgy nézett Millie-re, mintha az
övé lenne.
De hiába, az én fülem most már egyetlen dologra
hangolódott rá, mert titokban reméltem, hogy meghallom: a
mobilom rezgésének hangjára az asztalon, ami azt jelezné,
hogy új üzenetem érkezett.

Jaime: Olyan kemény a mellbimbód, hogy kibaszott

gyémántot is vághatnék vele, bébi! Annyira beindít, hogy
mindenki látja, mit művelek veled. Fél órán belül
benyúlok a ceruzaszoknyád alá, és az ujjaimat elmerí-tem
a puncidban. Megkeresem Ms. G. G-pontját, és addig
izgatom újra és újra, míg el nem ájulsz az orgazmusoktól.

Megkerültem az asztalt, és nekidőltem, az osztály felé

fordulva, reménykedve, hogy nem látják a pirulásomat, ami
mindennap gondot jelentett, mióta elkezdődött a viszonyom
Jaimevel. Jesszus! Viszony? Ez azért túlzás. Ez nem viszony
volt. Kúrtam a tanítványommal, és ezzel együtt a karrieremet
is elkúrtam. Mégsem tudtam leállni. Körbenéztem a diákokkal
teli teremben, de az unalmas tinédzserarcok közül csak az övé
emelkedett ki. A többieket szinte észre sem vettem a vágy
ködében bolyongva.
Újabb rezgés. Ezúttal vártam pár másodpercet, mielőtt
Jaimere néztem volna, és amikor megtettem, öntelt vigyorral
bámulta a mobilját. A mocsok.

Jaime: Aztán kiveszem a kezem, és megengedem, hogy

egyesével leszopogasd az ujjaimat, jó erősen, és hogy
könyörögj, hogy tegyelek magamévá. De nem foglak.
Előbb le kell szopnod, és addig tolom beléd a farkamat,
míg már szinte levegőt se kapsz. Az hogy tetszene, Mel?

Izzadni kezdtem, zihálva kapkodtam a levegőt. Millie

befejezte a versének felolvasását, de még mindig állt, várta a
visszajelzésemet. Minden szempár rám szegeződött.
Amennyire vágytól ködös állapotomban meg tudtam
állapítani, csodás munkát végzett, de képtelen voltam kiejteni
a szavakat. Komolyan attól féltem, hogy helyette valami
hülyeség szalad ki a számon Jaimeről meg a farkáról. Tényleg
olyan rohadt szép volt, hogy megérdemelte volna, hogy az
egész ország ódákat zengjen róla.
– Millie… – kezdtem, aztán megköszörültem a torkomat,
amikor a hangom megbicsaklott. Hallottam Jaime halk
kuncogását a terem végéből. Komolyan kinyírom, ha vége
ennek az órának. Millie hatalmas, ártatlan, babakék szemét le
sem vette rólam a válaszom közben. – Szerintem a versed
zseniális volt. A ritmusa, mint a szívverés. Igazán… elvarázsolt
– sikerült végre kiböknöm, szinte bocsánatkérő mosollyal.
Nem ez volt a megfelelő visszajelzés. Teret kellett volna
adnom a véleményeknek, de elég nehezen tudtam értelmes
mondatokat formálni, amikor még mindig nedves volt a
bugyim. A fenébe Jaime-vel meg az üzeneteivel!
Kihúztam magam, és még egyszer összecsaptam a
tenyerem.
– Akkor halljuk, ti mit gondoltok Miss LeBlanc verséről! Ki
szeretné kezdeni?
Bzzz. Újabb rezgés. Néhányan felemelték a kezüket. Shellyt
szólítottam fel, mert tudtam, hogy az a fajta lány, aki képtelen
befogni, így maradt elég időm elolvasni a beérkező üzenetet.
 Jaime: Olyan elveszett. Olyan összezavarodott. És
annyira kurvára az enyém. Még sose volt ilyen jó érzés
birtokolni valakit.

A szavai elevenembe vágtak.

Komolyan az övé lennék? Nem éreztem úgy… Nem éreztem
igaznak. De talán számára mégis az volt. És ami engem illet?
Én túlzottan féltem a következményektől, hogy mivel járna,
ha ő az enyém lenne, ezért igazán fontolóra sem vettem a
lehetőséget.
Elveszett. Összezavarodott. Ezt én is éreztem. Nemcsak
ebben a pillanatban, hanem úgy általában. Borzalmas tanár
voltam, a tanítványaim jobbat érdemeltek. És annyira azért
érdekeltek, hogy belássam, át kell adnom a helyem valakinek,
aki nagyobb lelkesedéssel tanítja majd őket. Több
odafigyeléssel. Valaki olyannak, aki a világ Millie-jeiből
művészt farag, nem tartja itt őket egy szürke osztályteremben,
hogy verset olvassanak fel, amit alig ért.
Miután Shelby magyarázott valamit, csak hogy beszéljen, és
egy másik diák kérdezett párat Millie-től, Vicious, aki hosszú
lábait keresztbe vetve az asztalra tette, jelentkezett. Elakadt a
lélegzetem. Nem akartam, hogy letörje Millie önbizalmát.
Igazából javasolni akartam Millie-nek, hogy iratkozzon be egy
kreatívírás-tanfolyamra, amit a városban szerveztek.
Szerettem volna azt hinni, hogy Emilia egy kicsit magamra
emlékeztet. Ő is érzékeny volt, művészi lelkületű, és nem
zavartatta magát a kiváltságosok körétől, amihez ő nem
tartozott. Furcsa ingert éreztem arra, hogy megvédjem
Vicioustől, de senki más nem jelentkezett.
A legszívesebben kitekertem volna a mogorva seggfej
nyakát, de végül kelletlenül felszólítottam:
– Igen, Baron?
Vicious a pillái alól tanulmányozta Millie-t, miközben az
egyik rozsdás fémgyűrűjével játszott – ami kötelező eleme
volt emblematikus sorozatgyilkos-szerelésének. Fogát
kivillantva mintha azt várta volna, hogy Millie rettegve
süpped vissza a székébe, ahogy a többiek szokták, de Millie
talpon maradt, és úgy meredt Viciousre, mintha bokszzsák
lenne, amibe mindjárt beviszi az első ütést.
Rohadtul bírom ezt a csajt.
– Szerintem fantasztikusan borzalmas volt – jelentette be
Vicious alsó ajkát harapdálva.
Millie felvonta bájos szemöldökét, kerek, csinos arcára
mosoly ült ki.
– Ebből elég lesz, Baron… – kezdtem, de Millie felemelte a
kezét.
– Kérem, Ms. Greene, hadd mondja végig! Mi volt olyan
„fantasztikusan borzalmas” a versemben? – kérdezte tőle, és
úgy hangzott, mintha őszintén érdekelné a válasz.
Elhúztam a számat. Miért teszi magával ezt ez a lány?
Vicious hátradőlt a székén, és a gyűrűit vizsgálgatta.
– Túl bőbeszédű. Túl sok a hasonlat, és némelyik nagyon
közhelyes. Ezerszer hallottuk már őket. Van tehetséged, azt
elismerem, de akkor is… – Megvonta a vállát. – Az írásod
ügyetlen. Maradj a festésnél!
– És te mégis mit tudsz az írásról? – förmedtem rá. Most
rajtam volt a sor, hogy kérdezzek. Nem volt rám jellemző,
hogy elveszítem a fejem az óráimon, de Vicious most igazán
aljas volt. És persze az sem segített, hogy szombat este fölém
kerekedett a parkban.
Gyanítottam, hogy Jaime is érezte, hogy jobb, ha most nem
írogat tovább, mert zsebre tette a mobilját, és úgy meredt
Viciousre, mint aki próbálja neki azt üzenni: Fogd már be a
picsába, ember!
– Igazából elég sokat tudok – vágott vissza Vicious, és az
arca felélénkült. A hangja általában olyan egyenletes volt,
mint egy halott szívhangja a szívmonitoron, érdektelen és
lapos. – A seggnyalás soha nem segített egy írónak vagy
költőnek sem a fejlődésben, csak az építő kritika. Lehet, hogy
rossz pályát választott, Greene!
A jó francba ezzel! Büntetésbe küldöm vagy hetvenéves
koráig. Már az sem érdekelt, hogy Jaime éppen suli utáni
szexbulira hívott, és hogy másra sem tudtam gondolni, mint a
dühös, duzzadt farkára. Nem akartam, hogy Vicious így
beszéljen velem, és ami még fontosabb, nem akartam, hogy
így beszéljen Millie-vel. Ez a lány nem ezt érdemelte.
– Szedd össze a cuccodat, Baron! Óra után velem jössz
Followhill igazgatónőhöz. Remélem, nincsenek nagy terveid a
következő hónapra, mert a középszerű tanároddal fogsz
tölteni minden délutánt. Büntetésben. És elmondhatsz nekem
mindent a jó költészetről meg a rossz döntésekről. Például
arról, hogy miért rossz ötlet visszabeszélni a tanárodnak. –
Negédes mosolyt villantottam rá, majd kinyitottam a névlistát
a jegyzetfüzetemben, hogy kiválasszam a következő szegény
áldozatot, akinek meg kell osztania a versét az osztállyal.
Trent felnyögött a Vicious melletti asztalánál.
– Gratulálok, baromarc! Muszáj volt pofáznod, mi?
Dolgunk lenne a csapat ügyében, vagy elfelejtetted?
– Vigyázz a nyelvedre, Rexroth, mert te leszel a következő!
Merész lettem, mert volt hátvédem. Jaime volt az. Aki
egyébként úgy nézett ki, mint aki mindjárt robban, és úgy
bámult Viciousre, mintha most mészárolt volna le egy
kosárnyi kiscicát. A szemében tűz égett, ami felperzselt
bármit, amire odatévedt a tekintete. Megszólalt a csengő, a
terem megtelt nevetéssel és zsivajjal, és mindenki pakolni
kezdett.
– Mr. Linden olvassa fel a versét a következő órán. Kérem,
mindenki olvassa el A versírás szabályait Michaela
Steinbergtől, és következő órára tudjátok kívülről, mert
dolgozatot írunk belőle! – vakkantottam bele a tinik zsivajába.
A diákok kirontottak a folyosóra, de Jaime a helyén maradt.
A megfeszülő állkapcsából arra következtettem, hogy valaki a
teremben készülhet a halálára.
 Rajtunk kívül már csak Vicious maradt bent, de ő nem
siette el az indulást, szándékos lassúsággal, akkora vigyorral
az arcán pakolta el a cuccait, hogy az ember azt gondolhatta,
egzotikus nyaralásra kísérem valami sztriptízesekkel és
nemzetközi fegyverkereskedőkkel teli szigetre, nem az
igazgatóhoz.
Vicioust ott hagytam Followhill igazgatónő irodájánál,
aztán visszamentem a terembe. Azt hiszem, az igazgatónőt
lenyűgözte, de el is borzasztotta, hogy felelősségre vontam
Vicioust a hülyeségéért. Fogalmam sem volt róla, hogy az
igazgatónő mihez kezd majd vele, de nem is érdekelt. Én
megtettem, amit meg kellett tennem.
Amint visszaértem az osztályterembe, sóhaj szakadt ki
belőlem.
– Mit csináltatok a múltkor azokkal a srácokkal?
Jaime elterült a székében. Tengerészkék vászonnadrág,
magas szárú sportcipő és olyan lila izompóló volt rajta,
amiben remekül látszott az a cikis tetkója valami hülye
idézettel, amit a bordáira varratott. Sosem vettem a
fáradságot, hogy elolvassam, de nem lepett volna meg, ha a
Spongyabob Kockanadrágból lett volna valami.
Kit érdekel? Ő volt az én saját, kalóriamentes desszertem.
Legalábbis ezt próbáltam magammal elhitetni.
És legtöbbször sikerült is, de minél több időt töltöttünk
együtt, annál jobban kellett erőltetnem ezt a hazugságot.
– Gyere ide! – csalogatott behajlított mutatóujjával.
– Már megbocsáss! Én vagyok a tanár – hecceltem, de
közben nagyon örültem, hogy végre kettesben vagyunk.
– Én meg a rohadt zabos csávó, aki kénytelen néha helyre
tenni téged. Gyere! – Megpaskolta az asztalt, aztán visszaült a
székébe. Előbb a csukott ajtóra néztem, aztán vissza rá.
– Vicious visszajöhet – vitatkoztam.
– Vicious akkor is tartaná a száját, ha arra sétálna be, hogy
Mr. Pattinsont kúrom, miközben az SZMK elnöke nyalja a
segglyukamat. Azt csinálok, amit csak akarok, akárkivel, már
amíg az nem Millie. Olyanok vagyunk, mint a kibaszott
vértestvérek.
Millie, mi? Talán a mocsoknak mégis dobog a szíve valahol
mélyen elrejtve.
Lassú lépésekkel odamentem Jaimehez, és az asztala
szélére ültem. Megragadta a csípőmet, és az ágyékára húzott,
így rajta lovagoltam, és a lábam azonnal a derekára
kulcsolódott.
– Mit csináltatok velük? – suttogtam újra, de közben
ujjaimat arany hajába süllyesztettem, a karomat pedig a
nyaka köré fontam. Bármi is történt, érdekeltek azok a srácok.
– Bébi… – A kézfejével végigsimított a számon, és a szemét
egy pillanatra sem vette le az ajkamról.
– Nos? – Határozottan tágra nyitottam a szememet, hogy
lássa a kérdést az arcomon.
Nevetett, mintha aranyosnak találta volna az
arckifejezésemet.
– Még semmit. De kaptunk egy nevet. Toby Rowlandét.
– És? – Rowland harmadikos volt, egy újabb tapló
tanítványom. Nem mellesleg Rowland edző fia.
Jaime megvonta a vállát.
– A csávó az edzéseken is folyton az apja szoknyája mögé
bújik. Nehéz lesz rábizonyítani a dolgot, de egyikük sem ússza
meg ép bőrrel azt, amit Trenttel tettek. A rohadékok elvették
az utolsó esélyét, hogy kiszabaduljon innen.
Trent Rexroth, az All Saints kivételes tehetségű focisztárja
ősszel elcsúszott az egyik nagy meccsük előtt az öltözőben,
eltörte a bokáját, és ezzel lezárult az útja az egyetemre és a
profi focisták dicsőséges életébe.
Már nyitottam a számat, hogy megpróbáljam meggyőzni,
mondjanak le a bosszúról, de ekkor megragadta a fenekemet,
és belehúzott ágaskodó erekciójába, a blúzomon keresztül
keményen szívni kezdte az egyik mellemet, majd egy
incselkedő kis harapással fejezte be az akciót.
– Basszus… – mormoltam.
 – Milyen volt a hétvégéd? – Ajkát a nyakamra tette, és
végignyalt egészen a dekoltázsomig. Megborzongtam a teste
mellett. – Hiányoztam?
– Jó volt. – A kezem mohón simogatta széles mellkasát. –
És nem – hazudtam. – Azt hittem, megegyeztünk, hogy ez
csak laza szórakozás.
– Az is. – Hátrahajtotta a fejét, és komoly tekintettel a
szemembe nézett. – És jó szórakozás veled lenni.
– Biztos épp olyan jó szórakozás, mint a gimis lányokkal
lenni. – A szám kiszáradt, amikor ez kiszaladt a számon.
Ostoba és bizonytalan megjegyzés, de mégis jó érzés volt
végre kimondani, ami már hetek óta ott motoszkált a
fejemben. Bármerre ment is Jaime, a lányok mindig ott voltak
a nyomában. Bronzos bőrű, csillogó hajú, szélesen mosolygó,
kilométer hosszú lábú szurkolólányok, akik mellé zárkóztak a
folyosón, bármilyen hosszú léptekkel is haladt, akik az iskola
után a kocsijának dőltek, és nevettek minden egyes szaván,
még akkor is, ha semmi vicceset nem mondott.
Jaime elvigyorodott, jobb keze elindult a belső combomon,
és egyre feljebb vándorolt, míg végül eltűnt a szoknyám
szegélye alatt.
– Ezzel vitatkoznék. A gimis lányok túl sok energiát
igényelnek. Állandóan drámáznak. Órákig bírnak kibaszott
hajvasalókról meg bulikról pofázni. A dögösekkel Jennifer
Love Hewitt-filmekre kell menned. Nem… Semmi
szórakoztató nincs a gimis lányokban. Te ezzel szemben…
Ujjai rátaláltak átázott bugyimra, mire szokás szerint
félrebillentette a fejét, és széles vigyorral jelezte, hogy átlát
rajtam. A testem úgy táncolt, ahogy Jaime fütyült, és a szívem
olyan gyorsan és hangosan vert, hogy a pulzusomat még a
nagylábujjamban is éreztem. Ezzel az egésszel csak kihívtuk
magunk ellen a sorsot.
De a lelkem mélyén szinte kétségbeesetten kívántam, hogy
meglássanak.
 – Visszaszólsz nekem – folytatta. – Rideg vagy, és makacs.
Szomorú és csípős. Bírom ezt a fura stílusodat. Az egészet. –
Ujjával körberajzolta az arcomat, és hozzám hajolt. – De
leginkább… – lehelte, és gyengéd csókot nyomott a szám
sarkába. – Élvezem a hajszát. Te megizzasztasz máshol is,
nem csak a focipályán. És úgy tűnik… éppen ezt az
edzésformát kerestem.
Épp csak kimondta, amikor kitárult az ajtó, és Vicious
nyomult be rajta. Szerencsémre éppen a kezében tartott
papírlapra meg a másik kezében tartott feltépett borítékra
bámult.
– Nem tudom elhinni, hogy ilyen baromságokat ír… –
mormolta.
Így pont volt időm arra, hogy felugorjak Jaime árbócáról, és
lesimítsam a szoknyámat, aztán lehajolva úgy tegyek, mintha
az egyik könyvét lapozgatnám az asztalon.
– Itt van az a rész, amit kerestél. – Megköszörültem a
torkomat, és felegyenesedtem.
Vicious végre felnézett, de ezúttal sem rám.
– Trent most küldött üzenetet. Az edző összehívott egy
csapatmegbeszélést. Toby lesz a kapitány jövőre.
– Leszarom.
Jaime állkapcsán rángani kezdett egy izom. Megváltozott a
terem hangulata. Nem mondták ki a szavakat, de a szemem
előtt szőttek új terveket.
Toby Rowland akkora pácban volt, hogy szinte nekem fájt,
ha belegondoltam, mit fognak tenni vele, ha a kezük közé
kaparintják.
– A leszarom jól hangzik – visszhangozta Vicious
kifejezéstelen hangon. – Kurva sok büntetést adott, Ms. G!
Remélem, tudja, mit csinál! – Szadista kis mosollyal csóválta
a fejét. Egy kis fenyegetés.
– Vicious! – csattant fel Jaime. Egy kis figyelmeztetés.
Vicious a székéhez masírozott, leült, aztán legyintett.
 – Szerencséje, hogy a srácnak maga a gyenge pontja,
különben kicsináltam volna a Liberty Parkban.
„Inkább kemény pontja, bébi – jegyeztem meg magamban
az asztalom felé tartva. – El sem tudod képzelni, milyen
kemény.”
 Nyolcadik fejezet

Az a nap mindent megváltoztatott, mert Jaimevel elkezdtünk

üzengetni egymásnak. Így annyival egyszerűbb lett tervezni.
Több forró randit a félig összepakolt lakásomban. Több
teljesen őrült pozíciót. Több lopott csókot az iskolában,
aminek az élvezetét csak fokozta, hogy bármikor
rajtakaphattak.
A hétvégén Jaime küldött nekem egy képet magáról, amin
éppen a bicepszét feszíti az öltözőben. Szinte féltem megnyitni
az üzenetet, mert attól tartottam, valami borzasztót látok
majd, mondjuk, valaki más farkát, de aztán emlékeztettem
magam, hogy Jaimeről van szó. Érdekes módon a korához és
helyzetéhez képest meglepően felelősségteljes volt. Négyük
közül ő volt a legcsendesebb. Az, akinek még működött az
erkölcsi iránytűje. Ha Vicious volt a gonosz, Dean a füves és
Trent az elveszett, társát kereső gyönyörű lélek, akkor Jaime
volt a cement, ami összetartotta őket. Ő volt az, akire mindig
lehetett számítani. És én is kezdtem számítani rá.

Jaime: Tudományosan bizonyított tény. A város legjobb

csődörén lovagolsz. Ezekkel a bicepszekkel ölni lehetne.

Én: Jaime, tizennyolc éves vagy. Nem ártana egy kis

perspektíva, kérlek!

Jaime: És ezt az mondja, aki a kezében a farkammal

alszik el. Este pizza?

Én: Egyszer történt meg. Véletlenül.

 Én: És igen. De hagyma nélkül.

Az egyik könyvekkel teli dobozomnak dőltem, és úgy

kuncogtam meg öleltem a mobilomat, mint valami
félkegyelmű. „Katasztrófa – gondoltam magamban. – Mi a
francot művelek? Most már randizunk?”

Jaime: Hagyma nélkül? Akkor óvszer nélkül is. Tiszta

vagyok, te tablettát szedz.

Én: SZEDSZ. SZED – SZ.

Én: És megbeszéltük.

Jaime: Öröm veled üzletelni. x

Te jó ég, ezt le kell állítanom! Abbahagyni, mielőtt

fájdalmat okoz. A szívem már így is túl erősen szorult össze,
valahányszor aznap először megpillantottam az
osztályteremben. A közös szex gyönyörébe egy csipetnyi
fájdalom is keveredett. Még mindig eltöltött. Eltöltött
örömmel, nevetéssel és csodás szexszel. De most már ő is
táplálkozott belőlem.
Érzelmekkel, gondolatokkal, logikával.
Aznap este, amikor Jaime a lakásomhoz ért, lebirkózott a
kanapén, és összevissza csókolta az arcomat. Nevetve ütöttem
az öklömmel kidolgozott mellizmát. Aztán félig birkózva, félig
csókolózva hemperegtünk, nevettünk, és csak utána
tartottunk egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy végre alaposan
szemügyre vegyük egymás arcát. Jaime felettem volt,
tekintete bejárta az arcom vonásait, mintha válaszokat
keresett volna azokra a kérdésekre, amelyeket egyikünk sem
mert hangosan feltenni.
 – Honnan tudtad, hogy szedek tablettát? – kérdeztem, mert
a csend már túl hangos volt, és muszáj volt megtörnöm.
– Láttam a dobozt a fürdőszobai polcon. Nagy cucc.
– Akkor vetkőzzünk le, és hancúrozzunk egyet! Péntek van,
gondolom, később a haverjaiddal akarsz majd lógni.
Azzal már kezdtem is lehúzni a pólómat, de Jaime
megállított a kezemre tett tenyerével.
– Csak nyugalom, kisasszony! Nem hajt a tatár. Nézzünk
meg együtt valami béna retró filmet, amíg a pizzát várjuk! Ma
este itt alszom.
Összevontam a szemöldökömet. Vicious minden hétvégén
hatalmas bulikat tartott, és a Szívtiprók mindig teljes
létszámban képviseltették magukat. Mintha kötelező lett
volna, vagy mit tudom én. Ezt azért tudtam, mert az All
Saintsben egy meghívás egy ilyen buliba azt jelentette, hogy a
menő srácok közé tartozol. És azért tudtam, hogy ma este is
lesz egy buli, mert tegnap a folyosókon megállás nélkül ment
a suskus arról, melyik srácokat fogják bunyóra hívni a
Defyban, és melyik lányok juthatnak be Vicious külön
médiaszobájába, amiben a Szívtiprók lógtak.
– És mi van Vicious bulijával? – kérdeztem. Az elmúlt
hetekben, ha csak elképzeltem Jaimet abban az eldugott
szobában a fiatal, kapható lányokkal, elszállt az agyam.
Gyűlöltem ezeket a bulikat, és még jobban megvetettem
miattuk Vicioust.
– Én nagyobb bulit terveztem ma estére a lábad között –
vonogatta a szemöldökét.
A szememet forgattam, de nem tudtam elfojtani a
mosolyomat.
– Azt hiszem, kedvellek – mormoltam, és az arcomat izmos
felsőtestéhez szorítottam. A fülem alatt éreztem a szívverését.
– Azt hiszem, én is kedvellek téged.
A szívem majd’ felrobbant, és úgy szorítottam a horgonyt a
nyakláncomon, mintha az életem múlna rajta, bár tudtam,
hogy ezúttal ez sem tud megmenteni attól, hogy mélyebbre
merüljek ebben a valamiben, amit magunknak teremtettünk,
bármi legyen is ez.
De pontosan tudtam, mi ez.
Varázslat.

Pszichológusok már bebizonyították, hogy az emberek

hazudnak maguknak azért, hogy megóvják az elméjüket a
saját tetteiktől. Attól, amit gondolnak és éreznek. Jaime
Followhill-lel kapcsolatban én is a tagadást választottam. A
fejemben próbáltam lekicsinyíteni az egészet. Mintha
semmiség lenne, csak egy kis szórakozás. De az igazság az,
hogy soha férfi nem fogott még meg ennyire.
A Defy.
Ezen töprengtem a legtöbbet. Miért bunyózott? Nem úgy
nézett ki, mint akinek ilyen erőszakos dologra van szüksége
ahhoz, hogy levezesse a feszültséget. Viciousnek nyilván, de
Jaimenek? Nem. Ő laza srácnak tűnt.
Úgyhogy a film és a pizza után (hagyma nélkül. Nem
felejtette el) megkérdeztem.
Azért előkészítettem rá. Tudtam, hogy Jaime nem fog
könnyen megnyílni nekem a barátaival kapcsolatos dolgairól.
Úgyhogy térdre ereszkedtem, és a számba vettem őt – egész
hosszában, a szám majdnem a teljes farkát magába szívta, a
maradékra pedig ott volt a kezem. Nyögött, és előre-hátra
mozgatta a fejemet, kezével a hajamba kapaszkodva.
– A szádba fogok élvezni – jelentette be. Felállt, az egyik
lábát lazán a hűtőmnek támasztotta, és ott magasodott
felettem az ő meztelen, 190 centis dicsőségében.
A forró húsába nyögtem, lassan jobbra-balra mozgattam a
fejem. Élveztem, hogy csodál és vágyik rám egy fiatalabb férfi.
Teljesen megőrjített… de én is megőrjítettem őt.
A nyögésem felbátorította, úgyhogy a számba engedte
magát. A meleg, sós folyadék rögtön a torkomba folyt, és
azonnal lenyeltem, annyira akartam minden egyes cseppjét.
Miután elélvezett, leereszkedett a földre a hűtőm előtt,
behajlított térddel leült, és lassan elengedte a hajamat.
Mindketten vigyorogtunk, azzal a bizalmas mosollyal, amit
csak mi tudtunk megfejteni. Úgy sejtettem, ha akarnék sem
tudnék senki másra így mosolyogni.
– Na mi a helyzet?
Lazán és magabiztosan megragadta a kezemet, és a lába
közé húzott. Engedtem neki, szinte doromboltam, ahogy
lassú, csábító csókban forrt össze az ajkunk.
– Odanézzenek, az én kis balerinám, aki megtanult úgy
oboázni, mintha a ’80-as években lennénk!
– Mert mi volt a ’80-as években? – kérdeztem, és
nevetségesen hülyének éreztem magam. Azt gondolnád,
többet tudtam arról az évtizedről, mint ő. Megvonta a vállát.
– Semmi. Csak szerettek az emberek szopni, gondolom.
Nevetve ráztam a fejemet. Néha olyan lökött volt, de
pontosan ezért volt olyan könnyű elengedni magamat a
társaságában. Tenyeremet a mellkasára simítottam.
– Kérdeznem kell tőled valamit.
– O-ó! Bajban vagyok, Ms. Greene? Rossz kisfiú voltam? El
leszek fenekelve? – vonogatta a szemöldökét, és felnevetett.
Egek, de szexi volt! És bakker, ez milyen furcsa…
Megráztam a fejem, és lehunytam a szemem, hogy ne
lássam, hogyan reagál a pirulásomra.
– Mesélj a Defyról! – kértem.
Egyik tanár sem tudott sokat a Defyról, már a sérüléseken
kívül, amiket hétfőnként láttunk rajtuk. A diákok véres
bunyókat rendeztek Vicious bulijain, és ez ellen semmit sem
tehettünk.
Jaime összevonta a szemöldökét.
– Mit akarsz tudni?
 – Mindent tudni akarok. – Megköszörültem a torkomat. –
Hol, miért, hogyan, és leginkább… te miért csinálod?
A tekintete elsötétült, szőke haját kontyba fogta a feje
tetején. Némán figyeltem, és nagyot nyeltem, amikor
leeresztett pillái mögül rám szegezte a tekintetét. Beljebb
hatoltam egy olyan területre, ami nem az enyém volt.
Mindketten ezt tettük. Olyan bensőséges és titokzatos volt, két
olyan határt készültünk átlépni, amiről azt ígértük, hogy a
hálószobán kívül tiszteletben tartjuk.
Most megszegjük a szabályokat?
Felmerült bennem, hogy én voltam az első, aki átlépte a
határt, amit a kapcsolatunk elején olyan sietősen festettem
fel. De az is eszembe jutott, hogy nem is egy vonal volt, inkább
afféle absztrakt festmény tele vonalakkal, körökkel és
háromszögekkel. Egy merő zűrzavar, és teljesen reménytelen
volt benne manőverezni.
– Ez nem hagyhatja el ezt a szobát – figyelmeztetett Jaime,
és lehajtotta az állát, hogy az orra az enyémhez érjen.
– Hát persze – mondtam magától értetődően. Még mindig
a földön ültünk, összefont lábakkal. Ebben a percben
szerettem volna félredobni a tanári diplomámat, vagy még
inkább meggyújtani. – Ez köztünk marad. Csak kíváncsi
vagyok.
– Hát… – Közelebb húzott magához, széjjelebb tárta a
lábait, hogy jobban elférjek köztük. A szeme egy láthatatlan
foltra szegeződött a falon. Ez most nehéz volt neki. Le kellett
mondania egy titokról, ami nem csak az övé volt. – Hogy hol?
Vicious házában. Minden hétvégén. A srácok tudják, hogy ha
nem akarnak bunyózni, jobb, ha el sem jönnek a bulikra. És
mégis… mindenki eljön. Lássuk be, ez a város kibaszott
unalmas! Mind gazdagok és kiváltságosak vagyunk, és
kétségbeesetten próbáljuk betölteni az űrt.
– Milyen űrt?
– Azt az űrt. Legyen szó szexről, a nyomásról vagy a
pénzről. A teniszpályán szoktunk bunyózni. Vicious apja és a
mostohaanyja sohasem használja, úgyhogy nem veszik észre a
vérfoltokat, amiket a karbantartójuk eltüntet hét közben.
Ezt az űrt én is ismertem. Nem akartam elmondani neki,
hogy bennem is ott volt. Az az üresség a lelkemben. És én is
találtam valamit, amivel be tudtam tölteni. Őt.
Váratlanul a hátam mögé fonta egyik kezét, és lassan
leengedett a földre, vigyázva, nehogy beüssem a fejemet.
Arcára arcátlan vigyor ült ki.
– Hogy miért? Mert jó buli. Mert manapság a férfiakat már
annyira kiheréli a társadalom, hogy néha jó érzés
visszaszerezni a tökeinket. Miért bírják a pasik annyira a
Harcosok klubját? Mert minden Calvin Klein alsógatyás,
citrusos aftershave-től illatozó pasi mögött, aki tudja, mi az a
Versace, és külföldi filmekre meg olasz éttermekbe visz
randizni, ott rejtőzik egy vadállat, akinek nincs más vágya,
mint a hajadnál fogva a barlangjába vonszolni.
A másik keze közénk kúszott, le a hasamon a nedves
bugyimig. Térdig érő ruha volt rajtam, de feltűrve, és úgy
tűnt, Jaimet, nem igazán zavarja. A bugyimon keresztül vadul
dörzsölni kezdte a puncimat.
– Hogy hogyan? Valaki kilép a pályára feltűrt ingujjal. Ez a
felhívás a bunyóra. Nem hívhatsz ki konkrét embert, a
másiknak is önként kell jelentkeznie. De a csajoknak bejön,
még akkor is, ha veszítesz, szóval mindenki bevállalja, mert a
punci jó, még akkor is, ha vérzik a szád. Ököllel ütünk,
rúgunk. Ilyen alap MMA-cuccok. De nagyrészt tiszta bunyók.
És ha mégis elszabadulnak a dolgok, ami nem szokott
megtörténni, hacsak Vicious nincs a dologban… –
Megharapta az ajkamat, határozott mozdulattal lehúzta a
bugyimat, és belém tolta két ujját. – Akkor az egyik szívtipró
szétszedi a bunyózókat, hogy elkerüljük a sürgősségit.
Nyöszörögve feszültem meg az ujja körül. A szokásosnál
keményebb volt, és gyanítottam, hogy nem véletlenül. Meg
akarta mutatni nekem, hogy férfi, nem csak egy kölyök.
 És sikerrel is járt. Ki és be, ki és be, addig dolgozott rajtam
az ujjával, míg már tehetetlenül vonaglottam alatta a konyha
padlóján.
Szóval ez volt az. Ez volt a Defy. Volt még egy csomó
kérdésem, de per pillanat nem tudtam megfogalmazni őket.
Azért egy dolog világos volt: Jaime nem félt a fájdalomtól.
Legalábbis a fizikaitól.
De mi a helyzet az érzelmivel?
És mi a helyzet velem? Én ki fogom bírni a csapást, amikor
ez kettőnk között megszakad?
Egyelőre csak azt tudtam, hogy bírom, ahogy ki-be siklik
belőlem. Annyira, hogy elélveztem az ujjain, mielőtt
egyáltalán a csiklóm közelébe ért volna.
– Nekem elég férfiasnak tűnsz – lihegtem félig nyitott
szemmel, kocsonyaként remegő lábakkal.
– Te pedig olyan nőnek, akiért megéri harcolni, Ms.
Greene!
 Kilencedik fejezet

Hat mesébe illő hét telt el, mire Jaime a testem mellett a
szívemre is igényt nyújtott be. Nem meglepő módon a
menstruációm első napja volt (vagyis az az időszak, amikor a
hormonok elszabadultak a testemben). És egyben a
költözésem napja is.
Egy kis tengerparti városban találtam lakást Todos Santos
mellett, és megbeszéltem, hogy aznap helyettesítő tanár tartja
meg az óráimat. Ez sem akadályozta meg Followhill
igazgatónőt abban, hogy mogorván a szememre vesse, hogy
van pofám szabadnapot kivenni, amikor a pozícióm forog
kockán, és egyébként is lemaradásban vagyok az elvárt
tanmenethez képest. Most, hogy lefizetett Jaime autóbalesete
után, újra a régi formáját hozta.
Mivel nem akartam túl sok pénzt költeni a költöztetőkre,
úgy döntöttem, a cipelés egy részét én intézem. A délelőttöt
azzal töltöttem, hogy a régi lakásom és az új között ingáztam,
és fel-le hordtam a dobozokat a lépcsőn. Izzadt voltam, és
büdös, a hajam csupa kóc, rózsaszín-fekete tréninggatya volt
rajtam, meg egy sárga atléta, amiből kilátszott az izmos
hasam. Ha a lepukkant társasházban, amibe beköltözni
készültem, ott várt egy férjjelölt, tuti azt fogja gondolni, hogy
dögös vagyok. És nagy eséllyel hajléktalan.
A harmadik körömnél tartottam a régi lakásomnál, amikor
megláttam az ajtó előtt Jaimet. Fehér atléta volt rajta, és
khaki sort. Olyan fajta, ami úgy simul rá a fenekére, mintha
hencegne: Bizony, én egész nap ezt tapizhatom, ribi!
A szívem a torkomban dobogott, amitől mintha
fájdalmasan rándult volna össze a lelkem. Csak amíg vége az
iskolának, rémlik?
– Iskolában kellene lenned! – Elslisszoltam mellette, be a
lakásomba. Igen, rideg voltam vele az anyja előző napi
viselkedése miatt, és nem, ez nem volt igazságos tőlem, de
nem tehettem róla. Éppen megjött. Lehetett velem egy kicsit
elnéző. Emellett éppen lógott az iskolából. Márpedig engem
érdekeltek a tanulmányai. Nem is kicsit, ami azt illeti.
– Azt hittem, beteg vagy. – Gyorsan benyomult a
lakásomba, mielőtt becsukódott volna mögöttem az ajtó.
Zsebre dugta a kezét. – Nem is említetted tegnap, amikor
találkoztunk, hogy ma költözöl.
– Láttad a dobozokat.
– Ja. Azok itt vannak, mióta először jártam itt. Soha nem
tettél beléjük semmit. Azt hittem, most költöztél be, nem azt,
hogy elköltözöl. Mi ez a baromság?
– A tulaj magának akarja a lakást, szóval másikat béreltem
– vonogattam a vállamat, de nem voltam hajlandó komolyabb
magyarázatba bocsátkozni, mert ez az egész köztünk elvileg
csak egy kis móka volt. Nem kellett tudnia a napirendemet,
bár a legtöbb nap pontosan tudtuk, hol van a másik. Fájdalom
csengett a hangjában, és nemcsak hallottam, de éreztem is,
mint egy gyomrost. Ez így nem stimmelt. Tudnia kellett, hogy
nem tartozunk egymásnak semmivel.
Jaime nagy sóhajjal ejtette a témát.
– Mindegy. Lógjunk együtt!
– Nem lóghatsz az iskolából, Jaime! Meg fogsz bukni.
Hiába vettek fel az egyetemre, ez akkor is rosszul festene. –
Elkezdtem összeszedni a vállfákon lógó ruháimat. Eredetileg
dobozokat akartam lehordani az autómba, de nem akartam,
hogy végignézze az izzadt PMS-összeomlásomat.
– Vagyis nem akarsz velem lógni? – Követett, és útközben
sikeresen felborított pár egymásra pakolt dobozt a hatalmas
testével.
– Nem. Ma nincs időm dugni. – Tovább masíroztam fel és
alá, szennyeskosarakba tömködtem a ruháimat, remélve,
hogy veszi a lapot.
A fenébe vele! Eleve az ő hibája volt, hogy még nem voltam
bepakolva.
Jaime megragadta merev vállamat, és az arcomba nézett.
– Szerinted ezért jöttem ide? Hogy megdugjalak?
Őszinte tekintete rögtön lehántott egy réteget a
mogorvaságomról, de akkor is el kellett mennie. Ennek véget
kellett vetni. Véget kellett érnie kettőnknek.
Akkor mégis miért éreztem úgy, hogy nem kapok levegőt,
valahányszor elképzeltem az életemet nélküle?
Újra megvontam a vállamat.
– Nem? Hát jó, akkor nem. De akkor is költözésben vagyok,
amint látod, és elég sok a dolgom. – Felemeltem egy adag
ruhát, hogy alátámasszam a mondandómat. – Holnap
találkozunk!
– Segítek – jelentette be Jaime, felemelte a legnagyobb,
legnehezebb dobozt, és a vállára vette.
Tiltakozni akartam, de basszus, az a doboz simán megvolt
vagy ötven kiló. Eddig úgy kerülgettem, mint a részeg
nagynénit az esküvőn, akivel senki sem akar beszélni. Ahogy
végigsiklott a tekintetem a Jaime karján kidagadó éren,
tudtam, hogy el kellene utasítanom a segítségét. Iskolában
kellene lennie. Gyanút is kelthet, hogy ugyanazon a napon
tűnünk el. Még élénken élt az emlékezetemben Vicious
burkolt fenyegetése.
De… tényleg nagyon jól jött volna a segítség.
Plusz amikor róla volt szó, egyszerűen tehetetlen voltam.
– Hát jó – adtam be a derekam kis szünet után. –
Megmutatom, hol parkolok.
Erre felmordult, csak hogy eszembe juttassa, ki is itt a
főnök.
– Sokkal logikusabb a Range Roverrel menni. Nagyobb
benne a hely. És hamarabb végzünk, több időnk marad
kettőnkre.
Kifújtam a levegőt, és elindultam lefelé a lépcsőn.
 – Csak hogy tudd, éppen megjött.
– Nem mondod! Pedig olyan jól leplezted. – Úgy dobta be a
dobozt a csomagtartóba, mintha pillekönnyű lett volna. –
Amint mondtam, csak lógni akarok veled. – Összevont
szemöldökkel, szigorúan meredt rám.
Hát, a jelek szerint együtt lógunk…
Este hétre sikerült átvinni (és kipakolni) minden holmimat,
Jaime pedig elszaladt a legközelebbi Wendy’sbe kajáért.
Megkérdezte, hozzon-e sört is, és miután rávágtam, hogy
persze, majdnem leharaptam a nyelvem, amikor rájöttem, mit
is csináltam. Olyan könnyen el tudtam feledkezni róla, hogy
nem vagyunk egyidősek. A vicces az, hogy tényleg hozott sört.
Amikor megkérdeztem, van-e hamis személyije, kuncogott, és
úgy borzolta össze a hajamat, mintha valami helyes kisgyerek
lennék, majd elmagyarázta, hogy Todos Santosban sosem
kérnek személyit a Szívtipróktól. Megcsóváltam a fejem, és
kinyitottam egy sört.
Jaime beállította a tévét, aztán odahúzta a dohányzóasztalt
a szoba közepére, és megnéztünk valami béna kvízműsort a
80-as évekből. A lábát feltette az asztalra, én meg a kanapéra
gömbölyödtem. Úgy néztünk ki, mint egy pár. És ami még
furcsább – úgy is viselkedtünk.
Olyan természetes volt. És ijesztő. Egyetlen rövid, őrült,
„egyértelműen segítségre szorulok” pillanatig elképzeltem,
hogy együtt költözünk ebbe a lakásba, ő és én.
– Mégis hogy jutottunk idáig? A rohadt életbe, a
tanítványommal dugok! – szakadt ki belőlem váratlanul, bár a
szemem még mindig a tévére tapadt.
– Hát… – Jaime kinyújtózott, egyetlen húzással kiitta a
maradék sörét, aztán lecsapta a dobozt az asztalra. –
Belezsaroltalak. Úgy.
A gúnyban ott volt a hazugság, amit el akartam hinni.
Mindketten tudtuk, hogy nem kényszerített. Önszántamból
dugtam vele. A számhoz emeltem a sörömet, hogy húzzam az
időt.
 – Oké… – Megnyalta az ajkát, kikapcsolta a tévét, aztán
megdörzsölte a combját. – Játsszunk felelsz vagy merszet!
Nagy volt a kísértés, hogy emlékeztessem, nem vagyok
tizenkét éves, de nem akartam még jobban a Grincset
játszani, úgyhogy csak ártatlanul rebegtettem rá a
szempilláimat.
– Ki akarod sajtolni belőlem a titkaimat?
– Miért ne, ha már te nem fogsz belőlem mást kisajtolni ma
este. – Felállt, és eltűnt a kicsike konyhámban, hogy aztán egy
üveg Jose Cuervo tequilával térjen vissza. A nyakánál fogta a
palackot, és visszahuppant mellém a kanapéra. Törökülésben
ültünk egymással szemben. Felettünk halkan zúgott a
mennyezeti ventilátor, és ha nagyon csendben maradtunk –
és most úgy maradtunk –, még a partnak csapódó hullámokat
is hallani lehetett, mint valami ritmusos, andalító altatódalt.
– Ehhez a beszélgetéshez pia kell, szóval egy húzás minden
alkalommal, ha a felelt választjuk a mer helyett. – Jaime
letette közénk az üveget, de a hangja elfogódott volt, és furcsa
tekintettel nézett rám.
Általában szinte lehetetlen volt olvasni Jaimeből. Ő volt a
dögös, gondtalan sportoló, némi sötétséggel a világos szemek
mögött, de a mostani arckifejezése… már szinte fájdalmasnak
tűnt.
– Nem akarlak az asztal alá inni. Még nem is vagy
huszonegy.
– Tizennyolc vagyok. Bárhol máshol a világon –
gyakorlatilag egész Európában – akkor csaphatnám szét
magam, amikor csak akarom.
– De nem vagyunk Európában – jegyeztem meg elmésen.
– De egy nap majd ott leszünk. Együtt.
Olyan magabiztosan jelentette ki ezt a különös ígéretet!
Majdnem leestem a kanapéról. Hát jó. Térjünk vissza a
témához!
– Én szeretek kockáztatni.
 Felvontam a szemöldökömet, és nevettem, de leginkább
csak azért, hogy elrejtsem, mennyire ideges vagyok.
– Az igazán merészek a felelést választják. Az sokkal
nagyobb kihívás, mint merni. – A jobb szeme megrándult. –
Szóval… felelsz vagy mersz?
– Merek – mondtam kihívón, remélve, hogy sikerül
enyhítenem a feszültséget. Bárhová vezet is ez a beszélgetés,
fájdalmas és veszélyes lesz mind a kettőnknek.
Jaime leszegte a fejét, végigfuttatta ujját az alsó ajkán, és
egy pillanatra felbukkant a szokásos játékos énje a komoly fal
mögött, amit ma este maga köré emelt.
– Akkor nézz a szemembe, és mondd, hogy nem érzel
semmit irántam!
A szavai egyszerűek voltak, de amit kért – lehetetlen.
Szaporán pislogtam rá, mert most először jöttem rá, hogy a
válasz a kérdésére olyasmi, amivel még nem tudok
szembenézni.
– Felelek – mondtam gyorsan. Fájdalmasan nyeltem egyet.
Jaime hátravetett fejjel nevetett, de ez a nevetés mogorva és
boldogtalan volt.
Elkaptam róla a tekintetemet, éreztem, hogy az arcomból
kiszalad a vér.
– Most mi van? Meggondolhatom magam.
– Nem. – Felém nyúlt, hüvelykujjával végigsimított az
arcomon. – Mondd el, mit érzel!
A hangja olyan lágy lett, mint egy selyempárna.
– Miért? – suttogtam, és mindent megtettem, hogy ne
hunyjam le a szememet. Ha megtettem volna, biztos, hogy
elszabadul egy könnycsepp. Én sosem sírtam. A New York-i
baleset óta nem. Kibírtam. A fenébe is, Jaime Followhill,
bármi jött, én kibírtam!
Jaime finoman az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem,
hogy a szemébe nézzek. Lassan a homlokomhoz támasztotta a
homlokát, lehunyta a szemét, és legyőzött sóhaj szakadt ki
belőle.
 – Mert én is érzem.
Azt akartam, hogy csókoljon meg. Erősen, mégis
gyengéden, úgy, hogy a csók megnyugtasson, hogy nem
őrültem meg, mert rájöttem valamire ezen a kopott kanapén
ebben az apró kis lakásban.
Beleszerettem a tanítványomba.
Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak szex, de nem
csak az volt. Pizzát ettünk esténként, és nagyokat nevettünk
az olcsó, szúrós paplanom alatt. Hülye beceneveket adtunk
egymásnak, én voltam a kis balerina, ő meg zsiráfnyelv, mivel
számtalan orgazmust köszönhettem neki és a nyelvének.
Tarantino-filmeket néztünk, és csókokat loptunk az
iskolában, a gyönyör két tolvaja, akik alig várták, hogy
beismerhessék a bűnüket. Megszállott voltam, kétségbeesett,
a bűvkörébe kerültem. És teljes bizonyossággal tudtam, hogy
amikor elballag, és elköltözik az egyetemre, az ugyanolyan
csapás lesz, mint a balesetem a metróban.
A tánc volt az életem.
És Jaime? Most jöttem rá, hogy Jaime lett az életem.
Húzott egyet a tequilából, aztán visszacsavarta a kupakját,
és magához húzott, a nyakamat szorítva a száját a számhoz
nyomta.
– Kérdezz! – Alkoholos lehelete betöltötte a számat.
– Felelsz vagy mersz?
– Felelek. És az igazság csúnya lesz, készülj fel! –
Elengedett, és eltolt magától, a szeme lecsukódott. Az arcáról
ingerültség és megbántottság sugárzott. Amikor a kanapéra
hanyatlott, olyan legyőzöttnek tűnt. Én nem ezt a Jaimet
ismertem, ez nem a bugyiszaggató mosolyú ördögfióka volt.
Aggodalom szorította össze a gyomromat.
– Amikor először megláttalak – kezdett bele –, nem volt
más vágyam, mint a nevemmel megbélyegezni a seggedet,
hogy mindenki tudja, egyedül én érhetek ehhez a csodához.
Olyan voltál, mint egy hercegnő, Mel! Egy őrülten dögös
hercegnő tökéletes tartással és rakoncátlan tincsekkel. –
Elvigyorodott. – Nyilván szó sem lehetett róla, hogy lépjek az
ügyben. Csak egy vágyálom voltál. Aztán a végzős évem első
napján hazamentem, és anyámnak be nem állt a szája, csak
ezt hallgattam, Melody így és Melody úgy. Hogy milyen
borzasztó vagy a munkádban, hogy tönkreteszed Mr.
Pitterman örökségét, bla-bla-bla, egyik hülyeség a másik után.
Rühellt téged. Csak azért kaptad meg a melót, mert Mr.
Pitterman olyan váratlanul adta be a kulcsot.
Nem mondott semmit, amit már ne tudtam volna, de attól
még fájt. Az előző irodalomtanár két nappal az iskolakezdés
előtt halt meg váratlanul szívrohamban. Followhill
igazgatónőnek gyorsan kellett cselekednie.
– Te lettél a kedvenc témája a vacsoraasztalnál. Tényleg ki
nem állhat. – Jaime megint kortyolt egyet, a tequila erejétől
elfintorodott. – Csinos vagy, fiatal, és kicsit sem izgat a
hatalma meg a státusza meg az a mocskos pénz, ami ezt az
egész várost működteti. – Továbbra is csukott szemmel
beszélt. Valószínűleg életében először kínosan érezte magát. –
Jó tanár vagy. Ezért nem csesztettelek soha. Nem te tehetsz
róla, hogy egy rakás kiváltságos seggfej vagyunk.
A kezemet a karjára tettem. Ő ivott még egy keveset.
A fájdalmad az enyém is, szeretném magamra venni, mert
megtehetem. Mert én mindig ezt csinálom. Mindig
magammal cipelem a fájdalmat. Hadd vegyem át a tiedet is!
– ezt üzente az érintésem.
– Számtalanszor mondtam anyámnak, hogy fogja be. Nem
azért, mert meg akartalak védeni, hanem mert a pletyka rólad
csak táplálta bennem a szörnyeteget. Amikor rólad
beszéltünk, nehezebb volt elfeledkeznem rólad. Olyan rohadt
szexis voltál… – Lehajtotta a fejét, és még mindig csukott
szemmel beharapta telt ajkát. – Amikor megtudtam, hogyan
buktál ki a Julliardról, úgy éreztem, meg tudnék halni érted.
Éreztem, hogy a tanítás nem az igazi hivatásod. Folyton a
tizennyolc éves éned járt a fejemben. Annyi idős voltál, mint
én. A szívedet összetörte a balszerencse, megtört egy olyan
baleset, ami egy sebnél mélyebb nyomot hagyott benned.
Kényelmetlenül feszengtem a kicsi kanapén, ami minden
szava után egyre kisebbnek tűnt. A tekintetem a kezemre
siklott, láttam, hogy megremeg. Rettegtem, de leginkább
össze voltam zavarodva.
– Egész évben én jártam a fejedben?
– Ennél sokkal több történt. Hat héttel az iskola kezdete
után volt egy nagy balhém anyámmal. Rowland edző szívatta
Trentet, miután eltörte a bokáját, mintha ő tervezte volna,
hogy lesérül, és elkúrja a sportkarrierjét. Végül kiálltunk
Trent mellett az edzővel szemben, de anyám megvédte az
edzőt. A veszekedésünk annyira kiakasztott, hogy engedtem a
kísértésnek veled kapcsolatban. Követtelek a lakásodhoz, és
próbáltalak megpillantani a hálószobád ablakában. Nem
tudom, miért csináltam. Mintha valami frissítőt ittam volna,
segített kicsit lenyugtatnom magamat.
Jaime kinyitotta kék szemét, és kihívón nézett rám.
– Te voltál a tökéletes bűnöm, Melody, mintha csak arra
vártál volna, hogy megszerezzelek. Nem érintett meg Todos
Santos pózolása és a kiváltságosok fennhéjázása. Teljesen rád
függtem. Attól a naptól kezdve úgy követtelek mindenhova,
mint valami túlbuzgó kölyökkutya. Követtelek a
szupermarketbe, a benzinkútra… és a kurva parkba minden
egyes reggel az edzés előtt, figyeltelek, ahogy csinálod a
jógapózokat, és komoly erőfeszítésembe került, hogy ne
verjem ki gyorsan egy fa mögött. Követtelek a vakrandijaidra,
és amikor rájöttem, hogy előtte még sosem láttad ezeket az
idiótákat, rátaláltam az online randiprofilodra, és hamis
néven csináltam egy profilt, hogy még közelebbről
figyelhesselek.
Remegő kezemet a szám elé kaptam. Nem úgy beszélt, mint
a srác, akivel jártam. Mármint dugtam. Nem, várjunk csak!
Jártam vele. Határozottan jártam vele. Az elmúlt tíz percben
gyorsabban haladt előre ez a kapcsolat, mint egy sprintfutó az
olimpián.
Még egy húzás a tequilából, még egy mély lélegzet. Még egy
tüske a szívemben.
Jaime minden egyes igazsággal, amit kiejtett a száján,
eggyel közelebb került a csatakrészegséghez.
– Hallgatlak – biztattam, mert féltem, hogy váratlanul
abbahagyja.
– Három hónapja rajtakaptam anyámat, hogy csalja az
apámat Rowland edzővel. Az én ágyamban.
Elborzadva szívtam be a levegőt. Mintha mezítláb jártunk
volna az érzelmek aknamezején, és Jaime most robbantott
alattam egy komoly gránátot.
Jaime apja sosem szállt fel a Todos Santos-i pletykavonatra,
úgyhogy nem sokat tudtam róla. Csak azt, hogy híres
emberbarát volt, aki több nagy jótékonysági alapítvánnyal is
együtt dolgozott, és bár előkelő családból származott, nem
igazán érdekelte a pompa meg a csillogás.
– Nem tudom, melyik része a rosszabb, hogy évekig hagyta
az edzőnek, hogy érzelmileg bántalmazza Trentet, vagy hogy
az én ágyamban kúrt azzal a mocsokkal. Szeretném azt hinni,
hogy csak kézenfekvőnek találták a helyet. Az ágyamnak
mindig szexszaga volt, és sosem ágyaztam be. – A szemében
fájdalom csillogott.
A nyaka köré fontam a kezemet.
Jaime az állát a vállamra támasztotta, és a hajamba
suttogva folytatta.
– Jó terápiának tűnt megdugni valakit, akit anyám utál.
Úgyhogy elkezdtem tervezgetni, és egyre többet beszéltem
veled a randioldalon. Megnyíltál nekem, elmondtad, mit
szeretsz, és mit nem szeretsz. Hogy milyen zenéket hallgatsz,
mik a kedvenc filmjeid, hol lenne az álomnyaralásod, egyik
réteg a másik után. És amikor eljött az idő, hogy lecsapjak,
randit beszéltem meg veled. Én voltam a lúzer csávó, aki
huszonhat évesen még az anyjával él.
 A mocsok.
Felnevettem, és ő is nevetett. Aztán én elhallgattam, és sírni
kezdtem. Átkozott PMS! Letörölte a könnyeket az arcomról,
és odanyújtotta a tequilát. Elvettem tőle, és én is húztam
belőle egyet. Minden annyira zavaros volt.
– Mekkora seggfej vagy, Jaime!
Jaime megdörgölte a fejét, ezzel rendesen összekócolva
szépséges kontyát.
– Az az üzenet, amit tolatás közben kaptál? Megterveztem.
És hogy belém tolattál? Én intéztem így, Mel! Szándékosan
zavartalak meg az üzenettel. Csapdába csaltalak. De tudod, mi
a legrosszabb?
Megráztam a fejem, éreztem, ahogy dühös és forró könnyek
csorognak le az arcomon.
Vörös szemmel nézett rám. Nem sírt, de tudtam, hogy
vissza kell tartania a könnyeit.
– Valahol aközött, hogy meg akartalak dugni, és lázadni
akartam az anyám ellen, beléd szerettem. Nem volt valami
szép folyamat. Basszus… – Felnevetett, és a nyakát
masszírozta. – Még csak romantikus sem volt, egyszerűen
megtörtént. Mert olyan erős vagy, mégis sebezhető. Kurva
eszes, de nem vagy sem keserű, sem szándékosan gonosz.
Mert baromi keményen meg kellett dolgoznom azért, hogy
megkapjalak, és még most sem vehetlek biztosra. De ha így
folytatjuk, ha továbbra is győzködnöm kell, hogy adj nekem
esélyt, míg te folyamatosan azt nézed, hogyan rázhatnál le,
akkor ki kell szállnom, mielőtt fájdalmat okoznál.
Tenyerébe fogta az arcomat, és magához húzta.
– A nagy farkú pasiknak is törékeny a szíve. Tudod, mit
mondanak: nagy farok, nagy szív. Hát, én vagyok a bizonyíték,
hogy ez igaz.
Hangtalanul felnevettem. Az orrunk összeért, és beszívtam
a levegőt. Halkan teltek a néma másodpercek.
– Szóval… az enyém vagy, Melody?
 Az övé voltam? Igen. Ehhez szemernyi kétség sem férhetett.
A fenébe is, mihez kezdünk most ezzel?
Bólintottam és szipogtam, mert az orrom folyni kezdett.
– Senki másé. – Elhúztam a számat, mert máris éreztem a
gyász sós ízét, amivel ez a kijelentés járt.
A szánk mohó, követelőző csókban forrt össze. Nem
haragudtam rá. Nem akadtam ki. Időtlen idők óta most
először nem éreztem mást… csak elégedettséget.
Ismeretlen érzés volt, amiből többet akartam. Olyan volt,
mint valami drog, amire később ráfüggtem.
– Újra táncolnod kell – mondta Jaime a hangos, cuppogós
csókok között. – Már meggyógyult a lábad.
– Huszonhat éves vagyok – szipogtam, és újra hullottak a
könnyeim, de a csókolózást nem hagytuk abba. – Az
kutyaévekben száznyolcvan, balerinaévekben meg vagy
kétszázkettő.
– Akkor találj valamit, ami nem egy balett-társulat, nagyi!
Taníts!
Végre elhúzódtam tőle, nagy levegőt vettem, és beharaptam
az alsó ajkamat.
– Az itteni táncstúdió az anyád barátjáé.
– Akkor keress egy stúdiót San Diegóban! Csak harminc
perc kocsival. Valóra válthatod az álmodat, és mégis a
közelemben maradhatsz.
Hé, micsoda? Ez váratlanul ért. Összevontam a
szemöldökömet, és kutatón néztem az arcába.
– Jaime, te Texasba költözöl. Ott fogsz egyetemre járni.
Fényes jövő áll előtted.
A tekintete az enyémbe fúródott, a szavaimat elengedte a
füle mellett.
– Akár Los Angelesben is oktathatnál balettet. Vicious
odamegy egyetemre. Ha őt felvették, engem is felvesznek.
Most már tényleg nem tudtam, hogy részeg, vagy tényleg
elment az esze. Kicsit úgy hangzott, mintha mindkettő igaz
lenne.
 – Vicious nem a legjobb példakép. Csak egy kis szünetet
tart, mielőtt porig égetné ezt a várost. Ezt mindketten tudjuk.
Jaime szomorú mosollyal csóválta meg a fejét.
– Ha megtenné, segítenék neki meggyújtani a gyufát. A
Szívtiprók összetartanak. Mi ilyenek vagyunk. – Összefonta az
ujjainkat.
– Nem maradsz itt – jelentettem ki, bár önző módon nem
akartam, hogy elköltözzön. A gondolattól, hogy ott él
Texasban, távol tőlem, azonnal kirázott a hideg.
– Baromság. Ott maradok, ahol azok vannak, akik fontosak
nekem. Te. Vicious. Trent. Lehet, hogy Dean is marad, már ha
Vicious nem nyírja ki… – Elcsuklott a hangja.
– A Defy is marad? – faggattam.
– Az nem. Ez ennél bonyolultabb.
Megráztam a fejem. Akármennyire szerettem is, ha a
közelemben van, az ő érdeke az volt, hogy elmenjen. Ez a hely
maga a pokol. Az angyalok városa tele bűnösökkel. Jaimet
már így is elrontották, de azért még nem menthetetlenül.
– Nem. – Határozottabb hangra váltottam, megpróbáltam
előhívni azt a tekintélyt parancsoló, tanáros hangnemet,
amiben a szüleim olyan jók voltak.
– Azt mondtad, szeretsz engem. Ha ez igaz, akkor ígérd
meg, hogy elmész innen, mielőtt bajod esne! És hagyd abba a
Defyt!
„Valószínűleg már így is sokaknak baja esett” – gondoltam.
– Menj el innen, James!
– Nem mehetek. – A kezemet a szájához húzta, és egyesével
végigcsókolta az ujjtöveimet. – Nem hagylak itt, és máshol
sem. Egyébként sem akartam Texasba menni egyetemre.
Tudod, milyen veszélyes ilyen jó külsővel egy akkora
campuson? Baszki, még begináznak, Ms. G!
Rám kacsintott, én meg felnevettem, de hamar elszállt a
jókedvem.
– Akkor legalább azt ígérd meg, hogy távol tartod Vicioust
Millie-től! – Felsóhajtottam. Ugyanazért akartam Millie-t
biztonságban tudni, amiért magamat is. Olyan volt, mint én
kicsiben. Legalábbis mint én azelőtt, hogy megtörtem volna.
– Vicious képtelen lenne távol maradni tőle. – Jaime
arcvonásai megfeszültek. – Egyrészt, mert az minden vágya,
hogy tönkretegye. Másrészt… túl közel lakik hozzá. Millie
szülei Spenceréknek dolgoznak.
Eddig is sejtettem, hogy Millie lehet az a bonyodalom,
amire célzott, és most megerősítette a gyanúmat. De legalább
kellően elterelte a figyelmünket, és úgysem ez volt a megfelelő
alkalom, hogy a terveinkről beszéljünk egy párként. Jaime túl
részeg és túl érzelgős ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni.
Ahogy én is.
A szívem mélyén az igazság mégis elkezdett áttörni a
szenvtelenség rétegein keresztül. És az igazság az volt, hogy
ennek semmi köze sem volt az alkoholhoz, a kései órához vagy
ahhoz, mennyire kellemetlen is a jövőről beszélni.
Csakis hozzánk volt köze. Mi magunk voltunk az igazság.
 Tizedik fejezet

Másnap valahogy más emberként ébredtem.

Magam sem tudom, hogy történt, de megtörtént, és az
egész Jaime hibája volt. Az az üresség, ami úgy tombolt a
belsőmben, mint egy vihar, és bármennyire igyekeztem,
sosem tudtam elcsitítani… Nos, másnap nyoma sem volt.
A baleset óta, ami véget vetett a tanulásnak a Julliardon, azt
hittem, hogy ettől az ürességtől sohasem tudok
megszabadulni. Ha az embert szinte felemészti a jövőbeni
karrierje és az álmai, ha másra sem tud gondolni, és a keserű
emlék mintha a bőrét szurkálná, amikor meglát egy képet egy
balerináról, vagy meghallja, hogy a városban turnézik egy
társulat, nyilván lehetetlen összeszedni magadat, és találni
valami mást, ami betölti az űrt.
Azt az űrt.
Persze, gondoltam én arra, hogy esélyes, hogy előbb-utóbb
találok egy pasit. Összeházasodunk, új életet kezdek. Még
mindig álltak előttem teljesítendő mérföldkövek, és talán
akadt köztük olyan, amit még élvezni is lehet. Gondolom,
valami másban is megtalálhatom a hivatásomat. Na nem a
középiskolai irodalomtanításban, de talán a gyerekeimmel?
Lehetnék jó anya. Igazi focis anyuka. És élhetném az életemet
a gyerekeimen keresztül.
Másnap reggel, amikor a tanítványom karjaiban ébredtem,
egyáltalán nem éreztem őt a tanítványomnak. Inkább a
mentorom volt. Valaki, aki tudja az utat ahhoz a tünékeny,
illanó dologhoz, amit boldogságnak neveznek.
És nem csak testi értelemben, abban, ahogy a kemény izmai
és a hosszú teste körbevett engem. Attól, hogy olyan magas és
széles volt, biztonságban éreztem magam, és megbecsülést
kaptam tőle. De a melegsége – nem a bőrének melegsége,
hanem a személyiségéből áradó melegség – volt az, ami
megtöltött valamivel, ami már nem az üresség volt.
– Ennél a résznél szoktál menekülni tőlünk, Mel – súgta a
fülembe, reggeli hangja reszelős volt, reggeli erekciója pedig
keményen feszült a derekamnak. Háttal simultam hozzá,
úgyhogy nem éreztem a reggeli leheletét, de fogadni mertem
volna, hogy az sem olyan rossz, mint az átlagembereké. Ez a
srác bosszantóan tökéletes volt.
– Menekülj csak, Ms. Greene! Fuss, amilyen gyorsan csak
tudsz! Akkor is elkaplak, és remekül fogok szórakozni, amikor
megmutatom neked, hogy ettől nem menekülhetsz.
Megfordultam, hogy az arcába nézzek. A levegőt
felmelegítette a közösen töltött éjszakánk az új lakásomban.
Elvigyorodtam, és a mosolyomban nem volt semmi számítás
vagy visszafogottság.
Kihúzta a kezemet a takaró alól, és ujjaimat telt ajkához
szorította.
– Bakker, Ms. Greene-nek megjött a bátorsága!
– És most még bátrabb leszek, és meghívlak reggelire.
Magam sem tudtam, mit mondok, vagy miért mondom,
csak azt tudtam, hogy nem akarom, hogy elmenjen. Még nem.
– Konkrétan nincs nálad semmi az alkoholon kívül. –
Jaime öblösen felnevetett, olyan nevetéssel, amilyenre csak
egy jó alvás után képes az ember.
– Kimegyek a boltba, te várj meg itt! – vontam meg a
vállam.
– Vagy van egy jobb ötletem. Elviszlek valami büfébe a
környéken. Ehhez mit szólsz? – A derekamnál fogva forró
testéhez húzott, kőkemény farkát betolta a combjaim közé.
Felsóhajtottam, a fogam az alsó ajkamba mélyedt,
majdnem a vérem is kiserkent. Hogy lehetek ennyire kiéhezve
mindig, ha éppen nincs bennem? Hiszen nyilvánvalóan sokat
szexeltünk.
 – Azt szólom, hogy elment az eszed. Megláthatnak.
– Akkor kimegyünk a városból. Mondjuk, a főút mellé
valahova. Ne legyél már ilyen paranoiás! Todos Santos tele
van gazdag, öreg fehérekkel. Ők jó ok nélkül nem
merészkednek a városhatáron kívülre. Túlzottan félnek a való
világban portyázó mosdatlan tömegektől.
Felkuncogtam. Természetesen igaza volt.
– Veszélyes játékot játszunk, Jaime! – figyelmeztettem.
– Én másfajtát nem is tudok.

Újabb hónap telt el, és a kapcsolatom Jaimevel ijesztően

bensőségessé vált. A legtöbb cuccát átköltöztette hozzám, és
az idő kilencven százalékában nálam aludt. Nem küldhettem
el azok után, amit az anyjáról és Rowland edzőről elárult
nekem. Nem sok ember jutott eszembe, aki szívesen aludna
azon az ágyon, amin az anyja az apját csalta. De míg mi
élveztük a még több szexet, a telefonálgatást, a pizzaesteket és
a beszélgetéseket a bizonytalan jövőnkről, többet, többet
mindenből, világossá vált az is, hogy egyre többen kezdenek
felfigyelni ránk.
Vicious rajtakapott minket, amikor egy éjféli séta után
Jaime kocsija mögött csókolóztunk a Liberty Parkban. (Csak
akkor mentünk ki kettesben, ha már mindenki más aludt.)
Vicious nem tűnt meglepettnek, csak egy szokványos
szemöldökráncolásra méltatott minket, felmordult, hogy
elvesszük az étvágyát, aztán tovább is állt, gondolom, keresett
valakit, akit kinyírhat aznap este. De tartotta a száját.
Ellentétben másokkal. Az iskolában a lányok lassan
kifogytak a béketűrésből. Jaime rájuk sem nézett, és bár
előadott valamit egy Los Angelesben élő barátnőről, senki
sem hitt neki. Egy Szívtipró tartós kapcsolatban? Ráadásul
távkapcsolatban? Pff! Na persze.
Egyik nap egy Kadence nevű szurkolólány odáig
merészkedett, hogy követte Jaimet a lakásomig, majd
jelentette a csapatnak, hogy Jaime saját lakást vett ki. Én csak
annak örültem, hogy nem jött rá, az enyém a lakás, meg
annak, hogy az iskolának pár héten belül vége.
De valahogy az egész túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
És az iskola utolsó hetében erre én is rájöttem.
Egy üzenetet jelző ártatlan kis pittyegéssel kezdődött a
sötétben, amit bejelentés követett:
– Elmegyek – mondta Jaime.
Már elmúlt fél egy, az ágyban feküdtünk összebújva. Az
anyjának azt mondta, Vicioushöz költözött, és Spencer
alátámasztotta a hazugságot. Ami meglepőbb, hogy az apja és
a mostohaanyja is. Ez a srác tényleg mindenkit a markában
tartott, beleértve a szüleit is.
– Mégis hova? – kérdeztem, és magamba szívtam az illatát,
belekapaszkodtam a derekába. Felült az ágyon, válaszolt az
üzenetre, de közben nem nézett a szemembe.
– Ne! – A hangja kemény volt, elfojtott.
Szemöldökömet ráncolva én is felültem.
– Jaime, mi történt?
Felmordult, és fehér pólót húzott csupasz mellkasára. Nem
számít, hányszor láttam már meztelenül, még mindig
elszomorított egy kicsit, amikor eltakarta azokat a csodás
hasizmokat.
– Nem történt semmi. Legjobb tudomásom szerint nem
törvénybe ütköző együtt lógni a haverjaiddal.
Továbbra sem sikerült rám emelnie a tekintetét.
– Nem az. – Megragadtam a karját, mire végre hajlandó
volt a szemembe nézni. – De azoknak a dolgoknak, amikre
Vicious vesz rá titeket, legalább a fele törvénybe ütközik.
Szóval nagyon is van közöm hozzá.
 – Ami azt illeti… – lerázta magáról a karomat, megfordult,
és keserű kis mosoly ült ki az arcára –, pontosan ezért nem
mondok neked semmit. Csak belerángatnálak egy olyan
szarviharba, amibe nem akarlak belekeverni. Később jövök. –
Puszit nyomott a halántékomra. – Ha kellene valami, írj!
– Vagyis szólítottak – jegyeztem meg szárazon.
Elengedte a füle mellett a megjegyzést, és már guggolva
kötötte a cipőfűzőjét.
– Vicious azt akarja, hogy intézz el neki valamit, ugye?
– Ne aggódj!
Persze, majd ha fagy!
– Mást sem tudok, mint aggódni – szűrtem a fogam között.
A rettegés jobban leírta volna az érzéseimet ebben a
percben. Vicious mindig valami hülyeséget talált ki, és a
Szívtiprók folyton belementek a veszélyes játékaiba.
Ahogy végignéztem Jaime távozását, megmozdult bennem
valami, amiről azt hittem, már kihalt belőlem. Harag. Düh.
Kíváncsiság. Meguntam, hogy mások vezetnek.
Kapcsolatokba, helyzetekbe. Elegem lett abból, hogy csak
lemondón elfogadok mindent, amit kapok – a széttört
álmaimat, a törött lábamat, a lehangoló karrieremet, a
munkát, amit utáltam.
Teljesen éberen ültem az ágyban. Amint meghallottam a
Range Rover motorjának halk zúgását odakintről, tudtam,
hogy eljött az én időm.
Beszálltam a horpadt Fordomba, és követtem az SUV-t
egészen a tengerpartig.
 Tizenegyedik fejezet

Lehetetlen lett volna elrejteni a kocsimat a jachtkikötőre néző

elhagyatott parkolóban, úgyhogy a főutcán álltam le egy
benzinkútnál, a vízhez közel, és rögtön be is szaladtam egy kis
éjjel-nappaliba. Az ablakai éppen Jaime ott parkoló Range
Roverére néztek. Amikor beléptem az üres üzletbe, a fejem
felett megszólalt egy csengő. A recsegő rádióból halk indiai
zene köszöntött. Egy gyönyörű, hosszú fekete hajú lány
mosolygott rám a pult mögül, aztán tekintete már vissza is
tért a könyvére. A boltbéli rejtekhelyemről úgy tudtam
figyelni Jaimet, hogy ő nem látott meg engem. Mivel Jaime
maga sem volt éppen tájékozatlan a kukkolásban, próbáltam
nem nagy feneket keríteni annak, amit teszek, magam előtt is
igyekeztem igazolni az akciómat.
A barátom magyarázat nélkül lelépett az éjszaka közepén.
Megérdemlem a válaszokat.
Az üvegajtón keresztül néztem, ahogy Jaime hatalmas
alakja átkocog a parkolón, oda, ahol Trent és Dean várta a
mólón a kikötőnél. Hátba veregették egymást, és nagy
gesztusokkal beszéltek valamiről, míg Jaime félbe nem
szakította a beszélgetést. Azután elindultak a fából épített
mólókhoz, amelyeknél Todos Santos leghíresebb jachtjai
voltak kikötve.
Ekkor esett le a tantusz, és mintha vele együtt a szívem is a
mélybe zuhant volna. Itt nem valami defyos bunyó készült,
hanem bosszú. Vendettát terveztek, és azt, hogy a rosszak
megfizetnek.
Rowland.
 Rowlandéknak volt egy étterme egy baszom nagy hajón, az
egyik legmenőbbön egész Dél-Kaliforniában, ami ott
horgonyzott az egyik móló mellett. Ez volt az örömük és
büszkeségük, és a legfőbb bevételi forrásuk. És ebből
következően ez lehetett az az érzékeny pont, amire a
Szívtiprók le akartak csapni, hogy a földdel tegyék egyenlővé.
Kirohantam a boltból, és olyan gyorsan futottam a kikötő
felé, hogy az sem lepett volna meg, ha füstcsíkot húzok
magam után.
Nem voltam teljesen ellene a gondolatnak, hogy Jaime
Todos Santosban maradjon. Lelkem önzőbb (és egyben
nagyobb) része azt akarta, hogy maradjon a közelemben.
Szerettem őt, és gyönyörű kisbabákat akartam szülni neki.
(Azért annyira nem őrültem meg, hogy ezt hangosan is
kimondjam, de hát ő volt az én kis kukkolóm, szóval az
őrültek nyelvét mindketten folyékonyan beszéltük.) De ez
most akkor is teljesen más volt, olyasmit hagytam volna neki,
amivel tartósan elszúrhatja az életét. Még Baron Spencer és a
csatlósai sem álltak a törvény felett, amikor súlyos
bűncselekményekről volt szó.
Márpedig Vicious számára a bosszú kurva súlyos dolog volt.
Végigfutottam a kikötőre néző görkoris rámpán, és
előrelopóztam a mólón két hatalmas jacht között. Az egyik
Spenceréké volt – a Marie, Vicious elhunyt anyja után –, a
másik pedig valami szaúdi mágnásé, akinek volt egy nyaralója
Todos Santosban, de sosem vette a fáradságot, hogy
személyesen is beugorjon. Innen jó szögből láttam rá a fiúkra,
akik, ahogy sejtettem, éppen megálltak a La Belle előtt, ami
Rowlandék hajója és exkluzív étterme volt.
Trent markában egy tízliteres benzineskanna volt, Dean
pedig a telefonján beszélt, de nem értettem, hogy mit. Jaime
is elővette a mobilját, és üzenetet írt rajta. Pár másodperccel
később rezgett a telefonom – szerencsére lenémítottam,
mielőtt ideértem volna.
 Jaime: Ma este Vicnél alszom. Ne várj meg!

Elöntött a harag, égetőn és mindent felemésztőn. Tudtam,

miért csinálják ezt. Jaime gyűlölte Rowland edzőt, amiért az
anyját dugta. Trent gyűlölte Rowland edzőt, mert nevetett,
amikor a fociszezon közepén eltört a bokája, és a fiát, amiért
másodszor is eltört miatta. Vicious meg… ő úgy általában
gyűlölt mindenkit. Ami meg Deant illeti… Dean úgy nézett ki,
mint aki mindent és mindenkit szeret az életben, ő volt a nagy
játékos a széles és őszinte mosolyával, de én láttam az igazi
énjét. Láttam, mi rejtőzik a tökéletes, csillogó homlokzat
mögött, és amit láttam, az kicsit sem volt szép.
De akárhogy is gondoltak külön-külön a bosszúra, a
Szívtiprók mégiscsak olyanok voltak, mint a testvérek. Trent
bokájának újabb sérülése, ahogy az én esésem a metróban,
örökre véget vetett a focista karrierjének. Valakinek pedig
meg kellett fizetnie azért az olajjal felöntött öltözőért.
És az ár Rowlandék pénze volt.
A Szívtiprók a La Belle mellett vártak a mólón, míg meg
nem jelent Vicious a parkolóból a kikötőhöz vezető lépcső
tetején.
És nem volt egyedül.
Toby Rowland állt mellette, betömött szájal, összekötözött
csuklóval, és úgy izzadt, mint kurva a nemibeteg-gondozóban.
Az ágyékánál vese alakú húgyfolt díszelgett. Nem is küzdött,
csak a földet bámulta, és csendben folytak a könnyei.
Vicious aznap este fullba tolta a kretént. Maga előtt
lökdöste Rowlandet, úgy haladtak lefelé, egyik lépcsőfok a
másik után, és közben úgy vigyorgott, mint a vőlegény az
esküvője napján. A kikötő jól ki volt világítva, úgyhogy simán
láttam, ahogy a nyakát nyújtóztatja, és megfeszíti a bicepszét
az izgatott várakozásban.
– Nézzétek csak, ki csatlakozott hozzánk! – A hangja mély
volt, és gúnyos, és beleborsódzott a hátam. Néha felmerült
bennem, hogy vajon Vicious szülei Hitler sírján hozták-e
össze a fiukat, esetleg az anyjának volt valami gyanús balesete
a terhesség alatt, amiben némi méreg és egy kis vudu is
szerepet kapott. Ez a srác túl ijesztő volt egy tinédzserhez
képest. Túl veszélyes olyan valakihez képest, aki rongyrázós
luxusban nőtt fel. Túl halott egy élő emberhez képest.
Rowland és Vicious megállt az utolsó lépcsőfokon, ahonnan
Vicious fejjel előre a mólóra lökte a másik srácot. Toby
fájdalmasan elfintorodott, beleköhögött a száját fedő kötésbe,
mire Jaime és Dean felemelte, és letépték az anyagdarabot az
arcáról.
– Ejnye, vérzik a szád! Hadd segítsek! – Jaime Toby arca
felé nyúlt, aztán hátralendítette a karját, és behúzott egy
hatalmasat a srác orrába.
Toby feje hátrabicsaklott, és Vicious mellkasának ütközött.
Vicious hátracsavarta Toby karját, és szinte erotikusan a
fülébe suttogott:
– Ne félj, tartalak! Nem hagyom, hogy bántson. Nem. Úgy
tervezem, hogy csakis én foglak bántani.
Trent előrelépett, széles háta kitakarta a képet előlem, csak
a három Szívtipró hátát láttam. A három nagydarab srác
sikeresen eltüntette Tobyt és Vicioust a szemem elől.
Viszont hallottam, ahogy Toby sír és nyöszörög, ahogy
toppant a lábával, könyörög, kiabál, próbál szabadulni. Aztán
Dean arrébb lépett, és megpillanthattam Rowland új arcát.
Duzzadtan.
Vérzőn.
Szétcsapva.
Élőben látni a zúzódásokat, érezni a vér szagát – sokkal
rosszabb volt, mint azt látni, ami hétfőre maradt belőlük. A
Négy Szívtipró rettenetesen sérült volt, és mindegyiküknek
megvolt rá a maga oka. Azt tudtam, mi rágja Jaimet, de azt
nem, hogy a többiek miért akartak ilyen megszállottan a sok
fájdalomból táplálkozni.
Jaime belemarkolt a térdeplő Toby hajába. Vicious
leguggolt és a lépcsőre ült, lazán meggyújtott egy cigarettát, és
az öngyújtójával a La Belle felé intett. A kézfeje csupa vér volt,
sápadt arcát pír színezte be. Mégis, amikor kinyitotta a száját,
minden egyes szavából áradt a nyugalom.
– Szép kis csónakja van a szüleidnek. Hány évet is öltetek
ebbe az úszó bálterembe? Anya mindig azt mondta, hogy a
tésztátok olyan ízű, mint a pállott heregolyó.
Toby lemondón sóhajtott, épp csak megrázta a fejét, Dean
és Trent pedig nevetett.
– Oké, igazad van, nem mondta ezt. Nem tudhatta, milyen
íze van a pállott heregolyónak. De a te anyád tudja, nem?
Rowland jó nagy mocsadék.
Mintha láttam volna, ahogy Jaime arca megvonaglik, de
talán tévedtem, és csak azért gondoltam, mert tudtam a titkát.
– Utolsó szavak, mielőtt leégetjük ezt a szépséget? –
Vicious lazán fújta a füstöt, és közben az öngyújtójával
játszott.
– Kérlek! – Toby szipogott és köhögött. – Csak… Kérlek!
– Tönkretetted a karrieremet – szűrte Trent a szavakat
összeszorított foga közül, és a keze ökölbe szorult. – És nem
adtál nekem lehetőséget arra, hogy könyörögjek a lábamért,
mielőtt olajat kentél az öltöző padlójára. Az apád ötlete volt?
Vagy ő csak gálánsan félrenézett?
– Bo… bocsánat. – Toby szavait alig lehetett érteni a véres
nyálától.
Vicious felállt, és vállon veregette Trentet.
– A srác bocsánatot kér. Elég lesz?
Trent lassan megcsóválta a fejét, szemét le sem vette
Tobyról. Vicious visszafordult Rowland felé, és megvonta a
vállát.
– Úgy tűnik, a bocsánat ide nem lesz elég. Akkor úgy tűnik,
marad az A-terv.
Trent egy nagy lépéssel a La Belle mellett termett,
lecsavarta a tízliteres kanna kupakját, és felsétált a
jachtétteremhez vezető lépcsőn. A levegőt betöltötte a benzin
szaga. Vicious még mindig az öngyújtójával játszott,
incselkedve kapcsolgatta.
Láng.
Ki.
Láng.
Ki.
Láng…
A kikötőben általában volt biztonsági szolgálat, és biztosra
vettem, hogy a Szívtipróknak köze van a biztonságiak
eltűnéséhez. Trent végigöntötte benzinnel az étterem
bejáratát és az előtte vezető folyosót, aztán egy csíkban le a
kikötőbe vezető lépcsőt is. Az üres kannát a vízbe hajította,
aztán Vicious mellé lépett, és kis biccentéssel a vállára tette a
kezét. Ez volt a jel Baron Spencernek.
– Viszlát, La Belle! Hiányozni fogsz… de nem nekünk. –
Vicious sötéten vihogott, aztán a meggyújtott öngyújtót a
benzincsíkra dobta.
Felcsaptak a lángok, felszaladtak a lépcsőkön, aztán végig a
taton az étterem ajtajáig.
– Tűnjünk innen!
A fiúk sarkon fordultak, és két oldalról fogva
visszarángatták Tobyt a parkolóba, mint egy foglyot. Arra
figyeltek, hogy végig a kikötő felé nézzen, és lássa a családja
legértékesebb tulajdonának pusztulását. A lángok magasra
csaptak, és fekete füst zárta a jachtot fojtó ölelésbe.
El kellett tűnnöm, úgyhogy sarkon fordultam, és
elfutottam.
Miért nem állítottad le őket, Mel? Erre a kérdésre tudtam a
választ. A bosszú jogos volt. Rowlandék megérdemelték a
Szívtiprók haragját.
Felrohantam a lépcsőn, a testem felett átvette az irányítást
a pánik, a hisztéria, a tűz ereje a lábamat nyaldosta, és
hallottam magam mögött, hogy valami kis csörrenéssel a
földre esik, de nem volt időm felvenni. Hátra sem néztem,
hogy megtudjam, mi volt az. Elszöktem onnan, és meg sem
álltam a lakásomig.
Ráfordítottam a kulcsot. Kétszer is. Aztán ellenőriztem a
cuccaimat: kulcs, telefon, tárca.
Megvolt minden.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, aztán lerogytam
a földre, a hátamat az ajtónak támasztottam.
Biztonságban voltam. Egyelőre.
Utána jöttem csak rá, hogy nem is az én biztonságom
érdekelt. Sokkal inkább az övé. Jaimeé.
Elvileg nem lett volna szabad tudnom, hol járt aznap este,
mégis muszáj volt írnom neki, hogy tudjam, jól van.

Én: Jól mulattok?

Jaime: Arra mérget vehetsz. De folyton csak rád

gondolok.

Én: Akkor ezért hagytál itt magyarázat nélkül?

Jaime: Igen, Mel. Pontosan ezért mentem el magyarázat

nélkül. Mert előbb gondolok rád, mint magamra. És ezt
soha ne felejtsd el, kis balerina! Soha.
 Tizenkettedik fejezet

– Ms. Greene, az irodámba! Most.

Followhill igazgatónő arcáról sütött, hogy kitörni készül
belőle a tombolás, és tudtam, hogy mindent rám zúdít, amint
belépek az irodájába. Nem mintha számított volna. Tegnap
néztem végig, ahogy a fia – aki mellesleg a pasim – súlyos
bűntényt követ el. Ez volt az iskola utolsó hete, és már több
környékbeli iskolába is beadtam a jelentkezésemet a
következő évre. Többé nem volt hatalma felettem.
Vagy legalábbis ezt hittem.
Beléptem az irodájába, becsuktam magam mögött az ajtót,
és némán leültem vele szemben.
– Térjek rögtön a lényegre? – Áthajolt az asztal felett, a
lábát keresztbe vetette. – Adjon egyetlen jó okot rá, miért ne
hívjam a rendőröket, hogy itt helyben letartóztassák!
A szívem megállt, csak így. Mi van?
– Már megbocsásson… – Felvontam a szemöldökömet. A
pulzusomat a dobhártyámban éreztem.
Followhill fényes körmeivel az asztalán dobolt, és
komolytalan mosolyt villantott rám.
– Hadd frissítsem fel az emlékezetét! Nagy tűz. Leégett
jacht. Egy kétségbeesett család. És mindez tegnap. Nos tehát,
Ms. Greene… – Közelebb hajolt hozzám, és suttogva folytatta.
– Egy okot adjon, hogy miért ne hívjam nagyra becsült
rendőrfőnökünket!
Nagy levegőt vettem, és lehunyt szemmel erőt gyűjtöttem.
– Az első számú ok az, hogy semmit sem csináltam.
– Mr. Rowland és a fia, Toby nem így gondolja. Azt
mondják, maga gyújtotta fel tegnap este a La Belle-t. Bosszút
akart állni az iskola dolgozóin, mielőtt távozik. A család
éttermének vége. – Félrehajtotta a fejét, arcán öntelt mosoly
terült el.
Az ereimben szétterjedt a pánik, a fejemben egymást
kergették a zavaros és értelmetlen gondolatok. Annyi
mondanivalóm lett volna, mégsem tudtam kiejteni egyetlen
szót sem, úgyhogy végül mindössze ennyit sikerült
kinyögnöm:
– He?
– Először én sem akartam elhinni. Azt mondtam, miért
tette volna? De találtak bizonyítékot. – Kinyitotta az
íróasztala fiókját, és elővarázsolt egy nyakláncot. Az én
nyakláncomat. Basszus. Ezt ejtettem el, amikor
elmenekültem előző este. Az ezüsthorgony ott csillogott
Followhill ujjai között.
Fejcsóválva dobta oda nekem a nyakláncot.
– És még indítéka is volt. Gondolom, megtudta, hogy
Rowland edző húga, Chelsea veszi át a helyét jövő évtől.
Igazából fogalmam sem volt róla, és őszintén szólva nem is
nagyon érdekelt. Ezen a ponton már akkor sem maradtam
volna az iskolában, ha hét számjegyű fizetést ajánl érte.
– Ez minden? – mormoltam, és karba fontam a kezemet. –
Az emberek azért még sétálgathatnak a maguk drága kis
kikötőjében. Ettől még nem bűnösök random jachtok
leégetésében.
– Ezt Tobytól kaptam ma reggel. Esküszik rá, hogy látta
magát a tett közben.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Felpattantam a székből,
és dühösen rámeredtem.
– Pontosan tudja, hogy ki tette! – A harag testem minden
porcikáját elöntötte, és ököllel az asztalra csaptam. – És az az
érzésem, hogy tudja is, hogy miért. Meg akar zsarolni. –
Elhúztam a számat. – Másodszor a félévben – tettem hozzá.
Followhill igazgatónő lassan felállt, és egyenesen a
szemembe nézett.
 – Azt hiszi, nem tudom, hogy lefekszik a fiammal? Hogy a
vagyonára, a pénzére, a jövőjére fáj a foga? – A hangja mély
volt, az üzenete világos. – Megbolondult, ha azt gondolja, a
házam és a pénzem közelébe engedem. Hagyja egyetemre
menni, maga kis szajha! Engedje szabadon!
Olyan közel volt egymáshoz a mellkasunk, hogy hallottam a
lélegzetvételeit. Bár a szobában meleg volt, én mégis fáztam.
Semmi sem volt rendben. Semmi.
– Jaime szabad – vicsorogtam, és a fejemet ráztam. –
Szabad, és engem választott.
– Akkor ne hagyja meg neki ezt a lehetőséget! – szűrte a
fogai között, és a haragtól rángani kezdtek az arcán az izmok.
– Miért? Mert maga azt mondja? – Most már majdnem az
arcunk is összeért, túl közel voltunk az én kényelmemhez, de
nem hátráltam meg. A mellkasunk egymáshoz súrlódott, és
gyűlöltem a Chanel No. 5 parfümjének és a drága
kozmetikumoknak az orromba toluló illatát.
– Mert nagyon nagy befolyásom van ebben a városban.
Mert amit tesz, az rossz – köpte oda, aztán suttogva fejezte be
–, és mert senki sem tudhatja meg, hogy megtörtént. Egy
olyan családdal nem, mint a Followhillek.
Nagy volt a kísértés, hogy megjegyezzem, magát is
emlékeztethetné a hírnév fontosságára, amikor legközelebb
ágyba bújik az egyik beosztottjával, de ez Jaime titka volt,
nem az enyém. És sosem adtam volna ki azt, amit ő tudott
meg.
– Nem félek sem magától, sem attól, hogy el kell mennem
ebből a városból – vágtam vissza, részben csak azért, hogy
szembeszálljak vele. – Jaime már elmúlt tizennyolc. Nem volt
törvénytelen.
– De akkor is tilos! – ordított magából kikelve, magasba
emelt karral. Az ajtó felé indultam, de megragadta a karomat,
és visszarántott. – A tanári karrierjének örökre vége, és
gondoskodom róla, hogy magára húzzák a La Belle
felgyújtását is!
 Vasmarokkal szorult a keze a könyökömre.
– Az ajánlatom csak addig él, amíg ki nem lép azon az
ajtón. Felhívom a rendőrséget, Melody, és mindannyian
tudjuk, hogy ők kinek dolgoznak!
Ja. Spenceréknek, akik nyilván semmitől sem riadnának
vissza, hogy a fiuk seggét védjék. Ahogy Followhill igazgatónő
sem.
– Tegye csak meg! – Leráztam magamról a karját, arcomra
hamis mosolyt és magabiztosságot erőltettem. – Meglátjuk,
mi lesz belőle!
Ismét sarkon fordultam, és az ajtó felé indultam, de Jaime
anyja – a pasim anyja – visszarántott az irodájába, és olyan
erővel csapta be az ajtót, hogy azt biztos mindenki hallotta a
folyosón is.
– A fenébe is, mégis mi a baja? Menekülőutat ajánlok! Csak
hagyja békén a fiamat, és én gondoskodom a La Belle körüli
balhéról.
– Nem érdekel, mit csinál azzal a hajóval – sziszegtem az
arcába. Az ajkam remegett, és az orrom szúrt. Az volt minden
vágyam, hogy ordítsak, hogy összetörjek mindent a szobában.
Mégis muszáj volt tartanom magamat Jaime kedvéért és az
All Saints High utáni karrierem miatt. – Ez nem az én saram.
Jaime környékezett meg. Basszus, Jaime manipulált engem!
Talán mégis van benne egy kevés az anyjából. A lényeg akkor
is az, hogy együtt vagyunk, és ez ellen nem tehet az égvilágon
semmit.
Ezek voltak hozzá az utolsó szavaim, mielőtt sikerült végre
kiszabadulnom a szorításából, és otthagytam volna a pokolba.
És ezek a szavak ütöttek aztán vissza rám aznap nem sokkal
később.
 Tizenharmadik fejezet

– A kurva életbe! – morogta Jaime. Én a falnak dőltem, ő

pedig egyik kinyújtott karjával a vállam fölött támaszkodott. A
másik kezével bosszúsan a hajába túrt.
Biccentettem, és próbáltam egyenletesen lélegezni.
Jaimenek most nem volt ideje arra, hogy dühöngjön, és ezt ő
is tudta. Az arcát dörzsölte, és a fejét rázta, tekintete köztem
és az iskola épülete között cikázott. A focipálya büféje mögött
bujkáltunk, közel a diákok parkolójához.
– Most komolyan, mi a franc? Te követtél engem?
– Hé, te tudtad, hol lakom, hol edzem, mit eszem reggelire,
és kinél van biztosításom – mindezt azelőtt, hogy akár csak
csókolóztunk volna! – Felvont szemöldökkel emlékeztettem,
hogy pont ugyanolyan szörnyűek vagyunk. Legalábbis, ha
egymásról van szó. – Anyádnál van a nyakláncom, és Toby azt
állítja, én tettem.
– Persze hogy ezt állítja. – Jaime magához húzott, szinte
már fájdalmas ölelésbe. – Soha nem árulna el minket. A
töketlen kis pöcs. A nyakláncod kapóra jött. Ha tudta volna,
mit jelentesz számomra, talált volna valami másik
szerencsétlent, akire rákenheti.
– Az anyád nem szokott a levegőbe beszélni. Mindenhol
vannak kapcsolatai, és Rowlandéknak is van befolyása. Én
meg egy senki vagyok.
– Ez nem igaz. Nekem nagyon is valaki vagy. – Kézfejével
végigsimított a halántékomon.
– Nem megyek börtönbe – jelentettem ki határozottan.
Megrázta a fejét.
 – Csak a holttestemen át, kis balerina! Hadd beszéljek
anyámmal!
– Nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet.
– Nem biztos, hogy ez kicsit is érdekel.
Azzal otthagyott, és elindult az anyja irodája felé. Egy ideig
földbe gyökerezett lábbal néztem, ahogy széles háta eltűnik az
iskolaépület kétszárnyú ajtaja mögött. Ujjaim csupasz
kulcscsontomhoz tévedtek, a horgonyt keresték, ami már nem
volt a nyakamban.
Jaime volt az én horgonyom. Nem bízhattam senki másban,
csakis benne.
Pár perccel azután, hogy elment, átsétáltam a tanári
parkolóba, és a kocsimnál várakoztam vad körömrágás
közepette. Elvileg órám lett volna, de kimentettem magam a
nap hátralevő részére. Gyűlöltem ezt a várakozást az ítéletre,
várni arra, hogy Jaime megpróbálja meggyőzni az anyját,
hogy ne csináljon belőlem bűnbakot valamiért, amit nem is
követtem el.
Tíz perccel azután, hogy Jaime eltűnt az irodában,
megszólalt a mobilom.
– Gyere be te is! – utasított, de a hangjából nem tudtam
leszűrni semmit.
Hát odamentem.
A térdem remegett, zihálva lélegeztem, ahogy – szinte
biztosra vettem – utoljára sétáltam végig az All Saints
folyosóin. Bekopogtam Followhill ajtaján, és beléptem.
– Gyere! – Jaime megpaskolta maga mellett a burgundiszín
bőrkanapét, de a szemét le sem vette az anyjáról. Előtte ült, és
úgy tűnt, egyedül az íróasztal tartja őket vissza attól, hogy
egymás torkának essenek. A levegőben szinte vágni lehetett a
feszültséget és a haragot.
Jaime arckifejezése bosszantóan üres volt. Amikor az anyja
arcáról próbáltam olvasni, nem láttam rajta szeretetet vagy
együttérzést. Csakis csalódottságot… és valamiféle sürgetést.
Vágyat, hogy megőrizze az örökséget, hogy megóvja a család
hírnevét. Hogy ne essen csorba a büszkeségén, hogy
megtarthassa a pénzét és egy csomó más ízléstelen dolgot.
A gyomrom összerándult, és most először ébredtem rá,
hogy nem csak nekem osztott ki sebeket a sors.
Csak mert Jaime nem viselkedett úgy, mint akit darabokra
törtek, nem jelentette, hogy kicsit is boldogabb volt nálam.
Nem. Mindketten hibás, megrongálódott egyedek voltunk,
akiknek a vérében volt a harc. A saját sorsunk formált minket.
Saját magunktól kaptuk a sebeinket.
Én egy tanár életében ragadt táncos voltam.
Ő pedig szabad ember, akit börtönbe zártak a szülei
nevetséges kívánságai és észszerűtlen elvárásai.
Lerogytam Jaime mellé, és nagy pislogásokkal próbáltam
kibillenteni magamat a sokkból. A francba az életemmel!
Miranda Followhill igazgatónő tévedett, de mégis szégyent
éreztem, amiért belementem ebbe a viszonyba a fiával.
Szégyent éreztem azért, hogy kibe szerettem bele.
Mert ez a gond a társadalommal. Sokkal jobban érdekli az,
hogy kibe szeretsz bele, mint az, hogy miért. Pedig a miért
számít, a ki lényegtelen (kivéve persze, ha Dr. Seuss meséiről
van szó).
– Megegyezésre jutottunk. – Mrs. Followhill arcára feszes
kis mosoly ült ki.
Ez nem hangzott jól, de azért biccentettem. Egy icipicit.
– És azt hiszem, ezzel a kis egyezséggel mindannyian jól
járnánk.
Újabb lélegzetvételnyi csend.
– És a Los Angeles-i stadionban tervezi bejelenteni? Bökje
már ki! – Most már meg sem próbáltam elrejteni a valódi
érzéseimet ez iránt a nő iránt.
Jaime horkanva felnevetett mellettem, és megszorította a
kezemet. A melegsége engem is felmelegített. Mrs. Followhill
csak a homlokát ráncolta, őt nem hatotta meg az elmésségem.
– Jaime Texasba költözik, ott fog egyetemre járni.
Percekkel ezelőtt erősítette meg a dékánnak, hogy beiratkozik.
Magát elbocsátjuk az év végén, a szerződését nem újítjuk meg.
Soha többé nem találkoznak. Cserébe hajlandó vagyok szemet
hunyni a kikötőben talált nyaklánc felett.
A vicsora győzedelmes volt, de én csak feketeséget láttam.
A kezem kicsúszott Jaimeéből. Nem akartam mondani
semmit, némán küzdöttem a megalázottság érzésével. Jaime
gyakorlatilag lemondott arról, hogy harcoljon értünk, simán
belement az anyja kívánságába, hogy elmegy Texasba, ahogy
mindig is tervezte. Megvontam a vállamat. Nem számított,
hogy bénán tárgyalt, vagy egyszerűen csak nem voltam eléggé
fontos neki, és végig kihasznált. A végeredmény ugyanaz volt.
És vajon ki veszített? Hát ja, én.
Jaime simán elmondhatta volna az anyjának az igazat. Az
anyja mindig megvédte, mindentől. Nem ámítottam magamat
azzal, hogy szeretetből tette, csak a presztízsért és más
érdektelen dolgokért, amik neki fontosak voltak. Persze
alaposan lecseszte volna, de attól még menekülőutat kínált
volna neki.
Jaime mégis inkább engem adott fel.
Miután azt mondta, hogy meg akar védeni.
– Te… te beszéltél a dékánnal? – Felé fordultam, hogy a
szemébe nézzek. Nagyot sóhajtott, elhúzta a száját, de
bólintott.
– Igen. Austinba költözöm.
– Részemről rendben.
– Igazán? – Mrs. Followhill nem úgy nézett ki, mint akit
meggyőztem. Talán kicsit csalódott is, hogy ilyen nyugodtan
viselem a hírt. A szemében káröröm csillant, ajkát szorosan
összepréselte.
„Nem győzhetsz, ha nem hagyom – gondoltam keserűen. –
És nem hagyom. Nem hagyom, hogy lásd, ahogy megtörök.”
– Ja. Mármint majdnem vége az iskolának. Jó kis kaland
volt. – Ajkamat mosolyra húztam, és éreztem, hogy Jaime
megfeszül mellettem. Úgy sejtettem, sok mindent el akart
volna magyarázni nekem, de nem akartam megadni neki a
lehetőséget.
Gyűlöltem őt.
Gyűlöltem magamat.
Megérdemeltük ezt a fájdalmat.
Éreztem, hogy újra meg akarja fogni a kezemet, úgyhogy
gyorsan karba fontam a kezem, és hátradőltem a kanapén.
Elég komoly csapást szenvedtem el az anyjától, nem
hagyhattam, hogy másodszor is megalázzanak azzal, hogy dob
a tinédzser fia, és előad valami baromságot arról, hogy nem
bennem van a hiba, hanem benne.
– Akkor, gondolom, ideje elbúcsúznom. Nem fog
különösebben hiányozni az All Saints. És maga aztán főleg
nem fog hiányozni, Mrs. Followhill! Bármilyen gazdag ember,
a társasági modora elég gyalázatos.
Magyarul: Te vagy a pokol szajhája, és nem hiszem el,
hogy egy pillanatig is azt gondoltam, a fiad más lesz.
Nyilvánvalóan rád ütött, még ha sikerült is elhitetnie velem,
hogy egyáltalán nem ilyen.
Ezzel a végszóval felálltam. Éreztem, hogy Jaime tekintete
követ, de nem kockáztattam meg, hogy ránézzek. Elég világos
volt az arcán a zavarodottság, még úgy is, hogy a tekintetünk
nem találkozott. Most először sikerül nekem bántani egy
Followhillt ahelyett, hogy engem bántott volna egy Followhill,
és ettől valahogy könnyebbnek éreztem magam. És rögtön
rám tört a bűntudat is.
Azt akartam, hogy Jaime rosszul érezze magát? Miért?
– Melody… – Jaime hangja mély volt, és sötét, de én csak
megráztam a fejemet.
– Hadd menjen, kicsikém! – szólt rá Followhill igazgatónő,
és a vállára tette a kezét.
Jaime felállt, és dühösen hátralökte a székét.
Ki kellett jutnom innen.
– Na igen. – A vállamra vettem a táskámat, összeszedtem a
mobilom és a kulcsomat. – Végeztünk.
 Azzal távoztam, magam mögött hagytam a fiú-férfit, aki
összetörte a szívemet, és a mocsok anyját. Jaime Texasba
költözik, és nem kellett volna ennyire csalódottnak lennem.
Én is ebbe az irányba toltam. És az anyja sem hagyott nekünk
sok lehetőséget. De mégis fájt, ezért én is fájdalmat okoztam
neki a szavaimmal.
Jaime nem követett.
Mindketten elszúrtuk, és már nem volt mit mondanunk
egymásnak.
Aznap elsírtam az összes könnyet, amit az évek során
visszafojtottam. Tengernyi könnyet, és mind sós volt, és
szomorú és kétségbeesett.
És különös.
Olyan ízük volt, mint Jaimenek.
 Tizennegyedik fejezet

Jaime aznap nem jött el a lakásunkra. Nem is hívott. Ami,

mondjuk, nem volt meglepő azok után, hogy leminősítettem a
kapcsolatunkat egy futó kis kalandra. Miután mást sem
csináltam, csak ellöktem magamtól. Miután azt mondtam
neki, hogy az a legjobb, ha Texasba költözik. Miután
cseszegettem a legjobb barátja miatt.
Nem voltam jó barátnő.
Az anyáskodás sosem volt természetem. Mindent
felemésztő ambíció és összetört álmok darabkáiból lettem
újra összeragasztva, és mindeddig ostobán büszke is voltam
erre. Büszke, hogy nem hagytam, hogy olyan jelentéktelen
apróságok, mint a szerelem vagy egy férfi, felemésszenek.
De most, amikor úgy hasogatott a szívem, mintha icipici
darabokra szeletelték volna fel, rájöttem, miről is maradtam
le. Még a fájdalom is édesebb érzés volt a szerelem ködében.
Másnap bementem megtartani az irodalomóráimat, de a
harmadik óra közepén már az öngyilkosságot fontolgattam. A
korlátozás, amit Jaime léptetett életbe, megszűnt, és a
tanítványaim már nem viselkedtek az óráimon. Nevettek,
visítoztak, visszabeszéltek. Még jobban is, mint korábban,
vagy legalábbis úgy tűnt. Az utolsó órám volt a legrosszabb.
Dean és Millie csöndben ült, de Trent Rexroth a szokásosnál
is merészebb volt, és megujjazta a mellette ülő Keeley-t az
asztal alatt, miközben teljesen kifejezéstelen arccal a Raiders
jövőjét vitatta meg fennhangon Viciousszel.
Azzal, hogy megkértem Trentet, tegye olyan helyre a kezét,
ahol látom, csak még jobban felhívtam a többiek figyelmét rá
és a csajra, akivel javában pettingelt. Amikor elfordultam,
hogy elővegyek egy könyvet a táskámból, vihogást hallottam –
valószínűleg azért, mert amint kikerült a látóteremből, Trent
lenyomta a nyelvét a csaj torkán.
Ez maga volt a pokol, de pontosan ezt is érdemeltem.
Jaime nem volt ott az órán, bár ez volt az utolsó alkalom,
hogy órát tartottam volna neki. Ez is csak megerősítette, amit
amúgy is tudtam: Trent szándékosan csinálta azt, amit, és
Jaime miatt.
Mindannyian utáltak.
A szívem összeszorult a csalódottságtól. Próbáltam a
tanításra koncentrálni, de a gondolataim folyton Jaime felé
kalandoztak.
Elszúrtam.
Még esélyt sem adtam neki a magyarázatra, miután
beszéltünk az anyjával. Csak magától értetődőnek vettem,
hogy elárult engem. De Jaimeről volt szó. Jaime sosem árult
el senkit. Kiállt azok mellett, akik fontosak voltak neki. Még
Vicious mellett is.
Vicious…
Amikor megszólalt a csengő, felemelkedtem a székemből, és
majd’ felnyársaltam a tekintetemmel Jaime öribariját.
– Baron! – Intettem neki, hogy jöjjön oda hozzám.
Felhorkant, de azért teljesítette a kérésemet. A terem már
kiürült, úgyhogy csak ketten maradtunk, és nyugodtan
méregethettük egymást gyanakodva.
– Hol van Jaime? – kérdeztem fáradt szememet dörgölve.
Nem aludtam valami sokat előző éjszaka.
– Mi a faszt érdekli? – Cigarettát tolt a szájába, és lazán
meggyújtotta ott bent, a teremben. – Minden kis kalandját
szemmel tartja? – mormolta, szájában a cigivel.
Nocsak, valakinek nincs jókedve.
– Beszélnem kell vele – erősködtem, elengedve a fülem
mellett a beszólását.
– Talán akadályozom benne?
– Mondd meg, hol van!
 Megvonta a vállát.
– Nem vagyok a kibaszott titkárnője. Hívja fel!
– Nem veszi fel – csattantam fel.
Vicious elgondolkodva az arcára csúsztatta a cigarettát tartó
kezének hüvelykujját.
– Ja, azt el tudom képzelni. – A hangja rideg és
érzelemmentes volt. – Az én házamban van, és picsog, mint
valami hülye picsa. Áthívnám, hogy derítse jókedvre, de nem
tudom, hogy leoltaná, amiért megmentette a seggét, vagy
leszopná, amiért úgy elcseszte.
– Beszélnem kell vele. – A sürgető felhang még engem is
megrémisztett, a vágy, hogy rendbe hozzam a dolgokat, szinte
elborított. Csak azt akartam, hogy valahogy megoldjuk ezt a
helyzetet.
– Én nem vagyok ő. – Vicious élettelen tekintete az
enyémbe mélyedt, és attól féltem, elveszek benne. – Én nem
szoktam megbocsátani, szóval, ha újra megbántja, annak
végzetes következménye lesz. Már magára nézve.
Nagyot nyeltem.
– Én csak rendbe akarom hozni, Baron!
– A nevem Vicious – mordult rám.
A jó életbe már… ez a gyerek…
– Csak hadd beszéljek vele! Esküszöm, jók a szándékaim!
A Szívtiprók testvérisége már szinte megható volt, már ha
nem lett volna ezeknek a fiúknak egész egyszerűen túl nagy
hatalma. Felettem. A város felett. Mindenki felett.
Vicious fejével az ajtó felé intett, én pedig a Fordommal
követtem a Mercedesét a baljósan magasodó, téglából és
kőből épült házukhoz.
Ez volt életem leghosszabb útja, már ha nem számítom a
repülőutat haza New Yorkból, a Julliardról.
De ez volt a legrövidebb út az esztelenséghez. A szerelmem
maga volt az őrület.
És készen álltam harcolni érte.
 Tizenötödik fejezet

Jaime a medencében volt. A kibaszott medencében. Úszta a

hosszokat, nyurga, kidolgozott teste nyílként szelte a vizet a
medence egyik végétől a másikig. Megálltam a medence
szélénél, bár még magam sem tudtam, mit is akarok csinálni:
letámadni, bocsánatot kérni vagy ordibálni vele. Amikor
kiemelte fejét az azúrkék vízből, sötétszőke tincseiből
vízcseppek csorogtak végig tökéletes arcán, és nekem
megfeszült a combom.
– Pont úgy nézel ki, mint akinek összetört a szíve –
jegyeztem meg gúnyosan.
Kikönyökölt a medence szélére, és rám villantotta hibátlan
fogsorát. Nem mosollyal, hanem figyelmeztetőn.
– Te meg úgy nézel ki, mint egy állat, ami kikerült a
természetes közegéből. Ennyire hiányoztam, Ms. G?
– Nem voltál ma iskolában. – A hangom komoly volt.
– Na és? Gyakorlatilag vége a tanévnek, és nem mintha
téged kicsit is érdekelne. Csak egy kis kaland voltam, rémlik?
A te szavaid.
Ez talált.
Ideúton még úgy gondoltam, akár a könyörgésig is hajlandó
vagyok lealacsonyodni, de most, hogy itt álltam előtte Vicious
házánál, megint rám tört a mindent elborító érzés, hogy
megvédjem magamat. Nem kérdezhettem meg, mégis mi volt
a terve tegnap az anyja irodájában.
– Szóval összepakoltál már Texasba? – váltottam témát.
Emlékeztettem magamat, hogy elköltözik az egyetemre, hogy
ennek köztünk vége.
 Nevetett, és kilökte magát a medencéből. Kidolgozott teste
csillogott a napfényben. Úgy nézett ki, mint egy Calvin Klein-
reklám. Mellém állt, olyan közel, hogy a klóros víz illata
betöltötte az orromat.
– Még nem.
Lépett egyet felém, mire hátratántorodtam. Nem vette
magára, még egyet lépett felém.
– Vennem kell még egy bőröndöt. – Kezét a hajamba
mélyesztette, és ezúttal belesimultam az érintésébe. Mekkora
lúzer vagyok. Csak ennyi kellett, és megint elvesztem.
– Azt hittem, a pasik kevés cuccal utaznak. – Nagyot
nyeltem.
– Ez igaz, de te biztos hozol egy csomó csajos szart, amikor
összeköltözünk.
Döbbenten, gyanakodva összehúzott szemmel meredtem
rá, de közben mosoly bujkált a szám sarkában.
– Jaime! – figyelmeztettem, bár magam sem tudom,
pontosan miért. Nem akartam, hogy ez is csak ugratás legyen.
Amint kimondta a szavakat, már tudtam, hogy pontosan azt
akarom én is, amit mondott. Nagyon akarom. Tiszta lapot,
újrakezdést. Távol az All Saints High-tól. Együtt Jaimevel.
Nem volt semmi értelme. Helytelen volt, és egy rakás
ember fogja felvonni ránk a szemöldökét. Egy elsőéves
egyetemista srác egy másik államba költözik a huszonhat éves
tanárával? Ennek csak katasztrófa lehet a vége. De én
akartam ezt a katasztrófát. Lubickolni akartam benne,
szeretni akartam, élni akartam. Azt akartam, hogy ez a
katasztrófa legyen az én feje tetejére állt valóságom.
– Mel… – felelte mosolyogva. – Felelsz vagy mersz?
– Felelek. – Beharaptam az alsó ajkamat, és a szempillám
alól néztem fel rá. Ha Vicious látta volna, tuti elhányja magát.
A lélegzetem pihegésre váltott, a szívem a torkomban
dobogott. Utoljára akkor éreztem magam ennyire élőnek,
amikor a színpadon álltam. Ki akartam mondani, és a francba
a világgal meg azzal, hogy mit fognak gondolni rólam.
 Tenyeremet még most is hajamba fonódó kezére tettem.
– Azt felelem, hogy… szeretlek.
Egy pillanatra felderengett az arcán egy elégedett mosoly,
de hamar eltűnt. Mintha még mindig bajban lettem volna.
Úgy éreztem magam, mint egy diák, aki rossz fát tett a tűzre.
Jaime bólintott, vizes hajából az arcomra csepegett a víz,
amikor a karját a nyakam köré fonta, és magához húzott.
– Látod? Hát olyan nehéz volt? Még egy darabban vagy,
nem igaz, kicsi lány? – Felvont szemöldökkel, önelégült arccal
nézett rám, és olyan szexi volt, mint a fene. – Én is szeretlek
téged, Mel! Sőt, ami azt illeti, kurvára megőrülök érted. És
most pakolj! – Játékosan az ajkamba harapott, és közben
rácsapott a fenekemre.
– Már megbocsáss, de…? – Felnevettem. – Mi van? Hol?
Hogyan? Mikor? Még nincs is vége az iskolának.
Négy nap volt még hátra az iskolából, és még nem is
mondtam igent arra, hogy költözzek vele egy másik államba.
– Igen, de holnap állásinterjúd lesz az austini
balettakadémián. Nem akarsz elkésni, ugye? Mert elég rossz
első benyomás lenne, tudod?
Jaime tudta. Tudta, hogy ott volt ez az álom elrejtve a hátsó
zsebemben, és még mindig minden egyes nap táncoltam a
tükör előtt. Hogy ott hordtam a szívemben, mint egy kis
szuvenírt, és most mindennél jobban akartam, hogy ez a
mementó valósággá váljon.
Ekkor a távolban megszólalt egy duda, és meghallottam
Vicious reszelős hangját a menő Mercedese kormánya mögül:
– Mondd meg neki, hogy csipkedje magát, különben taxival
küldelek titeket a reptérre!
Ezek a gimis srácok…
Végig ezt tervezték.
Túljártak Mrs. Followhill eszén, de az enyémen is.
Nevetve omlottam a barátom karjaiba.
– Hogy a fene essen beléd!
 Epilógus

Két évvel később…

– Elfelejtetted a tejet.
– Elfelejtetted a bugyidat.
Homlokráncolva nézek le fekete harisnyámra.
– Van rajtam bugyi.
– Hát ez az! – vágja rá Jaime, és laza mozdulattal az ágyra
lök.
A vékony kis matracra hanyatlok, ő pedig rám hajol, maga
alá szorít, és nedves, forró csókokkal halmozza el az arcomat
és a nyakamat. Pihegő kis kuncogások szakadnak ki belőlem,
miközben, ujjával oldalra húzza a harisnyámat.
– Veszek majd hazafelé a munkából – mormolja Jaime a
mellkasomba.
A pólómtól már megszabadult, és olyan erővel szívja a
mellbimbómat, hogy a fejem búbjáig libabőrös leszek a
gyönyörtől. Felsóhajtok, és belemélyesztem ujjaimat a kócos
szőke hajába. Az órái után egy közeli Starbucksban dolgozik.
A szülei elzárták a pénzcsapot, miután bejelentettük, hogy
összeköltözünk. Nagy cucc. A balettakadémiás munkám, az
egyetem és Jaime starbucksos munkája meg minden egyéb
mellett nem sok időnk marad lópikulányit is foglalkozni azzal,
mit gondolnak vagy mondanak mások.
– Hoznál gyümölcsöt is? Elfogyott a banán.
– Van egy banán, amit bármikor bekaphatsz, és épp kéznél
van. – Kezemet a farkához vezeti.
A szememet forgatom: na igen, még mindig tipikus
húszéves. Én már huszonnyolc vagyok, azt gondolná az
ember, hogy teljesen rá vagyok állva a házasság- és
gyerektémára, de nem ez a helyzet. Én csak Jaimere
gondolok. Hogy milyen csodásan alakult minden. Ez a mi
szépséges zűrzavarunk, és sehogy máshogy nem is akarnám
csinálni.
– Később talán megkóstolom – heccelem, mire elhúzza a
száját.
– Na jó. Hozok neked hülye gyümölcsöt, asszony!
Nyelve lefelé vándorol a hasamon át az immár csupasz
lábam közé, ott megtorpan, és orrával rajzol köröket a
csiklómra.
– Ó, szerintem van itt valami. Valami horzsolás vagy folt,
vagy valami.
Kezével a lábam közé nyúl, és amikor felemelkedik, egy kis
fekete bársonydoboz van a tenyerében.
Erre elakad a lélegzetem.
Megnyalja a száját, és lusta mosolyt villant rám.
– Jobb, ha figyelmeztetlek, hogy nem eljegyzési gyűrű.
Várom, hogy betöltsem a huszonegyet, mert akkor felszabadul
az alap, amit a nagyszüleim hagytak rám. Gazdagabb leszek,
és vége a starbucksos napoknak. Te valami fantasztikusat
érdemelsz. De addig is szerettem volna adni valamit, ami
emlékeztet arra a két évvel ezelőtt gimis románcra.
Remegő ujjakkal kinyitom a kis dobozt, amiben egy
nyaklánc rejtőzik. Rajta medál. Egy aranyhorgony. Ez a
horgony annyi mindent jelent.
A leégett jachtot, ami szétszakított minket.
A nyakláncot, ami újra összehozott minket.
Azt a darabot, amit hátrahagytam.
A szemem az arcára vándorol, és feltétel nélküli szerelem
ragyog benne. Annyira szeretem! Teljesen, eszemet vesztve
megőrülök ezért a fiúért, akiből férfi lett, és aki olyan sok
mindent adott fel azért, hogy velem lehessen. Az egyetemi
bulikat. A focit. Olyasmiket, amik két évvel ezelőtt szerves
részei voltak a személyiségének.
 – Segítesz? – kérdezem az ujjaim közé fogott nyaklánc felé
intve.
Felmordul, mivel ezzel arra kérem, hogy szakítsa el a
nyelvét a belső combom bőrétől, de végül mégis felemelkedik,
hogy az arcomba nézzen. Kiveszi a nyakláncot a kezemből, és
oldalra söpri a hajamat.
– Felelsz vagy mersz? – kérdezi váratlanul.
– Felelek. A bátrak mindig ezt választják – vigyorodom el.
– Igaz, hogy örökre az enyém maradsz? – A fülemhez hajol,
meleg lehelete a bőrömet csiklandozza.
– Igaz. És néha, amikor kiakasztasz, akkor nagyon
merésznek kell lennem hozzá. De ez az életem, és te a része
vagy. Most és mindörökké – felelem.
– Most és mindörökké – ismétli meg, én pedig erősen
megszorítom az új horgonymedálomat – és az én igazi, hús-
vér horgonyomat is.
A szenvedés. A félelem. Amikor megengedtem magamnak,
hogy beleszeressek a lehető legrosszabb emberbe, de végül
kiderült, hogy ő volt a jó ember, a legjobb… Ám mindezt már
magunk mögött hagytuk.
És végül megérte. Ez a sok apró darab tett minket azzá, akik
ma vagyunk.
Erősebbek.
Boldogabbak.
Teljesebbek.

Hat évvel később

Jaime

– Miért éppen horgony?

Ezt úgy nyolc éve kellett volna megkérdeznem, amikor
először találkoztunk, de nem tudtam rávenni magamat. Olyan
intim témának tűnt, és éppen halálosan be voltam szarva,
amiért képtelen voltam kiverni a fejemből az
irodalomtanáromat.
És most a feleségemet nézem kitartóan. Melody Followhillt,
ahogy a dohányzóasztalra feltett lábbal fekszik az új
kanapénkon. A kanapé és ez az asztal az összes bútorunk az új
lakásunkban Kensingtonban – vagyis kecóban, ahogy itt
Londonban nevezik. Azt ígértem neki, hogy elhozom
Európába, és meg is tettem. Az, hogy közben még sikerült
teherbe is ejtenem, csak pluszpont.
Nagyon szívesen, Mel!
– Miért éppen horgony? – ismétli meg a kérdést, és
vigyorogva simogatja harminchat hetes pocakját, olyan
szeretettel mosolyog le rá, mintha már most is látná a
nemsokára megszülető lányunkat. – Mert néha jó érzés azt
hinni, hogy van, aki meg tud menteni.
– Kitől kaptad azt a nyakláncot? – kérdezem gyorsan, és
még engem is meglep a sürgetés a hangomban. Nyolc évig
kibírtam, hogy nem kérdeztem meg tőle, de most csakis ezt
akarom tudni. Melody odahajol hozzám, tenyerét a
mellkasomra simítja. Kisöpröm barna haját az arcából, és
halántékon csókolom. Amikor megszólal, melegség önti el a
testemet.
– Magamnak vettem. A JFK reptéren voltam, készültem
felszállni a Kaliforniába tartó gépre, azután, hogy eltört a
lábam. És szükségem volt valamire, amiben hihetek. Vagy
inkább… valakire, akiben hihetek, de nem volt senkim. A
szüleim támogattak és sajnáltak, de nem értették meg. Nem
igazán. A barátaim szétszóródtak az országban, a saját
egyetemi álmaikat kergették, új, drága emlékeket szereztek.
És ott voltam én. Egyedül. Szükségem volt valakire. És
megláttam azt a nyakláncot egy boltban. Már a nevére sem
emlékszem, de kapucnis pulcsikat árultak „I Love New York”
felirattal nevetséges árakon. A nyaklánc is sokba került, de
emlékszem, hogy arra gondoltam, szükségem van erre. És
meg is szerzem.
 A szemébe nézve elönt az ámulat. Az ámulat, hogy ez a nő
az enyém. Azok után, amiken keresztülmentünk – vagy talán
éppen azért.
Olyan vicces és erős. Iszonyat tehetséges, szarkasztikus és
okos. És mindeközben valóságos. És sebezhető. És az enyém.
A rohadt életbe is, az enyém!
– Már nincs rá szükséged. – Ujjamat a nyakláncába
akasztom, amit az egyetem alatt vettem neki. – Itt vagyok
neked én.
– Mindkettőre szükségem van – mosolyog rám, és a
pólómon keresztül megcsókolja a mellkasomat.
De téved.
Senkire sincs szüksége.
Az egész világot le tudja igázni a lapos, kényelmes cipőiben
és térdig érő ruháiban, és ahogy nagy ívben leszarja, ki mit
gondol.
Megfogom a kezét, a tenyerébe csókolok, aztán ágaskodó
farkamhoz vezetem. Ezért a nőért mindig készen állok.
Mindig.
– Már úgy érted, mindháromra? – vigyorgok az ajkaiba, ő
pedig a kelleténél kicsit erősebben szorítja a farmeromat.
– Tudod, mire van szükségem? – kérdezi, és valamiért
gyönyörű homlokára izzadságcseppek ülnek ki. Kérdőn
felvonom a szemöldökömet.
– Be kell vinned a kórházba. Elfolyt a magzatvizem.
– Tudtam, hogy te is beindulsz rám. – Megnyalom a
nyakát, de erre a karomba bokszol. Jó erősen.
– Jaime!
– Oké, oké. Hozom a táskád.
Tizenöt órával később Melody és én megpillantjuk első
lányunkat, Daria Sophia Followhillt. A szüleim ideutaznak
San Diegóból, hogy lássák, és nagyon izgatottak. Mel szülei is
jönnek majd a hónap végén.
Apám még mindig nem tud anyámról és Rowland edzőről.
Sosem mondtam el neki. Nem sok értelme lett volna.
 Apám nem szereti anyámat, anyám pedig nem szereti őt.
Olyan sok pénzük van… Olyan sok lehetőségük… És itt vagyok
én, a feleségemmel és a kisbabánkkal, még mindig elvágva a
vagyonuktól a döntéseim miatt.
És boldog vagyok, mert nincs szükségem pénzre. Itt vannak
nekem a lányok, és ez éppen elég.
Ez… minden.
Vége
 Köszönetnyilvánítás
Itt vannak mindazok, akiknek örökre hálás leszek, és akiket az
életemnél is jobban szeretek:

Sunny Borek
Kristina Lindsey
Karen Dale Harris
Ellie McLove
Stacey Blake
Letitia Hasser
Brittany Hale
Sabrina Shalalashvilli
Becca Zsurkan
Avivit Egev
Sher Mason
Sheena Taylor
Lin Tahel Cohen
Amy Halter
Paige Jennifer
Ilor Tsabar
Vanessa Serrano
Erika Budd Panfile
Galit Hadar Shmariyaho
Jessica Meade
Kristen Reads
Karin Boukzam
Ella Fox
Ava Harrison
Tanaka Kangara
Julia E. Lis
Bernadett Lankovitz
Kerissa Blake
és Tamar Hazan.

Itt szeretnék köszönetet mondani a Sassy Sparrows csapatnak

és a családomnak, amiért olyan gondoskodók és megértők.
Őszintén, nem is lehetnék hálásabb.

Köszönet a csodálatos bloggereknek, akik továbbra is

megosztják és támogatják a munkámat. Nagyra becsüllek
titeket és mindazt, amit az indie közösségért tesztek. És
persze, mint mindig, köszönet neked, kedves olvasó, amiért
ismét esélyt adsz nekem.

Köszönöm, köszönöm, köszönöm (nem érzem valami nagyon

hatásosnak a saját köszönetnyilvánításomat, de még mindig
nem olyan rossz, mint Tom Hiddleston beszédei a Golden
Globe-on, úgyhogy ez is valami).
Szeretlek titeket, jobban, mintsem el tudnátok képzelni.

L. J.
xoxo
 L. J. Shen könyvei
Tyed
Sparrow
Blood to Dust

A Sinners of Saint-sorozat kötetei:

#0.5 – Defy – Lázadás

#1 – Vicious – Ádáz
#2 – Ruckus – Bajkeverő
#3 – Scandalous – A néma
 Maradjunk kapcsolatban!
A legfrissebb hírekért iratkozz fel a hírlevelemre!
(https://www.authorljshen.com/contact/)

Előzetesekért, akciókért és kapcsolatépítési céllal csatlakozz

az olvasócsoportomhoz!
(https://www.facebook.com/groups/813953952051284/)

Lájkold a szerzői oldalamat, hogy mindig időben értesülhess a

legújabb hírekről!
(https://www.facebook.com/authorljshen/)

Kövess Instagramon sushis képekért!

(https://www.instagram.com/authorljshen/)

És Twitteren minden másért!

(https://twitter.com/lj_shen)
 Méltatások

„Fantasztikus novella. Perzselő, gyorsan elolvasható és

rendkívül szórakoztató. Ha tetszett a Vicious (vagy ha nem),
akkor is remek választás, ha egy tiltottszerelem-történetre
vágysz.”
– Candace, goodreads.com

„Ha bírod a tanár-diák románcot, akkor ezt semmiképp ne

hagyd ki! Összességében fantasztikus és szórakoztató, szexis
novella.”
– Arianna, goodreads.com

„Ugyan ez rövid novella, és jó lett volna több belőle, a

főszereplők története mégis teljes, és nincs elsietve. Nagyon
élveztem! Ne hagyd ki!”
– Ashley, amazon.com

„AZTA!!! Rohadtul zseniális! Nagyon ajánlom!! Zseniális az

írás!! Szép munka a szerzőtől! Légyszi, olvasd el! Biztos, hogy
nem fogsz csalódni.”
– Nadine, amazon.com

„Rövid és dögös novella megfordított korkülönbséggel, tanár-

diák viszonnyal és mindennel, ami egy tiltott szerelmi
történetbe kell.”
– Book Addict Ash, amazon.com
„Hiába novella, ez egy csodálatos történet!
Teljesen magával ragadott, de ez látszik is az olvasási
időmön. Szinte faltam minden szavát… hiányzott már L. J.
Shen stílusa! ”
– Enikő, moly.hu

„Hű, ez azért nem volt semmi. Tabu a javából, és közben

mégsem érződött annak – ehhez tehetség kell.”
– SzRéka, moly.hu