V. K.

BELLONE

FELVONT
VITORLÁK
MERIDIA I.

Meridiában vallás, intrika és titkok uralkodnak. De minden trónra

kell egy király. Anahita főpapnő Espadont szereti, és nem akar
máshoz menni, így csak a saját eszére támaszkodhat, hogy elkerülje
a kényszerházasságot Ramallal, a furcsa sivatag barbárral.
Titkok földön és vízen. Espadon kapitány szent küldetésen jár: a
világot kettészelő zátony felé vitorlázik, hogy visszaszerezze a
Vastorony Szívét. Vajon vallásuk kincse vagy ősi harci eszköz? A titok
űzi, hajtja előre.
Harc baráttal és ellenséggel. Ramal megszegte a sivatagi törzsek
szokását, amikor Meridia lerohanása helyett nősülni próbált. Sokan
árulónak tartják, ám van egy terve, melyért ölni is hajlandó – hiszen
a lelke csekély ár a népe jövőjéért.
Izgalmas történet egy olyan világban, ahol az ősök csupán
fémcsontvázú romokat, rejtélyes ereklyéket és egy szunnyadó háborút
hagytak az utódokra.

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, 2017

Írta: Baráth Veronika

Copyright © Baráth Veronika, 2017

A szöveget gondozta: Moskát Anita

A borítót tervezte: Magocsa-Horváth Éva

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

 a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást -nem
sokszorosítható

AMAL VÉGIGTEKINTETT A TÜKÖRERDŐN – Ott várt rá, akit

meg kellett ölnie. Levette az arca elé kötött kendőt, mely elnehezült a beleragadt
szemcséktől. Mélyet sóhajtott, élvezte, hogy végre tisztán lélegezhet. Indulni
készült, bár szinte sajnálta, hogy elcsitult a homokvihar. Akár a tomboló szélben
is szívesebben várakozott volna, ha cserébe elodázhatja a kivégzést. Zsibbadó
lábbal, a tevéjére támaszkodva állt fel. Az állat felmordult gazdája érintésére,
megrázta fejét, majd felegyenesedett. Ramal kísérete is nyeregbe szállt.
A dűnék oldalán csak lassan ereszkedhettek le az ősök szent emlékművéhez.
Egy kisebb oázis méretű körben, egymástól karnyújtásnyira óriási tükrök
meredtek az ég felé, és szemkápráztatóan csillogtak a napfényben. Felületük
olyan sima volt, hogy még a finom homok sem telepedett meg rajtuk, a közeli
falu felszentelt lakói, az őrzők mégis mindennap bejárták az emlékhelyet, és
kifényesítették a tükröket.
Ahogy elállt a homokvihar, most is megjelentek. Kezükben lustábban járt a
nedves gyapjú, amikor Ramal elhaladt mellettük, de néhány futó pillantásnál
többet nem áldoztak rá. Jobban érdekelte őket, mikor ér a faluba a következő
karaván, ami alamizsnát hoz nekik.
Régen zarándokok seregétől volt hangos a völgy, de manapság egyre
kevesebb felajánlás érkezett. Ramal keserűn mosolygott az őrzők napcserzett
arcára. Nem kellene itt maradniuk, bármelyik oázis befogadná őket. Nyelvük
feldagadt, hasuk felpuffadt bordáik alatt, mégis inkább szomjan haltak volna,
semmint elköltözzenek. A törzs komolyan vette a szent kötelességét, hiszen
egyebük, amit igazán sajátjuknak nevezhetnének, nem volt.
Annak ellenére, hogy már senki sem tudta, miért építették az ősök a
Tükörerdőt, a rendben tartásának felelőssége nemzedékről nemzedékre
öröklődött. Csak a szent bölcsek őriztek homályos legendákat arról, hogyan ejti
fogva a nap sugarait a középen magasodó torony, de hogy miért, azon folyvást
vitáztak. Mégis ki akarná összegyűjteni a fényt, ha a nap úgyis minden hajnalon
felkel?
Ramal elfintorodott.
Pont Jamel mesélt neki először a Tükörerdőről. Az öregember imádta a régi
történeteket...
Ramal megrázta a fejét. Nem akart emlékezni Jamel mosolyára. Észre kellett
volna vennem. A törzsfőnök egyre komorabb tekintettel nézett rá a
tanácskozásokon, mégis egy kecskepásztor fiú suttogása kellett ahhoz, hogy
Ramal megtudja, lázadás készül.
Tegnap hajnalban rajtaütöttek az áruló törzsfőnök sátrán, a testőrök többségét
az első roham alatt levágták. Jamel azonban leghűségesebb embereivel együtt
kicsúszott a markából. Fél napon át üldözte, a sivatag mélyén könnyen
elveszíthette volna a nyomát. Ramal még sosem örült annyira rossz időnek, mint
most, hogy a tomboló homokvihar elvágta a férfi menekülési útját.
A lázadók a tükrök között kerestek menedéket a szél ellen, az üldözők pedig
szétváltak, és azonnal bekerítették az ősi emlékhelyet. Bár a bevonulással
Ramalnak is meg kellett várnia, míg elül a vihar, Jamel már nem juthatott ki
élve, és ezt ő is nagyon jól tudta.
Várni fog ránk. Csak ne rántson kardot...
Amint erre gondolt, Ramal megállította tevéjét, és felnézett a toronyra,
melynek csúcsa szikrázott a tükrök összegyűjtött fényétől.
Megfájdult tőle a szeme, de nem érdekelte. Szerette ezt a látványt, számára ez
volt a sivatag jelképe: fenséges és fájón szép. Ironikus, hogy az ősi béke
emlékhelyén kell elsőnek halálos ítéletet mondania. Egy ember vére épp elég,
nem akart az összes lázadóval végezni. De ha ellenállnak, nem lesz más
választása.
A Tükörerdőben négy széles, egyenes út vezetett a középponthoz.
Jamel is ott lesz.
A torony örökké zárt kapujához közeledve valóban előtűnt az esküszegő
szálegyenes, büszke alakja. Vörös törzsfői köpenyét viselte, hosszú, ősz
szakállába piros szalagot font. Emberei köré gyűltek, de nem rendeződtek harci
alakzatba, fegyvereiket halomba gyűjtötték. Látszott, hogy szívesen a
szablyákért rohannának, de Jamel szelíden intett a mozgolódóknak.
Nekik nem kell részt venniük ebben, helyeselt Ramal. Én sosem leszek olyan,
mint az apám. Az ítélet csak a vezetőt sújtsa.
– Hódolj a Sivatag Ura, az elűzött nép választott elöljárója előtt! – szólította
fel az esküszegőt Ramal kíséretének egyik tagja.
– Hát itt vagy, fiatalúr – mosolyodott el Jamel.
– Ítélkezni jöttem – jelentette ki Ramal. Figyelmeztette magát, hogy csak egy
törvényszegővel beszél, nem többel. Nem többel.
A lázadó csak biccentett. Ráncos arcán nyoma sem látszott félelemnek.
– Jamel, a Napgyíkok törzséből, halld a vádat! Megszegted hűségesküdet, és
tiltásom ellenére merényletet terveztél vendégem, Meridia királya ellen, hogy
háborúba taszítsd népünket. – Ramal mélyen az idős férfi szemébe nézett,
amikor kimondta a hagyományos szavakat. Azt kívánta, bár félreértés lenne az
egész.
– Ki árult el? A kis Kartal? Pénzt kért, vagy megkínoztad?
– Esküszegő vagy, a fiú a kötelességét teljesítette.
– Nem én vagyok az áruló, hanem te. Szégyent hoztál apád nevére. – Az öreg
törzsfőnök szavai Ramal szívébe martak, de nem mutathatott gyengeséget. Az
emberei előtt soha.
– Szólj hát az utolsó vallomás jogán! A ki nem ejtett szavakat örökre
elnémítja a sír – mondta kényszerített szertartásossággal az elöljáró.
– Miért hódol a sakál egy kutya előtt, ha épp ereje teljében van? – kiáltotta
Jamel. Nem őhozzá szólt, hanem a körülöttük lévő katonákhoz, akik halála után
is elviszik a hírt. – Apád összefogta a törzseket, a sereged le tudja győzni
Meridiát! Te mégis rablógyilkosok ivadékaihoz törleszkedsz, köpve őseink
emlékére? – Elhallgatott, majd az utolsó szavakat ismét szelíden mondta, akár
régen, amikor tanítójaként egy nehéz leckét próbált Ramal fejébe verni. – Hát
semmit sem tanultál tőlem?
– Csak ennyit kívántál mondani? – kérdezte Ramal.
Nem akart válaszolni Jamel szónoklatára, jól tudta, ők ketten már rég
elszalasztották a vita idejét.
– Sajnálom – suttogta, hogy csak Jamel hallhassa.
– Valaha büszke voltam rád, fiam.
– Esküszegésed büntetése penge általi halál.
Ramal nem akarta lefogatni az öreget, mint egy közönséges haramiát, úgy
érezte, annál méltóbb halált érdemel. Ő maga végez vele, tisztességes
küzdelemben.
Ramal kis, kerek pajzsot szíjazott bal kézfejére, és megmarkolta hegyes
hosszútőrét; így nemcsak hárítani, hanem döfni is tudott. Jobbjával előhúzta
díszes markolatú szablyáját. Szívesebben használt volna két kardot, de ez volt a
hagyományos felszerelés, amit minden szabad férfi magánál hordott – nem
akarta, hogy bárki is azt mondhassa, csak azért győzte le ellenfelét, mert nem a
régi szokások szerint párbajoztak.
– Ha esküszegéssel vádolsz, hát add ki a parancsot, hogy karóba húzzanak!
Vagy ahhoz már gyáva vagy? – mondta büszkén Jamel.
Hálátlan bolond! Ramal idegesen dobbantott egyet a lábával.
 – Az apám emlékét sértené, ha a vérrel és vízzel fogadott testvére kevesebb
becsülettel lépne a szellemek közé, mint egy veszett sakál. Majd az ősök előtt
felelsz bűneidért. Harcolj!
Jamel felvette a fegyvereit.
Ramal ellenfele minden apró mozdulatára figyelt, akár egy homoki vipera a
skorpióra. Félretette aggályait, többé nem az embert látta maga előtt, csak egy
megoldandó problémát.
Jamel nem rontott rá, mint egy sarokba szorított állat, annál okosabb volt.
Pajzsát mellkasa előtt tartotta, készen a védekezésre, de arra is, hogy tőrével
megsebesítse Ramal fegyvert tartó kezét. Közben alacsonyan támadásra
lendítette a szablyáját. Az elöljáró bal lábára célzott. Túl régi trükk volt ez a
sikerhez.
Ramal úgy tett, mintha bedőlne a cselnek, aztán egy csuklómozdulattal
megváltoztatta az irányt, és egyenesen ellenfele arca felé suhintott. Amíg az
öregember látóterét lefoglalta a penge, Ramal a pajzsot tartó kezével erősen
ellökte Jamel szablyáját, majd villámgyorsan elütötte a tőrét is, kibillentve őt az
egyensúlyából.
A törzsfőnök egy tűnő pillanatra védtelen maradt, ez pedig épp elég volt
Ramalnak. Egyetlen határozott mozdulattal elvágta Jamel torkát – csapás,
ellencsapás... Hosszan nézte, ahogyan a kiontott vért beissza a homok.
Gyomra görcsbe rándult, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd felsóhajtott.
– A sivatag homokja őrizze lelkedet – suttogta, miközben kulacsából vizet
locsolt a vérre. Vizet a vérért, életet az életért. Egy teljes napig nem fog inni,
nehogy üldözze a halott átka.
– Indulás! – adta ki a parancsot. Mihamarabb találkoznia kellett a meridiai
királlyal, nem akarta vesztegetni az időt. A testet majd eltakarítják az őrzők.
– De uram, az esküszegő társai...
– Engedjétek el őket! Választott urukat szolgálták, de immár szabadok. Én
nem büntetem a hűséget – mondta a lázadók szemébe nézve. Mielőtt felült a
tevéjére, még hozzátette: – Ha a meridiai karaván közelébe jönnek, végezzetek
velük! És a családjukkal is.
 NAHITA EGYEDÜL ÁLLT A VASTORONY TETEJÉN, szürke köpenyét fázósan húzta
össze magán. Az egész helyet ellepte a rozsda, csak a csúcsdísz meredezett az ég
felé fémes csillogással. Rejtély, hogy annak anyagán miért nem fogott az idő.
Ide kizárólag ő jöhetett fel, csak neki volt joga letekinteni Meridia városára és
a hegyek mögött elterülő szent földre. Ahogy a papok mondták, csupán a
főpapnő nézheti a világot az Istennő szemén át.
Badarság. Mintha a tenger istennőjét érdekelné az emberek jelentéktelen
élete, vagy épp a sivár és elhagyatott szent kert.
Anahita szája félmosolyra húzódott. Mindig is nevetségesnek találta „kert”
jelzővel illetni az egyház birtokában levő földeket, amelyeken lapos
fémmedencék sorakoztak szorosan egymás mellett. A mindig simára fényesített
fémlapok tükörként verték vissza a nap sugarait, de víz sosem csillogott bennük,
és a közelükben még a sivatagi gyomok sem tudtak megélni. Anahita előbb
nevezte volna elátkozott földnek, semmint „isteni kertnek”.
A szent birtokra csak a Vastoronytól vezetett út. A torony volt az egyház
székhelye, a Nagy Hegység egyetlen völgyébe épült – apró tűnek látszott csupán
a hegycsúcsok között. Ez a hegység volt a Tengeristennő birodalmának határa,
természetes falként védte a mögötte elterülő gazdag földeket. A csúcsokat senki,
még a sivatag vad törzsei sem tudták megmászni.
Anahitát elöntötte a harag, amint a fosztogató barbár csürhére gondolt.
Elfordult inkább a kiégett pusztaságtól, és végigtekintett a hegy lábánál elterülő
városon.
A fehérre meszelt házak lapos tetejét sekély vízgyűjtő medencék festették
halványkékre, a kövezett utcákon hangyákként nyüzsögtek az emberek. A
lánynak hiányzott a város forgataga – amióta főpapnővé avatták, csak az egyházi
szertartások idejére hagyhatta el a Vastorony környékét. Ha megjelenne a
főutcán, csak akadályozná a közembereket, hiszen mindenkinek hódolnia kellene
előtte. Nem mintha különösebben félnék a hatalmát – Anahita pontosan tudta,
hogy a városiak számára ő nem több, mint a szent kamra falára festett alakok
vagy épp a világítótorony ősi rézharangja. Elő szobor.
Tekintetével követte a kereskedők színes kocsijait egészen a kikötőig,
ahonnan a büszke vitorlások elindultak a tenger végtelenjébe; mélyen beszívta a
sós, frissítő illatot, melyet felé sodort a szél.
Elképzelte, hogy ugyanez a szellő simogatja Espadon arcát, és hívogatja,
repíti vissza hozzá Meridiába. Ha a galamb célba ér, biztosan hazajön.
Nélküle minden magányosabbnak és ridegebbnek tűnt. Haza kell jönnie, itt
van rá szükség. Nincs az a legendás kincs, ami miatt megérné távol maradnia, a
népe és a szerelme is hazavárja.
Anahita letérdelt, és imádkozni kezdett.
Kislánykora óta kívülről kellett tudnia a szent iratok verseit, az énekeket és
imákat, és mindeddig sohasem kételkedett bennük. Most azonban furcsán,
hamisan csengtek a fohászok.
Nem arról volt szó, hogy ne hinne a Tengeristennő létezésében. Ő küldi a
monszunesőt, biztosítja a nyugodt vízi utakat és a bőséges halrajokat. De
mennyire törődik az emberekkel, Meridia népével?
Talán csak olyanok vagyunk neki, mint egy apró hullám a tengeren. Mi
eltűnünk, a föld megmarad, és a monszun ugyanúgy megérkezik.
Ha kicsit is törődne a néppel, hogy hagyhatná, hogy gúnyt űzzenek belőle,
hogy semmibe vegyék a szent szokásokat?
Azt is hagyta, hogy az apám trónra kerüljön – fintorodott el Anahita.
Az öreg csalt a Tengeristennő Versenyén, mindenki tudta. De ahogy az lenni
szokott, hiába tud valamit mindenki, ha senki sem akarja vagy tudja bizonyítani.
Az apja most végleg hátat fordított mindennek, ami a tanításokban áll,
lepaktált a sivatagiakkal. A barbárok csak félemberek, démonok, akiket a
hegyeken túl kellene tartani, nem hatalomhoz juttatni. Walrus ezzel nemcsak
Meridia népét árulta el, hanem személyesen őt is.
Mintha a gondolataira válaszolna, kürtszó harsant a pusztaság felől. Akár egy
sivatagi vihar, óriási porfelleg közeledett – ügető tevék nyoma. Az apja végre
visszatér, és talán a barbár elöljáró is vele együtt érkezik.
Nem maradt vesztegetni való ideje.
A Vastorony tetejéről a lakrészébe rohant, ahol szolgálóleányai várták.
Némán teljesítették parancsait. Forró vizet hoztak a konyháról, és fürgén
levetkőztették, majd alaposan lemosták Anahitát. A lány összeszorította fogát,
hogy ne mutasson gyengeséget.
Hét éve még egészen másképp képzelte el a jövőjét. A kezét odaígérték
Espadonnak, már az eljegyzési vacsorát is megülték. Ha az anyja még élne... Ha
az apja nem nyerte volna meg a Tengeristennő Versenyét... Anahita gyomra
összeszorult.
„Ha” – értelmetlen gondolat. Csak egy valóság van: Walrus trónra lépett, és
felajánlotta őt az egyháznak. Főpapnői rangra emelte, hogy a mindenkori Tenger
Bajnoka hitvese legyen. Espadonnak kell elnyernie a címet, és vele a trónt...
Ebben reménykedhetett, ezért tűrt mindent – ha már elvették a szabadságát,
Espadonnal fog együtt uralkodni. Senki mással.
Mivel a főpapnőn egyetlen apró hiba sem lehetett, ezért a szolgálók habkővel
tetőtől talpig átsúrolták meztelen testét, míg rózsaszínű nem lett, majd
meghintették halcsontból őrölt fehér porral. A sápadtság a nemesség és tisztaság
jelképe volt, és a főpapnőnek tükröznie kellett az Istennő megjelenését is, akinek
bőre puha és gyöngyházfényű, akár a tajték, szeme az öblök türkize, haja pedig
maga az óceán végtelen kékje.
A lány hullámos, barna tincseire kékkőporral színezett paróka került,
szemhéját türkiz festékkel kenték be, testére fehér ruhát adtak. Karjára csatolták
a szent Tengerkígyót, amelynek zafírkőből készült a szeme, pikkelyei apró
igazgyöngyökből. Anahita lábára magasított talpú szandált szíjaztak, amelyet
eltakart hosszú ruhája. A magasabb termet méltóságot sugallt. Hetekig kellett
gyakorolnia, míg végül természetesen mozgott benne. A szobrok sosem
panaszkodnak kisebesedett lábujjakról és sajgó derékról.
Amikor elkészült, már a toronyból is lehetett hallani az egyre közeledő
kürtszót. Kíséretével lement a lépcsőn, a nagykapuhoz vonult, és leült az
előkészített trónusra.
Kislánykora óta lenyűgözőnek tartotta a kapunyitást. A városajtó mindkét
szárnyánál húsz-húsz erős férfi feszült neki egy óriási fémrúdnak, meghajtva az
első fogaskereket, amely aztán megmozdított egy nagyobbat és így tovább,
egészen addig, míg a nehéz fakapu lassan nyílni kezdett.
A szárnyak két kőtorony körül fordultak el, melyek kémlelőnyílásaiban
nyílhegyek csillogtak – a kapu íjászai voltak Meridia felszentelt őrei. A
városajtót főleg csak ünnepekkor nyitották ki, amikor a papok vezetésével a
hívek elzarándokolhattak a szent kertbe. Olyankor a legdaliásabb férfiak álltak a
toronybeli posztra, ma azonban válogatott íjászok öltötték magukra a
díszegyenruhát.
 A tevéken utazó csapat lépésben közeledett, nehogy az üdvözlési ceremóniát
beszennyezzék a felszálló porral.
Az apja vállas, kissé köpcös alkata élesen elütött a belsőföldiek szikárságától.
Walrus láthatóan nem élvezte, hogy egy tevére kell bíznia magát, bizonytalanul
ingott a nyeregben. Kissé le is maradt, ami sérthette az önérzetét.
A menetet egy sötét bőrű, aranyozott köpenyt viselő férfi vezette. Fejét
egyszerű, fehér kendő fedte, oldalán kard függött. Fél fejjel alacsonyabbnak tűnt
az embereinél, ám a meridiai férfiak között még így is magasnak számított
volna.
Bizonyára ő Ramal.
Amint pár lépés távolságba értek, a barbárok könnyedén leszökkentek a
tevéikről. Egyenesen álltak, várták, hogy a vezér előrelépjen. Egyedül Walrus
szenvedett még a nyeregben, a teve idegesen rángatta fejét ide-oda.
Ramal szája egy pillanatra gúnyos mosolyra húzódott, majd arcvonásai újra
kifejezéstelenné merevedtek. Ő maga ment segíteni a királynak.
Amikor apja és Ramal Anahita elé álltak, a lány végigmérte őket. Egymás
mellett a két férfi még visszataszítóbbnak tűnt.
A sivatagi barbárok mind szakállt növesztettek, egyesek még fonatokkal és
gyöngyökkel is díszítették a magukét. Ramalé rövidebb, nyírt fazonú volt, de
Anahitának még így is szokatlan. A meridiai férfiak rendszerint csupaszra
borotválták állukat, még az apjáéhoz hasonló, hosszú bajusz is ritkának és
ódivatúnak számított.
Walrus gömbölyded arca kipirult a megerőltető út miatt, vizenyős
malacszeme tompán fénylett. Fújtatva és röfögve kapkodott levegőért, cserepes
ajkán egy csepp nyál csillogott. Ramal ezzel szemben egy pusztai keselyűre
emlékeztette a lányt. Mélyen ülő szeme sötéten csillogott vastag, fekete
szemöldöke alatt. Keskeny arca kissé előreugró, szögletes állban végződött, a
hosszú, horgas orr alatti pengevékony száj pedig mosolya ellenére is szigorú
hatást keltett. Anahita inkább látta méltóságteljesnek, semmint jóképűnek.
Nem épp az az arc, amit egy asszony a férjének kívánna.
– Tiszteletem Meridia úrnőjének, kinek szépsége vetekszik a
Tengeristennőével – hajolt meg mélyen Ramal.
Anahita meglepetten bámult rá.
Hirtelen elfeledte az előre begyakorolt gőgös, szertartásos üdvözlőbeszédet.
Arra számított, a barbár durván és fennhéjázón viselkedik majd, vagy legfeljebb
apja utasítására betanulja és kelletlenül felmondja a hagyományos szavakat.
Ehelyett a férfi Meridia úrnőjének szólította, ezzel mintegy elismerve az egyházi
hatalom felsőbbségét a királyéval szemben.
Ugyanakkor azzal, hogy a Tengeristennőt összehasonlította egy halandóval,
még ha az a főpapnő is, komoly szentségtörést követett el. De hogyan is
büntethetné meg Anahita a sértés miatt, amikor azt bókként adta elő?
– Üdvözöllek a tenger országában, Ramal, a sivatag fia – mondta Anahita
kissé remegő hangon. Előre eldöntötte, hogy nem fogja a férfit rangján nevezni,
amíg nem kényszerül rá. Ez biztonságot és fensőbbségérzetet adott neki, amitől
önbizalma is visszatért. Immár kifogástalan hangnemben folytatta – Emeld fel
fejedet, hadd lássam arcodat!
A barbár lassan kiegyenesedett, miközben Anahita felállt a trónusról. Ez már
a hagyományos szertartás része volt.
A lány lesétált az emelvényről, odalépett hozzá, és a szemébe nézett – áldotta
a magasított szandálját, amiért szeme egy vonalban lehetett a férfiéval -, aztán
háromszor megkerülte az elöljárót. Némán Ramal kardjára mutatott, melyet a
vezér – és erre összes alattvalója is – azonnal leoldott és a földre helyezett, hogy
a templomi szolgák párnázott ládikákba gyűjthessék őket. A főpapnő
jelenlétében a királyon kívül senki sem viselhetett kardot.
Anahitának csak most tűnt fel, hogy a többi férfival ellentétben Ramal nem a
bal, hanem a jobb oldalán hordta a pengét.
– Kövess, hogy bemutathassalak úrnőmnek! – intett Anahita, majd hátat
fordított az elöljárónak, és apró léptekkel elindult lefelé a hegyi úton.
– Hazámban illetlen dolog, hogy egy hajadon kíséret nélkül sétáljon. Hadd
ajánljam fel a karomat! – termett a lány mellett Ramal.
Anahita zavartan nézett rá. Legszívesebben felkiáltott volna, hogy „Hozzám
ne érj! Bánom is én, mi a szokás a mocskos barbárok között!”.
Ezt azonban nem tehette meg. A politikai helyzet így is elég kényes volt, de
ha egy sértés miatt háború törne ki, az katasztrófa lenne.
A lehető legcivilizáltabban akarta elrendezni a helyzetet, és a kereskedelmi
kapcsolatok megromlása nélkül visszaküldeni Ramalt a sivatagba, ahová való.
Kétségbeesett haraggal nézett az apjára, de úgy tűnt, Walrus ugyanannyira
meglepett és tanácstalan. Bolond ez a barbár; vagy csupán ennyire arcátlan?
 – Félek, ez igazságtalanság lenne a többi hölggyel szemben – mutatott a
szolgálólányaira Anahita, miközben kétségbeesetten igyekezett kiagyalni valami
ügyesebb kifogást.
Mindenképpen mondania kell valamit, az emberek nem láthatják meg, hogy a
sivatagi elöljáróba karolva sétál. Talán rávehetné az apját, hogy jöjjön ő az
oldalán az idegen helyett, csakhogy az apjával karöltve megjelenni sem az
egyértelmű ellenállást mutatná, amit valójában üzenni akar a népnek.
– Őket szívesen kísérik az embereim – vigyorgott rá Ramal.
Nincs mit tenni – gondolta Anahita -, két rossz közül válasszuk, ami kevésbé
fáj.
– Elismerem néped bölcsességét, ám ez esetben talán illőbb lenne, ha a
Tengeristennő elé atyám, az ő választott Bajnoka kísérne el – intett apja felé, aki
rögtön ott termett, és kárörvendő mosollyal az arcán felé nyújtotta karját. Hogy
örül magának a vén farok!
Anahita a lefelé vezető úton végig Walrust figyelte. Biztosra vette, hogy az
apja tervelte ki az egészet. Még egy barbár sem lehet buzdítás nélkül ilyen
faragatlan!
Megváltás volt számára, amikor végre a saját hordszékébe ülhetett, és a
függönyökkel kizárhatta a világot. Sajnos ez nem tartott sokáig, a tengerpart
közelében újra ki kellett szállnia, és apja mellett lépdelnie.
Itt már sok közember is bámulta őket, igaz, az éberen figyelő, sorfalat álló
városőrség senkit sem engedett túl közel. A városlakók meghajoltak, amikor a
király elhaladt előttük, de amint pár lépéssel eltávolodtak, Anahita hallotta, hogy
összesúgnak a hátuk mögött. Tarkója viszketett, nehezen állta meg, hogy ne
tekintsen hátra.
Amikor a barbárok is megérkeztek, az emberek közelebb húzódtak
egymáshoz, és ujjal mutogattak rájuk. A tömeg halk mormogását gyermeksírás
hangja törte meg. A fiúcska száját gyorsan befogta az anyja, majd ölbe vette a
csöppséget, és ringatva csitítgatta. Anahita sajnálta a gyermeket. Kiskorában őt
is sokszor riogatták azzal, hogy ha rosszalkodik, elragadja a barbárkirály. Most a
„barbárkirály”, a sivatagok csúf és szőrös ura kilépett a dajkamesékből, és a
főutcán menetelt.
Anahita hiába igyekezett minél kifejezéstelenebb arcot vágni, nem sikerült
elnyomni az érzéseit. Amint a partra értek, eltolta magától Walrus kezét.
 A vízbe lépett. Egészen addig gázolt a tengerbe, míg a hullámok a derekát
nyaldosták, és ruhája úgy lebegett körülötte, mint a sósvízi liliom szirmai.
Imádta ezt az érzést, még ebben a szörnyű helyzetben is megnyugodott tőle.
– Jöjj, sivatag fia, Ramal a szentséges Tengeristennő karjaiba, hogy az
ölelésével fiává fogadjon! – nyújtotta kezét az elöljáró felé. Később a többi
barbárral egyszerű szerzetesek teszik ugyanezt, Ramalt azonban a sivatag
elismert uralkodójaként megillette a jog, hogy maga a főpapnő mutassa be a
tengernek.
Az elöljáró szó nélkül csatlakozott Anahitához a vízben, és hagyta neki, hogy
fejét pár pillanatra a hullámok alá nyomja. Anahita egy kicsivel tovább is ott
tartotta, mint azt szokás, de ez csak a legfigyelmesebb szemlélőnek tűnhetett
volna fel.

A GYENGE SZELLŐ NEM KELTETT HULLÁMOKAT, még arra Sem volt elég, hogy
hűsítse az embert. Kame meggörnyedt a láda súlya alatt, amelyet a pallón a szent
világítótorony ajtajához cipelt. Ez volt az utolsó adag, a többi matróz már rég az
árnyékban kockázott.
Kame leroskadt a láda tetejére, letépte fejéről a tengervízzel átitatott kendőt,
hogy arcáról letörölgesse a verejtéket. A lecsepegő sós lé összekeveredett a
mellkasán összegyűlt izzadsággal, és átáztatta durva vászonmellényét.
Vágyakozón nézett az árnyékra, de nem akart csatlakozni a többiekhez.
Szentségtörésnek érezte, hogy ezen a helyen zajonganak.
Az egész szigetet az ősök építették. A márványsimára csiszolt, szürke
kőtalapzatot tíz vastag oszlop tartotta a víz felett. Egyik sarkában valaha ősi
templom lehetett: a lapos tetejű épület nagy része rég a tengerbe hullott,
maradványaiból fémből font kötelek nyújtóztak a hullámok felé. A
világítótornyot már a nagy háború után, Szent Niuhi uralkodása idején építették
a meridiaiak, de Kame úgy hallotta, a vázát annak is egy ősi fémtorony adta. Az
ifjú kezével tartott árnyékot a szeme fölé, úgy kémlelte a csúcs mögött úszó
bárányfelhőket.
Váratlanul apró, de egyre növekvő pont tűnt fel az égen. Kame kíváncsian
figyelte, ahogy alakot ölt. Egy galamb volt. Kettőt körözött a sziget felett, aztán
beröppent a világítótorony legfelső ablakán. Kame azonnal felpattant, és
bekopogott a torony ajtaján.
– Mi a probléma? – dugta ki fejét a zarándokhely remetéje.
– Egy galamb... – zihált Kame. Csak most érezte, mennyire kiszáradt a torka a
hőségben.
– Galamb? Köszönöm őket, többre nem is számítottam – mutatott háta mögé
a szerzetes, ahol azok a ketrecek álltak, melyeket nemrég hoztak neki
Meridiából.
– A torony tetején – mutatott felfele a matróz. – Azt hiszem, üzenetet hozott.
A remete fakó szeme elkerekedett, homlokán elmélyültek a ráncok, ahogy
felvonta szemöldökét.
– Biztos vagy benne, hogy nem csak egy eltévedt sirály pihent meg itt?
– Tisztelettel, képes vagyok megkülönböztetni egy galambot és egy sirályt.
– Gyere be – intett a szerzetes. – Segíts felvinni a ketreceket!
Kame végigmérte az öregembert. Szürke csuháján több volt a folt és varrás,
mint az eredeti anyag, cipőt nem hordott. Szakálla ritkult, úgy festett, mintha
folyton tépkedné. A matróz bizonytalanul sandított a torony belsejébe, ahol a
padlót halcsontok, tépett papírok és poros könyvek lepték el. Nem szívesen ment
be oda.
– Mióta iderendeltek, egyetlen levelem sem érkezett – mondta a szerzetes. –
Na, mire vársz, fiam? Nem harapok.
Kame nyelt egy nagyot, és belépett a terembe. Felkapott két ketrecet, a
bennük ülő galambok felháborodottan búgtak.
– A többiek azt mondták, ne beszélj velem, mert bolond vagyok, igaz? –
kuncogott az öreg, miközben óvatosan felemelte az utolsó ketrecet, hogy ne
ébressze fel a benne szundikáló madarat.
Kame először tagadni akart, de aztán feléledt a kíváncsisága. Hallani szerette
volna, a szerzetes valóban olyan hihetetlen történeteket mesél-e, mint azt a
matrózok híresztelték.
– Azt beszélik, mindenkit riogatsz, ne menjen a Zátony közelébe, mert arra
tanyázik a halak királya, aki egész bárkákat nyel el. Meg azt is, hogy az ősök a
csillagok között sétáltak.
– Valóban – bólintott a szerzetes, és megindult felfele a torony csigalépcsőjén.
Kame követte. – A hallal vigyázzatok, ilyenkor eléggé ideges, azt hiszem, ívási
időszaka lehet. Ami pedig az ősöket illeti... Még két forduló, és mutatok valamit.
Kame alig figyelt rá, tekintetét a lépcső falából elő-előbukkanó vasrudak
vonzották. Aztán, talán épp két forduló után, egy kis pihenőre értek. Egy falra
szegelt, megsárgult pergamenen tintarajz terpeszkedett, a tengerkék vonalak még
most is nedvesen csillogtak és orrfacsaró bűzt árasztottak.
– Festőművész vagy? – kérdezte Kame, de a szerzetes megrázta a fejét.
– A leomlott épületrészben találtam egy ládában néhány ősi könyvvel együtt.
Próbáltam helyrehozni, de a vonalak nagy része megfakult. Szerencsére a
leírások alapján ki tudtam pótolni.
– De mi ez? – bámult Kame a rajzra.
Felismerte rajta a szigetet, bár az eredeti épület más volt, mint azt képzelte –
messze a víz fölé nyúlt, és háromszögben végződött. A világítótorony is
hiányzott, a helyén egy keskenyebb vasszerkezet állt, amelynek lángok
nyaldosták az alapját. A szigetnél épp egy különös hajó kötött ki. A rajz
aránytalan lehetett, mert a hajó nagyobbnak tűnt, mint maga a sziget, a tatja
egészen a fedélzet közepéig ért, és ami még hihetetlenebb, egyetlen árboc sem
volt rajta.
– A vitorlákat még nem festetted rá? – fordult a szerzeteshez, de az
felnevetett.
– Az ősök hajóit nem a szél repítette a vízen, hanem a napsugár.
– A nap...?
– De nem ez az igazi csoda. Mondd, mit látsz? – bökött a karcsú toronyra a
pap.
– Egy kigyulladt tornyot. Ezért kellett újjáépíteni?
– Dehogy! Az egy égcsónak. Az ősök úgy használták, ahogy mi a
galambokat: üzenetet vittek a csillagoknak.
Kame elmosolyodott. Az öreg talán tényleg bolondságokat beszél, de csodás
bolondságokat. Az ifjú szerette volna hinni, hogy a mesék valaha mégis igazak
voltak. Vajon ő mit kérdezne a csillagoktól? Végig ezen gondolkozott, amíg
megmászták a maradék lépcsőfokokat. A csúcson kis terem várta őket, melynek
fala teli volt ketrecekkel. Mindegyiken egy-egy rég elfeledett címer díszlett.
– Zárd be a galambokat, és adj nekik enni! – utasította a szerzetes Kamét.
– De melyikbe? – mutatott az ifjú a címerek sorára.
 – Mindegy. Innen már csak az egyházhoz repül galamb – válaszolt az öreg,
miközben letérdelt az újonnan érkezett madárhoz. Tenyerébe zárta, becézgette,
miközben leoldotta róla a tekercset. – Királyi pecsét. Minden meridiai hajó... –
mormolta, aztán odanyújtotta Kaménak. – Vidd a kapitánynak! Ez nem egyházi
dolog lesz.
Az ifjú tétován vette át a levelet. Mégis ki keresné Espadon kapitányt? Ha
jobb szelet kapnak, már rég elhagyták volna a világítótornyot, és egyébként sem
tervezték, hogy pár napnál tovább rostokolnak itt. Megnézte a címzést: „Minden
meridiai hajó kapitánya számára, azonnali olvasásra. Vastorony, udvari
galambházból, Walrus király uralkodásának hetedik esztendejében, Szélelő
havában.”
– Mire vársz? Mozgás! – hessegette el a szerzetes.
Kame megiramodott lefelé a lépcsőn. A képnél megtorpant, hüvelykujját
végighúzta a nedves tintán, mintha így a bőrébe itathatná az emléket, aztán futott
tovább.
Espadon kapitány a kis kabinablaknál állt, gondolataiba merülve bámulta a
tengert.
A több heti hajóút ellenére is idegennek érezte a kabint. A megbízáshoz az
uralkodói flotta építtetett számára hajót, és nem használhatta a saját embereit,
hanem a királyi matrózok közül kellett csapatot toboroznia. Erre az őrült
küldetésre pedig senki sem vállalkozott szívesen. Nem hibáztatta őket, amikor
először hallotta a parancsot, ő is azt hitte, tréfa az egész. A Nagy Zátonyon
lehetetlen átkelni. Ez az első lecke, amit a kapitányok megtanulnak.
Őt mégis arra utasították, hogy keljen útra a mesék ösvényein, találja meg a
várost, amelynek nevét csak a legendák őrzik, és hozzon el egy ősi ereklyét. Ha
bárki más veti fel az ötletet, kineveti és továbbáll, de a király parancsa szent.
Zavarodottan és dühösen sietett ki a trónteremből, majdnem fellökte az
ajtóban várakozó öreg papot.
– Espadon kapitány! Beszélhetnénk? – szólította meg a csuhás. – A királyi
küldetésedről van szó.
– Az nem küldetés, hanem halálos ítélet! – kiáltott fel, ám rögtön meg is bánta
kifakadását. – Elnézést szent testvér, én...
– Megértem. Ezért kell beszélnünk. De nem itt.
– Sajnálom, most nem alkalmas – kerülte ki az öregembert Espadon. Minél
messzebb akart lenni a királyi udvartól.
A pap azonban utánanyúlt, és elkapta a csuklóját.
Espadon felháborodottan próbált elhúzódni, de szeme megakadt az öregember
kézfejére égetett billogon. A vörös heg tökéletes mása volt az egyház címerének,
a saját farkába harapó Tengerkígyónak.
– Egy partramosott – suttogta áhítattal Espadon. Szíve elcsendesedett, égető
haragja elillant.
– Nos, igen – mosolygott a pap, de bal kezét visszahúzta és elrejtette köpenye
redőjébe. – Hajlandó vagy velem jönni? – mutatott a szerzetesi szárny felé.
Espadon sosem hitte, hogy beléphet oda. A nemesifjakból felszentelt papokat
bárki látogathatta, a partramosottak azonban külön világban éltek, és a legtöbb
sosem hagyta el az egyház csarnokait. Lesütött szemmel követte az öregembert.
– Milyen érzés meghalni? – bukott ki belőle a kérdés.
– Azt senki sem tudja – nevetett a pap. – De te valójában arra vagy kíváncsi,
hogyan lettem partramosott.
– Nem akartam tiszteletlen lenni – mentegetőzött Espadon, de az öregember
csak legyintett.
– Hogyan lesz bárki partramosottá? Egy hajóbaleset, egy vihar. .. Gyerek
voltam még. Amikor kiemeltek a hullámok közül, nem lélegeztem. De az
Anyának más tervei voltak.
– Megmentett.
– Nem. Amikor a tengervíz a tüdőmbe hasított, a régi énem elenyészett. Új
életet kaptam. Egy életet, amellyel az Istennőnek tartozom, a belém égetett jel
mindennap emlékeztet rá. Tudom, néha milyen nehéz és fájdalmas szolgálni az
Anyát. Pontosan ezért hoztalak ide – tárt ki egy vaspántokkal megerősített ajtót.
A szerzetesi cellát egyszerű, de kényelmes bútorokkal rendezték be. Egy ágy,
alatta láda, egy kis faasztal és két szék a kandalló mellett, mindössze ennyi volt.
A pap hellyel kínálta Espadont, majd maga is letelepedett.
– Mielőtt belekezdünk, hadd mutatkozzam be. A nevem Stratus, talán már
hallottál rólam.
Espadon gyomra olyan hirtelen rándult össze, mintha hasba rúgták volna.
Stratus a papi tanács megbecsült tagja volt. Ugyan még sosem látta, de hogy
pont ez a szürke öregember legyen... Mégis, a papból méltóság sugárzott.
– Látom, igen – biccentett elégedetten Stratus. – Először is: a küldetésedet
nem Walrus találta ki, hanem én.
– De miért? – kiáltott fel Espadon. Ez őrültség.
– A barbárok mozgolódnak – hajolt előre a pap. – Nem tudom, mennyi időnk
van hátra, mielőtt ismét Meridiára támadnak.
– Akkor vissza kell vernünk őket!
– Nem, ezúttal nem sikerülne. Az ő létszámuk megduplázódott az utolsó
háború óta, míg a mienk... – csóválta fejét Stratus, majd mutatóujját felemelve
folytatta: – De van remény! Ehhez azonban szükség van a segítségedre.
– Nem értem. Hogyan segíthetnék azzal, ha kihajózom?
– Réges-rég ez a föld egy nagy birodalomhoz tartozott – fogott bele Stratus
egy legenda elmesélésébe. – Béke volt, és gazdagság, ám a szigetek népei
irigyek lettek egymás javaira. Ekkor történt, hogy egy távoli város lakói, akiket a
mesék Villámuraknak neveznek, ellopták a Vastorony Szívét, ezzel éhezést
hozva erre a földre...
– Ismerem a dajkameséket.
– Halottad őket, igen, de nem érted. Tudod, fiatalember, a régi meséket
manapság alulértékelik. Hihetetlen dolgokról szólnak, melyek nagy része
valóban kitaláció, de minden mese a valóságban gyökerezik. Ha megfejted, mi
igaz és mi hamis, olyan információkat kapsz, amelyek továbbadása hosszú
nemzedékeken át fontos volt őseinknek.
Ezzel egy kupac dohszagú könyvet nyomott az ifjú kapitány kezébe.
– Az ősök bölcsessége felbecsülhetetlen, ez igaz – sandított a kupacra
Espadon -, de egy háborúhoz fegyverekre van szükség, nem legendákra.
Stratus kuncogni kezdett.
– Sosem gondolkoztál azon, hogyan győzhették le az ősöket?
Espadon eltűnődött, de a pap nem várta meg, míg válaszol, ő maga folytatta.
– Elveszítették a Torony Szívét, az Istennő legszentebb ereklyéjét. Az nem
védelmezte őket többé.
– A Szív eszerint egy fegyver?
– Talán – bólintott Stratus. – De mindenképp olyasmi, ami megvédhetné
Meridiát az ellenségeitől.
– Ha ez igaz, egy egész flottának kellene a Villámurak ellen vonulnia, hogy
visszaszerezze – pattant fel Espadon. – Mielőtt még nem késő.
– Nem, csak egy hajó mehet, és arra te vagy a legmegfelelőbb kapitány.
 – Miért?
– Régóta figyellek – fonta össze ujjait maga előtt a pap. – Imádkoztam az
Anyához, és jóslatot kértem a hullámoktól. Minden jel hozzád vezetett.
Espadon kerülte a pap tekintetét. Az Anya szemében minden gyermeke
egyenlő, az önző büszkeség bűn. Mégis... Torka kiszáradt, szíve gyorsabban vert.
Ő már gyerekkorában úgy érezte, más, mint a többiek, jobb szolgája az
Istennőnek. Másoknak csak nyűg volt a hajnali imádság vagy a böjt, Espadon
alig várta, hogy a szertartások által közelebb érezhesse az Anyát.
– A könyvek mellett van más is, ami segíteni fog – mondta Stratus. –
Megmutatom.
Egy dobozkát tett elé, amelyen különböző tekerők és vastag zsinegek voltak.
A doboz egyik oldala üvegből készült, de mégsem lehetett látni benne
feketeségen kívül semmit.
– Ez egyike az egyház kincstárában őrzött ereklyéknek. A szent iratok szerint
a Tengeristennő ajándéka a hajósok számára. Képes megmutatni azt, mi van a
tenger felszíne alatt, megóv az ütközésektől, és bőséges halászzsákmányt
biztosít. Évek óta kutatom az elfeledett iratokat, és végül összeállt a kép. Tudom,
hogyan kell beépíteni egy hajóba, és felhasználni. Csakis ezzel lehet esélyed.
Ezután Espadon számára érthetetlen magyarázat következett az ereklye
működéséről, miszerint az Istennő hangja lakozik benne, melynek hívó szavára a
sziklák és a halak válaszolnak, és megmutatkoznak a fekete üvegben. A kapitány
megelégedett azzal is, hogy kapott egy varázslatos tárgyat, amellyel átjuthat a
zátonyon. Szívében feléledt a remény, hiszen ha az ősök ilyen csodák felett
rendelkeztek, akkor a Vastorony Szívének is léteznie kell. Ugyan nem tartotta
helyesnek, hogy az emberek csak úgy saját kedvük szerint szólíthassák a tengert,
de szívében hálát adott az Istennőnek ezért a kegyért. Talán a küldetés mégsem a
halálba viszi, hanem az a sorsa, hogy visszajuttassa méltó helyére a Torony
Szívét.
– Látom, újra hiszel a mesékben – nevetett Stratus. – Segítek megépíttetni
számodra a megfelelő hajót.
– Hálásan köszönöm, az Istennő áldása kísérjen érte!
– Ahogyan a te lelkedet is. Mielőtt elmennél, kérnék tőled még egy apróságot.
A régi iratok között találtam ezt a jelet – vett elő köpenyéből egy vászondarabot
a pap. A kendőre vörössel egy nyitott könyv körvonalait festették, közepén
díszes kulccsal. – Egy olyan rend címere volt, amelynek egyezett az érdeklődési
köre az enyémmel. Ha esetleg a túloldalon még megtalálnád őket...
– Megígérem, hogy mindenhol utánajárok. Ha kell, a város összes emberétől
megkérdezem!
– Hagyd csak a kérdezősködést! Nem akarom, hogy túlságosan elvonja a
figyelmedet – hadarta a csuhás. – A legjobb lesz, ha veled küldöm Razzát, ő
majd segít a keresésben. Igen, így neked nem lesz rá gondod... írok egy levelet,
nektek csak át kell adnotok. Ereklyéket kérek tőlük, amiket tanulmányozhatok.
Ugye megteszed nekem?
– Ha így látja jónak, atyám. Megesküszöm a Tengeristennő fiaként!
A fekete doboz most ott hevert a kabinjában, egy magas emelvényen.
Espadon akármennyire is csodálta, mégis babonás félelem töltötte el, ha csak
ránézett. Letakarta egy finom lepellel, de még így is kerülte, inkább az öreg pap
legendákkal teli vaskos könyveit bújta. A zátonyhoz közeledve azonban már
nem kerülheti el, előbb- utóbb fel kell élesztenie a furcsa szerkezetet.
Gondolatait kopogtatás zavarta meg.
– Minden szentek nevére, gyere már be, ha akarsz valamit! – kiáltotta
Espadon.
Nyurga, kefehajú fiú lépett be. Espadon emlékezett rá, már akkor felfigyelt az
ifjúra, amikor először szemrevételezte a legénységet. Túl fiatalnak tűnt a
küldetéshez, de a kötélzeten ügyesebbnek bizonyult a legtöbb tengeri medvénél,
és szemében értelem csillogott. Nem véletlenül került be a királyi matrózok
sorába, ráadásul a lelkesedése is átragadt a csapatra. Espadont saját magára
emlékeztette, még abból az időből, amikor tizenhat évesen az első hajóját kapta
az apjától.
– Levél érkezett, uram – nyújtotta át Kame a tekercset, majd az ajtó felé
hátrált.
– Várj! – szólt rá a kapitány, miközben feltörte a pecsétet és gyorsan átfutotta
a szöveget. – Hívd össze a legénységet! Vitorlát bontunk – mondta végül.
– De uram, épp csak most végeztünk a munkával!
– Vagyis már semmi keresnivalónk itt.
– És a levél? Nem kíván választ küldeni?
– Arra semmi szükség. Távozz!
Espadon megvárta, míg az ifjú kimegy, elszámolt lassan háromig, majd
méltóságát feledve óriásit káromkodott, és az asztal lábába rúgott. Jólesett a fájó
bizsergés, lenyugtatta kicsit az indulatait.
Indulunk, de hová? Merre kellene mennem? Személytelen körlevél volt, amit
az ország minden kapitánya megkapott. Ezt azonban udvari pecséttel küldték
ide, egy olyan zarándokhelyre, ahová már senki sem jár. Nekijött. Ocsmány,
személyes tréfa ez, királyom.
A levél parancsot tartalmazott, miszerint minden meridiai kapitány
haladéktalanul induljon haza, és készüljön ajándékkal a főpapnő huszonkettedik
születésnapján megrendezett eljegyzési ünnepségre.
„Ez úton minden tisztes tengerjáró számára kihirdettetik hőn szeretett Anahita
úrnőnk szent kötelékben egyesülése Ramal elöljáróval, Belsőföldek törvényes
uralkodójával...”
Rohadékok! Ezt nem tehetik.
Az ünnepségig már csak két hét van hátra, innen jó szél mellett pont odaérhet.
De ahhoz félbe kellene hagynia a szent küldetést.
Nem, nem mehet haza. Stratus megmondta, a barbárok támadni fognak –
eszerint nem csak sereggel, hanem csellel is. Mielőbb haza kell vinnie a Torony
Szívét, nincs más út.
Különben is, mit tehetne ő, amit Stratus nem? Ő teljes hatalmával
akadályozni fogja, hogy a szent iratok és ősi szokások ellenében ilyen aljasságot
kövessenek el.
Meridia királya mindig is a legjobb hajós volt, és az is lesz, nem valami
felkapaszkodott szárazföldi patkány. Ráadásul egy belsőfóldi, egy sivatagi
barbár!
Úgy érezte, a harag gyomránál gyűlik csomóba, hogy aztán forrón szétáradjon
a testében. Ha az a sivatagi féreg hozzá mer érni Anahitához...
Felordított, asztaláról félresöpörte a könyveket. Ha hazatérhetne, megmutatná
a barbárnak, hol a helye.
Megfogom ölni, az Istennőre, csak érjek vissza időben a Szívvel!

Amint Anahita levette a főpapnői öltözéket, az egyik szolgálóleánya üzenetet

hozott: a király haladéktalanul üdvözlési vacsorát szervez Ramal tiszteletére,
melyen természetesen Anahitának is kötelező megjelennie. A vacsora előtt
azonban még beszélni akart az apjával. Sietve megfésülte haját, és egyszerű
papnői köpenyt öltött, hogy a király keresésére indulhasson. Erre azonban nem
volt szükség. Épp csak elkészült, amikor Walrus kopogás nélkül berontott a
szobájába, és leült a lány asztalához.
– Mit akarsz? – rivallt rá Anahita.
– Hát így kell üdvözölni a saját apádat? Hiányoztál, beszélgetni akarok veled
– mondta Walrus, de gyöngédségnek nyoma sem volt a hangjában.
– Hagyjuk a mellébeszélést. Mit akarsz?
– Hozzá fogsz menni Ramalhoz.
– Nem rád vall, hogy ennyire át akard adni valakinek a trónt – gúnyolódott
Anahita, és elégedetten szemlélte, ahogy az apja arcába szökik a vér. – Az
egyetlen férfit pedig, aki Bajnok lehetne, elküldted a világ végére...
– Nem fogom átadni a hatalmat egy tejfelesszájú ficsúrnak!
– Ne beszélj így Espadonról! Éveken át kedvelted, mi változott?
– Attól még, hogy valaki elkormányoz egy hajót, nem biztos, hogy egy
országot is képes.
– Miért, egy sivatagi barbár, aki még a szokásainkat sem ismeri, igen?
– Persze hogy nem. Hát nem látod? Ez itt a lényeg! Királynővé teszlek!
Ramalt nem fogják elfogadni, csak megtűri majd a nép. Téged azonban
szeretnek, és hallgatnak rád – magyarázott, miközben felpattant, majd fel-alá
járkált a szobában. – Az a sivatagi bolond élvezheti a palota kényelmét a sátrai
helyett, és elégedett lesz. A barbár népeket továbbra is uralja majd, a
kereskedelem fellendül, és nem kell tartanunk a háborútól sem. De a tengerrel
nem lesz képes mit kezdeni, a nemesi tanács röhögni fog rajta, ellehetetlenítik
minden tervét. Kénytelen lesz rád bízni az uralkodást. Ez a te érdeked is!
– Rám, egy nőre, vagy inkább rád, az előző királyra, aki a trónra juttatta? –
húzta el a száját Anahita. Legalább már világossá váltak apja szándékai.
– Hát igen, igen. Talán mindkettő – nevetett Walrus.
– Ha bábkirályt akarsz, találhatnál együgyű jelöltet a meridiai nemesek között
is. A kereskedelmi kapcsolat így is elég jó a sivatagiakkal, miért kell neked pont
a barbár?
– A sivatagban egy család uralkodik, nem csak egy ember! A király haláláig
az marad, majd munkáját a fia folytatja. Érted, mekkora lehetőség ez?
Meridiában négy-öt évente új Bajnokot kiáltanak ki. Az új uralkodó pedig
könnyen lehet, hogy teljesen más irányba akarja terelni az ország sorsát, mint az
előző. Vagy egyszerűen csak bolond, aki mindent lerombol. Én már hét
esztendeje ülök a trónon, de mit értem el? És mit tehetnék húsz év alatt? Mi az,
amit egy család egy évszázad alatt véghezvihetne, nem akadályozva, hanem
folytatva az elődök munkáját? Ramal nagyapja előtt a barbárok kis csoportokban
vándoroltak a pusztán, és egymással marakodtak. Nézd meg, mára városuk van,
nemességük, a régi törzsi viszályoknak alig maradt nyoma! A sivatag fejlődik, és
ez ránk nézve veszélyes. Veszélyes, ha hagyjuk, hogy olyan erővé váljanak, akik
szembeszállhatnak velünk. Ugyanakkor szövetségesként értékes lehet.
Anahita természetesen tudott a barbár felmenőiről. Meridiában mindenki
hallott Ramal nagyapjáról, aki állítólag karóba húzva a napon szárította
ellenségeit. Vadállat volt a barbárok között, és ezért a többi véres úr vezérének
fogadta el. Annak idején Meridia népe biztosra vette, hogy a törékeny
békeidőnek vége szakad, és a sivatagi törzsek újra át akarnak majd kelni a
hegyeken, de nem így történt.
Mit akar az apja pont egy ilyen ember leszármazottjától? Ráadásul Walrus
olyan tisztelettel beszélt a régi barbárvezérről, mintha csak követendő példának
tartaná. A lány újra átgondolta apja szavait, míg rájött:
– Abban reménykedsz, hogy a barbár trónra juttatásával az öröklődési
szokásokat is megváltoztathatod? Az unokádat akarod a trónon?
– Látom, megértesz. Te is ezt szeretnéd, nem igaz? – veregette vállon Walrus.
– Nem, ezt nem fogom hagyni! Nem hagyom, hogy eltöröld a vallásunk és
kultúránk lényegét. Királlyá annak kell válnia, aki kiérdemli! – Anahita ellökte
az apja kezét, és mélyen a szemébe nézett. Nem valaki olyannak, mint te vagy.
Walrus értette a célzást, arca kivörösödött a haragtól.
– Ez az utolsó szavad? Makacs vagy és bolond, mint anyád volt!
– Kifelé! – ordított az arcába Anahita. Sok mindent elviselt az apjától, de ha
édesanyja emlékét szidta, azt sosem.
– Nem baj, úgysem tudsz tenni ellene. Évek múlva még meg is fogod
köszönni nekem – morogta Walrus, miközben kisietett a szobából.
Gyorsan elrepült a délután, Anahita csakhamar azon kapta magát, hogy
készülődnie kell az ünnepélyes vacsorához. Szerencsére csak az egyházi
eseményeken volt kötelező főpapnői öltözékben megjelennie, a királyi
estélyeken ugyanazt viselte, mint a nemesség lányai.
Ma azonban úgy döntött, hangsúlyozni akarja rangját a vacsoránál is, anélkül,
hogy kényelmetlenül érezné magát. Ezért hullámos haját leengedte, szolgálói
pedig apró gyöngyöket és szalagokat fűztek bele. Végül meghintették egy kevés
kékporral is, hogy jobban felidézze a szertartási paróka színét. Szemét is a türkiz
festékkel hangsúlyozta, és ezüstöves fehér szoknyát vett fel. Karamellszínű bőre
csillogott a gyertyák lobogó fényénél – utálta a halcsontport, viszketett tőle, így
azt inkább nem használta. Még így is sápadtabb volt a legtöbb meridiai lánynál,
a sivatagi asszonyoknál pedig egész biztosan.
Anahita hamarabb elkészült, mint amennyi időt az öltözködésre szánt, de nem
akart a szobájában ücsörögni, ezért inkább elindult a királyi lakrész felé. Az
egyház székhelyeként a Vastorony szolgált, ám a királynak külön palotát
építettek a völgy bejáratánál. Anahita hosszan időzött a két épületet összekötő,
keskeny ösvényekkel szabdalt kertben. Itt minden Espadonra emlékeztette.
Kölyökkorukban a papok bosszúságára gyakran kiszöktek a nemesi iskolából a
parkba játszani. Espadon kérlelte a lányt, hogy ne másszon fára, de sosem tudta
lebeszélni, ezért végül ő is utánamászott – csak azért, hogy Anahita le ne essen.
Igazából megszökni sem akart soha.
Mennyire megváltoztunk, gondolta Anahita. Espadon kalandról kalandra
hajózik, míg ő itt ragadt, bezárva az egyház termeibe.
Végighaladt a kedvenc ösvényén, melyen minden virághoz, minden
szoborhoz egy-egy emlék kötődött. Végül megtorpant egy repülőhalakat mintázó
szökőkút előtt. Ez volt Espadon címerállata, talán ezért választotta mindig
találkahelyül. Kéz a kézben nézték a víztükrön úszó liliomokat, aztán a közeli
olajfa árnyékában megbújó díszes kőpadra telepedtek.
Anahita emlékezett a férfi illatára, az érzésre, ahogy a testéhez simult.
Szerette, ha Espadon a karjaiba zárta és becézgette, miközben hosszú, fekete
haja csiklandozta a lány arcát. Nevetni támadt kedve, amikor arra gondolt,
milyen irigyek lennének az udvar hölgyei, ha így látnák őket. Espadont
mindenki imádta, folyton körülrajongták. Ő volt a megtestesült meridiai nemes:
sikeres kapitány, magas, izmos, férfiasán jóképű és kifogástalan modorú.
Találkozásaikkor általában keveset beszélgettek, mert Espadon nem szívesen
mesélt a tengerészek dolgairól, a lány szertartási teendői pedig csak untatták.
Pihenni jártak ide mind a ketten. Ilyenkor kizárták a külvilágot, csendesen
nyugodtak egymás ölelésében. Az utolsó estén azonban a kapitány sokat beszélt.
Mesélt az ősi ereklyéről, amellyel gazdagságot hoz Meridiára és a csodás
szerkezetről, amit Stratustól kapott. Gyermekien bizakodónak tűnt, bár Anahita
úgy érezte, mintha nem csak őt, hanem önmagát is győzködné.
– Biztosan kihajózol? – kérdezte tőle Anahita. – Az a Stratus apám embere,
semmi jó nem származhat a meséiből.
– Stratus az Istennő szolgája, ráadásul viseli a partramosottak jelét.
– Annál rosszabb! Hidd el nekem, nincs ezekben a halászokból lett papokban
semmi különleges. Az egyházban nem is engedik őket a rendes nemesek
közelébe.
– Miért nem tudsz velem örülni? – fakadt ki Espadon. – Esélyt kaptam rá,
hogy biztosítsam népünk jövőjét, erre azt kéred, az egészet dobjam el, csak mert
te mindenhol az apád ármányait sejted!
– Akárhányszor apám ellen beszélnek a Nagytanács előtt, Stratus felszólal, és
az egész papság egyként sorakozik fel mögötte. Évek óta kénytelen vagyok
szentesíteni bármit, amit az a halbűzös vénember mond. Komolyan azt hiszed,
hogy ez véletlen?
– Túl sokat gondolkodsz azon, hogyan erőltesd rá az akaratodat másokra
ahelyett, hogy imádkoznál – húzódott el Espadon.
– Ezt nem mondhatod komolyan! – Anahita érezte, hogy arcába tolul a vér.
Keze ökölbe szorult, háta megfeszült, és már majdnem készen állt faképnél
hagyni Espadont, de nem akart haraggal elválni a férfitól. Mély levegőt vett,
majd szelídebb hangon folytatta:
– A szent énekek azt mondják, ne játssz a saját életeddel, mert az nem a tiéd,
hanem az Istennőé. Aki lyukas csónakban száll vízre, az megfullad, a tenger nem
tartja meg a hátán.
– Valóban olyan hihetetlen lenne, hogy minden pont úgy történik, ahogyan az
Istennő akarja?
– Nem, nem az. Végül együtt leszünk a trónon, csak te meg én. Ezért lettem
főpapnő, ezért tűri a tenger az apám mesterkedéseit is – ölelte át a férfit Anahita.
Bár valójában már rég nem hitte, hogy az Istennőnek bármi köze lenne az apja
kinevezéséhez és mindahhoz a mocsokhoz, ami az egyház termeiben zajlott, de
Espadonnak erről nem kellett tudnia.
 – Jól van, hölgyem, a kedvedért király leszek – nevetett a kapitány.
– De ahhoz itt van rád szükség – fogta két tenyere közé Espadon arcát
Anahita. – Itt, mellettem, nem kinn a végtelen tengeren, egy hazug álmot
kergetve.
– Visszajövök.
Anahita elfordult a kőpadtól. Elmosolyodott. Akármilyen kicsinyes, ez az egy
dolog maradt, amibe kapaszkodhatott. A férfi megígérte neki, hogy épségben
hazatér, ő pedig megesküdött, hogy várni fogja, és a fogadalmat csókkal
pecsételték meg. Lehunyta szemét, hogy jobban felidézhesse az érzést. Még
szívesen ábrándozott volna, hallgatva a vízcsobogást, de a palota felől zene
hallatszott. Kezdődött az estély, indulnia kellett.
Nem sietett, a rangjához jobban illő, ha megvárakoztatja a vendégeket –
kiváltképp Ramalt. A nemesek a palotához közeli ösvényeken gyülekeztek,
Anahita próbált olyan utat választani, amelyen a legkisebb eséllyel botlik apja
régi üzletfeleibe. Már majdnem elért a bejárathoz, amikor megakadt a szeme egy
ismerős alakon: senki másnak nem volt Meridiában olyan szalmaszínű haja, mint
Carassiusnak. A legdrágább, kékkagylóval festett kabátot viselte, és igazán
daliásán festett volna benne, ha nem húzza össze vállát, mint aki folyton arra
számít, hogy hátba támadják. Holott az árnyékból senki sem vadászott rá, annál
több leány figyelte kíváncsian. Carassius nem törődött velük, láthatóan csakis a
mellette ácsorgó fiatalemberre figyelt.
– Szia, Cári!
– Ahi? – fordult a lány felé Carassius. – Azt hittem, már rég a teremben vagy!
– Még várhatnak egy kicsit.
– Ha megszöksz, a végén megint engem küldenek utánad, mint az
iskolaidőkben – nevetett az ifjú. – Azt hittem, Mussla testvér élve megnyúz, ha
nem veszlek rá téged meg Espadont, hogy visszajöjjetek imaórára. Emlékszem,
még akkor is sírtam, amikor te már úgy térdeltél az oltárnál, mintha mi sem
történt volna.
– Ne felejtsd el, hogy ezzel olyan küldetést teljesítettél, ami egészen addig
senkinek sem sikerült – kuncogott Anahita, miközben a Carassius mellett álló
idegenre sandított. Nem vallott a fiúra, hogy akárki előtt ilyen nyíltan beszéljen.
– Milyen udvariatlan vagyok! – kapott észbe Carassius. – Hadd mutassam be
Niuhit a Vörös Horgony házából.
 – Úrnőm – biccentett az idegen. Jóképű volt, de a vonásai merevek, akár egy
szoboré. Anahita úgy érezte, a smaragd szempár folyton végigméri és bírálja. –
Örültem a találkozásnak, de talán jobb, ha most elnézését kérem. A családom
már vár.
– Igazán maradhatnál! – kérlelte Carassius, de Niuhi nemet intett, majd egy
gyors meghajlás után sarkon fordult, és elsietett a bálterembe.
– Szóval, a Vörös Horgonyból? – kérdezte Anahita, miközben az ifjú után
bámult.
– Coral férje vette pártfogásába – válaszolt Carassius, miközben intett a
lánynak, hogy sétáljanak egy kicsit. Egy lilaakáccal sűrűn benőtt lugasba
tartottak, ahol a virágfüggöny eltakarta őket a kíváncsi tekintetek elől. –
Harmadik fiú az öröklésben, de mindegyiknél különb. Azt hiszem, szerelmes
vagyok.
– Mármint te és...?
– Niuhi, igen.
– Az apád tud róla?
– Nem érdekli, kivel szórakozom, csak azt várja el, hogy nemzzek egy fiút.
Képzeld, hajót vett nekem a születésnapomra – fintorgott Carassius. – Egy
méregdrága, háromárbócos karavellát, teljes felszereléssel. Ismered a mondást:
előbb legyen hajód, aztán lakodalmad! A végén még talál nekem valami buta
nemesi libát, és...
– Miért nem közlöd vele, hogy nem vagy rá hajlandó? Évek óta csak töröd
magad miatta.
– Lehetetlen. Mégis csak az egyetlen gyermeke vagyok.
– És hogy van Coral? – kérdezte Anahita, hogy elterelje a témát. Azóta nem
látta Espadon nővérét, hogy Walrus bejelentette az eljegyzés felmondását. –
Feltételezem, ő mutatott be titeket egymásnak, igaz?
Carassius kitalálhatta, valójában mi jár a fejében, mert vigasztalón átkarolta
Anahita vállát.
– Még mindig úgy beszél rólad, mint leendő sógornőjéről. Atyjuk sem
hibáztat téged.
A lány nem válaszolt, némán babrált egy maréknyi virágszirommal.
– De ami most sokkal fontosabb... – suttogta Carassius, miközben úgy
fürkészte az akácfüggönyt, mintha bármikor előugorhatna mögüle egy barbár. –
 Mi ez az egész? Csak tegnap érkeztem, azt hittem, megáll a szívem, amikor
olvastam a királyi levelet! Ugye még nem biztos? Mondd, hogy nem igaz!
– Nem, csak az apám mesterkedik.
– Nem értem, a Nagytanács, hogy egyezhetett ebbe bele. Néhány hete még
csak annyit tudtunk, hogy a király elutazott a sivatagba, elismerni a barbárok
uralkodóját, erre a következő hír már az, hogy hozzá akarja adni a főpapnőt!
– A Tanács ellenzi az egészet, a szent törvények mellett állnak. Apám saját
szolgái foglalták el a galambházat, csak annyit tudtam elintézni, hogy Espadon is
kaphasson levelet.
– Hazajön? – csillant fel Carassius szeme.
– Csak reménykedhetünk – sóhajtotta Anahita. – Idő, amíg a madár célba ér,
ráadásul ha jön válaszlevél, apám szolgái azonnal elégetik.
Feszült csend telepedett közéjük.
– Láttam a barbárt, nemrég érkeztek atyáddal – váltott témát Carassius. –
Nagyon kellemetlen embernek tűnik. Atyád rögtön téged keresett, biztosan
mérges, amiért még mindig nem vagy ott. Mihez akarsz kezdeni vele?
– A Tengeristennő főpapnőjének szava áll majd az övé ellenében. Nem lesz
gond – nyugtatta Anahita.
– Kétlem, hogy ez ilyen egyszerű lenne.
– Az apámmal sosem egyszerű. De meg fogjuk oldani.
– Ha bármit tehetek érted, szólj! – ölelte át Carassius. Anahita mosolyogva
bontakozott ki a szorításból.
– Mennem kell, Cári, ennél többet azért még én sem késhetek – intett búcsút,
miközben kilépett az ösvényre.
– Vigyázz magadra! – kiáltott utána Carassius.
Anahita megvárta, míg a zene elhallgat, és mielőtt egy újabb dallam
elkezdődött volna, belépett a kivilágított terembe. Minden arc felé fordult, a
rikító színekbe öltözött nemesek úgy nyitottak utat előtte, mint egy megriadt
halraj. Szeme sarkából figyelte a tömeget, ha egy-egy csapat tekintélyes úr
mellett haladt el, kicsit lassított léptein, és egyenesen a szemükbe nézett, hogy
azoknak fejüket lehajtva hódolniuk kelljen előtte.
Anahita szolid, tajtékfehér ruhája vonzotta a tekintetet a kék, vörös és sárga
kelmékbe öltözött nők és férfiak tengerében, ahogyan azt előre eltervezte.
Azonban amint közelebb ért apja asztalához, rá kellett döbbennie, hogy óriási
hibát vétett: a teremben rajta kívül egyetlen ember viselt fehéret – Ramal. Walrus
jobbján ült, ami jog szerint a volt főpapnő, a királyné helye volna, apja új
feleségét pedig Anahita sehol sem látta. Leült a számára fenntartott székre a
király balján. Nem volt kedve illőn köszönteni Walrust, ehelyett inkább
megkérdezte tőle:
– Hol van Alaccia?
– Betegeskedik. Megkért, mentsem fel ma estére – vetette oda az apja.
Ez hihető kifogás volt, Alaccia sokszor kényszerült ágyban maradni. Már
akkor sem számított fiatalnak, amikor Walrus megnyerte a bajnokságot,
legalábbis gyermeket már biztosan nem szülhetett a királynak.
Ramal ügyet sem vetett rájuk, a közelében ülő nemesekkel tréfálkozott,
harsány nevetését visszhangozta a terem. Emberei kicsit távolabb, egy külön
asztalnál foglaltak helyet. Feszélyezettnek tűntek, próbálták nem bámulni az
egymást csókkal üdvözlő párokat, és kényelmetlenül fészkelődtek a székben.
Anahita jót nevetett, amikor elcsípte az egyik barbár tekintetét, amint egy kihívó
öltözékű nemeshölgy keblét bámulja, majd elvörösödve lesüti szemét. A
legidősebb egészen furcsán ült, lábait egymásba kulcsolta, így talpa nem
érintette a padlót. A lány alaposan végigmérte a belsőföldieket. Kardjukat nem
hozhatták a terembe, de mindegyikük hosszú kést tűzött az övébe, és dísztelen,
homokszínű egyenruhát viseltek.
Walrus megrázta az előtte lévő apró aranycsengőt, jelezve, hogy mindenki
foglalja el a helyét, mert hozzák az első fogást. A kékmázas cseréptálakon
különféle kagylók, rákok, füstölt és sült halak sorakoztak, mellette citrom, fekete
olívabogyó és forró, olajos lepénykék. Anahita leginkább a parázson ropogósra
pirított halat szerette, és a friss, citromlével átitatott kagylókat. Fegyelmeznie
kellett magát, hogy ne egyen túl mohón. Inkább Ramalt figyelte, aki
rácsodálkozott asztaltársaira, amint azok ügyesen kiszívták a kagylók belsejét.
Az elöljáró is megpróbálkozott vele, de a citromlé patakokban csordult le a
szakállán. Anahita elégedetten figyelte, ahogyan a nemes urak remegő
szájszéllel bámulnak a sivatagi férfira.
Ekkor azonban Ramal jóízűen elnevette magát, mire az egész asztal
megkönnyebbült kacagásban tört ki. A máskor rendíthetetlenül komoly főurak
úgy kezdték el tanítgatni, mint egy gyermeket. A barbár mindent végigkóstolt,
megtanulta az ételek nevét és illő fogyasztási módját. Kísérete nem volt ennyire
lelkes, asztaluknál gyorsan elfogyott a hal, de a rákokhoz és kagylókhoz hozzá
sem nyúltak. Ezt Ramal is észrevette, némán felállt, a legidősebb barbárhoz
lépett – ahhoz, aki furcsán ült a székében -, súgott neki valamit, majd
mosolyogva visszaült a helyére. Nem telt öt percbe, és az idegenek asztalán
semmilyen étel sem maradt. Anahita már-már tisztelettel nézett a barbár vezérre.
A szolgák mindenki elé nagy, vízzel teli tálat helyeztek, majd elkezdték
behordani a kupákat és a hígított fehérbort. Mielőtt az ital az asztalhoz ért volna,
a nemesek meglepetésére Ramal elfintorodott, egy kevés vizet merített a
tenyerébe, megszagolta, majd belekóstolt. Anahita elégedetten nyugtázta, hogy
az emberek összesúgnak, és ujjal mutogatnak az elöljáró felé. Walrus összevonta
szemöldökét, majd röviden elmagyarázta Ramalnak, hogyan mossa meg a kezét.
– Ebben a tiszta édesvízben? – kérdezett vissza Ramal élesen.
Hosszan nézte, ahogy a nemesurak kezüket mélyen a tálba mártják, majd
ujjaikról laza mozdulattal lerázzák a cseppeket. Végül bal kezével felemelte a
nehéz edényt, hogy némi vizet löttyintsen jobb tenyerébe. Azt a kevés
nedvességet dörgölte el kezei közt, majd köpenyéből egy finom kendőt vett elő,
amellyel megtörölközött. A vendégsereg immár nem is palástolta kacaját.
Ekkor a barbárok mind felálltak, komoran, fenyegetőn. A meridiai
nemeseknek torkán akadt a kacaj, az őrök szorosabban markolták lándzsáikat.
De a sivatagiak nem nyúltak tőrjeikért, csupán a magasba emelték táljukat,
mielőtt az utolsó cseppig kiitták. Ramal egyetlen mozdulatot sem tett, hogy
rendre utasítsa őket. Anahita szíve kihagyott egy ütemet, de szerencsére
megérkezett a bor, ami egyszeriben elmosta a feszültséget. A férfiak
pohárköszöntőket mondtak, a nők csiviteltek, mint az apró madárkák. Ramal
kényszeredett mosollyal az arcán felállt, mélyen meghajolt a király felé, elnézést
kért.
– Nem kellett volna annyi kagylót etetnetek vele, kár volt belé! Úgy
hallottam, a sivatagban csak gumókat és gyökereket esznek, meg szárított
kecske- és tevehúst. Nincsenek ezek hozzászokva az emberi ételhez! – harsogta
vidáman a terem hátuljában egy nemes úr, miközben Ramal sietve távozott a kert
felé.
– Úgy tűnik, mosdani sem szeretnek. Talán az a pletyka is igaz, hogy
rettegnek a tengertől, mert az kimossa belőlük a lelkűket – tetézte egy vörös
parókát viselő hölgy a főasztalnál.
 – Vagy csak félnek attól, hogy ha lemossák a szagukat, nem ismeri meg őket
otthon az asszony, annyira egyformák – kiáltotta egy ifjú, és felröhögött.
Walrus láthatóan nem foglalkozott vendégei fegyelmezésével, sőt, együtt
kacagott velük a vaskos tréfákon. Anahita aggodalmasan figyelte a barbárok
asztalát. Nem érdekelte volna, ha csak rosszul érzik magukat, de félt, hogy a
végén még előhúzzák késeiket, és az este káoszba fullad. Az semmiképp sem
tenne jót a jövőbeli kapcsolatoknak. A sivatagi népnél sosem lehet tudni. Egyik
pillanatban civilizáltan viselkednek, a másikban már veszett kutya módjára. A
terem szélén őrt álló katonák is hasonlóképp gondolkodhattak, kezük
elfehéredett a lándzsanyélen. A sivatagi férfiak azonban nem mozdultak, csak
egymás között sugdolóztak, vagy összevont szemöldökkel bámultak maguk elé.
Eszerint a belsőföldiek legalább annyira el akarják kerülni a háborút, mint ő.
Már a főétel is megérkezett, és a tömeg beszéd helyett vígan falatozott,
amikor Ramal visszatért. Az előbbi komorsága eltűnt, könnyedén csevegett az
asztaltársasággal. A főfogás mézes-citromos sült kecske volt fügével, mellette
pedig Meridia messze földön híres ínyencsége, az olívaolajos delfinhús. Ezt a
csemegét kiváltképp a másfél centi, gyöngyfehér hájréteg tette olyan értékessé,
amely a sötét, barnásvörös húst úgy fedte be, mint kenyérszeletet a héja. A
könnyed tengeri halakhoz és rákokhoz szokott meridiaiak különös élvezetet
találtak a zsír fogyasztásában, a friss májra emlékeztető pikáns húst pedig
gyógyhatásúnak tartották. A nemesség is ritkán evett delfint, így hamar
elkapkodták a szeleteket a tányérról. Úgy tűnt, a sivatagiak nem rajongtak az
ízéért, inkább a kecskehúsért nyúltak. Ezúttal Ramal sem tett másképp.
Patakokban folyt a bor, a zene a vendégek nevetésével együtt hangosabb és
harsányabb lett.
A gyümölcsből és édes nektárú, ehető virágokból álló desszert alatt már a
legtöbben elhagyták a helyüket. Kis csoportokban álldogáltak a teremben,
beszélgetve, összesúgva vagy épp ölelkezve. Csupán a barbárok iszogattak
némán, távol a nemesek zajos társaságától. Kis idő múltán Walrus megrázta az
aranycsengettyűt, mire elnémult a terem. Felállt, megköszörülte torkát, majd így
szólt:
– Most, hogy ettünk és ittunk kedves barátunk, Ramal, a sivatag nemes
uralkodójának tiszteletére, itt az ideje, hogy egy örömteli bejelentést tegyek...
– Köszönöm a szíves fogadtatást és kedves szavaidat – szakította félbe a
királyt mindenki megrökönyödésére Ramal. Walrus meredten állt mellette, és
úgy nézett rá, mintha menten meg akarná fojtani. – Azonban kérlek, ne zárd le a
mulatságot ily korán, amikor a hold fényesen ragyog és enyhe az éjszaka. Hadd
nyújtsam át ajándékomat Meridia népének, hálám jeléül!
Amint ezt mondta, homokszín köpenybe öltözött férfiak jöttek a terembe,
maguk előtt jókora fahordókat gurítva. Látványukra a hölgyek felsikoltottak, a
férfiak díszes tőreikért nyúltak. Az ijedtség azonban nem tartott sokáig, a
barbárok mögött a személyzet ezüsttálcákon apró poharakat hozott, amelyek
aranyszínnel csillogó, áttetsző folyadékkal voltak tele.
– Vegyenek bátran! Ez itt népem itala, a Sivatag Tüze! Kóstolják meg
nyugodtan! – biztatta a vendégsereget Ramal.
Az első bátortalan próbálkozók után végül győzött az emberek kíváncsisága.
Amikor szinte már mindenkinek jutott ital, az elöljáró így szólt:
– Emelem poharam a szépséges Anahitára és Walrusra, a derék királyra!
Igyunk a népeink közti barátságra! Igyunk Meridiára és a Tengeristennő
akaratára!
Anahitának semmi kedve sem volt valami barbár löttyöt kóstolgatni, azonban
az elöljáró nem hagyott neki választást – a királyra mondott tósztot óriási
udvariatlanság nyilvánosan figyelmen kívül hagyni, a Tengeristennő akaratára
való ivást pedig egyenesen szentségtörés.
Vett egy mély levegőt, majd felhajtotta a furcsa italt. Amint szájához emelte,
orrát megcsapta átható, érett datolyaillata. A pohár hűs volt, azonban a nyelvére
ömlő folyadék égette a száját és a gyomrát. Köhögnie kellett tőle, de nem akart
veszíteni méltóságából, ezért elfojtotta az ingert. Ennek csupán az lett az
eredménye, hogy a torkából feltörő ital pár cseppje az orrába került. Elöntötte a
rettegés, egy pillanatig biztosra vette, hogy meg fog halni – a bolond barbár talán
meg akarja mérgezni őket és az egész nemességet, azt képzelve, hogy így a
trónra ülhet.
Anahitát hiába oktatták arra, hogy illat és íz alapján felismerje az udvarban
gyakran előforduló szereket, ez a folyadék nem hasonlított semmire, amit eddig
kóstolt. Arca kipirult, halántékán lüktetni kezdett egy ér. A fájó égetés lassacskán
alábbhagyott, így már érezte az ital kellemes, gyümölcsös utóízét. Egy
köztiszteletnek örvendő, idős kapitány boldogan kiáltotta Ramal felé:
– Hallod-e, fiam, a ti datolyaborotok vagy háromszor erősebb, mint a
legédesebb szőlőé! Ez ám az ital! – nyújtotta kupáját, hogy töltsék újra.
Ramal nevetve hajolt meg az öreg felé, majd intett a szolgáknak, hogy
csapolják meg a fahordókat. Egymást követték az italköszöntők, az arcok
kipirultak, a nyelvek megeredtek. A férfiak immár koccintottak a sivatagi
barbárokkal, és ékköves dísztőreikkel dicsekedtek nekik. A hölgyek lazítottak
ruháikon, bonyolult kontyba tűzött hajukat leengedték, a zenészek vidám,
harsány dallamokra váltottak. A királyi összejövetelekre jellemző kimértség
eltűnt, az estély hangulata kezdett jobban hasonlítani egy fogadóéra. Még
Anahita is belefeledkezett a díszes forgatag figyelésébe. Kissé szédült, szeme
előtt összefolytak a színek. Walrus halkan hortyogva elszundított mellette.
– Szabad egy táncra? – nyújtotta kezét a lány felé Ramal.
Anahita gondolkodása túlságosan lelassult, mire eszébe jutott, hogy ki kellene
mentenie magát, már a zenekar előtti nyílt térre értek. A férfi gyengéden, de
határozottan fogta át a derekát, és az etikett diktálta távolságnál kissé közelebb
húzta magához. Biztos kézzel vezette. Ahogy a teremben forgolódtak, Anahita
még inkább elszédült. Teljesen feladta az ellenkezést, ez alatt a dal alatt már
úgysem távozhatott volna.
A sivatagi barbár szaga sós volt, mint a tenger, és ismeretlen fűszerek csípős
illata keveredett belé. Leheletéből a datolyabor émelyítő aromája érződött,
kardforgatástól és tevekantártól megkérgesedett tenyere dörzsölte a lány puha
kezét. Anahita figyelmesen vizsgálta az elöljáró arcát, azon tűnődött, milyen
idős lehet. Durva vonásaiban nyomát sem találta a fiatal fiúkra még jellemző
kerekded puhaságnak, ugyanakkor egyetlen apró ránc sem jelent meg bőrén. A
harmincas éveinek elején járhat.
Amint elhallgatott a zene, gyors biccentéssel megköszönte a táncot, és
kisietett a kertbe. Egy elhaladó szolgára ráparancsolt, hogy hozzon neki egy tál
hideg vizet, meg egy kisebb citromot. Tenyerét a vízbe merítette, ivott egy
keveset, majd alaposan megmosta az arcát és a nyakát. A gyenge esti szellő
kellemesen simogatta megnedvesített bőrét. Anahita leült egy kőpadra, a
fényesen ragyogó csillagokat nézte, miközben elrágcsálta a lédús citromot.
Gyorsan ki kellett józanodnia, nem engedhette meg magának, hogy lankadjon a
figyelme. Nem tudta, Ramal készül-e valamire, vagy csak túl vad és
kiszámíthatatlan, de abban egyre inkább kételkedett, hogy valóban olyan
könnyen irányítható lenne, mint azt Walrus reméli. Ahogy erre gondolt, valaki
lehuppant mellé a padra.
– Én is szeretem a csillagokat.
Anahita lassan a férfi felé fordult, mire Ramal folytatta:
– Nagyon hirtelen távozott az ünnepségről. Aggódtam magáért.
– Köszönöm, remekül vagyok. Néha jólesik az egyedüllét.
– Milyen igaz! – nevetett a barbár, de semmijelét nem adta, hogy hajlandó
magára hagyni a lányt.
– Szerencsére ez a kert elég tágas, teli csendes lugasokkal.
– Nincs nagyobb felüdülés, mint elhagyni egy nyüzsgő báltermet és az
álruhaként viselt etikettet, nem igaz? – sóhajtott Ramal, miközben
szégyentelenül bámulta Anahitát.
– Nem tetszik a fogadás, uram?
– Úgy érzem, kevesen örülnek a jelenlétemnek.
– Azt javaslom, mielőbb térjen vissza a bálterembe, hogy vendégei
bebizonyíthassák az ellenkezőjét – mosolygott a férfira Anahita. Minden
önuralmára szüksége volt, hogy az udvarias mosoly makulátlan legyen, és ne
torzuljon vicsorrá.
– És ön?
– Én kedvelem a magányt.
A barbár felegyenesedett, de látszott, hogy nem akar továbbállni.
– Tudja, igazán adhatna nekem egy esélyt. Attól még, hogy a sivatagba
születtem, nem vagyok én olyan rossz ember – mormolta.
– Kiskoromban anyám arra tanított, hogy különösen óvakodjak mindenkitől,
aki azt bizonygatja, hogy nem akar rosszat.
– Bölcs asszony lehetett – nevette el magát Ramal. – Biztosan nem
kísérhetem vissza a terembe?
– Még szükségem van egy kis csendre, de kérem, miattam ne várassa a
társaságot – mondta Anahita a barbár szemébe nézve. Az biccentett, és végre
sarkon fordult.
Anahita sem tétlenkedett sokat, amint józannak érezte magát, visszatért a
díszterembe.
A legtöbb vendég táncolt, vagy a többiekkel csevegett. Walrus felébredt, épp
hevesen magyarázott valamit a barbárnak. Amint a lány belépett, Ramal futólag
rámosolygott. Anahita nem akarta viszonozni a gesztust, csak biccentett, aztán a
székéhez sietett. Amikor újra Ramalra sandított, ő már újra minden figyelmét a
királyra összpontosította.
– Most, hogy kimulattuk magunkat, szeretném a társasággal megosztani azt
az örömöt, hogy bejelenthetem leányom eljegyzését Ramallal, e remek férfiúval,
akit ma mindannyian megkedveltünk – emelkedett fel székéből Walrus. –
Ürítsük poharunkat a népeink közti békére, melyet a házassággal szentesítünk!
A nemesek összesúgtak, de senki sem tiltakozott. Udvarias taps töltötte meg a
termet.
– Akármennyire is szeretném teljesíteni atyám akaratát, amint az minden
meridiai nemeshölgyhöz illik, félek, ez nem lehetséges – emelkedett szólásra
Anahita. Várt, amíg a terem elcsendesedett és minden tekintet rászegeződött. –
Hét esztendeje, az Árapály ünnepének napján szent fogadalmat tettem a
Tengeristen nőnek. Én már testemet, lelkemet a tengernek adtam, azt többé
férfinak nem ajánlhatom fel. Kezemet csakis az Istennő Bajnokának nyújthatom,
akiben a tenger földre szállt lelke lakozik.
Ezzel a hithű meridiaiak nem vitatkozhattak. Nyíltan még az apja sem
szegülhet ellen az egyház tanításainak, az felkeléshez vezetne. A teremben
először néma csend uralkodott, majd először az idősebb, mélyen vallásos
nagyurak felől hallatszott egyetértő mormogás. Az öregek példáján a fiatalok is
felbátorodtak, végül a termet betöltötte az elégedett éljenzés.
– Királyi szavamat adtam e büszke férfinak én, a Tengeristennő választottja!
Az ő nevében szólok! – kiáltotta Walrus. – Eltűrnétek, hogy szomszédjaink
között Meridia országa arról legyen híres, hogy nem tartja be ígéreteit?
Ekkor kezét az asztalra támasztva, részegségtől enyhén dülöngélve Ramal
szólásra emelkedett.
– Nyugalom, kedves barátom! Nem ilyen súlyos a helyzet. Ahogy én látom,
úgy áll a dolog, hogy csupán meg kell nyernem egy versenyt, nem igaz?
– Te részt akarsz venni a versenyen? – kérdezte tőle megrökönyödve Walrus.
– Hisz még hajón sem álltál soha!
– Na és akkor? Jó uram tudhatja leginkább, hogy az Istennő akarata milyen
kifürkészhetetlen, sokszor épp az lesz a Bajnok, akire legkevésbé számítanak. –
Mélyen Walrus szemébe nézett, mire a király keze ökölbe szorult. – Miért is ne
választhatna engem ugyanúgy, mint itt bárki mást?
Hogy egy belsőföldi barbár lenne a Tengeristennő választottja? Erre az
abszurd gondolatra kitört a teremben a kacagás.
Anahita legalább annyira megdöbbent, mint a nemesek. A versenyhez való
ragaszkodással csak időt akart nyerni. Biztosra vette, Ramal sosem egyezne bele,
ami akár hónapokig elhúzódó politikai vitát szülne. Mire kikényszeríthetnék a
verseny kitűzését, talán be is állna a viharok ideje, és újra halasztódna a terv.
Addigra biztosan hazaérkezne Espadon, és minden jobbra fordulna.
– Megértem, hogy a kapitányoknak össze kell gyűlniük és felkészülniük az
útra. Épp ezért azt javaslom, a versenyt rendezzük meg mához egy hónapra, a
viharok érkezése előtt – szólt Anahita. Ó, kedves Espadon, siess haza!
– A parancsodnak megfelelően Meridia összes kapitánya a városban van,
vagy erre tart – mondta a király felé fordulva egy ősz hajú férfi. – Gyakorlott
tengerjárónak a hajók előkészítéséhez nem kell több egy hétnél.
Ő volt Carassius apja. Családjuk nem büszkélkedhetett híres családfával,
azonban remek üzleti kapcsolataik révén jelentős vagyont gyűjtöttek össze.
Mindenki tudta, hogy az öreg álma a fiát trónra juttatni, és úgy tűnt, ennél jobb
alkalma sosem lesz.
– Restellem, hogy ilyen kellemetlenségre kell emlékeztetnem a társaságot, de
a királyi kincstár aligha tudná ilyen rövid idő alatt előteremteni egy
versenyünnep árát – mondta az udvari pénzmester, Walrus régi barátja.
– Ilyen kicsiségen ne múljék, hadd viszonozzam ezt a szíves vendéglátást! –
kiáltotta Ramal. – Miért ne tarthatnánk az ünnepséget nálam, a Fehér-öbölben?
Népeink együtt köszönthetnék az új királyt, hát nem lenne csodálatos? Lehetne
az útvonal Meridiától az öbölig. Na, Walrus, ugye jó ötlet? – böködte oldalba az
etikettre fittyet hányva a királyt. Anahita gyanakvón méregette a barbárt. A
viselkedése teljesen ellentétes volt azzal, ahogyan a kertben beszélt. Ennyi idő
alatt nem ihatott eleget ekkora változáshoz.
A jelen lévő kapitányok azonban csak az elhangzottakon vitáztak. Mind
egyetértettek Walrusszal abban, hogy ez nagyon nem jó ötlet. A Fehér-öböl és a
város közötti partszakaszon húzódott a Roncstemető. Barlangos sziklafalak
sorakoztak a part mentén, a vízben pedig kőoszlopok és pillérek alkottak
útvesztőt. A sziklákat a tenger hullámai folyamatosan ostromolták, és az óriási
kődarabok szinte az emberi kiáltás hangjától is meglazulhattak, és a tengerbe
hullhattak. Lassan pusztuló, változékony csapda volt ez a hajók számára.
A király halántékán dübörgőtt az ér.
 – Köszönöm a nagylelkű ajánlatodat. Talán az Istennő is kegyeibe fogad
kedvességedért. Egy hét múlva fussanak hát ki a legjobb hajók! Az útirányt... az
útirányt még megvitatjuk a tanáccsal – hirdette ki végül fogcsikorgatva.
A teremben kitört az éljenzés.

Espadon tudta, nem halogathatja tovább. A zátony egyre közeledett, ki kellett

próbálniuk az Istennő ajándékát, a szent ereklyét. Stratus szerint mindent sikerült
a leírásoknak megfelelően beépíteniük a hajóba, és az ereklye pont úgy életre
hívható, ahogy a kódexekben áll. Ez azonban nem jelenti azt, hogy rögtön érteni
is fogják, amit látnak – mégiscsak az Istennő kinyilatkoztatásáról van szó.
Espadon úgy döntött, a reggeli ima ideje a legmegfelelőbb a szertartáshoz.
Sok meridiai hajón elhanyagolták a hit gyakorlását, de Espadon erre mindig is
külön ügyelt. A fedélzetre egy matróz sem léphetett egyházi útiáldás nélkül, és
azt is parancsba adta, hogy a napi imádságokon mindenki részt vegyen.
Olyankor az őrszemeken kívül senki sem dolgozott, a vitorlákat behúzták, és ha
elég sekély vízen jártak, még a horgonyt is leeresztették.
A kapitány hálát adott, amiért egy pap, Razza is velük utazik. Espadon alig
tudta megjegyezni Stratus furcsa utasításait, azt is majdnem elfelejtette, hogy az
ereklye életre keltése előtt fél nappal levegye a ponyvát a kapitányi kabin
tetejére felhelyezett sima, fekete anyagból készült, furcsa lemezekről, hogy az
előírások szerint rájuk süssön a delelő nap fénye, mielőtt felhúzza a hozzájuk
tartozó fémdobozon a kis kart. Az ifjú pap azonban mindenre ügyelt, most is
éberen figyelte a matrózokat, miközben parancsra várt.
Razza lelkes fiú volt, alig múlt tizenkilenc. Kiválóan teljesítette a papi
vizsgáját, és bálványozta Stratust – mindenki tudta, a leghőbb vágya, hogy egy
szép napon az öreg szerzetes nyomdokába léphessen a Tanácsban, ahogy azt is
tudták, hogy ez sosem válhat valóra. Hiába volt a legígéretesebb növendék a
zárdában, hiába tanulmányozta éjjel-nappal a szent iratokat, a főpapság legfőbb
erénye, az ékesszólás adománya hiányzott belőle. Megállíthatatlanul dadogott.
Annál inkább jeleskedett a gyógyításban, ami nélkülözhetetlenné tette egy hajón,
bár Razza láthatóan nem sokra becsülte saját tehetségét – a lelkek gyógyítását
előbbre valónak tartotta a halandó testénél. Espadon aggódott, hogy az alacsony
és vézna fiú nem lesz képes megszeretni a tengeri életet, kinn a nyílt vízen, a
gazdag könyvtáraktól távol. Ráadásul a kapitány attól is tartott, hogy a
bárdolatlan matrózok majd gúnyt űznek a dadogó papból. Razza kedvességével
és éles eszével azonban hamar belopta magát a legénység szívébe. Ha nem is
kimondottan tisztelték, de mint fiuk helyett fiukat védelmezték. Razzának elég
volt csak szelíden kérnie, hogy mindenki gyűljön össze, és a máskor élcelődő,
mogorva férfiak szó nélkül rendezett sorokba térdeltek a fedélzeti oltár előtt.
Ma sem történt másképp, miután Espadon intett neki, Razza rögtön munkához
látott. Mire a kapitány visszatért a kabinjából, a matrózok már mind
elcsendesedtek. A pap mellett kétoldalt Balen, a parancsnok és Gaviota, a
navigátor foglalt helyet. Espadon lehajtott fejjel közeledett a szertartási köpenyt
viselő Razzához, majd közvetlenül előtte térdet hajtott. Ekkor kezdődhetett el a
szokásos reggeli ima. A legénység kérlelte a Tengeristennőt, hogy fogadja
kegyelmébe őket, adjon jó szelet, szelíd hullámokat és bőséges halrajokat.
Rábízták az otthon hagyott családjukat és eltávozott szeretteik lelkét. Végül
áldását kérték a szentegyházra és a főpapnőre.
Anahita... Espadonban csak most tudatosult, hogy szinte el is feledkezett róla.
Az ereklye gondja mellett annyira sem volt ideje, hogy elmondjon a lányért egy
fohászt. Ma böjtölni fogok érte. Figyelmét újra a közös imádságra fordította.
Rendszerint az áldáskéréssel befejeződött volna a szertartásos ima, de Razza
ma tovább folytatta. Amikor áttért az évek óta gyakorolt szövegről a saját maga
által megírt új imádságra, érezhetően magasabb és még dadogósabb lett a
hangja. Espadon már annyira megszokta furcsa beszédét, hogy nem is zavarta,
ha a fiú egy-egy nehezebb szónál megakadt.
– Istennő, tengerek úrnője, köszönjük kegyes ajándékodat, a szent hangodat,
amelyet kölcsönadtál az igaz hitű hajósoknak. Könyörgünk, bocsásd meg, hogy
erődet saját halandó céljaink érdekében használjuk fel! Tudjuk, nem vagyunk
érdemesek kegyedre, mi, akik leginkább hivalkodók és gőgösek vagyunk
minden teremtett lény között. Színed előtt, ím, tehetetlenül leborulunk, mert
kevesebbek és gyengébbek vagyunk legapróbb hullámaidnál. Köszönjük
áldásod, amellyel segíted utunkat, mert nélküled elveszettek vagyunk, mint a
síró gyermek. Mert te vagy a mi Igaz Anyánk, s a mi vérünk a tenger vizéből
való, ahová majdan visszatérünk!
 A tisztek felálltak, és a kapitányi kabinba mentek, hogy megvizsgálják az
isteni ajándékot, míg a matrózok tovább mormolták fohászaikat.
Espadon szíve majd’ kiugrott a helyéről, amikor szertartásos áhítattal
elcsavarta az ereklyén a legnagyobb kart. Várt. Fülében érezte vérének
lüktetését, és hallotta társai minden lélegzetvételét. Arra számított, hogy
bármelyik másodpercben megszólalhat egy földöntúli hang, vagy éppen az
Istennő haragjában vihart küld rájuk. Ehelyett a fekete üveg szaggatott kék
fénnyel kezdett pislákolni, lustán, mint egy ébredező tengeri szörny nyíló
pupillái.
Az ereklye hirtelen éles sípolást hallatott. Mindannyian megijedtek, az öreg
Balen hátraugrott, karjával könyveket sodort le a kabin falához állított polcról.
Gaviota saját félelmét feledve rögtön a szétrepült papírokért nyúlt, és mérges
pillantásokat küldött a fel- tápászkodó Balen felé.
Espadon igyekezett leplezni rettegését. Az éles sípszó mintha egy sikoly lett
volna. Tudta, érezte, hogy ember nem szólhat az Istennő hangjával. Lám, most
meglesz a büntetésük, a hangra feltámad a tenger, és nyom nélkül elnyeli őket.
Megkapaszkodott az emelvény szélében, és engesztelő imát rebegett a dobozka
felé.
Bíp-bíp-bíp – hallotta egyre sűrűbben, változó hangmagassággal. Két szünet
között Razza mormolására lett figyelmes; bizonyára ő is imádkozik. Ekkor a pap
szelíden megérintette Espadon vállát, és annyit súgott: „tíz”.
Hát persze, mit is mondott Stratus? „Az ereklye énekel az Istennőnek, hogy
cserébe a szent hangon dalolhasson a tenger felé. Tíz versszakot könyörög,
ezután eltekerheted a második kart.” Hogy is felejthette el?
Tehát ezt csinálta Razza – végig számolta, hányszor csendesedik el, majd
szólal meg újra az ereklye. Fene a papok furcsa beszédébe, ezt a vijjogást
normális ember sosem nevezné éneknek, szentség ide vagy oda!
A következő csavart is elfordította, mire a fekete képen egy zölddel rajzolt
kör jelent meg, melynek külső szegélyén számozott rovátkák sorakoztak. A kép
közepéből egy tű indult ki, amely lassan körbefordult, mozgását az ereklye
csipogása kísérte. A négy férfi csodálkozva nézte, ahogy az apró tű halad az
útján, és színeket hagy maga után az üvegben. A kör jobb kéz felőli, alsó
negyedében egy vörös közepű, sárga szegélyű minta rajzolódott ki. Kékeszöld,
apró foltok máshol is megjelentek, de piros csakis azon az egy helyen. Amikor a
tű visszatért a legfelső pontra, várakozott, majd újrakezdte útját. Espadon
izgatottan várta, mi történik a rejtélyes vörös jellel, amikor azonban a tű épp
átugrott a mintán, egy csippanás, és a folt helyén csak feketeség látszott. A
következő ugrásra újra előtűnt: a jel alakja némiképp megváltozott, kissé
megnyúlt, és lejjebb vándorolt a körben.
– Mi az Istennő csecse lehet az a piros jelenés? – gondolkodott hangosan
Balen. Társai igyekeztek elereszteni fülük mellett az otromba szófordulatait, de
Espadon haragosan nézett rá. A hajón szigorúan büntette az Istennő káromlását.
Egy egyszerű matrózt már megkorbácsoltatott volna ilyenért. Ráadásul pont az
Istennő ajándékának használata közben!
– Stratus szerint a zátonyok és a halak válaszolnak az Istennő hívására. Talán
az egyik – tűnődött.
– Halak. A sziklák nem mozognak – dadogta csendesen Razza.
– Az Istennő térképet ad nekünk! – kiáltott fel Gaviota. – Ha a kör egy
iránytű, és fent van észak, akkor a piros foltnak délkelet felé kell lennie a
tengerben.
– Meglehet. Irány délkelet – adta ki a parancsot a kapitány.
Balen rögtön rohant teljesíteni. Kisvártatva a matrózok izgatott kiáltásaitól és
sietős léptek dübörgésétől lett hangos a hajó, majd fordulni kezdtek. Lassan
haladtak a gyenge szélben, immár délkelet felé. A kis tű újra körbefordult, és a
három szemlélődő meglepetésére a vörösség immár a kör felső jobboldali
negyedében rajzolódott ki, a szegélyhez egészen közel.
– Ez nem jó, a halak dél felé tartottak, ennél sokkal lassabban. Annyi idő
alatt, amíg mi északkeleti irányról délkeletre fordultunk, nem úszhattak idáig –
vakarta fejét a navigátor.
A társaság újra kielemezte az eléjük táruló képet, próbálták megtalálni, mit
hagytak figyelmen kívül. Tekintetük körbejárt a zöld kör kerületére írt
számokon. Régimódi írás volt, már csak a papok és térképolvasók használtak
ilyet. A jelzések nem egyenlő cikkekre szelték a kört, a két legfelső vonal között
egy, a többihez képest negyedakkora sáv maradt. Ebben időzött a tű, mielőtt újra
körbejárt volna.
– Hát persze! Én bolond – nevette el magát Gaviota. – Ha a nullpont mindig
az, ami felé haladunk, és onnan sorban számolunk hatig. .. Aztán itt, ebben a
keskeny sávban a tű várakozik. Igen! Hat egész és huszonnyolc század ív, egy
teljes kör!
Espadon próbált komoly képet vágni, bár nem értette, miről beszél a
navigátora. Razza azonban egyetértőn bólogatott, és a kapitány vállát
markolászta lelkesedésében.
– Tehát két óra felé kell haladnunk, hogy elérjük a halrajt – összegezte a pap.
Ezt végre Espadon is megértette. Rögtön parancsot adott, hogy forduljanak a
megfelelő irányba.
– Azt már tudjuk, hogyan mutatja meg a halakat. De vajon hogyan kérhetnénk
meg rá, hogy a zátonyokhoz szóljon? – gondolkodott hangosan Espadon.
– Stratus szerint még két másik képet is elénk tár, ha megnyomod ezt és ezt itt
– mutatott két fekete pontra a dobozkán Razza.
– Próbáljuk ki! – kiáltotta lelkesen Gaviota. Természetesen a végső döntés
meghozása Espadonra várt.
– Jól van – adta meg Razzának az engedélyt, hogy elvégezze a szükséges
szertartást az ereklyén.
A kép teljesen megváltozott. Immár nem egy osztott kört láttak, hanem egy-
egy színes sávot a kép alján és tetején. Az alsó vastag volt, piros, és ahogy
haladtak előre, emelkedők, majd lejtők jelentek meg rajta. A felső, zöldeskék
csík teteje ezzel szemben végig egyenes maradt, és felszínén egy sárga
háromszög haladt előre – illetve inkább a vonalak mozdultak el a nyílhoz képest,
mivel az a kép szélétől mindig egyenlő távolságban maradt.
– Ha most is maga a hajó a viszonyítási pont, akkor azt jelzi a sárga nyíl. A
vörös sáv a tenger alja, a felső a hullámok helye – állapította meg Espadon.
Ahogy közeledtek a halraj felé, a csapat folyamatosan figyelte a képen fel-le
cikázó tengermélyi dombokat. Végül a két színes sáv között, a felszínhez
valamivel közelebb érdekes jelekre lettek figyelmesek. Kékes, sőt itt-ott fehér,
rövid vonalakat láttak, melyek két vége lefelé hajlott.
– Azok a halak? – tűnődött Razza.
– Hálókat kivetni! Mindjárt kiderül – mosolygott Espadon.
A matrózok olyan izgatottan várták a kapást, mint a gyerekek. Páran
letérdelve imádkoztak, de máskülönben egyikük se merte megtörni a csendet
egészen addig, míg a háló feszülni kezdett. Akkor már senki sem bírt magával,
az emberek ujjongásbán törtek ki. „Ma este lakomázunk!” – kiáltották
mindenfelől.
 Espadon torkában érezte a szíve dobogását. Amikor kiemelték a hálót, az teli
volt súlyos, elevenen csapkodó halakkal. Az Istennő csodát tett, a szemük
láttára. Az Anya velük van, igazán velük, akár a szent énekek hőseivel.
– Köszönöm – suttogta Espadon, és a tatra sietett, távol a matrózok
tekintetétől. – Mondd, mit vársz tőlem? Mi a sorsom? – fordult a nyílt tenger
felé, de szavára csak a hullámok moraja felelt.
A matrózok énekeltek, miközben a kibelezett, megtisztított hús egy részét
ecetes-sós lével töltött hordókba tették, amelyek tetejét faszénszurokkal szorosan
leragasztották. A többit kevés sóval bedörzsölték – épp csak amennyire
elengedhetetlenül szükséges volt, mivel sóból csak kétzsáknyit tartottak a hajón,
és azok is annyit értek, mint egy egész vitorlavászon. Az így előkészített halat
tiszta ruhára terítették, hogy a tűző napon megszáradjon. Végül még arra is
maradt a friss fogásból, hogy mulatságot csapjanak az este. Espadon nem bánta,
ha szórakoznak egy kicsit, de ő inkább magányra vágyott. Hamar visszatért a
kabinjába, ám azt nem találta üresen.
Gaviota az ereklye előtt görnyedt, a harmadik, eddig még nem használt
jelenést tanulmányozta. Úgy tűnt, ez lassabb folyamat, a tű nehezen fordult
arrébb. A kirajzolódó képen különböző színű foltok látszottak.
– Gaviota – szólította meg Espadon a navigátort.
Nehezen vette rá magát, hogy erélyesen szóljon rá. Nemcsak azért, mert a
férfi egy évtizeddel idősebb volt nála, hanem azért is, mert a saját nemesi
családjánál ősibb és híresebb vérvonalból született. Meridiában hivatalosan nem
a vér határozta meg a rangot, hanem a tudás, de a gyakorlat évszázadok óta mást
mutatott.
A legszegényebb családok nemzedékeken át gyűjtöttek arra, hogy végül egyik
fiuk hajósmesterséget tanulhasson, és ezzel elnyerhesse a kisnemeseknek járó
tiszteletet. Sok szülő nem is reménykedett ilyesmiben, egyszerűbb megoldásként
a fiaikat minél előbb eladták egy kereskedőhajóra inasnak. Ott aztán már a
gyerek ügyességén múlt, mire vitte. A törvény szerint főnemesnek csak az
számított, aki ki tudja fizetni egy hajó árát, azon kapitányként parancsol, és így
részt tud venni a Tengeristennő Versenyén – vagyis, aki nem kapitány, hanem
másnak engedelmeskedik egy hajón, nem tarthat jogot a főnemesi kiváltságokra.
Gaviota az egyik legősibb család sarjaként természetesen arra született, hogy
kapitány váljon belőle, azonban ő megtagadta szülei kívánságát. A papoknál kért
menedéket, de nem szerzetesként – azért folyamodott a Tanács elé, hogy az
egyház oltalmában térképeket tanulmányozhasson és kitanulhassa a navigátorok
megbecsült tudományát. Hiába számított Gaviota a törvény előtt kevesebbnek,
mint Espadon, az ifjú kapitány mélyen tisztelte a szakértelmét.
Espadon a nevén szólongatta, de Gaviota túlságosan elmerült a
gondolataiban.
– Gaviota, mit csinálsz? – emelte fel hangját a kapitány. A navigátor
összerezzent, mint aki álmából ébred.
– Espadon! Bocsáss meg! Az Istennő festményét hasonlítottam össze a saját
térképem mélységi adatai...
– Ki mondta, hogy hozzáérhetsz a szent ereklyéhez? Azt sem tudod, mit
csinálsz! És ha elrontasz egy szertartást? Ez az Istennő ajándéka, nem szabad
csak úgy, a saját kíváncsiságod miatt tekergetned és vizsgálgatnod! – kiáltott rá a
kapitány. Egész testében remegett, de nem a haragtól, hanem a hirtelen rátörő
félelemtől. Ő maga soha, egy ujjal se mert volna a dobozkához nyúlni, ha nincs
jelen legalább Razza, a felszentelt pap. Ha bármivel is megsértenék a
Tengeristennőt, annak szörnyű következménye lenne.
– Elnézést, nem akartam tiszteletlen lenni – mentegetőzött a navigátor. – Csak
úgy éreztem, az Istennő ennél többet akar mutatni nekünk. Nézd, a mérések
adatait és a képet összehasonlítva arra jutottam, hogy a különböző színek más-
más mélységi tartománynak felelnek meg. Mint egy domborzati térkép. Úgy
tűnik, az ereklye egy adott távolságon belül szólítja a köveket. Mint ahogy egy
világítótorony pásztázza a vizet. Ezzel pontos térképet készíthetek a zátonyról!
Ha sikerrel járunk, akkor a munkámat használva a meridiai hajósok az ereklye
nélkül is átkelhetnek rajta. Ez a Tengeristennő igazi ajándéka Meridia népének!
– Ez nem mentség arra, hogy az engedélyem nélkül hozzányúltál az
ereklyéhez – csóválta fejét Espadon. Ugyanakkor a haragja kezdett csillapodni,
amint arra gondolt, mekkora lehetőséget rejt Gaviota felfedezése. Ki tudja, mit
találnak odaát, de mindenképp hasznos, ha végre legyőzik a zátonyban rejlő
akadályt. Talán tényleg isteni sugallatra cselekedett a navigátor, legalábbis
semmi jel nem utalt arra, hogy a tenger dühe várna rájuk a tettei miatt. –
Rendben van, holnap dolgozhatsz a térképeden. Most távozz, pihenésre van
szükségem – sóhajtotta a halántékát dörzsölgetve.
– Uram, ha most félbehagyom a munkát, az egész kárba vész. Meg kell
várnom, hogy kirajzolódjon a teljes kép.
– Bejössz a kabinomba, papi felügyelet nélkül megpiszkálod az ereklyét, és
még azt is... – hördült fel Espadon, de végül elharapta a mondatot és csak
legyintett. – Rendben van. Ma a te kabinodban alszom, fejezd be, amit elkezdtél.
De soha többé ne gyere ide az engedélyem nélkül, megértetted?
– Igenis. Köszönöm, kapitány.
– És ne mulassz el hálát adni az Istennőnek! Hajnalban a taton térdepelve
akarlak látni.
– Természetesen – nyögte Gaviota.
Espadon átsétált a szomszéd kabinba és leheveredett a priccsre. Rajta kívül
csak a navigátor rendelkezhetett saját szobával, amely közvetlenül a kapitányé
mellett állt, és nem sokkal volt kisebb. Espadon még örült is neki, hogy nem kell
az ereklye nyomasztó közelségében aludnia. Ahogy közeledett a zátony, úgy
kezdték el gyötörni a kétségek. Nem csak attól félt, hogy nem élik túl a kihívást,
de még abban sem volt biztos, hogy tényleg itt a helye. Az Anya kegyes volt ma,
mintha biztatná, hogy csak előre nézzen, ugyanakkor a levél... És ha Meridiában
nagyobb szükség lenne rá?
Próbált bízni Anahitában, a lány találékonyságában és eszében, de nem igazán
sikerült. Nem kételkedett abban, hogy kedvese minden tőle telhetőt megtesz, de
ha Walrus egy idegent akar a trónra ültetni, abból még háború is lehet, a férfiak
csatája pedig nem való asszonyoknak. Szégyellte, hogy egyedül kellett hagynia
Anahitát, és nem tudja megvédeni őt, amikor jövendőbelijeként ez lenne a
legfontosabb feladata.
Kame lábát lógázva ült a hajókorláton, és figyelte, ahogy matróztársai
mulatnak. A boroshordókhoz nem nyúlhattak, a kevés alkoholos italt az édesvíz
tartósítására használták inkább. A hangulat így is igen jó volt – napok óta először
ehettek annyit a friss halból, amennyi csak beléjük fért. Ez épp elég okot adott az
ünneplésre.
Harsány nótákat fújtak: a tengerről, legendás hajókról és természetesen
nagycsöcsű asszonyok öléről. Néhányan táncoltak is, lépteik alatt dobogtak a
fedélzet deszkái. Balen énekelt leghangosabban, és sajnos a leghamisabban is.
– Öreg, ha ennyi szusz van benned, inkább gyere, járd el velünk a
Tengerkígyó táncát! – próbálták rávenni a többiek, csak fogná már be végre.
– Nem úgy van a’! Holnap feltámad a szél, érzem az öreg csontjaimban. Úgy
sajog a lábam, ráállni alig bírok – sopánkodott Balen.
Kame elnevette magát. Valóban Balen volt a legénységben a rangidős, ezért is
tették meg parancsnoknak, de közel sem volt annyira a halálán, mint azt a
panaszaiból hihette volna az ember. Hiába hajtogatta, hogy fájnak az ízületei,
gyorsabban mászott a főárbóc tetejére, mint egy mókus. Egyszerű észjárású,
durva embernek ismerték meg, de értette a dolgát. Egész életét hajón töltötte, a
tenger hullámainál csak az olcsó kikötői szajhák anyajegyei között igazodott el
jobban.
– Csak ne röhögj, ikrásseggű! – dobott Balen egy lerágott halcsontot Kame
felé. – Majd megtudod, milyen ez. Az Istennő széles valagára mondom, az
öregség az emberek átka! Dögölnék meg inkább, egyszerűen eldőlve, mint a fa,
ha már nem veszik hasznomat!
– Ne beszélj így egy pap előtt! – csitította az egyik matróz Razzára mutatva. –
Örülhetsz, hogy legalább a kapitány nem hallotta. Addig mártogathatnánk a
fejed a tengerbe, míg a sós víz ki nem mossa azt a mocskos szádat.
– Őszentsége, a kapitány nincs itt, a kölyköt pedig nem zavarja, ugye, Razza –
karolta át a fiatal papot Balen.
– Ne gúnyolódj a kapitány úron! – méltatlankodott Kame, de senki sem
foglalkozott vele.
– Az Istennő megbocsátó. De hálásabb is lehetnél, hisz tőle kaptad az életet –
dadogta zavartan Razza.
– Hálás vagyok én, nem is mondtam rá rosszat. A Tengeristennő is csak
asszony, az meg úgy jó, ha van mit fogni rajta! Farosan-mellesen, ahogy a dal is
mondja... – Azzal belekezdett egy trágár kocsmai nótába.
– Elég ebből a mocsokból! Kame, te énekelj nekünk! – kiáltották többen is.
Legtöbben csak a kikötők zenéjét ismerték, Kame azonban néhány históriás
éneket is tudott. Ma az Első Királyok Csatájába kezdett bele – ez volt
közönségének kedvence. Abból a korból maradt fenn, amikor a Tengeristennő
Versenyét még minden évben megrendezték, és a résztvevők az ellenfél
hajójának megcsáklyázásától sem riadtak vissza. A nagy király, Hínárszakállú
Niuhi legendáját mesélte el, aki tíz éven át megtartotta a trónt, mindig
győzedelmeskedve ellenfelei felett. Végül annyira elbízta magát, hogy
fennhangon kijelentette: a képességeivel az Istennő segítsége nélkül is nyerni
fog. A következő versenyen a célvonaltól kőhajításnyira, a nép szeme láttára
nyelte el a nagy Tengerkígyó a hajójával együtt.
– Hol tanultad te ezt az úri maszlagot, csak nem egy főnemes macája voltál? –
förmedt rá röhögve Balen.
– Hagyd már békén a kölyköt – csitítgatták a többiek.
Kame valójában sosem járt főnemesi házban. A dalokat édesanyja tanította
neki, aki egy szegényebb hajóépítő lánya volt. A kislány elsőszülöttként
köznemesi iskolába járhatott, de minden megváltozott, amikor öccse született. A
családnak csak egy gyermek taníttatására maradt pénze – az ilyeneket gúnyolták
aprónemesnek -, így végül a leánygyermeket inkább férjhez adták. A hozománya
kevés volt, de azért azt még megválogathatták, milyen közrendűhöz adják hozzá.
Kame szinte újra érezte anyja simogatását. Mindig mosolygott, sosem
panaszkodott az elveszített nemesi rang miatt. Kame apja sokszor hónapokig
maradt a tengeren, de mindig egy nagy zsákkal tért haza, és még ajándékot is
hozott – kis fahajókat faragott, ingvászonból készítette a vitorlát, és vékony
zsinegből kötélzetet csomózott rá. Ilyenkor az anyja mindig kagylólevest főzött
vacsorára, néha még friss cipót is ettek hozzá. De aztán megint kezdődött
minden elölről: az apja búcsút intett egy újabb hajóról, Kame pedig újra rettegve
figyelte a viharokat, miközben az anyja ölbe vette, és dúdolt neki. Pár év múlva
már Kame volt az, aki énekelt.
Egy napon azonban az apja hajója nem tért vissza. Kame alig töltötte be a
tizedik esztendőt, és hiába próbálta felkönyörögni magát egy bárkára, a halászok
csak megtapogatták a felkarját, aztán homlokukat ráncolva hazaküldték. Kame
tehetetlenül nézte, ahogyan anyja egyre soványodik. Akkor jött el hozzájuk az
asszony testvére. Kame addig sosem látta a nagybátyját. Horgas orrú, mogorva
alak volt, és nem engedte, hogy a fiú is ott legyen, amikor a húgával beszélt.
Miután távozott, Kame anyja megölelte a fiát, és boldogan újságolta, hogy új
otthonuk lesz. A mezőgazdasági vidéken élnek majd, az öccse egyik
üzlettársánál, akinek óriási gyümölcsöse van. De Kame nem jutott el a birtokra.
Egyik éjjel arra ébredt, hogy valaki durván hátraszorítja a karját, és egy émelyítő
szagú rongyot szorít az arcához. A fiú egy hajó sötét, imbolygó belsejében ébredt
– eladták matrózinasnak, sosem látta többé az anyját, a boldog gyermekkorból
csak a dalok maradtak. Mindig kicsit elszomorodott, amikor énekelt, de ez
sosem tartott soká. Élvezte a meséket, a dallamokat, és örült, hogy megoszthatja
a társaival.
 – Nagyon szép a hangod, az Istennő is elégedett lenne vele. Nincs kedved
megtanulni pár fohászt? Énekelhetnél a reggeli szertartáskor is – mondta Razza.
Most, a pihenés idején, amikor nem kellett szónokolnia, alig dadogott. – Van is
egy könyvem, teli énekekkel, szívesen odaadom.
Erre a felvetésre kitört a nevetés. Azoknak, akiket eladtak hajósinasnak, nem
lehetett idejük olyan dolgokra, mint az írás-olvasás. Egyikük sem tanulta meg,
hogyan kell, és nem is volt rá szükségük. A könyvek úgyis rettenetesen sokba
kerültek, csak a főnemesek és az egyház vásárolta meg őket, a hangjegyolvasás
művészetét pedig még a nemesek közül is csak kevesen sajátították el. Azt
feltételezni, hogy egy egyszerű matróz bármit is tud kezdeni egy papi dalos-
könyvvel, mulattatóan naiv gondolat volt.
Kame szíve mégis gyorsabban kezdett dobogni. Elképzelte, hogy kezébe
fogja az ősi kódexeket, a tintajelek pedig kilépnek a pergamenről, majd
dallammá és jelenetekké válnak. Ott lehetne a csatákban, érezhetné a szelet a
legendás hősök hajóin, a régi dalnokok szemével láthatna mindent. Tudta, hogy
ez a vágy csupán gyerekes ábránd, mégis mondani akart valamit. Meg akarta
köszönni Razzának, nem magát a könyvet, hanem azt, hogy a pap egyáltalán
gondolt rá.
– Nem vagyunk mi papírpatkányok! – kiabálta felháborodottan Balen,
megtörve a varázst. – A jó matróznak a lába járjon, ne a szája!
– Mondod ezt éppen te – nevettek rajta a többiek.
Ezt Balen nem hagyhatta annyiban, így rögtön kitört a vége-nincs szócsata. A
matrózok egyre vaskosabb megjegyzéseket ordítottak egymás képébe. Razza
kihátrált a tömegből, inkább visszahúzódott a hajótatra. Kame vágyakozón
nézett utána – követni akarta, de mintha talpa összeforrt volna a fedélzet
deszkáival. Csak akkor ocsúdott fel, amikor Balen nekiütközött, és ő elesett.
Senki sem figyelt rá, a vita tréfálkozásba váltott, a matrózok birkóztak és
lökdösődtek. Kame feltápászkodott, megdörzsölte sajgó térdét, majd elindult
Razza felé. Minden lépésnél megállt, akár a kötélen egyensúlyozó
mutatványosok, mert úgy érezte, mintha nem is a saját lábai vinnék előre.
– Nem megyek vissza – fordult felé a pap, mielőtt még Kame megszólíthatta
volna. – Nekem mára elég a mulatságból, elfáradtam.
– Nem, nem azért jöttem... – hebegte Kame. A hajókorlátra könyökölt, hogy
biztosan ne essen el. Bámulta a sötét vizet, és igyekezett elcsitítani a szíve
dobogását. Fülében saját vérének lüktetését hallotta, amely pont olyan volt, akár
a lágy tengermoraj. Ez a hang mindig megnyugtatta. Maguktól törtek fel belőle a
szavak:
– Meg tudnál tanítani?
– Az Istennő énekeire? Sajnálom, én nem vagyok valami jó dalnok – csóválta
fejét Razza.
– Nem... Olvasni. Ha nem bánnád – sütötte le szemét Kame. Amint kimondta,
meg is bánta a merészségét. Hogy egy egyszerű matróz ilyen őrültséggel
zavarjon egy papot! Azok a könyvek többet érnek, mint amennyit valaha
megkeres. Nem valók az ő kezébe.
Gyomra összeszorult, rettegve sandított fel Razzára. A pap kerek szemmel
bámult rá, mire Kame megadón felemelte kezét, és hátrálni kezdett.
– Nem. Tudom, hogy butaság. Minek is, és hosszú idő. Neked megvan a
magad dolga, és nincs sok pihenőnk. Bocsáss meg, hogy kérdeztem, bolond ötlet
volt.
– Várj! Szívesen megtanítalak – mosolyodott el Razza, és barátságosan vállon
veregette a matrózt. – Meglepődtem, ennyi az egész. Kezet rá?
Kame nevetve fogadta el a kinyújtott jobbját.

Walrus fel-alá járkált a dolgozószobájában. Nem a nagy, királyi teremben,

melynek ajtaján folyton tanácsadók, írnokok és főnemesek kopogtattak, hanem a
szürke, korhadó fa illatát árasztó régi irodában, amely a hajóépítő-műhelyéhez
tartozott. Ide hívta Ramalt tanácskozni, távol az udvari kémek fülétől. Késett. A
barbárnak egy órája itt kellett volna lennie. Walrus már fel sem háborodott ezen
a tiszteletlenségen – túl dühös volt az elöljáróra az estélyen okozott galiba miatt.
Mégis mit képzel ez a barom? Nem baj – nyugtatta magát a bajuszát
rágcsálva -, ennyivel még nem dől össze a terv. Nehezen fogják elhinni, hogy
Ramal győzött, de ez lényegtelen. Ha megnyeri a versenyt, törvényesen ül a
trónra. Még jobb is, mint a kényszerített házasság. Kevésbé támadható.
Lázadásokra így is, úgy is számítani kell. Ha megnyeri...
Képzeletben máris a nemesi tanács előtt állt, arcán diadalmas mosollyal.
Mindenki hozzá fordulna, hiszen ő lenne az egyetlen, aki befolyásolni tudja a
királyt. Ramal csak azokat a törvényeket szentesítené, amelyeket ő javasol. O,
aztán az unokája. Nem – hessegette el az ábrándot hogy is nyerhetné meg?
Persze pénzzel – sok, fájón sok
pénzzel – szinte mindent el lehet intézni, de ha a legénység nem hűséges, és
eljár a szájuk... Legfeljebb leküldjük őket a tenger fenekére – vont vállat az egyik
pillanatban, de aztán újra elkomorodott. Nem jó, nem jól Melyik használható
matróz lenne olyan idióta, hogy ne sejtse meg, halott ember, ha a sivatagi barbár
hajójára száll?
Ez egészen más, mint Walrus idejében. Neki voltak támogatói, tapasztalt
emberei, évekig készült. Ráadásul most olyan családok is versenybe szállnak,
akiket nem tud sem lefizetni, sem szabotálni. Talán hagynia kellene az egészet.
Nevezhetne a versenyre ő maga, hogy megvédje a címét, mint a régi nagy
királyok. Nem, úgyse hagynák. Nem ülhet tovább a trónon, immár a régi
támogatói is megerősödtek, a helyét kívánják, Stratus figyelmeztette rá.
Legszívesebben szétverte volna valaki – akárki – fejét tehetetlen dühében.
Mindezt egy sivatagi korcs miatt. Választhatna könnyen kezelhető bábkirályt is,
de nem, ő úgy döntött, megváltoztatja Meridia sorsát, elkerüli az örökös
háborúzást, és átformálja a trónöröklési rendszert. Még most is szentül hitte,
hogy ez lenne hosszú távon a legjobb, nem csak neki, hanem a népének is. De
ezt úgysem értik meg. Túl korlátoltak. Pokolba az egész rohadt, elpuhult
nemességgel, a maradi ideáikkal, meg álszentségükkel együtt. Walrus nem
számított arra, hogy Ramallal ilyen nehéz dolga lesz. Elvégre a kutya, ha vad is,
végül mindig idomítható. Éppen csak az addig elszenvedett harapásokat kell
túlélnie valahogy. Talán okosabb lenne, ha mégis kerítene egy másik jelöltet. De
kit? Ilyen gyorsan lehetetlen.
A király gondolatait az ajtó nyikorgása szakította félbe. Ramal mosolyogva
lépett a kis terembe, és leült az íróasztal melletti székbe. Walrus székébe.
– Késtél – förmedt rá az öreg.
– Elnézést, de olyan szép ez a város. Muszáj volt körülnéznem egy picit. Meg
nehezen is találtam ide.
– Te kinn mászkáltál a városban? Egyedül? – Ha ez a bolond riogatta a
népet... Walrus érezte, hogy arcába szökik a vér. Mély levegőt vett, és
kényszerítette magát, hogy csak az eredeti problémára összpontosítson. – Nem
tudtam, hogy ilyen rosszul bírod az italt – vetette oda megvetően az elöljárónak.
– Ugye tudod, hogy óriási hiba lenne nevezned a versenyre?
– Ugyan miért? Legalább olyan eséllyel jutok át a Roncstemetőn, mint
bármelyik meridiai – nevetett Ramal.
Walrus nagyot sóhajtott, majd kényszerített szelídséggel, úgy, ahogyan egy
féleszűhöz szokás beszélni, elmagyarázta:
– Sosem voltál hajón. Nincs is saját hajód. Ha lenne, azt se tudnád, hol keresd
a kormányát. Nincsenek matrózaid. Semmi esélyed nyerni Meridia legügyesebb
hajósai ellen egy olyan terepen, amitől talán még az ősök is féltek. Szóval...
Megmondanád nekem, mi a vihart képzeltél, amikor kihívtad őket?!
Hiába akarta, ilyen szemtelenséget látva nem tudta türtőztetni az indulatait.
Az egy dolog, ha a barbár részegségében, egy meggondolatlan pillanatban
keresztbe tesz a közös tervüknek. Óriási probléma, persze. De Walrus túlteszi
magát rajta, és megoldja. Azonban az, hogy mindezek után Ramal nem mutat
fikarcnyi megbánást sem, sőt itt ül, és a képébe röhög – ez már messze túlment a
király tűréshatárán.
– Azért tudok ám egy-két dolgot a hajózásról – kezdett bele Ramal, miközben
a szakállát simogatta. – A kapitány, ugyebár, olyan, mint a hadvezér: ő mondja
meg, hová menjen a hajó és mikor. Na most, egy versenyen ez adott. A
parancsnok ügyel arra, hogy a matrózok, azaz a közkatonák ne lazsáljanak. A
navigátor pedig átveszi azt a feladatot, hogy tájékozódjon a terep adottságairól.
Ha az úti cél már megvan, akkor ő mondja meg, hogyan jutunk oda. Innentől
kezdve, kérdem én, mégis milyen feladat hárulna rám mint kapitányra, azon túl,
hogy a hajón ülök, és integetek a célban? Azon a gyönyörű hajón, amit leendő
apósom nagylelkűen ajándékoz nekem.
Walrus elkerekedett szemmel nézett rá. Vitázni akart, de nem tudott.
Ramalnak lényegében igaza volt. A kapitányé a hajó, ő vagy a családja
finanszírozza az utat, és ő választja ki a legénységét is, akik aszerint dolgoznak
lustán vagy lelkiismeretesen, hogy milyen hűségesek hozzá. Persze a jó kapitány
rendet tart, és bármilyen váratlan gond akad, övé a döntés joga és felelőssége. De
igen, egy összeszokott, fegyelmezett csapat kapitány nélkül is tökéletesen
boldogulna. Olyan kényes igazság ez, amire a főnemesség körében még csak
utalni is bűnnek számít.
– De neked nincsenek matrózaid – csóválta fejét a király. – Az ellenfeleid
tapasztalt csapattal érkeznek. A gazdag főnemesi családok már le szerződtették a
legjobb embereket. Képtelenség egy hét alatt versenyképes legénységet
toboroznod, hozzád hűséges meridiaiakat pedig egyenesen lehetetlen. Nincs az a
vagyon, ami elég lenne, hogy ne döfjenek hátba az első adandó alkalommal.
– Nem célom olyan embereket toborozni, akik az életüket is adnák értem.
Amúgy sem létezik olyan legénység, akik között ne akadna legalább egy-két
ember, aki nagyobb összegért boldogan elárulja az urát. Bolond, aki mást
feltételez. Az emberek már csak ilyenek, a hűség addig tart, míg többet ígérsz,
mint az ellenfeled. Ha a képzettség a gond, van egy ötletem, hol találunk
elfeledett tehetségeket.
Walrus intett, hogy folytassa. Egyre inkább érdekelte, mi sül ki ebből. Sakál
ez az ember, nem kutya.
– Örök szabály, hogy a katonáknál csak az előlük menekülő rablók ismerik
jobban a sivatagot. Gondolom, a tengerrel sincs ez másképp. Nyittasd meg
nekem a börtöneidet! Fogunk tapasztalt matrózokat találni bőven, olyanokat,
akik nem bánják, hogy nem parancsolgat nekik folyton valami nemesúr. Ha
felszabadítom őket, és nyomatékként még pár véka aranyat is kapnak, nem
hiszem, hogy baj lenne a morállal.
– Büdös, modortalan kalózokkal akarod megnyerni Meridia szent versenyét?
– képedt el Walrus.
– Pont illő társaság egy barbár sivatagihoz, nem igaz? – kacagott Ramal.
– Jól van, tegyük fel, hogy találsz legénységet. Talán, de csak talán,
egyenrangú félként indulsz a meridiai kapitányok ellen. Még mindig nem értem,
miért is akarod megkockáztatni, hogy valaki más nyeri el a trónt.
– Van térképed a Roncstemetőről?
– Persze hogy nincs. Az az átkozott part folyton változik, épeszű kapitány
sosem megy oda. A legfrissebb térkép is vagy százéves, és ki tudja, mennyire
pontos.
– Tudod, partszakaszt feltérképezni nem csak a víz felől lehet – terített ki
Ramal egy olcsó, sárga pergament. A rossz minőségű papírra azonban
felbecsülhetetlen kincset rajzoltak.
– Mi a... De itt néhány szikla között még a vízmélység is fel van tűntetve!
Mégis hogyan? – csodálkozott Walrus.
– A népem rendkívül találékony tud lenni. Szóval, így már beleegyezel az
útvonaltervbe?
– Ezzel a tudással nagy előnyhöz juttatsz minket. Csak neki ne menj egy
sziklának!
– Ez már azon a navigátoron múlik, akit szerzel nekem.
Ramal könnyedén összecsavarta a térképet, majd gyors léptekkel távozott.
Nem csukta be maga mögött az ajtót. Walrus még sokáig hallgatta a műhelyből
beszűrődő kalapálás zaját. Alábecsülte a barbárt. Amikor először felkereste,
szívélyesnek, harsánynak és egyszerű észjárásúnak tűnt. Ez a terv azonban
előrelátásra vallott, talán még sikerülhet is.
Viszont ő kutyát akart, nem sakált. Vajon mennyire tudja majd irányítani ezt a
férfit? Biztos volt benne, hogy Ramal nem lesz olyan segítőkész, mint eddig
hitte. Nem baj. A barbár akkor is csak egy barbár – bármit is akar, a
meridiaiakkal nem lesz egyszerű dolga. így vagy úgy, de rá fog kényszerülni
Walrus segítségére. Sőt, a nemesek is hozzá fognak fordulni bizalommal, hiszen
ő lesz az egyetlen, aki hathat a vad királyra! A nép szemében újra ő lesz a
vezetőjük. Végül is, így is megfelel.

Carassius nehezen vette rá magát, hogy otthagyja az ágy melegét. Nagyot

nyújtózott, majd csókot lehelt Niuhi arcára. Egy ideig gyönyörködött benne,
ahogy az ifjú hosszú, mogyoróbarna haja laza hullámokban szétterült a párnán.
Ujja köré csavarva eljátszadozott egy fürttel; imádta a selymes tapintását. Niuhi
álmosan nyöszörgött, majd kinyitotta a szemét.
– Máris elmész? – kérdezte.
– Anahitával lesz találkozom.
– A végén még féltékeny leszek egy leányra! – morgott az ifjú, és fejére húzta
a takarót.
Carassius kikecmergett az ágyból. Kaiba, a kétéves, homokszínű agár azonnal
felugrott a takaróra, és bevackolta magát a melegbe. Igazából Espadon
vadászkutyája volt, de őt lefoglalta a kalózok kergetése, ezért a hajóútjai előtt
mindig rábízta az ebet. Végül annyira Carassiushoz szokott, hogy végleg nála
maradt. El is lustult. Meridia környékén csak nyulakra és madarakra lehetett
lőni, Carassius pedig nem volt jó íjász. Espadon néha elutazott a délszigetekre,
hogy az erdőkben malacra vadásszon, de ő nem osztotta ezt a szenvedélyét.
Gyűlölte az ölést, a vér szagától felfordult a gyomra.
Öltözködés közben eltűnődött, vajon mit akarhat tőle Anahita. Mióta a lányt
főpapnővé avatták, alig találkoztak. Persze, legutóbb összefutottak a kertben az
estélyen. Espadon kihajózott, Anahitának pedig nehéz lehet egyedül. Igazán
szüksége lehet egy barátra.
– Kaiba, lábhoz! – parancsolt a kutyára, és kilépett az ajtón. Nem akarta
megváratni a lányt.
Fejébe nyomta fácántollas kalapját, majd intett a fedélzeten kártyázó őröknek,
és lesétált a pallón.
A legénység nagy részét hazaküldte a családjukhoz, de neki semmi kedve sem
volt visszatérni a családi villába, ahol folyamatosan hallgathatta volna apja
elvárásait.
Átvágott a nyüzsgő, halszagú kikötőn. Szerette a folytonos mozgást, a
megannyi zajt. Az emberek hordókat gurítottak a fedélzetre, vagy épp hálókban
emelték ki a friss fogást, amelyet a helyiek rögtön mérlegre raktak, és a hús
minősége alapján osztályoztak. Egymástól két-három hajóhossznyi távolságban
királyi pénztárnokok standjai álltak – ott szedték be a kikötődíjat és az árukra
kivetett vámot. Manapság különösen zsúfolt volt a part, mivel a királyi
parancsnak megfelelően az összes nagyobb meridiai hajó a városi dokkokban
várakozott.
A sok hazatérő gazdag nemes idecsábította a délszigeteki kereskedőket is – a
főtér piaca finom kelméket, vaddisznóbőrt, vöröslő húst, megannyi ékszert és
luxuscikket kínáló kereskedők kiáltásaitól visszhangzott. Mielőtt hazaindulnak, a
bevétel egy részéből majd megtöltik a főnemességtől bérelt hajókat Meridia
híres, kékmázas kerámiáival, hogy azokat otthon eladják.
Az embertömeg néha-néha utat nyitott az utcákon járőröző városőrségnek.
Természetesen az ő feladatuk is nehezebbé vált, hiszen a nagy tömeg sok
zsebtolvajt jelentett. Megnőtt a szentségtörő bemerítési szertartások száma is:
mivel minden Meridiába érkezőt be kellett mutatni a Tengeristennőnek, a
homokos partszakaszon akár fél napot is várakozhatott valaki, mire sorra került.
Ezt kihasználva a gyanútlan külhoniaknak álszerzetesek ajánlották fel
szolgálataikat. Carassius rosszallón méregette az egyik gyanúsan mocskos papot,
és magában elmormolt egy rontás elleni imát.
A főtéren kocsit bérelt. Több kilométernyi meredek kaptató vitt fel a
Vastoronyhoz, amelyet nem volt kedve gyalog végigjárni. A legtöbb hordszéket
és lovaskocsit a városba özönlött főnemesek foglalták le, akár előrelátóan több
havi használatra. A ló egyébként is igen ritka látványnak számított Meridiában –
nehéz ideszállítani őket a Délszigetekről, és túl drága az etetésük. A nemesek
csak azért tartották őket, hogy fitogtathassák vagyonukat. Carassiusnak és a
kutyának megfelelt egy kis szamaras kordé is, amit egy parasztember hajtott.
Anahitával a lilaakácligetet beszélték meg találkahelyként. Közel volt a
Vastoronyhoz, mégis rejtve a kíváncsiskodó tekintetektől. Anahita gondolataiba
merülve üldögélt a virágok között, csak akkor pillantott fel, amikor Kaiba
megnyalta a kezét. A lány mosolyogva ölelte át a kutyát, de Carassius látta, hogy
nem teljes az öröme.
– Tehetek érted valamit, Ahi? Bárcsak felvidíthatnálak!
– Ami azt illeti, kérni szeretnék tőled egy szívességet – fordult felé a lány.
Anahita a szájába harapott, majd úgy tűnt, egyelőre inkább témát vált.
– Te is indulsz a Versenyen, igaz?
– Igen. Az apám ragaszkodik hozzá, hogy én képviseljem a családot mint az
örököse. De nem tervezek bemenni a Roncstemetőbe, inkább megkerülöm azt az
átokverte labirintust. Eszem ágában sincs királlyá lenni, főleg az embereim élete
árán nem.
– Azt akarom, hogy győzz.
Carassius pislogni is elfelejtett, annyira megdöbbent. Sosem hitte volna, hogy
Anahita ekkora szívességre kéri.
– Tessék?
– Figyelj, te mondtad, hogy az apád nem hagy békén, amíg meg nem
házasodsz, ráadásul a trónra is évtizedek óta fáj a foga.
– Igen, de én nem vagyok az a bajnok típus. Kétlem, hogy az Istennő engem
választana. És Espadon... Sosem bocsátanám meg magamnak, ha ezt tenném
vele!
– Miért, inkább ölbe tett kézzel néznéd, ahogy elvesz az a barbár, vagy talán
egy elpuhult meridiai nemes?
– Nem. De ez mégiscsak házasság! Megesküdnénk a Tengeristennő előtt,
hogy örökre egymáshoz kötjük a sorsunkat és hűségünket.
 Ez nem olyasmi, amit csak úgy megszeghet az ember. Utána nem mehetnél
hozzá Espadonhoz, ha végre hazatér.
– Nézd, időre van szükségünk. Espadon már biztos idetart, de semmi sem
garantálja, hogy megérkezik a Versenyre. – Anahita keményen megragadta
Carassius vállát. – Megesküdnénk a szent ceremónián, ez igaz, de mindez
semmit sem jelent. A házasság érvénytelen mindaddig, míg nem háljuk el. És
kétlem, hogy attól kellene tartanom, hogy álmomban megerőszakolsz – nevette
el magát a lány.
– Ez nem vicces! De mégis, hogy akarod bizonyítani, hogy mi nem... a
házasság semmisségét?
– A szüzességet igen könnyű megállapítani, bár kissé kényelmetlen.
– Jó, jó, nem akarom tudni, vedd úgy, hogy nem kérdeztem! Viszont az apám
megnyúzna, ha így veszíteném el a koronát. És a Roncstemető... Nem, Ahi, a
barátom vagy, de ne kérd, hogy erre kényszeresem az embereimet!
– Ne légy már ilyen gyáva! – sóhajtott Anahita. – Nézd, mindenki tudja, hogy
a férfiakat szereted. Senki sem lepődne meg azon, hogy nem háltál velem. Az
apád is tudja. Hát nem azt akartad, hogy hagyjon végre békén? Hogy úgy élhess,
ahogy te akarsz, és ne kelljen elvenned valami buta libát? Ha Espadon megjön,
érvényteleníttetjük a házasságot, újra megrendezzük a Versenyt, és ő lesz a
király. Az apádtól nem kell majd tartanod, és az sem baj, ha nem kapod meg tőle
az örökséged, mert Espadon annyi királyi küldetést bíz majd rád, hogy ki se láss
a pénzből.
– Arra nem gondoltál, hogy más is követelheti a szüzességed vizsgálatát?
Nem látod, hogy a trónért ácsingózó nemesek mind erre a következtetésre
jutnának, ha egyszer tudják, hogy nem fekszem le nőkkel? De ha mégsem, akkor
mi lesz, ha megválasztják az új főpapnőt, mire Espadon hazajön?
– Főpapnőt csak a következő évben neveznek ki a helyemre. A vizsgálatot is
hónapokig halogathatjuk, főleg, ha a saját apád is felhasználja a befolyását, hogy
trónon tartson téged. A lényeg, hogy adjunk időt Espadonnak a hazatéréshez.
Csak ez számít!
Carassius elvörösödött, cipőjével zavartan rugdosta a földet. Ügy tűnt,
Anahita sokat gondolkodott rajta, de neki nem tetszett ez az egész. Nagyon-
nagyon nem.
– De mi lesz a barbárokkal? Gondolod, hogy az a Ramal csak úgy feladja és
továbbáll?
– Lehet, hogy támadni fognak, de a fal majd megállítja őket, ahogy eddig is.
– Ahi, térj már észre! Nem lesz ott a fal! A cél egyenesen a sivatagi viperák
fészkébe visz.
Anahita leült, a kezét tördelte. Úgy tűnt, erről elfeledkezett.
– Igazad van. – Egyszer csak felcsillant a szeme. – És mit szólnál hozzá, ha
nem kellene a barbárok földjére menned, sőt, a Roncstemetőbe sem?
Carassius nem értette. Nem arról szólt egész eddig a vita, hogy versenyezzen?
– Az esélyeidet is növelnünk kell a többi kapitánnyal szemben. Erre egyetlen
ember képes, az apám.
– Miért segítene nekem az apád?
– A barbár nem olyan, mint hitte. Kezelhetetlen és... ravasz, készül valamire,
bár ezt nem hiszem, hogy bizonyítani tudnám. Ha megértetem apámmal, hogy
Ramal mennyire alkalmatlan bábkirálynak, akkor már biztosan nem áll mellé.
– Na álljunk meg egy szóra! Azért van ez az egész felfordulás, hogy az öreg
megtarthassa a hatalmát?
– Többé-kevésbé. Szóval, ha ráveszem, hogy más jelölt után nézzen, és
finoman beajánllak... Csak nézz magadra, hiszen te vagy a tökéletes bábkirály!
– Köszönöm! – Carassius nem tudta eldönteni, hogy ezen most megsértődjön
vagy sem. Menthetetlenül összezavarodott.
– Sokan szeretnek, kifogástalan családból jössz, remek kereskedelmi hajós
vagy, szelíd, megbízható, de nem veszélyesen okos...
– Ahi, te most szívességet akarsz kérni tőlem, vagy meg akarsz bántani?
– Ne haragudj, nem úgy értettem! – pirult el a lány. – Csak gondold át, jó? Én
beszélek az apámmal.
– Nem úgy tűnik, mintha sok választási lehetőséget hagynál nekem. –
Carassius úgy érezte magát, mintha elevenen nyúznák. Ennek ellenére nem
tudott haragudni a lányra. Végül is a barátja, persze, hogy segíteni akar neki. De
ez a terv akkor is túlmegy a józan ész határán.
Még próbáltak csevegni egy keveset, de valójában mindkettejük elmerült a
saját gondolataiban. Carassius kábán, elmerengve ment haza.
A város színei, a vakítóan fehér falak és az utcák macskakövei – mind-mind
álomszerűnek tűntek. Kaiba mit sem törődve gazdája rosszkedvével vidáman
ugrándozott körülötte. Otthon Niuhi várt rájuk, egy régi legendákkal teli,
gazdagon illusztrált könyvet olvasgatott Carassius íróasztalánál.
– Ez nem tartott sokáig – nézett fel a lapokról.
Carassius nem szólt semmit, leült az ágy sarkára, és nagyot sóhajtva hátradőlt.
Kereste a szavakat.
– Ahi azt akarja, hogy nyerjem meg a Tengeristennő Versenyét, és vegyem
feleségül.
– Mi, megkérte a kezed? – nevetett Niuhi, és félretette a könyvet. – A végén
még tényleg féltékeny leszek!
– Hagyd már! Most ne viccelődj – csitította fáradtan Carassius, majd mindent
elmesélt. Niuhi összeráncolta homlokát, miközben gondolkodott. Végül
visszatért arcára vidám mosolya, amitől szája sarkában egy apró gödröcske tűnt
elő; Carassius imádta.
– Szerintem jó király lenne belőled – telepedett mellé Niuhi.
– Aha, pont olyan jó lennék benne, mint a vadkanhajtásban.
– Azt se próbáltad még soha, tudtommal.
– Nem is fogom, mert tisztában vagyok vele, hogy nem nekem való. Épp ez a
lényeg. Ha mondjuk, olyan lennék, mint te, teli büszkeséggel, tudással és
akaraterővel... Még a neved is egy királyé – ölelte át Carassius.
– Szerintem az Első Carassiusszal sincs semmi gond. Első Carassius –
ízlelgette a hangzását Niuhi.
– Ne csináld! – kiáltott rá Carassius. Niuhi mindenből viccet csinált. De ami
azt illeti, talán pont erre volt szüksége. Máris érezte, hogy kezd elpárologni a
vállán érzett nyomás. Közelebb húzta magához az ifjút, és megcsókolta.
– Komolyan mondtam – bontakozott ki végül az ölelésből Niuhi.
– Nem baj, hogy nem vagy egy nagy harcos. Az eddigi királyok mind durva
kapitányok vagy pöffeszkedő hazugok voltak. Lehetne végre egy olyan
uralkodónk, akit szeret a nép.
– Lesz. Espadon hamarosan hazajön. Én csak neki őrizném a trónt.
– Én azt mondom, nem kell feltétlenül így lennie. Espadon jó ember, ebben
biztos vagyok. De ő is csak egy régi vágású kapitány: parancsokat osztogat,
nemesekkel barátkozik, és semmi máson se jár az esze, mint hogy mi van a
horizonton túl. Képtelen nyugton maradni. Anahita még a főpapnői hatalmát se
tudja kihasználni, igazából azt se tudja, mit akar. Az apja támogatói nélkül nem
kapta volna meg a posztot. Ellenben neked igaz, hű embereid vannak, mert
fivéredként szereted a matrózaidat. Náluk vacsorázol, velük együtt iszol.
Anélkül is szolgálnak téged, hogy parancsba adnád, mert viszontszeretnek. Egy
főnemes sincs rajtad kívül az egész városban, aki így törődne az egyszerű nép
érdekeivel. Hát nem látod? Meridiának ránk van szüksége!
– Én... Nem, Espadon és Anahita a barátaim. Megbíznak bennem, és a
segítségemet kérik. Sosem árulnám el őket. Egyébként is, egy lánnyal se tudnék
olyat tenni, főleg nem Ahival.
– Tudod, a szüzességi vizsgálat csak azt mutatja meg, hogy háltak-e a nővel,
azt nem, hogy ki.
– Remélem, most nem arra utaltál, amire gondolok – húzódott el tőle Cári. –
Ez még tréfának is ízléstelen.
– Bocsáss meg. Igazad van. Te túl kedves vagy ehhez. Hagyjuk is, mára
sokkal-sokkal kellemesebb időtöltést terveztem – kezdte kigombolni Carassius
ingét.

Anahita kettesével szedte a lépcsőfokokat. A testőrök szerint apja csak

nemrég érkezett vissza a lakosztályába, és megparancsolta, hogy ne zavarják. A
főpapnő nem hallgatott a kérlelésre, azonnal a királyi lakrész felé indult. Még
azelőtt akart bekopogni Walrushoz, hogy a férfi beletemetkezne a mindennapi
ügyek intézésébe. Megrángatta az ajtóra erősített, tengeri kígyót mintázó
vaskarikát, de nem kapott választ. Benyitott. Szerencséjére nem volt zárva, de az
apját sehol sem látta. A lakrész hátuljából neszt hallott.
Walrust félmeztelenül, a mosdótál fölé hajolva találta. Persze Anahita
gondolhatta volna, hogy a férfi megfürdik, ha a műhelynél járt – a hajóépítők
negyedét mindig ellepte a faforgács, pernye és por. Anahita volt az egyetlen, aki
ilyen állapotban is büntetlenül megpillanthatta a királyt. Jobb is, ha elhagyják a
formaságokat. Leányként akart beszélni az apjával, nem főpapnőként az
uralkodóval.
– Bocsáss meg, hogy csak így rád török, atyám. Visszajöjjek később? –
Udvarias, engedelmes lány. Most ez vagyok. Pár percig.
Walrus intett, hogy maradjon. Leültek egymás mellé a kék gyapjútakaróval
borított ágy szélére. Az apja jókedvűnek tűnt, ami a világ talán összes emberével
ellentétben Walrusnál sosem ígért jót.
– Minek köszönhetem a látogatásodat? – fordult a lánya felé.
– A Versenyről szeretnék beszélgetni veled.
– Azt mindjárt gondoltam.
– És a barbárról. Te is biztosan észrevetted, milyen kezelhetetlen. Félek, ha
ragaszkodsz az eredeti tervhez, akkor romba dönti majd. Hiába mondod meg
neki, mit kell tennie, képtelen lesz visszafogni magát, és minket is a mélybe ránt.
Ez a bolond ötlete is, hogy a Verseny legyen a Roncstemetőben... Ugyan minek
áldoznád fel a remek meridiai kapitányok életét? Tudom, békét akartál a
sivatagiakkal, megváltoztatni a királyválasztási szokásainkat, és... – Anahita
megállt, mély levegőt vett, majd folytatta: – ...és elismerem, hogy bár ellenkezik
mindazzal, amiben eddig hittem, a gondolataidban van igazság. Azonban Ramal
alkalmatlan a népeink közötti híd szerepére.
– Vagyis hízelegni próbálsz nekem, hogy lebeszélj róla. Finoman megkérsz,
hogy halasszuk el a versenyt, azt remélve, hogy visszatér a te daliás Espadonod,
igaz?
– Nem – csodálkozott őszintén Anahita. Walrus ennyire bolondnak nézi? –
Nem vagyok olyan ostoba, hogy ne ismerjem fel, mikor kell elfogadnom, ami
megmásíthatatlan. A versenyt már bejelentetted, ez a törvény szerint nem
vonható vissza. Én csak annyit kérek, hadd válasszam meg, melyik meridiai
főnemes lesz a férjem. Nem akarok sem egy részeges barbárhoz, sem egy durva,
agresszív emberhez hozzámenni, aki minden éjjel megerőszakol, megver, és ki
tudja, hogyan bánik majd az unokáiddal.
Kérlek, apám, emlékezz rá, hogy a lányod vagyok! Egy hús-vér, érző lény, akit
valaha szerettél.
– Javaslatod is van, jól gondolom?
– Hát, Meridia legjelentősebbjei a Repülőhalon kívül a Kék Csikóhal, a
Pörölycápa és az Aranytorkú Sirály címerű családok – számolta ráérősen az
ujjain Anahita, mintha csak most gondolná végig. – A Pörölycápák évtizedek óta
az ellenségeid, nem bízhatunk bennük. Az Aranytorkú Sirály örököse Carassius,
de mint tudjuk, ő teljesen alkalmatlan férjjelölt. A Csikóhal legifjabb tagja talán
még jó is lehetne, de éppen két hónapja megházasították...
– Ha most azt kell hallgatnom, hogy felsorolod Meridia egész nemességét,
majd bebizonyítod, hogy az egész rohadt városban nincs egy valamirevaló
ember, csak Espadon, akkor nagyon mérges leszek – szakította félbe morcosan
Walrus. – Egyébként mi bajod a kis Carassiusszal? Úgy tudtam, jóban vagytok.
– Carassius a férfiakhoz vonzódik, apám.
– Hát aztán? Attól még nincs kiherélve! A főkancellár is hírhedten hátulról
közeledik, mégis van már három fia. Annak a Sirálynak nem csak a torka arany,
a királyi kincstár pedig majdnem üres. Nem is lenne olyan rossz ötlet. Az a fiú
könnyen irányítható.
– Ezt értsem úgy, hogy a Versenyen Carassiust kívánod támogatni? – kérdezte
Anahita. Torkában dobogott a szíve, de kényszerítette magát, hogy a lehető
legkifejezéstelenebb hangon beszéljen.
– Majd még átgondolom. Most távozhatsz.
Anahita csendben becsukta maga mögött az ajtót. Tudta, hogy jelenleg ennél
többet nem tehet.
Walrus fejében cikáztak a gondolatok. Anahita csak megerősítette a saját
félelmeit – a barbár tényleg kezelhetetlen. De majdcsak megbirkózik vele.
Sajnos más útvonalon egyetlen jelölt győzelmét sem tudná garantálni – már
nincs hozzá annyi szövetségese, mint régen, sem elég aranya. A belsőföldi
térképe azonban komoly előnyt jelent. Ezt semmiképp sem akarta feladni, ha
már a versenynek a Roncstemetőn át kell vezetnie.
Ugyanakkor Walrus nem az a fajta ember volt, aki mindent egy lapra tesz fel.
A békés kis Carassius jó mentsvárnak tűnt. Igaz, Anahita barátja, így a lánynak
talán nagyobb befolyása lehetne rá. Ezzel szemben azt a fiút mindig is csak
kihasználta és elutasította a saját apja. Ezt felhasználhatná ellene. Apja helyett
apja lesz majd, és szép lassan eléri, hogy megbízzon benne. Nem lesz túl nehéz,
az a gyerek sóvárog az atyai szeretetért – jobban, mint egy lánybarátért, aki
éveken át alig nézett felé. Walrus az Aranytorkú Sirály kincseit és kapcsolatait is
megkaparinthatná. Ez a díj persze nem mérhető az egész sivatagi nép erejéhez,
de messze jobb, mint ha kihullna a kezéből az irányítás, amint a barbár
összezúzza magát egy sziklán. A tervhez azonban meg kellett szereznie a
Roncstemető térképének másolatát. Célszerűen egy kicsit elnagyolt, hiányos
másolatot.
 Kame élvezte, ahogy a hajót szelíden lökdösik a hullámok – akár a bölcső
ringása, megnyugtatta, és általában segített álomba szenderülnie. Most azonban
túl izgatott volt az alváshoz. Behunyta szemét, és arról ábrándozott, milyen jó
lesz írás-olvasást tanulni. Mindig is szerette a régmúlt történeteit, és úgy érezte,
azzal, hogy nem járhatott iskolába, elzárták előle ezt a tudást. Ez a kincseskamra
most végre kinyílik előtte, és hozzájuthat ahhoz, ami az övé is. Igazságtalannak
tartotta, hogy csak a nemesek hallhassanak népük történelméről – ő is meridiai,
az ő felmenői is a tengert járták, ugyanúgy megilleti a jog, hogy
tanulmányozhassa az énekeket. Igaz, Razza inkább vallásos dalokat akar vele
gyakoroltatni, de majd eljön az idő, amikor magától olvashat bármit, amit csak
szeretne. Egyébként is, igazán lesz mit megköszönnie az Istennőnek, amiért ezt a
lehetőséget kapta. így legalább tudni fogja, hogyan adhat méltóképpen hálát.
A hajó hirtelen megrázkódott, és Kame tompa puffanást hallott a hajófenék
felől. Az egész hajóbelsőben nyikorogni, recsegni kezdtek a gerendák. A
matrózok álmosan és zavarodottan dörzsölgették szemüket. Volt, aki felpattant,
mint aki rémálmából ébred, majd rögtön elvesztette az egyensúlyát a hajó
szokatlan rázkódása miatt, és elterült a padlón. Odakintről a szolgálatban lévők
kiáltása hallatszott.
A legénység soraiban kitört a pánik, egy emberként nyomultak a fedélzetre
vezető létra felé. Soha, egyikük sem tapasztalt hasonlót. Egyetlen vihar sem jön
ilyen hirtelen, és zátonyra sem futhattak, hiszen egy éjjeli fuvallatot kihasználva
eltávolodtak a sekélyestül – a nyílt vízen jártak, közel szélcsendben. Kame,
kihasználva vékony, apró termetét, előrefurakodott. A szolgálatosok a fedélzet
bal oldalán gyűltek össze, és izgatottan mutogattak valamit a vízben. Ahogy
Kame közelebb ért, ő is megpillantotta – egy sötét árny mozgott alattuk. A hajó
egyre csak recsegett, nyöszörgött. Szörnyű, csikorgó hangot hallottak, mint
amikor egy vadállat végighúzza karmait a fák kérgén. Pár másodpercig minden
elcsitult, a matrózok félve keresték egymás tekintetét. Mindenki a másiktól várta
a nyugtató szavakat. Aztán a fedélzet a szívdobbanásuk ütemére megrándult,
minden egyes megingását éles nyikorgás kísérte.
A legtöbben földre vetették magukat, összefüggéstelenül kiáltoztak
félelmükben. Néhányan a korlátba kapaszkodva okádtak, mások imákat
mormoltak, egyre kétségbeesettebben. Kame mozdulni sem bírt, megbénította a
rettegés. Ott akart maradni a korlátnál, figyelni a víz mélyén mozgó árnyat,
ugyanakkor ösztönei azt ordították, rohanjon, rejtőzzön el a hajó legmélyebb
zugában. Ekkor kígyó módjára kinyúlt a hullámok alól egy hosszú, nyálkás kar,
és karmos tapadókorongjait mélyen belevájta a fedélzetbe. Az első tapogatózó
nyúlványt kisvártatva két másik követte. Ügy hasították fel a fát, mintha csak
hús lenne. Az öreg Balen ocsúdott fel először:
– Szörnyeteg! Üssétek, öljétek! Szétszedi a hajót, ha nem vágjuk le!
Az emberek ahhoz nyúltak, ami épp kezük ügyébe akadt: matrózkésekhez az
övükből, halászszigonyokhoz, botokhoz vagy épp nehéz vasláncokhoz. Az óriási
lény visszahúzta csápját, de nem sokáig – újabb és újabb szaruhorgok martak a
deszkákba. Teste már egészen kiemelkedett a tengerből: egy hatalmas tintahal
emberfej nagyságú szemei meredtek rájuk. A szörnyeteg fájdalmában meg-
megvonaglott.
Kame a szívéhez kapott, amely olyan erősen vert, mintha ki akarna törni a
mellkasából. Látása elhomályosult, a kiáltások eltompultak körülötte, csak saját
vére lüktetését hallotta fülében, és a tenger lágy moraját. Megkapaszkodott a
korlát göcsörtös fájában, és mintha idegen lenne a saját testében, rácsodálkozva
figyelte matróztársait. Hirtelen minden apró részletet látott – a forradásokat az
emberek arcán, a fedélzetre freccsenő vércseppeket, és a szörnyeteg minden
rezdülését.
Furcsának talált valamit: a lény hiába menekült a csapások elől, nem hagyta
abba a támadást. Amikor összehúzta magát, az nem a nagyobb vágások után
történt, hanem ütemesen, egy-egy szívdobbanásnyi szünettel. A fedélzetben
egyre több kár esett, a matrózok fáradtak, a lény dühösen csapkodott. A
szétrepülő faszilánkok és a tintahal karjai az embereket is megsebesíthették. Ez
így nem folytatódhatott soká.
A kapitány. Hol a kapitány úr? – gondolta Kame, és berohant a kapitányi
kabinba.
Espadon a hajó szörnyű nyikorgására ébredt. Este sokáig ébren maradt, a
szent iratokat olvasgatta, és útmutatásért imádkozott az Istennőhöz. Végül
nyugtalan, rémképekkel teli álomba merült. Amikor felébredt, a padló furcsán
ingott. Zavarodottan nézett körül, először azt sem ismerte fel, hol van, aztán
eszébe jutott a megállapodása Gaviotával. Amint felocsúdott, kipattant az
ágyból, de rögtön elveszítette az egyensúlyát. Hirtelen beállt a csend és
nyugalom. Csak álom lett volna?
 Aztán újra meghallotta az emberei izgatott hangját. Valami baj van. Belelépett
a csizmájába, hogy kinézzen a matrózok közé. Gyorsan fel kell öltöznie – a
kapitány mégsem mutatkozhat ingben és gatyában. Épp az övét csatolta volna
fel, amikor Balen ordítását hallotta. „Szörnyeteg” – jutott el tudatáig a szó. Csak
nem az Istennő haragja? Nem volt vesztegetni való idő. Hagyta az övét, kabátot,
csak a kardját kapta elő, és máris rohant a fedélzetre, de rögtön visszahőkölt a
látványtól.
Emberei egy óriási tintahal karjait próbálták levágni. Az állat a hajóra
akaszkodott, erősen megdöntötte. Ha ez így folytatódik, felborulnak, vagy léket
kap a hajótest.
Balen vezette az ellentámadást, az emberek nagy csomóban gyűltek össze,
mind egy kart ütlegeltek. Kétségbeesésükben alig nézték, mit találnak el. A
tülekedésben fellökték egymást, az eltévedt lánc- és botcsapások társaikat érték.
– Szétszóródni! Minden karra jusson ember! – kiáltott rájuk a kapitány,
miközben maga is egy eddig érintetlen nyúlvány felé futott.
Az emberei túl lassan reagáltak a félelemtől, de teljesítették a parancsot. A
legénység bátorsága kezdett visszatérni, amint megpillantották kapitányukat.
Espadon jelentette számukra a bizonyosságot. Ha azt teszik, amit mond,
megmenekülnek.
Espadon épp lecsapta kardjával az egyik fapados kar végét, amikor a
kapitányi kabin felől kiáltást hallottak. Ha valami baj éri az ereklyét... De most
nincs ideje megnézni. Szemével Razzát kereste a tömegben. Neki úgyse veszik
hasznát a harctéren, viszont az Istennő ajándékára ő tudna legjobban vigyázni. A
pap résen volt, biccentett a kapitány felé, parancs nélkül is tudta, mi a dolga.
A tintahal egyre mérgesebb lett, az ütések elől menekülve csapkodott a
karjaival. Akik nem bizonyultak elég fürgének, azokat ledöntötte a lábáról. Akit
eltalált, abba éles horgok mélyedtek, felszakítva a húst.
– Hátra! – kiáltotta Espadon.
A legénység visszahúzódott a szemközti hajókorláthoz. Espadon a vonagló
karok közelében maradt, fürgén ugrott el a csapások elől, és kihasznált minden
alkalmat, amikor a lénybe szúrhatta kardját. Néhányan a legügyesebb vívók
közül követték példáját. így volt jó. Ha minden matróz a tomboló szörnyeteg
közelében harcolna, akkor csak akadályoznák egymást.
Balen is a hadakozók közé tartozott, káromkodások közepette vagdosta a
lényt. Espadon aggódva figyelte a szeme sarkából. Az öreg erős volt, és korához
képest meglepően fürge, de óvatlan. Ugyanakkor Espadon nem akarta hátrébb
küldeni – haragja jó szolgálatot tett, ő ejtette a legtöbb sebet az állaton. A
kapitány félelme majdnem beigazolódott: Balen épp az egyik nyúlványt
ütlegelte, amikor a háta mögül felnyült egy másik kar, és felé lendült.
Bizonyosan ledönti a lábáról, és akár a combja ütőerét is feltépi, ha Espadon
nem löki félre, és hárítja el kardjával a csapást.
A szörny visszaszorította őket a korláthoz, de ott sem lehettek biztonságban.
A tintahal lemerült egy pillanatra, majd a másik oldalon bukkant fel, és
csápjaival azonnal lerántott két gyanútlan matrózt. Espadon érezte, hogy már
nem bírják soká, válla görcsölt, tenyere síkos volt az állat vérétől.
Kame rohant a kapitányért. Háta mögött hallotta társai fájdalomsikolyait. Ő is
rettegett. Feltépte a kabin ajtaját, Espadont azonban nem találta ott. Helyette
Gaviota feküdt a priccsen, mellette egy félig üres borosüveg, és egy kis dobozka
hevert, amelyből sárgásfehér por borult a padlóra. A szent ereklye képe vörösen
villogott és közben sípolt. Hihetetlen volt, hogy tud a navigátor ilyen helyzetben
aludni. Amikor Kame berontott, Gaviota összerezzent, álmosan próbálta
felmérni a helyzetet.
Kame ekkor hallotta meg odakintről Espadon hangját. Magabiztos
parancsszavai megnyugtatták, és reményt adtak neki. Elindult, hogy
csatlakozzon a harchoz, ekkor azonban ráeszmélt valamire.
Az ereklye pont a szívritmus ütemére villogott. Ahogy közelebb lépett hozzá,
a kintről beszűrődő zaj ellenére egy éles, vadászsíphoz hasonló hangra is
felfigyelt – szintén ugyanabban a ritmusban. Mint a tintahalnál.
– Némítsd el! Az ereklyét, gyorsan! Némítsd el! – ordított Kame a
navigátorra.
Gaviota már így is összezavarodott, azt végképp nem tudta mire vélni, hogy
miért parancsolgat neki hirtelen egy egyszerű matróz. Kame még mindig kiabált,
amikor Razza berohant a kabinba. A pap arcán sosem látott harag ült.
Közembernek semmi keresnivalója sem volt az ereklye közelében, főleg,
miközben a többiek oda- kinn harcolnak a hajóért.
Kame kétségbeesett örömmel kapaszkodott a hirtelen felbukkant papba.
– Némítsd el! A szörny! – könyörgött.
Razza csak most foghatta fel a szavak értelmét. Az ereklyéhez lépett,
elcsavarta az egyik kart, mire a doboz elsötétült.
Együtt rohantak vissza a matrózokhoz. Espadon vezetésével újra nekiláttak a
nyálkás csápok aprításának, azonban a szörny már nem támadt vissza. Vérző
karjait visszahúzta, óriás szemei a víz felszíne alól kémlelték a hajót. Körülöttük
úszkált még egy kis ideig, majd lemerült, elnyelte a végtelen tenger mélye.
Kis idő múltán Espadon a kabinjába hívatta a tiszteket.
– Kame, te is jössz – parancsolt a fiúra.
A matróz szemlesütve követte. Ő volt a legfiatalabb a hajón, de az egyik
legderekabb. Espadon már régóta figyelte, mindeddig nem okozott csalódást:
tisztelettudó volt és engedelmes. Mégis mit keresett a csata közepén a kapitányi
kabinban? Miután a tintahal eltakarodott, Razza az ereklyéről suttogott, meg
arról, hogy a fiú egy hős, de a dadogásából Espadon alig értett valamit.
A kapitány leült a nagy íróasztalhoz, a többiek pedig felsorakoztak előtte.
Gaviota lehajtott fejjel próbált meghúzódni egy sarokban.
– Kame, mondd el, mi történt! – parancsolta Espadon.
A fiú behúzta nyakát, mint aki ütést vár. Espadon elégedetten figyelte, de
ügyelt rá, hogy arca kellően szigorú maradjon. Bár mindegyik matróz ennyire
félne a büntetéstől!
Eleinte kétkedve hallgatta Kame történetét, a szálak nem akartak összeállni. A
matróz hol a tintahal szörnyűségét részletezte, hol valami szívdobbanásokról,
tengermorajról meg a saját ijedtségéről hebegett. Amikor odáig jutott a mesében,
hogy hiába kereste a kapitányt, Espadon már türelmetlenül dobolt az ujjaival.
Már épp felszólította volna a fiút, hogy bökje ki a lényeget, vagy takarodjon a
kabinból, amikor Kame az ereklyére mutatott.
– .. .és a kapitány úr nem volt itt sem, viszont az Istennő ajándéka sípolt, és
vörösen izzott az üvege. Mint a tintahal. Azaz, olyan ritmusban. A
szívdobbanás...
– Beszélj világosan! – kiáltott rá Espadon. – A kapitányodnak jelentesz, nem
kocsmában vagy.
– Az ereklye épp olyan ütemben sípolt, mint ahogyan a szörny összerándult –
nyelt nagyot Kame. – Arra gondoltam, uram, hogy esetleg... hogy talán a
tintahal az Istennő hangja miatt van itt.
Espadon gyomra összeszorult. Ha igaz, amit a matróz állít... A fiú talán fel
sem fogta a szavai igazi jelentőségét. Ha a szörny valóban az ereklye parancsára
támadt, akkor ez egy jel, méghozzá egyáltalán nem kedvező.
– Mit tettél azután? – faggatta Kamét.
– El kellett hallgattatni, de én nem tudtam, hogyan. Segítségért kiáltottam. –
Kame elnémult egy pillanatra, arca vöröslött. – Rákiabáltam Gaviota úrra, hogy
tegyen valamit. De Razza rám talált, és ő megértett.
– Rákiabáltál? Egy tisztre?
– Mert aludt. Én tényleg nem akartam tiszteletlen lenni, bocsásson meg,
navigátor úr! – hajolt meg a fiú Gaviota felé, majd újra Espadonhoz fordult. – Én
csak féltem. Tudom, az igazi matróznak bátornak kell lennie, és hideg fejjel
szolgálnia, de bevallom, rettegtem. Tudom, hogy elbuktam, tudom, hogy
hibáztam. Kérem kapitány úr, adjon nekem még egy esélyt!
Espadon hosszan vizsgálta Kame arcát. Ez a kölyök egy hős, és még csak
elismerést sem vár. Igaz, az összes létező szabályt megszegte azzal, hogy betört
a kapitányi szobába, de megmentette az életüket, sőt, ami még fontosabb, a
küldetés jövőjét is. A küldetést... Mi is az igazi küldetés? Mit jelent a tintahal?
Espadon megrázta fejét, és kényszerítette magát, hogy újra Kaméra figyeljen.
– Úgy van, királyi matróz címedhez méltatlanul viselkedtél – feddte meg
Espadon -, de jót akartál. Nem a te feladatod volt az ereklye felügyelete –
pillantott a sarokban gubbasztó Gaviotára. Razza szerint a navigátor ivott, azért
nem ébredt fel. Szeges korbácscsal kellene széthasítanom a hátát. A kapitány
megrázta fejét. Nem, mégiscsak egy tiszt. Négyszemközt számol vele. – Az
ereklye nem való egyszerű matrózoknak – fordult újra Kame felé. – Felejtsd el,
amit láttál! Nem beszélhetsz róla senkinek, megértetted? – Még csak az hiányzik,
hogy kitörjön a pánik. A szent ajándék szörnyeket idéz!
Intett a fiúnak, hogy menjen ki. A megbeszélés további része nem tartozott rá.
Espadon megvárta, amíg a matróz becsukta maga mögött az ajtót, és kopogó
léptekkel elsietett. Csodálta Kame lélekjelenlétét, azt, hogy ilyen élesen vágott
az esze a halálfélelem ellenére is. Azt kívánta, bár megjutalmazhatná, de akkor
felelnie kellene a legénység előtt az ereklye miatt. Még jó, hogy a fiú ilyen
szerény! A fegyelem nem olyasmi, amit félvállról vehetnének a hajón, és a
matrózok egyelőre csak annyit tudnak, hogy Kame elmenekült a csatából. A
dicséret úgyis csak az ember fejébe száll, a büntetés jobb férfivá érlel. Majd
rábíz valami jelképes büntetőmunkát, mint a fedélzet felsúrolása. Most sokkal
fontosabb problémára kellett összpontosítania.
 Az Istennő szólt hozzájuk. Majdnem megölte őket! Ez csak egyet jelenthet.
– Visszafordulunk – közölte ellentmondást nem tűrően a tisztekkel. – Az este
útmutatásért imádkoztam a Tengeristennőhöz. Azt hiszem, elég világos választ
kaptam.
– Nem kellene ezt így elhamarkodni! Már olyan közel vagyunk a zátonyhoz.
Ha most hazatérünk, megérkezhet a viharok ideje, és csak jövő évben
próbálkozhatunk újra az átkeléssel – mondta Razza. A szokottnál is erősebben
dadogott.
– Ezt épp tőled nem vártam, Razza! Hát nem láttad az Istennő szolgáját?
Egyértelmű a jel: az Istennő elpusztít minket, ha jogtalanul használjuk a hangját.
Nem akarja, hogy a zátony felé menjünk. Haza kell térnünk, azonnal!
– Úgy is van! Átmenni a zátonyon egy dolog, de dögöljek meg inkább a saját
húgyomban otthon, minthogy újra látnom kelljen egy olyan bestiát! Azt
mondják, akiket elragadnak az Istennő szörnyei, azok lelke az idők végezetéig
szenved a fekete mélyben – helyeselt Balen.
Gaviota valamit mormogott maga elé, de kerülte Espadon tekintetét. Razza
kétségbeesetten tipródott.
– Kifelé! Amint rendbe hoztuk a hajót, indulunk – parancsolta Espadon.
Balen és a navigátor engedelmesen kimentek, de a pap nem mozdult. – Razza,
rád a sebesültek mellett van szükség!
A pap azonban nem lépett a fedélzetre, hanem becsukta az ajtót, és elhúzta a
reteszt.
– Valamit el kell mondanom, uram.

Anahita idegesen babrált parókája fürtjeivel. Ma vitatják meg a

Nagytanácsban, mi lesz a verseny végső útvonala, apja pedig utolsó
beszélgetésük óta nem volt hajlandó időt szakítani arra, hogy találkozzanak.
Amikor Walrus oldalán belépett a terembe, mindenki elnémult. A lány
végigtekintett a nemesi tanács tagjain. Egytől egyig a legtehetősebb családok
vezetői voltak, az ő feladataik közé tartozott Meridia olyan általános ügyeinek
igazgatása, mint az adók kivetése vagy épp a törvényjavaslatok király elé tárása.
Évek óta próbálták elérni a verseny megrendezését, de Walrust csak a papi
tanáccsal egyetértésben kötelezhették a lemondásra – ezt pedig Stratus nem
hagyta. Más körülmények között ünnepeltek volna, hogy a király végre
önszántából hirdet versenyt, ma mégsem lehetett látni egyetlen mosolyt sem.
Stratust most is körülvették a papi tanács tagjai. Anahita undorodva fordult el
tőlük. Gyávák. Az apja kutyája volt mind, még ha nem is mindegyikük tudott
róla. A papi tanácsnak kellett volna képviselnie az Istennő akaratát, segíteni a
főpapnő munkáját, ahogyan a nemesek a királyét, ehelyett... Anahita gyomra
felfordult a gondolatra, keze ökölbe szorult.
Büszkén magasra szegett állal, kihúzott háttal vonult trónszéke felé, amely a
király balján, egy lépcsősor tetején állt. Innen belátta az egész termet, jól
megfigyelhette az összes tanácstag arcát. Épp csak annak az embernek nem
fürkészhette a tekintetét, akire leginkább figyelni akart volna – az apjáét.
– Azért hívtuk ma össze a tanácsot, hogy megvitassuk a Tengeristennő
Versenyének ügyét – emelkedett fel székéből Walrus.
– Bajnokként kész vagyok megvédeni címemet, vagy ha Úrnőnk úgy akarja,
átadni a trónt.
– Az Istennő szava szólt belőled – bólintott Anahita.
Ezzel a tanács hivatalosan is kezdetét vette, a főírnok pennája sercegve útnak
indult az óriási tanácskönyv sárga pergamenjén.
A részletek megvitatása következett.
– Jelentem, a királyi kincstár nem rendelkezik a versenyre fordítható nagyobb
pénzösszeggel – szólalt fel a kincstárnok azonban Belsőföldek uralkodója,
Ramal elöljáró hivatalos bejelentést tett, miszerint hajlandó a felmerülő
költségeket átvállalni.
– Felszólítom Ramal elöljárót, erősítse meg az állítás hitelességét – mondta a
király a barbár felé fordulva. Ramal a tanácstagoktól arrébb, egy külön felállított
párnás széken ült. Mivel a versenyt ő finanszírozza, engedélyt kapott, hogy jelen
lehessen az ülésen.
– Adott szavamat nem vonom vissza, ígéretemet örömmel teljesítem – hajtott
fejet.
– Mindenki egyetért azzal, hogy fogadjuk el e nemes férfi nagylelkű
ajánlatát? – tette fel unott hangon a kérdést a kincstárnok.
– Nem! – töltötte meg a termet Carassius apjának erőteljes hangja. – Az
Aranytorkú Sirály kész megnyitni erszényét, hogy adománnyal támogassa a
verseny költségvetését. Barátaim, a Pörölycápa, Kék Csikóhal, Cápauszony és a
Vörös Horgony is hasonló ígéretet tesznek. Meridia népe senkinek se legyen
adósa!
Az említett házak családfői mind szolidan biccentettek. Nem mintha bárki is
meg merte volna kérdőjelezni Meridia egyik legbefolyásosabb emberének
szavát.
– Ezennel a nemesi tanács hivatalos javaslatot tesz a verseny finanszírozására.
Kérjük királyunkat, fontolja meg kérésünket, és tolmácsolja a Tengerlélek
akaratát – hadarta az öreg Sirály.
– Köszönöm tanácsotokat, azt a szent törvényeknek megfelelően
megvizsgáltam. Megtagadom a királyi áldást. Döntésem végleges – kuncogott
Walrus. – Igényli a nemesség a papi tanács másodvéleményét?
– Igen, igényeljük – morrant fel Carassius apja, bár több nemes is lemondóan
csóválta fejét. Anahitával együtt ők is tisztában voltak vele, hogy Walrus nem
beszélne ilyen nyugodtan, ha nem lenne biztos a papok támogatásában.
– Kíváncsian hallgatom az egyház állásfoglalását – bólintott a király.
Anahita undorodott tőle. Neki ez az egész csak játék, miközben a nép hiába
küzd az igazáért.
– Vajon nem ejt csorbát az Istennő nevén, ha szent versenyét csak egy olyan
férfi részeg felajánlásából tudjuk megrendezni, aki még tengert is alig látott? –
kérdezte egy szerzetesasszony. Frissen választották a tanácsba, még buzgott
benne a tettvágy és büszkeség. – Egy barbár sosem lehet Bajnok!
Anahita előrehajolt ültében. Talán ha most felszólalna... Félig már
felemelkedett a székéből, de Stratus megelőzte. Rögtön mindenki az öreg papra
fordította a tekintetét. Hiába volt Anahita a főpapnő, ebben a pillanatban mintha
a teremben sem lett volna. A lány tehetetlen haragjában üvölteni akart, de tudta,
hogy azzal sem érne semmit. Száját összeszorította, ujjaival erősen markolta a
trónszék karfáját.
– Nem hiszem, hogy a Tengeristennő különbséget tenne gyermekei között –
mondta Stratus. – A belsőföldiek talán kegyétől messzebb élnek, de az ereikben
folyó vér ugyanolyan sós. Hogy is tilthatnánk meg valakinek, hogy a lelke
üdvéért szent adományt nyújtson az Istennőnek? Hisz ő mindegyőnk Igaz Anyja,
s a mi vérünk a tenger vizéből való, ahová majdan visszatérünk.
 Amikor az imádságok végén álló szent mondathoz ért, minden jelenlévő
felkelt székéből, és térdet hajtott.
– Bölcs vagy, mint mindig, vén barátom – felelt Anahita, miközben
elképzelte, milyen jó lenne elvágni a pap torkát.
Hiába gyűlölte, értelmetlen lett volna ellentmondania neki. Csak maga ellen
fordítaná a papi tanács nagy részét, márpedig a támogatásukra nagyobb szüksége
lehet, mint eddig valaha. Akármilyen jól hangzott Carassius apjának ajánlata, a
lány tudta, hogy Walrusnak el kell fogadnia Ramal felajánlását, hisz az
ünnepségen már megköszönte neki. Ezek után a visszautasítása komoly
diplomáciai ellentétet szülne, akár ürügyként szolgálhatna egy háborúhoz is.
– Meridia elfogadja baráti segítségedet – zárta le a vitát Walrus. Ramal felállt,
mélyen meghajolt először a király, majd Anahita, végül a tanács tagjai felé.
– A versenyt még a viharok ideje előtt meg kell rendezni. Meridia kapitányai
az új hét kezdetére készen állnak majd – emelkedett szóra a kikötővezető.
– Az Istennő áldását adja az időpontra – mondta kelletlenül Anahita. Ez
sajnos már eldöntött kérdés volt, a nemesek ugyanúgy kiálltak volna a verseny
halogatása ellen, mint a papság.
– Ezennel rátérhetünk a legfontosabbra, a verseny helyszínére – jelentette ki
az akadémia vezetője, a navigátorok nagymestere. A teremben érezhetően nőtt a
feszültség. Mindenki erre a pillanatra várt. – Számos megfelelő útvonaltervet
dolgoztam ki az urak számára, kérem, tekintsék...
– A verseny Meridia kikötőjétől a Fehér-öbölig fog vezetni, a Roncstemetőn
át – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Walrus.
Anahita úgy érezte, megfordul vele a világ. Hát semmit sem ért apjánál tett
látogatása?
A nemesek felháborodásukban felpattantak székükről, mindegyikük egyszerre
próbált felszólalni. Egymás szavába vágva kiáltozták ellenérveiket, de hangjuk
elveszett a tömegben.
A verseny útvonalának kijelölése mindig is a király előjoga volt, de ritkán
fordult elő, hogy az uralkodó bármiben ellentmondjon a tanács többségi
szavazatának. Az pedig egyenesen példa-nélkülinek számított Meridia egész
történelmében, hogy arra se legyen hajlandó, hogy meghallgassa mások
véleményét.
– Az ülést ezennel berekesztem. Kérem a Tengeristennő Áldását a versenyre!
– ordította túl a tömeg zaját Walrus. Minden szem Anahitára meredt.
-A Tengeristennő megáldja döntéseteket, és győzelemre segíti választottját –
nyögte ki a hagyományos szavakat a lány.
Hangja reszketett, és meg kellett kapaszkodnia trónszéke karfájában. Nem
tagadhatta meg az áldást. A királynak joga volt a döntéshez. Minden a szent
törvények szerint történt. Megtörtént, és ő már nem tehet semmit.
Mi lesz most velük? Van esélye Carassiusnak? És ha nyer, számítani fog
egyáltalán, vagy csak a barbárok kardjába futnak?
Aznap csak Ramal távozott mosolyogva a tanácsteremből.

Razza a csuhájába varrt papírtekercset markolászta, miközben próbált

bátorságot gyűjteni, hogy szembenézzen a kapitánnyal.
– Azt mondtam, végeztünk – kiabált rá Espadon. – Tedd a dolgod, és lásd el a
sérülteket, majd utána beszélünk.
– Egy sebesült sincs életveszélyben. Ez nem várhat – ellenkezett Razza.
Gyűlölte, hogy dadogása elárulja, milyen bizonytalan. – Nem fordulhatunk
vissza.
– Azt hiszed, én olyan könnyen mondok le a küldetésünkről? – ütött ököllel
az asztalra Espadon. Razza önkéntelenül visszahátrált az ajtóhoz. – Hittem
benne! Hittem, hogy végre valami nagyot vihetek véghez, hogy... A fenébe is!
Otthon egy barbárt akarnak megkoronázni, engem meg kis híján megölt egy
átkozott tintahal!
– Mindig lesznek akadályok. A küldetés... – Razza nagyokat nyelt, mintha
azzal eltüntethetné a torkát szorongató félelmet. – Mindennél fontosabb, hogy
visszaszerezzük a Torony Szívét. Nem hátrálhatunk meg rögtön az elején!
– Azt állítod, hogy az az óriási szörnyeteg nem jelent semmit? Hogy csak
véletlenül támadt ránk és húzódott vissza a mélybe, amint elnémult az ereklye? –
ordította Espadon.
– Nem, én... – Razza próbálta összeszedni magát. – Nem, kapitány úr, az
óriási tintahal valóban az Istennő szolgája. De a Tenger jelei nem mindig
mutatkoznak meg tisztán.
 – Nem láttad elég tisztán a szörnyet? Nagyobb volt egy bárkánál! – Espadon
teljesen kifordult önmagából, Razza attól tartott, megüti.
– Uram, kérem, hallgasson meg! Én csak azt mondom... – Maga sem tudta,
hogyan érvelhetne a hazatérés ellen. Az óriási szörny könnyen lehetett volna
isteni figyelmeztetés is, hogy azonnal forduljanak vissza. De azt nem tehetik, ezt
Razza biztosra vette. Hitt abban, hogy a levél célba juttatása a Tengeristennő
akarata.
– Espadon kapitány, az Istennő mindig bölcs és következetes. Ha ellenezné az
ereklye használatát, akkor miért nem adott jelet rögtön az első alkalommal?
– Van merszed számon kérni az Istennőn, hogy nem akkor szól hozzánk,
amikor te várnád?
– Nem. Uram, hallgasson végig! Ha az Anya azt akarja, hogy egyáltalán ne
használjuk a szent hangját, akkor bizton vallom, hogy azonnal tudtunkra adta
volna. Talán csak nem adtuk meg a megfelelő tiszteletet.
– Kételkedsz a hitemben? Nem tűröm, hogy azzal vádolj, megfeledkeztem a
hálaadásról!
– Akkor nyíltan kérdezem: mi változott az ereklye életre hívása és a szörny
támadása között?
– Hát... amikor a szörny támadt, csak Gaviota volt az isteni ajándéknál.
– Pontosan. – Razza megkönnyebbült. Végre akadt egy jó ürügye, amivel
meggyőzheti a kapitányt. Szégyellte, hogy bűnbaknak kell használnia a
navigátort, de nem maradt más út. Nem. Nem is csak felhasználta. Gaviota
magának kereste a bajt. – Sem felszentelt pap, sem ön, az Istennő Bajnoka nem
volt jelen.
– Minek neveztél te engem? Ez szentségtörés! – nézett rá döbbenten Espadon.
De legalább elhallgatott.
– Eddig nem tartottam szükségesnek elmondani, de tényleg úgy hiszem, hogy
ahogyan az ősi legendák mesélik, a Tengeristennő küldetést bízott önre, uram. –
Razza felbátorodott, dadogása elmúlt. Kihúzta magát, próbált minél
méltóságteljesebbnek látszani. – A Bajnok nem feltétlenül egy verseny győztese,
a legrégibb könyvekben ez áll: „Közvetítse nekünk a Tenger akaratát az, aki a
legrátermettebb az Istennő szemében. Mert az Ő Bajnoka az Úrnő szavával szól,
és beteljesíti, ami elrendeltetett.” A mi Anyánknak nincs szüksége a versenyre
ahhoz, hogy felismerje a Bajnokot. Ha arra van szükség, hogy választottja
uralkodjék Meridiában, akkor kinyilatkoztatja akaratát, ám most még ennél is
fontosabb feladatot bízott ránk.
– Mi lehet fontosabb népünk, a Tenger gyermekeinek üdvénél?
– Semmi sem. Ám csak a Tengeristennő tudja, mire van igazán szüksége
Meridiának. A Torony Szívét még a legendák korában elragadták. Az Istennő
szólít: ideje visszavennünk!
Stratus leveléről, amelyet a csuhájába varrt, inkább hallgatott. Még nem
készült fel rá, hogy magyarázkodjon.
– Ahhoz pedig át kell jutnunk a zátonyon – látszott, hogy Espadon végre
elgondolkodik -, de csak nekünk. Igen. Gaviota térképet akart készíteni a
zátonyról. Igen, talán ez is lehetne...
– Még nem biztos, hogy Gaviota dühítette fel a Tengert – mentegetőzött
Razza. A kapitány eddig is neheztelt a navigátorra, ezek után lehet, hogy
napokig a főárbóchoz kötözteti. Azt azért nem érdemelné, hisz csak jót akart.
– Jó ember vagy, Razza. Megfontolom a szavaidat. Most menj! – mondta
Espadon.
Razza nem akarta tovább dühíteni a kapitányt, tisztelettudóan meghajolt,
majd kiiszkolt az ajtón. Helyesen cselekedtem? - tűnődött a hajókorlátra
támaszkodva. – Itt a helyem?
Tenyerét mintha a csuha anyagán át is égette volna a levél viaszpecsétje.
Vörös, mint a vér... A kulcs nyitott könyvön fekszik. Minek kulcs egy eleve nyitott
könyvhöz? Megrázta fejét. Nem, hiszen Stratus elmagyarázta neki. A könyv és a
kulcs egyek. A rend a kulcs, a rend az igazság. Újra hallotta a kemény szavakat:
– Sosem lesz belőled udvari pap. Még a növendékek is kinevetnek, és
utánoznak a hátad mögött. Nem vagy alkalmas arra, hogy az Istennő szavával
szólj!
Alkalmatlan. Nevetséges. Szánalmas. Haszontalan.
– Menj arra a hajóra, szolgáld az Anyát a magad érdeme szerint! – tette a
vállára kezét Stratus. A szent kezét, amelyen a Tengerkígyó van. – Hozd el
Meridiának az Ő országa hajnalát!
Megteremteni Meridiában az Istennő országát... teljesíteni az Ő akaratát...
meg kell lennie. Valakinek meg kell tennie. De miért pont én? Képes leszek
közbenjárni a szent célért? Én, a gyenge. A nevetséges. Haszontalan.
Istennő, tengerek úrnője, adj erőt! Fogadj kegyedbe, mint gyarló szolgádat,
és segíts, hogy méltóvá váljak nevedhez! Segíts! Te vagy az Igaz Anyám, vérem a
tenger vizéből való...
Espadon az ereklye elé lépett. Végigsimított tetején, letisztogatta gombjait,
majd a fekete üvegbe bámult, mintha ott megláthatná a választ minden
kérdésére.
Valójában nem hitte, hogy a szörny Gaviota miatt jött volna. Nem, az Istennő
ilyen apró ügyeket ezer más módon elrendezhetne. A tintahal üzenet, de talán
nem figyelmeztetés – hanem kérdés. Az Istennő Bajnoka... Akarok Bajnok lenni?
Espadon mellkasa összeszorult.
Razzának igaza van, a küldetésük túl nagy, túl szent ahhoz, hogy az Anya egy
egyszerű emberre bízza. Szükség van kiválasztottra, de a Bajnok nem véletlenül
versenyen nyeri el a címet – előbb a jelöltnek is bizonyítania kell rátermettségét
és hitét. Ha az Istennő őt választotta, akkor talán a szörnyeteg egy próba.
Espadon még dönthet: értelmezheti úgy, hogy haza kell mennie, és úgy is, hogy
legyőzte az első akadályt. Megválaszthatja a sorsát. Es Meri- diáét...
Letérdelt a göcsörtös deszkapadlóra, kezét imára kulcsolta, de egy szót sem
szólt. Először érezte úgy, hogy nem tudja, mit mondhatna az Istennőnek.
„Itt van rád szükség – hallotta újra Anahita hangját. – Itt, mellettem, nem kinn
a végtelen tengeren, egy hazug álmot kergetve.” A barbárok nem évek múlva
támadnak, már most próbálnak beférkőzni a szent Toronyba. Ha hazatér, talán
megakadályozhatná. Megszerezné a trónt, családot alapítana Anahitával. Vezetné
a népét, úgy, ahogyan a hagyományok előírják. Az Istennő segítségével
visszaszoríthatnák a belsőföldieket. Igen, de a veszély nem szűnne meg. Ki
örökölné a feladatot? Egy újabb szent kiválasztott, akit még nem ismer? Vagy a
saját fia? Valakinek be kell teljesítenie az isteni igazságszolgáltatást, a Torony
Szívét haza kell hozni. Ha ő nem teszi meg...
De így nem indulhat útnak, amíg kétkedik, amíg minden második gondolata
az, vajon mi történik otthon. Espadon rettegett. Foga vacogott, mintha az esős
évszak leghidegebb viharában lenne, feje zúgott, gyomra kavargott. Nem a
feladat rémítette meg, sokkal inkább saját gyávasága. Bíznia kell az Istennőben,
az önmarcangolás csak emberi gyöngeség.
Gyűlölt dönteni. Arcát kezébe temette, mintha elbújhatna a választás elől. Azt
kívánta, bár feladhatná bűnös emberségét, bár üressé válna, csak az Istennő
akaratát engedve a szívébe.
 – Vezess! – könyörgött.
Előre megy, csak még egy napot, hetet... legalább a zátonyig. Talán ott
kiderül, érdemes-e arra, hogy az Anya eszközévé váljon.

Anahita fel-alá járkált a lilaakácok között. Megbeszélték Carassiusszal, hogy

a tanács után találkoznak. A fiú nem lehetett ott, családját az apja képviselte. így
persze azt sem tudhatta, hogy az ülés korábban ért véget. Anahitának még arra is
maradt ideje, hogy levegye a kényelmetlen főpapnői díszt.
Azon gondolkodott, miképp mondja el Carassiusnak a döntést. Persze előbb-
utóbb úgyis elérne hozzá a hír. Lehet, hogy már hallott is felőle. A lány
bizakodott, hogy nem így lesz – talán mégis jobb egy kicsivel, ha tőle tudja meg.
Vajon így is vállalja a versenyt? Anahita csak remélhette, hogy igen. Átkozta
magát, amiért nem sikerült legalább egy kis időt nyernie. Talán mondhatta volna
azt, hogy még imádkoznia kell az Istennőhöz útmutatásért, mielőtt áldását adja
az útvonalra. Most már késő bánat.
Félrelibbent az illatos virágfüggöny.
– Szia, Ahi – lépett be Carassius. Kérdőn nézett a lányra.
– Szia. Én... nagyon sajnálom. Nem sikerült. Az apám... Az útvonal a
Roncstemetőben lesz.
Carassius arcára árnyék vetült. Látszott, hogy fejében cikáznak a gondolatok,
de Anahita meglepetésére inkább úgy tűnt, mintha csak végigvenné a
lehetőségeit, semmint halálra rémült volna. Annak ellenére, hogy valójában a fiú
volt a legidősebb, Espadonnal mindig azon viccelődtek, Carassius olyan, mintha
a félős kisöccsük lenne, akit mindentől meg kell védeniük. Ennyire megváltozott
volna?
– Gyere velem – ragadta meg Carassius a lány kezét, és sietős léptekkel maga
után húzta a kert kijárata felé.
– Hova megyünk? – kérdezte Anahita, miközben próbált lépést tartani vele,
de a fiú nem válaszolt. – Mit csinálsz? Én nem hagyhatom el a Vastorony
környékét csak úgy. Meridia főpapnője vagyok, az Istennő nevére!
– Tudom. Azért jössz velem.
 Többet nem volt hajlandó közölni.
– Várj! Ha már mindenképp ki akarsz vinni, legalább tegyük észrevétlenül –
kérlelte Anahita.
Gyorsan végigverekedték magukat a palota nyüzsgésén. Anahita letért a
főfolyosóról, a szolgák részlegéből elemelt egy kopott köpenyt. Mélyen arcába
húzta csuklyáját, hogy ne ismerjék fel. Az egyetlen titkos kijárat felé tartott,
amelyet még novícia korában sikerült felderítenie. Hosszú éjszakákon át
ábrándozott arról, hogy megszökik Espadonhoz, de tudta, hogy nem teheti. Vagy
megszégyenítve hurcolnák vissza az őrök, vagy apja ellenségei vágnák el a
torkát.
Egy sűrű bozótosba vezetett a járat, pár perc sétányira a lefelé tartó
szekérúttól. A lány megszokta a gyaloglást – ugyan az udvart ritkán hagyhatta el,
a Vastorony lépcsői megedzették. A kavicsos talajon azonban sajogni kezdett a
lába, puha bőrsaruján keresztül minden hegyesebb kődarabot megérzett, a
kisebbek pedig utat találtak meztelen talpa alá.
Szerencsére nem mentek túl messzire. A város ugyan közvetlenül a tengernél
terült el, a nemesség díszes villái azonban a palotához közelebb épültek. Itt
mindig friss szellő fújdogált, és csodás kilátás nyílt az öbölre is. Lekanyarodtak a
főútról egy ösvényre, amely egyetlen szekér széles volt. Csakhamar eléjük tárult
egy kétemeletes, hosszúkás épület. Hófehér oszlopain egymásba olvadtak a
faragványok mintái, ablakaiban csillogott a színes üveg. A tetőn Vörös
Horgonyos címer lobogott.
– Cári, mit keresünk itt? – kérdezte Anahita, de nem kapott választ.
A villa főbejárata előtt élesen elkanyarodtak. A lány azt hitte, talán mégsem
ide készültek, ám ekkor Carassius megállt egy kis mellékajtó előtt. Háromszor
kopogott, majd várt. Egy meglehetősen magas, krémszínű ingbe öltözött ifjú
nyitott ajtót, selymes fényű, hullámos barna haja szétterült a vállán. Anahita
rögtön felismerte – ő volt az, akit a fogadás estéjén Carassius bemutatott neki.
– Hát te? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott – szólította meg Niuhi
Carassiust, aztán a mellette álló lányra nézett. Alaposan végigmérte, majd
bólintott. – Értem már. Kölcsönadjam a kocsit, igaz?
– Ha megkérhetlek. És akadna itt valami ruha neki?
– Szólok Coralnak. Gyertek be!
– Nem maradunk soká – ígérte Carassius.
 Niuhi beterelte őket egy szobába, és kisvártatva Corallal tért vissza. Espadon
nővére most is épp olyan méltóságteljes volt, mint Anahita emlékezett rá: fekete
haját szoros kontyba fogta össze, háziköntösén minden ezüstcsatot
kifényesítettek. Amikor utoljára találkoztak, Anahita még Espadon jegyese volt.
Vajon haragszik rá a nő? Régen pont úgy bánt vele, mintha vér szerinti húga
lenne.
– Anahita kedves! – ölelte át Coral. – Nem számítottam a látogatásodra.
A lány nevetve viszonozta az üdvözlést. Nem gyűlöl! A kezdeti öröm után
elöntötte az aggodalom.
– Nem akarlak bajba sodorni, ha kiderül, hogy itt jártam... – sóhajtott, de
Coral csak legyintett.
– A férjem nincs itthon, senki sem tudja meg. De így valóban nem mehetsz a
városba. Jó, hogy ide hoztad – biccentett Carassius felé, majd megragadta
Anahita karját. – Gyere, keresünk neked rendes ruhát!
Egy kis öltözőszobába mentek, ahol Coral rögtön több rend ruhát vett elő,
amelyeket egy heverőre terített. A csipkés vagy nyúlprémmel díszített darabokat
félrerakta, helyette kiválasztott egy egyszerű, türkiz szoknyát.
– Ez megfelel – nyújtotta át a lánynak. – Senki sem ismer majd rád a Szálka
negyedben.
– A Szálka negyedben?
Anahita semmit sem értett. A Szálka negyed az egyszerű közemberek:
matrózok, agyagosmesterek és halászok zsúfolt lakhelye volt. Nemegyszer két-
három család élt együtt egyetlen házban, csak a tehetősebbek engedhették meg
maguknak a külön otthont. Minek vinné oda Carassius?
– Niuhi mindent elmesélt – mondta Coral, miközben Anahitára segítette a
ruhát. – Tudom, hogy Carassiusszal akarod megszereztetni a trónt, és a
Nagytanács mai döntéséről is hallottam.
– Igen, de... – mentegetőzött a lány. – Megmagyarázom! Csak Espadont...
– Persze! Szerintem remek ötlet. De Carassius nem fogja kockáztatni a
matrózai életét. Addig nem, amíg meg nem győzöd őket.
– Én? Egy csapat matrózt?
– Sikerülni fog – fűzte össze Coral a zsinegeket a kék szoknya hátrészén. –
Kész vagy!
Anahita a kopott fényű tükörbe nézett. Nem Meridia főpapnője állt előtte,
hanem egy egyszerű lány. Egy lány, aki szabadon járhat-kelhet, anélkül, hogy
vallási előírásoknak vagy politikai elvárásoknak kellene megfelelnie. Olyan, aki
nyugodtan lehet néha bolondos és vakmerő. Valaki, akit már-már elfelejtett.
Önmaga. Szemét lehunyta, hogy visszatartsa a könnyeit. Nem akart emlékezni
rá, mit veszített, hogy mivé lett az egyház foglyaként. Helyette mosolyt erőltetett
az arcára.
– Hogyan hálálhatnám meg? – kérdezte Coralt.
– Csak vigyázz arra a bolond öcsémre!
Anahita egyszerre könnyűnek érezte magát, mintha a tengerben lebegne.
Kézfejével törölgette a szemét, és szinte csodálkozva nézte a bőrén csillogó
cseppeket. Hét éve nem sírt. Folyton azt hajtogatta magában, hogy erősnek kell
lennie, és a sírással úgysem jut előrébb – egyszerű testi reakció, csupán sós víz,
semmi sem elviselhetőbb tőle.
– Minden rendben lesz – ölelte át Coral. – Megszerzed a trónt, és minden jóra
fordul, érted? Sikerülni fog.
Miután búcsút intettek, Anahita és Carassius lovaskocsira szállt. Ahogy
végighajtottak a városon, többen is mutogattak utánuk – egy finom ruhába
öltözött fiatal uraság, aki maga hajtja kocsiját, mellette egy egyszerű ruhába bújt
leány -, nem voltak mindennapi látvány, ráadásul ez a furcsa páros a munkások
negyedébe tartott, ahová nemesek rendszerint be sem tették a lábukat.
Anahita mélyen beszívta a város hal- és agyagillatú levegőjét. Egy kis időre
elfeledkezett a politikai gondokról, apja terveiről, a barbárokról, csak élvezte,
ahogy a nemesi villák környékét és a főutca rendezett boltjait felváltják az egyre
keskenyebb utcácskák. Az út felett, a lapos tetők közt kifeszített zsinegen színes
ruhák száradtak. A lovakat lépésre kellett fogniuk, hogy a labdázó gyerekeknek
legyen idejük félrehúzódni előlük. Az árokparton fiatal leányok ültek és
csacsogtak, kezükben meg-megcsillant a varrótű. Ifjú matrózok figyelték őket,
miközben körbeadtak egy borral teli iszákot.
Anahitáék az utca egyik legkisebb háza előtt álltak meg. Frissen meszelt
falaiból kitűntek a mélykékre festett ablakkeretek és zsaluk, meg a kicsi, kék
faajtó. Aprócska kert tartozott hozzá, melybe virágok helyett olajfákat és néhány
piros bogyós bokrot ültettek. A nyitott ajtón nevetés hallatszott ki.
Carassius kézenfogva terelte be a lányt az ajtón. Le kellett hajtaniuk a fejüket,
hogy be tudjanak menni. Anahita még sosem látott ilyen házat. Amint beléptek,
egyetlen nagy szobába jutottak, melynek közepén a döngölt földpadlón vagy
húsz férfi ült körben, vállukat szorosan a másikéhoz vetve. Asztalt nem
állíthattak, mert nem lett volna sem elég szék, sem elegendő hely, hogy
körbeüljék. A férfiak körül apró gyermekek kergetőztek, néhol szorosan a falhoz
simulva. Hátul a jobb sarokban halomba rakott szalmazsákok álltak, velük
átellenben egy kővel kirakott tűzhely. A tűzhelytől nem messze ajtó nyílt,
amelyen épp egy vidám asszony lépett ki, kezében egy jókora, frissen
megtisztított hallal.
– Kapitány úr! – kiáltott fel boldogan a nő. – Sosem hittem volna, hogy pont
ön érkezik hölgytársasággal! Jöjjenek, foglaljanak helyet! – invitálta őket
kedvesen, miközben nyársra húzta a halat, hogy a tűznél megsüsse.
Egy ősz hajú férfi korát meghazudtolva felpattant, majd előhozott egy-egy
széket. Az udvari etikettet ügyetlenül utánozva meghajolt Anahita felé, és
mutatta, hogy foglaljon helyet. Egy tálban a ház olívaolaját kínálta, amelybe a
lány frissen sült lepényt mártogathatott.
Anahita leült a székre, és elfogadta az ételt. Csodálkozott, hogy Carassius
visszautasította az ülőhelyet, és helyette a matrózokhoz csatlakozott a kemény
padlón. A gyereksereg rögtön körbevette a fiút, az egyik kislány az ölébe
kucorodott, mint egy kismacska.
– Bemutatná a tengeri tündért, akivel érkezett? – kérlelte egy ifjú Carassiust.
– Ő Anahita – hangzott a válasz.
A lány szíve összeszorult. Azt hitte, nem fogják ilyen hamar elárulni a kilétét.
Legnagyobb meglepetésére azonban az emberek csak pár másodpercig bámultak
rá, aztán mintha mi sem történt volna, újra rámosolyogtak. Nem hajlongtak, nem
sütötték le a szemüket. Talán nem tudják, hogy ő a főpapnőjük? Lehet, hogy nem
ismerték fel? Hiszen közelről még egyikőjük sem láthatta, és a városban mindig
a szertartásos kék parókát és sminket viselte. Az idős matróz, aki a széket hozta
neki, azonnal válaszolt a ki nem mondott kérdéseire:
– Carassius már sokat mesélt rólad, hölgyem. A kapitány úr barátai a mi
barátaink is. Ebben a házban mindenki egyenlő. Hisz mind az Istennőt
szolgáljuk így vagy úgy, nem igaz?
Anahita azon kapta magát, hogy újra sírni volna kedve. Nem is értette, mi
üthetett belé.
– Anahita azért van itt, mert egy szívességet szeretne kérni tőletek – jelentette
ki Carassius. Mindenki a lányra nézett. Nem számonkérőn, hanem biztató
mosollyal. Ez azonban csak még nehezebbé tette Anahita számára a dolgot.
– Én... Mint tudják, a Tengeristennő Versenye a következő héten lesz. Arra
kértem Carassiust, hogy nyerje meg, de... de a verseny a Roncstemetőn át vezet
majd. Ez a király végleges döntése. – Anahitát hirtelen elfogta az izgalom, egész
testében remegett. A matrózok csak némán bámultak rá, mintha még várnának
valamire. Talán meg kellene győznie őket, hogy a verseny az ő érdekük is?
– Azért szeretném, hogy Carassius nyerje a versenyt, mert... A versenyt azért
tűzték ki, mert apám a barbár elöljárót, Ramalt próbálja trónra juttatni. Nem
akarom, hogy egy idegen vezesse az országot, sem azt, hogy egy arra érdemtelen
nagyúr. Félek, az ima ide már nem elég, cselekednünk kell. Szeretném, ha
Meridiának végre igazi Bajnoka lehetne!
A matrózok még mindig némán figyelték. Mégis, mire várhatnak? Ennél
erősebb érvekre Anahita gondolni sem tudott.
– Kedveském – szólította meg az ősz matróz -, ne csak azt mondja, amiről
úgy hiszi, hallani akarjuk. Árulja el, mi az, amit a szíve mélyén érez.
Anahitában mintha elpattant volna valami – könnyei megállíthatatlanul
csordultak végig az arcán. Anyja halála óta szinte senki sem volt kíváncsi arra,
igazából mit gondol, csak Carassius. Még Espadon sem szerette, ha panaszkodik
és nyafog.
Régen arra nevelték, viselkedjen nemeshölgyhöz méltón, a papságban pedig
arra, hogy mindig az Istennőt kell képviselnie, és meg kell tartania a méltóságát.
Az udvarban minden kérdésre megvolt az illő válasz, és senki sem akart annál
rosszabbat hallani. Főpapnőként már-már el is hitte, hogy így helyes, és ha
másképp érez, az az ő hibája, melyet ki kell javítani.
Aztán újabb érzés tört elő, a rég elfojtott harag. Gyűlölte az apját, aki az
egyháznak adta, és a régi társnőit, akik mind elfordultak tőle, irigykedve
könnyen szerzett hatalmára. Hatalom – kikötői köd csupán, fojtogató álom,
amelyet sosem kívánt magának. Parancsolhatott, igen, épp annyit, és csak azt,
amit a szokások előírtak. Élő szobor. Ezt hajtogatta a mellé rendelt pap folyton:
„Ne vigyorogj túl vidáman! A méltóságteljes mosoly szelíden ül az arcon. Nézd
meg jobban a freskókat! Húzd ki magad, ne kényelmesedj úgy el a székben!
Mintha az Istennő szobra lennél.” Beszélő szobor, aki járkál, mégsem él. De ő
nem kőből van, hús és vér, és ezt még maga a Tengeristennő sem veheti el tőle.
 – Én nem akarok hozzámenni a barbárhoz. Espadonnal akarok lenni. Csak
vele – felelte évek óta először őszintén, miközben letörölte a könnyeit. Tudta,
hogy amit mond, az kicsinyes. Tudta, hogy a matrózok számára teljesen
lényegtelen. Mégis, olyan jólesett végre kiadnia magából.
A Carassius ölében ücsörgő kislány felkelt, és Anahita székéhez totyogott.
– Ne sírj! – mondta, miközben megfogta Anahita ruhájának ujját. – Odaadom
neked Selkiet. Vigyázhatsz rá, amíg jobban nem leszel. Ő is nemeshölgy ám!
Addig nem tágított, míg Anahita meg nem fogta a felé nyújtott, szalmából és
rongyokból formázott babát. A lány elnevette magát, amikor a gyermek ártatlan,
csillogó szemébe nézett. Hirtelen minden olyan jelentéktelennek tűnt. Most jött
rá, hogy az egész verseny valójában milyen nevetséges.
– Te mit mondasz, kapitány? – kérdezte az öregember Carassiust.
– Anahita a barátom, és szeretnék segíteni neki, ha tudok. Espadon is jó
ember, és remek király lehetne. Megérdemlitek, hogy végre olyan férfi
uralkodjon az ország felett, mint ő. De nem akarom, hogy a halálotokba
rohanjatok.
– Ezzel eldőlt. Megyünk! – jelentette ki az öreg.
– Jól gondold át, Gecco! Erről az útról nem biztos, hogy visszatérhetsz az
unokádhoz – figyelmeztette Carassius a férfit, miközben az Anahita körül tipegő
kislányra sandított.
– Ha múltkor nem fizeted ki nekünk azt a drága délvidéki gyógyszert, az én
kis tündérem már nem is élne. A tenger fenekére is követlek, ha kell.
A matrózok egyetértőn bólogattak.
– Nem érdekel, ha belehalok, csak azt akarom, hogy egy ennél szebb világban
nőhessen fel. Meg egyébként is, hogy néznék ennek a hölgyikének a szemébe,
ha nem segítenék a barátnőjén, akire még Selkiet is rábízta? – nevetett az öreg,
miközben elkapta, és szorosan magához ölelte a csöppséget.
– Megyünk! Veled megyünk! – kiáltották többen is.
– Jól van – egyezett bele Carassius. Látszott, hogy megkönnyebbült. – De te
nem jöhetsz, Garda – mondta az egyik fiatal matróznak. – Nadiának már egy
hónap sincs hátra a szülésig. Mellette a helyed.
– Nem, kapitány úr – rázta fejét Garda. – Veletek tartok. Nadia kemény lány,
nem lesz baja. Mit mondanék majd a fiamnak? Hogy itthon ültem, és
kimaradtam az Aranytorkú Sirály legnagyobb kalandjából? Mellesleg, mégis
mihez akarnál kezdeni a navigátorod nélkül?
Anahita csodálkozva mérte végig. Ő lenne a navigátor? Egyáltalán nem úgy
öltözött, mint egy tanult középnemes, ugyanúgy egyszerű vászongúnyában ült a
döngölt földön, mint a többi matróz.
– Az Aranytorkú Sirályra! – kiáltották a matrózok, és körbeadták
borostömlőiket. -
Anahita csodálattal nézett körül. Ezek az emberek tudták, hogy valószínűleg a
halálba mennek. Ennek ellenére – vagy talán épp ezért – boldogan iszogattak,
énekeltek és tréfálkoztak. Vidámságuk lassan ráragadt. Nagyot húzott a felkínált
savanyú borból. Tudta, hogy másnap sajgó fejjel ébred majd, de ez akkor
egyáltalán nem érdekelte. Azon az estén csak egy egyszerű lány volt, egyszerű
emberek társaságában.

CORAL AZ ARANYDÍSZEKET BÁMULTA A KÉKRE FESTETT AJTÓN, hátát a falnak

vetette. Az őrök ellenségesen meredtek rá, de ez őt cseppet sem zavarta.
– A királyné fogadja, hölgyem – jött ki végre a szolgálólány. –
Négyszemközt, ahogyan kívánta.
Coral elmosolyodott, és kihívón rákacsintott az egyik lándzsásra, amikor az
utat engedett neki. Odabent a gyógynövények illata sem tudta elnyomni a
betegség savanyú szagát. Alaccia az ágyában pihent, háta mögé vastag párnákat
tornyoztak, hogy ülni tudjon.
Coral megtorpant. Tudta, hogy a nő betegeskedik, de eddig képtelen volt
elhinni, hogy ekkora a baj. Azt hitte... igazából maga sem tudta, mit hitt. De így,
sápadtan és gyengén látni a valaha hajlíthatatlan asszonyt olyan mély szánalmat
ébresztett benne, amire nem készült fel.
– Gyere közelebb! – intett neki Alaccia. – Talán félsz a haláltól, lányom?
– Nem fogsz meghalni – telepedett Coral az asszony ágya mellé készített
székre.
– Valóban nem. Még nem. De ha nem utolsó búcsúra jöttél, akkor miért vagy
itt?
Coral gyomra összeszorult. Fogai között préselte a szavakat:
– Segítséget kérni.
 Alaccia felnevetett, kacagása köhögésbe fúlt.
– Anahita ma elszökött a szent udvarból – közölte Coral. – Hajnalra visszatér.
Addig senkinek sem szabad firtatnia, hová ment.
– A főpapnő egy egész éjszakára eltűnik az egyházból, és te azt várod, senki
se keresse? – csóválta fejét a királyné. – Ha előre szóltál volna...
– Ha előre tudok róla, megoldom magam. Tudsz segíteni vagy sem?
– Á, szóval elismered, hogy van, amire nem elég a befolyásod? Mégiscsak
szükséged lenne még a jó öreg Alacciára?
Coral összefonta karját.
– A nemességben nekem több a támogatóm. De elismerem, hogy az egyház
még a te területed.
– Nagyon fontos számodra, bármit is csinál ma Anahita. Miért?
– Nem segíthetek a leendő sógornőmnek?
– Ó, dehogynem. Ha érdekedben áll.
– Sosem kértem tőled semmit – állt fel Coral. – Ne játszadozz velem, ha ezt
az egyszerű dolgot sem teszed meg, ne raboljuk egymás idejét!
– Türelmetlen vagy, mint mindig.
– Látom, hova vezet a te nagy türelmed. Egy betegágyba, ahol azelőtt halsz
meg, hogy megvalósítanád az álmaidat – nézett mélyen a királyné szemébe
Coral. Erszényéből előhúzott egy üvegcsét lecsapta az ágy melletti asztalkára,
majd sarkon fordult.
– Várj – szólt utána Alaccia. – Már akkor intézkedtem, amikor Anahita
kilépett a nagykapun. A Szálka negyedben távolról figyelik az embereim,
egyetlen bérgyilkost sem engednek a közelébe.
– Milyen jól gondoskodsz a mostohalányodról.
– Csak amennyire te a reménybeli sógornődről – mosolygott a királyné. – De
ha tudtad, Anahita mekkora bolondságot tesz, miért nem figyelmeztetted?
– Szegény lány, hadd higgye, hogy tágabb a ketrece, mint valójában.
– Maga vagy a jóság – horkantott az öregasszony.
Coral vállat vont. Távozni készült, de tekintete az üvegcsére tévedt.
– Azt mielőbb vedd be!
– Egyedül nem megy.
Tudta, hogy ez nem igaz, Coral mégis letelepedett az ágy szélére Kihúzta a
dugót, majd az üvegcsét Alaccia szájához tette, és segített az asszonynak az
utolsó cseppig kiinni a főzetet.
– Egy tanítványom sem olyan tehetséges, mint te voltál – sóhajtott Alaccia. –
Érzem a gyógyszer illatán, az ízén. Senki más nen tud ilyen erős szert készíteni.
Kár, hogy téged jobban érdekel a méregkeverés.
– Mérget is bármikor örömmel hozok neked.
– Is? Tehát hoznál még nekem gyógyfőzetet?
– Van jobb dolgom – rázta fejét Coral, és az üres üveget vissza csúsztatta az
erszényébe.
– Mint az apád ápolása?
– Például – intett búcsút Coral, majd vissza se nézve elsietett.

Gyorsan teltek a napok. Túl gyorsan. A verseny ideje egyre közeledett, és

Ramal még mindig nem talált megfelelő navigátort. Miután beszélt Walrusszal,
sorra járta a börtön celláit. Minden rabbal elbeszélgetett. Tény, hogy nem volt
célja a leghűségesebb csapat összeállítása, de azért megválogatta, kit engedjen a
fedélzetre – mind tudás, mind személyiség alapján. Derék matrózokat könnyű
volt találni a csempészek és kalózok között, még néhány rossz útra tért felcsert,
hajóácsot és őrparancsnokot is szerzett. A navigátorkereséssel azonban gondjai
akadtak. Eleve nem számított gyakori vendégnek a börtönben egy képzett
navigátor, akit pedig mégis elkaptak, pár napon belül tengerbe fojtották. A
meridiai katonák épp tegnap csáklyáztak meg egy kalózhajót, és a teljes
legénységet foglyul ejtették. Ramal azonnal rohant szemügyre venni az
embereket, de csalódnia kellett. A hajó navigátoráról hamar kiderült, hogy egy
részeges kontár, aki csak a legismertebb kereskedőutakon boldogul el, ráadásul
valami nyavalya is gyötörte, folyton vért köpött. Ma reggel végezték ki.
Walrusra sem lehetett számítani. A barbár reménykedett benne, hogy a király
révén sikerül felbérelniük egy jól képzett szakembert, de a legjobb navigátorok
már mind egy-egy nagyobb nemesi családhoz szerződtek. Sokszor nem is álltak
szolgálatba, az adott ház csak azért fizette ki a díjukat, hogy más ne bérelhesse
fel őket. Még a tanoncoknál is próbálkoztak, de az ifjak sorban utasították el az
ajánlatot – senki sem akarta a karrierjét egy barbár hajóján kezdeni. Még a király
haragjától sem riadtak vissza, hisz a verseny után Walrusnak úgysem lesz
hatalma felettük.
 Ramal csüggedten járkált fel-alá a királyi kertben. A nyíló virágokkal teli
ligetekre nyugtalanító árnyékot vetett a Vastorony. Letelepedett egy padra a park
szívében, ahol a legtöbb szökőkút volt. Szerette nézni a tiszta, csillogó vizet,
hallgatni a játékos csobogást. Pazarló csoda.
Egészen elmerült a gondolataiban, amikor valaki leült mellé, és üdvözölte.
Nehezen kényszerítette magát arra, hogy a vízcsobogás helyett a szavakra
összpontosítson. Egy ráncos, ősz hajú öregember bámult rá, fehér szerzetesi
csuhája az évek alatt elszürkült. Valahonnan ismerősnek tűnt.
– Ramalhoz, a sivatag elöljárójához van szerencsém, ha nem tévedek –
mosolygott rá a pap. Ramal ismerte az ilyen mosolyt: a biztos alkut kötő
kereskedő néz így gyanútlan vevőjére.
– Nehezen tévedhetnél. Ebben az országban aligha akad olyan, aki fele
annyira jóképű, mint én – vigyorgott válaszul az öregre. – Önben kit
tisztelhetek?
– Csak egy egyszerű pap vagyok a Tengeristennő szolgálatában – hajolt meg
enyhén a csuhás.
– Valahogy csak szólítanom kell.
– Stratus a nevem.
Ramal meglepődött. Rögtön eszébe jutott, hol látta az öregembert.
– Idegen név. Te nem ezen a szigeten születtél, igaz?
– Nem uram, szülőhazám messzire van innen – mutatta fel bal kezét, melyre a
partramosottak jelét égették de az Istennő az ő végtelen bölcsességében ide
vezérelt. Azért vagyok itt, hogy segítsek a rászoruló lelkeknek.
– Igazán? Netán azért ültél le ide mellém, mert segítséget kínálsz számomra?
Ramal rosszat sejtett. A pap akar valamit. Egyáltalán nem véletlenül bukkant
fel, valószínűleg pontosan tudta, hol keresse. Az öreg elvigyorodott. Úgy tűnt,
rátérhetnek a lényegre.
– Navigátorra van szükséged. Én elviszlek egyhez.
– Walrus küldött?
A pap nemet intett.
– Feltételezem, kérsz valamit cserébe – morogta Ramal.
– Mint említettem, én csak az Istennő szerény szolgája vagyok. Ha áldozol
neki a Vastorony templomában, és szívből imádkozol, az épp elég köszönet.
– Tehát a Tengerek Úrnője a papi tanács megbecsült tagját küldi, hogy
segítsen egy belsőföldinek?
– Az Ő útjai a halandó emberek számára kifürkészhetetlenek.
A két férfi egymásra mosolygott.
– Azt hiszem, mi jól megértjük majd egymást.
Stratus és Ramal éjjel indult el a Vastorony kapuja elől. Gyalog jöttek le a
hegyről, végig Meridia sötét utcáin, majd át a kikötőn. Ramal rég hozzászokott a
hosszú gyalogláshoz, de az igazán meglepte, hogy a vén csuhás is ugyanolyan
jól bírja a tempót. Stratus magabiztosan vezette át a mocskos sikátorok
labirintusán. Ahogy távolodtak a főúttól, Meridia egy teljesen másik arca tárult
Ramal szeme elé: tolvajok, koldusok és szajhák világa volt ez, ahol a
csatornákban a vizelet, hányadék és rothadó ételmaradék keveredett a frissen
kiontott vérrel. Végül a város szélére, a tenger hullámaitól csupán kőhajításnyira
álló kis, fából összetákolt fogadó felé vették az irányt. A deszkák illesztőkéinél
fáklyaláng remegő fénye szűrődött ki, szürkés derengésbe borítva a sivár, gazos
udvart. Odabenn vidám matrózdalokat fújtak.
Amint beléptek a penészes szagú faajtón, mintha egy furcsa piacra cseppentek
volna. Az emberek ugyanúgy vedelték a hígított, savanyú bort, és ugyanúgy
táncoltak, énekeltek, röhögtek, mint más fogadókban. Itt azonban minden egyes
asztalnál különféle színes portékákat halmoztak fel – drágaköves ékszereket,
apró kendőket mintaként szövetvégekből, fűszereket, állatbőröket és megsárgult
papírú könyveket. Ramalnak nem tartott sokáig, mire kitalálta, hogy ez egy
csempésztanya.
– A partramosott! – kiáltotta a bejárathoz legközelebb álló férfi, és egészen a
falig hátrált. Erszényét elejtette, az ezüstök szerteszét gurultak, de senki sem
nyúlt értük.
Minden tekintet Stratusra szegeződött, a kupák egyszerre koppantak az
asztalokon.
Az előbbi zsivajhoz képest még bántóbbnak tűnt a csend. Ramal a tőrére
csúsztatta kezét, de ekkor a pap hátravetette csuklyáját és biccentett a társaság
felé. Az elöljáró döbbenten figyelte, ahogy a csempészek lesütik szemüket, és
visszaülnek a helyükre. Bár a jó hangulat nem tért vissza, néhány pillanat múlva
ismét beszélgetés zaja töltötte meg a kocsmát.
– Hol találom Eelt? – lépett a pulthoz Stratus. A csapos unott képpel tovább
törölgette a kezében tartott poharat egy mocskos ronggyal.
 – Fenn hetyeg valami kurvával.
– Küldenél érte valakit, hogy szóljon, én keresem?
– Menj fel magad, ha akarsz! Eel nem túl barátságos, ha épp egy pár comb
közül rángatják elő.
– Nem túl barátságos? – kérdezett vissza Ramal.
– Talán csak az arcodat rendezi át, de volt, hogy bordák törtek. Attól függ,
pontosan miért zavarod.
– Biztos vagyok benne, hogy velem kivételt tesz – mondta mélyen a
mosdatlan férfi szemébe nézve Stratus. Az csak egy vállrándítással felelt.
Részéről ennyivel le lett tudva az ügy.
A közelben lebzselő fiatal matrózok közül felpattant egy kölyök, és felszaladt
a lépcsőn. Az emeletről előbb női sikoly hallatszott, aztán egy tompa puffanást
követő jajdulás. Kisvártatva újra megjelent a fiú, egy magas, vékony férfi
társaságában jött lefelé. A gyerek képén friss ütésnyom vöröslött.
– Nesze, vakarcs, vigaszdíj – mondta a férfi, és egy aranytallért pöckölt a
levegőbe. A pénzérme egyenesen a kölyök kitartott markában landolt.
Ramal elcsodálkozott a csempész külsején. Kölykösen finom vonású arcán
szúrós, fekete borosta nőtt, bőre bronzbarnán csillogott. Haját égővörösre
festette. Tele volt ékszerekkel: fülbevalókat, vaskos karpereceket viselt, a
nyakába pedig talizmánokat aggatott. Kék bársonymellényt hordott, de inget
nem húzott alá, lábát fekete csizma és hasítottbőr-nadrág fedte. Furcsa
öltözködése ellenére mégis volt a látványában valami ismerős – termete,
arcvonásai és egész kiállása sokkal inkább hasonlított egy belsőföldire, mint egy
meridiai városlakóra.
– Hogy ityeg, Stratus? Megváltottad már a világot? – üdvözölte a papot, és
jóízűt nevetett. – Te lennél az a félelmetes barbárkirály, akiről már annyit
hallottam? – fordult Ramalhoz. Vigyora csillogott az aranyfogaktól.
– Ramal. És elöljáró vagyok, nem király.
– De hamarosan az leszel, ha jól tudom. Na persze, csak ha meg tudsz fizetni
egy olyan fickót, mint jómagam.
– Mennyit kérsz?
– Nem mennyit, öregem, hanem mit! Úgy hallottam, van egy helyes kis
térképed. Jobb hasznát venném, mint a felpuffadt képű nemesek.
– Honnan tudsz róla?
 – Még kérded? Tisztában vagy vele, ki mellett állsz? – mutatott Stratusra. –
Az a ráncos teknős azt is tudja, milyen színűt szartál reggel, ha az a palotától
legfeljebb egy napi járásra történt!
– Szóval a térkép kell? Ha segítesz nekem, a tied lehet. – A modora ellenére
okos embernek tűnt.
– Az, meg a királyi hálád – hajolt meg Eel színpadiasan. – Amúgy ne hidd
ám, hogy akárkihez elszegődöm! Tetszik a gondolkodásmódod. Már az, hogy
rájöttél, a börtönben jobb matrózokat találsz. Csak a számításodba egy alapvető
hiba csúszott.
– Éspedig?
– Hát az, hogy az igazán jókat nem kapják el! – nevetett jóízűen a csempész,
és a kocsma népe is csatlakozott hozzá. – Na, gyere hátra, beszéljük meg a
részleteket! Kétlem, hogy csak ennyi lenne a tarsolyodban.
A falnál félretolt egy régi szekrényt, és beterelte őket a mögötte nyíló
alacsony, szúette ajtón.

Anahita teljes főpapnői díszben állt a város világítótornyának erkélyén. Innen

nyílt a legszebb kilátás a versenyző hajókra. Meridia minden nemesi házából egy
nőtlen kapitány állt ki a család nevében, ahogy az az egyházi törvényekben állt.
Csak a Repülőhal hajója hiányzott – Espadon távollétében nem volt másik
fiúgyermek, aki helyettesíthette volna.
Walrus a még betegen is fenséges Alaccia királyné mellett ült, vidáman
csevegett egyik talpnyalójával. Anahita képtelen volt az apjára nézni. Az útvonal
kitűzése óta folyton rémálmok gyötörték. Meridiát látta, amint a lángok
martalékává lesz, és a hazatérő Espadont, ahogy a kikötőben lemészárolják, mint
egy állatot. Verítékben úszva ébredt, és félt visszaaludni. Csak abban
reménykedhetett, hogy Carassius győz.
Szerencsére az apja nem volt teljesen bolond: ő sem hagyta volna, hogy a
nemességet csak úgy körbezárják a barbár hordák. A Fehér-öböl környékét
teljesen kiürítették, és a király részletesen megegyezett Ramallal abban is, hogy
ki lehet jelen, mekkora és milyen felszereltségű kísérettel. A környékre
természetesen a városőrség katonái is kivonultak, a „rendfenntartás segítésére”.
Ennek ellenére Anahita nem nyugodott meg. A barbárok sokkal jobban ismerték
a terepet, és a mendemondák szerint hangtalanul és észrevétlenül tudtak
mozogni a sivatag pergő homokján. De talán az őrség elegendő lesz arra, hogy
baj esetén időt nyerjenek a főméltóságok meneküléséhez.
Anahita a vitorlások között Carassius háromárbócos karavelláját kereste.
Gyönyörű hajó volt. Orrdísze aranyozott sirályt formázott, amely szárnyait
kitárva siklik a víz felett, a hajótestet délvidéki tölgyfából készítették, és pácolt
tiszafával díszítették a korlátnál. Nem számított túl nagy hajónak, bár
aprócskának sem. Gyors volt, és még jól manőverezhető, de elég masszív, hogy
kiállja a hosszabb utakat és a tengeri viharok dühét. Anahita az indulás előtt
meglátogatta Carassius legénységét, együtt imádkozott velük és a családjaikkal,
az Istennő áldását kérve rájuk. Már nem tudott őszintén hinni abban, hogy ez
bármit is használ, de az emberekbe némi bátorságot öntött. Legalább ennyit
megtehetett értük.
Mielőtt megtalálta volna a keresett hajót, Walrus türelmetlenül megérintette a
vállát. A hajnali pír már kezdett eltűnni az égről, lassan ideje volt elindítani a
versenyt. Anahita magasba emelt egy nehéz, tengervízzel telitöltött korsót. A kék
mázon aranyozott díszítés csillogott. Az edény alján dagadó vitorlájú hajók
látszottak, peremén a szent Tengerkígyó tekergőzött, fejét az Istennő kitárt bal
karján nyugtatva. Az Anya szabad jobb kezével egy vitorlást emelt ki a lába
mellett elhaladók közül. A kék hajú, méltóságteljes nőalak Anahita arcát viselte,
ez a szent edény ugyanis a lány számára készült, még főpapnővé avatásakor.
Kizárólag ő használhatta, ha bárki más akár csak megérintette volna, azt azonnal
vízbe fojtják.
Miután felmutatta a korsót, lába elé helyezte. Előhúzta csillogó,
kagylómarkolatú ezüsttőrét, azt is a magasba emelte, majd egy hirtelen, jól
látható mozdulattal megvágta bal tenyerét. Vérét a korsóba csepegtette, majd
karját belemártotta a csípősen sós vízbe. Háromszor megkavarta a vizet, hogy
elkeveredjen a kevés vérrel, aztán felemelte az edényt, és tartalmát kilöttyintette
a tenger felé, mire a papok kántálni kezdtek, és megszólaltattak egy nagy
rézgongot.
A jelre egyszerre bomlottak ki a vitorlák, melyekre minden kapitány háza
címerét hímeztette. Elkezdődött a verseny.
 A szél kedvezett a hajóknak, így azok teljes fenségükben, dagadó vitorlákkal
vágtak neki a hosszú útnak. A legnagyobb házak vitorlásai csakhamar
előretörtek a rajból. Anahita így már tisztán láthatta az élen haladó Aranytorkú
Sirályt. Legnagyobb örömére Ramal hajója, melyen Walrus régi családi címere,
az egymást keresztező véső és horog lobogott a barbár Vörös Napot ábrázoló
zászlaja alatt, korántsem rajtolt ilyen jól. Csupán a hatodik helyet tudta
megtartani, azt is csak holtversenyben.
Anahita hosszan nézte, míg a versenyzők átszelték az öblöt és végül eltűntek
a horizonton. Istennő, Anya! Ha csak kicsit is törődsz velem... Ha csak egyetlen
kívánságom lehet az életben, kérlek, könyörgöm, vigyázz Carassiusra, és segítsd
a célba!

Kame élvezettel merült le a hűsítő vízbe. Odalent mintha egy másik, mesebeli
világ várt volna rá: a korallok és a köztük megbújó halak ezernyi színben
pompáztak. A fény vibráló mintákat festett az aljzatra, és a szelíd hullámok lassú
táncra keltették a tengerirózsák párnáit.
A hajó a Nagy Zátonynál, egy kis öbölfélében horgonyzott le. Míg a hajóács
és pár tapasztalt matróz a vitorlás alját vizsgálta át és foldozgatta, Kame és két
társa azt a feladatot kapták, hogy egy kis csónakban derítsék fel a környéket, és
keressenek egy megfelelő belépési pontot. Hosszan beeveztek a csatornákba,
mígnem a hajó már csak kis ladiknak tűnt a távolban.
A zátony megannyi titkot és csodát ígért, Kame elképzelni sem tudott a
látványhoz foghatót: az azúr medencék közt zöld és barna párnák emelkedtek ki,
és terelték szűk erekbe a vizet. Megannyi színfolt játszott az ifjú matróz szeme
előtt, mind harmóniában a többivel. Mintha a Szent Tengerkígyó levedlett bőre
lenne.
A csatorna szélén meridiai és délvidéki vitorlások elsüllyedt csontvázai
rothadtak, meg néhány eltévedt halászbárka is akadt. Már majdnem rávették
magukat a visszatérésre, amikor megpillantották a legendák ősi csodáját: egy
vashajót. Félig betemette a hordalék meg a hínár, oldalán hatalmas lyuk
tátongott, melyen színes halak úszkáltak ki-be, akár egy városkapun. Maga a
hajótest is kétszer akkora volt, mint egy meridiai kereskedőhajóé. Felszínén
rozsdapikkelyek ültek, akár csonton a rothadó hús. Korallok borították be, színes
dögevők, melyek végleg el akarták tüntetni még az emlékét is, eggyé téve a
gyilkos zátonnyal. Tényleg nincs vitorlája.
– Tehát igaz! Az ősök vashajói tényleg a napfény erejével lebegtek a vízen –
kiáltott fel Kame.
– Bolondság! Talán ilyenekben laktak. A vas túl nehéz, elsüllyed – csóválta
fejét Pelamis. Fekete fogú, magas ember volt. Kame utálta.
– Az ősök varázsnép voltak, az Istennő kegyeltjei. Ha az Úrnő a tenyerén
tartotta a hajójukat, akkor készülhetett volna aranyból is, akkor se süllyed el –
okoskodott az őszülő Mokarran.
– Vajon milyen kincseket rejthet? – hajolt ki a víztükör fölé Pelamis. –
Nézzük meg!
– Maradj veszteg, ne billegtesd már a csónakot! – szólt rá az öreg. –
Visszamegyünk, és jelentjük a kapitánynak. Majd ő eldönti, mi legyen.
– Hugyozok rá! – kiáltotta a rohadt fogú, és azon lendülettel a vízbe vetette
magát. Jó úszó volt, gyorsan tempózott a roncs felé.
– Hogy merészelsz? Én vagyok ezen a ladikon a rangidős! Én felelek! Én...! –
kiáltott utána Mokarran. Kétségbeesetten nézett Kaméra, de az sem akart egy
helyben ülni.
Ha már úgyis itt maradunk, én is látni akarom – gondolta Kame, és fejest
ugrott a hús vízbe. Mire leért a vashajóig, Pelamis már beúszott a lyukon át.
Követte.
Kame kívülről csak egy fenséges hajó halálát látta a roncsban, belül azonban
teli volt élettel. A falakat korallok borították, a feje felett vékony fémrudak
alkottak kupolát, amely résein át beszűrődött a napfény, és megcsillant a halak
pikkelyein. A rajok szabályos vonalakban haladtak, mintha a teret kijelölt utak
szelnék át, melyek keresztezik egymást, majd szerteágaznak, ugyanúgy, akár
Meridia macskaköves utcái. Beljebb Pelamis egy csapat medúzát figyelt,
amelyektől nem tudott hátrébb úszni, hogy megvizsgálhassa a porban heverő
tárgyakat, meg a furcsa asztalra szerelt hajókormányt. Az állatok élő falként
takarták előle a kabin belsejét. Lustán lüktettek a vízben, kocka formájú
ernyőjüket összehúzták, majd felvonták, így lökve előre magukat. Hosszú
fonalaik könnyedén lebegtek utánuk.
 Kame nem volt épp gyöngyhalász, érezte, hogy fogytán a levegője. Intett
Pelamisnak, hogy menjenek fel. A társa bólintott, és gyorsan megfordult, hogy
csatlakozzon Kaméhoz. Túl gyorsan. A hirtelen mozdulat megriaszthatta a
medúzákat, és az egyik végighúzta apró ostorait a matróz lábán. Pelamis arca
görcsbe rándult, szemében állati ijedtség tükröződött. Kiáltani próbált, amitől a
maradék levegője nagy buborékokban szállt a felszín felé. Igyekezett minél
messzebb jutni a medúzarajtól, de már több is rátámadt. Fájdalmában vergődött,
körülötte barnás felhő úszott. Kame gyanította, hogy a férfi kínjában a vízbe
ürített.
Az ifjú megpróbált érte menni, de egy karnyújtásnyi távolságnál nem tudott
közelebb kerülni a medúzák miatt. Nyújtsd ki a kezed, az Istennőre kérlek,
nyújtsd ki a kezed! – könyörgött némán. Végül sikerült elkapnia társa karját, és
kivonszolta a roncsból. Pelamis már eszméletét vesztette, béna súlyként húzta a
fiút lefelé. Kame érezte, hogy feszül a mellkasa. Csak pár méter. Fejében
lüktetett a vér, minden elmosódott, csak a tenger suttogott neki biztatón. Hirtelen
a felszín vakítón fényesnek tűnt. Erezte, ahogy lassul, tagjai nem
engedelmeskedtek. Begörcsölt a lába. Fel kell jutnom! Ügy markolta Pelamis
kezét, mintha hozzávarrták volna. Ösztönösen levegőt akart venni, de tüdejébe
csak tengervíz hatolt. Nem engedem el! Ha hagyom, akkor engem is... Akkor én
is, bármikor... Egy fekete folt homályosította el a napot. Mokarran.
Kame sós vizet hányt. Minden lélegzet fájt, mégis szinte itta az éltető levegőt.
Olyan kétségbeesetten szívta tele magát belőle, hogy beleszédült, és még inkább
elfogta a hányinger. Mokarran az eszméletlen Pelamis mellkasát nyomkodta, és
próbált életet fújni belé. Kame nem látta a matróz felsőtestét, mert takarta az
öreg hajlott háta. Csak a lábát nézhette, a barna bőrt behálózó dagadt, vörös
hurkákat. Az a pár perc, amíg Mokarran vadul küszködött, Kame számára maga
volt a végtelenség. Úgy nézett körül, mint az újszülött. Szemét bántotta a
hullámokon szikrázó fény, az ég földöntúli kék színben pompázott, és alig hitte
el, hogy talpa simogató, meleg deszkákon nyugszik. Minden olyanná vált, mint
egy álom. Azt álmodta, hogy életben van.
Hirtelen megállt a csónak vad ingása. Mokarran elnémult. Ketten ültek
egymás mellett, mély csendben, csak a tenger morajlását lehetett hallani.
– Menjünk – szólalt meg reszelős hangon az öreg.
– Pelamis? – kérdezte remegve Kame. Tudta a választ.
 – Megállt a szíve.
Több szó nem is esett köztük, miközben visszaeveztek a hajóhoz.
Egy összevarrt gabonászsák meg két nehéz kő. Egy halk csobbanás. Két korty
hígított bor mindenkinek a halott tiszteletére. Csak ennyi volt. Se szentelt
máglya, se siratóének. A matrózok egyszerűen lépnek az Anya országába.
– Ha gyorsabb vagyok, megmenthettem volna – suttogta maga elé Kame. A
hajókorlátnál gubbasztott, állát a térdén nyugtatta.
– Nem tehettél semmit. A kockamedúza érintése után halott ember volt. –
Razza a vállára tette a kezét.
– Igaz, amit a kapitány mondott? Elátkozott vízen járunk?
– Az Istennő egyetlen teremtménye sem átok. Még a vízi szörnyetegek és a
hullámdémonok sem.
– De az a vashajó átkozott hely, igaz?
– Nem embernek alkotott otthon.
– Én is lehettem volna. Talán nekem kellett volna...
– Csak az Istennő tudja, mikor jár le az időd. Csak Ő dönthet felőle. Téged
még a tenger színén visz a sorsod, nem a mélyébe.
– Erről is vannak könyvek?
– A halálról?
– A mélység birodalmáról.
– Ne akard olvasni azokat.

Carassius a hajókormánynál állt, és parancsokat osztott. Szerette, ha azt érzi,

az ő kezében van az irányítás, ráadásul innen beláthatta a fedélzet nagy részét.
– Vitorlákat feszíts! Gecco, bontsd ki a zászlót, hadd lássák, kik vagyunk! –
kiáltotta, amint meglátta Anahita jelét.
Életének ezeket a perceit élvezte a legjobban: amikor a szeszélyes és szabad
tengeren lehetett, ahol nem üldözték elvárások, és senki sem mondhatta meg, mit
tegyen. Itt csak azt kérték számon tőle, amit ő maga is kötelességének érzett:
biztonságban tartani és hazavinni az embereit. Senki sem beszélte ki a háta
mögött, senki sem akart beleszólni, kit és mit szerethet. Itt nem voltak ellenségei,
csak hűséges társai. Egyedül azt sajnálta, hogy Niuhi nem állhat mellette.
Elábrándozott, hogy ha király lenne, az egész udvart, nem, az egész országot
ilyenné tenné. Egy nemes nyugodtan barátkozhatna a közemberekkel anélkül,
hogy megvetnék érte, sőt, ő maga szolgálna ehhez példaként. Az olyan
fiataloknak, mint Gecco fia, aki éjjelente a templom szemetéből előtúrt, másolási
hibás pergameneket bújta, nem kellene lemondaniuk az álmaikról, csak mert
szegényebb családba születtek. Nem kellene meghalniuk soha többé a tengeren,
hátrahagyva egy kicsi lányt, hanem tehetségüket felhasználva elnyerhetnék az
udvar támogatását. Igen, az ilyen fiataloknak az oktatását az udvari kincstárnak
kellene fizetnie, hogy aztán a királyt és Meridiát szolgálhassák tudásukkal. A
kapitány se lenne nemes és megkülönböztetett. Hiszen mi ő egy navigátor vagy a
matrózai nélkül? A kapitányi poszt is csak egy munka, amit el kell végezni.
Mosolyogva emlékezett vissza, mennyire rettegett, amikor apja először bízta
rá az egyik családi hajó irányítását. Csak a Délszigetekre kellett kerámiát és
kékített gyapjút szállítania, cserébe az ottani fáért – mindennapos feladat. Mégis,
amikor a kutyaként marakodó legénységre nézett, legszívesebben elbújt volna a
kapitányi kabinban. Az első két napon így is tett. A hajó haladt az úton nélküle
is, habár minden éjjel a matrózok röhögésétől visszhangzott a fedélzet, és egy
ízben Geccónak, a parancsnoknak kellett szétválasztania a késsel verekedőket.
Nappal azonban mindenki tette a dolgát – az út hasznától függött a fizetésük. A
hét közepére már Carassius is felbátorodott annyira, hogy kijöjjön sétálni a friss
levegőre. A matrózok persze folyton ugratták, de Carassius nem bánta a tréfákat
– az iskolaévekre emlékeztették. A matrózok egyre kevésbé tűntek érthetetlen,
félvad kutyáknak, felismerte bennük azokat a vonásokat, amelyeket a régi
diáktársaiban. Esténként már csak későn húzódott vissza a kabin elreteszelt
ajtaja mögé, helyette nézte, ahogyan az emberei kockáznak. Végül őt is maguk
közé hívták. Persze csaltak, és az ifjú kapitány erszénye minden egyes nap
laposabb lett. Helyette megtudta, kinek van családja odahaza, ki miről álmodik,
mire elég a bérük, és mit gondolnak a családfőről, Carassius apjáról.
De egy este a matrózok abbahagyták a játékokat, és azonnal elhallgattak,
amint az ifjú a közelükbe ért. Carassius nem értette, mit ronthatott el.
– Félnek – könyökölt mellé a korlátra Gecco.
– Félnek?
– Igen, fiatalúr. Híreket vártak arról, változik-e a helyzet Szarvasszigeten, de
a tegnapi kereskedőhajó piros zászlójelet húzott fel.
– Ez mit jelent? Mi van Szarvasszigettel?
– Arra tanyázik a vörös démon, a csempészek királya.
– A csempészeknek is van királya?
– Beveri a képét annak, aki úgy hívja – nevetett Gecco. – De ez nem változtat
azon, hogy állítólag ő a legnagyobb gazember az egész tengeren.
Carassius fázni kezdett, szorosabbra húzta magán a nehéz kapitányi kabátot.
– De a csempészek nem bántják a hajókat, nem? Mármint, csak a vámot
akarják megkerülni.
– Rendszerint igen, de a csempészkedéshez is szükség van hajókra – vont
vállat a parancsnok. – Márpedig tisztességes hajóács nem épít bűnözőknek, aki
pedig nem tisztességes, azt előbb-utóbb elkapja a meridiai őrség.
– Akkor ez a... a vörös valaki hajókat rabol? – Carassius úgy tekintett körbe,
mintha máris feltűnhetne egy hajógerinctől az árbóc-kosárig vérrel befestett
karakk.
– Pontosan. A matrózok arról vitatkoznak, ne menjünk-e inkább Fókavárosba
az áruval.
– Ha Szarvassziget ilyen veszélyes, akkor az apám miért küldött oda?
– Egyrészt, tán nem hisz a vörös démonban. Másrészt, Szarvasszigeten többet
kapunk a kerámiáért.
– Te hiszel benne? – nézett az öreg szemébe Carassius.
– Nem. A csempészeknek nem kell semmilyen legendás király, anélkül is
veszélyesek.
– Akkor Fókavárosba megyünk?
– Ezt nem én döntöm el, fiatalúr – nevetett Gecco -, hanem a kapitány.
– Én? – hátrált el Carassius a parancsnok metsző tekintete elől.
– Tiéd a hajó.
– Én nem... Döntse csak el a legénység! A többség szava dönt.
– Tökéletes recept egy jó kis késeléshez.
– De... – hebegett Carassius.
– Fiatalúr, látott már kétfejű kígyót?
– Nem – rázta meg fejét értetlenül az ifjú.
– Nem csoda, pár nap alatt mind meghal. A két fej összeveszik az ételen,
hiába kerül a hús egy gyomorba. Veszélyben az egyik emerre, a másik amarra
akarna menni, így a test meg sem mozdul.
– Arra célzol, hogy a vitorlásnak is szüksége van egy fejre.
– És csak egyetlen fejre, fiatalúr.
– De én...
– Kapitánynak lenni nehéz – vágott a szavába Gecco. – A nemesek híres
csatákról tanulnak, ezerszer is lefestik a különböző fajtájú hullámokat, és
kívülről tudják Meridia vizeinek térképét. Egy csendes napon mindez tán
haszontalan, de amint az Istennő vihart küld, vagy épp egy kalózhajó tűnik fel, a
kapitánynak emlékeznie kell. Amikor a legénység élete múlik azon, hogy jobbra
vagy balra fordulunk, nem lehetnek kétségei. Egy döntésképtelen kapitány halott
a hajójával együtt. Egy kapitány nélküli hajó pedig...
– Értem! – kiáltott fel Carassius. – Értem, de hiába! Alkalmatlan vagyok, az
apám is tudja, mindenki tudja, még az utolsó matrózinas is tudja!
– Talán nem jártad végig az iskolát? – szorította meg erősen a parancsnok
Carassius vállát, hogy az ifjú majd’ felkiáltott fájdalmában.
– Hogy parancsolhatnék én ennyi erős embernek?
– Akkor ne parancsolj, hanem kérj.
Carassius hosszan gondolkodott, majd megadóan sóhajtott.
– Kérlek, hívd össze a legénységet!
– Igenis, kapitány! -Vigyorgott rá Gecco.
Azon a napon döntött. Fókavárosba mentek, és bár a kerámiáknak a felét sem
adták el, kiderült, hogy egy raktár leégése miatt a lakók kétszer annyiért veszik
meg a gyapjút.
Út utat követett, viharok, kalózok kényszerítették döntésre, de minden egyes
alkalommal csökkent benne a félelem. Az emberei bízni kezdtek benne, dalolva
ünnepelték a sikereket, és Carassius végre elhitte, hogy tartozik valahová. Most,
ahogy a verseny izgalmától kipirult arcokat nézte, rájött, mennyit köszönhet
nekik. A parton, a többi nemes szemében senki volt, egy Espadon árnyékában
bujkáló féreg, de értük valakivé, méghozzá kapitánnyá vált.
Talán a királyi cím is ilyen? Valami, amit csak el kell vállalnia egy megfelelő
tehetségű embernek? Talán. De nem neki. Espadon pont királynak termett, és
majd megkérheti, hogy valósítsa meg az álmokat, amelyekre ő maga nem képes.
Végül is, talán ezt jelenti az Istennő Bajnokának lenni: segíteni a népnek, hogy
elérhessék a vágyakat, melyekre isteni közbenjárás nélkül képtelenek.
 Mélyen beszívta a frissítő, sós levegőt, hogy kitisztítsa fejét. A versenyre
kellett koncentrálnia. Hálát adott az Istennőnek, amiért jó szelet küldött nekik.
Élvezte, hogy kihozhatják a hajóból a legtöbbet.
Ellenfeleik nagyját könnyedén lehagyták – a legénység tökéletesen dolgozott
együtt, a Sirály pedig új volt, a legmodernebb tervezés szerint épült. Eddig még
nem akadt alkalmuk kipróbálni ideális széljárás alatt, ráadásul most mindenkit
feltüzelt a rájuk váró kaland ígérete is. Carassius látta a matrózokon, hogy
legalább annyira élvezik a sebességet, mint ő. A lehető legnagyobb előnyt akarta
szerezni a Roncstemető előtt. Szükségük lesz rá.
Meridia egyre távolodott, már a világítótornyot is alig lehetett kivenni a
távolban. Minden kapitány tudta, hogy a valódi harc csak most kezdődik el. Bár
a versenyen egymás hátráltatása, a hajók megcsáklyázása már nem volt
megszokott, a szabályzat ősidők óta nem változott, és a harci praktikák is
megengedettnek számítottak. A legtöbben egyetértettek abban, hogy ezek a
módszerek nem illők civilizált néphez, ugyanakkor a szent versenyen egyetlen
dolog volt biztos: aki először járja végig a kijelölt utat, az lesz a Bajnok.
Persze a királyválasztást a legendák kora óta nem bízták csupán az Istennő
gondviselésére, a befutó személye rendszerint már jóval a célvonal előtt eldőlt.
Bár évszázadok óta flotta helyett csak minden ház zászlóshajója indulhatott, a
tehetősebb családok olyan csatlóshajók felett rendelkeztek, amelyek
akadályozták a többieket a manőverezésben. Gyakran megesett az is, hogy egy
ház megvette ellenfelétől a „szabad előzés jogát”. Ha valaki elég sok támogatót
gyűjtött, az gyakorlatilag nyert. Tisztán játszva esély sem volt a sikerre, így hát
előbb-utóbb mindenki belekeveredett kétes üzletekbe – sosem történt másként.
Most azonban a barbár jelenléte felrúgta a hagyományt. A verseny olyan
hamar került megrendezésre, hogy senkinek sem maradt ideje arra, hogy még a
szárazföldön elkezdhesse a tárgyalásokat. Az ifjú biztosra vette, hogy sokan
inkább a nyers erőre támaszkodnak majd – egyszerűbb és gyorsabb elrendezése
a vitáknak, mint egy tanácskozás. Csak akkor kerülhetik el, hogy egy csatatér
közepén találják magukat, ha tartani tudják a rajtnál szerzett előnyt.
A kisebb családok hajói bevonták a vitorláikat, és előreengedték a gazdagabb
nemeseket. A közepes rangú kapitányok közül sokan a nagy házak mellé
szegődtek, nyilvánvalóan azért, hogy eladhassák szolgálataikat. A legerősebbek
vagy legvakmerőbbek azonban a Sirályhoz hasonlóan előretörtek.
 Legsebesebben a Pörölycápák közeledtek, mellettük haladt ismert csatlósuk, a
Csorba Ollójú Rák, szorosan a nyomukban pedig a Kék Csikóhal karcsú, fürge
alakja látszott. A Csikóhalak hajójáról úgy hírlett, hogy a leggyorsabb a világon
– Carassius csodálkozott is, miért nem törtek az élre hamarabb. Nem baj,
gondolta, most épp kapórajön. A Pörölycápák nem sokat gondolkodnak azon,
megtámadjanak-e valakit. Nem fogják hagyni, hogy az a kis hajó csak úgy
elsuhanjon mellettük. Amíg lelassítják egymást, ők egérutat nyerhetnek.
– Fiúk, készüljetek! Tatvitorlát szélirányba fordíts! – kiáltotta a legénységnek.
Ahogy kiértek az öbölből és észak felé fordultak, a szél már kevésbé
támogatta őket. Az erős oldalszél inkább az olyan háromszög vitorlájú hajóknak
kedvezett, mint a Csikóhal. Csatában esélye sem lett volna a Sirály ellen, de
amíg szabad utat kapott, addig a partközeli utakhoz tervezett, kis merülésű hajó
szinte szárnyalt a vízen, és csakhamar utolérte a Pörölycápát. Carassius már épp
megörült volna, ám a kevély, erős hadihajó elengedte maga mellett a Csikóhalat.
Sőt, ezzel egy időben a Rák is előrelendült.
– Kormányost ide! Azonnal! – kiáltotta Carassius.
Ide nem volt elég az ő manőverezési tudása. A Csikóhal és a Pörölycápa
szövetségre lépett. A mezőny leggyorsabb és a legerősebb hajója – együtt
legyőzhetetlenek. Ha nem sikerül időben meglépniük, a Csikóhal és a Rák két
oldalról elvágja a menekülési útjukat, és lelassítja őket. Ez épp elég ahhoz, hogy
a nehézkes Pörölycápa utolérje a Sirályt – azt pedig lehet, hogy nem élnék túl.
– Garda, hozzátok elő az átokcserepeket!
Miután feltörték az olaj és égetett mész keverékével telitöltött agyagedények
szurkos pecsétjét, kevés vizet löttyintettek beléjük. Egy kis katapult segítségével
azonnal az ellenségre hajították őket, még mielőtt a felhevülő mész ereje
szétvetette volna a cserépburkot. Általában csak a legveszélyesebb kalózok ellen
vetették be, és kizárólag akkor, ha az ellenség a figyelmeztető lövések után sem
adta meg magát. Az átokcserepek nagy mennyiségű előállításának költségeit
amúgy is csak a király és a gazdagabb nemesi házak engedhették meg
maguknak.
A széttört cserepekkel borított ellenséges hajónak elég egy szikra ahhoz, hogy
lángra kapjon. Carassius irtózott a felhevült olaj miatt gyorsan szétterjedő,
nehezen oltható tűztől és az égő emberek sikolyainak emlékétől. Remélte, hogy
sosem kell meridiai hajó ellen használnia ezt a fegyvert, de azt is biztosra vette,
hogy a Pörölycápáknak nincsenek ilyen aggályai.
Mire előkészítették a hajítógépet, a Csikóhal és a Rák már két oldalról
közrefogta a hajót, így nem tudtak északnak haladni, arra kényszerültek, hogy
letérjenek a verseny útvonaláról. Ha mégis fordulni próbálnának,
összeütköznének. Igaz, a Sirály nagy tömegével hullámsírba taszíthatná a kisebb
hajókat, ám félő, hogy túlságosan megsérülne a hajótest, és ők is rajtavesznének.
Először a Rák legénysége próbálta megcsáklyázni a hajójukat.
– Vágjátok el a köteleket! Ne hagyjátok, hogy közelebb húzzanak! – ordította
Carassius.
Emberei serényen próbáltak levágni a hajóról minden kötelet, mindhiába. A
közelharc elkerülhetetlennek látszott.
– Száraz átokcserepeket rájuk! Gyorsan, mielőtt átugranak!
Carassius nem akarta megkockáztatni, hogy a közvetlenül mellettük álló
hajón tűz üssön ki – a lángok a Sirályra is átterjedhettek volna. Az agyagedények
azonban így is sokat segítettek. A külső, olajjal átitatott mészréteg alatt, a
golyóbisok magjában még száraz égetett mészpor is bőven akadt. Amint az
ellenség fedélzetén széttörtek az edények, a finom, fehér por beterítette a
közvetlen közelben álló matrózokat. Váratlanul érte őket a támadás, hiszen úgy
hitték, sikerült meglepniük a Sirály legénységét, nem számítottak ellenállásra.
 Akiknek az égetett mész izzadt bőrére került, maró fájdalmat éreztek, de ez
semmiség volt ahhoz a kínhoz képest, amit a szemükbe jutó anyag okozott.
Égetett, szúrt, akárha ezernyi tű hegye érné a szemgolyójukat, és minél inkább
folyt a könnyük, annál rosszabb lett. A tapasztalatlanok társaik figyelmeztetése
ellenére ösztönösen elkezdték dörgölni a szemhéjukat, de így csak még több
mészt kentek a szemükbe. Az elviselhetetlen fájdalom megvakítatta őket.
Félelmükben segítségért kiabáltak, sírtak, mint az elhagyott gyermekek.
Elvesztették önuralmukat, és túl szaporán vették a levegőt – amelyben sűrű
felhőt alkotott a por. Köhögniük kellett tőle, és egyre nehezebben lélegeztek.
Volt, aki kínjában már nem bírt a hajón maradni, hanem a hűs tengerbe vetette
magát.
A gyakorlottabb matrózok hamar összeszedték magukat – kendőt kötöttek
arcuk elé, úgy próbáltak meg átjutni a Sirályra. Nem nyújtott teljes védelmet, de
az elülő porban így is tudtak vívni. A közelharcban Carassiusék ekkorra már
megszerezték a helyzeti előnyt – pár fiatal matróz Gecco vezetésével átszállt a
Rák fedélzetére, és sikerült egészen a tatig visszaszorítaniuk az ellenséget.
Carassius azonban még korántsem nyugodhatott meg. Nem csak ők használtak
átokcserepeket, az ellenségük sem volt bolond. A fürge Csikóhal eléjük került, és
biztos távolságot tartva lőtt rájuk. Nemcsak mészport, hanem tiszta olajjal töltött
agyagkannákat is hajítottak a Sirályra, aztán tüzes nyílzáport zúdítottak rájuk. A
mész-porfellegtől a matrózok nem tudtak időben az olajtócsákhoz férni, amelyek
a tüzes nyilaktól azonnal meggyulladtak. A lángok gyorsan terjedtek, már az
árboc alját nyaldosták.
– Azonnal leengedni a vitorlákat, mielőtt tüzet fognak! Homokzsákokat ide! –
ordította Carassius.
Az átokcserepek tüzében az a legszörnyűbb, hogy öngyilkosság vízzel oltani
– nem csak a mészpor, hanem a szétfreccsenő, forró olaj miatt is. Gyorsan kellett
cselekedniük – ha lángra kap az árboc, annak is örülhetnek, ha sikerül
kidönteniük, mielőtt még a többi vitorlára is átterjedne a tűz. Az is kisebb csoda,
ha egy ilyen esetet túlél a hajó, a verseny megnyerésére esélyük sem lenne.
Ráadásul a Pörölycápa is egyre közeledett. Carassius tehetetlenül nézte, ahogy
több család hajója is elhaladt mellettük. Senki sem akart rajtuk segíteni. Még a
barbár hajója is megelőzte őket.
Carassius kétségbeesetten küzdött a lángok ellen. Halántékát égette saját
lecsorduló verejtéke, ingujja megpörkölődött. Mellkasa sajgott, de kényszerítette
magát, hogy ne ziháljon – a füst és mészpor mindent ellepett. Szemét
hunyorogva próbálta védeni, de még így is könnyezett. Az arcok elmosódtak,
nem tudta, éppen melyik társa áll mellette. Az egyiküket eltalálta egy olajos
cserép – széttört a hátán, ruháját átáztatta az olaj. Lángra kapott. Üvöltve
próbálta letépni magáról a ruhát, mindhiába.
– Feküdj! – kiáltott rá Carassius.
Gyomra görcsbe rándult az égő hús bűzétől, de nem hátrált meg. El akarta
oltani a férfit. Ő a kapitány, ő hozta ide, ő felel érte. Meg kell mentenie.
Kérges ujjak vájtak a karjába, valaki visszatartotta, és a fülébe ordított, de
Carassius nem értette, mit. Csak a saját szíve dübörgését hallotta, csak az égő
férfit látta maga előtt.
A matrózban nem maradt semmi emberi. Őrülten rohant át a fedélzeten, majd
a vízbe vetette magát. Hogy utolsó, megfeszített akaratával így próbálta
megvédeni a lángoktól a hajót, vagy csak az ösztön hajtotta – már nem számított.
Semmi sem számított. A barátok és ellenségek halálsikolyait nem lehetett
megkülönböztetni. Csatazaj volt, zavaros, harsány és értelmetlen – Carassius
már szinte nem is hallotta, elméjére csend és köd borult. Elég. Elég! Ordítani
akart, de egy hang sem hagyta el a torkát. Sosem érezte még ilyen tehetetlennek
magát. Meg kell adnunk magunkat. Különben megölnek mindenkit. Mindenkit.
Ekkor azonban meghallotta Gecco hangját a Rák kormányától:
– Kapitány úr! Carassius kapitány! Hahó! – Carassius lassan ráemelte a
tekintetét. – Most megmutatjuk nekik. Miénk a híd! Még tudjuk tartani, amíg...
Engedje ki a vitorlákat! Induljon! Nyerje meg a versenyt! És köszönöm! Mind
köszönjük!
A Rák már kicsivel előttük járt, mivel ők a harc hevében nem engedték le a
vitorláikat. Most Carassius látta, ahogy az ellenséges hajó lassan a szélirányba
fordul, előrelendül, majd egyenesen nekiütközik a Csikóhalnak. A rémült
kiáltásokat elnyomta a fa recsegésének hangja. A két roncs süllyedni kezdett, de
a Sirály nem várhatta meg, míg elnyeli őket a hullámsír. Carassius ökölbe
szorította kezét, hogy ne remegjen, és kiadta az indulási parancsot.
A Pörölycápa még mindig szorosan a nyomukban haladt, a nagy hadihajónak
az is elég, ha lőtávolba ér. Hiába volt a Sirály gyorsabb, túl sok sérülést
szenvedett. Carassius csak az Istennő kegyéért imádkozhatott. Elbukott. Nem
tudta épségben hazavinni a legénységet. Geccóékat vagy az ütközés ölte meg,
vagy a Rák túlélői – Carassius a szíve mélyén remélte, hogy az előbbi. Nem volt
idő a gyászra, már alkonyodott. Éjjel senki sem fog nekivágni a
Roncstemetőnek, még beérhetik a többi hajót. Ám egyetlen hiba, egy túl éles
kanyar vissza a verseny útja felé, és máris a Cápával kell szembenézniük.
Már majdnem feladta a reményt, amikor úgy tűnt, imái meghallgatásra
találtak – a Cápa hirtelen megállt, a távolból izgatott kiabálás hangját sodorta a
szél. Mintha a vitorlás merülése is megnőtt volna, mint amikor túl sok
rakományt cipel. Carassius nem fecsérelte az értékes perceket arra, hogy ezen a
rejtélyen gondolkozzon. Talán tényleg az én sorsom megnyerni a versenyt? –
villant fel agyában a gondolat. Aztán eszébe jutott Gecco.
– Hajrá fiúk! Geccóért, és minden bajtársunk emlékéért! Győznünk kell –
kiáltotta matrózainak.
Előttük a távolban egy közeledő sólyom alakja tűnt elő.

Espadon szinte nem is pislogott, úgy bámulta az isteni ajándék által

megjelenített képet. Szeme előtt összefolytak a sárga és piros foltok. A hajó
lassan siklott a vízen, ráadásul minden elágazónál először csónakot kellett
előreküldeniük, nehogy befussanak egy olyan zsákutcába, ahol aztán nem
tudnának megfordulni. Csalódottság öntötte el, ennél fenségesebbnek képzelte a
Nagy Zátony legyőzését. A matrózok is mind fásultak és szomorúak voltak. Az
első haláleset ezen a hajón. És egész biztos, hogy nem az utolsó.
Hamar rájöttek, hogy a legjobb azon az úton maradni, amelyen időnként
vashajók roncsai, és furcsa, cölöpökre tűzött rozsdás fémlemezek, meg egyéb
szemét található. Ügy tűnt, a széles, mélyített medrű csatorna átszeli a zátonyt.
Csak itt-ott töltődött fel hordalékkal annyira, hogy le kelljen térniük az útról,
hogy kerülő ösvényt keressenek. Mintha az ősök lábnyomaiban lépkednék.
A hajókosárban felügyelő őrszem felkiáltott.
– A láthatáron! Valami nagy... Azonosítatlan fémóriás a láthatáron!
Espadon kiment a fedélzetre.
Mi a franc? Egy-egy csorba fémtorony tört a magasba a csatorna két oldalán,
közöttük kettéhasadt rudak jelezték a néhai híd helyét. Espadont a Vastoronyra
emlékeztette. Az építmény váza csillogó volt és sima, mint a frissen fényesített
kard, a torony burkolata azonban nagyrészt lemállott, csak itt-ott maradt meg pár
rozsdás lemez. Alga és kúszónövények zöldelltek az aljzathoz közel. Valamivel
előrébb egy hasonlóan épült monstrum ívelt át a víz felett. Az sokkal jobb
állapotban maradt, bár a borítás arról is hiányzott. Tetején valaha óriás
fémbetűkből kirakott írás lehetett, mára csak néhány jel maradt olvasható: „F.I..
,es”.Egy kapu vagy talán erődítmény?
Ahogy a roncsot elhagyva lassan sodródtak az épen maradt kapu felé,
mindenki rettegéssel vegyes csodálattal bámulta a hatalmas fémelemeket. Még a
vitorlás köteleinek nyikorgását is hallani lehetett az áhítatos csendben.
– Kapitány, az ereklye megváltozott! Furcsa írást mutat – kiáltott ki a
kabinból Gaviota.
Espadon rögtön odarohant, mögötte Razza sietett a szobába. Az Istennő
ajándéka sípoló hangot adott, és valóban jelek rajzolódtak ki a fekete üvegben.
Espadon felismerte őket, sokszor látott hasonlókat a Vastorony szent termeinek
falán. Az ősök írásjegyei. Talán utasítást kapunk az Istennőtől?
– Razza, el tudod olvasni?
– A szavakat igen, de a szöveget...
– Ha a szavakat ismered, mi a baj?
– Nem értem. Ez halandzsa!
– Minden, amit az Istennő szól hozzánk, szent! Talán csak a Bajnok értheti
meg.
– Szó szerint ezt írja: „Híd az égi birodalomba. Kérem, üdvözöljön!”
Égi? Miért égi? Az ég kékje, a tenger kékje. Ahol a kettő összeér, a végtelen.
Espadon elnevette magát.
– Hát csak erről van szó? Az ősök szellemei szívesen látnak minket! Le kell
rónunk előttük tiszteletünket, mielőtt továbbhaladunk. Razza, azonnal hívd össze
a legénységet, litániát tartunk, miközben áthaladunk a híd alatt! Kérjük az ősök
közbenjárását értünk az Anya birodalmában, és imádkozzunk népük lelkének
nyugalmáért.
– Nem tudom – nézett rá zavartan Razza. Toporgott egy ideig az ereklye előtt,
de végül feladta. – Legyen, ahogy óhajtod.
Espadon sosem vett még részt ilyen nyomasztó szertartáson. Razza annyira
dadogott, hogy lehetetlen lett volna érteni, amit mond, ha nem tudják amúgy is
kívülről a szent könyörgés szövegét.
A legénység tagjai fészkelődtek, lopva a vaskaput bámulták. Az imádságba
belesikított a kabinból kiszűrődő sípolás. Az ereklye sírt, miközben a hajó lassan
átsiklott a súlyos fémgerendák erdeje alatt.
A szél utat talált a csövekbe, ahonnan zúgó-búgó hangot hívott elő, mintha
csak az ereklye szavára válaszolna. A torony enyhén ingott, a matrózok
önkéntelenül arra gondoltak, talán épp most adja meg magát a szerkezet, a
tenyérnyi vasszegek azonban erősen tartottak. Espadon feszengve fojtotta el az
ingert, hogy a torkát köszörülje. Hátán kövér izzadságcseppek gördültek végig,
csiklandós vonalakat hagyva maguk után. Meg kell őriznem a méltóságomat. Ha
én vagyok a Tenger Bajnoka, nem hátrálhatok meg. Nem rendülhetek meg. Még
határozottabban és hangosabban mondta a papi szónoklatra a megfelelő választ.
Példát kell mutatnia a legénységnek. Szent küldetésem van. Amíg a szívem az
Anyáé, semmi sem állhat utamba, az Ő keze védelmez.
– Mert a Tenger az én Igaz Anyám, vérem a tenger vizéből való, ahová
majdan visszatérek! – kiáltotta túl a legénységet az imádság befejezéseként. Épp
ebben a percben hagyták el a kapu árnyékát.
Espadon a hajóorrba ment, a korlátra támaszkodva nézte az eléjük táruló
öblöt. Egy kőhajításnyira előttük a víz mintha felforrt volna – kövér buborékok
törtek a felszínre, habzott tőlük a víz.
– Állj! Horgonyt kivetni! – kiáltotta hátra.
Hirtelen a habok között fekete bóják törtek felszínre. Ügy néztek ki, mint egy-
egy óriási tengeri sün. Ahogy elcsitultak a hullámok, már azt is látták, hogy a
gömböket vastag láncok rögzítik az aljzathoz. Egyet kivéve. A láncszemek az
idő során elrozsdásodhattak, és most a bójával úgy játszottak a szelíd hullámok,
mint kisgyermek a labdával. Egy felgyorsuló áramlat elkapta az elszabadult
gömböt, és egy másik felé sodorta. Amikor a két tüskés golyó találkozott, előbb
a koccanás hangját hallották, aztán... Szétszakadt a levegő.
A két bója helyén vízoszlop tört fel a magasba, majd hullt vissza, akár egy
nyári zápor. Az utána ébredő hullám úgy dobálta a hajót, mint a kikötői
szemetet. Az ár visszasodorta őket egészen a kapuig, de talán ez volt a
szerencséjük. Az öböl életre kelt, és mintha egy szörny keze újra és újra lesújtott
volna a vízre, sorban emelkedtek ki a vízoszlopok, egyre távolodva, míg csak a
szem ellátott. Espadon olyan kétségbeesetten markolta a hajókorlátot, mint a
gyermek anyja kezét. Tudta, hogy mindegyik vízoszlopot mennydörgés kíséri –
tudta, de már nem hallotta. Csak egy éles sípolás maradt, úgy érezte, széthasad
tőle a koponyája. Mintha a gömbökből kiszabadult volna egy rejtélyes erő,
démonok vagy kísértetek, melyek most körbeveszik, és a fülébe sikítják átkaikat.
Mellkasát láthatatlan karmok préselték össze, hiába kapkodott lélegzetért,
tüdejébe nem áramlott levegő. A meghajló deszkák kiszaladtak talpa alól, térde
remegett, és csak azért nem esett el, mert vérző körmét a korlát fájába
mélyesztve kapaszkodott. Vállába éles fájdalom hasított, amikor nem tudta elég
gyorsan visszaszerezni egyensúlyát a hajó utolsó vad rángásakor.
Végül megálltak. Először csak a látványból fogta fel, még sokáig úgy érezte,
hogy forog vele a világ. Szeme előtt zöldes fényfoltok táncoltak, majd lassan
elhalványodtak. Elmentek a szellemek.
Csak ekkor nézett körül. A hajójuk a csatorna szélén, a kapu lába alatti puha
hordalékhoz veszélyesen közel pihent meg. Előttük barnássá és zavarossá vált a
víz, az újabb és újabb ördögi gömbök felszínre bukását habzó foltok hirdették.
Mindent elöntött a füst gyomorforgató szaga.
Élek – gondolta fásultan, szinte rácsodálkozva. Elengedte a véres korlátot, és
hagyta, hogy teste zsákként terüljön el a megnyugtatóan meleg fapadlón.

EEL TÖKMAGHÉJAT KÖPKÖDÖTT A TENGERBE. Rohadtul unatkozott.

Jó szelet kaptak, és a hólyagfejű nemesek inkább egymás irtásával meg
seggnyalással foglalták el magukat, az ő hajójukat békén hagyták. Semmi
kihívás.
A matrózok nagy része egyszerű kocsmatöltelék volt. Akadt egykét csempész
is, de csak a piti fajtából. Eel hamar megunta őket. A barbár jobban érdekelte
volna, de az ki se dugta az orrát a kapitányi lakosztályból. Fogadni mernék, hogy
kiokádja a belét is. Meg kellene nézni. Erre a gondolatra elröhögte magát.
Miközben átvágott a fedélzeten, nyugtázta, hogy minden rendben megy. A
csürhe legalább tudta, mi a dolga. Két csoportban dolgoztak, akik épp pihentek,
a főárbóc alatt gyűltek össze. Néma Flangblenny sólymát pesztrálták. Eel nem
kedvelte a matrózt. Nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy valami rosszban
sántikál, persze válogatott suhancok és bűnözők közt ez nem lenne meglepő.
Legalább csendben maradt – mondjuk kivágott nyelvvel nehéz is hangoskodni.
Eel nem fáradozott kopogással, megpróbált benyitni a kapitányi lakosztályba.
Zárva volt. Nem zavartatta magát, pár másodperc alatt megvizsgálta a zárat.
Ekkora benga ajtó, aranycsicsa és kopogtató. A zár meg bóvli. Besegítette magát
a kedvenc tolvajkulcsával.
A kapitányi kabin akkora volt, mint egy átlagos kikötői kocsma. Bezzeg mi
rohadjunk csak a hajóaljban. Kiskönyvtár, párnázott szék, puha priccs,
szőnyeg... egy óriási asztal sarkán gyümölcstál. Eel kiválasztott egy almát, és
beleharapott. Még párat beletömött a zsebébe. Jó lesz az még. Az asztal közepén
ócska papiros hevert kiterítve. Valójában többet ért, mint a szobában levő összes
kacat együttvéve. A térkép. Eel figyelmesen tanulmányozta. A koncentrációban
öklendezés hangja zavarta meg.
A hangot követve kilépett a hajó tatján lévő kis erkélyre.
– Elég szarul nézel ki – szólította meg a barbárt.
Ramal olyan gyorsan fordult meg, mint a felzavart vad. Amint meglátta, hogy
csak Eel áll előtte, megnyugodott.
– Hogy jöttél be? – morogta.
– Az ajtón.
– Bezártam.
– Meglehet. De hallod, tényleg nem vagy formában. Ügy megnyúlt az arcod,
mint egy öszvérnek. Sápadt vagy. Meg egy kicsit zöldes – vigyorgott rá Eel.
Élvezettel harapott bele újra az almába.
Ramal pár másodpercig irigyen bámulta, ahogyan rág, aztán undorodva
visszatért a hányáshoz.
– Ez lesz az új hobbid? – röhögött a csempész.
– Dögölj meg! Csak azért jöttél, hogy rajtam szórakozz?
– Eltaláltad. És megérte. Nyugi, majd megszokod. A tengert. Engem nem
biztos.
Látszott, hogy Ramal szívesen hozzávágna valamit, de túlságosan lefoglalta,
hogy gyomortartalmát felajánlja az Istennőnek.
– Nem tűnsz igazán hódító típusnak.
– Van olyan, aki okádás közben is hódítónak néz ki? – morogta Ramal.
 – Barom. Nem így értettem.
– Vigyázz a szádra!
– Arra inkább neked kell. Mi a fene maradt még benned?
Eel türelmesen várt, míg a barbár könnyített magán.
– Csak azon gondolkodtam, miért akarod megszerezni Meridia trónját. A
sivatagiak általában csak fosztogatásig jutnak, nem szoktak leállni hölgyek
szívét elnyerni.
– Víz – nyögte az elöljáró.
– Ahogy áll a dolog, szerintem az sem maradna meg benned.
– Nem. Ez a válasz a kérdésedre. Kincseket lehet rabolni, vízellátást nem.
Megtartható hatalomra van szükségem. Együttműködésre.
– Azt aztán várhatod a seggmeresztő bolondoktól! Jobban járnál, ha karddal
tartanál rendet, nem politikával.
– Tévedsz. A rettegő ember hosszú távon nem jó munkaerő. Ha már úgyis itt
vagy, jelentést kérek. Hányan vannak előttünk?
– Négyen. De csak kettő nagyhal, a többi feltörekvő piperkőc.
– Túl sok. Kik lehetnek veszélyesek?
– A Vörös Horgony mindenképp. A Cápauszonyt sikerült megfúrnunk. A
Szívkagyló szerintem meg fogja kerülni a Roncstemetőt, nem a merészségről
híres. De a Tengericsillag még gondot jelenthet. Kis ház, nagy ambíciókkal és
még nagyobb pofával.
Eel kéjesen gondolt arra, milyen képet vágnak a nemesurak, amikor a hajójuk
süllyedni kezd. A verseny előestjén sorra járta embereivel a kikötőben várakozó
hajókat, és amelyiket nem őrizték eléggé, azt meglékelték. Óvatosan a vitorlás
alá úsztak, és ökölnyi lyukat vágtak a deszkák illesztőkénél. Ezzel nem ért véget
a munkájuk – legyen akármilyen kicsi a lék, elég egy fél nap, és a hajóba annyi
víz kerülne, hogy menthetetlenül süllyedni kezd. Ezt természetesen nem akarták.
Kicsit gyanús lett volna, ha a startvonalban tömegesen süllyednek el az
ellenfeleik. Helyette a frissen fúrt lyukat rögtön meg is javították, persze csak a
maguk módján: faenyvvel elkevert fűrészport tömködtek bele, és lazán
odaszegecseltek elé egy vékony falapot. Csak idő kérdése volt, mikor adja meg
magát ez a hevenyészett foltozás. így jár az, aki nem figyel eléggé a hajójára.
Közben bementek a kabinba. Ramal azonnal lerogyott egy párnázott székre.
Szédült, és látszott, hogy valószínűleg a feje is hasogat. Eel inkább elfordította
róla a tekintetét. Kimulatta magát, most már kezdte megsajnálni, aminek a
barbár biztosan nem örülne – egy férfinak sértés, ha szánja egy beosztottja.
Inkább a térkép felé fordult... volna. Eltűnt.
– Hol a térkép?! – kiáltott fel, mire az elöljáró is talpra ugrott.
– Micsoda?
Összenéztek, majd az ajtóra. Résnyire nyitva volt.
– Te anyaszomorító barom – kiáltott fel Ramal.
– Mondja a féleszű, aki képes az asztalon hagyni! Azt a tetves zárat egy
gyerek is fel tudná törni.
Eel nem várta meg, míg a barbár válaszol. Nem maradt idejük veszekedni.
Amilyen állapotban volt, Ramal úgyse tehetett semmit, így hát neki kellett
cselekednie, méghozzá azonnal. Kirohant a fedélzetre. Bármilyen apró, gyanús
jel után kutatott. Miközben az elöljáróval beszélgetett, a matrózok közt
megtörtént a váltás. A pihenő csapat a hajóorrban kockázott, a többiek kezelték a
vitorlákat. Eel nem akart túl nagy feltűnést kelteni – azzal csak arra késztetné a
tolvajt, hogy elrejtőzzön. Lelassította lépteit, és látszólag szórakozottan járkált
fel-alá a fedélzeten. Közben figyelte az emberek arcát, és megszámolta őket.
Egyvalaki hiányzott.
– Hol van Flangblenny? – kérdezte az egyik matrózt.
– Ő figyel a hajókosárban, uram.
A francba. Ő lesz az.
Épp abban a pillanatban, amikor felnézett az árbocra, látta, ahogyan
Flangblenny sólyma felszáll, tesz egy kört a hajó felett, majd elrepül dél felé.
Elkéstem. De kicsinálom, az biztos! Olyan dühödt gyorsasággal mászott felfelé,
hogy az összes matróz félbehagyta a munkát, és őt bámulta. Amikor végre felért,
úgy ugrott be a hajókosárba, mint egy vadállat, és az ott kuporgó férfira vetette
magát. Egy jól irányzott rúgással kiverte kezéből a kést. Hallotta, ahogy reccsen
a csont, és Flangblenny felhördül fájdalmában. Eel nem törődött vele,
leszorította a földre, és addig verte a mocskos képét, amíg a matróz el nem
veszítette az eszméletét. Orrából és kitört fogai helyéről ömlött a vér.
Eel csak ekkor állt meg lihegve, majd átkutatta az árulót. Legnagyobb
meglepetésére megtalálta nála az összetekert térképet. De hogyan? Hisz tisztán
láttam, ahogy elrepül a sólyom egy tekerccsel.
Alaposabb motozás után talált még egy érdekességet: egy zsebkendőnyi
vászondarabra egyház címere volt festve. Az Arany torkú Sirály. Valószínűleg
ők küldték a tolvajt. Ugyan nem vallott túl nagy előrelátásra, hogy ezt az
ordítóan árulkodó jelet Flangblenny csak úgy magánál tartotta. Biztosan meg
kellett mutatnia a sólyomnak, hogy a madár tudja, melyik hajó díszvitorláját
keresse.
Eel lemászott a fedélzetre. A matrózoknak meghagyta, hogy hozzák le az
áruló testét, és kötözzék az árbochoz. Ő maga Ramalhoz sietett.
– Szedd össze magad! Azt hiszem, a térképet ezentúl inkább én tartom
magamnál. Ki kell hallgatnunk a tolvajt.
– Ki volt az? – morogta a barbár. Nem volt épp ereje teljében.
– Kettőt találhatsz, annyit segítek, hogy volt nála madárposta – mondta
idegesen Eel, de nem várta meg, míg a másik válaszol. – A Néma Flangblenny.
– Rád bízom. Csinálj vele, amit akarsz.
– Te vagy a kapitány, jönnöd kellene.
– Biztos nagyon ijesztő leszek, ha lehányom a foglyot. Jobb, ha te mész.
– Ahogy gondolod. De könyörgöm, szedd össze magad még a Roncstemető
előtt!
– Meglesz. Most menj! Ez parancs.
– Parancs, mi? Jó vicceid vannak – húzta el száját a csempész, de azért sarkon
fordult és kisietett. Csináljak vele, amit akarok, azt mondod? Csak aztán nehogy
panaszkodj nekem, hogy túl durva voltam.
– Hogy ityeg, Flangblenny? Látom, ma sem vagy beszélgetős kedvedben –
lépett fülig érő vigyorral a fogolyhoz. Az ültében kikötözött férfi halkan
nyöszörgött, próbálta elfordítani a tekintetét, de Eel megragadta az állát, és
kényszerítette, hogy felnézzen rá.
– Akartam már kérdezni, tudod, csak úgy kíváncsiságból... milyen érzés,
amikor kivágják az ember nyelvét? Igaz, hogy egy izzított vascsipesszel tépik ki,
hmm? Neked is úgy csinálták, Flangblenny?
– Az áruló bátran tűrte a csipkelődését, arcán eltökéltség látszott.
– Egyszer elcsevegtem egy herélttel. Képzeld, azt a sebet is kiégetik utána.
Szerinted melyik fájhat jobban? Nincs kedved kipróbálni, kedves Flangblenny?
Eel elővette kését, meg az utolsó almát. Összekulcsolt lábakkal leült
Flangblenny elé, és ráérősen meghámozta a gyümölcsöt, miközben fütyörészett.
Csak akkor szólalt meg újra, amikor már fehér, lédús szeleteket vágott belőle.
 – Tudod, én nem heccből vagyok ezen a hajón. Kell nekem innen valami. Egy
térkép. A kapitány nekem ígérte fizetségül. Nekem, érted? Az én térképem. Te
miért is vagy a hajón? Magad jöttél? Vagy valaki szépen megkért rá?
Eel bekapott egy szeletke almát, és miközben rágott, figyelte a rab arcát. Úgy
tűnt, az kezdi kényelmetlenül érezni magát, izgett- mozgott a kötelei alatt, de a
tekintete nem árult el semmit. Egyelőre.
– Persze tudom, hogy te sosem akarnál meglopni engem. Nem. Hiszen itt
hagytad a térképet, igaz-e? Hát mit küldtél a kis madárkáddal? Szerelmes levelet,
netán? – Mellényzsebéből előhúzta a sirálycímeres vászondarabot, és felmutatta
Flangblennynek. – Úgy tudom, az ifjú Sirály majd’ meghal a formás
férfiseggekért. Csak nem szeretnéd te is kipróbálni az ágyban, Flangblenny? Ez
lenne a kis hölgy keszkenője, hm? Lehet, hogy segíthetek. Úgy tudom, némely
buzeráns él-hal a heréit fiúcskákért!
Amikor ezt mondta, gyorsan a kikötözött férfi öle felé kapott a késsel. A
penge súrolta a fogoly nadrágjának durva anyagát, de nem vágta meg. Eel csak
egy szelet almát pottyantott Flangblenny lábára. Azt remélte, a fogoly pánikba
esik, és látott is rajta némi ijedtséget, de messze nem tört meg. Sőt, miután
elhúzta a kést, mintha egy mosoly halvány árnyéka is megjelent volna a szája
sarkában.
Túl nyugodt. Persze, túl egyszerű volna, ha a Sirály lenne a megbízó. De
akkor kicsoda ?
– Elnézést, milyen faragatlan vagyok, meg se kínáltalak – bökött az
almaszelet felé. – Hol tartottunk? Ja, igen, a kis tökös hölgynél. El kell
szomorítsalak, de most, hogy így közelebbről megnézlek, szerintem még
herélten se tetszenél neki. Köztünk legyen szólva – itt játékosan lehalkította a
hangját, és közelebb hajolt a borostás matrózhoz -, úgy nézel ki, mint a kétnapos
hányás.
Eel újabb almaszeletet tolt a szájába.
Kik a Sirály szövetségesei? A Vörös Horgony.
– Talán még postásnak elmennél. Hogy is hívják a kis taknyot, akivel az
Aranytorkú kefélget? Ja igen, Niuhi!
Semmi reakció. Aztán bujkáló, gúnyos mosoly. Növekvő önbizalom. Rossz
helyen tapogatózott. Lassan megérzi, hogy csak találgatok, és akkor kezdhetem
elölről az egészet, hogy rohadna szét az a bamba képe!
 – Látom, nem ízlik az alma. Talán holnap jobban értékeled majd a
kedvességemet. Nem sietünk, a királyi törvények értelmében úgyis halál vár rád.
Mi volt ez? Mintha Flangblenny összerezzent volna. Csak épp nem a halál
emlegetésénél. Királyi törvény, ez a kulcsszó. Királyi. Mi a dögfenék?
– Talán nem is dobunk a tengerbe, hanem hazaviszünk, és átadunk a jó öreg
Walrusnak. Vajon mit fog tenni, ha a leendő veje elpanaszolja neki, mit tettél? –
Ez hatott. Flangblenny homlokán kezdtek megjelenni, az első árulkodó
izzadságcseppek. – Csak nem ő tépette ki a nyelvedet is? Vajon legközelebb mit
vesz el tőled?
A rab idegesen nézett körül. Enyhén remegett.
A kis sirály barátja a föpapnőnek. Bár ő nem túl veszélyes tényező. Kisírta
volna apucinál? De az a kurafi minket támogat! Habár, Walrus tapasztalt
játékos, nem idegen tőle, hogy egyszerre két patkányra tegyen.
Ahogy belegondolt, egyre valószínűbbnek tűnt.
– Nem, mégis inkább én büntetlek meg – nevetett Eel. Elkaptalak. Kész van.
Innentől kezdődhet a szórakozás! Erősen bekötötte Flangblenny száját. Utálta, ha
túl hangosan sikítanak.
– Tudod, mi a kedvenc sportom, Flangblenny? A vadászat. Tengeri vadászat.
Voltál már cápavadászaton? – Közben mély vágást ejtett Flangblenny
csuklójánál. A fogoly hiába is próbált kiszabadulni. – Nem tartunk gyakran, a
cápa annyira nem is finom. De ha túlságosan elszaporodnak, kevesebb hal jut
nekünk, úgyhogy néha muszáj. Na meg... Szórakoztató. Nagyon szórakoztató. –
Másik csukló, második vágás. – Először beleborítunk a vízbe egy hordónyi
véres halcafatot, ami a konyháról maradt. Mert mi nem pazarolunk. A cápa meg
jön, mer' enni akar. – Bal láb, boka. – Van egy aranyos szokásuk: ha túl sok a
vér, elönti az agyukat a tajték.
Zabálniuk kell. Akkor aztán mindegy, mit dobsz a vízbe, lenyelik. – Jobb
boka, utolsó vágás. Flangblenny szeméből ekkorra már potyogtak a könnyek.
Amikor végzett, Eel egyetlen nagy falatban bekapta az alma maradékát.
– Oldozzátok el, és dobjátok a tengerbe! Hadd ússzon! Majd a Sirály felveszi,
ha elél addig.
Néhányan vonakodtak teljesíteni a parancsát, de azért akadt egykét
vállalkozó. Négy matróz felemelte a vergődő Flangblennyt, aztán röhögve
áthajították a korláton. Mindenki odagyűlt, nézték, ahogyan Flangblenny
küszködik a hullámok között, és fogadásokat kötöttek rá, meddig bírja.
– Uram, tényleg vannak errefelé cápák? – kérdezte félénken az egyik
kocsmatöltelék.
– Mit tudjam én – vont vállat Eel, aztán kését tisztogatva elsétált, hogy
jelentsen Ramalnak.

Espadon feltápászkodott és körülnézett. Úgy tűnt, sem a hajóban, sem a

legénységben nem esett nagyobb kár, az Istennőnek hála. A legtöbben elestek,
ahogy ő is, de a zúzódásokon kívül csak három embernek tört csontja, őket
Razza máris kezelésbe vette.
– Gyülekező! Mindenki az imahelyére! – hívta össze a matrózokat.
– Visszafordulunk? – kérdezte reménykedve Balen. Nem csak ő, mindenki
félt.
Espadon mélyen beszívta a zátony hínárszagú levegőjét. Talán azért nem
engedi át a kapu, mert mégsem érdemes a bajnoki címre. Keze ökölbe szorult.
Talán... De ha most elmenekülök, akkor biztosan nem leszek.
– Nem. Erről már döntöttem – intette végül csendre a parancsnokot. – Nem
hátrálhatunk meg, bármilyen szörnyűség áll célunk elé.
– Átkozott ez a hely? – hangzott a matrózok soraiból.
– Te mit mondasz, Razza? – kérdezte Espadon.
– A két gömb találkozásakor mennydörgés szólt, és a hullám úgy dobálta a
hajót, akár a legvadabb tengeri vihar. Egy pillanatra erős fényt láttam. Mint egy
villám.
– Lehet, hogy ördögökkel harcolunk, mégse fordulunk vissza? –
méltatlankodott Balen, de a kapitány nem törődött vele.
– Villám? Gondolod, hogy ez a Villámurak átka? – faggatta a papot.
– Felhőtlen időben vihar tombolt a tenger felszínén, mintha az ég haragját a
vízre irányították volna. Nincs más magyarázat. Az ereklye üzenete egy Égi
Birodalomról szólt. Lehetséges, hogy ezzel üzentek: „Itt ér véget a
Tengeristennő hatalma, ezen túl mi uralkodunk.”
– Badarság, az Istennő hatalma végtelen, akár a tenger.
 – Pontosan, és a Torony Szívének visszaszerzésével ezt be is fogjuk
bizonyítani a hitetleneknek, uram – helyeselt Razza. – De...
– A Villámurak? – kiáltott fel Kame. – Mekkora erő!
Espadon figyelmesen nézte az ifjú arcát. Idegesen izgett-mozgott ültében,
szeme tágra nyílt. Nem hajtotta le fejét, mint a többiek. Nem harapott az ajkába.
A legendás ellenség kevésbé rémítette meg, inkább izgatottá tette. Látszólag egy
cseppnyi kétely sem merült fel benne, hogy a kapitánya megoldja-e a problémát
vagy sem. Espadon irigyelte. Hiába volt csak pár évvel idősebb, a kalandvágyó
kölyköt figyelve öregnek és megfáradtnak érezte magát.
– Jól figyeljetek – szólalt meg Espadon -, ha ez valóban az első jele az
ellenségünknek, gondolnunk sem szabad a megfutamodásra. Ijesztő elképzelni,
hogy ha ilyen rémekkel őriztetik a kapuikat, akkor mi várhat még ránk odaát,
igaz? De azt mondom, nézzétek másképp a dolgot: ha ennyire védik előlünk a
bejáratot, az nem azt jelenti-e, hogy félnek attól, hogy átkelünk a zátonyon?
Mutassuk meg nekik, hogy nem hiába rettegtek az Istennő népétől!
Válaszul gyenge éljenzés hangzott fel. Nem sikerült igazán meggyőznie a
legénységet, de egyelőre annyi is elég volt, hogy senki se akarjon lázadást
szítani.
– Eddig azt tudjuk a fekete gömbökről, hogy akkor szabadul ki belőlük a
mennydörgés, amikor egymáshoz csapódnak. A lényeg maga az ütközés lehet,
így ha a hajóval nekimennénk bármelyiknek is, végünk – összegezte Espadon. –
Gaviota, át tudnád biztonságosan vezetni közöttük a hajót az ereklye
segítségével?
– Lehetetlen, kapitány. Túl sűrűn vannak.
– Talán ha elérnénk, hogy az összes megsemmisüljön... – gondolkodott
hangosan Espadon.
– Ez már megtörtént az első alkalommal is. Csak újabbak jöttek a felszínre –
csóválta fejét Razza. – Azt is tudjuk, hogy először az után bukkantak fel, hogy
áthaladtunk a híd alatt. Talán azzal tehetnénk valamit, hogy feloldja a varázst.
– Lehetetlen! Pogány átkosság kellene hozzá – mondta Espadon.
Végtelennek tűnő csend ereszkedett a társaságra, melyet végül a

legváratlanabb személy tört meg, Kame.

– És mi lenne, ha egész egyszerűen elpusztítanánk a kaput? Mintha levágnánk

a szörnyeteg fejét.
– Haleszű kölyök! – szólt rá Balen. – Ez a tisztek dolga, ne pofázz bele, kis
taknyos! Azt hiszed, a Villámurak agyatlanok voltak? Amint hozzáérsz ahhoz a
tetves kapuhoz, égbe repül az egész zátony, erre mérget vehetsz!
– Hagyd békén! – kiáltott rá Razza. – Igazából még működhetne is. Nézd
csak azt a masszív vasszerkezetet! Talán épp azért építették ilyen erősre, mert
nem akarták, hogy bárki kárt tehessen a csapdában.
– És sikerült is, mert a kaput akkor se tudnánk lerombolni, ha akarnánk. –
Espadon csodálattal tekintett a hatalmas építményre. – Mintha magát a
Vastornyot próbálnád bevenni. Nincs olyan fegyver egész Meridiában, ami képes
lenne rá.
– Akkor miért nem vesszük el és használjuk az ő fegyvereiket? – pattant fel
Kame, és izgatottan a bójamezőre mutatott. – Amikor Szent Narwhal egyszerre
két tengermélyi szörnnyel nézett szembe, nem futamodott meg, hanem az egyik
hátára ülve vitte el az Istennő templomába a másik lenyúzott bőrét!
– Mesékkel van tömve a fejed, mint madárijesztő a kóccal! Pont annyit is ér –
morgott Balen. – Talán önként jelentkeznél arra, hogy kézben cipeld azokat az
átkozott tüskegömböket egész a vashídig?
– Igen, ha kell, megteszem!
– Csendet! – szólt rájuk a kapitány. – Marakodással semmire sem megyünk.
Kame, már nem először figyelmeztetlek, hogy viselkedj a királyi matrózok
nevéhez méltón. És Balen, tartózkodj a szentek krónikáinak ócsárlásától!
– Kapitány, engedélyt kérek Kame ötletének kipróbálásához – dadogta Razza.
– Nem mondhatod komolyan, hogy hiszel ebben az őrült tervben?
– Csak azt mondom, egy próbát megér. Néha a legváratlanabb helyről jön az
Istennő szava. Egyelőre csak azzal szeretnék kísérletezni, mekkora ütközés
szükséges a villámláshoz. Nem veszélyeztetnék emberéletet.
– Mire lenne szükséged?
– Faanyagra a raktárból, kötelekre, egy ötfős csapatra fűrészekkel, és az
átokcseréphez való hajítógépre. Azt majd Kame kezeli, úgyis jól céloz –
válaszolta némi gondolkodás után a pap.
– Jól van. De a hajót biztonságba kell vinni. Balen, te felelsz érte! Menj
vissza egészen a csorba tornyokon túlra! Mi kiszállunk a kapunál.
– Igenis, kapitány! – A vén tengeri medve le sem tagadhatta volna az örömét,
hogy nem kell a bóják közelében lennie.
A kért eszközöket kipakolták a hajóból a kapu talapzatát alkotó dombocskára,
és Espadon kiválogatta a legügyesebb kezű matrózokat, hogy segédkezzenek a
papnak. Miközben a vitorlás távolodott tőlük, Razza az összehordott fakupacban
turkált, és magában motyogva szétválogatta őket. Kaméra hagyta, hogy három
vég kötelet jó erősen csomózzon össze, hogy még hosszabbat kapjanak.
– Razza, pontosan mit csinálsz? – kérdezte tőle Kame.
– Mint mondtam, ki akarom próbálni, mekkora erő kell a gömböknek. Súly
szerint válogatom szét a fadarabokat. Minél nagyobb ütközik a bójához, annál
nagyobb az ereje. Arra vagyok kíváncsi, melyik a legkisebb, amelyiktől olyan
lesz a hatás, mint amikor a két bója ütődött egymásnak.
– És a fadarabokat a hajítógéppel akarod a gömbökre lőni?
– Nem. Két golyó szelíd koccanása is elég volt; ha a fahasábokat úgy lőnénk
rájuk, akkor biztosan kiszabadulnának a villámok.
– Akkor?
– Legjobb lenne, ha a fadarabokat nekik úsztatnánk, de nincs hozzá elég erős
sodrás, ráadásul nem tudnánk irányítani, hogy merre viszi a husángokat a víz.
Ezért inkább azzal próbálkozunk, hogy a hosszú kötélre kötött fát egy bója mögé
lőjük, és a kötéllel óvatosan visszahúzzuk, hogy nekiütközzön a gömbnek.
– Ez így biztos működni fog? – nézett rá összevont szemöldökkel Kame. –
Túl nyakatekertnek tűnik.
– Van jobb ötleted?
– Oöö... Nincs.
– Akkor imádkozz, és bízz az Istennő kegyében! – szakította félbe a
beszélgetésüket Espadon. – Razza, minden készen áll, kezdhetjük?
– Igen, uram!
Az első pár kísérletet csak tenyérnyi nagyságú fasúllyal végezték. Beletelt
egy kis időbe, mire kitapasztalták a megfelelő irányt és erőt, hogy a legközelebbi
bója mögé lőhessenek. Aztán nagyot rántottak a kötélen, és végül sikerült
eltalálniuk vele a fekete gömböt, sőt, az apró hasáb beakadt a tüskék közé, és így
amíg a lánca engedte, maguk felé húzhatták a golyót anélkül, hogy bármi ördögi
történt volna.
– Tehát meglasszózhatjuk és vontathatjuk – állapította meg Razza. – Ez
nagyon jó hír. Nagyon jó.
 A következő hajításokhoz már nagyobb husángokat használtak. A terv nem
tűnt túl sikeresnek, a hullámok hol gyorsították, hol lassították a fadarabot, így
befolyásolva az ütközés erejét, vagy épp teljesen eltérítették az útjáról, és
anélkül kellett a kötéllel visszavonszolniuk, hogy a bójához hozzáért volna.
Azért néhány kisebb-nagyobb koccanás szerencséjükre történt, és megnyugtató
volt látni, hogy a tüskés gömbök egész jól állják a próbát. Már épp nehezebb
súlyokra váltottak volna, amikor Kame elkövetett egy hibát a hajítógéppel, és a
soron következő lövedék pont telibe találta az egyik ott lebegő gömböt. Ahogy
azt Razza megjósolta, ez már sok volt a villámbörtönnek – azonnal szétrepedt, és
kiszökött belőle a tomboló vihar. Hiába számítottak rá, ezt a szörnyű hangot és
látványt képtelenség volt megszokni. A dombról jól megfigyelhették, amint a
vízoszlopok felemelkednek és visszahullnak, óriási gyűrűket hagyva hátra,
mintha csak egy nagy követ hajítottak volna a vízbe az idegen istenek. A
hullámperem ereje újabb és újabb bójákat taszított egymáshoz. Egy percig sem
tartott az egész, de miután vége lett, fülükben még sokáig hallották a távozó
szellemek sikolyait. Espadon és Razza egymás mellett állt a dombtetőn,
feszülten várakoztak, hogy ismét megjelenjenek a jellegzetes buborékfoltok,
melyeket a felszínre törő bóják követnek. Vártak, de nem történt semmi.
– Lehet, hogy elfogytak? – bizakodott a kapitány.
– Nem hiszem – rázta fejét Razza. Aztán még pár idegőrlő perc után dadogva
hozzátette: – Habár, nem kizárt. Meg kellene néznünk közelebbről.
Kame és két matróz csónakkal kievezett a bóják felé. Espadon sajnálta őket,
mindegyikük arcára kiült, hogy épp azt kívánják, bár meg se születtek volna. De
nem tehettek mást. Mélyen behatoltak a területre, ahol nemrég még tüskés erdő
lebegett, de nem találtak semmit. Kame a kapitány jelére még a zavaros vízbe is
lemerült körülnézni, de amint felszínre jött, kézjelekkel a dombon várakozók
tudtára adta, hogy tényleg nem talált semmi gyanúsat. A matrózok ünnepeltek,
amikor a kapitány kiadta a parancsot, hogy evezzenek Balenék után, jelentsék
nekik a helyzetet, és hívják vissza a hajót.
Espadon elégedetten tekintett végig az öblön. Az iszap és homok leülepedett,
a hullámok ismét kéken csillogtak. Minden békés volt – aztán megjelent egy
buborék. Espadon szíve kihagyott egy ütemet. Nem akart hinni a szemének.
Csüggedten figyelt, és már épp elhitte volna, hogy csak képzelődött, amikor
habzani kezdett a víz, és pár pillanat alatt ismét fekete gömbök lepték el a
láthatárt.
A hajó ekkorra már áthaladt a kapun. Egyenesen a bójamező felé tartottak.

A sólyom lustán körözött a hajó felett, aztán leszállt egyenesen az Aranytorkú

Sirály kormányára. A matrózok meglepetten hátráltak előle, Carassius azonban
mélyen belenézett a rá bámuló sárga szempárba. Espadon ragaszkodott hozzá,
hogy barátja is elkísérje néhány vadászatra, de Carassiust nem volt könnyű
rávenni a dologra. Egyedül a solymászatot sikerült Espadonnak megkedveltetnie
vele. Csodálta ezeket az okos és hűséges madarakat. Ez a példány különösen
nagy és gyönyörű volt, viszont egyetlen ház gyűrűjét sem viselte a lábán.
Ehelyett karmai közt egy zsineggel összekötözött, pecsét nélküli tekercset tartott.
– Hozz egy halat a konyháról! – parancsolta Carassius egy bámészkodó
matróznak.
Amint Carassius a sólyom felé kínálta a tisztított halat, az engedelmesen
kinyújtott karjára telepedett, és megvárta, míg elveszi tőle a levelet. Csak utána
csippentette ki kezéből a húst, és zsákmányával félrevonult a korlát mellé.
Miközben a madár elégedetten tépkedte a véres falatokat, Carassius megnézte a
tekercset.
Nem levél volt, hanem térkép. A Roncstemetőt ábrázolta, de nem tűnt túl
pontosnak. Egy évszázada készülhetett, az akkori szokásoknak megfelelően nem
papírra rajzolták, hanem puha, olajokkal kezelt bőrre. Ennek, és egy hozzáértő
könyvtáros-mester gondoskodásának köszönhette, hogy jó állapotban vészelte át
az idő múlását. Carassius csodálta a művészien megrajzolt partvonalakat, de nem
igazán értette, mi hasznát vehetné. Túl régi, a Roncstemető azóta biztosan
megváltozott. Ha erre támaszkodnak, a végén még zsákutcába kerülnek.
Azonban amint részletesebben áttanulmányozta a sziklalabirintust, feltűnt
neki valami – itt-ott friss tintával átjavították a térképet. Hol egy-egy mélységi
adatot biggyesztettek két kőoszlop közé, hol a sziklák formáját korrigálták
ügyetlenül. Aki a módosításokat végezte, nem lehetett képzett navigátor – a
vonalai szálkásak, elnagyoltak voltak. Talán sietve készítette őket.
Mégis ki küldene nekem ilyet? Lehet, hogy csapda?
 A sólyom észak felől jött, tehát a gazdája előttünk jár a verseny útvonalán.
– Garda, kik vannak előttünk?
– Még a csata közben lehagyott minket a barbár hajója és a Vörös Horgony.
Szorosan nyomukban haladt a Tengericsillag, valószínűleg már beérte őket.
Amikor eltávolodtunk az útvonalról, biztosan még többen megelőztek.
A Vörös Horgony. Carassius fájón gondolt vissza rá, milyen közömbösen
haladtak el mellettük.
De mi van Niuhival? Lehet, hogy... ? A Vörös Horgonynak óriási
magánkönyvtára van, lehettek ott elfeledett térképek. Ha találtak egy
használhatót, akkor Coral férje biztosan nem kötné még a szövetségesei orrára
sem. Talán Niuhi megbízta az egyik emberét, hogy másolja le a térképet és
küldje el.
Carassius hirtelen úgy érezte, bármire képes. A sok szenvedés után végre
mellé áll a sors. Igen, személyesen fogja megköszönni kedvesének ezt az
ajándékot, méghozzá királyként.
– Garda, gyere ide! Ezt neked is látnod kell – nyomta a navigátor kezébe a
térképet. A férfi pár perc alatt átlátta a sziklák útvesztőjét.
– Nahát! – kiáltott fel. – Ha a sarló alakú szikla mellett hajózunk be a
Roncstemetőbe, egyenesen átvághatunk rajta, még kanyarodnunk sem kell!
Ugyan kicsit szűk a hely itt középtájt, a két kőoszlop között, de talán átférünk. A
mélységi adatok biztatóak, igaz, azok csak tintával vannak odafirkálva. Ezzel
óriási előnyhöz juthatunk!
– Előre! – Adta ki a parancsot Carassius. – Már csak annyi a dolgunk, hogy
beérjük az élmezőnyt.
A szél északnyugat felé fújt. Ez már az évszakváltás előjele, hamarosan esőtől
duzzadó felhőket hoz majd a keleti szél, bőségesen megöntözve a délkeleti
partvidéken elterülő termőföldeket. Jobb széljárást nem is kívánhattak volna,
úgy tűnt, a Tengeristennő kedvez nekik. Carassius édes-keserű mosollyal gondolt
arra, hogy biztosan Gecco jár közben értük a túlvilágon.
Az Aranytorkú Sirály újra szárnyalt a vízen. Még Carassius is meglepődött
azon, hogy már másnap hajnalban sikerült látótávolságnyira megközelíteniük az
élen haladókat. Közel jártak a Roncstemetőhöz.
– Öt hajó a láthatáron, uram! – hangzott a jelentés. – Úgy tűnik, kettő fordulni
készül. Az egyik a Cápauszony és a másik... Nem látom tisztán. Azt hiszem, a
Szívkagyló.
– Vagyis meg akarják kerülni a Roncstemetőt – vonta le a következtetést
Carassius.
Első helyen a Vörös Horgony látszott a távolban, szorosan a nyomában a
Tengericsillag versengett a második helyért. A barbár hajója sem maradt el tőlük
túlságosan. Carassius csodálkozott, hogy a sivatagi ilyen jól szerepel. Végül is,
Walrus hajóján utazik... Ügy tűnt, Ramal azért tudja, hol a helye. Meg sem
kísérelte megelőzni az egymással hadakozó Tengericsillagot és Vörös Horgonyt.
Biztos külön úton próbál szerencsét a sziklalabirintusban.
Ahogy sejtették, az éjszaka során a Cápauszony és a Szívkagyló letért az
útról. Már hajnalodott, mire a bátrabbak a Roncstemető közelébe értek. Ez jó
lehetőséget nyújtott a Sirálynak, hogy felzárkózzon a többiekhez – minden hajó
inkább megvárta, míg felszáll a reggeli köd a sziklák közül. A Roncstemetőbe
belépni önmagában is kockázatos, egymással tülekedve, rossz látási viszonyok
között pedig öngyilkosság.
Carassius eltűnődve nézte a baljóslatú sziklák körvonalait, amint lassan
előtűntek a ködből. Csend volt, nehéz, nyugtalanító némaság. Csak a köveknek
csapódó hullámok hangját lehetett hallani, meg a saját szívének dobogását.
Rossz érzése támadt. Feszülten figyelt, bámulta a sarló alakú szikla csúcsát,
amely mellett elhaladnak majd.
– Garda, te nem látsz fenn, a sötétszürke köveknél valami furcsát? – intette
magához a navigátort.
– Semmi sincs ott. Mit kellene látnom?
– Mozgó alakok. Nem lehet tisztán kivenni, de mintha hárman lennének.
Most... Eltűntek.
– Csak a felszálló köd, uram. A párától még a kövek is mozdulni látszanak.
Felesleges aggódnod, uram, mind tudjuk, mi a dolgunk!
– Úgy legyen! – mosolygott rá Carassius. Tényleg megnyugodott egy kicsit.
Amint eloszlott a köd, elindultak. A Vörös Horgony azonnal elhaladt a sarló
alakú szikla mellett, ahogy azt Carassius várta. A Tengericsillag úgy követte,
mint egy ráakaszkodott parazita. A barbár hajója sem kanyarodott el, úgy tűnt,
ugyanott akar belépni a Roncstemetőbe. Mégsem igyekezett előre, tartotta a
távolságot a Vörös Horgonytól – szerencséjére.
A Vörös Horgony megelégelte, hogy a Tengericsillag a nyomában van. Eddig
nem igazán törődtek a kis hajóval, azonban a sziklák között nem engedhették
meg, hogy akármilyen kis mértékben is akadályozzák őket a manőverezésben –
így hát átokcserepeket zúdítottak a Tengericsillagra. A gyengébb hajónak esélye
sem lett volna a Horgonnyal szemben, ezt a kapitányának is be kellett ismernie.
Úgy tűnt, végre megjött az esze, és a sarló ívét követve elkanyarodtak balra.
Carassius szomorúan nézett utánuk. Hiába volt a döntésük stratégiailag helyes,
nem tudhatták, amit a Sirály legénysége igen: az az irány a térkép szerint éles
sziklákat rejtett a víz alatt. Ahogy elhaladtak a Tengericsillag útvonala mellett,
Carassius lengedező vonalakat látott a sarló alakú sziklától átnyúlni a
szomszédos kövekhez. Olyan volt, mint valami óriási pók ottfelejtett fonala.
Ekkor mennydörgés hasította szét a csendet. Mindenki a hajóorrba rohant, és
tátott szájjal nézte a szörnyű csodát: mintha a tiszta égből egy isteni erő sújtott
volna le rájuk, a két sziklaoszlop, amelyek között a Vörös Horgony épp át akart
haladni, megremegett, és a tengerbe zuhant. A kövek könnyedén zúzták össze a
fenséges vitorlást, helyén sűrű füst szállt az ég felé.
– Kitérni! Fordulás, azonnal! – ordította Carassius.
Ösztönösen cselekedett. Agyában csak az az egy kérdés visszhangzott: mi
történt? Az évek tapasztalatai azonban megedzették, gondolkodás nélkül is
tudta, mit kell tenniük. A legénység biztonsága az első. Nem mehetnek közel
azokhoz a sziklákhoz. Már nem tudnak visszafordulni, ahhoz túl szűk a hely. El
kell kanyarodniuk, de merre?
– Balra tarts! – adta ki az utasítást helyette Garda, a térképet lobogtatva a
kezében.
Nem voltak egyedül a választott úton. Előttük a barbár is északnyugat felé
vette az irányt.

Kame minden szívdobbanása dübörgött a fülében, ahogy a vitorlás orrában

állva nézte, amint elérik a vaskaput, majd lassan átsiklanak a nehéz fémrudak
alatt. Lélegzet-visszafojtva várt a fenséges pillanatra, amikor végre átjutnak a
Zátonyon. Vajon mi vár rájuk odaát? Már épp égbe emelte kezét, hogy
kikiálthassa örömét, amikor a kapitány a kis dombon felordított:
 – Azonnal horgonyt vetni!
A vasmacska nehéz lánca csikorogva tekeredett le a csigáról, majd a hajó
megrázkódott, ahogy az aljzatba fúródó kampó hirtelen visszafogta. A vitorlás
orra előtt egy kőhajításnyira habzott a víz, akár egy veszett kutya szája, és ismét
felszínre buktak a tüskés szörnyetegek.
Kame csak bámulta őket, fejében nem formálódtak mondattá a gondolatok.
Térdre rogyott, kezébe temette arcát. Olyan közel volt a legendák ősi világa. De
a mesék csak mesék maradnak, a mágia kora rég elmúlt, utolsó őrlángjai is csak
azért pislákolnak, hogy elzárják előlük az igazi csodákat. Hazatérnek Meridiába,
a zsúfolt utcácskákra, a halszagú kikötő bérházaiba, a megannyi idegen arccal
közös nyomasztó magányba, hogy aztán borba fojtsák a csalódottságot és idővel
saját magukat.
Kikötöttek a kapu talapzatánál, és felsorakoztak Espadon előtt. A kapitány a
történtek ellenére bizakodónak, már-már vidámnak tűnt.
– Razza, ismertesd a tervet – adta parancsba. – De csak röviden!
– Emberek, úgy tűnik, megfejtettük a kapu trükkjét. Nem tudom, hogyan
érzékeli a hajót, de a megfigyeléseim alapján csak akkor jelennek meg a
gömbök, ha közelebb vagyunk vele a kapuhoz, mint...
– Razza – szólt rá összevont szemöldökkel Espadon.
– Látok reményt arra, hogy ha a kaput megsemmisítjük, mielőtt „meglátná” a
hajót, akkor a gömbök is a mélyben ragadnak. Ehhez kérjük a segítségeteket.
– Kérjük – nyomatékosította a kapitány. – Vagyis ez nem parancs. A küldetés
rendkívül veszélyes, önkénteseket várok.
– Kötelet kell kötni pár tüskés bójára, hogy elvontathassuk, és
felhasználhassuk őket a Vaskapu ledöntéséhez – fejezte be Razza, és lesütötte a
szemét.
– Természetesen megfelelő jutalmat is kaptok a munkáért – vette át a szót
Espadon.
– Aztán mit érünk vele, ha megdöglünk? – kiáltott fel Balen. – Haza kell
mennünk.
– Elfogadom a személyes véleményedet – lépett az öreg matróz elé Espadon.
Kame lélegzete elakadt, amikor észrevette, hogy a kapitány kardja markolatára
csúsztatja a kezét.
– Választott parancsnokként, a legénység képviseletében mondom – köpött
oldalra Balen.
– Én hiszek a sikerünkben – tárta szét karját Espadon, és végigtekintett a
legénységen. – Ennek kinyilvánításául magam is részt veszek az akcióban.
– Na de uram! – méltatlankodott Razza. – Azt mégse kellene. Nem
kockáztathatja meg, maga nélkül az egész út kudarcra...
– Hallottál már valaha is olyanról, hogy más teljesítse egy férfi helyett a
küldetést, melyet az Istennő kijelölt számára?
– Ez nem... – dadogta a pap. – Az Istennő akarata, hogy ön hazavigye a
Torony Szívét, nem...
– Amihez elengedhetetlen, hogy legyőzzük az olyan próbatételeket, mint a
Nagy Zátonyon való átkelés. Értékelem a tanácsaidat Razza, de figyelmeztetlek,
hogy még mindig én vagyok itt a kapitány!
– Én veled tartok, uram – mondta Kame. Erőt vett magán, hogy ne remegjen a
hangja. Nem számít, milyen félelmetes a kihívás, a kapitányának szüksége van
rá. Ráadásul ez eredetileg a saját ötlete volt, nem hátrálhat meg.
– Helyén a szíved, Kame. Tőled nem is vártam mást – mosolygott rá
Espadon. – Nos, ki a következő? Még legalább két fő szükséges.
A matrózok válaszul szenvedélyesen bámulták a lábkörmeiket.
– Öt mérő aranyat adok az út hasznából annak, aki jelentkezik!
Az emberek egymást próbálták meg előrébb lökni, vakaróztak, toporogtak.
Végül egyikük összeszedte bátorságát, keményen oldalba bökte a legjobb
cimboráját, és így szólt:
– Fejenként tízet kérünk, ha sikerül, és tizenötöt az otthon hagyott
családunknak, ha rajtavesztünk.
Espadon farkasszemet nézett a borostás férfival, de végül rábólintott az
alkura. Készen állt a csapat. A csónakot megpakolták különféle szerszámokkal,
és két tekercs hosszú, vaskos kötéllel, melyeknek egy-egy végét a csatorna két
partján álló társaik rögzítették, egy harmadikat pedig a bója vontatására tartottak
fenn. Kame végig a kapitány arcát tanulmányozta. Egy csepp félelem sem
látszott a férfin, bátran, szinte kevélyen hívta ki maga ellen a sorsot. Akár a
hősök a kódexek illusztrációin.
Minden evezőcsapással azt kockáztatták, hogy egy hirtelen hullám hozzájuk
sodor egy tüskés gömböt. Espadon és Kame lemerült a víz alá, míg a két matróz
a csónakban maradt.
 A víz jegesnek tűnt a delelő nap melegéhez képest. Kame szemét csípte a só,
beletelt pár pillanatba, míg látása kitisztult. Szívverése kihagyott egy ütemet –
nem csak a víz felszínén lebegtek bóják, azokat talán csak elrettentő
figyelmeztetésnek szánhatták. Az igazi veszélyt a hullámfront alatt, változó
mélységben megbújó tüskés szörnyfejek jelentették. Úgy imbolyogtak az
áramlatokkal, mintha utána kapdosnának.
Kaménak eszébe jutott a vashajón tátongó lyuk. Lehet, hogy azt is egy
hasonló pusztította el? Újra látta maga előtt Pelamis kíntól eltorzult arcát.
Gyomra kavargott, most még a gömböket is kezdte rövid karú, élettel lüktető
medúzáknak látni. Lába alatt nem látott aljzatot, csak a kísérteties sötétséget – az
öböllé szélesedő csatorna hirtelen mélyült, lehetetlen volt leúszni a fenékig.
Mellkasa feszült, kénytelen volt visszatérni a felszínre.
Kame már ötödször úszott fel lélegzetért, majd bukott le a mélybe. Már nem
látta a kapitányt, magára maradt a láncok sűrűjében, melyek úgy vették körül,
akár egy börtöncella rácsai. Sosem hitte volna, hogy a végtelen tenger ilyen
magányos és nyomasztó is lehet. Megállt, lábával lustán taposta a vizet, és
behunyta szemét, hogy ne kelljen látnia a környezetét, amíg kicsit vissza nem
nyeri az önbizalmát. Érzékei kiélesedtek. Először csak saját szívverését hallotta,
majd lassan felfigyelt az áramlatok szelíd zenéjére, a tenger morajára is. Aztán
oldalról mintha egy nagy hal uszonyának csapásait észlelte volna. Óriási példány
lehetett, vagy talán egy cápa. Rögtön felnyitotta szemét, és odafordult, ahol az
állatot sejtette. A tüskés gömbök között egy elsuhanó árnyat vélt látni, de aztán
már semmi mozgást nem vett észre. Ekkor pillantotta meg, amit végig keresett:
az előtte táncoló fémgömb lánca eldeformálódott. Kame rögtön elfeledte minden
félelmét, és örömittasan sietett a felszínre, hogy kikiálthassa a jó hírt.
Espadonnal magukhoz vettek némi szerszámot, majd Kame visszavezette a
sérült láncú bójához. Egy kézifűrésszel meggyengítették a rozsdás láncszemet,
majd jól irányzott csapásokkal szétnyitották. Kamét meglepte, hogy amint
elszakadt a lánc, milyen erővel húzta a tüskés fém felfelé. Már nem tűnt olyan
hihetetlennek, hogy az ősök vashajókkal szelték a tengert.
Kamét babonás félelem öntötte el, amikor meg kellett markolnia az egyik
fémtüskét. Szinte várta, hogy kiszabadul belőle az ártó szellem, és egy vízoszlop
hátán a magasba röpíti őt, kettétörve a gerincét. Espadon arcán azonban
rezdülést sem látott, olyan merev volt, akár egy kőszobor. Kaménak az a
benyomása támadt, mintha a kapitánya transzban lenne. Ebből ő is bátorságot
merített, már csak a feladatra összpontosított. A hullámok hátán ringó bóják
labirintusában elég egyetlen rossz mozdulat... A csónak sem könnyítette meg a
dolgukat, valakinek muszáj volt a vízben maradnia.
Mire végre elértek a kapuhoz, mindenkinek remegett a lába. Amint jó
alaposan rögzítették a helyére, olyan közel a talapzathoz, amennyire csak
merték, az egész csapat kimászott a vízből, és hanyatt feküdt a meleg fövenyen.
Kame élvezte, ahogyan a napsugarak simogatják az arcát. A legszebb szűz
csókját se találta volna olyan kellemesnek, mint most ezt az apróságot. Elnevette
magát, jókedve a mellette heverő Espadonra is átragadt. Végül az egész társaság
kacagott, mígnem vidámságuk köhögésbe fúlt. Ekkor a kapitány talpra küzdötte
magát, és karját Kame felé nyújtva felsegítette az ifjút. Még nem végeztek, egy
gömbnél jóval többre volt szükségük ahhoz, hogy legyen esélyük ledönteni a
vaskaput.

A Sirály erősen megdőlt, épp csak elkerülte a jobbján fenyegető sziklafalat.

Matrózok ordítása és füstszag itatta át a nehéz levegőt. Felsírt egy kürt. Nem az
előttük haladó hajóról jött, hanem a magasból, a sziklák tetejéről.
Carassius azonnal a hírnököt kereste, ekkor látta meg a fájón ismerős képet:
fejük felett szürke kötelek lengtek, akár a pókfonál. Kötélhidak.
– Csapda! – kiáltotta. Már nem tudtak visszafordulni, túl szűk volt a csatorna.
– Legyetek résen! Minél közelebb kell kerülnünk a barbárhoz, az sem érdekel,
ha nekiütközünk! – Ha ők állnak emögött, megúszhatjuk a gyújtónyilakat. Csak
nem kockáztatnák a saját hajójukat!
A gyújtónyilak azonban nem jöttek. Mintha a mozgolódó alakok vártak volna
valamire. Bármi is legyen a tervük, az a Sirály számára semmi jót nem tartogat.
Ha találhatnánk egy másik utat...
– Garda, a térképet!
Nincs kiút. Akkor nincs más hátra...
– Hozzátok az összes megmaradt átokcserepet! Megmutatjuk ezeknek a
sivatagi szörnyeknek, hogy mi az igazi forróság!
 Remélte, hogy emberei félelmét felválthatja harci szellemmel. He tényleg a
támadás lenne a helyes lépés? Megbújjunk mögöttük, vagy kiiktassuk őket, és
úgy próbáljunk menekülni? Végül úgy határozott, a sorsra bízza a döntést.
Kanyarról kanyarra üldözték a barbár hajóját, míg lőtávolba nem értek, és
elkezdhették a támadást, így lelassítva őket, hogy még hamarabb juthassanak a
biztonságot nyújtó árnyékukba. Az ellenség vitorlája nem gyulladt ki, és végül
már annyira megközelítették, hogy Carassius még a fedélzeten rohanó
matrózokat is tisztán látta. Úgy tűnt, a mészpor mit sem használt ellenük,
mindegyikük tetőtől talpig furcsa kendőkbe burkolózott. Értelmetlen lett volna
tovább pazarolni rájuk a tartalékaikat. Ha élve kijutnak innen, akkor a
célvonalban még lesz esélyük előzni. Gecco, csak még egy kicsikét imádkozz
értünk odaát!
Még egy kanyar, és a sziklákkal határolt keskeny sáv mögött megpillantották
a nyílt tenger hívogató kékjét. A szél még sebesebben repítette őket, a hullámok
hófehér tajtékká váltak, ahogy a kőoszlopoknak csapódtak, csipkés báli ruhába
öltöztetve Tengeranyát. Carassius minden félelmét elfeledte. Bízott az
Istennőben. Először hitte igazán az életben, hogy valami többre hivatott. Talán
engem választott a sors? Talán uralkodhatnék? Egyedül nem lennék képes rá, de
Espadonnal és Niuhival együtt... Szíve a torkában dobogott. Niuhival. Igen, vele
sikerülne.
Egy kis fahordó tört szét egyenesen csizmája orra előtt. Olcsó fából készült,
félig rothadt, nem csoda, hogy széjjelhasadt. Meglepetten bámulta az oda nem
illő tárgyat. Valami korom volt benne. Annál kicsit durvább szemcséjű. Fekete
homok?
Érezte, hogy valaki nagy erővel letaszítja a tatfedélzetről, és jó pár lépéssel
arrébb, arccal a kemény deszkákon landolt. Mintha még a levegőben fejbe is
verték volna, sőt, még inkább fülön – éles hangot hallott, és rettenetesen sajgott a
koponyája. Erős záptojásszag öntötte el az orrát, prüszkölnie kellett tőle. A teste
meglepően sajgott, nem tudott feltápászkodni. Nagy nehezen hanyatt fordult.
Feje felett szürke pókháló feszült, rajta köpenyes alakok futottak olyan
könnyedén, mintha csak siklanának a levegőben. Kezükben íj. Fáklya. Szurokba
mártott nyilak.
A kapitány a fájdalommal mit sem törődve azonnal térdre küzdötte magát. A
fedélzetet csípős szagú, fehér füst borította, társai alakja elmosódott. Néhány
matróz észrevette őt, és segített felállnia. Ordítottak valamit, de Carassius nem
értette. Nem hallotta. Tétován a füléhez nyúlt, és keze megtelt valami meleg,
ragacsos folyadékkal. Ahogy szeme elé emelte, látta, hogy sötétvörös.
A sziklákról újabb és újabb hordók csattantak a fedélzeten, majd a köteleken
futkosó íjászok gyújtónyilakat zúdítottak utánuk. Ahol az égő hegy egy fekete
porral teli hordóba fúródott, ott minden teli lett a jellegzetes füsttel, az emberek
véresen repültek hátra, és éles faszilánkok fúródtak körben mindenkibe. El kell
tűnnünk innen. A tat. Ki van a kormánynál'? – gondolta Carassius, és hüvelybe
bújtatott kardját támaszként használva elbotorkált a lépcsőig.
Ahol még az imént háborítatlanul állhatott, most egy hordó kapott találatot –
Carassius látta, ahogy az egyik embere megpróbálja kihajítani a fedélzetről, de
még a kezében elérte egy tüzes nyíl. Vér és égett hús szaga hatolt a kapitány
orrába, fa, csont és ruhacafatok repültek szerteszét. Egy éles szilánk Carassius
vállába fúródott, és néhány kisebb darab az oldalát is érte. Felüvöltött
fájdalmában, de tovább rohant a lépcsőn.
Senki sem maradt a kormánynál. Nem volt kormány. A kerék helyén csak egy
füstölgő facsonk meredt az ég felé, körben a deszkákat fekete égésnyom
borította. Pár lépésnyire attól a helytől, ahol Carassius a támadás előtt állt, egy
ember ült, hátát a korlátnak vetve. Carassius odasietett. A hirtelen mozdulattól
elesett, de akkor sem állt meg. Az utolsó métereken úgy kúszott oda társához.
Valaha Garda volt. Jobb kezében még mindig a térképet markolta. Aprónak és
törékenynek tűnt, akár egy gyermek. Térdtől lefelé eltűnt a lába, csak két véres
csonk maradt a helyén, melybe félig beleolvadt a kékre festett vászonruha. A
megfeketedett anyagtól élesen elvált a sárgásfehér csont. Bal oldala és arca
teljesen megégett. Nem volt többé ember, de Carassius számára még így is, még
most is csak Garda volt, a navigátora, leghűbb bajtársa.
– Garda, menekülnünk kell! A mentőcsónakba, Garda! Haza kell vinnem
Nadiahoz. Vár a kicsi fiad, Garda, mit mondok majd neki? Garda, válaszolj!
Kék szeme vakon bámult az ég felé. Visszatükröződtek benne a fekete füst
felett szálló bárányfelhők és a csillogó napfény. Carassiust döntötték a könnyek.
Elbuktam. Senkit sem viszek haza.
Megöltem őket. Miattam... Anahita miatt. Miatta vagyunk itt! Nem, ez a pokol
nem az ő műve.
Megtörölte az arcát, és a távoli mélykék vízre tekintett. Ramal hajója épp
kifutott a Roncstemető sziklabörtönéből.
– Légy átkozott! – ordította utána.
A Sirály megrázkódott alatta, ahogy nekicsapódott egy kőfalnak. Az utolsó
kép, amit Carassius látott, az volt, ahogy az égő fővitorla egyenesen felé dől.

Espadon izmai megfeszültek, akár a célra tartott íj. Most kiderül.

Három napon át dolgoztak, immár az egész legénység segítségével, mire
Razza úgy találta, hogy elég tüskés bóját gyűjtöttek a vashíd mindkét
oszlopához. Túl nehezen találtak megszerezhető gömböket – nem lesz több
esélyük. A pap hiába számolta át újra meg újra, hogyan helyezzék el a bójákat,
senki sem tudta, mi fog történni. Ha össze is roskad a kapu, vajon sikerül az öböl
felé dönteniük? És ha elzárja a csatornát? Mennyi villámbörtön marad
észrevétlenül a vízben? Túl sok kérdés, túl kevés idő. Nem maradt más, csak az
ima. Végül mindig az Istennő dönt.
Ha az Anya a Bajnokává fogadja, többé nem nézhet vissza, bármi várja az
idegen tengeren, azzal szembe kell szállnia. Torka összeszorult, tenyere izzadt.
Tudta, hogy fél, de nem akarta elfogadni. Nem lehet gyenge, most nem.
Végigsimított a hajítógép ráncos fáján. A napsugarak felmelegítették, már-már
olyannak tűnt, mintha élne. Espadon lehunyta szemét, és elképzelte, hogy
minden a tervek szerint megy. Látta maga előtt, ahogy a kő magasba repül, majd
pontosan a csatorna közepére helyezett bójába csapódik. A kiszabadult vihar
ereje továbbadódik oldalra, a sorba kötött gömböknek, akár a középen
meggyújtott kanóc lángja, míg el nem éri a két parton elhelyezett kötegeket. így
kell lennie. így lesz.
– Kame, ne okozz csalódást – fordult a célzásra készülő ifjúhoz.
A matróz arca fehér volt, akár az évtizedes csont. Összeszűkült szemmel
célzott, majd lőtt. A kerek súly magasba röppent, épp ahogyan a kapitány
képzelte, majd egy mély hangú csobbanással elmerült – egyméternyire a céltól.
Espadon testén forróság szaladt végig, összeszorított ökle lüktetett. Rá akart
kiabálni a matrózra, de Razza megelőzte.
– Meglásd, sikerülni fog – nyugtatta a pap szelíden a remegő Kamét.
 – Én... Mi lesz, ha elrontom, ha végleg bezárul az út?
– Ha ezen aggódsz, sosem találod el. Bízz az Anyában!
Espadon elfordult. Az előbb képes lett volna megütni a kölyköt.
Elöntötte a szégyen. Miért? Miért haragudtam ennyire? Undorodott magától.
Bármi is legyen az Istennő ítélete, azt nyugodt szívvel kell fogadnia.
A Villámurak démonok, hiszen az ősök sem bírtak el velük. Náluk van a Szív
ereje, talán megrontották, és most őket szolgálja. Mindegy. El fog bánni velük.
Ha az Istennő vele van, ha ez a sorsa, akkor megteszi. De ha nem sikerül... Újra
végigtekintett az öblön, a kapun és a hajóján. Mit mond a legénységnek, ha
vissza kell fordulniuk? Mit mond Stratusnak? Anahitának? Görcsbe rándult a
gyomra. Már olyan közel volt ahhoz, hogy kiválasztottá legyen. Képtelen lenne
visszatérni Meridiába azzal a tudattal, hogy az Istennő elutasította. Túl akart
jutni a Zátonyon. Többé akart válni egyszerű embernél, látni akarta a legendákat
és az ősi ereklyét. Bajnok akarok lenni.
Fülében éles sípszót hallott a mennydörgés után. A matrózok a földre vetették
magukat ijedtükben, csak a hajítógépnek támaszkodó Kame és Espadon nézte,
ahogy a megroskadt vaskapu előtűnik a sűrű, fekete füstből. Espadonon egy
pillanatra úrrá lett a kétség- beesés. Ekkor azonban az elhajlott rudak
megremegtek, és az egész vasszerkezet nyögve-csikorogva dőlni kezdett a tüskés
gömbök raja felé. Amint a tengerbe zuhant, mintha a világvégébe nyert volna
bepillantást: amikor a tenger felnyújtózik, hogy eggyé váljon az éggel, és óriási
szökőár emészti el a szárazföldeket. A hullámok betörtek a csatornába,
hordalékot és fémszemetet görgetve maguk előtt. Mégis, amint elült a tajték, az
öböl békésebbnek tűnt, mint valaha.
Espadon mégsem könnyebbült meg. Csak miután az Istennő Hangja
segítségével áthaladtak a megmaradt bóják között, ki az ismeretlen vizekre, és a
zátony már csupán zöldellő sávként látszott a láthatáron, akkor hagyta, hogy
tagjait átjárja a bizsergető elégedettség. A matrózok énekeltek és táncoltak, a
kapitány azonban visszahúzódott kabinja csendjébe. Egyedül akarta kiélvezni a
diadal pillanatát, a megkönnyebbülést, amikor aggodalmai végleg
szertefoszlanak. Hanyatt dőlt a priccsén, és hosszan nézte a beszökő
fénysugárban libegő porszemeket. Végre békét talált a saját gondolatai elől,
többé nem voltak kérdések, csak bizonyosság. Elmosolyodott. Maga elé emelte
kezét – földöntúli hatalmat érzett benne. Hitte, ebben a pillanatban képes lenne
egyetlen csapással elpusztítani az egész világot, ha az Istennő arra kérné.

Anahita meztelen talpát égette a csontfehér homok. Fátyolvékony ruhája

könnyedén lengedezett a tenger felől érkező enyhe szellőtől, csiklandozva a
bőrét, de nem moccanhatott. Úy állt, mintha az Istennő szobra lenne, miközben
kémlelte a hullámokat. A lehető legtökéletesebb formáját kellett nyújtania, ha
már a szertartásos viselete nem egyezett az elvárttal. A paróka alatt annyira
izzadt, hogy a patakokban lecsorduló folyadék csúf csíkokat vont volna
művészien kifestett arcára, így a szolgálólányaival együtt inkább úgy döntöttek,
hogy csak a saját haját kékítik ki, amennyire tudják. A halpor sem maradt meg a
bőrén, így az is természetes színében csillogott a napfényben.
Csak két napja érkeztek meg a Fehér-öbölbe, de a lány máris utálta. Az út
alatt az elfüggönyözött hordszékébe volt bezárva, azután meg a saját sátrába. A
testőrei nem engedték, hogy sétára induljon, túl veszélyesnek ítélték. Nem
mintha eljuthatott volna olyan messzire, hogy ne legyen szem előtt. A hosszúkás
öblöt keletről a Roncstemető sziklás partszakasza határolta, nyugat felé valami
száraz, füves-göröngyös terület következett, délre pedig a végtelen sivatag terült
el, melyen akár többjárásnyi távolságba is el lehetett látni. Sivár, barátságtalan és
unalmas vidék volt.
Anahita feje megfájdult a csillogó hullámok figyelésétől. Már több, mint fél
órája várakozott – akkor harsant fel a kürt, ami szerint a legközelebbi sziklán őrt
álló csapat észrevette az első közeledő vitorlást. Annak a hajónak kapitánya lesz
a király, az ő férje. Tudta, hogy izgulnia kellene, sőt, rettegnie attól, hogy mit
hoz számára a jövő. Mégsem érzett semmit.
A Sirályt várta. Nem gondolkodott azon, mi lesz, ha egy másik nemes ér célba
előbb. Nem akarta ilyenen törni a fejét. Kényszerítette magát, hogy inkább a túl
áttetsző ruhája, a meleg, az emberek izzadságának bűze és hasonló apró
kellemetlenségek felé fordítsa figyelmét. Elmenekült a mindennapos
problémákba, és egyfajta fásultságba merült, hogy nappal ne üldözhessék az
álmait kísértő rémképek.
Messze, az öböl bejáratánál végre feltűntek a fehér vitorlák. A lány keserű
félmosollyal állapította meg, hogy távolról minden hajó egyforma. Belesétált a
sekély vízbe. Mint mindig, most is megnyugtatta, ahogy a tajték játszadozott
bokája körül. Hallotta, amint a várakozó nemesség gyülekezik mögötte, hiszen
azzal, hogy a tengerbe lépett, elkezdődött a szertartás. Nem törődött velük,
egyedül a papok kórusára figyelt. Arról daloltak, hogy a főpapnő mit érezhet.
Pontosabban mit kellene éreznie.
A nő, akinek az a sorsa, hogy a Vastoronyban szolgáljon, míg el nem jön érte
a Tenger Bajnoka, most találkozik méltó párjával. A két szentség – a monszuneső
mint asszony és a nyílt víz ura egyesül, hogy uralkodjék az emberek felett. A
főpapnő szívében imádkozik az Istennő kegyéért, aki a szelek szárnyán repíti felé
a bátor kapitányt, de hajó nem lehet olyan fürge, szél nem lehet olyan gyors,
hogy felvegye a versenyt egy vágyakozó szívvel szemben.
Anahita elgondolkodott, vajon honnan maradt rájuk ez a történet. Talán réges-
rég valóban volt egy papnő, aki a szeretőjét várta? Ha igen, akkor a régmúlt
megcsúfolása, amit most tesz – utánozza a meghitt találkozást, miközben ő
semmi ilyesmit nem érez. Milyen más lenne, ha Espadon érkezne vissza hozzá!
Egy tűnő pillanatra elábrándozott, hogy amikor közelebb ér a vitorlás, Espadon
repülőhalas címerét pillantja meg.
Nem így történt. A kibomló lobogóról Vörös Nap tekintett rá, akár egy
vadállat vérben forgó szeme. Anahita keze ökölbe szorult. Körme a saját húsába
vájt, a szívének ütemére lüktető fájdalom égette a tenyerét. Ahogy a hajó
közelített felé, lassan előtűnt az orrdísz formája, a kötelek íve és a fába vájt
minták. A lány nézte az apró részleteket, próbált akár csak egyetlen hibát,
egyetlen furcsaságot keresni, amiből rájöhetne, hogy ez csak egy újabb rémálom.
De nem talált. Méltóságát feledve tett egy bizonytalan lépést hátra. Ösztönei azt
sikították, fusson, törje át a bamba nemesek sorfalát, és tűnjön el a sivatagban.
Ehelyett megállt, szája keserű mosolyra húzódott. A sivatagban semmi sem
várná, csak az értelmetlen halál. Azzal semmire sem megy. És itt igen? Tehet
valamit? Kicsoda ő egyáltalán? Espadon jegyese, de őt a tenger talán minden
egyes percben messzebbre sodorja innen. Carassius, az utolsó barátja
cserbenhagyta, elveszítette a csatát. Anahitát, a szabad nemest valójában már hét
éve megölték, azóta csak Meridia főpapnője él. Én vagyok Meridia főpapnője.
És ha ez az egyetlen dolog, amit a kegyetlen Istennő meghagyott nekem, még
mindig megölhetem a barbárt.
 A szertartás minden egyes mozdulatát olyan pontosan és kecsesen hajtotta
végre, hogy biztos lehessen benne, a szájtáti nemesség még éveken át emlegetni
fogja. Királynői tartással sétált a hideg tengerbe, egészen derékig, karját kitárta a
hajó felé. A vitorlásról egy férfi ugrott a vízbe, hogy úszva siessen leendő
hitvese felé. Ő korántsem volt olyan fenséges, mint Anahita – az
úszástechnikájánál egy kutya is szebbet mutathatott volna. Prüszkölve állt meg a
főpapnő előtt, szakállából csepegett a víz. Anahitának lábujjhegyre kellett állnia,
hogy karjaiba zárhassa és ünnepélyesen megcsókolhassa.
Ajkát pár hosszú pillanatig a férfién tartotta, szájába sós tengervíz maró íze
hatolt. Miután véget ért a csók és a nézősereg kötelességtudó ujjongásbán tört ki,
a főpapnő próbált kibontakozni az ölelésből, de a barbár bal kezével átfogta a
derekát.
Fekete szempár tekintete fúródott a lányéba, kérdőn-kutakodón. Amikor nem
kapott választ, Ramal tétován felnyúlt, és letörölte menyasszonya kicsorduló
könnyeit. Anahita remegve gyűlölte érte.
 Orkánerejű szél tépte a vitorlákat, ide-oda cibálta a csúszós deszkákon
rohanó matrózokat. A hajó megdőlt, ahogy a fedélzetre vizet zúdító hullámok

átcsaptak felette. Már-már úgy tűnt, behódol a tenger haragjának, de az utolsó

pillanatban megrázta magát, akár egy kényes vadászkutya, és tovább-bucskázott

a következő hullámhegyre.

Espadon alig látott az arcába csapó kövér cseppektől. Szemét csípte a só,
szájában a saját vérének fémes ízét érezte. Már nem tudta, merre tartanak, csak
remélte, hogy nem tértek el teljesen a keleti iránytól. Naponta átolvasta a
Stratustól kapott könyveket, de alig talált a navigációhoz használható
információt. Kezében a vászondarabot morzsolgatta, amelyre a vörös könyvet
festették a díszkulccsal. Bármit megadott volna, hogy valaki kulcsot adjon neki,
amellyel egyszeriben helyrezökkennek a legendák zavaros foszlányai.
A régi kódexekből legalább annyit sikerült kiderítenie, hogy a Nagy Zátonyon
túl legközelebb a Gyümölcskertek Földje terül el. Mióta átkeltek a zátonyon,
ezzel az ígérettel próbálta tartani a matrózaiban a lelket, egyre kevesebb sikerrel.
Bármilyen varázslatosnak is tetszett a leírás egy helyről, ahol még a
legszegényebb családok is mindennap ehetnek mézédes bogyókat, a kapitány hitt
benne, hogy talán tényleg egy létező, gazdag és békés ország szolgált alapul a
mesének. Semmi jel nem utalt arra, hogy a közelben sziget lenne. Erre még ezt
az átkozott vihart is a nyakukba kapták... Az Istennő megharagudott rájuk?
Napok óta sötét felhők takarták az eget, és az ereklye sem mutatott utat. Vagy
talán tényleg átjöttek egyfajta szent határon, és itt az Anya akarata kevésbé
érvényesül?
 Kezdte feladni a reményt, pedig a legénységre már nagyon ráfért volna az a
legendás gyümölcsbőség. Az otthonról hozott készletükből csak kemény
búzalepények maradtak, és az ereklye segítségével fogott, megszárított hal. Nem
éheztek, de legtöbbjüknek napjában többször vérzett az ínye, és ízületeik a
legkisebb megerőltetésre is sajogtak. Nem kellett Razzát faggatniuk ahhoz, hogy
tudják, ez mit jelent. Az emberek idegesek voltak, a feszültség sokszor annyira
elharapózott közöttük, hogy bármiért kést rántottak. Pár napja Espadonnak
Balenre kellett rászólnia, mielőtt az az egyébként mindig szelíd és engedelmes
Mokarranba mártotta volna a tőrét. Csak azért, mert a matróz a saját, hetekkel
ezelőtt kapott, már rothadó almafejadagját rejtegette.
Espadon még épp időben észbe kapott, hogy elugorhasson a felé száguldó
jókora hordó elől.
– Melyik átokverte barom nem rögzítette ezt rendesen?! – kiáltott fel, de
hangját elsodorta a süvítő szél.
A kapitány végigrohant a fedélzeten, mindenhol ellenőrizte, hogy az emberek
a helyükön vannak, és a kötelek erősen tartanak. A tomboló viharban vagy csak
egészen közelről tudott utasításokat adni, vagy kézjelekkel. Most mutatkozott
meg igazán, hogy nem akármilyen csapattal indult útnak, hanem olyan
tengerészekkel, akik mind elnyerték a királyi matróz címet – minden erejüket
megfeszítve dolgoztak és segítették egymást. Hiszen az életük múlt rajta.
– Föld a láthatáron! – hangzott a tatról Gaviota hangja.
Espadon azonnal odarohant. Először az emelkedő-süllyedő vízen kívül
semmit sem látott, de amikor egy nagyobb hullám a magasba emelte a hajót,
végül megpillantotta: hosszúkás, fekete sziget terült el a látóhatár szélén. Hát
mégiscsak létezik!
– Tartsátok az irányt! Oda kell érnünk, vagy itt pusztulunk!
Gaviota a kormánynak feszült, hogy egyenesben tartsa. Egy nagyobb hullám
hirtelen megtaszította a hajót, és a navigátor elesett, a magára hagyott kerék
pedig úgy pörgött, mintha démon bújt volna belé. A hajó irányíthatatlanná vált, a
vihar erejével ember nem dacolhatott.
A sziget felé tartottak, de egyáltalán nem úgy, ahogyan szerettek volna –
egyre közelebb sodródtak a part menti sziklákhoz. A felcsapó hullámok
permetté törtek a kőfalon, majd a visszahúzódó tenger felfedte a vízben
meredező szörnyfogakat, csak hogy egy újabb rohammal újra eltakarja őket. A
matrózok kétségbeesetten húzták a köteleket, azzal se törődtek, hogy húsig
lenyúzza tenyerükről a bőrt. Amint valakit elsodort egy hullám, rögtön más
ugrott a helyére. A kapitány és a navigátor együttes erővel végül felülkerekedett
a kormánnyal vívott csatában, és a vitorlás lassan jobbra fordult. Amint sikerült
kicsit igazítaniuk az irányon, a hullámok ereje a hajó farát érte, még tovább
pördítve rajtuk. így legalább nem szemben, hanem oldalvást közelítettek a
fenyegető kőfal felé. Tovább sodródtak a part mentén, miközben csak
találgathatták, mikor jön egy nagy erejű áradat, amely végül összezúzza a hajót.
Ekkor, mintha az Istennő kertjének kapuja tárult volna fel előttük, a sziklafal
véget ért, és a távolból megannyi pislákoló fénypont hívogatta őket. A védett
öbölben a hullámok elcsitultak, lassabban sodorták a hajót. Egyetlen nagy
rándulás jelezte, amikor végül sekély homokágyba fúródtak. Espadont elöntötte
az Istennő iránt érzett hála. Sajgó végtagjai elernyedtek. Hagyta. Elhevert a sós
habbal borított deszkákon, és mély, álom nélküli öntudatlanságba merült.
Espadon mézvirág illatára ébredt. Nagyot szippantott belőle, és megpróbálta
kinyitni elnehezült szemhéját.
– Ébredezik! – lelkendezett egy csilingelő hang.
Ahogy a kapitány látása lassan kitisztult, egy élénkzöld szempárba tekintett.
Espadont a frissen kihajtott tengerparti fűre emlékeztette. A lány habfehér
arcbőrét apró szeplők pettyezték a mosolygó cseresznyeszáj vonala felett.
Amikor fölé hajolt, hosszú aranyhaja simogatta a férfi mellkasát.
Az Istennő szolgálólánya lehett – tűnődött Espadon. Nem egy rege szólt a
hősöket és szenteket tomboló viharból kimentő, halfarkú szépségekről. A
kapitány próbált feltápászkodni, hogy jobban körülnézhessen.
– Ne erőltesd meg magad! – nyomta azonnal vissza a párnára egy kicsi,
határozott kéz. – Pihenned kell. Kérsz egy kis levest? Zea azt mondja, most arra
van szüksége a testednek. Jobban leszel tőle.
– Lilia, hagyd levegőhöz jutni a szerencsétlent! – szólt rá egy enyhén
recsegős hang.
A fiatal lány elhátrált az ágytól, helyébe egy ráncosodó asszony lépett.
Espadon ekkor ismerte fel, hogy egy egyszerű fabútorokkal berendezett
szobában van. Ápolói is két lábon jártak, nem uszonyokon. Az ősök nyelvének
egy változatát beszélték, de kiejtésük jobban hasonlított a sivatagi barbárokéra,
mint a meridiaiakéra.
 – Nyugodj meg, nem jelentünk rád veszélyt. Triticumban vagy, Juglans, az
istenfi földjén. Bárhonnan is jöttél, ettől a naptól fogva itt lesz az otthonod, az ő
tulajdonában állsz – tájékoztatta szárazon a nő. – Gondolom, aggódsz a társaid
miatt. Biztonságban vannak, majd meglátogathatod őket. A hajótokat
bevontattuk a kikötőbe. Most elégedj meg ennyivel! Erőt kell gyűjtened ahhoz,
hogy a városmester kihallgathasson.
– Fogoly vagyok? – kérdezett vissza a kapitány.
– Nem. De hogy milyen jogokat kapsz, azt majd Juglans őfelsége dönti el.
– Ő fog kihallgatni?
– Túl sokat kérdezel. Már mondtam, először a városmester elé kell állnod. –
Rövid szünet után hozzátette: – Őt Salixnak hívják.
Espadon túl fáradt volt ahhoz, hogy tovább faggatózzon. Kelletlenül
belenyugodott, hogy most nem tudhat meg többet, és lehunyta szemét. Hallotta,
ahogy a két nő kimegy a szobából.
– Hagytunk melletted egy tál levest. Majd idd meg, tényleg jót tesz –
búcsúzott a fiatal lány.

Anahita egy meleg sziklán ücsörgött, onnan bámulta a tenger hullámait.

Semmi kedve sem volt a ceremónia részleteiről tárgyalni a barbárokkal, inkább a
part magányába menekült. Már harmadnapja várakozott itt, amikor csak tehette.
Amíg az összes versenyző célba nem ért, nem kezdődhetett el az ünnepség. Ma
délelőtt a kisebb házak hajói is befutottak, így Walrus úgy döntött, eleget vártak.
A parttól nem messze most is munkások kiabáltak egymásnak, miközben
felverték a sátrakat az esti mulatsághoz.
De Carassius még mindig nem érkezett meg.
– Hol marad már a gazdád? – aggodalmaskodott a lány, és megvakargatta a
mellette fekvő kutya fülét.
Kaiba a „gazda” szó hallatán heves farokcsóválásba kezdett, de amikor
beleszimatolt a levegőbe, és nem érezte sem Espadon, sem Carassius szagát,
szomorúan nyüszögött. Anahita átölelte, arcát puha bundájához simította.
Mélyen belül tudta, hogy sosem láthatja viszont a barátját. Meghalt, ahogy a
legénység is. A vidám matrózok, akiknek a házában evett, akikkel együtt ivott,
akik gyermekei a kezüket nyújtották felé – nincsenek többé. A vesztükbe küldte
őket. Emlékezett minden egyes arcra. Arra, amikor utoljára látta őket, és a parton
imádkoztak az Istennőhöz. Nem használt a könyörgés. Miért is számított volna?
A Tengeristennő mindent elvett tőle – először a szabadságát, aztán a szerelmét és
még Carassiust is.
Hinni akarta, hogy az Istennő nem is létezik. Csak az emberek találták ki, a
haláltól rettegő, bizonytalan emberek, akiknek szent törvény kell, hogy levegye
vállukról a nehéz döntések terhét. A bűnösök, akik nem tudnak együtt élni a
tetteikkel, ha nem kérhetnek irgalmat az egyháztól. És azok is, akik a papi csuha
felöltésével próbálják igazolni, hogy miért oktathatnak ki másokat. Egyszerű
emberek. Ezt akarta hinni, mert a halandók tévedhetnek, ők hibázhatnak, nekik
meg lehet bocsátani. De egy Istennő szívtelenségére nincs bocsánat. A
gyermekeit kínzó anyának nincs feloldozás. Ha a Tengeristennő valóban
mindenható, ha valóban látja az emberek szívét, és szereti gyermekeit – akkor a
sok szenvedésre csak az lehet a mentsége, hogy nem létezik.
De nem tudta elfogadni, hogy így legyen. A gyermekkorától kezdve hallott
történetek, az összes ének, mind-mind arra emlékeztette, hogy nem utasíthatja el
a szent igazságot. Ha megtenné, kit gyűlölhetne, a sorsáért? Még ehhez is a
Tengeristennőre volt szüksége. És még valakire. Ott volt Ramal. A sivatagi
szörnyeteg, aki feldúlta az életét, és akit ma estétől a férjének kellene szólítania.
Köpenyének rejtekéből előhúzta a megszentelt, kagylómarkolatú tőrét, és
elmosolyodott. Ezzel fogja szíven döfni a nászéjszakán.

A kicsi szobában sötét volt És hideg, Coral mégis otthonosnak érezte. Jobb
szeretett itthon lenni, mint fenn a hegyen, a férje villájában; még akkor is, ha a
szülőházában nem úrhölgyként kezelték, hanem ugyanúgy munkára fogták, mint
a szolgálóleányokat. Apja meglehetősen régimódi volt: a fényűző nemesi
életmód helyett ragaszkodott ahhoz, hogy az egyébként tágas és gazdagon
bútorozott ősi családi kúriában lakjanak, közel a parthoz és a kikötőhöz. „Egy
kapitány sohase legyen olyan távol a hajójától, hogy ne tudjon odarohanni fél
óra alatt” – mondogatta mindig az öreg. A lányát is a régi tanítások szerint
nevelte – ugyan elismerte annak hasznosságát, ha egy hölgy ismeri a nyelveket
és a kereskedés trükkjeit, de legalább olyan fontosnak tartotta, hogy egy asszony
értsen a háztartás vezetéséhez. Nem akart elkényeztetett fruskát nevelni, akinek
csak a divaton jár az esze, és még egy halat sem tud megpucolni és megsütni az
urának. Ezért a cseperedő Coral a délelőtti iskolaórák után rendszerint a
konyhában töltötte az idejét a szolgálók között. Megkedvelte a matrózcsaládok
lányainak egyszerű, közvetlen stílusát. Közöttük nem kellett minden egyes
kiejtett szavára ügyelnie, jó és rossz időkben egyaránt helye volt a vaskos
tréfáknak.
Miután kiházasították a Vörös Horgony családfőjéhez, minden megváltozott.
Az új otthonában a személyzet kezdettől fogva félt tőle mint a ház úrnőjétől –
nem merték kimondani a véleményüket, ha hirtelen belépett a konyhába,
mindenki elhallgatott és fejet hajtott előtte. Nem tudta leszoktatni őket róla, így
hát nem maradt más társasága, mint az előkelő hölgyek, de az álszent
csacsogásuktól csak felfordult a gyomra. A férje fogadásról fogadásra cibálta,
mint valami trófeát. Miután meggyőződött róla, hogy a felesége a legragyogóbb
a teremben, és illemtudóan mosolyog, rögtön ott is hagyta, és az üzletfeleivel
tárgyalt. Coralt nem hagyta beleszólni a ház politikájába, holott neki semmi
tehetsége nem volt hozzá.
De mindez már a múlté. Mióta Espadon kihajózott, az apja állapota
rosszabbodni kezdett. Ez jó ürügyként szolgált Coralnak ahhoz, hogy
visszaköltözhessen az ódon kúriába, ápolni az öregembert. Minden tőle telhetőt
meg is tett azért, hogy ez a szerencsés állapot minél tovább elhúzódjon.
Orka kapitány, a kalózvadász, Meridia ünnepelt hőse görnyedt háttal ült a
nyitott ablak előtt. A beszökő tengeri szél ellenére nem engedte, hogy a szolgák
felszegeljék az állatbőröket, inkább nyakig takarókba burkolózott. Ahogy
odakinn a nap lebukott a hegyek mögött, a szobát felfalta a sötétség. Az
öregember nem gyújtott gyertyát – úgysem vette volna észre a különbséget.
Coral bevitte a konyha tüzénél megmelegített, rongyokba bugyolált köveket.
Párat a vastag gyapjútakarókkal bevetett ágyba tett, a maradékot pedig az
apjához vitte. Amikor hallotta a téglák ismerős koppanását a padlón, az öreg
fázós lábával kitapogatta őket, és elégedetten sóhajtott. Nem üdvözölte a lányát,
rögtön azt a kérdést tette fel, amit hetek óta minden egyes nap.
 – Van már hír a fivéredről?
– Nincs. És nem is lesz, atyám. Elhajózott, nem fordul vissza – válaszolta
kedvetlenül Coral, miközben egy fiolányi mérget öntött a langyos hallevesbe. Az
öregember elfogadta a felé nyújtott tálat, és szürcsölve ivott belőle. Elutasította,
hogy bárki kanállal etesse, inkább maga próbált boldogulni, ahogy még tudott.
– Csak késik, majd megjön. Meg kellett kapnia a visszahívó parancsot –
motyogta reménykedve Orka kapitány.
– Küldetésen van. Túl makacs ahhoz, hogy félbe hagyja, én megmondtam
előre!
– A királyi küldetést semmissé teszi a levél. Tudja, hogy itt van rá szükség.
Tudja, hogy a trónon a helye, a jegyese mellett a helye. Meridia a hazája, nem
hagyhatja cserben.
– Azt sem tudhatjuk biztosan, hogy megkapta a királyi körlevelet. Vagy mi
van, ha valamelyik pap telebeszélte a fejét?
– A világi hatalomnál feljebbvaló az egyház szava, ez igaz. De az első mindig
a család érdeke. Hazajön, hogy képviselje a családot! – Orka kapitány keze
annyira remegett az izgatottságtól, hogy a leves kilöttyent a padlóra. Coral
feltörölte.
– Te így gondolod, de az öcsém nem. Ismerem.
– Espadon az én fiam! Az örökösöm! Úgy neveltem, hogy tudja, mi a
kötelessége.
– Akkor hol van a drága fiad, apám? Hol van, amikor a házának szüksége
lenne rá? Ugye, nincs itt. Csak én vagyok itt. A lányod van itt, az elsőszülötted!
– Neked már a férjed házában lenne a helyed! Még telik szolgálókra, hogy
ápoljanak.
Coralt elöntötte a harag. Bántani akarta az apját, amiért ilyen elutasító vele.
Mindig csak Espadon így, meg Espadon úgy. Ezerszer jobb örököse lennék a
családi flottának! Odalépett az üres kandallóhoz, és elkezdte megpakolni fával.
– Mit csinálsz? – kérdezte remegő hangon Orka.
– Tüzet gyújtok, jönnek a viharos évszak első szelei, meg lehet fagyni
idebenn. Nem tesz jót az egészségednek, apám.
– Ne, ne! Nem kell! – süvöltötte az öreg. Coral mosolyogva nézte a
szenvedését. Abbahagyta a tűzrakást, azt nem szerette volna, hogy az apja
meghaljon a félelemtől. Elég kielégülést nyújtott számára azt nézni, ahogyan az
öreg ide-oda kapkodja fejét, mintha csak azt remélné, ha elég erősen akarja,
akkor újra látni fog. Sápadt arcának bal felén vörösen izzottak a hegek. Aki
átokcseréppel dobálózik, azt előbb-utóbb el is találják vele.
– Jól van, te tudod. Mellesleg, azért hoztam híreket számodra. Véget ért a
verseny.
Orka kapitány csak hümmögött.
– A sivatagi nyerte meg, ha épp tudni akarod. A régi cimborád egy idegent
segített hatalomra. Anahita ma teszi le az esküt vele.
– Nem fogja, ő nem olyan lány. Espadon jegyese, mást nem fogad el.
– Hát nem érted, nincsen választása! Ezért mondtam, hogy beszélj Walrus
fejével.
– Hányszor mondjam még neked? Megfogadtam, hogy addig nem találkozom
vele, amíg az alkunk szerint a két fiatal egybe nem kel. Nem szegem meg a
szavamat.
– Akkor döntsd el, mi a fontosabb: a házad vagy a büszkeséged!
– A férfi becsülete a házának becsülete. Te ezt sosem értheted meg, leányom.
– Hát nem is! – viharzott ki a szobából Coral. Mára elege lett a férfiúi
csökönyösségből. Becsapta maga mögött az ajtót, amitől újabb vakolatréteg
pergett le a falról. Nem először vezette le így a haragját, amiről az ajtófélfa
melletti mély, szerteágazó repedés tanúskodott.

Anahita kelletlenül tűrte, hogy szolgálólányai öltöztessék. Más körülmények

között talán még örült is volna, hogy felveheti a legfinomabb fehér csipkéből
készült ruháját, de most a könnyed anyag érintését is vasbilincsek szorításának
érezte. Épp csak elkezdték összefogni a haját, amikor hajlongva belépett egy
fiatal belsőföldi szolgálóleány. Egyszerű homokszín vászonruháját aprólékos
hímzés díszítette, fonott fekete hajába gyöngyöket fűzött.
– Bocsásd meg, úrnőm, az udvariatlanságomat. A nevem Hurma,
szolgálatodra – hajolt meg a lány. – Ajándékot hoztam leendő urától, Ramal
elöljárótól.
– Köszönöm, de azt üzenem, túl kegyes hozzám. Felesleges udvarolnia, a
versenyen már bizonyított a Tengeristennő előtt.
– Uram arra kér, ma este ne viselj parókát és kékport. Helyette zafír
gyöngyöket és azúrszín szalagokat küldött.
– Megmondhatod neki, hogy viseletem a Tengeristennő képét fogja idézni,
ahogy az a Bajnok ünnepélyén illő. Nincs joga beleszólni a hagyományainkba –
sziszegett Anahita. Az öltöztetőlányai ijedten rebbentek szét mellőle.
– Ramal úr megérti ezt. Alázatosan kér, ne sértsd meg házigazdáit azzal, hogy
eljegyzési ünnepségükön eltakarod a hajadat. Reméli, hogy úrnőm hullámos
fürtjei a kék díszekkel ugyanúgy tükrözhetik majd a tenger fenségét.
Anahitánál betelt a pohár. Látszott, hogy az udvarias elutasítás nem segít, a
küldöncöt eleve úgy küldte ide a barbár, hogy ne fogadjon el nemleges választ.
Majd én megmutatom neki, kinek parancsolgasson!
– Vezess az elöljáróhoz! – pattant fel a helyéről, és talpra rángatta a rémült
Hurmát.
– Nem hiszem, hogy ez... – mentegetőzött a szolgáló, de aztán meggondolta
magát és lesütötte szemét. – Igenis, úrnőm.
A hevenyészett tábor másik végébe vezette Anahitát, ahol a főúri sátrak
gyűrűjében Ramal több vászonkupolából felhúzott, ideiglenes rezidenciája állt.
A kísérője félrehajtotta előtte a nehéz ajtófüggönyt, és Anahita beviharzott a
tágas, kerek térbe. Körülnézett, szemével a barbárt kereste. Helyette valami
olyan szokatlan látvány fogadta, hogy két lépést hátrált.
A földön, színes párnák halmán egy férfi ült, akit két lenge öltözetű lány
masszírozott. Nem az elöljáró volt. Haja rikító vörösben pompázott, fülében
aranykarikák függtek. Kékített bőrnadrágot viselt, meztelen mellkasán csak a
túlméretezett talizmánok takarták némiképp a sebhelyek szövevényét.
– Hová hoztál te engem? – rivallt rá Anahita az ajtóban toporgó
szolgálólányra, de az csak tátott szájjal bámulta a jelenetet.
– Ramalt keresed, kicsi lány? – tápászkodott fel az idegen. Szégyentelenül
végigmustrálta Anahitát, majd aranyozott mosolyt villantott felé. Válla felett a
fogadóteremből nyíló elkülönített rész felé bökött. – Hátul tárgyal Stratusszal.
Ha gondolod, csatlakozhatsz hozzánk, amíg vársz.
Erre a férfiba csimpaszkodó szajhák kuncogni kezdtek. Anahita nem tűrte,
hogy a bolondját járassák vele. Válaszra sem méltatta a faragatlan idegent,
királynői tartással lépdelt az újabb elfüggönyözött ajtó felé. A vörös hajú férfi
nevetett rajta, ami még inkább feldühítette. Még mielőtt beléphetett volna a
szobába, egy ismerős hang szólt ki a nehéz fátylak mögül.
– Mi van már odakint, Eel? Nem úgy volt, hogy őrződ a bejáratot? – lépett elő
Ramal. Amint meglátta Anahitát, megtorpant, szeme elkerekedett.
– Hölgyem! Minek köszönhetem a látogatást? – kérdezte, miközben
végigsimított a szakállán.
Anahita hirtelen nem jutott szóhoz. Nem tervezte el, mit fog mondani, és a
korábbi magabiztos haragja elillant. Végül kibukott belőle a kérdés:
– Ő meg kicsoda? – mutatott az égővörös loboncú férfira.
Ramal elnevette magát. Az idegen válaszolt helyette.
– Eel vagyok, szabad meridiai csempész a Kések, Kurvák és Kutyaszar
házából, a hajó nélküli flotta parancsnoka, és mellesleg legendás szerető,
szolgálatára! – nyújtotta kezét a lánynak. Anahita nem fogadta el.
Amikor Ramal megrovó pillantást küldött Eel felé, beletörődőn a háttérbe
húzódott.
– Azért jöttem, hogy közöljem, a szent előírások nem olyasmik, amiket
kényedre-kedvedre megváltoztathatsz, csak mert történetesen te vergődtél célba
először egy kölcsönkapott hajóval! – találta meg a hangját Anahita.
Ramal nagyot sóhajtott.
– Nem hittem, hogy a kérésem ekkora problémát fog jelenteni. Stratus azt
mondta, ebből nem lehet gond.
– Talán először engem, a főpapnőt kellett volna megkérdezned!
– Nem akartalak ilyen aprósággal feleslegesen zavarni. Walrus is azt
javasolta, hogy Stratustól kérjek tanácsot ilyen kérdésekben.
– És milyen jól tette – lépett elő a függöny mögül Stratus. Anahita majd’
felrobbant mérgében. Ezek szerint még ez a vén csont is végig itt hallgatózott.
– Nyugodj meg, szentséges úrnő! – szólt hozzá az öreg csuhás. – Te is jól
tudod, hogy az öltözködési szokások az elmúlt korokban is sokat változtak. A
szent könyvek csupán a Tengeristennő külsejét írják le egyértelműen, de annak
pontos másolása halandónak úgyis lehetetlen. Az újítás csak emelheti az
ünnepély fényét, hiszen még a meridiaiakat is elkápráztathatja. A tengernek ezer
arca van.
Anahita kétségbeesetten tátogott, akár egy partra vetett hal. Ő csak Ramalnak
akart ellentmondani, nem számított arra, hogy Stratusszal keveredik hitvitába.
 Csakhamar azon kapta magát, hogy kelletlenül beleegyezik a dologba, majd
egy seregnyi szolgálóleány visszakíséri a lakrészébe, és nekilát elkészíteni a
frizuráját. Az sem segített a rosszkedve elűzésében, hogy el kellett ismernie: a
végeredmény a sok aprólékos fonattal és csillogó ékkővel gyönyörű látványt
nyújtott. Duzzogva indult az ünnepségre.
Sosem hitte volna, hogy egy sátor versenyezhet a palota nagytermének
fenségével. A tér belülről sokkal tágasabbnak tűnt. A falakat alkotó vászonra
napmintákat hímeztek, melyek aranysárgán ragyogtak a mécsesek táncoló
fényében. A gyertyák mellé izzó rudacskákat tűztek. A belmagasság elég nagy
volt ahhoz, hogy a belőlük felszálló fehér füst az emberek feje felett gyűlhessen
össze, mielőtt még kiszökött a tetőn vágott réseken át. A lány azt hitte, a
kellemetlen égésszag miatt nehezen lélegzik majd, ehelyett a lámpások fűszeres-
gyümölcsös illattal itatták át a levegőt. Hiába is kereste a főasztalt, az egész
teremben egyetlen egy bútor sem volt. Az elegyengetett földre vastag, kézzel
szőtt szőnyegeket terítettek, szék helyett puha párnák sorakoztak a faltól
egylépésnyire, melyek közül a vendégek választhattak maguknak, ha úgy
kívánták. Az a kevés meridiai, aki már itt várakozott, így is tett, de csak
kényelmetlenül fészkelődött. A barbárok közül azonban a lány látott olyanokat
is, akik a puszta szőnyegen ültek, lábukat furcsán keresztbe vetve. Anahita
rögtön emlékezett a meridiai vacsorán látott öreg katonára, aki hasonlóan
helyezkedett el a székén is.
Végül megpillantotta, hogy mi lehet a díszhely – egy apró faemelvényen, nem
magasabban egy fél lépcsőfoknál, aranyozott szegélyű, fehér gyapjúszőnyeg
hívogatta, rajta óriási, vörös-arany párnák hevertek ízlésesen elrendezve. Walrus
már ott várt rá, de Ramalt még sehol sem látta. Óvatosan letelepedett az apja
mellé, és eligazgatta a ruháját.
– Még mindig haragszol rám? – kérdezte Walrus.
Anahita nem válaszolt. Többé már nem volt mondanivalója az apja számára.
– Azért figyelsz? El kell mondanom egy apróságot.
– Hagyj békén! – morrant rá a lány.
A sugdolózó meridiaiakat nézte. Vajon hányán botránkozhattak meg azon,
hogy a sivatagi lett a Bajnok? Hányan akarhatják még rajta kívül a halálát?
Mégis, mindenki látszólag békésen csevegett, senki sem szólalt fel a barbár
ellen. A katonák rendet tartottak, és a tenger nemesei féltek a homokban
megbújó legendás démonoktól. Lassan megtelt a sátor, végül az addig sürgő-
forgó szolgálók is felsorakoztak a fal mellett térdepelve. Csak ekkor lépett be
Ramal a kíséretével. Fekete haját most nem fedte kendő, egyszerű, homokszín
egyenruhája felett aranyozott szegélyű köntöst viselt, amelyre Belsőföldek
Vörös Napját hímezték. Az összes sivatagi meghajolt, amint elhaladt mellettük.
A katonái, akiket Meridiába is magával hozott, most mögötte lépkedtek, és
letelepedtek a kis emelvény kerületén. A díszhelyre csak a rőthajú Eel kísérte fel.
Azt, hogy az elöljáró mellé ülhet, nem csak Anahita, hanem a sivatagiak is
döbbenten figyelték, így hát négyen osztoztak a gyapjúszőnyegen – középen
Ramal foglalt helyet, jobbján Anahitával, balján Eellel; Walrus pedig a lánya
mellett térdelt. Na, ez is jól megtalálta a maga társaságát – gondolta a lány,
miközben lopva a csempészre sandított. – A barbárok ura és Meridia utcáinak
szemete, pont összeillő páros.
Miután elcsendesedett a tömeg, Walrus szóra emelkedett:
– Szólítalak, Meridia népe, a tenger fiai; és üdvözöllek, Vörös Nap
gyermekei! Boldogan állok előttetek én, Walrus a Véső és Horog házából, hisz
kétszeresen is örömteli ez az éjszaka, lm, a Tengeristennő új Bajnokot választott,
hogy megpihenhessek, és derék férjet adott leányomnak; ennél nagyobb öröm
apát nem érhet. Fogadjátok ünneplő szívvel Ramalt, Akrep fiát, a törzsek
elöljáróját, akiben a nyílt víz lelke lakozik!
Ramal felállt, a sivatagiak fejet hajtottak, míg a meridiai nemesek illemtudóan
tapsoltak.
– Elismersz hát a Tengeristennő Bajnokaként, Meridia új királyaként?
– Hiszek feddhetetlenségedben, kapitányi tudásodban és töretlen hitedben. De
esküm kötelez, hogy minderről itt, a nép színe előtt is megbizonyosodjam.
– Kérdezz, a szívem tiszta.
Persze, már amennyire egy sivatagi gyilkosé tiszta lehet – húzta el a száját
Anahita.
– Kijelented, hogy a versenyre saját hajóddal és hűséges legénységeddel
neveztél?
– Kijelentem. Hajómat ez évben kaptam kegyes ajándékként leendő
apósomtól. Legénységem minden tagja önszántából csatlakozott hozzám.
– Utad során nem kötöttél ki hithű faluban, csak hogy élelmüket elorozd? –
Ennél a kérdésnél Anahita eltűnődött, vajon milyen hosszúak lehettek a régi
versenyek, ha ez belekerült a szertartás szövegébe.
– Semmit sem tettem, ami kivívhatná az Istennő haragját-vágta rá Ramal,
mintha csak egy verset mondana fel.
– Első voltál a célban?
– Elsőként érkeztem.
– Ajkadon viseled a főpapnő pecsétjét?
– Ajkamon, szívemben, tenger-lelkemben.
– Tanúsítjátok-e, hogy a Bajnok és a főpapnő a tenger vizében egyesült? –
fordult Walrus az üveges tekintettel bámuló tömeg felé.
– Tanúsítjuk – hangzott kórusban az elvárt felelet.
– Ezennel halljátok utolsó kinyilatkoztatásom az Istennő választott
Bajnokaként: lemondok trónomról és minden hatalmamról Ramal, Akrep fiának
javára! Mint Anahita úrnő apja, áldásom adom a két fiatal frigyére, és
megengedem, hogy elmondják egymásnak a szent fogadalmat a nép és a
Tengeristennő színe előtt.
Anahita igyekezett minél méltóságteljesebben felállni, azonban a szokatlan
ülésmód miatt elzsibbadt a lába, így majdnem elveszítette egyensúlyát. Egy
pillanatra már-már hálás volt Ramalnak, amikor a kezét nyújtotta felé, és
felsegítette. Amint ráeszmélt futó gyengeségére, csak még inkább elöntötte a
gyűlölet a férfi iránt, de próbált uralkodni magán. Kelletlenül szembefordult
vele, és hagyta, hogy átkarolja a derekát.
– Fogadom, hogy asszonyomként ismerlek el, tisztellek és óvlak. ínségbe
soha nem taszítalak, és ha kell, életemet adom a védelmedben. Ha eskümet
megszegem, sújtson le rám a Tenger haragja! – mondta el a hagyományos
szavakat Ramal, végig menyasszonya szemébe nézve.
– Fogadom, hogy férjemként ismerlek el, tisztellek és támogatlak. Otthont
teremtek számodra, ahová mindig hűen hazavárlak. Fiainkat az igaz hitben
nevelem, és a tenger törvényeire tanítom. Ha eskümet megszegem, sújtson le
rám az Istennő büntetése! – Anahita hangja remegett. Nem is hitte, milyen
nehezére esik hamisan esküdni a meggyűlölt Istennő színe előtt.
Az utolsó sorokat együtt mondták ki Ramallal:
– Sorsom a te sorsod, vérem a te véred. A végtelen tenger sem választhat el
minket!
– Áldásod kérjük rájuk Istennő, minden vizek úrnője, mert te vagy a mi Igaz
Anyánk, és a mi vérünk a tenger vizéből való, ahová majdan visszatérünk – zárta
a ceremóniát a vendégek hangja.
Anahita megadóan lehunyta szemét. Felkészült rá, hogy még egyszer, utoljára
el kell viselnie a barbár csókját. Ramal azonban nem így tett. Amikor a lány
érezte, hogy elengedi a derekát, meglepetten hátrébb lépett. Figyelte, amint a
barbár a vigyorgó Eelhez fordul, és átvesz tőle egy ezüsttel szegett, tengerkék
kendőt. Az elöljáró egyetlen szó nélkül végigsimított Anahita haján, majd
ráterítette a könnyű anyagot, és egy dísztűvel rögzítette, akár egy fátylat. Amint
ezzel elkészült, a sivatagiak mind felálltak és hangosan éljeneztek. Felharsant a
zene.
Anahita még mindig értetlenül toporgott. Csak akkor ocsúdott fel kissé,
amikor Ramal odasúgta neki:
– Walrus nem szólt neked?
– Nem. Úgy tűnik, elfelejtette. – Amint megértette a helyzetet, Anahitában
fellángolt a harag.
– Ez a népem szokása. Majd később elmagyarázom – mentegetőzött a férfi. –
Most kérlek, üljünk le. Senki sem foglalhat helyet, amíg te nem teszed.
Anahita dacosan lehuppant a párnák közé.

Espadon felült az ágyon. Belekóstolt a mellette hagyott egyszerű, sótlan

zöldséglevesbe. Egy hajtásra kiitta az egészet, aztán elrágcsálta a
répadarabkákat. Megpróbált felállni. Már kialudta magát, és a gondoskodásnak
hála hamar visszatért az ereje, de amint felegyenesedett, érezte, hogy forog vele
a világ. Hiányolta a hajó ringását, az egyensúlyérzéke már annyira hozzászokott
a tenger hullámzásához, hogy a szárazföld mozdulatlansága tűnt természet-
ellenesnek. Nemegyszer élte már át ugyanezt, így tudta, hogy értelmetlen lenne
siettetnie az átállást. Fel-le sétált a szobában, és nem szégyellte azt sem, hogy
pár lépés után meg kell kapaszkodnia az ágy szélében. Legalább volt ideje
alaposan körülnézni.
Elsőként a ruháit kereste, mivel csak egy nadrág volt rajta. Nem talált se
inget, se csizmát, pedig még a szekrényekbe is belesett. Csak apró üvegcsék
sorakoztak a polcokon, meg néhány váltás lepedő és takaró. Az egyetlen ablak
egy kicsiny kertre nyílt, de sok mindent abból sem tudhatott meg arról, hogy
milyen helyre került – a sárga virágágyások mögött egyedül egy kőfalat
bámulhatott.
Odabent a falakat vakító fehérre meszelték, akárcsak Meridiában, de a
hasonlóság ennyiben ki is merült. A belmagasság vagy másfélszer akkora volt,
mint amit Espadon egy közember otthonában várt volna. A faragott bútorok
inkább a délszigeteki házakat idézték, innen azonban hiányoztak az állatbőrök. A
szoba egyedüli dísze egy teli gyümölcskosarat ábrázoló festmény volt. Espadon
sehol sem talált rajta datolyát vagy olajbogyót. Helyette látott olyan mélypiros
termést, amely kicsi, dundi szőlőfürtre emlékeztette, és egy másikat, melynek
szívforma gyümölcsén kívül látszottak a magok. A hátteret egy óriási,
cirmoszöld gömb uralta, melyből kihasítottak egy szeletet, felfedve a vöröslő,
fekete magokkal pettyezett belsejét. A háromszög alakú szelet a héj és a
gyümölcsbél közötti vastag fehér réteggel Espadont egy adag frissen tálalt
delfinhúsra emlékeztette. Bármit megadott volna egy falat delfinért, de nem volt
ideje arra, hogy belemerüljön a rátörő honvágyba. Inkább az ajtóhoz lépett, és
megpróbált kilesni. Nem volt bezárva, így hát elindult, hogy felfedezze a házat.
A szobájából egy oszlopsoros verandára jutott, amely egy napsütötte belső
kertet ölelt körbe. Megannyi ajtó nyílt belőle, de egyik előtt sem látott őröket.
Találomra megpróbált benyitni néhányon, de mindet bezárták. A tető nem volt
túl magas, ha az életére törnek, talán fel tud mászni az egyik oszlopon, aztán
végig a vörös cserepeken... és aztán hová? Keze az oldalánál markolta a levegőt.
Elvették a kardját. Fegyvertelenül nem juthat messzire, ráadásul azt sem tudja,
merre van a legénysége. Bölcsebb lesz várni.
Espadon figyelmesebben végigtekintett az udvaron, majd a virágágyások
között térdelő aprócska alak felé indult. Remélte, hogy sikerül némi információt
szereznie.
A kertben nem csak pompás virágok, hanem színes kövek, bokrok és egy
tavacska is helyet kapott. Espadon azonban sehol sem találta az apró, fehér
szirmú mézvirágot, pedig édes illatát egyértelműen érezte. Nem zavarta, hogy
mezítláb van – talpát simogatta a friss fű és a zsíros, laza föld. Kifejezetten
kellemesnek találta a kemény fadeszkák után. A fehér inget és szalmakalapot
viselő idegen egy kis kézi lapáttal dolgozott elmélyülten, és amint Espadon
közelebb ért, hallotta, ahogy közben vidáman dúdol. Lágy, magas hangját a
kapitány azonnal felismerte. Lilia felállt, leporolta fűzöld szoknyáját, és Espadon
szemébe nézett.
– Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni – mentegetőzött a kapitány, holott
a lány egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Épp ellenkezőleg, bíztatóan
rámosolygott.
– Örülök, hogy jobban vagy.
– Igen... Köszönöm. Megmondanád, merre vannak a ruháim? Sehol sem
láttam az ingem, csizmám, kardom és övem. – Főleg a kardomat. Vajon bedől a
cselnek?
– Fázol?
– Hát, azt azért nem – válaszolt döbbenten Espadon. Ragyogón sütött a nap,
és hetek óta először szabadult ki a nyirkos kabinból, igazán nem fázott. De
mindez lényegtelen, a tulajdonát keresi.
– A nap jót tesz, a növényeknek is az ad életet. Bár azt hiszem, a te hazádban
biztosan mindig süt a nap – csacsogott a lány, miközben szégyentelenül
végigmérte Espadon barna mellkasát. A kapitány helyette is elszégyellte magát,
és inkább elfordult.
– Gyönyörű ez a kert – mutatott a virágágyásokra. – Biztosan egy sereg
kertész dolgozik rajta.
– Nem, ez csak az enyém. Apám megengedte, hogy úgy gondozzam, ahogy
akarom.
– Az apádé ez a ház? Ő valami úrféle itt?
– Te otthon úr vagy? Nemes? – kérdezett vissza válasz helyett Lilia.
– Igen, az vagyok.
– Mi nem vagyunk nemesek.
– Akkor ezen a szigeten mindenki ilyen szép nagy házban lakik?
– Persze hogy nem, te csacsi! – kacagott rajta a lány. – De mondd, milyen a
zátony másik oldalán?
– Honnan tudod, hogy a zátonyon átjöttünk? – Espadon ösztönei azt súgták,
ne lankadjon a figyelme csak azért, mert egy szép hajadon kérdezgeti. Ha nem
vigyáz, ő árulja el magát, mielőtt még válaszokat kapna.
– Nem vagy kohlendampfi. Az égiek pedig már nem jönnek ide, oda a mi
hajóinknak kell menni.
 Az égiek? Csak nem az Égi Birodalomról beszélf. Espadon nem mert
rákérdezni, azzal elárulná, hogy tud a Villámurakról. Inkább a másik névről
próbálta meg kideríteni, hogy mit takar:
– Milyen föld az a Kohlendampf?
– Füstös – nevetett a lány. – Szóval tényleg a túloldalról jöttök. Hogy
jutottatok át a határon? Mi volt a kulcsszó?
– Ezt hogy érted? Milyen kulcsszó?
– Mit csináltatok a kapuban, hogy átengedjen?
Az egész beszélgetés kezdett jobban hasonlítani egy kihallgatásra. Espadon
úgy döntött, inkább menekülőre fogja.
– Nézd, kislány, nem tudom, miről beszélsz, és fáradt is vagyok. Nem akarlak
megsérteni, de nem adnád vissza csak azt, ami az enyém? ígérem, utána nem
zavarlak a munkádban.
– Nem akarod meglátogatni az embereidet? Apus most úgysem ér rá veled
foglalkozni, és rám bízta, hogy nézzek rá a hajód legénységére. Ha kedves leszel
hozzám, akkor megkérhetem, hogy hadd jöjj velem.
– Azért hálás lennék. De akkor sem tudok semmilyen kulcsszóról.
– Akkor azt mondd meg, hogy hívják odaát az országodat!
– Meridia. – Ezt Espadon sohasem tagadta volna le, akkor se, ha egy démon
kérdezi.
– Meridia... Az a tengerkígyó városa, igaz?
Espadon hirtelen levegőt is elfelejtett venni. Ők odahaza semmit sem tudtak a
zátonyon túli földekről, itt pedig...
– Ezt meg honnan tudod?
– Majd elmondom. De nem itt, itt sokan hallhatnak. Menj vissza a szobádba,
és várj rám, addig beszélek apámmal!
Espadonnak végtelen hosszúnak tűnt az idő, amíg várakozott. Végre belépett
Lilia, kezében egy tiszta, fehér inget és barna bőrcsizmát tartott. Persze fegyvert
nem hozott. A kapitány kapkodva felöltözött, aztán elindultak. A kis belső
kertből nyíló kapun mentek ki. A ház egy dombon állt, ahonnan jó kilátás nyílt a
városkára. Espadont a meridiai termővidékek falvaira emlékeztette, csak épp ez
háromszor akkora területen nyújtózott a part mentén. A szekerek ugyanúgy
döngölt földutakon közlekedtek, az apró házakat tiszta fehérre festették, habár itt
mindegyiknek piros cserépteteje volt. Az utcákon asszonyok beszélgettek, és
gyermekek játszadoztak a kutyákkal. Férfiakat nem látott – gyanította, hogy
azok napközben a földeken dolgoznak. Könnyen elszökhetnének, ha a legénység
már rendbe tette a hajót. A lányra sandított. Vajon értékes túsz lenne1?
Tenyerével árnyékot tartott a szeme fölé, hogy a vakító napsugártól védve
távolabb elláthasson. A városhoz egy csillogó kék vizű, békés kikötő tartozott.
Az apró halászbárkák között tekintete hamar rátalált a saját hajójára. A vihar
rendesen rajta hagyta nyomát, de a fedélzeten nyüzsgő apró emberalakok arról
tanúskodtak, hogy a legénység már dolgozik a helyreállításon. Espadon elindult,
hogy mielőbb találkozhasson velük, de Lilia megállította.
– Az embereid nem a kikötőben vannak. Kövess!
– De hát a fedélzeten... Akkor kik azok?
– Katonák. Most ne kérdezz, csak gyere – húzta kézen fogva a lány.
Espadon visszanyelte a káromkodást. Hátra-hátratekintett a vitorlásra, de
azért hagyta, hogy vezessék. Mást nemigen tehetett. Egyre távolodtak a házaktól,
a képet felváltották a hullámzó búzamezők. Az aranyló táblák mellett férfiak
sétáltak, karókat és kis táblákat tűztek le.
– Most van a számlálás – magyarázta a lány. – Ma írják össze újra, hol
vannak a határok, alkut kötnek a termésre, illetve kijelölik a legjobban termő
területet, amelynek a teljes hozama Juglans őfelségét illeti. Hamarosan kezdődik
az aratás.
– Az az asszony azt mondta, hogy ennek a Juglansnak a tulajdona vagyok.
– Itt minden az ő tulajdona. Ő az istenfi. Kölcsönadhatja a föld és a
jobbágyok használatát a nemeseknek, akik ezért hálával és fizetséggel tartoznak
neki.
– Tehát te jobbágy vagy? Az mit jelent?
– Azt, hogy családom Juglans úr kegyéből művelheti a földet, eheti a
gyümölcsét, és házat építhetett rajta, amiben lakhatunk. Cserébe munkával,
hálával és a termény harmadával tartozunk neki.
– A harmadával? Nem sok az egy kicsit?
– Épp ellenkezőleg. Városunk szerencsés, mert mi a kikötő miatt közvetlenül
Juglans úrnak tartozunk kötelezettséggel, így nincs nemes úr, akinek még
adóznunk kellene. Őfelsége sem magának veszi el a terményt, hanem az ország
békéje érdekében hajókon küldi el az égieknek.
– Várj, azt mondod, hogy valójában semmi sem a ti tulajdonotok?
 – Lehet pénzünk, gabonánk és a földműveléshez szükséges szerszámok is a
sajátjaink. Csak földünk nem lehet – rebegte Lilia, és elfordította a tekintetét.
Espadon nem igazán értette, mi a jó ebben az egészben. Ennyiből úgy tűnt, a
város lakói egyszerű földművesek, az életük semmiben sem különbözik a
meridiai parasztokétól. Annak, hogy a föld hivatalosan nem a tulajdonuk, de a
rajta termő búza igen, nem látta a jelentőségét. Hacsak nem azt, hogy így az
uralkodójuk bármikor könnyedén elveheti tőlük – de hát azt egyébként is
bármely felkent király megtehetné, ha úgy akarja.
– De én mitől vagyok az ő tulajdona? Csak most értem partot. Nem itt
születtem, nem kaptam földet. Még csak nem is tudnám, mit kezdjek vele! Én
hajós vagyok.
– Juglans úr földjére léptél, és ő úgy döntött, élhetsz rajta.
– De én nem akarok ideköltözni. Amint tudok, elhajózom innen.
Lilia megragadta Espadont, és maga felé fordította. Szemében düh csillogott.
– Ha ezen a földön állsz, csakis addig élhetsz, amíg ő engedélyt ad rá, érted
már? Csak oda mehetsz, csak abból a forrásból ihatsz, csak azt eheted, amit ő
nem tilt meg neked!
– Micsoda?! Ez rabszolgaság! – így évszázadokkal ezelőtt is csak az elfogott
barbárokkal bántak Meridiában.
– Csend legyen! Még valaki meghallja! – csitította a lány. Félénken
összehúzta magát, de homlokát harag ráncolta.
Az utolsó pár száz métert néma csendben tették meg. Egy hosszúkás épület
felé tartottak, amely inkább tűnt istállónak vagy raktárnak, semmint háznak. A
matrózok megláthatták őket az ablakból, mert vadászkutya-falka módjára
futottak Espadon elé.
– Kapitány! Hát egyben vagy, kapitány! Már kezdtünk aggódni – kiabálták.
– Nyugalom, na, nem kell így körbeugrálni! Mindenki megvan?
– Musslát és Fugut elveszítettük a viharban.
– Az Istennő nyugosztalja őket! Sérültek?
– A navigátor úr nagyon beteg. Razza vele van – jelentette Kame.
– Vezess hozzá!
Odabent a rozoga viskó egészen otthonos volt. Ugyan csak egyetlen nagy
szobából állt az egész, de egyszerű döngölt földpadlóját tisztára seperték, és
végében nagy kandallóban ropogott a tűz, egy kis bográcsban leves Totyogott
felette. A fal mellett szalmazsákok sorakoztak, mindegyiken tiszta vászontakaró.
A nagy ablak alatt, ahol a legkönnyebben járhatott a friss levegő, Gaviota feküdt.
Razza mellette ült a földön, és épp levessel próbálta megitatni. A navigátor bőre
vörösen izzott, homlokáról csörgött a veríték.
– Mi ez, Razza? Elmérgedt egy sebe?
– Nem – válaszolta a pap anélkül, hogy felnézett volna. Próbálta beleerőltetni
ápoltjába az ételt, de Gaviota némán tiltakozott.
Ahogy Espadon jobban megnézte, látta, hogy a navigátor didereg – izmai
már-már görcsösen remegtek, karja libabőrös volt. Mégis, valami nem állt össze,
nem tűnt bódultnak a láztól. Pupillái kitágultak, tekintete idegesen cikázott a
szoba egyik sarkától a másikig, mintha szörnyetegek után kutatna.
– Megszállták? – gyanakodott a kapitány.
– Máktej kell neki. Függő.
– Attól jobban lesz?
– Ahogy vesszük. Most igen, de előbb-utóbb abba fog belehalni.
– Adj neki, aztán majd akkor kezdünk vele valamit, ha már biztonságban
vagyunk. Mielőbb vissza kell foglalnunk a hajót – suttogta Espadon a papnak,
hogy a matrózokkal csevegő Lilia ne hallhassa.
– Adnék én, de nincs mit. A ládám a hajón maradt, az itteniek még a közelébe
se engednek.
– Máris intézkedem – fordult sarkon a kapitány, és a lányhoz lépett.
– A papunk azt mondja, nem engedik a ládájához. Ennek az embernek itt
orvosságra van szüksége. Ha kell, én magam megyek el érte!
– Nem lehet. Ott vannak Juglans úr katonái.
– Mi az, hogy nem engednek fel a saját hajómra?!
– Az már nem a te hajód. Juglans úré.
Ha nála lett volna a kardja, Espadon menten előrántja, hogy úgy rohanjon a
kikötőbe, mit sem törődve ezzel a bolond népséggel. De persze ki tudja, hová
vitték a kardját. Próbálta lehalkítani a hangját – azzal semmire se megy, ha
ráijeszt a lányra, akitől esetleg segítséget kaphat.
– Máktej kell.
– Talán Zeának van. De elég nehéz lesz tőle kicsikarni, nagyon fukar, és csak
Juglans katonaparancsnokának engedelmeskedik, még apámnak is visszafelesel.
Nagyon vallásos... Azért egy próbát megér.
 – És át kellene vinni valami kényelmesebb helyre is. Én sokkal jobb bőrben
voltam, mint ő, mégis abban a nagy házban ápoltatok, nem itt, távol mindentől!
– Az orvosotok azt mondta, te vagy a kapitány, és az otthonodban nemes.
Őfelsége még nem döntötte el, hogy ezért milyen előjogokat ismer el neked,
ezért addig is úgy kezelünk, mint nemest. De a többiek nem azok.
– Gaviota is nemes! Tanult navigátor!
– Mondott valami ilyesmit a gyógyítótok is, de ezt mi nem értjük. A navigátor
az alattvalód. A hajótok a királyé, és te a király nevében parancsolsz rajta, tehát
nemes vagy. A navigátor nem lehet nemes, ha neked felel, nem a királynak.
– Alsóbb szintű nemes, de nemes.
– Értsd meg, nálunk ilyen nincsen – mentegetőzött Lilia, és szomorúan
csóválta fejét. Végül nagyot sóhajtott. – Esetleg megpróbálhatom meggyőzni a
katonákat, hogy a navigátorod olyan, mint egy városmester. De cserébe elvárom,
hogy mindent őszintén elmesélj nekem!
Espadon megkönnyebbülten hálálkodott neki, és megszorította a lány pici,
fehér kezét.

Anahita némán figyelte az ünneplő vendégek nyüzsgését. A meridiai estekhez

képest ez teljes káosznak tetszett – nem volt sem ülésrend, sem egymást követő
fogások, sőt még külön tálak sem. Amint Ramallal leültek, a belsőföldi
szolgálók óriási tálcákon behordták a sátor közepére az ételeket: egy egészben
sült tevét, körülötte pirított gyökerekkel, zöldségekkel és datolyával, egy halom
színes gyümölcsöt, és mellette két nagy kosár hajlékony, lapos lepényt, amelyek
köré mély tálkákban különféle fűszeres, aludttejes vagy épp mézes szószokat
helyeztek el. A pikáns hús illata összekeveredett a mécsesek füstjének nehéz
aromájával – Anahita kétségbeesetten vágyott a hűs, esti levegőre, de még nem
távozhatott.
Először Ramal szegett a tevéből egy darabot. A szeletet egy lepényre tette,
rakott mellé datolyát és apróra vágott zöldséget, majd tejes szószt löttyintett rá.
A kenyérke oldalait ügyesen behajtotta, hogy ne folyjon ki belőle a szaft, és így
nyújtotta át Anahitának. A lány örült, hogy nem neki kell ügyetlenkednie a
furcsán tálalt vacsora mellett. Ennek az apró kellemetlenségnek a megoldása egy
röpke pillanatra elfeledtette vele haragját, és köszönetképp ösztönösen
rámosolygott a barbárra.
Miután az elöljáró megejtette az első vágást, már a vendégek is odaléphettek
az ételhez. A sivatagiak ügyesen kanyarítottak le egy- egy darabot, a
meridiaiaknak pedig a szolgálók segítettek, és megmutatták, hogyan fogják a
lepényt, hogy ne csorduljon ki belőle a töltelék. Anahita alig hitt a szemének,
amikor látta, hogy hiába is várná, itt bizony nem kap se tányért, se evőeszközt.
Azt gondolta, hogy hozzá hasonlóan a meridiai nemesek felháborodnak majd
azon, hogy puszta kézzel, ráadásul a barbárokkal közös tálról kell enniük, de
nem ezt látta. A legtöbb nemest mulattatta az újdonság – vagy csak nem akarták
nyíltan kimutatni nemtetszésüket. Talán a legnagyobb kellemetlenséget az
okozta, hogy a meridiaiak folyton összemaszatolták magukat, és nemegyszer a
kihelyezett párnákat is. A bepiszkolódott ruhaanyagokat a személyzet rögtön
eltakarította, és újakat hoztak helyettük. A sátorba nagy, vízzel teli hordókat
gurítottak, amelyekben az emberek leöblíthették a kezüket – Anahita
csodálkozott is, hiszen még emlékezett arra, Ramal milyen megrökönyödéssel
tekintett első találkozásuk napján a mosdótálra.
– Tengervíz – súgta neki az elöljáró. Anahita csak ekkor vette észre, hogy a
férfi az arcát bámulja. – Nem eszel?
Anahita el is feledkezett a kezében tartott lepényről. Egyáltalán nem kívánta
az ételt, és még mindig idegenkedett attól, hogy egy ilyen szaftos, csepegő
dolgot kézből egyen. De neveltetése felülkerekedett az érzésein – arra tanították,
hogy ne sértse meg a házigazdáit, hiszen azzal csak önmagát alacsonyítaná le.
Márpedig most különösen fontos volt számára, hogy érezhesse, mennyire a
bárdolatlan tömeg felett áll. Beleharapott a lapos kenyérfélébe. A tésztája puhább
volt, mint gondolta. Attól tartott, hogy a hús majd túlságosan pikáns lesz, és
égetni fogja a nyelvét, de a fűszereket jól ellensúlyozta a mézes datolya és a
könnyű aludttej. Azt hitte, a tevét csak egyszerűen nyársra húzták, és úgy
sütötték meg, de nem így volt. Ahogy egyre többet evett belőle a vendégsereg,
feltárult a töltelék – datolyás, fűszeres tészta zárta magába a vajpuha, csontokról
ügyesen lefejtett kecskehúst és a belsőségeket. Ramal az első szeletet olyan jól
választotta meg, hogy Anahita rögtön ebből is kóstolhatott egy falatot. A lány
már-már tisztelettel gondolt a belsőföldi szakácsok munkájára. Miközben egy
ezüstkupából friss vizet kortyolgatott, megfigyelte szőnyegtársait.
Mellette Walrus szuszogva tömte magába a harmadik csomagocskát, bajuszán
lassan csordogált a piros szósz. Az elég fűszeres lehetett, legalábbis apja vöröslő
arcából Anahita erre következtetett. Eel nem aprózta el a dolgokat. Maga elé
hozatott egy tálkával a hajával egyező színű mártásból, és minden egyes falatot
belemerített, mielőtt a szájába tömte. Tudja a tenger, milyen mérgeken
edződhetett a gyomra, de a fűszerek ereje meg sem látszott rajta. Anahita arra
számított, hogy a többi férfihoz hasonlóan Ramal is csípősen fogyasztja a húst,
ehelyett az elöljáró lepényeibe rendszerint egy kevés aludttej, némi méz és
rengeteg datolya került a sült mellé. A férfi gyakorlatilag desszertként ette a
vacsoráját.
Ekkor a sivatagiak nagy üdvrivalgásba kezdtek. A terem közepén egy
értetlenül forgolódó meridiai nemesúr állt, kezében egy lepénnyel, amelyre
kifordult a töltelékben megbújó óriási cupák – a kecske egészben sült szíve.
– Menj oda hozzá, köszönd meg a felajánlást, és hozd azt ide nekem – hajolt
Anahita füléhez az elöljáró.
– Szebben is kérhetnél – ellenkezett a lány, holott tudta, hogy előbb-utóbb
teljesítenie kell a parancsot. Amúgy sem akart okot adni rá, hogy a sivatagiak
gyanakodni kezdjenek a gyilkos tervére.
– Kérlek – sóhajtotta Ramal.
Anahita felállt, és odalépett a nemeshez. Az elkerekedett szemmel pislogott
rá, nyilván fogalma sem volt, mit akarhat tőle mindenki, beleértve még a
főpapnőt is.
– Köszönöm a felajánlásodat – szólította meg lágy hangon Anahita, és közben
óvatosan a kenyér alá helyezte a tenyerét. A nemes nem engedte el az ételt,
próbálta kitalálni, mi történik.
– Köszönöm a felajánlást – ismételte meg a lány. – Most elviszem az
uramnak.
A nemesúr végre felfogta, mit várnak tőle, és megkönnyebbülten elengedte a
szívet. Anahita magában ezerszer is elátkozta a furcsa barbár szokásokat, amíg
odaért Ramalhoz. Átnyújtotta neki, és dacosan visszatelepedett a helyére. Nézte,
ahogy a férfi ügyesen felszeleteli a húst, és elrágcsál belőle egy keveset. Aztán
az elöljáró a lány felé kínálta a darabokat. Anahita gyanította, hogy nem
utasíthatja el, így hát vett egy mély levegőt, és bekapott egy falatot. Rágós volt,
de nem kellemetlen. Mire lenyelte, a szívet már továbbadták. Mindenki vehetett
belőle. A sivatagi, akinek az utolsó adag jutott, nagyot kurjantott, és magasba
emelte az üres lepényt. Erre mint egy jelre, a szolgálók datolyaborral teli
fahordókat gurítottak be a mulatozók közé. Áttetsző kendőkbe is csak ürügyként
öltözött lányok követték őket, tenyerükön apró poharakkal teli tálcát tartottak.
Közöttük volt az a kettő is, akik délután Eelt szórakoztatták.
Anahita azt hitte, hogy a ledér nők egyszerű szajhák, akik majd a férfiak
ölébe ülnek, mint a városi lebujok szégyentelen ringyói. Ehelyett amint
kiosztották a pohárkákat, a szolgák arrébb húztak egy vastag vásznat, megnyitva
a sátor egy eddig üresen álló részét. A lányok oda vonultak félre, majd a
felhangzó dobszó és sípok ütemére táncolni kezdtek. Izmos testük úgy
tekergőzött, akár a megbűvölt kígyó. Az így kialakított színpadot fátyolvékony,
aranyszínű anyaggal függönyözték el, ami csak még egzotikusabbá tette a
látványt, és sejtelmesen megmutatta minden mozdulatukat anélkül, hogy a
vendégek megzavarhatták volna őket. A szolgálók egyetlen férfit sem engedtek
át a táncosok közé. Anahita örült neki – úgy tűnik, a királyi ünnepélyekből még
a barbárok sem csinálnak bordélyházat. Ennek ellenére biztosra vette, hogy ha az
egyik úr megkívánná valamelyik csábosán tekergőző táncosnőt, akkor a
megfelelő fizetségért meglátogatná este a sátrában.
Minél több Sivatag Tüze fogyott, annál oldottabb lett a hangulat is. Anahita
nem kívánt újra fuldokolni a torkát maró italtól. Szerencsére Ramal sem nyúlt a
pohárért, így Anahita is nyugodt szívvel utasíthatta el a felé kínált datolyabort.
Némán várakoztak egymás mellett, kerülték egymás tekintetét. Amint Ramal
úgy ítélte meg, eljött az ideje a csak férfifülnek szóló ünneplésnek, intett a balján
ülő Eelnek. A csempész lecsapta poharát, és feltápászkodott. Mosolyogva
nyújtotta karját Anahita felé. A lány minden ellenérzését félretette, csak arra
koncentrált, hogy megőrizze méltóságát – már ha annak lehet nevezni, hogy a
menyegzőjén egy bűnöző kísérje ki a sátorból. Elfogadta a felé nyújtott kezet, és
miközben átvágtak a vendégseregen, végig azt hajtogatta magában, hogy most
igazából nem is egy csempésszel vitetik ki, hiszen a vörös hajú férfi Ramal
navigátoraként vett részt az ünnepségen, aki a hagyomány szerint a kapitány
legbizalmasabb barátja. De hiába is győzködte magát, a furcsa idegen közelsége
cseppet sem lett elviselhetőbb.
Anahitát Eel és a testőrség kikísérte a friss levegőre, majd elvezette a tábortól
pár száz méternyire felállított, a sivatag felé néző, magányos sátorhoz. Odabent
már mindent előkészítettek a szolgálók – a hímzett vörös szőnyegen kis faasztal
állt, rajta gyümölcstál, egy kancsó bor és víz poharakkal, meg egy kis flaska
Sivatag Tüze. Ágyként egy, a díszhelyhez hasonló alacsony faemelvény szolgált,
melyet több réteg vaskos gyapjúval terítettek le, tetejére párnákat halmoztak.
Fényt néhány pislákoló gyertya, meg egy kis olajmécses adott. Alig volt füstjük,
és édes illatot árasztottak, nem olyan fűszereset, mint a nagysátorbeliek.
Anahita tudta, mi a dolga: itt kell megvárnia, amíg Ramal koccint az apjával,
elhangzik pár tószt, majd a férfi csatlakozik hozzá a nászéjszakára. Intett a
kíséretnek, hogy magára hagyhatják. A sivatagiak biccentettek, és visszatértek az
ünnepségre, de Eel ott maradt.
– Távozhatsz – vetette oda gőgösen Anahita.
– Inkább még maradnék.
– Mit akarsz?
– Ha már kérded, szívesen benéznék a ruhád alá – lépett közelebb Eel.
Anahitát kirázta tőle a hideg, de közben tudta, hogy a férfi csak ijesztgeti. Sosem
merné bántani itt, ahol minden teli van sivatagi és meridiai katonákkal. Bár
ahogy a sárgászöld kígyószembe nézett, kezdett elbizonytalanodni.
Eel Anahita vállára tette a kezét, bortól és fűszerektől bűzös lehelete
csiklandozta a lány arcát. Amikor kérges tenyere megindult lefelé a karján,
Anahita ellökte magától és pofon vágta. A vörös hajú démon csak nevetett rajta.
– Nocsak, kicsi lány, sokkal szebb vagy így, amikor haragszol! Pedig már-már
kezdtem azt hinni, hogy csak egy élő szobrocska vagy, nem is hús-vér asszony.
Na, nyugodj meg, nem az erényedre vagyok kíváncsi, csak arról akarok
meggyőződni, hogy nincs méregfogad.
– Mi a vihart hordasz össze? Tűnj innen!
– Leegyszerűsítem, hogy megértsd, kicsim. Kedvelem ezt a Ramalt, és még
inkább kedvelem, hogy hasznot húzhatok belőle. Nem szeretném, ha
kinyuvasztanád. Úgyhogy most szépen kitapogatom, hová rejtetted a tőrt,
méregüvegcsét, fojtózsineget vagy az Istennő tudja, milyen mocskos asszonyi
praktikát, és megszabadítalak tőle.
– Ha hozzám mersz érni, sikítok!
– Most összecsináltam magam, de komolyan. Ha jól sejtem, tényleg van nálad
bökő. Sikítasz, idejönnek az őrök. Közlöm velük, hogy meg akartad ölni az új
királyt. Megmotoznak, csak a biztonság kedvéért, és láss csodát, előkerül a
fegyvered. Vajon mit fognak akkor csinálni a belsőföldiek, hmm? Még mindig
úgy gondolod, hogy jó ötlet hangoskodnod?
Anahita kelletlenül hagyta, hogy Eel hozzáérjen. A csempész mögé lépett, és
ott is elkezdte végigtapogatni. A sivatagi csendben még ilyen távolról is
hallatszott a nagysátorból kiszűrődő zaj. A csempész nem tehet vele semmit,
Ramalnak hamarosan ide kell érnie. Akármennyire is gyűlölte a barbárt, Anahita
tudta, hogy az elöljáró megvédené – szüksége van rá a trón elfoglalásához. Ez
kicsit megnyugtatta, de nem akarta ilyen könnyen átadni a kését. Talán
használhatná. Ha sikerülne elintéznie Eelt, akkor a belépő Ramalt rögtön
megpróbálhatná ledöfni, mielőtt az még bármit is megsejtene. Aztán irány a
sziklás part, ha szerencséje van, ott elbújhat. Messze nem volt jó terv, de még
mindig csábítóbbnak tűnt, mint egyszerűen hagyni, hogy lefegyverezzék.
Óvatosan becsúsztatta kezét ruhája titkos redőjébe és megmarkolta a tőrét.
Aztán olyan gyorsan, ahogy csak tudott, megpördült, és a férfi mellkasa felé
döfött vele. Ő még alig fogta fel, hová is kellene céloznia, Eel máris erősen
megmarkolta a kést tartó csuklóját. Még csak meglepettnek vagy mérgesnek sem
tűnt, képén az örökös, idegesítő vigyora ült.
– Kicsi lány, hát semmit se tanítottak neked? Ezt nem így kell, te butus. Majd
ha már összeszoktunk, és kevésbé leszel harcias kedvedben, mutatok néhány
trükköt. Az első lecke: sose kezdj olyannal, aki a kikötői vörösnegyedben nőtt
fel!
– Azt hittem, csempész vagy, nem strici – sziszegte Anahita, miközben a férfi
kicsavarta kezéből a kést.
– Az anyám volt kurva, ha épp tudni akarod. Neki sose telt ilyen jól
megmunkált tőrre. Szép darab, és jó vas. Ezt nem csak dísznek készítették –
emelte szeme elé a megszentelt fegyvert, aztán az övébe tűzte. – Van még nálad
más is?
Anahita nem válaszolt, összeszorított foggal tűrte, amíg Eel megmotozta.
Amikor nem talált nála semmit, a vöröshajú elégedetten távozott.
– Kellemes nászéjszakát – köszönt el.
– Dögölj meg! – ordította utána Anahita, és hozzávágta a hajában levő hegyes
dísztűt. Azt, amellyel Ramal a fátylát rögzítette. A zafírberakásos ékszer halk
koppanással hullott a földre.
 Anahita látását elhomályosították a könnyek. Haza akart menni Meridiába,
bebújni a takarója alá, és addig simogatni Kaiba fejét, amíg mindketten el nem
alszanak. Elege volt ebből a napból – a sivatagiakból, a furcsa szokásokból és
abból, hogy senkit sem érdekel, hogyan érzi magát. Dühös volt, magányos és
rettenetesen fáradt. Leroskadt a sátor közepén a szőnyegre. A sarkán ült, mint
ima után, és nem törődött vele, hogy meggyűrődik a szoknyája. Könnyeit a
szemfestékével együtt a csipkés ruhaujjba törölte, aztán egyenként elkezdte
kiszedegetni hajából a gyöngyöket és szalagokat. A munka lefoglalta és
megnyugtatta egy kicsit, legalábbis már nem sírt. Akkor sem nézett fel, amikor
félrelibbent a sátor ajtófüggönye, és belépett Ramal. Egyszerűen már nem
érdekelte semmi.
A barbár nesztelenül mozgott, lassan vette a levegőt. Nem szólította meg a
menyasszonyát, csak leült mellé a szőnyegre, és összeszedegette egy kupacba a
lány által eldobált díszeket. Amikor azzal végzett, várt egy kicsit, aztán óvatosan
megérintette Anahita haját. A lány bezárkózott a saját világába, még ellenkezni
sem volt hajlandó. Ramal segített neki kibontani a fürtjeit.
– Mihez kezdjek veled? – sóhajtott.
Anahita mélyen a szemébe nézett. Pusztulj! Tűnj el nyom nélkül te is, a néped
is, sőt az egész rohadt világ is az Istennővel együtt! Hagyjatok békén! –
gondolta, de nem mondott ki egyetlen szót sem. Ügy érezte, mintha láthatatlan
fonalakkal varrták volna össze ajkait.
Ramal kitöltött egy kevés bort magának is, a lánynak is. A sajátját azonnal
felhajtotta. Anahita nem nyúlt a pohárért. A férfi végül felállt, és kisétált a
sátorból. Az ajtófüggönyt nem húzta vissza, így Anahita jól láthatta, hogy pár
lépéssel arrébb, éppen a lámpások fénykorén kívül leült a homokba, és tekintetét
a magasba emelte.
Az ünnepség hangjai lassan elcsitultak, helyüket átvette a sivatagi szél
suttogása. A nyitott ajtón át beszökött a hideg, a gyertyák pedig egyre
halványabban pislákoltak. A holdfény megcsillant a szőnyegen felejtett hajtűn.
Anahita négykézláb odamászott, és kezébe vette. A kék virágot formázó dísz
kényelmetlen, de biztos fogást adott. Kisarasz hosszúságú nyele tűhegyben
végződött. A kemény ezüstötvözet nem hajlott el, amikor megfeszítette. Anahita
kitapintotta saját nyakán a lüktető eret. A legpuhább helyet kereste, hogy tudja,
hová kell majd céloznia. Visszaadom az ajándékot. Erre a gondolatra
elmosolyodott, remegő térddel felállt, kezében az ékszert szorongatta. így
tántorgott ki a füstös-fülledt sátorból a friss levegőre.
A hold hideg, kékesfehér fénye alig világította meg a sivatag homokját, az
egymásba olvadó dűnék olyannak tűntek, mint a tenger egyetlen szempillantás
alatt megkövült hullámai. A koromfekete égboltról megannyi izzó szempárként
figyeltek a csillagok. Az elöljáró visszanézett rájuk. Anahita a barbár mögé
lopózott, és felemelte a hosszú tűt.
– Azt viselte anyám a saját menyegzőjén – szólalt meg Ramal, miután
megfordult és alaposan végigmérte a lányt. – Úgy gondoltam, pont illene
hozzád.
Anahita elejtette az ékszert.
– Mit csinálsz idekinn? – lépett a férfi mellé.
– Mondtam már neked, szeretem a csillagokat.
Egy ideig együtt figyelték az égboltot, aztán Anahita sarkon fordult, hogy
visszahúzódjon a sátorba.
– Tudod, sokkal szebb a hajad így, ahogy most van – szólt utána Ramal.
Anahita csak megállt, nem fordult vissza.
– Ezt miért mondod el nekem?
Amikor nem kapott választ, elsietett a kis asztalka mellett hívogató
párnahalomhoz. Összegömbölyödött rajta, és hiába is próbálta nyitva tartani a
szemét, csakhamar elnyomta az álom. Reggel arra ébredt, hogy a nap az arcába
süt, és melege van a ráterített gyapjútakaró alatt. Ramalnak nyoma sem volt a
sátor környékén.

A nap kezdett A tenger vonala alá bukni egy aranyhidat húzva az öböl felé.
Mintha csak a kis városkából átsétálhatnának rajta messzire, egészen a zátonyon
túlig, haza Meridiába.
Kame a friss füvön elnyújtózva nézte az idegen illatokkal teli tájat. Először
volt igazán távol az otthonától. Matrózként persze járt már Délszigeteken, de ott
nemigen mászkálhatott el a kikötőből. Amint kipakolták a rakományt és
megpihentek egy kicsit, máris indultak vissza, a hajó hasában az új áruval.
Mindig kalandok után vágyott, sosem hitte, hogy ennyire hiányozni fognak neki
a macskaköves utcák, meg az olcsó, halszagú fogadók.
A kapitány nem tért vissza sem egy helyi orvossal, sem markos legényekkel,
akik Gaviotát a városba vitték volna. A lenyugvó nap egyúttal azt is jelentette,
hogy reggelig már nem remélhetnek semmit. Mivel enyhe volt az éjszaka, a
vonagló férfit inkább kivitték a szabad ég alá, és tüzet gyújtottak mellette – így
friss levegőn is volt, és meg sem fázhatott. Kame pontosan tudta, hogy Razza
valójában csak azért rendelkezett így a betege felől, hogy a hosszúkás épületben
a társaik nyugodtan aludhassanak. Máskülönben a váratlanul felordító, az ágyon
vadul forgolódó navigátor mindenkit megzavart volna. A legtöbben inkább
Gaviota létezését is próbálták elfeledni – segíteni úgysem tudtak rajta. Ráadásul
sokuk szemében megvetés ült, ha csak felé néztek. Láttak már elég matrózt, akik
minden pénzüket a kikötőnegyed csodaporaira verték el. Az ilyenek hamar
használhatatlanokká váltak, ezért ha kiderült róluk a függőségük, azonnal
kihajították őket a tengerbe, mielőtt még egy mulasztásuk bajt hozhatott volna a
csapatra. Látszott, hogy a legénység egy része most is legszívesebben ezt tenné,
ha nem pont a nélkülözhetetlen navigátorról lenne szó. Kame sajnálta,
ugyanakkor nem értette, hogy miért tette ezt magával a férfi. Mégis, ki vállalna
ekkora kínt pár órányi mámorért?
– Gaviolán jár az eszed? – telepedett le mellé Razza.
– Igen. Honnan tudtad?
– Vagy emiatt nézel ilyen szomorúan, vagy honvágyad van.
– Talán egy kicsit mindkettő – sóhajtotta Kame. – Hogy van?
– Nem jól. Most adhatunk neki máktejet, de ha elhajózunk innen, akkor
először is szükségem lesz valami nyugtatóra és altatóra. Gyógynövényre, másra,
mint a mák. Másfél-két hetet kellene túlélnie a szer nélkül, különben
menthetetlen – csóválta fejét a pap. Lassan, kifejezéstelen hangnemben beszélt,
most alig dadogott.
Közben meredten bámult maga elé, mintha félig egész máson tűnődne.
– Ez maga a tengermélyi kín. Gondolod, hogy egy sérülés után szokott rá?
Talán csak fájdalmai vannak, azért... Gaviota nem bolond, nem csinálna ilyet
magával. Önszántából nem.
– Tudom, hogy egy sérülés után szokott rá. Ott voltam, még tanoncként,
amikor az egyik mester máktejjel itatta. De rászokni nem azért szokott rá.
 – Hogy mondhatod ezt ilyen biztosan?
– Kame, mennyit tudsz te Gaviotáról?
– Hát, csak amit mindenki. A Pörölycápák örököse volt, de otthagyta a házát,
hogy navigátor lehessen az egyház szolgálatában. Minden hívő tiszteli ezért az
alázatért.
– Tisztelik, de csak miután az egyik legjobb navigátormesterré vált a
Vastoronyban. Addig a családja szégyeneként tekintettek rá. Még a saját szülei
is. Nem véletlenül kérte az egyház védelmét, még a cellájában is megtámadták.
Aznap is egy pörölycápa markolatú tőrt vettünk ki a vállából.
– A szent udvarban is? – szörnyülködött Kame. – Ki lenne képes ilyen
aljasságra?
– Bérgyilkosok mindenhol vannak, és kiváltképp az udvarban. Az igazi
kérdés az, ki küldte őket. És ez esetben a legvalószínűbb, hogy a saját apja, aki
így akarta eltörölni a háza szégyenét.
Kame egy ideig hallgatott, kezével fűcsomókat tépkedett ki a nedves, fekete
földből.
– Razza, ez akkor sem helyes. Mind voltunk már elkeserítő helyzetben, én is.
Amikor eladtak inasnak, és rögtön első nap... Szóval, amikor az első verés után
ledobtak a hajófenékbe, akkor mindent megadtam volna, hogy jobbra
fordíthassam a sorsomat. Sok fiú felkötötte magát, de én nem. Azt mondják, a
mákmámor olyan nyugalom, mint a halál, csak nem végleges. Én dühös voltam,
és változtatni akartam. De meghalni egy pillanatra sem.
– Én megértem Gaviotát – motyogta Razza.
– Ugye te nem?
– Sohasem próbáltam a mákot, de sokszor kerültem olyan helyzetbe, ami
ellen esélyem sem volt tenni. Tudod, milyen érzés, amikor már annyira nem
vagy képes elviselni a valóságot, hogy bárhol máshol lennél? Nem szökhetsz el,
fizikailag nem, csak a fejedben. Én ilyenkor imádkozom, mert tudom, hogy az
Anya meghallgat, és átsegít a gondokon. De Gaviota nem képes így hinni az
Istennőben. Nem azért, mert eretnek, egész egyszerűen csak nem tud. Vannak,
akiknek nem megy olyan könnyen a hit. Ő a térképeibe menekült. Elutazott
messze, a sziklás partvonalak és a tintával rajzolt szigetek közé. De van, amikor
ez már nem elég, mert még mindig hallja a külvilágot, még mindig üldözik a
gondolatai.
 Kame eltűnődött, azon, amit a barátja mondott. Ismerte az érzést, persze.
Eszébe jutottak a legendák, amelyeket az anyjától tanult. Akárhányszor szomorú
volt, elkezdte dalolni őket. Dalolta egyedül, halkan suttogva a sötétben, és a
társainak is. Sőt, ha valamelyik matrózcimborája keseredett el, akkor sokszor az
jött oda hozzá, és kérte, hogy meséljen neki. Most a legendák földjén lépkedett,
távol a régmúlt gondjaitól, mégse volt nyugodt.
– Razza, szerinted elhajózhatunk innen? Azt hiszem, foglyok vagyunk, még
akkor is, ha nem zártak vasrácsok mögé.
– Én már a megérkezésünk óta imádkozom.

Espadon és Lilia már messziről látták, hogy a városkában valami nincs

rendjén. A földművesek idejekorán hazamentek – még nem vörösödött az ég
alja, de már senki nem járt sem a búzamezőkön, sem az úton. Túl nagy volt a
csend.
Amint előtűnt a ház, látták, hogy egy szolgáló fut feléjük. Messziről
integetett, sürgette őket, hogy menjenek minél gyorsabban.
– Várj itt! – utasította a lány Espadont, amikor megérkeztek a kertbe.
Elszaladt a szolgálóval, de csakhamar vissza is tért egymagában, és betuszkolta
Espadont egy kis öltözőszobába. Egy díszített bőr mellényt dobott oda neki.
– Vedd fel, ettől nemesebbnek tűnsz majd! Nagy a baj, Juglans úr korábban
érkezett, és azonnal ki akar hallgatni. Apámnak eddig sikerült lefoglalnia, hála
az Istenanyának, de már egy percet se késhetünk – hadarta, és közben segített
Espadonnak eligazgatni a díszgombokat és kötőket.
– Az apádnak?
– Salix, a városmester. Most ne ezen gondolkozz! – Lilia letérdelt Espadon
elé, és egy nedves ronggyal gyorsan lesúrolta csizmájáról az út porát. Sürgött-
forgott, díszzsebkendőt tűzött a férfi mellényzsebébe, gyorsan megfésülte, és
közben végig magyarázott neki. – Juglans úr megszólítása szentséges uram, vagy
áldott istenfi. Tilos egyenesen a szemébe nézned. És ha kedves az életed, el ne
áruld neki, hogy Istennőt imádtok férfi istenség helyett!
– Várjunk csak, az előbb te is egy Anyának hálálkodtál!
 – Csend legyen! Ki akarsz végeztetni engem is?
– Köszönöm, hogy segíteni akarsz, de az Istennőt nem tagadhatom meg.
– Bolond! Akkor mondd csak azt, hogy a tengert imádjátok. Nem hiszem,
hogy tovább firtatná a dolgot. Ha nem kérdezi, ne említsd a kaput, és...
-Juglans úr már várja a jövevényt – lépett be a szolgáló.
– Máris megyünk! – kiáltotta Lilia, és intett a cselédnek, hogy távozzon.
Mielőtt kézen fogta Espadont, még sietősen ennyit súgott neki:
– Egész nap figyeltelek, és hiszem, hogy nem ártani jöttetek. Talán épp az
Anya vezérelt ide, úgyhogy kérlek, próbálj meg életben maradni! Utána majd
beszélhetünk.
A nagy ebédlőben, ahová Espadont jóformán belökték, nem csupán ketten
ültek – a hosszú asztalnál más elegáns férfiak is figyelték az eseményeket,
Espadon feltételezte, hogy ők lehetnek az uralkodó bizalmasai. Az asztalfőn egy
kövér, kopaszodó ember foglalt helyet, ő volt az egyetlen, aki még mindig evett.
Három tányér is feküdt előtte, egyikben hús, a másikban kenyerek, az utolsóban
pedig süteményféle kínálta magát. A király csámcsogva magyarázott a balján ülő
magas, szőke alaknak. Espadon gyanította, hogy a városmesternek, mivel csak ő
viselt egyszerű gúnyát, amilyet a többi földművesen is látott. A kapitány próbálta
megfigyelni, mennyire hasonlít Liliára – a hajszínük egyezett, de a lány nem
örökölte apja nyúlánk termetét. Miközben türelmesen hallgatta urának
locsogását, Salix homlokán mindinkább elmélyültek a ráncok.
Juglans úr végre észrevette Espadont, és intett, hogy jöjjön közelebb. A
kapitány jobbról kerülte meg az asztalt, és térdet hajtott az uraság székétől jó
háromlépésnyire, ahogyan Meridia királyának jelenlétében is tette volna.
Várakozott, hogy szólítsák.
– Te lennél az a csodabogár, akitől úgy megijedtek a jobbágyaim? Hé, nem is
üdvözölsz? – nyújtotta ki zsírtól csepegő kezét Espadon felé.
– Köszönöm, szentséges uram, hogy kegyesen fogad – egyenesedett fel
Espadon, megcsókolta a Juglans kövér ujján csillogó pecsétgyűrűt, majd
visszahátrált a helyére, de immár nem térdelt le. Meridiában ilyen csókkal csak a
főpapnőt szokás üdvözölni, ezért furcsállta, hogy ezt várják tőle, de hamar
alkalmazkodott. Végtére, itt az egyházi hatalom is ennek a megtermett
pondrónak a kezében van.
– Na, aztán igaz-e a mese, hogy a zátonyon túlról jöttél?
 Espadon egy pillanatra elgondolkodott, elmondja-e az igazságot. Lilia
figyelmeztette, hogy ne beszéljen a kapuról, és ha bevallja, hogy a túloldalról
jött, azt sem kerülheti el. Ekkor látta meg, hogy a király válla mögött a
városmester szolidan biccent. A kapitány úgy döntött, megbízik benne, elvégre is
Liba apja.
– Igen.
– Heee? – hördült fel a hájas alak.
– Igenis, szentséges úr.
– Azért. A tengeri népek mind olyan bárdolatlanok! – Láthatóan
megnyugodott, szórakozottan szopogatott egy bordacsontot. – Ha ez igaz,
mondd el, hogy jutottatok át a zátonyon!
– Imádkoztunk a biztos átjutásért, és a Tenger átsegített minket.
– Csakugyan? Aztán milyen istenekhez imádkoznak odaát a szülőföldeden?
– Népem a Tengert imádja.
– A tengert? A tenger vize sós, csak kiszárítja a földet. Nem túl bölcs
választás, csakugyan nem. Hát miért hozzá imádkoztok?
– Mi hajóval utazunk, legnagyobb félelmünk a vihar. Ő a viharok ura, így
ahogy elpusztíthat vele, úgy meg is óvhat a bajban. Ami pedig a szárazföldet
illeti, Ő hozza a monszunesőt is, amely termékennyé teszi gyümölcsöseinket.
– Nocsak! – Juglans kezdett némi érdeklődést mutatni. Letette a csontot, és
előrehajolt. Espadon lesütötte szemét, hogy ne kelljen az arcába bámulnia.
Helyette a remegő dupla tokára összpontosított. A király folytatta a faggatását: –
Tehát azt mondod, hogy ez a Tengeristen, ez igazából a Víz Istene? A
viharoknak és az esőnek is ura? Ő termékenyíti meg a földet?
– Igen, szentséges uram. – Hát, mondhatjuk így is. Bár furcsa volt a
„megtermékenyítés” szót az Istennőhöz kötni. – Mindennek és mindenkinek ő ad
életet, az ereinkben csörgedező vér is az Ő vizéből származik.
– Bravó! – tapsolt elégedetten a megelevenedett zsírpárna. – Látják, uraim? A
szent bölcsességet még odaát is elismerik. Csak az együgyű jobbágyok tagadják,
mert nekik nincs elég eszük ahhoz, hogy meglássák a világ mélyebb igazságait.
Épp ezért küldte a kegyes Isten a nemeseket, hogy tanítsák a népet, és
egyszersmind uralkodjanak is felette.
A termet betöltötte a helyeslő hümmögés. Csak Espadon és a városmester
várakoztak némán, fejüket leszegve.
 – Elhiszed-e, ha azt mondom neked, hogy én vagyok az Isten földre szállt fia?
– Elhiszem, áldott istenfi. - A kapitánynak nehezére esett ez a megszólítás, de
érezte, hogy most kötelező ezt használnia. Nem tagadtam meg az Istennőt, nem
hazudtam. Mindenki az ő fia. Még ez a kelés is, egészen addig, míg sós vér
csörgedezik az ereiben.
– Helyes, helyes. És miért jöttetek át hozzánk?
– Királyom és az egyház is azzal a küldetéssel bízott meg, hogy keressünk
népem számára fontos ereklyéket. – Lilia elmondta neki, hogy ez a nép az Égi
Birodalomnak adózik, így inkább nem említette, hogy elsősorban őket akarják
kirabolni.
-Dicséretes, felettébb dicséretes. Hanem ez a királyod... Ez az Isten fiának
nevezi magát?
– Nem, szentséges uram. Királyunk a Tenger Bajnoka, címét egy versenyen
nyeri el, amelyen a szent szellem célba segíti.
– Érdekes. De ha nem követi el a bűnt, hogy istenfinek nevezi magát
ellenemben, akkor jól van. Az Istennek csak egyetlen földre szállt fia lehet, aki
én vagyok. Logikus, hogy más népeknek más uralkodót ad. így tehát királyotok
olyan, mintha egy helytartó lenne. Igen, ezt el tudom fogadni. Bevallom,
kellemesen csalódtam benned, te tengeri csavargó.
– Ön végtelenül kegyes, uram.
– Na de, a fő kérdés itt az, hogy mit kezdjek veled? Vajon a helytartó adhat
nemesi címet a király helyett? Egészen biztosan nem olyat, ami egyenértékű egy
triticumi előkelőével. Ha az Isten triticumi nemesnek szánt volna, hát ide
születtél volna. De tetszel nekem. Még átgondolom a kérdést, most távozhatsz –
legyintett Juglans, és máris a tálca sütemény felé nyúlt. A városmester
Espadonra mosolygott.
– Kegyes úr, egy kéréssel fordulnék önhöz – térdelt le Espadon. Mindenki
rábámult, hideg csend járta át a termet. – Egyik emberem beteg, a mák teje
kellene neki. Ő nem egyszerű jobbágy, számunkra olyan, mintha városmester
rangú lenne. Pótolhatatlan a csapatomban, ezért könyörgöm, parancsold meg,
hogy megfelelő ellátásban részesüljön. Mint kapitány és nemes, az én
felelősségem a jóléte.
Juglans szeme szikrát szórt, de Espadon állta a tekintetét. A városmester
kétségbeesetten ráncolta homlokát, és azt mutogatta a kapitánynak, hogy hajtson
fejet, de Espadon erre nem volt hajlandó. Nem veszíthette el a navigátorát, így
nem. Kockáztatnia kellett.
Végül a hájas király elnevette magát. Sípoló kacagása visszhangzott a
falakon, és nagy cseppekben fröcsögött a nyála.
– Ez, ez az, ami megkülönbözteti a nemest a jobbágytól! Látjátok ezt a
vasakaratot, azt, hogy arra született, hogy mások felett álljon? Kétség sem férhet
hozzá, jó szolgám leszel. Döntöttem, megadom neked a jogokat. Nem kapsz
földet, még úgyse tudnál vele mit kezdeni. Itt maradsz Salix mellett, tanulni
fogsz, és ha hűségesen szolgálsz, a fiad majd igazi nemes lehet. Vedd el a
mocskos jobbágyoktól, ami csak kell!
Espadon kihúzott háttal vonult ki a teremből. Győzött. Az Anya védő keze ide
is elér.

Eel bebocsátást kért az elöljáró sátrába. Ugyan jól kijöttek Ramallal,

legalábbis a csempész fogalmai szerint akár még cimboráknak is nevezhették
volna őket, azért csak-csak úgy érezte, hogy most kivételesen jó benyomást kell
tennie. Megborotválkozott, egyszerű, barna bőrnadrágot húzott, és még inget is
vett a mellénye alá.
– Szép napot, uram. Remélem, jól telt a... khm, az estéd.
– Eel, miért kerestél fel? És mi ez az öltözék?
– Arra gondoltam, nem alkalmaznál-e mostanság egy kicsivel több testőrt.
Tudod, a jól fizetett szolgáló nem fordul ellened a politika miatt. Igaz, ha több
pénzt ígérnek neki, akkor simán beléd vágja a kését... de még azt is csak őszintén
teszi, tudod.
– Eel. Mit akarsz? – Ramal egy halom párnán ült, ölében egy tervrajzokkal,
fogaskerekekkel és furcsa jelekkel telirótt könyvet tartott. Karikás volt a szeme,
mint aki szemhunyásnyit sem aludt az éjjel.
– Jól van na, nem megy nekem ez a célozgatás, meg úrias beszéd – adta fel a
csempész. Érezte, hogy kigyúl az arca. – Azt akarom, hogy magaddal vigyél a
sivatagba.
Ramal szája halvány mosolyra húzódott, de aztán hamar újra kifejezéstelenné
merevedett.
– Azt hittem, csak a térképet akartad. Az már nálad van. A „királyi hálám” is
megkapod, megígérem, hogy nem fogatlak el csempészkedés miatt, miután
megkoronáztak. Aranyat is kérhetsz. Ehelyett te a szolgálatomba akarnál állni?
Tudtommal utálod, ha parancsolgatnak neked.
– Hát azt igen, de te eddig se tetted. Hanem Meridia most olyan felbolydult
lesz, mint egy megzavart méhkas, előbb kívánkoznék a tenger fenekére.
Bevallom, azt terveztem, hogy a Roncstemetőben alapítok egy kis
csempészpiacot. De egyrészt félig leromboltad a helyet, másrészt meg
nyüzsögnek a környéken a városba tartó hajók, egy ideig ott semmit se tudnék
kezdeni. Vigyél inkább a sivatagba!
– Honnan veszed, hogy a sivatagba megyünk? A koronázásom Meridiában
lesz.
– A seggmeresztő nemeseket hülyére veheted, de engem nem. Tevehúgyot
akarsz te még visszamenni oda! Előreküldöd Walrust, hogy szépen elcsitítsa a
kedélyeket. Az a félnótás még örülni is fog a feladatnak. Azt is tudom, hogy nem
nyúltál még az asszonykádhoz. Nem tettétek le a meridiai eskü mellett a
belsőföldit is, figyeltem. Még áldást kell kérned a családodtól, különben a saját
néped fordul ellened. Egész éjjel kint ücsörögtél a homokon, csak hogy a
törzsfőnökök kémei láthassák, hogy hű maradsz a törvényeitekhez.
– Jól ismered a szokásainkat.
– Hát, félig belsőföldi volnék, legalábbis a vérem szerint.
– Anyád vagy apád? Melyik törzsből?
– Az anyám, a Keselyűkéből.
– Vándor törzs, és kevesen is vannak. Tudja valaki igazolni, hogy az elűzöttek
fia vagy?
– Azt nem tudom – vont vállat Eel. – Anyámat Nuriának hívták, még
nagyatyád uralkodása idején adták el egy meridiainak két vizestömlőkkel
megpakolt tevéért.
– Majd kerítünk valakit, aki utánakérdez. Jó lenne, ha emlékezne rá egy
törzstag. Addig is vedd fel az egyenköpenyed, találsz egyet mögötted jobbra az
asztalon. Ha minden igaz, pont a méreted – mosolygott rá az elöljáró.
Hogy az a homokháti ördög, ez végig a bolondját járatta velem! Már majd’
összeszartam magam, hogy elküld a tengermélyre, erre meg...
 – Volna még itt valami – folytatta a beszélgetést Eel. – Tudod, hogy a kicsi
lány meg akart ölni? Ez volt nála – nyújtotta át a kagylómarkolatú tőrt.
– Igazán? – sóhajtott Ramal.
– Nem úgy tűnik, mintha nagyon megrendültél volna. Mi az, ennyire
hozzászoktál már, hogy az asszonynép pengét akarjon döfni beléd?
– Nem. Egészen tegnapig nő még pont nem próbálkozott vele. Egy tanács, ha
már a testőrömmé fogadtalak: máskor kérlek, ügyelj a hajtűkre is!
– Hajtűk... Értem, meglesz.
A két férfi egymásra vigyorgott.

A HORDSZÉK KÉNYELMETLENÜL INGOTT ANAHITA ALATT, és az elhúzott

függönyök miatt egyáltalán nem járt a levegő. Minden idegen volt körülötte,
nem csak a homokos táj, hanem az emberek is. Apja visszatért Meridiába a
nemesekkel együtt, csak az öreg Stratus tartott a karavánnal egy ideig, meg a
saját őrsége, de ők is igazából az apja emberei voltak. Végül még Stratus is
elkanyarodott a kíséretével, azt mondta, a barbárok szent helyét, a Tükörerdőt
akarja tanulmányozni. Anahita egyedüli társasága Kaiba maradt, de a nagy
melegben a kutya elszundított.
Távoli kiabálás hangját hallotta, ezért kilesett. Egy falu volt előttük –
legalábbis a lány úgy hitte, falu. Nem házakból állt, hanem egymás mellé
felállított kisebb-nagyobb sátrakból, meg könnyű, vesszőből font kerítésekből,
amelyek mögött kecskék keresgélték a száraz kórót. Amint észrevették a
közeledő karavánt, a lakók üdvrivalgásba kezdtek.
– Megállunk itt? – kérdezte a lány az egyik hordszéket kísérő őrt.
– Egészen biztosan. Ugyan még kevesen érkeztek meg, de itt lesz az
évszakvégi nagypiac. Ramal úr kihasználja majd az alkalmat, hogy szólhasson a
népéhez. Ritkán van együtt ennyi törzs képviselője.
– Tehát napokig maradunk majd?
– Ezt az elöljáró dönti el, de elég valószínű.
Anahita örült a hírnek. Rettentően unta az örökös utazást, vágyott arra, hogy
egy kicsit körülnézhessen. Egyre többször csodálkozott el a barbárok
viselkedésén. A mesékben mindig úgy írták le őket, mint vérengző démonokat,
akik mocskosak, nyersen is felfalják a húst, és egyiszáknyi vízért elmetszik az
ember torkát. Ezt a Meridiára törő hordákról el is tudta képzelni, de a történetek
sosem szóltak arról, miként élnek a sivatagban a nők és a gyermekek. Amikor
elindult otthonról, arra számított, hogy a barbár asszonyok minden női bájt
nélkülöző, kemény és szívós teremtések lesznek, karddal a kezükben, akár csak
az uraik.
Az ünnepségen azonban épp ennek ellenkezőjét látta: a sivatagi főurak
feleségei, sőt, még a szolgálók is mind csendesek és illemtudók voltak. Sokkal
visszafogottabban öltözködtek, mint a meridiaiak – hosszú, általában egyszínű, a
nyaknál és az ujjaknál hímzéssel díszített szoknyát hordtak. Csak a szemüket
árnyalták némi szénporral, és a szájukra kentek valamiféle nedvet, amitől
csillogó lett, de a tengerparti divattal ellentétben sosem élénkvörös. Kerülték a
harsány színeket, kivéve a hajadonok, ők szalagokat és gyöngyöket fűztek fekete
hajukba. Anahita korán megfigyelte, hogy csak az eladósorban levő lányok
tesznek így. A gyermekek haja egyetlen, egyszerű fonatban lógott, míg az
asszonyokét könnyű anyagú kendő, vagy még inkább egyfajta laza fejsál takarta.
Már a szertartás utáni napon bejött hozzá Hurma, a szolgálóleány, és
megtanította Anahitának, hogyan viselje a kendőjét, hogy szépen keretezze az
arcát, és a vállait is elfedje. Ez a hosszú anyag volt a belsőföldi nők egyetlen
állandó ékszere, de ebben nem szerénykedtek – különféle színekben pompáztak,
hímzett és csipkemintákkal, akár aranyszegéssel is. Minél magasabb volt egy
asszony státusza – vagy még inkább a férje státusza -, annál drágább és
díszesebb fejsálat hordott.
– Ugye, milyen szép? – csacsogott Hurma, amikor eligazgatta Anahitán a
díszes, kék kendőt. – A nő legszebb éke a haja, nem helyes, ha kérkedik, és a
férjén kívül másokat is elcsábít vele. De azért minden asszony szép akar lenni,
ez így természetes. Bár nekem is ilyen gyönyörű kendőm lehetne egyszer!
– Nagyon sok hasonlót kaptam egy kis ládában. Ott van, ha akarod,
választhatsz közülük. Jutalomként a szolgálataidért. – Anahita úgysem
lelkesedett értük, és jólesett nézni a szolgálólány örömét. Olyan kevés boldogság
maradt a világban.
-Jaj nem, azt nem szabad! – pirult el Hurma. – Azt Ramal úr ajándékozta
úrnőmnek. Óriási sértés, ha nem viseli.
 Anahitát cseppet sem zavarta volna, ha magára haragítja az elöljárót, de tudta,
hiába is erőltetné, a kis sivatagi lány úgysem fogadná el az ajándékot.
Nem szerette hordani a fejsálat. Hiába volt sokkal könnyebb viselet, mint a
kékített paróka, mégis, folyton viszketett alatta a fejbőre. Úgy érezte, mintha
billogot égettek volna rá, amely azt hirdeti, hogy ő már Ramal tulajdona.
Anahita napokig várt az elöljáró engedélyére, hogy elhagyhassa a sátrát.
Ramal túl elfoglalt volt ahhoz, hogy személyesen fogadja menyasszonyát, de
végül megüzente neki, hogy csakis öt barbár testőr és a meridiai őrök
kíséretében, de körülnézhet a piacon. Még egy ládika ezüstérmét is küldött, hogy
megvehessen bármit, amit megkíván.
Anahita nem így képzelte el az ideális városnézést, de messze jobb volt, mint
a sátorban üldögélni. A kísérete eltakarta előle a látkép nagy részét, ráadásul az
emberek is azonnal rájöhettek, kicsoda ő – abbahagyták mindennapi
tevékenységüket, és lehajtott fejjel vártak, míg Anahita és a testőrsége elhaladt,
ezért esélye sem lehetett megfigyelni, hogyan alkudoznak egymás között.
Anahita csakhamar unatkozni kezdett. Nem nyűgözték le sem a kendőket és
ruhákat áruló standok, sem a gyümölcsöket vagy épp a színes mécseseket
kínálók. Ilyen portékát eleget láthatott a szálláshelyén. Őt az egyszerű használati
tárgyak jobban érdekelték. A piacnak azt a részét kereste, ahol nem az előkelők,
hanem a rongyos köznép vásárol. Nem volt túl nehéz megtalálnia, ha a szagokat
követte – a két piacrészt a kecskét és egyéb lábasjószágot árusító boltok kötötték
össze. Logikus, egy jó tevére egy nemesnek és egy közembernek ugyanúgy
szüksége lehet.
A felsorakoztatott állatoktól nem messze zsákokban állt a takarmány, és
kicsivel arrébb a gabona is. Az itteni emberek sokszor nem is állítottak sátrakat,
egyszerűen csak leterítettek a földre egy szőnyeget, és azon ücsörögve várták a
vevőket. Anahitát leginkább az élénk színű és illatú fűszerek nyűgözték le. A
fűszeresasszony váltig állította, hogy minden egyes pornak és gyógynövénynek
megvan a szelleme, aki meggyógyít, ha a növényt megfelelő recept szerint
készült ételbe szórjuk. Miközben kikiáltotta a portékák árát, három kisgyerek
csimpaszkodott a szoknyájába. A szomszédos szőnyeg felé mutogattak, amelyen
megannyi fából faragott bábu, rongybabák és bőrlabdák sorakoztak. Leginkább
egy nagypúpú tevét formázó, kerekeken guruló játékra fájt a szívük. Anyjuk az
elcsitításukra sem vette a fáradságot, csak hátrébb lökdöste engedetlen fiacskáit,
hogy ne zavarják meg az üzletben. Erre a legfiatalabb – nem lehetett több
négyévesnél – Anahita szoknyájába kapaszkodott.
– Szia! Hát téged hogy hívnak? – kérdezte Anahita.
A kisfiú nem válaszolt, csak nyakát nyújtogatva Anahita arcába nézett
csillogó, éjfekete szemével, és gurgulázón nevetett hozzá. A lány próbált
eltávolodni a fűszerárustól, de a gyermek nem hagyta. Belecsimpaszkodott,
körülötte szaladgált, és Kalbát is bolondozásra késztette.
– Sakálka, sakálka! – tapsikolt örömében a gyerek, amikor a homokszínű agár
odaszaladt hozzá. Anahita mosolyogva nézte, ahogy játszanak. A fiúcska
percenként rásandított, mintha azt ellenőrizné, mennyire élvezi a nemeshölgy a
műsort. Amikor már elégedett lehetett a hatással, odaszaladt a fatevéhez,
felkapta, és a lány felé nyújtotta.
– Néni... – könyörgött bűbájosán.
Anahita pontosan tudta, hogy itt bizony most rendesen rászedik, de cseppet
sem bánta. Megvette a gyerekeknek a játékot. Az anyjuk rámosolygott a lányra,
viszont azért pár rosszalló pillantást küldött a csemetéi felé. Miután a fiúk illőn
megköszönték az ajándékot, és hátrahúzódtak, hogy kiélvezzék a játék örömét,
az asszony hálából egy kis csomagocskát nyomott Anahita kezébe.
– Szárított tengerfű. Igya teaként a holdjának tizedik napjától kezdve három
estén át. Egészséges gyermekáldást biztosít.
Anahita a legkevésbé sem vágyott termékenységet segítő szerre, de boldog
mosollyal fogadta el a gesztust. Utána bölcsebbnek gondolta, ha továbbáll,
mielőtt még újabb érzelmi zsarolás áldozatává válna.
Ekkor a sátrak rengetegéből egy arcát elfedő kendőt viselő férfi rohant ki.
Nekiütközött Anahitának, és fel is lökte volna, ha az egyik testőre nem kapja el a
megtántorodó lányt. Az idegen durván utat vágott magának a tömegben, kezében
jól láthatóan Anahita tömött erszényét tartotta. Rohanás közben késének
egyetlen erőteljes csapásával elvágta egy kikötött teve szíját. A megriadt állat
nagyot horkantott, és felborította a szomszédos bódékat. A meridiai testőrök a
tolvaj után rohantak, míg a sivatagiak igyekeztek lenyugtatni, és távol tartani az
elszabadult jószágot. Kaiba teljesen megvadult, azt hitte, a teve zsákmányállat.
Anahita hiába próbált meg rászólni – sosem vadászott a kutyával, az
alapparancsokat elfogadta tőle, de itt meglátszott, hogy a lány nem a valódi
gazdája. Az egyik testőr intett Anahitának, hogy húzódjon arrébb a kavarodástól,
ezért az egyik sátor takarásában keresett menedéket, hogy ott várja ki, míg
lecsendesedik a tömeg. Fejéről letépte a kendőt, itt úgysem láthatta meg senki.
Tekintetét az égre emelte, és nagyot sóhajtott.
Egy erős kéz ragadta meg hátulról, és befogta a száját. Kiáltani próbált,
mindhiába. Támadója egyetlen szót sem szólt, csak hideg fémet nyomott a
torkához. Anahita megértette, hogy jobb, ha most nem próbálkozik tovább.
Testét elernyesztette, jelezve, hogy megadja magát – közben végig azt a
pillanatot várta, amikor fogvatartója figyelme lankad, és ő kitörhet a szorításból.
Tudta, hogy a tevével viaskodók zsivaja előbb-utóbb elhal, és a testőrei keresni
kezdik. Akkor aztán elég, ha csak egy pillanatra kiszabadul, hogy segítséget
hívhasson. A támadó ugyanerre gondolhatott, mert egy rongydarabbal betömte a
lány száját. Karjait durván hátracsavarta, és letaszította a homokba. A zűrzavar
lassan elcsendesedett, Anahita hallotta, ahogy a nevét kiáltják. Kétségbeesetten
vergődött az ismeretlen férfi súlya alatt, és imádkozott, hogy őrei a sátrak mögött
is mihamarabb szétnézzenek.
Léptek zaját hallotta, de nem a segítség érkezett meg – még több, arcát takaró
barbár ragadta meg, és gyorsan bevonszolták egy üres sátorba.
– Erre, erre! – hallotta odakinn az egyik támadó hangját.
– Hol a nő? – kérdezte egy kemény férfihang. Anahita felismerte benne
Ramal egyik emberét.
– Arra futott. Letépte a fejkendőjét, és elrohant, én mondom! Jaj, jaj, micsoda
csapás! Milyen szégyentelen asszony!
Miközben a sátor előtt egyre sokasodtak a léptek, Anahitát csendben
kicsempészték a másik felén vágott kijáraton. Sátorról sátorra haladtak vele,
miközben vergődésének zaját elnyomta a barbár óbégatása. A kiabálást csak a
kutyavonyítás hangja szárnyalta túl. Kaiba. Ő megtalál, ismeri a szagomat. A
lányban egy tűnő pillanatra felébredt a remény, de csakhamar elillant – Kaiba
hörgött és zihált, mintha fulladozna. A barbárok biztosan megkötötték, és nem
engedték elszaladni. Hát így fogok meghalni1? Mi lesz, ha nem is keresnek, ha
Ramal elhiszi, hogy megszöktem? Hiszen meg akartam ölni. Hiába erőlködött,
hogy kiszabaduljon, kezét hátracsavarták, zsákot húztak a fejére, és egy
dülöngélő, bűzös teve hátára dobták.
 Liliához illett a zsenge fű, az apró, színes virágok a szoknyája mellett, és a
háttérben a hajával egyező színű búzamező. Le sem tagadhatta volna, hogy ide,
ebbe a tájba tartozik.
– Örülhetsz, hogy papa elfoglalt Őfelsége miatt. Túl merész voltál, könnyen a
nyakad is rámehetett volna. Apám biztosan leszidna – magyarázott Espadonnak.
Összeráncolta homlokát, mintha mérges, lenne, de közben mosolygott.
– Bevált, nem? Így legalább szabadon mozoghatok. Nem pihengetnénk itt a
mezőn, ha nem kapok nemesi rangot, vagy mit – telepedett le Espadon a lány
mellé.
– Ez papának nem számít – legyintett Lilia. – Nekem is mindig azt mondja,
hogy a döntéseink nem utólag, a kimenetelüktől függően jók vagy rosszak,
hanem rögtön az adott pillanatban, aszerint, mennyire a józan eszünk és az Anya
törvényei szerint cselekszünk.
– Ami történt, megtörtént. Az Istennő megóvott engem. Te viszont azt
ígérted, ha túlélem Juglanst, akkor elmagyarázod nekem, hogy mennek errefelé a
dolgok. Senki sem hallhat, közel s távol csak mi vagyunk itt.
– Mielőtt megérkeztetek, sokat imádkoztam az Anyához egy jelért. Amint
megláttalak, tudtam, hogy csakis az ő küldötte lehetsz, de apám nem hitt nekem.
– Nagy, csillogó szemével úgy mérte végig a kapitányt, hogy Espadon zavarában
inkább elfordult. – De már egészen biztos. Azért jöttetek, hogy segítsetek
legyőzni a hamis hitűeket, igaz?
– Sajnálom, de nem tudom, miről beszélsz.
– Tudod, az én családom valaha nemes volt. Nem is akármilyen! A
legtöbbször közülünk választotta ki Földanya a képviselőjét.
– Tehát a néped nem mindig a víz Istenét imádta?
– Régen az ősi szentháromság tanát hirdették mindenütt: az Atya, az Anya és
az ő Gyermekeinek szent egységét. Mi vagyunk az isteni pár gyermekei, akiket
táplálnak, nevelnek, és akiket óvnak. Az Istennő a termőföld, mert a földből
bújik elő minden élet, mint az anyaméhből. Az Isten pedig a Földanya férje, az
égi vizek ura, aki az esővel termékenységet hoz. De a Vízisten papsága irigyelte
a Földanyától a híveket, mert az emberek sokkal hálásabbak voltak az érett
gabonáért, mint az esőért. így hát az Anya tiszteletére rendezett aratásünnepen az
én családom rendszerint sokkal több adományt kapott, mint Juglans nagyszülei a
tavaszi vetéskor – magyarázta. – Több hatalmat akartak, és meggyűlölték az
Anyát. Azt kezdték tanítani a templomaikban, hogy az Istennő gyenge és
alsóbbrendű, mert a férje nélkül haszontalan és meddő. Csak evilági sarat ad,
amelybe az Égből, a szellemek lakhelyéről az eső elhozhatja a lelket, az életet.
– Ez bolondság. Az Anya a tengerek, az eső és a föld úrnője is. Nincs
szüksége férjre, saját véréből, éltető vizéből ad mindennek életet. Ahogyan a nő
is saját testéből táplálja a gyermekét. A néped csak úgy elhitte a hamis papok
hazugságait? – csodálkozott Espadon. Lilia ajka szétnyílt, elkerekedett szemmel
nézte a kapitányt, miközben az beszélt.
– Nem, és még ma sem hisznek nekik, de elkövettünk egy hibát – válaszolt a
lány. – Apám szerint persze helyesen cselekedtünk, de én nem így gondolom.
Akármilyen erkölcsös volt a döntés, a népem szenved miatta. – Keze ökölbe
szorult, és lehunyta szemét. – Érkezett egy hajó Fényvárosból...
– Fényváros?
– Az Égi Birodalom központja. Onnan jött egy hajó, nők és gyermekek is
voltak rajta. Menedéket kértek és élelmet, hogy aztán sebesültjeiket ellátva
megpróbáljanak elmenekülni a zátonyon túlra. Azt mondták, tudják az átkelő
kulcsszavát, és hogy odaát olyan városok vannak, amelyek nem hódoltak be az
égieknek. A népem nem tagadta meg tőlük a könyörületet.
– De az égiek utánuk jöttek, igaz? – Espadon sejtette már, hogy mi lesz a
történet vége. Kín, vér és bosszú. Ezek a Villámurak. Ők az Istennő ellenségei.
– Igen. Még sikerült kifutniuk a hajóval, de Juglans családja elárulta az úti
céljukat azért cserébe, hogy a birodalom segít nekik. Azóta is ők tartják
hatalmon Juglanst, és cserébe nekünk kell megfizetnünk az adót. Ha lázadás tör
ki, rögtön megjelennek a fényvárosi varázslók, akik képesek villámot szórni az
emberekre.
Hosszan hallgattak. A lány összekucorodott, térdét ölelve hintázott előre-
hátra, míg Espadon az illatos füvet simogatta, miközben gondolkozott.
Csak azt nem értem, hogyhogy a családod most Juglans szolgálatában áll,
ráadásul mint városmester?
– Apám érdeme. A víz papjai tudták, hogy túl nagy ellenállást szítana, ha
kivégeznék a családomat. Juglans egy elkényeztetett bolond, de a nagyapja
nagyon is okos volt. Eltervezte, hogy példát mutat azzal, hogy szolgájává neveli
apámat. Papa elárulta nagyapám büszkeségét, és úgy tett, mintha áttérne az
Égisten hitére. Városmesteri rangot szerzett, és azt az ígéretet, hogy a gyerekei
nemesi rangra emelkedhetnek.
Espadon hosszan nézte a lányt. Ügy érezte, megbízhat benne, de semmit sem
akart elhamarkodni. Ha hibázik, sosem jut vissza a Szívvel Meridiába.
– Közös az ellenségünk – mondta végül. – A Villámurak, ezek az égiek
elloptak Meridiából egy ereklyét. Vissza fogom szerezni, a népem élete múlik
rajta. Nem vesztegelhetek itt, azonnal ki kell hajóznom. Fegyver kell és szabad
út a kikötőbe. Tudod, kitől kaphatok segítséget?
– Nekem is elegem van a várakozásból – bólintott Lilia. – Már odaígérték a
kezemet egy nemesnek, az új vetés idején kellene elköltöznöm, de inkább
meghalnék, semmint elfogadjam ezt a sorsot. Elég erőt gyűjtöttünk, és erős
szövetségeseket is. Itt az idő a lázadásra! Az Anya is velünk van, még téged is
ideküldött. Tényleg vannak odaát még olyan népek, akik felett az égiek nem
uralkodhatnak. Segíts megölni Juglanst, akkor szabad leszel, ahogy mi is!
– Nem vagy te még egy kicsit fiatal a házassághoz és a háborúhoz? –
simogatta meg atyaian Espadon a lány mézvirág illatú, selymes haját.
– Már tizenhét vagyok!
Espadon meglepetten mérte végig. Nem csoda, hogy fiatalabbnak nézte –
Lilia alacsony és légiesen vékony volt. Puha, fehér arcán ártatlanság
tükröződött, Espadon nem tudott elképzelni róla semmi olyasmit, ami romlott és
buja. Csak most figyelt fel rá, hogy a lány alakján igenis meglátszanak a
nőiesség nyomai – csípője szelíd ívet írt le combjai felett, és a mellei is, bár
aprók, de gömbölyűek és hetykék voltak. Espadon érezte, hogy kigyúl az arca,
bűnös gondolatok kezdték kísérteni, ezért szégyellt Lilia szemébe nézni. Inkább
a tenger felé fordította tekintetét. Ekkor látta meg a közeledő vitorlást. Izgatottan
talpra ugrott.
– Az a hajó lángol! Ki kell menteni őket! – kiáltotta sürgetőn, és Lilia felé
nyújtotta kezét, hogy felsegítse. A lány kikacagta.
– Az csak kéményfüst! Végre megérkeztek a kohlendampfiak.
– Micsoda?
– Azt hitted talán, hogy Juglans csak miattad utazott ide? Őket várja. Egy új
gépet hoznak az aratásra.
– Gépet? – értetlenkedett Espadon.
Szájtátva nézte, amint a furcsa vitorlás közeledik. Az első és a második árboc
között egy alacsony kéményből sűrű, fekete füst szállt fel. A vitorlákat teljesen
bevonták, a szél ereje nélkül haladtak előre. Amikor oldalra fordultak a kikötő
felé, a kapitány látta, hogy a hajó oldalán egy nagy, a vízimalmokéhoz hasonló
kerék forog.

Niuhi már alig várta, hogy viszontláthassa szerelmét. Jól elszórakozott a többi
szeretőjével is, de ez más volt. Ha rá gondolt, akkor nem csak az ágyékát, hanem
a szívét is melegség öntötte el. Az öbölkék szempár mélységét, a minden
mozdulatból sugárzó erőt és vasakaratot ugyanúgy szerette benne, mint a karcsú
dereka alatt ívelő csípőjét és telt kebleit. Egy ízléses, és mindenekelőtt diszkrét
fogadóban találkozgattak, a kikötői vörösnegyed gazdagabb részében.
Amint az öreg Nuria, a kiszáradt, hajlott hátú kurtizán felismerte a fiatal
nemest, már kapta is elő a polcról a visszajáró vendég kedvenc borát, hogy az
ifjú egy kis ezüsttálcán két serleggel együtt felvihesse magával a szobába. Nem
üdvözölte, és nem is kérdezett semmit – így jelezte, hogy a ház részéről olyan,
mintha Niuhi itt se lenne, senkinek sem árulják el őket. A nemesúr cserébe egy
tömött erszényt dobott a ráncosodó nőnek, és máris kettesével szedte a
lépcsőfokokat. Elképzelte, amint kedvese a nyakába ugrik, és forró csókkal
üdvözli, vagy épp, adja a tenger, mezítelenül piheg a simogató lepedőn, és
közben őrá gondol. Erezte, ahogy fejébe tolul a vére, és kényelmetlenül szorítja
a nadrág.
Szerelme az ágy melletti íróasztalnál ült, kezében sercegett a penna. Lenge
háziköntöst viselt, mely alól kilátszott mezítelen lába, karcsú bokája. Hosszú,
göndör fekete haját leengedte, fürtjei táncot jártak minden apró mozdulatánál.
Niuhi a szeretője mögé lépett, félresimította a hajzuhatagot, és mohón csókolni
kezdte Coral nyakát.
A nő kuncogott, és felállt a székből. Átkarolta Niuhi vállát, megcsókolta, és
játékosan megharapta az ajkát. Az ifjút megőrjítette nehéz, incselkedő illata. A
laza köntös szétnyílt, feltárta a kerek, hegyes bimbójú mellet, a finom hajlatokat
és a hosszú combot. Niuhi maga alá akarta gyűrni a puha testet, de még
visszafogta magát.
Túl rég várt erre a találkára ahhoz, hogy elsiesse. Pár pillanatra lehunyta
szemét, hogy egy kissé lenyugodhasson. Arra vágyott, hogy a nő megérintse, és
ő is mindenhol cirógatni és csókolni akarta szeretője bőrét. Végigsimított Coral
arcán, megmarkolta telt keblét, miközben kedvese kigombolta az ifjú ingét, és a
mellkasát simogatta. Aztán a vékony ujjak egyre lejjebb vándoroltak, és Niuhi
már nem tudott arra figyelni, hogy ő hogyan kényeztesse Coralt – egész teste
bizsergett, és csak azt a pillanatot várta, amikor a kicsi kéz eléri célját. Attól
kezdve már nem tudott lassítani, csak a forró lüktetésre koncentrált. Megragadta
Coral derekát, felemelte, és az ágyra lökte. Niuhi a szeretője vöröslő bimbóit
szívogatta, és egyik kezével a csípőjét markolta, miközben beléhatolt. Hosszan,
és mélyen megcsókolta, élvezte, hogy felül és alul is kitöltheti. Niuhi hagyta,
hogy lassan elhatalmasodjon rajta a kéjes érzés.
Utána egymást ölelve pihentek egy kicsit.
– Túl mohón csináltam, ne haragudj – suttogta Niuhi.
– Szeretem, hogy még mindig így kívánsz.
– Aki téged nem kíván, az nem is ember. Gyönyörű vagy.
– És még? – kacérkodott Coral.
– És okos, kiismerhetetlen és könyörtelen.
– Hmm, nem pont így szokás bókolni egy hölgynek, tudod?
– Nem is akármilyen nőnek bókoltam, hanem neked. Kinek írtál?
– A hírszerzőmnek. Nemrég érkezett meg a jelentése. Ramal a sivatagba tart,
míg Walrus a nemességgel együtt hazajön. Sajnos az emberemet nem tudom a
barbárokkal küldeni, Így csak azzal bízhatom meg, hogy mérje fel, mennyire
ébredezik lázadás a nemesurak között. Ha elég sok az elégedetlen uraság,
tervezek nekik egy kis műsort, ami végleg az oldalunkra állítja őket.
– Carassiusról semmi hír?
– Attól tartok, elveszítettük az aranyhaladat.
Niuhi az oldalára fordult, és magára húzta a takarót. Eddig feltüzelte a vére,
de most hirtelen megérezte, milyen hideg van a kis szobában.
– Akarsz róla beszélni? – ölelte át a nő.
– Nem. Csak egy fogaskerék volt a tervünkben, igaz? Nem számít.
– Tudom, hogy kedvelted. Édes kis teremtés volt. Pedig kezdetben hogy
tiltakoztál ellene! Semmi izgalom, mintha csak egy unatkozó nemesi csitrit
kellene az ujjad köré csavarnod, azt mondtad.
– Hát, elcsábítani tényleg nem jelentett nagy kihívást, az biztos. De volt
benne valami... Egész egyénien látta a világot, az embereket. Mindenkit képes
volt megérteni, sőt, szeretni, és elérni a hűségüket.
– Lefogadom, hogy az ágyban is egyéni volt.
– Meglepődnél – húzta félmosolyra száját Niuhi.
– Örömhírem is van. Megtalálták a zászlóshajónkat, a férjem örököse halott.
Rá tudom venni, hogy inkább téged válasszon a helyére az unokaöccse helyett.
– Biztos vagy benne?
– Bízz bennem! Amint letelik a gyászhét, végre elfoglalhatod méltó helyedet.
A Vörös Horgony házának örököseként megfelelő tekintélyed lesz, hogy az
ellenállás élére állj.
– Én azt hittem, te fogsz...
– Én eleinte csak politikai tanácsadó leszek. A felkeléshez katonáknak kell
parancsolni, a nemesurak nem fogadnának el egy nőt. Még nem. Ráadásul a
kedves Carassius emlékével népszerűbbé és személyesebbé tehetünk téged mint
vezetőt.
– Kegyetlen vagy.
– Csak tudom, hogy mit akarok. És meg is szerzem magamnak.
– Én pedig téged akarlak.
– Megint?
– Mindig.

Anahita csuklóiba és bokáiba mélyen belevájt a szoros kötél. Hideg földön

feküdt, a szemére kötött kendőn pislákoló tábortűz fénye derengett át. Ebből
tudta, hogy már este van. Próbálta elterelni figyelmét a kínzó szomjúságról és
arról, hogy feszít a hólyagja. Fogvatartói nem törődtek vele, úgy dobták félre,
mint egy zsák gabonát. A lány próbálta kihallgatni a beszélgetésüket, és
megszámolni, hányan vannak.
– Most mit csinálunk? Pénzt kérünk érte? – kérdezősködött az egyikük.
Férfihoz képest egész magas hangja volt.
– Te barom. Azonnal tudnák, hogy nem elszökött – válaszolta egy második.
Öblös basszusa alapján Anahita egy testes, izmos alakként képzelte el. Biztos ez
az, amelyik lefogott.
– Akkor megöljük és elássuk?
Ennél a mondatnál Anahita összes izma görcsbe rándult. Alig tudta
visszatartani, hogy maga alá vizeljen.
– Nem. Szerinted a testvérgyilkos nem keresi őt, vagy legalább a testét?
Amint rájön, hogy elrabolták, nagybajban leszünk. Még jól jöhet túszként, ugye
főnök? – Ezt egy nő mondta.
– Azám! Addig nem kaparjuk el, amíg el nem érjük a Hegylábat.
Anahita egy kicsit megnyugodott. Még van remény.
– De nem is fogunk érte pénzt kérni? Már alig van vizünk. Szomjas vagyok!
– Ne nyavalyogj! – morrant rá a nő. – Ez most nagy fogás. Végre keresztbe
tehetünk az átkozott Ramal terveinek! Ez a várva várt bosszúnk kezdete, hát te
nem látod?
– Ne veszekedjetek! Tartalékolnunk kell az erőnket.
– De nem lenne jobb a bosszú, ha Ramal is tudna róla? Így továbbra is csak
azt hiszi majd, hogy meglépett a ringyó.
– Ez igaz. Főnök, ennek a húgyagyúnak most az egyszer igaza van! Hogy
fogjuk kinyilatkoztatni Chakal dicsőségét, ha egyszerűen csak megöljük a
cafkát?
– Hát majd feldaraboljuk, és minden törzsnek küldünk belőle egy morzsányit
az üzenettel. A testvérgyilkos visszakaphatja a szajhája fejét!
– Ez jó, ez jó! Ezért biztos előléptetnek, ha Hegylábra érünk.
– Csendet! Mintha tevéket hallanék.
– Gondolod, hogy Qartal és Akbaba jött vissza? – suttogta a magas hangú
férfi, de nem kapott választ. Anahita egymás után háromszor hallotta a fémes
súrlódást, ahogy fogvatartói előhúzták pengéiket.
– Ki van ott? – kiáltott ki a főnök.
– Csak egy szűkölő sivatagi kutya – hangzott a felelet. Anahita felismerte azt,
aki elrablásakor a sátor előtt óbégatott, habár most sokkal remegősebb volt a
hangja. A pengék visszacsúsztak a hüvelyükbe.
A főnök zömök léptei közeledtek a sátor bejáratához, és amint elhúzta a
vásznat, beszökött a hűvös éjszakai szél. Egy pillanatig csend volt, aztán minden
megváltozott. Nedves, tompa puffanás után egyszerre hangzottak fel a dühös
kiáltások. Fém csendült fémen, és odakinn megannyian a sátor anyagát kezdték
felhasítani, hogy betörhessenek. Anahita kemény fa ütését érezte a vállán, aztán
a durva vászon takaróként terült rá. A lányt elöntötte a félelem – még ha
csakugyan megmenteni jöttek is, mi lesz, ha nem veszik észre időben, hogy
eltakarja a sátor maradványa? Szinte érezte, amint a saruba bújtatott lábak
könyörtelenül átgázolnak rajta, miközben a sikolyait elnyeli a szájába tömött
mocskos rongydarab. Ehelyett egy kéz megragadta a haját, és annál fogva
kivonszolta a tűz mellé. A hirtelen melegség égette Anahita bőrét, és félelmében
szaporán kapkodta a füstös levegőt. Újra kést érzett a torkán.
– Ha bármivel próbálkoztok, a szukának annyi! – kiáltotta hisztérikusan a nő.
Letépte Anahitáról a szemét elfedő kendőt, hogy a támadók még jobban
láthassák túszának arcát. A hirtelen mozdulattól a lány szájából kilógó
rongydarab is meglazult, és sikerült kiköpnie. Rázkódott a köhögéstől, de
próbálta elfojtani, mert minden rándulásnál az éles penge felsértette a nyakbőrét.
Végre körülnézhetett. A sátrat szétszaggatták, csak a fa tartóelemek
tanúskodtak eredeti formájáról. Balra az egyik fogvatartója ült a földön, előre-
hátra hintázott, miközben zokogva ölelte magához vérző jobb kezét. Anahita már
nem csodálkozott, hogy olyan magas volt a fiú hangja – alig lehetett több
tizenhárom évesnél. A főnök – egy vállas, szakállas férfi – teste a homokszín
egyenruhába bújt katonák előtt hevert a porban.
– Ha nem ereszted el, a lelked nem talál majd megnyugvást az ősök
szelleménél. Ő az én törvényes menyasszonyom, jogomban áll visszavenni –
lépett elő a megmentők sorfala mögül Ramal.
– Az ősök törvényéből csak ne akarjon leckét adni egy testvérgyilkos! Nem
volt elég Chakal vére, még Jamelt, az apád leghűbb bizalmasát is levágtad, amint
ellenkezett veled? Térjetek észre – fordult körbe a nő, miközben fogvatartottját
is magával cibálta -, ezt akarjátok követni? Áruló szenny – köpött Ramal lába
elé, és olyan erősen szorította Anahita torkához a kést, hogy a lánynak kiserkent
a vére.
– És nincs is jogod ehhez a tengerimádó szukához! Nem volt rajta kendő –
bátorodott fel a nyöszörgő fiú.
Anahita kezdte elveszíteni a türelmét. Csuklója és hátracsavart keze
rettenetesen fájt, a nyakán ejtett friss vágásról nem is beszélve. Miért nem döfik
végre hátba ezeket a haramiákat? Minek áll velük szóba Ramal?
– Mit számít, hogy épp nem volt rajtam az az átokverte rongy? Azonnal
engedjetek el! – tört ki belőle.
A barbár nő vihogni kezdett, de legalább engedett a szorítása. Ramal
összehúzott szemöldökkel bámult a porban szűkölő fiúra. Az asszony úgy
gondolhatta, itt a nem várt alkalom, mert eltaszította magától Anahitát, és
késével az elöljáró torka felé döfött. A levegőben érte a halálos nyílvessző, egy
eltévedt lövés pedig a fiatal suhanc fejébe fúródott.
Anahita érezte a támadói és saját vérének szagát, szájában a hamuval
keveredő homok ízét, és kicsorduló vizeletének forróságát, de már nem
érdekelte. Ezek mind őrültek – gondolta, miközben rázta a zokogás.
Nem volt fürdő, ami után újra tisztának érezte volna magát. Anahita olyan
vadul próbálta lemosni a haramiák mocskának emlékét is, hogy bőre teljesen
kivörösödött. Egyedül Kaiba közelsége nyugtatta meg egy kicsit, senki mást nem
tűrt meg a szobában. Be akart bújni a puha párnák közé, összegömbölyödni,
mint egy gyermek, és elfelejteni az egész incidenst, de Ramal nem hagyta békén.
Amint a lány felöltözött, magához hívatta.
Az elöljáró sátra előtt több őr, köztük Eel is türelmesen várakozott, de
odabent senki sem. Négyszemközt voltak Ramallal, aki egy halom párnán ült,
ahogy szokott. Bal kezével a szakállát simogatta, mielőtt észrevette a lányt.
– Nem esett bajod? – vetette oda a férfi.
– Nem.
– Helyes. Tájékoztatnál, miért tartottad jó ötletnek elismerni a katonáim előtt,
hogy nem viselted a fejkendődet?
– Komolyan ez most a legfontosabb? – Anahitának elege lett belőle. Nem
érdekelte, ha felbosszantja. Gyűlölte őt, miért is ne haragíthatná magára egyre
jobban és jobban, míg legalább olyan pokol lesz* az élete, mint neki?
– Igen, fontos. Azt hittem, megértetted, hogy ez mutatja, hogy egy férfihoz
tartozol.
– Nem vagyok birka, amit megjelölhetsz!
– Ha nem ismered el, hogy a jegyesed vagyok, akkor nem védhetlek meg.
Egy hajadont ért sértést csak az apja vagy a fivére torolhat meg, és ne hidd, hogy
azok ott figyelembe vennék, ki Meridiában az apád.
– Mit számít ez? Nem nemesek voltak, csak egyszerű haramiák. Milyen
állatias törvény az, ami nem védi az ilyenektől az embereket?
– Hallgass, asszony! – Ramal felemelkedett, és tett egy lépést a lány felé. – A
népem tagjai voltak, és miattad haltak meg.
– Csodás, többre tartasz pár bűnözőt, mint en... – kezdett visszavágni Anahita,
de Ramal még nem fejezte be.
– Önző vagy, kicsinyes és felfuvalkodott! Elfogyott a türelmem. Még van
merszed megkövetelni azt, hogy bárki is megvédjen, miközben így lenézel
minket? – Először hallotta az elöljáró hangját remegni a dühtől. – Meg sem
próbálod tiszteletben tartani a szokásainkat, de azt elvárod, hogy ugyanezek a
törvények megóvjanak téged.
– Azt várom el, hogy ha kirángattál a sivatagba engem, Meridia főpapnőjét,
akkor biztosítsd az épségemet! Nem én kértem, hogy ide jöhessek, és eszem
ágában sem volt hozzád kötni magam.
– Hát egy kicsit túlságosan megnehezíted azt, hogy vigyázhassak rád! Egy
uralkodó se tehet meg mindent.
– Aztán miért nem? Te vagy a király, a szavad szent.
– Talán Meridiában, ahol az Istennőtök jelöli ki a királyt, így van, de itt nem.
Az elűzöttek elöljáróját választják. Tudod, hogy ez mit jelent? Éppen annyi
hatalmam van, amennyit a népem ad nekem. Szerinted ki bízna egy olyan
vezérben, aki sorra szegi a törvényeket?
– Nem hiszem, hogy sokat számítana nekik, ha már így is egy testvérgyilkost
követnek!
Ez már túl sok volt Ramalnak. Felemelte az öklét. Anahita elmosolyodott.
Akarta, hogy a férfi megüsse, hogy lila foltot hagyjon az arcán, és mindenki
láthassa, a férje nem több egy vadállatnál. De az elöljáró nem sújtott le rá,
helyette a kis asztalkára csapott, amelyről lerepült a gyümölcstál. A színes
bogyók, almák és a marékszám datolya szétgurult a fehér gyapjúszőnyegen.
– Eel, gyere be! Feladatot kapsz – kiáltott ki Ramal, miután lenyugodott egy
kicsit.
A csempész belépett. Most ő sem vigyorgott.
– Te fogod őrizni Anahitát. A személyes testőre leszel, és mindenhová
elkíséred. Ehhez azonban szükséges, hogy tudjam, teljesen megbízhatok benned.
– Van saját testőrségem, nincs szükségem egy bűnö... – ellenkezett Anahita,
de Ramal egyetlen gyilkos pillantása belé fojtotta a szót.
– Már a szolgálatodba álltam, vagy nem? – vont vállat Eel.
– Ennél több kell. A vízzel és vérrel fogadott testvéremmé kell válnod.
 – Hé, öregem, lassan a testtel! Ezt nem inkább valamelyik törzsfő fiával kéne
megejtened, vagy valami? Én egy meridiai kikötőpatkány vagyok, ha
elfelejtetted volna.
– Sok derék ifjú szolgál mellettem, de őket köti a hűség a törzsükhöz, a
családjukhoz, akár még az apám emlékéhez is. Téged én magam ismertelek meg,
és te is csak egyszerű emberként találkoztál velem. Kizárólag magadat szolgálod
és engem, senki mást.
– Esetleg engem, ha már értem felel? – szúrta közbe Anahita, de a férfiak
ügyet sem vetettek rá.
– Te tényleg megbíznál bennem? – A csempész oldalra billentett fejjel
méregette az elöljárót. Ramal szemrebbenés nélkül, kihúzott háttal állt előtte.
– Ha leteszed az esküt, akkor igen.
– Hát akkor legyen.
Ramal elővett két egyszerű faserleget, és mindkettőbe vizet töltött. A
csempész szélesre tárta a sátor ajtaját, hogy a kint várakozó katonák tanúként
szolgálhassanak. Anahita visszahúzódott az árnyékba. Először az elöljáró vágta
meg a tenyerét, és vérét belecsepegtette a két kupába, majd Eel is így tett.
Felemelték serlegeiket, és alkarjaikat összekulcsolták.
– Az ősök szent szellemei előtt a fivéremmé fogadlak téged – kiáltották, majd
egy húzásra kiitták a poharukat.
– Eel vigyázni fog rád – fordult Ramal Anahita felé. – Ő itt az egyetlen
meridiai.
– De hiszen...
– Meghaltak. A testőreid a megfelelő előkészületek nélkül, bolond módon
eredtek a támadóid után, hiába figyelmeztettem őket. Futóhomokos karóverembe
meneteltek.
Anahita mellkasa összeszorult. Meghaltak. Érte haltak meg, és Ramal hagyta.
Úgy beszél róluk, mintha nem is emberek lettek volna!
– A testüket visszaküldtük egy karavánnal Meridiába – folytatta ridegen az
elöljáró. – Megüzentem, hogy teljes felelősséget vállalok az épségedért.
Megvédelek, akár együttműködsz, akár nem, megértetted?
– Vagyis a foglyod vagyok.
– Nem. A menyasszonyom.
Anahita legszívesebben Ramalhoz vágott volna valamit, de az elöljáró nem
várt válaszra, kivonult a sátorból. Eel követte, elhúzta maga után az ajtóvásznat,
a lány egyedül maradt. Anahita csak most érezte át igazán, ez mit jelent.
Körülötte nincs más, csak a sivatag, barbárok, őrök és gyilkosok. Ha szökik,
meghal. Ha itt marad, talán akkor is.
Könnyes arcát Kaiba bundájába fúrta, mintha így visszarepülhetne az időben,
hogy átölelje Carassiust és Espadont.

A földművesek egy szekérfordulónyi frissen aratott búzát hordtak a főtérre,

úgy várták a kohlendampfiak csodaszerkezetét. A tömegben alig lehetett
megmozdulni, és a hőségtől mindenki izzadt. Kame az első sorban várakozott,
de a kapitánytól valamivel távolabb, mint szeretett volna. Azt nem is tudta, hogy
bírná elviselni, ha az embersereg közepén kellene ácsorognia. így is alig kapott
levegőt.
A dombtetőn sűrű füst kavargott, és amikor már az összes városlakó arrafelé
mutogatott, felharsant egy vadászkürt. Az ereje alapján óriási lehetett, mégis
egészen magas volt a hangja. A szavát egy-egy füstoszlop követte. Aztán lassan
előtűnt a legelképesztőbb szerkezet, amit Kame valaha látott: egy vasszekér volt,
hengeres orral, közepén egy megemelt bakkal, amelyről egy férfi integetett. Ő
rángatott meg egy kart, amitől a hang kíséretében magasba tört a fehér felleg. De
a legmeglepőbb mégiscsak az volt, hogy a kerekek maguktól jártak – nem fogtak
eléjük egyetlen lovat sem.
Az emberek közül akadt, aki ijedten hátrált, de a legtöbben lelkesen kiabáltak
a közeledő kocsis felé. Amint közelebb ért, látszott, hogy egy szekeret is maga
után vontat. Az fából volt, és kevésbé tűnt érdekesnek, mint az elülső kocsi –
alig látszott többnek, mint egy óriási, guruló doboznak, amely a hátulján egy
furcsa farkat, afféle ferde kéményszerűséget cipelt. A bámészkodók utat
nyitottak a járműnek, amely megállt a búzarakás közelében. Lecsatolták róla a
fakocsit, majd a vasszekér könnyedén megfordult, és az utasa leugrott a bakról.
Kame jobban is szemügyre vehette a kohlendampfi férfit, amíg az Liliával
beszélgetett. A fiú úgy sejtette, róluk folyik a szó, legalábbis a lány hamar
bemutatta Espadont, és utána már hárman csevegtek tovább.
 Az idegen a melegen tűző nappal mit sem törődve tetőtől talpig feketébe
öltözött: lovaglócsizmát, szűk nadrágot, és térdig érő, de lenge kabátot viselt. A
sötét szövetet gazdagon díszítették, de nem zsinórokkal vagy épp gombokkal,
hanem egymásba harapó réz fogaskerekekkel. Miközben beszélgetett, néha
megpödörte a bajuszát, vagy épp a lányosan hosszú, szalaggal összefogott,
tölgyszínű haját babrálta.
Pár percig így várakoztak, amíg fel nem tűnt a színen Juglans úr és kísérete.
Nem csak a saját katonái, hanem néhány idegen öltözetű férfi is vele tartott. Egy
nagy trónust állítottak a szerkezetek közelébe, amelyre az uralkodó
letelepedhetett. A kohlendampfi letérdelt, és kezet csókolt neki, aztán kezét
felemelve jelzett, hogy halkuljon el a tömeg. Kétszer megköszörülte a torkát,
majd amikor már elégedett volt a várakozással teli csenddel, belekezdett:
– Vitis vagyok, felszabadított jobbágy, Kohlendampf kereskedelmi
nagykövete. Hódolatom Juglans Öméltósága, üdvözöllek Triticum serény népe!
Olyan csodát hoztam nektek, amely segít, hogy harmadannyi idő alatt
befejezzétek az aratást, és még a gabonátok is tisztább legyen. Azt mondom,
csoda, de ne higgyétek, hogy itt olyan varázslatot láthattok, mint amire,
kétségkívül, a szent isteni! képes – hajolt meg színpadiasan az elvörösödő uraság
felé.
– Nem, ami itt ma szemetek elé tárul, az halandó kezek munkája,
Kohlendampf mestereinek új találmánya. Kérem, fogadjátok bizalommal ezt a
kis bemutatót!
Felszállt a bakra, a Juglansszal érkezett idegenek pedig főként a fadoboznál
foglaltak helyet. Kame ekkor figyelte meg, hogy a vasszekéren van egy kerék,
ami nem is érinti a talajt. Arra most egy vaskos szíjat hurkoltak, másik végét a
fatákolmányhoz erősítették. Vitis egészen addig hátrált a járművel, míg a
bőrkötél enyhén megfeszült, és a fából ácsolt kocsi oldalán levő kerekek is
forogni kezdtek, ahogy a fémszerkezet meghajtotta őket. A falemezek mögül
nyikorgás hallatszott, a Vitis előtti kéményből pedig fehér füst tört fel.
– Ne aggódjatok, ez a vastaliga nem fog kigyulladni! Ugyan a belsejében
valóban tűz ég, méghozzá a legnemesebb kohlendampfi szénnel fűtjük, de amit a
kéményen távozni láttok, az nagyobbrészt nem korom, hanem egyszerű vízgőz –
magyarázta. – Ugyanaz, mint ami a forró fürdőtökből felszáll. Igen, uraim, a víz
szent erejét hajtjuk mi, halandó emberek a szolgálatunkba! – Ezt a mondatot
egyértelműen Juglansnak címezte. Az uralkodó láthatóan nem ragadtatta el
magát a kohlendampfi szellemességétől, de nem szólt egy szót sem.
– De hogy is válik ez az aratás hasznára? Figyeljétek és ámuljatok! – Amint
ezt kimondta, Vitis két embere a faszekér tetejére mászott, és elkezdte a
szerkezetbe szórni a frissen vágott búzát. – Mint láthatjátok, ott kell berakni a
terményt a gépbe. A szalma áthalad egy tüskés hengeren, amely kiüti belőle a
szemeket. Nem hiszitek? Mindjárt meglátjátok! Már jön is kifelé ott hátul, fenn a
csőből a szalma. Ezt azonnal rakásba lehet gyűjteni.
Itt szünetet kellett tartania, mert a tömeg izgatottan felmorajlott. Az emberek
lökdösődtek, próbáltak előrébb furakodni. Valaki Kame oldalába könyökölt. A
fiú felnyögött, de egy pillanatra sem akarta levenni szemét a gépről. Egyre
közelebb taszították hozzá. Kinyúlt, úgy érezte, megérinthetné a szállingózó
szalmaszálakat. A szerkezet vadul zakatolt, zaja elnyomta a bámészkodók
hangját.
Mindenki kiabált, az elsők talán csak a csodálkozás miatt, a többiek pedig
azért, hogy az ő hangjuk is hallatszodjon az ordibálók között. Kame agyában
átfutott a gondolat, hogy olyan, mintha valami furcsa kórusban lenne. Kedve lett
volna boldogan felkiáltani, együtt mozdulni, lélegezni a sokasággal, de ekkor
egy fahusáng nyomódott a mellkasának. Juglans katonái erővel tuszkolták
hátrébb a tömeget.
– Uraim, kérem! Civilizáltan, csak civilizáltan! – kiabálta Vitis. –
Kérdezhetnétek: de mi történik a gabonaszemekkel? A munka nehezebb része,
tudjátok jól, nem a szemek elválasztása a szalmától, sokkal inkább a
megszabadulás a törektől és a pelyvától. A kalászból kihullott magok, ezzel a
nem kívánt anyaggal együtt kerülnek a szitarendszerre. A gép olyan gyorsan
átrostálja a termést, amire ember sohasem lenne képes. És íme! Alul, a gép
hátuljánál ömlik is a zsákba a drága gabona, lehet vinni a malomba. Juglans úr,
kérem, tekintse meg, megfelelő-e a minősége?
A király kelletlenül felállt, és a zsákhoz lépett. Unottan beletúrt, majd
kimérten bólintott. Kame nem hitte, hogy akár csak a zabot meg tudná
különböztetni a búzától, hát még a gabona tisztaságát ellenőrizni, de úgy tűnt, ez
az illem. Amúgy sem kételkedett senki a csodás szerkezetben.
– Azt mondták, egyetlen gépet hoznak, de én kettőt látok itt. Az ár az egészre
vonatkozik, ugye? – kötekedett Juglans.
 – Még jobb, áldott istenfi! – vigyorgott rá Vitis, és leállította a masinát. –
Ugyan külön-külön megvan az ára mindkét gépnek, de pár járásonként elég egy
gőzkocsit vásárolnia, míg cséplőgépet akár mindegyik faluba beszerezhet, ha
úgy kívánja.
– De hogy fogjuk tudni elszállítani ezt a monstrumot? Mennyi szén kell, míg
elmegy egy járásnyira?
– Ezt jól látja, nem érdemes vezetniük. Épp ezért megmutatjuk inkább azt,
hogyan fogjanak elé lovakat. Látja uram, nincs itt semmi probléma! Ha pedig a
működéshez szükséges szén miatt aggódna, jutányos áron szállítunk akár minden
héten!
– Azt mondta, itt maradnak, és megtanítják az embereimnek, hogyan
használják.
– Ez csak természetes! Teljesen bérmentesen, barátságunk jeleként az idei
aratáson végig segíteni fogjuk önöket. Elnyerte a tetszését, áldott istenfi? –
ugrott le könnyedén a bakról Vitis.
– Hasznát veszem majd – bólintott az uralkodó, és visszaült a székébe. A
főtéren várakozók üdvrivalgásban törtek ki.

Ahogy teltek a napok, Anahita egyre inkább megszokta, hogy Eel folyton a
nyomában jár. Alig szóltak egymáshoz, a csempész nem zargatta – csak
örökösen figyelte, és furcsán vigyorgott rá, mintha gúnyolódna rajta. A lány
előbb próbálta levegőnek nézni, aztán lassan már nem zavartatta magát a
jelenlétében. Hiába küldené el, Eel csak röhögne rajta. Ráadásul szüksége volt a
védelemre, bár utálta, hogy ezt el kell ismernie, főleg, hogy közben arról sem
változott a véleménye, amit visszavágásként mondott Ramalnak. így hát
igyekezett meghúzni magát, naphosszat ücsörgött a hordszékében vagy épp a
táborhelyi sátrában, és csak Kalbával játszott.
– Hé, kicsi lány! Van még benned lélek? – dugta be fejét a függönyök között
Eel egy hajnalon.
– Nem vagyok beteg, és szökni sem készülök. Nyugodtan térj vissza a
posztodra – vetette oda neki Anahita, miközben elmélyülten vakargatta Kaiba
fülét.
– Unalmas ám álló nap itt várakozni! Tudod, mit, kicsi lány? Megsétáltatlak
téged is, meg a kutyádat is!
– Köszönöm a nagylelkűségedet, de inkább nem élnék vele.
– Ne csináld már! Gyere, ígérem, hogy tetszeni fog! Neked is hiányzik a
tenger kékje, ugye?
– Persze hogy hiányzik. Itt csak homok van mindenütt. Nem értem, mit
akarsz ezzel.
– Azért mutatom meg neked. Na gyere!
Anahita nagy nehezen kötélnek állt. Kezdte érdekelni, hová viszi a csempész.
Bár azt gyanította, hogy csak egy olcsó tréfa lesz az egész. Még hogy tenger, itt,
a sivatag közepén! Hosszú perceken át gyalogoltak egyik homokdűnéről a
másikra. Anahita egyre kevésbé bízott a férfiban – mégiscsak bűnöző, lehet,
hogy mégsem hűséges Ramalhoz. Mi lesz, ha elrabolja? Olyat soha többé nem
akar átélni. Megtorpant, és visszanézett a táborhely felé. Már túl messze voltak,
talán a kiáltása sem érne oda időben.
– Hé, kicsi lány, ne maradj le! Már csak egy domb – biztatta Eel, és
visszaszaladt hozzá. Kaiba jókedvűen ugrándozott körülötte, és ez végül
Anahitát is megnyugtatta. Csak még egy dombig hiszek neki.
Amint felért a tetőre, elakadt a lélegzete. Kék tárult elé, de még milyen kék!
A dűnék közötti völgyet megtöltötte az azúr és a zöld. Nem volt olyan sötét, mint
a horizonton látszódó tenger, inkább a tükröződő éghez és az öblök vizéhez
hasonlított, melyet tajtékként tört meg egy-egy fehér folt. A színpontok lassan
táncoltak az enyhe sivatagi szellőben, mintha valóban hullámozna a mező.
– Virágok! – kiáltott fel Anahita. – De hogyan?
– Ritka dolog, az biztos. A hét elején nehéz tengeri pára érkezett ide,
szerintem te át is aludtad a sátradban, mint valami kisegér. A magok azonban,
amelyek, ki tudja, mióta várták ezt a pillanatot, az éjjel virágot hoztak.
– Egyetlen hét alatt?
– Hát, sietniük kell. Pár nap múlva már nem lesznek itt. A pára amúgy is csak
ezeknek a kis kékeknek elég. Képzeld, egyszer láttam esőt a sivatagban. Utána a
síkság olyan volt, mint a belsőföldiek hímzett szőnyegei. Pirosban, sárgában, sőt,
még lilában is tündökölt!
– Nekem a kék is elég! – rohant Anahita a virágok közé. Úgy élvezte, hogy
szaladgálhat közöttük, mint egy gyerek.
Miután elfáradt, letelepedett Eel mellé. A csempész előrelátóan hozott
magával két kulacs vizet, meg némi elemózsiát.
– Igyál! Lassan vissza kell mennünk, Ramal keresni fog – nyújtotta a lány
felé a csomagocskát.
Ekkor, mintha csak egy jelre lépne elő, a domb tetején megállt egy köpenybe
burkolózó, teveháton ülő alak. Kétségkívül Ramal volt. Eel hevesen integetett
felé, mire az elöljáró egyetlen szó nélkül megfordult, és elügetett.
– Na, azt hiszem, ezt vehetjük úgy, hogy megkaptuk az engedélyt. Már nem
kell sietned.
Anahita elkezdett összeszedni egy csokorra valót a virágokból.
– Nem érdemes, nagyon gyorsan hervadnak. Ez a sorsuk – mondta Eel, és
hanyatt feküdt a puha földön. Elég nevetségesen festett a tűzvörös hajával a kék
szirmok között.
Anahita egy ideig fel-alá sétálgatott a mezőn. Már épp kezdte unni magát,
amikor támadt egy merész ötlete.
– Azt mondtad, ha már összeszoktunk, akkor megtanítasz arra, hogyan
védjem meg magam.
Eel csak az egyik szemét nyitotta ki, úgy sandított fel rá. Anahita bólintott,
hogy komolyan gondolja. Erre a férfi kiröhögte, de azért felkelt, és így szólt:
– Hát jól van. Talán kezdhetnénk azzal, mit csinálj, ha valaki hátulról
megpróbál lefogni.
Anahitának nehezére esett hagynia, hogy a csempész mögé kerüljön és
átkarolja, de megnyugtatta magát. Ha bármi baj történik, itt van Kaiba, majd az
állat megvédi. Tényleg elege volt már abból, hogy folyton gyengének érzi magát
– ha az az ára a tanulásnak, hogy együtt kell működnie ezzel a fura alakkal, hát
legyen.
– Szóval, így foglak. Ölellek hátulról, leszorítva mindkét karodat. Fel is
tudlak emelni, ha akarlak. Nagyobb vagyok és erősebb, mint te. Hiába
küszködsz, csak még inkább szorítalak. Mit csinálsz?
– Azt hittem, ezt fogod nekem megtanítani.
– Először kíváncsi vagyok a gondolkodásodra.
– Sikítok?
– Kicsi lány, többet is tudsz te ennél! Azt a nőt akarom látni, akitől elvettem
egy szép kis bökőt.
– Hátrafelé belefejelek az arcodba.
– Na, haladunk! Nem rossz, nem rossz, csak egy a baj, még nem ütöttél ki.
Eltört az orrom, vért köpködök, de ettől csak még dühösebb vagyok, és már ki is
akarlak belezni, nemhogy elengedjelek. Jól van, most próbáld ki ezt: rogyaszd be
kicsit a térded! Vidd a súlypontodat lejjebb, érted? Így ni. Most már nem tudlak
olyan könnyedén felemelni, sőt egy kicsit rád kell hajolnom.
– És ez mire jó? Még mindig ugyanúgy fogsz.
– Mindjárt mondom. Szóval, a karod lefogva, de a csípőd szabadon mozog.
Érzed? El tudsz fordulni oldalra. Csak egy kicsit fordulj el, úgy, hogy a bal lábad
kerüljön előrébb. – Eel segített megtalálni neki a megfelelő szöget. – Na, ha
most a jobb öklöddel erősen hátrasuhintasz, akkor pont eltalálhatod a...
hogyismondjam. A golyóimat; nem vagy te bakfislány. Jó erősen üss!
– Most? Komolyan?
– Nehogy! Fene beléd! – Eel elengedte, és úgy ugrott hátra, mintha a lány
hirtelen lángra kapott volna. – Csak tégy úgy, mintha!
Újra felvették a pozíciót, és Eel megtanította neki, hogy a férfiríkató ütés után
hogyan törjön ki a meggyengült szorításból. Utána ezt gyakorolták, egyre
gyorsabban, míg Anahita teljesen elfáradt.
– Ha már szabad vagy, még nyakon vághatod a kézéleddel, vagy ha tudod,
arcon térdelheted. A lényeg, hogy fájjon neki, és ne eredjen utánad, amíg
elszaladsz – fejezte be a leckéztetést a csempész, és jó nagyot húzott a
kulacsából.
– Ezt mind Meridia utcáin tanultad?
– Én is voltam ám kicsi és gyenge. Kár lett volna hagynom, hogy átrendezzék
a hölgyfogó arcomat, nemdebár?
– A vörösnegyedben gyakori a verekedés? Azt mondtad, ott nőttél fel.
– Igen, anyám az egyik bordélyban szolgált.
– Olcsóhal volt? – Anahita gyakran hallott történeteket olyan halászlányokról,
akiket a családjuk inkább eladott. Vagy az egyháznak a tenger lányai közé, vagy
egy bordélynak, de az utóbbi többet fizetett. Őket hívta a köznép olcsóhalnak.
Tudta, hogy nem illene ilyen kérdéseket feltennie, de Eel nem tűnt olyan
embernek, aki könnyen megsértődik. Legfeljebb nem válaszol, ha nem akar.
– Nem. Belsőföldi.
 – Mesélnél róla?
Eel egy ideig némán a lány szemébe nézett. Aztán vállat vont, és kortyolt még
kettőt a vízből.
– Kemény nő volt. Sosem adta fel. Sokszor mondták neki, hogy miért nem
csap agyon, így az én etetésemért is meg kell dolgoznia, de ő erről hallani sem
akart. Elhatározta, hogy annyi pénzt gyűjt össze, hogy mindkettőnket
kiválthasson. Egy kis ládikába gyűjtötte az ezüstöket, amit a ház mögött, az
egyik fa gyökerei között ástunk el.
– Sikerült neki?
– Nem.
– Mi lett vele?
– Nem tudom. Még serdületlen koromban otthagytam.
Anahita nem mert többet kérdezősködni. Maga elé bámult, és azon
gondolkodott, mennyi mindent nem ismer még Meridiában sem. Valóban szűk
látókörű és elkényeztetett volt. Mindig csak a nemesek szemével látta a világot,
el sem tudta képzelni, mit élhetnek át a közemberek, vagy épp a szajhák. Egész
eddig nem is akart róluk tudomást venni.
Amikor már egyáltalán nem számított rá, Eel folytatta:
– Igazán sok pénzt keresni a furcsa igényűekkel lehetett. A legtöbb lány
ódzkodott tőlük, de az anyám a plusz pénzért elég sok mindent bevállalt. Volt.
egy állandó kuncsaftja. Kopaszodó, pocakos nemesember, aki perceken át
szuszogott és fújtatott anyámon, mire befejezte a dolgát. A végén mindig olyan
hangot adott, mint a röfögő vadkan. Emlékszem, miután a vendég lefordult róla,
anyám egy kis törölközővel itatta le a melléről meg a hasáról az összegyűlt,
büdös izzadságot. Mindig ott kellett ülnöm, mert Disznó úr külön fizetett azért,
hogy végignézzem. Az elsőnél hatéves voltam. Amikor az ételt-italt meg a tiszta
ruhákat hordtam be a szobákba, sokszor belepillantottam már, hogyan csinálják
az emberek a bordélyban, de az anyámat akkor láttam úgy először. Elbőgtem
magam, de anyám felpofozott, azt mondta, elrontom az üzletet. Hiszen nem lesz
tőle semmi bajom! Csak üljek szépen, de ne csukjam be a szemem és ne
szorítsam tenyeremet a fülemre, mert azt a nemesúr nem szereti. Leginkább azt
utáltam, amikor anyámat hátulról dugta, és közben a vizenyős malacszemével
végig engem bámult. Már kilencéves voltam, amikor egyik nap bejött a
bordélyba, és mivel pont én álltam az ajtónál, alaposan végigmért, és esküszöm,
rám röfögött. – Eel elnevette magát, de a kacaja most egész másképp csengett,
mint a megszokott. Éles, szomorú gúny ült benne, nyoma sem volt
játékosságnak. – Miután beviharzott anyámhoz, a szomszéd szoba
kukucskálónyílásán át kihallgattam őket. Disznó úr arról győzködte anyámat,
hogy már elég nagy vagyok. Végül kétszer annyit ígért a seggemért, mint az
összes félretett pénzünk. Miközben ittak az alkura, én kiástam a kis ládikát, és
eljöttem.
Hosszan hallgattak.
– Mi lett a pénzzel? – kérdezte végül Anahita, hogy megtörje a fojtogató
csendet.
– Hát, akkoriban még nem ismertem úgy a sikátorokat, mint most. Ha jól
emlékszem, a második sarkon kiraboltak. – Erre mindketten idegesen elnevették
magukat.

– Talpra, mocskos csürhei

Kame arra ébredt, hogy valaki ütlegeli. Felkiáltott, karjával védte a fejét, és
igyekezett talpra állni. Oldalra gurult az ágyból, négykézláb próbált arrébb
mászni, de egy hátát ért csapás a földre taszította. A fájdalom végigszaladt a
gerincén.
– Hé, ez harap – ordította valaki, és felröhögött.
Az ütések abbamaradtak, Kame csizmák dobogását és husángok suhogását
hallotta. Nyögve küzdötte magát talpra, hogy körülnézhessen. A társait katonák
fogták le, ketten Balent tartották, miközben egy harmadik az öreg gyomrába
öklözött.
– Meg ne öld – kiáltotta az egyik katona. – Hozzátok őket!
Kame védekezni próbált, de a katonák megragadták, és kihajították az ajtón.
Társai riadtnak tűntek, de dühösnek is. A legénységnek elég volt egy közös
pillantás, máris tudták, hogy mindenki kész harcolni a másikért. Csapatba
tömörültek, hátukat egymásnak vetették.
– Hova viszik őket? Ehhez a kap... Espadon nemesúrnak is lesz szava! –
hallották odabentről Razza dadogását.
 – Nyugalom kisöreg, csak megdolgoztatjuk a társaságot. Azt is hozzátok!
– Gaviota beteg!
Hosszúnak tűnt a csend.
– Jól van, hagyjátok, dögrováson van – szólalt meg végül az egyik katona, és
a csapat élén kivonult a házból. Széles vállú, zömök férfi volt, vállán élénk kék
szalagot hordott.
Kame torkában érezte a szíve dobogását. A triticumiak körbevették őket. Az
ellenség túlerőben volt, ráadásul mindegyikük övén kard függött – eddig csak a
kezükben tartott vastag botokat használták, de amint igazi harcra kerülne sor,
bizonyára nem lennének ilyen engedékenyek.
– A kenyerünket zabáljátok, úgyhogy ideje kiérdemelnetek a vendéglátást –
állt eléjük a kék szalagos. – Aki hősködik, annak elvesszük a kedvét. Világos?
Kame a társaira nézett. Tétován bólintott, ahogy a többiek is.
A katonák terelni kezdték őket. Nem mondták meg, hová mennek, vagy merre
forduljanak az útkereszteződésekben, hanem botjaikkal tolták őket a megfelelő
irányba. Ha valaki kilépett a csapatból, annak a hátára csaptak.
– Hé te! Ne te! – kiabálták. Tehénbőgést utánoztak, és röhögtek, folyton
röhögtek.
Kame legszívesebben rájuk kiáltott volna, hogy hagyják abba. Keze ökölbe
szorult, válla megfeszült. Bár háta még most is égett ott, ahol a husánggal
megütötték, kihúzta magát, és állát magasra szegte. Nem érdekes, hogy
gúnyolódnak rajta, hogy megalázzák. Nem adja meg nekik azt az örömet, hogy
számítson. Tekintetét egy távoli pontra szegezte, fejéből kiűzte a zajokat.
Fogai összekoccantak, szájában a kiszáradt föld és gyomok íze keveredett a
vér sójával. Arccal a porban feküdt. Valaki az imént kirúgta alóla a lábát, és ő
előreesett. Annyira gyorsan történt, először fel sem fogta, csak ösztönösen
tompította kezével az esést.
Feltápászkodott, menet közben kiszedegette a tenyerébe fúródott kavicsokat.
– Mú, ne te, mú! – taszigálta előre az egyik katona.
Kame nem nézett az arcába. Ment tovább, mintha mi sem történt volna. Arca
égett, homlokáról veríték csörgött az állára. Magasan állt a nap, a melegben
mindenütt legyek zümmögtek. Már látszott, hogy egy szélmalom felé tartanak.
Egy dombon állt, árnyékos oldalán nedvesen csillogtak a mohos kövek. Óriás
kereke azonban meg sem mozdult a szélcsendben.
 A csapat valóban felkaptatott a dombra, de nem álltak meg az árnyékban, a
katonák továbbhajtották a matrózokat az épület mögé. Ott egy nagy, kerek ház
állt, melynek fából ácsolt teteje Kamét a délszigeteki szénégetők máglyáira
emlékeztette.
– A városmester nevében, ezt nem tehetik – hallatszott egy sípoló női hang.
– Juglans úr megmondta, hogy a ma csépelt gabonát mind meg kell őrölni
estig, és úgy is lesz!
– Ért is ő az aratáshoz!
– Azt akarod, elküldjünk Fényvárosba, boszorka?
– Előbb megátkozlak!
– Lilia, ne – sírt egy rekedt hang.
– Feleselsz, ringyó? Tudom, hogy földboszorka vagy. Átkozz meg! Tanúm
van rá! Átkozz meg, és Juglans úr villámbottal égeti ki belőled a romlottságot.
Beléptek a házba. A teremben nem volt semmi, csak egy vízszintes fakerék,
melyhez két ökröt kötöttek. Az állatok a földön hevertek, oldaluk fújtatva
emelkedett fel-le. Egy őszülő ember térdelt mellettük, aki a rá bámuló öt
kékszalagos katonának rimánkodott.
– Szél nélkül ennyi gabonát... Csak a szárazmalommal őrölhetek, de látják, az
ökreim!
– A jószágnak pihennie kell – jelentette ki a lány. Kilépett a katonák
takarásából, kezét védőn a molnár vállára tette.
– Mi hoztunk pár váltásökröt! – nevetett az a kék szalagos, amelyik a
matrózokat terelte.
– Csak nem akarja...? – méltatlankodott Lilia. Arca kipirult, szőke haja
kiszabadult a fonatból, és az arcát verdeste.
Kame reménykedve nézett rá. Meg akarta szólítani, de a katonák félrelökték.
– Fogjátok be őket a rúdhoz! – parancsolta a hajcsáruk.
A két ökröt addig noszogatták, míg félre nem terelték őket a szélmalom
árnyékába. Balenre rátették az egyik ökör hámját, a többieket csak bőrszíjakkal
kötözték a malomkerék küllőjéhez. Még el sem kezdték a kényszermunkát, de
Kame csuklójába máris belevágott a szíj.
– Ők emberek! – kiáltotta Lilia, de a katonák kikacagták.
– Én csak ökröket látok. Ne te, told meg! – csapott az egyik Kame hátára.
A fiú dühösen feszült neki a rúdnak, ahogyan a társai is, mígnem a kerék
nyikorogva megmozdult. Körbe-körbejártak. Kame arcát égette a forróság,
verejtéke csípte a szemét. Látása elhomályosult. Barnává vált az egész világ –
döngölt föld, fafalak, szálkás rúd a keze alatt. Nem létezett más, csak a
következő lépés. Már alig hallotta a katonák nevetését, a gúnyos tehénbőgést.
Lilia hangja is elhalt.
– Állj! – kiáltott fel Espadon.
Kame megtorpant, hitetlenül nézett a kapitányra. Mikor jött ide? Mennyi idő
telhetett el? A fiú szédült, bár maga sem tudta, hogy a fáradtságtól, vagy attól,
hogy túl hirtelen hagyta abba a körbejárást.
– Mit csinálnak a jobbágyaimmal? – fordult Espadon a katonák felé. Lilia
karolt belé, a lány kipirult arcán izzadság gyöngyözött. – Erre nem adtam
engedélyt!
– Akkor etesd őket te, nagyságos uram – gúnyolódott az egyik kék szalagos.
– Föld nélküli félnemes!
– Kis- vagy nagybirtokos, nem számít – zihált Lilia. – Juglans úr elismerte a
nemesi jogát.
– Nekünk nem parancsolsz, szuka! Szerinted Juglans úr nem hűséges
testőreivel ért majd egyet? – emelte meg a vállán átvetett szalagot. – A
csürhének dolgoznia kell.
– Ezt maga őfelsége mondta? – kiáltott rá a lány.
– Rendben, álljunk elé! Addig az ökrök kikötve maradnak, nehogy
megszökjenek. Habár... – A katona felkacagott. – Úgy tudom, az istenfi nagyon
elfoglalt a kohlendampfiak miatt. Sebaj, pár napot kibír a jószág, nem igaz?
A bőrszíj Kame csuklójába hasított. El akarta kapni a hajcsárát, megütni,
nézni a szemében a fájdalmat. Látta, hogy Espadon is a kék szalagos felé
mozdul, de Lilia a kapitány és a katona közé állt. Félrevonta Espadont, valamit
súgott a fülébe. Kame gyomra összeszorult. Nem, az nem lehet. Nem hagyhatják.
– Az embereim hajlandóak dolgozni – jelentette ki Espadon. A katonák
helyett a matrózok felé fordult, arca eltorzult a haragtól. – De bánjanak velük
tisztességesen! Nem lesznek kötelek, tarthatnak pihenőt, és rendesen kapnak
enni és inni.
– Emberi ételt – tette hozzá Lilia. – Ugyanazt, amit a katonák kapnak a
barakkban. – Egészen közel lépett a kék szalagosokhoz, hangja magabiztosan
csengett. – Napnyugtakor szabadon elmehetnek. És senki sem zaklathatja őket.
Nincs keresnivalótok a malomnál, takarodjatok innen!
A katonák morogtak, de nem ellenkeztek tovább, lassan szétszéledtek.
Espadon és Lilia körbejárt, sorra elvágták a legénység szíjait.
– Csak pár napig viseljétek el – mondta a kapitány. – Pár nap, és mindent
elintézek. Emlékezzetek a küldetésünkre!
Karne letörölte a csuklójáról a vért. Nem könnyebbült meg.

Anahita arra ébredt, hogy az arcát Kalba nyalogatja. Nyöszörögve tolta el

magától az állatot, és felkelt ételt adni neki. Miközben a kutya farkcsóválva
evett, és végre békén hagyta, a lány megmosakodhatott. Megnézte magát a
tükörben. Az, hogy nem kellett halcsontport viselnie, jót tett a bőrének, viszont a
sivatagi napon alaposan lebarnult. Felvette az előkészített köpenyét és egy
fejsálat. Undorral nézett végig magán. A végén még teljesen úgy fogok kinézni,
mint egy barbár.
Letelepedett a kis asztalka mellé, lábait a sivatagiaktól ellesett módon
összekulcsolta. Sokkal kényelmesebb volt így ülni a párnákon, mint ha térdelt
volna. Nekilátott felszeletelni egy megráncosodott almát reggelire, és közben az
asztalkára helyezett csokrot nézegette. Tegnap még nem volt itt. Olyan kis, kék
virágokból állt, amilyeneket Eellel felkerestek. De a csempész azt mondta, ne
szedjen belőlük, mert csak elhervadnak, ráadásul már a mezőt is napokkal
ezelőtt elhagyták. Mégsem tűnt úgy, mintha a szirmok kókadtak lennének, ugyan
a színűkből veszítettek valamit, és a zöld szár is kissé barnás lett és fakó. Ahogy
Anahita megérintette az egyik virágot, a megszárított szirmok zizegve peregtek
le az ujjai között. A lány elmosolyodott. Értem, így már nem fognak elhervadni.
Köszönöm, Eel.
Amikor a sátor függönyén át hallotta, hogy bejön valaki, már épp készült arra,
hogy hangosan is megköszönje a csempésznek, de kivételesen most nem ő lépett
be hozzá.
– Remélem, jól aludtál. Szabad? – kérdezte Ramal, és amikor Anahita nem
tiltakozott, leült vele szemben. – Szeretnék tőled elnézést kérni.
– A múltkori vitánk miatt? – Anahita örült neki, hogy végül úgy tűnik, ő
nyert. Nem tudta megállni, hogy ne vigyorogjon fölényesen az elöljáróra.
– Nem vonom vissza, amit akkor mondtam – rázta meg fejét Ramal. Anahita
kedve rögtön bosszússá változott -, de én is hibáztam. Szemedre vetettem, hogy
nem a szokások szerint cselekedtél, holott nem szakítottam időt arra, hogy én
személyesen magyarázzam el, amit tudnod kell. Üzeneteket küldtem, de nem
hallgattalak meg, és nem ismertelek meg. Ezért vagyok most itt. Beszélgetni.
– Nem kell aggódnod, most már jól viselkedem – fordította el tekintetét
Anahita. – Egy elrablás elég volt. Ha csak ennyit akartál, hagyj magamra!
– Őszintén szeretnék veled beszélgetni.
– Miért?
Ramal hosszan gondolkozott.
– Mert a feleségem leszel – nyögte ki végül a lehető legesetlenebb és
legdühítőbb választ.
– Őszintén, mi? – térdelt fel Anahita, hogy szeme egy vonalban legyen az
elöljáróéval. – Igen, elnyerted a kezem a Tengeristennő Versenyén, és így
megkaparintottad Meridia trónját. Gratulálok. Engedelmeskednem kell neked,
veled enni, veled aludni, ha azt parancsolod, de ezt jól jegyezd meg: sem isteni,
sem emberi törvény nem kötelezhet arra, hogy kedveljelek téged, vagy akár csak
kíváncsi legyek rád!
– Miért haragszol rám ennyire? Mert barbár vagyok? Vagy volt valaki, akit a
férjednek kívántál?
Anahita kerülte az elöljáró tekintetét. Az leolvashatta arckifejezéséről a
választ, és gondterhelten sóhajtott. Kaiba megunta a feszült légkört,
beleszimatolt a levegőbe, izgatottan vakkantott, és a férfi mellett kikocogott a
sátorból. A lány azt kívánta, bár vele tarthatna.
– Azt hiszem, erről jobb, ha most nem beszélünk – szólalt meg végül Ramal.
– Csak addig zavarlak még, amíg felkészítelek a következő hagyományra.
Itt hosszú szünetet tartott, figyelve menyasszonya reakcióit, de miután nem
kapott választ, folytatta:
– A népem törvényei szerint még nem vagyunk házasok, csak jegyesek. Apád
az áldását adta, de az én családom engedélye még hátravan.
– Ügy tudtam, az apád halott – vetette oda Anahita. – Ezért tiéd a trón, nem?
– Igen, apám már nem él, de az anyám igen. Nálunk a férjnek a lány apjától
kell áldást kérnie, a leendő feleségnek azonban a párja anyjától. Röviden: egy
hétig az anyámmal kell élned, hogy meggyőződhessen arról, milyen feleség
leszel. Nem kell aggódnod, formaság az egész.
– Szóval egy sivatagi öregasszony fog végigtapogatni, hogy elég széles-e a
csípőm a gyerekszüléshez, és leckéztet a főzésből meg mosásból? – morrant rá
Anahita. – Netán még a fogamat is megnézi, mint egy lónak.
– Ne beszélj így az édesanyámról! – Ramal keze ökölbe szorult, de nyugalmat
erőltetett magára. – Kérlek.
– Ha már azt várod tőlem, hogy eleget tegyek a szokásaitoknak, cserébe
magyarázattal tartozol jó pár dologról. Kezdhetnéd rögtön azzal, kik voltak a
haramiák, akik rám támadtak!
– Politikai ellenfelek.
– Nekem annál többnek tűntek. Felkelőknek, mondjuk. Hogy is van ez,
megválasztottak elöljárónak, miközben ilyen komolyan lázadnak ellened?
Ráadásul te sem bízol az embereidben, előbb fogadtál bizalmadba egy meridiai
bűnözőt, mint valakit a saját fajtádból.
– A családom nemzedékek óta gyűjti a támogatóit szerződésekkel, házassági
kapcsolatokkal vagy épp karddal. Ez azt is jelenti, hogy valójában a családomat
választották meg, és csak másodsorban engem – magyarázta Ramal. Úgy tűnt,
tényleg megpróbálkozik az őszinte beszélgetéssel. Anahita kicsit megnyugodott.
Ismerte ezt az érzést, ő sem lehetett biztos sohasem abban, hogy kik az apja és
kik a saját valódi barátai.
– Ki volt Chakal?
– A bátyám. A legtöbben őt akarták elöljárónak, még az apám is. Kicsi korától
kezdve erre nevelték. Engem nem.
– Te ölted meg? – nézett mélyen a férfi szemébe Anahita. Tudni akarta.
Tudnia kellett.
– Nem. De miattam halt meg.
– Ezt mégis hogy... – kezdett volna bele Anahita, de kintről a tevék ideges
hörgése, kutyaugatás és morgás hallatszott. Ramal azonnal kirohant, és Anahita
is követte.
Kicsivel a sátor mögött a kikötött tevék a köteleiket tépték, úgy próbáltak
meg elszabadulni egy porfelleg közeléből. A homokfüggönyön át két kutya
látszott – Kaiba küzdött egy betolakodóval. Anahita felsikított. Még sosem látott
sakált ilyen közelről, ráadásul fényes nappal. Sokkal vékonyabbnak tűnt, mint
egy eb, sőt, ez a példány már természetellenesen az volt, minden bordája
kilátszott. Ramal előhúzta a fegyverét, és óvatosan közelített a megvadult
állatokhoz. Az őrök is megérkeztek, kezükben íjjal csak tiszta célpontra vártak.
Mielőtt Ramal elérhette volna a hadakozó kutyákat, Kaiba panaszosan
felnyüszített. A sakál leszorította az agarat, és a nyakába harapott. Fenyegetően
hörgött Ramalra, szájából sűrű fehér hab tört elő, és csordult végig áldozata
véres bundáján. Furcsa, kancsal tekintete végigpásztázta a közeledő embereket.
Az elöljáró lassan oldalazott, hogy minél inkább elterelje a vadállatot a tevéktől.
Végül a sakál elengedte a vadászkutyát, és állkapcsát csattogtatva, halkan
szűkölve közeledett Ramalhoz. Három lépést se tett, mielőtt belefúródtak a
barbárok nyilai.
Anahita rögtön odarohant Kalbához. Nyakából lassan folyt a vére, és elhalón
nyüszögött. Nagy, barna szeme könyörgőn nézett.
A lány át akarta ölelni, és megnyugtatni, de Ramal keményen ellökte onnan.
A férfi megragadta a vállát, és maga felé fordította.
– Ne érj hozzá! Tele van a beteg sakál nyálával, nem látod? Te is úgy akarod
végezni? – mutatott a nyilakkal teli tetemre. – Vége van, érted?
– Nem! – kiáltotta Anahita, és próbálta kitépni magát Ramal szorításából.
Ekkor érkezett meg Eel, legalábbis a lány csak most vette észre, hogy ott van.
De nem az ő segítségére sietett, épp ellenkezőleg. Elgáncsolta Anahitát, hogy le
kelljen térdelnie, és hátrafogta a karját, így nem küzdhetett. Ramal köszönetképp
bólintott neki.
– Elvigyem? – kérdezte a csempész.
– Nem. Jogában áll nézni, az ő kutyája.
Az elöljáró egy bőrkesztyűt vett elő az övtarisznyájából, olyat, amilyet
tevegelésnél használtak. Felhúzta, hogy ne kelljen puszta kézzel a sérült agárhoz
érnie. Letérdelt Kaiba mellé, és megsimogatta a fejét, hogy megnyugtassa. Lágy,
halk hangon beszélt hozzá, miközben előhúzta a kését.
– Ne! – kiáltotta Anahita, és kétségbeesetten vergődött, de Eel nem engedte
el. Nekem már csak ő maradt! Nem veheti el tőlem! Szemét marták a könnyek.
Ramal egész addig várt, amíg Kaiba elcsendesedett. Jobb kezével a kutya
fejét simogatta, aztán a baljában tartott kést egyetlen, erőteljes mozdulattal
beledöfte, át a bordák között, egyenesen a szívbe. Felállt, ledobta a kesztyűt, és
kulacsa tartalmát a testre öntötte.
 – Vizet a vérért, életet az életért – suttogta közben, majd az őrökhöz fordult,
és fennhangon szólt nekik – Égessétek el a testeket! Minden tevét ellenőrizzetek,
nincs-e rajtuk harapásnyom!
Egy pillanatig Anahita szemébe nézett, aztán elfordult, miközben intett
Eelnek. A csempész úgy kapta fel a lányt, mint egy rongybabát, és visszavitte a
sátrába.
Hát ez a te igazi arcod, Ramal elöljáró. Egy kimért, könyörtelen gyilkosé –
gondolta Anahita, miközben potyogtak a könnyei.

– Ébredj! – hallotta Espadon Lilia sürgető suttogását. Álmosan nyöszörgött,

majd kinyitotta szemét, és a fölé hajoló lányra nézett.
– Maradj csendben, és gyere utánam!
Lilia az ajtóban várt rá, amíg kikelt az ágyból. A lány csak egy hosszú, fehér
hálóinget viselt, mezítelen talpa nem keltett semmi neszt. Espadon úgy döntött, ő
sem húzza sokáig az időt öltözködéssel, nadrágban és ingben sem volt hideg az
éjszaka. Azért a csizmáját gyorsan felhúzta, kényelmetlenül érezte volna magát
nélküle. Lilia kézen fogta, úgy vezette át a kis kerten. A szemközti falon
mellszobrok sorakoztak, alattuk nevekkel és évszámokkal – Espadon úgy
gondolta, talán a család tagjai lehetnek, vagy régi városmesterek. Egy
bibircsókos, ráncos öregember előtt álltak meg. Lilia a szoborarc füle mögé
nyúlt, mire kattanás hallatszott.
– Segíts, elég nehéz! – kérte a lány, és intett, hogy Espadon fogja meg erősen
a szobor vállait. Abba kapaszkodva elfordították a tengelye körül, míg feltárult a
mögötte levő sötét járat.
Lilia csak akkor gyújtott gyertyát, amikor már pár lépésnyit megtett a
járatban. Intett Espadonnak, hogy húzza vissza mögöttük az útjukat elrejtő
szobrot. A folyosó szűk volt, nedves falait benőtte a síkos moha. Erősen lefelé
lejtett. A kapitány hálát adott azért, hogy felhúzta a csizmáját, el sem tudta
képzelni, a lány, hogy mozoghat mezítláb ilyen fesztelenül a csúszós köveken.
Ahogy lejjebb értek, az alagút kitágult, itt-ott elágazások tarkították, végül
emelkedőbe fordult. A hosszú gyaloglás után elértek egy tágas, csiszolt
kőlapokkal borított üregbe. A falakat festmények díszítették, amelyek mintha
életre keltek volna a gyertyafényben.
– Ezeket az őseid készítették?
– Nem, annál újabbak. Meséltem neked, hogy otthont adtunk egy csapat
fényvárosi menekültnek. Ők csinálták, amíg itt voltak. Találtak egy kis
barlangrendszert, azt erősítették meg, és pár alagutat ástak hozzá, hogy el
tudjanak szökni, ha kell.
– Azt hittem, nem maradtak soká, hanem elhajóztak, amint tudtak.
– Eleinte még reménykedtek abban, hogy átvészelhetik itt, míg már nem
keresik őket.
– De nagyon sok járatot láttam, amíg ideértünk! És ez a kövezet. .. Ez nem
volt kis munka.
– A legtöbbje már a mi érdemünk. Üdvözöllek a triticumi felkelők
búvóhelyén, a Földanya utolsó templomában! – mosolygott rá Lilia, és halovány
fényű gyertyáját az egyik falra erősített fáklyára cserélte.
– Azt mondtad, mi? - csodálkozott Espadon. – Te is?
– Mi az hogy! Hisz én vagyok a Földanya papnője! De először is ezt akarom
neked megmutatni – lépett egy nagy falfestmény elé, és a fáklyát magasra
emelve megvilágította.
A képen egy kerek térkép volt. Espadon felismerte Meridia elnagyolt
partvonalát, és a zátonyt jelző zöldesbarna csíkot. Meridia felett egy kitátott
szájú, óriási kígyófej látszott, az állat a saját farka után kapott hegyes fogával. A
gömb felett egy barna bőrű, kék hajú nőalak mosolygott biztatóan, de zöld
szemét szigorúra rajzolták.
– Az egyik fényvárosi sok történetet mesélt nagyapámnak. Nem pap volt, bár
úgy viselkedett. Azt állította magáról, hogy múltkutató.
– Az mit jelent?
– Nem tudom, de ezt hajtogatta – nevetett a lány szomorkásán. – Innen
ismertem Meridiát, mint a tengerkígyó városát. A mese szerint Meridián, a nagy
kígyó folyvást körbejárt a földgolyón, így csiszolta, kerekítette tökéletessé.
Mindig északtól délig haladt, mert a szemeként szolgáló fekete köveket vonzotta
a legészakibb és legdélibb pont. Amikor egyiktől a másikig ért, egy kicsit
elfordult, és úgy indult el az ellentétes irány felé. Hatalmas volt, fenséges és
rettenetes, egy szent szörnyeteg, aki elpusztított minden hajót, amit a nyílt vízen
talált. De az Anya megharagudott a kígyóra, amiért az elnyelte gyermekeit, és
azzal büntette, hogy éppen középre, a világ derekára tette. így a kígyótól az
északi és déli pont is ugyanolyan távol volt, bal szemét az egyik, jobb szemét a
másik vonzotta inkább. Nem tudott dönteni, merre menjen. Egyre csak kúszott
körbe-körbe, és dühében beleharapott a saját farkába. Épp itt, Meridia szigetének
legészakibb pontjánál – mutatta a térképen. – Lassan elemésztette önmagát, csak
pikkelyes bőre, a Nagy Zátony maradt utána. Ám az Anya megkegyelmezett
rajta, és kicsorduló vérét új életre keltette.
– Mi az Anya vizéből születtünk, nem a Tengerkígyó véréből – tiltakozott
Espadon, de azért lenyűgözte a gyönyörű festmény és a régi mese.
– Biztos ez?
– „A Tenger az én Igaz Anyám, vérem a tenger vizéből való, ahová majdan
visszatérek.” Ez az a szent kinyilatkoztatás, mellyel minden imánkat zárjuk.
– De hisz ez egyáltalán nem mond mást, mint a mese! Az Istennő az igaz
anya, akitől a lelketek származik, és a tenger vize, amely a Tengerkígyóban
megtestesült, a véretek. Látod, az én Istennőm és a tiéd ugyanaz! És Ő elküldött
hozzám!
Lilia megragadta a kapitány karját, és csillogó szemmel nézett rá. Pupillája
óriásira nőtt, holott az üreg sötétjét elűzte a lobogó fáklyafény. A lány
lábujjhegyre állt, mintha szembe akarna nézni Espadonnal, de még így sem érte
fel. Egyik tenyerét a férfi mellkasára tette, úgy keresett támaszt. Ajka enyhén
szétnyílt, mintha mondani akarna valamit.
Az egyik járatból léptek hangzottak, mire Lilia összerezzent, és elhátrált. Egy
csapat férfi lépett az üregbe: öregek, fiatalok, parasztok és jómódúak vegyesen.
Espadon rögtön felismerte Vitist, habár most nem viselte fogaskerekekkel
díszített kabátját, csak egy egyszerű fekete nadrágot és hófehér inget.
– Szép estét! Elnézést, hogy csak így, éjnek évadján találkozhatunk.
Reméltem, hogy végre igazán elbeszélgethetünk, tudja, távol a kéretlen fülektől
– nyújtotta jobb kezét a kapitány felé.
Espadon mosolyogva fogadta el. Lilia már a főtéren bemutatta neki a
kohlendampfit, aki állítólag segíthet neki a szökésben. A kapitány remélte, hogy
gyorsan sikerül megegyezni a részletekről.
– Nem akarom megsérteni, hogy rögtön faggatni kezdem, de úgy égek a
vágytól, hogy többet is hallhassak Meridiáról és az önök küldetéséről! Kérem,
foglaljon helyet – mutatott Vitis pár üres hordóra. Letelepedtek.
– Úgy látom, már így is többet tudnak odaátról, mint mi az itteni földekről –
bökött a festményekre Espadon.
– Ugyan, ugyan! Azok csak regék és mendemondák. Hanem engem az
érdekel, hogy az önök ereklyéi, azok mifélék? Egy olyannal jutottak át a kapun
is?
– A kapun az imák ereje segített át – felelte kelletlenül Espadon. Annyira még
nem bízott az idegenben, hogy az Istennő Hangjáról beszéljen neki.
– Ó, barátom, ezt sajnos erősen kétlem. Az imák meggyógyítják a lelket, tán
még csodákat is tesznek, ne értsen félre... de én úgy tapasztaltam, hogy a fém
bizony nem engedelmeskedik nekik. Régen a Nagy Zátony csatornájában két
kapu is volt, és senki sem haladhatott át közöttük anélkül, hogy a meridiaiak és a
fényvárosiak is átengedték volna a magukén. Az ősök idejének végén, a Nagy
Háború alatt az égiek nem csak elpusztították ellenfelük kapuját, de a magukét
kulcsszóval zárták le, hogy halállal lakoljon ott bárki, aki nem közülük való.
Sokan nem hittek a meséknek, de senki sem tért vissza közülük. Ezek után,
fájdalom, nehezen hiszem, hogy a kapu csak úgy átengedett titeket. Talán az
egyik ereklye volt a kulcs, miközben ön nem is tudott róla.
– Kétlem, uram. – Hiába bízott meg ebben a kohlendampfiban Lilia,
Espadonnak határozottan gyanúsnak tűnt. Idegesítette a túl udvariaskodó
beszédstílusa.
– Bár körülnézhetnék azon a gyönyörű vitorláson! Tudja, amint ideértem,
megpróbáltam megvásárolni attól a hájpacnitól. Nem tudtam még, hogy az
önöké. De nem adta! Pedig nem is szereti a hajókat, ki tudja, mi érdekli benne
annyira. Nagyon kellemetlen lenne, ha valami olyanra tenné rá a zsíros mancsát,
ami nem neki való. Igazán kellemetlen.
– Ne sértődjön meg, de a hajóm még önnek sem eladó, ha rajtam múlik.
Szükségem van rá a küldetésemhez, ahogyan a segítségére is a szökéshez.
– Ó, persze, persze! Mondom, akkor még nem tudtam, kié a vitorlás.
Természetesen a hajó magát illeti, semmi kétség. Jaj, bocsánat, nem sértődne
meg, ha tegeződnénk? Itt olyan baráti a légkör.
– Úgy szólít, ahogy akar, csak végre térjünk rá az ajánlatára!
– Egy kis türelmet! Szeretem megismerni, akivel üzletelek.
– Türelmet? Ma megalázták az embereimet!
 – Igen, nagyon sajnálatos eset. De ha végighallgatsz, megérted, miért fontos
néhány dolgot tisztáznunk. Szóval, amint meghallottam Liliától, hogy
Meridiából jöttetek, rögtön eszembe jutott a Nagy Háború története. Az égiek
nem véletlenül tartottak attól, hogy a meridiaiak utánuk jönnek a kapun, hiszen
nem győzték le a városotokat. Nem, a mese szerint csak elloptak valamit, egy
varázslatos tárgyat, amellyel még ma is uralmuk alá hajtják az ellenük törő
népeket. Kizsákmányolják Triticumot, és még a büszke Kohlendampf is alig
állhat ki ellenük. Ezt a csodát úgy hívják, hogy a Torony Szíve.
Espadon gyomra összeszorult, mellkasa hangosan dübörgött. Önkéntelenül is
közelebb hajolt a Kohlendampfihoz.
– Látom, ez felkeltette az érdeklődésedet. Véletlenül nem pontosan ezért az
ereklyéért érte meg Meridiának hajót küldenie a zátonyon át? – mosolygott rá
Vitis.
A kapitány ezek után már nem látta értelmét, hogy tagadja. Ha nem is bízott a
furcsa idegenben, legalább az kiderült, hogy az ellenségük közös.
– Igen, valóban az a küldetésem, hogy a Torony Szívét visszavigyem jogos
helyére, az Istennő templomába.
– Nocsak! Lám, megértjük mi egymást, barátom. Igen, én is azt kívánom,
hogy az ereklye a helyére kerüljön. Arra kérlek, gyere velem Kohlendampfba!
Szeretnélek bemutatni a Szenátusnak, ők meghallgatják majd az ügyedet. Talán
nem csak Triticumban segíthetünk neked.
– A hajóm és a legénységem nélkül sehová sem megyek.
– Majd megoldjuk valahogy – egyenesedett fel Vitis. – Ám mára félek, lejárt
az időnk. Ha túl soká vagyunk távol, még észreveszi valaki, hogy eltűntünk.
– Tehát a szavadat adod? – erősködött Espadon. – Kapunk fegyvereket és
mindent, ami kell?
– Valóban szükség van erre barátok között? – csóválta fejét a követ, majd
meghajolt. – Szavamat adom, hogy épségben eljuttok Kohlendampfba.
Egy gyors biccentéssel búcsúztak, majd a csapat szétszéledt a járatok
labirintusában. Lilia és Espadon indult el utolsónak. A kapitány fejében cikáztak
a gondolatok, miközben a színes falakat bámulta.
– Siessünk, Espadon! – kérlelte a lány, és húzni kezdte maga után.
A kapitány azonban hirtelen megtorpant. Alig hitt a szemének.
Épphogy csak a fáklya fénykörében, a szemközti falon egy óriási vörös jel
látszódott – egy nyitott könyv rajza, amelynek közepén egy díszes kulcs fekszik.
Felismerte a címert, amelyet Stratus mutatott neki. Ide szólna a levél? De a pap
azt mondta, egy ősi rendről van szó, ez a járat pedig alig több mint ötven éve
épülhetett. Ha itt vannak... talán nem is kell a kohlendampfival bajlódnia,
azonnal jobb szövetségesei lennének.
– Az a jel! – mutatott rá Espadon. – Lilia, hogy kerül az ide?
– Te ismered? – állt meg a lány. – Ők... Azok, akik itt voltak, közülük valók.
De most gyere, tényleg sietnünk kell!
Espadon később alig emlékezett a visszaútra. Az ágyán hevert hajnalig, és a
furcsa egybeeséseken meg az Istennő akaratán gondolkodott.

Anahita ennél fenségesebb városra számított. Nem, ez még csak nem is város
volt, csupán egy kis falu a sivatag közepén. Alig különbözött a piactól –
ugyanúgy kecskék kaparták unottan a homokot, és a forróság kiégette a
szegényes fűcsomókat. Az egyetlen változatosságot egy oázis jelentette, de az
sem volt több egy sekély, nagyobbacska pocsolyánál. Az apró homokkő és
vályogházak csak a rájuk aggatott színes függönyök és az oldaltetőként
kifeszített sátorvásznak miatt tűntek elő a kopár háttérből.
A karavánjuk a falutól távolabb ütött tábort. A településre egyedül Ramal
ment a lánnyal, kíséret nélkül. Anahita nem nézett rá. Szerencsére az elöljáró
sem próbált meg beszélgetést kezdeményezni. A falusiak úgy tűnt, felismerik az
uralkodójukat, de nem csaptak nagy felhajtást miatta – ahogy a férfi elhaladt
mellettük, fejet hajtottak ugyan, de nem térdeltek le, és amint lehetett, mentek
tovább a dolgukra.
– Itt vagyunk – szólalt meg reszelős hangon Ramal.
Anahita felnézett a házra, melyet a barbár mutatott. Semmiben sem
különbözött a többitől, sőt, messze nem ez volt a legnagyobb épület a faluban.
Ablakait, ajtaját hímzett, kék színű vászon takarta, fala mentén mázatlan
agyagkorsók sorakoztak. Egy rozoga falétrát támasztottak a falhoz, amely a
lapos, ernyővel fedett tetőre vezetett.
– Nem épp királynői szállás. Nagyon nagy becsben tarthatod az anyádat, ha itt
dugdosod.
Ramal idegesen morgott valamit, és beletúrt a szakállába. Aztán szó nélkül
megindult a bejárat felé. A küszöbön megállt, visszanézett Anahitára, és
parancsolón intett, hogy menjen utána. A lány vállat vont. Az anyjával se lehet
sokkal rosszabb, mint kettesben maradni a barbárral.
– Hazatértem, anyám – lépett be a függönyt félrehajtva Ramal, és letérdelt.
Anahita még sosem látta, hogy az elöljáró bárki előtt akár csak fejet hajtott
volna, most pedig úgy hajbókolt, mint egy paraszt. A lány inkább állva maradt.
Odabent egy egyszerű szalmafonat szőnyegen aprócska asszony kuporgott,
úgy tűnt, épp valami kézimunkába merül. Amint meghallotta a férfi hangját,
rögtön felpattant, odarohant a fiához és megölelte.
– Gyere be, jaj, de vártalak már! Ő lenne az? – kérdezte a nő, és Anahitára
mosolygott.
Az öreganyó mélybarna szeme kedvességet sugárzott, számtalan ránca közül
a szája és a szeme sarkában bujkálok látszottak a legmélyebbnek. Anahita egy
szigorú, sivatagi nagyasszonyra számított, aki rögtön méregetni fogja. Ehelyett
az alacsony nő olyan szeretettel fogadta a lányt, mintha nem tudná, hogy Ramal
nem a szerelmét hozta haza, csak azt, akivel elnyerheti Meridia felett a hatalmat.
– Anyám, bemutatom választott menyasszonyomat, a meridiai Anahitát.
Kérlek, fogadd szeretettel – mondta még mindig lesütött szemmel, szónoki
komolysággal az elöljáró.
– No, jól van, jól van! Hagyd már el a formaságokat, itthon vagy. Gyertek be,
gyertek – szaladt a szobába az asszony, aztán hirtelen megpördült, és homlokát
ráncolva hozzátette – Ramal, rendesen töröld meg a lábad! Folyton behordod a
koszt, én meg most cseréltem szőnyeget.
Anahita elnevette magát, miközben a megemelt küszöbön ülve kilépett a
szandáljából és az odakészített kendővel letörölte a lábát. Talán nem is lesz olyan
szörnyű ez az egy hét. Ramal anyja néhány egyszerű, kézzel hímzett párnát
hozott elő nekik, majd felállított egy kis faasztalkát, amelyre egy teli tál, vékony
pálcára felszúrt, aszalt, mézbe áztatott datolyát tett – mindezt egyetlen pillanat
alatt. Anahita alig tudta követni, ahogy sürög-forog. Végre az asszony is
letelepedett közéjük.
– Anyám, azért jöttünk, hogy az áldásodat kérjük és...
– Tudom, fiam, tudom. Kedveském, hívj csak Tilkinek – fordult a lányhoz. –
 Téged Anahitának hívnak, ugye? Megszoktad már a sivatagot? Látom, a kendőt
tudod, hogy viseld, jaj, de jól áll neked ez a kék! Nekem is az a kedvenc színem.
Vegyél datolyát! Biztosan elfáradtál az úttól, én mindig utáltam utazni.
Remélem, kényelmesen ülsz. Tényleg kóstold meg a datolyát, finom! Biztosan
fényűzőbb lakosztályhoz szoktál, igaz? Bár, én mindig jobb szerettem egy kicsi,
csendes zugot, távol mindentől.
Tilki megállíthatatlanul csacsogott, mint egy izgatott madárka. Anahitát
mulattatta, ahogy minden egyes mondatától Ramal zavara nőttön nő, mígnem a
férfi olyan vörös lett, mint az alkonyi nap. Az elöljáró türelmesen várt, és közben
egyik mézes datolyát majszolta el a másik után. Hát, a szófukarságát biztos nem
az anyjától örökölte.
– Anyám, itt fogadod Anahitát a mátkahétre?
– Igen, persze.
– Akkor én távozom is – állt fel Ramal, kezében egy utolsó falat datolyával.
– Nem maradhatnál még egy kicsit? Olyan ritkán jössz.
– Tudod, hogy hív a kötelesség. Majd a hét elteltével találkozunk újra.
– Na, legalább ölelj meg! – szaladt oda Ramalhoz az anyja, és lábujjhegyen
állva belécsimpaszkodott. A férfi lazán átkarolta a vállát egy pillanatra, aztán
szelíden kibontakozott az ölelésből, belelépett a sarujába, és kisietett.
Az aprócska nő sokáig nézett utána, aztán visszaült Anahitával szemben.
– Kettecskén maradtunk. Mindig úgy siet, de tudom, hogy jót akar. Csak hát...
de ne beszéljünk ilyen dolgokról! Mesélj valamit magadról, leányom!
Anahita arcáról leolvadt az önfeledt mosoly. Nem akarta megbántani ezt a
kedves kis asszonyt. De mit mondhatna neki? Hogy gyűlöli a fiát, és nem akar
hozzámenni? Vagy, hogy mást szeret, egy bátor kapitányt, aki talán hazatér, és
megöli a barbárt, ha nem ő maga végez vele előbb? Inkább csak hallgatott.
– Zavarban vagy, kedves? Te odaát afféle szertartási ember vagy, ugye?
A lány először nem tudta, mire céloz Tilki. Végül rájött, hogy a nő talán nem
ismeri a „pap” szót, hiszen a barbárok nem imádkoznak az Anyához, és saját
egyházuk sincs.
– Főpapnő vagyok, az Anya képviselője.
– Tehát a szellemek nyelvén szólhatsz, mint az őrzők vénei?
– Mondhatjuk így is.
– Ó, ez csodálatos! A mai fiatalok egyre kevesebbet törődnek az ősi
szellemekkel. Még Ramal is.
– Ő hitetlen? – kérdezte Anahita. Nem lepte volna meg különösebben, ha így
lenne.
– Nem, dehogy! De már rég nem beszél velük.
– Miért nem?
– Azt hiszem, a fejébe vette, hogy nem érdemes rá – csóválta fejét az asszony.
Ráncai elmélyültek, görnyedő hátával még kisebbnek tűnt. – De te majd
mindkettőtök helyett szólsz a szellemekkel, igaz? – mosolyodott el ismét.
– Ennyit megtehetek – biccentett Anahita. Megsajnálta a sivatagi nőt.
– Kedves lány vagy. Sokat láttam már, meg tudom mondani. De azt is látom,
hogy nem szereted a fiamat.
– Nem. – Anahita örült, hogy nem kell színlelnie, de megbántania sem az
asszonyt.
– Tudom, milyen ez. Engem is törzsügyek miatt adtak férjhez, az
eljegyzésünk napján láttam először Akrepet.
– Akkor megérted – nézett a szemébe Anahita. – És ha azt mondanád, rossz
feleség leszek? Ha nem egyeznél bele? Kérlek!
Halvány remény volt, de meg kellett próbálnia. Tilki azonban megrázta a
fejét.
– Nem tehetem, kedves. Még ha a világ legrosszabb teremtése lennél, akkor
se tehetném, nem szabad beleszólnom a törzsi ügyekbe. De ne aggódj! Ramal jó
fiú. Jó férjed lesz, hidd el!
Anahita kerülte az asszony tekintetét, és hogy ne kelljen megszólalnia, egy
falat datolyát vett a szájába. Émelyítően édes íze volt.

Az IVÓ MEGTELT A FÖLDEKRŐL HAZATÉRŐ MUNKÁSOKKAL ÉS az

éjszaka lányaival. A cséplőgépnek köszönhetően jól haladt a munka, a városiak
vidámak voltak, és készek erszényük kiürítésére. Ebbe a vidám társaságba
érkezett meg a meridiai vitorlás legénysége. Egy újabb, a malomban
végigdolgozott nap után rájuk fért a pihenés. Azzal tréfálkoztak, hogy orvosi
előírásból kell lerészegedniük. Az ötletet ugyanis Razza kifakadása adta, aki
megelégelte, hogy éjjel folytonos a nyüzsgés a lábadozó Gaviota körül.
– Csend legyen, az Istennő nevére! – kiáltotta reménytelenül dadogva. –
Menjetek innen a dögfenékre, vagy félkegyelműre inni magatokat, tudom is én!
Hát nem lehet így dolgozni!
Kame eleinte nem akart a többiekkel tartani, hiába noszogatták. Felajánlotta
Razzának, hogy vele marad, és segít a navigátor ápolásában, de barátja csak
legyintett.
– Menj inkább velük! Ha nincs legalább egy józan a csapatban, ezek vissza se
találnak a szálláshoz. Vigyázz rájuk, nehogy még valamelyikük lefejeztesse
magát valami ostobaság miatt!
Így került az ifjú matróz egy röhögéstől és olcsó búzasörtől fuldokló
emberhordába, akik valamiért szent célként tűzték ki, hogy a lehető legtöbb italt
erőltessék belé. Kame a harmadik korsó után már nem számolta az adagokat. A
világ forogni kezdett vele, mintha csak egy csendes, de annál pusztítóbb
viharban haladna a hajó. Az emberek arca furcsán elmosódott, a lámpások
földöntúli fényben ragyogtak, és a térdére ülő szajháknak súlyát sem érezte,
mintha csak álomképek lennének.
– Hej, emberek, nem gondoljátok, hogy a kis csontkukac túl kéjesen
vigyorog? – röhögött Balen. – Mosdassuk meg!
Azzal egy vödörnyi vizet hoztak be, és a fiú meg természetesen a körülötte
lebzselő lányok nyakába öntötték. Kame prüszkölt, az örömlányok visongva
menekültek a matrózok és a földművesek karjaiba. A legénység rázendített egy
kocsmai énekre.
Kame hamar összeszedte magát, a hideg valóban felfrissítette. A többiekkel
együtt énekelt, és a helyiek is hamar megtanulták a dalocskát. Nóta követett
nótát, a meridiaiak a triticumiakkal versengve mutatták be egymásnak a minél
pajzánabb rímeket. Az ifjú matróz elfeledte a kétségeket és a mardosó
honvágyat, a közös éneklés felszabadította. Ahogy egyre józanabbá vált, a
hangja is visszatért és mindenkit túlszárnyalva betöltötte az egész kocsmát. A
többiek lassan elfáradtak, elcsendesedtek, de Kame tovább énekelt. A helyiek is
közelebb húzódtak hozzá, mindenki mosolyogva hallgatta.
A fiú először Yunusról, a félvér fattyúról dalolt, aki gyöngyhalásznak állt, de
hálátlanul elorozta mestere legféltettebb gyöngyét – a lánya szüzességét. Azután
komolyabb témába kezdett, az első főpapnőről énekelt, akinek nevét elnyelte a
feledés. A legendák csak így utaltak rá: a Monszuneső Hölgye. Ezt a dalt alig
ismerték már Meridiában, Kaménak Razza tanította meg. A mese arról szólt,
hogyan találkozott a Monszuneső Hölgye a Tenger Bajnokával. A nő irigyelte a
bajnok hatalmát, és csak azért próbálta meg magához édesgetni a férfit, hogy
megölje, de Szent Niuhit figyelmeztették a tenger állatai. Hínárszakállú kapitány
elragadta az asszonyt, egyedül vitorlázott ki vele egy kis bárkán, és mire
visszatértek Meridiába, a papnő szerető menyasszonya lett.
Kame annyira beleélte magát a történetbe, hogy fel sem tűnt neki, amikor
bejöttek a katonák. Csak akkor vette észre őket, amikor az addig kényelmesen
iddogáló városiak felálltak, és felsorakoztak a falnál. Szemüket lesütötték, úgy
várták, hogy az egyenruhába bújt csapat leüljön a felszabadult padokra. Kame
elhallgatott, feszülten figyelte a többieket.
– Ti ott! – kiáltott Balenre az egyik katona. – Te, te vén szarrágó! Hogy
képzeled, hogy nem állsz fel Juglans őfelsége hűséges katonái előtt, mi?
Odalépett a parancsnok mellé, és oldalba rúgta. Az öreg nagyot nyekkent, de
volt annyi esze, hogy ne feleseljen.
– Elnézést urak, megártott az ital – tápászkodott fel, és intett a társainak, hogy
húzódjanak ők is a helyiek mellé.
– Ne hidd, hogy ennyivel megúszod – kapott utána az egyenruhás, de egy
parancsoló hang megállította.
– Hagyd békén! Az az egyik zátonytúli. Juglans úr nem örülne, ha bántódása
esne – telepedett le az egyik asztalhoz a jövevény.
A katona azonnal összecsapta a sarkát, és mélyen meghajolt.
– Igenis, Ilex tábornagy!
– Későre jár, holnap nehéz lesz a munka – fordult a tiszt a földművesek felé.
Azok megkönnyebbülten sóhajtottak, és kibotorkáltak az éjszakába. Balen intett
a legénységnek, hogy ők is menjenek. Kame elindult a kijárat felé, de közben
kíváncsian sandított a tábornagyra.
Magas ember volt, rövidre nyírt, ritkás haja itt-ott már őszült, csakúgy, mint a
kecskeszakálla. Kék mentét viselt, mint a többi katona, de a fehér váll-lap jelezte
a rangját. Jobb lábát lazán a bal térdén nyugtatta, miközben az asztalon
könyökölt.
– Csapos! Hozzon nekünk bort! A legjobbat, ami van – intett a pult mögött
álló ijedt férfinak, aki rögtön lerohant a pincébe.
 Néhány szajha megpróbált kiosonni a földművesek között, de a katonák
elkapták őket. Kame jobbnak látta, ha megszaporázza lépteit. Már majdnem elért
a küszöbig, amikor a tábornagy utánaszólt:
– Te, dalos torkú! Az, aki énekelt, amikor bejöttünk. – Kame megtorpant, de
nem mert visszafordulni. – Igen, te. Itt maradsz. Tetszett a hangod, hallgatnám
még.
Az ifjú matróz megadóan visszaült a sarokba.
– Nem ismerek itteni dalokat, uram – mondta félszegen. Gyomra
összeszorult, és Kame attól rettegett, Ilex észreveszi remegő hangját.
– Unom az itteni dalokat – morogta a tábornagy, miközben átvette a csapostól
a felé kínált serleget.
– Mit szeretne hallani?
– Valamit a halálról.
– A halálról? – Kame elkerekedett szemmel bámult rá, még az „uram”
megszólításról is elfeledkezett, amivel kivívta a katonák gyűlölködő pillantásait.
Ilex nem törődött vele, a bort kóstolgatta. Az ifjú jobbnak látta nem megvárni,
míg a tiszt újra felszólítja. Mélyet sóhajtott, aztán belekezdett egy régi
siratóénekbe. Két strófáig sem jutott, amikor a tábornagy leintette.
– Nem. Szép halálról énekelj nekem!
Kame kétségbeesetten gondolkodott az általa ismert történeteken. Nem volt
dalnok, az anyjától csak kevés mesét sajátíthatott el, és még nem tudott olyan jól
olvasni, hogy a Razzától kapott könyvekből újabbakkal bővíthesse a listát. Eddig
mindössze három új éneket sikerült megismernie a megsárgult lapokról. Az
egyik a Szent Narwhalról szóló legenda ősibb változata volt, amelyben nemcsak
az szerepelt, hogyan győzte le a hős a rá támadó két tengeri szörnyet, hanem az
is, miként süllyedt el a hajója a tomboló viharban.
Kame jobb ötlet híján ezt a dalt adta elő, csupán megváltoztatta a végét: az
utolsó szakasz előtti jelenetben Narwhal hiába küzd, úgy tűnik, a két szörnyeteg
legyőzi. A mese szerint ekkor támadt az az ötlete, hogy az egyik szörny
megölése helyett hátára üljön és betörje. Ezt a fordulatot az ifjú kihagyta,
helyette a hős dicső halálát énekelte meg, aki hiába is küzdött a tenger hatalma
ellen, halandóként nem volt elég ereje.
Úgy tűnt, Ilex tábornagy élvezi a dalt, szemét lehunyta, és előre- hátra
ringatta magát a zene ütemére. A katonák a szajhákkal félrehúzódtak a kocsma
másik végébe, ott sugdolóztak, aztán egyre hangosabban tréfálkoztak. Amikor
Kame befejezte a mesét, a tiszt kiitta maradék borát, majd így szólt:
– Ügy látom, az embereim könnyedebb mulatságra vágynak. Gyere velem!
Csendesebb helyen folytatjuk.
Kame egyre inkább vágyott vissza a szállásukra. Azon tűnődött, matróztársai
épségben hazaértek-e. Szegény Razza! Azért küldött el velük, hogy mind.
biztonságban visszatérjünk, erre pont értem kell aggódnia. Nem tehetett
másképp, némán követte a tábornagyot, aki két palack bort nyomott a fiú kezébe,
hogy hozza magával. A kikötő felé indultak.
A sötét vizet csak egy-egy pislákoló lámpás fénye világította meg, a
halászbárkák lassan ringatóztak, mintha szellemek táncolnának rajtuk. Egyedül a
meridiai karavella magasodott ki közülük, fenségesen és elpusztíthatatlanul. A
tat két nyitott ablakán fény szűrődött ki, amitől úgy tűnt, a hajó figyeli a felé
közelítő matrózt. Kame elkeseredetten csóválta fejét – eszerint a fedélzetet még
most is katonák őrzik. Ilex észrevette, hogy a vitorlást bámulja.
– Ne aggódj! A városiak értenek a javításhoz, megérkezésetek óta dolgoznak
rajta. Már csak szépséghibái maradtak. De a beleépített furcsa szerkezettel nem
tudtunk mit kezdeni. Meg tudod mondani, micsoda az, fiú?
– Nem, uram. Én csak egyszerű matróz vagyok – motyogta Kame, de félt, ez
nem elég kielégítő válasz. Most esélye lehet arra, hogy meggyőzze a triticumit,
hogy nem érdemes az Istennő Hangjával foglalkozniuk. Ugyanakkor, ha
hibázik... Vett egy mély levegőt, és még hozzátette: – A papunk használja, a
szertartásokhoz. Minden meridiai templomban és hajón van egy.
– Igazán? – kérdezett vissza leplezetlen kétkedéssel a tábornagy.
– Na és hogy néz ki, amikor működik?
– Hát... – Kame eltűnődött. Sosem hazudott jól. Eszébe jutott a tengeri
szörnyeteg, a szívdobbanás ütemére felhangzó éles sikolyok.
– Olyan hangot ad, mint egy óriási síp. Razza szerint ez az Any-tya Hangja,
de mi, egyszerű halandók nem érthetjük – füllentette, és hálát adott az
Istennőnek, hogy Ilex a sötétben nem láthatja, ahogy arca valószínűleg kigyúl az
ostoba nyelvbotlás miatt.
– Razza? Ő a papotok?
– Igen, uram.
– Az itteni papok is mindenféle furcsasággal ámítják a népet. Sosem értettem
– csóválta fejét a tábornagy, és könnyed léptekkel továbbsietett.
Kame próbálta visszatartani az árulkodó, megkönnyebbült sóhajtást.
– Ezek a kohlendampfiak is – mutatott Ilex a kikötő távoli végében
horgonyzó gőzvitorlásra.- Azt hiszik, máris jobbak nálunk, csak mert mindent
fogaskerekekkel próbálnak megoldani. Triticum nélkül éhen vesznének, én
mondom!
– Biztosan, uram – motyogta Kame. Örült, hogy a tiszt ilyen jó kedélyű, és
legalább a téma is elterelődött a meridiai vitorlásról.
– Hívj Ilexnek! Ilex tábornagynak.
– Igenis, ur... Ilex tábornagy.
– Téged hogy hívnak, fiú?
– Kame a nevem.
A tábornagy szórakozottan próbálgatta az idegen név ejtését. A kemény k
hang nem igazán sikerült neki.
– Furcsa név, nem az ősök nyelvén van – állapította meg. – Ribesnek foglak
hívni.
Miután átvágtak a kikötőn, az öböl végében elterülő barakkokhoz jutottak. A
tábornagy a vaksötétben is könnyedén tájékozódott a hosszúkás épületek között,
mintha már minden egyes lépést kívülről tudna.
– Itt vagyunk – tárta ki egy kisebb ház ajtaját, és beterelte rajta a fiút.
A viskó egyetlen szobájából korhadó lépcső vezetett az emeletre. A
nyersfából ácsolt asztalon papírtekercsek sorakoztak, egy felborult tintatartóból
fekete patak szaladt végig a deszkalapon, hogy aztán nedvesen csillogó tócsát
hagyjon a padlón. Rég leégett már a kandalló tüze, a kovácsoltvas rács mögött
magasan tornyosult a fehéres hamu. Ilex lerogyott a tűzhellyel szemben
felállított karosszékbe, és intett Kaménak, hogy foglaljon helyet a lépcső alatti
padon.
– Milyen dalokat tudsz?
– Nem sokat, Ilex tábornagy. Nem vagyok igazi dalnok – szabadkozott Kame.
Amellett, hogy valóban kevés éneket ismert, jó részüket titokban is kellett
tartania, hiszen az Anyát és szentjeit dicsőítették. – Leginkább hősénekek vagy
matrózdalok.
– Van olyan, ami rólunk szól?
– Triticumról? Sajnálom uram, a legtöbb ősi legendát csak a papok ismerik.
 – Semmit sem tudsz a Nagy Háború előtti időkről? – türelmetlenkedett a
tábornagy.
– A legrégebbi történet a Villámurakról szól. Szívesen tanulnék itteni dalokat
az Ősök Birodalmáról – ábrándozott Kame. A lehetőség szinte el is feledtette
vele, hogy az ellenség házában van.
– Nincsenek. Triticum sosem volt híres a bölcseiről – morogta Ilex.
– Elénekeljem a Villámurak árulását? – próbált kedvében járni az ifjú.
– Ne! – legyintett a tiszt. – Torkig vagyok az Égiekkel! Abból a korból inkább
a nyugati kalózokról hallanék.
– Kalózok, tábornagy úr? – Hiába erőltette meg emlékezetét, Kame képtelen
volt rájönni, mire gondolhat a férfi.
– Eszerint a Villámurak terve nem járt sikerrel, hiába adtak fegyvert és
hajókat a csőcselék kezébe, mielőtt lezárták a Zátonykaput – kacagott Ilex. –
Kiskoromtól kezdve érdekelt, mi történt odaát. Jó tudni, hogy az Égieknek sem
alakul minden úgy, ahogyan azt hiszik.
– Ilex tábornagy, mesélne nekem ezekről a kalózokról?
– Itt te mesélsz, nem én. Szórakozni vágyom! – csapott a szék karfájára. –
Kezdj el valamit, nem érdekel, mit!
Kame gondolkodás nélkül választotta Hínárszakállú Niuhi utolsó hajóútjának
történetét. Mindig ezt énekelte, ha nyugtalanság gyötörte.
– Azt mondtad, nincsenek kalózénekek – tűnődött Ilex, miközben a
karosszékben ringatta magát -, de ez egy kalózverseny története.
– Népem vitorlásbajnoksággal dönt arról, ki lesz az uralkodó. Ez a dal az első
nagy királyról szól.
– Hmm... Különös, felettébb különös. Énekelj még!
Kame gyomra összeszorult. Mit adjon elő? A kapitány a lelkére kötötte, hogy
nem említheti az Istennőt, sem más részletet Meridiáról. Akkor mégis, miről
beszélhet? A kocsmai nóták biztosan nem nyernék el a tiszt tetszését.
– Én... nem tudok több dalt.
– Akkor találj ki egyet!
Kame még sosem gondolt arra, hogy ő maga próbáljon történetet írni. Miről
mesélne szívesen? A tüskés gömbökről a Zátonykapunál, de azt Espadon szintén
megtiltotta. Eszébe jutott a vashajó roncsa. A korallcsipkék, a medúzák... és
Pelamis. Énekelni kezdett egy régi dallamra, amely egyszerű volt, és könnyen
illeszkedtek rá a szavak. Eleinte meg-megbotlott a ritmus, de aztán egyre
könnyebben ment. Ilex elnézően mosolygott, amikor az ifjú megakadt.
– A barátod volt? – kérdezte.
– Nem, tábornagy úr.
– Először láttál halottat?
– Nem – sütötte le szemét Kame. – A matrózinasok hamar halnak, uram.
– De te túlélted.
Ilex felállt, és elindult az emeletre.
– Kövess!
– Tisztelettel uram, de vissza kellene térnem a szállásomra – hajolt meg az
ifjú. – A társaim aggódnak értem.
– Itt fogsz lakni. Holnap megüzenem Espadon kapitánynak, udvariasságból.
Egy félnemesnek nem kell ennyi jobbágy!
Kame pár pillantig bénultan próbálta kibogozni a szavak értelmét.
– De tábornagy úr, ezt nem Juglans... – próbálkozott, de Ilex elhallgattatta.
– Őfelsége nem szeret olyan apró-cseprő ügyekkel foglalkozni, mint a
jobbágyelhelyezés. A kikötőváros felügyeletét rám bízta. Akár hivatalosnak is
veheted, hogy már hozzám tartozol.
Kame lába mintha gyökeret vert volna. Úgy érezte, ha felmegy a lépcsőn, az
máris olyan, mintha beleegyezését adná egy olyan jövőhöz, amely miatt végül el
kell árulnia nemcsak a hazáját és szeretett kapitányát, hanem az utazásról szőtt
legféltettebb álmait is. A tábornagy észrevehette tétovázását, mert válaszolt ki
nem mondott kételyeire:
– Ne sajnáld! Azzal a vitorlással már úgysem mentek sehová. Jobb sorod lesz
az én szolgálatomban, mint egy megtűrt jövevényében. Hány éves vagy, fiú?
– Holdfordultával leszek tizenkilenc, tábornagy úr.
– Megígérem neked, hogy ha jól szolgálsz, harminc esztendős korodban írok
egy kis területet a nevedre. Házat építhetsz, megnősülhetsz, ha azt akarod. Ez
több, mint amit a legtöbb szolga remélhet.
Kame nem tudott a tábornagy szemébe nézni. El fognak szökni, Espadon
kitalálja, hogy hogyan. A legénységgel, a hajóval. Ha ebbe a barakkba lesz
zárva, nélküle mennek el. De be kellett látnia, hogy nem tehet semmit. A végén
még annyira felbosszantja a tábornagyot, hogy az a matróztársain és a
kapitányon áll bosszút. Némán elindult felfelé.
 – Na ugye, van neked eszed, Ribes! – nevetett a tiszt. – És itthon szólíts
Ilexnek! Unom már a folytonos uramozást meg tábornagyozást, van rendes
nevem.
Az emeleti folyosóról négy ajtó nyílt. Ilex a bal elsőt nyitotta ki Kaménak.
– Ne félj az ablak rácsaitól, ez nem börtön! A te biztonságodat szolgálják,
ahogyan a vasreteszek is. Az én vendégeimet gyakran érik kellemetlenségek.
Holnapra írj nekem egy új dalt!
A tábornagy a szemben levő szobába zárkózott, háromszor kattant a retesz.
Kame is becsukta az ajtaját, elhúzta a vaspántokat, aztán leheveredett az ágyra.
Megdörgölte a szemét, és elgondolkodott, mitől ilyen nedves az arca.

Coral harmadszorra is megfésülte folyton kócos, szénfekete haját. Az

ablakokat szélesre tárta, és élvezte, ahogyan bőre megborzong a könnyed
hálóing alatt. Szerette a reggelek frissítő hűvösségét, és azt az apró karcolást,
amit az ezüstfésű hegye hagyott maga után a fejbőrén. A férje elutazott, hogy a
célban üdvözölhesse tehetségtelen örökösét. Legalább a férfi addig sem volt láb
alatt, és a házban is megnyugtató csend honolt.
– Úrnőm, Alaccia királyné a nagyteremben várja – jelentette egy
szolgálólány.
– Köszönöm, elmehetsz – vetette oda neki Coral, le sem véve szemét a saját
tükörképéről.
– Úrnőm, elküldjem? – kérdezte félszegen a szolgáló. – Vagy fogadni
kívánod?
– Küldd fel ide!
– De hát... Igenis, úrnőm.
Coral a tükörben figyelte, ahogy becsoszogott a ráncos, mégis egyenes hátú,
büszke asszony. Soványabb volt, mint valaha, ez még az esős évszakra való,
többrétegű köpeny ellenére is jól látszott.
– Miért jöttél, Anyácska? – fordult szembe az idős nővel. – A te időd lejár,
amint Anahita hazatér. Semmi dolgom veled.
– Mégis fogadtál.
 – Kíváncsi vagyok, mihez akarsz kezdeni most, hogy már nem vagy se papnő,
se királyné. A névtelen senkiknek nincs hatalma.
– Mindig is senki voltam, de még vannak lányaim, akikre vigyáznom kell.
– Ugye nem fogsz a segítségemért könyörögni? Nem akarok csalódni benned.
– Nem – nézett mélyen Coral szemébe az asszony. Vékony hangja távolinak
tűnt, mintha máris a túlvilágról szólna. – Csak azt mondhatom, amit egy évvel
ezelőtt: lépj be a tenger lányai közé! Tedd le az esküt, és válj főpapnővé! Te erős
vagy, és érted, mi az uralkodás.
– Nem vagyok se szűz, se özvegy. A zárdaélet nem nekem való.
– Még nincs gyermeked. Ha az egyház kötelékébe állsz, a házassági esküd
alól feloldozást nyerhetsz. Az Istennő szolgálatában naggyá lehetnél!
– Nem, az Istennő szolgálatában naggyá tehetném az Istennőt – gúnyolódott
Coral.
– Hát nem a hatalom az, amire vágysz? Felajánlom neked a kapcsolataim és a
tudásom. Egy nőnek ez az egyetlen út, hogy uralkodhasson, fogadd el!
– Látod, épp ez az, ami miatt legyőzött téged egy férfi a saját játékodban. Ha
beletörődsz a kicsinyes szabályaikba, máris ők nyertek. Vagy talán tagadod,
hogy az egész felfordulás Stratus miatt van?
– Elvétettem a lépést. Legyőzött.
– Kár érte. Ha nem Walrus lett volna a királyod, akkor nyertél volna. Annak
az embernek a világában csak két nő létezik, és egyik sem te vagy.
– Láttam a jeleket, de nem cselekedtem – csóválta fejét Alaccia. Szigorú
arcán nyoma sem volt megbánásnak vagy haragnak. Csupán tényeket közölt,
megváltoztathatatlan, egyszerű igazságokat. – Megöregedtem, Coral. Nem
voltam ott a barbár ünnepélyén, sem a tanácskozásokon. Valami rág belülről, és
sose tudom, felébredek-e másnap.
– Kímélj meg a részletektől.
– Nem félek a haláltól, sosem féltem. De nem fogom veszni hagyni mindazt,
amit felépítettem. Vedd át tőlem a hagyatékom!
Coral hosszan nézte az asszony arcát. Az évek alatt hajába egyre több ősz szál
került, és mostanra pont olyan szürkévé vált, mint a régi egyházi csuhája.
Ráncos arcát ellepték a barnás foltok, kezén kidagadtak az erek. Mégis, a
szeméből sugárzó magabiztosság mit sem változott. A lelke semmit sem
öregedett, csak épp bezárták egy elsatnyuló testbe. A lány emlékezett arra,
amikor először találkoztak. Még kisiskolás volt, és mint rendszerint, verekedésbe
keveredett egy szemtelen fiúval. Coral élvezte, hogy megleckéztetheti a kis
patkányt, és nem érdekelte, hogy büntetésből megint neki kell majd felsúrolnia a
kápolna hideg kövét. Aznap azonban nem a kopasz oktatójuk lépett be előbb,
hanem egy csapat a tenger lányai közül. Azonnal szétválasztották a verekedőket.
Coral már felkészült a szokásos szidásra, de ehelyett az egyik maga felé
fordította, és azt kérdezte tőle:
– Miért ütötted meg?
Coral először nem is tudott válaszolni. A mosolytalan, komoly arcra bámult, a
hideg, de őszinte szemekbe. „Tilos a verekedés! Egy hölgy ilyet nem csinál! Nem
érdekel, ki kezdte! Ne feleselj!" Csak ezekhez szokott hozzá.
– Elvette Ame almáját.
– Ki az az Ame? – kérdezte szigorúan Alaccia, és körbenézett a teremben.
– Én vagyok – szipogta a sarokban kucorgó kislány.
– Tényleg elvette tőled ez a fiú?
– Igen, szent nővér – húzta össze magát még inkább Ame. Rettegett, hogy őt
is megbüntetik.
– Te kérted, hogy verekedjen érted?
– Nem.
– Akkor miért támadtál rá? – fordult vissza a nővér Coralhoz.
– Mert nem volt joga ilyet tenni. A Pörölycápák elsőszülöttje, tudom, hogy
úgyse büntetnék meg rendesen! – fakadt ki Coral. – Ame gyenge és félős. Én
erős vagyok.
– Nem kért meg rá, hogy állj ki a nevében.
– Mert még ahhoz sincs bátorsága, hogy kérjen! Akkor a fiú máris azt teheti,
amit csak akar? – Coral kiabált. Nem érdekelte, hogy a tenger leányai
rosszallóan összesúgnak Alaccia mögött, vagy hogy Ame ijedtében bömböl. –
Ugyanolyan jogom van, mint annak az örökösnek! Ha verekszik, betöröm az
orrát, és nem imádkozom az Istennőhöz bocsánatért, mert ha az Anya szerint ez
bűn, akkor nem is érdekel, mit gondol rólam!
Coral lába remegett. Tudta, hogy ezért megvesszőzik, de nem attól rémült
meg. Szólni fognak az apjának.
– Gyere velem! – parancsolt rá Alaccia.
A lány szó nélkül tűrte, hogy a magas nővér elvezesse a cellájába. Alaccia
nem vett elő pálcát, ehelyett leültette egy kicsi asztalhoz.
– Másold le azokat a papírokat! Szépen írj! Drága a tinta, ne ejts hibát,
megértetted? – szorította meg erősen a kislány vállát.
Coral hónapokig másolta a zárda könyvelését meg a hivatalos leveleket
büntetőmunkaképp. Akkor is ott írogatott, amikor Alaccia nemeshölgyeket, más
nővéreket vagy épp novíciákat fogadott. „Anyácska”, mind így könyörgött a
nőnek. Kenőcsöket, információt, segítséget kértek tőle. A legtöbb novícia
zokogva jött, és Coralnak segítenie kellett levetkőztetni őket, majd bekenni
csípős szagú balzsammal a combjukon a lila zúzódásokat és a friss sebeiket,
amíg a szent nővér keserű teát készített. Alaccia már akkor kiszemelte őt az
utódjának. Először akkor kérte meg, hogy lépjen a rendbe, amikor befejezte az
iskolát. Coral visszautasította. Anyácska az eljegyzése előtt is felkereste. Akkor
majdnem elfogadta az ajánlatot, de aztán rájött, mi az ő igazi útja.
Saját szövetségesekre volt szüksége. Hiába gyűjtötte azonban a barátokat és
ellenfeleket, valaki mindig előtte járt egy lépéssel. Ha azon mesterkedett, hogy
tönkretegye egy nemesasszony jó hírét, akkor az a valaki meggyőzte a nő férjét,
hogy hazugság a pletyka. Amikor el akart csábítani egy fiatalurat, hirtelen
megjelent az addig nemtörődöm feleség. Alaccia mindenhol ott volt – a
nemesasszonyok fogadásain, a tenger lányai között, még a navigátor-akadémia
tagjainál is. Coral eleinte mérges volt. Csak azért zavarja meg a terveimet, hogy
magához láncoljon! Aztán szép lassan élvezni kezdte a játékot – hol ő nyert, hol
az asszony. „Anyácska”, hallotta mindenütt, mint valami imát. Rebegték sírva,
szeretettel és gyűlölettel is, mindig csak egy volt közös: a félelem. Egyedül
Coral nem ijedt meg az asszony erejétől. Még ma is, ahogy Alaccia itt állt előtte,
a lány látta, hogy hiába öregedett meg, ő még mindig az „Anyácska”.
Elpusztíthatatlan.
– Nem veszem át a hagyatékodat – közölte a ráncos asszonnyal.
– Amint végez velem a kór, a Vastorony úrnő nélkül marad. Egy erős
főpapnő nélkül felborul az egyensúly.
– Majd felállítok egy újat.
– A fiatalság tüze – nevetett keserűen Alaccia. – Félek, el fog égetni téged.
– Anyácska, miért engem választottál? Nem abban hiszek, amiben te.
– Inkább bízom egy méltó ellenfélben, mint egy gyenge szövetségesben.
– Illatos tölgyfát viszek majd a halotti máglyádra.
 – Csak ne te halj meg előbb, kedvesem – búcsúzott az asszony, és kisétált
az ajtón.
Coral egy ideig eltűnődött azon, hogy Alaccia vajon ezt fenyegetésnek
szánta-e, aztán visszatért a fésülködéshez. Végül is mindegy.

Anahita ásítozva nyújtózkodott a vékony takaró alatt. Dereka sajgott attól,

hogy a kemény földön kellett aludnia. Tilki csak egy-egy kecskebőrt terített le
maguknak a gyékényre, és egy vékony takarót nyújtott át a lánynak. A fekhely
így nemcsak kemény, hanem hideg is volt – amilyen melegen tűzött a sivatagi
nap, az éjszakák olyan fagyosan köszöntöttek a pusztaságra.
– Ébredj kedves, már hajnalodik! – ébresztgette az asszony Anahitát.
A lány először nem válaszolt neki, reménykedett benne, hogy Tilki végül
békén hagyja, de az aprócska nő nem tágított, lerántotta a takarót Anahitáról.
– Jobban teszed, ha felöltözöl, még hideg van – nevetett.
Tehát innen örökölte Ramal az idegesítő levakarhatatlanságát – gondolta a
lány. Didergett a huzatos szobában, ezért hamar feladta az ellenkezést, és magára
húzta a felé nyújtott egyszerű, homokszín köntöst. Anahita saját díszes ruháit
Tilki elrakta valahová, de a kendőket nem. Eszerint itt is a Ramaltól kapott
fejsálat kell viselnie.
Kimentek a házból, és egy rozoga létrán felmásztak a tetőre. Anahita
körbenézett. Vajszínű, ráncos dűnék nyújtóztak a távolban, a falu határában
azonban egyenletesebbé vált a talaj. Kopasz bokrok küzdöttek az életben
maradásért, szegényes árnyékukban fűcsomók nőttek. A sivatag egyszerre volt
áthatolhatatlan börtönrács és maga a végtelen szabadság. Anahita visszagondolt
a Vastoronyban töltött hét évre. Az szűk ketrec volt, néha úgy érezte, hideg falai
összenyomják. Mindig zajongtak körülötte, mindig figyelte valaki, betartja-e az
egyházi illemet. Ott ragadt, a maszkok, suttogás és szabályok hálójában, az
egyetlen épületbe zsúfolt másvilágban. Itt végre szabadon lélegezhetett, senki
sem látta benne a főpapnőt, Tilki nem várta el, hogy tökéletes legyen. A faluból
ismeretlen fűszerek illata áradt, Anahitában vágy ébredt arra, hogy megismerje
titkait. Szíve összeszorult. Mekkora hazugság! Hét éve először érzi, hogy
kiszabadult a Toronyból, holott még sosem volt annyira fogoly, mint most.
Tilki leemelte a fedelet két fahordóról, és magához intette.
– A bal oldaliban tengervíz van, mosakodj meg alaposan! A másikból ihatsz.
– Miért tároltok tengervizet? – kérdezte Anahita, miközben megnedvesítette
az arcát.
– A sós víz olcsó. Szükségtelen a meridiai kereskedőkkel vesződnünk érte,
csak a saját karavánjaink útdíját kell megfizetnünk.
Anahita megmerítette tenyerét az édesvízben, és nagyokat kortyolt belőle.
Enyhe gyümölcsízt érzett. Biztosan a datolyaborukkal tartósítják. Már ötödjére
vett az italból, amikor Tilki rászólt:
– Ne légy olyan mohó! Úgyis kiizzadod. Egyszerre csak keveset igyál,
többször is kapsz a nap során!
Anahita nem akarta megsérteni a nőt, ezért szót fogadott neki. Tudta, hogy a
sivatagban milyen nagy kincs a víz. Az öregasszony leemelte egy harmadik
hordóról a tetőt, és telitöltött egy bőrtömlőt.
– Segíts! – kérte a lányt. – Menj le, én majd ledobom neked. A létrán nehéz
lemászni vele.
Anahita nem szokta meg a kemény munkát, amikor elkapta a súlyos iszákot,
fájdalmasan meghúzódott a válla. Nem is értette, a hajlott hátú nő, hogy képes
látszólag könnyedén a ház mögé cipelni. Egy térdig érő kerámiaedényhez
tartottak, amelynek széles fedelét az asszony vastagon bekente szurokkal. A lány
csodálkozva figyelte, egy pillanatra megfeledkezett gondjairól, újra kíváncsi
gyermekké vált. Tilki elhúzott két kis reteszt, majd kiemelte a korsó oldalának
egy darabját. Előhúzta az odabenn megbújó mély, mázas tálat, és alaposan
megtisztogatta. Miután visszarakta a helyére, újra lezárta az edény oldalát,
helyette a fekete fedelet emelte le. Az alatt is egy tálka várakozott, de az inkább
lapos volt. Nem foglalta el az edény teljes szélességét, egy kis polcon ült
középtájt, körben még bőven maradt üres hely. Ebbe a tányérba töltötte Tilki a
magukkal hozott vizet.
– Mi ez? – kérdezte tőle Anahita.
– Egy ajándék, melyet az őseink hagytak ránk – mosolygott rá az asszony. – A
fekete szurokkal bekent fedél felhevül a tűző napon, és a melegétől elpárolog a
tengervíz a fenti tálból. A só visszamarad, csak a pára száll fel, de a mázas
edényből nem tud kijutni. Az edény oldalán ül ki, mint a harmat, mert az a rész
hidegebb a fekete tetőnél. A tiszta, édes cseppek végigcsordulnak az edény falán,
egyenesen a lenti gyűjtőbe.
– Nahát! De Tilki, ha tudtok édesvizet csinálni a sósból, akkor miért van
szükségetek a meridiai esővízre?
– Ezzel csak két, jobb napokon három mérő ivóvizet nyerhetünk. Ahhoz talán
elég, hogy az ember ne haljon szomjan, de az edény, a tengervíz és a szurok is
pénzbe kerül. Egy család nem is engedhet meg magának kettőnél többet belőle.
Az csak hat mérő víz az egész családnak és még nem is számoltunk a főzésre
valóval.
– Hát miért nem építetek nagyobbakat?
– Ahhoz már nem lenne elég a nap ereje – csóválta fejét Tilki. – Ha túl nagy a
fekete tető, akkor hiába melegíti fel a nap, oldalt a hideg felület nem lesz elég,
hogy lényegesen több csepp csorogjon le alulra.
– Akkor miért nem tűzzel melegítitek a vizet a nap helyett?
– Látsz errefelé fát? – nevetett az öregasszony. – Ha minden tüzelőnket erre
használnánk, akkor végül drágább lenne a víz, mint ha megvesszük a meridiait.
De ha ennyire érdekel, később benézünk Devéhez. A Sivatag Tüzét tényleg úgy
készíti, de hát a datolyapárlat sokkal több garast ér, mint a víz.
Tilki, kezében egy üres agyagkorsóval elindult a faluba, azt mondta, tejet hoz.
Anahitának meghagyta, hogy seperje ki a házat, mire hazaér.
A lány nagyot sóhajtott, és nekilátott a munkának. Megnyugtató
elfoglaltságnak találta – utoljára novícia korában takarított, főpapnőként mindig
szolgálók járkáltak körülötte. Jólesett a csend, és a kis vályogház hűvöse.
Elmosolyodott. Elképzelte, milyen lenne egyszerűen csak itt maradni. Mintha
nem létezne a külvilág, nem várná otthon az egyház, a nép, ha nem lenne Ramal,
sőt Espadon sem lett volna sosem. A valóság csak a falut jelentené, a port a
seprű szálaiban, a szelet, amely finom homokszemeket tapaszt nedves arcára, és
a datolyaízű vizet.
Miután kitisztogatta a kamrát, az apró konyhát a tűzhellyel és a nagyszobát is,
megállt az egyetlen ajtó előtt, ami mögött nem tudta, mi lehet. A többi helyiség
jobbra nyílt a főbejárattól, ez a szoba volt egyedül bal oldalon. A kis házat
kívülről nézve Anahita úgy becsülte, az ismeretlen helyiség a viskó harmadát
teszi ki. Raktár lehet, esetleg vendégszoba?
A hátsó udvar felé is volt egy ajtaja, Tilki mégsem vezette át rajta, amikor
kimentek a szurkos fedelű edényhez. Kecskebőrrel fedett ablakai semmit sem
árultak el. A lány lenyomta a kilincset, de a vasalt ajtó meg sem moccant. Már
épp feladta, a seprűt vitte vissza a kamrába, amikor meglátta a szegre akasztott
kulcscsomót. Tétován nyúlt érte, szíve gyorsabban vert. Nem szabadna...
Remegő kézzel próbálgatta a kulcsokat, mígnem kattant a zár. Végül is, Tilki azt
mondta, takarítsa ki az egész házat. Minek hagyta elöl a kulcsot, ha titkol
valamit? Az asszonynak szava sem lehet.
Odabenn egész más fogadta, mint amire számított. Nem voltak titkot őrző
ládák, lepellel letakart bútorok, sem az elzárt helyekre jellemző porréteg vagy
pókhálófüggöny. Takaros szobácska tárult szeme elé.
Anahita elhúzta az ablakokat fedő kecskebőrt, hogy beszökhessen a simogató
fény. A tiszta gyapjúszőnyegen apró faasztal állt, rajta négy szárított csokor.
Anahita letérdelt, hogy jobban szemügyre vehesse őket. Az első kék, sárga és
mályvaszínű virágokból állt. Kissé hevenyészett hatást keltett, egy-egy szál
túlságosan kimagasodott, vagy épp eltörpült a többi között, hol az egyik szín, hol
a másik került túlsúlyba. A szárítás sem sikerült olyan jól, a szirmok
megfakultak, itt-ott már le is peregtek. A második és harmadik csokor már
sokkal harmonikusabb volt, de Anahitát leginkább az utolsó nyűgözte le. Az
alapját azok a kicsi, kék virágok alkották, amilyeneket Eellel látott, közéjük,
mint a játszadozó tajték, fehér bimbók vegyültek. Ezek közül tűnt elő fényesen
egy-egy nagy sárga fej, akár a hajnali nap a horizont mögül. A virágok mellé
hosszú, cirmos madártollakat tűztek. A csokor színei úgy ragyogtak, mintha csak
tegnap készítette volna egy pár dolgos kéz. Anahita szinte érezte a virágillatot,
pedig a szirmok merevsége elárulta, hogy ez is szárítva lett, akár a többi.
– Tetszenek? – kérdezte Tilki az ajtóból.
Anahita ijedtében felpattant, és a falig hátrált. Amikor nekiütközött, valami
kemény és hosszúkás esett a fejére, majd nagyot koppant a padlón.
– Au! – szisszent fel a lány. A levert tárgy után hajolt, de Tilki intett neki,
hogy hagyja. Miután Anahita kicsit összeszedte magát, megkérdezte: – Te
készítetted ezeket a virágcsokrokat?
– Nem. Ezeket Ramaltól kaptam. Míg felcseperedett, négyszer élhette meg a
nagy esőt, és mindig ajándékozott nekem egy csokrot. Az utolsót azzal az
ígérettel adta át, hogy az egész sivatagot kivirágoztatja majd nekem. Néha, ha
nagyon hiányzik, bejövök ide, és csak üldögélek. Itt minden rá emlékeztet. Ezek
is az ő gyakorlókardjai voltak – emelte fel Tilki a fakardot, amelyet Anahita
levert. Visszatette a falra a többi közé.
– Ramal? Itt nőtt fel? – csodálkozott Anahita. – Azt hittem, hogy az uralkodó
fiaként valami palotafélében nevelkedett, nem egy faluban.
– Nagyon apró, csenevész fiúcska volt, túl sok van benne az én véremből.
Sosem lesz olyan magas, mint az apja. A főkaravánbeli élet nem volt neki való,
nem jött ki a többi gyerekkel, folyton csak bajba került. Akrep végül
megengedte, hogy itt éljen velem. Úgyis Chakalt szánta örökösnek. – Tilki
elhallgatott, szomorkás mosollyal bámult maga elé.
Anahita nem nevezte volna épp alacsonynak az elöljárót, sőt, Ramal egy
kicsivel talán még Espadonnál is magasabb volt. Habár a testőrei gyűrűjében
valóban ő tűnt a legkisebbnek.
– Már csak azt nem értem – tűnődött a lány-, hogy neked miért nem volt
kötelező a férjeddel laknod. Nem kedvelt téged?
– Inkább azt mondanám, hogy a többi törzsfőnök nem kedvelt – sóhajtott
Tilki. – Tudod, kinek a lánya vagyok?
Anahita megrázta fejét, mire az asszony folytatta:
– Az apám Faré volt, a Sáskák törzsének vezetője. Talán még Meridiában is
hallottál arról, mi történt.
– A Sáskák... Ez az a család, aki ellenszegült Ramal nagyapjának, ezért... –
kiirtották az egész törzset, fejezte volna be Anahita a mondatot, de amikor
eszébe jutott, kivel beszél, ajkába harapva elnémult.
– Igen, az apám nem volt hajlandó belépni a törzsek szövetségébe, így próbált
tiltakozni a Vörös Nap tervei ellen. Mi nem akartunk háborút, sem a törzsek
között, sem Meridiával. Apám azt tanította nekem, hogy a sivatag az otthonunk,
ebből a földből kell kihoznunk a legtöbbet ahelyett, hogy folyton hadakoznánk.
A többi törzs szemében ez szentségtörésnek számított. Át akartak kelni a
hegyeken.
– Azért mészárolták le a törzsedet, mert apád elutasította, hogy Meridia ellen
vonuljon? Miért nem kértetek segítséget tőlünk?
– Ne érts félre, apám ugyanúgy gyűlölte a népedet, mint a többi belsőföldi.
Sajnálom, de ez az igazság. A békét szerette, nem a meridiaiakat. És a törzsem...
– Miért beszélsz erről ilyen nyugodtan? – kiáltott fel Anahita. Nem tudta
visszafogni magát. – Hiszen megölték a családodat!
 – Hallgass meg! Akármilyen történeteket terjesztenek róla a hegyeken túl,
Akrep és az apja sem volt démon. Nem akarták a saját népük vérét ontani. A
Vörös Nap serege a mi területünk felé menetelt, de nem támadtak ránk. Üzenetet
küldtek apámnak, hogy adja meg magát. Ezt nem engedte a büszkesége, így a
törzsünk fiai felsorakoztak, hogy megvédjék az otthonukat. A harc hamar eldőlt,
a Sáskák törzse vereséget szenvedett, de apámat nem végezték ki a csatatéren.
Megegyezés született: Akrep, a Vörös Nap örököse elvesz feleségül engem, az
áruló Faré lányát, és megígéri, hogy oltalmazni fogja a törzset is. így apám
nyugodt lélekkel távozhat az ősök szellemei közé. Ezzel próbálták
megakadályozni a lázadásokat, és a további felesleges vérontást.
Anahita hitetlenül bámulta Tilki komoly és békés arcát. Mit élhetett át ez a
pici asszony? Az én helyzetem is elég rossz, de hozzámenni a saját apám
ellenségéhez és hóhérjához... En inkább megölném magam.
– Az esküvő napján láttam először Akrepet. Gondolhatod, mennyire rettegtem
tőle! – Anahita megrökönyödésére az asszony mosolygott. – Ráadásul rám se
nézett, és csak akkor szólalt meg, amikor a szertartás úgy kívánta! Most már
tudom, hogy egyszerűen csak ilyen volt a természete. Emlékszem apám
mosolyára. Amikor meglátott a menyasszonyi ruhámban, elsírta magát, pedig ő
addig sosem sírt. Azt súgta nekem, hogy épp olyan gyönyörű vagyok, mint
anyám volt. – Tilki szemében könny csillant, de a mosolya még most sem tűnt
el. – A nászéjszaka utáni harmadik hajnalon végezték ki. Csúf halála volt, nem
törzsfőként, hanem árulóként ölték meg, elrettentő példaként. Testét karóba
húzták, és otthagyták a napon a dögevőknek. Nem temethettük el. Addig is
nehéz volt meggyőzni a Sáskák tagjait, hogy fogadják el a Vörös Nap védelmét,
ezt a szégyent már nem tudták elviselni. A törzsünk fellázadt, hiába próbáltam
visszatartani őket. Mind meghaltak.
– Erre nincs bocsánat! Tilki, hogy tehették ezt?! – Anahita őrjöngött. Dühös
volt a Vörös Napra, Akrepre és még Tilkire is. Az asszonynak átkozódnia
kellene, gyűlölni a sors szeszélyét, ehelyett. .. idegesítően nyugodt és beletörődő
volt.
– Te mit tettél volna Akrep helyében?
– Hát biztosan nem végeznék ki mindenkit! Találnék más megoldást.
– Mégis, mit?
– Tárgyaltam volna. Meghallgatom és meggyőzöm őket. De nem mészárolom
le az egész törzset. Ez állatias, sőt, rosszabb annál. Ez démoni!
– Túl könnyen ítélsz, leányom – csóválta fejét szomorúan Tilki. – Tévedsz.
Ha ugyanabban a percben, ugyanattól az anyától születnél, ugyanúgy nőnél fel,
ugyanazokat élnéd meg, mint ők, és pontosan úgy, ahogyan ők... csak akkor
lehetnél igazán az ő helyükben. De azzal már nem te lennél, aki döntést hoz.
Ugyanúgy döntenél, hiszen ők sem tehettek másképp, mert ez volt, ami
lényükből fakadt. Megvoltak a maguk okai. A fűszál csak fűszál marad, a
homokszem pedig homokszem. Nem sorsuk másnak lenni, és nem is
ítélkezhetnek a másik felett, ehhez még a szent szellemeknek sincs joguk.
– Ez bolondság! – morogta Anahita tehetetlen dühében. – A gonosz az
gonosz, akármilyen út vezetett felé. Szerinted a gyilkosokat és erőszaktevőket
sem büntetheted meg?
– Nincs olyan, hogy gyilkos, csak olyan ember van, aki valamilyen okból
gyilkosságot követett el. A tetteik ugyanúgy elítélhetők, de hiba lenne az embert
csupán egy tettével azonosítani. Senki sem természeténél fogva gonosz. így
hasznos, ha büntetést szabsz ki, vagy akár kivégzed őket, de nem azért, mert
jogodban áll ítélkezni mások lelke felett, hanem azért, hogy ne követhesse el a
bűnt újra, és mindazok, akik nézik, megváltozzanak tőle. A haramiának, aki
végignézi társa lefejezését, talán épp az a sorsa, hogy ezek után jó útra térjen.
Azzal, hogy végrehajtod az ítéletet, a sors beteljesítésének eszköze leszel.
– Ez csak üres fecsegés, amivel magadat is áltatod! Mondd meg őszintén,
mindezek után nem undorodtál a férjedtől? Ne mondd, hogy képes voltál
szeretni!
– Eleinte gyűlöltem. Aztán beláttam, hogy sem az apjával, sem a többi törzs
akaratával nem ellenkezhetett. Mindig jó volt hozzám. Vezér volt, hideg és
számító, de becsületes. A törzsfőnökök a véremet követelték, hiszen a Sáskák
törzsének lázadásával felbomlott az egyezség. Akrep nem hallgatott rájuk. „Tilki
már az én feleségem, nem tűröm, hogy így beszéljetek róla. Ha az asszonyomat
sértegetik, azt kihívásnak veszem, úgy vigyázzatok!” – mondta nekik, és
kihajította őket a sátorból. Akrep megtartotta az apámnak tett ígéretét, vigyázott
rám.
– Ismerem az ilyeneket, az adott szavukat meg a büszkeségüket az életnél is
többre tartják. Ez még senkit sem tesz jó emberré – rázta fejét Anahita. – Látod,
ugyanez a férfi, amint tudott, elűzött téged egy kis faluba, hogy ne legyél szem
előtt!
– Anahita, kedves, nyugodj meg! Én kértem, hogy itt élhessek. A
szülőföldemhez ez a falu esik a legközelebb. Nem szerettem a főkaravánban,
csak bajt okoztam Akrepnek. Én nem akartam ott maradni.
 – Ugye nem... Te tényleg... – hebegte Anahita. – Te megszeretted őt?
– Felneveltünk két fiút. Együtt temettünk el három élethez gyenge csecsemőt,
és végül az elsőszülöttünket is. – Tilki szeme elhomályosult, mosolya elhervadt.
– Akrep hagyta, hogy békében éljek, még Ramal is itt lehetett velem, de mindig
meglátogatott minket. Mikor hetekig nem jött szemére álom, értem küldetett.
Láthattam sírni azt a hajlíthatatlan férfit, aki előtt mindenki leborult, egyedül én,
én láthattam gyengének is.
– Ez nem válasz a kérdésemre – duzzogott Anahita, de a haragja már elillant.
– Csak még nem érted.
Mert ez őrültség – gondolta a lány, de inkább nem mondott semmit. Mi
értelme lenne tovább bántani a kedves öregasszonyt?

Razza lába meg-megcsúszott a nedves köveken, a barlang hideg, mohás

falának kiszögellései sebeket karcoltak tenyerébe. Feje felett denevérek
mocorogtak és nyöszörögtek félálomban. Átkúszott egy hasadékon, és végre egy
széles terembejutott. Fentről egy apró repedésen át beszivárgott némi fény, de
ahhoz nem elég, hogy körülnézhessen. Még nem gyújtotta meg a magával hozott
lámpást, takarékoskodni akart az olajjal.
Egyre közeledett a gyülekezőhelyhez, amely falára Espadon szerint a
könyves-kulcsos jelet festették. Szórakozottan babrált a rendhez szóló levéllel,
amelyet a csuhájába varrt. A falhoz simulva lépkedett, és előrenyújtott kezével
kitapogatta az újabb folyosó bejáratát. Megtorpant, amikor a falak távoli beszéd
visszhangját hozták felé. A felkelők direkt a lelkére kötötték, hogy ha körül akar
nézni a barlangban, akkor a közeli erdő felőli, természetes bejáratot használja a
városi alagutak helyett. A végén még meglátnák. Erre valakik már itt vannak.
Csak nem az. uralkodó emberei? Razza elgondolkodott, hogy visszafordul, vagy
legalábbis egy helyben megvárja, míg az idegenek távoznak. De akkor nem
tudná meg, valóban katonák jártak-e a búvóhelyen, márpedig ez olyan
információ, amin a legénység élete múlhat. Végül úgy döntött, közelebb
merészkedik a beszélgetőkhöz, épp csak annyira, hogy még bőven a gyenge
lámpás fénykörén kívül, a vájat kanyarulatában maradhasson. Araszolva haladt
előre az árnyékok között, nesztelenül, akár egy egér.
– Teljesen igaza van, nagykövet úr. Már el is küldtem az üzenetet a falvakba.
– Az udvari kém jelentkezett már?
– Nem, uram. Szerintem már nem is fog.
– Akkor ennyi volt mára, elmehetsz.
– Uram, ha szabad kérdeznem, tényleg haza akarjuk vinni ezeket a furcsa
szerzeteket?
– A zátonytúliakra célzol? Igen. Nemzetünk hasznára válhatnak.
– Biztos ez? Olyan fejletlennek tűnnek. Még nem készültünk elő teljesen a
lázadáshoz, nem most kellene felbőszíteni Juglanst.
– Bízd csak rám azt a bolondot! Fontosabb, hogy a zátonytúliak küldetése
nekünk épp kapóra jön.
– Kétlem, hogy sikerrel járnának. Akkor meg minek...
– Eridj a dolgodra! – förmedt rá idegesen a nagykövet. – Majd
magyarázkodom a Szenátusnak, ha ők is olyan üresfejűek, mint te! Neked nem
kell megértened.
– Bocsánat, nagykövet úr – hunyászkodott meg a beosztott, aztán Razza
hallotta, amint elsietett az egyik alagúton.
A pap egészen addig várakozott, míg el nem halványult a lámpás fénye, és
újabb lépteket hallott. Amint minden elcsendesedett, kimerészkedett a
kanyarulatból. A falakat itt már helyenként tégla borította, a padló sem volt
olyan göcsörtös. Lélegzetét visszafojtva fülelt, majd miután megnyugodott,
elővette a lámpást, és meggyújtotta. A meleg fényben táncoltak a falfestmények
színei. Körbefordult, hogy felmérje, mekkora a tér, és talál-e fáklyákat.
Egy ládán ücsörgő alak vigyorgott rá a félhomályban, fekete kabátján
csillogtak a réz fogaskerekek. Razza ijedtében hátraugrott, és elejtette a lámpást,
amely csörömpölve gurult a falhoz. Csak egy pillanatig lett újra sötétség, az itt
várakozó férfi hamar fáklyát gyújtott.
– Azt hittem, egy katona talált ide. Örülök, hogy megbizonyosodtam róla, és
nem támadtam egy barátra – fordult negédes vigyorral a pap felé Vitis.
– Először én is azt hittem, hogy az ellenség tört be – dadogott Razza.
Agyában cikáztak a gondolatok. El kellene futnia? De hisz nem hallgatott ki
semmi olyat, ami miatt a kohlendampfi mérges lehetne rá. Épp ellenkezőleg,
valóban úgy tűnt, igaz, amit a követ ígér, és elviszi őket a hazájába. – Nem
tudtam, hogy mások is itt vannak, nekem a városban azt mondták, nappal senki
sem használja az alagutakat.
– Ezért jöttél a barlangon át, igaz? Nagyon helyes, fő az elővigyázatosság –
lépett közelebb hozzá Vitis. Másfél fejjel magasabb volt Razzánál, a papnak úgy
kellett felnéznie rá. Nyugtalanította ez az alak. – Gondolom, a festmények
érdekelnek. Körbevezesselek?
– Tudsz róluk valamit?
– Többet, mint a triticumiak.

CORAL A TÖBBI NEMESSEL EGYÜTT VÁRAKOZOTT Meridia Szent kapujánál. Mint

a Vörös Horgony nagyasszonya, a legelső sorban kapott helyet, ahonnan
mindent jól megfigyelhetett. A távoli kürt szavára az óriási ajtószárnyak
csikorogva nyílni kezdtek. A papok illatos olajat locsoltak a hívek fejére, és
kántáltak, a tenger leányai csengő hangon énekeltek hozzá, és minden néző
izgatottan sugdolózott. Megérkeznek a Verseny résztvevői, hazajön a leköszönő
király. Persze, a főnemesek már mind tudták, mi történt a célban – kiknek veszett
nyoma, hány hajót nyelt el a hullámsír, és persze azt is, ki ért célba először. Arról
viszont csak kevesen kaptak hírt, hogy a barbár nem lesz itt, még nem. Csak
Walrust küldi haza, hogy rendet tegyen a koronázás előtt.
Coral figyelte a toronyba vonuló városőröket. Tapasztalatlan, daliás ifjak
voltak, akik csupán a díszceremóniára vették fel az ezüstözött, tengerkék
egyenruhát – néhányat kivéve. Hátukon a legmesteribb íjak nyugodtak,
tegezükben hófehér nyilak sorakoztak. Coral elmosolyodott.
Walrus vezette a hazaérkezők sorát, de sajnos túl sokan vették körül, alig
látszott a tömegben. Alaccia úrnő férje elé sietett, hogy szertartásosan üdvözölje.
Ez volt a jel, hogy a többi itthon hagyott szülő, asszony és gyermek is
szeretteihez siethet. A kapu előtti kis tér megtelt az emberek színes, hullámzó
tömegével. Coral elfintorodott, de kötelességtudóan a férje elé lépett, és hagyta,
hogy a férfi megölelje. Bár a testőrök éberen figyeltek, ő csak arra tudott
gondolni, hogy milyen egyszerű lenne a tömegben rejtőzve egy mérgezett
dobócsillagot dobni a király hátába. Kár, hogy nem teheti meg. Műsor kell.
Vadászkürt harsant, és Walrus testőrei arrébb terelték az embereket. Úgy tűnt,
a volt király kihasználja az alkalmat, hogy szóljon az összegyűlt néphez.
Fellépett az előkészített, aranyborítású szószékre. Magasan a tömeg fölé
emelkedett, testőrei a lábánál alkottak sorfalat. Coral visszahúzódott a Vörös
Horgony díszhelyére. Intett Niuhinak, mintha csak üdvözölné, de lopva
rákacsintott. Az ifjú elpirult, és felvette sárgán ragyogó kalapját.
– Örömhírrel érkeztem hozzátok, Meridia népe! – mondta Walrus. – A
Tengerisfen nő új Bajnokot választott, az én királyságom ideje immár véget ért.
Ne bánkódjanak azok, akiknek szeretteit az Anya magához szólította a szent
versenyen! Aki az Ő szolgálatában veszti életét, örök megnyugvást talál a
hullámok ölelésében. Vejem biztosított róla, hogy minden gyászoló család
segítségért fordulhat nemcsak az egyházhoz, hanem a királyi kincstárhoz is.
A szokásos szöveg, bár a királyi kincstár felajánlása általában csak üres
ígéret - gondolta Coral. – Vajon Walrus meddig vár azzal, hogy kimondja, a
„veje” a barbárra utal? Soká nem halogathatja.
– A Bajnok, akiben a nyílt víz lelke lakozik, megbízott azzal, hogy
távollétében helytartójaként uralkodjam. így hát, akármennyire is szeretném,
még nem élvezhetem a visszavonulás békés napjait.
Mintha annyira fárasztaná az uralkodási Épp azért melengette az ülepével a
trónszéket hét éven át...
– Első kívánsága, hogy Meridia kapuja immár legyen nyitva barátaink előtt.
Bárki elzarándokolhat a szent kertbe a papok vezetésével, és a kereskedők is
bátran útnak indulhatnak a sivatag felé. A kapuvámot ezennel eltöröljük! Éljen a
béke, éljen Ramal, az Istennő Bajnoka!
Meglepett és dühös hangok mordultak fel a tömegben. Mindenki tátott szájjal
bámult Walrusra. Coral elégedetten mosolygott. Tökéletes alkalom.
Ehhez a kijelentéshez Walrusnak nem volt joga, de a királynak sem. A kapu
felügyelete az egyház dolga, ráadásul egy ilyen fontos döntés előtt össze kell
hívni a Nagytanácsot. Arra játszik, hogy csak utólag beszél a Tanáccsal, mint a
Verseny esetében is tette. Talán még sikerülne is neki. De nem fog. Nem adok rá
alkalmat. Biccentett Niuhinak, mire az ifjú letépte fejéről az aranysárga kalapot.
A nagykapu két tornyából hófehér nyilak zápora röppent fel, majd fúródott
Walrus védtelen hátába. Szemei kidülledtek meglepetésében, tüdejéből sípolva
távozott az utolsó lehelet. Még mozgott a szája, de torkából hang helyett csak
vér bugyogott elő. A papok és testőrök rögtön köré gyűltek, a tömegben pánik
tört ki, az emberek egymást lökdösve és eltaposva próbáltak menekülni a térről.
Több nyíl azonban nem érkezett – csak egyetlen célpont volt.
Coral elégedetten szemlélte a rémült embereket. A díszhelyet kikerülte a
tömeg, akár a patak hullámai a gázlókövet. Rajta kívül csak egyvalaki maradt
mozdulatlan. Alaccia a férje holtteste mellett állt a szószéken. Amikor
találkozott a tekintetük, Coral szorítást érzett a mellkasában. Nézte a
szoborarcot, melyen nem látszott sem szomorúság, sem harag, csak a nyers
felismerés. Coral újra rajtakapott gyermekké vált az asszony előtt.
Elfordult, lassan elindult a kijárat felé. Megrázta fejét, hogy elűzze Alaccia
tekintetének emlékét. Most boldognak kell lennie, az Ellenállás első terve
sikerrel járt. Örült, hogy a bolond Walrus pont ezeket a szavakat ejtette ki
utoljára. így még egyértelműbb lesz az üzenet: Meridia nem kér a barbárok
uralmából!

Kame arra ébredt, hogy dörömbölnek az ajtón.

– Felkelni, Ribes! Nem tűröm a lustálkodást – hallotta Ilex hangját.
Az ifjú kelletlenül feltápászkodott, és elhúzta a reteszeket. A tábornagy egy
rend összehajtott ruhát nyomott a matróz kezébe.
– Ezt vedd fel. Vendégem jön, azt akarom, hogy viselkedj illendőn – morrant
a tiszt. Cápaszeme megtorlást ígért, ha Kame nem engedelmeskedik. A válla
felett hátrakiáltott: – Zea, tanítsd ki a fiút!
Egy testes asszonyság lépett be, arcán csúfondáros vigyorral. Amint Ilex
elment, szidni kezdte Kamét:
– Nem értem, hogy fogadhatott be az uraság egy ilyen partra mosott patkányt.
Hát még azt se tudod, hogyan kell rendesen felöltözni? – rikácsolt, miközben
eligazgatta az ifjú kabátján a díszzsinórok szövevényét. – Jobban teszed, ha
hálásan leborulsz a tábornagy úr előtt, fiacskám. A hozzád hasonló tengeri
szemét nem érdemelné azt sem, hogy a csizmáját súrolhassa!
Kame elvből nem ütött meg asszonyokat, és okosabbnak látta, ha a száját sem
jártatja. Díszcsatos bőrcipőt húzott, és elindult lefelé a lépcsőn. Zea követte. Ilex
éppen reggelizett, egyszerű fekete kenyeret és érett sajtot.
– Örülök, hogy jó a méret – pillantott fel a tiszt, aztán nemesekhez méltó
eleganciával hellyel kínálta az ifjút. – Egyél, üres hassal nem lehet jól szolgálni.
– Kis gondolkozás után hozzátette. – Te is, Zea!
Az öregasszony arca kigyúlt, akár egy szerelmes leánynak. Ügy tűnt, még
sosem érte akkora megtiszteltetés, hogy az urával egy asztalnál ehessen.
Zavartan telepedett a székre, vagy ötször lesimította a szoknyáját, aztán egy
egérnek sem elegendő darabot szelt a sajtból, kenyérből. Kaménak is egy
hasonló adagot nyújtott. Az ifjú hamar befalta az ételt, csak evés közben jött rá,
mennyire éhes.
– Ne fogd vissza magad, Ribes, még fiatal vagy, sokat kíván a tested – tolta
Ilex közelebb a tálat az ifjúhoz. A tábornagy már nem evett, helyette csak
bámulta, hogy a fiú falatozik. Kame eleinte nem törődött vele, de ahogy éhsége
csillapodott, úgy jött egyre inkább zavarba a tiszt tekintetétől. Abbahagyta a
reggelit, és Zea kivitte a maradékot.
– Köszönöm a vendéglátást – motyogta Kame.
– Nem vendég vagy, velem élsz – nevetett Ilex, és megveregette az ifjú vállát,
kellemetlen, csiklandós érzést hagyva maga után a matróz bőrén.
Amikor Zea visszajött, rögtön magához intette Kamét.
– Neked kell majd ajtót nyitnod. Illendőn meghajolsz, de nem mondasz
semmit. Hadd lássam!
Kame teljesítette a parancsot, akármilyen megalázónak is találta.
-- Nem, teljesen rossz! – sápítozott az asszony. – Húzd ki magad! Amikor
meghajolsz, tartsd a sarkaidat összezárva, és derékból dőlj meg! Mélyebben!
Hosszú perceken át gyakorolták, míg végre a nő megelégelte.
– Kezdetnek jó lesz. Miután becsuktad az ajtót a vendég után, ott maradsz.
Egyenesen állsz, és csak akkor szólalsz meg, ha a tábornagy úr engedi.
– Azt akarom, hogy szem előtt legyen – vágott közbe Ilex, miközben egy
könyvet lapozgatott. – A lépcső alatti padra ülj, Ribes! Tudsz phorminxon
játszani? – mutatott a falra akasztott, hét húrú lírára.
Kame odalépett, és hosszan vizsgálta a hangszert.
– Egy otthoni dalnok tanított kicsit kitharázni. Ez is hasonló.
– Próbáld ki!
Az ifjú leült, megpengette a húrokat, megfigyelte a hangjukat, aztán játszani
kezdett. Egy egyszerű, ismétlődő dallam volt, az egyetlen, amit tudott.
– Jó lesz, tetszik – mosolygott a tábornagy olyan büszkén, mintha legalábbis ő
tanította volna meg a matrózt zenélni. – Amíg mi beszélgetünk, addig te halkan
játszani fogsz. Jót tesz az idegeimnek.
– Igenis, uram!
Kame örült, hogy nem kell végig mozdulatlanul, néma csendben várakoznia.
A hangszer tetszett neki, rögtön jobb kedvre derítette.
Zea olyan arccal távozott, mint aki epét nyelt.
Egy órán belül kopogás hallatszott. Ilex becsukta a könyvét, és intett
Kaménak, hogy nyisson ajtót. Az ifjú rögtön felismerte a küszöbön álló férfit,
látta már a főtéren többször is. Salix volt, a városmester.
– Látom, új szolgálód van – telepedett le a tábornaggyal szemben. – Ő nem az
egyik zátonytúli?
– De igen. Dalnok – felelte kurtán Ilex, és várakozón nézett az ifjúra.
Kame rögtön megértette, és kézbe vette a phorminxot.
– Elhoztam a jelentéseket. Juglans őfelsége nem kívánja, hogy személyesen
számoljak be neki az aratásról? – kérdezte Salix, hangjából sütött a megvetés.
– Juglans úrfi éppen Vitisszel van – köpte a szavakat a tiszt.
– Milyen kár.
Ilex egy ideig a papírokkal zizegett.
– Alapos voltál, mint mindig – állapította meg végül.
– Akarsz még beszélni velem valamiről? Ha nem, inkább nem rabolnám az...
– kezdte Salix, de Ilex leintette.
– Régen csevegtünk már. Hogy van a lányod?
A városmester megdermedt egy pillanatra, majd lassan elmosolyodott.
– Köszönöm a kérdésedet, remekül.
– Gyönyörű teremtés lett. Kár valami köznemesi ficsúrra pazarolni.
– A szépség nem tesz nemessé.
– Való igaz. Mégis, a Rozsvég uránál akadnának jobb jelöltek is. A
szőlővári...
– Kedves tőled, Ilex tábornagy – vágott Salix a tiszt szavába -, de Szőlővár a
sziget másik felén van. Szeretném olykor meglátogatni az unokáimat.
– Hisz mi sem egyszerűbb ennél! Akár oda is költözhetsz. A kikötőváros nagy
teher egy hajlott hátnak.
– Te már csak tudod – morogta a városmester.
Kame érezte, hogy udvarias csevegésnél sokkal többről van szó. Feszülten
figyelt, még egy hangot is elvétett a játékban.
– Ah, de nekem nincs családom. Sajnálom is. A katonaélet nagyon magányos
tud lenni – töltött egy-egy kupa bort Ilex, és a sajátját azonnal felhajtotta.
– Azért úgy látom, megtalálod a módját, hogy kárpótold magad – nézett végig
Salix az ifjú matrózon.
– A zene minden sebre gyógyír.
– Bár úgy lenne! Sajnos a becsületen esett foltot nem mossa el – csóválta fejét
a városmester.
– Attól függ, milyen éneket írnak a dalnokok.
– A dalnokot a győztes fizeti meg.
– Milyen jó, hogy az istenfi sosem veszíthet! – nevetett Ilex. – így
dalnokainknak sem kell hazudnia.
– Te mégis külföldi énekest hívtál a házadba.
– Szeretem a változást.
Salix nem válaszolt, némán kortyolgatta a bort.
– Habár, a mi korunkban már a legtöbben csak a harmóniát keressük –
csevegett tovább a tábornagy. – A változtatás a fiatalok sajátja. Nem igaz, Salix?
– Ezért tartod magadnál ezt az ifjú dalnokot?
– Kíváncsi vagyok, mivé érik. Manapság különös szelek járnak. Egy
énekesből még katona is lehet, egy rabszolgából nemesúr, egy papnőből pedig
királyné – dőlt hátra kényelmesen a tábornagy.
– Manapság már nincsenek papnők – vágta rá Salix.
– Ahol a csontok még megvannak, ott szellemek is járnak. Erről jut eszembe,
van nálam pár csontváz, ha úgy tetszik. Egy láda égetésre váró könyv. Elintéznéd
nekem?
– Természetesen, de én magam már öreg vagyok a cipekedéshez.
Kölcsönkérhetem a szolgádat?
A tábornagy idegesen elnevette magát. Kame rögtön rájött: a tiszt nem erre a
válaszra számított.
– Ribes, segíts az úrnak! – parancsolta Ilex.
Már a kikötőn túl jártak, amikor Salix megkérdezte:
– Mi az igazi neved, te dalnok?
– Kame.
– Mióta állsz Ilex szolgálatában?
 – Tegnap este találkoztam vele az ivóban.
A városmester nem kérdezősködött többet, gondolataiba merült.
– Sosem hittem volna, hogy a fiatal fiúk a gyengéi – morogta az orra alatt.
– Én nem... – mentegetőzött Kame, de az öreg leintette.
– Tudom, kölyök.
Némán haladtak tovább a városmester háza felé.
Kame annyi mindent akart volna kérdezni – főként a legénységről, és arról,
mit csinál Espadon -, de nem merte megszólítani az öreget. A kezében tartott
ládikát bámulta. Könyveket rejt, amiket elégetnek. Elégnek... – visszhangzott
benne a gondolat. A tudás kincsét, amelyről pár hónappal ezelőtt csak álmodott,
mások máglyán pusztítják.
– A hamuteremben leszek, senki se zavarjon! – szólt Salix a háznál őrködő
katonáknak. Azok gúnyosan vigyorogtak tisztelgés közben.
A hamuterem egy átalakított nyári konyha volt, jókora kandallóval. Nevét a
padlóra kiszórt finom hamuról kapta, amelyet csak szétgereblyéztek ahelyett,
hogy eltakarították volna. Salix tüzet gyújtott.
– A papír gyorsan ég, nincs sok időnk – törölgette meg a homlokát -, ezért
nyíltan fogok beszélni veled. Szükségem van a szolgálataidra.
– Nem hiszem, hogy a hasznára lehetnék, uram. Én egy egyszerű matróz
vagyok – hátrált Kame.
– Ilex másképp gondolja. Nagyon gyanakvó ember, akárkit nem fogad a
házába. De elég csak rád nézni, a szemed akár egy gyermeké. Te nem tudsz
hazudni, igaz-e?
– A hazugság bűn.
– Sejtettem, kölyök vagy még. Tudod, mi különbözteti meg a gyermeket a
felnőttől? – kérdezte Salix a lángokat bámulva, de nem várt választ. – A felnőtt
már mesterien hazudik. Alkalmazkodni a törvényhez, az elvárásokhoz,
megőrizni a titkokat saját magad és a családod védelmében, ez minden férfi
kötelessége. Ilex és én művészei vagyunk a hazugságnak, épp ezért hosszú évek
óta nem tudjuk eldönteni, a másik barát vagy ellenség. Szükségem van az
igazságra, méghozzá gyorsan. De kockázatmentesen.
– Azt akarod uram, hogy kémkedjek?
– Csak figyelj. Ilex gyűlöli Juglanst, aki szégyent hoz nagyatyja nevére, de a
hódító Kohlendampfot is. Tudnom kell, ki mellé állna, ha lázadás tör ki.
 – Nem értem, miért van szüksége ehhez rám.
– Nem lenne, ha a hajótok érkezése nem kavarta volna meg a terveimet.
– De hisz semmit sem tettünk!
– Játsszák még nálatok a saturt?
– Igen – bólintott zavartan Kame.
– Képzelj el egy játszmát, amelyben a két fél döntetlenre áll. Mindegyikük
ugyanannyi bábut veszített, ugyanannyi harci szekerük, lovasuk és hírnökük van.
Ekkor a tábla közepére helyezel egyetlen gyalogot, és azt mondod, azé lehet, aki
először teszi rá a kezét. Szerinted milyen gyorsan kapnak majd utána?
– Egy gyalogért? – értetlenkedett az ifjú.
– Minden saturmester tudja, hogy egyetlen bábu is számít.
– Ilex tábornagy és te vagy a játékos?
– Nem, mi legfeljebb lovasok lehetünk ebben a csatában. A mesterek messze
vannak innét, Triticum csupán a saturtáblájuk egy töredéke, és a hajótok a
gyalog. Espadon kapitány már belegabalyodott a játékba, sajnos épp a
lányomnak hála. – Salix komor tekintettel seperte le magáról a hamut. – Jaj, az a
lány! A szépségét az anyjától örökölte, de sajnos az eszét is.
– A kapitány úr bajban van?
– Attól függ, Ilex meddig tűri Vitis ügyködését. Bevallom, én sem örülök a
kohlendampfiaknak, de...
– A lányod is benne van. Egy férfi kötelessége pedig az, hogy hazudjon a
családjáért.
– Gyorsan tanulsz, kölyök – mosolyodott el a városmester. A következő
könyvért nyúlt, szórakozottan belelapozott. – Ezt még a nagyanyám írta.
Nagyszerű papnő volt – sóhajtott, aztán behajította a kötetet a tűzbe.
Kame eljátszott a gondolattal, hogy nem tér vissza Ilexhez, hanem inkább
matróztársaihoz csatlakozik, de tudta, hogy azt a tábornagy nem bocsátaná meg.
Némán sétált vissza a tábornagy házába. Ilex a kandalló tüzének fényében, az
asztalnál ült.
– Elégettétek a könyveket? – kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna az
írásból.
Kame tétovázott, majd összeszedte a bátorságát, és kertelés nélkül
megkérdezte:
– Uram, azt szeretné tudni, hogy Salix mester valóban áttért-e a Vízisten
hitére?
A tábornagy lassan felemelte fejét, majd nagyot nyújtózkodott, és az ifjú
matróz elé állt. Egy pillanattal később Kame kardhegyet érzett a torkának
feszülni.
– Ribes, te az enyém vagy. Ne akarj játszani, semmi tehetséged hozzá, épp
ezért választottalak.
– Nincs ínyére, hogy gondolkodom, uram? – nézett a tábornagy szemébe
Kame. Nem akart bábu lenni, ha már döntéseket kell hoznia, tudnia kell,
helyesen cselekszik-e.
– Nem tetszik, ahogyan gondolkodsz – morrant rá Ilex, de a kardját
visszacsúsztatta a hüvelybe. – Egy bölcs ember azt kérdezné, miért akarom
tudni, és maga keresné meg rá a választ. Nos, van jelentenivalód?
Az ifjú eltűnődött, vajon mi szolgálná jobban az érdekét – ha elmondja, hogy
Salix nem annyira hűséges Juglanshoz, mint azt mutatja, vagy az, ha hallgat.
Végül csak ennyit mondott:
– A könyvek elégtek.

Espadon nézte a kis patak szikrázó hullámait, a zsenge füvet olyan puhának
érezte, mint a pehelytollat. Lilia fehér ruhában ült mellette, és boldogan
kacagott. Oldala a férfiéhez simult, apró keze játékosan végigsimított a kapitány
borostás arcán, aztán incselkedve, akár egy gyermek, felpattant, és belegázolt a
vízbe. Tenyerébe felfogott egy keveset, szájához emelte, úgy ivott. Néhány
csepp lecsordult ajkáról, végig a nyakán, egészen a melléig, melyre nedvesen
tapadt a vékony ruhaanyag. Mellbimbója megkeményedett a patak hidegétől.
Espadon átölelte, hogy megmelegítse.
Lilia szorosan hozzábújt, nedves csípőjét a kapitány combjához simította.
Lábujjhegyre állt, megcsókolta a férfit. Espadon átfogta a lány derekát,
felemelte, és mélyen beszívta hajának hódító mézvirág illatát. A nyakát
csókolgatta, harapta, egyre mohóbban. Aztán gyengéden lefektette a csillogó
víztükörre, amely fehér lepedővé változott, és a hullámok úgy borították be
kettőjüket, akár a pehelypaplan.
 Espadon végigsimított a lány testén, és nézte, ahogy Lilia arca kigyúl, keble
ring pihegő légzésétől. A kapitányt elöntötte az alatta fekvő meztelen testből
sugárzó szelíd melegség. Tekintete elhomályosult, mintha a képet elmosná a
patak sodrása. Izmai elernyedtek, miközben végtelen sötétségbe zuhant.
Feje tollpárnába süppedt, meleget eleven test helyett csak a takaró nyújtott.
Még nem akarta, hogy vége legyen az álomnak, kapaszkodott egy képbe, Lilia
csípőjének, keblének látványába, bőre mézvirágillatának emlékébe. A kapitány
keze nehezen moccant, aztán szinte magától rátalált az ágyékára. Minden
érintésre elöntötte a gyönyör, elképzelte, hogy a finom simogatás Lilia apró
ujjainak játéka. Ettől a gondolattól minden más lényegtelenné vált, tudatán
eluralkodtak az ösztönök.
Csak akkor kezdték gyötörni a gondolatai, amikor farka már petyhüdten
feküdt ragacsos markában. Az ablakon beszökő fuvallattól megborzongott, a
mellkasára és hasára fröccsent sűrű folyadékcseppek hidegen tapadtak bőrére.
Undorodott magától. Nem akart végignézni a testén, kinyitni mocsoktól
összeragadt ujjait. Megbecstelenítette Lilia álomképét. A lány, aki az Istennő
tiszta szolgálóleányaira emlékeztette, az ártatlan mosolyú gyermeki szépség
szent ideálja szertefoszlott, helyébe buja, állatias képek léptek. A végtelen
Tengerre, hiszen csak tizenhét éves!
A férfi felkelt, a mosdótálhoz lépett, és egy puha rongydarabbal alaposan
lesúrolta magát. Megmosakodott egyszer, kétszer, háromszor... a szégyenérzetet
nem tudta elmosni. Alig idősebb, mint Anahita volt, amikor eljegyeztük egymást.
Hét éve, hét hosszú, változással teli éve. Akkor még Espadon is csak tizenhét
volt, Anahita tizenöt. Szinte még gyerekek, persze akkoriban nagyon is
felnőttnek hitték magukat. Édes kis Anahita, tenger-hullámos hajú, csillogó
szemű tündér, teli vidámsággal, élettel, bizalommal és hittel. Őszinte,
megingathatatlan hittel az Anyában, a világ jóságában. Az az Anahita, akibe
beleszerettem, a jegyesem. Az utolsó szó, „jegyesem”, tőrként mardosta Espadon
szívét. Hűtlen lett otthon hagyott kedveséhez? Vajon ez az eskü megszegése? A
kapitány nem fogadott teljes szüzességet. Tisztességes lányhoz persze sosem
nyúlt volna, de egyszer-egyszer ő is vágyott a hús melegére, melyet bármelyik
bordélyban megkaphatott. Azok a nők nem számítottak, a szajhák élvezete nem
volt nagyobb bűn, mint a névtelen szépségekről szóló buja álmok – hisz a
vörösnegyed álomvilága épp olyan távol áll a valóságtól. De Lilia számít, ő
valódi. Nem csak élő hús, halhatatlan lelke van. Lelke, melyet Espadon legalább
annyira magáénak akart, mint a fiatal, karcsú testet. Liliát úgy kívánta, ahogyan
csak a jegyesét lenne szabad.
Pontosan tudta, miért van ilyen hatással rá a lány – azt látta benne, amit
Anahitából már elveszített. A kezdeti tűz rég ellobbant, mint az a házasságban
szokás, de mivel a főpapnő nem lehetett igazán Espadoné, nem élhetett vele, így
az ifjonti szerelem helyébe nem léphetett a házastársi szeretet kényelmes
megszokottsága. Anahita csókjai, érintése már nem tüzelte fel olyan könnyedén
a kapitány vérét, mint régen. Espadon úgy vélte, ez egy férfi számára így
természetes, ellenben a menyasszonyától arra vágyott, hogy változatlanul olyan
rajongó tekintettel nézzen fel rá, akár egy hősre. De ez csak apróság volt,
önmagában még nem elég ahhoz, hogy a kapitány elégedetlen legyen.
Nem, a legnagyobb gond az, hogy Anahita lelke elveszítette tisztaságát.
Espadon tudta, hogy a főpapnő már nem imádkozik őszintén. Amikor a királyi
kertben, a szökőkutaknál találkoztak, a kapitány mindig elterelte a szót, amint a
lány a mindennapi teendőiről kezdett volna mesélni. Espadon szép lassan
elhitette Anahitával, hogy egyszerűen csak unja a szertartásokról szóló
beszélgetést. Valójában gyűlölte. Nem bírta hallgatni, hogy ami számára csoda
és fenség, az kedvesének egyre inkább csak hétköznapi nyűg. Hogy is oszthatná
meg életét, sorsát, halhatatlan lelkét egy asszonnyal, akivel nem tudják együtt
imádni az Anyát?
Ezzel szemben itt van Lilia. Lilia, aki feltétel nélkül hisz abban, hogy az Anya
meghallgatja imáit, és egy hőst küld népe segítségére. Fiatal, tapasztalatlan és
ártatlan, aki az Istennő tanítását mégis igaz hitű papnőként hirdeti egy olyan
világban, ahol ezért meg is ölhetnék. Aki elmagyarázta a kapitánynak, hogy az
Anya még sokkal hatalmasabb, mint azt eddig gondolta. Akivel egy Istennőt
imádnak, sőt, az Egy Istennőt imádják. A férfi nem volt vak, látta, hogy Lilia
hogyan érez iránta, és most be kellett vallania magának, hogy akármilyen
helytelen, ő is élvezi ezt a kapcsolatot.
Lilia még valamiben hitt: abban, hogy Espadon valóban a Tengeristennő
Bajnoka. De ha ez így van, ha valóban én vagyok a Bajnok, az nem azt jelenti,
hogy valódi párom csak Meridia főpapnője lehet? Anahita, akinek az Istennő
nevére fogadalmat tettem hűségemről. Nem szabad Lilia iránt bűnös
gondolatokat táplálnia. A lány talán az Istennő követe, de egyben próbatétel is –
Espadon becsületességének, elhivatottságának próbája.
Ő pedig a Tengeristennő Bajnoka, és nem fog elbukni.

Anahita nézte, ahogy a kopaszodó Deve megnyitja a csapot a kis réztartály

oldalán, és teletölt egy zárható kancsót a Sivatag Tüzével.
A lány akárhányszor járt itt, mindig lenyűgözte a szeszfőzőmester által csak
lepárlónak nevezett szerkezet. Az egész udvart a hordókban várakozó túlérett
datolya édes-émelyítő illata töltötte meg, és a zárt rézkatlan alatt vidáman
lobogott a tűz, elviselhetetlenné téve a sivatagi hőséget. Anahita mégis úgy
érezte, egy egész életet tudna itt eltölteni, bámulva a csodát, ahogyan némi
vízből, és a már ehetetlenné erjedt datolyából létrejön az aranysárgán csillogó
ital.
– Ma jön vissza érted az urad, igaz? – kérdezte a mester. Anahita rögtön
elkedvetlenedett.
– Igen. Letelt az egy hét.
– Pedig már milyen jól kijöttünk, igaz-e? Dolgos asszony lettél, én mondom!
Ramal boldog lehet, hogy ilyen kincsre talált. Add át neki üdvözletem!
A lány átvette a teli kancsót, és pár garast nyújtott Deve felé, de az öreg nem
fogadta el.
– Az elöljárónak lesz, a mi kis Ramalunknak. Dehogy kérek érte fizetséget!
Mondd meg neki, hogy ajándékba küldöm! És még valamit, itt van ez is. – Egy
letakart, mézillatú kosarat hozott elő. – Ha valaha is gondod akad az uraddal,
emlékezz, hogy egy kis mézes datolya mindenen segít. Kiskorában is sokszor
elkomorodott, és morcos képpel járta a határt. Legtöbbször az én szegényes
datolyásomba húzódott félre, olyankor aztán hozzászólni se lehetett. De olyan
sose volt, hogy egy kis édességet ne fogadott volna el, fel is derült rögtön! –
nevetett az idős mester.
Anahita nem találta otthon Tilkit. Biztosan tejért ment – gondolta, és belépett
a virágcsokros szobába. Szeretett ott üldögélni, volt a helynek valami
megfoghatatlan, egyedi hangulata. Letette a kancsót és a kosarat az asztalra, és
körülnézett az aprócska helyiségben, hogy elbúcsúzhasson tőle. Az ablakokon
szabadon szökött be a forró sivatagi szellő, a fehér gyapjúszőnyeg simogatta a
lány talpát. A polcokon régi tekercsek és könyvek hevertek, Anahita felismert
közöttük pár megkopott meridiai tankönyvet, amelyből gyerekkorában oktatták a
papok. A falakat aprólékos virágrajzok, épületek ceruzavázlatai és harcosokat
ábrázoló elnagyolt festmények díszítették, meg egy tucatnyi különböző méretű
és formájú kard.
Anahita leemelt egy hajlított, tompa gyakorlópengét. Próbálgatta a súlyát, de
sehogy sem talált kényelmes fogást rajta. Vajon meg tudnék tanulni vívni? Eellel
a fegyvertelen harc már egyre jobban ment, talán megkérhetném... Erősen
megmarkolta a kardot, kihúzta magát, és suhintott egyet-kettőt a levegőben,
olyan erősen és gyorsan, ahogy csak tudott.
– Azt tervezed, hogy megölsz?
Anahita lassan leengedte a kardot, megfordult, és mélyen Ramal szemébe
nézett.
– Úgy tűnik, örökölted Tilkitől azt a rossz szokást, hogy az emberek mögé
lopózol, uram.
– Lopózom? Köszöntem a bejáratnál! – Mutatott a háta mögé az elöljáró. – És
ez az én szobám.
Ramal jókedvűnek tűnt, leült az asztalka mellé, mélyen beszívta a friss
levegőt. Megérezhette a mézes datolya illatát, mert rögtön a kosárért nyúlt, és
kivett belőle egy szemet.
– Ha elfogadod a javaslatomat, ne pont azzal a karddal próbálkozz. Az
balkezes.
– Balkezes?
– Balkezes embernek kovácsolták. Nekem, amikor még csak hatéves voltam.
A markolat aszimmetrikus, ahogy most fogod, aligha védi a kezed, ráadásul
esélytelen, hogy a pengét megfelelő szögben tartsd.
Kivett egy újabb datolyát, és a szájába dobta. Bal kézzel.
– Eddig nem vettem észre, hogy balkezes lennél. – Anahita eltűnődött.
Amikor először látta az elöljárót, még Meridia kapujánál, a férfi valóban a jobb
oldalára csatolta fegyverét, nem a balra, mint a többi barbár. Akkor a lány azt
hitte, ez talán csak az elöljárói rang jelképe, mint a meridiai nemesek díszkardjai.
– Alapvetően az vagyok. Eszerint anyám nem mesélt róla? Csodálkozom.
Szereti felemlegetni, milyen csenevész voltam – fintorodon el Ramal. – A
kétbalkezes démonkölyök.
– A démon név illik rád – gúnyolódott Anahita. A Tilkivel töltött hét
elfeledtette vele gondjait, de most, hogy újra az elöljáró közelében volt, kezdett
elhatalmasodni rajta a harag. – Úgy tűnik, már akkortájt is mindenki hamar
átlátott rajtad.
– Hozzád hasonlóan a korombeli fiúk is nagyon el voltak telve maguktól, azt
hitték, mindenben jobbak. Kíváncsi vagyok, ők mihez kezdtek volna, ha az
ügyetlenebb kezükbe kell fegyvert fogniuk.
– Hát miért nem küzdöttél bal kézzel? – kérdezett vissza unottan a lány.
– Semmit se tudsz a harcról, ugye? A törzsi katonák egyenkardjával
gyakoroltunk, és nemcsak egyéni vívást, hanem formációkat is. Ha rossz
kezembe fogom a fegyvert, megbontom az alakzatot, nem tudom fedezni az
egyik oldalamon állót, a másik társam mozgását pedig akadályozom. Ráadásul a
mesterünk is jobbkezes volt, méghozzá babonás.
– Ezt hogy érted?
– A homokdémonok között állítólag nagyon sok a balkezes. Ők bérgyilkosok.
Talán épp azért, mert a tisztességes harci iskolák nem fogadták be őket? –
tűnődött szakállát simogatva Ramal. – Mindegy. Szóval, az egyszerű nép
körében elterjedt az a nézet, miszerint a balkezesség annak a jele, hogy eladtad a
lelked egy sivatagi szellemnek. Ezzel magyarázzák, hogyan tudnak a
bérgyilkosok észrevétlenül megbújni a homokban, még a laza dűnéken is futva
haladni, és miért kívánnak folyton vért. Apám nem örült túlzottan, hogy a fiát
bűnözőkhöz hasonlítják, annak meg végképp nem, hogy az is nehezemre esik,
hogy ne ejtsem el a kardot.
– Én inkább azt hinném, az csak előny, ha balkezes vagy. Meglepheted az
ellenfelet. Elég nagy bolondságra vall, hogy a néped még ennyit sem lát be!
– Látom, szokás szerint minden alkalmat megragadsz, hogy engem vagy a
népemet szidd – morogta Ramal. – Hosszú távon előny, ez igaz. De először jobb
kézzel is meg kellett tanulnom az alapokat, és azokat átültetnem bal kézre. Ma
már senki sem találná ki, hogy nem jobbkezes vagyok, csak az veszi észre a
különbséget, aki lát bal kézzel vívni. De ők nem élnek soká.
– Ezt vegyem fenyegetésnek? – lépett közelebb Anahita a férfihoz. Kihúzta
magát, és haragosan tekintett le Ramalra, akinek szája félmosolyra húzódott.
– Nem. Téged nem foglak bántani. Te a feleségem leszel. – A látszólag békés
mondatok hallatán Anahita gerincén hideg szaladt végig. Ügy érezte, most
tényleg fenyegetik. Jobbnak látta oldani a hangulatot, és visszaterelni a
beszélgetést könnyedebb mederbe.
– Szóval végül egymagad tanultál meg bánni a karddal? Tilki említette, hogy
itt nőttél fel, nem a főkaravánban.
– Anyám féltett engem, apám pedig lemondott rólam; arról, hogy valaha is
olyan harcossá válok, aki méltó a nevéhez. Ügy vélte, jobb, ha inkább történész
leszek, hű tanácsadója fivéremnek. így hát hatéves koromban megengedte, hogy
anyám itt neveljen tovább, azzal a feltétellel, hogy tanítóm, apám vízzel fogadott
testvére is a faluba költözik. Apám helyett is apám volt. – Ramal kibámult az
ablakon, miközben egyik datolyát ette a másik után. – De a kardvívást sem
teljesen magamtól tanultam, Chakal gyakran elszökött a karavántól, hogy
titokban meglátogasson. Ő mindig is hitt bennem.
Chakal. Ez már érdekelte Anahitát. Elhatározta, hogy próbál többet megtudni,
amíg még az elöljáró ilyen közlékeny hangulatban van. Hozott két apró poharat,
és letelepedett Ramal mellé. Mindkettőjüknek töltött egy keveset a Sivatag
Tüzéből. A férfi elfogadta a felé nyújtott italt.
– Tehát közel álltál a bátyádhoz?
– Ő volt az én hősöm. Hét évvel idősebb, az én szememben már igazi férfi.
Tanított, aztán szép lassan eljött az az idő, amikor már én is tudtam mutatni neki
egy-két új trükköt.
Anahita mindig újratöltötte az elöljáró poharát, amíg az mesélt. Ramalt szinte
sosem látta egy fél serlegnél több datolyabort inni, ezért feltételezte, hogy a férfi
hamar lerészegedik. Úgy tűnt, számításai helyesek voltak, a barbár arca egyre
jobban kipirult, nyelve gyorsan pörgött, néha nehezen ejtett egy-egy szót. A lány
igyekezett minél érdeklődőbbnek látszani, kérdezni, odaadóan figyelni. Várta a
pillanatot, amikor végre többet is megtudhat arról, amire igazából kíváncsi –
Chakal haláláról.
Ramal történetei mind ugyanarról szóltak: az erős és vakmerő Chakal kitalált
valami őrültséget – kalandtúrát elegendő víz nélkül, törzsfőnököket bosszantó
csínyt, ellenséges területen garázdálkodást -, öccse pedig rajongva, kérdés nélkül
követte.
– Végül ideje volt, hogy a bátyám átvegye az elöljárói címet. Természetesen
minden törzsfőnök elfogadta, hisz mindenki csodálta őt. És Chakal kijelentette,
hogy ezentúl én is a főkaravánban fogok élni, rangomhoz méltón. Kinevezett az
első számú személyi testőrének. Ezt a tisztséget a legjobb harcos szokta
megkapni. Képzelheted, mit szóltak a törzsfőnökök! – nevetett a barbár. – Erre a
bátyám: „Csak az panaszkodjon, aki akkor is képes megvédeni engem, ha
levágják a jobb kezét! Annak megengedem, hogy párbajra hívja az öcsémet.”
– És azután mi történt? Megromlott a kapcsolatotok? – kérdezte kedvesen
Anahita.
Ramal nem válaszolt, homlokát ráncolta, és baljával a szakállába túrt.
– Azt hiszed, nem vettem észre, miben mesterkedsz? – lötyögtette meg az
immár félig üres kancsót. – Bevallom, hízelgő, hogy ennyire érdekel a múltam.
Hogy is mondtad pár hete? Arra nem kötelezhet sem isteni, sem emberi törvény,
hogy kíváncsi legyél rám?
– Jól bírod az italt – sziszegte Anahita.
– Ó, nem, biztosíthatlak róla, hogy sikerült alaposan leitatnod. Hiába, Deve
datolyapárlata a legjobb. De csak részeg vagyok, nem bolond, ezt vésd jól az
eszedbe!
A barbár változtatott eddigi ülésmódján, térde a lányét súrolta. Anahita
mozdulni sem mert, némán tűrte a férfi közelségét.
– Olyan vagy, mint a tenger. Tudod, hogy mindig is a tengerre vágytam? –
Ramal lassan felnyúlt, és lecsúsztatta menyasszonya hajáról a kék kendőt.
Eligazgatta a kibomló mélybarna, hullámos fürtöket. – Azt hittem, Meridiában
csak egy kalitkához szokott madárkát találok, aki hamar megszokja az új
ketrecet. De a szeszélyes tengert nem lehet rácsok mögé zárni, igaz? Vajon
neked hogy’ a bánatba sikerült mégis ennyi ideig bezárnod magad? És miért?
Anahita próbált volna elhúzódni tőle, de nem akarta magára haragítani. Az
elöljáró részeg volt, összevissza beszélt, ki tudja, hogyan reagálna egy óvatlan
mozdulatra.
– Mit is kántáltak folyton azok a meridiai papok? A főpapnő a monszuneső?
A tenger lelke, mely felemelkedik az égbe, onnan száll a földre, hogy
beleköltözzön egy puha női testbe. Egy meglehetősen szép testbe. – Ramal
tekintete perzselte a lány bőrét. Sok férfi nézett már így rá, de az elöljáró még
sosem. Anahita kezdte veszélyben érezni magát. – Mit gondolsz, képes lennél
rá? Képes vagy kivirágoztatni a sivatagomat?
Anahita ellökte magától a felé hajoló barbárt, és felpattant.
 – Hagyj békén! Légy átkozott! Lelked az Istennő tengermélyi börtönében fog
szenvedni az idők végezetéig – sikoltotta. Sarokba szorított zsákmányállatnak
érezte magát, remegett a félelemtől, de csak annál hevesebben próbált ráijeszteni
a férfira.
Ramal felegyenesedett, hangosan kacagott. Szemében vad tűz égett.
– Rám nem hatnak az átkaid, már eleve kárhozott vagyok! Az egyetlen jó
dolog abban, ha valaki átkozott, hogy egy-két újabb már igazán nem számít.
A lány a falig hátrált. Ekkor Tilki hangját hallották a másik szobából.
– Van itthon valaki? Benn vagytok a szobában?
Mielőtt még az asszony beléphetett volna, Anahita döbbenetére Ramal sarkon
fordult, és kisietett a hátsó ajtón.
– Hát itt vagy, kedveském! Ramal nincs veled? Láttam a saruját a bejáratnál.
Amikor nem kapott választ, körülnézett a szobában, letakarta a kosár datolyát,
lezárta a palackot, majd végigmérte a lányt, aki még mindig döbbenten bámulta
a résnyire nyitva hagyott ajtót.
– Részeg? – kérdezte Tilki. Anahita bólintott. – Ne aggódj, majd visszajön, ha
már kijózanodott! Tudja, hogy mérges vagyok rá, ha itthon iszik.

Espadon büszkén állt a barlang hideg kövén. Lilia pár lépésről figyelte, de a
kapitány a lány egyetlen pillantását sem viszonozta. Vitis a hátát falnak vetve ült
egy hordón, csizmás lábait előrenyújtotta és összekulcsolta.
– Átgondoltad az ajánlatom? – hajolt előre a követ.
– A vitorlásom az enyém. Ha sikerül a szökés, Kohlendampfba megyünk,
ahol szabad emberként mutatsz be a Szenátusodnak. Meghallgatjuk, tehetünk-e
népednek bármilyen ésszerű szolgálatot, hálából a segítségért, de semmire sem
kötelezhettek. – Espadon még mindig nem bízott a férfiban. Idegesítette benne
valami, ennek ellenére a legjobb lehetőséget ő nyújtotta a meneküléshez. Razza
azonban töretlenül hitt az idegen jó szándékában, és hamar meggyőzte a
kapitányt, hogy ez az esély a sors ajándéka. Állította, hogy Vitis még a könyves-
kulcsos rendet is ismeri, és segít eljutni hozzájuk.
– Ahogy mondod, barátom. Kohlendampf a szabadság hazája: mindenki
szabad polgár, vagy szolgaidejét ledolgozva azzá lehet. Én láncokban utaztam a
bányák felé, mert eladott a földesuram, most pedig nagykövetként láthatnak
viszont a triticumiak – pattant fel Vitis. – Ne sérts meg azzal, hogy Kohlendampf
büszke népéről azt feltételezed, hogy elorozná bárki szabadságát!
– Én csak átismételtem a feltételeket. A triticumi fogadtatás után ne
csodálkozz, hogy óvatos vagyok.
– Bocsáss meg, elragadtattam magam – nyalta meg ajkát Vitis.
– Persze, teljesen érthető. Igen, ez az óvatosság hasznunkra válik. Óvatosnak
kell lennünk, ha nem akarunk Juglans kezére jutni. De kérlek, ne alkuként
gondolj erre, még csak ne is szövetségként! Barátként invitállak szerény
hazámba, nem várok fizetséget. Épp ellenkezőleg, ajándékot hoztam – nyújtott a
kapitány felé egy papír- tekercset.
Espadon átvette az ajándékot, és belenézett: egy aprólékos gonddal rajzolt
térkép volt, a Triticum és Kohlendampf közötti tengeri utakról. A kapitány
szolidan biccentett köszönetképp. Egy percig sem vette komolyan a nagykövet
udvariaskodását – elég hasonló emberrel találkozott már a meridiai nemesek
között. Leginkább az zavarta, hogy nem derült ki, a kohlendampfinak miért éri
meg a segítségükre sietni. Valószínűleg a hajóra fájna a foga, de Juglanstól nem
merné ő maga ellopni. De miért érdekelné Vitist annyira a vitorlás, ha ők már
gőzkerekes hajóval járnak? Valahogy tudomást szerzett az Istennő Hangjáról?
– Razzától úgy hallottam, van egy terved – terelte el a szót Espadon.
– Igen, igen. Megjegyzem, a papotok sokkal belátóbb ember, lehetne akár
nagykövet is. Na de a terv! Egyszerű a dolog, de sok az emberi tényező, több,
mint azt szeretném... – Espadon türelmetlenül köhintett. Vitis arcán megkövült
az udvarias mosoly, de folytatta:
– A lényeg a cséplőgéphez tartozó gőzkocsi felrobbantásában rejlik.
– Nem! – kiáltott fel hitetlenül Lilia. – Vitis, mi ez az őrület? Évek óta arra a
gépre vártunk! Triticum már épp eleget szenvedett a magas adók miatt, ha az
égiek idén is többet kérnek, alig marad a magtárakban valami. Több gabonát kell
aratnunk! Eleve annyit vetettünk, amennyit csak a géppel tudunk időben...
– Ugyan, Lilia kedves! – lépett a lányhoz a nagykövet, és jobbjával átkarolta.
– Ez csak mintadarab, Kohlendampfban már készül a többi. Jövőre mind
megérkezik. Juglans fizetheti a tönkretett szerkezetet is, azt az összeget pedig a
lázadás előkészítésére fordíthatjuk. Ugye, jó lesz? Egy év várakozás nem nagy ár
a barátaink életéért. No, nyugodj meg, nem illik az aggodalom ehhez a csinos
arcocskához! – simított végig könnyedén Lilia állán. Espadon keze ökölbe
szorult.
– Robbanás? – kérdezte morcosan a kapitány.
– Tudod, nagy bumm, tűz, pánik... – mutogatta lelkesen Vitis. Espadon kerek
szemmel bámult rá, ezért kifejtette: – Csak nagyon felületesen: ha a gőzgépben
túl alacsony a vízszint, nem hűti le a fémet. Amint túlhevül a kazántér, a víz túl
gyorsan válik gőzzé, de nem tud hová távozni, főleg, ha a biztonsági szelepet is
elzárjuk. Szétveti az egész kocsit, vasdarabok repülnek mindenfelé, és nagy tűz
üt ki.
Espadon eleinte szavát sem értette. Aztán elméjébe tolakodott egy emlékkép:
vízen úszó tüskés bóják, amelyek lassan egymáshoz ütődnek, majd darabjaik
fémszemétként csapódnak körben a vízbe.
– Hangos, és nyomán tűz éled. Mint a villám... – tűnődött.
– Az, igen, mint a villám. Égzengés, bumm! – kacagott rajta Vitis. –
Komolyan a te népedtől rettegtek a fényvárosiak?
– A cséplőgép még mindig a főtéren van. Mi lesz, ha kigyullad a város? –
aggodalmaskodott Lilia.
– Kedveském, ne törd ilyeneken a buksid! Ha kigyullad, hát kigyullad, annál
jobb! Az embereinket figyelmeztetjük, senkinek sem esik baja, viszont minél
nagyobb a pánik, annál könnyebb elterelnünk a katonák figyelmét. Amíg
lefoglalja őket a tűzoltás, Espadon visszaszerezheti a hajóját.
– Hogy akarsz észrevétlenül a gép közelébe férkőzni? – faggatta Espadon a
nagykövetet. – Ha jól tudom, éjjel-nappal őrzik, és gondolom, nem akarod
kockáztatni, hogy bármelyik embered is gyanúba keveredjen.
Vitis végre elengedte Lilia vállát, és visszaült a hordóra.
– Ezt bizony jól látod, barátom. Nem is mi, kohlendampfiak fogjuk
végrehajtani a terv első lépését, hanem Triticum bátor fiai.
Espadon karbafont kézzel nézett farkasszemet a követtel. Sejtette már, mire
megy ki a játék.
– Próbálod balesetnek álcázni. Mintha a bolond jobbágyok a kohlendampfiak
felügyelete nélkül akarnák használni a gépet, és ezért rögtön végzetes hibát is
ejtenének. – Espadon összevonta szemöldökét. – Ha minden jól megy, még azt is
elérheted, hogy Juglans minden egyes megrendelt szerkezethez egy
kohlendampfi felvigyázóért is könyörögjön neked. így minden városkában lesz
egy-egy hűséges embered.
– Mindent a felkelés jövőjéért! Nem is vagy te olyan bolond, mint
amilyennek néha mutatod magad, barátom.
– Balesetnek... Fényes nappal akarod? – rebegte Lilia.
– Hát, gabonát csépelni nem éjszaka szoktak, ugyebár.
– De akkor vannak a gép mellett a legtöbben! Emberek bámészkodnak,
gyerekek játszanak a téren. Megsérülhetnek!
– Jaj, hallgass már! – kiáltott a lányra Vitis. Aztán hamar lecsillapodott, és
mintha mi sem történt volna, mosolyogva folytatta: – Kedvesem, tudom, mit
érzel. Ez nekem is nehéz. De tudtuk, már az elejétől fogva tisztában voltunk
vele, hogy a lázadás áldozatokkal jár. Minden jelenlevő önként vállalta a
kockázatot. Akár életünket is adjuk Triticum szabadságáért, nem igaz? Akik
mártírhalált halnak, azok elnyerik jutalmukat az Anya által, hát nem ezt mondtad
nekem mindig?
– Igen – hunyászkodott meg a lány. – Csak most, hogy már idáig jutottunk...
Olyan nehéz.
– Tudom, kincsem, tudom – mondta a lánynak Vitis. Espadon erős vágyat
érzett arra, hogy leüsse.
– Nem lehetne elérni, hogy a gépet elszállítsák a főtérről? A cséplőgép jobb
helyen lenne a földekhez közelebb – javasolta a kapitány.
– Nem – rázta meg fejét a kohlendampfi. – Ha intézkedni kezdek, talán a
hájfejű Juglans nem lát át rajta, de Salix biztosan gyanút fog.
– Azt hittem, a városmester velünk van! – kiáltott fel meglepetten Espadon.
– Apám szerint még nem készültünk fel eléggé a lázadáshoz – rázta fejét
Lilia. – Nem akar ujjat húzni Juglansszal, azt mondja, ha elhamarkodjuk és
veszítünk, akkor már soha többé nem próbálkozhatunk. És ha igaza van?
A kapitány legszívesebben átölelte volna, ehelyett elfordította a tekintetét.
– A jó Salixnak az Anya szent eljövetelének napja is túl korán lenne! –
morrant fel Vitis. – Nem képes elfogadni azt, hogy áldozatok nélkül nem érhet
el sikert. Ezt te is tudod, Lilia. Vagy talán azon gondolkozol, hogy hozzámész
egy Juglanshoz hű nemeshez, hogy aztán a fiaid örököljék a harc terhét?
– Nem. Én csak... – Lilia hangja remegett, Espadon attól tartott, hogy a lány
mindjárt elsírja magát. Nem értette, Vitis miért ilyen goromba, és azt sem, ezek
után még hogy tarthatják a triticumiak „jó embernek”.
– Tudom, hogy nehéz. Gondolkodjatok, készítsétek a lelketeket! Holnap
ugyanitt megbeszéljük a részleteket – búcsúzott Vitis.
A kapitány és Lilia szorosan egymás mellett haladtak a szűk járatban.
Egyikük sem szólalt meg, csendben távoztak a barlangból.

Anahita tevéjét Eelé mögé kötötték. Már alkonyodott, a lány az egész napot
nyeregben töltötte. A bűzös állat háta kényelmetlenül ingott, a hosszú rázkódás
törte a fenekét, combját, karja elgémberedett a kapaszkodástól. Nem értette,
miért nem utazhat a hordszékében, mint szokott, de Ramal ragaszkodott hozzá,
hogy így érkezzen meg az esküvőjük színhelyére.
– Azt akarom, hogy lásd a dűnék mögül előtűnő völgyet. – Csak ennyit
mondott, és előreügetett a menet élére.
A lány csodálkozva nézte, hogyan üli meg a barbár a tevéjét – el sem tudta
képzelni, nagyobb sebesség mellett miként képes megmaradni a nyeregben, A
teve vágtája nem hasonlított a Délszigetekről Meridiába hozott lovakéhoz,
inkább olyannak tűnt, mintha a lovak és a versenyagarak mozgásának keveréke
lenne. Talán a tevék már-már komikusan hosszú lába miatt, amelyet nagy
csomóként osztott kétfelé hatalmas térdük. Nyakukat előrenyújtották futás
közben, és a rázkódástól púpjuk alakja könnyen változott, utasuk ilyenkor
jobban tette, ha szorosan az állat hátára simul.
Anahita sajnálta, hogy Tilki nem tartott velük. Biztosra vette, hogy az asszony
meg akarja majd nézni az esküvőt, és így legalább neki is lesz társasága, akivel
elbeszélgethet az út során. De Ramal anyja nem volt hajlandó velük tartani,
holott fia is megkérte rá. Amikor az elöljáró előrement, és Anahita kicsit
négyszemközt maradhatott Tilkivel, hogy elbúcsúzzon tőle, az asszony
szomorúan magyarázta:
– Nem mehetek, kedves. Emlékezz, kinek a lánya vagyok! A fiam ellenségei
már így is azzal érvelnek, hogy egy áruló asszony mellett nevelkedett fiú nem
lehet jó elöljáró. Minden döntésére, ami nem tetszik a törzsfőnököknek, hamar
ráfogják, hogy én ültettem a fejébe.
 – Hé, kicsi lány! – zavarta fel Anahitát a gondoláiból Eel. – Szedd össze
magad, most jön a nagy látványosság! – kiáltott hátra. Vörös turbánja mögül
csak sárgászöld szeme villant elő, de a lány így is el tudta képzelni csupa
aranyfog vigyorát.
Ahogy felfelé kaptattak az utolsó homokdűnén, a szemük előtt kelt fel egy
csillag, holott az ég alja még épp csak vörösödött. A sárgásfehér fény bántotta
Anahita szemét, ugyanakkor kíváncsivá tette, úgy vonzotta, akár apró bogarat a
gyertyaláng. Amint felértek a domb tetejére, már látszódott, hogy a csillag
valójában egy torony teteje, amelyből fénysugarak borulnak a völgyre. A
narancspiros ég hátterén olyan jól kivehetőek voltak, hogy a lány úgy érezte,
odavágtathatna a tevéjével, és mint egy finom fátylat, megérinthetné őket.
Először azt hitte, a fémtorony egy kerek tó közepén áll, és csúcsa valamilyen
legendás kristályt őriz. Aztán jobban szemügyre vette a völgyet, és ráébredt,
hogy azt nem víz borítja, hanem körben, szorosan egymás mellett sorakozó
óriási tükrök. Csak ült a tevéje nyergében, és nem akart továbbmenni. Nézte,
ahogyan a nap lemegy, és a torony csúcsa vele együtt halványul el.
– Üdvözöllek a Tükörerdőben! Tetszik? – kérdezte a csempész, de nem várt
választ. – Gyere, menjünk, már így is lemaradtunk. Ma este Ramallal
vacsorázunk.
Nem csak hárman voltak az asztalnál. Inkább valami fogadásféle volt ez,
amelyet az elöljáró főként a helyieknek rendezett, így megköszönve, hogy a
karaván sátrat verhet a területükön. Habár ez egyáltalán nem tűnt egyedi esetnek
– a völgy végében megbújó aprócska falutól csupán kőhajításnyira egy
gereblyézett homokú tér terült el, körülötte üres karámokkal a tevéknek, mintha
a falusiak nagyon is fel lennének készülve a vendégfogadásra.
Az étel sem emlékeztetett az eljegyzési ünnepség bonyolult főfogására.
Tevehús akadt itt is, de nem töltve, hanem darabokra vágva és parázson
megsütve, három egész kecskéhez hasonlóan. Kísérőként itt is lepényt ettek
hozzá, melyet szószokkal locsoltak, de a hetek óta rájuk várakozó Stratuson meg
a díszhelyen ülő Ramalon és kíséretén kívül senki sem vesződött azzal, hogy a
csontokról lefejtett falatokat a tésztába csomagolja. A helyiek soványak voltak,
és sivatagi létükre sápadtnak tűntek. Ahogy mohón nyelték az ételt, és
korsószám itták az egyszerű édesvizet, Anahitát egy sereg kiéhezett kóbor
kutyára emlékeztették.
 Amint a falusiak jóllaktak és megmosakodtak, mintha átalakultak volna.
Rendezett sorokban ültek, kihúzott háttal, és csak úgy sugárzott belőlük a
büszkeség. Anahita alig hitte, amit lát: az előbb még tolvajbandaként
viselkedtek, most pedig méltóságteljesebbé váltak a meridiai papoknál. Egy
kopaszra borotvált fejű férfi állt fel, és lépett előre közülük.
– Köszönjük a szent alamizsnát, Ramal elöljáró és jegyese, az ősök szelleme
áldjon érte! Az őrzők örvendenek, hogy uram úgy döntött, követi a régi
szokásokat, és a Tükörerdőben tartja a nászt.
– A főkaraván már túl régen zarándokolt el ide – hajolt meg enyhén Ramal.
Anahita csodálkozott, hogy az uralkodónak fejet kell hajtania egy látszólag
egyszerű szerzetes előtt. – Én köszönöm az őrzőknek, hogy töretlen hittel
teljesítik szent feladatukat.
– Holnap este magam vezetem majd az eskütételt – biccentett az őrzők
vezetője.
– Velem együtt – vágott közbe Stratus. – Meridiai papnak is jelen kell lennie,
különben nem érvényes az eskü.
– A meridiai szertartás tudtommal már lezajlott.
– De csak most teljesedik be.
Az őrző elfintorodott, de rábólintott. Ramal leült, és egy szem datolyáért
nyúlt, nyilván úgy vélte, ezzel vége az illem diktálta beszélgetésnek, ám a
sovány férfi folytatta.
– Csakhogy van itt még egy megoldásra váró probléma. – Ramal keze megállt
félúton a gyümölcstál felé. – Ahogyan arra a meridiai is rámutatott, asszonyod
nem tartozik az elűzött néphez. Tengerimádó. – Az utolsó szót az őrző mintha
csak úgy köpte volna.
– Nem ez lenne az első eset, hogy egy hegyen túlról érkező az elűzöttekhez
csatlakozik – morogta kelletlenül az elöljáró, és idegesen a szakállába túrt.
– De csatlakozik-e? Ha szívében még mindig csak egy kalóz...
– Ezt a szent szellemek döntik el, nem te.
– Valóban, én csak egy hírnök vagyok, Ramal, Akrep fia, ki a Vörös Nap
zászlaját hordozod. Az üzenet ez: a vének fogadják választott menyasszonyodat.
– Napfelkeltekor megjelenik előttük – válaszolta fogcsikorgatva az elöljáró.
– Nem. Most – közölte hidegen az őrző.
– Menyasszonyom még nem áll készen arra...
 – Most.
– Kíséret nélkül sehova sem megy – jelentette ki Stratus. – Ő a főpapnőnk.
Magam adok mellé embereket.
– Neked itt nincs szavad! – sziszegte az őrző.
A pap Ramal felé fordult, aki biccentett, majd az őrző szemébe nézett.
– Esküszöl az ősi szellemekre, a Tükörerdő szentségére és saját véredre?
– Esküszöm, a nőnek nem esik baja – vont vállat a ványadt férfi.
– Ez nem elég! – kiáltotta Stratus.
– De az – csóválta fejét az elöljáró. – Ha megszegi az esküt, kivégezzük
minden rokonát. Azonban ha alaptalanul kérdőjelezed meg a fogadalmát,
megsérted a becsületét. Jogosan hívhat párbajra.
– Ha bárkit érdekel, én is nyugodtabb lennék pár meridiai katona mellett – állt
fel Anahita. A három férfi először a lányra nézett, majd egymásra pillantott.
– Nem – mondta ellentmondást nem tűrően az őrző.
Ramal egy korsó Sivatag Tüzéért nyúlt, és belekortyolt. Némán intett
Anahitának, hogy kövesse a vézna szerzetest. A lányt más körülmények között
talán mulattatta volna, hogy valaki így térdre kényszeríti a barbárt, de most
hamar keserűvé vált az öröme – félt attól, hogy egy olyan ember vezesse el
valahová, aki ennyire gyűlöli a meridiaiakat.
A völgy egyik oldalán, ahonnan a karavánnal közelítettek, dűnék terültek el.
A Tükörerdőhöz egy enyhe lejtőn lehetett leereszkedni, melyen végigfolyt az
apró szemcséjű homok. Szemközt egy homokkőhegy nyújtózkodott, amely
védelmező árnyékába épült az őrzők faluja. Anahitáék a szegényes,
kivilágítatlan kunyhókat megkerülve nekivágtak a sziklák között megbújó
ösvénynek. Nem másztak egészen a hegycsúcsig, félúton megálltak, ahol
kísérője intett a lánynak, hogy innen már egyedül menjen tovább az úton.
Anahita lenézett a mélybe. Az éjszaka árnyai csak sejtették a köveket. Talán
túlélné, ha leugrana, de valószínűleg eltörne a lába.
Hová menekülhetne? Ez az őrzők területe, és láthatóan Ramal sem
ellenkezhet velük.
Tovább botorkált a sötét ösvényen. Egy kanyar után apró kőteraszra jutott.
Fényt látott. Amint közelebb ért, kiderült, hogy egy sziklába vájt barlangból
szűrődik ki a táncoló világosság. Odabenn hárman ültek a tábortűz mellett, két
férfi és egy nő. Nem cáfoltak rá nevükre, valóban mindegyikük igen öregnek
tűnt. Fázósan kuporogtak a láng mellett, mely megannyi árnyékot rajzolt ráncos
arcukra.
– Már vártunk, Anahita, Tengerasszony főpapnője, Salacia utódja – recsegte a
középen kuporgó asszony.
– Salacia?
– Nem tud semmit. Még a saját történetüket is elfeledték – csóválta fejét a
jobb oldali férfi, mire a másik válaszolt:
– Nincsenek őrzőik, nincsenek vénjeik, a papjaik hazudnak.
A lány semmit sem értett a rikácsolásukból. Félt és fázott. Egyáltalán, kik
ezek, és mit akarnak tőle? Nyugalomra intette magát.
– Hogy szólítsalak titeket? – kérdezte félszegen.
– Nekünk nincs nevünk. De ha ez zavar, hívj minket Hajnalnak, Délnapnak és
Alkonynak – mutatott sorban magukra a vénasszony.
– Miért hívattatok?
– A szellemek hallgatnak – csóválta fejét Hajnal, a bal szélen ülő férfi.
– Reményünk leszel, vagy pusztulásunk? – meredt maga elé a jobb oldali
Alkony.
– Őszintén felelj, a Vörös Nap asszonya akarsz lenni? – kérdezte a nő.
Anahita próbálta összeszedni minden bátorságát. Valószínűleg azt várják tőle,
igent mondjon, akkor minden menne az elöljáró tervei szerint. Ha nemmel felel,
talán megölik. Viszont meg is tilthatják Ramalnak, hogy nőül vegye – így
megszabadulhatna a barbártól. Nagyot sóhajtott.
– Nem, nem akarok.
– De elmondtad a jegyesi esküt, és hordod a fejkendőt – jegyezte meg
Alkony.
– Nem önszántamból.
A három vén hosszan hallgatott, aztán Hajnal megkérdezte:
– Ismered a Villámurakról szóló éneket?
– Igen. Minden meridiai gyermek ismeri.
– De ismered-e az elűzöttek történetét? – vágott közbe Délnap.
– Nem – rázta meg fejét Anahita.
Egyszer-egyszer hallotta már, hogy a belsőföldiek az elűzötteket emlegetik,
de mindig csak maguk között. Amint észrevették, hogy a lány is ott van, már
nem használták a szót. Eszerint valami szent legendájuk lehet.
 – Akkor mesélünk – mondták egyszerre.
Először Hajnal kezdett bele:
– Az ősök birodalma nagyobb volt, mint emlékezetünk. A főváros messzi, a
világ ellentétes arcán terült el, és az énekek szerint az egész szigetünk elfért
volna benne. De a birodalom haldoklolt, már nem tudta eltartani népét. Végül
már nem érkezett több üzenet, a Szigetek magukra maradtak, és mohóságukban
egymás ellen fordultak. A Villámurak őseink szövetségesei voltak, de becsaptak
minket. Elragadták a Torony Szívét. Ekkor az ősök háborúba indultak, de
kincsünket nem szerezték vissza, és Meridia szigetére a szomjazás átka ült. Ezt
már tudod.
Anahita bólintott, mire Délnap vette át a szót:
– Fiaink sorra vesztek el a csatákban, hajóink elfogytak. Szinte csak nők,
gyermekek és öregek maradtak a városban. Ekkor érkezett meg a kalóznép.
Gyengébbek voltak az ősöknél, másoktól lopott bárkákon utaztak, és azokon
laktak. Termetük alacsony, bőrük és hajuk sötét, de szemük tengerkék. Olyanok
voltak, akár a sakál, mely az életerős tevét messze elkerüli, de amint betegre
talál, csapatostul ront neki, hogy széttépje.
Anahita figyelmesen hallgatta az asszonyt. Úgy tűnt, egy régi, Meridiában
ritkán dalolt ének változatát foglalja össze. A lány úgy ismerte a mesét, hogy a
tengerről jövő ártó démonokat végül Hínárszakállú Niuhi, az első szent király
szelídítette meg és állította szolgálatába az Istennő segítségével. Talán ettől a
néptől eredeztetik magukat a barbárok? Nem, nem úgy beszélt róluk. De az nem
lehet...
– Népem rettegett, a hegyekbe húzódott menedéket keresve, de akadtak az
ősök között olyanok is, akik nem tudták elhagyni otthonukat. A kalózok vért
ontottak, asszonyokat erőszakoltak. Nem számított nekik törvény, erkölcs,
istenség. Közöttük is kitűnt egy, aki a legfélelmetesebb és leghatalmasabb volt.
Egy kapitány, aki előtt a többi gyilkos reszketett. Ezt a szörnyet kereste fel
Salacia, az Életanya kultuszának papnője, és áruló szövetséget kötött vele.
Hínárszakállú Niuhi és az első főpapnő. Nekünk szentek, a barbároknak
szörny és áruló. De mi nem vagyunk betolakodók. Meridia népe ezen a földön
született, ez az otthon, melyet az Anya nekünk adott.
Alkony folytatta:
– Az átkozott asszony meggyőzte a gyilkost, hogy tartósan csak együtt
uralkodhatnak. Hit által szentesített hatalmat ígért a férfinak, királyságot, egy
olyan címet, melyet addig a kalóznép nem ismert. Rátámadtak a Vastorony
bölcseire, elfoglalták a tudás utolsó menedékét, és a maguk egyházává tették.
Bárkit, aki nem volt hajlandó imádni az idegenek tengerhitéből és az Anya
kultuszából megalkotott új istennőt, megölték, vagy a hegyeken túlra kergették.
Ezek vagyunk mi, a sivatag népe. Az ősök igaz leszármazottai, az elűzöttek.
Anahita keze ökölbe szorult, szíve kalapált. Nézte a lángok táncát, arcán
érezte a forróságot, és a levegőben a füst émelyítő bűzét. Nem akart hinni a
véneknek. Ugyanakkor, a meridiai énekek hiányosnak tűntek. Valóban, sosem
esett szó bennük arról, honnan jöttek a barbárok, mi volt a Villámurakkal vívott
Nagy Háború előtt, és még a harcról szóló legenda is csupán homályos
gyermekmese maradt, amelyben már senki sem hitt igazán. És ha igaz? Mi
változik? Apám, nagyapám, az ő apja és ki tudja, még hány elődöm Meridia
földjén született és halt. Az a föld a miénk. Hány generációnak kell eltelnie,
mennyi idő, míg már megfakul az emlékezet, és a sziget otthonunkká válik? Még
ha a régmúltban a barbárok jogosan is vágytak vissza a hegyeken túlra, immár
nem követelhetik maguknak Meridiát.
– Az elűzöttek vártak, és megesküdtek, hogy visszafoglalják hazájukat. Ám
mi gyengék voltunk, a kalóznép erős. Az új főpapnő és királya felállított egy
rendszert, melyben a hatalomért a legrettegettebb kapitányok a Tenger papnőivel
házasodtak. Az ősök vére keveredett a betolakodókéval, mígnem új nép jött
létre, amely egyre sokasodott és erősödött. Eközben a hegy nyugati oldalán a
talaj évről évre szárazabbá és meddőbbé változott. Az elűzöttek már nem
élhettek együtt, szétszéledtünk, felejtettünk. De mi, az őrzők itt maradtunk, hogy
továbbadjuk a történetet és vigyázzuk a Tükörerdőt, ahogy elődeink meghagyták
nekünk. Mert a Tükörerdő nélkül a Vastorony Szíve nem doboghat azon az
örömteli napon, amikor népünk végre beteljesíti szent esküjét, és bosszút áll a
kalózokon és a Villámurakon is. Addig az ősök szent szellemei vigyáznak ránk,
és utat mutatnak fiaiknak, hisz lelkűk nem nyugodhat a sivatag kiszáradt
homokjában.
A vének elhallgattak, Anahita arcát fürkészték. A lány fejében cikáztak a
zavaros, formátlan gondolatok, érzések.
– Újra kérdezzük, most, hogy már tudod az igazságot: akarsz a Vörös Nap
asszonya és az elűzött néphez tartozó lenni?
 – Nem – húzta ki magát Anahita, fejét magasra szegte. – Én Meridia
főpapnője vagyok. A Tenger az én Igaz Anyám, vérem a tenger vizéből való,
ahová majdan visszatérek! – Az, hogy valójában hisz-e az Istennőben, és mit
gondol róla, csak rá tartozott, senki idegenre. De a saját és a népe büszkeségét
nem árulhatta el az élete árán sem. – Sajnálom, ami az elűzöttekkel történt, de az
már csak a legendák kora. Attól még, hogy a régmúltban elvették a hazátokat,
nincs jogotok ugyanezt tenni a miénkkel!
Délnap megértőén bólintott.
– Adunk időt neked a gondolkodáshoz. Ha úgy határozol, holnap este
elmondhatod a házassági esküt. Ha nem teszed, Ramal elöljáró elönti el, milyen
sors vár rád. Mi csak figyelünk. Távozhatsz.

Kame próbálta megszokni, hogy Ilexszel kell élnie. A tábornagynak volt pár
furcsa szokása, amelyek főleg bizalmatlanságából és különcségéből fakadtak, de
amint Kame beletanult, már nem is látta őket olyan élhetetlennek – egyre
többször érzett rá, mikor, mit kell tennie, hogy Ilex elégedett legyen.
Ügy vélte, a tiszt már eléggé bízik benne ahhoz, hogy megkérje, hadd
látogasson el a matróztársaihoz. Nem várhatott tovább, Razza levele óta
semmiképp.
Reggel érkezett az üzenet, a triticumi katona egy szekér égetésre váró könyvet
hozott, és megkérte Kamét, hogy segítsen lepakolni a ládákat. Amikor már a fél
rakományt leemelték a kocsiról, a katona félrevonta a fiút, és egy szó nélkül a
markába csúsztatta a tekercset, majd mintha mi sem történt volna, az újabb adag
könyvért nyúlt.
Kaménak majd’ megállt a szíve, amikor szobája magányában elolvasta az
üzenetet – ha Ilex rajtakapta volna, mindannyiukat kivégzik. Izgatottan olvasta el
barátja sorait, és amint alkalma nyílt rá, a kandallóba hajította a levelet. Lázadás
lesz. Megszökünk. Hitetlenül bámult bele a lángokba. De hogy szerzem meg
nekik az információt?
A vacsoránál képtelen volt az éneklésre koncentrálni. Folyton elcsúszott a
dallam, elfelejtette, melyik strófa következik, és enni is alig tudott.
 – Mi a baj, Ribes? – kérdezte Ilex.
Kame majdnem elejtette a phorminxot.
– Én, én csak... Semmi, csak azon gondolkoztam, uram, hogy megengednéd-
e, hogy elmenjek egy napra a barátaimhoz.
Ilex hosszan bámult rá, kortyolt egyet a borából, aztán végül elmosolyodott.
– Jól van. Megértem, hogy nem tudsz egykönnyen elszakadni a régi életedtől.
Ha visszatérsz, be kell mutatnom téged a katonáimnak. Méltóbb barátokra lesz
szükséged, hogy felejthess.
– Igenis, uram – sütötte le szemét Kame. Egy lassú, ismétlődő dallamot
kezdett játszani, amihez nem tartozott történet. Félt, ha énekelni próbálna, hangja
épp olyan remegő lenne, mint Razzáé.
Ilex hosszú perceken át nem fordította el róla a tekintetét. Biztosan tudja,
hogy hazudtam. Senkinek sem hisz, és én nem hazudok jól. De mit kellene
tennem? – gyötrődött Kame.
Fellélegzett, amikor kopogtattak. Beengedte a katonát, aki tisztelgett a
tábornagy előtt, majd sietve csupán ennyit mondott:
– Ég a rózsakert, uram.
Ilex azonnal felpattant, búcsút intett Kaménak, és a katonával együtt elsietett.
Kame alig hitte, hogy ilyen szerencséje van. Razza kérése már nem is tűnt
olyan teljesíthetetlennek. Talán ő intézte így? Tényleg felgyújtottak valamit?
Nem volt ideje a töprengésre. Felszaladt az emeletre, be egyenesen Ilex
hálószobájába. Ha a tábornagy elment hazulról, a vaspántok mindig zárva
voltak, de amikor itthon volt, nem lakatolta le őket. Kame sosem látta, hol tartja
a tiszt a fontosabb iratokat, és pont emiatt feltételezte, hogy csakis itt lehetnek.
Nekilátott átkutatni a fiókokat, óvatosan átnézte a ruhásládát, és közben fülelt,
hátha a padló egy nyikorgása felfedi, hol lehet rejtett üreg.
Aztán az ágyra tévedt a tekintete. Ilex még akkor is őrizné a titkait, amikor
alszik. Jobban megvizsgálta a matracot, a párnát, végül a vastag hátlapban találta
meg, amit keresett. Átpergette ujjai között a papírokat. Helyzetjelentések. Ez az.
Razzáéknak tudnia kell, hol lesz őrség.
– Mit csinálsz, fiacskám?
Kaménak megfordulnia sem volt ideje, a testes Zea máris rávetette magát.
Éles körmei Kame szeme felé kaptak. A fiú minden izmát megfeszítve legördült
az ágyról, letaszítva magáról az őrjöngő asszonyt. Kirohant, de épp csak átlépett
a küszöbön, amikor Zea elkapta a bokáját, és Kame arccal előreesett.
Próbálta elrúgni a kezét, vergődött és ütött, hiába. Az öregasszony meglepően
erős volt, kérges kezei Kame nyaka köré fonódtak. Miközben egyre erősebben
szorította a torkát, időnként keményen odavágta tarkóját a fapadlóhoz.
– Így hálálod meg urunk jóságát, te kis patkány? Hát ezt érdemli tőled? –
rikácsolta közben Zea. – Tudtam, én tudtam. Egy ilyen szemétdarabban nem
lehet megbízni. Egyedül hagyni a házban! Szegény, szegény uram. Még jó, hogy
úgy döntöttem, rád nézek. És tessék!
Kame már alig hallotta a szitkokat. Füle sípolni kezdett, ereiben vadul
lüktetett a vér. Keze görcsösen markolt az öregasszony hajába, térdét teljes
erejéből felfelé feszítette. Végül sikerült lerúgnia magáról Zeát. Fájt, ahogyan
újra tüdejébe áramlott a levegő. Pont, mint a zátonynál. Amikor Pelamis... Most
én következem1? Istennő! Nem volt ideje elmélkedni, az ösztönei tovább
hajtották. Belerúgott a feltápászkodó asszonyba, de kevés sikerrel. A hájas Zea
mintha meg sem érezte volna. Elkapta Kamét, és a fiú érezte, ahogyan
megroppan a csuklója, amikor a nő hátracsavarja. Kame már nem tudott
gondolkodni, elfelejtett félni is, egyetlen ösztön lüktetett benne – ütni. Szabad
baljával a nő arcába csapott, mire az asszony fájdalmában elengedte a matróz
sérült csuklóját, és vérző orrához kapott. Kame fellélegezhetett, de nem állt meg.
Nem tudott megállni. Állati félelem hajtotta, szíve úgy döngött, akár egy ősi dob.
Beletérdelt Zea gyomrába, majd tovább rugdosta az összegörnyedő asszonyt.
Belerúgott egyszer, kétszer, amíg még megtehette, amíg még az ellenfele
védtelen volt. Végül az utolsó rúgástól az asszony súlyos teste egyensúlyát
vesztve borult a lépcsőre, majd a lendület tovább is vitte, le a földszintre.
Kame zihálva rogyott le a legfelső lépcsőfokra. Remegő bal kezével a
korlátba kapaszkodott, mintha csak egy tengeri viharban lenne, miközben törött
jobbja bénán lógott mellette. Kábultan meredt a mélyben fekvő testre, a
természetellenes szögbe merevedett tagokra, a kócos hajcsomók alól szétterülő
sötét tócsára.
Az eszméletvesztés határán lebegett, hosszú percekig, mígnem az ajtó kinyílt.
Ilex Zeához rohant, de néhány gyors pillantás után ott is hagyta, és megindult
felfelé. Kame tudta, hogy nincs hová menekülnie. Elzárkózott a csuklójából
sugárzó, végtelen fájdalomba, hogy eltompítsa az elméjét, és úgy várja a halált.
De Ilex nem vonta elő a kardját. Letérdelt Kame mellé, és megrázta a vállát.
 – Ribes! Mi történt itt, ki bántott? Ribes!
Kame alig fogta fel a kérdést, de válaszolni akkor se tudott volna, ha akar.
– Ki tette ezt veled? – pillantott Kame törött csuklójára a tábornagy.
– Zea? – nyögte Kame.
– Halott. Ne nézz rá, rám nézz! Érted, Ribes? Ide nézz a szemembe!
Kame hagyta, hogy a tábornagy az arcát két keze közé fogva maga felé
fordítsa.
– Volt itt valaki, Ribes? Megtámadtak?
– Én... Zea. – Kame úgy érezte, nem tudja elviselni a tábornagy tekintetét. –
Zea és én... Én nem akartam.
Ilex pár végtelennek tűnő pillanatig fürkészte Kamét. Aztán amint megértette,
arcán az ijedtség ráncait felváltották a harag barázdái.
– Dulakodtatok? Te ölted meg?
Kaménak nem volt bátorsága ahhoz, hogy feleljen, de Ilex így is tisztán
láthatta a fiú szemében az igazságot. A tábornagy körülnézett, tekintete
megállapodott a nyitott hálószobaajtón. Otthagyta Kamét, és belépett, csak hogy
pár perc múlva azzal a köteg papírral térjen vissza, amit a fiú annyira szeretett
volna megkaparintani. Ilex nem hajolt le, fenyegetőn Kame fölé magasodott.
– Elárultál, Ribes – mondta a tábornagy, olyan hangsúllyal, mintha maga sem
tudná eldönteni, ezt kérdésnek vagy kijelentésnek szánja-e. – Te is. Még te is.
Kame reszketett. Lehunyta szemét, és imádkozott az Istennőhöz, hogy gyors
halála lehessen. Nem akart Ilexre nézni.
– Ki bízott meg?
Kame ekkor jött rá, hogy nagyobb bajban van, mint eddig hitte. Ilex még nem
fogja megölni, tudja, hogy magától nem lopta volna el a papírokat. Valakinek
vitte. Nem nehéz rájönnie, hogy Espadonéknak. Veszélybe sodortam a csapatot.
Ilex mindenkit megfog ölni. Az összes matrózt, a kapitányt, Razzát. Amint átjárta
a félelem és a bűntudat, máris tudta a megoldást. Hazudnia kell. Egy férfinak
kötelessége, hogy hazudjon a szeretteiért.
– Zea. Nem én. Én nem, uram. Zea bejött, és azt mondta, semmi közöm
hozzá, és... – Kame érezte, hogy izzad, és a szavak nem jöttek ki a torkán. Ez így
nem lesz jó. Nem tudok hazudni! Reménytelen.
Ilex újra leguggolt mellé, és mélyen a szemébe nézett.
– Én hinni akarok neked, Ribes – suttogta a tábornagy. Valahogy gyengének
és sebezhetőnek tűnt. – Te nem tudsz hazudni, ugye, Ribes? Te nem... Gyűlölöm
a hazugokat. Nem akarlak gyűlölni, Ribes.
Kame elsírta magát. Bőgött, mint egy gyerek, amíg meg nem hallotta fülében
az ismerős tengermorajt. Mintha csak az Istennő suttogott volna neki altatódalt,
egyszerre nyugodtnak és végtelenül fáradtnak érezte magát.
Ekkor Ilex váratlanul átkarolta, majd homlokon csókolta. Kame mozdulni
sem mert, miközben a férfi a fülébe suttogott:
– Hiszek neked, Ribes. Te az enyém vagy. Már hozzám tartozol, igaz? Öltél
értem, Ribes, Ne félj! Már nem kell szenvedned a bűntudattól. Nincs
felelősséged, érted? Mindent értem tettél, minden tetted, minden bűnöd az
enyém. Csak az enyém.

Anahita szeme már megszokta a sötétséget. Nem volt kedve visszatérni a

nyugtalanul alvó táborba, a fáklyák fénykörébe. Tekintetét a csillagos égboltra
emelte, majd nagyot sóhajtott, és a dűnék felé indult. Azon a dombon, amelyről
alkonyatkor először megpillantotta a Tükörerdőt, egy fekete alak kuporgott.
Anahita leült mellé.
– Tudtam, hogy te vagy az – szólította meg a férfit. – Tényleg szépek a
csillagok.
A völgy óriás tükreiben úgy látszott a sivatagi égbolt, mintha a sok
sárgásfehér fénypont egy végtelen mély, sötét tóba hullott volna, hogy ott
ékkőként ragyogjon tovább.
– A vének választás elé állítottak – folytatta a lány. – Maradhatok, ha az
elűzöttek közé akarok tartozni. Ha nem, te döntesz a sorsomról.
– Szóval már mindent tudsz az elűzöttekről – vetette hátra köpenye csuklyáját
Ramal. – Veszítettem? Visszamész Meridiába?
– Megölsz, ha igen?
– Meg kellene?
Anahita sokáig hallgatott. Már meghozta a döntését, de szinte
szentségtörésnek érezte volna, ha túl hamar kimondja. Nézte a tájat, beszívta az
ismeretlen illatokkal teli levegőt, miközben ujjait a szemcsés talajba fúrta.
Sosem hitte, hogy az éjszakai homok ilyen hideg. Akár a Vastorony fémoszlopai.
– Nem – suttogta. – Leteszem az esküt.
Ramal előbb összerezzent, aztán kényelmesen hátradőlt. Baljával szakállába
túrt, miközben tekintetét a lányéba fúrta.
– Hmm... Ezt értsem úgy, hogy elismersz férjedként?
– Soha! – kacagott keserű gúnnyal Anahita. – Szövetséget ajánlok. Ha
valóban Meridia meghódítása lenne a célod, mint az elődeidnek, egy percig sem
gondolkoznék azon, hogy ledöfjelek itt és most, amikor védtelen vagy, de...
– Én sosem vagyok védtelen.
– De a te célod nem a háború. A néped sorsát akarod jobbra fordítani, és
lezárni egy legendák korában gyökerező értelmetlen viszályt. Ez egy olyan álom,
amit tisztelek, amiért tényleg érdemes harcolni. Ebben akarok segíteni neked, se
többen, se kevesebben.
– Ennek örülök. Csak épp mindehhez akkor lehet hatalmam, ha királlyá
leszek, ahhoz pedig...
– Ne aggódj, királlyá teszlek, legalábbis addig, amíg az igazi Bajnok haza
nem érkezik. Akkor visszatakarodsz a sivatagodba, és a két nép békében élhet
tovább. Ha elismered Espadont mint királyodat, akkor helytartó lehetsz, és az
egész sziget egy zászló alatt egyesül, ahogyan azt kívántad.
Az elöljáró abbahagyta a szakálla babrálását. Fejét oldalra döntötte, úgy
méregette a lányt.
– Szóval, milyen ember ez a te Espadonod?
– Előbb te tartozol magyarázattal nekem – térdelt fel Anahita, hogy a férfi
fölé magasodhasson.
– Valóban?
– Mi történt Chakallal?
Ramal felmorrant, de csakhamar megadóan elheveredett a homokon, és
mesélni kezdett:
– Úgyse hagysz békén, amíg nem mondom el, de közlöm, csalódni fogsz.
Tényleg nem én öltem meg. Mint azt már említettem, a bátyám kinevezett a
testőrének. Jó uralkodó volt, de nem megfontolt. Szerzett ellenségeket, és talán a
legtöbbet épp azért, mert túlságosan védett engem. Ráadásul szeretett harcolni,
mindig a dolgok sűrűjében lenni. Egy lázadó csapaton ütöttünk rajta a
vezetésével. Képzetlen haramiák voltak csupán, akik egy önhitt törzsfőnöknek
adták el szolgálataikat. Chakal azt mondta, arra jók lesznek, hogy kipróbálja az
új kardját. Túl óvatlan volt, az egyik ellenfele letaszította őt a tevéjéről, és a
kardját is elejtette.
– Így halt meg?
– Dehogy! Tudta, hogyan kell gurulni, hogy ne sérüljön meg. Volt nála tőr, és
amint a közelébe jutottam, odaadtam neki az egyik kardomat.
– Nála nem volt másik, nálad meg igen? – értetlenkedett Anahita. – Ha
észreveszem, hogy hazudsz...
– Ha tehetem, két karddal harcolok, úgy jobban kihasználhatom a
„kétbalkezességemből” származó előnyt. Nem hazudok, nem szokásom. Mi
értelme lenne?
– Mondjuk, hogy eltitkolj egy gyilkosságot?
Ramal felült, harsányan kacagott.
– Te aztán nehezen mondasz le a véleményedről, igaz-e? Talán tényleg be
kellene állnom a homokdémonok közé, csak hogy helyreálljon a világod rendje.
Egy ilyen ronda barbár hogy is lehetne becsületes és jó szándékú?
– Nem a külsőddel van bajom – rázta le Anahita morcosán a szoknyájára
tapadt homokot.
– Ezt először hallom őszintén nőtől.
– Folytasd a történetet!
– Szóval, Chakal a földön harcolt, az én egyik kardommal, mert a sajátját
elejtette. A tábor nem volt nagy kihívás, már majdnem végeztünk, amikor az
egyik utolsó túlélő felkapta a bátyám elejtett kardját, hogy azzal védekezhessen,
és egy tevére pattanva elinalt a közeli homokdűnék felé. Amint észrevettem,
felkiáltottam, és utána vágtattam. Chakal persze követett az utolsó életben
maradt tevén. Sokkal jobb hajtó volt, mint én, hamar beért, sőt le is hagyott
kissé. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy a bátyám tevéje orra bukik
egy csapda miatt, és a homok alól egy köpenyes alak ugrik elő. Egy
homokdémon volt. A zsoldostábort csak csalinak szánták, körben a dűnék között
bérgyilkosok várakoztak. így szoktak dolgozni. Egy-egy nélkülözhető ember
elcsalja a célpontot a rejtekük felé, és mielőtt bárki észbe kaphatna, a
küldetésüket már teljesítették. – Ramal felhúzta térdét, és bal kezével
fáradhatatlanul simogatta szakállát. Mereven bámulta a csillagos ég tükörképét.
– Egy gyors villanás, és máris tőr állt ki Chakal mellkasából, a gyilkosa pedig
futásnak eredt. Üldöznöm kellett volna. A testőrnek ez a kötelessége, elkapni a
tettest, ha már az elöljárót nem tudta megvédeni. Ehelyett leugrottam a
nyeregből, és Chakal mellé térdeltem. Haldoklott, a bérgyilkos értette a dolgát,
sikerült egyenesen szíven döfnie. A bátyám még élt, de már nem tudott kinyögni
egyetlen szót sem. Csak hörgött. Megszorította a kezem, de egyre gyengült, és a
szeméből eltűnt a fény.
A férfi egy kis időre elhallgatott. Anahita nem siettette.
– Nos, amikor a kíséret többi tagja megérkezett, annyit láthattak, hogy a
bátyám mellett térdelek, könyékig véresen, és Chakal mellkasából véletlenül épp
egy balkezes tőr áll ki. Azt állítottam, hogy az elöljáró tevéje csapdába lépett,
amire bizonyítékként ott volt a sérült állat, meg az ott maradt szerkezet. Viszont
a mesém szerint a gyilkos egy homokdémon volt, akinek azonban hűlt helyét
sem találták. Ráadásul úgy szökött meg előlem, hogy én tevével voltam, az meg
gyalog. Ennyi épp elégnek bizonyult, hogy szárnyra keljen a pletyka: netán én
szúrtam le gyanútlan testvéremet, hogy átvehessem a hatalmat.
– Ennyi? – hitetlenkedett Anahita. – Ezért volt bűntudatod? Mert láttad
meghalni?
– Ennyi, igen. És azért van bűntudatom, köszönöm nagyon megértő
kérdésedet, mert cserbenhagytam az egyetlen embert, aki mindig is hitt bennem.
– Ramal keze ökölbe szorult. – Engem választott testőrének, meg kellett volna
védenem. Ha egy nálam tapasztaltabb harcos van vele... Ha nem kezdem üldözni
azt a zsoldost... Azóta se tudtam megbosszulni a halálát.
– Szerencsétlenség volt az egész. Ha tényleg igazat mondasz, semmi rosszat
nem tettél – csóválta fejét a lány.
– Igen, azt hiszem, a szent szellemek is ezt mondanák.
– Ezért nem imádkozol hozzájuk? Nehogy feloldozzanak egy olyan bűn alól,
amiért te még vezekelni akarsz?
– Hát így kimondva elég nagy bolondságnak tűnik – nevette el magát az
elöljáró. – De nem ez az egyetlen bűnöm. Viszont csak ezt követtem el
mulasztásból, nem pedig azért, mert okom volt rá.
– Okod?
– A népem érdeke.
– Ügy gondolod, hogy a nemes cél bármi alól feloldoz? – kérdezte Anahita
azzal a hangsúllyal, amelyet leginkább csak az egyházi kihallgatások során
alkalmazott.
– Nem – válaszolta egy vállrándítás kíséretében Ramal. – Már megmondtam
neked: tudom, hogy kárhozott vagyok.
– Nem értem – morogta Anahita. – Ennyire semmibe veszed az Istennőt vagy
a szent szellemeidet? Annyira kegyetlen lennél, hogy még a holtvilági örök
szenvedés sem riaszt vissza?
– A lelkem igazán csekély ár a népem jövőjéért, nem gondolod? Amíg úgy
állok bármiféle szellem vagy istenség elé, hogy mindent az elűzöttekért tettem,
addig boldogan vállalok bármilyen büntetést. Nem, nem rettent vissza
semmilyen törvény. Én csak azt teszem, ami szerintem helyes, de a döntéseimért
vállalom a felelősséget. És nem hiszem, hogy bármelyiket is megbánnám, csak
azért, mert valami halhatatlan szellem másképp gondolkodik, mint én.
– Ez a legönhittebb szentségtörés, amit valaha hallottam.
– Ezt mondod, de közben látom, hogy mosolyogsz – hajolt közelebb a
lányhoz Ramal. – Egészen apró mosoly, megbújik a szád sarkában. Csak nem
egyetértesz velem?
– Én nem vagyok olyan, mint te – húzódott el Anahita. – És a sötétben
semmit sem látsz.
– Ez a te Espadonod is sokkal különb nálam, természetesen – dőlt hátra az
elöljáró.
– Össze sem hasonlítható egy felfuvalkodott, félvad barbárral!
– Jóképű, becsületes, illedelmes, afféle szabályszerető típus, aki mindig
pontosan tudja, miről mit kell gondolnia, mert hiszen benne van a szent
énekekben?
– Nem hiszem, hogy jogod van gúnyolódni – sziszegte karba font kézzel
Anahita. – Egyébként is, miért érdekel? Megismerheted majd személyesen,
mielőtt eldöntőd, királyoddá fogadod-e.
– Mondjuk úgy, szeretném tudni, ki az, aki ennyire jobb nálam a leendő
feleségem szemében – tápászkodott fel Ramal, és ráérősen letakarította
köpenyéről a homokszemeket.
– Nem leszek a feleséged! – pattant fel Anahita. – Csak ideiglenes
szövetséget ajánlok.
– Gondolkozz el a házassági fogadalmad szövegén! Nálunk nincs előre megírt
eskü. Nem akarom, hogy hazudj a ceremónián! – kiáltotta búcsúzásként az
elöljáró, miközben lábát oldalasán tartva lecsúszott a dűne pergő homokján a
völgybe.

Espadon nézte, ahogy Lilia magasba emeli kését. A szertartási tőr alakja
hasonló volt ahhoz, amilyet Anahita is magánál hordott, de ezt nem ezüstből,
hanem rézötvözetből kovácsolták, markolatát pedig kagylók helyett festett bőr
díszítette. A barlangot fémes illat töltötte meg, amikor a kecske meleg vére
végigcsordult a fal mellett felállított oltáron. A vörös patak a középső vájatban
gyűlt össze, és végül egy agyagtálba ömlött.
– Életanya, köszönjük ajándékodat. Áldott legyen a föld, mely gabonát érlel,
zöld legelőt és édes gyümölcsöt ad! Táplálsz minket, mint asszony a gyermekét,
és szereteted épp oly végtelen. Hálánk jeléül fogadd áldozatunkat!
Az összegyűlt városiak egy köteg búzát adtak körbe, kihúztak belőle egy-egy
kalászt. Aztán a vérrel teli edényt körbeadták, és mindenki belemorzsolta az érett
szemeket, amelyek a nedvességtől megdagadtak. A gabonával teli anyag egyre
sűrűbb lett, alvadni kezdett, mire Espadonhoz ért, már leginkább valami sötét,
gyomorforgató szagú kására emlékeztetett. A kapitány is beleszórta a markában
tartott búzát. Fintorogva nyújtotta előre a tálat, megváltásnak érezte, amikor egy
röpke pillanatra mézvirágillat nyugtatta orrát. Nem emelte fel tekintetét, nem
akart Lilia szemébe nézni.
– Ezzel az aratási szertartás véget ért – helyezte a lány a szent edényt az
oltárra. Hajnalban majd elviszi a búzatáblákhoz, hogy a földbe forgassa. –
Kérlek, maradjatok még, barátaim! Imádkozzunk együtt a tervünk sikeréért,
hogy ez legyen az utolsó ünnep, amit titkon, az éj leple alatt kell megülnünk!
Lilia vezette az imádságot. Lehunyt szemmel, teljes beleéléssel szónokolt az
oltár mellett térdelve, és a gyülekezet kórusban mormolta utána a szavakat.
Espadont nem érdekelte az ima, csak a lányt figyelte. Nem is kellene
megszólalnia. Minden lélegzetvétele, egész lénye az Anyához kiált. Nézte őt, és a
zöld papnői ruhával mit sem törődve meztelennek látta, mint álmában. De most
nem ébredt benne bűntudat és elutasítás – nem olyan meztelenség volt ez, mint a
bordély szajháinak felkínált teste, hanem egyszerű természetesség. Amilyennek
az Istennő megalkotta.
Az emberek sugdolóztak, indulni készültek. Espadon megfordult, hogy
elsiethessen a szállásához vezető alagút irányába, de egy jéghideg kéz
megérintette a vállát. A kapitány megtorpant, de megkeményítette szívét, és tett
még egy bizonytalan lépést a kijárat felé. Az apró kéz azonban utánakapott,
gyengéden visszatartotta. A férfi nem ellenkezett többet, nem fordult meg, csak
várt, hogy kiürüljön a barlang.
– Kerülsz engem? – kérdezte Lilia. Espadon nem válaszolt. – Valami rosszat
tettem?
– Nem.
A lány közelebb lépett, arcát a férfi hátához simította. A kapitány érezni vélte
keblének puhaságát, testének simogató melegét. Ezt nem szabad... Nagyot nyelt,
izmai megfeszültek.
– Taszító vagyok?
– Te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam – mondta Espadon, de
rögtön meg is bánta, hogy ilyen könnyelmű szavak csúsztak ki a száján. Lilia
halkan nevetett.
– De úgy gondolsz rám, mint egy édes kishúgra.
– Nekem otthon jegyesem van.
Espadon érezte, ahogy a lány elhátrál tőle. Arcának nyomát libabőrössé tette a
barlang fagyos levegője.
– Biztosan egy szép nemeshölgy.
– Szép.
– És fenséges is. – Lilia hangja távolinak tűnt, mintha csak egy mély kútból
szólna.
– Ő a Tengeristennő főpapnője.
– Méltó párja... – A lány hangja elcsuklott egy pillanatra. – Méltó a Tenger
Bajnokához.
Végtelennek tűnt a csend.
– Hét éve jegyeztem el. Lassan nyolc. – Espadon úgy érezte, még
magyarázkodnia kell, de torka kiszáradt, és a gondolatok nem formálódtak
szavakká..
– Szereted?
– Ő a menyasszonyom.
 A kapitány úgy tett, mintha nem hallaná a lány szipogását. Lassan elindult a
kijárat felé, de pár lépés után megtorpant.
– Várj! Kérlek. Csak egy kicsit. Egy percet még... – szólt utána Lilia, de
hangja elfúlt, nem tudta befejezni a mondatot.
Espadon odament hozzá, és magához szorította, hogy a lány elbújhasson
karjai között a tekintete elől, és könnyeit felszáríthassa a fehér ing durva szövete.
– Adni szeretnék neked valamit – bontakozott ki végül az ölelésből Lilia. A
sarokba halmozott hordók mögül egy hosszúkás, lapos csomagot húzott elő. –
Csak akkor nyisd ki, ha már a tengeren lesztek! Búcsúajándéknak szántam, de
ki tudja, mikor lenne alkalmam átadni, ha nekifogunk a tervnek. Ez... Ezt a
Földanya egyháza nevében nyújtom át a Tenger Bajnokának.
Espadon bólintott, átvette az ajándékot. Aztán magára hagyta Liliát a barlang
nyirkos sötétjében.

Anahita letörölte a könnyeit, megmosakodott, majd nekilátott feltűzni a haját-

most nem tűrt meg maga mellett egyetlen szolgálót sem. Az apja halálhírét közlő
levél még mindig a kis asztalkán feküdt. Egy pillanatig gondolt rá, hogy el
kellene raknia valahová, de képtelen volt hozzáérni. Tudta, akkor újra elolvasná
a kegyetlen szavakat, ahogyan azt tette már ki tudja, hányszor reggel óta.
Kényszerítette magát, hogy minden figyelmét a frizurájára összpontosítsa.
Nem hintett rá kékport, a belsőföldiek szokásához híven csak gyöngyöket és
szalagokat használt, majd lazán ráterített egy kendőt. A kínzó meleg ellenére
azonban most örömmel nyúlt a halcsontporos tégelyért – az arcfesték elfedte a
szeme körüli karikákat, orra vörösségét, és a sírás egyéb nyomait.
Kezébe vette a nászköntösét. A belsőföldi mesterek külön erre az alkalomra
készítették, Ramalnak vörös-arany színben, neki kékezüstben. Sötét tengerkék...
Meridiában a gyász színe. Az anyagot hímzett virágok, furcsa minták és ősi
írásjegyek borították. A szolgálólányok azt mondták, mind egy-egy sivatagi
családtól van: jókívánságok, démonok ellen óvó varázslatok és áldások.
Anahita idegenkedve morzsolgatta ujjai között a puha szövetet. Mindig úgy
képzelte, hogy tajtékfehér, kagylókkal díszített ruhában fog férjhez menni, pont
olyanban, mint az anyjáé volt. Kiskorában mindig könyörgött, hadd nyissa ki a
„kincsesládát”, és vegye elő belőle a szoknyát.
– Felvehetem? Kérlek! – Az anyja csak szelíden mosolygott, de Walrus
mindig kikacagta.
– Még nem vagy elég nagy menyasszonynak!
– De az vagyok!
A vége mindig az lett, hogy Anahita belebújt a ruhába, amely persze
mindenütt gyűrődött és lógott rajta. Ilyenkor Walrus felemelte, éppen annyira,
hogy a ruha szegélye ne értinse a talajt, hogy a lány lássa, mennyit kell még
nőnie.
Anahita elfintorodott. Az anyja halála után Walrus már sosem mosolygott rá
úgy, mint gyerekkorában. Hosszú éveken át nem érzett az apja iránt mást, csak
gyűlöletet, most mégis hiányzott neki. Még amikor haragudott rá, akkor is hitte,
hogy végül ott fog ülni a menyegzőjén. Egyszer megbékélnek majd, újra család
lesznek. Már sohasem.
Elmorzsolta a könnyeit, majd lassan belebújt a köntösbe. Figyelte, ahogyan az
anyag végigsimít a karján, és felveszi a teste alakját. Egy idegen nézett vissza a
tükörből. Nem önmaga, nem egy főpapnő, nem is egy barbár. Valaki más, valami
fájón magányos, aki sehová sem tartozik.
Csendben várakozott, amíg nem hallotta a csengőszót. Akkor elhúzta a sátor
ajtófüggönyét, és Ramal szemébe nézett. Az elöljáró tevén ült, a homokfehér
állat hátát a legfinomabb fonálból font lepel fedte, melyen aranyszállal hímzett
nap csillogott. Aranyból öntötték azokat a csengettyűket is, amelyek a nyakán és
a bokájánál függtek. Ramal lenyúlt, és maga elé emelte Anahitát a nyeregbe.
Szótlanul indultak a Tükörerdő mélye felé.
A barbárok kurjantgattak és doboltak, a meridiai testőrök díszsorfalat álltak. A
tükrök közti téren, a magasban csillogó ékkő alatt várt rájuk az őrzők csoportja
és Stratus. Anahita megmarkolta a teve kantárját. Ha tud, elhátrált volna, de a
nyeregben ülve csak Ramal mellkasának dőlt.
– Minden rendben? – suttogta az elöljáró.
Anahita bólintott, mire a férfi leugrott a tevéről. Lesegítette menyasszonyát,
majd kézen fogva az őrzők elé vezette.
– Az őrzők tanúskodnak a szellemek előtt tett eskütökről – jelentette ki a
törzsfő. – Amit itt megfogadtok, előttük fogadjátok. Ha megszegitek a
szavatokat, ők sújtanak le rátok, ha hűek vagytok, ők áldanak meg. Ismerünk,
Ramal, Akrep fia, ki a Vörös Nap zászlaját hordozod. Ismerünk, és közénk
tartozóként fogadunk. Kit hoztál elénk?
– Leendő feleségemet hoztam, Anahitát, Walrus lányát, aki a Farkába harapó
Kígyó zászlaja alatt született.
– Anahita – fordult a lány felé az őrző. – Véneink beszéltek veled, és
érdemesnek találtak arra, hogy az elűzöttek közé fogadjanak.
Anahita bizsergést érzett tagjaiban, pont, mint a tengerszertartásokon. Bár itt
nem vette körül a nagytemplom pompája, csak dűnék, füstölők és egy sereg
bámészkodó barbár, mégis szentség töltötte meg a levegőt. Mélyet sóhajtott,
élvezte, hogy átjárja az áhitat. Nem hitte, hogy még képes ilyet érezni – ráadásul
pont itt, idegen istenek előtt. Az őrző elővett egy homokszínű szalagot, a
tenyerére fektette, majd így szólt:
– Az ősök szelleme hallgatja eskütöket.
Erre Ramal letérdelt. Anahita ösztönösen fel akarta rángatni a földről, de
mozdulata megakadt, amint tekintete találkozott az elöljáróéval. A fekete
szempár eltökéltséget sugárzott. Anahita szíve nagyot dobbant, és ettől a
felismeréstől annyira megriadt, hogy csak egyre szaporább lett a szívverése.
– Az ősök szelleme előtt fogadom, hogy bármikor szívesen meghallgatom a
véleményedet, még akkor is, ha az olyan szeszélyes, mint maga a tenger –
mondta Ramal.
Anahita érezte, ahogyan a harag gombóccá szorítja a gyomrát, majd szétárad
a testében. Szeszélyes? Most gúnyolódik rajtam? Arca égett, halántéka lüktetett.
– Mindig arra törekszem majd, hogy a lehető legkevesebb szenvedést
okozzam neked – folytatta a férfi. – Nem boldogságra születtem, így azt nem is
adhatok, de szükségem van a segítségedre, ezért én, Ramal, a Vörös Nap
vezetője, az elűzött nép választott elöljárója kérlek, légy a feleségem!
Nem is leplezi, hogy csak egy eszköz vagyok. Anahita legszívesebben
felpofozta volna Ramalt. Rendben, tehát így értette, hogy ne hazudjak. ..
– Az ősökre, az Istennőre, vagy bármi egyébre, esküszöm, hogy bár kedvem
lenne hozzá, nem fojtalak meg – kiáltotta ki saját fogadalmát. – Igyekszem
megérteni, mi folyik a ronda fejedben, és amíg azt látom, hogy jó célt szolgálsz,
a szövetségesed leszek. Próbállak nem gyűlölni, hogy a feleséged lehessek a
világ előtt. Ezennel én, Anahita, Meridia főpapnője önként helyezem kezemet a
kezedbe.
Bár a megszokott esküknek inkább volt kigúnyolása az, amit egymás fejéhez
vágtak, úgy tűnt, az őrzők vezetője nem zavartatja magát. Megvárta, míg Ramal
talpra áll, aztán egy gyors mozdulattal összekötötte kezüket a homokszín
kendővel.
– A szellemek áldása kísérje egyesüléseteket – mondta, és máris a megrakott
húsostálak felé fordult.
Anahita rosszallón nézett utána, és kihúzta kezét a laza csomó alól. Hirtelen a
talpa elemelkedett a földtől. Ijedten kapaszkodott meg Ramal vállában.
Elfelejtette, hogy a sivatagiak szokása szerint ezen az estén legközelebb a
sátorban érintheti a talajt, különben a babona szerint terméketlen lesz. Bolond
szokások. Összeszorított fogakkal tűrte, hogy az elöljáró a karjában cipelje a
díszhelyig.
Ebből a szögből egészen érdekes volt a férfi arca. Jobban látszott csúcsos álla,
a szigorú állkapocs vonala, és a kócos, fekete szakáll alatt egy hosszúkás, fehér
heg, talán kard nyoma. Csúnya. Tényleg az. Amikor nyelt, nyakán ugrált a
kitüremkedő porc. A horgas orr, a durva szögletesség mind-mind egy kegyetlen
ember benyomását keltette. És ő virágokat szárít...
Anahita még akkor sem tudta róla levenni tekintetét, amikor már egymás
mellett ültek a párnákon.
– Valami baj van? – súgta Ramal.
– Semmi.
– Bámulsz.
– Ronda vagy – vont vállat Anahita.
Ramal elfintorodott, a szakállával babrált. Aztán hirtelen felé hajolt. Az állát
borító durva szőrszálak szúrták Anahita puha bőrét, és cserepes ajka karistolta az
övét. A barbár íze épp olyan volt, mint az illata: sós, akár a tenger, amelybe a
sivatag csípős fűszereinek aromája keveredett. Túl gyorsan történt ahhoz, hogy
igazán kellemetlen legyen, mire Anahita észbe kapott, és megpróbálta volna
eltolni magától a férfit, az már magától elhúzódott.
– Mit képzelsz? – förmedt rá a lány.
– Figyelnek – biccentett Ramal az őrzők felé. Vigyorgott. Rohadék.
Anahita tétován a szájához nyúlt. A csók helye égett, mintha lehorzsolta
volna. Végigsimított rajta a nyelvével, hogy a nedvesség lehűtse kissé. Újra
megízlelte a csípős fűszerkeveréket. Tekintete Ramalra siklott, aki éppen az
őrzők vezéréhez beszélt. Anahita figyelte, ahogyan az elöljáró ráérősen formálja
a szavakat. Tarkójából bizsergés futott végig a gerincén. Megrázta fejét, hogy
elűzze a furcsa érzést. Elfordult, és az egész vacsora ideje alatt nem nézett
többször a férfire.
A tömegben Stratust pillantotta meg. Az öreg pap merev arccal ült a
homokon, nem látszott, vajon elégedett vagy inkább rosszkedvű. Amikor
észrevette, hogy Anahita figyeli, biccentett, majd feltápászkodott. A következő
fogást sem várta meg, átvágott a mulatozók között, tevére ült, és kísérete nélkül
elügetett Meridia felé. Anahita titkon azt remélte, hogy még azelőtt megölik a
banditák, hogy a Városkapuhoz érne.
Miután kiürültek a tányérok, a lányok körtáncot jártak, és a férfiak bevezették
a feldíszített tevéket, hogy azokkal ropják. A szegényebb ifjak az állatok szőrébe
borotváltak bonyolult mintákat, míg a tehetősebbek színpompás szőtteseket
borítottak a magukéra. Minden legény bemutathatta rátermettségét, a hajadonok
pedig egy- egy virágot tűztek arra a tevére, amelyik – vagy még inkább,
amelyiknek gazdája – elnyerte tetszésüket. Aztán a fiatalok félrevonultak,
szabadon hagyva a teret Ramalnak. Az elöljáró tevéje büszkén tartotta fejét,
mintha maga is uralkodó volna, de közben gazdája minden mozdulatára figyelt.
Anahitának el kellett ismernie, hogy Ramal az embereknél sokkal jobban ért az
állatokhoz: a teve már- már művészien topogott, pörgött-forgott az elöljáró
parancsszavára.
Amikor véget ért a bemutató, Ramal a kezét nyújtotta a lány felé. Ismét
felemelte és a teve hátára ültette, majd az állatot kantárszáron vezette át a
vendégek között. A barbárok ujjongtak és igen ízléstelenül a nász elhálására
bíztatták az elöljárót. Anahita nem foglalkozott velük, csak örült, hogy végre
visszatérhet a sátorba. Semmire sem vágyott jobban, mint egy fürdőre és egy
puha ágyra.
A tömeg lassan elmaradt mellőlük. Amint kettesben voltak, Anahita leugrott a
tevéről, és besietett a sátorba. Ramal nesztelenül követte, és helyére igazította
maga mögött az ajtófüggönyt.
– Aludj! – mutatott a halomba rakott párnák felé, miközben lábait
összekulcsolva letelepedett a küszöbön. – Hajnal előtt indulunk, addig pihenned
kell.
 ame a főtér egyik padján várakozott Ilexszel.
A cséplőgép ráérősen zakatolt, most nem vigyáztak mellette kohlendampfiak,
csak pár triticumi földműves. A legtöbben ebédeltek. Az asszonyok
tarisznyákban hordták az ételt férjeiknek, és ha már úgyis kimozdultak,
letelepedtek a téren beszélgetni, kisebb-nagyobb, izgatottan sugdolózó
csoportokba, miközben a gyerekek boldogan futkároztak. Kame már a harmadik
szelet kacsazsíros kenyeret vette ki a kosárból, és rágás közben kicsit sem
zavartatta magát, amiért Ilex minden rezdülését bámulja. A tábornagy egyik
furcsa szokása volt nézni, ahogyan Kame eszik, miközben ő maga több bort
ivott, mint amennyi falat lement a torkán.
– Már megint összekented az álladat, Ribes – sóhajtotta, aztán mosolyogva a
fiú felé nyújtott egy hímzett kendőt. – Nehéz bal kézzel, igaz? Ne aggódj, hamar
rendbe jössz, gondoskodom róla – pislantott a fiú felkötött jobbjára.
Kame elvette a kendőt, gyorsan és dacosan, hogy ne kelljen a tábornagy
kezéhez érnie. Míg Ilex úgy tűnt, meggyőzte magát arról, hogy szolgája hűséges
hozzá, és Zea testével együtt eltemette a történteket is, Kaménak újra és újra az
az éjszaka járt az eszében. Hazudott, ölt, és ma... Ma meg fog szökni.
Zakatoló szívvel figyelte, ahogy az eddig szolgálatban levő munkásokat újak
váltják fel. Fiatalok, erősek, szemükben eltökéltséggel.
Elnagyolt mozdulatokkal hajították a gabonát a gépbe, túlzott erővel csapták
rá a fedelet, és közben nevettek, végig csak nevettek. Integettek az
asszonyoknak, amikor azok egyesével felálltak, és lassan visszahúzódtak a
házaikba. Kame nyugtalanul pillantott Ilexre.
Ő nem vette észre?
De a tábornagy rá sem nézett a téren másra, csak Kaméra. Tekintetük
találkozott egy pillanatra, és Ilex elmosolyodott, mielőtt még a fiú újra elfordult
tőle. Látszólagos nyugalmuknak Salix feltűnése vetett véget. Őt várták. A
városmester külön kérte, hogy itt találkozzanak, ami vagy az Istennő szeszélye,
vagy, ahogyan Kame sejtette, annyit jelent, hogy Salix tud Razzáék tervéről. Az
igazi kérdés az, vajon meg akarja akadályozni a lázadást, vagy úgy döntött,
végül a felkelők oldalára áll? Egyik valószínűtlenebb volt, mint a másik. A
városmester többször kifejtette már Kaménak, hogy elhamarkodottnak tartja a
felkelést, és Vitisben sem bízik. Ugyanakkor, a saját lányát sosem keverte volna
gyanúba, még az élete árán sem. Az egésznek semmi értelme.
– Öreg barátom! Igen szokatlan találkozóhelyet választottál – köszöntötte
némi éllel Ilex a városmestert.
– Szeretném Triticum jövőjét nézni, miközben beszélgetünk – intett Salix a
cséplőgép felé.
– Triticum jövőjét? – Ilex szeme haragosan villant.
A gép egyre hangosabban kattogott, miközben gőz egyre ritkábban szállt fel a
kéményéből. A városmester közelebb lépett hozzá, kezét az egyik remegő
gerendára tette. Ilex önkéntelenül is követte, hogy a zajban hallhassák egymás
hangját.
– Nagyszerű szerkezet, nem igaz? Így már sosem kell éheznie a népnek –
simított végig a lakkozáson Salix.
– Kohlendampfi gép -.mondta Ilex, és kezét lassan kardja markolatára
csúsztatta.
– Igen, az.
– Nem tetszik, ahogyan mostanában viselkedsz, városmester.
– Mire gondolsz?
A munkások tátott szájjal nézték a jelenetet. Salix intett nekik, mire az
egyikük pár szót váltott a társaival, aztán visszatértek a munkához. A cséplőgép
kéménye éleset füttyentett, mielőtt a földművesek elzárták a szelepet.
– Azt hittem, okosabb vagy ennél, Salix. Komolyan azért hívtál ide, hogy
megpróbálj rávenni, álljak át a kohlendampfiak oldalára? – Ilex egy
szemvillanás alatt rántott kardot. – Sajnálom. Tényleg sajnálom. Együtt
dolgozhattunk volna, egy erős és független Triticumért.
– Kár, hogy ezt nem mondtad előbb, Ilex. De nem, nem akarlak én már
meggyőzni semmiről. – Salix nevetett. – Tudom, hogy mindennél jobban
gyűlölöd Kohlendampfot, még Juglansnál is. De kettejük közül Vitis fog győzni.
Juglans gyenge.
– Juglans gyenge, de én nem. Ne becsülj alá!
 – Ó, sohasem tennék ilyet.
– Azt hiszed talán, nem vettem észre, hogy csapatokat szervezel a hátam
mögött? Alig pár napja még az egyik fegyverraktáratokat is megtaláltuk. Még
éjszakai őrséget sem állítottál mellé! – Ilex gúnyosan kacagott. Közben
egyenruhás katonák masíroztak a térre. – Hol vannak az embereid, Salix?
Felkelést akartál, hát tessék! Megvívhatjátok a csatátokat. Hol vannak? Jöjjenek
elő! Úgyis megtalálom őket. Minden házat átnézetek, minden csapóajtót
felfeszítek, felégetem még a csűröket is, ha kell!
– Egyedül jöttem – felelte békésen a városmester. Tenyere alatt vadul
megrázkódott a cséplőgép fája.
– Micsoda? – nézett rá meglepetten Ilex.
– Reméltem is, hogy észreveszed a művemet. Gondoskodtam róla, hogy így
legyen.
Salixnak csak egyetlen zavarodott pillanatra volt szüksége, egyetlen apró
figyelmetlenségre a tábornagytól, és máris előrelendült. Nem volt nála fegyver,
és az sem érdekelte, hogy Ilex reflexszerű szúrása az oldalát éri. Rávetette magát
a nála vagy egy fejjel magasabb férfira, majd ütni kezdte.
Kame bénultan nézte, ahogy birkóznak a porban. A katonák üvöltöttek,
feléjük rohantak.
– Fuss! – hallotta Salix hangját. Neki szólt?
Egy pillanat, és megértett mindent. A cséplőgép zakatolt, egyre gyorsabban,
akárha hadba hívó, őrült dobszó lenne. Kame rohant. Átvágott a katonák között,
átugrott a padokon, csak mielőbb a tér szélére jusson. Nem gondolkodott, nem
létezett már semmi, csak a fülében lüktető tengermoraj.
A cséplőgép felrobbant.
Kame a robajra hasra vetette magát, törött jobb karjába belehasított a
fájdalom, ahogy ránehezedett. Egy ideig lehunyt szemmel hallgatta a füle
zúgását. Amikor már összeszedte a bátorságát, feltápászkodott, hogy
körülnézzen. Ez a robbanás nem volt sem olyan hangos, sem akár feleannyira
erős, mint amit a meridiai legénység a Vaskapunál tapasztalt. A cséplőgép
veszélye másban rejlett. A teret faszilánkok és fémdarabok borították. Az
épségben maradt katonák sérült társaik köré gyűltek – sokaknak törötten lógott a
karja, vagy hegyes fadarab fúródott a húsába. Aztán Kame észrevette kicsivel
arrébb a holttesteket is. A földművesek nem úszták meg csupán sérülésekkel. Az
egyiküket a közeli ház falának csapta a lökéshullám, feje összeroppant,
összezúzott végtagjaiból elővillant a fehér csont. Az épület vályog- és
szalmateteje égett. A gép megfeketedett helye körül izzó szén szóródott szét, és
lángra gyújtotta a nyári hőségben kiszáradt gabonahalmokat.
Emberek özönlöttek a térre, vödrökkel, mintha csak készültek volna, hogy
menteniük kell az otthonaikat. Kame odatámolygott a helyhez, ahol még az
imént Salix és Ilex állt. Minél közelebb ért, annál nagyobbakká váltak a
leszakadt vasdarabok, és annál több volt a sérült. Füst, vérszag.és bűzös gőz
töltötte meg a levegőt.
Salix holtteste Ilexén feküdt, és egy jókora vascső állt ki belőle. A katonák
úgy dobták félre, akár a szemetet. A tábornagy testét vizsgálták. A városmester
akaratán kívül is megóvta ellenfelét, de nem teljesen. Ilex karjait véres sebek
borították, és a jobb lába hólyagos vörössé égett. Kame csak nézte a testet, az
embert, akivel hetekig egy fedél alatt élt.
– Az égre! Hol vannak a gyógyítók? – szitkozódott az egyik katona.
– Én... Én idehozok egyet – szólalt meg Kame. Nem tudta csak így itt hagyni
Ilexet. Senkit sem tudott volna itt hagyni így.
Talán Kame hangja ébresztette fel, talán csak a fájdalom, de Ilex kinyitotta a
szemét. Beszélni nem tudott, de az emberei ujjongtak, hogy legalább életben
van.
– Keresek egy felcsert – ismételte meg Kame, immár határozottabban, a
tábornagy szemébe nézve.
Az válaszul mintha suttogott volna valamit, aztán újra lecsukódott a szeme.
Kame elszaladt segítségért.

Coral. A dögfenékre kívánta A napsütést. A hegy sivatagi oldalán egyetlen

árnyékot adó fa sem nőtt, a sziklákból és homokbuckákból forróság áradt.
Nyakát húzta a Niuhitól kölcsönzött, vasveretes bőrpáncél. A nadrág felhorzsolta
combját, és attól félt, kontyba fogott haja bármikor kibomlik a sisak alatt. De
mindez megérte – soha többé nem fog otthon ülni, amikor eldől a saját sorsa.
Látni akarta azt a pillanatot, amikor győznek.
 Mert győzni fognak. Túlerőben vannak, és a meglepetés is kezükre játszik.
Elképzelte, milyen arcot vágnak majd a katonái, amikor leveszi a sisakját, és
rájönnek, kicsoda a parancsnokuk. Hogy egy asszony vezette a csatát, velük
vívott és ölt. Ha ő maga vonszolja a gúzsba kötött Ramalt a Torony főterére, és
ott lefejezi, az olyan erős jelkép lesz, amely után senki sem kételkedik majd
benne. Hivatalosan az ellenállás élére állhat, és ki tudja? Egy napon talán
uralkodó lesz, király és főpapnő egy személyben, aki a férfi és nő címkék felett
áll.
Izgatottan figyelte, ahogyan a karaván közeledik. A tűző nap fényében
megcsillant a hordszékek aranyozása, a vörös kelméket mintha máris friss vér
festette volna. Az elöljáró nem volt ostoba, látszott, hogy megerősítette a
védelmet. Egy tevegelő csapat haladt elöl, és a legdíszesebb hordkocsit
lándzsások kísérték. Maga az elöljáró a barbárok szokásához hűen az élen
vágtatott, ugyanazt az arannyal szegett fehér köntöst és fejkendőt viselte, mint a
meridiai estélyen.
Coral intett a körülötte hasaló férfiaknak, hogy a terv szerint kezdjenek
közelebb lopózni a kopár szent kert medencéihez. Niuhi úgysem tudja sokáig
tartani a Városkaput. Az egyház tartós elfoglalásához még nem volt elég
emberük, a frontális támadás csak elterelésnek kellett. A lényeg, hogy egy kis
csapat átjusson az egyházi udvaron keresztül a hegyen túlra, elfogja vagy
megölje az elöljárót, és túszul ejtse Anahitát. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha a
szuka is meghalhatnál – sóhajtott Coral, miközben a kíséretével együtt sziklától
szikláig osont.
Hányszor idegesítette „leendő sógornője”! Tipikus nyafogós, tehetetlen
nemeslányka, és még hatalmi rangra is emelték. Nem csoda, hogy a nemesi
tanácsban még most sincsenek asszonyok, és az egyházi tanácsban is évről évre
kevesebb a papnő, ha egyszer az ilyen kis korcsokat támogatja a társadalom.
Szívesen átvágta volna Anahita csinos kis torkát, de amíg az Egyház nem
bizonyít rá semmilyen bűnt, addig ő a Tengeristennő földre szállt lelke, az új
főpapnő felszentelését is csak ő végezheti. Hiába halott Walrus, a Tanács még
mindig nem állt a felkelés mellé. Már az is szentségtörés, hogy átszöktek a
kapun, a téren bizonyára még most is folyik a harc a papság őreivel. Kell a túsz.
Jól számított, a sivatagiaknak le kellett szállniuk a tevékről, különben a
fémmedencék akadályozták volna a mozgásukat. Alakzatuk megtört, egyenes
sorban haladtak a kis ösvényeken, hogy ne kelljen a napmelegtől felforrósodott
fémlapokon menetelniük. Coral megvárta, míg a szent kert közepére érnek, majd
megfújta kürtjét.
Tíz másik felelt a hangra, és az ellenállók csapata előrontott a sziklák mögül.
A karaván tevéi megbokrosodtak, kitépték kantárjukat a gazdájuk kezéből. A
barbárok a hordszék körül próbálták rendezni soraikat.
Coral a csatatér szélén maradt testőrségével. Innen biztonságból figyelhette az
eseményeket – legalábbis így hitte. Az ellenség hamar rájött, hogy ő a vezér, és a
védők közül kivált egy kisebb csapat, akik egyenesen felé tartottak. Harcosai
védőfalat alkottak, de nem tudták teljesen visszaverni a támadást. A két csapat
összekeveredett, a levegőt megtöltötte a forró fémlapokra fröccsenő vér szaga.
Nem egy az egy ellen harcoltak, mint a festményeken, hanem forgolódtak,
tülekedtek, ott vágták egymást, ahol éppen tudták. Coral visszahátrált a sziklák
közé.
Túl soká nem maradhatott észrevétlen, az egyik barbár máris felé iramodott.
Bal alkarján pajzs, kezében maroktőr és szablya. Coral tudta, hogy párbajban
semmi esélye, sosem tanult vívni. De csatatéren bolond, aki tisztességes. Coral
az övére erősített titkos zsebből egy dobócsillagot vett elő, és a férfi felé
hajította. Csak a combját találta el, a barbár szinte meg sem érezte a sebet.
Dühösen felüvöltött, de nem lassult a mozgása. Nem is kellett, úgysem érhetett
célba, pár lépésnyire összeesett.
A nő közelebb óvakodott, hogy megnézze, valóban ártalmatlan-e. Szíve
torkában dübörgőit, karján hideg borzolta fel a szőrszálakat. Felfelé fordította a
testet, és a rémülten csillogó szempárba bámult. Tudta, hogy a barbár még él, a
gömbhal mérge csak az izmokat bénítja meg, az érzékelést nem. Mire vége lesz a
csatának, a mell- és hasizmok működése is leáll, a katona megfullad.
Coral ereiben félelem és izgalom áradt szét, olyan, mint amikor az ember egy
meredély szélére lép, és elképzeli, hogy leugrik. Megborzongott az élet és halál
közti rejtély vonzásától, csakhogy ez az érzés nem a saját testéhez kötődött. Más
sorsát tartotta a kezében. Talán ilyen Istennőnek lenni? Csak elő kell húznia a
tőrét és a barbár szívébe döfnie. Vajon milyen érzés, amikor a kés hegye a húsba
hatol? Milyen az, amikor elcsúszik a bordákon, milyen, ha a lüktető szívbe ér?
Megragadta a barbár lábát, és elvonszolta a legközelebbi szikla takarásába.
Először csak a barbár karját vágta meg. A hús rugalmasabb volt, ugyanakkor
ellenállóbb, mint hitte, először csak megkarcolta a bőrt. Le kellett fognia remegő
kezét, és gyorsabban lesújtania ahhoz, hogy mély sebet ejtsen. Nézte, ahogyan a
szövetek szétnyílnak, és forrásként előbuggyan a vér. Gyomra összeszorult,
ugyanakkor melegség járta át tagjait. Tekintete találkozott a férfiéval – a barbár
tehetetlen volt, de a szeme kíntól üvöltött.
Coral ágyékát melegség öntötte el. A csatazajt már alig hallotta, a világ egy
bensőséges burokká szűkült, amelyben csak ő és a barbár van. Tudta, hogy a
férfi gyötrődik, és sajnálta. Bár az ellensége, de érző lény – és épp ezért volt
olyan izgalmas a szemébe nézni. Elvenni a teste feletti uralmat, belehasítani,
majd nézni a szent pillanatot, amikor a lélek eltűnik, és nem marad vissza más,
csak a lassan kihűlő hús.
Többet akart látni. Tőrét a férfi hasához illesztette, és óvatosan felnyitotta a
bőrt. A test mélye titkokat rejtett – erekkel sűrűn átszőtt, lüktető zsigereket, a fel-
le süllyedő tüdőt, és a vergődő szívet. Coral nem bírta tovább, torkába
gyomorsav tolult, teste görcsösen összerándult. A kést belevágta a barbár
torkába. Már nem kívánt a szemébe nézni, amikor meghal.
Keze ragacsos és fémbűzös volt a vértől, páncélját is ellepte a mocsok.
Legalább a katonáim azt hihetik, az élen harcoltam. Talán a sziklák közt
meghúzhatná magát a csata végéig, de képtelen lett volna a barbár hullája mellett
maradni. Irányítanom kell. Uralkodnom kell – hajtogatta, és közelebb botorkált a
harcolókhoz. Vagyok olyan erős, mint egy férfi. Én is tudok harcolni. Tudok ölni.
Amíg lefoglalta a barbár harcos, a csatatér megváltozott. A fémlapokra ömlő
vér, belek és egyéb mocsok szaga elkeveredett a párával és az emberek bűzével.
A dühös kiáltások, sikolyok és kürtszó szinte megsüketítette Coralt. Még mindig
hányingere volt, de visszatartotta az öklendezést. Közelebb sietett a karavánhoz.
Az őrség a főpapnő hordszéke köré tömörült, úgy próbálták meg visszatartani a
meridiaiakat. Tevéik gazdátlanul nyargaltak a szent kertben, horkantásaik a
csatazajba vesztek. Az ellenség katonái mintha várakoztak volna.
– Mire vártok? – kiáltott rájuk. – Végezzetek velük!
Meglepetten a szájához kapott. Férfias magabiztosság helyett sípoló hangon
adta ki az utasításokat, de úgy tűnt, ezzel senki sem törődik.
A sivatagiak egy tisztást vágtak a meridiai seregben. Amint közelebb ért,
Coral meglátta, mitől hőkölnek hátra az emberei. Az elöljáró volt az, Coral
könnyen megismerte aranyozott szegélyű köpenyéről. Bár fehér ruháját
vérfoltok borították, a szöveten egyetlen hasadás sem látszott. Mindkét kezében
szablyát tartott, a pengék csillogtak, ahogyan lesújtott velük.
– Hátra! – parancsolta az embereinek, és azonnal a vállára erősített
bőrerszénybe nyúlt.
Elhajította az átokcserepet. A száraz, fehér porfelleg eltakarta a hordszéket. A
barbárok és az óvatlan meridiaiak egyszerre kiáltottak fel kínjukban. Coral
feszülten várt, hogy leülepedjen a mész. A katonái kendővel takarták el az
arcukat, úgy kezdték el keresni a földön szenvedő, védtelen ellenséget. Vagy épp
barátot. Hogy ki fekszik a lábuk előtt, nem látszott, és senkit nem is érdekelt.
Coral intett az egyik testőrének, hogy fogja el Anahitát. A katona a hordszék
függönyéhez nyúlt, ám mielőtt széthúzhatta volna, szablya villant. A testőr
felhördült és torkához kapott, de már nem tudott kiáltani. Coral hátraugrott,
kapkodva előhúzta a kardját. Még épp időben, az elülő mészfelhőből egy vállas
alak ugrott felé, alig tudta kivédeni a csapását. Az ellenség pengéje csikorogva
szaladt végig a kard élén, aztán megakadt a keresztvasnál. Coral csuklója
hátrafeszült, de görcsösen szorította a markolatot. Az elöljáró támadt rá. Arcát
kendő fedte, az átokcserép nem hatott rá, ahogyan maroknyi, megbízható
emberére sem. Az ellenállók újra összecsaptak a hordszék őreivel, de az elöljárót
senki sem tudta feltartóztatni.
Coral menekült. Vágást vágás után került ki, igyekezett eltáncolni a döfések
útjából, de egyre csak fáradt. Imádkozott, hogy az egyik katonája segítsen rajta,
de mindenkit lefoglalt a harc. Megbotlott egy halottban, és elesett. Éles fájdalom
hasított a bokájába, de nem törődött vele. Az elöljáró már majdnem utolérte.
Talpra küzdötte magát, és továbblendült, de minden egyes lépésnél ismét
belenyilallt a kín. Újra a földre került. Zihált, próbált minél hamarabb
feltápászkodni, tenyerét égette a medence fémje, talpa csúszkált az alvadó
vértócsákon. Négykézláb mászott arrébb, majd félregurult egy csapás elől. A
halálosnak szánt támadás az egyik hullát érte, a barbár kardja beleszorult a
csontba. Coral próbálta kihasználni a pár pillanatnyi előnyt, de hiába – sérült
lábbal nem tudott futni. Az elöljáró nem zavartatta magát, otthagyta a szablyát,
és újra a nőre támadt. Megmaradt fegyverét két marokra fogta, és lesújtani
készült.
– Könyörgöm! – vinnyogott Coral, kezét védekezőn felemelte. Eszébe jutott a
gömbhal mérgével megbénított barbár arca. Várta, hogy elérje a szablya, és az ő
húsa is felnyíljon. Fagyos borzongás járta végig, izmai görcsbe rándultak.
Az elöljáró felröhögött, de nevetését túlharsogta egy furcsa kürt szava – éles,
magas hangja egy sakál vonyítására emlékeztetett. Nem hasonlított egyetlen
meridiai jelzésre sem, az elöljáró mégis ijedten perdült meg. Egylépésnyire tőle
nyílvessző fúródott a földbe. Coral szíve kihagyott egy ütemet. Összeszorította
fogát, felállt, és botladozva menekült a hegyoldal felé. Alig fogta fel, mit lát: a
sivatag mintha életre kelt volna – rejtett csapóajtók nyíltak, belőlük
felfegyverzett horda tört elő.
– Chakal! – ordították. Coral nem tudta, mit jelenthet ez a vezényszó, de
abban biztos volt, hogy számára semmi jót. A térre özönlő harcosok nyílzáport
zúdítottak a hordszék mellett hadakozókra. Nem kíméltek sem barbárt, sem
meridiait.
– Vedjétek a főpapnőt! – üvöltötte Coral. Ha baja esik, az Egyház mindünket
megöl.
A harcosok először zavartan néztek, aztán mindenki az új fenyegetés felé
fordult. A karavánnal később is leszámolhatnak.
Coral tekintete találkozott a barbár elöljáróéval, aki baljával intett felé,
miközben jobbjával szünet nélkül kaszabolta az ellenséget.
Talán így akarja megköszönni? Bolond. Csatatéren nincs becsület.

Kame nem nézte, merre rohan. Egy felcsert akart találni, de fogalma sem volt,
hol keresse. Egyedül Zeát ismerte mint gyógyítót az egész városkában. Zea
pedig már halott.
Tekintete ide-oda cikázott a házak között. Emberek rohantak a tér felé, teli
vizes vödrök lötyögtek a markukban. Kame zihált, meg kellett állnia. Nézte a
tömeget, hátha lát valakinél legalább kötszert.
Ekkor pillantotta meg az ismerős arcot – a kúttól nem messze Lilia állt, a
tűzoltást irányította. Jobb híján Kame oda állt elé, bár egyetlen szót sem tudott
kinyögni.
– Te! Te Espadon elvesztett embere vagy, ugye? – ismerte fel a lány. –
Sikerült megszöknöd?
 Kame tétován bólintott, mire Lilia kézen fogta, és berángatta az egyik üresen
álló viskóba. A döngölt földpadlót beborító szalma bűze kúszott az ifjú orrába, a
penészes fagerendák a hajóra emlékeztették. Börtönnek érezte ezt a házat, a nyílt
vízre, de legalább friss levegőre vágyott.
– Mondd, mi történt a főtéren? Azt tudom, hogy a cséplőgép kigyulladt, de
miért voltak ott olyan hamar a katonák?
– Salix – nyögte Kame.
– Mit csinált az apám? – bámult rá meglepetten a lány, aztán egy szemvillanás
alatt ökölbe szorult a keze, és a falra csapott. – Elárult minket! Figyelmeztetni
akarta azt a tábornagyot, igaz? Folyton együtt pusmogtak, de sosem hittem...
Sosem hittem volna, hogy... – Lilia elsírta magát.
– Nem! – kiáltott fel Kame kétségbeesetten. – Mindent érted tett.
Salix jó ember volt. Miért nem érti meg a saját lánya?
– El tudom dönteni, mi a jó nekem! Apa sosem támogatta a felkelést, pedig ez
az egyetlen út! Gyáván elárulta a tervünket, csak hogy kegyelmet kapjak?
– Félreérted! – Kame megragadta Lilia vállát. – Salix magára vette az
egészet! Az egész felkelésetekről azt hiszik, hogy ő indította el, érted már?
Lilia nem értette.
– Meg akarta ölni Ilexet – rázta meg a lány vállát Kame. – Én ott voltam.
Csalinak használta saját magát, mert tudta, hogy Ilex túl nagy ellenfél neked!
– Miről beszélsz? Ilex csak egy tábornagy, Juglans kutyája. Vitis még ma
végez Juglansszal, és akkor...
– Térj már észhez! Tényleg azt hiszed, Juglans irányítja a hadsereget?
– Én... – Lilia összezavarodott. – De most a katonák már tudnak a felkelésről,
és ha rátalálnak a barlangokra...
– Amint tönkretettétek a cséplőgépet, nyilvánvaló volt, hogy nem baleset.
Még ha valóban az lett volna, akkor is lázadásra gyanakodnának!
– Mi csak el akartuk terelni a figyelmet.
– És helyette olyan jelet adtatok, mintha máris felhúztátok volna a harci
zászlót. – Kame dühöngött. Maga sem értette, honnan jön ez a megállíthatatlan
harag, de jólesett átadnia magát neki. Sokkal jobb volt, mint félni. – Salix az
életét adta, hogy a sereg igazi vezér nélkül maradjon!
– Az életét? – Lilia elsápadt, akár egy kísértet. – Az apám...
– Sajnálom. – Kame dühe elillant. Baljával előbb zavartan a tarkójához
kapott, majd a lány felé nyúlt, mintha meg akarná érinteni, hogy megnyugtassa.
Lilia elhátrált előle.
– Menj el – mutatott a lány egy csapóajtóra a sarokban. – A folyosó elvisz a
barlangokba, Espadonhoz.
– Lilia, én...
– Menj már! És mondd meg Espadonnak, hogy... Mondd meg azt, hogy
Triticum visszavár titeket! Úgyhogy jöjjetek vissza hamar.
– Meglesz – bólintott Kame, és leugrott a csapóajtón át.
Azt ígértem Ilexnek, hogy szerzek felcsert – futott át rajta a gondolat,
miközben az ajtó bezárult felette, majd a sötétben tapogatózva elindult a
végtelennek tűnő folyosón.

Coral nem számolta, hány emberbe vágott bele kardjával. Az ereiben félelem
lüktetett, olyan állati ösztön, amitől nem érzett sem fájdalmat, sem fáradtságot.
Próbált a barbár elöljáró árnyékában maradni, hogy az erősebb ellenfelek ne őt
vegyék célba. Csak a gyanútlanokra rontott rá, hátulról, amíg azok mással
csatáztak.
Eleinte úgy tűnt, még van kiút. A sivatagi rajtaütök első rohamát sikerült
visszaverniük, de aztán a főpapnői hordszék másik oldalán is megnyíltak a
csapóajtók. Az ellenség körbevette őket, a testőrség a meridiaiak segítségével is
alig tudta feltartóztatni a rohamot.
Coral egyre nagyobb tisztelettel figyelte a kétségbeesetten küzdő elöljárót:
rendszerint egyszerre öten is rárohantak, de a barbár látszólag fáradhatatlanul
hajolt el, hárított és vágott, mígnem az ellenfél szemében a gyilkolás vágyát
felváltotta a rettegés. De ez nem volt elég, Coral tudta jól. Akár a délszigeteki
szőttes apám szobájában. A hatalmas vadkant ványadt agarak tépik, marják a
lábát, mígnem a disznó már könnyű préda a lándzsásoknak.
A kör egyre szorosabbra zárult a hordszék körül. Hisztérikus sikoly fájdította
a harcosok fülét, amikor egy szablya felhasította a főpapnőt eltakaró függönyt. A
barmok, hát még mindig nem menekítették el a csatatérről? Coral mérgesen a
véres fémlapra köpött.
 Az elöljáró láthatóan egyre gyengült. Csapásai pontatlanokká váltak, jobb
karja bénán lógott, már csak a baljával tudott küzdeni. Köpenye rongyokban
foszlott le róla, felfedve vágásokkal és tetoválásokkal teli mellkasát.
– A Szent Szellemek nevében, elég a vérontásból! Álljon elém a
homokdémonok vezére, hadd halljam a követeléseit! – kiáltotta. Sípolt a tüdeje.
A harcosok válaszul csak röhögtek, és szablyáikat a pajzsukhoz ütötték.
Az elöljáró félt, időt akart nyerni – vége a csatának. Coral kétségbeesetten
kereste, merre menekülhetne, de bármerre fordult, csak ellenséget látott. Ezek a
„homokdémonok” vagy mi a tengernek hívta őket a barbár; nem fognak
kegyelmezni senkinek. Én se tenném. Coral az erszényébe nyúlt, és elővett egy
tűt. Amint kihúzta az üvegfiolából, a párás levegőn a hegy fekete bevonata
csillogóvá és ragacsossá vált. Coral a csuklójára pillantott. Erei kidagadtak, és
szíve vágtájára lüktettek. Kezében a tűvel újra körülnézett. A homokdémonok
kacagva csaptak össze az elöljáróval, egyszerre többen is rárontottak.
– Mikor adsz már parancsot a visszavonulásra, te barom? Hagyd a főpapnőt,
és a maradék emberrel törjünk ki innen! – kiáltott rá a barbárra. Ahogyan
óvatosan hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a fekete tűt, az szinte égette a bőrét.
Még nem akarok meghalni – gondolta.
Az elöljáró a lehető legváratlanabb választ adta – harsányan felnevetett. Coral
megértette: döntenie kell, azonnal. Ha fájdalom- mentes halált akar, jobb, ha
magába döfi a tűjét. Nem akarok meghalni. Nem itt. Nem így.
Egy harcos az elöljáró mögé került, és a térdhajlatnál elvágta az inát. A barbár
elzuhant, és a homokdémonok úgy vetették rá magukat, mint korcsok a
döghúsra.
Amíg a támadók az elöljáró testének felszabdalásával és a dühödt testőrséggel
voltak elfoglalva, Coral elhevert a bőrét égető fémen, utolsó erejével magára
húzkodta a közelben heverő tetemeket, majd egy apró karcolást ejtett a csuklóján
a fekete tűvel. Nem hitt az Anyában, de most imádkozott, hogy a szer elég
legyen, de ne ölje meg.

Kame bal kezével végigsimított a falon, miközben előrehaladt. A járatok

nyirkosak és sötétek voltak, de egyáltalán nem csendesek – léptek
visszhangzottak, kardcsörgés és jajgatás hallatszott, elfojtottan, mintha sírboltból
szólna. Lehetetlen volt megmondani, merről érkezik a csatazaj, az útvesztő
játszott az érzékekkel, mintha szándékosan így építették volna. Kame csak
imádkozhatott, hogy egy-egy elágazásnál jól válasszon, és ne rohanjon az
ellenség pengéjébe.
Törött karja sajgóott, és most ébredt rá, hogy teljesen fegyvertelen. De még
ha sikerülne is kardot szereznie – bal kézzel képtelen vívni. Megállt, homlokát a
sziklához nyomta, hogy a hűvös kövek felfrissítsék. Szemét lehunyta, próbált
csak a hangokra figyelni, kiigazodni a zajok között, és fülelni, mi vár rá a
következő sarkon. Reménykedett, hogy talán a tengermorajt is meghallja, de
hiába, az Istennő nem suttogott neki.
Hirtelen ismerős kiáltás harsant. Gondolkodás nélkül arra indult, amerről a
segélykérést hallani vélte. Először megvakította az előtűnő fáklyafény, de hamar
összeszedte magát, amint rájött, kikre talált: egy kisebb üreg végében Razza
támaszkodott a falnak, mellette két matróz próbálta távoltartani a rájuk rontó
katonákat. Kame három ellenfelet számolt, egyikük épp háttal állt neki, kardját
magasba emelte, és érdesen kacagott. Tőre is volt, lazán az övébe tűzve.
Kame ösztönösen mozdult, elvette a kést, és döfött. Ügyetlen próbálkozás
volt, a szúrás nem ért fontos szervet, de a katona felüvöltött, mire két társa a
fiúra meredt. A Razzát védő matrózoknak nem kellett több – levágták
ellenfeleiket, majd egyszerre támadtak a Kame előtt vagdalkozó férfira.
Átvágták a torkát, a vér a nyálkás sziklákra fröccsent. Vörösen csillogott a
lobogó fényben, és ahogy Kame megérintette, érezte melegét a fagyos kövekhez
képest.
„Mindent értem tettél, minden tetted, minden bűnöd az enyém. Csak az
enyém”– emlékezett Ilex szavaira.
– Nem. Az enyém – suttogta Kame, mit sem törődve azzal, hogy Razza
idegesen bámul rá.
Érdekes, Zeánál sírtam. De most... Nem érzett semmit, vagy még inkább,
magát a semmit érezte, a végtelen ürességet. Mintha nem is számítana, hogy
megöltek egy embert. Megvédte Razzát, a matrózok megvédték az életüket –
egyszerű. Ölni rendkívül egyszerű.
„Te nem tudsz hazudni, ugye Ribes? Te nem szólalt meg a fejében a tábornagy
hangja, mintha csak győzködné, de Kame nem figyelt rá. Semmi sem számít.
Elmosolyodott, vérfoltos kezét hanyagul a nadrágjába törölte, majd Razza felé
fordult.
– Tudod az utat Espadonhoz? – kérdezte.
A pap bólintott, és az egyik elágazó felé mutatott. Némán lopakodtak, a
fáklyákat lefojtották, hogy épp csak parázsoljanak. Az útvesztő egészen
csendesnek tűnt most, hogy Kame már nem törődött a halálsikolyokkal.
„Gyűlölöm a hazugokat. Nem akarlak gyűlölni, Ribes.”

CORAL ÖKLENDEZNI AKART A NAPON PERZSELŐDŐ TETEMEK ALATT. Le akarta

gördíteni magáról a bűzlő testeket, aztán elszaladni, túl a hegyeken, vissza
Meridiába. És inni akart, hideg vizet, annyit, hogy elmossa torkából a homokot,
a vér fémes ízét, és mindazt a keserű nedvet, ami a szájára csörgött, és amelyről
inkább nem akarta tudni, honnan származik.
Átkozta magát, amiért nem kevert olyan mérget, ami hosszú órákra érzéktelen
álomba merítené. A fekete tű a gyors elmúlásra szolgált, nem tetszhalálhoz. Ha
akár egy cseppel is több kerül a vérébe, mindennek vége. Kezdte megbánni a
döntését, hogy csak megkarcolta magát – így csupán megbénult a teste és
lelassult a légzése. De még tudatánál volt.
A csata befejeződött, de a homokdémonok nem mentek el. Coral hallotta,
amint a vezéreik parancsokat ordítanak. Őrséget állítottak, és folyton figyelték, a
Meridiai kapu nyílni kezd-e. Nem nyílt. Niuhi csatát vesztett, az egyház pedig
úgy döntött, nem éri meg beavatkoznia – pár barbár és néhány felkelő, jobb is,
ha halottak. Ami pedig a főpapnőt illeti...
Coral tudta, milyen sors vár Anahitára. Tudta, és amint hallotta a
homokdémonok pajzán vicceit, a félreérthetetlen horkantásokat és röhögést,
próbálta felkészíteni magát arra, aminek fültanúja lesz. De hiába akart elzárkózni
az elméjébe, a sikolyokat semmi sem tompíthatta. Ha mozdult volna a keze,
inkább kést döfött volna a saját fülébe, hogy elnémuljon az iszonyat. Többé nem
főpapnő, szentségét vesztette. Még ha túl is élné, senki sem fizet érte váltságdíjat.
Az üvöltés egyre hangosabb lett. Anahita kislány volt még, amikor
megismerte. Espadonnal hárman játszottak. A lány kölcsönkérte Coral babáit.
Szívesen odaadta neki, ő sosem nyúlt hozzájuk. Elkényeztetett, naiv kis korcs.
Gyenge. Bele fog őrülni. Coral szúrást érzett a mellkasában, mintha csak oda
döfte volna a tűt. Istennő, Anya, kegyelmezz! Ne hagyd, hogy túlélje!
Anahita úgy visított, mintha élve tépnék szét. A homokdémonok egymást
biztatták, fütyültek, verekedtek a sorra kerülésért. A sikolyoknál talán csak az
volt rosszabb, amikor elhaltak. Csak a barbárok hörgése és az élcelődés maradt,
meg a halk zokogás, amikor a férfiak elcsendesedtek arra az időre, amíg az egyik
lefordult a testről, hogy helyét átadja valaki másnak.
– Él még? – kérdezte sokára az egyik harcos.
– Kit érdekel? Még meleg – röhögött válaszul az egyik társa. – Mi van,
finnyás vagy? Akkor engedj előre!
– Úgy van – harsogták a többiek. – Ne tartsd fel a sort!
– Ez már úgyis teljesen szétrepedt. Azt szeretem, ha szűk – védte magát a
barbár, amivel újra kivívta a társaság helyeslő kacaját.
Még hosszú percekbe telt, mire a homokdémonok megunták a lány kínzását.
Coral hallotta, amint felosztják a területet egymás között, hogy aztán
elinduljanak átkutatni a holtak zsebeit. Az értékeken marakodni kezdtek, míg a
meggörbült kardok csengve hulltak a nekik szánt kupacba. Néha nedves
puffanás, vagy épp reccse- nés hallatszott – a zajok alapján a homokdémonok
egyszerű módszerrel döntötték el, valóban hulla fekszik-e előttük. Coral rettegve
várta, hogy rátaláljanak.
Még mindig a keze ügyében volt a tű, talán még maradt rajta némi méreg.
Próbálta kinyújtani az ujjait, hátha kitapinthatja, de a szer még mindig a vérében
keringett. Mi lesz, ha rátalálnak és észreveszik, hogy él? Talán csak megölik. De
ha meg akarják kínozni, ha játszadozni akarnak vele... Coral gyomra görcsbe
rándult. Azonnal rájönnek, hogy nő vagyok. Szinte újra hallotta Anahita sikolyait
és a barbárok röhögését. „Azt szeretem, ha szűk.” Nem, nem, nem!Egy undorító,
lucskos hang jelezte, amint a Coralon fekvő tetemet felhasította az egyik
homokdémon. Forró mocsok ömlött a nőre, olyan bűzös, akár a ruhafehérítő
mesterek húgytároló medencéi. Visszatartotta a lélegzetét, részint a
gyomorforgató szag miatt, részint remélve, hogy a barbár nem veszi észre, hogy
él. Mégis, szinte hálás volt, amikor a testet legördítették róla. Aztán a
homokdémon a gyomrába taposott.
 Coralnak nem volt ereje ahhoz, hogy felüvöltsön, de árulkodón felnyögött.
Biztosra vette, hogy mindennek vége. Istennő, kérlek! Reménykedett, hogy a
darabolást legalább a fejével kezdjék. De úgy tűnt, a harcost túlságosan
lefoglalja Coral kifosztása. Keze durván matatott a combjánál, kis ideig megállt,
amikor rátalált a titkos zsebre. Morogva hajította félre a dobócsillagokat, majd
tenyere újra megindult felfelé, undorító, csiklandós érzést hagyva maga után
Coral bőrén. Ujjai közeledtek a páncél alatt gyolcskötéssel leszorított mellekhez.
Coral tüdeje feszült, de még ekkor sem vett levegőt. Egyetlen sóhaj elég,
akkora szerencséje nem lehet, hogy a barbár ne vegye észre. Ha tudja, ebben a
pillanatban még a szíve dübörgését is elhallgattatta volna.
A homokdémon megkocogtatta a páncélt, de elégedetlen lehetett a
zsákmánnyal, mert nem feszegette le a nő testéről. Még egyszer átkutatta a
zsebeket, aztán hasba és fejbe rúgta Coralt. Pár pillanatot várt, de mivel
elképzelhetetlen volt számára, hogy bárki mozdulatlanul tűrje a verést, hamar
továbbállt.
Coral nem is maradt volna mozdulatlan, ha tagjait nem bénítja le a méreg. A
fájdalmat is tompította némiképp, de messze nem eléggé. Ha tudott volna, üvölt,
magzattá görnyed, és kínjában végighempereg a homokon, de persze nem tudott.
Csak a lüktető fájdalom maradt neki, néma sikolyok, és pár csepp árulkodó
könny a szeme sarkában.

Espadon fel-alá járkált a barlang tágas üregében. Minden járathoz őröket

állított. Már csak Gaviota és a vele tartó matrózcsapat hiányzott.
Szüksége volt navigátorra, de túl korán rájuk találtak a triticumi őrök. Nincs
idő. Mi történhetett odafenn? Egy tűnő pillanatra elfogta a kétség – talán a terv
meghiúsult, valaki elárulta őket, vagy a katonák voltak többen, mint Vitis hitte.
De aztán megnyugtatta magát. Minden rendben lesz, az Istennő vele van. Semmi
sem állhat az útjába, amíg a hite töretlen.
– Razza! – kiáltott fel, amikor meglátta az érkezőket. – Hol van Gaviota?
A pap komor arccal csóválta fejét, és már épp nagy levegőt vett, hogy
belekezdjen a válaszba, amikor Espadon figyelmét elterelte a felbukkanó Kame.
 – Kapitány – biccentett az ifjú, miközben a falfestményeket szemlélte.
– Kame! De jó újra látni! – veregette vállon Espadon. – De hogyan...?
– Odafenn a cséplőgép felrobbant. Salix halott. Sok katona megsérült. Eleve
tudtak a felkelésről. Azt hiszik, Salix tervelte ki Vitisszel. Nem hiszem, hogy a
hajót sokan őriznék – jelentette Kame szárazon, miközben a kapitány arca
helyett még mindig a képekre meredt.
Espadon meglepődött a viselkedésén, de inkább nem firtatta a dolgot. A fiú
valószínűleg még sosem látott csatát, nem csoda, hogy megviseli.
– Uram, Gaviotát hordágyon kell hozni, ezért nagyon lassan haladnak – lépett
Espadon elé Razza. – Ráadásul a katonák is ellepték a járatokat. Erősítést
kérnek!
Espadon biccentett, majd végigmérte legénységét. Húsz férfi támaszkodott a
barlang falának, feszülten fülelve minden kard- csörrenésre. Túl kevesen vannak
ahhoz, hogy sokáig kitartsanak, ha a triticumi katonák végre kiismerik magukat
a barlang útvesztőiben. Ráadásul Kame szerint a robbantás miatt a kikötőből
tényleg kivonták a csapatokat. Ennél jobb esélyünk sosem lesz. Espadon döntött.
– Egy igazhitű lelket sem hagyunk hátra! Önkénteseket kérek, akik segítenek
Gaviotáéknak. Négy, vívásban járatos férfi megfelel. Addig a többiekkel
előremegyünk, és elfoglaljuk a hajót.
A matrózok tanácstalanul ácsorogtak, mindegyikük kerülte Espadon
tekintetét. A kijárat felé katonák és halál, a barlangokban szintúgy – a legtöbben
inkább a többség erejében bíztak, semmint elszakadjanak a csapattól. Mégsem
szólalt fel senki, hogy bízzák a sorsra Gaviotát. Kimondatlan törvény élt a
kikötők fiai között, hatalmasabb nemeseknél és országoknál: ha nem mented ki a
fuldoklót a vízből, másnap a tengerbe vetnek.
Végül az öreg Mokarran remegő kézzel előkaparta zsebéből a halszálkákat.
– A négy legrövidebb. Kame tartja a köteget, mert ő úgysem húzhat, sérült a
karja.
A matrózok nem tiltakoztak, némán felsorakoztak a sorshúzáshoz.
– Én ugyan nem fogom az átkozott halálpálcáitokat! – fakadt ki Kame.
Mindenki megütközve bámult rá.
– Mi ütött beléd? – kiáltott rá Espadon. – Mióta beléptél a barlangba, rád sem
ismerek!
– Hagyj békén! Mindenki! Ha bolond gyerekjátékokkal akarjátok eldönteni a
jövőtöket, nem érdekel, de én nem veszek részt benne.
– Majd én tartom a szálkákat – sóhajtott Espadon.
– Tengerek úrnője, halld meg könyörgésünk! – lépett a kapitány elé Razza.
Tenyerét a köteg fölé tartotta, úgy imádkozott. – Áldásod kérjük a szálkákra,
hogy tolmácsolják akaratodat. Vezesd a kezünket, miképpen a lelkünket is
kíséred a bölcsőtől a lángoló csónakig. Mert te vagy a mi Igaz Anyánk, s a mi
vérünk a tenger vizéből való, ahová majdan visszatérünk!
– Mert te vagy a mi Igaz Anyánk, s a mi vérünk a tenger vizéből való, ahová
majdan visszatérünk – ismételték meg a matrózok.
Még sosem fájtak ennyire a hagyományos szavak – mindenki tudta, hogy akit
a barlangban ér a halál, azok holttestét aligha fogják a tengerbe vetni. Szellemük
csapdába kerül a föld alatt, ahová még az éltető eső sem érhet el, hogy ott
bolyongjon, anyátlanul és vakon, amíg el nem jön a vég órája, amikor a világ
vizei megemelkednek, és elnyelik az összes szigetet.
Mindenki egyszerre nyitotta ki a tenyerét, hogy a többiek is jól lássák a benne
heverő szálkát. Akiknek rövid jutott, sápadtan tűrték sorsukat. A többiek vállon
veregették őket, biztató szavakat súgtak nekik, majd Espadonnal az élen
elindultak a kikötő felé.

Alacciának hiányzott a torony csúcsának magánya. Amikor Anahita volt a

főpapnő, akkor is fel-felszökött ide – végül is, ő is volt az Istennő szolgálatában,
kevéssé érezte szentségtörésnek, ha néha visszatér a vaskorlátos erkélyre. Nem
mintha bárki őrizte volna ezt az – elvileg – szent helyet. Ma azonban nem
kikapcsolódni jött fel. Végignézett a torony alatti téren, ahonnan már
elszállították a halottakat. Tekintete továbbhaladt, át a Városkapun, végig a
völgyön, majd megállapodott a szent kert medencéin. Az egyházi udvarral
ellentétben a máskor csillogó fémlapokat senki sem tisztította meg.
Öreges léptek csosszantak mögötte, egy savanykás, de ismerős illat kúszott
Alaccia orrába.
– Olcsóhal? – könyökölt mellé Stratus.
– Mit akarsz tőlem, Partramosott? – mosolyodott el szomorúan Alaccia.
 – Csak nézelődni jöttem. Nem tudtam, hogy itt leszel – mondta lágyan
Stratus. Őszintének tűnt. Sok éve először.
– Nos, a látvány valóban túl véres az ízlésemnek.
Az öreg pap felhorkant, félig nevetve, félig haragosan.
– Mindketten tudjuk, hogy ennél nagyobb mészárlásban is benne volt
már a kezed.
– De sosem élveztem, Partramosott. Egyetlen pillanatra sem.
– Ezt sem én okoztam – bökött Stratus a sötétlő medencék felé. -A te
üdvöskéd szervezte meg az Ellenállást.
– Coral elfordult tőlem – vallotta be Alaccia. – Egy belső háború csak
gyengíti Meridiát. Csodálkozom, hogy nem örülsz neki.
– Szóval a lányod visszautasított? Érdekes. Napról napra jobban hasonlít
rád.
– Coral nem a lányom.
– Dehogynem. Sokkal inkább, mint azok a novíciák, akiket annak nevezel.
Hosszan hallgattak. A nap lassan elbújt a sivatag dűnéi mögé, melege már
nem segített a tenger felől fújó hideg szél ellen.
– Vajon lány lett volna vagy fiú? – húzódott közelebb az asszonyhoz Stratus.
Alaccia tudta, hogy nem mozdulhat. Egyetlen apró rezdülés, egy elnyújtott
pislogás, és Stratus máris kitalálja, mit érez. Nem lehet gyenge. Tekintetét az
utolsó napsugáron tartotta, és próbált kizárólag a légzésére figyelni – nagy korty
levegő, lassan kifúj, aztán újra... Nem sírhat, neki már rég nincsenek könnyei.
De az emlékek ellen nem tehetett semmit. Szájában újra érezte a keserű
mérget, a nyálkás-ragacsos undort, ahogy lecsúszott a torkán, aztán az egész
testét görcsbe rántó fájdalmat. Ő meg akarta tartani, két hónapon át álmodott,
hogy minden rendben lesz, kimenekíti a zárdából valahogyan, megszökik,
minden jó lesz... Két hónapi önámítás után észhez tért. Egy olcsóhalnak nincs
jövője. Egy partramosott fattyának még kevésbé. Hiába feküdt be a
legbefolyásosabb tanácsnok ágyába, hogy más apát hazudhasson a magzatnak,
csupán annyit ért el, hogy ingyen kapta az elhajtó főzetet.
Stratusnak nem lett volna szabad megtudnia. Talán minden jobb lenne úgy.
Talán...
– Miért lettél főpapnő? – kérdezte Stratus egyszerűen, kertelés nélkül.
– Mert ez vagyok én – szegte fel állát Alaccia. Büszke volt magára:
olcsóhalként adták el az egyháznak, és ő az élére verekedte fel magát. De aztán
újra erőt vett rajta a keserűség. – És azért, hogy legyen hatalmam megállítani
téged – tette hozzá, immár Stratus szemébe nézve.
A pap elnevette magát.
– Kislányként is pont ilyen konok voltál.
Alaccia válaszképp csak elhúzódott pár lépésnyire.
– Mikor érkezik meg Ramal és Anahita? – szegezte a kérdést Stratusnak.
– Tehát nem hitted el, hogy ott vesztek a csatában? Ó persze, akkor nem itt
rostokolnék. Jogos. Legkésőbb hajnalra itt lesznek. Az embereim már a
kikötőben várakoznak.
– Helyes. Akkor intézkedem, hogy holnap elvégezhessük Walrus
gyászszertartását. Mindannyiunk érdeke, hogy mielőbb új uralkodót
koronázhassunk.
– Walrus... A férjed.
Alaccia elfintorodott. Néha olyan gyerekes tud lenni. Még mindig.
– Igen, az előző király. Van ellenvetésed?
– Nincs.
Ismét hallgattak. A tengeri szél párát hozott, a vasrudakon vörösen csillogtak
a vízcseppek az alkonyi fényben.
– Olcsóhal, hideg van. Újra beteg leszel.
– Ne reménykedj – morogta Alaccia.
A következő pillanatban köpeny borult a vállára. Hallotta, ahogyan Stratus
elcsoszog. Alaccia még várt két-három lélegzetvételnyi időt, mielőtt összehúzta
magán a szürke prémet. Meleg volt, és pont olyan illatú, mint a fiú, aki
gyerekkorában átölelte, ha rosszat álmodott. A fiú, aki minden alkonyaikor
bámulta a tengert, és kezét a szívére téve megfogadta, hogy felégeti az egész
világot.
– Nem fogom hagyni – jelentette ki magának fennhangon Alaccia.

Espadon nagy levegőt vett, lemerült a víz alá, úgy úszott a hajó felé. Amint
odaért a tathoz, szájába vette hosszú matrózkését, és mászni kezdett. Nem kellett
tapogatóznia, keze magától rátalált a kiugró faragványokra, egyenetlenségekre –
minden egyes deszkát ismert, minden kötelet és csavart a barátjaként üdvözölt.
Ez csakis az ő hajója volt, nem a királyé, nem is valami triticumi hájpacnié.
Óvatosan felhúzódzkodott a szélen, és kilesett. Egy pár csizmás lábat
pillantott meg. Közelebb oldalazott hozzá, majd izmait megfeszítve lendületet
vett, és átugrott a korláton. Amint megvetette lábát a fedélzeten, rögtön elkapta a
meglepett katonát. Az őr felkiáltott fájdalmában, vére forró patakként ömlött
Espadon kezére. A jajszóra, akár egy jelre, a többi meridiai matróz is előugrott a
korlát mögül, majd harci kiáltással rontottak az ellenségre. A döbbenettől bénult
katonákat könnyen levágták. Nem gyűjtöttek foglyokat, és azt sem kockáztatták,
hogy bárki elmeneküljön.
Már kezükben érezték a győzelmet, amikor az ellenség előtört a hajó
gyomrából. A triticumiak létszámfölényben voltak, kezükben kard és lándzsa
csillogott. Espadon nem esett kétségbe, egy kézjellel felparancsolta embereit a
hajókötélzetre. Nincs olyan szárazföldi patkány, aki legyőzhet egy csapat királyi
matrózt a fedélzeten. A katonák hiába forgolódtak, próbáltak lándzsával utánuk
döfni, a meridiaiak egy szempillantás alatt arrébb lendültek, és máris a
következő ellenfelükre rontottak. Gyakorlottan védték egymást, míg
valamelyikük a fedélzeten hadakozott, a többiek a magasból vetették magukat a
triticumiakra.
Espadon szemével az ellenség tisztjét kereste. Nem kellett sokáig kutatnia –
ugyan a vezér egyenruhája semmiben sem különbözött a többi triticumiétól,
tartása fenséget és magabiztosságot sugallt. Mozdulatlanul állt, figyelte a
köteleken ugráló matrózokat, próbálta kiismerni a mozgásukat. Két lándzsás
őrködött mellette.
Espadon intett a közelben lévő matrózainak, akik rögtön a lándzsásokra
támadtak. Eközben Espadon csendben a tiszt mögé került, majd felemelte tőrét,
hogy elvágja a férfi torkát. Alábecsülte a triticumit, és ez majdnem végzetes
hibának bizonyult. Ha nem ugrik hátra elég fürgén, a vezér kardja felnyitja a
hasát, talán még a beleit is szétvágja. Az oldalát így is súrolta a penge – a
kapitány összeszorította fogát, hogy ne üvöltsön fel fájdalmában. Erősebb nálam
– hasított Espadonba a felismerés. – Ha egyedül párbajoznánk, halott lennék.
De nem volt egyedül. A matrózok már végeztek a két lándzsással, a többi
meridiai kezében is ellenségtől rabolt kard csillogott.
 A triticumi vezér még utoljára Espadon felé lépett, de már nem ért oda hozzá,
hogy lesújtson. Arccal a hajódeszkákra zuhant, tarkójából lándzsahegy állt ki.
Espadon végignézett ziháló, de nevető legénységén. Egy embert sem
vesztettek, bár mindenki szerzett egy-két vágást. Kame és Razza is a fedélzetre
merészkedett, a pap azonnal a kabinokba rohant, hogy orvosi ládát keressen.
Kötszerrel meg némi alkohollal tért vissza, és rögtön Espadonhoz lépett.
– Hagyj! Előbb nézd meg a többieket.
– Eszemben sincs – húzta ki magát a pap. – Láttam azt a kardcsapást,
csodálkozom, hogy még egyben vagy.
– Mondom, hogy semmiség – morgolódott a kapitány, de Razza nem törődött
vele. Elhúzta az útból az ing foszlányait, és a seb fölé hajolt.
– Ez meg mi? – kiáltott fel.
Espadon már el is felejtette a felsőtestére szíjazott csomagot, Lilia
búcsúajándékát. Eddig nem bontotta ki, de úgy sejtette, valami ruhaféle lehet
benne – rugalmas volt, ugyanakkor erős. A kapitány levette az ingét, majd
megvizsgálta a barna papírba bugyolált szövetet. A penge hosszan felhasította az
anyagot, a szakadás mentén vérfolt terjeszkedett.
– Hát nem éppen láncing – csóválta fejét Razza -, de úgy tűnik, így is
megóvott. Tiszta vágás, nem túl mély.
– Akkor ne velem foglalkozz, mondtam, nézd meg a többieket! – hajtotta el
Espadon. Egyedül akart lenni.
Lesétált a dokkra, és egy csónakból a víz fölé hajolt. Letépte a papírt Lilia
ajándékáról, majd a tengerbe merítette a nehéz vásznat. Friss vér szabadult ki a
fonalak közül, szétterült, akár a tűzből felszálló füst, majd végleg elmosták a
hullámok. A zászló kibomlott, mintha csak szélben lengedezne. Lilia a mélykék
alapra ezüstfonállal hímezte fel a saját farkába harapó Tengerkígyót. Espadon
megbűvölten nézte az ősi jelet, Meridia egyetlen igazi címerét, amit csak az
egyház használhatott.
– Vérem a tenger vizéből való... – suttogta Espadon.
Lilla hisz bennem. Hiszi, hogy én vagyok a Bajnok, és nem csak a tengeré,
hanem az Életanyáé, minden föld és víz úrnőjéé. Küldetésem van, a népem élete
múlik a sikeremen.
Aggódón fordult a barlang kijárata felé. Senkit sem látott. A matrózok késtek.
Minden egyes szívdobbanással nőtt benne a nyugtalanság. Nem fognak jönni.
Végük van, és amíg mi itt várunk... Most miénk a hajó, és szabad a tenger. Tett
egy bizonytalan lépést a vitorlás felé. Megtorpant, megmarkolta a zászló nedves
szövetét.
Egy hívő lelket sem hagyunk hátra. Minden rendben lesz, velünk az Istennő.
Lassan sétált a hajó felé, közben hátra-hátratekintett. Ha utolérnek minket a
triticumi katonák... Nem, még van idő. Maró fájdalmat érzett a sebénél, amikor
felment a tat lépcsőjén. A kormányra támaszkodva várt, fülelt.
Kezében morzsolgatta a zászlót, ujjaival végigsimított az aprólékos hímzésen.
Eszébe jutott Lilia arca, amikor elbúcsúztak a barlangban. Sírt. Miattam.
A kapitány képzeletében megjelent a kép, amint Lilia térdelve zokog a kikötő
szálkás deszkáin, egy merev, hideg test mellett. Az ő teste mellett. Espadon
megrázta magát, számolta a másodperceket. Még két szívdobbanás, és nem bírta
tovább, felkiáltott:
– Horgonyt fel! Kifutunk.
A legénység meglepetten nézett rá, de aztán hamar felocsúdtak, és mindenki
ment a dolgára. Csak Kame rohant a tatra.
– De uram, Gaviotáék még...
– Már nem jönnek.
– Alig telt el egy óra, mióta szétváltunk! Csak egy...
-Nem... – Espadon torka kiszáradt. Köhögött párat, aztán az ifjú szemébe
nézett. – Nem kockáztathatjuk a küldetést.
– Mindjárt jönni fognak, érzem.
– Ne feleselj, matróz!
-De...
– Helyedre, vagy az Istennőre mondom, kiköttetlek a főárbóchoz! – ordított rá
Espadon. Idegei pattanásig feszültek, úgy érezte, ha nem húzódhat vissza
hamarosan a kabinja magányába, megöl valakit.
A hajó lassan siklott a hullámokon, békés szellő sodorta a nyílt víz felé. A
kapitány már épp elindult, hogy végre eltűnjön a fedélzetről, amikor Kame
felkiáltott:
– Látom őket!
A dokkon három fekete pont mozgott. Mintha integettek volna. Ketten a vízbe
vetették magukat.
– Nem tudhatod biztosan, hogy ők azok – hebegte Espadon. – És csak hárman
vannak. Gaviotával együtt heten kellene...
– Segítenünk kell nekik! A csónakot, gyorsan! – rohant Kame a kötelekhez,
mire a többi matróz is munkához látott.
– Állj! – kiáltott rájuk a kapitány. – Túl késő.
A legénység meredten bámulta a partot. Végtelen hosszúnak tűnt a perc, mire
a kikötőt ellepték a katonák. A vitorlás után úszó matrózokra nyílzápor zúdult.
– Segíthettünk volna – morogta Kame, de nem haragtól magabiztosan, hanem
fejét szomorúan lehajtva.
– Ők legalább elértek a tengerig – veregette vállon a barátját Razza. – A
lelkűk már az Anyánál van.
Espadonnak elege lett az egészből. A matrózok fürkésző tekintetével mit sem
törődve bevonult a kapitányi kabinba, és elreteszelte az ajtót.

Eel a távolba révedve figyelte a hullámokat. Már közeljártak a városhoz, a

levegő ízéből érezte – műhelyek füstje és gyapjúfesték aromája keveredett a sós
párával. És persze a démonporé, ami a fedélközben pihent hordókban és
zsákokban.
A csempész élvezettel gondolt vissza a reggelre, amikor hárman, Anahita, az
elöljáró meg ő tárgyaltak a hírekről: Walrust megölték a meridiai felkelők,
kizárt, hogy ők ne lennének célpontok. így nem indulhatnak a főkaravánnal a
Vastoronyhoz.
– A kaput őrizni fogják – aggódott Anahita. – Ha elfoglalják a
lövészállásokat, nincs az a barbár horda, ami be tudna törni a szent udvarba.
– Erre azért ne tedd a nyakadat – morogta Ramal, miközben fáradhatatlanul
simogatta rövid szakállát. – De nem akarok nyílt támadást, túl kockázatos.
A párocska gondolataiba merülve hallgatott, míg Eel unalmában fütyörészett.
Végül nem bírta tovább:
– Na, mikor jön már az a rész, amikor könyörögsz nekem, hogy vigyelek be
Meridiába? – Egy szem datolyát dobott Ramal felé, hogy kizökkentse a
tűnődésből. Az elöljáró reflexből elkapta, majd bambán elrágcsálta. Eel
kiröhögte. – Csempész vagyok, ha elfelejtetted volna.
 – Hallgatlak – biccentett Ramal.
Eel elfintorodott. Ennyit a megbecsülésről.
– Délre van egy csapat remek gazember, akik történetesen tartoznak nekem.
Hajóval megyünk Meridiába.
– Délre? Vagy inkább délnyugatra? – kérdezett vissza Ramal, miközben
gyanakvón összevonta szemöldökét.
Eel nagyot sóhajtott.
– Igen, elég közel a salétrombányáidhoz. És igen, hónapok óta próbálok oda
embereket küldeni. De nem, eddig még nem sikerült belopóznia senkinek.
– Helyes. A terv is tetszik. – Ramal végre méltóztatott elmosolyodni.
Mindenki egyetértett, hogy a legjobb, ha minél kevesebben tudnak a dologról,
így hát megegyeztek, hogy a nászéjszakát használják ki ahhoz, hogy az ifjú párt
hasonmásokra cseréljék – akkor még az őröknek sem illik megzavarni őket.
Ramal elég idegesnek tűnt, hogy maga helyett kell veszélybe küldenie valakit.
Eel nem értette, mi baja – ez volt az egyetlen megoldás, a barbár személyi
testőre pedig láthatóan óriási megtiszteltetésnek vette, hogy kockára teheti a
saját meg a felesége életét az uralkodóért. Mindenki nyer, mindenki boldog. Ilyen
a jó üzlet.
Eel a tengert bámulva eltűnődött, vajon a párocska elmetszette-e már egymás
torkát a hajófenékben. Eldöntötte, hogy rájuk néz, így hát lebaktatott a lépcsőn.
Épp a kilincsre tette a kezét, amikor Anahita hangját hallotta.
– Élsz még?
– El kell keserítselek, elég makacs vagyok ahhoz, hogy ne haljak meg ilyen
könnyen – nyögte Ramal.
Eel az ajtónak vetette a hátát. Ritka, hogy ezek ketten csevegjenek, kíváncsi
volt, mi lesz a dologból.
– Gondolnád, hogy kölyökkoromban hajóskapitány akartam lenni? –
kuncogott az elöljáró. – Akkor még mit sem tudtam arról, mire vállalkoznék.
– Nem tudom, mi bajod, egy teve háta ennél sokkal jobban hullámzik –
gúnyolódott a lány.
– De csak a háta, nem pedig az egész világ...
Eel az öklébe harapott, nehogy a beszélgetők meghallják a nevetését.
– Egy férfi ne panaszkodjon!
– Nem panaszkodom, te kérdezted, hogy vagyok.
 – Csapnivaló kapitány lennél. Nyoma sincs benned nemességnek.
– Hát, hogy pontosítsak, valójában kalózkodni vágytam.
Eel elmosolyodott. Eszerint nem véletlenül értik meg egymást annyira a
sivatagival.
– Erkölcstelen – morgott Anahita.
– Dehogy! Én jó kalóz akartam lenni, olyan, aki csak a gazdagoktól rabol,
aztán a zsákmányt szétosztja a szegény falvakban.
– Vagyis aki a meridiai hajókat fosztogatja a barbárok számára.
– Ne forgasd ki a szavaimat! Ez csak egy kölyök vágya volt, aki
képeskönyvben bámulta a titokzatos tengert. – Ramal hangja erőtlennek hangzott
a rosszulléttől, de Eel úgy érezte, nem csak amiatt. Mintha az elöljáró szomorú
lett volna. – Te mi akartál lenni kislányként?
– Meridiában egy hölgy a templom leányai közé állhat, vagy hozzámehet egy
nemes úrhoz. Bármi egyéb után vágyakozni felesleges, úgysem teljesülhet –
közölte élesen Anahita.
– Nem épp azért izgalmasak az álmok, mert elérhetetlennek tűnnek? – Az
elöljáró nem tágított. Eel csodálta a kitartását. Ennyit egy nő sem ér meg.
– Akkor én ezért nem álmodom – utasította el Anahita. A csempész szinte
látta maga előtt, amint durcásan összefonja karjait.
– Hazudsz – mondta végtelen nyugalommal Ramal.
– Kikérem magamnak ezt a...!
– Nem kell elárulnod, ha nem akarod. De sose hazudj nekem, úgyis
észreveszem.
Csend lett, csak a hajógerendák nyikorogtak. Eel fejcsóválva fordult meg,
hogy benyisson. Hiába az összezártság, kettejük közt nem dőlnek le a falak
olyan könnyen.
– Kereskedő – motyogta Anahita.
Eel újra mozdulatlanná merevedett.
– Hogy mondtad? – csodálkozott Ramal.
– Kereskedő akartam lenni. Kezembe venni a finom gyapjút, és ránézésre
megmondani, milyen minőségű kékkagylóval festették. Megkeresni az
embereknek az éppen hozzájuk illő, még megfizethető árut. Beszélgetni
alkuszokkal, nemesurakkal, földművesekkel, mindenkivel. És elutazni, ha
lehet... Csak egy kicsit. Legalább Szarvasszigetre.
 Újra elhallgattak, de most már nem érződött az a pattogó feszültség.
– És a pénzérmére harapva megállapítani, hogy hamis-e? – nevetett Ramal.
– Főleg ha egy kalózzal üzletelek! – vágott vissza a lány, és Eel hitte, hogy
mosolyog. Aztán újra szomorkássá változott a hangja. – Mivel Espadon nem ért
az üzlethez, sokáig úgy hittem, a feleségeként majd én lehetek a Repülőhal
családi kereskedelmének intézője.
– Sajnálom. – Ramal megköszörülte a torkát.
Visszatért a kényelmetlen csend.
Eel a legszélesebb vigyorát öltötte magára, úgy tépte fel az ajtót.
– Én vadászkutya akartam lenni! – kiáltotta köszönés helyett.
A démonporos zsákokon ücsörgő pár döbbenten bámult a csempészre.
– Kutya? – suttogta Anahita.
– Azám, kicsi lány. Tudod, minél több ember sorsát ismered, annál inkább
rájössz, az állatoknak könnyebb. Azok a nemesi ebek jobb párnákon alhatnak, és
több színhúst esznek, mint én valaha!
Anahita napok óta először végre elnevette magát. Eel elégedetten bólintott,
aztán Ramalhoz fordult:
– Gyere ki velem a tatra, beszélnünk kell.
Az elöljáró úriasan biccentett a felesége felé, aztán a csempész társaságában
kilépett a kis hajóerkélyre.
– Mit akarsz, amit ott nem mondhattál el? – kérdezte.
– Olyat semmit. Gondoltam, jót tenne neked a friss levegő.
Ramalnak nem kellett kétszer mondani, méltóságát elvetve áthajolt a
korláton. Eel csodálkozott, hogy eddig kibírta. Na persze, úriember nem okád
hölgytársaságban.

Kame morcosan nézte a távolodó füstoszlopot – már csupán ennyi látszott

Triticumból. A matrózok egy ideig gyászolták társaikat, aztán hamar helyreállt a
rend: a kötelek csomóit meg kellett szorítani, a fát újralakkozni, felmérni, mi
hiányzik a raktárból... Dolgozó ember már csak így sirat: munkába temeti
bánatát. Az ifjú is jobban érezte volna magát, ha segíthet valamiben, de törött
karja megakadályozta, hogy bármi érdemlegeset tehessen. Jobb híján a padlót
súrolta, vagy épp a szelet és a hullámok mintázatát ellenőrizte.
Espadont tegnap óta nem látták.
Kame remélte, hogy legalább némi bűntudata van, amiért nem csak
cserbenhagyta a társaikat, de ráadásul ő maga bíztatta őket, hogy önkéntesként
segítsenek Gaviotának. „Egy hívő lelket sem hagyunk hátra." Senkit, mi? –
dohogott magában Kame. Visszaemlékezett, milyen izgatottan várta, hogy
Espadon hajójára lépjen. Meridia hőse, a kalózvadász, tökéletes nemes... Élőben
mennyire más. Túlbuzgó, gyáva és felfuvalkodott. Nem érdemli meg a
szolgálatunkat.
Triticumban mindenkit elfogtak, a matrózokkal úgy bántak, akár az
állatokkal, és életük végéig dolgozniuk kellett volna éhbérért – miközben
Espadon puha ágyban hált, ki tudja, kivel. Salix mesélt arról, hogy a lánya
milyen bizalmasan viselkedik a kapitánnyal. És amikor Kame összefutott
Liliával, a butuska szépség tekintete mindent elárult. Tisztesség, bátorság, hűség.
Ha legalább egy a szívéből fakadna és nem csak a képmutatásából, talán újra
tudnék hinni benne – fintorodott el Kame.
Már épp indult volna, hogy valami tennivaló után nézzen a hajókonyhán,
amikor feltárult a kapitányi kabin ajtaja. Espadon mellett Razza lépett elő. Kame
még sosem látta őt ilyen sápadtnak.
– Gyertek, imádkozzunk az eltávozottak lelkéért! – hívta össze a legénységet.
Mindenki odagyűlt, várták már, hogy időt szakíthassanak a búcsúztatásra.
Csendben mormolták el Razza után az imát, csak Espadon csizmájának
toporgását lehetett hallani, ahogy idegesen folyvást egyik lábáról a másikra állt.
Kaménak nem kellett azon töprengenie, hogy mi aggasztja – alig fejezte be
Razza a búcsúztató imát, a kapitány máris felkiáltott:
– Helyes, hogy megemlékeztünk társainkról, de ne bánkódjatok! Az Istennő
mártírjai voltak ők, az elsők, akik a Bajnok küldetéséért adták életüket.
– Uram, biztos, hogy már most akarod... – szabadkozott a pap, de Espadon
leintette.
– Nincs miért várnunk.
– Nos – kezdett bele Razza idegesen dadogva -, mint azt már tudjátok,
küldetésünk fontos és szent. Fontosabb, mint az uralkodás, fontosabb még
Meridia vizeinek őrzésénél is. Ilyen feladatot az Istennő bizonyos, hogy senki
másra nem bízna, csak az ő Bajnokára.
Mindenki némán figyelt, a matrózok moccanni sem mertek.
– A hajón én vagyok az egyház képviselete, így a főpapnő nevében kérdezlek
Espadon a Repülőhal házából, ki vagy te teljes valódban? Ki vagy, ki magára
kívánja venni a Tengerkígyó jelét?
– Én vagyok a tenger, amely a szent kígyóban megtestesült, az újjáéledt
Meridián – válaszolta Espadon, és látszott, hogy tovább is mondaná, ha Razza
nem fakad ki:
– Uram, a szertartási szöveg nem ezt...
– Magam is el tudom mondani, amit kell – rivallt rá a kapitány. Megvárta,
míg Razza lehajtja fejét, csak utána kezdett a szónoklatába. – Én vagyok a
Bajnok, de nem csupán a Tengeristennőé, hanem az örök Anyáé, a föld, a víz és
minden élő úrnőjéé. Az Egy Istennő nevében szólok, az ő kezeként cselekszem,
dicsőségem az ő dicsősége, halálom az ő haragja. Fogadom, hogy akaratát
tiszteletben tartom, beteljesítem, és tolmácsolom híveinek. Fogadom, hogy
minden lélegzetem eztán hozzá szóló imává válik. Fogadom, hogy ellenségeit
legyőzöm. Megszerzem a Torony Szívét!
Razza remegve lépett elő, kezében festékes tégelyt tartott, de Espadon eltolta
a kezét.
– Arra sincs szükség.
Egy összetekert szövetet dobott Balen kezébe, majd ráparancsolt:
– Ez az új zászlónk. Mássz fel, és engedd ki!
– Igenis, uram – nyögte ijedten az öreg, majd megiramodott a főárbócra.
Odalent minden mozdulatát figyelték, mígnem a zászló kibomlott, és ahogy a
szél nekifeszült, előtűnt a mintája.
– Ez az egyház címere! Az Istennőre! – kiáltott fel meglepetten Razza.
Hamar észbe kapott, és megadón térdet hajtott Espadon előtt.
– Megengedem, hogy ünnepeljetek, az ellenség úgyis több bort hagyott a
fedélzeten a kelleténél – közölte a kapitány, majd visszavonult a kabinjába.
A matrózokat nem kellett kétszer biztatni, ha italról volt szó – a történtek után
szükségük is volt rá. Mindenki arról suttogott, hogy az imént Espadon
szentségtörést követett-e el vagy sem, csak Razza nem nyilatkozott.
Kame egy kupa borral letelepedett a hajóorrban. Nézte, ahogyan a vitorlás
kettéhasítja a hullámokat, és közben hallgatta az ismerős tengermorajt, amely
most mintha türelemre intette volna. Várj – suttogta a víz -, de légy résen!

Anahita hosszan nézett a lángoló máglyacsónak után.

A tengerben állt, sötétkék ruhája szinte eggyé vált a hullámokkal. Kedve lett
volna a víz alá merülni, hogy elbújhasson a bámészkodó tekintetek elől.
Tenyerébe egy kevés vizet merített, majd szertartásosan megmosakodott. A
tengeri temetés előnye – senki sem tudja, éppen könnytől nedves-e az arca.
Nem tudott gyászolni, itt nem. A háta mögött éneklő tömegben vajon hányan
vannak, akik részt vettek az apja meggyilkolásában? Hányan kívánják most is az
ő halálát? A karaván... Ramal azt mondta, úgy fogják védeni a hasonmását,
ahogyan vele tennék. Az a lány mégis halott, és őt senki sem búcsúztatja, testét
otthagyták a napon. Értem halt meg.
Anahita szorítást érzett a torkában. Meg fogom ölni őket. A gyász üres,
semmit sem ér vele. A harag, a bosszú legalább előreviszi. Meg fogja találni
azokat, akik ellene fordultak, és meggyilkolták Walrust. Akik elvették tőle a
lehetőséget, hogy kibéküljön az apjával. Könnyei égették az arcát. Nem akart
sírni.
Megfordult, hogy visszasétáljon a hordszékéhez. Már majdnem odaért,
amikor megtorpant. Espadon apja még mindig a kezében szorongatta az
elszenesedett végű husángot. Orka kapitány sem békülhetett ki Walrusszal,
mégis elfogadta a felkérést, hogy ő gyújtsa meg a halotti máglyát. Arccal az öböl
felé fordult, de vak szemét tengerkék kendő fedte, hogy ne látszódjanak a vörös
hegek.
– Köszönöm – fogta meg az öregember kezét Anahita. Ez talán nem volt épp
főpapnőhöz illő viselkedés, de nem érdekelte.
-Anahita? – biccentette oldalra fejét Orka, majd összevonta szemöldökét. –
Még ég? – kérdezte mogorván.
– Nem. Épp süllyedni kezdett.
– Alkonyodik?
– Igen.
– Jó, az jó.
 Az öreg kapitány egy pillanatra megszorította a lány kezét, aztán durván
ellökte magától.
– Most menj a férjedhez! – parancsolt rá.
Anahita lélegzete elakadt, mellkasában fájdalmas nyomást érzett.
– Én... – magyarázkodott volna, de Orka kapitány hátat fordított neki.
Könnyei marták Anahita szemét. Szapora léptekkel, kihúzott háttal menekült
hordszéke függönyei mögé, holott minden lépésnél érezte, hogy remeg a térde.
Lerogyott a párnákra, és csak akkor zokogott fel, amikor már biztosra vette,
hogy senki sem figyeli.
Alig várta, hogy bezárkózhasson a lakosztályába, azonban az ajtaja előtt egy
virágcsokor várta. Egy apró, kék virágokból és fehér rózsákból kötött, szárított
csokor.
Elmosolyodott, majd azonnal elindult felfelé a torony lépcsőjén. Kettesével
szedte az ismerős lépcsőfokokat, egyik kezével a szoknyáját tartotta, nehogy
elessen a kavargó ruha szegélyében.
– Szia, Eel – köszönt lihegve a csempésznek.
– Kicsi lány, úgy kipirultál, mint... – kezdett bele Eel, de elharapta a
mondatot.
Anahita csak legyintett.
– Tudom, mint az egyik szajhád párnatánc után. Minek kellett a toronyba
költöznie, a királynak ott a palota! Te érted ezt?
– Nagyon jól védhető hely – vont vállat a csempész.
Anahita a kilincsért nyúlt, de Eel megállította.
– Te tudod, mi baja? – kérdezte. Szokatlanul komor volt a tekintete.
– Baja?
– Tegnap üzenetet kapott. Én nem tudom, mi volt benne, de Ramal teljesen
megőrült miatta – vonta félre a csempész Anahitát. – A sivatagból jött a hírnök,
és vissza is tért oda, legalábbis csak ez magyarázhatja, miért nem találják az
embereim az egész átkozott városban. Azóta Ramal csak kétszer jött ki a
szobájából. Rászabadult a virágkertre. Először kiröhögtem, de látnod kellett
volna! Az az arc... Senkivel sem beszélt, csak annyit szólt az őröknek, hogy
menjenek a közeléből, vagy mindenkit letaszít a lépcsőn.
– Téged is elküldött?
– Engem nem olyan könnyű elüldözni – csóválta fejét Eel. – Na meg,
vigyáznom kell rá, hogy ne tévedjen ide egy szolga sem. Ramal nem az a fajta,
aki embereket hajigál, de most tényleg bolond.
Anahita megborzongott. Eszébe jutott az a nap, amikor az elöljáró sarokba
szorította Tilki házában. Soha többé nem akarta látni Ramalnak azt az arcát.
– És másodszor? Azt mondtad, kétszer jött ki.
– Igen, pár órája előjött a csokorral – mutatott Eel a virágokra, amelyeket
Anahita a kezében szorongatott. – Nyugodtabbnak látszott, vagyis... A fene se
tudja. Legalábbis nem volt dühös, csak olyan semmilyen, érted? Eltűnt az élet a
szeméből. Azt mondta, elmegy hozzád. Nem beszéltetek?
– Nem – ingatta fejét Anahita -, apám búcsúztatásán voltam. A csokrot a
szobám előtt hagyta. Nézd, még mindig nedves a ruhám! – emelte meg
szoknyáját, melynek szegélyéből tengervíz csepegett.
– Bemész hozzá?
Anahita hosszan bámulta a kékre festett ajtószárnyakat. Szíve a torkában
dobogott, de tudta, hogy végül meg kell tennie. Bólintott.
– Veled tartsak? – kérdezte Eel.
– Talán jobb, ha egyedül megyek.
– Ha szükség lesz rám, itt vagyok.
A kopogtatásra nem érkezett válasz. Anahita lenyomta a kilincset.
– Zárva.
– Azon segítünk – húzott elő egy tolvajkulcsot a csempész. Egy kis ideig
babrált a zárral, majd szélesre tárta a lány előtt az ajtót.
A fémfalakat sivatagi szőttesek takarták, a padlót gyapjú borította. Az ajtó
melletti kandallóban még parázslott a tűz, felette egy kifeszített zsinegen félig
száraz virágok illatoztak. A szoba nagy részét elhódították a könyvespolcok és a
csónak méretű íróasztal, a maradék helyen intarziás ágy terpeszkedett. Csak egy
kis asztalka fért még el, amely most darabokban hevert a padlón. A
gyümölcsöstál lerepült róla, a mézes datolya szanaszét gurult belőle. Az erkély
felől gyenge fuvallat szökött be, megzizegtette az elől hagyott papírtekercseket,
és felborzolta a szőrszálakat Anahita karján. Ramal az erkély vaskorlátján
támaszkodott, szögletes állával és horgas orrával egészen úgy festett a
félhomályban, akár egy kormorándémon. Anahita a mellkasára tette a kezét,
mintha azzal elcsitíthatná szíve dübörgését. Próbálj meg természetes lenni!
– Ez, gondolom, azt jelenti, hogy beszélni akarsz velem – könyökölt Ramal
mellé, miközben a csokorra mutatott. Ujjaival belekapaszkodott a korlátba.
– Nem akartalak zavarni apád búcsúztatása után.
– Neked is ott kellett volna lenned.
– Sajnálom. Én... Nem tudtam elmenni.
Ramal valóban borúsabbnak tűnt a szokottnál. Bozontos szemöldökét
összevonta, és az éjszakába meredt. A csillagokat felhők takarták, helyettük csak
a városban égő fáklyák pislákoltak a sötétben.
– Ramal, mit szerettél volna megbeszélni? – kérdezte Anahita a lehető
legkedvesebben.
A férfi váratlanul elnevette magát. Halk, keserű kacaj volt, csupán egy
halvány félmosoly maradt utána.
– Mi az? – bámult rá döbbenten Anahita.
– Tudod, utoljára az első találkozásunkkor hívtál a nevemen.
– Ez olyan nagy dolog?
– Nekem igen. A legtöbben elöljárónak szólítanak.
– És holnaptól Bajnok leszel.
– Én mindig csak Ramal leszek – rázta meg fejét a férfi. Egy darabig a
szakállával babrált, majd hadarva annyit kérdezett: – Megengeded, hogy Anának
hívjalak?
– Mi a gond az Anahitával?
– Semmi. – Ramal újra a szakállába túrt. – Megtaláltam az ősi nevét azoknak
a kis kék virágoknak. Legalábbis részben, mert a teljes név hosszabb, de...
Mindegy.
– Hogy hívták? – mosolygott rá a lány.
– Anagallis.
– Jól van, hívhatsz Anának. De feltételezem, nem azért kaptam a csokrot,
hogy ezt megkérdezhesd. Valami rossz történt, igaz?
Ramal újra elkomorodott, olyan erővel markolta a vaskorlátot, hogy göcsörtös
ujjai teljesen elfehéredtek.
– Anyámat elkapták a homokdémonok.
Anahitát gyomor ütésként érte a hír. Egy ideig fel sem fogta a szavak
értelmét, vagy még inkább, nem akarta felfogni őket.
– De jól van?
– Még él.
 – Hála az Istennőnek! – kiáltott fel Anahita. – Katonákat küldesz érte?
– Nem. Nem áldozhatok fel egy egész sereget, csak csapdába menetelnének.
Ezt anyám sem akarná.
– De hát...
– Az egész falut őriztettem, a legjobb embereim táboroztak ott, mindenáron
megvédték volna anyámat, de ő... Tudod, milyen, kijelentette, hogy érte ne
haljon meg senki. Elszökött. Kiszökött a faluból, és a homokdémonok kezére
adta magát. – Ramal szájából szökőárként zúdultak a szavak. – De azoknak az
átkozottaknak semmi sem elég. Túlerőben voltak. Fel... Felégették. Minden
házat, a családokat. Azt írták, hogy az anyám végignézte. Kikötözték, arccal a
telep felé, hogy lássa, ahogy hamuvá lesz „az áruló Faré követőinek fészke”.
Követelik, hogy menjek haza, mondjak le a rangomról, és vállaljam a vezetőjük
ítéletét. Ha itt maradok, amint magamra veszem a meridiai királyok jelét,
anyámat kivégzik. Ugyanúgy, ahogy régen a nagyapámat. Pontosan úgy.
Anahita mondani akart valamit, bármit, amivel megnyugtathatná Ramalt és
saját magát. De nem voltak szavak, a világ néma mintázatok kavalkádjává
változott. Anahitát egyre inkább átölelte a csend, míg végül már semmit sem
érzett, csak kiüresedést, Tilki hiányát. Egy ideig lehajtott fejjel állt, aztán
tekintetét Ramalra emelte. A férfi arcizmai merevek voltak, akár egy szoboré.
Anahita jól ismerte, mennyire fáj élő szoborrá válni.
Tétován az elöljáró kezéért nyúlt, gyengéden megszorította. Ez volt a legtöbb
vigasz, ami tellett tőle. Ramal összerezzent az érintésre, merevsége engedett
kissé. Ujjait a lányéba fonta, majd dacosan magasra szegte állát.
– Ana, megígéred, hogy segítesz nekem? Többé nem veszíthetek. Túl sokat
kockáztattam, túl sok mindent feláldoztam. Bármit meg kell tennem a sikerért,
érted? Nem veszíthetek.
– Persze, ígérem – bólogatott Ramal szemébe nézve Anahita.
Ebben a percben nem a barbár elöljárót látta benne, hanem Tilki gyászoló fiát.

Lassan megtelt a Vastorony nagyterme. Csak a leghatalmasabb családok

kaphattak széket, a többi nemes térdre ereszkedett, úgy várta, míg befejeződik
Stratus beszéde. Kintről behallatszott az udvarban és a szent kertben várakozók
zsivaja.
Ez volt az egyetlen templom, melynek falát nem díszítették freskók – mindent
úgy hagytak, ahogyan az ősök idejében is lehetett. A fémfalak tükörként
játszottak a tető alatti hosszúkás ablakokon beszökő fénysugarakkal, a vasrudak
és csövek szövevénye kupolát emelt a gyülekezet feje fölé. Oldalt kékre festett,
széles ajtók nyíltak, mindegyiken egy-egy tábla hirdette az ősök számjegyeivel,
hányadik király emléktárgyai és mellszobra rejlik benne. Néhol karokkal,
tekerőkkel és vaskos, fekete zsinegekkel teli szekrényfélék álltak a fal mellett. A
papok úgy tartották, hogy a szerkezetek befolyásolják a halászat sikerét, az
időjárást és az emberek jövőjét – épp ezért halállal lakolt bárki, aki hozzá mert
érni bármelyikhez. Most is lándzsás őrök vigyáztak, nehogy egy nemes túl közel
lépjen az ereklyékhez.
Anahita idegesen babrált a nyakában függő Tengerkígyó-medállal.
Tajtékfehér fátyolruhájában meztelennek érezte magát. Ramalt fürkészte, de a
férfi gondolatai nem ültek ki az arcára. Nem illett hozzá a mélykék kapitányi
kabát, sem a kövekkel kirakott, haszontalan díszkard, amelyet az övébe tűztek. A
lány nézte a durva vonású arcot, ami nem hasonlított egyetlen nemes úréra sem –
nem a víz hullámzó lágysága, hanem a sivatag érdes homokja csiszolta, a nap
heve cserzette. A megkövült tenger bajnoka volt.
Stratus elhallgatott, az áhítatos csendben visszhangzottak Anahita és Ramal
léptei, amikor a nép elé álltak.
– Ki vagy te, ki magára kívánja venni a Tengerkígyó jelét? – tette fel a
szertartás első kérdését Anahita.
– Vérem sós víz, lelkem a tengerből való, én vagyok a Bajnok. Hű szolgája a
Tengeristennőnek és uralkodója a hajók népének.
– Az ő nevében szólsz a nép előtt?
– Az Istennő nevében szólok, az ő kezeként cselekszem, dicsőségem az ő
dicsősége, halálom az ő haragja.
– Fogadod, hogy királyként csak az Istennő érdekét tartod szem előtt, amíg le
nem telik uralkodásod ideje?
– Fogadom, hogy akaratát tiszteletben tartom, tolmácsolom híveinek és
beteljesítem.
– Lelked az Anyáé?
– A tengerek felett őrködő asszonynak ugyanúgy fejet hajtok, akár a
sivatagmélyi szellemeknek.
A nemesek összesúgtak a szokatlan válaszra, de senki sem merte megzavarni
a ceremóniát.
– Mondd első királyi ígéretedet! – szólította fel az elöljárót Anahita, és
biztatóan rámosolygott.
– Fogadom, hogy békét teremtek. Újra elhozom Meridiának a víz és bőség
korát.
Anahita kék festékkel az elöljáró homlokára rajzolta a saját farkába harapó
Tengerkígyót, majd a nemesség felállt, a papok énekelni kezdtek. Miközben
egymás mellett kiléptek a torony udvarába a kíváncsian várakozó nép elé, csak
Anahita hallhatta Ramal mormolását:
– Ősök, hazaértem.

MÉLTATÁSOK
„Egy könyv számomra akkor érdekes, ha kiemel a szürke hétköznapokból, és
felébreszti a fantáziám. Magamban tovább szövöm a mesét ezer és ezer
különböző szálon, de közben tudom, hogy egészen biztosan nem tudom kitalálni
a folytatást. Eddig is mindig meglepett..
Hanich Ilona
„Mióta a húgom elkezdte olvasni ezt a könyvet, folyton erről beszél. Nem
hagyott békén, el kellett nekem is olvasnom. Azóta én is folyton erről beszélek.”
Heilig Dávid
„Szövevényes cselekmény, intrikák, egy remekül kidolgozott világ, valamint
váratlan fordulatok teszik izgalmassá a könyvet. Minden egyes szereplő hús-vér
figura, és szinte éreztem minden levegővételüket átszűrődni a lapok közül.
Oldalról oldalra, lapról lapra egyre jobban magával ragadott!”
Heilig Rebeka
„Meridia egy érdekes világ, felfedezésre váró titkokkal. Lenyűgözött, hogy az
író nem csak a sztorit, de a hátteret is milyen alaposan kidolgozta. Megéri
odafigyelni az apró részletekre is, mert egy különleges világ bontakozik ki a
sorok között.”
Zew L. Tamás
„Számtalan fantasy elolvasása után azt gondoltam, hogy már nem lehet
semmivel meglepni ebben a műfajban – tévedtem! Meridia egy teljesen új világ,
ami felfedezésre vár, és minden egyes lépést izgulva és remekül szórakozva
tettem meg a szereplőkkel.”
Győri Gabriella Anna

„Teljesen magával ragadott a történet. Izgalmas történések a színen, melyeket

a háttérben húzódó alakok irányítanak. Varázslat helyett műszaki megoldások.
Egy éjszaka alatt végigolvastam.”
Győri Barnabás
„Egy egyedi világ, mely sok felfedezni való titkot rejt. Mély és valóságos
karakterek, akik sorsáért körmöt rágva izgulhatunk végig, hiszen nem tudhatjuk,
hogy mikor süllyed el alattuk egy hajó, vagy robban ki körülöttük egy lázadás.
Imádtam, ahogy magával vitt a világába, élveztem minden mozzanatát, és alig
várom, hogy a folytatást is olvassam.”
Holló Alexandra
„Végre egy könyv, melyben az izgalmas cselekményen túl elgondolkoztató,
mélyebb üzenet is rejlik. Nem engedi, hogy az embereket, történéseket jóként
vagy rosszként lássam. Nem célozgat, nem ítél helyettem. Rávesz, hogy
újragondoljam saját nézeteimet, mert a végső döntést mindig nekem, az
olvasónak kell meghozni.”
Balló Gábor